Vissza a sötétségbe

I. RÉSZ

A HÁBORÚ KÜSZÖBÉN

1. FEJEZET

ÚJABB KATASZTRÓFA

Messziről szemlélve a furcsa teremtmény leginkább egy lassan cirkáló tengeralattjáróra emlékeztetett. A hatalmas, ormótlan vízi lény talán a bálnákkal mutatott rokonságot, de minden hasonlóság elhalványult az óriás hátán éktelenkedő förtelmes, uszonyszerű kinövés láttán, melyről ismét csak egy felszínre bukkanó jármű tornya juthatott az ember eszébe.

A leviatán nemrég még a Balti-tenger urának érezhette magát. Sokmérföldes körzetben nem akadt lény, amely vetekedhetett volna erejével, rettentő állkapcsainak szorításával. A mutáns farkával a vízre csapott, majd elnyújtott, mélyen zengő üvöltést adott ki. A hang szétterjedt minden irányba, míg csak el nem veszett a tejfehér ködben a láthatáron.

Vagy mégis akadt kihívója?…

A ragadozó már készült, hogy másodszor is tudtára adja a tenger lakóinak, ki is ő, de észak felől éles, vibráló hang futott végig a vízen, mintegy válaszként. A mutáns összerándult, majd egy pillanatra megdermedt, mintha hallgatózna. A hang megismétlődött. Egy utolsó farkcsapással a leviatán hatalmas teste mozgásba lendült, s merülni kezdett, vissza otthonába, a feneketlen mélybe.

Hiszen csekély térfogatú agyával is felfogta, hogy jobban teszi, ha nem próbál meg kikezdeni e furcsa hang tulajdonosával. Az előző találkozás mély nyomokat hagyott benne. A másik torzszülött legalább akkora volt, mint ő, kizárólag a felszínen portyázott, testét áthatolhatatlan páncél fedte, és ráadásképpen égető nyilakat köpködött, melyek iszonyatos fájdalmat okoztak. Akkor a leviatán majdnem otthagyta a fogát, s kipróbálva saját bőrén az addig ismeretlen ragadozó tüzes leheletét, megtanulta, mi a félelem. Most már csak ösztöneire hallgatott, és minél előbb új, s legfőképp szabad és biztonságos vadászmezők után nézett.

Alig simultak el a hullámok ott, ahol a szörnyeteg lebukott, a víztükröt máris kettészelte, ekemód felszántotta egy pokoli gépezet páncélozott teste, két egyenletes, fehéren habzó barázdát hagyva maga után a felszínen. Rövid hangokat köpött a sziréna: elkezdődött a nappali műszak. Ropogott a kötélzet, és a fémóriás fedélzetein feltámadt a matrózok zsivaja.

A fúrótorony eredeti formáját alig lehetett kivenni a ráhalmozott felépítmények, átjárók, függesztmények összevisszasága alatt. Az ósdi gépezetet az idők során szinte benőtték a deszkabódék, kikötőpallók, egy armadányi szedett-vedett csónak – akár magas sziklapartra épített halászfalunak is lehetett volna nézni.

A Babilon teljes gőzzel délnek tartott, maga mögött hagyva a Mosnij-szigetet, ezt a zsebkendőnyi földdarabot, mely otthonává vált azoknak a szerencséseknek, akik nemcsak átvészelték az Ítéletnapot, de ahhoz is volt elég erejük, hogy folytassák az életüket.

Afanaszij bácsi elégedetlenül ráncolta a homlokát. Az elindulás előtt a szerelőbrigádhoz beosztott újonc, egy tizenöt éves srác már-már nyíltan lazsált, tétlenül lábatlankodott, még csak meg se próbálta hasznossá tenni magát. Most is, ahelyett hogy a többiekkel együtt felgyűrt ingujjal kotorászna a köhécselő dízelmotor olajos bendőjében, Petro újabb cigarettát húzott elő a füle mögül, és elindult felfelé a lépcsőn, a gépház kijáratához. – Nem lesz sok a füst, kölyök? – szólt oda neki rosszallóan Afanaszij bácsi.

– Hát, izé… nekem ez az első… az első utam… Csak vetek egy pillantást a szigetünkre, és már jövök is vissza! – próbálta a gyerek meglágyítani az öreg szívét.

