Alberto Moravia

Levelek a Szaharából

Európa Könyvkiadó Budapest 1986

Fordította Zsámboki Zoltán

Alberto Moravia: Lettere dal Sahara

© 1981 Gruppo Editoriale Fabbri -- Bompiani, Sonzogno,

Etas S. p. A., Milano

Hungarian translation ©Zsámboki Zoltán, 1986

1
 Elefántcsont napló

I Egy este Treichville-ben

Abidjan

Elkezdem elefántcsontparti utazásom naplóját, s azon tûnõdöm, mit fogok leírni benne.
Csupán a választás bõsége zavar. Elefántcsontpart nem nagy ország (valamivel kisebb, mint
Itália, lakosainak száma négymillió), de csupa kirívó ellentét: az északi törzsek, a malinkék, a
szenufók és fõként a lobik egész Afrika leghagyományõrzõbb animista népcsoportjai közé
tartoznak; délen pedig ott a fekete kontinens legszebb és legmodernebb városa, a hatalmas
Abidjan. Elefántcsontpart természeti szempontból is, hogy úgy mondjam, az ellentétek földje.
Északon bokros szavannasáv húzódik, délen a részben még feltáratlan egyenlítõi õserdõ
(franciául fórét á galerié, vagyis olyan erdõ, amelyben az óriási fák összeérõ koronái
valóságos növényi csarnokokat alkotnak). Mindezekhez a szempontokhoz annyi más,
rengetegféle-fajta szempont járul, hogy voltaképpen mindenrõl beszámolhatnék, vagy amint
manapság a kulturális iparban mondják, írhatnék tárgyilagosan szociológiai, politikai,
kulturális, antropológiai, vallási stb. stb. „megközelítésben". De miután megfontoltam a
dolgot, végül is úgy döntök, hogy ilyesmibe egyáltalán nem ártom bele magam, hanem csakis
egyszerû és tiszta benyomásaimról fogok naplót írni, s mivel ezt az országot, amelyben most
idõzök, Elefántcsontpartnak hívják, irományomat „elefántcsont naplónak" hívom, s majd
hozzáképzelem, hogy apránként a régi, faragott elefántcsont borítójú misekönyvekhez
hasonló, elefántcsontba kötött vaskos füzet lapjait töltöm meg soraimmal.

Benyomásaim, amelyeket naplómban örökítek meg, fõként „vizuálisak" lesznek; ez úgy

értendõ, hogy azt írom majd le, amit látok, meg a látvány „jelentését", de csakis a jelentését,
vagyis azt: mit gondolok abban a pillanatban, amikor valamit látok. Tehát könyvem afféle
turistanapló lesz. Jól tudom, hogy ezeket a szavakat: turista, turizmus, már jócskán lejáratták;
hogy rögtön az utazási irodákat, a társasutazások reklámozását, a Rome by mg/z£-
autóbuszokat juttatják eszünkbe. De a turizmus tulajdonképpen nem mindig csupán
fogyasztást jelentett. Eredetileg az érzelmi nevelés egyik formája volt; az emberek azért
indultak tour-ra vagy grand tour-ra* hogy megismerjék a világot és a világ révén saját
magukat; hogy közvetlenül tapasztalják: a legkülönbözõbb látszatok ellenére a világ mindig
egy és ugyanaz. Tehát a turizmus a valóság szemügyre vételét és nem megmagyarázását,
bemutatását és nem leleplezésétjelentette. Az effajta utazáshoz mindenekelõtt érzékenység és
kíváncsiság kellett, ám végül is hasznosabbnak bizonyult, mint az úgynevezett szakértõk
kutatásai, mert nem elterjeszthetõ és elmélyíthetõ ismeretekrõl tájékoztatta az olvasót,
amelyekrõl mindenki tudomást szerezhetett, hanem inkább olyasmirõl, amit csupán maga az
illetõ utazó élhetett át, vagyis, mint már említettem, benyomásokról.

Különben a dolgok látványa kevésbé változik, mint a róluk alkotott gondolatok; és ezt sem a
divat változása, hanem az idõ múlása okozza. S valóban: turistautakra a múltban olyan utazók
vállalkoztak, akiknek könyveit még akkor is fogják olvasni, amikor jó néhány szociológus,
közgazdász, néprajzkutató és történész írásai, ahogy mondani szokták, túlhaladottak lesznek,
már fe-

* Nagy túra. (franciául)

2
ledésbe merülnek mind. Hogy csak egy nevet említsek: például Stendhalt azok közé az író-
turisták közé sorolhatjuk, akik benyomásaikat örökítették meg. Stendhal sohase járt
Afrikában, de biztosra veszem, hogy ha járt volna, olyasformán beszélne róla, ahogyan
Olaszországról beszélt: benyomásaira összpontosítva csupán arra törekedne, hogy felidézze és
leírja, nem pedig arra, hogy megmagyarázza és megítélje.

Miközben ezeket a gondolatokat forgatom a fejemben, szállodám erkélyérõl tekintetem a

fülledt, mozdulatlan, tropikus éjszakában az alattam elterülõ Abidjant fürkészi. A szálloda
dombtetõn áll, innen látni lehet a lagúnát, amely körül a város felépült. Reszketeg visszfények
villannak fel a mozdulatlan, fekete vízen, néhány nagy európai tóra, a genfire, a zürichire
emlékeztetnek. Aztán ott húzódik a parti sztráda, láthatatlan gépkocsik páros reflektorsugarai
rohannak rajta. Végül egy park homályos, kusza kulisszája mögött alacsonyabb és magasabb
felhõkarcolók téglatestjei; varázslatosán emelkednek egészen a bizonytalan, elmosódott
gomolyfelhõk borította égboltig. Az éjszaka elrejti a város afrikai arculatát, amely csak nappal
válik láthatóvá lakosainak vonásaiban, a növényzet közönyösségében, és fõként abban a
szinte hihetetlen, délibábszerû légkörben, ami a világ e táján minden modern város
legjellemzõbb sajátossága.

Az éjszaka a város eredetének gazdasági és politikai mivoltát, vagyis azt a tényt sem engedi
feltûnni: vajon a kapitalista spekuláció vagy a szocialista hatalom hozta-e létre, fejlesztette ki,
virágoztatta fel. Az éjszaka tulajdonképpen csak a cementbõl, fémszerkezetekbõl, üvegbõl és
mûanyagból összerakott, nagyon modern épületek profilját mutatja meg. így hát végül is az
ember azt se tudja, hol van; helyesebben csupán annyit tud, hogy egy nagy városi
házrengetegben, egy jellegzetesen trópusi országban, valamiféle-fajta gazdasági hatalom
kiváltságos székhelyén. És ha alaposabban meggondoljuk, talán ezt az éjszakai benyomást
tekinthetjük a legpontosabbnak. Valóban a gazdasági, csakis a gazdasági, eleinte
gyarmatosító, majd neokapitalista hatalom teremtett a harmadik világ sok-sok országában
majdnem mindenütt ilyen modern nagyvárosokat, mint Abidjan. A gazdasági hatalom, vagyis
az az erõ, amely történelmet csinál, de még nem azonos a történelemmel. Mert a történelem a
maga jellegzetességeket és különbségeket kitermelõ képességével itt még nem köszöntött be.
A száhel némely karavánútján némely õsi településben talán több a történelem, mint a
Guineáiöböl efféle alexandriai jellegû metropolisában.

Szilveszter este van, így hát elmegyünk Treichvillebe, az európaias város legafrikaibb külsõ
kerületébe; meg szeretnénk nézni, hogyan köszöntik az új évet a trópusokon. Látszatra,
legalábbis a szüntelen petárdadurrogásokból, a lokálokba betérõ és onnan kitóduló vidám
kompániákból, az utakon nyüzsgõ, lépésben haladó gépkocsikból, a kunyhókra kifüggesztett
lampiohokból ítélve, az európai embernek sikerült beoltania az alaptalan remény és az
indokolatlan bizakodás érzését az afrikaiakba, akik a közelmúltban még nem ismerték az
ilyenfajta ünnepeket. Valaki azt mondja, hogy a bennszülött népesség körében a tipikusan
angolszász karácsonyi pulykaevés is elterjedt. Mindenesetre az arab vendéglõ, ahová beülünk
vacsorázni, nem valami hagyományos, vagy legalábbis másképpen hagyományos. A szûk
bárhelyiség falait népszerû plakátok és képes folyóiratok lapjai borítják. Egy meztelen keblû
apáca fotója mellett Che Guevara, fején a baszk sapka, szájában a szivar; egy légikatasztrófát
ábrázoló fénykép mellett egy amerikai város mo/oreííe-jei. Kennedy portréját a Világszépe,
Maóét egy pucér néger lány mellé ragasztották; a fekete nõ nyakában egymás fölött hét vagy
nyolc fémkarika tornyosul.

A pult elõtt szõke, fiatal, de már testes, kövér férfi áll, sápadt, blazírt arccal: sült csirkét eszik,
gyûrûtlen ujjaival finnyásán tépkedi le a lerágott csontról még leszedhetõ húscafatokat.

3
Levesszük a cipõnket, bemegyünk az étterembe. A helyiségben nincsenek se asztalok, se
székek, a padlón csak keleti díszítésû, festett párnák hevernek szanaszét. Sötétben ülünk a
mennyezetrõl lelógó függönyök tövében, szemben a falat ugyancsak függönyök borítják; a
nyugati stílusú helyiségek egyenes vonalait, derékszögû formáit a keleti stílus görbéi, fürtjei,
arabeszkjei váltják fel. A konyhára nem lehet panaszunk: datolyás fürjet és párolt húst
szolgálnak fel paprikával és mandulával. A vendégek, szinte kivétel nélkül átutazó turisták, a
földön heverõ párnákba süppedve, szemmel láthatóan sokra értékelik ezt az egzotikumot. E
percekben tulajdonképpen a világ valamennyi nagyvárosában bárki kis pénzért élvezheti
ugyanezt a fajta hamis és egyszersmind idegen atmoszférát: az egzotikum Abidjanban is
átalakult fogyasztássá.

Késõbb kimegyünk a vendéglõbõl, és lassan végigsétálunk a sötét, kövezetlen utcákon; a

keskeny járdákon rongyaikba burkolózva alszanak azok a szilveszterezõk, akik nem indultak
idejében vissza a falujukba. Az utcák két oldalán „réteges" barakkok vagy agyagfalú,
hullámbádog tetejû kunyhók sorakoznak; a silány kis boltok nyitva tartanak, ki vannak
világítva, és szívélyesen kínálják összevissza heverõ zsákjaikban, hordóikban és másfajta
alkalmi edényekben tárolt különös portékáikat. Fölfigyelek egy borbélyüzletre; a mester az
acetilénlámpa vakító fényében ollóval igazítja a vendég haját. A helyiség falán, kívül, népi
naiv stílusban készült plakát: két sorban egymás alatt különféle afrikai frizurák.Van köztük
african look,* hatalmas, fürtös gömb, van a fej tetején ágaskodó taraj, van háromcsimbókos
hajviselet -- kettõ oldalt, egy a homlok fölött --, van pakompartos, sõt szakállas frizura, és
még jó néhány másfajta is. De leginkább az lep meg, hogy az ismeretlen rajzoló nagyon
sötétre színezte modelljei arcát, és erõsen kihangsúlyozta vaskos állkapcsukat. Hirtelen
eszembe jutnak azok a nyugati árukat reklámozó plakátok, amelyek a repülõtérhez vezetõ út
két oldalán sorakoznak: afrikai férfiak és nõk láthatók rajtuk, amint valamilyen italt
kortyolgatnak, vagy valamilyen cigarettát szívnak, vagy valamelyik márkás autó volánjánál
ülnek. A korszerûbb és inkább a tudatküszöbre irányított reklám figuráinak arcszíne szinte
világos rózsaszínû, vonásaik szelídebbek, nyájasabbak, majdnem európaiak. Vagyis a borbély
naiv plakátján ugyanazt a primitív és hiteles stilizálást érezni, amit az art négre-ben**
figyelhet meg az ember; az iparosított reklámban viszont egyfajta kiszámított, rasszista, testi
hízelgés érvényesül.

* „Afrikai küllem", afrofrizura. (angolul)

** Néger mûvészet, (franciául)

4
II Ádám megmaradt az Édenkertben

Abidjan

Elefántcsontpartot, mivel manapság már aligha akad ott elefánt, inkább Lagúnapartnak
kellene hívni, legalábbis ezzel lehetne célozni az idegenforgalomra, hiszen a turizmus az
ország egyik legnagyobb jövedelemforrása. Csak rá kell nézni a térképre: Aboissótól, a
ghanai határtól majdnem Sassandráig, a libériái határig, Elefántcsontpart egész tengeri
szegélyén egymást érik a lagúnák.

Ha valaki Olaszországban azt mondja: lagúna, eleve a velencei lagúnára gondol: mozdulatlan,
tükörszerû víz, a kettõs cölöpök reszketeg visszfénye, csomókban burjánzó gaz és vörös
téglából épült házak romjai a kicsi, elhagyott szigeteken. De Elefántcsontpart lagúnái trópusi
lagúnák, és a trópusok azt jelentik: buján tenyészõ növényzet, tikkasztó hõség és
érzéketlenség. Azt gondolhatná az ember, hogy a velencei lagúnaval ellentétben, amelyet az
irodalom és a festészet minden idõkben agyonünnepelt, ezek a trópusi lagúnák kulturális
tekintetben némák, és nyoma sincs rangjukat igazoló iratoknak, nemességüknek. De ez nem
igaz.

Ha az ember csak egyetlenegyszer végighajózik egy elefántcsontparti lagúnán, meggyõzõdhet

róla: ami kulturális vonatkozásaikat illeti, semmi okuk rá, hogy irigyeljék a mi lagúnánkat;
sõt, akárcsak a miénk, a romantikus, irodalmi egzotikumtól õk iá eljutottak már a fogyasztás
realista gyakorlatáig. Ebben az értelemben, félretéve minden esztétikai értékelést, egy nagy
költõt kell felidéznünk, Baudelaire-t; õ ugyanis a trópusokra menekülõ turisták elõfutára volt,
s a költõ álma manapság az utazási irodák propagandájává alakul át. Egyik legtökéletesebb
költeményében, az Útrahívás-ban, olyan sorokra bukkanunk („Mon enfant, ma soeur songé a
la douceur -- d'aller lá-bas vivre ensemble... Iá tout n'est que ordre ét beauté -- luxé, calme ét
volupté"),* amelyek napjainkban némi változtatással a déli tengerekre induló hajók
szórólapjain is olvashatók.

A reklám irodalmi származéka? Nem, sokkal valószínûbb, hogy ez nem egyéb, mint az
egzotikum történelmi fejlõdése az irodalomtól a fogyasztásig. Baudelaire, bár elhajózott
Calcutta felé, de amikor kikötöttek a Malabár-partokon, Cochinnál, nem volt hajlandó a
szárazföldre lépni, s ezzel alighanem akaratlanul, nyomatékosan hangsúlyozta, hogy
menekülési kísérlete csupán költõi jellegû. De Gauguin bizony igazán elmenekült, õ megélte
az álmát. Gauguin után az esztétizálás jóvoltából a mûvészet gátja átszakadt, s a fogyasztás
áradata elöntötte az egész világot.

Kora reggel motoros bárkán indulok neki az elefántcsontparti lagúnának. A trópusi nap már
kíméletlenül tûz le ránk; a sûrû, mély víz kegyetlenül csillog, s ameddig a szem ellát, széles és
egyenes csatornaként húzódik egyik oldalt a kusza bozót, másik oldalt a kék pálmaerdõk
között. Sehol egy csónak, sehol egy ház, sehol semmi, s mivel a legkisebb zajt se hallani, azt
mondhatnám, még csend sincsen, hiszen a csendet zajok teszik érzékelhetõvé. Néha jókora
hal ugrik ki a vízbõl, vagy si-

* Húgom, gyönyöröm, az lesz csak öröm: a hajónk ha messze habon száll! A világ ott csupa
rend, szépség, gyönyör, pompa, csend. (Szabó Lõrinc fordítása)

5
rály csap le a magasból. Elnézem a bozótot: nem zöld, az erõs fényben feketének látszik;
elnézem a pálmafákat: karcsú törzsük olyan hajlékonyán emelkedik ki a homokból, hogy
megannyi hattyúnyaknak vélné õket az ember, tetejükön napsütötte, szélfútta levelek vakítóan
tündöklõ, kócos csomója.

Valóban, a polinéziai korallszigetekkel együtt manapság az egész földön ezek a helyek

hasonlítanak leginkább az õsi, bibliai Édenkertre. De ebbõl az Édenbõl sohasem ûzték ki
Ádámot; vagy legalábbis Ádám rövid számûzetés után szántszándékkal visszatért ide, és most
már a modern kényelem minden eszközével felszerelkezve telepedett meg. Ádám francia
vagy német, sõt esetleg milánói; bankár, nagyiparos, rentier*; és azért látogat el a pokoli
nagyvárosokból ezekbe az érintetlen paradicsomokba, hogy -- úgymond -- kikapcsolódjék.
Nos, íme Ádám: hirtelen motorzaj töri meg a mély csendet; aztán egy motorcsónak suhan el
mellettünk, két oldalán legyezõ formájú vízsugarak, az orrán hárman a hasukon fekszenek,
mögötte bikinis nõ, vízisín állva huzatja magát a hajó nyomdokvizében. A motorcsónak
folytatja útját, eltûnik; a lagúna újra elcsendesedik, de már megtört a varázs; nemsokára
észrevesszük, hogy Ádám a lagúnában mindenütt ott hagyta jól szervezett jelenlétének
nyomait, íme, tényleg, kicsi hajóhídhoz kikötve egy másik motorcsónak, íme az egyik
tisztáson egy fényes, lakkozott mûkunyhó; íme az egyik turistaklub luxusfaluja, a cement
„fautánzatból" készült bungalók; s végül íme a bár, a zuhanyozók, a függõágyak és a rádió,
amibõl az Abidjanban megszelídített tamtamzene szól.

De nem fogok kikötni a klubnál, nem lépek ki egy kicsi hajóhídra sem. Más programom van.
Egyik elefántcsontparti barátommal, Desiré Ecaréval, a filmrendezõvel együtt Assiniébe,
barátom szülõfalujába igyekszünk. Desire Ecaré, bár aligha kell bemutatnom (Afrika egyik
legjobb filmrendezõje, többek között az õ mûve a Koncert egy emigráns tiszteletére, amely
harsány humorral mutatja be egy Párizsban élõ afrikai csoport életét), mégis megérdemli,
hogy leírjam. Ecaré alacsony termetû, nagy fejû, szakállas férfi; dülledt szeme csodálkozástól,
egyszersmind iróniától csillog. A világ változékony látványa iránti csodálkozását és iróniáját
egyre-másra rövid, hangos nevetéssel fejezi ki, mintha folyvást valami újat tapasztalna. És
Ecaré valóban nemcsak mûvész, hanem tapasztalatgyûjtõ ember is. Legalábbis ami az
afrikaiak számára ma alapvetõ, az európai kultúrával kapcsolatos tapasztalatokat illeti.

íme Assinie. Itt már nyoma sincs az új, jól karbantartott hidaknak, a fényezett kunyhóknak, a
kristálytiszta vizeknek. Most hiteles, õsi közegben vagyunk: iszapos, fekete víz, imitt-amott
ezüstös színû, döglött apróhalak; hajóhíd rozoga gerendákból; nagy sereg anyaszült meztelen
gyerek figyeli, amint kikötünk; igazi falu, igazi kunyhók, igazi agyagból, igazi pálmalevél
tetõvel. Pálmafák között ballagunk egyik kunyhótól a másikig. Továbbra is minden hiteles,
minden õsi. Hiteles a földön ülõ, félmeztelen fiatal lány; a melle rezeg, amint lendületesen
lisztté töri a magvakat egy mozsárban; hitelesek az apró, korcs afrikai kutyák, úgy hevernek a
homokban, mintha nem volna bennük élet; hiteles az a magas, szemüveges, európaiasan
öltözött, tekintélyes külsejû asszony, aki szemügyre vesz bennünket, aztán ránk mosolyog, és
kimutatja jó néhány aranyfogát; szalmakalapja a szemöldökéig behúzva, kezében váza, a
vázában mûvirágok; hiteles a ráncos képû anyóka, aki az egyik ablakból baule nyelven
tréfásan kötözködik Ecaréval. Váratlanul kijutunk a tengerpartra. A zordon, foltos kék színû s
a napfényözönben gyilkos-fémesen villódzó óceán nyugodt. A parttól nem messzire

* Magánzó, tõkepénzes, (franciául)

6
azonban egyszerre csak szökõár ágaskodik: magas, vaskos, dörgõ hullámvonulat, amely
ugyanebben a pillanatban több ezer kilométer hosszúságban zúdul neki a Guineái-öböl egész
partvonalának. Sehol egy teremtett lélek, leheverünk a homokba, néhány afrikai problémával
kezdem piszkálni Desiré Ecarét. -- Mondd, Desiré, az afrikaiak, amikor felszabadultak, vajon
miért döntöttek úgy, hogy megtartják azokat a képtelen országhatárokat, amelyeket annak
idején a gyarmatosító hatalmak saját érdekeiknek megfelelõen húztak meg?

-- Tudod, Alberto, a szegénység, az iszonyatos afrikai szegénység kényszerített rá bennünket,

hogy elfogadjuk az országhatárokat, amelyekrõl nagyon helyesen mondod, hogy képtelenek.
És szintén a szegénység szorít rá bennünket, hogy megõrizzük az egységet az egykori
gyarmati határokon belül. Egység nélkül elvesznénk.

-- Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az afrikai nacionalizmus nem nyelvi vagy történelmi
vagy etnikai tényeken alapul, mint az európai, hanem gazdaságiakon, mint annak idején, a
gyarmati uralom is, csupán átvette a gyarmati uralom helyét.

-- így is mondhatjuk.

-- És a nyelv? Végül is milyen nyelven fogtok beszélni, angolul és franciául, vagy az afrikai
nyelveken?

-- A nyelvvel is nagyjából ugyanaz a helyzet, mint az országhatárokkal. A nyelvi, vagyis az

afrikai nyelvi határok helyett azokat a kulturális határokat fogadtuk el, amelyeket az angolok
és a franciák alakítottak ki. S végül is a gazdaság és a kultúra szükségbõl maga alá gyûrte a
törzsi szervezetet és a törzsi nyelveket.

-- Úgy érted, hogy az emberek a mindennapi érintkezés során törzsi nyelven beszélnek, de a
kulturális életben és írásban a franciát és az angolt használják?

-- így van. Az utóbbi idõben az itteni népcsoportok kialakítottak egyfajta afrofrancia nyelvet,
a le petit négre-t*; kifejezõereje, elevensége miatt néhány elefántcsontparti író ma már
szívesen használja is.

-- Most pedig, Desiré, azt mondd meg nekem, mi maradt meg az eredeti fetisizmusból az
egyistenhívõ vallások, a kereszténység és az iszlám szorításában.

-- Tudod, csak úgy nagyjából, különösebb elméletieskedés nélkül fogalmazva, ezek a vallások
túlságosan elvontak, túlságosan fogalmiak, túlságosan filozofikusak. Nem gyakorlatiasak,
nem kézzelfoghatóak, így aztán megtörténhet, hogy egy keresztény, egy muzulmán, ha a
mindennapi életben valamilyen nehézségbe ütközik, elmegy aféticheur-höz, akit ti
varázslónak neveztek. Aféticheur meghallgatja, megvizsgálja az esetet, és aztán intézkedik,
olyan eszközökkel és módszerekkel, amelyek ugyanolyan õsiek, mint Afrika. És a maga
hagyományos, konkrét, realista módján majdnem mindig talál is megoldást a problémára. A
papok mindezt nagyon jól tudják, így hát behunyják a fél szemüket, esetleg mind a kettõt...

Desiré szokása szerint röviden fölnevet, aztán elhallgat; jómagam közben egy fiatal párt
veszek szemügyre, éppen ott mennek el elõttünk. A fiatalemberen trikó és pantalló, a lányon
csak ágyékkötõ; mindketten magasak, jól megtermettek, izmosak, szoborszerûek.

-- Szó szerint „kicsi néger": elrontott francia.

7
Egymás kezét fogva sétálnak el elõttünk, aztán egy kicsit távolabb lehevernek a homokba. A
fiú hanyatt fekszik, az égboltot nézi, tarkóját fél karjára támasztja; a lány oldalvást
ráborul,vaskos, erõs csípõje kidomborodik a tarka ágyékkötõben, valami turbánfélébe burkolt
kicsi feje a fiatalember fölé hajlik, alig van nyakszirtje. Mozdulatlanul beszélgetnek, vagy
inkább suttognak, nem hallom a szavukat, pedig nagyon közel vannak hozzánk.

A fölöttünk zöldellõ pálmafákkal és az óceánnal együtt alkotott kép -- a hullámok szabályos

idõközökben csapódnak neki a partnak és verõdnek vissza róla --, a jól ismert paradoxonhoz
híven, amely szerint a természet utánozza a mûvészetet, azokat a méla, titkos tengerparti
beszélgetéseket idézi fel, amelyeket Gauguin már egy évszázaddal ezelõtt megfestett. Tehát
ez: szerelem, háttérben a természet mélabús misztériumával, ez is a „már látott", a „már
ábrázolt" dolgok közé tartozik. De legalább a „már fogyasztott" javakhoz nem sorolható még.

8
III.

A forró köd

Sassandra

A Guineái-öböl egyik különlegessége a forró köd. Sassandra felé robogunk, Elefántcsontpart

kellõs közepén, de úgy rémlik, mintha Lombardiában járnánk, télidõben. A kanyargós betonút
hatalmas erdõn vezet át; a fák elsõ sorát még látjuk, igaz, fátyolosán; a második sor már csak
rémlik; a harmadikat egyáltalán nem látni. De nyoma sincs a Pó-völgyi ködös hajnalok
metszõ hidegének, nyirkos, nyálkás hõség van, mintha a köd a pocsolyák mocskos
miazmáiból, a mocsár malarias páráiból sûrûsödött volna egybe.

Eszembe jut egy régebbi utam: helikopteren repültem át Elefántcsontpart e része fölött. Az
utasfülkébõl -- olyan mély volt, mint valami erkély -- tisztán lehetett látni, hogy az õserdõ
vízben áll. Idõnként a fák között hatalmas, fekete víztükrû, elárasztott tisztások tûntek fel, a
motorzajtól megriadt vadbivalycsordák sorba rendezõdve, úszva menekültek elõlünk, csak
fejük és szarvuk emelkedett ki a vízbõl. A köd ezekbõl a láthatatlan pocsolyákból száll fel;
sohasem száradnak ki, az esõs évszak újra feltölti õket. A ködbe burkolt betonút vonala olyan
furcsa, mintha mesebeli tájon vezetne át: hol szinte függõlegesen lefelé vág, a semmibe; hol
meg hirtelen a magasba tör nagy meredeken, szintén a semmibe. A nap mozdulatlanul függ a
menny bolton, jókora sárgás köpetre hasonlít.

Végül a köd feloszlik, de nem foszlányokban, mint Európában: hirtelen hullik le az egész
õserdõrõl, mint amikor egy méltóságteljes mûemléket lepleznek le. Nézem az õserdõt,
megpróbálom elemezni, s bár lehetetlen -- hiszen irdatlanul nagy --, igyekszem egyetlen
pillantással összefogni. A kanyarokban világosan feltûnnek a dzsungel alkotórészei.
Közvetlenül a talajon az aljnövényzet kétméteres, sûrû bozótja; azután a kettõ-négy méter
magas cserjék; majd sok-sok, nehezen megkülönböztethetõ négy-húsz méter magas, európai
külsejû fa; utánuk, ritkábban, határozottan afrikai méretû, de nem túl nagy, húsz-harminc
méteres fák, s végül itt-ott az egymagukban álló harminc-negyven méter magas
növényóriások.

E fáknak már a neve is--avodire, dabema, ló, sangue, azobe -- jelzi különös mivoltukat. De
talán pontosabb meghatározást adok róluk, ha azt mondom: gyakran egzotikus
dísznövényeknek tetszenek, abból a fajtából, amelyik edénybe ültetve a szalonokat szokta
ékesíteni, épp csak hogy itt valami túlburjánzó, egészségtelen növekedés óriást csinált
belõlük. Az biztos, hogy az egyenlítõi õserdõ egyik legfõbb jellegzetességének ezeket a
hatalmas fákat kell tekintenünk, kicsi sárga vagy vörös virágcsokraikkal, amelyek szinte
eltûnnek szédítõen magasió törzsük csúcsán, tollas legyezõre vagy a szökõkutak
vízsugárnyalábjára emlékeztetõ lombjukkal, irdatlan fehér, sima gyökereikkel, amelyek
között, mint egy iszonyatos kacsaláb ujjai között, valami hártyaféle feszül. De
végeredményben meg kell állapítanom, hogy a lápvadon igazi fõszereplõje nem a fa --
bármilyen hatalmas legyen is --, hanem a lián.

A bozótövezettel vagy a szavannával ellentétben a dzsungel a lián jóvoltából tûnik fel tömör,
áthatolhatatlan tömegnek (ennek köszönheti a dzsungel a szexuális metaforát, hogy „szûz"
vagyis olyan erdõ, amelybe ember még „nem hatolt be"). A lián összeköti egymással a fákat,
beborítja, bebugyolálja, burokkal fedi be, valóságos növényi lepellel takarja be õket, egy

9
kicsit olyasféleképpen, ahogy a bútorokat védõ huzat egy magára hagyott lakásban. Igen, ha
az ember szemügyre veszi a dzsungelt, nyomban a vaskosság, a nagy kiterjedésû matéria
jegyeit viselõ hasonlatok jutnak az eszébe: „sánc", „védõmû", „fal", „bástya" és így tovább,
bár mindig eléje kell tenni egy jelzõt: „növényi".

Egyszer csak fatörzs torlaszolja el a betonutat; egyenruhás erdõõr--a jó ég tudja, honnan

bukkant fel -- közli velünk, hogy az út egy helyen beomlott, és rá kell fordulnunk a terelõútra.
Hol a terelõút? Az erdõõr egy kis ösvény felé mutat, amely alamuszi kígyóként tekereg az
aljnövényzetben. Hitetlenkedve kanyarodunk rá: a terelõút olyan keskeny, hogy a kocsi csak
nagyon lassan, szinte lépésben döcöghet rajta. Harminc kilométert kell vánszorognunk,
reméljük, hogy nem találkozunk szembejövõ autóval; akkor ugyanis machetével a sofõr azt
állítja, hogy van neki --, bozótvágó késsel kell lekaszálnunk a magas füvet és az õserdõ
bokrait, így hát most az úgynevezett terelõúton, az akváriumszerûen zöld közegben
vonszolódunk; a fák kétoldalt szorosan közrefognak, s a fejünk felett összeérnek. Az ágak
kíváncsian, csapkodva nyúlnak be az ablakon, durván karcolják a karosszériát, a szélvédõn
virágcsokrok pofonjai csattognak. A kerekek mély keréknyomban vagy inkább a vérvörös
föld hosszúkás sebhelyében gurulnak elõre; az ösvény közepén megszakítatlan fûtaraj
dörzsöli a kocsi altestét. A mennybolt egyáltalán nem látszik; a nap egy-egy pillanatra
vakítóan felvillan a lombok között, aztán eltûnik.

Váratlanul, villámgyorsan, mint valami cirkuszi légtornász, f elugrik egy majom,

belekapaszkodik a magasból kötélként lecsüngõ liánba, egyetlen nagy lendülettel átlibben az
ösvény túlsó oldalára, és eltûnik a sûrûben. S íme, rögtön a majom produkciója után, egy kis
fényt kapunk, aztán egy tisztás következik, és a terelõút betorkollik a betonúiba.

Még jó néhány kilométert robogunk, míg estefelé áthajtunk végre a Sassandra vashídján.
Megállunk, megnézzük a folyót. Kimondhatatlanul vad és kietlen látvány; a partokon
burjánzó, fekete növények között az alkonyat vörös sugaraival beszórt, tintakék víz legalább
száz, egymással viaskodó érre oszlik szét a soksok kakaószínû, gömbölyû, lecsiszolt kõtömb
között. Mintha minden kõtömb egy-egy víziló háta volna, a vízilovak sima, zsíros, szalonnás
bõrére emlékeztetnek. De ezen a történelem elõtti tájon az is eszébe jut az embernek, hátha
tömérdek dinoszaurusz merült le a folyóba. Szinte várjuk, hogy megmozduljanak, hatalmas,
kígyószerû nyakukkal kiemelkedjenek, megrázzák apró fejüket, kinyújtsák kétágú nyelvüket.

Sassandra városában viszont nem a történelem elõtti kor, hanem -- az Afrikában normális,
ugrásszerû idõváltással -- a történelem fogad bennünket. De nem a csupa luxus és fogyasztás,
a neokapitalista, mai történelem, mint Abidjan felhõkarcolói között, hanem a
rabszolgakereskedés és a kalózkodás lehanyatlott és ocsmány történelme. Sassandra --
eredetileg San Andreának hívták -- a tengerparti dombocska földes lejtõjére épített,
hullámbádog tetejû agyagkunyhóival nyomorúságos istállóhoz hasonlít.

Másik, hasonlóan szerény magaslat veszi körül a kikötõt; tetején kis világítótorony. Csúf hely,
sõt egy kicsit hátborzongató is; valahogy még mindig a rabszolga-kereskedelem idejének
légköre, titkos berakodások, törvénytelen embervadászat, szorongó várakozás, gonosz
behajózások hangulata hatja át. Azt mondják, Sassandra környéke a rabszolga-kereskedõk
embervadászatai óta, még ma, két évszázad múltán sem népesült be: a rabszolga-kereskedés
és a kalózkodás kitörölhetetlen nyomot hagyott a lakosság lelkületében, mégpedig
olyanformán, hogy undorodnak a munkától, még manapság is kényszermunkának tekintik. Az
õslakosság inkább elvándorol, vagy nem egészen tiszta (Európában szolgáltatásoknak
nevezett) üzelmeket folytat; halászni viszont -- a halászat volna Sassandrában az egyetlen

10
jövedelmezõ foglalkozás -- csakis a Ghánában honos fanti törzs idénymunkásai halásznak; a
száraz hónapokban jönnek át hazájukból, aztán az esõs évszakban visszamennek.

A fantikat valóban felismerjük, legalábbis színes ágyékkötõjükrõl és asszonyaik karfiol alakú

turbánjáról: pontosan ilyeneket látni Accrában és környékén is. Vidámak, tevékenyek,
elevenek, akkor is eljátsszak a munka patetikus komédiáját, amikor alig van vagy egyáltalán
nincsen szó munkáról; ez pedig Afrika legszegényebb vidékein gyakran megesik. Az
asszonyok kofaszerepet alakítanak, jelképes, mikroszkopikus mag- és törökborskupacokat
árusítanak a piacon; a férfiak valamivel távolabb, a kis kikötõben úgy tesznek, mintha éppen
szorgoskodnának három-négy, arabeszkekkel kellõen díszített sarja körül. Magyaráznak,
zsibonganak, de amikor meztelen hátuk mögött szemügyre veszem a sajkák fenekét, csak
néhány apró halat és algacsomókat látok a hálók szemei közt.

A szállodában, ebben a vakolatlan, szecessziós stílusú kis villában, amely a parttól néhány
lépésnyire szinte elbújik a homok és a gaz között, újra nyugati emlékek jutnak az eszembe. A
ház olyan, mint a többi leromlott, egyszersmind jelképes épület, amelyet Conradtól Tenessee
Williamsig egy egész sor író választott ki a trópusokon megfeneklett európai ember immár
hagyományos drámája hátterének. Minden így szabályos, gondolja az ember, amikor
vacsorára terítenek a tengerparti teraszon, ahol ócska és rozsdás csõlábú asztalok és székek
állnak szanaszét; az irodalmi modellek egybevethetõk a valósággal, minden így szabályos, ha
nem is a természet, hát legalább a mûvészet rendje szerint. íme, itt az igazi „európai gyarmati
tisztviselõ", a kopasz, pocakos, bürokrata, mellette szép, fiatal, nevetgélõ, szemtelen afrikai
felesége vagy élettársnõje.

íme, itt a tipikus „emberi roncs", szakállas és kellõen toprongyos, idõs férfi, fogai közt pipa,
kezében pohár, íme, itt a tipikus „elátkozott család": az anya fenyegetõ külsejû, zordon
madárijesztõre hasonlít, a kövér lány csupa pattanás, a haja copfba fonva, szemüveget visel, a
fiú neurotikus, folyton tikkel, és gépies grimaszokat vág. íme a „jobb emberek" tipikus
asztaltársasága, köztük három afrikai házaspár: a férfiak sötétkék öltönyben, a nõk rikító,
dekoltált selyemruhában; vidámak, elégedettek, hiszen nyugati, s ahogy mondani szokták,
disztingvált környezetbe kerültek. Ésatöbbi, ésatöbbi. A vacsora egyébként remek, a sört
éppen annyira hûtötték be, amennyire kell; és vacsora után, az éjszaka csendjében, a közeli,
de láthatatlan óceán zúgása mintha hirtelen kellemesen elidegenítene mindentõl.

De itt az ideje, hogy legalábbis jómagam visszavonuljak a szobámba; gondosan bezárjam az

ajtót, azután alaposan megnézzem, hogy a kifakult papírtapétán, amelyen foltokban üt ki a
nedvesség, és a repedezett, kopott, ócska linóleum padlón nincsenek-e veszedelmes bogarak;
itt az ideje, hogy végignyújtózzam a katonai jellegû lepedõn, mely a csupa lyuk és dudor
vékony matracot hivatott leplezni; s miután közelebb húztam magamhoz az ernyõ nélküli
éjjeliszekrény-lámpát, fektémben kinyitom a márványpapír borítású iskolai füzetet, és mint
minden este, tovább írom elefántcsont naplómat. Nos hát így kezdem: „A Guineái-öböl egyik
különlegessége a forró köd. Sassandra felé robogunk, Elefántcsontpart kellõs közepén, de úgy
rémlik, mintha Lombardiábanjárnánk, télidõben..."

11
IV

A szavanna-anya

Man (Elefántcsontpart)

íme Man. Egyik a négy város közül, amelyek Elefántcsontpart legészakibb vidékén, majdnem
a mali és a felsõ-voltai határ mentén helyezkednek el (a másik három: Odienné, Korogó és
Buna). Eredetileg francia helyõrségek voltak, a gyarmatosító hatalom azért hozta létre õket,
hogy biztosítsa uralmát Afrikának ezen a részén. Ha az ember erre jár, még ma se kell
túlságosan megerõltetnie a képzelõerejét, könnyûszerrel fel tudja idézni a táborok hatalmas,
üres tereit, a lõállásokat, amelyeknek falait homokzsákokkal erõsítették meg, a sátrakat, a
parafa sisakos katonákat, az árbocrudakat, amelyen a Harmadik Köztársaság zászlaja lobog, a
helyõrség trombitájának melankolikus hangját. Mant valóban 1907ben alapította valamelyik
bajszos, ideges, csattogópattogó, prousti parancsnok, aki hadoszlopa élén vonult ide a
tengerpartról, és elhozta ide, a diola és a jakuba törzs „primitív lényei" közé Descartes és
Bergson civilizációját.

Mán manapság színtelen város, épületei elszórtan állnak a síkságon, amelyet, úgy tûnik,
nyugaton sziklás, festõi, japános hegylánc, a közeli guineai hegység utolsó vonulata határol.
Mán egy kicsit olyannak tetszik, mintha földrengés sújtotta település volna, néhány évvel a
katasztrófa után: alaktalan, földes utak, amelyekrõl a forró, bágyadt szél narancsszínû
homokot kavar fel, és a porkígyók tekeregve, egymással civakodva surrannak végig a
kövezetlen járdákon; csupa egyszintû ház, kunyhó, vityilló, java részük bádogfedelû. A
városközpont is csupán két földút keresztezõdése; akár az amerikai Vadnyugat idején, olyan
helynek látszik, ahol az utas, mielõtt újra nekivág, elindul fárasztó útjára, a természet kihalt
tájaira, kipiheni magát és beszerzi, amire szüksége lesz. íme a patika a mosolyogva sürgõ-
forgó gyógyszerészekkel, akik persze a leghétköznapibb orvosságokat sem találják meg a
félig üres polcokon; íme a szupermarket vagy libre service, benne furcsa konzervhalmok,
amelyek csak nagy nehezen találnak vevõre errefelé (vajon ki eszik itt burgundi csigát,
békacombot, hallevest?); íme a ruhaüzlet, valóságos kékszakáll-szoba, a meggyilkolt öltönyök
sûrû sorokban lógnak le a mennyezetrõl; íme a hentes, boltjában az egyik horgon egyetlenegy
megfeketedett húsdarab, az is csak a legyeknek és a darazsaknak; íme az újságárus, billegõ
pultján négynapos abidjani napilap.

Természetesen benzinkút is van az útkeresztezõdésben; amikor megállunk, hogy megtöltessük

a kocsi tartályát, íme, hogy teljessé váljék a kép, befut az ütöttkopott, poros autóbusz; a
leszállók, a felszállók és a bámészkodók hirtelen kisebbfajta tömegbe verõdnek. Mi dolgunk
van még itt? Amikor megálltunk Manban, tulajdonképpen nemcsak benzint, kenyeret és
gyümölcsöt akartunk venni, hanem az emberi jelenlét látványával is el akartunk töltekezni,
mielõtt nekivágunk a lakatlan, vad szavannának, még ha csak ezekrõl a félmeztelen utasokról
van is szó, akik, miután leszálltak az autóbuszról, kába lõdörgésbe kezdenek a kihalt utakon,
mintha elfelejtették volna, miért is jöttek ebbe a városba.

Kora reggel van, vár ránk a brousse, vagyis a szavanna, ötszáz, ezer kilométeren át hadonászó
növények, eszelõs, néma napsütés. Afrika rajongói folyton arról vitatkoznak, hogy melyik a
szebb, az õserdõ vagy a szavanna. Véleményem szerint nem lehet összehasonlítani õket, mert
két nagyon is különbözõ dologról van szó. Az õserdõ szebb, de a szavanna afrikaibb. Ezt úgy
értem, hogy az afrikaiak a középszerû, egyhangú, szerény és szemmel láthatóan jelentéktelen

12
szavannákon élnek, nem pedig a nagyszerû, lakatlan õserdõkben, és nem az ugyancsak
nagyszerû, de éppenséggel puszta sivatagokban. A szavanna persze megkapja a maga részét
az õserdõbõl (sok millió, sõt milliárd fát, de ezek elkülönülnek egymástól, nincs köztük se
lián, se aljnövényzet, nem túlságosan magasak, és nem túlságosan vastagok, amolyan növényi
demokráciában vagy anarchiában élnek), és a sivatagból is (a talaj sok helyütt homokos, és
dûnékre emlékeztetõ buckák dudorodnak rajta); ám a szavanna legfõbb jellegzetessége, hogy
minden afrikai onnan származik.

A szavanna az afrikaiak anyja. Egy kicsit szégyellni való anya; bizony a városokban enyhe,
csúfondáros le nézéssel emlegetik azokat, akik a szavannában születtek, valahogy úgy,
ahogyan nálunk a délolasz parasztokról beszélnek; de valójában majdnem minden afrikai a
szavannáról származik. Az afrikai szavanna nem valami festõi, de hatalmas, önismétlõ
méretei révén roppantul titokzatos; ugyanazt a kulturális funkciót tölti be, mint
Oroszországban a sztyepp, Argentínában a pampa és Arábiában a sivatag. Az afrikaiak
groteszk, torz fantáziája, egyszerre spirituális és ironikus vallási hiedelmeik -- akárha e
jelentéktelen és alaktalan káosz magyarázatául, helyreigazításául szolgálnának -- mind a
szavannában gyökereznek.

Elértük a szavannát. Álmélkodó, de kielégíthetetlen tekintetünk elõtt mintha fák, fácskák,

bokrok végtelen, eszelõs tenyészetének tûnne fel, minden növénynek megvan a maga sajátos
tartása, megjelenése, a köztük feszülõ ijesztõ távlatokban szemünk akaratlanul ember vagy
állat jelenlétét keresi, de nincs se ez, se az, vagy legalábbis nem lehet észrevenni. A szavanna
színe inkább barnás és vöröses, mint zöld, mert a bozót ritka, és a homokos, kõtörmelékkel
borított talajt jobban láthatjuk, mint az õserdõben; aztán meg, mivel a szavanna gyakran félig
kiszáradt, félig zöld -- különös, s azt hiszem, egyedülálló, csakis afrikai jelenség ez --,
ugyanannak a fának az egyik oldalán a lombozat elfonnyadt, a másikon szinte virul: mintha
egy férfi fejét félig gesztenyebarna, félig õsz haj fedné. Ha az ember jól megfigyeli a
szavannát, megérti az animista babonákat: a fák, fácskák, bokrok, minden növény külseje
semmitmondó és hétköznapi, de kárpótlásul egyszersmind „elvarázsoltnak" is tetszik.
Elvarázsoltak a kétségbeesetten hadonászó fák; elvarázsoltak a kihalt, mégis mintegy
megfoghatatlan lényektõl hemzsegõ tisztások. Néhányszor, miközben õrült iramban robogunk
a betonutakon és az ösvényeken, a fáradtságtól megrészegedik a fantáziám, és elképzelem,
hogy éjszaka egymagám járom a szavannát, csak az óriásira nõtt, jótékony hold bizonytalan
fényénél tájékozódom. Ki tudja, mennyit kóborolnék, egyik tisztástól a másikig, egyik
bokortól a másikig, egyik fától a másikig. Órák hosszat bolyonganék, és nem tudnám, hol
végzõdik az utam.

De kóborlás közben erezném, hogy követnek, szemmel tartanak, lesnek rám, figyelnek, és
mégsem félnék, ki tudja, miért. Hangokat hallanék, észrevenném, hogy mások is vannak a
közelemben, de csak mennék tovább, mintha pontosan megszabott irányba igyekeznék. Végül
egy egészen normális és hétköznapi falura bukkannék: kör alakú kunyhókra, hasas
magtárakra, kúpos háztetõkre. Olyan falu volna, mint a többi, szegény parasztok és
asszonyaik meg gyerekeik lakóhelye; de végül kiderülne, hogy ez is el van varázsolva.

Például az egyik kunyhóban élne egy fiatal varázslónõ, és furcsa, csodálatos kalandra
csábítana. Felszólítana, hogy éjszaka menjek el egy bizonyos bokorhoz, bújjak belé, s ott
fedezzem fel a holtak földalatti világának titkos bejáratát. Amikor idáig érek a képzelõdésben,
rájövök, hogy fantáziaképeim egybemosódtak egy emlékkel, egy könyvvel a sok közül,
amelyekre a szavanna ihlette az afrikai írókat. A könyvet magammal hoztam a bõröndömben.
Címe: Életem a szellemek bokrában, szerzõje Amos Tutuola.

13
Amos Tutuola valójában nem elefántcsontparti, hanem nigériai; de igazi hazája a szavanna, és
a szavanna az Atlanti-óceántól az Indiai-óceánig egész Afrikában mindenütt egyforma.
Tutuolával többször találkoztam Nigériában; Amos angolul ír, s Angliában is ismerik a nevét,
pedig sohase tette ki a lábát az országból. Bizarr, félénk, naiv, gazdag fantáziájú és
kiszámíthatatlan ember, mint könyvének szereplõi. Sok mindennel foglalkozott, volt kovács,
levélhordó, az anyakönyvi hivatal tisztviselõje -- az ujjlenyomatokat rögzítette -; amikor
legutóbb találkoztam vele, az ibadani rádió és televízió reflektor-, lámpa- és egyéb
kellékraktárának vezetõjeként dolgozott. Alacsony termetû ember, virágmintás ruhában,
homlokára húzott sapkáján szintén virágminta, az arca háromszög alakú, tekintete kemény, a
szája durcás, karja és lába meztelen. Az étteremben bal kezével a jobb könyökét vakarja,
vonakodva és zavartan magyarázza, hogy törzsének, a joruba törzsnek legendái és meséi
inspirálták könyvei megírására: Geoffrey Parrinder, az említett regény, az Életem a szellemek
bokrában, elõszavának szerzõje azt állítja, hogy jó néhány afrikai, miután elolvasta a könyvet,
kijelentette: „Nagyanyám is ilyen történeteket mesélt, amikor gyerekek voltunk."

Igen ám, de a könyv témája nem valami családias. Tulajdonképpen nagyjából arról van szó
benne, hogy mi történik azzal, aki átmerészkedik a túlvilágra. A könyv átmenetféle tehát az
Isteni színjáték és az Alice Csodaországban között, megtetézve azzal az érzéssel, amely
valamennyi afrikaiban közös: a félelemmel. Ám ez a félelem egyiküket sem akadályozza meg
abban, hogy nyugodtan és derûsen élje le az életét, s ez szintén jellemzõ sajátsága a fekete
világrésznek. Az Életem a szellemek bokrában fõszereplõje lemegy az alvilágba, mégpedig
egy nyíláson át, amelyre ugyanúgy egy bokorban bukkan rá, mint Alice.

Alászállván a poklokra, feleségül vesz egy szellemlányt, aki szellemgyerekeket szül neki, egy
szellemlakosokkal benépesített városban él jómódú szellemsógorainak házában. De hiába
alapított új családot, nem tud szabadulni a félelemtõl. Az alvilág tele van iszonyatos
lényekkel; a fõszereplõt megrémítik, de egyszersmind el is bûvölik. Olyannyira, hogy amikor
összetalálkozik egy borzasztó szörnyeteggel, megjegyzi: „Csúfsága annyira fölkeltette
kíváncsiságomat, hogy utánaszaladtam, mert sóvár tekintetemet ki akartam elégíteni
hihetetlen ormótlanságával." így tréfálkoznak a brousse-ban. Talán az art négre, amely a
század elsõ felének európai mûvészetére oly nagy hatással volt, ugyanennek a személytelen,
elvarázsolt szavanna-világnak egy másfajta vetülete.

Úgy bizony. Egyszer csak mintha valami érdekeset vennék észre a tágas térséget szegélyezõ
betonút mentén; ameddig a szem ellát, a füvek és bokrok nyilvánvalóan kiégtek,
elszenesedtek, a szavannákon ez nagyon gyakran elõfordul. Felperzselõdött, piszkosfehér
fahasábokkal teleszórt, málló-feketülõ távlatok. Nem túl messze, a szomszédos mezõn, még
pusztít a tûz; látni a vörös lángnyelveket, amint rárontanak a fûre; hallani, hogy a fû pattog,
serceg, mielõtt elhamvad. Ki gyújthatta fel a szavannát? A gyújtogatónak -- ez általában így
szokott lenni -- nyoma veszett; de hogy úgy mondjam, a kézjegyét ott hagyta egy kis animista
oltáron, amelyet az egyik ösvény leágazásánál állított fel. Földbõl és kövekbõl rakott kis
halom, már elhervadt virágokkal beszórva, rajta kis szobor vagy fétis, amely kétségkívül arról
hivatott gondoskodni, hogy jó legyen a termés. Lehajolok, megnézem a szobrocskát. Tiszta
art négre, pontosan abból a fajtából, amelyet ma már csak a párizsi és londoni szalonokban és
múzeumokban szoktak megcsodálni. Stilizált, vagyis a puszta orrsövényre leegyszerûsített
arc, nagyon hosszú törzs, nagyon hosszú kar és nagyon hosszú hímtag; a lába viszont igen
rövid, és a törzs alá görbül, mint a kengurué. Szégyellem leírni, hogy a naiv és áhítatos
pogány oltár láttán egyik útitársunk kolonialista kijelentésre ragadtatta magát: -- Mi lenne, ha
el vinnénk? Milyen szép! -- A földkupacon álló fétist, a lángoló brousse szélén, félúton
Odienné és Korogó között vettem szemügyre.

14
V.

Kunyhóban

Korogó

Megállunk, de nem szállunk ki a kocsiból, még kábultan nézünk körül; háromszáz kilométer
van mögöttünk, amit tûzõ napsütésben robogtunk végig. Tágas és szabálytalan alakú tisztás
terül el elõttünk; ha nem látnánk az ösvények hálózatát, amelyek úgy keresztezõdnek és
gabalyodnak össze egymással, mintha szüntelen járás-keléssel taposták volna ki õket, azt
hihetnénk, hogy itt is csak véletlenszerûen ritkult meg a szavanna növényzete. Távolabb
soktörzsû baobabfák sötét és vaskos formái tûnnek fel. Még távolabb nõk és gyerekek
bizonytalan körvonalai rajzolódnak ki, mögöttük ugyancsak bizonytalanul sejlõ kunyhók
csoportja. Ezt a falut kerestük, ezt a lobi falut. A lobik nomád törzse a termeszek
ösztönösségével vándorol Felsõ-Volta és Elefántcsontpart között, aszerint hogy hol számíthat
jobb termésre, és új szálláshelyén mindig ugyanolyan típusú falvakat épít.

Mi különbözteti meg az afrikai falut az európai községektõl, településektõl? Azt hiszem, az,
hogy nem házakból -- ha mégoly nyomorúságosakból is --, hanem kunyhókból áll. A ház
tartós anyagokból épül, tehát elöregszik és javításra szorul, a kunyhó anyaga viszont
romlandó, s ezért nincs ideje elöregedni; vagy ezért, paradox módon, vagy valami más okból,
mindenesetre tény, hogy a kunyhó, bár bonyolult és megfontolt emberi munka terméke, a
házzal ellentétben, a mozdulatlan és megváltozhatatlan természeti tények közé tartozik. Ezzel
magyarázható, hogy a kunyhó nem érzõdik sem õsinek, sem modernnek, hanem a maga
szerény módján öröknek tûnik fel. És ezzel magyarázható az is, hogy nem lehet se tatarozni,
se felújítani: nem az a célja, hogy a természetet, vagyis az anyagokat, amelyekbõl épült,
emberi szükségletek kielégítésére használja fel, hanem az, hogy az embert hozzáigazítsa a
természet szükségleteihez; a természet pedig, mint tudjuk, nem változik, örökké egyforma.
Ráadásul, hála a kunyhónak, a sötét és szûk anyaméhben kezdõdött emberi lét a születés után
egy másik sötét és szûk odúban folytatódhat, amely sokban a biztonságos és kusza
zsigerekhez hasonlít. És legvégül: a kunyhóban mindenki meztelen, ami szintén a
természethez való alkalmazkodás jele, hiszen a száraz évszakban az egész vidék csupa por, az
esõs évszakban csupa sár, s így errefelé lehetetlenség volna összeegyeztetni az öltözködést
meg a tisztaságot. Aki látott már afrikai nõt, amint az alacsony ajtó szemöldökfája alatt
meghajolva kilép a kunyhóból, a szabadban fölegyenesedik, és éjszaka kisimult, feszes bõrét
egy porszem se szennyezi, az tudja, mennyire így van ez.

Elhatározzuk, hogy kiszállunk a kocsiból, elindulunk a kunyhók felé. Ezek nem kerek
formájú, kúpos fedelû, úgynevezett klasszikus kunyhók. Úticélunk helyén a kéklõ, távoli
dombok elõterében kis erõdökre emlékeztetõ, oroszlánsárga, teraszos tetejû, ferde falú
építményeket találunk. Az egyik kis erõd ajtajában egy nõ áll, figyel bennünket, amint feléje
tartunk, és nevet. Elsõ látásra éppen a nevetése hökkent meg; és egy pillanatig -- a szemem
káprázik a tûzõ napfényben -- nem értem, min hökkentem meg. Hiszen más, talán különösebb
részletekre is fölfigyelhetnék, például lapos, kiszikkadt, ráncos mellére: hajszálra olyan, mint
a mosás után kiteregetett nadrág zsebe; például meztelen karjára, amelyet válltól az ujjai
hegyéig úgy hálóz be a kidudorodó erek rendszere, mint valami anatómiai szemléltetõ ábrán.
De a nevetése jobban meghökkent; hirtelen rájövök, hogy miért.

Nem is azért, mert a félelem és a bizalom között olyan fájdalmasan riadtnak tetszik; inkább
azért, mert az alsó és felsõ ajkába ágyazott két tányér miatt a jókedvét csak kínos, groteszk

15
mimikával tudja kifejezni. A tányérok csontból vagy fémbõl készültek, akkorák, mint egyegy
régi olasz tízlírás; kasztanyettformán elõrecsücsörödik tõlük az ajak, és a nevetést furcsa V
alakú grimasszá változtatják, mintha a nõ csak a szája szögletével nevetne. Egy kicsit oldalt
lépek, s csak akkor látom, hogy a nevetõ nõ profilja kacsáéhoz vagy libáéhoz hasonlít, mivel
meghosszabbított ajka az úszómadarak csõrének formáját vette fel. Aztán megint szembõl
figyelem tovább: ajkai között az ínyében nincsenek meg a metszõfogai, bizonyára azért
húzták ki, hogy könnyebben szájába vehesse az ételt. Mi lehet az oka ennek a kényelmetlen és
furcsa torzításnak? így szebbnek hiszik magukat? A rítus írná elõ? Késõbb megkérdezzük
afrikai sofõrünket, de õ lakonikusan csak annyit mond: „C'est une coutume."*

Az asszony még mindig nevet, mintha egyforma valószínûséggel számítana ütésre is, meg
ajándékra is. Rájövünk, hogy el kell oszlatnunk a kételyeit; egyikünk leveszi a sálját, gyors
mozdulattal körültekeri az asszony nyakán, csomót is köt rá; aztán az ajtó felé mutat, mintha
jelezné, hogy nincsenek ellenséges szándékaink, csak a kunyhót szeretnénk megnézni. Ez a
gesztus, amely olyan õsi, mint maga a világ, eléri kívánt célját. Az asszony megnyugszik,
abbahagyja a nevetést, és egy kézmozdulattal beinvitál. A szemöldökfa alatt lehajtjuk
fejünket, és belépünk a kunyhóba.

íme az elõtér. A padló, a mennyezet, a falak: durva anyag, nincs elegyengetve; a belsõ
válaszfal mentén szintén agyagból tapasztott fülkék, földmûvesszerszámokat, vetõmagos
zsákokat, sõt néhány éppen kotló tyúkot pillantok meg bennük. Sötét van, erõs baromfiól- és
trágyaszag terjeng; az egyik félhomályos sarokban épp hogy sejtem lehet néhány
meghatározhatatlan tárgyat, szögön lógnak, alighanem szalmából, fából és állati szõrökbõl
készültek: talán házi fétisek. A visszavert, halvány fény egy ajtón, pontosabban magas, szûk
résen szûrõdik be; oldalvást átpréseljük magunkat rajta, és belépünk a kunyhó láthatólag
legfontosabb helyiségébe. A tágas szoba padlója nagyon tiszta, szinte fekete, sima és egy
kicsit fénylik is, alighanem agyaggal összegyúrt tehéntrágyából döngölték. A félhomályban
észreveszem, hogy a fal mellett oszloposán egymásra rakva nagyon szép, hasas, barna égetett
agyagedények sorakoznak. Olyan sok van belõlük, hogy ez idõ szerint semmiképpen se
használhatják; azt kell gondolnom, hogy a pompa és a társadalmi emelkedés iránti vágy
jelképei. Átmegyünk a harmadik helyiségbe. Nagyon kicsi szoba, kegyetlen verõfény tûz be a
tetõablakon, amelyhez fatörzsbõl formált lépcsõn lehet feljutni, a fatörzs vájatai a
lépcsõfokok. A perzselõ napsütésben öregasszony kuporog a földön mozdulatlanul.
Virágmintás szoknyája szélét a fejére húzta, biztosan beteg, erre vall a tányérajkú nõ
kézmozdulata, ahogy rámutat: sztoikusán belenyugvó gesztusa mintegy jelzi az
elkerülhetetlent. Megkönnyebbülve mászok fel a lépcsõként szolgáló fatörzs vájatain, feljutok
a tetõteraszra.

