Darren Shan

Árny

Démonvilág 7.
 Móra Könyvkiadó
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Death's Shadow
First published in Great Britain by HarperCollins Children's Books 2008
HarperCollins Children's Books is a division of Harper
Collins Publishers Ltd 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith,
London, W6 8JB
Š Darren Shan, 2008
Darren Shan erkölcsi jogot formál arra, hogy a mő szerzıjének tekintsék
Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a
kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása és másolása
szigorúan tilos!
A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:
www.mora.hu
Fordította ÁCSAI ROLAND
A borítót Mel Grant készítette
A Démonvilágról és Darren Shanról minden érdekesség megtalálható a
világhálón www. darrenshan. com
Hungárián translation Š Ácsai Roland, 2008 Hungárián edition Š Móra
Könyvkiadó, 2008
Basnak - fıállású árnyékomnak
A VZSR (Véres Zsigerek Rend) tagjává fogadom Sean udvari bolond"
Kennyt - Béke
poénjaira
A morc képő Kaszás, aki a betakarításért felel: Stella Paskins
A bebalzsamozást Christopher Litde és bélpoklos bandája végezte
 Elsı rész
RÚT Új VILÁG
Gyorsfényképek Beranabusról 1

A tizenhat éves Brigitta menyegzıjére készült. Születése percében odaígérték a

hercegnek. Arról ábrándozott, milyen daliákat szül majd délceg férjének boldog és
hosszú élete során a birodalom úrnıjeként.
De az álmok álmok maradtak: a herceg magára haragított egy nagy hatalmú
papnıt, aki bosszúból egy démont küldött az esküvıjükre. A szörny halotti torrá
változtatta a lakodalmat, és elragadta Brigittát. Megkínozta a rettegı lányt, de
megkímélte életét. Néhány hónap múlva vissza is küldte a hercegnek - várandósan.
Brigittát újabb csapás érte: szégyent hozott a hercegre, aki ezért Mínosz király
krétai szigetére vitette flottája leggyorsabb hajójával. Száját betömték, arcára
csuklyát húztak, hogy senki se jöhessen rá kilétére.
A szigetre érve Brigittát egyenesen a Minótaurosz labirintusába vitték. Arcáról
lehúzták a csuklyát, és szájából kiszedték a pecket, aztán magára hagyták, hadd
bolyongjon a girbegurba folyosókon, amíg a szörny fel nem falja.
Akár a labirintus többi áldozata, Brigitta is hiába kereste kétségbeesetten a
kiutat. A Minótaurosz zihálása visszhangzott a falak között, és patái kopogása mind
közelebbrıl hallatszott. Brigitta tudta, hogy a szörny játszik vele, mint macska az
egérrel, és élvezi növekvı szorongását.
Terhességének kilencedik hónapjában járt. Már csak azért imádkozott, hogy a
szörny még a gyermek születése elıtt végezzen vele, és szerencsétlen magzatának ne
kelljen hozzá hasonló rémes halált halnia. De az idıt nem tudta megállítani. Az
útvesztı alvadt vértıl mocskos padlóján kellett megszülnie síró-rívó csecsemıjét. A
sötétben azt sem látta, kinek-minek adott életet. Egészséges fiúgyermeknek tőnt, de
Brigitta már nem bizonyosodhatott meg errıl.
Amikor kisfiát a mellére tette, a Minótaurosz lecsapott. Hangosan trappolva a
szerencsétlen anya felé közeledett. Remélte, hogy Brigitta menekül majd elıle,
miként a többi áldozata is. Imádta a hajtóvadászatot. Ám Brigitta ülve maradt, és
zokogva tovább dajkálta csemetéjét. Utolsó szavait a gyámoltalan csecsemınek
címezte:
- A neved legyen Beranabus! - suttogta, majd védelmezıén ráhajolt.
A Minótaurosz rávetette magát. A labirintust velıtrázó halálsikoly és
vérszomjas üvöltés rázta meg.
Miután megtöltötte bendıjét, a szörny a kisbabát vette szemügyre, aki némán
bámulta, hogyan marcangolja szét anyját. A Minótaurosz letelepedett a letépett fejre,
felkapta a kisfiút, és vérfagyasztó mosollyal tanulmányozni kezdte. Jó erısen
megrázta
Beranabust, hogy sírásra ingerelje, ám az újszülött sírás helyett váratlanul
felkacagott. Bár külsıleg embergyerekre hasonlított, valójában két világ egyesült
benne. Elméje és kíváncsisága ısibb lényeket idézett.
A Minótaurosz felmordult, majd foga közé vette Beranabus fejét, és kicsit
megszorongatta. A kicsi ismét fölöttébb mókásnak találta a dolgot, és esetlen kezével
a szörny felé nyúlt. A Minótaurosz azt hitte, el akarja lökni, ám Beranabus csak
kíváncsi volt. Játszadozott a vadállat agyaraival és orrával, mint egy babával.
A szörny közelebb húzta pofájához, hogy jobban megvizsgálja a csöppséget.
Beranabus ekkor megcirógatta a sörényét és a szarvát. A bestia öblös nevetést
hallatott, majd grimaszolt egyet, mintha élvezné a kényeztetést. Aztán, mintha
megelégelte volna a dolgot, hatalmas tenyerével durván megragadta az újszülött
törékeny csuklóját. De ahelyett, hogy leharapta vagy kitépte volna az ujjait, csak
tartotta szörnyő mancsában. A Minótaurosz még sohasem találkozott Beranabushoz
hasonló emberi lénnyel.
A kisfiú nem ismerte a félelem érzését.
Az emberek kivétel nélkül halálra rémültek tıle, amint meglátták. A tulajdon
anyja is, a bába is, a városa népe is. Még az isteni Héraklész is remegett, mint a
nyárfalevél, amikor el akarta ejteni ıt. Soha senki nem látta félni a hıst a
Minótauroszon kívül. Orrában érezte a félelem hideg verítékének ırjítı szagát.
Mínosz király idırıl idıre rabokat küldött a labirintusba. Némelyik lemondó
mosollyal indult a halálba megváltásért imádkozva. De a mosoly nyomban lefagyott
az arcáról, amint a Minótaurosz leheletét megérezte a nyakán, vagy éles karmait hasa
vékony bırén.
Ám ez a csecsemı nyugodt volt és magabiztos. A vérszomjas, kegyetlen
vadállat egészen megjuhászkodott a kis Bera-nabustól. A csecsemı gagyogni
kezdett, jelezve, hogy éhes, és újból megcibálta a Minótaurosz sörényét. A szörny
elmosolyodott.
Élete elsı kedves, gyengéd mosolya volt. Meg kellett etetnie a csecsemıt.
Felállt, és Brigitta szétmarcangolt tagjai között kezdett turkálni, de egyetlen
csepp tejet sem talált. A labirintusban víz akadt volna bıven, de Beranabusnak
valami táplálóbbra volt szüksége.
A szörny újra elmosolyodott, majd szabadon lévı kezébıl csészét formált, és
belemártotta a lábánál frissen összegyőlt vértócsába, majd gügyögve a baba szája elé
tartotta. Beranabus csak egy pillanatig habozott: kitört belıle a démoni örökség, mely
emberi formája ellenére lelkében lakozott. Lassan kinyitotta száját, és hagyta, hogy a
Minótaurosz lemészárolt anyja kihőlı vérével táplálja.
A Minótaurosz rút, vérengzéssel teli életének legboldogabb évei következtek.
A kisbabában társra talált, olyasvalakire, akit szerethet, és aki viszontszereti. Amíg a
Mínosz király által küldött férfiakra és nıkre vadászott, a kis vadember a nyakában
lovagolt. Akadt olyan áldozat, aki gyerekkacagást vélt hallani élete utolsó percében,
és erısen furcsállta is a dolgot, de nem ért rá sokáig furcsálkodni...
Beranabus nem talált semmi rosszat az életükben. A sötétség és halál
birodalma az otthona volt. Azok az emberek, akiket a Minótaurosz lemészárolt,
számára nem jelentettek többet zsákmánynál.
Amikor Thészeusz a labirintusba ereszkedett, és fondorlatos módon végzett a
szörnnyel, Beranabus zokogott. A hiú és büszke hıs épp a Minótaurosz fejét vágta le
trófeának, amikor váratlan hang ütötte meg fülét. A zajt követve hamarosan
megtalálta forrását is, a kis Beranabust, és fáklyájafényénél megvizsgálta a szipogó
fiút.
Beranabus külsıleg hat-hét éves fiacskának látszott. Thészeusz azt hitte, ı is a
szörny áldozatai közül való, és elhatározta, hogy kimenekíti az apróságot a labirintus
falai közül.
- No ne sírjál - vigasztalta ügyetlenül - a szörnynek vége, újra szabad vagy!
Beranabus a hısre emelte tekintetét. Szemében a győlölet sárga lángjai
lobogtak. Thészeusz önkéntelenül hátrálni kezdett. İ, akit még a Minótaurosz sem
félemlített meg és gyızelmének biztos tudatában szállt le a labirintusba, e furcsa
kisgyerektıl megijedt.
Hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen vele.
- Jössz, vagy maradsz?! - csattant fel hirtelen.
A fiú válaszképpen csak rámordult, majd a szörny hullája mellé vetette magát,
és vértıl csatakos, összeszabdalt mellkasába temette arcát. Thészeusz a látványtól
megbabonázva állt egy darabig, majd eszébe jutott a trófea, amire úgy vélte, jogos
igényt tart. Ám ekkor a fiú ismét ráemelte győlölettıl égı tekintetét. Thészeusznak az
a nevetségesnek tőnı benyomása támadt, hogy a fiú sokkalta veszélyesebb, mint a
Minótaurosz valaha is volt.
- Akkor egyen meg a fene! - legyintett, majd lemondva a ritka trófeáról, hátat
fordított Beranabusnak. Ha az emberek a Minótaurosz pusztulásának bizonyítását
firtatnák, azt feleli majd, hogy a nemes küzdelem után nem akarta meggyalázni a
tetemét, és egészben hagyta.
Thészeusz a fonal segítségével jutott ki a labirintusból, és csatlakozott a kor
legendás hıseinek táborához: Iaszónhoz, Héraklészhez és Akhilleuszhoz. A sötét
folyosók mélyén gyászóló árvával nem is gondolt többet. Biztosra vette, hogy a fiú
halálát észre sem fogja venni a világ. Az élet olcsó volt, különösen egy árva élete.
A Minótaurosz gyilkosa korlátolt, öntelt alak volt, aki nem törıdött mással,
csak a saját hírnevével. Álmában sem gondolta volna, hogy Beranabus túléli és
legyızi az aranykor minden dicsı harcosát, és a világ legnagyobb hısévé válik.
 Kóbor lélek

Feltámadni sem fenékig tejfel. A világ nagy lett, bonyolult és félelmetes. Dugig
népekkel és gépekkel. Elutazhatsz bárhová, és olyan eszközökkel érintkezhetsz a
többiekkel, amik elızı életemben elképzelhetetlenek voltak. Sehogy sem érzem
magam otthon ebben az elidegenedett korban.
Ezerhatszáz évvel ezelıtt minden pofonegyszerő volt. Az emberek jó, ha a
szomszéd faluba eljutottak. Persze néha messze földre kellett csatába vonulniuk.
Ilyenkor aztán furcsa öltözető idegenekrıl szóló mesékkel tértek haza, idegenekrıl,
akik makogva beszélnek, és vérszomjas isteneket imádnak. Ám az asszonyoknak
még ennyi sem jutott. İk csak akkor láttak világot, ha ellenséges katonák elrabolták
ıket, és meg sem álltak velük hazáig. Jómagam békeidıben láttam meg a napvilágot.
Háború nem dúlt, tele voltak az éléskamrák. Tiszteltük a törvényt, kunyhókat
építettünk, ruhákat varrtunk magunknak, földet mőveltünk. A háziállatokat
terelgettük, a vadakat elejtettük. Ifjan házasodtunk, sokasodtunk, féltük az isteneket,
és boldogok voltunk, ha megéltük a negyvenedik aratást.
De aztán démonok könyörtelen hordája tört ránk. Kilógatták sírjukból a
rothadó húsú hullákat a zörgı csontvázakkal együtt, és vérszomjas szörnyekké
változtat ták ıket. Így fordították ellenünk saját ıseinket. Hiába küzdöttünk
derekasan, ha egyet levágtunk, öt jött a helyébe. Sorra dúlták a falvakat. Csak idı
kérdése volt, hogy írmagunk se maradjon.
Ám a reménytelenség legsötétebb órájában megmentınk érkezett. Furcsa
szerzet volt, egy barátságtalan druida. Hadat verbuvált, hogy a démonokat visszaőzze
ocsmány világukba. Nyomban csatlakoztam hozzájuk, egy másik fickóval együtt, aki
Bran névre hallgatott.
A démonok seregén gyızelmet arattunk, de egyikük - Vész herceg, a vörös
bırő démonmester, akinek nyolc karja van, és a szíve helyén lyuk tátong - egy föld
alatti börtönbe zárt. Nem láttam többé a napot, nem szívhattam friss levegıt. Szolgái
hamarosan halálra kínoztak. Mire eljött a vég, megváltásnak tőnt számomra.
De nem volt az. Ahelyett, hogy örök nyugalmat leltem volna, a lelkem
továbbra is a börtön foglya maradt. Nem volt menekvés még a halál sem.
Hosszú évszázadokig raboskodtam sötétben és magányosan. Test híján még az
alvás jótékony adományában sem volt részem. A lassan vándorló évszázadok minden
egyes másodpercét éberen töltöttem el.
Az emberi világból nem láttam és nem hallottam semmit, bár egy alagútban
tengıdtem, amely hajdan átjáróként szolgált a Démonvilág és az embervilág között.
Ha nagyon erısen koncentráltam, a romos alagút egyik végén a démonok bugyrába
kukucskálhattam. Mondhatom, nem sok érdekes történt ott sem. Néhanapján
démonok jelentek meg, akik abban a reményben vizsgálgatták az alagutat, hogy az
egyszer újra használható lesz. Jobb résen lenni, gondoltam, nehogy sikerüljön nekik
helyreállítani az átjárót.
Ezerhatszáz esztendı aggodalma nem volt megalapozatlan. Hosszú
évszázadok után elıször éreztem valami mozgást az embervilág felıl. Egy nagy
varázserejő fiú telepedett le a barlang közelében. Tudtam, hogy kihasználják. A
barlanghoz csalták és megkísérelték vele kinyittatni az alagutat. Megpróbáltam
figyelmeztetni, de nem értette meg szavaimat. Az alagút újra járható lett, és a
démonok ezrével özönlöttek az emberi világba.
De a történet nem ért itt véget. Amikor minden veszni látszott, a fiú ismét
visszatért az alagúthoz - de ez alkalommal nem egyedül. Magával hozta egy barátját
és egy idısebb varázslót, akiben nem másra ismertem, mint Branre! Cimborámnak
sikerült túlélnie a csapásokat, és erısebb lett, mint valaha.
De ez alkalommal még ık is gyengének bizonyultak. A barlangot
démonezredek védelmezték. Megpróbáltak áttörni a pajzson, de lepattantak róla. A
gyızelemre nem volt semmi remény.
Aztán egy csodálatos erı hirtelen összekötött a másik két fiúval, erınk
egyesült, és megalkottuk a Kah-Gasht, az ısi démonpusztító fegyvert. Szinte anélkül,
hogy tudnánk, mit teszünk, visszaforgattuk az idı kerekét az alagút kinyitásának
éjszakájáig.
Bran és a többiek kihasználták a kínálkozó lehetıséget, és megakadályozva a
démonhordák átjutását, véget vetettek a harcnak. De a gyızelemnek ára volt. Egy
ártatlan fiú, Bill-E Spleen is meghalt. Szinte magába szippantott üres porhüvelye.
Megszálltam a testét, és életre keltettem: újraindítottam a szívet (amely vért kezdett
pumpálni a vénákba és az artériákba), a szikrázó gondolatokkal teli agyat és a
tüdılebenyeket. Bill-E teste újra lélegzett, és vele én is... Ezerhatszáz év rabság után
az elsı lélegzetvétel leírhatatlanul édesnek bizonyult. Bran és a többiek döbbenten
bámulták, ahogy Bill-E-t lassan a magam képére formáltam: arca helyén az én arcom
jelent meg, és teste egy lány testévé változott. Néhány óra leforgása alatt Bill-E
nemet, testet és személyiséget váltott. Önállóan lélegzı lánnyá alakult át, akinek saját
szíve, csontja, húsa, vére és arca volt. Végre újra éltem!
De az igazi bajok csak ezután kezdıdtek.

Újjászületve

Azon csodálkozom a leginkább, hogy az emberek manapság már semmin sem

csodálkoznak. Elızı életem a varázslatok korszakában telt. Papnık és druidák tettek
csodás dolgokat. Bár az is igaz, hogy nem volt repülıgépünk, számítógépünk,
televíziónk, sem autónk. Ki voltunk szolgáltatva az elemeknek, nem ismertük a
természet és a világegyetem törvényeit. Azt sem tudtuk, hogy a Föld gömbölyő.
Az emberek mára uralmuk alá vonták a természetet: a földet, a vizet, sıt a
levegıt is, és úgy röpködnek, mint a madarak. Bár a földrengéseket és az áradásokat
még ma sem uralják. Az erdıket kivágták, és utakkal szabdalták össze a föld arcát.
Megsebezték a bolygót, de közel sem olyan boldogok, mint az én idımben. De egy
biztos: elérték az elérhetetlent.
Hat hónapja vagyok itt, de még mindig percenként leesik az állam. Itt van
például a ceruza. Nem megy a fejembe, hogyan csempésztek grafitot a fába. Vagy a
papír. Tudom, hogy senkit sem hat meg, de az én koromban még, ha maradandó
üzenetet akartál hagyni valakinek, nem úsztad meg egy vésı és egy kılap nélkül.
Veszett világ, és nem hiszem, hogy meg tudnám szelídíteni. Egy vidéki
kislányhoz hasonlítok, aki a városba kerül. Úgy léptem ki a barlangból, hogy
fogalmam sem volt, mi vár rám odakint. Elájultam, amint felfogtam, és azóta is
ájuldozom.
Még szerencse, hogy Bill-E nemcsak testét hagyta rám, hanem az emlékeit is.
Nem mondom, hogy gyorsan ment, de mára már nagyjából mindent tudok, amit ı
tudott. Az emlékei nélkül arra sem lennék képes, hogy késsel-villával egyek, és nem
menne a cipıfőzés sem, a biztonsági zárak használatáról nem is beszélve. Olyan
alapdolgokat nem tudnék, amikkel még egy hátulgombolós is tisztában van.
Sajnos Bill-E nemcsak segítségemre van. Mivel a nagybátyjánál, Dervish
Gradynél lakom, nincs egy perc nyugtom sem, mert felelıtlenül elkotyogtam neki,
hogy ismerem Bill-E emlékeit. Úgy tekint rám, mint valami médiumra, akinek
segítségével bekukkanthat halott unokaöccse érzelmeibe és gondolataiba.
- Mesélj nekem Bill-E elsı napjáról az iskolában!
Dervish dolgozószobájában vagyunk. A ház háromemeletes monstrum, kerek,
festett üvegő ablakokkal, padlóval és kıfalakkal (kivéve a dolgozószobát, amelynek
bırborításúak a falai). Az igazat megvallva azt hittem, hogy valami közösségi
szálláshelyre érkeztem. Túl nagy ez a ház egyetlen embernek.
- Elsı napjáról az iskolában? - rágom az ajkam, és úgy teszek, mintha
koncentrálnom kellene. Dervish az asztala mögött trónol, és egy vallatótiszt
tekintetével mered rám. Utálom ezt. Naponta háromszor-négyszer felhoz ide, hogy
kérdései satujába fogjon. Bill-E gondolatairól, érzelmeirıl, titkairól faggat.
- Egyáltalán nem izgult. Úgy fogta fel, mint egy nagy kalandot. Büszkén bújt
egyenruhájába, és gondosan elpakolta könyveit, még az uzsonnáról sem feledkezett
meg. Állandóan a konyhai órára pislogott, pedig még nem is tudta leolvasni az idıt.
 Dervish elmosolyodik. Imádja az apró és jellemzı részleteket. Persze nem rám
mosolyog. Csak úgy maga elé, mintha halott unokaöccse tőnne fel a szeme elıtt.
Folytatom. Dervish megtudja tılem, mit szólt a kis Bill-E a tanáraihoz és az
osztálytársaihoz. Unatkozom és zavarban vagyok. Olyan, mintha egy kötelezı
olvasmányból kellene részleteket felolvasnom. Dervish dolgozószobáját
vizsgálgatom. Leginkább a falakon lógó fegyverek és a titokzatos varázskönyvek
mozgatják meg fantáziámat. Szeretném megsimítani az egyik balta élét, vagy
belelapozni valamelyik kódexbe, de ez lehetetlen.
Dervish levegınek néz. Nem vagyok más számára, mint a halott fiú szócsöve.
El sem tudja képzelni, hogy más is érdekelhet Bill-En kívül. De nem rosszindulatú.
Egyszerően nem képes önálló személyiségként kezelni.
Két órával késıbb Dervish végre elenged. Eleget hallott. Arra sem méltat,
hogy jó éjszakát kívánjon, egyszerően elhessent, mint egy legyet. Ott marad az
asztala mellett. Szomorú emberi roncs. Sokkal inkább foglya múltjának, mint én
voltam föld alatti börtönömnek.
Csak a sétában lelek némi örömöt. Szeretek ıgyelegni a ház körüli földeken,
de igazi menedéket csak az erdı nyújt. Letérve a betonútról, a vadonban úgy
érezhetem, mintha megállt volna az idı. Néha elrágcsálok egy-egy levelet, és
élvezem, ahogy szétárad számban a természet íze. Igyekszem elhitetni magammal,
hogy a múltban vagyok, az új világ nem is létezik, és hogy a természet egyensúlya
még nem billent ki véglegesen.
Persze ez csak merı fantáziálás, nem is tudom magam sokáig beleringatni,
hiszen ezek a fák egy parkerdı fái, és az aljnövényzet sehol sem annyira sőrő, mint
ezerhatszáz évvel ezelıtt. Akad néhány nyúl és róka a környéken, de farkasnak,
medvének nyoma sincs. A kipufogógáz bőze még az erdıben is utolér, de ha erısen
gondolok rá, elhitetem magammal, hogy a múltban vagyok, valahol a falum
közelében.
Csak álmomban járok újra otthon. Bec MacConn vagyok megint, aki Banba
mestertıl tanulja a varázslás fortélyait. Rémülten ébredek fel, szívem a torkomban
dobog, a falhoz tapadok, és azt sem tudom, hol vagyok, mik azok a kockák, amiken
valami
átlátszó, mégis szilárd anyag feszül. Börtönben érzem magam, mintha még mindig a
barlang foglya lennék. Öklömmel az új világ félelmetes fantomjai felé csapdosok.
Gyorsan kitisztul a kép, eszembe jut, hol vagyok, és melyik korban. Öklöm
elernyed, és a szívem nem kalimpál már olyan vadul, de arról, hogy visszaaludjak,
szó sem lehet. Lekászálódom az ágyról és összekucorodom a sarokban. Ha eszembe
jut, hogy minden rokonom és ismerısöm rég halott, és hogy egyedül vagyok, mint az
ujjam, megállíthatatlanul ömleni kezdenek a könnyeim.
 De most nappal van, nem a rémálmok ideje. Az erdıben kószálok, és közben
egy olyan dallamot dúdolgatok, amit ez a világ több mint ezer éve nem hallott.
Megint azt játszom, hogy a múltban vagyok. Egy út közelében bóklászom, épp egy
piros bogyós bokorhoz akarok leguggolni, amikor egy autó váratlan látványa véget
vet az illúziónak. Még mindig nem szoktam hozzájuk, és mióta itt vagyok, nem is
ültem még egyben sem. Igaz, motorozni már motoroztam, amikor Dervish bevitt a
városba, hogy ruhákat vegyen nekem, és felültetett robogója hátsó ülésére.
Rettegek az autóktól. Fújtató, morgó, visító szörnyetegek, akik mind az én
életemre törnek. A jobbik eszemmel tudom, hogy csak egyszerő gondolat és akarat
nélküli gépek, de ha meglátom ıket, elvesztem a fejem, és biztos vagyok benne,
hogy engem akarnak felöklelni.
Megvárom, amíg a motorbıgés elhal, és kimerészkedem az út szélére. Mióta
itt vagyok, már feltérképeztem az egész környéket. Bárhol legyek is, egy fa, egy ház
segítségével be tudom tájolni, hol tartózkodom éppen. Elég egyetlen pillantást
vetnem a fasorokkal övezett útra és a bal kezem felé lévı kanyarra. Máris tudom,
hogy öt-percnyi sétára vagyok Carcery Vale-tıl, a legközelebbi településtıl.
Ha lehet, nagy ívben elkerülöm a falut. Félek a lakóktól. Ha mégis arra
tévedek, biztos vagyok benne, hogy mindenki engem bámul. Csöndben maradok,
senkivel nem állok szóba, nehogy eláruljam magam egy elvétett szóval. Attól tartok,
megérzik rajtam: nem tartozom ebbe a korba, és csak idı kérdése, hogy
leleplezzenek.
Az elsı hetem kész ırület volt. Megmentettük a világot a démoninváziótól, de
mégsem ünnepelhettünk felhıtlenül: Beranabus - vagy másik nevén, Bran - még a
gyızelem napján távozott. A barlangban nem csak Vész herceget, de urát és
parancsolóját is megpillanthattuk: egy behemót, titokzatos, sötét szörnyet. Vész
herceg megfenyegetett bennünket, hogy napjaink meg vannak számlálva, és hogy
tettünkkel csak késleltettük, de nem akadályoztuk meg a nagy leszámolást.
Beranabus azt sem tudta, hova legyen örömében, amikor meglátott.
Visszatértemmel a boldogságot hoztam vissza az életébe. Én voltam az egyetlen
ember, akihez valaha is közel került. De gyızött benne a mágus, akinek nincs ideje
az érzelgısségre. Hiába szeretett volna velem maradni élete hátralévı felében, hívta a
kötelesség. Addig nem nyugodhatott, amíg az utolsó szál démont ki nem irtotta a föld
színérıl. A saját boldogságával nincs ideje törıdni.
Beranabusszal tartott a segédje, Kernel Fleck és Dervish másik unokaöccse, Grubbs
Grady is. Grubbsnak nagy a varázsereje, de győlöl harcolni. Egész életében mást sem
tett, mint megpróbálta magát kihúzni a felelısség alól, de Bill-E halála rádöbbentette,
hogy nem menekülhet a feladat elıl. Fájlalta, hogy meg kell válnia Dervishtıl, és
félt, de követte Beranabust.
Beranabusnak engem is magával kellett volna vinnie a Démonvilágba.
Grubbsszal és Kernellel együtt mi alkotjuk a Kah-Gasht. Hárman mindennél
erısebbek vagyunk. Beranabus talán hibázott, amikor úgy döntött, elválaszt tılük.
Persze megvoltak az okai, hogy így határozott. Az elsı személyes ok volt: úgy
érezte, ezerhatszáz év szenvedés után jár nekem egy kis megnyugvás, és meg akart
óvni a további csapásoktól. De valójában másért döntött így. Az az igazság, hogy
Beranabus megijedt. Olyan régóta kutatta a Kah-Gasht, hogy elpusztíthassa vele a
Démonvilágot, hogy már azt sem tudta, egy mesebeli Szent Grált vagy egy valóságos
fegyvert keres-e. Amikor végre megtalálta, szívébe kétségek költöztek.
Helyes volt-e, hogy egymáshoz illesztette a részeket? Mi lesz, ha a
Démonvilág kezébe kerülünk, akik az emberek ellen fordítják a pusztító gépezetet? A
fegyver céljait senki sem ismeri. Talán amirıl azt hisszük, a mi oldalunkon áll,
valójában ellenünk dolgozik. Az idıutazást sem mi akartuk. A Kah-Gashnak
köszönhettük, ahogyan Grubbst is a fegyver manipulálta, hogy nyissa ki az átjárót.
Saját akarata és céljai vannak. Talán minket is csak véletlenül mentett meg.
Beranabus tartott a fegyver kiszámíthatatlan erejétıl, inkább szétválasztott
egymástól bennünket. Talán jobban tette volna, ha Grubbst hagyja itthon, hogy
bearanyozza Dervish öreg napjait, és nem érzelmeitıl vezérelve engem. Dervish
ırjöngött, amikor rájött, hogy Grubbs az éj leple alatt megszökött. Bár Grubbs és
Bill-E az unokaöccsei voltak, fiaiként szerette ıket. Átkozta Beranabust, a
démonokat, és engem sem hagyott ki a sorból. Bill-E haláláért bizonyos mértékben
engem tartott felelısnek. Megvádolt, hogy azért szövetkeztem a démonokkal, hogy
megszerezhessem Bill-E testét.
Új életem elsı napján minden zavaros és bizonytalan volt. Azt sem tudtam, fiú
vagyok-e, vagy lány, féltem bármit is mondani vagy cselekedni. Egyszerre ujjongtam
a visszakapott életem miatt, és egyszerre szenvedtem tıle.
Nem csoda, ha mukkanni sem mertem, amíg Dervish átkozódva és ordibálva
kitombolta magát. Némán tőrtem, ahogy ujjaival bökdös, lökdös és ráncigál, csak
magamban imádkoztam, hogy ne vegye el az életem. Aztán a vihar elmúlt, és végre
lecsillapodott. Aztán napokig levegınek nézett. Így is ment volna ez örökké, ha nem
jelenik meg Meera Flame, Dervish legrégebbi barátja. Depressziója legmélyén
Dervish egy kétségbeesett telefonhívást eresztett meg az asszonynak, mire Meera
szinte azonnal ott termett. Miután mindent megtett, hogy Dervish fájdalmát legalább
egy kicsit enyhítse, felém fordult, és azt tudakolta, nincs-e szükségem valamire, és
hogy nem szeretnék-e beszélni a történtekrıl.
Kezdetben gyanakodva méregetett. İ is azt hitte, közöm van Bill-E halálához. Sírva
bizonygattam ártatlanságomat, és végre meggyıztem. Nagy nehezen elhitte, hogy
nem gyilkos vagyok, hanem csak egy rémült lány, aki legalább annyira retteg az új
világtól, mint a démonoktól. Meera végül megenyhült irányomban, ıszintén
beszélhettem neki az elızı életemrıl, a barlangban töltött magányos évszázadokról
és az erırıl, ami Bill-E testébe szippantott.
- Eszemben sem volt feléleszteni a testet és átváltoztatni - zokogtam. -
Egyszerően csak megtörtént. Bill-E teste ott feküdt elhagyatottan, élettelenül. Nem
tettem mást, mint megtaláltam és beleköltöztem. Csak annyit láttam, hogy a többiek
veszélyben vannak, meg akartam ıket menteni Vész hercegtıl, eszembe sem jutott
újjászületni.
Hitt nekem, és ami még fontosabb: valahogy elhitette Dervishsel is, hogy nincs
közöm unokaöccse halálához. Ha nincs Meera, Bill-E eltőnése és az én hirtelen
felbukkanásom bizonyára szemet szúrt volna a hatóságoknak. Rávette Dervisht, hogy
hitesse el az emberekkel, Bill-E elköltözött egy másik rokonához. Iratokat hamisított
nekem, és a kapcsolatai révén elérte, hogy hazugságainkat papírokkal is
alátámaszthassuk, ha valaki - mondjuk Bill-E osztályfınöke - kíváncsiskodni
kezdene.
így hát útlevelet kaptam és igazolványt. Dervish unokahúga lettem, aki nemrég
elveszítette az édesanyját. Mivel közelebbi rokonom nem volt, Carcery Vale-be
kellett költöznöm.
Mesénk minden erıfeszítés ellenére is átlátszó maradt. Bill-E nagyszüleit
brutálisan meggyilkolják... ı maga eltőnik, anélkül, hogy bárkitıl elbúcsúzott volna...
A legjobb barátjának szintén nyoma vész... helyettük viszont megjelenik egy
ismeretlen leányzó Dervish házában. Carcery Vale lakói nem gyengeelméjőek.
Biztos voltam benne, hogy bőzlik nekik valami.
Meera nagy buzgósággal igyekezett eltüntetni az árulkodó nyomokat. Még a
rendırségen is akadtak segítıi. A mesémet alátámasztották egy másik körzet tisztjei,
ahogyan arról is tudni véltek, hogy Bill-E köszöni szépen, jól van. Mivel semmi
bizonyíték nem volt a kezükben, a falu lakóinak nem maradt más, csak a gyanakvás.
Kíváncsian várták, milyen képtelenség történik legközelebb a Grady család háza
táján.