– Hát, csák ne kápjál sugárzást, kálándor! – göcögte dús huszárbajusza alatt a nagydarab svéd gépész, Berg.

– De hiszen nem volt figyelmeztetés! Ki lehet menni, tiszta a levegő. Egy pillanat az egész!

Petro feltrappolt a rácsos lépcsőn, felrántotta az ajtót, és kiröppent a fedélzetre. Afanaszij bácsi dünnyögött még valamit, kereste a többi szerelő tekintetét: hej, ezek a semmirekellő fiatalok, de hát mit lehet velük kezdeni…

– Semmiség! Megszokjá – nyugtatta a svéd. – Ván esze. Hogy mondják… Sokrá viszi. Hadd szeleljen egy kicsit!

– Szellőzzön.

– Já, já! Ázt ákártám mondani.

A brigádvezető rétisasra emlékeztetett: olyan ősz volt, s pontosan olyan szúrós szemekkel nézte a szétszerelt gépet. Legyintett.

– Jól van, fiúk. Cigiszünet.

A munkások szétszéledtek a részlegben, kényelmes pihenőhely után nézve. Már sodorták is a cigarettákat, a csípős dohányszag csiklandozta az orrokat. Afanaszij elhelyezkedett a ládán, amiben a szögeket tartották, piszkos kezét egy rossz rongyba törölte. Lopva figyelte a brigád girhes, második újoncát. Mert két újoncot is osztottak alá: a már említett Petrót, a harmadik blokk termetes szakácsnéjának fiát (az asszony neve nem ragadt meg Afanaszij emlékezetében), a második újonc meg… ő a „jövevények" közül került ki. Így nevezték lekicsinylően a sziget gyarmatosai a pétervári metró menekültjeit, akik az első hajón érkeztek.

Az újonc nem nyújtott felemelő látványt. A jövevények nehezen alkalmazkodtak az új élethez. Mindannyian megtörtek, sápadtak voltak, lógott rajtuk az ócska ruha. Szakadt csavargók. Mikor meglátták a számukra kijelölt barakkokat, nem voltak hajlandók beköltözni. Már a felszín gondolata is páni félelemmel töltötte el őket. Inkább belakták a raktár alatti pincét. Ott gubbasztanak, mint a denevérek. A bátrabbak persze időnként kidugják az orrukat, próbálnak elegyedni a helyiekkel. De ők a kisebbség. Nem lehetett valami gyöngyéletük a metróban.

A jövevény befickolódott a sarokba, hallgatott. Az odakínált cigarettát elfogadta, de nem gyújtott rá, hanem gondosan becsavarta egy tiszta rongyba, és a kezeslábasa zsebébe rejtette. A többiek egymásra néztek. Ez van… Mit tehetünk, a jövevények jövevények maradnak.

– Ázt mondjád, Afánász – kezdett rá Berg –, minek énnyi deszká? Egy hete hoztunk. Két hete hoztunk. Minek énnyi?

– Na, vajon minek? – A brigádvezető jelentőségteljesen a jövevény irányába nézett. – Házakat szerinted miből építsünk az új lakóknak?

– Minek nékik ház? – hümmögte a svéd. – Útyis csák ülnek a pincében, mint pátkányok…

A jövevény meg se rezdült. Csak nézte a padlót, hallgatott.

– Vegyél vissza, Berg! – hűtötte le Afanaszij. – Ezeknek az embereknek aztán bőven kijutott a szörnyűségekből. Kíváncsi vagyok, te hogy bírnád ennyi évig a föld alatt. Fény nélkül, normális étel nélkül. Nem is beszélve a sok förtelmes lényről, ami mind téged akar megzabálni…

– Mért nem hárcolnák! Förtelmes lényéket kell… burn… tűsz… égetni! Ők meg a föld alá bújták! Ember nem féreg!… – Berg leplezetlen megvetéssel fordult a jövevény felé. – Te voltál válámikor felszínen?

A menekült felemelte a fejét. Üres tekintettel nézett a svédre, és csendesen, mintegy akarata ellenére válaszolt:

– Igen.

– Mi „igen"?

– Voltam egyszer.

– És? – A svéd fintorgott, nem tetszett neki, hogy harapófogóval kell kihúzni a választ a fiúból.

A jövevény arcára kiült a félelem. Összébb húzódott, átfogta a térdét, és a tekintetét újra a padlóra szegezte.

