Mikor eltűntek a galambok

Sofi Oksanen

Mikor eltűntek a galambok

Scolar

A kötetet finnből magyarra fordította BÁBA LAURA

A mű eredeti címe: Kun kyyhkyset katosivat

© Sofi Oksanen, 2012

Published by agreement with Salomonsson Agency.

Hungarian translation © Bába Laura, 2014

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2014

Köszönet Terhi Peltolának és dr. Bereczki Andrásnak a fordításban nyújtott segítségért, továbbá dr. Számvéber Norbert hadtörténésznek a katonai kifejezések átnézéséért.

Scolar Kiadó, 2017

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Telefon/fax: 06 1 466 7648

E-mail: scolar@scolar.hu

www.scolar.hu

Felelős kiadó: ÉRSEK NÁNDOR

Felelős szerkesztő: ILLÉS ANDREA

Könyvterv: MÁTHÉ HANGA

A borítón HIERONYMUS BOSCH

Az utolsó ítélet című képének részlete látható.

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-244-699-8

A kötetben előforduló földrajzi neveket a megfelelő történelmi kontextusba helyezve használjuk (pl. Tallinn – Reval; Haapsalu – Hapsal).

Minden jog fenntartva.

A könyv megjelenését támogatta a FILI (Finnish Literature Exchange)

PROLÓGUS

[1948]

NYUGAT-ÉSZTORSZÁG

ÉSZT SZSZK, SZOVJETUNIÓ

Még elmentünk Rosalie sírjához, a holdfényes hantra helyeztük a mezei virágokat, és egy ideig csendben álltunk, kettőnk között a virágokkal. Nem akartam, hogy Juudit elmenjen, nem akartam őt elengedni, és ezért kellett kimondanom azt, amit ilyen helyzetekben nem lenne szabad:

– Soha többé nem látjuk egymást.

Hallottam szavaimban a kavicsot, láttam, ahogy szemét elönti a könnycsillogás, ugyanaz a könnycsillogás, mely annyiszor megingatott már, és tette ésszerű gondolkozásomat könnyen billenő kéregtutajjá. A tutaj most a szeme sarkában csapdosó hullámokon ringatózott. Talán saját fájdalmamat akartam enyhíteni, emiatt fogalmaztam durván, talán csak kegyetlen akartam lenni, hogy útközben átkozhasson engem és érzéketlenségemet, vagy talán vágytam még egy utolsó bizonyítékra, hogy nem akar elmenni – még mindig kételkedtem szíve járásában, noha már annyi mindenen mentünk át együtt.

– Megbántad, hogy mindazok után idevettél magadhoz – suttogta Juudit.

Éleslátásától összerezzentem, zavartan simogattam a tarkómat. Este még jutott ideje lenyírni a hajamat, néhány szál beesett a gallérom mögé, most csiklandozott.

– Semmi gond, megértem – folytatta.

Nem tagadtam, noha megtehettem volna. Azt viszont nem hittem, hogy Juudit nélkül, akiről gondoskodnom kellett, többre jutottam volna az erdőben. A többiek ennek ellenkezőjére célozgattak. Én azonban kénytelen voltam az erdő védelmébe hozni őt, miután meghallottam, hogy Tallinnból az oroszok közeledtével az Armi-házba menekült. Abban a házban mi nem bízhattunk, jobb volt az erdőben. Juudit olyannak tűnt, mint egy szárnyaszegett madár az ember tenyerében, állapota legyengült, már hetek óta idegláz kínozta. Csak miután a felcserünk halálát lelte egy összecsapásban, engedték meg a többiek, hogy Vaik asszony a segítségünkre jöjjön, a miénkre és Juuditéra. Sikerült ismét megmentenem őt, ám azt követően, hogy rálép az előttünk kéklő útra, többé már nem leszek képes megvédeni. Igazat adtam azonban a többieknek: a nők és a gyermekek helye otthon van, Juuditnak vissza kell térnie a városba. Szorult körülöttünk a hurok, egyre fogyott az erdő adta biztonság. Szemem sarkából figyeltem arckifejezését: tekintetét az útra vetette, melyen elmegy majd, ajkát résnyire nyitotta, minden erejét összeszedve nagy levegőt vett, és sóhajtásának hideg, csípős szele igyekezett megingatni döntésemben.