Magányosan

Elindulok visszafelé. Ahogy sejtettem, öt percen belül elérem Carcery Vale-t.

Igyekszem a település szélén maradni, vigyázva kerülöm a házakat és a boltokat,
ahol valakibe belebotolhatnék. Irigylem az itt élı és dolgozó emberek szürke
hétköznapjait. A srácok rühellnek suliba járni, nekem az maga lenne a megváltás.
Meera tankönyveket hozott nekem, és az iskolában megbeszélte, hogy Dervish
fog tanítani otthon, amíg ki nem heverem a csapást. Persze Dervishnek esze ágában
sem volt leülni velem magolni. Még szerencse, hogy egyedül is meg tudtam oldani a
feladatok nagy részét. Meera büszkén mutogathatja a tanároknak.
A tanulásban sok örömömet lelem. Elızı életemben ilyesmivel nem foglalkoztam. A
praktikus dolgok elsajátításán kívül - fızés, mosás, fegyverélesítés - megtanultam
néhány legendát, és Banbától pár varázsigét. De könyvekbıl soha sem tanultam,
hiszen nem is léteztek még akkor. Világtörténelemrıl nem is hallottam, ahogyan
földrajzról, matematikáról vagy fizikáról sem.
Lélegzetelállító. Bill-E emlékeinek köszönhetıen már elızıleg is kapiskáltam
pár dolgot, de most végre kiegészíthetem a tudásom. Bill-E memóriája sajnos olyan,
mint az ementáli sajt: lyukacsos. Még szerencse, hogy az enyém kiváló. Elég
egyetlenegyszer hallanom vagy olvasnom valamit, és máris megjegyeztem. Falom a
könyveket, amiket Meera hoz, ahogyan a tévé ismeretterjesztı mősorait is.
Segítségükkel lassan összeáll a modernkor nevő nagy kirakós játék minden darabja.
Vicces, de lassan már többet tudok errıl az idıszakról, mint azok a gyerekek, akik
beleszülettek.
Klassz lenne, ha iskolába járhatnék és igazi hús-vér tanároktól tanulhatnék.
Itthon minden könyvet elolvasok, minden ismeretterjesztı mősort megnézek, és
szorgalmasan szörfözök a neten, de az igazi az lenne, ha egy igazi tanítómester
irányítana. Ennél sokkal többre lennék képes, sokkal több titkát fejthetném meg a
világnak, ha valaki foglalkozna velem.
De hiába, még nem vagyok felkészülve arra, hogy közösségbe kerüljek.
Biztosan kilógnék a sorból, és kiszaladna valami olyasmi a számon, ami arról
árulkodna, hogy nem csak hogy közéjük való nem vagyok, de még ehhez a korhoz
sem tartozom. Akármennyit is tudok róla, az ı világuk és az enyém között hatalmas
szakadék tátong. Elızı életemben olyan világban éltem, ahol a lányok tizennégy
évesen férjhez mentek, és a férfiak meztelenül harcoltak. A rabszolgaság természetes
volt, és senki nem nézett rád rossz szemmel, ha kivágtad ellenséged szívét és jóízően
elfalatoztad. Több istent imádtunk, és hittük, hogy ık irányítják az életünket.
Épp ezen morfondírozom, amikor valaki köhint egyet a hátam mögött. Az én
idımben csak az ellenség surrant a hátunk mögé. Villámgyorsan megpördülök, és
már mormolni is kezdek egy varázsigét. Alig érzékelek varázserıt magam körül, de
megteszem, ami tılem telik. Nem fogom olcsón adni a bıröm.
Egy lány. Néhány évvel idısebb nálam. Hasonló ruhában van, mint én, de ı
sokkal természetesebben viseli. Nekem még mindig meggyőlik a bajom a
cipıfőzıkkel, a gombokkal és az ingekkel. Szeme, szája kifestve, frizurája divatos.
- Hello! - köszönt vidáman.
- Hello! - viszonozom üdvözlését, és miután Bill-E emlékeibıl egy nevet
csatolok az arcához, lemondok a rontó varázslat használatáról. Reni Gosselnek
hívják. Egy fiú húga, akit Bill-E nem szívlelhetett. Grubbs odavolt ezért a lányért,
ahogyan Bill-E is, csak Bill-E nem merte kimutatni érzelmeit, mert nem akart
idısebb, nagyobb és magabiztosabb barátjával versenybe szállni Reni kegyeiért.
 - Reni vagyok.
Majdnem kicsúszik a számon, hogy ,,tudom’’, de még idıben visszanyelem.
- Engem Rebecca Kingának hívnak - mutatkozom be az álnevemen, amit
Meera talált ki a számomra. - De hívj csak Becnek.
Reni bólint, majd vizsgálódó tekintettel közelebb lép. Szemében ellenséges
fény villan. Ez ijesztı. Hogyan utálhat, amikor még nem is ismer? Mit tudhat rólam?
- Te vagy Dervish unokahúga - mondja, és ugyanúgy köröz körülöttem,
ahogyan én a falu házai körül.
- Talált, süllyedt - dadogom. Magam elé meredek, és megborzongok, pedig ez
a lány nem árthat nekem, hacsak nem lát belém.
- Grubbs nem beszélt rólad soha.
- Nem is tudta, hogy létezem. Titokban tartották.
- A Gradyk és az ı titkaik, ez jellemzı - húzza el a száját.
- Ezt hogy érted? - értetlenkedem.
- Dervish mindig titkolódzott, és Grubbs is. Közel álltunk egymáshoz, de
biztos vagyok benne, hogy nekem sem mondott el mindent. Semmit sem tudtam a
szüleirıl, a nıvérérıl vagy Dervishrıl - cövekelt le elıttem. - Találkoztál valaha
Grubbsszal?
- Csak egyetlenegyszer, de nem mutatkoztunk be - mondok elıször igazat.
- Furcsa, hogy pont váltottátok egymást.
- Ki volt bukva. Miután megölték Bill-E nagyszüleit, semmit sem szeretett
volna jobban, mint elpályázni innen. Az egész a saját szülei halálára emlékeztette.
- Az biztos. De hová mehetett?
- A nagynénjéhez.
Reni a fejét rázza.
- Grubbs rühellte a nagynénjét, ezt ı maga mondta nekem. Csak Dervisht
szerette. Bill-E is rajongott Dervishért. Furcsa, hogy egyszerre léptek le mindketten,
de az még furcsább, hogy azóta meg sem látogatták, pedig már hónapok óta eltőntek.
Ez több mint furcsa.
Szemében düh és bizalmatlanság. Valami homályos oknál fogva engem okol
Grubbs és Bill-E eltőnéséért, és nem is téved olyan nagyot. Inkább meg sem
szólalok, a tagadás gyanúsabb lenne, mint a hallgatás.
- Megvan neked Grubbs telefonszáma?
- Nem, de ha gondolod, megkérdezhetem Der...
 - Eszedbe ne jusson! Én már megkérdeztem tıle, amikor nem tudtam elérni
Grubbst a mobilján, egybıl leordította a fejemet, hogy Grubbs senkivel sem akar
beszélni, írjak neki inkább e-mailt. Írtam is, de nem ı válaszolt. Nem vagyok hülye.
Dervish írt a nevében.
Nem tudom, mit válaszoljak.
- Szerintem az eltőnésük kapcsolatban áll Loch halálával - néz rám rémülettıl
elkerekedett szemmel. - Tudod, hogy Loch ki volt?
- A testvéred - nyögöm.
Reni bólint.
- Nekem nem tudják beadni, hogy éppen az a két srác tőnt el, akik vele voltak
a halála napján, és egyikük nagyszüleit sem véletlenül gyilkolták meg, míg másikuk
nagybátyja úgy jár-kel fél éve, mint egy élıhalott, aki elvesztett mindent és
mindenkit, aki kedves számára.
- Mit akarsz?
- Tudni akarom az igazságot - szorítja meg mindkét karomat. - Loch halála
szörnyő volt, de azt hittem, véletlen, és belenyugodtam. De most nem hagy nyugodni
valami. Szerintem Dervish valami rettenetes dolgot titkol, és te tudod, mit.
- Fogalmam sincs, mirıl beszélsz - csuklik el a hangom, és emlékképek
suhannak át az agyamon. Azt kéne mondanom, hogy hagyjon békén, de nem tudom
magam rávenni. Mióta itt van, olyasmiket árul el tudtán kívül, amik számomra
fontosak lehetnek. - Amikor én megérkeztem, már hírük-hamvuk sem volt.
Ugyanannyit tudok az ügyrıl, mint te.
- Hazudsz - vágja a szemembe dühtıl égı arccal. - Ismered a titkot, ismerned
kell. Te is benne vagy nyakig. Ha nem lenne titkolnivalód, akkor engednének
iskolába járni, és nem úgy ólálkodnál a házak körül, mint egy besurranó tolvaj.
- Kérlek, hagyd abba... Engedd el a karomat... Fáj... Nem akarok...
- Mit nem akarsz? - ráz meg Reni. - Ki vele!
- Nem akarok több titkot megtudni! - kiáltom.
Összehúzott szemmel figyeli, ahogy patakzanak a könynyeim. Nem a saját
fájdalmamat és szomorúságomat siratom, hanem az övét. Tudom, miért vallat ilyen
elszántan.
- Úgysem változtathatsz semmin - nyögöm. - Nem támaszthatod fel. Halott.
- Kirıl beszélsz? Grubbsról? Vagy Bill-E-rıl?
- Loch-ról - sóhajtom, mire Reni szorítása enyhülni kezd, aztán elereszti a
karom. - Nem tehetsz a haláláról. Nem volt dühös, nem kattant be, nem azért halt
meg, mert...
 - Mi a fenérıl dumálsz?! - üvölti Reni.
- A halála elıtt alaposan összevesztetek.
Hirtelen elenged, szemében rémület. Most már nem hagyhatom abba,
folytatnom kell, hogy segítsek neki, bár az emlékképek áramlása megszőnt.
- Összevesztetek azon, hogy melyik csatornát nézzétek. Teljes hülyeség volt az
egész. Biztos vagyok benne, hogy Loch abban a percben elfelejtkezett róla, amint
kilépett az ajtón. Ennek semmi köze nem volt a halálához, ez tuti.
Reni arca megrándul.
- Honnan tudsz a veszekedésrıl? - mered rám, mintha kísértetet látna. - Errıl
nem beszéltem soha senkinek.
- Nem tehetsz a haláláról. Igazán nem kell többet nyug...
- Honnan tudsz róla? - kiáltja.
Megvonom a vállam. Nem úgy sült el a dolog, ahogy terveztem. Azt hittem,
megnyugtatom, de ehelyett halálra rémisztettem. Mondani akar valamit, de
meggondolja magát. Úgy mered rám, mintha én tehetnék az egészrıl. Abban a
korban, ahonnan én jövök, azokra néztek így, akikrıl azt hitték, az ördög csatlósai.
Hátrálni kezd, nekimegy egy fa törzsének, ijedtében ugrik egyet, aztán megpördül és
elrohan.
Figyelem, amint eltőnik a házak között. Aztán az erdın át visszatérek, hogy
egy újabb nehéz éjszakát töltsek el a közönyös és ijesztı Dervish kriptájában.

Szivacs

Beranabus csak félig ember. Apja egy démon volt, aki anyját erıszakkal tette
magáévá. Miután Beranabus felcseperedett, felkutatta a bestiát, lemészárolta és
levágta a fejét, majd órákon keresztül ült a fejet a mellkasához szorítva, és hevesen
zokogott. Egyszerre győlölte és gyászolta a szörnyet.
Meera fiatalkorában szerelmes volt Dervishbe. Szeretett volna feleségül menni
hozzá és gyerekeket szülni neki, akikbıl Tanítványok válhatnak. Családjukat
összekovácsolta volna a közös cél, a Démonvilág elleni küzdelem. De azzal is
tisztában volt, hogy Dervish nem akart apa lenni. Rettegett attól, hogy továbbörökíti
a Gradyk családi átkát, és gyermekébıl farkasember lesz. Meera ezért sohasem
vallotta be érzelmeit a férfinak.
Reni egyszer észrevette, hogy édesanyja egy pénztárcát lop el a boltból. Loch
haláláig ez volt élete legszörnyőbb élménye. Egész éjszaka álmatlanul hánykolódott,
és azt találgatta, mi mindent lophatott még az anyja, és mi lesz, ha egyszer
rajtakapják.
Szeretett volna tanácsot kérni, hogy mitévı legyen, de nem tudott a dologról
beszélni, ezért inkább magába fojtotta nyomasztó kérdéseit.
Mindezt onnan tudom, hogy mindannyiukat megérintettem, és magamba
szívtam legtitkosabb gondolataikat. Egy emberi szivacs vagyok, aki emlékeket szív
magába. Képességemre csak kevéssel újjászületésem után jöttem rá. Gyızelmünk
éjszakáján órákig ölelgettük egymást Beranabusszal. Ekkor történhetett, hogy az
emlékei átszivárogtak belém, de a nagy kavarodásban észre sem vettem. Ehhez járult
még az is, hogy Bill-E testével megkaptam az emlékeit is. Eltartott egy darabig, amíg
külön tudtam választani az ı emlékképeit Beranabusétól. Napokig tartott, amíg
értelmes filmmé állítottam össze a fejemben kavargó képkockákat. Láttam keserves
születését a labirintusban, de azt sem tudtam, mit is látok valójában. Amikor végre
rájöttem, azzal áltattam magam, hogy ez csak afféle mellékhatás, mely az
újjászületéssel jár, és hogy majd elmúlik. Abban sem lehettem biztos, hogy
Beranabus nem szándékosan ajándékozta-e nekem az emlékeit, abban a reményben,
hogy így jobban boldogulok majd az új világban.
Aztán hosszú ideig nem kerültem senkivel kapcsolatba. De amikor Meera
megölelt, hogy megvigasztaljon, éreztem, ahogy titkai átszivárognak belém. Ijedten
bontakoztam ki az ölelésbıl. Tolvajnak éreztem magam, kukkolónak, aki mások
magánéletében vájkál. Amint a testi kontaktus megszőnt, abbamaradt a képek
áramlása is.
Beranabus életérıl sokkal többet tudok, mint Meeráé-ról, akivel csak néhány
futó másodpercig érintkeztem. Az információáramlás gyors volt, de nem teljes.
Legtöbb nagy titkára fény derült, és pár közelmúltbeli emlékét is ismerem, de a
fiatalkora a múlt ködébe vész.
Azóta kínosan ügyelek rá, hogy ne érintsek meg senkit. Nem szeretem ezt a
képességemet. Tolakodó és alattomos. Remélem, hogy kárt talán nem okozok vele,
és akiket megérintek, nem vesztik el a belém szivárgott emlékeiket, de még ebben
sem vagyok biztos. Vajon ha valakivel hosszan érintkezem, a végén agyatlan és
emléktelen zombiként végzi?
Nem ártana kísérletezni új kelető képességemmel, de nem merek, amíg nem
leszek benne biztos, hogy nem ártok vele senkinek. Ha a Démonvilágban lennék,
kipróbálhatnám szörnyeken, nem mintha annyira égnék a vágytól, hogy belelássak
egy démon fejébe. Senki sem tud róla, de nem is mondanám el másnak Beranabuson
kívül. Megkereshetném - amikor hozzáértem, eltanultam tıle, hogyan kell kinyitni az
ablakokat, és biztos vagyok benne, hogy menne egyedül is -, de nem akarom zavarni.
Fontos küldetést teljesít, csak eltéríteném a céljától. Ha egy kis szerencsém van, ez a
kellemetlen ajándék olyan gyorsan távozik belılem, ahogyan jött. És ha nem? Úgyis
olyan elzártan élek, szinte senkit nem érintek meg. Egy biztos, Reni nem fog újra
felbukkanni egyhamar, hogy magányomban megzavarjon.
 Ismét Dervish dolgozószobájában vagyok. Ma Bill-E iskolai problémái vannak
soron. Félénk volt, akinek nehezen ment a beilleszkedés, és nem könnyen kötött
barátságot. Dervish a problémák okára kíváncsi, pedig nem sokra megy vele, ha
megtudja, úgysem tud változtatni semmin utólag.
- A kancsalsága volt az oka, ugye? A bal szeme rossz volt, befelé fordult.
Mennyit nyaggatott, hogy varázsoljam vissza normális állásba! Ha megteszem, több
önbizalma lett volna?
Vállat vonok.
- Gyerünk, bökd már ki! Ne tettesd, hogy nem tudod! - rivall rám.
Csak egy hajszál választ el attól, hogy rá ne üvöltsek: elegem van az egész
beteges játékból. A saját életemet akarom élni, és nem akarom egy halott fiú szerepét
játszani éjjel-nappal.
De félek tıle. Nem magas, viszont erıs, erı sugárzik halványkék szemébıl. Ha
ellenszegülök neki, lehet, hogy nem úszom meg büntetés nélkül. Nyilvánvalóan
nagyon fontosak neki a szeánszaink.
Bill-E imádta ezt a kopaszodó, szakállas férfit. Nem is csoda, hiszen vele
mindig jól bánt. Tartok tıle, hogy velem nem fog. Ezért elszámolok tízig, megvárom,
amíg mérgem elpárolog, majd lehajtott fejjel magyarázkodni kezdek:
- Nehéz megmondani, Bill-E maga sem tudta. Félénkségének több oka volt, az
anyja halála, a rossz szeme, és az, hogy más volt. Ha pontosan tudta volna, mi baja,
akkor képes lett volna segíteni magán.
Dervish homlokát ráncolva bámul, majd bólint, és elfogadja a
magyarázatomat. Eszébe sem jut, hogy bocsánatot kérjen tılem, amiért rám üvöltött -
úgy véli, ezzel nem tartozik nekem.
- Ha Grubbs meglátogatta, örült? - hangzik az újabb kérdés, ami nem is új.
Bill-E életének nagy részét átrágtuk már, az egyetlen dolog, amirıl még sohasem
kérdezett, a fiú halálának éjszakája. Hátradıl székében, és úgy várja válaszom.
- Persze - kapom fel a fejem, és rámosolygok az asztal túlsó felérıl. Imádja, ha
Bill-E életének naposabb oldalát tárom fel elıtte, ha a Grubbsszal való barátságáról
vagy az anyja halála elıtti idırıl beszélek. - Grubbs a legjobb barátja volt, pedig nem
is ismerte régóta.
- Gyanította, hogy testvérek?
- Dehogy! Bár Bill-E nagyon szerette volna, hogy így legyen. Nem tudta, hogy
közös apától származnak. Azt gondolta, maga az apja.
Dervish arca fájdalmasan megrándul. Bár tudtam, hogy ezt nem kellene
elmondani, mégsem tudtam fékezni a nyelvem. Dervisht furdalja a lelkiismeret,
amiért nem tárta fel az igazságot a fiú elıtt, és így boldogtalanná tette unokaöccse
nyúlfarknyi életét.
 - Mehetsz! - kapcsolja be a számítógépét hátat fordítva nekem.
Felállok, és sovány hátát bámulom. Erıs késztetést érzek arra, hogy
megérintsem csontos vállait. Részben azért, hogy észrevegye, én is hús-vér ember
vagyok, részben azért, hogy magamba szívjam titkait, és rájöjjek, mi nyomasztja. Ha
a lelkébe látnék, talán segíthetnék lebontani a maga köré épített falat, és végre engem
is észrevenne.
Mégsem érintem meg. Nem vagyok tolvaj. Így is elég lelkiismeret-furdalásom
van, amiért Beranabustól, Meerá-tól és Renitıl eltulajdonítottam legféltettebb
titkaikat. Nem érintem meg, még akkor sem, ha ezzel könnyebbé tenném az életem.
Szótlanul kisurranok. Dervish a számítógépébe temetkezik. Titka csak az övé maradt.
A fal nem omlott le közöttünk.

Barát a bajban

Meera Flame berobog a ház elé, bejelentés nélkül, ahogy szokott. Épp a tévét
bámulom, amikor megérkezik. A motorja hangját meg tudom különböztetni
Dervishétıl, ugyanis sokkal hangosabb. De nem rohanok elé ajtót nyitni, megvárom,
amíg bekopog, nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire ki vagyok éhezve a
társaságra.
- Hello, kislány, de jól nézel ki! - ölel meg, mielıtt elhúzódhatnék. Nem sokáig
ölelget, mert megpillantja Dervisht a lépcsın. A rövid idı ellenére ismét gazdagabb
lettem néhány új emlékkel. Úgy tőnik, minden egyes érintéssel újabbakat győjtök.
Legalább most már ezt is tudom.
- Hogy vagytok? - indul rohamléptekkel felfelé a fılépcsın, és megszorongatja
a férfit.
- Megvagyunk - Dervish szívbıl Meerára mosolyog. Rám így sohasem nézne.
Miért is tenné? Számára nem vagyok több egy adóvevınél közte és az unokaöccse
között. Ki a fene mosolyog egy adóvevıre?
- Bocs, hogy nem jövök gyakrabban, de képtelenség. Úgy látszik, beköszöntött
a tavasz Szörnyfalvára, mert mind ki akarnak rajzani!
- Hallottam róla Cápától. Nem túl jó hír.
- Jónak nem túl jó, de hogy hír lenne, azt kétlem. Nincsen benne semmi új.
- De ekkora számban... - kezdi Dervish, ám Meera megállítja, és felém int.
- Ne elıtte, még a végén halálra rémisztjük.
Dervish egy megvetı pillantást vet rám. İ még véletlenül sem gondol úgy
rám, mint egy lányra, akinek érzelmei vannak, és esetleg megijed olyan apró
dolgoktól, mint a szörnyek inváziója, de hallgat Meerára.
- Rendben, gyere fel! Megbeszéljük a dolgozószobámban.
 - A fenébe a szörnyekkel! - kacag fel Meera. - Most lazítani jöttem. Beckel
csajos délutánt rendezünk. Telepakoltam a táskámat rúzzsal, szemfestékkel és
púderrel, és hoztam pár divatos cuccot is, szeretnéd felpróbálni ıket? - néz rám. -
Kíváncsi vagyok, melyik megy legjobban a káprázatos, vörös hajadhoz. Vagy késıbb
szeretnéd?
- Király! - kiáltok fel.
Dervish szeme tikkelni kezd. Ez volt Bill-E kedvenc szava, de teszek rá, ez az
én napom, hónapok óta az elsı, nem fogom örökké Dervish lelki tyúkszemeit
kerülgetni, ha rálépek, hát rálépek! Hirtelen egy réges-régen elfelejtett érzés kerít
hatalmába, és csiklandozni kezd, hogy nevetésre ingereljen, eltart egy ideig, amíg
ráismerek - úgy hívják, boldogság.
Közös vacsora, mintha karácsony lenne. Általában egyedül eszem. Mióta
újjászületnem, az ételek ízei nyújtják az egyedüli örömöt. Annyi új íz van, hogy nem
gyızöm nyalogatni a szám: isteni halak, pizzák, édes és savanyú csirkék. Elıször
nem mind ízlett, de ma már egész nap a kaját várom, pedig azelıtt nem voltam nagy
haspók.
Miután befejeztük az evést, Meera felzavarja Dervisht a dolgozószobájába, mi
pedig bevetjük magunkat a hálószobámba, és leülünk a nagy, baldachinos ágy
szélére, ahol Meera sminkelni tanít. Nehezebb, mint gondoltam. Laza csuklót és
biztos ujjakat igényel.
Sorra próbáljuk a különbözı színő rúzsokat, pirosítókat, szemfestékeket,
púdereket. Én meg sem ismerem magam a tükörben, de úgy tőnik, Meerának tetszik
az eredmény.
- A ti idıtökben nem festették magukat a nık?
- Csak a harcosok - válaszolom, de közben a szempillafestésre koncentrálok,
nem akarom megint elrontani -, de ık a legkülönbözıbb színekre. Tetoválták is
magukat, és a hajukra vért vagy ürüléket kentek.
- Ilyenkor áldom én a fejlıdést! - sóhajt fel, és mindketten kacagni kezdünk.
Kezével a tincseim között kezd el babrálni.
- Valamit ezzel is kezdenünk kell, és kilyukasztjuk a füledet is!
- De jó lenne! - csillan fel a szemem. - Elızı életemben sohasem
növeszthettem meg a hajam, és fülbevalót sem hordhattam.
- Miért nem? - lepıdik meg az asszony.
- Papnınek készültem. A házasság szóba sem jöhetett, akkor meg minek
akasztgattam volna a fülembe függıket?
- Önmegtartóztatás? Szegénykém...
- Gyakorlati okai voltak. Ha az ember megırzi ártatlanságát, nagyobb
varázserıre tehet szert.
- Szóval ha belezúgsz egy fickóba, akkor csökken a varázserıd?
- Pontosan.
- Ezt jól megetették veled. Nekem már több pasim volt, és erısebb vagyok,
mint valaha!
 - Pedig így van - ragaszkodtam az álláspontomhoz. - A varázslat mindenütt
jelen volt. Nem kellett hozzá átjárókat nyitogatni. A varázserınk sokkal hatásosabb
volt, mint a mai mágusoké, de csak ha bizonyos szabályok szerint éltünk. A szerelem
csak zavaró tényezı volt.
- Vagy úgy - fésüli ki homlokomból ujjaival a tincseket. Érintésétıl újabb
emlékfröccsöt kapok. Nem nagyot, de sok kicsi sokra megy. Megpróbálom
megakadályozni az áramlást, de hiába.
- Néha úgy beszélsz, mint Bill-E. Neki volt a kedvenc szava a ,,király’’ és a
,,zavaró tényezı’’.
- Sok maradt bennem a személyiségébıl - vallom be. - Bill-E-nek jobban
pörgött a nyelve, és furcsa szavakat használt. Néha azon kapom magam, hogy nekem
is a nyelvemre jönnek. De nem szándékosan. Sıt a kézírásom is ugyanolyan, mint az
övé - halkítom le a hangom. - Bill-E nélkül sohasem tanultam volna meg írni. Mivel
ezt a tudást tıle kaptam, örököltem a kézírását is.
- Talán még az ujjlenyomatotok is ugyanolyan...
- Dehogy! - tanulmányozom az ujjaimat, és megpróbálom felidézni a régi
vonalakat. - A testét teljesen a magam testére formáltam. Kívül semmi sem maradt
belıle, de itt - kopogtatom meg a fejem - annál több.
- Szegény Dervish, ezt nem lehet könnyő neki feldolgozni - fintorog Meera.
Hallgatok. Nem akarok felelni. Meera épp egy új rúzst próbál ki rajtam. - Dervish
soha nem beszél rólad. Ha felhívom - sajnos sokszor nincs rá idım -, mindig
megkérdem, hogy vagy. De csak ímmel-ámmal felel, hogy jól, meg hogy nyugi,
minden rendben.
Gúnyosan vigyorgok.
- Nem tudom, hogy a ti idıtökben hogy volt, de manapság a lányok mindent
megbeszélnek egymással - folytatja Meera. - A fiúk zárkózottabbak, még a legjobb
barátjuknak sem mondják el, ha valami fáj nekik. De a lányok szerint ha kiöntöd
valakinek a szíved, már nem is nyomja annyira a dolog.
- Bill-E utálta ezt a közhelyet. Azt mondta, hogy ezek szerint, ha sok embernek
mondod el, a probléma el is múlik, mert addig felezıdik, amíg el nem tőnik...
- Ez rá vall! - nevet fel Meera, aztán hirtelen elkomolyodik. - Szeretnék
segíteni, de ahhoz elıbb tudnom kell, mi bánt.
Festett ajkamat harapdálva azon tőnıdöm, mennyit árulhatok el neki. Meera
Dervish oldalán áll, sıt egykor még szerelmes is volt belé. Mi lesz, ha visszamondja
Dervishnek, amit tılem hall, és még nehezebb helyzetbe kerülök?
Nem. Meera nem olyan. Benne meg lehet bízni, és meg meri mondani Dervish
szemébe, ha valami nem tetszik neki a viselkedésében. Igyekszik mindenkivel
ıszinte lenni. Abban nem lehetek biztos, hogy igazat fog adni nekem, de abban igen,
hogy szavaimnak pártatlan hallgatója lesz.
 - Csak Bill-E érdekli - súgom oda neki, aztán új életem minden sérelmét a
nyakába zúdítom. Emléktolvajságomról persze mélyen hallgatok, úgy vélem, nem
tartozik a tárgyhoz.
Feszülten figyel, és arca egyre jobban elkomorul.
- Szerencsétlen hülye! - fakad ki végül, amikor betelik nála a pohár. - Nincs
ember, akit ne érdekelne, mi játszódott le egy másik ember fejében - fıleg, ha az egy
elhunyt családtagja -, de Dervish túlzásba viszi a dolgot! Hogy jön ı ahhoz, hogy így
bánjon veled!? Felpattan és dühtıl égı szemmel az ajtó felé robog. Kárörvendı
mosollyal figyelem. Dervish végre megkapja, ami jár neki! De korai volt az öröm.
Meera hirtelen megtorpan, és visszafordul.
- Nem, nem én fogok beolvasni neki, hanem... te.
Majdnem felsikoltok ijedtemben, és a csalódástól könnybe lábad a szemem.
- Én?!
- Ha akarod, elviszlek innen, semmi sem köt ide, és Dervishnek sem okozna
álmatlan éjszakákat a távozásod...
- Valami távoli rokonság azért összeköt bennünket - nyögöm, de szavaimat
egy legyintéssel intézi el.
- Szóval mondtam már, ha akarod, elvihetlek innen, de nem hinném, hogy
jobban éreznéd magad attól, hogy meghátrálsz a nehézségektıl. Ha egyszer elfutsz
valahonnan, többé soha nem állsz meg. Ezért csak egyet tehetsz: Dervish elé állsz, és
a szemébe mondod, hogy nem Bill-E kísértete vagy, hanem egy önálló egyéniség,
egy hús-vér lány saját vágyakkal és álmokkal. Még a kutyámmal sem bánnék így,
ahogyan Dervish bánt veled.
- Nem tehet róla - hangzik válaszom, és magam is meglepıdöm. Sohasem
hittem volna, hogy a védelmére kelek. - Magányos és elkeseredett.
- Te talán nem vagy az? - ellenkezik. - A helyedben én már rég kiosztottam
volna. De te még gyerek vagy. Talán azért nem merted, mert attól féltél, hogy
megbántod, vagy attól, hogy eljár a keze, ha fölhergeled.
Bólintok. Nahát, ennyire átlátszó vagyok?
- Nem tegnap ismertem meg Dervisht. Hidd el, egyáltalán nem annyira
érzéketlen, amilyennek tőnik. Csak a legrosszabbkor találkoztál vele. Nemcsak Bill-
E-t vesztette el, hanem Grubbst is. Nehogy azt hidd, hogy amiatt a Swan nevő liba
miatt készült ki.
Dervish beleszeretett egy Juni Swan nevő csodás és kedves nıbe, akirıl csak a
barlangban derült ki, hogy valójában Vész herceg segédje. Amint Dervish megtudta
az igazságot, végzett vele.
- Ha máskor találkoztál volna vele, ı lett volna a legcsodásabb vendéglátó. De
most össze van zavarodva, bizonyos mértékben
téged hibáztat Bill-E haláláért. De ennek az áldatlan állapotnak véget kell vetni
egyszer és mindenkorra. Ha nem veszi észre magát,
majd mi segítünk neki. Pontosabban te segítesz neki. Nem én lakom itt,
belekotyoghatnék a dologba, de kétlem, hogy jól venné ki magát. Neked kell elé
állnod - mosolyog rám biztatóan, majd az ajtó felé int az állával.
- Mi? Hogy? Úgy érted, most?
- Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!
- De mit mondjak neki?
- Amit nekem.
- És ha tévedsz? Mi lesz, ha továbbra sem rám, csak Bill-E-re lesz kíváncsi?
- Észhez fog térni. Bill-E halott, és ezt neki is el kell fogadnia egyszer. Ez nem
egészséges. Elég a komédiázásból, állj elé a dolgozószobájában, és térítsd észhez. És
ne feledd - vigyorog rám -, csak egy pasi. Talán nem is a teremtés koronája. Ne félj, a
tenyeredbıl fog enni!

