2148 A Szingularitás éve 2. rész: A Történelem után

fenntartva

1 UP

Zseblámpával világítok körbe a sötét szobában. Kell legyen valahol itt egy ajtó, hisz azon jöttem be. Emlékszem, volt mellette egy kapcsoló is, de a lámpa rögtön kiégett, amint felkapcsoltam. Azóta nincs se ajtó, se villany. De nem gond, mert ha akarok, akár át is lebeghetek a falakon. Egy irányított álomban bármit lehet, elég csak erősen akarnod.

Koncentrálok, de első próbálkozásra nem enged, szilár marad. Nekifeszülök újra. Most már érzem, hogy kezd légiessé válni fal. Bújok át, és már épp hogy átérnék, mikor hirtelen visszaránt magába a szoba.

– Nehh shiess úgy Bhhhen! – hörög rám egy mély, szörnyű hang.

Rávilágítanék, de már nincs a kezemben a lámpa.

– Ehzt kereshhhed? – világít az arcára az ocsmány vigyorú gumibaba fejű rém.

– Áhh! Hagyjál békén! – kiáltom.

Órák óta kavargok ebben a rémálomban, de nem találom belőle a kiutat.

– Nhem ahzért vagyh itth, hogy cshak úgyh áthjárkhhálj a fhalakon! – hajol fölém a rém.

– Nem? – lépek hátra egyet.

– Szembehh khhell nézz a démonjaidhhal Bhhen! … Emlékszhherr? – kérdi.

– Mire? – lapulok a falhoz.

– Hogy miért hagytad othh a Fhhöldethr?

– Azért, hogy szembe nézzek a démonaimmal?

– Ellenkhezzőleghh Bhhen. Phont előhlük fhutsz azhóta issh. Ne menekhhülj fhholyton! Eshhünk vhhégre thhúl rajtahhrr! – tornyosul fölém a gumibaba, majd megragadja a fejem két oldalt.

– Ne! – rimánkodom.

– Nehh ellenkezhh! Fhheleslegeshhrrzzzz – nyitja nagyra a száját. Torkából hangos zizegés, majd sötét fullánkok raja tör elő.

– Ne! – bénít le a szörnyű félelem.

Fullánkok repülnek be a hajam alá, onnan szúró fájdalomként szántják végig a gerincem.

– Áááhhh! Ne! Eressz el! – könyörgök.

– Néhhzzrr a szemembrrehhrrr! – hörgi az óriási száj. – Néhhszrr a szemembrreeehh!

Kezei gyilkos erővel préselik a fejemet. Belülről hallom, hogy a koponyám recsegni kezd, de pont mielőtt összeroppannék, forróság önti el a testem, és mintha gejzír repítene a plafonon túlra, szállok az égi fény felé…

– Boston, nézz a szemembe! – Charlotte homályos arca beszél hozzám a fényben. – Nézz a szemembe!

Megrázom a fejem, hunyorgok erősen.

– Charlotte! – nyögöm ki fájdalmasan.

– Baszki, Boston! – ölel magához gyorsan – Már azt hittem, sose térsz magadhoz! – zokogja örömében.

– Egy kicsit – hörgöm – el voltam veszve ott lent.

Feszítést érzek a mellkasomban. Próbálom kifújni a levegőt de a rekeszizmom alig enged. Próbálok levegőt venni, de mintha egy abroncs szorítaná össze a bordáimat. Hirtelen görcs szerű fájdalom csap bele az állkapcsomba, majd zsibbadás szalad végig a bal karomon.

-o-

Száraz a szám, mint a Szahara. Minden nyeléstől öklendeznem kell, közben a torkom rettentően fáj.

– Jó reggelt Ben! – köszönt az ismerős női hang.

– Susan … jkrrr – próbálok visszaköszönni, de torkom most csak ennyit enged.

Susan az ágyam szélén ül. Karomból csövek lógnak. A nyakamhoz nyúlnék.

– Nyugi! Az intubálástól fáj így a torkod – teszi a homlokomra a kezét – de Charlotte hagyott itt neked lidokain sprayt – vesz fel egy kis tubust az ágy széléről, és lepöccinti róla a kupakot. – Tátsd nagyra a szád! Mondd, áááá!

– Áááá – mondom, majd jön a spricc. Kellemes, mentás, savanykás, fanyar íz terjed szét a számban, mint egy korty mojito koktél. A nyelvem hátulja rögtön lezsibbad. – Ah, finom – hörgöm.

