vagabund kiadó

Joachim Peiper

ROMMEL
KUTYÁI

I.

1942. JÚNIUS AFRIKA, LÍBIA

Bemard Todd harckocsizó hadnagy a homokdűnék közt előretörő

Panzer IV-eseket figyelte. A páncélosok hatalmas homokfelhőt kavarva
nyomultak előre az Al-Birma oázis felé. A gyalogság a tankok mögött
gyülekezve, azok fedezékében rohant. A Sig 33-asok már korábban
megszórták az állásaikat, és megtörték a védők harci morálját. Lenyűgöző
volt látni a különböző csapattestek összehangolt mozgását.
Semmi esélyünk Rommel ellen.
A hadnagytól nem messze az oázis északi oldalán megszólaltak a
megmaradt angol páncéltörő ágyúk és tűz alá vették a Panzereket.
Fülsiketítő zaj töltötte be a homokdombokkal határolt völgyet. A
lövedékek egyike gellert kapott az élen haladó harckocsi páncélzatán, és
ártalmatlanul pattant le róla. A töltet a homokba csapódott, és felrobbant. A
detonáció tíz méter magas porfelhőt dobott a magasba. A többi páncélost
alig lehetett látni a felkavarodott homokfüggönytől. Az angol tüzérek egyre
nehezebben találták meg a célt, és egy idő után már csak vakon
pufogtattak.
Túl hamar kezdtek el tüzelni. Meg kellett volna várni, míg a németek
közelebb érnek. Elég jó volt az álcájuk, hogy rejtve maradhassanak.
A brit lövegek a német tankok páncélzatát csak közeli találat esetén
ütötték át. A tüzérek ugyan tisztában voltak ezzel, de a folytonos
menekülés és a koncentrált tüzérségi tűz megtörte az akaratukat.
Bemard parancsnoki toronnyal ellátott Crusader III-asa egy arab
sátorban állt, és mozdulatlanul nézte végig a németek rohamát. Ezt az álcát
először a Kirenaikán alkalmazták, és nagyon hatásosnak bizonyult. A
könnyű ponyva teljesen elrejtette a közepes harckocsit, ugyanakkor
könnyedén lebomlott róla, amikor elindultak. A rövidcsövű hatfontos
ágyúnak is jó hasznát vették, mert méreténél fogva nem lógott ki az
álcából.
Egészen addig kell várnunk, míg oldalba nem kaphatjuk őket.
Egy héttel korábban a dandár még többek között három Matildával is
rendelkezett, de az állandó visszavonulás következtében a harckocsik
megrongálódtak, és a feszített tempó miatt nem volt lehetőség rá, hogy
megjavítsák őket. Mióta ain-el-gazálánál a bír-hakeimi állásokat a németek
áttörték, és az út megnyílt előttük Tobruk felé az angol egységek
folyamatos visszavonulásban voltak. Nekik az El-Ademtől délre eső
vidéket kellett volna biztosítaniuk, hogy Rommel serege ne tudja
bekeríteni a harapófogóban maradt 151. dandárt. A rendelkezésükre álló
készletekkel erre semmi esélyük sem volt. Bemard úgy látta, a német
hadoszlop olyan könnyedén vág át rajtuk, mintha ott sem lennének.
Egy újabb elhamarkodott, átgondolatlan parancs. Az altábornagy a
halálba küld minket a semmiért. A fene essen beléd, Neil Ritchie!
Bemard szájában megkeseredett a nyál a gondolatra, és legszívesebben
köpni támadt volna kedve, de a nyelve száraz volt a szomjúságtól.
Undorodva gondolt a desztillált víz enyhén sós ízére, ami képtelen volt az
ember szomját oltani, és eszébe jutott, hogy tegnap este megint jéghideg
limonádéval álmodott. Elvette a szeme elől a messzelátóját, mire legyek
fekete felhője rebbent el az arca előtt. Egyszerűen képtelenség volt
szabadulni a szemtelen rovaroktól. Ellepték az emberek bőrét, bemásztak
az orrukba, fülükbe és szemükbe. A sereg negyede vérhasban szenvedett,
ahová pedig még ezek a mocskos férgek sem jutottak el, oda a por és a
homok ette be magát.
– Készülj! Gyorsnak kell lennünk – szólt le a toronyból.
– Mennyien vannak a Panzerek? – kérdezett vissza vezető ülésben lévő
Barker őrmester.
– Úgy húszan lehetnek, de úgysem vesznek minket észre. Oldalról
kapjuk el őket, ahol a legsebezhetőbbek. A lánctalpukra célzunk, és
mozgásképtelenné tesszük az éket.
Odalentről nem jött válasz. Más esetben Bemard ezt észre sem veszi, de
most tudta, ahogyan az ő bizalma megrendült a feletteseiben, úgy a katonái
hite is megkopott benne. A lenti csend felért egy elfojtott ellenkezéssel.
– Csak nekünk van harckocsink. Meg kell állítanunk a rohamozó éket,
különben a bajtársaink nem tudnak rendezetten visszavonulni. Ha sikerül
kilőnünk, néhány páncélost, azzal magunkra vonhatjuk a figyelmüket, és a
roham lendülete megtörik. Ennél jobb módját nem látom a harckocsi
bevetésének, ezért elvárom, hogy mindenki a lehető legjobban tegye a
dolgát – fejezte be, miközben legbelül majd felrobbant a méregtől.
Hát ide jutottunk! A sorozatos ostoba hibák miatt magyarázkodnom kell.
Bezzeg a németek valósággal istenítik Rommelt!
Bemard hallott fogságba esett ellenséges katonákat beszélni. A büszke
tartású, tekintetű férfiak meglepő tisztelettel szóltak feletteseikről, de
különösképpen az altábornagy tekintélye volt megkérdőjelezhetetlen. A
hadnagy maga is elismeréssel figyelte Rommel előrenyomulását a nehéz
afrikai terepen, és szíves örömest látott volna maga felett egy hasonló
adottságokkal rendelkező katonai vezetőt.
Neil Ritchie altábornagy nem ilyen ember volt. Állandó indokolatlan
optimizmusával többször is emberei szükségtelen halálát okozta. A 150.
dandár megsemmisítését követően, amikor a német egységek beszorultak
egy katlanba, az altábornagy addig késlekedett az összehangolt rohammal,
míg Rommel egységei kellőképp megerősödtek a folyamatos utánpótlástól.
Ezért aztán június 5-én az angol egységek újabb súlyos vereséget
szenvedtek az Aberdeen hadművelet során. Ugyanez várt rájuk most is.
Bemard úgy látta, nem szabadott volna erőiket felforgácsolva apró
gócpontokként ellenállni az elsöprő erejű német támadásnak.
Alig egy órával korábban még minden csendes volt a tengerparttól alig
száz kilométerre lévő oázisban. Kósza híreket hallottak róla, hogy északon
a német előrenyomulás már Tobrukot fenyegeti, de reménykedtek benne,
hogy őket elkerüli a fő csapásirány. Néhányan biztosak voltak benne, hogy
a német támadás hamarosan kifullad, és újból átmeneti békesség köszönt a
sivatagra.
Egy órával ezelőtt Bemard és a tank háromfős kezelőszemélyzete a
Crusader III-as szervízelésével foglalkoztak. A hadnagy a teáját itta,
miközben a rádiós-géppuskás tizedes és Barker őrmester a lánctalp görgői
közé szorult homokot próbálta kikaparni. Malarki, az egység tüzére a
hadtápon járt, és vizet vételezett mindnyájuk számára.
Bemard felemelte a tenyerével letakart bögréjét, és egy apró lyukat
hagyott magának, hogy beleihasson a teába. Néhány zöld hátú, mély
hangon dongó, légy még így is kis híján belemászott a poharába. Egy
magányos pálmafa takarásában ült. A háta mögött jó száz méterrel egy
sekély tó állt. A parton tevéiket itatták az arabok. A nyomorúságos viskók
között angol katonák bújtak az árnyékba, és próbálták meg elviselni a
szörnyű meleget.
Bemard '41. márciusában érkezett az afrikai hadszíntérre. A barna,
hullámos hajú, fiatal férfi meglepve fogadta az arab nők csendességét.
Angliában széles vállaival, fehér fogsorával és megnyerő mosolyával sorra
hódította meg a lányok szívét, még akkor is, ha tömpe orra és húsos füle
időnként a hátrányára vált. Százhetven centi feletti testmagasságával, az
egyik legnagyobb volt a harckocsizók között. Már az első napokban
világossá vált számára, hogy az itteni szolgálatért járó emelt zsolddal nem
lehet feledtetni a körülmények nehézségeit. Ahogy lelépett a hajóról, és
megcsapta a meleg, rögvest kínozni kezdte a szomjúság. A helyzet azóta
csak romlott, és a szomjúság mellé állandó társául szegődött a viszketés, a
tetvek, a bolhák csípései, valamint a mindenhová befurakodó homok
ropogása a fogai alatt.
Kiitta a teáját, a bögrét eltette a zsákjába, és éppen azon volt, hogy
segítsen az embereinek, amikor az első német gránát becsapódott az oázis
fehérfalú kunyhói közé. A dörejt megelőző magas hangú sípolás
dermesztőleg hatott az emberekre. Bemard nem tudta elhinni, hogy egy
ilyen álmos hangulatú, borzasztó meleg napon bárkinek kedve lenne
ágyúval lőni a másikra. A becsapódást követő fülsiketítő dörej azonban
rögvest magához térítette. A robbanás lerombolt két kunyhót, derékba tört
néhány pálmát, és húsz méter magas homokfelhőt emelt a magasba. A
légnyomás végigsöpört az egész falun, port vágott Bemard arcába és
összedöntött további két kunyhót.
– A kurva életbe! – rázkódott össze Barker, és moccanni képtelenül,
falfehér arccal dermedten állt a Crusader oldalában.
Bemard döbbenettel figyelte a hatalmas felfordulást. Az első gránátot
továbbiak követték, és néhány pillanat múlva az egész oázis lángokban állt.
– Be a tankba! – üvöltötte, miután úrrá lett pillanatnyi dermedtségén, és
a Crusader keskeny kötényezésén felmászva megindult a torony felé. –
Mire vár tizedes? – ordított rá a még mindig mozdulatlan katonára, mire az
észbe kapott és mászni kezdett felfelé.
A hadnagy leengedte a két kezelőt a tank alvázába, aztán ő is fél derékig
leereszkedett a kupola takarásába. Addigra a Crusader motorja már járt, és
lövegkezelőjük is befutott. Malarki deréktól lefelé csupa vér volt.
– Mi történt magával tizedes? – kérdezte a hadnagy, ahogy meglátta a
másikat.
– Rám dőlt egy teve uram – felelte némiképp megszeppenve a férfi.
– Ahogy elnézem, jókora szerencséje volt – mondta, Bemard, és utat
engedett neki. – Irány a sátor! – adta ki a parancsot, miután mindenki
elhelyezkedett odabent.
A harckocsi motorja hangosan felbődült, aztán néhány heves rángatást
követően elindult. A jól begyakorolt manővernek köszönhetően a Crusader
III-as két perc múlva már a ponyva alatt állt, teljes takarásban. A hadnagy
akkor elővette a messzelátóját, a sátor kijáratához hasalt, és megpróbálta
figyelemmel kísérni az eseményeket. Csak akkor ment vissza a toronyba,
amikor a német páncélos ék támadásba lendült.
Rommel csapatainak előrenyomulását látva Bemard kénytelen volt
elismerni, hogy hozzájuk képest az angol dandár maradéka rendezetlenül
foglalta el a helyét a tessék-lássék kiépített védelmi vonalak mögött. A
nagy erejű tüzérségi előkészítést követően a hadnagynak kétségei sem
voltak afelől, hogy az ellenfél többszörös túlerőben van, és nemsokára
elsöprő erejű rohamra számíthatnak. Sajnos nem kellett csalódnia a
megérzéseiben.
Elsőként a hatalmas porfelhőt vette észre, ami a közeledő páncélosokat
jelezte, majd az élen haladó Panzer IV-eseket. A németek legerősebb
harckocsi típusát látva biztos volt benne, hogy belekerültek az ellenfél fő
csapásirányába és valószínűleg egy egész hadosztályt sodort az útjukba a
rossz szerencse. Tudta, hogy esélyük sincs a győzelemre, és az egyetlen
lehetséges megoldás a visszavonulás lenne. A Neil Ritchie altábornagytól
kapott parancs azonban határozottan megtiltotta ezt.
A fene beléd és az egész rokonságodba Neil Ritchie!
A német Panzerek éke ekkor érte el az angol vonalak szélét.
– Indulunk! – adta ki a parancsot Bemard.
A 340 lóerős Nuffield Liberty motor feldübörgött, hogy az egész
hatalmas acéljószág beleremegett, majd a húsz tonnás harckocsi kitört a
sátor takarásából. A hadnagy lehúzódott a mellvéd védelmébe, és csak
azután emelkedett fel, hogy a sátorponyva már messze mögöttük maradt. A
menetszél az arcába csapott, a lánctalp hatalmas port vert fel mögöttük, de
mindez semmiségnek tűnt a mindenfelé kavargó homokfelhőben. A
Panzerek túlhaladtak rajtuk, és legsebezhetőbb pontjukat, a hátukat
mutatták feléjük.
– Forduljon rá a harckocsioszlopra Barker! – a hadnagy a szájához
hajtotta a rádióssapka laringofonját. – Harckocsi állj! Lövegkezelő, cél az
első Panzer. Ne kapkodjon, pontos találatra van szükségünk. Cél: egy óra,
távolság: háromszáz méter – tette még hozzá, és remélte, hogy a fiatal
tizedes nem kapkodja el lövést.
A hatfontos ágyú végül hosszas célzás eldördült. A lövésbe az egész
húsztonnás harckocsi beleremegett. A gránát a seggén kapta el a Panzer
IV-t. A német harckocsi fehér füstfelhőt eregetve azonnal megállt. A
mögötte érkezők kapkodó igyekezettel próbálták meg elkerülni az
összeütközést.
– Balra, gyorsan! Teljes sebességgel – adta ki a parancsot Bemard.
Barker könnyedén elfordította a gyorsaságáról híres Crusadert, és a
harckocsi erőlködve próbált meg felkapaszkodni a völgyet nyugatról
határoló domb oldalán. A lánctalpak rendre megcsúsztak a finom
homokon. A lövegből a forró, üres hüvely a tank belsejébe hullott, mire a
töltőkezelő máris újabb gránátot helyezett a csőbe.
– Igyekezzen őrmester, mert ezek egy pillanat alatt felszecskáznak
bennünket! – próbálta meg nagyobb tempóra bíztatni a harckocsi vezetőjét
Bemard.
A Crusader alvázát óvó hét milliméteres páncélvastagság képtelen volt
ellenállni a Panzer IV-esek hetvenöt milliméteres lövegének, de még a
Panzer III-asok ötvenmilliméteres lövege is átütötte kis távolságból.
Bemard hátra nézett, és meglőtt Panzer IV-est figyelte. A harckocsi
szemmel láthatólag mozgásképtelen lett, a motor felől fekete füst szállt az
ég felé, de a lövegtorony lassan feléjük fordult.
Fenébe!
A hadnagy a szájához szorította a laringofont.
– Még harcképes, toronnyal ránk fordul! Enyhén balra kitérünk. Bemard
szerette volna azt a hatást kelteni, hogy menekülőre fogták a dolgot. A
Crusader teste megrándult, a mozgása valamelyest felgyorsult, ahogy
oldalvást próbáltak meg felkapaszkodni a domboldalon. A hadnagy
hátranézett, aztán villámgyorsan lehúzódott a toronyba, és magára csukta a
két részből álló búvónyílás-fedelet. Néhány pillanattal később robbanás
rázta meg a harckocsit, és Bemard kis híján leesett a toronyból.
Szerencséjük volt, a Panzer nem találta el őket. Barker, mintha csak most
fogta volna fel, hogy milyen veszélyben is vannak, még gyorsabb tempóra
sarkalta a Liberty motort. A harckocsi remegni kezdett a
megsokszorozódott erőfeszítésektől, és a tank testében még
elviselhetetlenebbé vált a gázolajszagú meleg. A hadnagy
megkapaszkodott a torony, belső fogantyúiban, és dermedten várta, hogy a
Panzer ágyúját újra töltsék. Tudta, a németek másodszorra már nem
hibázzák el őket. Feltolta a periszkópot, és visszanézett. A közepes
páncélos csöve egyenesen feléjük irányult. Néhány óráknak tűnő pillanatot
követően a harckocsi végre-valahára átbillent a homokdomb gerincén, és
kikerült az ellenséges páncélosok tűzvonalából.
– Gyalogság előttünk! – kiáltotta rémülten a rádiós, és anélkül, hogy
parancsot kapott volna rá tüzet nyitott a 7,92 milliméteres BESA
géppuskából. A fegyver haragos köhögése tompa visszhangot vert a
Crusader fémtestében.
Bemard megragadta Malarki vállát, és intett a tüzérnek, hogy
kapcsolódjon be a löveggel párhuzamosan beépített BESA-val, és a
periszkóp felé nyúlt, hogy felmérje a helyzetüket. A dombot megmászva az
előrenyomuló ellenséges gyalogság közepébe futottak. A Crusader
feltűnése és a két géppuska állandó kerepelése zavart okozott a németek
soraiban. A sorok felbomlottak, és harckocsi előtt széles kiöblösödés
keletkezett. A hadnagy körbenézett a periszkóppal és a homokfelhő mögött
olyasmit látott, amitől megfagyott az ereiben a vér.
Nyolcvannyolcasok!
A légvédelmi ágyúból páncéltörővé alakított, nagy tűzgyorsaságú,
négykerekű lövegek szerencsére még nem voltak tűzkészek. A németek
valószínűleg nem is akarták bevetni őket, és bíztak benne, hogy a Panzerek
elsöprő rohama mellett nem is lesz rá szükségük. Bemard magában belátta,
hogy igazuk volt.
– Jobbra nagy ívben fordulj! Malarki tizedes célozza meg az egyik
nyolcvannyolcast tíz óránál! – mondta fennhangon.
A torony elfordult, de a tüzér kezében egy pillanatra sem hallgatott el a
géppuska. A hadnagy a periszkópon keresztül is jól látta, ahogy a majd
nyolcmilliméteres golyók hogyan szaggatják szét az előlük menekülő
német gyalogosok testét.
Robbanás rázta meg a Crusader oldalát. Valószínűleg gyalogsági
kézigránát lehetett, mert a detonáció semmiféle kárt sem tett a közepes
harckocsiban. A következő pillanatban a toronyba épített BESA
elhallgatott, majd nem sokkal később a hatfontos löveg eldördült. A tank
teste megingott, ahogy a menetirányra majd merőlegesen álló cső
meglökte, aztán némi imbolygást követően visszanyerte az egyensúlyát.
Bemard a periszkóphoz hajolt, hogy ellenőrizze a lövés eredményét. A
mozgó harckocsiból kilőtt gránát irányt tévesztett. Elkerülte a
nyolcvannyolcasokat, és helyettük lángba borította a vontató teherkocsik
egyikét.
Barker irdatlan tempóban a gyalogosok közé hajtott, és átgázolt néhány
lassan mozduló németen. A hadnagy lelki fülével hallani vélte a lánctalp
alatt szilánkká morzsolódó csontok recsegését, és a fájdalomtól eltorzult
hangon üvöltő emberek kiáltásait.
Hangos csendüléssel újabb forró fémhüvely hullott a harckocsi belső
terébe, és Malarki néhány pillanattal később betuszkolta a hatfontos
gránátot a csőbe. A meleg lassan elviselhetetlenné vált a tank belsejében.
Bemard körbenézett, de a felkavarodott porfelhőben néhány gyalogoson
kívül semmit sem látótI. Úgy saccolta átértek a Panzerek mögött támadó
rohamosztagosok oszlopán, és a páncélos ék északi oldalára jutottak. A
BESA géppuskák lassan elhallgattak.
– Fel a dombon, hátba kapjuk a németeket – utasította Barkert, mire a
harckocsi a közeli dűnegerinc felé fordult.
Puskagolyók kopogtak a tank hátulján, de képtelenek voltak kárt tenni a
páncélzatban. A Crusader átbillent a domb tetején, és Bemard meglátta az
előttük haladó német páncélos éket. Az utolsó harckocsi alig háromszáz
méterre lehetett tőlük. A megzavart gyalogság egy része még mindig a
nyomukban volt.
– Harckocsi állj! Panzer két óránál. Malarki kapja el! Távolság
százötven méter.
A torony jobbra fordult, és célra állt. A hatfontos eldördült, és
homokfelhőbe borította az oszlop végén haladó német tankot. A francba!
Lehet, hogy ez volt az utolsó esélyünk.
– Mellé. Újratölts! – mondta a hadnagy, miközben a por mögé rejtőzött
Panzer III-ast kereste.
A tankok mögött haladó gyalogság pillanatok alatt szétszóródott, és
elrejtőzött a homokban. Bemard végre megtalálta a homokfelhőből
kibontakozó Panzert. A német páncélos éles ívben balra kanyarodott, és
most majdnem szemből kereste őket.
– Német páncélos tizenkét óránál! Malarki lője ki! Barker teljes
sebességgel előre! – kiáltotta a hadnagy a toronyban zötykölődve, csak
reménykedni mert benne, hogy a nácik még nem fedezték fel őket. Ha
igen, nem sok esélyük volt a jobban páncélozott, nagy tűzerejű
harckocsival szemben. A következő pillanatban a hatfontos eldördült, és a
Crusader erőteljesen megrázkódott. Bemard kishíján kinyomta a saját
szemét, ahogy a periszkópra tapadva a németeket Figyelte. A fájdalommal
mit sem törődve, újfent előre hajolt, hogy ellenőrizze a lövés eredményét.
A Panzer még mindig ugyanott állt, ahol néhány pillanattal korábban. Az
eleje megkormozódott, de úgy tűnt a lövedék képtelen volt átütni a rémet
tank homloklemezét.
Na, ennyi volt.
– Teljes sebesség jobbra kitérünk. Barker, hajtson bele a német
gyalogságba! – kiáltotta a hadnagy. Bízott benne, hogy a németek kisebb
vehemenciával veszik őket tűz alá, ha a saját embereik vannak körülöttük.
Sosem érték el a nácik vonalát. A lövés a Crusader orrát érte. A
csattanás hangja olyan erős volt, hogy a hadnagy azt követően már semmi
mást nem hallott. A tank egy hatalmas zökkenéssel megállt. Bemard
beverte a fejét a torony oldalába, és egy pillanattal később vér folyt végig
az arcán. Forró gőz csapott fel a páncélos testéből, és a férfi úgy érezte,
menten megfő a szűk, zárt térben. Vadul nekiesett a búvónyílás-fedélnek és
kilökte az egyik oldalát. A kinti forróság tengerparti hűvösnek rémlett a
benti pokol után. A Crusader orrából fekete füst dőlt kifelé, a tank eleje
lángokban állt. Már nagyon közel lehettek a német gyalogság oszlopától,
de a rájuk hulló homokban semmit sem látott belőlük.
– Mindenki kifelé! – kiáltott vissza a tank testébe, de csak tompa
elmosódott morajként hallotta a saját hangját.
Visszanézett. A harckocsi belső teréből, az orr irányából narancsszínű
lángok csaptak fel. Bemard minden félelme ellenére visszamászott, és
megpróbálta megkeresni az oltókészüléket. A meleg elviselhetetlen volt
odabent. Az olaj szagát, égett hús és haj bűze tette még kibírhatatlanabbá.
A forró gőz szétoszlott a nyitott búvónyílás-fedélnek köszönhetően, és
hadnagy a tűz fényénél viszonylag jól látott.
A Crusader elejének páncélzatát áttörte a német gránát. Barker
őrmesterből csak egy felismerhetetlen torzó maradt. A tankvezető feketére
sült maradványai még mindig égtek. Ahogy Bemard látta, a lába teljesen
eltűnt, és a csonka felsőtestet csak az ülés, és a kormányt markoló tagok
tartották egyenesben. A katona nyaka eltört, a feje hátra hajlott, a tarkója
szinte a hátát érte.
A rádiós se járt sokkal jobban. A fiatal tizedest a bal oldalán érte a
robbanás, és a páncélos oldalához szorította. A férfi nem mozdult, noha a
lába és testének teljes bal oldala lángokban állt. A szeme kimeredt, a
tekintete fátyolos volt. Az orrából vékony vércsík folyt alá egészen az
álláig.
Malarki a hatfontos üres hüvelyei között feküdt. A fiatal kölyök arcán
felhorzsolódott a bőr, és felrepedt a homloka. Bemard nem látott rajta más
sérülésnyomot. A hadnagy némi keresgélés után megtalálta az
oltóberendezést, és elfojtotta a tüzet. Mire végzett, a füst már kibírhatatlan
volt odabent. Szédelegve a torony kijáratához ment, és magával vonszolta
a tüzért. Felmászott a parancsnoki kupolára, és a karjánál fogva nagy
nehezen kihúzta Malarkit A tehetetlen fickóval való küzdelem, a végsőkig
kimerítette az erejét.
A kinti friss levegő fejbe csapta. Szédelegve dőlt végig a harckocsi
páncélzatán, és néhány pillanatig még arra sem ereje, hogy a sorsáért
aggódjon. A gyenge szellő hűvös ujjaival simított végig a bőrén.
Bemard néhány pillanattal később, kinyitotta a szemét.
Azt várta, hogy németek gyűrűje veszi majd körül, de helyette csak a
tankok által felkavart homokfelhőt látta. A fejében lüktető csend fájdalmas
erősséggel telepedett rá. Ujját a füléhez tette, hogy megállapítsa vérzik-e,
de az olajmocskos, kormos kezén lévő vörös foltról végül nem tudta
eldönteni, hogy kitől származik.
Felült és körülnézett. A találatot követően a harckocsi jobb oldali
lánctalpa azonnal levált. A páncélos görgői elmerültek a homokban. A bal
oldali hernyótalp tovább dolgozott, de ezzel csak még mélyebbre ásta a
Crusadert. A tank egyértelműen mozgásképtelenné vált. Bemard
Malarkihoz hajolt, és megpróbálta kitapintani a pulzusát. A fiatal tüzér élt
még, a szíve ütemesen vert. A hadnagy előbb alaposan megrázta, aztán
lekevert neki két pofont. A fiú lassan kinyitotta a szemét.
Na végre, már azt hittem elpatkolt.
– Szedje össze magát, Malarki! A németek itt vannak a seggünkben,
meg kell próbálnunk utolérni a mieinket – mondta a kábultan nézelődő
katonának, és végre már nem csak tompa zúgásként érzékelte a saját
hangját.
A tüzér a könyökére emelkedett, és szemlátomást megpróbálta
összeszedni magát. Bemard vett néhány mély levegőt, aztán egy kendővel
a száján visszamászott a harckocsiba. Egy ideig vakon tapogatózott a
füsttől terhes benti homályban, aztán végül csak ráakadt a csomagra, amit
keresett. Néhány liter víz, pár takaró, és némi élelem volt benne. Kicsinyke
remény a túlélésre a sivatagban. Újfent kikászálódott a kilőtt páncélosból,
aztán lemászott róla, és intett Malarkinak, hogy kövesse. A fiú
szemlátomást nehezen mozgott, de lassan összeszedte magát, és
leereszkedett a parancsnoki kupoláról.
– Merre megyünk hadnagy úr? – kérdezte miközben a tank
kötényezésén támaszkodva körbe nézett a környéket lepő homokfelhőben.
A hadnagy megnyugodva vette tudomásul, hogy egész jól hallja a másik
szavait.
– Előbb északnak a tenger felé, aztán keletnek fordulunk és
megpróbáljuk utolérni a mieinket – gondolta végig a lehetőségeiket
Bemard.
Malarki bizonytalanul figyelte a sivatagot.
– Lehet, hogy Tobruk még tartja magát. Nem kellene megpróbálnunk
eljutni a városig?
– Ahogy a németek tempóját nézem, hamarabb érik el, mint mi. Az
ostromgyűrűn pedig aligha verekednénk át magunkat – felelte Bemard, és
a fejét rázta.
A tüzér letörten fogadta a hallottakat.
A hadnagy a vállára vette a felszerelést, és sietős léptekkel indult meg
észak felé. Malarki egy ideig tétovázott, mint aki szívesebben adná meg
magát a németeknek, aztán összeszedte magát, és a tiszt nyomába eredt.
A kilőtt Crusader egy ideig még magányosan füstölgött a lassan
leülepedő porban, majd nem sokkal az előtt, hogy néhány német gyalogos
elérte, újfent kigyulladt.

II.

1942. JÚNIUS ANGLIA

A buldog képű, idősödő, köpcös ember vörösödő képpel szívta a

szivarját. A dohány vége felizzott, a hamu lepergett a férfi előtti asztal
lapjára, de az alak szigorú arckifejezése azt sugallta, a világ jelentős
részének kellett volna elhamvadnia, hogy megenyhüljön. A pocakos ember
dühösen fújta ki a füstöt. A képekkel, faragott bútorokkal és szőnyegekkel
otthonosabbá tett szoljában lassan szürkés árnyalatot kapott a levegő.
Gépelt szöveggel teli papírlap feküdt előtte. A vörösödő képű férfi
gyűlölködve figyelte.
– Dunningam! – mordult fel mérgesen, mintha kinézetének megfelelően
valóban egy buldog rejtőzne benne.
Harmincas évei elején járó, merev arcvonásokkal felvértezett férfi lépett
be a szoba ajtaján.
– Uram? – kérdezte leereszkedő hangsúllyal.
– Mikor érkezett? – kérdezte a köpcös anélkül, hogy a papírra mutatott
volna.
– Hét perce uram – felelte a fiatalabb férfi.
A vizenyős szemű alakot szemmel láthatólag idegesítette, hogy a másik
nem adott rá okot, hogy kitölthesse rajta a haragját.
– Tudja, mi van benne?
– Nem tisztem elolvasni az önnek érkező táviratokat, Mr. Churchill –
válaszolt a továbbra is leereszkedő hangsúllyal a Dunningamnak nevezett
férfi.
– Pedig a jól értesültsége lehet, hogy életeket menthetne! Talán úgy
gondolja, túl fárasztó előre tájékozódni? – robbant ki a köpcös alak.
A fiatalabb férfi nem reflektált az oktalan kitörésre.
– A mindenségit neki, a fronton a mi embereink hallnak meg nap, mint
nap! Mindannyiunk kötelessége, hogy a lehető legjobban irányítsuk őket!
Úgy tűnik, ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni! – morgott még mindig
magában a buldog képű. – Ezt jobb lesz, ha az elkövetkezőkre nézve
megjegyzi magának!
– Értem, miniszterelnök úr – hagyta rá a másikra Dunningam. A
fiatalabb férfi tovább várt. A csend megsűrűsödött a szobában, a kettejük
közötti feszültség egyre kitapinthatóbbá vált. Végül a köpcös alak bírta
rövidebb ideig.
– Tobruk elesett – mondta füstölögve. Dunningam még mindig nem szólt.
– AZ az átkozott Rommel egyetlen rohammal bevette! Tavaly, majd egy
évig tartottuk, most pedig néhány óra alatt elesett. Tudja maga, hogy mit
jelent ez? Képes felfogni egyáltalán! – hergelte magát az idősebb férfi.
– Ezzel a németek szert tettek egy front közeli kikötőre, így az
utánpótlás közvetlenül a Földközi-tengeren keresztül a csapataik, mögé
érkezhet. Az eddigi ezerötszáz illetve ötszáz kilométeres sivatagi út
Tripoliból illetve Bengáziból most Tobruk bevételével egy csapásra
lerövidül. Ezek után Rommel utánpótlásának már nem kell minden frontra
juttatott gallon üzemanyagért kettővel fizetnie – felelte ugyanolyan
szenvtelenül Dunningam, mint eddig, de legbelül boldog volt, hogy
visszavághat, és felettese orra alá dörgölheti, mi mindent vesztett Rommel
sikere folytán.
– Pedig a németek alig állnak jobban, mint negyvenegyben! Innen is
látszik, hogy mennyi minden múlik a vezetésen. Auchinleck tábornok
kiváló hadvezér, de képtelen egymaga ellátni minden feladatott odaát. Ami
pedig Neil Ritchie altábornagyot illeti: az eddigi teljesítménye kimeríti a
katasztrófa fogalmát. Ha nekünk is lenne egy Rommelünk, kisöpörnénk a
németeket egész Afrikából.
– Tobruk elvesztésével Egyiptom is veszélybe került, uram – próbálta
meg Dunningam visszarángatni a valóságba a felettesét.
– Tisztában vagyok vele. A csapataink már 16-án megkezdték a
visszavonulást a határ mögé. Ez az egész annyira szégyenletes! Nem csak
egy várost veszítettünk el, de vele együtt egy darabot a büszkeségünkből is
– állt fel a köpcös férfi az asztaltól, és a szoba ablakához ment, mintha csak
a gondozott kert látványából próbálna meg erőt meríteni.
– Ahogy Rommelt ismerem, aligha áll meg. Folyamatosan visszaszorítja
a seregeinket, és nemsokára eléri El-Alameint. Onnan pedig már csak egy
nagyobb ugrás Egyiptom. Azonnal küldjön parancsot Auchinleck
tábornoknak, hogy vegye át a szárazföldi csapatok vezetését. Az
altábornagyot azonnali hatállyal leváltom. Nem nézhetjük tétlenül, hogy
sorozatosan halálba küldi az emberinket.
– Gondolja uram, hogy mindez elég lesz? Most, hogy a közvetlen után-
pótlásút megnyílt a németek előtt, Rommel kétszer akkora erőkkel
támadhat, mint eddig. A biztosításra hátrahagyott egységeket is bevetheti a
fronton, nekünk pedig esélyünk sincs rá, hogy ilyen gyorsan elegendő
segítséget nyújtsunk a mieinknek – szorítkozott a tényekre Dunningam.
– Igen, de ez amúgy sem lenne elég. Csak egyetlen megoldás lehetséges
– mondta rendkívül határozottan Churchill.
Dunningam most először nézett érdeklődve a szobában lévő másik
férfira.
– Rommel a kulcs. Meg kell állítani, mindegy milyen áron.

Andre Watchkins százados feszengve viselte díszegyenruháját, pedig

lassan megszokhatta volna már. Mióta a németek kiszorították őket
Franciaországból egyre sűrűbben kellett viselnie a számára szokatlan
ruhadarabot. Ezúttal egy laktanya folyosóján várakozott, és a kihallgatásra
várt. Az olajfestékkel lemázolt falak, és a műkővel kirakott padló saját
sanyarú sorsát juttatta eszébe. Mióta a gyalogság kezéből kivették a
fegyvert, és Anglia honvédő háborúja a fejük felett zajlott, az egykor
Bemard Law Montgomery keze alatt szolgáló tiszt élete gyökeres
fordulatot vett. A mindennapi gyakorlatozások mellet idejük nagyobb
részét unalmas őrjáratokkal töltötték, és várták a tengelyhatalmak inváziós
seregét.
Andre először Louvainnél találkozott szembe a német hadsereg
katonáival. A 3. hadosztályban szolgált, mint harctéri tiszt. Többek között
az ő egysége szorította ki a XI. hadtestet a város falai közül a régi, ám még
mindig hatékony hatvan fontos lövegek fedezete mellett. A Lufrwaffe azt
követő bombázása mérges darázsrajok minden más hangot elnyomó
zúgására emlékeztette, és a stukák szirénáinak hangjába a megszégyenített
német katonák kiáltásait képzelte. Talán ezek miatt lehetett, hogy a
zuhanóbombázók lélektani nyomása őt képtelen volt megfélemlíteni.
A dicsőséges kudarcot követően végigverekedte a németalföldi háborút,
és végül mindenki mással együtt Dunkerque-nél kötött ki.
Megszégyenülve, vert seregként érkeztek, mégis ők voltak az egyetlen
hadosztály, amely képes volt megfelelő hadrendben végrehajtani a
visszavonulást.
Andret mélységesen felháborította a kikötőben lévő katonák
fegyelmezetlensége, és harci morál teljes hiánya. A városban
mindennaposak voltak a vadnyugati lövöldözések, és a részeg katonák
dorbézolása az utakon. A helyzet csak a harctéri csapatok megérkezésével
normalizálódott.
Andre a többséggel ellentétben – akik a francia hadvezetést hibáztatták
a történtekért – a németekkel szemben érzett olthatatlan gyűlöletet. A
"magasabb rendű nemzet" ideológiája mögé bújó nácikban maga az ördög
öltött testet a szemében. Ellenérzései csak még jobban elmélyültek a
behajózása során történt incidensek miatt.
A tengerben álló teherautók tetején gázoltak a víz felé, miközben az
ellenséges tüzérség folyamatosan lőtte őket. A Luftwaffe pillanatnyi
nyugalmat sem hagyott a csapatkivonást végző teherhajók számára. Andre
emberei rendezett sorokban igyekeztek az evakuálásukat végző, Elizabet
nevű kivénhedt gőzös felé. A tengerben álló kocsisor végétől csónakokkal
szállították őket a fehérhajóhoz.
Andre már közel egy órája várakozott a horpadásokkal teli autók
tetején, amikor a fejük felett újfent rákezdtek a stukák. A többiekkel együtt
a tengerbe ugrott, és a vízzel lepett kocsi fedezékében várta, hogy a
németek elhúzzanak a fejük felett.
Egy kétmotoros gép repült el alig háromszáz méternyire tőlük. A
százados jól látta a szárnyaira festett fekete kereszteket. Talán egy
Messerschmitt 110-es lehetett. A hajókon lévő géppuskások, és a parton
felállított légvédelmi ágyúk azonnal tüzet nyitottak a németre, de úgy tűnt,
az egyáltalán nem zavartatja magát a körülötte repkedő
nyomjelzőlövedékektől. Kényelmesen körözött egyet a part felett, majd
hirtelen balra libbent, és átvágott az Elizabet felé. Andre a gőzös felé nézet,
és látta a fedélzeten kuporgó angol katonákat. A hajó orrában lévő
géppuskás eszeveszett tempóval tüzelt a feléjük közelítő gépre. A
Messerschmitt törzséről hirtelen két apró csomag vált el, mire a német
könnyedén felkapta a repülő orrát, és kikerült az egyre erősebbé váló
géppuskatűzből. A bombák egyenesen a katonák közé zuhantak.
A detonáció az egész hajót megrázta, és egy pillanattal később fekete
füstbe burkolta a fedélzetét. Andre megpróbált kimászni, hogy a kocsikon
végigfutva a társai segítségére siessen. Ám mielőtt még kiért volna, forró
vérpermet kíséretében roncsdarabok hullottak közéjük. Egy vállból
kiszakadt kar fejen találta, és leverte a lábáról. A százados visszazuhant a
vízbe és elmerült. A feje felett deszka és korlátdarabok zuhantak a vízbe. A
mellette lévő katonák hozzá hasonlóan lemerültek, hogy elkerüljék a
szándékolatlan kartácstüzet. Andre néhány másodperccel később
felbukkant, és az Elizabet felé nézett. Tehetetlen dühöt érzett a lángoló
roncsot látva. Embereinek nagy része már a gőzösön volt. Ő tiszti
rangjának megfelelően az utolsók közt akart felszállni a hajóra, amikor
mindenkit biztonságban tudhatott.
Abban a pillanatban értette meg, hogy ezt a háborút szabályok nélkül
vívják, és a régi katonai elvek mit sem érnek a modern fegyverek
iszonyatos pusztító erejével szemben. Abban a pillanatban megfogatta,
hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy mihamarabb újra
szembenézhessen a nácikkal, és megmutassa nekik, hogy mi az igazi
kegyetlenség.
Andret még aznap este behajózták, és sértetlenül elhagyta a francia
partokat. A századának maradéka egy nappal később követte. Mióta a
Dynamo hadműveletnek köszönhetően visszatért a szigetországba, havonta
kérvényezte a katonai vezetéstől, hogy rendeljék frontszolgálatra, ám egy
héttel ezelőttig, rendre elutasították a beadványait. Bemard Law
Montgomeryhez hasonlóan őt is az angol sereg újoncainak, kiképzésére
rendelték, mint a használható harci tapasztalatokkal rendelkező katonák
legtöbbjét.
Andre felettébb elégedetlen volt a helyzetével, egészen tegnapig, amikor
Crowe ezredes magához nem rendelte a Londontól jó százmérföldnyire
lévő laktanyába. Bár nem tudta miről van szó, felettese érdeklődése máris
reménnyel töltötte el.
– Watchkins százados, Crowe ezredes fogadja – jelent meg előtte egy
tisztiszolga.
Andre ellökte magát a faltól, és belépett az egyszerű fehérre mázolt
ajtón. Az ezredes apró szobáját puritán egyszerűség jellemezte. A zöldre
festett falak között két asztal állt, a hozzá való székekkel. Egyik asztal a
bejárattal szemben helyezkedett el, mögötte a laktanya udvarára néző
ablakkal, a másik a fal felé fordítva, mintha csak mellékesen került volna
oda. Mindkét bútordarab vázlatokkal és papírokkal volt tele. A sarokban
egy alacsony éjjeliszekrényen írógép állt, mellette pecsétek és bélyegzők.
Crowe ősz hajú, egyenes tartású katona volt. Az arca frissen borotvált,
de a borosta máris ezüstösen derengett az állán. Csontozata vaskos, vállai
szélesek, mélykék szeméből határozottság sugárzott.
Andrenak egy széket készítettek elő nem messze a bejárattól. Crowe
felállt, és a kezét nyújtotta felé.
– Örülök, hogy itt van!
A százados megrázta a felé nyújtott kart. A tisztnek erős marka, férfias
szorítása volt.
– Köszönöm! – mondta, és leült a felkínált helyre.
A tisztiszolga a távolabbi asztalhoz ment, aztán néhány papírt helyezett
az ezredes elé. Crowe egy biccentéssel megköszönte, aztán ismét Andre
felé fordult.
– Ahogy látom, eddig már több mint tíz alkalommal kérvényezte az
áthelyezését – kezdett bele az ezredes.
– Pontosan tizennégyszer, uram.
– Szabad megtudnom, miért ilyen fontos magának, hogy kijusson a
frontra?
– Személyes okokból uram – felelte a százados.
– Pontosabban?
– Ott most is harcban állnak a katonáink, ha velük együtt harcolhatok a
németek ellen, nagyobb hasznára lehetnék az országnak.
– A Parancsnokság szerint maga akkor végzi leghasznosabban a dolgát,
ha felkészíti a frontra utazó katonákat – jelentette ki rendkívül határozottan
az ezredes. – Úgy gondolja, hogy a hadsereg vezetése hibásan ítéli meg a
helyzetet, és képtelen megfelelő döntéseket hozni? – Crowe villámgyorsan
ment át támadásba.
Andre egy ideig csendben maradt. Úgy tűnt várakozik, hogy az ezredes
befejezze, amikor aztán a másik hosszan hallgatott, nyugodtan megszólalt.
– Tisztelettel uram, az én dolgom az, hogy harcoljak. Ezt bármilyen
körülmények között hajlandó vagyok megtenni. Ha újoncok kiképzését
bízzák rám, hát olyan katonákat faragok belőlük, hogy a legnehezebb
körülmények között is helyt álljanak, de ha a front közelébe engednek,
semmi sem mentheti meg tőlem a nácikat! – Andre most először emelte fel
a hangját.
Crowe néhány pillanatig elgondolkodva figyelte a századost, aztán
elégedetten elmosolyodott.
– Engedélyezem, hogy áthelyezzék frontszolgálatra – mondta végül.
– Köszönöm, uram – Andre arca továbbra is rezzenéstelen maradt. Az
ezredes maga elé tette a férfi kérelmét, aláírta, lepecsételte, majd a
papírt átnyújtotta a várakozó századosnak.
– Jelentkezzen Wood őrmesternél, ő majd eligazítja a dolgát illetően!
Mostantól fogva az én embereim, közé tartozik. A személyes holmiját
majd áthozatjuk a kaszárnyába. Este jelentkezzen nálam eligazításra,
holnap reggel indul az új szolgálati helyére. A kérésének megfelelően
áthelyezem az afrikai frontra.
Crowe felállt az asztaltól, és tisztelgett a századosnak.
– Köszönöm, uram! – Andre a sapkájához emelte a kezét, majd átvette
az ezredestől a parancsot.
A tisztiszolga késlekedés nélkül kinyitotta mögötte az ajtót, majd
miután a százados kilépett a folyosóra utána szólt.
– Az őrmestert a földszinten találja a portán.
Andre biccentett, aztán a lépcső felé indult, és lerobogott a földszintre.
Csak egyetlen pillantást kellett vetnie a kezében lévő parancsra, és tudta,
hogy ezúttal valami egészen különleges dologba csöppent bele.
A parancs alján az MI-6 pecsétje állt.

A pilótáktól eltekintve tizenketten ültek a Douglas C-47-cs fedélzetén.

A katonai szállítórepülő rakterének nagyobb részét a csomagok foglalták
el. Az emberek a vezetőülésekhez közelebb eső traktusban üllek. A jobbára
ejtőernyősök szállítására használt gép tele volt, és még a repülésben
gyakorlatlanok számára is érezhetően nehezen mozdult.
Andre az egyik ablak mellett ült, és az apró nyíláson keresztül az alattuk
elsuhanó tájat bámulta. Noha éjszaka volt, a hold fényénél időnként látta a
közelben elsuhanó földet. A sziklák nagyon közel voltak. Sokkal közelebb,
mint azt a százados szerette volna.
Amikor Anglia utáni első állomásukról, Gibraltárról felszálltak, a két
pilóta csak közös erővel tudta a magasba emelni a gépet. Az utazás azóta is
rémálomnak tetszett. Noha a tenger felett biztonságosabb út vezetett volna,
szemlátomást a hajózók óvakodtak túl messzire eltávolodni a
kényszerleszállásra alkalmas földtől. A százados még a szigetországban
elkapta a két pilóta közötti beszélgetés egy-egy foszlányát. A hallottak
semmi jót sem ígértek.
Idővel aztán mégis kimerészkedtek a tenger felé, és leszálltak Máltán, a
szövetségesek utolsó állomáshelyén a Földközi-tengeren. Andre csak a
rádióból és az újságokból tudta, hogy milyen őrült harc folyt a szigeten, és
hogy a polgári lakosság a helytállásáért áprilisban megkapta a számukra
alapított György-keresztet. A kitüntetéssel egyenértékű katonai medált a
Viktória-keresztet, legtöbbször csak a haláluk után kapták meg a
kitüntetettek. A százados nem táplált illúziókat a máltai lakosság
veszteségeit illetően.
A rövid pihenőt követően Afrika felé fordultak, és nemsokára elérték a
kontinens északi partját. A felhők közül kibukkanó hold fényében Andre
az alattuk suhanó hegyeket figyelte. A pilóták keményen küzdöttek a
nehezen irányítható, túlterhelt géppel, miközben megpróbálták az ideális
útvonalon tartani. Hatalmas szerencséjük volt, hogy tiszta időben, nyugodt
körülmények között repülhettek. Az ormok felett kialakuló légörvények
így is rendre megdobálták a gépet.

A Messerschmitt 109 F pilótája egyre türelmetlenebbül várakozott a

vadászgép kabinjába zárva. Már órák óta kényszerült meghúzni magát a
szűkös helyen, és a tagjai mindinkább elgémberedtek. Kinézett a fülke
ablakán, és a kifutón, tőle nem messze, a másik két, készenlétben lévő
társát látta.
A hajózó képtelen volt rájönni, hogy miért van ez a nagy felhajtás. A
parancs miatt kénytelen volt megszakítani a pihenőnapját, és éjnek évadján
készenléti szolgálatra jelentkezni. Eleinte azt hitte, újfent légi támogatásra
van szüksége az Afrika Korps előretörő ékeinek, de amikor meglátta, hogy
rajta kívül csupán ketten kerültek szolgálatba a laktanya pilótái közül,
elvetette a lehetőséget.
– Kötelékvezér itt a torony – reccsent meg a hajózó fülhallgatója. –
Szálljanak fel, repüljenek keleti irányba, és járőrözzenek Tobruk
légterében.
– Torony itt a kötelékvezér. Üzenetet vettem – indította el a Daimler-
Benz DB 601-es motort a hajózó, és intett a mellette álló két gép
pilótájának, hogy kezdjenek hozzá a gépek melegítéséhez.
– Kötelékvezér itt a torony. A célpont egy alacsonyan repülő Douglas
C-47-es. Néhány perccel ezelőtt hagyta el Málta légterét. A gép nem érheti
el az angol vonalakat.
– Torony itt kötelékvezér. A feladatot vettem, a Douglas sosem jut át a
sivatagon.
– Ha jól tudom, maga lesz a parancsnokunk százados úr – szólalt meg a
vele szemben ülő, ejtőernyős egyenruhát viselő, lapos orrú katona, és
közelebb hajolt hozzá, hogy képes legyen túlkiabálni a motorok hangját.
– Jól hallotta – hagyta rá Andre, mert semmi kedve sem volt
beszélgetni.
– Jason Gallico őrmester – nyújtotta a kezét a göndör hajú férfi, és a
százados ösztönösen megrázta. – Gondoltam, talán maga tud valamit erről
az egészről. Engem két nappal korábban rángattak el az egységemtől, és ha
jól tudom, máris Afrika felé repülünk. Csak épp fogalmam sincs, hogy
miért.
– Majd idejében megtudja, őrmester – a százados látszólag elengedte a
füle mellett a másik kérését.
– Értem uram, csak a különleges felszerelés miatt kérdeztem – folytatta
tovább az altiszt, és a háta mögé intett a kezével. – Tudja, a német
egyenruhákra, és az MP-40-es géppisztolyokra gondolok.
– Jobban tenné, ha nem gondolkodna, őrmester – felelte méla undorral
az arcán Andre, de közben, az járt a fejében, hogy lassan itt lesz az ideje az
eligazításnak.
– Elnézést uram – fújt visszavonulót az altiszt.
Andre körülnézett. Az elsötétített gép utasterében minden arc felé
fordult. Úgy tűnt, a feszülten hallgatózó többieket is hasonló kérdések
foglalkoztatják. Az ablak felé nézett, és továbbra is kétségek között hagyta
őket. Megelégedett a saját bizonyosságával.
Úgy számolta, a parancsot elég lesz kihirdetnie El-Alamein közelében,
amikor már senki sem gondolhat a visszavonulásra. Az őrült feladat,
amivel Crowe ezredes megbízta, még a legkeményebb katonák
elszántságának is komoly kihívást jelentett. A hírszerzés szerint a gépen
összegyűlt embereknek egytől egyig volt különleges személyes
motivációjuk is arra, hogy helyt álljanak. Kit indulat, kit gyűlölet tett
alkalmassá a feladat elvégzésére, de egyikükben sem volt olyan elszántság,
mint amennyi benne munkált.

A Messerschmitt 109 F pilótája már nagy messzeségből meglátta az

alacsonyan repülő nehézkes szállítógépet. A Douglas C-47-es a típushoz
képest is kis sebességgel, otromba kormánymozgással tájolta be magát a
megfelelő irányba, miután a partvidéket elérve újfent képes volt
tájékozódni.
A kötelékvezér megbillentette a szárnyait, hogy felhívja a mellette
repülő pilóták figyelmét az alacsonyan repülőgépre, aztán a nyomába
eredt az angol egységnek, és ezer méteres távolságból a farkára ült. A
Douglas C-47-es hajózói szemlátomást semmit sem vettek észre mindebből.
A kötelékvezér megvárta, míg a két másik vadász felzárkózik mellé, aztán
lassan növelve a sebességét közelíteni kezdett a szállítógép felé. A
körülmények minden szempontból nekik kedveztek, a nagytestű áldozatnak
esélye sem volt a menekülésre.
A hajózó magabiztosan ereszkedett egyre közelebb a gyanútlan
célponthoz. A vadászat izgalmának kelyét átvette a biztos kezű szakértő
nyugalma, és ahogy a Douglas feltűnt a célkeresztben, a pilóta hüvelyke
szinte magától talált rá a géppuskák és a húszmilliméteres gépágyú, elsütő
billentyűjére.
A fegyverek zakatolni kezdtek, mire nyomjelzőlövedékek egész
garmadája nyalta körül a szállítórepülő törzsét és szárnyait. A felvillanó
torkolattüzek egy pillanat erejéig elvakították a hajózót, de mert számított
a kellemetlenségre, a célkereszt jottányit sem mozdult a célról. Néhány
másodperccel később a mögötte haladó Messerschmittek is követték a
példáját, és saját fénycsíkjaikkal rajzolták körbe a Douglas sziluettjét.
Valamivel több, mint negyed órája haladhattak Afrika felett, amikor
Andre vörösen izzó csíkokat látott elsüvíteni a Douglas C-47-es jobb
szárnya felett. Ugyanabban a pillanatban vörös fény csapott ki a motorból,
és izgatott kiabálás hallatszott a pilótafülke felől.
– A kurva életbe, Messerschmittek! – kiáltott a hajózók egyike.
– Bassza meg... meghalunk! – kontrázott rá egy hisztérikus hang. –
Tartsa a száját, hadapród! Lejjebb megyünk!
– Ezzel a tehénnel akarsz a föld felett kergetőzni velük?
– Tedd a dolgod! – keményeden meg a parancsnok hangja. –
Kapaszkodjatok ott hátul...!
– Kigyulladt a jobboldali motor! – szakította félbe a másodpilóta.
– Kényszerleszállásra felkészülni! Segíts a kormányzásban!
Andre megkapaszkodott a pad szélében, és arra gondolt, hogy mennyire
igazságtalan az élet. A várakozással töltött évek leteltével, most hogy végre
a közelébe kerülhetett volna a harcmezőnek, az előtt kell meghalnia, hogy
a saját kezébe vehette volna a sorsa irányítását.
Kérlek uram, ne engedd! Add, hogy bosszút állhassak azokért, akik az
Elizabeten égtek meg!
Újabb vörösen izzó csíkok jelentek meg az ablakon túl, és feltépték a
szárny borítását. Az égő motor fényénél jól látta, hogy fémlemezek vállnak
le a gép testéről, és tűnnek el a sötétben. Andre attól tartott, hogy lángra
kap a benzintartály, és egy pillanat alatt fénylő lánggömbbé vállnak a sötét
égbolton.
Géppuska sorozat csapódott az utastérbe, felpattanó fémszilánk sebezte
fel a százados arcát. Néhányan rémülten felkiáltottak, mások erejéből már
csak rekedtes hörgésre tellett. Az Andre mellett ülő katona fejét letépte egy
géppuskagolyó, és lágy szövetekkel borította be a tiszt arcát. A torzó
megbillent, és a százados ölébe dőlt. Andre nadrágja egy pillanat alatt
iszamóssá vált a ráfolyó vértől.
A százados letörölte az arcából a csontszilánkokkal keveredett
agyvelődarabokat, ellökte magától a vért spriccelő torzót, aztán a gép vége
felé araszolt, és megpróbálta megtámasztani magát a rakományrögzítő
kampókon. A repülő vadul rázkódott, miközben újabb és újabb és újabb
sorozatok nyalták végig a testét. A fedélzet padlója mind mocskosabbá vált
a vértől.
– Vigyázzanak! – kiáltotta a pilóta, aztán néhány pillanattal később
rázkódni kezdett a gép.
Előbb vérfagyasztó fémsikítást hallott, aztán valami iszonyatos
hangosan csattant. A Douglas C-47-es irdatlan erővel megrázkódott, ahogy
a kerekei kitörtek, és a gép a hasán csúszva siklott tovább a homokon.
Andre keze megcsúszott a fogantyún, és a férfi lábbal előre siklott a
pilótafülke felé. Útközben magával sodort egy padok lábai közé szorult
holttestet, aztán hatalmas erővel csapódott a falnak. A háta mögött
vérfagyasztó hangon megreccsentek a rakományt tartó acélkábelek. A gép
siklása hirtelen megtört, a szárnyak egyike leszakadt, mire a repülő kissé
keresztbe fordult, és a másik oldalára támaszkodva csúszott tovább a
homokon.
Andre újabb fémsikolyt hallott, majd a világ tótágast állt a szeme előtt,
és ő a tető felé zuhant. Valaki ráesett, mire a gyomrába hasító fájdalomtól
csillagokat látott. Öklendezni kezdett, majd néhány pillanattal később
lehányta magát. A roncs futása eddigre meglassult, majd néhány méternyi
csúszást követően megállt.
Andre fejjel lefelé feküdt a fedélzet egykori tetején. Csak kévésen
múlott, hogy nem törte ki a nyakát. A hátrahagyott szárnyak felől világító
tűz elég fényt adott, hogy lásson. Körülötte halottak hevertek. A rakomány
nagy része elszabadult, és agyonnyomta a gép végében lévő katonákat.
Szerencsére az utastér felénél végül megállt, mielőtt még Andre is alá
szorult volna. A százados úgy érezte képtelen megmozdulni.
A Messerschmitt 109 F leírt egy kört az odalent lángoló roncsok felett,
és elégedetten vette szemügyre a támadás eredményét. A tűz fényében jól
felismerhető volt a szétszakadt törzs, a letört szárny, a felfordult fedélzet.
– Torony itt a kötelékvezér. A feladat teljesítve. Célpont lezuhant, a
roncsok kigyulladlak – jelentett elégedetten a hajózó.
– Kötelékvezér itt a torony. Vannak túlélők? – recsegett a fülében a
válasz.
– Nincs nyoma mozgásnak. A roncs erősen sérült, a törzs kettévált, az
egyik szárny leszakadt.
– Rendben kötelékvezér, visszatérhetnek...
A törzs kettéhasadt, a repülő darabjait embernyi széles fémcsíkok,
tartották össze. A nyílás akkora volt, hogy akár az egész rakomány kifért
volna rajta. A százados oldalt fordult, és kiszabadította magát a holttestek
közül. Nehézkesen a géptörzs kiszakadt oldalához vonszolta magát, és
kimászott a repülőből. A keze alatt finom homokot érzett. Odébb kúszott,
aztán nekilátott, hogy megvizsgálja a testét. Felfedezett magán néhány
vérző felületi sebet, pár zúzódást, de végül megkönnyebbülten állapította
meg, hogy semmilye sem tört el. Mire végzett, már remegett a hidegtől,
néhány pillanattal később úgy érezte, menten megfagy.
A környék tökéletesen kihalt volt. A lángok egy hatalmas homokdomb
oldalát világították meg. A repülő mindkét szárnya leszakadt. Az egyik
valahol a több száz méterrel messzebb lévő látóhatár szélén lángolt, a
másik a kettétört törzs közelében. A Douglas C-47-es darabjai
szétszóródtak a környéken.
Andre összeszedte magát, és visszament a törzs első részéhez. A gép
orra mélyen a homokba fúródott, és a pilótafülke teljes egészében eltűnt
alatta. A százados megpróbált kopogni a külső lemezeken, de nem kapott
választ. Visszasántikált oda, ahol a törzs kettészakadt, és nekilátott, hogy a
lángok fényében túlélőket keressen.
– Él még valaki? – szólalt meg hangosan. Csak a tűz pattogása válaszolt
a kérdésre.
– Él még valaki? – ismételte meg a kérdést még hangosabban.
Mocorgást hallott az orr irányából, és elindult befelé. A pilótafülke előtti
kupacban, a halottak között egy kéz mozgott. Andre lehajolt, és nekilátott,
hogy kisegítse a végtag gazdáját. Félrelökött néhány lőszeres dobozt, egy
mellkason lőtt halottat, aztán meglátta Jason Gallico őrmester arcát.
– Hogy van, őrmester? – kérdezte a csupa vér arcú férfitól.
– Ezek majdnem megöltek minket! – felelte elakadó hangon az altiszt,
mint aki nem akarja elhinni a történteket.
– Igen – bólintott a százados. – Órült nagy balszerencse, hogy ránk
akadtak a sötétben.
III.

