Ünnepi vacsora

PALOTAI BORIS

ÜNNEPI VACSORA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Nádler Rita

978-963-376-156-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

1

MEGINT VÁRNI KELLETT a liftre. Varsa mérnök a kunkorodott szélű faliújságot nézegette, a keménypapírból kivágott békegalambot, szárnya alatt a hervadt hírekkel. Ki lehet vajon ez a „házunk büszkesége" akinek meredtszemű fényképét meg-megrezzenti a léghuzat?…

Tavaly óta itt látja a falon, körülpetyegtetve babérlevéllel és légypiszokkal. El kéne egyszer olvasni, mért büszke rá.

Valahol egy ajtó nyílt, majd hangos dörrenéssel becsapódott. A kapualjba kihallatszott a házmesterlakás rádiójának harsány hangja.

Talán épp most hangzik el, gondolta Varsa s oldalra hajtott fejjel figyelt, tenyerét a fülére tapasztva, mert a huzatra érzékeny volt. De betapasztott fél füllel is meghallotta volna a nevét, a bőrével is meghallotta volna…

A házmester már előcsoszogott, útközben horgolt kendőt tekergetett a fejére.

– Na mi újság, Csontos bácsi? –, kérdezte Varsa és várakozásteljesen nézett rá. Az öreg egész nap bömbölteti a rádióját, lehetetlen, hogy ne tudná már… Ha a viharvert sapkája lenne a fején, most megpöccentené a mutatóujjával, mindig így szokta, ha fontos dolgot közöl. „Hát, gratulálunk a Kossuth-díjhoz. Imént hallottuk. Tudja már az egész ház. Mondtuk is az asszonnyal: na végre!"

De Csontos bácsi csak annyit mond: – Nincs semmi újság. Mi lenne? Legfeljebb annyi, hogy elromlott a középső kazán.

A kulcs már a liftajtóban, de Varsa nem száll be.

– Nem kell már sokáig fűteni – mondja biztatóan. Előveszi az erszényét, megcsörrenti az aprót, visszarázza s rövid habozás után papírpénzt halász ki. Még nem adja oda, még vár. Hátha magától rukkol ki vele Csontos bácsi. Mégiscsak más az.

A házmester topog, szipákol, szorosabbra csavarja fején a kendőt. – Elkel még a fűtés. Most is úgy hasogat a fejembe. – És újra szipákol. Mért nem száll már be a lakó? Meddig ácsorogjon itt? – A rádió is bemondta … – kezdi, de Varsa mohón félbeszakítja:

– Mit? Mit mondott be a rádió?

– Hát hogy még hideg idők jönnek… Még várható…

– A márciusi hideget kibírjuk – jegyzi meg csalódottan Varsa s a húszforintost a házmester markába nyomja. – Hozzon magának egy kis borocskát.

A házmester gyanakodva fordítja feléje az arcát. Ebbe meg mi ütött? Mit akarhat vajon? Mert biztos, hogy akar valamit. Sose ad többet harminc fillérnél s még abba is ötfilléreseket kever, ö úgyse cipeli fel az ötödikre a tüzelőt. Nem ő!

– Na… szóval ne sajnáljon egy pohárkával az egészségemre… – Könnyedén akarja mondani, de a hangja bizonytalanul csuszkái. – Mert Kossuth-díjat kaptam.

Ahogy kimondja, már restelli is. Most már boldog? A házmester tüskés arca a borocska reményében felderül. Ritkás kandurbajusza alatt valami mosolyféle dereng. Mutatóujjával a kendőn keresztül megvakarja a fejét, amely mozdulat korántsem olyan jelentőségteljes, mintha megpöccentené a sapka szélét.

– Ez már igen… – dörmögi. – Kossuth-díj… Már régen kellett volna adni a mérnök úrnak. Tizenöt évvel azelőtt.

Varsa elneveti magát. – Hisz akkor még nem is volt!

– Volt más – legyint a házmester. – Akkor is jól dolgozott a mérnök úr. Aztán mit tetszik csinálni azzal a tenger pénzzel?

