Anda di halaman 1dari 5

GRAHAM GREENE

Az utolsó szavak

1.

Az öregember csak kissé lepődött meg, hiszen megszokta már a megmagyarázhatatlan eseményeket, amikor egy
idegen kézből egy valaki másnak a nevére szóló útlevelet kapott, kiutazási engedéllyel és vízummal egy olyan országba,
ahová sohasem akart elutazni. Igazán nagyon öreg volt már, és hozzászokott az egyedülléthez, sőt még valamiféle
boldogságot is talált ebben a számkivetett állapotban. Egyetlen szobájában élt és aludt, volt egy kis konyhája meg
zuhanyozója. Havonta egyszer nem nagy, de elegendő nyugdíja érkezett valahonnan, nem tudta, honnan. A nyugdíj talán
az évekkel ezelőtti balesetével lehetett kapcsolatban. Ez megfosztotta az emlékezéstől, melyben nem maradt más, csak egy
éles, ropogó zaj, egy villámlásszerű lobbanás, utána pedig zavaros álmokkal teli, hosszú sötétség; végül ebben a kis
szobában ébredt fel, ahol azóta is él.
- Huszonötödikén el fogják vinni a repülőtérre - mondta neki az idegen -, és egy repülőgéphez irányítják. A
célállomáson várják, és kap egy szállodai szobát. Legjobb lenne, ha senkivel sem beszélgetne a repülőgépen.
- 25-én? Decemberben vagyunk, nem igaz? - Csak nehezen tudta az idő múlását követni.
- Természetesen.
- Akkor hát karácsony napja lesz.
- Karácsony napját több mint 20 évvel ezelőtt törölték. Az ön balesete után.
Kissé csodálkozott, hogyan lehet egy napot eltörölni? Amikor az idegen elment, az öregember félig-meddig választ
várva nézett fel a fából készült kis feszületre, amely az ágya fölött lógott. A kereszt egyik ága és vele együtt a figura egyik
karja le volt törve; két (vagy talán három) éve találta a szemétládában, amelyet a szomszédaival közösen használt, akik
mellesleg sohasem álltak vele szóba. Hangosan kérdezte: - Na és te? Vajon téged is eltöröltek? Mintha a hiányzó kar
válaszolt volna: - Igen. - Volt köztük valamilyen kapcsolat, talán egy közös emlék.
Szomszédaival viszont nem volt semmi kapcsolata az öregnek. Mióta visszatért az életbe ebben a szobában, egyiküket
sem szólította meg soha, mert érezte, hogy úgysem mernének beszélni hozzá. Mintha ők tudtak volna róla valamit, amit ő
maga nem tudott. Talán valami bűnt követett el, mielőtt a sötétség rászakadt. Az utcán ugyan mindig álldogált valaki, akit
nem lehetett szomszédnak tekinteni, de ezt az embert minden második nap leváltották, és ő sem állt szóba senkivel, még a
legfelső emeleten lakó öreg hölggyel sem, aki pedig igazán hajlamos volt a pletykára. A hölgy említett egy nevet egyszer
az utcán, nem az útlevélben lévő nevet, amint egy oldalpillantással mindkettőjüket, az öregembert és figyelőjét is befogta.
A név, János, meglehetősen mindennapos volt.
Egyszer, talán csak mert meleg és napfényes volt az idő, egy egész heti eső után, az öregember egy megjegyzést
kockáztatott meg az utcán figyelő emberhez: - Isten áldja meg, kedves barátom! - mire az összerezzent, mintha hirtelen
fájdalom érte volna, majd hátat fordított neki. Az öregember folytatta az útját a pékségbe, hogy megvegye mindennapi
kenyerét. Már régóta észrevette, hogy a férfi követi egész az üzletig. Az egész ügy valahogy rejtélyes volt, de az öreget ez
nem zavarta túlságosan. Egyszer megjegyezte egyetlen hallgatójának, a törött fafigurának: - Azt hiszem, hogy ők
magunkra akarnak hagyni, téged és engem. - Az öregember meglehetősen elégedett volt, mintha valahol a sötét, elfelejtett
múltban mérhetetlen terhet hagyott volna, amelytől mostanra megszabadult.
Elérkezett a nap, amelyet ő még mindig karácsonynak nevezett, és megjött az idegen is.
- Indulunk a repülőtérre. Becsomagolt?
- Nincs sok csomagolnivalóm és nincsen táskám.
- Hozok egyet - és úgy történt.
Amíg az idegen odavolt, az öregember betekerte a fafigurát egyetlen tartalék kabátjába és azonnal a táskába tette, amint
az idegen meghozta. Betakarta két inggel és néhány alsóneművel.
- Ez minden?
- Az én koromban kevéssel beéri az ember.
- Mi van a zsebében?
- Csak egy könyv.
- Hadd lássam!
- Miért?
- Parancsom van rá.
Kikapta az öregember kezéből és a címlapra nézett.
- Nincs joga ehhez a könyvhöz! Hogy jutott a birtokába?
- Gyerekkorom óta az enyém.
- El kellett volna kobozni még a kórházban. Ezt jelentenem kell.
- Senkit sem kell hibáztatni. Eldugtam.
- Magát eszméletlenül hozták be. Nem tudhatott ilyesmit eldugni.
- Talán túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy megmentsék az életemet, akik behoztak.
- Én ezt bűnös hanyagságnak nevezem.
- Azt hiszem, valaki egyszer megkérdezte, hogy milyen könyv ez. Az igazat mondtam neki. Egy ősrégi
történelemkönyv.
- Az tiltott történelem. Ez a könyv máglyára fog kerülni.
- Nem éri meg a fáradságot - mondta az öregember. - Majd meglátja, csak olvasson bele egy kicsit.
- Eszem ágában sincs. Én hűséges híve vagyok a tábornoknak!
- Hát persze, igaza van. Nagy erény a hűség. De ne aggódjék. Én magam sem olvastam sokat belőle az utóbbi években.
A könyv kedvenc részei itt vannak a fejemben, azt pedig nem égethetik el.
- Ne legyen olyan biztos ebben - felelte az ember.
Ezek voltak kísérője utolsó szavai a repülőtérre érkezésük előtt, ahol minden furcsán megváltozott.

