Anda di halaman 1dari 480

Danielle Steel

Áldott teher

"Danielle Steel,jelenleg a világ legnépszerűbb


írója. Méltán,
New York Times
"Az áldott teher- Danielle Steel 30. regénye.
"Az írónő sok millió olvasójával együtt ünnepel."
Publishers Weekly
Danielle Steel új regényének központi témája a
meddőség drámája, a gyerek iránti vágy hihetetlen
tettekre késztető, elemésztő hatalma. A kötet sze-
replőinek - látszólag - mindent megadott a sors:
vagyont, karriert, tartalmas, szórakoztató életet.
Csak egyet nem: a szerelem igazi hajtórugóját és
-esetenként-sajnos kioltóját: a gyermeket. Steel
sodró művének három házaspárja más-más mó-
don szembesül ugyanazzal a gyötrő gonddal:
kibírja-e két ember szerelme, ha-egyikük steri-
litása miatt - nem születhet meg az "áldott te-
her".
Írt már regényt minden felnőtt nőnek és férfinak,
többször is el kellene olvasnia!"
Los Angeles Times
"Áldott helyett áldatlan állapot: az emberi pár-
kapcsolatok legnagyobb teherpróbája. Danielle
Steel megint maradandót és fontosat mond el ne-
künk.
Kirkus Reviews

1
Danielle Steel
Áldott teher

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:


Danielle Steel: Mixed Blessings
Delacorte Press, Bantam Doubleday Dell
Publishing Group, Inc., New York
1992 by Danielle Steel
Fordította Végh István
Fedéltipográfia: Szakálos Mihály
A fedélen: Guido Reni Heléne elrablása (1631) című
festményének részlete
Második kiadás
Életem áldásainak:
Beatrixnak, Trevornak, Toddnak, Nicknek,
Samanthának, Victoriának, Vanessának,
Maxxnek és Zarának,
mindazért az örömért és kifogyhatatlan
boldogságért, amit számomra jelentenek,
és mind közül a legnagyobb áldásnak...
egyetlen és örök szerelmemnek,
Popeye-nak,
teljes szívemből és lelkemből,
d. s.
Hungarian edition
by Maecenas Könyvek, Budapest, 1997
Hungarian translation
by Végh István, 1994, 1997

2
áldott csoda
Reménység apró csodája,
különleges áldás,
apró álom,
mily nagy a tűz
mely megindítja
csöpp szíve
dobbanását,
mily nagy a gyász
mikor elmegy,
mily ritka hit,
mily gyatra kín,
aztán
csoda,
áldás jő megint
tiéd most,
csak benned él,
szinet
küzdhetsz,
s hullámokat,
úszhatsz,
míg már nincs erőd,
mennyeknél hatalmasabb
vággyal
kiálthatsz az éjbe,
lágyan suttogsz,
szíved remél
tán egy jó lélek
pártodra kél,
hosszú várta,

3
komor éj
még szusszanni sem mersz,
mígnem apró ujjak
fogják kezed,
és megérintik szívedet,
soha nincs későn,
mindig van fény,
hogy gyermeked lehessen
hogy kezedben tarthasd
az élet csodáját,
a legdrágább kincset,
gyötrő suttogások
rettegő sikolyok,
míg nagy-végre meg nem érkezik,
és akkor karodba
veheted,
imádod,
mindig tiéd,
áldott csoda
ó mily szép.
Áldott teher

I. Fejezet
Az ég szikrázó kéken tündökölt a mozdulatlan, forró
reggelen, amint Diana Goode apjával kiszállt a limu-
zinból. Arcának vonásai a szokásosnál is gyengébbek
voltak a hamvas, hófehér fátyol mögött, és nehéz sza-
ténruhája lágyan suhogott, amint a sofőr kisegítette
és elrendezte uszályát. A templomnál apja vállára ha-
jolt, és behunyt szemmel próbálta megragadni a pilla-
4
natot. Életében nem érzett még ilyen boldogságot.
Minden tökéletes volt.
- Elragadó vagy - szólalt meg apja. Mögöttük a pa-
sadenai Minden Szentek protestáns temploma tornyo-
sult. Édesanyja Diana testvéreivel, azok férjeivel és
gyerekeivel már hamarabb megérkezett. Diana volt a
középső lány, és jellemző módon mindig igyekezett
jobb, okosabb és sikeresebb lenni testvéreinél. Mély,
igazi ragaszkodással szerette őket, mégis úgy érezte, va-
lahogy többre kell vinnie náluk az életben. Nem mintha
amolyan lehetetlen követelményeket támasztottak vol-
na iránta. Legidősebb nővére, Gayle, elkezdte az orvosi
egyetemet, de az első évben megismerte a férjét. Már
az év júniusában összeházasodtak, és azonnal teherbe
esett. Huszonkilenc évesen három imádni való kislány
anyukája volt. Gayle két évvel volt idősebb Dianánál,
és bár szerették egymást, mindig egyfajta versengés fe-
szült közöttük. Megdöbbentően különböztek egymás-
tól. Gayle sohasem gondolt feladott orvosi hivatására.
Boldog házas volt, örömmel maradt otthon a lányok-
kal, és szívesen látta el őket a férjével együtt. Ideális
orvosfeleség vált belőle: intelligens volt, olvasott, és
tökéletesen megértő szülész férje munkahelyi ügyeivel
szemben. Legalább még egy gyereket terveztek. Gayle
néhány hete árulta el Dianának. Jack ezúttal minden-
áron fiút akart. Gayle egész élete férje, a gyerekek és
az otthonuk körül forgott. Számára a karrier az égvilá-
5
gon semmit sem jelentett, nem úgy, mint a másik két
lánynak.
Bizonyos szempontból Diana jobban hasonlított hú-
gára, Samre. Samantha törekvő volt, és mindenáron
meg akarta tapasztalni a világot. Házassága első évei-
ben elkeseredetten próbálta összeegyeztetni családi éle-
tét a karrierjével. Ám amikor megszületett második
gyermeke, tizenhárom hónappal az első után, és pusz-
tán két évvel esküvőjüket követően, be kellett látnia,
hogy nem megy. Felmondott a Los Angeles-i galériá-
nak, ahol addig dolgozott, és úgy döntött, otthon ma-
rad, amit férje lelkesen üdvözölt. Igaz, felmondása
után Sam még hónapokig szenvedett attól, hogy nem
dolgozhat: Házasságuk két éve során Seamus munká-
ját felfedezték, és elismerésben is részesítették, így las-
sacskán Los Angeles egyik legsikeresebb fiatal modern
művészének számított.
Sam szabadúszóként otthon tervezett, de még ez is
szinte lehetetlen volt két kisgyerekkel, segítség nélkül.
Mégis, imádott otthon lenni Seamusszal és a gyerekek-
kel - házasságuk csodás volt. Kisfiuk és kislányuk akár
két apró, pufók angyal. Amint az ember megpillantotta
őket, azonnal beléjük szeretett. Ám Sam időnként iri-
gyelte Dianát a dolgozó nők soraiban, a "felnőttek"
között, ahogy mondani szokta.
Diana szemében testvéreinek élete túlságosan megál-
lapodott volt. Már amennyire megítélhette, huszonöt
6
és huszonkilenc évesen mindenük megvolt, amire csak
szükségük lehetett. Sam boldogan élhetett a modern
képzőművészet világában, akárcsak Gayle egy orvos
feleségeként. Ám Diana mindig többet akart elérni,
mint a másik két lány. A Stanfordra járt, majd a har-
madévet külföldön, Párizsban, a Sorbonne-on végezte.
Végzés után egy újabb évet töltött Párizsban. Talált egy
mesés kis garzont a rue de Grenelle-ben, a bal parton,
és egy ideig úgy gondolta, örökre ott marad. Ám más-
fél év után, mialatt a Paris-Matchnak dolgozott, hon-
vágyat kezdett érezni az Államok és családja iránt...
és mindenekelőtt, legnagyobb döbbenetére, a testvérei
iránt. Gayle akkor várta harmadik gyermekét, Sam pe-
dig az elsőt, és Diana valahogy úgy érezte, velük szeret-
ne lenni.
Ám amikor hazatért, rosszul érezte magát, és az első
néhány hónapban szüntelen azon rágódott, vajon he-
lyes volt-e visszajönnie vagy sem. Lehet, hogy nem tett
meg mindent azért, hogy ott maradjon.
Párizs fantasztikus, de Los Angeles is érdekes volt,
és szinte azonnal nagyszerű szerkesztői állást kapott
a Today's Home-nál. A folyóirat akkoriban indult, és
a kilátások sokat ígértek. A fizetés jó volt, az emberek
kedvesek, a munkafeltételek csodálatosak, és egy me-
sés szobát is kapott. Néhány hónap múlva már fényké-
pezni járt, fotósokat alkalmazott, cikkeket javított, és
sokat utazott, hogy egzotikus helyeken lévő különleges
7
lakásokat keressen fel. Egyszer-egyszer megfordult Pá-
rizsban, Londonban. Hol Dél-Franciaországban fény-
képezett, hol pedig Gstaadban. Meg persze New York-
ban, Palm Beachen, Houstonban, Dallasban, San
Franciscóban és más amerikai nagyvárosokban. Ideális
munka volt a számára, és barátai irigyelték érte, sőt
még a testvérei is. Annak, aki nem tudta felmérni, való-
jában milyen megerőltető is volt, a munka káprázatos-
nak tűnt - és vele együtt Diana is.
Röviddel azután, hogy munkába lépett, Diana meg-
ismerkedett Andyvel egy fogadáson. Még aznap éjjel
hat órát beszélgettek egyvégtében egy olasz kisvendég-
lőben, és Diana még magá hoz sem térhetett, amikor
Andy megkérdezte tőle, összeköltözne-e vele. Diana
hat hónapig töprengett, mielőtt beleegyezett volna -
nehezen adta fel függetlenségét. Ám bolondult a fiú-
ért, és ő jól tudta ezt. Ő is imádta a lányt. Mintha
egymásnak teremtették volna őket. A fiú magas volt,
jóképű és szőke, a Yale-en teniszcsillagnak számított,
New York egyik régi, nagyra becsült családjából szár-
mazott, és azért jött az UCLA-re, hogy jogot hallgas-
son. Végzés után rögvest az egyik jelentős televíziós
társaság jogi osztályára került. Élvezte a munkáját, és
Dianát elbűvölte, amit a fiú csinált. Több fontos műsor
jogi képviseletét látta el, és a társaság roppant meg volt
elégedve avval, ahogy a bonyolultabb szerződéseket
rendezte.
8
Diana szeretett vele üzleti fogadásokra járni, ahol
híres emberekkel találkozhatott, és más ügyvédekkel,
nagy producerekkel és fontos ügynökökkel beszélget-
hetett. Az embernek mindez a fejébe is szállhatott vol-
na, ám Andy természetesen mozgott köztük. Jó feje
volt, éles esze, és nemigen kápráztatta el annak a világ-
nak a ragyogása, amelyben dolgozott. Szerette, amit
csinált, és azt tervezte, hogy egyszer saját irodát nyit
majd a szórakoztatóiparra szakosodva. Ám jól tudta,
hogy ez egyelőre túl korai lenne, és nagyra értékelte
azt a tapasztalatot, amit a társaságnál szerezhetett.
Pontosan tudta, hogy mit akar elérni az életben. Már
jó előre eltervezte karrierjét, és amikor Diana besétált
az életébe, napok alatt tnegbizonyosodott arról, hogy
ez az a nő, akit a feleségének és gyermekei anyjának
akar. Nevettek, amikor kiderült, hogy mindketten négy
gyereket szeretnének. Andynek három fiútestvére kö-
zül ketten egypetéjű ikrek voltak, és Diana sokat gon-
dolt arra, vajon nekik is születnének-e ikreik. Gyakran
beszélgettek a gyerekekről, és Diana észrevette, szexuá-
lis óvatlanságuk hátterében az a vágy áll, hogy megkí-
sértsék a sorsot, és teherbe essen. Egyikük sem jött
volna zavarba, ha Diana gyermeket várt volna, és ezért
meg kellett volna házasodniuk. Néhány hónappal az-
után, hogy összeismerkedtek, már nyíltan házasságról
beszélgettek, és hosszú távú terveket szőttek.
Egy kicsi, ám hangulatos lakásban laktak Beverly
9
Hillsben. Ízlésük nagyjából megegyezett, és két fest-
ményt is vásároltak Seamustól. Ha összeadták kerese-
tüket, sok mindent megengedhettek maguknak. Mo-
dern stílusban rendezték be lakásukat, és minden fölös
pénzüket műtárgyakra költötték. Egyszer még gyűjte-
ményt is akartak alapítani, de akkor még nem volt hoz-
zá elég pénzük, így csak megvásárolták azt, amit tud-
tak, és sok örömük telt benne.
Dianának különösen sokat számított, hogy Andy re-
mekül kijött az ő szüleivel, testvéreivel és azok férjei-
vel. Minden különbözőségük ellenére, Andy kedvelte
Jacket és Seamust, és gyakran ebédelt velük, ha nem
kellett üzleti ebédre mennie. Ugyanolyan könnyedén il-
leszkedett bele Seamus művészvilágába, mint Jackébe,
akár orvosi kutatásokról, akár pénzügyi befektetések-
ről essen is szó. Andrew Douglas remek, szeretetre mél-
tó fiú volt, és Dianát minden fellelkesítette, ami kettő-
jük életét érintette. Az első év után kettesben elutaztak
Európába, és Diana megmutatta Andynek valamennyi
kedvenc helyét Párizsban. Utána végigvezettek a Loire
völgyében, majd Skóciába mentek, hogy meglátogas-
sák Nicket, Andy öccsét, aki egy évet töltött ott. Reme-
kül érezték magukat, és miután hazatértek, lassan
kezdték tervezgetni, hogy a következő nyáron összehá-
zasodnak. Megismerkedésük után tizennyolc hónappal
eljegyezték egymást, az esküvő napját pedig nyolc hó-
nappal későbbre, júniusra tűzték ki. Úgy döntöttek,
10
hogy a mézeshetekre visszatérnek Európába, ezúttal
Dél-Franciaországba, Olaszországba és Spanyolor-
szágba. Diana elrendezte, hogy három hétre eljöhessen
az újságtól, és Andynek is sikerült kiügyeskednie ugyan-
ennyi időt a társaságtól.
Házat kerestek Brentwoodban, Westwoodban és
Santa Monicában, sőt még azt is latolgatták, hogy eset-
leg Maliburól ingáznak, ha találnak valamit, ami iga-
zán megtetszik. Ám márciusban rábukkantak a tökéle-
tes házra Pacific Palisadesben. Éveken át egy nagy
család ápolta gondosan, és most, hogy a gyerekek fel-
nőttek és kirepültek, a szülők vonakodva váltak meg
tőle. Andy és Diana az első pillanatban beleszerettek.
Hatalmas, zegzugos épület volt, melegséget árasztott,
és kívülről fával burkolták be. Csodálatos fák vették
körül, meg egy hatalmas kert a gyerekeknek, hogy ott
játszhassanak. Az emeleten volt egy elbűvölő lakosz-
tály, egy-egy dolgozószoba mindkettőjüknek, valamint
egy csinos kis vendégszoba. A felettük lévő emeleten
négy tágas gyerekszoba nyílt.
Az adásvétel májusban történt, és Andy csupán há-
rom héttel az esküvő előtt költözött be. Az esküvő
előtti este, amikor Diana szülei vacsorát adtak Beverly
Hillsben a Bistróban, még dobozok hevertek minden-
felé, Diana pedig az előszobában hagyta a mézeshetek-
re összekészített bőröndjeit. Nem akarta az esküvő
előtti éjszakát Andyvel tölteni, hanem hazament a
11
szüleihez aludni. Este a régi gyerekszobájában feküdt
le, és miután felébredt, még sokáig ágyban maradt, és
nézte a kifakult rózsaszín-kék virágos tapétát, amelyet
olyannyira ismert. Olyan furcsa volt arra gondolni,
hogy néhány óra múlva már valaki más lesz, valakinek
a felesége... mit is jelent ez? Ki is lesz akkor? Vajon
más lesz-e, mint amikor még csak együtt éltek? Vajon
megváltozik-e Andy? És ő? Hirtelenjében az egész
ijesztővé vált. Eszébe jutottak a testvérei és a férfiak,
akikhez Hozzámentek, a gyerekek, akiket szültek, és
hogy mindez hogyan változtatta meg őket. Kezdetben
még csak alig, de az évek során mintha összeolvadtak
volna a gyerekeikkel és a férjeikkel. Még mindig közel
érezte őket magához, de már nem volt ugyanaz, mint
egykor. Azt is furcsa volt elképzelni, hogy akár egy
éven belül már saját gyereke lesz. Hirtelen gombócot
érzett a gyomrában. Mindig is nagyszerű volt Andyvel
szeretkezni, de még izgalmasabb volt, ha arra gondolt,
hogy egy napon mindez gyümölcsöt is hozhat, és gyer-
mekük születik. Nagyon szerette Andyt, és szerette an-
nak még a gondolatát is, hogy az ő gyermekét hordja.
Még akkor is mosolygott magában, amikor felkelt
esküvője napján. Andyre gondolt, és kettőjük életére.
Lement a földszintre, hogy megigyon egy csésze kávét,
mielőtt a többiek felkelnének, aztán lejött az édesany-
ja, félóra múlva pedig megérkeztek a nővérei a gyereke-
ikkel, hogy ott öltözzenek át, és hogy segítsenek Dia-
12
nának az esküvői előkészületekben. A férjeik otthon
maradtak, mert mindketten vőfélyek voltak az eskü-
vőn. Gayle három lánya és Sam kislánya nyoszolyóslá-
nyok voltak, és Sam kisfia vitte a gyűrűket. Még csak
kétéves volt, és nagyon csinosan festett fehér selyemöl-
tönyében, amelyet Diana választott neki.
A gyerekeket Diana édesanyja vette szárnyai alá, és
még egy lányt is felfogadtak, hogy gondot viseljen rá-
juk az ünnepi forgatagban. - Jellemző - lelkendezett
Gayle mosolyogva. Édesanyjuk általában mindenre
gondolt, minden eshetőségre felkészült. Annyira előre
tervezett, hogy mindenki elképedt, amikor júniusban
aziránt tudakozódott a többiektől, mit terveznek a há-
laadás ünnepére, novemberben. Dianának valóságos
istenáldása volt az édesanyja, ahogy az esküvőt elren-
dezte. Ő maga annyira el volt foglalva az újságnál,
hogy alig jutott ideje a ruhája után járni, de az édes-
anyja mindent elintézett, így Diana biztos lehetett ab-
ban, hogy minden simán fog menni. Mint ahogy eddig
is. A testvérei csodálatosak voltak halvány barackszínű
selyemruháikban, ugyanolyan színű rózsacsokrokkal.
A kislányok is pompásan festettek; fehér ruhájukon
barackszín pántlika volt, és kesztyűs kezecskéjükben
rózsaszirommal telt kosárkákat tartottak, amint elin-
dultak a templomba. Diana egy kicsit még apjával ma-
radt, és az utolsó néhány, idegőrlő percben egymással
beszélgettek.
13
- Egyszerűen csodálatosan festesz, kicsim - szólalt
meg halkan az édesapja. Mindig is büszke volt a lányá-
ra. Mértéktartó, kedves és segítőkész férfi volt. Diana
sem panaszkodott soha a szüleire. Nem voltak köztük
fojtott viszályok, sem pedig értelmetlen elvárások vagy
ellenségeskedések, még akkor sem, amikor már serdü-
lőkorba ért. Gayle-nek nehezebb dolga volt velük, köz-
te és anyja között vad viták dúltak. De Gayle volt az
első: - Én törtem be őket - mondogatta később. Diana
szerint a szülei egészen normálisak voltak, és ebben
legtöbbször Samantha is egyetértett vele, bár a Goode
szülők egy kicsit aggódtak, amikor egy művészhez
ment feleségül. Végül azonban csodálni és tisztelni
kezdték férjét. Seamus megérte a pénzét, de nehéz volt
nem szeretni.
Andrew Douglasszel szemben pedig a legkisebb el-
lenvetésük sem volt. Kedves embernek tartották, és
tudták, hogy Diana nagyon boldog lesz mellette.
- Félsz? - kérdezte tőle apja gyengéden, amint Diana
a nappaliban topogott. Néhány pillanatot vártak, mi-
előtt kimentek volna a limuzinhoz. Hirtelen Diana úgy
érezte, bárcsak túllennének az egészen, és már a Bel
Airben lennének este vagy a repülőn Párizs felé, más-
nap reggel.
- Azt hiszem.
Elmosolyodott, és újra olyan volt, mint kislánykorá-
ban. Hosszú, vörösesbarna haját kontyba csavarta
14
fátyla alatt, és feltűnően kecsesnek, ugyanakkor na-
gyon fiatalnak látszott. Apjára pillantott. Mindig ké-
pes volt elmondani neki, mit érez, megosztani vele fáj-
dalmait és félelmeit. Ám most nem voltak igazi félel-
mei, csupán néhány megválaszolatlan kérdése.
- Csak azt nem tudom, vajon eztán más lesz-e... úgy
értem, most, hogy férjhez megyek... tudod, ahelyett
hogy csak úgy együtt laknánk...
Felsóhajtott, aztán újra elmosolyodott.
- Az egész olyan felnőttes, nem?
Huszonhét évesen még olyan fiatalnak érezte magát,
mégis, néha annyira idősnek. Akárhogy is, jókor ment
férjhez, különösen egy olyasvalakihez, akit annyira
szeretett, mint Andrew William Douglast.
- Felnőttes is - felelte apja mosolyogva, és gyengé-
den csókot lehelt a lány homlokára. Jól ismerte lányát,
szerette a nőt, akivé vált és a férfit, akihez most ez
a nő feleségül megy. Tudta, hogy boldogok lesznek.
Nem féltette Andrew-t és Dianát. Ha kedvez nekik a
sors, még sokra vihetik, és csupa jót kívánt nekik ehhez
a nagy utazáshoz. - Nincs mire várnod. Tudod, mit
teszel, és Andy jó ember. Nem lesz semmi baj, kicsim.
Mi pedig mindig itt leszünk neked... és Andynek. Re-
mélem, ezt mindketten tudjátok.
- Igen.
Diana szeme könnybe lábadt, és elfordította tekinte-
tét. Egyszeriben hatalmas érzelmek törtek fel benne,
15
amiért itt hagyja apját és a szülői házat, annak ellené-
re, hogy már hosszú ideje nem lakott ott. Bizonyos
szempontból nehezebb volt elhagynia apját, mint any-
ját, aki, mielőtt elindultak volna a templomba, inkább
sürgött-forgott, rendezkedett, és azzal foglalatosko-
dott, hogy Diana fátyla egyenes legyen, és hogy a gye-
rekek ne lépjenek az uszályára. Most viszont Dianának
már nem terelte el semmi sem a figyelmét, nem maradt
más, csak a szeretet, a reménység és az érzelmek egész
lavinája, amint ott állt a nappaliban az édesapjával.
- Induljunk, kisasszony - szólalt meg végül apja re-
kedten. - Esküvőre vagyunk hivatalosak.
Dianára mosolygott, és a karját nyújtotta, majd a
sofőr segítségével besegítette a kocsiba, hosszú uszályá-
val és fátylával. Diana egyszeriben a hátsó ülésen találta
magát, kezében hatalmas, fehér rózsacsokrával. Amint
elhajtottak, gyerekek integettek és mutogattak feléjük.
- Oda süss... Oda süss!... Menyasszony!
Különös érzés volt, hogy most ő a menyasszony, és
megszédült az izgatottságtól. Érezte, hogy kalapál a
szíve, amint megigazította fátylát, és kiegyenesítette
csipkepruszlikját és a ruha bő szaténujjait, melyeket
a végtelenségig rendezgettek a próbák során. Ruhája
erősen viktoriánusnak és kifejezetten hagyományos-
nak hatott.
Az esküvő utánra háromszáz embert vártak az Oak-
mont Country Clubba, a fogadásra. Mindenkit meg-
16
hívtak - régi osztálytársait, szüleinek barátait, távoli
rokonokat, munkatársakat az újságtól, Andy barátait
és tömérdek embert a társaságtól. Andy legközelebbi
munkatársa, William Bennington az esküvőre is el-
jött, akárcsak néhány híresség is, akikkel Andy a szer-
ződéseik kapcsán közelebbről is megismerkedett. Ter-
mészetesen szülei és mindhárom öccse is ott volt. Nick,
akit annak idején Skóciában látogattak meg, most
Londonban dolgozott, Greg és Alex pedig, az ikrek,
a Harvard Közgazdasági Egyetemre jártak. Az ikrek
hat évvel voltak fiatalabbak a harminckét éves Andynél,
és mindig is istenítették őt. Dianáért is rajongtak, és
a lány már alig várta, hogy ismét találkozzanak, hogy
eljöjjenek hozzájuk az iskolai szünidőben, és hogy ta-
lán Kaliforniába költözzenek. De Andyvel ellentétben
a többi Douglas fiú a keleti partot jobban kedvelte.
Greg és Alex szerint valószínűleg New Yorkban vagy
Bostonban fognak kikötni, esetleg Londonban, akár-
csak Nick.
- Nekünk nem ragyog annyi csillag - tréfálkozott
Andyvel Nick a napokban, ám nyilvánvaló volt, hogy
csodálták sikerét és menyasszonyát. A három testvér
igazán büszke volt bátyjára.
Amint a kocsi megállt a templom előtt, Diana meg-
hallotta az orgonaszót. Megfogta apja kezét, és érezte,
amint izgatott remegés járja át egész testét. Apjára pil-
lantott ragyogó kék szemével, és megszorította kezét,
17
ahogy elindultak a lépcsőn.
- Hát akkor, hajrá, papi - súgta.
- Meglátod, minden rendben lesz - nyugtatgatta ap-
ja, mint az első iskolai fellépése idején... meg amikor
leesett a biciklijéről, és eltörte a karját kilencéves korá-
ban. Apja végig vicceket mesélt neki az autóban a kór-
házba menet, és nevettek.
- Remek lány vagy, és csodálatos feleség leszel -
mondta, amint megálltak a kapuban, és az egyik vőfély
jelére vártak.
- Szeretlek, papi - súgta oda Diana idegesen.
- Én is téged, Diana.
Odahajolt lányához, és megcsókolt egy fátyolfodrot,
miközben a rózsák illata körülölelte őket. Mindketten
tudták, hogy erre a pillanatra egész életükben emlékez-
ni fognak:
- A Jóisten áldjon meg - súgta apja, mikor megérke-
zett a jel, és Diana nővérei lassan elindultak a temp-
lomhajóban, mögöttük három legjobb barátnője,
ugyanolyan barackszín ruhában és széles kalapban,
utánuk pedig kisgyermekek egész serege. Egy kis szü-
net következett, miközben a zene egyre diadalmasabbá
vált, és ekkor, lassan, lassan, fenségesen és kecsesen
elindult Diana, fehér szaténruhájában, darázsdereká-
val és hófehér áttört csipkedíszeivel, akár egy fiatal ki-
rálynő, hogy hitestársával találkozzon. Fátyla ködpára-
ként vette körül, és mögötte az ünneplő sokaság
18
megcsodálhatta csillogó sötét haját., elefántcsont bő-
rét, ragyogó kék szemét és izgatott mosolyát. Ekkor
Diana megpillantotta Andyt. Magas volt, jóképű, sző-
ke, és őreá várt. Élete igaz ígéretére.
Andrew-nak könny szökött a szemébe, amint meg-
látta aráját. Jelenésnek tűnt, ahogy végigsiklott a fehér
szaténszőnyeggel beterített templomhajón, mígnem
csokrát remegő kezében tartva, megállt előtte.
Andy gyengéden megszorította kezét, és a lelkész ün-
nepélyesen megszólította a gyülekezetet. Beszélt a csa-
lád és a barátok hatalmas felelősségéről, kérte őket,
segítsék a fiatal párt esküjük megtartásában, jóban-
rosszban, betegségben és egészségben, jólétben és
szükségben, amíg a halál el nem választja őket egymás-
tól. Emlékeztette Andrew-t és Dianát, hogy az út nem
lesz mindig sima, hogy a sors nem lesz mindig kedves,
ám mindig ki kell állniuk egymásért, fogadalmukhoz
híven, hűségben, szeretetben egymás és az Úr iránt.
Esküjüket tiszta, csengő hangon tették, és Diana ke-
ze már egyáltalán nem remegett. Már nem félt. Andy-
vel volt. Azzal, akihez tartozott. Soha életében nem
volt még ilyen boldog. Valósággal tündökölt, amikor
a lelkész férjnek és feleségnek nyilvánította őket. A kes-
keny aranygyűrű, amelyet Andy az ujjára húzott, ra-
gyogott a napsugárban, és amint a férje lehajolt, hogy
megcsókolja, Diana szemében oly gyengéd szerelem vi-
lágolt, hogy még az édesanyja is könnyekre fakadt. Ap-
19
ja már jóval korábban elsírta magát, amikor az oltár-
nál hagyta lányát a férfinál, akit választott. Tudta
ugyanis, hogy már soha nem lesz olyan, mint régen...
már másvalakihez tartozik a lánya.
Az ifjú pár végigvonult a templomhajón, sugárzón
és büszkén, és még akkor is tündököltek, amikor be-
szálltak a kocsiba, hogy a klubba hajtsanak a fogadás-
ra. Aztán pedig folyt a tánc, egészen hat óráig. Dianá-
nak úgy tűnt fel, mintha mindenkit meghívtak volna,
akit valaha is ismert, meg még néhány száz embert
azonfölül. Meghatotta, hogy Andynek milyen sok ba-
rátja jött el a társaságtól. Még az elnök is ott volt a
feleségével. Bár csupán egy kis ideig maradtak, mégis,
kedves volt tőlük, hogy egyáltalán eljöttek. A Today's
Home főszerkesztője is elfogadta a meghívást, és több-
ször is táncolt Dianával és Diana édesanyjával.
Csodálatos délután volt, felejthetetlen nap, egy
olyan élet kezdete, amilyenről Diana mindig is álmo-
dott. Eddig minden tökéletesen sikerült az életében.
Andyvel a legjobbkor hozta össze a sors, jól kijöttek
egymással az elmúlt két és fél évben. Úgy tűnt, elérke-
zett a legjobb pillanat a házasságra. Mindketten bizto-
sak voltak egymásban és önmagukban, és tudták, mi
a céljuk az életben. Együtt akartak élni, meg akarták
osztani egymással életüket, és olyan családot akartak
alapítani, mint amilyenben mindketten nevelkedtek.
Annyi mindent nyújthattak, oly sok mindent adhattak
20
egymásnak. Diana egy pillanatra úgy érezte, mintha az
egész túlságosan is tökéletes lenne, amint Andyre nézett.
Közeledett az idő, amikor át kellett öltöznie. Nem akaró-
dzott levetnie a menyasszonyi ruháját, hogy aztán sohase
viselje újra, és hogy a valóságot emlékké halványítsa.
Nem akarta, hogy ennek a pillanatnak valaha is vége
szakadjon. Csak állt, és felnézett újdonsült férjére.
- Szédítően szép vagy - súgta neki Andy, és újra
a táncparkettre perdítette egy utolsó keringőre, mielőtt
otthagyták volna a fogadást, hogy elkezdjék közös
életüket.
- Bárcsak soha ne múlna el a mai nap - felelte
Diána, és lehunyta szemét, felidézve a csodás pilla-
natokat.
- Nem is fog - mondta Andy halkan, és magához
szorította. - Nem engedem. Most már mindig ilyen
marad, Diana... Mindig emlékeznünk kell erre, ha bár-
mi nehézségünk lenne egymással...
- Ez figyelmeztetés volt?
A lány kissé elhúzódott, és a fiúra mosolygott.
- Talán már most elkezdesz nehézségeket támasz-
tani?
- Mi az hogy.
Andy mosolygott, de a lány, bár elkacagta magát,
nem felejtette el, mit mondott.
- Szégyelld magad - mondta, és ránevetett, miköz-
ben tovakeringőztek a parketten.
21
- Én szégyelljem magam? Ki hagyott ott engem, és
ment vissza szűznek a szülei házába?
- Csak egy éjszakára, Andy!
- Nemcsak egy éjszaka volt... hosszabb annál... én
csak tudom.
Újra magához vonta a lányt, és arcát fátylának szorí-
totta, amint a lány gyengéd ujjakkal cirógatott végig
a nyakán.
- Csak egyetlen éjszaka volt...
- Hetekig tart majd, míg pótolod. - Az órájára pil-
lantott. - Félóra múlva kezdjük. - A zene lassan véget
ért, és gyengéden Dianára nézett: - Mehetünk?
A lány bólintott. Bánkódott, hogy ott kell hagynia
az esküvőt, de már legfőbb ideje volt - hat óra is el-
múlt, és mindketten elfáradtak.
Néhány barátnője felkísérte, hogy segítsen átöltözni,
és Diana lassan levetette gyönyörű ruháját és fátylát.
Édesanyja a háttérből mosolyogva figyelte a fiatalabb
lányok izgatottságát. Jobban szerette a lányait bárkinél
a világon. Annyi örömet szereztek neki, és most meg-
elégedéssel látta, hogy valamennyien megtalálták a he-
lyüket, boldog házasságban.
Diana felvette csontszínű selyemruháját, amelyet
édesanyjával Chanelnél választott. Tengerészkék szegé-
lye volt, hozzáillő kézitáskával, és nagy, gyöngyház
gombok voltak rajta. Diana egy krémszínű kalapot is
vásárolt, és elragadóan festett, amikor visszatért férjé-
22
hez a földszintre, kezében hatalmas, fehér rózsa-
csokrával.
Andy szeme felcsillant, amikor Diana belépett a szo-
bába, egy perc múlva pedig Diana már el is dobta csok-
rát, Andy pedig zoknitartóját. Aztán rizs és rózsaszir-
mok záporán át kocsijukhoz rohantak, miután gyors
búcsúcsókokat váltottak testvéreikkel és szüleikkel.
Megígérték, hogy majd írnak az útról, és Diana külön
megköszönte szüleinek a csodálatos esküvőt. Aztán el-
indultak egy hosszú fehér limuzinban a Bel Air Hotel-
ba, ahol a nászéjszakát töltötték.
Andy átkarolta feleségét, amint a kocsi elhajtott, és
mindketten megkönnyebbülten és kimerülten felsóhaj-
tottak.
- Hű, micsoda nap volt! - szólalt meg Andy, amint
hátradőlt az ülésen, és néma csodálattal pillantott Dia-
nára. - Elhűvölő menyasszony voltál!
Különös volt most arra gondolni, hogy az egésznek
vége.
- Te is elég jól néztél ki - mosolygott Diana. - Olyan
gyönyörű esküvő volt.
- Te és a mamád, fantasztikus munkát végeztetek.
A fogadás kedélyes volt és vidám, ám mégsem hi-
valkodó.
- A nővéreid is megérik a pénzüket. Kő kövön nem
marad, ha ti egyszer összeálltok - csipkelődött Andy,
Diana pedig felegyenesedett tettetett felháboro-
23
dásában.
- Még hogy mi! Még hogy mi? Hát a Douglas fiúk-
nak sem volt miért szégyenkezniük! Kibírhatatlanok
voltak!
- Na, ne bolondozz - finomkodott Andy. Úgy tett,
mintha kinézne az ablakon, és felkacagott, miközben
újdonsült felesége majdnem a padlóra taszította.
- Most viccelsz? Már megbocsáss, de fel tudod még
idézni, amikor négyőtök boogaloozott az anyámmal?
- Erre nem is emlékszem - válaszolta Andy ártatla-
nul, és mindketten nevettek.
- Részeg vagy.
- Alighanem.
Odafordult a lányhoz, megragadta és magához szo-
rította, ahogy csókolta. Csak hosszú idő múlva buktak
fel levegőért, és mindketten pihegtek. - Istenem...
Egész nap erre vágytam. Alig várom, hogy a szállodába
érjünk, és letépjem rólad a ruhádat.
- Az új ruhámat? - pillantott fel rémülten Diana,
Andy pedig visszavigyorgott.
- Meg a hozzáillő kalapodat. Bár, meg kell valla-
nom, nagyon szép.
- Köszönöm.
Egymás kezét fogták, és évődtek a hátsó ülésen, új-
ból megújulva szerelmükben. Majdnem olyan volt,
mintha elölről kezdtek volna mindent.
Amikor a szállodához értek, az egyik portás elvezet-
24
te őket a főépületbe, és egymásra mosolyogtak, amint
elhaladtak egy diszkrét nyíl mellett, mely a Mason-
Winwood esküvő irányába mutatott.
- Nagy nap lehet - súgta oda Andy. Kipillantottak
a kertre és a hattyúkra. A lakosztályuk egyenesen lázba
hozta őket. Az első emeleten volt. Egy hatalmas nap-
pali, egy apró teakonyha és egy mesés hálószoba. A
legtökéletesebb hely volt a nászéjszakára. A nappali-
ban kandalló is állt, és Andy abban reménykedett, az
este elég hűvös lesz ahhoz, hogy begyújthassák.
- Gyönyörű - szólalt meg Diana, amint a londiner
kiment, és az ajtó becsukódott mögötte.
- Akárcsak te.
Andy óvatosan levette a lány kalapját, és az egyik
asztalra dobta. Aztán gyengéden kibontotta Diana
kontyát, és a lány vállára omló fürtökbe túrt. - Te vagy
a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam... és az enyém
vagy... mindörökké, örökkön-örökké...
- Te pedig az enyém vagy - emlékeztette Diana fér-
jét, de nem volt szükség figyelmeztetésre. Az elegáns
új Chanel-ruha hamarosan a földön hevert, Andy ru-
háival összegabalyodva, míg testük elnyúlva, karcsún
és feszesen nyugodott egymás mellett, ahogy először
fedezték fel egymást, mit férj és feleség. Minden szen-
vedélyük, valamennyi ígéretük a megadás egyetlen pil-
lanatában találkozott, és Diana úgy kapaszkodott a
fiúba, mintha soha nem akarná elereszteni. Elragadta-
25
tásuk egyre nőtt, élvezettel remegtek meg, majd még
sokáig feküdtek békésen egymás karjaiban. Naplemen-
te volt, és hosszú rózsaszín és narancssárga pászmák
ragyogták be a szobát. Ők pedig örök, közös életükre
gondoltak.
- Életemben nem voltam még ennyire boldog - szó-
lalt meg halkan Andy.
- Remélem, mindig is az leszel - suttogta Diana. -
Remélem, mindig azzá teszlek majd.
- Remélem, mindig azzá tesszük majd egymást - tet-
te hozzá Andy. Kibontakozott Diana combjai közül,
felállt, Dianára mosolygott, és lassan az ablakhoz
ment. A fekete és fehér hattyúk méltóságteljesen úsz-
tak a tavon, a gondozott pázsit üdén zöldellt. Fiatalok,
színes koktélruhákban, épp Andyék látómezején kívül
eső területre igyekeztek, és az esti szellő zenekar hang-
ját hozta.
- Biztos a Mason-Winwood esküvő - mondta Diana
mosolyogva. Még mindig a pamlagon feküdt, és remél-
te, hogy most fogant meg Andytól. Már egyáltalán
nem védekeztek, nem volt miért. Megegyeztek, hogy
nem fognak, és meglátják, mi lesz, ha összeházasod-
nak. Mindkét testvére teherbe esett a mézeshetek alatt,
és Diana azt remélte, ugyanez fog vele is történni. A
gondolat nagyon kedvére volt.
Néhány perc múlva ő is felkelt, majd odaállt Andy
mellé az ablakhoz. Ekkor megpillantottak egy fiatal
26
nőt rövid, fehér menyasszonyi ruhában. Futott a sétá-
nyon, kezében rövid fátyla és apró csokra, mögötte
piros ruhás lány, alighanem a nyoszolyólánya.
Az asszony körülbelül egykorú lehetett Dianával,
szőke volt, érzékien vonzó, ruhája díszes, ru-
ha. Mégis, valami a pillantásában és az idegesség a fu-
tásában megérintette a szívüket, ahogy figyelték. Az
érzelmek túlontúl ismerősek voltak, és sok boldogsá-
got kívántak a lánynak, amint az az esküvőjére sietett.
- Gyere már, Barbie! - sürgette Judi, a piros ruhás
lány, amint Barbara bukdácsolt és kis híján elesett fe-
hér magas sarkú szaténcipőjében, amit aznap délelőtt
vásárolt a Paylessben. - Jól van... nyugi...
Judi átkarolta Barbarát, aki megállt, hogy szusz-
szantson egyet ott, ahol a vendégek még nem láthatják.
Odaintett a násznagynak, és szájával némán kerekítve
a szavakat, odaszólt:
- Elkéstünk?
Az megrázta fejét, és öt ujját mutatta, amire a nyoszo-
lyólány értőn bólintott. A két lány barátnő volt, bár nem
ismerték egymást túl régen. Mindketten tavaly érkeztek
Las Vegasból Los Angelesbe, ahol táncosnőként dolgoz-
tak. Hogy megtakaríthassanak valamit sovány jövedel-
mükből, a két lány úgy döntött, hogy összeköltöznek.
Mióta Los Angelesben éltek, Judi kapott két, jele-
nésnyi szerepet, továbbá modellt állt, és majdnem sta-
tisztálhatott is egy reklámfilmben. Barbie szerepet ka-
27
pott az Oklahoma'ban, a kórusban, sikertelenül
jelentkezett az összes létező szappanoperába, és csak-
úgy, mint Judi, a fennmaradó időben felszolgált. Ami-
kor a városba jöttek, kapott egy jó állást a Hard Rock
Caféban, és sikerült Judinak is szereznie egyet. A Hard
Rockban találkoztak Charlie-val.
Először Judi járt vele, de megutálták egymást - nem
volt közös témájuk, így aztán Charlie Barbie-val kez-
dett beszélgetni. Egy ideig csak ebédelni járt oda -
majd mindennap - ám végül összeszedte minden bá-
torságát, és randevúra hívta Barbie-t. Judit könnyű
volt felcsípni: közvetlen, rámenős lány volt, de Barbie-t
egész másnak találta.
Néhányszor randevúztak, és a negyedik alkalommal
Charlie már fülig szerelmes volt belé, de nem mert egy
szót sem szólni róla. Egy ideig még hanyagolta is
Barbie-t, de nem bírta soká. Felhívta Judit, és megkér-
te, találkozzanak. Tanácsot akart kérni tőle, és meg
akarta tudni Juditól, mit gondol őróla Barbie.
- Megdöglik érted, te ökör.
Judit elámította, hogy egy huszonkilenc éves férfi
hogyan lehet ilyen naiv a nőkkel. Még soha nem talál-
kozott ilyen emberrel, de Barbie sem. Nem volt igazán
jóképű, de "aranyos" volt, kisfiús és nagyon ártatlan,
nagyon illedelmes.
- Miből gondolod, hogy tetszem neki? Mondott va-
lamit? - faggatta Judit gyanakodva, de az csak
28
nevetett.
- Azért, mert én jobban ismerem, mint te.
Barbie-nak tetszett a fiú kedvessége, a nagylelkűsé-
ge, és kedvére voltak azok a szórakozóhelyek, ahová
elvitte őt. Charlie egy jelentős textilipari cég ügynöke-
ként jól keresett, csinos jutalékot kapott, szeretett szép
lányokkal étterembe járni, és meglehetősen jól élt. Fon-
tos volt neki az élet szebbik oldala. Nagy szegénység-
ben nevelkedett New Jerseyben, és sokat jelentett neki,
hogy most többet megengedhet magának. Keményen
megdolgozott érte, és mindez megillette.
- Szerinte nagyon rendes alak vagy - tette hozzá Ju-
di, miközben azt latolgatta, vajon érdemes lenne-e újra
kezdenie vele. Ám mégsem volt az esete. Judi szerette
az izgalmakat, Charlie viszont túlságosan óvatosan élt.
Kedves srác volt, de Judi jobban szerette, ha a fiúi va-
dócabbak. Egyszerűen untatta őt. Barbarával más volt
a helyzet. Ő egy kisvárosban nevelkedett, elnyerte a
".
"Miss Városunk Mindene címet, amikor befejezte a
középiskolát, aztán összerúgta a port a családjával, és
Las Vegasba menekült. Sokáig azt tervezte, hogy New
Yorkba megy, de az túlságosan messze esett Salt Lake
Citytől, Vegas pedig a szomszédban volt. És mégis, a
férfiak ellenére, akikkel Vegasban megismerkedett, a
nehéz idők ellenére, maradt a lényében valami tiszta
és romlatlan, amit Charlie megszeretett benne. Ő is sze-
29
rette Charlie-t. Az otthoni fiúkat juttatta eszébe, naivi-
tását pedig üdítőnek találta. Kellemesen más volt, mint
azok a férfiak, akikkel Vegasban és Los Angelesben
találkozott, akik a világon mindent elvártak egy lány-
tól, a pénztől a szexig, sőt még azonfelül is. Charlie
viszont nem akart tőle semmit, csak hogy a lány vele
legyen, és hogy elkényeztethesse őt, és ezt nehéz volt
nem szeretni. És azért nem volt csúnya, még ha nem
is volt izgató. Vörös haja volt, kék szeme, és tetőtől
talpig szeplők borították. Sok nő szerint aranyos és
vonzó volt. Barbie néha úgy gondolta, hogy Charlie
minden bajára ír lehet.
- Miért nem mondod meg neki, mit érzel iránta? -
noszogatta Judi.
Charlie felbátorodott, és három héttel azután, hogy
elkezdtek együttjárni, már el is jegyezték egymást. Hat
hónappal később pedig Barbara már a Bel Air Hotel-
nél, egy sövény mögött állt, és várt az esküvője kezdetét
jelző intésre.
- Minden rendben? - méricskélte Judi Barbarát,
amint az az egyik lábáról a másikra állt, mint egy meg-
riadt versenyló.
- Mindjárt elhányom magam.
- Azt merészeld csak! Két órámba telt, amíg megcsi-
náltam a hajadat a fátyol alatt... Megölnélek!
- Jól van, jól van... Jézusom, Judi, öreg vagyok én
már ehhez.
30
Harmincéves volt, csak egy évvel volt több, mint
Charlie, de néha ezer évvel idősebbnek érezte magát.
De amikor nem használt sminket, és a haját copfba
fonta, fiatalabbnak látszott a fiúnál. Mégis, sokkal
többet tapasztalt az életből. Egyedül Charlie látta meg
benne a kedvességet és a tisztaságot. Egyedül ő tudta
megérinteni benne azt, amiről Barbara azt hitte, már
réges-rég kiveszett belőle. Charlie meghívta a lakására,
és maga főzött a lánynak. Sokat sétáltak, találkozni
akart a lány családjával, de az csak a fejét rázta, és
sohasem válaszolt a fiú kérdéseire. Nem szeretett be-
szélni róluk, és azt válaszolta neki, hogy soha nem
akarja meglátogatni őket Salt Lake Cityben, de nem
magyarázta meg, miért. Egy napon dührohamot ka-
pott, amikor két mormon térítő bukkant fel a lakás-
ban, amelyet Judival-együtt béreltek, és megpróbálták
meggyőzni, hogy térjen vissza az egyházba, és költöz-
zön vissza Salt Lake Citybe. Rájuk vágta az ajtót, és
azt ordította, hogy soha nem megy vissza. Meg akart
szabadulni mindentől, ami Salt Lake City-i életére em-
lékeztette. Charlie csak annyit tudott róla, hogy nyolc
testvére van, és körülbelül húsz unokaöccse és unoka-
húga, de abban biztos volt, hogy valaminek történnie
is kellett vele az unalmon kívül. Mégis, Barbara elutasí-
tott minden kísérletet arra, hogy szóba hozzák a
múltat.
Charlie sokkal közlékenyebb volt a gyermekkorával
31
kapcsolatban. Születése után otthagyták egy vasútállo-
máson, ahogy a jelentések mondják, és egy sor állami
árvaházban nőtt fel, New Jerseyben. Többször voltak
patronáló szülei, kétszer majdnem örökbe is fogadták,
de ideges kisfiú volt, allergiával, bőrpanaszokkal, és
ötéves korára már súlyos asztmával küzdött. Végül va-
lamennyi baját kinőtte, de addigra már túlságosan idős
volt ahhoz, hogy bárki is örökbe fogadja. Tizennyolc
évesen hagyta el a nevelőintézetet, felült egy Los Ange-
lesbe menő buszra, és már tizenegy éve itt élt. Elvégzett
estin egy főiskolát, és arról álmodozott, hogy közgaz-
dasági egyetemre jelentkezik, mert úgy jobb állást kap-
hat, és eltarthatja az olyannyira áhított családját. Szá-
mára Barbie-val egy álom vált valóra. Csak arra
vágyott, hogy feleségül vegye, otthont adjon a számá-
ra, amelyet benépesít gyerekekkel, akik éppúgy néznek
ki majd, mint a mamájuk. Ezt egyszer el is mondta
Barbarának, de ő csak nevetett.
- Sokkal jobban járnánk, ha inkább rád hasonlí-
tanának!
Csinos lány volt, bámulatos alakkal, de sohasem tar-
totta valami sokra magát, míg nem találkozott Charlie-
val. Ő annyira kedves volt hozzá, annyira védelmező,
annyira más, mint a többi férfi, és mégis, Barbie néha
azt kívánta, bárcsak egy kicsit izgatóbb lenne. Amikor
Los Angelesbe érkezett, valamilyen színésszel akart
járni, talán egyenesen valami hírességgel. Helyette az-
32
tán Charlie-ba zúgott bele. Néha most is eszébe jutott,
vajon nem lenne-e mégis jobb megvárnia álmai herce-
gét vagy legalábbis egy híres színészt. Megpróbált
Charlie-val néhány új ruhát vetetni, divatos holmikat
ajánlott neki, hogy egy kicsit feldobja velük, ám végül
igazat kellett adnia neki, hogy idétlenül áll rajta az
ilyesmi. Charlie csak szokványos ruhákat viselhetett.
Ha hagyta megnőni, a haja égnek állt, ezért rövidre
kellett nyíratnia. Soha nem barnult le, csak vörös lett,
aztán meg hámlott.
- Tudod, nem vagyok az a szívdöglesztő típus - ma-
gyarázta komolyan egy este a vacsoraasztalnál, amikor
ismét a lánynak főzött. A specialitását készítette, can-
nellonit, osso bucóval és egy hatalmas fej salátával.
Az egyik patronáló családnál tanulta - magyarázta a
lánynak, és Barbara szívét eltöltötte a gyengédség, ami-
kor meghallotta. Voltak pillanatok, amikor igazán sze-
rette a fiút, máskor meg nem volt benne olyan biztos.
Vajon hozzáillő-e? Igazán, igazán az-e? Vagy csak
nagylelkű, kedves és kényelmes? Tudta, hogy a fiútól
soha nem érheti bántódás. Ám szikrázás és izgalom
sem.
Barbara életében soha, semmi nem volt egyértelmű,
a választások mindig nehezek voltak, mindig hatalmas
árat kellett értük fizetnie, és nagy volt a tét... kivéve
Charlie-val. Ő mindent megadott volna neki, amire va-
laha is áhítozott... vagy áhítozna. Biztonság, szép ott-
33
hon, egy kedves fickó, aki gondoskodik róla; nem kell
félnie, nem kell rettegnie, hogy nem tudja megfizetni
a lakbért, nem kell aggódnia, hogy a rossz sorsa még
rosszabbra fordul, és hogy megint táncosnőként kell
dolgoznia. Színésznőként akart karriert csinálni, és az
ügynökök, akikkel beszélt, mind azt mondták, hogy
tehetséges. Be kell futnia. De nem volt benne biztos,
vajon Charlie útjába áll-e majd. Ha hozzámegy, vajon
dolgozhat-e továbbra is? Vajon ellenezné-e a karrier-
jét? Azt mondta, hogy nem, de ugyanakkor egész idő
alatt a gyerekekről is beszélt. Az pedig még nem volt
az ő paklijában, egyelőre nem - sőt, talán sohasem.
Persze, egy szóval sem említette ezt neki, de mi lesz,
ha tényleg befut? Mi lesz, ha állandó szereplő lesz egy
hetenként jelentkező műsorban, vagy nagy szerepet
kap egy jelentős filmben? Mihez kezd majd a kis életé-
vel? És ha nem fut be... nem szolgálna fel örökké, az
biztos. lehet, hogy nem szép így nézni a dolgokat. Né-
ha lelkiismeret-furdalása is volt emiatt, de gondolnia
kellett magára. Már régen meg kellett tanulnia ezt a
leckét, még otthon, a családjában. Sok mindent tanult
tőlük, sok mindent, amit soha nem akart újra megta-
nulni, és még csak emlékezni sem akart rájuk.
Nehéz volt ellenállni Charlie imádatának, lelkesedé-
sének és lovagiasságának, és Barbie végül úgy döntött,
mégiscsak szereti. Ám most, hogy itt állr, az egész újra
elrémisztette. Mi van, ha most rosszul dönt? Mi lesz,
34
ha két év múlva megutálják egymást, vagy még odáig
sem tart ki az egész? - Mihez kezdek akkor? - suttogta
Judinak.
- Talán kicsit késő már emiatt aggódnod, nem? -
felelte Judi, és piros csipkeruháját simítgatta. Hosszú
lába volt, a melle pedig majdnem kibuggyant a ruhája
kivágásán. Vegasban egy ismerős plasztikai sebészszel
jó adag szilikont operált bele, és a barátai mind azt
mondták, fantasztikus lett. Csak Barbie gondolta, hogy
hülyeség ciciket vásárolni, mert az övéi nagyok voltak,
kemények és igaziak. "De a fenébe - gondolta magában
Judi - távolról ki a fene veszi észre a különbséget?"
Barbie még egy liszteszsákban is szexis tudott volna
lenni. Elragadó volt, bármit is viselt. Most pedig, rö-
vid, testhez álló, fehér szatén menyasszonyi ruhájában
különös ellentéte volt az ártatlannak és az erotikusnak.
- Nem gondolod, hogy túl feszes a ruhám? - kérdez-
te idegesen Juditól. Úgy érezte, hogy a végtelenségig
kell várnia. Nem értette, miért nem mentek egyszerűen
csak a városházára, de Charlie ragaszkodott ahhoz,
hogy "igazi" esküvőjük legyen.
Ez az esküvő sokat jelentett a fiú számára, így bele-
egyezett az ő kedvéért. Sokkal boldogabb lett volna,
ha a hétvégét Renóban töltötték volna, de Charlie szer-
vezett mindent, és valamennyi barátját meghívta. Hat-
van embert láttak vendégül, és Barbara jól tudta, hogy
ez a leggyönyörűbb szálloda egész Los Angelesben -
35
kivéve talán a Beverly Hills Hotelt, de Charlie kötötte
magát ahhoz, hogy ez még szebb. A legolcsóbb menüt
választották, és a legkevesebb szolgáltatást, mégis itt
akarták megtartani esküvőjüket, akkor is, ha erre kel-
lett költeniük legtöbb megtakarított pénzüket. - Meg-
érdemled - mondta neki Charlie.
- Dögös a ruhád - nyugtatta meg Judi, és őszintén
gondolta, hogy barátnője fantasztikusan néz ki; retteg,
de csinos. - Minden frankó lesz, mama. Csak nyugi.
Barbara már épp elkezdett izgulni, mi lehet a késede-
lem oka, de ekkor megjelent Charlie násznagya, és
megszólalt a zene. Charlie felfogadott egy bőgőst, egy
hegedűst és egy orgonistát az alkalomra.
Az Itt a menyasszonyt játszották, és Judi az alka-
lomra felállított kis emelvény felé fordult. Charlie talált
valahol egy lelkészt, aki nem sokat firtatta, hogy Bar-
bie mormon-e vagy sem, és beleegyezett, hogy meges-
keti őket.
Aztán Mark, Charlie násznagya, karját nyújtotta
Barbie-nak, és atyai mosollyal pillantott le rá. Kétszer
olyan idős volt, mint Charlie, és igencsak terebélyes.
Már két éve volt Charlie munkahelyi főnöke, és bizo-
nyos értelemben apjaként segítette a fiút. Még mindig
jó kiállású ember volt, bár túlúlyos, az izzadság apró
patakokban csordogált arca két oldalán, gondosan ha-
lántékára fésült ősz haja alól.
Komoly arcot vágott, amint Barbie-hoz hajolt, mi-
36
előtt elindultak volna az emelvény felé.
- Sok szerencsét, Barbara... Nem lesz semmi baj.
Megpaskolta a lány kezét, az meg minden erejével
megpróbált nem gondolni az apjára.
- Köszönöm, Mark.
Mark elvállalta, hogy az oltárhoz vezeti a meny-
asszonyt, és hogy ő lesz a násznagy. Ő hozta a pezsgőt
is, mert a sógora ismert egy nagykereskedőt a Napa-
völgyben. Azt akarta, hogy mindenük meglegyen. Ő
maga elvált ember volt, két lány apja - az egyik házas,
a másik főiskolára járt.
Végül elindultak, és Barbara megpróbált nem gon-
dolni arra, ami vár rá, az esküvőre és a hűség éveire.
És ekkor hirtelen ott állt ő... Charlie... kedvesen, ártat-
lanul és fiatalon; kék szemével, vörös hajával és drága
mosolyával. Fehér szmokingot viselt, hajtókáján vörös
szegfűvel, és úgy festett, mint egy gyerek, aki elkérte
apjától zakóját a diákbálra. Nem kellett rettegnie, ami-
ért életét összekapcsolja vele. Mark bátorítóan meg-
szorította a kezét, ő pedig egyszeriben rádöbbent, mi-
lyen hihetetlenül ostobák voltak a félelmei. Charlie
feleségeként nem eshet bántódása. Jól döntött, ebben
biztos lehetett.
- Szeretlek - súgta oda a fiú, amint mellé állt, és
Barbara rájött, ő is mennyire szereti Charlie-t. A fiú
valami egészen csodálatos dolgot tett vele, gyönyörű,
új életet, védelmet adott neki. Soha nem volt még ilyen
37
hozzá, és tudta, hogy mindig megbízhat majd benne.
Hirtelen megbánta minden kételyét, minden félelmét,
valamennyi pillanatot, amikor titkon arra gondolt,
jobb sorsa is lehetne. Charlie volt az igazi. Jó barát,
jó ember, jó férj, és Barbie bolond lett volna, ha ennél
többre vágyik. A hercegnek a fehér lovon biztosan más
elfoglaltsága akadt egy másik bolygón. Charlie Win-
wood elég jó herceg volt, nem kellett több annál, mint
amennyit ő adni tudott.
- Szeretlek, Charlie - suttogta, amint a fiú az ujjára
húzta a gyűrűt. Amikor pedig megcsókolták egymást,
Charlie elsírta magát, és Barbara átölelte, hogy jóváte-
gye a fiú életének minden magányát és bánatát.
- Annyira szeretlek, Barb...
Szavakkal nem tudta kifejezni, mennyire szereti a
lányt.
- Ígérem, jó feleség leszek... Igazán...
- Tudom, hogy az leszel, egyetlenem.
A fiú rámosolygott, aztán felköszöntötte Mark pezs-
gőjével, majd odavezette az ideiglenes táncparkettre.
A gyepen táncparkettet állítottak fel, és a zenekar mö-
gött, a bárpult mellett, svédasztal állt.
Csodás fogadás volt, és mindenki jól érezte magát,
különösen a menyasszony és a vőlegény. Mindketten
csinos mennyiséget ittak Mark pezsgőjéből, akárcsak
a többi vendég. Mark is kellemesen töltötte az estét,
miközben Judival táncolt. A hangulat tetőfokára há-
38
gott, amint a zenekar elkezdte játszani A szentek
mennybemenetelét.
Aztán ismét lassú számok következtek, hogy min-
denki lehiggadjon. Amoon Rivert játszották, és Mark
felkérte a menyasszonyt, míg Charlie Judival táncolt.
- Gyönyörű menyasszony vagy, Barb - mondta neki
Mark, amint lassan körbetáncoltak a parketten. Az
égen millió csillag ragyogott. Meleg volt, varázslatos
este. - Boldog életetek lesz egymással - mondta teljes
meggyőződéssel. - És egy rakás remek gyereketek - tet-
te hozzá magabiztosan.
- Mitől vagy ebben olyan biztos? - kérdezte Barbara
mosolyogva. Mark kedves ember volt, és jó barát.
- Azért, mert annyira öreg vagyok, és olyan sokat
tudok. És tudom, Charlie mennyire szeretne gye-
rekeket.
Ezt Barbara is tudta, de már említette Charlie-nak,
szeretne várni még néhány évet, hogy folytathassa szí-
nésznői pályafutását. A fiú nem zárkózott el a gondo-
lattól, de megegyeztek, hogy beszélnek még róla. Char-
lie még nem tudta, hogy a gyerekszülés az egyetlen,
amitől a lány igazán iszonyodik. Most pedig, hogy még
Mark is erről beszélt, émelygő érzés töltötte el.
- Szabad? - kérte le Charlie Mark kezéről, miközben
odanyújtotta neki Judit, hogy az este utolsó táncát
menyasszonyával táncolja. Mindketten sokat ittak, és
Barbie úgy érezte, mintha álmodna. Mindenki nagyon
39
boldognak látszott. - Jól érezted magad? - kérdezte
férje, amint Barbara nyakába csókolt, és érezte, amint
a lány melle nekifeszül. Valahányszor hozzáért, majd
elvesztette az eszét. Charlie a világ legszerencsésebb
fickójának tartotta magát, amint menyasszonyával
körbeperdült a parketten.
- Rém jól éreztem magamat - mosolygott a lány bol-
dogan. - Te?
- Az eddigi legjobb esküvőm volt - mosolygott visz-
sza Charlie. Majdnem egyforma magasak voltak, és
ahogy a lány szemébe nézett, úgy tűnt, mintha az egész
világ az övé lenne.
- Hát, ez nem sok - duzzogott Barbara viccelődve,
és még inkább magához szorította a fiút.
- Te is tudod, milyen boldog vagyok, Barb... Egész
életemben erről álmodoztam.
Ez volt a kezdete mindannak, amiben soha nem volt
része: a szeretetnek, a melegségnek, az otthonnak, a
családnak, mindennek, amire olyannyira vágyott.
- Tudom - suttogta a lány, és egészen beleszédült,
amint a fiú megcsókolta. Már csak arra tudott gondol-
ni, milyen lesz vele Waikikin, a tengerparton. Másnap
reggel indultak Hawaiira, egy társasutazással. A nász-
éjszakát Charlie lakásán töltik majd. Eredetileg úgy
tervezték, hogy a Bel Airben töltik az éjszakát, de nem
engedhették meg maguknak. Ám ez csöppet sem za-
varta Barbarát. Így is tudta, hogy soha életében nem
40
felejti el ezt az estét és ezt a percet.
Aznap éjjel Santa Barbarában is csillagos volt az ég.
Huszonöt közeli barát némán figyelte, amint Pilar Gra-
ham és Bradford Coleman összecsókolóznak a hold-
fényben. Hosszú volt a csend, majd az újdonsült há-
zaspár ijedt, boldog pillantással fordult a vendégek
felé. Mindenki nevetett, éljenzett és tapsolt. Marina
Goletti bíró, aki a szertartást vezette, férjnek és feleség-
nek nyilvánította őket, és abban a pillanatban ellepték
őket a gratulálók.
- Mi került ennyi időbe? - tréfálkozott Brad egyik
barátja.
- Gyakoroltunk - felelte Pilar büszkén. A fehér gö-
rög selyemruha kirajzolta karcsú alakját. Mindennap
úszott és edzett, és Brad gyakran mondogatta neki,
hogy olyan teste van, mint egy fiatal lánynak. Szép
nő volt, és büszkén viselte dús, egyenes, vállig érő ősz
haját. Már huszonévesen szinte hófehér volt, és már
vagy húsz éve hordta így.
- Tizenhárom év egy kicsit sok idő a gyakorlásra!
Pilar egyik ügyvédtársa, Alice Jackson a fülébe
súgta:
- Örülünk, hogy végre elszántad magad, és hozzá-
mentél Bradhez.
- Így van - tette hozzá másik társa, Bruce Hem-
mings. - Tudom, csak el akartatok kerülni bármi lehet-
séges botrányt, most, hogy Brad bíró lett.
41
- Jól látjátok a dolgot - dörmögött fel Brad hangja
mellettük, és a férfi átkarolta Pilar vállát. - Nem akar-
tam, hogy bárki is azzal vádolja meg, csak azért fek-
szik le a bíróval, hogy külön elbánásban részesüljön.
- Mintha olyan kedves lennél hozzám! - szurkáló-
dott Pilar, és a férjének dőlt. Körülöttük minden meg-
állapodottságot, bensőséges és családias légkört
sugallt.
Kettőjük érdekessége az volt, hogy kezdetben három
évig ősellenségek voltak. Amikor Pilar végzett a jogi
egyetemen, Santa Barbarába költözött, és ügyvédként
kapott állást. Bradford ügyész volt, és minden egyes
jelentősebb bűneset egymásnak ugrasztotta őket. Pilar
gyűlölte a férfi eszméit, politikai nézeteit, stílusát és
kérlelhetetlenségét, hogy addig hajtott egy ügyet, amíg
vagy nyert, vagy belefáradt az esküdtszék. Többször
is tnegesett, hogy annyira felheccelték magukat, hogy
még a tárgyalótermen kívül, az előtérben is folytatták
dühödt csatározásaikat. Számos alkalommal intették
rendre őket a bírói székből. Egyszer Pilart kis híján
még egynapi börtönre is ítélték a bíróság megsértésé-
ért, mert Bradet stricinek nevezte a tárgyaláson. Ám
a férfit annyira elbűvölte a támadás, hogy a bíróság
visszavonulása után meghívta ellenfelét vacsorára.
- Elment az esze? Nem hallotta, mit mondtam? -
kérdezte Pilar, miközben elhagyták a tárgyalótermet.
Még mindig remegett a dühtől, amit a férfi stílusa kel-
42
tett benne, egy erőszakos nemi közösülés tárgyalása
során.
- Azért ennie csak kell. A védence pedig bűnös, ezt
maga is tudja.
Ez igaz is volt, de hát valakinek csak védenie kellett
a legjobb képessége szerint, akár tetszett Brad Cole-
mannek, akár nem.
- Nem vagyok hajlandó megtárgyalni önnel véden-
cem ártatlanságát vagy vétkességét, Mr. Coleman.
Nem lenne helyénvaló. Ezért akar meghívni vacsorára?
Hogy hozzájusson valamihez, amit aztán felhasznál-
hat ellenem?
Pilar gyűlölte a férfit, és rá se hederített a külsejére.
Pedig ő volt az ügyészi hivatal Cary Grantje. Negyve-
nes éveinek végén járt, hófehér haja volt, és a hivatal
valamennyi nője megállás nélkül azt tárgyalta, milyen
jóképű ember, és milyen szexis. Pilar Grahamet mindez
mit sem érdekelte, legalábbis nem ebben az esetben.
Részéről szigorúan szakmai kérdésről volt szó.
- Ilyesmire sohasem vetemednék - mondta Bradford
Coleman csöndesen - és remélem, ezt ön is tudja.
Örülnék, ha a mi irodánkban dolgozna, és nem az ügy-
védeknél. Egyszer még szeretnék egy oldalon állni ma-
gával. Iszonyatos kárt tudnánk tenni az ellenfélben.
Pilar elmosolyodott ennek hallatán, hízelegtek is ne-
ki a férfi szavai, mégsem ment el a vacsorára. Tudta
hogy Bradford özvegyember. gyerekei vannak, és hogy
43
általános tiszteletnek örvend. Mégis, valahányszor rá-
nézett, ellenfelét látta benne. Soha nem engedte meg
magának, hogy ennél többet lásson, egészen addig,
míg újra ellenfelek nem lettek egy híres bűnügy kap-
csán, amelyet az összes újság felkapott. Egy nagy gyil-
kossági ügy volt, az újságírók felfújták az egészet, és
rajta csámcsogtak. Egy fiatal lányról volt szó, akit az-
zal vádoltak, hogy megölte az anyja szeretőjét. Azt állí-
totta, hogy a szerető meg akarta őt erőszakolni, de erre
nem volt bizonyíték, anyja pedig ellene vallott. A bizo-
nyítási eljárás elhúzódott és keserves volt, a jogászok
viselkedése brutális, és ekkor, a tárgyalás kellős köze-
pén, Bradford Coleman odalépett Pilarhoz, és csende-
sen csak annyit mondott, hogy új bizonyítékok hatásá-
ra arra a meggyőződésre jutott, hogy Pilar védence ár-
tatlan. Kérte a vád Plejtését, és ezzel a lány ügyének
bajnoka lett. A férfi tudása és gondos munkája men-
tette meg a lányt, nem pedig ő - mondogatta Pilar.
Ő maga semmire sem jutott. Ekkor vacsoráztak együtt.
Három hosszú év után. Náluk semmi nem ment köny-
nyedén vagy gyorsan.
Akkoriban Brad gyerekei tizenhárom, illetve tízéve-
sek voltak. Nancy tizenhárom volt, Todd pedig tíz, és
Pilarral történt találkozásuk első pillanatától kezdve
ellenezték, hogy apjuk udvaroljon neki. Anyjuk öt év-
vel azelőtt halt meg, és Bradet azóta tökéletesen kisajá-
tították maguknak. Eszük ágában sem volt megoszta-
44
niuk egy idegen nővel. Eleinte a gyerekek nagyon
megnehezítették kettőjük dolgát, és bár Brad és Pilar
még valóban csak barátok voltak, a gyerekek megérez-
ték, hogy ennél több is kialakulhat köztük. Ezt meg-
próbálták mindenáron megakadályozni. Bradet mély-
ségesen elszomorította viselkedésük, de Pilar csak
Bradet sajnálta. Vagy őrá, vagy másra, de a férfinak
szüksége volr valakire az életében, a munkáján és a
gyerekein kívül. Pilar minél jobban megismerte, annál
inkább kezdte tisztelni, annál többre becsülte eszét és
tudását, a lelkét és rendíthetetlen igazság- és becsület-
érzetét.
Mielőtt még észrevette volna, máris fülig szerelmes
volt belé, a férfi viszontszerette, és fogalmuk sem volt,
mihez kezdjenek a gyerekekkel.
- A gyerekek még hagyján, de mi lesz a munkám-
mal? Többé már nem képviselhetek ügyet ellened,
Brad. Nem lenne etikus... és nekünk is rossz lenne.
Végül Brad igazat adott neki, és megóvták magukat,
valahányszor egymás ellen osztották be őket egy ügy-
ben. Egy év múlva Pilar magánpraxist kezdett, és na-
gyon tetszett neki. Később Brad is a magánpraxist vá-
lasztotta, életük elfoglalt és teljes lett, sőt, végül még
a gyerekek is megbarátkoztak kettejük kapcsolatával.
Lassacskán megkedvelték Pilart, és elfogadták. Hosz-
szú, kemény csata volt a két gyerek megnyerése, de ami-
kor Nancy tizenhat éves lett, Todd pedig tizenhárom,
45
három évvel szerelmük kezdete után, Pilar Graham
összeköltözött Bradford Colemannel.
Aztán vettek egy új házat Montegróban, a gyerekek
pedig felnőttek. Nancy főiskolára ment, Todd bentla-
kásos iskolába járt, barátaik meg egyre kérdezgették
őket, mikor fognak összeházasodni. Ám ők nem látták
értelmét. Ott voltak Brad gyerekei, és Pilar soha nem
akart sajátot. Ha nagyon kérdezősködtek, Pilar azt
mondta, nincs szüksége egy papírfecnire, hogy azzal
bizonyítson bármit. A maga részéről ő már hozzáment
Bradhez a szívében, és csak ez számított.
Tizenhárom éven át éltek így, kényelmesen, és ami-
kor Brad hatvanegy éves lett, Pilar pedig negyvenkettő,
Bradet kinevezték bírónak a Santa Barbara-i Elsőfokú
Bíróságra. Egyszeriben be kellett látniuk, hogy nem
szerencsés, ha Brad olyan nővel él együtt, akit nem vett
el. Különösen ha a sajtó ügyet csinál a dologból, ami
nem lenne csoda. Már eddig is tettek néhány meg-
jegyzést.
Pilar leverten ült, amint reggeli közben a dologról
beszélgettek.
- Gondolod, hogy el kellene költöznöm?
Brad, a New York Timesszal a kezében, hátradőlt
székében, ránézett, és láthatólag jót mulatott. A nő
még negyvenkét évesen is olyan csinos volt, mint hu-
szonhat évesen, amikor először voltak ellenfelek a tár-
gyalóteremben.
46
- Nem gondolod, hogy az túlzás lenne
- Nem szeretnék kellemetlenséget okozni neked -
mondta Pilar szomorúan, miközben kávét töltött ma-
guknak.
- Nemtudna valami más megoldást javasolni, taná-
csosnő? Mert én igen.
- Micsodát? - kérdezte Pilar sápadtan. Tényleg nem
tudott.
- Örülök, hogy nem maga az én ügyvédem,
Ms. Graham. Még sohasem gondolt arra, hogy akár
össze is házasodhatnánk? Vagy ha továbbra is viszolyog
ettől a gondolattól, nem értem, hogy kettőnk együttélése
miért kavarna igazi botrányt. Biztos vagyok benne, a bí-
rók is élhetnek együtt másokkal. Mégiscsak emberek.
- Nem hiszem, hogy ez jó megoldás lenne a
számodra.
Annyira makulátlan volt a híre, hogy kár lett volna
megcsorbítani.
- Hát akkor, esküvő?
Pilar sokáig hallgatott, és a tengert nézte.
- Nem is tudom. Igazából még soha nem gondoltam
rá... legalábbis már régóta nem. Miért, te igen?
- Én sem, mert szóba sem jöhetett. De éppenséggel
gondolhattam volna.
Brad mindig is szerette volna elvenni, de Pilar szabad
akart maradni a férfi mellett. Kezdetben persze a gyere-
kek is ellenezték volna, de azon már túljutottak. Nancy
47
tavaly házasodott meg, és már huszonhat éves volt,
Todd huszonhárom, kész férfi, és Chicagóban dol-
gozott.
- Olyan borzasztó lenne, ha összeházasodnánk? -
kérdezte Brad félénk mosollyal, és Pilar habozott, mi-
előtt válaszolt volna.
- A mi korunkban? - kérdezett vissza őszinte riada-
lommal, mintha Brad valami igazán lehetetlent java-
solt volna, például, hogy ugorjanak ki ejtőernyővel egy
repülőgépből, vagy valamit, ami Pilarnak soha még
csak az eszébe sem ötlött volna.
- Miért, már felső korhatárhoz kötik? Nem is tud-
tam - csipkelődött Brad, és Pilar elmosolyodott.
- Jól van, na... - sóhajtott Pilar, és újra hátradőlt
a székben. - Nem is tudom... egyszerűen megrémít.
Ennyi éven át olyan szép volt minden. Miért változtat-
nánk rajta? Mi lesz, ha mindent tönkreteszünk vele?
- Mindig ezt mondod. De miért lenne így? Megvál-
toznál tőle? Vagy talán én?
- Nem tudom - pillantott Bradre komolyan. - Nem
változnál meg?
- Miért változnék, Pilar? Szeretlek téged. Másra
sem vágyom, csak hogy elvehesselek, és most itt az
alkalom.
- De minek? Eltekintve, persze, a bírói kinevezésed-
től. Mi értelme lenne? Mit számítana az bárkinek is?
És mi köze ehhez bárkinek egyáltalán?
48
- Semmi. Csak a mi dolgunk. De azt akarom, hogy
a feleségem légy.
Pilarhoz hajolt, megfogta kezét, és megcsókolta.
- Szeretlek, Pilar Graham. Szeretni foglak, amíg
élek. Szeretném, ha a feleségem lennél, akár bíró va-
gyok, akár nem. És mit gondolsz?
- Azt, hogy elment az eszed - mosolygott rá Pilar,
és visszacsókolta. - A nagy feszültség az irodában.
Mellesleg, szeretek kicsit más lenni, mint a többi. Hu-
szonöt évesen is élveztem, hogy ősz a hajam. Soha nem
bántam, hogy nincs gyerekem, amikor mindenki más-
nak egy a hátáról lógott, egy pedig a babakocsiban
ordított. Szeretem a hivatásomat, és nem bánom, hogy
nem vagyok házas.
- De miért nem? Szégyellned kellene, hogy bűnben
élsz. Hát nincs lelkiismereted?
- Morzsányi sem. Le kellett mondanom róla, amikor
a pályára léptem.
- Ezt mindig is tudtam rólad. Hát, azért gondolkozz
el rajta - tette hozzá Brad hanyagul. Mindez karácsony
előtt történt. Az elkövetkező hat hónapban beszélget-
tek, vitatkoztak róla, és végül Brad megesküdött, hogy
még akkor sem venné el Pilart feleségül, ha ő könyö-
rögne neki. Aztán egy májusi este Pilar teljesen elké-
pesztette.
- Gondolkoztam róla - mondta, miközben feltette
a kávét vacsora után.
49
- Miről? - kérdezte Brad, mert sejtelme sem volt,
Pilar miről beszélhet.
- Rólunk.
Brad hallgatott, és hirtelen félelem töltötte el. Pilar
független volt, és bármi kitelt tőle, bármi vad gondolat.
- Azt hiszem, össze kellene házasodnunk - mondta
tárgyilagosan, és odanyújtotta a kávét, de Bradet
mindez annyira meglepte, hogy csak bámult rá.
- Hogy micsodát? Azok után, amiket végig kellett
hallgatnom karácsony óta... az Isten szerelmére, hogy
jutott az eszedbe?
- Csak úgy. Úgy gondoltam, igazad lehet, és itt az
ideje.
Sokat töprengett rajta, és nehéz volt bevallania, hogy
valahol a lelke mélyén hirtelen vágyódás ébredt ben-
ne... hogy az övé... hogy a része legyen... örökre...
- Hogy a csudába jutott az eszedbe?
- Nem is tudom - nézett Bradre közömbösen, ő pe-
dig szélesen elmosolyodott.
- Tudod, hogy meg vagy hibbanva? Tökéletesen. És
szeretlek.
Odalépett a konyhapulthoz, a karjába kapta Pilart,
és megcsókolta.
- Nagyon-nagyon szeretlek, ha hozzám jössz, ha
nem. Nem akarsz még egy kicsit gondolkodni rajta?
- Jobban jársz, ha nem adsz több időt - mosolygott
Pilar. - A végén még meggondolom magam. Azt hi-
50
szem, jobb, ha minél gyorsabban túlesünk rajta -
mondta nehézkesen, mintha a fogát húzták volna.
- Megígérem, olyan simán fog menni, amennyire
csak lehetséges.
Brad magánkívül volt. Egy júniusi időpontot válasz-
tottak, és meghívták a gyerekeket, akik szintén lázba
jöttek a hírtől, és megígérték, hogy jönnek, bármikor
is tartják az esküvőt. Őszintén örültek az újságnak.
Aztán Bradék kiválasztottak tíz házaspárt, akik sokat
jelentettek számukra, és néhány elválaszthatatlan ba-
rátjukat: Pilar ügyvédtársait, Brad néhány kollégáját,
köztük Marina Golettit - Pilar legjobb barátnőjét,
aki a szertartást bonyolította - és persze Pilar édes-
anyját. Brad mindkét szülője már évekkel korábban
meghalt, és Pilar édesanyja is özvegy volt. New York-
ban élt és dolgozott, de megígérte, hogy eljön az eskü-
vőre, "ha tényleg rászánjátok magatokat", ahogy
rosszmájúan megjegyezte, amivel kellőképpen elkeserí-
tette lányát.
Brad, szavához híven, mindent elintézett, és a titkár-
nőjével küldette ki a meghívókat. Pilarnak csak a ruhá-
ját kellett megvásárolnia, Nancy meg Marina Goletti
segítségével. Pilart annyira nem kötötte le a dolog,
" hogy kis híján a másik két nőnek kellett helyette felpró-
bálnia a ruhákat, de végül találtak egy gyönyörű, ele-
fántcsontfehér selyem Mary Mefadden-kreációt, sűrű
berakásokkal, amelyben olyan volt, mint egy görög is-
51
tennő, amikor felpróbálta. Eljött a nagy nap, és Pilar
befonta haját, apró tincseket szabadon hagyott, és fe-
hér virágocskákat tűzött bele. Bámulatosan festett, és
amikor a vendégek felé fordult a szertartás után, szinte
magánkívül volt a boldogságtól.
- Látod, nem is volt annyira rossz - súgta oda Brad,
amint egymás mellett álltak és nézték, hogy szórakoz-
nak barátaik. Mint mindig, most is olyan egyetértés
volt közöttük, amely már tizenhárom év óta elsimította
az ellentéteket, a feszültséget, a félelmeket, a magányt.
Olyan szeretetkötelék, amely összetartotta őket az élet
viharaival szemben. - Értem vagy értük csináltad? -
kérdezte Brad gyengéden.
- Különös - felelte Pilar halkan. - Azt hiszem, ma-
gamért.
Nem akarta elárulni Bradnek, de nem bánta, hogy
mégis így tett.
- Egyszeriben csak rájöttem, hogy hozzád kell men-
nem feleségül.
- Na, szép dolog - szólt Brad, és átölelte feleségét. -
Nekem is házasodhatnékom volt, Pilar. Már jó ideje.
De nem akartalak piszkálni vele.
- Ebben mindig olyan rendes voltál velem. És ez so-
kat jelentett nekem. Azt hiszem, csak egy kis időre volt
szükségem.
Szégyenlősen elmosolyodott, és Brad elnevette ma-
gát. Még szerencse, hogy Pilar soha nem akart gyere-
52
ket. Ha még tizenhárom évig kellett volna várniuk,
nem kis gondot okozott volna vele.
- Most jött el az ideje - mondta Brad gyengéden.
- Most kellett megtörténnie. Szeretlek.
Aztán tétován a nőre pillantott.
- Végül is ki is vagy te most tulajdonképpen? Mrs.
Coleman? Vagy Miss Graham?
- Ezen még nem is gondolkoztam. Nem vagyok ben-
ne biztos, hogy az én koromban már megváltoztathat-
nám. Negyvenkét év Grahamségét egy kicsit nehéz len-
ne eltörölni egyetlen délután alatt.
A férfi szemében belenyugvást pillantott meg.
- Másrészről viszont... talán a következő tizenhárom
év alatt... tudod mit? Aki Á-t mond, mondjon B-t is.
- Coleman? - kérdezte Brad döbbenten és megille-
tődve. Különleges nap volt a mai kettőjük életében.
- Mrs. Coleman - felelte Pilar halkan. - Pilar
Coleman.
Férjére mosolygott, és úgy festett, mint egy kislány.
A férfi újra megcsókolta, majd visszavezette az ünnep-
lő társaságba.
- Gratulálok, Pilar - szólalt meg anyja, és elegánsan
ráemelte pezsgőspoharát. Elizabeth Graham még hat-
vanhét évesen is szép volt. Negyven éve dolgozott neu-
rolbgusként New Yorkban, és nem volt több gyereke.
Pilar apja bíró volt a New York-i Fellebbviteli Bírósá-
gon, és hivatása csúcsán, meghalt repülőgép-szeren-
53
csétlenségben, amikor Pilar még a jogi egyetemre járt.
- Mindannyiunkat megleptél - mondta anyja hig-
gadtan, és Pilar rámosolygott. Az évek során már elég-
gé felnőtt ahhoz, hogy ne kapja be rögtön a horgot,
és hogy ne veszítse el nyugalmát anyja meglehetősen
gyakori szurkálódásaira.
- Az élet tele van csodálatos meglepetésekkel - felel-
te Pilar, és Bradre mosolygott, Brad válla felett pedig
Marinára. Attól a pillanattól kezdve, hogy először ta-
lálkoztak, Marina Goletti anyja helyett anyja volt. Pi-
larnak sokat jelentett, hogy Marina adta össze őket.
Marina Bcad kollégája volt a bíróságon, de már jóval
azt megelőzően összebarátkoztak Pilarral. Hat hóna-
pig együtt dolgoztak az ügyvédeknél, de aztán Marinát
kinevezték bírónak. Addigra már Pilar legkedvesebb
barátnője volt, és szinte helyettesítette anyját, akihez
soha nem fűzték szoros szálak.
Pilar kapcsolata anyjával mindig feszült volt, és sen-
ki előtt nem volt titok, hogy alig találkozott szüleivel.
Lefoglalta őket a saját karrierjük, és Pilart már hétéve-
sen bentlakásos iskolába küldték. Csak ünnepekkor
vitték haza, és akkor is csak "kihallgatták" - ahogy
azt később Bradnek mesélte - hogy mit tanult, mennyi-
re tud franciául, és hogy lenne-e oly szíves megmagya-
rázni a legutóbbi matematikajegyét. A szülei szinte
idegenek voltak a számára, bár az apja legalább hal-
vány erőfeszítéseket tett a szünidők alatt. Nem volt sok
54
közös témájuk, és apját is túlságosan elfoglalta a mun-
kája, akárcsak az anyját. Ő már egész kis korában kifej-
tette a lányának, hogy az, amit a betegei érdekében tesz,
sokkal fontosabb dolog számára, mint a gyermeke.
- Soha nem tudtam megérteni, minek kellett nekik
gyerek - mondogatta Bradnek kezdettől fogva. --Soha
nem tudtam, hogy csak egy tévedés vagyok, vagy egy
kísérlet, amely nem vált be. Az mindig nyilvánvaló volt
számomra, hogy nem igazán az vagyok, amit akartak.
Az apám fellélegzett, amikor jogra mentem. Azt hi-
szem, ekkor győződött meg először életében arról,
hogy nem követett el végzetes hibát, amikor a világra
hívott. Még a ballagásomra sem jöttek el. Persze, az
anyám dühöngött, hogy nem érdekel az orvostudo-
mány, de nem mondhatnám, hogy valaha is vonzóvá
tette volna előttem.
Ennélfogva Pilar iskolákban nőtt föl. Egyszer ügy-
véd kollégáinak viccelődve kifejtette, hogy nem sokban
különbözik azon védenceitől, akik börtönben nőttek
fel. Szülei ridegsége miatt, az őiránta érzett közönyük
miatt és talán korának politikája miatt is a házasság
taszította Pilart, és eszébe sem jutott, hogy valaha is
gyereket szüljön. Nem akarta, hogy valakinek olyan
élete legyen, mint neki, és fogalma sem volt, hogyan
kell egy gyereket felnevelni. A saját életében nem látott
rá példát. Megdöbbent, amikor Bradet először látta
a gyerekeivel. Annyira természetes volt velük, olyan
55
nyitott, olyan közvetlen. Mindenféléről beszélgettek,
és annyira őszinte volt velük, annyira könnyen kimutat-
hatták iránta az érzelmeiket. Pilar el sem tudta képzel-
ni, hogy bárkivel is képes lenne ilyen kapcsolatra, lega-
lábbis egy gyerekkel biztos, hogy nem. Végül Bradnek
apránként sikerült felszabadítania Pilar érzelmeit,
hogy megoszthassa azokat a számára kedves emberek-
kel. Idővel teljesen közvetlenné vált a gyerekekkel és
a férfival is, de továbbra sem jutott eszébe, hogy saját
gyereke legyen. Most pedig, hogy anyjára pillantott az
esküvője napján, újból eszébe jutott, mekkorát vétet-
tek ellene a szülei.
- Gyönyörű vagy, Pilar - mondta sután anyja, mint-
ha egy ismerősének vagy egy idegennek szólt volna.
Tökéletesen képtelen volt arra, hogy bárkit is beavas-
son érzelmeinek mély titkaiba, ha volt érzelme egyálta-
lán. - Milyen kár, hogy te meg Brad már túl idősek
vagytok ahhoz, hogy gyereketek legyen.
Pilar teljes döbbenettel meredt rá, és nem hitt a
fülének.
- El sem hiszem, hogy ezt bírtad mondani - felelte
olyan halkan, hogy még Brad sem hallotta meg. -
Hogy merészelsz célzásokat tenni az életünkre vagy a
jövőnkre?
Izzott a tekintete, ahogy a távolból Marina figyelte
őket.
- Te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy orvosi
56
szempontból már aligha vagy abban a korban, hogy
nekikezdj a gyerekszülésnek.
Anyja higgadt volt és hivatalos, miközben Pilar csa-
tát vesztett érzelmeivel szemben.
- A velem egykorú nők naponta szülnek gyereke-
ket - vágta vissza Pilar, és dühöngött, hogy újra bekap-
ta a csalit. A gyerek a legutolsó dolog volt az életben,
amire vágyott. Másrészről azonban az anyjának semmi
joga nem volt ahhoz, hogy beleszóljon; lehet-e még
neki szülni vagy nem. Azok után, ahogy anyja elhanya-
golta őt az évek során, a legkevesebb, amit meghagyha-
tott volna neki, az a magánélete és a saját döntéseihez
és véleményéhez való jog lett volna.
- Lehet, hogy így van Kaliforniában, de én minden-
nap látom azokat a károsodott, visszamaradott csecse-
mőket, mongolidióta és más, súlyos rendellenességben
szenvedő gyerekeket. Hidd el nekem, nincs rá semmi
szükség.
- Igazad van - válaszolta Pilar, és egyenesen anyja
szemébe nézett. - Nincs. Nem is akartam soha gyere-
ket... hála neked és apának...
Azzal Pilar eltűnt a vendégek között, és remegett,
miközben Bradet kereste. Férje odébb sétált beszélget-
ni, míg Pilar, úgy tűnt, az anyjával cseveg.
- Nincs semmi baj? - súgta oda Marina. Az ő haja
is ősz volt, és egy kicsit öregasszonyos. Ő volt az az
anya, aki Pilarnak mindig hiányzott, és az a barátnő,
57
akire mindig vágyott. Sok szempontból bölcs volt, és
sok olyan hasonló döntést hozott, mint Pilar, bár más
okoknál fogva. Tizenegy gyerek közül ő volt a legidő-
sebb, és tíz testvérét nevelte fel, miután édesanyjuk
meghalt. Ő maga soha nem ment férjhez, és nem is
volt gyereke. - Ott van nekem a hivatal - magyarázta;
és mindig megértő volt Pilarnak szülei iránt érzett gyöt-
relmeivel szemben. Az utóbbi időben enyhültek Pilar
kínjai, leszámítva azokat a ritka pillanatokat, amikor
találkozott az anyjával. A "dokpornő", ahogy Pilar
nevezte őt, csak két-három évente jött Kaliforniába,
és az igazat megvallva, a közbeeső időben nem hiány-
zott Pilarnak. Kötelességtudóan felhívta néha telefo-
non, és mindig meglepte, hogy gyerekkora óta semmi
sem változott, a beszélgetések mindig "kihallgatás-
nak" tűntek.
- Mintha a dokpornő megszorongatott volna egy ki-
csit - kacsintott rá Marina kedvesen, és Pilar elmoso-
lyodott. Ha Marinával volt, rögtön szebbnek látta a
világot. Egyike volt azon ritka embereknek, nagy lel-
keknek, akik magukkal tudnak ragadni mindenkit.
- Csak biztos akart abban lenni, hogy Braddel
mindketten tudjuk, túl idősek vagyunk már ahhoz,
hogy gyerekünk legyen - mondta Pilar mosolyogva,
de a hangja meglepően keserű volt. Nem a gyerekkér-
dés zavarta, hanem hogy anyjából ennyire hiányzott
a kedvesség és a melegség.
58
- Ezt meg ki mondta? - kérdezte bosszankodva Go-
letti bíró. - Az én anyám ötvenkettő volt, amikor az
utolsó gyerekét szülte.
- Na, végre valami, amit behozhatok - nevetett Pi-
lar. - Ígérd meg, hogy velem nem történik ilyesmi, vagy
itt lövöm főbe magam.
- A saját esküvőd napján? Ne nevettesd ki magad.
Aztán olyasmit kérdezett, ami meglepte Pilart:
- Miért, gyerekeket szeretnétek?
Marina több olyan házaspárt is ismert, akik őnáluk
idősebbek voltak, és most született gyerekük. Kíváncsi
lett, és úgy érezte, van olyan közeli viszonyban Pilarral,
hogy megkérdezheti tőle. Elámította az a tény, hogy
Pilar szilárd elhatározása ellenére - hogy egész életében
független marad - most mégis hozzáment Bradhez, és
úgy gondolta, ez megkérdőjelezi összes eddigi döntését.
Pilar nagyot nevetett, mielőtt válaszolt volna.
- Nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene. Az
igazat megvallva, a kívánságlistámon az utolsó helyen
szerepel a gyerek, sőt, még rá sem írtam, és nem is
szándékozom.
Kellett neki Brad, de abban az egyben teljesen biztos
volt, hogy nem akar gyereket.
- Mit nem szándékozol? - csatlakozott hozzájuk
Brad, és boldog pillantással átkarolta a felesége derekát.
- Nem szándékozom feladni a praxisomat - felelte
Pilar, újra nyugodtan. A férfi jelenléte elfelejttette vele
59
anyja iránt érzett bosszúját.
- Ki a csodának jutott ez az eszébe? - kérdezte Brad
meglepődve. Pilar kiváló ügyvéd volt, és hivatásának
megszállottja. El sem tudta volna képzelni róla, hogy
valaha is otthagyja karrierjét.
- Szerintem neki is a bíróságon lenne a helye - szó-
lalt meg Marina Goletti ünnepélyesen, és tényleg így
is gondolta. Aztán valaki elszólította, és odébb ment.
Pilar és Brad egy pillanatra egyedül maradtak a körü-
löttük kavargó jó barátoktól körülvéve, és mélyen egy-
más szemébe néztek.
- Szeretlek, Mrs. Coleman. Bárcsak ki tudnám fe-
jezni, mennyire.
- Egy élet áll előtted, hogy megtedd... és én is té-
ged... szeretlek, Brad - suttogta Pilar.
- Érdemes volt rád várnom, és újabb ötven évet vár-
nék rád, ha kellene.
- Akkor aztán tényleg ideges lenne az anyám - neve-
tett Pilar, és ahogy kacagott, fiatal volt és csintalan.
- Hogyan? Talán az anyád aggódik, hogy túlságosan
idős vagyok hozzád?
Valójában Brad csak néhány évvel volt fiatalabb az
asszonynál.
