Vörös és fehér

STENDHAL

VÖRÖS ÉS FEHÉR

Lucien Leuwen

Fordította

ILLÉS ENDRE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-464-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

Élt Párisban egy család,

– az apa szellemes volt,

erősakaratú, s távol tudott

tartani övéitől minden alantas eszmét.

Byron

JÓAKARATÚ OLVASÓ, – ne utasítsd el a megszólítást. Ha nem volnál jóakaratú s nem fogadnád szívesen azokat a figyelemreméltó személyeket, akiknek szavait és tetteit bemutatom neked, ha nem bocsátanád meg az írónak a hév és a lendület, az erkölcsi célzat s más egyebek hiányát, nem tanácsolnám, hogy belekezdj történetembe. Úgy írtam ezt a történetet, hogy csak néhány olvasóra gondoltam, olvasókra, akiket soha nem láttam és soha nem is fogok látni, s ezt nagyon sajnálom, mert örültem volna, ha néhány estét velük tölthetek.

Azt remélem, hogy ezekhez az olvasókhoz jut el a szavam, s ezért, bevallom, nem tartom szükségesnek, hogy felvértezzem magam a rosszindulatú kritikával szemben. Ahhoz, hogy elég választékos, akadémikus, ékesszóló s más ilyen tulajdonságú legyek, hiányzik a tehetségem, de ha megvolna, még szükségem lenne százötven oldalnyi körülírásra, ez a százötven oldal pedig legfeljebb azoknak a méltóságteljes személyeknek tetszenék, akik hivatottan gyűlölik az olyan írót, mint amilyen most is, a legalázatosabban, bemutatkozik neked, olvasó. Ezek a tiszteletreméltó urak eléggé ránehezedtek életemre és sorsomra, – s mégsem tűrhetem, hogy ismét megrontsák örömömet.

És búcsúzom is, barátom, olvasóm. Igyekezz, hogy életed ne teljék gyűlölettel és félelemmel.

Cityold, 1837

1

LUCIEN LEUWENT kitették a katonai műszaki főiskoláról, mert kényes napot választott sétára, olyan napot, amelyen társaival szobafogságra ítélték: 1832-ben vagy 34-ben történt, az emlékezetes napok valamelyikén, júniusban, áprilisban, vagy februárban.

Néhány elég esztelen, de elszánt fiatalember el akarta kergetni a királyt, és a katonai műszaki főiskola növendékeit (az iskola szálka volt a Tuileriák urainak szemében) szigorúan szobáikba parancsolták. Sétáját követő napon Lucient kicsapták, mint republikánust. Először nagyon szerencsétlen volt, de eltelt két év s ő beletörődött a csapásba, hogy nem kell naponta tizenkét órát tanulnia. Apjánál jól telt az ideje, ez az apa élni szerető, gazdag bankár volt s fényes házat vitt Párisban.

Az idősebbik Leuwen, a híres Van Peters Leuwen és Tsa bankház beltagja, csupán két dologtól félt a világon: az unalmas emberektől és az esős időtől. Nem volt éppen kedélytelen ember, fiával soha nem beszélt szigorúan, és amikor a fiút kitették a főiskoláról, azt ajánlotta neki, üljön be hetenként egy napra a bankházba, talán a csütörtöki napon, a nagy hollandiai posta napján. Egy-egy ilyen csütörtökért a pénztáros kétszáz frankot számolt le Luciennek, s időnként kisebb adósságait is kifizette; az idősebbik Leuwen ezt így fogalmazta meg:

– A gyerek természetadta hitelezőnk.

Néha ugratta is ezt a hitelezőt.

– Tudod-e, – fordult hozzá egyszer, – mit kellene a márványsíremlékedre vésetni a Père-Lachaise-ben, ha az a csapás érne, hogy elveszítenélek? Siste viator! Itt nyugszik Lucien Leuwen, a republikánus, aki két évig makacsul pusztította a szivarokat és az újszabású csizmákat.

Amikor történetünk megindul, a szivaroknak ez az ellensége már egyáltalán nem gondolt a respublikára, amelyik a kelleténél hosszabb ideig váratott magára.[1] „Különben, ha a franciáknak örömet okoz, hogy monarchikusan és dobszóra vezessék őket – bizonygatta Lucien – miért szóljunk bele? A többség bizonyára kedveli a szenteskedésnek és a hazugságnak émelyítő keverékét, amit parlamentáris kormánysásnak neveznek."[2]

S mert szülei nem igen szóltak bele életébe, Lucien anyja szalonjában töltötte napjait. Leuwenné még elég fiatal és csinos volt, mindenki nagyon tisztelte, a társaság elismerte, hogy emelkedett szellem. De egy szigorú bíráló megróhatta volna, hogy túlzottan kényes és végletes megvetéssel fogadja a hangos beszédet és divatos aranyifjaink ripőkségét.

Ez a büszke, különös lélek még attól is irtózott, hogy megvetését kifejezze; a közönségesség vagy a mesterkéltség leheletnyi jelentkezésére leküzdhetetlen hallgatásba burkolódzott. Leuwenné néha egészen ártatlan apróságokért is megneheztelt, csak azért, mert lármás emberek mondták.

Leuwen vacsoráit egész Páris emlegette: a vacsorák többnyire kitűnően sikerültek. Néha-néha a pénz és a siker embereit is vendégül látta, de ezek az urak nem juthattak be felesége társaságába. Ezt a kört nem érintette Leuwen foglalkozása; itt nem a vagyon volt az egyetlen érdem, sőt, szinte hihetetlen – a leghatalmasabb sem. Ebben a szalonban, amelynek berendezése százezer frankba került, senkit nem gyűlöltek – (milyen furcsa ellentét!). De szerettek nevetni, és alkalomadtán kigúnyoltak minden mesterkéltséget, és nem kímélték a királyt vagy az érseket sem.

Láthatjuk hát, hogy ebben a szalonban és az ilyesféle társalgással senki nem szolgálta a karrierjét és nem jutott közelebb a fényes pozíciókhoz. Ez a kellemetlenség távoltartott ugyan olyan urakat, akik senkinek nem hiányoztak, mégis nagy volt a tolakodás; sokan szerettek volna Leuwenné társaságához tartozni. A szalont felkaphatta volna a divat, ha Leuwenné úgy akarja, de a jelentkezőknek sok feltételt szabott. Egyetlen célja egy férj szórakoztatása volt, a férjé, aki húsz évvel idősebb volt nála, és minden jel szerint igen kedvelte az Opera kis hölgyeit. Hiába tudta ezt róla Leuwenné, s hiába foglalta el oly kellemesen a szalonja, az asszony csak akkor volt igazán boldog, ha férjét is ott látta.

Társasága megegyezett abban, hogy Lucien megjelenése előkelő, modora egyszerű és különlegesen finom; de ezzel véget is ért minden dicséret: nem, semmiképpen nem tartották szellemesnek. A katonai műszaki főiskola szigorú nevelése szorgalmassá, egyenessé formálta, teljesen hiányzott belőle a színlelés. Önkéntelenül mindig csak azt tette, ami éppen legjobban megkapta; nem igen törődött mások véleményével.

Sajnálta főiskolai kardját; – Grandet-né, az a csinos asszony, akit mostanában annyira felkaptak az új királyi udvarnál, az mondta róla: illik hozzá a kard. Lucien egyébként elég magas volt és kitűnően ülte meg a lovat. Szép, sötétszőke haja előnyösen keretezte kissé szabálytalan arcát, erős vonásai őszinteséget és lobbanékonyságot sugároztak. De valljuk be, megjelenése nem volt feltűnő, hiányzott belőle a Gymnase aranyifjainak fennhéjázó arckifejezése, s még inkább a fiatal követségi attasék fontoskodó hanghordozása és tudatos önteltsége. Egyetlen rezzenéssel sem fejezte ki: „Apámnak tíz milliója van!" Így hát hősünk arca nem volt divatos, pedig amit Párisban ma szépnek mondanak, annak háromnegyed része csupán divat. Lucien valamiképpen gondtalan és szeles volt, – és az olyan merev század, amilyen a mienk, ezt soha nem bocsáthatja meg.

– Hogy tudod így eltékozolni csodálatos helyzetedet! – szólt rá egy alkalommal unokatestvére, Ernest Dévelroy, a fiatal tudós, aki már a nagy Szemle hasábjain is tündökölt, és a Társadalomtudományi Akadémián egy ízben három szavazatot kapott.

Azalatt mondta ezt, míg Lucien könnyű kis kocsiján N. estélyére vitette magát, az 1829-es liberálishoz, a fennkölt és gyöngéd gondolkodású férfiúhoz, aki annyi állást gyűjtött össze, hogy jövedelme elérte a negyvenezer frankot is, s közben a republikánusokat az emberi nem gyalázatának mocskolta.