Folytatjuk a helyszíni szemlét, íme a tér, ezt szegélyezik összevissza csoportokban, amúgy
afrikaiasan, a kunyhók. A megszokott falusi sürgés-forgás: nõk jönnek-mennek, fejük tetején
kis párna, rajta kosár vagy korsó, meg se billen, gyerekek kergetõznek, birkák baktatnak egy
sorban, kutyák civakodnak, tyúkok csipegetnek a homokban. A mozgalmas tér közepén anya-
szült meztelen kisfiú ül a földön, tetõtõl talpig fehér por lepi be, senki se vesz róla tudomást,
és õ se vesz tudomást senkirõl. Inkább csontváz, mint eleven lény, fonnyadt bõre alatt a hátán
kirajzolódnak a csigolyák, mellkasán a bordák, térdén a térdkalács, mellén a kulccsont.
Gyapjas haja is csupa fehér por, elváltozásának mintha szertartási, mágikus okai volnának;
legalábbis az afrikai feketeségen így hat mindenféle fehérség.

* Ez szokás, (franciául)

16
A porlepte kisfiú szeme és szája nedves nyílásnak tûnik, valami halotti csillogás látszik rajta,
mintha már rohadna a teste. Elnézem, és arra kell gondolnom, vajon milyen képet alkothat ez
a haldokló gyerek rólunk, eddig ismeretlen, furcsa európaiakról, itt a szülõfalujában. Talán
újabb rejtélyt jelentünk neki, amit maradék életerejével nemhogy megmagyarázni, szinte
érzékelni se tud. Amikor éppen erre gondolok, lám, a kisfiú, akár egy bábu, amelyet
láthatatlan tekegolyó üt le, váratlanul mereven oldalra dõl, arccal a porba, görnyedõ testtel,
mintha még mindig ülne. Szemének és szájának kifejezéstelen, nedves csillogása a por lisztes
fehérségében most már a halál gondolatát sugallja, kis állatok poros tetemén erõtlenül csillogó
vérre emlékeztet, gyerekek agyonütötte gyíkokra, elgázolt macskákra, puskasörét roncsolta
madarakra. Egyébként a halál, ellentétben az európai szokásokkal, itt a gyereket körülvevõ
közönyben nyilvánul meg, s ez a közöny, éppen azzal, hogy nem vesz róla tudomást, valami
titokzatos és kétértelmû módon õrködik felette, gyámolítja elkerülhetetlen pusztulásában.

A falu meglátogatása szinte kötelezõen a település fõnöke elõtti tisztelgéssel és az ajándékok

szertartásos cseréjével fejezõdik be. íme a fõnök. Elõbújik az egyik kunyhóból, botjára dõlve,
nagyon lassan közeledik felénk, két fiatal helyettese támogatja. Nagyon öreg, a bronz
templomkapuk dombormûvein ábrázolt, román kori királyokra emlékeztet; vagy Rouault
ugyancsak királyi figuráira. Alacsony, rettentõ sovány, karját a testéhez szorítja, a mellkasától
térdéig érõ tunikája alatt a két lába is egymáshoz dörzsölõdik. Arcvonásai elnagyoltak,
egyszerûek: mérhetetlenül nagy szemhéj, mérhetetlenül nagy fül, mérhetetlenül nagy orr,
mérhetetlenül vastag ajkak. Vak; ezt akkor veszem észre, amikor a kezébe adok egy zacskó
cukorkát, érzéketlenül, pusztán kíváncsiságból tapogatja meg, ahogy a vakok szokták.

Ezután egyik helyettese átnyújt neki egy kis kosarat, nyolc apró gyöngytyúktojás van benne.
A fõnök megtapogatja a tojásokat, helyeslõén bólint, átadja nekem a kosarat. Aztán mond
valamit, ajka alig mozog, mintha imádkozna; a helyettese lefordítja franciára. A fõnök azt
kérdezte, el tudnánk-e vinni a városba, Korogóba egy falubeli fiút, hogy orvosságot
vásároljon. Mondjuk, hogy igen, erre a fõnök benyúl tunikája felsõ részébe, csomóra kötött
kendõt vesz elõ, gyönge ujjaival kibogozza, az illetõ fiú kezébe leszámol néhány ezüst
pénzérmét, a többit visszateszi a kendõbe. Ideje, hogy induljunk. Elköszönünk a fõnöktõl; a
vakok bizonytalan, széles gesztusával viszonozza a köszönést. A faluból nézve most a mi
autónk rémlik kísértetiesnek, bizonytalannak, valószerûtlennek, ahogy a betonút szélén szinte
elmerül és feloldódik a fényözönben.

17
VI.

Falusi táncok

Buna

Korogóból Bunába menet félúton találkozunk az „együttessel", ahogy Olaszországban

mondanák. Öt férfi, libasorban ballagnak a betonút szélén, kezükben vagy hátukon cipelik
hangszereiket. Megállítjuk õket, kérdezõsködünk; udvariasan odajönnek a kocsihoz, és jó
franciasággal válaszolnak kérdéseinkre. Igen, az egyik faluba igyekeznek, olyan tíz
kilométernyire lehet innen. És miért mennek oda? Ma este tánc lesz a helységben. És hennán
jönnek? Egy másik faluból, körülbelül nyolc kilométerre van innen.

Tehát ma estig tizennyolc kilométert fognak megtenni? Igen, tizennyolc kilométert.

Beszélgetés közben szemügyre veszem õket. Külsõre ugyanolyan nyugodtnak, közönyösnek
látszanak, mint a végtelen afrikai pusztaságok megannyi gyalogos vándora. Megnézem
hangszereiket. A megszokott tamtamok, vagyis különbözõ nagyságú, henger alakú fa- és
bõrdobok, amelyeket tenyérrel vernek; de van egy balafonjuk is, ami olyan, mint a xilofon,
kis ütõkkel muzsikálnak rajta. Megígérjük nekik, hogy elmegyünk meghallgatni õket, és
megnézzük a táncokat, elégedetten mosolyognak, és elmagyarázzák, hogy a faluhoz tíz
kilométeres ösvény visz, bent van a szavannában.

Nem csodálkozunk rajta, egész Afrika tele van szórva ilyen magányos falvakkal, amelyeket
nagyon hosszú ösvények köldökzsinórja köt össze a betonúttal. Igen ám, de még kora délután
van; mit csináljunk estig? Úgy határozunk, hogy továbbmegyünk, s meglátjuk, akad-e
utunkban olyan falu, ahol valamilyen ünnepet ülnek, táncolnak vagy más hasonló társas
eseményre készülnek.

Szerencsénk van. Körülbelül egyórás robogás után két fiatalemberre bukkanunk: közönyösen
heverésznek egy fatörzsön; megtudjuk tõlük, hogy a falujukban, itt a közelben, nemsokára
gyászünnepség lesz, táncolni fognak a néhány hónapja elhunyt falufõnök tiszteletére.
Letérünk a betonútról, megnézzük a falut. Itt a megszokott, szabálytalan formájú tér: poros, de
tiszta, körülötte a kúpos tetejû, kerek kunyhók, a tartóbakokon álló hombárok, mint megannyi
hatalmas húsvéti tojás, hegyes végû kis kupolákkal fedték be õket. Szörnyû meleg van;
erõszakos, apró legyek csapódnak a kocsi ablakaira, a hõség kamikazéi, ott pusztulnak el a
szemünk elõtt.

Sehol egy teremtett lélek a téren; sehol egy teremtett lélek a kunyhók és a hombárok között;
még a falu körül mozdulatlanul hadonászó bozótos szavanna is olyan, mintha valami
kifürkészhetetlen unalom varázsolta volna el. Makacs tudakozódásunkra, hogy mikor
kezdõdik a tánc, szép lassan, minden sietség nélkül, gyakorlatias ajánlattal állnak elõ: a
táncünnepséget tulajdonképpen este tartanák meg, de ha fizetünk háromezer frankot, a falu
elõbb is hajlandó táncolni. Áll az alku. A két fiatalember változatlan közönnyel halad
elõttünk, a téren át az egyik kunyhó felé tartanak, úgy látszik, ott õrzik a fétiseket, a
kultuszhoz szükséges tárgyakat és a hangszereket; bemutatják az új falufõnököt, aki széles
mosollyal és erõteljes kézfogással szentesíti a megállapodást. Eztán egy kicsit félrehúzódunk,
várunk.

18
Eltelik néhány perc, majd a fétiskunyhóból hirtelen két izmos, félmeztelen fiatalember bukkan
elõ, az egyik a bal, a másik a jobb ajtófél mellé áll. Kezükben egy-egy nagy ökörszarv kürtöt
tartanak, szájukhoz emelik; a hosszan elnyúló, rekedt, szaggatott hangok a legendás olifantot
juttatják eszembe, amelynek gyászos tülkölése ott visszhangzik a Roland-ének strófáiból. A
kürtszóra végre eleven lüktetés fut végig a falun: minden kunyhóból nagy sietve férfiak, nõk,
gyerekek tódulnak elõ; eddig odabent összezsúfolódva várták, hogy a hõség enyhüljön. Hány
ember fér el egy kunyhóban? Alighanem sok, legalábbis az alacsony ajtócskák némelyikén
elõözönlõk sokaságából ítélve. A törpe végítélet két fekete angyala, a kürtösök, tovább fújják
búskomor dallamaikat, míg a kisebbfajta tömeg hosszú sorba rendezett körmenetként ott nem
áll elõttünk. De a perzselõ napsütésben senki se moccan: mintha a körmenet elõre eltervezett
türelemmel várna valakit vagy valamit. És lám, akrobatára valló ugrással egyszer csak
aféticheur, azaz a varázsló ront be a térre, a körmenet elé. Alacsony termetû, torz külsejû
ember, vagy legalábbis a mimikája ilyennek tünteti fel. Virágmintás tunikája tele van
érmékkel, kagylókkal, a ruha ujjara és hajtókáira varrott amulettekkel; fején a szeméig
lehúzott kis sapka; bõ nadrágja lábszárközépig ér, mint a cirkuszi bohócoké; valami
jogarfélével vagy bivalyszõrbõl készült légycsapóval hadonászik. Tovább ugrál, mögötte a
körmenet szorosabbra zárul, s lassan megindul. Legelöl a dobosok, köztük a két kürtös; aztán
rendben az asszonyok, a férfiak, a fiúk és a lányok, a gyerekek. A körmenet átvonul a téren, a
falu túlsó végén megáll, és körülveszi a varázslót.

A varázsló sapkájával, amulettjeivel a zubbonyán, jogarával a kezében Rigolettót juttatja az

eszembe, azt a jelenetet, amikor a mantovai herceg udvaroncai csúfot ûznek belõle. De
mozdulatai nem egy megtört szívû bohóc kétségbeesését fejezik ki, hanem mintha arra a
láthatatlan, de nyüzsgõ szellemvilágra utalnának, amellyel kapcsolatban valaha Európában
egy teológus arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy a levegõ valósággal kocsonyás a
démonoktól. A varázsló a kegyetlen hõség ellenére fürgén, rugalmasan és fáradhatatlanul
nagyokat ugrik, mint a gazella, csúszik-mászik, mint a kígyó, gubbaszt, mint a tyúk,
négykézlábra áll, mint a sakál. Közben érthetetlen szavakat mormolva komoran, elmélyülten
monologizál, úgy látszik, valami gyötri, üldözi, nem hagy neki békét. És lám, egyszer csak
rémülten körülhordozza a tekintetét, majd riadtan, arcát fél karjával védve fölemeli szemét az
égre, kéthárom bukfenccel menekülni igyekszik, majd megtorpan, és óvatosan
visszalopakodik, mintha csapdától félne. Végül a buzgó és mégis közönyös zenészek
felgyorsítják az énekbeszéd ütemét, az asszonyok pedig hirtelen rárontanak a varázslóra,
mintha szét akarnák tépni. t)e nem tépik szét; szorosan közrefogják, és eszelõs odaadással
maguk is táncba fognak, vele és körülötte. Tovább tart a hõség; olyan kibírhatatlan, hogy
szinte úgy véljük: még fokozódott is; az egész élet már csupa hõség, elviselhetetlennek
érezzük. Annyira, hogy a rekedt kürtszó és a dobok tompa pufogása szinte azt sugallja: a
halottaknak sokkal jobb soruk van, mint az élõknek, akik majd megszakadnak a munkában a
szántóföldön, fizetik az adót, megbetegszenek, gyötrõdnek, elszenvedik a szárazság és az
esõk csapásait; õk viszont, a halottak, szabadok, gondtalanok, semmi bajuk-bánatuk, ott
kószálnak a szavanna furcsa, hatalmas térségein, s legfeljebb az a dolguk, hogy láthatatlan és
jótékonyjelenlétükkel oltalmazzák szegény élõket.

A gyászolók majdnem alkonyatig táncolnak; amikor odaérünk a második faluhoz, ahova jóval
elõttünk megérkeztek a balafonos zenészek, már leszállt az éjszaka. Az éjszaka szót komolyan
kell venni. Se hold, se csillagok; az éjszaka olyan fekete, hogy szinte a fényszórók sem
képesek áthatolni a kocsit minden oldalról közrefogó sötétség-masszán. Ez az abszolút
sötétség, az afrikai bozótos szavanna sötétsége; mintha erre a teljes sötétségre célozna a maga
paradox módján az erdõvel kapcsolatos latin szólás: lucus a non lucendo* Hirtelen meg kell
állnunk: keresztbe fektetett fatörzs torlaszolja el az ösvényt; kiszállunk, gyalog megyünk

19
tovább, még mindig a legteljesebb sötétségben, találomra ide-oda bóklászunk a zseblámpa
halvány fényénél.

Ekkor vesszük észre meglepõdve, hogy már a falu kellõs közepén vagyunk, s hogy
körülöttünk a kunyhók elé tett padokon és zsámolyokon, csoportokban, mozdulatlan,
szoborszerû alakok ülnek, minket néznek, s talán, ki tudja, figyelnek is bennünket a
vaksötétben.

Sötétben mutatkozunk be a falufõnöknek, megszorítunk jó néhány kérges kezet, de nem

látjuk, ki nyújtotta felénk. Eltelik egy-két perc; s aztán a sötétség egyik zugából hirtelen
száraz lombokból és gallyakból rakott tûz lángja csap elõ szilaj pattogással, s ekkor vesszük
észre, hogy az egész falu egybegyûlt már a tûz körül, készen a táncra. A lobogó vörös lángok
ellenfényében látni a férfiak sovány, fekete árnyékát, a nõk vaskosabb körvonalait, a fiúkat, a
gyerekeket. Közelebb lépünk hozzájuk.

A balafon és a dobok már próbálgatják a zenét; véletlenül lenézek a földre: a közelemben a

gyerekek lába már ezekre a tört hangzatokra is megmozdul, s Pavlov kutyakísérleteire
emlékeztetõ, õsi gépiességgel jelzi a táncmozdulatokat.

A zene hirtelen szapora, szaggatott ütemre vált. Az egész falu máris engedelmesen,
szófogadóan, magától értetõdõen megkezdi a körtáncot a tûz körül. Figyelem a táncosokat. A
lépések nagyon egyszerûek: a táncos elõrehaladva háromszor-négyszer oldalt lép, azután
megáll, és néhány pillanatig hevesen riszálja a derekát, rázza a vállát, a karját, majd
abbahagyva a rázkódást, könnyed, oldalazó léptekkel továbbmegy.

Fölidézem magamban az európai tánctermek képét; azon tûnõdöm, miben különböznek ennek
az afrikai falunak a terétõl. Végül is oda lyukadok ki, hogy a legfõbb különbség: az európai
tánctermekben csak a fiatalok táncolnak; itt viszont az egész falu, nemcsak a fiatal nõk és
férfiak, hanem a gyerekek, az öregasszonyok és öregemberek is, vagyis tulajdonképpen
kivétel nélkül az egész közösség. Ebbõl ered az a jellegzetes különbség, hogy Európában a
tánc a nemek kapcsolatára utal, itt viszont vallásos, közösségi értelmet kap.

Mindezt már sokan és többször elmondták; de más dolog valamit nyomtatásban olvasni, és
más közvetlenül szemlélni. A zene ugyanolyan hirtelenül hallgat el, mint ahogyan megszólalt;
vége a táncnak, a falufõnök odajön hozzánk, megkérdezi, kívánjuk-e, hogy folytassák. Látom,
hogy liheg, kifulladt, kapkodja a levegõt, arcán és mellkasán csurog a veríték; tánc közben azt
hittem, minden erõfeszítés nélkül mozog, mintha nem az én világomban, hanem egy egészen
másik világban mozogna, ahol nincs testi fáradtság, ahol a testnek nincs súlya.

így hát igazolódik az a gondolat, hogy a tánc nem testgyakorlat és nem szórakozás, hanem a
világhoz való viszonyunk kifejezése. Tulajdonképpen minden nép a maga sajátos módján
lépett be a történelembe, az egyik imádkozott, a másik verset szavalt, a harmadik a fegyverét
forgatta. Az afrikaiak ezt a lépést táncolva teszik meg. Részben ez magyarázza, miért
táncolnak még ma is, és miért fognak táncolni talán mindörökké.

* Szó szerint: „Olyan bozót, amely nem fénylik". A szójáték a lucus és a lucendo
hasonlóságán alapul.

20
VII. Dobszó az éjszakában

Korogó

Az év utolsó napján a campement* akárcsak a rimbaud-i pocsolya, maga a tiszta unalom; még
álmában se jutna eszébe senkinek, hogy ide betérjen. Nagyon meleg van; a két-három
hatalmas mangófa, amely beárnyékolja az udvart, vaskos, sötét leveleivel meredten, komoran,
petyhüdten áll a moccanatlan levegõben, egy fuvallat se rezdül; a temérdek keselyû máskor a
földön ide-oda ugrálva keres magának csipegetnivalót, de most még õk is a legmagasabb
ágakon ülnek tollazatúkba burkolózva, csak csupasz, skarlátszín nyakukat nyújtják ki: mintha
valaki megnyúzta volna. A campement háromnégy tótumfaktuma, jóindulatú afrikai
fiatalemberek, akik, ha kell, fõznek, felszolgálnak, eladnak, mosnak, vasalnak, a bárban italt
töltenek, és még ki tudja, hányféle munkát végeznek a folyton szomj úságtól szenvedõ,
„megfeneklett"/?ûíron** parancsára, most bizonytalan egyensúlyi helyzetben a teraszt
körülfogó, keskeny beton mellvéden alszanak. Az udvart közrefogó, elõre gyártott elemekbõl
készült barakkok rozoga tornácain semmi mozgás, semmi élet.

A campement vendégei, akiket megtéveszt a mûködõ, de egyáltalán nem hûsítõ

légkondicionáló szerkezet zümmögése, vagy vékony, göcsörtös, csomós matracaikba
süppedve alszanak, vagy szép csendben valami házi ténykedésre szánják magukat, például
kimossák a hajukból az országút vörös porát, beáztatják a legszükségesebb alsónemût, vagy
esetleg túlságosan társaságkedvelõ rovarokra, kullancsokra, bolhákra, poloskákra és
hasonlókra vadásznak, írásról, olvasásról szó se lehet: a campement áramellátása nagyon
szûkös, az ablaktalan szobákban majdnem sötét van.

Elmúlik két, három, négy óra; a fény már nem bántja annyira a szemet, a színek kivirulnak; a
keselyûk leszállnak a mangófákról, ide-oda ugrálnak a szemétben. Egyszer csak erõszakos
robajjal hatalmas bútorszállító teherautó ront be az udvarra, a terasz elõtt áll meg. Három férfi
száll ki a kocsiból; a négy tótumfaktum felébred a motorzajra, lekászálódnak a mellvédrõl,
odaballagnak a teherautóhoz, elkezdik a lerakodást, irdatlanul sok karosszéket szednek le a
kamionról.

Elfog a kíváncsiság, odamegyek, nézelõdöm. Gesztenyebarna, zöld, vöröses mûbõrrel bevont

karosszékek; mindegyik nagyon rozoga, nagyon kopott, karfájuk megfeketedett, piszkos,
némelyik kilyukadt vagy kihasadt. A négy mindenes és a három kamionos felhordja az egész
szállítmányt a teraszra, s a beton mellvéd mentén egymás mellé rakja az
ülõalkalmatosságokat. Aztán bemennek az ebédlõbe, kihozzák az asztalokat, s odateszik a
karosszékek elé.

Megkérdezem a patron-t, aki sortban és a gyarmati idõkre emlékeztetõ khakiszín ingben

irányítja a mûveletet, s megtudom tõle, hogy a karosszékek a helyi notabilitások
bútordarabjai, s azért szállították õket a campement-ba, hogy az elõkelõségek ugyanolyan
kényelmesen kezdhessék meg az új esztendõt, mintha saját otthonukban üldögélnének.

* Tábor, (franciául) ** Házigazda, fõnök (franciául)

21
 A patron megjegyzi, hogy mi, az Olasz Televízió írowpe-ja,* semmiképpen sem vehetünk
részt a teraszon tartandó, majdnem magán jellegû ünnepségen, de õ majd elintézi, hogy a
terasz alatt kapjunk asztalt. És a vacsora? Apatron tétován legyint, mintha azt akarná
mondani: „gondoskodjanak magukról".

Gondoskodunk is. így hát este a szemrontó neonfényben két gyöngytyúkot tálalhatunk fel
magunknak; a piacon vettük, rábíztuk az egyik mindenesre, az levágta, megkopasztotta és
gallyakból rakott tûzön megsütötte a campement melletti téren. Olaszországból hozott
konzerveket is eszünk, meg kenyeret, ami franciásan hosszú, de olyan nyúlós és ragadós, mint
a gumi. Asztalunk mellõl jól látjuk a teraszt, ahol az elõkelõségek szilvesztereznek.

Külön-külön kisebb csoportokban érkeznek, nagy, porlepte limuzinjaikkal, méltóságteljesen

szállnak ki a kocsikból, ünnepélyesen és peckesen mennek fel a teraszra vezetõ néhány
lépcsõfokon, majd az említett karosszékekbe süppedve eltûnnek a szemünk elõl. Vagyis úgy
viselkednek, mint a földkerekség bármelyik országának elõkelõségei.

De a zenekar -- európai mintára alakult „együttes" ütõhangszereivel és elektromos gitárjával

hirtelen rázendít egy nyugati táncdalra, amely manipulált és fogyasztásra szánt ritmusaival
ironikus módon a sokkal hitelesebb helyi táncokat utánozza; a meghamisított, szokványos
hangok hallatára pedig a párok fölállnak az asztaltól, s elindulnak a terasz közepe felé, amit a
patron üresen hagyott, hogy vendégei táncolhassanak, így aztán teljes méltóságos és
tekintélyes mivoltukban vehetjük szemügyre az elõkelõségeket. A férfiak kivétel nélkül sötét
öltönyben, a nõk bokáig érõ, dekoltált esti toilette-ben. Ezen a vidéken jó alakú, izmos, szép
emberek élnek; az európai ruhák nem valami elõnyösek ezeknek a telt idomú nõknek,
ezeknek a tagbaszakadt férfiaknak; kár, hogy nem azokban a batikolt vagy élénk színû, mintás
vászonból készült tógákban látom õket, amelyeket kevésbé jelentõs alkalmakkor úgy
rendeznek el magukon, ahogy a régi rómaiak: csak egyik vállukat és karjukat fedik be velük, a
másikat szabadon hagyják, s a hosszú, ünnepélyes redõk a bokájukig hullámzanak. A
civilisation azonban európai táncokat és ruhákat követel meg; hadd lássuk hát, miként
fejezõdik ki a kultúra.

Ha a kultúrát akarjuk látni, jó messzire kell mennünk a campement-tól, ettõl a nyugati

szigettõl, amelyet az afrikai bokros szavanna óceánja vesz körül. Messzire, be a brousse-ba.
így hát kirobogunk a campement-bó\, magukra hagyjuk az elõkelõségeket, hadd fogyasszák el
európai vacsorájukat, ami fejenként tízezer frankjukba kerül; elindulunk, hogy megkeressük
az igazi afrikai újévet. Kihajtunk a campement-ból, a piactér felé tartunk. Tér? Afrikában az
efféle helyek nagyon nagyok és annyira formátlanok, hogy inkább térségnek vagy grundnak
mondaná õket az ember. Nem süt a hold, de a csillagok olyan dühödten szikráznak, hogy
fényükben teljes, mérhetetlen nagyságában láthatjuk az óriási, soktörzsû baobabfát, ágai a
mennybolt felé nyújtózó csápok; nappal lombjai árnyékában szoktak lekuporodni a
parasztasszonyok, miután kirakták maguk elé nyomorúságos portékájukat. A teret a
szupermarket, a szabó, a fûszeres, két-három mûhely és a vendéglõ néptelen, kihalt barakkjai
veszik körül, és ezzel kész is a falu.

A kutya se jár itt, azazhogy csakis kutyák járják most a piacot, kivétel nélkül azok a
csenevész, korcs kutyák, amilyenekkel egész Fekete-Afrika tele van.

* (Forgató-) csoport, (franciául)

22
 Éhesen piszkálják a piaci hulladékot; de olyan is van, amelyik csak úgy elhever valahol a
téren, úgy, mintha már nem volna benne élet. Elhagyjuk a piacot, ezek itt az utolsó barakkok,
aztán a szavanna fekete bokorfalai között ez pedig már, itt, ni, a fehéren kígyózó betonút.

Rátérünk a betonútra, négy vagy öt kilométert robogunk, aztán hirtelen megállunk, és

fülelünk. Körülöttünk az afrikai szavanna csendje; valami titokzatos nyivákolás vagy a búbos
bankák magányos szólamai szinte még mélységesebbé teszik, de amikor a fülünk már
hozzászokik és hallásunkkal fürkésszük, mintha nagyon halk, el-elhaló távoli dobszó dübögne
benne. Olyan leheletszerû, olyan erõtlen ez a „taam-taam-taam", hogy a legkisebb szellõ
susogása is elnyomja. Néha megszakad, de újra megszólal, fölerõsödik, s mindig ugyanabból
az irányból jön; így hát megint elindulunk, és kéthárom kilométer után a betonútról habozás
nélkül rátérünk a legelsõ ösvényre. Az ösvény jobbra-balra kanyarog a szavannában, a fák
között, amelyek hirtelen bukkannak fel, szinte megijedünk irdatlan méreteiktõl; végül az erdõ
rojtos, fekete profilja fölött valami ködös fény rózsaszínûre festi az égboltot.

Újra megállunk; most már határozottan halljuk a mély dobszót és a balafon könnyedebb
hangját. Néhány perc múlva behajtunk egy apró falu fõterére; csak három-négy kunyhó az
egész település.

A zenekar, mint mindig, a földön keresendõ, az éneklõ és táncoló falusiak lábai között.
Három muzsikus kuporog egymás mellett, mindegyik elõtt ott a hangszere: ketten tenyerükkel
csapkodják a henger alakú dobokat, a harmadik ütõkkel veri a balafon faléceit. Ám a zenekar
és a táncosok közötti kapcsolat elég furcsa, hol megszakad, hol ismét létrejön; vagyis a
zenekar szünet nélkül játszik, nem törõdik vele, hogy a táncosok táncolnak-e vagy sem; a
táncosok pedig idõnként abbahagyják a táncot, és nem törõdnek vele, hogy a zenekar tovább
játszik. Vagyis az egész a fordítottja annak, ami Európában történik, ahol a tánc és a zene egy
idõben kezdõdik, közösen folytatódik, és együtt fejezõdik be.

Ezt a különbséget könnyû megmagyarázni: Európában -- mondjuk így -- hideg fejjel szokás
táncolni, Afrikában viszont rajongva, sõt révületben. A zenekar ezért játssza megszakítás
nélkül a maga megszállott dallamait; nemcsak a tánc ütemét adja meg, hanem arra törekszik,
hogy fölgerjessze azt a bizonyos rajongást, ami aztán táncba fog átcsapni. És csakugyan,
amint a muzsikusok után a táncosokat vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a zenekar éppen
lelkesen dolgozik, de a falusiak csak kelletlenül, lustán csoszognak körbekörbe. Egymás
mögött haladnak, mindegyikük az elõzõ derekát fogja: börtönudvaron sétáló rabok jutnak
róluk az ember eszébe. Aztán egyszer csak már mintha tánclépésre csosszanna a lábuk, a
ritmus a sarkukból kiindulva egész testükre átterjed, a lábszárakból föl a medencecsontra, a
medencecsontról a hasra, a hasról a mellre, a mellrõl a vállra. A férfiak törzse felnyúlik, majd
legörnyed, mintha tetszés szerint állítható volna, a nõk már hevesen rázzák a mellüket, emlõik
úgyszólván önálló táncot lejtenek az ing alatt, mintha testüktõl elválva szökkennének és
huppannának ezek az emlõk. Aztán a lelkes és afféle görcsnek, beteges rohamnak tetszõ tánc
hirtelen megszakad, vagy mert lanyhult az eredeti elragadtatás, vagy pedig azért, mert
kimerült a révületet tápláló erõ. A táncosok megint megfogják egymás derekát, és petyhüdten,
lustán csoszognak körbekörbe. Vége a táncnak, de nemsokára újra kezdõdik, mihelyt a
változatlanul megszállott ritmusban játszó zenekarnak ismét sikerül elragadtatást csiholnia a
táncosokból.

23
Késõbb váratlanul minden átváltozik. A táncosok faképnél hagyják a zenekart, szétszóródnak;
az asszonyok külön csoportban, karattyolva félrehúzódnak a tér egyik sarkába. Körbe állnak,
majd dalolni kezdenek, ütemes tapssal kísérve az éneket. Egyszer csak, akár valami könnyû
rongybabát, a csoport az egyik nõt felhajítja és elkapja, úgy, ahogy tréfából mifelénk volt
szokás régebben kifeszített pokróccal dobálni valakit. De az a tréfa kegyetlen volt; ez a
mozdulat viszont, ahogy az afrikai faluban ezt a nõt hajítják föl, gyengéd és játékos, talán
jelképes, rituális értelme is van. A nõk még énekelnek egy darabig, tapsolnak hozzá,
földobják a levegõbe valamelyik társukat. Aztán hirtelen abbahagyják az egészet; a zenekar
elhallgat, a jelenetet megvilágító rõzsetûz kialszik; mi pedig hitetlenkedve azon kapjuk
magunkat, hogy a szavanna csendje és sötétsége vesz körül.

VIII Két hét a lobik között

Buna (Elefántcsontpart)

Egy teljes hónapon át lépésrõl lépésre követtem Dacia Marainit és stábját; az afrikai nõkrõl
forgattak filmet Elefántcsontparton, így hát a felvételekkel járó igen alapos, szinte
szõrszálhasogató aprómunka jóvoltából végül is akaratlanul és észrevétlenül azt csináltam,
amit a néprajzi kutatók szántszándékkal csinálnak: részt vettem egy afrikai parasztközösség
mindennapi életében.

Néhány héten át a televíziós stábbal minden reggel elindultam Teiduhuba; ez a falu körülbelül
tíz kilométernyire volt szálláshelyünktõl, Bunától. A kiszáradt trópusi folyómederhez hasonló,
hepehupás, poros betonúton a marigot-ig, vagyis a holtágig hajtottunk -- a falusi asszonyok
innen hordják az ivóvizet, s itt mosnak-, azután egy bizonyos helyen, ahol a bozót annyira
megritkult, hogy nagy kiterjedésû, szabálytalan alakú rét tûnt fel elõttünk, letértünk a
betonútról, s a füvön zötyögve haladtunk tovább a szavanna homályosan kirajzolódó
horizontja felé; aztán amikor már épp megijedtünk volna, hogy eltévedtünk, egyszer csak
valami vörös színû, egyenetlen dolog bukkant fel -- akár termeszdombnak is vélhettük volna
--, és mindig váratlan meglepetésként hatott ránk, hogy a bokrok között ott a falu.

Kora reggel volt, a napsugarak kardsuhintásai vízszintesen súrolták a fûszálakat; a karámban,

a keresztbe rakott fatörzsek között már izgatottan tülekedtek a falu sovány tehenei, várva,
hogy kitereljék õket a legelõre; a faluból ekkor indultak az asszonyok libasorban, fejükön kúp
alakú korsókkal vízért a marigot-hoz. Land Roverünk megállt az egyik fa alatt; leraktuk a
szokásos málhát, a készülékeket, majd a stáb beballagott a térre, ahol a falufõnök,
asszonyoktól körülvéve, várta, hogy megkezdõdjön a szokásos alkudozás aznapi
járandóságukról. Jómagam a tér szélén leültem egy kempingszékre, és amíg csak volt elég
fény a forgatáshoz, tehát napnyugtáig, vagy még annál is tovább, nem mozdultam a
helyemrõl.

így hát sok-sok órát töltöttem szemlélõdéssel; de igazság szerint a semmit szemléltem, azt a
semmit, amit a szakmai állhatatosságnak végül is sikerült lencsevégre kapnia. A feladat ennek
vagy amannak az asszonynak a munka közbeni figyelemmel követése volt: amint egy
dézsában maniókagyökeret tör; amint megfõzi a kölesbõl készült sört, a csapaló-t, (szinte
megszakítás nélkül reggeltõl estig ezt issza az egész falu); amint édesburgonyát süt stb. stb. A
beállítás, a fényerõ bemérése, a rögtönzõ szereplõk eligazítása minden felvétel elõtt hosszú
órákba tellett. Jómagam hol néztem õket, hol elolvastam néhány oldalt abból a könyvbõl, amit

24
magammal hoztam. Híres könyv volt, és amint látni fogjuk, késõbb kiderült, hogy illett a
színhelyhez és a helyzethez: Defoe Robinson Crusoe-ja.

Hogy milyen eredménnyel járt a megfigyelés, vagyis az, hogy tulajdonképpen

kényszerûségbõl szemügyre vettem, mi történik, azaz inkább mi nem történik egy afrikai
faluban két közönséges hét alatt? E kérdésre mindenekelõtt azt felelném: meggyõzõdtem róla,
milyen rendkívüli módon közösségi lények az afrikaiak, hiszen számukra egészen magától
értetõdõ, hogy reggeltõl estig együtt legyenek, mégpedig anélkül, hogy bármiféle
meghatározott dolgot csinálnának, amiért is végsõ soron a falubeliek egyetlen állandó
céljának az együttlét látszik. E napokban az az érzés, hogy nem egy házcsoportot, hanem
valami sokfejû polipot látok, kulcsot adott ahhoz, hogy megértsem a lobikat, ezt a valamivel
több, mint kétszázezer fõt számláló törzset, mely az elefántcsontparti és felsõ-voltai határ két
oldalán elszórtan álló falvakban él.

A lobikat Afrika e térségében hagyományos etnikai csoportnak, talán a

leghagyományosabbnak tartják. A lobik konzervativizmusát néhány szokásuk is tanúsítja,
például az, hogy az idõsebb asszonyok belülrõl tányérral feszítik ki az ajkukat, vagy az, hogy
vályogkunyhóikat félkör alakúra, vese- vagy zöldbabhüvelyformára építik, s a furcsa belsõ
beosztással is az úgyszólván zsigeri együttlétre való hajlamukat fejezik ki. De mindjárt hozzá
kell tennem, hogy folyamatos, mindennapos megfigyelés révén semmi sem foszlik úgy szét,
semmi sem hullik úgy darabjaira, mint a hagyomány.

Az elsõ néhány nap után mindent természetesnek, megváltoztathatatlannak, véglegesnek

láttam, még ha helytelennek, sõt szánalmasnak tûnt is: a nõk ajkába ágyazott tányérokat
éppúgy, mint a házak termeszdombszerûségét; a gyerekek duzzadt hasát
pezsgõsüvegdugóként kimeredõ köldökükkel ugyanúgy, mint az asszonyok hajviseletét, a
koponyájukból köröskörül a nyakukba és a homlokukba lógó megannyi vékony hajfonatot. És
ekkor felötlött bennem: ugyan hogy lehet az, hogy a múltban a rasszisták, a gyarmatosítók, a
legkülönfélébb árnyalatokat képviselõ imperialisták mindennapos kapcsolatban álltak az
afrikaiakkal, és mégis továbbélt bennük a megváltozhatatlan, minden elnyomást, minden
erõszakot indokló másság érzése?

Tehát miként lehetséges, hogy egynapi szemlélõdés után a nõk ajkába illesztett tányérokat ne
tekintse az ember valamiféle „szükségszerûségnek", vagyis ugyanolyan természetesnek, mint
a tó tükrén a virágzó tavirózsákat? Hogy lehet az, hogy ehelyett éppenséggel a faji
felsõbbrendûség hóbortos és önzõ meggyõzõdéséhez használja támpontnak?

No de milyenek a hétköznapok egy lobi faluban? Miközben figyelem, hogyan élnek,

leginkább az tûnik fel, hogy a lobiknál -- akárcsak a többi úgynevezett primitív törzsnél --
sokkal nagyobb hangsúlyt kap a létezés, mint a munka vagy bármiféle tevékenység. Nem
mintha a munka, amely teljességgel nélkülözhetetlen az effajta létfenntartó gazdálkodásban,
nem kapná meg a maga helyét a falu lakóinak gondolatvilágában, de mintha nem ilyen vagy
olyan tervszerûség határozná meg; a munkát itt nem annyira végzik, mint inkább átélik,
erõfeszítés és szinte szándék nélkül, vagyis ugyanúgy beillesztik az élet biológiai ritmusába,
mint minden mást, ami nem munka, például az alvást, az evést, s fõként a játékot. Bizony, az
afrikaiakról is el lehetne mondani, amit Leopardi a madarakról mond: van bennük valamiféle
természetes vidámság, ami szüntelenül átcsap a hasznosság határán és játékká alakítja át a
legkétségbeejtõbb küszködést is.

25
De azt az afrikai emberrõl semmiképpen sem mondhatjuk el, hogy nincs tudatában a
mindennapi élet megpróbáltatásainak és nehézségeinek. Sõt, felfogásukról világos képet
alkothattam, valahányszor lefordíttattam azokat az ütemes mondókákat, amelyeket a lobik
megerõltetõ munka közben, például földimogyoró-préselés vagy kölescsépelés közben
gajdoltak, és elcsodálkoztam, amikor rájöttem, hogy ezek valójában rögtönzött jajgatásnak
felelnek meg, tehát nyoma sincs bennük folklórnak, „primitívségnek": „Szegények vagyunk,
és dolgoznunk kell, hogy legyen mibõl megélnünk... semmink sincsen, mindent magunknak
kell megcsinálnunk, segítség nélkül... éhesek vagyunk, ha nem dolgozunk, nem eszünk."

Csakhogy ezek az ugyancsak sztoikus kijelentések valósággal beépülnek abba a játékos és

kétértelmû életmódba, amelyet elsõsorban mintha az jellemezne, hogy a létezés átengedi
magát benne a mulatság kísértéseinek. E megállapítás igazát bizonyítja a paraszt harsány
életkedve és az Abidjanba szakadt lobi örömtelen, gondterhelt viselkedése közti ellentét; a
nagy városban ugyanis a törzs feloldódik, az egyén már nem tagja egy olyan közösségi
szervezetnek, amilyen a falu, és csak teng-leng, aszerint él, ami épp adódik.

A falu önellátó, gazdálkodása a létfenntartáson, nem pedig a cserén alapul; az Európában

gyártott, élénkszínûre batikolt ruhaanyagokat kivéve a lobik mindent helyileg állítanak elõ, a
zsámolyoktól kezdve, amelyeken az asszonyok kuporogva végzik a munkájukat, egészen a
fekete agyagból égetett és világosabb grafitfestéssel díszített szép korsókig. Az igaz, hogy a
lobi csakis pénzért engedi meg, hogy lefényképezzék, vagy interjút készítsenek vele; de éppen
a szerény fizetséghez való makacs ragaszkodásával árulja el, hogy alapjában véve nem érdekli
a pénz, fõként azért nem, mert nem ismeri társadalmi és csereértékét.

Másrészt a falu önellátása ad magyarázatot arra, hogy miért olyan mozdulatlan a lobik sorsa,
amely igen kis területen kezdõdik és teljesül be, a bokros szavanna akácfái és a falusi piacra
árnyat vetõ baobabfa között. De ez az ipari forradalomtól való védettség sajnos már nem soká
tart. Manapság a tengerpart és a felsõ-voltai határ között a falvak nagy részét nem a
hagyományos módon, nem a termeszbolyok mintájára építik; mostanában alaktalan
erdõirtásokon javarészt téglából rakott, hullámbádoggal fedett, silány barakkcsoportok
sorakoznak.

Vajon mi megy végbe egy lobi fejében, amikor elhatározza, hogy nem zöldbabhüvely alakú
vályogkunyhót, hanem nyomorúságos, de „fejlettebb" barakkot épít magának? Nagyon
szeretném megtudni, de valószínûleg maga se tudja: megváltozik és kész. Az elégedettségnél
csupán egyvalami titokzatosabb: az elégedetlenség. Ami eddig elég volt az élethez, most már
nem elég; egyik évrõl a másikra elvetik a több százados rendet, egyszer csak nem szeretik,
nem érdekli õket többé, ahogy a gyerekek unnak rá a játékaikra.

Említettem, hogy bár mindig jelen voltam a forgatáson, néha kikapcsolódásképpen a

magammal hozott könyvet, a Robinson Crusoe-t olvasgattam. Fura módon rádöbbentem,
hogy nem találhattam volna olyan olvasmányt, amely jobban illene a helyhez és a helyzethez.
Defoe szorgalmas, ellenszenves és fõként valószínûtlen hõse (azóta megállapították, hogy
nincs olyan ember, aki huszonöt évig egy elhagyott szigeten magányosan elélne; emberi
kapcsolatok híján rövid idõ alatt megõrülne), nos, ez a Robinson Crusoe pontosan az ellentéte
annak a típusnak, amelyet mint lobi parasztot írtam le. Mindkét figurának vannak közös
vonásai. Robinson, akárcsak a lobi, önellátó; az elõbbi a szigetén, az utóbbi a falujában.
Mindketten olyan feltételek közt és olyan eszközökkel oldják meg az életben maradás
problémáját, amelyeket primitívnek szokás nevezni, az elõbbi a körülmények kényszere

26
folytán, az utóbbi azért, mert egy archaikus kultúrában született és nõtt fel; a hasonlóságnak
azonban ezzel vége.

Robinsont a lobitól egyfelõl az idõrend követése, vagyis napjainak a hasznosság és a nyereség

szerinti tagolása különbözteti meg; másfelõl Robinson -- ismétlem -- teljesen valószínûtlen
magányossága, mely éppen azért, mert valószínûtlen, egyszersmind jelképes is. Ha a lobi
könnyed társulási hajlamát összehasonlítjuk Robinson önelégült embergyûlöletével, nyomban
felismerhetjük a kettõjük közötti különbség alapját: a lobi azért nem marad sohasem magára,
mert nem haszonlesõ; Robinson pedig annak köszönheti örökös magányát, hogy haszonlesõ.

Különben, tudom, hogy furán hangzik, de kettejük közül, õsisége ellenére, alighanem a lobi
adott jobb, azaz gyakorlatiasabb és realistább választ a lét kérdésére; hozzá képest Robinson
utópiát, mi több, lelketlen és meddõ utópiát kerget. Persze Defoe Robinsonjában megvan még
az az üdeség és ártatlanság, mely történelmi felbukkanásukkor a kulcsfigurákat jellemezni
szokta; de nem kell túlságosan nagy képzelõerõ hozzá, hogy rájöjjünk: két évszázad múltán
õbelõle lesz az a nyugati nagyvároslakó, aki a kétségbeejtõ, kényszerû magányba már-már
belehibban. Robinson mégis, kétségbeesése ellenére még napjainkban is az ipari korszak
leginkább élõ kulturális modellje. És az õ példáját követi a szegény lobi, amikor otthagyja
gyönyörû falvait, és a szívtelen metropolisban, Abidjanban maga is Robinsonná változik.

IX

Temetés a baobab fák alatt

Buna (Elefántcsontpart)

Az afrikai szavannában a filmfelvevõ gépet vadászkutyához lehetne hasonlítani, amely a

pusztaságot becserkészve egyre azt szimatolja, hol tud kiugrasztani az odújából valami vadat.
A szavanna hatalmas növényi labirintus, amelyben néhány kunyhót számláló apró falvaikban
szétoszolva titokzatos és szinte láthatatlan emberek élnek. A falvakat nagyon sûrû
ösvényhálózat köti össze egymással és a szántóföldekkel (ezek nemegyszer igen messzire
esnek), amelyeken kölest és édesburgonyát termesztenek. Ebben a közegben a hír, mialatt
szájról szájra adják, bizony változik, újabb elemekkel bõvül, sõt tökéletesedik is. Mármost az
olasz televíziós stáb egy temetést akart filmszalagra rögzíteni, hogy még teljesebbé tegye a
lobi parasztok mindennapi életének bemutatását.

A környék minden részérõl érkeznek hozzánk többé-kevésbé megbízható hírek halálesetekrõl;

tisztének megfelelõen mindenesünk számol be róluk, aki tolmácsként, gépkocsivezetõként és
közvetítõként áll rendelkezésünkre; de hát temetésre, úgy látszik, nemigen kerül sor. De lám,
végre, egyik reggel megkapjuk az információt: ebben és ebben a faluban, ennyi és ennyi
órakor meghalt ez és ez az aggastyán. Ma délelõtt lesz a temetése. Nosza, a stáb
felszerelkezve, kamerástul és tízóraistul máris bevágja magát a Land Roverbe. És már
robogunk is szélsebesen a Korogó felé vezető betonúton; száz kilométert kell megtennünk, s
bizony száguldani kell, ha idejében akarunk odaérni.

Száguldunk is. A betonút förtelmes, csupa repedés, hála a legutóbbi felhõszakadásnak,

mögöttünk fullasztó vörös porfelhõ száll fel az úttestrõl, majd leülepedik a bokrok petyhüdt s
már amúgy is poros leveleire. Nyomasztó a hõség, a fátyolos égbolton úgy fehérlik a nap,

27
mint egy vak ember üres fél szeme. A száz kilométeres kínszenvedés végén azonban a
temetés vár ránk, és egyikünknek se jut eszébe, hogy az út embertelen fáradalmaira
panaszkodjék.

És már meg is érkeztünk, ez az a falu, íme a megszokott baobabfa, amely kétségbeesetten

tárja szét ágait, a megszokott kunyhók, a megszokott, nyomorúságos piac. De már az elsõ
pillanatban észrevesszük, hogy a légkör nem olyan ünnepélyes, amilyennek temetéskor lennie
kellene. Elcsodálkozunk, keressük a tolmácsot, megállapítjuk, hogy eltûnt. Egy óra múlva
kerül elõ; zavarban van, elmagyarázza, hogy utólag kapott, végleges értesülések szerint a
temetés színhelye egy másik falu, csupán tíz kilométerre Bunától, ahonnan ide robogtunk.
Akkor miért kellett száz kilométert megtennünk ilyen porban és hõségben? Végül is kiderül
az igazság: mindenesünk egyszerûen azért hazudott, hogy elkocsikázhasson velünk ebbe a
faluba, mert meg akarta látogatni valami rokonát vagy barátját.

Jól van, nem firtatjuk a dolgot, a baobabfa árnyékában megebédelünk zacskóból, aztán hajrá,
indulás vissza. Déli egy óra, a legkomiszabb napszak. Megint a hõség, a por, a piszok vár
ránk; már a gondolatától rosszkedvûek vagyunk. De miután eszeveszett iramban újabb
kilencven kilométert robogunk, és a betonútról egy bozótosban kanyargó ösvényre térünk,
hirtelen, varázsütésre, minden megváltozik.

Az iszonyatos vörös por helyett csillogó, zöld fû, a dühödt növényi káosz helyett titokzatos
rend, amely akáclombernyõt boltoz egy verõfényes, tágas rét fölé. Itt lesz a gyászszertartás.
Amint odaérünk, mintha különös hallucináció fogna el; úgy rémlik, valami lágy, mélabús
zene hangjai áradnak az elíziumi mezõket idézõ rétek felett. Persze ezt csupán a hely szépsége
és a gyászszertartás gondolata sugallja, nem szól semmiféle muzsika. De a zenei illúzióból
mégis megértem, hogy egy új közegbe, a halál közegébe érkeztem.

A Land Rover megáll egy fa alatt; a stáb kiszáll, lerakodik. Ekkor vesszük észre, hogy a
gyászszertartás tulajdonképpen már megkezdõdött: jó néhányan nekitámasztották
kerékpárjukat az akácfáknak, és leültek a földre, a magas fûre; ha nem tudnám, hogy
gyászszertartásrajöttünk, azt hinném, valami sportesemény nézõje leszek.

Valamennyi résztvevõ egy nagyon vastag törzsû és nagyon dús lombú fára szögezi a szemét;
a fa alatt csapatnyi nõ szorosan egymás mellé zárkózva körben áll, mintha el akarna takarni
elõlünk valamit. Valóban, amint késõbb megtudjuk, a nõi testek mögött fekszik a fehér
vászonba burkolt tetem. És a nõk nem véletlenül állják olyan szorosan körül. Õk a
siratóasszonyok, vagyis a gyászszertartás hivatásos statisztái, akiket a megboldogult családja
fogadott fel, hogy illõen kifejezzék a hozzátartozók fájdalmát.

De nemcsak a siratóasszonyok vesznek részt a gyásszertartásban. Egyszer csak azt látjuk,

hogy néhány rokon odamegy a fához, és bizonytalan ütemû, mondókára emlékeztetõ
kérdéseket tesz fel a halottnak. Mint késõbb megtudjuk, ennek a komor kérdezõsdinek, amire
nem érkezhet válasz, megvan a maga határozott célja: a rokonok arról faggatják a halottat, mi
volt halálának a valóságos oka (az õ hiedelmük szerint ugyanis ez nem lehetett a betegség). --
Miért haltál meg? -- Voltaképpen mi végzett veled? -- Kicsoda, micsoda okozta halálodat? --
Megsértetted a föld szellemeit? -- A kérdésekbõl kiderül, mennyire különböznek egymástól az
afrikaiak és az európaiak. A fehérek mindenekelõtt saját magukat hibáztatják a bajért, és csak
másodsorban másokat; a feketék legeslegelõször másokat, magukat szinte soha.

28
Még egy részlet fölkelti a figyelmemet: kivétel nélkül minden nõ derekához, hátul, zöld
lombból kötött legyezõ van erõsítve, a levelek lelógnak az ülepükre. Azt mondják, Afrikának
ebben a régiójában nem régebben, mint fél évszázada, a nõk csupán ilyen lomblegyezõt
viseltek, manapság viszont csakis nyilvános ünnepeken veszik magukra, olyanformán, mint az
európaiak a régi divat szerint készült ruhadarabokat. Igen ám, de az európaiak, ha temetésre
mennek, feketébe öltöznek, itt viszont ez a néhány levél mintha a meztelenség iránti
nosztalgiát fejezné ki. De hát mi más nyilvánul meg a meztelenségben, ha nem a történelem
hiánya, ellentétben a ruhával, amely a divat szüntelen változása révén, a történelem
jelenvalóságát hangsúlyozza? Mindenesetre visszasírom a régi gyászszertartásokat, amelyeket
a résztvevõk a történelem és a divat emelte válaszfal nélkül, az örök anyatermészettel szoros
egységben, meztelenül végeztek el.

Mai expedíciónk azonban nem teljesen zavartalan. A megboldogult néhány rokona

fenyegetõen megindul az operatõrnõhöz, aki már vállára vette a felvevõgépet, és minden
teketória nélkül közli vele, hogy válasszon: ha ott akarunk maradni, maradhatunk, de ha azért
jöttünk, hogy filmre vegyük a gyászszertartást, akkor jobb, ha máris szedjük a sátorfánkat.

Más a mi helyünkben már menne is. De mi már eléggé kiismertük a lobik lelki szeszélyeit
ahhoz, hogy maradni merjünk. És alakoskodunk. Ez nem szép tõlünk, még akkor se szép, ha
európai felfogás szerint alapos a mentségünk: filmet óhajtunk készíteni; mindenesetre
megnyugtatjuk lelkiismeretünket azzal, hogy jót akarunk, így hát hosszú szóváltás után
néhány doboz cigarettával és ünnepélyes ígéretünkkel, hogy nem készítünk felvételeket,
megbékítjük a fenyegetõzõ rokonokat, az operatõrnõ beül a Land Roverbe, és kamerájával,
amely teleobjektívvel is fel van szerelve, célba veszi a gyásszertartás színterét. A
hangtechnikus henger alakú, likacsos mikrofonjával és a magnetofonnal kicsit mésszebb ül le
a fûbe. Visszafojtom a lélegzetemet, szorongok; elképzelem magamban, ahogy a
szószegésünktõl felbõszült rokonok mindjárt rárontanak a Land Roverre, és szétverik a
felvevõgépet.

Bevallom, hogy a lelkem mélyén még igazat is kell hogy adjak nekik. De nem történik
semmi. Az imént még oly ellenséges rokonok, úgy látszik, már megfeledkeztek rólunk. Sõt,
mondjuk inkább úgy: már nem látnak bennünket. A filmes stáb a hétköznapok valóságában
mozog, a lobik viszont a gyászszertartás idõtlen öröklétében. A temetési jelleget azonban
nemcsak az elmélyült fájdalom határozza meg, hanem a ceremónia, vagyis tágabb értelemben
valamiféle játékosság is. S hogy nem tiltakoznak tapintatlanságunk ellen, sõt ránk se
hederítenek, ezt nem váratlan jóindulatuknak, hanem épp annak köszönhetjük, hogy a játék,
mint minden játék, teljesen leköti a figyelmüket.

A ceremónia folyik tovább. A holttestet körülálló siratóasszonyok torkából hirtelen szívet

tépõ kiáltás tör fel, karjukat fölemelik az ég felé, mintha tanúságtételre szólítanák fel az
égieket, aztán iszonyodva hadonászni kezdenek, s elrohannak a fa mellõl a rét széle felé,
mintha már nem tudnák elviselni a tetem látványát. Futnak, és futás közben, mellüket,
derekukat, lábukat rázva, táncolnak. De amikor odaérnek hozzánk, egyszeriben
visszafordulnak, mintha valami láthatatlan zsineg kötné õket a fához, amely alatt a holttest
fekszik; és tovább jajveszékelnek, hadonásznak.

Közben a szokásos, dobosokból és balafonjátékosokból álló falusi zenekar elfoglalja helyét a

füvön, és rákezd arra a pattogós, egyenetlen, 'szinte kényszeredett és mégis csökönyösen
eleven kalimpálásra, amelyet már hallottam más nyilvános ünnepségeken; de amely most
különös hatást tesz rám, mintha Afrikában csakis ez a muzsika illene a halálhoz. Hirtelen úgy

29
érzem, hogy a tisztásra érkeztünkkor hallani vélt mozarti dallam kevésbé illene a helyhez és a
körülményekhez, mint ezek a makacs, fura hangok. Közben a rétrõl innen is, onnan is jó
néhányan a zenészekhez sietnek. Körbefogják õket, átölelik egymás derekát, már énekelnek
is, és ezzel megkezdõdik a temetési körtánc.

Újra meggyõzõdöm róla, hogy a lobik, akiket teljesen eltölt a ceremónia szertelen révülete,
már nem látnak bennünket. Az operatõrnõt és asszisztensét felbátorította, hogy sikerült a Land
Roverbõl filmezniük; egyszer csak elhatározták, hogy megpróbálják áthágni a határozott
tilalmat: közelrõl fogják fölvenni a temetési szertartást.

Figyelem õket, amint immár mindenki szeme láttára kiszállnak a Land Roverbõl, a hatalmas,
koromfekete kamerával odamennek a körtáncot járó lobikhoz, és a megszokott módon
folytatják a felvételt: kattan a csapó, rögtön utána elhangzik: „felvétel", a kamera motorja
zümmögni kezd, a kis piros jelzõlámpa hol kigyullad, hol kialszik. Az operatõrnõ elõször egy
méterrõl veszi föl a ceremóniát, azután még közelebb lép, és a premier plánokhoz szinte úgy
szögezi rá a lencsét a táncosokra, mintha pisztoly csöve volna. Ekkor sem történik semmi.
Ebben a váratlan, szinte tárgyi passzivitásban van valami titokzatos: mintha a temetés rítusába
révült, holdkóros lobik valamennyien gépekké változtak volna. Minden megy tovább; és
munkája végeztével éppenséggel az operatõrnõ fárad el elõbb. A lobiknak viszont mintha még
meg se kottyant volna ennyi; még jó darabig énekelnek, táncolnak, nyújtogatják a karjukat,
rázzák a mellüket és a csípõjüket. A gyászszertartásnak vége, a stáb visszaballag a Land
Roverhez. Óriási, vörös napkorong süllyed a bozót ágainak függönye mögé. A füvet
vízszintesen súrolják a sugarak. A kerékpárosok elindulnak a rétrõl, a nyeregnél fogva tolják
biciklijüket. Elmennek mellettünk dobjaikkal és a balafonnal a zenészek. Odalenn, a fa körül,
még látni valami mozgást: a siratóasszonyok csoportja szétszéled, viszik a holttestet. Véget
ért a halál játéka; az életé újra kezdõdik.

Fétisbeszéd -- nyafka kislányhangon

Buna (Elefántcsontpart)

A szürrealizmus, mikor arra összpontosította figyelmét, hogy az álom mennyire átformálja a

valóságot, megérezte, hogy a lélektelennek nevezett tárgyaknak lelkûk van, s ez a lélek abban
nyilvánul meg, amire használják õket. Az álom a tárgyakat nem rendeltetésüknek megfelelõ
célra használja fel, tehát megváltoztatja a lelkûket. Amikor a szürrealista mûvész értékes
malachit talapzatra állít egy ócska, rozsdás kávéskannát, a kávéskannát háztartási eszközbõl
minimáimûtárggyá, vagyis objet retrouvé-vá* alakítja át, tehát nem a rendeltetésének
megfelelõ célra használja fel, következésképpen megváltoztatja a lelkét. Ránézünk a
kávéskannára, és homályosan tudomásul vesszük, hogy már nem kávéskanna, hanem „valami
más".

Az afrikai mágia nagyjából ugyanolyan eszközökkel él, mint az álom vagy a szürrealista
mûvész. Például megy a kocsink a betonúton, a szavanna kellõs közepén. A növényi káosz
idõnként, kis szakaszokon, szántóföldeknek adja át a helyét, s a mezõn a köles bolyhos
kalászai nyúlnak felfelé vagy édesburgonya-kupacok sorakoznak. Aztán a szántóföld szélén
egyszer csak megpillantjuk az objet retrouvé-t,

* Talált tárgy, (franciául)

30
amelyet a paraszti mágia öntudatlanul hozott létre: két kõdarab között egy pálca, a pálcán
rafiacsokor.

A pálca felsõ végén az alvadt vérfoltok és két-három tyúktoll láttán arra kell gondolnunk,
hogy itt rituális áldozatot mutattak be. A pálcát, a rafiát, a vért, a tollakat nem a
rendeltetésüknek megfelelõ, vagyis vallásos célra használták fel; és miután ezt
megállapítottuk, az egyébként jelentéktelen tárgyak látványa tiszteletet parancsoló
borzongással tölt el bennünket. Mindent egybevetve olyan tárgyakról van szó, amelyeknek
megváltozott a lelkûk: varázslási eszközökké alakultak át.