- Nem... ő attól tart, én vagyok az. Attól fél, hogy
elmegy az eszünk, és úgy döntünk, idióta gyerekeket
szeretnénk, akik aztán az ő páciensei lennének.
- Milyen kedves tőle. Tényleg ezt mondta neked?
60
Bradet egy kicsit bosszantotta a dolog, de semmi
sem ronthatta el kedvét ezen a már oly régóta áhított,
csodálatos napon.
- Igen, tényleg. A jó doktornő úgy érezte, kötelessé-
ge figyelmeztetnie minket.
- Majd meglátjuk, hogy meghívjuk-e az ezüstlako-
dalmunkra - mondta Brad halkan, és megcsókolta
feleségét.
Aztán táncoltak egymással és a barátaikkal, éjfélkor
pedig feltűnés nélkül eltűntek, és elhajtottak a Bilt-
more-ban lefoglalt lakosztályba.
- Boldog vagy? - kérdezte Brad, amint Pilar hozzá-
bújt a bérelt limuzinban.
- Kimondhatatlanul - felelte Pilar sugárzó arccal.
Aztán ásított egyet, amint fejét a férfi vállára hajtotta.
- Ó, Istenem... - nyögött fel hirtelen. - Elfelejtettem
elköszönni az anyámtól, és már holnap elutazik.
Egy orvostudományi konferenciára készült Los An-
gelesbe. Nagyon örült, hogy Pilar esküvőjének napja
ilyen szerencsés időpontban volt.
- Ez egyszer elnézheti neked. Mégiscsak az esküvőd
napja. Egyébként is, neki kellett volna odajönnie hoz-
zád és sok boldogságot kívánnia - mondta Brad hal-
kan, Pilar pedig újra megcsókolta, és tudta, hogy
világéletében ezért a pillanatért élt. A férfi volt min-
den, amire az életben csak vágyott, sőt, talán több is
annál. Egy pillanatra még bánta is, hogy nem ment
61
hozzá már hamarabb.
Nem érdekelte többé a múltja, és hogy a szülei ho-
gyan bántak vele. Már csak Brad számított és kettőjük
közös élete. Amint aznap éjjel a Biltmore-ba hajtottak,
nem gondolt másra, csak a jövőre.
2. Fejezet
A hálaadás ünnepe utáni első héten Diana az áprilisi
szám képanyagának összeállításával volt elfoglalva.
Két házról készítettek részletes beszámolót Newport
Beachen és még egyről La Jollában. Maga is San
Diegóba utazott, hogy személyesen felügyelje az egyik
munkát, és a nap végére teljesen kimerült. Az emberek
nehézkesek voltak, a hölgy, akié a ház volt, minden ellen
tiltakozott, amit csinálni akartak, és a fiatal szerkesztő-
nő, akit Diana megbízott a beszámoló elkészítésé-
vel, a nap legnagyobb részében az ő vállán zokogott.
- Nyugodj meg - csitítgatta Diana, miközben ő is
a kiborulás szélén állt, és dél óta szörnyű fejfájás gyö-
törte. - Ha megérzi, hogy zavarba tud hozni, csak még
komiszabb lesz. Kezeld csak úgy, mint egy kislányt.
Be akar kerülni az újságba, neked pedig segítened kell
neki ebben.
Ám csakhamar a fotós is idegrohamot kapott, és
azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja az egész mindensé-
get. A nap végére mindenkinek kikészültek az idegei,
legfőképpen Dianáéi.
Visszament a Valencia Hotelba, felment a szobájá-
62
ba, és anélkül hogy felkapcsolta volna a lámpát, végig-
terült az ágyon. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy
megmozduljon, hogy megszólaljon vagy hogy egyen.
Még arra sem volt energiája, hogy felhívja Andyt. Per-
sze tudta, hogy végül úgyis felhívja, de úgy döntött,
vesz előbb egy forró fürdőt, és rendel egy forró levest
a szobaszolgálattól. Leszólt a portára, mielőtt kienged-
te volna a vizet, aztán kiment a fürdőszobába. És ott
megpillantotta. A vér szörnyű, árulkodó nyomát, me-
lyért oly-sokat könyörgött, hogy ne találja meg végre,
de mindhiába. Mindig rá kellett hogy leljen, minden
könyörgése ellenére, és mit sem számított, hogy szeret-
kezéseiket úgy időzítették, hogy a legalkalmasabb le-
gyen a fogantatásra. Mindennek ellenére - nem sike-
rült. Ismét nem. Nem lett terhes. Már hat hónapja
próbálkoztak. Ha Andyt nem is, Dianát kezdte elkese-
ríteni a dolog.
Behunyta a szemét, amint megpillantotta, és könny-
cseppek gördültek végig arcán, amikor néhány perccel
később belépett a fürdőkádba. Miért volt minden olyan
nehéz? Miért kellett így lennie? A nővéreinek annyira
könnyen ment.
A fürdő után felhívta otthon Andyt. Éppen akkor
ért haza a társaságtól, egy késői értekezletről.
- Helló, szívem, milyen napod volt?
Andy is fáradtnak tűnt, és Diana először úgy dön-
tött, egy szót sem fog szólni a dologról, amíg haza
63
nem megy. Andy mégis meghallotta hangjában a szo-
morúságot, és kíváncsi volt, mi történt. - Valami baj
van?
- Nem... csak hosszú volt a nap.
Megpróbált természetesnek hatni, de sajgott a szíve.
Úgy érezte, mintha minden hónapban meghalt volna
valakije, és gyászolni kezdte őket.
- Annál szomorúbb a hangod. Gondjaid vannak a
stáboddal vagy a háztulajjal?
- Nem, nem, semmi gond. A nő egy seggfej, a fotós
meg kétszer fel akart mondani, de mindez vele jár.
Keserűen elmosolyodott.
- Hát akkor mi a baj? Mi az, amit nem árulsz el?
- Semmit... csak... nincs semmi. Csak megjött a vér-
zésem, ez minden. Kezd lehangolni a dolog.
A szeme megint megtelt könnyel, de Andyből maga-
biztosság áradt.
- Semmi baj, macskajancsi. Csak arról van szó,
hogy újra meg kell próbálnunk. Hat hónap nem nagy
idő. Van, akinek egy-két évbe is beletelik. Nyugi. Ne
aggódj miatta, és élvezd az utat. Szeretlek, te csacsi.
Andyt meghatotta, hogy Diana minden hónapban
ennyire elkeseredik, de biztos volt abban, hogy nincs
semmi baj. Mellesleg, mindketten állandó feszültség-
nek voltak kitéve a munkahelyeiken, és az sem tett jót
a dolognak.
- Ne utazzunk el néhány napra valahová a jövő hó-
64
napban, amikor a legjobb? Számold ki, mikor, és csak
mondd meg.
- Szeretlek, Andrew Douglas - felelte Diana könnyei
között a telefonba. - Bárcsak olyan nyugodt tudnék
maradni, mint te. Azt hiszem, el kellene mennem egy
orvoshoz, vagy legalábbis beszélnem kellene Jackkel,
hogy ő mit gondol.
- Ugyan már, ne viccelj. - Most látszott Andy elő-
ször idegesnek. Nem akarta, hogy a felesége kitárgyal-
ja a szerelmi életüket a nővére férjével. - Az Isten sze-
relmére, egyikőnknek sincs semmi baja.
- Honnan tudod?
- Egyszerűen tudom, és kész. Bízzál bennem.
- Oké, rendben van. Sajnálom... csak annyira el va-
gyok szontyolodva... minden hónapban, akármilyen
jelről... ha szúr valami... valahányszor elfáradok vagy
tüsszentek, vagy rossz a gyomrom, már azt hiszem,
hogy terhes vagyok, aztán egyszerre csak sutty... hirte-
len vége.
Nehezen tudta leírni a csalódottságot, melyet min-
den hónapban érzett, a rettegést, a félelmet, a fájdal-
mat, az ürességet, a szörnyű vágyódást. Már majdnem
három éve együtt éltek, hat hónapja házasodtak össze,
és már gyereket akart Andytől. Egyszeriben még a há-
zuk üres második emelete is vádolni kezdte. Azért vet-
ték a házat, hogy gyerekeket szüljön bele, de sehogy
sem sikerült.
65
- Ne gondolj rá egy ideig, édes. Sikerülni fog, csak
várd ki a végét. Mikor jössz haza?
- Holnap éjjel, remélem, ha addig nem hibbanok
meg itt ezektől - sóhajtotta Diana. Egyre jobban kezd-
te nyomasztani, hogy holnap ismét meg kell küzdenie
a fotózásnál. Azzal, hogy újra megjött a vérzése, remé-
nyét vesztette, és hirtelen leeresztett. Minden hónappal
iszonyatos veszteség érte, olyan üresség, amit nem tu-
dott körülírni, még Andynek sem. Hihetetlen volt, ho-
gyan hatott rá hónapról hónapra. Megpróbálta feldol-
gozni, újból és újból reménykedni kezdett... míg egy
hónap múlva ismét meg nem semmisült minden re-
ménysége.
- Itthon várlak. Ma este meg aludj egy jó nagyot,
és meglátod, holnap jobban fogod magad érezni.
Annyira könnyű volt Andynek csitítgatnia és báto-
rítgatnia. Különös módon Diana azt akarta, hogy ő
is aggódjon. Azt akarta, hogy osztozzón a félelmeiben
és a szenvedésében.
- Szeretlek, Di.
- Én is szeretlek, édes. Nagyon hiányzol.
- Te is nekem. Találkozunk holnap este.
Amint letette a kagylót, megérkezett a leves, de hoz-
zá sem nyúlt. Eloltotta a villanyt, és feküdt a sötétben.
A babára gondolt, aki után annyira vágyakozott, és
az élénkvörös foltra, mely arra a hónapra minden re-
ménységének véget vetett.,mégis, amint álomba szen-
66
derült, szíve mélyén azt remélte, a jövő hónapban
minden másként lesz.
Pilar Graham, ahogy a szakmában továbbra is nevezte
magát, épp az irodájában ült, és egy aktába mélyedt
buzgón jegyzetelve, amikor a titkárnője beszólt hozzá
a házi telefonon.
- Itt vannak Robinsonék.
- Köszönöm. Küldje be őket.
Pilar felállt, hogy üdvözölje őket, amikor titkárnője
bevezetett egy komor házaspárt. Az asszony harmincas
évei végén járhatott, takaros, közepesen hosszú, sötét
hajjal, a férfi magas volt és vékony, olcsó ruhát viselt,
és valamelyest idősebb volt feleségénél. Egy másik ügy-
védtől kerültek Pilarhoz, ő pedig egész délelőtt az
ügyüket tanulmányozta, egészen míg meg nem ér-
keztek.
- Örvendek, Pilar Graham vagyok.
Kezet rázott velük, hellyel kínálta őket, de mindket-
ten visszautasították, amikor megkérdezte, hogy kávét
vagy teát parancsolnak-e. Idegesek voltak, és rögtön
a tárgyra akartak térni.
- Az önök aktáját olvastam egész délelőtt - szólalt
meg Pilar csendesen. Komoly volt, felelősségteljes és
intelligens, olyasfajta ember, akiben őszintén megbíz-
hattak. De hallottak a híréről is, és éppen ezért fordul-
tak őhozzá. Az a hír járta, hogy igazi fenevad a tárgya-
lóteremben.
67
- Nem tud semmit sem tenni? - kérdezte Erüily Ro-
binson boldogtalanul, és Pilar megérezte benne a rette-
gést. Azon töprengett, vajon tudna-e rajtuk segíteni.
- Remélem, hogy tudok, de az igazat megvallva, ko-
rántsem vagyok benne biztos. Meg kell beszélnem az
ügyet néhány kollégámmal, természetesen titoktartás
mellett. Ez az első eset, hogy dajkaanyával kapcsolatos
üggyel van dolgom. Néhány területen a törvény kicsit
homályosan fogalmaz, és eltérő a gyakorlat a különbö-
ző államokban. Mint tudják, csöppet sem egyszerű az
ügy, és még nem tudok biztosat mondani.
Lloyd Robinson megegyezett egy tizenhét éves lány-
nyal, aki Riverside mellett a hegyek között élt, hogy
megszüli a férfi gyerekét. A lánynak már eddig is volt
két törvénytelen gyermeke, és lelkesen beleegyezett a
dologba. A férfi egy iskolából ismerte a lányt, ahol
korábban dolgozott. Egy helybéli orvos végezte el a
mesterséges megtermékenyítést. Mr. Robinson ötezer
dollárt fizetett a lánynak, ami elegendő volt ahhoz,
hogy a lány a következő évben Riverside-ba költözhes-
sen, rendes körülmények között élhessen, és főiskolára
járhasson, ami, saját bevallása szerint, egyetlen vágya
volt. A férfi pénze nélkül erre semmi reménysége nem
lett volna, és örökre a hegyek között ragad.
A házaspár most már tudta, hogy ostobaság volt,
amit tettek - a lány fiatal volt, ingatag, a szülei pedig
hatalmas botrányt csaptak a helyi hatóságoknál, ami-
68
kor megtudták a dolgot. Lloydot bűncselekmény elkö-
vetésével vádolták, de a vádat elejtették. A bíróság
azonban elmarasztalta az anya személyének megvá-
lasztása miatt. Egy időre még az erőszakos nemi közö-
sülés vádja is felmerült, ám Lloyd bizonyítani tudta,
hogy nem volt közöttük nemi kapcsolat. Végül azon-
ban a lány, Michelle, nem volt hajlandó átadni a gyere-
ket. Amikorra a baba megszületett, már hozzáment
egy helybéli fiatalemberhez, aki szintén hajthatatlan
volt. Amikor Pilar Robinsonékkal beszélgetett, Mi-
chelle már újra gyermeket várt, ezúttal a férjétől. Lloyd
Robinson gyermeke már egyéves volt, és a bíróság még
láthatást sem engedélyezett a számára. Kinyilvánítot-
ták, hogy mint "donotnak", nincsenek jogai. Úgy ítél-
ték, rossz befolyással volt egy kiskorúra, és további
büntetés kiszabása nélkül elmarasztalták. Robinsonék
szinte az eszüket vesztették. Úgy viselkedtek, mintha
a gyereket ismerték és szerették volna, és most elra-
bolták volna tőlük. A gyerek kislány volt, és folyton
Jeanne Marie-ként emlegették. Kettőjük édesanyja
után nevezték el így, bár Michelle valami egészen más
nevet adott neki. Amint Pilar rájuk nézett, úgy érezte,
Robinsonék álomvilágban élnek.
- Nem lett volna egyszerűbb örökbe fogadni egy
gyereket?
- Lehet, hogy az lett volna - felelte Emily bánato-
san - de mi Lloyd gyermekét akartuk. Énmiattam nem
69
lehet gyermekünk, Miss Graham.
Úgy vallotta be, mint egy rémtettet, és Pilar megsaj-
nálta, habár be kellett ismernie, hogy eltekintve az ügy
különlegességétől és érdekességétől, nem tudja megér-
teni, miért akarnak ilyen görcsösen gyereket.
- Túlságosan idősek vagyunk ahhoz, hogy törvénye-
sen örökbe fogadhassunk - magyarázta Emily. - Én
negyvenegy éves vagyok, Lloyd pedig nemsokára betöl-
ti az ötvenet. Évekig próbálkoztunk, de nem volt ele-
gendő hozzá a fizetésünk, mert Lloydnak megsérült
a háta, és sokáig nem tudott dolgozni. Most már job-
ban megy. Eladtuk a kocsinkat, és egy évig mindketten
két helyen is dolgoztunk, hogy a megtakarított pénzből
kifizethessük Michelle-t, hogy megszülje a gyereket.
A többi pénzünk a perekre ment. Már nem maradt sok
- mondta meg Pilarnak őszintén, de Pilart mindez
nemigen érdekelte. Magával ragadta az ügy. Az irataik
között talált róluk egy bírósági jelentést egy szociális
munkástól, és bár nyilvánvalóan különösek voltak,
nem követtek el soha semmi rosszat. Mindenki, aki
ismerte őket, azt nyilatkozta, hogy tisztességes embe-
rek. Egyszerűen csak nem lehetett gyerekük, és min-
denre képesek voltak azért, hogy legyen.
A kétségbeesés különös dolgokra késztetheti az em-
bert, mint ez esetben is - gondolta Pilar.
- Megelégednének a láthatási joggal? - kérdezte Pi-
lar csendesen.
70
Emily felsóhajtott és bólintott.
- Hát, ha az a legtöbb, amit elérhetünk. De szerin-
tem ez nem tisztességes. Michelle két gyereket is elha-
gyott, amikor még maga sem volt több gyereknél, most
pedig gyereket vár attól a fiútól, aki feleségül vette.
Ott lesz neki az a gyerek, minek akarja akkor magánál
tartani Lloydét? - kérdezte Emily panaszosan, de
mindannyian tudták, hogy ennél többről van itt szó.
- Az ő gyermeke is - mondta Pilar tapintatosan.
- Gondolja, hogy a legtöbb, amit elérhetünk, a láto-
gatás joga? - kérdezte végül Lloyd, és Pilar habozott,
mielőtt válaszolt volna.
- Alighanem. A bíróság jelenlegi állásfoglalását fi-
gyelembe véve, már az is előrelépés lenne. Idővel pedig,
ha Michelle nem bánna megfelelő módon a gyerekkel,
vagy gondok lennének a férjével, esetleg még gyámsági
jogot is szerezhetnek, de ezt nem ígérhetem meg önök-
nek. Az is lehet, hogy sokáig elhúzódik az ügy, esetleg
évekig is.
Pilar mindig őszinte volt az ügyfeleivel.
- A legutolsó ügyvéd, akivel beszéltünk, azt mond-
ta, hogy hat hónapon belül visszaszerzi nekünk Jeanne
Marie-t - mondta Emily vádlón, de Pilar nem akarta
emlékeztetni őket arra, hogy "visszaszerzésről" nem
lehet beszélni, hiszen a baba sohasem volt náluk.
- Nem hiszem, hogy őszinte volt önökkel, Mrs. Ro-
binson.
71
Ezt ők is nyilvánvalóan így gondolhatták, hiszen ak-
kor még most is annál az ügyvédnél ültek volna.
A házaspár bólintott és kétségbeesve pillantott egy-
másra. Olyan mérhetetlen vágyódás és magányosság
sugárzott belőlük, hogy rögtön a szívébe mart annak,
aki meglátta őket.
Pilarnak és Bradnek volt néhány barátja, aki olyan
kétségbeesetten akart gyereket örökbe fogadni, hogy
még Hondurasba, Koreába és Romániába is elutaztak.
Ám egyikük sem csinált ekkora ostobaságot, vagy né-
zett ki ilyen elveszetten; mint ez a két ember. Robinso-
nék kockáztattak és vesztettek, ezt mindketten jól
tudták.
Pilar még beszélt nekik egy ideig, és jelezte, hogy
boldogan dolgozna az ügyön, ha megbízzák vele. Kiku-
tathatná a valamennyi államban megtörtént összes pre-
cedenst, és elmagyarázhatná őket nekik. Ők mégis a
türelmét kérték, és azt mondták, hogy majd később
telefonálnak. Gondolkodni akartak a dolgon. Amikor
kiléptek az irodából, Pilar már tudta, hogy nem fog-
nak újra jelentkezni. Olyasvalakit kerestek, aki az égvi-
lágon mindent megígér nekik, de erre ő nem volt
hajlandó. Miután elmentek, néhány percig még elgon-
dolkozott rajtuk. Annyira elveszettek, annyira kétség-
beesettek voltak, úgy vágytak ismeretlen gyermekük
után. Soha nem is látták, és mégis, számukra ő volt
Jeanne Marie, valaki, akiről azt gondolták, hogy isme-
72
rik és szeretik. Pilarnak idegen volt mindez, de azért
sajnálta, hogy nem tudott rajtuk segíteni. Az ügy egé-
szen magával ragadta, és épp az ablakon bámult kifelé,
amikor egyik munkatársa, Alice Jackson, széles mosoly-
lyal bedugta fejét az ajtón.
- Hűha, tanácsosnő... kemény dió lehet. Akkor néz-
tél így ki utoljára, amikor a bíróságon gyilkossággal
vádolták a védencedet. Kit öltek meg ezek?
- Senkit - felelte Pilar mosolyogva, amint eszébe ju-
tottak a bíróságon eltöltött napok.
Másik munkatársa, Bruce Hemmings is a bíróság
ügyvédi hivatalában dolgozott annak idején. Ő és Alice
már évekkel ezelőtt összeházasodtak, és két gyermekük
született. Pilar és Alice mindig jó barátnők voltak, bár
Pilar nem avatta őt olyan mértékig bizalmába, mint
Marinát.
- Nem gyilkossági ügy - mondta Pilar tétova mo-
sollyal, és biccentett Alice-nek, hogy üljön le. - Csak
annyira különös.
Röviden ismertette az esetet, és Alice csak rázta a
fejét döbbenetében.
- Meg se próbálkozz valami újat kihozni belőle. Már
most megmondhatom, hogy a legtöbb, amit bármelyik
bírótól kaphatsz, a láthatás. Nem emlékszel? Tavaly
volt egy ilyen ügye Ted Murphynek. A dajkaanya az
utolsó pillanatban megtagadta, hogy átadja a gyereket.
A dolog végül az Állami Lebfelsőbb Bíróság elé jutott,
73
és az apa csak láthatási jogot kapott.
- Emlékszem rá, de ezek itt annyira... - nem akarta
kimondani, hogy szánalmasak voltak.
- Az egyetlen olyan eset, amiről olvastam, ahol a
bíró nem a dajkaanya mellett döntött, az volt, amikor
a dajkaanyába a leendő örökbe fogadó anyának a peté-
jét ültették be. Abban az esetben, már nem emlékszem,
hol volt, de utánanézhetek neked - mondta komo-
lyan - a bíró úgy döntött, hogy nem állt fenn vérrokon-
ság a dajkaanyával, mert mind a pete, mind pedig a
sperma az örökbe fogadó szülőktől volt. Szóval nekik
ítélte oda a gyereket. Ebben az esetben viszont nem
állnak melletted ezek a körülmények, és a fickó komp-
lett hülye volt, hogy egy kiskorúval állt le.
- Igazad van, de az emberek néha őrültségekre képe-
sek, ha gyereket akarnak.
- Nekem mondod! - hördült fel Alice, és hátradőlt
a székben. - Két éven át szedtem a hormonokat, csak
hogy gyerekem lehessen, és a végén már attól tartot-
tam, nem élem túl. Olyan rohadtul éreztem magam tő-
lük, hogy már azt hittem, kemoterápiát kapok hormo-
nok helyett.
Aztán rámosolygott kollégájára, és fiatalnak tűnt,
ahogy megrázta a vállát.
- De két gyönyörű fiam született, szóval, azt hiszem,
megérte.
Ám Robinsonéknak semmijük sem volt. Volt egy
74
kisgyerek, akit maguk között Jeanne Marie-nak nevez-
tek, de még soha nem látták, és lehet, hogy soha nem
is fogják.
- Hogy eshetnek az emberek ilyen túlzásokba, Ali?
Néha már fel sem foghatom. Tudom, hogy a fiaid
klasszak... de ha nem lehettek volna gyerekeid, annyira
szörnyű lett volna?
- Ühüm - felelte halkan Alice. - Nekem is... és
Bruce-nak is. Családot szerettünk volna.
Fél lábát átvetette a karfán, és őszintén ránézett régi
barátnőjére.
- A legtöbb ember nem olyan bátor, mint te vagy -
folytatta. Mindig is tisztelte Pilart a magabiztosságáért
és szilárd elveiért.
- Nem vagyok én bátor... Hogy is tudsz ilyet monda-
ni?
- De igen, az vagy. Te mindig tudtad, hogy nem
akarsz gyereket, ezért úgy alakítottad az életedet,
ahogy az neked jó volt, és tényleg nem lett gyereked.
A legtöbb ember attól fél, hogy ez nem "helyes" dolog,
ezért gyerekeket szülnek, de aztán titokban utálják
őket. El sem tudod képzelni, hány olyan anyával talál-
koztam a cserkész-összejöveteleken,a karateedzéseken,
az iskolában, akik nem igazán szeretik a gyerekeiket,
és nem lett volna szabad megszülniük őket.
- Az én szüleim éppen ilyenek voltak. Talán pont
azért voltam mindig is annyira biztos magamban. Nem
75
akartam, hogy a gyermekemnek olyan sorsa legyen,
mint nekem. Mindig úgy éreztem, hogy kívülálló va-
gyok, egy betolakodó, egy szörnyű púp két ember há-
tán, akiknek sokkal fontosabb dolgaik vannak, mint
hogy egy kislánnyal beszélgessenek, vagy hogy esetleg
szeressék őt.
- És soha nem lettél volna olyan szülő, Pilar. Talán
most, hogy összeházasodtatok Braddel, át kellene érté-
kelned a döntéseidet.
- Ugyan már... az én koromban? - kérdezte Pilar
meglepődve. Miért volt mindenki olyan fene kíváncsi,
hogy akarnak-e Braddel gyereket?
- Még te is megismerheted a hormonok világát -
nevetett Alice, amint felállt az íróasztaltól. - Egyéb-
ként, amilyen mázlista vagy, az első próbálkozásra te-
herbe esel. És ne fárassz azzal, hogy "a te korodban".
Még csak negyvenkettő vagy. Nem győzött meg, Cole-
man nagyi.
-nagyon köszönöm, de azt hiszem, ezt megspóro-
lom magamnak. Szegény Brad... meg is döbbenne...
meg én is.
Rámosolygott ügyvédtársára, és felállt, amint az
órájára pillantott. Ebédet beszélt meg a mostohalányá-
val, és elkésik, ha nem siet.
- Szeretnéd, hogy előássak valamit dajkaanyaügy-
ben? - Alice erős oldala volt a precedensek felkutatása.
- Van egy kis időm ma délután és holnap délelőtt.
76
- Kösz, de ne pocsékold vele az idődet. Nem hiszem,
hogy visszahívnak. Még azt sem hiszem, hogy nagyon
hajtanák majd a láthatást. Szerintem vagy minden kell
nekik, vagy semmi. Lehet, hogy tévedek; de az az érzé-
sem, hogy találnak majd valaki nálunk olcsóbbat, aki
az égvilágon mindent megígér majd nekik, a legvégén
pedig legfeljebb felajánlja nekik a láthatási jogot.
- Jól van. Azért szólj, ha visszahívnak.
- Szólok... és kösz a segítséget.
A két nő egymásra mosolygott, majd Alice vissza-
ment az előtér másik végén a maga irodájába. Nem
volt olyan buzgó, mint Pilar, kevésbé volt heves, és nem
izgatták annyira a peres ügyek. Inkább a különleges
eseteket szerette, amelyeket új szemszögből kellett meg-
közelíteni. Ha orvos lett volna, biztos kutatott volna.
Jelenleg csak részidőben dolgozott. Egy hétből két na-
pot otthon töltött a gyerekeivel, de ez csöppet sem za-
varta Pilart. Mindannyiuknak megvolt a maga stílusa,
Bruce pedig több munkát végzett a saját részénél. Őt
a polgári perek és a vállalati peres ügyek érdekelték.
Ő intézményekkel szeretett foglalkozni, Pilar pedig az
emberekkel. Jó csapat voltak, és igazán nehéz esetek-
ben gyakorta kikérték egymás véleményét; ha szüksé-
ges volt, külső szakértőkkel is konzultáltak. Pilar pon-
tosan így képzelte el az ügyvédi munkát. Felkészültnek
és függetlennek érezte magát, szabadon megválaszt-
hatta az ügyeit, és szerette a munkatársait. Szerette
77
Brad bírótársait is. Érdekes baráti körük volt, bár néha
panaszkodott, hogy csupa bíró meg ügyvéd veszi körül
őket. Ám az igazat megvallva, tetszett neki.
Pilar nem tudta elképzelni életét a munkája nélkül.
Amint a belváros felé hajtott, hogy Nancyvel találkoz-
zon, azon töprengett, hogyan képes a mostohalánya
tétlenül otthon ülni. Tavaly óta, amióta férjhez ment,
nem dolgozott, és ez Pilar szerint nem volt helyes. Ám
Brad erre azt mondta, hagyni kell, hogy a gyerekek
a maguk életét alakítsák, és Filar semmi esetre sem
akart ellentmondani neki. Persze, ez nem volt mindig
könnyű. Neki is megvolt a saját véleménye. A saját
fontossági sorrendje, amelyben a munka igen előkelő
helyet foglalt el. Nancy esetében pedig, szemmel látha-
tólag, nem ez volt a helyzet.
Amikor Pilar odaért a Paradise-ba, Nancy már várt
rá. Sötét kötött ruhát és piros kiskabátot viselt, hosszú
szőke haját hátrafésülte, és egy bársonyszalaggal fogta
össze. Most is csinos volt, mint mindig.
- Szia, drágám. Milyen jól nézel ki!
Pilar lehuppant a székre, belepillantott az étlapba,
és rendelt, mihelyst a pincér odaért, majd figyelmét
Nancyre fordította. Az volt az érzése, hogy a lányt pisz-
kálja valami, de nem akart kíváncsiskodni, és úgy dön-
tött, megvárja, míg magától kiböki ebéd közben. Még-
sem volt felkészülve Nancy mondanivalójára, mely
egészen a desszertig váratott magára. Ez utóbbi egy
78
hatalmas csokoládés álom alakjában érkezett meg, te-
tején tejszínhabbal és csokoládéöntettel. Pilar már ak-
kor csodálkozott, amikor Nancy megrendelte, de még
jobban elképedt, amikor a valóságban is meglátta.
Igaz, Nancy jó egészségnek örvendett, és jól evett, rá-
adásul meg sem látszott rajta.
- El akarok árulni neked valamit - somolygott Nan-
cy, és egy púpozott villányi tortát tömött a szájába,
sok tejszínhabbal. Pilar figyelte.
- Én is el akarok árulni neked valamit. Ha ennyi
süteményt eszel, karácsonyra százötven kilót fogsz
nyomni.
Kicsit viszolygott, de mulattatta is a dolog; bizonyos
szempontból Nancy még annyira gyerek volt. És annak
is látszott, amint csintalanul Pilarra hunyorítva beke-
belezett még egy nagy villa tortát és tejszínhabot, aztán
még egyet.
- Úgyis kövér leszek - mondta komiszan, miközben
Pilar a kávéját kortyolgatta.
- Igen? Tényleg? A sok csoki meg tv? Mindig is
mondtam neked, bár az apád folyton szól, hogy törőd-
jek a magam dolgával. Dolgoznod kellene. Csinálj va-
lamit... akár jótékonysági munkát... menj ki a ház-
ból... foglald el magad...
- Gyerekem lesz - vágott közbe Nancy halkan, és
diadalmasan mosolygott mostohaanyjára. Pilar ámul-
va nézett rá.
79
- Tényleg? - Pilarnak ez eszébe sem jutott volna.
Hiszen mostohalánya még nem látszott késznek a gye-
rekszülésre. - Terhes vagy?
Miért volt ez neki olyan hihetetlen? - töprengett
később.
- Júniusra várjuk a babát. Biztosak akartunk lenni
benne, hogy minden rendben van-e, mielőtt megmond-
juk nektek. Már a harmadik hónapban vagyok.
- Ejha! - dőlt hátra Pilar, és a lányra meredt. - Szó-
hoz sem jutok.
A gyerekek olyan távol voltak tőle az életben, hogy
eszébe sem jutottak, legalábbis aznap délelőttig.
- Örülsz, drágám?
Vagy félsz? Vagy meg vagy őrülve? Mit érez ilyenkor
az ember? Milyen lehet? El sem tudta képzelni, de nem
is akarta. Soha nem volt képes megérteni ezt a fajta
vágyódást. Az ő őszinte vágya az volt, hogy ne legyen
gyereke.
- Nagyon boldog vagyok, és Tommy irtó rendes.
A férje huszonnyolc éves volt, és az IBM-nél dolgo-
zott. Jó állása volt, és jó apának ígérkezett, mégis, Pi-
lar és Brad előtt mindketten még gyerekeknek tűntek.
Bizonyos szempontból még Todd, Nancy öccse is éret-
tebbnek látszott.
- Tényleg csodálatos. Csak az elején éreztem maga-
mat rosszul, de már jól vagyok - folytatta Nancy, mi-
közben az utolsó morzsákat takarította el Pilar legna-
80
gyobb ámulatára.
- Szeretnél még egyet? - viccelődött Pilar, Nancy pe-
dig bólintott.
- Naná.
- Csak azt merészeld, Nancy Coleman! Százkilós le-
szel, mire megszülöd azt a gyereket.
- Már alig várom - vigyorgott Nancy, és Pilar mo-
solygott, miközben fizetett. Aztán odahajolt hozzá, és
megcsókolta.
- Jól van drágám. Örülök nektek. Az apád biztosan
lelkesedik majd. Az első unokája.
- Gondolom. Azt terveztük, hogy a hétvégén felug-
runk hozzátok, és akkor áruljuk el neki. Addig egy
szót se szólj, jó?
- Persze hogy nem. Nem rontom el a meglepetést.
Meghatotta, hogy az a lány, aki annak idején oly
hevesen hadakozott ellene, most a legbensöségesebb
titkait árulta el neki.
A vendéglő előtt elbúcsúztak egymástól, és Pilar,
magában mosolyogva, visszament az irodába. Az em-
berek azt akarták tudni, vajon ő és Brad akarnak-e
gyerekeket, helyette pedig unokájuk születik. Aztán
Nancyről is megfeledkezett, és belemerült a mun-
kájába.
Hosszú és fárasztó napja volt, így jólesett neki, hogy
amikor Brad érte jött, felajánlotta neki, menjenek el
vacsorázni valahová. Pilar a garázsban hagyta a kocsi-
81
ját, és boldog volt, hogy nem kell otthon főznie. He-
lyette egy békés vacsorát költöttek el a Louie's
Restaurant-ban, és Brad kitűnő kedvében volt.
- Mi történt ma? - kérdezte Pilar fanyar mosollyal.
Hátradőlt a széken, és kezdett leereszteni. Különös
napja volt a mai, telve kemény munkával, ügyfelei vég-
telen követeléseivel, furcsa pillanatokkal és ismeretlen
érzésekkel. Még mindig nem tudta magát túltenni Nan-
cy újságján.
- Ma fejeztem be a legújabb kori történelem leg-
hosszabb esetét, és madarat lehetne fogatni velem, úgy
örülök neki.
Az egyik ügye a bíróságon már két hónapja húzó-
dott, fárasztó volt, és néha halálosan unalmas.
- Mi lett a vége?
- Az esküdtek felmentették a vádlottat, és azt hi-
szem, igazuk volt.
- Biztos nagyon örül neki - felelte Pilar.
- Én is nagyon örülök - mosolygott Brad meg-
könnyebbülten. - Nincs házi feladatom. Hát te? Alapo-
san elfáradhattál.
- Igen. Hosszú és különös napom volt. Ma délelőtt
jártak nálam egy dajkaanyasági-örökbefogadási ügy-
ben. A férj, botor módon, fizetett egy kiskorúnak,
hogy szülje meg a gyerekét, de a lány végül megtagadta,
hogy átadja a gyereket. Az állam büntetőperes eljárást
indított a férfi ellen a lány kora miatt, aztán elejtette
82
a vádat, de még azt sem engedik meg neki, hogy lássa
a gyereket. Fura egy házaspár volt. Volt bennük egyfaj-
ta néma kétségbeesés, valami megmagyarázhatatlan
kötődés a gyerekhez, akit soha nem láttak, mégis Jeanne
Marie-nak neveznek. Annyira különös volt, és olyan
nyomasztó: Egész nap ők jártak az eszemben, és azt
hiszem, senki nem tud tenni semmit a világon az érde-
kükben. Talán, esetleg, valami láthatási jogot, hacsak
a szülőanya nem bánik rosszul a gyerekkel. Nem is tu-
dom... nehéz átélni az érzelmeiket. Olyan kétségbeesés-
sel akartak gyereket. Az évek során mindennel megpró-
bálkoztak, amivel csak lehetett, hogy gyerekük legyen.
Megpróbálták az összes örökbefogadási ügynökség-
nél, végül meg ezt... Csak az a nagy kár, hogy egy kis-
korúval álltak össze.
- Mindenképpen csak bajai származtak volna az
egészből. Tudod, hogy mennek az ilyen dolgok. Gon-
dolj csak Baby M-re vagy még tucatnyi hasonló esetre.
Nem hiszem, hogy a dajkaanya lenne a megoldás.
- Lehet, hogy néhány embernek mégis.
- Miért? Miért nem fogadnak egyszerűen örökbe?
Brad szeretett Pilarral beszélgetni, vitatkozni, új
gondolatokat feszegetni és ügyeket megtárgyalni. A tel-
jes diszkréció megtartása mellett egymás munkájának
megtárgyalása arra emlékeztette a férfit, amikor ellen-
felek voltak a tárgyalóteremben - és micsoda ellenfél
volt Pilar. Néha igazán hiányoztak azok a napok.
83
- Van, aki nem fogadhat örökbe. Túl szegény hozzá,
vagy túl öreg. És gyereket sem olyan könnyű találni.
Továbbá, ezeknek nagyon fontos volt, hogy a férfitól
van a gyerek. A nő kis híján bocsánatot kért tőlem,
amiért az ő hibájából nem lehet gyerekük.
- Gondolod, hogy jelentkeznek még?
- Nem. Elmondtam nekik, mit gondolok az ügyről,
de nem hiszem, hogy örültek neki. Megmondtam ne-
kik, hogy valószínűleg nagyon elhúzódna, és egyéb-
ként sem tudnék sokat elérni. Nem akartam őket hite-
getni. Gonoszság lett volna.
- Jól van, feleség, add meg nekik! - nevetett Brad,
amint az első fogással végeztek. Ám Pilar tiltakozott,
és persze Brad is szerette benne, hogy mindig őszinte.
- Meg kellett mondanom az igazat - magyarázta Pi-
lar, pedig tudta, hogy nem kell magyaráznia. Brad jól
ismerte őt. - Annyira akarták azt a gyereket. Nehéz
ezt néha megérteni.
Sok mindent nehéz volt megérteni, még Nancy nyil-
vánvaló és teljes örömét is. Értelmével föl tudta fogni,
de lelkével nem. Ahogy nézte a lányt, úgy érezte magát,
mint egy idegen, aki bebámul egy kivilágított ablakon.
Tetszett neki, amit odabent látott, de halvány fogalma
sem volt arról, hogyan lehetne bejutni oda, vagy.hogy
bejuthatna-e egyáltalán. A gyermekek iránt érzett
öröm teljesen idegen volt a számára.
- Min töprengesz annyit? - mosolygott Brad. Át-
84
nyúlt az asztalon, és megfogta Pilar kezét.
- Nem is tudom... talán öregszem, és többet meren-
gek... néha úgy érzem, hogy változom, és ez megijeszt
egy kicsit.
- Még az esküvő utáni sokk lehet .- tréfálkozott
Brad. - Én is megváltoztam tőle. Körülbelül ötven évvel
érzem magam fiatalabbnak.
Épp a minap töltötte be a hatvankettőt, és még
mindig a bíróság bálványa volt. Aztán komolyan Pilar-
ra pillantott. - Mitől érzed úgy, hogy változol?
- Nem is tudom.
Nem beszélhetett neki Nancy terhességéről, amíg
Nancy maga nem mondta meg apjának. - Együtt ebé-
deltem egy barátnőmmel. Terhes, és olyan izgatott volt,
mintha maga is kisgyerek lett volna.
- Első gyerek?
Pilar bólintott.
- Az izgalmas is - folytatta Brad - de a kicsik min-
dig is azok, még ha tíz is van már belőlük. Mindig
van azért hely még egynek. És ha megrémül is az em-
ber, amikor rájön a dologra, végül mindig izgatottan
várja. Ki volt az a barátnőd?
- Á, valaki, aki korábban nekünk dolgozott. Talán
csak azért kavart fel, mert rögtön az után a házaspár
után találkoztam vele, akinek nem adta ki a gyerekét
a dajkaanya. Annyira szeretnének gyereket. Mitől
olyan biztosak, hogy annyira akarják? Honnan tud-
85
ják, hogy szeretik-e majd, ha felnő, és hogy barátság-
ban akarnak-e maradni majd vele? Uramisten, Brad,
ez egy életre szóló elkötelezettség, és nincs visszalépés.
Hogyan csinálják az emberek?
- Azt hiszem, ilyen a természet. Nincs ezen mit töp-
rengeni. Lehet, hogy könnyebb neked azzal, hogy meg-
spóroltad magadnak.
Amióta csak ismerte Pilart, a nő soha nem akart
gyereket, de ő nem bánta a dolgot, ott voltak a sajátjai.
Ott volt a munkájuk, az életük és az ő gyerekei, bár
mostanában Brad kevesebbet látta őket. Megvolt a kö-
zös érdeklődési körük, tevékenységeik, barátaik, és
utaztak is, New Yorkba, Los Angelesbe és Európába,
amikor idejük engedte. Sokkal nehezebb lett volna egy
gyerekkel, nem lehetetlen ugyan, de nagyobb gond lett
volna megszervezni. Brad tudta, hogy Pilar csöppet
sem táplál ilyen reményeket.
- Miből gondolod, hogy megspóroltam magamnak?
- kérdezte Pilar halkan, és a férfira nézett.
- Akarsz ezzel mondani valamit, Pilar? - kérdezett
vissza Brad, csodálkozva a nő pillantásán. Volt benne
valami boldogtalanság, valami beteljesületlenség, amit
a férfi még soha nem látott benne - de aztán el is tűnt.
Csak a pillanat törtrészére bukkant elő, és Pilar újra
önmaga volt. Brad úgy döntött, hogy a felesége csak
fáradt.
- Csak azt akarom mondani, hogy nem értem. Nem
86
értem, mit éreznek, és hogy miért... és hogy én miért
nem éreztem soha.
- Lehet, hogy egyszer még fogod - felelte Brad gyen-
géden, de Pilar csak nevetett.
- Aha, majd ötvenévesen. Azt hiszem, már most is
kicsit későn lenne.
Eszébe jutottak anyja intelmei az esküvőjén.
- Egyáltalán nem, ha tényleg akarnád. Viszont ami
engem illet, az már más kérdés. A kicsi megszületése
alkalmából vehetnél nekem egy tolókocsit és egy halló-
készüléket.
- Nem hiszem, drágám.
De ez a kicsire is vonatkozott. Pilar nem akart gyere-
ket, csak megdöbbentette a hír, hogy Nancy terhes.
Életében először érzett magában egy aprócska vágyat,
egy piciny ürességet, de aztán sürgősen elhessegette a
gondolatot.
3. Fejezet
A karácsony Goode-éknál mindig nagy ünnep volt.
Gayle és Jack minden évben eljöttek három kislányuk-
kal, mert Jack szülei már mindketten meghaltak. Sam
és Seamus is majdnem minden évben ott voltak a két
gyerekkel, mert Seamus családja Írországban lakott,
és nem tudtak túl gyakran elutazni hozzájuk. Seamus
nem bánta, hogy itthon maradhat, és a karácsonyestét
meg karácsony napját Pasadenában töltheti sógoraival
és sógornőivel. A három nővér mindig jól érezte ma-
87
gát. Idén persze Diana és Andy is otthon volt.
Amikor a három nővér a karácsonyi asztalt terítette,
Gayle oldalba bökte Dianát, és olyan pillantást vetett
rá, amit Diana mindig is utált. Ugyanaz a pillantás volt,
mint régen, amikor Diana rossz jegyet kapott, vagy ami-
kor odaégette a süteményt, amelyet a lánycserkészgyűlés-
re akart vinni. A pillantás azt sugallta: nem sikerült...
elbénáztad, mi? Diana úgy tett, mintha nem vette volna
észre, és gondosan továbbhajtogatta a szalvétákat.
- Na? - kérdezte Gayle nyomatékkal, amint a tányé-
rokat az asztalra tette. - Mi lesz?...
Nem hitte, hogy a húga ennyire buta. Értenie kellett
volna, mit kérdez, és amint újból rákérdezett, Sam ag-
gódni kezdett. Nem akarta, hogy a nővérei karácsony-
kor veszekedjenek.
- Terhes vagy már? - kérdezte Gayle akaratosan.
Megint, mint a rossz jegynél. Ezúttal nővére telibe ta-
lált, és Diana keze remegett, amint a csipkeszalvétát
az utolsó tányérra tette. Anyjuk karácsonyi tányéraival
terítettek meg, mint minden évben, és az asztal közepén
hatalmas piros tulipáncsokor pompázott.
- Nem, még nem vagyok terhes. Még nem volt rá
időnk. - Persze, nem így volt. Már hat hónapja a leg-
jobb időben szeretkeztek, de bolond lett volna elárulni
a testvéreinek. - Nem értünk még rá.
- Miért? Talán a karriered miatt? - Úgy mondta,
mintha Diana valami olyasmit csinált volna, amiért
88
szégyellnie kellene magát. Gayle szerint az igazi nők
otthon maradtak, és ellátták a gyerekeket. - Így nem
tudjátok majd betölteni azt a hatalmas házatokat.
Jobb, ha nekilátsz, hugi. Ne pocsékold az időt.
Tényleg ne? - gondolta Diana. - Kiét? Miért volt
ez a nagy sietség, és minek kellett nővérének megkér-
deznie? Előre félt ettől. Még ajánlotta is Andynek,
hogy az idén Douglasékhoz utazzanak, de Andy nem
tudott hosszabb időre elszakadni a társaságtól, Diana
szülei pedig nem értették volna meg a dolgot.
- Nem olyan nagy ügy az egész - szólt közbe Sam,
mint mindig. Most is békítőleg nyugtatgatta a kedélye-
ket. - Csomó időd van még: Mindketten fiatalok vagy-
tok. Biztos terhes leszel jövőre.
- Kicsoda terhes már megint? - kérdezte Seamus,
amint a konyha felé tartva, átvágott az ebédlőn. - Ti
már attól teherbe estek, ha az ember rátok néz!
A szemét forgatta és megborzongott, és mindannyi-
an nevettek, amint kiment, de aztán rögtön visszadugta
a fejét a konyhaajtón.
- Talán terhes a fiatalasszony? - kérdezte, de Diana
gyorsan megrázta a fejét, és arra gondolt, bárcsak ne
jött volna el. A kérdések tőrként hatoltak a szívébe,
és életében először valamennyiüket gyűlölte, de kivált-
képp a saját testvéreit.
- Nem, nem vagyok, Seamus. Sajnálom.
- Hát, akkor próbálkozz újra... és próbálkozz...
89
és próbálkozz... Mi vár még rátok! Az a szerencsés
Andy!
Újra eltűnt, és Sam és Gayle nevettek, de Diana nem.
Szó nélkül a konyhába ment, hogy segítsen az édes-
anyjának.
A téma vacsora után jött elő újra, de ez alkalommal
Diana tett fel kérdéseket. Jackkel ült egyedül a dolgo-
zószobában, mialatt a többiek társasjátékoztak a nap-
paliban. Diana egyedül akart maradni édesapjával a
tűz mellett, de ő aztán felment aludni. Diana apja ked-
venc hintaszékén hintázott, amikor Jack belépett, és
leült mellé.
- Minden rendben van? - kérdezte halkan, miközben
rágyújtott pipájára. Vacsora közben figyelte Dianát,
és nem látszott valami boldognak.
- Nincs semmi bajom - nézett Diana Jackre riadt
szemmel, és úgy döntött, megkérdezi. - Ne mondj erről
semmit Gayle-nek, de meg akartam... gondoltam,
hogy beszélnem kellene veled... Szerinted mennyi idő
kell ahhoz normális esetben, hogy teherbe essen vala-
ki?
Jack akaratlanul elmosolyodott a kérdésen.
- Két hét... öt perc... két év... embere válogatja, Dia-
na. Még csak hat hónapja vagytok házasok, és mind-
ketten elfoglalt, feszültségekkel teli életmódot éltek.
Szerintem még egy évig rá sem kell gondolnotok az
egészre. Van, aki azt mondja, hogy ha védekezés nélkül
90
két év alatt nem esel teherbe, akkor baj van. Mások
szerint egy év után érdemes utánanézni a dolognak.
Ha idősebbek lennétek, akkor kezdhetnétek aggódni
hat hónap után, de a ti korotokban várnék egy jó évet
vagy többet is, mielőtt idegeskednék.
Diana kimondhatatlanul megkönnyebbült, és na-
gyon megköszönte Jacknek, mielőtt Andy bejött volna
a szobába, hogy csatlakozzon hozzájuk. Sokáig beszél-
gettek még, a világgazdaságról, a közel-keleti problé-
mákról, a munkájukról és az elkövetkező évről. Diana,
hónapok óta először, felszabadult és boldog volt. - Te-
hát van még remény - gondolta, amint búcsúzkodtak.
Köszönetet mondott az édesanyjának és különösen
Jacknek. Megölelte sógorát, ő pedig tudta, miért, és
visszamosolygott rá.
- Vigyázz magadra - mondta halkan, amint elindul-
tak. A többiek ott töltötték az éjszakát, hogy másnap
reggel a gyerekek együtt karácsonyozhassanak a nagy-
szüleikkel. Ám Diana az idén nem akart ott éjszakázni.
Mindenáron haza akart menni Andyvel.
- Nincs semmi baj, szívem? - kérdezte Andy, amint
hazafelé hajtottak a néptelen országúton.
- Dehogy.
Diana mosolygott. Hónapok óta először érezte nyu-
godtnak magát. Odabújt Andyhez, és meghitt csend-
ben ültek egész hazáig. Hosszú volt a nap, de szép.
Amikor hazaértek, ágyba bújtak, és halkan közös ál-
91
maikról beszélgettek. Diana boldog volt és felszaba-
dult, és amikor aznap éjjel szeretkeztek, hónapok óta
először nem aggódott amiatt, hogy teherbe esik-e vagy
sem.
- Uramatyám, hogy szeretlek... - súgta Charlie reked-
ten Barbarának, miközben maga mellé húzta a dívány-
ra, és újból szeretkeztek. A karácsonyfa apró fényei
rájuk ragyogtak.
- Mi ütött beléd? - csipkelődött Barbara. - Feliz-
gulsz a karácsonyfadíszektől?
Aznap este már harmadszor szeretkeztek, de Charlie
nem telt be vele. Barbara egész idő alatt ruhátlanul
járkált a szobában, és mesés alakja addig csábította
Charlie-t, míg újra el nem veszítette fejét.
- Megőrülök érted - sóhajtotta a nő nyakába, amint
egymás mellett hevertek a díványon, miután egymáséi
lettek. Charlie már aznap este odaadta az ajándékot.
Egy aranylánc volt, rajta egy ametiszttel. Tudta, hogy
Barbarának tetszeni fog, mert az volt a szerencseköve.
Barbara egy gyapjúmellényt és egy nyakkendőt vett ne-
ki, egy üveg francia pezsgőt és egy különleges párnát
a hátának, a hosszú országúti utazásokra. Charlie
örült az ajándékoknak, bár nem annyira, ahogy Barba-
ra a sajátjainak. Ő kapott még egy fekete börszoknyát
és egy nagyon szexis fekete szvettert.
- Mi lenne, ha innánk a pezsgődből? - könyökölt
fel Barbie, és fáradt gyönyörrel pillantott le a férfira.
92
- Ohó - húzta vissza Charlie maga mellé. - Másra
tartogatom.
- Mire? - kérdezte Barbara csalódottan. Imádta a
pezsgőt, azért is vette.
- Valami fontosra tartogatom.
- Mint például? Azok után, ahogy ma este viselked-
tél, elég fontos volt ez a karácsony.
Charlie nevetett, de megrázta a fejét.
- Nem. Én tényleg valami fontosra gondolok. Példá-
ul; ha megkapod az Oscar-díjat vagy legalábbis egy
szerepet egy Steven Spielberg-filmben... vagy valami
sorozatban... vagy a tízéves házassági évfordulónkra...
vagy - az utolsót külön nyomatékkal ejtette ki - amikor
megszületik a gyermekünk.
Barbara méltatlankodva ült fel.
- Hát akkor nem hiszem, hogy valaha is iszunk belőle.
- Dehogynem.
- Tényleg? Mikor? Remélem, nem a gyerekre vársz?
Barbara elvesztette türelmét, amint Charlie említést
tett a dologról. Nem szerette, ha noszogatják.
- Miért ne, Barb?
Charlie annyira szeretett volna gyereket. Úgy vágyott
arra, hogy családja legyen, de ezt Barbara egyszerűen
nem értette.
- Mert nem akarok gyereket. Én gyerekek között
nőttem fel, és hidd el nekem, az ember agyára mennek.
Te még nem láttál gyereket közelről.
93
Sokkal nyíltabban hirdette, hogy nem akar gyereket,
mint a házasságuk előtt.
- Dehogynem láttam már gyereket. Egyszer én is az
voltam - próbált viccelődni Charlie, de Barbara rá se
rántott. A gyerekszülés hallatán nem támadt nevet-
hetnéke.
- Az is előfordulhat, hogy nem is lehet gyerekünk -
mondta, remélve, hogy ezzel megijesztheti a férfit egy
kicsit, vagy legalábbis elrettentheti egy időre.
- Miért nem? - kérdezte Charlie döbbenten. Most
hallott erről először. Barbara még soha nem említette
ezt, és soha nem fogalmazott ilyen nyersen. - Valami
baj van? Miért nem mondtad el nekem?
- Nem tudom, hogy van-e valami baj, vagy sem, de
soha nem voltam ilyen laza a védekezéssel, mint veled
vagyok. Mindig rám veted magad, és soha nem hagysz
időt arra, hogy vigyázhassak... és másfél év után sem
estem teherbe.
Azelőtt viszont igen, háromszor, még mielőtt ott-
hagyta volna Salt Lake Cityt, és kétszer Vegasban. So-
ha nem volt valami nagy szerencséje, kivéve Charlie-
val. Vagy kettőjükkel együtt volt baj, vagy Charlie-val,
és ismerve saját múltját, Barbara ez utóbbira gyanako-
dott, bár ez cseppet sem aggasztotta. Sőt, örült neki.
Mégis, ahogy Charlie-ra nézett, tudta, hogy nem lett
volna szabad semmit sem mondania, legalábbis nem
karácsony este. Charlie gondterhelt lett.
94
- Ejtettél már teherbe valakit? - kérdezte Barbie, mi-
közben bort töltött a poharakba, és odanyújtotta az
egyiket.
- Nem, legalábbis senki sem árulta el nekem - felelte
eltöprengve, és a bort szopogatta.
- Az nem jelent semmit - felelte Barbara kedvesked-
ve, és sajnálta, hogy szóba hozta az egészet. Nem volt
rendes dolog így kétségbe ejteni karácsonykor. - A lá-
nyok nem mindig árulják el.
- Tényleg?
Charlie még egy pohárral töltött, aztán még eggyel,
és a harmadik pohár után újra feltüzesedett, de addigra
már túl sokat ivott. Barbara az ágyba vezette, és mellé
feküdt.
- Szeretlek - mondta Charlie, amint átölelte. A nő
hatalmas keblei mellkasának feszültek, és ezt nagyon
szerette. Érzéki nő volt, gyönyörű és készséges. Ő volt
a tökéletes asszony, és Charlie őszintén rajongott érte.
- Én is szeretlek téged - felelte Barbara, amint végig-
simított a férfi haján, mintha egy kisgyereket ringatott
volna álomba, miközben azon tűnődött, miért olyan
fontos számára a gyerek. - Aludj jól - suttogta, és meg-
csókolta a férfit, de az már mélyen aludt karjaiban,
és karácsony másnapjáról álmodott.
4. Fejezet
Májusban Pilar meghívta Nancyt magukhoz ebédre.
Brad golfozott, Nancy férje pedig néhány napra eluta-
95
zott. Kiváló alkalom volt arra, hogy a két nő egymással
töltsön néhány órát.
Pilar főzte az ebédet, ezalatt mostohalánya a te-
raszon süttette magát a napon. Ekkor már hatalmas
hasa volt, négy hét múlva volt esedékes a szülés, és
Pilar szemében iszonyatos méretűnek tűnt. Nancy a
napon heverészve, fél szemmel felhunyorított Pilarra,
amikor az visszaért egy tálcával. Méretei ellenére fel-
ugrott, hogy segítsen. Fehér, rövid szárú terhesnadrá-
got és bő, rózsaszín inget viselt. Egy héttel ezelőtt még
rendszeresen teniszeztek a férjével.
- Bocs, Pilar, hadd segítsek... - Elvette tőle a tál-
cát, és segített letenni az üvegasztalra. Pilar egy ha-
talmas fejes salátát és spagettit készített. - Hű, de jól
néz ki.
Óriási volt az étvágya az elmúlt nyolc hónapban,
de egy csepp fölös súlyt nem szedett fel, és még min-
dig csinos volt. Sőt, Pilar épp a közelmúltban mondta
Bradnek, hogy terhesen még csinosabb is. Az arca
gömbölydedebb lett, a szemében pedig határtalan béke
tükröződött. Egyfajta kisugárzás vette körül. Pilar már
más nőnél is tapasztalt ilyet, de nem tudta, milyen érzés
lehet. Nancy mindenben megváltozott. Gyengédebb
lett, kevésbé heves, "érettebb" - ahogy Brad mondta.
Az elmúlt nyolc hónap során felnőtté vált, és már nem
emlékeztetett úgy egy elkényeztetett gyerekre.
A két nő leült ebédelni, és Pilar elmosolyodott,
96
amint a lányra pillantott. Nancy úgy festett, mintha
egy hatalmas strandlabdát dugott volna rózsaszín inge
alá. Alig fért a hasától az asztalhoz.
- Milyen érzés? - kérdezte Pilar titokzatos pillantás-
sal. Olyan ismeretlen volt neki az egész. Voltak már
korábban terhes barátnői, de soha nem fordított a
dologra nagy figyelmet. Az ő korosztályához tartozó
legtöbb barátja a karrier mellett döntött a gyerekszülés
helyett. Azok pedig, akik engedtek a természet szólitá-
sának, csak igen későn szánták rá magukat, és ekkor
egy kicsit távolabb is kerültek Pilartól. - Fura vagy jó
érzés? - kérdezte, és úgy nézett a lány szemébe, mintha
ott az élet titkát leshetné meg.
- Nem is tudom - mosolygott Nancy. - Azt hiszem,
néha elég fura. Megszokja az ember. Az igazat meg-
vallva, néha meg is feledkezem róla. Néha úgy érzem,
mintha mindig ilyen lettem volna. Már hetek óta nem
tudom megkötni a cipőmet. Tommy köti meg helyet-
tem. Mégis, azt hiszem, a legfurább dolog az egészben
azt tudni, hogy odabenn van valaki, aki aztán elő fog
jönni, és velünk él majd az elkövetkezendő húsz évben.
Ezt egyszerűen fel sem tudom fogni.
- Én sem - felelte Pilar töprengve. Nancyből és Tom-
ból önálló személyiség születik. Egész életükre fontos
lesz nekik. Pilar ennek a puszta gondolatától is mindig
megrémült, ám most hirtelen nagyon meghatónak ta-
lálta.
97
- Szerintem csodálatos. Egy új élet, egy teljesen új
világ, kapcsolat valakivel, aki tebelőled van, aki millió
dologban hasonlíthat majd rád, vagy semmiben sem.
Hát nem lenyügöző?
Pilart elbűvölte az egész, bár továbbra is ijesztőnek
találta a felelősséget, a szülésről már nem is beszélve.
Ez utóbbi aztán soha nem hiányzott neki, és mosto-
halánya méreteire gondolva, nem irigyelte azért, ami
még várt rá. Pilar egyszer látott egy filmet a szülésről,
és amíg nézte, csak arra gondolt, milyen jó, hogy soha
életében nem lesz része benne.
- Olyan különös - szólalt meg Nancy, amint hátra-
dőlt székében, és elnézett a Csendes-óceán felé - de a
legtöbbször nem gondolok kettőnk kapcsolatára, vagy
hogy mennyire fog hasonlítani ránk. Csak arra gondo-
lok, milyen aranyos lesz a baba, milyen pici, mennyire
ránk lesz utalva... és Tommy annyira izgatott.
Ő is az volt. Ez volt élete legizgalmasabb eseménye,
és bár félt a szüléstől, csak a babára tudott gondolni.
Aztán rátekintett mostohaanyjára, és olyasmit kérde-
zett, amire mindig is kíváncsi volt, de soha nem merte
megkérdezni.
- Hogy lehet, hogy te és apa... szóval... hogy lehet,
hogy nem lett gyereketek?
Amint kiejtette a szavakat, legszívesebben máris
visszaszívta volna őket. Mi van, ha Pilarnak nem lehet
gyereke?
98
Ám Pilar csak mosolygott, és megvonta a vállát.
- Soha nem akartam gyereket. Nagyon fura gyerek-
korom volt, és nem akartam, hogy másnak is olyan
legyen. Aztán ott voltál te meg Todd. De amikor fiatal
voltam, tényleg soha nem akartam gyereket. Azt hi-
szem, egyszerűen a személyiségemből kimaradt vala-
hogy ez a dolog. Azok az ismerőseim, akik az iskola
után férjhez mentek, valamennyien otthon rekedtek két
vagy három gyerekkel, és gyűlölték az életüket. Úgy
láttam, hogy csapdába kerültek. Soha nem csináltak
semmit. Abban az életben, amelyet elterveztem ma-
gamnak nem volt helye gyereknek. Azután pedig, hogy
jogra mentem, soha még csak eszembe sem jutott. Ott
volt a hivatásom, aztán találkoztam apátokkal, és soha
nem bántam meg a választásomat. Azoknak a nőknek,
akik húsz évvel ezelőtt szültek, a gyerekeik már felnőt-
tek és kirepültek. Most otthon ülhetnek, és gondolkoz-
hatnak azon, mire jutottak az életben. Örülök, hogy
velem nem így történt. Minden pillanatát gyűlöltem
volna, gyűlöltem volna magamat és azt a férfit is, aki
erre a sorsra kárhoztatott.
- De ennek nem kell szükségszerűen így lennie -
mondta Nancy gyengéden. Az utóbbi hónapokban
érettségre és szélesebb látókörre tett szert; a körülötte
lévő világ együtt nőtt a pocakjával. - Vannak barátaim,
akiknek mindkettő sikerül. A gyerek is meg a hivatás
is. Elég sok ilyen van. Orvosok, ügyvédek, pszicholó-
99
gusok, írók. Nem kell választásnak lennie, ha az ember
nem akarja.
- Ebből a szempontból a te korosztályodnak sok-
kal jobb, mint az enyémnek volt. Nekünk többnyire vá-
lasztanunk kellett. Vagy megszerezted az igazi állást,
a nagyágyút, és szépen felaraszoltál a csúcsra, vagy pe-
dig kiköltöztél a kertvárosba, és gyerekeket szültél.
Általában ilyen egyszerű volt az egész. Manapság úgy
tűnik, sikerül az embereknek vegyíteniük a két dolgot,
de ez attól is függ, hogy a férj mennyire segítőkész,
milyen rugalmas, és hogy mennyire akarják az egészet.
Sok mindent fel kell áldozni azért, ha családot is és
hivatást is akarsz egyszerre. Nekem soha nem kellett
ilyen döntéseket hoznom. Bár azt hiszem, az apád nagy-
szerű segítség lett volna, ha gyerekeink születtek volna.
Nem hétköznapi, amit veletek tett. Mégis, azt hiszem,
nem éreztem szükségét a dolognak. Soha nem volt meg
bennem az a vágy, ami a legtöbb nőben megvan, az a
késztetés, ami addig nem hagyja nyugodni őket, míg
nem születik gyerekük. Hallottam nőket, akik úgy be-
széltek róla, mint valami betegségről, de hál istennek,
én soha nem éreztem.
Most viszont, hogy e szavakat kimondta, különös
fájdalom hasított belé. Mintha egy kezdődő fogfájás
első jele lett volna.
- És soha nem is sajnáltad, Pilar? Nem gondolod,
hogy egyszer még megbánod, hogy egyszer még vissza-
100
tekintesz, és úgy érzed majd, bárcsak szültél volna?
Nincs még túl későn, tudod... ismerek két nőt is, akik
most szültek, és idősebbek nálad.
- Igen? Kicsodák? Az egyik Sára a Bibliában, de
ki a másik?
Jót nevetett, de Nancy tovább erősködött, hogy még
nincs túl későn. Mégis, valami azt súgta Pilarnak, hogy
már igen. Jó ideje hozta meg a döntését, és azóta sem
bánta meg. Be kellett ugyan vallania magának, hogy
az utóbbi időben eszébe jutott egyszer-kétszer, különö-
sen amióta Nancy gyermeket vár, de az egészet csak
az öregség jelének, biológiai órája utolsó ketyegéseinek
tudta be. Nem hagyta magát megingatni, annak elle-
nére sem, hogy meghatotta a dolog, és hogy Nancy
pocakja olyan aranyos volt. Csupán érzelmesebb lett
öregkorára, de ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy
gyereket akar. Erre figyelmeztette magát, miközben le-
szedte az asztalt.
- Nem, nem hiszem, hogy később megbánnám. Per-
sze hogy jó lenne akkor egy gyerek, akihez beszélhetne
az ember, akit szerethetne, és aki őt is szeretné, amikor
majd harminc év múlva ott ülök a tornácon a hinta-
székben, de itt vagy nekem te, és szerintem ez éppen
elég. Nem bántam meg semmit sem az életemben. Pon-
tosan azt tehettem, amit akartam, pontosan úgy, ahogy
akartam, és akkor, amikor akartam. Nem kérhetek en-
nél többet az élettől.
101
Vagy mégis? . Csak az volt a rémes, hogy benne
maradtak ezek a halovány visszhangok. Világéletében
annyira biztos volt önmagában, annyira tudta, mi a
jó neki, és most is biztos volt... vagy mégsem?
- Nem igazán tudlak elképzelni harminc év múlva,
amint ott ülsz a tornácon a hintaszékben. De még apát
sem. - Brad kilencvenkét éves lett volna akkor. - Talán
meg kellene gondolnod a dolgot.
- Túl öreg vagyok én már ahhoz - felelte Pilar ha-
tározottan, mintha magát akarta volna meggyőzni. -
Negyvenkettő vagyok. Sokkal jobban illik majd hoz-
zám a nagymamaság.
Ám ahogy ezt kimondta, szomorúság töltötte el, és
ettől meg is ijedt. Hirtelen átugrotta a középső kort.
Eddig fiatal volt, most meg öreg lett. Soha nem volt sa-
ját gyereke, most pedig nagymama lesz. Úgy érezte,
hogy kimaradt valamiből.
- Nem tudom, miért hiszed, hogy túl öreg vagy.
Negyvenkét év ma már egyáltalán nem számít öreg-
kornak. Sok nő szül gyereket a te korodban - folytatta
Nancy.
- Ez igaz, de sok nő meg nem. Azt hiszem, én ez
utóbbiak közé szeretnék tartozni. Ha másért nem,
azért, mert így természetesebb.
Aztán bement a házba kávét főzni magának, mert
Nancy nem kért. Délután még egy ideig tovább beszél-
gettek, aztán Nancy elment. Még el kellett valamit in-
102
téznie, estére pedig barátaikat várták vacsorára. Látha-
tólag élvezte terhességét, és Pilar beszélgetés közben
elnézte, hogy simogatja a hasát, mintha közben hozzá
is beszélne. Egyszer-kétszer megrebbent a rózsaszín
ing, ahogy a baba megmozdult és rugdalózott, Nancy
pedig felkacagott. Azt mondta, a baba nagyon élénk.
Miután Nancy elment, Pilar céltalanul őgyelgett a
házban. Elmosogatott, aztán leült íróasztalához, és ki-
bámult az ablakon. Hazahozott néhány jogi aktát, de
nem tudott rájuk odafigyelni. Szüntelen csak az járt
az eszében, amiről délután Nancyvel beszélgetett...
mostohalánya kérdései... vajon megbánja-e egy na-
pon?... Sajnálja-e majd öregkorára, hogy nincsenek
gyerekei?... És mi lesz, ha - Isten ments - Bradford
meghal, és nem marad tőle neki semmi, az emlékeken
és egy más nő gyermekein kívül? De hát milyen nevetsé-
ges, az ember nem azért szül gyereket, hogy legyen egy
darabja a másikból, ha az meghal. De miért van az
embereknek gyerekük? És miért nem akart ő sohasem,
és miért kezdi most gyötörni a gondolat? És miért
most, ennyi év után? Vajon csak irigyli-e Nancy fiatal-
ságát, vajon csak a klimax beköszönte előtti őrület-e
az egész? Egyáltalán, oda kell-e figyelni rá? Egy kér-
désre sem találta meg a választ.
Végezetül, hosszú viaskodás után, Pilar félretolta jo-
gi aktáit, és felhívva Marinát. Szerencsétlenül érezte
magát, miközben tárcsázott, de kellett valakivel beszél-
103
getnie. Túlságosan felkavarta az ebéd Nancyvel.
- Halló? - szólalt meg Marina a hivatalos hangján,
és Pilar elmosolyodott.
- Csak én vagyok az. Hol voltál? Már azt hittem,
soha nem veszed fel.
Kezdett megijedni, hogy nincs otthon barátnője, és
megkönnyebbült, amikor meghallotta hangját a vonal
másik végén.
- Sajnálom, de kint voltam a kertben. A rózsákat
metszettem.
- Nincs kedved egyet sétálni a tengerparton?
Marina habozott egy pillanatra. Az igazat megvall-
va, élvezte a kertészkedést, de azt is tudta, hogy Pilar
nem szokta csak úgy tengerparti sétálásra invitálni, ki-
véve ha valami komoly gondja van.
- Mi a baj?
- Ó, semmi. Nem is tudom. Azt hiszem, csak átren-
dezem a szobát a fejemben. Ugyanaz a régi lom, csak
máshová tologatom őket.
Elég ügyetlen módon fejezte ki, amit érez, de ekkor
még nem talált rá a megfelelő szavakra.
- Hát, ha még van hová leülnöm - mosolygott Mari-
na, és kerti kesztyűjét a konyhaasztalra tette. - Érted
menjek?
- Az jó lenne - sóhajtotta Pilar. Marinára mindig
lehetett számítani, mindig elérhető volt, gyengéd volt
és kedves. Vágott az esze, nagyon intelligens volt, és
104
áradt belőle a szeretet. Megadta Pilarnak mindazt,
amit a szülei soha, néha csupáncsak meghallgatta,
máskor segített egy komoly döntés meghozatalában.
Pilar legtöbbször Braddel beszélgetett, de voltak olyan
problémák is, amiket csak egy másik nő érthetett meg.
Az igazat megvallva, Pilar ez alkalommal azt várta, Ma-
rina azt mondja majd neki, hogy elment a józan esze.
Marina egy óra múlva megérkezett. Lassan gurultak
az óceán felé, miközben időről időre Pilarra pillantott.
Nem látszott rajta semmi különös, bár bizonyos volt,
hogy valami aggasztja.
- Szóval, mit forgatsz a fejedben? - kérdezte végül,
amikor leálltak a kocsival. - Mi a téma? Üzlet, kedvte-
lés... vagy annak hiánya?
Pilar mosolyogva rázta meg fejét, miközben ki-
szálltak.
- Veszekedtetek Braddel.
- Nem, semmi ilyesmi - biztosította gyorsan Pilar.
Sőt, még soha nem voltak ilyen jóban egymással, mint
most. Az, hogy összeházasodtak, a legjobb dolog volt,
amit valaha is csinálhattak, és Pilarnak gyakran eszébe
jutott, milyen kár, hogy már korábban nem ejtették
meg a dolgot. - Szóval - nagyot sóhajtott, amint elin-
dultak a fövenyen - furcsa mód, Nancyről van szó.
- Megint? Ennyi év után? - Marina meglepetten
hallgatta. - Azt hittem, hogy már nincs vele gond az
utóbbi tíz évben. Hát, ez igazán nem szép.
105
Pilar elnevette magát, és ismét megrázta fejét.
- Nem, nem úgy. Nancy nagyon aranyos. Néhány
hét van már csak hátra a szülésig, és csak arra tud gon-
dolni.
- Te is csak arra tudnál gondolni, ha egy huszonöt
kilós görögdinnyét kötöznének a hasadra... Neked is
csak azon járna az eszed, hogy mikor szabadulsz már
meg tőle. Nekem legalábbis biztosan. Ki nem állok tíz
kilónál nehezebbet cipelni.
- Ó, maradj már csöndben egy pillanatra - nevetett
újra Pilar. - Ne nevettess, kérlek, Mina.
Az unokaöccsei és unokahúgai nevezték így éveken
át, és Pilar különleges alkalmakkor használta ezt a
megszólítást.
- Az az igazság, hogy még azt sem tudom, mit akarok
neked mondani... vagy hogy miért... azt sem tudom, mit
érzek, hogy valóság-e vagy csak illúzió.
- Úristen, de komolynak hangzik - mondta Marina
félig viccelődve, de Pilar tekintetét és arcát nézve tudta,
hogy barátnőjét mélyen bántja valami, és meg van za-
varodva. Ám azt is tudta, hogy végül csak elmondja,
amit akar. Marina nem sietett sehova, kivárhatta, míg
Pilar megtalálja az érzéseihez illő szavakat.
Pilar félénken pillantott rá, amint megpróbálta sza-
vakba önteni érzelmeinek kuszaságát. - Azt sem tu-
dom, hol kezdjem. Azt hiszem, öt hónapja lehetett,
hogy Nancy elárulta nekem, gyereket vár... vagy azután
106
történt? ... nem is tudom... Semmit sem tudok... csak
azon gondolkodom, vajon hibát követtem-e el... talán
egy óriási hibát...
Gyötrődve beszélt, Marinát pedig őszintén meglepte,
amit mondott.
- Úgy érted, hogy hozzámentél Bradhez?
- Nem, dehogy - rázta meg Pilar gyorsan a fejét.
- Hanem hogy olyan hajthatatlan voltam, és nem akar-
tam gyereket. Mi van, ha tévedtem? Mi lesz, ha egy
napon megbánom? Mi van, ha mindenki másnak igaza
van, én meg csak azért vagyok neurotikus, mert a szü-
leim olyan komiszak voltak velem... Nem lehettem
volna-e attól még rendes anya?
Fájdalmasan pillantott Marinára, aki egy szélvédett
bucka felé mutatott. Ott leültek, és az idősebb asszony
átkarolta barátnőjét.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó anya vált
volna belőled, ha azt akartad volna csinálni. De az,
hogy jó lehetnél valamiben, nem jelenti azt, hogy csi-
nálnod is kell, mégha nem akarod is. Hadd emlékeztes-
selek arra, hogy a gyerekszülés még nem kötelező.
Attól még nem leszel rossz ember vagy különös vagy
veszélyes vagy gyanús, ha úgy döntesz, hogy nem szülsz.
Van, akinek egész egyszerűen nincs gyereke. Nincs semmi
baj. Rendben van, ha az illetőnek így jó.
- Te soha nem bizonytalanodtál el, hogy vajon jól
döntöttél-e? Soha nem bántad meg, hogy nincs gye-
107
reked?
- Dehogynem - felelte Marina őszintén. - Egyszer
vagy kétszer. Valahányszor az egyik testvérem vagy
unokahúgom kisbabát tesz a karomra, összeszorul a
szívem, és azt gondolom... a fenébe, nekem is kell egy
ilyen!... De nálam ezek az érzések tíz perc alatt elmúl-
nak. Húsz éven át törölgettem orrokat, pelenkáztam,
pucoltam a hányást, négy-öt adag szennyest mostam
naponta, értük mentem az iskolába, beszélgettem ve-
lük a parkban, betakartam őket éjjel, segítettem az
ágyazásnál. Istenem, főiskolára is csak huszonöt éve-
sen jutottam, a jogi kart meg harmincévesen kezdtem.
Mégis sikerült, és valamennyiüket szeretem, kivéve ta-
lán egyet vagy kettőt közülük, de azért őket is szere-
tem... Csodálatos emlékeim fűződnek hozzájuk, né-
hány hihetetlenül értékes pillanat. De nem akartam
újra kezdeni az egészet. Magamnak is akartam egy kis
időt, a tanulásnak, a barátoknak, a férfiaknak. Férjhez
is mentem volna, ha megtalálom az igazit. És meg is
találtam egyszer vagy kétszer, de mindig találtam vala-
mi kibúvót, hogy ne kelljen lekötnöm magamat. Azt
hiszem, az igazat megvallva, élveztem, hogy egyedül-
álló vagyok. Szerettem a munkámat, és szerettem a
gyerekeket. Most viszont örülök, hogy nincsenek saját-
jaim. Persze hogy klassz lenne egy lány vagy egy fiú,
aki törődne velem, amikor öreg leszek, de itt vagy ne-
kem te, a tíz testvérem meg azok gyerekei.
108
Marina őszintén beszélt, és Pilar hálásan hallgatta.
- És mi lesz, ha mindez nem lesz elegendő? Mi van
akkor, ha mindez nem ugyanaz? Az ember barátai
és a testvérei nem ugyanazok, mint a saját gyerekei.
- Akkor tévedtem. De egyelőre nem panaszkod-
hatom.
Hatvanöt éves volt, ereje teljében. Imádta a munká-
ját a bíróságon, és több barátja volt, mint bárkinek,
akit Pilar ismert. Amikor csak ideje engedte, mindig
utazott valahová, hogy meglátogasson valakit, unoka-
húgokat, unokatesókat, testvéreket, barátokat. Bol-
dog, elégedett asszony volt. Pilar magáról is ezt gon-
dolta... egészen mostanáig.
- És mi van veled? - fordult felé Marina, csodál-
kozva, hogy miért ilyen zavart és boldogtalan. - Mi
emészt, Pilar? Talán terhes vagy? Arra vagy kíváncsi,
mi a véleményem az abortuszról?
- Nem - rázta meg Pilar a fejét szomorúan. - Azt
hiszem, arról kérdezgetlek, mit gondolsz a gyerekszü-
lésről. Nem, nem vagyok terhes.
Még abban sem volt biztos, hogy az akar-e lenni
egyáltalán. Mégis, egyszeriben, életében először, kéte-
lyei támadtak, hogy jól döntött-e.
- Szerintem klassz lenne, ha ez az, amire vágysz. Mit
gondol erről Brad?
- Nem tudom. Azt hiszem, azt mondaná nekem,
hogy elment a józan eszem, és igaza lenne. Mindig
109
olyan biztos voltam abban, hogy nem akarok gyereket.
Főleg azért, tnert nem akartam olyan lenni, mint az
anyám.
- Nem is tudnál olyan lenni. Remélem, legalább ez
az egy már világos előtted. Két, tökéletesen különböző
típus vagytok.
- Hála Istennek.
Soha nem tudta megérteni azokat a dolgokat, amiket
Pilar mesélt a szüleiről az évek során. Csak igazat ad-
hatott fiatalabb barátnőjének, amikor azt mondta,
hogy nem kellett volna gyereket nemzenjük.
- Csak emiatt hátráltál meg? Mert attól féltél, olyan
leszel, mint ők voltak?
- Csak részben, de nem teljesen. Soha nem éreztem
vágyat egy gyerek után. De a házasságra sem vágytam,
most pedig sajnálom, hogy már nem korábban tettem.
- Ezen rágódni csak időpocsékolás. Most csak él-
vezd a dolgot, és ne rontsd el azzal, hogy állandóan
hátratekingetsz.
- Nem tudom. Egyszerűen nem értem, mi van ve-
lem... Úgy érzem, mintha hirtelen megváltoznék.
- Az soha nem baj. Sokkal rosszabb lenne, ha merev
lennél, és mozdíthatatlan. Lehet, hogy ez a legjobb,
ami csak történhet veled, Pilar. Lehet, hogy kellene ne-
ked egy gyerek.
- De mi van, ha nem is kell? Mi van, ha csak irigyke-
dek Nancyre, vagy csak megbolondultam? Mi lenne,
110
ha igaza lenne az anyámnak, és három feje lenne a
gyerekemnek, mert már olyan öreg vagyok?
Annyi kérdése volt, amelyekre még Marina sem tu-
dott válaszolni.
- És mi van akkor, ha van élet a Vénuszon? Nem
lehet mindent előre tudni, Pilar. A legtöbb, amit te-
hetsz, az, hogy a szívedre és az eszedre hallgatsz, és
megteszed, ami tőled telik. Ha most úgy érzed, hogy
szeretnél egy gyereket, gondold meg alaposan, de ne
görcsölj előre a jövő miatt. Az Isten szerelmére, ha
mindenki ennyit aggodalmaskodna, senki sem szülne
gyereket.
- És te? Te nem vagy boldogtalan azért, mert nincs
gyereked, és lehet, hogy én sem lennék az.
- Tudod, hogy ez butaság. Különböző emberek va-
gyunk. Az életünk még csak egy pillanatra sem volt
hasonló egymáshoz. Az én életemet hatvan éven át töl-
tötték be a gyerekek, neked meg csak Brad gyerekeivel
volt dolgod, és ők is már elég nagyok voltak, amikor
összekerültél velük. Továbbá, te házas vagy, én meg
soha nem voltam az. Én ezzel a helyzettel tökéletesen
meg vagyok elégedve. Így szabadon választhatom meg
azokat, akikkel együtt akarok lenni, és ez az életmód
illik hozzám a legjobban. Te boldog házasságban élsz
Braddel, és lehet, egy napon sajnálnátok, ha nem Lenne
közös gyereketek.
Pilar a homokot bámulta némán, majd ismét barát-
111
nőjére tekintett. Szavai megvigasztalták, de továbbra
sem kapott választ a kérdéseire.
- Mina, te mit csinálnál az én helyemben?
- Először is, aludnék rá egyet. Az jót tenne. Aztán
otthon alaposan megbeszélném Braddel, de nem vin-
ném túlzásba a dolgot. Ő sem tudná mindenre a vá-
laszt, Senki nem tudná, még te magad sem. Az ember-
nek vállalnia kell némi kockázatot az életben. Persze,
megpróbálod magadat bebiztosítani, amennyire csak
lehet, de előbb-utóbb mégiscsak el kell ugrani a deszká-
ról. Aztán csak reménykedhetsz, hogy nem ugrasz ha-
sast az ismeretlenbe.
- Ügyesen bánik a szavakkal, bíró asszony!
- Köszönöm - nevetett Marina, aztán komolyan
folytatta. - Ami Pedig a legfontosabb, én a te helyed-
ben szülnék egy gyereket, és sürgősen elfelejteném ezt
a marhaságot, hogy túl öreg vagy hozzá. Azt hiszem,
ez az, amit igazán szeretnél, csak még attól is félsz,
hogy bevalld magadnak.
- Azt hiszem, igazad lehet.
Marinának általában igaza volt. De Pilar nem tudta,
Brad tnit szólna, ha megmondaná neki, hogy gyereket
szeretne. Életében először, olyan üresség és fájdalom
sajgott benne, amilyet még soha nem tapasztalt, és ez
kezdte komolyan elszomorítani.
lassan visszaballagtak a kocsihoz, és alig szólaltak
meg hazafelé menet. Pilar ezért élvezte vele az együttlé-
112
teket. Nem kellett hatalmas erőfeszítéseket tennie, és
sokra tartotta barátnője tanácsait. Már csak gondol-
koznia kellett a dolgon.
- Szóval, nyugi. Végül biztos leszel abban, mit sze-
retnél. Csak hallgass magadra. Érezni fogod a bensőd-
ben, hogy mit akarsz. Nem követhetsz el hibát, ha így
teszel.
- Köszönöm.
Pilar forrón megölelfe Marinát, és még sokáig inte-
getett a kocsija után. Hihetetlen volt, hogy barátnője
mindig ott termett, valahányszor csak szüksége lett rá.
Pilar mosolygott, amikor belépett a házba.
Brad már otthon volt, és éppen a golfütőit rakta el.
Napbarnított és pihent volt, és örült, amikor meglátta
Pilart.
- Hol voltál? Azt hittem, ma átjön Nancy.
Átkarolta Pilart, és megcsókolta, miközben kisétált
tak a teraszra.
- Át is jött. Itt ebédelt. Csak sétáltam egyet a tenger-
parton Marinával, miután elment.
- Ohó - felelte Brad, és feleségére pillantott, akit
annyira ismert - az nem sok jót jelent.
- Mire gondolsz? - nevetett Pilar. Brad a térdére ül-
tette, Pilar pedig órák óta először ismét boldog volt.
Bolondult a férfiért, és nyilvánvaló volt, hogy az is
imádja őt.
- Soha nem mész sétálni a partra, csak ha valami
113
nagy bajod van. A legutóbbi alkalommal azt próbáltad
eldönteni, bevegyél-e egy új társat, azelőtt, hogy visz-
szalépj-e egy ügytől, amiről azt gyanítottad, szélhá-
mosság lehet, azelőtt pedig, hogy hozzám gyere-e vagy
sem. Az a bizonyos séta jól sikerült.
Pilar nevetett, de egy szóval sem mondhatta, hogy
a férfi tévedett volna. Pontos volt a felsorolás.
- Szóval, miért volt a mai séta? Talán Nancy készített
ki? - Ez igazán meglepte volna, mert a két nő már
több éve jó barátnőnek számított. - Vagy történt vala-
mi az irodában?
Pilar épp most nyert egy fontos polgári pert Los
Angelesben, és Brad büszke volt rá, de azt is jól tudta,
milyen feszültségektől terhes felesége munkája, és
hogy milyen sok lényeges döntést kell hoznia nap mint
nap. Szeretett neki segíteni, amikor csak tudott, de né-
ha még ő sem volt képes rá. Pilarnak magának kellett
meghoznia a saját döntéseit.
- Nem, semmi ilyesmi. Nincs semmi baj. Nancy pe-
dig bűbáj volt.
Bűbájos és fájdalmas. Kinyitott egy kaput Pilar szí-
vében, amiről még ő maga sem tudta, hogy ott van.
Gyanította ugyan egyszer-kétszer az elmúlt év során,
hogy lehet ott valami, de azt hitte, csak butaság, és
nem foglalkozott vele. Most viszont már nem volt ben-
ne olyan biztos, és nem tudta, mit feleljen Bradnek.
Még azt hinné, megbolondult. Mégis, lehet, hogy Ma-
114
rinának igaza van. Meg kell mondania neki.
- Nem is tudom... csak olyan női dolgok. Tisz-
tán akartam látni bizonyos kérdésekben, ezért le-
mentem Marinával a partra, és most is okos dolgokat
mondott.
- Micsodát? - kérdezte Brad gyengéden. Megpró-
bált segíteni Pilarnak: Nagyra becsülte közös barátju-
kat, de Pilar a felesége volt, és mellette akart állni.
- Olyan hülyén érzem magam - kezdte Pilar bizony-
talanul.
Brad rápillantott, és Pilar szeme könnyes volt: Ez
meglepte, mert csak nagy ritkán sírt. Néha veszítette
csak el önuralmát, és ebből Brad fölfogta, hogy nagyon
bántja valami a feleségét.
- Hát, ez elég komolynak tűnik így szombat dél-
után. Ne menjünk vissza a partra? - kérdezte, de csak
félig tréfából.
- Talán - mosolygott Pilar, és felszárított egy könny-
cseppet a szeme sarkából, miközben a férfi magához
szorította.
- Mi bánt, édesem? Bárcsak elárulnád.
Tudta, hogy komoly dolog lehet, ha már Marinát is
elhívta.
- Nem is hinnéd, ha elmondanám neked. Olyan hü-
lyén hallatszana tőlem.
- Azért megpróbálhatod. Minden áldott nap hü-
lyeségek tömkelegét kell végighallgatnom, úgyhogy ezt
115
még ki fogom bírni.
Pilar elfészkelődött férje ölében, hosszú lábát átve-
tette a férfién, és arcát hozzásimította az övéhez, mi-
közben beszélt.
- Nem is tudom... azt hiszem, amikor ma Nancyt
megláttam, megpendült bennem egy idegszál, amiről
még azt sem tudtam, hogy létezik... valami, ami egy-
szer-kétszer eszembe jutott az elmúlt év során... valami,
amire soha nem gondoltam korábban, soha nem törőd-
tem vele. Nancy azt kérdezte, nem gondolom-e, hogy
egyszer még megbánhatom, hogy nincsen gyerekem.
Pilar sírva fakadt, amint ezt kimondta, és férje döb-
benten meredt rá. Nem hitt a fülének.
- Mindig annyira biztos voltam abban, hogy nem
akarok gyereket. De már egyáltalán nem vagyok olyan
biztos. Egyszeriben azon kaptam magamat, hogy erről
töprengek. Mi van akkor, ha igaza van, és egy napon
tényleg megbánom? Mi lesz, ha ez lesz öregkorom nagy
szomorúsága? Mi lesz - alig tudta kimondani, de érez-
te, hogy meg kell tennie - mi lesz, ha történik veled
valami, és... nincs tőled gyerekem?
Zokogott, miközben beszélt, Brad pedig csak a fejét
csóválta ámulatában. Mindent el tudott volna képzel-
ni, csak ezt nem. Pilarról gondolta volna legutoljára,
hogy gyereket szeretne.
- Komolyan beszélsz? Tényleg ettől félsz? - hüle-
dezett.
116
- Azt hiszem, igen. Épp ez a szörnyű benne. Mi lesz,
ha hirtelen úgy döntök, gyereket akarok? - kérdezte
Pilar teljes rémülettel, és Bradnek össze kellett szednie
magát, hogy ne mosolyodjon el.
- Akkor lehet, hogy a tűzoltóságot kell kihívnod
azért, hogy fellocsoljanak. Pilar, tényleg komolyan
gondolod, amit mondasz? Most szeretnél gyereket?
Ennyi év után?
Bradnek már húsz éve eszébe sem jutott, hogy gyere-
ke legyen, Pilar pedig mindig olyan határozottan tudta,
mit akar.
- Gondolod, hogy már túlságosan öreg vagyok hoz-
zá? - kérdezte Pilar komoran, és Brad felnevetett.
- Dehogyis. De én annál inkább. Hatvankettő va-
gyok, és néhány héten belül nagypapa. Képzeld csak,
milyen nevetséges lennék.
Az ötlet egyenesen lehengerelte.
- Nem lennél az. Manapság sok férfinak van máso-
dik családja a te korodban, és van közöttük olyan, aki
még nálad is sokkal idősebb.
- Egyre gyorsabban öregszem - felelte Brad, de
amint Pilarra nézett, látta, hogy felesége súlyos válsá-
gon megy keresztül. - Pilar, mióta jár ez a fejedben?
- Nem is tudom - válaszolta őszintén. - Azt hiszem,
legelőször akkor villant át az agyamon, amikor össze-
házasodtunk. Akkortájt valamiféle aberrációnak tar-
tottam, de aztán nálam járt az a házaspár, a dajkaanya-
117
ügyben. Sokat gondoltam rájuk, hogy milyen furcsák,
hogy olyan kétségbeesetten akarnak egy gyereket, akit
még csak nem is ismernek, és a legrohadtabb az egész-
ben az volt, hogy valahol meg tudtam őket érteni. Nem
is tudom, lehet, hogy csak öregszem, és kezdek kicsit
bogaras lenni. Azt hiszem, az is megrázott, amikor
Nancy terhes lett. Mindig akkora gyerek volt, most pe-
dig olyan megelégedett és független. Olyan, mintha
megtalálta volna az élete valódi értelmét. És mi van
akkor, ha az évek során elmentem a lényeg mellett?
Mi van akkor, ha nem elég, hogy jó ügyvéd, rendes
ember, jó feleség és jó mostohaanya vagyok? Mi van
akkor, ha az embernek igenis kell, hogy saját gyereke
legyen?
- Ó, istenem - sóhajtott Brad keservesen. Pilar való-
ban szenvedett, és Brad még azt sem állíthatta, hogy
nincsen igaza. Mégis, az ő korukban már késő volt ah-
hoz, hogy gyerekre gondoljanak. - Bárcsak egy kicsit
hamarabb jutott volna eszedbe.
Ekkor Pilar rápillantott, és szeméből elszántság su-
gárzott, amint megkérdezte:
- Ha úgy döntök, hogy nem élhetek saját gyerek nél-
kül, akarnád-e te is?
Minden lelkierejét össze kellett szednie ahhoz, hogy
feltegye ezt a kérdést, de tudnia kellett rá a választ.
Tudnia kellett, Brad mit gondol erről, és hogy kérdés-e
egyáltalán. Ha férje nemmel válaszolt volna, tudta,
118
hogy el kell fogadnia. Jobban szerette a férfit bármi-
lyen gyereknél, és mégis, kezdte úgy érezni, hogy szük-
sége van tőle egyre.
- Nem is tudom - felelte Brad őszintén. - Már hosz-
szú ideje nem gondoltam rá. Gondolkoznom kell egy
kicsit.
Pilar mosolygott, és örült, hogy nem nemleges vá-
laszt kapott. Volt remény, és mindkettőjüknek sokat
kellett gondolkozniuk a felelősségről, a terhekről és ar-
ról, hogyan változna meg az életük. Ám Pilar kezdte
úgy gondolni, hogy mindez megérné.
- Jó lesz, ha nem halogatod a döntést - mosolygott
Pilar, miközben Brad bánatosan átölelte.
- Miért?
- Egyre gyorsabban öregszem.
- Te... szörnyeteg! - mondta Brad, és szájon csókol-
ta, szeretőn, gyengéden. - Tudtam, hogy valami ször-
nyűséges dolog fog történni, ha házasságra kénysze-
rítlek - morogta Brad, és Pilar felkacagott. - Bárcsak
tudtam volna tizenhárom évvel ezelőtt. Erőnek erejével
vettelek volna el, mostanra meg lehetne vagy egy tucat
gyerekünk.
- lássuk csak - ült fel Pilar, és töprengve összehúzta
szemöldökét - ha most belevágunk... most negyven-
kettő vagyok... hat vagy hét talán még belefér...
- Ne is mondd... már az is csoda lenne, ha egyet túl-
élnék... de hangsúlyozni szeretném, hogy még nem
119
egyeztem bele. Gondolkoznom kell.
Pilar úgy tett, mintha lehiggadt volna, miközben föl-
állt, és kézen fogta a férfit.
- Hatalmas ötletem van, mit csinálhatnál addig, míg
gondolkozol... gyere...
Brad nevetett, amint Pilar a hálószoba felé vezette.
Mindig könnyen áldozatul esett a nőnek, ahogy ő is
a férfinak. Pilar szíve megkönnyebbedett, Brad pedig
megcsókolta, és utánament a hálószobába.