– Ha csak kissé megkomolyodnál, ha nem nevetnél minden ostobaságon, úgy szerepelhetnél apád szalonjában, de másutt is, mint a műszaki főiskola kiváló növendéke, akit elveiért távolítottak el. Gondolj csak évfolyamtársadra, Coffera![3] Kitették, mint téged. Pénztelen senki! Először csak kegyelemből engedték be anyád szalonjába, és most már milyen becsülete van Franciaország milliomosai és pair-jei között! Pedig milyen egyszerű a titka, bárki ellesheti tőle: mindenhez komoly arcot vág és hallgat! Komolyodj már meg! A te korodban mindenki tekintélyt akar szerezni. Neked meg egyszerűen az öledbe pottyant a tekintély, anélkül, hogy fáradnod kellett volna érte, és te, szerencsétlen, te derűsen eltolod magadtól! Olyan vagy, mint egy gyerek, ráadásul: olyan gyerek, aki semmit nem kíván. Közlöm veled, előbb-utóbb szavadon fognak, s hiába milliomos az apád, semmibe sem vesznek! Nem, nincs benned komolyság! Helyes iskolásfiú vagy, semmi más! És ha valaki húszéves, ez már-már nevetséges. Legvégül pedig: órákat töltesz öltözködéssel, s ezt is tudja rólad mindenki.

– Úgy látszik, szerepet kellene játszanom, a szomorú fiatalember szerepét, hogy megnyerjem tetszésedet! S mondd csak, a társaság mivel kárpótolna azért, hogy unatkozom? Egyetlen pillanatra nem szakadna le rólam a bosszankodás! Nem kellene-e szemrebbenés nélkül végighallgatnom D. márki hosszadalmas közgazdasági elmélkedéseit, vagy R. abbé siralmait, hogy milyen végtelen veszélyeket idéznek fel a polgári törvénykönyv örökösödési rendelkezései? Ezek az urak egyrészt talán nem is tudják, mit fecsegnek össze, másrészt, s ez a valószínűbb, jót nevetnének azon a mamlaszon, aki komolyan venné szavaikat.

– Hát jó!... De cáfold meg őket, vitatkozz velük, és a hallgatóság melléd áll! Ki mondja, hogy helyeselj nekik? De légy komoly, legalább játszd meg a komoly embert!

– Attól félnék, hogy ennek a játéknak súlyos következményei lennének. Mit kezdenék a társaság tetszésével? Nem, nem kérek tőlük semmit! Három aranyat sem adnék, hogy belekerüljek a te Akadémiádba! Vagy nem most láttuk-e, hogyan választották meg B.-t?

– De a világ előbb-utóbb számon kéri tőled a rangot, amit hitelbe kaptál tőle az apád millióiért. És ha megunja a függetlenségedet, megtalálja a módját, hogy elvegye a jókedvedet. Egy szép napon szeszélyesen az utolsó sorba lök! Megszoktad, hogy kedvesen fogadnak; és tudom, akkor majd kínlódni fogsz, de már késő lesz! Akkor majd érezni fogod, milyen fontos az: valakinek lenni, valamilyen közösséghez tartozni, s az melléd áll, ha szükséged van rá. Enélkül csak afféle műkedvelő és bolond lóverseny-játékos leszel; szerintem akkor már okosabb, ha akadémikus vagyok.

A prédikáció befejeződött, mert Ernest kiszállt a húsz állást összegyűjtő renegát kapuja előtt. „Mulatságos figura az unokatestvérem, – gondolta Lucien, – akárcsak Grandet-né; aki meg ahhoz ragaszkodik, hogy misékre járjak. Nagyon fontos, – mondogatja, – főképp, ha valakire hatalmas vagyon vár és nincsenek ősei. Hogyne! Majd bolond leszek unalmas dolgokba keveredni. Ugyan ki törődik velem Párisban?"

Hat héttel Ernest Dévelroy prédikációja után Lucien izgatottan járkált szobájában; aggályos figyelemmel nézegette a pompás keleti szőnyeg mintázatát; (Leuwenné saját szobájából vitette át a szőnyeget a fiához, amikor Lucien egy nap meghűlt és lázas lett). Hősünk csodálatos kék-arany házikabátot és jó meleg, amaránt-színű kasmír nadrágot viselt.

Ebben az öltözékben boldognak látszott és mosolygott. Ahányszor csak végigrótta szobáját, kissé oldalt pillantott, de nem állt meg; oda-odanézett a pamlagra – a pamlagon zöld egyenruha feküdt, szegőzsinórja amarántszínű, s a ruhán ott díszlett a hadnagyi vállrojt.

Kimondhatatlanul boldog volt.

2

LEUWEN, A HÍRES BANKÁR a legfinomabb vacsorákat adta, már-már felülmúlhatatlan vacsorákat, amellett nem volt sem szemforgató, sem unalmas, nagyképű sem, legfeljebb kissé szeszélyes és meglepő, így hát sok barátja akadt. De barátait – ó, milyen eltévelyedés! – nem úgy válogatta össze, hogy tekintélyét és hatalmát növeljék. Legtöbbnyire szellemes és élni szerető emberek voltak, akik nappal talán komolyan gondozták vagyonukat, de estére felfüggesztették minden ilyen tevékenységüket, eljártak az Operába és sohasem firtatták, ki hogyan szerezte hatalmát; mert az ilyesmiből csak harag, viszály és rosszkedv fakad.

Az idősebbik Leuwen barátai elmondták az akkor mindenható miniszternek, hogy Lucien korántsem második Hampden, az amerikai szabadságeszmék megszállottja, nem olyan ember, aki megtagadja az adófizetést, ha a képviselők nem fogadják el a költségvetést; – egyszerű húszéves fiatalember, aki úgy gondolkozik, mint bárki más. Ennek a felvilágosításnak köszönhette hősünk, hogy harminchat órája a 27.-ik dzsidás ezred hadnagya volt, a ragyogó bátorságáról híres, amarántszínű szegőzsinóros ezredé.

„Vagy talán a 9.-ik ezred lett volna jobb? Ott szintén akadt egy üres hely... – tűnődött Lucien, s vidáman cigarettára gyújtott, melyet maga sodort Barcelonából hozatott édesgyökér papírba. – A 9.-eseknek sárgásfehér a szegőzsinórjuk... vidámabb szín... de nem olyan nemes... valahogy komolytalanabb... és nem olyan katonás... Ugyan! Katonás!... Úgysem küldik csatába ezeket az ezredeket, az angol alsóház fizeti őket! Az uniformisnak úgyis az a lényege, hogy ragyogjon a bálban! És a sárgásfehér vidámabb szín!..."

„Mekkora különbség! Amikor a főiskolán első egyenruhámat kaptam, nem törődtem a színével; remek verekedésekre gondoltam, miközben a porosz tüzérség az ágyúival dönget minket... De ki tudja? Talán az én 27.-es dzsidásaim egy szép napon mégis megtámadják a csodálatos halálfejes huszárokat, akikről Napóleon is elismerően ír jénai hadi jelentéseiben!... Persze, csak akkor verekedhetünk igazi tűzzel – fűzte tovább gondolatait – ha valóban a hazáért harcolunk; de ma csak parádézni vonulunk ki, ezért is olyan szemtelen a külföld![4] Becsületemre, nem éri meg a fáradságot!" Kihívni a veszélyt, hősként verekedni – mindez a gyönyörűség egyszerre elfonnyadt szívében. De szerelmes volt az egyenruhába s megpróbált a mesterség kellemességeire gondolni: előmenetel, kitüntetés, vagyon... „Végül is miért ne fosztanánk ki egyszer Németországot vagy Spanyolországot, mint M. meg N...?"

Ajka undorodó mosolyra görbült és kis szivarja kihullt szájából, leesett a gyönyörű szőnyegre, anyja ajándékára; gyorsan felemelte. Csak egy pillanat volt, közben más emberré vált; az előbb még megvetette a háborút, most elszállt belőle a viszolygás.

„Eh! – gondolta. – Sem az orosz cárizmus, sem a többi hamisítatlan zsarnokság nem bocsáthatja meg a júliusi három napot! Ezért érdemes lesz verekedni!"

Amikor így felvértezte magát a hivatás műkedvelői ellen – mert sehogysem akart kapcsolatba kerülni velük – ismét a pamlag felé pillantott, amelyre a katonai szabó szépen lefektette a hadnagyi uniformist. A háborút a vincennes-i erdőkben tartott hadgyakorlatok alapján képzelte el.

Talán meg is sebesül!... Már látta magát, amint egy kunyhóba szállítják a svábok földjén vagy Olaszországban; szép, fiatal lány fogja ápolni, nem érti, hogy mit mond, a lány először csak emberszeretetből ápolja, de később... Mire húszéves képzelete kimerítette a boldogságot, hogy egy ártatlan, üde parasztlányt szeret, máris fiatal udvarhölgyet varázsolt maga elé, akit mogorva férje a Sesia partjára száműzött. A hölgy először inasát küldi hozzá, hogy tépést vigyen az ifjú sebesültnek, néhány nap múlva azonban ő maga is megjelenik, a falu plébánosa kíséri.

„No, hagyjuk abba! – vonta fel szemöldökét hősünk; hirtelen apja ugratása jutott eszébe, az idősebbik Leuwen tegnap óta csipdeste. „Hát igen! legfeljebb a szivarokat fogom pusztítani! Egy rosszul kövezett kisváros szomorú garnizónjában dísze leszek a kantinnak; esti örömeim: néhány biliárdjátszma és néhány korsó sör; olykor meg, hajnal felé, káposztatorzsával hajigálom meg az éhező, lerongyolódott munkásokat... Nem, nem remélhetek többet, legfeljebb azt, hogy úgy halok meg, mint Pyrrhus, – tetőcserép helyett éjjeli edény hull a fejemre, egy fogatlan öregasszony hajítja ki valamelyik ötödik emeleti szobából! Dicsőséges befejezés! No, te is megkaptad a magadét, barátom! – gondolom, mire a másvilágon bemutatnak Napóleonnak.