Varsa behúzza az ajtót, a lift surrogva megindul. Azt kérdi, mit csinálok azzal a tenger pénzzel. Hm… Mindenkinek ez jár a fejében. Annak is, aki nem beszél róla. Aki mély tisztelettel szorongatja a kezét, takaros, kerek mondatokkal méltatja a tudományos munka elismerését, de a két kíváncsi ránc a szája szögletében, s a szeme – főleg a szeme, arról árulkodik, hogy a húszezer forintot tiszteli ilyen mélységesen. Nevetséges! Az egész összeget úgy ahogy van, szétosztja a családjának.

Hátrakapta a fejét. Csakugyan, mi lenne, ha megtenné! Mért ne? –, biztatta magát.

Az első emeleten még csak bizonytalanul, formátlanul bukkant fel benne a gondolat, a másodikon már körvonalakat kapott. Hohó, várjunk csak, nézzük csak… A harmadikon szórakozottan a tükörbe pillantott, ahonnan meghatott arca nézett vissza rá. Talán a tükröt belepő por lágyítja így meg a vonásait. Kesztyűjével kerek kis foltot dörzsölt a tükörlapon. A homlokáról eltűnt a tűnődés, a portól kölcsönzött finom ború, de a megilletődés ottmaradt, határozottan ottmaradt.

Évek óta nem találkozott a családjával. S most mégis… mégis ők jutottak az eszébe.

Mire kilépett a liftből, egészen nekibuzdult, fellelkesedett. Könnyű szédülés fogta el, mintha gyalog mászta volna meg az öt emeletet. A szíve szabálytalanul dobogott bőrtárcája alatt, melyben a kétszáz darab százforintos úgy simult össze, akár egy népes család, mely egymást keresve, védve bújik meg valami biztonságos helyen.

Az előszobában vaníliás cukor szaga fogadta. Sosem szerette az édességet, de a felesége ragaszkodott az ünnepeknek kijáró ízekhez. A vaníliás cukor illata bekísérte az ebédlőbe, ahol az, asszony elmerülten telefonált. A tartásán, elhelyezkedésén látszott, hogy szinte tanyát ütött a karosszékben. Ki tudja, mióta ül itt, a hallgató biztos már rámelegedett a fülére. Varsa megállt a háta mögött.

– …nem, nem is álmodtunk róla. Hisz ismered át. Belebújik a munkájába, egyébbel nem törődik… megszoktam már…

Ideges kis szünet.

– … a hidrológiai kutatásokért. Márta úgy mondta ezt, mintha tudná, miről van szó, holott csak a Kossuth-díj odaítélése után támadt fel benne érdeklődés a munkája iránt. De ezzel is inkább másokat akart tájékoztatni, mint saját magát. Hiszen még azt sem tudja, mi az a vízilépcső, gondolta sajnálkozva Varsa.

Még hallotta, amint Márta néhány mondatot fűzött a hidrológiai kutatásokhoz, majd szerényen másra terelte a szót, mint aki nem él vissza mások tájékozatlanságával.

Varsa mindig csodálta benne azt a biztonságot, ahogyan ismeretlen dolgokról beszélt. A határozottságot, mellyel imént hallott véleményeket, mint a sajátját adott elő. Nemcsak monogramos evőeszközöket, perzsaszőnyegeket örökölt a szüleitől, de a monogramos evőeszközök diktálta fölényt is.

Végre befejezte a beszélgetést. – Egész délelőtt szólt a telefon –, mondta diadalmasan. – Percnyi nyugtom sem volt. – Homlokát csókra nyújtotta. – Na mutasd csak, mutasd magad. – Végigsimította a hajtókán zöldellő babérkoszorút. – Ezüst? –, kérdezte aggódva. – Nemigen venni észre, hogy ezüst – nyugtatta meg magát. – Róza, hozhatja az ebédet – szólt ki a lánynak. – Mesélj gyorsan, mi volt az Országházban? Janika, bejöhetsz. Mosd meg előbb a kezedet. Mért nem mesélsz? – fordult sürgetően a férjéhez, aki már kétszer is szóra nyitotta a száját, de Márta többirányú intézkedése lehervasztotta szájáról a szót.