5. Fejezet
Diana felült az ágyon, miután az orvos megvizsgálta.
Rákszűrés miatt kereste fel nőgyógyászát, és egyben
rendes éves vizsgálatát is elintézte.
- Úgy tűnik, minden rendben - szólalt meg az orvos
mosolyogva. Még egészen fiatal volt. Diana sógora
ajánlotta két évvel ezelőtt, mert túlságosan kényelmet-
len lett volna, ha Diana őhozzá jár. Jack szerint Arthur
Jones kiváló szakember.
- Panaszok? Csomók, göbök, furcsa nyilallások,
szokatlan vérzés? - kérdezte, mikor végzett a vizsgálat-
tal, de Diana csak szomorúan rázta a fejét. Megint
megjött a vérzése a múlt héten, csak nem esett teherbe.
- Egy panaszom van. Már tizenegy hónapja próbál-
kozunk, és még mindig nem estem teherbe.
- Lehet, hogy túlságosan is próbálkoznak - felelte
az orvos, visszhangozva azt, amit a nővérei szoktak
mondani. Mindenki, aki csak tudott a dologról, ha-
120
sonló butaságokat szajkózott, mint hogy "ne gondolj
rá", "túlságosan akarod", "ne is jusson az eszedbe",
"hagyd abba az idegeskedést". Ám ők nem ismerték
a kétségbeesést, a gyötrelmet és az elkeseredést, amikor
minden hónapban fel kellett fedeznie: megint nem sike-
rült. Huszonnyolc éves volt, már majdnem egy éve há-
zas, a férjét imádta, a hivatását élvezte, és most gyere-
ket szeretett volna.
- Egy év nem nagy idő - mondta az orvos biztatóan.
- Nekem hosszúnak tűnik - felelte Diana keserű mo-
sollyal.
- És a férje? Ő is aggódik?
Talán a férje tudott valami olyat is a dologgal kap-
csolatban, amit Diana nem. Néha a férfiak vonakodva
ismerik csak be a partnereiknek, hogy problémáik vol-
tak a múltban, vagy nemi betegségük, ami azért nem
változtat a képen.
- Mindig azt mondja, hogy ne féljek, előbb-utóbb
sikerülni fog.
- Lehet, hogy igaza van - mosolygott dr. Jones. -
Mi a férje foglalkozása?
Arra gondolt, esetleg olyan vegyszerekkel dolgozik,
amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatják a dolgokat.
- Ügyvéd egy televíziós társaságnál.
Diana azt is említette, melyiknél, és az orvos elisme-
rően bólintott:
- Ön pedig egy havilapnál dolgozik, ugye?
121
Diana bólintott.
- Mindkettő meglehetősen megterhelő munka, és le-
het, hogy ez is közrejátszik. Ám azt is alá szeretném
húzni, hogy tizenegy hónap még nem rendellenesen
hosszú idő. A legtöbb párnak sikerül egy éven belül,
de vannak, akiknek több időbe telik. Mi lenne, ha el-
utaznának nyaralni a közeljövőben? Lehet, hogy annyi
is elég lenne.
Diana elmosolyodott.
- Egy hét múlva indulunk Európába. Pontosan idő-
zítettük. Talán beválik a trükk - mondta reménykedve.
Az orvos megpillantotta arcán az aggodalom jeleit, és
úgy döntött, komolyan veszi.
- Ha akkor sem lesz terhes, amikor hazajönnek, vé-
gezhetnék néhány vizsgálatot, és specialistához is el-
küldhetem - ahogy jobban tetszik magának. Van egy
kollégám, akit bátran merek ajánlani. Józanul óvatos,
de ugyanakkor nagyon figyelmes és kínosan alapos.
Alexander Johnstonnak hívják. A sógora biztosan is-
meri. Valamivel idősebb minálunk, de igencsak tudja
a dolgát, és nem okozna felesleges kellemetlenségeket.
- Hát az nagyon jó lenne - felelte Diana, ismét re-
ménykedve. Lehet, hogy Európában teherbe esik, de
ha nem, akkor is van remény. Van valaki, akihez for-
dulhatnak.
Megköszönte az orvosnak a bátorítást, visszament
dolgozni, és aznap este megpróbálta elmesélni a dolgot
122
Andynek. Említette neki a specialista nevét és azt is,
hogy kikéri róla Jack véleményét, de Andy váratlanul
felcsattant. Nyakáig ért a munka, nehéz napja volt az
irodában, és már kezdte unni, hogy Diana állandóan
meghatározott napokon és időpontokban akar vele
szeretkezni, utána meg hisztérikus rohamokat kap,
amikor megjön a vérzése, és kiderül, hogy nem terhes.
Mindketten egészségesek és fiatalok voltak, nagy csalá-
dokban nőttek fel, és számára egyértelmű volt, hogy
végül sikerülni fog, és sok-sok gyerekük lesz. Az vi-
szont nem segített a helyzeten, ha állandóan csak ezt
hallgathatta.
- Az istenit, Di, hagyj már egy kicsit békén. Nincs
szükségünk egy nyavalyás specialistára sem, csak egy
kis időre, hogy kifújhassuk magunkat. Ne akaratos-
kodj már annyit!
- Bocsáss meg...
Diana szemébe könny szökött, és elfordította az ar-
cát. Nem értette meg Andy, mennyire aggódik valójá-
ban, és mennyire fél, hogy esetleg valami tényleg nincs
rendben.
- Csak arra gondoltam... csak arra gondoltam, hogy
a specialista segíthetne...
Sírva szaladt ki a szobából, Andy pedig néhány perc
múlva utánament, hogy megkeresse.
- Ne haragudj, édes... Sajnálom. Csak hullafáradt
vagyok, és ki vagyok készülve. Az utóbbi néhány héten
123
ki sem látszom a munkából. Lesz gyerekünk, ne rágd
már magad miatta.
Mégis, Diana rámenőssége néha már idegesítette.
A felesége mindenáron csak gyereket akart, és néha
Andy már úgy érezte, hogy ez az egyetlen célja az élet-
ben, vagy hogy esetleg csak a nővéreivel akar verse-
nyezni.
- Az orvos szerint lehet, hogy a szabadság alatt...
Diana bocsánatkérően pillantott rá, nem akarta An-
dyt felidegesíteni. Andy felsóhajtott és átölelte.
- Az orvosnak igaza van. Éppen egy kis szabadságra
van szükségünk. És most ígérd meg, hogy nem rágod
magad emiatt egy kis ideig. Fogadok, azt is mondta,
hogy még semmi rendellenes nem történt idáig.
Diana félénken férjére mosolygott, és bólintott egyet.
- Igen, mondta.
- Nahát akkor - mondta Andy határozottan, és meg-
csókolta.
Amikor pedig aznap este lefeküdtek, Diana kicsit
higgadtabban látta a dolgot. Lehet, hogy mindenkinek
igaza van. Lehet, hogy bolond, hogy ennyire aggódik.
Odahajolt Andyhez, hogy esti puszit adjon neki, de
ő már mélyen aludt, és halkan szuszogott. Elnézte egy
ideig, majd visszafeküdt a párnájára. Különös volt, né-
ha mennyire magányosnak érezte magát attól, hogy
gyerekre vágyott. Úgy érezte, senki nem érti, milyen
erősen akarja, mennyire hiányzik neki. Még Andy sem.
124
Az európai út remekül sikerült. Először Párizsba men-
tek, onnan Dél-Franciaországba, aztán pedig átrepül-
tek Londonba, hogy meglátogassák Andy öccsét. Dia-
na úgy számolta, hogyha teherbe esett, úgy Monte-
Carlóban, a Hotel de Paris-ban történhetett. Az ég kék
volt, a szálloda mesébe illő, és Andy el sem tudott vol-
na képzelni annál jobb helyet, hogy gyereket hívjanak
a világra.
Örültek, hogy láthatták Nicket Londonban, és az
út további része is könnyed és élvezetes volt. Egyikük
sem vette észre, valójában milyen feszültek és kimerül-
tek voltak, míg távol nem kerültek Los Angeles zűrza-
varától,,és fel nem fedezték, milyen jó együtt tölteni
a napot, és pihenni. Éttermekbe jártak, múzeumokat lá-
togattak és templomokat, kifeküdtek a tengerpartra, sőt,
az egyik hétvégén még horgásztak is Skóciában, Nickkel
és barátnőjével. Amikor júniusban visszatértek Los
Angelesbe, mindketten új embernek érezték magukat.
Andy mosolyogva ment munkába az első napon,
Diana pedig csalt egy kicsit, és egy nappal tovább ott-
hon maradt, hogy kirámoljon, kipihenje a hazautazás
fáradalmait, és hogy megcsináltassa a haját. Amúgy
is péntek volt, és azt gondolta, ha az újság megvolt
nélküle eddig, akkor még hétfőig is ki fogja bírni. Nem
törte magát, hogy visszamenjen a szerkesztőség zűrza-
varába, és megpróbálta Andyt is rávenni, hogy marad-
jon otthon vele, de neki feltétlenül be kellett mennie,
125
bármennyire is nem fűlt a foga hozzá. Alig várták már
a hétvégét.
Szombat reggelente Andy teniszezni járt Bill Ben-
ningtonnal, jólesett pihenni egy kicsit és beszélgetni
az útról. Együtt jártak a jogi karra az UCLA-n, és
Andy szerzett Billnek állást a társaságnál. Jó barátok
voltak, és Andy nemegyszer megbeszélte vele, ha vala-
mi nyomta a szívét.
- Hogy van Nick? - kérdezte Bill, amikor játék után
leültek egy hideg üdítőre.
- Pompásan. Jár egy csinos lánnyal. Az egyik hét-
végén együtt horgásztunk velük Skóciában. - Billnek
is volt egy, az ikrekkel egykorú öccse. Sok közös volt
a két férfiban. - Igazán rokonszenves lány.
A lány angol volt, kifejezetten csinos és jó kedélyü,
és Diana szerint Nicknek sokkal komolyabbak voltak
a szándékai, mint amit bevallott a bátyjának.
- Én is csinos lánnyal járok - tette hozzá Bill szé-
gyenlősen, és lerakta poharát az asztalra.
- Akarsz ezzel mondani valamit, Bennington - pil-
lantott rá vidáman Andy - vagy csak a szokásos?
Bill mindig csinos lányokkal járt vacsorázni. Bukott
a modellekre és a fiatal színésznőkre. Jóképű fiú volt.
Mégis úgy tűnt, inkább csak gyűjtőszenvedély hajtja,
és nem köti szoros kapcsolat senkihez.
- Nem vagyok még biztos a dologban. De az igaz,
hogy fantasztikus lány. Szeretnélek bemutatni neki.
126
- Mivel foglalkozik, vagy mellékes? - mulatott An-
dy, barátja gyerekesen izgatott arcát látva.
- Nem fogod elhinni: jogász egy rivális társaságnál.
Most végzett az egyetemen. Igazán nem mindennapi
lány.
- Ohó - mondta Andy, és nem állhatta meg, hogy
ne incselkedjen barátjával, bár igazából örült az újság-
nak. Bill Bennington egyik legközelebbi és legkedve-
sebb barátja volt. - Komolyan hangzik a dolog.
- Az ember sohasem tudhatja - mosolygott titok-
zatosan Bennington, aztán átvágtak a teniszklub par-
kolóján. Minden szombaton találkoztak, hacsak nem
jött közbe valami, és hetente egy-két este is összejöttek,
ha nem volt nagy hajtás az irodában. Bill szerint Andy
nagyon feszült volt az utazás előtt. Jólesett látnia, hogy
barátja most mennyire pihent. - Egyébként hogy van
a kedvenc lapszerkesztőm? Még mindig agyondolgozza
magát?
- Amíg el nem utaztunk. Tegnap viszont kivett egy
napot, ami nem rossz jel. Szerintem alaposan kipihen-
te magát, és most sok mindent nyugodtabban lát, mint
előtte. Eléggé kivolt, amikor elutaztunk.
- Te is kivoltál. Már kezdtem aggódni miattad. Nem
tudtam, hogy a munkád miatt-e, vagy valami más ag-
gaszt, de nem néztél ki valami vidámnak.
- Nem is tudom.
Andy azon töprengett, mennyit mondjon el neki
127
Diana terhesség körüli aggodalmairól.
- Azt hiszem, csak fáradt voltam. Diana eléggé ide-
ges volt, mielőtt elindultunk, de azt hiszem, sikerült
megnyugodnia.
- Remélem, semmi komoly...
- Nem... nem igazán... nagyon szeretne már gyere-
ket, de azt hiszem, korai lenne még aggodalmaskodni.
- Alig egy éve vagytok még házasok, igaz? Mennyi
ideje is?
Csodálkozott, hogy máris gyerekszülésre gondolnak.
- Ma van egy éve, hogy összeházasodtunk - mosoly-
gott Andy. - Nehéz elhinni, igaz?
- Istenem, nem is hiszem el. Nahát, ne akarjatok
ilyen korán gyereket. Nem fogsz velem többé teniszez-
ni, hanem rohansz majd haza Dianához, pelenkázni.
- Hát, ez elég elrettentően hangzik... meg is mon-
dom neki, hogy felejtse el a dolgot még egy évig.
- Miért is ne? Aztán lehet, hogy néhány év múlva
már együtt fogjuk lökni a hintát.
- Micsoda kilátások - vigyorgott Andy a barátjára,
amikor odaértek Bill ezüstmetál Porschéjához. - Ne-
héz még csak elképzelni is, igaz? Emlékszem, amint
apám cipeli az ikreket, egyet-egyet a két vállán. Még
nem érzem magamat felkészülve rá. De Diana igen.
Már alig várja, hogy belekezdjünk.
Nem akarta elárulni, hogy már egy éve próbálkoz-
nak, és még mindig nem történt semmi.
128
- Ne siessétek el nagyon a dolgot, a gyerekek egy életre
szólnak.
- Megmondom Dianának, hogy te üzened.
Utánaintett, amint Bill elhajtott, és a hazafelé úton
azon töprengett, vajon meddig tart majd az új barátnő.
Dianát csodálatos kedvében találta, épp a kertben
tett-vett. A nő ránevetett, amint közeledett felé. Meg-
csókolta, amikor odaért.
- Boldog házassági évfordulót, Mrs. Douglas.
Fehér tenisznadrágja zsebében egy doboz lapult Tif-
fanytól, most előhúzta, és átnyújtotta neki.
- Elkényeztetsz - mondta Diana. Leült a sarkára,
és gyorsan kibontotta a kék papírba csomagolt doboz-
kát. Egy gyönyörű aranygyűrű volt benne, egy kis zafír-
ral. Csinos gyűrű volt, olyasfajta, amiről Andy biztos
lehetett, hogy mindig hordani fogja. Diana ragyogva
nézett fel . rá, és megcsókolta.
- Csodás!
- Örülök, hogy tetszik - felelte Andy boldogan. -
Azt hiszem, az első évfordulóra műanyag, papír, cse-
rép vagy valami hasonló fantasztikus cuccot szok-
tak adni... úgy gondoltam, nem baj, ha előreugrok né-
hány évet.
- Ez egyszer megbocsátok... de jövőre már az igazi
legyen, alumínium vagy réz - kacagta Diana.
- Megkapod, szívem.
Andy talpra segítette, és bementek a házba, ahol
129
Diana is odaadta neki az ajándékát. Egy gyönyörű bőr
útitáskakészletet vásárolt neki. Andy már egy éve áhí-
tozott rá, és elámult, amikor kibontotta a csomagot.
Ünnepekkor, de egész évben is bőkezűek voltak egy-
mással. Andy szeretett minden ok nélkül apró dolgo-
kat vásárolni neki, és gyakran hatalmas virágcsokorral
állított haza. Diana nemkülönben. Mindketten jól ke-
restek, és megengedhették maguknak, hogy kényeztes-
sék kicsit egymást.
Andy asztalt foglalt kettejüknek aznap estére a I'oran-
gerie-ba, ami méregdrága volt, de tudta, hogy Európára
fogja emlékeztetni őket. Útjuk során megfordultak né-
hány mesés étteremben, és csodálatos helyekre jutottak
el. Andy úgy gondolta, jólesik majd kirúgni a hámból
a házassági évfordulójukon.
Diana új ruhát vett fel az estére: Fehér selyemből
készült, és mély kivágása volt. Londonban vásárolta,
és erre a különleges alkalomra tartogatta.
- Úgy éreztem, fehéret kell felvennem - tréfálkozott,
amikor Andy megpillantotta.
- Remélem, nem azért, mert még mindig szűznek
tartod magadat.
- Aligha - nevetett Diana. Korán elindultak, hogy még
beugorhassanak Seamus legújabb kiállításának megnyi-
tójára az Adamson-Duvannes Galériába. Diana megígér-
te húgának, hogy benéznek az étterembe menet. Mind-
ketten csinosak voltak, és barnák, amint beszálltak Andy
130
kocsijába. Andy odahajolt feleségéhez, és megcsókolta.
- Mesésen nézel ki! - lelkendezett Andy, és Diana
felkacagott.
- Te is.
Dianából még mindig sugárzott az utazás élménye,
és bár egy szóval sem említette, Andy azon kapta ma-
gát, hogy töpreng, vajon Diana terhes-e.
Diana az új gyűrűjét viselte, és a galéria felé menet
Andy azzal tréfálkozott, hogy most újra el kell utaz-
niuk, hogy kipróbálhassa az új poggyászkészletét. Vi-
dám volt a nap, és a délutánt az ágyban szeretkezéssel
töltötték, mielőtt átöltöztek volna vacsorához. Idáig
maga volt a tökéletes házassági évforduló, és az Adam-
son-Duvannes felé menet Andy elmesélt mindent Bill
barátnőjéről.
- Jogász? - pillantott rá csodálkozva Diana, majd
elmosolyodott. - Nem adok a dolognak többet tíz
percnél.
- Ebben nem vagyok olyan biztos - csóválta fejét
Andy, és arra gondolt, amit Bill mesélt neki. - Úgy lát-
szik, eléggé be van csavarodva.
- Mindig be van, egészen addig, míg nem jön a kö-
vetkező. Annyira tud egyvalaminél leragadni, mint a
hároméves unokaöcsém.
- Ugyan már, Di, legyél igazságos. Bill azért nagyon
jó fej.
Ám Andy mégsem tagadhatta, hogy igaz, amit
131
Diana mondott. Ő pedig kacagva kényszerítette Andyt,
hogy megadja magát.
- Soha nem állítottam, hogy nem az. Csak azt mond-
tam, hogy nem képes öt percnél tovább leragadni egy
dolognál vagy egyvalakinél.
- Talán most más lesz a helyzet - mondta Andy, mi-
közben leparkolt a San Vicente sugárúton, pont a galé-
ria háta mögött. Kisegítette Dianát a kocsiból, és bekí-
sérte a galériába. Az ajtó mellett Seamus épp lelkesen
beszélgetett egy fekete ruhás ázsiai férfival.
- Istenem... nahát... egy filmcsillag, egyenesen Euró-
pából! - lelkendezte körül sógornőjét, majd bemutatta
őket az ismert japán képzőművésznek. - Épp a művé-
szet egy, már kómás állapotban lévő, dekadens kultúrá-
ra gyakorolt lehetséges hatásairól beszélgettünk. Nem
valami fényesek a kilátásaink - mélázott Seamus, és
mint mindig, alig bírt magával. Szeretett játszani, az
emberekkel, a szavakkal, a színekkel, a gondolatokkal,
bármivel, amivel csak dolga akadt. - Találkoztatok
már Sammel? - kérdezte Dianától, miközben Andyt
a bárpult felé rángatta, és a felesége felé hadonászott.
Egy csapat nő között állt, egy hatalmas festmény előtt,
a szemközti falnál. Mindkét gyereke a lábába kapasz-
kodott, és egymást püfölték, de ezt észre sem vette,
miközben a nőkkel csevegett.
- Szia - szólalt meg csendesen Diana, amikor odaért
hozzá.
132
- Nem is lehet igaz - lelkendezett Sam. Ő mindig
úgy tartotta, hogy hármuk közül Diana a legcsinosabb.
A legszebb, a legtöbbre képes... talán a legokosabb is.
- Sam szerint minden megvolt benne, ami kellett. Igaz,
hogy Diana tiltakozott volna, ha Sam ezt meg is mond-
ta volna neki. Szívesen elcserélte volna az egészet a hú-
ga két gyerekéért.
- Csodásan nézel ki. Milyen volt Európában?
- Igazán pompás. Fantasztikusan éreztük ma-
gunkat.
Sam bemutatta Dianát a barátnőinek, akik nemso-
kára szétszéledtek. Ekkor Sam mélyen Diana szemébe
nézett, lehalkította a hangját, és megkérdezte:
- Szóval... teherbe estél az úton?
Valóban őszintén és aggódva nézett Dianára, de őt
elöntötte a méreg, amiért Sam ezt kérdezte.
- Csak erre tudtok gondolni? Nem lesz már soha
valami jobb témátok? Valahányszor csak találkozom
Gayle-lel, ugyanezt kérdezi. A fenébe, hát ti ketten so-
ha nem gondoltok másra?
Az volt a legrémesebb az egészben, hogy ő maga
sem tudott másra gondolni. Úgy érezte, mintha a csa-
ládjában addig nem vennék emberszámba, míg nem
esik teherbe, és nem szül gyereket. Hát ő megtette, ami
tőle telt, az istenit, de eddig nem jött össze.
- Bocsáss meg. Csak kíváncsi voltam. Már olyan
régóta nem találkoztunk, és azt hittem...
133
- Igen, tudom... - felelte Diana lesújtva. A testvérei
csak jót akartak, mégis mindig felingerelték. Úgy érez-
te, mintha a kérdezgetésükkel szüntelen vádolnák. Ta-
lán nem próbálkoznak eléggé? Mi bajuk van? Valami
rendellenesség van valamelyiküknél? Dianát is izgatták
ezek a dolgok, és ő sem tudta rájuk a választ.
- Azt hiszem, ez nemet jelent - mondta Sam gyengé-
den, újra próbálkozva, de Diana vasvillatekintetébe üt-
között.
- Ez azt jelenti, hogy hagyj már egy kicsit békén,
Sam, és azt is, hogy még nem tudom. Meg vagy elé-
gedve? Rögtön felhívjalak, mihelyst megjön a vér-
zésem, vagy faxot küldjek? Vagy talán egy csinos
hirdetőtábla is megtenné a Sunset sugárúton, és akkor
a mamának sem kell körbetelefonálnia az összes ba-
rátnőjét, hogy még mindig nincs semmi szegény
Dianáéknál.
Kis híján sírva fakadt, és Sam őszintén sajnálta. Ne-
kik olyan könnyű volt az egész, de úgy látszik, Andy-
nek és Dianának nem.
- Ne légy már olyan mimóza, Di. Csak tudni akar-
juk, mi van veled. Szeretünk téged.
- Köszi. Semmi nem történik. Most jó?
Legalábbis egyelőre nem tudta. Mégis, az összeszó-
lalkozás húgával felingerelte. Seamus és Andy odajött
hozzájuk, Seamus nyakában a kisfiukkal.
- Klasszak az új képeid - mondta Andy lelkesen,
134
és azonnal észrevette Diana arcán a feszültséget. Ha-
marosan el is mentek. Diana némán ült a kocsiban,
Andy pedig nem szólitotta meg. Húga kérdései, mint
általában, most is kiborították Dianát.
- Valami baj van? - kérdezte végül Andy. Dianának
még annál is sokkal rosszabb volt a kedve, mint az út-
juk előtt, pedig Európában már olyan vidámnak tűnt.
- Mondott valamit a húgod, ami lehangolt?
- Csak a szokásos - felelte Diana. - Megkérdezte,
hogy terhes vagyok-e.
Andy rápillantott, és gyengéden megszólalt:
- Mondd meg a húgodnak, hogy törődjön a maga
dolgával.
Odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, és Diana min-
denek ellenére elmosolyodott. Olyan rendes volt vele
Andy, és már sajnálta, hogy hagyta magát felbosz-
szantani.
- Gyűlölöm, ha megkérdezik. Miért nem tudnak
várni egy kicsit?
- Biztos azért, mert szeretnek, és csak jót akarnak.
Mellesleg lehet, hogy az is vagy. Nem is tudom. Szerin-
tem, a legutóbbi alkalom Monte-Carlóban nem volt
semmi. Te nem így gondolod?
Diana elmosolyodott, ahogy felidézte az emlékeket.
Odahajolt, és Andy nyakába csókolt.
- Azt gondolom, hogy csodálatos vagy. Boldog há-
zassági évfordulót, Mr. Douglas.
135
Nehéz volt elhinni, hogy már egy teljes éve házasok.
Diana élvezte a házasságot, csak azt bánta, hogy nem
tudott teherbe esni. Ám ott volt még a többi dolog,
ami fontos volt az életükben: a munkájuk, a barátaik,
a családjaik. Nemcsak az érdekelte őket, mikor lesz
már gyerekük. Mégis, tagadhatatlanul fontos volt a
számukra, különösen Dianának.
- Szerinted bolond vagyok, hogy annyit aggódom...
úgy értem, azért, hogy gyerekünk legyen? - kérdez-
te halkan Andytől, miközben a Lorangerie felé haj-
tottak.
- Szerintem nem, csak azt nem szeretném, ha túlsá-
gosan bepörögnél miatta. Nem hinném, hogy az bár-
min is segítene.
- Pedig néha úgy érzem, az egész életem a ciklusom
körül forog.
- Hát ne hagyd. Próbáld elfelejteni, amennyire csak
lehet. Mindig mondom neked - mondta mosolyogva .
Andy, miközben átadta a kocsit az inasnak - de soha
nem figyelsz rám.
Ismét megcsókolta Dianát, és hosszan magához
ölelte.
- Ne felejtsd el, ki az igazán fontos... Te... meg én...
A többi pedig majd a helyére fog pottyanni, amikor
eljön az ideje.
- Bárcsak én is ilyen könnyedén tudnék gondolni rá,
mint te - felelte irigykedve Diana. Andy annyira józan
136
volt, és olyan nyugodt.
- Fogadok, ha egy kicsit tudnál lazítani, úgy teherbe
esnél, mint a pinty - csettintett egyet a férfi, és Diana
nevetve belékarolt.
- Majd megpróbálom.
Besétáltak az étterembe, és néhány fej elismerően
fordult a csinos pár felé. Egy csöndes sarokasztalhoz
vezették őket, majd Andy megrendelte a bort, és átfu-
tották az étlapot. Diana már jobban érezte magát a
Sammel történt összezördülés után, és amikor Andy
rendelt, már mindketten ismét vidámak voltak.
Első fogásként kaviárt rendeltek tojással, utána pe-
dig homárt ettek pezsgővel. Desszert után Diana ki-
ment a toalettbe. Ekkor bukkant az árulkodó jelre, az
élénkpiros vérfoltra, ami azt jelentette, monte-carlói
szeretkezésük eredménytelen volt. Egy pillanatra léleg-
zethez sem jutott, és forgott vele a kis fülke. Össze-
szedte minden erejét, hogy megnyugodjon, ám amikor
a mosdóhoz lépett, hogy kezet mosson, gyötrelmesen
üresnek érezte magát.
Elhatározta, hogy Andynek egy szóval sem fogja
említeni, de ő észrevette felesége pillantásán, amint az
asztalhoz ért, és kérdezés nélkül is mindent tudott.
Már hetekkel ezelőtt kiszámolták, hogy ezen a hétvé-
gén fog kiderülni, vajon sikeres volt-e európai külde-
tésük. Andy egyetlen pillantásból tudta, hogy nem.
- Kellemetlen meglepetés? - kérdezte óvatosan, ami-
137
kor Diana leült az asztalhoz. A férfi ismerte már Diana
minden rezdülését, és ez nagyon jólesett neki, de most
túlságosan is bánatos volt ahhoz, hogy Andy érzelmei-
re is odafigyeljen. Pedig őt is egyre jobban nyomasztot-
ta, és lassacskán kudarcérzet kezdett kialakulni benne:
- Aha, kellemetlen meglepetés - felelte Diana, és el-
fordította tekintetét. A maga részéről az egész utazás
hiábavaló volt. és ebben a pillanatban az életéről is
így gondolta.
- Nem jelent ez semmit sem, édes. Újból megpró-
báljuk.
És újból... és újból... és újból... és soha semmi.
Miért? Minek próbálják meg újra? Ki mondta, hogy
bolond, ha aggódik?
- El akarok menni a specialistához - mondta komo-
ran Diana, miközben a pincér a feketét szolgálta fel.
Az egész este tönkrement. Élete egyetlen célja a gyerek
lett. Ehhez mérten semmi sem számított már, sem a
munkája, sem a barátai, sőt néha még a férje sem.
Mindannak ellenére, hogy néha kijelentette, a gyerek
nem minden, mégis azzá lett, és ezt mindketten tud-
ták.
- Miért nem beszélünk erről valamikor máskor? -
mondta Andy nyugodtan. - Nem sietünk sehová. Két-
ségbeesésre semmi ok. Még csak egy év telt el. Egyesek
szerint két évnél hamarabb nem kell orvoshoz fordulni.
Próbálta megnyugtatni Dianát, de ő már a sírás ha-
138
tárán volt.
- Nem akarok olyan soká várni - felelte feszülten.
Kezdett görcsölni, és gyűlölettel gondolt idegessége
okára.
- Rendben van. Akkor elmegyünk néhány hónap
múlva. Nem kell elkapkodni a dolgot, és jó lenne, ha
utánanéznél ennek a pacáknak, mielőtt elmennél
hozzá.
- Már utána is néztem. Jack szerint az egyik legjobb
az egész országban.
- Pompás. Szóval megint kitálaltál Jacknek. Mit
mondtál neki? Hogy nem áll fel nekem, vagy hogy
gyerekkoromban mumpszom volt, vagy hogy csak úgy
nem jön össze nekünk?
Mérges volt Dianára, hogy ekkora ügyet csinál a do-
logból, hogy ilyen kínos helyzetbe hozza, és hogy azt
az érzést kelti, mintha az ő hibájából lenne az egész.
Nem is beszélve arról, mit csinált Diana az évforduló-
jukból és az estéből.
- Csak annyit mondtam neki, hogy aggódom, és
hogy a nőgyógyászom adta a nevet. Nem kérdezett
semmit. Ne légy már olyan sértődékeny - próbálta csi-
títgatni Andyt, de ő már dühös volt, és csalódott.
Titokban pedig kezdte úgy érezni, hogy ő a hibás.
- Mi a fészkes fenének ne sértődjek meg? Minden
hónapban úgy teszel, mintha halni készülnél, akár-
hányszor csak rád jön a havibaj, és nézel rám azzal
139
a búbánatos szemeddel, mintha az egész az én hibám
lenne. Lehet, hogy az én hibám, de lehet, hogy nem,
lehet, hogy egyikőnknek sem lenne semmi baja, ha
nem keltenéd a pánikot. Ám ha segít, menj el a specia-
listához, csinálj, amit akarsz, és ha kell, én is elmegyek
veled.
- Hogy érted azt, hogy ha kell? - Bántotta, amit
Andy mondott; és már mindkettejük számára tönkre-
ment az este. - Ez nemcsak az én problémám. Mindket-
tőnkre ugyanúgy tartozik.
- Úgy is van, hála neked. De remélem, tudod, hogy
nem így kellene lennie. Elképzelhető, hogy csak te gyár-
tod ezt az egész feszültséget, mert olyan rohadtul hisz-
térikus és neurotikus vagy amiatt, hogy gyereked le-
gyen. És tudod mit? Teszek rá, hogy a nővéreid már
az oltárnál teherbe estek. Mi nem. És akkor mi van?
Miért nem vagy képes egy kicsit nyugton maradni, hát-
ha akkor emberi lényhez méltó életünk lehetne?
Diana sírt, mikor kimentek az étteremből, és nem
szóltak egymáshoz egész úton hazafelé. Aztán Diana
hosszú időre bezárkózott a fürdőszobába, ott ücsör-
gött, és siratta a kisbabát, aki meg sem fogant, meg
a tönkrement estét. Azon töprengett, vajon úgy van-e,
ahogy Andy mondta. Tényleg teljesen neurotikus-e a
dolog miatt? Lehet, hogy rosszul gondolkodik. Lehet,
hogy csak Gayle-lel és Sammel akar versenyezni? Vagy,
hogy
140
valóban baj van? És miért van az, hogy akárhogyan
is próbálja, ő soha nem olyan jó, mint a testvérei?
Andy fent várta az ágyban. Végre előjött Diana, és
rózsaszín szatén hálóing volt rajta, amelyet egy új,
Andy vásárolt neki Párizsban.
- Bocsáss meg - szólalt meg, miközben Diana az
ágy felé indult. - Azt hiszem, a csalódottság beszélt be-
lőlem. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit
mondtam.
Átkarolta Dianát, és magához szorította. Látta,
hogy az asszony sírt.
- Nem számít, szívem. Nem számít, még ha soha
nem lesz is gyerekünk. Csak téged szeretlek a világon.
Csak te vagy a fontos. Diana is szerette volna azt mon-
dani; hogy ő is így érez, de nem lett volna teljesen igaz.
Szerette a férfit, de a gyerekük után is vágyakozott,
és tudta, amíg ez a vágya nem teljesül, mindig hiányoz-
ni fog valami a házasságukból. - Szeretlek, Di - suttog-
ta Andy, és maga mellé húzta feleségét a párnára.
- Én is szeretlek... de állandóan úgy érzem, hogy
csalódást okozok neked.
- Ugyan már - felelte Andy, és Diana elmosolyo-
dott. - Nem okozol te csalódást senkinek sem. A végén
pedig, biztosan ikreket fogsz szülni, a testvéreid pedig
meg fognak pukkadni az irigységtől.
- Szeretlek - mondta Diana. Újra mosolygott, és a
szíve is megkönnyebbült. Sajnálta, hogy elrontotta az
141
estéjüket.
- Boldog házassági évfordulót, szívem.
- Boldog házassági évfordulót - suttogta Diana.
Andy eloltotta a lámpát, és még sokáig a karjában tar-
totta feleségét, a jövőjüket tervezgették, és arra gon-
doltak, mi lenne, ha Dianának nem lehetne gyereke.
Bradford és Pilar a házassági évfordulójukon otthon
töltötték az estét. Eredetileg azt tervezték, hogy az El
Encantóba mennek, de épp amikor indultak volna,
Tommy felhívta őket, és elújságolta, hogy Nancy vajú-
dik. Még Nancyvel is tudtak néhány szót váltani, és
Pilar megígérte neki, hogy megvárják otthon a híreket.
Brad csalódott volt, amikor letették a kagylót.
- Miért mondtad ezt neki? Órákig eltarthat. Lehet,
hogy a baba csak holnap reggel fog megszületni.
- Ugyan már, drágám. Holnap este is elmehetünk
vacsorázni. Az első unokánkról van szó, és itthon kell
lennünk, ha esetleg szükségük lenne ránk.
- Az egyetlen, amire az embernek nincs szüksége,
amikor az első gyerekét szüli, az apja.
- Mégis úgy érzem, hogy itthon kell maradnunk. Mi
van, ha valami baj történik?
- Jól van, jól van... itthon maradunk.
Brad meglazította nyakkendőjét. Bánatosan Pilarra
sandított, miközben hálás volt neki, hogy már oly sok
éve ennyire szívén viseli a gyerekek sorsát.
Pilar a konyhába ment, hogy vacsorát főzzön. Az-
142
nap este spagettit ettek a holdfényben úszó teraszon,
és bort ittak hozzá.
- Az igazat megvallva - szólalt meg Brad mosolyog-
va - ez talán még jobb is, mint az El Encanto. Két-
ségkívül romantikusabb. Mondtam már neked, hogy
mennyire szeretlek?
A férfi jóképű volt, és fiatalnak látszott a holdfény-
ben. Pilar is gyönyörűen festett könnyű, kék selyemru-
hájában, amely ugyanolyan színű volt, mint a szeme.
- Az utóbbi két órában még nem, és már kezdtem
aggódni.
Kint maradtak a teraszon, miután Pilar leszedte az
asztalt, és Brad arról mesélt, mennyire izgult, amikor
Nancy született. Már harmincöt éves volt, ami akko-
riban nem volt valami fiatal kor az első gyerekhez,
és halálra rémülten, megszeppenve járkált a várószo-
bában. Amikor Todd a világra jött, már régi motoros
volt, és mindenkinek szivarokat osztogatott, akivel
csak találkozott, annyira elöntötte a büszkeség. Végül
bevallotta Pilarnak, hogy a napokban vett néhány szi-
vart, és ugyanezt tervezi, ha Nancy megszüli a babát.
Mindketten meglepődtek, amikor fél tizenegy után
megszólalt a telefon. Még mindig a teraszon üldö-
géltek, és Pilar befutott, hogy fölvegye. Tommy volt
az, és rögtön utána Nancy - mindketten boldogok és
izgatottak. Kisfiuk született, négy kiló feletti súly-
lyal.
143
- És csak három és fél óra volt az egész, a legelejétől
a legvégéig - jelentette ki Tommy büszkén, mintha
Nancy olyasfajta hőstettet vitt volna véghez, amit még
soha senki.
- És kire hasonlít? Remélem, rám - viccelődött
Pilar, és mindannyian nevettek.
- Az igazat megvallva - felelte Nancy teljes megelé-
gedéssel - éppen olyan, mint apa.
- Hála istennek - hallatszott Brad hangja a vonal-
ban, aki épp ekkor vette fel a másik telefont a hálószo-
bában. - Jóképű legényke lehet.
- Az is - felelte Tommy büszkén.
Brad megkérdezte, nem volt-e komplikáció, és azt
válaszolták, minden a legnagyobb rendben ment. Nan-
cy egyáltalán nem kért érzéstelenítést, természetes úton
szülte meg a gyereket, Tommy pedig segített neki. Még
néhány percig beszélgettek, majd letették a kagylót.
Brad visszakísérte Pilart a teraszra, és büszkén mosoly-
gott. Unokája született.
- Az már biztos, hogy megváltozott a világ - mor-
mogta, amikor leült. - Ha azt kérték volna tőlem, hogy
legyek ott, amikor a gyerekeim születnek, biztos elájul-
tam volna.
- Én is - nevetett Pilar. - Sohasem csábított ez a
része a dolognak. Mégis, olyan boldogok voltak, ugye?
Mint a gyerekek, izgatottak, büszkék és lelkesek.
Könny szökött a szemébe, amint ezt mondta. Ezt
144
az érzést ő nem ismerte, és valószínűleg soha nem is
fogja megismerni. Aztán Bradre nézett és elmoso-
lyodott.
- Vicces, de nem nézel ki valami nagypapásan - tré-
fálkozott.
- Végre egy jó hír. Kérsz egy szivart?
- Azt hiszem, kihagyom.
Pilar csak ült, bámult az óceán sötétjébe, és jól tud-
ta, mire vágyik.
- Mire gondolsz?
Brad észrevette Pilar pillantását, és mélyen megindí-
totta. Olyan magány sugárzott belőle, amit Brad még
soha nem látott rajta.
- Nem gondoltam semmire - füllentette Pilar.
- Nem mondasz igazat. Valami nagyon fontos dolog
járt az eszedben. Soha nem néztél még így, Pilar.
Mondd el, min gondolkozol...
Pilar úgy pillantott rá, mint azon az estén, amikor
eldöntötte, hogy feleségül megy hozzá. Brad kezébe
vette a nő kezét, és közelebb húzódott hozzá. - Pilar...
mi a baj?
Döbbenten vette észre, hogy Pilar sír. A nő arcán
könnyek patakzottak, és tekintete olyan fáradt volt,
hogy Brad magához akarta ölelni őt, hogy megvédje
a rászakadó bánat elől.
- Csak arra gondoltam... butaság tőlem... ők fiata-
lok, és megérdemlik... Csak arra gondoltam, hogy mi-
145
lyen őrült voltam.
Brad alig értette az ernyedt csöndben, mit mond
Pilar.
- Csak arra gondoltam, mennyire szeretnék tőled
egy gyereket...
- Hangja elhalt, és Brad sokáig nem szólalt meg, csak
a nő kezét fogta, és a szemébe nézett.
- Komolyan beszélsz, ugye? - kérdezte végül gyengé-
den. Szíve legmélyéből bánta, hogy Pilar nem néhány
évvel korábban jutott erre a gondolatra - mindkettejük
érdekében.
- Igen, komolyan - válaszolta Pilar, és Bradnek
eszébe jutott, hogyan egyezett bele felesége a házasság-
ba, annak ellenére, hogy annyi éven át ragaszkodott füg-
getlenségéhez. Most pedig, azután, hogy oly hosszú ideig
szilárdan meg volt győződve arról, soha nem szül gyere-
ket, most, a huszonnegyedik órában - gyereket akar.
Brad átkarolta Pilart, és magához szorította. Nem
tudta elviselni, hogy felesége ilyen üresnek érezze
magát.
- Nem szeretem, ha nincs meg valamid, amire
vágysz... különösen ha az fontos dolog - szólalt meg
szomorúan. - Másrészről viszont szörnyen öreg vagyok
én már ahhoz, hogy újból gyerekem legyen. Lehet, meg
sem érem, hogy felnő - folytatta komolyan, és Pilar
elmosolyodott. Megértette a férfit. Csöppet sem akarta
kényszeríteni.
146
- Szükségem van rád, amíg magam fel nem növök,
és az sokkal több időbe telhet - felelte és letörölte
könnyeit.
Brad halkan felkacagott.
- Igazad lehet.
Hátradőlt a székben, Pilarra nézett, és óvatosan el-
morzsolt néhány könnycseppet a nő arcán.
- Na, szóval mi legyen ezzel a gyerekkel? - kérdezte
végül vidáman.
- Milyen gyerekkel? Nancyével?
- Nem. A tiéddel. Az enyémmel... a miénkkel... az-
zal, akire, úgy tűnik, annyira vágysz.
- Hát legyen vele valami? - kérdezte döbbenten
Pilar. Még azt sem akarta elárulni, mire gondol, ne-
hogy Brad úgy érezze, kényszeríti valamire, ám a férfi
mégis kivette belőle titkát.
- Tényleg nagyon-nagyon szeretnéd? - kérdezte komo-
lyan Brad, és Pilar, túláradó szerelemmel szemében, bó-
lintott. - Akkor megpróbáljuk. Az én koromban nem
ígérhetek semmit. A legjobb tudomásom szerint már
nem működik a gépezet, már ami a gyerekcsinálást illeti.
De mindenesetre megpróbálhatjuk... kalandvágyból...
Pilarra hunyorított, ő pedig a nyakába borult. Telje-
sen váratlanul érte a férfi reakciója, ám mégsem olyan
váratlanul, mint a saját viselkedése. Ha valaki az élet-
ben azt állította volna, hogy egyszer még szülni akar
majd, röhögőgörcsöt kapott volna. És mégis, most
147
annyira vágyott egy gyerek után, hogy még el is sírta
magát.
- Biztos vagy benne? - pillantott gyengéden férjére.
- Nem muszáj, ha nem akarod.
- De akarom... Tudod, korábban nagyon szerettem
volna tőled gyerekeket. Úgy tűnik, szeretsz egy kicsit
megváratni a dolgokkal.
- Köszönöm a várakozást - suttogta Pilar halkan,
és reménykedett, hogy még nem késő egyiküknek sem.
Charlie egy üveg pezsgőt és egy szép kis gyűrűt vásárolt
Barbie-nak a házassági évfordulójukra. Nem tudta
megmondani, miért, de az volt az érzése, hogy a felesé-
ge elfelejtkezett az ünnepről. Mégsem akart előre be-
szélni róla, mert meg akarta lepni őt. Azt tervezte, hogy
vacsorát főz neki, aztán pezsgőt bontanak, majd oda-
adja a szív alakú gyűrűt, közepén egy apró rubinnal.
Remélte, hogy tetszik majd. Barbara szerette az éksze-
reket, a ruhákat és a csinos holmikat, és Charlie szíve-
sen vett neki apró meglepetéseket. Szívesen megvett ne-
ki mindent, hiszen felesége olyan gyönyörű volt, any-
nyira szerette, és mert Charlie szerint megérdemelte az
ajándékokat.
Aznap reggel Barbie azt mondta, hogy meghallga-
tásra megy egy mosóporreklám felvételére, aztán pedig
Judival és annak szobatársnőjével találkozik, és vásá-
rolgatnak egy kicsit délután. A Broadway Plaza bevá-
sárlóközpontba készültek, és Barbara azt ígérte, vacso-
148
rára hazajön. Charlie nem akart akadékoskodni, mert
az elrontotta volna a meglepetést. Mégis, fél hét tájban,
kezdett kétségbeesni. Barbara általában egészen meg-
bízható volt, de amikor Judival és a lányokkal találko-
zott, néha beültek valahová egy-két italra, és ilyenkor
elvesztette az időérzékét. Charlie remélte, hogy felesége
hamarosan hazaér. A meghallgatás is biztosan megvi-
selte. Országos reklámról volt szó, és Barbie annyira
akart színésznő lenni.
Az elmúlt évben csupán vagy fél tucat szerepet ka-
pott, és egyik sem hozott valami sokat a konyhára,
kivéve amikor "California" mazsolának öltözve kellett
táncolnia és énekelnie. Továbbra sem fedezték fel, és
a hollywoodi álom még váratott magára. Amikor csak
tehette, szabadúszóként manökenkedett is, főleg für-
dőruha-bemutatókon, Charlie pedig nagyon büszke
volt rá. Nem bánta, ha felesége modellként dolgozik,
de azt nem akarta, hogy újból felszolgáljon vagy eladó
legyen egy üzletben, mint Judi. Judi az elmúlt hat hó-
napban a Neiman-Marcus illatszerosztályán dolgozott,
és állandóan hívta Barbie-t is, de Charlie hallani sem
akart róla. Egész jól megéltek az ő jutalékaiból. Oly-
kor-olykor megszorultak egy kicsit, ilyenkor Charlie
sajtos tésztát főzött, nem mozdultak ki otthonról, és
tévét néztek. Amikor pedig bejött egy újabb jutalék,
Charlie hatalmas virágcsokorral állított haza. Mindig
nagyon kedves volt a feleségéhez, amitől Barbie-nak
149
néha lelkiismeret-furdalása is támadt.
Időnként megpróbálta ezt elmagyarázni Judinak.
Szégyellte magát, hogy csak otthon ücsörög, a körmét
szépíti, felhívja az ügynökét, bemegy a városba, hogy
együtt ebédeljen Judival, és közben tudja, hogy Char-
lie keményen dolgozik, hogy eltarthassa őt. Judi sze-
rint azonban mindez rendjén való volt. Mondta is neki,
milyen szerencsés, és Barbie-nak be kellett vallania,
hogy élvezi a dolgot. Annyi évi munka után, amikor
volt táncosnő, felszolgálónő, sőt egyszer Vegasban még
benzinkutas is, most igazi úrinőnek érezhette magát.
Ő is kedves volt Charlie-hoz, legalábbis megpróbált az
lenni, de még mindig furcsa érzés volt házasságban él-
ni. Nem tudta megszokni, hogy valakinek be kelljen
számolnia arról, hol volt, mit csinált; hogy egyetlen
férfihoz kötődjön, és egész idő alatt otthon maradjon
ahelyett, hogy bulikra járna. Néha még mindig hiá-
nyoztak neki a régi napok, különösen amikor Judi és
a lányok arról meséltek, mit terveznek a hétvégére.
Mégis, amikor hazajött Charlié-hoz, a férfi annyira
kedves volt, hogy lehetetlen volt nem szeretni őt.
Barbie csak azt kívánta, bárcsak kicsit izgatóbb lenne
a férje, de az igazat megvallva, nem volt az. Viszont
állandóságot adott neki, és számítani lehetett rá. Akár-
mi történjék is, Barbie tudta, hogy mindig számíthat
rá. Ettől néha még meg is ijedt, mert úgy érezte, soha
nem tudna megszabadulni tőle. Ilyenkor azt kérdezte
150
magától, miért is akarna megszökni.
Hét órakor a vacsora készen állt, az asztal megterít-
ve, és Charlie lezuhanyozott és átöltözött. A kék öltö-
nyét vette fel, és elővette Barbie ajándékát a fiókból,
ahová dugta. A pezsgő már jó ideje a hűtőben volt.
Fél nyolcra Charlie már mindennel elkészült. Bekap-
csolta a tévét, és nyolckor a sült kezdett odakapni. Ki-
Lenc órakor Charlie teljes kétségbeesésbe zuhant. Biz-
tos történt valami. Biztos Barbarának balesete volt.
Tudta, Judi milyen szörnyű vezető - állandóan karam-
boljai voltak. Felhívta Judit, de senki nem volt otthon,
aztán fél tízkor is telefonált. Csak az üzenetrögzítő fe-
lelt, így nem tehetett mást, mint hogy újabb üzenetet
hagyott rajta. Tíz órakor azonban, amikor újra telefo-
nált, Judi vette fel a telefont, és úgy tűnt, egy kicsit
csodálkozik, hogy Charlie az.
- Hol van Barb? - kérdezte, amint meghallotta a nő
hangját. - Nincs semmi baj?
- Semmi baj, Charlie, épp most ment el. Néhány
percen belül otthon van. Hova a nagy izgalom? - kér-
dezte Judi ingerülten, de Charlie kétségbe volt esve.
- Hogy jön haza?
Miért nem hozta Judi haza?
- Taxival megy. Egy kis időbe még beletelik, de nem-
sokára otthon lesz. Csigavér. Nem kell azért olyan rö-
vid pórázon tartani.
- Ma van a házassági évfordulónk - mondta Charlie
151
- Ó - hosszú csend következett a vonal túlsó végén -
sajnálom.
A lányok beültek valahová néhány italra, pontosan
úgy, ahogy azt Charlie gondolta. Barbara megfeledke-
zett az időről, és csak fél tízkor eszmélt fel.
- Kösz.
Letette a kagylót, és kiment, hogy elzárja a sütőt.
Miért ment el megint inni Judival és a lányokkal? Miért
ma, a házassági évfordulójukon? És miért nem mondta
meg neki előre? Meg akarta lepni egy kis pezsgővel
és egy saját főzésű vacsorával. Egyszerűbb lett volna
elmondani neki, mire készül. Tudhatta volna, milyen
könnyelmű Barbie, mennyire szeret tekeregni a barát-
nőivel. Bolondság volt tőle, hogy meg akarta lepni.
Háromnegyed tizenegykor meghallotta, hogy fordul
a kulcs a bejárati ajtó zárjában. Épp a híreket nézte,
és felugrott, amint Barbara belépett a lakásba. Testhez
simuló fekete ruhát és magas sarkú cipőt viselt, és bor-
zasztóan szexis volt.
- Hol voltál? - kérdezte Charlie aggodalmasan.
- Megmondtam. Vásároltunk Judival.
- Az tizenegy órája volt. Miért nem hívtál fel? Érted
mentem volna.
- Nem akartalak fárasztani vele, drágám.
Megcsípte Charlie arcát, aztán észrevette az asztalt.
Hirtelen megdöbbent, aztán mélységesen elszégyellte
magát.
152
- Hát ez meg mi? Mire készültél?
- Ma van a házassági évfordulónk - felelte Charlie
gyengéden. - Főztem neked vacsorát. Azt hiszem, nem
volt valami jó ötlet tőlem, hogy megpróbállak meglepni.
- Ó, Charlie...
Barbarának könny szökött a szemébe, amint a férfira
nézett. Őszintén gyűlölte magát, különösen amikor
Charlie kitöltötte a pezsgőt, és behozta a marhasült
és a Yorkshire puding maradványait, bánatosan.
- Egy kicsit túlsült - vigyorgott szégyenlősen, és
Barbara elnevette magát, és megcsókolta.
- Nincs nálad jobb férj - mondta, és tényleg így gon-
dolta. - Rémesen sajnálom, szívem. Egyszerűen nem
jutott eszembe.
- Semmi baj. Legközelebb tudni fogom. Majd előre
megbeszéljük, és elmegyünk valamilyen étterembe. Va-
lami igazán menőbe, mint a Chasen's.
- Nekem ez is igazán menő.
A vacsora nagy része odaégett, de a pezsgő igazán
ízlett. Barbara aznap már ivott néhány pohárral, de
soha nem vetette meg az italt. Röviddel később már
a díványon szeretkeztek, a fekete ruha és a kék öltöny
egy kupacban hevert a földön, és Charlie mit sem törő-
dött a tönkrement vacsorával.
- Hű! - sóhajtotta Charlie boldogan, amikor végre
felbukkantak levegőért. - Hű... hű! lyű!
Barbie ránevetett, és ismét szeretkeztek. Csak hajnali
153
háromkor tértek meg a hálószobába. Másnap délig
aludtak, és Barbie szörnyű fejfájásra ébredt. Alig lá-
tott, amikor Charlie felhúzta a redőnyt. Ekkor a férfi-
nak eszébe jutott az ajándék, a kis dobozka, amelyet
előző este oda akart adni. Érte ment, majd odanyújtot-
ta Barbarának, aki még az ágyban feküdt, és fejfájásá-
ra panaszkodott.
- Nem tudom, miért szeretem annyira a pezsgőt.
Úgy érzem magam, mintha légkalapácsok lennének a
fejemben.
- A buborékok miatt van. Legalábbis ezt mondta
nekem valaki.
Charlie soha nem ivott annyit, hogy másnapos le-
gyen, de Barbarával ez megesett néha. Soha nem tu-
dott ellenállni, ha egy üveg pukkanóbor került a keze
ügyébe.
- Hát ez meg mi? - kérdezte hunyorogva. Anyaszült
mezítelen hevert az ágyon, és lassan tépegetni kezdte
a papírt a kis dobozról. Figyelemre méltó adottságok-
kal rendelkezett, és Charlie soha nem volt képes a te-
kintetét vagy a kezét távol tartani a testétől.
- Ajándék az évfordulóra, de ha még egy kicsit to-
vább piszmogsz vele, lehet, hogy nem bírom sokáig.
Szinte fájt ránéznie. Mindig megkívánta, ha így lát-
ta. Az elmúlt év során komoly szenvedélybeteggé vált
miatta. Végül Barbara kinyitotta a dobozt, megtalálta
a gyűrűt, és örömében felvisított. Tetszett neki. Charlie
154
annyi mindent adott neki. Egész életében nem volt még
soha senki ilyen kedves hozzá, és mégis, időnként, a
saját múltja miatt, nehezen tudott őszinte lenni hozzá
és megbízni benne. Amikor viszont a férfi ilyen kedves
volt hozzá, szüntelen bűntudatot érzett.
- Bocsáss meg a tegnap este miatt - szólalt meg hal-
kan, és lassan a férfi felé gördült, ő pedig elfelejtett
mindent a nő lábán, csípőjén, combján és bámulatos
mellén kívül, melyek minduntalan elbűvölték.
Délután kettőig ki sem keltek az ágyból, aztán együtt
lezuhanyoztak, és újból szeretkeztek. Charlie remek
formában volt, és rózsás volt a kedve.
- A nehéz kezdet ellenére jó kis ünnepség sikere-
dett - mondta vigyorogva, amikor végül vacsorához
öltözködtek. Barátokhoz készülődtek, és talán mozi-
ba is.
- Szerintem is - felelte Barbara, a gyűrűre pillantott,
és megcsókolta férjét. Ám amikor felpillantott rá, lát-
ta, hogy a férfi gondolkozik valamin. Olyan volt az
arckifejezése, mint amikor kérdezni szeretne valamit,
de fél, hogy felingerli őt. - Mi a baj? ... semmi gond...
tudom... kellemetlen kérdés.
Charlie elnevette magát, és csodálkozott, milyen jól
ismeri a felesége.
- Mi bánt? Úgy nézel, mint amikor kérdezni akarsz
valamit.
- Miből gondolod, hogy kérdezni akarok tőled vala-
155
mit? - tudakolta végül. Olykor kényelmetlenül érezte
magát, ha az érzéseiről akart beszélni.
- ELŐ vele.
Charlie az előző este akarta ezt tőle megkérdezni,
a pezsgő és a gyűrű után, azelőtt, hogy szeretkeztek
volna. Ám az éjszaka eseményei a tervezettől eltérően
alakultak. Egész éjszaka szeretkeztek, és még a vacso-
ráról is megfeledkeztek.
- Gyerünk, mi a baj? - kérdezte Barbara türelmetle-
nül, és Charlie kezdett ideges lenni. Nem akart rossz-
kor előhozakodni vele, nehogy a felesége feldühödjön.
Barbara tudta, hogy olyasmiről lehet szó, amiről ő nem
szeret beszélni, de a férfinak sokat jelent.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legjobb pilla-
nat - habozott Charlie.
- Az anyám mindig azt mondta: "Soha ne vágd oda
csak az egyik cipődet: Szóval, mi a zizi, Charlie?
Charlie leült az ágy szélére, és a megfelelő szavakat
kereste. Nagyon fontos volt számára a dolog, és el akar-
ta kerülni, hogy a nő megmakacsolja magát. Jól tudta,
hogy a témáról megvan neki a saját véleménye. Ennek
ellenére legalább beszélni szeretett volna a dologról egy
kicsit.
- Nem is tudom, hogyan kezdjem... vagy hogyan
mondjam el, milyen fontos is ez nekem, Barb... de...
nagyon szeretnék egy gyereket.
- Micsoda?
156
Barbara megpördült és rámeredt. Olyan volt, mint
egy prüszkölő macska a fekete angórapulóverében.
Őszinte undorral nézett rá.
- Tudod, hogy nem szeretnék gyereket, Charlie. Még
nem. Jesszusom, ezen a héten is majdnem bekerültem
egy reklámfilmbe. Ha teherbe esnék, az egész karrie-
rem füstbe menne, én meg árulhatnám a rúzsokat a
Neiman-Marcusban, mint Judi.
Charlie nem akarta emlékeztetni arra, hogy az
"egész karrierje" nem áll többől, mint néhány statisz-
taszerepből, megszámlálhatatlan sikertelen meghallga-
tásból meg az Oklahoma! tánckarának utolsó sorából,
nem is említve azt az igazán kellemetlen évet Las Vegas-
ban. A pódiumon egyetlen sikerét bikinibemutatókon
aratta.
- Megértem - felelte tapintatosan. - De félretehet-
néd a karrieredet egy kicsit. És nem is azt mondom,
hogy azon nyomban szüljél. Csak azt szeretném, hogy
megértsd, mennyire fontos ez nekem. Családot szeret-
nék, Barb. Gyerekeket. Azt szeretném adni valakinek,
ami nekem soha nem volt, anyát, apát, otthont, életet.
Mi annyira jók lehetnénk a gyerekeinkhez. Úgy szeret-
ném. Már egy éve vagyunk házasok, és úgy gondoltam,
eljött az ideje, hogy elmondjam ezt neked.
- Lépj be az üdvhadseregbe, ha gyerekekkel akarsz
játszani. Én még nem készültem fel rá. Már majdnem
harminckét éves vagyok, és ha most nem ütöm a vasat,
157
akkor aztán fújhatom.
- Én meg harminc vagyok, Barbie: Harminc. És csa-
ládot szeretnék.
Könyörögve nézett Barbarára, amitől az hirtelen
nagyon ideges lett.
- Családot? - kérdezte, fél szemöldökét felhúzva. -
Az hány gyereket jelent? Tízet? Az enyém olyan volt.
Kész katasztrófa, hidd el nekem.
Többet tudott róla, mint a férfi valaha is megtudhat,
többet, mint amit ő valaha is elmesélne róla.
- De nem kell olyannak lennie. Lehet, hogy a te csa-
ládod katasztrofális volt, de a miénk nem lenne az.
A férfi szeme könnyes volt, ahogy ezt mondta. -
Szükségem van rá... az életben addig nem lehetek bol-
dog, amíg nem lesz meg. Nem próbálhatnánk meg leg-
alább?
Korábban beszélgettek már erről, de soha nem feszí-
tették túl a húrt az esküvőjük előtt. Charlie mindig
is nyíltan hangoztatta, hogy gyerekeket szeretne, Bar-
bie pedig szüntelen tépelődött, hogy őszinte legyen-e
vele, és megmondja: soha nem akar szülni. így aztán
azzal próbálta felvidítani férjét, hogy azt mondogatta
neki: "talán később". Mégis, ez a "később" - úgy tűnt -
gyorsabban közeledett, - mint ahogy azt Barbie akarta.
Barbara boldogtalanul meredt ki az ablakon. Olyan
emlékei voltak, amelyeket nem akart Charlie-val meg-
osztani. Nem akart újra családba tartozni és az életét
158
gyerekekkel kitölteni. Tudta, hogy soha nem is fogja
akarni. Amikor először randevúztak, megpróbálta el-
mondani Charlie-nak, de ő egyszerűen nem akarta
meghallani, mit mond, és tudta, a férfi még mindig
nem hiszi neki, ha azt mondja, hogy nem akar gye-
reket.
- Miért most? Még csak egy év telt el. Minden olyan
jó így. Minek szúrnánk el az egészet?
- Nem szúrnánk el. Még jobb lenne tőle. Kérlek,
Barb... csak gondolkozz el rajta.
Szinte könyörgött a nőnek, ő pedig észrevette ezt a
hangján, amitől csak jobban gyűlölte a férfit. Charlie
akaratoskodott vele, és ez nem volt rendes tőle.
- Egyébként is, lehet, hogy nem is menne a dolog -
próbálta mindenáron elbátortalanítani a férjét. - Né-
ha már aggódom, hogy valami nem stimmel valame-
lyikünkkel. Legtöbbször nem is védekezünk. Soha éle-
temben nem voltam még ilyen laza, mint veled, Char-
lie, és soha nem történik semmi - pillantott fel komoly-
kodva, aztán elmosolyodott. - Talán nem is lehet gye-
rekünk.
Megcsókolta a férfit, és megpróbálta felizgatni, ami
soha nem volt nehéz feladat.
- Majd én leszek a te kicsid, Charlie - mondta olyan
hangon, hogy azonnal levette a férfit a lábáról.
- Az nem ugyanaz - mosolygott Charlie ellágyulva. -
Igaz, hogy finom... addig is, nagyon finom.
159
Ám ami Barbie-t illette, szó sem volt "addig is"-ről.
Charlie, miközben csókolta, azon gondolkozott, mi-
ként tudná még óvatlanabbá tenni a feleségét. Talán
csak el kellene találnia a hónap legjobb napját. Talán
az egyszerűbb lenne a győzködésnél, mert biztos volt
benne, hogy Barbie szeretné a kisbabáját, ha lenne ne-
ki. Elhatározta, hogy figyelni fogja a ciklusát. Aztán
a legalkalmasabb napon hazaállít majd egy üveg pezs-
gővel, és hopp... megvan a gyerek. Az ötlet felvidította.
Közben elkészültek az öltözködéssel, és elindultak.
Barbie-nak fogalma sem volt arról, mire is szánta el
magát a férje, és nagyon vidám volt, mert úgy gondol-
ta, végre épeszűen gondolkodik, és egy kis időre le-
mond a családalapításról. Végtére is soha nem állította
Charlie-nak, hogy nem akar gyereket, de azt sem, hogy
akar. Egy dologban pedig - már ami őt illette - biztos
volt: akármennyire akar is a férje gyereket, ő nem fog
szülni soha.
6. Fejezet
Július negyedikén Nancy és Tommy elhozták a gyereket
Bradékhez. Megdöbbentő volt látni, hogy a fiatalok
mennyire megváltoztak tőle. Nancy és Tommy egyszeri-
ben felnőttek és felelősségteljesek lettek, Brad pedig
egész nap gügyögött az unokájának, és a karjában hor-
dozta. El sem tudta képzelni, hogy bírták ki eddig nél-
küle. Pilar is élvezte, ha a karjában tarthatta, és elámí-
totta a gondolat, hogy egy napon ő is így tarthatja
160
majd a saját gyerekét. Leírhatatlan érzés volt.
Adam dundi volt, gömbölyű, és bárki karjában szí-
vesen aludt.
- Jól áll neked - mondta Brad gyengéden, késő dél-
után, amikor a gyerek Pilar karján aludt. - Talán nem-
sokára új nagybácsija vagy nagynénje születik - tréfál-
kozott, és Pilar mosolygott. A házassági évforduló-
jukat követő héten fogtak neki a dolognak, és erre a
hétvégére várták az eredményt.
Mégis aznap este, amikor a fiatal pár már hazament,
Filar meglepetten tapasztalta, hogy nem terhes: Döbben-
ten és lesújtva lépett ki a fürdőszobából. Hozzászokott
ahhoz, hogy minden, amit elhatároz, elsőre sikerül.
- Mi a baj, drágám? - kérdezte Brad, és már arra
gondolt, hogy felesége megbetegedett. Gyászosan né-
zett ki, és amikor a férfi mellé ült az ágyra, az észrevet-
te, hogy sírt.
- Nem vagyok terhes.
- Ó, az isten szerelmére - mosolygott Brad. - Azt
hittem már, hogy valami nagy baj van.
- Hát ez nem elég nagy baj? - kérdezte Pilar lefor-
rázva. A siker ritkán hagyta cserben.
- Tizennégy év után? Tudod, egyszeri nekifutásra
nem biztos, hogy rögtön sikerül. Lehet, hogy kell még
egy kicsit próbálkoznunk.
Odahajolt hozzá, és megcsókolta Pilart, ő pedig
visszamosolygott, bár továbbra is el volt anyátlanodva.
161
- Gondolj csak arra, mennyi örömünk lesz majd a
próbálkozásban.
- De mi lesz, ha nem sikerül? - kérdezte rémülten
Pilar. Mégsem volt a dolog olyan egyszerű, mint ami-
lyennek elképzelte. Brad mélyen a szemébe nézett, és
azon tűnődött, hogyan viselné el Pilar, ha nem sikerül-
ne a dolog.
- Ha nem sikerül, Pilar, akkor együtt kell élnünk
vele. De megteszünk minden tőlünk telhetőt, ez min-
den - felelte halkan.
- Az én koromban talán már azonnal specialistához
kellene fordulnom - szólalt meg Pilar aggodalmasan.
- Nap mint nap szülnek a te korodban lévő nők,
mindenfajta specialista és egyéb hőstettek nélkül. Nyu-
godj meg. Nem lehet irányítani az egész világot. Csak
azért, mert három hete úgy döntöttél, hogy gyereket
szeretnél, még nem biztos, hogy sikerülni fog egyik
napról a másikra. Csak próbálkozzunk. És ne ide-
geskedj...
Odavonta maga mellé az ágyra, és átkarolta. Pilar
hamarosan megnyugodott, és jó ideig csöndesen be-
szélgettek a terveikről és a babáról, akit annyira szeret-
tek volna. Ha lehetséges.
Brad szerint túl korán lett volna még csak gondolni
is a specialistára, és ezt meg is mondta Pilarnak, de
az ő nyomására azt is megígérte, amennyiben mégis
szükség lenne rá, ő is elkíséri.
162
- De egyelőre nem - hangsúlyozta, és eloltotta a
lámpát. - Énszerintem - folytatta gyengéden, és köze-
lebb húzódott Pilarhoz a takaró alatt - sokkal több
próbálkozásra lenne szükségünk.
Diana számára a Goode család július negyedikei pik-
nikje valóságos rémálom lett. Éppen két napja fedezte
fel újra, hogy most sem terhes, a testvérei pedig könyör-
telenül vizslatták az okát, és azt, hogy vajon Andynek
gondjai vannak-e.
- Persze hogy nincsenek - védte férjét, és úgy érezte,
mintha úthengerek alá került volna, és alig kap már
levegőt. - Csak idő kérdése az egész.
- Nekünk nem telt sok időbe, és te a testvérünk vagy -
jelentette ki Gayle. - Talán alacsony a spermaszáma -
tette hozzá gyanakodva, és örült, hogy odadöfhetett.
Eddig is tett megjegyzéseket Andyre.
- Miért nem mész, és kérdezed meg tőle? - fortyant
fel Diana, és Gayle sértődötten visszahúzódott.
- Csak segíteni akartam. Talán szólnod kellene neki,
hogy nézesse meg magát.
Diana nem árulta el nővérének, hogy másnapra van-
nak előjegyezve egy specialistánál. Andy szerint semmi
közük nincs az egészhez.
Mégis a húga, Sam mérte rá a végső csapást, váratlan
bejelentésével. Ebéd közben árulta el, és Diana azt
hitte, helyben elhányja magát; amikor meghallotta.
- Hát, na szóval:.. - kezdte, és szégyenlősen fér-
163
jére nézett, aki erre elvigyorodott. - Elmondjam ne-
kik?
- Ne - nevetett az. - Mondd el nekik hat hónap múl-
va. Hadd találgassanak addig.
Mindenki szerette a férfi ír akcentusát és laza stílu-
sát. Mindenki kedvelte a családban, mióta csak elvette
Samanthát.
- Naa... - követelőzött Gayle - mondd el.
- Rendben - vigyorgott Sam boldogan. - Terhes va-
gyok. Valentin-napra várjuk a babát.
- Jaj de jó - lelkendezett anyjuk, és édesapjuk is
boldogan mosolygott. Éppen Andyvel beszélgetett, és
most gratulált lányának és sógorának. Már hat unoká-
juk lesz, három-három a legkisebb és a legnagyobb lá-
nyuktól és egy sem Dianától.
- Csodálatos - mondta Diana fapofával, és megcsó-
kolta Samet, aki ekkor adta meg neki a kegyelemdö-
fést, pedig még csak meg sem erőltette magát.
- Azt hittem, megelőzöl a hírrel!
Diana, életében először, szerette volna arcul csapni.
Gyűlölte húgát, ahogy hallgatta nevetését és hencegé-
sét, miközben mindenki gratulált neki, és körberajong-
ta. A legrosszabb mégis az volt, hogy Samnek lesz gye-
reke és nem neki.
Hazafelé menet egy szót sem szólt Andynek, és ami-
kor hazaérkeztek a házukba, a férfi végül nem bírta
tovább.
164
- A rohadt életbe, nem az én hibám, ne kend rám
az egészet!
Jól tudta, mi bántja Dianát, már akkor tudta, ami-
kor Sam megtette bejelentését, és Diana szeméből né-
ma vád sugárzott.
- Honnan vagy olyan biztos benne, hogy nem? Le-
het, hogy mégis!
Diana abban a pillanatban megbánta, amit mon-
dott, amint kiejtette a száján. Kétségbeesetten lero-
gyott a díványra, Andy pedig sértődötten nézett rá.
- Igazán sajnálom... azt sem tudom, mit beszélek.
Annyira kiborítottak. Tudom, hogy nem szándékosan,
de folyton megjegyzéseket tesznek, és Sam egyszerűen
lehengerelt, amikor elárulta, hogy terhes.
- Tudom, drágám - mondta Andy, és Leült mellé. -
Tudom. Megteszünk minden tőlünk telhetőt.
Tudta, hogy Diana másnap megy az orvoshoz.
- Egész biztosan azt fogják mondani, hogy kutya
bajunk sincs. Nyugodj meg.
Diana kezdte meggyűlölni ezt a szót.
- Igen... persze... - felelte, és elment zuhanyozni.
Nem tudott másra gondolni, mint a nővéreire. "Terhes
vagyok. .. "Talán alacsony a spermaszáma. .. "Azt
hittem, megelőzöl a hírrel!... Terhes vagyok... Terhes
vagyok.. alacsony a spermaszáma... Félóráig sírt a zu-
hany alatt, és utána lefeküdt, anélkül hogy egy szót
is szólt volna Andyhez.
165
Másnap ragyogó reggelre virradtak. Szinte sértő volt
Dianára nézve, hogy az idő ilyen szép tud lenni, amikor
ő olyan borzalmasan érzi magát. Szabadságot vett ki
erre a napra. Az utóbbi időben kezdett a munkája az
idegeire menni, a feszültségek, a határidők, a politika,
az emberek. Korábban élvezte a dolgot, ám mostanra
már ettől is elment a kedve; hiszen nem volt gyereke.
Még az egyik legjobb munkahelyi barátnője is észre-
vette, hogy Diana veszített lelkesedéséből. Eloise Stein
az ételrovat szerkesztője volt, és a múlt héten végül vet-
te magának a bátorságot, hogy előhozakodjon a do-
loggal. Eloise íróasztalánál ebédeltek, és egy különle-
ges francia recept eredményét ízlelgették, amelyet
Eloise a minap fedezett fel Párizsban.
- Bánt valami az utóbbi időben? - kérdezte Eloise
nyomatékosan. Intelligens volt, szép, és nagyon éles
eszű. A Yale-en járt egyetemre, és a Harvardon dokto-
rált. Eredetileg is Los Angelesből származott, és most
egy kis lakásban lakott a szülei háza mellett, Bel Air-
ben. Jó tulajdonságai ellenére nem volt beképzelt. Hu-
szonnyolc éves, gyönyörű lány volt, és Dianával jól ösz-
szejöttek. Néhány hónapja került az újsághoz, és öröm
volt vele dolgozni. Egyszer Diana és Andy még Bill
Benningtonnal is össze akarta hozni, de a lány elriasz-
totta a fiút. Túlságosan rátermett volt, túlságosan fel-
nőtt, bár Bill azt állította, hogy túl csontos és túlsá-
gosan magas. Pedig a lány olyan volt, mint egy manöken.
166
- Nem, igazán semmi - válaszolta gyorsan Diana,
és elkezdett áradozni a finomságokról, amiket ettek
- többek között fűszeres disznóhúspástétomot és pa-
calt, melyek Dianának párizsi élményeit juttatták eszé-
be. - Az ember nem is hinné rólad, hogy enni is szok-
tál - mondta Diana, ahogy a lányra pillantott. Kar-
csú volt, nagy kék szemmel és hosszú, egyenes szike
hajjal.
- Az egyetemen krónikus étvágytalanságban szen-
vedtem - magyarázta Eloise. - Legalábbis megpróbál-
tam abban szenvedni, de azt hiszem, túlságosan szeret-
tem enni ahhoz, hogy túl soká kitartsak az étvágy-
talanságnál. A nagymamám pedig állandóan sütiket
küldözgetett nekem Floridából.
Aztán ismét felpillantott Dianára. Nem lehetett egy-
könnyen lerázni, és ezért is ment neki olyan jól az új-
ságnál.
- Nem igazán feleltél a kérdésemre.
- Mire? - kérdezte Diana tétován, pedig nagyon is
jól tudta, mi volt az. Szerette a lányt, de nem volt ben-
ne biztos, hogy bárkit is bizalmába akar-e avatni. Az
egyetlen ember, aki tudta, mennyire kétségbe van esve,
Andy volt.
- Valami bánt téged. Törődjek a magam dolgával,
vagy szükséged van egy haverra?
- Szóval... nem... csak... - azt akarta mondani, hogy
nincs semmi baja, de hirtelen azon vette észre magát,
167
hogy zokog. Nem tudta abbahagyni, úgy sírt. A magas
szike lány a vállát simogatta; és egymás után adta neki
a papír zsebkendőket, hogy megtörölhesse az orrát.
Diana csak sokára tudta legyűrni zokogását. - Sajná-
lom... nem akartam...
Orra, szeme piros volt, még mindig könnyes, de job-
ban érezte magát. Megkönnyebbült, hogy kiereszthette
magából a feszültséget.
- Nem tudom, mi történt.
- Dehogynem tudod, és már nagy szükséged volt rá.
Eloise megölelte, majd töltött neki egy csésze erős
kávét.
- Azt hiszem, igazad van. - Diana mély lélegzetet
vett, és a lány arcába nézett. - Gondjaim vannak...
otthon. Azt hiszem, így mondják. Semmi végzetes,
csak olyasmi, amit fel kellene dolgoznom.
- A férjed? - kérdezte Eloise együttérzően. Nagyon
szerette Dianát és Andyt is. Szomorú volt, amikor a...azt
hallotta, hogy problémáik vannak. Olyan boldognak
látszottak a múltkor, amikor együtt ebédeltek.
- Nem, nem okolhatom őt. Azt hiszem, inkább az
én hibám. Nagyon megnehezítettem a dolgát... már
egy éve próbálkozunk, hogy gyerekünk legyen, és se-
hogy sem sikerül. Tudom, milyen hülyén hangzik, de
olyan, mintha minden hónapban meghalna valaki a
családban - egy szörnyű tragédia, amit újból és újból
át kell élnem. Egész hónapon keresztül izgulok, hogy
168
hátha sikerült, és amikor újra látom, hogy mégsem,
úgy érzem, belepusztulok. Hát nem butaság?
Újra sírva fakadt, és a papír zsebkendőbe fújta az
orrát.
- Nem butaság - biztosította Eloise. - Én soha nem
akartam gyereket, de azt hiszem, ez manapság nem rit-
ka. Mégis, ahhoz vagyunk szokva, hogy a kezünkben
tartsuk a dolgokat, és elég ijesztő, ha nem úgy mennek,
ahogy mi szeretnénk. Te is ismered azt a gonosz szót,
hogy "tervezés": A bánatodban ez is benne lehet: a
teljes erőtlenség, hogy nem vagy képes odahatni, hogy
legyen gyereked.
- Talán. De ennél többről van szó... nehéz elmagya-
rázni... rémisztően üres vagyok belül... és ez az őrült
vágyakozás. Néha jobb lenne meghalni. Nem tudok
senkivel sem beszélni, még Andyvel sem. Szép csend-
ben elpusztulok magamban, a világ eltávolodik, én
pedig begubódzom. Leírhatatlanul magányos érzés.
- Szörnyű lehet - bólintott Eloise. Ez mindent meg-
magyarázott Diana viselkedésével kapcsolatban. Diana
kezdett mindenkit kirekeszteni és teljesen bezárkózni.
Már alig lehetett közel férkőzni hozzá. Nem lett volna
csoda, ha a házassága is megsínyli a dolgot. - Voltál
már orvosnál?
Azt is meg akarta kérdezni, hogy járt-e pszichiáter-
nél, de nem volt hozzá mersze. így is meghatotta Diana
bizalma. Megtisztelő volt.
169
- Jövő héten megyek. Alexander Johnstonnak hívják.
Nem is tudta, miért mondta a nevet is, de ha már
kitálal Eloise-nak, miért ne mondjon el mindent? Dia-
na meglepődött, hogy Eloise elmosolyodik, miközben
újabb kávét tölt.
- Talán hallottál róla?
- Néhányszor. Az apám munkatársa. Az én apám
mesterséges megtermékenyítésre szakosodott nőgyó-
gyász. Ha igazán rosszul állnak a dolgok, lehet, hogy
a végén hozzá kerülsz. Vagy ha méhen kívüli megter-
mékenyítésed lenne, azt is apu csinálhatja. Nem fogad
már sok új beteget, csak ha Alex küldi őket, vagy va-
lamelyik másik társa. Jó kezekben leszel Alex Johns-
tonnál.
Diana megkönnyebbült, és csodálattal nézett a lány-
ra. Még annál is kisebb volt a világ, mint gondolta.
- Szeretnéd, ha megemlíteném neki, hogy ismer-
lek? - kérdezte Eloise tapintatosan.
- Inkább ne. Majd én. Mindenesetre örülök, hogy
jó céghez megyek.
- A legjobbhoz. Meg fogják oldani. Manapság elég
jók a statisztikák. Ezen nőttem fel. Azt hiszem, soha
nem hittem el igazán, hogy az emberek egyszerűen csak
"azt csinálják", és teherbe esnek. Mindig úgy gondol-
tam, a papának is ott kell lennie, hogy segítsen nekik.
Megkapó volt a gondolat, és Diana nevetett Eloise-on.
Végül a lány megkérdezte, miközben créme frafehe-
170
sel leöntött, fantasztikusan finom ahnatortát ettek,
miért nem vesz ki Diana egy kis szabadságot, amíg
el nem rendeződik az ügy. Könnyebb lehetne a dolga,
és talán Andynek is, ám Diana azt felelte, nem hiszi,
hogy megengedheti magának, majd végül bevallotta,
hogy nem is igen szeretné.
- Nem hagyhatom csak úgy itt a munkát. Egyébként
is, mihez kezdenék magammal? Tudod, nem vagyok
benne biztos, hogy otthon bírnék maradni, legalábbis
nem most. Talán, ha lenne egy gyerekem. Így még el
tudom foglalni magamat azzal, hogy számolom a na-
pokat, és minden reggel megmérem a hőmérsékle-
temet.
- Nem hiszem, hogy el tudnám viselni ezt az egészet.
Hogy bírod?
- Nagyon szeretnék gyereket. Azt hiszem, az ember
sok mindenre képes, ha rá van kényszerítve.
Jobban tudta ezt Eloise Dianánál. Apja sokat mesélt
neki a kezelésekről.
Dianának Eloise járt a fejében, miközben a Wilshire
Carthay Building felé hajtott, és kíváncsi volt, vajon
látja-e Eloise apját. Még mindig csodálkozott, hogy
puszta véletlenségből az ő apjának egyik közvetlen
munkatársához jelentkezett be. Bárki, akivel eddig be-
szélt, azt állította, hogy Alex Johnston nagyon jó or-
vos, mégis, amikor Diana a liftbe lépett, hirtelen rop-
pant ideges lett, és félni kezdett.
171
A várószoba csendes volt, és elegáns. Krém- és pasz-
tellszínek uralkodtak benne, a falakon értékes modern
festmények függtek, és a sarokban egy hatalmas pálma
állt. Dianát megkérték, foglaljon helyet, majd néhány
perc múlva bevezették a belső szobába. Egy hosszú fo-
lyosó következett, további műtárgyakkal, feje fölött te-
tőablakok voltak, és a folyosó végén a nővérrel egy
szobába léptek, melynek falát fehérített fával burkol-
ták, a padlóra pedig drága szőnyeget terítettek. A sa-
rokban egy csinos szobor állt, anya gyermekével. Külö-
nös módon Diana már egy anyát és gyermeket ábrázoló
szobortól is szomorú lett.
Megköszönte a nővérnek, és leült. Megpróbált nyu-
godt maradni, és Andyre gondolt. Már előre rettegett
attól, mit fognak vele csinálni, vagy mit találnak majd,
de néhány perc múlva kellemes csalódás érte, amikor
az orvos belépett. Magas, vörösesszőke hajú férfi volt,
hosszú, karcsú kézzel és okos kék szemmel. Dianát egy
kicsit emlékeztette az apjára.
- Jó napot - mosolygott, és kezet nyújtott. - Alex
Johnston vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.
Néhány percig elbeszélgettek Diana munkájáról, és
hogy milyen régóta házas. Aztán az asztalon maga elé
húzott egy üres űrlapot, elővett egy tollat, és bátorítóan
Dianára nézett.
- Hát akkor írjunk le egy-két dolgot, és fogjunk
munkához. Miért keresett fel, Mrs. Douglas?
172
- Én... egy kicsit több mint egy éve próbálok teherbe
esni. Egész pontosan tizenhárom hónapja, és semmi
eredmény.
Azt is bevallotta, hogy már a házasságuk előtt is
óvatlankodtak a védekezéssel, de akkor sem esett
teherbe.
- Volt már terhes? Vetélés? -
- Egyik sem - felelte Diana komolyan. Még nem is
ismerte az orvost, és máris hatalmas tiszteletet érzett
iránta. Egészen biztos volt abban, hogy meg fogja tud-
ni oldani a problémájukat.
- És ezelőtt is volt már "óvatlan" a védekezéssel? -
kérdezte az orvos.
- Nem. Mindig nagyon vigyáztam.
- Milyen módszereket használt?
Egymás után sorjáztak a kérdések a fogamzásgátló
módszerekről. Különösen arra volt kíváncsi, hogy hasz-
nált spirált valaha - egyetemista korában használt - és
hogy szedett-e tablettát, és mennyi ideig. Megkérdezte,
volt-e nemi betegsége - nem volt - cisztája, daganata,
fájdalma, kóros vérzése, balesete, bármiféle súlyos fer-
tőzése, műtéte, volt rák a családban, vagy más beteg-
ség, mint például a cukorbetegség. Mindent akart tud-
ni róla. Aztán, amikor Diana végzett a hosszú felso-
rolással, hogy mi mindene nem volt, az orvos biztosí-
totta arról, hogy egy év nem mindig elegendő a terhes-
ség bekövetkezésére, bár ez hosszú időnek tűnhet neki
173
és a férjének. Még sincs ok az aggodalomra. Azt is
mondta, hogy Diana korában várhatnak még fél évet
vagy akár egy teljes évet, mielőtt bármilyen komolyabb
vizsgálatba kezdenének, bár megjegyezte, hogy ő szíve-
sen végezne vizsgálatokat már egy év sikertelen próbál-
kozás után is.
- Zárjunk ki néhány dolgot, néhány apróságot.
Megnézhetnénk, hátha csak valami jelentéktelen fertő-
zése van, ami felboríthatja az egyensúlyt.
Az orvos rámosolygott, ő pedig úgy döntött, hogy
inkább most fogjanak neki, csak ne kelljen tovább vár-
nia. JÓL tudta, hogy nem bírna ki újabb hat hónap
reménykedést és gyötrelmet. Tudni akarta, miért nem
sikerül a dolog. El sem tudta képzelni, hogy ne lenne
rá egyszerű magyarázat, és már túl akart lenni az egé-
szen, meg akart gyógyulni. Ezt mind elmagyarázta dr.
Johnstonnak.
- Annak is megvan a lehetősége - tette hozzá az or-
vos - hogy nincs mit meggyógyitani, mindketten töké-
letesen egészségesek, és csak egy kis türelemre van
szükségük. Vagy, ha indokoltnak gondolja, a férjén
is kezdhetjük.
Andyvel korábban megegyeztek, hogy Dianával kez-
dik a sort, aztán meglátják, hogy az orvos szerint szük-
ség van-e Andyre is.
- Remélem, nem talál semmit - mondta Diana hal-
kan, és az orvos azt felelte, hogy ő is, majd tétován
174
hozzátette, egyedül az a tény aggasztja egy kicsit, hogy
Diana spirált viselt. Aztán Dianát egy vizsgálóba vezet-
te a folyosó túloldalán. A mai napon csupán hüvelyi
vizsgálatot végeztek. Az orvos elmagyarázta, hogy a
vizsgálatok javát két hét múlva, az ovuláció idején fog-
ják megcsinálni.
A mai napon azonban az orvos csak a hüvelyi vizs-
gálatra kerített sort, hogy megbizonyosodjon arról,
nem talál benne dudorokat, cisztákat, fertőzést vagy
más elváltozást. Vért is vett tőle, hogy ellenőrizzék
HIV- illetve kisebb fertőzésekkel szemben, továbbá
hogy megtudják, van-e ellenálló képessége rubeola el-
len. Az orvos teljes vérképet kért, és a továbbiakban
a hüvelyi tenyészet után méhnyak-tenyészetet is készít
majd, hogy kizárja a további fertőzések lehetőségét.
Néha csupán egy egyszerű kis fertőzés áll az egész
probléma hátterében.
Diana úgy érezte, végre csinálnak valamit annak ér-
dekében, hogy kiderítsék, mi van a szervezetével. EL-
mosolyodott, amikor eszébe jutott, mit mesélt neki
Andy előző este. Elmesélte, hogy egyszer, gyerekkorá-
ban, valami baj történt az orrával. Szörnyen bedugult,
és már alig kapott levegőt. Az édesanyja elvitte egy
szakorvoshoz, hogy megnézze a manduláit.
- És tudod, mi volt a baj? - kérdezte Andy komo-
lyan.
- Fogalmam sincs... orrsövény?
175
- Sokkal egyszerűbb annál. Mazsola. Néhány nap-
pal azelőtt egész csomót tömtem az orromba, a szemek
meg csak ültek a jó melegben, és kezdtek megduzzadni.
Én meg nem mertem szólni az anyámnak. Szóval ha
holnap elmész az orvoshoz, szívem... ne felejtsd el fi-
gyelmeztetni, hogy mazsolákat is keressen.
Elmosolyodott a történeten, miközben az orvos vizs-
gálta, és eszébe jutott, mennyire szereti Andyt.
Dr. Johnston azonban nem talált mazsolát. De rend-
ellenességet, daganatot, cisztát és fertőzésre utaló nyo-
mokat sem. Semmi sem utalt kóros elváltozásra, és
Diana fellélegzett. Ezután egy asszisztens levette a vért.
Amikor Diana felöltözött, az orvos emlékeztette,
hogy tíz nap múlva várja a megbeszélt vizsgálatokra.
Azok segítségével aztán pontosan meghatározhatják,
a hónap mely napjára időzítsék családi életüket, hogy
Diana a legtermékenyebb legyen. Azt is kérte Dianá-
tól, hogy használjon egy ovuláció-ellenőrző készletet,
melynek segítségével a vizeletéből kimutatható egy sár-
gatesthormon, mely kizárólag a peteérést megelőzően
fordul elő. Az egész szörnyen bonyolultnak hangzott,
de valójában nem volt az. Csak újszerű. Azt is kérte,
hogy továbbra is mérje a testhőmérsékletét. Diana már
így is minden reggel megmérte az elmúlt hat hónap
során, Andy borsos megjegyzései ellenére.
Mielőtt Diana hazaindult volna, az orvos azt is taná-
csolta, hogy a férjével lassítsanak munkatempójukon
176
ha lehetséges, vegyenek ki egy kis szabadságot, töltsék
az idejüket olyasmivel, amit szeretnek együtt csinálni,
még akkor is, ha ezzel a barátoktól vagy a munkahelyi
feladatoktól vonják el az időt.
- A stressznek is jelentős szerepe lehet a termé-
ketlenségben. Próbáljanak kikapcsolódni, amennyire
csak lehetséges. Menjenek a levegőre, egyenek nagyo-
kat, aludjanak sokat.
Az orvos jól tudta, hogy a modern világban köny-
nyebb ilyesmit tanácsolni, mint megtartani, de mégis
érdemesnek tartotta mondani. Újból elismételte, hogy
nagy valószínűséggel nincs velük semmi baj, és ha még
egy kis türelemmel vannak, a dolgok természetes mó-
don meg fognak oldódni. Ám arról is biztosította Dia-
nát, amennyiben mégis kóros dologról lenne szó, an-
nak minden bizonnyal meg fogják találni az okát.
Mégis, amint Diana reménykedve, izgatottan és idege-
sen elhagyta a rendelőt, eszébe jutott valami, amit az
orvos mondott: a terméketlenséggel kezelt párok meg-
közelítőleg ötven százaléka egészséges gyermeket hoz
a világra; ám vannak olyanok is, akik, bár maguk egész-
ségesek, nincs velük semmi, de semmi baj, mégsem
tudják elérni a terhességet. Meg kellett küzdenie ezzel
a gondolattal, arra az esetre, ha velük ez utóbbi lenne
a helyzet, bár nem tudta, hogyan lesz képes rá. Abból,
hogy az orvosnál járt, hogy megbeszélte vele a lehető-
ségeket, az elvégzendő vizsgálatokat, most döbbent rá
177
először igazán, mennyire is szeretne gyereket. A gyer-
mekrabláson kívül mindenre képes lett volna.
Kimerülten hajtott hazafelé. Egy pillanatra megkí-
sértette, hogy beugorjon a szerkesztőségbe, de úgyis
szabadságot vett ki, már elmúlt egy óra, és eszébe ju-
tottak az orvos szavai, hogy ne hajszolja agyon magát.
Így aztán úgy döntött, hogy inkább körülnéz az üzle-
tekben, és miközben a Saksben bolyongott, kellemes
bűntudatot érzett. Az áruházból felhívta Andyt, de ő
éppen ebédelt. Végül úgy döntött, hogy hazamegy, és
készít a férjének egy igazán ínyenc vacsorát.
Háromkor Andy felhívta, és hallotta Diana hangjá-
ban a megkönnyebbülést. Legalább nem találtak nála
semmi szörnyűséget. Lehet, hogy mégis őbenne van a
hiba. Az elmúlt egy-két hónap során Andy kezdte ezt
gyanítani.
- Szóval? - kérdezte gyengéden a telefonban. - Meg-
találták?
- Micsodát? - kérdezte meglepődve Diana.
- Hát a mazsolát. Nem mondtad neki?
- Ó, te bolond...
Diana elmesélt mindent, mit kérdeztek tőle, milyen
vizsgálatokat végeztek, és még milyen vizsgálatok vár-
nak rá.
- Szóval két hét múlva mész vissza?
- Tíz nap múlva, és továbbra is mérni fogom regge-
lente a hőmérsékletemet, sőt még a vizeletemet is vizs-
178
gálni fogom egy készlettel.
- Elég bonyolultan hangzik - felelte Andy, és eltűnő-
dött, vajon mit tartogathat számukra a jövő, és külö-
nösen az ő számára, lehet, hogy az ő leletei már sokkal
rosszabbak lesznek. Továbbra is úgy vélte, hogy felesle-
ges az egész, sőt több, mint ijesztő, de mégis hajlandó
volt belemenni, Diana kedvéért.
- Egyébként - szólalt meg Andy, miután végig-
hallgatta a mindenre kiterjedő beszámolót dr. Johns-
tonról, beleértve a cipőt a lábán és a rendelője falán
függő diplomák felsorolását - nem fogod elhinni, mi
történt.
- Fizetésemelést kaptál - felelte Diana reménykedve;
Andy úgy dolgozott a társaságnál, mint egy rabszolga.
- Még nem, de felső körökből származó információ-
im szerint várható. De ez sem semmi: Találgass még.
- A társaság elnökét letartóztatták, mert mutogatta
magát az étkezdében - mondta Diana.
- Nem rossz... Van még valami?... Inkább elárulom,
mert úgysem találnád ki, és két perc múlva egy értekez-
leten kell lennem. Bill Bennington szeptemberben elve-
szi a kis ügyvéd barátnőjét, a lány szüleinek nyaraló-
jában, a Tahoe-tónál. El tudod képzelni? Úgy félre-
nyeltem, hogy kis híján ott maradtam, amikor elújsá-
golta. A lépcsőn együtt jöttünk lefelé, éppen egy szend-
vicset ettem, és azt hittem, csak viccel, amíg a szemébe
nem néztem. El tudod képzelni?
179
- Az az igazság, hogy talán igen. Lehet, hogy meg-
érett rá.
- Remélem is. Már itt volt az ideje. Az esküvő kábé
hét hét múlva lesz. Alaszkába mennek horgászni a mé-
zeshetekre.
- Ejjé! Le kéne beszélned róla.
- Inkább el kéne húznom az értekezletre. Szia, szí-
vem, hét körül otthon vagyok.