– Szedje a lábát Malarki! – sürgette. Bemard a lemaradó tizedest.

– Talán mégiscsak meg kellett volna adnunk magunkat – mondta a
melegben tántorgó altiszt.
Órák óta haladtak már észak felé. A forróság lassan elviselhetetlenné
vált. A nap teljes erővel tűzött a fejük felett, árnyékot sehol sem láttak. A
hadnagy lába minduntalan elsüllyedt a finom homokban. A por befészkelte
magát a hajlataiba, a ruhája alá, az orrába és a szájába egyaránt.
Bemard magában kezdett igazat adni a tüzérnek. Kettőjüknek
mindössze három kulacs vizük volt, és alig két pokrócuk az éjszakára. Ami
pedig még ennél is rémisztőbb volt, az a legyek teljes hiánya. Ezek az
átkozott rovarok fekete felhőkben lepték meg az embereket, és pillanatnyi
nyugtot sem hagytak nekik. Mióta a hadnagy Afrikában teljesített
szolgálatot megtanulta, hogyan lehet mellettük élni, de a majd egy év sem
volt elég számára, hogy megszokja őket. Most azonban egyetlen zöldhátú,
babszem nagyságú, hangosan zümmögő dög sem mászott a fülébe,
orrlyukába, szájába. Ez csak egyet jelenthetett: a legyek elhagyták a
"süllyedő hajót".
Egy órája félmeztelenre vetkőzve haladt. Acélsisakját az oldalára
kötötte a messzelátójával együtt, és egy rongyból fejvédőt rögtönzött
magának. Időnként az iránytűjére nézve korrigálta a haladási irányukat. A
gépesített német alakulatok mostanára valószínűleg elérték Tobrukot, és
megkezdték az ostromot. Sőt talán már a Capucco és Bir el Góbi közötti
térségnél jártak és teljesen körbezárták a várost.
Bemard tudta, hogy akár száz kilométerre is lehetnek a front mögött.
Nem túl bíztató kilátások voltak ezek a két angol gyalogos számára.
– Azt hiszi, a német hadifogsággal olyan jól járna? – próbálta tartani az
erőt az altisztben.
– A foglyok legalábbis ezt mondták – vonszolta magát tovább Malarki.
– Miről beszél?
– Azokról a százötvenesekről, akiket az LRDG szabadított ki.
– Maga hisz az efféle szakállas brigantiknak? – utalt rá Bemard, hogy a
Long Rangé Deserl Group tagjai rendszeresen szaotázs akciókat hajtanak
végre mélyen a front mögött, és békeidőben a megítélésük nem sokkban
különbözne a bűnözőkétől. Mivel a hadnagy beszélt németül és jól
elboldogult a páncélozott járművek többségével, egyszer őt is felkérték,
hogy csatlakozzon a különleges egységhez, de visszautasította az ajánlatot.
"Az úriemberek háborújában" – ahogy a sivatagi harcokat nevezték a
hadvezetés felső köreiben – a küzdelem a polgári lakosságtól távol zajlott.
Katona harcolt katona ellen, és Bernardban lassan kialakult valamiféle
tisztelet az ellenfél iránt, aki az angolokkal szemben sosem szegte meg a
háborúzás íratlan szabályait.
– Ha nekik nem is, de a saját bajtársaimnak igen. Ok mondták, hogy
Rommel személyesen gondoskodott róluk. Elnézést kért a rossz ellátásért,
és biztosította őket, hogy hamarosan ételt és italt küldet neki.
– Hát persze! – jegyezte meg flegmán, Bemard és intett a katonának,
hogy igyekezzen.
A hadnagy maga is hallotta a történetet. Még Tobruk ostrománál történt
1941-ben. A németek a tőlük megszokott vehemenciával törtek előre, és
sorozatosan szorították ki őket Líbiából. A történet egy gépkocsivezetővel
esett meg, aki a bír-hakeimi összecsapás során súlyos sérülést szerzett, és a
londoni önkéntesek egyik harckocsija vette fel néhány társával együtt. Már
szerencsésen visszajutottak az ezredükhöz, amikor a németek páncélosai
átgázoltak rajtuk, és az orvosok a betegekkel együtt a harctéri
kezelőállomáson ragadtak. A sofőr szerint a németek engedélyezték az
egészségügyi személyzetnek, hogy tovább folytassák a munkát, majd nem
sokkal később egy "gólya" szállt le a közelükben, és egy magas rangú
német tiszt szállt ki belőle. A gépkocsivezető azonnal felismerte Rommelt,
aki a csata hevében is talált időt arra, hogy a hadifoglyokat megnyugtassa.
Elnézést kért a szörnyű körülményekért, és biztosította őket, hogy mindent
megtesznek majd értük. Alig egy órával a távozása után, néhány
páncélozott járművön élelmet és vizei hoztak nekik. Bemard volt olyan
szerencsés, hogy személyesen beszélt az, ex hadifogoly férfival. A
katonának volt egy mondata Rommellel kapcsolatban, amit a hadnagy még
mindig fel tudott idézni: "Inkább nagyra becsültem, minthogy hibáztattam
volna."
Bemard a lelke mélyen egyetértett az altiszttel, de ugyanakkor hazája
katonája volt. Az angol csapatoknak Richárd O'Connor altábornagy
elfogása óta nem volt olyan tisztje, akikre képes lett volna felnézni. A
példakép nélkül maradt angol és gyarmati seregekben egyre többen
akadtak olyanok, akik a német hadifoglyok vallomásaiból kiindulva Erwin
Rommelt kezdték el tisztelni. Bemard tudta, mindez milyen veszélyes. A
katonának bíznia kell a parancsnokában. Az egységek harcértékének egyik
legmeghatározóbb fokmérője az emberek morálja volt.
– Hadnagy úr?
Malarki hangja felrázta a gondolataiból.
– Igen? – felelte Bemard, és zavartan a tizedesre nézett.
– Ott a dűne tetején – a katona északnyugat felé mutatott.
A tiszt odanézett, aztán akaratlanul is lekushadt. A jelzett irányban apró
porfelhőt látott. Nagyon kellemetlenül érezte magát. Önvédelmi fegyvereik
megsemmisültek a Crusaderben, és most ketten együtt egyetlen tiszti
oldalfegyverrel voltak felszerelkezve. Sietve leoldotta a messzelátó övére
tekert szíját, aztán a szeméhez emelete a készséget. A lencsék mögött
emberi alakokat fedezett fel. A gyalogosok a homokdomb déli oldalán
haladtak, hogy takarva legyenek a front irányába. Bemard ezt jó jelnek
vélte. Nyugat felé tartottak. A hadnagy hosszan figyelte őket, és csak akkor
nyugodott meg, amikor felismert néhány szikh katonát a 4. indiai
hadtestből. Jellegzetes turbánjuk, és könnyű felsőruházatuk miatt egyszerű
volt megkülönböztetni őket a többi egyenruhástól. Ezek a remek harcosok
a 7. páncéloshadosztállyal együtt oroszlánrészt vállaltak abban, hogy
O'Connor altábornagy vezetésével kiűzték az olaszokat Egyiptom
területéről és egészen Tripoliig szorítsák őket.
– A mieink! – vonta le a legfontosabb megállapítást a hadnagy.
– Kicsodák? – kapott a szón Malarki.
– Néhányan a negyedik indiai hadtestből, de láttam más egyenruhákat is
– felelte Bemard. – Valószínűleg menekültek akárcsak mi. Észak-keletnek
tartanak a front irányába. Van velük egy rádiós is.
– Milyen messze lehet Tobruk? – kérdezte Malarki.
– Még legalább negyven mérföld. Nem tudom, miért fordultak ilyen
hamar párhuzamosan a tengerre. Talán van tájolójuk, és nem tartanak tőle,
hogy eltévednek.
– Mit akar tenni, hadnagy úr?
– Jöjjön Malarki, csatlakozunk hozzájuk! Együtt több esélyünk van
átjutni a frontvonalon – felelte Bemard, aztán felpattant, és sietve
megindult az indiaiak felé. Malarki néhány lépéssel lemaradva követte.
Ahogy közelebb értek a csoporthoz szabad szemmel is egyre
könnyebben kivehettek a homokban vánszorgó alakokat. Az indiaiak
turbános szakállas arca hamar eltéveszthetetlenné vált. Amazok öten
voltak. Két szikh, két angol és egy rádiós.
Bő ötszáz yardnyira járhattak tőlük, amikor észrevették őket. Az első
dolguk az volt, hogy lőállást vettek fel a homokdűne oldalában, és csak
utána láttak hozzá, hogy jobban megnézzék maguknak a két menekülőt.
Bemard megállt, és a kezét messzire eltartotta a tiszti fegyverétől.
– Remélem, nem lőnek le minket! – morgott Malarki a tiszt háta mögött.
– Ha eddig nem tették, most már nem hiszem, hogy hozzáfognak –
felelte Bemard, noha maga sem volt biztos a dolgában. – Mindenesetre
jobb, ha nem teszünk hirtelen mozdulatot.
A homokdomb oldalában lévő katonák géppisztolyokkal voltak
felszerelve. A fegyverek pontatlansága miatt ilyen távolságból még
viszonylagos biztonságban érézhették magukat. Bemard lassan leoldotta a
derekára kötött zubbonyát, és a magasba emelte. Erre a dűne oldalában
fekvők felélénkültek, és az egyik katona integetni kezdett.
– Maga szerint, azt akarják, hogy odamenjünk? – kérdezte aggódva
Malarki.
– Szeretnék hinni benne – felelte még mindig bizonytalanul Bemard. A
hadnagy elindult az ötfős egység felé. Amikor már csak száz méterre jártak
az angolok leengedték a fegyvereiket.
– Hát ti mi a fenét kerestek itt? – köszöntötte őket a vállán stilizált
sivatagi ugróegeret viselő főtörzsőrmester a két harckocsizót. A
harcsabajuszos férfi szeme körül megsűrűsödtek a ráncok, az arca
gyanakvással volt teli. A hangjában nyoma sem volt az elöljárónak kijáró
tiszteletnek. Bemard a régi vágású alttisztben Percy Hobart legendás 7.
páncéloshadosztályának egyik katonájára ismert. Noha kettejük közül ő
volt a magasabb rangú, a körülményekre való tekintettel úgy döntött enged
a kérdésnek.
– Bemard Todd hadnagy a 69. dandárból. A tizedes Howard Malarki.
Al-Birma ostrománál szakadtunk el a dandártól. Most a tengerpart felé
tartunk, hogy vagy Tobrukba menjünk, vagy a parttal párhuzamosan
nyugatnak fordulva átvágjunk a frontvonalon...
– Tobruk elesett – szakította félbe a tisztet a főtörzs.
– Az lehetetlen! – fortyant fel a hadnagy.
A város az 1940-es ostrom idején kétszáznegyvenkét napig tartotta
magát a német haderővel szemben, és végül kiindulópontja lett
Cunningham ellentámadásának, amivel a szövetségesek mélyen
visszaszorították Rommelék Líbiába.
– Pedig huszadikán bevették a várost – csóválta a fejét az altiszt, és
most először látszott megenyhülni.
– Honnan tudja?
– Van egy rádiónk, azon hallgattuk a saját és a német adásokat.
– A gyors előretörés miatt a védőknek nem maradt ideje, hogy kiépítsék
a védelmi állásaikat. A páncélosok így könnyen utat vághattak maguknak –
gondolta végig a hallottakat Bemard. – Rommel már megint meglepte a
Ritchie altábornagyot! – ingatta a fejét.
– Az a német kurafi hihetetlenül jó stratéga – ismerte el a
főtörzsőrmester.
Csend telepedett a társaságra. A hadnagy végignézett az előtte lévő öt
emberen. A két szakállas szikh a háttérbe húzódva állt. Bemard levertséget
látott a fekete szemekben. A másik "sivatagi patkány" a főtörzsőrmester
mögött állt, és egyenesen őt nézte. Talán épp most szándékozott eldönteni,
hogy hajlandó lesz-e elfogadni vezetőjének a semmiből felbukkant tisztet.
A rádiós a homokba ülve várakozott, és azzal volt elfoglalva, hogy
megigazítsa a fején lévő fejkendőt. Szemlátomást nem igazán érdekelték az
új jövevények.
– Maguk kicsodák? – törte meg végül a csendet Bemard.
– Dorian Sheldon főtörzsőrmester a 7. páncéloshadosztályból – felelte a
harcsabajuszos katona. Az egyenes tartású magas, testes férfi úgy nézett a
hadnagy szemébe, mint akinek semmiféle titkolnivalója sincs ezen a
világon. Bemard állta a pillantását, mire az altiszt barna szeme mintha
valamivel, több tisztelettel telt volna meg. – Ez itt Tény Finney
szakaszvezető – mutatott a háta mögött várakozó barna képű, fekete hajú
legényre Sheldon. – Egy ideig az ötvenedik hadosztálynál volt, aztán úgy
három hónapja áthelyezték hozzánk.
A szakaszvezető aligha lehetett magasabb százhetven centinél. Vállai
csapottak, nyaka vékony, arcbőre himlőhelyes. Az arcát többnapos borosta
fedte. Szemlátomást sokra tartotta magát, és nem nagyon örült a hadnagy
megjelenésének.
– Frank Topor a rádiós szintén a 7. páncéloshadosztálytól van. Gázala
eleste után találkoztunk vele, akárcsak a két szikh-kel.
A rádiós befejezte a fejkendője igazgatását, és a két újonnan érkezett
felé fordult. Barna hajú, kétoldalt kopaszodó alacsony fickó volt. Talán
még Finney szakaszvezetőnél is kisebb termetű. A szeme karikás, az arca
megviselt a sivatagi harctól. Leginkább egy fáradt buldogra emlékeztette
Bernardot, amely már a pofazacskóit is képtelen ráncba szedni.
A hadnagy a két szikh harcosra nézett, akiket a főtörzsőrmester
szemlátomást nem kívánt bemutatni. A tiszt nem kedvelte ezt a gyarmati
szokásokból visszamaradt gyakorlatot. A fekete hajú, fekete szemű,
szakállas férfiakat nem volt könnyű megkülönböztetni egymástól. A
fiatalabbiknak mintha kissé gyengébb lett volna az arcszőrzete, és ezáltal a
tekintete nyíltabbnak tűnt. Mindkettő szemöldöke európai emberekhez
mérten szokatlanul sűrű volt, és összenőtt. A turbánjuktól szinte
képtelenség volt megállapítani, hogy milyen magas a homlokuk, a
tekintetükből sugárzó másság azonban ezzel együtt eltéveszthetetlen volt.
Mióta Malarkival együtt megjelentek még nem szóltak egyetlen szót sem.
– Merre tartanak? – kérdezte a hadnagy, és visszafordult a
főtörzsőrmester felé.
– Arra gondoltunk, hogy nyugatnak megyünk, átvágunk a fronton, és
megpróbálunk csatlakozni a saját egységeinkhez – felelte a
főtörzsőrmester.
– Milyen a németek aktivitása?
– Találkoztunk ugyan néhány járőrrel, de eddig gond nélkül elkerültük
őket.
– A Steneken kívül van még valami valamilyen használható fegyverük?
A mi felszerelésünk a harckocsiban égett, amikor kilőttek minket.
Sheldon csak a fejét rázta.
– Ezért is voltunk olyan bizalmatlanok magukkal. Azt hittük dezertőrök
– mondta az altiszt.
– Még nem jutottunk odáig, hogy feladjuk magunkat – felelte Bemard
és jelentőségteljesen Malarkira nézett.
– Azt hiszem, jó esélyünk van rá, hogy átsurranjunk a vonalak között. A
rádióadások szerint, a frontvonal még meglehetősen kusza, bár a németek
adását csak nehezen értjük. Topor őrvezető ugyan beszél valamennyire
németül, de az közel sem elég.
– Nem számít, magukkal tartunk. Együtt mindenképpen könnyebb lesz
– legyintett Bemard.
– Csak egy évig tanultam németül a háború kitörése előtt. Azóta meg
legfeljebb hadifoglyokon gyakorolhattam volna, de nem sok kedvem volt
hozzá – szólalt meg a kopaszodó rádiós.
– Én beszélek németül.
– Amúgy sem ártana tábort verni ebben az iszonyatos melegben –
fogadta el a hadnagy kimondatlan indítványát Sheldon.
Topor rögvest hozzálátott, hogy feljebb menjen a homokdűne oldalán,
és életet leheljen a rádióba.
– Mennyi vizük van?
– Hajói beosztjuk, akkor két napig még elég – felelte a főtörzsőrmester
a fejét ingatva.
– Milyen messze lehetünk a frontvonaltól?
– Ha a tizenhatodikai parancsot nézem, akkor a csapataink nagy része
már elérhette az egyiptomi határt, az pedig legalább hetven mérföld.
– Annyit sosem teszünk meg ennyi vízzel.
– Az egyetlen reményünk, hogy belefutunk egy elszigetelt állásba, vagy
más jobban felszerelt menekülőkbe. Rádión azt hallottuk, hogy a 151.
dandár Bir-Hakeimet délről megkerülve próbál meg hazajutni. Ha
sikerülne összefutnunk velük, akkor csatlakozhatnánk hozzájuk.
– Bír-Hakeim több mint harminc mérföld ide. Ha a dandár dél felé
kerül, akkor a bizonyosan nem fognak észak felé fordulni, mielőtt el nem
érik a saját állásainkat. Azt hiszem, ezt a lehetőséget máris elvethetjük –
csóválta meg a fejét Bemard siralmas helyzetüket látva. – Ha nem sikerül
valamilyen járművet szereznünk, szomján halunk a sivatagban.
– Egy német járőrtől is szerezhetnénk valamit, ha lenne megfelelő
fegyverzetünk, hogy leküzdjük őket.
– Ha nem tudunk meg semmit, induljunk kelet felé. Amennyiben
minden kötél szakad, még mindig megadhatjuk magunkat a Tobruk körül
összpontosított német seregeknek. Ha a mendemondák igazak, Rommel
tisztességesen bánik a foglyokkal – fejezte, be Bemard. – Persze, amíg van
rá esély, hogy visszajussunk harcolni fogunk. Remélem, egyet ért velem
főtörzsőrmester!
A hadnagy szerette volna tudni, hogy maga mögött tudhatja-e a régi
vágású altisztet.
– Teljes mértékben uram. Addig kell küzdenünk, amíg ezzel hasznára
lehetünk Angliának... – biccentett kurtán Sheldon.
– Találtam valamit – szakította félbe a beszélgetést Topor őrvezető
kiáltása.
Bemard a rádiós felé fordult. A férfi a homokban guggolt, előtte a
rádiója hevert a talajon. Levette a fejéről a fülhallgatót, és a hadnagynak
nyújtotta.
– Nem értem. Valami német nyelvű adás, ahogy hallottam, kódolatlan.
Olyan, mint egy felhívás. A fene sok achtungtól mindjárt szétreped a
fejem.
A tiszt közelebb ment, aztán átvette a fülhallgatót. Az apró párnák
úsztak a rádiós verítékétől. Megtörölte őket a nadrágja szárában, aztán
feltette a fejére. Az adás recsegett ugyan, de képes volt kivenni a német
szavakat az akusztikus zajból. Hosszú percekig hallgatózott, aztán
magához intette a főtörzsőrmestert.
– Van egy térképe? – kérdezte Sheldont.
Az altiszt biccentett, és jelzett a két szikh-nek, hogy hozzák közelebb a
felszerelést. Az apró katonai térkép egy perccel később már kiterítve feküdt
Bemard lába előtt. A hadnagy kapott egy tájolót is. Néhány percen
keresztül számolgatott, majd megjelölt egy pontot a vázlaton.
– Mit gondol, körülbelül most hol lehetünk? – nyújtotta át az aprócska
iránytűt az altisztnek.
A főtörzsőrmester akkurátusan nekilátott, hogy meghatározza a
helyzetüket.
– Úgy gondolom, valahol itt, El-Adem közelében. Leginkább Szollúm
irányában – felelte alig egy percnyi vizsgálódást követően a Sheldon.
– Nagyjából egybeesik az én számításaimmal – a hadnagy
helybenhagyólag biccentett. A főtörzsőrmester által bejelölt hely, alig
néhány mérföldnyire volt attól az iksztől, amit korábban ő húzott be a
térképre.
Vajon ez most szerencse, vagy szerencsétlenség?
– Mi van ott? – mutatott a szignumra az altiszt.
– A németek szerint körülbelül azon a környéken zuhant le egy
Douglas C-47-es. Valamiért nagyon fontos nekik az a gép, és a rajta lévő
felszerelés, mert azt a parancsot adták minden közelben lévő tartalék
egységnek, hogy próbálják meg megtalálni a roncsot... – harapta el a
mondat végét, Bemard.
– Mi van? – figyelt fel Sheldon a gyors befejezésre.
– Azt mondták, hogy a gép túlélői nem minősülnek hadifoglyoknak.
– Mi a fene?! – nézett nagyot Sheldon. – Eddig azt hittem, a németek
ebben a dologban különösképpen vigyáznak a jó hírnevükre.
– Nekem is furcsa – adott igazat a másiknak Bemard -, de mintha
valami olyasmit hallottam volna, hogy a kémekre vonatkozó szabályokat
tekintik érvényesnek velük kapcsolatban.
– Hírszerzők egy Douglas C-47-esen? – csodálkozott Sheldon. – Azt
hittem, az egy szállítógép.
– Ha épp nem ejtőernyősöket szállít – hagyta helyben a másik
véleményét, Bemard.
– Érthetetlen, hogy mit akarnak tőlük a németek.
– Nem vagyunk messze – jegyezte meg Bemard. – Talán
megelőzhetnénk a fritzeket, és megmenthetnénk, akit életben találunk.
– Túlságosan nagy a kockázat. A környék néhány óra leforgása alatt tele
lesz az Afrika Korps katonáival. Ha el is érnénk a gépet, ugyan mire
mennénk vele? A roncsban, ha vannak egyáltalán túlélők, bizonyosan sok a
sebesült. Képtelenség lenne a gépesített hadosztályok elől elmenekülni.
A hadnagy hosszan hallgatott mielőtt megszólalt.
– Kockázatról beszél, de gondoljon bele, hogy igazából mit
veszíthetünk mi, és mit az esetleges túlélők!
– Nem értem – válaszolt határozottan Sheldon.
– Nekik az életük múlhat rajta, hogy figyelmezteti-e őket valaki, minket
csupán a hadifogság veszélye fenyeget. Azok ott a bajtársaink, nem
hagyhatjuk őket cserben! Lehet, hogy szükségük van a segítségünkre.
– Még mindig nem egészen világos miért akar ennyire odamenni –
nézett keményen a hadnagy szemébe az altiszt.
– Az jutott eszembe – adta be a derekát Bemard –, hogy ha valóban
hírszerzőkkel van dolgunk, bizonyosan találunk náluk elégséges
felszerelést. Tulajdonképpen semmit sem kockáztatunk. Készletek nélkül
mindenképpen meg kellene adnunk magunkat a németeknek.
– Maga a tiszt – biccentett végül a főtörzsőrmester, de a szeme körül
megsűrűsödtek a ráncok.
– Nem kell velünk jönniük – rázta a fejét, Bemard. – Ha akarnak,
mehetnek tovább kelet felé. A szavamat adom rá, hogy soha, senkinek sem
teszek említést a dologról. Ez most az én döntésem. Nem akarom,
veszélybe sodorni az embereit.
Sheldon rövid ideig a hadnagyot figyelte, aztán megszólalt.
– Azt hiszem, igaza van a lehetőségekkel kapcsolatban – mondta végül.
– Örülök, hogy így döntött.
– Ha meg akarjuk előzni a németeket, akkor nem sok időnk van.
– Induljunk – biccentett Bernard. – Szóljon az embereinek, hogy
készülődjenek!
Sheldon intett az őrvezetőnek, hogy szedje össze a felszerelést, aztán
elindult lefelé a homokdűnén.
A hadnagy néhány másodpercig elgondolkodva figyelte a távolodó
alakját.
– Nagyon kemény ember a főtörzs – szólalt meg Topor. – Gázala óta
vagyok vele, azóta ő tartja bennünk a lelket. Amikor megtudtuk, hogy a
front túlhaladt rajtunk Finney meg akarta adni magát a németeknek. A két
indiai is benne lett volna a dologban, de Sheldon rendet teremtett közöttük.
Azóta kétszer zsákmányoltunk vizet német kézen lévő oázisokból, és ő
mindig a legveszélyesebb feladatokat vállalta magára.
– Köszönöm, őrvezető! Most pedig kapja össze a holmiját, és
igyekezzen. Néhány mérföldnyire innen talán haldokolnak a bajtársaink.
Illő lenne, ha mihamarabb elindulnánk – sürgette meg a kopaszodó férfit.
Topor villámgyorsan a hátára vette a rádiót. A többiek alig egy perccel
később értek fel a dűne tetejére. Malarki kérdő pillantást vetett Bernard
felé, mire a hadnagy gyorsan összefoglalta a hallottakat.
– A németek lelőtték az egyik gépünket itt a közelben. Jó eséllyel
megelőzhetjük őket. Ha szerencsénk van, találunk ott vizet, és segíthetünk
a bajbajutott bajtársainkon – nézett körbe a katonákon Bernard.
A mindenségit neki, már megint magyarázkodom!
– Sheldon főtörzsőrmester adja az elővédet. Továbbra is délnek tartunk
– intett az altisztnek, hogy induljanak. – Remélem, mondanom sem kell,
hogy a környék nemsokára nyüzsögni fog a németektől, a saját érdekükben
tartsák nyitva szemüket.
A harcsabajuszos katona elindult, a többiek egyes sort tartva utána
mentek. Bernard némi várakozás után a vonal végére állt. Malarki követte.
– Mit csinálunk hadnagy úr? – a tizedes csak egy percig bírta a
némaságot.
– Megmentjük a mieinket, katona.
– És minket ki ment meg?
A hadnagy nem látta értelmét, hogy válaszoljon.
A tizedes reményvesztettségéről Bernardnak a németalföldi harcok
jutottak eszébe. A német sikerek és a francia kishitűség napok leforgása
alatt megmételyezte az angol katonák harci morálját. Az állomány
helyenként csőcselék módjára vonult vissza a túlzsúfolt utakon. A
csapatvisszavonások gördülékenységét tovább akadályozta az utakon
menekülő civil lakosság. A hadnagy Matilda harckocsijának olykor órákon
át kellett várakoznia egy-egy kereszteződésben, mire a katonai rendőrség
végre rendet teremtett a káoszban. A németek iszonyatos tempója
valósággal sokkolta az embereket. Most ugyanezt a kétségbeesést egyetlen
német tábornok képes volt elérni.
Németalföldön a náci propaganda gépezet mesterségesen igyekezett
tovább szítani a francia és az angol nép közötti ellentétet. Amíg a harcok
folytak, nem jártak sikerrel, ám Dunkerque után az ország közvéleménye
felháborodott, amikor kiderült, hogy a kikötőben elfogott harmincezer
katona között egyetlen brit sem volt. Bemard most hasonló
bizonytalanságot érzett a két szikh harcos irányából. A sötétbőrű,
sötétszemű, szakállas férfiak sosem távolodtak el egymástól öt lépésnél
jobban, és Sten Mk. 2-esük mindig a kezük ügyében volt. Szemlátomást
senkiben sem bíztak saját magukon kívül.
A hadnagy ott volt Arrasnál, amikor meglepték a Duisans-ban
állomásozó német erőket, majd folytatták az útjukat Waillybe, és
megfutamították a Totenkopf hadosztály néhány egységét. Úgy tűnt, a
háború kitörése óta akkor először sikerül visszaszorítani a német
előretörést. Különös bizsergés áradt végig Bernardon, amikor a nehézkes
Matildával az ellenséges gyalogság üldözésére indult. A tank géppuskái
folyamatosan kerepeltek, kétfontos ágyúja egyre-másra kereste a közelben
lévő célpontokat. Elpusztítottak két páncéltörő löveget, amelyek tűzereje
nem volt elég hozzá, hogy átüsse a nehéz harckocsi páncélzatát, kilőttek
néhány vontató teherautót, és sikeresen mozgásképtelenné tettek egy
Panzer III-ast, amely beszorult a házak közé. Ezzel Bernardot az
eredményességi lajstroma messze az angol harckocsizók legjobbjai közé
emelte.
Azonban a következő pillanatban tüzérségi össztűz zúdult rájuk, és
néhány percen belül megtörte a rohamuk lendületét. Bemard harckocsija
másodikként vált mozgásképtelenné. Noha ezek után is folytatták a harcot,
a túlságosan gyenge kétfontos ágyú már képtelen volt valós támogatást
nyújtani az előrenyomulást folytató Mk l-es és Mk II-es harckocsiknak.
Amikor aztán bebizonyosodott, hogy a hadoszlopot végérvényesen
feltartóztatták, a hadnagy kiparancsolta az embereit a használhatatlanná
vált harckocsiból, és gyalogosan tértek vissza a brit egységekhez.
Mint utóbb megtudta, a baloldali hadoszlop jóval messzebbre jutott
náluk. Elfoglaltak számos falut, több német álláson átvágták magukat, sőt
még a hadművelet céljául kitűzött Cojeul folyó partján lévő Wancour-t is
elérték. Ekkor azonban a támogatás teljes hiánya, és a Luftwaffe
közbelépése visszafordulásra kényszeríttette őket. A hadművelet során
sikerült rengeteg német harckocsit, löveget és szállítójárművet
elpusztítaniuk, ám hatalmas árat kellett fizetniük a sikerért. A nap végére
BEF-nek (British Forcement) összesen huszonhat Mk l-ese és két darab
Mk II-ese maradt.
Bemard csoportja – a jobboldali hadoszlop – ehhez képest csak
rendkívül csekély eredményeket tudott felmutatni. Előretörésük már a
kezdeti fázisában elakadt. Az élen haladó Matildák kilövésével a németek
felszámolták azt az éket, amely a nyolcvannyolcasok kivételével minden
más páncéltörő fegyvernek ellenállt. Bemard már csak Angliában – egy
színes magazin hasábjairól – értesült róla, hogy ők a Rommel vezette 7.
páncéloshadosztályba ütköztek bele, és hogy az altábornagy személyes
jelenlétének köszönhették a német lövegek össztüzét. Amikor a hadnagy
elolvasta cikket, csak ürességet érzett, ám alig egy évvel később nagyot
dobbant szíve, miután kiderült, hogy itt, Afrikában, újfent szembesülhet az
altábornagy csapataival. Úgy érezte, bőven akad elszámolnivalója a
férfival.
– Hadnagy úr, Sheldon főtörzsőrmester jelez – szólalt meg a rádiós
Topor, mire a Bemard előtt haladó szikh harcos megállt.
A tiszt leoldotta a messzelátóját az oldaláról.
– Malarki menjen előre, és kérdezze meg a főtörzsőrmestert, hogy mit
akar – adta ki az utasítást Bemard, és a szeméhez emelte az optikát.
Az altiszt egy homokdűne gerince előtt feküdt, és a nyakát nyújtogatva
figyelte a domb másik oldalát, ahonnan vékony füstcsík szállt az ég felé. A
katona a kezével leárnyékolta a szemét és igyekezett egyre feljebb kúszni a
gerincen. Amikor a tizedes a közelébe ért, újfent lekushadt, és intett
Malarkinak, hogy álljon meg ott, ahol van. Sheldon lassan visszacsúszott a
dűne oldalán, és röviden magyarázott valamit Malarkinak. A fiatalabb férfi
bólintott, aztán derékban meghajolva visszasietett a hadnagyhoz.
– A főtörzs úgy gondolja, megtalálta a gépet. A gond az, hogy néhány
olasz mégiscsak megelőzött bennünket. Azt mondta, öt feketeingest látott
lent és egy páncélozott felderítőjárművet.
– Angolok? – tért a lényegre a hadnagy.
– Nem mondta – rázta a fejét a tizedes.
Bemard egy pillanatig végiggondolta a helyzetet, aztán kiadta a
parancsot.
– Felzárkózunk a főtörzsőrmesterhez. Lassan, nyugodtan. Figyeljenek a
felvert porra!
Ezúttal ő állt a csapat élére, és kimért tempóban haladt a dűne teteje
felé. Mire elérték Sheldont az altiszt már visszamászott az emelkedő
takarásába.
– Két német és öt feketeinges. Úgy tűnik, külön érkeztek. Valamin
vitatkozhatnak, mert elég forró a hangulat odalent.
– Lát rá valami esélyt, hogy megszerezzük a felderítőjárművet?
– Ha sikerülne meglepnünk őket, akkor talán. De ha lenne néhány
puskánk, akkor már innen leszedhetnénk őket, mint a verebeket.
– Milyük van az olaszoknak?
– Egy AB40-es Autoblindájuk.
– Francba, a három géppuskával pillanatok alatt darabokra szaggatnak
minket! – jegyezte meg Bemard, aztán kúszni kezdett a dűne gerince felé.
Sheldon néhány méterrel lemaradva követte.
– Ha egy csapat megszórná őket innen a dombtetőről, aztán
visszahúzódna a dűne fedezékébe, akkor a többieknek talán lenne annyi
idejük, hogy oldalba kapják az olaszokat – a hadnagy a közelben lévő
alacsony bucka felé mutatott.
A főtörzsőrmester mellé ért és szemügyre vette a terepet.
– Hatalmas nagy szerencse kell hozzá, hogy idő előtt ne vegyék észre a
mieinket. Ha a fekete ingesek túl hamar fordulnak rájuk, lemészárolják az
egész társaságot, mielőtt fedezékbe húzódhatnának – vélekedett az altiszt.
– Ezért kell az itt maradóknak olyan hevesen próbálkozni, hogy az
olaszoknak eszükbe se jusson másfelé nézni – felelte Bemard. – Persze, ha
van jobb ötlete, vezesse elő!
– Nincs, uram – fújt visszavonulót a főtörzs.
A hadnagy képtelen volt örülni az altiszt felett aratott aprócska
győzelemnek.
– Van kézigránátjuk?
– Nincs. Csak a géppisztolyok, és néhány tartalék tár. Bemard a fejét
csóválta.
– Lehet, hogy jobban járnánk, ha tovább mennénk kelet felé, és
annyiban hagynánk a roncsot – jegyezte meg Sheldon.
– Ennyi erővel fel is adhatnánk magunkat. A németek nem hülyék.
Gyorsan felfedezik a nyomainkat, és figyelmeztetik az előttünk lévő
őrjáratokat – legyintett Bemard. – A kocka el van vetve, már csak rajtunk
múlik, hogy mit tudunk kihozni a helyzetünkből. Válaszon ki egy embert a
sajátjai közül, a többiek az én vezetésemmel végzik az oldalba támadást.
Maguknál lesznek a tartaléktárak, ha valami balul üt ki, nekünk úgy sem
lesz időnk még egy sorozatra.
A hadnagy egy ideig nézte még a feketeingeseket, aztán követte a
főtörzsőrmestert.
– Finney, maga itt marad velem, a többiek a hadnagy úr után mennek.
Csak fegyvert és lőszert vigyetek, a csomagok maradnak. Mielőtt
elindulnak, mindenki adja le a tartaléktárait nekem! – tartott rövid
eligazítást az altiszt.
Malarki Bernardra nézett, de a hadnagy egyelőre jobbnak látta kétségek
közt tartani az embereket.
– Tizenöt perc múlva vegyék tűz alá az olaszokat. Szórják meg őket
rendesen, és próbáljanak meg veszteségeket okozni nekik. Ha visszalőnek,
húzódjanak le a dűne mögé, de viszonozzák a tüzet. Kössék le őket, amíg
mi lőtávolságon belülre érünk, és leküzdjük a gyalogságot! – mondta a
tiszt, aztán intett a főtörzsnek, hogy egyeztessék össze az óráikat.
– Értettem – felelt Sheldon, miután végeztek a kényes művelettel.
Bemard a többiek felé intett.
– Indulunk! – mondta, és próbálta leplezni a feszültségét.
Ő ment a csapat élén. Mögötte a két indiai haladt, majd Topor és
legvégül Malarki. Lassú futásban jobbról megkerülték a széles
homokdűnét, hogy eljussanak a gép roncsait keletről határoló alacsonyabb
bucka mögé. Mire a tűző napon mozogva elérték, az egész társaság
elfáradt. Bemard megállt, hogy kifújják magukat. Az egy éves afrikai
szolgálat ellenére nehezen lélegzett. A puha homokban való futás, a forró
napsütés és az egész napos menetelés elfárasztotta. A fogai alatt finom por
ropogott, az izzadság patakokban folyt végig a hátán. Kiköpött, aztán egy
korty vízzel kiöblítette a száját. Az enyhén poshadt, meleg víz alig
csillapította a szomját. A többiek hozzá hasonlóan rossz állapotban voltak,
egyedül csak a két szikhet nem viselte meg annyira a meleg. Malarki hozzá
hasonlóan rátapadt a kulacsára.
A hadnagy kifújta magát, aztán felkúszott a bucka tetejére. Bő száz
méterre becsülte a távolságot, amit az előtt kell leküzdeniük, mielőtt az
olaszok észreveszik őket. Ha utána sikerül gyorsan végezniük a
gyalogsággal, könnyen meglephetik a páncélozott felderítőben lévő
olaszokat, és megszerezhetik maguknak a járművet. A hadnagy nem is
annyira a feketeingesektől, mint sokkal inkább a németektől tartott. A
sivatagi fronton többször került már szembe az olasz hadsereggel, és
gyakran tapasztalta, hogy harcértékük meg sem közelíti a náci alakulatokét.
Ha a feketeingeseket oldalba kapják, valószínűnek tűnt, hogy azoknak
gyorsan elpárolog a harci kedve. Ellenben a németek gyakran még komoly
túlerő ellenében is hajlandóak voltak tartani magukat.
Nagyon gyorsnak kell lennünk. Ha az AB40-es megtalál minkéi, semmi
esélyünk sem marad.
Bemard intett a többieknek, hogy jöjjenek közelebb, aztán leoldotta az
oldaláról fehérre festett acélsisakját, és a fejére tette.
– Meg kell próbálnunk odakint elkapni őket, mielőtt észrevesznek
minket – mutatott a hadnagy az olaszok felé, amikor a katonák mellé
gűltek. – Akkor indulunk, ha Sheldon és Finney tüzet nyitottak. Én lövök
először, csak utánam nyissanak tüzet. Van valami kérdésük? – fejezte be a
hadnagy.
– Elég szoros lesz – jegyezte meg a fiatalabbik szikh katona. A hangja
finom volt, szinte már selymes.
– Ahogy mondja. Azt ajánlom, nagyon igyekezzenek – felelte Bemard.
– Velem mi legyen? – kérdezte Malarki, és felemelte az üres kezét.
– Maradjon mögöttünk. Ha valaki elesik, vegye fel a géppisztolyát, és
harcoljon.
– Fegyver nélkül akar nekihajtani a géppuskáknak? – a tizedes
hitetlenkedve nézte a hadnagyot.
– Fogja be Malarki! Mi éppen akkora kockázatot vállalunk, mint maga!
Ha itt akar maradni, tegye, de ha túléljük, visszajövök, és személyesen
rugdalom szét a seggét! Utána pedig meg sem áll a hadbíróságig.
Remélem, megértett! – keményeden meg a tiszt hangja.
A tizedes azonnal visszavonulót fújt.
Szaros kölök! Miért mindig az próbál meg hátba döfni, aki a
legközelebb áll hozzád?
– Tapadjanak a seggemhez, és ne felejtsék el, addig senki se lőjön, amíg
én el nem kezdem. Nagyon fontos, hogy rejtve maradjunk – mondta végül
Bemard, és lopva körbenézett a többieken.
A két szikh már nem is figyelt rá, az olaszokat bámulták. Topor felvette
a sisakját, és a fegyverét ellenőrizte. Malarki csendben meghúzta magát, és
valahonnan egy szuronyt halászott elő.
A hadnagy kicsatolta a pisztolytáskáját, és előhúzta a tiszti Browning
Mk l-est. A fegyver súlya, a fém hűvöse nyugtatólag hatott megviselt
idegeire. Ellenőrizte a tárban lévő parabellum lőszereket, aztán csőre
töltötte a maroklőfegyvert, és új 9 milliméteres töltényt helyezett a
megürült, tizenharmadik helyre.
Az órájára nézett, aztán óvatosan felhúzta a lábát, és intett a többieknek,
hogy készüljenek az indulásra: már csak fél percük volt hátra. Bemard lába
zsibbadt, a keze remegett, a szíve hevesen kalapált. A fejében enyhe
nyomást érzett, miközben csodálkozva tapasztalta, hogy kezdi kívülről
figyelni magát. Zsibbadtság járta át a tagjait, elöntötte a hideg veríték.
Bárhol szeretett volna lenni, csak nem itt. Tucatnyi csatában vett már részt,
de ha volt rá idő, az érzés mindig jelentkezett.
Nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki képes legyőzni a félelmét.
Pontban a tizenöt perc lejárta után felköhögött a két Sten Mk 2-es.
Bemard kidugta a fejét a bucka takarásából, aztán felpattant és rohanni
kezdett a megzavarodott olaszok felé. A feketeingesek hirtelen
lekushadtak, ahogy a körülöttük becsapódó golyók megzavarták őket,
aztán a következő pillanatban megindultak a páncélkocsi felé. A két német
hozzájuk hasonlóan előbb a földre vetette magát, de utóbb csak
zavarodottan figyelték a dűne tetején felbukkanó támadókat.
Bemard erejét megfeszítve rohant az olaszok felé. Az első métereken
kis híján elbotlott a süppedős homokban, és csak a bal kezét letéve tudta
visszanyerni az egyensúlyát. Utóbb azonban meglovagolta a lejtőt, és a tőle
telhető legnagyobb sebességgel száguldott lefelé.
Időközben az olaszok elérték az AB40-est, és már az oldalán felfelé
kapaszkodva igyekeztek a páncélkocsi belsejébe. A hadnagy észrevette,
hogy a földön lapuló németek egyike észreveszi őket.
Elvesztünk!
Bemard már épp azon volt, hogy visszavonulót fúj, amikor a náci
feltérdelt, a vállszíjánál fogva előrelendítette az MP 40-esét, és hátba lőtte
a feketeingeseket. A másik német egy pillanattal később kapcsolt, de aztán
ő is tűz alá vette a megzavarodott olaszokat. A két géppisztoly koncentrált
közeli tüze néhány másodperc alatt végzett a páncélkocsi személyzetével.
Miután az utolsó haldokló is lezuhant a felderítő jármű oldaláról a
Wermacht katonák azonnal letették a fegyvert.
Bemard értetlenül nézte a történteket, egészen annyira, hogy zavarában
még tüzelni is elfelejtett.
– Ne lőjetek, angolok vagyunk! – szállt feléjük a kiáltás a kezüket
magasba emelő németek irányából.
A hadnagy lassított, aztán csapdát sejtve megállt, fél térdre ereszkedett
és körülnézett. Semmi olyasmit nem látott, amit eddig ne fedezett volna
fel. A katonái egy pillanattal később már mögötte hasaltak a porban. A
homokdűne teteje felől lassan megszűnt a Sten Markok kerepelése, és
Sheldon látszólag hozzájuk hasonló értetlenséggel figyelte az eseményeket.
– Ne lőjetek, angolok vagyunk! – ismétlődött meg az előbbi kiáltás.
Bemard a történtektől még mindig döbbenten támadókat keresett a
lezuhant Douglas C-47-es roncsai között. Eredménytelenül.
– Jöjjenek el a fegyverektől! – kiáltotta feléjük a hadnagy. A hangja
remegett az idegességtől.
A két német engedelmesen megindult feléjük.
– Andre Watchkins százados vagyok, most érkeztem Angliából. Ne
tévessze meg a német egyenruha. Mivel ellenséges területen zuhantunk le
jobbnak láttuk, ha megpróbáljuk elleplezni a valódi kilétünket – szólalt
meg az élen haladó "náci".
A kiejtése tökéletes volt, de Bemard még mindig nem tudta, mit
gondoljon. A szíve továbbra is hevesen dobogott, a lövések zaja még csak
most ült el a fülében. Az apró völgyre rátelepedő csend szinte bántó volt.
– Honnan szerezték az egyenruhákat? – szólalt meg végül, amikor a két
férfi már csak húszyardnyira lehetett tőlük.
– A gép rakterében találtuk őket a fegyverekkel együtt. Ez valami
speciális szállítógép lehetett – felelt a német.
Hazudik.
– Ki a társa?
– Don Carmody repülő hadnagy vagyok. Én vezettem a Douglast, csak
megerősíteni tudom, amit a százados mondott. Angol katonák vagyunk,
csak azért vettük fel az egyenruhákat, hogy megtévesszük a németeket –
lépett előrébb a másik katona.
A hadnagy alaposan megnézte magának a két embert. Az élen haladó
tompa orrú, testes, világos bőrű férfi jellegzetes angol "rondaságot"
mutatott. Testét – ahol a ruha alól kilátszott -, szeplők borították. Enyhén
vizenyős, kék szemével látszólag révetegen bámult a világba. A mozgása
nehézkesnek tűnt, a válla csapott volt, a tartása mégis rejtett belső erőt
sugárzott.
A másik német görbe orrú, erősen hullámos hajú férfi volt. Szemöldöke
sűrű, középen összenőtt, járomcsontja, állkapcsa erős, szögletes. Alacsony
termete ellenére a vállai szélesek voltak, amitől enyhén hordószerű
benyomást keltett. Sötét szeme izgatottan figyelte az angolokat. Ahogy
egyik lábáról a másikra állt, érezni lehetett rajta a feszültséget. Akár csak a
másik, ő is tökéletes kiejtéssel beszélte az angolt. Mindkettőjük testét
sérülésnyomok borították, és az alacsonyabb mintha enyhén húzta volna a
lábát.
– Azt állítják, hogy ezzel a géppel érkeztek? – kérdezte Bemard, és
fejével a roncsok felé intett.
– Igen. Néhány Messerschmitt elkapott minket hajnalban. Szerencsére a
pilóták alacsonyan repültek. Mivel fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk,
nem tudtuk merre induljunk. A roncsban van víz, fegyver és néhány német
egyenruha. Carmody hadnagy annyit mondott, hogy valahol német terület
felett járhatunk, mert amikor a levegőben voltunk, villódzó fényeket látott
úgy hetven mérfölddel előttünk – felelte az élen haladó német.
– Láttam, hogy sokáig vitatkoztak valamin az olaszokkal.
– Beszélek németül – felelte azonnal a nagyobbik. – Ennyi szerencsére
elég volt hozzá, hogy meggyőzzük őket. Arról akartam, hogy vigyenek
minket Szollúmba, mielőtt megjön az erősítés, de nagyon gyanakvóak
voltak.
Nem. csoda. A rádióüzenet kémekről szólt.
– Tudja valamivel igazolni a személyazonosságát?
– Igen, a katonakönyvemet a repülőben rejtettem el. Ha engedélyezi,
mindkettőnkét megmutatom magának.
Bemard nem tudta, mit tegyen. Teljesen megzavarodott. A fickó túl jól
beszélt ahhoz angolul, hogy echte német legyen, de azt is lehetségesnek
tartotta, hogy belefutottak valami különleges egységbe. Leginkább a német
adás zavarta, ami a kémekről tett említést.
Ráadásul ez az egész történet a német egyenruhákkal, annyira
hihetetlen.
– Rendben van – mondta végül, és intett a homokdűne tetején várakozó
Sheldonnak, hogy Finneyvel együtt jöjjenek közelebb.
A két altiszt egy pillanattal később már lefelé kocogott a domb oldalán.
Amikor odaértek, Bemard néhány szóban, tájékoztatta a főtörzsőrmestert a
történtekről.
– Mit gondol? – kérdezte végül.
– Ennél hihetetlenebb történetet még nem hallottam, de nem sokból tart
utánajárni, hogy igaz-e. Ha ezek ketten a LRDG-hez tartoznak, akkor
talán... – hagyta befejezetlenül a mondatot a harcsabajuszos katona.
– A nagyobbik azt mondta, hogy most helyezték át Afrikába, a kisebbik
pedig pilóta. Ezeknek semmi köze a "szakállas brigantikhoz".
– Akkor mi legyen? Nem ejthetünk hadifoglyokat – figyelmeztette a
körülményeikre a hadnagyot Sheldon.
– Az egyikük itt marad, a másik velem és a főtörzzsel bemehet a gépbe
– döntött Bernard.
A testes, vizenyős tekintetű fickó biccentett, és jelezte, hogy indulásra
kész. A másik tovább várt az AB40-es mellett.
– Kutassátok át őket! – adta ki a parancsot Bernard.
A két szikh gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Elvettek két-két
steilhandgranate-ot, és egy-egy tiszti Lugert a katonáktól.
– Rendben, induljunk! – intett a fejével a hadnagy.
A medvejárású náci megfordult, és a törzs hátsó részén felszakadt nyílás
felé ment. A két angol követte.
Bernard belépett a repülőbe. Néhány széttépett csomag, összetört láda
és kiömlött lőszeres doboz látványa fogadta a belépőket. A félig zárt
helyen meggyűlt melegben édes bomlás szag terjengett. Kikerülték a
pányvákon lógó hatalmas kupac felszerelést, és beljebb mentek a törzsbe.
A látvány elképesztő volt. A fedélzet elejében halottak hevertek egymás
hegyén-hátán. A föld mocskos volt a rászáradt vértől, a padok lábai közé
leszakadt végtagok szorultak. A testek angol egyenruhát viseltek. A bűz az
elviselhetetlenség határát súrolta idebent.
A testek kupacát középen szétválasztották, hogy utat nyissanak a
pilótafülke felé. Az ajtót erőszakkal kinyitották, úgy hogy a közelben lévő
testeket egymásnak préselték. Az így keletkezett részen egy ember szűken
átférhetett.
A törzs ajtaja szintén nyitva állt. A rés mellett egy törött lábú brit katona
feküdt. Az arca sápadt volt, úgy tűnt meglehetősen rossz állapotban van.
– Jason Gallico őrmester. Ő is a gépen utazott. Ha az egyenruhája miatt
neki jobban hisz, ő is bizonyíthatja a személyazonosságunkat – mondta a
német.
– Mi történt vele?
– Amikor a gép lezuhant eltörte a lábát. Elég ronda látvány. A meleg
sem tesz jót a sebének. Próbáltam kitisztítani és bekötözni, de nem hiszem,
hogy sikerrel jártam.
– Ki kellene vinni a friss levegőre. A gép oldalában talán van egy kis
árnyék – jegyezte meg a hadnagy.
– Nem mertem, attól tartottam, hogy a németek felfedezik, és véletlenül
elárul minket. Egy ideje már nem egészén tiszták a gondolatai.
– Nem is csodálom, ebben a melegben – jegyezte meg megvetően
Sheldon.
– Nézze főtörzs, nem akartuk, hogy bajt hozzon ránk. Tudtuk, hogy ha
sikerül szereznünk valamilyen járművet, akkor az esélyeink sokat javulnak.
– Mutassa a katonakönyvét! – elégelte meg a vitát Bemard.
A német a hullakupachoz lépett, és felemelte az egyik holttestet.
– Csak nyugodtan! – figyelmeztette azonnal Sheldon, és feljebb emelte
a géppisztoly csövét.
A "német" mozdulatai meglassúdtak, és egy kenyérzsákot húzott ki a
halottak alól. Határozott mozdulatokkal kinyitotta, aztán két igazolványt
vett elő belőle, és átnyújtotta a hadnagynak.
Bemard kinyitotta az egyik kis könyvet, és az első oldalról az előtte álló
férfi arca köszönt rá vissza. A kép alatt Andre Watchkins százados nevét
olvasta.
– Harcolt Németalföldön? – kérdezte a bejegyzéseket látva.
– Igen – Hol?
– Kezdetben a 3. hadosztályban, aztán a Louvaint követő zűrzavarban
különböző más egységekhez helyeztek át.
– Ki volt a parancsnoka?
– Bemard Law Montgomery vezérőrnagy.
– Köszönöm, százados úr! – adta vissza az iratokat a hadnagy, és
tisztelget a férfi előtt.
A főtörzsőrmester abban a pillanatban leengedte a géppisztoly csövét, és
szintén a homlokához emelte a kezét.
– Ki a fenék maguk? – kérdezte azonnal Andre Watchkins százados.
– Bemard Todd harckocsizó hadnagy, és Dorian Sheldon
főtörzsőrmester. A társaink hozzánk hasonlóan egységüktől leszakadt
katonák, akik megpróbálnak visszajutni a frontvonalra. A németek olyan
gyorsan nyomulnak előre, hogy sok hozzánk hasonlót hagytak a hátuk
mögött. Elfogtunk egy kódolatlan német adást, ami a maguk repülőgépéről
tájékoztatta a második vonalban lévőket. Mivel úgy gondoltuk, elég közel
vagyunk ahhoz, hogy megelőzzük a nácikat, elindultunk a megadott
koordináták felé. Sheldon főtörzsőrmester meglátta a roncsból felszálló
füstöt, és idevezetett bennünket. Az olaszok pont, kapóra jöttek volna,
hogy járművet szerezzünk – foglalta össze néhány szóban a helyzetüket a
hadnagy. Andre Watchkins hosszasan gondolkodott a hallottakon.
– Átveszem a parancsnokságot – jelentette ki végül.
– Igen, uram – biccentett Bemard.
– Tudják, hogy körülbelül hol vagyunk?
– Igen uram – felelte a hadnagy és a zubbonya zsebéből elővette a
térképét. – Úgy hatvan, mérföldnyire lehetünk Tobruktól, és körülbelül
nyolcvanra Szollúmtól. Ahogy hallottuk Tobruk néhány napja elesett.
Ebben az esetben Szollúm sem tarthatta magát sokáig.
– Járt már ott?
– Igen. Az egész nem több mint néhány ház az öböl partján, az út
mellett. Sajnos a készleteink teljesen kimerültek, gyalogosan semmi
esélyünk elérni a tengerpartot, vagy a frontvonalat.
– Van maguk között olyan, aki ért ahhoz az olasz holmihoz odakint? Én
is vezettem már harckocsit, de néhány éve kijöttem a gyakorlatból. A
százados láthatólag elengedte a füle mellett, Bemard szavait.
– A harckocsizóknál szolgálok – felelte a hadnagy.
– Remek. Minél hamarabb indulnunk kell, a németek bármelyik
pillanatban itt lehetnek. A készletekkel kapcsolatban pedig ne legyenek
aggodalmai. Ez a gép valóságos kincsesbánya. Annyi hadifelszerelés van a
raktérben, hogy csak győzzenek válogatni!
– Tisztelettel uram, hogy kerültek német holmik a gépre? – szólt közbe
a főtörzsőrmester.
– Fogalmam sincs, de most örülök, hogy itt vannak. Az egész társaság
vetkőzzön neki, és találjon magának megfelelő egyenruhát. Amint
végeztek, azonnal indulunk. Addig is, nézze át azt a felderítőjárművet, és
próbáljon meg eligazodni az irányításán – gesztikulált nagy, puha kezével
a százados.
– Minek a német egyenruha uram? – fogott gyanút Bemard. – így
hadifogság helyett azonnal kötél vár ránk, ha elfognak minket. Ráadásul a
csapatból egyedül csak én beszélek németül.
– Maga mondta az előbb, hogy a fritzek vonalai mögött vagyunk. Nincs
más dolgunk, mint álcázni magunkat, és átsiklani közöttük. Azzal a
felderítő kocsival ez gyerekjáték lesz.
– Uram, az idevonatkozó rendelkezések nem engedélyezik...
– Gondolom, észrevette már hadnagy, hogy magasról teszek azokra a
bizonyos rendelkezésekre – vágott a tiszt szavába a százados. – Szóval,
vagy azt teszi, amit mondok, vagy hadbíróság előtt kell felelnie a parancs
megtagadásáért.
Mintha ma már én is mondtam, volna hasonlót. Talán csak a bizalmam
rendült meg a feletteseimben.
– Értettem uram, engedelmeskedem parancsnak – intett a fejével a
főtörzsőrmester felé, aki kurtán biccentet, aztán kifordult a gép roncsai
közül, és elindult a kint várakozó katonák felé.
– Helyes. Találjon magának megfelelő méretű egyenruhát a farokban,
aztán igyekezzen életet lehelni a páncélkocsiba! – küldte útjára a százados.
Bemard tisztelgett, aztán elindult a roncs túlsó vége felé. Kilépett a
fénybe, és nekilátott, hogy átnézze a homokban heverő ládák tartalmát.
Rövid keresgélés után talált magának egy hadnagyi egyenruhát, amely az
Afrika Korps valamelyik páncéloshadosztályához tartozhatott egykor.
Kibányászta a majdnem térdig érő, magasan befűzhető csizmát, a hozzá
tartozó vászon rövidnadrágot, a hosszú ujjú zubbonyt, és a kis fehér sapkát.
Hozzá csapott még két kulacsot, egy harckocsizó szemüveget, egy,
derékszíjat a hozzá tartozó Lugerrel együtt. Nekilátott, hogy átöltözzön,
miközben a többiek folyamatosan csatlakoztak hozzá. A katonák
valahonnan szereztek friss ivóvizet, és a válogatás közben azzal voltak
elfoglalva, hogy degeszre igyák magukat. Miután végzett, elindult az
AB4()-es felé, de útközben engedett a kísértésnek, és magához vett egy
MP-40-es géppisztolyt négy cseretárral.
– Igyekezzen Malarki, szükségem lesz a segítségére! – szólt oda a
felszerelések között válogató tizedesnek.
– Ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy nemsokára német
egyenruhát húzok magamra, hát nem hittem volna neki – jegyezte meg
Malarki.
– Én sem – vigyorodott el Topor, akit szemlátomást izgalomba hozott a
csíny lehetősége.
– Töltse meg ezeket! – dobta a kulacsait a rádiós elé Bemard, aztán
tovább ment az AB40-es felé.
A hadnagy nem tudott túl sokat az olasz páncélozott felderítőről. A
harctéren gyors, könnyen irányítható készségnek tűnt. Hallomásból úgy
tudta, mind a négy kerekét lehet kormányozni, és az oka a szokatlanul
alacsony fordulási sugárnak. Mindezek ellenére a páncélkocsi a közelébe
sem érhetett a Crusader család harckocsijainak. Gyenge páncélozottsága,
és alacsony tűzereje révén legfeljebb a gyalogos csapatok támogatására
lehetett eredményesen használni. Gyorsasága miatt a németek gyakran
bíztak rá futár és operatív feladatokat.
A járművet homokszürke kamuflázs rejtette. Bemard felmászott az
oldalán, és leereszkedett a szűk belső térbe. Az első benyomás alapján
elképzelni sem tudta hogyan lehet a páncélkocsi három géppuskáját ezen a
szűk helyen, kezelni. A gépkocsivezető egy húszszor hetes
kémlelőnyíláson keresztül látott ki. Odabent három embernek jutott
elegendő hely: a vezető és a toronyban álló parancsnok mellett még egy
rádió-géppuskakezelőnek.
A többieknek a páncélkocsi tetején kell utaznia. Ezzel együtt aligha
fogunk száguldozni.
Bemard átnézte a műszereket, aztán megpróbálta beindítani az AB40-
est. A fiat motor azonnal feldübörgött. A hadnagy megpróbálkozott néhány
egyszerű fordulóval, aztán leállította a motort. A felderítőjármű felettébb
kezesnek mutatkozott. Kiszállt az utastérből, hogy kívülről is átnézze a
járművet, és legnagyobb örömére teli tartalék üzemanyagkannákat talált a
kocsi hátuljára kötözve. Mire végzett vizsgálódással Malarki is megjelent
mellette, és lassan követték a többiek.
– A kettőnkén kívül még egy hely van odabent. A legjobb az lesz, ha a
sebesült őrmester kerül mellénk – mondta hangosan Bemard, hogy a
többiek is jól értsék. – A szakasz többi tagjának a páncélkocsi tetején kell
utaznia.
– Az ormi meghalt hadnagy úr – jegyezte meg Malarki.
– Micsoda?
– A százados mondta. Nincs öt perce – felelte a tizedes.
– Értem – biccentett a hadnagy. – Ebben az esetben Watchkins
századosé a hely – tette hozzá, aztán akaratlanul is a gép törzse felé indult,
hogy ellenőrizze a hallottakat.
Elment a felszerelésükkel a lábuknál várakozó katonák mellett, és
belépett a C-47-es törzsébe. A halott őrmester még mindig az ajtó mellett
feküdt. Az arca fehér volt, a feje félrebillent. A szemét már lecsukták A
százados a közelében, szedegette össze a hasznosnak tűnő holmikat.
– Mi történt? – kérdezte, Bemard, és a fejével a halott felé intett.
Watchkins megfordult, és a hadnagyra nézett.
– Meghalt – felelte, aztán visszafordult a rakomány felé.
– De hát mitől? Azt mondta csak a lába tört el.
A százados megállt, aztán csodálkozva a hadnagy felé fordult.
– Honnan tudjam? Nem vagyok orvos – nézett értetlenül Bernardra. A
hadnagy egy ideig a némán figyelte a másikat.
Egy ember nem hal bele egy lábtörésbe. Mi a fene folyik itt?
– Ha nincs más kérdése Todd, menjen és készítse elő a kocsit az
indulásra – nógatta a hadnagyot Watchkins.
– Igen, uram – fordult meg a hadnagy és a felderítőjármű felé indult.
– Ja, és nézzen körül, hátha talál egy kis üzemanyagot! – szólt még
utána a másik tiszt. – Mielőtt átosonnánk a fronton, el kell jutnunk
Szollúmba.
– Értem, uram – felelte Bemard, holott, mostanára teljesen
összezavarodott.
Ki a csuda ez a százados, és mégis mi a fenének megyünk Szollúmba?
IV.