És ő így fordul majd hozzám:

– Bizonyára az volt a szíve vágya, hogy katona lehessen!

„Ó, nem, tábornok! Csak magát akartam utánozni!"

És Lucien hangosan felnevetett.

„A mi vezetőink nem ülnek olyan biztosan a nyeregben, hogy az igazi háborút megkockáztatnák! És egyszer csak kilép a sorból egy olyan káplár, amilyen Hoche volt, s ezt mondja a katonáknak: – Barátaim, támadjuk meg Párist, és válasszunk olyan első konzult, akit nem táncoltathat meg Miklós cár!"

„És én azt kívánom, hadd győzzön ez a káplár! – bölcselkedett tovább Lucien, s újra meggyújtotta szivarját. – De ha a nemzet egyszer megdühödött és belebolondul a dicsőségbe, isten veled, szabadság! Azt az újságírót, aki kételkedni merészelne a legfrissebb hadijelentésben, mindenki árulónak tekintené, az ellenség bérencének és menten felkoncolnák, mint az amerikai republikánusok teszik. A nemzeti dicsőség imádatában megint csak megfeledkeznénk a szabadságról... Gyalázatos körforgás... És mindig elölről kezdődik!"

Az olvasó, íme, most meggyőződhetett róla, hogy a mi hadnagyunkat sem kímélte az elmélkedés betegsége, – ez a betegség bénítja meg fiataljainkat, olyanok lesznek tőle, mint a vénasszonyok.

„Akárhogy is – gondolta hirtelen, míg ruháját húzogatta és figyelmesen szemlélte magát a tükörben – mindenki azt mondja: pozíciót kell szerezni! Hát jó! Dzsidás leszek... És ha megtanultam a mesterséget, már be is töltöttem rendeltetésemet, s nincs tovább!"

Hadnagyi vállrojtjai előtt aznap este tisztelegtek először a Tuileriák őrszemei; szinte részeg lett a boldogságtól. Unokabátyja, Ernest Dévelroy, a vérbeli intrikus, mindenkit ismert Párisban. Most is rögtön elvitte őt a 27-es dzsidások alezredeséhez, Filloteau-hoz, aki éppen a fővárosban tartózkodott.

A Bouloi utcai palota harmadik emeleti szobájában Lucien – dobogó szívvel, a hőst várva – egy testes, gyanakvó tekintetű férfival találkozott; az alezredes arcán gonddal fésült, hatalmas pofaszakáll terpeszkedett. Lucien elképedt. „Istenem! Hát ez az ember a normandiai alföld egyik ura?" – Mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel állt Filloteau előtt, aki hiába szólította fel: Szíveskedjék helyet foglalni. Austerlitz és Marengo derék katonája módját ejtette, hogy a társalgás minden fordulatába beillessze: Az én királyhűségem! majd azt: A lázadókat pedig el kell tiporni!

Tíz perc – de Lucien egy századnak érezte! S végre elmenekült. Úgy futott, hogy Dévelroy alig tudta követni.

– Hát ilyen egy hős? – kiáltotta és hirtelen megállt. – Inkább csendőrtiszt! Valamelyik zsarnok bérence! Azért fizetik, hogy polgártársait gyilkolja, s még büszke is rá!

Az Akadémia jövendő tagja egészen másként nézte az életet, s nem olyan magasból.

– Mit fintorogsz, mintha csak romló strasbourgi pástétommal kínáltak volna meg. Akarsz valaki lenni, vagy nem akarsz?

– Istenem! Milyen hitvány alak!

– Pedig ez az alezredes százszor különb nálad! Paraszt volt. Verekedett, mert megfizették, de közben megszerezte magának a zöld vállrojtot.

– De milyen közönséges, milyen visszataszító!...

– Annál tiszteletreméltóbb! A felettesei, ha különbek voltak nála, természetesen utálták; s hogy szabaduljanak tőle, egyre feljebb emelték, egészen a mai pozíciójába! És te, tisztelt republikánus barátom, te kerestél-e már akár egyetlen centime-ot is életedben? Méltóztattál megszületni, mintha egy herceg fia volnál. Az apád eltart. De enélkül ugyan mi lennél? Nem szégyelled, hogy felnőtt ember vagy, s nem tudnád egy szivar árát megkeresni?

– De milyen undorító fráter!...

– Undorító, nem undorító: ezerszer különb, mint te! Ő már tett valamit, s te még semmit! Az az ember, aki a hatalmasok kedvteléseit szolgálva megkeresi a négy sou-t, amibe egy szivar kerül, vagy pedig, mert erősebb, mint a hitványak, akiké a pénzeszsák, megkaparintja tőlük ezt a négy sou-t: undorító vagy nem undorító, ezt később vitatjuk meg, de kétségtelenül erős, ez az ember férfi! Megvethetjük, de számolni kell vele! Te pedig még mindig gyerek vagy, nem szorzol és nem osztasz, valamelyik könyvben néhány szép mondatra bukkantál, azokat ismétled, kedvesem, mint a jó színész, aki átéli szerepét; de tenni valamit? Arra már nem futja az erődből! S mielőtt megvetnéd ezt az auvergne-i parasztot, aki visszataszító megjelenése ellenére sem lett utcasarkon álldogáló hordár, hanem most Lucien Leuwen úr tisztelgő látogatását fogadja, a szép párisi fiatalemberét, a milliomos fiáét... igen, mielőtt megvetnéd, gondolj csak arra, mennyivel értékesebb ez az ember, mint te! Filloteau talán eltartja öreg, paraszt apját; és te... téged az apád tart el!

– Ó, hát te rögtön az Akadémia tagja leszel! – kiáltotta Lucien kétségbeesetten. – Én bizony buta vagyok. Igazad van, s megint csak igazad van, látom, érzem! De azért megsajnálhatnál! Visszaborzadok attól a küszöbtől, amelyen át kell lépnem. Milyen piszkos ez a küszöb! Isten veled!

És Lucien elmenekült. Boldogan vette tudomásul, hogy Ernest nem siet utána; felrohant szobájába, dühösen dobta le egyenruháját a szoba közepére.

Elgondolkozott:

„Isten tudja, mire kényszerít még ez a ruha!"

Néhány perccel később lement apjához, könnyes szemmel ölelte meg.

– No, no! Sejtem már, hogy mi történt! – nézett rá az idősebbik Leuwen meglepetten. – Vesztettél száz aranyat... Nesze, adok kétszázat. De nem szeretem, ha így kérsz. Nem szeretem, ha egy hadnagynak könnyes a szeme. Nem kell-e egy bátor katonának legelőször is arra gondolnia, milyen hatást gyakorol az emberekre?

– Kitűnő unokatestvérünk, Dévelroy, erkölcsprédikációt tartott nekem. Bebizonyította, legfeljebb annyi érdemem van e világon: ügyesen gondoskodtam arról, hogy kiváló ember fiának szülessem. Elmondta, hogy saját képességeimmel még egy szivar árát sem kerestem meg... az apám nélkül szegényházban élnék... és így tovább, és így tovább...

– Hát nem kétszáz arany kell? – kérdezte az idősebbik Leuwen.

– Jó vagy, s már sokkal többet kaptam tőled, mint amennyire szükségem van. Igaz, mi lennék nélküled?

– Az ördög vigyen el! – kiáltott a fiára Leuwen erélyesen. – Talán saint-simonista lettél? Unalmas vagy!

Lucienből továbbra is áradt a szó; meghatottsága végül mulattatni kezdte apját.

Amikor az óra kilencet ütött, Leuwen hirtelen félbeszakította beszélgetésüket:

– És most követelem, hogy azonnal indulj az Operába és ülj be a páholyomba! Fiatal lányokat találsz ott, akik százszor többet érnek nálad... Először is, mert nem gondoskodtak elég ügyesen megfelelő szülőkről; másodszor: azokon az estéken, amikor táncolnak, tizenöt-húsz frankot is megkeresnek. Továbbá követelem, hogy vacsoráztasd meg őket, a nevemben, mint a követem... megértetted? A Rocher de Cancale-ba viszed őket és legalább kétszáz frankot költesz rájuk! Ha nem teszed meg, világgá kergetlek! Saint-simonistának nyilvánítlak és hat hónapig nem kerülhetsz a szemem elé! Kegyetlen büntetés, kivált, ha ilyen gyöngéd fiúról van szó!

Lucien az apját nézte s valóban elöntötte a szeretet.

– Úgy látszik, elég unalmas alaknak tartanak engem a barátaid, – felelte elég okosan. – Esküszöm, hogy kitűnően elköltöm a kétszáz frankodat!

– Hála az égnek. És jegyezd meg, nagy udvariatlanság ilyen komoly dolgokkal nekitámadni egy szegény, hatvanötéves embernek, aki csak felizgathatja magát, s aki semmiképpen nem oka, hogy ilyen dühödten szeresd. Vigyen el az ördög! Mindörökre ízetlen republikánus maradsz! Csodálom, hogy nem zsíros a hajad és nem növesztettél piszkos szakállt.