- Mint mindig, most is hű volt szavához, és káprázatos
vacsora várta otthon. Diana Eloise egyik francia re-
ceptjét készítette el, de változtatott rajta egyet s mást.
Báránycomb volt könnyű fokhagymás szósszal, zöld-
babbal és erdei gombával. Desszertnek sárgabarackfel-
fújtat készített, mely maga volt a tökély.
- Hűha! Mivel érdemeltem ezt ki? - kérdezte Andy
boldogan, ahogy a desszert végére értek, és Diana ká-
vét töltött neki. Diana már hosszú idő óta nem érezte
magát ilyen jól, és ez meg is látszott rajta.
- Csak arra gondoltam, hogy jólesne egy finom va-
csora, hiszen úgysem csináltam ma semmit.
- Talán gyakrabban kéne itthon maradnod.
Dianának is tetszett az ötlet, de a munkáját is szeret-
te. Eltérően testvéreitől, ő nem tudott belenyugodni ab-
ba, hogy örökké otthon legyen, és jól tudta, hogy ez az-
után is így lesz, hogy gyereket szül. Ám ez még a jövő
gondja volt, és most csak pihennie kellett, lassítania a
munkatempóján - az orvos utasítása szerint. Ezt An-
180
dynek is elmondta, aki kapva kapott az ötleten, és rög-
tön azt tanácsolta, menjenek el a hétvégére Santa Bar-
barába.
- Csodálatos lesz.
Andy egy találkozót is megbeszélt a hétre, Bill Ben-
ningtonnal és jövendőbelijével. Az élet egyszeriben
mulatságosabbá vált, bár Diana nem tudta volna meg-
mondani, miért. Csak abban volt bizonyos, hogy az
orvos meg fogja találni annak a módját, hogy gyere-
kük legyen, és ez a gondolat felvidította.
A hét vidáman telt el, és el voltak ragadtatva Bill
menyasszonyától, Denise Smithtől. Minden igaz volt,
amit Bill állított róla, és a lány meg is hívta őket vacso-
rára magához a jövő hétre. Andy meglepetten hallgat-
ta Dianát, amikor gyenge kifogásokkal visszautasí-
totta. Később azonban felesége elmagyarázta, hogy
akkor lesz a peteérése, és dr. Johnstonhoz kell men-
nie vizsgálatokra, továbbá időben kell szeretkezniük is.
Nem akarta mindezt tetézni társasági kötelezettsé-
gekkel.
- Lehet, hogy szórakozás lett volna kötelezettség he-
lyett - említette Andy tapintatosan. Diana mégsem
akart menni, és inkább a következő hétre beszéltek meg
programot Denise-szel és Bill-lel, bár ez Andyt mit sem
vigasztalta. Diana a gyerekre összpontosított.
Minden reggel, felkelés előtt, szertartásosan hőmé-
rőzött, és az LH-tesztet is használni kezdte, ahogy azt
181
az orvos meghagyta. A teszt pontosan azon a napon
váltott kékre, amikorra az orvos jósolta, és aznap dél-
után Diana elment a rendelőbe, hogy megvizsgálják
méhnyakának nyákját. Az orvos szerint megfelelő volt
- "nagyon kedves és barátságos" - ahogy fogalmazott,
Diana pedig idegesen felnevetett. Dr. Johnston azt ja-
vasolta, hogy Diana és Asdy másnap reggel szeretkez-
zenek, és Diana olyan gyorsan menjen vissza a posteoi-
talis vizsgálatra, amilyen gyorsan csak tud, hogy meg-
nézhessék Andy spermájának viselkedését.
Diana még visszament dolgozni aznap délután,
majd együtt kávézott Eioise-zal. Este aztán beszámolt
Andynek a legutóbbi fejleményekről, és közölte vele,
hogy másnap reggel szeretkezniük kell.
- Micsoda megpróbáltatás - felelte Andy tréfásan,
mégis, a végén valóban annak bizonyult. Egész éjjel
gyomorrontása volt, és kutyául érezte magát reggel.
Azt gondolta, hogy elkapta az influenzát, és nem hitte
"hogy menni fognak a dolgok" - ahogy fogalmazott.
- De muszáj - mondta Diana idegesen, ahogy fe-
küdtek az ágyban, és Diana megpróbált segíteni neki.
- Ma van a peteérésem, és ma kell mennem postcoita-
lis vizsgálatra. Megmértem a hőmérsékletem, és esett,
ami azt jelenti, hogy ma lehet az ovulációm... Andy...
muszáj - nézett rá vádlón, ő pedig legszívesebben a
pokolba kívánta volna, de mégsem.
- Pompás. Kösz a szíves tájékoztatást.
182
Megtette kötelességét, de nem volt benne semmi
öröm. Még jól sem esett. A végén egy szót sem szólt,
kikelt az ágyból, és elment zuhanyozni. Nem volt vala-
mi jó érzés, hogy előre megmondták, melyik nap, mi-
kor, sőt hogyan kell szeretkeznie. Reggeli alatt mindket-
ten némák és feszültek voltak.
- Sajnálom - mondta Diana gyengéden.
- Nincs rá okod - felelte Andy az újság túloldaláról.
- Egyszerűen nem érzem magam jól ma reggel, ennyi.
Felejtsd el.
Utált így parancsszóra szeretkezni, és attól is ideges
volt, hogy mit találhatnak.
Ám a postcoitalis vizsgálat szerint a spermája nor-
mális volt. Az orvos nagyon meg volt elégedve az ered-
ménnyel.
Ekkor dr. Johnston ultrahangvizsgálatot javasolt,
hogy tisztázhasson néhány igen fontos tényezőt. Tudni
akarta a méhnyálkahártya vastagságát, a tüsző mére-
tét, és hogy vajon a szervezet válaszol-e a saját hor-
monjaira. Biztosította Dianát, hogy a szonda sem-
mi kellemetlenséggel nem jár, és így is volt. Diana meg-
könnyebbült, hogy idáig mindent normálisnak ta-
láltak.
Amikor pedig két nap múlva visszajött egy újabb
ultrahangra, hogy megállapíthassák, vajon megvolt-e a
tüszőrepedés, és kilökődött-e a pete, az orvos mindent
rendben talált. Ismét egy lépéssel előbbre jutottak.
183
Bill és Denise ismét vacsorára hívták őket másnap-
ra, de Dianát annyira kimerítette a sok aggodalom,
és hogy azon a héten már háromszor kellett orvoshoz
mennie, hogy semmi kedve nem volt hozzá. Végül rá-
vette Andyt, hogy nélküle menjen. Ő maga korán le
akart feküdni, és szüntelenül azért fohászkodott, hogy
ebben a hónapban teherbe essen. Nem számított ezen-
kívül már semmi a világon. Még a munkája is veszí-
tett fontosságából. De legalább ott volt Eloise, akivel
mindent megbeszélhetett. Még a barátait és a saját csa-
ládját is elhanyagolta, ahogy az orvossal gőzerővel ha-
ladtak előre. Úgy tűnt, egész életüknek egyetlen célja
van. Néha úgy érezte, mintha időnként még Andyről
is megfeledkezne.
Hétfőn ismét visszament az orvoshoz. Vért vettek
tőle, hogy ellenőrizzék a progeszteron szintjét hét nap-
pal a peteérés után. Az LH megjelenése után azonnal
megemelkedett a testhőmérséklete, ami természetes.
Azt jelentette, hogy megtörtént a peteérés. Nem maradt
más hátra, vártak, hogy kiderüljön, terhes-e.
Az örökkévalóságnak tűnt a tíz nap, amíg várniuk
kellett, és Diana jóformán semmi másra nem tudott
odafigyelni. Pedig butaság volt azt képzelni, hogy eb-
ben a hónapban bármi is másként történik majd, hi-
szen nem kapott még semmifajta kezelést. Csak gyűj-
tötték az adatokat. Vérmes reményeket dédelgetett
magában. Aztán két nappal a menstruációjának várt
184
napja előtt hányingere lett, és alig bírt magával, amikor
nem jött meg idejében a vérzése.
A szerkesztőségből felhívta dr. Johnstont, de ő azt
válaszolta, hogy várjon még egy-két napig, a teste nem
gép, és lehetnek eltérések a megszokottól. Aznap este
pedig megjött a menstruációja, és zokogva feküdt az
ágyában, amikor megérezte. Össze volt törve, és azon
töprengett, milyen vizsgálatokat tartogathatnak még
a számára. Kezdett a dolog egyre nyomasztóbbá válni.
Amikor másnap felhívta az orvost, az azt kérte, hogy
beszéljenek meg egy időpontot Andyvel. Ez idáig Dia-
na valamennyi eredménye negatív volt.
- Pompás!. És az mit jelent? - kérdezte Andy epésen,
amikor Diana aznap este megmondta neki, hogy hívja
fel dr. Johnstont. - Azt gondolja, hogy az én hibám?
- Kit izgat, kinek a hibája, csak menjen már min-
den, ahogy kell. Nem érdekel, hogy a te hibád-e vagy
az enyém. Lehet, hogy egyikünké sem, és nincs semmi
bajunk, csak idő kérdése az egész. Ne legyél már úgy
berezelve - felelte Diana. Ám Andy még jobban kétség-
beesett, amikor felhívta az orvost, és az azt mondta
neki, hogy hozzon magával egy üvegcse .friss ondót.
Azt is meghagyta, hogy három nappal a mintavétel
előtt ne éljen házaséletet.
- Csodás - panaszkodott Dianának. - Mit vár el ez
tőlem? Verjem ki az irodában, aztán tűzzek el hozzá?
Tetszeni fog a titkárnőimnek.
185
- Azt hiszed, nekem élmény volt háromszor is be-
menni hozzá ultrahangra? Ne nehezítsd már a dolgot.
így is elég nehéz volt, ezt mindketten jól tudták.
- Rendben, rendben - szólt Andy, és részéről lezárta
az ügyet. Mégis, feszültek voltak egymással, és aznap,
amikorra megbeszélték dr. Johnstonnal, Andy egész
reggel undokoskodott Dianával. Nyíltan visszautasító
volt az orvossal szemben, amikor leült a rendelőben:
Nem, nem volt se kankója, se szifilisze, se herpesze,
se semmilyen betegsége, amit az orvos kérdezett. Soha
nem voltak fertőzései, daganatai, merevedési gondjai,
impotenciája vagy más súlyos betegsége.
Az orvos, persze, észrevette Andy ellenséges hozzá-
állását, de már hozzászokott a többi páciensénél. Nem
csoda, hogy zavarban volt, hiszen a férfiasságát fir-
tatta.
Elmagyarázta neki, hogy vért fognak venni tőle,
amivel ellenőrizhetik a hormonszintjeit, az ondót pe-
dig megvizsgálják, és tenyészetet is készítenek belőle.
Spermaszámlálást is végeznek, valamint egy teljes hor-
monvizsgálatot is. Lehetséges, hogy újból el kell majd
jönnie vérvizsgálatra, mivel a férfiak hormonszintjei
jelentősen ingadozhatnak, a napszaktól és az illető pil-
lanatnyi egészségi állapotától is függően.
Miután levették a vért, az orvos megnézte, nincs-e
visszértágulata a heréjében, mivel ez is súlyosan közre-
játszhat a terméketlenségben.
186
Akárcsak Diana, mire végeztek, Andy is teljesen ki-
merült. Bár a valóságban csöppet sem volt fárasztó,
az érzelmi feszültség elvette erejét.
Amikor megérkeztek az eredmények, Andy meg-
könnyebbülten hallotta, hogy valamennyi negatív.
- Most mi a teendő? - kérdezte Andy csendesen, de
roppant mód megkönnyebbülve, amikor dr. Johnston
három nappal később maga telefonált a laborleletek-
kel. Leírhatatlanul boldog volt, hogy nincs vele semmi
baj, de ugyanakkor elkezdett aggódni Diana miatt. -
Ez azt jelenti, hogy mind a ketten egészségesek va-
gyunk, és csak idő kérdése az egész?
Ha így áll a helyzet, megérte a sok aggodalom, hogy
megtudják. Ám Johnston doktor nem hagyta annyi-
ban a dolgot.
- Azt is jelentheti. Mégis, Diana esetében, tovább
szeretnék menni. Nem hagy nyugodni az a spirál, ame-
lyet évekkel ezelőtt hordott, és szeretnék készíteni a fe-
leségéről egy hiszteroszalpingogramot még ebben a hó-
napban, mielőtt ovulálna. Kontrasztanyaggal feltölt-
jük a belső ivarszerveket, aztán röntgenfelvételt készí-
tünk róla - mondta az orvos könnyedén, de Andy gya-
nakodni kezdett.
- Fájdalommal jár?
- Esetenként igen - vallotta be őszintén. - Nem min-
dig. Kellemetlen.
Ez volt Andy számára a legutálatosabb szó egy orvos
187
szájából. Általában a "kellemetlen" azt jelentette,
hogy az ember nem igazán fetreng a padlón kínjában,
csak majdnem.
- Adhatunk majd neki fájdalomcsillapítót. Előtte
néhány napig Doxycyclint kell majd szednie, csakhogy
mindenképpen elkerüljük a fertőzés veszélyét, és utána
sem szabad leállni vele. Nem mindenki szokott ilyenkor
antibiotikumot felírni, de én jobb szeretem bebiztosíta-
ni a dolgokat. Sok esetben már maga a kontrasztanyag
átmossa a petevezetékeket, és hat hónapon belül létre-
jön a terhesség.
- Jól hangzik, érdemes lenne megpróbálni - felelte
Andy óvatosan.
- Én is azt hiszem - mondta halkan dr. Johnston.
- Majd felhívom a feleségét.
Ám amikor beszélt vele, Diana nem volt ennyire ma-
gabiztos. A kolléganőitől undok dolgokat hallott erre
a vizsgálatról a szerkesztőségben. Sokan azt mondták,
hogy fájdalmas. Egyikük allergiás is lett a kontraszt-
anyagra, és ellenreakció lépett fel nála. Diana megkér-
dezte Eloise-t, mit tud a dologról, de az nem volt sok.
Az azonban egyértelműen kiderült, a hiszteroszalpin-
gográfia, még ha minden simán megy is, nem rózsaszín
leányálom. Mégis, fontos tényeket tárhat fel. A kont-
rasztanyag végigáramlik benne, és tévéképernyőn nyo-
mon követhetik útját a petevezetékben. Kimutatja, ha
rendellenesség van a méhében, ha egy daganat nem
188
látszott volna az ultrahangon, vagy ha el van záródva
a petevezeték. Dr. Johnston ez utóbbira gyanakodott.
Elmondta Dianának, amennyiben a hiszteroszalpin-
gográfia negatív, nem kell további lépéseket tenniük.
Nagy valószínűséggel létre fog jönni a terhesség, és
Andyvel együtt nem kell tovább aggódniuk a nemző-
szerveik miatt. Ám ha a HSG valami rendellenességet
talál, végeznének egy laparoszkópiát még a hónap so-
rán, ami aztán minden kérdésre fényt derít majd. Dr.
Johnston nem szerette hónapokig kínozni a betegeit
felesleges vizsgálatokkal és sokára megszülető eredmé-
nyekkel. Mivel Diana peteérése normális volt, méh-
nyakának nyákja és Andy spermája is egészséges és
egymáshoz illő volt, már csak azt akarta- tudni, hogy
a petevezetékek valóban tiszták-e, és ezzel végére is ér-
tek volna a vizsgálatoknak.
- Mi a véleménye? - kérdezte Dianát a telefonban. -
Megcsináljuk a HSG-t ebben a hónapban, vagy várjunk,
és újból próbálkoznak? Természetesen várhatunk.
Bár szíve szerint ezt nem ajánlotta volna. Nem lett
volna értelme annak, hogy Diana újabb kudarcon
menjen keresztül, nem volt miért újból próbálkozniuk,
hiszen így nem volt semmi remény.
- Meg kell gondolnom a dolgot - felelte Diana ide-
gesen. - Holnap visszahívom.
- Rendben.
Diana úgy érezte, hogy már soha nem szabadul meg
189
az orvostól. Az elmúlt hónap során alig találkoztak
a barátaikkal, nem tudott odafigyelni a munkájára,
és még a saját családtagjait sem akarta látni. Mi
több, Andy sem hívta a testvéreit. Helyette szünte-
len hőmérőztek, lázlapot vezettek, vizsgálatokat vé-
geztek, és orvoshoz rohangáltak. Dr. Johnston előre
figyelmeztette őket, hogy készüljenek fel erre, és arra
is felhívta a figyelmüket, hogy egy pszichiáter is nagy
segítségnek bizonyulhat. Ám Dianáéknak még arra
sem futotta idejükből. Túlságosan sokat dolgoztak
ahhoz, aztán ott voltak a tesztek, és megpróbálták
egymásban tartani a lelket ebben a válságos időszak-
ban.
- Mit gondolsz, szívem? - kérdezte Andy óvatosan
aznap este. - Akarod, hogy megcsinálják azt az izégrá-
fiát vagy micsodát?
Diana elmosolyodott, és azon tűnődött, miért nem
sikerül terhesnek lennie. Ám ez a vizsgálat komolyan
megijesztette.
- jönnél velem? - kérdezte szorongva, és Andy
bólintott.
- Persze, ha beengednek.
- Dr. Johnston azt mondta, igen. Pénteken szeretné
megcsinálni.
- Az jó lenne nekem - vágta rá Andy. - Aznap nincs
nagy értekezletem. .
- Pompás. Akkor csinálják meg inkább neked - je-
190
gyezte meg Diana epésen. Andy gyorsan kiment kávét
főzni. Amikor visszajött, Diana boldogtalanul nézett
rá. Döntött. Megéri a vizsgálat, csakhogy már tudják,
mi van vele.
- Jól van. Csinálják meg.
- Bátor kislány vagy, Di - mondta Andy, és el sem
tudta képzelni, mit tett volna Diana helyében. Az ő
vizsgálatai nagyon egyszerűek voltak.
Péntek reggel a kórházban találkoztak az orvossal.
Egy kis vizsgálóban elmagyarázta nekik az eljárás lé-
nyegét, és adott Dianának két fájdalomcsillapító tab-
lettát. Egy nővér jódoldatot tett a területre, egy másik
atropint és glykagont adott be neki, hogy ellazítsa az
izmokat, és egy perc múlva óvatosan beadták a kont-
rasztanyagot. Diana maga is láthatta a képet a képer-
nyőn, bár az nem mondott neki semmit. Tizenöt perc
múlva pedig már készen is voltak. A térde remegett,
és görcsök gyötörték, de örült, hogy túlesett rajta,
akárcsak Andy, aki nagyon büszke volt rá. Végig arra
gondolt, bárcsak átvállalhatná tőle, és azt forgatta a
fejében, vajon érdemes-e szenvednie a feleségének.
Már kezdett kételkedni. Mi az isten szerelmére kell ne-
kik egy gyerek?
- Jól vagy? - kérdezte aggódva Dianától. Az asz-
szonynak megrándult az arca, ahogy felült, de bólin-
tott. Túlélte, és már csak arra volt kíváncsi, mit talált
dr. Johnston. Az orvos két másikkal értekezett, és a
191
radiológussal az egyik felvételt elemezte. Egy olyan te-
rület kötötte le figyelmüket, ahová nem jutott festék.
- Találtak valamit? - kérdezte Andy bátortalanul.
- Nos, van itt valami figyelemre méltó - fordult hoz-
zájuk Johnston doktor. - Majd egy kicsit később meg-
beszéljük.
Andy és egy nővér segítettek Dianának rendbe tenni
magát, miközben dr. Johnston és kollégája többször
is átnézték a felvételt. Diana felöltözött, és némán
ült. Már nem izgult, amikor Johnston doktor hozzájuk
fordult.
- Hogy érzi magát? - kérdezte együttérzően, és Dia-
na megrántotta a vállát.
- Mintha elcsapott volna egy kamion - felelte őszin-
tén, Andy pedig átkarolta, és magához szorította.
- Úgy érzem, érdemes volt elvégezni a vizsgálatot
- mondta Johnston halkan. - Lehet, hogy megtaláltuk
a bűnöst. Úgy tűnik, a jobb petevezetéke el van záród-
va, Diana. És a bal oldali is eléggé halványan látszik.
Nagyon szeretném, ha jövő héten elvégezhetnénk egy
laparoszkópiát, hogy megtudjuk, miről is van szó. Ez
lehet a problémájuk hátterében.
- És mi van, ha el vannak záródva? - kérdezte Diana
rémülten. - Meg tudja nyitni őket?
- Lehetséges. Még nem tudom. Sokkal okosabbak
leszünk a laparoszkópia után.
Diana rájuk meredt, aztán Andyre. Nem volt felké-
192
szülve ilyen rossz hírre. Annak a tudata pedig, hogy
megvan a baj forrása, nem okozott benne olyan meg-
könnyebbülést, mint remélte.
Diana a jövő hétre beszélte meg a laparoszkópiát.
Ez egy sebészeti beavatkozás, melynek során kis vágást
ejtenek majd a köldöke mellett, és azon keresztül beve-
zetnek egy szondát. Ennek segítségével megnézhetik
a petevezetékeit, a méhét, az egész traktust, és megfi-
gyelhetik az esetleges elváltozásokat. Az orvos meg-
ígérte, hogy ez alkalommal nem fog érezni semmilyen
fájdalmat sem. Teljes érzéstelenítéssel végzik majd.
- És aztán? Utána? - kérdezte Diana. Most már
mindent tudni akart.
- Meglátjuk, mit tehetünk, Diana. De a HSG bebi-
zonyította, jól tettük, hogy ilyen rámenősek voltunk.
Diana nem tudta eldönteni magában, hogy hálás
legyen-e az orvosnak, vagy inkább gyűlölje, de min-
denesetre megköszönték neki, és félóra múlva elhagy-
ták a kórházat. A megkönnyebbülés helyett, hogy túl-
esett egy nehéz vizsgálaton, Dianára műtét várt a jövő
héten. Nem is tudott rágondolni. Tízezer évvel idő-
sebbnek érezte magát, amikor belépett a házukba, és
gépiesen felvette a csöngő telefont.
A húga volt az, Sam, és azt akarta tudni, hogy érzi
magát. Ő volt a legutolsó ember a világon, akivel Dia-
na most beszélgetni szeretett volna.
- Szia, Sam. Jól vagyok. És te?
193
- Egyre kövérebb - panaszkodott a húga. Mindig ha-
talmas hasa volt, amikor gyereket várt, és már három
és fél hónapos terhes volt. - Szörnyű a hangod. Valami
baj van?
- Elkaptam az influenzát. És sietnem kell.
- Jól van, szívem, menj csak. Valamikor felhívlak
a napokban.
- Csak az hiányzik... - suttogta magában Diana, mi-
közben letette a kagylót - ne hívj fel... soha többé...
ne mesélj nekem arról, mekkora hasad van... hogy
mennyire terhes vagy... a gyerekeidről meg a ba-
bádról...
- Ki volt az? - lépett be mögötte Andy a szobába.
- Sam - felelte Diana ernyedten.
- Ő.
Azonnal átérezte a helyzetet.
- Ne beszélj vele. Ne vedd fel többé a telefont. majd
azt mondom neki, hogy nem vagy itthon.
Ám Andy öccse, Greg sem volt jobb. Ő este telefo-
nált, és azt kérdezte, mikor lesz már gyerekük.
- Amikor benő a fejed lágya - viccelődött Andy, de
a kérdés még őneki is rosszul esett. Dianát megölte
volna.
- Arra ne is számíts - felelte az öccse.
- Én is így gondoltam.
Azt is felvetette, hogy meglátogatná őket szeptember
elején, de Andynek nem tetszett az ötlet. Nem tudta,
194
Diana hogyan érzi majd magát a laparoszkópia után
a jövő héten, és akkor már mindjárt ott a szeptember.
Talán depressziós lesz... vagy operálni fogják..: esetleg
gyermeket fog várni. Már képtelenek voltak előre ter-
vezni. Néha Andy elmerengett, hogyan bírják mások,
és hogyan tudják megfizetni? A vizsgálatok már eddig
is egy vagyonba kerültek, és a laparoszkópia még annál
is drágább lesz.
Greg azt felelte, érti, és majd valamikor máskor je-
lentkezik. Andy ugyanis azt mondta neki, túl sok dolga
van ahhoz, hogy vendégeket fogadjon. Ez elég barát-
ságtalanul hangzott, de még mindig jobb volt, mintha
elmesélte volna, milyen zaklatott életet élnek.
- Elszarja az egész életünket, nem? - szólalt meg
Diana szomorúan vacsora közben, a konyhában. A
ház túlságosan nagynak tűnt. Túl sok szobát nem
használtak, és ott volt egy teljes szintnyi hálószo-
ba, amire talán egész életükben nem lesz szüksé-
gük.
- Nem hagyhatjuk annyiban, édesem - fogadko-
zott Andy hősiesen. - Az orvosnak pedig igaza van.
Augusztus végére mindent tudni fogunk, és meglátjuk,
mit lehet tenni. Ha valami baj van, biztosan meg lehet
gyógyítani.
- és ha nem?
- Akkor meg kell tanulnunk együtt élni vele. Annyi
más lehetőség akad.
195
Mostanában sokat olvasott a méhen kívüli megter-
mékenyítésről.
-.Nem hagyom, hogy csak úgy "együtt élj vele" -
mondta Diana, és a szeme megtelt könnyel. - Inkább
elválok tőled, hogy elvehess valakit, akitől lehet gye-
reked.
- Ne butáskodj.
Andy átérezte Diana gyötrelmét, és mélységesen el-
keserítette, amit mondott.
- Ha mást nem, örökbe fogadhatunk egy gyere-
ket.
- Miért tennéd? Neked nem kell. Nem te vagy a hi-
bás. Én vagyok az.
- Talán egyikünk sem az. Lehet, hogy téved az orvos.
Várjuk már ki a végét a dolognak.
A végén már kiabált, aztán megrázta a fejét. Dianá-
nak igaza volt. Elszarta az egész életüket. Kiérződött
a bennük felgyűlő feszültségből.
- Aha - felelte Diana bánatosan - lehet, hogy csak
mazsola.
De Andy nem mosolygott. Nem tudott.
7. Fejezet
Lassan teltek a laparoszkópiát megelőző napok, de az-
tán egyszerre csak péntek lett. Diana már előző este
óta nem evett és nem ivott semmit, és kora reggel Andy
bevitte a kórházba.
Szinte azonnal, hogy megérkezett, adtak neki két in-
196
jekciót, majd egy hordágyon eltolták, miközben álmo-
san pillogott Andyre, és búcsút intett neki. Amikor pe-
dig délben visszahozták, még mindig nagyon kótyagos
volt. Ekkor már Alex Johnston beszélt Andyvel, így
ő már tudta a szomorú újságot, de Diana még nem.
Andy nem szólt róla egy szót sem, amikor Diana magá-
hoz tért, aztán dr. Johnston visszajött hozzájuk dél-
után, és elmesélte, mit talált.
- Mit látott? - kérdezte Diana idegesen, amikor az
orvos belépett a szobájába. Az orvos hallgatott még
egy pillanatig. Andyre pillantott, majd leült, és az asz-
szonyra nézett. Rossz hírt hozott, Diana látta a pillan-
tásából. - Nem sok jót, igaz?
- Nem - felelte az orvos halkan. - Csúnyán heges
mindkét petevezeték, az egyik látszólag teljesen el van
záródva, a másik pedig súlyosan károsult. Komoly
összenövések láthatók mindkét petefészken. Attól tar-
tok, egy pete sem képes keresztüljutni ilyen petevezeté-
keken. Nem jó hírek, Diana.
Diana hitetlenkedve meredt az orvosra, képtelen volt
elhinni, amit mondott. Nem lehet a dolog ilyen súlyos,
vagy mégis?
- Meg tud gyógyítani? - kérdezte rekedten.
Az orvos megrázta a fejét.
- Semmit sem tehetünk. Az egyik petevezeték még
adott volna talán némi esélyt, de súlyos összenövések
vannak a petefészkek és a belek között. Olyan nagy-
197
mértékű a károsodás, hogy nem látok lehetőséget a
terápiára. Nem teljesen lehetetlen, hogy egy pete még-
iscsak keresztüljut, de nagyon kicsi a valószínűsége.
Persze, különösebb dolgok is megtörténtek már. Még-
is, becslésem szerint, egy a tízezerhez az esélye, hogy
valaha is teherbe esik. Az összenövések a petefészkek-
nél pedig olyan nagymértékűek, hogy egy petekivétellel
megsérthetjük a beleket. Így lehetetlenné válik a méhen
kívüli megtermékenyítés is. Azt hiszem, az egyetlen do-
log, amivel megpróbálkozhatunk, a peteátültetés. Egy
másik nő petéjét megtermékenyítjük Andy spermájá-
val, és beültetjük az ön méhébe. Ám nem garantálható
ennek sikere sem. Úgy tűnik, hogy a méhe és függelékei
súlyos, úgynevezett "tünetmentes fertőzésen" estek át.
Minden bizonnyal a spirál okozta. Szerintem, ha vala-
ha is teherbe esik, az csak a vakszerencsének köszönhe-
tő, de az elég ritka a mi házunk táján. Nem marad
sok lehetőségünk a peteátültetésen vagy az adoptálá-
son kívül.
Diana szeméből patakzottak a könnyek, és Andy is
sírt. Átkarolta feleségét, és magához szorította, ahogy
csak tudta. Ám nem vehette át tőle fájdalmát, nem von-
hatta vissza az igazságot, amit megtudtak. Csak az járt
a fejében, miért nem történtek másként a dolgok.
- Hogyan eshetett ez meg velem? Miért nem vettem
észre? Miért nem éreztem semmit?
Elpusztult benne valami, és csak most tudta meg.
198
Hihetetlen volt, hogy ilyen kegyetlen dolog történhetett
vele.
- Ez a tünetmentes fertőzés lényegéből adódik - ma-
gyarázta dr. Johnston - és a leggyakrabban a spirál
a bűnös. Sajnos, nem ritka eset. Nincs se fájdalom,
se váladékozás, se láz, semmilyen tünet, de a fertőzés
olyan heveny, hogy tönkreteszi a petevezetékeket, és eb-
ben az esetben még a petefészkeket is, az összenövések-
kel. El sem mondhatom, hány fiatal nő jön hozzánk
ilyen problémával. Nagyon sajnálom, hogy önnél is ez
a helyzet. Tudom, hogy nem fogja megvigasztalni, de
léteznek más lehetőségek is.
Reménységet akart belé tölteni, de csak kétségbeesést
hozott. Diana álma, hogy saját gyereke legyen, egysze-
riben szertefoszlott.
- Nem kell pete más nőtől. Inkább nem lesz gye-
rekem.
- Most ezt mondja, de később másként gondolhatja.
- Nem, nem fogom, és örökbe sem akarok fogadni
- sikította. - Saját gyereket akarok!
Miért fogantak meg a testvérei olyan könnyen? Miért
volt lehetséges mindenki másnak, csak neki nem, miért
használta azt a rohadt spirált? Rá szeretett volna rivall-
ni valakire, de nem volt kit okoljon, nem volt kinek
szemrehányást tegyen, nem szüntethette meg gyötrel-
mét, de még nem is enyhíthetett rajta. Andy átkarolta,
míg zokogott, és az orvos egy idő után magukra hagyta
199
őket. Nem tudott rajtuk segíteni.
- Szegény kicsim. Szegénykém - ismételte Andy újra
és újra, ahogy a karjában tartotta.
Nem sokkal később hazamentek. Diana hasa saj-
gott, a méhe pedig nemhogy üres, hanem egyenesen
sivár volt.
- Nem tudom elhinni - mondta Andynek, amikor
beléptek az ajtón. Iszonyattal nézett körül. Már a házat
is gyűlölte. - Azt akarom, hogy adjuk el a házat -
mondta, és bement a hálószobába. - Az emeleti szobák
olyanok, mint egy állandó szemrehányás: "Meddő
vagy!" "Soha nem lehet gyereked!"
Legszívesebben elpusztult volna, amikor arra gon-
dolt, mit mondott neki az orvos.
- Miért nem gondolkozunk el a többi lehetőségről?
- javasolta Andy nyugodtan. Nem akarta Dianát job-
ban elszomorítani, bár ő maga is igencsak bánkódott.
Borzalmas napjuk volt, és egész eljövendő életükkel
kellett szembenézniük. Semmi nem ment úgy, mint
ahogy korábban eltervezték, és a tervek megváltoztatá-
sa nem volt se könnyű, sem pedig kellemes feladat. -
Ez a peteátültetés klassz lehet.
- Nem klassz! - ordította Diana, mintha nem is is-
merőshöz beszélne. - Nincs semmi klassz abban az un-
dorító eljárásban. Az a klassz ha az embernek saját
gyereke születik, de nekem nem lehet. Nem hallottad
az orvost?
200
Görcsösen zokogott, és Andy nem tudta, hogyan
csillapíthatná le. Őt is nyomasztotta a dolog, de Dianá-
nak rémesebb volt, hiszen a végzetes hibát az ő testében
találták.
- Később beszélünk még róla - mondta Andy, és
gyengéden visszahajtotta az ágyneműt, hogy Diana be-
bújhasson az ágyba. Tudta, hogy a vágás még mindig
fájhat.
- Nem akarok erről többet beszélni. Ha pedig el
akarsz válni, én beleegyezem - mondta, ahogy zokogva
az ágyba feküdt.
Andy bánatosan rámosolygott. Diana meg volt zava-
rodva, és minden oka megvolt rá. Andy jobban szerette
a feleségét, mint valaha.
- Nem akarok elválni tőled, Di. Szeretlek. Aludj egyet.
Holnap reggel mindketten nyugodtabbak leszünk.
- Mitől lenne akkor jobb? - nyögte Diana keser-
vesen, miközben lefeküdt. - Nincs többé holnap.
Nincs jövő hét, se kék teszt, se hőmérőzés. Nincs már
semmi.
Elvették a reményt, és soha nem szűnő bánatot ad-
tak helyette. Talán nem olyan súlyos - gondolta magá-
ban Andy. Behúzta a függönyöket, kiment a szobából,
és abban reménykedett, hogy Diana hamarosan elal-
szik. Ám felesége egész hétvégén csak sírt. Hétfőn pe-
dig, amikor bement dolgozni, úgy nézett ki, mintha
a másvilágról jött volna vissza. Az egyetlen okos dolog,
201
amit csinált, az volt, hogy nem vette fel testvérei tele-
fonjait.
Egész következő héten olyan volt, mint önmaga kí-
sértete, és Andy minden igyekezete ellenére sem volt
képes megvigasztalni. A szerkesztőségben Eloise még
ebédelni is el akarta Csalni, de ezt is visszautasította.
Nem akart találkozni, nem akart beszélni senkivel -
még Andyvel sem.
Andy megpróbálta meggyőzni, hogy menjenek el
Bill és Denise esküvőjére a Táhoe-tóhoz, szeptember
első hétvégéjén, ám Diana kurtán visszautasította. Vé-
gül, egy hét tusakodás után, Andy egyedül ment el.
Diana rá se rántott, Andy pedig nem érezte valami jól
magát, de legalább megnyugtató volt kicsit távolabb
kerülnie felesége őrjöngésétől és szűnni nem akaró fáj-
dalmuktól. Bánatuk mit sem enyhült, és Andynek fo-
galma sem volt, hogyan győzhetné meg Dianát arról,
hogy az életüknek ezzel még nincs vége. - Se te, se
én nem haltunk meg - mondta végül - és egyikünk
sem szenved halálos betegségben. Az egyetlen dolog,
ami most más, mint eddig, az, hogy tudjuk, nem lehet
gyerekünk. De ezért nem vagyok hajlandó feladni a
házasságomat. Persze hogy szeretnék gyereket. Az is
lehet, hogy valamikor majd örökbe fogadunk egyet.
De most itt vagyunk, te meg én. És tönkretesszük egy-
mást, ha nem szedjük össze magunkat egy kicsit.
Elhatározta, hogy visszatéríti életüket a normális ke-
202
rékvágásba, de Diana már nem is emlékezett arra, mi-
lyen volt az.
Álló nap csak veszekedett, mindenért dühöngött,
néha meg napokig meg sem szólalt. Egyedül akkor volt
magánál, amikor dolgozott, de amint hazaért, újra őr-
jöngeni kezdett. Andy már néha arra gondolt, hogy
szándékosan szét akarja verni a házasságukat. Diana
nem hitt már semmiben, se Andyben, se önmagában,
se a barátaikban, se a munkájában és legkevésbé nem
a jövőjükben.
Szeptember első szombatján Charlie és régi barátja,
Mark, együtt ebédeltek. Mark pillanatnyi barátnője
néhány napra elutazott a szüleihez a keleti partra. Az
előző nap a munkahelyükön kiderült, hogy Charlie is
egyedül lesz a hétvégén.
Délután tekézni mentek, utána pedig beültek sörözni
Mark kedvenc bárjába, és baseballmeccset néztek. Sze-
rették az ilyen délutánokat, de csak nagy ritkán akadt
rá idejük. Mindketten sokat dolgoztak, a hétvégeken
meg Charlie azt csinálta, amit Barbie akart, azaz a leg-
többször áruházakba jártak, és felugrottak barátaik-
hoz. Az egyetlen dolog, amit Barbara őszintén utált,
a teke volt.
- És mi újság, fiú? - kérdezte Mark szívélyesen, mi-
közben a Mecsről sikerült hazafutnia. Szeretett együtt
lenni Charlie-val, és szívén viselte fiatal munkatársa
sorsát. Nem volt fia, csak két lánya, és időnként úgy
203
érezte, Charlie annyit jelent neki, mintha a saját fia
lenne. - Hová utazott Barbie? Az öregeit látogatja Salt
Lake Cityben?
Tudta, hogy Barbara odavaló volt, de azt nem, hogy
inkább meghalt volna, mintsem hogy meglátogassa a
családját. Charlie soha nem árulta el másnak felesége
titkait.
- Vegasba ment az egyik barátnőjével - mondta
Charlie közömbösen, és barátjára mosolygott.
- Viccelsz? - kérdezte Mark döbbenten. - Miféle ba-
rátnőjével?
- A régi szobatársával, Judival. Meglátogatják né-
hány régi ismerősüket. Ott éltek valamikor.
- Elengedted egyedül?
- Mondtam már... Judival ment - felelte Charlie, és
mulatott barátja aggodalmán.
- Elment az eszed. Judi tíz másodpercen belül lelép
valami hapsival, és mit gondolsz, mihez kezd. akkor
Barbie?
- Már nagylány. Csak megoldja valahogy. Ha pedig
gondja támad, hazatelefonál.
Biztos volt benne, hogy Barbarának nem lesz semmi
baja. Olyan izgatott volt az úttól. Majdnem két éve
nem járt ott, és már csak a csillogás-villogásra és a ka-
landra tudott gondolni.
- És te hogyhogy nem mentél? - kérdezte Mark, mi-
után megrendelték a pizzájukat.
204
- Ó... nem az én világom - borzongott Charlie. -
Ki nem állom az olyasmit. Az a nagy zaj meg a sok
hülyeség. Nem szeretem a szerencsejátékokat. Minek
mentem volna Vegasba? Sokkal jobban érzi magát a
barátnőivel, mintha engem kellene körbevonszolnia.
így aztán röhécselhetnek, visonghatnak, és kedvükre
beszélhetnek a fiúkról meg a szépítőszerekről.
- Szóval még mindig nem verte ki a fejéből az
ilyesmit?
Mark őszintén aggódott, és Charlie-t meghatotta ba-
rátjának törődése.
- Milyesmit? A fiúkat meg a szépítőszereket? - tré-
fálkozott Charlie. Tökéletesen megbízott Barbarában.
- Ne féltsd egy percig se. Csak időnként szereti egy
kicsit a csillogást. Úgy érzi tőle magát, mintha még
mindig színésznő lenne. Nem sok munkát kapott az
idén, és az életünk elég csendes.
Charlie szerette a nyugalmat, de tudta, hogy Barbie-
nak hiányoznak korábbi életének izgalmai, még akkor
is, ha mindig mondja neki, örül, hogy Charlie-nál me-
nedéket talált.
- És mi rossz van a csendben? - mérgelődött Mark,
fiatal barátja pedig nevetett.
- Most olyan voltál, mint az apám... már ha lett
volna.
Charlie élvezte, hogy Mark ennyire törődik vele. Kö-
rábban soha, senki nem volt vele ilyen, kivéve persze
205
Barbie-t.
- Nem lett volna szabad elengedned Vegasba. Férjes
asszony nem tesz ilyet. Otthon a helye, a férje mellett.
Mit tudsz te? Soha nem volt anyád. De ha az én felesé-
gem ilyet csinált volna, ott helyben váltam volna el tőle.
- Úgy is tettél - csipkelődött Charlie, és Mark szé-
gyenlősen elvigyorodott.
- Az más volt. Azért váltam el tőle, mert viszonya
volt valakivel.
Charlie tudta, hogy Mark akkori legjobb barátjával.
Az asszony meg fogta a két lányt, és New Jerseyből
Kaliforniába költözött. Ezért jött Mark Kaliforniába.
Hogy közelebb legyen a lányaihoz.
- Ne aggódj annyit. Jól megvagyunk. Csak szüksége
volt egy kis szórakozásra, és kész. Megértem.
- Túlságosan elnéző vagy. Ide hallgass! - rázta ujját
Mark. Közben megjött a pizza. - Én is ilyen voltam,
de tanultam belőle... ma már kemény vagyok!
Próbált szigorúan nézni, de mindketten tudták, a
nők úgy játszanak vele, ahogy akarnak. Bármit meg-
szerezhettek tőle, feltéve, ha nem kacérkodtak más
fiúkkal. Ez volt az az egy, amit Mark nem viselt el.
- És veled mi újság? - kérdezte Charlie, miközben
az óriási pizzával birkóztak. - Hogy van Marjorie és
Helen?
Ők voltak Mark lányai. Egyikük férjnél volt, a má-
sik még főiskolára járt. Apjuk büszkeségei voltak.
206
Mark bolondult a lányaiért.
- Jól vannak. Meséltem már, hogy Marjorie gyere-
ket vár márciusra? El sem hiszem... az első unokám.
Már tudják, hogy fiú. Az én időm óta megváltoztak
a dolgok, az biztos.
Aztán Charlie-ra hunyorított, és kíváncsi volt, vajon
ők mikor próbálkoznak meg a dologgal. Talán ezzel
lehetne Barbie-t otthon tartani, ahelyett hogy Vegasba
járna a hétvégére.
- Hát ti? Nem jön a gyerek? Nem gondolod, hogy
itt lenne már az ideje? Mióta is vagytok már háza-
sok?... Tizennégy, tizenöt hónapja? Akkor aztán lenne
mit csinálnia a fiatalasszonynak.
- Éppen ettől fél - felelte Charlie bánatosan. Ám
nemcsak arról volt szó, hogy Barbara mit akar, hanem
arról is, hogy mi nem sikerül. Azok szerint a könyvek
szerint, amelyeket a témában olvasott - és jó néhány
ilyen volt az utóbbi időben - minden hónapban épp
a legmegfelelőbb időben szeretkeztek ahhoz, hogy gye-
rekük legyen, de mégsem történt semmi. Charlie kez-
dett aggódni.
- Nem akar gyereket?
- Legalábbis azt mondja - felelte Charlie. Nem ijesz-
tették meg a felesége szavai, és ezt Markkal is éreztetni
akarta. - Idővel úgyis meggondolja magát. Senki nem
tud ellenállni a gyerekeknek. Barb csak attól fél, hogy
ártana a karrierjének, ha teherbe esik, és ha jön a nagy
207
alkalom, nem tudja majd megragadni.
- Talán soha nem jön. Nem lehet ezért feláldozni
a gyerekeket - mondta Mark határozottan. Csöppet
sem volt megértő Barbie szeszélyeivel szemben. Szerin-
te agyon volt kényeztetve, és nem tetszett neki, hogy
Charlie csak adja alá a lovat. - Teherbe kell ejtened,
nem számít, mit akar - folytatta Mark, és elégedett
arccal hátradőlt székében. Charlie felsóhajtott.
- A dolgok nem mindig olyan egyszerűek.
- Tablettát szed?
- Nem. Legalábbis nem hiszem.
Ez eszébe sem jutott, de nem gondolta, hogy Bar-
bara eltitkolta volna előtte. Egyszerűen egyelőre nem
akart még gyereket, és méhnyaksapkát használt, vala-
hányszor csak lusta volt kikelni az ágyból, ami - Char-
lie szerencséjére - meglehetősen gyakran . megesett.
Annyira hanyagul vették a védekezést, hogy Charlie
egyre jobban kezdett aggódni az eredmény elmaradása
miatt. Barbara maga mondta hónapokkal ezelőtt, ő
is csodálkozik már azon, hogy ilyen nemtörődömség
ellenére még mindig nem terhes. - Nem is tudom -
pillantott Charlie szégyenlősen barátjára. - Valahogy
még nem jött össze.
Bátortalan volt a hangja, és Mark aggodalmasan né-
zett rá. Tudta, fiatal barátja mennyire szeretne gyere-
ket. Számára a legnagyobb dolog lett volna a világon,
nem is beszélve arról, hogy Barbie-t is otthon tartotta
208
volna.
- Lehet, hogy nem jó időben csináljátok. Tudod,
nem lehet csak úgy akármikor nekifogni. Egy egész
tudomány szól erről. Meg kéne kérdezned az orvo-
sodat.
Neki sem volt túl sok fogalma a dologról. Az első
lánya a kocsija hátsó ülésén fogant meg. Tizenkilenc
éves volt, és még nem voltak házasok. A másik lány
az elsö után tíz hónapra született. Ezután a felesége
elköttette a petevezetékét, Mark jelenlegi barátnője pe-
dig tablettát szedett. Ám azt határozottan tudta a férfi,
hogy vannak alkalmas és alkalmatlan idők a dologra,
és nem volt benne biztos, vajon Charlie hallott-e már
róla.
- Pont jókor csináltuk a könyvek szerint.
- Lehet, hogy akkor csak lazítanod kéne egy kicsit -
javasolta Mark cinkosan. - Egészséges vagy és fiatal.
Előbb-utóbb sikerülni fog.
- Talán.
Ám már kezdte nyomasztani sikertelensége, és kicsit
aggódott is.
- Azt gondolod, valami nincs rendjén?
- Nem is tudom.
Charlie kétségbeesett tekintete megindította Mar-
kot. Vállon veregette, és rendelt maguknak még egy
rund sört. Kellemes, barátságos este volt.
- Nem volt mumpszod gyerekkorodban? Vagy vér-
209
bajod, amikor csak úgy összevissza dugtál?
- Nem - mosolygott Charlie az egyenes kérdésen. -
Egyik sem.
Mark elfintorodott, és aggódva pillantott fiatal ba-
rátjára. .
- Tudod, a nővérem és a férje sokat bajlódtak, míg
gyerekük lett. Már hét éve voltak házasok, és nem tör-
tént semmi. San Diegóban élnek. Aztán elmentek egy
itteni híres orvoshoz. A nővérem hormontablettákat
vagy injekciókat kapott, és fogalmam sincs, mit csinál-
tak a sógorommal, csak azt, hogy egy ideig rövidnadrá-
got kellett hordania, és jégkockákat kellett beletennie.
Jól hangzik, mi? De aztán, bimm, bamm, bumm, szü-
letett három gyerekük. Két fiú és egy lány. Elkérem
tőlük a nevét, ha legközelebb beszélek valamelyikük-
kel. Valami menő fickó Beverly Hillsben. Egy vagyon-
ba került nekik, de megérte. Csudaszép gyerekek.
Charlie még mindig mosolygott Mark sógorának
jégkockával megrakott rövidnadrágján, amikor meg-
hozták a sörüket. Mindketten jót nevettek. Néha olyan
jólesett egy kellemes estét eltölteni egy jó baráttal.
Charlie szeretett együtt lenni a feleségével, de vele nem
beszélhetett a számára fontos dolgokról, őt pedig
annyira más dolgok érdekelték. Charlie és Mark sok
mindenben hasonlítottak egymáshoz, és Charlie sokra
értékelte ezt a barátságot.
- Tudod, nem vagyok benne biztos, hogy pont jég-
210
kockákra vágyom az alsónadrágomban.
- Ide hallgass, ha működik, mit számít... nem?
- Milyen kár, hogy nem téged vettelek el feleségül -
tréfálkozott Charlie. - Tetszik, hogy ennyire szereted
a gyerekeket.
Barátjára mosolygott.
- Nincs párjuk. Megszerzem neked az orvos nevét -
mondta eltökélten. Segítőkész volt, mint mindig.
- Még abban sem vagyok biztos, hogy van valami
baj. Lehet, hogy még nem is próbálkoztunk elegendő
ideig. Csak június óta veszem igazán komolyan a dol-
got. Azt írják, hogy még egy normális párnak is bele-
telhet egy év, míg a nő teherbe esik.
- Bárcsak egyszer lettem volna olyan mázlista - for-
gatta Mark a szemét, és mindketten nevettek. - Külön-
ben is, mit árthat, ha megnézik? Legfeljebb azt mondja
a pasi, hogy csúcsformában vagy, te meg hazamégy,
mint egy bika, letepered az asszonyt, magadévá teszed,
és hopp, teherbe esik. Csak ennyit csinál a doktor...
egy kis bátorítás a hazai csapatnak, nem?
- Te őrült... - Charlie-t jobban megindította barát-
jának törődése, mint ki tudta volna fejezni.
- Őrült? Én? Talán én engedtem el a feleségemet Las
Vegasba? Ha őrült itt valaki, akkor az nem én vagyok.
- Lehet - mosolygott Charlie. Régóta nem érezte
ilyen jól magát, és mikorra végeztek sörükkel, a Meccs
nyerésre állt. Tíz után Mark hazavitte, és Charlie azon
211
töprengett, míg a lépcsőt mászta, hogy elmenjen-e az
orvoshoz. Túlzásnak érezte, hogy ilyen hamar orvos-
hoz forduljon. Valószínűleg nincs vele semmi baj, más-
részt viszont megnyugtató lehet. Elég különös volt erre
gondolni, ha számításba vette, hogy Barbie mit sem
sejt férje összpontosított támadásáról, hogy teherbe
ejtse. Halvány gyanúja sem volt. Az igazat megvallva,
aznap este Barbarának eszébe sem jutott Charlie. Ve-
gasban bulizott a barátaival, és találkozott néhány fic-
kóval, akiket már évek óta nem látott.
Szeptember első hétvégéjén Pilar három hónap óta
harmadszor fedezte fel, hogy nem terhes. Nyomasztot-
ta a dolog, de higgadt maradt. Braddel már korábban
megegyeztek, ha ez alkalommal sem sikerül, Pilar el-
megy egy orvoshoz. Már egy ideje tapintatosan puha-
tolózott ez ügyben, és Marina említett neki egy specia-
listát Beverly Hillsben. Ha tényleg olyan jó orvos volt,
mint amilyennek Marina forrása állította, megéri az
utazást. Los Angeles csak kétórányira volt, és az orvo-
sok, akiknél Pilar utánaérdeklődött, valamennyien el-
ismerően szóltak róla.
Másnap Pilar megbeszélt vele egy időpontot a követ-
kező hétre. Normális esetben hónapokat is várnia kel-
lett volna, de Marina barátja szólt Pilar érdekében,
és az orvos beleegyezett, hogy előreveszi. Brad is meg-
ígérte, hogy elkíséri.
Brad nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy
212
örüljön-e Marina választásának, de Pilar ragaszkodott
ahhoz, hogy nő legyen az orvos, Brad pedig fontosnak
tartotta, hogy Pilar felszabadult tudjon lenni a ren-
delőben.
- és mit fognak velem csinálni? - kérdezte Brad a
kocsiban. El kellett napolnia a délutáni tárgyalását,
amit csak nagy ritkán tett meg.
- Azt hiszem, levágják, megnézik, aztán visszavarr-
ják. Nem nagy ügy. Csak legközelebb jön majd a ne-
heze.
- Nagy segítség vagy - morogta Brad, és Pilar hálá-
san nevetett, hogy Brad eljött vele. Ő is ideges volt,
és nem tudta, mi várja. Ám abban a pillanatban, hogy
találkoztak dr. Helen Warddal, egy apró, elegáns asz-
szonnyal, tudták, hogy jó helyre jöttek. Intelligens volt,
és higgadt, tökéletesen összpontosított rájuk, és egyér-
telmű tájékoztatást nyújtott nekik. Kezdetben Bradnek
némileg fagyosnak és túl hivatalosnak tűnt, de rövid
beszélgetés után összemelegedtek, és kiderült, hogy jó
a humorérzéke. Úgy űzte orvosi hivatását, mint Pilar
a jogit - lelkesedéssel és intelligenciával, hatalmas
tudással és szakmai felkészültséggel. Mindkettőjüket
megnyugtatta a tény, hogy a Harvardra járt orvosi
egyetemre, és annak is örültek, hogy már az ötvenes
éveiben volt. Pilar különösképp ragaszkodott ahhoz,
hogy nem akar egy fiatal, heves, kísérletező kedvű or-
vost. Komoly, higgadt orvosra vágyott, aki a hagyomá-
213
nyosabb eljárásokat részesíti előnyben, és mindent
megtesz az érdekükben.
Rövid beszélgetés után, a doktornő elővette az űrla-
pokat, alaposan kikérdezte őket egészségi állapotukról
és múltbeli vagy jelenlegi panaszaikról. Brad örült,
hogy Pilar milyen otthonosan érzi magát, különösen
amikor a tizenkilenc éves korában elvégzett abortuszá-
ról beszélt. Nem szeretett erről beszélni, és Bradnek
is csak nemrég mesélte el, miután sok bort megivott.
Azt is megvallotta, hogy a mai napig bűntudatot érez
miatta. Minden oka megvolt rá, hogy ne szülje meg
a gyereket. Elsőéves volt az egyetemen, a gyereket nem
tudta volna eltartani, és a gyerek apja minden segítsé-
get megtagadott. Pilart kitagadták volna a szülei, leg-
alábbis akkor így gondolta. Annyira meg volt rémülve,
és úgy el volt keseredve, hogy illegálisan elvetette a gye-
reket a spanyol Harlemben. Azóta gyakran eszébe ju-
tott, vajon nem ez-e az oka, amiért nem esik teherbe.
Ám dr. Ward biztosította, hogy ennek kicsi az esélye.
- A legtöbb nő, akinek akár több abortusza is volt,
a későbbiekben egészséges gyereket szokott szülni, és
semmi sem bizonyítja, hogy azok a nők, akiknek abor-
tusza volt, nehezebben esnek teherbe, mint mások. Ha
kapott utána valami súlyos fertőzést, az persze más,
de abból, amit elmesélt, semmi rosszra nem kell gon-
dolni.
Pilar kimondhatatlanul megkönnyebbült.
214
A doktornő lejegyezte az adataikat, majd megvizs-
gálta Pilart, és nem talált semmi feltűnő rendellenes-
séget. Mint a terméketlenség esetében mindig, most is
különösen a fertőzésekre figyelt.
- Van annak valami különös oka, amiért felkeres-
tek? Egyikük esetében sem utal semmi sem kóros elvál-
tozásra, és háromhavi próbálkozás még tényleg nagyon
rövid idő arra, hogy aggódni kezdjenek - szólalt meg
végül meleg mosollyal, és Pilar érezte, hogy megsze-
rette.
- Ez rendben is van, doktornő, ha az ember tizenhat
éves, de én negyvenhárom vagyok. Nem hiszem, hogy
nagyon sok időm lenne a kísérletezésre.
- Ez igaz. Megnézhetnénk az FSH- és a progesz-
teronszintjét, melyek befolyásolhatják a nemzőképes-
ségét, továbbá a pajzsmirigyhormonját és a prolactint,
ugyanebből az okból. A fogantatásnál az a jó, ha a pro-
geszteronszintje egy bizonyos határ felett van. Minden
reggel mérhetné a testhőmérsékletét, és vezethetne róla
egy táblázatot. Adhatunk egy kis löketet némi clomi-
fennel, aztán meglátjuk, segít-e. A clomifen nem min-
dig hatásos negyven év fölött, de megéri kipróbálni, ha
ön is úgy gondolja. Ez egy hormonkészítmény, amely
becsapja a szervezetét, és szokatlanul magas progeszte-
ronszintet eredményez, így segíthet a terhesség eléré-
sében.
- Szakállam fog tőle nőni? - kérdezte Pilar gyana-
215
kodva, és a doktornő felnevetett.
- Olyat még nem tapasztaltam. Viszont egy kicsit
feszült lesz az alatt az öt nap alatt, amíg szednie kell,
és utána is egy kicsit. Esetenként kisebb látászavarokat,
néha enyhe fejfájást, émelygést, érzelemingadozást,
sőt petefészekcisztát is okozhat, de általában semmi
komolyat.
- Azt hiszem, megpróbálkoznék vele - felelte Pilar
határozottan. - Nincs valami erősebb? Hormoninjek-
ciók?
- Jelenleg nem látom semmi okát. Nem jó, ha az
ember túlzottan beavatkozik a természet rendjébe.
Nem akart ajtóstul rontani a házba egy olyan nő
esetében, akinek nem voltak nyilvánvaló panaszai. Dr.
Ward gyanította, hogy ha Pilar tudott volna, még
drasztikusabb beavatkozásokat is kért volna, mint pél-
dául a méhen kívüli megtermékenyítést. Ám Pilar ese-
tében, a méhen kívüli megtermékenyítés szóba sem jö-
hetett. A legtöbb ezzel foglalkozó intézet nem volt
hajlandó rá negyven év fölötti nők esetében. A beavat-
kozás ráadásul nem is mentes minden kockázattól.
Nagy hormonadagokra van szükség, a peték kivételé-
hez gyakorlott kéz kell, az eljárás pedig csupán az ese-
tek tíz-húsz százalékában jár sikerrel. Mégis, annak a
kevés szerencsés párnak, akiknek sikerül, valódi isten-
áldás.
Dr. Ward elvégzett néhány vérvizsgálatot Pilaron,
216
felírt neki clomifent, megkérte, hogy kezdje el mérni
a testhőmérsékletét minden reggel, felkelés előtt, meg-
mutatta, miképp kell vezetnie a lázlapot, és adott neki
egy tesztet, amellyel ki lehet mutatni az LH jelenlétét
a peteérés előtt.
- Úgy érzem magam, mintha beléptem volna a ten-
gerészgyalogosokhoz - mondta Pilar Bradnek, ahogy
kifelé mentek. Dr. Ward alaposan ellátta őket tesztek-
kel és tanácsokkal, hogy mikor szeretkezzenek és mikor
ne, és hogy milyen gyakran.
- Nekem tetszett a doktornő. Neked? - Bradnek
kedvére voltak az orvos intelligens nézetei. Nem hagyta
magát befolyásoltatni, és nem ment bele szélsőséges
eljárásokba csak azért, mert Pilar utánaolvasott a dol-
goknak, és tudott valamit a bonyolultabb beavatkozá-
sokról.
- Nekem is tetszett - felelte Pilar, bár egy kicsit csa-
lódott volt, hogy a dokpornő nem kapott elő rögtön
valami csodaszert a tarsolyából. Igen konzervatív volt
a hozzáállása, de éppen ezt akarták. Egyébként is kor-
látozva volt a mozgásterük, Pilar életkora miatt. Túlsá-
gosan idős volt már a méhen kívüli megtermékenyítés-
hez, akár szükség lett volna rá, akár nem, sőt, talán
még a clomifenhez is, annak ellenére, hogy megpróbál-
kozik vele.
Dr. Ward mesterséges megtermékenyítést javasolt.
Nézete szerint azáltal Pilar nagyobb eséllyel foganhat
217
meg, ha a clomifen nem segít.
- Az egész olyan bonyolultnak tűnik, pedig milyen
egyszerűnek kellene lennie - mondta Brad, aki még
mindig elámult az összetett vizsgálatokon, gyógyszere-
ken és megtermékenyítési módokon.
- Semmi sem egyszerű már az én koromban - felelte
Pilar. - Még az sem, hogy kifessem magam - mondta
mosolyogva, Brad pedig odahajolt hozzá, és meg-
csókolta.
- Biztos vagy benne, hogy végig akarod csinálni? Ez
a gyógyszer nem tréfadolog. Anélkül is elegendő fe-
szültség ér a munkahelyeden.
- Igen, ez már nekem is eszembe jutott. De meg aka-
rom adni magunknak a lehető legtöbb esélyt. Meg sze-
retném próbálni.
Most, hogy elhatározta magát, mindent meg akart
tenni azért, hogy gyereke lehessen.
- Rendben van. Te vagy a főnök - felelte Brad
gyengéden.
- Nem vagyok az. Csak nagyon szeretlek.
Megcsókolták egymást. Los Angelesben vacsoráz-
tak, a Bistróban, aztán hazautaztak Santa Barbarába.
Kellemes este volt, jó alkalom egy kis kikapcsolódásra.
Amikor hazaértek, Pilar a fürdőszobában kipakolta új
kincseit, az LH-tesztet, a hőmérőt és a lázlapot. Haza-
felé jövet a gyógyszert is kiváltották. Három hét múlva
kell elkezdenie a kúrát, de csak akkor, ha közben nem
218
esett teherbe. Azonban már másnap el kellett kezdenie
a hőmérőzést és a teszt használatát, a jövő héttel pedig
kezdhetett próbálkozni a teherbe eséssel.
- A remény egész fegyvertárának néz ki, nem? - mo-
solygott Pilar Bradre fogmosás közben, és az öltöző-
asztalra halmozott szerzeményei felé intett.
- Hát, ha egyszer erre van szükségünk. Senki sem
állította, hogy egyszerű lesz. Csak az eredmény számít
- válaszolta Brad.
Aztán, amikor odahajolt feleségéhez, hogy megcsó-
kolja, kicsit kijózanodott.
- Ha pedig az eredmény mégiscsak az lenne, hogy
te meg én egyedül maradunk, és semmi sem segít, úgy
is jó. Szeretném, ha ezt te is így gondolnád. Szeretném,
ha eltöprengenél ezen egy kicsit, Pilar, és kibékülnél
a gondolatával. Csodálatos lenne, ha sikerülne, de ha
mégsem, akkor is itt vagyunk egymásnak, és itt vannak
a barátaink, akiket szeretünk, és akik szeretnek min-
ket. Nem kell, hogy gyerekünk legyen.
- Nem, de szeretném, ha mégis - felelte Pilar szomo-
rúan, és a férfi átkarolta a vállát.
- Én is. De nem akarom kockáztatni érte azt, amink
van.
Jól tudta mások példájából, hogy a dolog könnyen
rögeszméssé válhat, és még a házasság rovására is me-
het. Ezt pedig minden erejével el akarta kerülni, most,
hogy annyi év után sikerült feleségül vennie. Túl drága
219
kincs volt ez ahhoz.
Pilar esze még akkor is Brad szavain járt, amikor
másnap reggel az íróasztalánál ült, és a levegőbe bá-
mult. Kötelességtudóan megmérte hőmérsékletét, ami-
kor felébredt, majd az eredményt felvezette a lázlapra.
Az LH-tesztet is elvégezte. A teszt negatív volt, tehát
a peteérése még váratott magára. Bradnek igaza volt.
Tényleg elbonyolítottak valamit, ami pedig olyan
egyszerű.
- Miért bámulsz olyan boldogtalanul? - kérdezte
Alice Jackson, amikor belépett Pilar szobájába.
- Ó... semmi... csak gondolkoztam...
Felegyenesedett, és megpróbálta elhessegetni fejéből
azt, amin rágódott, de nem volt egyszerű. Az utóbbi
napokban, úgy tűnt, már csak arra tudott gondolni,
mikor lesz már terhes.
- Nem néz ki valami vidám gondolatnak - állt meg
Alice egy pillanatra, kezében iratköteggel. Egy nehéz
ügyben kutatott, a férje számára.
- Vidám gondolat, csak nem könnyű - felelte Pilar
halkan. - Hogy haladtok az üggyel?
- Hál istennek, nemsokára a tárgyaláshoz érünk.
Nem hiszem, hogy kibírnék újabb hat hónapot ezzel
az üggyel.
Persze, mindketten tudták, hogy kibírná, ha a szük-
ség úgy hozná. Imádott Bruce-szal dolgozni és kutatni
neki. Néha Pilar elgondolkozott azon, milyen lehetne
220
Braddel együtt dolgozni. Mégsem tudta elképzelni,
bármennyire is értékelte férje tanácsait. Mindkettejük-
nek túlságosan markáns volt a stílusa, túlságosan szi-
lárd a véleménye. Pompásan megértették egymást,
mint férj és feleség, de munkatársként valószínűleg ha-
mar összerúgták volna a port. Pilar sokkal inkább
széplélek volt, mint Brad, szeretett nehéz, majdhogy-
nem reménytelen eseteket elvállalni, majd megnyerni
őket, lehetőleg az elesetteknek. Még mindig a védő dol-
gozott benne. Ezzel ellentétben Brad, legalábbis Pilar
állítása szerint, még mindig a vádat képviselte, vala-
hányszor jogi esetekről vitatkoztak. Mégis, a viták leg-
többször barátságosak voltak.
Telefoncsörgés szakította félbe beszélgetésüket Alice
Jacksonnal, majd beszólt a titkárnő, hogy Pilart az
édesanyja keresi.
- Ó, istenem - sóhajtott fel Pilar; és azon gondolko-
zott, hogy egyáltalán fogadja-e a hívást. Alice intett
neki, és továbbment. - Rendben van, kapcsolja -
mondta Pilar a titkárnőnek, és felvette a kagylót. New
Yorkban akkor dél volt, és Pilar tudta, hogy addigra
már anyja öt órát dolgozott a kórházban, most bekap
valamit ebédre, aztán újabb öt-hat óra rendelés követ-
kezik. Kora ellenére fáradhatatlan volt, és hihetetlen
iramot diktált. Brad többször is mondta, hogy mindez
bátorító jel Pilar számára, ám erre Pilar, némiképp
rosszmájúan azt szokta felelni, hogy az anyját csak
221
viszi a lendülete, és túlságosan kapzsi ahhoz, hogy
nyugdíjba menjen; a dolognak semmi köze sincs a je-
lekhez.
- Szia, mama - mondta Pilar hanyagul, és kíváncsi
lett, vajon miért is hívta. Általában meg szokta várni,
míg Pilar hívja, akkor is, ha több mint egy hónapot
kell rá várnia. Pilar arra gyanakodott, hogy újabb kon-
ferenciára készül. - Hogy vagy?
- Jól. Kánikula van ma New Yorkban. Szárnyal a
forróság. Hála istennek, az irodának még működik a
légkondicionálója. Hogy vagytok?
- Nyakig a munkában, mint rendesen.
És gyereket akarok szülni. Elképzelte anyja arcát,
amint épp meghallja a hírt, és erre elmosolyodott.
- Mind a kettőnknek elég sok a dolga. Bradnek egy
hosszú ügye van, én meg úgy érzem, mintha fél Kalifor-
nia megfordult volna az irodámban a múlt hónapban.
- A te korodban a bíróságra kellene hajtanod, mint
az apádnak és Bradnek. Nincs arra szükség, hogy egész
Kalifornia összes liberális alakjának te képviseld az
ügyeit.
Kösz, mama. A beszélgetés olyan volt, mint általá-
ban. Kérdések, visszavágások, enyhe vádak és érzékel-
hető rosszallások.
- Tudod, az apád jóval fiatalabban került a bíróság-
ra, mint amennyi most te vagy. És a te korodban nevez-
ték ki a Feljebbviteli Bíróságra... igen nagy megtisztel-
222
tetés volt.
- Tudom, mama. De nekem tetszik az, amit csiná-
lok. És nem vagyok abban biztos, hogy a család elvisel-
ne két bírót. Mellesleg, az ügyfeleim nagyobbrészt nem
liberális alakok" - felelte Pilar, de már az is idegesí-
tette, hogy megpróbálta megvédeni magát. Mindig si-
került az anyjának kikényszerítenie belőle.
- Ha jól látom a dolgot, még mindig ugyanazokat
véded, mint amikor kirendelt védőként dolgoztál.
- Nem. Szerencsére ezeknek több pénzük van. Na
és mi van veled? Sok a munkád?
- Nagyon. Az utóbbi időben két alkalommal is vol-
tam tátgyaláson, szakértőként, olyan esetekben, ahol
neurológiai sérülésről is szó volt. Nagyon érdekes volt.
Persze, mindkét pert megnyertük.
A szerénység soha nem volt erős oldala Elizabeth
Grahamnek, de legalább kiszámítható volt, és így köny-
nyebben lehetett vele bánni.
- Persze - felelte Pilar bizonytalanul. - Sajnálom...
de most már igazán mennem kell. Majd felhívlak...
vigyázz magadra.
Gyorsan letette a kagylót, azzal a vereségérzettel,
amit mindig is érzett, valahányszor az anyjával beszélt.
Soha nem győzhetett, az anyja soha nem engedett, Pi-
lar soha nem kaphatta meg, amit akart. És a dolog
azért volt igazán bosszantó, mert már évek óta tudta,
hogy nem is kaphatja meg. Már régen megtanította
223
erre a pszichiáter. Az anyja olyan volt, amilyen, és nem
lehetett arra várni, hogy megváltozik. Pilarnak kellett
megváltoztatnia az elvárásait. A legtöbbször ez sikerült
is, de voltak még pillanatok, mint ez is, hogy Pilar
azt várta el anyjától, más legyen, mint ami. Pedig soha
nem lesz belőle az a kedves, együttérző, meleg szívű,
szerető anya, mint amilyenre Pilar mindig is vágyott.
Az apjával is ez volt a helyzet. Ám most ott volt neki
Brad, aki megadta neki mindazt a szeretetet, támoga-
tást és kedvességet, amire oly sokáig vágyott, de soha
nem kapott meg. Ha pedig anyára volt szüksége, ott
volt Marina, és még egyikükben sem kellett csalódnia.
Délután felhívta Marinát a tárgyalás szünetében, és
megköszönte neki, hogy Helen Wardot ajánlotta. Ma-
rina örült, hogy segíthetett.
- Mit mondott? Bátorító volt?
- Eléggé. Legalábbis nem azt mondta, amit az
anyám, hogy túl vén vagyok én már ehhez, és hogy
fogyatékos lesz a gyerekem. Azt mondta, hogy beleke-
rülhet egy kis időbe és egy kis energiába.
- Biztos vagyok abban, hogy Brad lelkesen fog se-
gédkezni - tréfálkozott barátnője, éles ellentétben azzal
a letorkolással, amit Pilar az anyjától kapott volna.
- Már ígéretet tett rá - nevetett Pilar. - A doktornő
adott még valami tablettákat, de lehet, hogy nem lesz-
nek hatásosak. Mindenesetre van valami remény, de
hát nem vagyok már mai csirke.
224
- Miért, ki az? Emlékezz csak az anyámra... az utol-
só gyerek ötvenkét évesen...
- Ne is mondd. Valahányszor elmeséled, halálra ré-
misztesz. Ígérd meg, hogy nekem nem kell ötvenéves
koromig várnom.
- Nem ígérek ilyesmit - nevetett Marina. Ha pedig
a Jóisten azt akarja, hogy kilencvenévesen essél teher-
be, úgy akkor fogsz. Olvasd csak az Enquirert, az isten
szerelmére.
- Nagy segítség vagy. De ez most nem kabaréest, Go-
letti bíró, hanem az életem... Felhívott ma az anyám.
Az mindig olyan mulatságos.
- Milyen vidámságokat tartogatott ma a számodra?
- Nem sokat. New Yorkban kánikula van, továbbá
emlékeztetett arra, hogy az apámat az én koromban
nevezték ki a Feljebbviteli Bíróságra.
- Ó, te félresikerült szerencsétlen. Nem is tudtam...
Milyen kedves volt tőle, hogy felhívta rá a figyelmedet.
- Én is így gondolom. Egyébként szerinte a te mun-
kádra kéne pályáznom.
- Énszerintem is. De ez már egy újabb beszélgetés
témája. Most viszont vissza kell mennem bíráskodni.
Ma délután egy ittas vezeféses büntetőperem van, és
boldogan meglennék nélküle. A vádlott karcolás nél-
kül szállt ki a ripityára törött kocsijából, miután meg-
ölt egy terhes anyát, három gyerekével. Szerencse, hogy
ott az esküdtszék, és nekik kell meghozniuk a döntést.
225
- Elég csúnyán hangzik - mondta Pilar együttér-
zéssel.
- Csúnya is. Na, szia. Majd még hívlak. Ebédelhet-
nénk együtt valamikor, ha ráérsz.
- Majd felhívlak.
- Oké, szia.
Mindketten letették a kagylót, és visszamentek
dolgozni.
Ám azon a héten, de még a következőn sem értek
rá együtt ebédelni. Ki sem látszottak a munkából. Vé-
gül Brad azt ajánlotta, hogy menjenek el néhány napra
egy nagyon romantikus kis szállodába a Carmel-
völgyben. Brad szavaival élve, elérkezett a "kék hét".
Pilar LH-ja, azaz sárgatesthormonja megjelent, tehát
az elkövetkező egy-két napban volt várható az ovu-
láció. Brad szerint pedig jobb, ha kimozdulnak az
alkalomra, ahelyett hogy otthon maradnának a bí-
rósági bonyodalmak és Pilar irodai vesződségei köze-
pette.
Amikor a szállodába értek, mindketten ki voltak me-
rülve az előző napok fáradalmaitól. Mindkettejük szá-
mára megkönnyebbülés volt, hogy fényűző körülmé-
nyek között magukban lehettek, beszélgethettek és
gondolkodhattak, anélkül hogy szüntelen telefonhoz
hívnák vagy levelek és üzenetek lavináival árasztanák
el őket.
A megterhelő napok ellenére most jólesett körbejár-
226
niuk Carmel régiségkereskedéseiben. Brad még egy ki-
sebb, nagyon csinos festményt is vásárolt feleségének.
Egy anyát ábrázolt gyermekével, naplementekor, a ten-
gerparton. Impresszionista stílusú volt, és Pilarnak
nagyon tetszett. Tudta, ha most sikerülne teherbe esnie,
a festmény mindig különös jelentéssel bírna számára.
Két nap múlva hazautaztak Santa Barbarába, boldo-
gok voltak és kipihentek, és meg voltak győződve arról,
hogy ez alkalommal sikerült. Pilar mondta is Bradnek,
hogy majdnem biztos a dologban. Mégis megjött a vér-
zése, és el kellett kezdenie szedni a clomifent. A tablet-
táknak pontosan az volt a hatása, mint amit az orvos
mondott. Pattanásig feszült volt, mint egy órarugó.
Mindenre ugrott, bármit mondott Brad, és napjában
legszívesebben hatszor megfojtotta volna a titkárnőjét.
Mérsékelnie kellett magát, nehogy ráförmedjen az ügy-
feleire. Egyszer pedig majdnem elvesztette a fejét, mi-
közben egy bíróval vitatkozott, tárgyalás közben. Las-
san minden erejét felemésztette, hogy uralkodjon
magán. Ráadásul a gyógyszertől állandó fáradtság
gyötörte.
- Jó kis mulatság, mi? - mondta Bradnek. - Gondo-
lom, te is élvezed.
Már két hete kibírhatatlan volt vele. Már magát is
gyűlölte, és el sem tudta képzelni, Brad hogyan viseli
el őt. A kúra sokkal rosszabb volt, mint várta, de meg-
érte, ha gyereke lesz tőle.
227
- Megéri, ha segít - biztatta Brad. Csak az volt a
baj, hogy nem segített. Ekkor már öt hónapja próbál-
koztak, és a következő hónapra, a hálaadás ünnepe
előtti hétre, dr. Ward előjegyezte őket mesterséges meg-
termékenyítésre.
Hosszadalmasan megtárgyalták a dolgot, mielőtt
úgy döntöttek volna, hogy megpróbálják, és a doktor-
nő sokat várt a beavatkozástól. Tervei szerint megemel-
nék Pilar clomifenadagját a kétszeresére.
Pilar nem lelkesedett a gyógyszer miatt. Már attól
a mennyiségtől is kibírhatatlanul feszült volt, amit ed-
dig szedett, de Helen Ward biztosította őket arról, meg-
éri a próbálkozás. Két napra lefoglaltak egy szobát a
Bel Airben, akkorra, amikorra a gyógyszerek és a
hőmérséklet-változások alapján a megfelelő napokat
remélték. Ward doktornő figyelmeztette őket, hogy ne
szeretkezzenek előtte három napig, nehogy csökkenjen
Brad spermaszáma.
- Úgy érzem magam, mint egy tenyészbika - tréfál-
kozott Brad, miközben Los Angeles felé hajtottak. Pi-
lar ismét kezdte magát emberi lénynek érezni. Öt nap-
pal ezelőtt vette be az utolsó adag clomifent, és mára
kezdett magához térni. Apró könnyebbség volt ez, de
ő ezért is kimondhatatlanul hálás volt. Végre egy nap,
amikor nem érzi magát úgy, hogy tüstént lerepül a feje.
Még Braddel sem veszekedett.
Amikor beértek Los Angelesbe, egyenest a rendelőbe
228
mentek. A doktornő ultrahanggal megvizsgálta a pete-
fészkeit, és meg volt elégedve azzal, amit talált. Rögtön
utána beadta Pilarnak a HEG-injekciót, és megkérte
őket, hogy másnap délre menjenek vissza. Maradt egy
teljes délutánjuk és éjszakájuk, amikor bármit tehet-
tek, a szeretkezésen kívül. Mindketten meglepetten ta-
pasztalták, hogy idegesek.
- Lehet, hogy holnap már terhes leszek - suttogta
Pilar. Délután Brad vett neki egy antik, szív alakú gyék
mánttűt David Orgellnél, a Rodeo Drive-on, aztán vé-
gigsétáltak az utcán, és vásároltak egy-két dolgot Fred
Haymannél. . Fényűző délután volt, de mindketten fel
voltak dobva, és attól rettegtek, hogy minden az ellen-
kezőjébe csap át, mielőtt még észrevennék.
Beültek a Beverly Hills Hotelbe néhány italra, majd
a Spagóban vacsoráztak. Végül visszamentek a Bel
Airbe, némán végigsétáltak a parkon, megnézték a haty-
tyúkat, aztán lefeküdtek. Még sokáig álmatlanul for-
golódtak az ágyban, és a másnapra gondoltak.
Másnap reggel idegesen indultak el a szállodából,
Pilar pedig remegett, amikor beszálltak a liftbe Helen
Ward rendelőjének épületében:
- Hát nem hülyeség? - suttogta Bradnek. - Úgy ér-
zem magam, mintha gyerek lennék, és most veszteném
el a szüzességemet - mondta, és a férfi elmosolyodott.
Ő is izgult. Nem tetszett neki a gondolat, hogy az orvo-
si rendelőben kelljen spermát produkálnia. A doktornő
229
biztosította őket arról, hogy Bradnek annyi ideje lesz,
amennyit csak akar, és Pilar is segíthet neki. Mégis,
a puszta gondolata is kínos volt, és mindketten retteg-
tek tőle. Aztán meglepődtek azon, milyen simán is
megy a dolog.
A rendelőben egy szobába vezették őket, amely leg-
inkább egy jól bútorozott szállodaszobára hasonlított.
Volt benne ágy, televízió erotikus videokazettákkal, egy
halom újság a "vendégek" felcsigázására, hogy a do-
log könnyebben menjen, mint máskülönben. Az asztal-
ra pedig kikészítettek egy fiolát.
Egy szóval sem mondták nekik, mikor jöjjenek ki,
vagy hogy mennyi idejük van, és mielőtt a nővér ki-
ment volna, megkérdezte tőlük, hogy kávét, teát vagy
üdítőt parancsolnak-e. Aztán Pilar hirtelen elkacagta
magát, amint Bradre nézett. Az egész annyira mulatsá-
gos volt.
- Tisztára olyan, mint egy garniszállóban, nem? -
kuncogta, amire Brad is elnevette magát.
- Honnan tudod, hogy az milyen?
- Újságban olvastam - nevetett Pilar, és Brad, arcán
bánatos mosollyal, maga mellé húzta az ágyra.
- Hogy a csudába hagyhattam, hogy belerángass eb-
be? - kérdezte.
- Nem is tudom. Épp ez jutott az eszembe idefelé
jövet. Tudod mit? - pillantott komolyan a férjére. -
Ha nem akarod, én megértem. Szörnyen rendes voltál
230
velem végig, és lehet, hogy túl sokat akarok... ne hara-
gudj... nem szeretném, ha a legkevésbé is kényelmetle-
nül éreznéd magad.
Bűntudatot érzett, hogy ilyesmibe rángatta. Nem a
férje hibája volt, hanem ő volt túl öreg. Brad spermáját
rendben találták, és az ő szervezete akadékoskodott.
Ha pedig korábban engedett volna a férfinak, ma nem
kellett volna itt lenniük.
- Még mindig szeretnél gyereket, Pilar? - kérdezte
Brad, ahogy egymás mellett feküdtek az ágyon, és Pi-
lar bánatosan bólintott. - Akkor fejezd be az aggódást,
és érezzük jól magunkat.
Brad felkelt az ágyból, és betett a videóba egy elké-
pesztő filmet, amely zavarba ejtette Pilart, de közben
izgatta is. Pilar segített Bradnek levetnie a ruháját, az-
tán ő is levetkőzött. Hamarosan felajzódtak mind a
ketten, és elérték a kívánt eredményt. Brad ernyedten
feküdt Pilar karjában. Nem olyan volt, mint szokott
lenni, de azért nem volt kellemetlen.
Gyorsan lezuhanyoztak, felöltöztek, és csengettek a
nővérnek. Amikor belépett, odanyújtották neki az
üvegcsét, ő pedig megkérte Pilart, hogy kövesse.
- Én is mehetek? - kérdezte Brad tétován. Eddig még
mindenhová elkísérte a feleségét, és most is ott akart
lenni vele, arra az esetre; ha valami kellemetlenséggel
járna a beavatkozás.
A nővér azt felelte, hogy igen. Pilar ismét levetkő-
231
zött, felvett egy hálóinget, és szorongva felfeküdt a
vizsgálóasztalra. Dr. Ward egy perc múlva belépett, és
áttöltötte a frissen nyert spermát egy fecskendőbe. Ek-
kor felvezettek egy vékony csövet Pilar méhébe, a sper-
mát óvatosan befecskendezték. A csövet eltávolították,
és a doktornő arra kérte, hogy maradjon még félórát
fekve. Ezután magukra hagyta őket, és Pilar és Brad
halkan beszélgettek. Brad azzal heccelte, hogy azt hitte,
pulykatöltőt fognak használni.
- Úgy is érzem magam, mint egy pulyka, ahogy itt
fekszem - felelte Pilar. Az egész eljárás meglepően egy-
szerű volt, mégis kimerítette őket. Elsősorban érzelmi-
leg volt megterhelő.
- Fogadok, hogy beválik - mondta Brad, és elnevette
magát, mert eszébe jutott a film, amelyet a másik szo-
bában láttak. - Kéne vennünk néhány ilyen kazettát -
mondta, és Pilar elkacagta magát.
- Készen is vagyunk - szólalt meg a doktornő, amikor
benézett hozzájuk, mielőtt elmentek volna. Elújságol-
ta Pilarnak, hogy valamennyi hormonvizsgálata rend-
ben van, és a progeszteronszintje nagyon magas, mióta
szedi a clomifent. Arra is figyelmeztette őket azonban,
hogy hat-tíz alkalomba is beletelhet, amíg "összejön"
a dolog.
- Sokat fogunk találkozni, többet, mint a családjuk-
kal és a barátaikkal - mondta, de Colemanék nem
bánták.
232
Amikor pedig elindultak, boldog ünnepeket kívánt
nekik, és megkérte Pilart, hogy tartsák a kapcsolatot.
Két hét múlva várt értesítést arról, vajon megjött-e a
vérzése vagy sem.
- Ne féljen - mosolygott Pilar - mindenképpen je-
lentkezem!
Különösen akkor, ha teherbe esett. Ha pedig még-
sem, vissza kell jönniük mesterséges megtermékenyí-
tésre újra ...és újra ...és újra ...amíg nem sikerül vagy
fel nem adják.
Pilar megemlítette a GIFT nevű eljárást is a doktor-
nőnek. Egy folyóiratban olvasott róla. Nagyon hason-
lít a méhen kívüli megtermékenyítéshez, de jobb ered-
ményeket érnek el vele negyven évnél idősebb nők
esetében. Dr. Ward azonban hallani sem akart róla.
- Próbáljuk meg talán először a mesterséges megter-
mékenyítést, jó? - mondta határozottan. Szerinte még
messze voltak attól, hogy hasonló nagymértékű be-
avatkozásokba kezdjenek.
Békés útjuk volt hazafelé, és az utóbbi napok-
ban még inkább szerették egymást. A hálaadás ünnepe
előtti hét békésen telt. Pilar megpróbálta kímélni ma-
gát az irodában.
Nancy, Tommy és Adam náluk töltötték a hálaadás
ünnepét, Todd pedig síelni ment Denverbe a barátnőjé-
vel. Azt viszont megígérte, hogy hazajön karácsonyra.
A kis Adam öt hónapos volt, már gőgicsélt, volt két
233
foga alul, középen, és Brad majd megveszett érte. Pilar
is sokáig karjában tartotta, és Nancy, mint mindig,
most is megjegyezte, milyen jól bánik a gyerekkel. Ezen
mindig elcsodálkozott, hiszen Pilarnak soha nem volt
gyereke.
- Biztosan ösztön - viccelődött Pilar, de sem ő, sem
Brad nem árulta el a terveiket és az erőfeszítéseiket,
hogy gyerekük legyen. Túl sokat jelentett ez nekik, túl-
ságosan bensőséges volt ahhoz, hogy bárkinek is be-
széljenek róla. Pedig már tűkön ülve várta, hogy kide-
rüljön, terhes-e vagy sem. Alig tudott az ünnepre
figyelni.
Amikor a fiatalok hazamentek este, Pilar megköny-
nyebbült, hogy újra maguk lehetnek, és nyomban arról
kezdett beszélni, mennyire reméli, hogy a megterméke-
nyítés sikerült.
- Majd meglátjuk - felelte Brad, és Pilar szemében
észrevett valami régről ismerőset. Álmos volt a pillantá-
sa. Azonban nem volt semmi más arra utaló nyom,
hogy bármi is megváltozott volna, így Brad csupán an-
nak tudta be a dolgot, hogy ő maga is várja a ter-
hességet.
8. Fejezet
Diana és Andy hálaadása rémálomba illő volt az idén.
Az életük pokollá változott az elmúlt három hónap
során, és Andy már néha azt gondolta, hogy nem bírja
soká. Nem volt már képes Dianával beszélgetni, nem
234
állhatta a megkeseredettségét, az önsajnálatát és a gyű-
lölködését. Diana gyűlölt mindent és mindenkit, és ál-
landóan dúlt-fúlt. Dühös volt az életre és a sorsra, mely
ilyen gonosz módon bánt el vele. Andy nem tehetett
semmit. Ővele is elbánt a sors. Voltak napok, amikor
már azon töprengett, vajon meddig bírják még egymás
mellett.
A dolgok pedig tovább romlottak októberben, ami-
kor Bill és Denise bejelentették, hogy gyereket várnak.
Szó szerint a nászéjszakájukon történt meg a dolog.
Dianát vérig sértette az eset iróniája, és nyíltan megta-
gadta, hogy valaha is újra találkozzanak egymással,
amitől még magányosabb lett Andy élete.
Eloise-zal sem beszélgetett már, legfeljebb a munká-
val kapcsolatosan. Ő pedig egy szóval sem említette
többet dr. Johnstont, sem pedig az apját; már régóta
észrevette, hogy valami szörnyűségnek kellett tör-
ténnie.
Diana nem akart találkozni egyetlen barátjukkal
sem. Így végül már nem is telefonáltak. A hálaadás
ünnepére Dianának sikerült teljesen elszigetelnie ma-
gát tőlük, és Andy úgy érezte, az életük soha nem volt
még olyan sivár, mint akkor.
Diana még tetézte is a gyötrelmeiket azzal, hogy el-
ígérkezett a szüleihez, Pasadenába. Andy minden erővel
azon volt, hogy mondja le, de legnagyobb bosszúságá-
ra, nem volt hajlandó rá. Hónapok óta először látogat-
235
tak el valahová, és pont a lehető legrosszabb helyre.
- Az istenit - tiltakozott Andy - miért tetted?
- A családom! Mit vársz tőlem, azt mondjam talán
nekik, hogy nem vagyok hajlandó látni őket, csak
azért, mert meddő vagyok?
- Nem erről van szó. Te is tudod, milyen rosszul
szoktad magad érezni náluk. A testvéreid szüntelen a
teherbe esés után kérdezősködnek, Sam pedig hat hó-
napos terhes, az isten szerelmére. Biztos vagy benne,
hogy ez hiányzik neked?
- Mégiscsak a húgom.
Andy már nem tudta megérteni Dianát. Úgy tűnt,
mintha büntetni akarná magát azért, ami történt vele.
A legborzalmasabb pedig az volt, hogy igazából nem
csinált semmi rosszat. Évekkel ezelőtt rossz fogamzás-
gátló módszert választott, pokoli árat fizetett érte, és
senki nem segíthetett rajta. Nyomorult balszerencse.
De ez még nem jelenti azt, hogy az embernek magának
is nyomorultnak kell lennie.
- Nem hiszem, hogy jól tesszük, ha elmegyünk -
vitatkozott Andy, egészen az elindulásuk pillanatáig.
Rá akarta venni Dianát, hogy mondja le a látogatást,
de ő hallani sem akart róla. Ám abban a pillanatban,
hogy megérkeztek, ő is rájött, hogy nagy hibát követett
el. Gayle vacak kedvében volt. Nagyon meg volt fázva,
és a gyerekek egész nap az idegeire mentek. Összevitat-
kozott anyjával, aki szerint nem ártott volna több fe-
236
gyelmezés a gyerekeknek, és Jackre is haragudott, ami-
ért az, szerinte, nem állt ki eléggé mellette. Így aztán
Dianán töltötte ki mérgét, ahogy az megérkezett, és
Andy szívből bánta, hogy eljöttek. Iszonyatos estének
néztek elébe.
- Kösz, hogy ilyen korán jöttél segíteni - rontott hú-
gára Gayle, miközben az a kabátját vette le. - A körmö-
det festetted idáig, vagy csak aludtál?
- Ó, az istenit, mitől vagy már úgy felhúzva? - vá-
gott vissza Diana, és amikor Sam belépett az előszobá-
ba, Andy majdnem felnyögött, amikor meglátta. Júli-
us negyedike óta nem látta, és most úgy nézett ki, mint
egy terhes nő karikatúrája. Diana dermedt arcára pil-
lantva pedig jól tudta, hogy Sam látványa mélyen
megrázta.
- Gayle azért van berágva, mert a mama azt mondta
neki, hogy túlságosan szertelenek a gyerekei. És igaza
is van. Az enyémek is azok. Na, hogy vagy? - kérdezte
Dianától, és kezét hatalmas hasán nyugtatta.
- Jól - felelte Diana fagyosan. - Azt pedig látom,
hogy te hogy vagy.
- Hát, igen. Kövéren. Seamus szerint úgy nézek ki,
mint egy Buddha.
Diana úgy tett, mintha mosolyogna, aztán gyorsan
kiment a konyhába, az anyjához. Az anyjuk ez évben
jobban nézett ki, mint valaha, és örült, hogy együtt
láthatja a lányait. Most mindent és mindenkit ő irányí-
237
tott, és élvezte az egészet. Az utóbbi néhány hónapban
pedig úgy el volt foglalva, hogy nem is vette észre lánya
bezárkózását. Arra gondolt, hogy Dianának sok mun-
kája lehet az újságnál, de most nem tetszett neki valami
a szemében, és hirtelen sokkal soványabbnak is találta.
- Örülök, hogy el tudtál jönni - mondta, és boldog
volt, hogy valamennyi gyereke és unokája körülötte le-
hetett. - Minden rendben? - kérdezte Dianától.
- Aha - hárította el Diana. Szerette az anyját, de
nem volt képes mesélni neki a tortúráról, amin átment.
Remélte, hogy egyszer még elmondhatja. Ám ebben
a pillanatban nem volt rá képes. Nem bírta rászánni
magát arra, hogy bárkinek is bevallja: meddő. Leírha-
tatlan kudarcot érzett magában.
- Túl sokat dolgozol - korholta anyja, abban re-
ménykedve, hogy csak a munkahelyi feszültséget látja
lánya arcán, és megszurkálta a pulykát. Hatalmas ma-
dár volt, már barnára pirult, és ínycsiklandozóan illa-
tozott.
- Nem úgy, mint a testvérei - tette hozzá apja, ahogy
a konyhába lépett.
- Nekik is sok a dolguk a gyerekekkel - védelmezte
őket az anyja. Mindhárom lányát egyformán szerette,
és tudta, hogy az apjuk is. Ő csak egyszerűen szeretett
ilyen megjegyzéseket tenni, és mindig nagyra tartotta
Dianát. Nyomban észrevette, milyen fáradt és szomorú
Diana, és aggódni kezdett.
238
- Hogy megy az újságod? - kérdezte, mintha leg-
alábbis a lányáé lenne, és Diana elmosolyodott a
kérdésen.
- Jól. Klasszul nő a példányszámunk.
- Csinos kis folyóirat. A múlt héten lapoztam át
egyet.
- Kösz, papa.
Ekkor beléptek a sógorai, és a vacsora után érdek-
lődtek.
- Türelem, fiúk - mosolygott anyósuk, és mindenkit
kikergetett Dianán kívül. - Tényleg minden rendben
van? - pillantott rá apja komolyan. Diana olyan fáradt
és sápadt volt, és olyan mélységes fájdalom, majd-
hogynem megsemmisülés sugárzott a szeméből, hogy
az anyja már arra gondolt, vajon minden rendben
van-e Andyvel.
Odalépett a középső lányához, és eszébe jutott, milyen
okos volt mindig, és milyen lelkiismeretes.
- Valami baj van?
- Nincs semmi - hazudta Diana, és elfordult, ne-
hogy az anyja megláthassa a könnyet a szemében. -
Minden rendben.
Ekkor, szerencsére, berontottak a gyerekek a kony-
hába, és Diana visszatessékelte őket a mamáikhoz.