2.

Az egyenruhás tiszt olyan udvariasan köszöntötte az öregembert, hogy úgy érezte, mintha nagyon távoli múltba tért
volna vissza. A katona még tisztelgett is neki.
- A tábornok megbízott, hogy kívánjak kellemes utazást önnek - mondotta.
- Hova visznek?
A tiszt nem válaszolt erre a kérdésre, de megkérdezte a civil őrtől:
- Ez minden csomagja?
- Igen. De elvettem tőle ezt a könyvet.
- Hadd lássam! - A tiszt a címlapra nézett: - Helyes, maga a kötelességét teljesítette - mondotta -, de adja csak vissza
neki. Ezek különleges körülmények. Ő a tábornok vendége és a könyv most már különben is teljesen veszélytelen.
- De a törvény…
- A törvények is elévülhetnek.
Az öregember megismételte kérdését más formában:
- Milyen légitársasággal fogok utazni?
- Ön, uram, egy kissé elmaradt az időben. Ma már csak egyetlen légitársaság van: Az Egyesült Légitársaság.
- Ejnye, ejnye, micsoda változások!
- Szó sincs róla, uram, a változások kora elmúlt. A világ megállapodott, béke van. Már nincs szükség változásokra.
- Hova visznek?
- Csak egy másik tartományba. Csupán négyórai repülés. A tábornok különgépén.
Rendkívüli gép volt. Volt egy része, amelyet nappalinak lehetett nevezni, kényelmes, lenyitható fotelekkel hat személy
számára. Egy nyitott ajtón át a fürdőszoba látszott. Az öregember évek óta nem látott fürdőkádat, mert az ő kis lakása csak
zuhannyal volt felszerelve. Erős vágyat érzett, hogy az utazás óráit egy meleg vízzel teli kádban kinyújtózva töltse. Az
üléseket egy bár választotta el a pilótafülkétől, és egy utaskísérő csaknem alázatosan kínálgatta az italok választékát, amely
mintha az összes nemzetek italaiból állt volna, ha ugyan voltak még nemzetek ebben az Egyesült Világban. Még a
szegényes ruházat sem csökkentette a kísérő tiszteletét az öregember iránt. Feltehető, hogy a Tábornok minden vendégével
szemben alázatosan viselkedett, bármi volt is róluk a magánvéleménye.
A tiszt valamivel odébb ült le, mintha diszkréten egyedül akarná hagyni az öregembert a tiltott könyvével, aki azonban
inkább csak békére, és csöndre vágyott. Belefáradt a sok érthetetlen dologba: a hátrahagyott kis szoba titkába, az Isten
tudja, honnan jövő feszültség titkába, a luxusgép és mindenekfölött a fürdőszoba titkába. Elméje, mint már annyiszor, az
emlékezete után kutatott, amely hirtelen elhagyta őt a ropogásával és a rákövetkező sötétséggel… hány éve is? Olyan volt,
mintha teljes érzéstelenítés hatása alatt állna, amely csak most kezdene eloszlani. Ezen a nagy magángépen hirtelen
rettegni kezdett attól, mi vár rá, ha hirtelen visszatér az emlékezete. Elkezdte a könyvet olvasni. Magától kinyílt egy
passzusnál, amelyet az öregember kívülről tudott: „A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte őt.”
A steward szavaira figyelt föl:
- Egy kis kaviárt, uram, vagy egy pohárka vodkát, vagy inkább egy pohár fehérbort parancsol?
- Nem, köszönöm. Nem vagyok sem éhes, sem szomjas - mondta anélkül, hogy felnézett volna az ismert könyvlapból.
A steward által felemelt pohár csengése egy emléket hozott vissza. Keze megszokott mozdulattal akart letenni valamit
az előtte lévő asztalra, és egy pillanatra idegen embereket látott maga előtt, lehajtott fővel, aztán a mélységes csöndben azt
a ropogást hallotta, amit a sötétség követett…
A steward hangja ébresztette fel:
- Kapcsolja be a biztonsági övét, uram. Öt perc múlva landolunk.

3.

A lépcső alján egy másik tiszt várt rá, aki egy nagy gépkocsihoz vezette. Rejtett emlékeket kavart föl benne az
ünnepélyesség, az udvariasság, a luxus. Már nem érzett meglepetést: mintha mindezt már átélte volna sok évvel ezelőtt.
Önkéntelen kézmozdulatot tett, és egy mondat csúszott ki a száján: - A szolgák szolgája vagyok… - de ez befejezetlenül
maradt, amint a gépkocsi ajtaja becsukódott.
Utcákon hajtottak át, amelyek üresek voltak, csupán néhány üzlet előtt álltak sorba. Ismét mondogatni kezdte: - A
szolgák szolgája vagyok…
A szálloda előtt az igazgató várt rá. Meghajolt és köszöntötte az öregembert:
- Büszke vagyok, hogy a tábornok magánvendégét fogadhatom a szállodámban. Remélem, hogy rövid ittlétét
kényelmesen fogja tölteni. Csak kérnie kell… - mondotta.
Az öregember csodálkozva nézte a 14 emeletet.
- Mennyi ideig tartanak itt engem? - kérdezte.
- Szobáját egy éjszakára foglalták, uram.
A tiszt sietve közbevágott:
- Hogy holnap meglátogathassa a tábornokot, aki szeretné, ha ön alaposan kipihenné magát az utazás után.
Az öregember emlékezetében kutatva egy névre bukkant. Memóriája mintha apró, törött darabokban tért volna vissza.
- Megrim tábornokról van szó? - kérdezte.
- Nem, dehogy. Megrim csaknem húsz éve meghalt.
Az egyenruhás portás tisztelgett az öregembernek, amint belépett a szállodába. Az adminisztrátor készen várta a
kulcsokkal.
- Most magára hagyom, uram - mondta a tiszt. - Holnap délelőtt 11 órakor jövök önért. A Tábornok 11.30-kor várja.
A szállodaigazgató a lifthez kísérte az öregembert.
Amint mindketten biztos távolságban voltak, az adminisztrátor a tiszthez fordult:
- Ki ez az úr? A Tábornok vendége? Ruhájáról ítélve nagyon szegény embernek látszik.
- Ő a pápa.
- A pápa? Mi az, hogy pápa? - kérdezte az adminisztrátor, de a tiszt kiment a szállodából anélkül, hogy válaszolt volna.

