Anda di halaman 1dari 3

14.

a tétel: A költői én és a világ kapcsolatának


változása Babits pályáján

Babits Mihály 1883-ban született Szekszárdon, művelt köznemesi családból,


apja törvényszéki bíró. Versszeretetét édesanyjától, erkölcsi tartását apjától
örökölte. Írói tehetségét mutatja, hogy nyolcadikban az önképzőkör elnöke, s a
gimnázium 18 irodalmi pályázata közül tizenhetet ő nyer el. Érettségi után a
tanári pályát választja. A nyelvtanulásban is kedvét leli: latin, görög, francia,
német, angol nyelven ír és fordít. A filozófusok közül Spinoza, Hume, Spencer,
Nietzsche ragadja meg. 1905-ben Baján tanít, majd két évre Szegedre kerül. Itt
tanít Juhász Gyula is, ő bíztatja publikálásra. Juhász 1908-ban Nagyváradon
modern magyar antológiát szerkeszt, ebben lép ki országos színtérre Babits.
Osváth Ernő felfigyel rá, s kéri, hogy a Nyugatba küldje verseit, innentől Babits
a lap állandó munkatársa. Három évre Fogarasra kap kinevezést, itt
száműzöttnek érzi magát, de a könyvek, folyóiratok segítségével tartja a
kapcsolatot a nagyvilággal. Tevékeny alkotói korszaka bontakozik ki: közel
ötven verse születik itt, elkezdi fordítani Dantét. Első verseskötete 1909-ben
jelenik meg. 1914-ben kitört a világháború, s ez kikényszeríti a költőt a
"költészet elefántcsonttornyából", felemeli szavát az emberi élet védelmében.
Játszottam kezével című verse miatt 1915-ben a nacionalista sajtó
hazafiatlansággal vádolja. A nemzet érdeke elleni vérontástól iszonyodva szólal
meg a Húsvét előtt és a Fortissimo című versekben, ez utóbbi miatt
istenkáromlás vádjával perbe fogják. Az őszirózsás forradalom és a
Tanácsköztársaság forradalmárrá nem tette ugyan, de részt vett az írói, tanári
mozgalmakban. 1921-ben feleségül veszi Tanner Ilona költőnőt, két év múlva
nyári házat vesznek az esztergomi Előhegyen, itt teremtődik meg az alkotói
munka feltétele. A tevékeny alkotói életet betegség zavarja meg: 1937-ben
kiderül, hogy gégerákja van. Súlyos betegen is dolgozik, kiadja tíz kötetben
összegyűjtött munkáit. 1941-ben Esztergomba vonul vissza, hangját elveszítette,
csak írásban tud érintkezni környezetével. Babits Mihály 1941. augusztus 4-én
halt meg. Utolsó percéig dolgozott, betegágyán utolsó könyve korrektúrája
hevert.
Babits önmagát, költészetének természetét, törekvéseit és ezek eredményeit
vizsgálja a Lírikus epilógja című művében. A modern lélektani irányokkal
áthatott agnoszticizmus is izgatja, mely azt feltételezi, hogy az emberi értelem
csak a jelenség, nem a lényeg megragadására képes. Az énen kívüli világról
semmi bizonyosat sem tudhatunk, még létezése sem bizonyítható. Az első
strófában már felhangzik a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a
mindenséget megverselni vágyó költő csak önmagáról tud énekelni. Az énnel
szemben álló mindenség egyre halványul, veszít konkrétságából, ezt jelzi az
igék határozottabbá válása is. Az első versszak még világosan beszél a
mindenség létéről, a következőkben már kétségbe vonja, megkérdőjelezi
létezését. A harmadik strófa határozottan tagadja az énen kívüli világot.
Általában lírai panaszként szokták értelmezni ezt a szonettet, de az utolsó sor
metaforikája mintha rácáfolna a hiábavaló erőfeszítések vallomására. Az alfa és
az ómega, a kezdet és a vég, a világmindenség ősi szimbóluma, a vers lezárása
szerint a mindenség azonosult az énnel, a kérdező, kutató egyén önmagában
fedezte fel a sokszínű világ végtelenségét.
A Húsvét előtt cím a feltámadást, a béke reményét ígéri. A költemény
szabadverse emlékeztető rapszódia, mely az expresszionizmus felé mutat
közeledést. A vers a gondolatok és érzelmek hullámzásait követve hosszabb-
rövidebb rímtelen sorokra tagolódik, ritmusa is idegesen nyugtalan. A vers
legfontosabb üzenete: a háborús uszítással szemben a béke bátor, harcias
követelése, a békevágy kinyilvánítása. Nem a szerelmet, embert, életet pusztító
háborús sikereket ünnepli a vers, hanem azt, aki először ki meri mondani a béke
szavát. S a lírai és végül maga mondja ki először ezt a szót egy zsúfolt
jelzőbokorral kiemelve és felnagyítva a béke mindent megváltó erejét. Miután a
"szabadító, drága szó" végre elhangzott, a könnyed, magyaros dalforma jelzi a
lélek viharainak elcsitulását, a ritmikai egységek és a mondatok egybeesése
pedig a rendet, az áhított békét sejteti. A Húsvét előtt hatását felerősítik a régi
magyar klasszikusokra, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi s Ady költeményeire való
"rájátszások".
A költőt az együttérzés közelítette a városi szegények szenvedései felé. Ennek