Ahogy Andy figyelte a feleségét, egyre inkább nem tet-
szett neki. Úgy tűnt, mintha nyomban szétvetné a kese-
rűség, de Andy túlságosan jól ismerte ahhoz, hogy tud-
239
ja, nem lehet rajta segíteni.
Mielőtt asztalhoz ültek volna, apjuk imát mondott.
Diana két sógora közé ült, Andy pedig vele szembe,
két sógornője közé. Gayle ki sem fogyott a szóból, mint
rendesen, de semmi különöset nem mondott. Beszélt
a szülői munkaközösségről, panaszkodott, hogy mi-
lyen keveset keresnek az orvosok, és ködös utalásokat
tett arra, hogy Andyéknek vajon miért nincsen gyere-
kük. Andy minden szavát helybenhagyta, majd futó
kísérletet tett arra, hogy Sammel társalogjon, aki meg-
állás nélkül a gyerekeiről és a születendő babáról be-
szélt. Aztán jött a beszámoló arról, hogy a szomszéd-
ságban ki házasodott meg, ki halt meg, és ki vár
gyereket. A vacsora közepén Dianának betelt a pohár.
- Ti soha nem beszéltek másról, csak a terhességről
és a gyerekszülésről? Hánynom kell már attól, hogy
mások szülését és vérzéseit végighallgassam, meg hogy
mennyi ideig tartott a vajúdás, és hogy már hány gyere-
kük van, és hogy ezzel most mennyi lesz. Jézusom,
kész csoda, hogy nem tárgyaljuk meg a rákszűrésüket.
Apja ránézett, majd rémülten anyjára pillantott. Va-
lami nagyon nem volt rendjén Dianával.
- Most ez hogy jött elő? - kérdezte Sam, és hátraha-
jolt a széken, egyik kezével derekán, másikkal a hasán.
- Istenem... ha nem hagyja abba a rugdalózást ez a
gyerek...
- Az istenit! - ordította Diana, és hátralökte székét.
240
- Teszek rá, hogy kirúgja-e a fogadat az a kurva kö-
lyök, vagy sem! Nem tudnád tíz percre befogni a szádat
róla?
Sam döbbenten rámeredt, aztán sírva fakadt, és ki-
szaladt a szobából, de ekkor már Dianán rajta volt
a kabát, és a válla fölött szabadkozott a szüleinek. -
Sajnálom, mama... papa... de nem bírtam elviselni.
Azt hiszem, nem lett volna szabad eljönnöm.
A nővére viszont átvágott az ebédlőn, és olyan dü-
hödt arccal állt meg az előszobában, amit Diana azóta
nem látott rajta, mint mikor gimnazista korukban fel-
gyújtotta a vadonatúj elektromos hajsütőjét.
- Hogy veszed magadnak a bátorságot, hogy így vi-
selkedj a szüleid. házában, és hogy így beszélj akárme-
lyikünkkel. Ki a francnak képzeled magad?
- Gayle, kérlek... ne. Sajnálom. Diana ki van borul-
va. Nem lett volna szabad eljönnünk - próbálta Andy
lecsitítani a két testvért, de mindhiába. Seamus a für-
dőszobában zokogó Sam után ment, hogy ápolja meg-
sebzett lelkét. A szülők nem figyeltek az unokákra,
akik felálltak az asztaltól, vadulni kezdtek, és úgy csé-
pelték egymást, mint a huligánok - ahogy a nagyany-
juk mondta.
Ám Gayle nem hagyta annyiban. Fortyogott benne
a düh, és a hosszú évek irigysége végre kiutat talált
belőle.
- Mi a franctól lehet ő annyira kiborulva? Talán a
241
munkájától? A karrierjétől? Nagyszerű és Fenséges
Kisasszony, aki túlságosan okos és túlságosan fontos
ahhoz, hogy gyereket szüljön, és úgy éljen, mint mi,
többiek! Nem, ő a nagy sikernő, aki a Stanfordra járt.
Tudod mit? Szarok rá. Na hogy is van ez, Miss
Sikernő?
- Sziasztok, megyek - szólt Diana a szüleihez.
Összefogta derekán az övet, és kétségbeesetten Andyre
nézett. Még arra sem méltatta nővérét, hogy válaszol-
jon neki. Tudta, hogy csak veszthetne azzal, ha bármit
is mondana, így inkább meg sem szólalt. - Mama, saj-
nálom - mondta, és megpillantotta apja arcát. Arc-
kifejezése szívébe hasított, de nem tudott mit tenni.
Az sugárzott belőle, mintha Diana elárulta volna őt.
- Még jó, hogy sajnálod! - mondta Gayle, amikor
Sam előjött a fürdőszobából. - Nézd csak meg, mit
csináltál az ünnepből!? - vádolta Gayle, de nem volt
igaza, hiszen tudtukon kívül ők provokálták ki az
egészet.
- Nem lett volna szabad eljönnöm - felelte Diana
halkan, kezével a kilincsen.
- Miért nem? Csak be kellett volna fogni a szádat -
folytatta Gayle. De ekkor Diana nem bírta tovább.
Egyetlen ugrással visszaperdült, megmarkolta nővére
torkát, és megszorította.
- Ha nem kussolsz végre, megöllek, hallod? Nem
tudsz te semmit, se rólam, se az életemről, se arról,
242
miért van vagy nincs vagy nem is lehet gyerekem. Érted
már, te húgyagyú, érzéketlen picsa?... Azért nincs gye-
rekem, mert meddő vagyok, te seggfej... Így elég vilá-
gos? így fel tudod fogni? Nem lehet gyerekem. Most
már jó, Gayle? Szeretnél még a munkámról beszélni,
ami már nem érdekel? Vagy inkább a kurva nagy há-
zunkról, amibe soha nem szülök gyereket, vagy mégis
inkább beszélgessünk a Murphyék gyerekéről meg a
Mcwilliamsék ikreiről, esetleg csak üldögéljünk és néz-
zük, hogyan dörgöli Sam a hasát? Jó éjszakát.
Végigpillantott a döbbent arcokon, és a szeme sarká-
ból látta, hogy a húga és az anyja sírnak. Gayle tátott
szájjal állt, amikor Diana kiviharzott az ajtón a kocsi-
jukhoz, Andy pedig bocsánatkérő pillantással utána-
sietett.
Szép kis jelenetet hagytak maguk mögött, de Diana
váltig hajtogatta, hogy már nem érdekli az egész. Andy
titokban abban reménykedett, hogy használt feleségé-
nek a kifakadás. Szüksége volt arra, hogy kiadja magá-
ból, hogy sírjon, hogy sikítson, hogy ordítson valaki-
vel, és kicsodával, ha nem a saját családjával? Bár meg
kellett hagyni, pokoli egy hálaadás volt.
Feleségére mosolygott, miközben hazafelé hajtottak.
Diana még csak nem is sírt.
- Beugorjunk valahová egy pulykás szendvicsre?
Félig viccből mondta, és Diana felnevetett. Minden-
nek ellenére még nem vesztette el teljesen a humor-
243
érzékét.
- Gondolod, hogy teljesen meg fogok őrülni ettől
az egésztől? .
Rémálomba illő időszaka volt ez életének, de lehet,
hogy épp a végéhez közeledtek.
- Nem, de azt hiszem, túl kellene tenned rajta maga-
dat. Mi lenne, ha elmennénk egy pszichiáterhez? Se-
gíthetne.
A napokban gondolt arra, hogy felkeres egyet, csak
hogy legyen kivel beszélgetnie. Nem tudott már Dianá-
val beszélni, a barátainak meg nem akarta elmondani,
mi történt velük. Megpróbált Billel beszélgetni, de
most, hogy Denise gyereket várt, nem érezte helyénva-
lónak, ha Diana meddőségét kezdte volna firtatni. Az
öccsei meg túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy se-
gíteni tudtak volna. Andy, a maga módján, Dianához
hasonlóan, szintén magányos, szorongó és megtört
volt. - Arra is gondoltam, hogy elmehetnénk valahová
kikapcsolódni.
- Nincs szükségem kikapcsolódásra - vágta rá azon-
nal Diana, és Andy elnevette magát.
- Persze. Rendben. Ne menjünk tüstént vissza Pasa-
denába, hogy megbeszéljük? Vagy. inkább megvárjuk
a karácsonyt, és újra megpróbálod. Biztos vagyok ben-
ne, a testvéreid le lennének kötelezve. Nem tudom, te
hogy vagy vele - folytatta komolyan - de én nem kará-
csonyozom Pasadenában az idén.
244
Dianának is be kellett vallania, hogy ő sem.
- Nem hiszem, hogy kivehetnék még szabadságot.
- Az utóbbi időben annyira szétszórt volt a munka-
helyén, hogy úgy érezte, tartozik a cégnek ennyivel.
- Legalább kérdezd meg. Már egy hét is sokat számí-
tana. Azt gondoltam, hogy elmehetnénk Mauna Keá-
ra, Hawaiira. A fél társaság ott lesz, de a legtöbbjük
Mauna Lanira megy. Nem viccelek, Di.
- Feleségére pillantott, és Diana megláthatta tekin-
tetében, hogy férje legalább olyan boldogtalan, mint
ő maga.
- Nem hiszem, hogy sok kilométer van még ben-
nünk, ha nem csinálunk valamit sürgősen a motorja-
inkkal. Nem tudom már, mit kezdjek az egésszel vagy
veled, vagy hogy te mit érzel. Csak azt tudom, hogy
bajban vagyunk.
Diana is tudta ezt, de még ahhoz is erőtlen volt, hogy
Andybe kapaszkodjon. Beleveszett a saját kínjába, és
nem tudott Andynek segíteni. Még abban sem volt biz-
tos, hogy akar-e vele együtt üdülni, de azt ő is jó ötlet-
nek tartotta, hogy pszichiáterhez forduljanak.
- Rendben van. Megpróbálok szakítani egy kis időt -
felelte bizonytalanul. Pedig jól tudta, hogy férjének
igaza van. Amikor pedig a házhoz értek, szomorú arc-
cal odafordult hozzá. - Andy, ha szakítani akarsz...
én megértem. Sokkalta több mindenhez van jogod,
mint amit én valaha is adhatok neked.
245
- Dehogy - felelte Andy, és könny szökött a szemé-
be. - Jogom van ahhoz, amit ígértél nekem... jóban-
rosszban, betegségben és egészségben... míg a halál el
nem választ. Szó sem volt arról, hogy a dolog nem
érvényes, ha nem lehet gyereked. Igen, iszonyatos. Be
kell vallanom, engem is kimondhatatlanul bánt. De én
téged vettelek el feleségül... és téged szeretlek. És ha
nem lehetnek gyerekeink, akkor nem lehetnek. Talán
egyszer örökbe fogadunk egyet, talán valami mást talá-
lunk ki, lehet, hogy előállnak valami fantasztikus, új
lézerrel, ami mindent megváltoztat, lehet, hogy nem,
de engem mindez nem érdekel, Di...
Könnycseppek gurultak le az arcán, és megfogta Di-
ana kezét.
- Én csak a feleségemet akarom vissza.
- Szeretlek - felelte Diana halkan. Szörnyű időszak
volt ez mindkettőjük részére, a legrosszabb, amit vala-
ha is megéltek, és Diana tudta, hogy még nem értek
a végére. Sokáig tart még, amíg kiheveri, és lehet, hogy
soha nem lesz már olyan, mint valaha. Még nem tud-
hatta. - Egyszerűen nem tudom már, ki is vagyok...
hogy mindez mit jelent a számomra... hogy mivé
váltam...
Óriási kudarcot érzett magában.
- Egy nő vagy, akinek nem lehet gyereke, egy nő,
akit nagyon szeret a férje, egy nő, akivel szörnyű dológ
történt, és csak most tudta meg... ez vagy te. Ugyanaz
246
az ember vagy, mint aki voltál. Ebben nem változott
semmi. Csupán a jövőnk egy apró darabkája változott
meg.
- Hogyan nevezheted aprónak? - fortyant fel Diana,
de Andy megszorította a kezét, és visszahúzta a va-
lóságba.
- Hagyd abba, Di: Tényleg apró. Mi lenne, ha lenne
egy gyerekünk, és meghalna? Borzalmas lenne, de te
meg én itt maradnánk. Tovább folytatnánk, mert mu-
száj lenne.
- És mi van, ha mégsem? - kérdezte szomorúan.
- Mi más választásunk maradt? Hogy tönkrete-
gyünk két életet, és szétverjünk egy jó házasságot? Di,
nem akarlak elveszíteni. Már így is elég mindent elvesz-
tettünk... kérlek... kérlek... segíts nekem, hogy meg-
menthessem a házasságunkat...
- Rendben van... megpróbálom... - válaszolta Dia-
na bánatosan, de azt sem tudta, hol kezdhetné, hogyan
lehetne azzá, aki egykor volt, és Andy észrevette ezt
rajta. Már az újságnál sem végezte jól a munkáját, és
ezt maga is tudta.
- Egyetlen dolgot kell csak csinálnod, Di, próbáld
meg. Napról napra, lépésről lépésre, centiről centire...
és egyszer csak sikerülni fog.
Odahajolt hozzá, és gyengéden szájon csókolta, de
többet nem is remélhetett. Szeptember eleje óta nem
szeretkeztek, és Andy már nem mert közeledni. Diana
247
akkor azt mondta neki, hogy már nincs semmi értelme
a szeretkezésnek. Ahogy már semminek sem. Az ő élete
véget ért. Ám ma éjjel Andy látott valami reménysu-
gárt, egy halvány árnyékát annak, ami a felesége volt,
mielőtt dr. Johnston megmondta volna, hogy soha
nem lehet gyereke.
Andy újból megcsókolta, majd kisegítette a kocsi-
ból, és egymást átkarolva mentek be a házba. Hóna-
pok óta nem voltak ennyire közel egymáshoz, és a férfi
legszívesebben elsírta volna magát, annyira megköny-
nyebbült. Hát mégis lehet, hogy van remény... talán
újból békében élhetnek. Andy már kis híján elveszítet-
te a reményt. Rámosolygott Dianára, ahogy az levette
kabátját, ő pedig elnevette magát, ahogy Gayle tekinte-
te az eszébe jutott, és bevallotta Andynek, hogy réme-
sen viselkedett, de azért jól is esett neki.
- Alighanem ráfért egy kicsit - vigyorgott Andy, és
bevezette feleségét a konyhába. - Nem hívod fel a ma-
mádat, hogy megmondd, minden rendben? Én addig
csinálok neked egy ünnepi sonkás szendvicset.
- Szeretlek - suttogta Diana, a férje ismét megcsó-
kolta, ő pedig lassan tárcsázni kezdte a szülei számát.
Apja vette fel a kagylót, és Diana hallotta, amint a
gyerekek ricsajoznak a háttérben.
- Papi, én vagyok az... Sajnálom...
- Aggódom érted - felelte apja őszintén. - Borzal-
masan érzem magam, hogy nem tudtam arról, micsoda
248
kínjaid vannak.
Az apja jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, kifakadása
már a nyomorúságának betetőződése volt. Úgy érezte,
hogy kudarcot vallott, mint apa.
- Azt hiszem, most rendben vagyok. lehet, hogy jót
tett a mai este. De tényleg nagyon sajnálom, ha elron-
tottam az ünnepet.
- Szó sincs róla - felelte apja, és a feleségére mosoly-
gott, aki azért jött, hogy megtudja, ki az. Megpróbálta
jelezni néki valahogy, hogy Diana. - Legalább lett vala-
mi új téma, amiről beszélni lehet - tréfálkozott, és fele-
sége szomorúan pillantott rá. Hát felhívta őket. Anyja
érezte, hogy valami baj van, de fogalma sem volt, mi,
és Diana egy szót sem szólt. - Azt szeretném, ha ezen-
túl mindig felhívnál, ha szükséged van rám... vagy az
anyádra. Megígéred?
- Megígérem - felelte Diana, és úgy érezte magát,
mint egy kisgyerek, ahogy állt a konyhájában, és a fér-
jére nézett. Andy már levette zakóját, feltűrte ingujját,
és sürgött-forgott. Hosszú ideje először újra boldog
volt.
- Melletted állunk, Diana, ha segítségre van
szükséged.
Diana szemébe könny szökött, akárcsak az édesany-
jáéba, ahogy hallgatta férjét.
- Tudom, papa. Köszönöm. És mondd meg a mami-
nak és a lányoknak is, hogy nagyon sajnálom, jó, papi?
249
- Persze. És vigyázz magadra - búcsúzott el apja,
és szeme könnybe lábadt. Mérhetetlenül szerette a lá-
nyát, és nem bírta elviselni, ha az bánatos.
- Vigyázok, papa. Te is... Szeretlek...
Amikor letette a kagylót, hirtelen az esküvője napja
jutott az eszébe. Mindig jóban voltak egymással, és
bár a mai napig nem árulta el neki bánatát, végig tudta,
hogy megtehette volna. És igaz volt, amit apja mon-
dott neki. Ott álltak mellette, és ezt Diana jól tudta.
- Jöhet a szalámis, tarjás, sonkás rozskenyér? - kér-
dezte Andy szertartásosan. Egyik karjára asztalkendőt
dobott, és kezében egy hatalmas tányér szendvicset tar-
tott. Hirtelen úgy érezték, mintha valamit ünnepelné-
nek. És volt is mit. Újra megtalálták egymást, ami nem
volt kis dolog. Kis híján elkéstek vele, és épp hogy
visszamásztak a szakadék széléről. Boldog hálaadást.
Charlie tökéletes pulykát sütött Barbie-nak. Felesége
ez alkalommal otthon maradt. Nem ment sehová, és
nem jött haza későn. Még mindig bűntudatot érzett
a házassági évfordulójuk miatt. Ám Charlie is észrevet-
te, amikor leültek vacsorázni, hogy valami hiányzik
kettőjük kapcsolatából. Már egy ideje érezte, talán
azóta, hogy Barbara Las Vegasban töltötte a hétvégét,
de lehet, hogy már régebben. Barbarának csak a szóra-
kozáson járt az esze, mióta hazajött Vegasból. Mesélt
a show-król, amiket megnéztek, a barátairól, akikkel
találkozott, és azt akarta, hogy Charlie menjen el vele
250
táncolni. Ám ő általában túlságosan fáradt volt ehhez.
Egyébként sem állt valami jó táncos hírében. Az vi-
szont szemet szúrt neki, hogy afelesége újabban állan-
dóan amiatt panaszkodik, hogy ő mi mindent nem tesz
meg érte, és hogy mennyire maradi. Még azt is szóvá
tette, hogyan öltözködik, ami már azért sem volt tisz-
tességes tőle, mert Charlie soha nem vett új ruhákat
magának, csak neki. Marknak talán igaza lehetett -
morfondírozott Charlie - és nem lett volna szabad
Barbie-t elengedni Las Vegasba.
Amióta csak hazajött, állandóan a barátnőivel te-
kergett. Moziba, vacsorázni járt velük, sőt egyszer még
azt is megtette, hogy telefonon megüzente, éjszakára
Judinál marad, mert túl fáradt. Charlie soha nem szólt
egy szót sem, de nem tetszett neki a dolog. Marknak
is elmesélte, és ő újra csak azt mondta neki, hogy
ha nem tartja az asszonyt rövid pórázon, nagyon meg
fogja bánni.
Charlie továbbra is azzal nyugtatgatta magát; hogy
egy gyerekkel minden másképp lenne. Barbie megvál-
tozna, és a fenekén maradna. Nem akarná már a
csillogást-villogást, sőt talán már színésznő sem akar-
na lenni. Június óta nem is említette neki a családalapí-
tást, de továbbra is leste felesége ciklusát - mégsem
történt semmi. Havonta néhányszor még mindig pezs-
gővel állított be, és mindig ügyelt, hogy a megfelelő
napokon szeretkezzenek. Ha pedig Barbara elég sokat
251
ivott, soha nem figyelmeztette, hogy vigyázzon. Ám
minden igyekezete ellenére, még ha néha - biztos, ami
biztos - kétszer is nekiveselkedett egy éjszaka, mégsem
esett teherbe az asszony. Egyszer még azt is megkérdez-
te tőle, nem szed-e tablettát, mert Mark ezt is felvetette.
Barbara meglepődött, és azt hitte, hogy Charlie szeret-
né, ha szedne. Ám Charlie azt válaszolta, csak olvasott
egy cikket, hogy milyen veszélyes is a dohányos nőkre,
és merthogy ő dohányzik, hát aggódik érte. Barbara
biztosította róla, hogy nem szed. És mégsem esett
teherbe.
Mark megadta Charlie-nak a sógora orvosának a
nevét, és Charlie megbeszélt vele egy időpontot a hála-
adás ünnepe utáni hétfőre. Komolyan aggódott. Utána
akart járni a dolognak.
- Fantasztikus a pulyka - mondta Barbie, és Charlie
örült neki. Tölteléket is készített hozzá, áfonyamártást,
párolt borsót, gyöngyhagymát és édesburgonyát. Édes-
ségnek almás pite volt. Melegen tálalta, vaníliafagy-
lalttal.
- Éttermet kellene nyitnod - hízelgett Barbara, és
a férfi sugárzott a büszkeségtől, miközben kitöltötte
a kávét. Ám amikor Barbara rágyújtott egy cigarettára,
látszott rajta, hogy a feje messze jár
- Most mire gondolsz? - kérdezte bánatosan a férje.
Mostanában annyira szórakozottnak tűnt. Úgy érezte,
hogy a nő egyre inkább elsodródik tőle, és nem tudta,
252
hogyan állítsa meg.
- Semmi különös... Csak hogy milyen jó ebéd volt...
- felelte Barbara egy füstfelhő mögül. - Te mindig
olyan jó vagy hozzám, Charlie.
De Charlie érezte, hogy mindez nem elég.
- Igyekszem. Te vagy a mindenem, Barb.
Barbara ki nem állhatta, ha ilyeneket mondott neki.
Túl nagy terhet rakott rá vele. Nem akart senkinek sem
a mindene lenni. Most a legkevésbé.
- Csak azt akarom, hogy boldog légy.
Ám Barbara nem volt benne biztos, hogy valaha is
meg tud majd felelni a férfi elvárásainak.
- Boldog vagyok - felelte halkan.
- Igazán? Néha nem úgy érzem. Elég unalmas fickó
lehetek.
- Dehogy vagy az - tiltakozott Barbara, és elpirult.
- Néha túl sokat akarok - mosolygott lemondóan -
és még magamat is megőrjítem. Ne is figyelj rám.
- Mit akarsz, Barb?
Charlie jól tudta, felesége mennyire szeretne sikeres
színésznő lenni, és hogy nem akar gyereket. De ezenkí-
vül, Barbara nem beszélt az álmairól. Úgy látszott,
megelégszik azzal, hogy napról napra sodródik, és ki-
elégíti a közvetlen igényeit. Nem úgy nézett ki, mint
aki túl sokat töpreng a jövőről.
- Néha még magam sem tudom, mit akarok. Talán
itt a hiba - vallotta be. - Színésznő akarok lenni... Ba-
253
rátokat akarok... Szabadságot akarok... Izgalmakat
akarok...
- És én? - kérdezte Charlie szomorúan. Őt nem is
említette, és Barbara elpirult.
- Persze hogy téged is akarlak. Házasok vagyunk,
vagy nem?
- Azok vagyunk? - kérdezte Charlie egyenesen, és
Barbara nem szólt egy szót sem, csak bólintott.
- Persze hogy azok vagyunk. Ne butáskodj.
- Mit jelent neked a házasság, Barb? Nem igazán
illik össze azokkal a dolgokkal, amiket felsoroltál.
- Miért nem?
Pedig maga is tudta, hogy nem. Csak még nem volt
kész rá, hogy összevesse őket egymással, és gyanította,
hogy a férje sem.
- Nem is tudom. Egyszerűen azt hiszem, hogy a sza-
badság és az izgalom rokon értelmű fogalmai a házas-
ságnak. Persze, gondolom, azok is lehetnek, ha az em-
ber tesz értük valamit. Szerintem bármit csinálhat az
ember, amivel nem árt a házasságának.
Nézte feleségét, amint elnyomja cigarettáját, és
nyomban rágyújt.egy másikra. Meg akarta tőle kérdez-
ni, hogy boldog-e vele, de nem merte. Félt a válaszától.
És miközben nézte, csak arra tudott gondolni, hogy
ha lenne egy gyerekük, minden másként lenne. Egy
gyerek lehetne az, ami egymáshoz fűzné őket - örökre.
9. Fejezet
254
A hálaadás ünnepét követő hétfőn Mark elengedte
Charlie-t a munkából. Charlie egy szót sem szólt Barb-
nak, aki aznap próbafelvételre készült egy fürdőruha-
reklámhoz. Észre sem vette, amikor Charlie elment,
és azt sem, hogy a legszebb öltönyét vette fel, és réme-
sen ideges volt. A haját és a körmét szépítette, és teljes
hangerővel bömböltette a rádiót a fürdőszobában.
Charlie beszólt hozzá, amikor elindult, de ő nem is
válaszolt.
Útban Los Angeles felé, Charlie arra gondolt, meny-
nyire retteg, hogy elveszti Barbarát. Bár felesége egy
szót sem szólt, a feje máshol járt. Még szórakozottabb
volt, mint valaha. Charlie tudta, hogy nem rossz szán-
dékból teszi, de nehéz volt elviselni. Elfelejtkezett a
megbeszélt időpontokról, szanaszét hagyta az arcfesté-
keit, a hálószobájuk melltartók és harisnyák csatatere
volt, a gyűrött ruhák pedig ott és akkor estek le a föld-
re, amikor csak tetszett nekik. Fantasztikus nő volt,
és Charlie megveszett érte, de tudta - ahogy Mark is
mondta - hogy elkényeztette őt. Soha nem várt el tőle
semmit, soha nem kérdezte meg, mennyit keresett a
manökenkedéssel, és a pénzt Barbara általában el is
költötte ruhára, amikor Judival vásárolni jártak. Az
egyetlen dolgot pedig, amit a férje megkívánt tőle, ódz-
kodott megadni. Charlie titkos terve sem járt ered-
ménnyel. A férfi meg akarta tudni az okát, és ki akarta
javíttatni, ha valami bajt találnának. Ha pedig egyszer
255
minden rendben van - vigyorgott Charlie, ahogy lepar-
kolt a Wilshire körúton - na megállj csak, Barbie!
Meglepte, hogy dr. Peter Pattengill rendelője milyen
vidám. Tele volt élénk tónusú festményekkel, virágzó
növényekkel és ragyogó színekkel. Charlie megköny-
nyebbült. A nővérnek megmondta a nevét. EL sem tud-
ta képzelni, mit fognak csinálni vele, és vajon neki is
a híres jégkockás alsónadrágot adják-e majd. Elmoso-
lyodott a gondolatára, és úgy tett, mintha az újságokat
lapozgatná, bár nem tudott semmire sem odafigyelni.
Végül szólitották, és bevezették dr. Pattengill rende-
lőjébe.
Az orvos az asztalánál ült, és széles mosollyal felállt,
amikor Charlie belépett. Magas termetű volt, válla szé-
les, haja sötét, sötétbarna szemének pillantása pedig
kedves volt, és bölcs a korához képest. Negyvenes évei
elején járhatott. Világos nyakkendőt és tweedzakót vi-
selt, és mielőtt még csak egy szót is szólt volna, Charlie
rögtön tudta, hogy kedvelni fogja.
- Peter Pattengill vagyok, Mr. Winwood.
Miután bemutatkozott, Charlie megkérte, hogy szó-
lítsa a keresztnevén. Pattengill doktor megkérdezte,
kíván-e egy csésze kávét. Charlie azonban túlságosan
ideges volt ahhoz, hogy bármit is igyon, így eluta-
sította.
- Mit tehetek önért?
- Nem is tudom - bizonytalankodott Charlie, és az
256
orvos bátorítólag mosolygott. - Nem tudom igazán,
hogy ön mit tehet... kivéve, hogy hallottam a jégkockás
alsónadrágról...
Szörnyen elpirult, és Peter Pattengill elmosolyodott.
- Annak is megvan az értelme. Bár be kell látnom,
elsőre kicsit idétlenül hangzik. Csökkenteni lehet vele
a here hőmérsékletét, ami fokozza a termékenységet.
Aztán elővett egy űrlapot és egy tollat, majd Charlie-
ra nézett.
- Hát akkor, vegyünk fel néhány adatot, Mr. Win-
wood..: Charlie.
Megkérdezte, volt-e heveny vagy krónikus betegsége,
nemi betegsége, gyerekkorában mumpsza, de Charlie
minden kérdésére csak rázta a fejét.
- Gyereket szeretnének? - kérdezte végül, hogy tisz-
tázza, miért is kereste fel őt Charlie. A fiatalember
annyira szégyenlős volt, hogy el sem mondta problémá-
ját az orvosnak.
- Igen... azazhogy én.
Peter szélesen elmosolyodott, hátradőlt székében, és
Charlie-ra nézett.
- Azt hiszem, tisztáznunk kell valamit - csipkelődött
kedvesen. - Effajta tevékenység űzéséhez két emberre
van szükség. Nem egyéni elfoglaltság.
Charlie elnevette magát, és elmagyarázta a hely-
zetet.
- A feleségem nem igazán akar teherbe esni. Én sze-
257
retném.
- Értem. És használ a felesége valamilyen fogamzás-
gátlót? - hagyta abba egy pillanatra Peter Pattengill
a jegyzetelést.
- Akkor nem, ha kellően leitatom.
Charlie ráébredt, milyen borzalmas vallomás is volt
ez. Ám itt őszinte lehetett, és tudta, hogy annak kell
lennie az orvossal.
- Nem kis összeesküvés.
- Hát, igen. Tudom, hogy milyen rémesen hangzik,
de... biztosan szeretné a gyereket, ha már meglenne.
- Talán meg kellene beszélnie vele. Ha ő is együttmű-
ködne, könnyebben mehetne a dolog.
- Hát, így is könnyen ment... kivéve, hogy a mai na-
pig nem történt semmi.
- Ön is be szokott rúgni? - gyanakodott az orvos.
Arra gondolt, hogy a fiú egy kicsit flúgos, de Charlie
komolyan megrázta a fejét, és úgy nézett ki, mint egy
csavargó kisiskolás.
- Nem. Tudom, hogy szemét dolog ezt csinálni vele.
De tényleg azt hiszem, hogy boldog lenne, ha teherbe
esne. Mégsem történt eddig semmi, és csak arra lennék
kíváncsi, hogy rendben vagyok-e...
- Mennyi ideje házasok?
- Tizenhét hónapja. De nem figyeltem a dolgokat,
úgy értem, a ciklusát... csak úgy öt hónapja, de nem
változott semmi.
258
- Értem - felelte az orvos, és lejegyzett valamit az
ürlapra. Aztán felnézett Charlie-ra, és megnyugtatta.
- Az még nagyon rövid idő. Gyakorta egy, sőt két évbe
is telhet, míg létrejön a terhesség. Lehet, hogy felesle-
ges az aggodalma. Aztán pedig, sokszor a vonakodó
partner is nehezítheti a dolgot. Az igazat megvallva,
szokatlan nekem, hogy a párnak csak az egyik felét
lássam. Csak a szükséges információknak a felét kap-
hatom így meg. Lehet, hogy a gond a feleségénél van,
ha van egyáltalán.
- Arra gondoltam, hogy ha megvizsgálna, és min-
dent rendben talál, esetleg néhány hónapon belül meg-
győzhetném, és akkor eljöhetne ő is.
Fogalma sem volt, hogyan tudná rávenni Barbarát,
hogy eljöjjön, de ez volt az első lépés, ami enyhíthette
az aggodalmait.
- Egyszer azt mondta, furcsa, hogy nem esik teher-
be, még ha nem is védekezünk. Azóta idegesít a dolog.
- Volt már terhes valaha is a felesége, Mr. Winwood?
- Nem, nem hiszem - felelte Charlie magabiztosan.
- Hát akkor, lássunk munkához.
Az orvos felállt, és Charlie is így tett. Megjelent egy
nővér, és átvezette egy vizsgálóba. A nővér odanyújtott
neki egy kis üvegcsét, és rámutatott egy halom újságra,
mint a Hustler meg a Playboy és mások, amikről Char-
lie még nem is hallott.
- Egy kevés ondóra lesz szükségünk, Mr. Winwood -
259
szólalt meg tapintatosan. - Nem sietteti senki, csak
nyomja meg a csengőt, ha bejöhetünk érte.
Charlie döbbenten bámult rá, és nem tudta ponto-
san, mit tegyen, amikor becsukódott az ajtó. Tudta,
persze, csak furcsa volt neki. A rendelőben olyan tár-
gyilagosak voltak. Itt az üveg, rajta. Másrészt viszont
azért jött ide, hogy választ kapjon a kérdéseire.
Sóhajtva leült, kigombolta a nadrágját, és kicsit
idétlenül érezte magát, miközben az egyik újság felé
nyúlt. Beletelt egy kis időbe, míg csöngetett a nővér-
nek. Sokkal tovább várt, mint szüksége lett volna rá,
de le akart higgadni, mire bejön a nővér. Igyekezett
hanyagul viselkedni, miközben a nővér hang nélkül,
diszkréten kivitte az üvegcsét.
Dr. Pattengill hamarosan belépett, és megvizsgálta,
nincs-e visszértágulata a heréjében - mely gyakran
okoz nemzőképtelenséget. Aztán bejött egy másik nő-
vér, és vért vett tőle. Közben az orvos nyugtatgatta.
Biztosította arról, hogy egyelőre semmi aggasztót nem
talált, és remélte, hogy Charlie feleslegesen idegeske-
dik. Szerinte csak izgatott és türelmetlen.
Pattengill doktor úgy találta, hogy Charlie egészsé-
ges. Megkérte, hogy jelentkezzen be egy újabb idő-
pontra a következő hétre, és hozzon akkorra egy üveg-
cse friss ondót magával, aztán elbúcsúztak.
Amikor Charlie kiért a friss levegőre, kimondhatat-
lanul megkönrlyebbült. Tetszett neki az orvos, de ször-
260
nyen idegesítette a beszélgetés. Nem volt nagy élvezet
a vizsgálati anyag előteremtése, és örült, hogy a követ-
kező alkalomra otthon intézheti el a dolgot.
Amikor hazaért, felhívta Markot, és újból megkö-
szönte neki a tanácsot.
- És mi volt? Nincs semmi baj?
- Egyelőre semmi, és tényleg kedves alak.
- Nem talált semmit? - kérdezte Mark aggo-
dalmasan.
- Még nem. De a jövő héten lesznek csak kész a le-
leteim.
- Nem írta még fel a jeges gatyát? - tréfálkozott
Mark, Charlie pedig jót kacagott, miközben a dívá-
nyon végigterülve lerúgta a cipőjét. Teljesen kimerült.
- Lehet, hogy csak a jövő héten.
- Remélem, nem. Nem lesz semmi baj, fiú. Hidd
el nekem. Én tudom. Holnap találkozunk - mondta
vidáman.
- Köszönöm, Mark... köszönök mindent.
- Nincs mit.
Mark visszament dolgozni, és reménykedett benne,
hogy minden rendben lesz Charlie-val. Nagyszerű fiú
volt, és Mark szerint megérdemelt mindent, amire csak
vágyott.
- Na, mit mutat? - kérdezte Brad idegesen, miközben
Pilar a teszttel bajlódott.
- Még nem tudom. Nem telt még le az idő - pillan-
261
tott az órájára. Brad a fürdőszoba ajtajában állt. -
Menj ki. Idegesítesz.
- Nem megyek én sehová - mosolygott Brad. - Tudni
akarom, hogy működött-e a pulykatöltő.
- Gusztustalan vagy - felelte Pilar, de ő is majd meg-
halt a kíváncsiságtól. Alig bírta kivárni... még hatvan
másodperc... ötvenöt... negyven... és mikor az idő le-
telt, meglátta... a világoskék színt, ami hírül adta, hogy
álma valósággá vált... megtörtént a csoda... Könnyes
szemmel pillantott férjére, de akkor már ő is látta. Pilar
terhes volt. - Ó, istenem - szólalt meg Pilar, de nyom-
ban aggodalmaskodni kezdett. - És mi van, ha téved
a teszt? Néha előfordul ilyesmi.
- Dehogy - felelte Brad, odalépett feleségéhez, és
átölelte. Soha nem gondolta volna, hogy az életük így
megváltozik majd. Soha nem gondolta, hogy még eny-
nyire szerelmes lesz egy asszonyba... és egy kisbabába.
- Szeretlek, Pilar .. annyira szeretlek - mondta behunyt
szemmel, és magához szorította feleségét. A nő arcán
könnycseppek gurultak le, amikor felnézett férjére.
- EL sem tudom hinni. Soha nem hittem igazán,
hogy sikerülni fog. A sok tabletta, az ultrahang... meg
az a nevetséges szoba a videokazettákkal és a disznó
újságokkal... Tyűű!
- Nem hiszem, hogy be kellene majd számolnod
mindenről a gyereknek, ha felnő. Nyugodtan átugor-
hatjuk ezt a részletet, és csak annyit mondunk majd,
262
hogy holdvilágos este volt, és nagyon szerelmesek vol-
tunk egymásba. A pulykatöltős részt nyugodtan ki-
hagyhatod.
- Igen, igazad lehet - mosolygott Pilar. A hálószo-
bába mentek, és hirtelen Brad leküzdhetetlen vágyat
érzett az asszony iránt, mintha a gyereket az eddiginél
is jobban a magáévá akarta volna tenni.
Lassan maga mellé húzta Pilart az ágyra, és hosszan,
szenvedélyesen megcsókolta.
Sokáig feküdtek egymás mellett, és Pilar vágya mit
sem lankadt. Ám utána bánni kezdte.
- Nem gondolod, hogy rosszat tesz a gyereknek? -
kérdezte bűnbánóan, de nagy megelégedettséggel.
- Nem, dehogy - felelte Brad mély, érzéki hangon,
miközben felesége végigsimított mellkasán, egészen le
arra a vidékre, mely oly sok gyönyört adott neki. -
A terhesség természetes dolog.
- Haha! - nevetett fel Pilar. - Ha olyan természetes,
akkor miért nem megy olyan könnyen?
- Néha így van ez a jó dolgokkal. Téged sem volt
olyan könnyű megkaparintani - válaszolta Brad, újra
megcsókolta, majd felkeltek, és kimentek reggelit ké-
szíteni. Aztán kiültek a teraszra. Ragyogó decemberi
nap volt, a babát pedig augusztusra várták.
- Azt képzeld el, amikor Nancy megtudja - nevetett
Pilar, és még egyszer vett magának a rántottából. Hir-
telen farkaséhes lett. - Szerinted el fog ájulni? - kaca-
263
gott vidáman a gondolatra a férjével együtt. Még soha
nem voltak ilyen boldogok az életben.
- Minden bizonnyal. Egész idáig. azt hirdetted min-
denkinek; hogy soha nem akarsz gyereket. Most aztán
magyarázkodhatsz, szívem.
Arra jobb volt nem is gondolni, mit szól majd az
anyja. Ám Pilar már hozzászokott a megjegyzéseihez.
Egy embernek akarta csak igazán elújságolni a hírt,
és az Marina volt. Barátnője végig segített neki, és tá-
mogatta őt.
- A gyerekeknek karácsonykor áruljuk el - mondta
Pilar sugárzó mosollyal.
Brad is boldog volt, de közben azon gondolkodott,
nem lenne-e jobb még várniuk egy kicsit. Mégsem
akarta megrémiszteni feleségét. Másnap Pilar felkeres-
te az orvost, és az mindent rendben talált. Pilar dolgoz-
hatott, teniszezhetett, szeretkezhetett, de nem volt sza-
bad semmit sem túlzásba vinnie, sokat kellett pihennie,
és egészséges étrendet kellett tartania. Ám amúgy is
egészséges volt az életmódja, és az utolsó pillanatig
dolgozni akart. Úgy tervezte, hogy aztán majd kivesz
néhány hónap szabadságot, mielőtt visszamenne az
irodába. EL sem tudta képzelni, hogy otthagyja a mun-
káját, és hosszabb időre otthon maradjon.
Már mindent kitervelt. Ő maga fogja ellátni a gyere-
ket, amíg vissza nem megy dolgozni, utána pedig keres-
nek majd egy kedves lányt, aki imádni fogja a gyereket.
264
Április elejére magzatvízvizsgálatra írták ki, amely se-
gítségével meg lehet állapítani, hogy egészséges-e a gye-
rek. Ki lehet vele szűrni például a nyitott gerincet és
a Down-kórt. A gyerek neme is meghatározható, amire
Pilar nagyon kíváncsi volt. Amikor karácsonyi bevá-
sárlásait végezte, mindig vett valami apróságot a babá-
nak. Még egy angol babakocsit is rendelt, amikor a
Saksban járt.
- Készülsz a dologra, igaz? - csipkelődött Brad. Pi-
lar olyan izgatott volt, hogy azt sem tudta elképzelni,
hogyan bírja ki augusztusig. A titkárnőjének és a kollé-
gáinak a karácsonyi ebédjükön árulta el az újságot,
és kis híján valamennyien leestek a székről. Pilar pedig
boldogan kacagott az arcukat látva.
- Meglepődtetek, mi?
- Ugye, csak viccelsz?
A kollégái nem hittek a fülüknek. Pilar mindig is
a feminista ügy bajnoka volt, és az elsők között harcolt
Kaliforniában az abortusz törvényi engedélyezéséért.
Vajon mi történt vele? Talán a klimax az oka?
- Nem, azt hiszem, a házasság - vallotta be Pilar.
- Nem is tudom... egyszer csak eszembe jutott, milyen
szomorú dolog lenne, ha soha nem lenne gyerekünk.
- Szerencséd, hogy nem késtél el vele - szólalt meg
szomorúan a titkárnője. A férje negyvenegy évesen halt
meg, és két év óta, mióta hozzáment "álmai emberé-
hez", kétségbeesetten próbálkoztak a gyerekszüléssel.
265
Egyiküknek sem volt soha gyereke, és mindent kipró-
báltak már, csak hogy megfoganjon, de sehogy sem
sikerült. A férje pedig ellenezte az örökbefogadást.
Alice és Bruce különösen örültek a hírnek, Marina
pedig ujjongott, amikor Pilar elmondta neki.
- Olyan boldog vagyok - lelkendezett Pilar. - Nem
hittem, hogy sikerülni fog. Olyan csoda ez. Amikor
az ember fiatal, mi sem természetesebb, még egy fur-
gon padlóján is összejön. De utána már semmi sem
olyan biztos. Végigvizsgálnak, aztán a megfelelő napo-
kon kell csinálni, és még akkor is csak nyolc a tízhez
az esélye, hogy terhes leszel. Kész csoda, ha egyáltalán
sikerül - mosolygott. De neki sikerült, és most fel van
villanyozva. Pilar Colemati mindent megkapott, amit
csak akart.
Nem úgy, mint Charlie Winwood, aki dr. Pattengill
rendelőjében ült, és hitetlenkedve meredt az orvosra,
aki éppen most mondta el neki, hogy a spermaszáma
nem éri el a négymilliót. Körülbelül öt másodpercig
Charlie azt hitte, hogy ez jó újság, de Pattengill doktor
tovább magyarázott.
- A természetes tartomány alsó határa negyvenmil-
lió, Charlie - nézett rá komolyan, és megpróbált együtt-
érezni. - A négymillió lényegesen alatta van ennek.
A spermakoncentrátum kevesebb volt egymilliónál
milliliterenként, ami öt százaléka annak, aminek lennie
kellene. Továbbá kevesebb, mint két százaléka mozgott
266
csak, ami megdöbbentően kevés a normális ötven szá-
zalékhoz képest.
- Van valami, amivel feljavíthatnánk, hogy úgy
mondjam? - kérdezte Charlie mosolyogva, és az orvos
is elmosolyodott.
- Esetleg hormonokkal. De elképzelhető, hogy jóval
alatta marad a normális tartománynak. Nem biztos,
hogy sikerüljön megnövelnünk a spermaszámot,
de mielőtt bármit is tennénk, ismét meg szeretném
vizsgálni.
Behozott egy újabb üvegcsét.
- Újból elvégezzük a vizsgálatot, és még egy alka-
lommal a jövő héten. Amíg pedig a leletekre várunk,
ellenőrizni szeretnék egyet s mást. Például a vércukrát.
Az alacsony spermaszám ondóvezeték-elzáródásra is
utalhat.
- és mi van, ha el van záródva? - kérdezte Charlie
sápadtan. Erre nem számított... de Barbnak igaza volt.
Oka volt annak, hogy nem esett teherbe.
- Ha elzáródást találunk, több lehetőség áll fenn;
vehetünk a heréből szövetmintát, készíthetünk az ér-
rendszeréről röntgenfelvételt. Na de ez még nagyon
messze van, és kétlem, hogy szükség lenne rá. Azért
egy sejtfestést elvégeznék, hogy kiderüljön, miért nem
mozognak jól a spermák. Ja, és a hörcsögpróba - mo-
solygott az orvos. - Már bizonyosan hallott róla. Úgy
látszik, mindenki, akinek volt termékenységgondokkal
267
küszködö ismerőse, ismeri ezt a vizsgálatot.
- Attól tartok, én nem.
Vajon most mit fognak vele csinálni?
- Egy hörcsögpetesejtet használunk, és érintkezésbe
hozzuk az ön spermájával. Valójában a sperma meg-
termékenyítő képességét vizsgáljuk. Ha a hörcsögpete
megtermékenyül, a sperma rendben lehet, ám ha nem,
az komoly gondokra utalhat.
- Még gyerekkoromban sem volt semmi bajom - fe-
lelte Charlie boldogtalanul, és az orvos együttérzőn el-
mosolyodott.
- A jövő héten már sokkal okosabbak leszünk.
Mégis, - a karácsony előtti hét a legrosszabb volt
Charlie életében. Felkereste dr. Pattengillt, és amit ott
hallott, az rá nézve házassága halálos ítélete volt. A
második spermaszámlálás eredménye az előzőnél is
rosszabb volt, a harmadik pedig még annál is. Az egyik
esetben majdnem nulla volt a spermaszáma, a mozgé-
konyságuk lanyha volt, és nem találtak elzáródást,
amire a rossz eredményt rá lehetett volna fogni. A hör-
csögpróba pedig katasztrofális eredményt hozott.
A hörcsög nem esett teherbe, amin Pattengill dok-
tor nem is csodálkozott az eddigi eredményeket fi-
gyelembe véve. Mi több, egyáltalán nem volt mit tenni.
Ha magasabbak lettek volna a hormonszintjei, ér-
demes lett volna megpróbálkozni a clomifennel, de túl-
ságosan alatta maradt a normális értéknek. Elzáródás
268
sem volt, ezért sebészeti beavatkozás sem jöhetett
szóba.
- El kell gondolkoznia a családalapítás egyéb lehető-
ségein - mondta tapintatosan az orvos. - Ezzel a sper-
maszámmal jóformán lehetetlen, hogy valakit is meg-
termékenyítsen. Igazán sajnálom.
- Egyáltalán nincs semmi esély? - szólalt meg Char-
lie sipító hangja a hirtelen levegőtlenné váló szobában,
és hosszú évek óta először újra érezte az asztmáját.
- Lényegében véve nincs.
Ez volt a halálos ítélete, és már bánta, hogy valaha
is eljött. bár talán jobb volt tudni, mint vakon re-
ménykedni.
- Semmit sem tehet, doktor? Gyógyszer, kezelés?
- Bár lenne, Charlie. A lelete nagyon közel áll ah-
hoz, amit mi zéró spermaszámnak nevezünk. Egysze-
rűen nem termékeny. De azért még örökbe fogadhat.
Amennyiben a felesége beleegyezik, donorspermával,
mesterségesen megtermékenyíthetjük. Néhány párnál
ez remekül bevált. Azt is vállalhatja, hogy nem lesz
gyereke. Néhány pár nagyon boldog "gyerekmente-
sen" - ahogy ők mondják. Így több idejük marad egy-
másra. Bizonyos értelemben kevesebb feszültséggel jár,
mintha volna gyerekük. sőt még a biológiailag rokon
gyerek is hihetetlen terhet képes róni a házasságra. Meg
kellene beszélnie a feleségével a választási lehetőségei-
ket. Abban tanácsot tudunk adni, hogy segítsünk meg-
269
találni az önöknek leginkább megfelelő megoldást -
mondta őszintén.
Csodás. Charlie csak ült, és az ablakon bámult
kifelé. Hella Bart nos, ma kiderült, hogy steril
vagyok úgyhogy nem kell többé aggódnod a gye-
rek miatt... Mi van vacsorára? Tudta, hogy Barbara
soha nem lenne hajlandó az örökbefogadásra, a mes-
terséges megtermékenyítésről nem is beszélve. Szinte
nevetnie kellett már annak a puszta gondolatától is,
hogy egyáltalán megemlitse neki... de inkább sírhat-
nékja volt.
- Nem is tudom, mit mondjak - felelte, és az orvosra
nézett.
- Nem kell semmit sem mondania. Nehéz mindezt
egyszerre felfogni. És tudom, mennyire fáj önnek. Úgy
hangzik, mint egy halálos ítélet, de nem az.
- Honnan tudja? - szúrta oda Charlie, és szeme
könnybe lábadt. - Az asztal túloldaláról nézve minden
más.
- Ez igaz, és erről általában nem szoktam beszélni,
Charlie. De nekem pontosan ugyanaz a bajom, mint
önnek. Sőt, valójában az enyém még rosszabb, nem
mintha bármi különbséget jelentene. Nekem zéró a
spermaszámom. A feleségemmel négy gyerekünk van,
valamennyien örökbe fogadottak. Tudom, hogyan
érez. De vannak más megoldások. Nem fogja teherbe
ejteni a feleségét sem ebben a hónapban, sem a jövő
270
hónapban, de ez még nem azt jelenti, hogy nem lehet
gyerekük, ha akarják. Mégis, ahogy már említettem,
lehet, hogy a legjobb megoldás az önök esetében, ha
nincs gyerekük. Meg kell találniuk a maguknak megfe-
lelő válaszokat ezekre a kérdésekre.
Charlie bólintott egyet, végül felállt, megrázta az or-
vos kezét, és kiment a rendelőből. Peter Pattengill nem
volt az a csodatevő, mint amit Mark sógora beharango-
zott. Charlie-ra nem vártak csodák. Sosem vártak.
Nem voltak szülei, most pedig nem lehetnek saját gye-
rekei, és néha még azon is eltűnődött, vajon Barbie
megvan-e még. A felesége annyira eltávolodott tőle,
olyan távoli volt és annyira független. Az utóbbi időben
már alig látta, szüntelen meghallgatásokra járt, vagy
a barátaival volt, ő pedig állandóan dolgozott. És most
mit mondjon neki? Azt, hogy steril? Pompás... és sze-
retnéd a mesterséges megtermékenyítést donorspermá-
val, szívecském? Nagy szám lenne.
Vagy félóráig ült még a kocsiban, mielőtt elindult
volna, és a hazafelé úton a karácsonyi dekorációk szin-
te bántották a szemét. Eszébe juttatták, amikor még
gyerek volt, és a gyerekotthonban az ablakban állt.
Szemközt az utcában látta az otthonokat, a karácsony-
fákat és a kivilágított rénszarvasokat a gyepen és a ma-
mákat, a papákat és a gyerekeket. Mindig köztük akart
lenni, most meg még saját gyereke sem lehetett. Olyan
volt ez, mint egy kegyetlen tréfa. Pedig egész életében
271
másra sem vágyott, mint gyerekre.
Amikor hazaért, Barb nem volt otthon, de ez alka-
lommal hagyott egy cédulát, hogy egy mozgásstúdióba
ment, és éjfél előtt nem is jön haza. Jó is volt így, úgy-
sem tudott volna a szemébe nézni. Töltött magának
egy jókora pohár whiskyt, és befeküdt az ágyba. Mire
Barbara hazaért, már eszméletlen részeg volt.
10. Fejezet
Karácsony napján Pilar felhívta az anyját. Nagy volt
benne a kísértés, hogy elújságolja terhességét, de aztán
valahogy sikerült úrrá lenni magán. Jól tudta, hogy
félig-meddig csak azért szeretné elárulni, hogy azzal
is bizonyítsa anyja tévedését, és hogy megmutassa ne-
ki, még nem túl öreg a gyerekszüléshez. Ám Pilar oko-
sabb volt ennél, így nem szólt semmit, csak boldog
karácsonyi ünnepeket kívánt.
Marinát is felhívta Torontóban, aki valamelyik test-
véréhez utazott az ünnepekre.
Aztán később a nap folyamán Brad és Pilar, Toddal,
Nancyvel, Tommyval és a kis Adammel együtt, kibon-
totta az ajándékokat. Pilar mindenkit elárasztott aján-
dékokkal, különösen a kisfiút. Vett neki egy hatalmas
játék mackót, egy kis hintát, néhány tüneményes ru-
hácskát, amit egy Los Angeles-i szalonban talált, és
egy gylinyörű német hintalovat, amelyet New Yorkból
rendelt. Mindenki mást is elbűvölő ajándékokkal le-
pett meg. Repesett az örömtől, hogy láthatja Toddot.
272
Kifejezetten jóképű volt, és sokat mesélt a munkájáról
meg a chicagói barátnőjéről. pilar Nancyhez is jobban
kötődött, mint valaha. Annyi mindenben hasonlítot-
tak egymásra, bár ezt még nem is sejtette a mosto-
halánya.
A vacsora fenséges volt, és amikor pezsgőt bontot-
tak, és felvágták a karácsonyi tortát, Brad feleségére
mosolygott, ő pedig bólintott.
- Valamit el akarok mondani, amiről tudom, hogy
nagy meglepetés lesz. Ám az élet telve csodálatos meg-
lepetésekkel.
Pilar az etetőszékben gügyögő Adamre mosolygott.
A kisfiún vörös bársonyruha volt, amelyet Pilar kará-
csony előtt vásárolt neki.
- Te is bíró leszel! - találgatott Todd elégedetten. -
Milyen tiszteletre méltó család.
- Új házat vesztek! - vetette fel Nancy, és azt remél-
te, hátha az apja megengedi, hogy ők meg ideköltözze-
nek, ha ezt nem akarnák eladni.
- Még jobb annál - mosolygott Pilar. - És sokkal
fontosabb... és nem, nem leszek bíró. Egy elég a család-
ban, és a fontos ügyeket, az apátokra hagyom.
Gyengéden férjére mosolygott, miközben mindenki
feszülten várt, majd elfúló lélegzettel, halkan, ám büsz-
kén megszólalt:
- Gyereket várunk.
Síri csend Lett a szobában, majd Nancy idegesen fel-
273
nevetett. Nem hitte el.
- Ugyan már.
- De igen.
- De már olyan idős vagy - mondta nyersen, miköz-
ben az apja figyelte. Bradnek eszébe jutott az elkényez-
tetett kislány, aki annak idején annyira ellenezte, hogy
Pilarral találkozzon.
- Te is azt mondtad, hogy vannak barátaid, akik
még idősebbek is nálunk, és most várják az első gyere-
küket - felelte Pilar halkan. - Még te mondtad, hogy
gondolkozzak el a dolgon, mielőtt késő lenne.
Megpróbálta Nancyt saját szavaira emlékeztetni, de
nem szívesen hallgatta.
- De én soha nem gondoltam... én csak... nem gon-
doljátok apával, hogy már túl öregek vagytok egy gye-
rekhez? - kérdezte kelletlenül, miközben a férje és az
öccse némán nézték.
- Nem - válaszolta apja nyugodtan - és jóságos Ter-
mészet Anyánk is így gondolja.
Brad örült a gyereknek és Pilarnak, és nem hagyta,
hogy mindebbe Nancy belerondítson. A lányának meg-
volt a maga élete, a maga férje, a maga gyereke, és
nem volt joga ahhoz, hogy az ő életüket bírálja, vagy
hogy irigykedésével Pilarnak kedvét szegje.
- Tudom, micsoda meglepetés ez nektek, de mi
nagyon boldogok vagyunk, és reméljük, hogy ti is azok
lesztek. Szerintem nagyszerű, hogy Adam úrfinak új
274
nagybácsija születik - nevetett Brad, és Todd rájuk
emelte poharát.
- Nahát, apa, ti aztán meg tudjátok lepni az embert,
de én örülök a dolognak, ha ezt akartátok - mondta
őszintén. - Szerintem jó fejek vagytok. Nekem eszem-
be sem jutna, hogy gyerekem legyen, kiváltképp, ha
ránk hasonlít majd - mondta, és jelentőségteljesen a
nővérére pillantott - de sok sikert hozzá!
Mindannyian ittak rá, majd Tommy is kifejezte jókí-
vánságait. Nancy végig zavarban volt, és egész idő alatt
nem tért magához. Ráförmedt Tommyra, hogy miért
veszi fel a gyereket, könnyes szemmel búcsúzott el apjá-
tól, és Pilarnak még az ajándékokat sem köszönte meg.
- Azt hiszem, Nancy még nem nőtt fel annyira,
ahogy feltételeztem - szólalt meg Pilar, amikor a gyere-
kek elmentek. - Valósággal gyűlölt engem.
- Elkényeztetett kölyök. Semmi köze az életünkhöz.
Brad visszautasította, ha gyerekei bele akartak szólni
az életébe, mint ahogy ő sem szólt bele az övékébe.
A gyerekei független felnőttek voltak, akár ő maga és
Pilar. Rá se rántott, mit gondolnak a gyerekei. Pilarral
együtt várfa a gyereket. Tudta, ez mennyit jelent a fele-
ségének. Joga volt a gyerekhez, és ha élete későbbi sza-
kaszában vállalkozott rá, az az ő ügye volt, és senki
másé.
- Talán azt hiszi, hogy versengek vele - tűnődött Pi-
lar, miközben leszedték az asztalt, és az edényeket a
275
mosogatóba tették, másnapra, a takarítónőnek.
- Talán. De alighanem itt az ideie, hogy végre megta-
nulja, a világ nem körülötte forog. Majd Tommy meg
Todd helyreteszik.
Todd a nővérénél szállt meg az ünnepekre.
- Todd bűbájos volt, pedig őt is nagyon megdöbben-
tette a hír.
- Valószínü, de legalább ő elég érett ahhoz, hogy
tudja; mindez mit sem fog változtatni az ő életén. Vé-
gtil Nancy is rá fog jönni, hogy ezért nem fogom őket
kevésbé szeretni. De ha hagyod, addig is meg fogja ke-
seríteni az életedet - nézett élesen Pilarra. - Nem sze-
retném, ha elrontaná a kedvedet. Világos?
Nagyon keményen mondta mindezt, és Pilar elmoso-
lyodott.
- Igenis, tisztelt bíróság.
- Akkor jól van. És hallani sem akarok a kis bestiá-
ról, amíg meg nem tanul viselkedni.
- Nem lesz vele semmi baj, Brad. Váratlanul érte
a meglepetés.
- Jobban teszi, ha összeszedi magát, vagy baj lesz.
Több életre is elegendő gondot okozott tizenöt év alatt.
Nem maradt már több húzása, és ha kell, erre figyel-
meztetem is. Remélem, nem lesz rá szükség.
- Jövő héten felhívom, és meghívom ebédre. Hátha
sikerül megnyugtatnom.
- Őneki kellene felhívnia téged - morogta Brad, de
276
Nancy mindkettőjüket meglepte, hogy már aznap késő
este telefonált, hogy bocsánatot kérjen. Az öccse és
a férje beláttatták vele, hogy nincs joga beleszólni má-
sok dolgába, és hogy nagyon csúnyán viselkedett. Sírva
is fakadt, amikor Pilarral beszélt, és bocsánatot kért,
amiért olyan gonosz volt vele; és Pilar is elsírta magát.
- Te vagy az oka az egésznek - mondta Pilar megha-
tódva. - Ha Adam nem lenne annyira édes, soha nem
szántam volna rá magam.
Persze; ennél sokkal többről volt szó, és ezt jól tud-
ták Braddel.
- Bocsáss meg... olyan drága voltál velem, amikor
elárultam neked, hogy várom Adamet.
- Nincs semmi baj - mosolygott Pilar a könnyein
keresztül. - Lógsz nekem egy túrótortával.
Ez volt Pilar egyetlen vágya e pillanatban.
Másnap reggel pedig, amikor felkeltek, az ajtó előtt
egy túrótortát találtak egy rózsaszín dobozban, rajta
egy rózsaszín rózsával. Pilar sírva mutatta Bradnek,
ő meg örült, hogy Nancy ilyen gyorsan észhez tért.
- Most már csak a babára figyelj.
Augusztustól még végtelennek tűnő nyolc hónap vá-
lasztotta el.
Diana és Andy csöndesen töltötték a karácsonyt Hawaiin.
Pontosan erre volt szükségük, ahogy nap mint nap a
hasukat süttették Mauna Keán. Először utaztak el a
La Jollában töltött szeptember eleji katasztrofális hét-
277
vége óta. Döbbenten ébredtek rá, milyen közel kerültek
ahhoz, hogy tönkremenjen a házasságuk. Kis híján
négy hónapja fűrészelték maguk alatt a fát, és hálaa-
dáskor már majdnem leszakadtak, amikor felcsillant
egy apró reménysugár.
Két nap telt bele, míg másról is beszéltek, mint az
ételről és az időjárásról. Épp ilyen helyre volt szüksé-
gük. A szobában nem volt televízió, nem volt hová
menni, nem volt semmi látnivaló, csak a tengerpart.
Lassan kezdtek magukhoz térni.
Karácsony napján csöndesen megvacsoráztak a szál-
loda éttermében, majd kéz a kézben hosszú sétára in-
dultak a tengerparton, a naplementében.
- Úgy érzem magam, mintha a Mount Everestet
másztuk volna meg az idén - szólalt meg Diana halkan.
Másfél év házasság után nem tudta, mit akar, és hogy
mi a céljuk.
- Én is így érzem - felelte Andy, miközben a fehér
fövenyen ültek, és nézték a hatalmas hullámtaréjokat.
Kis idő múlva; amikor besötétedik, a parthoz úsznak
táplálkozni az óriási ördögráják, a szállodavendégek
pedig kijönnek megnézni őket. - Az a lényeg, Di... si-
került.. nem pusztultunk bele... most itt vagyunk, és
egymással beszélgetünk, kéz a kézben... Nem kis do-
log... Túléltük.
- De milyen áron - mondta Diana szomorúan. Le
kellett mondania minden álmáról. Mi maradt az élet-
278
ben? Egyetlen vágya az volt, hogy gyerekei legyenek...
ám Andy is kellett neki. És ő meg is maradt. Andynek
igaza volt. Azért, mert összetört egy álmuk, még nem
jött el a vég.
- Még az is lehet, hogy hosszú távon mindez meg
fog erősíteni minket - mondta Andy elgondolkozva.
Még mindig szerette Dianát. Csak már nem tudta, ki
is a felesége valójában, és hogy hol keresse. Diana az
érzelmeivel hónapok óta bujdokolt előle és önmaga
elől. Begubózott. Egyre korábban járt munkába, egyre
később jött haza, és mihelyt hazaért, egyenesen az ágy-
ba bújt, és azonnal elaludt. Nem akart Andyvel beszél-
getni, a szüleit is csak nagy ritkán hívta fel, a testvéreit
meg a barátait pedig egyáltalán nem. Hirtelen mind-
annyian idegenekké váltak. A szerkesztőségben rátette
kezét valamennyi kiküldetésre, amire csak lehetett.
Andy többször is felajánlotta, hogy a hivatalos út
végén találkozzanak, és töltsenek együtt néhány na-
pot, de Diana nem akart kikapcsolódni, és nem akart
Andyvel lenni. Mindig azt mondta, hogy túlságosan
elfoglalt.
- Az a nagy kérdés - folytatta Andy azon tétovázva,
vajon túl korán van-e a kérdést feszegetni - hogy most
mihez kezdünk. Akarsz-e még a feleségem lenni? Túl
nagy volt-e a fájdalom ahhoz, hogy újból jól érezhes-
sük magunkat? Egyszerűen nem tudom, mit szeretnél
- mondta, és arra gondolt, milyen tragikus, hogy
279
Hawaiin, a bámulatos naplementében a válás felől kér-
dezi feleségét. Diana fehér pamutruhát viselt, alaposan
lebarnult a két nap alatt, sötét haját pedig igézően bor-
zolta az óceán fuvallata. Ám mit sem számított, milyen
szép volt, hiszen férje jól tudta, hogy nem kell a fele-
ségének.
- És te mit szeretnél? - kérdezett vissza Diana. -
Úgy érzem, nincs jogom rád csimpaszkodni. Annyival
többet érdemelsz, mint amit én adhatok neked.
Andy miatt szakított volna, nem maga miatt. Magá-
nyosan élne majd, csak a karrierjének. Abban biztos
volt, hogy nem menne újra férjhez, ha Andy elhagyná,
legalábbis így gondolta. Huszonkilenc éves volt, és kész
volt mindent feladni, ha férje így akarja - de erről szó
sem volt.
- Te is tudod, hogy ez marhaság.
- Nem tudok én már semmit sem. Csak azt tudom,
mi nincs. Nem tudom, mi van, vagy hogy mi a helyes,
hogy mit kellene tennem, sőt még azt sem, hogy mit
akarok.
Még az is eszébe jutott, hogy felmond a munkahe-
lyén, és visszamegy Európába.
- Szeretsz engem? - kérdezte halkan Andy. Közelebb
húzódott feleségéhez, és a szemébe nézett, mely már
mindig szomorú volt, üres és megtört. Lelke mélyén
minden kiszáradt, elégett, szétszakadt, és Andynek né-
ha úgy tűnt, nem maradt más, csak hamu.
280
- Szeretlek - suttogta Diana. - Nagyon szeretlek...
mindig is szeretni foglak... de mindez nem jelenti azt,
hogy jogom van megtartani téged... Nincs semmi, amit
neked adhatok, Andy... csak magamat, de már abból
sem maradt sok.
- De igen. Csak beletemetted magadat a munkába,
a fájdalomba és a bánatba... én segíthetnék kimászni
belőle, ha hagynád.
Andy néhány hete pszichiáterhez járt, és már erő-
sebbnek érezte magát.
- És akkor mi lesz? - kérdezte Diana. Semminek
nem volt már értelme a számára.
- Akkor újra együtt leszünk, ami több, mint amit
sok ember elmondhat magáról.. Két jó ember, akik sze-
retik egymást, és sok mindent adhatnak egymásnak,
a világnak és a barátaiknak. A világ pedig nem a gyere-
kek körül forog. És még akkor is, ha lettek volna saját
gyerekeink, előbb-utóbb felnőttek volna, és kirepültek
volna. sőt lehet, hogy utáltak volna minket, vagy meg-
haltak volna egy autóbalesetben vagy egy tűzesetben.
Az életben nincsenek biztosítékok.
Az volt a gond, hogy Diana mindenhol csak a gyere-
keket látta. Az utcán, az áruházakban, sőt néha még
a kiadó liftjében is. Kicsi kis emberkéket, akik tágra
nyílt szemmel, nyílt szívvel fogták anyjuk kezét, vagy
éppen sírtak, és felvették és megvigasztalták őket. Bár-
hová nézett, mindenfelé nagy hasú nőket látott, telve
281
reménységgel és bizakodással, amit Diana soha nem
fog megismerni, soha nem fog megérezni, sem a szívé-
ben, sem a lelkében. Nem volt könnyű mindezzel leszá-
molni, és úgy érezte, nem méltányos, hogy miatta An-
dynek is így kelljen tennie.
- Szerintem igazságtalan, hogy te is gyermektelenül
élj, az én hibámból. Miért tennél így?
- Mert szeretlek. És nem kell gyerekek nélkül él-
nünk. Persze, úgy is élhetünk, ha azt választjuk. Ám
ha mégsem, vannak lehetőségek.
- Nem hiszem, hogy még képes lennék rá.
- Még én sem. És egyelőre nem is kell döntenünk
róla. Egyedül csak kettőnkről kell gondolkoznunk, és
tennünk kell valamit, mielőtt még nem késő. Édes...
nem akarlak elveszíteni...
- Én sem téged - felelte Diana, szemébe könny szö-
kött és elfordult. Andy válla fölött, a parton játszó
gyerekeket pillantott meg, és nem tudta elviselni látvá-
nyukat.
- Vissza akarlak szerezni... az álmaimba... az életem-
be... a napjaimba... a szívembe... a karomba... az ágyam-
ba... a jövőmbe. Istenem, mennyire hiányzol - suttogta
Andy, magához szorította feleségét, és megérezte tes-
tének melegét. - Édesem... szükségem van rád...
- Nekem is szükségem van terád - felelte Diana, és
sírva fakadt. Nagyon hiányzott neki a férfi. Nem visel-
hette volna el nélküle álmai elvesztését, és mégis, az
282
iszonyat közepette, elveszítette őt.
- Próbáljuk meg... kérlek, próbáljuk meg... - kö-
nyörgött Andy, és Diana mosolyogva bólintott.
- Nem megy majd mindig könnyen, néha talán értet-
len leszek, néha távol érzel majd... de megpróbálom.
És ha kell, szólj rám.
Andy már csak arra várt, hogy visszamenjenek a
szállodába.
Kéz a kézben felsétáltak a szobájukba, és hónapok
óta először szeretkeztek. És sokkal-sokkal jobb volt,
mint amire valaha is emlékeztek.
Charlie és Barbara karácsonya furcsára sikeredett.
Utólag ez volt az egyetlen jelző, amivel Charlie jelle-
mezhette. Sajátságos. Különös. Esetleg elképesztő.
Mint rendesen, most is ő főzte a karácsonyi vacsorát.
Délelőtt Barbara elment Judihoz, ahogy mondta,
azért, hogy odaadja neki az ajándékát. Most az egyszer
Charlie örült, hogy egyedül maradhatott. Megint ször-
nyű másnaposság kínozta. Újabban túl sokat ivott.
Megpróbálta feldolgozni mindazt, amit dr. Pattengill
mondott neki, de nem ment. Soha nem ejtheti teherbe
a feleségét. Soha. Majdnem zéró spermaszám. Eszébe
jutott, mit mesélt magáról az orvos, de nem sokat segí-
tett. Nem érdekelte, Pattengillék hány gyereket fogad-
tak örökbe. Gyereket akart, sajátot, Barbtól. Most. És
tudta, hogy képtelen rá. Legalábbis az agya tudta, de
szívében szüntelen hitetlenkedett.
283
Barbara négykor ért haza, pajkosan, telve izgalom-
mal. Nyilvánvalóan ivott már, és megpróbált tréfálkoz-
ni Charlie-val, miközben az a pulykát töltötte, de ő
nem volt játékos kedvében. Charlie egy rövid rókabun-
dát vett a feleségének, ő pedig tüstént a fürdőszobába
ment, levetkőzött, aztán kijött a bundában, harisnyá-
ban és magas sarkú cipőben. Charlie elnevette magát.
Annyira vicces volt, annyira csinos és annyira hiá-
bavaló.
- Lökött egy csaj vagy, hallod - mondta mosolyog-
va, lehúzta magával a díványra, és megcsókolta. - És
szeretlek.
- én is szeretlek - felelte Barbara titokzatosan. Egy
kicsit be volt csípve. Charlie a vacsorához Barbara ked-
venc pezsgőjéből töltött. A pulyka elsőrendű volt, és
a vacsora végére a férfi már jobban érezte magát. Tud-
ta; hogy meg kell békélnie a dologgal, és ekkor Barbara
az ölébe ült. Rózsaszín szaténruhát viselt, amelyet a
születésnapjára kapott férjétől, és elbűvölő látvány volt
benne ez.
- Boldog karácsonyt, Barb.
Charlie nyakon csókolta, és végigsimított a hátán.
Barbara elhúzódott kissé, és gyengéden rápillantott.
Charlie észrevett valamit a szemében, nem tudta, mi
az, aztán Barbara megcsókolta őt.
- El - akarok árulni neked valamit - suttogta.
- én is..: - felelte Charlie rekedten. - Menjünk a
284
fürdőszobába, aztán elmondom...
- Először én - mondta Barbie, és újra elhúzódott.
- Azt hiszem, örülni fogsz neki.
Pajkosan nézett rá, és Charlie hátradőlt a székben.
- Ajánlom is, avagy különben itt, helyben tépem le
rólad a ruhát, és pokolba a fürdőszobával.
Végtelen szünet következett, Barbara tétován mo-
solygott, majd megszólalt:
- Terhes vagyok.
Charlie szóhoz sem jutott teljes döbbenetében, és
halálosan elsápadt.
- Komolyan beszélsz?
- Naná. Gondolod, hogy viccelnék veled ilyesmivel?
Annak alapján, amit dr. Pattengill mondott, elkép-
zelhetetlen volt.
- Biztos vagy benne?
Lehet, hogy az orvos tévedett? Lehetséges, hogy va-
laki más spermáját számolták meg?
- Miből gondolod?
- Az isten szerelmére - mondta Barbara, és ideges-
nek látszott, ahogy leszállt Charlie öléből, és az aszta-
lon álló gyertyával meggyújtotta a cigarettáját. - Azt
hittem, örülni fogsz. Mi ez? A spanyol inkvizíció?
Igen, biztos vagyok. Két napja voltam orvosnál.
- Ó, istenem - mondta Charlie, és behunyta szemét,
hogy felesége ne láthassa a könnyet a szemében. - Bo-
csáss meg... én... nem tudom elmagyarázni...
285
Csak tartotta a karjában, és sírt, Barbara el sem tud-
ta képzelni, miért, ő pedig nem tudta, hogy most vesse
térdre magát, és adjon hálát az istennek, vagy inkább
átkozza el a nőt. Vajon megcsalta? Mástól van a gye-
rek? Ám nem tudta megkérdezni anélkül, hogy el-
mondta volna, mit tud.
Charlie a nap további részében furcsán csöndes volt.
Barbara telefonált néhányat, miközben Charlie elmo-
sogatott vacsora után. Barbie nem azt a lelkesedést
kapta férjétől, mint amire számított, és nem értette,
miért. Este pedig, amikor lefeküdtek, Charlie átölelte
őt, és azért fohászkodott, hogy bárcsak Pattengill dok-
tor tévedett volna. Meg kellett kérdeznie az orvost.
Végtelenségnek tűnt az a három nap, amíg elmehe-
tett hozzá. Ezalatt alig látta Barbie-t. A barátainál volt,
vásárolt, sőt karácsony után egy nappal azt mondta,
hogy próbafelvétele van. Charlie nem kérdezett sem-
mit. Egy szót sem szólt. Előbb beszélnie kellett Patten-
gill doktorral. Csak erre várt. Ám amikor végre leülhe-
tett vele szemben az asztalhoz, az orvos határozottan
megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy lehetséges lenne, Charlie. Sze-
retném azt mondani, hogy lehetséges, és láttam már
ennél vadabb dolgokat is. Mégis, nagy valószínűséggel
nem öntől van a gyerek. Lepett már meg terméketlen
betegem, de higgyen nekem... egyszerűen nem hiszem.
Bárcsak mást mondhatnék.
286
Charlie már korábban érezte. Már korábban gyana-
kodni kezdett. A sok este, amikor Barbara akkor ért
haza, amikor ő már lefeküdt, a sok "barátnő", a
"lánybulik", a látogatások "Judinál", a titokzatos
"meghallgatások" és "stúdiók", amik soha nem ve-
zettek sehová. Barbara már hónapok óta nem kapott
munkát. Charlie bizonyos volt benne, hogy a felesége
nem tőle várja a gyereket.
De Pattengill rendelőjéből lassan hajtott haza, és
szinte sajnálta, hogy feleségét otthon találta. Épp vala-
kivel beszélgetett, és nyomban letette a kagylót, amikor
Charlie-t meglátta.
- Ki volt az? - kérdezte Charlie közönyösen, mintha
elhinné, hogy Barbara az igazat mondja.
- Judi. Épp elmeséltem neki a gyereket.
- Ó - felelte Charlie, és elfordult, hogy felesége ne
láthassa az arcát. Azt kívánta, bárcsak ne kellene el-
mondania neki, de nem volt más választása. Lassan-
lassan, arra gondolva, hogy az élet egyszer csak úgyis
véget ér, felesége felé fordult. - Beszélnem kell veled -
szólalt meg halkan, és leült Barbarával szemben.
- Valami baj van? - nézett férjére idegesen.
- Aha:
- Kirúgtak a cégtől? - kérdezte őszinte rémülettel,
és megkönnyebbült, ahogy férje a fejét rázta. Mi más
lehet a baj? Abban biztos lehetett, hogy a férje nem
csalja meg. Túlságosan rendes volt ahhoz.
287
- Nem ilyen egyszerű dologról van szó - folytatta
Charlie. - Nemrég elmentem egy orvoshoz. Hálaadás
után.
- Miféle orvoshoz? - kérdezte Barbara idegesen.
- Egy andrológushoz, egy olyan szakorvoshoz, aki a
termékenységgel foglalkozik. Mondtad nekem néhány-
szor, csodálkozol, hogy nem esel teherbe, amikor ját-
szadozunk, pedig nem is vigyázunk. Aggódni kezdtem.
Elhatároztam, megnézetem magamat. El is mentem...
- És - kérdezte Barbara, miközben megpróbált nyu-
godtnak látszani, de már érezte a folytatást, és a szíve
hevesen dobogni kezdett.
- Steril vagyok.
- Az az ember nem tudja, mit beszél - ugrott fel
Barbie, és járkálni kezdett a szobában. - Nyugodtan
megvizsgálhat, hogy terhes vagyok-e vagy sem.
- Tényleg az vagy? - kérdezte Charlie egyenesen. To-
vábbra is fennállt a lehetősége, hogy felesége csak fül-
lentett, és kétségbeesetten remélte, bárcsak így lett
volna.
- Persze. Csinálhatok neked egy tesztet, hogy te is
lásd. Két hónapos terhes vagyok.
Charlie azon kezdett tűnődni, mit csinálhatott Bar-
bara október végén.
- Az az ember kész hülye.
- Nem az - mondta Charlie élesen. - De azt hiszem,
én annál inkább. Mi folyik itt, Barb? Kié a gyerek?
288
- A tiéd - felelte Barbara, és elfordította a fejét. Sír-
va fakadt, majd lassan feltekintett a férfira. - Rendben
van, nem érdekes, kié... szemét dolog ezt veled csinálni,
Charlie. Bocsáss meg.
Mégis, Charlie jól tudta, ha nem megy el az orvos-
hoz, ha nem mond el semmit, felesége még most is
hazudna.
- Azt hittem, nem akarsz gyereket. Akkor ezt miért?
- Mert... nem is tudom...
Ekkor a nő ráébredt, hogy már túl késő van ahhoz,
hogy hazudjon. Charlie úgyis tudta már az igazat.
Hadd ismerje meg az egész történetet.
- Talán azért, mert túl sok abortuszom volt már, ta-
lán azért, mert tudtam, mennyire szeretnél egy gyere-
ket... Talán azért, mert öregszem... vagy lágyulok...
vagy elhülyülök... vagy mit tudom én... Csak azt gon-
doltam...
- Kitől van?
Charlie összetört szívvel tette fel ezeket a kérdéseket,
pedig semmi értelmük sem volt, csak kínozta velük
magát.
- Egy fickótól. Vegasban találkoztam vele. Már rég-
ről ismertem. Aztán októberben ideköltözött. Azt ígér-
te, hogy szerez nekem munkát. Jó összeköttetései vol-
tak Vegasban. Úgyhogy összejöttünk néhányszor. Azt
gondoltam... - de aztán elfúlt a hangja, és sírva fakadt.
- Szerelmes vagy belé, vagy csak a munkáért csinál-
289
tad, vagy csak úgy, kedvtelésből? Mit jelent neked az
az alak?
- Semmit - felelte Barbara, de nem tudott Charlie
szemébe nézni. Ő pedig sejtette, hogy a férfiban meg-
van mindaz a vonzerő, ami őbelőle hiányzik. Kételked-
ni kezdett abban, vajon Barbara szerette-e őt valaha.
Lehet, hogy az egész már kezdettől fogva csak egy rossz
tréfa volt. Egész életében feleségre és gyerekre vágyott,
igazi családra. Lehet, hogy nem lett volna hozzá joga.
Hogyan is biztosíthatott volna igazi otthont egy gye-
reknek, amikor őneki sem volt soha? Mit tudhatott ő?
- Miért tetted? - kérdezte Charlie gyötrelmesen, és
úgy sírt, mint egy kisgyerek.
Barbara őszintén ránézett.
- Mert halálra rémítesz. Épp azt várod el... épp azt
várod el tőlem, ami elől elmenekültem. Akárhányszor
csak közeledtél hozzám, halálra rémítettél. Gyereket
akarsz, meg családot, a sok faszságot, amit le se sza-
rok. Nem akarok kötődni senkihez sem. Nem vagyok
rá képes.
Charlie arcán patakzottak a könnyek. A nő vala-
mennyi álmát összetörte, és ezt maga is tudta.
- Akarod tudni, miért érzek így, Charlie? Talán nem
árt, ha elmondom. Nekem volt családom. Testvéreim,
anyám meg apám... Na, ide hallgass. A bátyám hét
éven át dugott engem. Hétéves koromban kezdte, és
tudod tnit? Az anyám végig tudott az egészről. Csak
290
hát olyan "nehéz" gyerek volt szegénykém, és az
anyám félt, még a végén baja lesz a zsarukkal, ha nem
ereszti le valahol a "gőzt". Szóval, én voltam a bizton-
sági szelepe. Az első abortuszom, hála neki, tizenhá-
rom éves koromban volt, aztán további kettő a rákövet-
kező évben. Aztán meg még az apám is kivette a részét
a dologból... Szép kis család, mi, Charlie? Neked is
elment volna a kedved a gyerekcsinálástól. Mert nekem
igen. Elszöktem. Vegasba mentem, és egy évig strichel-
tem, aztán munkát kaptam táncosnőként, és ott is volt
néhány abortuszom. Itt is volt még egy, amikor egy
ügynök felcsinált. Ezt a gyereket sem szeretném, Char-
lie, de úgy gondoltam, te igen.
Charlie akarta is. De nem a másét. Csak ült, és a
feleségére meredt.
- Nem tudom, mit mondjak, Barb. Sajnálok min-
dent, a múltat, kettőnket. Azt hiszem, mindkettőnknek
piszok sors jutott.
- Aha - felelte a nő, kifújta az orrát, és ismét rágyúj-
tott. - Soha nem lett volna szabad hozzád mennem.
Te állandóan csak azt a hülye papás-mamást akartad
játszani. Meg kellett volna neked mondanom, hogy
szarok az egészre, de azt hittem, képes leszek a dologra.
De tudod mit? Nem vagyok. Egyszerűen nem vagyok
képes azzá lenni, akinek látni akarsz, azzá az édes házi-
tündér típussá. Semmi közöm ahhoz. Azt hittem, már
megőrülök ebben a lakásban, ahogy itt üldögélek, gye-
291
rekekről beszélgetek és elnézlek, ahogy porszívózol és
vacsorát főzöl. Baszd meg a vacsorádat, Charlie, én
bulizni akarok!
A férfi behunyta szemét, úgy hallgatta a panaszára-
datot. Nem hitt a fülének. Mégis, ez volt az igazság,
és ezt jól tudta.
Újra kinyitotta a szemét, Barbarára nézett, és azon
tűnődött, vajon ismerte-e valaha is a nőt.
- És most mit akarsz csinálni?
- Nem is tudom. Azt hiszem, Judihoz költözöm.
- És a gyerek?
- Nem ügy Ismerem a járást.
Megrántotta a vállát, mintha mit sem számítana a
dolog, Charlie pedig alig tudta elhessegetni magától
a gondolatot, milyen édes volt Barbara, amikor elárul-
ta neki, hogy gyermeket vár.
- És a fickó? Nem kell neki a gyereke?
- El sem árultam neki. Felesége van, meg három gye-
reke Vegasban. Biztosan izgalomba jött volna a hírtől.
- Nem tudom, mit mondjak.
Charlie úgy érezte, mintha az egész élete kifordult
volna a sarkaiból, és így is volt. Gondolkozni is alig
tudott, arról nem is beszélve, hogy lényeges döntéseket
hozzon.
- Adnál nekem néhány napot?
- Mire? - kérdezte Barbara értetlenül.
- Hogy feldolgozzam magamban az egészet. Azt
292
sem tudom, mit gondolok, mit érzek, mit akarok. Nem
tudom, mit mondjak neked.
- Nem kell semmit sem mondanod - felelte halkan
a felesége, és életében először érzett magában bűnbá-
natot. - Megértem.
Ekkor Charlie elsírta magát, és nagyon szégyenke-
zett miatta. Barbara annyira gyakorlatias volt, annyira
megkeményedett, annyira sokat próbált, ő pedig úgy
sírt, mint akkor, amikor a család, ahol egy évig lakott,
kijelentette, hogy nem vállal el egy asztmás gyereket.
- Sajnálom... - de nem tudta abbahagyni. Barbara átö-
lelte, - aztán a hálószobában összecsomagolt egy-két
holmit. Nem sokkal később hívott egy taxit, és átment
Judihoz.
Charlie pedig csak ült egy széken, és egész álló nap
zokogott. Nem tudta elhinni, hogy mi történt. Még
ahhoz sem volt mersze, hogy felhívja Markot. Úgyis
tudta, mit mondana, hogy a nő szemét volt, és jobb,
ha megszabadul tőle. De ha így áll a dolog, miért nem
könnyebbült meg? Életében nem volt még ilyen rosszul.
11. Fejezet
A szilvesztert Brad és Pilar a barátaiknál töltötték, és
mindenkit elképesztettek, amikor elárulták, hogy gyer-
meket várnak. Pilar élete száznyolcvan fokos fordula-
tot vett az elmúlt évben. Megrögzött egyedülálló nőből
feleség, most pedig anya lett. Két évtizeddel ezelőtt még
gyökeresen másként vélekedett a világról.
293
Vacsora után régi melódiákra táncoltak, éjfélkor
összecsókolóztak és pezsgőt ittak, aztán, fél kettő tájt,
Brad és Pilar hazaindult. Pilar fáradtabb volt, mint
általában. Szeretett késő estig fennmaradni, de nagyon
kimerítő volt mindenkinek elmagyaráznia az új helyze-
tet. Amióta pedig terhes lett, egyre aluszékonyabbá
vált.
- Olyan viccesek az emberek, nem? - somolygott Pi-
lar. - Szeretem lesni az arcukat, amikor elmondom ne-
kik, hogy terhes vagyok. Először azt hiszik, csak vicce-
lek, aztán nem tudják, mit mondjanak, végül elvesztik
a fejüket.
- Csacsi lány vagy - mosolygott Brad, de észrevette,
hogy Pilar arca megrándult, amikor kisegítette a kocsi-
ból, de nem tudta, miért. - Nincs semmi baj?
- Ó", csak valami furán begörcsölt.
- Hol?
- Nem tudom, valahol a hasamban - felelte bizony-
talanul. Már néhány nappal korábban is voltak görcsei,
de amikor felhívta miattuk dr. Wardot, az azt felelte,
hogy mindez természetes, bizonyára húzó fájdalmai
vannak, mert tágulni kezdett a méhe. Most is azt gon-
dolta, hogy ez történik, és újabb görcse volt, miközben
a ruháját akasztotta fel, ez alkalommal azonban sok-
kal erősebb. Aztán még egy... aztán még egy... aztán
érezte, hogy valami meleg folyik le a combján... és lené-
zett és meglátta, hogy vérzik. - Ó, én Istenem... - sut-
294
togta, és rekedten Bradért kiáltott, ahogy ott állt egy
helyben, és vérrel áztatta a szőnyeget. Mozdulni sem
bírt rémületében. Nem tudta, mindez mit jelent, csak
azt, hogy nem sok jót, és abban a pillanatban, hogy
Brad meglátta, nyomban a fürdőszobába vezette. Ott
törülközőkre fektette, és megpróbálta megemelni Pilar
csípőjét, hogy elálljon a vérzés, de ekkorra már erősen
vérzett, és a nő rémülten meredt rá.
- Elveszítem a gyereket?
- Nem tudom. Ne mozdulj, szívem. Hívom az orvost.
Brad a hálószobába rohant, majd néhány perc múlva
visszatért. Túl messze volt ahhoz Los Angeles, hogy
dr. Wardhoz menjenek. Brad helyette Pilar régi nőgyó-
gyászát hívta fel, aki meghagyta, hogy menjenek be
a kórházba, olyan gyorsan, ahogy csak tudnak. Meg-
ígérte nekik, hogy tíz percen belül ő is ott lesz. Meg-
nyugtatta Bradet, hogy látott már nőket, akiknek
nagyon erős vérzésük támadt, mégis megmaradt a gye-
rek. Dr. Parker régi vágású ember volt, a hetvenes évei
elején, és Brad mindig is szerette őt.
Brad mindezt elmondta Pilarnak, miközben törül-
közőkbe bugyolálta, és egy dzsekit borított a vállára.
A házban vércsíkot húztak maguk után kifelé menet.
Brad a hátsó ülésre fektette feleségét, és további pokró-
cokba csavarta. Aztán olyan gyorsan hajtott, ahogy
csak mert, lefelé a hegyről, a kórházba. Mire odaértek,
Pilar már falfehér volt, és sírt a fájdalomtól meg a
295
félelemtől, hogy elvetél. Azt mondta, hogy életében
nem érzett még ilyen fájdalmat, és amikor az orvos
megpróbálta megvizsgálni, felsikoltott. Az orvos Brad-
re nézett, megcsóválta fejét, és elmondta neki, hogy
Pilar nemcsak vérzik, hanem szövetdarabok is távoz-
nak belőle.
Dr. Parker megpróbálta tapintatosan elmagyarázni
Pilarnak, mi történik, de ő rémülten Bradre meredt.
- A gyerek? Haldoklik?
-. Valószínűleg már nem életképes - mondta az or-
vos, és Pilar egyik kezét fogta, míg Brad a másikat. -
Sokszor egyszerűen nincs mit tenni.
Helen Ward már hetekkel ezelőtt figyelmeztette őt,
hogy az idősebb anyák hajlamosabbak a vetélésre. Pi-
lar mégis zokogott fájdalmában, ahogy vérezve feküdt,
és nem tudta elhinni, hogy a gyerek, akit annyira akar-
tak, elment. Ez nem volt tisztességes. Miért kellett meg-
történnie?
- Felvisszük egy rövid időre az emeletre, kikaparjuk,
és attól el fog állni a vérzés. Szeretnék azonban még
egy kicsit várni, mert Brad mondta, hogy nemré-
gen vacsorázott. Egy-két óra múlva már minden rend-
ben lesz, és addig is adok valami fájdalomcsillapítót.
De az a "valami", amit a nővér beadott neki, mit
sem enyhített Pilar fájdalmán, és az elkövetkező két
órán keresztül a fogát csikorgatta az ágyban, és meg-
próbált nem sikongatni az összehúzódásokra: Nem is
296
hitte, hogy tud valami ennyire fájni. Teljesen kiborult,
amikor elvitték a műtőbe, és hisztérikusan azt kérdez-
gette Bradtól, mi van, ha a gyerek még nem halt meg
egészen, mi van, ha kikaparják, és kiderül, hogy a gye-
rek egészséges lett volna, mert akkor olyan lenne, mint-
ha abortusza lett volna. Brad igyekezett azzal nyugtat-
gatni, amit az orvos mondott, hogy a gyerek már
elment, és ki kell tisztítani belőle az elhalt szöveteket.
- Nem elhalt szövet! - sikította Pilar fékevesztetten. -
A gyerekünk!
- Tudom, édes, tudom.
Brad egészen a műtő ajtajáig fogta felesége kezét,
akit egy kerekes kocsin toltak, és az orvos megengedte,
hogy megvárja a kórteremben. Amint Pilar magához
tért, sírva fakadt. Egy szót sem szólt. Csak feküdt moz-
dulatlanul, és zokogott, miközben Brad tehetetlenül
állt mellette, és nézte őt.
- Nehéz lesz neki - mondta az orvos Bradnek, mi-
előtt elment volna. - A vetélés egyike napjaink alábe-
csült szörnyűségeinek. Halál ez, nem vitás. Korábban
elvártuk a nőktől, hogy néhány napon belül térjenek
magukhoz. Nem így van. Hónapokig... néha évekig...
néha egy életen át kísért... és Pilar korában, lehet, hogy
-már soha nem lesz gyereke.
- Nem hagyjuk annyiban - mondta Brad, sokkal in-
kább magának, mint az orvosnak. - Próbálkozni fo-
gunk. Ez is sikerült.
297
- Biztassa vele. Egy ideig kegyetlenül fogja magát
érezni.
Amikor Brad visszament feleségéhez a kórterembe,
együtt zokogtak a gyerekért, akit elveszítettek, és a
gyász miatt, ami mindkettőjüket lesújtotta.
Másnap délután Brad hazavitte Pilart, és ágyba fek-
tette. Néhány napig feküdnie kellett. Aznap este Nancy
felhívta őt, hogy elmesélje, micsoda mesés bölcsőt lá-
tott a gyereknek.
- Nem... nem tudok most veled beszélni... - szólalt
meg Pilar könnyek között, és átadta a kagylót Brad-
nek. A férfi is könnyeivel küszködött, átment a másik
szobába, és elmesélte, mi történt. Nancy döbbenten tet-
te le a kagylót, borzasztóan sajnálta őket, és arra gon-
dolt, hogy Pilar talán már túl idős mindehhez.
Hosszú és magányos volt az újév napja. A gyerekre
gondoltak, akit elveszítettek, az álmokra, melyek
összetörtek. Csak ültek szótlanul, néma gyászban.
Újév napján Charlie hétkor ébredt. Fél éjszaka nem
aludt, és csak négy felé nyomta el az álom. Az utóbbi
napokban képtelen volt aludni, de végre tudta már, mi
legyen Barbie-val. Nem tetszett neki, amit csinált, és
feleségének meg kellett ígérnie, hogy nem történik meg
újra, de nem hagyhatta így magára. A nőnek szüksége
volt rá, ő pedig szerette őt. Hogyan is zavarhatta volna
el? És lehet, hogy épp ez a gyerek fogja őket megmente-
ni egymásnak.