– Így lesz a legjobb. Mindannyiunknak. Visszamész abba az életbe, amelyből eljöttél.

– Már nem ugyanaz. Nem is lesz az, soha többé.

ELSŐ RÉSZ

„Aztán odajött Mark, az őr, és egyesével az árok szélére hurcolta, majd pisztolyával kivégezte őket." 12 000. A Juhan Jüriste, Karl Linnas és Ervin Viks tömeggyilkosokkal szembeni, 1962. január 16. és 20. között Tartuban zajlott bírósági eljárás anyagából. Észt Állami Könyvkiadó, 1962.

[1941]

ÉSZAK-ÉSZTORSZÁG

ÉSZT SZSZK, SZOVJETUNIÓ

Erősödött a zúgás – tudtam, mi érkezik a fák közül. A kezemre pillantottam, nem remegett. Egy pillanat múlva már az érkező konvoj felé rohanok, és nem törődöm többé Edgarral, sem az idegeivel. Szemem sarkából láttam, ahogy reszketeg ujjakkal csipkedi csizmanadrágját, arcát harchoz nem illő szín árnyalja. Alig egy kis idő telt el a finnországi kiképzésünk óta, ahol én úgy gondját viseltem Edgarnak, akár egy gyereknek. De harc közben másként áll a helyzet. Itt vár ránk a feladat. Mindjárt. Most. Nekiindultam, futás közben csapkodták combomat a kézigránátok, markomba kaptam egyet, és ujjaim már látták, ahogy a levegőben pörög. A Finn Hadsereg inge, melyet a kiképzőszigeten öltöttem magamra, még mindig újnak hatott, és erőt sugárzott a lábamba. Nemsokára hazám összes férfija egyedül az Észt Hadsereg felszerelését használja majd, senki másét, nem az idegen legyőzőkét, nem a szövetségesekét, hanem a sajátunkat. Ez volt a célunk: visszafoglaljuk a hazánkat.

Hallottam, ahogy a többiek jönnek a nyomomban, ahogy a föld reng a mieink erejétől, és még gyorsabban futottam a morajló motorok felé. Orromban éreztem az ellenség izzadságszagát, számban a vad düh és a vas ízét, a csizmámban valaki más rohant, ugyanaz az érzéketlen harcos, aki az iménti összecsapásban az árokba ugrott, és gránátokat dobált a megsemmisítő zászlóalj katonái felé, biztosíték, húzózsinór, dobás, biztosíték, húzózsinór, dobás, az valaki más volt, biztosíték, húzózsinór, dobás, és az a valaki most a zúgás felé rontott. Minden géppuskánk a konvoj felé irányult. Többen voltak, mint gondoltuk, végtelen sokan, oroszok és észt tartású megsemmisítők, és vég nélkül sorakoztak az autóik és a géppuskáik is. De nem mi ijedtünk meg, hanem az ellenség, bennünk nyargalt a düh, mégpedig oly erővel, hogy az ellenség egy pillanatra megtorpant, a Mootor kerekei egy pillanatig üresben forogtak, a gyűlölet odaszegezte őket a pillanatba, melyben megindult a tűz; a többiekkel együtt támadásba lendültem, és megöltük mindannyiukat.