– Heten mentünk, tüzelőért. Ötöt azonnal felzabáltak. Az utolsót, Mázlist, a hátamon cipeltem az állomásig. Teljesen szétcincálták. Patakokban folyt a vér… Hogy üvöltött a fájdalomtól! Kérte, hogy öljem meg. Nem hallgattam rá. Visszavittem. Mázlis egy napig szenvedett, aztán meghalt. Reggelre kimászott belőle valami… valami élő. Belepetézett az ugróféreg. Eddig tartott Mázlis mázlija.

A svéd ajkához mintha odatapadt volna a cigaretta. Üveges tekintettel nézte a girhes újoncot, míg a bajuszát nem kezdte perzselni a parázs. Berg összerándult, kiköpte a csikket, és meglapogatta a menekült vállát:

– Te… Ne hárágudj, tesvér. Hülyét mondtám. Felejtsd el, ne hárágudj.

A jövevény összegörnyedt és bólintott.

– Hogyan haragudhatnék… – dünnyögte halkan – A síromig az adósotok vagyok, ha engeditek, hogy maradjak. Kitartó vagyok. Annyit fogok dolgozni, mint senki más! Bármi, csak ne az alagutak. Nem akarok visszamenni a metróba. Ott a halál az úr. Az éhség. Nem megyek vissza. Nem megyek…

– Jól fán, tesvér, jól fán. – Berg láthatóan zavarba jött, nem tudta, hogyan hozza rendbe a dolgot. – Visszaérünk partra, és ott… lákásavatót tartunk! A szigeten minden jó! Léhet élni!

A gépészek fellelkesültek, helyeslően bólogattak. Nyugodtabb témára terelődött a szó: volt vagy tíz kocsma és falatozó a Mosnijon, ezekről áradoztak. A jövevényre is átragadt az általános jókedv, ahogy elképzelte a szabad és kényelmes életet. Az emelkedett hangulatban senki sem figyelt a részleg ajtaja alatt felvillanó éles fényre. Olyan erős volt, hogy az egész gépház és minden tartozéka egy pillanatra egészségtelen sápadtkék árnyalatot öltött. A beszélgető gépészek csak akkor kapták fel a fejüket, amikor csörömpölve feltépődött a vasajtó, és a lépcsőn rettenetes ordítással lezuhant Petro. A fiú kis híján nyakát szegte, tenyerét a szemére szorítva fetrengett a padlón, és üvöltött.

Zűrzavar támadt. Valaki a szerencsétlen segítségére sietett, megpróbálta lefejteni a kezét a szeméről. Mások a kijárathoz rohantak, hogy megállapítsák a furcsa villanások eredetét.

– Megvakult! – ordított fel egy hang. – A fiúnak kiégett a retinája!

A svédnek egy pillanat se kellett, hogy a lépcső tetején teremjen. Ő hallotta meg először a szabályos, egyre erősödő zúgást. Fájdalom hasított a fogaiba. Még egy pillanat – és a zúgás istentelen zajjá erősödött, betöltött mindent, képtelenség volt bármi másra figyelni.

– Herre Jesus!{1} – üvöltött fel a gépész, és csak állt az ajtóban, mintha megbénult volna.

Felfoghatatlan léptékű, megmagyarázhatatlan látvány tárult a svéd elé. A sziget megszokott, ismerős körvonala eltűnt, az épületekkel, a szirtekkel, a fasorokkal és az őrbástyákkal együtt. A helyükön atomrobbanás gombafelhője látszott, mely csak nőtt, egyre nőtt a végtelen, vörösben játszó ég felé. Néhány szörnyű másodpercig Berg dermedten nézte, hogyan duzzad, kövéredik a tűzgolyó az égbolton. Aztán a fedélzet megremegett, majd vadul rángani kezdett. Egy láthatatlan erő a földre taszította Berget, rá a szellőzőnyílás fedelére.

A lökéshullám már legyengülve érte el a Babilont. Ereje azonban így is akkora volt, hogy a vadul süvöltő légtömeg pelyvaként tépte le a platformról a rozoga felépítményeket. A szerencsétleneket, akik a fedélzeten tartózkodtak, a halálos vihar lesodorta a tengerbe. A szigetet alkotó sziklákat szétvetette a robbanás. Izzó kavics- és törmelékzápor zúdult le, tompa dobpergést keltve a sokat tapasztalt hajó oldalán.