298
Túl korán volt még ahhoz, hogy telefonáljon, így
filózott, megborotválkozott, elolvasta az újsá-
got, fel-alá sétált a szobában, végül kilenckor áthajtott
Judihoz. Három napja nem beszélt Barbarával. Túlsá-
gosan megdöbbentette a hír, hogy terhes. Különös mó-
don még sajnálta is, hogy elment dr. Pattengillhez. Ha
nem ment volna el, nem tudta volna meg, hogy steril,
és azt hitte volna, hogy a gyerek az övé. Ám a dolgok
már nem voltak ilyen egyszerűek, vagy mégis?
Becsöngetett, és egy perc múlva megszólalt a kapu-
bergő. Judi kinyitotta a lakásajtót, és meglepődött,
amikor meglátta a férfit. Mondani készült valamit, de
aztán meggondolta magát. Volt vele egy fickó, akivel
június óta járogatott, meg az új szobatárs, aki Barbie
helyébe lépett az esküvő után. Judi kényelmetlenül
kezdte érezni magát, és Charlie is. Mindketten tudták,
mi a helyzet, és eddigre már Charlie is tisztában volt
avval, hogy Judi falazott Barbarának, amikor annak
találkája volt a Las Vegas-i pacákkal. Judi becsapta
Charlie-t. A lány most bánta, hogy a dolgok úgy sültek
el, ahogy Barbara rögtön elárulta neki, hogy terhes,
amint kiderült. Judi azt tanácsolta, hogy szabaduljon
meg a gyerektől, az apja amúgy is nős. Barbie először
egyetértett, ám utána eszébe jutott, Charlie mennyire
szeretne egy gyereket. Őrült módon azt hitte, meggyőz-
heti a férjét, hogy tőle van a gyerek, és akkor nem
kell újabb abortuszra mennie.
299
- Szia, Charlie - szólalt meg Judi halkan. - Hívom
Barbie-t:
Ám ekkorra már kijött a felesége az előszobába.
Megtört volt, sápadt és szomorú.
- Szia - mondta neki Charlie, és úgy érezte magát,
mint egy gyerek az első randevún. Judiék eltűntek a
konyha irányában. - Bocsáss meg, hogy eddig nem te-
lefonáltam, de gondolkoznom kellett.
- Nekem is - felelte Barbara. Szemében könny csillo-
gott, és megpróbálta visszatartani zokogását. Most,
hogy szemtől szemben állt Charlie-val, minden sokkal
nehezebbnek tűnt. Most már átérezte, mennyire meg-
bántotta férjét, és belátta, milyen hiba volt hazudni
neki a gyerekről.
- Leülhetnénk valahol?
Charlie hirtelen idősebbnek és érettebbnek látszott.
Sokat töprengett az elmúlt napokban. Úgy érezte, hogy
éveket öregedett, mióta megtudta, hogy terméketlen.
Barbara nem akarta, hogy a többiek hallják őket a
konyhában, így bementek Judi szobájába. Barbie leült
a bevetetlen ágyra, Charlie pedig feszengve kuporgott
a szoba egyetlen széke szélén, és nézte a nőt, akit felesé-
gül vett. Hosszú utat tettek meg együtt nem egészen
két év alatt, és az út nagy része nem volt örömök híján.
Nem hasonlított igazán házasságra, de Charlie biztos
volt abban, hogy mindez most megváltozik majd. Egy
gyerek nagy összetartó erő lehet:
300
- Akarom a gyereket, Barb. Sokat gondolkoztam ró-
la, és azt hiszem, menne a dolog. A fenébe, ha engem
valaki örökbe fogadott volna, én sem lettem volna a
rokona. És a gyereknek nem kell megtudnia, hogy nem
én vagyok az apja. Az anyakönyvi kivonata szerint én
leszek az, és nekem ennyi elég.
Gyengéden a feleségére mosolygott. Kész volt meg-
bocsátani neki mindent, és a nő keservesen sírva fa-
kadt, amikor Charlie ezt elmondta neki. Egy ideig csak
a fejét rázta. Mindketten nehéz napokat éltek át. Char-
lie megfogta Barbara kezét, de ő egy pillanat múlva
visszahúzta. A férfi megpróbálta megnyugtatni, hogy
minden rendben lesz, de Barbara nem akarta meg-
hallgatni.
- Tegnap voltam abortuszon - nyögte ki végül, és
Charlie úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Eszébe
sem jutott, hogy Barbara ilyen gyorsan rászánja magát
ilyesmire.
- Viccelsz?
De ki tréfálkozna ilyesmivel? Charlie egyszerűen
nem tudta, mit mondjon, és csak ültek, egymásra me-
redten, gyilkos némaságban.
- De miért? - kérdezte Charlie teljes rémületben.
- Nem tarthattam meg a gyereket, Charlie. Nem lett
volna tisztességes, se veled; se velem, se a gyerekkel.
Örökké, mindennap eszedbe juttatta volna, hogy meg-
csaltalak; valahányszor csak ránézel. én pedig... -
301
folytatta Barbara fájdalmas pillantással - ...az az igaz-
ság, függetlenül attól, mennyire bánom, amit tettem,
hogy mennyire szenvedtem egy újabb abortusztól...
egyszerűen nem akarok gyereket. Se tőled, se mástól.
- De miért? Ez lett volna a legjobb dolog, ami csak
történhetett volna velünk. Most meg fogadhatunk
örökbe egyet - mondta Charlie boldogtalanul. Ez a
gyerek lehetett volna a tökéletes megoldás; de már nem
létezett többé. Charlie lelkének egyik fele megkönnyeb-
bült, de a másik le volt sújtva.
- Charlie - Barbara hangja alig volt hallható a kis
szobában - nem megyek vissza hozzád.
A nő lehorgasztotta fejét, és képtelen volt férjére pil-
lantani.
- Micsoda? - kérdezte Charlie sápadtan. - Mit
mondasz?
Barbara nagy nehezen felnézett rá.
- Charlie, szeretlek téged... te vagy az a férj, akiről
minden nő álmodozik. De én... én egyszerűen nem
akarok feleség lenni. Ezt én sem tudtam magamról.
Majd meghaltam, amikor minden este otthon ültünk
együtt. Azt hittem, menni fog, de mégsem. Azt hiszem,
ezért történt mindez. Eleinte, amikor összeházasod-
tunk, úgy örültem, hogy most van egy rendes ember,
aki vigyáz rám - folytatta, és könnyek záporoztak le
az arcán. - Olyan volt, mint egy álom. Ám az álom
fokozatosan rémálommá vált. Nem akarok elszámo-
302
lással tartozni senkinek. Nem akarok otthon ülni álló
nap. Nem akarok egyetlen férfival élni, és egy dolgot
biztosan tudok, hogy nem akarok gyereket, se tőled,
se mástól, és abban aztán hullabiztos vagyok, hogy
nem fogok örökbe fogadni senkit.
- De miért nem beszéltél velem, mielőtt így döntöt-
tél? - kérdezte Charlie, még mindig a gyerekre gondol-
va. Mintha attól még nem hangzott volna el mindaz,
amit Barbara éppen most mondott. Azt mondta, hogy
nem megy vissza hozzá, de ez nem lehetett komoly.
Csak kétségbe volt esve, és nem tudta, mit beszél.
- Nem a te gyereked volt, Charlie. Nekem meg nem
kellett.
- De ez nem volt rendes tőled - mondta Charlie, és
ő is sírva fakadt. Semmi nem volt az. Semmi nem volt
rendes, ami történt, már az élete kezdete óta, amikor
a szülei elhagyták. Most pedig a felesége is... Barbara
olyan volt vele, mint azok a patronáló szülők, akik
egy ideig megtartották, de aztán mégis úgy döntöttek,
hogy ugyan kedves gyerek, de mégsem szeretik iga-
zán. - Miért van ez vele? - kérdezte magától, ahogy
a könnyek patakzottak az arcán, és úgy sírt, mint egy
kisgyerek. - Miért van az, hogy őt soha, senki nem
szerette?
- Bocsáss meg... - szabadkozott Charlie az érzései-
ért és a könnyeiért, de Barbara csak a fejét rázta. A
férfi viselkedésétől csak még rosszabbul érezte magát,
303
de már szilárdan eltökélte, mit csinál. Rájött, hogy már
hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennie, még az-
előtt, hogy kalandja lett volna Vegasban. - Gyere haza,
és újra megpróbálhatnánk. Nyílt házasságunk lehetne,
vagy ilyesmi, és úgy jöhetnél-mehetnél, ahogy csak tet-
szik. Nem kérdeznék semmit, és nem kellene magyaráz-
kodnod - könyörgött Charlie, de már azon is csodálko-
zott, hogyan mondhatott ilyesmit. Tudta, hogy az
őrületbe kergetné a dolog. Barbara pedig még annál
is jobban tudta.
Ő már döntött, és nem ingathatta meg semmi.
- Nem tudom megtenni, Charlie. Nem lenne tisztes-
séges egyikünk számára sem.
- És mihez fogsz kezdeni? - aggodalmaskodott
Charlie. Barbarára vigyázni kellett. Nem volt ő olyan
kemény, mint amilyennek mutatta magát.
- Judi otthagyja az állását, és visszamegyünk
Vegasba.
- De minek? Még öt évre a tánckarba, és aztán mi
lesz? Mi lesz akkor, amikor már túl öreg leszel a
fürdőruha-bemutatókhoz meg ahhoz, hogy a melledet
mutogasd?
- Akkor majd felvarratom, és tovább mutogatom.
Nem tudom, Charlie. De azt igen, hogy nem tu-
dok az lenni, akinek te akarsz látni, és akit te meg-
érdemelsz. Inkább táncosnőként halok meg Vegasban.
- Egyszerűen nem hiszem el.
304
A férfi felállt, és odalépett a szoba egyetlen ablaká-
hoz. Az utca szürke volt, mint most minden az
életében.
- Tényleg nem jössz haza?
A feleségére nézett, de az határozottan megrázta a
fejét. Már mindketten abbahagyták a sírást, de Charlie
úgy érezte magát, mintha egy óriás ült volna rá a
gyomrára.
- Többet érdemelsz annál, mint amit én valaha is
adhatok - mondta Barbara szomorúan. - Egy olyan
lányt, aki értékelni tudja mindazt, amit adsz neki, aki
otthon akar maradni, és főzni rád. Örökbe fogadhat-
tok néhány gyereket, és boldogan élhettek.
- Kösz, hogy így eltervezted nekem - felelte Charlie
gyötrődve. Biztos volt benne, hogy nem próbálkozik
újra. Nem tudta visszaszerezni a feleségét, de tudta,
hogy soha nem fog újra házasodni.
- Sajnálom, Charlie... - mondta Barbie utoljára,
ahogy kimentek a szobából, és a lépcsőházban még
sokáig nézett a férfi után. Charlie hátra sem fordult.
Nem volt rá képes. Oly élénken élt benne a szörnyű
emlék, amikor a nevelőszülők végül visszavitték az
otthonba.
12. Fejezet
A január további részében Charlie úgy érezte magát,
mintha víz alatt élt volna. Elment a munkába, össze-
rakta a holmiját, és elvitte, ahová kellett. Elköltözött
305
egy garzonlakásba, Palmsbe, és egész éjjel csak ült és
töprengett. Meg akarta érteni, hol romlottak el a dol-
gok, de nem jött rá. Talán túl sokat akart azzal, hogy
gyereket szeretett volna? Ezzel kergette el a feleségét?
Nem volt képes felfogni, hogy Barbara egész egysze-
rűen nem akart házasságban élni. Barbie a hónap vége
felé már be is adta a válókeresetet, és néhány napra
rá felhívta Charlie-t, hogy megmondja neki, Vegasba
költözik. Azt mondta neki, majd értesíti a hollétéről,
hogy elintézhessék a papírmunkát. Üzletiesnek és
összeszedettnek hallatszott, de Charlie nem volt az. Ő
még egy órán át zokogott a telefon felett, és még Mark
sem tudta megvigasztalni. Ő csak azt hajtogatta, hogy
a tengerben sok a hal, nem ő az egyetlen nő a világon,
és hogy talán boldogabb lenne egy olyan lánnyal, aki
kicsit jobban hasonlít rá. Nem akarta emlékeztetni
Charlie-t arra, hogy ő már a kezdetektől óvta őt. Mi
értelme lett volna?
Azt is mondogatta neki, hogy ő is ugyanezen ment
keresztül, amikor a felesége elhagyta egy másik férfi
kedvéért, és Kaliforniába költözött.
- És nekem gyerekeim is voltak! - mondta, hogy az-
zal is hangsúlyozza, neki mennyivel rosszabb volt, de
Charlie-nak mindez csak azt juttatta újra az eszébe,
hogy milyen sivár az élete, és milyen üres jövő áll előtte.
Nem volt hajlandó senkivel sem járni, és Mark minden
erőfeszítése, hogy bemutassa néhány barátjának, ku-
306
darcot vallott. Még arra sem volt hajlandó, hogy el-
menjenek tekézni. Minden olyan hirtelen történt, és
újra akarta gondolni az életét.
Már az is eszébe jutott, jobb, hogy nem lehet gyere-
ke, egyenesen áldás, hogy steril. Mit tudhat ő a gyere-
kekről? Nem volt neki normális gyerekkora. Hogyan
is lehetne belőle rendes szülő? Ezt el is mondta Mark-
nak, aki azt felelte, hogy elment az esze. Mark szíve
majd megszakadt, ahogy elnézte fiatal barátját. Aján-
lotta neki, hogy menjen el egy ismerős pszichiáterhez,
de Charlie hallani sem akart róla.
- Ide hallgass, fiú - magyarázta Mark egyik este,
a munkából jövet. - Nem jól gondolkozol. A világ leg-
jobb apája lehetnél, mert te aztán tudod, mi kell egy
gyereknek, hiszen te soha nem kaptad meg. Rossz lányt
választottál, és kész. Ilyen egyszerű az egész. Aranyos
lány volt, de kellett neki a csillogás meg a nagy élet.
Te meg főzni akarsz, otthon maradni és gyereket nevel-
ni. Úgyhogy... meg fogod végül találni az igazi lányt,
megállapodtok, és boldogan éltek, amíg meg nem hal-
tok. Ne gondold, hogy az élet véget ért, mert nem. Csak
várj egy kicsit. Még frissek a sebeid, és vérzel még.
Marknak igaza volt, de Charlie nem akarta meg-
hallani.
- Nem akarok más lányt. Nem akarok megházasod-
ni. A francba, még el sem váltam.
- Ó... hát ezért nem jössz tekézni... ugorjunk már
307
el egy sörre meg egy pizzára. Azt hiszed, hogy randevú-
ra hívlak? Tudod, csinos hapsi vagy, de valahogy nem
az én esetem, és szegény kis Gina is nagyon szomorú
lenne...
Charlie elnevette magát, Mark pedig barátságosan
hátba vágta.
- Nyugodj meg végre, jó?
- Jó, jó, megpróbálok... - felelte Charlie moso-
lyogva.
Néhány napra rá elment Markkal vacsorázni, és a
következő hétvégén még tekézett is. Sok időbe telt, de
lassan a gyógyulás útjára lépett. Még mindig hihetetle-
nül fájt, ha Barbarára gondolt, és továbbra sem tudta
elhinni, amit tett vele, mégis lassan-lassan bontogatta
maga körül a falat. A hétvégeken pedig elkezdett base-
ballozni egy csapat tizenkét éves állami gondozottal.
Pilar mély depresszióban töltötte a vetélését követő hó-
napot. Szabadságra ment, nem volt hajlandó senkivel
sem beszélni, és egész nap magába zárkózottan ült,
hálóingben. Brad megpróbálta rávenni, hogy találkoz-
zon néhány barátjával, de még Marinának is többszöri
próbálkozásába került, míg fogadta.
Egy kötegnyi könyvvel érkezett, a bánatról, a terhes-
ség elvesztéséről és a gyászról. Mindig azt vallotta,
hogy a legjobb segítség a tudás, de Pilar hallani sem
akart róla.
- Nem akarom tudni, milyen nyomorult vagyok, vagy
308
hogy milyen nyomorultnak kellene lennem - utasította
vissza barátnőjét és a könyveket, amiket magával hozott.
- De azt talán tudni szeretnéd, hogyan érezhetnéd
magad jobban, és hogyan juthatnál vissza a rendes ke-
rékvágásba - felelte Marina gyengéden.
- Milyen az a rendes kerékvágás? Középkorú nő va-
gyok, aki csupa hülye döntést hozott az életében, ami-
ért már soha nem lehet gyereke.
- Ne sajnáld azért annyira magad - korholta szelí-
den Marina.
- Jogom van hozzá.
- Igaz, de ne rendezkedj be rá egy életre. Gondolj
Bradre, gondolj arra, hogy neki is milyen nehéz ez az
egész. .
Brad könyörgött Marinának, hogy jöjjön már el,
és beszéljen Pilarral. Pilar még a telefont sem vette
volna fel.
- Neki ott vannak a saját gyerekei. Ő nem tudhat
erről semmit.
- Meglehet, de mások igen. Más nők is veszítenek
el terhességet. Nem vagy egyedül, Pilar, még akkor
sem, ha úgy gondolod. Lehet, hogy most úgy érzed,
de nem úgy van. Más nők is elvetélnek, halott gyereket
szülnek, meghal a gyerekük, akit ismertek és szerettek
több éven át. A legrosszabb, ami csak történhet -
mondta bánatosan, és együtt érzett barátnőjével, aki
most sírva fakadt.
309
- Az - felelte Pilar, és könnyei patakzottak - és
olyan hülyének érzem magam. Tudom, hogy ez nevet-
ségesen hangzik, de úgy érzem, mintha ismertem volna
a gyereket... egy kis embert, akit szerettem... de ő már
halott, és soha nem fogom megismerni.
- Ez igaz, de még lehet gyereked. Persze, ez nem vál-
toztat azon, ami történt, de bátoríthat.
- Azt hiszem, igazad van - válaszolta Pilar őszintén.
- Csak azt várom, hogy újból teherbe essek.
Marina együttérzően rámosolygott.
- Talán sikerülni fog.
Marina soha nem táplált hamis reményeket, és nem
lehetett tudni, vajon Pilar teherbe esik-e még.
- Igen, talán. De lehet, hogy nem, és akkor mi lesz?
- Akkor az élet megy tovább. Nincs mese. Eddig is
jól éltetek, eztán is jól fogtok élni. Nem minden a gye-
rek a világon.
Ám ahogy ezt mondta, eszébe jutott valami, ami
évekkel ezelőtt történt.
- Tudod, már majdnem el is felejtettem, csak most
jutott valahogy az eszembe. Az anyám elvetélt a kilen-
cedik gyerekével. Két hónapos terhes lehetett. Talán egy
kicsit több. Az ember azt gondolná, hogy nyolc gyerek-
kel nem nagy ügy. Az anyám teljesen összeroppant,
és nagyon emésztette magát. Az apám nem tudta, mité-
vő legyen. Szegény anyám ágyban maradt, egész nap
csak sírt, a hét gyerek meg őrjöngött, ha én nem voltam
310
ott, hogy ráncba szedjem őket. Teljesen maga alatt
volt. Hónapokig tartott a búskomorsága, de aztán is-
mét teherbe esett. Még két gyereket szült a vetélés után,
de, tudod, egész haláláig emlegette, hogy milyen bor-
zalmas volt, milyen szomorú, hogy mennyire hiányzik
neki az a gyerek. Voltak ismerősei, akiknek meghalt
a gyerekük, de én azt hiszem, ez legalább olyan rossz
volt neki, és mindig úgy beszélt a babáról, mintha is-
merte volna.
- Épp így vagyok én is - felelte Pilar, és úgy érezte,
végre megérti őt valaki. Hirtelen együtt érzett Marina
édesanyjával, és tudta, milyen volt neki elveszítenie azt
a babát.
- Ez is az élet azon rejtelmei közé tartozhat, amit
az ember egészen addig nem érthet meg, míg át nem éli.
- Meglehet - felelte Pilar lehangoltan. - Életem leg-
borzalmasabb élménye - mondta. Úgy érezte, a szíve
tüstént kettéhasad, valahányszor csak rágondol, pedig
a nap minden pillanatában csak ez járt a fejében.
- Nahát, akkor jusson eszedbe az anyám. Még két
gyereket szült utána. Azt hiszem, negyvenhét éves volt,
amikor elvetélt.
- Sokat segítettél.
Marinát a Jóisten küldte, mint mindig. Nem úgy,
mint Pilar anyját. Pilar még azt sem árulta el neki,
hogy gyereket vár. Most is csak azt mondta volna, ugye
megmondta, hogy idős már hozzá. És Pilar most való-
311
ban annak érezte magát.
Brad legnagyobb kétségbeesésére, Pilar még hetekig
ágyban maradt. Alice és Bruce vitték az ügyeit az iro-
dában, tárgyalásokat kellett elhalasztani, az ügyfelei-
nek pedig azt mondták, hogy beteg, és mindenki na-
gyon aggódott miatta.
Még Nancy is meglátogatta, hogy felvidítsa egy ki-
csit, de magával hozta a gyereket, és csak rontott a
helyzeten. Pilar kis híján idegrohamot kapott, mire
Brad hazaért, és azt mondta neki, hogy rá se bír nézni
a gyerekre, és hogy ne hozzák el többé Adamet, míg
fel nem nő.
- Pilar, véget kell vetned ennek - felelte férje fájdal-
masan és tehetetlenül. - Nem teheted ezt magaddal.
- Miért nem?
Pilar nem evett és nem aludt. Öt kilót fogyott, és
öt évet öregedett.
- Mert nem egészséges. A jövő hónapban pedig újra
megpróbáljuk. Ugyan már, szívem, össze kell szedned
magad.
De nem volt képes rá. Attól fogva, hogy felébredt,
addig, míg le nem feküdt, úgy érezte, hogy egy kibírha-
tatlan terhet cipel a szívén. Néha még az élettől is el-
ment a kedve.
- Kérlek... édesem, kérlek.
Végül, hogy felvidítsa, Brad elvitte San Franciscóba
egy hétvégére. De a sors úgy hozta, hogy éppen akkor
312
jött meg Pilar vérzése. így Brad csak azzal vidíthatta,
hogy eszébe juttatta, két hét múlva visszamennek dr.
Ward rendelőjébe, a pulykatöltőhöz meg a disznó fil-
mekhez.
- Ó, istenem - fintorgott Pilar, de mégis elnevette
magát. - Ne is mondd.
- Akkor legalább most élvezd az életet.
Brad az egész út során azzal heccelte Pilart, hogy
elviszi a Broadwayre, és vesz valami "segédeszközt"
a doktornő gyűjteményébe.
- Perverz egy alak vagy, Bradford Coleman. Ha bárki
is megsejtené, milyen mocskos gondolataid vannak, mi-
alatt a bírói székben ülsz, tüstént menesztenének - mo-
solygott Pilar, és hetek óta először ismét önmaga volt.
- Remek. Akkor legalább otthon maradhatnék, és
egész nap csak szeretkezhetnénk.
Ám mostanság még ez sem bírt nagy vonzerővel. Pi-
lar megpróbálta elmagyarázni a pszichiáterének és
Bradnek. Úgy érezte, hogy a vetéléssel végleg kudarcot
vallott, mint nő.
- Elvesztettem a gyereket... Olyan, mintha otthagy-
tam volna a buszon vagy a parkban... vagy mintha
megettem volna... Elvesztettem a gyereket - mondo-
gatta zokogva, és úgy érezte, végleg kudarcot vallott
mint anya.
Nehéz volt vitatkozni vele. Amit érzett, azt nem az
értelme diktálta, hanem a szíve. Az értelmével felfogta,
313
hogy van még esélyük, és Brad is szüntelen hajtogatta,
hogy nem hagyják abba a próbálkozást. Ám a szíve
nem fogott fel semmit, csak a veszteséget. Hogy elve-
szítették a gyereket, akit annyira vártak. Valahányszor
csak eszébe jutott, a szívébe nyilallt.
Diana óvatos volt, amikor Andyvel hazajöttek az üdü-
lésből. Nem akart kockáztatni. Csodálatosan érezték
magukat Hawaiin, és megújulva érkeztek haza. Nem
azok voltak, mint régen, hanem bizonyos szempontból
még többek is annál. Mégis, tudva, milyen rögös volt
az idáig vezető út, Diana elővigyázatos akart maradni.
Úgy döntött, hogy egy ideig még nem találkozik a csa-
ládjával, és nem válaszol a kérdéseikre. Kis híján két
hónapja találkozott és beszélt utoljára Sammel, de
nem bírta elviselni a kisbaba nyomasztó valóságát. Túl-
ságosan fájdalmas volt ez még Diana számára.
Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy elkerüljék
a nyomasztó gondolatokat. Diana mindent megtett en-
nek érdekében. A munkahelyén két babazsúrra is meg-
hívták, de mindkettőt lemondta. Abban is megállapod-
tak Andyvel, hogy egy ideig nem hozzák szóba a
gyerekhez jutás egyéb módszereit. Mindketten, külön-
külön, pszichiáterhez jártak, és úgy látszott, segít raj-
tuk a dolog.
Dianának jól ment a munka, és ismét élvezni kezdte.
Időnként jólesett Eloise-zal beszélgetnie, de a barátsá-
guk kissé elhidegedett. Eloise szívesen meghallgatta
314
volna Diana bánatát, de ő még mindig elzárkózott,
próbálva menteni életét és házasságát. Az üdülés utáni
első héten Diana alig várta, hogy hazajöhessen és lát-
hassa Andyt. Ő pedig napjában három-négy alkalom-
mal is felhívta az irodájából, csak hogy hallja a hangját
és megkérdezze, hogy megy a munka. Ismét nagyon
sokat jelentett neki a férfi, és az életük lassacskán újra
békés lett. Diana még nem érezte elég erősnek magát
ahhoz, hogy a barátaikkal találkozzanak, és Andy nem
erőltette a dolgot. A barátaik sem. Bill és Denise már
hónapok óta nem telefonáltak. Andy elmagyarázta
Billnek, hogy Diana számára még túlságosan nehéz
lenne a találkozás, mivel Denise gyermeket vár. Úgy
tűnt, Bill megérti a helyzetet, és a két férfi továbbra
is eljárt teniszezni, ha idejük engedte, ami nem volt
gyakori. Mindkettőjükre egyre több feladat hárult.
Diana már leszokott arról, hogy meghallgassa az
üzenetrögzítőt, amikor hazaér. Úgysem hívta őket már
senki, az édesanyján és Andy testvérein kívül.
Ám egy nap, január közepén, Diana egyszer koráb-
ban jött haza, bekapcsolta a készüléket, és meghallgat-
ta az üzeneteket, miközben begyújtotta a sütőt, és hoz-
zálátott a vacsorakészítéshez. Mint várható volt, az
édesanyja telefonált, ami mosolyt csalt az arcára, aztán
egy nő el akart adni.valami újságot, majd három üze-
net következett Andynek. Az egyik Billtől, egy tenisz-
meccsről a klubban, a másik Andy öccsétől, Nicktől,
315
a harmadik pedig egy nőtől. Érzéki volt a hangja, és
csak annyit mondott, hogy az üzenet Andynek szól,
és biztos tudja, miért keresi. Aztán mély fátyolos han-
gon hozzátette: - ...hívj csak fel.
Meghagyta a telefonszámát és a nevét: Wanda Willi-
ams. Diana felvonta a szemöldökét, és elnevette magát.
Még az elmúlt év legnehezebb időszakaiban sem téte-
lezte fel Andyről, hogy megcsalná. Tudta, hogy vannak
férfiak, akik ilyen feszült helyzetben hajlamosak rá,
de nem tudta elképzelni Andyről. Andy pedig nem le-
hetett olyan ostoba, hogy a barátnőivel hazaüzentes-
sen. Nem is izgatta a dolog, sokkal inkább mulattatta,
és vacsora közben elkezdett tréfálkozni vele. Azt gon-
dolta, hogy biztos egy színésznő, akinek Andy az ügye-
it intézheti a társaságnál.
- Szóval ki az a csábos hangú nő, aki ma keresett?
- Tessék? - fintorgott Andy, és szórakozottan ke-
nyérért nyúlt.
- Jól hallottad. Ki az? - mosolygott Diana. Szerette
heccelni a férjét, ő pedig mindig partner volt benne,
de ez alkalommal nem tetszett neki a játék.
- Mit jelentsen ez? Az öcsém egy ismerőse. Azt hi-
szem, egy időre ideköltözött, és azt akarja, hogy segít-
sek kocsit venni vagy ilyesmi.
- Kocsit? - kacagott Diana. - Ez a legrosszabb kifo-
gás, amit csak kitalálhattál volna. Ugyan már, Andy...
ki az? Kicsoda az a Wanda Williams?
316
Még a hangját is utánozta, ahogy kérdezte, de Andy
nem találta viccesnek.
- Nem tudom, kicsoda. Jó? Csak egy név. Soha nem
találkoztam még vele.
- Olyan a hangja, mint egy telefonon rendelhető lo-
tyónak - mondta Diana, és megint utánozta a mélabús
hangot: - Hívj fel...
- Jól van, jól van, hallom - felelte Andy, de eddigre
már három szelet kenyeret megevett, és nagyon ideges
lett, ami meglepte Dianát.
- Szóval felhívod?... úgy értem, a kocsi miatt.
Csak húzta a férfit, de ő kezdett feldühödni.
- Talán. Majd meglátom.
- Nem hívod fel.
Diana elkeseredett. Valami nem volt itt rendjén, és
ez nem tetszett neki.
- Mi megy itt, Andy?
- Ez az én dolgom, jó? Lehet egy kis magánéletem?
- Igen - habozott Diana. - Esetleg. De nem nőkkel.
- Nem dugok félre, oké? Esküszöm.
- Akkor mit csinálsz? - kérdezte halkan. Nem tudta
elképzelni, Andy miért titkolózik ennyire a lány miatt.
Mi a csodát rejteget?
- Egy barátom barátja. Ismeri az egyik ügyvéd kol-
légámat, és egy tervezet ügyében akar velem beszélni.
Nem akarta elmondani, hogy Bill Bennington egyik
volt barátnője, és ő javasolta Andynek, hogy hívja fel.
317
- Akkor meg miért hazudtad azt, hogy a testvéred
ismerőse?
- Figyelj, Diana. Hagyd abba. Ne piszkálj.
- Miért ne, az istenit? - ugrott fel az asztaltól Diana
gyanakodva. Lehet, hogy Andy megcsalja őt, és nem
is sejti. - Mit csinálsz?
- Ide hallgass, a fenébe...
Andy mindent megtett, hogy ne kelljen elmondania
Dianának, de már nem tehetett semmit.
- Még nem akartam neked erről beszélni. -Először
vele akartam találkozni és megnézni, milyen.
- Fantasztikus... mi megy itt? Udvarolsz?
- Tavaly szült valakinek egy gyereket. Dajkaanya. És
újra megcsinálná. Utána akartam járni a dolognak,
beszéltem volna vele, és utána megkérdeztem volna a
véleményedet.
Nagyon halkan beszélt, és megpróbált felkészülni
felesége dühkitörésére.
- Micsoda? El akartál menni anyaméh-albérletnéző-
be, és még csak nem is mondtad volna el nekem? Mit
akartál csinálni, lefeküdni vele, hogy meglásd, vajon
könnyen fogan? Az isten szerelmére, Andy, hogy tehet-
tél ilyet?
- Csak beszélni akartam vele. Te is tudod, hogyha
ezt a megoldást választanánk, mesterséges megtermé-
kenyítéssel menne.
- De miért? Miért csináltad? Azt hittem, megegyez-
318
tünk, hogy az elkövetkező néhány hónapban még csak
nem is beszélünk ilyesmiről.
- Tudom. De a múlt héten vetődött fel ez a dolog,
és nem könnyű ilyen embert keríteni. És lehetséges,
hogy amikorra hajlandó leszel beszélni róla, ő már va-
laki más gyerekét fogja hordani.
- És ki ez a nő?
- Színésznőféle. Elítéli az abortuszt, azt mondja,
nagyon könnyen teherbe esik, és úgy gondolja, hogy
ezzel a szolgáltatással nagyot tesz az emberiségnek.
- Milyen kedves. És mennyit kér érte?
- Huszonötezret.
- És mi van akkor, ha megtartja a gyereket?
- Az nem lehet. Szerződéssel vagy bebiztosítva. És
tavaly sem csinált semmi felfordulást. Én magam be-
széltem a fickóval. Teljesen odavannak. Kislányuk szü-
letett, és majd megbolondulnak érte. Édes, kérlek...
legalább hadd beszéljek vele.
- Nem. Mi van, ha kábítószeres? Mi van, ha valami
betegsége van? Mi van, ha nem adja ki a gyereket?
Mi van... ó, istenem... ne kérd ezt tőlem...
Fejét az asztalra hajtotta, és zokogni kezdett. Legszí-
vesebben ráüvöltött volna a férjére. Miért csinálta ezt
vele? Épp hogy megtették az első lépést a házasságuk
újraélesztése felé, és erre még nem volt felkészülve.
- Édesem, éppen te mondtad, hogy tőlem akarsz
gyereket, hogy én nem érdemlem meg, hogy ne legyen
319
saját gyerekem. Úgy gondoltam; ez jobb lenne az örök-
befogadásnál, legalább a gyerek félig a miénk lenne.
Hallani sem akartál donorpetesejt beültetéséről, ami-
kor az orvos felajánlotta, és ez elfogadható alternatívá-
nak tűnt nekem.
- Mi ez? Tudományos kísérlet, az isten szerelmére?
- meredt rá Andy-ra szikrázó szemmel. - Gyűlöllek,
Andrew Douglas. hogy merészelted ezt tenni velem?
- Nekem is jogom van gyerekhez. Mindkettőnknek
van. Tudom, te is mennyire szeretnél.
- De nem ilyet. El tudod képzelni, micsoda stressz-
nek lennénk kitéve, mig túl nem esnénk rajta? És nem
akarom, hogy a te spermád egy másik nőbe kerüljön.
Mi van, ha beléd szeret vagy a gyerekbe?
- Férjnél van, ő?.
- Jézus Mária, mindannyiotoknak elment az esze,
neked is, a nőnek is meg a férjének is.
- És te vagy köztünk az egyetlen normális? - csat-
tant fel Andy mérgesen.
- Meglehet.
- Na, tudod, nem úgy nézel ki.
Diana az őrjöngés határán állt.
- Valamikor beszélek vele a héten. Ennyi. Csak meg
akarom tudni, mik a feltételei, milyen a nő, és mik
a kilátások. Tudni akarom, mik a lehetőségeink, és
hogy akarjuk-e ezt valaha is csinálni. Szeretném, Dia-
na, ha velem jönnél.
320
- Nem akarok ebbe belefolyni. Képtelen lennék rá.
Megint kiborulnék.
Épp hogy lábra tudott állni. Nem akart kockáztatni.
- Szerintem erősebb vagy, mint képzeled - mondta
Andy halkan. Ő már elszánta magát. Sokat töprengett
erről az elmúlt hónapok során. Gyereket akart. Dianát
is akarta, de családra is vágyott, és ha lehet saját gyere-
ket is, annál jobb.
- Szerintem te meg egy nagy strici vagy - vágta hoz-
zá Diana, és bezárkózott a fürdőszobába. Amikor is-
mét előjött, Andy már felhívta Wanda Williamset, és
megbeszélt vele egy találkozót másnap délutánra, a
The Ivyba. Különös választás volt a célra, de Wanda
ezt javasolta.
- Jössz? - kérdezte reggel Andy, és Diana a fejét
rázta. Amikor Andy munkába indult, még egyszer
megkérdezte, de nem kapott választ. A munkahelyén
Bill érdeklődött, hogyan ment, és Andy idegesen elme-
sélte neki, hogy Diana teljesen kiborult. Fogalma
sem volt, vajon eljön-e találkozni a dajkaanyával.
Bill sok sikert kívánt nekik, és elsietett egy fontos érte-
kezletre.
Diana az irodájában ült és gondolkozott. Kíváncsi
volt, milyen lehet a lány. Aztán nem bírta tovább. Hí-
vott egy taxit, és lement az utcára. Az étteremből fél-
órát késett, de ők még kényelmesen üldögéltek az egyik
hátsó asztalnál, a nő férjével együtt. Andy meglepő-
321
dött, amikor meglátta, és bemutatta feleségét William-
séknak, Johnnak és Wandának. Normálisnak néztek
ki, rendesen voltak öltözve, és nem látszottak kábító-
szeresnek vagy elmebetegnek. Wanda csinos nő volt,
és szüntelen arról beszélt, milyen fontos neki, hogy va-
lami "értelmeset" tegyen az életében, Johnt pedig vala-
mi miatt nem érdekelte az egész. Ahogy ő mondta: -
A pénz, az pénz.
Andyéknak kellett fizetniük az orvosi ellátásért, ki-
sebb ruhapénzt kellett adniuk, és kárpótolniuk kellett
Wandát két hónapra kieső keresetéért, mert az alatt
az idő alatt már nem tudott dolgozni. A "díja", ahogy
fogalmazott, 25 000 dollár volt. A szerződésben vállal-
ja, hogy nem fogyaszt alkoholt, nem szed gyógy-
szert, nem vállal felesleges kockázatokat, és amikor a
gyerek megszületik, minden további nélkül átadja
Andyéknek.
- És mi van, ha úgy dönt, hogy megtartja? - kérdez-
te Diana nyersen. Csak egy csésze kávét rendelt.
- Nem tartom meg - felelte a nő őszintén, és valamit
magyarázott, hogy nem sértené meg vele a karmáját.
A férje aztán elmagyarázta, hogy Wanda mélyen hisz
a keleti vallásokban.
- Meg aztán nem nagyon bolondul a gyerekekért -
tette hozzá. - A legutóbbit sem akarta megtartani.
- És maga? - kérdezte Diana. - Magát nem zavarja,
hogy a felesége az én férjem spermájától terhes?
322
- Szerintem a kedves férje nem vállalkozna erre, ha
nem lenne rákényszerülve - nézett rá a férfi nyomatékkal.
Dianát szíven találta, de ő meg sem rezdült. - Nem is
tudom. Szerintem ez az ő dolga. Ő szeretné ezt csinálni.
Diana végig azt érezte, hogy a házaspár nem normá-
lis, de semmi "furcsa" nem látszott rajtuk. Mégis, az
egész eljárás nagyon taszította.
Az ügyet függőben hagyták, és Andy azt mondta
nekik, néhány nap múlva felhívja őket, ha már döntöt-
tek Dianával.
- Van még egy másik jelentkező is - tette hozzá Wan-
da. - Holnap találkozom vele.
- Csak olyan embereknek csinálja, akik igazán tet-
szenek neki - magyarázta a férje, vádló pillantást vetve
Dianára. Igazán nem volt elég "kedves" hozzájuk, és
ezzel az egész vállalkozást veszélybe sodorhatta. Diana
megőrült a gondolattól, hogy ezek a holdkórosok most
őt "meghallgatták".
Williamsék hamarabb távoztak az étteremből, és Di-
ana dühösen meredt férjére.
- Hogyan tehetted ezt velünk?
- Miért voltál olyan durva a férfival, hogy a sper-
mám után érdeklődtél nála? Az istenit, Diana, a végén
még elutasítanak minket.
- Ó! - fortyant fel Diana, és szemét forgatva hátra-
dőlt székében. - EL sem tudom hinni. Itt ül ez a spiné,
a karmájáról magyaráz, te pedig gyereket akarsz tőle.
323
Hánynom kell az egésztől. Meg a férjétől is.
- Felhívom dr. Johnstont, és megkérdem tőle, ho-
gyan csináljuk.
- Jó, ha tudod, hogy nekem semmi közöm az egész-
hez - szögezte le Diana.
- Ahogy gondolod. Egy centet sem kérek hozzá
tőled.
Diana tudta, hogy Andynek a szüleitől kell kölcsön-
kérnie, és el sem tudta képzelni, mit mond majd nekik.
- Szerintem beteg vagy. Szánalmas, hogy a magunk-
fajta emberek mire képesek, csak hogy gyerekük
legyen.
Ám adódott egy sokkal egyszerűbb megoldás, és
ahogy Diana ott ült, megvilágosodott előtte, hogy már
sokkal korábban ezt kellett volna tennie. Felállt, Andy-
re nézett, megrázta fejét, és kiment az étteremből. Kint
egy taxi várt rá, beszállt, és megadta az otthoni címet.
Mire pedig Andy kifizette a számlát, és kijött az étte-
remből, Diana már eltűnt. Csakúgy, mint a holmija,
mire Andy este hazaért a munkából. Diana elment.
Örökre. Hagyott egy cédulát a konyhaasztalon.
"Drága Andy .. Már hónapokkal ezelőtt meg kellett
volna tennem. Bocsáss meg. Olyan szamárság ez az
egész. Nincs szükséged dajkaanyára. Feleségre van
szükséged... igazira... aki gyereket tud szülni. Sok sze-
rencsét. Szeretlek. Majd az ügyvédem felhív. Szia, Dia-
na "
324
Andy riadtan és bénán meredt a kék papírszeletre.
Nem hitte el, hogy Diana ezt tette.
Aznap este, mintha mi sem történt volna, felhívta
Diana szüleit, de általános kérdezősködéseivel kiderí-
tette, hogy nem ment hozzájuk. Az édesanyja azon-
nal megsejtett valamit, de nem akarta megkérdezni.
Azóta nem látták Dianát, hogy hálaadáskor kiborult,
bár rendszeresen beszéltek egymással telefonon, és épp
a hétvégén beszélgetett el vele hosszan az édesapja.
Diana egy szállodába ment. A hétvégén kibérelt ma-
gának egy lakást. Nem volt mivel áltatnia magát. Őrü-
let volt. Az ebéd a The Ivyban mindent megvilágosított
előtte, hogy milyen kétségbeesettek, hogy milyen való-
ságtól elrugaszkodottak, hogy milyen bolondok. Ne-
vetséges volt, hogy Andy azt tervezze, megtermékenyíti
azt a lányt. Mi a fenének?
Andy mindennap felhívta Dianát a munkahelyén,
de ő nem fogadta a hívásokat. Amikor pedig személye-
sen ment el, nem volt hajlandó találkozni vele. Az álom
véget ért, és vele együtt a rémálom is. Diana és Andy
szakítottak.
13. Fejezet
- Hát, jól van - szólalt meg Pilar tétova mosollyal -
próbáljuk meg újra.
Bekapcsolta a videót, és két nő elkezdte nyalogatni
egymás nemi szervét, miközben Brad bárgyú vigyorral
nézett rá, és szörnyen nevetségesen érezte magát.
325
- Különös ízlésed van, már ami a filmművészetet
illeti.
- Ó, fogd be - nevetett Pilar. - Megpróbálta köny-
nyedén felfogni a dolgot, de Ward doktornő szerint
tíz-tizenkét próbálkozásba is beletelhet, míg újra terhes
lesz, és akkor sem biztos, hogy sikerül megtartania.
Ez alkalommal, három hónapon keresztül, progeszte-
ron hüvelylabdacsokkal próbálkoznak majd, ha Pilar
teherbe esik. Ám az orvos nem adhatott biztosítékokat.
Pilar minden perccel, minden órával csak idősebb lett.
Lassan lehámozta Bradról a ruhát, miközben a férfi
a filmet nézte, majd levetette a sajátját is. Hamarosan
megkapták a kívánt spermát. A nővér kivitte az üveg-
csét; és Pilar nem állta meg, hogy ne heccelje a férjét.
- Meg kellene vennünk ezt a filmet otthonra. Úgy
láttam, hogy tetszik neked.
Nem volt könnyű út, amelyet választottak. A mester-
séges megtermékenyítés ez alkalommal is simán ment,
ám Ward doktornő figyelmeztette őket, nagyon kicsi
a valószínűsége, hogy már az első alkalommal megfo-
gan. Pilar ismét clomifent szedett, roppant ideges lett
tőle, és látszólag elmélyítette a depresszióját. Komoly
válságban volt, és nem hitte, hogy valaha is kiheveri
a vetélést. Szüntelenül azon járt az esze, és amikor a
fájdalom apadni látszott, valami mindig újra felélesz-
tette - egy karon ülő gyerek látványa, egy terhes
asszony, gyerekruhák a kirakatban vagy a terhességé-
326
hez gratuláló ismerősök, akik nem értesültek a vetélés-
ről. Már tudta, mekkora szamárság volt olyan korán
elújságolni, hogy gyermeket vár. Most aztán hónapo-
kig magyarázhatja, hogy már nem. Aztán, valahány-
szor megmagyarázta a dolgot, mindenki sajnálkozott,
és hihetetlenül otromba kérdéseket tett fel, például
látta-e, hogy fiú-e vagy lány, meg hogy milyen nagy
volt, amikor elment.
Aznap Brad elvitte őt vásárolni, hogy felvidítsa vele,
és a Beverly Wilshire Hotelban szálltak meg. Pilar
örült, hogy a férfival lehet, és Brad megpróbálta emlé-
kezetessé tenni az ott-tartózkodást. Másnap volt
Valentin-nap, és mire a szállodába értek, Pilart már
két tucat vörös rózsa várta.
Örök szerelmemnek, Brad - állt a kártyán, és Pilar
sírva fakadt, amikor elolvasta. Az utóbbi napokban
azon gondolkozott, vajon bolond-e, hogy még ennél
is többet akar. Nem lehetséges-e, hogy túlságosan mo-
hó? Talán mindvégig igaza volt, és egyáltalán nem
olyan fontos, hogy az embernek gyereke legyen. Nehéz
lett volna elfelejteni az álmot, de őszintén kezdett gya-
nakodni, hogy csak egy káprázat kerítette hatalmába.
Talán rá nem ezt a sorsot mérték, és el kell felejtenie
a gyerekszülés gondolatát. Bradnek annyit mondott er-
ről aznap este, hogy sokat töpreng a kérdésről.
- Nézzük most már meg, mi történik. Ha nagyon
boldogtalanná tesz, abbahagyjuk. Te döntesz.
327
- Túl jó vagy hozzám - felelte Pilar, és átkarolta férjét.
Még fájt a szíve, de boldog volt, hogy a férfi val lehet.
A kölcsönzőből kivettek egy erotikus filmet, betették
a videóba, jókat nevettek rajta, és közben az asztalra
készített csokoládét majszolták.
- Tudod, akár szokást is csinálhatnánk ebből -
mondta Brad fülig érő szájjal.
- A csokiból? - kérdezte a felesége ártatlanságot
színlelve, és a férfi felnevetett.
- Nem! A filmekből!
Amikor a film véget ért, szeretkeztek, és egymás kar-
jaiban merültek álomba. A válaszokat még nem talál-
ták meg kérdéseikre.
Valentin-napon Charlie virágot vett a munkahelyén an-
nak a hölgynek, aki segíteni szokott neki megírni a
jelentéseket. Hatalmas testű, csupa szív nő volt. Rózsa-
szín és vörös szegfűket vitt neki, fátyolvirággal, és a
nő a nyakába vetette magát, és sírva fakadt, annyira
meghatódott. Charlie olyan rendes fiú, szegény gyerek,
most van válófélben, és annyira magányos.
Ebédidőben vett egy szendvicset, és kiment a Palms
parkba, Westwood Village mellett. Elnézte a sétáló
idős párokat, a csókolózó szerelmeseket és a játszó
gyermekeket. Gyakran szeretett ide kiülni és a gyereke-
ket lesni.
Észrevett egy hosszú, szike copfos, hék szemű, mo-
solygós kislányt, és vidáman nézte, ahogy az édesany-
328
jával játszik. Fogócskáztak, ugróiskoláztak és ugrókö-
teleztek. Az édesanyja legalább olyan csinos volt, mint
a kicsi. Alacsony volt és szike, kék szemű, szinte maga
is gyerek.
Végül egymásnak dobálták a labdát, de sohasem
tudták elkapni. Charlie még mindig mosolyogva nézte
őket, pedig már rég megette a szendvicsét. Hirtelen
eltalálta a labda. Visszavitte nekik, ők pedig megkö-
szönték. A kislány felnézett rá, és szélesen elmosolyo-
dott. Az elülső fogai mind hiányoztak.
- Te jó ég, ki verte ki a fogadat? - kérdezte tőle
Charlie.
- A fogtündér. Irs mindegyikért fizetett nekem egy
dollárt. Már nyolc dollárom van - felelte a kislány.
- Hát, az sok pénz.
Charlie el volt ragadtatva, és a kislány mamája rá-
mosolygott. Éppolyan volt, mint a kislány, csak meg-
voltak az elülső fogai. Charlie meg is mondta neki,
a fiatalasszony pedig felkacagott.
- Hát, kész szerencse, hogy nem az enyéimet verte
ki a fogtündér. Az enyéim valamivel többe kerültek
volna.
A valóság az volt, örült, hogy a férje nem verte ki,
mielőtt elhagyta őket. Persze, ezt nem említette
Charlie-nak.
- A maminak veszek belőle ajándékot - jelentette
ki a kislány, aztán megkérdezte Charlie-tól, nem
329
játszana-e ő is velük. Charlie egy pillanatig habozott,
mert nem akarta zavarba hozni a fiatalasszonyt.
- Jól van, de én sem vagyok valami nagy labdajáté-
kos. Egyébként Charlie-nak hívnak.
- Annabelle - mondta a kislány - de mindenki csak
Annie-nek hív.
- Beth - mondta halkan az édesanyja, és végigmérte
Charlie-t. Óvatos volt, de barátságos.
Jót labdáztak, majd ismét ugróiskoláztak, de aztán
Charlie-nak muszáj volt visszamennie, textilt eladni.
- Még találkozunk - mondta, amikor elbúcsúzott
tőlük, és tudta, hogy valószínűleg soha nem látják töb-
bé egymást. Nem kérdezte meg sem a nevüket, sem
a telefonszámukat. Jól érezte magát velük, de nem állt
szándékában egy ismeretlen nőt és gyermekét üldözni.
Nem udvarolt senkinek sem, mióta Barbie elhagyta,
és nem is akart. Egyébként is úgy gondolta, a nőnek
biztosan férje van. Pedig milyen csinos volt.
- Szia, Charlie! - integetett utána Annie, ahogy elin-
dult a parkból. - Boldog Valentin-napot!
- Köszi - kiáltott vissza, és vidáman elindult. Volt
bennük valami, ami egész napját beragyogta, jóval
azután is, hogy otthagyta őket a parkban.
Andynek majdnem egy hónapjába telt, míg kiderítette,
hol lakikdiana. Amikor megszerezte a címet, nem tud-
ta, mit kezdjen vele. A felesége ügyvédje kerek perec
kijelentette, hogy Mrs. Douglas részéről a házasságnak
330
vége. Tizennyolc könnyes hónap után nem akart többé
Andyvel találkozni. Sok szerencsét kívánt neki, de egy-
értelművé tette, hogy mindennek vége.
Andy ezután is többször felhívta őt a munkahelyén,
de ő továbbra sem volt hajlandó beszélni vele. Andy
fejében állandóan az az idétlen ebéd járt a dajkaanyá-
val meg a férjével. Ide vezetett az egész. Milyen szánal-
mas vég egy házasságnak. Mindketten nevetségesen
viselkedtek... a "spermavadászok"... mindenáron gye-
reket akartak. Már nem érdekelte, hogy lesz-e valaha
gyereke vagy sem. Az életében csupán egyre vágyott -
Dianára.
Aztán, váratlanul, összefutott Seamusszal és Sam-
mel, és megtudta tőlük, hol lakik. Kibérelt egy öreg
házat Malibun, és a tengerparton lakott. A házat az
elsők között nézték meg az esküvőjük előtt, amikor
otthont kerestek. Andy tudta, hogy Diana mennyire
szereti a tengert.
Elkérte tőlük a címet, mert azt mondta, maradt még
nála a holmijából. Ők sajnálkoztak amiatt, ami
történt.
- Butaság és balszerencse az oka - magyarázta Andy
szomorúan. - Ő peches volt, én meg hülye.
- Talán túlteszi magát rajta - mondta Sam halkan.
Úgy festett, mint aki bármelyik percben lebabázhat,
és épp az orvoshoz tartottak.. Andy egy pillanatra iri-
gyelni kezdte őket, de aztán figyelmeztette magát, ez
331
nem vezet sehová.
Két napon keresztül tipródott, hogy mit kezdjen a
kapott információval. Ha csak úgy odamenne, ki sem
nyitná az ajtót, vagy inkább menjen ki a partra, hátha
ő is kijön levegőzni? És mi van, ha nem? Aztán
Valentin-napon vett egy nagy lélegzetet, és egy tucat
rózsával Malibura hajtott. Végig azért fohászkodott,
hogy Diana otthon legyen, de nem volt. Andy a virágot
óvatosan a bejárati lépcsőre fektette, és egy cédulát tett
a csokorba. Nem állt rajta sok, csak hogy "Szeretlek,
Andy", aztán visszaszállt a kocsijába. Ebben a pilla-
natban megérkezett Diana. Ám amikor meglátta a fér-
fit, nem szállt ki az autóból.
Andy odament hozzá, és ő kelletlenül letekerte az
ablakot.
- Nem lett volna szabad idejönnöd - mondta a nő
keményen, és megpróbált nem ránézni. Andy kar-
csúbbnak és szebbnek látta, mint ahogyan az emlékei-
ben élt. Fekete ruhát viselt, szexis volt és elegáns. Ki-
szállt a kocsiból, de mellette maradt, mintha védelmül
szolgálna neki. - Miért jöttél ide?
Észrevette a virágot a lépcsőn, de nem tudta, Andy-
től van-e. Mert ha igen, akkor nem kell neki. Ő már
felhagyott az önkínzással, és Andytől is ezt várta. Vál-
janak el szép csendesen.
- Látni akartalak - felelte a férfi szomorúan.
- Nem mondta meg az ügyvédem, mit üzentem?
332
- De igen. De én soha nem adok arra, amit az
ügyvédek beszélnek - mondta vigyorogva, és Diana
nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. - Az
az igazság, hogy én senkire sem hallgatok. Talán észre-
vetted.
- Pedig lehet, hogy nem ártana. Sok fejfájást tudnál
vele megspórolni.
- Tényleg? Hogyan? - kérdezte Andy tettetett ártat-
lansággal. Annyira örült, hogy viszontláthatja a felesé-
gét. Szóval akarta tartani, csak hogy vele lehessen. A
tengeri szél ellenére megérezte parfümjét. Caléche volt
az Herméstől. Andy mindig is kedvelte.
- Egy dologért legalább már nem kell a falba verned
a fejed - mondta halkan Diána, miközben győzködte
magát, hogy Andy csöppet sem hat rá. Ez volt a próba:
vele lenni, de nem bedőlni neki.
- Szeretem falba verni a fejem - felelte Andy.
- Hát, ne verd. Nincs már semmi értelme, Andy.
- Hoztam neked virágot - folytatta a férfi. Nem tud-
ta, mi mást is mondjon, de nem akarta otthagyni a nőt.
- Nem volt rá semmi szükség - válaszolta Diana bá-
natosan. - Most már nyugodtan abbahagyhatod. Öt
hónap múlva szabad leszel, és teljesen új életet kezd-
hetsz, nélkülem.
- Nem akarom.
- így lesz jó mindkettőnknek - szögezte le Diana.
- Ne mondd meg nekem, mit akarok - csattant fel
333
Andy. - Nekem te kellesz, a fenébe. Én téged akarlak.
Nem kell nekem valami hülye dajkaanya, el sem hi-
szem, milyen marha voltam... Még gyereket sem aka-
rok. Még magát a szót sem akarom hallani. Én csak
téged akarlak... Di... Kérlek, csak még egy lehetőséget
adj.. Annyira szeretlek...
Még azt is mondani akarta, hogy nem tud élni nélkü-
le, de sírással küszködött.
- Én sem akarok gyereket - hazudta Diana, és ezt
mind a ketten tudták. Ha egy jó tündér varázsvesszejé-
től teherbe eshetett volna, abban a pillanatban kapva
kapott volna a lehetőségen. Mégsem engedhette meg
magának, hogy rágondoljon. - Nem akarok házas len-
ni. Nincs jogom hozzá - folytatta, és igyekezett meg-
győzőnek hatni. Már majdnem el is hitte.
- Miért nem? Mert nem lehetsz terhes? És akkor mi
van? Ne butáskodj. Azt hiszed, hogy csak a termékeny
emberek lehetnek házasok? Ez a legnagyobb butaság
a világon.
- Maguk között kell házasodniuk, és akkor senkinek
nem okoznak fájdalmat.
- Micsoda pazar ötlet! Miért is nem jutott hama-
rabb az eszembe? Ó, az isten szerelmére, Di, nőj már
fel. Rohadt dolog történt velünk, de nincs még itt a
világ vége.
- Nem velünk történt rohadt dolog - igazította ki
Diana - hanem velem.
334
- Aha, én pedig holdkóros buddhista üdvöskék után
rohangáltam. Rendben van, mindketten megőrültünk
egy kicsit. És akkor? Kemény volt. Sőt, kegyetlen. Re-
mélem, ez volt a legiszonyatosabb az egész életemben.
De már vége. Most pedig le kell élnünk valahogy a
maradék életünket. Nem szakíthatsz csak úgy, csak
azért, mert egy kicsit meghülyültünk.
- Nem akarok több hülyeséget - felelte Diana el-
szántan. - Sok minden van, amit nem vagyok hajlandó
többé megtenni, amiről korábban azt képzeltem, hogy
"kell". Nem megyek többé se babazsúrokra, se keresz-
telőkre, sem pedig a kórházba, ha valakinek gyereke
születik. Sam megszült tegnap, és megmondtam neki,
hogy nem megyek be hozzá. És tudod mit? Nem szá-
mít. Csak így tudom túlélni, és talán egy napon majd
képes leszek lerendezni magamban. Ha pedig nem,
akkor az elég baj, de nincs mit tenni. Nem vagyok
hajlandó magamat kényelmetlenül vagy boldogtala-
nul érezni, vagy a felesége lenni valakinek, akinek
lehetnének gyerekei, és csak azért nincsenek, mert
én meddő vagyok. És nem vagyok hajlandó becsa-
varodni mindenféle dajkaanya meg donor-petesejt
miatt. Andy, nem csinálom többé. Élem majd szépen
az életemet, és elleszek valahogy. Ott a munkám.
Más is van az életben a gyerekeken és a házasságon
kívül.
Andy elgondolkozott azon, amit Diana mondott.
335
Egy része igaz volt, más része nem. A munka pedig
nem pótolhatta a gyereket és a férjet.
- Nem érdemled meg, hogy életed végéig egyedül
maradj. Nincs miért büntesd magad, Di. Semmit sem
"csináltál". Csak úgy történt veled. Éppen elég baj az.
Ne nehezítsd a dolgot azzal, hogy magányos vagy -
mondta Andy, és szeme megtelt könnyel.
- Miből gondolod, hogy magányos lennék? - kér-
dezte bosszúsan Diana.
- A körmödet rágod. Soha nem szoktad, ha minden
rendben van.
- Sok a dolgom a szerkesztőségben - mosolyodott
el Diana, akaratán kívül.
Ekkor Andyre nézett. Már egy órája beszélgettek,
és még mindig a kocsi mellett álltak. Abból nem lehet
semmi baj, ha beengedi magához a férfit egy kis időre.
Tizennyolc hónapig házasok voltak, és jóval több ideje
éltek együtt. Egészen nyugodtan beengedheti a nappa-
lijába néhány percre.
invitálta Andyt a házba, és a férfi nagyon megle-
pődött. A virágot vázába tette és megköszönte.
- Iszol valamit?
- Kösz, nem. Tudod, mit csinálnék a legszívesebben?
Diana majdnem félt megkérdezni.
- Mit?
- A parton szeretnék sétálni egy kicsit. Nem
bánnád?
336
Diana bólintott, cipőt váltott és egy melegebb dzse-
kibe bújt. Andy elfogadta tőle az egyik régi saját puló-
verét, amelyet Diana magával vitt.
- El sem tudtam képzelni, hová tűnhetett - mondta
mosolyogva, miközben felvette. Régi darab volt, és
nagyon a szívéhez nőtt.
- Nekem adtad, amikor még udvaroltál nekem.
- Akkor még sokkal bölcsebb voltam, mint most.
- Mindketten azok voltunk - válaszolta Diana. A
nappaliból a balkon lépcsőjén keresztül kimentek a
tengerpartra. Andy nem értette, miért nem itt béreltek
házat. A föveny gyönyörű volt, és volt benne valami
megnyugtató. Olyan egyszerű volt, és olyan közel a ter-
mészethez.
Sokáig némán sétáltak, az óceánt nézték, a szél az
arcukba fújt. Aztán, egy szót sem szólva, Andy meg-
fogta Diana kezét, és így sétáltak tovább. Később Diana
felnézett rá, és az arcát fürkészte, mintha megpróbálna
emlékezni, ki is lehet a férfi. Ám túl könnyű volt fel-
idézni. Ő volt az a férfi, akit egykor annyira szeretett...
aki olyan boldoggá tette... mielőtt minden megkese-
redett.
- Nehéz volt, ugye? - kérdezte Andy, ahogy leültek
egy dűne tövébe, messze a háztól.
- Igen. És igazad volt... magányos vagyok... de egy-
re több olyan dolgot tanulok meg magamról, amit ko-
rábban nem tudtam. Egész idő alatt olyan vakon akar-
337
tam gyereket, hogy soha nem gondolkoztam el közben,
ki is vagyok, és mit is akarok valójában.
- És mit akarsz, Di?
- Teljes életet akarok, valódi házasságot egy ember-
rel, akinek nem kell gyerek ahhoz, hogy összetartsa
kettőnk életét. Még mindig nagyon szeretnék gyereke-
ket, de már nem vagyok olyan biztos benne, hogy nem
tudnék élni nélkülük. Talán ezt tanultam ebből az egész-
ből. Nem tudom. Még nem állt össze teljesen a kép.
Mégis, sok minden megvilágosodott előtte, mióta el-
költözött.
- Soha nem tudtam helyükre rakni a testvéreimet,
az anyámat, önmagamat. Nem tudtam eldönteni, va-
jon inkább hasonlítok-e hozzájuk, vagy különbözöm
tőlük. Ők mindig azt mondják, mennyire más vagyok,
mint ők, de én ezt egyáltalán nem hiszem. Engem is
mindig ugyanazok a dolgok hajtottak - a család, a
gyerekek. De engem más dolgok is izgatnak, és itt kü-
lönbözöm én tőlük. Én mindig keményebben dolgoz-
tam, mint bármelyikük, nekem kellett lenni a "leg-
jobbnak". Talán ezért is fáj nekem ez annyira. Ez
alkalommal kudarcot vallottam. Nem nyertem. Nem
kaptam meg, amit akartam.
Őszinte önértékelés volt, és Andy nagyra becsülte
Diana nyíltságát.
- Nincs még egy ilyen lány, mint te - mondta halkan,
és ránézett. - Nem vallottál kudarcot. Megtetted, amit
338
tehettél, és ez a lényeg.
Diana bólintott, és megpróbálta elhinni, hogy Andy-
nek igaza van. Andynek pedig össze kellett szednie
minden erejét, hogy távol tartsa kezét Dianától. Ám
minden magának tett ígérete ellenére odahajolt és meg-
csókolta. Az asszony nem húzódott el, és a szeme köny-
nyes volt, amikor a csók véget ért.
- Még mindig ugyanúgy szeretlek - suttogta Diana
a szélben, szorosan Andyhez bújva. - És ez mindig
így lesz. De úgy gondoltam, nem jó, ha együtt ma-
radunk.
Majd hirtelen elnevette magát, mert eszébe jutott
Wanda.
- Wanda volt a csúcs, nem? Csak addigra már sem-
mi nem maradt a humorérzékemből. Csak néhány nap-
ja jutott az eszembe, hogy egyben milyen vicces és mi-
lyen szörnyű volt. Kis híján felhívtalak.
- Bár felhívtál volna.
Andy teljes kétségbeesésben élt, mióta Diana el-
ment, és mit nem adott volna a hangjáért.
- Persze, elrontottad a dolgot. Wanda a másik pacá-
kot választotta. A férje azt mondta, hogy Wanda nem
tudott kiegyezni a karmáddal.
- Aranyos. Remélem, négyes ikreket vár. Hogy képe-
sek az emberek ilyesmire? - kérdezte, és az óceánt für-
készte. A láthatárt szürke pára fedte, és a nap lassan
lenyugodott.
339
- Úgy érted, hogy miért keresnek dajkaanyát?
Azért, mert olyan kétségbeesettek, mint mi voltunk.
Wanda pedig, azt hiszem, legalábbis Teréz anyának
képzeli magát.
- Szerintem a pénzről szól az egész. Elég beteg do-
log, mert a vevők mindenre hajlandók, és az eladók
ezt jól tudják.
- Ilyen az élet. Örülök, hogy olyan piszok egy kar-
mád volt akkor délben. Különben katasztrófa történt
volna.
- Azt hiszem, akkor már az őrület határán álltam.
De most Diana nagyon józan, nagyon higgadt volt,
és Andy még soha nem szerette úgy, mint ebben a pilla-
natban.
Lassan visszasétáltak a házhoz, és még órákig be-
szélgettek mindenféléről, a terméketlenségen és a gye-
rekszülésen kívül. Kellett, hogy legyen valami más is
az életükben, és most itt volt rá a lehetőség. Ám míg
idáig eljutottak, teljesen felőrlődtek. Házasságuk
egész ideje alatt emiatt szenvedtek.
Még csak nem is vacsoráztak aznap este, és amikor
Andy végül felállt, hogy hazainduljon, meglepetten
vették észre, hogy már éjfélre jár.
- Meghívhatlak vacsorázni holnap este? - kérdezte
Andy, és közben rettegett, hogy Diana mérgében visz-
szautasítja, ám ő tétován bólintott.
- Igen.
340
- Jó lesz a Chianti? - Egy egyszerű kis olasz vendég-
lő volt a Melrose-on. Nagyszerű volt a konyhája, és
mindketten nagyon szerették. - És aztán, esetleg egy
mozi.
- Jól hangzik.
Andy újból megcsókolta Dianát, és mindketten úgy
érezték magukat, mint a gyerekek. Diana kikísérte, és
integetett utána. Aztán kiment a teraszra, és még soká-
ig ott állt, az óceán sötétjét kémlelve.
14. Fejezet
Charlie gyakran eljárt a Palms parkba, abban a re-
ményben, hogy találkozik Annabelle-lel és Bethszel -
és így is történt. Beszélgettek, labdáztak, de a férfi soha
nem merte elkérni Beth telefonszámát. Azt sem tudta
kideríteni, vajon férjnél van-e, mert bár nem viselt
jegygyűrűt, egy szóval sem említette, hogy elvált. Char-
lie boldogan elnézte Őket, Annie pedig imádnivaló volt
foghíjasan, és mindenért tudott lelkesedni: Édesanyjá-
val is öröm volt beszélgetni. Úgy töltötték együtt az
időt, mint egy igazi család, és élvezték egymás társasá-
gát. Amikor harmadszor találkoztak március elején,
Charlie úgy érezte, hogy már régi barátok. Beth kezdett
megnyílni előtte. Mesélt Annabelle-ről, amikor óvodá-
ba járt, és elmondta, hogy ő a közelben, az UCLA
Gyógyászati Központban dolgozik mint segédnővér.
Eredetileg okleveles ápolónővér szeretett volna lenni,
de nem tudta befejezni az iskolát. Még csak néhány
341
hete ismerték egymást, Charlie mégis meglepetten kelle-
mesen érezte magát a nővel, ahogy együtt ültek a pa-
don, és nézték Annabelle-t, amint ugróiskolázik. Char-
lie mindig vitt magával egy nyalókát a parkba, arra
az esetre, ha ott találná őket, és jóformán mindennap
a parkban ebédelt, csak hogy találkozhassanak.
- Kicsit megfáztam - jelentette be Annie, amikor
visszajött hozzájuk a padhoz. Egy perc múlva pedig
már újra a hintán volt, így Charlie-nak lehetősége nyílt
arra, hogy szót válthasson a kislány édesanyjával.
- Bűbájos kislány - mondta gyengéden.
- Az. Aranyos gyerek - felelte a nő. Aztán szemér-
mes mosollyal Charlie felé fordult. - Köszönöm, hogy
olyan kedves hozzá... a cukorkát, a rágógumit meg a
nyalókát. Biztosan szereti a gyerekeket.
- Nagyon - bólintott Charlie.
- Önnek is van?
- Ő... nem... még nem... - nyögte, de észrevette,
mit mondott, és nagy nehezen kijavította magát. -
Nincs. És valószínűleg nem is lesz - mondta bűntúdat-
tal - de ez egy hosszabb történet.
A nő kíváncsi lett volna, vajon a feleségének nem
lehet-e, vagy hogy van-e felesége egyáltalán, de nem
merte megkérdezni, Charlie pedig nem bocsátkozott
további magyarázatokba.
- Egyszer még szeretnék örökbe fogadni néhány gye-
reket. Én árva voltam, és én aztán tudom, milyen, ha
342
az ember családot szeretne, de nincs neki:
Nem mesélte el neki, hány nevelőintézetben fordult
meg, és hogy hány patronáló szülő küldte vissza az
allergiái és az asztmája miatt. Közülük a legkedvesebb
családnak volt egy macskája, amellyel ő nem élhetett
együtt. Végül azt mondták neki, hogy a szívük szakad-
na meg, ha túl kellene adniuk a macskán. így aztán
Charlie-n adtak túl.
- Kemény élet az egy gyereknek... Valakinek meg
szeretném javítani a sorsát, mielőtt még késő - mosoly-
gott Charlie. Az utóbbi időben sokat gondolt erre. Még
az is eszébe jutott, hogy egyedülálló szülőként fogad-
jon örökbe. Tudta, hogy ez lehetséges, és ha már össze-
gyűjtött valami kis pénzt, utána akart járni a dolog-
nak. Addig is ott volt a baseballcsapata, amellyel
hétvégente játszott.
- Hát ez kedves dolog - mosolygott Beth. - Én is ár-
ván nőttem fel. A szüleim meghaltak, amikor tizenkét
éves voltam. A nagynéném nevelt fel, tizenhat évesen el-
szöktem, és férjhez mentem. Nagy szamárság volt, de
meg is fizettem érte. A férjem ivott, megcsalt, hazudott
és vert, amikor csak tudott. Nem is értem, miért marad-
tam vele, és amikorra eldöntöttem, hogy otthagyom,
már terhes voltam: Tizennyolc évesen szültem Annie-t.
Tehát most huszonnégy éves volt, szinte hihetetlen,
annyival érettebbnek látszott a koránál.
- és mi történt? Hogyan szabadult meg tőle? - kérdez-
343
te Charlie megrémülve a gondolattól, hogy létezik ember,
aki asszonyt ver, különösen egy ilyen bájos teremtést.
- Elhagyott, és aztán nem hallottam felőle többet.
Azt hiszem, volt valakije. Aztán hat hónapra rá meg-
halt egy kocsmai verekedésben. Annie akkor volt egy-
éves, én pedig visszajöttem ide. Éjjel dolgozom a kór-
házban, így egész nap Annie-vel lehetek, este meg a
szomszédom néz be néha hozzá, így nem kell fizetnem
a gyerekfelügyeletért.
- Jól ki van találva. .
- Működik. Az igazat megvallva, valamikor még
vissza szeretnék menni az iskolába, hogy megszerez-
zem a képesítést.
Charlie azon gondolkodott, hogyan tudna segíteni
neki.
- Hol laknak? - kérdezte. Hirtelen mindent tudni
akart a nőről.
- Csak néhány utcányira innét, a Montanán.
A nő megmondta neki a címet, ő pedig bólintott.
Santa Monica szegényebb, ám rendes környékei közé
tartozott. Biztonságban élhettek ott.
- Meghívhatom egyszer vacsorára? - kérdezte Char-
lie, miközben elnézte Annie-t a hintán. - Annabelle-t
is elhozhatná. Szereti a pizzát?
- Imádja.
- Holnap este?
- Nagyszerű. Csak tizenegyre kell bemennem a kór-
344
házba. Tízkor megyek el otthonról, és reggel fél nyolc-
kor érek haza, épp idejében, hogy Annie-t elküldjem
az iskolába, és reggelit csináljak neki. Aztán alszom
néhány órát, mielőtt érte mennék. Jól bevált.
Kidolgozták maguknak a saját életrendjüket, és be-
vált nekik. Mégis, Charlie sajnálta Betht, amiért ekko-
ra felelősség van a vállán, és nincs, aki segítsen neki.
- Nem alhat valami sokat - szólalt meg együtt-
érzőn.
- Nincs rá szükségem, már megszoktam. Délelőtt
van három órám, amikor Annie iskolában van, és este
is szundíthatok egyet, mielőtt elmennék dolgozni, és
Annie már lefeküdt.
- Hát, nem lehet valami nagy élmény - mondta
Charlie, miközben Annie visszaugrált hozzájuk. Úgy
látszik, már jobban érezte magát. Beth elmondta neki,
hogy meghívták őket pizzázni.
- Charlie? - kérdezte a kislány meglepetten és vidá-
man, édesanyja pedig bólintott, és ő is boldognak lát-
szott. Csinos volt és fiatal, és már régóta nem jutott
hely férfinak az életében. Ám Charlie mellett minden
megváltozott benne.
- Hű, fagyit is kapok? - kérdezte Annie, Charlie pe-
dig felnevetett.
- Persze.
Élvezte, hogy velük lehet. Elnézte a kislányt, ahogy
visszafut a hintához. Eszébe jutott, mennyire szeretett
345
volna saját gyereket, de az is megvilágosodott előtte,
hogy nem ez az egyetlen lehetőség. Voltak más gyere-
kek is a világon, akikkel találkozhat, és akik megme-
lengethetik a szívét, úgy, mint Annie is. Az utóbbi idő-
ben pedig az is megfordult a fejében, hogy van valami
jó is a szabadságában. Mark is meg akarta értetni ezt
vele, de most magától jött rá. Annabelle-re pillantott,
majd összemosolyogtak Bethszel, és mindketten a jö-
vőre gondoltak.
Ez alkalommal Pilarnak nem volt bátorsága a terhessé-
gi teszthez, mihelyst késett a vérzése. Félt, hogy úgyis
negatív lesz, mert a szervezete még túlságosan fel lehet
izgatva a vetélés után. A doktornő is megmondta, hogy
az első újbóli próbálkozás sikere igen csekély így várt
még vele. És még mindig várt. Aztán, egy hét után,
Brad már azzal fenyegetőzött, hogy ő maga csinálja
meg a tesztet, ha Pilar nem hajlandó rá.
- Nem akarom tudni - felelte szorongva.
- De én igen.
- Biztos, hogy nem vagyok terhes.
Ám Brad korántsem volt olyan bizonyos. Pilar sok-
kal fáradékonyabb volt, a mellei pedig nagyobbak és
érzékenyebbek lettek. Volt benne valami, ami gyanússá
tette a dolgot.
- Csináld meg a tesztet! - unszolta Brad. Ám Pilar
azt válaszolta, hogy nem lenne rá képes, és hogy abba
akarja hagyni a clomifen szedését. Egyébként sem
346
szedte már a legutóbbi vérzése óta, de nem akarta újra
elkezdeni, ha kiderül, hogy nem terhes. Kezdte elvisel-
hetetlennek érezni a gyógyszer által keltett feszültséget.
Brad végül felhívta Pilar helyi nőgyógyászát, dr. Par-
kert, és úgy ítélték meg a helyzetet, hogy Pilar túlságo-
san meg van rémülve. Megbeszélték, hogy Brad beviszi
hozzá a rendelőbe, és majd ő megvizsgálja az asszonyt.
A vizsgálat során az orvos azonnal gyanakodni kez-
dett. A viuletvizsgálat pedig pozitív volt. Pilar, min-
den kétségen felül, gyermeket várt.
Most, hogy megtudta, alig tért magához a boldog-
ságtól, és Brad is szörnyen izgatott lett. Ennyi szenve-
dés után most már nagyon szerette volna, hogy Pilar
gyereket szülhessen. Az orvos figyelmeztette, hogy is-
mét elvetélhet, sőt az is elképzelhető, hogy soha nem
lesz képes kihordani a terhességet. Senki nem mond-
hatta meg előre, mit hoz a jövő.
- Ágyban fogok maradni az elkövetkező három hó-
napra - mondta Pilar rémült pillantással, ám dr. Parker
minden igyekezetével lebeszélte erről. Később felhívták
dr Wardot is, hogy elújságolják a megtermékenyítés
sikerességét, és a hazafelé vezető úton Brad váltig bi-
zonygatta, hogy a film volt az oka mindennek.
- Reménytelen eset vagy - nevetett Pilar. Rémült
volt, izgatott és boldog. Nagyon félt, hogy újból el fog
vetélni, és úgy döntöttek, nem szólnak senkinek egy
szót sem, míg be nem tölti a tizenkét hetet. Mégis, Pilar
347
még aznap este eszébe juttatta Bradnek, hogy még egy-
millió más baj is történhet. Később is elvetélhet, vagy
halott gyermeket is szülhet. A baba meghalhat a méhé-
ben, esetleg megfullad a köldökzsinórtól, vagy számos
más szörnyűség történhet. Meg aztán ott a Down-kór,
hiszen Pilar kora miatt ennek megnőtt az esélye. Vagy
a nyitott gerinc. Pilarnak zúgott a feje, mire végére ért
a lehetséges katasztrófák felsorolásának, Brad pedig
fejcsóválva hallgatta.
- Most már nyugodj meg. És mi lesz a lúdtalppal, az
alacsony intelligenciahányadossal meg az Alzheimer-kór-
ral? Nyugodj meg, szívem, vagy idegbajos leszel, mire
megszülöd a gyereket.
Ám amikor kilenc hét múlva elmentek ultrahangra,
mindketten idegbajosak lettek, sőt még dr. Parker is.
Pilar ikreket várt, minden kétséget kizáróan, és kétpe-
téjűek voltak. Két magzatburkot láthattak, és Pilar fel-
sikoltott örömében, ahogy apró, dobogó szívüket fi-
gyelte.
- Ó, istenem, most mi lesz? ! - kiáltott fel döbbeneté-
ben. - Most aztán mindenből kettőt vehetünk - mond-
ta, megszédülve a ténytől, hogy két kisbabája lesz.
- Mostantól kezdve - szólalt meg az orvos szigo-
rúan - a kismamának nagyon kímélnie kell magát az
elkövetkező hét hónapban. Remélem, ebben mindket-
ten egyetértenek, különben baj lesz. Ugye, nem akarják
elveszíteni ezeket a kis embereket?
348
- Isten ments - mondta Pilar behunyt szemmel. Tud-
ta, hogy nem élné túl a dolgot.
15. Fejezet
Márciusban Andy egyre több időt töltött feleségével
a tengerparton. Végül, egy hónapra rá, hogy Andy
megtalálta, Diana megengedte neki, hogy ott töltse az
éjszakát.
- Nem akarok visszamenni a házba - mondta Diana
halkan, és Andy megértette. Legalábbis még nem. Dia-
nának időre volt szüksége, és jól érezték magukat Mali-
bun, a kis házban.
Andy mindennap egyenesen odament a munkából,
és apró ajándékokat meg virágot vitt. Diana néha va-
csorával várta, de a leggyakrabban kedvenc éttermeik-
be látogattak. A gyógyulás rendkívüli időszakát élték,
ismét felfedezték magukat, és hogy mennyire szüksé-
gük van egymásra.
Diana április elején ment vissza először a házuk-
ba, és meglepetten tapasztalta, mennyire hiányzott
neki.
- Szép öreg ház, nem? - mondta, amint körülnézett,
és egy kicsit idegennek érezte magát benne. Már három
hónapja nem járt otthon.
- Azt hiszem, éppen ezért vettük meg annak idején -
felelte Andy óvatosan. A hétvégét ott töltötték. Ám
a következő hétvégén úgy találták, hogy hiányzik nekik
Malibu, így visszamentek a bérelt házba. Jól érezték
349
magukat, fiatalok voltak és kötetlenek. Gondtalan volt
az életük, és Diana április közepén, egy este, egészen
elképesztette Andyt, amikor azt mondta, igazából még
örül is, hogy nincsen gyereke.
- Tényleg így gondolod? - kérdezte a férfi. Az utób-
bi hónapokban minden éjjel együtt voltak. Andy bol-
dogabb volt, mint valaha, Diana pedig kipihentnek és
vidámnak érezte magát, valósággal új embernek.
- Igen... Azt hiszem, tényleg így gondolom - felelte
vontatottan. - Olyan szabadok vagyunk. Azt csinál-
juk, amit akarunk, oda megyünk, ahová tetszik, és
amikor jólesik. Nem kell másra gondolnunk, csak ma-
gunkra és egymásra. Beülhetek a fodrászhoz, anélkül
hogy amiatt aggódnék, ki van a gyerekkel, tízkor is
vacsorázhatunk, akkor utazunk el hétvégére, amikor
csak gondoljuk. Nem is tudom. Egy egész életre talán
önző lehet, de most nagyon tetszik.
- Éljen, éljen! - mondta Andy, és ebben a pillanat-
ban megszólalt a telefon. Amikor letette, furcsa pillan-
tást vetett Dianára.
- Ki volt az?
- Egy régi barátom - felelte sápadtan, és Diana ag-
gódni kezdett.
- Valami baj van?
- Nem tudom - felelte őszintén, Dianát pedig zavar-
ba hozta a válasz.
- Egy pillanatra már azt hittem, hogy a mi kedves
350
Wandánk az - mosolygott, és Andy bátortalanul rápil-
lantott.
- Nem jársz messze tőle - felelte, és elkezdett járkál-
ni a szobában, amitől Diana hirtelen megrettent.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte rémülten. - Egy újabb
dajkaanya? Ó, Andy, ne... nem próbálhatjuk meg újra.
Azt hittem, megegyeztünk, hogy az életünknek az a
része a múlté, legalábbis egyelőre, de lehet, hogy
örökre.
Még nem hoztak végső döntést, de néha már való-
ban úgy gondolta, hogy kényelmesebb lenne gyerek
nélkül.
- Másról van szó - felelte Andy. Leült és az asszony
szemébe nézett. - Tavaly szeptemberben, amikor kide-
rült... amikor dr. Johnston...
...megmondta, hogy meddő vagyok... - fejezte be
helyette Diana a mondatot.
- Beszéltem egy régi barátommal, a jogi egyetemről.
Örökbefogadásokkal foglalkozik San Franciscóban.
Megmondtam neki, hogy nem akarunk valami vakre-
püléses dolgot, de ha lenne neki valakije egy egészséges
anyától, akkor érdekelne a dolog. Ő telefonált. Már
el is felejtettem az egészet..
Andy Dianára meredt. Nem akarta semmibe sem be-
lehajszolni a feleségét, de gyorsan kellett dönteniük.
Sokan vártak gyerekre, és Andy barátja nekik ajánlotta
fel elsőként, azzal a kikötéssel, hogy reggelig választ
351
adnak. Péntek este volt, és a kisbaba bármely percben
megszülethetett. Az anya éppen akkor döntött úgy,
hogy örökbe adja a gyereket.
- És mit mondott a barátod? - kérdezte Diana hal-
kan. Az anya egy huszonkét éves lány volt, ez volt az
első gyereke, és túl sokáig halasztgatta az abortuszt.
Negyedéves hallgató volt a Stanfordon, és a szülei nem
tudtak a gyerekről. Az apa a San Franciscó-i egyetemen
orvostanhallgató, és egyikük sem tudná eltartani a gye-
reket. Mindketten szívesen örökbe adnák, ha rendes
embereket találnak rá. Eric Jones, Andy barátja pedig
tudta, hogy Andy és Diana tökéletesek lennének.
Egész idáig haboztak, hogy felajánlják-e a gyereket
örökbefogadásra, és csak ma reggel döntöttek vég-
legesen.
- És mi van, ha meggondolják magukat? - kérdezte
Diana riadtan.
- Jogukban áll, míg alá nem írják a végleges papíro-
kat - felelte Andy őszintén, és Diana aggodalmasan
nézett.
- és az mennyi időbe telik?
- Általában hat hónap, de hamarabb is aláírhatják,
ha úgy döntenek.
Diana bólintott, miközben Andyt hallgatta.
- Nem tudnám elviselni. Képzeld el, milyen lenne,
ha elvennék tőlünk... Andy, nem bírnám ki... - felelte
könnyes szemmel, Andy pedig bólintott. Tökéletesen
352
megértette, és nem akarta erőltetni a dolgot.
- Nincs semmi baj, drágám. Csak el akartam mon-
dani. Nem lett volna tisztességes, ha elhallgatom.
- Tudom. Megutálnál, ha mégsem élnénk a lehető-
séggel? Tényleg úgy gondolom, hogy nem lennék rá
képes. Egyszerűen, túl nagy a kockázat.
- Soha nem tudnálak megutálni. Egyedül tiéd a
döntés.
- Úgy érzem, épp hogy csak talpra álltam... és épp
hogy csak megmentettük a házasságunkat. Nem aka-
rom mindezt veszélybe sodorni, és nem akarok meg-
kockáztatni egy szörnyű csalódást.
- Megértem - felelte Andy komolyan. Békésen töl-
tötték az éjszakát egymás karjában, és amikor Andy
reggel felébredt, Diana nem volt sehol. Felkelt, és el-
kezdte keresni, és a konyhában talált rá. Szörnyen né-
zett ki.
- Jól vagy?
Diana aggasztóan sápadt volt, és Andynek hirtelen
eszébe jutott, vajon mennyit aludhatott, ha aludt
egyáltalán.
- Nem vagyok jól - felelte Diana.
- Beteg vagy? - kérdezte Andy aggodalmasan, mire
Diana erőtlenül rámosolygott, és megrázta a fejét. An-
dy megkönnyebbült.
- Még nem tudom. Azt hiszem, csak halálosan meg
vagyok rémülve.
353
Andy ebből már tudta, és mosolyogva pillantott fele-
ségére.
- Andy, meg akarom próbálni.
- A gyereket? - kérdezte Andy visszafojtott lélegzet-
tel. Ő is akarta a gyereket, de nem szerette volna befo-
lyásolni a feleségét. Most, hogy Diana egy kicsit ki-
eresztett, és újra magára talált, Andy tudta, hogy egy
gyerek teljessé tenné a házasságukat.
- Igen. Telefonálj.
Diana alig tudta idegességében kinyögni a szavakat.
Andy Eric Jonest tárcsázta, San Franciscóban. Eric a
második csengetésre felvette a kagylót, és álmos han-
gon beleszólt. Reggel nyolc óra volt.
- Kell a gyerek - mondta Andy velősen, és remélte,
hogy nem csinálnak őrültséget, hogy a gyerek egészsé-
ges, és fohászkodott, hogy a szülei nem gondolják meg
magukat a hat hónap során. Tudta, hogy ez tönkreten-
né Dianát és még a házasságukat is.
- Akkor jó, ha gyorsan idejöttök - felelte Eric bol-
dogan. - A vajúdás egy órája megkezdődött. Fel tud-
tok ülni egy repülőre?
- Persze - mondta Andy, és megpróbált nyugodt be-
nyomást kelteni, de úgy érezte, elveszti az eszét, miköz-
ben letette a kagylót. Megcsókolta Dianát. - Már vajú-
dik, San Franciscóba kell repülnünk.
- Most? - kérdezte döbbenten Diana, míg Andy a
légitársaságot hívta.
354
- Most!
Kihessegette a konyhából, és közben megkérte,
csomagoljon össze mindkettőjüknek. Öt perc múlva
már ő is a hálószobában volt, fél kezével ruhákat
gyömöszölt a bőröndbe, a másikkal pedig borotvál-
kozott.
- Normálisak vagyunk? - nevetett fel Diana. - Épp
tegnap este magyaráztam neked, mennyire örülök,
hogy nincs gyerekünk, most meg úgy rohangálunk itt,
mint két mérgezett egér, hogy elkapjunk San Francis-
cóban egy csecsemőt.
Hirtelen riadt pillantással tekintett Andyre.
- És mi lesz, ha nem lesznek szimpatikusak?... Vagy
ha mi nem leszünk azok nekik? Akkor mi lesz?
- Akkor hazajövünk, én meg emlékeztetlek arra, mit
mondtál tegnap este arról, milyen jó, hogy nincs gye-
rekünk.
- Jézusom, kell ez nekünk? - nyögött fel Diana, mi-
közben szürke halásznadrágba és fekete körömcipőbe
bújt. Az élete egyszeriben ismét olyan lett, mint a hul-
lámvasút, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy örül
neki. Mégis tudta, hogy szüksége van rá. Érezte, amint
nyílnak szíve kapui, és ez egyszerre volt ijesztő és fájdal-
mas. Nem védekezhetett a szenvedés ellen. Ha szeretni
akarta a gyereket, teljesen ki kellett tárulkoznia.
- Fogd fel így a dolgot - felelte Andy, miközben be-
dobta borotváját a bőröndbe. - Ez még a Wandával
355
való ebédet is kenterbe veri.
- Szeretlek, hallod? - mondta Diana, és Andy be-
csukta a bőröndöt.
- Jó. Akkor húzd fel a slicced, vegyél inget.
- Ne siettess már, mindjárt gyerekem lesz.
Diana felvett egy selyeminget, és felragadott egy
öreg, sötétkék sportkabátot.
Életük boldog pillanata volt ez, amit egyikük sem
akart soha elfelejteni. Csúcsidő alatt tették meg a rep-
térre vezető utat, és épp hogy elérték a fél tizenkettes
San Franciscó-i gépet.
Eric elmagyarázta, hogyan kell a kórházba menni.
A lány a California úti gyermekkórházban feküdt, Eric
pedig, ígéretéhez híven, az előcsarnokban várt rájuk.
- Minden rendben lesz - nyugtatta meg őket. Felkí-
sérte őket a szülészeti váróba, majd eltűnt. Andy fel-
alá járkált, Diana pedig egy helyben ült, és az ajtóra
meredt. El sem tudta képzelni, mire számítson. Aztán
visszajött Eric egy fiatalemberrel, bemutatta őt, és
csak annyit mondott, hogy ő Edward, a gyerek apja.
Jóképű fiatalember volt, és mókás módon sokban ha-
sonlított Andyre.
Szőke volt, kisportolt, kellemes vonásokkal, és kelle-
mes, intelligens benyomást keltett, amikor megszólalt.
Elmondta, hogy Eric mesélt róluk, és neki meg Jane-
nek nagyon tetszik az ötlet, hogy ők fogadják örökbe
a kicsit.
356
- Biztosak abban, hogy nem akarják megtartani? -
kérdezte Diana egyenesen. - Nem megyek úgy bele a
dologba, hogy utána megszakadjon a szívem - mond-
ta, és mindannyian tudták, milyen őszinte.
- Nem teszünk ilyet, Mrs. Douglas... Diana... Eskü-
szöm. Jane tudja, hogy nem tarthatjuk meg a gyereket.
Egy ideig szerette volna, de egyszerűen nem tehetí. Meg
akarja szerezni a diplomáját, én pedig az orvosira já-
rok. A családjaink tartanak el minket, és nem menné-
nek bele egy ilyen döntésbe. Még azt sem engedném
meg, hogy megkérdezze. Az az igazság, hogy nem sze-
retnénk gyereket. Nem tudnánk most adni neki sem-
mit, sem érzelmileg, sem másként. Még nem jött el
az ideje, később pedig még annyi gyerekünk lehet.
Diana szemszögéből nézve mindez enyhén fennhéjá-
zónak hangzott, de őt mindig is elképesztette, milyen
magabiztosak tudnak lenni az emberek a jövőt illetően.
Honnan tudhatja a fiú, hogy később is minden rend-
ben lesz? Hogyan mondhatnak le a gyerekükről, azon
feltételezés alapján, hogy később szülhetnek másikat?
Ott van rá Diana példája. - Biztosak vagyunk - ígérte
Edward újra. Douglaséknak úgy tűnt, valóban így is
gondolja.
- Remélem is - felelte Andy komoran. Feltettek neki
néhány kérdést az egészségükről, milyen gyógyszereket
szedtek, milyen a családjuk. Aztán Edward kérdezte
őket az életmódjukról, vallási nézeteikről, otthoni kö-
357
rűlményeikről és a gyerekek iránti hozzáállásukról.
Amennyire csak meg tudták ítélni, Ericnek igaza volt.
Tökéletesen összeillettek.
Ekkor Edward meglepte őket:
- Azt hiszem, Jane örülne, ha találkozhatna
önökkel.
- Nagyon örülnénk neki - válaszolta Andy. Úgy
gondolta, hogy majd a szülés után találkoznak, de Ed-
ward az ajtó felé biccentett, amelyre ez volt felírva:
VAJÚDÓ- ÉS SZÜLŐSZOBA, BELÉPNI TILOS.
- Úgy érti, most? - kérdezte Diana rémülten. Szá-
mára olyan volt, mintha egy idegen ment volna be a
nőgyógyászati vizsgálatára. Igaz, hogy ez annál boldo-
gabb esemény volt, mégis intim dolog, ők pedig telje-
sen idegenek voltak a számukra.
- Nem hiszem, hogy zavarná.
Jane már hat órája vajúdott, és Edward elmondása
szerint a folyamat lelassult, így azt fontolgatták, oxyto-
cint adnak neki, hogy újra meggyorsítsák.
Edward az orvostanhallgatók magabiztosságával ve-
zette őket végig a folyosón, be a vajúdóba, ahol Jane-t
hagyta. Eric a váróban maradt.
Jane szép lány volt, sötét hajú. Alaposan fel volt
támasztva párnákkal a kórházi ágyon, és egy nővérrel
vadul fújtattak, aztán abbahagyta, majd rájuk meredt,
amikor a fájás véget ért. Tudta, kik állnak előtte, Ed-
ward már említette neki, hogy itt vannak, és ő kérte,
358
hogy találkozhasson velük.
- Helló - szólalt meg félénken, de nem bánta, hogy
bent vannak nála. Edward bemutatta őket neki. A fiú
nagyon figyelmes volt vele. Jane fiatalabbnak látszott
a koránál, és volt benne valami gyengéd, gyerekszerű.
Haja árnyalata éppolyan volt, mint Dianáé, a pillantá-
suk pedig úgy hasonlított, hogy még Andy is elcsodál-
kozott.
Miközben beszélgetni kezdtek, a fájások újra jelent-
keztek. Diana úgy gondolta, el kellene hagyniuk a szo-
bát, de Jane jelzett nekik, hogy maradjanak vele. Andy
kicsit kényelmetlenül érezte magát, de a fiatal pár
annyira közvetlen volt velük, hogy egy percen belül már
sem ő, sem Diana nem volt zavarban.