Az úgynevezett/éízc/zewr-öket az olasz televíziós stáb az afrikai szokásrend lefilmezendõ

képviselõi közé sorolta. De olyan varázslót találni, aki megengedi, hogy varázslás közben
lefényképezzék, a vártnál nehezebbnek bizonyult. Az egyik féticheur azért nem jöhetett
számításba, mert veszített varázserejébõl, s már nem sokra becsülik, a másik viszont azért,
mert túl sokan fordulnak hozzá, és nagyon el van foglalva. A stáb egyik tagja kíváncsiságból
fölkeresett egy féticheur-t, aki elsõsorban kuruzsló, és megkérte, gyógyítsa ki kétes és képzelt
nyavalyájából. A féticheur, komor külsejû, tétovázó, csúf ember, egyáltalán nem leplezte
bizalmatlanságát. Rengeteg aprólékos kérdést tett fel munkatársunknak, többek között
szexuális teljesítõképességérõl faggatta, s végül kijelentette, hogy „nem áll módjában"
meggyógyítani. Miért nem? Semmi miért, így van és kész.

Végül hosszan tartó kutatás után eljutott hozzánk a hír: egy eléggé távoli helységben van egy
közismert és nagyon tevékeny féticheur, aki talán megengedi, hogy „mûködés" közben filmre
vegyük. Különösen csábító képessége: meg tudja szólaltatni a fétist a saját hangján. Elküldtük
hozzá a mi mindenesünket; sokáig tárgyalt vele, végül is jelentette, hogy mehet a stáb.

Amint említettem, a féticheur egy távoli faluban lakott, s emiatt körülbelül száz kilométert
roboghatunk betonutakon, ösvényeken, bozótban, pocsolyákon és szántóföldeken át. Kora
reggel indulunk, kora délután érkezünk meg, legfeljebb még két-három óráig számíthatunk
annyi fényre, hogy forgatni lehessen. A féticheur házát váratlanul pillantjuk meg egy nagyon
szép és különös módon varázslatos helyen: lejtõs rét, itt-ott néhány akácfa. A sárból épült ház
a rét legfelsõ szélén áll, homlokzatán vaskos, vörös oromdísz. Fölhajtunk a házig, s máris
beleütközünk az elsõ nehézségbe: aféticheur nincs otthon.

Hol lehet? Ki tudja, talán átruccant egy másik faluba az egyik barátjához, sörözni.
Türelmetlenül, idegesen több mint egy óra hosszat vártunk rá, hiszen a nap már leszállóban
volt, és ötig, legfeljebb fél hatig számíthattunk elegendõ fényre, tehát megeshetett volna, hogy
hiába tettük meg a hosszú utat. Apró fatuskókra ültünk, a küszöbön néhány asszony
kuporgott, szótlanul figyeltek bennünket.

Végre elõkerül a féticheur. Sovány, lomha, ingatag, hosszú, hajlékony nyakán elõreugró állú,
kicsike fej táncol; azok a komoran stilizált afrikai szobrok jutnak róla eszünkbe, amelyek
Európában valósággal forradalmasították a mûvészi plasztikát. Szóval emberünket már a
természet stilizálta, tetõtõl talpig. Lekuporodik, az egyik tuskóra, lábát úgy felhúzza, hogy
térde az állat éri; máris kezdõdik az alkudozás, ötvenezer frankot kér, mi ötezret ajánlunk;
harmincezernél megmakacsolja magát; újabb ajánlatunk hétezer. Végül hosszú hercehurca
után nyolcezer frankban állapodunk meg, majd ígéretének fejében, hogy megszólaltatja a
fétist, és megengedi, hogy fölvegyük a hangját, ráteszünk még kétezret.

31
Miután megkötöttük az üzletet, a féticheur föláll, és nyüszítve, ugrálva körbejárja a házat.
Olyan, mint valami zsonglõr, akrobata, csepûrágó, aki nehéz mutatványra készül. Hirtelen
odalép a hangtechnikushoz, aki rövid ujjú inget visel, lehajol, gyengéden beleharap a karjába,
és kiszív belõle egy dugó formájú tárgyat, aztán fintorogva kiköpi a dugót, mintha
hangsúlyozni szeretné, hogy tényleg munkatársunk karjából szívta ki, nem vette elõre a
szájába. Tovább nyuszit és ugrál, aztán bemegy a házba, mi pedig követjük. A szokásos,
zöldbabhüvelyforma lobi ház, több egymásba nyíló alacsony, fülledt szobával, olyan belsõ
állványzattal, mint a tárnák ácsolata a bányákban.

Végül belépünk abba a helyiségbe, amelyet a féticheur kápolnájának lehetne nevezni: két
egyenlõtlen részre osztott cellaféleség. Aféticheur-t a kisebbikben találjuk, ott áll egy csomó
ismeretlen rendeltetésû, formátlan, mocskos tárgy mellett, amelyeket majd sorra felhasznál
engesztelõ szertartása során; a másikban, amelyet alacsony fal választ el az elsõtõl, jó néhány
asszony zsúfolódott össze; mihelyt a féticheur feltûnik, kórusban rituális hanglejtésû, erõs
ritmusú dalba kezdenek.

A féticheur a szent tárgyak között matat, majd két kicsi, legfeljebb tenyérnyi faszobrot vesz ki
közülük, meglóbálja õket, és valami fohászfélét gajdol. Mellette, a földön, kis vulkánfíber
bõrönd; a féticheur egyszer csak kinyitja, nyomtatott papírlapokat pillantok meg benne; a
féticheur kivesz egy lapot. Messzirõl nézve ittott mintha számok és logaritmusjelek tûnnének
fel a szövegben, mintha valami matematikai vagy fizikai értekezésbõl tépték volna ki;
emberünk ráteszi az említett, ismeretlen rendeltetésû, formátlan, mocskos tárgyakra. A
féticheur a stáb vakító reflektorfényében is olyan fesztelenül mozog, mint egy rutinos színész;
ugyanilyen fesztelenek a nõk is, akik ünnepélyes, rezignált, fatalista énekükkel követik a
varázsló hadonászását.

Végre elérkeztünk a csúcsponthoz, minden vallási szertartás csúcspontjához: a rejtõzködõ, de

mindenütt jelen levõ istenség megidézéséhez. A féticheur halkan tovább nyuszit, mintha csak
magában csinálná, közben fölvesz egy piszkos zsákot, kihúz belõle egy kicsi szobrot,
szemléltetõ gesztussal fölemeli, valahogy úgy, ahogyan a bûvészek szokták megmutatni a
közönségnek üres cilinderüket, amelybõl rögtön ezután kövér nyulat vagy szárnyaival
csapkodó madarat varázsolnak elõ. Alighanem jelezni akarja, hogy ez a fétis: nagyon
figyeljetek, jól nézzétek meg, mielõtt mûködni kezd.

A nõi kórus elnémul; a féticheur egészen a szájához emeli a zsákot, még egyszer meglóbálja a
fétist, s aztán csodák csodájára, bizony megszólal a fétis. Milyen a fétis hangja? Nyafka,
sápítozó, sírós és frivol, félig a csecsemõk gügyögését utánzó játék babák, félig a felnõtt nõket
majmoló, negédes, romlott kislányok hangjára emlékeztet. Semmiképpen sem hasonlít a
féticheur férfias, öblös, mély basszusához. A fétis hencegõ és hízelkedõ, vékony hangon
panaszkodik, nyögdécsel, fohászkodik és dadog egy jó darabig, majd végül egy utolsó
érthetetlen, kétségbeesett nyögésszerû mondat után hirtelen elhallgat. A féticheur visszateszi a
szobrocskát a zsákba, a zsákot a sarokba dobja, leveszi a mocskos tárgyakról a papírlapot, és
bezárja a vulkánfíber bõröndbe. A nõk fölállnak; a szertartás véget ért.

A reflektorok kialszanak, megint sötétben állunk az alacsony tárnaácsolat alatt, közben elöl,
hátul, oldalt a kijárat felé igyekvõ formás nõi testek dörzsölõdnek hozzánk. Amikor kilépünk
a házból, rideg, vörös alkonyati fény fogad bennünket. A féticheur elkíséri a stábot az autókig.
Arca, ami a soványságát és személyisége lényegét illeti, még stilizáltabbnak tûnik; talán azért,
mert a mutatvány túlságosan igénybe vette az erejét. Kimerültén, türelmetlenül nézi, amint

32
elindulunk; az utolsó pillanatban, amikor a kocsik már lefelé gördülnek a lejtõn, fölemeli a
kezét, mintha ezzel a bágyadt, erõtlen mozdulattal búcsúzna tõlünk.

XI A csónak-civilizáció

Sasscmdra

Az olasz televíziós stáb, miután egy teljes hónapot töltött Buna környékén, és filmre vette a
lobi parasztokat, amint legkülönfélébb teendõiket végzik, átköltözött a Guineái-öböl egyik kis
kikötõjébe, Sassandrába, amely valamikor a rabszolga-kereskedelem fontos behajózási
központja volt. Sassandra egy öböl partján terül el, házai két-három, amfiteátrumszerûen
félköríves domb tetején állnak; a kikötõt manapság kizárólag halászok használják, és halászni
ugyancsak kizárólag a fantik halásznak, ez a Ghánából származó, de már jó ideje a San Pedro
és Sassandra közötti aprófalvak sokaságában megtelepedett törzs.

Azért költöztünk át Sassandrába, mert ugyanazt a munkát akartuk elvégezni a fantiknál, amit
a lobiknál: fûmre szerettük volna venni mindennapi életüket. Ám nem volt könnyû elsõre
megtalálnunk a megfelelõ falut. Ugyanis jó néhány település ötven-száz kilométerre feküdt
Sassandrától; azután meg folyton választanunk kellett a szép, de társadalmilag kevéssé tagolt
és a csúf, de jól szervezett falvak között. A választás alighanem azért mutatkozott nehéznek,
mert a társadalmi szervezettség nincsen összhangban a szépséggel. Szép falut annyit találtunk,
amennyit csak akartunk. A Sassandrától a libériái határig teljesen kihaltnak tetszõ, tiszta és
érintetlen, trópusi szépségû, összefüggõ partszakasz számos irodalmi emléket idéz fel az
emberben, Melville-tõl Stevensonig. Hatalmas, magányos, fényes, fehér fövenyívek váltják
egymást, szélükön az óceán felé hajló pálmafák oszlopsora, erdõtõl feketéllõ, távoli
hegycsúcsok, amelyeket fehér permettel borít el az óceán állandó hullámzása, a parti
sziklákon zajtalanul megtörõ tajtékú barre. Az óceán a barre-tól eltekintve nyugodt, a zöldje
füves rétre emlékeztet; az apró falvak nádsövények mögött bújnak meg, szinte láthatatlanok.
Ha az ember a parton sétál, temérdek „költõi" részletre figyelhet fel. A pálmafák árnyékában,
arcukat a homokra hajtva, nõk alszanak, akárcsak Gauguin képein; hatalmas, zöld tengeri
mohától belepett fatörzsek tûnnek fel a vízben, talán valamikor más fatörzsekkel rögtönzött
tutajba kötve úsztatták le õket az egyik folyón, de amint elérték a tengert, kiszabadultak a
kötelékbõl, s nem indultak útnak Európába, hogy bútort, ajtót, ablakot csináljanak belõlük, itt
maradtak az óceánban, s az árapály mozgása szerint ide-oda hengerednek, anyaszült meztelen,
szénfekete bõrû gyerekek futnak neki játékosan a barre-nak; különös, hullámok csiszolta,
lyuggatta, faragta sziklák meredeznek.

De volt ezeknek a szép falvaknak egy hibájuk: nemigen jellemezték a fantik társadalmi
helyzetét. Szervezetük, talán azért, mert messzire estek Sassandrától, lazának, kezdetlegesnek
tûnt. így hát végül is a szépség áldozatul esett a szociológiai informálásnak; a stáb
tízpercnyire a várostól olyan falut választott ki, amely a munka szervezettségét tekintve volt
nagyon is érdekes. Tény, hogy ez a falu szövetkezetté alakult, szigorúan elkülönülõ
szerepekkel: a férfiak csónakjaikkal a tengerre eveznek és halásznak; az asszonyok feladata
meg az, hogy a halat bevigyék a faluba, megfüstöljék és eladják.

Persze hogy a szépségnek nem jutott hely a kegyetlen trópusi nap sütötte rozoga, domboldali
barakkokban és a közöttük húzódó, szennyvíztõl bûzös sikátorokban; de mindegy, a stáb
pontosan ilyen falut kere-

33
sett. A dokumentumfilm inkább Lévi-Strauss és a kortárs antropológusok, mintsem az olyan
immár idejüket múlt szerzõk, mint Melville vagy Stevenson, szellemében készült.

Miközben a stáb egész napokra a felvételekkel volt elfoglalva, lesétáltam a kikötõbe, és

megfigyelhettem a fantik munkájának minden fázisát, egészen addig, amíg a halakat útnak
nem indították Afrika belsejébe. A csónakok szokás szerint éjszaka futottak ki a tengerre, és
kora hajnalban tértek vissza. Jó korán lementem a kikötõbe, és figyeltem az óceánról hazafelé
tartó csónakokat. Vékony, hosszúkás, fekete körvonaluk, az egymás mögött sorban ülõ
halászok feje, jó darabig úgy rajzolódott rá az óceáni ködökre, mintha mozdulatlanok
volnának. Aztán egyszer csak, lám, már meg is kerülték az öblöt lezáró mólót, leállították a
motorokat, evezni kezdtek a part felé, keresztüljutottak a barre-on, a halászok beugrottak a
vízbe, és szárazra húzták a csónakokat.

Odamentem, szemügyre vettem õket. A szurokfekete csónakokat alighanem egy darabból,

egyetlen fatörzsbõl faragták mind. Szélüket kékre és pirosra festették, és ugyanolyan épületes
jelmondatokat írtak rájuk, amilyenekkel az afrikai kamionsofõrök szokták díszíteni
teherautóikat: „Bízom az Istenben", vagy: „Módszerem a becsület", vagy: „Mindenkihez jó
vagyok". A pirogákat valami csillogó, ezüstös rakomány töltötte meg egészen a peremig.

Csupa úgynevezett övhal, amelynek neve a lehetõ legtökéletesebben fejezi ki az alakját, ez a

halfajta ugyanis pontosan olyan lapos, vékony, hosszú és széles, mint egy közönséges bõröv.
Mihelyt a férfiak kihúzták a csónakokat a szárazra, munkához láttak az asszonyok, a kidobált
rakományból nagy halmokat raktak a parti sárba. Aztán egyenként minden hal szájába
beledugták a farkát, megannyi perecet formálva így belõlük, majd kosarakba rakták a
zsákmányt, a kosarakat föltették a triciklijükre, betolták a faluba, s ott asszonytársaik végezték
el a füstölést. Bementem az egyik barakkba. Egymás mellett, sorban a kemencék -- a falba
épített nagy hengerek --, az aljukon parázs; a perec alakúra formált halak a nyílás felsõ
szegélyének magasságában keresztben összeerõsített farács fölött lógnak. A parázsból
fölszálló forró füst süti és füstöli meg õket. Mire ezüstös színük piszkosbarnára változik, a
megszikkadt, megfüstölt -- s az igazat megvallva, nem valami étvágygerjesztõ -- portéka
máris fogyasztható.

A fantik ezekbõl a halakból élnek, árujuk elképzelhetetlenül tekervényes utakon Afrika

legtávolabbi vidékeire is eljut. Ráadásul a halászathoz és a halkereskedelemhez egy csomó
társadalmi és kézmûvesteendõ kapcsolódik. Ami a társadalmi teendõket illeti, talán elég
csupán annyit megjegyeznem, hogy a munkamegosztás (a férfiak halásznak, az asszonyok
füstölik és árulják a halat) nem is megy olyan simán, ahogy az ember képzelné.

A fantik elõször is született vitázók és alkudozók, amivel tulajdonképpen csak azt fejezik ki,
azt erõsítik meg, hogy tagjai egy közösségnek; aztán meg valóságos érdekeik -- a szövetkezet
egyes tagjainak nyeresége, illetve vesztesége -- a rokoni kapcsolatok ellenére szintén
konfliktusokra vezetnek.

így hát az asszonyok havonta egyszer összegyûlnek, hogy elmondják a falufõnöknek, milyen
kifogásaik vannak a szövetkezet mûködésével kapcsolatban. Részt vettem egy ilyen gyûlésen;
fényes nappal tartották meg a falu fõterén egy nádlugas alatt.

A falufõnök karosszékben ült egy rozoga asztal mellett, õ elnökölt: jóképû, atlétatermetû,
negyvenéves férfi, élénk színû köntöse tógaszerûen fedetlenül hagyta fél vállát és karját,
olyan volt, mint egy római szenátor a szenátusi ülõhelyén. Elõtte a padokon ültek az

34
asszonyok, õk is élénk színû ruhát viseltek, némelyikük mellén csecsemõ.

Az egyik nõ, akinek feladata alighanem az volt, hogy irányítsa a vitát, az eleve megszabott
rítushoz híven felállt, és rövid üdvözlõ mondatot mondott, amire a jelenlevõk kórusban
valami hasonlóval feleltek.

Ezután elkezdõdött a vita: sorban, egymás után több nõ szót kért és kapott, felállt, és hol
nyugodt hangon, terjengõsen, hol ingerülten és indulatosan bekapcsolódott a vitába. A
vitavezetõ nõ intésére a többi ülõ résztvevõ a felszólalóknak kórusban egy-egy zengzetes
szóval vagy mondattal felelt, ami a felszólalás befejezését jelezte, akár a templomokban az
ámen.

Végül a falufõnök záróbeszédet mondott, s azt hiszem, megjegyzésekkel, javaslatokkal,

ígéretekkel válaszolt a felszólalóknak.

Említettem, hogy a halászszövetkezet nem mûködhet bizonyos kéziipari teendõk ellátása

nélkül. Közülük alighanem a csónakkészítés a legfontosabb, ezt a munkát napjainkban is a
hagyományos módszerekkel végzik. A falufõnök meghívására elindultunk, hogy megnézzük,
milyen a csónakszobrászat, merthogy arról, valóságos faszobrászatról van szó; a mesterek az
eleven fát közvetlenül munkálják meg.

A csónakkészítõ telep a szavanna kellõs közepén volt, Sassandrától körülbelül ötven

kilométerre.

Elõször negyven kilométert robogtunk a San Pedró-i betonút porfelhõjében; aztán rátértünk
egy szántóföldek és erdõk között kanyargó mellékútra -- ez nem volt poros --, végül a
mellékúton kiszálltunk a kocsiból, és nekivágtunk a szavannának. Állítólag ösvényen; de a
trópusokon az ösvény alig jelent többet, mint a letaposott fû nyomvonalát, amely tüskés
bokrok, hatalmas növényi zuhatagok, a fákról lecsüngõ liánok gubancai és a legkülönfélébb
kusza cserjék között kígyózik. Az eszelõs aljnövényzet fölött egyenesen és büszkén emel-
kednek a magasba a harminc-negyven méter magas fák, valóságos növényóriások; mintha
nyugodtabb, de elérhetetlen légkör venné õket körül. Legfeljebb egypár kilométert
gyalogoltunk, de a két kilométernyi vergõdés közben megtapasztaltuk, milyen iszonyatos
erõpróbának tették ki magukat az elsõ Afrika-kutatók, amikor hasonló ösvényeken száz és
száz kilométeres kockázatos utakra vállalkoztak. Szorongva, üggyelbajjal haladtunk elõre,
folyton megbotlottunk a liánokban, a fûben, a cserjében; ha valamelyikünk megcsúszott a
talajt borító nedves leveleken, nagyon kellett vigyáznia, nehogy a cserjék ágaiba
kapaszkodjon, mert akkor egész tenyerét összeböködték a tüskék; nyirkos, nyálkás hõség volt,
szaunához, a fehérnemûszárítóhoz, a trópusi mocsárhoz illõ hõség.

Végül lihegve, saját verítékünktõl lucskosan megérkeztünk a telepre, ahol a csónakszobrászat

folyt. A magas fû között, dõltekor hasított árokban hatalmas, legallyazott, lombtalanított
fatörzs hevert; ezt a fajtát sambá-nak nevezik, kérge alatt szinte fehér, rendkívül kemény és
tartós. A munkások a csónakkészítés javát elvégezték; a durva, kerek fatörzsön már látni
lehetett a leendõ csónak peremét, orrát, farát. Hat félmeztelen férfi dolgozott rajta; hosszú
nyelû vésõkkel vájták a fatörzs belsejét, minden ütéssel jókora forgácsot hasítottak ki belõle,
így csináltak helyet a csónakba rögzítendõ evezõspadoknak.

A hat faszobrász (megilleti õket ez a cím, hiszen jó néhány modern szobrász ugyanígy
dolgozik a fával) megengedte, hogy lefilmezzük õket, amint a fatörzsön álltukban kopácsolva

35
vájják a leendõ piroga belsejét, és közben valami dalra is rázendítenek; hangtechnikusunk ezt
lelkiismeretesen magnóra is vette. Azt hiszem, valami õsi éneket hallok; de csak egyfajta
rögtönzött, szaggatott panaszkodás zengett a levegõben, hogy megadja a ritmust a munkához.
A panaszkodás lefordítva így szól:

„Szegények vagyunk, dolgoznunk kell; szegények vagyunk és nincs pénzünk; ezzel a

munkával kell pénzt keresnünk" stb. stb. A hat férfi tíz percen át dühödten és nagy
igyekezettel vájta a fatörzs belsejét, ütéseik visszhangja szárnyalt az erdõ mélységes
csendjében; aztán leálltak, kimerült arcukon és verítékezõ testükön ugyancsak meglátszott,
hogy nagyon fáradságos munkát végeztek.

Föltettem nekik néhány kérdést, tétova, bágyadt hangon válaszoltak. Nos, elõször is
háromezer frankot kell fizetniük a kormánynak, hogy kivághassák a fát. A csónakot, ha
elkészülnek a faragással, méreteitõl függõen két-háromszázezer frankért lehet eladni.

Ebben az összegben benne van háromhónapi munkabér, negyven-ötvenezer frank. Hogy

meddig használható a csónak? Egyetlen fatörzsbõl készül, és gondosan bekátrányózzák,
mégis, legfeljebb hét-nyolc évig használható.

36
I A karavánút

Kedves Barátom!

Te hajlamaidhoz és meggyõzõdésedhez híven otthon ülõ ember vagy, és gyakran nekem

szögezed a kérdést: én miért utazom. Sokszor elgondolkoztam ezen, s most, miután teljes
hosszában, Tunisztól Agadésig átkeltem a Szaharán, azt hiszem, végre kielégítõ választ tudok
adni kérdésedre. Tulajdonképpen nem a térben utazik az ember, legalábbis a magamfajta,
hanem az idõben, vagy ha jobban tetszik, a történelemben. Én, ha átrepülök az Egyesült
Államokba, voltaképpen a jövõt látogatom meg; ha némelyik arab országot keresem fel, a
középkorba megyek vissza, ha Londonba vagy Párizsba megyek, a tizenkilencedik század
második felének légkörében mártózom meg; ha a Szovjetunióban járok, a cárizmus bukása és
a forradalom kitörése közötti szecessziós korszakkal találkozom. De mind ez ideig nem esett
meg velem, hogy valami idõn, vagyis történelmen kívüli idõbe -- hogy is mondjam? --,
történelem nélküli vallási régióba utazzam. A Szaharában tett utam, ahogy mondani szokták,
pótolta ezt a hézagot. Remélem, hogy válaszom kielégít; szóval, ezért utazom.

A Szahara manapság divatban van. A sivatagot átszelõ karavánutakon nemcsak azok az óriási
kamionok találkoznak össze, amelyek, mint hajdan a karavánok, a Földközi-tengertõl a
Guineái-öbölig szállítják portékájukat, hanem a legkülönbözõbb gépkocsik is a tous terrains*
Land Roverektõl -- ez a típus a leggyakoribb – a nagy hengerûrtartalmú, sõt közönséges
városi autókig. Hogy mit keresnek a Szaharában ezek a farmernadrágos, trikós, széllengette
hajú és szakállú hippik, ezek a túlontúl is fölszerelkezett milánói, londoni, bonni polgárok?
Látszólag a turistaláz, a közlekedési eszközök fejlõdése ellenére némi nehézségekkel járó
sportos erõpróba sarkallja õket. S ha más nem is, a karavánút mentén végig szanaszét heverõ
autóroncsok bizonyítják, hogy ez az erõpróba kemény. Mindegyik horpadt, rozsdás kocsi
mögött, amelybõl minden használhatót gondosan kiszedtek az arra haladó kamionsofõrök,
valami tragikomikus történet sejlik: hirtelen és kijavíthatatlan defekt, amit a homok és a sok
rázkódás okozott, kiszállás az autóból, hosszú várakozás az ösvény szélén a megváltást
jelentõ kamionra, visszatérés lógó orral Algírba vagy Tuniszba. Amint mondtam, ez a sportos
erõpróba nagyon kemény; és a szaharai autózás, akárcsak az olyan vállalkozások, mint az
amazonasi õserdõn való áthatolás, vagy a Csendes-óceán korallzátonyai közötti bolyongás,
talán ezért nem kapcsolódik még a tömegturizmushoz.

Mindez mégis másként van. Amint már említettem, aki a Szaharába megy, az az idõn kívülre,
egy történelem nélküli, vallási természetû világba utazik. Más szóval és tömören: a Szahara
metafizikus térség; és az európai hippik meg polgárok tán öntudatlanul azért is jönnek ide,
hogy egy olyan helyet kutassanak fel, amely sok szempontból hasonlít annak a vallásnak a
bölcsõjéhez, amiben nevelkedtek. Ebben az öntudatlan kutatásban az a legérdekesebb, hogy
az egyedülvaló Istent, aki e szörnyû kietlenségben nyilatkozott meg a bronzkori pásztorok
elõtt, késõbb annak az emberiségnek is egy nagy része elfogadta, amelyik nem volt ráutalva a
pásztorkodásra, sohasem látott sivatagot, amelyiknek egyáltalán nem volt oka rá, hogy
elhiggye: az Isten és a halál (a Szahara a halál színtere) titokzatos kapcsolatban vannak
egymással.

* Minden terepet bíró. (franciául)

37
 Hát akkor mi lehet az oka, hogy az európaiak, akikbõl újra bölcselkedõ pogányok lettek,
idetódulnak termékeny és esõs, de metafizikus helyekben oly szegény földrészünkrõl?

Tudom, hogy feltevésem merész és teljesen a megérzésen alapul, de úgy gondolom: a sivatag,
mint már említettem, a halál színtere, ahol az élet soha semmiképpen, legfeljebb az Isten
megnyilatkozásában öltött formát, s civilizációnk mostani, nem éppen pozitív korszakában a
sivatagjárás divatja valami atavisztikus nosztalgiát jelez a pogányság és a kereszténység, a
többistenhit és az egyistenhit, az egyedi és az egyetemes közti õsrégi s valamikor oly
termékeny ellentmondás iránt.

Mindenesetre a sivatag, ezt újból hangsúlyozom, vallási nosztalgiával vagy anélkül, de

metafizikus hely. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a sivatag élménye a köznyelvben is
lecsapódott („a béke, a nyugalom oázisa"; „a gazdagság, a hatalom délibábja"; „az élet, a lét
sivataga" és így tovább), hanem az is, mindenekelõtt, hogy miközben a Szaharát járjuk,
szüntelenül és leküzdhetetlenül szimbolikus gondolataink támadnak. Például a karavánút,
vagyis a Szaharában való közlekedés mindmáig leggyakoribb színtere, még a
legzavartalanabb autózás alkalmával is, egy idõ múlva kényszerûen az emberi élet egyik
elemének metaforájává válik, annak, amit a különféle eseteknek megfelelõen, olyan szavakkal
fejezünk ki, mint döntés, végzet, sors, szabad akarat és így tovább.

A karavánút a Szahara országútja. Bizonyos jellegzetességei még akkor is eltörölhetetlenül

megmaradnak, ha aszfaltburkolatot kap (az El Goleába vezetõ karavánút felét már
aszfaltozták). Nemcsak a szörnyû kietlenségre, az olykor nagyon hosszú útszakaszok gyilkos
egyhangúságára gondolok, hanem arra, hogy az aszfaltburkolat ideiglenes. Aki látta például
El Oued környékén az úgynevezett eleven dûnéket, amint kilométereken át hegyes, sárga
homoknyelvekként húzódnak végig az úton, az tudja: a karavánútból sohasem lesz országút, a
sivatag mindig készen áll rá, hogy visszahódítsa, elborítsa, betemesse. Mégis, az igazi,
alapvetõ különbség az, hogy az országút mozdulatlan és egyszerû, a karavánul viszont
mozgékony és kusza. Vagyis gyakran változtatja a vonalát; látszólag párhuzamos, de
valójában sok esetben széttartó utak nyalábforma sokasága.

Például Ain Salah után elérjük azt a pontot, ahol az aszfaltozott országút végzõdik, és az
igazi, hamisítatlan karavánul kezdõdik. A karavánul nagyon jól látható, kétoldali ugyanis a
lalaj annyira különbözik lõle, hogy semmiképpen se lehel összetéveszteni vele. A meredeken
déli irányba húzódó karavánul sárga, liszlszerû porával kél végelálhalallan félkörre osztja a
puszlaságol, amelyet sölélebb homok borii, szemcséi megkeményedtek a széltõl és a
napsütéstõl, s akkorák, mint egyegy nagyobbfajta búzaszem. Mi hasította ezt a poros sebei a
sivalag halott lestébe? Tevék patája, kocsikerék, gyalogos utazók lépte, megszámlálhatatlanul
sok évszázadon át; az utóbbi évtizedekben meg autók roválkoll gumiabroncsa, a hatalmas,
súlyos kamionoktól a könnyû, kicsi, városi közlekedésre szánl gépkocsikig. A hébe-hóba
végzett karbanlarlás ellenére a szüntelen forgalomnak az a kövelkezménye, hogy a -- mondjuk
így -- hivatalos karavánul valójában használhalallan. A kerekek mély nyomói vágtak bele,
csupa gödör és göröngy, már jóvátehetetlenül amolyan tõle ondulée,* ahogy ill nevezik,
vagyis csupa fûrészfog, teljesen járhalallan, egyrészl azért, meri csak lépésben mehelne rajla a
kocsi, másrészl meri az eszeveszett, mondhatni módszeres rázkódás minden autót
tönkrelenne, még azokat is, amelyekel éppen sivalagi közlekedésre tervezlek.

* Hullámlemez, (franciául)

38
így hát a gépkocsivezetõk gyakran kihasználják, hogy a sivatag talaja hosszú szakaszokon
kemény és tökéletesen sima homok, és letérnek a karavánútról, amelyet hivatalosnak
neveztem, s két újabb párhuzamos utat alakítanak ki, az egyiket jobbra, a másikat balra. E két
út mellett általában nincs semmiféle útjelzõ tábla; fölösleges volna, hiszen a hivatalos
karavánút közvetlen közelében húzódnak. Tûrhetõ sebességgel hajthat rajtuk a vezetõ, letérhet
a hivatalos karavánútról, aztán visszakanyarodhat rá, olyasformán, mint az az ember, aki néha
belekeveredik ugyan valami kalandba, de aztán bölcsen folytatja a mindennapi zötyögést. De
megeshet, sõt majdnem mindig megesik, hogy a két párhuzamos út ugyanolyan
használhatatlanná válik, mint a hivatalos; ilyenkor a gépkocsivezetõk újabb kisegítõ útpárokat
alakítanak ki, néhányat keletre, néhányat nyugatra, de ezek egyre kevésbé párhuzamosak, sõt
egyre jobban eltávolodnak a hivatalostól. Hogy miért távolodnak el? Nos, ezzel eljutottunk a
karavánúttal kapcsolatos, talán unalmas fejtegetéseim legfontosabb mozzanatához. Azért
távolodnak el, mert a hivatalos karavánút gyakran hatalmas „u" alakú kanyarokat tesz, vagyis
ahelyett, hogy egyenest délnek tartana, elfordul a látóhatár legvége felé, mintha ki tudja,
miért, követni szeretné a horizont fényárban úszó szélét. Ilyenkor érkezik el az a pillanat,
hogy a gyakorlatlan gépkocsivezetõ, akit elragadott a száguldás mámora, vagy épp a nagyon
tapasztalt kamionsofõr, aki meg van áldva a tájékozódás õsi képességével, elhagyva már a
legjelentéktelenebb párhuzamos utakat is, nekivág egy egyszerû csapásnak, amelyet
nemrégiben egyetlen autó kerekei hagytak maguk után. Ez az ösvény nem egyéb két, friss,
tiszta, de nem valami mély keréknyomvonalnál, amely elegáns, szinte lusta és élveteg
kanyarokat ír le a hivatalos ösvénnyel ellentétes irányban, de azzal biztatva, hogy egy
meghatározatlan ponton mégis találkozni fog vele. Ki hozta létre ezt a különös csapást, és
hány napja, hány órája? Valami ismeretlen gépkocsivezetõ ötlete volt, hogy „átvágja" a kerülõ
utat és utána visszatérjen a hivatalos ösvényre, vagy csupán azért vágott neki az ûrnek, a
semminek, hogy a sivatagban eljusson valahová, egy bizonyos helyre, mert neki valamiféle
nehezen elképzelhetõ okból, így vagy úgy, de indokolt az ottléte? Vagy -- ez a feltevés tisztán
irodalmi -az ösvény úttörõje Baudelaire híres verssorához híven azért vágott neki a
homokpusztának, hogy „au fond de l'inconnu pour trouver du noveau"*? Lehetetlen
eldönteni, tetejébe fölösleges is. A kocsi mindenesetre rábízza magát a két jelentéktelen
párhuzamos vonalra, és nagy sebességgel robog dél felé, hogy a vakítóan fényes ürességben
„átvágja" a hatalmas hurkot, amelyet a hivatalos ösvény írt le.

A kocsi úgy száguld, mint egy elefántcsont biliárdgolyó, amelyet nagy erejû dákólökés
indított el az asztal zöld posztóján; miközben a teljesen sima, teljesen szûz homokon
robogunk, olyan mámorba szédülünk, hogy észre se vesszük: az alkalmi út eltûnt, vagy azért,
mert valami homokvihar betemette, vagy pedig azért, mert megalkotója lekanyarodott róla,
miután észrevette, hogy túlságosan messzire tért el a hivatalos karavánúttól. Ekkor egy
pillanatig habozunk a szinte fehérre száradt fûcsomókkal pettyezett barna sivatag kellõs
közepén, majd elhatározzuk, hogy vadonatúj ösvényt vágunk abba az irányba, amelyrõl mind
a tapasztalat, mind pedig a tapasztalatlanság azt súgja, hogy végül visszavezet a hivatalos
karavánútra. De vigyázat: még ha csak néhány kilométernyi, sõt pár száz méternyi eltérésrõl
van is szó, ennyi is elegendõ hozzá, hogy kiderüljön, mi a különbség tapasztalat és
tapasztalatlanság között. A tapasztalat a vezetõfülkében ülõ, szakállas, turbános kamionsofõrt
rakományával -- zsákokkal vagy a platón szorongó, hozzá hasonló szakállas, turbános
arabokkal -- együtt tényleg biztosan visszasegíti a hivatalos karavánútra, s ráadásul a
gépkocsivezetõ megtakarít egy órányi úti idõt és húsz kilométernyi utat.

* „csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!" (Tóth Árpád fordítósa)

39
De a tapasztalatlanság a Land Roverjét vagy városi autóját vezetõ európai utast végül is
magányos tuareg családokhoz vezérli, akik valami titokzatos véletlenszerûséggel hol itt, hol
ott verik fel barna sátraikat a sivatagban; vagy egy kiszáradt kúthoz, amelyre élettelen fa vet
árnyékot; vagy egy hajdani idegenlégiós erõdöcskéhez, amely manapság a naptól keményre
sült és megfeketedett ürülék meg néhány elszenesedett, üszkös fadarab tanúsága szerint
nomádoknak szolgál táborhelyül. Sõt a legrosszabb, nem is olyan ritka esetben a
tapasztalatlan utazó saját karavánútja végén hirtelen az abszolút semmiben, vagyis egy sárga
és szûz homokvölgyben találja magát, ugyancsak sárga és szûz dûnék között, amelyek tiszta
és fényes körvonalaikkal mintha egy óriási, alvó nõ tomporát, csípõjét, vállát utánoznák.
Rövidesen henger alakú, áttetszõ, könnyû és füstként tovaillanó homokörvény emelkedik a
magasba, és fojtott zúgással cikcakkosan végigszáguld a sivatagon. És ilyenkor az utazó, ha
nem döbbent meg túlságosan attól a tudattól, hogy eltévedt, esetleg arra gondol, hogy a
régmúltban, amelyet már az emlékezet se tud felidézni, a sivatag Istene is effajta maguktól
mozgó, bolyongó homoktölcsérekbõl szólott, nyilatkozott meg a kimerült, kétségbeesett
nomádoknak.

Mi, kedves otthon ülõ barátom, a tapasztalatlan és kótyagos utazók közé tartozunk. Egy-két
órát zötyögünk a tõle ondulée-n, aztán hirtelen lekanyarodunk róla, a hivatalos karavánútról
áttérünk a kisegítõ, aztán a még egyszerûbb mellékutakra, és egyszer csak szélsebesen
száguldunk, bele a semmibe, megalkotva a magunk személyes, külön csapását. De azért van
tájékozódási pontunk: a másik Land Rover; négy útitársunk óvatosan abban hajt tovább a
hivatalos karavánúton. Elõször szinte a kocsijuk mellett haladunk, aztán, amint fokozatosan
újabb és újabb mellékutakra térünk, egyre jobban eltávolodunk tõle. Az elõbb még
ugyanakkora volt, mint a mi autónk, mintha a tükörképe volna; aztán lám, mintha a felére
zsugorodna; végül aprócska gyerekjáték lesz belõle, amely sebesen robog köztünk és a
messze láthatár között; végül csupán jelentéktelen, sötét folttá válik, amely bizonytalanul
lebeg a sivatag szélén, a fényben és az ürességben, az immár elérhetetlennek tetszõ
messzeségben. De bármily észrevehetetlen is, barátaink kocsija, mint mondtam, megmarad
tájékozódási pontnak. Amíg láthatjuk, bármilyen messzire van is, többé-kevésbé tudjuk, hogy
hol vagyunk. Igen ám, de íme, hirtelen dombok láncolata rajzolódik ki a sivatagban, és amint
elõre látható volt, hamarosan elválasztja Land Roverünket a troupe kocsijától. Dombokat
mondtam, de inkább valamilyen õskori gombafajta megkövesedett, hatalmas fekete kalapjáról
kellene beszélnem. Menetoszlopunk szélsebesen halad elõre, azaz inkább, egymástól nagy
távolságra, mi robogunk feléje sebes iramban. S lám, a másik kocsi egyszerre eltûnik a gomba
alakú, fekete dombok mögött, s ezekrõl kiderül, hogy sokkal több van belõlük, mint
amennyire számítottunk. A sárga homokban a hatalmas gombafejek végeláthatatlanul
sorakoznak; végül elhaladunk az utolsó gombafej mellett, eltûnik a hátunk mögött, és tessék,
megint ott találjuk magunkat a sivatag kellõs közepén, de a másik Land Rovernek, amellyel
eddig útirányunkat ellenõriztük, nyoma sincs; eltûnt, a föld alá sülylyedt. Jobban mondva
elnyelte a néma verõfény, amely éppen most a sivatag szélén a szokásos délibábbal
gúnyolódik: gyönyörû, csendes, kék vizû tavat mutat, amelyben tornyos kastély képe
tükrözõdik. Persze biztosan tudjuk, hogy ha a délibáb irányában haladnánk tovább, ezúttal
tényleg eltévednénk, és ahol most a szépséges tó felülete látszik, nem találnánk mást, mint a
megszokott homokot és a megszokott, szél cibálta fûcsomókat, így hát azt tesszük, amit a
hasonló esetekben tenni egyedül tanácsos: visszamegyünk a saját nyomunkon, aztán a
kockázatosabb és kanyargósabb csapásokról rátérünk a másodlagos utakra, amelyeknek
temérdek csíkos nyomvonala jelzi, hogy merre húzódik a hivatalos karavánút. És egyszerre
csak, íme, hirtelen fel is tûnik a troupe kocsija (a sivatag sima, nagyon sima, mégis, ki tudja,
miért, a tárgyakat mindig csak az utolsó pillanatban lehet észrevenni rajta); barátaink Land
Roverje a karavánút szélén áll, már nem kicsiben, nem törpén a messzeségben, hanem

40
életnagyságban, ha lehet ilyet mondani. A kocsi áll: társaink szétszéledtek a verõfényben, ki
erre, ki arra; fényképeznek. Szóval minden a legnagyobb rendben van.

Most talán azt várod tõlem, hogy részletesen fejtsem ki, miért tekintem a karavánutat az
emberi élet metaforájának. De nem magyarázom el, mindenekelõtt azért nem, mert már
elmagyaráztam. Mindenesetre valóban az; az ösvény lehet hivatalos, jól ismert és elhasznált;
elvezethet az elõre kiszemelt helyekre, de a semmibe is; lehet, hogy belevész a sivatagba, de
az is lehet, hogy nem; ki lehet választani, meg lehet sejteni, meg lehet alkotni, és így tovább,
és így tovább. Kell ennél több? Még csupán annyit szeretnék hozzáfûzni ezekhez a
gondolatokhoz, amelyeket talán nem is találsz újnak, hogy nem most, az íróasztalnál jutottak
eszembe, hanem még a sivatag kellõs közepén, amikor tájékozódási pont nélkül robogtunk a
mindenütt egyforma homokpusztában a semmi felé.

Hûséges barátod

Alberto Moravia

41
II Kétségbeesés és délibáb

Kedves Barátom!

Te városban élsz, nagy, modern városban, emberekkel, jármûvekkel, boltokkal, forgalommal,

üzlettel, tehát, röviden, élettel teli városban. Mégis, biztosra veszem: a jó ég tudja, hányszor
megesett már veled, amint velem is megesett, hogy hirtelen elfogott az az érzés: a városi
vitalitás, fõként leglázasabb óráiban, például télen, kora este, a halál múlandó, csalóka
álarcává lesz. Azokból a sötétben kétértelmûén kacsingató, izgõ-mozgó fényekbõl; azokból a
szüntelenül felbukkanó és eltûnõ arcokból, amelyek egy pillanatra érthetetlen, torz fintorba
merevednek; a villogásból, a mozgásból, a zajokból, a találkozásokból és a gyors eltûnések
nyüzsgõ káoszából a mi álmélkodó és hitetlenkedõ szemünk elõtt mindennapos apokalipszist
mutató, gyászos délibáb lesz, amelyben a halál olyannak mutatkozik, amilyen a valóságban:
rendbontásnak, bomlásnak, rothadásnak. Szerencsére e gyászos délibábok csak egy pillanatig
kápráztatnak el bennünket. Azután, íme, a maga logikájával, világosságával,
szükségszerûségeivel újra megjelenik az élet. Már nem a megbízhatatlan villózástól
megvilágított, nem a kísérteties jelenségektõl benépesített sötétségben vagyunk, hanem
Milánóban, Párizsban, Londonban, New Yorkban.

Hogy miért kezdem a Szaharából írt levelemet ilyen körülményesen? Azért, mert a
siavatagban az ellenkezõje történt velem, mint a városban. Az embertömegeivel,
mozgalmasságával, fényeivel oly eleven város a haIáit juttatja eszembe, a sivatag viszont, ami
pedig a halál szinonimája, valahogy az életre emlékeztet. Vagyis ahogy a városban az élet
mintha folyton halált mímelne, ugyanúgy a sivatag, a halál, minden pillanatban mintha az
életet színlelné.

Nem a legegyszerûbb s a Szaharában oly gyakori alakoskodásokra gondolok: a teljesen

élettelen hegyláncokra, amelyek a naplemente utolsó, nagyszerû sugaraiban megannyi
emberkéz alkotta óriási, méltóságteljes bástyaként magasodnak fel, valami hatalmas
erõdítmény-rendszer tagjaiként, több száz kilométer hosszúságban lezárva a sivatag üres
felületét; és nem is a sok évszázados eróziótól darabokra hasított és felmorzsolt palahalmokra,
amelyekrõl hajdani dombjaik lecsiszolt lejtõjének láttán a trópusi bozót sûrû, eleven bundája
jut eszébe az embernek. Fõként a délibáb nagyon jól ismert és látszólag banális jelenségére
szeretnék utalni, amely szerintem igazi kulcsot ad a kezünkbe, hogy megérthessük; a
sivatagban miért változik át a halál életté, miért ölti magára az élet vonásait, miért igyekszik
hitegetni, miért sikerül elámítania bennünket. Persze, mindenki tudja, hogy a délibáb, amint a
tudomány bebizonyította, a fénytörés egy sajátos fajtája. Hogy pontosak legyünk: „Optikai
jelenség, amely a fénysugaraknak a légkör legalsó rétegein való megtörése és teljes
visszaverõdése révén jön létre, s amelynek folytán távoli tárgyak úgy tûnnek fel, mintha a
levegõben lebegnének, vagy valami vízfelület tükrözné vissza õket." De vajon a tudományos
magyarázat azt is megmagyarázza-e, hogy ellentétben oly sok más természeti jelenséggel, a
délibáb minden ésszerû ellenállás ellenére miért ölt óhatatlanul szimbolikus jelleget?

Nos, déli irányban robogunk, bent ülök a Land Roverben. Már hét órája utazunk, a kocsi
szüntelenül nagyokat huppan a göröngyös karavánúton, a szél köröskörül örvényeket kavar a
sivatag homokjából. A vezetõfülke kemény ülésén kuporgok, egyik lábamat alul kinyújtom, a
másikat behajlítom, s a mûszerfalnak támaszkodom vele, hogy kevésbé szenvedjek a kocsi
zötyögésétõl. Ég a szemem, gyulladt és csupa homok, orrcimpám lüktet a szomj úságtól. Félig
lehunyt szemmel kinézek, s a szélvédõ üvegén át figyelem a tájat, amely hét órája egyáltalán

42
nem változik, mindig ugyanaz: sárgásbarna homokpusztaság, felülete annyira tiszta és sima,
hogy a kisebb sziklák is hosszú árnyékot vetnek rá, és a tûzõ naptól pusztuló, száraz, fehér
cserjét legfeljebb annyira lehet észrevenni, mint az õszibarackon a pihét; s egyszer csak
mélységes kétségbeesés fog el. Miért érzem magam ilyen kétségbeesettnek? Nem tudom,
valószínûleg semmi okom sincs rá; a kétségbeesés, akárcsak a reménység és sok más érzés,
belsõ életünk állandó tényezõje, és igen kevéssé függ a külsõ világtól. Tehát, mondjuk,
kétségbeesésem oka valami hirtelen egzisztenciális összeroppanás; mintha az a bonyolult,
törékeny szerkezet, amely eddig a figyelmemet fenntartotta, egyszerre összeomlott volna.
Tekintetem, akár valami ideges fényszóró, amely tájékozódási pontot keres az éjszakai
sötétségben, leereszkedik a homokra, közvetlenül a kocsi motorháza elé, körbeszalad a
sivatag felületén, hosszan elõrevetül a messzeségbe, aztán villámgyorsan visszaugrik, és
balról jobbra lassan végigfürkészi, csökönyösen átvizslatja a látóhatár ívét. A semmit nem
lehet nézni, még kevésbé megfigyelni; a semmit csak szemlélni lehet. De a kétségbeesés, ami
minden szemlélõdés elõfeltétele, megakadályoz benne, hogy nyugodtan elszemlélõdjek.
Szeretnék szemlélõdni, de nem a sivatag semmijén, a halálon, hanem valami máson, ami
eltakarja elõlem a semmit és a halált, ami számomra az életet színleli. De vajon nem azonos-e
kívánságom azzal a szüntelen törekvésünkkel, hogy megszabaduljunk az üresség érzésétõl,
amelyet a mindennapi lét ébreszt fel bennünk? Amikor idáig jutok a töprengésben, a Szahara
megkönyörül rajtam, segítségemre siet.

Odalenn, messze, a horizonton jobboldalt, íme, feltûnik a délibáb, amelyet anélkül, hogy
számot vetettem volna vele, hiányoltam a sivatag kegyetlen ürességében. Pompás, nagy, kék
tó, színe a nyugodt s egyszersmind mély vizekre hasonlít. Biztosan nagyon girbegurba a
partja, egyenetlen kék csíkok húzódnak a sivatag sárga homokjában, mintha kis öblöket,
föléjük magasió hegyfokokat, görbületeket jeleznének. A tó két szélén pálmafák bozontos
lombja tükrözõdik hanyagul és bágyadtán a kék vízben. A tó közepén viszont hosszú,
négyszögletes épület képe verõdik vissza -- nagy szálloda? a sivatag valamelyik
hatalmasságának palotája? --, barnás rózsaszínû, kétemeletes, az elsõ emeleten árkádsor
húzódik végig. Az épület fordított képe olyan pontosan és olyan mozdulatlanul verõdik vissza
a tó vizében, hogy teljesen meggyõz a palota valóságos létérõl; semmi kétség, az épület
létezik, megvan, és rám vár.

Hogy milyen érzést sugall nekem ez a nyugodt és álmatag tó, ez a hatalmas és barátságos
külsejû épület? Körülbelül ugyanolyat, mint Baudelaire egyik szonettjének elsõ sora: „J'ai i
longtemps habité sous des vastes portiques".* Valóban, bár teljes biztonsággal tudom, hogy a
sivatagban utazom, hogy a sivatag a halál szinonimája, hogy bármennyire fürkészem is a
sivatagot, sohase találok mást benne, mint ürességet, semmit és halált; mégis a délibáb láttán
kényszerûen megkönnyebbülés, öröm, vonzalom és reménység fog el. Persze ez csak illúzió;
de fura módon, ez az illúzió olyan hatást tesz rám, hogy valóságosabbnak érzem a Land Rover
kormányánál és társam két kezénél, mely úgy forgatja, ahogy a hepehupák éppen
megkövetelik. Mi lehet az oka érzéseimnek? Mintha némi töprengés után rájönnék, hogy a
volán valósága nem rám tartozik, nem az enyém, hanem mindenkié; a délibáb valósága
viszont éppen azért, mert a kétségbeesésbõl átvezetett a szemlélõdésbe, valamiképpen
személyes, kizárólagos, magánjellegû. S ekkor úgy érzem, hogy a délibáb az enyém, csakis az
enyém, és egy pillanatra már-már azt képzelem, hogy csakis én láttam meg a gyönyörû tavat
és a vízben tükrözõdõ hatalmas épületet; és ekkor megkérdezem útitársaimat: vajon õelõttük
is megjelentek-e ezek a csalóka képek. Természetesen igennel válaszolnak; a délibáb
ugyanolyan valóságosan létezik, mint az autó volánja;

* Sokáig nagy, dicsõ termek vendége voltam. (Szabó Lõrinc fordítása)

43
 ám ez nem akadályoz meg benne, hogy szubjektív értelemben akkor is valóságosabbnak
véljem, mint bármilyen másik tárgyat, ami abban a pillanatban a szemem elé tûnik.

Késõbb, egypár órás kimerítõ robogás után megérkezünk arra a feltételezett helyre, ahol a
délibáb a föld fölött lebegett. És most nem találunk ott semmit, se tavat, se épületet, csak a
megszokott vasszínû homokot, és jó néhány alacsony, fekete sziklát, amelyek úgy sorakoznak
körbe, mintha krátert fognának közre. A délibáb a száraz, barna homokot nyugodt kék vízzé,
az elszenesedett, hegyes csúcsú sziklákat szabályos épületté varázsolta el. Észreveszem, hogy
a kráter alján temérdek, vízzel csordultig telt, kör alakú kád van, s ezek jóvoltából a kráter
olyan képet nyújt, mintha sötét színû lyukacsos sajt volna. Tuareg nõk sokasága szaladgál a
kádak között, a fejükön kosár. A kráter nem egyéb, mint a sivatag kellõs közepén megbúvó
sóbánya; az asszonyok összekaparják a magas sótartalmú homokot, belerakják kosaraikba,
beöntik a kádakba, a homok lemerül a fenékre, a só feljön a felszínre, az asszonyok
összegyûjtik, leszûrik és eladják. Ebbõl a sóból él a szomszédos falu: néhány agyagkunyhó
kuporog azok alatt a pálmafák alatt, amelyeknek hanyagul elegáns tükörképét az imént még a
délibáb csalóka vizében láttam. A sóbánya képe a kráterrel és összelyuggatott fenekével,
körülötte a hegyes csúcsú, változó magasságú sziklákkal, az asszonyokkal, akik mintha arra
volnának kárhoztatva, hogy szüntelenül azok között a kádak között szaladgáljanak; az ilyen
képet danteinek szokás nevezni, így mentünk mi a Paradicsom felé, és találtunk helyette
Poklot.

Hûséges barátod

Alberto Moravia

44
III. A halott hegység

Kedves Barátom!

Azt kérdezed: miközben átkeltem a Szaharán, nem volt-e olyan benyomásom, hogy valami
kalandos dologban veszek részt. Ha kalandon azt érted, amit a városban szoktak érteni rajta,
akkor nem, a kaland ugyanis a modern városokban, ahol minden csupa megszokás és közhely,
nemigen jelenthet kevesebbet, mint egy bankrablást halottakkal és sebesültekkel, vagy valami
végzetes találkozást, ami összekuszálja az ember életét. De ha kalandon a mindennapi életnek
a sivataghoz való alkalmazkodását érted, ami azzal jár, hogy a legnormálisabb dolgok, például
az evés, az alvás, az ürítkezés kalandos jelleget öltenek, akkor igen, akkor az a benyomásom,
hogy végig az egész úton kalandot élek át. Különben az egész csak egy érzés, vagy ahogy te
írod, „benyomás", nem pedig objektív valóság. Úgy tudnám összefoglalni, hogy a városban a
kaland normális háttér elõtt lejátszódó kivételes esemény; a sivatagban viszont normális
esemény kivételes háttérrel.

De ahogy mondani szokás, beszéljenek a tények; beszéljen szaharai utazásom egy teljesen
normális napjának a leírása. Kezdjük az elején, vagyis hajnalban. Tehát hajnalodik. A két
Land Rover a ládákkal, tartályokkal, az egymásra rakott és a kocsi tetejére kötözött
bõröndökkel mozdulatlanul, élettelenül áll két sziklás hegy között egy szûk völgytorokban.

A két kocsi között fekete, kiégett, üszkös fadarabok: elõzõ este tábortüzet gyújtottunk,
védekezésül a szaharai éjszaka dermesztõ hidege ellen. A tábortûz mellett, jobbra és balra
ferdén elnyúlva két ember formájú alak; lepelbe csavart múmiákhoz hasonlítanak: két
hálózsák, amelybõl két csukott szemû, kötött sapka alá rejtett arc látszik ki. Nem sokkal
feljebb a völgytorokban kék színû, kis sátor, szorosan be van csukva, ami jelzi, hogy lakói
még mélyen alszanak. Ilyen képet mutat a táborunk hajnalban, amikor tömegével tûnnek el a
csillagok, már csak kettõ-három ragyog tisztán, a hold halványan fény lik, olyan, mint valami
pocsolya csillogó maradványa. A Land Roverben, ahol aludtam, kikecmergek a hálózsákból,
lábammal kinyitom a kocsi hátsó ajtaját, kiszállok.

A völgytorok közepén állok, mélységes csendben, amelyet, efelõl biztos lehetek, késõbb se
fog fölverni az ébredezõ élet zaja úgy, mint Európában bárhol. Hideg van, nagyon hideg; a
völgytorokból, hangtalan borotvasuhanással, metszõ szél fúj; még fagyott, jéggé dermedt
csírákat, virágport se hoz magával, csak ürességet és semmit, ami a körülöttem elterülõ,
végeláthatatlan sivatag ürességébõl és semmijébõl kényszerûen árad. Ekkor elindulok, s ki
tudja, miért, gépiesen felkapaszkodom a völgy tor kot közrefogó sziklákon. Azt mondtam: ki
tudja, miért; de valójában nagyon jól tudom ennek a hajnali kirándulásnak az okát: a
Szaharában, a halál színterén, minden, a síkságok, a hegyek, a sziklák, a szirtek és a völgyek
mintha az élet gyanúját, reményét és izgalmát sugallnak, az életét, amely valamilyen csoda
révén ott vár ránk, hogy úgy mondjam, a következõ kanyar után. Az élet, az ember kénytelen
erre gondolni, valamiféle növényi, állati, emberi formában ott rejtõzködik ezekben a
hasadékokban, ezeken a hegyeken, ezekben a völgyekben, ezek között a sziklák között.
Alighanem amolyan nyájas, füves és zöld ariostói völgy; két-három, legelészõ fehér teve;
vagy legalább egy tuareg tábor fehér csíkos, barna sátrainak az alakját ölti fel ez az élet.

így hát, pulóverektõl és zubbonyoktól vastagon fölkapaszkodom a völgytorok lejtõjén. A

völgytorok merõ sárga és szûz homok, amibõl úgy emelkednek az ég felé a fekete és hegyes
sziklák, mint fogínybõl a fogak. Fölmászom, és kíváncsian lenézek; még mindig azt várom,

45
hogy rábukkanok az életre, amire ez a hely továbbra is makacsul figyelmeztetni látszik.
Persze van itt valamiféle élet: itt-ott halvány nyomok tûnnek fel, amelyeket valami titokzatos,
hosszú és keskeny állat hagyott a homokban. Kígyó nem lehetett: a kígyó nyoma szélesebb,
harmonikázó vonal, a kígyó ugyanis egyenes vonalban halad elõre, folyamatosan kinyújtva,
majd újra összehúzva rugalmas gerincoszlopát. Esetleg annak a kicsi, kecses és barátságos
egérfajtának a nyoma lehet, amelynek néhány példánya táborozás közben bebújt a cipõmbe,
és befurakodott a hálózsákomba is. De vajon élet-e egy nyom a homokban? Aztán eleven
lehetne még ez a zöldesfehér bokor is, amely mûanyagszerû merevséggel leng, remeg a
szélben. Kinyújtom a kezem, megfogok egy ágat, és rögtön rájövök, hogy úgy látszik, a bokor
minden rostja élettelen; lehet, hogy tegnap, lehet, hogy egy hónapja, egy éve, lehet, hogy egy
évszázada pusztult el. De nicsak, a völgy torok közepén ott áll egy húsos levelû, nagy, vaskos
növény; ki tudja, hogyan nõtt ki a terméketlen homokból. Igen, ez a növény biztosan él, de
kivételes létét annak köszönheti, hogy olyan húsos levelû, vagyis éppen a sivatagba való; s
így aztán csak erõsíti a szabályt: a sivatagban nincs élet, s ami élet mégis van, az csupán
illúzió, reménység, megtévesztés.