4.

Amikor a szállodaigazgató magára hagyta, az öregember érezte, hogy mennyire fáradt, mégis kíváncsian vizsgálgatta
környezetét. Még a dupla ágy süppedő matracát is kipróbálta. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és egy sor apró üvegcsét
talált. A gondosan elrejtett faszobrocska volt az egyetlen dolog, amit érdemesnek tartott kicsomagolni. Az öltözőasztal
tükréhez támasztotta. Ruháit egy székre dobta, és mintha egy parancsnak engedelmeskedne, lefeküdt az ágyra. Talán
lehetetlennek találta volna az alvást, hogyha bármit is megértett volna abból, ami vele történik, de miután semmit sem
értett, a süppedő matracon azonnal elnyomta az álom, amelynek egyes részleteire ébredéskor visszaemlékezett.
Világosan emlékezett rá, hogy álmában egy hatalmas csűrben egy néhány tucatnyi főből álló hallgatóságnak beszélt.
Az egyik falon egy megcsonkított fakereszt lógott egy félkarú figurával, éppen olyan, mint az a csonka feszület, amelyet a
táskában rejtett el. Arra nem emlékezett, amit mondott, mert a szavak egy olyan nyelv szavai voltak, vagy talán nem is
egy, hanem több nyelvé, amelyet nem értett. A csűr lassan összezsugorodott, amíg már csak akkora volt, mint a kis szoba,
ahol ő lakott eddig. Egy öregasszony térdelt előtte, egy kislánnyal az oldalán. A kislány nem térdelt és megvetéssel nézett
rá, beszédes tekintete mintha azt mondaná: „Egy szót sem értek abból, amit mondasz, mért nem beszélsz rendesen?”
Rettenetes kudarcérzettel ébredt fel, és kétségbeesetten igyekezett ugyanabba az álomba visszatérni, hogy néhány szót
szólhasson a gyermekkel, úgy, hogy az meg is értse. Találomra egy pár szót ki is próbált ejteni. - Pax - mondta hangosan,
de az olyan idegen lett volna a kislány számára, mint amilyen idegenül neki is hangzott. Megpróbálkozott egy másik
szóval. - Szeretet. - Ez könnyebben jött az ajkára, de ellentmondó értelmeivel túlságosan is közhelynek tűnt. Úgy érezte, ő
maga sincs már tisztában a szó jelentésével. Valami olyasmit takar, amit ő korábban talán átélt, talán nem. Ha igen, akkor
csakis a furcsa ropogás előtt, amelyet a sötétség követett, igen, akkor valami sejtelme lehetett róla, de nyilván nem volt
olyan fontos, különben most jobban emlékezne rá.
Ezeket a kellemetlen dolgokat egy pincér szakította félbe, aki egy tálcán kávét hozott fel, különböző kenyér- és
kiflifélékkel, amilyeneket sohasem látott a kis péküzletben, ahonnan az ennivalóját szokta hordani.
- Az ezredes úr megkért, hogy emlékeztessem rá, uram: 11 órakor eljön önért és a Tábornokhoz kíséri. Öltözéke erre az
alkalomra a ruhásszekrényben van. Borotvát és pamacsot a fürdőszobában talál, ha sietős indulása miatt elfelejtett volna