Karomban remegtek az izmok a golyóktól, melyeket kilőttem, csuklómat húzta a gránát súlya, melyet elhajítottam, de lassacskán a tudatomig hatolt, hogy vége a csatának. Mikor a lábam hozzászokott az egy helyben álláshoz, és töltényhüvelyek sem záporoztak már a harcmezőre, feltűnt, hogy a harc lezárulása nem hozott magával csendet. Lármát hozott, a földből mohón előbúvó férgek vonulását a holttestek felé, a halál bérenceinek serény sercegését a friss vér irányába, és büdös volt, bűzlött a széklet és a bélgázok szagával terhes hányás. Szememet vakította a fény, a lőpor füstje kezdett szétoszlani, és mintha a felhő pereménél egy fényes aranykocsit láttam volna, készen arra, hogy magával vigye az elesetteket, a mieinket, a megsemmisítőket, az oroszokat, az észteket, mindenkit egyazon kocsi. Hunyorogtam. Zúgott a fülem. Láttam, ahogy a többiek zihálnak, homlokukat törlik, egy helyben imbolyognak, akár a fák. Próbáltam az eget kémlelni, a ragyogó kocsit, de nem sokáig támaszthattam a Mootor horpadt oldalát. A legfrissebbek már úgy sürgölődtek, akárha a piacon vásárolgatnának: a fegyvereket be kellett gyűjteni a halottaktól, csak a fegyvereket, a töltényöveket… és a táskákat. Gázoltunk a leszakadt testrészek, a rángatózó végtagok között. Épp, amikor egy ellenség holttestéről húztam le a töltényövet, valaki a föld színéről bokán ragadott. Meglepően erősen kulcsolt át, és a föld színén hörgő száj felé húzott. Térdem cserbenhagyott, mielőtt alkalmam lett volna célozni, és ugyanolyan erőtlenül hanyatlottam a haldokló felé, amilyen ő maga is volt, biztosra véve, hogy ütött az órám. De a férfi tekintete nem énrám irányult, a nehézkes szavakat valaki máshoz intézte, valakihez, aki kedves a számára, nem értettem, mit mond, oroszul beszélt, de olyan hangon szólt, ahogy egy férfi csak a menyasszonyával beszél. Tudtam volna ezt még akkor is, ha nem látom a fényképet piszkos kezében, és a fényképen a fehér szoknyaszegélyt. Most a vőlegény vére vörösre festette a szoknyát, ujjai eltakarták a nő arcát, én egy hirtelen mozdulattal kitéptem bokámat a szorításból, és az élet kiszökött a férfi szeméből, melyben az imént önmagamat láttam. Kényszerítettem magamat, hogy felálljak, folytatni kellett.

Amikor végeztünk a fegyverek begyűjtésével, távolabbról ismét autók zaja hangzott fel, és Allik őrmester parancsot adott a visszavonulásra. Úgy sejtettük, hogy a megsemmisítő zászlóalj megvárja az erősítést, mielőtt újra támad, vagy nekiindul táborhelyet keresni, de mindenképpen utánunk jön majd. Géppisztolyosaink már elérték az erdő szélét, amikor észrevettem egy ismerős alakot, amint még mindig egy holttesten ugrál: Mart volt az. Lába már darabokra zúzta a koponyát, az agy elvegyült a földdel, de ő csak tovább őrjöngött, mintha a holttesten át a földbe akarná döfni a géppisztolyt. Odarohantam hozzá, és keményen arcon csaptam, amitől megernyedt fogása a fegyveren. Mart mit sem látva tajtékzott, nem ismert fel, ordítozott a láthatatlan ellenséggel, hadonászott. Végül sikerült köréje kötnöm a derekamról levett övet, és a kötözőhelyhez kísérnem, ahol sebtében folyt a pakolászás. Odasúgtam, hogy ezt az embert meg kell vizsgálni. Kopogtattam a halántékomat, a felcser a ziháló Martra pillantott, habzó szájzugára, és bólintott. Allik őrmester sürgette az embereket, egyikük kezéből kitépte a flaskát, és kiabált, hogy az észtek nem részegen harcolnak, mint az ivánok. Edgart kerestem, gyanakodtam, hogy meglépett, de unokatestvérem ott gubbasztott egy kövön, izzadságtól csapzottan, kezét szájára tapasztva. Vállon ragadtam, és ahogy aztán elengedtem, piszkos zsebkendőjével nekiállt suvickolni a kabátját ott, ahol vérfoltos ujjaim hozzáértek.

– Én képtelen vagyok erre. Ne haragudj!

Hirtelen ellenszenv loccsant a mellkasomban, agyamban felvillant, miként dugdosta anyám a kávét, és főzött belőle titokban Edgarnak, csak neki, senki másnak. Megráztam a fejem. Koncentrálnom kellett, elfelejtenem a kávét, elfelejtenem Martot és azt, miként azonosultam a zavaros tekintetében feltűnő férfival, aki hasonlított ahhoz, aki az én csizmámban rohant a harcba. El kellett felejtenem a férfit, aki bokán ragadott, és akinek a tekintetében magamra ismertem, és azt, hogy Allik őrmester szemében nem láttam magamat. Sem a felcserében. Sem senkiében, akiről ösztönösen éreztem, hogy túl fogja élni. Ez volt a harmadik összecsapásom, mióta visszatértünk Finnországból, és még mindig életben voltam, kezemen az ellenség vérével. Akkor hát honnét jött a hirtelen kétkedés? Miért nem ismertem magamra bennük, akikről tudtam, hogy saját szemükkel látják majd a békét?