Fölmegyek a lejtõ tetejére, míg egy magányos szikla el nem állja az utamat, megfordulok, és
szemügyre veszem a táborunkat. Látom odalenn a két Land Rovert, útitársaim már
felébredtek, ott tesznek-vesznek a két kocsi körül; aztán egy kicsi, hullámos terület
következik, rajta szétszórtan néhány akácfa, közöttük a karavánút egyenes vonala -- éppen
egy kamion robog rajta végig --, s végül, a karavánúton túl, a sivatag: milliónyi mozdulatlan,
szürke, hideg hullám alkotta óceán. Az óceánt kerítõ látóhatár felett két-három tûzpiros, szivar
alakú felhõ húzódik a felé a pont felé, ahol nemsokára fölkel a nap. Lenézek a táborra, látom,
hogy egyik útitársam eltávolodik a Land Roverektõl, határozott léptekkel elindul egy kisebb
völgytorok felé, két nagy, szûzhomok dûne mögé. Egy pillanatig azt hiszem, õ is nézelõdni
szeretne, de aztán rájövök, hogy útjának egészen más a célja. Amikor beér a völgytorokba,
ahol a Land Rover körül sürgõ-forgó társaink nem láthatják, letolja a nadrágját és leguggol.
Egy hosszú pillanatra elmereng; a látóhatár szélén lassan-lassan, mint kukucskáló ember feje,
elõbukkan a nap; egy tiszta fénysugár eléri és halványan megvilágítja azt az útitársamat, aki a
dûne mögött guggol. Egyszer csak az illetõ felugrik, fura mozdulatot tesz, majd nadrágját a
kezével tartva, ûzõbe vesz valami fehér tárgyat, amely a homokos lejtõn gurul elõtte. Hirtelen
mindent megértek: a vécépapír kiesett a kezébõl, és a szél gurítja lefelé a lejtõn. Aztán lám, a
tekercs megakad az egyik élettelen bokron, a vécépapír rátekeredik az ágakra, és szomorúan,
fehéren lobog a szélben. Ezt az apró incidenst nem azért írom le neked, hogy komikus
mozzanattal színesítsem beszámolómat, hanem inkább azért, hogy hangsúlyozzam, itt nincs
semmi komikum. Valójában mindez elvont, távoli képzetet keltett, Dali vagy Yves Tanguy
képeibe illõt, s így, a sivatag kietlenségében, még az ürítkezés is rögtön szürreális, vagy egy
huszadik századi festészeti irányzatot illetõ szóval, metafizikus jelleget öltött.

Megreggelizünk: gázpalackos tûzhelyen melegített kávét iszunk, megkeményedett, száraz

kenyeret eszünk, két napja vettük a legutóbbi oázisban; aztán elindulunk. Rátérünk a
karavánútra, amelyrõl elõzõ este lekanyarodtunk, körülbelül ötven kilométert megyünk rajta,
majd egy elágazásnál lekanyarodunk a fõ karavánútról az egyik oldalsó csapásra, amely a
Hoggar árkai felé vezet. A fõ karavánút viszont egyenest délnek tart, Tamanrassett irányába.
Oda igyekszünk mi is, de elõbb hosszú utat fogunk megtenni a hegységben.

Eleinte semmi újat vagy különöset nem veszünk észre az új úton; a már jól ismert sivatagban
robogunk, a különbség csak annyi, hogy a távoli, kék hegyek, amelyeket eddig baloldalt
láttunk, most elöl torlaszolják el a látóhatárt. De még nagyon távoliak, bizonytalanok,
valószínûtlenek. Aztán, egy-két órai robogás után, nemigen tudjuk, hogyan, hirtelen minden

46
megváltozik. A változás meglep, pontosabban megriaszt, olyasformán, mintha egy eddig
derûs arc váratlanul baljós, fenyegetõ kifejezéssel meredne rám. A sima, sárga homokot
egyszerre csak emberfejekhez hasonló, fekete, gömbölyû kövekkel borított síkság váltja fel.
Milliónyi kõ, olyan sûrûn és olyan szabályosan helyezkednek el, hogy az embernek az a
meghökkentõ és abszurd gondolata támad: termesztik õket. Igen, termesztik, akár a
sárgadinnyét, a tököt, a görögdinnyét. Vagy -- újabb aggasztó gondolat -- mintha valami
történelem elõtti, tömeges nyakazás maradványa volna ez a számtalan, immár megkövesedett
fej. A levágott fejek telephelyének se vége, se hossza. Az út mélyen besüppedve kanyarog
benne; nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha éppen itt, a sivatagnak ebben a különös
zugában robbannánk le, az különösen kellemetlen volna, ha másért nem, hát azért, mert az
ember szokás szerint hajlamos valamilyen jelentõséget tulajdonítani mindannak, aminek nincs
jelentõsége, és ebben a megszenesedett koponyákkal borított síkságban ellenséges és
rosszindulatú szimbólumot, baljós elõjelet látnánk.

Szerencsénkre egy kevésbé kietlen helyen robbanunk le. A koponyákkal borított síkság után
tágas völgybe kanyarodunk, a hegyek még messze vannak, itt-ott néhány zöld folt a sziklák
között azt jelzi, hogy valahol kútnak vagy forrásnak kell lennie. Azt nézzük épp, hol
állhatnánk meg, hogy tízóraizzunk, amikor az egyik kocsi hirtelen eldönti a kérdést, jelezvén,
hogy benzinadagolója szabálytalanul mûködik, így hát letérünk az útról, megállunk egy
akácfa árnyékában, a társaság egyik része a motor körül sürög-forog, a másik elõszedi a
megszokott szardínia- és corned beef-konzerveket meg a szokásos, szikkadt kenyeret. Fogok
egy konzervet és egy darab kenyeret, leülök az árnyékba, az akácfa alá, amely csupa hosszú,
hegyes tüske, s a tüskék között sötétsárga, lisztes bogyók fogják körül. Késhegyre szúrok két
szardíniát, beteszem két szelet kenyér közé, s miközben beleharapok, szemügyre veszem a
sziklákon túli tájat.

Meglepetten állapítom meg, hogy a hegyek, amelyek az imént még olyan távolinak látszottak,
most annyira közel kerültek, hogy megsejtem, miféle viszontagságok várnak ránk. Égig érõ
kék hegyek temérdek kulisszája, bizarr és girbegurba csúcsok összevisszasága. Hegyek
tengere, amelyen estéig, vagyis -- mivel már dél van--öt óra alatt át kell kelnünk.

Furcsa módon ez a kilátás nem lelkesít, pedig lelkesítene, ha az Alpokban volnánk. Talán az a
gondolat hangol le, hogy ez a tengernyi hegy halott, és semmi, de semmi élet nincs benne?
Vagy az a másik, amely tulajdonképpen az elõzõbõl származik: ez a halál a mi életünket
fenyegeti, de nem olyan veszedelmekkel, amelyekrõl biztosan tudom, hogy nincsenek, hanem
egzisztenciális és, mondjuk, animisztikus síkon, mint mindig, ha az ember valami nemcsak
ismeretlen, hanem egyszersmind sötéten rosszindulatú valósággal kerül szembe?

Befejezzük az evést, nagyjából megjavítjuk a benzinadagolót, kézzel-lábbal faggatni kezdünk

egy tuareg kisfiút, aki három-négy kecskével váratlanul felbukkant a sziklák között.
Konzervdobozokat kér tõlünk, de csakis henger alakúakat: a gyümölcskonzervdobozokat,
nyilván azért, mert csak ezekbõl lehet csajkát vagy poharat csinálni. Azt kérdezzük tõle, van-e
a közelben falu; elõször nem érti a kérdést, majd igenlõen bólint. Alig három kilométert
teszünk meg, és már meg is érkezünk a faluba: néhány sárkunyhó, sehol egy fa, sehol egy
kert, a szegénység tökéletes. Minthogy már késõ van, nem állunk meg, két-három kislány
utánunk szalad, éles hangon sót, cigarettát és aszpirint kunyerál. Ám a falu még így is, hogy
meg se állunk, meglehetõsen komor gondolatokat ébreszt bennem, önkéntelenül az jut
eszembe, hogy ennek az apró falunak soha, egyetlen lakosa sem ül le egy patak partjára,
sohase megy ki semmiféle erdõbe, bogyót vagy gombát szedni. Legfeljebb talán némelyikük a

47
kövek között Mekka felé fordulva leborul a homokba, hogy elmondja napi imáját; ez az
egyetlen életmegnyilvánulás itt, a halál színterén, a sivatagban.

Néhány óra hosszat robogunk. A táj mélységes csend formájában, a Land Rover belsejében is
érezteti döglesztõ hatását; a szokásos megjegyzések fokozatosan elmaradnak. Valójában azt
vesszük észre, hogy a Hoggar egész hegylánca úgy viselkedik, mint bármely más hegység,
például nálunk az Alpok, azzal a különbséggel, hogy a Hoggar halott, egészen halott,
halottabb a Holdnál; az Alpok viszont a völgyekben és lejtõkön csodálatosan tiszta és eleven
élet kincseit õrzik. A Hoggarban a szörnyû, vasszínû lejtõkrõl nem kristálytiszta víz zubog a
völgybe, hanem csak por és kõtörmelék csúszik le; s a völgyeket nem örvénylõ patakok szelik
át, hanem száraz, sziklás, történelem elõtti folyómedrek. A hegylánc a ferdén ráverõdõ s
felületét bearanyozó nap sugaraiban mégis azzal áltatja magát, s bennünket is azzal igyekszik
áltatni, hogy él. Hirtelen a zombikra, vagyis az Antillák vodumágiájának élõhalottaira kell
gondolnom, akik élnek, úgy viselkednek, mintha élnének, s mégis halottak.

Akár élõ, akár holt ez a hegység, napnyugta elõtt mindenképpen át kell jutnunk rajta. De
pszichológiai szempontból más dolog egy holt és más dolog egy élõ hegységen átjutni.
Egymás után legalább hat medencét hagyunk a hátunk mögött. Minden esetben ugyanaz az
egyhangú manõverezés: elõször lassan, cikcakkban leereszkedünk egy meredek hegyoldal
mentén; azután kanyarról kanyarra megint cikcakkban robogunk a síkság széléig; majd újra
cikcakkban felkapaszkodás a lejtõn a szorosig; végül, miután elhagyjuk a szorost, ismét
leereszkedünk a szûk szerpentinen a völgybe. Nos, az Alpokban az ember azt szeretné, ha a
cikcakkos autózás sohase érne véget, hiszen minden kanyar után temérdek szépség tárul a
szeme elé. A Hoggaron, ezen az óriási élõhalotton viszont óhatatlanul olyan érzés vesz erõt
rajta, ami akkor szokta elfogni, ha a temetõ sírkeresztjei között kószál: alig várja, hogy
kijusson közülük. Bárki azt mondhatná: egy kicsit egyszerû reagálás ez. De hát a halál is
egyszerû, pontosabban leegyszerûsített dolog. És éppen ettõl a leegyszerûsítéstõl borzad el az
ember; viszont minden, ami él, rendkívül bonyolult.

Miközben a kocsi zötyögve leereszkedik a lejtõkön, vagy hörögve fölfelé kapaszkodik rajtuk,
mégis elbûvölõ, bár halott és megtévesztõ természeti szépségekben gyönyörködünk. Nemrég
még nagy messze, a látóhatár szélén, zsúfolódtak ezek a magas és bizarr csúcsok, melyek a
halotti hangulatú Hoggar-turizmus legfõbb attrakciójának számítanak -- az ég oly alacsonynak
tetszett, mintha alig férnének meg alatta --, most pedig itt vagyunk, közvetlenül a tövükben.
Ezeket a hegyeket az erózió évezredeken át mintha valami titokzatos, jelentõségteljes
szándékkal formálta volna meg. Némelyik szikla csúcsaival és repedéseivel hatalmas odvas
fognak tûnik fel; mások, úgy rémlik, szarvat, igen, szarvat mutatnak, kezük feje a homok
alatt, csak két ujjuk nyúlik az ég felé; ismét mások mintha irdatlan ürülékhalmok volnának,
amelyek egy óriás záróizmai közül pottyantakki, s itt aszalódtak, keményedtek évezredek óta
a napsütésben; némelyik pedig óhatatlanul óriási falloszra emlékeztet, amely nem kevésbé
óriási, duzzadt és lyukacsos heregolyók közül mered fölfelé.

Mindezt kakaószerû, finom, puha, kitapinthatatlan, gesztenyebarna por borítja, amelyet a

lenyugvó nap vörös fénnyel színez be, de mégse képes a különös formákba akár csak egy
lüktetésnyi életet vinni. Az erózió, egyszóval, karikatúrát készít. De minek, kinek a
karikatúráját? Bizony, nem másét, mint az isteni teremtését: azt, ahogy a Genezis könyve
szerint elõterem a semmibõl az eleven, szép és tökéletes világ. Vagyis mintha fokozatos és
groteszk módosításaival és átalakításaival egészen a tökéletes megsemmisítésig az erózió az
isteni teremtés fonákjaként dolgoznék.

48
De egyszer csak, éppen az erózió egyik óriási és csúfondáros térplasztikája alatt, az egyik
völgy mélyének kellõs közepén a fékpedál felmondja a szolgálatot, a gépkocsivezetõ hiába
tapos bele. Az ilyen defekt mindig nagy baj, de a sivatagban kisebbfajta katasztrófa, a szónak
mindenféle értelmében: következményekben dús, jóvátehetetlen dolog. Közben a nap gyorsan
lenyugszik a már alkonyi égbolt háttere elõtt magasodó sziklák mögé. A fék megjavítására
azért sincs idõnk, mert nem tudjuk eléggé megvilágítani a kocsit az effajta szerelõmunkához.
A félhomályban nemcsak a motort képtelenség tüzetesen szemügyre venni, hanem a Land
Rover Workshop Manual-t* sem lehet elolvasni; a kézi-

könyvnek, amelyet a kocsival együtt vettünk át, csupán a Brake System* címû fejezete is több
mint száz oldal. Végül, miután eredmény nélkül átvizsgáltuk a motort -- egyikünk hanyatt
fekve a kocsi alatt, a többiek a fejüket a motorházba dugva, feneküket kitolva --, elhatározzuk,
hogy kézifékkel, alacsony sebességfokozatban folytatjuk az utat. Óránként hat-hét kilométert
fogunk megtenni, legalábbis addig, amíg ki nem vergõdünk a hegyek közül; és nem hatkor,
hanem éjfélkor érünk a városba.

így hát újra elindulunk, lefelé a lejtõn, de most nagyon lassan, lépésben, s folyton azon
szorongunk, hogy az üzemanyagtartályok, a bõröndök és a ládák súlya elõbb-utóbb
tönkreteszi a kuplungot. Leereszkedünk a völgy aljára, egy darabig sík ösvényen haladunk,
aztán megint fölfelé kapaszkodunk. Az utolsó szorosnál, Assecremnél, fellélegzünk. Ettõl a
szorostól kezdve sima a terep Tamanrassettig, nincsen rajta se lejtõ, se emelkedõ; ráadásul
már a Hoggar turistakörzetében vagyunk, itt már tamanrassetti kocsik jönnek és mennek.
Koromsötétben térünk rá arra az útra, amely egyenest a városba vezet. Újabb defekt nélkül, de
rettenetes lassan haladunk a sivatagban, amelyrõl sejtjük, hogy kövek borítják, míg fel nem
tûnnek a település bátortalan, gyér fényei. Tamanrassettbe a vendégszeretet ábrándjának s az
azonnali kiábrándulásnak a jegyében érkezünk meg. Amikor begördülünk a városba,
mindenfelé velencei lampionokat, zászlókat, ünnepi díszeket látunk. Úgy látszik, a tuaregek
és a bororók zenés énekes, táncos ünnepet tartanak. De máris oda a kivilágítás okozta
megkönnyebbülésünk, amikor megtudjuk, hogy a város két vagy három szállodájában
egyetlen szabad szoba sincsen. Újabb kisebbfajta katasztrófa: kihajtunk a városból, a sötétben
a város szélén ráfordulunk egy telekre, s a fagyos szélben, bûzlõ szemétdombok között úgy-
ahogy elhelyezkedünk. Természetesen se meleg étel, se meleg ágy. A sivatag megszeretett
bennünket, kutyahûséggel ragaszkodik hozzánk, követett bennünket a városba is; így hát most
szabad ég alatt fogjuk tölteni az éjszakát, mintha még mindig a Hoggar zombihegyei között
volnánk.

Ez a hétköznapi, ám a helyszín különleges jellegének betudható viszontagság, úgy gondolom,

eléggé pontos képet nyújt neked arról, hogy miféle kalandokba bonyolódhat az ember a
Szaharában.

Hûséges barátod

Alberto Moravia

49
* Land Rover-szerelési kézikönyv, (angolul)

* Fékrendszer, (angolul)

50
IV

Az oázis: sziget

Kedves Barátom!

A Szaharából írott leveleimmel kapcsolatban megjegyezted, hogy gyakran úgy beszélek a

sivatagról, mint a halál színterérõl. Lehetséges-e, kérdezed, hogy a Szaharában csakis
homokot, köveket, kavicsot, kõzeteket és sziklákat láttam; s ezeken a romokon (hiszen valami
történelem elõtti katasztrófa romjairól van szó) meg az üres napfényen és a haszontalan
szélzúgáson kívül semmi egyebet nem tartok említésre méltónak?

Erre máris azt felelem, hogy mindeddig azért emlegettem a Szaharát a halál színtereként, mert
a sivatag tulajdonságai közül e halottas jelleg a legfontosabb. Ugyanígy, ha valamelyik
európai utazásomat írnám le, az életrõl beszélnék -- városok és falvak életérõl --, hiszen
földrészünknek az élet a legfontosabb sajátossága. Mi a jobb: a Szaharában a halál vagy
Európában az élet? Egyik régebbi levelemben már említettem, hogy a halál a Szaharában --
spirituális értelemben -- valamiképpen életszerû; és az élet Európában, ugyancsak e felfogás
szerint, valamiképpen halottas. Viszont el kell ismernem, hogy szervezett, emberi értelemben
vett élet is van a sivatagban. Ezt az életet oázisnak hívják.

Az oázis valóságosan létezõ hely, szociológiai, közgazdasági és történelmi szempontból

egyaránt nagyon jól leírható és megítélhetõ. Talán nem veszed rossz néven, hogy, mielõtt
személyes beszámolót adnék az oázisról, néhány objektív adatot is közlök róla. Nos, az oázis,
legalábbis az algériai sivatagban, tulajdonképpen egyetlen nagy, olykor hatalmas
datolyapálma-ültetvény. Az ültetvények s velük együtt a kertek és a nyájak tartják el az oázis
lakóit, akik eredetileg pásztorok és tevehajcsárok voltak, de ma már félnomádoknak és
félföldmûveseknek mondhatók. Az oázisokat, akárcsak az európai városokat, már történelmi,
bár gyakran egészen õsi idõkben alapították, mégpedig nem is mindig gazdasági
megfontolásból, olyan helyeken, ahol valami kút, forrás vagy egyéb vízlelõ hely lehetõséget
adott rá. Az oázisokban a pálmafák száma néhány százezer; a közepes nagyságú oázisban ez a
szám kétszázezer szokott lenni.

Az oázisok egymástól igen messze esõ idõpontokban létesültek; némelyiket, például El

Ouedet vagy Ouarglát, a hatodik században alapították, másokat csak egykét évszázada. Az
alapítás indítéka végsõ soron persze mégiscsak mindig valami gazdasági megfontolás. De
néhány esetben, például egy szakadár szekta, a mozabiták esetében, akik a folytonos üldözés
és kóborlás után M'Zab szinte megközelíthetetlen körzetében települtek le, nem kell-e
nagyobb jelentõséget tulajdonítanunk a vallási tényezõnek, mint a gazdaságinak?

Talán az a leghelyesebb, ha úgy beszélünk a szaharai oázisról, hogy a szó egészen közvetlen
értelmére, eredeti jelentésére utalunk, elszakadva mindennemû kulturális közvetítéstõl, úgy,
hogy egy hasonló és közismertebb tapasztalatra utalunk. Mindmáig igen kevés emberjárt a
Szaharában, de nincs olyan felebarátunk, aki ne hajózott volna a tengeren. Nos, éppen a
tengeri hajózásra vonatkozó tapasztalat felidézésével érthetjük meg, mit jelent átkelni a

51
Szaharán. Tudom, hogy ez a párhuzam nem új; még nyelvészetileg is nyomot hagyott a
közbeszédben, például abban az agyonkoptatott közhelyben, hogy a teve „a sivatag hajója".
De ki állíthatná, hogy az, amit már mások megtettek, leírtak, láttak, kevésbé érdekes az újnál,
és kevésbé érdemes alaposan megvizsgálni? Az óceánt és a sivatagot mindig is társította
egymással az ember történelmi képzete. Vizsgáljuk meg, miért.

Nos, vedd elõ Afrika térképét, hajolj fölé, és nézd meg azt a zónát, amin egymástól hol
kétszáz, hol ötszáz kilométernyi távolságra láthatók az algériai oázisok, melyeken átutaztam:
Tozeur, El Oued, Ouargla, Ghardaia, El Golea, Ain Salah, Ain Amguel, Tamanrassett.
Algéria, ha földközi-tengeri országnak tekinted, elsõ pillantásra nem nagy; ahhoz képest
viszont, hogy afrikai ország, mégiscsak nagyon nagy, s éppen a Szahara és az oázisok
jóvoltából majdnem a lehetõ legafrikaibb folyóig, a Nigerig terjed. Második észrevételed az
lesz, hogy az egymástól oly messze fekvõ, a sivatag végeláthatatlan térségébe veszõ oázisok
az óceánok ugyancsak végeláthatatlan térségében szintén elveszõ szigetek képzetét keltik fel
benned.

A Szaharát a térképeken, a sárgától az élénkszínû gesztenyebarnáig, világos színnel jelölik, s

kurziválva legfeljebb egy-egy arab szót nyomtatnak rá, amely a sivatag jellegére utal, például
azt, hogy hammada, reg, erg, serir, sebka stb. stb.; és ugyancsak hasonlít az Atlanti-, a
Csendes-, az Indiai-óceánhoz, amit a térképeken kék színnel jelölnek, a világostól a
sötétkékig, ittott a különbözõ mélységeket jelölõ számokkal. E sárga vagy kék zónákon
néhány sziget, néhány oázis nevét olvashatod: Szent Ilona és Ain Guezzam, Tahiti és Ain
Salah, Tristan da Cunha és Djanet. Ezek a szigetek, ezek az oázisok azt adják tudtunkra, hogy
a szervezett emberi életnek végül is sikerül kiállnia valamennyi próba közül a legnehezebbet:
a kényszerû és szinte teljes magányosság próbáját. De az óceán és a sivatag egybevetése
mindenekelõtt azt segít megérteni, hogy a kétféle magányosság mindenekelõtt abban hasonlít,
hogy egyik is, másik is megismer hetetlen, még ha teveháton vagy hajó fedélzetén
egymilliószor járod is be keresztül-kasul. Miért mondom, hogy megismerhetetlen? Azért,
mert sem a sivatag homokján, sem az óceán vizén nem lehet tartósan elidõzni,
meggyökerezni, lakni, letelepedve élni. A sivatagban, akárcsak az óceánon, szüntelenül
mozogni kell, s el kell tûrni, hogy a szél, e mérhetetlen térségek igazi gazdája, eltörölje utunk
minden nyomát, s újra szûzzé és érintetlenné varázsolja a víztükröt, illetve a homokpusztát.
Ezt bizonyítja az a komor, szinte hihetetlen döbbenet, ami a sivatag vagy az óceán nomádjai
láttán fogja el az embert; kínaiak láttán, amint fazekakkal, háziállatokkal, gyerekekkel
megrakott dzsunkáikon szelik a déli tengerek hullámzó vizét, vagy tuaregek láttán, akik a
Szaharában néha a legvalószínûtlenebb és legelhagyatottabb helyeken bukkannak fel barna
sátraikkal, kuporgó tevéikkel, rõzsébõl és szikkadt ürülékbõl rakott tábortüzeikkel.

Az oázisba kétféleképpen érkezhetik meg az ember: éjszaka vagy nappal. Az elsõ esetben az
oázis úgyszólván megtalálhatatlan; vagyis, mivel nagyon kicsiny, úgy viselkedik, mint valami
sziget egy viharos éjszakán, folyton eltûnik a szemünk elõl, és akaratunk ellenére visszazavar
bennünket a sivatag barátságtalan homokjába. A második esetben viszont, mivel fokozatosan
közelítjük meg, és teljes egészében láthatjuk, lehetõségünk nyílik rá, hogy több képet is
alkossunk magunknak róla, aszerint hogy milyen távolságból vesszük szemügyre. Vegyünk
egy példát. Éjszaka érkezünk meg a híres Ghardaia oázisba, és természetesen semmit sem
látunk a szép, csupasz és sárga völgybõl: öt csupasz és sárga domb veszi körül, a dombok
lejtõjén öt falu; szögletes, kocka alakú házaikkal Cézanne hasonló tájképeire emlékeztetnek.

Úgy hajtunk be az oázisba, hogy észre se vesszük, hirtelen egy régi szálloda szecessziós
függõtetejével találjuk szembe magunkat; közlik velünk, hogy nincs szabad szobájuk, mire

52
elindulunk, valami védett helyet keresünk, ahol a szabadban meghálhatunk. Ám a változatlan
koromsötétben és megint csak észrevétlenül újfent kikeveredünk az oázisból: egy csupasz,
sziklás domb tetején, valami sehová se vezetõ turistaösvényen vagyunk, fagyos szél süvít, az
égbolton nem látni a holdat, de a temérdek csillag eszelõsen ragyog. Visszafordulunk, újra
leereszkedünk a lejtõn, a legelsõ elágazásnál letérünk az országúiról, s a két Land Roverrel
szûk, homályos zugba vesszük be magunkat valami földsáncféle tövében. Tüzet rakunk,
pálmafák sejlenek fel, megeszünk néhány konzervet, aztán -- ki autóban, ki sátorban, ki
hálózsákban -- nyugovóra térünk.

Másnap hajnalban arra a furcsa felfedezésre ébredünk, hogy nem ám valami vad, elhagyott
helyen tanyáztunk le, mint hittük, hanem holmi külvárosban, még ha csak egy oázis
külvárosában is. A Land Roverek a turistautat védõ földsánc és a pálmaerdõ között egy
kényelmes ösvényt torlaszolnak el, amely egy sûrûn látogatott kúthoz vezet; az ösvény mellett
két-három ház is áll; lejjebb, a pálmafák között pedig láthatjuk azt a bekötött szemû szamarat,
mely egy cölöphöz béklyózva fáradhatatlanul jár körbe-körbe a kút körül. Aztán valami még
inkább megerõsíti, hogy nem valami vad vidéken vagyunk. Szamárháton egy arab közeledik
felénk, mindkét oldalán egy-egy kanna, megkerüli autóinkat, de nem tér vissza az ösvényre,
hanem megáll egy vályogfal mellett. Egy kis ideig meg se moccan, aztán megfordul, eltûnik,
de nemsokára újra felbukkan, és... és a falnál megint megáll.

A jelenet többször megismétlõdik, míg végre egyikünk rájön, hogy szegény öregember vak,
és a szamár, a megszokás rabja, sohase fog túlmenni a falon; útitársunk akkor megfogja a
szamár kötõfékjét, s visszavezeti az állatot az ösvényre. Az arab meg se köszöni,
megsarkantyúzza a szamarat, és eltûnik a pálmafák között a kút irányában.

Ain Salahba viszont, az utolsó oázisba a Hoggar hegységre vezetõ út elõtt, nappal hajtottunk
be. Már több száz kilométert tettünk meg az Yves Tanguy képeit idézõ, bizarr sivatagban,
henger, félgömb, kocka és kúp alakú sziklahalmok között, egy kiugró vagy sziklalépcsõ
tetején kötöttünk ki, és milliónyi apró dûnéjével a késõ délután szinte vízszintes, szigorú
napsugaraitól megvilágítva ott terült el elõttünk az egész Szahara. A vörös, hideg napkorong
mintha nem leereszkedni, hanem amolyan megtévesztõ pirkadat formájában fölkelni készülne
a dûnék fölött, igaz, egykettõre kiderül, hogy ez mégiscsak alkonyat. A sivatag közepén apró,
jelentéktelen, zöldeskék folt: az oázis. Aztán, amint leereszkedünk a sivatagba, lám az a folt
kanyarról kanyarra mélységben és szélességben egyre jobban kiterjed, akár egy ütközetre kész
hadsereg, amelyrõl csak fokozatosan lehet észrevenni, hogy milyen tömör hadoszlopokba s
milyen széles fronton sorakozott fel. És valóban úgy rémlik, mintha a pálmafák katonák
volnának, egymás mögött több hullámban felsorakozott százezernyi katona, akik a
magányosság, a szegénység és a szomjúság ellen indultak harcba. S most már, amint lassan
közeledünk, feltárulnak az oázis részletei is: a pálmafák törzse és levelei, az emberek
nyüzsgése egy kút körül, egy kis tevekaraván lassú és közönyös vonulása a sivatag felé,
kergetõzõ gyerekek egy ház körül, és így tovább, ugyanúgy, ahogy hajósok szeme elõtt tárul
fel egy-egy sziget partja, a házak, a kikötõ, a sürgõ-forgó szigetlakók.

Kisvártatva beérünk az oázisba, s hirtelen az az érzésünk támad, hogy egy másik kultúrába
léptünk át. Itt nincsenek fehér házak, mellékutcában megbúvó fogadók, árkádos terek,
majolikával díszített homlokzatok, oszloppal elválasztott, kétnyílású ablakok; csak vörös,
felül csipkézett, sima és hermetikusan zárt otromba falakat látunk, kúp alakú s a tetejükön
hegyes kõlándzsákkal körülvett bástyákat, széles, csupa homok utcákat, és rendetlen s
ugyancsak homok borította tereket. Magunk mögött hagytuk a mediterrán világban oly
ismerõs arab civilizációt; ez itt már a -- számunkra legalábbis -- szokatlan szudáni civilizáció,

53
mely a legdélibb, vagyis a legafrikaibb oázisokat jellemzi. Ain Salah szélén a pálmafák
törzsközépig homokban állnak; a nehéz és mély homok már-már elborítja a pálmahajtásokból
és -levelekbõl font kerítéseket; a település minden részébe benyúlnak a vaskos
homoknyelvek; hullámverés idején tör be így a tengerparti városokba a víz. Hideg szél fúj,
homokot hord; a néhány járókelõn nyoma sincs európaiságnak: az orrukig fehér lepelbe
vannak bagyulálva, és fekete szemüveget viselnek; a láttukon rájövünk, hogy az arab élet
zárkózottsága csak részben tulajdonítható a nyomasztó hagyománynak; a tradíciókon kívül az
ittenieket a sivatag kényura, a szél és a homok is erre kényszeríti.

Bejárjuk Ain Salaht, éttermet keresünk; végül megpillantunk egy fehér süveges szakácsot
ábrázoló, ígéretes, kicsinyke cégért, és bemegyünk a helyiségbe. Az étterem olyan, mintha
valami huligánbanda éppen most dúlta volna fel, minden bútordarab szanaszét, semmi sincs a
helyén. A szánalmasan meszelt falakon ferdén lóg egy-két plakát; a rozsdás vasszékek
összevissza dobálva; a padló csupa törmelék; egyetlen halvány fényû lámpa függ egy szál
zsinóron, ellenzõ nincs rajta. A vendéglõs mentateát szolgál fel, és hagyományos vacsorát:
sült bárányt helyez kilátásba.

Bizakodóan megisszuk a teát, cigarettára gyújtunk, szóval a nyugodt, zavartalan, fesztelen

vacsorára készülünk fel. Hosszú várakozás után egyszer csak megint felbukkan a \ endéglõs.
Közli velünk, hogy a bárány az udvaron vár ránk. Hát ez mit jelentsen? Mit csinál a bárány az
udvaron? Mért nem hozzák be feldarabolva s a tálcán szépen elrendezve, ahogy illik? Ide-
gesen tódulunk ki az udvarra; és tényleg, egy acetilénlámpa vakító fényében ott füstölög
feketén a sült vagy inkább pörkölt bárány, lábai durván faragott asztalhoz kötözve, kinyúló
teste olyan, akár a hulla a boncterem márványán. Igen ám, de nemcsak ránk vár az a feladat,
hogy elfogyasszuk e homéroszi étket; egy német csoport is velünk tart, s õk sokkal
elszántabbak, bicskákkal és késekkel a kezükben megelõznek bennünket az állat ellen indított
rohamban. Néhány másodpercig amolyan primitív tülekedés folyik, mindenki részt vesz
benne, és igyekszik egy-egy félig nyers és majdnem hideg falatot kihasítani a bárányból,
amelyért a versengés folyik. Aztán, mivel alulmaradtunk, kiszállunk ebbõl a valóban
túlságosan szaharai dulakodásból. Ezen az éjszakán is letáborozunk a szokásos módon,
meggyújtjuk a szokásos tábortüzet, megesszük a szokásos konzerveket. Másnap, amikor
bemegyünk a vendéglõbe egy csésze teára, látjuk ám, hogy a tegnap esti tülekedés nem volt
álom. Bizony, az udvarban az asztalon még mindig ott fekszik a bárány csontig lecsupaszított
teteme.

Azt kérdezheted: miféle élet ez, hogyan lehet ennyire primitív a szó mindennapi, nem
kulturális értelmében. Én erre azt felelem, hogy az oázisok, kiváltképpen a délebbre fekvõk, a
kimondhatatlan szegénység, a puszta túlélés színterei. Csak ki kell menni az Ain Salah-i
piacra, s az ember képet alkothat magának errõl a nyomorúságról. A pultokon vagy a földön,
szõnyegeken szépen elrendezve, silány iparcikkek vagy kis kupacokbangyümölcs, fûszer,
szárított zöldség, semmi más. Nagy mennyiségben csak összepréselt vagy egymásra dobált,
illetve gondosan csomókba rakott datolyát láthatsz; és úgynevezett sivatagi rózsát, vagyis
növény alakú homokképzõdményeket a legkülönfélébb méretekben, félkilóstól tíz- vagy
húszkilósig, ezt a turistáknak kínálják. S a bebugyolált, túr bános nomádok mégis elbûvölt és
önmagukat áltató figyelemmel álldogálnak ezek elõtt a nyomorúságos portékák elõtt. Õk
mindezt valójában a szaharai ínség szemüvegén át nézik, mi viszont az európai bõség
látószögébõl.

Ilyesformán körvonalazódik elõttem lassacskán az oázislakók sajátos világképe. Erre a

világképre sejtelemszerûen döbbentem rá egyik reggelen az El Golea oázisban.

54
Felkapaszkodtam a citadellára; sziklás, poros akropoliszféle ez, tetején egy õsrégi berber
várkastély elbûvölõ romjai. S amikor az egyik semmibe nyúló kiugróról lenéztem az oázisra,
az egész települést áttekinthettem: a pálmaerdõt, amelyet minden oldalról homok vesz körül,
az erdõn túl elterülõ falu sárkunyhóit, amelyek olyanok, mintha valaki egy elveszített parti
után ingerülten szanaszét dobálta volna a dominó lapocskáit, az ösvényt, amely mint valami
csíkos, sárga kígyó húzódik a házak között, majd két, furcsa hegy között, amelyeket az erózió
asztal alakúra formált, bekanyarodik a sivatagba; ekkor tehát, mondom, egyetlen pillantással
befogva ezt a rendkívüli látványt, egyszer csak úgy rémlett, tudom már, mi járhat az oázislakó
fejében, aki legfeljebb azért hagyja el az oázist, hogy egy másik oázist keressen fel, és csakis
az oázisok életét ismeri.

Hogy mi? Az, hogy az oázis szegény, el van szigetelve, kicsi, messze esik a világtól. De
éppen ezért késztet ez a hely arra, hogy nyitott szemmel álmodozzon az ember, akár úgy,
hogy az oázisban él, és a lakhelyét körülölelõ sivatagra gondol, akár úgy, hogy átkelõben van
a sivatagon, és az oázisra gondol, ahova útja végeztével el fog jutni. Annak szemében, aki a
Szahara iszonyatos pusztaságain kel át, az oázis óhatatlanul azzá a hellyé lesz, ahol apró tavak
elbûvölõ paloták képét tükrözik vissza, az aranyozott termek sora csupa nõ, zene, ízes lakoma.
Annak viszont, aki az oázisban él, a sivatag válik óhatatlanul azzá a hellyé, ahol mintegy
ellensúlyozandó a lét gyötrelmeit, a szemlélõdés és a révület megfoghatatlan kincsei rejlenek,
így hát a hétköznapi valóságot tekintve oly halott, oly embertelen, oly csupasz szaharai világ
történelmi látószögbõl nézve a képzelet és a szellem kiváltságos helyszíne.

55
V Pók a sivatagban

Kedves Barátom!

Mintha egy hatalmas, csupa kristályüveg és acél hivatalban volnék; a hivatal egyik sarkában
egy fülke vagy nagyon kicsi szoba, üvegfala van, azon keresztül egy pókszerû emberkére:
tisztviselõre vagy hivatalnokra vagy mire látok, amint fejét lehajtva körmöl valamit egy
füzettömbbe. A tisztviselõn idejétmúlt ruhadarab, amit már legalább száz éve nem látni: hogy
a ruháját óvja, fekete könyökvédõt hord. A könyökvédõ láttán gyanút fogok: világos, valaki
(de kicsoda?) azt akarja, hogy meglássam, megjegyezzem, vagyis ne kételkedjek benne, hogy
a fülkében valóban egy tisztviselõ, pontosabban -- hirtelen, a jó ég tudja, miért, de rájövök --
egy könyvelõ ül.

Csakhogy most be szeretnék menni a fülkébe, s elõ akarom adni valamilyen ügyemet; tehát
megpróbálom kinyitni az ajtót, de kulcsra van zárva; ekkor megkopogtatom az üvegfalat. A
pókszerû emberke föl se emeli a fejét, csak ír tovább, pusztán a karját emeli fel, és a kezével
nemet int, mint aki azt mondja: „Nem, nem lehet, dolgom van." Az elutasítástól felháborodva
kiáltom: -- De kérem! Hát ki maga? -; ám torkomon akad a szó, mert a férfi fölvesz az
asztalról egy papírlapot, s továbbra is lehajtott fejjel írva, a magasba emeli. Pók ez van felírva
a papírlapra. Hirtelen felébredek.

Tábori matracon fekszem a tábortûz mellett a sivatag kellõs közepén egy magas sziklafal
alatt, amelynek árnyképe feketén és hatalmasan vetül rá a ragyogóan csillagos égre. A tûz
nagy lánggal lobog; a lángok mögött társaim körvonalai rajzolódnak ki, amint körben ülve
beszélgetnek. Aztán lenézek, és a tûz meg a kezem között egy kis pókot veszek észre: elszánt
gyorsasággal igyekszik felém. Hamuszínû; különös ismertetõjele vörös petty a fején. Ahogy
ezt a vörös pettyes fejû pókot figyelem, egyszer csak hatalmas láb jelenik meg a kezem és a
pók között, s belerúgja a kis ízeltlábút a tûzbe; a pókból egy pillanatra apró lángocska csap
fel, ugyanolyan vörös, mint amilyen a fején a pötty, aztán már el is lobban, hamuvá lesz.

Ezután Sebastian barátom, aki jártas a Szaharában, megmagyarázza, miért pusztította el olyan
gyorsan a pókot: ez a pók német nevén „Knopflochspinne", vagyis „gomblyukpók" talán
azért, mert olyan kicsi, hogy egy gomblyukon is átfér. A csípése állítólag halálos. Különben a
gomblyukpókot nem a félelem, hanem a fajfenntartás ösztöne készteti támadásra, ugyanis
abban az állatban helyezi el petéit, amelyet megölt.

Szokás szerint ezt az éjszakát is ki sátorban, ki hálózsákban, ki a kocsiban tölti, s reggel,

amikor felkelünk, kellemes meglepetés ér bennünket: vége a szabadban való ébredésekkor
eddig érzett kegyetlen hidegnek. Az égbolt még fehér, élettelen; az a két-három akácfa, amely
szinte véletlenül áll ott a völgyben, még nem vet árnyékot a homokra: a fölénk magasodó
sziklafalat mintha még mindig éjszakai sötétség borítaná; a karavánúton túli dûnék még
szürkék, a napsütést várják, az majd sárgára festi õket; de már nincs hideg. Nagyot haladtunk
déli irányban, tegnap este Ain Guezzamnál átléptük a határt, már nem Algériában, hanem
Nigerben vagyunk. Ha nem lesz defektünk vagy nem tévedünk el -- ezt a két lehetõséget a
Szaharában sohasem lehet kizárni --, ma este Agadesben lehetünk. De mindez hiú ábránd. A
határtól körülbelül száz kilométernyire a lehetõ legostobább módon eltévedünk. Bár lehet-e a
Szaharában nem ostobán eltévedni?

56
Egyszer csak jellegzetes déli oázis tûnik fel, hadrendbe állított pálmasorok helyett bizonytalan
növényzet homályos, sûrû, alacsony fellege gomolyog zöldeskéken. Útkeresztezõdéshez
érünk: az út egyik ága egyenest az oázis felé tart; a másik mintha megkerülné, hogy aztán dél
felé kanyarodjon. Logikus, hogy ez utóbbira térünk rá, s robogunk tovább, nem nagyon
aggaszt bennünket egyik társunk figyelmeztetése, neki ugyanis iránytû lóg az övén, s
hamarosan közli velünk, hogy egyáltalán nem déli, hanem nyugati irányba tartunk. Mégis,
ezernyi, megnyugtató keréknyomával ez az út nagyon hasonlít ahhoz, amin idáig eljutottunk;
tágas, homokos síkságot szelünk át, aztán egy másodikat, de ez köves, majd egy harmadikat --
ezen meg kicsi, fekete sziklák emelkednek mindenfelé --, felkapaszkodunk egy paladombra,
behajtunk egy végeláthatatlan, lilába hajlóan zöld füvû rétre. De közben, körülbelül húsz
kilométernyi robogás után, észrevesszük, hogy az út, amely eddig tele volt
gumiabroncsnyomokkal, most már csak egy kerékvágásnyi csapás, s egyszer csak az is
eltûnik a fûben. Tehát eltévedtünk. Most azt csináljuk, amit mindig meg kell tennie az
eltévedt utazónak: visszafordulunk a felé a feltételezhetõ pont felé, ahonnan rossz irányba
indultunk el. Semmi kétségünk afelõl, hogy a keresztútnál követtük el a hibát, így hát újra
átrobogunk a homokos síkságon, és a következõ kettõn, elérjük az útkeresztezõdést, és... és
végül megint ott találjuk magunkat a lilás füvû réten. Újra visszafordulunk, újra elérjük az
útkeresztezõdést, és újra odajutunk, ahol nyoma vész az útnak. Tehát csökönyösen háromszor
vagy négyszer ugyanazt a hibát követjük el, s egyre kevésbé bízunk annak a barátunknak
optimizmusában, aki a kocsit vezeti; õ ugyanis folyton azt hajtogatja: „Minden út Agadesbe
vezet."

Miközben izgatottan vitatkozunk egy végeláthatatlan homokpuszta közepén, hirtelen feltûnik

Don Quijote. Õ az, semmi kétség, valóban õ, a Búsképû Lovag, a fején keresztben Mambrino
sisakja, lándzsáját elõreszegezi, pajzsát a mellkasához szorítja, s a lába mellett hosszú, görbe
kard függ. Õ az, egy szál magában, a sivatag kellõs közepén. Csupán annyiban különbözik az
eredetitõl, hogy nem lovon kuporog, hanem egy nagyon magas, rozoga lábú, fehér tevén.
Odamegyünk hozzá, integetünk neki, és megszólítjuk, mire Don Quijote, a rá jellemzõ
udvariassággal, meghúzza a teve gyeplõjét, aztán fürgén és elegánsan elõrerugaszkodva az
állat nyakán, lecsúszik a földre, és gyalog jön oda hozzánk. Amikor már ott áll elõttünk, azt
látjuk, hogy meghatározhatatlan korú, húsz és ötven közötti tuareg; arcán fajtájának tiszta és
nemes vonásai: nagy, csillogó, egyenes nézésû, fekete szem, akárha obszidiánból volna, görbe
orr, büszke, kegyetlen száj. Nem ért franciául, de kitalálja, mirõl van szó, közömbös
mozdulattal abba az irányba mutat, amelybõl jöttünk, aztán visszamászik a nyeregbe,
elhelyezkedik, hátat fordít nekünk, és elüget. Lehangoltan haladunk tovább; a dûnék között
egyszer csak egy kis nyáj terem elõttünk, az állatok a silány füvet legelik, egy tetõtõl talpig
bebugyolált pásztor vigyáz rájuk.

Kérdésünkre a pásztor csupán a kezét nyújtja ki, és azt mondja: „kadó"*. Megkérdezzük,
miféle „kadóra" gondolt; mire, ahogy zsarolóhoz illik, megmondja, hogy háromezer frankra.
Szerencsénkre nem sokkal a pásztorral folytatott tárgyalás után -- a zsarolást határozottan
visszautasítottuk -- elõkerül egy kislány egy kecskével. Semmit se kér tõlünk, kecskéstül beül
az autóba, megmutatja az utat. Alig ötven méter után helyben is vagyunk: a sodró lendülettel
dél felé tartó keréknyomnyaláb közepén ott húzódik elõttünk a Szaharát átszelõ nagy
karavánút. Legalább egy tucatszor elrobogtunk mellette, de nem vettük észre.

így hát, miután ostobaságból sok idõt elvesztegettünk, csak éjszaka pillanthatjuk meg Agades
fényeit. Mennyire hasonlít egymáshoz minden város, még New York és Agades is, ha az
ember éjszaka érkezik! Fények, árnyak, mozgás, utcák, házak, az ismeretlen városok olyasmit
ígérnek, amit nappal egyáltalán nem tudnak beváltani.

57
* Cadeau -- ajándék, (franciául)

Agades például, amikor éjszaka áthajtunk a piactéren, ahol néhány száz tuareg tartósan
letáborozott, éjjel az Ezeregyéjszakába illõ káprázatos helynek tûnik fel. De másnap reggel,
amikor kimegyünk a városba, és újra szemügyre vesszük a piacteret, rájövünk, hogy a
tuaregek tábora valójában nyomorúságos sátrak silány sokasága, s az a legfeltûnõbb
sajátossága, hogy a sátrak ponyvájára varrott legkülönbözõbb árnyalatú foltjaival Alberto
Burri különféleképpen kifakított zsákvászon képeire emlékeztet. Egyébként nincs rá
alkalmunk, hogy alaposabban megismerjük a várost. Jéghideg, erõs szél támad, talán a jól
ismert simun, mindent telefúj homokkal, s az egész várost dühödt, száraz, csípõs kavargásba
burkolja. A szél kerget bennünket, a robogás közben épp hogy egy pillantást tudunk vetni a
homokos utcákra, szélükön a sima, vörös házakra, egy-egy mecset harcias kõdárdákkal
díszített, kúp alakú tornyára, a szabálytalan formájú terekre, amelyeket rosszul összetákolt
kunyhók vesznek körül. Végül lemondunk a városnézésrõl, visszamegyünk a szállodába, és
ott húzzuk meg magunkat.

Másnap engedélyt kapok rá, hogy kihallgatáson jelenjek meg a szultánnál. A szél elült;
megérkezem a mecset közelében álló palotához; de nem engednek be az épületbe, csak az
udvarba hoznak ki egy széket, s aztán csak ott ülök három tuareggel szemben, akik a földre
kuporodtak. Az egyik, idõsebb ember, a palota testõrségének parancsnoka; a másik nagy
fekete bajszos, negyven év körüli testõr; a harmadik a szultán öccse, arca egy kicsit az
egyiptomi írnok szobrára emlékeztet: tágra nyitott, figyelmes szem, ravasz orr, széles,
gunyoros száj. De hát én a szultántól kértem kihallgatást, s ezért azt hiszem, hogy az udvar
csak afféle elõszoba, s nemsokára bevezetnek a palotába, amelynek homlokzata -- rajta fehér
márványoszlopokkal elválasztott kettõs ablakok -- ott magasodik a térség túlfelén.

Áthatva ettõl az elõszoba-érzéstõl, nem szólok egy szót sem, csak nézem a földön kuporgó
három férfit, s õk szintén némán merednek rám. Eltelik vagy tíz perc, akkor a
testõrparancsnok feláll, eltûnik a palotában, s valamilyen tárggyal tér vissza; odajön hozzám,
és felém nyújtja. Szakadozott, gyûrött könyv, amely a tuareg királyok történetét tartalmazza a
kezdetektõl a mai napig, eredetileg németül írták, ez a német szöveg francia fordítása. Elsõ és
utolsó lapjai s középütt több ív is hiányzik belõle; a szöveg tele van évszámokkal és nevekkel;
hosszasan lapozok benne, s hirtelen rádöbbenek, hogy a könyv nem mint könyv, hanem mint
jelkép, mint szimbólum érdekes. Úgy bizony, szánalmas állapota ellenére feltehetõen inkább
értékes és talán mágikus tárgyként, mintsem olvasásra szánt könyvként õrzik; hogy a tuaregek
világa nemigen különbözik attól, ami két vagy három évszázada volt; hogy itt, akárcsak a
harmadik világ más országaiban, valószínûleg az írott és nyomtatott betû közvetítése nélkül
jutnak el az analfabetizmustól a televízióhoz.

A látogatás továbbra is teljes mozdulatlanságban és szótlanságban hosszúra nyúlik, közben a

szultán öccse mosolyog, a testõr arca szigorú kifejezést ölt, a testõrparancsnok feszeng.
Utoljára is ez utóbbi megtöri a csendet, magyarázatot kér tõlem, s õ is magyarázkodik. Végre
kiderül az igazság: a szultán Párizsban van, az öccse helyettesíti; ez volt a kihallgatás, a
szultán öccsével kell beszélgetnem, nála kell kérdezõsködnöm, õtõle tudhatom meg, amire
kíváncsi vagyok. De ami azt illeti, hogy beengedjenek a palotába, arról szó se lehet, idegenek
nem tehetik be oda a lábukat.

58
A testõrparancsnokot kissé felmérgesíti a félreértés; megkérdezi, mit akartam a szultántól,
miért kértem kihallgatást. Õszintén felelem, hogy csak látni akartam. Végeredményben ez az
igazság. Az oly értékes és annyira elnyûtt könyv beszédes példája annak, hogy képtelenség
volna a vizuálison túlmenõ kapcsolatot keresni velük. S végeredményben ezt már a kezdet
kezdetén megérthettem volna, hiszen kiolvastam a testõr nyegleségébõl, a szultán öccsének
gunyoros mosolyából, a testõrparancsnok nyugtalanságából.

Kedves barátom, azt hiszem, ezzel a szótlan szultáni kihallgatással be is fejezem a szaharai
leveleket. A Szahara sivatag, vagyis a halál színtere; s én mégis azt remélem, hogy
leveleimben sikerült valamit visszaadnom a Szahara élményébõl, vagyis az életébõl. Abból az
életbõl, melyre a valóság semmilyen mozzanata nem pályázhat mindaddig, amíg nem mi
magunk ruházzuk föl vele.

Kenya és a Rudolf-tó

Szemek a sötétségben

Nairobi

Zsebemben a Róma-Nairobi repülõjáratra szóló jeggyel sétálok a belváros utcáin: Corso,

Spagna tér, Condotti utca, Babuino utca. Február vége van, a kényszerû vásárlásokkaljáró
ünnepek már rég elmúltak, az üzletek kirakatában mindenütt „kiárusítás, kiárusítás,
kiárusítás" felirat ékeskedik. Ez a fogyasztói világ igazi vására, amelyhez nem valami ünnep,
hanem csupán a nyerészkedés lehetõsége szolgáltat „alkalmi" alkalmat. Nyomaszt a
fogyasztásnak ez a mindent elsöprõ áradata, s ezért máris drasztikus fordulatra szánom rá
magam: elrepülök Nairobiba, a városban rögtön felülök egy Land Roverre, és messze az
európai kiárusítások forgatagától, egyenest nekivágok a legvadabb és leghitelesebb Afrikának.
Legott telefonálok is Nairobiba egyik barátomnak, aki valamikor vadász és kávéültetvényes
volt, és akivel már elõzõleg megállapodtam egy közös kenyai

Eortyázásban; megkérem, jöjjön ki elém a repülõtérre, így hát teljesen biztosra vehetem, hogy
a Spagna téri kiárusítások világából olyan helyre jutok, amelyet Karén Blixen Az én Afrikám
címû könyvében így jellemzett: „Mindabból, amit ott lát az ember, a nagyszerûség, a
szabadság és a páratlan nemesség levegõje árad."

Egész éjszaka repülök, hajnali öt órakor érkezem Nairobiba, még sötét van. Barátom a Land
Roverrel vár, felrakjuk a bõröndjeimét a kocsira, és elindulunk. Megkérdezem, gondoskodott-
e mindenrõl, amire a hosszú úton szükségünk lesz. Megnyugtat, mindent bepakolt a Land
Roverbe, dupla adag benzint, konzerveket, palackokban vizet, tartalék gumiabroncsokat stb.
stb. És sátrat? -- Miféle sátrat? körülbelül tizenkét óra múlva a lodge-ban* leszünk. Ott, ha
kedved tartja, bérelhetsz sátrat, de csak sátorutánzataik vannak az utazási irodák turistái
részére, cipzárral, beépített fürdõkáddal, zuhannyal és porcelán éjjelikkel. -- Egy pillanatra
elhallgat, aztán megjegyzi: -- Az odáig vezetõ út viszont pocsék és néha bizonytalan is.

íme, Nairobi még alvó, éjszakai belvárosa. Az egyik night dub-ból éppen néhány igen magas
termetû, karcsú lány lép ki, csak úgy feszül rajtuk a szûk nadrág, afrikai frizurát viselnek, fiú
kísérõik hippi módra vannak öltözve, íme, a New Stanley, a turisták gyülekezõhelye; íme, a
katolikus székesegyház gyárkéményre emlékeztetõ vékony harangtornya; íme, a
Kenyattamauzóleum örökké égõ, szél lobogtatta fáklyái, háttérben a már derengõ égbolttal.
Kihajtunk a belvárosból, a kormánynegyed egyik útján robogunk. Az utat szinte elnyeli a

59
rikító színû virágok tarkította, sötéten és viharosan kavargó, sûrû növényzet. A hajnali
fényben feketéllõ fák között angolparkok mélyén megbúvó, kúszónövények zöldjében
fuldokló luxusvillákra látni. Az útkeresztezõdéseknél házszámok helyett megannyi felirat,
rajtuk a villák lakóinak, a jelenlegi uralkodó osztály angolszász, afrikai, indiai, német, olasz
neve.

A Land Rover robog tovább, elhagyjuk az erdõs kormánynegyedet, az égbolton már látszik a
pirkadat, hatalmas fekete felhõk úsznak fölöttünk. A táj ezüst- és jegenyefenyõ-erdeivel
majdnem alpesi; azért mondom, hogy majdnem, mert tüskés kaktuszbokrok s húsos levelû,
skarlátszínû virágok borította, hatalmas, vaskos növények jelzik egyre-másra fura módon,
hogy a trópusokon vagyunk. Aztán a Land Rover fordul egyet, bekanyarodik egy térségre,
amelynek közepén egy tábla a „View Point" feliratot viseli. Kiszállunk, s elindulunk, hogy
megnézzük, mit látni a kilátóhelyrõl. --Ez itt a Rift Valley -- magyarázza a barátom. -- Óriási
hasadék, Rhodesiától a Vörös-tengerig húzódik. -- Óvatosan elõrehajlok, és figyelek. Egy
távoli, kék hegy mögül ebben a pillanatban bukkan fel a nap; az egyik fekete felhõbõl legyezõ
alakba rendezõdõ, fényes kardoknak tetszõ sugarak törnek ki, aztán kialszanak a völgy
mélyén. Messze lent feltûnik a távolba veszõ, halványzöld, ritka, magányos bokrok sötét
foltjaival pettyezett afrikai szavanna.

Barátom megszólal: -- Ott lenn, a füves szavannán valamikor százával legelésztek a

vadbivalyok. De, amint láthatod, egyetlenegy se maradt meg belõlük. Akkoriban az
oroszlánok bemerészkedtek a New Stanley szállodáig, az egyiket éppen a kávéház terasza
elõtt lõtték le.

Ebben a pillanatban kocsi közeledik, megáll, két kis japán, férj és feleség száll ki belõle, és
mint egy pantomimjelenetben, gyorsan készítenek néhány fényképet: a férfi a nõrõl, a nõ a
férfiról, panoráma jobbról, panoráma balról. Aztán megkérik a barátomat, fényképezze le õket
együtt, barátom szívesen teljesíti a kérést. A japánok nagy sietve már indulnak is; a barátom
megjegyzi: -- Észrevetted? Nem nézték meg a panorámát, nem csodálták meg. Csak
lefényképezték.

A View Pointról szélesen kanyargó út vezet le a völgybe; olasz hadifoglyok építették az

etiópiai háború után. Az olaszok, akiket a jó ég tudja, miért, Kenyában bonó-knak neveznek, a
maradék építõanyagból az egyik völgytorokban kis templomot emeltek. A templom után
hamarosan lejutunk a völgybe, Nakuru felé tartunk, amely valamikor az úgynevezett „White
highland"-ek,* vagyis az angol settler-ek** ültetvényeinek és randiéinek központja volt.
Nakuru mindmáig fontos város (itt élt Kenyatta), de a földet, amikor az ország elnyerte a
függetlenséget, a kormány kisajátította, és felosztotta az afrikaiak között. Alighogy elhagyjuk
Nakurut, baleset ér bennünket; azért számolok be róla, mert többfajta következményével
megváltoztatja aznapra tervezett idõbeosztásunkat. Egyszer csak az úton szembejön velünk
egy cölöpökkel megrakott teherautó. Van annyi idõm, hogy lássam: az egyik cölöp legurul a
többirõl, aztán a vége nagy erõvel nekicsapódik a szélvédõnknek. Az üveg furán dekoratív
formában, ami az úgynevezett üvegráknak köszönhetõ, betörik; a barátom csupa szilánk, és
vérzik az arca. A teherautó természetesen nem áll meg, robog tovább. Visszamegyünk
Nakuruba.

A Land Rover-szervizben arra kérnek bennünket, hogy egész napra hagyjuk ott a kocsit, majd
másnap reggel átvehetjük. Hosszú vita következik szuahéli nyelven, végül a szerelõk ráállnak,
hogy délutánra megjavítják az autót.

60
* Szálláshely, fogadó, (angolul)

* Fehér felföld, (angolul) " Telepes, (angolul)

Mit csináljunk addig? Barátom javasolja, hogy menjünk le a nakurui tóhoz: gyönyörû park
veszi körül, nemrég telepítették, így hát kocsit bérelünk, és elindulunk a tó felé.

Afrikában van egy nagyon szép akácfajta, a köznyelvben „yellow fever tree"-nek (sárgaláz-
fának) nevezik. Azért hívják így, mert árnyas lombjai közé gyakran befészkeli magát az a
rovar, amelyik a félelmetes betegséget terjeszti. Az viszont nem valamiféle jellegzetes
tünetérõl kapta ezt a nevet, hanem a fák fénylõ világossárga színérõl, amely egy kicsit az
úgynevezett zöldaranyra emlékeztet. Nos a Nakuru-tavat egy ilyen „yellow fever tree" erdõ
veszi körös-körül. Behajtunk a parkba, s lassan nekivágunk a csodálatos sárgaláz-erdõnek.
Felhõs idõ van, nem látni a napot; idõnként a fatörzsek között feltûnik a tó: acélszínû
felszínén fekete villanások. Mégis úgy rémlik, mintha az erdõben sütne a nap. Tiszta, lágy
fényû, arányló, bágyadt, derûs alkonyati nap. Egy kicsit elcsodálkozom, nem tudom
megmagyarázni, hogyan süthet a nap, amikor az ég csupa viharfelhõ. De aztán rájövök a
nyitjára. A sûrû akácfatörzsek zöldarany színe kelti a tiszta, felhõtlen égbolton lenyugvó nap
illúzióját. Afrika a délibábok és a látomások földje.