Farkastörvények

Felvánszorgok a harmadik emeletre. Félek és bizonytalan vagyok. Miért nem

tudtam tartani a számat? Már csak ez hiányzott nekem! Mi az ördögöt mondjak neki?
Pedig Meerának igaza van. Ez így nem mehet tovább. Túl sokáig tőrtem. A
régi Bec már a sarkára állt volna. Bezzeg amikor beszédet intéztem a falubeliekhez,
hogy Góllal tarthassak, és felkutassuk, honnan jött Bran. Conn, a királyunk ellenezte,
de én meggyıztem. Ha vitába merek szállni egy királlyal, miért félnék Dervish
szemébe nézni?
A dolgozószoba ajtaja nyitva. Belépek, megnyikordul lábam alatt a padló. A
szobát bőbájok védik az idegenektıl. Dervish soha nem árulta el nekem, hogyan
oldjam fel ıket, de nincs is rá szükségem, magamtól is könnyedén rájövök. A barlang
varázserejét nem hiába szívtam magamba annyi évig. A legerısebb mágusok közé
tartozom.
Dervish épp egy vérfarkasokról szóló könyvbe mélyed. Valamelyik ısünk
egyszer összeszőrte a levet egy démonnal. Ezért nagy árat fizetett, de sajnos nemcsak
ı, hanem az egész família. Idırıl idıre születnek gonosz és vérengzı szörnyekké
alakuló gyerekek, akiknek egész életükben ketrecben kell maradniuk, vagy el kell
ıket pusztítani. Az évszázadok során sokan próbálták feloldani valahogy az átkot.
Dervish is, de az elıdeihez hasonlóan ı sem járt sikerrel.
Talán egy napon én is átváltozom, ha már nem leszek képes rá, hogy
elnyomjam magamban a démont. Grubbs is a farkasgéneket örökölte, de szerencsére
a Kah-Gash tagja volt, és erıt meríthetett belıle örökölt hajlamai ellen. Talán én is a
Kah-Gashnak köszönhetıen vagyok még mindig ember.
- Nem is tudtam, hogy bohócnak álltál - néz fel könyvébıl Dervish.
 - Olyan rosszul sikerült a smink?! - kapok az arcomhoz.
- Dehogy, egész jól áll, csak vicceltem! - nyugtat meg mosolyogva.
Ismeretségünk óta ezek az elsı kedves szavai. Ez felbátorít. A könyvek és a
fegyverek között nézelıdöm. Lekapok egy kardot a falról, és gyakorlott mozdulattal
megforgatom.
- Óvatosan! Nem játékszer! - szól rám Dervish.
Rá se bagózom. Egy képzeletbeli ellenséget éppen szíven szúrok. Annak
idején nem volt szabad fegyverforgatást tanulnom, de titokban mégis sokszor
gyakoroltam. Most boldogan tapasztalom, hogy semmit sem felejtettem.
Visszaakasztom a kardot a falra.
- Hol van Meera? - tudakolja Dervish.
- Eszik egy falatot.
- Nagyszerő ötlet! Én is nassolnék - áll fel, és már indul is az ajtó felé.
- Beszélnünk kell - állítom meg.
- Majd késıbb - int le morcos képpel.
Ismét lekapom a kardot a falról, és elhajítom. Átrepül a szobán, és remegve a
bırborítású ajtóba csapódik. Dervish rémülten ugrik félre, és döbbenten néz rám.
- Be-szél-nünk kell - ismétlem lassan.
- Ha már ilyen szépen kéred - rázza a fejét, és visszaül a székébe. - Tudtad,
hogy nem engem fog eltalálni, amikor elhajítottad? - néz a még mindig remegı
markolatú fegyverre.
- Nem - felelem ıszintén.
- Mi lett volna, ha eltalálsz vele?
- Gyógyító vagyok. Talán meg tudtalak volna menteni - vigyorgok.
Dervish résnyire szőkült szemmel szakállát simogatja.
- Mirıl akarsz beszélni? - telepedik vissza Dervish az asztalához.
Megragadom a másik széket, és Dervish mellé húzom. Farkasszemet nézek
vele, majd belekezdek.
- Sohasem kérdezel Bill-E halála napjáról, sem az utolsó gondolatáról.
- Nem hiszem, hogy ránk tartozna - rökönyödik meg.
- Miért nem?
- Meera biztatott fel erre? Nincs joga beleszólni a magánéletembe.
- Tényleg nincs, de nekem van. Ez a kettınk ügye, és ideje megbeszélnünk.
 - Mit akarsz?
- Bill-E életét szépen becsomagolva akarod megkapni, szalaggal átkötve, mint
valami születésnapi ajándékot. De ehhez a halála is hozzátartozik. Az a pillanat,
amikor a barlangban rájött, Grubbs a testvére, és hogy végig átverted, sıt hagytad.
- Én nem hagytam semmit! - csattant fel Dervish. - Grubbs azt tette, amit
tennie kellett. Nem volt más választása. Ha lett volna, gondolod, hagytam volna,
hogy... azt tegye Bill-E-vel? - csuklik el a hangja.
- Nem volt más választásod, igazad van, és ezt tudta Bill-E is. Nem egészen
értette, mi folyik a barlangban, de azt látta, hogy szenvedsz. Érezte, hogy szereted, de
azt is, hogy nem tehetsz mást. Nem volt keserőség a szívében, amikor meghalt.
Dervish szeme könnybe lábad, és remegı kézzel tépkedi szakállát.
- Győlölnie kellett volna - nyögte. - Elárultam ıt. Eltitkoltam elıle az apja
halálát. Szegény fiú azt hitte, én vagyok az apja. Meg kellett volna...
- Nagyon szeretett téged, és vágyott rá, hogy a fiad lehessen. Csalódott volt,
ennyi az egész, de csalódása nem változtatott az irántad érzett imádatán. Még az
ırület közepén is, amikor biztos volt benne, hogy Vész herceg végez
mindkettıjükkel, csak arra tudott gondolni, hogy mennyire szeret, és egy viccet is
kieszelt, amit már nem tudott elmondani.
- Egy viccet? - néz rám könnyei függönyén keresztül.
- Amikor Vész herceg elmondta neki, hogy ı csak az unokaöcséd, fel szeretett
volna kiáltani: ,,A fenébe! Pedig azt hittem, én öröklöm a házat!’’
Dervish egyszerre nevet és sír.
- Félt - idézem fel magamban Bill-E érzéseit -, de nem haragudott sem
Grubbsra, sem rád. Tudta, csak azért hazudtál neki, hogy megkíméld. Eszébe sem
jutott szemrehányást tenni a hazugságért.
- Beszélj a halála percérıl - tördeli a kezét Dervish. - Tudta, hogy mi vár rá?
Hogy meg akarjuk ölni? - Dervish hangja suttogásba fúl.
- Persze. Bill-E nem volt hülye. Kiolvasta a szemedbıl.
- És nem győlölt bennünket?
- Nem. A balszerencsét és Vész herceget hibáztatta.
- Folytasd! - követeli.
 - Örült, hogy nem magányosan kell meghalnia, hanem úgy, hogy ott van vele
az a két ember, akiket legjobban szeret. Semmitıl sem rettegett jobban, mint a
magánytól - most már én is zokogok. Nem akarom tovább kínozni Dervisht, de azt
akarom, hogy rádöbbenjen, én is itt vagyok. - Én sem akarok egyedül lenni. Eleget
voltam magányos rabságom ezerhatszáz esztendeje alatt. Azt hittem, az
örökkévalóságig szenvedés vár rám, melynek még a halál sem vet véget. Amikor
kiszabadultam a barlangból, biztos voltam benne, hogy sohasem leszek többé
egyedül. De nem így történt. Most még rosszabb, mint a barlangban. Ott legalább
nem volt mire vágyakoznom. De itt naponta látom az embereket, és mégsem léphetek
oda hozzájuk. Senkinek sem mondhatom el örömömet, bánatomat.
- Nem értelek. Itt vagyok neked én. Mindennap beszélgetek veled - csattan föl
sértetten.
- Nem velem beszélgetsz, hanem Bill-E-vel, rajtam keresztülnézel, mintha ott
se lennék. Csak ı érdekel, mint ha te is halott lennél, szellem, aki már csak holtakkal
társalog.
Könnybe lábad mindkettınk szeme. Dervish egyszer csak rám néz. Mélyen a
szemembe. Nem halott unokaöccsének árnyékára, hanem rám.
- Bocsáss meg - zokogja. - Nem is értem, hogy lehettem ilyen. Csak annyira
hiányzik Bill-E. Én... ostoba voltam... és érzéketlen. - Mosolyt erıltet az arcára, aztán
félénken ölelésre tárja karját. Semmi kedvem emlékeket lopni, de jobban vágyom
egy ölelésre, mint valaha életemben. Reménytıl és boldogságtól dobogó szívvel
kinyújtom felé a karom.
De mielıtt egymás nyakába borulhatnánk, Meera ront be a szobába, olyan
lendülettel, hogy majdnem hasra vágódik.
- Megtámadtak! - kiáltja rémülten. Rábámulunk Dervishel. - Körbevették a
házat!
Dervish arca elsötétül, majd ökölbe szorított kézzel felpattan.
- Démonok?
- Nem - kapkod levegı után Meera. A kitárt ajtón keresztül vonyítás csapja
meg fülünket. - Vérfarkasok.

Küzdelem

Bénultan állok, nem akarok hinni a fülemnek. Nem úgy Dervish, lekap egy
kardot a falról, máris kirohan a szobából. Az ajtóhoz lépek, hogy kihúzzam a
belevágott kardot, de meg se moccan, olyan erısen beleállítottam. Fegyvertelenül
lépek a folyosóra, és egy varázsigét mormolok magamban. Tartok tıle, hogy nem fog
mőködni, annyira kevés a varázserım.
Lihegést hallok, morgást és vonyítást, de látni nem látok semmit. Meera is
követ egy buzogányt lengetve kezében. Az övébe egy tırt dugott. Nyoma sincs a
kedves nınek, aki pár perce sminkelni tanított: Meera amazonná változott.
 - Mennyien vannak? - fordul hátra Dervish.
- Minimum hárman. A konyhán keresztül törtek be. Épp befejeztem az evést,
és kiléptem a konyhából, amikor megjelentek, mire gyorsan rájuk zártam az ajtót,
hogy feltartóztassam ıket. Rossz belegondolni, mi lett volna, ha az asztalnál törnek
rám... - rázza fejét viszolyogva.
Az elsı teremtmény most dugja be fejét a folyosó végén. Elsı ránézésre
farkas, de jobban megnézve észrevenni emberi vonásait. Szeme természetellenesen
sárga, pofája szırös, és metszıfogai olyan hosszúak, mint egy kardfogú tigrisnek.
Nem lehet könnyő enni vele. Lassan befordul. Karmai élesek és hegyesek.
Görnyedten jár, testét drótszerő szır borítja ruha helyett. Hím. Mögötte hamarosan
két másik jelenik meg: egy újabb hím és egy nıstény. Bár a második hím nagyobb és
erısebb az elsınél, mégsem ı a falkavezér. Bal szeme gennyedzik, és sérült.
Egyre közelebb érnek hozzánk. Dervish és Meera elé állok, és megpróbálok
valami varázslatot, de a levegıben már alig található mágia. Elızı életemben
könnyedén elbántam volna ezekkel a félig ember, félig állat bestiákkal.
A vezérhím a nıstényre mordul, mire az habozás nélkül rám támad. Amint
elrugaszkodik a földrıl, ráolvasok egy varázslatot. Ez egy fojtogató bőbáj. Ha nem
fékezi meg, ma festettem ki magam elıször és utoljára.
A vérfarkas egy méterrel a lábam elıtt ér földet, de ahelyett, hogy végezne
velem, nyüszítve az oldalára dıl. Mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná, légcsöve
összeszőkül. Egy-null ide.
Most a gyengébb hímen a sor. Olyan gyorsan támad, hogy a fojtogató varázslat
szóba sem jöhet. Felé vakkantok néhány szót, mire a mancsai egymáshoz tapadnak.
Megpróbálja szétszedni, mire újabb szavakat kiáltok felé, hogy a kötés még
erısebben tartson. Sokkal inkább egy trükk ez, mint varázslat, de legalább egy percig
le fogja kötni, és addig az erısebb hímre koncentrálhatok.
Szemlátomást sokkal ravaszabb, mint a másik kettı. Akkor lendül támadásba,
amikor már azt hiszi, kifárasztottak a társai.
Vérfagyasztó vonítással teszi hatásosabbá ugrását.
Mielıtt egyetlen aprócska varázsigét kimondhatnék, Dervish és Meera lépnek
elém. Meera meglendíti buzogányát, és szöges végével eltalálja a szörny bal vállát.
Gyakorlott ütés. Dervish sem tétlenkedik, és gyomron döfi a bestiát.
Egyik sebesülés sem halálos, de arra elég, hogy a fájdalomtól és meglepetéstıl
vonyító vérfarkas visszavonuljon. Társaira mordul, akik igyekeznek újra csatasorba
állni. A nıstény szeme még mindig kidülled, de a torkán enyhült a szorítás. Morrigan
teje egyszerő megoldást jelentene a bestiával szemben, de ebbıl az átkozott modern
világból kiveszett a mágia.
 - Nem jutunk át - állapítja meg Dervish nyugodtan. - Forduljunk vissza. Mivel
valamikor emberek voltak, a dolgozószoba védıvarázslatai távol tartják ıket.
- És ha nem?! - kételkedik Meera.
- Akkor úgy fogunk küzdeni, akár a démonok - kacag fel Dervish szárazon.
Visszavonulunk a szobába a nyitott ajtón keresztül. Amint bejutottunk,
lekapok a legközelebbi falról egy fejszét. A legtöbb kard túl nagy nekem.
Az egyik vérfarkas felüvölt, mire a nıstény vicsorogva felénk ugrik, hogy
darabokra tépjen bennünket. De amint a küszöbhöz ér, mancsát a fejéhez kapja, és
kétrét görnyedve nyüszíteni kezd. Fájdalmainak szünetében Meera felé kap, de egy
újabb görcs végképp elveszi kedvét a támadástól, és visszasündörög társaihoz. A
hímek rosszallóan rámordulnak, de a nıstény letorkolja ıket.
- Bevált az ötletem - jegyzi meg Dervish.
Az erısebb hím a küszöbig somfordál, majd megszaglássza az ajtófélfát.
Orrcimpája megremeg, és szeme riadtan kitágul. Visszakozik, mielıtt ıt is leterítené
a rontás. Dervish egy gyors mozdulattal becsapja az ajtót.
- Mi a fenét keresnek itt, és honnan jöttek? - lihegi Meera.
Dervish kardja hegyével szakállát piszkálja.
- Majd késıbb kitaláljuk, most nincs rá idınk. Talán démonok is vannak velük,
vagy mágusok, akik hatástalanítják a védıvarázslatot, és a farkasembereknek szabad
útjuk nyílik.
A vérfarkasok éhesen kaparják az ajtót, beszőrıdik hátborzongató nyüszítésük.
- Az ablakon át kimenekülhetünk. A falba kapaszkodókat tetettem - néz ránk
Dervish.
- Kapaszkodókat?! - rökönyödik meg Meera.
- Nyilván bolond vagyok, de nem bírom ki olyan házban, ahol nincsenek
menekülési útvonalak - lép az ablakokhoz, majd egyetlen határozott mozdulattal
felrántja a rolót, és már nyúl is a kilincshez, amikor...
Vészcsengı szólal meg a fejemben.
- Feküdj! - kiáltom el magam.
Dervish engedelmeskedik. Lövések dördülnek el, feltehetıleg több fegyverbıl,
és üvegszilánk záporozik a fejére. Ha egyetlen másodpercet is habozott volna, most
lyukasabb lenne az ementáli sajtnál.
- A francba - bukik le Meera is káromkodva.
 A lövések salátát csinálnak Dervish legféltettebb könyveibıl, és leverik a falra
aggatott muzeális fegyvereket. A gellert kapott golyók összevissza fütyülnek a
levegıben. Az egyik belevágódik a számítógépbe, mire az szikrázva, sisteregve
felrobban.
A földön fekszem, arccal a padlónak, és egész testemben remegek. Most
kóstolok bele elıször a modern hadviselés szépségeibe. A démonokat könnyebben
elfogadom, mint ezeket a fegyvereket. A kegyetlen és brutális démonok a gonoszság
teremtményei, a sötét oldaléi, de ezeket a pokoli fegyvereket mi készítettük,
emberek...
- Mi a fene folyik itt? Kik ezek? - méltatlankodik Meera a golyózápor váratlan
szünetében.
- Elfelejtettek bemutatkozni - grimaszol Dervish.
Az ablak alatti falnak támaszkodik, és olyan képet vág, mintha egy nehéz
keresztrejtvényt próbálna megfejteni.
- Csapdába estünk - állapítom meg. Rám néznek. Meera szemében rettegés,
Dervishében váratlan nyugalom. - Melyiket válasszuk a két rossz közül? A
fegyvereseket, vagy a farkasokat?
- Egyértelmően a vérfarkasokat. A kinti társaság ellen labdába sem rúghatunk.
De biztos vagyok benne, hogy akik ezt a csapdát felállították, ezt is kisakkozták. Ha
legyıznénk a vérfarkasokat - a feltételes mód itt komolyan veendı -, akkor se biztos,
hogy simán elpályázhatnánk.
- Na és ha a két rossz közül egyiket sem választanánk? - vigyorodik el a földre
térdelve Dervish.
- Mirıl beszélsz? - mordul rá Meera.
- A hétköznapi paranoiások beérik olyan együgyő menekülési útvonalakkal,
amiket az ellenfelük könnyedén kiszúrhat, de az igazi paranoiásoknak mindig van
még egy, szigorúan titkos kijáratuk.
Két asztal áll Dervish szobájában: az egyik az íróasztala, és egy kisebb, amirıl
azt hittem, hogy csak dísznek van ott. Dervish a kisebbik felé kúszik, arca meg-
megráng a fájdalomtól, amint beletenyerel egy-egy üvegszilánkba. Amikor eléri az
asztalt, óvatosan feláll, úgy, hogy az orvlövészek ne találják el.
- Segítenétek? - reccsen ránk.
Meera és én még nem sejtjük, mire megy ki a játék, de mindketten
nekiveselkedünk, és tolni kezdjük az asztalt. Az asztal sokkal könnyebben csúszik,
mint azt remélni mertem, mert alatta vastag szınyeg van. Dervish lehajol, és erısen
megrántja egy helyen. A
szınyegdarab a kezében marad, alatta csapóajtót pillantok meg, amit Dervish
hamarosan ki is nyit.
- Hová vezet? - tekint Meera a sötétbe.
 - Több kijárata is van. Az egyik a ház végébe vezet, ahol egy ablakon át
kijuthatunk, ha az udvart nem figyelik. Ám ha mégis figyelnék, akkor is megoldjuk.
Ne félj, amíg engem látsz!
- Ha ezt túléljük, emlékeztess rá, hogy jövök neked egy cuppanós puszival -
jegyzi meg Meera.
- Rádumáltál - mosolyog Dervish, és belecsúszik a kürtıbe.

Borkóstolás

Borsódzik a hátam ettıl a patkánylyuktól. A barlang óta nem bírom elviselni a

szők és sötét helyeket. Pánik kerülget, de igyekszem úrrá lenni rajta, és követem
Dervisht. Meera a hátvéd szerepét tölti be. Bár nehezen viselem, mégis százszor
inkább szorongok egy folyosóban, mint egy vérfarkas bendıjében vagy egy csapat
mesterlövész célkeresztje elıtt.
Dervish elér egy félhold alakú ablakot, és kikukucskál rajta. Az ablak sötétített
üvege miatt kintrıl nem lehet belátni. Eltelik tíz másodperc. Húsz. Harminc. Még
mindig hallom az ajtót kaparászó farkasemberek morgását, és az ajtófélfa recsegését,
amibıl arra következtetek, hogy nem sokáig áll már ellen a bestiák rohamának. Bár a
varázslat megakadályozza, hogy belépjenek a szobába, azt észre fogják venni, hogy
kereket oldottunk és máshol kell keresniük. Nem tudom, mire várunk még...
Dervish megfordul a szők folyosón. Valamit kérdezni akarok tıle, de ı a
szájára teszi mutatóujját, és megrázza a fejét. Értem: odakint vagy fegyveresek, vagy
még több vérfarkas vár ránk. Valahogy meg kell próbálnunk átsurranni a házon, ha
az ablakon keresztül nem léphetünk le.
Visszamegyünk a dolgozószobáig, de mielıtt elérnénk, egy másik folyosóra
kanyarodunk. Néhány perc múlva Dervish újabb csapóajtót nyit fel elıttünk.
Leereszkedik, majd a lábamnál fogva engem is lesegít. Emlékképek villannak át a
fejemen, fıleg Bill-Erıl - aztán gyorsan elenged.
Egy rövid folyosón vagyunk a második emeleten, a portrészoba közelében,
ahol családtagokról készült olajfestmények és fotók
lógnak a falon. Nagy részükbıl vérfarkas lett. Dervish gondterhelt arccal hallgatja a
portrészoba felıl érkezı morgást, aztán elindul a hall irányába. Meera és én követjük.
A portrészoba romokban hever. Széttépett festmények, fotók és könyvek
halmaza, és a szemétdomb tetején egy csöpögı nyálú vérfarkas áll. Épp egy
olajfestményt marcangol darabokra, imádhatja a mővészetet, mert két pofára zabálja.
De akadnak olyan festmények is, melyek nem felelnek meg az ízlésének: ezeket
egyszerően levizeli.
A vérfarkas csak akkor vesz észre bennünket, amikor már egészen közel
vagyunk hozzá, és Dervish lába alatt véletlenül megreccsen egy képkeret. A bestia
felkapja a fejét, és gonosz vigyorral egy ugrással Dervishre veti magát, és leteríti.
 Arra sincs idı, hogy az övembe dugott baltához kapjak. Felüvöltök, és puszta
kézzel támadok a farkasemberre. Megragadom a pofáját, és próbálom minél távolabb
tolni Dervish védtelen nyakától.
Emlékfoszlányok villannak fel elıttem, a vérfarkas emlékei. Egészen
meglepıek, de igyekszem a feladatra koncentrálni. A bestia fogait már csak pár centi
választja el Dervish nyaki ütıerétıl. A nyelvemen van egy varázsige, amivel örökre
összezárhatom a farkasember állkapcsát, de Meera megelız, és buzogányával
alaposan fejbe kólintja a szörnyet. A farkasember fennakadt szemmel fordul le
Dervishrıl.
Dervish dühöng:
- Nem is értem, hogy lehettem ilyen ügyetlen - tápászkodik fel a padlóról. Pár
karmoláson kívül komolyabb baja szerencsére nem esett.
- Megöregedtél, és berozsdásodtál - csipkelıdik Meera. - Most hogyan tovább?
- Irány a pince!
- Igazad van, legalább igyuk le magunkat a sárga földig.
- A pincébıl egy másik, titkos pincébe juthatunk. Az mágikus hely.
Ráolvasunk az ajtóra, és kívül tartjuk a támadóinkat. Hacsak... - szavait morgás
szakítja félbe az emelet felıl. A három farkasember észrevette, hogy nem vagyunk a
szobában. A dulakodás hangjait nem volt nehéz meghallani. Átugorjuk a dermedten
fekvı vadat, és a lépcsıt vesszük célba.
Kettesével vesszük a fokokat, a vérfarkasok a sarkunkban lihegnek, ha további
társaik várnak ránk odalent, vagy egy éles szemő orvlövész, elbúcsúzhatunk az
életünktıl.
Szerencsénk van, odalent tiszta a levegı. Olyan közelrıl halljuk a vadállatok
vérszomjas fogcsikorgatását, hogy hátra sem merünk nézni.
Dervish sorra oltja le a villanykapcsolókat, ahogy elrohan mellettük. Nem
szeretné, ha odakintrıl valaki ránk küldene egy sorozatot. Eléri a pinceajtót, és kitárja
elıttünk. Megvárja, amíg Meera és én belépünk rajta, aztán bezárja. Épp az egyik
farkasember orra elıtt. Nem fogja sokáig útjukat állni a pince vékony ajtaja.
Lerohanunk a lépcsın. Dervish felkapcsolja a lámpát. Rekesz rekesz hátán.
Dervish itt ırzi felbecsülhetetlen értékő borkollekcióját, és valamelyik rekesz mögött
ott van az említett búvóhely is. Már csak el kell érnünk odáig. A farkasemberek nagy
reccsenéssel betörik az ajtót. Lesz-e idınk eljutni a menedékig? Ha harcra kerül a
sor, a szők térben mozdulni sem tudunk. Valami eszembe jut.
Baltámat lerakom magam mellé, és leveszek két üveget a polcról, majd
szembefordulok a bestiákkal.
- Menjetek, majd én feltartóztatom ıket! - kiáltom Dervishék felé.
 - Megırültél?! - horkan fel Meera.
- Nincs más választásunk - felelem neki.
Dervish nem ellenkezik, sok szerencsét kíván, és magával rángatja Meerát,
akinek még mindig nem tetszik az ötletem.
A vérfarkasok mindjárt beérnek. Van egy tervem, vagy legalábbis valami
tervféleségem. Ha beválik, nyerünk némi idıt, ha nem, a farkasok Bec-burgert
vacsoráznak ma este.
A rekeszek kis folyosót alkotnak. Két embernek is szők, de háromnak szinte
járhatatlan. Amint a farkasok észreveszik, hogy magányosan és kiszolgáltatottan
álldogálok elıttük, rákapcsolnak. Mindhárman elsıként akarnak megkaparintani,
ennek az a vége, hogy a szők helyen összegabalyodnak. A domináns hím felbuktatja
a másik kettıt. Feléjük hajítom az üvegeket és futásnak eredek. A folyosó végén
balra fordulok, hogy minél távolabb csalogassam ıket Meeráéktól és az egyetlen
lehetséges menekülési útvonaltól.
Rohanok keresztül a pincén. Sikerül tartanom a távolságot. Ha emberek
lennének, urai saját érzelmeiknek és ösztöneiknek, már rég elcsíphettek volna. Nem
kellene hozzá sok ész, hogy a folyosó másik végén is várjon egy vérfarkas. Gyorsan
vége lenne a dalnak.
De a vérfarkasokban az ösztön dolgozik. A zsákmány szaga eltompítja
agyukat. Egymáson bukdácsolva törik magukat felém. Idırıl idıre újabb
palackpostát küldök nekik, egyenesen a fejükre. Nem sok kárt tesz bennük, de azért
némileg lelassítom ıket.
Zsákutca. Ez is a terv része volt. Megállok félméternyire a faltól, és
szembefordulok velük. A farkasok újult erıvel felém vetik magukat. Karmaik
képzeletükben már a húsomat szaggatják, és nyál csöpög a metszıfogaikról.
Mióta az üldözés elkezdıdött, egy varázslaton dolgozom. Itt sincs több
varázserı a levegıben, mint odafent, de talán ehhez az egyszerő varázslathoz
elegendı lesz. Megvárom, amíg csak néhány méter választ el a domináns hímtıl,
aztán szabadjára engedem a bőbájt:
- Repülj!
Parancsszavamra a drága borok dugói egymás után repülnek ki a vékony
nyakú palackokból. A rekeszek megrázkódnak, és mindenfelé spriccelni kezd a drága
nedő. A vérfarkasok nem egészen értik, mi történik körülöttük, és megtorpannak. A
nıstény elıször behúzza a nyakát, majd felröhög, akár egy sakál, és szürcsölni kezdi
a szırére ömlı bort. A fenevadak méregdrága borban fürdıznek. Kipattan még egy-
két dugó, aztán csend. Élvezik a dolgot, de a bornál csak egy dolgot szeretnek
jobban: a vért. Sértetlenül lendülnek újra támadásba. Ennyit a tervemrıl, gondolom
magamban lemondóan, amikor...
 Üvegek garmadája vágódik teljes erıvel a vérfarkasoknak. Védekezésül
mindhárman a földre lapulnak, de az üvegtorpedóknak ez is elég: csont törik, és bır
hasad minden egyes találatnál. Zuhognak a szilánkok. Az egyik üveg képen találja a
félvak hímet.
Nem várom meg, hogy alábbhagyjon az üvegmonszun, hanem felmászom a
mellettem álló rekeszre, mint egy létrára. Elıbb kilengetem, majd elrugaszkodom
róla. Olyan erıvel rúgom el magam a tetejérıl, hogy a nehéz polc a vérfarkasokra
dıljön. Aztán folytatom az ugrálást a tetejükön. Úgy dılnek el alattam, akár a
dominók. A rekeszek teteje és a mennyezet között nincs túl sok hely.
Egy felnıtt ember aligha tudna itt akrobatamutatványokat végrehajtani, csak
egy ilyen aprócska lánynak akad hely, amilyen én vagyok.
A vérfarkasok vonyítása fülsiketítıen visszhangzik a szők pincében, ám ez
most zene füleimnek. Egyre távolabb kerülök tılük. Nem gondolom, hogy végleg
feltartóztattam ıket, de valamennyi idıt nyertem.
Másodperceken belül elérem a titkos ajtót, mely sarkig kitárva csak rám vár.
Látom a járatot, és a járatban rejtızködı Meerát. Ellököm magam az utolsó
rekeszrıl, és úgy landolok Meera elıtt, mint egy született légtornász.
- Egész ügyes - morogja Dervish, aztán rám mosolyog és int, hogy ideje
menni. Ahelyett, hogy követném, leelızöm. A mechanikus ajtó becsapódik
mögöttünk, és csend ereszkedik ránk. A vérfarkasok morgása odakint maradt.
Mindenki fellélegzik, majd tovább
osonunk a titkos folyosón egészen addig, amíg el nem érünk egy aranygombos ajtóig,
amit Dervish azon nyomban kinyit. Sötétség árad odabentrıl.
- Van bent néhány gyertya, csak meg kell találnom a gyufát - lép át a küszöbön
Dervish. - Hamarosan olyan fényesség lesz itt, hogy nem gyıztök pislogni...
Bevágódik az ajtó. Bestiális üvöltés fojtja Dervishbe a szót. Dulakodás hangjai
hallatszanak. Szırös mancsok löknek félre. Morgás, fogcsattogás, felborult bútorok
robaja. Meera Dervish nevét kiáltozza, miközben buzogányát keresi a földön, amit a
farkasember vert ki a kezébıl.
Megırzöm nyugalmamat. A levegı varázsereje meglepıen sőrő. Persze
kevesebb, mint az én koromban, de nem lehet okom panaszra. Energiával töltekezem
fel. Ujjaim begörbülnek, aztán fényért esedezem, vagyis jobban mondva fényt
parancsolok.
Egy égı korong jelenik meg a levegıben. A vérfarkas felvonyít, szinte égeti
szemét az erıs fény. Élesen lát a sötétben, de az intenzív ragyogást nem viseli el.
Erıssége lett most a gyenge pontja.
Dervish lihegve és szuszogva próbálja magáról lelökni a ránehezedı szörnyet.
Nekem elég csak egy legyintés, a vérfarkas máris lerepül róla, és a falnak vágódik.
Nyüszítve próbál talpra állni. Már majdnem kimondtam azt a varázsszót, melynek
segítségével
darabokra szaggathatnám a testét, de eszembe jut, mit tudtam meg róluk a
portrészobában. Hentesmunka helyett egyszerően elaltatom.
Sötétség borul a szemére, mintha lehúztak volna egy rolót. Amint elalszik,
kihajítom az ajtón, amin valószínőleg érkezett.
- Be kell zárnunk - nyögi Dervish, amint feltápászkodik -, mielıtt...
Az ajtóra mutatok, mire az azonnal becsapódik, majd kék láng fut körbe a
kereten. Gyorsan behegesztem.
- Így ni, most már maga Balor sem juthatna át rajta.
Dervish és Meera leesett állal bámulnak.
- Elvégre papnı voltam - mosolygok rájuk zavartan.
Dervish kezd elıször kuncogni, majd Meera is csatlakozik hozzá, és
hamarosan mindhármunkat ráz a nevetés. Átéltem már ezt párszor. A halálközeli
élmények után az ember gyakran vezeti le a feszültségét hisztérikus sírással vagy
nevetéssel.
- Kár, hogy csak hallhattuk, és nem láthattuk, hogyan fékezted meg a vadakat -
kacag Meera.
- Nem mondom, hogy nem sajnálom a boraimat, találhattál volna valami más
módot is, hogy lerázd ıket - sóhajt Dervish.
- Ugye ezt nem mondod komolyan?! - méltatlankodik Meera.
- Egy Tanítvány pótolható, de odakint pótolhatadan borritkaságok mentek
kárba.
Lefagy az ajkamról a mosoly.
- Csak vicceltem, nagyszerő voltál! - kacsint rám Dervish, majd letörli véres és
izzadt homlokát. - Kivagyok, Meerának igaza volt, megöregedtem és lelassultam. Le
kell ülnöm egy percre, hogy...
Dervish arcából kifut a vér. Ajka elkékül, szeme kidülled. Megtántorodik,
levegı után kapkod, és összerogy, akár egy rongybaba.
Meera a nevét kiáltva mellé ugrik.
- Mi történt? - pördülök meg, hogy kiszagoljam, merrıl érkezhetett a rontó
varázslat.
- Dervish! - szólongatja Meera, és a pulzusát számlálja.
- Ki tehette ezt vele? Nem látok senkit. Fogalmam sincs, miféle varázslattal
állhatunk szemben.
- Hallgass! - int le Meera, aki leveszi kardigánját, és összehajtogatva Dervish
feje alá teszi.
Dervish arca olyan szürke, akár a szakálla, a szeme csukva. Szaggatottan
lélegzik.
- De a rontás...
- Nincs itt semmiféle rontás - simogatja Dervish galambszürke haját, és olyan
szomorú szeretettel tekint rá, ahogyan anya tekinthet beteg gyermekére.
- Akkor mi a baja? - állok meg Dervish remegı lábánál.
 Meera rám emeli tekintetét. Szemében valami számomra ismeretlen félelem.
Nem a vérfarkasoktól, nem a varázslattól és nem is a démonoktól, hanem...
- Szívrohamot kapott - mondja komoran.