Végül, mintha csak próbára akarná tenni a tákolmány szívósságát, az őrjöngő víztömeg átcsapott a magas oldalpalánkon. A fémszerkezet fájdalmasan csikorgott a nyomás alatt, az idő fogától kikezdett vasgerendák remegtek, a borítólapok leszakadtak a rozsdás illesztésekről, és a tengerbe zuhantak. Végül a fúrótorony egy pillanatra meglovagolta a hullámtaréjt, majd megdőlt, maga után húzva vitorlacafatokból, deszkadarabokból és emberi testekből álló gyászfátylát.

Afanaszij bácsi remegve feltápászkodott, meresztette szemét a félhomályban. A világítás megszűnt. Az emberek egymáson hevertek, ott, ahol a csapás érte őket. Valaki egyfolytában nyögdécselt. A brigádvezető lassan felállt, és elindult a hang irányába. A térde nem akart behajlani. Egy pillanat múlva már ki tudta venni a padlón heverő Berg körvonalait. A lába természetellenes szögben állt, szája sarkából vékony patakban csordogált a vér.

– Á szigét… – hörögte a svéd, Afanaszijhoz hajolva.

– Mi történt? – Az öreg lejjebb ereszkedett, óvatosan megtámasztotta a sebesült fejét. Tekintetében a néma kérdés a legszörnyűbb válasz előérzetével keveredett, elméjét elborította a félelem. – Mi történt a szigettel?

– Nincs sémmilyen szigét…

Bár csak suttogott, három szava mégis mennydörgés erejével csapott végig az életben maradtak tudatán. Afanaszij tehetetlenül körbenézett, mintha segítséget keresne. Tekintete a jövevényen állapodott meg, és az öreg összerándult. A menekült összegörnyedt a fal tövében, üres tekintete összefonódott a brigádvezetőével. Zavart mosolyából semmi sem maradt. Helyét átvette a dermedt kétségbeesés maszkja, véresre harapdált ajkai pedig csak ezt ismételgették, szinte hangtalanul:

– Nem akarok visszamenni a metróba… Nem akarok… Nem akarok…

A viharvert Babilon rakterében lassan összegyűltek az emberek. Az óriási platform minden sarkából szivárogtak az életben maradtak, remélve hogy válaszokat kapnak, hogy megtudnak valamit a szigeten maradt szeretteik sorsáról, hogy megoszthatják keserves bánatukat. A tömegben itt-ott dühös kiáltás, női sírás, öregek nyögése hallatszott.

De a morajlás egy csapásra elült, mikor a horganyzott ládákból rögtönzött emelvényre fellépett a Babilon kapitánya: egy ősz szakállú férfi viseltes, vérsáros zubbonyban. S bár keze felkötve és könyékig befáslizva lógott, homlokát pedig a dús szemöldök felett mély ráncok szabdalták, szeme acélosan, hidegen csillogott.

Úgy tűnt, összeroppan az összegyűlt emberek sorsa iránti felelősség súlya alatt, de az idős, vézna szónok mégis egyenes derékkal állt, készen arra, hogy osztozzon a közös gyászban. Egészséges kezével görcsösen szorította a derékszíját – csak ebből lehetett érezni, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze lélekjelenlétét. A kapitány végighordozta tekintetét az egybegyűlteken, meg-megtorpant, amikor különösen közeli bajtársára akadt, majd végül szóra nyitotta száját:

– Testvéreim! Hosszú út áll mögöttünk. Átvészeltünk megannyi szörnyűséget, betegséget, éhezést! Rengeteg nehézséget kellett leküzdenünk, de mindig ott lebegett előttünk a cél, amiért megérte folytatni, tovább járni rögös utunkat. Mert hittünk egy jobb világban. Ami ma történt, megfosztott minket a reménytől, hogy egyszer méltó életet élhetünk. Megtörtént az, amire legrosszabb álmainkban sem mertünk gondolni. Otthonunk megsemmisült, és vele együtt odalettek a rokonaink, hozzátartozóink, barátaink. Sokan közülünk egy pillanat leforgása alatt elvesztették anyjukat, apjukat, nagyszüleiket. És nincs hol menedékre lelnünk többé.

A nyugtalan tömegben mozgás támadt. Újra sóhajok keltek. Valaki áhítattal imádkozott, hívta a Mindenhatót.