De íme a tó. Az erdõ ritkul, mocsaras rét foglalja el a helyét, amely Hokuszai valamelyik
metszetébõl kerülhetett volna ide. A tó fehér felszínét mintha zöld pihével borítanák be a
vékony, csillogó vízifûszálak; a fûszálak között rózsaszínû és vörös flamingók, fehér és fekete
kócsagok állnak vékony, magas lábukon, hosszú csõrükkel a víz fölé hajolnak. Valamivel
távolabb kis mólóféle nyúlik a tóba, patyolatfehér, mintha hó lepné be: madarak százai és
százai zsúfolódtak össze rajta mozdulatlanul. Végül, ugyancsak mozdulatlanul, nagy gazella,
egy waterbuck néz ránk -- azért hívják így, mert mindig folyók és tavak közelében tanyázik --,
lábai a vízben, két nagy szarva görbén rajzolódik a felhõs égboltra. Mozdulatlanok a madarak,
mozdulatlan a waterbuck. Óhatatlanul megint Karén Blixen jut eszembe: „Egyetlen háziállat
sem képes úgy nyugton maradni, mint a vadállatok. A civilizált emberek elvesztették a
mozdulatlanságra való képességüket; és a vadon nem is fogadja be õket addig, amíg életének
csendjében újra el nem sajátítják."

De sajnos, a mozdulatlanság nem tart sokáig. Megjelenik az egyik szafariügynökség csíkos

autóbusza, brutálisan a mólóhoz robog, megáll, fényképezõgépekkel fölfegyverzett
turistakommandó száll le róla. A waterbuck elmenekül, japán metszetekre illõ kecsességgel
elröpülnek a flamingók és a kócsagok, s végül egymást követõ rajokban fölrebbennek azok a
madarak is, amelyektõl a móló úgy fehérlett. Együtt repülnek elõször jobbra, aztán --
változatlanul egy csoportban -- balra fordulnak, egy pillanatra beárnyékolják a környéket,
majd egyenes vonalba rendezõdnek, és elszállnak messzire, a tó valamelyik békésebb öble
felé. Mi is elindulunk.

Visszamegyünk Nakuruba, a Land Rover idõközben elkészült, átvesszük, nekivágunk a Narok

felé vezetõ ösvénynek. Késõ van, tudjuk, hogy csak a záróra, este hét után érünk a Mara
Masai park rácsos kapuja elé; de egyikünknek sem ez okoz fejtörést, záróra után is mindig
meg lehet találni a módját, hogy bejussunk; inkább az a baj, hogy éjszaka kell kocsiznunk egy
olyan ösvényen, amelyen látszik, hogy a közelmúlt napok kiadós esõi után igen rossz

61
állapotban van. A sötétben nem lehet látni a pocsolyákat, a köveket, a göröngyöket; és útjelzõ
táblák híján a keresztezõdéseknél se könnyû megtalálni a helyes irányt.

így hát pontosan az történik, amitõl leginkább tartottunk. Eszeveszetten robogunk; azaz a
rázkódás, a csupa gödör és göröngy út zökkenõi azt a benyomást keltik, mintha eszeveszetten
robognánk; valójában tíztizenöt kilométeres sebességgel haladunk. Aztán, amikor már teljesen
besötétedett, a kettõs, sõt hármas, vagy talán négyes útkeresztezõdéshez is elérkezünk.
Kiszállunk, és a reflektorfényben látjuk, hogy az egyik vörös földút kitûnõ állapotban van, a
másik közepes, de nagyon nedves, a harmadik a lehetõ legpocsékabb, csupa sáros, mély
keréknyom, a negyedik amolyan teheneknek és kecskéknek való ösvény. Egy darabig
latolgatjuk a lehetõségeket; egyszer csak a jó és a közepes állapotban levõ út között a földön
megtaláljuk a leszakadt útjelzõ táblát; helységnevek és nyilak vannak ráfestve. De hol lehetett
eredetileg a tábla? Újabb vita, végül a kitûnõ állapotban levõ vörös földút mellett döntünk.
Most tényleg szélsebesen robogunk, megteszünk vagy ötven kilométert, mígnem a kenyai
hadsereg egyik, elõre gyártott elemekbõl készült barakktáborának bejárata elõtt találjuk
magunkat. Az árbocon a fekete-vöröszöld nemzeti zászló lobog, közepén a címer: egy pajzs
és két keresztbe rakott lándzsa. Egy udvarias õrmester a rácsos kapu mögül elmagyarázza,
hogy nem ez a helyes út, és az a bizonyos közepes se, hanem éppen a legrosszabb, amelyen a
sáros keréknyomok húzódnak végig, így hát megfordulunk, ötven meg ötven kilométer akkor
is száz, ha szélsebesen robogunk, mert hogy olyan kitûnõ az út. Újra eljutunk az
útkeresztezõdéshez. Egy pillanatra megállunk, aztán nagy sebességgel elindulunk; a Land
Rover négy kereke dágványba süllyed, az autó nem megy tovább; a kerekek üresen járnak,
hányják a sarat istentelenül, de a kocsi egy helyben áll. Mindennel megpróbálkozunk, hogy
kimozdítsuk a kátyúból; végül beletörõdünk a tehetetlenségünkbe és várunk. Elmúlik egy óra,
aztán másfél óra; s akkor mintha a gondviselés küldte volna, feltûnik egy katonai dzsip.
Éppen az az õrmester száll ki belõle, aki a helyes útra irányított bennünket. Most is udvarias;
segítségével a Land Rover orrát a dzsip farához kötjük. Az õrmester visszaül a kocsijába; a
dzsip is fölveri a sarat köröskörül; autónk pillanatnyi tétovázás után végre megmozdul,
kikecmereg a kerékvágásból, végre, kint vagyunk.

Ha valaki éjszaka egy afrikai földúton autózik, lehetõsége nyílik rá, hogy néhány, talán nem
fölösleges megfigyeléssel gazdagodjék. A sötétség lehetetlenné teszi, hogy pontos képet
alkosson a környezetrõl. Hol azt hiszi, hogy az õserdõ kétoldalt tömör kerítést alkot; hol úgy
véli, hogy sík pusztaságon halad, hol meg az a benyomása támad, hogy valami végtelen
bozótos hullámzó egyhangúsága veszi körül. De valójában egyik feltevése sem igaz: nincs ott
sem erdõ, se pusztaság, se bozótos. Világosban legfeljebb kávéültetvényeket láthatnánk. Meg
aztán ott vannak a szemek. A sötétségben idõnként villogó pontok tûnnek fel, mégpedig
párosával. Néha nagyon alacsonyan, lehet, hogy gazellák, varacskos disznók, hiénák, sakálok
szemei; néha közepes magasságban; ezek alighanem zebrák, kongonik, antilopok; s végül
ritkábban magasan: vadbivaly- vagy zsiráfszemek, tudom is én.

Az ilyen következtetések levonását -- Afrikában ez mindig így megy -- nagymértékben

elõsegíti a képzelet; de egypárszor a valóság igazolja is a képzeletet. Például egyszer csak
reflektoraink fényében valami állatforma egyetlen ugrással, eszeveszett rémülettel szökken át
az úton közvetlenül a motorház elõtt: csak annyi ideig látom, amíg felismerhetem a hiéna
kutyapofáját, durva, szúrós, csíkos szõrzetét. Vagy, íme, az ösvény közepén egy hatalmas
antilop, akkora, mint egy ökör, ránk bámul dülledt szemével, amely mintha fényvisszaverõ
üvegbõl volna. Várjuk, hogy rászánja magát a távozásra, végre nagyon nyugodtan és
higgadtan el is megy, nyoma se látszik rajta a félelemnek. Mégis, a sötétség most a szokottnál
is lidércesebb; ugyanis amikor a kocsi megsérült, tönkrementek az országúti reflektorok, csak

62
a városi fényszórót tudjuk használni, így hát semmit, illetve majdnem semmit se látok:
barátom kormányon nyugvó két kezét, a motorházat, végül egy kis darabot az útból, az úton
pedig lépten-nyomon a fekete, csillogó esõvíztócsákat. A Land Rover hiába kerüli ki az egyik
tócsát, rögtön utána egy másikba huppan; ilyenkor a szûk utasfülkében a rázkódás feldob
mindkettõnket a kocsi tetejéig. Az is bosszantó, hogy képtelenek vagyunk mérni az idõt és a
távolságot. A nakurui balesettõl a sebességmérõ és a kilométer-számláló megbolondult, a
mutatók teljesen felelõtlenül le-föl lengenek: nem tudjuk, milyen sebességgel haladunk, s még
kevésbé sejtjük, hogy hány kilométer és hány óra választ el bennünket úticélunktól, így hát
vaktában kocsizunk, azzal a csüggesztõ érzéssel, hogy valami afrikai varázslat hatására
sohasem érjük el a lodge-ot.

Hogy jobban teljen az idõ, beszélgetek a barátommal, aki annak idején, a vadászati tilalom
elrendelése elõtt, szenvedélyes vadász volt. Megkérdezem, hány állatot pusztított el az alatt az
öt év alatt, amióta Kenyában él.

-- Sokat, rengeteget, szinte mindennap vadásztam.

-- Például hány elefántot ejtettél el?

-- Nem emlékszem, hatot vagy nyolcat.

-- Hány oroszlánt?

-- Négyet vagy ötöt.

-- Hány vad bivaly t?

-- Sokat, nem emlékszem, hányat.

-- És zebrát?

-- Rengeteget.

-- És a gazellafajtákból: waterbuckból, kongoniból, antilopból, Thompson-gazellából,

impalából meg a többibõl mennyit?

-- Sokat, sokat.

-- Lõttél varacskos disznót?

-- Nagyon finom a húsa, jobb, mint a vaddisznóé.

-- És zsiráfot?

-- Zsiráfra sohase vadásztam. Nem vitt rá a lélek: olyan szép állat.

-- Melyik állat a legveszedelmesebb? Az oroszlán?

-- Az oroszlán csak végszükségben támadja meg az embert. Az orrszarvú viszont a

legveszedelmesebb vadak közé tartozik; félig vak, de ha meglát, a fejét leszegve, rögtön

63
neked ront. De elég félméternyire kitérni az útjából, s hatalmas testének teljes lendületével
elrohan melletted, képtelen változtatni az irányon. Képzeld el, egy alkalommal belerúgtam
egy kis orrszarvú pofájába.

-- És mit csinált?

-- Röfögött egyet, és elment. Hajói meggondolom, a legveszélyesebb, mert a bosszúállásban a

legintelligensebb állat kétségkívül a vadbivaly. Hadd mondjak el egy történetet. Élt itt egy
angol vadbivaly-specialista; tökéletesen ismerte a vadbivalyok szokásait, pszichológiáját. És
mégis, talán éppen azért, mert mindent tudott róluk, végzetes gondatlanságot követett el: rálõtt
egy vadbivalyra, úgy látta, hogy végzett vele, és túlságosan hamar odament hozzá. A vad
bivaly még egyszer megfeszítette minden erejét, lábra állt, s aztán úgy zuhant rá a vadászára,
hogy halálra zúzta. A bivaly alatt találták meg a szerencsétlent, sem az állatban, sem az
emberben nem volt már élet.

-- Hogyan kell leteríteni, mondjuk, egy elefántot? Hova kell célozni?

-- A vállára, hogy a lövedék a szívet érje. Vagy a szemébe; de az elefánt szeme nagyon kicsi,
ha a lövés mellé megy, a lövedék csak megpattan a koponyáján, az állat megvadul és neked
ront.

Végre elõttünk a park rácsos kapuja. Késõ van, nagyon késõ; jó ideig csöngetünk, mígnem
végre elõkerül az õr: meztelen testén katonai köpönyeg, kezében lámpa. Megkéri a barátomat,
menjen be vele az irodába, hogy megnézhesse az iratait, eltûnnek; magamra maradok a Land
Roverben. Várok egy kicsit a sötétben, nem türelmetlenkedem, az utazástól elbambultan
szunyókálok egyet. Lövésre riadok. Zavarosan látom, hogy odabent, messze egy épület
kivilágított homlokzata elõtt villódzó fények mozognak, és fürge árnyak ugrálnak a sötétben.
Barátom visszajön, elmeséli, mi történt: éppen akkor, amikor az iratait megmutatta, az õr az
elmozduló lámpa fényében saját háza fedele alatt egy mámba nevû kígyót vett észre, amelyet,
mivel a mérge nagyon gyorsan hat, úgy is szoktak emlegetni: „még hét lépés". Az õr fogta a
puskáját, belelõtt a kígyóba, aztán egy bottal agyonverte.

-- Milyen hosszú, és milyen a színe?

-- Másfél méter, két méter. Szürke, mint az öntöttvas, úgynevezett fekete mámba.

E stílusos fogadtatás után begördülünk a Mara Masai park kapuján. Még egy óra hosszat
hajtunk a sötétben, aztán végre feltûnnek a motel lámpái. Fél óra múlva ágyban vagyunk.

Reggel kiugróm az ágyból, az ablakhoz lépek, és elámulok. Elõttem tágas, angolosan nyírt
füves rét; a rét szélén kör alakban elrendezve jó néhány banda, vagyis faház; kék vizû
úszómedence, ugródeszkával. De a réten túl, az afrikai reggel valószínûtlen, erõs fényében
nem látok se pusztaságot, se bozótost, se erdõt, amirõl az éjszakai autózás közben
képzelõdtem, csak jókora, hosszú, alacsony, fátlan dombokat, s rajtuk magasra nõtt, az
albínók hajszínére emlékeztetõ világossárga füvet, úgynevezett elefántfüvet. Itt-ott egy-egy
magányos akácfa, sötétzöld, bolyhos lombjával szinte lebeg a fûtenger fölött, olyan, mint
valami vándorfelhõ, amelyet egyik pillanatról a másikra messzire fújhat a szél. Mélységes
csend van, szinte kábulat ez, már-már hitetlenséget érzek, ahogy a tájat nézem, és a táj is
hitetlenkedve néz vissza rám.

64
Aztán hirtelen minden összeroppan, a csend, a kábulat, az üresség, a fény, minden:
valamelyik idegenforgalmi ügynökség három nagy, csíkos autóbusza bukkan fel az egyik
dombon, a magasra nõtt fû között húzódó ösvényen a motel felé közelednek. Hirtelen
feleszmélek, odarohanok a barátomhoz:

-- Mindjárt itt vannak a turisták. Gyorsan induljunk a parkba, mielõtt befutnának.

Tíz percbe sem telik, már robogunk is a földúton messze a moteltõl.

Az a tervünk, hogy a magunk feje után megyünk, vagyis úgy intézzük, hogy mintegy
véletlenül akadjunk össze mindazokkal az elefántokkal, zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal,
vadbivalyokkal és orrszarvúkkal, amelyek megtekintését, megcsodálását, lefényképezését a
nairobi idegenforgalmi ügynökségnek befizetett térítés fejében szerzõdésileg szavatolt
joguknak tekintik a turisták. Barátom megnyugtat: õ tudja, merre találjuk az állatokat; vadász
volt, ismeri a szokásaikat, ráadásul gyakorlott szemével messzirõl is észreveszi õket a
szavanna füvei és fái között, így aztán anélkül, hogy igazán tisztában volnánk vele, hova
megyünk és mit akarunk látni, a gödrös, köves ösvényen nagyokat zökkenve elindulunk a
game, vagyis az afrikai fauna nyomában.

Szerencsénk van. Magas füvû mezõre érünk, akácfák sokasága áll rajta, s az esernyõ alakú
lombok, az alacsony ágak megtévesztik a pillantást. Az ember azt hiszi, két fatörzs között
messzire lát, de valójában nem lát semmit, így történhet meg, s ugyancsak meghökkenünk
tõle, hogy hirtelen, mintha a föld alól bújt volna ki, néhány lépésnyire a kocsitól hatalmas
elefántot pillantunk meg, egymaga ballag a fûben a fák között. Hol lehetett egy pillanattal
ezelõtt? Bizonyára ott volt elõttünk; de a mimikri, no meg a mozdulatlanság gyakorlatilag
láthatatlanná tette. Barátom máris érzi, hogy feléled benne a régi vadászösztön; megfordul a
kocsival, s a magányos vastagbõrûnek szó szerint a sarkába szegõdik. Jó ideig az elefánt
mögött haladunk, alaposan szemügyre vehetem. Hátulról látni lábai közé csüngõ vékony
farkát, lapos fenekét, amelyre mintha túlságosan bõ, szürke bõrnadrágot húztak volna; olyan
az ülepe, mintha az imént megalázó farba rúgást kapott volna. A hatalmas, ormótlan test
másik végén laffog az óriási fül, a széle rojtos, mintha összeharapdálták volna, irdatlanul nagy
trópusi levélre hasonlít. A négy láb távlatból szemlélve olyan, mint négy szürke öntöttvas
oszlop, ízületek, térd, lábfej nélkül; aztán még messzebb, elöl egy pillanatra megvillan az
egyik óriási, sárgásfehér agyar -- harminckilónyi elefántcsont --, és a kunkori végû, himbálózó
ormányt is látom. Az állat töprengve ballag; tapintatlannak érzem magam, mintha az utcán
egy ismeretlen járókelõt csupán azért követnék, hogy bosszúságot okozzak neki. így teszünk
meg néhány száz métert, elöl az elefánt, mögötte mi, olyanformán, mint amikor egy bûnözõt
követnek a nyomozók, de egyszer csak az elefánt hirtelen megfordul, füle kifeszül -- ez
biztosan annak a jele, hogy felbõszült --, fölemeli az ormányát, fülhasogató trombitahangot
hallat, és rohanvást megindul felénk. Barátom, akit az állat követése az imént még úgy
felcsigázott, most hirtelen lehiggad, mint aki felismeri, hogy veszélyes helyzetbe kerültünk.
Sebbel-lobbal megfordul a Land Roverrel, és gyorsan beveszi magát a bokrok, füvek és
fatörzsek közé, úgy igyekezvén vezetni, hogy az utunkba esõ fák is védelmet nyújtsanak a
kocsinak. De nemsokára megállunk. Az elefánt végtelenül humánus, beéri azzal, hogy ránk
ijesztett, s most folytatva a bandukolást, eltûnik a messzeségben.

-- Menjünk tovább, próbáljuk meg, hátha sikerül orrszarvúra bukkannunk -- mondja a

barátom, miközben visszatér a földútra.

65
Nagyon jól látható ösvényre kanyarodunk, az út egyre füvesebb, tágas, vizenyõs mezõbe
torkollik, a mezõn különféle formájú és különbözõ nagyságú ürülékhalmok, némelyik
hatalmas kocka alakú, némelyik szintén irdatlanul nagy, de kúpra emlékeztet, némelyik
szintén jókora, de mintha összesodorták volna. Barátom szemügyre veszi az ürülékeket.

-- Egypár elefánt csinált ide -- mondja --, meg néhány vadbivaly és legalább egy orrszarvú.
Nézzünk körül, hátha megtaláljuk.

Megint szerencsénk van. Nagyon bizonytalan, másodosztályú úton haladunk a fátlan,

albínóhaj színû szavannán, s egyszer csak azt látjuk, hogy alig néhány lépésnyire tõlünk, a
magasra nõtt, világos fûben csánkjáig elmerülve ott áll az az orrszarvú, amely az éjszaka ivott
a pocsolyából, és ott hagyta az ürülékét. A bõrrel páncélozott, vértezett állat egymagában
álldogál, védõlemezei között nagyon jól látni a varratszerû választóvonalakat. A feje óriási
papucs, elején csúccsal, vagyis a fölfelé meredõ, aránytalanul nagy szarvval. A szeme viszont
pontosan olyan, mint a tyúké, kör alakú, és párhuzamos körökbe redõzõdõ ráncok veszik
körül. Barátom megjegyzi, hogy a súlya három tonna körül lehet, aztán kihajol a Land
Roverbõl, és nyerít egy nagyot. Az orrszarvú, mondja, majdnem vak, de nagyon jó a hallása; s
lám, az állat meg is fordul, szembenéz velünk, így hát, miután profilból lefényképeztük,
szembõl is csinálhatunk felvételt róla. Az orrszarvú az újabb, kihívó nyeritések ellenére se
ront nekünk. Ránk bámul, ki tudja, mit lát; mindenesetre semmi olyat, ami érdekelné (vagyis
semmi félelmeteset, ugyanis a vadállatok viselkedésében a félelem döntõ szerepet játszik),
mert hirtelen a farát fordítja felénk, elmerül a fûben, eltûnik.

66
II Oroszlánok és turisták

- Most már csak az van hátra, hogy fölkutassuk az oroszlánt -- mondja a barátom.
Oroszlánügyben máris összekülönbözünk. Én ellenzem, hogy oroszlán után kajtassunk. Meg
is magyarázom, miért: az elefánt, az orrszarva, a zsiráf, a teve, a krokodil fantasztikus állatok,
különösen formájukkal azokat az õsrégi idõket idézik fel, amelyekben a természet még
örömét lelte benne, hogy kimeríthetetlen képzelõerõvel igazi szörnyetegek megalkotásában
tombolja ki magát. De az oroszlán, bármilyen nagy is, csupán egy macskaféle; híre és
vonzóereje kulturális termék, annak is idejétmúlt és talmi: a feudális címerekrõl, a középkori
szõnyegekrõl, a perzsa, egyiptomi, görög és egyéb szobrokról cigarettásdobozok címkéjére
került, háztartási gépgyárak márkajele, a világ legsilányabb hadseregeinek szimbóluma lett
belõle: még Idi Amin Dada testõrei is simbá-nak, vagyis oroszlánnak nevezik magukat,
bizony! Tehát, le az oroszlánnal, szívesebben nézek meg bármilyen más állatot, még a
hangyászmedvét is, ezt a hihetetlenül furcsa fajzatot.

-- Tévedsz -- feleli a barátom. -- Az oroszlán most is a legszebb, a legnemesebb és a

legerõsebb állat a világon. A maszáj oroszlán például fakóvörös, a sörénye fekete; némán,
tátott szájjal bámulnám órák hosszat. Szól még egy s más az oroszlán mellett: az oroszlán a
leggyorsabb állat, két-három ugrással négy másodperc alatt tesz meg száz métert, bár a hím
nagyon lusta is, a nõstény vadászik helyette; miután a nõstény leterítette áldozatát, a hím
minden sietség nélkül odaballag és szépen fölfalja a zsákmányt; a hím erotikus étvágya
mérhetetlen: általában több nõstényt tart maga körül, és gyakran párzik velük; ha
megöregszik, kénytelen átengedni a nõstényeket egy fiatalabb hímnek, majd egyedül
elrejtõzik, s többnyire vadkutyacsordák végeznek vele, azok falják fel; aztán meg az
oroszlán...

Jó, rendben van, de hogyan kutassuk fel? Barátom azt feleli, hogy mint minden állat, az
oroszlán is használja a mimikrit; ezért fakóvörös sziklák között kell keresni, ahol a színe nem
tûnik fel. Már neki is vágunk a parknak, s azokat a sziklákat, köveket, domboldalakat,
szurdokokat keressük, ahol az õserdõ úgynevezett királya fedezékbe vonulhat. A parkban
rengeteg olyan oroszlánszínû szikla, kõ és törmelék van, amely mintha az oroszlán számára
készült volna, de sehol se leljük a nyomát, így hát vaktában robogunk az egyik köves
tisztástól a másikhoz, míg egyszer csak egy végeláthatatlanul tágas rétre nem jutunk; itt-ott
néhány akácfa bizonytalankodik rajta. Jó messze, a láthatár szélén pedig már ott áll az
idegenforgalmi ügynökség három csíkos, aprónak tetszõ, de azért jól kivehetõ autóbusza.

-- Az idegenvezetõk -- mondja a barátom --, mivel ez a mesterségük, tudják, hogy melyik nap
hol tanyáznak oroszlánok, amelyek, igazad van, minden állatnál jobban érdeklik a turistákat.
Tehát ha odamegyünk, ahol a három autóbusz áll, kilencvenszázalékos valószínûséggel
láthatunk oroszlánt. Nos, akarod, hogy odamenjünk vagy nem akarod?

Gondolkodom; legföljebb az történik, mondom végül magamban, hogy figyelmemet nem az

oroszlánok kötik le, hiszen nem is érdekelnek, hanem az emberek, akik viszont mindig is
érdekeltek; úgyhogy igent mondok. Barátom máris letér az ösvényrõl, és a Land Rover
szélsebesen elindul a magas fûben az autóbuszok felé.

Igaza volt a barátomnak. Fél kilométernyire az úttól egy tisztásra jutunk; itt nem olyan magas
a fû, mint a réten, amelyen az imént átvágtunk. Még egy vörös színû, málladozó, rétegekre
bomló kis domb is van rajta, akár sziklás amfiteátrumnak is mondhatnám. Ezt az

67
amfiteátrumot állja körül az idegenforgalmi ügynökség három csíkos autóbusza. Az ablakok
mögül minden turista az amfiteátrum közepét figyeli; néhányan felálltak, fejük és válluk a
kocsi nyitott fedele fölé emelkedik: fényképezõgépeiket a célra szegezik. Most már én is
odanézek.

Az amfiteátrum közepén hanyatt fekszik egy nõstény oroszlán -- nincs sörénye, innen lehet
tudni, hogy nem hím --, négy mancsa fölfelé mered. Egész éjszaka vadászott a hímnek,
megevett harminc-negyven kiló zebra- vagy impalahúst, aludt egy jó nagyot, s most rá se
hederít az autóbuszokra, elégedetten nyújtózkodik a fûben. Látom mellette három kölykét,
három kis oroszlánt, alig nagyobbak a közönséges macskánál, de a mancsuk már vaskosabb és
a pofájuk is már oroszlánra vall. A kölykök játszanak, birkóznak, marakodnak, pofozgatják
egymást, és utána ugyanúgy duzzognak, mint a macskák. Fakó vörösek, a pofájukon néhány
fekete csík.

Mélységesen mély csend van, csak a filmfelvevõ gépek zümmögése hallatszik a csendben.
Aztán a nõstény oroszlán abbahagyja a nyújtózkodást, feláll, és elindul. Komótosan kicsit
messzebbre megy, kiballag az autóbuszok alkotta körbõl, s újra leheveredik a fûben. A
kölykök egy darabig még játszanak, birkóznak, majd egymást követve odasündörögnek az
anyjukhoz.

Az autóbuszok még egy kis ideig ott állnak, aztán elindulnak. Elhaladnak mellettünk,
megállnak; ekkor szemügyre veszem a turistákat. Igazi tömegturizmus: szerény külsejû nõk,
fiatal titkárnõk, nyugdíjas öregasszonyok; a férfiakról ipari vállalatok irodái, szupermarketek,
minisztériumok jutnak az eszembe. Néhányan „Afrikába való" ruhát, otromba, vadonatúj, de
már gyûrött szafariszerelést öltöttek; mások egyszerûen hétköznapi szürke vagy
gesztenyebarna európai ruhájukban jöttek ide, sõt akad olyan is, aki ingujjban van, és
nadrágtartót visel. Természetesen kivétel nélkül mindegyikük nyakában ott lóg a
fényképezõgép. De mit csinálnak majd a fényképekkel? És minek itt fényképezni, ha egyszer
bárhol kitûnõ képeslapokat vásárolhatnak?

-- Talán ez az igazi demokrácia -jegyzi meg a barátom-, a fogyasztás demokráciája. Elmész az

idegenforgalmi ügynökségre, befizetsz, s megvan a jogod bizonyos számú afrikai vadállat
megtekintésére és lefényképezésére; az ügynökség lelkiismeretesen eleget tesz a szerzõdésben
vállalt kötelezettségeinek, megmutatja neked, lefényképezteti veled az állatokat, így hát
mindenki fogyaszthat oroszlánt, elefántot, vízilovat, krokodilt, mindenki, a legegyszerûbb
ember is, ha meg tudja fizetni az árát, s ez az ár idõvel a gondos szervezés jóvoltából egyre
elfogadhatóbb. Vajon elmondhatod-e ugyanezt a politikai demokráciáról? Rászavazol egy
pártra, aztán a párt bekerül a kormányba, és fütyül arra, amit ígért neked, amiért rászavaztál...

Elindulunk, és elhatározzuk, hogy valami olyan magányos helyen eszünk egy doboz
konzervet és egy fél francia kenyeret, amit -- Blixen szavaival -- még mindig „a
nagyszerûség, a szabadság és az utolérhetetlen nemesség levegõje" tölt be. Rátérünk egy
másodosztályú ösvényre, körülbelül húsz kilométert megyünk, míg egy olyan helyre nem
érünk, amely afrikai szempontból tökéletesnek mondható. Az egyik oldalon nagyon hosszú
escarpment, vagyis sziklasánc zárja le a látóhatárt. Az embernek Hadrianus skóciai fala jut
róla eszébe, a kínai Nagy Fal vagy azok a hegyek, melyek Butler Erewhon címû regényében a
valóságot választják el az utópiától. A sziklasánctól a látóhatár másik végéig magas fûvel
benõtt, hatalmas síkság terül el, itt-ott néhány akácfa, kusza lombjuk úgy terül széjjel, mintha
valami füstfelhõ rekedt volna meg a levegõben. Az escarpmenttõl nem messze megállunk a
Land Roverrel, a kenyeret meg a konzerveket letesszük a sárhányóra, szótlanul eszünk, s

68
közben a végeláthatatlan szavannát nézzük. Mélységesen mély a csend és a magány; és
mintha még tovább mélyülne, átlelkesülne a könnyû fuvallatoktól meg a hullámzó fûtõl,
amelyet mintha hol eminnen, hol meg amonnan borzolna végig a szél, szakasztott, akár a
simogató kéz.

-- Nézd ezt a szavannát -- mondja a barátom. -- Az én idõmben, vagyis Hemingway idejében,

csak úgy feketéllett az elefántcsordáktól: százas, kétszázas csordák legelésztek erre.
Egyetlenegy se maradt belõlük, mindet kiirtották. És ugyanerre a sorsra jutottak az összes
többi állatok is: a zsiráf, a zebra, az oroszlán, a leopard, a vadbivaly...

-- De hisz te is kivetted a részed ebbõl a mészárlásból, rengeteg állatot pusztítottál el te is!

-- Igen, mert szeretem az állatokat, elbûvölnek; a megismerésük egyetlen módja viszont végül
is a vadászat.

-- Akkor hagytad abba, amikor kihirdették a vadászati tilalmat?

-- Elõbb hagytam abba, már néhány évvel elõtte. Egyszer rálõttem egy zebrára, de a zebra
állva maradt, alig néhány lépésnyire tõlem. Aztán megint, többször is rálõttem, mindig
eltaláltam, de a zebra meg se moccant, csak meresztette rám azt a kerek csíkokkal körülvett,
csillogó szemét. Végül odamentem hozzá, és közvetlen közelrõl belelõttem. Csak akkor esett
térdre, s aztán élettelenül oldalt dõlt. Ott hagytam, hazamentem, és azóta nem járok vadászni.

69
III Zebrák a szállodában

Maralal

Egy-egy helyszín néha valamiféle, mondjuk, talányos, vagyis közvetlenül meg nem
magyarázható sajátosság jóvoltából marad meg az ember emlékezetében. Tizenöt évvel
ezelõtt már jártam Maralalban -- hegyi település, a Rudolf-tóhoz vezetõ országút mellett --, és
meghökkentett, milyen titokzatos jelentõséggel teljes ellentét van az alpesi, vagy pontosabban
élõ-alpesi természeti környezet és a vidék szamburu és turkana törzsbeli lakói között.

Mi oka ennek az ellentétnek, amelyet lenyûgözõnek, egyszersmind titokzatosnak találtam?

Az, hogy valamiképpen a vidék mérsékelt éghajlata és a lakosság világképe közötti
feszültségre utal. Talán így fogalmazhatnám meg: egy olyan, látszatra ugyancsak európai
településen, mint Maralal, az idevalósiak valahogy olyanok itt, mint a szerepükbõl kizökkent
színészek. Nem a szamburuk és a turkanák meztelenségérõl van szó, aminek az itteni
majdnem hideg éghajlat egyáltalán nem kedvez, hanem általában a külsejükrõl és
szokásaikról; vagyis arról a világképrõl, amirõl külsejük árulkodik. Valójában ez a világkép
nem e szelíd magaslati tájon alakult ki; hanem odalent, a vadállatoktól nyüzsgõ, nagy, forró
síkságokon; tehát az ellenséges, vad, sivár, kíméletlen természettel való érintkezésben.

Vajon tizenöt évi távollétem alatt is fennmaradt a lakosság és a táj ellentéte? Vagy -- mint
vélhetõ -- Maralal is olyan modern, nyugati arculatot öltött, mint Nairobi? Elindulok a lodge-
oól, amely távol esik a településtõl, autón megyek be a helységbe. A kocsi megkerül egy
dombot, amely akár Ausztriában is lehetne: a formája kerekded, sárga búza nõ rajta, a lejtõ
hosszán fenyõfák fekete foltjai sorakoznak; aztán egy sík területen megyünk át, s egy
benzinkút és egy autóalkatrész-üzlet között beérünk Maralalba. Végignézek a Maralalt teljes
hosszában átszelõ úton, s máris megállapítom: Maralal az elmúlt tizenöt év alatt keveset vagy
semmit se változott.

Az utca két oldalán ott vannak a kis hindu üzletek rozoga árkádjai; középütt ugyanolyan vagy
még satnyább és petyhüdtebb fácskák sorakoznak, mint akkor. S végül, az árkádok mellett
vagy a fák körül, ugyanúgy, akárcsak tizenöt évvel ezelõtt, ott lopják a napot szamburu és
turkana daliák, és láthatóan azon vannak, hogy bárki, mint én is, szemügyre vehesse és
megcsodálhassa õket. Akárcsak régen, most is derékig meztelenek; derekuk körül szoros,
lángvörös, zászlózöld vagy kanárisárga anyag, úgy csavarták magukra, hogy meztelen
atlétamellkasuk és szintén meztelen lábszáruk különös eleganciája még feltûnõbb legyen.

Akárcsak régen, most is bonyolult frizurákban tetszelegnek; a hajukat valami ökörvérvörös

kenõcs- vagy agyagféleséggel a homlokukon rohamsisakformán megtapasztották, az alól
villog szúrós szemük; a tarkójukról pedig a bíborszínû, sûrû anyaggal átitatott haj úgy hull a
vállukra, mintha sûrû, tömött gyapjú volna. Karjukon vörös, kék, sárga gyöngykarkötõk teszik
még szembeötlõbbé túlpörkölt kávéhoz hasonló színû bõrük finom hamvasságát; bokájukon,
csuklójukon, nyakuk körül fémláncok, karkötõk, gyûrûk. Keresztbe tett lábbal álldogálnak
hosszú lándzsájukra támaszkodva, aminek hegye eukaliptuszlevélre emlékeztet; a lándzsa
törzsi feladatukat jelzi (harcosok), egyszersmind kecses dísztárgy is. Mit csinálnak?

70
Semmit, a semminél is kevesebbet. Az ember legszívesebben azt mondaná: valamilyen
eseményen vannak jelen, amely lehetne, de nincs; ünnepen, kivégzésen, gyûlésen, rítuson,
vagyis valami társadalmi, egyszersmind ünnepélyes összejövetelen, amely -- hogy is
mondjam? -- õtõlük független. Talán e „jelenlétük", vagyis az, hogy érdektelen, sõt
figyelmetlen tanúként ácsorognak itt, néhány olasz festményt juttat az eszembe, például Piero
della Francesca egyes képeit, amelyek szélén hasonló lusta embercsoportok vannak „jelen"
kegyetlen és végzetes eseményeknél, például Krisztus megkorbácsolásánál vagy keresztre
feszítésénél.

Maralal másik rejtélye: a vadállatok. Fölállok, elmegyek reggelizni a lodge éttermébe,

kinézek a nagy üvegablakon, és tágas mezõre látok, ami Európában egyszerûen egy
megmûvelt vagy megmûveletlen földdarabot jelentene, Afrikában viszont ez itt a szavanna,
vadállatok lakta, veszedelmes hely. Nos, a mezõ kellõs közepénjókora, zavaros vizû pocsolya
csillog; azért létesítették -- hangzik a magyarázat --, hogy a vadállatok idejárhassanak inni. A
lodge igazgatója ugyanezen állatbarátságtól vezéreltetve, a pocsolya partját sóval szóratta
körül, amire a vadállatok ki vannak éhezve, mert a szavannán nem egykönnyen juthatnak
hozzá. E béke- és barátságüzenet címzettjei épp meg is jelentek a helyszínen.

Néhány zebra hajol tüskés, durva keféhez hasonló sörényû nyakával a pocsolya fölé, isznak,
nyalják a sót, szinte hihetetlenül hatnak a szabad mezõn, a mimikrit szolgáló sávjaikat teljesen
fölöslegesnek érzem (a sávok az erdõ homályos aljnövényzetének csíkjait utánozzák).
Mennyire hasonlít a zebra a lóra! Fényes, tiszta szõre, fehér-fekete bõre alatt feszülõ izmai
ráadásul amolyan jó hasas, a kövérségtõl majd szétpukkanó lóhoz teszik hasonlóvá. Annyira
hasonlít rá, hogy akár össze is lehetne téveszteni vele; tudom viszont, hogy a lóval ellentétben
egyáltalán nem lehet megszelídíteni. A képzeletdús állatidomárok minden szelídítési kísérlete
csõdöt mondott. És mégis, mégis... a zebrák vaskos teste, könnyed lába is ugyanazt a
szelídséget, nemességet, nyájasságot, kecsességet fejezi ki, ami a lovakra jellemzõ. Magam
sem tudom, miféle reménység vagy illúzió bûvöletében csendesen, nagyon lassan és óvatosan
kinyitom a teraszajtót, és megpróbálom megközelíteni a zebrákat. Szeretném megcsinálni azt,
ami a világon még senkinek sem sikerült: karomat kinyújtva megsimogatni ezeknek az
állovaknak a nyakát, persze vigyázva, nehogy hanyatt-homlok elmeneküljenek. De amint
feléjük tartok, érzem, hogy csak áltatom magam; ártalmatlan és barátságos külsejük
megtéveszt. S csakugyan, amikor már három-négy lépésnyire megközelítem a sót nyalogató,
ivó, nyugodt állatokat, valami véletlenszerû higgadtsággal, amiben nyomát sem érezni
bármilyen félelemnek, az egész nyáj hirtelen fölkerekedik, és elüget a bozót felé. Nem
mennek be a bozótba, beérik azzal, hogy „bizonyos" távolságot tartsanak tõlem.
Mondhatnám, „erkölcsi" távolságot, amit inkább a bizalmatlanság és talán a megvetés,
mintsem a félelem miatt éreznek szükségesnek.

Nos éppen ebben rejlik a talány. A vadnak nevezett állatokról -- és itt nem a nagy ragadozókra
gondolok, nem az oroszlánra és társaira, hanem a külsõre szelíd, elmélkedõ és bölcs nagy
növényevõkre, például a zebrákra, elefántokra, antilopokra -- szinte lehetetlenség elhinni,
hogy vadak, holott a vadság mégiscsak legfõbb jellemvonásuk; azt az illúziót keltik, hogy
meg lehet õket közelíteni, barátkozni lehet velük, ami a valóságban teljességgel lehetetlen. A
zebrák és az antilopok elmenekülnek, a hirtelenül és képtelenül felbõszülõ elefántok
nekirontanak az embernek, hogy agyarukkal kiontsák a belét, hogy lábukkal széttapossák.

Tehát ez a vadság kétarcú: egyrészt kiszámíthatatlanul reagál bármilyen közeledésre, másrészt

élnünk kell a gyanúperrel, hogy e reakció mögött elsõsorban nem az embertõl való félelem
rejlik (ezek a zebrák, amelyek most tõlem néhány lépésnyire ballagnak, nem félnek), hanem

71
sokkal inkább a megvetés. Hogy miért éppen a megvetés? Úgy vélem, az aranykor, ember és
állatok valaha volt, békés harmóniájának a mítosza magyarázatot ad a kérdésre.

Az aranykorban az ember ugyanolyan állat volt, mint a többi. Aztán feltalálta a fegyvereket,
vagyis állatból átváltozott emberré. Az állatok -- okkal -- árulást láttak ebben az
átváltozásban. Sohase bocsátották meg az embernek. Azóta nem akarják, hogy bármi közük
legyen hozzá, amiként az, akit egyszer becsaptak, többé nem akarja, hogy bármi köze legyen a
csalóhoz.

Másnap elindulunk Maralalból a Rudolf-tóhoz. Miközben a Land Rover a megszokott

zökkenõkkel rázkódva ugrabugrál a gidres-gödrös, köves ösvényen, a továbbra is alpesi tájon
(fekete fenyõfák, szõke mezõk, gyantaillat, elfûrészelt fatörzsek halomba rakva, ciklámen és
moha az aljnövényzetben stb. stb.), melynek bizonyos elemei idõnként azért jelzik, hogy ez itt
Afrika (fölmeredõ farkú majomcsordák szaladnak át az úton; néhány sakál rohan makacsul a
motorház elõtt; az egyik kanyarban csupasz mellû szamburu lányok kézi munkával készült
babákat akarnak eladni, s a babák, amikor jobban szemügyre veszem õket, magukat a
lányokat ábrázolják stb. stb.), szóval, miközben a Land Rover mind messzebbre visz
Maralaltól a mitikus és titokzatos Rudolf-tó felé, kifaggatom barátomat az úticél felõl; õ
ugyanis már máskor is járt ott.

-- A Rudolf-tavat egy osztrák-magyar gróf 1888-ban „fedezte fel", ahogy akkoriban mondták
és mondják máig -- feleli vezetés közben a barátom. -- Teleki története nem olyan közismert,
mint a Stanley-típusú nagy felfedezõké, de nem kevésbé tanulságos, sõt dekadens jellege
miatt, amely elválaszthatatlan a fin-de-siéde* osztrák kultúrától, még tanulságosabb is. Szóval
Teleki, miközben Bécsben a kiváltságosok kényelmes életét élte, fejébe vette, hogy fölfedezõ
lesz. Az egzotikum, a becsvágy, a divat vonzotta-e, ki tudja. Mindenesetre nagyvonalúan
intézte a dolgot.

Elment Zanzibárba, a Kelet-Afrikának nekivágó utazók kiindulóhelyére, felfogadott hatszáz

teherhordót, vezetõt, aszkari-t, aztán Mombasából útra kelt a kenyai fennsíkok felé.
Akkoriban Afrika természetesen még titokzatos, vagyis teljesen ismeretlen és beláthatatlan
kontinens volt; és az is természetes, hogy Teleki nagyon nagy árat fizetett ezért a titokért
emberéletben: hatszáz kísérõjének, akikkel a tengerpartról elindult, kevesebb, mint a fele
jutott el a Rudolf-tóhoz. Egyik útitársa és barátja, von Hohnen naplóföljegyzései szerint a
„fölfedezés" pillanatában maga Teleki is szinte a halálán volt már. De ez nem akadályozta
meg abban, hogy a tizenkilencedik század fölfedezõinek hõsies és méltóságteljes stílusához
híven, nagyszabású ünnepséget rendezzen a tó „fölfedezésének" örömére. Mézbõl, szénsavból
és borkõsavból nyomban valami szeszes italt rögtönöztek; Telekit életben maradt teherhordói
sortüzek és „hip-hip-hurrá" kiáltások közepette cipelték a diadalmenetben.

Azután fölmerült a kérdés: milyen nevet adjanak a hatalmas tónak, amelyet az emberiség
történetében elõször osztrák--magyar szemek pillantottak meg. Teleki ügy döntött: Rudolf
fõherceg nevére kereszteli; természetesen nem sejthette, hogy a császári és királyi trón
várományosa néhány év múlva öngyilkos (vagy gyilkosság áldozata) lesz Mayerlingben. Ám
a tó fölfedezése után, ami földrajzi szempontból nem volt olyan fontos, de pszichológiai és
szociológiai szempontból kétségkívül annak számított, az expedíció utólagos fejleményeinek
a felfedezése is Telekire várt még.

72
Nem volt elég az élelmük, az újszülött Rudolf-tótól délre elterülõ vidéken szörnyû ínség
pusztított; Teleki és von Hohnen pedig visszatérõben hiába próbált teheneket vásárolni a
Baringo-tó körül tanyázó galla törzstõl;

* Századvég, (franciául)

ezért végül zsákmányolásra szánták rá magukat, vagyis összeraboltak annyi állatot, amennyire
szükségük volt. Nóta bene: a zsákmányolás jellegzetes afrikai intézmény, amely--kivált az
antropológiában teljességgel járatlan tizenkilencedik századi európaiak szemében
--óhatatlanul közönséges útonállásnak tûnt fel. Tehát Teleki, hogy elkerülje az éhhalált,
levetkõzte európai büszkeségét, a nyugati becsületérzést, és... útonálló lett.

A Land Rover lejtõn szalad lefelé, hallgatom a Rudolf-tó fölfedezésének történetét. -- Miért
mondtad el ezt? -- kérdezem barátomat.

-- Azért, mert a gyarmatosítás mögött mindig van valami, ami nagyon hasonlít az
útonálláshoz.

No persze, ha abból indulunk ki, hogy Afrikát „föl kell fedezni", akkor a zsákmányolás
valamiféle útonmódon elõre látható és igazolható. De miért „kell fölfedezni" Afrikát? Miért
nem lehet „békén hagyni", vagyis egyáltalán nem „fölfedezni"?

73
IV

A baragoibeli lány

Baragoi

Baragoi, amelyen a Rudolf-tóhoz vezetõ földút áthalad, egyike azoknak a megtévesztõ

„településeknek", amelyek Afrikában a legfontosabb útvonalak mentén kialakultak. Hogy
miért nevezem „megtévesztõnek"? Azért, mert ezeket az úgynevezett „településeket" olyan
emberek hozták létre, akiknek semmi közük a vidék õslakosságához. Ez utóbbiak Baragoi
esetében a szamburuk; törzsük nagyon elterjedt a Rudolf-tótól délre esõ területen, ám a
településeket javarészt hindu kereskedõk, szállítók, szerelõk és boltosok építették fel. A
„település" egyébként csupán két sor, hullámbádoggal fedett kis bódé, homlokzatukon
csenevész tornácok védik a naptól az ilyen-olyan áruval telizsúfolt boltok nyomorúságos
kirakatait. A boltokon kívül, amelyekben az amerikai drug-store-okhoz* hasonlóan a
brillantintól a cipõig, a matractól a késig szinte minden kapható, a „település" még két
szolgáltatást kínál a nem túl finnyás utazóknak: eszpresszókat és szállodákat.

Hogyhogy? Eszpresszó Baragoiban? Szálloda Baragoiban? Igen, eszpresszók és szállodák.

Valójában persze a többihez hasonló kicsiny barakkok ezek is, de a poros cégtáblákon olyan
hivalkodó nevek olvashatók, mint például Baragoi Palace vagy Highland hotel; vagy, ha
eszpresszóról van szó: Highlife Club vagy akár Ocean Club. Természetesen az eszpresszónak
kinevezett sötét, csupasz odúkban nyilván langyos italokat szolgálnak fel, mert hûtõszekrény,
az nincsen; a szállodaszobáknak kinevezett helyiségekben pedig sokadmagával kell aludnia az
embernek, valahogy úgy, ahogy Európában a Boccaccio és Chaucer leírásaiból ismert
fogadókban. Mindegy; a „településeken" nagyobb hatalom a képzelet, mint bárhol másutt.

Kik a vevõi, vendégei ezeknek a boltoknak, eszpresszóknak, szállodáknak? Már említettük: a

szamburuk, és az a néhány turista, aki a Rudolf-tó felé tart, s útjába esik a település. A
szamburuk mármost nem Baragoiban, hanem a szavanna elszórt falvaiban laknak; és ezek a
falvak nem ilyen átmeneti, rögtönzött bódékból állnak, hanem a maguk módján ésszerû
kunyhókból, vagyis olyanokból, melyeknek építését a természetes afrikai környezettel való,
sok száz éves kapcsolat szentesítette. Mindenesetre a kunyhó és a kunyhótól elválaszthatatlan
életmód archaikus ésszerûségét össze sem lehet hasonlítani a barakkok és az összetákolásukra
ösztönzõ fogyasztói világkép nyomorúságos ésszerûtlenségével.

Amikor a falu létfenntartási értékei összeütközésbe kerülnek a „település" csereértékeivel, a

falu marad alul. így aztán a szamburuk elindulnak kunyhóikból, míg össze nem futnak mind a
„településen", amelyen kívül más társadalmi központ már nincsen. Mit csinálnak ezek a
lándzsával fölfegyverzett, láncokkal és karkötõkkel teleaggatott, félmeztelen afrikai õslakosok
a „településen", amelyet a hindu kereskedõk nekik építettek fel? Vesznek és eladnak, vagyis
„cserélnek", ha tudnak; de költõpénz és áruba bocsátható portéka híján a még bátortalan,
kezdetleges idegenforgalom sugallta fogásokkal próbálkoznak.

íme a szavannák ártatlan fogyasztói viselkedésének egyik -- ahogy mondani szokták -- tetten
ért példája. Baragoiban a Land Roverrel egy eszpresszó elõtt állunk

* Vegyesbolt, (angolul)

74
meg, amely a kalózosan csengõ Jamaica Inn nevet viseli. Hideg italt természetesen nem
kapunk, nincs hûtõszekrényük. Aztán, amikor csalódottan elindulunk a kocsi felé, hirtelen
észrevesszük, hogy van ott valami, ami bõségesen kárpótol a csalódásért. Ezt a valamit úgy
hívják, hogy szépség. Egy szamburu lány, ott áll az eszpresszó tornácán a sok naplopó között,
mellette csúnyácska, szerény barátnõje, csak rá kell nézni, tökéletes gardedámja a másiknak.
A szép lány magas, nagyon magas, mint általában az idevalósiak; alakja olyan karcsú és
kecses, mint a pálmafa törzse, amelynek töve vékonyabb a csúcsánál. Párját ritkító külsejét
férfiasán keskeny csípõjének és ugyancsak férfiasán széles vallanak köszönheti. Kecskebõr
ágyékkötõt visel, derektõl fölfelé meztelen; két melle, távol egymástól, majdnem a hónaljánál,
maga az éppen hogy még éretlen tökély; legfeljebb tizenkét-tizenhárom éves. Egyik karját réz
karkötõk tokszerû sokasága borítja; a másikon nem visel karkötõt, csak egy vékony, kék
gyöngyláncot.

Melle csúcsától a nyakáig gúlaszerû gyöngygallér fedi a bõrét -- nagy gyöngy, kis gyöngy,
gyöngyöcske -; ez a gallér a vállát is eltakarja, s egészen az álláig ér, valahogy úgy, ahogy
Európában némely nagyon magas nyakú nõi bundák. A feje nílusi eredetre vall, homlokán és
fülében ékszerek, amit csak az vélhet barbárnak, aki nem látja ebben is az õsi Egyiptom távoli
üzenetét. Az arca zárt, és homloka miatt, amely úgy ereszkedik a szeme fölé, mint valami
sisakellenzõ, kissé vad; csillogás nyomatékosítja, hogy orrcimpája milyen széles; az ajka
vastag és duzzadt. Egyenesen, komolyan, ünnepélyesen áll, mint aki tökéletesen, ösztönösen
tudatában van, hogyan kell viselkednie a magafajta szépségnek. De nyilvánvaló, hogy nem
véletlenül áll a tornácon.

Amikor sietõs léptekkel visszaindulunk a Land Rover felé, két-három kisfiú utánunk is szalad,
és minden teketória nélkül felszólít, hogy fényképezzük le a lányt. Természetesen a fotózás
nem ingyenes, indítéka nem a mûvészetrajongás, vagy a saját képmás iránti sóvárgás; harminc
évvel ezelõtt lehetett volna így is fényképezni, de ma már nem. Bizony, fizetnünk kell a
képért, vagyis, más szóval, egy kis fogyasztói kapcsolatba vagyunk kénytelenek bonyolódni.
Barátom eleinte habozik- Afrikában õ nem egészen a fogyasztói kapcsolatokat keresi --, de
aztán elfogadja az ajánlatot. Végül is mi nem egy akármilyen szamburu lány festõi látványát
vásároljuk meg; mi érdekektõl mentes s valamiféleképpen elvont módon a szépség iránt
fejezzük ki tiszteletünket. Barátom elõveszi a fényképezõgépét, a kislány nyugodtan,
kiegyenesedve áll, ugyanolyan objektív mozdulatlanságba mered, mint a pálmafa törzse,
amelyhez alakja annyira hasonlít; aztán a fényképezõgép kattan s a lány elfojtott ember volta
boldog nevetésben tör elõ, miközben, markában az ötshillinges érmével, visszarohan az
eszpresszóhoz, hogy újra elfoglalja leshelyét a tornácon.

Baragoi után drasztikus hirtelenséggel megváltozik a táj. A dimbes-dombos, egyhangú, tágas

látóhatárú szavanna és a füves rétek helyett, amelyeken -- amint barátom mondja -- nem is
olyan régen még elefántcsordák kóboroltak, most két ellentét váltogatja egymást, úgyszólván
rendszeresen: hatalmas fennsíkok és sziklás hegyek, így hát utunk ritmusa is változatosabb
lesz: eszeveszetten robogunk a fennsíkokon, amelyeket az út nyílegyenesen szel át; aztán
fáradságos cikcakkokban fölfelé kapaszkodunk, majd ugyanolyan cikcakkosan leereszkedünk,
hogy egy újabb, szintén sima fennsíknak rugaszkodjunk neki, utána pedig újabb sziklás
hegyekre kússzunk fel.

Az út a fennsíkokon nagyszerû, sima, mintha aszfaltozva volna, de a hegyekben meredek

ösvénnyé változik. Csakhogy a fennsíkok egyre szikkadtabbak, homokosabbak, s hogy úgy
mondjam, monokulturálisabbak,

75
vagyis lassan már csak egyetlenegy fajta bokor milliónyi példánya borítja a talajt; a hegyek
meg mind csupaszabbak, zordabbak, s több rajtuk a repedés. Jó néhány ilyen fennsíkon és
hegyen kocsikázunk át úgy, hogy a folytonos ismétlõdés egyszersmind lassú, észrevétlen
rosszabbodással párosul. Vagyis szüntelenül úgy érezzük, hogy az út egy végérvényesen
ellenséges valami felé vezet; de egyelõre nehezen tudjuk elképzelni, milyen formát ölt majd
ez az ellenségesség: a Rudolf-tó egyelõre csak egy név.

Aztán az ellenségesség hirtelen nyilvánvalóvá lesz, arcot ölt. Egyszerre megszûnik az út

váltakozó ritmusa, és mi a tiszta káosz kellõs közepén találjuk magunkat. Itt már nincsenek
fennsíkok, nincsenek hegyek; bármennyire képtelenség is ilyet mondani egy ilyen, nagyon is
zsúfolt és tolakodó képû tájra, nincs itt már semmi, úgy értem, semmi felismerhetõ. De hisz
kimondatott már, hogy a semmi és a káosz rokon értelmû szavak.

A Rudolf-tó környéke valójában eléggé pontos képet ad arról, hogy milyen lehetett a világ a
föld és a mennybolt teremtése után, a Teremtés könyvének szavai szerint: „A föld pedig
kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén." Most már nem cikcakkosan vagy
egyenes vonalban megy a kocsi, hanem kanyargós, összevissza vonalban, s ezért, miközben
elõrehaladunk, folyton az az érzésünk, hogy eltévedünk. Körülnézünk, hogy eligazodjunk; s
már nem látunk mást, csak megkövesedett, megalvadt, fekete lávahullámokat egymás hegyen-
hátán, a tetejükön mozdulatlan, drámaian ágaskodó taraj; a hullámok között töredezett
magmával teli, mély szakadékok. Vulkanikus táj; jól látható, hogy évezredek során heves,
mindazonáltal mégsem elsöprõ rohamokban rengeteg kitörés ment itt végbe, s a kilövellt
anyagok ugyanolyan roppant összevisszaságban torlódtak egymásra, mint a viharos tenger
hullámai.

Ha az ember ilyen úton-módon jut el a Rudolf-tóhoz, még ma is elönti az úttörõ felfedezések

csípõs-kalandos hangulata. Két-három óra hosszat robogunk, vagy inkább keringünk ebben a
magmakáoszban a kíméletlen napsütéstõl lángoló égbolt alatt; végre, amikor két csillogó,
fekete, alvadt lávaoszlop között megpillantjuk az elõttünk elterülõ tó jade-zöld vizét, minket
is, akárcsak Telekit és a többi 1888-as fölfedezõt, elfog a kísértés, hogy kalapunkat a levegõbe
dobjuk, és felordítsunk: „Hip-hip-hurrá!"

Ez után az elsõ „fölfedezés" után bizony még vagy két óra hosszat robogunk kétségbeesetten
(mint aki azt hitte, megérkezett valahová, de aztán rájön, hogy tévedett), mígnem a tó,
amelyet állandóan látunk, lassanként teljesen elénk tárja egyhangú, szüntelenül ismétlõdõ
nagyságát. Hol egy kis öböl tûnik fel, hol egy víz fölé magasió sziklacsúcs, hol egy homokos
partszakasz, majd újra egy kis öböl, egy sziklacsúcs, egy homokos partszakasz.

E tóparti táj, bár egyre tágasabb, a zöld vízzel és a valószínûtlen fénytõl megvilágított parttal,
továbbra is az marad, ami, vagyis csupasz, kihalt, elhagyott. Egyetlen házat, kunyhót vagy
másfajta építményt se látni sehol; sehol egy bárka, csónak vagy tutaj a vízen. Ekkor más,
hasonlóan lakatlan és ellenséges földi tájak jutnak az eszembe, a sarkvidékek, amelyek
biztosan hasonlítanak ehhez, és már a nevük is a történelem elõtti névtelenségükre emlékeztet:
Ferenc József-föld, Peary-föld, Nyolcadik Frigyes-föld. Mert hát a Rudolf-tavat is azért hívják
így, mert az úgynevezett fölfedezés pillanatáig jóllehet évszázadok óta a turkanák területéhez
tartozott -- névtelen, tehát megnevezhetetlen volt.

76
V Lodge, misszió, falu

Loiangalani

A Rudolf-tó 320 kilométer hosszú és 25 kilométer széles; kisebbfajta tenger. De partjai és

egész környéke néptelen. Azért nevezem néptelennek és nem kihaltnak, mert -- igaz, nagyon
ritkán -- nemcsak struccokra, gazellákra vagy antilopokra bukkan itt az ember, hanem egy-
egy bottal és lándzsával fölfegyverkezett félmeztelen pásztorra is, aki kecskéit vagy teheneit
õrzi a lávamezõkön. De, mint említettem, ezek ritka esetek, s úgy meglepik az utazót, ahogy
az ellenkezõjük, egy népes város közepén egy teljesen kihalt utca is meglepné. S talán nem
fölösleges megjegyeznem, hogy a fennsíkjainak szépségérõl és egészséges klímájáról,
nemkülönben modern fõvárosáról oly híres Kenya területének kétharmad része, akárcsak a
Rudolf-tó környéke, lakhatatlan és teljesen vad vidék. Ez általában jellemzõ Afrikára, és
sohasem szabad megfeledkeznünk róla, ha a fekete kontinens elmaradottságáról beszélünk, és
összehasonlítjuk Európával.