A szél a sivatag mélye felől fújt, és mint rendesen, ezúttal is finom

szemcséjű homokot sodort magával. Ahogy a nap egyre lejjebb süllyedt a
látóhatáron, úgy csökkent a meleg. Hans Lütjens harckocsivezető feljebb
húzta arcán az araboktól kapott kendőt, és szemét résnyire összehúzva
igyekezett a sátra felé.
Ha a szél még egy kicsit erőre kap, megint betemet minket ez az átkozott
homok.
Lütjens dél felé nézett, és a körülmények ellenére rácsodálkozott a
természet szülte szépségére. A lemenő nap vöröslő fényében a közeli
homokdűne gerincéről a kezdődő vihar spirálokat formázva felkapta a
könnyű homokszemeket.
Átkozott, gyönyörű vidék!
A szél hirtelen lecsapott rá, és az arcába vágott. Hans a szeme elé emelte
a karját, de a por olyan erővel csapódott a bőrének, hogy kézfején tisztán
érezte a homokszemek csípését. Hátat fordított a viharnak, és tovább ment
a sátor felé. A bejárat előtt megállt, óvatosan kicsatolta a viaszosvászon
lapokat, aztán besurrant a résen. Amikor bejutott megkönnyebbülve
szíjazta be maga mögött a rést.
Leoldotta a kendőt a szája elől, és az ágyak között húzódó folyosón a
helyéhez ment. Vele együtt húszan aludtak ezen a helyen. A benti
félhomályban tükröt vett elő, és óvatosan ledörzsölte a bőrére ragadt száraz
homokot. Ujjai nyomán vér serkent kiszáradt bőréből. Levette a sapkáját,
megoldotta a zubbonyát, kicsavarta a nyakában lévő sálat és kisöpörte az
alatta meggyűlt port.
Beletúrt szalmaszőke hajába, és kirázta belőle a homokot. Alacsony
testmagasságához képest meglehetősen szélesek voltak a vállai. A
háborúban töltött évek megedzették a testét, és már nyoma sem volt benne
annak a berlini kisfiúnak, aki a bevonulása előtt volt. A szeme kékes-zöld
volt, amit imádtak a nők, és gyakran játszadoztak azzal, hogy kitalálják
melyik szín az erősebb. Orra egyenes, vonásai szabályosak, bár a bőre
kissé húsos. A mindezek mellé társuló huncutság épp elég volt hozzá, hogy
ne legyenek problémái női társaságban.
A sátorban villámgyorsan hűlt le a levegő. Az esti hideg ígérete már
érezhető volt. Hans fázósan összegombolta magán a zubbonyt, aztán
ruhástól az ágyra dőlt.
Bárcsak már Egyiptomban lennénk! A Nílus mellett biztosan
elviselhetőbb ez pokol!
Automatikussá vált mozdulattal elhessegette a szája elé gyűlt legyeket,
aztán az arcára fektette a sapkáját. A vihar előszelétől kábult szárnyasok
szerencsére hajlottak rá, hogy békén hagyják.
Csak vérhast ne kapjak!
Hans nap mint nap látta a betegeket. Az állandó hányástól kimerült
szervezet nehezebben birkózott meg a nehéz sivatagi körülményekkel, és
sokkal könnyebben esett áldozatul a többi nyavalyának. A fertőzöttek
szeme állandó gyulladt vörösben úszott, elvesztették a tartásukat, válluk
megrogyott.
Igen, ha elkapnám a vérhast, biztosan végem, lenne.
Apró lábak csiklandozását érezte a fülében. Megpróbálta elhessenteni a
legyet, de a dög ahelyett, hogy a kifelé repült volna, megszorult a
hallójáratában, és iszonyatos zümmögéssel egyre mélyebbre túrta magát.
– A kurva anyádat! – kiáltotta Hans, azzal felpattant a priccséről, és
fejét a tenyeréhez ütögetve próbált meg szabadulni a visszataszító érzéstől.
Néhányan fáradtan felé néztek, mások csak unottan átfordultak a másik
oldalukra.
Hans kétszer erősen megrázta a fejét, ujjával belekotort a fülkagylójába,
de az apró lábak kaparászását még mindig a hallójáratában érezte.
– Te szemét dög! – üvöltötte, mire néhányan nyűgösen felmordultak a
sátorban.
A fényeszöld hátú légy végül kitolatott a fejéből, és sértődött
zümmögéssel, valamivel két méteres magasság felett leszállt a ponyvát
tarló vázra.
Hans a Lugere után kapott, előhúzta a pisztolyt, és megcélozta vele a
hatalmas rovart.
– Hans Lütjens rottenführer – hallatszott a hang a háta mögött.
A harckocsivezető leeresztette a fegyvert és lassan megfordult. Egy
küldönc állt a kijárat előtt.
– Én vagyok az – felelte megnyugodva, hogy egyetlen tiszt sem látta a
kirohanását.
– Erwin Rommel altábornagy látni kívánja – mondta az alacsony
testfelépítésű, sovány futár.
Hansban egy pillanat alatt megfagyott a vér. Még soha életében nem
akart ilyen magas rangú katonatiszt beszélni vele.
– Hogyhogy? – csúszott ki a száján az ostoba kérdés.
– Semmit sem tudok, de nem hiszem, hogy az altábornagy foglalkozna
bármiféle függelemsértéssel – esett meg rajta a vékonyka küldönc szíve.
Hans végiggondolta, amit hallott, és belátta, hogy a futárnak igaza van.
Ha bármiféle ostobaságot követett el a közelmúltban, azt semmiképpen
sem az Afrika Korps legmagasabb rangú tisztje fogja számon kérni rajta.
– Igen, azonnal megyek – felelte, és visszafordult az ágya felé, hogy
felvegye a földre hullott sapkáját.
A Lugert visszatette a tokjába, de a keze még mindig annyira remegett,
hogy képtelen volt a szíjat a helyére illeszteni. Felvette a fejfedőt a földről,
aztán az ágyán lévő kendőért nyúlt. Mielőtt megfordult volna, akaratlanul
is észrevette, hogy a légy még mindig ugyanott ül, és őt figyeli. Hans
döbbenten konstatálta, hogy mintha gúnyos mosolyt látna a fején.
Kezdesz megőrülni!
– Rottenführer? – szólította meg a várakozó küldönc, és ezzel kirángatta
a bénultságból.
– Megyek – szedte össze magát Hans, és kijárat felé indult.
Odakint a vihar tovább erősödött. A rottenführer erősen a fejébe húzta a
sapkáját, és a kendőt a szája elé szorította. A sátor előtt egy zárt
Kübelwagen állt. A küldönc beszállt a sofőrülésbe, mire Hans némi
téblábolás után mellé ült.
– Szörnyű ez a vihar – jegyezte meg a futár.
– Az – hagyta rá a rottenführer, és úgy érezte, képtelen lenne több szót
kipréselni magából.
A motor hangosan feldübörgött, elnyomva a szél süvítését, aztán a
Kübelwagen elindult. A látási viszonyok rettenetesen megromlottak. A
kocsi szélvédőjén keresztül nézve a világ nem volt más, mint kavargó
homokfelhő, amiből az utolsó előtti pillanatokban feltűnt néhány árnyék. A
küldönc majd negyedórán keresztül haladt a viharban, mire végre megállt.
Útközben kétszer is csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy nem
futottak bele valamibe. Előbb egy teherautó platójának ütköztek majdnem,
utóbb egy rosszul leparkolt Panzer l-es lánctalpának rohantak neki.
– A fene ezekbe az idióta harckocsizókba! – mondta a hírvivő, miután a
Kübelwagen behorpadt eleje rövid nyikorgással elszakadt a harckocsi
oldalától.
Hans a törékeny kis fickóra nézett, ahogy az idegesen próbálkozik
eltávolodni a páncélostól, és úgy döntött inkább nem szól.
Amikor végül a Kübelwagen megállt, Hans először azt hitte, újabb
akadály állja el az útjukat.
– Megjöttünk – nézett rá a vékony fickó.
– Maga nem jön?
– Nem merem itt hagyni a kocsit. Ebben a rohadt viharban még valami
vakegér nekimegy. Remélem egyedül is betalál.
Hans bólintott, aztán nehézkesen kiszállt a kocsiból. A szél kis híján
kitépte a kezéből az ajtót. Utána kapott, mire a kendője egy pillanat alatt
eltűnt a homokviharban.
– Örüljön neki, hogy nem a sapkája lett oda! Akkor bajosabban
kerülhetne az altábornagy elé – búcsúzott tőle a küldönc, mielőtt elhajtott.
Hans összehúzta magát, és a sátor bejárata felé igyekezett. Szétlökte a
súlyos lapokat, és belépett a széltől óvott helyre. A homokszemek szúró
fájdalma azonnal megszűnt a bőrén. Ismét kapott levegőt, anélkül, hogy az
orra tele ment volna porral. Zavartan körülnézett.
Egy apró fülkébe jutott, ahol két géppisztolyos katona állt. A fejük felett
egy olajlámpa függött, és sárgás fénnyel világította meg az apró helyiséget.
Az őrök szótlanul várták, míg Hans összeszedi magát. A harckocsizó
kiegyenesedett, kirázta a sapkáját, és leporolta a ruháját. A vihar vadul
rángatta a sátorlapok külső oldalát.
– Hans Lütjens rottenführer. Rommel altábornagy hívatott – szólalt meg
végül, amikor úgy érezte készen áll arra, hogy a magas rangú tiszt elé
lépjen.
– Már várják magát – biccentett az egyik géppisztolyos katona, és intett
neki, hogy menjen beljebb. A másik szétnyitotta előtte a sátorponyvát.
Mi az, hogy várnak? Nemcsak az altábornagy van bent?
Megindult előre, és egy jól kivilágított terembe jutott, ami legalább
akkora volt, mint ahol ő tizenkilenc társával együtt aludt. A sátorponyvák
mellett sorban térképasztalok álltak egy-egy viharlámpával. Minden ilyen
bútordarab mellett ült egy rádióval felszerelt technikus, aki időnként apró
maketteket mozgatott a vázlaton. A szoba belseje hangos volt az éterből
származó zajoktól. A helyiség közepén Rommel állt és egy századossal
beszélt.
Az altábornagy hosszú, poros, térd alá érő kabátot viselt. Úgy tűnt,
mintha a kinti viharból épp most lépett volna a sátorba. A nyakában
messzelátó lógott, a fején tiszti sapkáját viselte középen a kitárt szárnyú
sassal. Figyelmesnek tűnt, ahogy az előtte lévő tiszt szavait hallgatta. Az
arca enyhén borostás volt, orra erős, de nem nagy, élénken csillogó szeme
a másikat figyelte. Keskeny ajka különös, lefelé görbülő mosolyra
húzódott, amitől az arca egy csínyre készülő gyerek benyomását
kölcsönözte a megjelenésének.
A vele szemben lévő férfi valamivel magasabb volt nála. A teste
nyúlánk, kissé vékony, mégis hajlíthatatlanságot sugárzó. Az orra nagy,
előretörő, karvalycsőr alakban meghajló. Az arcát himlőhelyek borították
két oldalt. A feje keskeny, füle apró, a koponyájához lapuló. Az egész
fickó egy kígyó agresszivitását sugározta magából. Német egyenruhát
viselt, de arab kendő lógott a nyakában, és egy kioldozott emáme volt a
kezében. Az oldalán tiszti szolgálati pisztolyt viselt, a vállán
haupsturmführeri rangjelzést díszelgett. Amikor Hans belépett, a tekintete
felé villant, és a harckocsizóban megállt az ütő a kőkemény pillantástól.
A francba, ez Rommel kutyája!
A rottenführer megállt. Képtelen volt közelebb menni. Inkább
biztonságos távolságból figyelte a beszélgető tiszteket.
Hol lehetnek a vademberek?
Hans idegesen nézett körbe a sátorban, és a kígyóképű férfi alatt
szolgáló nomádokat kereste, de egyetlen helybélit sem látott.
Vajon tényleg megeszik a halottakat? Amit Bengáziban műveltek, az
nem méltó egyetlen katonához sem.
A hideg tekintetű tiszt még mindig őt nézte.
Európai létére, hogy képes eltűrni ilyesmit?
A kígyóképű végre visszafordult az altábornagy felé.
– A Führer akarata természetesen mindenek előtt való számomra –
hallotta Rommel hangját. – Ha ő úgy akarja, akár egy egész hadosztályt is
a rendelkezésükre bocsátok, de azért örülök neki, hogy kevesebbel is
beérik.
– A legnagyobb tisztelettel uram, ön rendre megszegi a parancsokat, és
fittyet hány a felettesei döntésére – válaszolta a vékony tiszt.
– Amíg az eredmények engem igazolnak, gondolom, nem váltanak le.
Ahogy a keleti harci erkölcs tartja: a lázadásra csak egyetlen mentség
létezik, a győzelem.
– Ahogy én tudom, a Führer rendkívül elégedett. Tobruk eleste döntő
lehet az Afrikai harcok menetét tekintve. A vezérkar határozott ellenszenve
ellenére az ön tábornoki kinevezését fontolgatja – felelte a kígyóképű tiszt.
– Maga mindig rendkívül jól tájékozott volt százados. A lényeg azonban
az, hogy most már nyitva áll az út az utánpótlás előtt, ami remélem, meg is
érkezik. Régészekkel és kutatócsoportokkal képtelen vagyok csatákat
nyerni – folytatta Rommel.
– Nem is lesz rá szüksége. Ha a Führer megtalálja a fordított piramist, a
III. Birodalom ellenségei elvesztek – húzódott gúnyos mosolyra a
kígyóképű férfi arca.
Az altábornagy egy ideig a vele szemben lévő férfi vonásait fürkészte,
mintha csak azt próbálná meg kitalálni, hogy komolyan gondolja-e, amit az
imént mondott, vagy csak provokálja őt.
– Legendákkal és halott emberek történeteivel szintén képtelen vagyok
megvívni a háborút – jelentette ki végül.
– Kár lenne alábecsülnie a történelem tanításának erejét – ingatta a fejét
a magas vékony alak. – Ha nem tévedek, ön is más emberek tapasztalatain
okulva tanult meg sok mindent a harcászatról. Innen már csak egy lépés
elfogadnia, hogy a régi katonák fegyverei lehettek épp olyan jók, mint a
milyeink, ha nem jobbak.
– Maga ugye csak tréfál velem, Rundstedt százados? – nézett döbbenten
a másikra Rommel. – Remélem, nem hiszi komolyan, hogy bármi olyan
előkerülhet a homok alól, amely győzelemre segítheti Németországot?
– Az én véleményem nem számít. Elég, ha a Führer hisz benne – tért ki
a válaszadás elől a nyurga alak. – Nekem csak annyi a dolgom, hogy a
régészeket a megfelelő helyre szállítsam, és biztosítsam számukra a
nyugodt munkakörülményeket.
– Azt hiszi, Szídi-Omárban van a válasz? – legyintett lemondóan az
altábornagy,
– Néhány kérdésre legalábbis bizonyosan.
– Amit kért azt megkapja, de őszintén megmondom magának, hogy a
sikertelenségében fogok reménykedni. Ha talál valamit abban a
porfészekben, és a Führer azt hiszi, hogy álmokkal és mesékkel
megnyerhetjük a háborút, az Afrika Korpsnak befellegzett – hallgatott el
egy pillanatra Rommel, mint aki befejezte, aztán mégis megszólalt. –
Bízom a józan helyzetértékelésében Rundstedt százados.
Ezúttal a vékony alakon volt a hallgatás sora.
– Altábornagy úr be kell, hogy valljam én, hiszek a legendában.
Rommel szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Halhatatlan katonák, akiket nem fog az íj és a lándzsa?
– A feljegyzések legalábbis rendkívül szilárdan állítják, hogy léteztek –
biccentett a vékony tiszt. – Ha a fáraó képes lett volna az erői gyors
átcsoportosítására, uralhatta volna az egész világot.
Az altábornagy fáradtan legyintett.
– Megkapja tőlem, amit akar, de semmivel sem többet, mint ami a
parancsában áll.
– Annyi elég lesz – mordult fel Rundstedt haupsturmführer.
Hans még mindig bénultan állt a bejárat közelében, és csodálkozva
figyelte Rommelt. Hans nem egy történetet hallott keringeni az
altábornagyról, de most még a leghihetetlenebbeket is beigazolódni érezte.
A rottenführer tudta, hogy az altábornagy a Világháború alatt a
rohamosztagosoknál szolgált. A legendák szerint egyszer egy heves csata
közepette addig harcolt, hogy már nem maradt egyetlen tölténye sem. Már
a visszatérésen gondolkodott, amikor meglátott három francia katonát.
Rommel egyetlen pillanatig sem habozott, azonnal megrohamozta őket, és
szuronnyal esett nekik. Az altábornagy győzött, ám súlyos sebet kapott, és
visszavonták a frontról, amíg meggyógyul. A szóbeszéd szerint ekkor
kapta meg az első osztályú vaskeresztet.
– Mi a neve katona?
– Hans Lütjens rottenführer parancsára jelentkezik, uram! – csapta össze
a sarkát a harckocsizó, ahogy Rommel felé fordult.
– Pihenj, katona – lépett közelebb az altábornagy. – A parancsnoka
szerint maga kiváló harckocsivezető – mondta az altábornagy, de a
kijelentés mégis inkább kérdésnek hatott.
– Köszönöm uram! – biccentett Hans, mintegy jelezve, hogy egyetért az
elhangzottakkal.
– Részt vett Tobruk első ostromában?
– Igen uram, a 21. páncéloshadosztálynál szolgáltam – Hans biccentett,
és próbált rájönni, hogy végül is mire megy ki a játék.
– Akkor ismeri a Tobruktól délre-délkeletre elterülő környéket. – Azon
a környéken csaptunk össze Cunningham 7. harckocsi hadosztályával.
– Járt már a Halfaja-hágónál, vagy Szídi-Omárban?
– Felderítőként – biccentett Hans.
– A parancsnoka említette, hogy egy SdKfz 232-esről helyezték át a
Panzer III-asára. Mit gondol, el tudna még boldogulni vele?
– Tisztelettel uram, az a legjobb terepjáró az egész világon. Messze
könnyebb irányítani, mint egy harckocsit.
– Akkor ezt igennek veszem – biccentett Rommel, és máris
visszafordult a kígyóképű tiszt felé. – Gondolom, ő megfelelő lesz
Rundstedt százados.
– Ha túléli az első bevetést, talán – felelte a magas tiszt.
– Helyes.
Hans értetlenül hallgatta az előtte lezajló párbeszédet.
– Magát áthelyezem rottenführer. Hugó Rundstedt százados lesz az új
parancsnoka. Holnap reggel felveszi az új SdKfz 232-esét a hadtápról, és
amint a vihar alábbhagy, azonnal elindul Szídi-Omár felé. Minden további
utasítást a haupsturmführertől kap – intett neki Rommel, hogy vége az
eligazításnak.
Hans mozdulni képtelenül állt az altábornagy előtt.
– Valami kérdése van, rottenführer? – kérdezte Rommel, de
szemlátomást nem tetszett neki az altiszt viselkedése.
– Nincs uram – vágta rá azonnal Hans, és pánikszerűen kimenekült a
sátorból.
Uramisten! Vademberek közt kell szolgálnom!
– Ébredj!
Hans úgy érezte, a hang valahonnan a messzeségből érkezik.
– Ébredj!
A világ hirtelen körbefordult körülötte, és zuhanni kezdett. Ösztönösen
az arca elé kapta a kezét, de a hátára érkezett. Nagyot nyekkent, aztán
hangosan felsóhajtott. Kinyitotta a szemét. A földön feküdt. A feje felett
egy burnuszos arab állt, kezében egy viharlámpával, és durva hangján rajta
röhögött. Csorba fogsora volt.
– Mi a fenét akarsz? – mordult fel Hans, és a sátorban alvók többsége
helyeslő morgással állt mellé, amiért a hangoskodó felébresztette őket.
– Indulunk. Fel kell venned a kocsit – az arab még mindig rajta
röhögött. Szemlátomást a legkevésbé sem zavarta, a körülötte lévőkben
halmozódó gyilkos indulat.
– Mennyi az idő? – kérdezte a harckocsizó, miközben megpróbálta
kiszabadítani magát a teste köré csavarodott takaróból.
– Mindjárt hajnalodik.
– A hadtáp még zárva.
Hans fázósan összehúzta magát. Az esti hideg csontig hatoló élességgel
vágott a húsába.
– Ne aggódj, mire odaérünk, már várni fognak ránk!
A rottenführer feltápászkodott a földről, és jobban megnézte az előtte
álló arabot. A fickó szemlátomást különböző rongyokból válogatta össze a
ruháit. A szedett-vedett külsőből rögtön kirítt a tökéletesen karbantartott
MP-40-es, és a hozzátartozó, kifogástalan állapotban lévő tártáskák. Az
övében két nyelesgránátot hordott, a vállain keresztben átvetve két MG-42-
eshez való hevedert. Az arca borotválatlan volt, a borostája jó egyhetes
lehetett. A szeme fekete volt, akárcsak a bőre és a haja. Vonásai durvák, a
tekintete kegyetlen vadságot sugárzott.
Rommel kutyái! Gratulálhatsz magadnak Hans. Mostantól fogva efféle
vadállatok lesznek a társaid.
A rottenführer összekapta a holmiját.
– Na végre – jegyezte meg mogorván a vadember, és anélkül, hogy több
időt vesztegetett volna a férfira, a kijárat felé indult.
Hans utoljára még körbenézett a sátorban. A társai többnyire aludtak
már, de néhányan szánakozó tekintettel Figyelték.
– Aztán vigyázz a seggedre a füstösek között! – mondta búcsúzóul
Streich hauptscharführer, Hans harckocsijának tüzére.
– Kösz – intett búcsút a rottenführer, és az arab után ment.
A sátoron kívül a hideg keményen a csontjaiba mart. A vihar elült
odakint, de a nyomát rajtahagyta az alvó katonai táboron. A sátorlapok
oldalára embermagas homokkupacokat halmozott fel a szél. A járművek
félig eltemetve álltak a sivatagi porban. Hans nyomát sem látta a napnak.
Az őrszemek fényei még égtek, az arab vihar lámpása pedig már jó tíz
méterrel távolabb hintázott előtte.
Hová siet ez ennyire? Én még bőven ráérnék halálra fagyni.
A rottenführer a távolodó alak után eredt, de csak a hadtáp közelében
sikerült utolérnie. A vadember megállás nélkül lépett be a sátorba. Hans
utána ment, és a pillantása odabent egy szemüveges, duzzadt szemű alakon
állapodott meg. A sturmscharführer mellett egy másik arab állt, aki
kiköpött mása volt a harckocsizóval érkezőnek.
– Téged is? – kérdezte a dagadt képű hadtápos, és részvéttel telten
nézett Hansra.
– Ezeknek nincs szükségük alvásra – bólintott elkeseredetten a
rottenführer.
– Először azt hittem, az angolok ellentámadásba mentek át.
– Én arra tippeltem, hogy a vihar letépte a fejem fölül a sátrat...
– Mennünk kell! – szakította félbe a csevelyt a hadtápos mellett
várakozó arab. – Add ki a papírokat!
– Csak nyugodtan, ez még a német hadsereg – felelte undorral a
szemüveges katona, és kitöltötte a szükséges iratokat. – Itt és itt írd alá! –
tette Hans elé az okmányokat.
A rottenführer sebtiben odakanyarintotta az aláírását.
– Sok szerencsét ezekhez a vademberekhez! – kívánta a hadtápos, és
búcsút intett Hansnak.
– Köszönöm, ha esetleg tudnál valakiről, aki cserélni akar velem,
feltétlenül szólt – biccentett a harckocsizó. – Hol találom a taligát?
– Már kinn áll az udvaron.
– Sehol sem láttam.
– Az első homokdomb lesz a bejárat mellett. Már csak ki kell ásnod a
porból – indult a szállása felé a szemüveges alak.
– Hé, mi Rommel altábornagy személyes parancsa miatt vagyunk itt! –
szólalt meg az arabok egyike.
– És az volt a parancsodban, hogy rugdosással ébressz? – a hadtápos
megingás nélkül hagyta magukra őket.
– Ez igazán nagy segítség volt – biccentett gúnyosan a két arab felé
Hans.
– Fogd be a szád, ha nem akarod, hogy magadra hagyjunk a sivatagban!
– figyelmeztette a kísérője a rottenführert. – Azért, mert az altábornagy
helyezett mellénk, még érhet baleset.
Hans jobbnak látta, ha nem válaszol. Helyette inkább megfordult, és
kiment, hogy megnézze a páncélkocsit.
Az SdKfz 232-es alig látszott ki a homok alól. Csak a torony, a 20
milliméteres löveg és kocsi tetején lévő antenna maradt teljesen szabadon.
– Mennyi ideig tart kiásni? – kérdezte az egyik arab.
– Attól függ – nézett rá vissza Hans. – Ha ott akartok hagyni a
sivatagban, akkor fél óra izzadságos lapátolás. Ha hajlandóak vagytok
normálisan viselkedni, elég beszállnom.
– Ha csak a pofád volt nagy, ne is reménykedj – simogatta meg az MP-
40-es csövét az arab, mintha csak véletlenül tenné.
A rottenführer egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogy beérje-e
ennyivel, aztán úgy döntött, jobban jár, ha beadja a derekát. A páncélkocsi
elejéhez ment, amennyire feltétlenül szükséges volt, szétkotorta a
homokot, aztán felmászott a terepjáró tetejére. Megtisztította a kipufogó
nyílást, majd felnyitotta a torony tetejét, és leereszkedett a felderítőjármű
alvázába. Előremászott a vezető székéig, és a körülményekhez képest
kényelmesen elhelyezkedett. Áram alá helyezte a szerkezetet, majd
megnyomta az önindító gombját, mire a motor életre kelt. Az engedelmes
dörmögéstől máris jobb kedve támadt.
Hans öt percen keresztül hagyta, hogy a motor kellőképpen
felmelegedjen. Ellenőrizte a váltókart, aztán terepfokozatba kapcsolta,
hogy a motor mind a nyolc kereket egyszerre hajtsa meg. Gázt adott, és
lassan, a kuplungot megcsúsztatva hagyta, hogy a gép ereje a homoknak
feszüljön. Szinte érezte, ahogy a tömörgumi kerekek belekapnak a porba.
Egy pillanatra elvette a gázt, aztán ahogy a páncélkocsi visszabillent, újfent
gázt adott. Az SdKfz motorja felmordult, a nyolc kerék egyszerre lökte
előre a kocsi testét. Bár Hans nem látta, biztos volt benne, hogy a jármű
testéről a homok nagy része lehullott. Szinte ösztönösen érezte azt a
pontot, ahol a páncélkocsi lendülete elakadt. Visszavett a gázból és hagyta,
hogy a terepjáró kerekei újfent stabilan megálljának.
Kikecmergett az ülésből, és a tornyon keresztül a tetőre ment, hogy
szemrevételezze az eredményt. A látvány megnyugtatta. A kocsi teste félig
kint volt a homokból, mögötte hatalmas kupacban gyűlt meg a por.
– Eddig jó – jegyezte meg az arab, amelyik Hansot idáig kísérte.
– A kocsi érdeme – legyintett a rottenführer. – Ez a legjobb gép, amit
eddig vezettem. Ha egy kicsit megtoljátok, a következő nekifutásra kijön.
A két férfi összenézett, aztán nem túl lelkesen ugyan, de elindultak a
páncélkocsi hátulja felé.
– Várjátok meg, míg meghintáztatom, aztán nyomjátok, ahogy bírjátok!
– mondta Hans, miközben alig bírta elrejteni az arcára kívánkozó gúnyos
mosolyt. Úgy tűnt az araboknak fogalma sincs róla, hogy a két ember ereje
mit sem számít a kilenc tonnás páncélozott járműnek. Emellett a
rottenführer használhatta volna a terepjáróra szerelt csörlőt is, ami akár egy
szakadékból is felhúzta volna a kocsit.
Hans visszamászott a terepjáró belsejébe, hátramenetbe kapcsolt, aztán
megindította a páncélkocsit. Húsz centit hátraaraszolt, aztán előremenetbe
kapcsolt, és időt hagyott az araboknak, hogy elfoglalják a helyüket.
Rövidesen fémes kopogás jelezte, hogy amazok készen állnak. A
rottenführer gázt adott, és hagyta, hogy a nekifeszülő kerekek jócskán
elkaparjanak. A páncélkocsi ennek ellenére megindult, és kitöri a
homokcsapdából. A vezető előtti nyílás elől lehullott a por, mire a
rottenführer még több gázt adott, és elpördülő kerekekkel kikapaszkodott
az útra. Miután a kocsi futásán érezte, hogy az abroncsok szabadok,
megállította a terepjárót és a tetőre ment. Amikor meglátta az arabokat, el
kellett fordulnia, hogy elrejtse a nevetését. A két fickó talpig homokosan
állt az SdKfz 232-es korábbi helyén. Az ábrázatukról gyilkos harag sütött.
– Mondtam, hogy nem kell kiásni! – szólalt meg Hans gyorsan, hogy
elejét vegye a szitokáradatnak.
– Becsaptál minket, fattyú! – nyúlt a háta mögé az egyik arab, és tizenöt
centis pengéjű, kegyellen alakú kést vett elő. A hangjában olyan mélyről
fakadó gyűlölet volt, hogy a rottenführer egy pillanat alatt elvesztette a
jókedvét.
– De hát a kocsi kint van – játszotta meg az értetlent, és elsápadva vette
tudomásul, hogy a vadember vérben forgó szemekkel indul el feléje.
– Hagyd! – szólalt meg az arab társa, de az altiszt semmi jót sem
olvasott ki a tekintetéből. – Lesz még rá alkalom, hogy számon kérjük
rajta, amit tett – folytatta németül, aztán a saját nyelvére váltott, és röviden
mondott még néhány szót.
A másik megállt, egy pillanatig még gyilkos indulattal méregette
Hansot, aztán eltette a kést. A rottenführer szívverése csak lassan
csillapodott. Eredetileg a reggeli ébresztőért szeretett volna törleszteni, de
így utólag már szívesebben hagyta volna annyiban a dolgot.
– Takarítsd le – mondta az előbb még kést szorongató arab. – Azután
indulunk.
Hansnak nem volt annyi bátorsága, hogy megkérdezze hová.
Amikor végzett a két férfi felült a tetőre, és a nyitott búvónyillás fedélen
keresztül irányították, merre menjen. A nap egy szemvillanás alatt
megjelent a horizont felett, és máris sugározni kezdte a melegét. A
megtisztított golyóálló üvegen keresztül Hans kiválóan látott.
Rommel Kutyáinak szállása a német táboron kívül volt. A nomád sátrak
mellett jó néhány teve, és egy másik SdKfz 232-es állt. Az őrséget
ugyanolyan arabok adták, mint amilyenek a rottenlührert kísérték. A korai
óra ellenére az emberek talpon voltak. Az asszonyok a szállításra váró
holmikat csomagolták össze, és kötözték fel a másik felderítőjármű
tetejére.
– Állj meg a terepjáró mellett! – adta ki az utasítást az egyik arab.
– Mit keres itt a másik nyolckerekű? — állt meg az ütő Hansban.
– Tegnap este vételeztük – vigyorgott be a nyíláson keresztül az altisztet
felébresztő vadember.
– És ki fogja elvezetni?
Hans úgy érezte, egyre nagyobb gombóc gyűlik meg a torkában.
– Rahim.
– Ő kicsoda?
– Közénk tartozik.
– Akkor mi szükség rám?
– A másik harckocsizónkat legutóbb baleset érte a sivatagban. Kellett
valaki a helyére, aki ismeri a környéket és járt már Szídi-Omárban.
– Remek! – konstatálta a harckocsizó a helyzetet, miközben megállt a
másik terepjáró mellett.
A két arab kimászott a páncélkocsiból, mire Hans nem sokkal
lemaradva követte őket. Odakint, a lebontás alatt álló sátrak között Hugó
Rundstedt haupsturmführer intézkedett. A rottenführer jobbnak látta, ha
lejelentkezik nála.
– Uram – állt meg a tiszt mellett.
A vékony nyurga alak nem figyelt rá, hanem zavartalanul irányította
tovább a pakolást. Arabul beszélt, Hans egyetlen szavát sem értette.
– Mit akar? – kérdezte egy perccel később a százados anélkül, hogy
hátrafordult volna.
– Azt hiszem, hibát követtem el, uram.
– Akkor nem lesz hosszú életű. Ezek a berber vadállatok nem tűrik el a
hibákat, főleg, ha az Ő kárukra követik el őket – válaszolt a parancsnok két
arab nyelvű parancs között.
– Értem uram – fújt visszavonulót Hans, amikor látta, hogy a
haupsturmführertől semmiféle részvétre nem számíthat.
– Amíg szükségük van magára, viszonylagos biztonságban van, de ha
alkalmuk nyílik rá, biztos lehet benne, hogy elégtételt vesznek – fordult
felé Rundstedt. – Európai számára ez egy érthetetlen világ. Különös
szabályaik vannak, szinte mindent meghatároznak az áthághatatlan
viselkedési normák. A nőknek semmiféle jogaik sincsenek, alig tartják
őket többre, mint az állatokat. Egyes különleges példányokért mégis
vagyonokat hajlandók fizetni, hogy aztán valami érthetetlen sértés folytán
dühös felindultságukban elvegyék az életét.
Hans a századosra nézett, de képtelen volt sokáig állni a férfi metsző
tekintetét.
– Engem is csak azért fogadtak el vezetőjüknek, mert félnek tőlem.
Tudják, hogyha valami bajom esik, akkor a sereg bosszút áll értem, és
kipusztítja az egész nemzetségüket.
– Gondolja, hogy képesek lennének Ön ellen fordulni? – nézett körül a
táborban sürgölődő arabokon Hans.
– Én egy lehetőség vagyok a számukra, hogy túléljék a háborút.
Szerencsére az arabok annyira utálják az angolokat, hogy bennünk már
csak jobbat tudnak látni.
– Ezért köszöntének minket felszabadítóként?
– Nem tudom. A gondolatviláguk felettébb rejtélyes a számomra.
– Azt hallottam az arabok varázslónak tartják Rommelt.
– Gondolja, hogy tényleg az? – kérdezett vissza nem kevés cinizmussal
Rundstedt
– Nem tudom uram. A legénység egy része legalábbis hősnek tartja, és a
halálba is követné, ha úgy kívánja tőlük.
– Maga közéjük tartozik, Lütjens?
A harckocsizó lélekben vállat vont, és az őszinteség mellett döntött.
– Ha nem így lenne, már tegnap este megpróbáltam volna megszökni.
Rommel Kutyáinak a halálnál is rosszabb hírük van az ezredben – tette
hozzá magyarázatképpen.
– Kegyetlen népség annyi szent, de a harcban nem láttam még náluk
bátrabbakat – biccentett Rundstedt. – Igazából csak ott mutatkozik meg a
különbség, ami köztük és közöttünk van.
Hans a pakoló arabokat figyelte. A munka jól haladt, és alig
negyedórával később a holmi két részre választva feküdt a homokban. A
nagyobbikban sátorponyvák, ruhák, ivóvíz és tartó rudak álltak, a
kisebbikben fegyverek, lőszer, pokrócok, a tartalék üzemanyagot
tartalmazó kannák és néhány napi élelem.
– Szollúm már a mi kezünkben van. Ha szerencsénk van, addig nyugodt
utunk lesz. Utána Szídi-Omár felé fordulunk. Egy német egység már
nyomás alatt tartja a falut. Csatlakozunk hozzájuk, és két páncélkocsi
segítségével bevesszük a helyiséget – tartott gyors eligazítást Hansnak a
haupsturmführer.
– Szükségem lesz egy tüzérre a húszmillishez – jegyezte meg a
rottenführer.
– Musztafa a maga embere.
– Egy berber vadember?
– Nem kell félnie, remek kiképzést kaptak a modern fegyverekre.
Többek között ezért is olyan kiváló harcosok. Ezek a vademberek bátrak
akár az oroszlán, de szükség esetén képesek fegyelmezetten harcolni,
ahogy megkívánjuk tőlük – a százados elhallgatott egy pillanatra. – Persze,
vannak olyan helyzetek, amikor képtelenek uralkodni a beléjük ivódott
ösztönökön.
– Mire gondol, uram?
–Jobb, ha nem tudja meg idő előtt – felelte a tiszt, és intett a
rottenführernek, hogy segítsen az araboknak felpakolni.
A rottenführer engedelmeskedett a parancsnak. A csomagokat
viszonylag gyorsan elhelyezték a terepjárón úgy, hogy még a szállításra
váró katonáknak is maradjon elegendő hely. Kocsinként öt plusz embert
vittek, és további két tevés felderítő tartozott hozzájuk.
Hans tüzére, Musztafa egy alacsony, köpcös berber volt. Széles vállai,
és szokatlanul világos bőre erőteljesen megkülönböztették a többi arabtól.
Németül ugyan csak akadozva beszélt, de amikor a mutogatás csődöt
mondott, a közös érdeklődési kör kisegítette őket. A vadember jól ismerte
a húszmilliméteres löveg működését, és meglepően jól tájékozott volt a
haditechnika működtetését illetően.
– Volt szerelő – mutatott magára a fekete szemű, fekete hajú, széles orrú
férfi, aki alig lehetett több húsz évesnél. – Javít kocsik. Mindenféle kocsik
– tette hozzá, és körbemutatott az SdKfz 232-es szűkös belső terén. – Ilyet
kocsit is.
– Ennek örülök – biccentett Hans, és valóban boldog volt, hogy végre
valakivel képes normálisan szót váltani. – Remélem, legalább ilyen jól
ludsz lőni is!
– Jól lő. Csak figyel, amikor harc! Mi lövünk több ellenség, mint másik
autó – komorodott el a fickó arca. – Kell több ellenség megölni! – tette
hozzá rendkívül vehemensen.
Remek, ez sem normálisabb a többinél!
– De csak akkor lőj, ha mondom! – figyelmeztette Hans a berbert, noha
nem nagyon hitt benne, hogy a szavainak bármiféle hatása lesz.
– Jó. Szólni, lőni – ígérte az arab.
Hans hallotta, hogy odakint feldübörög a másik terepjáró motorja.
– Honnan jöttél? – kérdezte, miközben ő is beindította a páncélkocsi
motorját. A szabályzat szerint optimális esetben legalább öt percig
melegíteni kellett az SdKfz 232-esl mielőtt elindultak vele.
– A hegyekből – felelte büszkén a berber. – Mi vagyunk a legerősebb
törzs – tette még hozzá.
– Miért harcokok?
– Az angol elvett mindent. Most visszafizet. Minden angol meghal.
Utána ünnepség. Musztafa iszik angol koponya! – vigyorodott el szélesen a
berber.
Hans inkább nem akart rákérdezni, hogy a fickó pontosan, hogyan is
értette azt, amit mondott.
Hogy a francba bírja a haupsturmführer ezekkel?
Néhány perccel később Rundstedt jelezte, hogy indulnak. A társaság
nagyobb része a táborban maradt, és a nagyobbik kupacban lévő
felszerelést pakolta felfelé a maradék tevékre. A harcosok legtöbbje
azonban már a terepjárókon ült.
– A nők? – kérdezte Hans.
– Nem jön mi – rázta a fejét tagadólag a berber. – Megy varázslóval
Tobruk. Mi megy Szídi-Omár.
– Aha.
Öt perccel később Rundstedt terepjárója elindult, kihajtótt a táborból, és
Szollúm felé fordult.
– Lütjens kövessen! – érkezett a parancs a rádión.
– Igen, uram – válaszolt Hans a laringofonon keresztül és sebességbe
tette a páncélkocsi váltóját Hans.
Különös óvatossággal indult el. A két arab, akik reggel ébresztették, az
ő autójának tetején utaztak. Pakolás közben hosszan elbeszélgettek a másik
SdKfz 232-es sofőrjével, és időnként felé mutogattak.
– Mostantól teljes rádiócsend – reccsent meg rottenführer fülhallgatója,
és a katona Rundstedt hangjára ismert a zörejben.
Hans beállt a másik páncélkocsi mögé, és nekivágtak az útnak. Az első
kocsi által felvert portól nem sokat látott. Ahogy haladtak, a meleg egyre
elviselhetetlenebb lett a felderítőjármű belsejében. Hiába nyitották ki a
szellőzőnyílásokat, a napsütés erősödésével a forróság is nőtt. Idővel Hans
ledobálta a felesleges felsőruházatot, és trikóban ülve vezetett tovább. A
meleg szemlátomást még a berber tüzért is megviselte.
Egy ideig homokutakon haladtak, aztán elérték a Tobrukot és Szollúmot
összekötő betoncsíkot, és azon mentek tovább. A vezetés innentől kezdve
kimondhatatlanul könnyebbé vált, és a nagyobb sebességnek köszönhetően
egy kis friss levegő is utat talált a zárt térbe.
A terepjárók két óra múlva érték el Szollúmot. Mindannyiuk
megkönnyebbülésére a haupsturmführer rövid pihenőt engedélyezett, amíg
a hadtáposok feltöltötték a páncélkocsik üzemanyagtartályait. Hans
meglepve vette tudomásul, hogy a máskor mogorva, és legkevésbé sem
készséges kiszolgáló személyzet, most milyen ügybuzgalommal tesz eleget
a százados kéréseinek. Rommel Kutyáinak híre úgy tűni, megkönnyítette a
meggyőzésüket.
A két terepjáró fél óra multával ismét a homokdűnék között
zötykölődött. Hans felzárkózott az első páncélkocsi mellé, a bal oldalára
húzódott, olyan távolságra, hogy a felderítőjármű által felvert por ne
akadályozza a látásban. A 232-es tetején ülő berberek elégedett morgással
vették tudomásul a változást, és néhányan leoldották az arcuk elé kötött
kendőket.
Szollúm után már csak délben álltak meg. Ekkorra mind a gépekre,
mind az emberekre ráfért a pihenés. Miközben Hans a páncélkocsi
belsejéből igyekezett kimászni, a tenyere többször megcsúszott a saját
verítékén. Amikor kiért, az egyik fém kannához ment, hogy igyon.
Megemelte a húsz literes vas edényt, és habzsolni kezdte a vizet. Amikor
leengedte a tartályt a földre, a tekintete a berberek vérgőzös pillantásával
találkozott. Körbenézett, és egy kisebb foltot látott a lába alatt a homokban.
– Ezeknek meg mi bajuk? – kérdezte a mellette álló Musztafát.
– Nem szabad – ingatta a fejét a tüzér. – Víz nem esik a homokba.
– Majd vigyázok – tette le a kannát a homokba, és gondosan lezárta a
fedelét.
Hátat fordított a berbereknek, és a haupsturmführerhez ment. A
százados egy közeli dűne tetején állt, és messzelátójával a környéket
figyelte.
– Elnézést uram, de szeretnék kérdezni – állt meg a felettesétől bő
tízméternyire Hans.
– Hallgatom rottenführer.
– Tisztelettel uram, szeretném megtudni, hogy milyen hosszú időre szól
az áthelyezésem?
Rundstedt haupsturmführer nem válaszolt azonnal. Egy ideig még a
vizsgálódva Figyelte a dűnék tetejét, aztán elrakta a messzelátóját, és az
altiszt felé fordult.
– A háború végéig, vagy amíg meg nem hal – közölte szenvtelenül.
– Értettem. Tisztelettel uram, Szídi-Omár után nem lesz elég
üzemanyagunk Szollúmig.
– A hírszerzés szerint Szídi-Omárban az angolok jelentős keszleteket
halmoztak fel. Nem akkorát, ami egy hadosztály számára célpont lehet, de
elegendőt ahhoz, hogy mi gazdálkodhassunk belőle.
– Köszönöm uram! – mondta Hans, és visszament a terepjáróhoz.
Az arabok az árnyékban feküdtek. Néhányan a páncélkocsik takarását
használták ki, mások botok és kendők segítségével rögtönöztek védelmet
maguknak. Hans az egyik nyolckerekű mellé húzódott, és addig
ügyeskedett, amíg fel nem kötött egy kendőt a fejére. Az árnyékban
üldögélő berberek megvető undorral figyelték minden mozdulatát. Még
Musztafa sem vette a fáradtságot, hogy hozzá szóljon.
A százados öt perccel később érkezett vissza, és leült az egyik kifeszített
kendő alá, ahol a tenger felől érkező szellő is hűtötte valamelyest. A
menedékben ülő arabok szó nélkül engedték át neki a helyüket. Hans látta,
hogy a vademberek rettegnek a kígyóképű tiszttől.
Félórányi pihenőt követően indultak tovább. Miután Hans kirázza
homokot a ruhájából, visszamászott a kocsiba, és öt perc múltán az első
terepjáró után indult. Nem sokkal később csatlakoztak hozzájuk a tevés
felderítőik, akik még Romnel táborában váltak el tőlük. A kél berber
néhány szót váltott a századossal, mire az élen haladó terepjáró nagyobb
sebességre kapcsolt.
Szídi-Omár körzetét délután érték el. Az oázis alig volt nagyobb, mint
egy kisebb falu. A fehér oldalú házak rendszertelenül álltak a természetes
völgyben meghúzódó aprócska víznyerő mellett. A település legnagyobb
éke az a néhány pálmafa lehetett, ami az ostromnak köszönhetően derékba
törve állt az épületek között. Rundstedt százados azonnal felvette a
kapcsolatot az ostromló erők vezetőjével.
– Még ma be kell vennünk az oázist – mondta ellentmondást nem tűrő
hangon a haupsturmführer, és a vele szemben álló, azonos rangban lévő
tiszt képtelen volt rá, hogy ellene szegüljön. — Átveszem a
parancsnokságot, és közös erővel megrohamozzuk az angolokat.
Ismertesse a fennálló helyzetet százados... – hallotta az utolsó
mondattöredékeket Hans, mielőtt a két tiszt eltűnt volna a parancsnoki
sátorban.
A rottenführer dögfáradt volt az egész napos vezetéstől, és semmi másra
nem vágyott jobban, minthogy aludhasson néhány órát. így aztán nem
egyáltalán nem lelkesítette az ötlet, hogy még ma harcba indulnak.
Rosszkedvűen körülnézett az ostromlók között, majd beszélt az egyik
bakával, aki kerített neki alvóhelyet. Hans ledőlt a tábori priccsre, de a feje
még alig érhette a párnát, amikor máris a nevét kiabálták odakint.
A fene a – nyughatatlan berber mindenségükbe!
Hans felkelt, és fáradtan kibotorkált a sátorból. A kijárat előtt a reggeli
ébresztőjét intéző arab állt.
– Mi van? – kérdezte a rottenführer.
– Velem kell jönnöd.
– Hová megyünk?
– Felderítjük, az angolok elhelyezkedését.
– Remek.
– Itt a fegyvered, kövess! – az arab egy MP-40-est dobott Hansnak,
aztán átadott még két tartaléktárat.
– Miért nem hallgatjuk meg, hogy mit mondanak az embereink? Épp
elég ideje vannak itt.
– Ti itt mind idegenek vagytok. Fogalmatok sincs róla milyen a sivatag.
Ha akarom, bármikor belopózom a sátraitok közé, és elvágom a
nyakatokat. Alhatnak akár húszan is melletted – nézett egyenesen Hans
szemébe a berber, – El-Haim majd akkor hiszi el, amit az ellenségről
mondanak neki, ha az én számból hallja.
– Aha – hagyta rá a berberre a harckocsizó. – Mi a neved?
– Omár – villantotta ki csorba fogait a fickó.
– Mit nevetsz?
– Kár megtanulnod a nevemet. Úgy sem lesz rá elég időd, hogy
használd — felelte rosszindulatún a berber. – Az ilyenek, mint te, túl
gyorsan meghalnak ahhoz, hogy érdemes legyen törődni velük.
– Ki az az El-Haim?
– Te Rundstedt századosnak hívod, mi a sivatag rettegett
homokviharjaként ismerjük – felelte az arab, és elfordult tőle.
Az oázis vonalával párhuzamosan kimentek a német táborból, és
megmásztak néhány homokdombot. A második dűnét követően a település
felé fordultak. Hans ekkorra kezdte el megunni a legyek kergetését. A
lakott részektől távol, kinn a sivatagban, a helyzet valamivel jobb volt. A
harckocsizó a berberre nézett, hogy ő vajon hogy bírja a rovarok
támadását, és bosszankodva látta, az már régen az arca elé vonta a
humuszát.
A fin? pofádba, legalább te h szenvedhetnél egy kicsit!
Hans száját összeszorítva dagasztotta tovább a homokot. A hőség még
mindig rekkenő volt, és a rottenführer úgy érezte, hogy lassan csavarni
lehet a vizet a zubbonyából. A legyek persze, minél izzadtabb volt, annál
jobban lepték a bőrét, és mohón habzsolták a verejtékét. Hans még attól is
undorodott, hogy lecsapja őket.
Az ideérkezése utáni napokban valóságos hajtóvadászatot rendezett
ellenük, egészen addig, amíg egyszer kézzel csapott le egy dagadt potrohú,
fényes-zölden csillogó hátú legyet. A tenyere alatt a szétrepedt törzsből
gennysárga peték, és véres csíkok kenődtek szét a bőrén. Néhány pillanatig
undorodva bámulta a még mindig vergődő hártyásszárnyú rovart, aztán a
mosdóba ment, okádott, végül addig dörzsölte a bőrét, míg kis híján vére
nem serkent. Azóta maradt a legalább annyira értelmetlen hessegetésnél.
Omár elérte a következő dűne tetejét, és lehasalt a homokba. Hans
követte a példáját. Ahogy a földön csúszott, a finom porszemek rátapadtak
a nedves bőrére.
– Mit látsz? – kérdezte csendesen.
– Fogd be! — szólt rá a berber, aztán lassan tovább indult a dűne másik
oldalán. – Az angolok tábora a másik oldalon van. Az őrök itt lesznek
valahol a közelben. Ha lenne eszük, a domb tetejére állítanák őket, de ott
nincs senki – fordult vissza néhány méterrel később Omár.
A berber előbb kúszva, majd görnyedten szaladva átvágott a
mélyedésen. Hans szorosan a nyomában járt, és igyekezett minél kisebb
zajt csapni. Az efléle felderítő utak veszélyesek voltak. A beásott angolok
könnyen felfedezhették a mozgó embereket, és végezhettek velük. Omár
lekushadt, és felfelé araszolt a következő homokbucka gerince felé.
Milyen óvatos, a léptei alig kavarják fel a port.
Hans szorosan mögötte haladt. A berber nem messze a dűne elejétől
megállt, és egy katonai periszkópot vett elő. A szeméhez emelte és hosszan
figyelt. A nemzeti öltözetben feszítő arab különös látványt nyújtott a német
gyártmányú haditechnikai eszközzel a kezében.
– Azt hittem, a te fajtád megveti az ilyesmit – jegyezte meg halkan a
harckocsizó.
A berber válaszra sem méltatta. Hosszú percekig figyelt, aztán egyszer
csak megelevenedett, és eltette az optikai szerkezetet.
– Nem az számít, hogy milyen eszközzel csinálod – fordult a
rottenführer felé. – Ha szomjas vagy, a sivatagban mindegy, honnan
szerzed a vizet.
– Mit láttál?
– Az angolok keményen beásták magukat. Főként gyalogság, de van két
páncéltörő ágyújuk is. A terepjáróknak semmi esélyük, ellenük.
– Tüskevár? – Az.
– Láttam már ilyet Franciaországban, miután kitörtünk Németalföldről.
Az ilyenek piszok keményen tudják tartani magukat. Van elég
felszerelésük hozzá, hogy akár hetekig kitartsanak.
– Épp ezért kell elfoglalnunk. Szükségünk van a hadifelszerelésükre.
Ráadásul nekünk nincsenek heteink – fordult vissza a berber a német tábor
felé.
– Hé! – szólt utána a rottenführer.
– Mi van? – nézett rá csodálkozva Omár.
– Megkaphatom? – bökött ujjával a berber tarisznyájára, ahol a
periszkóp kinyomta a durva szövetet.
– Minek az neked?
– Szeretnék körbenézni – állt ki a szándéka mellett a rottenführer.
A vadember egy ideig elgondolkodva figyelte a németet, aztán kivette a
zsákjából a periszkópot, és felé nyújtotta. Hans elvette tőle, aztán
visszamászott a dűne tetejére.
A bucka túloldalán az angol tábor következett. Az oázist árkok futották
körül, szögesdrót akadályokat látott mindenfelé, és a nyakát tette volna rá,
hogy a homok jól előkészített aknazárat rejt. A sejtését néhány kiégett
SdKfz 250-es roncsa is megerősítette. A könnyűpáncélzatú félhernyók
nagy részének szemlátomást levált a lánctalpa mielőtt találatot kapott.
A falu olyan volt, mint egy vár, amit a modern haditechnika és a
hagyományos módszerek ötvözéséből építettek fel. Az árkok remek
fedezéket nyújtottak a gránátok ellen, míg a mechanikus védelmi
eszközök, és a megfelelő pontokon felállított géppuskák olyan stophatással
bírtak, amely képes volt megfékezni bármilyen gyalogsági rohamot.
Mint az első világháborúban. A számbeli fölény itt már kevéssé számít.
Ebbe beletörik a százados bicskája. Remélem, halálba küldi az arabokat,
és mehetek vissza az egységemhez!
A fehér falú, romos házak között Hans két hatfontos ATG-t látott. A
lövegek képesek voltak egy tank páncélzatát akár kilométerekről is átütni.
Sőt, egyes híresztelések szerint különleges SABOT lövedékkel is ellátták,
amely remek páncéltörő tulajdonságokkal rendelkezett.
A füstösnek igaza volt, a terepjáróknak itt semmi esélyük. Ezek még fél
tucat Panzer hármast is könnyűszerrel elintéznek ekkora távolságból.
Hans a gyalogság számát egy századnyira becsülte, ami a beásott
védelmi zónának köszönhetően akár tízszeres túlerőt is képes lett volna
megfékezni. A legnagyobb veszélyt mégis a halfontosok jelentették. Ezek
a hatalmas tűzerővel rendelkező egységek az aknazár segítségével bőven
elegek voltak a két könnyűpáncélzatú felderítőjárművel szemben.
Ide keményebb felszerelés kell.
Hans megfordult, és visszaadta a periszkópot a berbernek. Omár sietve
visszaindult a német tábor irányába. A harckocsizó szó nélkül követte, és
az esélyeket fontolgatta magában. Remélte, hogy Rundstedt nem követ el
hibát, és meg sem próbálja megtámadni az oázist, amíg erősítést nem
kérnek.
– Támadunk – jelentette ki a haupsturmführer, miután végighallgatta
Omár jelentését. – Lütjens készítsék elő a könnyűpáncélosokat. Maguk
haladnak a támadó ék elején, és utat törnek a gyalogságnak.
– Tisztelettel uram, az angoloknak két hatfontosuk van. Még a dűne
oldaláról se jutunk le, mire megsütnek bennünket. Ráadásul ott van az
aknamező is – állt meg az ütő a rottenführerben.
– Az aknamezővel kapcsolatban ne legyenek aggályai. Az ostromgyűrűt
vezető százados szerint a félhernyók jobbára felszámolták az átjáróban
lévő tölteteket. Maradjon a kiégett páncélkocsik vonalában, és nem lesz
gond. Maga vezeti az éket, Rahim a nyomában lesz és átveszi a helyét, ha
szükséges. Amilyen csendben csak lehet, vonuljanak fel a támadási
zónába. A rádiócsendnek vége, amint megkapja a parancsomat, azonnal
lendüljenek támadásba. Meg kell lepnünk őket.
Ez gyilkosság! legalább esélyt adnál te a rohadék!
– Igen, uram! – biccentett Hans, és elindult a SdKfz 232-es felé.
– Mindenki foglalja el a helyét. Omár kezdjék meg a behatolást! –
hallotta fél füllel a háta mögül a rottenführer.
Hans visszament a páncélkocsihoz, és intett Musztafának, hogy
segítsen. A tüzér készségesen megjelent mellette.
– Mi leszünk az élen. Próbáld meg kilőni a két hatfontos löveget,
mielőtt azok intéznek el minket – mondta az arabnak az egyetlen tanácsot,
ami eszébe jutott, noha tisztában volt vele, hogy a feladat kivitelezése
szinte lehetetlen.
– Rendben – lelelte a berber fapofával. Még egy eszement fanatikus.
A rottenführer beindította a motort, aztán átment Rahimhoz és Musztafa
segítségével elmagyarázta neki, hogyan helyezkednek el a támadás során.
Az arab harckocsizó végül megértette, hogy Hans mit akar tőle, és
beindította a páncélkocsit.
Amíg a 232-es motorja melegedett, a német altiszt felsétált a következő
bucka tetejére, hogy szemrevételezze a terepet. Az angolok tábora bő fél
kilométernyire lehetett tőlük, két homokdűne mögött. A gyülekező
gyalogos csapatok eközben a távolabbi a domb természetes fedezéke mögé
szállingóztak. A szövetségesek tábora nyugodt volt, úgy tűnt semmit sem
sejtenek a készülődő támadásból.
Hans elindította a kocsit, aztán lassú menetben közelített a homokdűne
felé. A nyolckerekű készségesen engedelmeskedett minden mozdulatának,
a rottenführert mégis aggodalmak gyötörték. Az utolsó előtti bucka aljában
megállt, hogy elegendő helye maradjon egy lendületvételhez.
Az egyetlen esélye az volt, hogy ha olyan gyorsan tűnik fel az angolok
szeme előtt, hogy azoknak nem marad ideje tűz alá venni őket.
– Ha meglátja a páncéltörőket, kezdje el folyamatosan lőni azokat! –
utasította Musztafát, miután a nyolckerekű megállt.
– Hol ágyú? – kérdezte a húszmillis mögött álló arab.
– A házak között, a víz közelében – felelt Hans, aztán kiszállt a
kocsiból, és elmagyarázta a felderítőjármű előtt kuporgó katonáknak, hogy
hagyjanak helyet a páncélkocsinak a nekifutáshoz. Amikor végre sikerült
egy bő négy méter széles sávot szabaddá tennie, felkúszott a domb tetejére,
és egy kölcsön periszkóppal körbenézett. Az angolok tábora továbbra is
csendes volt. A katonák ugyan a lövészárkokban lapultak, de a házak
környéke kihalt volt. Hans felfedezte az egyik hatfontost, és elkeseredve
látta, hogy a löveg kezelőszemélyzete éber.
Akár egy rohadt kivégzőosztag!
A rottenführer visszakúszott a páncélkocsihoz, beszállt, és a fejére tette
a rádiós sapkát. Várakozás közben a homokon fekvő német
rohamosztagosokat figyelte. Noha általában a páncélozott járművekben,
nagyobb biztonságban volt az ember, most szívesen cserélt volna velük.
Rundstedt üzenete késett, és negyedóra múltán Hans már azt kívánta,
bárcsak minél hamarabb túl lehetnének a dolgon. Az izzadság a szemébe
folyt, a verejték csípte a bőrét, miközben az üzemanyag fullasztó szaga
egyre jobban megsűrűsödött a zárt térben.
Micsoda pazarlás. Talán a századosnak megjött az esze. Persze amilyen
beképzelt, tévedhetetlennek hiszi magát.
A becsapódó gránátokat követő robbanás megremegtette az egész
környéket. A rohamosztagosok ösztönösen összébb húzták magukat a
homokban, de még a páncélosban ülő Hans, szíve is hevesebben kezdett el
dobogni. A rottenführer nyomát sem látta robbanást követő
homokfelhőnek.
Mi a fene van itt ?
– Lütjens, azonnal indítsa meg a támadást – hallotta a haupsturmführer
hangját a fülhallgatójában.
– Igenis – válaszolta Hans, miközben úgy érezte, hogy a félelemtől
lebénulnak a tagjai.
Remegő kézzel sebességbe tette a páncélkocsit, aztán a domb aljából
elindulva megpróbált némi lendületet szerezni. A nyolckerekű motorja
felmordult, és a felderítőjármű átszáguldott a fél térdre emelkedett
rohamosztagosok között.
– Figyeljen Musztafa, ahogy átérünk a gerincen, kezdjen el tüzelni! –
üvöltötte túl a motor zúgását Hans.
A terepjáró könnyedén felkapaszkodott az előttük álló domb gerincére,
aztán átbillent a legmagasabb ponton. A rottenführer jó néhány pillanatig
csak az eget látta, majd – ahogy a páncélkocsi eleje lefelé csapódott –
hirtelen felfedezte maga előtt az angol állásokat.
Illetve azt, ami megmaradt belőlük.
A szövetséges lövészárkok első vonala sárgás-barna homokfelhőben
fürdött. A leszálló porban Hans két hatalmas krátert fedezett fel.
Mindenfelé gazdátlan testrészek, és véres csonkok feküdtek a ragacsos
porban. Az életben maradt, légnyomástól és meglepetéstől megzavarodott
britek értetlenül tébláboltak a környéken. A mindent ellepő homokfüggöny
miatt a rottenführer sehol sem látta a hatfontosokat, de bízvást
reménykedett benne, hogy azok sem fedezhetik fel őt.
– Lője a gyalogosokat! – üvöltött Musztafának, mire a húszmilliméteres
löveg azonnal felugatott, és rendet vágott a gyalogság soraiban.
Újabb nagy erejű detonáció rázta meg a környéket, majd egy pillanattal
később még egy.
A harckocsizó hiába nézelődött kifelé az aprócska kémlelőnyíláson, az
egyre sűrűbbé váló porfelhőben képtelen volt száz méternél messzebb
látni. A rottenführer tovább fokozta a sebességet, mire a nyolckerekű le-
száguldott a dűne oldalán, és elérte az első roncsokat. Hans igyekezett
közel maradni a kiégett 250-esekhez, miközben a feje felett egyetlen
pillanatra sem hallgatott el a húszmillis. A második roncs után az angol
gyalogság magához tért, és tűz alá vette őket. A terepjáró páncélburkolatán
kopogni kezdtek a lövedékek. Szerencsére egyik sem volt elég erős hozzá,
hogy átüsse a hét milliméter vastag páncéllemezeket.
– Szórd meg őket! – kiabálta Hans teljesen feleslegesen, mert Musztafa
pihenés nélkül tüzelt a gyalogságra.
A rottenführer elkerülte az utolsó roncsot is, és magában imádkozni
kezdett, hogy az ostromban részt vevő német egységek vezetőjének igaza
legyen az aknákkal kapcsolatban. A nyolckerekű hosszú pillanatokon
keresztül futott a homokon át, majd rágázolt a szögesdrót akadályokra, és
maga alá gyűrte őket. A szövetségesek gyalogsága, mint egy csapat
megrémült veréb rebbent félre az útjukból.
Csak azok a kurva hatfontosok ne lennének!
Hans eszeveszett tempóban száguldott tovább a víznyerő irányába, ahol
a lövegeket sejtette. A kémlelő ablak előtt rendre menekülő brit katonák
tűntek fel, de ő nem volt abban a helyzetben, hogy lassíthasson. Legázolta
az elé kerülőket, s miközben hangos koppanások tudatták vele, hogy
emberi testeken hajt keresztül, elszörnyülködve figyelte, hogy a
húszmilliméteres löveg micsoda, pusztítást képes véghezvinni a fedezék
nélküli humán állományban. A harckocsizó egészen közelről látta, ahogy a
kémlelőnyílásban feltűnő testekből tenyérnyi darabok szakadnak ki a
találatok nyomán, és az iszonyatos ütéstől meglendülő torzók hihetetlennek
tűnő sebességgel csapódnak a földnek. Egy karját vesztett angol katona
zuhant a terepjáró útjába, és valami megmozdult a rottenführer lelkében,
ahogy a jármű megbillent a szétroppanó testen.
Musztafa diadalittasan üvölteni kezdett, ahogy a homokfüggönyt áttörve
a felderítőjármű elérte a hatfontosok vonalát. Hans úgy érezte, nem hihet a
szemének. Mindkét löveg harcképtelenné téve lángolt a körülöttük lévő
házak romjai között.
Mi a fene?
Musztafa arabul karattyolt a feje felett, és a lövészárkokban maradt
britek felé fordította a terepjáró apró tornyát. A rottenführer úgy döntött,
érteni fog a berber szóból, és hátba támadta a hősiesen kitartó védőket. A
szövetséges katonák szerencsére nem várták, meg míg két oldalról
lerohanják őket, és idő előtt abbahagyták a harcot. Hans leállította a
motort, de Musztafa tovább lőtte a kezüket magasra emelő katonákat.
– Mi a franc ütött beléd te állat, nem látod, hogy megadták magukat? –
rángatta meg az arab lábát az altiszt.
A vadember vérben forgó szemekkel a rottenführer felé fordult.
– Mind meghal! – üvöltötte.
– Nem, megadták magukat! – rázta a fejét a harckocsizó.
Musztafa újra tüzet nyitott a húszmillissel. Hans levette a rádiós sisakot,
kipréselte magát a vezetőülésből, és a szűk helyen előre nyomakodva olyan
közel húzódott a tüzérhez, hogy elérje. Amikor karnyújtásnyira jutott tőle,
belevágott az arab térdhajlatába. A berber megroggyant, mire a német
megragadta Musztafa torkát és szorítani kezdte.
– Elég legyen! – üvöltötte az arab fülébe.
Musztafa a nyakát összepréselő kézhez kapott, és alacsony termetétől
szokatlan erővel megpróbálta lefejteni magáról az ujjakat. Hans érezte,
hogy a szorítása szétcsúszik. Mindkét kezével közelebb húzta magát a
berberhez, és belefejelt a harapni készülő fickó arcába. Valami
megreccsent a Musztafa képében, mire a szorítás elernyedt az altiszt
karján.
– Kurva anyád, mocskos állat! – köpte ki a szájában meggyűlt vért
Hans, és az indulattól még mindig remegő tagokkal nagy nehezen
kimászott a harckocsiból.
Kilökte a búvónyílás-fedelet, és kidugta a fejét. A friss levegő egy
másodperc erejéig fejbe kólintotta. Odakint még mindig tombolt a harc. Az
oázis túloldalán szórványos tűzzel fedezték magukat a visszavonuló britek.
A rottenführer a másik nyolckerekűt kereste. Néhány pillanattal később a
házak közé húzódva találta meg, ahol a szövetségesek az épületek
takarásába húzódva próbálták meg kifüstölni.
A német altiszt teljesen kimászott a páncélkocsiból, erejét megfeszítve
kiemelte Musztafa ernyedt testét, és a homokba lökte. Miután végzett
visszabújt a volán mögé, és teljes sebességgel a másik terepjáró segítségére
indult. Jobbról elkerülte az épületeket, majd az oázis végénél, az egyik
romba dőlt ház takarásában megállította a nyolckerekűt. Villámgyorsan
kikászálódott a vezetőülésből, és elfoglalta a tüzér helyét a toronyban.
Az angolok ekkora már egész az oázis közepéig visszahúzódtak, és
néhány páncéltörő puska, valamint egy PIÁT páncéltörő gránátvető
segítségével csapdát állítottak a könnyű páncélosnak.
Hans tűzkész állapotba hozta a húszmilliméterest, aztán megszórta a
várakozó britek csoportját. A sorozatban becsapódó lövedékek iszonyatos
rémületet keltettek a szövetségesek között. Az első néhány találat
valóságos mészárlást vitt végbe a nehézkes fegyverekkel bajlódó katonák
között. A légvédelmi célokra is kiválóan alkalmas húszmillis pillanatok
alatt darabokra szaggatta az ellenség felderítőjét, majd rögtön utána véres
salakká morzsolta a páncéltörő egység parancsnokának felsőtestét.
A rottenführer tovább folytatta a tüzelést, és kiugrasztotta az angolokat
a fedezékük mögül. A britek rohanni kezdtek a víznyerő felé, de ahogy
megjelentek a másik nyolckerekű látószögében, azonnal felugatott a másik
húszmillis. Hans tovább lőtt, és a falak takarásával mit sem törődve célon
tartotta a löveget. A golyók könnyűszerrel átszakították a nyomorúságos
házak vékony falát, és tovább hajszolták az ellenséges katonákat. Az egyik
megroggyant tartószerkezetű épület a lövések nyomán összeomlott, és
porfelhőbe temette a menekülőket.
Az utolsó ellenállási góc felszámolásával a harc jobbára véget ért. Az
angolok vagy megadták magukat, vagy fejvesztve menekültek az oázist
keltről határoló homokdűne irányába. Hans visszakúszott a vezetőülésbe,
és a fejére tette a rádiós sapkát.
– ...mi a francot csinál Lütjens? Hol a fenében van? – hallotta Rundstedt
hangját a fülhallgatóban.
– Itt vagyok, haupsturmführer – felelte rögvest.
– Azonnal induljon a falu keleti vége felé! Vágja el a menekülő angol
egységek útját, és ejtsen hadifoglyokat!
– Igenis, százados úr.
Kitolatott a házak közül, majd a menekülő britek nyomába eredt. Nem
sokkal előtte, neki balra, az oázis túlsó oldala irányából a másik
nyolckerekű vágott neki az emelkedőnek. Kettőjük között a német
gyalogság üldözte a menekülő ellenséget. Hans a maximumig fokozta a
tempót. A terepjáró vadul zörgött és rázkódott, ahogy a nyolc kerék
egyszerre gyűrte maga alá a sivatag homokját. A rottenführer merészen
elkanyarodott, mielőtt olyan részhez ért volna, amit a menekülő angol
gyalogság elkerült, aztán a tovább száguldott a britek nyomain taposva.
Hans átszáguldott az utat nyitó német gyalogosok között,
felkapaszkodott a dűne oldalán, és áttörte a gerinc védelmében sebtiben
felállított angol állásokat. Szerencsére a 232-es dübörgő hangja elég
rémületet keltett a britek soraiban, hogy senkinek se tűnjön fel a toronyba
épített löveg mély hallgatása.
A nyolckerekű hatalmas homoktaréjt magával rántva tört be a britek
soraiba, és néhány pillanat alatt zavart keltett. Hans a menekülők jobb
szárnya felé tartott, és a lehető legnagyobb sebességgel próbált meg áttörni
közöttük. Legázolt néhány lassan mozdulót, elkerült egy sebesülteket
szállító szekeret, aztán nyílt terepre ért, és tövig nyomta a gázpedált.
Kikerült a britek szélére, bő száz méterrel megelőzte őket, aztán egy
merész kanyarral szembe fordult velük, és a szűkös hely engedte
legnagyobb gyorsasággal felmászott a toronyba. Kilökte a búvónyílás-
fedelet, hogy jobban lásson, és tüzet nyitott a felé rohanó angolok feje
felett. A löveg zakatoló hangja azonnal hatott. Az élen futó menekülők
megálltak, és fegyvereiket eldobva kezüket a fejük fölé nyújtották.
Néhányan megpróbáltak a páncélkocsi mögött keletkezett porfelhőt
kihasználva elmenekülni, de a rottenführer résen volt, és egy figyelmeztető
sorozattal elejét vette a kísérletnek. A többi már a német gyalogság dolga
volt.
Hans egy ideig még a toronyban maradt, hogy tovább hangsúlyozza a
páncélkocsival erőfölényben lévő német egységek dominanciáját, aztán
visszafordult a lövészárkoknál foglyul ejtett britek felé. A másik
nyolckerekűt az aknamező szélén találta. A könnyűpáncélos ráfutott egy
töltetre, amitől a kocsi eleje megsérült és használhatatlanná vált. A
rottenführer úgy döntött, ráér még a segítségnyújtással, és előbb a tüzérével
kialakult sajátságos viszony tisztázására kerít sort. Saját nyomain haladva
átvágott az aknamezőn, aztán a házakat délről elkerülve visszament oda,
ahol az arabot hagyta.
Musztafa a földön ült, és értetlenül nézelődött körbe. Az orrából vér
szivárgott, a szeme zavaros volt. A rottenführer harcra készen mászott ki a
páncélkocsiból, de a tüzér nem mutatta, hogy elégtételt akarna venni a
sérelemért.
– Ezért hadbíróság elé állíthatnálak – jegyezte meg Hans, amikor a
pillantása találkozott a berberével.
– Nem kell – ingatta a fejét révetegen Musztafa. – Majd öl később –
mutatott a fegyvertelen hadifoglyok felé az arab.
Az altiszt egyelőre nem szállt vitába a berberrel. A briteket máris német
katonák vették körül. – Jöjjön Musztafa, le kell húznunk a másik
páncélkocsit az aknákról!
– Ezek? – mutatott a háta mögé a berber, amerre a németek a briteket
terelték. – Én fogoly, én viszem. Én dicsőség! – terült szét a mosoly az
arab véres arcán.
– Majd a többiek elhozzák őket – legyintett Hans, aztán a fejével intett
Musztafának, hogy igyekezzen, de a berber nem sok hajlandóságot
mutatott rá, hogy felkeljen a földről.
A rottenführer egy pillanatra gondolkodóba esett, aztán újfent
megszólalt.
– El-Haim már vár téged, azt mondta, beszélnivalója van veled.
A név hallatán a füstös képű úgy pattant fel a homokból, mint akit a
kobra mart meg. Egyetlen hatalmas ugrással a terepjáró tetején termett, és
Hansnak alig maradt ideje hozzá, hogy félrecsússzon az útjából.
– Menni! – sürgette az arab, miközben az altiszt a vezetőülés felé
araszolt.
A páncélkocsi testének takarásában Hans szélesen elvigyorodott a
berber izgalmát látva, és szándékoltan lassú léptekkel ment a
nyolckerekűhöz. Amikor az aknamezőhöz értek Musztafa már azelőtt
kiugrott a toronyból, hogy a páncélkocsi megállt volna. Az arab a
lerobbant felderítőjármű mellett álló Rundstedt haupsturmführerhez rohant.
A rottenführer egy pillanatra begyullad, hogy mindjárt kiderül a turpisság,
de szerencsére a tüzér lehajtott fejjel, szótlanul várakozott.
Hans mellé sétált, és megvárta, amíg a százados megbeszéli a
hadifoglyok kérdését az ostromot vezető másik tiszttel.
– Nekem csupán a 32. Harckocsidandárban szolgáló tisztekre van
szükségem, akik ott voltak június 4-én a DAK vonalaira mért nyugati
csapásban. A többi hadifogoly a magáé a dicsőséggel együtt – rendelkezett
Rundstedt.
– Ezt nem fogadhatom el százados úr – szabadkozott a gyalogságot
vezető tiszt. – Az érdem az ön embereié. Ha az arabjai nem foglalják el idő
előtt a két hatfontos ágyút, szemernyi esélyünk sem lett volna.
– Engem mindez nem érdekel – váltott hangnemet a haupsturmführer. –
Innentől kezdve a maga dolga, hogy szétválogassa a foglyokat, és átadja
nekem a megfelelő embereket.
– Azonos rangban állunk, maga nem adhat nekem parancsot! – fortyant
fel a rohamosztagosok vezetője, látva a Rundstedt magatartásában lezajló
változást.
– Heinrich Himmler személyes parancsával járok, ha valami nem
tetszik, egyenesen Rommel altábornagynál kezdje a reklamálást! Vagy ha
éppen ahhoz támad kedve, forduljon a boszorkányegységhez – felelte
megvetően a százados. – Emellett elvárom, hogy az itt elért áttörést a saját
katonai sikerének könyvelje el, és a jelentésében még csak ne is
szerepeljen az ittlétünk.
A figyelmeztetés hatott, a haupsturmführer szó nélkül távozott.
– Hol a fenében volt Lütjens? Majd egy percig hiába hívtam – fordult a
harckocsizó felé a tiszt miután magukra maradtak.
– Éppen forró volt az éghajlat arrafelé. Egy páncéltörő fegyverekkel
felszerelt egység készült rajtaütni a másik nyolckerekűn. Időben akartam
odaérni, hogy megállítsam őket. Persze lehet, hogy hiába volt a sietség –
intett a fejével a lerobbant terepjáró felé a rottenführer.
– Rahim szerint meg lehet javítani – követte az altiszt pillantását
Rundstedt. – Holnap reggel tovább indulunk. Addigra maguk is legyenek
indulásra készek. A gyalogság nagy mennyiségű hadikészletet talált a
romok alatt, többek között elegendő üzemanyagot is. Vételezzen
mindenből, amennyit csak elbírnak.
– Nagy szerencse, hogy a lőszer nem robbant be – jegyezte meg Hans.
– Ahogy a harctéri viselkedésüket elnéztem, nem magukon múlott –
nézett vádlón Musztafára a százados.
Azt hiszi, a füstös lőtte szét a húszmillissel a falakat az oázisban. A tüzér
lehajtott fejjel szótlanul állt.
– Leléphetnek – intett Rundstedt.
A rottenführer visszaoldalgott a kocsihoz. Csak most vette észre az
SdKfz homloklemezére redőzve rászáradt alvadt vért.