– Szomszédainkat sem kerülte el a szerencsétlenség. A Malij-sziget épületei megúszták a pusztítást, és a sugárzás sem érte el őket, de hamarosan elkerülhetetlenül lehullik a radioaktív csapadék. Az első feladatunk így a kis Malij-kolónia evakuálása, amíg nem késő.

– Na és utána? – kiáltott valaki a tömegből. – Mindenünk odaveszett?

A kapitány nem sietett a válasszal, ilyen helyzetben egy meggondolatlan szó azonnal általános fejetlenséghez és pánikhoz vezethet.

– Majdnem mindenünk! Igen, nincs hová visszatérnünk. De senki és semmi sem tudja megtörni a lelkünket, és ez a lényeg! Ma erősebbnek kell lennünk, mint bármikor, mert minden eddiginél nehezebb feladat áll előttünk.

A hajó gyomrára síri csönd ereszkedett le. A telepesek szinte itták magukba vezetőjük szavait.

– Azt hiszem, mindenki nevében beszélek, ha azt mondom, hogy akár a föld alól is elő kell keríteni a robbanás kitervelőit és végrehajtóit. Megfizetünk szeretteink haláláért! Köztudott, hogy a Mosnijon sosem volt atomfegyver. Az odatelepített rakétaelhárító rendszerek pedig már évek óta nem működnek. Tehát a töltetet kívülről hozták be. – A kapitánynak megrándultak az arcizmai. – Már több esztendeje nem akadtunk új túlélőkre. A külvilággal pedig a mai napig csak egyszer érintkeztünk, nem is olyan régen, a pétervári kereskedőút során. Testvéreim! Semmi kétség, hogy az ellenségünket a metróban kell keresni, az ott fészkelő ezerféle csoport között. Ha szükséges, átfésülünk minden talpalatnyi helyet a mocskos üregeikben, és torkon ragadjuk a férgeket!

A tömeg egy emberként üvöltött fel, a kapitány szavait helyeselve.

Az szünetet tartott, telepestársait méregette. Érződött, hogy ezek az emberek a végsőkig követik, vele tartanak tűzön-vízen át, és ez a tudat nyugtalansággal töltötte el a szívét. Félő, hogy lesznek olyanok, akik nem élik túl a keresztes hadjáratot. És senki sem jósolhatja meg, mi vár rájuk az út végén.

A rozsdás hevedertartó körül zűrzavar támadt. Káromkodás hallatszott. A babiloniak két csoportra szakadtak: az egyik mindenáron elő akart állítani valakit a tömegből, a másik akadályozta őket, elállta az utat, próbálta arrébb lökdösni a túlságosan heveskedőket. A fejek fölött elsuhant egy csődarab, aztán akcióba lendült a többi rögtönzött fegyver is – láncok, fémdarabok. A kapitány, hogy megelőzze a tragédiát, alig észrevehetően bólintott a háttérben álló colos nagyszakállúnak, aki leharcolt fekete tengerészkabátban feszített. Az őrjárat vezetője vette az utasítást, néhány felfegyverzett harcosával késlekedés nélkül benyomult a tömeg közepébe, és szétválasztotta a feleket.

Csak ekkor látta meg a kapitány, ki is állt a konfliktus epicentrumában. Az őrök már fogták és vezették is az emelvény felé az olajos kezeslábast viselő, elcsigázott embert. A kapitány figyelmét nem kerülte el a fogoly alultápláltsága és rémült, elveszett tekintete. Jött Afanaszij bácsi is, összetartó brigádja pedig hátulról fedezte a tömegen átevickélő „konvojt".

– Neved? – fürkészte behatóan a kapitány a jövevényt.

– Foma.

– Pétervárról jöttél át, igaz?

A menekült bólintott, és a vért törölgette az arcáról.

– Gazember! – hallatszott a tömegből. – Kötelet neki!

– Térjetek magatokhoz! – kelt ki magából Afanaszij. – Mi köze az újoncunknak az egészhez? Vagy talán az összes jövevényt felkoncolnátok?

A kapitány felemelte a kezét. Ezzel az egy kis mozdulattal le is csillapította a kedélyeket.

– Van elképzelésed, ki állhat a dolog mögött?

Foma megrázta a fejét.