A víz az életet jelenti; és a Rudolf-tó környékén azért olyan kevés az élet, mert nagyon kevés
a víz: legfeljebb két-három forrás akad akkora területen, mint fél Olaszország. A Loiangalani
oázis ezek közé a források mellé települt helységek közé tartozik; a tó délkeleti részén
amolyan elõretolt civilizációs helyõrség ez a pusztaságban.

Ide vezet és itt ér véget az út; van itt egy kis repülõtér a légi úton érkezõ turisták számára,
rádión vagy postán itt még érintkezésbe lehet lépni a külvilággal. Loiangalani után kezdõdik a
majdnem sivatagszerû szavanna, víz, utak, közlekedés, települések nélküli vidék.

Akárcsak Július Caesar Galliája, a Loiangalani oázis három részre oszlik: a lodge-ra, a
misszióra és a falura. A lodge: egynéhány elõre gyártott barakk s egy nagy, polinéziai
stílusban épült kunyhó; ebben van az eszpresszó és az étterem. Az oázis lombjavesztett, de
sûrû pálmaligetével olyan, mint minden oázis, mely a kíméletlen sivatag kellõs közepén
egyszerû örömöket nyújt: árnyékot és vizet. A forrás még keskeny, örvénylõ, sebes folyású
patakokat is táplál, apró halak rajai cikáznak a vízben. De a barakkokban, vagyis a szobákban,
sajnos, semmi öröme sincs az embernek. A loiangalani lodge szegényes, nem lehet a maralali
vagy a Mara Masai-i luxus lodge-okkal egy napon említeni. A rozoga ágyak billegnek; a
matrac olyan vékony, mintha pokróc volna; amikor a szekrény ajtaját kinyitom, rám dõl az
egész szekrény; a kis asztal nem hajlandó nyugton a helyén maradni, miközben írok rajta, így
hát inkább lemondok az írásról, amit egyébként is lehetetlenné tesz a katasztrofális éghajlat;
anyaszült meztelenül ledõlök az ágyra, a szaunahõségben, amelyet nem hûsít légkondicionáló
berendezés.

Idõnként fölkelek, bemegyek a fürdõszobába, lezuhanyozom; de a víz nemigen frissít fel,

olyan meleg, mint a leves. Nincs más hátra, mint mozdulatlanul feküdni; tekintetemet
valamilyen tárgyra szegezem, például a kipakolatlan bõröndömre, amelybõl a szoba sarkában
úti holmim néhány darabja kilóg, rá a megviselt, foltos linóleum padlóra; esetleg olvashatok
is. Az olvasás Loiangalaniban jólesõ, bár kissé kolonialista színezetû elégedettséggel tölt el.
Tûzforró sivatagban vagyok, az itteni bennszülött törzsek kultúrájából hiányzik az írásbeliség;
ha úgy találomra elõveszek egy könyvet abból a néhány kötetbõl, amit magammal hoztam
Európából, tudom is én, Virginia Woolf Orlandó-ját vagy Nietzsche tanulmányát Deleuze-
rõl, akkor az a mindmáig stendhali öröm fog el, hogy a happy few* igenis kolonialista
rétegéhez tartozom. * Boldog kevesek, (angolul)

77
Az is öröm, ha esik, s hallgatom, hogy kopognak az esõcseppek a bádoglemez tetõn; a
bepárásodott ablaküvegen át figyelem a heves felhõszakadást, amely rázza, tépi a banánfák
nagy, törékeny leveleit. Gyakrabban vár rám, miután egész nap forgattunk az ötvenfokos
napsütésben, az ebéd és a vacsora mindig valami jóval kecsegtetõ és mindig kiábrándító
pillanata. Kapunk valami elfogadható ételt: ez az illúziónk; de már elõre tudjuk, hogy máris
jön a kiábrándulás, mihelyt a nagy kunyhó éttermében asztalhoz ülünk, és étlap híján faggatni
kezdjük a soros pincért.

-- Megjött a teherautó az élelmiszer-szállítmánnyal Nairobiból? Nem jött meg? És mikor jön

meg? És a repülõgép? A repülõgép se jött meg? Pedig maga tegnap azt mondta, hogy megjön.
Nos, mit tud adni nekünk? Fõtt pontyot? Vagy rántot sügért? Vagy kecskesültet? Nem volna
esetleg két tojásuk? Nincs tojás? Akkor adjon valami húst, csak ne kecskehús legyen. Hús
sincs? Hát krumpli, krumpli csak van? Az is elfogyott? Akkor hát mit tud adni nekünk?
Pontyot, sügért, kecskét? Ugyan, mondja már meg, miért olyan ízetlenek a Rudolf-tóból
kifogott halak? Mintha fõzés elõtt jól megmosnák õket vízzel és szappannal. Na, hozza azt a
fõtt pontyot. És hozza azt a fogpasztaszerû majonézt is, amit úgy kell kinyomni a
sztanioltubusból.

A misszió lapos területen fekszik, nagy, patriarchális fák árnyékában, nem messze a lodge-
tól. A misszió szobáiban a vidéki olasz katolicizmus kissé szomorú hangulata árad: a
legutóbbi négy pápa fényképe, szentek olajnyomaton, feszületek, virágdíszes viaszosvászon
terítõ az asztalon, kemény kanapén és kemény székeken folytatott karótnyelt beszélgetés, a
kezünkben teáscsésze. Odakint nagyon meleg van, mint mindig; de ezek a tiszta és kicsit
csupasz szobák szinte hûvösek. Az ablakon át az udvarra látok, a fákra, a fészerekre, ahol a
misszió autói parkolnak: egy Land Rover, egy kombi, egy teherautó.

Sok mindenrõl beszélgetünk; de kénytelen vagyok megállapítani, hogy a misszionáriusok

másképpen beszélnek az afrikaiakról, mint a turisták a lodge-ban: a papok hanyag és szinte
tartózkodó családiassággal, mint akiknek ez a téma már jó ideje nem jelent újdonságot; a
turisták viszont kíváncsian és szinte álmélkodva.

A templom is ott van a közelben a fák alatt. Az Afrikában általános mintához híven csupán
egyetlen hosszú, keskeny hajóból áll, a teteje féloldalasán lejt. Az ablakok keskenyek és
nincsenek beüvegezve; a vaskos, új padok sora egészen a félkör alakú apszisig nyúlik, elõtte a
négyszögletes oltár, rajta a szertartásokhoz szükséges eszközök és trópusi virágok. A
vasárnapi misére javarészt csak nõk mennek el; jól megtermett anyák rövid szoknyában és
szûk blúzban, melybõl akár a mise legemelkedettebb pillanataiban is egyszerre csak
kibuggyan a mellük, és megszoptatják falánk csecsemõjüket; atlétatermetû, magas, karcsú
lányok kecskebõr ágyékkötõben, keblükön szoros kendõvel; öregasszonyok, köztük néhány
vak; aki lát, úgy vezeti a világtalant, hogy mindketten megfogják egy bot két végét. Férfiak is
részt vesznek a misén, fura, hogy most nincs ott a lándzsa a kezükben, külsejük egyáltalán
nem harcias, trikót és nadrágot viselnek.

A mise meglehetõs összevisszaságban zajlik, a hajóban gyerekek szaladgálnak, a nõk jobbra-

balra nézegetnek, fecsegnek, a férfiak igyekeznek a pap szavaira figyelni, aki szuahéli
nyelven beszél. De amikor éneklésre kerül a sor, felébred a közösségi szellem, amely
Afrikában mindig erõs; mindnyájan énekelnek, s nagyon jól énekelnek az oltár mellett
elhelyezett dobok tompa, diszharmonikus hangjára. Kell ennél több? Amikor a mise véget ér,
a tömeg kitódul a templomból, és szétszéled az udvaron, a mangófák árnyékában a vasárnapi

78
békesség hangulata árad szét, s az ember azt hinné errõl a néprõl, hogy õsidõk óta a vallásban
keresett és talált megnyugvást. De hát ez nem egészen igaz. Még egy éve sincs, hogy a
turkanák, akik most oly békésen álldogálnak a templom elõtt, szokott zsákmányoló portyájuk
során lemészároltak hatvan pokotot, egy másik törzs fiait, akik szintén a Baringo-tó körül
tanyáznak.

Végül, íme a falu. A Rudolf-tó környéke kétségkívül a világ egyik legkevésbé lakható vidéke:
a lapos, csupasz, fekete lávakõpartokra egyetlen fa se vet árnyékot: a nap hajnaltól alkonyaiig
merõlegesen tûz le odaföntrõl, nincs menekvés elõle. Ha az ember megpillantja ezeket a
kietlen partokat, elõször arra gondol, hogy szerencsétlenség és igazságtalanság ide születni, és
mindenki, aki ide született, mihelyt teheti, menekül innen. Ám errõl szó sincsen. Beszéltem
két-három emberrel, aki már járt Nairobiban, s valamennyien azt mondták, hogy nagyon
rosszul érezték magukat a városban, alig várták, hogy visszatérhessenek a Rudolf-tó geológiai
poklába. Persze ragaszkodásuk katasztrofális szülõföldjükhöz mégsem eléggé erõs hozzá,
hogy megváltoztassa falvaik átmeneti, nomád jellegét, ahol élnek, vagy inkább harcolnak az
életben maradásért születésüktõl halálukig.

A tó partján, összevissza, mintegy véletlenül lepottyantott hatalmas batyuk sora, amelyeket

úgy-ahogy, ügyetlenül burkoltak pálmafalevelekbe, és kötöztek össze pálmafarosttal: ilyennek
látja az ember Loiangalani faluját. Amikor ezek között a batyuk között járok, gyakran
fölmerül bennem a kérdés: vajon milyen lehet annak az embernek a világképe, aki egy ilyen
reménytelen, ilyen sivár helyen születik és cseperedik fel. Ha igaz -- s azt hiszem, igaz --,
hogy a környezet 'döntõ hatással van az ember világképére, akkor úgy gondolom, hogy
ezeknek a turkanáknak, elmolóknak, szamburuknak a világképe az emelkedettség és a
pesszimizmus keveréke, ami egy Lucretiustól vagy egy Leoparditól sem lett volna idegen. De
aztán tovább elmélkedek, s rájövök, hogy a környezet valószínûleg másképpen hat:
önmagával, azaz a környezettel való azonosulásra késztet, eladdig, hogy valamiképpen az
ember is a temérdek titokzatos és mégis normális környezeti jellegzetesség közé sorolódik.

Ebben a felismerésemben erõsít meg az, ahogyan a falu lakói az emberi és az állati élet három
nagy feladatát: a létfenntartást, az alvást, a játékot megoldják. Ami a létfenntartást illeti,
figyelemre méltó az a sajátosság, hogy egy halban nagyon gazdag tó partján, ahol szigonnyal
is, hálóval is lehetne halat fogni (csak az elmolók halásznak, számuk nem haladja meg a
száznegyvenet), a turkanák nem halászok, hanem pásztorok, vagyis úgyszólván nem vesznek
tudomást a halról, tejen és véren élnek (amit, hogy úgy mondjam, közvetlenül az állat ereibõl
szívnak ki, azután tejjel elkeverik), meg egy kis kölesen, s néha kecskehúst is esznek. Ami az
alvást illeti, a kör alakú kunyhókról s a falu lakóinak meztelenségérõl óhatatlanul az jut
eszembe, hogy a turkanák szinte naponta visszatérnek az anyaöl meleg és oltalmazó
közösségébe; mellesleg talán ez magyarázza a falusiak osztatlan derûjét és vidámságát: ezek
az emberek összhangban élnek a valósággal. De a játékukon, vagyis azon, ahogyan játszanak,
érdemes mélyebben elgondolkozni. A játék a Rudolf-tó partján, akárcsak majdnem mindenütt
Afrikában, a tánc. Telihold idején éjszaka a falusiak valamennyien kijönnek kunyhójukból, és
a közelben egy mûvelésre nem fogott réten gyûlnek össze. A sötétségben, amit a hold alig
világít meg, nem könnyû megfigyelni õket tánc közben. De vettem a fáradságot, minden este
fürkésztem e titokzatos táncmezõk sötétjét, s így végül meglehetõsen pontos képet tudtam
alkotni, ha nem is az ösztönrõl, ami táncra sarkallja õket, de legalább arról, hogy mi
mindenben nyilvánul meg ez az ösztön. A megnyilvánulás formáiban az ösztönök
kirobbanása nagyobb szerepet játszik, mint a mûvészet: az Afrika-szerte jól ismert egyszerû
hangszereket (dobokat, balafonokat) se használják, csupán tapssal és közös kiáltozással adnak
ütemet a táncnak.

79
Tulajdonképpen csak két táncfigurát láttam a turkanáknál: az ugrálást és a körtáncot. A
táncosok vagy egymással szemben állva ugrálnak, igyekezve a lehetõ legmagasabbra
szökkenni; vagy megfogják egymás kezét, és táncos füzért alkotnak, s mintha ilyenkor is arra
törekednének, hogy fölemelkedjenek a földrõl, és a levegõben lebegjenek. Mindez, amint
említettem, holdfényben játszódik le, valamiféle, hogy úgy mondjam, testi összhangban.
Hirtelen, majdhogynem véletlenül kezdõdik a tánc, aztán heves tombolásba csap át, majd
váratlanul abbamarad. Szünet következik, mindenki suttog, fecseg, érthetetlen zûrzavar
támad, de utána megújult lendülettel folytatják a táncot. A holdfény a sötétségben elmélyült,
ihletett arcokat világít meg: csukott szemeket, feszes arcizmokat. Néha történik valami
kellemetlenség -- például, emlékszem rá, egy alkalommal az egyik fiúra rájött a
nyavalyatörés, elkezdett ordítozni, és vonaglott a földön; másutt ez véget vetne a táncnak, itt
viszont beleilleszkedik, beleépül a táncba. Másfelõl, s ez talán a játékösztön tánccal való
kifejezésének legjellegzetesebb vonása: a gyerekek részvétele, nagyon kicsi gyerekek is
tanulgatják az ugrálást és a körtáncot, mintha tudnák, hogy a jövõben a tánc ugyanolyan
szükséges és fontos eleme lesz életüknek, mint az étel és az alvás.

80
VI A krokodil halála

Loiangalani

Hajnalodik. Amikor Elmolo Bay-hez érünk, az öblöt még homályba borítja a föléje magasió
szikla, melynek szögletes, asztalszerû formája mintha emberkéz mûve volna: kastély,
sziklavár, erõdítmény. A komor árnyék hangsúlyozza a hely félelmetes csupaszságát; a part
lejtõjén sehol egy fa, sehol egy fûszál, mindenütt csak fénylõ, fekete, töredezett láva. A jade-
zöld, mozdulatlan vizet egy pillanatra megborzolja valami fuvallat. Az öböl túlfelén szirt
nyúlik a magasba, mellette egy sor furcsa, világos színû szikla: olyan, mint egy elszenesedett
ökörállkapocs, még mindig fehéren vicsorgó õrlõfogakkal.

A part körül az elmolók otromba, rozoga kunyhói láttán rég kihalt, õskori madarak hatalmas,
elhagyott, szétesett fészkei jutnak az eszembe. De ez csak látszat: a kunyhókban emberek
laknak. Az autókürt hangjára sorban kikászálódnak belõlük a férfiak, a nõk, a gyerekek. A
férfiak összeterelik az éjszakára a kunyhók körül a szabad ég alatt hagyott kecskéket; a nõk
korsóikkal vízért indulnak a tóhoz; anyaszült meztelen gyerekek rohannak felénk ordítozva.

Fel kell vennünk a kocsira hat moran-t, vagyis harcost, velük együtt megyünk
krokodilvadászatra. Miközben a harcosok készülõdnek, leszegett fejjel sétálok a tóparton. A
talaj köves, tele van szórva a helyben kifogott és elfogyasztott halak maradványaival, hosszú,
tisztára rágott gerincekkel, hatalmas, pikkelyes fejekkel, nagy, sarló alakú farkakkal. A
levegõben idõnként, a szélirány változása szerint, rothadó halak bûze érzõdik. Jókora sirályok
szálldogálnak a fejem fölött, a közelemben leereszkednek, a tó döglött lakóinak tetemét
csipegetik. Hol vagyok, kérdezem magamban, Afrikában, a Rudolf-tó partján, vagy a Halevõk
mitikus, homéroszi országában? Mindenesetre a mai nap ünnep az elmolók számára, a
mindennapos halevés helyett, amitõl többek között angolkórt kapnak, kihullanak a fogaik, és
meggörbül a lábuk, ma krokodillakoma lesz; ez az állat szent, mert meg lehet enni, és azért
lehet megenni, mert szent.

No de nézzük a harcosokat. Lándzsákkal és szigonyokkal fegyverkeztek fel; felsõtestük és

lábuk meztelen; társadalmi rangjukat a koponyájukon és a homlokukon vöröslõ vérszínû
okker jelzi. Hatan vannak, közülük öten személyenként már legalább száz krokodilt
mészároltak le, a hatodiknak, a legfiatalabbnak viszont ez lesz az elsõ krokodilja. Külsõre
harciasak, de nyugodtak; nem véres portyára, hanem társadalmi, rituális eseményre
készülõdnek.

öt harcos beszáll a Land Rover hátuljába, ami a lándzsáik miatt eléggé kényelmetlen, mégis
örülnek neki, hogy ezúttal nem csónakon kell közlekedniük. A hatodik elöl foglal helyet,
köztem és a sofõr között. A Land Rover nekivág a part körül kanyargó útnak. Kis idõ múlva
megkérdezem szomszédomat, vannak-e errefelé oroszlánok.

-- Hogyne volnának.

-- És vadbivalyok?

-- Hogyne volnának.

81
Szinte a nyugtalanító válaszok cáfolataként Poussin vagy Giorgione ecsetjére méltó, idilli kép
tárul elénk: nagy, ernyõ alakú akácfa sötét árnyékában fehér kecskenyáj legel, a pásztor a
fatörzsnek támaszkodva a földön ül; elõtte két nõ áll, beszélgetnek. Ám egykettõre feledésbe
merül ez az idilli kép. A látóhatár szélén szénfeketén csillogó, cukorsüveg formájú hegy
magasodik rettentõ baljóslatúan. Kérdésünkre azt a választ kapjuk, hogy a hegy neve Forr, és
szent hely, amibõl egyébként oly sok akad Afrika e tájain.

Másfelõl a hegy számunkra is, mondhatni, szimbolikus jelentõségû: ott ér véget az út, ott
kezdõdik a szavanna, ahol már se utak, se falvak, se kutak nincsenek; vagyis a hegyen túl a
régi térképek egyik fehér foltja terül el; a geográfusok ezekre mondták rá, sommásan, hogy ott
oroszlánok vannak.

Harcosaink szerint tényleg vannak ott oroszlánok, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a
cukorsüveg alakú hegyen túl véget ér az a kapcsolatrendszer, ami nem a félelmen alapul, s
amit emberi társadalomnak szoktak nevezni; és megkezdõdik a természetes, vagyis a félelmen
alapuló kapcsolatok rendszere.

Úgy vélem, a félelem igazi jelentését már a maszájok szavannájával kapcsolatban leírtam: a
fûben a lehetõ legnyugodtabban néhány zebra legelészik; egy akácfa árnyékában egy csapat
oroszlán szunyókál. Minden csupa derû, nyugalom, csend, béke. De tudtam, azazhogy nagyon
is éreztem, hogy ha csupán egyetlenegy oroszlán is feláll, az egész zebranyáj vágtatva
menekül. Tehát ez a béke csak látszólagos volt, tehát a zebrák és az oroszlánok közötti
valóságos viszony alapja kíméletlen agresszivitás egyfelõl, eszelõs rémület másfelõl.

Még vagy tíz kilométert megyünk, Land Roverünk kerekei törnek utat a szavanna füvében; a
tópartot figyelve tájékozódunk, a csillogó, zavaros víz, tõlünk balra, hol eltûnik, hol újra
elõbukkan; azután egyszer csak kirobban a vadászat drámája.

A Land Rover megáll egy magaslat tetején, ahonnan kilátás nyílik a tópart egyik hosszú
szakaszára; a hat elmolo harcos leszáll a kocsiról, szemügyre veszik a tó szegélyét, majd
rövid, izgatott párbeszéd után máris rohannak a homokos part felé. A stáb megragadja a
felvevõgépet meg a többi kelléket, és fut a harcosok után. Jómagam ettõl el vagyok tiltva,
tetejében semmi kedvem hozzá, hogy lélekszakadva velük loholjak, így hát magamra
maradok.

Leveszem a cipõm, feltúrom a nadrágom szárát, és mezítláb, kezemben a cipõmmel elindulok

a parton. A fekete homokpart csúnya, szûk és köves, a szegélye csupa törmelék, olyan, mintha
rohadna, a bágyadt hullámok nem vernek tajtékot, elhalnak a lábamnál, valami túltöltött
tartályból kibuggyanó, tisztátalan lére emlékeztetnek. Idõnként kiszáradt folyómedrek
homokos legyezõje nyílik szét elõttem; ilyenkor óvatosan lépdelek, többé-kevésbé
süppedékes lehet egy-egy homokréteg, érzem a talpammal.

Egyszer csak egy nagy pocsolyához érek, a víz a térdemig ér, undorító, meleg, és tele van
nyálkás algákkal; nyálkás és undorító a fenék iszapja is, csúszkál és ragad benne a lábam.
Meg aztán a tüskék is veszélyesek lehetnek. Ezen a majdnem sivatagi vidéken még a
legkisebb bokor is teli van hosszú és hegyes, zsákvarró tûre emlékeztetõ tövissel; a talaj is
csupa tüsketörmelék, és a pocsolyák iszapjába temetkezve is tövisek leselkednek a lábamra.
Egy hosszú, vastag tüske bele is fúródik a sarkamba, idõbe telik, mire sikerül kihúznom.
Amikor végtére fölegyenesedem, megpillantom az elmolókat: lándzsával a kezükben
rohannak odalenn a parton. Mintha térben és idõben nagyon távol volnának tõlem, akárcsak

82
az õskori barlangrajzfigurák, de valójában csak két kilométernyi távolság választ el tõlük. No
és a stáb? Talán lemaradtak az eszeveszetten rohanó elmolók mögött, és valami kiugró parti
szirt eltakarja õket a szemem elõl.

Viszontlátván az elmolókat, talán a lándzsák látványának sugallatára, a halál jut az eszembe.

Természetesen a krokodil halála. Felötlik bennem, hogy a negyvenfokos napsütésben, e vad
kietlenségben azért loholok én itt feltûrt nadrágszárral, cipõm a kezemben, hogy láthassam,
hogyan hal meg egy ocsmány és veszedelmes, de mégiscsak eleven lény. Hol van most a
krokodil? Mit csinál? Talán már ki is múlt? Vagy az elmolók lándzsadöféseitõl éppen a végét
járja? Vagy, s ez valószínûbb, az elmolók még nem verték fel, és a krokodil félig tátott szájjal
és félig lehunyt szemmel mozdulatlanul fekszik a parton, hogy -- lévén hidegvérû hüllõ
-feltöltse magát meleggel, erõt adó napfénnyel? Sajnálom a krokodilt, de a halál gondolata
felülkerekedik a krokodilon, és rátelepszik az egész valóságra.

Ott van, énrajtam kívül, a tájban, amelyre dermedten rátelepszik valami fenyegetõ katasztrófa
elõérzete; és ott van bennem, a haldokló állattal való, szorongó azonosulás érzésében. Aztán
eszembe jut, hogy az elmolók szerint abba, aki végez a krokodillal, hosszú idõre beköltözik a
megölt krokodil lelke; s hirtelen mintha megérteném, hogy talán az engem körülvevõ vad
kietlenség késztetett rá, hogy akárcsak az elmolók és a többi úgynevezett primitív nép,
önkéntelenül a krokodillal való azonosulás révén próbáljam meg visszanyerni lelki
egyensúlyomat, amelyet már-már felborulással fenyegetett a halál.

A krokodil nem napozik a parton; de kimúlni sem múlt még ki, sõt. Újabb szirthez érek,
átmászom rajta, s ekkor az egyik dûne tetején hirtelen megpillantom a stáb tagjainak égre
rajzolódó sziluettjét. Lefelé néznek valamire, ami a dûne alján történik. Gyors léptekkel
megindulok, fölkapaszkodom a dûne lejtõjén. Most már képes vagyok rekonstruálni a
vadászat elsõ szakaszát, aminél nem voltam jelen: az elmolók rajtaütöttek a krokodilon a
tóparton, és arra kényszerítették, hogy fölmásszon a dûnére, bár az állat nyilván inkább a tóba
igyekezett volna. Errõl tanúskodik a dûne homokos lejtõjén az a széles, hatalmas, simán
kanyargó nyom, amit a csúszómászó teste hagyott maga után, s mellette végig kétoldalt
karmainak a rajzolata. Amikor felérek a dûne tetejére, én is lenézek, s olyasmit pillantok meg,
amire nem számítottam: a dûne tövében kis lagúna van.

Az elmolók a lagúna partján állnak; négyen kemény kézzel tartják a köteleket, amelyek az
állat testébe már beleszúrt szigonyok végéhez vannak kötve, ketten fölemelt lándzsával
készülõdnek rá, hogy a hüllõbe döfjenek. Az élõ, de sebesült krokodil szinte teljesen elmerül a
vízben, és vadul rángatózik.

A szigonyokkal összeszurkált krokodil nem akarja, hogy kivonszolják a vízbõl, s még

kevésbé akar elpusztulni; vonaglása fura átváltozásokat hoz létre. A víz dühödten
bugyborékol; a nagy, tajtékzó örvénylésben hol egy sárkány tüskés pikkelyû háta, hol egy
hegyes, fûrészfogakat villogtató fej, hol egy vaskos, erõs, háromszög alakú farok tûnik fel. De
az állat vergõdése a víznek is állati jelleget ad, amelyben az állat vonaglik.

így hát a tajtékos hullámok is megannyi pikkelyes, sárgászöld színû krokodilnak rémlenek.
Amikor egy nagyobbfajta hullámlöket ott fedi föl a hüllõ fejét, ahol épp a legkevésbé vártam
volna, önkéntelenül arra gondolok, hogy a krokodil eszelõs rángatózása révén
megtöbbszörözõdik, valahogy úgy, mint Ballá közismert képén a futurista kutya, tehát az a
benyomásom támad, hogy nem egy, hanem két vagy három krokodil van a lagúnában.

83
Már félig kinn van a vízbõl, az összetaposott, iszapos parton, a pofáját a torkán átfûzött
kötéllel húzzák kifelé, a farka még a vízben. A szeme kinyitva, tekintete üveges, de nem üres.
Azt mondhatnám, ugyanolyan személytelen, mint a felvevõgép objektívje, amelyet az
operatõr rászegez. A haldokló krokodil is fényképezi az operatõrt, miközben az operatõr õt
fényképezi.

A végkifejlet akkor következik be, amikor az egyik elmolo vadász -- akár a halál fekete
angyala – fölemeli lándzsáját, és nyugodtan célozva, többször beledöf a krokodil tarkójába.
Vér ömlik a fûre, vörösre festi a lagúna vizét. A krokodil még rándul egyet-kettõt, aztán nem
mozdul többé. A vadász a biztonság kedvéért belekotor egyik ujjával a sebbe, és
meggyõzõdik róla, hogy valóban átdöfte az agy velõt, majd int egyet, erre mind a hat elmolo
megmarkolja a kötelet, és kihúzzák az állatot a szárazra.

Visszafelé úton a Land Rover tetejére kötözött krokodil egyik mancsa lelóg, rá a mellettem
levõ ablakra, s az út zökkenõinél mintha csak azért zörgetné az üveget, hogy fölhívja magára
a figyelmemet. Végül is szemügyre veszem, és akkor látom csak, hogy egészen olyan, mint az
emberi kéz. Nagyon kicsi, öt ujja van, az egyik a többinél rövidebb: hüvelykujj is lehetne.
Olyan, mint egy középkori lovag zöld és sárga pikkelyes kesztyûbe bújtatott keze; a pikkelyek
olyan csodálatosan illeszkednek össze, hogy a lehetõ legnagyobb védettséget a lehetõ
legnagyobb mozgási lehetõséggel egyesítik. Miért kopogtat az üvegen ez a kicsi páncélozott
kéz? Talán azért, hogy megkérjen, emlékezzem meg róla, ha majd elmesélem a krokodil
halálát, íme.

84
VII A pókotok között

Baringo-tó

Dél van, fölöttünk az az iszonyatos afrikai égbolt, amely se nem kék, se nem felhõs, hanem
vakfehér, s a nap úgy sárgállik át rajta, mint köpet a cementjárdán. Egy nagy csónak orrában
ülök, ezzel lehet átkelni a Baringo-tó szigetérõl -- ahol egy lodge komfortos sátrában töltöttem
az éjszakát -- arra a sötét, sûrû bozótos partszakaszra, ahol a pókotok élnek. A csónak sûrû,
sárga vízen siklik; a tó tükre halványan csillog, messzi partjain a hegyek forró gõzbe
burkolóznak.

Közben az az angol fiatalember, aki kalauzunk lesz a pókotok között, elmagyarázza, hogy ez
a népcsoport rendkívül fejletlen. Például nincsenek közös falvaik, csak három-négy kunyhót
számláló településeik vannak, s ezeken csak egy-egy család él. Méghozzá nem nagycsalád,
vagyis klán, hanem csupán egy-egy patriarchális család: férj, feleség, gyerekek. És hol
gyûlnek össze a pókotok, ha nincsenek közös falvaik? Angolunk tétován széttárja a karját,
mintha azt mondaná: bárhol és sehol.

És mi az oka megközelíthetetlenségük hírének? Újabb tétova mozdulat: valójában nem

megközelíthetetlenek; de nagyon egyszerû emberek, s ráadásul nem beszélik sem az angolt,
sem a szuahélit; a pókot nyelvet meg ugyan hányan beszélik? Õ, igaz, beszéli, de ennek az a
döntõ oka, hogy itt született a Baringo-tó partján. Természetesen a felesége is beszél pokotul,
de az õ esete igencsak sajátságos; az asszony nyelvész, s ezt a különleges nyelvet akarja
tanulmányozni. No de hát a nyelvük ismerete nélkül hogyan is lehetne megközelíteni efféle
egyszerû embereket?

Megnézem az angolt. Atlétatermetû, szõke, egyszerre sportos és ernyedt kinézetû fiatalember,

meglátszik rajta, hogy nem véletlenül született a trópusokon. Mézszõke, dús hajjal borított
feje kissé félrebillen, derékig meztelen; égszínkék szemmel hunyorog a nap vakító
visszfényébe. Izmos karján szõke szõrzet csillog, idõnként igazít egyet a kormányon. Mintha
az angolok „akaratlan" kolonializmusának megtestesülése volna.

Az esetek java részében ez a hatalomra cseppet sem törõ magatartás talán csak látszólagos
volt, vagy az egyéni önérvényesítés ugyanoly erõs akarata helyettesítette amúgy is. De ki
tudja, hogy áll a dolog kalauzunk esetében? Van-e akaratlanabb gesztus annál, hogy valaki
egy bizonyos helyen születik és nem másutt?

Partot érünk. A sekély vízbõl vékony szálú, zöld füvek meredeznek, a fûszálak között hosszú
lábú és hosszú csõrû, ünnepélyes madarak körvonalai. A nagy csónak addig siklik, míg rá
nem fut az iszapos partra; kiszállunk, az angol máris megindul elõttünk egy szûk, kígyózva
kanyargó ösvényen, ahol két akadály nehezíti az utunkat: az ingatag kövek, amelyekben
folyton megbotlunk, és a tüskék. Az ösvényre ráhajló ágak hosszú, vaskos, fekete tövisei
mozgékony, de könyörtelen kerítést alkotnak.

Ha két ujjal megfogok egy ágat és félrehajtom, visszaüt, belém akad és megszúr; ha viszont
feltolom a többi ág közé, és meggörnyedve igyekszem elõre, azon kapom magam, hogy egy
másik ág gabalyodik a hajamba, karcolja végig a koponyámat. Különben csak körül kell
néznem, s megállapíthatom, hogy az egész bozótos hegyes tüskékkel teletûzdelt ágak egymást

85
keresztezõ sokasága: azok az úgynevezett spanyollovasok jutnak errõl eszembe, amelyeket az
elsõ világháborúban a lövészárkok elõtt helyeztek el.

Közben a nap, ameddig a szem ellát, mindenen átsüt; hogy is lehetne másképp? A tüskéknek
nincs árnyékuk, így ballagok görnyedten a tüskék és kövek között, a nap a nyakszirtemre tûz,
s én mindvégig azon igyekszem, hogy ne nézzek körül, mert hiába szokás mondani, hogy
mindent a szemnek, ha egyszer én minden pillantásnál azt érzem, hogy szemem a szó szoros
értelmében szenved, menekül a valóságtól, vagyis szeretne nem látni.

Kõrõl kõre, tüskés ágtól tüskés ágig lépkedünk, mígnem végre hézag nyílik a fák közt: nagy-
nagyjóindulattal tisztásnak lehetne nevezni. Rozoga, félig összedõlt, látszólag lakatlan kunyhó
áll rajta. Tûz nyoma látható a fehér hamuban, néhány megszenesedett, fekete fadarab. Három-
négy nõ ül a földön. A fák között itt is, ott is lándzsájukra támaszkodva férfiak álldogálnak,
szintén három vagy négy. Ezek a férfiak és ezek a nõk a pókotok. Elsõ látásra, mivel
hozzászoktam a Rudolf-tó körül tanyázó, rendkívül szép szamburukhoz és turkanákhoz, a
pókotok lehangoló hatást tesznek rám. Tömzsiek, zömökök, hasuk, mellük, fenekük vaskos,
aránytalanul nagy; gerincük görnyedt, lábuk vékony és izmos.

Arcuk profilból olyan, mintha belapították volna, szembõl meg furcsán szabálytalan, de nem
érdekesen szabálytalan, hanem csúnyán. Ugyanolyan díszeket viselnek, mint a turkanák és a
szamburuk; ám az említett két törzs asszonyait és lányait a láncokból fûzött, mellüktõl állukig
érõ különleges tornyok függõlegesei magasabbnak és karcsúbbnak mutatják, ezek a pókot nõk
viszont vízszintes nyakékeket hordanak: megannyi tányér, azon kínálgatják nyájas, elõreugró
alsó állkapcsú fejüket. Úgy rémlik, a bõrük is sötétebb, mint a turkanáké és a szamburuké;
talán tévedek, de köztudott, hogy a szépség felderít és sugárzik.

Ahogy így elnézem õket, hajlok rá, hogy igazat adjak az angolnak. Valóban, mire is jutnék
tolmács nélkül ennyire „egyszerû" emberek között?

Az angol olyan otthonosan álldogál a vad, trópusi tisztáson a lándzsával fölfegyverzett,

kifürkészhetetlen hangulatú harcosok között, mint aki jól ismert helyen, meghitt társak között
van. Mosolyogva, türelmesen, közönyösen, mint amikor egy felnõtt kedvetlen és idegenkedõ
gyerekeket igyekszik valami szokatlan játékra rábeszélni, halkan, a saját nyelvükön beszél a
pókotokhoz. A harcosok nem változtatnak testtartásukon, amikor válaszolnak neki.
Lándzsájukra támaszkodva néhány nehézkes és bizalmatlan szóval felelnek, valami
tartózkodó tétovasággal. Mintha nem arról volna szó, hogy nem fogadják el az angol ajánlatát,
hanem inkább arról, hogy még nem értik, miért kellene elfogadniuk.

A tisztás közepén álló tolmács és körülötte, a fák alatt tétlenkedõ harcosok egy ideig még
tárgyalnak egymással, közben a nõk üldögélnek a földön, mi pedig a kunyhó mellett húzzuk
meg magunkat, mivel az egész tisztásnak ezen az egyetlenegy pontján van némi árnyék.
Annak, aki már részt vett hasonló megbeszéléseken, igencsak fura tárgyalás ez. Az afrikaiak
általában szeretnek tárgyalni; kedvezõ alkalomnak tartják önmaguk kifejezésére,
személyiségük érvényesítésére. A pókotok viszont nem mutatnak efféle társadalmi
hajlandóságot, megerõsítvén így a megközelíthetetlenségükrõl elterjedt híreket.

Végül mégis létrejön az egyezség. Az angol már nem törõdik a mogorva, közönyös
pókotokkal, és bejelenti, hogy egy bizonyos összegért megnézhetjük az egyik fõnök
kunyhóját, s utána jelen lehetünk a táncnál. Miközben a tolmács beszél, a pókotok
kifejezéstelen tekintettel néznek ránk, mintha nem is látnának bennünket. Nem kell túlságosan

86
sokat fizetnünk, de ha hozzáadjuk azt az összeget is, amit az angol kap a közvetítésért, akkor
-- gondolom én -- a pókotokkal való találkozás utunk egyik legköltségesebb állomása. De
nem ez a fontos. A lényeg az, hogy úgy látszik, sem az angol, sem a pókotok nincsenek
tisztában vele: az effajta fizetségek valamiképpen a kulturális hitelesség végét jelképezik. Egy
kultúra addig hiteles, ameddig nem lehet hasznot húzni belõle; vagyis addig, míg kifejezésbõl
közléssé nem lesz.

Mindenesetre megint útnak indulunk, hogy megnézzük a pátriárka lakhelyét. Megint az

ösvényen lépdelünk tehát, a tûzõ napsütésben, a szúrós tüskék között, lábunk alatt az ide-oda
gördülõ kövek. Utunkba egy-két újdonság is kerül: egy elcsavargott kis teve úgy néz ránk,
mintha azt kérdezné, vajon mi vagyunk-e gazdái; egy meglehetõsen ellenszenves,
öntöttvasszürke, hosszú, vékony kígyó siklik a maga útján; egy kialudt tábortûz; egy piros
virág, a jó ég tudja, hogyan nyílt ki a tüskék között; kecskenyáj, anyaszült meztelen
pásztorfiúval; csak arra nem bukkanunk rá, amit legjobban szeretnénk: egy szép, dús lombú
akácfára, s alatta sûrû és jó, szellõs árnyékra.

Az ösvény végül mintha már csak önmagát ismételné folyton-folyvást, és el sem tudjuk
képzelni, hogy valaha is célba érünk; ekkor néhány lépésnyire tõlünk egy köves domb
körvonalazódik -- sejtelmem sincs róla, honnan bukkant fel --, oldalán sötét bokrok között
vörös sziklák meredeznek. Aztán egy facsoport bontakozik ki, s a fatörzsek között ágakból és
lombokból összeeszkábált, otromba kerítést pillantunk meg. A kerítésen belül kopár kis teret s
rajta négy kunyhót látunk.

-- A fõnök négy feleségének kunyhói--mondja kalauzunk.

A fõnök alacsony, tömzsi férfi, derékig meztelen, szoros kecskebõr ágyékkötõt visel, külsõre
éber, ravasz ember. Kinyitja a kerítés kapuját. Bemegyünk, s ekkor, csodák csodája,
észreveszem, hogy saját lakóhelyéhez a fõnök a helyi klíma és az idõjárás változásainak
pontos ismeretében választott helyet. A kerítésen belül olyan hûvös van, mint egy barlangban,
mint egy pincében.

Sõt: könnyû szellõ is fújdogál, megrezegteti a fák lombjait.

-- Hogy lehet, hogy itt ilyen hûvös van? -- kérdezem az angolt.

-- Mi furcsa volna ebben? -- mondja mosolyogva. A saját otthonának mindenki a legjobb

helyet választja ki.

Úgy gondolom, kalauzunk ezzel „normalizálni" akarja a pókot fõnököt, olyan angol
kispolgárrá szeretné átformálni, aki, mielõtt nyaralót venne magának, elõzõleg tájékozódik a
környék klímájáról.

De hol vannak a feleségek? A fõnök felszólítására egymás után elõbújnak az egyik

kunyhóból; az elsõ fiatal, alacsony, tömzsi, aránytalanul vaskos idomokkal; aztán egy ráncos
öregasszony; aztán egy kamasz lány, ez is kövér, de alakjában semmi nõies nincsen; végül
egy se ilyen, se olyan, se nem sovány, se nem kövér nõ. Mit csináltak ezek a nõk a rozoga,
roskatag kunyhóban, amelyiknek egyik oldala félredõl, és a tetején nagy lyuk tátong? Ki
tudja, talán társalogtak, beszélgettek, vagy egymáshoz bújva aludtak.

87
A feleségek felsorakoznak, mint a katonák, s úgy néznek farkasszemet a kamerával, hogy az
akár kivégzõosztag is lehetne. Aztán leülnek a porba, egy darab kecskebõrrel bajlódnak;
valami gyöngydísz segítségével szemlátomást szoknyát szeretnének csinálni belõle. Munka
közben összedugják a fejüket, s valóban úgy néznek ki, mint négy nõvér, akik nagyon szeretik
egymást. Közben a fõnök ellátja a házigazda tisztjét. Nézzünk meg például belülrõl egy
kunyhót. Nincs benne semmi, legfeljebb árnyék, de ez alatt az éghajlat alatt az is nyilván igen
becses dolog. Egy másik kunyhóban van valami ágyféleség: négy rúdra feszített kecskebõr.
Múzeumokban látott, régi egyiptomi ágyakra emlékeztetnek.

És most? Nincs más hátra, indulhatunk vissza, a tisztáson táncolni fognak nekünk. A
szüntelenül égetõ napsütésben meggörnyedve, lassan, fáradtan tesszük meg még egyszer az
utat. Hirtelen néhány nõ ér utol bennünket, úgy elõznek meg, hogy szinte röpülnek
ugyanazokon a köveken és ugyanazok között a tüskék között, amelyek miatt mi oly lassan
vánszorgunk; szoknyájukat suhogtatva vidáman tûnnek el a porfelhõben, amelyet mintha
menekülõ nyáj vert volna fel. Az angol azt mondja: ez a fõnök négy felesége meg egypár
barátnõj ük; azért rohannak a tisztás felé, hogy le ne késsenek a számunkra rendezett táncról.

Miért ilyen vidámak, kérdezem. Az angol azt feleli: az afrikaiak mindig vidámak, ha táncra
készülnek, s nem számít, hogy pénzért táncolnak az idegeneknek vagy ingyen saját
maguknak: õk így fejezik ki magukat, így lépnek kapcsolatba a valósággal. Kalauzunk így
akaratlanul is választ ad a pókotok magamutogatásának fogyasztói jellegével kapcsolatos
kételyeimre. A. nõk vidámságából megértem, hogy táncuk még ma is öncélú: vagyis a tánc és
az érte járó fizetség még elkülönül egymástól, ha nem is a piac realitásában, de legalább a
táncosok képzeletében.

88
VIII. Lamu Pate

Lamu (Kenya)

Kora hajnal van, nemsokára pirkad; sötétben tapogatózva botorkálunk ki a penzióból, ahol
Lamuban megszálltunk, s a part mentén elindulunk a móló felé, ott vár ránk a bárka, azon
hajózunk Patera, a szigetvilág egy másik szigetére. Azért kellett ilyen korán kelnünk, mert
Patét csak dagályban lehet megközelíteni. Most dagály van, a tenger elárasztotta a partot,
vízben tocsogunk. A sötétben lámpa vöröslik: itt a móló; a bárka természetesen még sehol,
várnunk kell. Nemcsak mi várakozunk, egy pillanat múlva észreveszek egy német lányt és
egyik társát; ugyanabban a penzióban laknak, mint mi. A hajnali fényben csak a körvonalaikat
látom: a férfi figurája magas, függõleges, feszes; a nõé széles, vízszintes. Az erõsödõ hajnali
fényben alaposan szemügyre veszem õket, s megállapítom, hogy a férfi azért olyan
függõleges, mert elképesztõen szûk farmernadrágot visel; a nõ pedig azért tûnik fel
vízszintesnek, mert ruhaként valami szinte négyszögletes kenderzsákfélét vett magára.

Na lám, végre megjön a bárka; már ki világosodott. Karcsú vonalú, archaikus formájú arab
hajó, a tatja magas és gömbölyû, az orra mint a madarak csõre. Motor hajtja, árboca is van,
amire fel lehet vonni a jól ismert négyszögletes vitorlát; de a jó ég tudja, miért talán, mert a
perem mentén végig padok vannak, az jut eszembe, hátha összefogdosott négereket
szállítottak rajta eredetileg; fáradt rabszolgák evezõje hajtotta, és selyempárnákon, boldog
szemlélõdésbe merülve üldögélt kéthárom fõnök. Ez az arabok elképzelése a gyönyörrõl, amit
úgy fognak fel, mint a szenvedés hiányát, amiben csak kiváltságosoknak lehet részük, s ez a
szemlélet minden olyan helyre beférkõzik, ahova a sivatag gyermekei, a zo"rd törzsek
eljutottak. Hajói meggondoljuk, még Allah paradicsoma se más, mint oázis, egy facsoport
valami forrás körül, a forró homokóceán közepén.

Mindenesetre kellemes érzés figyelni, hogyan siklik a bárka a fekete vízen, amelyet a
látóhatár szélén vörös visszfényekkel színez a buja, szilaj afrikai hajnal; kellemes látvány
Lamu part menti városa, álomba merült házaival, s mögöttük a féloldalra dõlt, levelüket
vesztett pálmafák csoportjával; s végül kellemes dolog beszédbe elegyedni a zsákruhába
öltözött lánnyal. A barátja fényképezõgéppel fölfegyverkezve nyugtalanul mászkál a
fedélzeten, feszült figyelemmel néz körül, képekre vadászik; de úgy látszik, a lányt kevésbé
izgatja, hogy akár csak a fényképezõgép lencséjével megragadja a tûnõ pillanatot, s igazán
nagyon kedvesen viszonozza a köszönésemet. Szemügyre veszem az épp felbukkanó nap
ragyogó, nyers fényében.

Nem fiatal, de nem is érett nõ, egyszerûen felnõtt. Arca sovány és kemény, de itt-ott, a
járomcsontján, az állán, az orcáján lágyan gömbölyded. A teste is, akár az arca, sovány, sõt
csontos, de a háta tövében és a dereka meg a nyaka között nagyon is láthatóan telt idomok
gömbölyödnek mintegy véletlenül. Hatalmas táskájából elõvesz egy könyvet, aminek csak az
elsõ lapjai vannak felvágva: Hesse egyik regényét. Tréfásan megjegyzem: a könyvön látszik,
hogy sokszor vették kézbe, de keveset olvasták; a nõ közönyösen elismeri, hogy igazam van:
azt mondja, azóta cipeli magával, amióta elindultak, de képtelen belemélyedni. Beszélgetésbe
elegyedünk, mindenfélérõl szó esik, fõleg Afrikával kapcsolatban. Ekkor döbbenek rá:
útitársnõm nemcsak hogy semmit, de semmit nem tud a fekete kontinensrõl, õ nem is kíváncsi
semmire.

89
Mindez nem is abból derül ki, amit mond, hanem abból, amit nem mond, valahányszor egy-
egy nem teljesen banális kérdést vetek fel. Ha a part menti népcsoportok életvitelérõl,
szokásairól beszélek, a lány figyelme máris lankad, és kissé üveges, kék szeme a látóhatárra
téved; de ha az ételekre, az árakra, a kényelemre célzok, megelevenedik, szinte föllelkesül.
Igazi tömegturista, akit inkább a pénz értéke, mintsem a nyugtalan kíváncsiság vonzott ezekre
az isten háta mögötti tájakra; de a tömeghez való tartozása „naprakész", amit nemcsak a
Hesse-regény, hanem az is tanúsít, hogy nemsokára gyakorlott ujjakkal cigarettát csavar
magának fûbõl. Miközben szívja és ad egy-egy szippantást a barátjának is, aki most ott ül
mellette, én azon kezdek morfondírozni jó dolgomban -- utazáskor, ha az ember nagyon ráér,
gyakran megesik az ilyesmi --, hogy vajon ezek kispolgárok, tisztviselõcskék-e, akik hippinek
öltöztek (a lánytól tudom, hogy mind a ketten ugyanannál a biztosítóvállalatnál dolgoznak),
vagy hippik, akik kényszerûségbõl tisztviselõsködnek. Ismétlem, csak úgy, jó dolgomban
tanakodom; de ebbõl a kérdésbõl következik egy másik, általánosabb és talán fontosabb
kérdés is: mit akart az, amit annak idején tiltakozó mozgalomnak neveztek: hogy kitörjön a
kispolgárságból, vagy inkább azt, hogy a kispolgáriságot megújítva és megerõsítve belül
maradjon annak keretein?

Közben a bárka átkelt a tengerszoroson, ami Lamut a vele szemben levõ szigettõl elválasztja,
és két mangroveerdõ között most egy keskeny csatornába kanyarodik. A csatorna eredeti és
szép látvány; ezt a dagálynak köszönheti. Apály idején a mangroveerdõk valószínûleg
ugyanazt a képet nyújtják, mint a megszokott afrikai bozótos; de most, dagálykor,
kifogyhatatlan furcsaságokkal teli, lenyûgözõ, elvarázsolt jelleget öltenek.

A víz színén a levelükhullatta, kígyókként tekergõ ágak véget nem érõ gubancokba
kuszálódnak: mindegyik más és más, és mindegyik mindig új és mindig tetszetõs mintákba
rendezõdik. Láttukon az a stilizált elegancia jut eszembe, amivel a fát utánzó kövek
szövevényes formái fonódnak össze a gótikus katedrálisok boltívein. A gubancok
visszatükrözõdnek a vízben, az erdõ mintha végig víz alatt volna, ameddig csak a szem ellát, a
vízben tükrözõdõ gubancok pedig a tengerár minden emelkedésére és esésére megrezdülnek,
megremegnek, s minden pillanatban már-már a semmiben oldódnak fel.

Végül is kijutunk a csatornából; íme a nyílt tenger, komisz szél kavarja fel, jó néhány, a
mienkhez hasonló halászbárka hányódik le-föl a hullámok taraján, a hajókkal manõverezõ
vidám tengerészek messzirõl köszöntének bennünket. Aztán a tenger fokozatosan
megnyugszik, és végül a szélcsend sima, mozdulatlan tálcári kínálja Pate szigetét. A nagy
várakozás után Pate meglehetõsen kiábrándító hatást tesz ránk:-alacsony, sárga part a
megszokott, bolondos napsütéstõl részeg bozóttal. Egy rozoga kis mólónál kötünk ki,
gerendái rohadnak, pallói szétesnek. Poros és forró tisztás vár bennünket, a légkör inkább
hajótörésre, semmint kirándulásra emlékeztet. Szerencsére nemsokára elõbukkan a bozótból
az autó, amelynek be kell vinnie bennünket a faluba; felszállunk, s a kocsi nagy sebességgel
újra nekivág a bozótnak.

Robogás közben úgy látjuk, hogy Pate szigete sík, nincsenek magaslatai, s az egészet elborítja
a buja afrikai bozót. Idõnként nagy, sós tócsák tûnnek fel, árapály maradványai; idõnként egy-
egy szántóföldet vagy pálmaligetet pillantunk meg, ami tanúsítja, hogy a szigetlakók
hasznosítani igyekeznek a földet. Aztán íme a falu. Elég nagy, házai és kunyhói homokos,
sötét utcácskák két oldalán torlódnak össze. Az apró kertekét, amelyekbõl zöldessárga, rojtos
banánfalevelek nyúlnak ki, nádkerítés veszi körül. Az egyik kunyhó elõtt, amely nagyobb a
többinél, azt látjuk, hogy soksok kisfiú ül a földön és verseket kántál a Koránból, egy kövér,

90
szakállas, lebernyeges, turbános tanító dirigálja õket; amint megpillant bennünket, mindkét
kezével dühösen hessent, mint aki csirkéket zavar el.

Jó ideig kanyargunk az utcácskák labirintusában, mígnem egy házhoz érünk, amely magasabb
a többinél, és gondosabban is van megépítve; jó néhány teraszát kis és nagy lépcsõk kötik
össze egymással. Az egyik teraszon leülünk az árnyékban, a frissítõ, könnyû szélben, elõttünk
a poharakban sör, de sajnos langyos, mert hûtõszekrény nincs. Innen föntrõl rálátni az egész
falura: barna szalmatetõk, teraszok -- a teraszokon szétszórva paprika szárad -- sûrû, zöld
kiskertek.

Messze, két buja s nagyon zöld mangroveerdõ között feltûnik egy kék színû csatorna, nagyon
hasonlít ahhoz, amelyen az imént hajóztunk végig. Egész Pate itt van elõttünk, s aszerint,
hogy az ember Conrad kiábrándult és hozzáértõ vagy az erre utazó turisták, például a két
német hippi elragadtatott és tapasztalatlan szemével nézi, az afrikai szépség vagy az európai
posványosodás színhelye. Németjeink már „szerveznek" is, hogy újabb, rendkívüli képeket
készíthessenek majd. Kalauzunkkal tárgyalnak; állítólag este a faluban menyegzõ lesz; ebbõl
megtudom, hogy nem térnek vissza velünk Lamuba, Patéban fognak aludni, hogy részt
vehessenek a házasságkötési szertartáson.

A trópusok úgynevezett varázsa mégis „hat". Megisszuk a sört, meghallgatjuk a szokott

magyarázatokat, utána újra csend vesz bennünket körül, s azon kapom magamat, hogy
elnézve a tetõket, a kerteket, a csatornát, a bozótot, gondolataim közé olyan kérdések
tolakodnak, amilyenek hasonló szép és isten háta mögötti helyek láttán mindig fel szoktak
merülni. Kik laknak ezekben a kunyhókban? Milyen sors vár arra, aki itt születik, itt él és itt
hal meg Patéban? Milyen álmokból táplálkozik ezen a tájon a lét? Kérdéseimben szinte benne
rejlik a remény, hogy nem kapok választ rájuk, s akkor megmarad az az izgatott kíváncsiság,
amely sugallta õket.

De néhány perc múlva, miután újra körüljártuk a falut, megkapom a választ. Egy rõfösüzlet
elõtt leülünk egy kis idõre a padra, és néhány percig figyeljük az utca forgalmát. Jön egy
öregasszony, görnyedt hátán egy ágon banánok csüngenek; jön egy piperkõc, piros nadrágban
és fekete trikóban; jön egy asszony, csecsemõje a keblén, kisfiát kézen fogva vezeti; és végül
jön egy tetõtõl talpig zászlózöldbe öltözött lány. Nagyon szép, az arca jellegzetesen arabos:
sasorr, hosszan metszett, keskeny szem, ívelt ajak, hosszúkás, ovális arc; de fekete, feketébb,
mint afrikai honfitársnõi.

Amikor megpillantja csoportunkat, furcsán megáll, mint akibe valami váratlan gondolat hasít,
aztán megszólít bennünket. Elõször is pontosan kifaggat, kérdései valami homályos
érdekeltségre vallanak: kik vagyunk, honnan jöttünk, mit csinálunk, ésatöbbi, ésatöbbi.
Azután saját magáról beszél. Elmondja, hogy muzulmán, kollégiumban nevelkedett
Mombasában, nyelveket tanul, mert tolmács szeretne lenni. Megkérdezem, milyen nyelveket
tanul; az oroszt, az angolt és a spanyolt, feleli. Miért éppen három ilyen különbözõ nyelvet?
Mert ezek a legelterjedtebb nyelvek közé tartoznak, s mert neki az a célja, hogy elmegy
Patéból; márpedig így bevándorolhat akár az Egyesült Államokba, akár Latin-Amerikába,
akár a Szovjetunióba.

De miért akar elmenni Patéból? Egy pillanatig ránk mered, mintha mérlegelné, mit feleljen,
aztán a „nyilvános" szférából hirtelen átlép a „magán "-szférába -- de úgy, hogy hangja azért
ugyanolyan személytelen marad --, és kijelenti: Patéban borzalmas az élet, s ezért mindenáron
el kell mennie innen, még akkor is, ha nem lehet tolmács, és helyette tányért kell mosogatnia.

91
Igaz is, miért nem visszük magunkkal? A családja nem ellenkezne, s biztosra vehetjük, hogy
nem bánnánk meg a dolgot. Szinte kihívóan néz ránk, zavarban vagyunk, nem tudjuk, mit
válaszoljunk; aztán a legtermészetesebb módon hirtelen minden megoldódik.

Az üzletbõl kijön egy ötven körüli férfi, ugyanolyan fekete, mint a lány, az õ arcvonásai is
tipikusan arabok. Abból a kurtán pattogó, parancsoló beszédbõl, ahogy a lányhoz fordul,
megtudjuk, hogy a lány apja; a lány bólint, és ránk se nézve bemegy az üzletbe. Mi is
bemegyünk, megnézünk néhányfajta szövetet, alkuszunk, vásárolunk is; de a lány nem kerül
elõ.

Késõbb a mólónál ott találjuk a bárkát; ránk vár. Alkonyodik, és megint dagály van. A német
hippik megelõztek bennünket, már ott ülnek a fedélzeten. Miután elindulunk, megkérdezem a
lányt, hogyhogy nem maradtak ott a patéi menyegzõn. A falu fogadójában túl sokat kértek a
szobáért, feleli. Meg aztán a filmtekercsüket már majdnem teljesen elhasználták, és Patéban
nem lehet filmet kapni.

92
IX

A Galana mentén

Mombasa

A Crocodile Lodge-hoz vezetõ út a Galana folyó és egy sor égnek meredõ, erõsen lejtõs,
füves domb között húzódik. A magas fû, amelyet Afrikában elefántfûnek hívnak, ez
alkalommal rászolgál a nevére: fent, messze egy teljes elefánthadsereg menetel, hátterük az
égbolt. Hányan lehetnek? Talán százan, talán kétszázan. Nem térnek le a dombgerincrõl,
mintha tudatában volnának, milyen különösen, legendásan szépek, ahogy háttérben a tiszta
égbolttal, libasorban, a nagy, õskori vándorlások lassúságával és végzetességével haladnak
elõre.

De néhány elefánt ott maradt a lejtõn, s ezek valóban amolyan játék állatok, mint Babar a
francia gyerekek képeskönyveiben; elmerülnek a magas fûben, hatalmas, vitorla nagyságú
fülükkel szüntelenül legyezgetik magukat, ormányuk pedig csupa ránc az erõlködéstõl, ahogy
a fûkötegeket, bennük jó csomó virággal, a szájukba gyömöszölik. Tehát: mamut a
dombtetõn, Babar a fû és a virágok között. Az út másik oldalán a talaj tovább lejt lefelé, egy
fasorig, s e mögött, a homokbuckák közt, amelyek a vizet több ágra osztják, ott csillognak a
napfényben a Galana folyó zöld, rakoncátlan hullámai. Odalent, a fasor mentén is három-négy
elefántot látok, innen távolról egészen kicsik, békésen legelésznek. Furcsa, hogy ezek a
vastagbõrûek vörösek, színük kirí a magas fû zöldeskékjébõl. Azután kiderül, mitõl e
szokatlan szín: az egyik tisztáson tócsa csillan, mégpedig rozsdaszínû, mint oly sok helyen
Afrikában a föld. Két elefántot látok a tócsában. Egymás után, komolyan, komótosan
fürdenek, vagyis bedugják ormányukat a tócsába, aztán hátrahajlítják, és végiglocsolják
magukat a sáros vízzel, így lesz a színük vörös, Babarhoz méltóan fantasztikus és játékszerû.