– Mit akarsz tenni, megkeresed a többieket a csapatunkból, vagy itt maradsz ezekkel harcolni? – kérdezte Edgar.

A fák felé fordultam. Feladatunk volt: meggyengíteni az Észtországot megszálló Vörös Hadsereget, hírt adni finnországi szövetségeseinknek az előrenyomulásról. Jól emlékeztem, mennyire örültünk, amikor új, finn mundérba bújtunk, és este felsorakozva énekeltük, hogy saa vabaks Eesti meri, saa vabaks Eesti pind¹. Észtországba érkezve az egységem mindössze néhány telefonvonalat tudott elvágni, aztán elromlott a rádiónk, és úgy döntöttünk, nagyobb hasznunkat lehet venni, ha más harcosokhoz csatlakozunk. Allik őrmester bátor embernek bizonyult, az erdei testvérek vad tempóban nyomultak előre.

– A menekülteknek talán nem árt a védelem – suttogta Edgar. Igaza volt. Az erdő rejtekében előretörő csapatot sok jó ember kísérte, csak lassú volt a haladás, mert az egyetlen kiút az ellenség által körbezárt területről a lápon át vezetett. Eszeveszetten harcoltunk, hogy időt adjunk nekik, feltartsuk az ellenséget, de vajon elegendő előnnyel szolgál-e számukra a győzelmünk? Edgar ösztönösen megérezte csapongó lelkem rebbenéseit. Hozzátette: – Ki tudja, otthon is mi a helyzet? Semmi hír Rosalie felől.

Mielőtt még jobban belegondoltam volna, már bólintottam is, és mentem jelenteni, hogy a menekültek védelmére indulunk, noha ezt Edgar kétségtelenül csak azért mondta, hogy így megúszhassa az újabb támadást, hogy saját bőrét mentse. Unokaöcsém tudta, mik a gyenge pontjaim. Mi mindannyian szerelmet, jegyest, feleséget hagytunk otthon, de csak én kerestem a nőmben okot arra, hogy elkerüljem a harcot. Ennek ellenére bizonygattam magamnak, hogy döntésem teljesen tisztességes, sőt ésszerű.

A kapitány jó ötletnek tartotta távozásunkat. Mégis, útközben furcsán kiszakadtnak éreztem magamat. Talán abból fakadt, hogy bal fülembe még mindig nem tért vissza a hallás, vagy hogy a halott ellenség utolsó, menyasszonyához intézett szavai még mindig ott visszhangoztak bennem. Úgy éreztem, mintha semmi, ami megtörtént, nem lett volna valóság, és mintha a halál bűze nem tűnt volna el a kezemről, hiába mostam sokáig az elénk bukkanó patakban. A tenyér vonalai – élet, szív, fej – még mindig sötétbarnának festettek, a megszáradt vér még mélyebbre hatolt húsomba, és utamat a halottakkal kézen fogva folytattam előre. Időnként eszembe jutott, miként rohant lábam a harcba, kezem milyen tétovázás nélkül zengette a golyószórót, a lőszer kifogytával hogyan ragadott pisztolyt, kapott fel aztán a földről egy követ, és végül miként verte a vörös katona fejét a Mootor sárhányójába. De az nem én voltam, hanem az a másik.