És a feltüzelt Lucien valóban kedves volt a fiatal hölgyekkel, akiket apja páholyában talált. Vacsora közben sokat beszélt és szeretetreméltóan töltögette a pezsgőspoharakat. Később sorra hazakísérte a lányokat, majd amikor kocsijában egyedül maradt a hajnalodásban, csodálkozva emlékezett vissza az érzelmi kitörésre, amibe koraeste belesodródott.

„Nem, nem szabad átadnom magam első érzéseimnek – szögezte le a tanulságot. – Úgy látszik semmiképpen nem felelhetek magamért. Ellágyulásom is csak bosszantotta apámat... Igazán nem hittem volna! Hiába, tennem kell már valamit, s nem is keveset! Lássuk hát azt az ezredet!"

És másnap reggel hétkor – egyenruhában – jelentkezett Filloteau alezredes barátságtalan szobájában. Két óra hosszat kitartóan udvarolt neki; komolyan igyekezett elsajátítani a katonás modort; úgy képzelte, hogy bajtársai mind úgy beszélnek és viselkednek majd, mint Filloteau. Képtelen ötlet volt; de hasznos. Amit látott s hallott, megbotránkoztatta, visszataszította. „És mégis kibírom! – gondolta elszántan. – Nem, nem fogom kigúnyolni ezt a viselkedést, utánozom!"

Filloteau alezredes csak magáról beszélt és sokat beszélt; hosszan elmondta, hogyan kapta első vállszalagját Egyiptomban, első csatája után, Alexandria falainál. A történet csodálatos volt, fölöttébb valószerű, és mélyen meghatotta Lucient. Az öreg katonát megtörhette a restauráció tizenöt éve, de igazán nem rendült meg egy illatszerrel locsolt, párisi piperkőc látványától, aki máról-holnapra hadnagy lett az ezredében. Csendesedő harci kedvét józan fontolgatás váltotta fel: gyorsan kiszámította, mit várhat ettől a fiatalembertől? Megkérdezte, képviselő-e az apja?

Leuwenné vacsora-meghívását – ezt Lucien közvetítette – visszautasította; de két nap múlva minden szabadkozás mellőzésével fogadta el a gazdag ezüstdíszítésű, remekmívű tajtékpipát; úgy vette ki Lucien kezéből, mint a törlesztett adósságot, egyetlen szóval sem köszönte meg.

Lucien után nézett. – „Szóval a fiatalúr gyakran kér majd távozási engedélyt az ezrednél, hogy a szomszéd városban verhesse el a pénzét... És Leuwen úr meg is fogja kapni ezeket az engedélyeket, s tőlem kapja meg, – fűzte tovább gondolatait, s közben a pipa súlyát és ezüstjét méregette tenyerén. – Senkinek nem engedhetek át ilyen ügyfelet: ez talán ötszáz frankot is elkölthet havonta. Az apja bizonyosan katonai komisszárius volt, régi hadiszállító; ezt a pénzt is a szegény katonáktól lopták... De most elkoboztuk!" – mosolyodott el. A pipát ingei alá dugta s magához vette a fehérneműs szekrény kulcsát.

3

FILLOTEAU 1794-BEN huszár volt, s tizennyolcéves; résztvett a forradalom valamennyi csatájában, az első hat évben – a Marseillaise-t énekelve – lelkesen verekedett. De Bonaparte konzullá nevezte ki magát és az agyafúrt, jövendő alezredes hamarosan megállapította: oktalanság annyit énekelni a Marseillaise-t. Az ezredben ő volt az első főhadnagy, akit kitüntettek. A visszatért Bourbonok alatt oltár előtt áldozott (életében először!); a becsületrend tisztje lett. Most három napra Párisba jött, hogy néhány alacsonyabb rangú barátjával elbeszélgessen a régi időkről, miközben a 27-es dzsidások – garnizont cserélve – Nantes-ból Lorraine-be vonulnak. Ha Lucien kissé járatosabb a világ dolgaiban, feltétlenül elmondja, apja milyen befolyásos ember a hadügyminisztériumban. De neki nem volt ilyesmihez érzéke. Mint az ijedős ló, nem létező veszélyeket látott; és szilárdan eltökélte, megküzd velük.

Amikor meghallotta, hogy Filloteau másnap gyorskocsin indul ezredéhez, engedélyt kért, hogy vele tarthasson. És Leuwenné meglepetten látta: fia bőröndjeit sorra lerakják saját kocsijáról – a könnyű, fedetlen kocsi Leuwenné ablaka előtt állt – s Lucien minden csomagját a gyorskocsihoz viszik.

Az alezredes már az első vacsorán ridegen megfeddte Lucient, amikor az elővette újságját.

– A 27-es dzsidásoknál napiparancs tiltja a tiszt uraknak, hogy nyilvános helyen újságot olvassanak. Egyetlen kivétel: a kormány lapja.

– Hát akkor pokolba az újsággal! – felelte Lucien vidáman. – Ha a lovakat még nem fogták be a gyorskocsi elé, inkább dominózzunk az esti puncs mellett.

Bármilyen fiatal volt is, annyi esze mégis volt, hogy egymás után hat játszmát veszített, s mire újra kocsiba szálltak, egészen megnyerte a derék Filloteau-t. Most úgy érezte: a ficsúrnak vannak jótulajdonságai is, és magyarázni kezdte neki, hogyan viselkedjék az ezrednél, ha nem akarja, hogy zöldfülűnek tartsák. Lucient gyermekkorától szinte átitatta az udvariasság; amit Filloteau ajánlott neki, az mindenben sértette választékos modorát. Mert Filloteau az udvariasságot gyengeségnek tekintette, akár a szerzetesek; az ember önmagáról beszéljen, s mindenek fölött saját kiválóságáról: túlozni kell! Hősünk szomorúan és nagy figyelemmel hallgatta, Filloteau később mélyen elaludt; Lucien most kedvére ábrándozhatott. Akárhogy is – boldog volt; másféle élet s új tapasztalatok várják.

Másnap reggel hatkor – hárommérföldnyire Nancytól – megpillantották a menetelő ezredet; a gyorskocsi megállt s ők bőröndjeikkel kiszálltak az országútra.

Lucien szomjasan figyelt mindenre s megdöbbentette a harapós, durva parancsnoki gőg: rögtön elöntötte az alezredes nyers arcát, amikor tisztiszolgája kinyitotta az egyik utazótáskát s átnyújtotta gazdájának a feltűnő vállrojtokkal díszített egyenruhát. Filloteau lovat adatott Luciennek, s az urak csatlakoztak az ezredhez, amely átöltözésük közben tovább vonult. Hét-nyolc tiszt hátramaradt és tiszteletteljesen az alezredes mögött lovagolt; ezeknek mutatta be először Lucient. Nagyon hidegen fogadták. Arcuk igazán nem volt bátorító.

„Hát ezekkel az emberekkel kell majd együttélnem!" – gondolta Lucien és szíve összeszorult, mint a gyereké. Megszokta az udvariasságtól és a tetszenivágyástól sugárzó arcokat, a párisi szalonokban csupa ilyen emberrel találkozott, s ahogy itt lovagoltak, azt is elhitte, hogy ezek az urak szándékosan meg akarják félemlíteni. Sokat beszélt, s minden szavát ellenvetés vagy helyreigazítás fogadta, – végül elhallgatott.

Már jó órája lovagolt szótlanul egy kapitány balján, ez a tiszt a századparancsnoka volt; a fiatalember arcvonásai megmerevedtek, legalább is ezt remélte; de valójában mély megindultság járta át. Alig hagyta abba kínos beszélgetését tiszttársaival, már el is feledte, hogy élnek. Nézte-nézte a dzsidásokat s öröm és csodálat ragadta el. Íme, Napóleon bajtársai! Íme, a francia katona! A legjelentéktelenebb részletet is nevetnivaló, szenvedélyes érdeklődéssel itta fel.

Amikor első lelkesedése kissé csillapult, gondolatai visszatértek önmagához. „Most hát olyan életformát kaptam, ami mindennél nemesebb és érdekesebb. A katonai műszaki főiskola tüzérként ültetett volna lóra, most dzsidásokkal lovagolhatok. – Elmosolyodott. – Mégis van különbség: ahelyett, hogy elsőrendűen ismerném a mesterséget, tökéletesen tudatlan vagyok. Szomszédja, a kapitány, észrevette ezt az inkább gyengéd, mint gúnyos mosolyt, s bosszús lett... „No és? – gondolta tovább Lucien. – Desaix és Saint-Cyr is így kezdték; hősök voltak, akiket nem piszkolt be a hercegség.[5]

Lucient most a legénység beszélgetése kötötte le. Ezek a szavak a legegyszerűbbek voltak, a szegény emberek mindennapi szükségletére vonatkoztak, – milyen a menázsi, mennyiért adják a bort, csupa ilyesmi. De a hang őszintesége, az a kemény, nyílt emberség, ami minden szavukon átsütött, felpezsdítette, mint a hegyi levegő. Volt bennük valamiféle egyszerűség és tisztaság, valami egészen más, mint az az üvegházi levegő, melyben eddig élt. Egyetlen perc elegendő volt ahhoz, hogy ezt a különbséget megérezze s egészen másképpen lássa az életet. A nagyon kellemes, de valójában óvatos és aggodalmaskodó udvariasság helyett minden mondatukból magabízó vidámság csapott ki: fütyülök a világra, majd csak kivágom magam valahogy!