bepakolni.
- A széken vannak a ruháim - vetette oda a pincérnek és kedélyesen hozzátette:
- Nem jöttem teljesen meztelenül.
- Utasítottak, hogy azokat vigyem el. Minden ott van, amire szüksége lehet - és a ruhásszekrényre mutatott.
Az öregember a kabátjára, nadrágjára, ingére és zoknijára pillantott, amint azokat a pincér kényesen felemelte, és
megfordult az agyában, nem az első esetben, hogy ruházata valóban mosásra szorul. Az utóbbi években nem látta semmi
értelmét annak, hogy kis nyugdíját ruhatisztításra költse. De hiszen nem is találkozott senkivel, csupán a pékkel, a
figyelőjével és időnként a szomszédjával, aki amúgy is elkerülte őt, még az utca túloldalára is átment, csak hogy kitérjen
az útjából. A tiszta ruha társadalmi kötelezettség lehetett mások számára, de hát ő nem élt társas életet.
A pincér elment, és az öregember csak állt ott alsónadrágjában, a dolgok titokzatosságán töprengve, amikor kopogtak
az ajtón, és az ezredes, aki őt idehozta, máris belépett.
- Ön még fel sem öltözött és nem evett semmit? A Tábornok elvárja, hogy pontosak legyünk.
- A pincér elvitte a ruháimat.
- Ruhái a szekrényben vannak. - Kitárta a szekrényajtót és az öregember meglátta a fehér karinget és a fehér püspöki
körgallért.
- Mi ez? Mit akar tőlem? Nekem nincs jogom…
- A Tábornok meg akarja adni önnek a tiszteletet. Ő maga is teljes díszegyenruhában lesz. Még a díszőrség is
üdvözölni fogja önt. Önnek is viselnie kell az egyenruháját.
- Az egyenruhámat?
- Borotválkozzék meg gyorsan. Egész biztosan a sajtófényképészek is ott lesznek. Az Egyesült Világsajtó
fényképészei.
Az öregember engedelmeskedett, és zavarában több helyen megvágta magát. Azután kelletlenül magára öltötte a fehér
karinget és a gallért. A szekrényajtón egy magas tükör volt.
- Úgy nézek ki, mint egy pap! - kiáltott fel rémülten.
- Igen, mert ön pap volt. Ezeket a dolgokat a Mítoszok Világmúzeumától kölcsönöztük erre az alkalomra. Nyújtsa ki a
kezét.
Az öregember engedelmeskedett, hiszen parancsoltak neki. A tiszt egy gyűrűt húzott az egyik ujjára. - A Múzeum -
folytatta az ezredes - csak vonakodva adta kölcsön a gyűrűt is, de a Tábornok ragaszkodott hozzá. Ilyen alkalom nem lesz
többé. Kérem, kövessen. - A tiszt szeme megakadt az öltözőasztalon heverő szobrocskán. - Én nem engedtem volna meg
magának, hogy elhozza - mondotta.
- Gondosan elrejtettem - mondta az öregember, aki nem akart senkinek sem kellemetlenséget okozni.
- Nem tesz semmit. A Mítoszok Világmúzeumában majd jó helye lesz.
- Szeretném megtartani.
- Nem hiszem, hogy szüksége lesz rá a tábornokkal való találkozás után.