– Mit meséljek? – Az előbb még tele volt közölnivalóval, a legapróbb mozzanatok is jelentőséget kaptak, megnőttek benne. – Úgy zajlott le minden, ahogy ilyenkor szokott.

– Jani, hányszor mondjam… Itt van apuka. Persze te nem vagy éhes. Képzelem, milyen büfé volt! Ott rögtön átadták a borítékot? Vagy betétkönyvet kaptatok?

Mielőtt felelhetett volna, a kisfia rontott a szobába, pirosra dörzsölt vizes kézzel, úgy látszik a nagy izgalomban nem ért rá megtörölni.

– Megvan? – kérdezte és felágaskodva nézte apja kabátján a jelvényt. – Vedd le, apuka. – Fürge ujjakkal kaparászott az apja kabátján.

– Megmutathatom a tanító néninek?

– Mi jut eszedbe! –, nevetett Varsa. – A tanító néni majd elolvassa az újságban. Nem szép dolog dicsekedni. Meg aztán úgyis megtudja mindenki.

– Mindenki megtudja? –, kérdezte töprengve Jani.

– Az egész ország… –, jelentette ki Varsa ünnepélyesen.

– Sümegi is?

– Persze. Ki az a Sümegi?

– Hát Sümegi Ferkó. Azt hiszi, csak az ő apjának van Kossuthja.

Varsa megdörzsölte az állát. – Ki az ő apja?

– Öntő. Egy híres öntő.

– Áhá… – mondta Varsa és összehúzta szemöldökét. – Már emlékszem – jelentette ki bizonytalanul.

De Jani szerencsére semmit sem vett észre. Tenyerére fektette a zöld koszorút. – Miből van? –, kérdezte elnyújtott hangon.

– Nem mindegy az? –, szólt rá feddőn az anyja. – Ilyet nem szoktak kérdezni. A fontos, hogy édesapát kitüntették.

Varsa két térde közé állította a fiát. – Mért vagy rá kíváncsi, hogy miből készült?

– Hát hogy nem kopik-e le róla az az ízé… az a zöld?

– Jól van –, mondta megkönnyebbülten Varsa. Gyakran fogta el aggodalom, hogy a fia a felesége családjára üt, az apósára, aki úgy ápolta üzletét, mint egy súlyos beteget: gyöngéd erőszakot alkalmazva, hogy gyarapodjék, virrasztva, ha valami visszaesés mutatkozott, örökös kétség és remény között hányódva, végül is utána halva, mert a raktárt, ahová a bombatámadás elől biztonságba helyezte áruját, a felszabadulás utáni napokban kifosztva találta.

– Ha legalább telitalálat érte volna! –, nyögte kétségbeesetten, lekuporodott a lépcsőre, feje a mellére bukott…

Varsa megpaskolta a gyerek arcát. Szerencsére a fiút én nevelem. Eszébe jutott, hogy Jani rendszerint alszik, mire hazakerült, néha napokig nem látja. Vetkőzés közben a gyerekszoba felé fülel. Hogy csikorgatja álmában a fogát! Csak tudná, mitől ilyen ideges. Orvoshoz kéne vinni… Ez a rettenetes fogcsikorgatás… Holnap szakít magának időt, határozza el s már ragad is le a szeme…

Foglalkozni kellene a gyerekkel. Ilyen alkalomkor például valami buzdítót mondani, valami lelkesítőt… Ámbár elég lelkesítő maga a tény.

– Hát édes fiam… – kezdte s a gyerek kíváncsi képébe nézett. Csak tudnám, mit mondott az a Sipeki, vagy Sümegi… – Azt a zöldet zománcnak hívják, érted?

– Értem, de veszel nekem biciklit?

– Arról majd még beszélünk.

– Most beszéljünk. Mért nem most? Sümegi is kapott!