A kompaszom elveszett az összecsapás során, és idegen erdőkben botorkáltunk. Mégis úgy haladtam előre, mintha tudnám, hová megyünk, és kissé felderültem, amikor ismét madárdalt hallottam. Nem telik bele sok idő, és Edgar észreveszi majd, hogy lépteim iránya korántsem biztos, de aligha fog panaszkodni, nagyobb biztonságban vagyunk, ha távol maradunk a menekültektől, akiknek nyomában ott a megsemmisítő zászlóalj. Szükségtelen volt ezt hangosan is kimondani. Edgar néhány alkalommal megpróbálkozott a javaslattal, hogy békén meg kellene várnunk, míg ideérnek a németek, minden más felesleges, ebben a szakaszban már nincs értelme kockáztatni. Nem hallgattam rá, csak haladtam tovább előre: az Armi-házba megyek, hogy megvédjem Rosalie-t és a családját, vetek egy pillantást arra is, mi a helyzet a Simson-ház körül, és amennyiben folytatódnak a harcok, keresek egy megbízható testvért, hogy csatlakozzam a csapatához. Edgar követett, ahogy követett a Finn-öbölben is, amikor a kiképzésre tartottunk. Unokaöcsémet akkor elsápasztotta a rianásokból szivárgó víz, és vissza akart volna fordulni. Mikor sítalpunk megfagyott, Edgar helyett is levertem róla a jeget. Aztán ismét ott síeltünk libasorban, én elöl, Edgar a nyomomban, éppen, ahogy most is. Ezúttal azonban rendes távolságot akartam tartani magunk között, hogy unokaöcsém lihegése belevesszen a fák zúgásába. Ujjaim remegtek, mikor az imént elővettem a dohányzacskómat, nem akartam, hogy Edgar ezt meglássa. Újra és újra felrémlett bennem a lábamat megragadó férfi arckifejezése, gyorsítottam a tempón, a hátizsák nyomta lépteimet, mégis gyorsítottam, magam mögött akartam hagyni a férfi arcát, a férfiét, akiről gyanítottam, hogy az én golyómtól halt meg, a férfiét, akinek menyasszonya sosem fogja megtudni, hol maradt el a vőlegénye, és hogy annak utolsó gondolata az volt: szeretlek. Más ok is akadt, amiért oly buzgón indultam útnak, és hagytam ott a következő támadásra készülő többieket. A szövetséges fritzek már korábban is felkeltették a gyanúmat.

Csapatunkat úgy küldték a Vörös Hadsereg nyakába, hogy nem volt nálunk csak néhány gránát, pisztoly és egy működésképtelen rádió, semmi más. Még egy rendes térképet sem kaptunk Észtországról. Megöletni küldtek bennünket, ez biztos. Mégis betartottam a parancsokat, és nem nyitottam gyanakvásra a számat. Mintha az elmúlt évszázadokból, azokból az időkből, mikor a balti bárók hasítottak szíjat a hátunkból, nem tanultunk volna semmit.

Mielőtt Finnországba mentem, az volt a szándékom, hogy csatlakozom Zöld Kapitány seregéhez, sőt még az is eszembe jutott, hogy merényletet szervezek. Terveim azonban megváltoztak, amikor felkértek, vegyek részt a finnek által szervezett kiképzésen, és a tenger végül is befagyott, így könnyű átjutást biztosított Finnországba. A sors jeleként értelmeztem; az erdei testvérek soraiban oly dacot és gondatlanságot tapasztaltam, amellyel egyetlen háborút sem lehet megnyerni, sem ellenséget kiűzni, senkit nem lehet visszahozni Szibériából, sem az otthonokat visszaszerezni. Zöld Kapitány ténykedését kockázatosnak tartottam – mellzsebében jegyzetfüzetet hordott, melyben az élelmezése alá tartozó összes férfi adatait feljegyezte, és pontos leírást vezetett a támadásokról és az alagutakról. Mart lánya megerősítette gyanúmat. Elmesélte, hogy a megsemmisítő zászlóalj megtalálta anyja háztartási könyveit, melyek rovataiba gondosan fel volt jegyezve, kik jártak náluk enni, és mikor – Zöld Kapitány megígérte, hogy később minden fáradságért és ételért fizetséget kapnak. Most Marték háza csak egy halom füstölgő rom, Mart eszét vesztette, lánya pedig ott talpal valahol előttünk a menekültek sorában. A háztartási könyvekben említett testvérek egy részét már kivégezték.