V.

Még csak fél órája zötykölődtek a sivatagban, de Bemard máris úgy

érezte, hogy nem bírja tovább. A páncélkocsi homokszínű kamuflázsa
vonzotta a meleget. Az acéltest villámgyorsan felmelegedett, és a hangosan
berregő motor csak tovább fokozta az elviselhetetlen meleget odabent. A
hadnagy verejtéke a szemébe folyt és a bőrét csípte. Az AB40-esben még
szűkebb hely esett, mint a Crusaderben, és a páncélkocsi szellőzése a
közelébe sem ért a lánctalpasénak. Bemard a figyelőnyíláson keresztül
egyre csak újabb és újabb homokdűnéket látott feltűnni a távolban.
– Mindjárt megfőlök ebben a melegben – jegyezte meg Malarki. –
Szerintem már tojást lehetne sütni a páncélzaton.
– Ha ki akar menni, hogy sétáljon egy kicsit, senki sem fogja
visszatartani – jegyezte meg morózusan Watchkins százados.
A tizedes befogta a száját.
A hadnagy lopva a görnyedten ülő tisztre pillantott. A nagydarab testes
férfi alig fért el az AB40-es szűkös belső terében.
Mi a fenének megyünk Szollúmba? Semmi értelme északon kockáztatni.
Ezekben az egyenruhákban gond nélkül átjuthatnánk a frontvonalon.
Szellő rebbent végig a tájon. Bemard hálásan fogadta a légmozgást, és
arcát az apró szellőző közvetlen közelébe tartotta. A gyenge szél
felszárította a bőrét a homlokán.
– Rohadt homok! – jegyezte meg Malarki, és a fejét visszahúzta a
toronyba. – Végre lenne egy kis szél, erre a pofámba vágja az összes port.
A hadnagy szó nélkül hagyta a tizedes kifakadását. Helyette az
iránytűjére nézett, és ellenőrizte, hogy jó felé haladnak-e. A sivatag
semmiféle támpontot sem nyújtott a tájékozódáshoz. A hadnagy némiképp
korrigált az irányon, aztán félsebességgel haladva tovább folytatták az
útjukat. A százados elképzelését követve, megpróbáltak toronyiránt
északkeletnek tartani, amíg el nem érik a Tobrukot Szollúmmal összekötő
tengerparti utat. A szél tovább erősödött, és idővel Bemard kénytelen volt
becsukni a szellőzőnyílást, mert a berepülő por, fullasztóvá vált odabent.
Rohadt sivatag!
Hirtelen felkerepelt az egyik MP-40-es. A géppisztoly szaggatott
kattogására a bent ülők riadtan rezzentek össze.
– Mi a fene történt? – robbant ki a feszültség Watchkinsból.
– Tökmindegy, jó nem sülhet ki belőle – jegyezte, meg Bemard.
A százados felpattant, és a nyitva hagyott búvónyíláson keresztül
kinézett.
– A kurva életbe, egy stuka! – hallották a bent maradtak a tiszt hangját.
– Bombázó? – állt meg az ütő a hadnagyban.
– Innen nem látom pontosan – felelte a százados. – Mi a francot
csináltok, ti állatok! – kezdett el üvöltözni a kocsi tetején ülőkkel. – A
hülye fejét az egész bandának, mégis milyen tetves egyenruha van
rajtatok?!
Malarki a hadnagyra nézett. Bemard szeretett, volna valami biztatót
mondani, de tudta, hogy légvédelmi fedezet nélkül az égvilágon semmi
esélyük sincs a repülőgéppel szemben.
– Talán nem támad ránk. Hátha csak repülőgép-pszichózisnak hiszi –
reménykedett a hadnagy.
– Legszívesebben én is mindenre lőnék, ami repül – jegyezte meg
Malarki.
– Kár, hogy olasz kocsin ülünk német egyenruhában. Magában talán
még elmenne a dolog, de így, hogy sót szórtunk a Stuka farkára lehet, hogy
megbolondul tőle...– mondta Bemard, miközben mélyeket lélegzett, hogy
megnyugtassa magát.
– Visszafordult – konstatálta a fejleményeket a százados. A hadnagy
továbbra is tartotta az irányt.
– Felettünk van és köröz – mondta Watchkins, és behúzódott a
páncélkocsi védelmébe.
– Lehet, hogy megpróbál rádión elérni minket – jegyezte meg Malarki.
– Bemard, maga tud németül, próbáljon meg kapcsolatba lépni a
pilótával!
– És mégis mit mondjak neki? Azt, hogy olasz kocsival megyünk német
egyenruhában a sivatag közepén távol minden lehetséges hadműveleti
zónától, és éppen az elfoglalt Tobruk felé tartunk? – felelte kétségbeesve a
hadnagy. – Elég csak annyit kérdeznie, hogy melyik alakulathoz tartozunk,
és máris vége a játéknak. Akkor már inkább maradjunk csendben, és
tegyünk úgy, mintha képtelen lenne elérni minket.
– A francba! – szűrte az átkot a fogai között a testes férfi.
– Malarki menjen ki és nézze meg, hogy milyen gép! – utasította a
hadnagy a tizedest.
Az altiszt keresztülpréselte magát a nagytestű százados mellett, és
kimászott a toronyból.
– Egy Ju-87-es az uram. Ahogy elnézem, még fent vannak a bombái,
mind az öt.
Négy ötvenkilós és egy kétszáz kilós.
– A francba, remélem, nem miattunk küldték ki? Bemard a századosra
nézett.
– Honnan kellene tudnom? – kérdezett vissza Watchkins.
A hadnagy már éppen azon volt, hogy visszavág, amikor megrecssent
mellette a rádió.
– ...itt a zuhanóbombázó, azonosítatlan páncélkocsi válaszoljon, vagy
tüzet nyitok magukra! Hall engem páncélkocsi? Válaszoljon! – érkezett a
pilóta hangja az éteren keresztül.
– Mit gondol? Talán csak blöfföl? – nézett a százados a hadnagyra.
– Talán, bár nem hiszem, hogy ilyesmivel fenyegetőzne – ingatta a fejét
révetegen Bemard. – Legalább lenne egy rohadt légvédelmi géppuska ezen
a szaron!
– Nem sokra mennénk vele a stukával szemben – legyintett lemondóan
a százados.
– Még mindig felettünk köröz, és egyre lejjebb ereszkedik – hajolt be a
páncélkocsi belsejébe Malarki. – Mi van, ha kiszúrja az indiaiakat? A
németek között nem szolgálnak színes bőrűek.
– Tizedesnek igaza van – fújt dühösen Watchkins. – Mondja meg annak
a két bolondnak, hogy hajtsák le a fejüket!
A tizedes felegyenesedett, aztán mégis visszaszólt.
– Úgy tűnik, elmegy. Feljebb emelkedett, és délnyugat felé távolodik.
– A francba! – remegett meg Bemard hangja. – Malarki folyamatosan
figyelje, hogy mit csinál, és azonnal jelentse, ha visszafordul!
– Igen, uram – válaszolt a tizedes, aztán a feje eltűnt a hadnagy elől.
– Mi a baj? – kérdezte Watchkins.
– Attól tartok eldöntötte, hogy rajtunk üt. Azért emelkedik, hogy legyen
ideje a célzásra. A stukáknak ez a kedvenc támadótaktikájuk, ha
páncélosok ellen vetik be őket. Hátulról, lehetőleg a nap felől támadnak,
hogy fedezve legyenek a géppuskatűzzel szemben.
– Hadnagy úr, megfordult – hallották Malarki hangját.
– Mit csinál?
– Gyorsan közeledik, miközben folyamatosan veszít a magasságából.
– Azonnal le a kocsiról! – kiáltotta Bemard, és megállította a
páncélkocsit. – Fussanak minél messzebb! Százados, azonnal el kell
hagynunk a járművet – mondta a tisztnek, miközben ő maga már a torony
kijárata felé mászott.
Watchkins terebélyes termetét meghazudtoló fürgeséggel, indult meg
felfelé, és mire a hadnagy elérte a búvónyílást, már nyoma sem volt
odafent.
– Lapuljanak a földre! Magányos célpontokra aligha pazarolja a
bombáit – kiáltotta a hadnagy miután leugrott a kocsiról, és a homokban
futva távolodott a terepjárótól.
Alig néhány lépésnyire jutott, amikor a zuhanóbombázó tüzet nyitott
rájuk. Előbb bekapcsolta a szirénáit, aztán a géppuskáiból szórta meg a
könnyűpáncélos közvetlen környezetét. Bemard úgy érezte, megbénul a
félelemtől, ahogy a visító hang a fülébe vágott. A lába elerőtlenedett, a
homokba rogyott, és bizonyos volt benne, hogy a repülőgép egyenesen őt
támadja. A stuka vonyítása tovább erősödött, majd néhány pillanattal
később hirtelen távolodni kezdett.
A nyomás enyhült a hadnagy mellkasában, mire iszonyatos erejű
detonáció remegtette meg a környéket. Az angol harckocsizó a gyomrában
érezte a döndülés embertelen erejét. Úgy érezte, még a szíve is kihagyott.
Fejét a homokba fúrta, és reszketve várta, hogy mi lesz.
Lángoló roncsdarabok hullottak körülötte a porba, az egyik olyan közel
csapódott be a karjához, hogy a meleg égette a kezét. Elhúzta a könyökét,
de továbbra is képtelen volt rá, hogy felemelkedjen a homokból. A feje
zúgott, a tagjai reszkettek, ugyanakkor folyamatosan szédült. Nehézkesen
kinyomta magát, térdre emelkedett, és kóválygó fejjel figyelte a körülötte
uralkodó zűrzavart.
Tőle alig tizenöt lépésnyire az AB40-es roncsa lángolt. A bombatalálat
szétvette a járművet. A roncs körül lévő megfeketedett oldalú kráter széle
még mindig égett. Az egyre erősödő szél a magasba kapta a homokot, és a
hadnagy arcába csapta. A tiszt ösztönösen hunyorogni kezdett.
Bemard bambán bámulta a fekete füsttel pusztuló páncélkocsit. Egyszer
csak erőteljes rántás érte a vállát. Felnézett, és Malarkit látta, ahogy
megpróbálja talpra rángatni. A tizedes szája szavakat formált, de a hadnagy
semmit sem értett belőlük. Újabb lökés érte a vállát, mire előre esett.
Megtámaszkodott a kezén, és a tenyerét felsértette egy forró fémdarab.
Noha látta, hogy a keze vérzik, nem érzett fájdalmat.
– Visszafordult. Jöjjön hadnagy úr, itt csak lekaszál minket! – hallotta
valahonnan a távolból Malarki hangját.
Bemard felnézett, és a stukát látta, ahogy a felhők felől egyenesen
feléjük száguld. Az életösztön végre átsegítette a bénultságon. A lába
megmozdult, és sebzett tenyerére támaszkodva, a tizedes segítségével
felállt a homokból.
– A francba, meghalunk! – hallotta egyre közelebbről az altiszt hangját,
miközben a vállára támaszkodva távolodott a terepjáró roncsától.
A fejük felett felvonyított a zuhanóbombázó szirénája, majd néhány
pillanattal később motorzúgással keveredett géppuskaropogás hallatszott a
hátuk mögül. Malarki lerántotta a hadnagyot. Bemard a homokba zuhant,
és arcát újra a porba fúrta. Karját a feje köré fonta, és lélegzetvisszafojtva
várt. A stuka elhúzott a fejük felett, a szirénák távolodó hangját elsodorta
az erősödő szél.
– Mi történt? – nézett a hadnagy a térdelő Malarkira.
– Asszem az indiaiaknak végük – állt fel a tizedes.
Bemard megpróbálta összeszedni magát. Érezte, hogy a feje lassan
kitisztul, és a tagjait fogva tartó zsibbadás egyre múlik.
– Van fegyvere? – kérdezte az altisztet.
– A páncélkocsiban maradt – rázta a fejét amaz.
– A többiek?
– Szétszóródtak a dűnék között – felelte Malarki, aztán a karja
védelmébe vonta az arcát. A szél mind nagyobb erővel csapta a bőrükhöz
az apró homokszemeket.
– Meg kell találnunk őket, mielőtt a vihar rákezd, és végleg elszakadunk
egymástól.
– És a stuka?
– Higgyen nekem, már ő sem lát többet, mint mi!
Bemard felhajtotta a zubbonya gallérját, összébb húzta magát, aztán
intett a tizedesnek, hogy kövesse. Nem messze tőlük felkerepelt egy MP-
40-es. Kiáltások elmosódott foszlányai jutottak el hozzájuk.
– Szedjék össze magukat! Lőjenek! – hallotta, Bemard Watchkins
százados hangját.
– Igyekezzünk! – fordult a mögötte tébláboló Malarki felé.
A parancsnokra a csapat másik felével együtt találtak rá. A katonák egy
homokdomb szélárnyékába bújva próbáltak meg elrejtőzni a kezdődő vihar
elől.
– Ha ennyire egy kupacban vannak, az a rohadék német könnyűszerrel
leszedi őket – emelte fel a hangját a tizedes, hogy az erősödő szél és a
géppisztolyok ropogása ellenére is lehessen hallani, amit mond.
– Watchkins csak felhívja magukra a figyelmet – értett egyet az
altiszttel a hadnagy.
– A kilencmillis parabellumok úgysem tudják átlőni a pilótafülke
páncélzatát. Ez az egész csak ostoba hősködés.
– Nézze csak! – mutatott Bemard az ég felé, ahol a stuka pilótája mind
nehezebben tudta irányban tartani a gépét. – Reméljük, mihamarabb
feladja!
A zuhanóbombázó azonban a várakozásiak ellenére még egyszer
nekilendült, és visító szirénákkal, látszólag tehetetlen kődarabként hullott
alá az égből. Az egy csoportba gyűlt angolok tűzösszpontosítással
próbálták meg távol tartani maguktól a németet, de azt szemmel láthatólag
a legkevésbé sem zavarták a géppisztolygolyók. Végül a stuka a
szokásosnál valamivel korábban kioldotta az egyik bombáját, és a pilóta
felrántotta a gép orrát az ég felé.
Az ötvenkilós halál tovább zuhant, egyenesen az angolok irányába.
Aztán a szél belekapott, a csepp alakú test stabilizáló szárnyaiba,
megbillentette, és odébb lökte. A töltet elkerülte a briteket, és néhány
méterre tőlük a homokba csapódott. A géppisztolyok kerepelése abban a
pillanatban elhallgatott.
Bemard a földre vetette magát, összehúzta a testét, de a detonáció
néhány pillanatot késett. A hadnagy kiengedett, mire abban a
másodpercben eget rengető robbanás rázta meg a sivatagot. Húsz méter
magas homoktölcsér csapott a magasba, repeszek sivítottak a földön fekvő
Bemard feje felett, akit a légnyomás valósággal belepréselt a porba. A
magasba emelt apró szemcséket azonnal magával ragadta a szél, a kráter
szélét máris nekilátott betemetni a vihar. Fél perccel később már csak egy
lassan töltődő horpadás, és néhány ijedt emberarc jelezte, hogy micsoda
pusztító erők szabadultak el azon a helyen.
Bemard négykézlábra emelkedett, és a tizedessel a háta mögött a
megmaradt angolok felé indult. A csoportnak szemmel láthatóan kutya
baja sem esett az ijedtségen kívül, mégis sokkal lassabban ocsúdtak, mint
az érkező harckocsizók. A hadnagy az égre nézett, de már nem látta a
stukát. Az egyre erősödő széllökések elriasztották a zuhanóbombázó
pilótáját.
– Nem maradhatunk itt – mondta Bemard, amikor elérte Watchkinst. A
százados értetlen szemekkel bámult rá.
– Ez lesz az első hely, ahol keresni fognak minket – felt a kimondatlan
kérdésre a hadnagy.
– Ahogy felénk zuhant...– motyogta a férfi. – Rettenetes volt, ahogy jött
felénk...
Bemard döbbenten, nézte a tisztet, ahogy magába fordulva, lélekben
összetörve beszélt. Néhány pillanat után magára ismert benne.
Valószínűleg ő ugyanígy feküdt percekkel korábban a homokban, és
értetlenül tűrte a tizedes rángatását.
– Most már vége – fogta meg a százados vállát. – El kell mennünk
innen.
– ...a bomba... – halkult el a férfi motyogása.
A szél ismét lecsapott rájuk, és homokkal borította be őket. A hadnagy
eltakarta az arcát, de a szél által hajtott por ostorként csípte a bőrét, és
néhány pillanat alatt befészkelte magát a ruhája alá.
– Próbáljunk meg lelket verni beléjük! – kiáltotta a tizedesnek, és
nekifogott, hogy kirángassa halálos kábultságukból az embereket.
A százados mellett megtalálták Terry Finney szakaszvezetőt a 7.
páncélos ezredtől. A százhetven centi körüli, csapott vállú, vékony nyakú,
himlőhelyes bőrű férfin nyoma sem volt a korábbi nagyképűségnek, és
kivagyiságnak. Ezúttal a többiekhez hasonló módon dermedten bámult az
ég felé, és a nadrágján terjengő sötét folt, valamint a szeles időben is
érezhető szagok arra figyelmeztettek, hogy az altisztnél szükségszerűvé
vált egy gyors alsónemű csere.
A kis csoport tagjai közül Frank Topor rádiós tűnt a legjobb állapotban
lévőnek. Az alacsony, kétoldalt kopaszodó fickó, ráncos képén semmiféle
érzelem sem tükröződött. A kialvatlanságtól karikás szemekbe ugyan
nehezen talált vissza az értelem, de ennek ellenére a buldogra hajazó arcot
még mindig a fáradság kifejezése uralta a félelem helyett.
A negyedik katona Don Carmody repülő hadnagy volt. A görbe orrú,
hullámos hajú férfi arca tele volt gyógyulatlan sérülésnyomokkal,
amelyekhez a legutóbbi támadás során sikeresen szerzett még néhány új
heget. A hajózó viszonylag gyorsan magához tért a feléjük zuhanó bomba
látványának sokkjából.
Dorian Sheldon főtörzsőrmesternek a 7. páncéloshadosztályból nyoma
sem volt, ugyanúgy a két szikh is eltűnt a bombázó megjelenését követő
rettenetes zűrzavarban.
– Meg kell próbálnunk minél messzebb jutni – magyarázta, Bemard a
lassan magához térő századosnak. – így ha túléljük a vihart, a németek
elveszíthetik a nyomainkat.
– A felszerelés? – nézett rá zavaros szemekkel Watchkins.
–Nagy része odaveszett a páncélkocsiban. Talán maradt néhány ép
tömlő a roncs közelében – válaszolt Bemard.
– A tizedessel menjenek vissza, és szedjenek össze mindent, amit
találnak! – hörögte a százados.
– Induljunk Malarki! – ragadta meg a tizedes karját Bemard, és az
értetlen katonát páncélkocsi roncsai felé vonszolta.
A terepjáró maradványai még mindig lángoltak, amikor a két brit elérte
őket. A szétszakadt darabok között Dorian Sheldon főtörzsőrmester
botorkált az egyik szikh harcos kíséretében. A 4. indiai hadtest másik
katonája a felderítőjárműtől nem messze feküdt a homokban. A törzsét
félig szétszakította a lecsapó stuka géppuskájának sorozata. A test már nem
vérzett, csak az oldalához tapadt vastagon az átázott homok.
– A többiek? – igyekezett túlkiabálni a szél süvítését a harcsabajuszú
főtörzsőrmester, amikor a hadnagy elég közel ért hozzá.
– A dűne oldalában vannak – mutatott a háta mögé Bemard.
– Szedjük össze, amit lehet, aztán tűnjünk el innen – jutott a hadnaggyal
azonos következtetésre az altiszt.
Bemard nekilátott, hogy körbejárja a roncsot, de még félútig sem jutott,
amikor a szél annyira megerősödött, hogy képtelenséggé vált a keresgélés.
A homok az arcába csapott, bejutott a szájába és az orrába. Eltömítette a
fülét, és véresre csípte a nyakát.
– Ennek már semmi értelme, uram – kiáltotta Malarki, miután már
másodszor távolodtak el annyira a terepjárótól, hogy alig találtak vissza. –
Próbáljuk meg megkeresni a többieket, mielőtt túl késő lesz.
– Rendben van – felelte a hadnagy.
A két katonára a halott mellett találtak rá. Az egyedül maradt szikh
megpróbálta a testet a vállára emelni. A nagydarab altiszt segített neki, de a
szél még így is lehetetlenné tette a feladatot.
– Itt kell hagynunk – üvöltötte túl a vihart Bemard. – Higgye el a vihar
gondoskodni fog a temetéséről! – próbálta a hadnagy meggyőzni a szikh
harcost.
A fiatal katona gyilkos dühvel nézett vissza rá, aztán amikor meglátta
Bemard szemében az őszinte együttérzést, a lángok kialudtak a
tekintetében.
– Egy faluból származunk – jegyezte meg lemondóan, és visszaengedte
a holttestet a földre.
– Mennünk kell! – ragadta meg az indiai vállát a törzsőrmester, és szelíd
erőszakkal elhúzta a roncsok mellől.
Bemard levágott egy csíkot a halott egyenruhájából, és a szája köré
tekerte, úgy hogy az orrát is lefedje. Amikor végzett, az élre állt, és
visszaindult, ahol a többieket hagyta. A vihar erőre kapott, és a
látótávolság alig volt már nagyobb, mint néhány méter. Száz lépés után a
hadnagy elbizonytalanodott, és tanácstalanul nézett körbe.
– Már itt kellene lenniük – hajolt egészen közel a főtörzsőrmester
füléhez. A szája olyannyira kiszáradt a belekerült homoktól és az állandó
köpdöséstől, hogy képtelen volt kiabálni.
– Van náluk fegyver? – kérdezte az altiszt.
Bemard beérte egy bólintással. Sheldon erre leakasztotta a válláról a
géppisztolyát, és a levegőbe lőtt. Egy ideig vártak, aztán az altiszt újfent
tüzelt. Néhány pillanattal később elmosódott dörrenés zaja érkezett a
távolból.
– Arra lesznek! – mutatott a hang irányába a főtörzsőrmester.
Nekiindultak, és időnként egy-egy lövéssel tájolták irányba magukat. A
keresés még így is jócskán elhúzódott, és csak hosszú percek után találtak
rá többiekre.
– Meg kell próbálnunk elég messzire jutni, hogy a németek elveszítsék a
nyomainkat! – kiáltotta, Bemard fülébe Watchkins, miután a hadnagy a
közelébe tudott kerülni.
A harckocsizó felnézett. Körülöttük ellenállhatatlan erővel tombolt a
homokvihar. A látótávolság alig volt több mint néhány méter, és a hadnagy
úgy érezte, hogy a bőrének csapódó homok lemarja a húsát a csontjairól.
Ennél reménytelenebb vállalkozásra aligha készülhettek volna.

VI.

A készletek feltöltése gyorsan haladt. Hans személyesen felügyelte a

berakodást, és ennek köszönhetően viszonylag gyorsan végeztek. Az első
meglepetés akkor érte, amikor a másik nyolckerekű is begördült az oázis
lerombolt házai közé. A korábbi sérülésre már csak a páncéllemezeken
éktelenkedő hasadások és a terepjáró megfeketedett orra emlékeztetett.
– Ha végeztek a bepakolással, azonnal indulunk – mondta Omár, miután
lepattant az SdKfz-ről.
– De hiszen már beesteledett – jegyezte meg döbbenten a harckocsizó,
és fázósan összébb húzta magán a zubbonyát.
Az arab válaszra sem méltatta.
Hans befejezte a rakodást, aztán a páncélkocsihoz ment, és végignézte,
ahogy a hadtáposok az angolok készleteiből megrakják a másik
nyolckerekűt. Néhány perccel később Rundstedt is megjelent, és a
várakozó altiszthez lépett.
– Készen állnak? – kérdezte a haupsturmführer.
– Igen, uram, amint a másik kocsi végzett azonnal indulhatunk – felelte
Hans.
– Gondolom, nem örül neki, hogy máris útra kelünk – feszítette a húrt a
százados.
– A katona dolga, hogy teljesítse a parancsot – adott kitérő választ a
harckocsizó.
– Tartsa magát továbbra is ehhez a gondolathoz!
– Értettem, százados úr – biccentett Hans.
– Teljes álcázással haladunk – mondta utoljára a százados, és faképnél
hagyta az altisztet.
Reflektorok nélkül az éjszakában? Hogy az ég rogyna rád, te
szemétláda!
A terepjárót alig húsz perc alatt feltöltötték. Nem sokkal később
megjelentek a berberek a három angol hadifoglyot kísérve. Az arabok
közül ketten elestek az oázis ostromakor, a briteket a megürült helyekre
ültették. A tevés felderítők tovább kísérték őket.
– Lütjens, kövesse az első kocsit – érkezett a parancs a rádión keresztül,
nem sokkal azután, hogy Hans elhelyezkedett a terepjáróban.
– Értettem – felelte a harckocsizó, és nemsokára kizötyögtek a rommá
lőtt oázisból.
Noha az SdKfz hátsó fényei jól láthatóan világítottak, az egész napos
erőteljes igénybevétel után Hansnak nehezére esett a vezetés. A fáradtság
lelassította a reflexeit, tompította az ítélőképességét, és alig fél órával az
indulásukat követően eljött az a pillanat, amikor úgy érezte, képtelen lesz
tovább ébren maradni. A kinti hideget kellőképpen kompenzálta a motor
felől érkező meleg, és a homokdűnék közötti lassú ringatózás csak még
inkább elmélyítette a rottenführer fáradtságát. Az éjszakai sötétben az
előtte vibráló két vörös fényponton kívül semmit sem látott, és az utazás
egyre inkább kezdett hasonlítani valami álomszerű képhez, ahol a valóság
kezdte elveszteni az értelmét. A harckocsizó nem sokkal később azon kapta
magát, hogy meg-megpilled vezetés közben.
– Megállunk – reccsent a rádióssapka hangszórója.
Hans szeme kipattant, és erőteljesen koncentrálva próbálta követni az
élen haladó páncélkocsi manővereit. Alig néhány perccel később, egy
hatalmas homokdűnék alkotta völgy közepén a terepjáró megállt, és
felkapcsolta az első reflektorait. A rottenführer követte a példát, és a másik
kocsi mellé húzott, mielőtt megállt.
– Itt letáborozunk éjszakára – utasította a haupsturmführer a harcko-
csizót.
Mi a francnak jöttünk ki a sivatagba aludni?
– Kifelé! – mondta Hans, és intett Musztafának, hogy induljon. Hans
kimászott a vezetőülésből. A kinti hidegben már elkezdődtek a táborverés
munkálatai. A berberek – a reflektorok fényét kihasználva – alig néhány
perc leforgása alatt felállították a két átalakított katonai sátor vázát. A
harckocsizó a hadifoglyok előtt álló Rundstedthez ment.
– Gondolom, örül neki, hogy ilyen gyorsan letáborozunk – jegyezte meg
a százados.
– Megváltás volt, uram – biccentett Hans. – Nekik mi lesz a sorsuk? –
intett fejével a hadifoglyok felé.
– Kihallgatjuk őket, aztán Szollúmban átadjuk őket a katonai
rendészetnek.
– Tudnak valami fontosat? – emlékezett vissza Hans a Rommel sátrában
lezajlott beszélgetésre.
– Nem tartozik magára.
– Értettem – tisztelgett Hans, és hátat fordítva a tisztnek eloldalgott az
épülő sátrak irányába.
A munka villámgyorsan haladt, és alig öt perccel később már apró tűz is
égett a völgy legvédettebb pontján. Hans kikapcsolta a páncélkocsi
világítását, aztán elszállásolta magát az egyik sátorban. Felkapott két
pokrócot, és visszavonult, mielőtt még valaki hozzászólhatott volna. Két
pillanat alatt megágyazott magának a ponyvák védelmében, aztán
vízszintesbe helyezkedett, és máris érezte, ahogy megkörnyékezi az álom.
Embertelen, fejhangú férfisikolyra ébredt. Azonnal felpattant a földről,
és vakon a géppisztolya után tapogatózott. Néhány pillanattal később a
fegyver hideg vasa már megnyugtatóan simult a kezébe. Körbenézett a
sátorban, de rajta kívül senkit sem látott odabent. A kiáltás újfent
megismétlődött. Annyi fájdalom és kétségbeesés volt a hangban, hogy
Hans úgy érezte, megfagy az ereiben a vér.
Felállt és lassú léptekkel a kijárat felé indult. Az ordítás ellenére nem
hallotta mozgolódás hangjait. Hangtalanul végigosont a sátoron, és kilesett
a ponyvák között. Odakint a csoportba gyűlt berbereket látta, ahogy
körülülik az aprócska tüzet. Nyugodtnak tűntek, senki sem kapkodott a
fegyvere után.
Hans kibújt a sátorból, és kiegyenesedett. A földön ülő arabok feje felett
meglátta az angol hadifoglyokat. Ketten a fénykör szélén feküdtek
összekötözött tagokkal betömött szájjal, míg a harmadik közvetlenül a
lángok mellett egy sátortartó rudakból rögtönzött keretre feszítve
rángatózott. A feje mellett Omár állt, tőrrel a kezében. Az arab fegyvert
tartó keze a magatehetetlen fogoly arcához közelített. A kikötözött brit
vergődni kezdett, a szeme kitágult, és a harckocsizó még ebből a
távolságból is látta a férfi szemfehérjét. A vadember a penge lapját az
angol halántékához érintette, majd akkurátus, szándékoltan lassú
vágásokkal, lefűrészelte a fülét. A szerencsétlen katona üvölteni kezdett,
megpróbálta kiszabadítani magát, de egy mellette álló berber lefogta a
fejét.
Hans néhány pillanatig döbbenten állt, aztán a felháborodása
felülkerekedett a bénultságán, és kibiztosította a géppisztolyát. Határozott
léptekkel elindult az arabok felé, és csak nehezen tudta visszafogni magát,
hogy ne nyisson tüzet a háttal ülőkre.
– Tegye le a fegyvert! – hallotta a háta mögül a parancsnokláshoz
szokott magabiztos hangot.
A rottenführer megállt.
– Az előző sofőrt pont ugyanígy érte baleset. Miért kellene még egy
német katonának oktalanul meghalnia? A berberek így is, úgy is
végigcsinálják, és a legkevésbé sem lesz ellenükre, ha maga az áldozatok
mellé kerül.
– A százados úrnak kötelessége lenne megfékezni őket. A
hadifoglyokról szóló törvény megtiltja az ellenséges katonák kínzását –
mondta az altiszt és megpróbált lassan szembefordulni a mögötte állóval.
Még félútig sem jutott, amikor acélcső préselődött a hátának.
– A berberek nem olvasták ezt a törvényt.
– Civilizálatlan vademberek! Kötelességünk, hogy rájuk kényszerítsük a
törvények betartását.
A rottenführer megdermedt a mozdulatban, ahogy a fegyver az
oldalának nyomódott.
– Sajnálom, de a Führer eredményeket akar, és ezek az eredmények
megkövetelik az eltérő módszereket – válaszolt Rundstedt, és továbbra sem
engedte, hogy az altiszt szembe forduljon vele.
– De ön Rommel altábornagynak tartozik elszámolni. Kizártnak tartom,
hogy ő eltűrné az effajta módszereket!
– Az altábornagynak nem kell tudnia mindenről, ami a seregében
történik. Engem egyenesen Heinrich Himmler küldött a sivatagba, a
parancsom értelmében, jogomban áll információkat eltitkolni a feletteseim
előtt. A berberek módszerei ilyenek. Miután látta őket, természetesen
döntenie kell.
Újabb vérfagyasztó üvöltés érkezett a tűz irányából. A harckocsizó
odanézett, és Omárt látta, ahogy egy levágott ujjat mutat körbe a többi
arabnak.
– Hogy érti azt, hogy döntenem kell? – kérdezte döbbenten Hans.
– Fegyelmezetlen viselkedése ellenére maga egész jó katona, Lütjens.
Láttam, hogyan harcolt az oázisnál, és azt is tudom, hogy a harc egy részét
a tüzére nélkül küzdötte végig. Ha visszatértünk a táborba, felterjesztem
első osztályú vaskeresztre, de ehhez az kell, hogy amit itt lát, a mi titkunk
maradjon.
– Százados úr, csak nem akarja megengedni ezeknek a
szörnyetegeknek, hogy élve feldarabolják ezeket a szerencsétleneket?
A haupsturmführer hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
– Gondolom, emlékszik rá, mi történt a hatfontosokkal ma délután –
mondta felelet helyett Rundstedt.
– Igen emlékszem. Néhány hadtápos varázslatot emlegetett. Az ágyúk a
saját állásaikat kezdték el lőni, mielőtt felrobbantak.
– Látja, az én varázslatom ezekben a berberekben rejlik. Úgy ismerik a
sivatagot, hogy az már magában csoda számba megy. Ők voltak azok, akik
átosontak a brit őrségen, néma csendben elfoglalták az angol ágyúkat, és
tüzet nyitottak vele az angol állásokra. Ezután robbanótöltetet helyeztek el
a lövegek csövében, és kivágták magukat a rájuk törő őrség gyűrűjéből. Mi
ez, ha nem csoda? Gondoljon bele, hány német katona halt volna meg az
ostrom során, ha a berberek nem kockáztatják az életüket az ágyuk miatt? –
tartott hatásszünetet a százados. – Ezek a vademberek azzal együtt kiváló
harcosok, hogy megtartják a törzsi szokásaikat. Ha elvesszük tőlük azt, ami
az erősségük, kihal belőlük a tűz, ami eredményessé teszi őket. Maga mit
választana, Lütjens? Több száz harcban elesett német katonát, és kétszer
annyi sebesültet, vagy három angol halottat, akikről soha senki nem fogja
megtudni, hogy mi történt velük?
Hans érezte, hogy a százados megpróbálja csapdába csalni.
– Ezt a kérdést már megvitatták előttünk nálunk okosabb emberek,
százados úr. Ők hozták meg azokat a törvényeket, amelyeket minden
embernek be kell tartania, aki egyenruhát visel – felelte halkan, és
összerezdült, ahogy újabb fájdalomüvöltés hasított bele az éjszakába.
– És ha azt mondom, hogy ezek az emberek kémek? A Long Rangé
Desert Group tagjai, akik azért hatoltak be a vonalaink mögé, hogy
szabotálják a hadtáp útvonalainkat? Időnként német egyenruhát hordtak, és
igyekeztek minél nagyobb zavart kelteni az Afrika Korps soraiban.
– A kínzás ebben az esetben sem megengedhető – maradt határozott
Hans.
– Azt hiszi a Gestapo vagy az Abwehr finomabb módszerekkel
dolgozik?
– Semmit sem hiszek, de ez itt tarthatatlan.
– Ebben az esetben nem hagy más választást.
– Mit akar?
– Ha kell, elveszem az életét.
– Egy nagyobb jó érdekében? – kérdezte gúnyosan a rottenführer.
– Nevezzük inkább eredményességnek – válaszolt hidegen a százados.
A harckocsizó gondolkodóba esett.
– Mindenképpen választanom kell?
– Azt hiszem, már elkésett a felismeréssel – válaszolta a
haupsturmführer, és a fegyver csövét a harckocsizó oldalába nyomta. –
Induljon! – lökte a tiszt a katonát a berberek gyűrűje felé.
Hans kénytelen-kelletlen előre ment. Az egyik berber felállt, kivette a
kezéből a géppisztolyt és a mögötte ülő társának, nyújtotta. Következő
mozdulatával megfosztotta Hansot a késétől, majd hirtelen két erős kar
ragadta meg jobbról és balról a rottenführert, és egy varázslatos
gyorsasággal előkerült kerethez cipelték. A berberek felkötözték a
sátorrudakból álló készségre, és a tűz közelébe cipelték.
– Jézusom, százados úr, csak nem engedi, hogy hozzám nyúljanak?! –
üvöltötte Hans ahogy a torkán kifért, miközben a fénykör szélén álló
Rundstedtet figyelte.
A tiszt némán figyelte. Haris nekifeszült a köteleknek, és teste minden
erejével szaggatni kezdte őket, de csak a csuklóját horzsolta véresre. A
semmiből Omár lépett elé, és öklével a gyomrába sújtott. A rottenführer
öklendezni kezdett, az arab ismét megütötte, mire Hans görcsösen
rángatózva lehányta magát.
Idegen szavak csattantak körülötte, egy erős kéz a hajába markolt, és
durván felemelte a fejét. Omár állt előtte, a kezében a véres pengéjű tőrt
szorongatta. Hans rettenetesen megijedt. Most minden annyira más volt,
mint a csata forgatagában, ahol megvolt az esélye rá, hogy küzdjön az
életéért.
– Nézd! Lásd, hogy mit teszünk az ellenségeinkkel! – fröcsögte a
berber, és közelebb lépett falfehér brithez.
A kést a férfi ágyékának feszítette, és levágta róla a csupa folt nadrágot.
A salakkal teli, húgytól átázott ruhadarab a fickó bokájára hullott, és látni
engedte az angol fekáliától mocskos nemi szervét. Omár a kést a katona
péniszének tövéhez illesztette, és diadalittasan a rottenführerre nézett. Az
angol felüvöltött, tépni, szaggatni kezdte a köteleit, amitől a borotvaéles
penge belevágott a húsába. A megcsonkított brit teste csupa vér volt, a
fejéről hiányzott az egyik füle, a bal kezén pedig már csak két ujj maradt.
Hans megremegett, a félelme rettegésbe csapott át, és már magán érezte az
acél hidegét.
– Azt teszek veletek, amit akarok – röhögte a berber, és egy villámgyors
mozdulattal mélyen belevágott a brit nemi szervébe.
Az angol abban a pillanatban elvesztette az uralmát a teste felett, és
vadul rángatózni kezdett a kereten. Csupa vér fejét többször is beleverte a
sátortartó rudakba, mintha így szerette volna lerövidíteni a szenvedéseit. A
szája szélén vöröses hab jelent meg, ahogy őrjöngő dühvel vergődött.
A harckocsizó remegő tagokkal imádkozott a mihamarabbi
megváltásért. A félelem megbénította a tagjait, és már arra is képtelen volt,
hogy a köteleknél fogva megtartsa magát. Biztos volt benne, hogy képtelen
lenne elviselni azokat a kínzásokat.
– Nem szólok senkinek egy szót sem – motyogta maga elé a
rottenführer megtörten.
– Most már késő – hajolt egészen közel a nyakához az arab, és a kés élét
végighúzta a bőrén.
A rottenführer úgy érezte, a penge a csigolyáin fűrészel.
– Nem beszélek, csak engedjetek el... – motyogta fél kábultan. Omár
ellépett tőle, és visszament az angolhoz. Hans egyre ködösülő felhőn
keresztül látta, ahogy a berber lassú vágásokkal nekilát bokában amputálni
a brit katona lábát.
– Elég legyen! – csattant a haupsturmführer hangja, mire Omár
felhagyott a csonkolással.
A százados átvágott az arabok között, és a brit fogolyhoz ment. A
katona úgy nézett fel rá, mint aki a megváltót látja benne. Rundstedt
angolul kérdezett valamit. A megkínzott férfi válaszolt neki, mire a
haupsturmführer újabb kérdések egész sorozatát intézte hozzá. A brit
akadozva válaszolt, néha megállt gondolkodni, de ilyenkor a százados rá-
ripakodott, mire az azonnal folytatta. Amikor végeztek, a német tiszt
elégedetnek tűnt.
Rundstedt távolabb lépett a fogolytól, és intett Omárnak. A brit erre
ordítani kezdett, de a százados már nem törődött vele, hanem nyugodt
léptekkel távolodott a sátrak felé. A berber elrakta a kést, és az övére kötött
hüvelyből egy kardot húzott elő. Az enyhén hajlított penge olajos színben
játszott. Az arab széles vigyorral az arcán a feje fölé emelte a fegyvert.
Az angol üvöltött még valamit, aztán a következő pillanatban a kard
lecsapott. A penge a brit védtelen nyakát érte, és mélyen belevágott. A
csapás ugyan nem ölte meg azonnal a katonát, de az ütés, és a sokk
hatására elhallgatott. Omár újfent nekihuzakodott, és a második vágással
elválasztotta a koponyát a törzstől. A fej a homokba hullott, az arabok
diadalittasan felüvöltöttek. A kardos berber felvette a főt a földről, és Hans
felé indult vele.
Istenem, ne engedd! Nem akarom, így végezni!
Omár megállt a rottenführer előtt, és a koponyát a hajánál fogva a német
arca elé emelte. Az angol tekintetéből fájdalom és rettegés sütött. A brit
szeme hirtelen megmozdult, és a társai felé nézett. A rottenführer ijedtében
felüvöltött. A berberek velőtrázó hangon felsikoltottak, mire Omár a feje
fölé lendítette a koponyát, és a két angol felé dobta.
– A szolgám leszel a túlvilágon! – mondta az arab Hansnak, azzal
megemelte a kardot.
Uram irgalmazz!
A dzsambia előre lendült, és lecsapott a német fogoly nyakára. A
rottenführer szeme előtt kialudtak a fények.
VII.