A felmentı seregre várva

Az én koromban ismeretlen volt a szívroham. Az emberek nem dohányoztak (a

dohány ismeretlen volt felénk még vagy ezer évig), és nem ettek egészségtelen
ételeket. Igazság szerint népem tagjai nagyrészt meg sem érték a középkorúságot.
Néhányan meghaltak ugyan szívgyengeségben, de ık kivételnek számítottak.
Még szerencse, hogy gyógyító vagyok. Amint Meera magyarázatát
meghallgattam, és kényelmesen lefektettük Dervisht, munkához látok. Mellkasára
teszem a kezem, és varázserıvel nyitva tartom az artériát. Dervish arca már kevésbé
falfehér, és a lélegzete is egyenletesebb, de nem tér magához.
- Életben marad? - kérdezi Meera.
- Még semmi sem biztos - felelem, mert nem akarom áltatni Meerát.
A mögöttünk lévı ajtót vérfarkasok ostromolják, míg a másiknak fejszés
barbárok estek neki. Az ajtókat és a falakat varázslattal pecsételem le, hogy
megakadályozzam a behatolásukat. Egy újabb varázslattal egészen lehalkítom a
külsı zajokat, hogy csak a betegre figyeljünk.
- Rád bízhatom egy kicsit Dervisht? - kérdezi Meera.
- Persze.
Távolabb lép, és elıveszi a mobilját.
- A rohadt életbe, nincs térerı!
Fontolóra veszem a problémát, majd egy rövidke varázslattal megoldom.
- Talán most sikerülni fog!
Meera hálásan mosolyog, majd tárcsázza a számot. Mondanom sem kell talán,
hogy nem a rendırséget hívja. A helyzet megoldásához olyanokra van szükség, akik
értenek a varázslathoz - a Tanítványokra.
Vagy fél óráig lóg a telefonon. Aggódva figyelem Dervish arcát, aki az elmúlt
fél órában éveket öregedett. Nem vagyok benne biztos, hogy megéli a holnapot.
Meera végre újra csatlakozik hozzánk, és elteszi a telefonját.
- Hogy van?
 - El. Egyelıre.
- Meg tudod gyógyítani?
- Itt lenn sokkal jobb a helyzet, mint a ház többi részében, de attól félek, hogy
még ez sem lesz elég. Ha újabb rohamot kap... - megrázom a fejem.
- Tedd meg, ami tıled telik, kérlek... - szorítja meg a karom. - A Tanítványok
úton vannak, huszonnégy órán belül kórházba vihetjük.
- Egy nap az ı állapotában nagyon hosszú idı - felelem. - Készüljünk fel a
legrosszabbra.
- Tanítvány vagyok, Bec - csuklik el a hangja -, mi mindig fel vagyunk
készülve a legrosszabbra.
Letelepszünk Dervish mellé, és figyeljük, amíg magányos csatáját vívja a
halállal.
Az ajtóhoz nyomom a fülemet, de semmit sem hallok. Vagy elmentek, vagy
csak úgy tesznek, mintha elmentek volna. Legjobb, ha Dervish mellett maradunk,
amíg a segítség meg nem érkezik.
Szorult helyzetünkben is van dolgunk. Mi kibírjuk egy napig víz és élelem
nélkül, de Dervishnek szüksége van vízre. Találnom kell egy csapot vagy egy forrást.
Ha patakot nem is érzékelek, de egy csövet igen. Közvetlenül a fejem felett fut, azon
keresztül jut a víz a házba. Egy lyukasztó varázslattal meglékelem és vázákba,
valamint díszesen kidolgozott gyertyatartókba győjtjük a mennyezetrıl csöpögı
folyadékot. Ezt követıen apró kavicsokkal és sárral bedugaszolom a lyukat. Néhány
napig kitart így is, a többi a vízvezeték-szerelık dolga.
Infúziót nem tudunk keríteni, ezért Meera óvatosan tölti Dervish szájába a
vizet egy vázából, míg én a varázserımmel arra vigyázok, félre ne nyelje.
- Disznóság, hogy ilyen fiatalon kap valaki szívrohamot - panaszkodik Meera,
amit kissé furcsállok, hiszen számomra Dervish matuzsálemnek számít, de ebben a
világban tovább élnek az emberek. - Bár a diétát hírbıl sem ismerte, azért
rendszeresen sportolt. Hogy történhetett ez?
Meera majdnem annyira sápadt, mint Dervish. A férfi betegsége megviseli ıt.
Még mindig szereti. Senki nem érintette meg úgy a szívét, mint Dervish, aki errıl mit
sem tud.
- Kit hívtál fel? - kérdezem, hogy eltereljem a figyelmét.
- Cápát és Sharmilát. A többieket nem értem el, hiába próbáltam.
- Elegen lesznek ketten?
- İk a legjobbak. Ismered ıket?
- Csak távolról. Bill-E találkozott velük egyik álmában.
Látom, gıze sincs róla, mirıl beszélek. Ezért mesélek
neki a Vérfüreden forgatott moziról és Bill-E-ék közös álmáról, amikor azt hitték,
hogy Cápával és Sharmilával vannak küldetésen.
Bonyolult történet, Meera tud belıle valamennyit, de messze nem az egész
sztorit. Boldogan mesélek el neki mindent a legutolsó részletig, legalább van mivel
elütnünk az idıt, és addig sem aggódja magát halálra Dervish állapota miatt. Közben
valami eszembe jut:
- Azt hiszem, ki tudnék nyitni egy ablakot a Démonvilág felé. Átvihetnénk
Dervisht, és megkereshetnénk Beranabust. Odaát még erısebb lennék, és a betegünk
biztosan meggyógyulna. Beranabus segítene...
- Beranabus nem egy jótékonysági intézmény, amennyire én ismerem -
fontolgatja magában a tervet. - Milyen gyorsan tudnád megtalálni? Sokáig tartana,
amíg eljutnál hozzá?
- Eltartana egy darabig, talán több világon is át kellene kelnünk.
A fejét rázza.
- Akkor maradjunk. Dervish harcképtelen. Azt sem tudjuk, biztonságos-e az
átlépés. Lehet, hogy egy sereg démon karjába rohannánk.
- Ezt kétlem.
- Miért? Ki tudja, ki áll a mai támadás mögött? Talán maga Vész herceg.
- Megérintettem az egyik vérfarkast... van egy különleges képességem: akiket
megérintek, azoknak az emlékeit magamba szívom.
- Ez meg hogy lehet?
- Nem tudom. Egyszerően magamba szippantom ıket, mint a szivacs. Úgy
olvasok az agyukban, mint egy nyitott könyvben. Újjászületésem óta vagyok képes
erre.
- Tılem is loptál emlékeket? - kérdezi élesen.
Lesütött szemmel bólintok.
- Mennyit tudtál meg rólam?
- Épp eleget. De hallgatni fogok, mint a sír. Hidd el, nekem nem volt
szükségem az emlékeidre, de nem tudom megállítani: ha valaki megérint,
önkéntelenül is megcsapolom a memóriáját.
- Miért nem mondtad el ezt eddig? - kérdezi Meera. A szemében zavart
pillantok meg düh helyett.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom ezt, de nem volt rá alkalom, annyi
más fontosabb dolog akadt... - vonom meg a vállam. - Szóval a lényeg, hogy
megérintettem az egyik bestiát, és beleláttam a fejébe. Kaotikus, vad összevisszaság
uralkodott az elméjében, emlékek egymás hegyén-hátán, nem volt egyszerő átlátnom.
Nagy részük még most sem világos számomra, de megtudtam róla egyet s mást.
 - Na, mondjad már! - biztat Meera, amikor hirtelen elhallgatok.
- Casparnak hívták, és a Grady család tagja volt. Tizennégy éves korában
változott vérfarkassá. A szülei azt tették, amit ilyenkor tenni szoktak a családban:
átadták a családi kivégzıosztagnak, a Bárányoknak.
A Bárányokról jómagam Bill-E és Beranabus emlékeibıl értesültem.
- Ám a Bárányok élve hagyták - fejezi be a mondatomat Meera, akin látszik,
hogy felkavarják a hallottak.
- Úgy bizony. Feltételezéseim szerint a többi vérfarkas is a Grady család tagja
volt egykor. A Bárányok ıket is megkímélték.
- És a fegyveresek?
- Talán a Bárányoknak dolgoznak.
Egymásra meredünk, aztán az eszméletlenül fekvı Dervishre. Mintha
megfagyna körülöttünk a levegı. Egyszerően nem akar hinni a fülének. El sem tudja
képzelni, miért tennének ilyet a Bárányok. Néha elıfordul, hogy egy-egy vérfarkast
életben hagynak, de csakis kísérleteznek rajtuk, hogy közelebb kerülhessenek a
megfelelı gyógymódhoz, ám ezt is kivétel nélkül mindig a szülık engedélyével
teszik.
- Persze elıfordulhat, hogy idınként mégis a szülık beleegyezése nélkül
hagytak életben egyet-egyet. Kevés olyan szülı akad, aki a nemes cél érdekében a
gyerekét egy életen át tartó laboratóriumi rabságra kárhoztatná.
- Ez eddig rendben is lenne, de miért fordították ellenünk ıket? Csapatban
támadtak, mintha ki lettek volna képezve. A vérfarkasok erre is képesek? Mit
akarhatnak tılünk?
Ez a kulcskérdés. Meerától megtudom, hogy Dervish nem nagyon kedvelte a
Bárányok titokzatoskodását. Eredetileg a vérfarkassá változott gyerekeket kellett
kiirtaniuk, de az idık folyamán több hatalomra tettek szert. Dervish nem helyeselte
folyamatos kísérletezésüket, ugyanis erısen kételkedett abban, hogy a tudomány
gyızedelmeskedhetne a mágia és a rontás fölött.
- Az érzés kölcsönös volt. A Bárányok sem szívlelhették Dervisht, bár meg
voltak róla gyızıdve, hogy ha Dervish hajlandó lenne mélyebben beavatni ıket a
démontanba, az segítené kutatásaikat. De az, hogy ezt nem tette meg, még nem ok
arra, hogy valakire fegyvereseket és vérfarkasokat küldjenek.
- Talán én vagyok az oka - mormogom. - Amikor Grubbs egy idıre
vérfarkassá változott, mágikus képességeinek köszönhetıen a Bárányok nem tudták
megállítani ıt. Talán attól félnek, hogy én is átváltozom.
- Nem hiszem. Dervish egy szóval sem mondta nekik, hogy a családhoz
tartoznál, vagy ilyesmi. Valami más állhat a háttérben.
 Órákon át próbálunk rájönni a magyarázatra, de nem jutunk a megoldás
közelébe. De legalább elütjük vele az idıt. Aztán lassan mégis dereng valami, de
nem osztom meg rögtön Meerával. Megvárom, amíg a Tanítványok ideérkeznek -
minek ismételgessem magam?
Kopogás a kert felé vezetı ajtón. Mindketten félálmunkból riadunk fel. Egy
gyors mozdulattal megerısítem a varázslatot az ajtón és a falakon.
- Kismalac, kismalac, engedj be! - kiáltja be valaki.
- Hülye - kiált vissza Meera, majd felém kacsint. - Ez Cápa lesz.
- Tudom, megismerem a hangját Bill-E álmából.
Feloldom a varázslatot az ütött-kopott ajtóról, mire egy termetes fickó lép be
rajta, akit egy idısebb, bicegı indiai nı követ.
- Reméljük, nem jöttünk késın! - Cápa megölelgeti Meerát, az indiai asszony
pedig Dervish mellé guggol.
- Mióta van ilyen állapotban? - kérdezi Sharmila.
- A támadás óta - válaszolok - semmi javulás.
Sharmila rám bámul, és gyanakodva méreget.
- Szóval te vagy Bec. Sokat hallottam rólad.
- A halálból visszatért lány - fordul felém Cápa is. - Azt hittem, valamivel
fiúsabb vagy, tekintve hogy...
- Elloptam Bill-E testét - fejezem be a mondatot.
- Na igen.
- Bill-E-bıl semmi sem maradt bennem, kivéve a emlékeit, ezért is ismerlek
titeket.
- Én sohasem találkoztam Bill-E-vel - horkan fel Cápa
- Én igen, de akkor még nagyon kicsi volt - mondja Sharmila.
- Tudom, de ı mégis találkozott mindkettıtökkel mosolygok értetlenségükön.
- Hosszú történet, majd Bec késıbb elmondja, hogy történt a dolog - zárja le a
témát Meera. - Mi újság odakint?
- Semmi. Tiszta a levegı. A madárkák elrepültek.
- Biztos, hogy nem tévedsz? Talán csak elrejtıztek, és azt várják, hogy
kidugjuk az orrunkat.
Cápa a fejét rázza.
- Akkor gyerünk, ideje Dervisht kórházba juttatni, majd az úton elmondunk
mindent tövirıl hegyire. Ja, és nem madarak voltak, hanem Bárányok... - teszi hozzá
Meera.
 Cápa és Meera kíméletesen felviszik az eszméletlen Dervisht a lépcsın. Cápa
káromkodik egy nagyot, és mindennek elmondja a Bárányokat. Egy furgonnal
érkeztek, melynek a hátuljában elfér egy hordágy. Sharmila infúziót köt Dervishre,
monitorra teszi. Leesett állal bámulom a furcsa mőszereket.
Miután biztonságba helyeztük Dervisht, hangot adok kétségeimnek:
- Biztos, hogy nem támadnak ránk?
- Semmi sem biztos, csak a halál - mutat körbe a kertben. - De ha ez csapda lett
volna, már nem élnénk. Akkor kellett volna támadniuk, amikor Dervisht felhoztuk a
pincébıl. Akkor voltunk a legvédtelenebbek. Nyugi, nem kell félnünk.
- Szeretnék valamit kérni - bököm ki. Engem is meglep ez a szókimondás. - A
pincében ki tudnék nyitni egy ablakot a Démonvilágba. Megtennéd, hogy átlépsz
rajta, hogy megkeresd Beranabust?
Cápa szeme elkerekedik, Sharmila is megdöbben.
- Jártál már valaha odaát? - kérdezi az asszony.
- Nem.
- Ezért nem tudod, mit kérsz. Pokoli veszélyes hely, ahol minden a feje tetején
áll. Soha nem tettük be még oda a lábunkat Beranabus vezetése nélkül.
- Tudom, milyen veszélyes - idézek fel néhány Beranabustól szippantott
emléket a Démonvilágról. - Ezért próbálnék olyan helyen ablakot nyitni, mely
valamivel kevésbé kockázatos. Ismered a varázsigét, melynek segítségével
Beranabus nyomára bukkanhatok?
- Mi nem, csak Dervish.
- Mi lesz, ha az ablak becsukódik mögöttünk, és nem találjuk meg Beranabust?
Örökre benn ragadunk - veti fel az indiai nı.
- Dervish meg fog halni! - sziszegi Meera.
- Igazán együtt érzek vele, azért is vagyok itt - folytatja Sharmila nyugodt
hangon. - Még ha meg is találjuk Beranabust, akkor sincs rá garancia, hogy meg
tudja gyógyítani. Miért kockáztatnánk az életünket az övéért?
- Most nem is Dervishrıl van szó - vágok közbe, hogy elejét vegyem a parázs
vitának. - Nem tudjuk pontosan, kire is fájt a Bárányok foga, de erıs a gyanúm, hogy
nem Dervishre vagy Meerára, hanem rám.
- Ezt hogy érted? - kérdezi Cápa.
- Nagyon értékes vagyok - pirulok el, mert a kijelentésem meglehetısen
nagyképőre sikeredett. - Egy olyan fegyver darabja vagyok, mely eldöntheti a
Démonvilággal vívott háború kimenetelét.
 - A Kah-Gashé? - kérdezi Sharmila.
- Hallottál már róla?
- Egyszer elkísértem Beranabust egy expedícióra, melynek célja a fegyver
darabjainak megkeresése volt. Nem mondhatnám, hogy sikerrel jártunk.
- Ha jól sejtem, Kernel is a fegyver egyik darabja - veti oda Sharmila.
- Így van, Grubbs pedig a harmadik - felelem.
Cápa értetlenül pislog.
- Beranabus tud errıl?
- Persze.
- Akkor miért nem vitt magával?
- Nem akart bennünket egymás mellett tartani addig, míg jobban meg nem
ismeri a fegyver természetét. Ráadásul itt nagyobb biztonságban vagyok. Azt hittük,
senki sem tud róla rajtunk kívül, hogy a Kah-Gashhoz tartozom, de a mai támadás az
ellenkezıjérıl gyızött meg, és ha így áll a helyzet, akkor...
- Tudatnunk kell Beranabusszal - érti meg végre Sharmila.
- Kicsit lemaradtam - vallja be Cápa. - Elmagyaráznád nekem is?
- Késıbb - inti le az asszony. - Szívesen mennék, de már túl öreg vagyok a
harchoz, és berozsdásodtak a csontjaim, viszont Dervish mellett annál hasznosabbá
tudnám tenni magam. Meera?
- Kevesebb varázserım van, mint neked...
- De fiatalabb és gyorsabb vagy, és most ez számít.
- Nem szívesen teszem be a lábam a Démonvilágba - magyarázkodik Meera.
- Én sem. Elhiheted, hogy nem könnyő szívvel küldünk oda.
- Szóval nem passzolhatom?
- Úgy néz ki - bólint Sharmila. - Cápa?
- Azt akarod, hogy kipurcanjak? - vonja össze szemöldökét.
- Nem, hanem hogy megtaláld Beranabust.
- Megdumáltál - simulnak ki ismét a vonásai.
- Tudod, hogy odaát milyen rend szerint telik az idı? - fordul felém Sharmila. -
Telhet lassabban és gyorsabban is, mint itt. Lehet, hogy hónapokig keresik majd
Beranabust, de földi idıben csak néhány percnek fog tőnni, és megfordítva.
 - Tudom, de nincs más választásunk. Mennék én is, de attól tartok, csapdát
állítottak nekem.
- Igazad van. A démonok lehet, hogy megpróbálnak tırbe csalni. Vigyáznod
kell! Ne is vesztegessük az idıt! Én itt maradok Dervishsel, te pedig Cápával és
Meerával mész a pincébe, hogy megnyisd az ablakot!
Bólintok. Sharmila Cápára vigyorog, és így folytatja:
- Most aztán pokolra kell menned, remélem, nem bánod!
Visszatérek a Tanítványokkal a pincébe. Erısen koncentrálok, hogy sikerüljön
a varázslat. Ablakot szeretnék nyitni a Démonvilágba, oda, ahol Beranabus gyakran
tartózkodik. Annak idején oda vitte magával anyját a démon, miután esküvıjérıl
elrabolta. Mivel Beranabus számtalanszor nyitott már arrafelé ablakot, könnyebb a
dolgom, de még így is eltart vagy egy óráig, amíg sikerül.
A pince mennyezetén egy lila ablak jelenik meg. Hideg futkos a hátamon. Még
sohasem láttam ehhez hasonlót a saját szememmel.
Nem úgy, mint Beranabus, aki már vagy ezerszer lépett át hasonló átjárón.
Úgy beszél róla, mintha nem lenne nagy dolog, de valójában győlöli ezeket az
átkeléseket. Sohasem lehet tudni, mi vagy ki várja a túlsó oldalon.
- Boldogultok majd Sharmilával? - kérdezi Meera.
- Persze.
- Lehet, hogy okosabb lenne, ha veletek tartanánk, és késıbb lépnénk át a
Démonvilágba. Mi lesz, ha a kórházhoz vezetı úton csapnak le rátok a báránybırbe
bújt farkasok? - kérdezi Cápa.
- Odakint sokkal nehezebb lenne ablakot nyitnom, mint itt, ebben a varázserejő
térben - magyarázom.
- Vagy Beranabusszal, vagy nélküle, de visszatérünk! - ígéri Meera.
- Ne aggódj, nem fog cserbenhagyni! - mondom magabiztosan.
- Mibıl gondolod? Abból, hogy a Kah-Gash része vagy?
- Egyrészt. Másrészt abból, hogy szeret - pirulok el ma már másodszor.
- Azt hittem, Beranabus nem képes ilyesmire - morogja Cápa.
- Talán most nem. De régen, amikor még Brannek hívták, mindent megtett
volna értem. Most is segíteni fog.
- Biztos vagy ebben? - kételkedik szavaimban Meera.
Azon az éjszakán, amikor magamba szívtam Beranabus emlékeit, megtudtam,
hogy gomblyukába minden áldott nap virágot tőz az én emlékemre.
- Biztos - mosolyodom el.
 - Nagyszerő! - dörzsöli a kezét Cápa. - Vacsorára megjövünk, hagyjatok
belıle! - mondja, és már át is lendül az ablakon.
Meera ajkán erıltetett mosollyal hozzám lép, hogy megöleljen. Én meg
elhúzódom tıle.
- Bocs, de nem akarok több emléket ellopni.
- Ugyan már! Örömmel megosztom veled, ha valami történne velem odaát,
legalább valaki emlékezni fog rám!
Megölel, majd vesz egy nagy levegıt, és követi Cápát.
Várakozom. Meg akarok gyızıdni róla, hogy minden rendben, és hogy nem
kell visszarángatnom ıket. Az ablak hirtelen szétpattan apró fényszilánkokra, majd
darabjai felszívódnak a levegıben.
Mehetek. Nincs itt több dolgom. Lekapcsolom a világítást, és a furgonhoz
sietek, hogy szegény Dervisht minél elıbb kórházba juttassuk.

Második rész
İRSÉGBEN
Gyorsfényképek Beranabusról 2.