– Ezen a forgalmas utcán nem lehet biciklizni. Még csak az hiányzik nekem, hogy egész nap izguljak, mikor hoznak haza összetörve – mondta Márta és elébe rakta a sürgönyöket.

Úgy látszik, fontossági sorrendet tartott. A két akadémikus sürgönyét fennhangon olvasta, minden szót megnyomva. Majd fokozatosan lejjebb szállt a hangja, a rokonok jókívánságait elhadarta, a jelentéktelen barátoknál megzizegtette a papirost s csak a nevüket említette.

– Laci nem jelentkezett? – kérdezte Varsa s eltolta a sürgönyhalmazt. – Se Laci, se Mihály?

– Akkor említettem volna –, mondta Márta és kitálalta a levest. – Majd jelentkeznek. – Sokatmondóan hunyorgott. – Biztos vagyok benne.

– Hát el is várom, hogy a két öcsém… igen… hogy osztozzanak az örömömben.

– Mondom, hogy itt lesznek, előbb, mint gondolod.

– Áthajolt az asztalon. – Mit veszünk a pénzen? – kérdezte olyan gyorsan, mint aki már régen forgatta magában, csak a kellő pillanatot várja, hogy kimondja.

– Először is kifestetjük a lakást. Ki kéne cserélni az ebédlőt. Láttam a bizományiban egy parasztbarokk szekrényt…

Varsa hátradűlt a széken. Mit szólna Márta, ha most azt mondaná… ha minden bevezetés nélkül közölné vele, hogy a parasztbarokk szekrény várhat, előbb Lacit kell ellátni meg a három gyerekét. Aztán Mihályt, aki a Gyáli útról villamoskázik be minden reggel az újpesti gyárba. Parasztbarokk szekrény… Előbb rendbe rázza a családját.

– Meglátod, párezer forintból összeállítom a szobát. Már olyan szépen kiterveltem.

– Én is… nekem is van egy tervem.

– Ugyan… – Márta csodálkozva leszegzi az állát. Ne szürcsöld a levest, Jani. No, halljuk azt a tervet.

Azt mondtam, egyenesen ülj. Hányszor kell mondani?

Nos?… –, kérdezte olyan hangsúllyal, mintha maris visszautasítaná, amit hallani fog.

– Ráérünk még… Alszom rá egyet. Aztán összeülünk, mindent apróra megbeszélünk. – Nem mondom el neki, határozta el abban a pillanatban, ahogy Márta hajára tévedt a szeme, amely azzal a nemtörődömséggel bodrozódott a fején, melyet csak nagy szakértelemmel, türelemmel lehet ilyen hanyagra elrendezni. Minden fürtnek meg volt a maga pontos helye s ő úgy ismerte az elszabadult tincseknek a vonalát, mint valami tervrajzot… Szinte látta, ahogy szavai nyomán ebből a pedáns rendetlenségből, kusza, sértődött rendetlenség támad.

Márta nyilván meg van győződve róla, hogy egy házasságban csak az asszonynak van családja. A férjnek legfeljebb rokonai vannak, akiket tudomásul vesz, sőt „tartja velük a kapcsolatot–". De a hozzátartozó csakis az ő húga, nénje, öccse, s ha nem is érdemlik meg, hogy áldozatot hozzon értük, az ember mégsem hagyhatja a családját!

Márta nem egyszer hangoztatta baráti körben, hogy a férje szegény falusi tanító fia. Nyolc évvel ezelőtt így mondta: igazi self made man, mostanában egyszerűen kádernek nevezi – de ez korántsem jelenti azt, hogy a káder családját magáénak érezze. Olyan hangon beszél róluk, mintha egy regény megragadó részletét mesélné el, melynek szereplői mélyen emlékezetébe vésődtek. „Az anyósom parasztasszony, kendős parasztasszony. Sose láttam kendő nélkül."

A bekötött fejet úgy emlegette, mint a hiteles szegénységet s ehhez még hozzáfűzte, hogy sohase reggeliztek mást, mint rántottlevest.