- Hű, ez elég rossz volt - sóhajtotta Jane, és Edward-
ra pillantott, aki a CTG-t figyelte, és helyeslően bó-
lintott.
- Egyre szaporább. Remélem, hogy nem kell beadni
az oxytocint.
- Én is - felelte Jane, és Dianára mosolygott. És
mintha máris kötődés jött volna létre köztük, Diana
kezéért múlt, amikor megjött a következő fájás. Így ment
ez délután négyig. Diana és Andy végig benn maradtak,
és addigra Jane kezdett kimerülni. A fájdalom egyre job-
ban kifárasztotta, de semmi eredménnyel nem járt.
- Már soha nem lesz vége - panaszkodott Dianának,
ő pedig úgy érezte magát, mintha a lány anyja lenne,
359
amint gyengéden simogatta Jane homlokát, és jégtör-
melékkel kínálta. Még arra sem jutott ideje, hogy
utánagondoljon, milyen elképesztő, hogy a múlt este
még mit sem tudott erről a lányról, most pedig meg-
kapja tőle a gyerekét. Edward röviden beszélt négy-
szemközt Jane-nel, majd közölte Erickel, hogy határo-
zottan szeretnék, ha Douglasék örökbe fogadnák a
gyereküket. A maguk részéről eltökéltek voltak, és ami-
kor Eric megkérdezte Andyt és Dianát, mindenben
egyetértettek. Már csak a baba hiányzott.
Öt órakor bejött az orvos, hogy megvizsgálja Jane-t.
Andy kiment Edwarddal beszélgetni a folyosóra, de
Jane megkérte Dianát, hogy maradjon vele. Diana
anyai érzéseket kezdett táplálni a lány iránt.
- JÓL van - mondta gyengéden a lánynak - jól van,
Jane... nemsokára túl leszel rajta.
Csodálkozott, miért nem adnak neki semmi fájda-
lomcsillapítót, de a nővér elmagyarázta, hogy az össze-
húzódások még nem voltak elég hatásosak, és csak öt
centire tágult tízórás vajúdás alatt.
- Ugye, gondját fogod viselni a gyerekemnek - kér-
dezte Jane hirtelen szorongva, amint az orvos távoztá-
val ismét jelentkezett a fájdalom. A doktor szerint még
sok wolf hátra.
- ígérem. Úgy szeretem majd, mintha én szültem
volna.
Legszívesebben azt is mondta volna, hogy akkor lá-
360
togatja meg, amikor csak akarja. Olyan kegyetlennek
tűnt, hogy ezek után elveszik tőle a gyereket, de tudta,
hogy sem ő, sem Andy nem szeretné, ha valaha is meg-
látogatná őket.
- Szeretlek, Jane - suttogta őszintén, amikor meg-
jött a következő fájás - és szeretem a kisbabát.
Jane bólintott a szavak hallatán, aztán felsikított.
A fájások elviselhetetlenekké váltak.
Hat órakor megrepesztették a burkot, és ettől aztán
valóban őrületessé fokozódtak a görcsök. Jane teljesen
elveszítette az önuralmát, és Diana még abban sem volt
biztos, vajon tudja-e, ki van mellette. Kimerítő délután
volt, és amikor ki akart menni egy kis időre, Jane olyan
kétségbeesetten kapott utána, mint akinek tényleg
szüksége van arra, hogy Diana vele legyen.
- Ne menj el... ne menj el... - lihegte a fájások között.
Edward az egyik oldalán állt, Diana a másikon. Aztán
nagy sokára, végre, a nővér mondta neki, hogy elkezdhet
nyomni, az orvos is megjelent, és hirtelen zöld kezeslába-
sokat adtak Edwardnak, Andynek és Dianának.
- Mire való ez? - kérdezte Andy suttogva a nővértől.
- Jane azt szeretné, ha mindketten ott lennének a szü-
lésnél - magyarázta Edward. Valamennyien átöltöztek a
fürdőszobában, majd villámgyorsan követték Jane-t,
ahogy a szülőszoba felé tolták a kerekes ágyon. Gyorsan
a szülőszékbe tették, betakarták, a lábát a kengyelbe szí-
jazták, és lábzsákba bújtatták. Hirtelen mindenki
361
sürögni-forogni kezdett. Jane sikoltozott, orvosok és nő-
vérek jöttek be. Diana hirtelen megrémült, hogy valami
nincs rendjén, de mindenki nyugodtan tette a dolgát. Ő
maga a lány kezét fogta, nyugtatgatta, miközben Edward
a vállánál támasztotta, és az orvos intésére vezényelte,
mikor nyomjon. Jane teljes erejéből nyomott. Diana ész-
revette, hogy egy mózeskosarat hoznak be, és ráébredt,
mi is történik igazán. Amikor pedig az órára nézett, döb-
benten látta, hogy nemsokára éjfél van.
- Mindjárt megvan, Jane - szólt az orvos. - Jól van,
rajta, csak néhány nagyobb nyomás... - mondta és jel-
zett Dianának. A szülész tudta, miért vannak ott, és
örült nekik. Odabiccentett Dianának, hogy jöjjön és
nézzen Jane lába közé, és amikor odament, meglátta
a baba feje búbját. Egy pici fejet, sötét hajat, amint
egyre nyomakszik... nyomakszik... nyomakszik...
ahogy Jane dolgozik, aztán hirtelen sírás.hallatszott,
és a kicsi lány kikerült a mamájából, bele a világba.
Csodálkozva nézett Dianára, Diana aprót sikkantott,
Andy pedig mellette állt és sírt.
Az orvos gondosan bebugyolálta a picit, és Dianá-
nak nyújtotta, miközben az még mindig össze volt köt-
ve Jane-nél, a köldökzsinórral. Diana tekintetét elho-
mályosították a szeméből patakzó könnyek, és amikor
felpillantott, egyedül csak Andyt látta.
Egymás mellett álltak, és lesték az apró csodát, majd
Diana gyengéden Jane-nek adta, mihelyst elvágták a
362
köldökzsinórt. Annyit szenvedett, míg megszülte a ba-
bát, joga volt hozzá, hogy kézbe vegye. Ám Jane épp
hogy csak magánál tartotta egy ideig. A mellére vette,
megcsókolta, és odanyújtotta Edwardnak. Ekkor már
ő is sírt, és teljesen ki volt merülve. Edward hosz-
szan, komolyan, látszólag minden érzelem nélkül meg-
nézte lányát, majd odaadta a nővérnek. A kicsit meg-
mérték, megvizsgálták, és mindent rendben találtak.
3740 grammot nyomott, és ötvenhárom centi hosszú
volt. Végre, majdnem két év szenvedés után, Dianának
gyereke lett. Állt a mózeskosár felett, és a picit nézte,
ő pedig nagy szemekkel, meglepetten méricskélte új-
donsült szüleit. Andyék egymás kezét fogva ámultak
a csodán, és kimondhatatlanul hálásak voltak Jane-
nek és Edwardnak.
16. Fejezet
Másnap Andy és Diana mint a holdkórosok rohangál-
tak a városban pelenkák, kisingek, kezeslábasok, zok-
nik, tipegők, sapkák, takarók és mindazon holmik
után, amelyeket végtelen listájukra felírtak, hogy hétfő
reggel elvihessék a kórházból a gyereket. Aznap dél-
után ismét találkoztak Edwarddal és Jane-nel, és alá-
írták az előzetes okmányokat.
Jane jobban nézett ki, mint tegnap éjjel, de meg-
gyötörte a megpróbáltatás, és nagyon elérzékenyült,
amint megpillantotta Dianát. Meg akarta köszönni
neki mindazt, amit érte tett, és hogy szeretni fogja
363
a kislányát, de a végén csak zokogni tudott Edward
karjában.
- Sajnálom - hüppögött Diana is, és úgy érezte,
mintha elragadná tőlük a gyereküket, és egy pillanatra
majdnem megingott. - ígérem, nagyon vigyázunk rá...
és nagyon boldog lesz.
Diana megölelte Jane-t, és mikor Andy kikísérte a
szobából, már valamennyien sírtak. Amikor megálltak
a csecsemőszobában, hogy megnézzék a gyereket, tud-
ták, jól döntöttek. Olyan szép volt és olyan apró, ahogy
ott aludt. Mielőtt elmentekvolna, beszéltek a gyermek-
orvossal, és ő elmondta nekik, milyen tápszert használ-
janak, milyen napirendet érdemes betartani, és hogyan
kezeljék a kicsi köldökét. Azt ajánlotta, hogy a jövő
héten vigyék el a babát a saját gyermekorvosukhoz.
Diana tanácstalanul nézett Andyre, majd eszébe jutot-
tak a testvérei.
- Majd felhívom Samet.
Hirtelen elmosolyodott. Hetek óta nem beszélt a hú-
gával. Már alig érintkeztek. Főleg azért, mert nem
akart hallani a kisbabájáról.
- Öregem, hogy meg lesz lepődve! - nevetett, amint
beléptek a liftbe. Aztán átsétáltak a Sacramento útra,
hogy egyenek valamit. Kimerítő, ám csodálatos két
napjuk volt, és másnap reggel készültek elhozni a kis-
babát. Jane is akkor hagyta el a kórházat, de úgy dön-
tött, hogy nem akarja többé látni a kicsit. Nem tudta
364
volna elviselni.
- Ugye, nem fogja meggondolni magát? - kérdezte
Diana szorongva aznap este, Andy pedig elgondolko-
zott egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna.
- Nem hiszem. Mégis, szerintem számolnunk kell a
lehetőséggel addig a néhány hónapig, míg alá nem ír-
ják a végső papírokat. Megvan a veszély, hogy meggon-
dolják magukat, de én elég határozottnak láttam őket.
Mindenesetre, Edward az. És azt hiszem, Jane is, csak
hát érzelmileg szörnyen megviselheti a dolog.
Diana el sem tudta képzelni, milyen lehet lemondani
egy gyermekről, és örült, hogy soha nem kellett ilyen
választás elé állnia, bár ösztönösen tudta, hogy nem
lenne rá képes. Aztán Andy és Diana még sok minden
másról beszélgettek, például, hogy milyen nevet adja-
nak a babának. Még nem döntöttek véglegesen, bár
a Hilary név tetszett nekik a legjobban.
Aznap reggel mindketten felhívták irodájukat, és
"beteget" jelentettek. Andy még legalább egy napig
otthon akart maradni, Diana pedig azon töprengett,
vajon hosszabb időre szabadságra menjen-e vagy fel-
mondjon.
Eric Jones a kórházban találkozott velük, és további
iratokat hozott aláírni. Ő már beszélt Edwarddal és
Jane-nel, és elmondta Douglaséknek, hogy már el-
hagyták a kórházat. Mindez nagy könnyebbség volt ne-
kik. Túl akartak esni az örökbefogadásnak ezen a ré-
365
szén. Már csak a kisbabára vágytak.
Diana feszengett felfelé a liftben. Nagy nap volt ez
kettőjük számára. Végre hazavihették a kicsit. És már
neve is volt. Aznap reggel döntötték el. Hilary Diana
Douglas.
Hilary mélyen aludt, amikor a nővér felvette, és
Andynek és Dianának megengedték, hogy beléphesse-
nek az újszülöttosztályra, miután köpenyt vettek az
utcai ruhájukra. A nővér megmutatta Dianának, ho-
gyan öltöztesse és pelenkázza a babát, és elmondta,
mikor adjon neki a tápszerből, és mikor adjon csak
cukros vizet helyette. A kórház mindkettőből adott ne-
kik egy-egy tucat üveggel. A nővér azt is elmagyarázta,
ha a baba Diana természetes gyermeke lenne, a teje
még nem indulna meg, így legalább még egy napig nem
kell erőltetnie a tápszert. Még csak kétnapos volt, na-
gyon fiatalka.
Amint Diana öltöztette, a kicsi kinyitotta száját, és
ásított, aztán álmosan Dianára és Andyre nézett. Majd
újra becsukta szemét, és Diana tovább öltöztette. És
ekkor Diana valami olyasmit érzett, mint még soha,
még Andy iránt sem. Magával ragadó szeretetet és örö-
möt. Könnycseppek gurultak le arcán, miközben a
csöppségre adta a rózsaszín kezeslábast, a meleg, ró-
zsaszín kabátkát és a pici, rózsaszín kötött tipegőt. El-
bűvölő volt, ahogy Diana a karjában tartotta. Andy
úgy látta, Diana még soha nem volt ilyen szép, mint
366
most.
- Gyerünk, mama - mondta gyengéden. Az előcsar-
nokban Eric várt rájuk. Hilaryt már kiírták a kórház-
ból. Az övék volt.
Megölelték Ericet, és köszönetet mondtak neki, ő
pedig lekísérte őket az utcán várakozó limuzinhoz. Di-
ana idegesen állította be a biztonsági övet. A csomag-
tartót három bőrönd babakelengye és egy hatalmas já-
ték mackó töltötte ki, amelyet Andy vásárolt.
- Köszönünk mindent - szólt utoljára Diana, a li-
muzin elindult, Eric pedig mosolyogva utánuk intege-
tett: Öröm volt őket nézni.
Diana hátradőlt az ülésen a baba mellett, és Andyre
pillantott.. Hihetetlen volt, mi minden történt velük
negyvennyolc óra alatt.
- El tudod hinni? - kérdezte sugárzó arccal; és még
mindig attól félt, hogy mindez csak álom. Ám az ujja
köré fonódó apró ujjak bizonyságul szolgáltak: Hila-
ryre nézett; és minden olyan tökéletes volt.
- Még mindig képtelen vagyok - suttogta Andy,
mert félt, hogy felébreszti a gyereket. Aztán Dianára
pillantott és elmosolyodott. - és mi lesz most a mun-
káddal?
- Diana éppen újra hangsúlyt kezdett fektetni a karri-
erjére, és most hirtelen minden felborult.
- Azt hiszem szülési szabadságra megyek. Még nem
gondoltam ki.
367
- Örülni fognak neki - ugratta Andy, bár ő is azt
tervezte, kivesz legalább egy hét szabadságot, hogy se-
gíthessen Dianának, és hogy megismerje a kislányu-
kat... a kislányukat... a kisbabájukat... Ezek a szavak
még mindig olyan idegenek voltak a számára. Diana
valahányszor rágondolt, még mindig belesajdult Jane
vesztesége és az ő nyereségük. Nehéz volt így gyerekhez
jutni. Valakinek hatalmas fájdalmat kellett okozniuk
azzal, hogy elvették tőle a gyerekét. Ám Jane is így
akarta, és ebben mindannyian egyetértettek.
Hilary közvetlenül a beszállás előtt felébredt, Diana
pedig tisztába tette, és adott neki egy kevés cukros vi-
zet. Utána a kicsi nyomban elaludt. Egész úton hazafe-
lé a karjában tartotta, és érezte mellén a baba melegét.
Még soha nem járta át ehhez hasonló érzés.
- Nem tudnám megmondani, melyiktek látszik bol-
dogabbnak, te vagy Miss Hilary - szólalt meg Andy
mosolyogva, italát szopogatva. Úgy érezte, ennyit meg-
érdemelt.
Vacsoratájt értek haza, és Diana úgy nézett körül
a házban, mintha már időtlen idő telt volna el azóta,
hogy utoljára ott járt. Oly sok minden megváltozott
a pénteki sorsdöntő telefonhívás óta. Csupán három
napja lett volna? Egyikük sem tudta elhinni.
- Melyik szobába tegyem? - suttogta Andy, kezében
a mózessel.
- Azt hiszem, a miénkbe. Nem akarom, hogy túl
368
messze legyen tőlünk: Meg aztán éjszaka is fel kell hoz-
zá kelnem, hogy megetessem.
- Persze, persze, tudom - ugratta Andy. - Egy percre
sem akarod magára hagyni.
De hát hogyan is hibáztathatta volna a feleségét. Hi-
szen maga is a gyerek közelében akart maradni. Ami-
kor óvatosan letette a kosarat az ágyuk mellé, már azon
járt a feje, hogyan fogadhatnák örökbe a következőt.
Diana még aznap este felhívta húgát, Samet, és egy
"barátja" számára elkérte a gyermekorvos nevét, per-
sze Sam nem láthatta közben a kaján mosolyt nővére
arcán: Megadta a nevet, és utána Diana megkérdezte,
hogy van a baba, és hogy nem lenne-e kedve másnap
elugrani hozzájuk.
Ám ekkorra Sam már megértette, milyen érzékeny
Diana, és csak nagyon óvatosan felelt.
- Nem tudom kire hagyni a gyereket, Di. Seamus
egy új festményen dolgozik. Csak akkor tudnék menni,
amikor a másik kettő oviban van, de magammal kelle-
ne vinnem a kicsit.
Azt pedig tudta, hogy Diana nem szeretné. Eddig
még csak egyszer látta, amikor megszületett, de akkor
is csak tisztes távolságból.
- Semmi gond - felelte Diana könnyedén, Sam pedig
gyanakodva elfintorodott.
- Biztos vagy benne?
- Tökéletesen - vágta rá Diana, és úgy hangzott,
369
mint aki őszintén beszél.
- Jobban érzed már magad a dologgal kapcsolat-
ban? - kérdezte Sam óvatosan. Alaposan megrázta nő-
vérének kifakadása hálaadáskor. Ám a hónapok során
megértette, micsoda fájdalmon mehetett keresztül, és
szégyellte, mennyire érzéketlenek és tudatlanok voltak
valamennyien a problémái iránt.
- Már sokkal jobban vagyok, Sam - válaszolta Dia-
na. - Holnap megbeszéljük.
Aztán felhívta az édesanyját. Az apja elutazott, ami-
nek nem örült, de így is meghívta anyját, ugyanarra
az időre, amikorra Samet. Végül Gayle következett. Va-
lamennyien ráértek, ő pedig egy szóval sem említette
a meghívás okát. Ám amikor Diana letette a kagylót,
fülig ért a szája. Ismét közéjük tartozott. Végre neki
is sikerült. A titkos társaság tagjává vált. Gyereke lett.
- Örülök, hogy örülsz, drágám - suttogta Andy,
amikor lefeküdtek. Még soha nem látta ilyennek a fele-
ségét, és ő is ráébredt arra, milyen nagy szüksége volt
már egy babára. Az is meglepte, mennyire nem zavarta,
hogy a kicsi biológiailag nem a sajátja volt. Mit számí-
tott az. A csöppség teljesen elbűvölte. Amikor pedig
Hilary először ébredt fel az éjjel, mindketten kiugrot-
tak az ágyból, és egy-egy üveget ragadtak. Később már
váltották egymást, és reggel Andy fáradtan, ám boldo-
gan nézett Dianára.
- Valakit elfelejtettél felhívni tegnap este - mondta
370
álmosan, és visszahanyatlott az ágyba: Épp telefonált
az irodájába, hogy ma sem lesz bent, és valószínűleg
a következő napon sem. Azt mondta, még mindig be-
teg, a többit pedig majd elmagyarázza.
- Kit felejtettem el felhívni? - kérdezte Diana zavar-
tan. Mindkét testvérének és az édesanyjának is telefo-
nált. Apjával is beszélni akar, mihelyst hazaér. - Fo-
galmam sincs, kire gondolsz.
Talán Eloise-ra, de az utóbbi időben nem voltak egy-
mással olyan közeli barátságban.
- Hát .Wandát... tudod... Wanda Williamst.
- Ó, te disznó - nevetett Diana, és a gyerek felsírt.
Ekkor megetette Hilaryt, majd megfürdette és átöltöz-
tette, mielőtt megérkezett volna a család. Ám ekkor
Diana ráébredt arra, hogy nem az a legfontosabb, a
család miként reagál a kicsire. A legfontosabb maga
a gyerek, az apró önálló személy, aki egykor nővé cse-
peredik majd, és mindaz, amit jelenteni fog és már
eddig is jelent Andynek és Dianának. Mintha már
időtlen idők óta vártak volna rá. Imádkoztak érte, küz-
döttek érte, és kis híján elpusztították egymást, amikor
azt hitték, hogy már soha nem találják meg. Többet
jelentett nekik annál, mintsem ki tudták volna fejezni,
és mit sem számított, hogy mit gondolnak őróla má-
sok. Diana remélte, hogy a családjának tetszeni fog
Hilary, és biztos volt benne, hogy így lesz, hiszen hogy
is lehetett volna másként? Ám ha mégsem... kit érde-
371
kel? Diana megértette, hogy nem vallott kudarcot a
gyerekszüléssel. Egyszerűen másképp csinálta. Egy
megoldhatatlan problémával találta szembe magát,
megjárta a poklokat, de túlélte. A probléma megoldó-
dott. Az élet haladt a maga útján. Nem volt itt se vere-
ség, se győzelem. Ez volt maga az élet, a maga gazdag-
ságával, minden örömével és kétségbeesésével és pazar
ajándékaival. Hilary egyike volt ezeknek, talán a legna-
gyobb, amit Diana valaha is kap. Most már tudta, hogy
Hilary érkezése nem az ő győzelme volt, hanem valósá-
gos áldás.
Amint rámosolygott az alvó kisdedre, megszólalt a
csengő, megérkezett az édesanyja.
- Hogy vagy drágám? - kérdezte aggodalmasan, és
Diana észrevette a pillantásában, hogy meg van rémülve.
- Jól.
- Miért nem mentél be dolgozni?
Leült a kanapéra összeszorított térddel, és mindkét
kezével a táskáját markolta.
- Ne aggódj már annyira, mami. Nincs semmi baj.
Szabadságon vagyok.
- Igen? Nem mondtad, hogy szabadságra mész. El-
utaztok valahová Andyvel?
Tudta, hogy egy ideig külön éltek, ám Diana azonnal
beszélt vele, amikor Andyvel ismét összejöttek. Ebben
mindig lehetett rá számítani, soha nem hagyta, hogy
feleslegesen aggódjanak érte. Egyedül a meddőséget
372
rejtegette fájdalmas titokként. Ám az édesanyja ezt so-
ha nem firtatta. Nem akart kíváncsiskodni vagy kelle-
metlen kérdéseket feltenni, de Sam állítása szerint nem
volt semmi esély rá, hogy valaha is gyereket szüljön,
és ezt a veje, Jack is igazolta.
Épp azt akarta mondani az anyjának, hogy nem
mennek sehová, és a városban maradnak, amikor újra
megszólalt a csengő, és megérkezett Sam a kisfiával.
Két hónapos volt, és édesen aludt a babaülésben.
Ahogy elnézte a kicsit, Dianának eszébe jutott, hogyha
még csak néhány napja meglátta volna, belényilallt
volna a fájdalom. Most viszont csupán egy édes, drága
kisbabának látta.
- Valami baj van? - kérdezte Sam, mihelyst belépett
az ajtón. Diana felkacagott, miközben segített neki le-
tenni a gyereket, Sam pedig megrökönyödve nézett rá.
Valaminek történnie kellett. Diana nem volt olyan ri-
adt, mint korábban; magabiztos volt, és a gyerek sem
zavarta: Már az is az eszébe jutott, hogy talán terhes,
de nem merce megkérdezni.
- Semmi baj. Mama is épp ezt kérdezte tőlem. Azt
hitte, kirúgtak a munkahelyemről, amiért itthon vagyok.
Sam csak ekkor vette észre édesanyját a nappaliban,
ami még jobban meglepte.
- Szabadságot vettem ki erre a hétre, és úgy gondol-
tam, jó lenne összejönni: Rég láttalak, Sam. A két test-
vér egymásra mosolygott, és ez megmelengette édes-
373
anyjuk szívét.
Gayle tíz perccel később érkezett, és panaszkodott
a forgalomra az autópályán, a kocsijára és a kevés par-
kolóhelyre.
- Na és mi az ok? - nézett körbe gyanakodva, ami-
kor megpillantotta a húgát és az édesanyját a szobá-
ban. - Hiszen ez egy családi nagygyűlés.
- Nem egészen - felelte Diana könnyedén. - Be aka-
rok mutatni nektek valakit - mondta nyugodtan. -
Tüstént behozom. Ülj csak le, Gayle.
Sam már édesanyja mellett ült, és a gyereket
szoptatta.
Diana néhány percre eltűnt. Anélkül hogy felébresz-
tette volna, óvatosan felvette Hilaryt. A kicsi kényelme-
sen hozzásimult, Diana pedig apró csókokat nyomott
a buksijára. Azután visszament vele a nappaliba, meg-
állt, a többiek pedig rájuk meredtek. Sam ült és mo-
solygott, édesanyja sírva fakadt, Gayle-nek pedig elke-
rekedett a szeme.
- Ó, istenem... kisbabád van.
- Igen. Hilary - felelte Diana, és leült Sam mellé.
A kicsit lefektette az ölébe, hogy jobban láthassák:
Gyönyörű kislány volt, tökéletes volt a bőre, bájosak
a vonásai, apró kezén hosszú, kecses ujjak.
- Milyen szép - zokogta az anyja, majd odahajolt,
és megcsókolta lányát. - Édesem, milyen boldog vagyok.
- Hát még én, mama - válaszolta Diana. Aztán Sam
374
is forrón megölelte, és a két testvér sírt és nevetett egy-
szerre. Gayle közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye
a gyereket.
- Káprázatos - jelentette ki. Aztán Dianára nézett.
- Mázlista vagy, hogy ilyen könnyen összejött neked.
Se vajúdás, se felesleges tizenöt kiló, se lógó mellek,
csak egy bámulatos pici meg a karcsú tested. Ha nem
örülnék ennyire, még megutálnálak. Talán most már
újra kibékülhetünk. Egyikünknek sem volt könnyű az
utóbbi időszak.
Valamennyiük nevében beszélt, de mint mindig, a
feszültség közte és Diana között volt a legnagyobb. Sa-
met soha nem érintették a veszekedéseik. Ő volt a kis
húg.
- Sajnálom - mondta Diana, és kislányára nézett. -
Szörnyű időszak volt, de már vége.
- És honnan van? - kérdezte Sam kíváncsian. Elbű-
völték a finom vonások.
- San Franciscóból. Vasárnapra virradóan, fél egy-
kor született.
- Csodálatos - jelentette ki Hilary vadonatúj nagy-
mamája, és alig várta, hogy elújságolhassa férjének,
és hogy vehessen már valami ajándékot az unokájá-
nak. El sem tudta képzelni, mit szól majd Diana édes-
apja, de biztos volt benne, hogy örül majd, és meg-
könnyebbül azok után, amin Diana keresztülment.
Majdnem két órát maradtak, és csak nagy nehezen
375
mentek el, miután összecsókolták Dianát és a babát.
Andy éppen azután érkezett haza, hogy Sam elment.
Beugrott az irodába néhány iratért, és elmagyarázta,
miért szeretne szabadságot kérni a hét további napjai-
ra. Mindenkit meglepett a hírrel, de nagyon rendesek
voltak, elengedték, sőt még azt is mondták, hogy ha
úgy érzi, szükség van rá, vegye ki a következő heteket
is. Beugrott Bill Benningtonhoz is, és elújságolta a
nagy hírt.
- Ez azt jelenti, hogy megint teniszezhetünk? - ug-
ratta Bill. Megértette, hogy Diana nehezen viselte el
Denise terhességét. A feleségét egyébként az utóbbi
időben ágyban tartották. Nem ment simán minden.
Koraszüléstől tartottak, sőt esetleg attól is, hogy el-
megy a gyerek. Mégis már a finisben voltak. Csak
nyolc hét volt hátra, és egy hónap múlva felkelhetett
az ágyból, mert akkor már nyugodtan megszülheti a
gyereket. - Mikor látogathatjuk meg? - kérdezte Bill
izgatottan. Tudta, hogy ők is lányt várnak, és tetszett
neki a gondolat, hogy Andyvel együtt sétáltatják majd
a kislányokat.
- Néhány év múlva már párost játszhatunk - java-
solta, Andy pedig nevetett, és megígérte, hogy beugra-
nak Denise-hez, mihelyst vendégeket tud fogadni.
- Majd telefonálunk - mondta Andy, és hazament
Dianához és a babához. Dianától hosszú bevásárlólis-
tát kapott, és saját magának is szüksége volt néhány
376
dologra. Amikor hazaért, látta, hogy a felesége jól
érezte magát az édesanyjával és a testvéreivel.
- Sikeres volt az összejövetel? - kérdezte rejtélyesen,
Diana pedig elmosolyodott. - És hogy viselte magát
a kis hercegnő?
A kicsi ismét a kosarában aludt.
- Kifogástalanul. És mindenkinek nagyon tetszett.
- Nem csoda.
A csöppségre pillantott, és minden egyes mozdulata,
minden porcikája csodálkozásra késztette. Teljességgel
rabul ejtette. Aztán eszébe jutott valami.
- Felhívtad már a szerkesztőséget?
- Megpróbáltam, de senki sem volt bent, akit keres-
tem. Azt hiszem, bemegyek és megmagyarázom a
dolgot.
Volt mit elmeséljen, és magyarázattal tartozott ne-
kik, amiért bármiféle előzetes figyelmeztetés nélkül így
viselkedett.
Amikor bement késő délután, megdöbbentette, mi-
lyen megértő volt vele mindenki. Teljes anyasági sza-
badságot adtak neki, öt hónapra, a mai nappal kezdő-
dően. Amikor pedig a szabadság lejár, visszakapja az
állását. Diana egész biztos volt benne, hogy visszamegy
dolgozni, bár mindig eltűnődött, mit tesz majd, ha
gyereke lesz. Korábban azt gondolta, hogy nem dolgo-
zik tovább. Aztán arra jutott, hogy visszamegy majd
dolgozni, esetleg megpróbálkozik egy részidős munká-
377
val. Persze, részidősként nem tarthatta volna meg az
állását, mint felelős szerkesztő, de sok érdekes dolgot
csinálhatott volna. Mostanra elbizonytalanodott. Ka-
pott öt hónapot, hogy gondolkozzon rajta, aztán majd
meglátja, mihez kezd.
Megköszönte a főszerkesztőnek a nagylelkűségét,
aztán összerámolt az irodájában. Valakit fel kellett
venniük a helyére, amíg ő távol van. Alig egy órába
telt, míg összeszedte a holmiját, és a hordárukkal
levitette a dobozokat a kocsijába. Kifelé menet be-
ugrott Eloise-hoz. Épp valami felfújtat vett ki a sü-
tőből.
- Hű, de jól néz ki.
A levegő megtelt a felfújt illatával, és Eloise Dianára
mosolygott, amikor észrevette.
- Te is. Ezer éve nem láttalak. Van időd egy csésze
kávéra?
- Csak ha gyorsan megvan.
- Máris.
Diana leült a pulthoz, és egy perc múlva Eloise már
nyújtotta is felé a csésze gőzölgő kávét és egy kistányé-
ron egy szelet felfújtat.
- Még nem tudom, milyen, kóstold meg, ízlik-e.
Diana bekapott egy falatot; és elragadtatással huny-
ta be a szemét.
- Isteni.
- Helyes - mondta Eloise elégedetten. - Hát veled
378
mi van?
JÓL tudta, milyen nehéz éve volt Dianának. Időnként
találkoztak egymással, és Diana ilyenkor mesélt magá-
ról. De egész idő alatt komor volt, és mindenkitől
visszahúzódott. Ők is eltávolodtak egymástól, ám
Diana még mindig kedvelte a lányt.
- Jól nézel ki - dicsérte Eloise. Diana azóta nézett
ki jól, hogy kibékült Andyvel. Ismét lábra tudott állni,
és már nem függött a boldogsága attól, hogy van-e
gyereke vagy sem. Komolyabb lett, mint korábban volt.
Elkerülhetetlenül maradtak benne hegek azok után,
amiken keresztülment.
- Kösz - mondta Diana, és huncutul hunyorított,
miközben a kávéját kortyolgatta. - A hétvégén gyere-
künk lett - bökte ki, és Eloise-nak leesett az álla.
- Hogy mitek? Jól hallottam?
- Jól - felelte Diana sugárzó arccal. - Egy Hilary
nevű kislány. Vasárnap született, és örökbe fogadjuk.
- Nahát, gratulálok! - kiáltott fel Eloise izgatottan.
Tudta, mennyire boldogok lehetnek.
- Épp most kaptam öt hónap szülési szabadságot.
De aztán visszajövök. Látogass majd meg valamikor.
Az év végén jövök vissza. Nehogy abbahagyd addig
a főzést.
- Nem fogom - felelte Eloise bánatosan. - De már
nem itt fogok főzni. Épp most vállaltam el egy új állást
New Yorkban. Ma reggel mondtam fel. Két hét múlva
379
kilépek. El akartam neked mesélni, amilyen gyorsan
csak lehet.
- Hiányozni fogsz - felelte Diana halkan. Sokra tar-
totta Eloise-t, és sajnálta, hogy nem ismerhették meg
egymást közelebbről, de hát annyi minden történt az
elmúlt év során. Nem jutott energiája a barátságra, és
ezt Eloise is tudta.
- Te is hiányozni fogsz nekem. Meg kell hogy láto-
gass New Yorkban. Látni szeretném a kicsit, mielőtt
elmennék. Még a héten felhívlak.
- Szuper - felelte Diana, és megitta a kávéját. Aztán
megölelte Eloise-t, aki megígérte, hogy a hétvégén
meglátogatja őket. Dianának, egész úton hazafelé,
Eloise járt az eszében, és azon gondolkodott, mennyire
hiányzik majd neki a szerkesztőség. Ám amikor haza-
ért, már csak a babára figyelt, és az újság, ami egykor
olyannyira kitöltötte az életét, akár egy másik bolygón
is lehetett volna.
Májusban Charlie és Beth már három hónapja ismer-
ték egymást, de Charlie úgy érezte, mintha már időtlen
idők óta ismerősök lettek volna. Nem volt olyan téma,
amiről ne beszélgettek volna. Sokat mesélt a gyermek-
koráról, hogy milyen hatással volt rá, és ezért mennyire
fontos számára, hogy családja és otthona legyen. Be-
szélt arról is, mekkorát csalódott Barbarában, és hogy
mennyire fájt, amikor a nő elhagyta őt. Mégis, ma már
távolabbról tudta szemlélni a dolgot. Sokat gondolko-
380
zott rajta, és kezdett rájönni, hogy nem illettek össze.
Ám volt valami, amit nem árult el Bethnek, és nem
volt benne biztos, hogy valaha is képes lesz rá. Nem
kellett Bethnek tudnia arról, hogy ő steril.
Túlságosan is szerette az asszonyt ahhoz, hogy el-
árulja neki az igazat. Félt attól, hogy elveszítené. Túl
sokat vesztett már az életében, túl sok olyan embert,
aki sokat jelentett a számára. Nem akarta elveszíteni
Betht és Annie-t.
Együtt töltötték az anyák napját, s meghívta őket
villásreggelire a Marina Del Reybe. Charlie először el-
ment Annie-vel virágot venni Bethnek, Annie pedig
még egy gyönyörű üdvözlőlapot is rajzolt az iskolában.
Délután kimentek a tengerpartra, és sokat nevettek,
játszottak és beszélgettek. Remekül érezték magukat,
és amikor Annie kicsit távolabb játszott más gyerekek-
kel, Beth Charlie-ra nézett, és feltette neki a nagy
kérdést.
- Hogyhogy nem lett gyereked, Charlie? - kérdezte
hanyagul, amint a fövenyen feküdt, és fejét a férfi mel-
lén nyugtatta. Érezte, hogy az megfeszül a kérdés
hallatára.
- Nem is tudom. Nem volt rá se időm, se pénzem.
Nem hallatszott valami hitelesnek Charlie-től, és ko-
rábban már beszélt róla, hogy az egyik nagy nézetelté-
rése a feleségével az volt, hogy az nem akart gyereket.
SŐT, azt is elmesélte, hogy Barbara valaki mástól esett
381
teherbe, és ez vetett véget a házasságuknak. Nem bo-
csátkozott részletekbe arról, hogy ő szívesen elfogadta
volna a gyereket. Csupán annyit mondott, hogy a fele-
sége már elvetette, mire elárulta neki.
- Nem hiszem, hogy valaha is újra házasodom -
mondta vontatottan. - Sőt, egészen biztosan nem -
folytatta, a nő pedig félénk mosollyal felé fordult.
Nem akart tőle ígéretet kicsikarni. Csak a múltja
felől érdeklődött, és mindenre kíváncsi volt, ami a fér-
fival történt.
- Nem erre voltam kíváncsi. Ne legyél már olyan
görcsös. Nem tettem neked ajánlatot. Csak azt kérdez-
tem, miért nem lett gyereked.
Beth tökéletesen nyugodt volt, de Charlie-n látta,
hogy ő nem az. Eszébe jutott, hátha valami rosszat
mondott, amikor a férfi lassan felült. Ő is felült, és
Charlie-t nézte. Charlie-nak nem volt már miért titko-
lóznia többé a nő előtt. Túlságosan szerette ahhoz. Go-
noszság lett volna hitegetni, aztán egy napon eltűnni,
mert már ez is az eszébe jutott. Úgy döntött, akár most
is elmondhatja neki az igazat. Bethnek joga volt hoz-
zá, hogy megtudja, kire fecsérli az idejét.
- Nem lehet gyerekem Beth. Hat hónapja tudtam
meg, karácsony előtt. Egy rakás vizsgálatot elvégeztek
rajtam, és száz szónak is egy a vége, steril vagyok. Elég-
gé megrázott - mondta megtörten. Rettegett; hogy
most mi fog történni. Biztos megint elhagyják, mint
382
eddig mindenki. Mégis, el kellett árulnia, ebben biztos
volt.
- Ó, Charlie... - szólalt meg Beth együttérzően, és
sajnálta, hogy megkérdezte. Odanyúlt, hogy megfogja
a férfi kezét, de az érzéketlen volt, és hirtelen nagyon
távolinak tetszett.
- Talán korábban el kellett volna mondanom, de
ez nem olyasmi, amiről az ember az első randevún
beszél.
- Igaz - felelte Beth. Aztán finoman elmosolyodott
és megjegyezte: - Bár azért mondhattál volna valamit,
mert egy csomó erőfeszítést megtakaríthattunk volna
a védekezésnél.
Gumi óvszert használtak, amiről mindketten tudták,
manapság mennyire fontos egy új kapcsolat kezdetén,
de Beth ezenkívül még méhnyaksapkát is viselt. Char-
lie soha egy szóval nem mondta neki, hogy ne tegye,
ami így utólag Bethnek mulatságos volt, de nem úgy
Charlie-nak.
- Rá se ránts - mondta Beth gyengéden, majd elfin-
torodott. - Szóval mi van ezzel a nem-megházaso-
dással? Hogyan gondolod?
- Azt hiszem, nincs jogom ahhoz, hogy megháza-
sodjam, Beth. Itt van ez a gyönyörű kislányod. Még
több ilyet kellene szülnöd.
- és ki mondta, hogy szeretnék? Vagy hogy lehetne? -
Kérdezte bölcsen.
383
- Nem szeretnél? Vagy nem lehetne? - kérdezte
Charlie meglepődve. Beth annyira szerette Annie-t,
hogy nehéz volt elképzelni, nem akar több gyereket.
- De igen, lehetne még gyerekem - felelte Beth őszin-
tén. - Attól függ, kihez megyek hozzá, ha még valaha
férjhez megyek. De az igazat megvallva, nem vagyok
benne biztos, hogy szeretnék. Elég nekem Annie. Soha
nem akartam igazán több gyereket Annie-nél. És töké-
letesen boldog lennék egyedül csak Annie-vel. . Én is
egyke voltam, és semmi bajom nem származott belőle.
Sok szempontból pedig jóval egyszerűbb így. Jelenleg
egyébként sem bírnám anyagilag. Néha még így is alig
jut ételre kettőnknek.
Charlie jól tudta ezt, és megtett mindent, ami tőle
tellett, hogy segítsen. Apró ajándékokat vitt nekik, cse-
megeárut, és valahányszor csak tehette, elvitte őket ét-
terembe.
- De ha újból férjhez mennél, lehet, hogy szeretnél
még gyereket. Bárki így lenne vele... én is... - mondta
Charlie bánatosan. - Egyszer még szeretnék örökbe
fogadni néhány gyereket. Félretettem egy kevés pénzt,
amiből örökbe fogadhatnék egy kisfiút. Ma már meg-
engedik az egyszülős örökbefogadást, és szeretnék ta-
lálni egy kisfiút, aki pont olyan, mint én voltam, aki
bennrekedt egy borzalmas intézetben, és nincs senki,
aki szeresse. Meg akarom változtatni az életét és talán
több gyerekét is, ha anyagilag lehetséges.
384
- Hány gyereket szeretnél örökbe fogadni? - kérdez-
te Beth idegesen.
- Kettőt... hármat... nem tudom. Régi álmom. Ak-
kor is gondoltam rá, amikor még azt hittem, hogy saját
gyerekem is lehet.
- Biztos vagy benne, hogy nem lehet? - kérdezte
Beth komolyan.
- Tökéletesen. Egy nagyokosnál jártam Beverly
Hillsben, és azt mondta, hogy semmi esélyem nincs.
Azt hiszem, igaza lehet. Sokat kockáztattam az életem-
ben, különösen fiatalkoromban, de soha nem történt
semmi.
- Nem baj, nem számít - mondta Beth halkan.
Sajnálta a férfit, de nem gondolta, hogy ettől még
itt a világ vége. És nem változtatta meg Charlie férfi-
asságáról alkotott véleményét, ami a legvonzóbb volt
benne.
- Nagyon hazavágott a dolog - magyarázta Charlie.
- Mindig akartam saját gyereket, és nagyon szerettem
volna teherbe ejteni Barbarát, hogy megmentsem vele
a házasságunkat. - Aztán hirtelen elnevette magát a
sors iróniáján: - Végül megelőzött valaki.
Igaz, már nem bántotta úgy a dolog. Sajnálta, hogy
házassága nem sikerült Barbarával, de az utóbbi hóna-
pokban már jóval higgadtabban vélekedett erről, külö-
nösen mióta megismerte Betht és Annie-t. Már csak
az bántotta, hogy a Beth iránt táplált szerelme nem
385
vezethetett sehová. Bármit mondott is Beth, Charlie
továbbra is úgy gondolta, nincs joga ahhoz, hogy elve-
gye és ezzel megfossza további gyermekektől. Beth még
fiatal volt, és később még akarhatott volna egy
kisbabát.
- Szerintem nem lenne szabad idegeskedned miatta
- mondta Beth őszintén. - Ha valaki igazán szeret té-
ged, akkor megért, és egyáltalán nem érdekli, hogy
lehet-e gyereked vagy sem.
- Úgy gondolod? - kérdezte Charlie meglepődve,
és újra lefeküdtek a homokba. Beth Charlie mellére
hajtotta a fejét. - Nem hiszem, hogy igazad lenne -
folytatta halkan, miután egy pillanatra elgondol-
kozott.
- De igen. Engem aztán nem érdekelne.
- Pedig kellene - felelte Charlie atyáskodón. - Ne
zárd be a kaput. Túl fiatal vagy még hozzá - mondta
határozottan, Beth pedig felült, és villámló szemekkel
ránézett.
- Ne mondd meg nekem, mit csináljak, Charlie
Winwood. Azt csinálok, amit tetszik, a rohadt életbe,
és csak annyit mondhatok, teszek rá, hogy steril vagy-e
vagy sem - sisteregte ellentmondást nem tűrően, Char-
lie pedig csak hunyorított és körbeforgott, de senki sem
figyelt rájuk, Annie pedig jóval odébb játszott.
- Miért nem mondatjuk be inkább a hangosbe-
szélőn?
386
- Bocs - folytatta Beth megenyhülve, és a férfi mellé
feküdt - de tényleg így gondolom.
Charlie a hasára fordult, állát a kezére támasztotta,
és a nőre pillantott. - Komolyan így gondolod, Beth?
- Komolyan.
Charlie számára egyszeriben megváltozott a világ,
és elkezdett komolyan gondolkozni kettőjük jövőjéről.
Mégsem tartotta helyesnek, hogy elvegyen egy ilyen fia-
tal asszonyt, és ne legyen képes gyermekkel megaján-
dékozni őt. Persze tudta, hogy vannak spermabankok,
Pattengill doktor ajánlotta is neki meg Barbarának,
de azt is tudta, hogy soha nem lenne képes rá. Ám
ha Beth komolyan mondta, amit mondott, talán Annie
is elég lehet... vagy örökbe fogadhatnának egy-két gye-
reket. Feküdt a homokban, a nőre mosolygott, aztán
egy szót sem szólva odafordult hozzá, és megcsókolta.
17. Fejezet
Ebben az évben, a második házassági évfordulójukon,
Andy és Diana otthon maradtak. Diana nem volt haj-
landó másra bízni a gyereket, és nem bánta, hogy seho-
vá sem mennek.
- Biztos? - kérdezte Andy némi bűntudattal, de be
kellett vallania magának, hogy ő is jól érezné magát
otthon a felesége és gyereke társaságában.
Diana élvezte, hogy nem kell munkába járnia, egész
idő alatt Hilaryvel volt, és megpróbálta eldönteni, mit
tesz majd, ha lejár a szabadsága. Szeretett otthon len-
387
ni, de kezdte azt gondolni, hogy azért szívesen menne
majd vissza dolgozni, esetleg részidőben. Az is felme-
rült benne, hogy keres egy másik állást, rugahnasabb
munkaidővel. Ám volt még három hónapja, hogy
döntsön.
Andynek több dolga volt az irodában, mint valaha,
új sorozatokkal, új sztárokkal és új szerződésekkel.
Bill Bennington pedig hosszú szabadságot vett ki.
Denise idő előtt szülte meg a gyereket, május végén,
komplikációik is voltak, de mostanra már a babát ha-
zavitték, és el voltak ragadtatva tőle.
Diana is meglátogatta őket, és próbált nekik segíte-
ni, amiben csak tudott. Két hónappal a háta mögött
már gyakorlott anyának érezte magát. Sok tanácsot ka-
pott Gayle-től és Samtől, és egy kiváló gyermekorvos
is sokat segített neki. Egyébként pedig az ösztöneit kö-
vette. A gyermekgondozás alapjában véve a józan
észen alapul. Az édesapja mondta neki ezt, amikor első
alkalommal látogatta meg a gyereket. Amikor megpil-
lantotta, elsírta magát. Olyan sokat jelentett neki,
hogy végre nyugalomra lelt a lánya. Sokáig tartotta Di-
anát a karjaiban, arcán patakzottak a könnyek, aztán
a kisbabára mosolygott.
- Szép munka volt - mondta, és Diana hirtelen meg-
rémült, talán az apja elfelejtette, hogy nem ő szülte.
Ez lett volna az öregség első jele, pedig még nem jött
el az ideje.
388
- De papa, nem én szültem - figyelmeztette óvato-
san, és ő elnevette magát.
- Tudom, te csacsi. De megtaláltad és hazahoztad.
Nagy ajándék ő mindannyiunk számára, nemcsak ne-
ked meg Andynek.
Sokáig elnézte a csöppséget, majd lehajolt hozzá,
és megcsókolta. Mielőtt elment, még egyszer biztosí-
totta Hilary szüleit arról, hogy ő a leggyönyörűbb kis-
baba, akit valaha is látott.
A keresztelő június elején volt, és Diana szüleinek
pasadenai otthonában tartották. Úgy tűnt, hogy a
világ a kicsi körül forog. Diana egészen kimerült.
Ennek részben alváshiány volt az oka. Minden éj-
jel három-négy alkalommal kelt fel a gyerekhez, és
az első hónapokban Hilary nagyon hasfájós volt.
Most már jól érezte magát, csak Diana nem. A há-
zassági évfordulójuk estéjén pedig Andy észrevette,
hogy Diana még ki sem festette magát. Ahogy ilyen
elgyötörtnek látta, kezdte sajnálni, hogy felmond-
ták a tengerparti házat, amelyet Diana bérelt a szét-
költözésük után. Mindketten nagyon szerették, de
Most, hogy Hilary itt volt, már nem engedhették meg
maguknak.
- Jól érzed magad? - kérdezte Andy aggodalmasan,
bár Diana vidám volt.
- Jól. Csak fáradt vagyok. Tegnap éjjel Hilary két-
óránként felébredt.
389
- Talán mégiscsak találnunk kellene valakit, hogy
segítsen.
- Ugyan már - utasította el Diana haragot színlelve.
Nem engedett senkit sem a gyerek közelébe.
Túl sokáig várt rá, és túlságosan nagy árat fizetett
érte a szívében ahhoz, hogy idegen nőt még csak a kö-
zelébe se eresszen. Egyedül a férjétől fogadott el se-
gítséget.
- Ma én leszek a cumifelelős. Te meg aludj csak.
Rád fér.
Aznap este Andy főzte a vacsorát, míg Diana letette
a kicsit. Aztán még sokáig beszélgettek arról; hogy
mennyire megváltozott az életük, és hogy milyen sokat
éltek két év alatt. Szinte el sem tudták képzelni, milyen
volt, amikor Hilary még nem volt köztük.
Korán lefeküdtek, és Andy szívesen szeretkezett vol-
na, de mire kijött a fürdőszobából, Diana már mélyen
aludt. Egy ideig elnézte feleségét, majd óvatosan áttette
a kicsi mózesét a maga oldalára, hogy meghallja, ami-
kor felébred.
Ám másnap reggel, bár jól aludt, Diana még rosz-
szabbul festett: Kifejezetten zöld volt, amikor Andy
kávéval kínálta.
- Azt hiszem, elkaptam az influenzát - panaszolta,
és hirtelen aggódni kezdett, nehogy megfertőzze a ki-
csit. - Nem kéne maszkot viselnem? - kérdezte, Andy
pedig elnevette magát.
390
- Keményebb fából faragták annál. Ha pedig-influ-
enzás vagy, már régen megfertőzted.
Aznap szombat volt, és Andy vállalta, hogy egész
nap ő vigyáz a gyerekre. Diana egész délután aludt,
és szinte kótyagos volt, amikor a vacsorát főzte. Andy-
nek feltűnt, hogy nem evett semmit. Nem volt étvágya.
Hétfőre sem javult a közérzete. Nem volt láza, de
úgy nézett ki, mint egy felmosórongy. Andy meghagy-
ta neki, amikor munkába indult, hogy hívja ki az
orvost.
- Azt várhatod - mondta Diana fáradtan. Egész hét-
végén nem evett semmit. - Életemben nem akarok töb-
bé orvost látni.
- Nem azt mondtam, hogy nőgyógyászt hívj, csak
orvost.
Diana hallani sem akart róla. Aztán voltak napok,
amikor jól érezte magát, és voltak, amikor rosszul; né-
ha azon múlott, mennyit alszik, máskor az sem számí-
tott. Andy már majd eszét vesztette az aggodalomtól,
de Diana rá se hederített.
- Ide hallgass, te mafla - mondta végül júliusban,
a negyedikei családi piknikjük előtt. - Hilarynek és
nekem szükségünk van rád. Már egy hónapja vacakul
érzed magad. Most már igazán csinálj valamit. Bizto-
san vérszegény vagy a sok éjszakázástól és az étvágyta-
lanságtól.
- És akkor hogy csinálja a többi anya? Nekik is sike-
391
rül valahogy. Sam sem húzza a belét.
Őt is zavarta, hogy vacakul érzi magát, de be kellett
vallania, hogy időnként kifejezetten rosszul van. Más-
nap, a családi összejövetelen Andy beszélt a sógorával,
Jackkel, és megkérte, vegye rá Dianát, hogy menjen
el orvoshoz.
Jacknek sikerült néhány percre egyedül maradnia ve-
le ebéd után, miközben a gyereket etette.
- Andy aggódik érted - mondta egyenesen.
- Rosszul teszi. Nincs semmi bajom.
Diana megpróbálta lerázni Jacket, de nem volt köny-
nyű. Andy egyébként is előre figyelmeztette sógorát,
és megkérte, hogy legyen rámenős.
- Nem nézel ki valami fényesen, figyelembe véve,
hogy fiatal vagy és szép, és van egy gyönyörű gyere-
ked - makacskodott. Jack nagyon örült a hírnek, ami-
kor Gayle elújságolta, hogy örökbe fogadtak egy gyere-
ket. Ő igazán tudta, Diana milyen kínokat állt ki, és
nagyon sajnálta őket.
- Miért nem csináltatsz egy vérképet? - próbálko-
zott újra, mert megígérte Andynek, ám látszott; hogy
Diana rá sem hederít.
- Most mondd meg őszintén, mi a bajotok, Jack.
Az, hogy fáradt vagyok? Azt én is tudom. Egész
életemre elegendő vizsgálatot végeztek már rajtam.
- Te is tudod, Diana, hogy nem ugyanarról van szó.
Én csak egy rutinellenőrzésről beszélek. Semmiség az
392
egész.
- Lehet, hogy neked semmi, de nekem valami.
- Akkor miért nem jössz el énhozzám? Megcsinál-
hatnék egy egyszerű vérvizsgálatot, csak hogy biztosak
legyünk abban, hogy nem valami kisebb fertőzés tör
így le. Ha pedig vérszegény vagy, felírok néhány vi-
tamint.
- Talán - felelte Diana tétován, de mielőtt mind-
nyájan hazaindultak volna, Jack még egyszer rá-
szólt:
- Holnap látni akarlak a rendelőmben.
Dianának az egész feleslegesnek tűnt, de másnap
délelőtt, miután Andy elment dolgozni, olyan rosszul
lett, hogy a végén egy órán keresztül hányt a fürdőszo-
bában, és félájultan hevert a kövön, miközben a gyerek
torkaszakadtából ordított a hálószobában.
- Rendben van - nyögte, miközben a földön fetren-
gett, és azt hitte, menten elpusztul - megyek már...
megyek...
Egy óra múlva már ott voltak Hilaryvel Jack rende-
lőjében.
Vonakodva elmesélte, mi történt, és bevallotta, hogy
már korábban is megesett hasonló. Diana halványan
azt gyanította, hogy az elmúlt év gyötrelmei után alig-
hanem gyomorfekélyt kaphatott.
Jack rápillantott, miközben Diana magyarázott,
majd néhány kérdést tett fel a vomitus színéről, hogy
393
olyan volt-e, mint a kávézacc, hogy hányt-e vért, de
Diana mindenre csak nemmel válaszolt, Jack pedig bó-
lintott.
- Mire jó ez az egész? - kérdezte Diana idegesen,
miközben Hilary békésen szundikált kosarában.
- Csak ki akartam zárni a fekélyelméletedet, és biz-
tos akartam lenni abban, hogy nem hánysz sem alvadt,
sem pedig friss vért.
Jack, bár nőgyógyász volt, ennyit azért tudott az
ilyenfajta problémákról is.
- Ha fekélyre gyanakszunk, akkor felső emésztő-
rendszeri vizsgálatokat kell végezni. De ne is gondol-
junk rá.
Vért vett tőle, lejegyzett valamit, aztán meghallgatta
a mellkasát, és megütögette a hasát és á gyomrát. Egy-
szer csak ránézett a szemüvege felett.
- Hát ez meg micsoda? - kérdezte, amint egy kis
csomót tapintott ki Diana hasában. - Ez korábban is
itt volt?
- Nem hiszem - felelte Diana, és odanyúlt, hogy
megtapintsa. Már egy ideje ott volt, de nem emléke-
zett, milyen régóta, hetek, hónapok vagy csak napok
óta-e. Olyan fáradt volt, hogy egyszerűen nem emléke-
zett rá, mikor érezte először. - Nem régóta. Talán amió-
ta megvan a gyerek.
Jack furcsa arcot vágott, és leült vele szembe az asz-
talhoz.
394
- Mikor volt az utolsó menstruációd? - kérdezte,
Diana pedig megpróbálta felidézni. Már jó ideje volt,
nem mintha bármi jelentősége lett volna.
- Nem is tudom - töprengett. - Valamikor még az-
előtt lehetett, hogy Hilaryt meghoztuk, úgy néhány hó-
napja. Miért, talán valami komoly a baj?
Talán most, az ivarszerveinek egyéb bajai tetejébe,
még tumora is lett.
- Gondolod, hogy valamiféle daganat?
Ó, istenem, pont ez hiányzott. Lehet, hogy rákos.
Mit mondjon Andynek? Drágám... igazán sajnálom...
de megfogok halni, és itt hagyom neked ezt a gyereket.
A szeme megtelt könnyel, ahogy rágondolt, de sógora
megveregette a kezét.
- Esetleg az is lehet, de én másra gyanakszom. Mit
gondolsz, mekkora esélye lehet annak, hogy terhes
légy?
- Ugyan már - nevette el magát Diana, és felült. -
Na, ne szórakozz velem, Jack. Marhaság. Tudod, mit
mondott az orvos? Egy a tízezerhez az esélye annak,
hogy gyerekem lehet, vagy egy a tízmillióhoz? Már
nem is emlékszem.
- Szerintem fennáll a lehetősége. Ha nem lennél a
sógornőm, megvizsgálnálak. Mit szólnál ahhoz, ha be-
küldeném az egyik kollégámat, aki megnézné, aztán
csinálhatnánk egy gyors vizeletvizsgálatot, csak hogy
tisztán lássunk. Igazán nem akarlak kiborítani vele,
395
de ez minden tünetedet megmagyarázná.
- Persze - morogta Diana. - Még a rákot is.
- Ne gondolj rögtön a legrosszabbra.
Jack megpaskolta a lábát, és kiment a szobából, míg
Diana tovább füstölgött. Már azért is dühös volt sógo-
rára, hogy egyáltalán felhozta a témát. Éppen eleget
szenvedett már. Még hogy terhes... marhaság! Így dü-
höngött magában, amikor Jack visszajött a szobába
egy csinos fiatal nővel. Bemutatta Dianának, aki alig
tudta megőrizni a jó modorát.
- Csupán ki akarjuk zárni a terhességet - magyaráz-
ta Jack. - Dianának súlyos meddőségi problémái vol-
tak, és állítólag nem lehet gyereke, vagy ha mégis, an-
nak csekély a valószínűsége. Ám olyan tünetekkel
találkoztam, amelyek igazán zavarba ejtettek.
- Csináltatok már terhességi tesztet? - kérdezte
Jacktől, de ő megrázta a fejét. Megkérték Dianát, hogy
feküdjön le. Jack megmutatta a doktornőnek, mit ta-
pintott ki, és amikor megnyomta, Diana különös, gör-
csös fájdalmat érzett.
- Fájt? - kérdezte Jack.
- Aha - nyögte Diana, és a mennyezetre meredt.
Nem, ehhez semmi joguk. Olyan volt ez, mintha egy
halottat akartak volna feltámasztani. Hallani sem
akarta, mit beszélnek.
- Kérlek, Louise, vizsgáld meg a dolgot.
- Hogyne.
396
Jack megköszönte a doktornőnek, és kiment a szo-
bából, Louise pedig segített Dianának felülni a vizsgá-
lószékbe. Diana pusztán már ettől is remegni kezdett,
ám Louise úgy tett, mintha nem venné észte, kesztyűt
vett, és elkezdte a vizsgálatot.
- Ki vizsgálta a meddőségét? - kérdezte Dianát tár-
salgási stílusban, miközben végigtapintotta a testét,
egészen a manduláig.
- Alexander Johnstori.
- Ő a legjobb. És mit mondott?
- Hogy alapjában véve meddő vagyok.
- És azt is mondta, miért?
- Egy spiráltól. Legalábbis arra gyanakodott. Soha
nem volt semmi panaszom, de mindkét petevezetékem
el van záródva, és mindkét petefészkemen súlyos össze-
növések vannak.
A vizsgálat tovább folytatódott, pedig Diana már
alig várta a végét.
- Azt hiszem, ez kizárta a méhen kívüli megterméke-
nyítést - mondta Louise kellemes modorban, és Diana
bólintott. - Nem ajánlott petesejt-beültetést? - kérdez-
te, de Diana arca összerándult, részben a kérdéstől,
részben meg attól, amit a doktornő csinált, és megrázta
a fejét. Nem voltak kellemesek a feltörő emlékek.
- De igen. De nem érdekelt a dolog. Áprilisban
örökbe fogadtunk egy kislányt.
Louise lepillantott Hilaryre, és elmosolyodott.
397
- Értem már. Gyönyörű baba.
Ezzel a vizsgálat már véget is ért. A doktornő Dianá-
ra mosolygott, és mielőtt még egy szót is szólhatott
volna, Jack már vissza is jött a szobába.
- Nos?
Louise zavartan nézett Dianára és a kollégájára.
- Nem szeretem kétségbe vonni orvostársam megál-
lapításait - kezdte óvatosan, miközben Diana várta,
hogy kiderüljön: rákos - de szerintem dr. Johnston
tévedett. Ez szerintem tízhetes terhesség. Ha nem
mondta volna, hogy problémái voltak, egy percig sem
kételkedtem volna. Lehet, hogy még idősebb. Mikor
is volt az utolsó menstruációja?
Diana már gyűlölt erről beszélni, és zúgó fejjel be-
csukta a szemét.
- Március végén, április elején. Nem emlékszik
pontosan.
- Akkor körülbelül három hónapos terhes.
- Micsoda? - meredt rá Diana megrökönyödve. -
Viccelnek velem? Jack, ne csináld ezt.
- Nincs vicc, Diana, esküszöm:
Louise gyorsan elköszönt, és kiment a szobából,
Jack pedig megkérte Dianát, hogy menjen ki a vécére,
és pisiljen egy edénybe, hogy el tudja végezni a terhes-
ségi tesztet. Az eredmény igazolta a diagnózist. Diana
minden kétséget kizáróan terhes volt.
- Na, ne... nem lehetek... - ismételgette újra és újra.
398
De mégis az volt, és amikor kábán elbúcsúzott a rende-
lőben, Jackkel megígértette, hogy senkinek nem beszél
a dologról, amíg ő el nem árulja.
Egyenesen a televíziós társasághoz hajtott, a férjé-
hez. Andy értekezleten ült.
- Beszélnem kell vele - mondta a titkárnőnek - de
azonnal!
A titkárnő rögtön látta az arcán, hogy nem tréfál.
Besietett a terembe, és két perc múlva Andy már meg
is érkezett futva.
- Mi a baj? A gyerek jól van? - kérdezte rémülten,
mert Diana halálsápadt volt, és nagyon kimért.
- Jól. Beszélnem kell veled, Andy. Egyedül.
- Menjünk be az irodámba.
Elvette Dianától a gyereket, és beléptek a szobájába.
Aggódó arccal nézett a feleségére.
- Mi a baj, Di?
Valami borzalmas dolognak kellett történnie. Még
találgatni sem mert.
Diana nem kertelt soká. Zavartan férjére pillantott. -
Terhes vagyok.
- Micsoda? - meredt rá Andy, és elvigyorodott. -
Viccelsz?
Fülig ért a szája, Diana pedig, az izgatottságtól ki-
merülten, megrázta a fejét.
- Három hónapos. Te el tudod hinni?
- Nem... de... olyan boldog vagyok... Istenem, há-
399
rom hónapos, pont akkor kellett történnie, amikor
Hillie-t hazahoztuk San Franciscóból. Milyen cso-
dálatos!
Igaz, már hallott ilyenről, hogy emberek hosszú évek
sikertelen próbálkozása után akkor fogantak meg,
amikor örökbe fogadtak egy gyereket.
Diana leült. Boldog volt, de bátortalan.
- Olyan fáradt lehettem, hogy még arra sem emlék-
szem, hogy szeretkeztünk volna.
- Hát remélem, hogy én voltam az - ugratta Andy. -
Persze, ki tudja? Szeplőtelen fogantatás is lehe-
tett.
- Nem valószínű.
- Istenem, el se hiszem. Mikorra várható?
- Nem is tudom. Valamikor januárban. Túlságosan
meg voltam döbbenve ahhoz, hogy odafigyeljek Jack-
re. Azt hiszem, január tizedikét mondott.
- Nem tudom elhinni. Fel kell hívnunk Johnstont,
hogy elmeséljük.
- A fenébe Johnstonnal - mordult fel Diana, és meg-
csókolta férjét. Andy karjába kapta, és körbeforgatta
a szobában.
- Hurrá... hurrá! Terhesek vagyunk! - kiáltotta,
majd hirtelen elkomolyodott. - Hogy érzed magad?
Hát akkor nem csoda, hogy olyan szörnyen vol-
tál.
- Aha, és az a mókás az egészben, hogy Jack szerint
400
a nehezén már túl vagyunk. Azt mondta, hogy a jövő
vagy az az utáni héten már sokkal jobban leszek.
- Remek. Ezt meg kell ünnepelni. Menjünk el ma
vacsorázni. A L'orangerie megfelel? Ha kell, betesszük
a gyereket a ruhatárba.
Megcsókolta feleségét, és visszament az értekezletre,
Diana pedig még sokáig állt az irodában, nézte a kilá-
tást, és döbbenettel gondolt arra, mi történt.
Pilar egész nyáron csak pihent. Júniusban esett túl a
magzatburok-csapoláson, ami halálra ijesztette, de a
végén minden simán ment. Mindkét burokból vettek
mintát, két, hatalmas tűvel. A leletek már megérkez-
tek, és kiderült, hogy az egyik lány, a másik fiú, és
mindketten egészségesek.
Amikor megkapta a vizsgálat eredményét, Pilarnak
most már fel kellett hívnia az édesanyját. Vasárnap
délután telefonált, miközben titokban abban remény-
kedett, hogy az anyja elutazott a hétvégére. Ám a tele-
fon mellett ülhetett, mert az első csöngetésre felvette
a kagylót. Két, nagyon beteg gyerekre ügyelt aznap.
- Jaj, te vagy az? - szólalt meg meglepetten. - Azt
hittem, a kórház. Hogy vagy?
Pilarnak hirtelen eszébe jutott, hogy érezte magát
gyerekként. Mint aki közéfurakodott két, nálánál sok-
kal fontosabb ügynek. Most viszont ő is valami nagyon
fontosat készült bejelenteni, és kíváncsi volt, hogyan
fogadja majd az anyja.
401
- Jól, mama. És te?
- Nagyon jól. Sok a munkám. Brad?
- Ő is jól van - folytatta Pilar idegesen. - Mama,
el akarok mondani valamit.
- Beteg vagy? - kérdezte aggódva, amitől Pilar egé-
szen meghatódott.
- Nem, jól vagyok... én... mama, terhes vagyok -
mondta halkan Pilar, boldog mosollyal, és biztos volt
abban, hogy az anyja is ugyanolyan csodálatosnak fog-
ja tartani, mint ő.
A vonal másik végén kínos csend következett, majd
Elizabeth Graham fagyosan megszólalt:
- Micsoda felelőtlenség. Világosan megmondtam az
esküvődön. Mindketten túlságosan öregek vagytok ah-
hoz, hogy akár csak az eszetekbe is jusson a gyerek.
- A mi orvosaink nem ezen a véleményen voltak.
Megbeszéltük velük, mielőtt teherbe estem volna.
- Így terveztétek? - kérdezte az anyja döbbenten.
- Igen.
- Ezt a szamárságot!
Hatvankilenc éves volt, és bizonyos nézetei már nem
tartoztak a legkorszerűbbek közé.
Pilar úgy érezte, mintha az anyja arcul csapta volna,
de a beszélgetéseik mindig is ilyenek voltak. A régi já-
ték: Pilar egyre azt várja az anyjától, hogy más legyen,
amikor soha nem volt más, és nem is lesz az.
- Van még valami - folytatta Pilar, és kezdte szóra-
402
koztatni, hogy felidegesíti az anyját. - Ikrek.
- Ó, istenem. Hormonkészítményeket szedtél?
- Igen - vágta rá Pilar gonosz vigyorral. Brad belé-
pett a szobába, egy pillanatra belehallgatott a beszélge-
tésbe, és megrázta az ujját. Pilar kínozta az anyját,
és minden pillanatát élvezte, mint egy rossz kisgyerek,
akinek kedve telik a saját csínytevéseiben.
- Az isten szerehnére, Pilar, ki volt az a bolond, aki
ezt javasolta neked?
- Mi akartuk így, mama. Elmentünk egy specialistá-
hoz, Los Angelesbe. A szakterületén a legjobbak közé
tartozik, és nagyon jó ajánlásokat kaptunk róla.
- Mi a neve? Nem mintha nagyon ismerős lennék
ezen a területen, de utánakérdezhetek.
- Helen Ward. De nem kell utánakérdezned senkitől.
Mi már megtettük, és mindenkitől csak jót hallottunk
róla.
- Nem lehet valami zseni, ha negyvennégy éves nő-
ket arra biztat, hogy teherbe essenek. Én minden erőm-
mel azon vagyok, hogy elriasszam őket a gondolattol.
Én aztán látom; mi sül ki belőle, és hidd el nekem,
kész katasztrófa.
- Gondolom, nem az összes betegednek van negyven
évnél idősebb anyja. Vannak köztük fiatalabbak is,
nem?
- Ez igaz. De nem lehet erőszakot tenni a természe-
ten, Pilar. Nagy árat kell fizetni érte.
403
- Eddig minden rendben volt nálam. A magzatvíz-
vizsgálat negatív, és mindkét gyerek jól van, legalábbis
genetikailag.
- Figyelmeztettek, hogy a vizsgálattól fertőzésve-
szély áll fenn, sőt még el is vetélhetsz? - hangzott a
végzet szava New Yorkból. Szerencsekívánság egy szál
sem, Mostanra viszont Filar már semmit sem várt el tőle.
Megmondta anyjának a hírt, aztán hogy ő mit kezd
vele, az már nem az ő dolga.
- Mindenre figyelmeztettek, de már elmúlt a veszély.
Minden simán ment.
- Na, még szerencse.
Hosszan halgattak, majd Elizabeth Graham nagyot
sóhajtott.
- Igazán nem tudom; mit is mondjak, Pilar. Bár ne
mentél volna bele ilyesmibe. Most már ugyan késő, de
azt hiszem, nagyon félrevezettek. Kockázatos és ostoba
dologra vállalkoztál. Képzeld csak el, hogy éreznéd
magad, ha elmennének a gyerekek. Minek teszed ki
magad ennek?
Pilar behunyta a szemét, és a vetélésre gondolt.
A terhesség újra eltöltötte szívét, de volt benne egy
hely, amely mindig üresen marad majd a gyász után.
- Kérlek, ne beszélj így - mondta Pilar csöndesen. -
Nem lesz semmi bajunk.
- Remélem, hogy igazad lesz - felelte az anyja, majd
megadta a kegyelemdöfést. - Brad már biztosan kezd
404
szenilis lenni.
Pilar ezen már csak nevetni tudott, és amikor letette
a kagylót, jelentette férjének anyja diagnózisát. Brad
jót derült rajta.
- Pedig reméltem, hogy nem veszed észre.
- Az anyámnak magán a szeme, uram! Nem csap-
hatja be a Jó Graham Doktornőt!
- Ide hallgass, azért alaposan meggyötörted. A hi-
deg frászt küldted rá, és ott élvezkedtél vele. Az a sze-
gény asszony már azt hitte, hogy megszabadult, erre
te hirtelen nem egy, hanem rögtön két unokát zúdítasz
a nyakába. Nem lehetett könnyű olyasvalakinek, mint ő.
- Ó, az isten szerelmére, ne találj neki mentséget.
Abba a nőbe egyszerűen nem szorult emberség.
- Ez azért nem igaz - védte Brad. - Biztos vagyok
benne, hogy nagyon jó orvos. Csak nem anyatípus. Tá-
vol áll tőle. Ám lehetnek az életében olyan területek,
ahol nagyon értékes, mint ember.
- Úgy beszélsz, mint a pszichiáterem - felelte Pilar
undorodva, aztán megcsókolta a férjét. Végre elárulta
anyjának az újságot. Most már egyedül csak Bradre
és a gyerekekre kellett összpontosítania.
Júliusban ünnepelték Adam első születésnapját. Pilar
öt hónapos terhes volt, de nyolcnak látszott, és eddig
minden rendben volt. Mégis nagyrészt ágynyugalomra
volt kárhoztatva. Így, hogy ikreket várt, mindenáron
el akarták kerülni a korai szülést.
405
- Hogy érzed magad? - kérdezte Marina, amikor
meglátogatta, és Pilar felkacagott, miközben megpró-
bált felülni az ágyban. Úgy nézett ki, mintha egy orr-
szarvúval birkózna.
- Mint a Yankee stadion. Mintha a harmadik világ-
háború dúlna a hasamban. Nem hiszem, hogy a kölkök
nagy barátok lesznek. A legtöbb idejüket azzal töltik,
hogy egymást sípcsonton rugdossák, belőlem meg ki-
nyomják a szuszt.
Már lassan a szobán átmennie is kockázatossá vált.
Filar hatalmas volt, és elképesztették a saját méretei.
- Annyi bizonyos, hogy semmit sem csinálsz félig
- mondta egy napon Brad, miközben Pilar a fürdőkád-
ba ereszkedett. Óriási volt a hasa. Valahányszor az em-
ber ránézett, mocorgó, rugdalózó térdeket, karokat,
könyököket és apró lábfejeket láthatott. Pilar egy ideig
élvezte a dolgot, de a nyár közepére elviselhetetlenné
vált.
Szeptemberre pedig már kifejezetten rosszul érezte
magát. Állandó gyomorégés gyötörte, a hasa mintha
menten széthasadna, a bőre feszes volt és márványos,
a dereka hasogatott, a bokája a szokásosnak kétszere-
sére dagadt, és ha egy kicsivel is többet mozgott annál,
hogy kiment a teraszra, rögtön görcsei lettek. Nem tu-
dott sehová se menni, és el sem merte hagyni a házat.
Valójában még a hálószobát sem hagyhatta volna el,
nehogy a méhét "irritálja", és idő előtt meginduljon
406
a szülés. A kollégái küldtek neki haza munkát, de még
így sem érezte magát hasznosnak, mivel egész nap csak
hevert. A hónap végére már alig bírta.
Még hat hete volt hátra, és az élet leghosszabb hat
hetének érezte, de még ha panaszkodott is miatta,
minden porcikájában érezte, hogy megéri.
- Na, arra várhatsz, hogy ismét disznó filmeket néz-
zek veled - zsörtölődött egyik este, amikor különösen
rosszul érezte magát, Brad pedig a dagadt bokáit
masszírozta.
- Ez a vége, ha nagyfiúkkal játszol.
- Na, ne hencegj.
- Nem hencegek - mosolygott Brad, és előrehajolt,
hogy finoman megdörgölje Pilar hasát. Azonnal bele-
rúgtak a kezébe, és heves mocorgás kezdődött. - Hát
egy percre sem hagyják abba?
- Nem, ha csak tehetik. Csak akkor alszanak, ha
én mozgom, az meg nagyon ritkán van.
Brad nevetett, amint elnézte a hullámzást Pilar ha-
sán, és ugyanolyan izgatott volt, mint a felesége. De
néha már nagyon sajnálta őt. Olyan kegyetlenül érez-
hette magát, és nem tudott rajta segíteni.
A szülés miatt is aggódott, bár ezt egy szóval sem
említette Pilarnak. Ám volt néhány komoly beszélgeté-
se dr. Parkerral. Az orvosnak nem állt szándékában
császármetszést végezni, kivéve ha az egyik gyerek far-
fekvéses, vagy ha valamelyik élete veszélybe kerül a va-
407
júdás során.
Októberben Pilar megbeszélte egy védőnővel, hogy
eljár hozzájuk szülés-előkészítő tornára. Már harminc-
négy hetes terhes volt, és dr. Parker abban reményke-
dett, hogy Pilar legalább a harminchatodik hétig
kihúzza.
18 Fejezet
Andynek és Dianának az október pokoli hónap volt.
Diana már a hatodik hónapban járt, és ekkorra lett
esedékes, hogy Jane és Edward aláírják Hilary végső
örökbeadási okmányait. Eric a közelmúltban beszélt
Dianával, és biztosította, hogy nem lesz semmi gond.
Alá fogják írni.
Ám egyik kedd reggel telefonált, és Andyt kérte. An-
dy némán hallgatott a telefonba, és egyszer sem emelte
fel tekintetét, amiből Diana rögtön tudta, hogy valami
szörnyűség történt. Magához szorította a gügyögő öt
hónapos kisbabát, de a gyerek megérezte rajta a fe-
szültséget, és sírva fakadt, mintha megértette volna,
hogy baj van. amikor Andy letette a kagylót, Diana
már mindent tudott.
- Ugye, nem írták alá a papírokat?
Andy könnyeivel küszködve megrázta a fejét.
- Nem. Néhány napig még gondolkodni akarnak a
dolgon. Az is lehet, hogy ideutaznak, és megnézik a
gyereket.
Nem szívesen mondta el, nem szívesen szomorította
408
meg feleségét, de meg kellett tennie, különösen ha tény-
leg problémák lesznek. Jane elbizonytalanodott. Már
nem volt benne biztos, hogy iskolába akar járni, nem
volt benne biztos, hogy helyesen cselekedett, amikor
odaadta a gyerekét. Ezek érthető érvek voltak, de nem
Diana és Andy számára.
- Edward alá szeretné írni, de Jane még néhány na-
pot kért. Azt is mondta Ericnek, hogy meg szeretné
nézni a gyereket.
- Nem nézheti meg - mondta Diana, és idegesen
talpra ugrott. - Már odaadták nekünk... most nem sze-
rezhetik vissza - szólt, és nyomban sírva fakadt.
- Édesem - próbált meg Andy érvelni, amilyen gyen-
géden csak tudott - azt tesznek, amit csak akarnak,
amíg alá nem írják a papírokat.
- Ezt nem engedheted meg - zokogott Diana, karján
a gyerekkel, Andy pedig óvatosan elvette tőle Hilaryt,
és a maga vállára fektette.
- Próbálj megnyugodni.
Nem akarta emiatt elveszíteni a saját gyereküket, ha-
bár Hilaryt teljes szívéből szerette.
- Ki kell várnunk a végét.
- Hogy mondhatsz ilyet? - sikított Diana. Úgy sze-
rette Hilaryt, mintha a sajátja lett volna, és tudta, bár-
mennyire szeretik is majd az új kisbabát, őt sem fogják
Hilarynél jobban szeretni. Hilary volt az első gyereke,
az első szerelme, és nem volt hajlandó őt senkinek sem
409
visszaadni. - Nem akarom, hogy Jane meglátogassa.
Ám amikor Eric újra telefonált, megmondta, hogy
Jane és Edward elutazik hozzájuk. Azt mondta, hogy
Jane egészen zavarodottnak látszott, amikor beszélt
vele, és azt ajánlotta, hogy Andy és Diana viselkedjen
nyugodtan, és engedjék, hogy megnézze a kisbabát.
- Én megértem - válaszolta Andy a barátjának -
de Diana képtelen. Teljesen kiborult a dologtól.
Azt is elmondta Ericnek, hogy Diana gyermeket vár.
Kiderült, hogy ez is Jane egyik problémája, mert attól
fél, hogy ha saját gyerekük is születik, majd nem lesz-
nek olyan kedvesek Jane gyerekéhez.
- Ó, istenem - nyögött fel Andy - miért ilyen bonyo-
lult az élet?
- Mert különben nem lenne benne semmi jó sem,
igaz? - felelte Eric, és Andy felsóhajtott. Nem lesz
könnyű Dianával.
Edward és Jane két napig maradtak Los Angelesben.
Egy közeli motelban szálltak meg, az autópálya mel-
lett; és többször is eljöttek hozzájuk. Jane látni akarta
őket, és ragaszkodott ahhoz, hogy a karjára vegye a
gyereket, amitől Diana majd eszét vesztette. Attól rette-
gett, hogy Jane kirohan vele a házból, de nem így tör-
tént. Leginkább csak ült és sirt, Edward pedig egy szót
sem szólt. Kettőjük kapcsolata sokkal feszültebbnek
tűnt fel, mint amikor Hilary megszületett, Jane pedig
sokkalta idegesebbnek látszott. Végül a második na-
410
pon Diana megtudta, miért, amikor Jane elárulta neki,
hogy nemrégiben volt egy abortusza. Nem akart ismét
végigszenvedni egy szülést, de megváltozott tőle a véle-
ménye az örökbeadásról. Hirtelen elbizonytalanodott,
vajon helyesen tette-e, hogy Hilaryt odaadta öt és fél
hónappal ezelőtt. Fejébe vette, hogy a bűntudattól
esett ismét teherbe, mert gyereket szeretne.
- így aztán az enyémet akarod - fortyant fel végül
Diana. - Mert ő már a miénk. Mi virrasztottunk mel-
lette, amikor nem volt jól, mi kelünk fel hozzá négyszer
egy éjszaka, mi hozzuk-visszük őt, mi öleljük őt, és
mi szeretjük őt.
- De én hordtam ki kilenc hónapig - mondta Jane
rémülten, miközben a két férfi Őket nézte. Ostobának
és tanácstalannak érezte magát.
- Tudom - felelte Diana, miközben megpróbálta
visszanyerni lélekjelenlétét. - Mindig is hálás leszek
azért, mert nekünk adtad Hilaryt. De most nem vihe-
ted el ilyen egyszerűen. Nem mondhatod egyszer, hogy
"tessék, szeressétek örökké", utána meg, hogy "nem,
izé, elnézést, meggondoltam magam, mert volt egy
abortuszom". lrs a kicsivel mi lesz? Mi lesz az életével?
Mit tudsz neki adni? Mi változott meg az elmúlt öt
hónapban? Miért gondolod, hogy jobb leszel miná-
lunk?
- talán csak azért, mert én vagyok az anyja - mond-
ta Jane halkan. Bűntudatot érzett amiatt, hogy ezt csi-
411
nálja, de meg akarta tudni, hogy akarja-e a gyereket. -
Nem akarom egy életen át bánni, amit tettem - vála-
szolta Jane őszintén, ám Diana is őszinte volt vele.
- Pedig azt fogod, Jane, örökké. Mindig eszedbe fog
jutni, milyen más lehetett volna az életed. Mindannyi-
an ezt tesszük. Egy nő lehető legkomolyabb döntése
az, ha örökbe adja a gyerekét. De öt hónappal ezelőtt
már így döntöttél.
- Mindketten - tette hozzá Edward higgadtan. - Én
még mindig így gondolom. Csak Jane bizonyta-
lankodik.
Edward már eredetileg is azt tanácsolta Jane-nek,
hogy vetesse el a gyereket, és az, hogy ő mégsem tett
így, nem indokolta, hogy most megtartsa. Edward ezt
Jane-nek is kifejtette, de ő most kétségbeesett az örök-
beadás miatt.
- Még nem tudom - mondta Jane, amikor aznap
elbúcsúztak, és Diana legszívesebben felsikoltott vol-
na, és könyörgött volna neki, hogy ne kínozza őket
tovább. Egész nap görcsölt a hasa, és Andy már komo-
lyan aggódott.
Halálra rémültek, amikor Edward éjfélkor telefonált
a szállodából, és megkérdezte, hogy eljöhetnének-e
hozzájuk. Jane valami nagyon fontosat akar beje-
lenteni.
- Most? - kérdezte Andy idegesen, Diana pedig rosz-
szul lett, amikor Andy megmondta neki.
412
- Elviszi a gyereket, igaz? Elviszi... ugye azt mondta
a telefonba?
- Hagyd abba, Diana. Nem mondott semmit. Csak
annyit, hogy Jane be akar jelenteni valamit.
- Miért teszi ezt velünk?
- Azért, mert ez neki is hatalmas döntés.
Mindketten tudták, hogy borzalmas lehet. El sem
tudták képzelni, hogy Hilaryt valakinek is odaadják,
mégis ezt várták el Jane-tól, egy életre. Nem volt igaz-
ságos, de mindannyian tudták, hogy az élet sem az.
Fohászkodtak, hogy Jane az eredeti döntés mellett ma-
radjon. .
A várakozás végtelennek hatott, ám végül fél egykor
megszólalt a kapucsengő. Jane meggyötört volt, sá-
padt, és nyilvánvalóan sokat sírt. Edward már kijött
a béketűrésből. Az utóbbi két nap során elvesztette a
türelmét, és már alig várta, hogy visszamenjenek San
Franciscóba.
Diana beljebb invitálta őket, de Jane csak a fejét
rázta, és sírva fakadt.
- Bocsássatok meg- suttogta, és rájuk pillantott,
miközben Diana a legrosszabbra készült. Önkéntelenül
átkarolta a hasát, mintha meg akarná védeni a gyere-
két, nehogy elvegyék. - Bocsássatok meg - szólalt meg
Jane újra. -Tudom, mennyire nehéz volt ez mindkettő-
töknek - küszködött a szavakkal - de meg kellett bizo-
nyosodnom. Most már tudom, hogy... soha... azt hi-
413
szem, mindig is tudtam, hogy nem tarthatom meg.
Diana úgy érezte, menten elájul, Andy karjába ka-
paszkodott, ő pedig átkarolta.
- Most hazautazunk San Franciscóba - folytatta,
majd átnyújtott Dianának egy borítékot. - Aláírtam
a nyilatkozatot.
Diana sírva fakadt, de Jane már józanabb volt, mint
az elmúlt napokban, és Andyhez fordult.
- Megnézhetném még egyszer, utoljára? ígérem,
hogy soha többé nem akarom meglátogatni. Most már
az önöké.
Annyira szánalmas volt, ahogy ott állt, hogy Diana
nem tudott neki nemet mondani, és halkan felvezette
a lépcsőn a gyerekhez. Hilary új rácsos ágyában aludt,
a hálószoba sarkában. Volt neki saját szobája is, tele
plüssállatokkal és más ajándékokkal, de Andy és Dia-
na szerették, ha a közelükben van. Nem volt szívük
hozzá, hogy kitegyék a szobájukból.
Jane lepillantott rá, sajgó szívvel, könnyes szemmel,
és lágyan megsimította Hilary arcát.
- Aludj jól, édes - suttogta az alvó gyermeknek, és
mindkét nő zokogott. - Mindig szeretni foglak.
Még egy percig elnézte, majd lehajolt és megcsókol-
ta. Diana torkában gombóc ült. Jane egy percig még
tétovázott, majd némán lement a lépcsőn, egy szó és
a gyerek nélkül. Búcsúzóul megszorította Diana kezét,
és kiment a kocsihoz. Diana nem tudta abbahagyni
414
a zokogást, amikor becsukódott mögöttük az ajtó.
Bűntudat gyötörte, szomorú volt, sajnálta Jane-t, de
megkönnyebbült, hogy Hilary most már az övék. Ér-
zelmek egész lavinája indult meg benne, ahogy Andybe
kapaszkodott.
- Gyere - szólalt meg Andy, és feltámogatta a lép-
csőn Dianát. Majdnem éjjel kettőre járt. Mindkettőjü-
ket kimerítette az elmúlt két nap.
Másnap Dianát ágyban tartotta, és maga látta el a
gyereket. Eric Jones személyesen utazott el hozzájuk
a papírokért. Mindent aláírtak. Minden lezárult. Hila-
ry Diana Douglas biztonságban volt, és örökre az övék.
- El sem hiszem, hogy vége - mondta Diana halkan,
amikor Eric elment. Senki nem jöhetett már vissza,
hogy meggondolta magát. Senki nem vehette el tőlük
Hilaryt.
19. Fejezet
Pilar és Brad november elejére várták a gyerekeket, és
Pilar most már egyáltalán nem kelhetett fel az ágyból.
Csak a fürdőszobába mehetett ki. Valahányszor fel-
kelt, még ha csak egy percre is, görcsei lettek. Nagyon
unta már a fekvést, és idegeskedett, hogy valami baj
lesz, hogy az egyiket megfojtja a köldökzsinór, vagy
hogy megsértik egymást valahogy.
Pilar mintha karikatúra lett volna egy nőről, aki le-
nyelt egy házat. Néha megnézte magát a tükörben, és
csak nevetni tudott a hihetetlen torzuláson.
415
- Ez már aztán valami - ugratta Brad egyik este,
miközben segített neki kiszállni a kádból. Pilar már
semmit nem tudott maga csinálni. Nem tudott fürödni
Brad segítsége nélkül, nem tudta fölvenni a cipőjét,
és november első hetére már a vécéről sem tudott feláll-
ni, ha valaki nem segített. Marina eljött hozzá, amikor
csak tudott, és Nancy gyakran szórakoztatta, amikor
Brad munkában volt. Gyakorta dicsérte Pilart, amiért
ilyen jól viseli magát, és kijelentette, hogy a világ min-
den kincséért sem cserélne vele. A férjének is elmesélte,
amikor hazament, hogy minden más ember éli az éle-
tét, elmegy vacsorázni, jól érzi magát, csak szegény
Pilar néz ki úgy, mint egy léghajó, amely bármelyik
pillanatban felrobbanhat.
Az édesanyja gyakran hívta, és úgy látszott, hozzá-
szokott Pilar terhességének gondolatához. Többször is
felajánlotta, hogy odarepül, de Pilar köszönettel eluta-
sította.
Pilar panaszkodott, hogy hat hónapja nem volt fod-
rásznál, de ha már túlságosan nekikeseredett, Brad
mindig eszébe juttatta, hogy megéri a dolog. Persze,
ezt maga is tudta. Mégis hihetetlenül kimerítette az ál-
landó fekvés, amíg a szülésre várt.
Mindkét iker jól volt, és az orvos egyik látogatása
alkalmával megállapította, hogy egyikük valamivel
nagyobb, mint a másik, feltehetőleg a fiú. Általában
így szokott lenni. Azt is elmondta Pilarnak, hogy a
416
szülésre egész orvoscsapatot fog behívni. Pilar kora mi-
att, és mert ikerszülésre készültek, még egy szülészre
volt szüksége, és két gyermekorvosra az újszülöttekhez.
- Úgy hangzik, mint egy házibuli - próbálta Brad
enyhíteni a helyzetet. Pilar aggódva nézett, amikor az
orvos "csapatról" kezdett beszélni, meg arról, mi tör-
ténik, ha mégis császároznia kell. Továbbra sem látták
indokoltnak, de mindenre fel kellett készülni. Pilar,
amint közeledett a szülés napja, egyre idegesebb lett.
Dr. Parker azt is megmondta neki, hogy egy nappal
sem hagyja majd túlhordani a terhességet. Túl sok for-
gott kockán, különösen hogy két gyereket vá-rtak. Egy
héttel a kiírt időpont előtt Pilar egy nap arra ébredt,
hogy görcsei vannak. Az orvos azt tanácsolta, keljen
fel, és sétáljon a házban, hogy meginduljon a szülés:
Pilar megdöbbent, mennyire legyengült a sok fekvés-
től. Remegett a lába. Csalódottan tapasztalta, hogy
nem tud sokat sétálni. Egyszerűen nem volt hozzá ere-
je, és túlságosan nehéz volt a hasa.
Késő délutánra a fájások rendszeressé váltak. Brad
készített neki egy teát, majd újra minden elcsendese-
dett. Kínzó volt a várakozás.
- Istenem, csak már túl lennék az egészen - mondta
Bradnek. Ám az égvilágon semmi nem történt már az-
nap délután, egészen addig, amikor a vacsora végezté-
vel elment a magzatvize. A fájások továbbra sem je-
lentkeztek újra, de az orvos megkérte, hogy menjen
417
be a kórházba. Megfigyelés alatt akarta tartani.
- Mit kell ezen megfigyelni? - panaszkodott Pilar
332 333
a Cottage kórház felé vezető úton. - Nem történik sem-
mi minek megyünk be a kórházba? Hülyeség.
De Brad örült, hogy beviheti a kórházba. Nem szíve-
sen vette volna első bábaleckéjét otthon, épp egy iker-
szülésnél. A maga részéről már az is éppen elég volt,
hogy megígérte, bemegy a szülésre. Egy kicsit viszoly-
gott a gondolatától, de tudta, hogy Pilarnak szüksége
lesz rá, Így megígérte neki, hogy ott lesz, ha kéri.
Dr. Parker megvizsgálta Pilart, amikor beértek. Utá-
na néhány gyenge fájása volt. Az orvos elégedetten ta-
pasztalta, hogy a reggeli fájások hatására továbbtágult
a méhszája. A szülés már nem várathatott soká
magára.
- Nemsokára történik valami - mondta és haza-
ment. Megígérte, hogy tüstént visszajön, amikor hív-
ják. Egy ideig tévét néztek, majd Pilar elszunyókált.
Különös érzésre ébredt. Hatalmas feszítésre.
Szólt Bradnek, és Brad behívta a nővért, hogy Pilar
neki mesélje el, mit érez.
- Alighanem megkezdődött a vajúdás, Mrs. Cole-
raan - mosolygott a nővér, és elment az orvosért. Kis
idő múlva bejött az egyik kórházi orvos, hogy megvizs-
gálja. Pilar tiltakozni akart, de ahogy beszélni kezdett,
hatalmas fájása lett. Úgy érezte, mintha hatalmas ha-
418
sát egy óriási satuba fogták volna, és még a szuszt is
kiszorítják belőle. Alig bírta. Megszorította Brad kar-
ját, és megpróbálta felidézni a helyes lélegzést. Közben
valaki, akit nem láthatott, feltámasztotta az ágyát.
- Úristen... rémes volt - pihegte, amikor vége lett.
A haja csapzott lett, a szája száraz - csupán egyetlen
fájástól. Ám a teste tudta, hogy még sok munka van
hátra, és mielőtt újra nekifoghatott volna, hogy vitat-
kozzon az ügyeletes orvossal, újabb fájás következett.
A nővér kisietett a szobából, hogy felhívja dr. Parkert,
és megmondja neki, Pilar Coleman vajúdni kezdett:
Bejött a második szülész is, megvizsgálta, és közben
a fájások nyomban erősebbé váltak. Pilar próbált küz-
deni az orvos ellen, és elveszítette az önuralmát. Továb-
bi két orvos lépett be a kis vajúdóba, míg két nővér
infúziót kötött a kézfejére. Egy harmadik nővér érzéke-
löt szíjazott a hasára, a magzati szívhangok ellenőrzé-
sére és a fájások erősségének mérésére. Ám az érzékelő
szíjának nyomásától csak fokozódtak a fájások.
Borzalmas volt. Úgy érezte magát, mint egy állat.
Leszíjazták, gúzsba kötötték, és minden irányba ránci-
gálták. Túl sok minden történt egyszerre, és már nem
tudta befolyásolni környezetét.
- Brad... ne... ne...
Megpróbálta lerázni őket, de a széles hevedertől és
a vad fájásoktól meg sem tudott moccanni.
- Brad, mondd meg nekik, hogy hagyják abba!
419
Azt akarta, hogy hagyják békén, hogy szedjék le az
övet, vegyék ki az infúziót, és ne bántsák. Ám erről
szó sem lehetett. A gyerekek egészségéről volt szó, és
Brad tehetetlenül nézte feleségét.