Miután lefényképeztük az elefántokat, mind a dombgerincen vonuló õskori példányokat, mind

pedig a lejtõn látható képeskönyv-illusztrációkat, gyorsan továbbhajtunk. Az út most egyre
szûkül, s mintha egyre elhagyatottabbá és kietlenebbé válna. Egy-egy állat uralta tájakon
megyünk át. Például legalább öt kilométeren át csakis gólyákat látunk, nagy gólyákat, amint
mozdulatlanul állnak lusta lábukon a fûben, s hosszú, egyenes csõrüket lefelé szegezik; vagy
repülnek, s a lábuk, a testük és a fejük egyetlen vízszintes vonal; vagy amint rézsút
elvitorláznak a Land Rover elõtt, s rövid, jól kiszámított siklás után pár lépésnyire a fûben
szállnak le.

A gólyák után a kócsagok kerülnek sorra, feketék és fehérek, kisebbek a gólyánál, de

repülésük és mozdulatlanságuk nemigen különbözik tõle. A kócsagok után a majmok tûnnek
fel: ellepik az ösvényt, ahogy hosszú hátsó lábaikon lépegetnek, fenekük az égnek mered, jól
lehet látni lila ülepüket; kifordított tény erû karjukkal is a földre támaszkodnak, felálló farkuk
olyan egyenes és merev, mint a bot. Megfordulnak, futó pillantást vetnek ránk -- kicsi, ráncos,
öreg arcukat galambszürke szõr veszi körül --, aztán egy ugrással bevetik magukat a fûbe,
hanyatt-homlok rohannak az egyik fa felé, fölmásznak rá, s egykettõre eltûnnek a lombok
között. A majmok területe kicsi; épp hogy egy kilométernyi. Végül egy újabb kócsagos
szakasz után, a sakálok területére érünk.

93
Nem nagyobbak a közepes nagyságú kutyánál, külsõre óvatosak és félénkek, de barátomtól
megtudom, hogy gonoszak, vadak, veszedelmesek. Négy sakál üget kényelmesen a motorház
elõtt, úgy látszik, elhatározták, hogy nem adnak utat nekünk. Felgyorsítunk, a sakálok is
megiramodnak, de nem térnek le az útról. Most már robogunk, de a sakálok továbbra is
elõttünk loholnak. Ilyen ostobák? Vagy csak ilyen dacosak? Végül már majdnem a kocsi
kerekei alá kerülnek; ekkor villámgyorsan szétszaladnak a fûben.

Újabb tíz kilométer, s a dombok ellaposodnak, helyüket a szavanna foglalja el. Itt, úgy látszik,
a zsiráfzóna kezdõdik. Az ösvényt szegélyezõ tüskés fák között fedezünk fel belõlük
néhányat; csak az utolsó pillanatban lehet észrevenni õket, a környezethez tökéletesen
alkalmazkodó, hatalmas testüket és kicsiny fejüket, amely a lombok fölé magasodik. Aztán
egy vörös színû tócsához érünk, olyasfajta, mint amelyikben az elefántok fürödtek;
megállunk, mert szeretnénk látni, hogyan iszik a zsiráf. Amikor szemügyre veszem, az jár a
fejemben, hogy egyszerre elegáns és otromba viselkedése miatt minden állat közül elsõsorban
a zsiráfot volna érdemes lassított filmre venni, bármit csinál is. Nos, hosszan tartó habozás
után az állat végre rászánja magát, hogy szomját oltsa. Szétterpeszti mellsõ lábait, mert
különben, ez világos, nem tudná lehajtani túlságosan vaskos s az egész testéhez viszonyítva
túlságosan rövid nyakát; de egy pillanatig mintha így se boldogulna: száját kinyitja, nyelvét
kinyújtja, s mégsem sikerül a vizet elérnie.

Ekkor esetlen, keserves s egy kicsit illetlen erõfeszítéssel még jobban szétterpeszti a lábát.
Mintha szenvedne, mintha -- érezve, hogy nézik -- szégyellene magát. Végre iszik, sokáig
iszik, teljesen megfeszül ebben a szerencsétlen és akrobatikus testtartásban, mely arra a
másfajta, de ugyanilyen kényelmetlen testtartásra emlékeztet, amelybe a párzási idõszakban
ez az esetlen test minden bizonnyal facsarodni kénytelen. Ivás közben mintha megremegne;
egy pillanatig elképzelem, ahogy a földön fekszik, s négy lába fölfelé mered. Végül lassan
fölemeli a nyakát, összehúzza a lábait, összeszedi magát, megint úgy fest, ahogy szokott.

Újabb zóna, az orrszarvúaké. Egyet profilból látunk: szürke páncélzat vértezi, amelyen jól
láthatók a varratok, turcsin mogorva, szarvas pofájával az égboltot fenyegeti, a temérdek ránc
közt szinte elveszõ csirkeszeme gyanakvó, hipochonder pillantással figyel. Egy másikat
szembõl pillantunk meg, különös távcsõeffektusban: a pofája a válla közé, a válla meg a
farába ékelõdik. Az elsõ mintha azért állna mozdulatlanul, hogy lefényképezhessük, a
második viszont már-már nekünk ront. De nem ez történik. A második nem támad; ám az
elsõ, fejét leszegve, váratlanul elindul felénk. Elhajtunk.

Az utolsó zóna a krokodiloké. Útközben mindenütt láthatók, odalenn hevernek a Galana

homokos partján; mozdulatlanok, s mintha az árvíz hagyta volna ott õket, zöldessárga színük
és pikkelyekkel borított, érdes fakéregre emlékeztetõ testük akár a fatörzs. De ha az ember
alaposabban szemügyre veszi õket, látja, hogy ezeknek a fatörzseknek hosszú, háromszögletes
végük, duzzadt és széles középsõ részük és hegyesedõ eléjük van: farok, test, fej. Megállunk,
elõvesszük a távcsövet: valóban nem fatörzsek, hanem krokodilok. Igen jól kivehetõ a fejükön
hosszú, kacskaringós, régi sebhelyre emlékeztetõ szájuk, az itt-ott kilátszó, keresztbe nõtt
fogakkal, csúcsban végzõdõ s kissé fölfelé tartott pofájuk; pikkelyekkel körülvett kicsi
szemük, amelynek tompa csillogása kitetszik félig lehunyt szemhéjuk alól. Mire vár ez a
szemhéjak alól leselkedõ szem? Nyilvánvalóan valami tárgy látványára, ami ösztönszerûen
fölébreszti az állat agresszivitását. De miféle tárgy lehet az, aminek látványa mozgásba hozza
a fenevad ösztöneit? Igen, ez a lényeg: csakis valami önmagától mozgó tárgy, aminek
mozgása idõtlen idõk óta a húsevõ krokodilnak azt jelenti: zsákmány, táplálék, jóllakás.

94
Tehát nem növény, fû, bokor, fa-ezek elevenek, de nem mozognak --, hanem állatok, vagyis
halak, emlõsök, sõt kivételes esetekben emberek is: olyasmi, ami nem marad egy helyben.
Például, ha ebben a pillanatban egy ember fürödne a folyóban, láttára ugyanaz a krokodil,
amely most mozdulatlan, mintha aludna, hirtelen a víz felé fordulna, becsusszanna a folyóba,
és villámgyors úszással eltûnne a víz alatt. Ha az embernek nem sikerülne kimenekülnie, a
krokodil elérné, elkapná, s a lábánál fogva lehúzná a folyó fenekére. Ott tartaná, amíg meg
nem fullad, azután kényelmesen fölfalná.

Ám a krokodil a természet valóságában nem azonos a legendák sárkányával; csak amolyan

szegény vadállat, intelligenciája nagyon csekély, bár néha megeshet, hogy az értelem mintegy
táv vezérli. Vacsora után, egy kis fal mögött, amelyen túl rövid partszakasz húzódik,
meggyújtanak egy nagyon erõs reflektort. A reflektor vakító fénye megvilágítja a homokos
part minden buckáját, de a folyó sötétben marad.

Ekkor egy fehér ruhába öltözött kis indiai leül a fal mögé, és édeskés, behízelgõ hangon
fuvolázva hívogatni kezdi a krokodilokat. Nevükön nevezi õket, mint a kiskutyákat és a
cicákat szokás: Galana, Ati, Tana mindegyik a környék egy-egy folyójának a neve-;
gyanakvással figyelek fel rá, hogy németül hívja õket: Galana, kommen sie hier!* -- S most
egy helyütt, ahová már nem ér el a fény, ahol a sötétség kezdõdik, megmozdul egy
árnytömeg, lassan kikászálódik a sötétségbõl, s elindul elõre a parton. Ez az a krokodil,
Galana, amelyet az indiai az imént oly behízelgõ kedvességgel hívogatott a fal mögé helyezett
kis székérõl. Ha napppal, a folyó homokos partján elnyújtózva látnám, csupán valami áradás
ártalmatlan maradványának vélném; de éjszaka, szemtõl-szemben azzá válik, ami valójában:
szörnyeteg, hatalmas, sötét tömegû test, amely keservesen, fáradságosán, de mégis
fenyegetõen, könyörtelenül kúszik mind közelebb.

Galana most már teljesen meg van világítva: keresztbe fordul, a fallal párhuzamosan
helyezkedik el, kitátja a száját, aztán ott hever mozdulatlanul, tátott szájjal. Az indiai közben
továbbra is németül hívogatja a többit, újabb krokodilok bukkannak elõ a sötétségbõl, s
kúsznak föl a partra. Rövidesen az egész keskeny partszakasz tele van krokodillal -- kilencet
számolok meg --, olyanok, mint egy szörnyû dominóparti szanaszét dobált hasábjai. Nem
mozdulnak, szájukat kitátják, szemüket félig lehunyják, mintha várnának valamire.

Mire várnak? Úgy gondolom, mindezt csakis akkor lehet megmagyarázni, ha kapcsolatot
tételezek fel engedelmességük és az esetleges jutalom között. S lám, már jön is egy
felszolgáló egy nem túlságosan nagy kosárral, és találomra húsdarabokat dobál a partra. A
krokodilok még a jutalom láttán is megõrzik kiszámíthatatlanságukat. Nem mozdulnak; a
húsdobálás és annak elhatározása között, hogy megeszik, eltelik néhány perc, s közben
nemigen tudni, vajon elmélkednek-e, szimatolják vagy szemlélik-e a zsákmányt. Aztán
Galana elszánja magát. Odakúszik a húshoz, oldalt fordul, és rácsattantja fogait; az állat
szájából véres húscafatok lógnak ki. Galana egy darabig megint nem mozdul, aztán
visszakúszik a sötétségbe, s eltûnik. A többi krokodil egymás után ugyanezt teszi. Az egész
egy-két óra hosszat tart. Végül a part újra üres, a reflektort eloltják; indulunk aludni.

* Rossz németséggel: Galana, jöjjön ide!

95
Másnap kérdezõsködünk a történtekrõl, s megtudjuk, hogy néhány évvel ezelõtt egy német
turista, aki bizonyára jól ismerte Pavlovnak a feltételes reflexrõl szóló elméletét, hosszú ideig
itt lakott a motelben, és lassan-lassan megtalálta a módszert, aminek segítségével rávezette a
krokodilokat, hogy amikor a nevükön szólítja õket, összefüggést lássanak az õ hangja meg a
húsosztás között. A német késõbb elutazott; az indiai tehát csupán a tanítványa volt, ezt
tanúsítja, hogy Goethe nyelvét használja e szokatlan helyzetben és összefüggésben.

Ez a magyarázat annyit ér, amennyit ér. A krokodil Pavlov kutyájának szerepében mégsem
vesztett semmit sem iszonyatos mivoltából. Magától értetõdik, hogy a kutya, a háziállatok
mintapéldánya, részt vesz egy tudományos kísérletben, de az a krokodil, amely éjszaka egy
behízelgõ hang hívására kimászik a folyóból, mégiscsak mágiát, varázslatot sejtet. Másfelõl a
tudományos eljárás és a varázslás közötti különbséget éppenséggel a krokodilok szörnyûsége
és vadsága feledteti: épp azzal változnak vissza õsi sárkánnyá, a rossz és a sötétség mindig
legyõzött és mindig újraéledõ szimbólumává, ahogy engedelmes ölebként alávetik magukat az
emberi értelemnek.

96
Visszatérés a kikuju nyelvhez

Nairobi

Ngugi Wa Thiongóhoz, a kenyai íróhoz, többek között a Vérszirmok címû sikeres regény
szerzõjéhez indulok látogatóba, vidékre, Nairobitól néhány kilométernyire. A vidék külvárosi
jellegû, olyasfajta, mint ami Pasolini költeményeinek és regényeinek szolgál háttérül. Olyan
vidék, amely felé a város már jó ideje kinyújtotta csápjait, s lefokozta, elnyûtte. A dús lombú,
sûrû és sötét trópusi bozót megmaradt foszlányai bekerített és megmûvelt szántóföldekkel,
nyomorúságos üzlethelyiségül szolgáló viskók csoportjaival, nyüzsgõ piacokkal,
benzinkutakkal, autóalkatrész-kereskedésekkel, aprócska éttermekkel és kávéházakkal
váltakoznak.

Az ilyen helységeket hívják nagy általánosságban „lakóközpontoknak"; itt nemcsak

foglalkozásukat illetõen, hanem pszichológiailag is kétlaki emberek élnek; vagyis, kissé
ahhoz a helyhez hasonlóan, aho) laknak, nem egészen falusiak, és nem egészen városiak.
Miközben áthajtunk ezeken a „lakóközpontokon", a nyüzsgõ sokaságot figyelem: a rikító
színekhez vonzódó afrikai ízlés vidámnak és elevennek mutatja ezeket az embereket. Kik
ezek: parasztok, akik nagy merészen városi életre szánják rá magukat, vagy városlakók, akik
anyagi kényszerbõl beletörõdnek, hogy parasztként éljenek? A válasz is kétértelmû, aszerint
hogy a költõ immár távoli múlt iránti nosztalgiájával vagy a szociológus szintén nem túl
közeli jövõ iránti kíváncsiságával, nézzük ezeket az embereket.

Miért írom le ezt a kis, külvárosi világot? Azért, mert jó bevezetõ a Nguginál teendõ
látogatáshoz, õ ugyanis regényeiben gyakran foglalkozik a városiasodás, vagy, ha jobban
tetszik, a hagyományos paraszti civilizációból a modern, városi, ipari civilizációba való
átmenet jelenségével.

Ez az átmenet nyugaton a kapitalizmusnak köszönhetõ, Afrikában viszont a kapitalizmus

közvetett formájának köszönhetõ, annak, amit neokolonializmusnak neveznek, így hát a
kolonializmusnak nemcsak a nagyon is rá jellemzõ fogyasztói korrumpálódást róhatjuk fel,
hanem az ipari elidegenedést is, ami viszont általános, s mind a polgári nyugaton, mind a
proletár keleten föllelhetõ. Az õsi hagyományoknak a modern világgal való összeütközés
révén tapasztalható pusztulását vagy elkorcsosulását más afrikai szerzõk is leírták már,
például Chinua Achebe a Things fall apart címû regényében (Olaszországban Az összeomlás
címmel jelent meg); de egyikük sem tett tanúságot olyan erkölcsi szenvedélyrõl és vallásos
ihletrõl, mint Ngugi.

Néhány kilométernyit haladunk ezen a lepusztult és vidám vidéken, majd egy kunyhócsoport
és egy benzinkút közelében bekanyarodunk. De útitársam nem vette észre, hogy az út mentén
végig árok húzódik: csöveket fektetnek le, az árok szélén földrakások. Túl élesen
kanyarodunk, s a kerekek elakadnak az árok sarában. Éppen esik, a sár majdnem folyékony.

Megpróbáljuk kimozdítani a kocsit; ez csupán avval az eredménnyel jár, hogy egy hatalmas
fröccsenés tetõtõl talpig vörös sárral lep be. Csupa sár vagyok mindenütt, még a fülembe is
kerül. Vigasztalásként a következõket gondolom magamban: „Vidéken vagyunk, mégis
csöveket fektetnek le, s én egy tipikusan nyugati ipari terméknek, a Land Rovernek a
jóvoltából jártam pórul, íme, így mûködik a paraszti civilizációból az ipari civilizációba való
átmenet; ahogy mondani szokás, tetten értem. Ha csupán a paraszti civilizációban járnánk,

97
egy ösvényen gyalogolnék; ha pedig csakis ipari civilizációban volnánk, találtam volna egy
aszfaltozott utat. Most viszont tessék, nyakig vagyok az átmenetben. " Mintha metaforámat
akarnák igazolni, mindenfelõl segítõkész, de a gépkocsikhoz mit sem értõ parasztok
bukkannak fel: ágacskákat, apró köveket nyújtanak felénk, de hát másra volna szükségünk.
Végre futólépésben megérkezik négy férfi, õk nagy köveket hoznak. Maga Ngugi az és három
barátja; útitársam elsietett hozzá, elmondta, milyen kellemetlenség ért bennünket. Számukra
gyerekjáték kiszabadítani egy autót a sárból, hiszen õk már régen átjutottak a paraszti
civilizációból az ipariba. Néhány perc múlva el is indulunk, és hamarosan rákanyarodunk arra
az útra, amely az író házához vezet.

Talán véletlen, talán nem, de annak az afrikai írónak az otthona, aki a legingerültebben írta le
a hagyományok bomlását és a fogyasztói korrumpálódás beköszöntését, olyasforma, mint
három kunyhó, a középsõ nagyobb, a két szélsõ kisebb; természetesen mind a háromnak a fala
betonból van, és a tetõt cserepek fedik. Kikuju kunyhók, ehhez a népcsoporthoz tartozik
Ngugi.

Ez az építészeti nosztalgia jegyében épült ház -- azok az olasz városlakók jutnak róla
eszembe, akik vidéken parasztos tanyát építtetnek -- mezõk, bokrok, kis villák és házacskák
között egyfajta természetes teraszon áll. Itt él Ngugi a feleségével és a gyerekeivel. Belépünk
egy szerényen, európai stílusban berendezett, tágas, kör alakú terembe. Tea és sör mellett már
meg is indul a beszélgetés.

Ngugi nem sokkal múlt negyvenéves, fiatalos, érzékeny arcú férfinak látszik, vonásain az
Európában nevelkedett afrikai értelmiségiek figyelmes és városias kifejezését érezni. Ngugi
arcát könnyû leírni, de sokkal nehezebb irodalmi arculatát körvonalazni, mert Ngugi végül is
nyugtalan és nagyon tevékeny, állandóan fejlõdõ és tevékenyen változó író. Megpróbáltam
úgy leírni õt, mint a paraszti civilizációból az ipari civilizációba való átmenet íróját; de ehhez
hozzá kell tennem, nagyon erõsen dolgozik benne a vallásos elem, amelyet az õsi
vallásosságból a keresztény vallásosságba való öntudatlan átmenet jellemez. Vallásosságot
mondok, nem vallást; Ngugi ugyanis meggyõzõdéses marxista. De úgy tûnik, marxizmusa
ugyancsak hasonlít Pasoliniéhoz: inkább hívõ, mintsem politikus, inkább népies, mintsem
tudományos marxista õ.

Sok mindenrõl beszélgetünk; végül is összeáll bennem egy olyan kép, amelyet Ngugi irodalmi
és kulturális arculatára jellemzõnek vélek. Legelõször is megkérdezem tõle, hogy került egy
évre börtönbe. Nairobiban úgy hallottam, mondvacsinált ürüggyel tartóztatták le, azért, mert
egy Kenyában betiltott könyvet találtak nála; de Ngugi tagadja, hogy -- akár csak ürügyként
is -- ez lett volna õrizetbe vételének indoka. A tények a következõk: 1977-ben szülõfalujában
elõadatta egy kikuju nyelven írott színmûvét, a darab szereplõi a falu lakosai voltak. A
színmûben, ezt hozzá kell tenni, mint annyi más írásában is, a jelenlegi kenyai uralkodó
osztályt támadta. Novemberben már le is tartóztatták. De indokot sohasem hoztak fel;
letartóztatták, börtönbe zárták, s végül tisztán adminisztratív eljárással engedték szabadon.

Ekkor természetesen fölmerül beszélgetésünk -- legalábbis számomra -- legfontosabb kérdése.

Megkérdezem Ngugit, ugyan miért írta a színmûvet kikuju nyelven, nem pedig angolul,
hiszen valamennyi elõzõleg megjelent könyvét és vígjátékát angolul írta; amire egyszerûen
azt feleli: ma már hibának tartja, hogy angolul írt, s ezentúl kikuju nyelven fog írni.

98
Hogy megmagyarázzam meglepetésemet, hadd emlékeztessek rá, hogy Ngugi Kenyában,
tehát angol nyelvû országban született, otthon angol középiskolákban tanult, majd pedig
Angliában, a leedsi egyetemen angol irodalomból doktorált.

Majd lecturer* s késõbb az angol irodalmi tanszék vezetõje lett a nairobi University College-
ben. Vagyis Ngugi nemcsak angolul beszélõ afrikai, hanem egyben olyan író is, aki az
angolszász irodalmi hagyományon nevelkedett. Egyébként álmélkodásom egy másik,
egyáltalán nem mellékes megfontolásban is gyökerezik: az ember mindenféle nyelveken
beszélhet különösebb indíték nélkül is, de ha irodalomról van szó, már korántsem véletlen,
hogy egyik vagy másik nyelven fejezi-e ki magát; valahányszor egy író nyelvet választ,
mindig mélységes, bár gyakran öntudatlan indítékoknak engedelmeskedik.

Érdekes, hogy az imént megkérdeztem Ngugit, kik a kedvenc nyugati írói. Õ Whitman,
Balzac, Tolsztoj, Dosztojevszkij mellett többek között Conradot nevezte meg. Éppen azt a
Conradot, aki azt állította: nem õ választotta az angol nyelvet, az angol nyelv választotta õt.
És hozzátette: „Más szempontok is közrejátszottak: hogy lenyûgözött az angol nyelv
tisztasága és egyszerûsége, hogy elejétõl fogva szerelmes voltam prózájának ritmusába, s
hogy érzelmi természetem finom és rejtelmes összhangban van az angol nyelv szellemével."

Továbbfûzve ezeket a gondolatokat, megkérdezem Ngugit, miért ír az angol helyett ezentúl

inkább kikuju nyelven. Kissé ridegen feleli: mindenekelõtt azért fog kikuju nyelven írni, mert
ez népének a nyelve, meg aztán azért, mert õ a dolgozó osztályok nevében kíván szólni.

Ngugi válasza csak látszatra egyszerû. Valójában, ha az ember jól meggondolja, rájön: 1.
hogy Ngugi választása Conrad választásának éppen az ellenkezõje: az utóbbi egy nemzeti
nyelvrõl nemzetek feletti nyelvre tért át, Ngugi viszont a nemzetek feletti nyelvrõl nemzetire;
2. hogy Ngugi választása a nacionalizmus és a marxizmus egybefonódásának tudható be,
mely a harmadik világban ma oly gyakori; 3. hogy Ngugi a Conradéval ellentétes
megfontolásból indul ki: egy nyelv szellemének az egyéni érzékenységre tett hatását õ egy
olyan nyelv szellemével helyettesíti, mely a társadalom érzékenységére hat. Csupán
egyvalami közös benne és Conradban: az ideális társadalomról szõtt utópia, amelyet Conrad a
hagyományos angol társadalomban, Ngugi viszont a jövõre összpontosító szocialista
társadalomban vélt fölfedezni.

A látogatás azzal végzõdik, hogy néhány fényképet csinálunk a kertben, a házzal szemben.
Közben önkéntelenül arra gondolok, milyen különös és példás gyorsasággal járták végig a
kikujuk az afrikai népek meredek pályáját. Száz évvel ezelõtt, amikor Blixen leírta õket, a
nyugatias civilizáltságnak még semmi nyomát nem mutatták, manapság viszont a kikujuk
alkotják Kenya kispolgári uralkodó osztályát; nyugatiasságuk pedig már annyira érett, hogy
mint Ngugi esetében, a Nyugat elutasítására sarkallja õket, arra, hogy térjenek vissza a
gyökerekhez. Mindez bizonyára a kolonializmus ellen vívott, több évtizedes harcnak is
tulajdonítható; de az angolszász kultúrával való együttélésnek is, mely siettette és elmélyítette
a nemzeti öntudat kialakulását. Bizonyság erre, hogy egy olyan bonyolult és kifinomult író,
mint Ngugi, elutasítja az angol nyelvet.

* Kb. adjunktus, (angolul)

99
100
Utazás Zaire-ban

I A postahajó fedélzetén

Kinshasa

A Colonel Ebeya postahajó Kinshasa folyami kikötõjében horgonyoz; külsõre olyan költõi és
ósdi, mint a Mississippi valamelyik gõzöse Mark Twain idején. Három fedélzete, az elsõ, a
második és a harmadik osztályú, a rakpart fölé emelkedik; színe piszkosfehér, a korlátok
mögött nyüzsgõ sokaság feketéilik. A hajó jellegzetes szerénységgel olyannak mutatja magát,
amilyen: ócska, lapos fenekû vasaló, amely nagyon is mérsékelt, óránkénti öt-tíz kilométeres
sebességgel nyolc nap alatt visz föl bennünket a Zaire folyón Kinshasából (a volt Kongóból)
az ezerhatszáz kilométerre esõ Kisanganiba (a volt Stanley ville-be).

Hogy miért hajóval utazom nyolc teljes napon át egy olyan városba, ahová repülõgéppel alig
két óra alatt átruccanhatnék? Több okom van rá: mert nem akarok szervezett turista lenni, és
turistákkal találkozni, akik önhibájukon kívül óhatatlanul bizonyos helyek nyers valóságát
fogyasztói banalitással fertõzik meg. Mert tudom, hogy a folyón fölfelé hajózva az összes
afrikai országok közül a legafrikaibb, Zaire legmélyébe jutok. S végül, last but not least*
irodalmi indítékom is van: hiszen Zaire Joseph Conrad afrikai regényének, a A sötétség
mélyé-nek a folyója. Utóbbi érvemre azt mondhatná valaki, hogy eléggé hóbortos. De miért?
Éppen Afrikában, azon a kontinensen, ahol a természet az úr, mindaz, ami történelmi és
kulturális, valami nemes és hasznos lény jelenlétének tanúságaként mélységesen meghatja az
embert.

Megkönnyebbülten szállunk fel a hajóra, miután hosszasan várakoztunk a rakparton, ahol az

utasok és azok, akik kikísérték õket, akkora tülekedést csaptak, hogy kisebbfajta zendülésnek
is beillett, íme az egyik fedélzetrõl a másikra vezetõ, meredek lépcsõk; íme az úgynevezett
luxuskabin: falait faburkolat fedi, és fürdõszobája is van, de ez sajnos használhatatlan. A
kabin tágas, két alkóvra oszlik, mindegyikben két-két ágy; itt fogok aludni negyedmagammal
-- rajtunk kívül egy európai sincs a hajón -- nyolc éjszakán át, ameddig vízi utunk tart, de az
álom, legalábbis az én álmom, alighanem mindvégig nyomasztó lesz, mintha valami
útonmódon részt kéne vennem a gépek erõfeszítésében, hogy a hajó árral szemben följebb és
följebb jusson a folyón.

Várakozás közben, miután elhelyeztük bõröndjeinkét, dobozainkat és csomagjainkat a

kabinban, egy kicsit szemügyre veszem a Colonel Ebeyát. így veszem észre, hogy hosszú,
lassú vízi útján négy uszályt is vontat majd maga mögött a hajó. Érdemes megmagyarázni,
hogy ezek az uszályok miért vannak mögöttünk. A Colonel Ebeya tulajdonképpen egyfajta
kicsi, úszó, mozgó afrikai piac. Az uszályokban vállalkozó szellemû kinshasai kereskedõk
fognak utazni szép számmal, hogy eladásra kínálják különféle áruikat (gyógyszert,
piperecikket, trikót, szandált, kétszersültet, konzervet, cigarettát, csecsebecsét, edényt stb.
stb.). Portékájukat a partvidék lakói fogják megvenni, nekik ugyanis egyetlen gyors
érintkezési lehetõségük van a várossal: a folyó; a kereskedõk viszont halat vásárolnak tõlük,
gondosan elhelyezik a hajó hûtõszekrényeiben, hogy majd a kinshasai és kisangani piacon
eladják. Tehát a postahajó valamivel több, mint közlekedési eszköz.

* Végül, de nem utolsósorban, (angolul)

101
Találkozások és társadalmi kapcsolatok színhelye is, s ennek Fekete-Afrika magányában és
elszigeteltségében mindig igen nagy jelentõsége van.

Kevéssel alkonyat elõtt, szirénabúgás, kendõlengetés nélkül, csendben, szinte véletlenül

indulunk el. Kinshasa kikötõje--a roskatag s a párától megfeketedett raktárak, a keskeny,
szerény rakodópart-gyorsan hátrál és zsugorodik a lenyûgözõen széles és mintegy szétesõ
vízfelület mögött: a város fényeinek ékszerfüzére fokozatosan kialszik a ködös messzeségben,
mintha a partot borító, fekete, elmosódó erdõ nyelné el. Aztán váratlanul, egy csapásra
besötétedik, mintha valami függönyt rántott volna le egy türelmetlen kéz. A hajó
rendíthetetlenül, zökkenõk nélkül folytatja útját, akárha lapos fenekén siklana. Orrából egy
erõs reflektor hol jobbra, hol balra irányítja hatalmas fénysugarát, egyegy pillanatra
megvilágítja a kísérteties fákat, leereszkedik az aljnövényzet homályos gubancáig, egy
darabig követi a legközelebbi partvonalat, végül újra a folyóra vetõdik.

A vacsoraidõtjelzõ gong szavára máris megkezdõdik a rendes fedélzeti élet, s ez nyomasztó is

kissé, mert csupa olyan régi szokásból áll össze, ami az utazónak éppenséggel meglepõ
újdonsággal szolgál. Hogyan „érzékeltethetném" azt a fülsiketítõ lármát, amely az ebédlõben
a maximális hangerõre beállított rádióból árad; vagy az étkezések egyhangúságát: mindig
ugyanaz az egy fogás reggel is és este is; burgonya és hús, mint a laktanyákban; vagy az
étterem megvilágítását, ami annyira gyenge, hogy a félhomályban csak úgy villog az
asztaltársak szeme fehérje és fogsora. A vacsora öt percig tart, utána visszamegyünk a
kabinba. Vonzanak a sötétség zord titkai: rákönyökölünk a korlátra. Egykét óra hosszat ott
támaszkodunk, a sötétség és a belehasító reflektorfény váltakozása lenyûgöz bennünket.
Temérdek repülõ bogarat látunk, barna vízfelületeket, fáradt tenyészetet. Néha egy-egy
csónak bukkan fel a sötétben, állva evezõ férfiak, minket néznek. Néha meg egy-egy
kunyhócsoport gubbaszt kivilágítatlanul a fák alatt.

A gõzös szabályos, szinte fiziológiai géplüktetéssel egész éjjel halad fölfelé. Másnap a hajnal
elsõ fényeire kirohanok, s akkor valami mintha mellbe vágna. A teljes méltóságában és
titokzatosságában megmutatkozó afrikai magányosságba ütközöm. Este, az indulás és a
láthatáron még ott csillogó kinshasai fények emléke révén az volt a benyomásom, hogy
ismert, meghitt tájon hajózok. De most, az éjszakai vízi út után, hirtelen egy teljesen idegen
világban találom magam, s úgy érzem, ez a világ nem fogad be, hátat fordít nekem.
Kimondhatatlan, titokzatos, vad függetlenséget vélek látni benne.

íme az erdõ. Most kedvem szerint megnézhetem; bár úgy rémlik, minél tovább nézem, annál
kevésbé értem. Ez Zaire egyenlítõi vadonja; nagyságra és sûrûségre csak az Atlanti-óceán
túlsó partján az amazonasi õserdõ fogható hozzá. Ebben a percben, a trópusi hajnal párás
fényében olyan, mintha amúgy ímmel-ámmal ébredne, mintha álom és ébredés határán még
nem tudott volna úrrá lenni zsibbadtságán. A mélabús, elégikus pózokban álló, nagy fák a
folyó vizében tükrözõdõ rojtos leveleikkel Poussin preromantikus földi paradicsomaira
emlékeztetnek. Mindegyik csupa lián, s mintha nyomasztaná õket ez a nagy tömegû növényi
pókháló. Mögöttük, ameddig a szem ellát, hasonló fák sej lenek; azok is mintha a létükért
harcolnának az aljnövényzet fojtogató szorításában. Ennek az õsi és szemre örökkévaló
világnak a képe szinte automatikusan az emberi élet metaforájává alakul át, hiszen létünk is
csupa biológiai küzdelem, gyõzelem és vereség. A fákhoz és a liánokhoz hasonlóan a világ
erdejében is egymásba fonódnak és birkóznak egymással az egyenként oly összetéveszt-
hetetlenül eredeti életek. Talán egy ügy û ez a metafora, de nem lehet kitérni elõle.

102
Ha most a véget nem érõ parti erdõrõl a folyóra nézek, mindenekelõtt azt kérdezem
magamban, milyen színû a Zaire vize. És azt felelem: „erõteljes", vagyis barnás szilvakék,
sûrû, nem átlátszó, s mintha hatalmas izmok remegnének és hullámzanának benne végig.
Sima, de finom redõi fenyegetõ mélységet sejtetnek, a folyó gyorsaságát az árral sodródó
temérdek vízijácint mutatja. Ez a kártékony növény, amelyet egy virágkedvelõ misszionárius
hozott át Brazíliából, kiszabadult meghonosítója kezébõl, akár a füstóriás a bûvészinaséból:
ellepte a Zaire egész folyamágyát, hovatovább a hajózást is akadályozni fogja. De most hol a
kicsi, egykét növénybõl álló csomói, hol kisebbfajta szigetté tömörülõ bokrai, amint
halványkék virágaikkal és fényes, zöld leveleikkel feltartóztathatatlanul rohannak az árral,
újabb metaforát sugallanak az emberi életrõl, akárcsak az imént az erdõ: szédületes
gyorsasággal igyekeznek egy ismeretlen és távoli cél, a még távoli óceán felé, amelybe bele
fognak sodródni, és amelyben elpusztulnak. Addig viszont kedvünkre gyönyörködünk a
bokrokkal pontozott, libabõrös folyó különös látványában, amely miazmáktól és páráktól
fortyogó, végeláthatatlan mocsárra hasonlít. E fátyolos és mozdulatlan magányosság kellõs
közepén egy apró csónak és egyetlen, állva lapátoló evezõse hökkent meg: valakinek a nem
remélt és megnyugtató jelenlétérõl tanúskodik.

Az ember szinte képtelen betelni a Zaire, e hihetetlen és lenyûgözõ szörnyeteg bámulatos

látványával. Baloldalt olyan közel van a part, hogy ki lehet venni a csendes öblöcskék barna
vizébe merülõ fagyökereket; ám jobboldalt a folyó mérhetetlenül kiszélesedik, afféle lagúna
lesz belõle, amelynek túlfelén nagy messze, ködök mögött rémlenek csak a csüggedten
hadonászó, parti fák. A hajó egyre-másra irányt változtat, a jobb parttól a bal part felé
közeledik és fordítva. Néha tétovázik egy-egy hatalmas keresztezõdésnél, ugyanis hol jobbról,
hol balról újabb széles, hatalmas folyók torkollnak a Zaire-ba, kósza hullámokkal kígyóznak
el a távolba. Vagy a Zaire bomlik több ágra agresszív és egyhangú növényzet borította
szigetek között. Némelyik szigeten emberek élnek; egy-két halászkunyhó áll rajtuk, a keskeny
parton szárazra húzott csónak, csöppnyi banánültetvény: kétéltû és mint rendesen,
kimondhatatlanul magányos életmódra vallanak.

A folyó tehát nem okoz csalódást annak, aki mint én is, úgy döntött, gõzösön hajózik fel rajta,
hogy a lehetõ legmélyebbre hatolhasson ennek a Zaire-nak nevezett afrikai országnak a
szívébe. De meg kell erõltetni képzelõtehetségünket, hogy számot vessünk vele: Európával
ellentétben, ahol is az országok szíve a városokban van, azokban sûrûsödik össze legjobban a
forgalom, azokban él a lakosság többsége, Zaire-bán az ország szíve nem egyéb, mint
méltóságteljes magány, néma párbeszéd az erdõ, a folyó és az égbolt között, s megannyi
elhagyatott, mozdulatlan víztükör.

103
II Megálló az enklávéban

Bolobo

Hirtelen fölébredek, de nem azért, mert váratlan zaj töri meg a csendet, hanem azért, mert a
hajó gépeinek szüntelen zakatolását furcsa csönd váltja fel. Különleges csönd ez, olyasféle,
mint amikor a vonat éjnek idején megáll egy állomáson, s a csöndben csoszogó léptek, emberi
szavak, fémes zajok visszhangoznak, s ami arra készteti az embert, hogy szinte hálával
gondoljon a vonatra, amiért folytatta útját, miközben mi aludtunk. De most nem egy
olaszországi vonat hálókocsijában, hanem Afrikában, egy zaire-i postahajó kabinjában
vagyok. A csöndet pedig hirtelen kiáltás töri meg, nagyon hangos kiáltás, amelyet vad öröm,
féktelen és ártatlan nemtörõdömség hat át.

Egyáltalán nem meglepõ -- hiszen az este Conrad A sötétség mélye címû könyvét olvastam --,
hogy eszembe jut „az a kiáltás, az a nagyon hangos, valami mérhetetlen kétségbeesésbõl
fakadó vad disszonanciákba sikló kiáltás... mely annyira váratlan volt, hogy a hajam égnek
állt a sapkám alatt", ahogy Conrad írja le a regényben, mit hallott az áthatolhatatlan kongói
õserdõben, amelynek partja mellett gõzöse elhajózott. De rögtön rájövök, hogy az imént
hallott kiáltásban nyoma sincs a kétségbeesésnek, amint egyébként azokban sincsen, amelyek
messzirõl válaszolnak neki; mint említettem, éppenséggel tolakodó, gyerekes öröm érzik
benne, ami nem törõdik nyugalmammal, alvásommal.

Ám a kis kabinablakon, a vörös függönyön fény szûrõdik át; világos van, elhatározom, hogy
fölkelek, s megyek, megnézem, mi történik. Sajnos a Colonel Ebeya postahajó úgynevezett
luxuskabinjában nem tudja könnyen rendbe hozni magát az ember. A nagy sietség közben
megfeledkezem róla, hogy a villanykapcsoló zárlatos, s ezért szokás szerint kellemetlen
áramütés ér. Azután a zuhany: a cérnavékony vízsugár természetesen hideg, de azért már
elõre menekülésre kényszeríti a fürdõkád repedezett zománcán mászkáló pókokat.
Megborotválkozzam-e vagy sem? Mivel tükör nincs, a borotválkozás a megszokott idõ
kétszeresét venné igénybe, én pedig sietek, hogy rájöjjek az elõbbi kiáltás okára. Megmosom
az arcom, belebújok a nadrágomba, trikómba, cipõmbe, és kirohanok a kabinból.

A Colonel Ebeya mozdulatlanul áll a hajnal fehér fényében; köd, nyirkos, meleg trópusi köd
borítja a partot, s ezért az erdõnek csak fátyolosán derengõ kísértete látható. A ködbõl
azonban csónakok végeláthatatlan sora bontakozik ki: némelyiket még részben eltakarja a
köd, némelyik kievickélt belõle, némelyik már ott van a hajó oldalának közvetlen közelében.
Akad közöttük kicsi is, nagy is, az egyiket egy vagy két evezõs hajtja, a másikat, sorban állva,
tíz vagy tizenöt. S a kiáltás, amely vajmi kevéssé volt tekintettel arra, hogy alszom, egy zöld
nadrágos és Fruit of the loom* feliratú trikót viselõ, atlétatermetû fiatalember lelkén szárad;
ott áll a korlát mellett, és válaszként a csónak evezõseinek hasonló kiáltásai szállnak épp felé.

Dávid Livingstone-nak, aki, mint ismeretes, kevés cáfolhatatlan gondolattal ajándékozott meg
bennünket, az volt az egyik rögeszméje, hogy a kereskedelem a kereszténység elterjedését
segíti elõ, amennyiben szétrombolja a törzsi kultúrát. Bevallom, a kereskedelemnek a
kereszténységgel való egybekapcsolását mindig a jól ismert viktoriánus képmutatás
megnyilvánulásaként értelmeztem, míg el nem jutottam Zaire-ba. Itt végre megértettem, mire
gondolt Livingstone:

* Kb. „szövõszéken termett", (angolul)

104
a törzsi szervezet egyet jelent a naturálgazdálkodással; ha meg a naturálgazdálkodást fölváltja
a cseregazdálkodás, az azt jelenti, hogy a törzs felbomlik, tehát az animizmus is megszûnik,
tehát (huhh!) gyõz a kereszténység. Valóban.

Az a jelenet, amelynek szemtanúja vagyok, bizony más, mint amikor a conradi típusú törzsek,
nyíllal és lándzsával fölfegyverkezve, Afrika kolonializmustól megbecstelenített, sötét szívén
kívül, megrohanták a hajókat; ez a jelenet nem egyéb, mint kiskereskedõk teljesen békés, sõt
igen vidám nyüzsgése. A fiatalember mellett, aki kiáltásával felriasztott, rátámaszkodom a
korlátra, és figyelek. A köd lassacskán feloszlik, így hát látom, hogy a hajó olyasvalami elõtt
horgonyzott le, amit Olaszországban településnek vagy tanyának neveznénk; de itt, mivel a
partot borító erdõbõl keserves munkával csak egy keskeny szakaszt tudtak kihasítani (mintha
az erdõ amolyan növényi lávafolyam volna, amelynek csupán a folyó tudott gátat vetni),
enklávénak kell mondanunk: olyan kis területdarabnak, mely a maga külön sajátosságaival
valamilyen célból egy másik, másfajta területbe ékelõdik be. Világos, hogy a szemem elé
táruló enklávénak mi a célja: lehetõvé tenni egy kis közösségnek, hogy fenn tudja tartani
magát az erdõ és a folyó között, s az elõbbi nyomása alól az utóbbi segítségével szabadítsa ki
magát.

Elnézem az enklávét: csupasz, tiszta térség, mögötte a sötét erdõ; elnézem az erdõnek hátat
fordító, négyszögletes kunyhókat; elnézem a település sokszínû, tiszta, mondhatni ünneplõ
ruhába öltözött lakóit, amint ott sorakoznak a parton; elnézem a többieket is, akik
csónakjaikban állva nyüzsögnek a folyó vizén; és hirtelen megértem a kiáltás vad örömét, ami
felriasztott: a kereskedelem talán nem hozta meg a kereszténység gyõzelmét, mint
Livingstone hitte; de azon kívül, hogy a partvidék lakosságának lehetõvé teszi nadrágok és
Fruit of the loom feliratú trikók beszerzését, biztosan gyengíti az afrikai magány szorongató
érzését is, amely itt Zaire-ban a hatalmas és járhatatlan folyó és az ugyancsak hatalmas és
járhatatlan erdõ között gyötrelmesebbnek tûnik fel, mint másutt.

Tehát csakugyan általános az öröm; ezt tanúsítja, hogy a postahajó veszteglése és az az adok-
veszek, amit ez a veszteglés lehetõvé tesz, óhatatlanul látványossággá alakul át. Például a hajó
megrohanása viharosnak tetszett ugyan, mégis vplt benne valami módszeresség, valami
látványos rend. Azokhoz a csónakokhoz, amelyek elsõként érték el a hajót, újabb és újabb
csónakok csatlakoznak; az evezõsök behúzzák evezõiket, lehajolnak, és a csónakok fenekérõl
szigonyaikra akasztott, fürtökben fickándozó halakat emelnek ki, aztán egyik csónakból a
másikba ugrálva a harmadosztályú fedélzethez mennek, ahonnan száz meg száz kéz nyúl ki,
hogy megragadja az árut. Amit fura módon elõ lehet jegyezni, hogy úgy mondjam: a
fedélzetrõl, még mielõtt a csónakok odaérnének, rongyot, trikókat, alsónadrágokat és más
hasonló ruhanemût hajigálnak a csónakokba; a portéka a pirogákba esik, s ez -- mint a mi
piacainkon a kézfogás -- megpecsételi az alkut: azé a hal, aki ügyesen a csónakba tudta dobni
a maga rongyát.

Ezeken a szürkés rózsaszínû, inkább vaskos, mint hosszú s mintegy iszaptól duzzadt halakon
kívül vajon mi mindent kínálnak megvételre a partvidék lakói? Mindenekelõtt majmokat,
vagyis páviánt, kacska kezû majmot, macskamajmot és a többi, mégpedig -- mondjuk így-
félkész állapot bán, vagyis fej ük nélkül, behajtott mellsõ és hátsó lábakkal, kellõképpen
megpörkölve és megfüstölve. Aztán egy-egy kis kajmánt, esetleg még élve s összekötözve,
mintha szalámi volna. Végül zöld levelekbe csomagolt maniókagyökeret. Néhány nagyon
szép, hagyományos színû és formájú kézmûipari termék (asztal, szék, edény stb.) is

105
elvándorol csónakról csónakra kerülve a hajó falánk gyomrába. Mindez fülsiketítõ, de mint
említettem, bizonyos értelemben tagoltnak mondható lárma közepette bonyolódik le.

A partvidék lakói a pénz összegyûjtését szemlátomást valami fõnökre vagy pénzbeszedõre

bízzák, ez majdnem mindig nõ; átveszi valamennyi csónak szerzeményét, majd késõbb
gondoskodik a szétosztásukról. Halaik és majmaik fejében a partvidék lakói elsõsorban
személyes jellegû portékához: piperecikkekhez, ruhanemûkhöz, szandálokhoz jutnak. Egyszer
csak azt látom, hogy egy fiú a korlátról beugrik a folyóba, s úszni kezd a part felé, de egyik
karját magasan kitartja a vízbõl, nehogy az értékes szerzemény nedves legyen. Látcsõvel is
megnézem, s kiderül, zacskót tart a kezében, s abban egy alsónadrág van. Ugyanígy és
ugyanezzel a féltékeny szenvedéllyel vigyázott a legenda szerint Camöes, a híres portugál
költõ A Lusiadák címû hõskölteményének kéziratára, amikor egy hajótörés alkalmával a
partra úszott vele.

Az alsónadrágért rajongó fiú úszása jelzi: a postahajó rövid veszteglései során gazdát cserélõ,
nem éppen alapvetõ árucikkek sokasága megerõsíti, hogy ez bizony afféle társadalmi
örömkitörés a magány hosszú napjai után. Miközben a lázas cserebere folyik, valóságos
happening alakul ki, amit csakis az ártatlan életerõ kitörésének lehet tulajdonítani. Jó néhány
anyaszült meztelen kisfiú kapaszkodik fel a korlátra, aztán visszaugranak a folyóba, és árral
szemben úszni kezdenek: a Zaire hatalmas vízfelületén itt is, ott is úszó fejek feketéllenek.
Mások nem halakkal foglalkoznak, hanem csónakjukban állva, csak úgy elbeszélgetnek a
hajókorlátra könyöklõkkel: talán híreket, véleményt, információkat cserélnek. S végül
akadnak olyanok is, akik, mint jómagam, a korlát mögül csónakjaikból szemlélik
mozdulatlanul a minden ízében ismert, mégis megunhatatlan látványosságot, anélkül hogy
részt vennének benne.

A hajókürt most kétszer-háromszor elbõdül, a csónakok egymás után eltávolodnak a gõzöstõl,

az utolsó partvidékiek is beugranak a folyóba, és elúsznak a part felé, ahol a kunyhók elõtt
felsorakozott tömeg lassan és szinte kedve ellenére szétoszlik: a látványosságnak vége, a
legközelebbire tíz-tizenöt nap múlva kerül sor.

A hajó megmozdul, s folytatja lassú, rendíthetetlen útját a folyón, amelyen most ismét
eluralkodik megszokott, nagyszerû, vad magányossága. Az enkláve eltûnik a liánok alatt
roskadozó hatalmas fák mögött. Nemsokára újabb enklávéhoz érünk, ott esetleg cölöpökre
építették a kunyhókat, archaikus, õskori látvány. Nézzük majd a partvidék lakóinak gyatra,
kétéltû lakhelyeit, amelyek ma is úgy állnak a ferde cölöpökön, mint jó néhány ezer évvel
ezelõtt. Nézzük a fekete, kusza, sûrû erdõt is, a zsebkendõnyi tisztások háta mögött. És
bizonyára vonakodunk majd, hogy „elképzeljük", milyen is lehet így, a folyó és az erdõ közé
szorultan élni, hallal, majommal és hasonlókkal kereskedni, s azt is csak hetente egyszer,
amikor megjön végre a postahajó. Egyébként, ahogy mondják, „tout se tient"*: az enkláve
vidám szegénysége összhangban van a hajón nyüzsgõk tömegével, amely vidáman éli át a
folyami hajózás nagy kalandját. S arra, hogy ez sokaknak tényleg kaland, ha más nem is,
bizonyítja, hogy másnap néhány potyautast fedeznek fel és vesznek õrizetbe a hajón.

Az egyik állomáson két-három egyenruhás csendõr jön fel a hajóra, s rövid kutatás után öt-hat
potyautassal kerülnek elõ a hajófenékrõl: taszigálják õket maguk elõtt; kezdetleges módon
zsineggel kötözték õket egy-

* Minden összeülik, (franciául)

106
máshoz. A foglyok valamennyien izmos, j ól megtermett fiúk, megbánás vagy ijedtség
egyáltalán nem látszik rajtuk. Egyikük, amikor elhalad mellettem, kihívó hangon mondja: --
Nemsokára átmegyek Európába. -- Addig is, amíg partra nem száll Európában, megadóan és
engedelmesen ballag ki a csendõrök mögött Bolobo folyami kikötõjének rakpartjára.

107
III Conrad emléke

Mbcmdaka

Naplót akartam vezetni a Zaire-ról, úgy, mint Conrad, úgy, mint Gide. De csak egyetlenegy
napig írtam, íme az eredmény. A hajóút negyedik napja, reggel. A hajókürt kétszer-háromszor
elbõdül, aztán a gõzös megáll. A fedélzet jobb oldalán nyugágyban ülve éppen Conrad
naplóját olvasom: elõttem a megszokott vízfelület, amely hatalmas kiterjedése révén inkább
lagúnára, mintsem folyóra emlékeztet. Átmegyek a bal oldalra, szeretném megnézni, mi
történik. Ekkor látom, hogy egy nagy város, Mbandaka rakpartjánál álltunk meg.

A szokásos raktárak, az utasok, a naplopók, a kereskedõk és a rendõrök szokásos jõ vese-

menése. A raktárak mögött hatalmas mangófák sötét lombja emelkedik a magasba. A nap
hevesen tûz, égeti arcomat, karomat, amikor kihajolok a korláton, hogy nézelõdjek.

Az egyik kabinból egy nõ lép ki, odajön mellém, õ is kihajol a korláton. Fiatal, az élénk színû
ruha, amelynek anyagát Manchesterben vagy Hollandiában gyártják afrikaiak részére,
mellétõl a bokájáig ér. Pompás, kissé kövérkés válla van, bõre sima, sûrû, mély feketeséggel
ragyog. Nyaka és karja kerek és erõs, feje tökéletesen gömb alakú, tarkója egyenes; vaskos,
kicsi füle kagylóra hasonlít. Haja a koponyáján megannyi, sávokkal elválasztott fürtbe van
rendezve; minden fürtjébõl egyegy merev tincs nyúlik fölfelé, mint azok az antennák,
amelyeket a karikaturisták rajzolnak a Mars-lakók fejére.

De úgy is, mint azok a sugarak, amelyek a vallásos festményeken a szûzanya fejébõl áradnak
szét. Egyébként a nõ nagyon emlékeztet Picasso némely nõi figurájára, éppen a mester afrikai
korszakából: egymáshoz forrasztott hengerekbõl és gömbökbõl áll össze a formás, telt idomú
test, amely óhatatlanul elõregörnyed, mintha súlyos terhet cipelne a vállán.

Kimegyünk a partra, elindulunk, hogy körülnézzünk. Széles sétány, két oldalán mangófák. A
mangófák árnyékában hosszú, nagy, kétemeletes házak, miután szemügyre vesszük õket,
kiderül, hogy üzletek, ahol mindenfélét lehet kapni. Mbandaka -- mint Afrikában oly sok
város -- csupa bolt és.hivatal; ide az erdõlakók azért járnak be, hogy bevásároljanak, és
elintézzék ügyeiket a hatóságokkal. Egymás után többféle üzletbe kukkantunk be: tágasak,
tiszták, levegõsek, a pultok mögött szolgálatkész eladók, a mennyezeten régi ventilátorok
forognak. Itt, akárcsak Kinshasában, a kereskedõk jó része portugál, elõször Zaire-ból
Angolába menekültek a zaire-i forradalom miatt, aztán visszamenekültek Zaire-ba az angolai
forradalom miatt Az következik-e ebbõl, hogy a kereskedés szenvedélye erõsebb még a
forradalmaknál is? így van, de azzal a megszorítással, hogy a harmadik világban az igazi
ellenfelek a kereskedõk és a politikusok.

A hajó tovább indul; a fedélzetén tovább olvasom Conrad naplóját. A könyv egy folyami
gõzös kapitányának technikai jellegû, személytelen naplója. A naplóban Conrad didaktikusán
„letegezi" önmagát, például: „.. .megközelíted a jobb oldali csúcsot, és majdnem a csatorna
közepére irányítod a hajót, hogy jobb felõl haladj el a következõ sziget mellett." Conradon
kívül csak egy írót ismerek, aki naplójában tegezi magát: Pavesét; de amennyire személyes a
piemontei szerzõ, ugyanannyira személytelen Conrad. Tehát Conrad nagyon is száraz naplóját
olvasom, idõnként felnézek, a folyót figyelem, s ekkor fura módon a szövegnek ezt a
szárazságát már nem tartom összeegyeztethetetlennek a táj hihetetlen szépségével. Végtére is
a régi utazók, például Marco Polo, akik különféle országokat jártak be, ugyanúgy írtak, mint

108
Conrad. Persze ettõl függetlenül fölmerül bennem néhány kérdés. Például hogy miért hat meg
olyan mélységesen a táj szépsége, a hatalmas, elégikus fákkal, amelyek visszatükrözõdnek az
álmatag öblöcskék vizében. Azért, mert már láttam, netán egy másik életemben? Vagy épp
azért, mert most látom elõször? Más szóval: valami „már látott" dologról, emlékrõl van szó?
Vagy éppenséggel „még nem látott" dologról, látomásról?

A hajónak parancsnoka és parancsnokhelyettese is van. A parancsnok megáll elõttem, köszön,

érdeklõdik utazásom felõl. Magas, szenvtelen, elegáns, kecses és oly igen városias ember,
hogy szinte már rejtélyes. Zubbonya nyakig begombolva, nadrágja élesre vasalva. Azt
mondja, egész éjjel õ vezette a hajót; tegnap este tényleg láttam, amikor a fedélzeten
mászkáltam: a kormányosfülkében ült, szemét a hatalmas, sötét vízfelületre szegezte, keze a
kormánykerékre kulcsolódott, úgy irányította a hajót a zátonyok, szigetek s a folyó
kanyarulatai között. A végén elmosolyodik, mutatja, hogy most aludni megy, és azzal távozik.

Amilyen kifinomult, karcsú és kecses a fõnöke, olyan otromba, tömzsi és faragatlan a

parancsnokhelyettes. A velünk szomszédos kabinban lakik, sokat üzletel. A hajóhídon, a
fülkéje mellé csak úgy özönlenek a frissen kifogott halak, a félkész majmok és egyéb
portékák. Most karosszékben ül, cigarettázik, s kifejezéstelen szemmel bámulja a feleségét,
amint az a földön kuporogva machete vei épp egy lefejezett és lepörzsölt majmot darabol,
amely mindennek ellenére egy kétéves kisgyerekre hasonlít. Elfordítom a tekintetemet errõl a
konyhai munkálkodásról, s az erdõre nézek, amely most szinte a korlát túloldalán vonul el
elõttünk: ahhoz a majomhoz, amelyet a parancsnokhelyettes felesége darabol, nagyon hasonló
majmok határozott körvonalai tûnnek fel; lendületesen, puha és szép
légtornászmozdulatokkal, boldogan ugrálnak egyik ágról a másikra.

Tizenegy órakor lemegyek a harmadik osztályra szandált venni, íme a fedélzeteket összekötõ,
meredek lépcsõ; íme a korlát mellett végig felállított pad. Az utasok sûrû sorban állnak, mint a
rabok a régi gályákon; mozdulatlanul figyelik a folyót; alighanem csak nézik, de nem látják,
akárcsak a mi városainkban az autóbuszutasok, íme a kicsi, rögtönzött suk. A pultokon és a
padlón a szatócsok színes folyadékkal teli apró palackokat, különféle színû tablettákat,
tégelyben kenõcsöket, tasakokban porokat árulnak. Lám, a szandálok. Az árus -- kedélyes,
vaskos nõ -- mond egy árat, én a felét vagyok hajlandó fizetni, a nõ elfogadja az ajánlatot,
feltámad bennem az Afrikában gyakran kísértõ érzés, hogy a vételár felének a fele is elég
volna. De talán tévedek, összetévesztem a kereskedés örömét a haszonszerzésével. Talán
méltányos áron vásároltam; s a a nõ széles és nyájas mosolya, miközben átnyújtja a szandált,
csakis neki magának szól.

Hónom alatt a szandállal folytatom a kíváncsi mászkálást; nagy nehezen tudok csak utat törni
magamnak a padon ülõk térde és a korláton kihajoló utasok feneke között, íme az elülsõ
fedélzet. Itt sok utas verõdött össze, izgatott, hangos csoportokat alkotnak, mint az olasz
szurkolók mérkõzés után. Mirõl beszélnek? Honnan van még mindig ennyi mondanivalójuk,
amikor már négy napja tart ez az eseménytelen hajóút? Lábuk között hatalmas, szürkés
rózsaszínû halak haldokolnak: duzzadtak, vaskosak, az imént kerültek a fedélzetre.
Kellemetlen, sáros, nyálkás folyami halbûz. Undorító, ahogy összekeveredik a csípõs
vizeletszaggal.

Pedig ezek az utasok a Colonel Ebeyán megszállottjai a tisztálkodásnak, meggyõzõdhetek

róla, amikor a hajó orrába érek. E szûk helyen, miközben a hajó szokása szerint rendületlenül
és szinte észrevétlenül halad elõre, két-három mosakodó utast pillantok meg. Meztelenre
vetkõzve, dühödten szappanozzák magukat tetõtõl talpig. Azután egy vödör vizet öntenek a

109
fejükre. Azután újra kezdik a szappanozást. Megannyi meztelen, fekete hajódísz; mögöttük,
közönyös és vad háttérként, a végeláthatatlan zaire-i táj, felhõk, amelyek az erdõre
nehezednek, s az erdõ, amely a folyóra nehezedik.

Ebédre kongatnak. Sajnos, ugyanaz a burgonya-hús egytálétel a menü; a sör ma meleg. Az

alacsony, csúf pincér -- olyan, mint egy manó -- muskátlipirosra festett körmeivel felcsippent
az ablakról egy kövér, vaskos, sárga légy ét-bögöly hoz hasonlít-, megmutatja, és széles
mosollyal azt mondja: „cece". Hosszúra nyúló beszélgetés az álomkórról.