– Tényleg? – csodálkozik az öreglány, majd belespriccel a saját szájába is egyet. Csámcsog rajta egy kicsit. – Jéé, tényleg! – vigyorodik el – Most hogy álljam meg, hogy ne nyaljam el az egész tubust? – nevet, és gyorsan a szájába fúj még kettőt.

Felnevetek, de a mellkasom közepébe szörnyű fájdalom hasít.

– Ho-hó! – csitít.

– Áuu! Mi ez? – markolok rá a mellkasomra. Valami recéset érzek középen.

– Súlyos szívrohamod volt – válaszol Susan.

– Milyen súlyos? – kérdem fájdalmasan zihálva.

– Eléggé, de már kaptál új szívet. Megmaradsz.

A szívemre teszem a kezem, érezhetően dobog odabent valami…

– Charlotte hol van? – kérdezem.

– Elküldtem aludni – feleli az öreglány. – Két hete csak titeket istápol…

– Két hete?

– Tizenegy napja…

– És a parancsnok? – kérdem.

– Anton? … Ő hat napig volt kiütve – feleli – De még ő is csak lábadozik. Charlotte nem engedi ki dolgozni.

– Ő operált meg? – tappolok mellkasomra.

– Nem, dehogy – rázza a fejét mosolyogva, mintha valami blődséget mondtam volna. – DAN volt. Itt ő ért igazán a késekhez…

– Az a robot egy zseni – sóhajtom ellazulva.

– Az, nagyon penge – bólogat Susan.

– És ez az új szív? – kopogok a mellkasomon.

– Szintetikus. Charlotte szerint jobb, mint az eredeti, és ez biztos nem áll meg egy pszichés rohamtól, mint az előző – koppant a fejemre, majd ad a homlokomra egy puszit. – Üdv újra az élők közt Ben – mosolyog szélesen – Sokkal szarabb lenne ez a hely nélküled…

Visszamosolygok rá, de már érzem, hogy nehezednek a szemeim. Húz vissza magába az öntudatlanság.

-o-

Sötétben ébredek, egyedül a kabinomban.

– Navi! Fényt! – mondom álmosan, de nem történik semmi… Mi a franc? – Navi?! – szólítom újra a plafont, de semmi… A homlokomhoz nyúlok: Basszus. Nincs rajtam mobAR! Hirtelen szorongás fog el. Próbálok a párnám alá nyúlni, hátha ott vannak a tapaszok, de a karomból lógó csövektől nem érek el addig. Próbálok megfordulni, de annyira sajog a mellkasom, hogy nem enged, és már ennyi mocorgás is elég volt, hogy teljesen leverjen a víz. Basszus. Nem vagyok formában. Megsemmisülve hullok vissza párnámra.

A szoba egyetlen fénye, az ágyam alatti orvosi gép kék LED-je. Másodpercenként kapcsol ki-be. A fénypont homályosan tükröződik a kabin fehér falán.

Ha rám törne valami roham, vajon ugyan így villogna? ... Vajon mire jelezne be a gép, hogy azt odakint is észrevegye valaki? … És Charlotte? … Ő vajon most hogy érezheti magát? … Mindkét férfi, akit szeret, kiütve tért vissza a bányából. Ráadásul én holtan… Vajon erős maradt? … Összetört? … Majdnem két hétig küzdött velem, hogy visszahozzon, aztán meg a szívem visz el?! … Meg van áldva velem ez a lány… De ez milyen valószínűtlen már?! Hányszor is haltam meg eddig? … Kétszer? … Vagy a szívrohammal együtt már háromszor? … Jézusom! … Mint egy videojátékban… Csak itt nem kell újrakezdeni a pályát, ha veszítettem egy életet… 1UP! … Már csak azt szeretném tudni, hány szívet adott még a programozó…

Gyerekkoromban imádtam a videojátékokat. Suli után gyakran lementem az árvaház napközijébe bitang nehéz, ősrégi játékokkal kockulni. A többiek hülyének néztek, hogy miért szívatom magam ilyenekkel. Akkor még én se tudtam, egyszerűen csak beszippantottak a kemény kihívások. Csak később lett nyilvánvaló, hogy ezek a játékok milyen szinten trenírozták a kitartásomat, adtak céltudatosságot, hegyezték ki a reflexeimet. Megtanultam gyorsan kiismerni a szabályokat, előre látni mi történik a pályán: mi, merre, miért, hogyan mozog. Ezek a képességek igencsak hasznosnak bizonyultak az űrhajós szakmában.