A Minótaurosz halála után a vándorlás évei következtek. Beranabus

könnyedén kitalált az útvesztıbıl. Nem csoda, hiszen az volt az otthona, jobban
ismerte a tenyerénél. Az évek során már minden zugát felderítette. Csak a nap
zavarta, mely a hosszú sötétség után elıször a szemébe ragyogott. Az erıs fény
égette szemét. Mivel a labirintusban örök éjszaka uralkodott, attól tartott, a nap
sosem fog lemenni. Könnyezı szemmel úgy döntött, hogy inkább visszavonul a
labirintusba, és erıt győjt az újabb próbálkozáshoz. De legnagyobb meglepetésére a
nap egyre lejjebb ereszkedett, és ı boldogan mászott elı az alkonyatban. Még így is
világosabb volt, mint amihez hozzászokott, de már legalább látott valamit. Utoljára
még visszanézett a labirintusra, boldog gyerekkora színhelyére, ahol a Minótaurosz
hátán lovagolva édes vérő és húsú emberekre vadászhatott. Kimondhatatlanul
magányosnak érezte magát. Aztán nagy sóhajjal hátat fordított a letőnt aranykornak,
és nekivágott az ismeretlen nagyvilágnak.
Beranabus tudatlan gyermek volt. Nem beszélt, és csak egy-egy szót értett
meg. Emberek közé került, akik állandóan bolyongtak, és a legkülönfélébb harcokat
vívták egymással, Beranabus számára teljesen értelmetlenül. Más nem sokáig húzta
volna ilyen mostoha állapotok között, de Beranabusnak volt egy különleges
képessége: meg tudta szelídíteni a legvérszomjasabb vadakat, és barátokra lelt a
legfurcsább körülmények között is. Bárhová került, az emberek szeretettel fogadták,
és segítettek rajta. Szállást adtak neki, hajóra és kocsikra ültették, ruhát és élelmet
kapott, gondoskodtak róla és törıdtek vele.
 Sokan annyira megszánták, hogy a saját gyerekükként akarták felnevelni. De
Beranabusnak sehol sem volt maradása. A labirintus szők világa után úgy vonzották
a távolságok, mint vasat a mágnes. Kíváncsi volt mindenre. Elszökött azoktól, akik
magukhoz akarták láncolni, és nem volt lelkiismeret-furdalása. Beranabus számára az
emberek nem jelentettek többet az út poránál vagy a haját borzoló szélnél.
Eltelt kétszáz év, de Beranabus még mindig csak kamasz korában járt. Ekkor
akadt össze egy vérengzı démonnal, aki épp egy falut mészárolt le, mielıtt az
ablakon át visszatért saját világába.
A démon Beranabust a Minótauroszra emlékeztette. Régen elhagyta már
Krétát, sok új emberhez és országhoz volt szerencséje, de démonnal addig még nem
találkozott. A szörny látványa lenyőgözte. Polipra emlékeztetett, csak jóval több feje
volt, és mindegyik fej más-más állathoz és madárhoz hasonlított. Tetszettek neki a
halálsikolyok is, és mulatságosnak tartotta, hogyan spriccel a vér az emberek
testébıl, mint valami szökıkútból.
Beranabus mosolyogva nézte a kis elıadást, régen szórakozott már ilyen jól. A
démonnak is hamarosan feltőnt a furcsa ifjú, de nem támadta meg. İt is
megbabonázta kisugárzása, mint annyi más szörnyet.
A gyilkosság semmit sem jelentett Beranabus számára. Nem értette, mi a
különbség rossz és jó, isteni és ördögi között. Hiába próbálkoztak többen is a fejébe
verni, a fiú agya zárva maradt. Az egyetlen különbség, amit egy halott és egy élı
ember között fel tudott fedezni, hogy az utóbbi sokkal szórakoztatóbb.
Amikor a démon megunta a vérengzést, átlépett az ablakon. Beranabus
kíváncsi volt a folytatásra is, ezért úgy döntött, követi a szörnyet. Így történt, hogy
Beranabus megszokott világát egy sokkal sötétebb és kegyetlenebb világra cserélte
fel: a démonokéra...
És nem is hagyta el egyhamar. Itt a vérengzés és a kegyetlenség olyan fokával
találkozott, amely számára addig elképzelhetetlen volt. A vérszomjas teremtmények
a legkülönfélébb módokon irtották egymást. A halál ebben a világban kegyelemnek
számított. A démonmesterek az alacsonyabb rendő szörnyeket évekig, évtizedekig,
évszázadokig, sıt évezredekig kínozták.
Beranabus végre elemében érezte magát, és egyik ırült birodalmat szelte át a
másik után. Élelemre és folyadékra alig volt szüksége, és itt még lassabban öregedett,
mint az emberek világában. Beranabus számára a Démonvilág maga volt a csodák
végtelen világa. Azért a móka és kacagás mellett nem ártott néha résen lennie. A
legtöbb démont gyorsan megbabonázta, de akadtak olyanok, akiken nem fogott
varázsereje, ilyenkor aztán menekülıre fogta a dolgot.
Beranabus iskolázatlan volt, de nem ostoba. Tudta, hogy más nézni valakinek
a szenvedését, és más az, ha ıt kínozzák.
Ekkor fedezte fel csodás adottságát, a gyorsaságát. Olyan gyorsan tudott futni,
hogy a démonok a nyomába sem érhettek. Amikor nem tudta megszelídíteni
valamelyik démont, kacagva elfutott, akár a szél, és közben azon kuncogott, hogy a
szörny hamarosan úgyis feladja majd az egyenlıtlen küzdelmet, és lassabb zsákmány
után néz. A Démonvilágban mindig akadt legyilkolni való.
 Ablakokban sem volt hiány. Bár a démonok csak egy áruló mágus vagy
varázsló segítségével léphettek át rajtuk az emberi világba, saját valóságaik között
könnyedén közlekedhettek. Világegyetemük véráztatta bolygók és galaxisok sorából
állt. A nagyobb hatalmú démonok megteremthették saját végtelen birodalmukat,
amely a Démonvilág része maradt. Ha Beranabus elunta az egyiket, gyorsan keresett
egy újabb ablakot, amin átléphet egy másikba. Zsákbamacska volt ez, hiszen soha
sem tudhatta, mi várja a túloldalon. Életének sóját a veszélyek és a váratlan
fordulatok adták.
Kalandozásai közben egyszer csak ismét az emberek között találta magát.
Egybıl tudta, mihelyst átlépett az ablakon, hogy a Földre érkezik. Más szaga volt itt
még a levegınek is, hiányzott belıle a varázserı. Ösztönei azt súgták, hogy forduljon
vissza, de a kíváncsisága erısebbnek bizonyult. A házakról ítélve úgy tőnt, hosszan
idızött a Démonvilágban. Kíváncsi volt, hová fejlıdött a világ és benne az emberi
faj, látni akarta, hogy még mindig olyan könnyen halnak-e, mint azelıtt.
A Démonvilágban az ablakok örökké nyitva voltak. A Földön nem. Alig töltött
el néhány percet a városban, már el is unta magát, a Démonvilágot sokkalta
érdekesebbnek találja. De hiába sietett vissza ahhoz a helyhez, ahol az ablak lebegett,
mire visszaért, hőlt helyét találta.
Beranabus az emberek világában rekedt, a világban, ahol évszázadokkal
azelıtt megszületett.
Újabb csalódás várt rá. Rá kellett jönnie, hogy az emberek világában az
ablakok olyan ritkák, mint a fehér holló. Hadseregekhez verıdött, és kereskedık
karavánjaihoz, hogy a világ legtávolabbi szegleteibe is eljusson. Kétségbeesetten
keresett egy átjárót, hogy visszatérhessen fantasztikus szörnyei közé.
Addig az ösztöneire hagyatkozva utazgatott. Nem törıdött a jövıvel, napról
napra élt, mint az állatok, de most - elsı ízben - az eszét kellett használnia. Felködlött
elıtte valamiféle cél: a visszatérés. Ennek eléréséhez tervre volt szüksége. Meg
kellett terveznie, mikor, kivel és hová utazik el abban a reményben, hogy ama távoli
tájon majd megleli az átjárót.
Ez volt szellemi fejlıdésének elsı állomása. Lassan megtanult néhány szót, és
igyekezett utánozni utastársai hang lejtését, de mondatainak nagy része értelmetlen
makogás volt még. Fejében káosz uralkodott, viharok és örvények dúltak benne. Ám
megtette az elsı lépést a tudatosság felé, és a világ, vagy pontosabban szólva, a
világok megváltoztak számára.
Néhány évvel késıbb a föld egy nyugati szigetén találta magát, ahol a
démonoknak sikerült áttörniük, és állandó átjárót létesítettek. Ezrével özönlöttek át
az alagúton, és elárasztották a szigetet. A lakókat rettegésben tartották, városokat,
falvakat ostromoltak, és mindenkit lemészároltak, aki az útjukba került.
Beranabus abban a reményben járta az országot, hogy megleli az átjárót, és
közben remekül szórakozott a démonok pusztításán. De ahogy egyre több feldúlt
falut hagyott a háta mögött, úgy lett a szíve is egyre nehezebb valami ismeretlen
súlytól. Nem a hullák
tömeges látványa hatotta meg, és nem is az élık könyörgı pillantása. Zavarta a
helyzet. İ maga változott meg, és bár ez a változás egyelıre csekély volt, arra mégis
elég, hogy másképp nézzen a vérontásra.
Az emberi szenvedés más volt, mint a démonoké. A földön az emberek
meggyászolták a halottaikat. A démonok csak kacagni tudtak a pusztuláson. Az
emberek féltették és szerették családtagjaikat és barátaikat. Szenvedésük látványában
egyre kevesebb örömet lelt. Valahogy túl... emberi volt.
Kételye arra sarkallta, hogy még elszántabban keresse az átjárót. Remélte,
hogy a Démonvilág vérfürdıjében magára talál újból, és ugyanúgy szórakozhat majd
az esztelen és szívtelen öldöklésen, mint régen. Nem tetszett neki a változás, amit
magában észlelt. İ élvezni akarta az életet, nem akart az emberek nyomorúságával
törıdni.
Újabb és újabb szavakat tanult. Néha megpróbálta kimondani saját nevét. Nem
felejtette el, milyen nevet kapott az anyjától, de nem tudta kimondani. A Beranabus
szóba mindig beletört a nyelve, és csak egy Branre futotta. Az emberek idıvel
elkezdték ezen a néven szólítani. Büszkeség és valami furcsa, jó érzés töltötte el,
valahányszor meghallotta. Egy idı után, ha új emberekkel találkozott, már Bran-ként
mutatkozott be nekik, de a fejében még most is akkora zőrzavar uralkodott, hogy
néha még bemutatkozni is elfelejtett.
Egy tó közepén lévı kis szigeten Beranabus egy druidával találkozott, akit
Drustnak hívtak, és ı is az átjárót kereste. Csatlakozott hozzá, sıt segített neki abban
is, hogy felállítsanak egy pár fıs szabadcsapatot. Beranabus nem is sejtette, hogy a
druida be akarja zárni az átjárót, de ha sejtette volna, akkor sem érdekelte volna, ha
elıbb megengedi neki, hogy visszatérjen rajta a Démonvilágba.
Nem volt egyszerő embereket találni a feladathoz. A druida kényesen
megválogatta, kikkel szövetkezik. Harcosokat keresett, akik a varázsláshoz is
értettek. Legjobban druidáknak és papnıknek örült volna, de már azzal is
megelégedett, hogy valakiben ott szunnyad a varázserı.
Brannek fogalma sem volt arról, hogyan, de Drust hatalmába kerítette a
gondolatait. Ellen tudott ugyan állni Drust varázshatalmának, mégis szüksége volt rá,
hogy megtalálja az átjárót.
Bran hiába járta a falvakat és próbált meg a maga zavaros módján csapatot
verbuválni Drust számára. Egyrészt kevés embernek volt varázsereje, másrészt
mindegyik faluban futóbolondnak nézték.
Végre egy nap elérkezett egy magas falú erıdhöz. A kıfalon keresztül is
érezte, hogy van odabenn valaki - egy lány - aki jártas a mágiában. Bran nem bízott
benne túlságosan, hogy itt nagyobb szerencsével jár, mint máshol. Hamarosan
harcosok érkeztek, akik
kíváncsian vizsgálgatni kezdték. Nem volt ebben semmi meglepı, máshol is
hasonlóan nagy érdeklıdést váltott ki. Ám a kapu kinyílt, és a varázslónı - távolról
sem felnıtt - kilépett rajta. Bran élete ekkor egy csapásra megváltozott.
Elsıre nem volt sem szebb, sem okosabb a többi lánynál, akikkel a fiú
találkozott. Varázsereje sem volt különleges. Bran szívét eddig senki sem tudta
megérinteni, pedig gyönyörő hercegnık és hatalmas papnık is megpróbálkoztak
vele.
De ennek a lánynak sikerült. Beranabus ennek semmilyen jelét nem adta, és ı
maga sem igen értette, mi történt vele. Abban a percben, ahogy meglátta Becet,
szerelemre lobbant iránta. A furcsa érzés ismeretlen volt számára. Nem ismerhette
meg a Minótaurosz sötét labirintusában, sem a Démonvilág bőzlı bugyraiban. Csak
annyit érzett, hogy ezért a lányért tőzbe menne, és még az életét is feláldozná érte, ha
arra kerülne a sor.
Beranabus így a véletlenek segítségével levetkızte démoni lényét, és a
szerelemnek köszönhetıen igazi, hús-vér emberre vált.

Vészhelyzet

Dervisht mindenféle gépekre kötik. Mivel gazdag, nem kell közös kórteremben
szorongania a többi beteggel. Ezek a gépek olyan okosak, hogy még Banbát és
engem is megszégyenítenének, ha gyógyításról lenne szó. Amikor az orvosok és a
nıvérek épp nem rohannak újabb esethez, a gépekrıl kérdezgetem ıket, és mindent
alaposan a fejembe vések. Ha szabadságomban állna eldönteni, milyen pályát
válasszak, egészen biztosan azon fáradoznék éjjel-nappal, hogy modern gyógyító
válhasson belılem.
Négy nap telt el Dervish szívrohama óta, és három napja van kórházban. Az
orvos, aki átvette, alaposan lehordott bennünket, amiért ennyit késlekedtünk a
kórházba szállításával. Aztán hamarosan egy újabb orvost kaptunk, aki ismerte a
Tanítványokat, és késlekedésünket teljes mértékben megértette.
Dervish az ötödik emeleten fekszik. Kétemeletnyire a korház tetejétıl. A lift
közel van a szobájához, mely elıtt fegyveres ırök állnak (hogy ne keltsenek nagy
feltőnést, fegyvereiket kabátjuk alá rejtették). Mint a legtöbb Tanítványnak,
Sharmilának is sok hasznos kapcsolata van.
A legtöbb ır csak a munkájára koncentrál, rideg és elutasító. De szerencsére
nem mindegyikük ilyen szótlan. Van például Kealan, akivel elég volt néhány kedves
szót váltanom a csendesebb pillanatokban, és máris összebarátkoztunk. Kealan
egyike annak a két ırnek, akik képzett betegápolók. İk ketten sokkal fontosabb
tagjai a csapatnak, mint a többiek, hiszen ha arra kerülne a sor, hogy Dervisht el kell
szállítanunk, Kealan vagy a másik ápoló kezei között biztonságban lenne.
Sharmila és én felváltva vigyázunk Dervishre, lessük minden lélegzetvételét. A
kórterembe egy másik ágyat is hozattunk, azon pihenjük ki magunkat, ha elfáradtunk.
 Dervish néhány pillanatra már visszanyerte eszméletét, de nem szólt semmit,
és nem tudjuk, megismert-e minket. Az orvosok még nem tudják, van-e
agykárosodása. Egyelıre úgy sejtik, hogy nem, de ebben még nem lehetünk biztosak,
amíg magához nem tér. Ha ugyan magához tér.
Sharmila néhány más Tanítvánnyal is megbeszélte a történteket. Legtöbben azt
javasolták, támadjuk meg a Bárányokat, pedig még abban sem lehetünk
százszázalékig biztosak, hogy ık álltak a rajtaütés mögött. De ha ki derülne, hogy ık
is benne voltak, akkor sem lehetünk benne biztosak, kik a szövetségeseik, a
csapdákról nem is beszélve. Az a legokosabb, ha a támadással megvárjuk
Beranabust.
A magam részérıl nem bánom a várakozást. Élvezem a vihar elıtti csendet.
Hamarosan úgy is több kalandban és akcióban lesz részünk, mint szeretnénk. Elızı
életemben szerettem volna elhagyni a falumat és megismerni a világot. Amikor ez
valóra vált, és annyi rettegéssel szembesültem, rá kellett jönnöm, hogy jobban jártam
volna, ha otthon maradok. Tudom, hogy ez nem vall egy igazi hısre, de én sosem
akartam hıs lenni. Egyszerő életet szeretnék. A hétköznapi emberek nem is tudják,
mekkora szerencséjük van, hogy ekkora áldásban részesülhetnek.
Sharmila úgy csacsog Dervish fülébe, mintha Dervish élénken figyelne. Az
orvosok szerint az öntudatlan emberekkel beszélgetni kell. Segíteni szokott, ám ha
mégsem, ártani akkor sem árt.
Én is próbáltam beszélni hozzá, de hamar feladtam. Mit mondhatnék neki?
Beszéljek megint Bill-E-rıl? Minek? Az a korszak véget ért, más közös témánk
pedig nem nagyon akad. Hogy a csendet megtörjem, azért mégis megerıltettem
magam. Beszéltem neki a falumról és a népemrıl, és a szokásainkról. De aztán
elbátortalanodtam, eszembe jutott, hogy mi van, ha ez Dervisht egyáltalán nem
érdekli, és halálra untatom, ezért inkább átadtam Sharmilának a terepet.
Sharmila közös kalandjaikról mesél neki. Felidézi a Démonvilágban történt
csatákat, a találkozást Vész herceggel, beszél Kernelrıl, aki meglepı ügyességgel
nyitogatta az ablakokat, Nadia Moore eltőnése is szóba kerül, aki aztán Juni Swan
képében tért vissza, és kiderült róla, hogy áruló. Mivel ezeket a sztorikat már
ismerem, nem tudnak lekötni.
- Járnék egy kicsit - szakítom félbe.
- Persze, menj csak, majd hívlak, ha szükségem lesz rád. Sharmilától kaptam
egy adóvevıt. Ezen érhetjük el egymást, mert mobilozni tilos a kórházban.
Kealan épp szolgálatban van, három másik ırrel egyetemben. İk bezzeg nem
unatkoznak, pedig egész nap mást sem tesznek, mint az üres folyosó csempéit
bámulják. Kealan Dervish állapotáról kérdez, majd azt tudakolja, nincs-e kedvem
kártyázni.
- Majd késıbb - hárítom el az ajánlatot -, ha még mindig itt leszel.
- Hol a fenében lennék? - nevet fel.
 Kealan kilóg a többi ır közül. Nem értem, miért állt katonának, amikor az
alkatához a legkevésbé sem passzol, sokkal inkább el tudom képzelni orvosként.
Talán a katonaság képezte ki, és ezért cserében néhány évet le kell húznia náluk.
A kórház folyosóin sétálgatok. Ismerek minden szintet és minden kórtermet.
Az orvosok és a nıvérkék is kedvesek velem, ha tehetik, megállnak, és
elbeszélgetünk. Mióta itt vagyok, nem történt nagy tragédia a kórházban, ezt sokan a
jelenlétemnek tulajdonítják, és kezdenek úgy bánni velem, mint egy talizmánnal.
Mindenhová bemehetek, még oda is, ahová a látogatókat nem engedik be.
Ilyen a másodikon lévı szülészeti osztály, a kedvenc helyem. Imádom nézegetni az
aprócska, ráncos bırő babákat, ahogy ártatlan, égszínkék szemükkel figyelik a
világot.
De ma másfelé veszem az irányt. A tetıre tartok. Egész nap a kórteremben
voltam, ki szeretném szellıztetni a fejem. És szeretnék látni egy helikoptert is. Fıleg
landolást. Szívesen beülnék egybe, de attól tartok, hogy még engem sem illet meg ez
a kegy.
Nézem a borús, esti eget, ahogy hol feltőnik, hol újabb felhıfolt mögé bújik a
lemenı nap. A mesterem, Banba szerint a felhık mozgásából jósolni lehet. Én
sohasem voltam képes kiolvasni belılük semmit, de azért, ha idım engedi,
próbálkozom.
- Merre jársz, Beranabus? - kérdezem a felhıktıl. - Meddig kell még várnunk
rád?
El sem tudom képzelni, mi lesz, ha Beranabus nem érkezik meg hamarosan.
Hogyan folytassuk az életünket Dervishsel vagy Dervish nélkül? Térjünk vissza
Carcery Vale-be, mintha mi sem történt volna? Vagy költözzek Sharmilához, vagy
valamelyik másik Tanítványhoz? Vagy még inkább lépjek át a Démonvilágba, hogy
én is megpróbálkozzam Beranabus keresésével?
Bőntudat fog el, amikor eszembe jut, hova, milyen veszélyek közé küldtem
Meerát és Cápát, de nem tehettem mást: meg kell találnunk Beranabust. Ha valóban
azért támadtak meg, mert a Kah-Gash egyik darabja vagyok, tudnia kell róla.
Remélem, nem hiszik azt, hogy csak azért küldettem érte, mert nagyon-nagyon
hiányzik.
Lágy szellı fúj hátulról, csiklandozza a tarkómat. Jólesı borzongás fut rajtam
végig, és úgy fúrom bele magam a friss fuvallatba, mint egy puha takaróba. Valami
mégsem stimmel. Azelıtt barátságtalanul hideg szelek tépáztak, ha idefenn jártam,
ráadásul egészen más irányból, szembıl érkeztek. A szellıre koncentrálok: vajon
honnan fúj? Régebben ebben elég ügyetlen voltam, de mióta feltámadtam, sokat
fejlıdtem. Tudatom úgy követi a szellı útvonalát, akár egy vadászkutya a zsákmányt.
Lebucskázik az ereszen és elindul a föld felé, de nem sokkal elıtte megáll, és
besurran egy kitört ablakon az elsı emeletre, megáll egy kórterem közepén és...
A szobában egy mágus áll, varázsereje nem túl nagy, de szándéka annál
gonoszabb. Elıtte egy fénykocka - ablak a Démonvilágra.
 Az ablakon újabb és újabb lények érkeznek. De sajnos nem Beranabus és a
tanítványai, ahogy az imént kívántam. Még ebbıl a távolságból sem nehéz
megmondani, hogy a látogatók nem emberek. Démonok!
Felugrom, és elıkapom az adóvevıt.
- Sharmila, vétel! Vészhelyzet! Vége. Gyorsan megérkezik a válasz.
- Mi történt? Vége.
- Démonok az elsı emeleten. Helyezd biztonságba Dervisht - hadarom, ahogy
a lépcsıház felé rohanok.
- A francba!
Érzem, ahogy a nyitott ablakon át varázslat árad a Démonvilágból a kórház
épületébe. Legalább lesz mit magamba szívnom, gondolom, de az ellenségeimet is
erısebbé teszi. Az ablakra koncentrálok, és megpróbálom megállapítani, hány szörny
lépett át rajta, de ez nem egy szerő feladat, különösen nem futás közben. Meg kellene
állnom, hogy jobban összpontosíthassak, ám arra nincs idı.
- Hé! - kiált rám egy nıvér az ötödiken, épp akkor amikor kiszúrom Sharmilát,
a kocsin fekvı Dervisht és az ıröket. A lift elıtt állnak. - Ez egy kórház, itt nincs
futkosás! - harsogja.
Eszem ágában sincs megállni. A lift megérkezik végre. Dervisht tolják be
elıször. Kealan hozzáértésének köszönhetıen pillanatok alatt lecsatolták a
mőszerekrıl, és szállítható állapotba helyezték.
- Hol vannak? - tudakolja Sharmila.
- Talán még mindig az elsı emeleten...
- Mennyien érkeztek?
- Egy pillanat - lépek be utánuk a liftbe, és a viszonylagos nyugalomban újra
koncentrálni kezdek. Érzékszerveim áthatolnak a falakon egészen a démoni
célpontokig...
Kezemet villámgyorsan a majdnem teljesen összezáródó liftajtó résébe dugom.
Az ajtó automatikusan szétnyílik.
- Mi a fenét mővelsz?! - bámul rám Sharmila.
- A liftaknában vannak. Hárman felfelé másznak a köteleken.
- Kifelé! - adja ki a parancsot Sharmila, mire az ırök kitolják Dervish kocsiját.
Épp belefutunk abba a nıvérbe, aki az elıbb rendreutasított.
- Mit képzelnek? Egy súlyos beteget csakis orvosi engedéllyel lehet
megmozdítani! Hívom a...
Sharmila bővös mozdulatot tesz kezével, mire a nıvér elhallgat, sarkon fordul
és otthagy bennünket.
- Talán a lépcsıház...
- Nyolcan-kilencen jönnek felfelé - rázom a fejem.
- Le tudjuk gyızni ıket? - kérdezi Sharmila.
- Talán. Nem túl erısek, de annál többen vannak. Jobb lenne elkerülni a harcot.
Balázs - a legalacsonyabb ır - halkan hadar adóvevıjébe, majd miután
befejezte, övébe illeszti.
 - Irány a tetı - mondja nyugodtan. - Öt perc múlva jön értünk egy helikopter.
- Lift, vagy a lépcsı? - néz rám Sharmila. Behunyom testi, és kinyitom lelki
szememet.
A liftaknában felfelé mászó szörnyek gyorsabban haladnak, mert a lépcsın
mászók sok idıt vesztenek azzal, hogy levadásznak pár szerencsétlen nıvért.
- Lépcsı! - döntök gyorsan, és az ırökkel együtt az ajtó felé sietünk. Gábor és
Bence az elsı lépcsıfokig még gurítják a kocsit, de onnan már a kezükben viszik.
Kealan mellettük rohan, folyamatosan ellenırzi Dervish állapotát.
- Ti csak menjetek! - tol elıre Balázs Sharmilát és engem, majd két pisztolyt
ránt elı az övébıl. - Majd én feltartom ıket!
- Elfelejtetted, hogy nem fog rajtuk a golyó? - képed el Sharmila.
- Dehogyis - feleli. - De azért lelassítom ıket egy kicsit. Sharmila egy
pillanatig még ellenkezni akar, aztán csak bólint, és nekilódul a lépcsınek. Sántítása
már a múlté, varázserıvel gyorsítja lábait.
- Akarod, hogy maradjak? - kérdem a fiútól.
- Nem. Menj csak, neked Dervish közelében a helyed.
- Meg fogsz halni - állapítom meg szomorúan.
- Tudom, ez a munkám - erıltet mosolyt az arcára Balázs. - Most pedig húzz el
innen, hadd tegyem, amire képeztek! Lábujjhegyre állok, és megölelem. Emlékképek
villannak fel elıttem az édesanyjáról, akit szétmarcangolt egy démon. Lassú és
fájdalmas halála volt. Balázs eltökélte, hogy ha meg kell halnia, ı gyorsan fog
meghalni és hısiesen.
Otthagyom a halálra ítélt ırt, és a többiek után rohanok. A démonok már a
sarkunkban vannak.
Épp elhagyjuk a hetedik emeletet, amikor a lövöldözés kezdetét veszi. Egy
pillanatra mindannyian megállunk, még a harcedzett ıröknek is kifut a vér az
arcából, azután menekülünk tovább. Mire kilépünk a tetıre, a lövöldözésnek vége
szakad.
Bence és Gábor aggodalmas arccal vizsgálgatják órájukat. Ábrázatuk elárulja,
mennyire szorult a helyzetünk. Kibiztosítják fegyvereiket, és elindulnak lefelé a
lépcsın.
- Milyen messzirıl érkezik a helikopter? - kérdezi Sharmila.
- A környékrıl. Itt akartuk tárolni, de akadályozta volna a kórházi helikopterek
landolását - magyarázza Kealan, miközben a leszállóhely felé tolja Dervisht.
- Errıl én miért nem tudtam? - húzza össze szemöldökét az asszony.
- A haditervek titkosak, nem osztjuk meg ıket civilekkel, még ha Tanítványok,
akkor sem. Remélem, nem sértıdsz meg.
- Dehogy.
A lépcsıház felıl fegyverropogás hallatszik.
- Hol van már az a helikopter? - türelmetlenkedem.
 - Egy, maximum két perc és itt lesz - néz órájára Kealan.
Visszarohanok a lépcsıházhoz.
- Bec, azonnal gyere vissza! - kiált utánam Sharmila.
- Nyugi, nem veszem föl velük a harcot! - kiáltom vissza, és már valami
hatásos varázslaton gondolkozom. Beranabustól nem kaptam plusz varázserıt, de sok
általa ismert varázsige átszivárgott belém. Persze a varázslatok nagy részével nem
tudok mit kezdeni - hiszen a mágiához nem csak szavak kellenek -, de azért így is
van mit bedobnom. Elérem az ajtót, és már mormolni is kezdem az egyik ısi
varázsigét.
A lépcsıházban golyók fütyülnek.
- Gábor! Bence! - kiáltom. - Gyertek vissza!
Semmi válasz. Hamarosan a lövöldözés is elhal, és lábak dobogását hallom -
sajnos nem emberi lábakét. Az ajtót energiapajzzsal kell megerısítenem.
Hamarosan megjelenik az elsı démon. Kocka alakú fején vérfoltok. Tucatnyi
szeme van és három szája. Amint meglát, apró testével rám veti magát. Azaz csak
vetné, ha nem állná útját az energiapajzs. Miután észre veszi az akadályt, minden
dühét ráirányítja. Megpróbálja fogaival széttépni, de a pajzs kitart.
Néhány lépést hátrálok, és büszkén szemügyre veszem mővem. Még sohasem
emeltem efféle energiapajzsot, és ahhoz képest elég jól sikerült. Mivel a levegıben
elég sok a varázserı, talán képes leszek fenn is tartani a gátat. Bár ekkora ostrom
mellett nem könnyő, még szerencse, hogy már csak egy perc, és itt a segítség.
Mindenesetre erısen koncentrálok.
Félúton járok a leszállópálya felé, amikor meghallom a helikopter
propellerjeinek hangját. Soha szebb zenét füleimnek! A démonok egy része a saját
világában képes a repülésre, de a földön nem. Elképzelhetı, hogy néhány erısebb
példány szárnyra kap, de kétlem, hogy sokáig bírnák. Ezek itt meg nem túl erısek. A
levegıben biztonságban leszünk.
Mivel nem akarok elıre inni a medve bırére, továbbra is a pajzsra
összpontosítok. Gyorsan fáradok, kevés a varázserı. Már csak percekig leszek képes
falat vonni a démonok elé, talán ez is elég lesz, amíg... Az elsı emeleten kinyitott
ablakon keresztül újabb lény érkezik. Érzem.
Sokkal erısebb és veszélyesebb, mint az elıtte érkezettek. Nem démon, de
nem is ember. A szörnyeteg kérdez valamit az ablakot kinyitó varázslótól, majd
vérfagyasztó hangon felvonyít. Hangja ide-oda verıdik a kórház falai között. Az
energiapajzsot ostromló démonok egy pillanatra megállnak, és visszaüvöltenek neki.
A jövevény nem habozik. A betört ablakon át kimászik a kórház homlokzatára,
belemélyeszti karmait a repedésekbe, és pókemberként felrohan a falon. Kiáltani
akarok Sharmilának, de mire kinyitom a számat, a szörny átlendül az eresz fölött, és
megáll a tetın.
 A lénynek asszonyteste van. Bırét kelések és fekélyek borítják, a sebekbıl
sárgás genny szivárog. Szája olyan, mintha késsel gúnyos fintort metszettek volna az
arcába. Szemei aprók és sárgák, akár a disznónak. Feje tetejérıl néhány zsíros tincs
lóg. Ruhát nem visel. Bármely érintés kimondhatatlan fájdalommal járna gennyes
bıre számára, még egy könnyő selyemé is.
Azt hittem, egybıl ránk támad, de (nagy ravaszul) elıször a helikoptert veszi
célba. Rámutat a propellerekre, és egy varázsigét vakkant, mire azok hamarosan
felmondják a szolgálatot. A gép himbálózni kezd, aztán megperdül párszor saját
tengelye körül, majd a gravitáció ereje a föld felé húzza. A kórház közelében
csapódik be, akkora robbanás kíséretében, amekkorát még akciófilmekben sem
láttam. A detonáció erejétıl a környék összes ablaküvege kitörik, és sokemeletnyi
láng festi vörösre a szürke, kora esti égboltot. Meera és Kealan a földre vetik
magukat. Az eszméletlenül fekvı Dervisht a robbanás ereje egyszerően lerepíti a
kocsiról.
Csak Sharmila és én maradunk talpon. Mindkettınket a varázslat ereje véd.
Érzem, ahogy az energiapajzsot áttörik mögöttem a démonok, de rájuk sem
hederítek. Az elsı számú közellenség itt áll velem szemben.
A legijesztıbb és legmegdöbbentıbb az egészben, hogy úgy érzem, ismerem
ezt a nıt. De ez lehetetlen... hiszen a szemem láttára halt meg. Alakja és arca
eltorzult, de néhány apró, jellegzetes vonását felismerem. Még a hangja is ismerısen
csengett, amikor a varázsigét kimondta. Láttam és hallottam ıt a barlangban az
újjászületésem estéjén. De ha nem is láttam volna, akkor is ismerném Beranabus
emlékeibıl, hiszen egy ideig ı volt a jobbkeze, csak akkoriban úgy hívták: Nadia
Moore. Azóta eladta a lelkét az ördögnek, vagy ismertebb nevén Vész hercegnek, és
most úgy hívják...
- Juni Swan - gurgulázza a félig ember, félig szörny teremtmény, és gúnyosan
meghajol elıttem. Szája ferde fintorra húzódik, amit a legnagyobb jóindulattal sem
tudnék mosolynak nevezni, és hozzáteszi: - Örülök, hogy én lehetek a gyilkosod.
Felém lendíti a kezét, mire lábam elıtt megolvad a kátrány, és fortyogó
szökıkútként a levegıbe spriccel.