– Gondolkozz, kölyök! Nézd meg ezeket az embereket. Az igazságot akarják… bármi áron.

– Talán a vegánok. Azok aztán beteges vadállatok – hadarta a menekült. – Vagy a fuvarosok. Bár ők nem tudnának ilyesmit keresztülvinni. Egy ilyen bonyolult gépezethez már a pakurások szakértelme kell. Végül is egy bombáról van szó… De mi lenne az okuk rá? A Tengermenti Szövetség sem tenne ilyet… Nem tudom! Esküszöm, nem tudom!

Vallatója elégedetlenül csóválta a fejét. Rövid hezitálás után elővett egy négyrét hajtott lapot. Szétnyitotta, és odanyújtotta a jövevénynek: a pétervári metró viharvert térképe volt az.

– Kell egy állomás. Üres. Az öböl közelében.

Foma egy ideig a homlokát ráncolva tanulmányozta a térképet, majd rábökött az egyik karikára:

– Cskalovszkaja. Nincs túl közel, de több lehetőséget nem látok. A Primorszkaja el van árasztva. A Vasziljeosztrovszkajánál már a Szövetség területe kezdődik. A Kirov-gyár rablók kezén van. A központban már minden lakott… Marad a Cskalovszkaja…

– Úgy legyen. Nincs más választásunk. – A kapitány hirtelen megroggyant, szívéhez kapott, odaintette a helyettesét. – Fejezd be helyettem! Nyugtasd meg az embereket! Pokoli sok dolgunk lesz. Kimenekíteni a Malij telepeseit. Meg hát a Babilont is rendbe kell hozni, hogy kihúzza Pétervárig. Hogy nyelné el a Néva azt az átkozott várost…

Gleb megrázta a hátizsákot. A kilazított szájon keresztül poros hanglemezek zúdultak a betonra. Némelyikről még nem mállott le a borító, ezeket a cafatokat a fiú szakszerűen leválasztotta, majd a bakelitet az egyre növekvő halomba dobta.

Dárda a konyhaasztalnál ült, és érdeklődve figyelte nevelt fia ténykedését. A Kivonulás zavaros története óta csak egy hónap telt el, de Gleb ez idő alatt megizmosodott, visszanyerte erejét, még a beszédmódja is valahogy határozottabb, igaz, kissé mesterkélt lett. A gondolatok mosolyt csaltak a sztalker arcára, és tovább szemlélte, ahogy a fiú a nagy összpontosítástól az ajkát harapdálva próbálja felfűzni a lemezeket egy darab drótra.

– Minek neked ennyi? – szólalt meg végül Dárda.

– Holnap lejönnek csereberélni a csutkák. A Moszkovszkaján nagy az izgalom! Talizmánokat meg ilyesmiket csinálnak ezekből a tányérokból, egész szépeket. Az alagsorban egy egész halommal találtam! Rásózom őket a csutkákra.

– Tányérok… – hümmögte a sztalker, miközben felkelt a sámliról. – Mutatok neked valami érdekeset.

Pár perc múlva a kamrából edénycsörömpölés és káromkodás hallatszott. A folyosóra kigurult egy horpadt zománclavór, éleset csörrent az ajtófélfának ütközve. A lavór után kilépett a portól köhögő sztalker, kezében egy furcsa szerkezettel. Az alsó része lakkozott fadoboz, oldalt egy kurbli, felül pedig egy érthetetlen, ferde fémtölcsér állt ki belőle.

Glebnek rögtön eszébe jutott, hogy hasonló alkalmatosságon darálja Agata néni a Moszkovszkajáról a kolbászba való disznóhúst. A finomságnak már csak a gondolatától is összefutott a nyál a szájában, de a sztalkernek jól láthatóan egészen más célja volt a dologgal. Húsdarálás helyett találomra kihúzott a halomból egy viszonylag ép lemezt, megtörölte a pulóvere ujjával, és óvatosan a gramofon tányérjára helyezte. Gleb érdeklődve követte nevelőapja mozdulatait. A szerkezet először csak sistergett és recsegett, majd fémgyomrából előtörtek az első gitárhangok. Gleb megdermedt, elvarázsolva figyelte a lemez egyenletes forgását.

– Mi ez? – kérdezte végül.

De a sztalker csak finoman hozzáérintette a mutatóujját az ajkához, csendre intve fiát. Hamarosan a halk gitárpengetéshez átható, fiatal hang csatlakozott.