Ez persze nem volt igaz, de erről már menyasszonykorában sem tudta lebeszélni. A bekötött fejű anyós és a rántottleves-reggeli kellett neki ahhoz, hogy meggyőzze magát, milyen baloldali érzelmű, szociális gondolkodású.

Ő eleinte kínlódva hallgatott, a körmét pöcögtette, agy a cipőjét vizsgálta elmerülten. Valahogy restellte, hogy amit ő észre sem vett, amit magától értetődőnek tartott, a felesége úgy körüldíszítette, felcifrázta, mint egy születésnapi tortát.

Ahogy teltek az évek, Márta képzeletében egyre nőtt az ő ifjúkori szegénysége, ö meg azon kapta magát rajta, hogy bele-beleszól Márta lelkes előadásába, kiegészít, helyreigazít, olykor magyaráz is, mint az író, akinek helytelenül értelmezik mondanivalóját.

– Semmi felesleges kiadásba nem megyek bele – tiltotta Márta hangját.

– Az a kérdés, mit nevezel feleslegesnek – jegyezte meg csendesen.

Márta mosolygott. Azzal a cinkos, megértő mosollyal, amelyre ő rendszerint beleegyező pillantással válaszolt. Oly kevés időt töltött odahaza, hogy nem volt kedve meddő vitákhoz, inkább visszamosolygott, meg-megrezzenő szemöldökkel és sietett a szobájába könyvei, jegyzetei közé.

De most minden csepp vére tiltakozott e visszavonuló, kényelmét féltő mosolygás ellen. Egyszerre tűrhetetlennek találta, hogy ma, amikor csordultig tele van boldogsággal, amikor dúdolni szeretne örömében – még ma sem mer dühös lenni, az asztalra csapni, azt mondani: így akarom és kész!

– Majd én döntöm el, mi a fölösleges és mi az, ami múlhatatlanul szükséges –, jelentette ki szűk torokkal.

– Mi bajod? –, kérdezte Márta, aki érzékeny fűivel azt is meghallotta, amit a férje nem mondott ki.

Az a bajom, hogy hiányoznak Laciék… értsd meg… Te ezt nem értheted… Hiányzik Mihály… Furdal a lelkiismeret miatta. Mariska nénivel sem törődtem… Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára… Csak arra emlékszem, hogy nagy zsák krumplit cipelt a vállán, meg sem tudtam ölelni, mert a zsák… Mégsem emelhettem le róla a zsákot. Férficipő volt a lábán, ormótlan bakancs… Érted már? Hát most segítek rajta. Tegye le a zsákot, vagy mit… És Mihály… Miféle ember vagyok én, hogy soha egy szóval, egyetlen mozdulattal…

A gondolatai, mintha eső érte volna őket, színt eresztettek, összemosódtak. Mihály úgy jelent meg előtte, ahogyan inaskorában látta. Az arca sebtiben megmosva, zömök, kormos nyakán a lecsurgott víz erecskéi… S csuklóját is sötét vonal határolta el a keze fejétől. Ez persze már régen volt. Hogy jutott most eszébe?

Gyors számítást végzett. Az egész összeget szétosztja közöttük. Tapintatosan, ügyesen, hogy meg ne bántsa őket.

– Kérlek… –, mondta Mártának – mégiscsak különös… te ezt a Kossuth-díjat úgy fogod fel, mintha valami nyereményről lenne szó. Mintha kihúzták volna a tervkölcsön kötvényünket. Nem az erkölcsi súlyát érzed a kitüntetésnek… hiába nézel úgy rám…

Márta az asztalra könyökölt. – Mondd csak tovább.

– Téged az egészben csak a pénz érdekel. Már beosztod, gazdálkodsz, ez a legfontosabb számodra. A dolog morális része téged hidegen hagy.

– Jaj, édes fiam! –, Márta megrázta a fejét. – A „dolog morális része" –, mondta ugyanazzal a hanghordozással, mint a férje. A mosoly még ott bujkált az arcán,