Démon a tetın

Ahelyett, hogy egy ellenvarázslattal megállítanám a felfele törı, fekete és

bőzlı gejzírt, felpattanok a varázslat hátára, mint szörfös egy kedvezı hullámra, és
felemelkedem vele a levegıbe. A sistergı láva épp csak a vádlimat égeti meg. Majd
begyógyítom, de elıbb még le kell gyıznöm Juni Swant.
Úgy érek földet, akár egy macska, varázserıvel tompítva a becsapódás erejét.
A szemem sarkából mindvégig ellenségemet figyelem. İ sem veszi le rólam a
szemét, ajkán gúnyos fintor játszik, és szemében felvillan a győlölet sárga lángja.
Fogalmam sincs, hogyan támadhatott fel, de az biztos, hogy nagy árat fizetett
érte. Zombiként tért vissza, rothadó húsa dögletes bőzt áraszt. Nem lehet könnyő
bomló húsköpenyét összetartania, és ez szemmel láthatóan meg is viseli, nem csoda,
ha elvesztette józan eszét.
 - Drága Bec - szólít a nevemen, és szinte hallom, ahogy elpattognak fáradt
hangszálai. - Mesterem egyszer már végzett veled, de te visszatértél az élık sorába,
ahogyan én is. Kíváncsi vagyok, sikerül-e neked ez a mutatvány még egyszer...
- Ki ez a szörnyeteg? - áll fel Sharmila, és talpra segíti Kealant is.
- Juni Swan - kiáltom vissza.
- Juni?! Úgy érted, Nadia? - kapkod levegı után Sharmila, ahogy végignéz az
egykor kedves és csinos teremtésen.
- Nem ismerek semmiféle Nadiát! - hörgi Juni és közelebb lép.
A lábáról húscafatok tapadnak a tetıre. Arcára minden egyes lépésnél kiül a
fájdalom. A teste gyengébb lett, de varázsereje nagyobb, mint a barlangban.
Kealan háromszor süti el fegyverét. Mindhárom lövedék néhány centiméterre
áll meg Juni torz arcától.
- Aranyos pillangók - mutat rájuk Juni, mire a három lövedék közül kettı
ezüstös szárnyú lepkévé változik. Csak éppen ezek a pillék nagyobbak az átlagosnál,
és ráadásul vámpírszerő fogaik vannak. Juni visszaküldi ıket a feladónak.
Megpróbálom megállítani a lepkéket, de elkések. A mutáns pillangók egyetlen
másodperc leforgása alatt kivájják Kealan szemét, és tovább rágják magukat a
megvakult fiú agya felé.
Segítenék Kealannak, de nem vehetem le a szememet villámgyors Juniról, aki
már a következı mutatványra készülıdik.
Megpörgeti maga elıtt a harmadik lövedéket, majd egyenesen Sharmila
homloka felé lövi.
A korosodó indiai asszony egy könnyő csuklómozdulattal hárítja el, és a
lövedék belefúródik a tetıbe.
A lépcsıház felıl démonhorda özönlik felénk. Hat engem fog közre, öt
Sharmilát. Kockafej, a tizenkettedik démon a szerencsétlen Kealan szenvedéseinek
vet véget drasztikus gyorsasággal.
- Megbánod még, hogy újjászülettél! - fogadkozik Juni Swan. A vicsorgó
szörnyek alig tudják türtıztetni magukat, de ık is félnek Junitól, és addig nem
mernek támadni, míg parancsot nem kapnak rá.
- És hogy van az én összetört szívő szerelmem? - gúnyolódik Juni, és
Dervishre néz. A mozdulattól húscafatok mállanak le a nyakáról. Juni arca
megrándul, majd gyorsan visszailleszti a kis cafatokat, mintha mi sem történt volna,
és varázslattal a többi izomköteghez forrasztja. A szívem legmélyén sajnálni kezdem.
Ennél még a halál is jobb lehet.
- Ne merd bántani Dervisht! - rivall rá Sharmila.
- Mert különben? - gúnyolódik Juni.
Sharmila válasz helyett ellöki magát a földrıl, átszaltózik a démonok győrője
fölött, és lehuppan Dervish mellé.
- Különben kénytelen leszek fájdalmat okozni neked, kap ki egy fémrudat az
ágy vázából Sharmila, és a hegyesebb végével Juni felé hajítja.
A dárda bomló húsba fúródik, és még a csontok sem állhatják útját. Juni
üvöltve tapasztja kezét a sebre.
 Sharmila újabb tartóvasat tép ki az ágyból, hogy azzal védje meg magát a
démonoktól. Azt hiszi, Juninak vége, de nagyot téved.
Amint Sharmila hátat fordít, Juni kitépi testébıl a rudat. Sárgás rózsaszín
húsfoszlányok potyognak a tetıre a mellkasán tátongó lyukból.
- Aki velem akar ujjat húzni, korábban keljen fel! - hörgi, majd Sharmila felé
hajítja a rudat. Jobb vállán találja el az asszonyt.
A dárda ereje felemeli Sharmilát a levegıbe, majd a lépcsıház ajtajára tőzi,
akár egy pillangót. Nem is tudom, honnan ömlik több vér, a szájából vagy sebébıl-e.
Felüvölt az elviselhetetlen fájdalomtól, de hiába próbálja meg kihúzni húsából, a
vasdarab meg sem mozdul.
Rettegés vesz rajtam erıt. Soha nem lennék képes ilyen erıvel elhajítani egy
ekkora tárgyat. Ha kétszer támadnék, akkor sem. Juni úgy taposna el, mint egy
pondrót, ha szembekerülnék vele.
Swan rám emeli véreres, ırült tekintetét. Rothadó alsó szemhéjából egy bogár
falatozik.
- Csak azt sajnálom - suttogja -, hogy Grubbs nincs itt. Szerettem volna
Dervishsel együtt végezni vele.
- Itt lesz nemsokára, megvárhatod - blöffölök, és azon igyekszem, hogy el ne
áruljon a hangom. - Ahogyan Kernel és Beranabus is. - Régi mesterének említésére
arca megrándul. - Együtt lenne a régi csapat...
- Bill-E Spleen sem tudott hazudni, de te még nála is rosszabb vagy - szakít
félbe. - Vajon te is úgy fogsz nyüszíteni, ahogyan ı az utolsó pillanatban?
- Bill-E nem nyüszített. Tudom. Ott voltam.
- Ja, bocs. Kiment a fejembıl.
Egy ráktestő, macskafejő démon valamit halandzsázik, aztán elindul felém.
- Állj! - kiált rá Juni. - Elıbb meg akarom kínozni.
A démon ellenkezni próbál.
- Nem érdekel, mit mond. Én... - Juni arcán undor int át. - Nem. Igazad van.
Megöljük ıket, aztán visszatérük. De elıbb még játszani akarok egy kicsit. -
Sharmila felé int nagylelkően: - A Tanítvány a tiétek, meg a kórházban lévı betegek
is. Nekem a lány és Dervish kell.
A démonok megrohamozzák Sharmilát. A leggyorsabbak - szám szerint
hárman - nekiesnek és lezabálják a magatehetetlen asszony csontjairól a húst. A
lábfejétıl haladnak a sípcsontok felé. Falatozásukat csak akkor hagyják abba, amikor
ördögi táncot lejtenek Sharmila üvöltésének ritmusára. Kockafej még mindig
Kealannal van elfoglalva. A hoppon maradt démonok úgy döntenek, a kórtermekben
keresnek némi harapnivalót, és lerobognak a lépcsın.
- Végre kettesben maradtunk - mórikálja magát Juni.
Nem válaszolok. Lassan hátrálni kezdek, és közben vadul zakatol az agyam.
Valamit ki kell találnom, különben végem. Kússzak le a falon, és lépjek át az elsı
emeleten nyitva hagyott ablakon? De mi van, ha Vész herceg ott vár rám a
Démonvilágban? Meglep, hogy ı maga nem jelent meg ma a kórházban. Talán nem
tudta, kik ırzik Dervisht, és nem akart Beranabusba futni.
 - Nyugi, nem foglak rögtön megölni - araszol felém miközben valami vérbıl,
gennybıl és húslébıl álló nyálkás váladékot húz maga után.
- Azon leszek, hogy a fájdalom minden egyes pillanata eljusson a tudatodig,
ahogyan a barátnıdnek is - mutat a szenvedéstıl ırjöngı Sharmilára, akinek térdtıl
lefele egy falatnyi hús sem maradt a lábán. A szörnyek még a csontjait is fényesre
nyalták, de étvágyuk még most sem csillapult. Sharmila normális esetben egészen
biztosan elájulna a rettentı fájdalomtól. Juni valami varázslattal megakadályozza,
hogy az öntudatlanságba menekülhessen.
- Megöllek - csuklik el a hangom.
- Ugyan már! Ma este te szőnsz meg létezni, de elıbb Dervisht veszem
kezelésbe. Felébresztem, nem hagyom csak úgy átszenderülni a másvilágra!
Remélem, nem agyhalott, az elrontaná a szórakozásom. Már elıre élvezem minden
egyes percét a kínzásnak! Utána te jössz...
Kockafej elfogyasztotta Kealant, és a lépcsıház felé ballag, hogy valami
második fogást is találjon. Összpontosítok, és egy varázsigével Juni felé repítem a
démont, de a nı még nálam is gyorsabb, és egy mozdulatával megváltoztatja a visító
szörny repülési útvonalát.
- Kicsi vagy te még ehhez... - kacag Juni.
Elıkapom az adóvevıt, és a démonhoz vágom. Amint hozzáér, felrobbantom
egy varázsigével. Vér és csont záporozik Juni-ra, ám ekkor újabb varázslattal a
démon testnedveit átváltoztatom égetı savra, mely sisteregve hullik Juni bırére. Egy
csepp egyenesen a szemébe fröcsköl, mire szemgolyója sercegve sül ki, mint
serpenyıben a tükörtojás.
Egyre üvölt fájdalmában és dühében. A lépcsıház felé rohanok. Azt tervezem,
hogy útközben felnyalábolom Sharmilát. A két világ között nem sokáig maradnak
nyitva az ablakok, még egy erıs varázsló is csak igen nehezen képes rá, hogy tíz
percnél tovább nyitva tartsa. Ha addig megússzuk, hogy elkapjanak, Juninak a
démonjainak vissza kell térniük, ha nem akarnak itt ragadni.
A szabadon maradt ajtószárny épp akkor vágódik ki, mikor odaérek. Csak
annyi idım van, hogy részleges védıpajzsot vonjak magam elé. De még így sem
úszom meg bordatörés nélkül. Még szerencsém, hogy nem lyukasztották ki a
tüdımet a reccsenı csontok.
Megpróbálok felkászálódni. Az ajtószárny leválik a helyérıl, megpördül a
levegıben, és apró darabokra hasad. Ez alkalommal sincs sem idım, sem erım biztos
védıpajzsot képezni, ennek meg is iszom a levét. Szilánkok fúródnak a bırömbe, az
egyik néhány centiméterre húz el a szememtıl, és egy arasznyi szálka a mellkasomba
vágódik. Kis híján átdöfi a szívemet.
- Micsoda szánalmas egy sündisznó! - gurgulázik Juni, aki megtisztította
magát a savtól, és semmivel sem néz ki rosszabbul, mint elıtte. Megpróbálom
kihúzni magamból a nagyobb szilánkokat és szálkákat. - Felhasítom a gyomrod, és
kikanalazom a belsıségeidet! Hogy tetszik az ötlet?
 Energiagolyó dönti le a lábáról Junit, és a tetı szélére löki. Felpattan, és
támadóját keresi, ahogyan én is. Hamarosan meg is találjuk. Dervish az, aki a guruló
kocsira támaszkodik holtsápadt arccal, de elszántan csillogó szemmel.
- Hagyd békén a lányt, te átokfajzat! - sziszegi, és újabb energiabombát vág
Junihoz, akit rothadó mellkasán ér az ütés, hátratántorodik, átbucskázik az ereszen, és
lezuhan a mélybe. Hátborzongató sikoltása még sokáig visszhangzik utána.

Gyerekjáték

Dervish most a Sharmilán lakmározó démonok ellen fordítja varázserejét. Két

falánk szörnynek valami láthatatlan erı úgy nyomja össze a fejét, mint egy
szılıszemet. Agyvelejük messzire spriccel. Pillanatok alatt kiszenvednek. A
harmadik démonnak sikerül kereket oldania, és eltőnik a lépcsıházban.
Én érek elıször Sharmilához. Az asszony ájultan fekszik. Combtól lefelé egy
csipetnyi húst sem hagytak a csontjain.
Varázserımmel megpróbálom enyhíteni fájdalmát, és elállítom a vérzést, de
ahhoz kevés vagyok, hogy új húst növesszek fehérlı csontjaira.
- Túl fogja élni? - kérdi Dervish.
- Van rá esély, de a lába odalesz.
Egy pillanatig úgy tőnik, menten elájul ı is, de aztán összeszedi erejét.
- Hol vagyunk? Mi történik itt? Mondj el mindent, de lehetıleg gyorsan!
- Szívrohamot kaptál, és kórházba kellett hoznunk. Négy napja eszméletlenül
fekszel. Ma démonok támadtak ránk Juni Swan vezetésével.
- Azt hittem, megöltem az átkozott bestiát a barlangban!
- Valóban megölted, de feltámadt.
- Hogyan?!
- Fogalmam sincs, de most sem sikerült megölni, érzem az életjeleit, csak
megsebesült.
- Ha visszajön, végzek vele! - izzítja ujjait Dervish, és szemében ugyanolyan
ırült düh látszódik, mint Juniéban.
- Ma már nem lesz újabb harc, visszatér az ablakon keresztül a Démonvilágba.
Alaposan megkapta a magáét.
- A francba! - morogja, és teste újra elgyengül. Mellé ugrom, hogy rám
támaszkodhasson, de valamilyen titokzatos forrásból ismét erıt győjt. - El kell
tőnnünk innen, itt nagyon a kirakatban vagyunk!
- Legalább kilenc démon van odalent. Van még annyi erım, hogy lezárjam
vele a lépcsıház kijáratát...
- És mi van, ha még több érkezik, és a falon másznak fel? Menjünk!
Sharmilához hajol, és megragadja az asszony húsába fúródott fémrudat.
- Tudsz valami fájdalomcsillapító varázslatot, hogy ne érezze?
 Sharmila fájdalomközpontjára koncentrálok, majd bólintok, mire egy erıteljes
rántással kitépi a Tanítvány húsából a vasat.
Sharmila halkan felnyög, de tompítom a fájdalmát, aztán gyorsan elnyeli az
öntudatlanság csöndje.
Dervish felemeli az ájult testet, és a hátára veszi.
- Biztos, hogy elbírod? - kérdezem.
Dervish homloka verejtékezik, és lába remeg.
- Majd kiderül - válaszolja, és elindul vele a lépcsın démonoktól nyüzsgı
épületben.
Egyik emeletet hagyjuk el a másik után. Mintha a pokol egyre mélyebb
bugyrai felé lépkednénk, mindenfelıl sikoltozás és jajgatás. Betört ablakok szilánkjai
a kórtermek padlóján. Néhány beteget alaposan összekaszaboltak a szétröppenı
szilánkok. Orvosok és nıvérek ápolgatják ıket, és lassan megnyugodnak.
Az ötödiken egy démont veszek észre, ami épp egy begipszelt lábú beteget
üldöz. Dervishre nézek, szeretnék segíteni neki. A fejét rázza.
- Nem vagyunk istenek, hogy mindenkit megmentsünk. Fogytán az erım.
Takarékoskodnunk kell a varázserınkkel, különben nem jutunk ki ebbıl a
kutyaszorítóból.
- Abban sem voltunk biztosak, megéred-e a holnapot - jegyzem meg, amíg
párosával szedve a lépcsıfokokat a kijárat felé tartunk.
- Elkövették azt a baklövést, hogy a közelemben nyitották ki az ablakot. A
Démonvilágból kiáradó varázserı úgy csapott meg, mint valami éltetı hullám.
- Mire nem jó egy démoninvázió! - próbálok jókedvet csempészni a temetıi
hangulatba.
- Bizony! Ha nem lenne nyitva az ablak, nem bírnám el Sharmilát sem! De ha
becsukják, lehet, hogy végem. Ez az egyik oka, hogy minél messzebb akarok kerülni
innen. Az ablak eltőnése után a szörnyeknek is nyoma vész, de akkor talán katonák
vagy farkasemberek váltják fel ıket.
Némán haladunk célunk felé. Dervish zihálva küzd Sharmila súlyával. Lába
meg-megbicsaklik. A varázslattal teli levegı ellenére sem fogja kibírni a földszintig.
Össze fog omlani. Ha így történne, itt kellene hagynom, ahogyan Sharmilát is. Nem
gyávaságból, de a bennem lévı Kah-Gash jobb, ha nem kerül démonkézre. Kritikus
helyzetek kritikus lépéseket kívánnak. Sharmila és Dervish megértenék ezt, sıt
tiltakoznának, ha értelmetlenül hagynám magam lemészárolni.
Egy gyíktestő démon kúszik ki a lépcsıházi ajtón át a folyosóra a másodikon.
Oldalba bököm Dervisht, hogy álljunk meg, amíg a lény el nem távolodik.
Odalopódzunk az ajtóhoz, és kikukkantok a kerek ablakon át. A gyík nincs egyedül,
két másik szörnnyel randalírozik a folyosón. A másik hangyászra hasonlít, csak épp
jóval testesebb, és egy helyett három orra van. A harmadik kutya nagyságú
dögbogár, vastag kitinpáncéllal a hátán. A más világra küldenek egy beteget és egy
nıvért, majd eltőnnek egy ajtó mögött...
Dervish tovább megy, de nekem földbe gyökerezik a lábam.
 - Gyere már! Mit ácsorogsz ott? Már majdnem kinn vagyunk! - ripakodik rám.
- Ne-ne-nem láttad? - dadogom a sokktól.
- Mit?
- Az a három démon...
- És?!
- A szülészeti osztályra ment be...
Dervish felsóhajt, majd behunyja szemét. Várom, hogy mondjon valamit, de
meg sem mukkan. Így rezzenetlenül és csukott szemmel sokkal inkább hasonlít egy
halottra, mint egy élı emberre. Talán már bánja, hogy visszanyerte az eszméletét.
Várom, hogy szóljon, de meg se mukkan.
- Nem hagyhatjuk, hogy megtámadják az újszülötteket - súgom.
- Pedig nincs más választásunk! - csattan fel. - Nem ismered a Tanítványok
elsı számú törvényét? Ha nincs esélyed a gyızelemre, ne gondolj a többiekre!
- Én nem vagyok Tanítvány!
- Én igen - feleli, majd elfintorodik -, de a francba vele! - Óvatosan leteszi
Sharmila testét a földre. Az asszony gyöngén felnyög.
Majd az ajtóhoz lép, és mint egy portás, sarkig tárja elıttem: - Hölgyeké az
elsıbbség!
A szülészet gyereksírástól hangos, ez még nem is lenne meglepı, sıt itt ez a
normális. Az anyák már biztos észlelték a veszélyt, és azon igyekeznek, hogy
rettegésüket minél kevésbé vegyék észre kisbabáik. Két nıvér hullájába botlunk.
Friss hullák. Nyilván megpróbálták a szörnyetegek útját állni. Remélem, nekünk több
szerencsénk lesz.
Dervish arcába kezd visszatérni a vér, ez némi bizakodásra ad okot. Nagyon
közel vagyunk az ablakhoz, mely a mágus ügyességének köszönhetıen valahogy
még mindig nyitva van, és varázslattal árasztja el az épületet. Biztos léptekkel halad
elıttem.
Pizsamanadrágja szétrepedt egy helyen, és kikandikál belıle a hátsója. Ezen
máskor talán még nevetni is tudnék, de most cseppet sem találom humorosnak.
Az egyik szobában megtaláljuk a bogarat, amint egy anyát zaklat. A nı alig
idısebb nálam néhány évvel. Van mellette egy másik asszony is. Ketten igyekeznek
távol tartani a bogarat a babától.
A szörny feléjük kapkod, mire a nık hangosan felsikoltanak.
- Itt vannak a csótányirtók! - kiáltja el magát Dervish.
A bogár felénk fordul, és Dervish telibe kapja egy energialövedékkel. A falnak
vágódik, de páncélja megóvja a súlyosabb sérülésektıl. Szárnyra kap és Dervish felé
repül, aki megragadja és a földre nyomja: - Menekülj! - fordítja felém a fejét.
 Itt maradnék, hogy segítsek neki, de addig a másik két szörny ki tudja, milyen
pusztítást vihetne végbe az osztályon. Mennem kell.
Ha nem is pusztítom el, legalább feltartóztatom ıket, amíg be nem záródik az
ablak. Csak nem marad nyitva örökre?!
- Rohanjanak! - terelgetem magam elıtt a rémült asszonyokat, majd én is
kilépek utánuk a folyosóra. Egy másik szobában a pusztítás félreérthetetlen jelei
fogadnak. Egy apró kéz fekszik a földön. A test sehol. Émelyegve fordulok el.
A folyosón hirtelen a hangyászdémon tőnik fel. Két lábon jár, a feje fölött egy
csecsemıt lóbál. Látom az anyát is, ahogy kétségbeesetten utánakap a küszöbrıl, de
a másik szörny visszarántja. Az iszonyattól elnémul.
A hangyász már-már belemélyeszti fogait az újszülött arcába.
Cselekednem kell, de azonnal. A saját karjaimba varázsolom a babát. Kisfiú.
Amint magamhoz ölelem, átszivárognak belém születésének emlékei. Óvatosan
leteszem a padlóra, majd szembefordulok a szörnnyel.
A hangyász rám vicsorog, majd segítségért kiált a társának. A gyík nem sokáig
várat magára. Az anya végre kiszabadul a szobából, felkapja csecsemıjét, és elrohan.
Feszülten figyelem a démonok legapróbb mozdulatát is. Arra várok, hogy ık
támadjanak.
A hangyász rám emeli két ormányát, és nyálkalövedéket fröcsköl rám.
Megváltoztatom a lövedékek irányát, és mellettem csapódnak be a falon. Sisteregve
égetik le a festéket. A démonok imádnak savat köpködni.
A gyík kihasználja másodpercnyi figyelmetlenségemet, és farkával erıteljesen
ellökve magát rám ugrik. Kitátott állkapcsával egyenesen a nyakamat célozza meg.
Amíg a levegıben van, ujjaimból késpengét varázsolok. Jó kis trükk, magától
Beranabustól tanultam. Az utolsó pillanatban félrehajolok, és a gyík hasa felé döfök.
Gyorsan irányt változtat, így csak felületi sebet sikerül ejtenem rajta.
Megint a hangyászon a sor. Az egyik ormányát a nyakamra, másikat a
mellkasomra, a harmadikat a fejemre tapasztja. Alig kapok levegıt, még sohasem
volt ilyen szoros sál a nyakamon.
Térdre esem, aztán felugrom, mint egy béka, és magammal rántom a hangyászt
is. Olyan erısen csapódunk a mennyezetnek, hogy megreped a vakolat. Mire földre
érünk, a hangyász ormányai már nem szorongatnak többé. Felpattanok, és egy
pingponglabdányi tőzlabdacsot dugok a hangyász orrába. Amint elér az agyához, az
egyik szeme kirobban a helyérıl. Üvöltve menekül. Utána vetném magam, hogy
megadjam neki a kegyelemdöfést, de a gyík a csípımbe kap. Nyelve úgy szúr, akár
egy vasvilla.
Sikerül leráznom, de mérgét már a sebbe fecskendezte. A méreg, talán
mondanom sem kell, halálos. Ha késlekedem, másodperceken belül végem.
Lehunyt szemmel a méregre koncentrálok, és kifejlesztem magamban az
ellenanyagot. Nagy részét sikerül is hatástalanítanom, a maradékot pedig
legyengítenem. Megmenekültem, de ráment csaknem minden varázserım.
Ellenségeim megérzik, hogy legyengültem, és úgy döntenek, leszámolnak velem.
Gyorsan egyesítik erıiket.
 A hangyász túlélte az ,,orrtámadást’’, és a falhoz lapít. Összeszedem a
maradék varázserım, amikor...
Egy narancssárga ablak jelenik meg a levegıben. A démonok hátrahıkölnek.
Felkészülök a legrosszabbra, attól tartok, Juni, vagy maga Vész herceg lép ki rajta, és
itt a vég, sorsom megpecsételıdik az újszülöttosztályon, de ha egyetlen kisbabát is
sikerült megmentenem, nem éltem hiába.
Egy férfi lép be az ablakon. Meglódul a szívem. Bran!
Komoran rám kacsint, majd tekintetét a reszketı szörnyekre emeli.
- Azt hittétek, hogy leszüretelhetitek az egész újszülöttosztályt? - mordul rájuk.
Beranabust Grubbs követi, aki szemmel láthatóan elég ideges. Nem kell sokáig
várni Kernelre sem. Úgy látom, megváltozott, mióta nem találkoztunk. Végül Meera
és Cápa is megérkezik, és velük lesz teljes a létszám.
- Beleköptünk a levesetekbe, nem igaz? - kérdezi Beranabus.
A démonok sarkon fordulnak, és menekülni próbálnak. Kernel, Cápa és Meera
üldözıbe veszi ıket.
- Hol van Dervish? - kérdezi Grubbs hangosan.
- Ott, hátul, de siess, amikor utoljára láttam, épp egy démonnal birkózott, nem
tudom, hogy...
De Grubbs már nem várja meg, hogy befejezzem a mondatot.
Amikor végre kettesben maradunk, Beranabus mellém lép:
- Szia, kicsim! - ölel meg lágyan, és a viszontlátás örömétıl zokogni kezdek a
vállán. Közben újabb és újabb emlékképeket szívok magamba, de most nem érdekel,
hogy tolvaj vagyok. Megkönnyebbülök Beranabus jelenlététıl, hiszen tudom, hogy
mára véget ért az öldöklés.

Elválnak útjaink

Ismét a tetın. A Tanítványok jó munkát végeztek. Megöltek számos démont,

és a mágust, aki segédkezet nyújtott nekik. Néhány szörnynek sikerült még az ablak
bezáródása elıtt visszamenekülnie. Amelyiknek az orra elıtt csukódott be az átjáró,
gyorsan megfulladt a mi tiszta levegınktıl. Láttam ıket élve elrohadni, amíg nem
maradt belılük más, mint ragacsos massza.
Az életben maradt betegeket és a személyzet tagjait evakuálták. Beranabusszal
a mőtıbe is bekukkantottunk, ahol éppen egy nagy operáció folyt. Lenyőgöz, milyen
gyorsan kerülhetnek szakértı és segítı kezekbe a betegek manapság.
Sharmila öntudatlanul fekszik mellettünk. Beranabus eltávolította a
combcsontját. Most a sebeken dolgozik. Igyekszik lezárni az ereket, és lebénítani az
idegvégzıdéseket, hogy Sharmila kevesebb fájdalmat érezzen, ha újra magához tér.
Dervish a gurulóágyon ül, a fejét lógatja, és a szakállát babrálja. Nagyon gyenge.
Nem tudni, hogy a kimerültségtıl vagy a hővös esti széltıl remeg-e. A lépcsıkön
mindenesetre nem tudott volna magától fölmászni, ahhoz gyenge a szíve. Beranabus
hozta fel a hátán Meera mellette ül, és le sem veszi a szemét róla, akár egy házörzı.
 Cápa a lépcsıház ajtajában strázsál, hogy eligazítsa azokat, akik netán
hívatlanul állítanának be. Cápa élete a démonok elleni harc, akkor van jó napja, ha
néhányat darabokra téphet. Ma este elégedett lehet.
Beranabust, Grubbst és Kernelt fölvilágosítom a történtekrıl. A
farkaskalanddal kezdem, majd új képességem ecsetelésével folytatom. Elmondom,
mit tudtam meg, amikor hozzáértem az egyik vérfarkashoz, aztán a kórházi
támadással fejezem be.
Meeráék örültek, hogy megtalálták Beranabust - így is heteket vett igénybe
démonidı szerint -, nem mondtak nekik semmit. Olyan zónákon haladtak keresztül,
ahol az idı gyorsabban telik, mint itt nálunk.
- Biztos vagy benne, hogy a Carcery Vale elleni támadást a Bárányok tervelték
ki? - faggat Grubbs. Mióta nem láttam, nıtt pár centimétert, és most mindenkinél
magasabb. Ugyanakkor fogyott is, vörösesszıke haja visszanıtt - a barlangban még
kopasz volt -, ám foltokban leperzselıdött. Szeme alja táskás, és a bıre sárga, mint
egy májbetegé. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy most szabadult az
ırültekházából. Idegkimerültség a diagnózisom.
- Ez csak feltételezés. Nem láttunk embert a környéken. Sharmila akart a
Bárányok után nézni, de úgy döntöttünk, bölcsebb, ha azzal megvárunk benneteket.
Farkasembereket más is felhasználhat.
- Azt mondod, hogy a farkasok valaha a mi családunk tagjai voltak, akiket
átváltozásuk után a Bárányoknak adtak? - kérdezısködik tovább Grubbs.
- Igen, legalábbis az a példány, amit sikerült megérintenem. A többiekrıl csak
sejtéseim vannak.
- Biztosra veheted, hogy ugyanarról a családfáról pottyantak le. Nem hallottam
még más famíliáról, akiket hasonló átok sújtana. De miért támadtak rátok? Talán
felpaprikáztad Prae D'Alecheu-t? - sandít Dervishre Grubbs.
- Utoljára Vérfüred elıtt láttam, és ıszintén szólva ez a támadás nem rá vall.
Ha el akartak volna rabolni valakit - mondjuk téged -, hogy a vérfarkaskór elleni
szert megtalálják, akkor esetleg gyanakodhatnék rá. De ezek egyszerően csak le
akartak mészárolni bennünket. A Bárányok nem adnák nevüket ilyen esztelen
öldökléshez.
- De ha nem a Bárányok voltak, akkor kik? - kérdezi Kernel.
Amikor utoljára láttam, még vak volt - démon nyüvek ették ki a szemgolyóit -,
de odaát visszakapta szeme világát. Vadonatúj szemgolyói természetellenes
kékséggel ragyognak, és idınként szürke felhık úsznak át rajtuk.
- Csak Vész herceg állhat a támadás mögött - válaszolom. - Lehet, hogy rájött,
én vagyok a Kah-Gash harmadik tagja, és ezért el akart tenni láb alól. De Dervish is
lehetett a célpont, Vész herceg örök ellensége. A ma esti támadás erısített meg
ebben. Juni Swant is Vész herceg küldte, ahogy a vérfarkasokat is. A két támadás
egészen biztosan összefügg egymással.
- Juni Swan! - sóhajt fel Beranabus bőntudatosan. - Soha nem gondoltam, hogy
Nadia ilyen pokolfajzattá alakul! Nem tudom, hogyan támadhatott fel. A te
szellemed túlélte a tested halálát, Bec, de az más: te a Kah-Gash tagja vagy. Vész
herceg minden bizonnyal kimentette Juni lelkét a porhüvelyébıl épp a halála elıtt.
Talán ezért is vitte magával a testet, mielıtt elmenekült. Örök titok marad, hogyan
lehetett erre képes - tőnıdik, aztán káromkodik egyet: - A pokolba Juni Swannal!
Igazad van, Bec, csakis Vész herceg állhat a támadás mögött. İ küldte a
vérfarkasokat. Carcery Vale egész területén lehetetlen az átkelés, errıl én
gondoskodtam egy varázslat segítségével. Csak a titkos pincében nyitható ablak. Ha
odaérkeznének a démonok, úgysem szabadulhatnának. Ám az is elıfordulhat, hogy a
varázslatomat sikerült nekik valahogy feloldani, de ezt is kétlem. Ha van egy kis esze
Vész hercegnek, akkor nem nyit ki a közeledben ablakot, nehogy varázserıt szívj
magadba. Emlékezz csak, hogy a barlangban is milyen erıs voltál, bizonyos
szempontból hatalmasabb, mint maga a herceg. Ezért dönthetett úgy, hogy
vérfarkasok és emberek útján végez veled. Már csak az a kérdés, hogyan tettek szert
vérfarkasokra, ha nem a Bárányokon keresztül.
- Talán üzletet kötöttek velük - találgat Dervish. - Lehet, hogy Bec és az én
életemért cserébe a vérfarkaskór ellenszerét ajánlották fel nekik.
- Belemennének ilyen egyezségbe? - kérdezte Beranabus.
- Talán.
Prae D'Alecheu lánya is vérfarkassá változott - suttogta Grubbs. - Még mindig
él. Egy családtagért ennél többre is képes az ember - hunyorog nagybátyjára.
- Szövevényes ügy - horkan fel Beranabus -, de most már elég a szóból. Sok a
dolgunk. Dervish beteg, és Sharmilának segítségre van szüksége. Mindkettınek
vége, ha nem juttatjuk át ıket a Démonvilágba. Kernel, nyisd meg az ablakot!
Kernel laza csuklómozdulatokkal táncoltatni kezdi a csak általa látható
fényfoltokat. Van egy fölöttébb ritka adottsága: nincs szüksége órákra vagy napokra
egy ablak kinyitásához, perceken belül képes átjárót varázsolni a Démonvilág
bármelyik részére.
Régen erre a mutatványra csak a másik oldalról volt képes, de azóta sokat
fejlıdött.
- Én itt maradok - jelenti be váratlanul Dervish.
- Velünk kell jönnöd! - próbálja gyızködni Beranabus
- Nincs más választásom. Megtámadtak. De nem csak engem: az otthonomat, a
szeretteimet. Ezt nem hagyhatom annyiban. Meg kell tudnom, miért történt, ami
történt, és bosszút kell állnom.
- Majd késıbb.
- Nem. Most - áll fel az ágyról, de lábai meginognak alatta. Még szerencse,
hogy Meera a közelben van, és el kapja estében. Dervish hálásan rámosolyog, aztán
Beranabusra sandít.
- Igaza van - szól közbe Meera, aki nem hagyja cserben barátját. - A Dervisht
ért támadás szerintem csak ízelítı volt. A vérfarkasok hamarosan sorra támadják
majd meg a Tanítványokat.
- Az nem az én dolgom - legyint Beranabus.
 - A démonok újabban tömegével kelnek át - érvel Meera. - A Tanítványok
nyugtalanok, megpróbálják kiszimatolni az okát. Ha ık elpusztulnak, ki védi meg a
földet?
- Ez összefügghet... - kezdi Kernel, de nem fejezi be gondolatmenetét.
- Mivel? - kérdezek rá, de Beranabus leint. Arca mogorva.
- Árny tervével - fejezi be Kernel. - Egyszerre akar több ablakot kinyitni
különbözı helyeken, hogy a démonok hada egyszerre törhessen át. Ha így áll a
helyzet, szükségünk van a Tanítványokra, mert nem lehetünk egyszerre több helyen,
hogy megállítsuk az inváziót.
- Talán - ismeri be vonakodva Beranabus. - De ettıl még ha itt hagyjuk
Dervisht, öt percen belül annyi neki.
- Kutya bajom se lesz!
- Dehogynem! Tegyük fel, elélsz pár napig, de tovább semmiféleképpen sem,
ehhez nem kell sok ész, hogy belásd, a szívednek lıttek. Zihálva és fuldokolva nem
lehet harcolni! - mondja ellentmondást nem tőrı hangon Beranabus.
Dervish megdöbben.
- Olyan súlyos az állapotom?!
- A varázslat világában még megmenekülhetsz, itt egészen biztosan meghalsz -
bólint komoly arccal a mágus.
- Vigyétek át minél hamarabb! Én mindenesetre maradok - mondja Grubbs.
- Te is jössz, és kész! Mit tettem, istenem, hogy két ilyen csökönyös öszvérrel
vertél meg?!
Grubbs rá sem hederít.
- Ki akarom deríteni, vajon tényleg Vész herceg bosszújáról van-e szó - ez
lenne a jobbik eset -, de ha tényleg az Árnnyal áll kapcsolatban a támadás, akkor
jobb lesz résen lenni. Megszorongatom kicsit a Bárányokat, hátha megtudom tılük a
választ. Remélem, nem szövetkeztek a démonmesterrel.
- Árny - ejtem ki a nevet, és felidézem magamban sötét alakját. - İ lebegett a
barlangban Vész herceg fölött?
- Úgy bizony! Nem tudunk róla többet, csak annyit, hogy hadsereget toboroz,
amit át akar juttatni a mi világunkba - feleli.
Beranabus Grubbsra néz, látszik rajta, hogy nagyon komolyan fontolóra veszi
a fiú ajánlatát.
- Adjak valakit melléd?
- Igen. Cápát és Meerát.
- Ha lehet, akkor én inkább Dervish mellett maradnék - ellenkezik az asszony.
- Nagyszerően meglesz Beckel és Beranabusszal. De ha Beranabus úgy
gondolja, hogy Bec velem jöhet, akkor... - húzza fel a szemöldökét kérdın Grubbs.
- Nem, Bec velem jön. Ha te itt maradsz, valaki kell a helyedre.
 - Akkor induljunk! - folytatja Grubbs. - Keressétek az igazságot odaát, én is
keresni fogom itt. Ha nem találok kapcsolatot Vész herceg és a Bárányok között, én
is csatlakozom hozzátok. De ha a Bárányok elárultak, akkor végük.
- Az ablak nyitva - morogja Kernel a zöld téglalapra mutatva.
- Helyes! - kiált fel a varázsló. - Hallgass Meerára és Cápára, fogadd meg a
tanácsaikat! Ja, és nehogy ujjat húzz Vész herceggel vagy Árnnyal anélkül, hogy
engem értesítenél róla.
Beranabus óvatosan felemeli Sharmilát, és átlép vele a Démonvilágba.
- Kövess, Bec!
Riadtan pislogok körbe, annyira felgyorsultak az események, hogy azt sem
tudom, hol áll a fejem. Dervish magához öleli Grubbst, olyan szeretettel, amilyenrıl
az elmúlt hónapokban csak álmodozhattam.
- Rendben lesz így, vagy inkább maradnál? - kérdezi Meera.
- Teszem, amit kell - sóhajtok fel.
- Vigyázz Dervishre - suttogja.
- Vigyázni fogok - felelem szomorú mosollyal.
- Légy óvatos - mondja most már a fülembe suttogva. - Beranabus
világéletében megszállottként üldözte a démonokat, de most se lát, se hall, csak
Árnyra tud koncentrálni, aki szerinte az emberiség fıellensége, és akit neki kell
elpusztítania. De Beranabus öregszik és lassul. Hibázhat. Légy résen, és ne hagyd,
hogy ostobaságot mőveljen!
Dervish és Grubbs végre befejezték az ölelkezést, és az idısebb Grady
könnyeivel küszködve elindul az ablak felé, majd szívét masszírozva átlép rajta.
- Sajnálom, hogy nem beszélhettünk többet! - kapja el a tekintetem Grubbs.
- Majd legközelebb!
- Persze, majd legközelebb - visszhangozza kételkedve, mintha sejtené, hogy
nem lesz rá módunk. Egy olyan világhoz tartozunk, melyben örökös a harc, és harc
közben nem lehet fecsegni.
Amíg Grubbs és Meera Cápa felé indulnak, hogy elmondják neki a
fejleményeket, összetalálkozik a szemem Kernel Fleckével.
Kedvesen rám mosolyog.
- Még a Föld is gyorsabban kezd forogni, ha Beranabus feltőnik - mondja.
- Mire számíthatok odaát? - bökök az ablak felé.
- Semmi jóra - komorodik el. - Árny ki akarja irtani az emberiséget, hogy a
démonok kerülhessenek hatalomra. Mások is fenyegettek már ezzel, de eddig
egyikük mögött sem állt olyan erıs hadsereg, mint mögötte. Ráadásul Vész herceg is
a csatlósául szegıdött. Ilyen erıs ellenségünk még sohasem akadt. Nagyon kell
vigyáznunk. - Kernel egyik lábát a zöld fénykocka szélére helyezi, és a két világ
határán egyensúlyozva visszafordul: - Indulás! - szól, de hangja nem túl magabiztos.
 Vetek még egy búcsúpillantást az emberi világra. Az éjszaka a rendırségi
keresıfényektıl és a lángoló helikopterroncstól olyan világos, hogy nappalnak is
beillene. Aztán szorongva belépek a Démonvilágba.