Bemard arra ébredt, hogy csend van körülötte. Egy ideig figyelmesen
hallgatózott, aztán lassan megmozdult. A fejére borított pokróc széléről
homokszemek peregtek lefelé, ahogy felállt. Kiköpte a szájában meggyűlt
port, és nekilátott, hogy megtisztítsa a ruháját.
Nem messze tőle megemelkedett a föld, és Dorian Sheldon
főtörzsőrmester mászott elő a takarója alól. A férfi arcát alig lehetett
felismerni a rátapadt piszoktól. Bernard akaratlanul is megérintette a saját
bőrét, és ujjai duzzadt, csipás szeme körül vastag homokréteget tapintottak.
Nekifogott, hogy ledörgölje magáról a port, miközben újabb és újabb
katonák emelkedtek ki a föld alól.
– Valóságos csoda, hogy túléltük – nyögte Terry Finney a 7.
páncéloshadosztály nagyképű szakaszvezetője. Senki sem szólt hozzá. A
katonák többségét lefoglalta, hogy rendbe szedje magát.
Negyed óra múltán Bemard megbontott zubbonyban, alsónadrágra
vetkőzve állt, és azért küzdött, hogy a legkényesebb helyekről is kitakarítsa
a szúró homokszemeket.
– Hol van a pilóta? – kérdezte Dorian Sheldon főtörzsőrmester.
– Itt kell lennie valahol a közelben. Mielőtt úgy döntöttünk, hogy
meghúzzuk magunkat, még itt volt – hagyott fel a homok lesöprésével a
százados, és azonnal nekilátott, hogy megkeresse a hajózót.
Don Carmody repülő hadnagyot a homok alatt találták meg. A katona
valószínűleg megfulladt a rengeteg homoktól. A teste görcsösen kemény
volt, a szeme erősen kitüremkedtek az üregükből, és a szája tele volt finom
porral.
– Szerencsétlen flótás – öntötte mindannyijuk véleményét szavakba a
főtörzsőrmester, miután kihúzták a holttestet.
– Szedjék össze a felszerelését! Amilyen hamar csak lehet, indulnunk
kell – adta ki a parancsot a százados, és elsőként akasztotta le a halott
kulacsát.
– Tisztítsák meg a fegyvereket! Szollúm már nem lehet olyan messze.
Bemard értetlenül nézte Watchkinst. A tiszt makacssága a tengerparti
várost illetően lassan túlment a józanész határain. Ha a németeknek csak
egy csöppnyi logikai érzékük van, a repülőtől vezető nyomaikat
meghosszabbítva azonnal rájönnek, hogy hová tartanak. Az egyetlen
ésszerű megoldásnak az kínálkozott, hogyha meredeken keletnek
kanyarodnak, és a tengerparttal párhuzamosan haladva minél hamarabb
megpróbálják elérni a frontvonalat.
Mi a fene lehet olyan fontos neki abban a porfészekben?
– Megbocsásson százados úr, de ez őrültség – mondta, ki Bemard
gondolatait Terry Finney a 7. páncéloshadosztály szakaszvezetóje. A
hadnagy gondolatban minden eddigi hibáját megbocsátotta a nagyképű
alaknak.
– Maga megbolondult szakaszvezető? – fordult a tiszt a himlőhelyes
képű férfi felé. – Parancsot adtam. Az a kötelessége, hogy kérdések nélkül
teljesítse. Ez itt a hadsereg, nem egy szeretetotthon, ha még eddig nem jött
volna rá. Amennyiben demokráciára vágyik, rossz helyre jött.
Az altiszt dermedten állta a százados rohamát, és segélykérőén nézett a
többiekre.
– Uram, a szakaszvezetőnek talán igaza van – szólalt meg Bernard. – A
páncélkocsinkat kilőtték, az ellenség tudomást szerzett rólunk, nincs már
időnk a tengerpart felé kerülni. Az egyetlen járható út, ha most azonnal
keletnek fordulunk.
– Ha a tanácsaira lenne szükségem, akkor kikérném azokat, hadnagy, de
egyelőre boldogulok magam is – felelte lekezelő hangsúllyal Watchkins. –
A cél Szollúm. Ha valaki szembeszegül, azt itt helyben főbe lövöm, mint
egy kutyát – fejezte be a százados, és megvetően végigmérte a társaság
tagjait.
Bernard a tisztre nézett, és kedve támadt rá, hogy próbát tegyen az
elszántságán, de Dorian Sheldon főtörzsőrmester megfogta a vállát. A
nagydarab altiszt marka kemény volt, mint az acél.
– Nem is merjük magát, és meglehetősen furcsa körülmények között
akadtunk össze. A szabályzat lehetővé teszi számunkra, hogy bizonyos
esetekben leváltsuk az alkalmatlan tiszteket. Maga a halálba vezet minket
százados, és egy szóval sem magyarázza meg miért – fejezte be a
főtörzsőrmester.
A százados egy ideig meredten figyelte az altisztet, majd a magatartása
egyik pillanatról a másikra gyökeres fordulatot vett.
– Reméltem, hogy senki nem akar szembeszegülni a paranccsal, de talán
jobb is így – mondta megenyhülve Watchkins, és vizenyős tekintete
elvesztette korábbi fagyosságát.
– Pontosan mire gondol, uram? – kérdezte Bernard.
– Többek között arra, amire már maguk is rájöttek. Természetesen
tudom, hogy miként kerültek ezek a német egyenruhák, és felszerelések a
repülőgépre, mint ahogy azzal is tisztában vagyok, miért volt olyan fontos
a németeknek, hogy megtaláljanak bennünket – tartott pillanatnyi
hatásszünetet a százados, mielőtt újrakezdte volna. – Egy olyan
szabotázsakcióra készítettek fel bennünket, amelynek az lett volna a célja,
hogy elvágjuk Rommel utánpótlási vonalait. Ezért kaptunk megfelelő
Wermacht egyenruhákat, és ezért volt annyi német felszerelés a C-47-esen.
– Miféle szabotázs? – kérdezett közbe a hadnagy.
– Az Afrika Korps legsebezhetőbb pontja az üzemanyagellátása. Az
elnyúlt hadtápvonalak miatt a németek minden egyes hordó olajért további
kettővel fizetnek, mire az eljut Tobruk közelébe. Igaz ugyan, hogy az új
kikötő elfoglalásával ez a szakasz lerövidülhet, de a hírszerzés szerint a
tengelyhatalmak készletei kimerülőben vannak, és az offenzíva lendülete
hamarosan megtörik. A mi feladatunk az lett volna, hogy a folyamatot
meggyorsítsuk. Ha a megfelelő helyeken kellő fegyveres támogatással
lecsapunk a szállító oszlopokra, gyorsan megbéníthattuk volna Rommel
páncélosait – fejezte be Watchkins, és tárta szét a karját.
– Akkor maguk az LRDG-hez tartoztak? – szólalt meg Bemard. – Mégis
mi köze ennek az egésznek Szollúmhoz?
– Ott kellett volna találkoznunk az informátorunkkal, aki megmondja
melyek azok a pontok, ahol a legfájdalmasabb veszteségeket okozhatjuk a
németeknek.
– De hát az emberei meghaltak, mi értelme lenne tovább folytatni a
feladatot?
– Igaz, hogy a helyzet megváltozott, de nem csak a mi oldalunkról –
emelte fel a kezét Watchkins, mintha figyelmeztetni akarná a századost. –
Rommel mostanára olyan mélységben nyomult előre, hogy Alexandriát
fenyegeti. Ha az Afrika Korps megszerzi a kontinens legnagyobb kikötőjét,
azzal egyben teljessé teszi a németek uralmát a Földközi-tengeren. Az
utánpótlás minden lehetőségét egyetlen csapással elvágja tőlünk, és teljes
dominanciára tesz szert Afrika felett. Ezzel többek között Málta sorsát is
megpecsételi – vázolta az offenzíva lehetséges következményeit a
százados.
– Mit akar ezzel mondani, uram? – kérdezte Bemard, és megpróbált a
színfalak mögé látni.
– Azt, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy elbukottnak
tekintsük a megbízatást. A megfelelő helyen vagyunk, majdnem a
megfelelő számban. Igaz ugyan, hogy a felszerelés egy része
megsemmisült, de a lényeges eszközök még mindig a rendelkezésünkre
állnak. Megvannak az egyenruháink, és nálam van elég TNT ahhoz, hogy a
levegőbe röpítsük az első oszlopot, ami az utunkba akad.
– Ez hamvába holt tervnek tűnik, uram – jegyezte meg Sheldon
főtörzsőrmester.
– Ugyan már, hisz a feladat legnehezebb részén már túl vagyunk.
Átjutottunk az ellenséges vonalakon, és a front mögött tevékenykedhetünk.
Az egyenruhák elegendő szabad mozgást adnak ahhoz, hogy eljussunk
Szollúmig, ha pedig beszéltünk az informátorunkkal, még mindig
dönthetünk róla, hogy mitévők legyünk.
– Mit tud erről a kapcsolatról? – szólt közbe a hadnagy.
– A neve Ahmed, a városban lakik, és tudom, hogy hol keressem...
– Szerintem ez nem éri meg a kockázatot – vágott közbe Finney
szakaszvezető.
– Magát senki sem kérdezte, altiszt – torkolta le azonnal a
főtörzsőrmester a férfit. – Tud még róla valamit?
– Nem sokat, de a feletteseim szerint elég jól képzett ahhoz, hogy
segítsen, ráadásul valamilyen személyes elszámolnivalója is akad
Rommellel. Már csak ezért is fanatikus híve az ügyünknek. Be kell látniuk,
hogy nincs más választásunk, mint folytatni a feladat végrehajtását.
Rajtunk kívül senki sincs ilyen kedvező helyzetben.
Sheldon főtörzsőrmester Bernardra nézett, de a hadnagynak fogalma
sem volt róla, hogy mit tegyen. A százados ezek után már nem kötelezhette
őket semmire, ugyanakkor Watchkins érvei elég nyomósak voltak ahhoz,
hogy a lelkiismeretükre hallgassanak.
– Van valami terve? – intézte a kérdést a századosnak.
– Elmegyünk Szollúmba, és felvesszük a kapcsolatot az informátorral.
Még utána is ráérünk dönteni. Persze én azon leszek, hogy folytassuk.
– Kik voltak a társai?
– Ugyanolyan emberek, mint maguk. Harcoltak Németalföldön, mások
Franciaországban. Néhányan beszéltek ugyan németül, de ezen kívül
semmiben sem különböztek az átlagos katonáktól. Maguk mind sivatagot
megjárt emberek, akik ismerik ezt a vidéket, ilyen szempontból még előnyt
is élveznek velük szemben – nézett végig rajtuk a százados.
Bemard értetlenül figyelte a hallottakat.
Minek küld ide a vezérkar olyanokat egy szabotázsakcióhoz, akik még
sosem jártak a sivatagban?
– Miért nem mondta el mindezt korábban? – kérdezte Sheldon
főtörzsőrmester.
– Azért mert túl sok véletlen történt már így is az akció körül – felelte
rövid gondolkodás után Watchkins. – Előbb az éjszaka közepén megtámad
minket egy raj Messerschmitt, akik mintha csak ránk vártak volna, aztán
amikor megjelenik egy szakasz olasz katona, maguk felbukkannak a
semmiből és megmentenek bennünket. Fordított esetben nem találná
különösnek az egybeesést?
Már megint egy sikamlós válasz! Eh, a fene essen beléd te századosi
egyenruhába bújt kígyó!
– Arra gondol, áruló volt maguk között? – kapott a szón Finney
szakaszvezető.
– Vagy éppen maguk között – bólogatott Watchkins. – Meglepő
gyorsasággal találtak ránk.
– Az éter maguktól volt hangos – legyintett Bemard. – Csak annyi volt a
dolgunk, hogy kövessük a németek által megadott koordinátákat.
– És maguk pont azon a környéken voltak – nézett rá a százados gúnyos
mosollyal.
– Ha árulók után szaglászik, biztosíthatom róla, hogy rossz helyen
keresgél – nézett Malarkira a hadnagy, aztán rádöbbent, hogy a másik négy
katonáról szinte semmit sem tud.
– Mindez mellékes, amíg csak egy embernél van rádió, és azt ellenőrzés
alatt tartjuk. A lényeg, hogy belássák micsoda lehetőség hullott az ölünkbe
– mondta eltúlzott lelkesedéssel a százados.
Miről beszél ez? Az, hogy rábukkantunk pár német egyenruhára, még
nem ok rá, hogy győzelmet hirdessen.
– Ha jól értem, azt várja tőlünk, hogy vegyük fel a kesztyűt, és álljunk a
maga halott embereinek a helyére – foglalta össze a hallottakat Bemard.
– Igen – felelte a százados.
– Az utánpótlásról, a felszerelés beszerzéséről, és minden másról pedig
majd akkor beszélünk, ha találkoztuk az összekötőjével Szollúmban.
– Pontosan. A város alig néhány órányira lehet innen. Bemard nem
válaszolt, helyette körülnézett az embereken.
Dorian Sheldon főtörzsőrmester rezzenéstelen tekintete harciasságról
árulkodott.
Valamivel a főtörzs mögött Terry Finney szakaszvezető állt. A
nagyhangú, ám vékonydongájú altiszt még mindig azt a nadrágot viselte,
amibe nem is olyan rég a repülőgép támadás idején belerondított. A
szégyenletes cselekedet szemmel láthatólag nem igazán törte le a férfi
önbizalmát, és mint mindig, most is megvető kifejezéssel az arcán figyelte
a körülötte állókat. Bemard nem hitt benne, hogy az altiszt éles harci
körülmények között képes lenne bármiféle érdemi cselekedetre.
A két férfi háta mögött Topor, Malarki és a megmaradt szikh harcos
figyelt. Az alacsony, fekete hajú rádiós beleegyezően biccentett, amikor a
hadnagy pillantása megállt rajta. Topor szeme körül a karikák lassan már
különálló zacskókba rendeződtek, a katona figyelme mégis ébernek tűnt.
Malarki magatartása a korábbi összezördülésük óta teljesen
megváltozott. Talán az fordított a fiatal tizedes viselkedésén, hogy fegyver
nélkül is túlélte a feketeingesek ellen indított rohamot. Amikor a hadnagy
ránézett az altiszt tekintetéből bizalmat olvasott ki.
A szikh lehajtott fejjel állt. A tartásából Bemard csüggedtséget és
csalódottságot vélt kiolvasni, amit a másik indiai elvesztése után nem is
csodált igazán.
– Egyikünket sem kötelezhet semmire, mindenkinek magának kell
döntenie, de el kell fogadnunk a többség akaratát – mondta végül Bemard,
aztán rövid hallgatás után folytatta. – Én a századossal tartok Szollúmig,
Rommel előrenyomulását meg kell állítani. Ha az informátor tud segíteni,
akkor bűn lenne kihagyni a lehetőséget.
– Ez képtelenség, hadnagy! Semmi esélyünk a teljes Afrika Korpssal
szemben. A társaság nagy része nem beszél németül, ráadásul van velünk
egy indiai is, aki már az első járőrnek szemet szúr. Még a város széléig se
jutunk, és máris lelepleznek bennünket – lépett előre Finney, és akár egy
agitátor, széles gesztusokkal kísérve magyarázott.
– A hadnaggyal tartok – mondta hozzá képest halkan a főtörzsőrmester,
a szavai mégis erőteljesebbnek hatottak.
– Én önnel megyek uram – lépett előre Malarki. Bemard hálás volt a
fiatal katonának.
A szikh felnézett, fekete szeméből végtelen letörtség sugárzott, és vállat
vont.
– Nekem mindegy – mondta ki hangosan is, ami az arcára volt írva.
– Menjünk – biccentett a rádiós.
– Akkor, ha nem tévedek, ezt eldöntöttük – összegezte elégedetten a
hallottakat a százados.
Watchkins Bemard térképével, és tájolójával meghatározta az
útirányukat, aztán az élre állt.
A menetelés hosszú órákon keresztül tartott. Előbb elérték a Tobruk és
Szollúm közt vezető tengerparti műutat, majd egy utolsó
nekirugaszkodással még az éj beállta előtt meglátták az alig száz házból
álló várost.
A település hosszanti irányban nyúlt el a tenger partján, és két oldalról
övezte a környék egyetlen szilárd burkolatú útját. A fehér falú házak között
helyenként rádióadók tornyai emelkedtek, melyeket még az olaszok
telepítettek negyvenegyben, amikor először hajtották uralmuk alá a
környéket. Szollúm inkább tűnt egymáshoz közel felhúzott épületek
összességének, mint valódi európai típusú városnak. A házak között
hatalmas szabad terek álltak, melyeknek látszólag semmiféle funkciója
sem volt. A lapos környéket bő egy kilométeres távolságban hegyek lába
határolta kelet felől. Viszonylagos kihaltsága ellenére a település hangos
volt a kezdődő éjszakai élet hangjaitól.
– Mi a fene van itt? – kérdezte Malarki, ahogy meghallotta a különös
hangzavart.
– A németeket ünnepli a lakosság – válaszolt Bemard.
– Ilyesmire kényszerítik őket a fritzek? – csodálkozott a tizedes.
– Nem éppen – rázta a fejét a Sheldon főtörzsőrmester. – Az araboknak
mi elnyomók vagyunk, a nácik pedig felszabadítók. Ezért van itt ilyen
komoly éjszakai élet.
– És ezért nem ünnepelnek minket sehol, amikor előretörünk – jegyezte
meg Topor csendesen.
– Miért mit gondolnak, én önszántamból vagyok itt? – kérdezte a szikh,
és gyűlölködő tekintettel méregette a körülötte lévőket.
– Elég legyen! – mondta a főtörzsőrmester. – Ha beértünk a városba,
hajtsa le a fejét.
Bíztató kilátások. Egy szakaszvezető, aki mindent megtenne azért, hogy
ne kelljen itt lennünk, egy indiai, aki legszívesebben elveszejtene
mindnyájunkat, és egy százados, aki még mindig nem mondta el a teljes
igazságot.
A várost nem védte őrség. Az úton közlekedő teherkocsik, és gépesített
egységek vizsgálat nélkül haladhattak tovább. A százados rövid
gondolkodás után nyíltan közelítette meg Szollúmot. Mire elérték az első
épületeket már teljesen besötétedett, és csak a hold fénye világította meg a
környéket.
Bernardot meglepték a hatalmas üres terek, amik a házak között
húzódtak. A tenger felől fújó szél szabadon járt az épületek között, és
akadálytalanul söpört végig a hegyek lábáig elnyúló puszta vidéken. A víz
melletti település alig volt valamivel zöldebb, mint a sivatag. A sziklás
talajon csak kevés növény élt meg, noha a homoktenger bentebb eső
részeihez képest esténként itt nem hűlt le annyira a levegő.
Átvágtak az első házak között és az azt követő a sűrűbben lakott
részeken át az ivó épületéig mentek.
– Bemegyek, szerzek némi ellátmányt, és megpróbálom megtudni,
pontosan hol találjuk Ahmedet – mondta németül a százados a
hadnagynak, aki intett a többieknek, hogy maradjanak vele.
Miután a tiszt eltűnt az ajtó mögött, a csapat félrehúzódott a főbejárat
mellé. Nemsokára néhány helybéli csapódott hozzájuk. Az arabok a
kezüket rázták, aztán náci köszönésre emelték karjukat. Bemard próbálta
lerázni őket, de a helybéliek pont annyira nem beszéltek németül, mint a
vele lévő angolok.
– Csak adjatok nekik inni valamit, és gyorsan eltakarodnak a francba –
jegyezte meg az ivó ajtaján befelé igyekvő köpcös őrmester, aki a roham-
osztagosok olívzöld egyenruháját viselte.
– Kösz, mindjárt kerítünk nekik valamit – lendítette üdvözlésre a kezét a
hadnagy.
Az arabok nemsokára megunták az éljenzést, és továbbmentek az ivó
felé.
Watchkins néhány perccel később visszatért a kezében három literes
kulaccsal, és szétosztotta az emberek között. A katonák között gyorsan
körbejárt az ital.
– Megtudtam, hol lakik az emberünk – mondta a százados németül
Bernardnak. – Innen néhány házzal odébb van egy raktárépület. A fickó
alig teszi ki a lábát onnan. Ha most odamegyünk, a kantinos szerint
biztosan megtaláljuk. Egyébként jó hírű kereskedő. A németeknek épp
olyan korrekt módon adja az áruját, mint korábban az angoloknak tette.
Bemard intett a többieknek, hogy kövessék. Elmentek néhány fehér
falú, roskatag ház mellett, amelynek falait golyónyomok borították, aztán
egy ócska karám, és egy trágyaszagú istálló közt átvágva a helyi
viszonyokhoz képest terjedelmes épülethez jutottak. A százados intett a
fejével, hogy megérkeztek, mire Bemard kézjelekkel, utasította az
embereket, hogy szóródjanak szét az árnyékban.
– Egyedül megyek be – fordult Watchkins a hadnagyhoz. – Maga
maradjon kint a többiekkel. Ha engem elfognának, azonnal tűnjenek el a
környékről, és meg se próbáljanak visszajönni!
Bemard kimérten bólintott. Kezdett elege lenni a századosból.
A tiszt eltűnt a raktárépület hatalmas kétszárnyú ajtaja mögött, a
hadnagy visszahúzódott az épületek, vetette árnyékok közé. Az istállóból
idáig érződő trágyaszagtól idővel a rosszullét környékezte. Hirtelen ötlettől
vezérelve a roskatag faépület oldaláig osont, és belesett a deszkák közötti
résen. Egy hatalmas szőrös hátsó állt tőle alig félméternyire. Az apró gané
darabok beleragadtak az állat bőrébe, és ettől olyan hatást keltett, mintha
jókora kelések nőttek volna rajta. A gigantikus farpofa gazdája békésen
kérődzött és időnként felcsipegetett néhány szálat az előtte lévő
szénakupacból.
Teve. Annál jobb, mintha gyalog vágnánk neki a sivatagnak.
Bemard körülnézett, és több állatot fedezett fel az istálló távolabbi
bokszaiban. Közel egy tucat "sivatagi hajó" kérődzött odabent, néhány
szenvtelen öszvér társaságában.
Bemard zajt hallott a háta mögül. Megfordult, és a tekintete Sheldon
főtörzsőrmester pillantásával találkozott. Az árnyékban álló altiszt az utca
irányába mutatott. A hadnagy visszaosont a raktár falának rejtekébe, és
meglapult. Az épületek túlsó oldalán futó aszfaltcsík mellett néhány részeg
olasz katona randalírozott. Néhányan felüvöltöttek közülük, olyan
hangosan, hogy még a karámban lévő állatok is megriadtak. Néhányuk
fegyvert viselt, mások flaskákat tartottak a kezükben.
Ha valaha örülni fognak nekünk az arabok, az miattuk lesz. Mi legalább
nem fanyalodunk rá az asszonyaikra.
Az egyik olasz kivált a társai közül, és tántorgó léptekkel elindult befelé
a sikátorba. A többiek utána kiabáltak valamit, mire az felröhögött, de
tovább folytatta az útját, és lassan elérte az úthoz legközelebb megbújt
Malarkit.
Ha észreveszik, könnyen az egész helyőrség a nyakunkba zúdul. Hogy a
francba magyarázzuk meg, hogy mit keresünk itt a sötétben.
Az olaszkatona tovább közeledett Malarki felé. A hadnagy rádöbbent,
hogy most először érez valódi aggodalmat a fiatal tizedes iránt. Már nem
az izgatta, hogy felfedezhetik őket, hanem sokkal inkább amiatt szorongott,
nehogy a katona valami jóvátehetetlen hibát kövessen el, és tűzharcba
keveredjen a sokszoros túlerővel.
Csak maradj csendben, és ne hagyd, hogy felfedezzenek!
Az olasz baka hirtelen megállt, aztán lassan közelebb ment ahhoz a
falszakaszhoz, ahol Malarki lapult. Bemard szívverése felgyorsult, az ujja
akaratlanul is közelebb csúszott az MP-40-es ravaszához. Az ellenséges
katona hosszan nézelődött, mire a hadnagy fél térdre ereszkedett, és a
géppisztoly tusát keményen a vállgödrébe támasztotta.
Gyerünk kölyök, addig semmiképp se öld meg, amíg nem biztos a
dolgában!
Az olasz katona megfogta a vállán lévő puskát, és a kezébe vette.
Bemard megfeszült, és megcélozta a baka fejének sziluettjét. A tálján
nekitámasztotta a flintát a ház falának, a derekánál kigombolta a nadrágját,
és egy elhaló sóhaj kíséretében vizelni kezdett.
Ó, a fenébe!
Az olasz hosszan ürített, aztán összepakolta a cókmókját, felvette a
puskáját, és visszament a társaihoz.
– Ez így tarthatatlan hadnagy úr – szólalt meg a háta mögött Sheldon,
amikor a tálján már elég távol volt tőlük. – Legközelebb már nem biztos,
hogy ilyen szerencsénk lesz. El kell tűnnünk az utcáról.
– Igaza van. Egyelőre maradjanak kint, én bemegyek, és megnézem mi
a helyzet odabent – állt fel a hadnagy, és az ajtó felé indult.
A duplaszárnyú bejárat csukva volt. Bemard előbb megpróbálta
benyomni, aztán amikor nem járt sikerrel, halkan kopogni kezdett. Alig
egy perccel később egy emámét viselő arab jelent meg előtte, akinek csak a
szeme látszott ki a kendők közül.
– Mit akar? – kérdezte németül.
– Egy barátomat keresem, az imént jött be ide. Csak néhány szót
szeretnék váltani vele – válaszolt a hadnagy.
A humuszos alak egy ideig hallgatott, majd félreállt az útból, és intett
Bernardnak, hogy lépjen be. A tiszt engedelmeskedett, és egy hatalmas
egybefüggő térségbe jutott, ahol mindenféle áruk hevertek szerteszét a
földön. Az ajtó hangtalanul csukódott be mögötte.
– Azt mondtam, hogy kint várjanak! – mordult fel a százados Bemard
háta mögött. A férfi eddig a kapuszárny takarásában rejtőzött.
– Túl nagy a kockázat, uram. Az előbb kis híján lelepleztek bennünket –
felelte a hadnagy. – Ha nem akarja, hogy rövidesen rajtaüssenek a kinti
csoporton, biztonságba kell helyeznie őket.
– Rendben. Szóljon neki, hogy jöjjenek be! – mondta a százados,
miután az arabra nézett, és az beleegyezően bólintott.
Bemard megfordult, és intett a kint várakozóknak. A csoport tagjai
beosontak a kapun.
– A bálák mögött találnak néhány tábori ágyat, és némi vizet. Ha
akarják, ott felfrissíthetik magukat – szólalt meg az arab angolul, és a
másfél ember magas feketeszínű, kockákon túlra mutatott.
Mi a fenének várakoztatott minket odakint a százados, ha idebent
minden rendben van?
– Ha megengedi uram, itt maradnék – mondta Bemard fennhangon, és
Watchkins szemébe nézett.
– Ahogy akarja – vont vállat a százados, és visszafordult az arab felé. –
Ahmed, engedje meg, hogy bemutassam Bemard hadnagyot. Ő az egyetlen
tiszt a csoportban, amelyik megmentett minket a lezuhanás után.
– Üdvözlöm hadnagy – biccentett az arab. – Ha gondolják,
visszamehetünk az irodámba – mondta, és választ sem várva elindult a
raktár hátsó traktusa felé.
A hangja szokatlanul lágynak tűnt.
Az "iroda" alig volt több, mint néhány faliszőnyeggel lerekesztett,
földre helyezett ülőpárna. A padlót a raktár többi részével ellentétben puha
szőnyeg borította. Az arab belépett kicsiny helyiségbe, és elhelyezkedett az
egyik vánkoson. Bemard maga elé engedte a századost, aztán ő is követte a
nagydarab férfit.
– Mint ahogy azt már elmondtam, az utánpótlási útvonalak rendre
keresztülhaladnak az Al-Haffa oázison. Nekünk nincs más dolgunk, mint
megrohamozni a települést, és a földdel egyenlővé tenni. Meg kell
semmisíteni az ott felhalmozott készleteket, és megmérgezni az ivóvizet.
Mire a németek újfent helyrehozzák a pihenőpontot, mi már régen elértük
az El-Birha oázist. A település az utolsó pihenőpont a frontvonal előtt.
Mire a konvoj eléri, a sofőrök kimerültek lesznek a folyamatos vezetéstől.
Az őrség figyelme lankad, és mi könnyen meglephetjük őket – magyarázta
az arab, és finom kezével a szőnyegre fektetett térképre mutatott.
– Nem értem. Néhány katonával akar elfoglalni egy egész helyőrséget?
– szólt közbe Bemard.
– Al-Haffában nincs helyőrség, csupán néhány katona őrzi a
felhalmozott készleteket, és a kutakat. Nincs más dolgunk, mint meglepni
őket, és a homokba taposni. Az ottaniak túlságosan is biztonságban érzik
magukat, mert a front nagyon távol van tőlük, és nem számítanak
támadásra. Ha a német egyenruhákkal becsapjuk őket, nem lesz nehéz
dolgunk – rázta a fejét az arab.
– Honnan tudja mindezt? – csodálkozott a hadnagy.
– Abból élek, hogy tudok ilyesmiket – adott kitérő választ a bennszülött,
aztán amikor látta, hogy a hadnagy nem éri be ennyivel tovább folytatta. –
Az ott lévő készletek egy részét én adtam el. A németek a tőlem vásárolt
gerendákon tartják az olajoshordóikat, és rengeteg cserealkatrészt
szereztem be nekik az elmúlt néhány évben. Higgye el, mindkét oldalnak
fontos vagyok! – érződött ki az elégedettség az arab hangjából.
– És melyikhez hűséges? Vagy ezt is csak pénzért csinálja? – fogott
gyanút Bemard.
– Mit akar, hadnagy? – csattant fel azonnal Watchkins. – Mondtam már,
hogy Ahmed minden gyanún felül áll. Kérem, felejtse el ezt a kis
incidenst! – fordult a bennszülött felé a százados.
– Nincs rá szükség, hogy megvédjen – hárította el a tiszt segítségét az
arab. – Ha a hadnagy kíváncsi arra, hogy kire bízza az életét, teljesen igaza
van. Főleg azok után, amin keresztül ment. Hiszen a semmiből bukkant fel
a sivatag mélyén, és merő véletlenségből talált rá arra a repülőgépre, amit a
németek alig órákkal korábban lelőttek az éjszaka közepén. Persze, hogy
oka van gyanakodni, mint ahogy mindenki másnak is – telt meg maró
gúnnyal a bennszülött hangja.
– Én, magával ellentétben, nem akartam itt lenni. Watchkins százados a
megmondhatója, mennyivel szívesebben tartanék a saját vonalaink felé.
Ennek ellenére azt teszem, amit a hazám érdeke diktál, és nem pénzért
kockáztatom az életem. Az olyan ember, mint maga, könnyen áll egyik
oldalról a másikra – fejezte be a hadnagy.
Az arab néhány hosszúra nyúlt pillanatig hallgatott, mielőtt újra
megszólalt volna.
– A németek, amikor legutóbb itt jártak, végeztek az egész
családommal. Ott voltak a szüleim, a testvéreim és azoknak a gyerekei is.
Ezek után ugye nem hiszi, hogy pénzért teszem, amit teszek? – vette el a
szája elől az emámét az arab.
A kendő mögül egy gyönyörű fiatal nő nézett vissza a meglepett
angolokra.
– Eredetileg az apám dolgozott ügynökként az angoloknak az olasz
megszállás idején. Másfél évvel korábban aztán engem is beavatott, hogy
mi történik körülöttünk. Akkor megfogadtam neki, hogy minden erőmmel
segítem. Amikor a németek legutóbb itt jártak, és az olaszok rendre
meggyalázták az asszonyainkat, ő elrejtett engem, nehogy baj érjen. Mire
visszatértem Szollúmba, az egész családomat kiirtották a németek.
Állítólag a parancs egyenesen Rommeltől jött, és a Kutyái hajtották végre.
Azóta minden vágyam, hogy elszámoljak azzal a köpönyegforgatóval –
torzult el a lány arca a gyűlölettől.
– Kutyák? Hogy érti ezt, mármint az olaszok? – nézett zavarodottan a
századosra a Bemard, de a tiszt csak a vállát vonogatta.
– Rommel Kutyái, azok az átkozott berberek, akik beálltak a német
seregbe, hogy szabadon gyilkolhassák a fajtájukat. Undorító népség! Csak
az ölés utáni vágy hajtja őket. Még az idők elején megátkozták népüket a
gonosz varázslók, hogy sohase lelhessenek nyugalmat. Azóta a hegyekbe
rejtőzve élnek, mert a borzalmas gonosztetteiket látva minden törzs
kitaszította őket.
– Ez valami tréfa? – nézett értetlenül a százados a hadnagyra.
– Nem, az arabok még mindig erősen hisznek a régi legendákban –
felelte Bemard. – A legendáriumuk egészen a fáraók koráig nyúlik vissza,
és együtt él a mohamedán vallás miszticizmusával. Az itteniek komolyan
veszik a rossz lelkekről szóló babonákat, és a sivatagi szellemeket, akik
bosszút állnak az élőkön.
– Remélem, nem ilyenek súgták meg magának, hogy mit kell tennünk –
nézett az informátora Watchkins.
– A hitemnek semmi köze ehhez.
– Hála az égnek! – sóhajtott látványosan a százados.
– Ennyi felszerelés akkor sem elég, ha nincs komoly erősség Al-
Haffában. Mindössze hatan vagyunk, és nincs nehézfegyverzetünk –
vetette közbe Bemard.
– Pedig egy páncélosnak jó hasznát vennénk – biccentett Watchkins. –
A hadnagy és az egyik altiszt harckocsizó. Ok könnyen a mi javunkra
fordíthatnának egy-egy küzdelmet.
– Tankkal ugyan nem szolgálhatok, de azért van itt néhány dolog,
aminek biztosan hasznát látnák. Az olaszok, aztán az angolok, majd a
németek kivonulásakor mindig maradt itt néhány lom – jegyezte meg
mosolyogva a lány. – És még valami.
– Igen? – nézett a nő szemébe a százados, és egy pillanatra megérintette
annak szépsége.
– Nem hatan vannak, hanem heten.
– Hogy érti ezt?
– Nélkülem nem kapnak semmit. Ha kellenek a felszerelések, vinniük
kell engem is – felelte a lány határozottan.
– Ahová mi megyünk, ott nőknek nincs helye. Senki sem akarja
feláldozni az életét egy tapasztalatlan idegen miatt. Magával csak sűrűbben
lennénk, de többen nem – igyekezett rövidre zárni a vitát Watchkins.
– Ahogy gondolja százados – vont vállat a lány. – Akkor majd találok
egy másik társaságot, akiket érdekelnek a fegyverek.
A két tiszt egymásra nézett, aztán akaratlanul is összemosolyogtak.
– Kétségkívül csőbehúzott bennünket miss... – nevetett fel Watchkins,
és laza, ráncos bőre most egészen emberi külsőt mutatott.
– Feraja – biccentett a lány a két katona felé. – Mit gondolnak, érdemes
tovább titkolóznom az embereik előtt?
– Amíg a városban vagyunk, mindenképp – felelte rövid gondolkodás
után a százados. – De ha kiértünk a sivatagba, mindez már nem fontos.
– Rendben — biccentett a lány.
– A felszerelés?
Már akkor elküldettem érte, amikor megjelentek az ajtóm előtt.

VIII.

Rundstedt állt Hans feje felett és látszólag elmélyülten figyelte. A

százados háta mögött már kéklett az ég. A harckocsizó a homokban feküdt.
A teste meztelen volt, de a karjai és a lába szabadok. A csuklóin még
mindig érezte a kötelek nyomát. Hans előre gyűlölte, amit a tiszt mondani
készült.
– Tudja, hogy nem csinált maga alá? Ez felettébb ritka a maga fajtájánál
– nevetett rajta a haupsturmfuhrer.
A harckocsizó mogorván figyelte a felettesét. A tény, hogy hitével
ellentétben mégsem halt meg, egy cseppet sem tette boldoggá.
– Hol vagyok? – kérdezte rekedtes hangon.
– Ahol volt, a sivatagban – felelte flegmán a százados. – A berberek úgy
döntöttek megtarthatja az életét. Ritka kitüntetés ez. Eddig még csak
egyetlen alkalommal történt meg.
– Ki volt az? Az elődöm?
– Itt áll maga előtt.
– Maga?
– Ki más? Egyedül én ismerem ezeknek a vadembereknek a titkait. A
Kutyák nem engedik meg, hogy bármi is kiszivárogjon a módszereikből.
Rommel nem tűri az ilyesmit. A tábornagy tiszta kézzel akar kikerülni a
háborúból. Pedig ott, ahol embereket ölnek, senki sem válogathat a
módszerekben.
– De hát ezek az állatok megkínozták a foglyokat! – tört ki Hans.
– Nem hiába tették. Az egyik angol vallott. Himmler elégedett lesz, és
vele a Führer is.
– Gondolom, ezek után nem engedik, hogy élve visszamenjek az
enyéim közé.
– Ugyan már, miért akarna elmenni tőlünk. Maga bátor katona, és ebben
az egységben minden lehetősége adott rá, hogy magasra emelkedjék.
– És ha úgy döntenék, hogy elmegyek?
– Akkor meghal – biccentett a haupsturmführer. – Hiába tesz jelentést,
annyi ideje mindig lesz egy berbernek, hogy átvágja a torkát. Ráadásul, mit
gondol, mennyit ér a maga szava egy tisztével és az egész egységével
szemben?
– Ha vallomást teszek, gyorsan kiderülhet, hogy mi történt.
– Sosem jut el a megfelelő sátorig, ha pedig mégis, nem éri meg az
alkalmat, hogy vallomást tegyen a hadbíróság előtt – vont vállat a
Rundstedt. – De nem értem, minek beszélünk ilyen kellemetlen dolgokról,
amikor egyikünk sem akar hibát elkövetni.
Hans belátta, hogy egyelőre jobban jár, ha hallgat.
– És most?
– Most felöltözik, megreggelizik, beindítja a páncélkocsit és
visszatérünk a parancsnokságra. Rommel tábornagy már elhagyta
Szollúmot, és most a frontról vezényli a csapatokat. Mihamarabb utol kell
érnünk, hogy jelentést tegyünk.
– Tábornagy? – kérdezett vissza a harckocsizó.
– Tobruk elfoglalásáért Adolf Hitler előléptette.
– Értem..., uram – ejtette ki küszködve az utolsó szót Hans.
– Látom, nem kedvel engem Lütjens, de nem is baj. Nekem csak arra
van szükségem, hogy végre egy megfelelő emberrel egészüljön ki a
csapatom. Nem kell tisztelnie, elég, ha engedelmeskedik.
A rottenführer biccentett.
– Remek, tegye a dolgát! Tíz perc múlva indulunk – hagyta magára a
pőre férfit a százados.
Hans összekapta a felszerelését, felöltözött, majd a berberek vizslató
pillantásaitól kísérve az SdKfz 232-eshez ment. A húszmillis löveg csöve
még mindig fekete pernyétől sötétlett a tegnapi összecsapás nyomán.
Musztafa a páncélkocsi tornyában állt és szó nélkül engedett utat a
németnek. Hans előremászott a vezetőülésbe, és az indulás pillanatáig nem
jött elő.
Bő egy órán keresztül északnak tartottak, majd El-Birha oázisnál
keletnek fordultak, és követték az előre haladó seregek nyomát a front
irányába. A meleg az idő előrehaladtával nőtt, és Hans csuklóit csípni
kezdte az izzadság, ahol a kötelek kidörzsölték a bőrét.
Nem sokkal dél előtt utolértek egy hadtáposzlopot, és a haupsturmführer
különleges engedélyének segítségével feltöltötték a készleteiket. Miközben
Hans teletankolta a páncélkocsit, és megtöltötte a kulacsát friss ivóvízzel,
akaratlanul is fültanúja volt a hadtáposok lelkesedésének. Az offenzíva
sikerén felbuzdulva a katonák maguk közt már azt latolgatták, hogy vajon
hány hét alatt érhetik el Alexandriát.
Bő másfél órával a délutáni indulásukat követően megreccsent a
rottenführer rádiója.
– Álljon meg, Lütjens! – zörgött a fejhallgatóból az akusztikus zaj.
Hans azonnal engedelmeskedett, és néhány pillanattal később megjelent
mellettük a másik terepjáró oldala. A harckocsizó egy ideig járatta a
motort, aztán ahogy a várakozás percei nyúltak, leállította a páncélkocsit.
– Miért álltunk meg? – fordult hátra a toronyban álló Musztafa irányába.
A tüzér nem sokkal korábban nyitotta ki a búvónyílás-fedelet.
– Gólya – válaszolt az arab, és feje fölé mutogatott.
Ha minden felderítőgép miatt megállunk, sosem érjük el a frontot.
– Lát, leszáll.
– Minek?
– Nem tud – tárta szét a karját a tüzér.
– Engedj ki! – indult el a torony felé Hans.
Az arab engedelmesen félrehúzódott az útjából. A harckocsizó
kimászott a tetőre, és a pillantása a terepjáró kamuflázsán üldögélő
Omáron akadt meg. A berber rögvest gyilkos mosolyt eresztett meg felé.
– Miért álltunk meg?
– A százados úr beszélni fog Rommel tábornaggyal – felelte az arab. A
rottenführer nekilátott, hogy kimásszon a terepjáróból. Amint az egyik
lábát kitehette a páncélzatra, késpenge nyomódott a hasának, és két
géppisztoly csöve fordult felé.
– Ez mi? – kérdezte meglepetten a berberek vezetőjét.
Omár, ha lehet, még szélesebben elvigyorodott, és csorba, sárga fogai
kendőzetlenül villantak elő vastag, húsos ajkai mögül.
– Csak nem képzelted, hogy a közelébe mehetsz? – ingatta a fejét
megjátszott hitetlenkedéssel a berber. – Csak azért maradhattál életben,
mert El-Haim úgy akarta. Maradj ott, ahol vagy, és ne tégy hirtelen
mozdulatot!
– Megölnétek Rommel szeme láttára? – hitetlenkedett a rottenführer.
– Nem ez lenne az első eset, hogy a britek a tábornagy életére törnek. Te
lehetsz akár angol is. A halott nem beszél.
– Micsoda? Az angolok orgyilkost küldtek a tábornagy ellen?
– Még novemberben Beda Littoriában. Néhány angol kommandós
megtámadta a főszállásmester törzsét. Azt hitték, a hadsereg főhadiszállása
van ott.
A harckocsizó lassan visszatette a lábát a torony lépcsőjére. Az egyik
arab közelebb húzódott hozzá, és kését a német veséjének magasságánál a
hátához szorította. Két másik berber az oldalán helyezkedett el, úgy hogy a
géppisztolyuk csöve egyenesen felé mutatott.
– Megölnek téged, mielőtt még rosszat szólhatnál – mondta Omár, aztán
elfordult a harckocsizótól, mintha már el is felejtette volna, hogy ott van.
A gólya néhány percig még a környéken körözött, és megfelelő
leszállóhelyet keresett magának, aztán óvatosan leszállt az apró kövekkel
tarkított talajon. Mire a futása lelassult, már csak húszméternyire volt a két
páncélkocsitól. A fülke teteje kinyílt, és Rommel egyenes tartású,
határozott alakja jelent meg mellette. A haupsturmführer azonnal elindult
felé, de még így is félúton találkoztak.
– Üdvözlöm, tábornok úr! – tisztelgett Rundstedt a magas rangú tiszt
előtt.
– Százados – biccentett Rommel.
– Engedje meg, hogy gratuláljak az előléptetéséhez!
– Köszönöm. Ha lehet térjen a tárgyra, Rundstedt! Az angolok
folyamatosan hátrálnak, és elég sok dolgot adnak azzal, hogy elég sebesen
tudjuk követni őket. Ha nem tartjuk őket állandó nyomás alatt, még
eszükbe jut megállni – sürgette a másikat a tábornok.
– Szídi-Omár elesett uram – gyorsított a beszélgetés menetén a
haupsturmführer. – Kihallgattunk pár foglyot, és kiderült, hogy amit
keresünk, az Alexandriában van. Ettől a pillanattól fogva a parancsom
szerint fel kell ajánlanom az egység szolgálatait önnek, hogy mihamarabb
elérhessük az egyiptomi kikötővárost.
– Gondolom Heinrich Himmler nem lesz igazán elégedett – mosolyo-
dott el Rommel.
Hans megértette, hogy a tábornagy nem sokra tartja az SS vezetőjének
legendáit.
– Valószínűleg egy ideig még várnunk kell a boszorkányosztag
felbukkanására – biccentett Rundstedt.
– Ezek szerint önként lemond az egysége függetlenségéről, és felajánlja
a szolgálatait – gondolkodott hangosan Rommel.
– Igen uram, egészen addig, amíg elérjük Alexandriai, és tovább
folytathatom a feladat végrehajtását – válaszolt a százados, de a tábornagy
már nem igazán figyelt rá.
– A legnagyobb problémát a hátramaradt, ellenállási gócok
felszámolása okozza. Egy olyan gyorsan mozgó, ütőképes erő, mint
amilyen a magáé, a frontvonal mögötti területek biztosításában nagy
segítség lehetne. Van még néhány Szídi-Omárhoz hasonló település, illetve
számolnunk kell a LRDG megjelenésével is. Az offenzíva legsebezhetőbb
pontja az utánpótlási vonalak biztonsága. Az angolok helyében én mindent
elkövetnék, hogy megbénítsam az Afrika Korps tankjait.
– Mit vár tőlünk, mein Herr? – kérdezte Rundstedt.
– Van itt egy nyugtalanító dolog. A hír Rómából érkezett. Néhány
nappal ezelőtt egy különleges felszereléssel megrakott Douglas C-47-es
szállt fel Angliából, hogy néhány katonát hozzon az afrikai frontra. A
hírszerzés arról tájékoztatott minket, hogy német egyenruhák, fegyverek,
katonakönyvek és parancsok voltak a repülőn. Szerencsére időben
értesítettek minket és néhány Messerschmitt nem messze Tobruktól lelőtte
a gépet. A felderítőink szerint azonban maradtak túlélők, akik
zsákmányoltak egy olasz AB40-est és északnak tartottak – magyarázta a
tábornagy.
– Túlélték a repülőgép lezuhanását, és utána még zsákmányoltak egy
páncélkocsit is... – biccentett elismerően a haupsturmführer.
– És ezzel még nincs vége. Amikor befutott a felderítők jelentése, a
Luftwaffe egyik Ju-87-ese felfedezett egy magányos AB40-est, amely
északi irányba tartott. A kamuflázson ülő katonák német egyenruhát
viseltek. Megpróbált rádiókapcsolatba lépni velük, de nem járt sikerrel.
Mivel közeledett a vihar a pilótának nem volt sok ideje az azonosításra, így
hát próbaképpen rárepült a terepjáróra. A katonák azonnal leugrottak a
gépről, és szétszóródtak a sivatagban. A stuka ezek után megsemmisítette a
páncélkocsit. A gyalogság tüzet nyitott rá, de a zuhanóbombázó addig
folytatta a támadásokat, amíg az a vihar közeledése miatt lehetetlenné nem
vált a további operáció. Ezután a pilóta visszarepült a reptérre és jelentést
tett az incidensről.
– Maradhattak túlélők? – kérdezett közbe Rundstedt.
– A hajózó nem volt biztos benne, de a homokvihar elültével újabb
felderítőket küldtek a környékre, hogy keressenek nyomokat.
– Mire fel ez a nagy felhajtás néhány brit katona miatt?
– Róma szerint a szállítmány, vagy a rajta lévő felszerelések, döntően
befolyásolhatják a háború menetét itt Afrikában.
– Talán valami új fegyver?
– Fogalmam sincs, de a túlélők elég elszántnak tűnnek. A felderítők
mindenesetre újfent rábukkantak a csoport nyomára. Mit gondol százados,
merre tartottak?
– Tovább északnak?
– Ahogy mondja. Roppant kitartóak, mintha valami nagyon fontos cél
vezérelné őket. Távol a frontvonalaktól az ellenséges területek közepén
eszükbe sem jut a megadás. Bárkik is ők, becsülni való a bátorságuk –
biccentett elismerően a tábornagy.
– Valóban uram, ritka az efféle igazi küzdőszellem – utalt a százados az
olasz katonák kétes megbízhatóságára.
– A maga egységénél megfelelőbb csapatot aligha találhatnánk, hogy
megállítsák őket. Mivel Róma szerint az ügy kiemelt prioritással bír,
továbbra is akadálytalanul veheti igénybe a sereg ellátmányát.
– Köszönöm uram – biccentett Rundstedt. – Ha megkérhetem,
tájékoztatja a régészeket, hogy továbbra is maradjanak Tobrukban?
– Amíg a front el nem éri Alexandriát, annál jobb helyet nem is
találhatnánk a számukra – értett egyet a haupsturmführerrel Rommel.
– Tisztelettel uram, mit találtak a felderítők, akiket a vihar után küldtek
ki?
– Miután végigmentek a nyomokon a tengerparti műútra jutottak.
– Tehát Tobruk vagy Szollúm – vonta le a tanulságot a százados.
– Ahogy mondja. Ezúttal súgnak-e valamit a híres megérzései
Rundstedt?
– Szollúm uram – mondta rendkívül határozottan a haupsturmführer.
Rommel halványan elmosolyodott a férfi kijelentését hallva.
– Nocsak, mitől ilyen biztos benne?
– A gép repülési iránya miatt. Azt mondta Tobruktól nem messze lőtték
le a sivatag felett, tehát már maguk mögött hagyták a kikötőt – válaszolt a
százados.
– Nem rossz érvelés – mondta a tábornagy, és hátat fordított a
haupsturmführernek. – Gondolom, nincs szüksége új írásbeli parancsra, és
Himmleré továbbra is megteszi – fordult vissza mielőtt még beszállt volna
a gépbe.
– Egy ideig még megteszi – felelte Rundstedt.
– Arra mindenképpen ügyeljenek, hogy legalább egy foglyot ejtsenek!
Beszélni akarok velük, tudni akarom, hogy mi lehet ennyire fontos
Rómának. És ha életben találnak egy Jason Gallico nevű őrmestert,
mindenképpen hagyják életbe. Ő a mi emberünk.
– Úgy lesz, tábornagy úr – ígérte a haupsturmführer.
Hans letörten figyelte, ahogy a gólya rotorja felpörög, nekifut a köves
talajnak, aztán a levegőbe emelkedik. A beszélgetés alatt végig kereste a
lehetőséget, hogy valahogyan felhívja magára a tábornagy figyelmét, de a
távolság túl nagy, az őrszemei pedig túl éberek voltak.

IX.