Akart valamit mondani a főnővérnek, de ekkor meg-
érkezett az orvosuk.
- Nem lehetne valamit csinálni, hogy könnyebb le-
gyen neki? - kérdezte reménykedve. - Az érzékelő ké-
nyelmetlen, és úgy tűnik, mintha a vizsgálatoktól még
erősebbek lennének a fájdalmai.
- "tudom, Brad - felelte az orvos együttérzően - de
egy csomó gyerek van benne, és ha nem akarunk csá-
szármetszést, akkor valahogy meg kell tudnunk, mi új-
ság. Ha pedig mégis, akkor annál inkább. Ezzel nem
lehet szórakozni. - Majd Pilarhoz fordult. - Hogy van?
- kérdezte vidám mosollyal.
- Szarul - válaszolta Pilar, és majdnem elhányta ma-
gát. Minden fájásnál öklendezett. Egyre nagyobb feszí-
tést érzett, és szeretett volna nyomni. Abban reményke-
dett, hogy már a nyomási szakaszhoz értek, ez a
legrosszabb része, és mindjárt vége. Meg is kérdezte
a nővértől; de ő azt felelte, hogy a nyomás még nagyon
messze van. Ez még csak a kezdet.
- Fájdalomcsillapítót - hörögte, amikor az orvos a
feje közelébe került. Alig tudott már beszélni, úgy kín-
lódott. - Fájdalomcsillapítót akarok.
- Majd mindjárt megbeszéljük - hitegette az orvos,
420
de ő kiáltozva megfogta az orvos ingujját.
- Most! - nyüszítette, és megpróbált felülni, de az
érzékeli visszatartotta, csakúgy, mint a következő
görcs, amitől belemart Brad csuklójába. - Istenem...
figyeljenek... figyeljen már ide valaki.
- Figyelek, édesem - felelte Brad. Ám Pilar alig vette
őt észre. Annyian voltak a szobában, és annyi minden
történt. Miért nem figyelnek rá? Nem tehetett mást,
csak feküdt és zokogott á görcsök között, ha épp nem
sikoltozott.
- Csináljanak már valamit... kérem... hagyják abba...
- Tudom, szívem... tudom... - nyugtatta Brad, pedig
nem tudta. Kezdte megbánni az egészet. A hormono-
kat, a gyógyszereket, az utakat dr. Wardhoz. Ez lett
a vége. Gyötrődött amiatt, hogy ennyire kínlódni látja
feleségét, és semmit sem tehet. Még soha nem érezte
magát ilyen tehetetlennek.
- Vigyük át a szülőszobába - mondta a másik szü-
lész dr. Parkernek. - Legyünk felkészülve, ha vágni
kell.
- Igaza van - helyeselt Pilar orvosa, és hirtelen még
több minden történt a szobában. Még többen jöttek
be, Pilart még többen vizsgálták, és még jobban fájt.
Aztán végigtolták a folyosón, bár ő könyörgött a fá-
jások között, hogy hagyják abba. Bradnek annyit
mondott az orvos, hogy felgyorsultak az események,
és elő kell készülniük. A csecsemők biztonságára kellett
421
gondolniuk, nem az anya kényelmére. Ekkor éjjel egyre
járt, ám Bradnek úgy tűnt, mintha már egy örökkéva-
lóság telt volna el.
A szülőszobába érve átrakták Pilart a kerekeságyról
a szülőasztalra. A lábait feltették a kengyelbe, betakar-
ták, leszíjazták a kezét, és az infúziót átkötötték a kar-
jára. Pilar panaszkodott a fájások között, hogy a nya-
ka és a háta hasogat, de senki nem figyelt rá egy
pillanatra sem. Más dolgok sokkal inkább lekötötték
őket. Ekkor már három szülész volt a szobában, több
más orvos és egy sereg nővér a két orvosán kívül.
- Az istenit - hörögte Pilar rekedten két fájás kö-
zött. - Mi van itt? Nem szedünk belépti díjat?
Még mindig rajta volt az érzékelő, és úgy érezte,
mintha valaki minden egyes lélegzetvételnél megvizs-
gálná a méhszáját. A nővér szerint már tizes, azaz tíz
centimétert tágult, és elkezdhet nyomni.
- Jól van - ujjongott mindenki, de Pilart mit sem
érdekelte. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem adnak neki
fájdalomcsillapítót.
- Miért nem kapok semmit?
- Mert árt a gyerekeknek - mondta az egyik nővér
határozottan.
Egy perc múlva Pilar már kérni sem tudott semmit,
akkora volt a fájdalma, és elkezdett nyomni.
Bradnek rémálomba illő volt az egész. Ők kiáltoz-
tak, Pilar nyomott, aztán felsikoltott, és amint elmúlt
422
a fájás, újra kezdődött az egész. Ők újra kiáltoztak,
Pilar újra sikoltozott. Nem tudta felfogni, miért nem
adnak a feleségének fájdalomcsillapítót.
Végtelennek tűnt, míg Pilar csak nyomott, de nem
történt semmi. Amikor Brad az órára pillantott, hitet-
lenkedve látta, hogy már hajnali négyre jár. Brad azon
töprengett, még mennyi idő kell ahhoz, hogy Pilar elve-
szítse kapcsolatát a külvilággal. Aztán hirtelen újabb
izgalmak következtek. Behoztak két inkubátort, és a
maszkos arcok összébb húzódtak. Pilar már vég nél-
kül, elnyújtottan sikított. Hirtelen mindenki kiabálni
kezdett, noszogatták, bátorították Pilart, és Brad meg-
pillantotta az első baba fejét, ahogy a világra küzdi
magát. Hosszú -sikolya egybecsengett anyjáéval.
- Fiú! - mondta az orvos. Brad szörnyülködve nézte
kékes színét, de a nővér megnyugtatta, és egy perc múl-
va már jobban nézett ki. Egy pillanatra odatartották
Pilarnak, de ő túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy
megnézze. A fájdalmai ugyanúgy folytatódtak, és az
orvosnak fogóval kellett megigazítania a következő ba-
bát, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Brad nem bírta néz-
ni, mit csinálnak a feleségével, csak azért fohászko-
dott, miközben markolta a kezét, hogy túlélje.
- Bírd ki, szívem... mindjárt vége...
Remélte, hogy nem áltatja, mert fogalma sem volt,
még meddig tart, ő pedig csak sikoltozott.
- Ó, Brad... olyan szörnyű...
423
- Tudom... tudom... mindjárt vége...
Ám ez a baba még az előzőnél is makacsabb volt,
és öt órakor a két orvos tanakodni kezdett.
- Lehet, hogy mégis császározni kell, ha a lány nem
jön ki gyorsan - magyarázták Bradnek néhány perc
múlva.
- Úgy jobb lenne Pilarnak? - kérdezte halkan, ne-
hogy Pilar meghallja. Ám neki akkorák voltak a fáj-
dalmai; és olyan erősen nyomott, hogy nem hallott már
semmit sem.
- lehetséges. Természetesen teljes érzéstelenítés
mellett. Persze, így kétszeres lenne a gyötrelme, először
egy vaginális szülés gátmetszéssel, utána meg egy csá-
szár Nem lenne könnyű a felépűlése. Minden attól
függ, mit csinál a gyerek a következő néhány percben.
- Az elsőt már megvizsgálták, és az egyik inkubátor-
ban ordított.
- Nem érdekel, mit csinálnak - felelte Brad zavaro-
dottan. - Tegyék azt, ami a legjobb neki.
- Megpróbáljuk először vaginálisan - mondta az or-
vos, és a fogóért nyúlt. Nyomott vele, forgatta, és ami-
kor már majdnem feladták, a gyerek lassan megindult
az anyja lába között. Reggel hat óra volt. Pilar már
alig volt eszméleténél, amikor hirtelen kibukkant az
apró, édes arcocska és utána egy picike baba. Feleakko-
ra volt, mint a testvére, és aggódva körülnézett, mintha
az édesanyját keresné. Pilar, mintha megérezte volna,
424
felemelte fejét, és megpillantotta.
- Ó milyen édes - mondta, majd visszahanyatlott
a feje, és könnyei között Bradre mosolygott. Gyötrel-
mes volt, de megérte. Két gyönyörű gyereke született.
Csak feküdt, és a férjét nézte. Két nővér azonnal a má-
sik inkubátorba vitte a gyereket, mihelyst elvágták a
köldökzsinórt, hogy a gyermekorvos megvizsgálhassa.
Ám ez alkalommal nem hallatszott sírás, és a szoba
elcsendesedett.
- Jól van? - kérdezte Pilar, de senki nem ügyelt rá.
Mindenki kapkodott. Brad látta, hogy a fia a szülőszo-
ba egyik sarkában fekszik az inkubátorban, és két nő-
vér figyeli, hogy rúgkapál és hadonászik. De nem látta
a lányát, és ellépett Pilartól, hogy jobban lásson. Ek-
kor megpillantotta az orvosokat, kétségbeesetten léle-
geztették. Egyikük mesterséges légzést adott neki, de
a baba mozdulatlanul feküdt. Meghalt, és senki fel
nem éleszthette. Brad döbbenten meredt az orvosra,
Pilar pedig egyre kérdezgette az ágyon. Brad úgy érezte,
menten elpusztul. Mit mondjon a feleségének, az isten
szerelmére?
- Jól vannak? Brad?... Nem hallom a babákat...
- Jól vannak - felelte zsibbadtan, miközben injekci-
ót adtak Pilarnak. Úgy tűnt, egy kicsit elkéstek vele,
de legalább azonnal elkábult tőle, és már aludt is. Brad
az orvosra pillantott.
- Mi történt? - kérdezte dermedten. Pokoli élmény
425
volt, amit még a fia születése sem tudott ellensúlyozni.
- Nehéz megmondani. Nagyon kicsi volt. Azt gon-
doljuk, hogy túl sok vért veszített a testvére javára.
Ettől legyengült, és nem tudott lélegezni. Gyanítom,
hogy a tüdeje sem volt elég fejlett, és túl kicsi súllyal
született ahhoz, hogy túléljen egy ekkora traumát. Le-
het, hogy meg kellett volna császároznom - mondta
tépelődve. Brad a feleségére pillantott, aki már békésen
aludt a szülőszobában. Végre beadtak neki valamit.
Brad el sem tudta képzelni, mit mond majd neki. A
nagy öröm pillanatok alatt gyászba fordult.
Ám a gyermekorvosok egyetértettek a másik szü-
lésszel, hogy a baba tüdejével valami olyan baj lehetett,
amit egyikük sem tudott vagy gyanított. A szívverése
állandó volt ugyan a szülés alatt, de mert sok vért veszí-
tett az ikertestvére javára, életképtelenné vált a méhen
kívül, az anyja nélkül. Minden elképzelhetőt megtet-
tek, hogy újraélesszék.
Brad mindent tudott; de lehetetlen volt felfogni,
mindez miért történt. És amikor Pilart kitolták a műtő-
ből, Brad csak állt, és nézte a kislányát, miközben
könnyek áztatták az arcát.
A bátyja boldogtalanul rítt, mint aki érzi, hogy vala-
ni baj történt. Már annyira megszokta, hogy a húga
mellette van, hogy egymást rúgják, és most sehol sem
volt, csakúgy, mint az anyja.
Brad önkéntelenül benyúlt az inkubátorba, és meg-
426
érintette a gyereket. Még meleg volt, ő meg csak nézte,
és magához szerette volna ölelni. Mit mondjon Pilar-
nak? Mit mondhat neki? Hogy mondja meg, hogy az
egyikük meghalt? Amikor felébred, két csodát vár
majd, helyette pedig a gyász sújt le rá. Gonosz tréfa
volt ez a sorstól, és Brad még sokáig elnézte a látszólag
alvó csecsemőt.
- Mr Coleman - szólalt meg az egyik nővér halkan.
El szerették volna vinni a halott babát. Egyikük meg-
említette, hogy előkészületeket kellene tenni. Előkészü-
leteket, a baba temetésére. - Felébredt a felesége, és
bemehet hozzá.
- Köszönöm - felelte Brad szürkén. Még egyszer
megérintette az apró kezet, aztán otthagyta, bár úgy
érezte, mintha a kicsinek még szüksége lenne rá - pedig
dehogy volt. - Hogy érzi magát a feleségem? - kérdezte
a nővértől, amint sápadtan követte a lábadozóba.
- Már jobban egy kicsit - mosolygott a nővér.
De nem soká - gondolta Brad.
- Hol vannak? - kérdezte Pilar erőtlenül, amikor
megpillantotta férjét. Sok vért vesztett, hatalmas fáj-
dalmat állt ki, pedig most erősebbnek kellett volna len-
nie, mint valaha. Brad alig bírta türtőztetni magát. Sze-
mét elfutotta a könny, amint feleségére nézett.
- Nagyon szeretlek. Annyira stramm voltál - mond-
ta, sikertelenül küszködve könnyeivel, és arra gondolt,
bárcsak minden másként lenne.
427
- Hol vannak a babák? - kérdezte Pilar újra.
- Még mindig a szülőszobában - hazudott neki
Brad, először kettőjük életében, de érezte, hogy meg
kell tennie. Még nem érkezett el az ideje. Kegyetlenség
lett volna megmondani ilyen gyorsan, hogy a kislány
halott, amikor épp hogy meglátta apró angyalarcát.
A bátyja annyival izmosabb, annyival életrevalóbb
volt, mint a húga. - Nemsokára kihozzák őket - hazu-
dott újra Brad, és Pilar álomba merült.
Másnap reggel mégis meg kellett mondani neki az
igazat. Braddel együtt bejött az orvos, és elmesélte, mi
történt, Brad pedig egy pillanatra azt hitte, hogy a fele-
sége belepusztul a megrázkódtatásba. Halálsápadt lett,
behunyta a szemét, és ültében elájult egy pillanatra.
Brad elkapta.
- Nem... Mondd, hogy nem igaz! - sikoltotta. - Ha-
zudtok! - kiáltotta férjének és az orvosnak. Az orvos
ugyanazt mondta neki, mint Bradnek az éjjel. A kis-
lány a születés után nem sokkal meghalt, vérveszteség
és tüdőelégtelenség következtében. Azt is megmondta
neki, hogy a babának esélye sem volt a túlélésre.
- Nem igaz! - sikoltott Pilar magánkívül. - Megölte
a gyereket! Láttam! Élt... Rám nézett...
- Igen, magára nézett, Mrs. Coleman - felelte az or-
vos szomorúan. - De nem kezdett el lélegezni. Nem
vett teljes lélegzetet. Nem is sírt fel, és mi mindent meg-
tettünk, hogy megmentsük őt.
428
- Látni akarom - zokogta Pilar, és megpróbált fel-
kelni az ágyból, de olyan gyenge volt, hogy nem bírt.
- Látni akarom. Most. Hol van?
A két férfi egymásra pillantott, de az orvos nem elle-
nezte, hogy megmutassák Pilarnak a gyereket. Már
sokszor volt rá eset, és néha segített a családnak, ha
megnézhették a gyereket, és elbúcsúzhattak tőle. A ki-
csi lent volt a proszektúrán, de nem volt rá semmi ok,
amiért ne láthatta volna az édesanyja.
- Vigyenek hozzá.
- Rögtön bevisszük a babát egy szobába - mondta
az orvos tapintatosan, Pilar pedig férjének dőlt, zoko-
gott, és megpróbálta megemészteni, ami történt. Egy
pillanatra olyan boldog volt az éjjel, és most a kicsi
halott. Még csak a kezében sem tarthatta.
- Nem szeretné megnézni a fiát?
Pilar először megrázta a fejét, de aztán Bradre pil-
lantott és bólintott. Bradet lesújtották a történtek, és
Pilar tudta, hogy nem fokozhatja tovább férje bánatát.
- Tüstént behozzuk a kisfiút - szólalt meg az orvos,
és egy perc múlva vissza is jött a kis izmos fiúcskával.
Négy kilóval született, ami hatalmas súly egy ikernek.
Ám a kis húga nem nyomott többet 1800 grammnál.
A kisfiú a kislány rovására szerezte meg mindazt, amire
a túléléshez szüksége volt, így a testvérének nem jutott
elég. Klasszikus példája volt a rátermettebb életben
maradásának.
429
- Milyen gyönyörű - mondta Pilar bánatosan, mint-
ha a baba ott sem lett volna, és még érte sem nyúlt,
hogy karjára vegye. Csak ült az ágyban, a babára me-
redt, és azon merengett, vajon ő miért él, és az ikertest-
vére miért nem. Brad a kezébe vette a kicsit, majd gyen-
géden az édesanyja karjára helyezte, Pilar pedig vadul
felzokogott, amint megcsókolta kisfiát.
Amikor végre elvitte a nővér a gyereket, Pilar újra
a lányához akart menni.
Mólókocsin levitték a földszintre, egy szobába. A szo-
ba üres volt, nagyon hűvös, halovány és steril. Kis idő
múlva behozták a babát. Még mindig az inkubátorban
feküdt, szorosan be volt csavarva a lepedőjébe. Apró
arcocskája oly kedves volt, oly tiszta, hogy Bradnek
még mindig úgy tűnt, mintha aludna.
- Kézbe akarom venni - szólalt meg Pilar, és Brad
óvatosan kiemelte, és felesége karjára tette. Pilar né-
mán nézte. Ajkával megérintette a szemét, a száját, az
arcát, az apró kezeket, megcsókolta minden egyes uj-
jacskáját, mintha életet próbált volna lehelni belé.
Mintha meg tudta volna változtatni azt, ami előző éjjel
történt, azt, amit nem volt képes elfogadni.
- Szeretlek - suttogta halkan a babának. - Mindig
is szeretni foglak. Már akkor szerettelek, amikor még
meg sem születtél, és most is szeretlek, drága kicsim.
Ekkor felnézett Bradre, és látta, hogy a férfi gátlásta-
lanul zokog. Csak állt, és rázkódva sírt a gyásztól,
430
ahogy Pilart és a csecsemőt nézte.
- Annyira sajnálom... - mondta Brad. - Annyira
sajnálom...
- Grace-nek akarom nevezni - szólalt meg Pilar hal-
kan, és gyengéden megérintette férje kezét. - Grace EU-
zabeth Coleman.
Elizabethnek édesanyja után. Brad csak bólintani
tudott. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a nagy
öröm közepette most el kell temetniük ezt a kisbabát.
Pilar sokáig ült, a kezében tartotta a csecsemőt, és
az arcát nézte, mintha meg akart volna bizonyosodni
arról, hogy mindig emlékezni fog rá... talán majd ha
egy nap újra találkoznak egymással a mennyország-
ban... Végre visszajött a nővér. Ott kellett hagyniuk
a kicsit, hogy elvihessék a ravatalozóba.
- Isten veled, drága angyal - mondta Pilar, és még
egyszer megcsókolta, és amint kimentek a szobából,
úgy érezte, mintha a szívét kiszakították volna. Soha
nem felejtheti el ezt a fájdalmat. A gyerekkel együtt
az ő egy darabját is el fogják temetni.
Amikor felmentek az emeletre, a kisfiuk mélyen
aludt ágyacskájában, és egy másik nővér várt rájuk.
Ágyba segítette Pilart, és odaadta neki alvó fiát.
- Most nem akarom - rázta Pilar a fejét, és megpró-
bálta elutasítani a gyereket, de a nővért nem lehetett
egykönnyen elzavarni. A kicsit édesanyja karjára tette,
És mélyen Pilar szemébe nézett.
431
- Szüksége van önre, Mrs. Coleman... és önnek is
őrá... - mondta, majd kiment a szobából, és a szüleivel
hagyta a csecsemőt. Hosszan és keményen küzdöttek
érte, most megérkezett, és egyszerre hozott gyászt és
áldást magával. De nem ő volt az oka annak, hogy
a húga meghalt. Ahogy Pilar a karjában tartotta, a
szíve meglágyult. A kisfiú gömbölyű volt, teljesen más,
mint a kis Grace. Annyira fiús volt... a húga meg, mint
egy kis angyal, egy sóhajtásnyi gyermek... egy sóhaj-
tás, mely mindörökre Istenhez szállt.
Különös nap volt ez, a boldogság és a gyász, a düh
és az öröm napja, de végre együtt voltak. Nancy eljött,
és Pilar karjában zokogott. Nem tudta elmondani, mit
érez, de a könnyei mindent elárultak. Tommy is sírt,
és nagyon szomorú volt. Todd felhívta őket, még nem
tudott Grace-ről, és Brad borzalmasan zokogott, ami-
kór elmondta, mi történt. Amikor Pilar egy percre
egyedül maradt, felhívta édesanyját. Életében először
az anyja őszintén meglepte. Nem a Jó Graham Doktor-
nő volt, hanem egy nagymama, akinek meghalt a kisu-
nokája, egy olyan nő anyja, akit szörnyű gyász gyötör,
és majdnem egy órán keresztül beszélgettek, és sírtak
együtt. Pilarnak elakadt a lélegzete, amikor anyja me-
sélni kezdett a fiukról, aki Pilar megszületése előtt halt
meg.
- Öt hónapos volt. Azt hiszem, utána soha nem tér-
tem igazán magamhoz. Mindig magamat okoltam,
432
mert nagyon el voltam foglalva a születése után, soha
nem voltam vele elegendő ideig. Aztán teherbe estem
veled, és soha nem mertem közel kerülni hozzád. Úgy
féltem, hogy te is meghalsz. Nem akartam többé senkit
sem szeretni. Pilar.. édesem... bocsáss meg... - zoko-
gott az anyja, és Pilar féktelenül sírt. - Remélem, tu-
dod, mindig is mennyire szerettelek... - küszködött
könnyeivel, Pilarra pedig negyven év érzelmei zúdul-
tak rá.
- Ó, mami... szeretlek... Miért nem mondtad el
soha?
- Apáddal soha nem beszéltünk róla. Más időket
éltünk. Az ember nem beszélt fájdalmas dolgokról. Ré-
mes volt. Olyan buták voltunk. Életem legszörnyűbb
élménye volt, és nem tudtam kivel megbeszélni. Végül
megtanultam együtt élni a fájdalommal. Aztán segí-
tett; hogy megszülettél. Úgy örültem, hogy lány vagy.
Legalább különböztél tőle.. Andrew volt a neve -
mondta halkan. - Andynek hívtuk... - folytatta, a
hangja bánatosan és fiatalosan csengett, és Pilar a szí-
vébe zárta. Ötven éve őrizte gyászát, és Pilar még csak
nem is sejtette. Sok mindent megmagyarázott vele, bár
már jóvátehetetlen volt Pilar gyermekkora. Mégis so-
kat jelentett neki, hogy megtudta, annak idején mi
történt.
- Nem múlik el egykönnyen - mondta gyengéden az
anyja. - Hosszú időbe fog telni... hosszabb időbe, mint
433
hinnéd. És soha nem fog teljesen elmúlni. Mindennap
gondolni fogsz rá, Pilar. Lehet, hogy elfelejted majd
egy-két napra, de aztán jön valami, amitől ismét az
eszedbe jut. Mégis tovább kell menned, nap nap után,
percről percre.. Brad miatt, magad miatt... a kisfiatok
miatt... Tovább kell menned, és a fájdalom végül elhal-
ványul. De a heg mindig ott marad a szíveden.
Ismét együtt zokogtak, majd végül, ezúttal kelletle-
nül, Pilar letette a kagylót. életében először úgy érezte,
hogy megérti az anyját. Anyja felajánlotta, hogy eljön
a temetésre, de Pilar elutasította. Tudta, milyen fájdal-
mas lenne neki, és nem akarta ennek kitenni. Elizabeth
Graham pedig ez egyszer nem ellenkezett.
- Ha szükséged van rám, hat órán belül ott vagyok.
Jusson eszedbe. Csak egy hívásodba kerül. Szeretlek
- mondta, mielőtt letette volna a kagylót, és Pilar úgy
érezte, mintha ajándékot kapott volna tőle. Csak az
volt a kár, hogy ekkora tragédia árán kellett meg-
kapnia.
A kisfiuk hol elaludt, hol felébredt, és az édesanyja
után sírt, és valahányszor csak Pilar vagy Brad kezében
volt, elhallgatott és boldog volt. Mintha már ismerte
volna őket.
- Mi legyen a neve? - kérdezte Brad aznap este.
Grace-nek már adtak nevet, de a bátyjának még nem.
- Nekem a Christian Andrew tetszik. és neked? -
kérdezte Pilar bánatosan. A második keresztnevet a
434
bátyja után adta, akit a mai napig nem ismert.
- Nekem is tetszik - mosolygott Brad könnyei kö-
zött. Az olyannyira várt nap gyásznappá lett.
- Miért nem tud semmi sem egyszerű lenni az élet-
ben? - mondta Pilar halkan Bradnek, aki az ágya szé-
lén ült. Már este volt, és a férfi nem akarta egyedül
hagyni feleségét, ám ő jobbnak látta, ha hazamegy.
Brad végtelenül kimerült volt, mégis ragaszkodott ah-
hoz; hogy ott legyen a feleségével, így az egyik nővér
egy tábori ágyat hozott be a szobába. Szükségük volt
egymásra.
- Olyan különös, vársz valamire, és valami mást
kapsz. Az életben, azt hiszem, mindenért meg kell fi-
zetni... a jóért, a rosszért, az álmokért, a rémálmo-
kért... ezek mind egyszerre szakadnak rád. Néha még
megkülönböztetni is nehéz őket.
Christian lett az örömük, Grace a bánatuk, és egy-
szerre kapták meg őket. Pilar annyira akart gyereket,
és tüstént el is veszített egyet. Úgy érezte, ez mindent
megront, de ahogy a mellette édesen alvó Christianre
nézett, érezte, hogy érdemes élni. Brad azon töpren-
gett, hogy élte túl Pilar az egészet. Életében nem látott
még ilyen kínszenvedést, és a végén még egy gyerekük
is meghalt.
- Az élet tele van meglepetésekkel - mondta Brad
elmélkedve. - Azt hittem, soha nem élem túl, amikor
Natalie meghalt.
435
Ő volt Nancy és Todd édesanyja.
- Aztán egyszeriben ott teremtél te, öt évre rá... és
olyan boldog voltam veled. Az élet megajándékoz, ha
már egyszer megbüntetett. Azt hiszem, így lesz ez
Christiannel is. Nagy csapás ért minket... de talán ő
lesz jövendő életünk legnagyobb öröme.
- így legyen - felelte Pilar halkan, és megpróbálta
elfelejteni az apró arcocskát, amelyet már soha nem
láthat... a kisbabáét, akire mindig emlékezni fog.
20. Fejezet
Christian torkaszakadtából ordított, amikor hazavit-
ték a kórházból. Pilar egy apró, kék kötött ruhába öl-
töztette. Gondosan bebugyolálta egy kék takaróba, és
magához szorította, miközben egy nővér a földszintre
tolta a tolókocsiban. Egy segédnővér virággal teli kere-
kes asztallal követte őket. Mindenki tudta, hogy ikreket
várt, de azt senki, hogy az egyikük meghalt. Min-
denből kettőt kaptak, egyet rózsaszínben, egyet pedig
kékben.
Brad kocsival hazavitte őket. Otthon Christiant óva-
tosan betették a szobájába a mózeskosárba. Brad már
korábban kivitte a másik kosarat a garázsba. Nem
akarta, hogy Pilar meglássa. Ám ő tudta, hogy az ko-
rábban ott volt, és amikor este kihúzta a fiókot, hogy
elővegye a kicsi hálóruháját, megtalálta a rózsaszíneket
is. Összeszorult a szíve, alig bírt elviselni ekkora bána-
tot és ekkora örömöt egyszerre. Képtelen volt elfelejte-
436
ni, hogy kezdetben két gyermeke volt, most meg csak
egy van. Hogyan is felejthetné el a kislányát?
Christian jó baba volt, és jól is evett. Pilarnak bőven
volt teje, mintha a szervezete nem vette volna észre,
hogy már csak egy gyereke van. A hintaszékben szopta-
tott, Brad pedig figyelte őket.
- Rendbe tudsz majd jönni? - kérdezte halkan. Ag-
gódott a felesége miatt, aki teljesen megváltozott, mió-
ta a gyerekek megszülettek, és Grace meghalt. Brad
már szinte sajnálta, hogy egyáltalán belefogtak a do-
logba. Oly fájdalmas volt mindez.
- Nem tudom - felelte Pilar őszintén, karján az alvó
gyerekkel. Majd lepillantott fiára, aki oly gyönyörű,
gömbölyű és egészséges volt. A picurka, apró anní Grace
ellentettje. A kislány is gyönyörű volt, ám végtelenül
kicsi. - Nem tudom megérteni, miért történt. Az én
hibám lett volna? Én okoztam valamivel? Helytelenül
táplálkoztam, vagy mindig csak az egyik oldalamon
feküdtem?... Miért?
Szeme újra megtelt könnyel, és Bradre emelte tekin-
tetét, aki mellette állt, és Christiant nézte.
- Vigyáznunk kell, nehogy őt okoljuk - szólalt meg
Brad. - Nehogy később úgy érezze, hogy ő valahogy
nem elég nekünk, és mi többre vágyunk. Azt hiszem,
így kellett történnie - mondta, és lehajolt, megcsókolta
Pilart, majd Christiant. Gyönyörű gyerek volt, és joga
volt a boldog élethez.
437
- Nem okolom őt - felelte Pilar, majd hangosan
felzokogott. - Csak azt szeretném, ha a húga is itt
lenne.
Pedig lehet, hogy mindig köztük lesz, drága emlék-
ként, szereti lélekként. Hisz olyan kevésbe kapaszkod-
hat az ember.
Pilar rémesen aludt, és reggel úgy ébredt, mintha egy
öttonnás súlyt ejtettek volna a mellkasára. Hirtelen
eszébe jutott, mi áll előtte aznap.
Lezuhanyozott, és amint a baba felébredt, megetette.
A mellei hatalmasak voltak, és annyira megteltek tej-
jel, hogy amikor Christian enni próbált, az arcát
összefröcskölte. Erre aztán olyan grimaszokat vágott,
hogy Pilar elnevette magát, annak ellenére, ami a szívét
nyomta. Brad meghallotta.
- Mi a csuda történt itt? - kérdezte, amint fekete
öltönyben belépett a babaszobába. Pilar napok óta
először nevetett, és jólesett hallania.
Megmutatta neki a kicsit, mire ő is elnevette magát.
- Olyan, mint egy kis bohóc, akit szódavízzel arcon
találtak, nem?... Mint Harpo Marx.
- Szerintem - mondta Brad mosolyogva - inkább
Zeppóra hasonlít.
Maga is meglepődött rajta, hogy a fia már ennyire
fontos a számára, hogy már ennyire szereti őt, és hogy
mennyire sajnálja, hogy a húga nélkül jött a világra.
Annyira ártatlan volt, úgy rájuk volt utalva - Brad nem
438
emlékezett a másik két gyerekére; hogy ilyen aprók és
kiszolgáltatottak lettek volna. Ám az is lehet, hogy a
kicsi megérezte: valami szörnyűség történt. Hol a hú-
ga? Vele élt kilenc hónapon keresztül, és most nem volt
sehol. Az ő számára is megrázó lehetett. Ő sem volt
kivétel a gyász alól.
- Felöltözöl? - kérdezte Brad halkan. Pilar bólin-
tott, és letette az alvó babát, miután az jóllakott. Most
minden olyan nagyszerű lenne, ha nem lett volna iker-
testvére. Csak a határtalan boldogságot éreznék. Így
viszont minden félig vidám, félig szomorú, félig gyöt-
relmes, félig gyönyörűséges lett - keserédes és nagyon
fájdalmas. Pilar a kisfiúra nézett, és elcsodálkozott,
hogy máris mennyire szereti őt. De Grace-t is szerette...
Ismerős volt neki az apró arca, már abban a pillanat-
ban, hogy megérkezett, és egy életre belevésődött a szí-
vébe, akárcsak a neve.
Pilar egy egyszerű, fekete gyapjúkosztümöt vett fel.
Fekete harisnyát, fekete cipőt viselt, és még egy fekete
kabátot is talált, ami ráment. Gyászosan állt, és a férjé-
re pillantott.
- Hát nem borzalmas? Ünnepelnünk kéne, helyette
pedig gyászolunk.
És annyi embernek kellett elmondaniuk a hírt.
Mindenki tudta, hogy ikreket várnak, és most el kellett
mesélniük nekik, mi történt.
Hrad betette a gyereket a kocsiba, aki fel sem ébredt.
439
Teljes némaságban hajtottak Montecitóba, a Minden
Szentek a tenger Mellett protestáns templomhoz. Pi-
larnak nem jött ki szó a torkán - úgysem szűnt volna
tőle a fájdalom. Brad bátorítóan megpaskolta a kezét,
amikor leparkoltak. Nancy, Tommy és Marina már vár-
ták őket a járdán. Tommy fekete öltönyt viselt, akár-
csak Brad, és Nancy láthatóan porig volt sújtva, karján
a kisfiával. Nem tudott bébiszittert találni, így végül
elhozta Adamet. Amikor a kicsi megláttapilart és Bra-
det, vidáman felkurjantott. Egy pillanatra megenyhül-
tek a kedélyek.
A lelkész már várt rájuk, és bevezette őket a temp-
lomba. Pilar nem készült fel a látványra, az oltáron
fekve apró, fehér dobozkára, melyet gyöngyvirágok
vettek körül. Kigúnyolta, becsapta, gonoszul elbánt ve-
le a természet. Először oly sokat ígért neki, de a felét
elvette tőle. Pilar torkát sírás szorongatta, attól a pilla-
nattól kezdve, hogy meglátta a ravatalt.
- Nem bírom ki - suttogta Bradnek és arcát kezébe
rejtette. Nancy is sírva fakadt, míg Tommy átvette a
gyereket, Christian pedig békésen szendergett a kocsi-
ülésben. A lelkész arról beszélt, hogy az Isten adta és
elvette, hogy ő adja a nevetést és a sírást, őtőle szárma-
zik az öröm és a bánat. Mégis, szinte elviselhetetlen
volt a fájdalom, amikor megáldotta a kicsi lányt, aki
csupán egy percig volt az övék.
Ettől fogva Pilar úgy érezte, mintha álmodna, mint-
440
ha egy rémálomban élne: Elindultak a halottaskocsi
mögött. A sírnál némán megálltak a bánatos esőben.
Pilar kétségbeesett.
- Nem hagyhatom itt... - zokogta, és Bradbe ka-
paszkodott. Mellettük állt Brad veje és tapintatos tá-
volságban Marina. Nancy a kocsiban maradt a két gye-
rekkel. Nem bírta tovább. Túl szomorú volt a pici
doboz és a lesújtott arcok. Különösen Pilart és Bradet
viselte meg. Brad ezer évet öregedett, Pilar pedig majd-
nem összeesett, amikor a lelkész az utolsó áldást adta
a kis Grace-re.
Pilar egy kis csokrot dobott, apró rózsaszín rózsák-
ból, a dobozkára, hosszasan elnézte, és halkan zoko-
gott. Végül Brad visszavezette a kocsihoz, de ő szinte
azt sem tudta, hol jár. Egész úton hazafelé csak maga
elé meredt, és egy szót sem szólt. Brad és Marina meg-
fogták a kezét, de nem volt mit mondania sem nekik,
sem másnak.
Brad nem tudta, mivel bátorítsa, nem tudta, hogyan
vigasztalhatná meg. Bár maga is átélte a veszteséget,
amikor Grace meghalt, számára mégis ismeretlen volt
a kicsi. Pilar viszont kilenc hónapig hordta a szíve
alatt, és olyan bensőséges kapcsolatban élt vele, mint
amilyenben senki más.
- Jó lenne, ha most lefeküdnél - szólalt meg Brad,
miután hazaérkeztek. A kicsi elkezdett mocorogni,
amikor Brad betette a kosárba.
441
Pilar bólintott, bement a hálószobába, lefeküdt a
fekete ruhájában, és egy szót sem szólt, csak a mennye-
zetre meredt. Arra gondolt, miért nem ő halt meg. Mi-
ért nem dönthet maga az ember? Vajon ő maga mit
választott volna? Rögtön tudta, hogy boldogan felál-
dozta volna a saját életét, csak hogy megmentse őket.
Ezt meg is kísérelte elmagyarázni Bradnek, de ő ször-
nyülködve hallgatta. Bár le volt sújtva a gyerek halála
miatt, a feleségét nem akarta elveszíteni. Egészen mé-
regbe gurult még a gondolatra is.
- Hát nem veszed észre, milyen nagy szükségünk van
rád?
- Nem igaz - felelte Pilar halkan.
- És ő? - mutatott Brad a szomszéd szoba felé. -
Nem gondolod, hogy anyára van szüksége?
Pilar csak a vállát rándította, de nem tudott mit
felelni.
- Ne beszélj így - folytatta Brad. Ám Pilar egész
nap magánkívül volt, nem evett, nem ivott, ami a tejére
is hatással lett, és a gyerek is nyűgösködni kezdett.
Mindannyian legszívesebben csak sírtak volna, tilta-
koztak volna az ellen, ami történt. Pilar legszívesebben
torkaszakadtából ordított volna, de csak ült, és Christi-
anre meredt.
- Szüksége van rád, és nekem is - szólt újra Brad.
- Össze kell szedned magad.
- Minek? - kérdezte Pilar, és kibámult az ablakon.
442
Végül Bradnek sikerült belétöltenie egy teát és egy csé-
sze levest, így lett annyi teje, hogy megetethette a
gyereket.
Pilarnak éjszaka többször is fel kellett kelnie a gye-
rekhez, míg Brad mélyen aludt. A férfit is kimerítette
a nap, és kétségbeesetten aggódott Pilar miatt. Amikor
a nap felkelt, ő már a hintaszékben ült, ölében Christi-
annel. A két gyerekre gondolt. Két különböző lény volt,
külön személyek, külön életek, saját sorssal és jövővel.
Christiannek megvolt a maga sorsa, Grace pedig ha-
mar bevégezte küldetését. Talán ilyen egyszerű volt az
egész. Talán azt kívánta a sors, hogy csak egy pillanatra
legyenek együtt. Pilar hirtelen ráébredt, hogy el kell
őt eresztenie, hogy olykor-olykor előveheti emlékét, de
nem tarthatja magánál állandóan. Bradnek igaza volt,
Christiannek szüksége volt rá. Remélhetőleg sokáig él-
nek majd együtt. Pilar mindig mellette akart állni. Öt
nap óta először elöntötte a béke. Megkapták az áldást,
nem úgy, mint gondolták, de így rendeltetett, és bele
kellett ebbe nyugodniuk.
- Te már fenn vagy? - kérdezte Brad álmosan az aj-
tóban. Kereste az ágyban, de nem találta. - Minden
rendben?
Pilar bólintott, és rámosolygott bölcsen, szomorúan
és nagyon kedvesen.
- Szeretlek - szólalt meg halkan. Brad érezte, hogy
valami megváltozott Pilarban. Valami ugyan a mélyé-
443
ben eltörött, szétszakadt, és majdnem elpusztította őt,
de már megindult a gyógyulás.
- Én is téged.
Brad el akarta mondani, mennyire szomorú, de nem
talált rá szavakat. Nem voltak már szavak, csak nagyon
mély érzések.
Ekkor hirtelen Christian felébredt. Ásított, kinyitot-
ta a szemét, és jelentőségteljesen rájuk nézett.
- Jó kis fickó - mondta Brad büszkén.
- Akárcsak te - tette hozzá Pilar, és megcsókolták
egymást a reggeli napsugárban.
21. Fejezet
Todd hazalátogatott a hálaadás ünnepére. Látni akarta
a gyereket, aki ekkor két és fél hetes volt. Velük akart
lenni az átélt megpróbáltatások után.
Pilar már egy kicsit jobban nézett ki, bár még sok
felesleg volt rajta, és egyelőre nem mozdult ki otthon-
ról. túlságosan gyenge volt még hozzá, teljesen kimerí-
tették a történtek, és még nem érezte magát erősnek
ahhoz, hogy a barátaikkal találkozzon. Túl nagy volt
még a fájdalma.
Todd eleinte nem tudta, mit is mondjon neki, végül
aztán kifejezte együttérzését a gyerek halála miatt.
- Borzalmas lehetett - mondta. Az édesapja ször-
nyen megindította, amikor felhívta őt, és elmesélte
Christian világra jöttét és Grace halálát. Ám Pilart
még annál is jobban meggyötörték a történtek.
444
- Kegyetlen volt - felelte Pilar halkan, bár a sebek
már lassan gyógyulni kezdtek. Még mindig beléhasított
a fájdalom, ha a kislányra gondolt, de már megengedte
magának, hogy örüljön Christiannek. Gyakran beszélt
az édesanyjával is, és sokat segített neki az, amit ő a
saját élményeiről mesélt. Jólesett beszélnie valakivel,
aki ugyanúgy átesett egy ilyen gyászon. Mégsem akarta
még, hogy meglátogassa őt. Nem érzett magában még
elegendő erőt ahhoz, hogy bárkivel is találkozzon -
még a saját anyjával sem.
- Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek lát-
szik - mondta Pilar halkan Toddnak, és arra gondolt,
micsoda küzdelem árán lett terhes, aztán a vetélés...
most pedig Grace. - Az ember úgy gondolja, nem lesz
semmi gond, szépen eltervezi, aztán minden másként
történik. Negyvennégy évembe került, míg rájöttem er-
re, és hidd el nekem, nem volt könnyű.
A gyermekszülés nem a legkönnyebb dolgok közé
tartozott. Mégis, szíve legmélyén tudta, hogy megérte.
Semmiért nem adta volna Christiánt. Még azon az
áron is megérte, amit fizetett érte - még a duplájáért is.
- Hát ti ketten meg min tanakodtok? Megváltjátok
a világot? - tréfálkozott Brad, és leült melléjük.
- Épp azt akartam mondani neki, mennyire szere-
tem őt - mosolygott Pilar mostohafiára és férjére. -
Nagyszerű fiú.
- Hát, ezt jó hallani azok után, hogy milyen pimasz
445
kölyök voltam - vigyorgott Todd. Jóképű fiú volt, és
nagyon hasonlított Bradre.
- Nem volt veled semmi gond - engedékenykedett
Brad - és most sincsen. Mi újság Chicagóban?
- Semmi. De azon gondolkodom, hogy visszajövök
a nyugati partra. lehet, hogy Los Angelesben vagy San
Franciscóban szerzek munkát.
- Nahát, milyen rohadt mázli! - ugratta apja, és Pi-
lar elmosolyodott.
- Örülnénk, ha visszajönnél.
- Vigyázhatnék a gyerekre a hétvégéken.
- Ne dőlj be neki - figyelmeztette Pilart Nancy,
amint melléjük ült. - Valahányszor nálunk van, végig-
alussza Adam éjszakai üvöltéseit, hagyja, hogy játsz-
szon a telefonnal, és sörhabbal eteti, hogy "jókedvű
legyen".
- Aha, és neki is tetszik, nem? Ki a kedvenc nagy-
bácsija?
- Nincs valami sok választása - hűtötte le a nővére.
Kis idő múlva Christian felébredt, és hangosan nyö-
szörögni kezdett a mamája után. Pilar elment megetet-
ni őt, és amikor visszajött, a fiatalok már szedelőzköd-
tek. Todd megcsókolta, és melegen átölelte.
- Csodálatosan nézel ki, az öcsém pedig bámulatos.
- Te is az vagy. Örülök, hogy hazajöttél.
A fiú rápillantott és bólintott. Ő is örült neki. Lát-
szott rajtuk, hogy sok mindenen mentek keresztül. Az
446
apja éveket öregedett, és nyilvánvalóan még mindig ag-
gódott Pilar miatt, mégis már jobban voltak. Pilar még
bánatos volt, de már javulófélben.
- Gondolod, hogy ismét megpróbálják? - kérdezte
Todd a nővérétől hazafelé a kocsiban.
- Nem hinném - felelte Nancy, majd bizalmasan
hozzátette. - Az egyik barátom elment Los Angelesbe
egy mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó speci-
alistához, és azt mondta, látta őket náluk. Soha nem
beszéltek erről, de azt hiszem, Pilarnak nem volt vala-
mi könnyü teherbe esnie. Úgy tettek, mintha nagyon
meglepte volna őket a dolog, de nem hiszem, hogy így
lett volna. Sok munkájuk lehet benne. Most pedig
nagyon megrázta őket a gyerek halála.
Todd bólintott. Nagyon sajnálta Pilart. Mindig is
szerette őt.
- Nem is tudom - szólalt meg Todd egy kis idő múl-
va. - Szerintem így is megérte nekik - mondta, és hát-
ranézett alvó, pufók kis unokaöccsére a hátsó ülésen.
- Nem igaz?
Nancy is hátrapillantott alvó kisfiára, és bólintott.
Santa Monicában Beth egy óriási pulykát sütött, és
éppen utoljára locsolta meg, amikor Charlie megérke-
zett. Hatalmas csokipulykát hozott Annie-nek, Beth-
nek pedig egy szép csokor virágot, hogy az ünnepi asz-
talra tegyék.
- Hüha, mire föl? - kiáltott fel Beth meglepetten,
447
és elérzékenyült. Charlie annyira figyelmes volt. Kilenc
hónapja ismerték egymást, de Beth még soha nem ta-
lálkozott ilyen férfival. Főzött, ajándékokat hozott,
édességet vett nekik, elvitte Őket vacsorázni, és órákig
olvasott Annie-nek. Ilyen férfiról álmodozott egész
életében, és soha nem találta meg. Charlie maga volt
a valóra vált álom, Annie pedig élt-halt érte.
- Boldog hálaadási - mosolygott Charlie, letette a
virágot, Annie pedig azonnal bontogatni kezdte a tarka
ezüstpapírt a csokoládépulykáról.
- Ehetek belőle? - kérdezte izgatottan, és az édes-
anyja azt felelte, hogy ehet egy harapást, de a többit
félre kell tennie vacsora utánra. Annie akkorát hara-
pott, amekkorát csak bírt, és bekapta a pulyka fejét.
Közben Charlie megcsókolta az édesanyját.
- Segíthetek? - ajánlkozott, de már minden készen
állt. Ez alkalommal Beth akart főzni a férfinak, és ez
volt a legbonyolultabb recept, amelyet évek óta elkészí-
tett. Hálaadáskor általában étterembe mentek, vagy
barátokhoz, mert szörnyen lehangoló volt csak kettes-
ben vacsorázni. Idén viszont oly sok mindenért tudott
hálát adni. Minden olyan vidám lett, amióta Charlie
az életükbe lépett. A férfi elűzte a rossz napokat, és
ismét minden a helyére került. Beth érezte, hogy fontos
valakinek, és már nincs egyedül. Nem az ő vállán nyu-
godtak többé az egész világ terhei.
Amikor Annie beteg volt, Charlie feljött hozzájuk,
448
és segített ápolni. Amikor gondja volt a háziúrral, ő
beszélt vele, amikor pedig sztrájk volt a kórházban,
még pénzt is kölcsönzött neki. Beth, persze, az utolsó
centig visszafizette; mihelyst ismét munkába állhatott
- nem akart hasznot húzni a férfiból. Charlie hihetetle-
nül kedves ember volt.
Ősszel közelebbi kapcsolatba került egy nevelőott-
honnal, és szombat délelőttönként továbbra is eljárt
baseballozni egy csapat gyerekkel. Utána gyakran be-
szélt róluk, mennyit jelentenek neki, és hogy mennyire
szeretne örökbe fogadni egy kisfiút, ha összegyűlik rá
a pénz.
Beth még életében nem volt ilyen szerelmes senkibe.
Charlie olyan jó volt hozzá, de egy szóval sem utalt
házasságra. Továbbra is úgy érezte, nincs joga meghá-
zasodni, hiszen nem lehet gyereke. Ám Beth mindig
mondta neki, hogy őt ez egyáltalán nem izgatja, és
még ha nem hajlandó is őt feleségül venni, tudnia kell,
hogy vannak nők, akik mindent megadnának érte, gye-
rekkel vagy anélkül.
- Miért csinálsz ebből ekkora ügyet? - kérdezte Beth
egyik este, miután Annie-t lefektették, és már szeret-
keztek. A szexuális életük tökéletes volt, és szinte hihe-
tetlennek tűnt, hogy Charlie-nak nem lehet gyereke.
Ám Beth jól tudta, hogy az egyik dolog még nem jelen-
ti a másikat. - Nem értem, miért csinálsz ebből ekkora
ügyet - korholta Beth. - Egy rakás embernek nem lehet
449
gyereke. Hát aztán? Mi lenne, ha miattam nem lehetne?
Talán másként éreznél irántam?
Charlie először gondolt erre, és be kellett látnia,
hogy nem.
- Sajnálnám, mert nagyon jó vagy hozzájuk, és gye-
reked kéne hogy legyen... de attól még szeretnélek -
felelte gyengéden, és aztán témát váltottak. Oly sok
mindenről beszélgettek, ha együtt voltak.
Hálaadáskor egész vacsora alatt csevegtek. A pulyka
csodálatos volt, akárcsak a krumplipüré, a borsó és
a töltelék. Beth mindent beleadott, ahogy Charlie is
szokta, de szégyenlősen megjegyezte, hogy szerinte a
férfi főztje jobb szokott lenni.
- Ugyan már - felelte Charlie mosolyogva. - Egé-
szen fantasztikus.
A legjobb pedig az egészben az volt, hogy együtt
lehettek.
Vacsora után elmentek egy hosszú sétára. Annie ide-
oda futkározott előttük, és mire hazaértek, már kelle-
mesen elfáradt.
Nyolc órakor ágyba dugták, aztán tévét néztek,
Charlie pedig csodálatos pattogatott kukoricát készí-
tett. A műsor felénél Charlie-t elöntötte a vágy, és úgy
csókolóztak a pamlagon, mint két gyerek. A végén már
azt sem tudták, mit néznek. Annie mélyen aludt, ők
pedig belopóztak Beth szobájába, halkan bezárták az
ajtót, és egy pillanat múlva, vágytól mámorosan, mezí-
450
telenül feküdtek . egymás karjaiban.
- Istenem, Charlie... - próbált Beth szóhoz jutni
utána. - Hogy tudod így csinálni?
Még noha, senkivel nem volt ilyen, mint a férfival.
Charlie-nek is csodálatos volt, mert nagyon szerette
Betht, kívánta, és tudta, hogy bízhat benne - ő nem
fogja megbántani. Három évvel ezelőtt elkápráztatta
Barbie, de most már maga is tudta, hogy nem ő volt
az igazi. Charlie sok mindent megtanult, és sok min-
dent másképp látott, mint akár csak hat hónappal eze-
lőtt. Beth megváltoztatta az életét, sőt még a saját gye-
rekről alkotott elképzelését is. A nő eszébe juttatta,
Charlie hogyan érezne őiránta, ha miatta nem lehetné-
nek gyerekeik. Hirtelen belátta, hogy mindez mit sem
számítana, úgy is szeretné, és Bethnek joga Lenne a
teljes élethez még úgy is, ha nem lehetne gyereke.
Az egész kérdés veszített a jelentőségéből, és meg-
szünt a bűntudata amiatt, hogy mire nem képes, hogy
mije nem lehet, és hogy mit nem tud adni. Annyi
minden mást adhatott neki, és már alig várta, hogy
megtehesse.
- Valamit kérdezni akarok tőled - szólt végül, karjá-
ban Bethszel. Beth odafordult felé, és Charlie elmoso-
lyodott azon, mennyire hasonlít Annie-re. - Először
is azt akarom mondani, hogy nagyon szeretlek - foly-
tatta, és Beth nyomban remegni kezdett. Tudta, hogy
Charlie úgy érzi, nem házasodhat meg újra, se vele,
451
se mással, és azt hitte, most bejelenti, hogy odébbáll,
hogy szép volt, de ennyi volt. A teste megremegett,
a szeme könnybe lábadt, és nem akarta hallani, mit
mond Charlie.
- Nem kell semmit sem mondanod - szólalt meg
Beth, remélve, hogy elbátortalanítja Charlie-t. - Te is
tudod, hogy én is szeretlek téged.
Beth csak feküdt, és azért fohászkodott magában,
nehogy Charlie azt mondja, amitől rettegett. Ám a fér-
fi nagyon komolyan nézett rá.
- Valamit meg akarok kérdezni tőled.
- Miért?
Beth nagy kék szeme hatalmasra tágult.
- Azért, mert fontos vagy nekem, és nincs jogom
ahhoz, hogy elfoglaljam az életedet, mintha az enyém
lenne.
- Ne butáskodj... olyan... olyan jól megvagyunk
egymással. Mással el sem tudnám képzelni az élete-
met... Charlie, ne...
- Mit ne? - nézett rá Charlie meglepődve.
- Ne menj el!
Átkarolta a férfi nyakát, és úgy zokogott, mint egy
kislány. Charlie csodálkozva nézte.
- Úgy nézek én ki, mint aki megy valahová? Nem
menésről van itt szó, hanem maradásról - mosolygott
Charlie, és mélyen meghatotta az asszony viselkedése.
- Hát maradsz? - kérdezte Beth döbbenten, könny-
452
áztatta arccal, szenvedélyes pillantással.
- Ha megengeded. És azt is szeretném, ha te is ma-
radnál. Azt akartam megkérdezni... - tétovázott egy
pillanatra - ... hozzám jönnél feleségül, Beth?
Az asszonynak fülig ért a szája, és olyan hevesen
csókolta meg Charlie-t, hogy az ágy belenyekkent. -
Igen - kapkodta Beth a levegőt, amikor újra szóhoz
jutott, Charlie pedig boldog nevetéssel hempergett vele
az ágyban.
- Ó, jaj, hogy szeretlek! És mikor?... - Aztán aggo-
dalmasan a nőre nézett. - Biztos vagy benne? Még ak-
kor is, ha nem lehet gyerekünk?
Biztos akart lenni benne, és Beth most az egyszer
még elutasíthatta.
- Azt hittem, hogy örökbe fogadunk - felelte Beth.
- Ezt mikor mondtuk?
- Azt mondtad, hogy örökbe akarsz fogadni egy kis-
fiút, de lehet, hogy kettőt.
- De az akkor lett volna, ha egyedül maradok. Most
itt vagy nekem te és Annie. így is szeretnél örökbe fo-
gadni, Beth?
- Azt hiszem, igen - bólintott Beth elgondolkozva,
majd Charlie-ra nézett. - Otthont adnánk valakinek,
akinek igazán szüksége van rá. Igen, tényleg sze-
retném...
- Beszéljünk először az esküvőről. Mikor?
- Nem is tudom - mosolygott Beth. - Holnap. Jövő
453
héten. A karácsony előtti héten szabadságra megyek.
- Karácsonykor - ragyogott Charlie. - A szabadság-
gal pedig ne legyen gondod. Szeretném, ha otthagynád
a munkádat. Ne kelljen éjszaka robotolnod, ha már
összeházasodtunk. Részidős állásban dolgozhatnál va-
lahol, amíg Annie iskolában van, vagy megszerezheted
a nővérképesítést, ha akarod.
Bethnek csak egy évig kellett volna iskolába járnia,
Charlie pedig elintézte volna a többit.
- Akkor karácsonykor - mosolygott Charlie. Ismét
magához szorította az asszonyt, és a testükkel is meg-
erősítették elhatározásukat.
22. Fejezet
Charlie és Beth karácsony napján házasodtak össze
Westwoodban, az Egyesített Metodista Egyház temp-
lomában. Rajtuk kívül csak Annié volt jelen. Utána
néhány barátjuknak szerény fogadást adtak a helyi ét-
teremben. Természetesen Mark is ott volt legújabb ba-
rátnőjével. Charlie épp ilyesmire vágyott. Nem volt
semmi felvágás, mint a Bel Airben, és ripacs vendégek
sem. Nem volt mivel dicsekedjen. Igazi nőt talált, igazi
életet és egy kislányt, aki már az övé volt. Már beszél-
tek vele arról, hogy Charlie örökbe fogadná, ő pedig
kijelentette, hogy Annie Winwood szeretne lenni.
A mézeshetekre hármasban San Diegóba utaztak.
Elmentek az állatkertbe, és megnézték a haditengeré-
szeti támaszpontot. Egy csinos kis szállodában szálltak
454
meg, amelyet Charlie már ismert, és sokat sétáltak a
tengerparton. Ez volt az, amire Charlie egész életében
vágyott, de soha nem kapott meg, mígnem Beth meg-
változtatta számára a világot.
Beth felmondott a munkahelyén, és Annie iskolájá-
nak irodájában kapott állást. Minden összevágott.
Szeptemberben vissza akart menni a nővériskolába,
hogy megszerezze a képesítést.
- Te is olyan boldog vagy, mint én? - kérdezte Char-
lie, miközben karácsony után egy nappal mezítláb sé-
táltak a tengerpart fövenyén. Csodálatos napjuk volt.
A homok hűvös volt, de elég meleg ahhoz, hogy Annie
is mezítláb legyen. Boldogan futkározott előttük oda-
vissza, akár egy kiskutya.
- Azt hiszem, én boldogabb vagyok - mosolygott
Beth. - Soha életemben nem éreztem magam még így.
Az életem akkora felfordulás volt, amikor először férj-
hez menfem. Buta voltam, és fiatal, a férjem pedig egy
strici. Semmi jó nem születhetett egy olyan zavaros vi-
szonyból.
- De igen - mosolygott Charlie. - Annie.
- Ez igaz. Azt hiszem, mindenen van valamilyen ál-
dás. Csak néha sok időbe telik, míg az ember ész-
reveszi.
Charlie még mindig nem tudta, miféle áldás lehetett
Barbie-val kötött házasságán. Hatalmas csalódás
volt. Fő, hogy véget ért, és miist boldog jövő elé nézhet-
455
tünk Bethszel. Ez a jövő mindennel kecsegtetett, amire
valaha is vágyott: barátsággal, gyengédséggel, őszinte-
séggel és szeretettel.
- Remélem, hogy olyan boldoggá tudlak tenni, ami-
lyenné te tettél engem - mondta Charlie, és átkarolta
Beth vállát. Beth pedig mosolygott - biztonságban
érezte magát, amikor a férfi mellette volt.
- Már is sikerült - felelte halkan, Annie pedig feléjük
integetett.
- Gyertek már! - kiáltotta a szélben. - Micsoda
kagylók!
Egymásra mosolyogták, és futásnak eredtek. Nevet-
ve kergették egymást a fövenyen, miközben a nap ma-
gasra hágott a téli égen, és áldással ragyogott le rájuk.
A karácsony Goode-éknál mindig is teljes zűrzavarban
telt, az idén viszont, ha lehet, még inkább. Ott volt
Gayle és Sam családostul, Andy és Diana pedig szintén
visszatért a szülői házba, persze Hilaryvel együtt. Dia-
na nyolc és fél hónapos terhes volt. Hilary után döcö-
gött, és megpróbálta elkapni. A kislány a bútorokba
kapaszkodott, és amit csak elért, mindent lerámolt.
- Kis örökmozgó, nem? - csodálta Diana. Gyönyörű
gyerek volt, boldog kislány, és az öröm végtelen forrása
Andy és Diana számára. Hirtelen csöppent az életükbe
Hilary, most pedig a saját gyerekük. Szinte beleszédül-
tek, és Diana soha nem volt még életében ilyen boldog.
A terhességével nem voltak gondok, és pompásan érez-
456
te magát.
Természetesen meghosszabbította az anyasági sza-
badságát, és az újság csak júniusban várta vissza.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Jack vidáman, mi-
közben Diana és a felesége az asztalt terítették, Sam
pedig megpróbált elcsitítani egy veszekedést két idő-
sebb csemetéje között.
- Jól - mosolygott Diana, és eszébe jutott a nap,
amikor Jack megmondta neki, hogy terhes, ő pedig
bolondnak nézte.
- Úgy gondolom, bármelyik pillanatban várható.
- Még majdnem három hetem van hátra - felelte
Diana tudálékosan, de Jack csak a fejét csóválta, el-
fintorodott, sógornője hasát méricskélte, majd óva-
tosan megtapintotta. Mintha egy hatalmas dinnye lett
volna.
- Szerintem sokkal közelebb van, mint gondolnád,
Di. Gyakorlatilag már a lábad között van. Mikor voltál
orvosnál utoljára?
- Ó, az isten szerelmére, Jack - szólt rá a felesége -
ne játssz már dr. Kildare-t. Karácsony van.
- Csak azt magyarázom, hogy hamarabb lesz, mint
gondolná. A gyerek nagyon lent van, és fogadok, hogy
a fej már be is illeszkedett.
- Na persze. Nekem is ezt mondtad, aztán két és fél
héttel túlhordtam.
- Jól van - rántotta meg Jack a vállát. - Én is téved-
457
hetek - felelte, majd Dianához fordult. - Komolyan
beszélek. Meg kellene vizsgáltatnod magadat a napok-
ban. Szerintem tényleg nagyon lent van. Még soha nem
láttam nőt, akinél ilyen mélyen volt a gyerek, és még
nem vajúdott.
- Lehet, hogy én is vajúdok, csak még nem tudok
róla - nevetett Diana, majd megnyugtatta sógorát,
hogy hétfőn felkeresi az orvosát.
- Láttam már ennél vadabb dolgokat is - nevetett
Jack, és elment poharazni az apósával. Nem volt ma
ügyeletben, és végre kicsit kiengedhetett.
A lányok, mint mindig, segítettek az édesanyjuknak,
és amikor elkészült a sült, a férfiak felvágták, és az
ebédlőasztalra helyezték. Mindenkinek jókedve volt az
idén, a gyerekek elevenek voltak, de jól neveltek, és
már mindenki réges-rég megbocsátotta Diana hála-
adáskori kifakadását. Mikor megtudták, mi történt ve-
le, valamennyien megértőek lettek az irányában. Még
Gayle is megenyhült.
- Nem eszel semmit - mondta Dianának nővére az
asztal túloldaláról.
- Nincs rá hely - felelte Diana, és Andyre pillantott,
aki Seamusszal beszélgetett nagyban. Ír sógoruk min-
dig tele volt vad történetekkel. Általában valamennyit
csak kitalálta, de mindig mulatságosak voltak.
Amikor az édesanyja kiment, hogy másodszorra te-
lerakja a tálakat, Diana utána ment a konyhába, hogy
458
segítsen. Azt mondta, fáj a háta, és mozognia kell.
Amint a konyhába indult, Andynek feltűnt, hogy fele-
sége mennyire zavarodott. Aztán észrevette, hogy Jack
is figyeli. Diana a derekát dörzsölgette, aztán vissza-
jött, majd megint kiment a konyhába. Sam halkan
odasúgta Jacknek:
- Szörnyen nyugtalan.
Jack bólintott, és folytatta a csevegést. Néhány perc
múlva Diana is visszaűlt székére, és nem látszott rajta
semmi. Nevetgélt, beszélgetett, majd hirtelen elhallga-
tott, és a férjére meredt. Ám Andy nem vette észre.
Diana elnézést kért, és felment az emeletre, majd né-
hány perc múlva visszajött, és egy szót sem szólt.
Csak a desszert után mondott annyit Samnek, hogy
nem érzi valami remekül magát, és felmegy egy kicsit
ledőlni. Megkérte, ne szóljon senkinek se, csupán eny-
he gyomörrontás az egész.
Andy csak egy óra múlva kezdte keresni a feleségét,
de sehol sem találta.
- Látta valaki Dianát?
- Fönt hány az emeleten - jelentette a legidősebb
unokahúga, Andy pedig azonnal felrohant hozzá.
- Nem gondolod, hogy neked is fel kéne men-
ned? - kérdezte Gayle a férjétől, de ő csak tréfál-
kozott.
- Épp az előbb mondtad, hogy törődjek a magam
dolgával.
459
- Lehet, hogy tévedtem.
- Biztosan túl sokat evett. Majd hívnak, ha szüksé-
gük lesz rám. De egyébként, még ha elkezdődik is a
vajúdás, ez az első gyereke, úgyhogy még akkor is ráér,
ha gyalog megy be a kórházba.
- Rém vicces. Te is tudod, nekem hogy volt.
Gayle alig ért be idejében a kórházba az első két
gyerekével, a harmadikat meg a konyhában szülte.
- Nem vagyunk egyformák - emlékeztette Jack, ami
Dianára különösen is igaz volt.
Néhány perc múlva Andy aggódva jött le az eme-
letről.
- Azt mondja, fáj a hasa - súgta Jacknek halkan.
- Néhányszor hányt, és szörnyű görcsei vannak. Gon-
doltam, hazaviszem, de mozdulni sem akar. Azt is
mondja, hogy nagyon megfájdult a háta, amikor a ma-
mának segített a vacsoránál.
Jack végighallgatta, majd kettesével szedte a lépcső-
ket az emeletre. Andy követte.
- Hahó - szólalt meg Jack vidáman. - Hallom, ró-
kát fogtál.
- Rémesen érzem magam - vallotta be Diana,
kezét hatalmas hasán tartotta, és megvonaglott az
arca.
- És milyen az a rémes? - kérdezte Jack nyugodtan,
de már tudta a választ, és megdöbbent, amikor megta-
pintotta a hasát. Kőkemény volt, és megint rátört egy
460
fájás.
- Rosszul vagyok, és szörnyű görcseim vannak... és
a hátam... - mondta Diana, és belekapaszkodott az
ágyba, amikor egy újabb fájás jött. - Biztosan ételmér-
gezés... de ne mondjátok el a mamának...
Sápadt volt, amikor újra Jackre nézett, és ő elmoso-
lyodott.
- Nem hinném. Szerintem vajúdsz.
- Most? - kérdezte Diana döbbenten és kicsit meg-
rettenve. - Hiszen nincs még itt az ideje.
- Nekem úgy tűnik - mondta Jack, és Dianának is-
mét fájása lett. Jack ezt már mérte is, hosszú volt és
erős, és kíváncsi volt, milyen gyakran ismétlődnek. Két
perc múlva már meg is jött a válasz. Fintorogva pillan-
tott Andyre. - Milyen régóta tartanak ezek?
- Nem is tudom - felelte Diana bizonytalanul. - Iga-
zából egész nap voltak görcseim. Azt hittem, csak vala-
mi rosszat ettem...
Zavarban érezte magát, amiért még azt sem vette ész-
re, hogy vajúdik.
- A magzatvíznek semmi jele?
Diana sokkal előrébb tartott már, mint gondolta, és
szívesen megvizsgálta volna, de nem volt benne biztos,
hogy sógornője megengedné.
- Semmi - felelte Diana határozottan. - Csak egy
kis folyásszerűség, tegnap reggel óta, de nem olyan erő-
sen - felelte, és minden erejével azon volt, hogy bebizo-
461
nyítsa, Jack téved. Jól emlékezett, mit állt ki Jane Hila-
ry születésekor, és most már tényleg megijedt.
Jack Andyre pillantott, majd Dianára, és elmoso-
lyodott.
- Drága gyermekem, az volt a magzatvíz. Nem kell
annak vízözönnek lennie. Azt hiszem, a legokosabb
az lenne, ha tüstént bevinnénk a kórházba.
Ám amint ezt mondta, Diana megragadta karját,
és szinte kiabált:
- Ne!... ne! Ez semmiség...
Mégis akkora volt a fájdalma, hogy már beszélni
sem tudott, és már azt sem hallotta, a többiek mit mon-
danak. Kimerülten pihegett, amikor a fájás véget ért,
de egy percen belül jött a következő, és Diana felki-
áltott.
- Ó, istenem... mi ez... Andy... Jack...
Jack a fürdőszobába rohant, megmosta a kezét, és
egy halom törülközővel tért vissza. Gyorsan Diana alá
tette Őket, majd gyengéden megvizsgálta az asszonyt,
de ő észre sem vette, ahogy Andy karját markolta és
nyüszített. Nagyon szenvedett, és már azt sem tudta,
mi történik vele. Ekkor egy borzalmas égő érzés töltöt-
te el, majd egy olyan tolöfájdalom, mintha egy
expresszvonat akarna kitörni belőle.
- Ó, istenem... jön... jtin... - mondta Diana kétség-
beesve, és férjére nézett, majd sógorára. Jack bólintott,
és Andyre pillantott.
462
- Igen, Di... - felelte. Nem is volt kétséges, hogy a
szülés megindult. Nagyon higgadtan Andyhez szólt:
Andy, hívd a 911-et. Hívd ki a mentőket, mondd meg
nekik, hogy jöjjenek ki egy szüléshez, és hogy van már
orvos. Az asszony jól van, és minden simán megy. Va-
lószínűleg már tegnap óta enyhe vajúdása volt, és
nem is tudott róla. .
- Ne menj el - kiáltott Diana, amint Andy elindult,
de Jack határozottan bólintott, hogy gyorsan telefo-
náljon. Amint Andy kilépett a szobából, újabb hatal-
mas fájás következett, mintha megint az expresszvonat
akarna kitörni. Jack szétfeszítette Diana lábát, és már
látszott a baba feje.
- Nyomd, Di... rajta... nyomd ki a gyereket...
- Nem megy .. nagyon fáj... ó, istenem... álljon le...
álljon le...
Szerette volna, ha abbamaradnának a fájások, de
erről szó sem lehetett. Amikor Andy visszatért, mond-
ta, hogy a mentők útban vannak. Lent még senki nem
tudta, mi történik az emeleten. Nem volt rá idő, hogy
szóljanak nekik.
- Nyomd, Di - mondta Jack, amikor újból jött a
fájás. Már percenként jöttek, majd Diana hirtelen nyö-
gött egy nagyot. Jack a lábát tartotta, Andy pedig a
vállát, a baba pedig jóformán kirepült belőle, egyene-
sen Jack kezébe. Hatalmas kisfiú volt, borzas szőke
hajjal, és megdöbbentően hasonlított a nővérkéjére.
463
Diana ámulattal nézett a babára, az pedig őrá, és Andy
felkacagott. Ez volt a legcsodálatosabb látvány, amit
Valaha is látott.
Diana visszahanyatlott a párnára, rámosolygott fér-
jére, és azt mondta, hogy nagyon szereti őt.
- Olyan gyönyörű... és rád hasonlít.
Aztán Jackre nézett, fáradt mosollyal:
- Talán mégiscsak igazad lehetett...
Mindhárman felnevettek, és a kicsi felsírt nagybáty-
ja kezében. Ebben a pillanatban meghallották a
mentőt.
Nem ártana, ha lent elmondanád, mi történt -
mondta Jack Andynek, aki még mindig a történtek
hatása alatt volt. Karácsonyi vacsorára jöttek, és egy
babával mennek haza. Soha nem úgy történtek a dol-
gok, mint ahogy eltervezték.
Andy lerohant a földszintre, és elújságolta, hogy fia
született, miközben apósa már az ajtót nyitotta a men-
tősöknek.
- Fent vannak - hívta őket Andy, és mindenki döb-
benten állt.
- Jól vannak? - kérdezte apósa, miközben Diana
édesanyja és testvérei felfelé rohantak a lépcsőn. Sea-
mus hátba veregette - Andyt.
- Nem szeretitek a félmunkát, mi?
Jack már tisztába tette Dianát, majd elvágta a köl-
dökzsinórt az eszközökkel, amelyeket a mentősök
464
hoztak. Egy perc múlva pedig már mindketten bebu-
gyolálva, egy hordágyon feküdtek, és vitték őket a
mentőkocsiba. Mindenki körülugrálta őket, és gratu-
láltak nekik. Andy megköszönt mindent Jacknek, és
Diana integetett. Rosszabb volt, mint gondolta; de bi-
zonyos szempontból jobb: gyorsan lezajlott.
Amikor már a mentőben ültek, Sam megígérte, hogy
magához veszi Hilaryt, míg Diana haza nem mehet
a kórházból.
- Tőletek aztán nem unatkozik az ember - mormog-
ta az édesapja, amikor becsukta utánuk az ajtót, majd
pezsgőt bontott, és töltött mindenkinek, egy kicsit még
a gyerekeknek is.
- Andrew-ra, Dianára és a gyerekeikre - köszöntöt-
te őket ünnepélyesen, és a felesége sírva fakadt,
hiszen mindnyájan tudták, mennyit szenvedtek mind-
ezért.
- Ő a legcsodálatosabb lény, akit valaha is láttam -
suttogta Diana Andynek a mentőautóban, és a mellére
szorította a bebugyolált csecsemőt. A kicsi nagy sze-
mekkel nézett körül, telve kíváncsisággal. Nagyon fi-
gyelmes volt, és nyugodt.
- Várd csak meg, míg Hilary meglátja - szólalt meg
Andy, és egymásra mosolyogtak. Kilenc hónap alatt
két gyerekük lett, ínségből bőség, szinte egy pillanat
leforgása alatt.
Csak egy éjszakát maradtak a kórházban, és másnap
465
már otthon is voltak, Hilaryvel együtt. A kicsit Willi-
amnek nevezték, Diana apja után.
- Billy és Hillie - nevetett Diana, amint elnézte kisfi-
át, aki a hálószobájuk sarkában aludt a rácsos ágyban.
Hirtelenjében apróságok vették őket körül, akikre
olyannyira vágytak. Valóságos áldásözön.
- Csodálatos vagy - suttogta Andy, és megcsókolta
feleségét.
- Te is.
Diana visszacsókolta, elfeledve a gyötrelmeket, az
ürességet és bánatot.
23. Fejezet
Andy és Diana gyermekeikkel együtt töltötték harma-
dik házassági évfordulójukat, Hawaiin, a Waikiki-
tengerparton.
Hilary már tizennégy hónapos volt, totyogott, és fel-
fedezőutakra járt. Szerette a homokot, a tengert, a szü-
leit és az öccsét, Williamet. Billy pufók volt, egészsé-
ges, öt és fél hónapos, és már gügyögött és nevetgélt.
Sok dolog volt velük. Diana éjjel-nappal velük foglal-
kozott, és két hét múlva kellett visszamennie a Today's
Home-hoz, de csak részidőre. Továbbra sem szeretett
volna elmenni hazulról, de Andynek is segíteni akart.
Két gyerekkel már kellett a pénz, és még így is le
kellett mondaniuk némi fényűzésről, amihez már hoz-
zászoktak. Diana mégsem akart visszamenni teljes ál-
lásba, és ezzel Andy is egyetértett. Diana már így is
466
előre rettegett, mi lesz, ha otthon hagyja őket. Épp
most vettek fel valakit, hogy a gyerekek gondját viselje,
míg ő dolgozik. Egy kedves német lányt találtak, aki
már korábban is volt gyerekek mellett. Ápoltnak és
rendesnek tűnt, és szépen beszélt angolul. Csak arra
az időre vették fel, míg Diana munkában volt. A fenn-
maradó időben Diana maga akarta ellátni őket, Andy
segítségével.
Andyt előléptették a társaságnál, és az irodában ki
sem látszott a munkából. Mégis mindig boldogan ment
haza, és örömmel látta felesége elégedett pillantását,
hiszen minden álmuk valóra vált. Még azt sem bánták,
amikor elromlott a mosógép, és mindenhol hegyekben
állt a piszkos pelenka, meg amikor Hilary csodálatos
freskókat remekelt Diana rúzsával a hálószobájuk falá-
ra. Néhány évig még így telik az élet, de mindketten
érezték, milyen gyorsan elröppennek ezek a drága pil-
lanatok.
- Milyen drágák a gyerekei - mondta nekik egyik
nap a parton egy ohiói asszony. - Milyen idősek?
- Öt és tizennégy hónaposak - mosolygott Diana,
az asszony pedig elcsodálkozott: Még közelebb voltak
egymáshoz, mint a sajátjai, akik között tizenhárom
hónap volt a különbség, és még így is roppant lefoglal-
ták őt.
- Nem is tudja, - milyen szerencsés, hogy ilyen
könnyen szül gyerekeket - mondta komolyan. - Csodá-
467
latos családja van. A Jóisten áldja meg.
- Köszönöm szépen - felelte Diana, és boldogan a
férjére mosolygott.
Júliusban, egy délután, Charlie elvitte Betht és
Annie-t Rosemeadbe. Bekanyarodtak egy csendes utcá-
ba, és egy baljós téglaépület felé vették útjukat. Charlie
már régóta várta ezt a pillanatot, és egy szó sem jött
ki a torkán, amikor leparkolta a kocsit. Beth megfogta
a kezét, és Annie is érezte, hogy fontos dologról van
szó. Tudta, mi fog történni, és hogy miért jöttek, de
Beth nem volt egész biztos abban, hogy a kislánya meg
is értette.
Charlie és Beth már több alkalommal jártak itt ta-
nácsadáson és megbeszéléseken. Az intézetet apácák
vezették. Charlie-nak pusztán az épülettől is fájdalmas
emlékek jutottak az eszébe. Nagyon sok ilyen intézet-
ben megfordult. Emlékezett a rózsafüzér zörgésére,
ahogy az apácák mennek a folyosón, a rideg, sötét éj-
szakákra a keskeny ágyon, a rémálmokra és az állandó
félelemre, hogy megfullad az asztmától. Már attól is
nehezebben vette a levegőt, hogy ilyen helyen volt, és
ösztönösen megfogta Beth és Annie kezét, miközben
vártak.
- Voltál már itt? - suttogta Annie, Charlie pedig bó-
lintott. - Nem tetszik.
- Senkinek sem tetszik, kicsim. Ezért vagyunk itt.
Meg akartak menteni egy lelket ebből a magányos
468
börtönből.
Már találkoztak a gyerekkel, és Charlie rögtön a szí-
vébe zárta, ahogy megpillantotta. Négyéves volt, és
nagyon kis növésű, ahogy az apácák mondták. Légző-
szervi elégtelenséggel született, és sajnálattal közölték
Mr. Winwooddal, hogy a gyerek asztmás. Persze, ha
nem felel meg, van még egy kislány... de az apácák
elképedve hallgatták, hogy mindez tökéletesen megfe-
lel Winwoodéknak.
A szociális munkások leinformálták Betht és
Charlie-t, sőt még Annie-vel is beszéltek, és elégedetten
tapasztalták, hogy a kisfiúnak jó otthona lesz. Persze,
nem volt csecsemő, és nehéz lehet az átállási időszak.
- Tudjuk - felelte Charlie halkan. JÓL emlékezett,
milyen kétségbeesetten próbálkozott, hogyan főzött,
takarított, csak hogy szeressék egy kicsit. Aztán, hogy
hogyan vitték vissza minduntalan, és milyen rosszul
érezte magát a vaságyon és a csomós matracon, a hi-
deg, huzatos hálótermekben, melyektől annyira félt.
Kinyílt egy ajtó, és két apáca lépett be. Charlie meg-
hallotta a rózsafüzérek zörgését, de amikor rájuk né-
zett, meglátta gyengéd arcukat, és suhogó ruhájuk mö-
gött megpillantotta a kisfiút. Sovány, sápadt gyerek
volt, kordbársony nadrágot, egy sokat próbált tenge-
részkék pulóvert és kifakult tornacipőt viselt. Haja vi-
lágosvörös volt. Rettegve nézte hármukat. Egész nap
a szobájában bujkált, remegve, hogy nem jönnek érte.
469
Annyit már tudott, hogy az emberek soha nem teszik
azt, amit megígérnek. Az apácák mondták neki, hogy
aznap jönnek érte Winwoodék, de ő nem hitt nekik.
Tudta, hogy elviszik valahová, de nem tudta, pontosan
hová és mennyi időre.
- Eljöttek érted Winwoodék - szólalt meg halkan
a magasabb apáca, és Bernie bólintott. Hát mégis el-
jöttek érte. Még mindig nem tudta elhinni.
Kérdőn nézett mindhármukra, mintha nem hinne a
szemének, és Charlie lassan odament hozzá.
- Szia, Bemie - szólalt meg Annie óvatosan, mire
a kisfiú elköhögte magát. Már napok óta asztmás ro-
hamai voltak, és halálra volt rémülve, hogy meggon-
dolják magukat, ha kiderül.
Charlie könnyes szemmel nézte, majd kitárta a kar-
ját, és a kisfiú lassan odament hozzá.
- Hazaviszünk téged..: örökre. A papád szeretnék
lenni... és most már ő a mamád... és Annie a testvéred.
- Mint egy igazi családban? Örökre? - nézett rá nagy
szemekkel a kisfiú, némi gyanakodással. Ezt már ko-
rábban is mondták neki, de négyévesen nem értette
meg egészen, és nem is hitt nekik. Csak abban remény-
kedett, hogy eljönnek, és megint elviszik valahová.
Nem vágyott többre.
- Örökre - mondta Charlie gyengéden, és érezte,
hogy kalapál a szíve. Tudta, milyen érzés ez. Őt mindig
csak egyf időre vitték el, aztán visszahozták. Soha nem
470
kötelezték el magukat mellette.
- Nekem nincs családom. én árva vagyok.
- Már nem, Bernie.
Készek voltak teljes gyámságot vállalni felette. Az,
apácák azt mondták róla, hogy aranyos fiú, nagyon
okos, jó szándékú és kedves. Születésekor adták be,
anita már több családnál járt, de senki nem fogadta
örökbe az asztmája miatt. Túl sok gondot jelentett
volna.
- A macimat is magammal hozhatom? - kérdezte
Bernie óvatosan, és .újra Annie-re pillantott. A kislány
mosolygott rá:,
- Persze. Minden holmidat magaddal hozhatod -
felelte Charlie.
- Szép játékaink vannak otthon - bátorította Annie,
és a vöröshajú kisfiú lassan elindult Charlie felé. Mint-
ha csak Charlie vonzotta volna, mintha megérezte vol-
na rajta, hogy sok mindenben hasonlítanak egymásra,
és hogy nála biztonságban lehet.
- Veletek szeretnék menni - mondta a férfinak, aki
annyira az apja akart lenni.
- Köszönjük szépen - felelte Charlie, és a karjába
vette. Szívesen mondta volna neki, mennyire szereti,
de csak tartotta karjában, míg Bernie belé kapaszko-
dott, és ekkor, a létező leggyengédebb hangon, Bernie
azt a szót suttogta, amire Charlie egész életében
vágyott.
471
- Papa - mondta, arcát Charlie mellébe fúrva, Char-
lie pedig behunyta szemét, és mosolygott a könnyein át.
Pilar és Brad csöndesen töltötték házassági évforduló-
jukat. Sok mindenért lehettek hálásak, és sok minden
volt, amin elgondolkozhattak. Christian csodálatos
gyerek volt. Hét hónaposan óriási örömet jelentett ne-
kik. Valósággal imádták.
Pilar felvett egy gyereklányt, és négy hónap után visz-
szament dolgozni, de csak délelőtt volt munkában, és
előszeretettel jelent meg babakocsival a bíróságon.
Brad mindenkinek eldicsekedett fiával, és végül már
az emberek sem kérdezgették, hol az ikertestvére.
Hosszú, kemény harc volt, és sokat kivett belőlük.
Brad mindig mondta, örül, hogy belefogtak, de soha
nem vállalkozna rá újra. Pilar pedig azzal ugratta,
hogy biztosan hiányoznak neki dr. Ward disznó filmjei.
A doktornőt értesítették az ikrek születéséről és arról
is, hogy az egyik meghalt, ő pedig kedves levélben vála-
szolt. Pilar mindig emlékezett rá, mit mondott egyszer,
hogy nincsenek semmire sem biztosítékok, és hogy né-
ha a termékenység, csakúgy, mint a terméketlenség is
lehet egyfajta áldott teher. Számukra is az volt, ám
az utóbbi hónapokban a mérleg nyelve erősen a jó ol-
dalra lendült. Christian kifogyhatatlan örömforrást je-
lentett a számukra, és Pilar minden pillanatban hálát
rebegett, hogy a családalapítás mellett döntött, amíg
még dönthetett.
472
Ekkor már az édesanyja is meglátogatta őket, és tel-
jesen odavolt a gyerekért. Ez volt az első látogatása,
amelyet mindketten élveztek.
Nancy ismét gyermeket várt, és remélte, hogy ezúttal
kislány lesz. Végül Pilar elmesélte neki a meddőségi
kezeléseket, ő pedig hitetlenkedve hallgatta, mi minde-
nen mentek keresztül. Oly sok erő, bátorság és kitartás
kellett hozzá.
- Meg egy kis őrültség. Szenvedéllyé válik, mint a
játék a rulettasztalnál. Addig maradsz, amíg el nem
veszítettél mindent, vagy egy vagyont nem nyertél.
- Nekem úgy tűnik, nyertél - mondta Nancy, bár
mindketten tudták, milyen áron. Kezdetben Pilar kép-
telen volt úgy örülni Christiannek, hogy előbb ne gon-
dolt volna Grace-re. Csak most, a jótékony idő eltelté-
vel tudta igazán élvezni kisfiát.
- Néha úgy érzem, mintha kimaradtak volna az első
hónapok - mondta többször Bradnek. - A szomorúság
szinte mindent kitörölt belőlem.
A másik baba holmiját összecsomagolta, és a lá-
nyoknak való játékokat kivitte a szobából. Mindent
berakott egy nagy dobozba, amelyre ráírta, hogy
"Grace", Brad pedig felvitte a padlásra, mert Pilar nem
akart semmit sem elajándékozni, és nem akart fe-
lejteni.
Mégis, mire eljött a házassági évfordulójuk ideje,
kezdett újra magára találni, és ez meg is látszott rajta.
473
- Hát nem volt idén unalmas az életünk, az már biz-
tos - mosolygott.
- Legalább az idén nem vagy terhes - felelte Brad,
de Pilar ennek ellenére nem akart kimozdulni. Szere-tett
otthon ülni férjével, és amúgy is nagyon kimerítette
az elmúlt néhány hét, mert egy nehéz ügyre kellett fel-
készülnie. Brad a szemére vetette, hogy már elpuhult,
de ő nem tiltakozott. - Régen széttéptél volna a tárgya-
lóteremben, utána meg elmentél volna egész este
táncolni.
- Mit mondhatok erre? - Pilar megvonta vállát. -
Kétezer éves vagyok.
- Akkor én mennyi? - töprengett Brad, Pilar pedig
elnevette magát. Ő negyvenöt éves volt, férje pedig hat-
vannégy. Még mindig nem látszott rajta; és a férfi töb-
bet dolgozott, mint valaha. Pilar úgy érezte magát,
mintha tíz évet öregedett volna egy év alatt, de Brad
szerint semmit nem változott. Csak az utóbbi időben
lett ismét nagyon fáradt, de ezt annak tulajdonította,
hogy még mindig szoptatta Christiant, és dolgozott
mellette. Oly sokáig várt a gyerekre, hogy minden pilla-
natot ki akart élvezni mellette.
Két héttel a házassági évfordulójuk után még mindig
kimerült volt, mégis felvállalt három új ügyet. Az egyik
egy bonyolult örökbeadási ügy volt, ami nagyon érde-
kelte, a másik egy étteremmel kapcsolatos pereskedés,
a harmadik pedig valami értékes montecitói ingatlan
474
körül forgott. Mindhárom eset érdekesnek és változa-
tosnak tűnt fel, az ügyfeleinek pedig nagyok voltak
az igényeik.
Egyik késő este mindhármat elmesélte Bradnek, s
a férfi aggódva hallgatta. Pilar valósággal ki volt fa-
csarva, és a beszélgetésük közepén kiment a gyereket
szoptatni.
- Nem gondolod, hogy teljesen kikészíted magadat? -
kérdezte Brad, amint utána ment a gyerekszobába. -
Talán abba kellene hagynod a szoptatást, vagy vissza
kéne fognod magadat a munkával.
Pilar ritkán nézett ki ilyen fáradtnak.
- A védekezés miatt szoptatok - mosolygott Pilar,
de ez nem volt igaz. Szeretett szoptatni, és ez meg is
látszott Christianen. - Inkább abbahagyom a munkát
- mondta őszintén. Brad elnézte a családját. Mindig
megragadta a csodálatos anya-gyerek kapcsolat.
- Talán abba kellene hagynod a munkát, amíg Chris-
tian egy kicsit idősebb nem lesz.
Ám Pilar a fejét rázta.
- Nem tehetem, Brad. Nem lenne tisztességes a kol-
légáimmal szemben. Már több mint egy éve ülök itthon
a fenekemen, és most is csak délelőttönként vagyok
bent.
Igaz, hogy hazahozta az aktákat, és számtalan más
ügyön is dolgozott.
- Nekem úgy tűnik, hogy szüntelen túlórázol. Lehet,
475
hogy el kéne menned az orvoshoz.
Végül júliusban el is ment, és elmondta neki a pana-
szait: Azt is elmondta, Christian mennyi idős, és hogy
még mindig szoptatja. Sajnos a terhesség szóba sem
jöhetett, hiszen megegyeztek Braddel, hogy nem vállal-
nak további hőstetteket, és dr. Ward is azt mondta neki,
hogy negyvenöt év felett jóformán lehetetlen, hogy
megfoganjon. Egyébként is, a szülés óta nem menstru-
ált, ami az orvosok szerint azért volt, mert még szopta-
tott. Pilar arra gondolt, talán egyenesen átment a me-
nopauzába, amit kissé furcsállt, de hát különösebb
dolgok is történtek már.
Az orvos néhány alapvető vizsgálatot végzett, majd
elmondta neki; hogy vérszegény, alighanem még a szü-
lés következtében. Felírt neki vastablettát, de Christian
elkezdett panaszkodni a teje miatt, így abbahagyta, és
végül teljesen megfeledkezett róla. Az orvos semmi ko-
molyat nem talált, és Filar a következő héten már job-
ban is érezte magát. Egészen addig a napig, amikor
elmentek megnézni a vitorlásversenyt, és ahogy ott állt
Brad mellett, egyszer csak furcsa pillantást vetett férjé-
re, és elájult.
Brad kétségbe volt esve, így aztán Pilar ismét elment
az orvoshoz, és amikor az további vizsgálatokat végzett
rajta, az eredménytől elállt a lélegzete. Soha nem gon-
dolta volna, hogy ez lehetséges, soha, még csak nem
is mert arra gondolni, hogy még egy gyereke lehet, de
476
terhes volt. Az orvos akkor hívta fel a hírrel az irodá-
ban, amikor délben épp hazaindult volna Christiant
megetetni, de az orvos azt mondta neki, hogy ne szop-
tasson tovább. A kora miatt figyelmeztette a vetélés
lehetőségére is és mindazon veszélyekre, amelyeket Pi-
lar már nagyon is jól ismert, a Down-kórra, a kromo-
szómabetegségekre, a halvaszületésre, arra a valóságos
aknamezőre, amelyet Pilarnak az ő korában végig kell
futnia ahhoz, hogy egészséges gyereke születhessen.
Végül csak a puszta szerencsén... a sorson... - vagy
nevezzük, aminek tetszik - múlik, hogy lesz-e gyereke
vagy sem.
Pilar a tárgyalóteremben állt, és Bradet nézte; amint
kalapácsával üt egyet, és délutánra halasztja el a tár-
gyalást. Büntetőper volt, és a vádlottat elvezette a tör-
vényszolga. Brad meglepetten vette észre feleségét, aki
a terem másik végében állt.
- Előléphet - mennydörögte, amint a terem kiürült,
és Pilar lassan odament hozzá. Eszébe jutottak a rég-
múlt napok, amikor még együtt dolgoztak. Tizenki-
Lenc évvel ezelőtt találkoztak, és oly sokat éltek meg
együtt, oly sok élményük volt, tragédiák és örömök,
boldog pillanatok.
- Mit tud felhozni mentségéül? - kérdezte Brad szi-
gorúan, és lenézett rá, Pilar pedig elmosolyodott. Újra
fiatalnak érezte magát, az élet pedig nagyon mulatsá-
gosnak tűnt fel.
477
- Csinos vagy a bírói ruhádban - szólalt meg min-
den tisztelet nélkül, ő pedig elmosolyodott.
- Meg akarja látogatni az irodámat? - kérdezte go-
nosz mosollyal, Pilar pedig elnevette magát.
- Esetleg. De előbb mondanom kell valamit.
Brad nem hitt a fülének.
- Miről van szó? Beismerő vagy tanúvallomásról?
- Talán mindkettőről... meg viccről is... meg talán
megdöbbentő bejelentésről... és végül: áldásról...
- Ó, istenem. Összetörted a kocsit, és azt akarod be-
adni nekem, hogy már egy öreg roncs volt, és úgyis
újat kellett volna vennünk.
- Nem, de roppant leleményes. Legközelebb eszem-
be fog jutni, ha szükségem lesz rá.
Pilar arca ragyogott, miközben Bradnek fogalma
sem volt, mit akar neki mondani.
- Mit csináltál? - kérdezte szigorúan, és hirtelen le
akart hajolni hozzá, hogy megcsókolja. Már mindenki
kiment, és teljesen egyedül voltak a teremben.
- Csöppet sem vagyok benne biztos, hogy én csinál-
tam... Te is besegítettél.
Brad elfintorodott, és zavartan nézett rá.
- Szerintem már megint disznó filmeket néztél, és
eltitkoltad előlem - folytatta Pilar, miközben megfe-
nyegette az ujjával.
Brad felnevetett, majd feleségére nézett.
- Mit jelentsen ez?
478
- Ez azt jelenti, tisztelt Bíróság... hogy hősi erőfeszí-
tések nélkül, hormonok nélkül és kizárólag a te segítsé-
geddel... terhes vagyok.
- Hogy micsoda vagy? - meredt rá döbbenten Brad.
- Jól hallottad.
Brad lelépett az emelvényről, és odasietett feleségé-
hez. Mosolygott, és maga sem tudta, mit érez, hogy
belefogna-e ismét a dologba, ám különös módon
mégiscsak örült.
- Azt hittem, nem kezdünk bele újra - mondta
gyengéden.
- Én is. Talán valaki más nem így gondolta.
- És te is szeretnéd? - kérdezte halkan, mert nem
szerette volna, hogy Pilarnak ismét végig kelljen szen-
vednie az egészet, ha nem akarja.
Pilar mélyen a férfi szemébe nézett. Egész úton a
bíróságig ezen gondolkozott.
- Azt hiszem, mint minden az életben, ahogy dr.
Ward mondta... ez újra egy áldott teher... igen... sze-
retném...
Behunyta a szemét, Brad pedig megcsókolta, és
hosszan magához szorította. Eszébe jutott, hogy
mindig erre a pillanatra vágyott. Tizenkilenc évbe telt,
de végre sikerült.

ISBN: 963 9025 26 7


Maecenas Könyvelő Budapest

479
Felelős kiadó: a Maecenaskönyvelő Budapest igazgatója
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály
Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető: Bördős János

480