5.

Különös volt, hogy csupa üres utcán hajtottak át, mígnem egy nagy térre érkeztek. Egy sor katona állt egy épület előtt,
amit régebben palotának hívtak volna, itt a kocsi megállt.
- Itt mi kiszállunk - mondta az ezredes. - Ne ijedjen meg. A Tábornok illő tiszteletadást biztosít önnek, mint volt
államfőnek.
- Államfőnek? Nem értem.
- Kérem, csak ön után.
Az öregember megbotlott volna öltözékében, ha a tiszt el nem kapja a karját. Amint felegyenesedett, ropogást hallott,
és csaknem újból elesett. Mintha ugyanaz az éles zaj lett volna, mint amilyent azelőtt hallott, hogy a hosszú sötétség
betakarta emlékezetét, csak ez most tucatszor hangosabb volt. Mintha a robaj kettéhasította volna a fejét, és a nyíláson egy
egész élethosszúságú emlékezet kezdene beáramolni.
- Nem értem - ismételte.
- Az ön tiszteletére lőttek.
Lepillantott a lábára, és látta a miseing szegélyét. Kezére nézett, és látta a gyűrűt. Fémes csörrenést hallott. A katonák
tisztelegtek fegyverükkel.

6.

A Tábornok udvariasan köszöntötte, és mindjárt a tárgyra tért.