– Az embereim szerint, az őrjárat mindig áthalad ezen a ponton. Ha

sikerül őket meglepnünk őket, elragadhatjuk a féllánctalpasukat – súgta
Feraja a homokdűne oldalában rejtőzve.
Bemard érdeklődve figyelte a lány arcát. A nő igazi sivatagi szépség
volt, és a harckocsizó cseppet sem csodálkozott rajta, hogy az apja annyira
féltette a lányt. A kerekded vonások melegséget, a fekete, tüzes szemek
vibráló élni akarást sugároztak magukból. Feraja ajka olyan volt, akár egy
érett barack, ami arra csábítja a férfiembert, hogy mihamarabb megkóstolja
az ízét. A szépsége meglepte az angol katonákat, és csak kevesen tudták
kivonni magukat a hatása alól. A hadnagy maga is érezte, hogy a nő puszta
közelsége megzavarja a figyelmét.
– ...azt javaslom tegyenek úgy, mintha eltévedtek volna, és kérjenek
útmutatást. Ha elég közel jutottak, akkor úgyis a kézifegyvereken lesz a sor
– fejezte be a lány.
Bemard fojtott prüszkölést hallott a háta mögül. Odanézett, de csak a
Szollúmból magukkal hozott, felszerelésekkel megrakott öszvéreket látta.
Az állatok zabos zsákkal a szájukon várták, hogy lepakolják őket.
Ha sikerül megszereznünk azt a féllánctalpast, többé már nem is lesz
szükségünk rájuk.
– Mennyien lehetnek az őrjáratban? – kérdezte Watchkins, és feszengve
igazgatta a német egyenruha gallérját.
– Legalább tizenketten. Egy SdKfz 250-esen utaznak, amire általában
két ikergéppuskát szerelnek a szövetséges repülőgépek ellen – felelte a
Feraja, és láthatólag tudatában volt, mekkora túlerőről beszél.
– Akkor már inkább kérjük meg őket, hogy önként csatlakozzanak
hozzánk! – mordult fel Finney szakaszvezető. A vékonydongájú, nagyképű
alakon az arab nő segítsége révén ezúttal tiszta nadrág feszült. – Vagy úgy
még egyszerűbb lenne, ha már messziről felszólítanánk őket a megadásra –
rázta idegesen a fejét a himlőhelyes képű férfi.
– Fogja be a száját Finney! – lett elege a siránkozásból Sheldon
főtörzsőrmesternek.
– De azok a géppuskák minket is ugyanúgy darabokra szaggatnak, akár
egy repülőgépet. Csak nem akar frontálisan megtámadni egy páncélozott
járművet? – ragaszkodott az igazához az altiszt.
– Ha ennyire beszari, adja át a helyét! Annyira biztosan helyt tudok
állni, mint amennyire maga – vetette oda a szakaszvezetőnek Feraja.
Bemard elmosolyodott, és látta, hogy a többieket is jókedvre deríti a
lány kifakadása, főleg ami Finney korábbi dicstelen cselekedetére utalt.
– Az álca és a meglepetés erejével együtt megszerezzük a féllánctalpast
– vetett véget a közjátéknak Watchkins. – Ha elég közel jutunk, nem tudják
kihasználni a géppuskákat.
– Főleg akkor, ha valaki kilövi a tüzért a kocsi tetejéről – tette hozzá
Feraja, és a kezében lévő ZF 42W optikával ellátott Kar98-asra nézett.
– Képes rá? – nézett a lány szemébe a hadnagy.
– Nem ez lesz az első alkalom – keményedett meg a lány tekintete.
– Akkor rajta, csináljuk meg! – emelkedett fel a százados. –
Lehúzódunk a következő dűne takarásáig, és ott várjuk be, míg ideér az
őrjárat. Akkor lépünk ki eléjük, amikor a körülbelül Feraja tűzvonalában
lesznek. A szikh itt. marad, és csak akkor avatkozik közbe, ha rosszul
sülnének el a dolgok.
– Miért kell maradnom? – nézett fel az indiai.
– Mert maga nélkül több eséllyel jutunk a németek közelébe – felelte
egyenesen Watchkins. – Miután Feraja tüzet nyitott, szórja meg őket az
MG-42-essel! Az őrjárat végére célozzon, és zavarja össze őket annyira,
hogy képtelenek legyenek rendeződni – fejezte be a százados, és az egyik
öszvér hátán lévő összecsomagolt géppuskára mutatott.
– Értettem – felelte a szikh, és nekilátott, hogy lemálházza az állatot.
Bernard felállt és a többiekkel együtt a homokdűne oldalán végigfutva bő
négyszáz méternyire eltávolodott az állatoktól. Ott átmentek a domb
gerincén, és a másik oldalon leereszkedve keresztülvágtak a keskeny
völgyön, amit a környező buckák alkottak, végül elhelyezkedtek az
útkanyarulat takarásában.
Az őrjárat tizenöt perc múltán tűnt fel a völgy túlsó oldalán. A százados
néhány percet még várt, amíg a német katonák el nem érték azt a pontot,
ahol Feraja várakozott, aztán intett a többieknek és kilépett a homokdűne
takarásából. Bemard felállt, és elsőként követte a századost. A németek,
ahogy meglátták őket, azonnal megálltak. A százados egy ideig úgy tett,
mintha méregetné, kivel hozta össze őket a sors, aztán elindult az őrjárat
felé. Az Afrika Korps katonái védekező alakzatot vettek fel a féllánctalpas
fedezékében, és mozdulatlanul várták, hogy közelebb érjenek hozzájuk.
Ahogy a német egyenruhák felismerhetővé váltak, a feszültség gyorsan
oldódott az őrjárat tagjai között.
– Ki maguk? – kiáltotta már messziről egy fiatal oberscharführer.
– A 15. páncéloshadosztálytól szakadtunk le a 4. harckocsidandárral
folytatott ütközet után. Crüwell tábornok törzsét keressük. Állítólag
valahol itt Szollúm környékén kell lennie – darálta az angol százados az
arab nőtől hallottakat.
– Azt hiszem, téved haupsturmführer – olvasta le Watchkins
rangjelzését a német altiszt. – Crüwell tábornok törzse már jó néhány
nappal ezelőtt továbbhaladt El-Alamein irányába, hogy az Arietével
egyesülve egészen Alexandriáig üldözze a briteket.
– A fene essen bele! – csapott a tenyerébe a százados bosszúsan, ezzel
jelezve Ferajának, hogy a dolgok nem jól alakulnak idelent. – Mennyire
járható a sivatag arrafelé?
– Semennyire. Jobban járnak, ha visszatérnek a "Tengely útra". Ott
talán felveszi magukat valamelyik konvoj, és néhány óra alatt akár be is
érhetik – intett az embereinek a fiatal oberscharführer, hogy engedjék le a
fegyvereiket.
– Nem lehet, mi van, ha nem lesz szerencsénk? Tudja, hogy merre a
leginkább járható a sivatag odáig? – ment közelebb a százados a
féllánctalpashoz, mire az őrjáratot vezető altiszt lemászott a páncélkocsiról,
és elkezdett turkálni a kenyérzsákjában.
Watchkins ezt a pillanatot választotta, hogy megigazítsa a vállán az MP-
40-es szíját, és ugyan azzal a mozdulattal, közvetlen közelről fejbe lője az
oberscharführert. A kilencmilliméteres parabellum golyó nyomán a fiatal
férfi koponyája szilánkokra szakadt, és vérrel, agyvelővel keveredett
koponyacsontszilánkokkal borította be a mögötte állókat. A mozdulat
olajozottsága még a százados közelében álló Bernardot is meglepte, és egy
szemvillanás erejéig késlekedett.
Távoli dörrenés hallatszott, és a következő pillanatban az ikergéppuskák
mögött álló német katona átlőtt torokkal lehanyatlott a homokba. Egy MP-
40-es géppisztoly köhögött fel a hadnagy füle mellett, és vérbe borította a
páncélkocsi oldalában álló német katonákat.
Az őrjárat egyik tagja gyorsabban eszmélt, mint a társai, és
csípőmagasságban tüzelésre emelte a fegyverét. Bemard előre lépett, és
kinyújtott kézzel előretartva megtámasztotta az MP-40-es csövét a katona
mellkasán. A hadnagy meghúzta a ravaszt, mire a géppisztoly fojtott
hangon felugatott, és felszecskázta a német húsát.
Megvadult darázs módjára néhány golyó süvített el Bemard füle mellett.
A hadnagy lehajolt, hogy elkerülje az újabb lövedékeket, aztán a félhernyó
takarásába húzódva megvárta, míg a dűne tetején elhelyezett MG-42-es
rendet vág a páncélkocsi túloldalán rejtőzködő németek között.
Bernard leguggolt, és villámgyorsan tárat cserélt a géppisztolyban. A
begyakorolt mozdulatok közben vette csak észre, hogy a fegyver csöve
merő vér. A szétszaggatott mellkasú katona mozdulatlanul feküdt mellette
a homokban. A német sértetlen arcát a saját vére pettyezte.
A dűne tetején elhallgatott a géppuska, és ezzel egy időben az SdKfz
250-es hátsó frontján megszűnt a gellert kapott golyók, okozta szikrázás.
Újabb lövések dörrentek a fél lánctalpas másik oldaláról, mire Sheldon
főtörzsőrmester elment a hadnagy mellett, és előrenyomakodott a
páncélkocsi faráig. Bernard felemelkedett, hogy kövesse az altisztet, de a
következő pillanatban egy steilhandgranate landolt előtte a homokban.
Francba!
A hadnagy villámgyorsan lehajolt, felkapta a kézigránátot, majd
anélkül, hogy felemelkedett volna, a lehető legmesszebbre hajította. A
töltet még a levegőben felrobbant, de túl messze volt hozzá, hogy kárt
okozzon a férfiben.
– A kurva életbe, meghalunk! – szólalt meg holtsápadtan a páncélkocsi
oldalának támaszkodva Finney szakaszvezető.
Bernard akaratlanul is a férfi nadrágjára nézett, és ezúttal sem kellett
csalódnia az altiszt gyávaságában.
– Szedje össze magát, katona! – mordult rá a himlőhelyes képű fickóra,
aztán követte a sarokig kihúzódott főtörzsőrmestert.
– Fent vannak a kocsi rakterében – fordult hátra a harcsabajuszú altiszt,
mielőtt még a hadnagy elérhette volna. – Dobjon be egy gránátot, uram!
Bernard a zubbonyához rögzített Mills-féle bombához nyúlt, aztán
félbeszakította a mozdulatot.
– Nem – rázta a fejét, hogy a hangzavarban a főtörzs is értse. –
Épségben van szükségünk a félhernyóra.
Az altiszt bólintott, és visszafordult a páncélkocsi végének irányába. A
hadnagy a féllánctalpas oldalához lapult, és a bentről kiszűrődő zajokat
hallgatta. Hirtelen egy MP-40-es csöve jelent meg a feje felett, a
páncélkocsi platójának oldallemeze felett. A németek felülről, jobbára
vakon akarták megszórni őket. Bernard felugrott, egy kézzel elkapta a
géppisztoly csövét, és teljes súlyával belekapaszkodott. A fegyver a
rántástól előre csúszott, aztán megakadt és felkerepelt. A hadnagy a
tenyere alatt érezte, ahogyan a kivágódó golyók felforrósítják a kezében
tartott acélt. Mint akit kígyó mart meg, olyan hirtelen engedte el a vasat, és
préselte magát a lánctalp durva lapjaihoz. A feje felett a géppisztoly csöve
az ég felé csapódott, a ropogás abbamaradt, majd káromkodás hallatszott
fentről.
– Adják meg magukat, semmi értelme a további harcnak! – kiáltotta
Bemard németül.
Odafentről senki sem válaszolt.
– Patthelyzet – súgta Sheldon a hadnagynak. – Használjuk a gránátokat.
Bemard megrázta a fejét, és Finney szakaszvezetőt elkerülve elindult az
félhernyó vezetőfülkéje felé. A platón lapuló németek teljes csendben
voltak, mintha csak vártak volna valamire. A jobb szellőzés miatt nyitva
hagyott oldalnyíláson át a hadnagy óvatosan benézett a sofőrülésre, de csak
a szélvédőn keresztül megölt harckocsizókat látta odabent. A közvetlen
közelről kilőtt parabellum lőszerek szilánkokra robbantották az első
ablakokat, és a bezúduló üvegdarabok felszabdalták a németek arcát. A
tiszt feltette a lábát a páncélkocsi fellépőjére, balkezével belekapaszkodott
az egyik acél fogantyúba és óvatosan feljebb húzta magát, miközben az
MP-40-es csövét folyamatosan a plató páncélpereme felé irányozta.
Miközben a feje lassan felfelé emelkedett, úgy érezte magát, mintha
agyaggalamb lenne a céllövészeten.
A szeme sarkából mozgást vett észre maga mellett. Belehasított a
félelem, aztán az ösztöneinek engedelmeskedve a fülkében maradt
harckocsizó felé fordította az MP-40-es csövét. A Luger dörrenése
felfokozott erővel verődött vissza a kocsi félig zárt terében. A golyó
beletépett Bemard vállába, és szétszakította a zubbonyát. A hadnagy egy
szemvillanással később meghúzta a ravaszt, és a csípőjénél rosszul
kitámasztott géppisztoly összevissza ugrálni kezdett a kezében. A
mindenfelé pattogó golyók valóságos szikrafúggönyt alkottak. Tucatnyi
kilencmilliméteres parabellum tépte darabokra az üléseket, és változtatott
irányt a belső páncéllemezeken, hogy aztán gellert kapva
kiszámíthatatlanul pattogjon odabent. Újabb golyó süvített el Bemard feje
mellett – ezúttal az angol ezúttal maga sem tudta vajon kinek a fegyveréből
származik –, mire a férfi elengedte a kapaszkodót, és leugrott a földre.
– Mi történt? – kérdezte remegve Finney, aki még mindig pontosan
ugyanott állt, mint az előbb.
– Az egyik sofőr még él – felelte Bemard, miután fedezékbe húzódott,
és megvizsgálta, hogy minden porcikája egyben van-e még.
A szakaszvezető némán zokogni kezdett.
A dűne irányából újabb lövés dörrent, mire a fejük felett hangos
kattanással kiakadt az ikergéppuska állványa.
– Ez így nem mehet tovább – ragadta meg Watchkins a hadnagy vállát.
– Mi a másik oldalról megpróbáljuk megzavarni őket, addig maguk
végezzenek velük erről az oldalról – adta ki a parancsot a százados, és
visszaosont a felderítőjármű másik oldalára.
Rohadj meg, te gyáva állat!
– Sheldon – intette közelebb magához a főtörzsőrmestert a hadnagy. –
Tartson bakot! – utasította, miközben tárat cserélt az MP-40-esben.
A főtörzs letámasztotta a géppisztolyát a lánctalp mellé, és mereven
megállt a páncélkocsi oldalában.
– Finney segítsen! – mordult rá a reszkető tagokkal álldogáló alakra
Bemard, és harcsabajuszú, szikár altiszt elé állt.
Jobb kezében a géppisztolyt tartotta, baljával keményen megragadta a
félhernyó oldalkötényét, miközben a lábát megtámasztotta a
főtörzsőrmester kérges tenyerében. A szakaszvezető továbbra sem mozdult
a kocsi oldalától, de Bemard nem látta értelmét, hogy tovább várjon az
altisztre.
Amikor a kocsi másikoldalán ismét felropogtak a fegyverek, a hadnagy
lendületet vett a homokon, és Sheldon segítségével feltornázta magát a
páncélkocsi platójának pereméig. Amint elég magasra jutott, kinyújtotta a
kezét, és lefelé tartott csővel, mit sem látva a platón lévőkből tüzelni
kezdett. Odafent fájdalomüvöltések hallatszottak, miközben Bemard
tovább szórta a golyókat a nácikra.
Dögöljetek meg!
A hadnagy, amíg lőszer volt a tárban, folyamatosan kaszált a
géppisztollyal. Ahogy a fegyver üresen kattant lenézett, hogy hová
ugorjon, de Sheldon máris feléje nyújtotta a saját MP-40-esét. Bemard
elengedte a géppisztoly tusát, és felhúzta a töltött fegyvert. Ismét kilőtte a
tárat, aztán leugrott a homokba, és intett az altisztnek, hogy segítsen
újratölteni a fegyvereket.
– Mit gondol maradtak még? – nézett rá a főtörzs, miután tűzkész
állapotba hozta az MP-40-est.
– Fogalmam sincs – sóhajtott a hadnagy, és felkészült rá, hogy újabb
próbát tegyen.
Ezúttal a kocsi frontja felől vágott neki. Ismét benézett a vezetőfülke
oldalsó nyílásán, de a füsttől semmit sem látott a benti félhomályban. Előre
ment, felkapaszkodott a lökhárítóra, aztán intett a két oldalon felsorakozott
katonáknak, hogy próbálják meg fedezni. Lassan felmászott a fülke
tetejére, óvatosan kidugta a fejét a fedezék mögül, és egyenesen az
ikergéppuska mögött álló német katona szemébe nézett. Bemard
mozdulatlanná dermedt. A félelem bilincset vetett a tagjaira, ahogy a véres
arcba bámult. A hadnagynak hosszú másodpercekbe telt, mire rájött, hogy
a tüzér halott. A dermedt tekintet, ha nehezen is, de végül eljuttatta a
felismerésig. Bemard erőt vett magán, és tovább mászott a plató felé.
A kocsi hátuljában mindenkit halott volt. A zárt tér úgy nézett ki, mint a
vágóhíd egy kiadós mészárlás után. A német katonák szétszaggatott testtel
csurom véresen feküdtek az acéllemezeken. Bemard szörnyülködve
gondolt bele, hogy mindezt ő csinálta.
– Fent tiszta! – kiáltotta a lent várakozóknak.
– Nyissa ki a hátsó ajtót, hogy bemehessünk! – utasította a százados.
A hadnagy a vállára lökte a géppisztolyt, megkapaszkodott az
ikergéppuska állványában, és óvatosan lemászott a platóra. A lába valami
puhára érkezett. Lenézett, és észrevette, hogy szétszaggatott felkaron áll.
Öklendezni kezdett, és összeszorította a fogait, hogy elkerülje hányást.
Kikapaszkodott a plató szélére, aztán az acélperemen támaszkodva
végigsétált a hátsó kijáratig. Félrelökte a záró pecket, leugrott a kocsiról, és
igyekezett minél távolabb kerülni a mészárszéktől.
– Uramisten! – hallotta a háta mögül Malarki döbbent hangját.
– A francba hadnagy, ezt maga csinálta? – kérdezte Finney
szakaszvezető.
– De maga takarítja össze – vágta rá azonnal a százados. – Már kezdheti
is beszari alak. Mutassa a fegyverét! Ha rajtakapom, hogy egyszer sem
húzta meg a ravaszt, itt helyben kitekerem a nyakát – ígérte Watchkins a
megszeppent alaknak.
Bernard távolabb húzódott a kocsitól, és lerogyott a homokba. Ahhoz
sem érzett magában elegendő erőt, hogy megmaradjon a talpán. A keze
remegett, a lábára mintha ólomsúlyokat kötözött volna a kimerültség és a
félelem. A feje szédült, a szíve még mindig hevesen vert. Bernard
undorodott önmagától, de még inkább attól, amit tett. Szörnyű volt látni,
hogy a két sorozat micsoda pusztítást vitt végbe a páncélkocsi zárt falai
között.
Kurva háború! Kurva németek!
– Topor meghalt – hallotta a hangot Bernard a háta mögül. Felnézett, és
a falfehér arcú Malarkit látta a feje felett.
– Micsoda? – kérdezte értetlenül.
– Lelőtték. A torka csupa vér – válaszolta Malarki.
– Értem – roskadt magába a hadnagy.
A tizedes egy ideig még idegesen toporgott Bernard körül, aztán újfent
megszólalt.
– A százados azért küldött, hogy életet verjek magába. Kérem, hadnagy
úr, álljon fel, és jöjjön vissza velem!
A tiszt nem érzett magában elég erőt.
– A lövések hangját meghallhatták a környéken lévő németek. Egyedül
maga tudja elvezetni a páncélkocsit.
– A százados is ért hozzá.
– Azt mondja még sosem látott ilyen típust. A hadnagy úrnak nagyobb
gyakorlata van ebben.
Bernard a kezét nézte. Az ujjai még mindig remegtek. A tenyere német
katonák vérétől volt vörös.
– Hogy van, hadnagy úr? – jelent meg hirtelen előtte Feraja bájos arca.
A lány fekete írisze feneketlen kútként vonzotta Bernard tekintetét.
– Rosszul.
A nő néhány pillanatig hallgatott, aztán megérintette a férfi vállát
mielőtt megszólalt volna.
– Nem volt választása.
– Ahogy nekik sem.
– Mindkét oldal azért harcol, amit igaznak érez.
– Én már nem tudom, miért harcolok. A parancsnokaink képtelenek
átlátni a helyzetet, sorra hozzák az értelmetlen döntéseket, amivel
bajtársaink százait küldik a halálba. Talán akkor járnánk el helyesen, ha
nem a németekre lőnénk, hanem őket mozdítanánk el a helyükről. Mondja,
mi értelme annak, hogy ez a szakasz német katona meghalt? – fakadt ki a
hadnagy.
– Ezzel közelebb jutottunk a célunkhoz – felelte Feraja.
– Miféle célhoz? – legyintett Bemard. – Azt hiszi, nem látom, milyen
ostoba játékot folytatnak velünk? Azt képzelte, elhiszem azt a baromságot,
hogy az utánpótlási vonalakat elvágni küldtek ide egy repülőnyi katonát
Angliából? Az efféle munkához komoly tapasztalat kell, sivatagi jártasság
és helyismeret. Ez a Watchkins annyit sem tud a homokról, hogy a szél
könnyen felkapja. Ezeknek az embereknek a halálából legfeljebb maguk
ketten tettek szert haszonra, de hogy mit forgatnak a fejükben, arról
elképzelésem sincs – robbant ki Bemard.
– Sajnálom, ha így látja a helyzetet – felelte őszintének tűnő hangon a
lány.
– Sajnálom, hogy maga segített abban, hogy a hazaszeretetünk révén
félrevezessenek bennünket! – felelte a hadnagy.
Feraja hallgatott.
– Akkor ne az én kedvemért tegye meg, hanem a bajtársaiért – szólalt
meg végül a nő. – A német egységek bármelyik pillanatban ideérhetnek.
A férfi feltérdelt, és erőnek erejével kényszerítette magát, hogy
kiegyenesedjen. A lába még mindig remegett, de már képes volt rá, hogy
irányítsa őket. Lassan megfordult, és visszabotorkált a páncélkocsihoz.
A többiek lepakolták a németeket a földre, és néhányan épp azon
dolgoztak, hogy homokot szórjanak a vérmocskos platóra. Topor holtteste
néhány méternyire a lánctalpas kerekei mellett feküdt. A rádiós arca
falfehér volt a vérveszteségtől, a nyakán lévő hatalmas, tépett szélű seb
oldalán színtelen volt a hús a kivérzéstől. A sérülés környékén a bőr
feketésbarna színt öltött a rátapadt piszokkal keveredett alvadt vértől, a
torok belsejében láthatóvá vált a gégecsövet borító kékeslila hártya.
– Szétszakadt az artériája, már a tábori kórházban sem tudták volna
megmenteni – jegyezte meg a főtörzsőrmester.
– Értem – biccentett Bernard, és anélkül, hogy tovább időzött volna a
halott felett, felkapaszkodott a mocskos hátsóplatóra. – Remélem, nekem
sem lesz nehezebb halálom!
A hadnagy igyekezett nem körülnézni odafent. Csak a vezetőfülkére
koncentrált, és próbált minél gyorsabban eljutni a szétlőtt ülésekig.
Csak ne legyen véres a műszerfal! Uram. add, hogy ne legyen véres a
műszerfal!
Bernard átpréselte magát a két ülés között, és elhelyezkedett a vezető
helyén. Rövid tétovázást követően letépett egy darabot a páncélkocsi-
kísérő ülésének szövetéből, és letörölte vele az agyvelődaraboktól mocskos
műszerfalat. Letisztította a kormányt, aztán a rongyot a meg kormolódott
szélű ablakon keresztül kidobta a homokba. Áram alá helyezte a
szörnyeteget, aztán megkereste az indítógombot, és két gyors mozdulatot
követően életet lehelt a páncélkocsi motorjába.
– Indulhatunk? – hallotta a háta mögül Bernard a százados hangját.
– Igen – felelte, miközben a mocsoktól alig látható műszereken
igyekezett felmérni a jármű állapotát. – Fogytán az üzemanyag – szólt
hátra, amikor végzett a vizsgálattal.
– Akkor menjünk az öszvérekhez – felelte a százados, és felhúzta a
platóra az utoljára maradt Malarkit.
– Mi lesz Topor holttestével? – kérdezte Bernard.
– Nem vihetjük magunkkal.
– Temessük el.
– Nincs rá idő. A németek mindenképpen megtalálnák. Ha magunkkal
cipeljük, a szemünk láttára rohad meg a melegben – felelte a százados.
– Ezek szerint itt akarja hagyni? – kérdezte Sheldon főtörzsőrmester.
– Nem látok más megoldást – ismerte el Watchkins.
– Ugyan ezt teszi majd a mi holttestünkkel is?
– Ha szükség lesz rá, igen – felelte a százados.
Bemard gázt adott, szerzett egy kis lendületet, aztán meredeken
nekifordította a félhernyó orrát a dűne oldalának, és felkapaszkodott a
gerincig.
– Csak óvatosan hadnagy! Ha ezt elássa, kezdhetjük elölről a
mutatványt – jegyezte meg csendesen a főtörzsőrmester.
Bemard válasz nélkül, hagyta a figyelmeztetést, és nemsokára megállt a
riadtan nézelődő öszvérek mellett. Az angolok egy emberként rohanták
meg az állatokat, és néhány pillanat leforgása alatt az összes felszerelést
felpakolták a páncélkocsi platójára.
– Itt az ideje, hogy eltűnjünk! – mondta a százados, és intett
Bernardnak, hogy forduljon Al-Haffa irányába.
Bemard lélekben vállat vont, aztán gázt adott, és kétségei ellenére
teljesítette a parancsot. A fél lánctalpas motorja felbődült, majd a
következő pillanatban hatalmas homokfelhőt hagyva maga mögött,
nekivágott a sivatagnak.

X.

Hans Lütjens harckocsivezető a német holttestek felett állva saját

jövőjét látta beteljesülni a látványban.
Tulajdonképpen nagyobb biztonságban lennék egy angol
hadifogolytáborban, mint a "saját bajtársaim" között.
Hans ellépett a holttestek mellett, és a pillantása az egyik távolabb fekvő
unterscharführeren akadt meg. A barna hajú, kétoldalt erősen kopaszodó
férfi alacsony volt. Karikás szeme, és megviselt arca a háta mögött álló
kemény napokról tanúskodott. Különös módon a halott vonásai egy fáradt
buldogra emlékeztették a harckocsizót.
Nem épp árja.
A férfi nyakán hatalmas szakított szélű seb tátongott, amely egészen a
katona gégecsövéig megnyitotta a torkát. A halott bőrét piszok, és meg-
feketedett alvadt vér darabok borították.
– Bizonyára meglepték őket – szólalt meg Rundstedt, miután megállt a
rottenführer mellett. – Furcsa. Túl sok a halott és az üres MP-40-es hüvely
ahhoz, hogy egyetlen angol se essen áldozatul.
– Maga szerint a mi embereink voltak?
– Nem a mieink. Mi csak üldözzük őket – javította ki a kígyóarcú tiszt
Hansot.
A gépkocsivezető kelletlenül újrafogalmazta a kérdést.
– A C-47-essel lezuhant kémek voltak?
– Kétség nem fér hozzá. A támadók német egyenruhát viseltek, és
német fegyvereket használtak. Egészen közel jöttek az őrjárathoz, és a
meglepetés erejét kihasználva lemészárolták az embereinket. Volt egy
géppuskafészek a dűne tetején, és találtunk mellette néhány Kar98-as
töltényhüvelyt is.
– Mesterlövész?
– Megbénították az ikergéppuskát, mielőtt még eldönthette volna a
harcot – biccentett a haupsturmführer. – Ez az egész egy rohadt
mészárszék volt. Látta az embereinket? Némelyiket fel sem lehet ismerni a
rengeteg sebtől.
– Akkor talán megérti, miért vagyok képtelen felfogni az arabok
embertelen viselkedését – mondta Hans.
– Azokat az angolokat tisztességes harcban győztük le. Az én embereim
nem használtak angol egyenruhákat, és vették el az ellenség esélyét a
küzdelemtől.
– De utána védtelenek voltak, amikor megkínozták őket!
– Honnan tudná, hisz ájultan feküdt.
– Épp eleget láttam ahhoz, hogy tudjam.
– A berberek csak az egyik angolt kínozták meg.
– Az épp elég.
Hans a férfi hüllőtekintetébe nézett, és megrendült az önbizalma.
– Mi lett a másik kettővel? – kérdezte valamivel szelídebben.
– Az arabok megölték őket.
A harckocsivezető képtelen volt bármit is mondani.
– Nézzen körül, Lütjens! Lát itt olyasmit, ami a háború szabályai mellett
szól? – mutatott körbe a homokban fekvő, szétroncsolt testű halottakon a
haupsturmführer.
Ez úgy beszél, mintha a németalföldi hadjárat során a légi deszantosok
sohasem viseltek volna angol egyenruhát. Micsoda képmutató alak!
– Igaza van. Az angolok egyszerűen meggyilkolták ezeket a katonákat –
bólintott nehéz szívvel Hans, mert belátta, hogy semmi értelme az
ellenkezésnek.
– Nem válogathatunk módszerekben, amikor elfogjuk őket! – Ja vohl,
mién Herr! – vágta magát vigyázzba Hans.
Rundstedt egy ideig gyanakodva figyelte az előtte feszítő rottenführert,
aztán intett az altisztnek, hogy távozhat. Hans egy pillanatig sem
késlekedett.
– Töltse fel üzemanyaggal mind a két járművet, Lütjens! Amint a
berberek találtak valamit, indulunk – szólt a távolodó után a
haupsturmführer.
Hans teljesen össze volt zavarodva. Az út szélén még mindig ott látta
kiterítve halott bajtársait, akiket darabokra szaggattak a szövetségesek
lövései, ugyanakkor nem tudta elfelejteni a megcsonkított brit katona
rémült, fejhangú üvöltéseit.
Rohadt háború! Rohadt angolok!
Visszament a páncélkocsihoz, és nekilátott a magukkal hozott
kannánkból feltölteni az üzemanyag tartályt. Előbb minden alkalommal
ellenőrizte a húsz literes készségek oldalán lévő jelzést, mert az ivóvizes
edények első ránézésre pont ugyanolyanok voltak. Nem is annyira a kocsi
miatt aggódott, mint a jó minőségű ivóvíz miatt. Előbb a saját
páncélkocsijára kerített sort, majd átment Rahiméhoz és hozzáfogott, hogy
azt is teletöltse. Már végzett az első két kannával, amikor a százados
megjelent mellette.
– Igyekezzen, Lütjens! – sürgette a férfi.
– Történt valami?
– A berberek szagot fogtak. Az egyik dűne mögött megtalálták a
menekülők nyomait. A lopott SdKfz 250-essel mentek tovább az Al-Haffa
oázis felé.
– Mi a francnak mennek oda egy német páncélkocsival? Az oázis még
mindig angol kézen van, nem?
– Talán éppen ezért. Talán így akarnak megmenekülni.
– Nem kellene értesíteni a tábornagyot?
– Amíg nem vagyok biztos a dolgomban, nem zavarom ilyesmivel.
Szívem szerint előbb akasztom ki egy póznára a kémek lenyúzott bőrét,
minthogy elhamarkodottan küldözgessek semmitmondó üzeneteket.
Hans a haupsturmführer gyűlölettől eltorzult arcára nézett, néhány
másodpercig gondolkodott, aztán letette a harmadik kannát, és erőlködve
visszacipelte a többi közé.

XI.