Elmélyülve bámulom az ágyam alatt ütemre villogó kék fényt. Mintha minden harmadik kicsit rövidebb volna. Minél jobban bámulom, annál több szabálytalanságot veszek észre benne: Stabilan tartja az egy másodperces periódust, de azon belül látszólag véletlenszerű, mennyit világít.

Tovább figyelve már látszik, hogy három különböző jel váltogatja egymást. Egy hosszabb, egy rövidebb, és egy pislantásnyi. Így már látom benne az ismétlődő mintát:

Pislant, rövid, rövid, rövid

Pislant, rövid, hosszú, hosszú, hosszú

Pislant, hosszú, hosszú, hosszú

és kezdődik elölről.

Pislant, rövid, rövid, rövid

Pislant, rövid, hosszú, hosszú, hosszú

Pislant, hosszú, hosszú, hosszú …

-o-

Mély tónusú férfi hang ébreszt:

– Jó reggelt Mr. Taylor!

Alig tudom kinyitni a szemem. Életemben nem voltam még ennyire lerobbanva.

– Mr. Taylor! – nem adja fel a hang, mindenképp ki akar rángatni az öntudatlanságból. – Mr. Taylor, ébredjen! Beszélnünk kell!

– Most? – nyüszögöm kómásan.

– Jó lenne most. Míg Charlotte alszik – feleli furcsa, suttogó hangon, mint aki tilosban jár.

– Uram? – nézek rá hunyorogva.

– Tudunk beszélni? – kérdi tétován.

– Hogy érti?

Furcsa zavarodottságot látok az öregen. Be van gyógyszerezve, vagy ez még a detonáció?

– Charlotte-ról – feleli.

Basszus! – rándul össze a gyomrom. – Erre a beszélgetésre szerettem volna jobban rákészülni…

– Charlotte-ról? – kérdezek vissza remegve.

– Róla – bólogat tétován. – Komoly problémát okoz, ahogy ezt a helyzetet kezeli.

– Helyzetet? – nézek értetlenül.

– A szabályzat szerint csak ő nyilváníthat munkára alkalmasnak. Addig ágyhoz vagyok kötve…

– Vele már beszélt erről?

– Persze. De nem jutottunk dűlőre. Ő értem aggódik, én meg Southforkért…

– És hogy jövök a képbe én? – kérdem.

– Úgy érzem magára hallgatni fog…

– Rám? – csodálkozom erősen – Ezt meg miből gondolja?

– Úgy tudom, arról is meggyőzte, hogy a mentés csak úgy sikerülhet, ha ön megöli magát a bányában értem.

– Ott, és akkor, nem volt más értelmes választásom…

– És ön erről meg is tudta győzni őt…

– Valóban – ebbe így bele se gondoltam – És mekkora most a gond? – kérdem.

– Elég nagy – feleli – Teljesen kifogytunk a szénből. A zöld részlegben már zuhan a szén-dioxid szint. Nem tudjuk pótolni, amit a növények elhasználnak.

– Megfullad a termés?

– És a takarmánynak való – teszi hozzá – Fel kéne égetni a földek felét, hogy a másik felét megmentsük… Tudja mekkora veszteség lenne ez a gazdaságnak?

– Ahh… azt hiszem, értem. Beszélek vele.

– Köszönöm, Mr. Taylor! Lekötelez – hálálkodik, és enyhén fejet hajt. – Ezzel is, meg amit a bányában értem tett…

– Tettem a dolgomat, Uram.

– Jól csinálta, Mr. Taylor. Egyszer még meghálálom…

– Vigyázzon, mert egyszer a szaván fogom! – nyújtom felé a kezem vigyorogva. Ő elkapja, és kezet rázunk.

– Benjamin? – ajánlja fel, hogy tegeződjünk.

– Mr. Dallas? Vagy Antony? – kérdezek vissza.

– Maradjunk a Dallasnál – feleli, és most először látom valóban mosolyogni az öreget.

– Dallas, Texas. Értem – mosolygok vissza rá.

– Örülök, hogy túlélted Benjamin – vereget vállon.

– Hát még