Értettem, hogy ezeket az éveket majd jó lelkiismerettel akarják vizsgálni, amikor Észtország ismét szabad lesz: hogy az eljárás törvényességéről és tisztességességéről bizonyítéknak, dokumentált anyagnak kell lennie. A jó modor mégis azon dolgok közé tartozott, melyeket nem engedhettünk meg magunknak, már a bolsevikok működése is megmutatta, hogy hazánkat és otthonunkat faragatlan lények tartják uralmuk alatt. Szóban azonban nem bíráltam a kapitányt, művelt emberként és a függetlenségi harc hőseként többet tudott a háborúról, mint én, és tanaiban sok bölcsesség rejlett. Csapatokat képzett ki, tanított lőni, morzézni, és gondoskodott arról, hogy a legfontosabb erdőbeli képességet, a futást, mindennap eleget gyakoroljuk. Ha nem lett volna Zöld Kapitány precíz jegyzetvezetési szokása, könnyen lehet, hogy ott maradtam volna velük Észtországban. Vagy ha nem lett volna az emberei fényképezőgépe. Már egy ideje velük voltam, amikor egyik reggel nagy sürgés-forgással csoportképhez készülődtek. Egy számomra ismeretlen férfi kisiklott a képből, és én követtem példáját, azt mondtam, minek legyek rajta, hisz úgysem tartozom a társasághoz. A fiúk a bunker előtt pózoltak, szorosan egymásnak támaszkodva, övükön kézigránátokkal, valaki grimaszolva dugta fejét a táskagramofonba. A csapat elé odacipeltek egy hátizsákot, tele a kommunisták pénzével, amit a városháza páncélszekrényéből hoztak el, és amit Zöld Kapitány előző nap kötegeivel osztogatott a hivatal dolgozóinak, mert így is, úgy is megvádolják majd ezzel. Vegyenek bőven, mondta, ezek a rubelek a Szovjetuniótól a nép számára visszakobzott bankjegyek.

A Kapitány már élő legenda volt, belőlem hiányzott ugyanez, nem vágytam hőssé válni. Gyengeség lett volna? Tényleg jobb voltam én Edgarnál?

Rosalie büszke lett volna a kiképzőszigeten és a Zöld Kapitány seregében készített csoportképekre. De nem akartam megismételni a kapitány hibáit, ezért téptem csíkokra, vonakodó ujjakkal, Rosalie fényképét is. Tekintete számos reménytelen pillanatban vigasztalt, és szükségem lenne rá, ha az élet ereimből a harcmezőre folyik, szükségem volt rá már most, ahogy a köveken és a mohán át gyalogoltunk, és én magam mögött hagytam harcoló testvéreinket, szükségem volt a pillantására. A mögöttem baktató Edgar soha nem hordott magánál emléket a feleségéről. Amikor megjelent az erdei kunyhóban, ahol a Finnországba indulást vártam, világossá tette, hogy visszatéréséről pisszenést sem lehet ejteni az otthoniaknak, senkinek. Érthető volt a szökött katona aggodalma, mindannyian ismertük anyám gyenge idegeit. Mégis, el sem tudtam volna képzelni, hogy én ugyanígy tennék, ne adnék életjelet magamról Rosalie számára. Hallottam, ahogy Edgar ott fújtat mögöttem, és még mindig felfoghatatlan volt számomra, miért akarta továbbra is megtartani feleségét abban a hitben, hogy ő változatlanul a Vörös Hadsereg soraiba mozgósítva éli életét. Én a lehető legelőbb Rosalie-val akartam lenni, Edgar egy szóval sem említette asszonya viszontlátását. Már arra is gyanakodtam, hogy mihaszna módon el akarja őt hagyni, új kedvest talált magának, talán Helsinkiben. Edgar gyakran járt el egyedül, hogy az ügyeit intézze, sokszor töltötte az időt a Klaus Kurki étteremben. Gyanúm ellen harcolt ugyanakkor az, hogy tekintetét sosem homályosította el nő, és az ital sem csábította őt annyira, mint minket, többieket, erre mindig bizonyítékul szolgált friss lehelete, amikor visszatért szálláshelyünkre. Unokaöcsém emellett ugyanazokat a sportruhákat viselte, melyeket ingyen kaptunk, még ha száját vonogatva méricskélte is az anyagot és a szabást. Ezekben nem igazán lehetett hölgyeket sétára kísérni, és az a 20 márka sem volt elég a megnevettetésükre, melyet egy napra kaptunk, a helsinki bordélyokkal való ismerkedésről már nem is beszélve. A pénz épphogy futotta dohányra, zoknira és más nélkülözhetetlen holmira.