„Becsületesebbek és őszintébbek; s talán boldogabbak is! Miért ne lenne egyik tisztjük is olyan, mint ők? Én is őszinte vagyok, hozzájuk hasonló; nincsenek hátsó gondolataim, mindig arra gondolok, hogy rajtuk segítsek. Én is fütyülök mindenre, csak becsülhessem magamat! De ezekkel a tekintélyes tiszt urakkal, a nyers, pöffeszkedő hangjukkal – s ezek a bajtársaim! – csak a vállrojtom közös. Szeme sarkából a jobbján lovagló kapitányra pillantott, s túl rajta, a főhadnagyra. „Ezek a tisztek mindenben mások, mint a legénység! Életük csupa tettetés; azt hiszem, mindentől félnek, csak a haláltól nem! Olyanok ezek az emberek, mint Dévelroy, az unokatestvérem.

Lucien ismét élvezettel kezdte hallgatni a legénység beszélgetését, és képzelete csakhamar messze elkalandozott; örömmel érezte, hogy szabad és nagylelkű; csupa hősi feladatot és szép veszélyt látott maga előtt. Teljesen megfeledkezett a rá leselkedő farkasvermekről és a Dévelroy-stílusú életről. A katonák egyszerű szavai úgy hatottak rá, mint a legnemesebb zene; rózsaszínben látta a világot.

A hanyagul és lépésben vonuló legénység két oszlopa között, az országút közepén egyszerre feltűnt egy alhadnagy, sebesen ügetett. Halkan néhány szót vetett oda az altiszteknek és Lucien látta, hogy a dzsidások kihúzzák magukat a nyeregben. „Milyen jól csinálják!" – gondolta.

Fiatal, őszinte arca nem tudott ellenállni a friss élménynek, elégedettség és jóindulat sugárzott róla, s talán valamelyes kíváncsiság is. Ez hiba volt; érzéketlennek kellett volna maradnia, vagy még jobb lett volna, ha vonásaival éppen az ellenkezőjét fejezi ki annak, amit vártak tőle. A kapitány, akinek balján lovagolt, rögtön ezt gondolta: „A szép fiatalember most bizonyosan kérdezni fog tőlem valamit és én nagyon finoman lehordom." De Lucien a világért sem fordult volna bajtársaihoz, akik olyan kevéssé voltak bajtársai. Maga próbálta kitalálni a szót, ami egyszeriben olyan éberré tette a legénységet és a régóta tartó vonulás laza sorait vonzó katonai renddé változtatta.

A kapitány várta a kérdést, s végre ő nem állta meg szó nélkül a párisi fiatalember hosszú hallgatását.

– A tábornokot várjuk, a főfelügyelőnket. Gróf N... tábornokot, Franciaország pairjét. – De a világért sem fordult volna Lucien felé, rideg és gőgös maradt.

A fiatalember hidegen pillantott a kapitányra; úgy tekintett rá, mintha csak valamilyen zaj keltette volna fel a figyelmét. A hős kapitány ajka ijesztő grimaszba torzult; homlokát tekintélyesen összeráncolta; szemét oldalt fordította, de még nagyon távol állt attól, hogy egyenesen a hadnagyra nézzen.

„Mulatságos alak! – gondolta Lucien. – Nyilvánvalóan ez az a katonás hang, amiről annyit beszélt nekem Filloteau. Hát annyi biztos, hogy az urak kedvéért én nem fogom ezt a kellemetlen, udvariatlan modort megtanulni! Mindig idegen maradok közöttük! Lehet, hogy majd néhány kardvágásba kerül ez a hallgatás, de semmiesetre sem felelek az ilyen hangú közlésekre!"

Látszott, hogy a kapitány az ájult tisztelet szavait várja Lucientől – legalább is ilyesmit: „Ő, a híres N... gróf? Az a tábornok, akiről olyan nagy elismeréssel emlékeznek meg a Grande Armée hadijelentései?"

De hősünk tartotta magát: arcvonásai változatlanul azt fejezték ki, mintha valamilyen rossz illatot szimatolna. Pillanatnyi kínos hallgatás után a kapitány kénytelen volt hozzátenni, egyre zordabbul ráncolva szemöldökét:

– N... gróf vezette az austerlitzi nagy rohamot. Erre jön majd a kocsija!... Malher de Saint-Mégrin ezredes ügyesen egy tallért csúsztatott az utolsó postaállomás kocsisainak, s az egyik vágtában hozta a hírt. A legénységnek persze nem szabad zárt menetoszlopba rendeződnie, rögtön elárulnánk vele, hogy készültünk a fogadására. De meglátja, milyen jó hatást kelt majd az ezred a főfelügyelőben! A legfontosabb az első pillanat!... Nézze, mintha összenőttek volna a nyereggel!

Lucien válaszképpen csak biccentett; szégyellte az alája adott gebét, hirtelen oldalába nyomta sarkantyúját, amire az felágaskodott és kis híján levetette. „Igazán olyan lehetek, mint egy kolduló barát lovon!"

Tíz perc múlva egy súlyosan megrakott kocsi zörejét hallották: N... gróf érkezett. Az út közepén jött, a dzsidások kettős sora között. A kocsi hamarosan Lucienhez és a kapitányhoz ért. A tisztek meg sem pillanthatták a híres tábornokot, a hatalmas batár tele volt a legkülönbözőbb formájú csomaggal.

– Csupa láda, egész bőröndhegyek! – morogta a kapitány rosszkedvűen. – Mert soha nem utazna másképp, csak sonkák, sült pulykák, libamájpástétomok tömegével! És persze rengeteg pezsgővel!

Luciennek végre felelnie kellett. S amíg hősünket elfoglalja a kellemetlen kötelesség, hogy Henriet kapitány megvetését ugyancsak udvarias megvetéssel fizesse vissza, – mi, az olvasó engedelmével, néhány percre gróf N... tábornokot követjük, Franciaország pairjét, akit ebben az évben neveztek ki a harmadik hadosztály felügyelőjévé.

Abban a pillanatban, amikor a hadosztály állomáshelyére értek s a tábornok kocsija rágördült Nancy felvonóhídjára, hét ágyúlövés adta tudtul a városnak a nagy eseményt.

A sortűz egészen fellelkesítette Lucient.

A főfelügyelő szállása elé két őrszemet állítottak és báró Thérance tábornok, a hadosztály parancsnoka megkérdeztette: azonnal fogadja-e őt, vagy csak másnap?

– A fenébe! hát persze hogy azonnal! – fakadt ki az öreg tábornok. – Mit gondol tulajdonképpen, talán sz...k a szolgálatra?

Apróságokban N... gróf még mindig a Sambre-et-Meuse-i hadsereg hagyományait követte; valaha innen indult el a karrierje. Ezek az élmények ma még elevenebbek voltak, mert amíg áthaladtak az utolsó öt-hat állomáson, felismerte a hadállásokat, amelyeket valamikor a szeplőtelen, dicsőséges hadsereg foglalt el.

Igazán nem volt az a férfi, akinek képzelőereje van, vagy szívesen elábrándozik, most mégis rajtakapta magát, hogy valósággal megtelik 1792 feltámadó emlékeivel. Mekkora a különbség 1792 és 183* között! Istenem! Milyen gyűlölettel esküdtünk: vesszen a királyság! És mennyire a szívünkből jött az eskü! Ellenőrizni jöttem ezeket a fiatal altiszteket, akikre N. tábornok felhívta a figyelmemet, – akkor mi magunk voltunk ilyen fiatalok!... Akkor minden nap verekedtünk! Jó pálya volt, mindenki szeretett verekedni! Ma udvarolni kell valamelyik kegyelmes marsallnak, és a pairekkel egy bíróságban ítélkezni.

Gróf N... tábornagy szép, hatvanöt-hatvanhat éves férfi volt, karcsú, sovány, egyenes, igen jó tartású férfi. Alakja még nagyon tetszetős, kevés haja őszesszőke, gonddal fésült, s néhány fürt szinte vonzóvá tette csaknem teljesen kopasz fejét. Arca kemény bátorságról és feltétlen engedelmességről tanúskodott; de gondolat nem igen zavarta ezt az arcot.

Második pillantásra már kevésbé tetszett a feje, s a harmadikra szinte közönségesnek tűnt. Sejtelemszerűen valamelyes kétszínűség bujkált rajta. A császárság és szolgai szelleme rajta hagyta bélyegét.

Boldog hősök, akik meghaltak 1804 előtt!

A Sambre-et-Meuse-i hadsereg élve maradt veteránjai a Tuileriák előszobáiban vagy a Notre-Dame nagy szertartásain szunyókáltak. N... gróf tanúja volt annak, amikor Delmas tábornokot hirhedt felelete miatt száműzték:

– Gyönyörű szertartás, ugye, Delmas? – kérdezte a császár[6] a Notre-Dame-ból visszajövet. – Igazán fenséges!

– Valóban, tábornokom! Éppen csak az a kétmillió férfi hiányzik, akik meghaltak azért, hogy felborítsák, amit Ön most ismét visszaállít!

Másnap Delmas-t száműzték, – kitiltották Párisból, még a környékéről is; s ezután csak negyven kilométernyire közelíthette meg a fővárost.