Árnyékra vetıdni

A sivatag közepén találjuk magunkat, egy kis oázisban. A fák csontból vannak,
és levelek helyett hús- és bırdarabok csattognak rajtuk a szélben. A kút vize fekete,
és kéntıl bőzlik. De különben sem ajánlott belıle inni. A víz ugyanis él, és
beszippantja a szomjas utazót. Még az a szerencse, hogy idáig nem ér el. Ha nem
megyünk két-három méternél közelebb hozzá, biztonságban vagyunk.
Az oázis egy démonmester tervei alapján készült valamikor a régmúltban egy
földi oázis mintájára. Bár a démonok ki nem állhatják az embereket és a világunkat,
természeti tüneményeinkre és élılényeink formáira mégis fölöttébb irigyek. Ezért, ha
tehetik, saját testüket is földi élılények után mintázzák meg. A Démonvilágban a
teremtı képzelet ugyanolyan ismeretlen fogalom, mint az anyatermészet.
Legalább egy hete tartózkodhatunk ideát, de ezt nem könnyő megítélni. Egy
Nap és egy Hold van az égen, és sosem mozdulnak. Elıbb a nap tüze ragyog néhány
óráig, majd miután minden átmenet nélkül kialszik, a teleholdat kapcsolja fel egy
láthatatlan kéz. Nem ettem, nem ittam azóta, hogy itt vagyok, és aludnom is csak
néhány órát sikerült. A levegınek itt akkora varázsereje van, amilyen az én idımben
volt ezerhatszáz éve. Bámulatos dolgokra vagyok itt képes. Ha akarok, megfordítok
egy hegyet. Ebben az egészben csak az az ijesztı, hogy ha én ilyen mutatványokra
vagyok képes, akkor mit tudhatnak a démonok?!
Eggyel sem találkoztunk eddig. Elhagyatott birodalomban járunk, uralkodója
vagy meghalt, vagy másik vidékre költözött, maga mögött hagyva a csontvázzá
kopaszított fákat és a gyilkos kutat. Néhanapján egy-egy démon téved erre, de azokat
is elnyeli az éhes forrás. Sivár egy vidék. Ám Beranabus pont ezért használja
landolásra.
Sharmila jobban érzi magát valamivel, de a lábait még itt sem lehetett
meggyógyítani. A varázslat mindenkinél másképp mőködik:
Kernel vissza tudta szerezni elveszett szeme világát, de Sharmila nem tudott új
lábat varázsolni magának. Nem tudhatod, mire vagy képes, illetve mik a határaid,
amíg nem próbáltad.
Beranabusszal közösen az ágak csontjaiból és a levelek bırdarabjaiból mőlábat
fabrikáltunk, és a csípıjéhez erısítettük. Sharmila napokig gyakorlatozott vele, amíg
nagy szenvedés árán hozzászokott. Kicsit imbolyog, de némi varázslat segítségével
legalább képes a helyváltoztatásra. Azt hiszem, ha visszatérünk a mi világunkba,
sutba dobhatja, mert varázslat nélkül nem mőködik. De hol van még a visszatérés!
Az a fı, hogy itt most boldogul.
Dervish állapota szemmel láthatóan javul. Megtanítom, hogyan vezesse a védı
és erısítı varázsenergiákat egyenesen a szívéhez. A Démonvilágban nem fenyegeti
újabb infarktus veszélye, de ha visszatérünk, gyorsan visszaeshet, és szíve
felmondhatja a szolgálatot.
 Dervish az elmúlt napokban a fákon himbálózó bırdarabokból egyenruhát
varrt magának. Ám ez még semmi, ezüst sörényt varázsolt a fejére, amit hat festett
taréjba tapasztott össze. Amikor elıször megláttam furcsa fejdíszében,
meghökkentem.
- Akkor is tüskéim voltak, amikor legutóbb Beranabus oldalán küzdöttem.
Szerencsét hoztak, és egy ilyen rettenetes ellenséggel szemben csak a szerencsére
számíthatunk. Remélem, most is beválnak - magyarázkodik kissé pironkodva.
A harc elkerülhetetlen. Hogy eljussunk Árnyig, elıször le kell gyıznünk
hadseregét. A háború már ki is tört. Mielıtt Meera és Cápa megtalálta ıket,
Beranabus és szabadcsapata az univerzumok között portyázva vadászott a
démonokra, miközben azt próbálták meg kiszimatolni, hogy ki lehet titokzatos
ellenfelünk.
Eddig egyszer került a szemünk elé: Bill-E halálának éjszakáján. Nem láttunk
még nála termetesebb szörnyet. Sötétebb, mint a barlang, amiben raboskodtam, és
hatalmas, mint egy viharfelhı. Varázsereje démoni mércével mérve is óriási.
Vész herceg szerint Árny el fogja pusztítani az emberiséget. A démonmester
ezzel sehogy sem ért egyet, de nem a jó szíve miatt. Neki úgy kell az emberek
szenvedése, mint egy falat kenyér. Elızı életemben még egy átjárót is segített
lezárni, hogy megállítsa a démonok invázióját. Vész hercegnek érdekében áll az
emberiség fennmaradása, de Árnnyal még ı sem mer ujjat húzni.
Tudja, hogy az emberek alulmaradnak a küzdelemben, mégis beállt Árny
hadseregébe, és uralkodó létére engedelmeskedik neki, bár Árny legkedvesebb
játékszerét akarja elvenni tıle: az emberi fajt.
Vész herceg meghunyászkodása rossz jel. Beranabusnak, aki arra tette fel az
életét, hogy a földet megmenti a démonoktól, sok nehéz órát szerzett. Réges-régen,
ami kor az Öreg Lények uralták a földet, a démonok be sem merték tenni a lábukat
birodalmukba. De az Öreg Lények hatalma egyre gyengült. Az én koromra már
szinte semmi sem maradt belıle. Ekkor vette kezdetét az emberiség és a démonok
harca. Beranabus szerint csak egy módon szabadulhatunk meg tılük: ha lezárjuk az
átjárókat, mielıtt túl késı lenne.
Beranabus egyetlen reménye a Kah-Gash. A régi legendák szerint olyan
fegyver került a kezünkbe, amely egész világokat képes lerombolni, a mienket vagy a
démonokét... Beranabus a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül fordítaná a Kah-
Gasht a Démonvilág ellen. Hogy egy fajjal kevesebb lesz? İt nem zavarja. Vagy ık,
vagy mi, nincs harmadik lehetıség.
Most, hogy megtalálta a Kah-Gasht - amely Kernelben, Grubbsban és bennem
öltött testet -, mégsem bízik benne. A fegyvernek saját akarata van. Rajtunk keresztül
mőködik, de a legutóbbi démoninvázió óta nem lépett mőködésbe. Sejtelmünk sem
lehet róla, hogy mik lehetnek céljai, vágyai.
Beranabus kísérletezni akart vele, hogy megfejtse a titkát, és irányítása alá
vonja félelmetes erejét. De nem sokra jutott. Így inkább üldözıbe vette azt a sötét
alakot, akit a barlangban láttunk. Mivel a valódi nevét nem tudta, Árnynak
keresztelte el. Minél tovább üldözte, annál pontosabbnak találta a névválasztást.
 Beranabus több démont is vallatásnak vetett alá, de egyikük sem tudta Árny
valódi nevét. Azt rebesgették, hogy nagyobb a hatalma minden démonénál. Titokban
dolgozik idıtlen idık óta, ám egyszer csak feltőnt, és uralma alá vonta a
démonmestereket. Az a célja, hogy eltakarítsa a Föld piszkát, az emberiséget.
Igen, a démonok apró porszemeknek tekintik az embert. Régebben vannak itt
nálunk, és ezért magasabb rendőnek vélik fajukat a miénknél. Az Öreg Lényeket
győlölték, de legalább tisztelték ıket. A mi gyenge és halandó fajtánkat csak
megvetéssel illetik.
Árny el akar pusztítani minden embert a földön, így akarja megerısíteni a
Démonvilágot. Néhány démon szerint megígérte, hogy helyreállítja az univerzumok
eredeti állapotát, és a halált is eltörli. Hogy ez pontosan mit jelent, nem csak mi, de
még a démonok sem tudták.
Beranabus a démonmestereket nem meri üldözıbe venni. Túl veszélyesek. Azt
feltételezi, hogy a lény Vész herceg birodalmában vert tanyát, ahová aztán végképp
nem mer belépni. Még Kernel sem akadhatott a nyomára - pedig ı aztán akármelyik
világban akárkit megtalál -, mivel a nevét nem tudta, nem is láthatta, a barlangban
ugyanis még vak volt. Beranabus megpróbálta varázslattal elıállítani a szörny
fantomképét, de valahogy mindig elmosódottra sikeredett.
Az elsı pár nap azzal telt el, hogy megvitassuk, hogyan tovább. Amíg én
Sharmila lábát gyógyítgattam - és igyekeztem enyhíteni a sokkot, amit kapott -, addig
Dervish Beranabust gyızködte, hogy a vérfarkas- és a démontámadásra
koncentráljunk elsısorban.
- Már hónapok óta üldözöd Árnyat, hiába! Ezek a támadások legalább
kézzelfoghatóak - érvelt határozottan. - Jobb, ha energiánkat valami megoldhatóra
összpontosítjuk, mint ha egy talányra pazarolnánk.
- De ehhez képest minden másodrendő! Árny az emberiség legnagyobb
veszedelme! Még ha rengeteg zsákutcával jár is, elıbbutóbb el kell érkeznünk egy
olyan démonig, aki tudja, kicsoda Árny! A válasz itt van a Démonvilágban, csak arra
vár, hogy megtaláljuk, de nem fog menni, ha a farkassá változott Grady-mutánsokra
pazaroljuk az idıt!
Dervish erre azzal felelt, hogy talán a támadások mögött is Árny áll.
- Tudjuk, hogy Vész herceg neki dolgozik, és azt is, hogy az újjáéledt Juni
Vész herceg talpnyalója. Talán Vész herceg és Juni bosszút akartak állni rajtunk,
mielıtt lerombolják a világot. De az is lehet, hogy ık küldték a vérfarkasokat a
Tanítványok ellen, hiszen ık azok, akik megakadályozhatják az átjutást.
Kernel Dervish mellé állt.
- Vész herceggel nem jó ujjat húzni, mivel túl nagy a hatalma. Inkább
próbálkozzunk egy kisebb hallal, mondjuk Junival. Vész herceg nem tőnt fel a
kórháznál, de Juni mégis ıt képviselte. Talán Carcery Vale-ben is ott volt Juni Vész
herceg jobbkeze. Ha még több Tanítványra fáj a foguk, Juninak sokat kell ingáznia a
Föld és a Démon világ között. İ az összekötı kapocs. Ha csapdába ejtenénk, talán
kikérdezhetnénk Árnyról.
 Beranabus szeme felragyog, és rögvest megbízza Kernelt, hogy tapadjon rá
Junira. Személyes érdeke Juni kézrekerítése: a nı rútul elárulta ıt. De nem csak a
bosszú hajtja, szeretné tudni, hogyan támadhatott fel. Én sem tudom, hogyan
maradhatott a lelkem a barlang foglya, miután meghaltam. Szellemek persze
léteznek, de ık nem többek az emberek utóképeinél. Nem tudjuk, mi lesz a lélekkel a
halál után, hogy van-e túlvilág, ahol tovább élhet. Mindenesetre sohasem marad a
fölön. A történelem folyamán még sohasem fordult elı, hogy egy lélek túlélje a
testet, egy helyben maradjon, és újjászülessen. Kivéve az én esetemet, és - most már
- Juniét.
Beranabus szerint azért születtem újjá, mert a Kah-Gash tagja vagyok. A
különleges fegyver könnyedén kijátszhatta halált. Juni is visszatért, pedig neki köze
sincs a Kah-Gashhoz, viszont köze van máshoz, méghozzá Árnyhoz, ez
Beranabusnak nem kis fejfájást okoz. Ha Árny képes rá, hogy becsapja a halált,
akkor talán más dolgokra is képes, és hatalma talán még a Kah-Gashénál is nagyobb,
Beranabus mindent meg akar tudni a titokzatos lényrıl.
Kernel napok óta Junit és Vész herceget figyeli. Mióta a Kah-Gash részévé
vált, szenzációs fejlıdésen ment át. Most már nem csak átjárókat tud nyitni, hanem
egy idıben több lény nyomába képes eredni, és tudja követni mozgásukat is. Így azt
is érzékeli, melyik világban lebzselnek éppen.
Juni még mindig a démonmester birodalmában tartózkodik. De amint helyet
változtat, az ugrásra kész Kernel rögtön a sarkában lesz - és vele mi is.
Az elızı életembıl ismerem Beranabust. Az eltelt évszázadok alatt sokat
változott. Kemény lett és érdes. Azt hiszi talán, ahhoz, hogy legyızze a
Démonvilágot, neki magának is a démonokhoz hasonlóvá kell válnia. Persze
Beranabus félig démon. A benne szunnyadó szörny nem adja fel a próbálkozást,
állandóan ki akar törni. Beranabusnak harc az élete, bár a csatákból többet tudott meg
démonokról, mint bármilyen más forrásból.
Legnagyobb rémálma, hogy egyszer megırül, és kitör belıle az addig
ellenırzés alatt tartott démon. Elég rossz vicc lenne a sorstól, hogy egyszer csak
öldöklı bestiává válna az az ember, aki egész életében a démonok ellen vívott.
Beranabus csak nekem mer errıl beszélni, hiszen az emlékeinek nagy részét
már úgyis magamba szippantottam. Majdnem annyit tudok az öreg mágusról,
amennyit ı tud saját magáról.
- Néha eltőnıdöm azon, hogy volt-e értelme az életemnek. Ha a démonok
gyıznek, minden vér és fájdalom felesleges volt. Talán le kellett volna telepednem,
és gyermekeket nemzenem, egyszerő életet élnem. Akkor legalább boldog lettem
volna, ha már nem menthetem meg a világot - öntötte ki a szívét nekem a múlt
éjszaka, amikor félrehúzódtunk a többiektıl beszélgetni.
Emlékeztettem rá, hogy emberek milliói köszönhetik neki az életüket. De nem
tudom felvidítani, hiszen részben visszatértem miatt komorodott így el. Most, hogy
újra lát, eszébe jut, mit vesztett el, amikor ezt az életet választotta. Talán be kellett
volna illeszkednie az emberek közé, barátokat szerezni, boldogan élni velem, amíg
meg nem hal. Talán, ha így dönt, jobban jár.
 Egy csontváz fa alatt ülök, és azon tőnıdöm, vajon hogyan deríthetném jobb
kedvre, amikor valaki megzavar köhintésével:
- Ideülhetek?
Kinyitom a szemem, és Dervisht pillantom meg.
- Persze - kínálom hellyel, és arrébb csúszom.
Félénken mosolyogva letelepedik mellém. Mióta felépült, nem sok idınk volt
beszélgetni. Azt hiszem, zavarban van. Amikor pár nappal ezelıtt éppen egymás
nyakába akartunk borulni, ránk törtek a vérfarkasok.
- Hogy s mint? - kérdi.
- Minden oké.
- Kicsit unalmas itt, nem?
Megvonom a vállam.
- Inkább öljön meg az unalom, mint egy démon.
- Ez jó! - kuncog, majd a feje búbjára mutat: - Mit szólsz az új frizurámhoz?
- Nem rossz. A törzsem harcosaira emlékeztet.
- Tényleg?! Ilyet viseltek? - kérdezi, és szemmel láthatóan egyre büszkébb
tarajára.
- De nekik jobban állt, ık fiatalabbak voltak...
- Korán kopaszodni kezdtem, és nem tetszett a dolog, ezért ékeskedem most
idegen tollakkal.
- A kopaszság illik az öregekhez.
- Én nem... - kezdi a tiltakozást, de belátja, hogy igazam van. - Igazad van,
öreg vagyok. Észre sem vettem, és öreg lettem, kopasz, szívbeteg és hülye.
- Hülye?! - lepıdök meg.
- Csak egy hülye bánhat úgy valakivel, ahogy én bántam veled. Ha Bill-E vagy
Grubbs láttak volna, jó alaposan fenéken billentenek, hogy állítsam le magam.
- Elvesztetted, akit a világon a legjobban szerettél. Ilyenkor hajlamos
bekattanni az ember - mentegetem.
- Észre kellett volna vennem magam - morogja. - Emlékszem, mennyit
kritizáltam Spleen papát és mamát, Bill-E nagyszüleit, amiért olyan korlátoltak,
pedig én is ugyanolyan lettem: egy vén csataló. - Megborzong.
- Bill-E-nek semmi baja nem volt a nagyszüleivel. Hibáikkal együtt szerette
ıket. Biztos vagyok benne, hogy téged is úgy szeretett, ahogy voltál.
- És te?
Most valami diplomatikusat kellene mondanom, de érzem, hogy nem fog
menni.
- Én nem szeretlek, és nem is ismerlek.
- Nem úgy értettem - vágja rá gyorsan Dervish. - Arra vagyok kíváncsi, hogy
állsz a megbocsátással. Lehetünk még barátok? Vagy a te szemedben már örökre az a
dúvad maradok, aki csak egy halott fiú szócsövének látott?
 - Örökre dúvad maradsz - mondom komolyan, majd látva rémült
arckifejezését, kirobban belılem a nevetés. - Csak vicceltem! Semmi akadálya annak,
hogy barátok legyünk!
- Javaslom, hogy kezdjük tiszta lappal, és ismerjük meg egymást minél jobban!
- csap le az ajánlatra, és hogy barátságunkat megpecsételje, kezet nyújt.
- Ugye tudod, milyen képességgel rendelkezem?
- Persze hogy tudom, de a barátaim elıtt nincsenek titkaim.
Rámosolygok, majd megrázom hővös, ráncos jobbját.
Kernel Junit figyeli, míg mi gyakorlatozással múlatjuk az idıt, képességeinket
próbálgatjuk. Nem egyszerő felmérni varázserınk nagyságát. A mágia titokzatos
hatalom, ereje folyton változik. Sohasem tudhatod, mire leszel képes itt.
Sharmila mesélte, hogy amikor Kernel elıször járt a Démonvilágban,
Beranabus egy húsevı fát uszított rá, hogy elıcsalogassa belıle a varázserıt. Kernelt
az életveszély igazi harcossá tette. De ez nem volt teljesen veszélytelen, hiszen ha a
fiúnak kevesebb a varázsereje, akkor balul sülhetett volna el a dolog. A varázslat,
miként a körülötte lévı világ, kegyetlen. Aki beleártja magát a mágiába, annak
számolnia kell a könyörtelen oldalával.
Beranabus bennünket is ki akar próbálni, ezért tőzgolyókat lı Dervishre és
rám. Egyetlen mozdulattal hideg ködfelhıvé varázsolom a lángokat, de Dervish
korántsem ilyen gyors.
Igaz, hogy sikerül eloltani a lángokat, de meglehetısen késın. Ennek szakálla,
tüskés haja és rákvörösre sült arca látja leginkább kárát.
- Berozsdásodtál - morogja Beranabus, amíg Dervish megpróbálja összeszedni
magát.
- Miért, te talán a régi vagy? - támadja Beranabust hátba egy
energialövedékkel Sharmila. A mágus ijedtében nekiugrik egy fának, amelyrıl
csontok kezdenek el potyogni.
- Ez fájt! - tapogatja hátsóját, majd kiszed egy csontszilánkot a talpából.
Mindannyian mezítláb vagyunk A cipı csak akadályozná az energia szabad
áramlását.
- Örülj, hogy nem öltelek meg - válaszolja Sharmila kurtán. - Egyikınk sem
lett fiatalabb.
- Én gyorsabb vagyok, mint valaha! - tagadja Beranabus
- Biztos vagy ebben? Az öregség nem válogat.
- Na jó, egy kicsit már meszesedek itt-ott - sziszegi a fájdalomtól, aztán csettint
egyet, mire Sharmila alól kiesnek a mőlábai. Az asszony nagyot nyekken a földön. -
De azért még tudok meglepetést okozni! - rikoltja Beranabus, majd Sharmilához
somfordál, és bőntudatos képpel segít újra felcsatolni a mőlábait.
Kernel valamivel odébb ücsörög törökülésben, mintha csak meditálna, de
valójában Junit figyeli és a csak általa látható fénypontokat. Beranabus szerint Kernel
azóta látja
ezeket a fénypontokat, mióta új szemet kapott. Megpróbál nem figyelni rájuk, de
folyamatosan zavarják a koncentrálásban. Néha alig lát tılük. Nem panaszkodik, de
Beranabus észrevette már néhányszor, ahogy magában káromkodik, és káprázó
szemét dörzsöli.
Az egyik forró és unalmas délután, miközben fáról fára ugrálva próbálgatom,
megy-e még a repülés, Kernel végre feláll, és bejelenti:
- Juni elindult...
Egyetlen másodperc alatt köré győlünk, és égszínkék szemébe nézünk,
amelyben fénypontok kavarognak.
- Mi az úti cél? - kérdi Beranabus.
- A Föld.
- Vész herceg is vele tart?
- A birodalmában maradt.
- Pontosabban nem tudnád meghatározni a helyet? - kérdi Dervish.
- Nem, sajnálom - mondja röstelkedve.
- Közel van Grubbshoz? - faggatja tovább Dervish.
Kernel koncentrál, majd a fejét rázza.
- Nos, mit tegyünk? - fordul Sharmila Beranabushoz.
- Kernel és én körülnézünk, a többieknek pihenı.
- Én már eleget pihentem! - akadékoskodik Dervish.
- Gondolj a szívedre és Sharmila lábára. Elfelejtetted, mi várna rátok a Földön
ilyen állapotban? Hadd szaglásszunk kicsit körbe odaát, aztán visszatérünk a
hírekkel. Ne aggódj, a végsı csatát nem vívom meg nélküled.
- És velem mi lesz? Én egészséges vagyok - nézek Beranabusra.
- Tudom, de azt szeretném, ha maradnál, amíg nem tudunk többet az ügyrıl.
Nem akarom, hogy velünk együtt csapdába sétálj.
Aggódik értem, azért akar itt tartani. Ezt értékelem, és nem ellenkezem.
Kernel egykettıre egy ablakot varázsol: fehér fényfolt a levegıben. Orromat
mintha megcsapná a Föld édes illata, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem.
Kernel szó nélkül átlép a túloldalra, Beranabus követi.
- Adunk nekik öt percet, ha addig nem térnek vissza, akkor... - kezdi Dervish,
de nincs alkalma befejezni gondolatát, mert Beranabus dugja vissza fejét a nyíláson.
- Jöhettek mindannyian. A levegı varázserıvel van tele. Itt még Dervishéknek
sem eshet baja! - biztat, majd újra eltőnik. Kérdın nézünk egymásra, majd sorban
átlépünk az ablakon, hogy megtaláljuk Juni Swant, aki elvezethet bennünket
Árnyhoz.
 Harmadik rész
MINDENKI A FEDÉLZETEN
Gyorsfényképek Beranabusról 3.