A többiek egyre-másra pislogtak unokaöcsémre, különcnek vélték, és már tartani kezdtem attól, hogy mint a feladatra alkalmatlant útnak eresztik a szigetről. Ezért dolgoztam vele komolyan azok után, hogy szeme sarka felhasadt a visszarúgó puskától, és lövésfélelme súlyossá vált. Közben csodálkoztam, miként boldogulhatott a Vörös Hadsereg soraiban, és honnét szerzett magára jócskán deréktájt, a Vörös Hadsereg ellátmánya aligha állt balti heringből és búzakenyérből. Mindazonáltal a Staffan-szigeten a tejszínnel futtatott has eltűnt, Finnországban mindent jegyre adtak.

Unokaöcsémnek sok mindent megbocsátottak, mert természetétől fogva szószátyár volt. Amikor előadók érkeztek a finn tisztikarból, sikerült odáig jutnia, hogy bemutathassa, milyen jól ismeri a Vörös Hadsereg rangjelzéseit, a folyékonnyá csiszolódott orosz nyelvtudását, sőt még ejtőernyőzésre is próbálta okítani a többieket, noha ő maga egyetlen alkalommal sem ugrott életében. Estéit az Észtországba való visszatéréshez szükséges hamis okmányok fabrikálásával töltötte, nekem arról sutyorgott, hogy egy ideális rajt tervez, melynek alapjait a szigeten rakná le. Hagytam, hadd kotyogjon: mivel együtt nőttünk fel, én hozzá voltam szokva fantáziálgató természetéhez, nem úgy, mint a többiek. Ők éber fülekkel hallgatták Edgar zagyvaságait – bővelkedtünk a szabadidőben, az olyan pillanatokban, melyekben a többieknek jutott idejük arra koncentrálni, hogy tátott szájjal megbámuljanak minden egyes lottát, mintha az az első Éva lenne. Én Rosalie-ra és a tavaszi vetésre gondolva töltöttem az időmet. Júniusban vettük hírét a deportálásoknak. Apámról semmit nem hallottam azóta, hogy előző évben letartóztatták. Anyám akkor sírt, hogy apámnak kellett volna legyen annyi esze, hogy énekli az Internacionálét, hogy közben leveszi fejéről a kalapot, jobban kellett volna vigyáznia, mit beszél a burgonyaegylet dolgairól, nem kellett volna elleneznie az államosítást, de én tudtam, hogy apám ilyesmire nem lett volna képes. Mindez azonban elvitte a Simson-házat, a fiút az erdőbe űzte, az apát börtönbe juttatta. Példát akartak vele statuálni. Mindeközben csitították az embereket, hogy nem veszik el a földeket, de hát ki hitt a bolsevikoknak?

Edgart viszont nem indította meg a Simsonok helyzete, még akkor sem, ha a mi házunk pénzén járta ki iskoláit, ugyanazokat az iskolákat, melyekről bőven volt mit megosztania a többiekkel, a tartui egyetemista évekről, és egyetemisták aztán akadtak a köreinkben, nem úgy, mint földművesek. A megtapasztalt élet szűk körűsége hallatszott ki abból, ahogy Edgar és a többi diák nevetgéltek mindenkin, akit maguknál egyszerűbbnek véltek. Számukra az iskolázatlan szitokszó volt, és aszerint ítélték meg az embert, hogy az három osztályt járt-e ki, vagy többet. A fiúk beszéde időnként úgy hangzott, mintha túlságosan is sok angol kémregényt olvastak volna, és nagy ívű fantáziaképeket röptettek arról, hogy a Staffan-szigetről kikerülő kémektől a Vörös Hadsereg napjai meg lesznek számlálva. Edgar a csapat élén hirdette ezt az evangéliumot. A fiúk egy részét kalandorként könyveltem el, anyámasszony katonája azonban egy sem akadt a társaságban, és ez némi bizakodásra adott okot, eloszlatta a gyanakvásomat, mi sül ki a bandából. Az alapdolgoknak is birtokában voltunk, mindannyian rádiós kiképzést kaptunk, gyakoroltuk a morzézást, és noha a fegyver megtöltéséhez Edgar sutának bizonyult, a tititázás jól illett selyemujjaihoz, melyek odáig fejlődtek, hogy akár száz jelet is lekopogtak egy perc alatt – az én ujjbegyeim jobban illettek az eke szarvához. Irányvonalunk legfontosabb pontjaiban és az angol orientációban azért legalább egyetértettünk.