– De hiszen ezt a helyet mi tartjuk! – vette el a szeme elől a látcsövet

Bemard.
– Ugyan már, miféle botorságot beszél! – fortyant fel Watchkins, és
elhelyezkedett a hadnagy mellett egy nagyobb szikla takarása mögött. – Mi
a fene! Ez teljességgel érthetetlen – mordult fel alig néhány másodperccel
később.
Bemard még egyszer a szeme elé emelte a látcsövet, és hosszan
megvizsgálta az aprócska oázist. A látvány önmagáért beszélt. Pillantása
Mk I trópusi sisakokon, Lee Enfield nehézpuskákon, és a Rifle Brigádé
alakulathoz tartozó rövid ujjú trópusi zubbonyokon siklott végig. Az egyik
tiszt vállapján még a 7. gépesített lövészdandár jelzését is képes volt
kivenni.
– Mi a fészkes fene folyik itt? – kezdte elveszíteni a türelmét a hadnagy.
– Miss Feraja, tud róla, hogy angol alakulatok tartják az Al-Haffa
oázist? – kérdezte a százados a mellettük álldogáló nőt.
Bernardban most először merült fel a lehetőség, hogy a lány egyedül
próbálja meg a saját érdekeinek megfelelően manipulálni őket.
– Ellenkezőleg. Ilyen mélyen a frontvonal mögött elméletileg lehetetlen,
hogy angol egységek tarthassák magukat. Arról nem is beszélve, hogy az
oázis a német utánpótlási útvonal egyik pihenőpontja — rázta a fejét a
lány. – Itt csak valami átverésről lehet szó!
– Arra céloz, hogy a németek csapdát akarnak állítani nekünk? –
kérdezte szinte már nevetve Bemard.
– A maga gondolkodása rendkívül önközpontú hadnagy. Úgy látom,
meg sem fordult a fejében, hogy mindez talán nem is rólunk szól – küldött
megvető pillantást a férfi felé Feraja.
– Ráadásul német gyűrű veszi körül őket – szólalt meg ismét a
százados, és elvette a messzelátót a szeme elől.
– Micsoda? – kérdezte meglepetten Bemard. Az imént nyomát sem látta
ostromlóknak.
– A kövek között egy szakasznyi német gyalogos rejtőzik, és hozzájuk
hasonlókat láttam a település túlsó oldalán is – válaszolta Watchkins.
A hadnagy felkapta a távcsövét, és végignézte a sziklákat. Nemsokára
megtalálta a német katonákat. A fritzek közül csak kevesen őrködtek, a
többiek szemlátomást várakoztak valamire.
– Igaza van – mondta Bemard, és dühösen ingatta a fejét. – Most már
valóban fogalmam sincs, hogy mi történik odaát. Látta a védők páncéltörő
fegyvereit?
– Igen. Van ott egy huszonöt fontos howitzer tarack, és egy másik
hatfontos is – biccentett Watchkins.
– Őrültség lenne ezek ellen próbálkozni a páncélkocsival.
– Nem mehetünk a közelükbe, amíg nem látunk tisztán. Hol van a
rádió? – kérdezte Watchkins.
– Platón a többi felszereléssel együtt – válaszolta a mögöttük várakozó
Sheldon főtörzsőrmester.
– Ért itt valaki a kezeléséhez?
– Ahogy én tudom, senki jobban, mint ön uram – felelte az altiszt.
– Akkor hozzák ide! Megpróbálom felvenni a kapcsolatot a
parancsnoksággal – jutott döntésre a százados.
– Ez túl kockázatos. A németek könnyen lehallgathatják az adást –
vetette közbe Bemard. – Ha bemérnek minket, egyhamar végünk van.
– Ismerek egy titkos frekvenciát, ahol állandó vételen vannak. Ha elég
gyors leszek a kockázati tényező minimális – intette le a hadnagyot
Watchkins.
Sheldon megfordult, és visszament a terepjáró platójához.
– Mit gondol, mennyi előnyünk lehet az üldözőinkkel szemben? –
kérdezte a századostól Bemard.
– Az attól függ, mikor találták meg az őrjárat maradványait, és kik
keresték a nyomainkat. Ha szerencsénk van, akár egy egész napot is
nyerhettünk az erősödő széllel – vélekedett a százados.
– És ha nincs?
– Akkor attól függ, mit vetnek be ellenünk. Ha repülőgépekkel
keresnek, néhány órán belül a nyakunkba szakadhat az áldás.
Sheldon megérkezett a rádióval, mire Watchkins a vállára vette a
szerkezetet, és a köves talajon egy távolabbi kiszögellés felé vonult vele.
Bemard egy ideig a távolodó századost figyelte, miközben az előttük álló
helyzeten gondolkodott.
– Engedelmével, uram, itt valami nem stimmel – szólalt meg Sheldon,
miután az arab nő visszament a terepjáróhoz.
– Egyet értek, főtörzsőrmester – biccentett Bemard, és továbbra is
Watchkinst figyelte. A tiszt hallótávolságon kívül érve letelepedett a
kövekre, és hozzáfogott, hogy beállítsa a rádiót. – A százados tud valamit,
és esze ágában sincs elmondani nekünk.
– Ebbe mind könnyen belehalhatunk, uram – jegyezte meg Sheldon. –
Igazából fogalmunk sincs róla, hogy ki ez az ember, és egy halott
vallomásán kívül semmi sem igazolja, hogy valóban brit tiszttel van
dolgunk.
– Megértem az aggodalmát katona, de maga is tudja, hogy semmit sem
tehetünk. A rádiózást követően okosabbak leszünk. Addig is
reménykedjünk benne, hogy az oázisban a mi embereink vannak, és hogy
csatlakozhatunk a mieinkhez – nézte meredten a századost, Bemard.
– Irigylem az optimizmusát, uram – ingatta a fejét révetegen az altiszt. –
Szerintem, nincs az a hír, ami jó lehetne ebben a helyzetben. Ha engem
kérdez, szerintem a németek már régen megtalálták a megölt járőröket, és
egy egész szakasz felbőszült fritz van a nyomunkban.
– Az éleslátása tévedhetetlen főtörzs – válaszolta malíciával telten a
hadnagy, és szorult helyzetük ellenére megengedett magának egy
félmosolyt.
– Ebben az esetben, ha megengedi uram, újabb bölcsességgel
egészíteném ki az elhangzottakat – folytatta tovább az altiszt.
– Hallgatom főtörzsőrmester.
– Mivel a nyakunkon vannak a fritzek, nem kellene azzal tölteni az
időnket, hogy a parancsnoksággal rádiózgatunk, hanem a lehető
leghamarabb szedni a sátorfánkat, és elhúzni kelet felé.
– A százados szerint a németek elveszthették a nyomainkat a
megélénkült szélben – felelte a hadnagy, és a dűnék tetején kavargó
homokszemek felé intett.
– Engedelmével, ahhoz még egy homokvihar is kevés lenne, uram.
Miután letudtuk az őrjáratot, egyenesen ide indultunk. Ezek után még egy
gyengeelméjű náci is képes kitalálni, hogy hová tartunk. Mi értelme
elfoglalni az oázist, ha nem tudjuk megtartani?
– Ha felrobbantjuk készleteiket azzal egy időre megbéníthatjuk az
utánpótlási útvonalat – felelte a hadnagy.
– Meddig uram? Néhány órára? Legfeljebb egy napra? Ennyit meg sem
érez az offenzíva. Ezzel legfeljebb kellemetlenséget okozhatunk a
németeknek.
– Azt számításon kívül hagyta főtörzs, hogy az oázist szemlátomást mi
tartjuk – bólogatott letörten Bemard.
– Őszintén bevallom hadnagy úr, hogy én már nem látom tisztán, hogy
mi folyik itt. Mert hát, akárhogy is nézem, német egyenruha van rajtam, és
éppen arra készülök, hogy megtámadjak egy szakasznyi angol katonát, aki
a fritzek hadtápvonalát vigyázza – dörzsölte meg durva ujjaival az őszülő
halántékát a katona. – Ráadásul épp egy szakasznyi német gyalogos
igyekszik megostromolni őket.
– Valami nagyon jó magyarázattal kell előrukkolnia a századosnak,
hogy továbbra is kövessem a parancsait – jegyezte, meg Bemard.
– Attól tartok uram, hogy Watchkins századosnak előre megvannak a jó
magyarázatai.
– Mi lett magával, főtörzsőrmester? Eddig nem olyannak tűnt, mint aki
szándékosan megtagadná a parancsot, vagy ilyesmire uszítaná a többieket
– csodálkozott a hadnagy.
– Azt hiszem, túl sok bajtársam halálát láttam az elmúlt hónapokban,
hogy továbbra is feltétlenül hinni tudjak a feletteseim elöntéseiben –
válaszolta az altiszt hidegen.
Bemard levette a fejéről a parafavászon trópusi sisakot, és a szélét
simogatta. A monoton mozdulat megnyugtatta, és segített neki a
gondolkodásban.
Rá kellett döbbennie, hogy képtelen tisztán látni ebben az esetben.
Katonaként az volt a dolga, hogy teljesítse a parancsot, és csak ritka
esetekben kellett önálló döntéseket hoznia. Most azonban a sors egészen új
kihívások elé állította.
Izzadt tenyerét beletörölte a homokszín vászon bricsesznadrágba, és
szórakozottan nyugtázta, hogy a németek olívzöld ruházatánál a brit
homok-sárga öltözet sokkal jobban elrejti a katonákat. Ellenben a fűzős, fél
lábszárig érő bőr-vászon csizma nagyon jól kívül tartotta a homokot.
– Hadnagy, kérem, jöjjön ide! – kiáltott feléjük Watchkins százados.
Bemard visszatette a fejére a parafa sisakot aztán a zsákmányolt Mauser 98
k puskára támaszkodva felállt.
– Ne hagyja magát félrevezetni, hadnagy úr! – dörmögött mögötte
Sheldon baritonja.
– Legyen nyugodt, főtörzs. Nekem is épp annyira elegem van ebből a
hercehurcából, mint amennyire magának – válaszolta Bemard, és
határozott léptekkel ment a százados felé.
– A parancsnokság magával akar beszélni – mondta Watchkins, miután
a Bemard megérkezett, és átnyújtotta a rádió fülhallgatóját.
A harckocsizó egy pillanatig döbbenten nézte a szerkezetet, aztán lassan
a fejére tette.
– Bemard Todd harckocsizó hadnagy – jelentkezett be az éterbe.
– Itt Crowe ezredes. Hadnagy azért kérettem a rádióhoz, hogy közvetlen
parancsot adjak magának – recsegett a fülhallgató.
– Értem uram – felelt döbbenten a katonatiszt.
– Az MI6 nevében személyesen utasítom önt, hogy mindenben kövesse
Andre Watchkins százados utasításait. A százados különleges parancsot
teljesít, amelynek végrehajtása minden más ügynél magasabb prioritást
élvez.
– Igenis, uram – nyögte döbbenten a hadnagy.
– A maguk előtt lévő oázist németek tartják. Ne tévesszék meg az angol
egyenruhák. Pusztítsák el őket, a településen felhalmozott hadianyaggal
együtt! Remélem, megértette a parancsot hadnagy?! Nem szeretném, ha
Watchkins századosnak még egyszer kockára kellene tennie az akció
sikerét a maga, és az emberei engedetlensége miatt – mordult fel az
ezredes. Mi a fészkes fene?! Ez tényleg azt akarja, hogy támadjuk meg a
saját honfitársainkat?
– De ezek itt a mi embereink, uram! – próbált ellenállni Bemard.
– Mondtam, hogy ne tévessze meg a látszat. Maguk egy titkosszolgálati
ügybe keveredtek. Felejtsen el mindent, amit eddig tanult a harcról, és
bízza magát a századosra!
– Értettem uram – válaszolta Bemard, noha ennél jobban, aligha lehetett
volna megzavarodva.
– Remek. Adja vissza a századost, és készítse elő az embereit a
behatolásra!
– Igen, ezredes úr – felelte a hadnagy, és átnyújtotta a fülhallgatót a
várakozó Watchkinsnak.
A százados feltette a készüléket a fejére, mire Bemard faképnél hagyta a
tisztet.
– Na, miféle ostobasággal próbálkozott? – nézett ellenségesen a
főtörzsőrmester a rádiónál maradt Watchkins felé.
– Szedje össze az embereket altiszt, és készítsék elő a fegyvereket a
tűzharcra. Megtámadjuk az oázist – felelte hidegen a hadnagy.
Sheldon egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán a következő
másodpercben már a féllánctalpas felé tartott.
Mi folyik itt? Talán a németek próbálnak meg megtéveszteni bennünket?
A százados német kém, aki minket akar felhasználni, hogy elfoglaljunk egy
angol kézen lévő oázist? Ennek semmi értelme, elvégre a német vonalak
mögött vagyunk. A fritzek itt azt tesznek, amit csak akarnak. Nincs
szükségük ránk, hogy bevegyék Al-Haffát.
– Az emberek készen állnak, uram – jelentette a főtörzsőrmester.
– Rendben van, katona – biccentett a hadnagy.
– Gondolja uram, hogy helyesen cselekszünk?
– Bármennyire is hihetetlennek tűnik, a hadvezetés velünk akarja
elpusztítani ezt az oázist.
– A parancsnokság tud az itt állomásozó angol katonákról?
– Nem, illetve részben. Szerintük a lentiek álruhás németek.
– Engedelmével uram... – emelte meg a hangját Sheldon.
– Tudom – vágott közbe a hadnagy. – Én sem látok tisztán, de nincs is
rá szükségünk. Katonák vagyunk. Nem az a dolgunk, hogy értsük a
parancsot, hanem az hogy végrehajtsuk. Ez az utasítás pedig a legfelsőbb
köröktől jött, tehát mi azt tesszük, amit mondanak. Aki bármi mással
próbálkozik, az hazaáruló – fejezte be Bemard, és a közeledő katonákra
nézett. Közülük is Finney szakaszvezetőt szúrta ki magának.
A főtörzsőrmester értetlenül nézett a hadnagyra, aztán úgy tűnt
belenyugodott a hallottakba.
– Ahogy gondolja, hadnagy, de remélem, jó oka van rá, hogy ezt teszi!
– Egy közvetlen parancs a hadvezetéstől, elég jó ok – biccentett
Bemard.
Watchkins százados néhány perc múlva érkezett meg közéjük.
– Meg kell ostromolnunk az oázist – mondta a vizenyős tekintetű férfi a
katonáknak.
– De hát angolok vannak odalent uram! – vágott közbe azonnal Finney
szakaszvezető.
– A parancsnokság szerint nem – rázta a fejét a százados.
– Mi van, ha tévednek? Ilyen gyors visszavonulás közben lehetetlen
minden egység helyét számon tartani. Talán valamelyik leszakadt szakasz
vette be magát a falak közé? – szólt közbe a főtörzsőrmester.
– A parancsnokság szerint álruhás németek tartják ezt a helyet...
– Ez badarság! – próbálta meg letorkolni a tisztet a szakaszvezető.
Bernardban megmoccant az érzés, hogy véget vessen a katona
ellenkezésének, de elnyomta magában a késztetést.
Védje csak meg az igazát a százados. Hátha közben kiderül valami.
– Hogy a parancsnokság állásfoglalása helyes-e vagy sem, azt
könnyedén kideríthetjük. Amennyiben ezekben az egyenruhákban
bevonulunk a településre és a védők nem lőnek ránk, az minden
bizonyítéknál ékesebben beszél majd – vont vállat Watchkins. – Egyelőre
azonban mindenki készüljön úgy, hogy nemsokára a saját tüzérségünk lő
majd minket – folytatta a százados és jelentőségteljesen Bernardra nézett.
Remek, a saját gránátjainkat kell kerülgetnünk!
– Hogyan képzeli a támadást uram? – szólalt meg a főtörzsőrmester.
– Mivel az erőinket már nincs értelme tovább aprózni, egyszerre
megyünk be, és koncentrált géppuskatűzzel megsemmisítjük a páncéltörő
fegyvereiket. Ezt követően kihasználjuk a páncélkocsi erőfölényét, és
kiűzzük a németek az oázisból – nézett körbe a katonákon Watchkins.
Micsoda kifinomult terv. Üsd-vágd, amíg mozog!
– És a kézi páncéltörő fegyverek?
– Ha folyamatosan mozgásban maradunk, elég nagy zavart kelthetünk
ahhoz, hogy megússzuk – fejezte be a százados.
Csend telepedett a csoportra.
– Én szeretném tudni, hogy mi a hadnagy véleménye – szólalt meg
elsőként Finney.
A himlőhelyes képű szakaszvezető szavait követőn az összes tekintet
Bernardra szegeződött. A tiszt végignézett az embereken. Az első
gondolata az volt, hogy már most mennyivel kevesebben vannak, mint
amikor elindultak, és hogy vajon mennyien maradnak, ha megtámadják az
oázist.
A pillantása Malarkin állapodott meg. A fiatal tüzér arcán félelmet, és
értetlenséget látott. A tizedes szemlátomást – hozzá hasonlóan – nem
értette a kialakult helyzetet. Úgy tűnt, a bizonytalanság csak tovább
erősítette a rettegését. Bemard szeretett, volna valami megnyugtatót
mondani neki, de csak hamis, üres gesztusok ébredtek benne.
Finney esete jóval egyértelműbbnek tűnt. Az alacsony, girhes
szakaszvezető gyávasága kétséget sem hagyott afelől, hogy milyen választ
vár a hadnagytól. A békeidőben nagyszájú fickó a valódi megmérettetések
előtt fülét, farkát behúzva menekült volna az első rókalyukba.
Sheldon egészen megváltozott mióta először találkoztak. A félelmet
nem ismerő altiszt, aki végtelen elszántsággal vezette keresztül a rá bízott
embereket a sivatagban, mostanára képtelen volt megbízni a felettesei
döntéseiben. Az, hogy a körülmények még az ő kitartását is képesek voltak
aláásni, csak tovább növelték a hadnagy bizonytalanságát.
A szikh kiismerhetetlené vált az elmúlt napok eseményei közepette.
Bemard képtelen volt eldönteni, hogy az izzó fekete tekintet mögött miféle
gondolatok kavarognak. Noha az indiai legutóbb kiválóan harcolt, és a rá
bízott MG-42-essel majd fél tucat nácit küldött a pokolra, a tiszt képtelen
volt bízni benne.
A lány és a százados pedig még a szikhnél is érthetetlenebbnek tűnt.
Bemard érezte, hogy van közöttük valami különös kapocs, amely összefűzi
őket. A két különböző ember valamiért ugyan azt akarta, és emiatt képesek
voltak félrevezetni őket.
– Nincs választási lehetőségünk. A parancsnokság közvetlen utasítása,
hogy kötelességünk mindenben engedelmeskedni a százados parancsainak.
Ezek után mit sem számít, hogy én, vagy maguk mit gondolnak.
Amennyiben nem teljesítjük a parancsot, úgy hadbíróság vár ránk –
mondta végül Bemard. – Százados, én készen állok.
– Remek, akkor irány a félhernyó. Malarki fogja a géppuskát, de csak
akkor kezdjen el tüzelni, ha parancsot kap tőlem. Sheldon és én kezeljük a
másik két MG-42-est. Az elsődleges célpontok a védők páncéltörő ágyúi.
Olyan gyorsan kell áttörnünk a németek vonalait, hogy eszükbe se jusson
elénk állni. Amíg el nem értük az oázist, senki se tüzeljen, de amint
felfedtük magunkat, pusztítsanak el mindent, ami a szemük elé kerül! –
vált pattogóssá a százados hangja, ahogy ellentmondást nem tűrően vázolta
a tervet.
– És a németek? Mármint az ostromgyűrűt alkotó németek? – nézett
körül Finney, mint aki nem hiszi el, hogy mi történik vele.
– Majd meglátjuk, mit tesznek. Mindenesetre csak akkor lőjenek rájuk,
ha ők kezdik! – végzett Watchkins, és intett a katonáknak, hogy szálljanak
be a féllánctalpasba.
Bemard a páncélkocsi végéhez ment, felkapaszkodott a kitakarított
platóra, és előre sétált a vezetőülésig. Beindította a motort, átváltott
hernyótalpkormányzásra és várta, hogy gép magára találjon a majd egy
órás állás után. Alig fél perccel később a százados megjelent mellette, és
leült a kocsikísérő ülésébe.
– Amikor áttörünk a kordonon, a lehető leggyorsabban kell haladnunk.
Ha tényleg a saját egységeinkkel állunk szemben, akkor csak a
gyorsaságunk menthet meg minket haláltól.
– Mit tegyek, ha tüzelni kezdenek?
– Az első két lövést megvárjuk, és betudjuk annak, hogy ők sem tudják
már, melyik oldalon állnak, de ha tovább lőnek, azonnal visszafordulunk –
mondta a százados, és megkapaszkodott a műszerfalba épített fogantyúban,
ahogy a féllánctalpas néhány szaggatott kísérlet után megindult előre.
Három lövés ilyen távolságból? Ez a fickó őrült. Ha meg kell
fordulnunk, semmi esélyünk.
Bemard váltott, aztán előretolta a hernyótalpak forgási sebességét
szabályozó karokat, és az apró vezetőnyíláson keresztül tájékozódva,
igyekezett úton tartani a veszettül zötykölődő páncélkocsit. Ahogy
elhagyták a pihenőül szolgáló szurdokot, a hadnagy még előrébb tolta a
karokat, és a hernyótalpas hatalmas hördüléssel gyorsulni kezdett.
Ha a milyeink vannak odaát, remélem szarul céloznak, ha németek
akkor jobb, ha nem is lőnek!
Az SdKfz nekivágott a rövid sziklás kaptatónak, a motor felbőgött, így
tiltakozva az újabb megterhelés ellen, de a lánctalpas töretlen lendülettel
haladt tovább felfelé. A páncélkocsi felért az emelkedő tetejére, aztán az
egyenes talajon egyre gyorsulva haladt az oázis felé. A mellette ülő
százados mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne verje be a fejét a
vadul zötykölődő vezetőfülkébe. Bemard tovább gyorsított, és immáron
nyaktörő sebességgel száguldottak a sziklás meredélyek és az emberfej
nagyságú kövek között. A nyolc és fél tonna tömegű jármű
kiszámíthatatlanul dobálta magát az egyenetlen terepen, és időnként a
hadnagynak minden tudását latba kellett vetnie, hogy visszaparancsolja az
útra.
Az egyik meredek kanyart követően, fél méter magas és legalább
méternyi széles szikladarab tűnt fel előttük az úton.
– Francba! – mordult fel Bemard, ahogy a bal oldali lánctalpat enyhén
megfékezve keresztbe csúsztatta a hatalmas fémmonstrumot. A hadnagy
hirtelen felgyorsította a lelassult hernyótalpat, és a páncélkocsi végül csak
a farával csapódott neki a sziklának.
– Ez meleg volt! – jegyezte meg Watchkins, és letörölte az izzadságtól
fénylő homlokát.
Mi lesz itt akkor, amikor majd lőnek ránk?
Bemard visszakormányozta az útra a félhernyót, és újfent a maximumig
fokozta a sebességet. A felforrósodott olaj kipárolgásának szaga és a meleg
egyre elviselhetetlenebbé vált a vezetőfülkében, mire a fémtestest
hatalmasat zökkenve nekivágott a völgybe vezető lejtőnek. Az apró
kémlelőnyíláson át a hadnagy észrevette a település belsejében
megélénkülő védőket.
Jézusom, ha ezek a huszonöt fontos felé rohannak, darabokban sem
szednek össze bennünket!
– Kapaszkodni! – üvöltötte hátra, azzal hirtelen irányt váltott a jobbra
eső lankásabb részek felé.
A páncélkocsi áttört a keréknyomok, hagyta mélyedés peremén, és
néhány bukkanót követően, nekivágott a domboldalnak.
Az oázis felől hallatszódó dördülés még a motor zaját is elnyomta. A
becsapódó gránát robbanása égig csapó porfüggönnyel lepte be a
páncélkocsit. Bemard – noha semmit sem látott – ütközésig előretolta a
karokat, aztán mielőtt még kiértek volna a homokfelhő takarásából,
meredeken irányt változtatott, és teljes sebességgel száguldott tovább a
település felé. Újabb robbanás hallatszott, valamivel kisebb, mint
korábban, és a félhernyó oldalára szikladarabok záporoztak.
– Ezek felszecskáznak minket! – hallotta a hadnagy a háta mögött
üvöltő Finney hangját.
A látvány egyetlen szemvillanás alatt tisztult ki Bemard előtt, ahogy a
félhernyó elérte a porfüggöny szélét. Az oázisban világosbarna zubbonyt
viselő gyalogos katonák rohangáltak, kivételesen jó célpontot nyújtva az
ikergéppuskáknak. A két MG-42-es azonban hallgatott, és a hadnagy azon
imádkozott, hogy a harmadik ágyúlövés ne kapja el őket. Enyhén balra
fordult, hogy helyet nyerjen, aztán észveszejtő sebességgel belehajtott egy
horpadásba. Az féllánctalpas veszélyesen megdőlt, a jobb oldali hernyótalp
hirtelen felpörgött.
A francba, felborulunk!
Bemard jobbra húzódott, mintha ezzel ellensúlyozhatná a páncélkocsi
kilengését, aztán a félhernyó orra fennakadt horpadás aljában, és a jármű
hatalmasat zökkent. A hadnagy előre zuhant, s noha a kezével megpróbálta
tompítani az ütés erejét, a fejét bevágta az acél műszerfalba. A lendület
átsegítette a fémmonstrumot az akadályon, és egy újabb iszonyatos erejű
zökkenést követően Bemard megint csak a vezetőülésben találta magát.
– Lassítson! – kiáltotta véres fejjel a százados, miközben megpróbált
kapaszkodót találni.
A hadnagy újabb meredek fordulót vett, és néhány apróbb sziklát
széttaposva az oázis felé fordult. Az első házak már csak alig kétszáz
méternyire voltak tőlük. Puskagolyók pattogtak a félhernyó páncélzatán, de
úgy tűnt a bentiek abbahagyták az ágyúzást.
Talán azt hiszik, őrültek vagyunk.
Alig száz méterrel később a védők abbahagyták a lövöldözést, és az
idegesítő pattogás megszűnt a frontpáncélzaton.
– Menjen vissza az útra! Csak a howitzer mellett lassítson. Ha valaki
elénk áll, hajtson keresztül rajta! – utasította Watchkins. – Malarki
készüljön! Ahogy megálltunk, iktassa ki a huszonöt fontost – kiáltotta a
háta mögé a százados.
– Igen, uram – felelte a tüzér, és a kattanásból Bemard leszűrte, hogy az
ikergéppuskák tüzelésre készek.
A hadnagy visszavett a tempóból, a félhernyó eleje az égre meredt,
ahogy a vízmosásból felkapaszkodott az útra. Néhány pillanattal később
aztán a kicsiny kémlelőnyílásban ismét megjelent a környék hegyeinek
képe, és Bemard a település központja felé fordította a terepjárót.
– Ne feledje, ahogy rájönnek, hogy nem vagyunk németek, azonnal lőni
fognak ránk. Maradjunk mozgásban, és próbáljuk meg egyenként
felszámolni az ellenállási gócokat – mondta utoljára Watchkins, aztán a
géppisztolyát magához véve kiaraszolt a plató irányába.
És a páncéltörő kézifegyverekkel mi lesz?!
Ahogy a lánctalpas rátalált az úton lévő nyomsávra, a futása újra stabillá
vált. Bemard, miután nem kellett attól tartania, hogy az ikergéppuskák
véletlenül elsülnek felgyorsított. A százhúsz lóerős Maybach HL-42-es
motor, iszonyatos hőt okádva magából, negyven kilométer-perórás
sebesség fölé gyorsította a járművet.
Ugye nem aknázták alá az utat!
A félhernyó rátaposott a szögesdrót akadályokra, eltiporta őket, aztán
begördült a házak közé. Bemard az apró vezetőlyukon keresztül
tájékozódva próbált odatalální, ahol a howitzert sejtette. Az egyik ház
oldalfala mögül, egy angol egyenruhás őrmester ugrott eléjük, olyan közel,
hogy a hadnagy akkor sem tudott volna megállni, ha akar. Az altiszt az
utolsó pillanatban félreugrott a száguldó páncélkocsi elől, és Bemard
tovább robogott a huszonöt fontos irányába. Elkerült egy újabb szögesdrót
akadályt, összedöntött egy fából összerótt itatót, aztán az egyik sarok
mögül kibukkanva szembetalálta magát a páncéltörő ágyúval. A fegyver
csöve egyenesen feléjük nézett.
Bemard előre tolta a jobboldali lánctalpat irányító kart, és fékezni
kezdett a másikkal. Miközben az ikergéppuskák felugattak a hadnagy feje
felett, az SdKfz 250-es megcsúszott a köveken, az orrával elsodorta egy
vályogház sarkát, és iszonyatos porfelhőt hagyva maga mögött,
bemenekült egy pálmák alkotta apró ligetbe. A fák közé érve a másik két
géppuska is rákezdett, majd egy pillanattal később felrecsegtek a
géppisztolyok. Az ágyúdörrenés elmaradt, mire a hadnagy átszáguldott a
fák között, és tett egy újabb fordulót a howitzer uralta kicsiny téren.
Elcsapott egy későn eszmélő angol egyenruhás katonát, keresztül hajtott és
porfelhővé zúzott egy kövekből kirakott kútkávát, majd teljese sebességgel
visszafordult a huszonöt fontos felé. Azonban az ágyú környékén ekkorra
már csak véres holttestek feküdtek.
– Forduljon keletre, és keresse meg a hatfontost! – kiáltotta Watchkins,
miután lehúzódott a platót védő hétmilliméteres acéllap takarásába.
Bemard biccentett, aztán a tekintete egy pillanatra megakadt Malarkin.
A fiú arca vérzett, de ennek ellenére úgy tűnt, rendben van. A tüzér bőre
mégis sápadt volt. A hadnagy nem tudta mire vélni a látványt.
Hallottam! Azt kiáltotta, hogy ezek fritzek!
Hovvard Malarki dermedten állt az ikergéppuskák mögött, és a
vezetőülésben kuporgó hadnagyot figyelte. Bemard Todd tekintetében
nyoma sem volt annak a kételynek, ami megbénította a tizedes
mozdulatait.
Vajon ő is hallotta, hogy angolul kiabálnak segítségért? Vagy csak a
képzeletem játszik velem? Istenem, mi van, ha a saját bajtársainkat
gyilkoljuk? Uram, ne engedd, hogy a parancsnokság tévedjen!
Az egyik fehér falú omlatag épület mögött egy fejet látott kibukkanni. A
szeme sarkából úgy látta, mintha egy PIÁT páncéltörő gránátvetőt
támasztottak volna meg a lemállott vakolatdarabokon. Ösztönösen
odakapta az ikergéppuskákat, és megszórta a környéket. A 7,92
milliméteres golyózápor egyetlen pillanat leforgása alatt porfelhőbe
burkolta a ház sarkát. Howard újabb homokszín egyenruhákat látott az
épületek takarásában, és hirtelen dühösen zümmögő acélméhekkel telt meg
körülötte a levegő. A tizedes lebukott a plató védelme mögé, és az
ikergéppuska egy pillanatra elhallgatott.
Sheldon főtörzsőrmester kelt a segítségére, és az MG-42-essel
megszórta a házak közötti rést. Howard azonnal felállt, irányba állította az
állványt, és csatlakozott az altiszthez. A három géppuska elsöprő erővel
tisztította meg a környéket. A félhernyó megrándult alatta, mire a
lövedékek feljebb csapódtak, és szétszaggatták az egyik közeli pálmafa
lombkoronáját. Hatalmas levelek és szétmállott faforgács hullott a fejükre
miközben a féllánctalpas ráfordult a keleti útra. Howard a sarok felé nézett,
ahol legutóbb a páncéltörő gránátvetőt látta felbukkanni. A por nagy része
mostanára leült, és látni engedte a környéket. A fal félkör alakban
hiányzott, mintha egy hatalmas oroszlán harapta volna ki a ház oldalából.
A géppuska lövedékek szétrombolták az épület vályogfalát. A törmelék
között egy homokszürke egyenruhát viselő, véres mellkasú, szétszakadt
fejű test feküdt. A PIÁT alig félméternyire feküdt tőle.
Ha nem lövök, megöl minket! Ezek nem lehetnek angolok. Beengedtek
minket az oázisba, pedig a német felségjelzés eltéveszthetetlen a
páncélkocsi oldalán!
Robbanás rázta meg a félhernyót. Homok, szikla és földdarabok
záporoztak a platóra, miközben a felderítőjármű tovább száguldott. A
kráterhez érve épp csak megbillent a féllánctalpas.
– Figyeljen Malarki! Mi a fenét csinál?! Tisztítsa meg előttünk az utat,
vagy mind itt döglünk meg! – üvöltött rá a vérfoltoktól alig felismerhető
Watchkins százados.
Malarki felegyenesedett, és a jobb kezével kisöpörte az arcába hullott
port. Csak most vette észre, hogy a karja vérzik. Mivel mindene mozgott,
úgy elöntött ráér később aggódni.
Az SdKfz 250-es áttört a homokfelhőn, és veszett tempóban száguldott
végig a keleti úton. A zötykölődéstől a páncélkocsi tetején lévő
Howardnak időnként meg kellett kapaszkodnia a géppuska állványban.
Egy kanyart követően géppuskafészket vett észre az út jobb oldalán lévő
apró épület takarása mögött. Azonnal felé fordította a géppuskákat, és
golyózáporral árasztotta el környéket. Az angol 0,33-as ennek ellenére
felugatott, és megszórta a páncélkocsi elejét.
Irányt tévesztett lövedékek vetettek szikrát a félhernyó elején, és a
páncélzaton gellert kapva idegesítő zúgással csapódtak az ég felé. Bemard
Todd hadnagy a ház felé, fordította a páncélkocsi orrát, és frontálisan
belehajtva összedöntötte.
Hatalmas porfelhő csapott fel Howard előtt, és a fiatal altiszt fulladni
kezdett a sok piszoktól. A motorház teteje tele lett törmelékdarabokkal, s
egy csodálatos módon egyben maradt ablakkeret, függönyöstől csúszott fel
egészen a vezetőfülke kémlelőnyílásáig. A tizedes köhögni kezdett a
levegőbe került portól, aztán könnyes szemekkel végigkaszált a
páncélkocsi orra előtt. Az SdKfz 250-es motorja felbőgött, és a félhernyó
átgázolt az épület maradéka felett. A jármű megbillent, ahogy a lánctalpak
a romok tetejéig kapaszkodtak, és a platón lévő katonák a kocsi jobb
oldalába zuhantak. Malarki esés közben az oázist körülvevő hegyekre
látott.
Rohamra indultak a németek!
A féllánctalpas egy pillanat múlva visszanyerte az egyensúlyát, és a
tizedes újra megragadta a géppuskák állványát.
– A fritz gyalogság támad a domboldalon! – üvöltötte a háta mögött
Sheldon főtörzsőrmester.
– Ha nem lőnek ránk, hagyják őket! Amint végeztünk a védőkkel, ne
kíméljék a rohadék náci disznókat! – kiáltotta Watchkins százados.
A romokról lekászálódott terepjáró ismét nekilendült, és néhány
viskóval odébb elérte a hatfontos páncéltörőt. Szerencsére a tüzérek nem
tudták, kiszámítani, hogy hol bukkannak fel, és az ágyú messze volt tőle,
hogy célra tartson. Malarki azonnal tűz alá vette a kezelőket, és lövedékek
villámgyorsan végeztek a gyenge páncélzat mögé húzódó tüzéreket.
Néhány katonának ugyan sikerült védelmet találnia a löveg vastagabb
részei mögött, de tüzérek nagy része fekve maradt a homokban.
– Panzer! – üvöltötte rémülten Finney, ahogy a torkán kifért, és a hangja
képes volt túlharsogni még a géppuskák zaját is.
Hol?
Malarki tovább lőtte a páncéltörő kezelőit, de a tekintete már a tankot
kutatta.
– Hadnagy, kerüljön balra! Panzer III-as a jobb oldalon! – üvöltötte túl a
hangzavart Watchkins százados.
A félhernyó megrándult, és ikergéppuskák összpontosított tüze levált a
löveg kezelőszemélyzetéről. A golyók hirtelen az ég felé csaptak, aztán a
földre vágtak, ahogy a féllánctalpas visszanyerte az egyensúlyát, és
Malarki előre billent. A sorozat végigcsapott két "angol" katonán, és egy
felporló vörös felhőben véres húscafattá változtatta őket.
– Hol van? Nem látom! – üvöltötte Todd hadnagy a vezetőfülkében.
Howard összeszedte magát, és körbenézett. A 132-es festéssel ellátott
közepes tank két épület takarásában állt a tér oldalában, valamivel a
félhernyó háta mögött. Az ötvenmilliméteres löveg egyenesen rájuk
célzott.
– Térjen ki jobbra! – kiáltotta Malarki, és megkapaszkodott a
páncélkocsi oldalában.
A felderítőjármű a lánctalpaknak köszönhetően, hihetetlen gyorsasággal
tért ki és fordult vissza a löveg irányába. A hatfontos tüzérei döbbenten
figyelték a nyolctonnás páncélkocsi nyaktörő mutatványát. A tizedes
visszakapaszkodott a géppuskák mellé, és elkapott néhányat a lassan
mozduló "angolok" közül.
– Gyalogság a baloldalon! Páncéltörő fegyver! – kiáltotta Feraja.
Malarki balra kapta a géppuskát, de a fegyver elakadt az állvány
ütközőjében. Az ellenséges katonák tagjait szerencsére legalább annyira
meglepte a féllánctalpas feltűnése, mint amennyire a kis csapat tagjait a
Panzer III-as megjelenése. Mire a gyalogosok észbe kaptak volna, a
félhernyó feléjük fordult és a géppuskák visszaűzték őket a házak mögé.
Robbanás dördült a hátuk mögött, és a detonáció porfelhőbe burkolta az
apró teret. A dörrenést újabb követte, aztán repeszdarabok süvítettek el a
tizedes feje felett. Az SdKfz 250-es lassított, ahogy a hadnagy tájékozódni
próbált, aztán hirtelen belefutottak egy pálmafa törzsébe, és kettétörték. A
derékban elroppant fa a kocsi platójára zuhant, és elgörbítette az egyik
MG-42-es csövét.
Az ütközéstől Howard előreesett, és kis híján a páncélkocsi
motorháztetőjén landolt. Az utolsó pillanatban azonban sikerült
megragadnia a géppuskaállvány egyik vasát, és visszatornáznia magát a
platóra.
– Mi a fene volt ez? A Panzer lőtt? – kérdezte Watchkins kótyagos
fejjel.
– Nem láttam – válaszolt Sheldon főtörzsőrmester, aki a félbeszelt fejű
Finney magatehetetlen testét próbálta meg lelökni magáról.
– Nem maradhatunk egyhelyben. Indítson hadnagy, mielőtt a harckocsi
megint ránk lő! – üvöltötte a százados, miután nagy nehezen talpra állt.
Watchkins néhány ügyetlen mozdulattal megpróbált új hevedert fűzni az
MG-42-esbe, miközben a mellé ugró szikh több sorozatot is leadott a
géppisztolyából.
A félhernyó hátratolatott, miközben Malarki néhány egy erőteljes
ütéssel leválasztotta a tönkrement géppuskát az elsütő mechanizmusról. A
félhernyó visszatolatott a térre, aztán előre indult, hogy megpróbáljon
lendületet szerezni.
A páncéltörő gránátvető találata az orrán érte a kocsit. Malarki a
robbanás stophatása miatt fejjel előre nekizuhant az állványnak, és kévésen
múlott, hogy el nem veszítette az eszméletét. Az arccsontja rettenetesen
sajgott, a szájában törött fogszilánkokat érzett a vér sós ízével együtt.
Nekünk annyi!
Amikor a tekintete kitisztult, a platón találta magát. Körülötte a csoport
megmaradt tagjai harcoltak. A padlót elhasználódott fémhüvelyek
borították ujjnyi vastagon. Malarki négykézlábra emelkedett, aztán a
tekintete megakadt a félhernyó vezetőülésén, ahol Bemard Todd
hadnagynak kellett volna ülnie. A szék üres volt, a szétszakadt műszerfal
mögül vastag sugárban dőlt befelé a sűrű fehér füst.
A tizedes csak most vette észre, hogy a feje felett folyamatosan kerepel
a megmaradt MG-42-es. Egy forró hüvely a nyakába hullott, becsúszott a
ruhája alá, és megégette a bőrét a mellkasán. Az altiszt vergődni kezdett a
padlón, és hogy szabaduljon a fájdalomtól, megpróbálta letépni magáról a
zubbonyát. A gombok, ha nehezen is, de engedtek mire Howard az ing alá
nyúlva, kirántotta az apró fémdarabot.
– Itt az ideje, hogy fegyvert fogjon katona! – reccsent felette Bemard
Todd hangja, és a tizedes csak most vette észre, hogy a megürült géppuska
előtt a hadnagy vette át a helyét.
– Itt az ideje, hogy fegyvert fogjon katona! – mordult rá a platón
vergődő tizedesre. A fiatal férfi kis híján lesodorta a lábáról, amikor az
imént, ki tudja miért iszonyatos hánykolódásba fogott. Bemard fritzeket
látott feltűnni a házak között, és ösztönösen meghúzta a ravaszt. Az
olívzöld egyenruhát viselő katonák különös módon meg sem próbálták
fedezni magukat a mozgásképtelenné vált félhernyó géppuskáival
szemben.
– Ne lőjön a németekre, hadnagy! – kiáltott rá Watchkins százados, aki
a páncélkocsi jobb oldalán megtámasztott MG-42-essel lőtte a házak
között felbukkanó "angolokat".
Rohadék!
Golyók kaptak gellert a felderítőjármű frontpáncélzatán, és alig néhány
centivel kerülték el a hadnagy fejét. Bemard lehúzódott, aztán észrevette a
derékba tört pálma takarásába húzódott lövészeket és ólomzáporral
árasztotta el a környéket. A két angol egyenruhás gyalogos felugrott a
földről, és egy romba dőlt épület felé rohantak. A hadnagyot nem vitte rá a
lélek, hogy utánuk lőjön.
– El kell hagynunk a kocsit, különben megsütnek minket – fordult a
százados felé.
– Ha kibújunk a fedezékből végünk. A német páncélos pillanatok alatt
elintéz bennünket – intett a fejével a házak takarásában rejtőzködő Panzer
III-as felé Watchkins.
– Mit keres itt egy német harckocsi?
– Mégis mit várt egy német különítménytől?
Bemard újabb németeket látott rohanni a házak között, és most már csak
megszokásból is rájuk lőtt. A három katona egymás után terült el a porban,
mintha csak céllövészeten lettek volna.
– Ha a Panzer működne, már régen kilőtt volna minket. Foglaljuk el, ha
nem is működik, könnyebb tartani, mint a félhernyót.
A százados látszólag nem is hallotta, mit mondott neki. A tiszt tovább
lőtte a környéken felbukkanó gyalogosokat, és Bemard észrevette, hogy
hozzá hasonló módon cseppet sem kíméli a németeket.
– Le a kocsiról, irány a páncélos! – kiáltotta hirtelen Watchkins, és
leemelte a géppuskáját a felderítő pereméről.
Bemard felragadta a halott Finney géppisztolyát, a nyakába akasztott két
tartalék hevedert a 42-esekhez, aztán elsőként követte a századost.
Leugrottak a platóról, és a korábbi robbanások valamint a félhernyó
kavarta porfelhőben a mozdulatlanul álló Panzer III-as jellegzetes alakja
felé futottak.
Finneyt kivéve mindannyian életben voltak. A sort Sheldon
főtörzsőrmester zárta, aki géppuskáját a csípőjéhez szorítva lőtte a feltűnő
gyalogosokat. Bernardnak hatalmas kő esett le a szívéről, amikor baj
nélkül elérték az 50 milliméteres ágyúval felszerelt harckocsit. Amikor
utoljára még visszanézett a füstölgő félhernyóra, a páncélkocsi elejéből
felszálló füst sötétebbre váltott, és lángokat látott kivillanni a jármű elejét
védő, megrepedt lemezek között.
– Malarki, fel a tetőre! – utasította a tizedest, ahogy elérték a harckocsi
oldalát.
Az altiszt megkapaszkodott a tank kötényezésén, felkapaszkodott a
kamuflázsra, és néhány pillanattal később eltűnt a búvónyílás-fedél mögött.
– Mehet, hadnagy – intett Bernardnak a százados.
A tiszt elindul, mire a háta mögött felhangzott Sheldon tenorja.
– Fedezettűz! – kiáltotta a főtörzsőrmester, és a fegyverek ropogni
kezdtek.
Bemard nem mert hátranézni, hogy megtudja, mi történt.
Felkapaszkodott a torony oldalán, aztán a búvónyíláson keresztül
leereszkedett a páncélos belsejébe.
– Az ágyú épségben van – mondta Malarki, ahogy meglátta az érkező
századost.
– Muníció? – kérdezte azonnal Bemard.
– Semmi. Kifosztották a tankot, de a rádió még a helyén van – jelentett
a tizedes.
– Remek! – felelte Bemard, és előremászott a rádiós-géppuskás helyére.
– Szóljon a századosnak, másszanak be! – adta ki az utasítást, miután
meggyőződött róla, hogy működnek a vezető oldali teleszkópok.
Leakasztotta a nyakából a hevedereket, és betárazta a páncélos orrába
beépített 7,92 milliméteres géppuskát. Amint végzett, tüzelni kezdett a tér
túlsó felében feltűnő katonákra, akik egy gránátvetőt és egy vállról
indítható rakétát cipeltek magukkal.
– Kezd forró lenni a helyzet odakint – jegyezte meg a búvónyíláson
keresztülpréselődő nagytestű százados.
– Látom – felelte Bemard, és tovább tüzelt a géppuskából. – Tarázzák
be a toronyban lévő MG-42-est, akkor nem kell kintről lőniük. Malarki,
hogy áll az ágyúval?
– Az ötvenmillis tökéletes állapotban van uram, csak éppen lőszerünk
nincsen – felelte a tizedes.
– Akkor nézze meg a padlóborító lemezek alatt. Talán van ott néhány töltet – hagyott
fel a tüzeléssel Bemard, ahogy megcsendesedett a környék. – Szóljon a szikhnek, hátha
tud segíteni! A 4. indiai hadtestben sok a harckocsizó – tette hozzá magyarázatképpen.
A harckocsi belseje gyorsan tele lett. Az eredetileg öt személyesre
tervezett járműben rendkívül szűkös volt a hely miután a maradék hat
ember összezsúfolódott odabent. A körülmények pedig csak tovább
romlottak, amikor Malarki az indiai segítségével nekilátott, felnyitni a
padlóteret lezáró fémlapokat.
– Hadnagy, magának ördöge van! – kurjantott fel nemsokára a tizedes. –
Itt vannak a gyönyörűségek – mutatott a fedőlemezek alá.
– Akkor szedje ki őket, amilyen gyorsan csak tudja! – sóhajtott fel
Bemard is, és intett a toronyban ülő Sheldonnak, hogy fejezze be a
tüzelést. – Húzzuk meg magunkat, és várjuk meg, amíg a fritzek eldöntik,
hogy mit tesznek.
– Ahogy elnézem, az angolok megfutamodtak – mondta a
főtörzsőrmester.
– Nem értem ezt az egészet, ha azok is németek, akkor miért harcolnak
a sajátjaik ellen? – gondolkodott hangosan Bemard.
– Talán amikor lőni kezdtünk rájuk, azt hitték, csapdába csalták őket –
válaszolt a százados.
Ez a rohadék folyamatosan hazudik. Bár csak tudnám mi az igazság!
Szinte biztos, hogy abban a pillanatban kitörném a nyakát!
– Lassan jó lenne tisztázni a dolgokat Watchkins százados – jegyezte
meg Bemard.
– Azt hittem, minden tiszta maga előtt hadnagy. Parancsot kap és végre
kell hajtania. A dolog ennyire egyszerű. Eddig mind jól csinálták. Úgy
gondolom, már nem sok van hátra. Ha végeztünk, mind megkapják a
megérdemelt jutalmukat – nézett egyenesen Bemard szemébe a százados.
A tankban feszültté vált a levegő, a csendet csak a távolról behallatszó
lövések dörejei törték meg.
– Hat lövedékünk van uram – jelentette Malarki, miután végeztek a ki-
pakolással.
– Rendben van tizedes, tegye őket a készültségi rákászokba, és hozza
tűzkész állapotba az ötven milliméterest! – felelte a hadnagy.
A feszültség mintha oldódott volna odabent.
– Mit akar tenni, százados? – kérdezte az arab nő Watchkinst.
– Semmiképp sem lövünk a németekre, amíg azok nem lőnek ránk –
jelentette ki a tiszt, és a többiekre nézett.
– De hát miért nem? – robbant ki a kérdés a szikhből.
– Ugyan már katona! Nincs járművünk, és minden készletünk a
páncélkocsin maradt. így akar nekirontani a németeknek? Ha egy kicsit
belegondol, nekik köszönhetjük az életünket. Ha nem rohanják meg az
oázist, az angolok elevenen sütnek meg bennünket...
Az angolok? – vágott közbe Bemard.
– Ugyan, kár a szavakon lovagolnia, tudja jól, hogy hogyan értettem –felelte
Watchkins. – Amint üzemképes jármű lesz alattunk, felvehetjük a harcot a németekkel.
Addig is, azok, akik nem beszélnek németül, maradjanak a harckocsiban — fejezte be a
százados, és körbenézett. – Hadnagy maga velem jön, jól jöhet a jelenléte, ha tárgyalnunk
kell a német roham-osztagosok rangidősével – intett Bernardnak, és kimászott a
toronyból.
A harckocsizó tiszt elindult, de amikor a Feraja mellé ért, egy pillanatra
megállt a nő közelében.
– Remélem, most boldog! Legalább harminc ember halt meg odakint, és
még ki tudja, mennyit öltek meg a németek. Bízom benne, hogy legalább
maga tudja, mi volt ennek a sok halálnak az értelme – nézett a lány
szemébe. – Tudom, hogy maga többet lát ebből az egészből. Legyen olyan
jó, és végre ossza meg velünk, hogy miért kell meghalnunk! – fogta meg
Feraja vállát.
– Nem értem, miről beszél! – rázta le magáról a férfi kezét a lány. –
Mindent elmondtam már, amit tudok. Maguk angolok olyan furcsák,
minden elrontott döntésük mögött valaki mást keresnek bűnbaknak.
Tudták, hogy mit vállalnak. Ha egyszer döntöttek, viseljék a
következményeit.
– Remélem, a lelkiismeretével is ilyen könnyen el tud majd számolni,
ha mind itt halunk! – hagyta faképnél a nőt Bemard.
Watchkins a homokban állva várta, és látszatra a Panzer III-ast
vizsgálta. A hadnagy leereszkedett mellé, és megállt a közelében.
– Mit gondol untersturmführer, üzemképessé lehet még tenni ezt a
masinát? – kérdezte németül.
– Még nem tudom, de az első benyomások alapján nem rabolták le
igazán. Akár szerencsénk is lehet, és a németek csak azért hagyták hátra,
mert kifogyott belőle az üzemanyag.
– Mennyi idő alatt tudja kideríteni?
– Akár negyedóra alatt is – vonta meg a vállát a százados. – De
szükségem lesz a félhernyón lévő üzemanyagra.
A százados a tér közepén füstölgő felderítőjárműre nézett. A
páncélkocsi motorteréből mostanára már vörös lángnyelvek csaptak elő.
– Akkor ne késlekedjünk. Ha bárki kérdezősködik, hagyja, hogy én
beszéljek! – mondta Watchkins, és futva indult a féllánctalpas felé.
Az SdKfz 250-es eleje teljes egészében lángokban állt. A tűz idővel
átterjedt a vezetőfülkére is, és a páncélkocsi rakterét fenyegette.
– Ugorjon fel, és dobja le a kannákat! – utasította Watchkins a
hadnagyot. Látom, nagyon vigyáz a saját életére százados úr.
Bernard felkapaszkodott a platóra, és sietve hozzálátott, hogy a
szétszóródott felszerelés között megtalálja a kannákat.
– Hozzon vizet is! – kiáltott utána a százados. Rohadj meg! Mindjárt
felrobban az egész!
A hadnagy meglátta az első tartályt. A fémedény beszorult egy csomag
összeszíjazott pokróc közé. A durva szövet egyik fele már lángot fogott, és
a tűz egyre gyorsan terjedt a kanna felé. Bernard odaugrott, és megpróbálta
elrántani a tartályt a lángok elől. Az egyik zárcsat azonban beakadt a szíjak
közé, és a hadnagy kirántotta az égő pokrócokat is. A hőség a férfi arcába
csapott, ahogy a lángok fellobbantak. Bernard hátrálni kezdett, egy
pillanatig elgondolkodott rajta, hogy eldobja a kannát, aztán meggondolta
magát.
Szenvedjen vele Watchkins, ha már annyira akarja!
A plató széléig vonszolta az égő pokrócokat, aztán a százados felé
hajította az egészet.
– Igyekezzen, lehet, hogy mindjárt berobban! – figyelmeztette
Watchkinst.
A százados még a tartály leérkezése előtt bő egy méternyit ugrott
állóhelyből hátra. Aztán gyilkos pillantást vetett a hadnagy felé, aki
ekkorra már eltűnt a plató pereme mögött.
Bernard a következő kannát a lőszeres ládák mellett találta meg.
Amilyen gyorsan csak tudta, a rakfelület széléhez cipelte, és lelökte a
földre. A tűz egyre tovább terjedt a kocsi eleje felől, és már azzal
fenyegetett, hogy begyújtja a hadnagy ruháját.
A következő fordulót követően berobbantak az első töltények, és
Bernard úgy döntött nem kockáztat tovább. Kiszabadított még egy kannát a
padok lábai alól, aztán leugrott a földre, és igyekezett minél messzebb
húzódni a lángoló félhernyótól. A százados már biztonságos távolból
figyelte, ahogy a húszliteres tartályt maga után vonszolva közeledett.
– Köszönöm, hogy segített! – mondta Bemard, és megvető pillantást
vetett a vizenyős szemű férfira.
– Gondoltam, működik még magában a veszélyérzet – felelte németül
Watchkins, és figyelmeztető pillantást vetett a hadnagyra.
– Még élek – váltott Bemard is németre, és körülnézett.
Az oázis főterén egyre több fritz gyűlt össze, és némi távolságtartással
őket figyelte.
– Maga szerint feltűnt nekik, hogy lelőttünk közülük néhányat? – súgta
a hadnagy a századosnak.
– Csak egyféleképpen tudhatjuk meg – felelte Watchkins, és elindult a
várakozó németek felé.
A rohamosztagosok tisztelegtek előttük, de továbbra is a ravaszon
tartották az ujjúkat.
– A rangidős tiszttel akarok beszélni! – mondta határozottan a százados,
amikor elérte a katonák vonalát.
– Akkor Bitterlich oberscharführer a maga embere – válaszolta az egyik
oberschütze, miközben kihívóan nézett a századosra.
Watchkins megdermedt, mintha csak kígyó marta volna meg, aztán az
imént megszólalt német felé fordult, és olyan közel ment hozzá, hogy az
arcuk már majdnem összeért.
– Mit enged meg magának, katona!? – kérdezte üvöltve, és egy cseppet
sem zavarta, hogy a szájából kifröccsenő nyál a főlövész arcán landol. –
Ha egy tiszthez beszél, vigyázban áll, és meg sem rezdül! – folytatta egyre
növekvő hangerővel. – Egy ilyen tiszteletlenség negyedéért felköttetném,
ha alattam, szolgálna, maga szarrágó senkiházi! Azonnal kerítse elő az
oberscharführert! Egy perce van rá, hogy mind a ketten jelentkezzenek
előttem! – ordította a százados, és az oberschütze sápadtabb lett, mint a
sivatag homokja.
– Ja wohl, mién Herr! – tisztelgett a katona, és futva tűnt el a társai
mögött.
Watchkins elégedetten szemlélte a főlövész rohanását, aztán Bemard
felé fordult.
– Hihetetlen, hogy mit meg nem engednek maguknak ezek a katonák.
Amint csökken rajtuk a szorítás – lépett közelebb a hadnagyhoz a
százados, hogy csak az angol tiszt lássa a szemében az elégedett
hunyorgást.
– Valóban uram – felelte Bemard. – A tisztelet a fegyelem egyik
alapköve, ha ez a támpont meginog, az egész állomány harci morálja
kerülhet veszélybe. Nem engedhetjük, hogy az embereink az olaszok
sorsára jussanak, főként nem most az offenzíva közepén.
– Örülök, hogy egyetért, hadnagy úr – válaszolta Watchkins, és a
körülöttük álló rohamosztagosokra nézett. A katonák akaratlanul is jobban
kihúzták magukat, ahogy a pillantása megállapodott rajtuk. – Majd adok én
nekik megromlott harci morált! – morogta jól hallhatóan a
haupsturmführer.
A megriadt oberschütze kevesebb, mint egy perc múlva visszaért, az
oldalán egy első ránézésre ártatlannak tűnő arcú oberscharführerrel. A
húszas évei közepén járó altiszt ijedten figyelte a két várakozó tisztet.
Szemmel láthatólag már a tudomására jutott az előbbi incidens.
– Maga itt a rangidős? – kérdezte tettetett hanyagsággal Watchkins.
– Igen uram, a nevem Kari Bitterlich oberscharführer. Mióta a tisztjeink
meghaltak, én irányítom a rohamosztagot.
– Rüche haupsturmführer és Königh untersturmführer. A 15.
páncéloshadosztálytól szakadtunk le miután megütköztünk a 4.
harckocsidandárral. Crüwell tábornok törzsét keressük. Szollúmban azt az
információt kaptuk, hogy erre vonultak tovább. Hogy lehet az, hogy ezt a
települést még angolok tartották?
– A gyors előrenyomulás közben ragadtak itt. Minket azért hagytak
hátra a főseregtől, hogy az oázison belül tartsuk őket, amíg nem érkezik
erősítés. Abból, amit elmondott, gondolom, nem önök azok uram – felelte
az altiszt.
– Valóban nem, sőt meglepett minket, hogy lőnek ránk. Mivel úgy
láttuk, hogy nem lenne esélyünk eljutni a sziklákig, a támadás mellett
döntöttünk. Emellett aligha járhattunk volna sikerrel, ha maga és az
emberei nem sietnek a segítségünkre. Ezt majd nem felejtem el
megemlíteni a jelentésemben oberscharführer – fejezte be a százados, és jól
láthatóan megenyhült az arckifejezése. – Mint ahogy azt sem, hogy az
emberei modortalanságuk dacára vitézül verekedtek.
– Köszönöm, uram! – felelte Bitterlich, és lesújtó pillantást vetett a
mellette álló katonára.
– Van kapcsolata a parancsnoksággal?
– Igen, uram.
– Rendben. Jelentse, hogy az oázist sikerült elfoglalnunk. Emelje ki a
saját szerepét, és hogy sikerült nagymennyiségű hadianyagot
zsákmányolnunk. Többek között tankokat, lövegeket és más harckocsikat.
Kérjen egy konvojt, ami segít a frontra juttatni a felszerelést, és az
üzemanyagot – utasította Watchkins az őrmestert.
– Uram? – nézett a felettesére döbbenten az altiszt.
– Mit akar katona? – keményedéit meg a haupsturmführer arca.
– Miféle hadianyagról beszél? Az embereim semmit sem találtak.
– Ez nem a maga dolga katona. A jelentésért én vállalom a felelősséget.
Azonnal juttassa el az üzenetet a főparancsnokságra! Lehetőleg Rommel
altábornagy kezébe – legyintett szórakozottan a százados. – Addig is, amíg
megjön a válasz, tegyen meg mindent, hogy használható állapotba
hozhassuk a Panzer III-ast! Königh untersturmführer, majd tájékoztatja
róla, hogy mire van szükségünk.
– Ja wohl, mién Herr – tisztelgett Bitterlich, majd parancsokat
osztogatott, és eltűnt a házak között.
Mi a fenét hadovál ez itt össze? A nyakunkra akarja hozni az egész
német hadsereget"? Hogy a fenébe fogunk így tovább menni?
Bemard megkönnyebbült, hogy a rangidős tiszt faképnél hagyta őket. A
távolabb fekvő kannák felé indult, felemelt kettőt, és a tank irányába ment.
Nemsokára feltűnt mögötte egy rohamosztagos, aki a másik két tartályt
cipelte.
– Csak tegye le őket a lánctalp mellé – utasította a németet Bemard. –
Nézzenek körül a készleteik között, és túrják át az angolok felszerelését is!
Ha találnak megfelelő lőszert, vagy gránátokat hozzák ide nekem. De
mielőtt elkezdenék, próbálják meg eloltani a páncélkocsit. Talán lesz még
olyan alkatrésze, amire szükségünk lehet.
– Ja vohl, mién Herr – felelte a katona, és futólépésben indult a
félhernyó felé.
Bemard felmászott a harckocsi oldalára, és behajolt a toronyba.
– Malarki – szólalt meg félhangosan.
– Igen, uram – tűnt fel a félhomályban a fiatal altiszt arca.
– Feltöltöm üzemanyaggal a tankot, hátha sikerül beindítani.
– Értem uram – biccentett a tizedes.
– Mihamarabb meg kell próbálnunk életet lehelni a Panzerbe, különben
a németek keresztre feszítenek minket. Addig is, mindenki maradjon
odalent – fejezte be a hadnagy, és kiemelte a felsőtestét a toronyból.
Ahogy körülnézett észrevette a páncélos mellett álldogáló Watchkins
századost. A vizenyős tekintetű férfi roppant elégedettnek tűnt. A szája
sarkában halvány félmosoly ült.
– Valami jó hír haupsturmführer? – kérdezte a hadnagy németre váltva.
– Igen – biccentett Watchkins. – Az áttörés sikerét hallva maga Rommel
altábornagy, illetve most már Rommel tábornagy, személyesen idejön,
hogy találkozzon a hősökkel, vagyis velünk! – vigyorodott el szélesen a
százados.
Bemard úgy érezte, menten kifut a lába alól a talaj.
– Úgy érti, Erwin Rommel tábornagy, az Afrika Korps legfőbb vezetője
ideérkezik? – kérdezte elhűlve, és meg kellett kapaszkodnia a páncélos
tornyában, hogy el ne essen.
– Pontosan! – felelte diadalittasan a százados, és elégedetten paskolta
meg a Panzer III-as kamuflázsát.

XII.

– Ez egyszerűen érthetetlen! – rázta a fejét Hans Lütjens rottenführer,

miközben a nyomokat vizsgálva az előttük lévő oázist figyelte. – Nem
lehet, hogy a berberek tévednek? Sokféle őrültséget hallottam már, de olyat
még nem, hogy az angolok szándékosan megtámadják a saját embereiket,
és kiűzzék őket az állásaikból.
– Ezek sivatagi nomádok, jobban olvasnak a homokból, mint mi
könyvből. A nyomok egyértelműek. Ugyanazzal a féllánctalpassal
foglalták el az oázist, mint amit elragadtak a járőrtől – felelte Rundstedt.
– Talán amíg elvesztettük a nyomaikat, a jármű újra gazdát cserélt.
– Talán – vont vállat a százados. – Annyi mindenesetre bizonyos, hogy
a német egyenruhát viseltek. Sőt, a nyomaik hasonlóak azokhoz, amiket
Szollúm mellett találtunk.
– Talán valami arab törzs, amelyik mindenkire rátámad, aki az útjába
akad? – tárta szét a karját a rottenführer.
– A berberek tudnának róla – ingatta fejét elgondolkodva Rundstedt,
aztán elővett egy zsebkendőt, és megtörölte izzadó homlokát, verejtékes
nyakát.
– Akkor nem értem. Előbb megölik a német járőrt német egyenruhában,
elfoglalják a páncélkocsijukat, aztán rátörnek az angol állásokra, és
megölnek egy rakás brit katonát – állt fel a nyomok mellől Hans.
Arról a platóról, ahol álltak, jól látszott az alattuk elterülő Al-Haffa
oázis, és a völgyet határoló hegyek. Az épen maradt házak között német
egyenruhás katonák járkáltak. Jóval többen voltak, mint amennyinek a
nyomait homokban felfedezték.
– Ki ez a rengeteg ember? – kérdezte Hans, és lefelé mutatott a völgybe.
– Gondolom, az üldözöttek egyesültek az ostromlókkal – felelte a
százados, és elővette a messzelátóját. – Gyalogos rohamosztagosoknak
látszanak.
– Látja azokat, akiket mi keresünk?
– Nem, ha lent vannak, remekül elrejtőztek. Talán a házak között
bujkálnak. Le kell mennünk, hogy körbenézzünk.
– És ha ránk lőnek? Ahogy nézem, két páncéltörő lövegük is van. És
akkor még nem beszéltünk az aknákról. Nem szeretném kitapasztalni, hogy
merre vannak.
Rundstedt elgondolkodva nézett a sofőrre.
– Engem az aknáknál jobban izgat, hogy mi a fene történik itt – mondta
a százados, miközben a fejét ingatta. – Ha ezek a fickók ugyanazok, akik a
Douglas C-47-essel lezuhantak, akkor mi a fenének öldöklik a saját
bajtársaikat? Ha meg nem azok, akkor minek irtják a mi embereinket?
– Nem kellene értesíteni a parancsnokságot arról, hogy mi folyik itt?
– És mit mondanék nekik? Azt, hogy fogalmam sincs, mi történik?
Nehogy azt higgye, hogy odafent respektálják a magamfajta
szabadcsapatok vezetőit.
Hans Rundstedtet figyelte. A férfi ugyan még mindig a völgyben fekvő
oázist nézte, de az arcáról még így is le lehetett olvasni a haragot. Régi
sérelem?
– Akkor mi legyen?
– Indulunk – válaszolta a tiszt, és visszafordult a mögött álló terepjárók
felé.

– Istenem, add hogy működjön! – fordította egymás felé a két indítókart

a hadnagy.
Az elektromos motorok felbúgtak, az önindító tekerni kezdett, de a
hajtómű csak szárazon hörgött.
– A picsába! – mordult fel Malarki. – Itt valami nagyobb gond lesz.
– Nyugalom, idő kell hozzá, míg az önindító felszívja a rendszerbe az
üzemanyagot – csitította a tizedest Bemard.
A hadnagy újra egymás felé fordította két kart, mire az akkumulátorok
hajtotta elektromos berendezés felberregett. Bemard ezúttal tovább
próbálkozott, de harckocsi motorja továbbra is csak élettelenül köhögött.
– A francba, tudtam! – szólalt meg lemondóan a szikh, és öklével a tank
belső oldalára ütött. – Itt fogunk megdögleni! A rohadt nácik nem
vesződnek azzal, hogy a magamfajtának enni adjanak.
– Én nem értem a századost – mondta ki hangosan mindannyiuk
véleményét Malarki. – Mi értelme annak, hogy a nyakunkra hozta
Rommelt? Gondolom, a tábornagy nem egyedül érkezik.
Senki sem válaszolt.
Bezzeg ha Finney még élne, biztosan nem hagyná szó nélkül.
Bemard alapállapotba, fordította a két kapcsolót, és a műszerfalat
figyelte, hátha talál rajta valami bíztató jelet, de csak a töltésjelző mutatója
csúszott egyre lejjebb.
– Talán a gyertyákkal van valami baj, úgy tűnik a mechanika rendben
lesz – gondolkodott hangosan Sheldon főtörzsőrmester.
– Maga szerelő volt a 7. páncéloshadosztálynál? – kapta fel a fejét
reménykedve a hadnagy.
– A gyalogságnál szolgáltam, de kaptam alapkiképzést a harckocsira.
Ha sikerül beindítani, elboldogulok, mint töltőkezelő – felelte az altiszt.
Bemard újra elfordította az indítókapcsolókat, aztán reménykedve
hallgatta, ahogy az elektromos rendszer megpróbál életet lehelni a
motorba. A kétszázötvenöt lóerős Maybach HL 120 TR minden bíztató
előjel nélkül, egyetlen szemvillanás alatt pörgött fel. A feldördülő robajt
hangos örömmámor kísérte.
– A jó édes anyját, tényleg csak a rendszer száradt ki teljesen! –
vigyorodott el szélesen a tizedes, és hálás tekintettel nézett a páncélkupola
teteje felé, ahol az eget sejtette.
– Már kezdtem berittyenteni! – ismerte el a szikh harcos. Akárcsak én!
Hirtelen felcsapódott a búvónyílás-fedél, és Watchkins százados feje
jelent meg a fejük felett.
– Ez igazán nagyszerű munka volt bajtársak! – kiáltotta hangosan
németül, és megrázta a kezét a feje felett, amire rögtön néma csend lett a
tank belsejében, noha Bernardon és Feraján kívül senki sem értette, hogy
mit mond.
– Csak így tovább fiúk! – súgta a többieknek a hadnagy, és tettetett
örömujjongásban tört ki.
A katonák vették a lapot, és újfent fergeteges hangulat kerekedett
odabent. A százados bemászott a páncélosba, és becsukta maga felett a
búvó-nyílásfedelet.
– Épp időben – váltott hirtelen angolra Watchkins. – A hegyoldal felől
két nyolckerekű terepjáró közelít.
– Rommel? – kérdezte morózusan Bemard.
– Aligha. Földön legalább három órás út a legközelebbi település,
ráadásul ezek pontosan onnan jönnek, ahonnan mi érkeztünk.
– Beértek minket az üldözők? – kérdezte Feraja.
– Miféle üldözők? – robbant ki a kérdés Malarkiból.
– Csak nem gondolta tizedes, hogy a németek futni engednek minket
azok után, hogy elpusztítottuk a járőrt? – válaszolt a kérdésre kérdéssel a
nő.
– Aha – jegyezte meg bambán a fiatal katona.
– Szóval? – nézett a századosra a lány.
– Fogalmam sincs, de annyi bizonyos, hogy nem lehet Rommel. Az
üzenetváltás óta alig telt el egy óra, arról nem is beszélve, hogy a hírek
szerint a tábornagy szívesebben utazik a Luftwaffe valamelyik felderítő
repülőgépével – felelte Watchkins.
– Különben is a front felől kellene jönnie. A német hadifoglyok szerint
a tábornagy folyamatosan a harcvonalban van – értett egyet a századossal a
hadnagy.
– Akkor? – nézett körül Sheldon főtörzsőrmester.
– Az irányukból adódóan valószínű, hogy ezeket küldték utánunk
Szollúmból – mondta a Watchkins, és Ferajára nézett.
– Látszanak innen? – kérdezte a lány a századost. A férfi csak a fejét
ingatta válaszul.
– Akkor itt az ideje, hogy mozgásba hozzuk ezt a szörnyeteget – szólalt
meg a nő.
Bemard értetlenül nézett a másik kettőre.
– Beavatna minket is százados? Ha már kockára viszem a bőrömet,
legalább szeretném tudni, hogy miért.
– Nincs mit mondanom hadnagy. Ha a hegyoldalon érkezők az
üldözőink, akkor mindenképpen fel kell velük vennünk a harcot, és addig
lecsapni a németekre ameddig gyanútlanok! – válaszolt Watchkins, és
felvonta a vállait. – Én legalábbis nem akarom harc nélkül megadni
magamat.
– A századosnak igaza van – állt azonnal a nagydarab, ráncos képű férfi
mellé Feraja. – Maguk mind kaptak valamiféle harckocsizó kiképzést,ezzel
a Panzerrel kitörhetünk az oázisból, sőt egy kis szerencsével még
győzhetünk is.
Bemard belátta, hogy kutyaszorítóba kerültek.
– Malarki, menjen a tüzelőállásba, Sheldon maga veszi át a töltőkezelő
szerepét – utasította a két katonát, hogy mihamarabb harcképes állapotba
hozzák a tankot. – Elboldogul az első géppuskával? – kérdezte a szikhtől.
Az indiai némán bólintott, és elindult a rádiós helye felé.
– Százados magának marad a parancsnoki szék, hacsak el nem akarja
vezetni a harckocsit.
– Ezt a nyűgöt most magára hagyom, hadnagy – felelte Watchkins, és
felmászott a toronyba a két másik katona mellé.
– Használja a periszkópokat, és folyamatosan jelentse, hogy mit lát! –
utasította a felettesét Bemard. – Maga pedig – fordult Feraja felé –
húzódjon meg a törzs végében, és próbáljon meg a lehető legkevésbé útban
lenni! – közölte a nővel, aztán előremászott a vezető ülésébe.
Remélem, a váltó rendben van, az erőátviteli rendszer működik, a
lánctalpak nem sérültek meg és ezek a tetű németek nem lőnek ránk
azonnal, ahogy elindulunk!
Bemard óvatosan előre tolta a hernyótalpakat irányító karokat, mire a
harckocsi megremegett, és ha lassan is, de elindult előre. A
kémlelőnyíláson keresztül a hadnagy látta, hogy kiértek a két vályog épület
közül.
– Mennyi üzemanyagot tudott szerezni hadnagy? – kérdezte a százados
a toronyból figyelve.
– Csak hatvan litert, az egyik kannában víz volt.
– Az meddig elég?
– Ezt a harcot megvívhatjuk vele, de esély sincs rá, hogy a Panzert
kivigyük innen – válaszolta Bemard, miközben a harckocsit a tér közepe
felé kormányozta.
– Álljon meg! – utasította Watchkins a hadnagyot. – Feraja jöjjön ide, és
nézze meg őket!
A lány előrébb mászott, helyet cserélt a századossal, és belenézett a
periszkópba. A vizsgálat meglehetősen sokáig tartott, és végül Watchkins
volt az, aki elvesztette a türelmét.
– Nos, Szollúmból valók? – kérdezte indulatosan.
– Nem hiszem.
– Akkor jó, lehet, hogy mégsem kell támadnunk – nyugtázta a
hallottakat a százados.
– Ellenkezőleg. Ezek arabok.
– Mi?! – hördült föl Watchkins.
– Azt hittem, a németek nem vesznek be helybélieket a soraikba –
jegyezte meg Sheldon főtörzsőrmester.
– Tényleg nem – hagyta rá az altisztre a lány. – Ez csak egyetlen dolgot
jelenthet.
A harckocsi belsejében minden tekintet a nőre irányult.
– Beszéljen már, az isten áldja meg! – fakadt ki Malarki.
– Ezek a rohadékok Rommel Kutyái – felelte Feraja.
– Azok meg kicsodák? – kérdezte a szikh.
– Berber harcosok, akik egy német tiszt keze alatt szolgálnak, és az
Afrika Korpson belül is különleges előjogokat élveznek. Félelmetes hírű,
kegyetlen harcosok, akik a csatában mindig az első sorokban küzdenek.
Nem ismernek, és nem adnak kegyelmet. Vannak olyanok, akik azt állítják
róluk: megkínozzák a foglyaikat, mielőtt szörnyű kegyetlenséggel
megölnék őket. Legalábbis az én családommal ezt tették – küszködött a
gyűlöletével a lány.
– És ezek vannak a nyomunkban? – kérdezte falfehérre vált arccal
Malarki.
– Nem csak a nyomunkban vannak – ingatta a fejét a lány. – Épp most
ereszkednek le a völgy oldalán.
– Hadnagy, forduljon rá a gyalogság törzsére! – utasította Watchkins
Bernardot. – Amint irányba álltunk, össztűz a két géppuskából a német
rohamosztagosokra! – adta ki a parancsot a százados, aztán lehajolt és
felvette az egyik MG-42-est, amit még félhernyóról hoztak magukkal.
Amikor a fegyver a kezében volt, felegyenesedett, és kinyitotta a
búvónyílás-fedelet. – Ha végeztek a gócponttal, lőjenek mindenre, amit
látnak! Hadnagy, ha parancsot adok, azonnal induljon el kifelé a faluból.
Nem akarom, hogy a gyalogság az épületek takarásából lőhessen ránk a
páncéltörő kézifegyverekkel.
– Értettem – válaszolta Bemard, és jobbra fordította a harckocsi elejét.
– Tűz! – adta ki a parancsot Watchkins, aztán kilökte a géppuska csövét
a búvónyíláson, és maga is utána mászott.
Odabent felropogott a két MG-42-es, és egy másodperccel később
fentről rákontrázott a harmadik. Bemard parancs nélkül is megindult a
németek törzse felé, hogy a húsz tonnás, három méter széles, két és fél
méter magas tank megjelenésével további fokozza a zavart. A német
rohamosztagosok rémült döbbenettel figyelték a feléjük közeledő irdatlan
monstrumot, ami három géppuskából egyszerre szórta közéjük az ólmot. A
hadnagynak kezdett elege lenni a sorozatos mészárlásból.
Ez nem harc, ez kivégzés! A fene essen az egész tetves hadvezetésbe,
hogy képesek egy ilyen gyilkost rászabadítani az emberre, mint amilyen ez
a Watchkins! Nem arra szerződtem, hogy hóhér legyek.
A 7,92 milliméteres géppuskagolyók borzalmas pusztítást vittek végbe a
lassan eszmélő németek között. A három géppuska koncentrált tüze néhány
pillanat alatt mészárszéké változtatta a rohamosztagosok törzsét. Bemard a
kémlelőnyíláson keresztül egy pillanatra meglátta feltűnni az ártatlan képű
Bitterlich oberscharführert. A fiatal katona azon igyekezett, hogy a társait
fedezékbe juttassa.
Az első golyó a vállán találta el, és iszonyatos erővel megtaszította. A
következő szétszakította a fejét és a kölyök agyvelejét legyező alakban
szétszórta a mögötte lévő omladozó házfalon. A harmadik golyó feltépte a
torzó mellkasát, és ökölnyi húsmasszát csapott a lemállott vakolat közé. A
negyedik a nyakát érte, és kis híján leszakította a fej maradékát. A hadnagy
úgy érezte, felfordul a gyomra a látványtól. Vétkesnek érezte magát a
fiatalember halálában.
A golyózápor tovább folytatódott, és az egymásra rogyott holttestek
alatt a homok pillanatok alatt vérttől lett ragadós. Legalább húsz olívzöld
egyenruhás ember feküdt a földön, és további két tucat próbált meg
rohanvást fedezéket keresni a gyilkos golyózápor elől.
Mint egy kibaszott kivégzőosztag!
– Malarki, lője ki a howitzert! – üvöltötte Watchkins.
A tizedes azonnal abbahagyta a tüzelést, és egy erőteljes rándulás
kíséretében elfordította a tornyot amerre a huszonöt fontos tarackot,
sejtette. A százados ennek köszönhetően azonnal szétlőtte a harckocsi
oldalára függesztett ivóvizes kannát, és a gellert kapott golyók egyike
megsebezte a vállát.
– A kurva életbe! – kiáltotta a férfi és azzal a lendülettel visszazuhant a
tank belsejébe. – Ki a fene mondta magának, hogy fordítsa el a tornyot? –
ripakodott rá Malarkira.
– Maga uram. Parancsot adott rá, hogy lőjem ki a howitzert – válaszolt a
tizedes.
– Bassza meg! – összegezte a véleményét a százados. – Bemard, vigyen
ki innen!
A hadnagy gázt adott, aztán a lehető legrövidebb úton nekivágott a
településről kivezető útnak. Legázolt egy gyalogos katonát, áthajtott egy
házon, miközben azon igyekezett, hogy kikerüljön néhány rohamosztagos
tűzvonalából, akik egy hordozható páncéltörő gránátvetőt cipeltek
magukkal. A Panzer gond nélkül eltaposta az épületet, és a túloldalra érve,
a maguk után hagyott porfelhő rejtekében a település széle felé törtetett. A
közel húsz tonnás fémszörnyeteg megállíthatatlannak tűnt.
A hátuk mögött lövések dörrentek, és néhány eltévedt golyó megpattant
a harckocsi páncélzatán. Gránát robbant mellettük, de a detonáció ereje
meg sem rendítette a páncélost, és csak még vastagabb porfelhőt vont a
hátuk mögé. A Panzer utat nyitott magának néhány csenevész pálmafa
között, aztán kiért a faluból, és nekivágott a völgyet határoló hegyoldalnak.
– Adja át a vezetést, és vegye át a tank parancsnokságát! – szólalt meg
Watchkins közvetlenül Bemard háta mögött. – Ha már megy, talán
elboldogulok vele.
A hadnagyot ugyan meglepte a hirtelen parancs, de gondolkodás nélkül
teljesítette. Elengedte a lánctalpast irányító karokat, aztán rövid helycserés
manővereket követően elfoglalta a helyét a toronyban. A vezető székébe a
százados préselte be magát.
– Ki kell lőnünk a két terepjárót, mielőtt egyesülnek az oázisban rekedt
rohamosztagosokkal, és kézbe veszik az ágyúk kezelését – kiáltotta
Watchkins, hogy túlharsogja a motorok zúgását.
– Használja a fülhallgatót – mutatott a fején lévő készülékre Bemard,
aztán tett egy próbát a hozzá tartozó laringofonnal. – Forduljon tíz óra felé,
torony vissza a tizenkét órára, teljes sebességgel előre.
A harckocsi rándult egyet, aztán a fémszörny a százados mozdulatainak
engedelmeskedve irányba állt. Malarki egyenesbe hozta a tornyot, és
Sheldon segítségével tűzkész állapotba hozták az ötvenmilliméteres ágyút.
Bemard működésbe hozta a periszkópokat, és felmérte a terepet.
Az oázisban hatalmas volt a felfordulás. A központi téren elkövetett
mészárlás után a rohamosztagosok fejvesztetten próbáltak egységgé
rendeződni, miközben a katonák felének láthatólag fogalma sem volt róla,
hogy merre keresse az ellenséget. Néhányan lőni kezdték az érkező
terepjárókat, mások azon buzgólkodtak, hogy megállítsák a társaikat. A két
nyolckerekű eközben széles ívben a Panzer III-as felé fordult, és a
terepviszonyok adta fedezékeket ügyesen kihasználva mindent elkövettek
annak érdekében, hogy rejtve maradjanak a harckocsi ágyúja elől.
– Közéjük megyünk, és meglátjuk, mit csinálnak! – utasította a hadnagy
a századost. — Közelítsen oldalvást a howitzer felé. Ha kiderül, hogy a
terepjárók már gyanút fogtak, kilőjük a huszonöt fontost, nehogy később
ellenünk fordítsák – mondta Bemard a laringofonba, mire a Panzer irányt
váltott, és szembe indult a két páncélkocsival.

– Mit akarnak ezek? Miért fordulnak szembe velünk? – nézett értetlenül

Hans Musztafára, de a tüzér legalább olyan tanácstalannak tűnt, mint
amilyen ő maga volt.
– Nem tud – rázta a fejét az arab, és az ujjaival idegesen babrálta a
húszmilliméteres elsütő szerkezetét.
A rottenführer enyhén jobbra fordította a kormányt, hogy a közeledő
harckocsi, és a falu közé lopja a terepjárót.
– Lütjens, maga felé tartanak. Térjen ki, és egyelőre ne nyisson tüzet! –
reccsent meg a páncélkocsi fülhallgatója, mire Hans jóval látványosabban
menekült balra a hatalmas porfelhőt kavaró páncélos útjából.
– Nem értem, mi a fene folyik itt, az előbb még az oázisban lévők
minket lőttek! – üvöltötte a laringofonba, miközben a sziklás terepen
minden ügyességére szüksége volt, hogy irányban tudja tartani a
felderítőjárművet.
– Rahim szerint a Panzert is megszórták, miközben kitört a házak közül
– válaszolt Rundstedt.
– Akkor most ki az ellenség uram? – kérdezett vissza a rottenführer.
– A fene se tudja, nyisson tüzet mindenkire, aki magára lő! – robbant a
feszültség a százados hangjában.
– Értettem – zárta le a beszélgetést Hans, és egyenesbe hozta a
páncélkocsit, hogy a tank elhaladtával azonnal utána fordulhasson, ha
szükséges.
A Panzer III-as a német Afrika Korps egyik legjobb harckocsija volt. Az
eredetileg harminchét milliméteres ágyúval felszerelt tankot a kezdeti
tapasztalatok alapján erősebb frontpáncélzattal és löveggel látták el. Hans
tudta, hogy az egyetlen esélyük a kiforrott típussal szemben, ha sikerül
hátulról tűz alá venniük, és a húszmilliméteresek koncentrált lövedékeivel
megsérteni a Maybach motor hűtőjét. Ha sikerrel járnak a harckocsi
mozgásképtelenné, válik, és idővel a kezelőszemélyzet kénytelen lesz
elhagyni a tank belsejét, hacsak nem akar megfőni odabent. Persze
minderre minimális esélyeik volt.
Remélem, a faluban a mieink vannak!
A páncélos elhaladt mellettük, mire Hans utána fordult, és az oldalára
helyezkedett, hogy támogassa, ha közösen akarnak betörni az oázisba. A
másik nyolckerekű követte a példáját, és a harckocsi jobb oldalára került.
– Mozog a torony! – kiáltotta hirtelen Musztafa.
Hans a kinézett a kémlelőnyíláson, és látta, ahogy az ötvenmilliméteres
löveg feléjük fordul.
– Lütjens, térjen ki! – üvöltött Rundstedt az éter másik oldalán.
A rottenführer óvatosan behúzott középre, hogy pont a Panzer háta
mögé kerüljön, majd ahogy a cső tovább mozdult az irányukba,
villámgyorsan kitört balra. A heves manőver eredményeképpen az egyik
arab leesett a páncélkocsi oldaláról, de a nyolckerekű elkerülte a közvetlen
veszélyt. Hans már majdnem gratulált önmagának, amikor
géppuskasorozat vert végig a terepjáró jobb oldalán, és tisztára söpörte a
232-es tetejét. A sebesült és halott berberek egymás után zuhantak a
sziklákra, és törték össze a csontjaikat.
– A picsába, lőnek ránk! – ordította a laringofonba a rottenführer, és
azonnal lassítani kezdett, hogy megszabaduljon a páncélzaton kopogó
golyóktól.
Újabb arab zuhant le a felderítőjármű oldaláról.
– Mire vár Musztafa? Lőjön már, hogy a fene esne a szemétládákba! –
kiáltott a tüzérre az altiszt, és szinte azonnal felropogott a húszmilliméteres
gépágyú.
A Panzer III-as azonban tudomást sem vett a hátulját érő golyókról,
hanem a tornyát tovább forgatva a másik menekülő nyolckerekűt vette
célba.
– Átváltott magukra – kiáltotta a rottenführer, és megállította a
terepjárót, hogy összeszedjék a leesett arabokat.
Csupán ketten álltak fel a porból és indultak el a páncélkocsi felé. A
többiek mozdulatlanul feküdtek tovább a földön. Hans várt, hátha
valakinek kedve támad megnézni a sebesülteket, de az arabok
mozdulatlanul ültek a páncélkocsi oldalán. A rottenführer vállat vont, és
üldözőbe vette a másik nyolckerekűvel fogócskázó tankot.
Alig közelíthették meg háromszáz méterre a Panzert, amikor a páncélos
tornya célba vette az oázist.
Okosak a fiúk. A gyalogság kezd magára találni, nemsokára előveszik a
páncéltörő ágyúkat. Akkor aztán a nyílt terep, ami eddig megvédte őket,
éppenséggel kiszolgáltatja a harckocsit.
Hans arca vigyorra húzódott.
Persze ezzel együtt sem sok esélyük lenne a gyalogság páncéltörő
fegyverei, és a két terepjáró ellen. Még jó, hogy a másik páncélkocsiból
lassan kezd kifogyni az üzemanyag.