- Szeretném, ha megértené, hogy semmiképpen sem én voltam felelős az ön elleni merényletért. Elődöm, Megrim
tábornok súlyos hibája volt. Egy forradalom kései szakaszában ilyen hibák persze könnyen becsúsznak. Száz évig tartott,
mire a Világállamot és a világbékét megszilárdítottuk. Megrim a maga módján félt öntől és híveitől, akik akkor még
léteztek.
- Félt tőlem?
- Igen. Miután az ön egyháza rengeteg háborúért volt felelős a történelem során. A háborút csak mi töröltük el.
- Pedig maga tábornok. Láttam a katonákat odakint.
- Ők a világbéke őrzőiként maradtak meg. Talán további száz év múlva a katonaság is megszűnik, mint ahogyan az ön
Egyháza is megszűnt.
- Megszűnt az Egyház? Az az igazság, hogy én már rég elveszítettem az emlékezetemet.
- Ön az utolsó élő keresztény - mondta a Tábornok. - Egy történelmi személyiség. Éppen ezért akartam végső
tiszteletadásban részesíteni.
A Tábornok elővett a zsebéből egy cigarettatárcát, és megkínálta az öregembert:
- Szívjon el velem egy cigarettát, János pápa. Ne haragudjon, de elfelejtettem a sorszámát. A XXIX-ik volt?
- Pápa? Sajnálom, nem dohányzom. Miért hív engem pápának?
- Az utolsó pápa volt, de mégiscsak pápa. - A Tábornok rágyújtott és folytatta. - Kérem, értse meg, hagy nekünk
személy szerint nincs semmi kifogásunk ön ellen. Ön magas pozíciót töltött be. Céljaink sokszor még azonosak is voltak.
Sok mindenben hasonlítottunk egymásra. Ez volt az egyik oka annak, hogy Megrim veszélyes ellenségnek nyilvánította
önt, hiszen, amíg követői voltak, ön egy válaszutat képviselt. Ameddig pedig van az emberiség előtt választási lehetőség,
addig mindig lesznek háborúk. Én elítélem Megrim módszerét. Lesből lövetett önre, mialatt ön… mit is mondott?
- Imát?
- Nem, nem! Egy nyilvános ceremónia volt, ami már akkor is törvényesen be volt tiltva.
Az öregember habozott.
- Misét? - kérdezte.
- Igen, igen! Azt hiszem, így hívták. Az volt a baj Megrim tervével, hogy önből mártírt csinálhatott volna, s ezzel
jelentősen késleltette volna a mi tervünk megvalósulását. Igaz, csak egy tucatnyi hívő volt ott a… hogy is mondta?... a
misén. Megrim módszere mégis kockázatos volt. Az utódja belátta ezt, és én is ezt a puhább irányvonalat folytattam. Mi
életben tartottuk önt. Az újságoknak sohasem engedélyeztünk még csak egy véletlen utalást sem önre, az ön nyugdíjas
életére.
- Bocsásson meg, de nem egészen értem. Csak most kezdek emlékezni. Amikor a katonái most lőttek…
- Mi életben hagytuk, mert ön volt az utolsó vezetője azoknak, akik még mindig keresztényeknek nevezték magukat. A
többiek feladták különösebb ellenállás nélkül. A nevek micsoda furcsa gyűjteménye volt az: Jehova tanúi, lutheránusok,
kálvinisták, anglikánok… Ezek mind eltűntek egymás után az évek során. De az ön felekezete, akik katolikusoknak
nevezték magukat, igényt tartott arra, hogy minden keresztényt képviseljen, noha marakodott velük. Történelmileg azt
hiszem, ők voltak az elsők, akik szervezetbe tömörültek azok közül, akik azt a zsidó ácsot követték.
Az öregember megszólalt:
- Ugyan, hogy tört el a karja?
- A karja?