Késõbb visszamegyek a fedélzetre, a nyugágyamhoz, Conrad naplójához. Amint már

említettem, tisztán technikai jellegû napló; mégis szétválaszthatatlan egységet alkot A
sötétség mélyé-vei: az elsõ kiegészíti a másodikat, az elsõ az objektumról, vagyis a folyóról
szól; a második a szubjektumról, vagyis Conradról. A folyóról a maga mélységével,
szélességével, hosszúságával, kikötõivel, sodrásaival, áramlataival, örvényeivel stb. stb.,
illetve Conradról és annak a civilizációnak a problémáiról, amelyhez Conrad tartozott.
Objektum és szubjektum végül egybeforr, bár az eredményben igaz, ami igaz -- a szubjektum
talán túlságosan is felülkerekedik az objektumon. Conrad a Lord Jim elsõ részében realista,
tökéletesen ura anyagának: A sötétség mélyé-ben expresszionista, az anyag kiszökik a
kezébõl. De hát miféle anyag is volt ez? A kolonializmus, amelyrõl Conradnak 1890-ben,
kongói utazása idején természetesen nem lehettek történelmi és szociológiai távlatú nézetei.
Mégpedig két okból: mindenekelõtt azért, mert õ is a gyarmatosító társadalomhoz tartozott;
másodsorban pedig azért, mert konzervatív és angolbarát lévén ezt a társadalmat kedvelte, és
jobbnak tartotta bármiféle más társadalomnál.

Ebbõl az ellentmondásból fakad az elbeszélés közvetett technikája. Conrad, egyes szám elsõ
személyben, felidézi Marlow kapitány alakját, aki szintén egyes szám elsõ személyben meséli
el a történetet. Vagyis Conrad arra használja fel Marlow-t, ezt a normális embert, ahogy
mondani szokás, hogy „ne mondjon el" a kolonializmusról olyasmit, amit, ha közvetlenül õ
maga az elbeszélõ, kénytelen lett volna elmondani. Természetesen a kolonializmust általában
elítéli: de az elmarasztalás nem a történelembõl fakad, hanem a becsületérzésbõl, ami Conrad
erkölcsi értékrendszerének alapját alkotta, amint a Lord Jim-ben is megállapítható. Conrad
nagyon pontosan tudta, hogy becsületes embernek mit kell és mit nem szabad tennie. A
kolonializmusnak Kongóban tapasztalt szörnyûségei láttán a legelsõ pillanatban rájött, hogy
úriember nem lehet kolonialista, és ha mégis az, akkor az úriemberek, azaz a polgárok
civilizációja romlásnak indult. Kurtz, a kalandor, aki egy belga társaság megbízásából
elefántcsontot vásárol, végül is úriember. Conrad az úriembereknek a gyarmatosítás során
elkövetett bûneiben rejlõ ellentmondással szembenézve ugyanolyan következtetésekre jut,
mint Dosztojevszkij: a felvilágosult és racionalista tizennyolcadik század emberei, ki tudja,
miért, démonokká változtak át. Kurtz démoni alak. Csupán egy belga társaság alkalmazottja
és mégis Sztavroginhoz, Doktor Fausthoz, Hitlerhez hasonlít.

Ám Conrad nem tudja megmagyarázni e hasonlóság okait. Ezért tünteti fel démoni színben a
kolonializmust, tehát a Zaire folyót is, amelynek pedig semmi köze a kolonializmushoz. A
zaire-i hajózásból ezért lesz pokoljárás, út a kolonializmus bugyraiba, el egészen addig a sötét
partig, ahol afrikaiak levágott feje bámul a kísérteties semmibe, s valami királynéforma figura
nagy léptekkel járkál le-föl, karját fenyegetõen az ég felé emelve. A démoni megjelenítés
arról tanúskodik, hogy a szerzõ elkerülhetetlenül tudatára ébredt a valóságnak, de nem vont le
minden tanulságot. Ám A sötétség mélyé-nek zsenialitása mégiscsak abban rejlik, hogy
Conrad, az egyéni sorsok nagy regényírója egy talányos személyiség révén itt a civilizáció
tragédiájával néz szembe.

110
Mire Conrad naplójának utolsó oldalát elolvasom, már besötétedett. A korláton kihajolva a
sötétséget fürkészem. A Colonel Ebeya reflektorának ólomszürke, valószerûtlen fénye
hatalmas, talán huszonöt méter hosszú vagy még hosszabb csónakot világít meg. Tucatnyian
állnak benne, karlengetéssel üdvözölnek bennünket. A csónak a végére szerelt pöfögõ
motorral halad elõre a sötétségben. Mihelyt eltûnik, vacsorára csöngetnek.

111
IV A katonaszökevény és a rendõr

Kisangani

íme Kisangani, valamikor Stanleyville-nek hívták. Itt véget ér a hajóút. A sodró áramlatok
lehetetlenné teszik, hogy a hajók tovább haladjanak fölfelé. A korláton kihajolva határozottan
látom a sodró áramlatokat, közben a Colonel Ebeya kikötését figyelem: vajmi kevéssé
impozáns sziklák emelkednek ki az egymással viaskodó hullámokból; a szikláktól sávokra
osztott, összekuszált folyóár erõteljes zûrzavara fölött pókhálószerû gerendázat függ, összeköt
két partszakaszt, jó néhány halászháló és varsa lóg le róla.

Azután a sodró áramlatokról Kisangani felé fordítom tekintetemet. A városon nemigen

látszik, hogy nagyon különbözne a többi, kevésbé jelentõs folyami kikötõtõl: rakpart, láda- és
dobozhalmok, néhány daru, viszonylag kevés kikötõi munkás és utas nemtörõdöm jövése-
menése. Afrika szívének a szívében vagyunk: s ez a szív szomorú és szegény. Ha azokkal a
kellemes és jól felépített városokkal: Nairobival, Abidjannal, Dakarral, Kampalával, Accrával
és a többivel hasonlítom össze, amelyeket a francia és az angol kolonializmus létesített, úgy
kell felfognom a belga kolonializmust, mint a természeti kincsek tiszta és egyszerû
kiaknázását, amely tevékenységét kevéssé vagy egyáltalán nem igazolta a kultúra terén.

A hajó gyorsan kiürül. Mindenki partra száll, aki nyolc napon át ott volt a szemem elõtt:
báláikkal és batyuikkal a suk szatócsai; vastag bõrû anyjuk szoknyájába kapaszkodó
gyerekekkel a családok; jó néhány átvezényelt katona terepszínû overallban; a jó alakú, telt
idomú, szép lányok, akiknek a feje a fölfelé meredõ hajfonatokkal olyan tüskés, mint egy
tûpárna; és végül három ember, akiket néhány nappal ezelõtt már láttam, amint a fedélzeten a
parancsnoki fülke mögött kuporogtak, egy katona, a felesége és a kisfia. A katonát, bár még
mindig egyenruhát visel, õrizetbe vették, mert megszökött. Nem tudom, hogyan leplezték le,
mindhárman akár az elgyötört állatok kuporogtak négy napon át a fedélzeten a parancsnoki
kabin mögött. Most kiszállnak a hajóból, elõttük s mögöttük egy-egy civil ruhás rendõr. Ha
valaki Afrikában, fõként Zaire-bán, hasonló jelenetet lát, óhatatlanul felébred benne a
kiváltságosság valamiféle érzése. Az ember azt gondolja magában: „Milyen szerencsés
vagyok! Neki meggyûlik a baja a rendõrséggel, nekem nem." Ám alighogy megfogalmazom
ezt a gondolatot, egyik útitársam odalép hozzám, és közli, hogy valamennyiünknek
jelentkeznünk kell a rendõrfelügyelõnél, útleveleink elõre nem látott s nem is látható
ellenõrzésére.

Hogy megértessem a kellemetlen érzést, ami erre a hírre elfog, talán nem lesz hiábavaló, ha
néhány szót szólok arról, amit jómagam út vámkomplexusnak nevezek. Mi is az az
útvámkomplexus?

Olyasmi, ami még akkor keletkezett, amikor Afrika nem ötven-valahány, pontos határokkal
elkülönített nemzetre volt felosztva, hanem néhány ezer törzs bizonytalan határú területébõl
állt, s e határokat tulajdonképpen csak maguk a törzsek ismerték. Ha valaki, akkor, a
gyarmatosítás elõtti korszakban nekivágott Afrikának, tapasztalhatta, hogy folyton útvámot
kérnek tõle, csecsebecséket, rézdrótot, puskát, szövetet és így tovább. Másfelõl ezek az
útvámok nem jelentettek valami automatikusan megszabott dolgot, esetrõl esetre bonyolult és
kimerítõ alkudozással határozták meg.

112
Ezek után szeretném hangsúlyozni, hogy valamiféleképpen az alkudozás fontosabb volt az
ajándéknál. Azért, mert fitogtatni lehetett vele a hatalomvágyat, amely minden emberben igen
erõs, fõként az olyanokban, mint az afrikaiak, akiknek történelmi és környezeti okokból oly
kevés alkalmuk adódik rá, hogy kiéljék. Tegnap a törzsfõnökök, ma a bürokraták esetében az,
ami az útvámkomplexus bizonyos hirtelen megnyilvánulása mögött rejtõzött, illetve rejtõzik,
mindenekelõtt a parancsolás meghiúsult gyönyöre, ez ugyanis egy szicíliai közmondás szerint
az egyébként igen édes szexuális kapcsolatnál is édesebb.

Amikor belépünk a rendõrfelügyelõ nyomorúságos, fülledt szobájába, a rozoga, sánta asztal

mögött ülõ felügyelõben mindjárt felismerem azt az embertípust, akinek hatalomvágyát
sérelem érte, s most alig várja, hogy kiélje, elégtételt vegyen érte. Meglett férfi, már jóval túl
a fiatalok naivságán, s még jóval innen az öregek rezignációján. Az arca eszes, hideg,
kíméletlen, rendkívül mozgékony, kitetszik rajta rendkívüli képessége arra, hogy a nyájas
mosolygásról fenyegetõ grimaszokra, a fürkészõ pillantásról színlelt kedélyességre, a
bürokratikus szárazságról bõbeszédû retorikára váltson át. Arcvonásai vékonyak, finomak,
ami furcsa errefelé, ahol vaskos, markáns arcú emberek élnek; eléggé világos bõre láttán arra
gondolok, hogy arab vagy európai származék. Rövid ujjú, kék inget visel, a nyaka olyan zárt,
mint az orosz ingeké.

Hagyja, hogy állva maradjunk; az íróasztala elõtt csupán egy szék van, s abból a kihallgatás
légköre árad. így hát csak álldogálunk a zsúfolt szobácska fullasztó melegében, s kénytelenek
vagyunk végignézni egyfajta hadonászó jelenetet, amelynek egy ismert tréfás mondáshoz
híven azt a címet adhatnánk: „Aki velem beszél, az fogja be a száját."

Mindenekelõtt íme a harmadik világ gyakran látható, hagyományos személyisége, a

„közbenjáró". Kövér, mosolygós, magabiztos, behízelgõ, bizalmaskodó ember, messzirõl egy
kézmozdulattal valami megbeszélt jelet ad a felügyelõnek, s ez gyanús könnyedséggel
hirtelen abbahagyja útleveleink ellenõrzését: azt hihetne az ember, örül neki, hogy
abbahagyhatja. A „közbenjáró" szorongó és reménykedõ védence csuklóját marokra fogva
áthajol az asztal fölött, száját a felügyelõ füléhez tartja, suttog valamit. A felügyelõ
meghallgatja, de egyáltalán nem látni rajta, mit érez: tekintetét miránk, az elõadás igazi,
valódi nézõire szegezi. A jelenet eltart egy ideig; aztán a felügyelõ hirtelen felpattan a
helyérõl. Lám, most áll, s karját fölemelve lingala nyelven kezd szónokolni (eddig franciául
folyt a párbeszéd), amihez semmi közünk, és a rendõrök meg a kérvényezõk is szívesen
lemondanának róla. Alighanem valami tirádát harsog el hivatalának jogairól és
kötelességeirõl, tehát amolyan nevelõ célzatú általánosságokat. A szónoklat hallatára a
„közbenjáró" kövér, izzadt képérõl lehervad a mosoly; lógó orral visszahúzódik, magával
vonszolja szerencsétlen védencét is. Ettõl a felügyelõ még nem hagyja abba a tirádát. Egy
darabig még folytatja; hirtelen viss/aül a székére, s újra kezébe veszi útleveleinket.

Reménykedve közelebb lépünk hozzá. A felügyelõ nemcsak útleveleink hivatalos adatait

vizsgálja meg, hanem furcsa, fölösleges szõrszálhasogatással a különbözõ országok vízumait
is ellenõrzi, de ezzel legfeljebb azt fejezi ki, hogy nyomatékosan tudomásunkra akarja hozni
tekintélye jelentõségét. Ám ekkor újra megszakad az útlevélvizsgálat: egy csendõr áthajol a
kis asztal fölött, hosszasan suttog feljebbvalója telhetetlen, figyelmes fülébe. Lingala nyelven
suttog; de annyit azért kiveszünk belõle, hogy rólunk mond valamit, ugyanis a csendõr is, a
felügyelõ is beszélgetés közben gyanakvó makacssággal ránk szögezi a szemét. S valóban,
amikor a csendõr kimegy, a felügyelõ egyik útitársamhoz fordul, s közli vele, hogy mivel több
fényképet készített Kisangani kikötõjérõl, amely katonai zóna, úgy véli, el kell koboznia a
fényképezõgépet. Hosszú, rafinált vita következik, rengeteg pontosítással és fejtegetéssel, azt

113
hiszem, hajdanában ilyesformán folyhatott le a vita a fölfedezõk és a törzsfõnökök között.
Végül is, egyébként ezt elõre lehetett látni, létrejön a kompromisszum: a fényképezõgépet
nem kobozzák el, de barátom átadja a filmtekercseket a felügyelõnek, aki mindenesetre a
legfõbb célt, a jelenet elõadását, teljesítette.

Most, az útlevelek után, a felügyelõ elkéri tõlünk valutajegyzékünket, amelyet a határ

átlépésekor mindenki köteles papírra vetni; de itt, az ország belterületének ebben a
jelentéktelen városában az égvilágon semmi szükség sincs rá. Hosszasan ellenõrzi, aztán
nyájasan mosolyogva felénk nyújtja horgas kezét, s felszólít bennünket, adjuk át neki a
pénzünket s az eddigi pénzváltást igazoló valamennyi bizonylatunkat. Természetesen mindent
szabályszerûen intéztünk, bizakodva, de egyszersmind unottan nyúlunk a pénzünkért és
dokumentumainkért. Ám a felügyelõ sas- (vagy inkább szarka-) szeme belát a tárcámba is,
amelyben tizenöt ezer lírás bankjegy van, ezt megérkezésünkkor, a nagy zûrzavarban
elfelejtettem bejelenteni. Ismert nyájas hangján, ismert horgas kezével elkéri tõlem a pénzt.
Átveszi a bankjegyeket, azután elképedt szemünk láttára, anélkül hogy megszólalna, két
ujjával egyenként kisimítja az ezerlírásokat; a szélükön végighúzza két körmét, hogy a
legkisebb gyûrõdést is eltüntesse; kis köteget formál belõlük, s végül gondosan beteszi
aktatáskája egyik rekeszébe. Miért írom le ilyen aprólékosan az olasz ezer lírásokkal való
bajlódását? Mert nem az, aminek látszik: tulajdonképpen kifejezõ pantomimjátéka annak,
amit hatalomnak szoktunk nevezni. A felügyelõ ezzel a szadista szõrszálhasogatással
voltaképpen arra törekszik, hogy „lenyûgözzön" bennünket, vagyis kiélje hatalomvágyát.

Végül megszámolja a dollárokat, megnézi, egyezik-e valutajegyzékünkkel. Két ujjal fogja

meg a bankjegyköteget, másik keze hüvelyk- és mutatóujja között a bankpénztárosok
szolgálatkész ügyességével pergeti végig. Miután megállapítja, hogy betartottuk a
szabályokat, szinte kedve ellenére visszaadja a dollárokat; majd kijelenti, hogy nyugtát fog
adni a tizenötezer líráról, arról a pénzrõl, amit viszont elkoboz. De ekkor az eljárás újra
félbeszakad.

Az egyik rendõr belökdösi a szobába a katonaszökevényt, akire már a Colonel Ebeya

fedélzetén, a hajóúton fölfigyeltem. A katona külsõre inkább sorsába beletörõdõ áldozatnak,
mintsem megfélemlített bûnözõnek tûnik fel. Mögötte a felesége is megjelenik az ajtóban,
karján a kisfiúval. Nagyon fiatal, jó alakú, csinos, felhúzza a szemöldökét, inkább dühösnek
látszik, mint megfélemlítettnek.

A felügyelõ megint csupa kedélyesség és nyájasság, édeskésen kérdezi a katonát, aki közben
leült az asztal elõtti székre, hogy mit csinált a hajó fedélzetén, hogyan került Kisanganiba, mi
a neve. Franciául beszél, a katona bágyadt hangon franciául feleli, azért ült hajóra, mert utazni
akart; azért szállt ki Kisanganiban, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait; és hogy a neve ez meg
ez. A felügyelõ, ahogy mondani szokták, most leveti álarcát. Szája széles, diadalmas vigyorra
nyílik; benyúl az ingzsebébe, elõvesz egy cédulát, kegyetlen, pontos lassúsággal megszólal:

-- A neved ez meg ez. Azért ültél hajóra, mert megszöktél az alakulatodtól. Azért szálltai ki
Kisanganiban, hogy elmenekülj a faludba, az erdõbe. Végül is szökésért köröznek.

A katona egyáltalán nem meggyõzõen tiltakozik: -- Nem szöktem meg.

-- De igen, katonaszökevény vagy. Most pedig-teszi hozzá váratlanul a felügyelõ -- kelj fel
arról a székrõl, és ülj le a földre.

114
A katona engedelmeskedik: már megszokta, hogy a földön kell ülnie, hiszen négy napon át
kuporgott a Colonel Ebeya fedélzetén; de a felesége nem hagyja annyiban a dolgot.
Agresszíven, majdnem ádázul lingala nyelven ripakodik rá, nem a felügyelõre, hanem a
férjére: zaire-i változata ez annak az ismert eljárásnak, aminek lényege: lányomnak mondom,
hogy menyem is értse. Karjában tartja a gyereket; de hangja vibrál a méltatlankodástól. A
felügyelõ természetesen nem vesz tudomást róla; továbbra is a katonát faggatja: -- Most pedig
mondd el nekem, miért szöktél meg.

S ekkor, legalábbis mi, a jellegzetes happening nézõi, úgy látjuk: olyasmi történik, mint
amikor a mindennapi élet valóságos, kellemetlen mozzanata berobban a rivalda mesterséges
légkörébe. A katona, a földön ülve, franciául egyszerûen azt feleli: -- Azért szöktem meg,
mert nagyon szenvedtem. -- Egy pillanatig hallgat, aztán így folytatja: -- Adjanak inni a
feleségemnek, mert szomjas. Én itt maradok, csináljanak velem, amit akarnak.

Észrevette-e a felügyelõ, hogy a katona bizony nem „alakít"? Nehéz lenne megmondani, talán
észrevette. Int a rendõrnek, aki gyorsan kituszkolja a szobából a szerencsétlen családot. Majd
az egyik fiókból elõvesz egy nyomtatványt, s lendületes, hangjegyekhez hasonló szép
betûkkel kitölti. Végül felém nyújtja a nyomtatványt, mutatóujjával jelzi, hol kell aláírnom.
Elismervény tizenöt ezer lírás bankjegyemrõl. Aláírom, a felügyelõ is aláírja, odaadja.
Megköszönöm, megkönnyebbülve távozom a szobából, közben futó pillantást vetek a
karórámra. Az elõadás három óra hosszat tartott.

A végtelen erdõ

Ny a Ny a

Livingstone árnya, bárhol vagy is, kérlek, ne mosolyogj. Kisangani folyami kikötõjének
rakpartján minden ott van, ami szerintünk nélkülözhetetlen ahhoz, hogy átkeljünk a hatalmas
Ituri-erdõn, kijussunk a Virunga-szavannára, s elérjük úticélunkat, a Kivu-tavat.
Mindenekelõtt két olasz gyártmányú Land Rover (hadseregünk is ilyet használ): szívességbõl
s a legjobbkor kaptuk kölcsön ugyancsak egy olasz cégtõl, amely éppen villamosítja Zaire-t.
Aztán jó néhány konzerv (corned beef, sajt, lekvár, szalámi, kenyér stb. stb.) és ásványvízzel
töltött palack. Végül az elsõsegély doboz, amelyben végszükség esetére -- beleértve a sebészi
beavatkozást is -- minden megtalálható, még egy amerikai gyártmányú alumíniumtakaró is
van benne, mely nem nagyobb egy összehajtogatott zsebkendõnél, de ha széthajtják, tetõtõl
talpig be lehet burkolni vele egy beteget.

Vannak aztán még vizeskulacsaink, esõcsizmáink, rengeteg habszivacs az útra, hogy a

rakományt kipárnázzuk vele, sodronykötelek és karók, hogy ki tudjuk vonszolni az autót a
sárból, négy csavaros kézi emelõ, két nagy vízhatlan ponyva, hogy letakarhassuk a holminkat,
és nejlonzsinórok a rögzítésükhöz. A benzint Zaire-bán jegyre adják -- itt, Kisanganiban
fogjuk megvenni a katolikus missziótól, amely már gondoskodott róla, hogy hajón
ideszállítsák. Nyolcszáznegyven liter lesz összesen, „bozótáron" (prix de brousse)
vásárolhatjuk meg; ennyi kell, hogy eljuthassunk a Kivu-tóhoz.

Vajon szükséges ez a sok holmi? Szükséges is, meg nem is. Akadnak errefelé olyan emberek
(misszionáriusok, hippik, helybeliek), akik a kétezer kilométeres vagy annál is hosszabb utat
gyalogszerrel teszik meg, esetleg több hónap alatt, mint annak idején Livingstone. De

115
akadnak olyanok is, mint mi, akik gyorsan és biztonságosan akarnak utazni. Mondjuk hát úgy:
minderre annak van szüksége, aki, mint mi, elõször jár erre. A térképeknek, olyan területen,
például Zairebán, ahova turisták nem járnak, vajmi kevés hasznát lehet venni; ráadásul --
legalábbis az erdõben -- nincsenek szállodák, nincsenek piacok, nincsenek lakott központok.
Tulajdonképpen az egész holmira lelkileg van szükségünk: szerény portyára készülünk, nem
valami nagy kalandra.

A kikötõbõl, miután felraktuk poggyászunkat, visszamegyünk a szállodába. Két napba telik,

míg hozzájutunk a benzinhez, és szabályszerûen beszerezzük úti okmányainkat. Igaz is,
milyen ez a Kisangani? Nos, ha a valóságot címkézni akarjuk, azt mondhatnánk, hogy az
amerikai és európai városokban sok fa van, Kisanganiban viszont -- akárcsak Kinshasában --
sok ház van az erdõben. Természetesen a városközpont teljesen urbanizált; néhány palota, sok
ház, házikó, kunyhó, földszintjükön libanoniak, görögök és Angolából idetelepült portugálok
üzletei. De mihelyt elhagyja az ember a városközpontot, végtelen utak látványa tárul elé,
hatalmas, csöppet sem városi, hanem dzsungelbe illõ fák sora között vesznek a beláthatatlan
messzeségbe. A járdát fû borítja, nincs kikövezve, az aszfalt csupa repedés; a mellékutcák
végében pedig úgy tülekednek már az erdõ fái, mint zendüléskor az épp csak hogy
visszaszorított tömeg. A rácsos kerítések mögött, trópusi kertek végében, 1926-os stílusban
épült villák, némelyikben laknak, némelyik lakatlan, falain még feketéiknek a hatvanas évek
polgárháborújának lángnyomai.

Két nap múlva elindulunk, nemigen húz vissza a szívünk a volt Stanley ville-be, ebbe a nem
is annyira vidéki, mint inkább „távoli" városba, ahol megvannak mindama nyugtalanító
sajátosságok, amelyek a világ e részén együtt járnak a távolsággal. Körülbelül négyszáz
kilométert kell megtennünk Nya Nyáig, ott van az a misszióstelep, ahol meghálunk. Ez nem
volna nagy út az európai autósztrádákon, de ha az ember óránként csak húsz-huszonöt
kilométeres sebességgel haladhat, körülbelül tizenöt óra hosszat tart. Tizenöt órányi gödör,
bucka, pocsolya, földomlás, tócsa, kivágott és az úton keresztbe zuhant fatörzs, megáradt
folyók fölött vert rozoga, kis híd, fûrészfogú úttest, rajta hosszanti repedések, csupasz sziklák,
kiszáradt, de vízgyûjtõ keréknyomok.

Utunk mely pontján hatolunk be végre a világ legnagyobb erdejébe? Nem tudnám
megmondani. Olyan figyelmesen nézem az ösvényt, hogy jó elõre észrevegyem a
földomlásokat, és idejekorán megkapaszkodjam, ha huppanó jön, hogy nem veszem észre,
melyik az a mágikus pillanat, amikor a szerény fákkal csak gyéren benõtt füves szavannát
hirtelen, minden átmenet nélkül az egyenlítõi erdõ félelmetes fagubanca váltja fel. „Csarnok-
erdõnek" is hívják, ugyanis a fák olyan magasak, koronájuk annyira ágas-bogas és terebélyes,
hogy az erdei út valóságos alagutat alkot az erdõ eleven testében. Én mindenesetre akkor
veszem észre, hogy az erdõben vagyunk, amikor szendergésembõl -- mert a fáradtságtól és az
egyhangúságtól elszundítottam -- hirtelen felébredek, s olyan érzésem támad, mintha az egész
Land Roverrel együtt valami fojtogató, növényi szakadékba zuhantam volna. A szakadék
peremén, fönt, magasan, kanyargós nyílást látok, amelyen át valamelyest be-beviláglik az
égbolt.

Ez az égbolt, amely olyan fehér, mint a vakok szeme, két, mozdulatlan lombtömeg között
kígyózva végig fog kísérni bennünket az egész úton. A nyílásból zöld, akváriumi fény
szûrõdik az ösvényre, mely olyan narancsvörös, mint a friss rozsda; a napról semmi hír,
eltakarják a fák, az út hol frissen, mintha épp az imént vájta volna ki egy buldózer, és
nyílegyenesen fut a kivehetetlen messzeségbe, hol meg kanyarog, s ilyenkor mintha kiúttalan,
zöld labirintusban haladnánk, amelyen legfeljebb az utolsó pillanatban nyílik rés.

116
Szép-e a zaire-i erdõ? Kétségkívül szép, ha nincs aljnövényzete, mint például északon, a
szudáni határnál, ahol az óriási fák olyanok, mint valami természeti katedrális oszlopai,
csupaszon és sudáran sorakoznak a mezítelen földön. De az az erdõ, amelyen most haladunk
át, nem mondható igazán szépnek, még akkor se, ha természetesen lenyûgözõ. Hatalmas
pókhálóhoz hasonlít, amely az égbõl hullott a nagy és kis fákra, s teljesen beburkolta,
lebéklyózta õket. Vagy vitorlás hajóflottára emlékeztet, amely mindenestül a tenger fenekére
süllyedt, de árbocain még ott vannak a vitorlák. Vagy mondjuk... ám a hasonlatokkal nem
sokra megyünk, a természetet néha semmivel se lehet összehasonlítani. Mindenesetre az óriási
pókháló nem az égbõl hullott le, hanem a földbõl nõtt ki, hogy rátámadjon a fákra.

Az aljnövényzet liánjai, kúszónövényei és számtalan zöld élõsdije, amelynek gyökerei a

mocsaras talajba nyúlnak le, mintha azzal a szándékkal rohamoznák meg a nagy, magányos
fákat, hogy ha már kidönteni nem tudják, legalább megfojtják õket. Óhatatlanul a mi
tömegcivilizációnkra gondolok, amelynek rothadó talajából megannyi érdemtelenség
burjánzik fel, s az erõteljesebb, önállóbb életekbe csimpaszkodik. Szinte elcsodálkozom rajta,
hogy a legmagasabb fák, amelyeket már a fulladás veszélye fenyeget, végsõ erõfeszítéssel
miért nem szabadítják ki magukat, s miért nem mennek máshova, oda, ahol az aljnövényzet
nem ármánykodhat ellenük. De hát a fa olyan élõ szervezet, amelynek gyökere van, nem
mozdulhat.

A kocsiból, amint elõrehaladunk, elõször mohó kíváncsisággal, azután makacs érdeklõdéssel,

végül bágyadt álmélkodással figyelem a lombfal mindig változó, mégis mindig egyforma
vonulatát. Néhány részlet megmarad az emlékezetemben: fáradt ágak, rajtuk hosszú, fehér
zuzmószakállak terhe; baljós, fekete, csillogó vízfelületek; legyezõ alakban feltörõ, nagy,
göcsörtös bambuszszálak; liánok és más növényi kötelek, amelyek odafent, a homályban még
láthatatlan majmok halálugrásaitól lengenek; sötét lyukak, nem lepõdnék meg, ha mélyükön a
mitikus gorilla vaskos körvonalai tûnnének fel.

De az ösvény nemcsak az erdõ testébe vágott, jólrosszul behegedt seb. Közlekedési útvonal is,
valójában az egyetlen, amely összeköti Zaire atlanti-óceáni partjait a közép-afrikai fennsíkok
szavannáival. Az ösvényt a Zaire folyóhoz lehetne hasonlítani, amely az ország gazdasági
életében tulajdonképpen ugyanazt a szerepet tölti be. Akárcsak a folyó partján, az ösvény
mentén is kicsi települések vagy enklávék sorakoznak: néhány kunyhó, körös-körül az erdõ,
favágók vagy kisparasztok otthona. Ugyanúgy, mint a folyóparti helységek, ezek az enklávék
is nagyon tiszták, mintha mindig csak az imént seperték volna fel õket; a döngölt földön
gyerekek játszanak, tyúkok járkálnak. Az enklávé szélén mindig ott áll egy cölöp, rajta kis
asztal, ezen árusítják azt a néhány terméket, amit az önellátó gazdálkodás nyújtani tud:
maniókacsomókat, tûzifakötegeket, ananászt, banánt, gumókat, faszenet, néha egy-egy
megsütött negyedantilopot, vagy lefejezett és megfüstölt majmot. Innen származik az a
néhány pénzérményi vagy bankjegynyi bevétel, amibõl meg lehet vásárolni mind azon
iparcikkeket, amelyek már az õserdõben is nélkülözhetetlenek. Amint Kisanganiban egy
misszionárius mondta: -- Ezeknek az embereknek a szó szoros értelmében nincs pénzük, nincs
tárgyi értelemben vehetõ csereeszközük.

Conrad, ha végigjárta volna ezt az egyenlítõi erdõbe vágott utat, talán arra a következtetésre
jut, hogy afrikai regényének, A sötétség mélyé-nek címe jobban illene az õserdõre, mint a
folyóra, mely annyival nyitottabb, szabadabb, fényesebb. Itt, az aljnövényzet homályában
kígyózó ösvényen, valóban úgy tûnik, hogy az ember a pokolba, Afrika sötét szívébe száll alá.
Ez a szív nem egyéb, mint temérdek buja lomb, ami tulajdonképpen a semmit szövi,
bugyolálja körül.

117
Óránkénti húsz kilométeres sebességgel, kétségbeesetten döcögünk a hepehupás ösvényen, s
abban reménykedünk, hogy még sötétedés elõtt eljutunk a Nya Nya-i misszióstelepre. Ebben
az ostoba szorongásban sajnos semmi sem állít meg bennünket: sem az, hogy rozoga
pallókból összetákolt, keskeny hidakon kell átkelnünk, amelyek alatt sötét és mély folyók
futnak buja, zöld növénnyel borított partok között; sem az, hogy fatörzsek állják utunkat: talán
szándékosan fektették õket keresztbe elõttünk a jóindulatú, mosolygós favágók, hogy cadeau-
t kérhessenek, ha szabaddá teszik az ösvényt; és más sem, semmi, ami pedig alkalmat
nyújtana rá, hogy húzzuk az idõt, amikor eszünk, kereket cserélünk, vagy egy-egy, az
átlagosnál barátságosabb falun haladunk át. Sietünk, mert nincs idõnk, és paradox módon
azért nincs idõnk, mert autón utazunk. Ha gyalogszerrel volnánk, több idõnk lenne, és nem
sietnénk.

Meg kell hogy mondjam: azért sietünk, mert az erdõ felett viharfelhõk lógnak, s félõ, hogy
egyik pillanatról a másikra kitör a vihar. Már lemondtunk róla, hogy besötétedés elõtt elérjük
úticélunkat, csupán abban reménykedünk, hogy a vihart sikerül megelõznünk. Az égboltot
minduntalan néma villámok világítják meg; a fényszóró kettõs fényében látom, hogy a
lombokat változó erejû szél rázza hevesen, ami a vihar elõjele. De végül semmi sem történik.
A vihar elvonul az erdõ felett Afrika ki tudja, melyik távoli vidékére; nyomtalan eltûnése,
miután oly hosszasan fenyegetett bennünket, mindennél jobban eltölt egy különös és
valamiképpen megnyugtató érzéssel; érezteti velem, milyen is az a végtelenség, amelynek
mélyén úgy szalad a mi két autónk, mint egerek a pince fenekén.

Végül, mint a mesében, a sötétségen túl fény tûnik fel: hol felvillan, hol kialszik. Ebben a
fényben késõbb már nemcsak a lidércnyomásos lombkavargást, hanem néhány épület
körvonalait is ki tudjuk venni. Aztán egy nyitott kertkapu; egy tér, amelyen néhány autó
körvonalai rajzolódnak ki. A kutyák ugatnak, miközben mi jó ideig hiába dudálunk egy zárt
kapu elõtt. Végül, csakugyan, mint a mesében, vöröslõ lámpafény, s feltûnik a misszionárius
szakállas arca.

118
VI

Mesebeli pigmeusok

Talán lehetséges még ebben a televíziós világban, ahol a meséket valóságszámba veszik,
meseszerû valóságra bukkanni. Késõ van: a nap láthatatlanul s elfelejtve nyugszik le valahol
az õserdõ óriási gubanca mögött; odafenn, a hatalmas fák fölött besötétedik az égbolt, és
nemsokára, két falomb között felvillan az elsõ csillag. Ezért sietünk, az Ituri-erdõben
kanyarogva, hogy vacsorára beérjünk a misszióstelepre. Végzetes és ostoba sietség. Lám, a
meseszerû valóság egyszer csak ott van a szemünk elõtt, de egy pillanat, s már
jóvátehetetlenül nyoma vész. Az ösvény mellett erdei tisztás; rajta néhány kunyhó, de
ugyancsak mások, mint a bantuk oly szimmetrikus, oly racionális kunyhói; talán nem is
kunyhók ezek, hanem pálmalevelekbõl eszkábált, egymásnak támaszkodó odúk; egy üst,
alatta tûz ég; egy tenyérrel doboló férfi; a doboló férfit pedig férfiak, nõk, gyerekek táncolják
körül himbálózva: átfogják egymás derekát, úgy járják a körtáncot, olyan ábrándozva, szinte
szórakozottan mozgatják lábukat és csípõjüket, mintha valami másra gondolnának.

Rituális tánc ez, talán a körülmetélés ünnepére járják; de nem ezért sajnálom, hogy nem
álltunk meg: hasonló táncokat egész fekete Afrikában gyakran lehet látni. De néhány részlet,
amit azzal az egyetlen pillantással megragadhattam, megannyi kérdõjelként maradt meg az
emlékezetemben. Mindenekelõtt az odúkunyhók, mert ilyeneket eddig még sohase láttam;
aztán a táncosok meztelensége: Afrikában ma már ritka a meztelenség; s végül valami
leírhatatlan és kimondhatatlan „furcsaság", amit fõként kollektivitása tett titokzatossá.
Olyankor érzi magát az ember ilyen furcsán, ha mit sem sejtve véletlenül kosárlabdázók vagy
süketnémák közé kerül, s nem tudja, mi az oka az elõbbiek szokatlan termetének, illetve az
utóbbiak jelbeszédének. Másfelõl ez a furcsaság valami egyszerre õsi és meghitt dologra
emlékeztet. Miközben a kocsi mind mélyebbre hatol az immár sötét erdõbe, megpróbálok
magyarázatot lelni erre a furcsa érzésre. Igen, a mesék sajátja az ilyen furcsaság. Körülbelül
az történt velem, mintha Hófehérke hét törpéjét pillantottam volna meg, amint az erdõ
szívében teendõiket végzik. S ettõl a hasonlattól hirtelen minden megvilágosodik a fejemben.
Emlékszem rá, hogy a tisztáson, egy kicsit félrehúzódva, egy sárga inget és piros nadrágot
viselõ bantu figyelte a táncot, s ez a férfi különös módon sokkal, de sokkal magasabbnak
látszott azoknál, akik körtáncot jártak. Igen, a táncosokhoz képest óriás volt; vagy, ha úgy
tetszik, a táncosok tûntek fel törpének a bantuhoz képest. A mesés valóság egyszeriben
kipattan bennem: -- De hát ezek pigmeusok voltak! Pigmeusok, s mi nem álltunk meg.

-- Vacsorára a misszióstelepen kell lennünk. Tudod, hogy a misszionárius nem vár meg
senkit.

-- Mit érdekel a vacsora, ha egyszer a valóság mesél nekem! Mesél, és én elfelejtem a

vacsorát.

-- Miféle mesét? Miféle valóság?

-- A pigmeusok meséjét. Amit Homérosz is elmesélt, a Grimm testvérek is elmesélték. S ez az

Ituri-erdõben valóság, Afrikában valóság.

-- Nyugodj meg, fogunk még találkozni pigmeusokkal.

119
-- Dehogy nyugszom! Sajnos, ti javíthatatlanul felnõttek vagytok. A gyerek, ha a nagyanyja
mesél neki, elfelejt enni. A prózai, földhözragadt képzeletû felnõtt fütyül a mesére, és rohan
zabálni.

-- Ejnye, mi bajod?

-- Az a bajom, hogy itt voltak a szemem elõtt az erdõ szélén, épp hogy elõpattantak, frissen és
üdén, egyenest a mesébõl, de ti falánk, lusta, anyagias felnõttek nem álltatok meg, hanem
rohantatok tovább. Sose bocsátom meg nektek.

-- Túlzói. Meglátod, a nagyanyó, vagyis az erdõ nemsokára megint mesél neked.

-- De mikor, mikor? Ti is tudjátok, hogy összesen harmincezer pigmeus él itt az erdõben

Mambasa és Wamba között. Holnap kimegyünk az erdõbõl, és akkor keresztet vethetek a
mesére.

-- Ünnepélyesen megígérjük: holnap megkeressük a pigmeusokat.

Az ígéret megnyugtat, így hát bemegyünk a misszióstelepre. Vacsora után a pigmeusokról

faggatom a misszionáriust. Fiatal ember, de már tíz éve él az Iturierdobén. Azt mondja, a
pigmeusokkal két területen nem lehet boldogulni: az egyik a vallás, a másik az öltözködés.
Egyébként nagyon jóságos, szelíd s a végletekig önzetlen emberek, ahogy egy vadászatból és
gyûjtögetésbõl élõ néphez illik, amely nem ismeri a földmûvelést, lehat a magántulaj dönt se.
A misszionárius ezenkívül érdekes adalékkal szolgál a bambutik -- így nevezik magukat a
környékbeli pigmeusok -- táplálkozásáról; a vadászzsákmányon kívül (kis erdei állatokra
vadásznak, hálóba fogják, aztán lándzsával döfik le õket), a hernyón, termeszen, férgeken és
gombán kívül, amit a nõk szednek, meg egy-egy elefánton kívül, amit temérdek nyílvesszõvel
terítenek le, a pigmeusok fõleg mézzel táplálkoznak. Amikor eljön a mézgyûjtés ideje, a
pigmeusok kis csoportokban bejárják az erdõt, s mihelyt meghallják a kaméleon hangját
(áttetszõ, kristálytiszta hang, alighanem a békabrekegéshez hasonlít), egyenest odamennek
ahhoz a fához, amelyre a színét változtató kis állat felmászott, és tévedhetetlenül megtalálják
a fa mézzel teli odvát. Ekkor megkérdezem a misszionáriust: -- ön szerint lehetséges-e, hogy a
pigmeusok holnap, ahogy mondani szokták, civilizálódnak?

Elmosolyodik. -- A pigmeus az erdõben született feleli --, s a szintén pusztulásra ítélt erdõvel
együtt fog elpusztulni: csupán az kellene, hogy idehozzanak ötvenezer kínait, s akkor vége az
erdõnek is meg a pigmeusoknak is. Tudja, a pigmeus sok ezer éve él az erdõben,
hozzáidomult, tehát hasztalan lenne azt várni tõle, hogy elidegenedjék az erdõtõl, s mindent
elölrõl kezdjen. Némely szerve túlfejlett, más szervei elsatnyultak: most már hogyan
változzék meg? A pigmeus nem azért utasítja el az úgynevezett civilizációt, mert nem tudja,
hogyan változzék meg, hanem azért, mert nem tud megváltozni. Látott ön már zebrát? A
csíkjaitól eltekintve minden szempontból olyan, mint a ló. Mégis szeli díthetetlen. Többen
próbálták már megszelídíteni, de senkinek se sikerült. Hát ugyanez a helyzet a pigmeusokkal.

Másnap kora reggel elindulunk a missziósteleprõl, hogy meglátogassunk egy pigmeus falut. A
kocsin ott ül a falu „gazdája", vagyis az a bantu, aki egy kicsit olyasformán birtokolja a
pigmeusokat, ahogyan a hûbérurak „birtokolták" jobbágyaikat és vazallusaikat. Õ vezet
bennünket, a pigmeusok nevében õ fogja átvenni ajándékainkat, õ szervez majd körtáncot,
olyat, amilyet tegnap véletlenül láttunk.

120
Elõször a -- mondjuk így -- normális úton robogunk vagy húsz kilométert. Aztán
rákanyarodunk egy másodosztályú, keskenyebb, de azért kocsival még járható ösvényre.
Hirtelen újabb kanyar: olyan ösvényre térünk, amelynek közepe döngölt föld, a széle meg
füves. Ezen is meglepõen sok kilométert teszünk meg, mígnem egy fátlan tisztásra érünk --
szanaszét kivágott, vörös fatörzseket találunk rajta --, majd újabb ösvény következik, ezt
teljesen fû borítja, de azért járható. A fák szorosan közrefognak bennünket, a két kocsit
lombok csapkodják. Ez az ösvény olyan hosszú, mintha sohasem akarna véget érni. Aztán
hirtelen újabb tisztásra bukkanunk, körös-körül az erdõ. Most kiszállunk a kocsikból, s gyalog
vesszük be magunkat egy résbe, azazhogy lyukba, mely a sûrû, sötét növényzeten egy helyütt
nyílik. Azért mondom, hogy rés, azaz lyuk, mert csakugyan egy gyermekméretû lyukról van
szó, az üt rést az erdõn. Nagyon-nagyon könnyû lábak taposhatták itt a füvet: gyereklábak,
balerinalábak, vagyis pigmeuslábak.

Meggörnyedve teszünk meg egy-két kilométert a párás melegben, amitõl nehezebb lesz az
ember lélegzete és kétszer olyan gyorsan ver a szíve; lehajolunk, hogy ne akadjunk bele az
ágakba, s a földön kígyózó liánokat figyeljük, a fülünkbe legyek hada dong: így megyünk
mondjuk egy-két kilométert. Európában, városban, két kilométer semmi; de itt az erdõben
pigmeustüdõ, pigmeusláb, pigmeusszem kell hozzá, hogy hencegés nélkül azt mondhassa
valaki: ez a két kilométer semmi.

Aztán végre megérkezünk az igazi tisztásra, arra, amit már órák óta keresünk. Nagyon szûkös,
mintha valami kút volna, amit a körülötte magasió óriási, áthatolhatatlan, fenséges erdõbe
vágtak. A tisztáson legfeljebb tíz odúkunyhó áll. Külsõre, ahogy megszoktuk, rögtönzöttek,
véletlenszerûek, formátlanok. Emitt félig kialudt tûz, fölötte háromlábú állványon az üst, azok
meg ott a pigmeusok.

Kevesen vannak kint a tisztáson, elmerülten végzik a ház körüli munkát; a többiek hirtelen
kibújnak az odúkból, s elindulnak felénk. Hogy mit érzek elõszörre? Azt érzem, hogy
szörnyeteg vagyok, bár ezt még sohasem vettem észre. Egyszeriben azt látom, hogy a világot
csupa legfeljebb százharminc centiméter magas ember lakja; a magam egy méter nyolcvan
centiméteré-

241

vei tehát szörnyetegnek érzem magam közöttük. De ez a benyomás az ellenkezõjére változik,

amikor nem európai ember áll sok pigmeus között, hanem egy pigmeus sok európai között:
ekkor õ, a pigmeus a szörnyeteg.

Megfigyelem õket, miközben a szokott süketnéma párbeszéd folyik köztünk. A bõrük, talán
azért, mert az árnyékos erdõbe nem süt be nap, világosabb a bantukénál; nagyon szõrösek,
sörteszerû szemöldökük bozontos, szakálluk van és bajszuk, a mellük, hónaljuk, karjuk,
lábszáruk csupa szõr; arcuk gondterhelt és aszimmetrikus, orruk nagy és széles, akárcsak a
szájuk, a szájukon látni, hogy álluk elõreáll, de nincs ajkuk. Karjuk és lábszáruk könyökben,
illetve térdben bütykös; combjuk nem vastagabb lábszáruknál. Jókora hasuk és fenekük van; a
nõk kecskemelle szinte vízszintesen feszül elõre, apró gyerekeiket lovagló ülésben hordják a
derekukon.

Lezajlik a megszokott ceremónia: ajándékok, kísérlet a párbeszédre, s végül röviden

bemutatják az úgynevezett elefánttáncot. Hirtelen észreveszem, hogy olyasvalaminek vagyok
a nézõje, amit talán már láttam: a kútszerû tisztás az erdõ közepén, a kút mélyén a pigmeusok,

121
ahogy dobszóra körtáncot járnak. Hol láttam vagy legalábbis hol képzeltem én már el ezt a
jelenetet?

Végül nincs más hátra: indulnunk kell. De jó néhány pigmeus velünk tart, amikor visszafelé
igyekszünk az erdõ résében: megkértek bennünket, vigyük el õket kocsin egy körülbelül húsz
kilométernyire esõ faluba.

Amikor a másik tisztásra érünk, a pigmeusok megrohanják az autókat. Bezsúfolódnak hátra, a

poggyásztérbe. Kiabálnak, nevetnek, repesnek örömükben. Elindulunk. A pigmeusok
rázendítenek, énekük furcsán, csúfondárosan, kajánul zeng az erdõ csendjében. S ekkor
hirtelen megvilágosodik elõttem, mi az, amit már láttam, amit már elképzeltem. Azt a német
mesét élem át, amelyben a törpék az erdõ szívében rejtõzködõ apró házacskájukat táncolják
körül. Körtáncot járnak, és közben énekelnek. Az óriási vadász meg a fák mögé bújva,
álmélkodva figyeli õket.

122
VII Egy másik világ

Goma

Úgy kecmergünk ki az erdõbõl, mint valami alagsorból: megkönnyebbülünk. Komanda

közelében hirtelen feltûnik az ég az utolsó nagy fák körvonalai mögött, lassacskán kitárul,
kiszélesedik, birtokába veszi a teret. Az út két oldalán a lombfalak helyét két sziklás, gyér
növényzetû, fátlan domboldal foglalja el. S ekkor, mint oly gyakran az életben, váratlanul
visszasírom az erdõt, amelyet eddig szinte gyûlöltem. Lidércnyomásos volt; de a
lidércnyomás erõs érzés, s utazás közben ugyan mi mást keresnénk, mint erõs érzéseket?
Szerencsére néhány kilométer után már egy másik, ígéretes és vigasztaló, sõt az erdeihez
képest -- hogy is mondjam? -- kevésbé démoni s inkább szellemi, erõs érzés fogott el: a
szavanna hangulata.

A szavanna Afrika legszebb övezete. A szavanna mérhetetlenül óriási teret, végeláthatatlan

égboltot, magas füvet jelent, amelyet a szél muzsikája borzol; ittott egy-egy akácfát, ami szép
idõben olyan könnyû, mint a felhõ, a fûben elmerülõ vaskos állatok -- vadbölények,
orrszarvuk, elefántok, zsiráfok -- távoli körvonalait, a szemlélõtõl mindig nagyon messze.
Ezeken a határtalan, csupa fény és csupa csend síkságokon Afrika mintha a maga nemes,
nagyszerû, fenséges üzenetén „töprengene".

Jó néhány kilométernyit robogunk az erdõ és a szavanna határán; átkelünk egy hegyláncon,

majd kanyarogva leereszkedünk a kabashai escarpment* kilátóhelyéig, ahonnan kedvére
kigyönyörködheti magát az ember a szavanna látványában. Olyan élmény ez, mintha hirtelen
a tengert pillantanánk meg. A tekintet simogató kéz gyanánt círógatja végig a bizonytalan
vörös és zöld látóhatárig a mérhetetlen síkságot. Szemben velünk a Virunga-park, a volt
Albert-park, amelyet harmincezer víziló, húszezer elefánt, több száz oroszlán ésatöbbi népesít
be. Természetesen ezek közül az állatok közül egy sem látható, egyet sem fogunk látni, föl
kellene kutatni õket, hacsak õk nem kutatnak fel bennünket, mint néha megesik. Igen, a
vadállat ugyanis képtelen rá, hogy igazi kapcsolatba lépjen az emberrel, s ezért folyton a
túlzott félelem és a túlzott bizalom között ingadozik.

Leereszkedünk a kilátóhelyrõl, s az egyenes ösvényen az egykori Albert-tó -- most Idi Amin

Dada-tó felé robogunk, amelyet Uganda bohóc zsarnoka uralmának dicstelen összeomlása
után majd bizonnyal új, de talán ugyanolyan átmeneti névvel fognak jelölni a térképen.
Útközben a szavannát figyelem, tekintetem az állatokat keresi. Ott, jobbra, az a sötét folt talán
egy elefánt. Vagy nem elefánt, hanem bokor. Az a másik, felkiáltójelre emlékeztetõ, hasonló
folt zsiráf, vagy akácfa. És azok a páros árnyékok mik lehetnek? Antilopszarvak, vagy kétágú
kis fák? Minden bizonytalan, épp hogy jelzésszerû, kivehetetlen és mindenekelõtt titokzatos.

A végeláthatatlan égbolt alatt most felsejlik a végeláthatatlan tó, nincsenek partjai, fehér és
vak, olyan, mint egy szemhéj nélküli szem. A sápatag, kopasz síkság mélyén feltûnik egy
tóparti falu, Vitsumbi; homlokzatamegannyi, párától fekete kunyhó, bádogtetejükön -- fura
látvány -- sûrûn egymás mellett magas, vékony kéményfejek. De amikor közelükbe érünk,
látjuk, hogy ezek a kéményfejek a valóságban marabuk, úgy álldogálnak fél lábon hatalmas
csõrû doktorfejükkel és lelógó, duzzadt begyükkel, mintha töprengenének. Ezek a madarak a
tizenkilencedik század szalonkabátos, mellényes, mellfodros, szemüveges professzorainak
valóságos karikatúrái.

123
* Meredek lej tõ. (angolul)

Ugyan, mit keres a sok professzor a tetõkön? Mire jó csakis döghússal etetni õket, hogy rájuk
ragadjon a név: „Afrika utcaseprõi"? A természet állítólag mindig mindent jól csinál. De hát a
marabuk esetében mit akart csinálni?

Vitsumbi tele van marabukkal és gyerekekkel, az elõbbiek komolyan lépkednek, s idõnként

felcsípnek a porból valami rothadó falatot; az utóbbiak csapatokba verõdve keresik az
alkalmat a játékra. Ezúttal mi adunk nekik alkalmat rá. így hát amikor a tóhoz vezetõ egyenes
utakon fényképezni való látványosságot keresünk, tolakodó, lerázhatatlan gyereksereg
szegõdik a nyomunkba. Végül hogy megszabaduljunk tõlük, az õ nevetõ és grimaszoló
csoportjukat fényképezzük le.

Most a parton, a szárazra húzott halászcsónakok között szemügyre vesszük a tavat.

Kimondhatatlanul afrikai tó; a hatalmas, sima, tetszhalott vízfelület a fekete kontinens zavaros
varázsát árasztja magából, aminek lényege: közömbös idegenség mindentõl, ami „történelmi",
vagyis az emlékezethez és a kultúrához kötõdik. Az õsi káosz varázsa ez, azoké az idõké,
amikor a természet amúgy találomra kísérletezgetett még a teremtéssel, s a legotrombább
õsszörnyeket találta ki.

Igazán nem nehéz elképzelni az Idi Amin Dada-tavat olyannak, amilyen négy- vagy
ötszázmillió évvel ezelõtt volt, a partjai mentén bizonnyal bõven tanyázó szörnyetegekkel.
Emitt a huszonhét méter hosszú, csupa nyak és farok Diplodocus -- ez az óriási méretei
ellenére szelíd növényevõ -- pancsol boldogan a parton. Hirtelen, rohanvást, nekimegy az
ugyancsak óriási Tyrannosaurus, amely viszont húsevõ, s hogy szét tudja tépni a táplálékául
szolgáló növényevõket, tizenöt centiméteres fogai vannak. A Diplodocus és a Tyrannosaurus
között élethalálharc dúl ezen a part menti tájon. Iszonyatos üvöltözés, szívet tépõ ordítás
visszhangzik a sok millió éves csendben. Félrehúzódva néhány kevésbé óriási állat, például az
Iguanodon, a Stegosaurus vagy az Ornitosuchus figyeli a két szörnyeteg párviadalát, ugrásra
készen, hogy a gyõztes pártjára álljanak. Ilyen egy félmilliárd évvel ezelõtti közönséges nap
közönséges reggele. Az emberiség csupán körülbelül négyszázmillió év múlva fog
megjelenni. Milyen gyönyörû!

A triászkor hatalmas csúszómászói nincsenek többé, de azért Vitsumbi megõrizte számunkra

a történelem elõtti idõk néhány nyomát. Például az egyik alaktalan térségen, ami oly jellemzõ
az afrikai településekre, lovas szobor helyett egy elefántot pillantunk meg.

Biztosan hím; hatalmas, de mégsem ormótlan, sõt ha nem volna ott, hiányozna. Olyan
mozdulatlanul és barátságosan álldogál ott a gyerekek és a marabuk között, hogy egy
pillanatra azt hisszük, szelíd háziállat; de az egyik falubeli kiábrándít: az elefánt vad, tehát
veszélyesjobb, ha nem megyünk a közelébe, mert megeshet, hogy csúnyán megtréfál. Tehát --
gondoljuk -- vad elefánt, ám valami szerzõdésfélét kötött a faluval: a falusiak nem ölik meg, õ
pedig mindennap néhány óra hosszat emlékmûként áll a faluban. Hogy minek, kinek az
emlékmûve ez az elefánt? Nyilvánvalóan önmagáé.

Másnap a motelbõl, ahol megszálltunk, kora reggel elindulunk, s végigportyázzuk a Virungát.

Tudjuk, mit akarunk; és miután körülbelül három óra hosszat robogunk a szavannán, szinte a

124
legszélén állunk meg valami szakadékféleségnek. De amikor óvatosan föléje hajiunk, az a
különös érzés fog el bennünket, hogy a miénktõl távol esõ, különbözõ „másik világot" látunk,

akárcsak Sámuel Butler regényének fõhõse, amikor hosszan tartó hegymászás után egy hágón
túl megpillantja Erewhon aranyosan csillogó, távoli panorámáját.

A napsütés fátyolos. Az egész tájat mintha valami különös fény világítaná meg; olyan ez, akár
a reggeli álom, amelybe már beszüremlik a nappal, s mindjárt véget vet neki, s belelök
bennünket az elviselhetetlen ébredésbe. A part nagyon magas; a tekintet lassan ereszkedik le a
mélységbe, mint egy trolibusz vezetéke, végül ott éri el a folyót, ahol a víz széles öblöt alkot
egy nagy homoksziget körül. A szigeten, a sárga homok és a kék bokrok között sok-sok víziló
teste feketéllik. Lehetnek vagy százan, itt csoportba verõdnek, ott családonként elkülönülnek,
amott meg magányosan álldogálnak.

Messzirõl nézve is nyilvánvaló, hogy a vízilovak „meg vannak gyõzõdve róla: minden mindig
így lesz". Vagyis millió és millió éven át egyik nap követi a másikat, a nap örökkön-örökké
fölkel, s aztán lemegy, a folyó az idõk végezetéig ott hömpölyög elõttük, hogy befogadja
õket. Az örökkévalóságba vetett biztos hitüket mindenekelõttjátékaik tanúsítják. Úgy
játszanak, mint az õsidõk nimfái, akik nem is sejtették, hogy eljön az a nap, amikor végképp
el kell hagyniuk a mediterrán folyók és tavak vidékét. Egy tucatnyi víziló, egyik a másik után,
a vízbe toccsan. Lemerülnek, majd kisvártatva ismét fölbukkan vaskos, fekete fejük a zavaros
hullámokból. Föntrõl hallom a nyerítésüket, zihálásukat, lihegésüket, röfögésüket: fura zajok
ebben a mélységes csendben. Most egy nõstény ereszkedik be kölykével a vízbe. Arrébb egy
hatalmas hím tétovázik magányosan, mintha töprengene.

Azt mondtam, hogy amikor szemügyre vettem a panorámát, az az érzésem támadt: egy
„másik világot" látok. De hát miféle világ ez? Elgondolkodom rajta, s tudomásul veszem:
bizony az a világ, amelyikbõl az emberiség idõtlen idõkkel ezelõtt egyszer s mindenkorra
kitiltatott.

125
Tartalom

Elefántcsont napló

I. Egy este Treichvüle-ben 7 II. Ádám megmaradt az Édenkertben 13

III. A f orrá köd 20

IV. A szavanna-anya 26 V. Kunyhóban 33

VI. Falusi táncok 39 VII. Dobszó az éjszakában 45 VIII. Két hét a lobik között 52 IX. Temetés
a baobabfák alatt 59 X. Fétisbeszéd -- nyafka kislányhangon 66 XI. A csónak-civilizáció 71

Levelek a Szaharából

I. A karavánul 81 II. Kétségbeesés és délibáb 90

III. A halott hegység 96

IV. Az oázis: sziget 107 V. Pók a sivatagban 117

Kenya és a Rudolf-tó

I. Szemek a sötétségben 127 II. Oroszlánok és turisták 141

III. Zebrák a szállodában 146

IV. A baragoibeli lány 153 V. Lodge, misszió, falu 159

VI. A krokodil halála 166

VII. A pókotok között 173 VIII. Lamu Pate 180 IX. A Galana mentén 187 X. Visszatérés a
kikuju nyelvhez 194

Utazás Zaire-bán

I. A postahajó fedélzetén 203 II. Megálló az enklávéban 209

III. Conrad emléke 216

IV. A katonaszökevény és a rendõr 223 V. A végtelen erdõ 230

VI. Mesebeli pigmeusok 237 VII. Egy másik világ 244

Kiadta az Európa Könyvkiadó

A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel

Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda

126
A nyomdai rendelés törzsszáma: 2625.66-14-1

Készült Debrecenben, 1986-ban

Felelõs szerkesztõ: Barna Imre

A védõborító, kötésterv és a tipográfia Kakucsy Júlia munkája

Mûszaki vezetõ: Miklósi Imre

Készült 36 000 példányban, 13,7 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 07 3932 l

127