Amikor az inas Thérance bárót jelentette be, N. tábornagy díszegyenruhában járkált szalonjában; szinte hallotta a régi ágyúszót, amely a valenciennes-i ostromzár megszűntét jelezte. Gyorsan elhessegette emlékeit, – ó, csak semmi meggondolatlanság! S most, hogy megnyerjük az olvasót, elmondunk néhány részletet a két öreg tábornok beszélgetéséből, szinte ugyanúgy, mint azok, akik egy-egy parlamenti ülésszak megnyitásakor a király szavait mondják el; – alig ismerték egymást.

Thérance báró belépett, félszegen tisztelgett; csaknem hat láb magas férfi volt, ilyen lehet egy franche-comté-i paraszt. A hanau-i csatában, amikor Napóleonnak át kellett törnie hű bajor szövetségese seregén, hogy visszajusson Franciaországba, Thérance ezredes csapatával Drouot tábornok híres ütegeit fedezte, itt olyan kardvágás érte, amelyik szinte kettémetszette arcát s orrából is leszelt egy darabot. Jól-rosszul rendbehozták; de a vágás alaposan látszott, s az állandó elégedetlenségtől barázdált arc a hatalmas forradástól rendkívül katonássá vált. A csatákban csodálatosan bátran verekedett; de Napóleon uralmának letűntével önbizalma megingott. Nancy utcáin mindentől félt, s mindennél jobban a hírlapoktól; gyakran emlegette: minden ügyvédet agyon kellene lőni! Lidércnyomásként szorongatta a félelem: nyilvánosan megcsúfolhatják! Egy-egy ostoba vicc valamelyik vidéki lapocskában – a jelentéktelen újságot talán százan sem olvassák! – valósággal kiforgatta magából ezt a bátor katonát. S még egy bánata volt: Nancyban ügyet sem vetettek a vállrojtjára. Néhány éve, az 183*-i májusi forrongás napjaiban, jól belegázolt a város fiatalságába; azóta azt hitte, utálják.

A régi napokban oly elégedett férfi bemutatta szárnysegédét, aki rögtön visszavonult. Thérance kiteregette az asztalon a hadosztály egységeiről és kórházairól szóló jelentéseket; jó órahosszat beszélgettek katonai részletkérdésekről. N. tábornok tudni kívánta, hogyan gondolkodik a legénység s az altisztek; innen azután már csak egy lépés volt a közhangulat feszegetése. De most valljuk be: a 3. hadosztály parancsnokának feleleteit kissé hosszadalmasnak érezné az olvasó; ezt a beszámolót célszerűnek látszik megfosztani a katonai stílus cirádáitól, s elégedjünk meg annyival, hogy elmondjuk, miképpen foglalta össze N. gróf, Franciaország pairje a kerület tábornokának kedvetlen feleleteit.

„Itt ez az ember, maga a becsületesség, – gondolta a gróf. – A haláltól nem fél; sőt elégedetlen, őszintén elégedetlen, mert hiányzik neki az életveszély; de máskülönben elvesztette a fejét, s ha szét kell szórnia egy tüntetést, megőrjíti a félelem, hogy mit írnak másnap az újságok."

– Reggeltől estig sértéseket kell lenyelnem! – ismételgette a báró.

– Ezt ne mondja hangosan, kedves barátom. Húsz tábornok is vágyik a maga helyére, mind régi tiszttársai; és a marsall azt kívánja, hogy elégedettek legyünk. Jó barátja vagyok, őszintén elmondok magának valamit, bár a kifejezés talán kissé erős... Amikor egy héttel ezelőtt elváltam a minisztertől, ezt mondta nekem: csak a tökfilkók nem tudnak vidéken megmelegedni!

– Szeretném itt látni a marsallunkat! – vágott közbe türelmetlenül Thérance báró. – Egyik oldalon a gazdag, összetartó nemesség; leplezetlenül megvetnek minket, naphosszat gúnyolnak, és velük a polgárság, akiket alattomos jezsuiták irányítanak, s a markukban tartanak minden gazdagabb nőt; a másik oldalon meg azok a fiatalok, akik nem tartoznak a nemességhez vagy fütyülnek a vallásra, dühödt republikánusok! Elég, ha csak rápillantok valamelyikükre, rögtön körtéket rajzol a levegőbe, vagy más bujtogató jelképeket! Még a kollégiumi kölykök is a körtével bosszantanak; s ha nincs a közelben, legalább kétszáz lépésnyire, őrszem, a fiatalok tele tüdővel máris füttykoncertet rendeznek; azután névtelen levelekben aljasul sértegetve ajánlanak elégtételt, s ha nem fogadnám el... A névtelen levelekben mindig ott egy papírdarabka, annak a nevével és címével, aki írta. Van ilyesmi Párisban? És ha elszenvedem az ilyen meggyalázást, másnap mindenki arról beszél, minden módon célozgatnak rá... Éppen most is, tegnapelőtt, egy Ludwig Roller nevű ember, különben leszerelt, bátor katonatiszt, akinek a szolgáját véletlenül megölték április harmadikán, a tüntetés óráiban, pisztolypárbajra hívott ki, a katonai körzeten kívül... tegnap az egész város erről a szemtelenségről beszélt!

– Jelentéseit, ugye, a királyi biztos kapja? A maga királyi biztosa nem elég erélyes ember?

– Ó, nem fér a bőrébe! Rokona a miniszternek és biztosra veszi, hogy a legelső politikai pernél előléptetik. Elég ügyetlen voltam s a zavargások után néhány nappal megmutattam neki egy felháborító névtelen levelet, amit éppen akkor kézbesítettek nekem, a teremtésit, az még az első volt! „De hát mit gondol? – mondta ő könnyedén. – Mit kezdek ezzel a firkával? Én kérhetnék védelmet magától, tábornok, ha így megsértenének; vagy pedig magam szereznék elégtételt!" Néha igazán kísértést érzek, hogy kardommal piszkáljam meg az orrát ennek a szemtelen civil bandának!

– És isten veled, tábornokság!

– Ha közibük lövethetnék! – sóhajtott a derék, öreg tábornok s felnézett a magasba.

– Ebben egyetértünk, – felelte Franciaország pairje. – Mindig ez volt a véleményem. Bonaparte is Saint-Roch ágyúinak köszönhette, hogy nyugodtan uralkodott! Hát Fléron úr, a megyefőnök, nem tájékoztatja a belügyminisztert a lakosság érzelmeiről?

– Nem az a baj! Írkál az egész nap, de éretlen! Huszonnyolcéves siheder, aki az államférfit játssza, ha velem beszél; feszíti a hiúság, s olyan gyáva, mintha szoknyát viselne. Egyre mondom neki: „Halasszuk el nyugalmasabb időkre a prefektus és a tábornok vetélkedését! Kettőnket mocskolnak most állandóan. Viszonozta például a püspök úr őméltósága a látogatásunkat? A nemesség sem látható ott a prefektus estélyein, és magát, kedvesem, a prefektust, magát sem hívják meg soha a saját mulatságaikra. Ha utasításaink szerint a megyei kamarában eldicsekszünk a kormányzat valamilyen gazdasági eredményével, s üdvözöljük valamelyik nemes urat első alkalommal még fogadja köszöntésünket, de másodszor már elfordítja fejét. A republikánus fiatalság arcunkba bámul és kifütyül. Ezek tények! És tessék! A prefektus letagadja őket; dühösen és kivörösödve mondja nekem: „Csak a saját nevében beszéljen! Engem még soha sem fütyültek ki! Pedig hát egyetlen hét sem múlik el, hogy kétlépésnyiről ne fütyülnének az arcába, ha besötétedés után kimerészkedik az utcára.

– Kedves tábornok úr, biztos maga ebben? A belügyminiszter Fléron barátunk tíz levelét is megmutatta nekem, s ő mindegyikben azt írja: már-már egészen összebékült a legitimistákkal. G. úr, N. megye prefektusa, (tegnapelőtt nála ebédeltem), nagyon jól megfér ezekkel az emberekkel, erről magam is meggyőződtem.

– Ezt elhiszem! Az aztán ügyes ember, kiváló megyefőnök, minden ügyes tolvaj jóbarátja, maga is lop, lop az bizony húsz-harmincezer frankot évente, anélkül, hogy rajtakapnák, s ezért megyeszerte tisztelik! De talán elfogultsággal vádolhat, hogy így beszélek a prefektusomról; megengedi, hogy behívassam B. kapitányt? Ismeri, ugye? Az előszobában várakozik.

– B. kapitány? Úgy emlékszem, őt küldték ki a 107. ezredhez, hogy a garnizon szelleméről jelentést tegyen.

– Pontosan ő az! Nálunk még csak három hónapja tartózkodik; és hogy ne mártsam be az ezrednél, sohasem fogadom nappal.