– Malarki célozza meg azt a rohadt huszonöt fontost, és küldje végre a

pokol fenekére! – kiáltotta Bemard, és a periszkópon újra ellenőrizte a
célpont paramétereit. – Harckocsi állj. Cél: tizenegy óra, távolság:
háromszázötven méter.
A torony hidraulikája felzúgott a törzsbe épített kör alakú oszlop a
löveggel együtt olajozottan elfordult.
– Célpont befogva – felelte a tizedes, miután a tank hatalmas
zökkenéssel megállt.
– Tűz! – adta ki azonnal a parancsot Bemard.
Az ötvenmilliméteres eldördült, majd néhány pillanattal később a
howitzer helyén hatalmas porfelhő robbant a magasba, méteres
lángnyelveket lövellve szét maga körül. A detonáció ereje romba döntötte
a löveg környékén álló vályogviskókat, és derékba törte a közelben álló
pálmafákat.
– Telitalálat Malarki! – csapott a tizedes vállára Bemard. – A végén
még egész elfogadható tüzér lesz magából.
– Köszönöm, hadnagy úr! – válaszolta a kölyök vigyorogva, és Sheldon
főtörzsőrmester segítségével megpróbálta újratölteni a löveget.
– Berobbantak a mozsár gránátjai, ezzel sem lőnek már ránk –
tudósította elégedetten, Bemard.
Gépágyúlövedékek kopogtak végig a páncélos hátsó oldalfalán.
– Induljunk! – adta ki azonnal a parancsot a hadnagy. – A két
páncélkocsi nem nyugszik. Kint maradunk a nyílt terepen, és megütközünk
velük. Még szerencse, hogy nincsenek elég magasan ahhoz, hogy
eltalálhassák a hűtőrácsokat.
– Mégis azzal próbálkoznak – jegyezte meg a töltést befejező Malarki.
– Fordítsuk rájuk a tornyot, hogy megzavarjuk őket – mondta, Bemard,
miután a második idegesítően koppanó sorozat végigcsapott rajtuk.
Vigyázni kell, ha túl sokáig lövik az oldalpáncélzatot, a lemezek végül
engedhetnek a nagy kaliberű lövedékeknek. Persze ezek nem szegecselt
lapok, mint a saját tankjainkon.
– Szétválnak, megpróbálnak megszorítani minket – jelentette
Watchkins.
– Forduljon rá a jobboklalira, és próbálja meg legázolni – felelte
Bemard.
A Panzer irányt változtatott, de a fürge felderítőjármű túl gyors volt
hozzá képest, és könnyedén elkerülte az ütközést. A löveget ilyen sebesség
mellett képtelenség lett volna irányba állítani, és csak a két géppuskával
sikerült tűz alá venni a páncélkocsit. A golyók ártalmatlanul lepattantak a
terepjáró fémburkolatáról. A jármű alvázán ülő gyalogosoknak nyoma sem
volt. Eközben a másik 232-es a tank háta mögé került, és mint a
kafferbivalyt támadó vadkutyák, onnan mart bele a nála erősebbe. Az
újabb sorozat vérfagyasztó zuhogással verte végig a Panzert.
A hadnagy felismerte a nyolckerekűek szándékát. A két fürge jármű
addig akarta a nyílt terepen tartani a páncélost, amíg az oázisban észre térő
gyalogság kilövi őket a hatfontossal.
Ennyire nem hihetnek ostobának!
– Malarki, torony tizenkét órára, tűzkészültség! Parancsra vízszintes
lövés – utasította a tizedest Bemard, és elégedetten szemlélte, ahogy az
altiszt a német tervezésű járművön is könnyedén megtalálja a beállításhoz
szükséges műszereket. A hidraulika újra felzúgott, és a löveg, ezúttal
egyenesen a harckocsi frontja felé nézett.
– Löveg tűzkész – jelentette néhány pillanattal később a tizedes.
– Watchkins, forduljon rá a bal oldali páncélkocsira – utasította a
századost a hadnagy, és maga is megdöbbent a saját határozottságán.
A Panzer III-as néhány zökkenést követően irányba állt, ahogy a tiszt
megpróbálta befogni a tanknál jóval fürgébb terepjárót.
– Menet közbeni tüzelésre felkészülni! – mondta Bemard, és
kitámasztotta magát a torony szűk belső terében.
Ha nem közvetlenül elénk csapódik a gránát, nem lehet baj.
– Tűzkész! – kiáltotta Malarki.
A jobboldali páncélkocsi kitérő manőverbe kezdett, és megpróbálta
elkerülni az ütközést a jóval nagyobb testű harckocsival. Bemard
megvárta, míg a terepjáró új irányt vesz fel, aztán utasította Watchkinst.
– Forduljon utána, százados!
A tank nehézkesen ráfordult a felderítőjárműre, és amikor a torony egy
pillanat erejéig egy vonalba került a célponttal a hadnagy felkiáltott:
– Tűz!
Malarki abban a pillanatban kioldotta az elsütő mechanizmust, és az
ötvenmilliméteres löveg elsült. A páncélos megremegett a hirtelen
felszabaduló erők nyomán, és a Maybach motor erőlködve felmordult egy
pillanatra. A Panzer kemény rugózása azonban villámgyorsan csillapította
a karosszéria beingását. Bemard egész idő alatt végig a periszkópra
tapadva figyelt.
A gránát a páncélkocsi felett repült el valamennyivel, és bő harminc
méterrel távolabb ártalmatlanul csapódott a sziklák közé. A harckocsi a
lövés pillanatában ráfutott egy apró emelkedőre, és ez okozta a
céltévesztést.
A lövésnek ennek ellenére megvolt a maga hatása. A német páncélkocsi
– nyolctonnás súlya ellenére – cikázni kezdett, és megpróbált kitérni a
Panzer lővonalából.
– Fölé – konstatálta az eredményt Bemard. Malarki és Sheldon ekkorra
újratöltötték a löveget.
Még négy gránát. Sokáig nem játszhatjuk ezt a játékot, de ha megállunk,
rettenetesen kiszolgáltatottak leszünk, a lenti hatfontosnak.
Újabb húszmilliméteres golyók csaptak végig a Panzer hátulján, és
idegesítő koppanások egész sorozatával borzolták az idegeiket.
– Forduljon rá! – kezdte elunni a macska-egér játékot a hadnagy.
A páncélos meredeken elkanyarodott, és némi tétovázást követően
irányba állt.
– Gyalogosok tartanak a falu felé – kiáltotta Watchkins, aki
következetesen elfeledkezett a harckocsi belső rádiórendszeréről.
Bemard az oázis irányába fordította a teleszkópot és ellenőrizte a
hallottakat. Burnuszba és különböző színű rongyokba öltözött arabok
rohantak a házak felé.
Lőtávon belül vannak a géppuskáknak.
– Malarki kapja el őket! Első géppuska, tűz a gyalogosokra. Nem
hagyhatjuk, hogy elérjék a hatfontost. Százados kövesse őket, amíg lehet!
– kiáltotta a hadnagy a laringofonba.
A tizedes néhány pillanatig tétovázott, mire beazonosította a
célpontokat, aztán alaposan megszórta a menekülőket. A szikh csak azután
nyitott tüzet, hogy a toronyban lévő géppuska nyomjelző lövedékei
megjelölték számára a célt. Az alacsonyabban lévő lövésznek nehezebb
volt észrevennie a görnyedten futó alakokat. Az MG-42-esek
összpontosított tüze pillanatok alatt szétszórta az arabokat. A rongyokba
öltözött fegyveresek szétspricceltek a sziklák között, és a kövek
menedékében próbálták meghúzni magukat.
A két terepjáró feldühödött fúriaként vetette rá magát a harckocsira, és a
tőlük telhető legnagyobb vehemenciával vonták tűz alá a Panzer hátsófelét.
A tank páncélzatán dörömbölő lövedékek egyike iszonyatos zajjal
csapódott a páncélos testéhez.
– Elkapták a hűtőrácsot! – dermedt meg az ijedtségtől egy másodpercre
Bemard, aztán a fejét ingatta. Mostantól semmi sem védte a harckocsi
legkönnyebben sebezhető pontját. – Az orrgéppuska lője tovább a
gyalogságot. A löveggel forduljunk rá a terepjárókra. Menet közbeni
tüzelésre felkészülni.
A toronyban az MG-42-es hangját a felváltotta a hidraulika zúgása.
– Löveg kész! – jelentette a tizedes, amint a torony megállt. Bemard
várt egy pillanatot, remélve, hogy a harckocsi sík terepre ér, aztán kiadta a
parancsot.
–Tűz!
A löveg eldördült, a páncélos mintha új lendületet kapott volna nagyobb
sebességgel száguldott az oázis irányába. Ám miután a karosszéria
hintázása megállt, a páncélos tempója is visszaállt a korábbira. A gránát
ezúttal is irányt tévesztett, bár ezúttal jóval közelebb csapódott a sziklába.
A páncélkocsit kövekkel, földdel és porral borította be a detonáció.
– Tölts – mondta Bemard egyre türelmetlenebbül, mert érezte, hogy az
idő múlásával hogyan szorul a hurok a torkuk körül.
Malarki azonnal munkához látott, és a főtörzsőrmester segítségével
behelyezte a csőbe a negyedik gránátot. Az üres töltényhüvely fülel sértő
csendüléssel zuhant a padlóra a másik kettő mellé. Feraja ijedten rezdült
össze a hangra, és ha lehet, még kisebbre húzta öszsze magát.
Fél. Nem baj, legalább látszik, hogy ő is ember. Most talán megérti, mi
mit élünk át.
Bemard ismét a teleszkóphoz hajolt, hogy felmérje a két terepjáró
helyzetét. Ahogy belenézett az optikába, egy hosszúra nyúlt pillanatig csak
értetlenül figyelt. Az egyik páncélkocsi mindegyre lassulva próbált meg
minél távolabb kerülni tőlük, miközben szemmel láthatólag kihagyott a
motorja. A rángatózó nyolckerekű kiváló célpontot nyújtott.
Csapda?
A hadnagy a másik páncélkocsira nézett, amelyik ebben a pillanatban
teljes sebességgel haladva megpróbált eléje kerülni, hogy erejéhez mérten
megakadályozza a gyalogosok lerohanását.
Bemard döntött.
– Harckocsi állj! Löveget tüzelésre felkészíteni. Cél: öt óra, távolság:
száz méter – adta ki a parancsot.
Malarki ha egy mód van rá, ezt most ne csessze el!
A páncélos hatalmas zökkenéssel lefékezett, a tizedes megfontolt, mégis
határozott mozdulatokkal behangolta az irányzékot.
– Célpont befogva – jelentette Malarki néhány pillanattal később.
– Tűz! – vágta azonnal a hadnagy.
A löveg eldördült. A gránát a páncélkocsi oldalába csapódott,
átszakította az acéllemezeket, és az utastérben robbant fel. A detonáció
szétfeszítette a felderítőjármű oldalát, a terepjáró páncélzata a becsapódás
helyén szétnyílt, mint egy rózsa. Szinte ugyanabban a pillanatban
berobbant a felderítőjárműben tárolt tartaléklőszer-készlet, és az újabb
detonációk sorozata szétfeszítette a nyolckerekű hátsó frontját.
Ezt senki sem élhette túl.
– Telitalálat – mondta Bemard, és megveregette Malarki vállát. –
Induljunk, irány az oázis felé tartó gyalogság.
A tüzér hálásan elvigyorodott, miközben új gránátot helyeztek a csőbe.
Viszlát Rundstedt százados! Legyen dögletes útja a pokolba!
Hans úgy érezte, madarat lehetne fogatni vele. Ennél jobban nem is
sülhetett volna el az ötlete. A másik nyolckerekű tankjából hiányzó
húszliternyi üzemanyag pont a megfelelő pillanatban kezdett el hiányozni.
A nehéz terepen való száguldás, az állandó kanyarok, és a folyamatos
gyorsítás drasztikusan megnövelitek a járművek fogyasztását. Mivel a
robbanásban a teli kanna is megsemmisült, nincs senki és semmi, ami rá
terelhetné a gyanút.
Ha kérdeznek, csak annyit kell mondanod: Motorhibának tűnt.
– Gyerünk Musztafa, ne lankadjon! Lője tovább azt az átkozott
páncélost! – bíztatta az arab tüzért, akit jócskán elkedvetlenített társai
halála, és a harckocsi acéllemezeiről lepattanó lövedékek látványa.
A rottenführer gázt adott, és messze megelőzte a Panzert, hogy aztán
szembeforduljon vele.
– Egészen közel megyünk el mellette, sorozza meg a lánctalpát, hátha
szerencsénk lesz! – közölte a tüzérrel, és egy meredek körívet bejárva a
harckocsi mellé érkezett.
Az arab tüzet nyitott a gépágyúból, és alig tíz méteres távolságból
megsorozta a hernyótalpakat. A Panzer rájuk húzott, és megpróbálta
eltiporni őket, de Hans résen volt, és elkerülte az ütközést.
– Ingerelje őket tovább, nem hagyhatjuk, hogy elsöpörjék a többieket! –
bíztatta a berbert Hans.
– El-Haim meghal, enyém harcos nem öl tovább – válaszolta könnyes
szemmel a fickó, és olyan benyomást keltett, mint egy elveszett kölök.
– Akkor állati nagy szarban vagyunk Musztafa, mert nincs az a csoda,
ami ágyú nélkül kihúz minket a slamasztikából – válaszolta Hans, és
megint csak kitért a feléjük kanyarodó páncélos elől.
A berber szerencsére erőt vett magán, és újra tüzelni kezdett.
– Ez az Musztafa, csak így tovább! Talán El-Haimnak kutya baja!
Amilyen hatalmas varázsló, lehet, hogy megúszta a robbanást – próbálta
vigasztalni az elanyátlanodott férfit.
– Igen! El-Haim varázslat csinál – kiáltott a berber. Nincs olyan ember
ezen a világon, aki képes lett volna túlélni!
– Na ugye! – hagyta rá az arabra a rottenführer, és tovább zaklatta a
páncélost.
A lövegtorony hirtelen feléjük fordult, mire Hans azonnal fékezni
kezdett, hogy elengedje maga mellett a monstrumot.
Még a végén szerencséjük lenne, és eltalálnának! Az előbb sem sokon
múlott, hogy bekapjuk a gránátot. Ezek az angolok nagyon ügyesek,
vigyázni kell velük!
Ahogy elmaradtak mellőle a Panzer irányt váltott, és megint lőni kezdte
a gyalogosokat. A rottenfuhrer hozzájuk hasonló szemfülességgel
akaszkodott megint csak a páncélosra, és a húszmilliméteres lövedékek
újra harckocsi páncélzatán koppantak. A tank ereszkedni kezdett a völgy
alja felé, és jó öt méteres szintkülönbséggel alájuk került.
– A hűtőrácsot célozza, ahogy mondtam! – kiáltotta Hans a tüzérnek. A
gépágyú felrobajlott, és néhány pillanattal később fehér füstcsík kezdett el
szivárogni a Panzer III-as motorjából.
– Eltaláltam! – üvöltött győzelemittasan a berber, és elengedte a
gépágyú fogantyúját.
Hans előtt felsejlett a kép, ahogy Szídi-Omárban az arab tovább tüzel a
magukat megadó hadifoglyokra.
Ez is csak ugyan olyan állat, mint a többi.
A rottenfuhrer közelebb húzta magához az MP-40-est, valamelyest
lassított, aztán elengedte a kormányt, és belelőtt a tüzérbe. Ahogy Hans
kezében megugrott a géppisztoly, Musztafa teste görcsberándult, ahogy a
golyók belecsapódtak a törzsébe.
A fegyver döreje fülsiketítő erővel verődött vissza a terepjáró zárt
utasterében. A berber összerogyott, és a toronyból egyenesen a kilőtt
töltényhüvelyek közé bucskázott. A nyaka hangosan reccsent, és meg sem
moccant, ahogy a forró acéldarabok között feküdt.
Eddig jó. Most már, csak okosan. Ha nem marad elég berber, nem
szervezik újra az egységet. Rundstedt halála mindenesetre a legjobb hír.
Ha nincs egység, mehetek vissza a helyemre.

– Célozza meg a hatfontost, Malarki és lője ki, mielőtt ők trafálnak el

minket – kiáltotta, Bemard, és kicsapta a búvónyílás-fedelet.
A tank belsejében meg lehetett főni a hőségtől, és a sűrű forró
gőzfelhőtől. A hadnagy kidugta a fejét a friss levegőre, és megnyugodva
látta, hogy a másik nyolckerekű az oázis felé indul.
Talán kifogyott a lőszere. Épp eleget pazarolt el ránk belőle.
– A motor túlhevült – jelentette Watchkins.
– Állítsa le százados, most már amúgy sem megyünk vele semmire.
– Cél bemérve – jelentette Malarki.
– Tűz – adta ki a parancsot Bemard.
A löveg eldördült, és a gránát bő tíz méterrel a hatfontos mellett
csapódott a házak közé. A detonáció romba döntötte a közeli épületeket,
derékba tört néhány pálmafát, és a törzsüket a páncéltörőre döntötte.
– Tíz méterrel jobbra eltér – olvasta le a periszkóp tájolóján lévő
adatokat Bemard, és magában elismerte, hogy a német precizitás
rettenetesen megkönnyíti a dolgukat.
– Az utolsó – jegyezte meg Sheldon, ahogy betöltötték a gránátot a
csőbe.
Malarki letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról, és újra célozni
kezdett. A hadnagy még egyszer ellenőrizte a terepjárót, és csodálkozva
látta, hogy a páncélkocsi ahelyett, hogy sakkban tartaná őket, az oázis felé
indul.
Mi a frászt akar ez odalent?
A telepelülés fái között ekkor dörrent a hatfontos első lövése. Bemard
épp csak annyi ideje maradt, hogy lecsússzon a torony védelmébe, mielőtt
az iszonyatos erejű detonáció megrázta az egész tankot. A hadnagy teste a
páncélos oldalának csapódott, miközben tisztán érezte, hogy a húsztonnás
harckocsi elemelkedik a földről.
– Malarki, szedje össze magát, és célozza be a löveget! – üvöltötte,
ahogy a torkán kifért, miközben a füle még iszonyatosan csengett a korábbi
robbanás hangjától.
A tizedes vérző homlokkal az optikához hajolt, és láthatólag kóvályogva
próbálta beállítani a műszereket.
– Cél bemérve – súgta végül alig hallható hangon az altiszt.
– Tűz! – tapadt rá a periszkópra Bemard.
A löveg eldördült, de a hangja most csupán távoli suttogásként érte el a
hadnagyot. A tank idegesítően nagy amplitúdóval kilengett, és csak hosszú
vergődés után találta magára.
A lengéscsillapítók megsérültek, talán a lánctalp is leszakadt.
Bernardnak nem sikerült elkapnia a gránát becsapódását. Amikor végre
sikerült fókuszba hoznia a periszkópot, már csak a lángoló löveg fölé
emelkedő fekete füstfelhőt látta.
– Rendben van Malarki, elég jó hozzá, hogy megmentse az életünket –
veregette meg a vérző homlokú tizedes vállát.
– Köszönöm, uram! – fújta ki a bent tartott levegőt a katona, és
kimerülten dőlt hátra székében.
– Mi köszönjük magának – adott hálát a sorsának Bemard. – Sérülés? –
hajolt le a páncélos alvázába.
– Azt hiszem a szikh meghalt, legalábbis szétrepedt a feje – felelte a
megsűrűsödő füst elől négykézláb menekülő Watchkins. A százados feje
olyan vörös volt, mint egy forró vízből kivett rák. – Én jól vagyok, csak a
kezem, ütöttem be. Ferajáról semmit sem tudok.
A hadnagy hátranézett, és a lányt a kilőtt hüvelyek alatt feküdve
kicsavarodott testhelyzetben találta.
– Ki kell jutnunk innen, itt túlságosan is szem előtt vagyunk. Addig is
százados úr, kérem, nézze meg mi van a lánnyal! – mondta Bemard, aztán
kidugta a fejét a torony tetején, és a messzelátója maradék ép lencséjén
keresztül szemügyre vette az oázisban lévőket.
Az ellenséges gyalogság az utóbbi két lövéstől lángba borult házak
között fejvesztett rohangálásba kezdett. A hatalmas kavarodásban
néhányan tüzet nyitottak egymásra, főleg az emámés arabokat véve célba.
– Malarki szórja meg azokat a szemeteket a géppuskából, mielőtt még
fedezéket találnak – utasította a katonát Bemard, aztán kimászott a
toronyból. Még meg sem vethette a lábát a páncélos kamuflázsán, amikor
az MG-42-es rákezdett odabent.
A hatfontos lövedéke közvetlenül mellettük csapódott a sziklába, és
hatalmas krátert robbantva szétvetette a harckocsi baloldali lánctalpát. A
Panzer most a horpadás szélén állva negyedrészt a mélyedés fölé lógott. A
különös helyzet ellenére a hadnagy stabilnak ítélte meg a Panzer
egyensúlyát.
– Sheldon, adja ide az egyik géppuskát! – hajolt vissza a toronyba
Bemard.
Az MG-42-es csöve néhány másodperccel később megjelent a
búvónyílásban. A hadnagy megragadta, és a kilógó hevederrel együtt
kiemelte a fegyvert. A toronyba épített géppuska mindez idő alatt egyetlen
pillanatra sem hallgatott el.
– Hozzák ki az utolsó 42-est is, és szálljanak ki! – utasította a bent
lévőket, Bemard, aztán lemászott a harckocsi alvázáról, és megtámasztotta
a géppuskát a páncélos elején. A fegyver tusát a vállához szorította, aztán
lőni kezdte a faluban lévő németeket.
Először Watchkins százados mászott ki a páncélosból, őt nem sokkal
később az eszméletére tért, bizonytalanul mozgó Feraja követte, majd
Sheldon főtörzsőrmester emelte ki az utoljára maradt MG-42-est. Az altiszt
a torony tetején támasztotta meg a géppuskát, és onnan vette tűz alá a falut.
Mire a százados, és a lány lekászálódtak a harckocsi alvázáról, Bemard
ellőtte az egész hevedert.
– Főtörzs, szóljon a tizedesnek, hogy akassza ki a géppuskát, és hozzon
magával annyi tartaléktárat, amennyi csak maradt – kiáltotta a szaggatottan
tüzelő Sheldonnak, aztán Watchkins felé fordult. – El kell tűnnünk innen,
amilyen gyorsan csak tudunk. Amint a lentiek rájönnek, hogy miféle
félreértés történt, azonnal bekerítenek minket.
– Nem – felelte kategorikusan a százados. – Itt maradunk, és megvárjuk,
míg Rommel megérkezik.
A hadnagy elhűlve hallgatta a szavakat. Képtelen volt felfogni, miféle
fanatizmus vezérelheti Watchkinst.
– A nyolckerekű kicsinál minket! – nyögte az első ellenvetést, ami
eszébe jutott.
– Hát majd úgy intézzük, hogy ne tudja kihasználni az előnyét. De
ehhez gyorsan kell cselekednünk, és nem engedhetjük, hogy a németek
bizalmatlansága elillanjon. A három géppuskával kelthetünk akkora zavart,
hogy egy ideig még ne tudják eldönteni ki-kivel, van – gyúlt fel a harci tűz
a vizenyős szemekben.
Ez őrült! Teljesen elvesztette a realitásérzékét.
– Térjen észre százados! Talán egy egész szakaszra való Wermacht
katona van odalent, mi pedig csak négyen maradtunk! – próbálta jobb
belátásra bírni a tisztet Bernard.
– Mindez már nem számít. Ők odalent éppen olyan zavarban vannak,
mint mi. Nem tudják ki a barát, és ki az ellenség. Ha hatékonyan tudunk
együttműködni, egyenként felszámolhatjuk az ellenállási gócpontokat –
felelte Watchkins.
– Ahogy tavaly Rommel tette Cunningham előrenyomuló páncélosaival
– látta be a taktika lehetséges előnyét Bernard.
– Pontosan – felelte vérfagyasztó nyugalommal a százados.
– Tudja, hogy minimális az esély a sikerre? – nézett a felettese szemébe
a hadnagy.
– Ha képesek vagyunk közösen támadni, jóval több, mint gondolná –
felelte Watchkins.
Bernard belátta, hogy a menekülés legalább olyan reménytelen
elképzelés, mint a támadás. A nyolckerekűvel a németek csak akkor nem
érik utol őket, ha nem akarják.
– Szóljon Malarkinak, hogy hozzon két MP-40-est is, és annyi tartalék
tárat, amennyit csak elbír! – utasította a hadnagy Sheldon főtörzsőrmestert.

Hans összerezzent, ahogy egy eltévedt puskalövedék irány tévesztett a

terepjáró, kémlelőnyílásának golyóálló üvegén.
A francba, még valamelyik barom komolyan eltalál! Mi a francnak
lőnek minket ezek az állatok?
A rottenführer behajtott a házak közé, és igyekezett megtalálni az
arabokat. Elkerült egy rémülten menekülő tevét, ami hangzavartól
megvadulva vágtázott a házak romjai között, aztán kénytelen-kelletlen
belerohant egy romos épület oldalába. A piszkos homokút túlsó felén
néhány német katona tűnt fel egy kézi páncéltörő fegyverrel a kezében, és
célba vette.
Barmok!
A szétlőtt vályogfal engedett a nyolckerekű erejének, és Hans némi
ügyeskedést követően, ráhajtott a házak mögött húzódó gyalogösvényre.
Gázt adott, aztán teljes sebességre gyorsítva száguldott, amerre a hatfontost
sejtette.
Ahol a páncéltörő ágyú, ott lesznek a Kutyák.
A gránátvető lövedéke kicsivel a közepe után kapta oldalba a vadul
száguldó páncélkocsit, és azzal a lendülettel a feje tetejére fordította. Hans
szeme előtt tótágast állt a világ. Kezét kinyújtva megpróbálta
megtámasztani magát a fülke tetején, de ezzel csak annyit ért el, hogy a
kiálló fém alkatrészek felsebezték a bőrét. A rottenführer lába a saját
nyakába hullott, miközben a körbe-körbeforgó terepjáró a szuszt is kirázta
belőle. Amikor aztán a szétlőtt páncélkocsi mozgása megállt, és ő még
eszméleténél volt, a német altiszt hálát adott a sorsának.
Óvatosan vízszintesbe fordult, és kicsavarodott testhelyzetben
végigtapogatta a testét, hogy egyben van-e még. Amikor mindent rendben
talált, újfent hálával telt szívvel gondolt a gondviselésre.
A kocsi az oldalára fordulva billegett. Hans végigmászott a páncélkocsi
jobb falán, megragadta a keze ügyébe eső első MP-40-est, majd elkerülte
Musztafa rongycsomóként heverő holttestét, és felkúszott a torony
búvónyílásáig. A fedél zárva volt, de szerencséjére nem ragadt be. A
rottenführer nekifeszült a fémnek, és szabaddá tette a kifelé vezető utat.
A felborult páncélkocsi közelében még mindig kavargott a por. Hans
tompa kiáltásokat hallott, de az érzékei túlságosan zavarodottak voltak
ahhoz, hogy meg tudja állapítani a hangok irányát. Kimászott a köves
talajra, és kóválygó fejjel, a felderítőjármű páncélzatára támaszkodva
felállt.
A következő pillanatban géppisztolysorozat vágott végig a nyolckerekű
hasán és baloldalán. A golyók szikrákat hányva tévesszenek irányt. Hans
ösztönösen térdre rogyott, aztán kibiztosította a fegyverét.
Ennyit arról, hogy egyedül végzek a Kutyákkal.

Végigfutottak az oázisra merőlegesen haladó mélyedésen, aztán a

település közelében kimásztak a horpadásból, és rohanvást haladtak az első
házakig. A falu közepe felől szórványos lövések hangjai érkeztek feléjük.
Bemard futott elől. Közvetlenül mögötte Malarki haladt, és a kiszáradt
vízmosás partjáról Sheldon főtörzsőrmester fedezte őket. A hadnagy
erősen izzadt a percek óta tartó megterheléstől. A kezében tartott MG-42-
es minden lépés után egyre erősebben ütődött az oldalának. A homlokáról
lecsorduló izzadság csípte a szemét, a karjában mind erősebbé vált a görcs
szorítása, de az első házak már csak alig ötvenméternyire voltak tőle.
Két golyó süvített el a hadnagy feje mellett, mire a háta mögött
felugatott a géppuska, és porfelhőbe burkolta a távolabb álló épületek
egyikét. Bemard tovább rohant, majd néhány másodperccel később zihálva
lassított egy romba dőlt épület utolsó épen maradt falánál. Sheldon ismét
tüzelt, mire fájdalomkiáltás érkezett a megsorozott vályogház felől.
Bemard kihúzott egyet az övébe tűzött nyeles gránátok közül, kicsavarozta
a zárókupakot, aztán meghúzta a zsinór végén lévő porcelán gombot, és
elhajította a steilhandgranate-ot a németek felé. A robbanás a ledöntötte a
romos épületet, és átláthatatlan porfelhővel vonta be a környéket. A
jajgatás és a géppisztolylövések zaja azonnal megszűnt.
Malarki lihegve zuhant Bemard mellé, és a géppuskáját a földre ejtette.
A hadnagy körülnézett, aztán intett a második csoportnak, hogy
indulhatnak. Sheldon, Watchkins és Feraja egy pillanattal később
kimászott a horpadásból, és rohanvást indult meg feléjük.
– Azt hittem, kiszakad a tüdőm – lihegte a fiatal tizedes, ahogy kezdett
magához térni.
– Kapja össze magát Malarki és vegyen fel lőpozíciót a rom másik
oldalán – utasította ridegen az altisztet Bernard. Nem vette volna a lelkére,
ha a nyílt terepen közelítő társaság tagjaira nyugodtan lövöldözhettek
volna a németek.
A tizedes felkelt a földről, és a géppuskát maga után vonszolva
elhelyezkedett a fal másik oldalán.
– Ez az oldal tiszta, hadnagy úr – jelentette, miután felállította az MG-
42-est.
– Keressen orvlövészeket! A németek biztosan hallották a robbanást,
nemsokára a nyakunkon lesznek.
– Igen, uram – felelte Malarki, és előrébb mászott, hogy jobban belássa
a sarok mögötti részeket.
Bemard szintén, megközelítette a falmaradvány szélét, és kilesett a
település belseje felé. Két olívzöld egyenruhás katonát látott rohanni pár
házzal odébb, az oázist kettészelő utcán. Az egyikük egy angol páncéltörő
gránátvetőt cipelt magával. A hadnagy, gondolkodás nélkül meghúzta a
ravaszt. Az első német úgy dőlt el akár egy zsák. A testéből egyetlen
pillanat alatt kifutott az erő, és a férfi máris a földön feküdt. A másodiknak
maradt annyi ideje, hogy a porba vesse magát, de a hirtelen mozdulattól a
sisakja elgurult, a fegyverét pedig elejtette. Bemard röviden célzott, aztán
újra megszórta a fekvő alak környékét.
– Gránát! – kiáltott Malarki a háta mögött, aztán egy pillanattal később
ellenállhatatlan erő ragadta meg Bemard testét, és könnyűszerrel odébb
hajította.
A világ tótágast állt a hadnagy szeme előtt, aztán a kövekre esett, és egy
pillanatra elvesztette az eszméletét. Egyszerre két erős kar ragadta meg a
zubbonyát, és vonszolni kezdte. Távolról szavak szüremlettek a fülébe, de
ő semmit sem értett belőlük. A rángatás hirtelen abbamaradt, és fegyver-
ropogást hallott közvetlenül a feje felett.
Oldalt fordította a fejét. Malarki feküdt mellette. A fiatal altiszt arca
maszatos volt a rátapadt portól, dermedt tekintete az eget bámulta.
– Tizedes – szólította, meg Bemard, de a saját hangja távolról,
érthetetlen messzeségből jutott el hozzá.
Malarki továbbra sem mozdult, csak fénytelen tekintettel nézte tovább a
napot. A hadnagy felkönyökölt, és közelebb húzta magát a Fiatal férfihez.
– Ébredjen katona! – nyúlt ki a jobb kezével, és megérintette a tizedes
vállát.
Malarki feje félrebillent, és láthatóvá tette a tarkóján tátongó hatalmas
sebet. Bemard nem értette, mi történik körülötte. Révetegen előre nyúlt, és
hozzáért a feketeszélű hasítékhoz. Az ujjai eleinte valami nedves, meleg
anyagot tapintottak, majd ahogy beljebb jutott, megérezte a egy fémszilánk
érdes felületét.
– Hagyja hadnagy, már maghalt! – rázta meg a vállát Sheldon
főtörzsőrmester. – Rajta már nem segíthet, de nekünk jól jönne még egy
lövész – mondta a katona, és lejjebb húzta a fejét, ahogy egy eltévedt golyó
hatalmas darabot szakított ki felette a falból.
A hangok szinte egyik pillanatról a másikra nyertek értelmet Bemard
számára.
– Mi történt? – kérdezte bizonytalanul, de már azon igyekezett, hogy
talpra álljon.
– Nem tudom. Nem sokkal az előtt, hogy ideértünk, valami robbant a
fedezékük közelében. Szerencsére elég távol voltunk, hogy ne sérüljünk
meg, és elég közel, hogy átvehessük a helyüket – válaszol a
főtörzsőrmester, aztán kihúzódott a megcsonkult vályogfal széléhez és
tüzelni kezdett.
A magára maradt Bemard körbenézett. A romhalmaz másik oldalánál
Watchkinst és Feraját látta harcban állni egy német egységgel. A
századosnál lévő géppuska egyelőre elégnek bizonyult, hogy megfékezze
az olívzöld egyenruhások előrenyomulását.
– El kell tűnnünk innen, hadnagy úr! – sürgette a tisztet Sheldon, és a
hóna alatt megragadva segített neki talpra állni. – Balról szorítanak minket,
és ha nem megyünk tovább, néhány perc alatt bekerítenek.
Bemard egy MG-42-est látott a lába előtt heverni. Lehajolt, felvette,
aztán a feje körül zümmögő golyókkal mit sem törődve elindult a százados
felé.
– Ez csapda – mondta, amint odaért.
– Jézusom, hadnagy! – kiáltott fel a nő, ahogy észrevette.
– Húzódjon le, Todd – figyelmeztette Watchkins is.
– Csak jobbra akarnak terelni minket, hogy belefussunk egy
géppuskafészekbe – ingatta a fejét Bemard.
– Tudom, hadnagy – válaszolta a százados, miután mellé lépett, és
leszorította a földre. – Össze kell vonnunk a három MG-42-es tüzet, és
balra kitörni. Ezzel eléggé összezavarhatjuk őket, hogy egy rövid időre
elveszítsenek bennünket. Gyorsan kell csinálnunk, hogy ne legyen idejük a
válaszlépésre. Feraja majd fedezi a hátunkat – fejezte be Watchkins, és
intett a főtörzsőrmesternek.
Amint az altiszt megérkezett melléjük, a százados elővette az övébe
tűzött egyik gránátot, és jelzett a másik kettőnek, hogy tegyenek
hasonlóképpen. Bemard kihúzta az utolsó steilhandgranate-ot a szíja alól,
kicsavarta a kupakot, és biccentet, hogy kész van. Noha a mozdulatai még
bizonytalanok voltak, úgy érezte, képes lesz megbirkózni a feladattal.
Watchkins jelére mindhárman elhajították a tölteteket, aztán lehúzódtak a
falmaradvány adta fedezékbe.
A hadnagy kibiztosította a géppuskát, majd a detonációkat követően
felegyenesedett és lőni kezdte a romhalmazt, ami mögött a németek
rejtőztek. A másik két MG-42-es egy pillanattal később csatlakozott hozzá,
és áthatolhatatlan golyózáporral árasztották el környéket.
– Induljanak! – adta ki a parancsot Watchkins néhány pillanattal
később, mire a főtörzsőrmester és a hadnagy kimásztak a romok közül, és
rohanvást indultak előre. A hátuk mögött folyamatosan lőtt az utolsó
géppuska.
Bemard rohanni kezdett, átlépett néhány törmelékes faldarabon, egy
pillanatra megszédült, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és tovább
folytatta rohamot. Egy ideig szinte semmit sem látott a környékre telepedő
porfelhőtől, és csak Sheldon izzadt hátát követve futott előre.
A főtörzs hirtelen elesett, és Bemard az ösztöneinek engedelmeskedve a
földre, vetette magát. Szemből géppisztolyok kerepelése hallatszott. Az
előtte fekvő Sheldon géppuskája felugatott, és a nyomjelzőlövedékek
keresztbe végighasították az előttük lebegő porfüggönyt. Bemard a másik
példáját követve szintén megeresztett néhány rövid sorozatot, aztán fél
trédre emelkedve várta, hogy a főtörzsőrmester meginduljon.
– Gyerünk Sheldon, mire vár? – mondta és meglökte az altiszt lábát.
– Menjen csak hadnagy úr, én innen fedezem – felelte erőlködve a
katona.
Bemard azonnal megérezte, hogy valami baj van. Előre kúszott a férfi
mellé, és közelebbről megnézte. Dorian Sheldon háta tenyérnyi foltban
véres volt, körülbelül ott, ahol a hadnagy a férfi máját sejtette. Bemard
azonnal tudta, hogy semmit sem tehet a másikért. A főtörzsőrmesterre
nézett, és a tekintetéből kiolvasta, hogy a katona is tisztában van a
helyzetével.
– Menjen hadnagy úr, innen fedezem – mondta az altiszt, és alig
észrevehetően biccentett.
A hadnagy kinyitotta a kenyérzsákját, és letett két kapszula morfiumot
az egyik kőre.
– Szükség esetére – mondta, miután visszahajtotta a tarisznya oldalát.
– Köszönöm! – felelte a főtörzsőrmester, és egy apró vércsík jelent meg
a szája szélén. – És most igyekezzen, nem tudom, meddig leszek képes
tiszta fejjel lőni – tette hozzá, és a kezével intett neki, hogy induljon.
– Örülök neki, hogy maga mellett harcolhattam főtörzsőrmester! –
felelte Bemard, és megszorította a férfi vállát.
– Szívesebben adtam volna az életemet valami igaz ügyért – köpte ki a
szájában meggyűlt vért az altiszt.
A hadnagy magában mélyen egyetértett a nálánál idősebb férfivel.
Utoljára tisztelgett a katona előtt, aztán szó nélkül magára hagyta a
haldoklót. Alig tett néhány lépést, amikor a háta mögött felropogott az
MG-42-es jellegzetes köhögése. Bemard megállt egy valamikori pálmafa
törzsének méter magas csonkjánál, és elérve az átláthatatlan függöny
szélét, tüzet nyitott a porban fetrengő német sebesültekre.
– Jöjjenek haupsturmführer! – kiáltotta a háta mögé a hadnagy németül.
A porfelhőből néhány pillanattal később kibontakozott a két életben
maradt ember alakja. Bemard azonnal futásnak eredt a romok túloldala
felé, majd ahogy elérte tovább rohant egy valamikor pálmaliget felé,
amiből mostanára már csak földre zuhant lombkoronák maradtak. Átvágott
a levelek között, elrohant egy feldöntött itatóvályú mellet, aztán meglapult
egy vályogviskó épen maradt falánál.
– Látták Sheldont? – kérdezte Watchkinst, ahogy a tiszt megállt
mellette.
– Halott – biccentett a férfi.
– Túl kevesen maradtunk, meg kell próbálnunk kitörni...– kezdett bele
Bemard, de a százados félbeszakította.
– Egy frászt! Egész könnyen sikerült áttörnünk a rohamosztagosok
blokádján, most már nem fordulhatunk vissza – torkolta le Bernardot a
férfi. – Hallja a lövéseket? Ezek még mindig egymást lövik. Nincs más
dolgunk, mint a zavarosban halászva leküzdeni az ellenséget, amíg az saját
magával van elfoglalva.
– Gyerünk, hadnagy, tudom, hogy maga sem akarja, hogy a többiek
áldozata felesleges legyen! – szólt közbe Feraja.
– Ez nem volt tisztességes – szegült ellen a lelki terrornak Bemard. –
Semmi értelme annak, hogy tovább maradjunk.
– Már hogyne lenne neki értelme – vigyorodott el elégedetten
Watchkins.
Bemard Todd harckocsizó hadnagynak hirtelen rendkívül rossz
előérzete támadt. Tekintete a lába előtt heverő vörös hajú, szeplős képű,
fehér bőrű katonára esett, aki angol egyenruhát viselt.
Nem épp beöltözött árja.
Az ösztönei azt súgták valami rendkívül mocskos dologba keveredett.
Egy pillanatra megszédült a rászakadó felismerés súlyától, aztán a halvány
sejtés vonalán megpróbálta felgöngyölíteni a történteket.
– Ez mind így volt eltervezve – jelentette ki dermedten.
– De még mennyire! – felelte roppant elégedetten Watchkins. – Persze,
bőséggel akadtak nem várt események, de maga és az emberei épp a
legjobbkor érkeztek, hogy kihúzzanak engem és a küldetést a csávából.
– A törött lábú fickó a gépen...– sejlett fel egy emlék a hadnagy előtt. –
Egy ember nem hal bele, ha eltörik a lába!
– Jason Gallico őrmester sebesült volt, és csak akadályozott volna
minket az előrehaladásban. Noha semmit sem tudott a feladat részleteiről,
nem hagyhattam, hogy tájékoztassa a németeket az erőinkről, a
felszerelésünkről, és a távozási irányunkról – ismerte el Watchkins, és a
fedezék rejteke mögül leskelődve a környéket figyelte. A lövések hangjai
lassan elültek a település házai között.
– Maga ölte meg – érett meg a felismerés Bernardban.
– Nem tehettem mást, csak a terhünkre lett volna – felelte flegmán a
százados, és felvonta a vállait.
– Szó sem volt semmiféle utánpótlási útvonalról, sem szabotázs akcióról
– tudatosodtak lassan a tények a hadnagyban, ahogy Watchkins
megerősítette a sejtéseit. – Szándékosan félrevezettek minket, hogy
felhasználhassanak a céljaik érdekében.
– Természetesen. Csak így tudtam rávenni magukat, hogy a saját
bajtársaikra lőjenek, és hogy minden igyekezetük ellenére becsalják a
csapdába a nagyvadat – biccentett a százados, és Bemard az őrület fényét
látta a férfi szemében.
– Ervin Rommel altábornagy – suttogta maga elé, ahogy lassan felfogta
a szavak jelentését.
– Már tábornagy. Tobruk elfoglalásáért a Führer előléptette – felelte
elégedetten Watchkins. – így még zsírosabb a zsákmány.
A hadnagy képtelen volt megszólalni. Képek, emlékek, elharapott
mondatok kavarogtak a fejében, miközben a pillantása a lába előtt heverő
angol egyenruhás katona holttestén állapodott meg. A férfit szemmel
láthatólag géppuskalövedékek sebezték halálra.
– Ők ugye nem beöltözött német katonák? – kérdezte és a lába előtt
fekvő halottra mutatott.
– Nem – válaszolta Watchkins, és a fejét ingatta.
– A mijeink?
A százados bólintott.
– Valami hiba történhetett a rádióval. Miután betörtünk az oázisba
menekülniük kellett volna, ahelyett, hogy lőni kezdtek ránk.
Bemard mélyen hallgatott, miközben képtelen volt elszakítani a
tekintetét az előtte fekvő halott vádló pillantásától.
– Mindez azért, hogy Rommelt idecsalogassa?
– Igen. A tábornagy híres róla, hogy szereti személyesen megjutalmazni
a kiváló teljesítményt nyújtó katonákat, és képes a legnagyobb offenzíva
közepén is időt szakítani rájuk.
– Ezért üzente a rádióssal, hogy nagymennyiségű hadianyagot
zsákmányoltunk, és ezért bábáskodott egész idő alatt a hír elküldése felett
– értette meg a százados különös viselkedését a hadnagy.
– Amikor megtudtam, hogy Rommel eljön ide, éreztem, hogy a
fáradozásunk nem volt hiába való – tört ki lelkesen Watchkins.
– Akár azon az áron is, hogy a saját bajtársait gyilkolta meg érte? –
kérdezte Bemard az angol halottra mutatva.
– Igen – felelte a százados, és egyenesen a hadnagy szemébe nézett. A
harckocsizó döbbenten látta, hogy szemernyi megbánás sincs a másik
tekintetében.
– És mindehhez az angol parancsnokság asszisztált magának?
– Egy nagyobb jó érdekében gondolkodás nélkül kockára tették néhány
katonájuk életét – felelte gúnyos fintorral Watchkins.
– Nagyobb jó? – kérdezte értetlenül a hadnagy.
– Ha Erwin Rommel meghal, az afrikai fronton villámgyorsan
megváltozhatnak az események. Ha a németek elvesztik a legjobb
stratégájukat, kihasználhatjuk az erőfölényünket, és újra átvehetjük a
kezdeményezést – magyarázta a százados.
– Azt hiszi, egyetlen ember halála, mérlegre tehető száz bajtárunk saját
kezű lemészárlásával?
– Ne jöjjön nekem ezekkel az ostoba morális elvekkel! Én az
eredményekben hiszek – mordult fel idegesen Watchkins.
– Ebben nem vagyok hajlandó tovább részt venni! – undorodott meg az
előtte álló alaktól Bemard.
– Márpedig nem maradt választása, hadnagy – szólalt meg a háta
mögött álló Feraja, és a férfi egy acélcső nyomását érezte a hátában. –
Ugye megérti, nem engedhetjük meg, hogy az itt történtekből bármi
kitudódjék.
– Bassza meg! – jegyezte meg a Bernarddal szemben álló Watchkins, és
egy testméreteit meghazudtoló, hatalmas ívű ugrással a romok, közé
vetette magát.
A következő pillanatban a hadnagy háta mögött felkerepelt egy MP-40-
es, és a harckocsizó izzó fájdalmat érzett a bal combjába marni. Bemard
lába alól kifutott a talaj, és estében látta, hogy a fegyvert szorongató Feraja
kezéből kihullik a géppisztoly. A hadnagy arccal a földre zuhant, és
járomcsontját beütötte egy törmelékdarabba. Görcs rántotta össze a testét,
és ahogy megmozdult újabb sorozat vert végig a romokon. A hátára
fordult, hogy legalább szemből fogadhassa a halált, és egy szakadt, véres
századosi egyenruhát viselő, kígyóképű alakot látott közeledni. A náci tiszt
kezében lévő géppisztoly csöve még füstölgött az iménti lövések után.
– Beszél németül? – kérdezte a haupsturmführer, miután Bemard
közelébe ért.
– Igen – felelte a hadnagy rezignáltan, és már ahhoz sem érzett magában
elég erőt, hogy meglepődjék.
– Maguk zuhantak le a sivatagban a Douglas C-47-essel? – állt meg
egyenesen fölötte a német százados, és a szeme ijesztő hidegséggel villant.
Bernardban egy másodperc erejéig feltámadt az életösztön, és az akarat,
hogy megpróbálja hazugsággal menteni az életét, de aztán – talán a lövés
okozta sokknak köszönhetően – úgy döntött, nem játssza tovább az élet
nevű játékot.
– Köztük voltam – felelte.
– A többi kém?
– A lány él még? – kérdezte, és próbált arrafelé nézni, amerre legutóbb
látta Feraját.
A német a háta mögé nézett, aztán készségesen válaszolt.
– Haldoklik, talán néhány percig húzza még. A golyók nagy részét ő
kapta.
A százados válla mellett egy rongyokba öltözött arab férfi állt meg, és
megvető tekintettel mérte végig Bernardot.
– Akkor már csak én maradtam, meg a férfi, aki az imént elmenekült –
felelt a hadnagy, mert nem látta értelmét tagadni a teljesen nyilvánvalót.
– Többen voltak – fedte meg a jobb keze mutatóujjával a százados
Bernardot.
– Néhányan útközben haltak meg, de a többség holttestét megtalálja az
oázisban és a kilőtt páncélosban.
A kígyóképű férfi tekintete mintha egy hangyányit megenyhült volna.
– Maguk kiváló katonák. Végig a nyomukban voltam, és láttam mit
műveltek. Mások már félúton feladták volna.
– Ne higgyen a látszatnak!
– Ahogy gondolja – vonta meg a vállát a százados, és kibiztosította a
géppisztolyát. – Egy dologra azonban még kíváncsi lennék, mielőtt magára
hagyom.
Bemard csak a szemével, jelezte, hogy készen áll.
– Miért ölték meg a saját embereiket? Mi szükség volt arra, hogy angol
katonákat gyilkoljanak? – kérdezte a haupsturmführer, és elleplezhetetlen
értetlenség villant a tekintetében.
Bemard néhány pillanatig gondolkodott, mielőtt meghozta maga felett
az ítéletet.
– Mert nemcsak kémek vagyunk, de hazaárulók is – felelte végül, és
készen állt rá, hogy meghaljon.
A kígyóképű férfi rövid ideig meredten figyelte, aztán megszólalt.
– Kénytelen leszek átadni magát a tábori csendőrségnek. A maga
képzetségével gondolom, könnyedén megszökne egy átlagos
fogolytáborból – mondta szinte sajnálkozva.
A hadnagy nem tudott válaszolni. Lélekben olyan fáradtnak érezte
magát, hogy elnyomta az életösztön késztetését.
Géppisztolylövések dördültek a közelükben. A százados összehúzta
magát, aztán a nyakát nyújtogatva kereste az ellenséget. Néhány pillanatig
még ebbe a nevetséges pózba merevedett, aztán óvatosan kiegyenesedett.
– Lütjens maga az? – szólalt meg a német tiszt.
– Igen, uram – felelt egy elszánt hang valahonnan Bemard látószögén
kívülről.
– Omár?
– Meghalt. Egy német százados ölte meg – érkezett a válasz. A
kígyóképű a sebesült hadnagyra nézett.
– Maga társa?
– Szinte bizonyos – ismerte el Bemard.
– Jöjjön ide rottenführer, és őrizze a foglyot, amíg vissza nem térek! –utasította az
ismeretlent a katonatiszt, és a határozottság visszatért a hangjába.
– Értettem.
A hadnagy léptek ropogó zaját hallotta a háta mögül, és néhány
pillanattal később egy alacsony, szalmaszőke hajú, alvadt vértől mocskos
tenyerű altiszt lépett elé.
– Egy "gólyát" láttam leszállni a völgy nyugati lapályában uram –
jelentette a mokány alak a századosnak.
– Mit kereshet itt egy felderítőgép?
– Fogalmam sincs uram, de arra hasonlított, amivel Rommel tábornagy
érkezett legutóbb – felelte a szürke szemű katona.
– Képtelenség – motyogta maga elé a százados, miközben kilépett
Bemard látóköréből, de a hangjából hiányzott a meggyőződés. – Mit
keresne itt a tábornagy?
– Fogalmam sincs, uram – válaszolt az altiszt határozottan.
– Maradjon itt, amíg utána nem járok a dolognak!
– Értettem, százados úr.
Bemard a német tiszt távolodó lépteinek zaját, hallotta.
Az MP-40-es csupán egyet dördült. A szalmaszőke rottenführer kezében
megugrott a fegyver, ahogy a kilencmilliméteres parabellum golyó
hatalmas sebességgel elhagyta a géppisztoly csövét. A dörrenés meglepte a
hadnagyot, és ijedten összerezdült. A német katonára nézett, de a
sorozatlövő irányzéka nem felé mutatott. Bemard zajt hallott a feje felett.
Pont olyan volt, mint egy összerogyó test hangja.
– Mi történt? – kérdezte az előtte álló alakot a hadnagy.
A rottenführer lenézett rá, egy ideig tanácstalanul figyelte, aztán hátat
fordított neki, és elsétált a romok felé. Bemard erejét megfeszítve a hasára
fordult, és látta, ahogy a német altiszt a földön fekvő századoshoz lép. A
férfi lehajolt, ellenőrizte az eszméletlen ember pulzusát, aztán
felegyenesedett, és még egyszer belelőtt a tiszt mellkasába. A hadnagy
képtelen volt megérteni, hogy mi történik körülötte. A rottenführer újra
felé nézett, aztán a romok között a völgy nyugati bejárata felé indult.
Bemard egy felderítőgép körvonalait, fedezte fel a távolban.
A harckocsizó visszazuhant a földre, és az arcát megpihentette a
homokban. Hirtelen nem tudta mihez kezdjen a visszakapott életével. Túl
fáradt és túl megalázott volt ahhoz, hogy megpróbáljon tovább küzdeni.
Nem messze tőle egy magányos Kar98-as dörrent.
Watchkins megölte Rommelt.
A felfedezés serkentőleg hatott rá. Erőnek erejével felemelte a fejét a
homokból, és távolban álló gép felé nézett. A felderítőből ebben a
pillanatban szállt ki két magányos alak.
Ilyen távolságból szinte képtelenség eltalálni.
Bemard a távolodó szalmaszőke rottenführert kereste, de nyomát sem
látta férfinak.
Watchkins végzett vele. Nem akarta, hogy jelentést tehessen. A rohadék
végig a közelben volt, de miattam nem kockáztatott.
A hadnagy négykézlábra küzdötte magát, majd sérült combját
tehermentesítve a fal egy részébe kapaszkodva talpra állt. A halott
százados MP-40-ese alig ötméternyire feküdt tőle. Elsántikált a
géppisztolyért, felvette, aztán egy törött lécre támaszkodva arra indult, ahol
Watchkinst sejtette. Ahogy elhaladt a korábbi fekhelye mellett, pillantása
Feraja holttestére esett. A lány alatt széles vértócsa körvonalai rajzolódtak
ki a porban.
Fanatikus volt. Akárcsak Watchkins. Bármikor kiszállhatott volna, ha
bírja ép ésszel.
A hadnagy elérte romhalmaz szélét, és kibotorkált az oázist kettészelő
útra. Körbenézett, a századost kereste, de a férfinek nyoma sem volt a
lerombolt házak között.
Olyan helyen van, ahonnan jó rálátás nyílik a völgyben lévő útra, és
elég közel van ide, hogy idő előtt észrevehette az altisztet.
A hadnagy pillantása akaratlanul is megállt egy lerombolt magányos
épület omladékain a település szélénél. A méter magas düledék ideális
rejtekhely volt egy orvlövész számára. Bemard további gondolkodás nélkül
elindult. Átlábalt néhány derékba tört fatörzs lombkoronái között, átvágott
egy mélyedésen, aztán megpihent a vályogviskó maradékának közelében.
– Itt van Watchkins százados? – szólalt meg angolul, elég hangosan
ahhoz, hogy távolabbról is hallani lehessen.
A kérdésére nem érkezett válasz, mire újra megismételte, ám ezúttal
valamivel még hangosabban.
– Mit akar hadnagy? – érkezett a tiszt hangja a romok takarásából.
– Arra gondoltam, befejezhetnénk, amit az imént abbahagytunk.
– Miről beszél maga szerencsétlen?
– Arról, hogy ideje lenne eldönteni, ki melyik oldalon áll – válaszolt a
hadnagy és a fal takarásába húzódott, hogy védve legyen.
Watchkins hallgatott. Bemard ellenőrizte, hogy hány golyó van a tárban,
aztán újra megszólalt.
– Vagy szeretné, ha inkább felrobbantanám a nálam lévő gránátot, és
ezzel leleplezném a rejtekhelyét. Hiába a nagy távolság, a detonáció zaját
biztosan meghallanák, még a gép közelében is – blöffölt szemrebbenés
nélkül.
– Mit akar, hadnagy? Itt vagyunk alig egy lépésre a sikertől, és maga
képes lenne mindent veszni, hagyni? – kérdezte Watchkins, és a hangja
tele volt rosszul elfojtott gyűlölettel.
– Azt a renget halált és árulást, amit maga és a parancsnokság elkövetett
a saját emberei ellen? Vagy azoknak a szerencsétlen bajtársainknak a
halálára gondol, akik beengedtek minket az oázisba, hogy aztán mi
lemészároljuk őket? – kérdezte dühtől fortyogó hangon, Bemard.
– Hagyja ezt az ostoba moralizálást, Todd! Lássa be, hogy most ezrek
életét menthetjük meg egyetlen biztos lövéssel. Ha Rommel meghal...
– Magában nincs semmi tisztesség? – vágott a százados szavába a
hadnagy. – A tábornagy mindvégig tiszteletben tartotta az írott és íratlan
szabályokat, maga pedig tiszt létére orvul meggyilkolná?
– Ezért vagyok itt, maga szerencsétlen – érkezett a válasz.
– Ezt nem engedhetem. Az az ember százszor annyit ér, mint maga.
– Mégis mit akar tenni? Elriasztja Rommelt? Az felérne egy
hazaárulással, ráadásul a halott bajtársai emlékét is csak meggyalázná vele.
– Maga már azzal gyalázatot követ el ellenük, hogy a mocskos szájára
merte venni őket – válaszolt Bemard.
Watchkins néhány hosszúra nyúlt pillanatig nem válaszolt. A hadnagy a
gólya felé nézett, és látta, hogy gépből kiszállt alakok elindulnak az oázis
felé.
– Talán meg tudnánk egyezni – mondta a százados. Bemard úgy
hallotta, hogy a férfi feláll a romok között, és elindul felé. – Láttam, hogy
megsebesült, ráadásul pont a lábán. Egy ilyen sérüléssel semmiképp sem
menekülhetne el innen. Én megértem a helyzetét, és ha a segítségemre lesz,
megígérem, hogy mindent megteszek, hogy kimenekítsem ebből a
kutyaszorítóból – beszélt monoton hangsúllyal Watchkins, és közben egyre
közelebb jött a kalyiba épen maradt falához. – Azt hiszem, mindkettőnknek
az lenne a legjobb, ha most mi ketten, utoljára együttműködnénk – súgta
ájtatos hangon a tiszt, miközben a hadnagy fémen súrlódó fém hangját
hallotta a vályogtéglák túlsó oldaláról.
– Igen százados, azt hiszem ez lesz a legjobb – válaszolta Bemard, és
néhány lépésnyit eltávolodott a romoktól, mielőtt az egész tárat
beleeresztette a falba.
Odaátról döbbent sóhaj, majd rövid robaj hallatszott, ahogy egy
nagydarab tehetetlen test elzuhan a törmelékek között. Bemard leeresztette
a fegyver csövét, aztán a törött lécre támaszkodva közelebb bicegett a
szitává lyuggatott téglákhoz.
A fal túloldalán Watchkins százados hevert. Szemernyi élet sem volt
benne. A golyók átjárták a mellkasát, és vérmocskos ronggyá áztatták rajta
a német egyenruhát. A halott kezében egy csupasz bajonett volt. Még most
is úgy markolta, mintha ölni akarna vele.

EPILÓGUS

Az Al-Haffa oázisnál történt különös incidenst végül csupán néhány

katona élte túl. Köztük volt Hans Lütjens rottenführer, aki néhány más
társával egyetemben, egyenesen Erwin Rommel tábornagytól vehette a
vakereszt első fokozatú kitüntetését hősies magatartásáért. Lütjens
rottenführert maga a tábornagy találta meg az oázis szélén álló romházak
egyikénél, ahonnan a súlyos lábsérülése miatt a katona már képtelen volt
tovább menni. Véres katonakönyvét, és kiürült fegyverét azonban még
ekkor is a kezében szorongatta.
A különös módon untersturmführeri egyenruhát viselő altiszt,
szolgálatai fejében, áthelyezését kérte az orosz frontra, ahol a háború
végéig harcolt. A katona kiváló harctéri magatartása révén tiszti rangot ért
el, és végül 1945. májusában az amerikai csapatoknak adta meg magát.
Kiváló angol nyelvtudásával évekig segítette a német hadifoglyok
érdekeinek érvényre juttatását, míg végül 1951-ben az Ottó Skorzeny által
vezetett Odessza csoport kiszöktette az országból, és Argentínába
menekítette.
A Dél-Amerikái kontinensről évtizedekkel később a katonatiszt
Angliába ment, ahol élete utolsó éveit töltötte. Végrendeletében a
sírkeresztjére – sokak számára érthetetlen módon – a Bemard Todd nevet,
vésette fel.