Alszik már a kéklő város,

alszik Zurbagán szelíden…

– kezdett neki az énekes váratlanul magas fejhangon.

Dárda összerezzent és meglepetten bámult a lemezjátszóra.

szélvihar kél messze-messze:

sivítva jő, ó rettenet,

Zurbagán, mi lesz veled?{2}

– Na, ezt jól beválasztottam… – ráncolta homlokát a sztalker. – Azt hittem, Scorpions vagy Metallica lesz. Erre a kis Presznyakov.

De Gleb figyelmesen végighallgatta a dalt, és csak utána fordult Dárdához:

– Mesélj Zurbagánról!

– Eh… Tudod jól, hogy nem kenyerem a beszéd. – A sztalker zavartan turkálni kezdett a lemezhalomban, próbálta leolvasni a kifehéredett címkéket. – Ez csak amolyan mese… Legenda. Egy szép városka a tengerparton… Utcácskák, hidak, macskakő a rakparton… Hajókkal teli kikötő… Egy valóra vált álom. Talán a Szennaján az ócskásoknál tudok neked szerezni egy könyvet. Alekszandr Grin írta.

– A tenger mellett? Hiszen Zurbagán a föld alatt van! Hogyan kerül oda a sok víz?

Dárda abbahagyta a lemezek vizsgálatát, és fia felé fordult:

– Ezt meg ki mondta neked?

Gleb zavarba jött, összeráncolta pisze orrát:

– Sokan beszélik…

– Gleb?..

A fiú jól tudta, hogy amikor a sztalker rövid, éles szavakra vált, jobb nem viccelni, meg a nevelőapja kemény tekintete is gyorsan jobb belátásra bírta.

– Az egyik elítélt mondta a Zvjozdnaján, hogy mélyen a metró alatt van egy titkos város, Zurbagán. Csillog-villog, minden csupa virág, és olyan fény tölti be, mintha nappal lenne! És mindenkinek saját lakóhelye van. El tudod ezt hinni? Mindenkinek! – A fiú elrévedt, de mikor újra meglátta Dárda szigorú tekintetét, elkomorodott. – Tudom, hogy ez csak legenda, de olyan szép…

– Gleb – szakította félbe a sztalker –, mit mondtam neked az elítéltekkel kapcsolatban?

– De Pahom bácsi is ott volt. Ő vigyáz rám, tudod…

– Egyszer és mindenkorra. Ha megtudom, hogy az alagutakban császkálsz, eltángállak. Ezt jól jegyezd meg. Pahomnak meg megmondom, hogy ne engedjen még csak a közelébe se a Zvjozdnajának. Semmi dolgod azokkal a mocskokkal.

A fiú elkomorodott: túlságosan szeretett azokban a járatokban nézelődni, ahol a kommunisták lankadatlanul fúrták az utat Moszkva felé. Annyi hihetetlen alakba lehet ott ütközni! Köztörvényesek, zsebtolvajok, kis- és nagystílű szélhámosok… Persze voltak ott mindennapi emberek is, akik adósságokba verték magukat. A komcsik mindenkit tárt karokkal fogadtak. Lánc a lábra, csákány a kézbe, és előre! Vár a szebb jövő.

Pahom bácsi, ez a Dárdával talán egykorú és majdnem Füsttel egy magas, széles vállú hústorony gyakran látogatott a Zvjozdnajára. Érthető okokból: komoly üzletet vezetett: fegyvereket árult, a hálózata szinte a metró összes részére kiterjedt. Pahom ősidők óta ott volt a piacon, még a pakurások is komoly konkurensként számoltak vele. Hogy honnan szerezte az áruját, azt csak az isten tudhatta.

Dárdával nem csak hallomásból ismerték egymást: a sztalker egyszer, beszélik, megmentette Pahom életét. A felszínen. Hol máshol… Hasznos az ilyen ismeretség. Pahom Glebhez is egyfajta tisztelettel viszonyult, a legelső találkozásuk óta. Időnként ilyen-olyan apróságokat is adott neki, könyveket (fegyverekről, természetesen), töltényhüvelyből bütykölt sótartót. Nemrég egy valódi dobócsillaggal lepte meg, a spéci nevét Gleb ugyan elfelejtette, de nem