B. kapitány megjelent. Amint belépett, Thérance báró kijelentette, hogy átmegy a szomszéd szobába; a kapitány azután húsz különféle történettel is megerősítette a szegény tábornok panaszait. Ebben az átkozott városban a fiatalság republikánus, a nemesség összetartó és bigott. A liberális újság szerkesztője, a republikánusok vezére, bizonyos Gauthier, elszánt és ügyes. A nemesség Du Poirier-t követi, az meg tapasztalt, vén róka és szédítően tevékeny! Szóval mindenki fütyül a prefektusra és a tábornokra; kimaradtak az eseményekből: semmibe veszik őket. A püspök időnként közli híveivel, hogy legfeljebb három hónap – s mi befejeztük! Igazán boldog vagyok, gróf úr, hogy ezt elmondhattam s kissé könnyíthettem a lelkemen. De a legnagyobb baj mégis csak az, ha ezekről a dolgokról valamivel pontosabban próbálok beszámolni a marsallnak, azt üzeni: nem vagyunk elég ügyesek. Kényelmes felelet és ha az uralkodóház változnék...

– Ne folytassa, barátom!

– Bocsánat, tábornok úr, eljárt a szám. Nálunk a jezsuiták úgy rendelkeznek a nemességgel, mint a cselédeikkel; tulajdonképpen mindenkivel, aki nem republikánus.

– Hány lakosa is van Nancynak? – kérdezte a tábornok, aki kellemetlenül őszintének tartotta a kapitány felvilágosításait.

– Tizennyolcezer, a helyőrség nélkül.

– És hányan republikánusok?

– Hivatalosan harminchatan.

– Tehát kettő jut ezerre. És ezek közül mennyivel kell komolyan számolni?

– Egyetleneggyel. Ez Gauthier, a földmérő, különben az Aurore című lap szerkesztője. Szegény ember, aki büszke szegénységére.

– És maguk nem tudnak ráncbaszedni harmincöt tacskót és hűvösre tenni egyetlenegy gerincesebb embert?

– Hadd mondjam el, tábornok úr, hogy a nemesi osztály illemkódexe a vallásos magatartást írja elő; a vallástalanoknak pedig a divat parancsol: a republikánusokat kell utánozniuk, még az őrültségeiket is. Itt van ez a Montor nevű kávéház, ahol az ellenzéki ifjúság tanyázik; valóságos 1793-as klub! Ha négy-öt katona elmegy a kávéház előtt, a fiatalurak halkan ezt kiáltják: „Éljenek a közkatonák!" Ha egy altiszt tűnik fel, üdvözlik, megszólítják, meg akarják vendégelni. De ha egy tisztet pillantanak meg, aki a kormány embere, például engem, a tettlegesség kivételével nincs olyan sértés, amit ne kellene lenyelnie. Múlt vasárnap is elmentem a Montor előtt; valamennyien egyszerre fordítottak hátat, úgy forogtak, mint a katonák a díszszemlén. Szerettem volna beléjük rúgni, bizonyára kitalálja, hová.

– A legalkalmasabb mód, hogy futárpostával rendelkezési állományba helyezzék. Nem kap maga zsoldpótlékot?

– Félévenkint ezer frankot. Különben csak szórakozottságból kerültem a Montor elé; máskor ötszáz lépésnyire elkerülöm ezt az átkozott kávéházat! Ott voltam Drezdánál meg Waterloo-nál, megsebesültem, most meg a civilek elől bujkálok!

– A Dicsőséges napok óta nincsenek civilek! – jegyezte meg keserűen a gróf. – De felejtsük el a személyi sérelmeket, – tette még hozzá, s behívta Thérance bárót, a kapitánynak pedig odaszólt, hogy maradjon velük. – Kik vezetik az egyes pártokat Nancyban?

A báró felelt.

– A karlisták látható vezetői de Pontlevé és de Vassignies urak, X. Károly megbízottai; de igazi vezérük valójában egy átkozott intrikus, Du Poirier doktor. (Orvos, ezért nevezik doktornak.) Hivatalosan ő csak titkára a karlista bizottságnak. A város asszonyait, a legelőkelőbb hölgyektől a kis boltosnékig a jezsuita Rey, a püspöki helynök irányítja. Csodálatosan pontos gépezet ez! Figyelje meg, a megyefőnök díszebédjén, amit a maga tiszteletére ad, megjelenik-e egyetlen vendég a fizetett hivatalnokokon kívül? És kérdezze csak meg, hogy de Chasteller-né asszony, d’Hocquincourt-né vagy de Commercy-né fogad-e egyetlen urat is azok közül, akik a kormány szolgálatában állnak vagy a prefektussal érintkeznek?

– Kik ezek a hölgyek?

– Nagyon gazdagok és nagyon gőgösek; nemesek. D’Hocquincourt-né a város legszebb asszonya, nagy házat visz. Commercyné talán még szebb, mint d’Hocquincourt-né, de hóbortos; második de Staël asszony; örökké X. Károlyért korteskedik, mint az a másik, a genfi, Napóleon ellen. Parancsnok voltam akkoriban Genfben, s az a bolond nő sok zavart okozott nekünk.

– Hát de Chasteller-né? – kérdezte érdeklődve N. gróf.

– Még egészen fiatal, de már özvegy; tábori marsall volt a férje, X. Károly udvarához tartozott. De Chasteller-né a szalonjában prédikál, s a város ifjúsága bolondul érte. Néhány nappal ezelőtt egy megbízható gondolkodású fiatalember mesés összeget veszített kártyán és de Chasteller-né bátran felkereste. Igaz, kapitány?

– Pontosan így történt, tábornok úr. Én véletlenül éppen ott jártam, egészen közel fiatal hősünk házához, a szomszédos fasorban. De Chasteller-né háromezer aranyfrankot adott neki, s azonfelül egy gyémánttal kirakott dísztárgyat, amit ő az angoulémi hercegnőtől kapott; fiatalemberünk az ékszert Strasbourgban zálogosította el. Éppen itt van nálam strasbourg-i megbízottunk levele.

– No, elég a részletekből! – mondta a gróf a kapitánynak, aki már nyitotta irattáskáját.

Thérance vette át a szót:

– És itt vannak de Puylaurens-ék, de Serpierre-ék, de Marcilly-ék! Ezek azután úgy fogadják palotájukban a püspök úr őméltóságát, akár egy vezérlő tábornokot, és az ördög vigyen el, ha közülünk bárki is beszagolhat hozzájuk. Tudja, hol tölti estéit a megyefőnökünk? Berchu asszonynál, egy fűszeresnénél; szalonja a bolt hátsó helyisége. Bezzeg erről hallgat, amikor a miniszternek jelentéseit írja. Én önérzetesebb vagyok, sehová nem járok és nyolc órakor lefekszem.

– És mit csinálnak esténként a tisztjei?

– Kávéház és nők, semmi keveredés a város családjaival; úgy élünk itt, akár az elátkozottak. Ezek a veszekedett polgári férjek a liberalizmus jelszavával egymás kincseit is őrzik; csak a tüzéreknek és a hadi mérnököknek áll a világ!

– Jó, hogy mondja! Ezek hogyan gondolkodnak?

– Hitvány republikánusok, amolyan rajongók. A kapitány úr megmondhatja: előfizetői a National-nak, a Charivari-nak, minden ilyen szennylapnak; s nyíltan csúfolják a sajtóról kiadott napiparancsaimat. A lapokat egy darney-i polgár címére küldetik maguknak, a városka hatmérföldnyire fekszik tőlünk. Szinte esküdni mernék rá, hogy amikor vadászatra mennek, Gauthier-val trafikálnak.

– Hát az kicsoda?

– A republikánusok vezére, különben már beszéltem róla; lázító újságjuknak, az Aurore-nak oszlopa! Ennek a lapnak a legfőbb célja, hogy engem nevetségessé tegyen. Képzelje, tavaly kihívott kardra! Engem! S ami a legbosszantóbb: ez az ember állami tisztviselő, telekkönyvi földmérő, és sehogyan sem tudom kibillenteni állásából! Hiába mondom, hogy csak legutóbb is százhetvenkilenc frankot küldött a National-nak, amikor Ney marsall miatt pénzbírságra ítélték ezt a lapot...

– Erről ne beszéljünk! – vágott közbe N. gróf elvörösödve; s alig tudott megszabadulni Thérance bárótól, akinek jól esett, hogy végre kitárhatta szívét.

4

MÍG THÉRANCE BÁRÓ ily szomorú képet festett Nancy városáról, a 27.-ik dzsidás ezred a világ legszomorúbb síkján áthaladva a városhoz közeledett; ennek a síkságnak száraz, köves földje semmit nem tud megérlelni. Olyan meddő, hogy a várostól egy mérföldnyire Lucien látott egy falut, amelyben mindössze három fa állt; ezek közül is az útszélen álló egészen csenevész volt, alig húsz láb magas. Háttere kopasz dombok sora; és a meredek völgyhajlatokon néhány vézna szőlőtőke. Negyedmérföldnyire a várostól satnya szilfák kettős, szomorú sora jelezte a főút vonulatát. A szembejövő parasztok is nyomorúságosak voltak, csodálkozva bámulták őket. „Ez hát a szépséges Franciaország!" Majd, amint továbbhaladtak, az ezred elvonult azok mellett a hasznos, de piszkos üzemek mellett, amelyek oly leverően hirdetik a fejlődő civilizációt, – vágóhíd, olajfinomító, s más effélék. És mindezen gyönyörűségek után zöldséges kertek következtek, és sehol egyetlen bokor.