Nekem megvoltak a saját terveim: mellzsebemben Rosalie képe helyén már a szigetről való távozáskor egy papírlapot hordtam, melynek oldalán pár lyuk futott, hogy le lehessen fűzni, a teljes anyag egyben tartása túlzott vakmerőség lett volna. Egy viaszfedeles füzetet is vásároltam naplóul. Az volt a szándékom, hogy bizonyítékokat gyűjtök a bolsevikok által véghezvitt pusztításról. Szükség lesz rájuk, ha eljön a béke. Akkor majd magamnál tehetségesebb tollforgatóknak adom át a dokumentumokat, azoknak, akik megírják e szabadságharc történetét. A feladat fontosságának tudata megszilárdította lelkemet, amikor elöntött a gyanakvás, hogy csak gyávaságom miatt nem veszek részt a nagy tervekben, vagy mikor választásommal elkerültem a harcot. Legalább megvolt a feladatom, amelyre apám büszke lenne. Nem szándékoztam feljegyezni semmi olyasmit, ami mások számára következményekkel járna, vagy olyat, ami túlságosan sokat árulna el kapcsolattartóinkról. Nem fogom használni a nevüket, talán a helyeket sem említem. Fényképezőgépet szereztem, de nem azért, hogy csoportképeket készítsek testvéreinkről. A kém szeme mindenütt ott fénylik. Ragyogása arannyal teli – a miénk, többieké, földdel.

[1941]

TALLINN

ÉSZT SZSZK, SZOVJETUNIÓ

Égtek a gabonaraktárak, az égbolton füstszobrok nőttek. Buszok, teherkocsik és személyautók töltötték meg sietségükkel az utat, a gumik ugyanúgy el innent kiabáltak, ahogy az emberek is, robbanás! Légvédelmi tűz. Üvegszilánkok, akár a zápor. Juudit anyja konyhájának sarkában tátogott; anyja vidékre menekült Liiához, az egyik nővéréhez, Juuditot pedig ott hagyta, hogy egyedül várja a bombát, a bombát, mely mindennek véget vet majd. A Tallinnból Narva felé vezető utakat már egy ideje eltorlaszolták az evakuálandó teherszállítmányok, állítólag evakuálási biztosságot is alapítottak; biztosságot a jószág evakuálására, a gabona és a lencse evakuálására, bármiféle nyersanyag evakuálására – a bolsevikok mindent magukkal akartak vinni, mindent, de mindent, a fél krumplikat is, semmit nem hagynak a németeknek, semmit az észteknek. A hadseregből embereket vezényeltek ki a termőföldekre. Mindent Narva felé, mindent a kikötők felé. Robbanás.

Juudit fülére tapasztotta a kezét, jó erősen. Már elfogadta, hogy a város elpusztul, mielőtt a németek ideérnek, csak azt remélte, hétköznapibb körülmények között leli majd végét: hogy az utolsó hang, melyet hall, a kanál csörrenése lesz a kistányéron, a hajtűkkel megtelő dobozka zörrenése, az asztalra tett tejeskanna kondulása. Madarak! Madárdal! De a Luftwaffe és a Flakok felfalták a madarakat, soha többé nem fogja őket hallani. Sem a kutyákat. Sem a macskák nyávogását, a varjak károgását, a felső szomszéd zörgését, az alsó szomszéd gyerekeit, a kifutófiúk szaladgálását, a kézikocsik nyikorgását, sem a vödör csörömpölését, amint a szomszédasszony a Juudit ablaka alatti kapu félfájába üti a fejét. Juudit is fejére próbálta a mosdótálat, pózolt a tükör előtt, csodálkozott, hogy a kalapkészítők miért nem fejlesztettek még ki olyan fejfedőt, melyet egy kisebbfajta mosdótál vagy vödör fölé lehetne húzni. Garantált lenne a siker. A nők olyan gyerekesek, olyan bolondosak, védelemül épp megfelelne egy vödörkalaphoz hasonló badarság. De a bádog hangja már a múlthoz tartozik, egy olyan múlthoz, melyhez a hétköznapok tartoztak. Veszteségek hagyták rajtuk nyomukat, bolsevikok színezték őket, de mégiscsak hétköznapok voltak, hétköznapi