- Bocsánat, elkalandozott az agyam.
- Mi hagytuk önt élni - ha ezt életnek lehet nevezni -, hiszen még voltak követői és voltak bizonyos közös céljaink: a
világbéke és a szegénység legyőzése. Volt egy időszak, amikor ön a hasznunkra volt. Önt is felhasználtuk arra, hogy a
nemzetállamok eszményét megsemmisítsük, a nagyobb egész érdekében. Ön nem jelentett többé veszélyt, ami Megrim
cselekedetét szükségtelenné tette, de legalábbis túl koraivá. Most már biztosak vagyunk abban, hogy ez a sok téveszme
mind kihalt. János pápa, önnek ma már nincsenek hívei. Gondosan figyeltettem önt az utóbbi húsz évben. Senki, egyetlen
ember sem kísérelte meg felvenni önnel a kapcsolatot. Önnek nincs többé hatalma, és, a világ békében egyesült. Ön nem
ellenség többé, akitől félni kellene. Nagyon sajnálom önt azokért a hosszú és unalmas évekért, melyeket magányban kellett
eltöltenie. Tudja, a hittel is úgy áll a dolog, mint az öregkorral: nem tarthat örökké. A kommunizmus megöregedett és
kihalt, mint ahogy az imperializmus is. A kereszténység is halott, az ön kivételével. Gondolom, ön jó pápa volt, már ami a
pápákat illeti, és én meg akarom adni önnek a tiszteletet azzal, hogy nem fogom továbbra is olyan borzasztó körülmények
között tartani.
- Ez nagyon kedves magától, de a körülményeim nem is voltak olyan borzasztóak, mint gondolná. Volt egy barátom.
Vele beszélgettem.
- Hogy érti ezt? Hiszen egyedül volt. Még a pékhez is egyedül járt.
- Ő odahaza várt rám, amikor visszatértem. Bárcsak ne tört volna el a karja…
- Á, arról a fafiguráról beszél! A Mítoszok Világmúzeuma szívesen beveszi a gyűjteményébe. De itt az idő, hogy ne
mítoszokról beszéljünk, hanem komoly dolgokról. Látja ezt a fegyvert, amelyet az asztalomra tettem? Nem hiszem, hogy
az embereket hagyni kell szükségtelenül szenvedni. Én tisztelem önt. Én nem olyan vagyok, mint Megrim volt. Azt
szeretném, hogy ön méltósággal haljon meg. Mint az utolsó keresztény. Ez egy történelmi pillanat.
- Meg fog ölni?
- Igen.
Az öregember megkönnyebbülést érzett, nem félelmet.
- Maga oda fog engem küldeni, ahová oly gyakran vágytam az utóbbi húsz esztendőben - mondotta.
- A sötétségbe?
- Nem, a sötétség, melyet én ismertem, nem a halál volt. Csupán a fény hiánya. Ön engem a fénybe fog küldeni. Hálás
vagyok érte.
- Azt reméltem, hogy egy utolsó falat ételt meg fog velem osztani. Jelképesen, tudja? A békekötés jeleként két született
ellenség között.
- Bocsásson meg, de nem vagyok éhes. Jöjjön csak a kivégzés.
- Igyék meg velem legalább egy pohár bort, János pápa!
- Köszönöm, azt elfogadom.
A tábornok töltött két pohár bort. A keze remegett egy kissé, amint a magáét kiitta. Az öregember felemelte a poharát,
mintha tisztelegni akarna vele. Halkan mondott néhány szót, amelyeket a Tábornok nem hallott jól, egy olyan nyelven,
amit már ő sem értett: „Corpus domini nostri…”
Amint az utolsó keresztény ivott, a Tábornok tüzelt. A ravasz lenyomása és a golyó robbanása között egy furcsa és
félelmetes kétely futott át a katona agyán: mi van, ha mégis igaz, amiben ez az ember hitt?

Sulyák István fordítása


(IPM Magazin, 1990)