Az út végre hirtelen kanyarodott és az ezred megpillantotta az erődítés külső falát, mely a Páris felől érkezőnek meglepően alacsonynak látszott, szinte besüppedt a földbe. Az ezred megállt, itt az erődítmény őrsége fogadta őket. Elfelejtettük megemlíteni, hogy már egy mérfölddel előbb is megálltak, egy patak partján, tisztálkodni. Néhány perc alatt eltűnt a sok sárfolt, ismét ragyogtak az egyenruhák és a lószerszámok.

Reggel félkilenc volt, 183* március huszonnegyedike, csípős hideg, – így vonult be a 27.-ik dzsidásezred Nancyba. Csillogó-villogó katonai egység: a zenészek előzték meg őket; ezeknek óriási sikerük volt a város polgárai és a kis nők között... Harminckét vörösruhájú trombitás fülsiketítően fújta szerszámát, fehér lovon lovagolva. És betetézte a sikert, hogy mindenki rögtön láthatta: az első hat trombitás néger, a karmester meg hat láb magas óriás!

A város szépei, és különösen a csipkeruhás munkáslányok, megtöltöttek minden ablakot és lelkesen hallgatták a rikoltó futamokat; de valljuk be, hogy a zenészek arannyal díszített, csodálatos vörös egyenruhái is erősen fokozták a hatást.

Lucien körülnézett, s úgy látta, hogy Nancy, ez a hatalmas város, Vauban remekműve – förtelmes! A piszok, a szegénység elébetolakodott minden látnivalónak, a lakosság megjelenése és épületeik sivársága tökéletes összhangban állott. Mindenfelé csak uzsorás-pofákat látott, fösvény, szúrótekintetű, mogorva arcokat. „Ezek az alakok semmi mással nem törődnek, csak a pénzzel! – gondolta undorodva. – Bizonyára ilyen lehet az az Amerika is, a liberálisok dicsőített Amerikája, kívül-belül ilyen!"

A párisi fiatalember megszokta szülővárosa, Páris finom embereit, s most kínosan feszengett. A keskeny, rosszul kövezett, zeg-zugos és minduntalan kanyarodó utcákat förtelmes piszok, s megint csak piszok jellemezte; az utca közepén sáros vizű erecske folydogált, bizonyára az illemhely lefolyója.

A Lucien jobbján lovagoló dzsidásnak megugrott a lova és ezzel a bűzös, sötét folyadékkal jól lefröcskölte a fiatalember gebéjét, melyet az alezredes adatott alája. Hősünk észrevette, hogy a kis baleset nagyon felderítette bajtársait, mindenkit, aki csak láthatta őt. A rosszindulatú mosolygás egyszeriben szétfújta álmait: ő is gonosz lett.

„Legelőször is nem szabad elfelejtenem, hogy nem vagyunk a harctéren: errefelé közel-távol nincs ellenség; és aztán ezek az urak éppen úgy nem láttak még idegen határt, akár csak én, legfeljebb a negyvennél idősebbek. Kicsinyes játékaikat mind az unalom szüli. Mert ezek bizony nem olyan fiatal tisztek, akikben még pezseg a bátorság, a meggondolatlanság, a vidámság, mint a Gymnase aranyifjúságában; ezek csak szánalmas, unatkozó alakok, kik szívesen szórakoznának rovásomra. Addig komiszkodnak velem, amíg meg nem verekszem velük, – jobb hát rögtön belevágni, hogy minél hamarább békét köthessünk. Ez a nagydarab alezredes vállalná például, hogy a segédem lesz? Alig hiszem, a vállrojtja tiltja! Neki tilos megbontania a fegyelmet... Vajjon hol találhatnék párbajsegédet?"

Lucien felnézett és egy nagy házat látott maga előtt: az épület nem volt olyan csúnya, mint a többi, amelyek közt az ezred eddig elvonult; nagy, fehér falán papagájzöld zsalu díszlett. „Milyen rikító színekben gyönyörködnek ezek a vacak vidékiek!"

A fiatalember kedvtelve játszadozott udvariatlan gondolataival; ekkor észrevette, hogy a papagájzöld zsalu kissé megnyílik. Mögötte szőke, fiatal nő tűnt fel, haja csodálatos volt, ajkán megvetés: nézte a vonuló ezredet. A szép arc láttán Lucien nyomottsága szétfoszlott; rögtön felpezsdült. Eltűntek Nancy piszkos, málló házai, a sötéten csordogáló lé, irigy és féltékeny bajtársai, az elkerülhetetlen párbajok, a rossz kövezet, s a köveken meg-megcsúszó gebéje, melyet nyilván szándékosan adtak alája; minden-minden eltűnt! Ebben a pillanatban az utca végén – egy kapuszerű boltozat alatt – valamilyen zavar támadt, az ezred megtorpant. A fiatalasszony behúzta az ablakot s a hímzett muszlinfüggöny mögé rejtőzve tovább figyelte őket. Talán huszonnégy-huszonöt éves lehetett. Lucien valamilyen különös kifejezést érzett tekintetében; gúny volt? Gyűlölet? Vagy egyszerűen csak fiatalság s örökös készenlét, hogy mindenen nevessen?

A második lovasszázad, Lucien százada, hirtelen megindult. Lucien kitartóan nézte a papagájzöld ablakot, megsarkantyúzta lovát, de az megcsúszott és rögtön elvágódott; levetette lovasát.

Felugrani, kardjának hüvelyével hatalmasat vágni a gebére, nyeregbe ugrani, – mindez egyetlen pillanatnál rövidebb ideig tartott; mégis harsány nevetés robbant körülötte, mindenki nevetett. Lucien észrevette, hogy a világosszőke, fiatal nő még akkor is mosolygott, amikor ő már ismét nyeregben ült. Az ezred tisztjei egyre csak nevettek, de az a nevetés erőltetett volt, akár a képviselőházban a kormánypárt nevetése, amikor a minisztert hevesen támadják.

– Akármit mondjatok, derék gyerek ez! – jegyezte meg egy őszbajuszú, öreg altiszt.

– Ezt a gebét még senki nem ülte meg jobban! – szólalt meg egy dzsidás is.

Lucien vörös volt és közönyösséget színlelt.

Alig helyezkedett el az ezred a kaszárnyában, s éppen csak beosztották a szolgálatot, hősünk a gebén rögtön a postakocsi-állomásra vágtatott.

– Uram! – kiáltott a postamesterre. – Amint látja, tiszt vagyok és nincs lovam! Ez a gebe, melyet az ezredem adott alám ideiglenesen, s talán csak azért, hogy megtréfáljon, máris csúffá tett; láthatja is... – és elvörösödve pillantott egyenruhája ujjára, a világosra száradt sárnyomokra. – Szóval, uram, tud-e a városban megfelelő eladó lovat? Azonnal megveszem!

– Ejnye... ejnye... most könnyen belógathatnám... de én nem teszek ilyet, – mondta Bouchard úr, a postamester.

Testes férfiú volt, fontoskodó, gúnyos és vizsgálódó tekintetű, míg mondatait cifrázta, alaposan szemügyre vette az előkelő megjelenésű fiatalembert s azt latolgatta: hány arannyal is adhatná drágábban azt az eladó lovat?

– Maga lovastiszt, uram, bizonyára ért a lóhoz...

Lucien nem felelt valamilyen nagyképű szóval, mire a postamester azt hitte, még hozzáteheti:

– Szabad megkérdeznem, résztvett már valamilyen háborúban?

A kérdésre, amely akár gúnyolódás is lehetett, Lucien nyílt arca hirtelen megváltozott.

– Hallja, nem arról tárgyalunk, hogy voltam-e háborúban, – szólt rá ridegen és szárazon, – hanem arról, hogy magának, postamester, van-e eladó lova?

Amikor Bouchard úrnak ilyen félreérthetetlenül tudtára adták, mi a szerepe, egy pillanatig arra gondolt, hogy faképnél hagyja a fiatal tisztet; dehát elszalassza az alkalmat és dobjon oda legalább tíz aranyat? És ami még fájdalmasabb: lemondjon legalább egy órai fecsegésről? Ehhez gyenge volt a mi postamesterünk. Annakidején ő is katonáskodott, s a Lucien-korú tisztekre úgy tekintett, mint a katonásdit játszó gyerekekre.

Mézédesen folytatta:

– Uram, – mondta, mintha misem történt volna közöttük, – évekig őrmester, majd törzsőrmester voltam az 1.-es vértesezrednél, és 1814-ben, Montmirailnál megsebesültem. Ezért beszéltem háborúról. Egyébként, ami a lovakat illeti, az én lovaim is csak gebék, legfeljebb tizenkét aranyat érnek, egyik sem méltó az ilyen elegáns, nagyvilági tiszthez, ezek bizony csak a gyakorlatokhoz jók. Mondom, igazi gebék! De ha ért a lóhoz, amiben nem kételkedem, – (s ebben a pillanatban Bouchard tekintete a ragyogó egyenruha ujjára tévedt, a sártól fehérlő szövetre, s hangja akarata ellenére megint gúnyosabb lett...) – szóval, ha ért a lóhoz, fiatal prefektusunk, Fléron úr a maga esete! Van egy angol paripája, egy Nancyban megtelepedett milordtól vette; az itteni úrlovasok mind jól ismerik, fenséges lábak, s milyen csodálatos mellkas! Szavamra, megér háromezer frankot. Ez a remek paripa mindössze négyszer vetette le Fléron urat, és