egyik legszebb bizonyítéka a Cigány a siralomházban című keserű, mások
fájdalmát megértő költeménye. A vers Babits költészetének összegző jellemzése,
számvetése. Az első három strófa három, gondolattársításokban gazdag hasonlat.
Az időhatározók a babitsi költészet egy-egy korszakát jelzik. A "hajdan" ifjúkori
formaművészetét idézi, a "szárnyas, fényes, páncélos, ízelt" jelzőbokor pedig az
alkotás könnyedségét, virtuóz formakultúráját. A "később" a háború alatt
született, tiltakozást, felháborodást kifejező expresszionista versei. "De ma
halkan, elfolyva, remegve jön" a vers, s a könny hasonlat a szenvedés
megszólaltatása. A négy mód-, illetve állapothatározó az alkotás
bizonytalanságáról, sejtett hiábavalóságáról beszél. A szomorúságnak azonban
külső okai is vannak: versei személyes panaszai mellett az egyetemes emberi
részvét hangjait szólaltatják meg. Az utolsó előtti strófa egyetlen felkiáltásban
összegzi az énen kívüli világból érkezett benyomásokat, s visszatér a versindító
képhez, ezáltal a szerkezet is zárt lesz. A vers tartalmának megfelelően eltűnnek
a csillogó rímek, legtöbbször egyetlen magánhangzós rím válaszol a rímhívó
szóra, egyetlen szótagszámúak a sorok is.
Babits kései költészetének fájdalmas-komor hangulatát a korai halál fenyegető
közelsége indokolja. Ősz és tavasz című versében a halál rettenetének tagolatlan
kiáltását artikulálja emberi szóvá, műalkotássá. A költemény témája nem
általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés.
A vers egyik uralkodó poétikai eszköze az ősi hasonlat, példázat, hagyományos
eszköz a refrén alkalmazása is. A halálra készülő ember fájdalmas önmegadását,
a belenyugvás fegyelmét erősíti a verssorok és mondathatárok pontos egyezése.
A szüret utáni ősz képével indul a vers, s csak a strófazáró hasonlat viszi bele a
halál rémületét. Ettől kezdve minden kép, minden hasonlat a halál felé mutat, s a
refrén feljajdulásában összegződik. A silány földet betakaró hó gyermeki
emlékeket idéz, vidám hancúrozást a megvetett ágyon, de ebbe ugyanakkor
belejátszik a halottas ágy képzete is. A harmadik egységben az óév és az újév
fordulójával a búcsúzás szomorúsága, a jövőt tagadó vigasztalanság, a
türelmetlen idegesség uralkodik el a sorokon. Az eddigi többes számú alanyt a
tavasz képeivel az egyes szám első személy váltja fel, a vers hangneme
személyessé, elégikussá válik. A tavasz nem újjászületést hoz, hanem a tél
elmúlásával az élet pusztulását. A hasonlatok helyébe a metaforák selymessége
lép. A költemény záró szakaszának metaforája visszaível a kezdő strófa
természeti képeihez, s így kerek egésszé formálja a mű képrendszerét. A halál
iszonyata némileg fel is oldódik, enyhül az asszonyi jóság népdalszerű
szimbolikájával. Ezt a beletörődést, a sors tudomásul vételét sugallja az utolsó
versszak megnyugvó verszenéje is.
Babits a Jónás könyvében profetikus verseit folytatja. A négyrészes elbeszélő
költemény egyben a bibliai történet mögé rejtett nagyszabású lírai önvallomás
is, s önarcképét Jónás személyében festette meg. A küldetéstudat mellett itt is
jelen van az irónia, sőt a groteszk humor is. A kezdetben gyáva Jónás nem akar
Ninivébe menni, menekül az Úr parancsa elől. Komikus és szánalmas figura a
hajófenéken, groteszk alak, amint a cet gyomrában "üvölt és vonyít" Istenéhez,
nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költő Ninivében is. A korábban félénk,
félszeg Jónás most önmagát is túlkiabálva igyekszik teljesíteni küldetését,
felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól. Azonban szégyenben
marad: az árusok kinevetik, az asszonyok csúfolják, a palotában gúnyt űznek
belőle. Kudarcai után feldúltan menekül a bűnös városból a sivatagba. Babits
csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor naturalista
részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását. A legfontosabb eltérés a
két mű között: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddő
szavára. Babits művében gúny és közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, s
ezért indokoltnak tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen - ő azonban mégsem
pusztítja el a várost. Ebben a befejezésben ott rejlik a remény is: az emberiség
nagy alkotásai, maradandó értékei talán túl fogják élni a megáradt gonoszságot.
Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy az ő kötelessége nem az ítélkezés, hanem a
bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen. A mű végső tanulsága: a
próféta nem menekülhet el kötelessége elől, semmiképpen sem hallgathat, ha
szólnia kell.