Beranabus úgy érezte, vége a világnak, amikor meghaltam. A velem eltöltött

idı alatt rengeteget fejlıdött, szelleme szinte szárnyakat kapott. Gondolatai többé
nem kavarogtak összevissza a fejében, hanem egységes logikai láncba álltak. Végre
úgy gondolkozhatott és érezhetett, mint egy igazi ember. Ebben egyrészt a
varázserım segített, másrészt azok az érzelmek, amiket irányomban táplált, és
amelyek - be kell valljam - kölcsönösek voltak. Rajongtam ezért a különös fiúért.
Amikor a szikla összezárult elıttem, és a barlangban maradtam Vész herceggel
és a csatlósaival, eszét vesztette a bánattól, és kétségbeesésében tíz körmével esett a
kınek. Végül, amikor belátta, hogy semmit sem tehet, hónapokig virrasztott a szikla
elıtt.
Csak akkor hagyta el ırhelyét, ha kínzó éhségében elkapott egy-egy rókát vagy
nyulat. Általában beérte a patak vizével. Egyre jobban elvesztette eszét a gyásztól.
Hosszan és összefüggéstelenül beszélt magában. Idıérzéke csıdöt mondott, és néha
azt hitte, még mindig a labirintusban van a Minótaurosszal. Hol az én nevemet, hol a
sajátját ismételgette: a barlangban sikerült neki a Beranabus szót elıször tisztán és
helyesen kiejtenie. Fájdalmában üvöltött, mint a sakál, és fejét verte a sziklafalba.
Néha elájult az ütés erejétıl, és csak órákkal késıbb nyerte vissza az eszméletét zúgó,
véres füllel. Józan eszével tudta, hogy a sziklasírból már nem szabadulhatok ki élve,
és nem fonhatom többé a karomat nyaka köré, ám valamilyen homályos sejtelem azt
súgta neki, történhetnek csodák, és hogy egyszer feltámadok, aztán ez a sejtelem is
semmivé foszlott. Egy reggel aztán váratlanul csókot nyomott a sziklafalra, majd
sarkon fordult, hogy sose jöjjön vissza.
Beranabus elindult visszafelé a parthoz, ugyanazon az úton, amin a barlanghoz
érkeztünk. Fel akart idézni minden velem kapcsolatos apró emléket. Arra gondolt,
visszatér a partra, majd onnan a szárazföld belsejébe, egy tó közepén fekvı szigetig,
ahol elıször találkoztam Drusttal, és végül a szülıfalumba. Utána meg... errıl
fogalma sem volt, ekkora elırelátás meghaladta képességeit.
Ám tervébıl mégsem lett semmi. Lenézett a parti szikláról - egykori
táborhelyünkrıl - a haragosan fekete tengerre, és felcsapott benne a fájdalom.
Egyetlen kiutat látott. Elege volt már a démonokból, az emberekbıl, a háborúból, a
szerelembıl. A halálról csak annyit tudott, hogy a hullákat már semmi sem bántja,
csak fekszenek nyugodtan és egykedvően. Talán ha véget vetne életének, ı is
megnyugvást találhatna végre, gondolta.
Beranabus mosolyogva lépett le a szikláról. Zuhanás közben rám és a
Minótauroszra gondolt. Túlvilági életrıl máig nem hallott, így abban sem
reménykedett, hogy újra találkozhatunk. Egyszerően csak az én arcomat akarta látni
halála pillanatában.
A tenger hidegebb volt annál, amire számított, és meglepetésében
felkiáltott, de a víz alatti világ tompa moraja megnyugtatta. Lassan hozzászokott a
víz hımérsékletéhez és sós ízéhez is - a Démonvilágban sokkal kellemetlenebb
élményekben is része volt már.
Így ért volna véget az élete: névtelenül és értelmetlenül, ahogyan egykor
Thészeusz kívánta számára. Ám a közelbıl titokzatos és nagy varázserejő lények
kíváncsi tekintete kísérte süllyedését. Egykor ezek az Öreg Lények uralták a világot.
Fogyatkozott már az erejük, és alig maradtak páran. Olyan helyeken vertek tanyát,
ahol nemhogy ember, de madár se jár. Néhányan közülük éppen a sziklaszirt alatti
barlangba fészkelték be magukat. Az Öreg Lények már messzirıl megérezték
Beranabus emberfeletti képességeit, és kíváncsiságukban még a gondolataiba is
belestek. Úgy határoztak, nem hagyják tovább sodródni a tenger felé, hanem akarata
ellenére a barlangjukba húzzák, és megmentik életét.
Beranabus kiköpte a tüdejébe gyülemlett vizet, levegı után kezdett kapkodni,
majd ahogy visszanyerte eszméletét, az Öreg Lényekre támadt. Csak annyit tudott,
hogy ezek a fénypászmák - az Öreg Lényeknek nincsen valóságos testük -
megmentették az életét, és ezért győlölte ıket. Átkozta ıket s magyarázatot követelt,
miért nem engedték meghalni.
- Szükségünk van rád - hangzott telepatikus úton Válaszuk. - talán te segíthetsz
nekünk.
Beranabus ismét nekik esett, és bár dühében összefüggéstelenül hadart, az
Öreg Lények sejtették, mit akar mondani.
- Igen, Bec meghalt. De a lelke nem távozott el. Visszatérhet hozzád -
Beranabus káprázó szemmel nézte a táncoló fényeket. - ha velünk maradsz, hagyod,
hogy tanítsunk, és engedelmeskedsz a parancsainknak, újra találkozni fogsz vele.
Beranabus kapva kapott az ajánlaton. Szívét remény és melegség töltötte el.
Meg sem fordult a fejében, hogy az Öreg Lények becsaphatják, és nem törıdött azzal
sem, milyen árat kell majd cserében fizetnie. Mindent odaadott volna azért, hogy
elveszett szerelmével találkozhasson.
Igyekezett megfeledkezni halálvágyáról, és alávetette magát a testetlen lények
akaratának, hadd tegyenek vele azt, amit kedvük tart.
Noha több mint egy évszázadig szolgálta az Öreg Lényeket hőséggel, az évek
gyorsan peregtek, szinte észre sem vette. Szellemi és érzelmi fejlıdése kiteljesedett.
Zavaros gondolkodású kamaszból határozott és intelligens felnıtté vált.
Ám gyarapodó értelme gyarapodó kételyekkel járt. Bizonyos lett abban, hogy
az Öreg Lények hazudtak neki a visszatérésemrıl.
Már nem vádolta ıket, hiszen csak azért mondták, hogy megmentsék az életét.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor elıször belenyugodott elvesztésembe. Okosabb
lett, bölcsebb és érettebb. Soha sem felejtett el, csak beletörıdött a
megváltoztathatatlanba.
Új célt tőzött maga elé, így határozta el, hogy megfizet a démonoknak.
Győlölte a Démonvilágot, amiért elválasztott bennünket egymástól, s
győlöletét az Öreg Lények tovább táplálták.
 İk tanították meg rá, hogyan nyisson ablakot a két univerzum között, és arra
is, hogy hogyan ölje meg a démonokat varázslattal. Elsı bevetésein megadott
helyekre küldték ahol alsóbbrendő démonokkal kellett megküzdenie.
Az Öreg Lényekre nem jelenthettek veszélyt a démonok, hiszen sokkal
erısebbek voltak náluk. Beranabus soha nem kérdezte meg az Öreg Lényeket, miért
váltak a démonok elenségeivé. Természetesnek tartotta, hogy ugyanúgy utálják ıket,
miként ı.
A mágus lassan rákapott a vér ízére, és ideje nagy részét a Démonvilágban
portyázva töltötte. Csak akkor látogatott vissza az Öreg Lények barlangjába, ha ki
akarta pihenni a vadászat fáradalmait, vagy ha sebeit kellett begyógyítani
Ám egyik éjszaka, amikor egy különösen megerıltetı csatából tért vissza, az
Öreg Lényeknek hőlt helyét találta. Szét kellett néznie ahhoz, hogy tudja, urai
elhagyták birodalmukat. A barlang üresen kongott, levegıjébıl elpárolgott az utolsó
csepp varázslat is.
Beranabus kétségbeesett. Felmászott a sziklafalon, amelyrıl egy évszázaddal
ezelıtt levetette magát, és a lények keresésére indult.
Newgrange-nél nyomukra is bukkant egy templomnál, mely a druidák szent
helye volt, onnan tanulmányozták a csillagok járását. A helyet az Öreg Lények
emelték, akik afféle fel- és leszállóhelyként használták világok közti vándorlásuk
során.
A kupola homályában egy Öreg Lény várt rá, mint egy örökmécses imbolygó
fénye.
- Az idınk letelt. El kell hagynunk a földet.
Beranabus arcából kifutott a vér. Tudta, hogy a Lények védelmezı varázsereje
nélkül a Föld egykettıre a démonok prédájává válik.
- Cserbenhagyjátok a világot! - fakadt ki.
- Elhagyjuk ezt a bolygót, de nem hagyjuk védelem nélkül. Te fogsz
bennünket helyettesíteni...
- Nem védhetem meg egymagam az emberiséget! Nem lehetek egyszerre több
helyen, nem ölhetek meg minden démont, aki áthalad az átjárón! - tiltakozott
Beranabus.
- Pedig meg kell próbálnod - válaszolt a Lény.
- A legnagyobb szükségben hagytok el!
- A mi idınk lejárt. Átadtuk tudásunk neked. Most már rajtad a sor.
Beranabus épp újabb heves tiltakozásba kezdett, de a lény szavába vágott:
- Ám mielıtt távoznánk, kapsz tılünk egy utolsó feladatot.
- Nem szolgálok többé nektek! - bámult a fénygömbbe Beranabus könnyektıl
vöröslı szemmel.
- Hajdanában létezett egy erı, afféle fegyver - folytatta zavartalanul az Öreg
Lény. - úgy hívták Kah-Gash. De darabjaira hullott. A feladatod az lesz, hogy
megtaláld e darabokat, és egyesítsd ıket!
- Miért olyan fontos ez a fegyver? - Beranabus elkeseredését felváltotta a
kíváncsiság.
 - A Kah-Gash könnyedén lerombol egy egész univerzumot. Ha démonok
találják meg elıbb, akkor az emberiségnek leáldozott, ha viszont te...
- Akkor megsemmisíthetem vele a Démonvilágot! - kiáltott fel Beranabus.
- Talán... - hangzott a Lény utolsó szava, majd búcsú nélkül elsüvített a
csillagos ég felé a tetın keresztül.
Beranabusnak rengeteg kérdése lett volna, de nem tudta feltenni ıket senkinek.
Az Öreg Lények távozása után úgy érezte, mintha minden varázslat eltőnt volna a
világból. Hátrahagytak ugyan néhány különös emléket - például ısi mágiával átitatott
varázsköveket - de erejük idıvel egyre gyengült, és a világ minden támadással
szemben védtelenné vált.
Beranabusnak gyorsan kellett cselekednie. Az Öreg Lények nem sokat árultak
el, de annyit kivehetett szavaikból, hogy versenyt kell futnia a démonokkal. Mert aki
elıbb találja meg a Kah-Gasht, azé lesz a gyızelem. Az is eszébe jutott, hogy a
démonok talán jókora elınyben vannak, hiszen talán már évmilliók óta kutatják a
Kah-Gasht.
Megacélozott szívvel vágott neki az útnak. Tudta, hogy nem lesz könnyő
dolga, és a küldetés eltarthat évszázadokig, ha nem tovább, ám végül csak ı
diadalmaskodhat. Ifjúi elbizakodottságában úgy hitte, semmi és senki nem állhat az
útjába. Ha az a sorsa, hogy megtalálja a fegyvert, még a halált is legyızi, ha kell.

Kírilli

Átlépek az ablakon, és egy fényes táncparketten találom magam. Ám itt senki

sem táncol. Nincs se fal, se mennyezet, csak végtelen kék ég, és fejünk felett a
vakítóan szikrázó nap. Hunyorgok és eltakarom a szemem. Egy hajó fedélzetén
lehetünk.
Szoktatom a szemem a fényhez. Lenyőgöz a látvány. Körös-körül bármerre
fordulok, víz. Fodrozódó hullámok mindenütt. Életemben eddig csak egyszer láttam
a tengert, akkor is a szárazföld biztos talajáról. Most, itt a közepén rám tör a
tengeribetegség. Bár az óceán nyugodt, és a hajó szinte meg sem moccan, mégis úgy
érzem, hogy lábaim inogni kezdenek alattam. Mélyeket lélegzem, hogy legyızzem az
émelygést.
- Csak nyugodtan, kicsim - mosolyog rám Beranabus, és lágyan megsimítja a
karomat.
- Olyan hatalmas... - suttogom álmélkodva.
- Persze, de nem kell tıle félned. Csak víz és só.
- És a szörnyek? - aggodalmaskodom, ugyanis az én idımben az emberek úgy
tartották, hogy a tenger szörnyek lakhelye.
Újjászületésem óta megtudtam, hogy errıl szó sincs. Eszembe jut, hogy már
nem az ötödik században élünk, elszégyellem magam, ezért úgy teszek, mintha az
elıbbi butaság el sem hagyta volna a számat.
Szemügyre veszem, hol is vagyunk. Egy nagy tengerjárón tartózkodunk, afféle
luxushajón, melynek egykori szépségébıl vajmi kevés maradt. Mintha tájfun söpört
volna végig a hajón. Összetört nyugágyak maradványai mindenfelé. A közelünkben
úszómedence, vize vörös, mint a bor, és tetején hullák lebegnek. Az ugródeszkán egy
holttest fekszik, lelógó karjai himbálóznak, és elmetszett torkából vér csepeg. Nem is
hallani más neszt ezen csepegésen kívül. A hajó motorjai leálltak. Ugyanolyan halott,
mint az utasai vagy a legénység. A vérengzés nyomai még frissek, a halott nıkbıl,
férfiakból és gyerekekbıl csurog a vér.
Míg én csak távolról szemlélem a mészárlást, az edzettebb gyomrú Sharmila
sorra a testekhez lép, és megvizsgálja, valamelyikük életben van-e.
- Juni egymaga nem lett volna képes ekkora mészárlást véghezvinni - suttogja.
- Dehogynem - morogja Beranabus. - De ami azt illeti, abban igazad van, hogy
voltak bőntársai. Egy csapat démon dorbézolt itt.
- Hol lehetnek most?! - kérdezi Dervish bosszúszomjasan.
- Jó kérdés - lép Beranabus az ugródeszkára, és egy könnyed mozdulattal
belerúgja a vízbe a hullát, mintha az csupán egy szemeteszsák lenne.
Beranabus éppoly érzéketlen tud lenni, mint azok, akiket üldöz. A hulla jókora
csobbanással eltőnik a mélyben. Feszülten figyelünk, de nem moccan semmi.
- Biztos vagy benne, hogy Dervish és Sharmila biztonságban vannak itt?
Érzem a levegı varázserejét, de mi lesz, ha egyszer csak elillan? - fordulok
Kernelhez, csak hogy elvonjam figyelmemet a hullákról.
- A hajót egy buborék veszi körül, amely nem engedi elszökni a levegı
varázserejét. Ne aggódj emiatt, ha kételkedtünk volna a hely biztonságosságában,
nem hívtunk volna át benneteket is.
- Ugyanolyan buborék, mint Vérfüred körül - tépkedi a szakállát Dervish. -
Egy efféle buborék áthatolhatatlan, ugye?
- Így van - bólint a fiú.
- Tehát ha az ablak becsukódik, csapdában vagyunk.
- Nyugi, nyitva tudom tartani! Elég nagy gyakorlatom van már benne.
Beranabus visszatér az ugródeszkáról.
- Egy ekkora buborékot, mint ez, még maga Vész herceg sem tudna energiával
teletölteni. Valahol a hajón egy varázskınek kell lennie...
A varázskövek az İsi Lények erejének itt maradt emlékei. A démonok
általában arra használják ıket, hogy egy területet lezárjanak vele, és megtöltsék
varázserıvel, hogy aztán úgy harcolhassanak, mozoghassanak, mintha csak otthon
lennének, saját univerzumukban. Ha a kı az erısebb fajtából való, még átjárót is
nyithatnak vele, de ehhez emberi segítségre is szükségük van. Egyedül nem képesek
rá.
Még szerencse, hogy a varázskövek ritkák, mint a fehér holló. Amíg az İsi
Lények uralták a bolygót, a varázskövek segítségével tartották vissza ısi
ellenségeiket, a démonokat. De amióta elköltöztek, a démonok megtanulták, hogyan
fordítsák a köveket az emberek ellen. Beranabus néhány évszázaddal ezelıtt elindult,
hogy felkutassa és megsemmisítse ezeket a köveket. Legtöbbjét valóban
megsemmisítette, de néhányat csak elzárt, mint a Carcery Vale-i követ. Egy-egy
azonban elkerülte a figyelmét, és rejtve marad, míg egy mágus vagy egy démon
megtalálja.
 - Juni a hajón van még? - néz Kernelre Dervish.
- De még mennyire! - válaszolok Kernel helyett. - Valahol a hajó fenekén
lapul, érzem a jelenlétét.
- Csapdát sejtek - néz körbe Sharmila.
- Aki démonokat üldöz, szokjon hozzá a csapdákhoz - válaszol Beranabus. -
Van még más is Junin kívül, Bec?
- Egy démon van Juni mellett - felelem, és közben erısen koncentrálok a hajó
rakterére. - Nem a legerısebb fajtából. A többiek talán álcázzák magukat.
- Ki van nyitva egy ablak odalent - mondja Kernel. - Nem túl nagy. Csak
alacsonyabb rangú démonok utazhatnak át rajta.
- Lehet, hogy bérgyilkosok is vannak Juni mellett - találgatja Dervish.
- Az elıfordulhat, az embereket ugyanis nehezebb érzékelni, mint a
varázslókat vagy a démonokat.
- Már egy csapatnyi katonától is berezeltek?! Angolnákká változtatom a
puskáikat, aztán lássuk, mire mennek vele! - horkan fel Beranabus.
- Vonuljunk vissza, Juni tırbe akar csalni bennünket! - javasolja Sharmila.
- Honnan tudná, hogy jövünk?! - legyint Dervish.
- Talán Juni volt a csali, amit bekaptunk. Vész herceg nem véletlenül küldte ıt
a kórház tetejére, bízott benne, hogy Beranabus bosszúból a nyomába ered. Nem
csodálkoznék, ha Vész herceg hamarosan itt lenne, hogy saját kezőleg végezzen
velünk.
- Ezen az ablakon?! - ellenkezik Kernel.
- Ha nem ezen, akkor egy másikon. Vész herceg a legváratlanabb helyeken
képes felbukkanni. Olyan ablakokon is átjut, amin más mesterek nem.
Beranabus arca elkomorodik.
- Még ha veszélyes is itt maradnunk, vállalnunk kell a kockázatot. Juni szinte
tálcán kínálja magát. Ha nem számit ránk, akkor a legjobbkor csapunk le rá, de ha
mégis tudja, hogy jövünk, és ez valóban csapda lenne, nem ér bennünket váratlanul.
A varázslattal teli levegı nem csak ıt teszi erısebbé, de bennünket is. Biztos vagyok
benne, hogy le tudjuk gyızni, hacsak nem áll az oldalára Vészherceg is. Ám ha a
démonmester megjelenik, még mindig kereket oldhatunk - gyızködi hevesen
Sharmiláékat Beranabus.
- Biztos vagy ebben? - néz rá gyanakodva Sharmila. Ha új ablakot kell
nyitnunk, akkor...
- Nem kell új ablakot nyitnunk. Kernel a fedélzeten marad, és ügyel rá, hogy
nyitva maradjon a régi - válaszol határozottan Beranabus. - Ugye megérzed, ha
valahol új ablak nyílna?
- Persze.
- Nagyszerő. Akkor Kernel itt marad, és ırzi az ablakot. Ha bármi gyanúsat
tapasztal, azonnal riaszt bennünket. így megfelel mindenkinek?
 Az egész csapatnak címzi a kérdést, de valójában csak Sharmilára néz, aki
gondterhelten vállat von.
Beranabus átvág a véres, hullákkal szegélyezett fedélzeten, mi pedig
szorongva követjük. Bokáig tocsogok a vérben. Öklendeznem kell, de erıt veszek
magamon. Ha az ember egy vérfürdın gázol át, két választása lehet: vagy behunyt
szemmel sarokba kucorodik, vagy szembenéz a helyzettel, és megpróbál talpon
maradni. Én a talpon maradást választom, pedig bátornak véletlenül sem nevezném
magam, sokkal inkább gyakorlatiasnak.
Mielıtt leszállunk a hajó gyomrába, alaposan átvizsgáljuk a fedélzetet.
Biztosak akarunk benne lenni, hogy senki sem akarja elzárni a menekülési
útvonalunkat. Szerencsére tiszta a levegı. Sehol egy démon vagy vele szövetséges
katona, csak hulla hulla hátán. A nap lassú tüzén csendben pirulnak.
A mentıcsónakok alatt haladunk el, amikor valami apró moccanásra leszek
figyelmes a szemem sarkából. Máskor észre se venném, de most nem akarok
belefutni semmilyen csapdába, ezért a mozgás irányába figyelek, a harmadik
mentıcsónak felé, amely a többivel együtt a fedélzet fölött lóg egy kampóra
akasztva.
- Mi az? - kérdezi Beranabus. Érzem, hogy nı benne a varázserı.
- Valaki van abban a csónakban - mutatok felfelé. - Egy ember, aki varázslattal
álcázza magát.
- Készüljetek! - emeli Beranabus ujját a kampó felé, mire a csónak nagyot
reccsenve a fedélzetre zuhan, és egy férfi kászálódik ki belıle.
Sharmila és Dervish Beranabus elé ugranak, ujjaik végén szikrák pattognak. A
férfi rémülten feltartja a kezét, és kiabálni kezd:
- Ne bántsanak!
- Várj! - csap Dervish vállára Sharmila. - Valahonnan ismerem ezt az embert.
A férfi még mindig remeg, és úgy bámul Sharmilára, mintha nem akarna hinni
a szemének vagy a fülének.
- Te Kirilli Kovács vagy - mondja Sharmila.
- Én... Én... Én is ismerlek téged - dadogja.
- Jó pár éve találkoztunk. Zahava Lever volt a mestered. Engem Sharmilának
hívnak.
- Sharmila Mukherdzsi! - mosolyodik el szélesen a férfi. - Zavi mindig a lehetı
legnagyobb tisztelettel beszélt rólad. A kivételesen tehetséges Tanítványok közül
való vagy. Meg kellett volna hogy ismerjelek! Bocsáss meg! Nem tudok mást
felhozni mentségemre, csak ezeket a szörnyő... Napokat akartam mondani, pedig
valójában csak órákról volt szó.
- Kihez tartozol? - kérdi gyanakodva Beranabus.
A férfi sötét öltönyének ujjaira ezüst és arany csillagok vannak varrva. Orra
alatt vékony bajuszka díszeleg, arcán smink. Vásári mutatványosra emlékeztet, senki
sem gondolná róla, hogy igazi Tanítvány.
 - Ez az álruhám - magyarázkodik Kirilli. - Tudjátok pénzügyi problémáim
támadtak. Eljátszottam minden készpénzem, a bankkártyámat pedig lenyúlta az a nı,
aki… De ez hosszú történet. Tengerre kellett szállnom. Bejuthattam volna a hajóra
varázslattal is, de egyszerőbbnek tőnt, ha munkát szerzek a fedélzeten. Nem vagyok
kezdı. Úgy mutatkoztam be mint Kirilli, a bővész. Eddig mindig bevált, a
kisujjamból kirázok egy elsı osztályú elıadást.
- Manapság már minden jöttmentet felvesznek Tanítványnak?! Szigorítani
fogok a felvételi követelményeken - rázza a fejét Beranabus.
- Ne tévesszen meg a látszat! Még a legjobb Tanítvány is bőnbe eshet
önhibáján kívül! - simítja ki kabátja ujját Kirilli.
- Zahava szerint Kirilli elsı osztályú kém. Nincs nála nagyobb az álcázás
mesterségében, olyan észrevétlenül képes embereket megfigyelni, ahogyan senki
más. Az is bizonyítja ezt, hogy túlélte a vérontást. Kémekre ugyanúgy szükségünk
van, mint harcosokra.
- Ahogy mondod! Apám szerint mindenki jó valamire! - vágja rá Kirilli
öntudatosan.
- Nyilván csatornatisztító volt az öreg - gúnyolódik Dervish.
Kirilli elvörösödik, de úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna.
- A ti neveteket mintha nem hallottam volna - jegyzi meg.
- İ Dervish Grady. İ itt mellettem Bec. Egy Kernel nevő srác is van velünk,
de ı az ablaknál maradt. Engem pedig Beranabusnak hívnak.
Kirillinek leesik az álla a név hallatán.
- A Tanítványok rajonganak értem, mint egy popsztárért - vág fel Beranabus,
és rám kacsint.
- De csak addig, amíg meg nem ismernek közelebbrıl... - mormogja Sharmila,
aztán ismét Kirilli felé fordul: - Összefoglalnád, mi történt itt? De gyorsan, mert
nincs túl sok idınk...
- Tényleg ı Beranabus? - kérdezi csillogó szemmel Kirilli. - Valahogy másnak
képzeltem. Azt hittem, olyan, mint Gandalf vagy Merlin...
- Térj a tárgyra, ha nem akarod, hogy hobbittá változtasson - ajánlja Dervish.
Kirilli elsápad, majd belevág:
- Két mágust követtem - igazítja meg csokornyakkendıjét. Egy győrött
kártyalapot pillantok meg a kabátujjába dugva. - Egy ablakot akartak kinyitni...
- Miért nem állítottad meg ıket? - néz rá kérdın Dervish.
- Valakinek a parancsát teljesítették, és én az ı kilétére akartam rájönni. Ha az
az ára, hogy hagyom ıket kinyitni egy ablakot, gondoltam, akkor megfizetem ezt az
árat, bár nehéz szívvel.
- Nem nagy ügy kitalálni. Egy véres és gennyes, alaktalan némber parancsol
nekik - grimaszol Dervish. Kirilli borzongva bólint.
 - Napi kapcsolatban álltak egymással, de azt nem tudtam kihallgatni, mirıl
beszélnek. Annyit tudtam csak ki venni, hogy az ablak kinyitása nem sürgıs. Akár
hónapokig is várhatnak vele, amíg megérkezik a parancs. Vagy tudták, hogy valaki
hallgatózik, és így akartak félrevezetni, vagy a terv változott meg hirtelen. Mindegy
is, a lényeg, hogy az ablakot még ma kinyitották. Húsz démon csusszant át rajta és
támadt a legénységre meg az utasokra. Nem tudtam volna megállítani ıket, esélyem
sem volt - néz ránk, helyeslésre várva.
- Megtetted, amit tenned kellett. Te kém vagy, és nem harcos. A Tanítványok
harci kódexe engedélyezi a visszavonulást túlerı esetén. Semmi okod rá, hogy
lelkiismeret-furdalásod legyen - feleli Sharmila.
Kirilli arcára megkönnyebbülés ül ki.
- Azt hittem, hogy az ablak néhány perc múlva becsukódik, de nyitva maradt,
és varázserıvel töltötte meg a hajót. A démonok felbıszülve rontottak az utasokra.
Elıször válogatott kínzásoknak vetették ıket alá, aztán végeztek velük. A
legtöbbjüket lerángatták a hajó fenekére, hogy ott mészárolják le ıket. Talán zavarta
ıket az égetı nap, és munkájukat az árnyékban akarták elvégezni.
- Tévedés. A varázskövet öntözték az áldozatok vérével, hogy minél erısebb
legyen - szól közbe Beranabus.
- Varázskı? Az micsoda? - kérdezi Kirilli.
Beranabus csak int egyet, hogy folytassa.
- Bálint és Zsolt, a két mágus a fedélzeten maradt. İk is kivették részüket a
mészárlásból, de sokkal kevesebb vér tapad a kezükhöz, mint akármelyik démonnak.
Nem sokkal azelıtt, mielıtt ideérkeztek, az a nı, vagyis az a lény is megjelent -
borzong meg ismét, amint felidézi Junit. - Még most sem tudom eldönteni, hogy
ember-e, vagy démon...
- Azt hiszem, ezt már ı maga sem tudná eldönteni - feleli Beranabus halkan.
- Parancsokat adott a démonoknak, hogy ne hagyjanak egyetlen túlélıt sem.
Miután végeztek, sorban visszamásztak az ablakon keresztül, majd bezárta
utánuk az átjárót egy varázsigével. Ezután a két önelégülten vigyorgó mágusnak esett
neki. Véres trutymóvá olvasztotta ıket, hiába könyörögtek. ,,Soha ne bízzatok egy
szörnyben’’ - kacarászott a maradványaik felett, majd meghempergett a gusztustalan
masszában. Aztán visszamászott a hajóba. A mentıcsónakból kikukucskálva láttam
mindezt.
- Érdekes sztori. Egyre inkább csapdát gyanítok - pillant Beranabus
Sharmilára.
- Akkor mégis olajra lépünk? - bizakodik az asszony. Beranabus magabiztosan
felkacag.
- Az évszázadok során már számtalanszor akartak tırbe csalni, de mégsem
sikerült nekik! A démonok azt hiszik, nincs párjuk ravaszságban. Ne rontsuk el Vész
herceg és Juni játékát, tegyünk úgy, mintha mit sem sejtve belesétálnánk a kelepcébe.
Mire felocsúdnak, már saját csapdájuk foglyai - dörzsöli a kezét Beranabus.
- Biztos vagy ebben? Juni a tanítványod volt, ismeri gyenge pontjaidat, nem
csodálkoznék, ha azok közül pécézne ki egyet - aggodalmaskodik Dervish is.
 - Szeretem a kihívásokat! - hetvenkedik Beranabus.
- Én továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy... kezdi Sharmila, de
belefojtják a szót.
- Elég a nyavalygásból! - csattan fel Beranabus. Nincs más választásunk. Junin
keresztül vezet az egyetlen út Árnyhoz. Egy lapra tettünk fel mindent. Azt hiszem,
nem fogjátok fel, milyen nagy is a tét. Ez az utolsó lehetıség, nem lesz új kör. Nem
engedhetjük meg magunknak az óvatosság luxusát. Ha most nem teszünk kockára
mindent, hogy megtudjuk, ki is ez az Árny, és mik a tervei, lehet, a Földnek
befellegzett. Nézz körbe, Sharmila! Ez csak egy hajó, de holnap az egész világ
vérben fog úszni! Ezt akarod?!
- Dehogy! - rázza a fejét Sharmila.
- Akkor higgy nekem! Olyan ez, mint az orosz rulett. Ha csapda, könnyen
lehet, hogy végünk. ,,Mindent vagy semmit!’’ - ma ez lesz a szlogenünk.
- Nem hangzik túl biztatóan... - fintorog Sharmila.
- De nem ám! - csillan fel Beranabus szeme. - A Tanítványok azért
óvatoskodhattak, mert mindig voltak még további csaták is. Ám most talán a végsı
csatához érkeztünk. Inkább játsszunk óvatosan, és hagyjuk, hogy végül Árny
gyızzön?! Azt már nem! Inkább fölteszek mindent egy lapra.
Sharmila eltőnıdik, majd halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában.
- Ha elbukunk, legalább az orrod alá dörgölhetem, hogy ,,én megmondtam’’.
- Ezt már szeretem! - mennydörgi Beranabus, majd a legközelebbi ajtóhoz
robog, és a félelem legkisebb jele nélkül elindul a hajó gyomra felé, hogy
szembeszálljunk az álnok kígyóval, Junival.

Az úr hangja

Libasorban haladunk. Beranabus az élen, mögötte Sharmila, aztán én és Kirilli,

majd Dervish mint sereghajtó.
- Beavatnál, mi folyik itt? - suttogja a fülembe Kirilli, amint lefelé haladunk a
lépcsın. - Elcsíptem pár mondatot, de igazából még mindig sötétben tapogatózom.
- Felbukkant egy új, hatalmas erejő démon, Árny. Úgy véljük, Junin - a
mutánson, akit nemrég láttál - keresztül vezet az út hozzá.
- Na és amit a csapdáról beszéltetek...?
- Lehetséges, hogy Vész herceg és Juni azért csaltak bennünket ide, hogy
végezzenek velünk. Talán ez az egész egy csapda.
- Hő, de kacifántos! - Igyekszik könnyednek mutatkozni, de a hangja
megremeg. - Mik az esélyeink? Tudod, én szerencsejátékos vagyok, és tudom,
milyen az, amikor a tét nagy, de szeretem tudni az esélyeket, mielıtt a fogadópulthoz
megyek.
- Halvány gızöm sincs - rázom a fejem.
- Talán kettı az egyhez? Az még elmegy, fogadtam már sokkal rosszabb
esélyekkel is - biztatja magát, de remeg, mint a nyárfalevél. Élete legrosszabb napjára
ébredt. Nem elég, hogy át kellett élnie a fedélzeti vérengzést, most kényszerítik, hogy
kém létére harcoljon, sıt esélytelen küzdelemben szálljon szembe a túlerıvel.
 - Nem kell velünk jönnöd. Maradt valaki odafent, hogy biztosítsa a menekülési
útvonalunkat. Várhatsz ott is - kegyelmezek meg neki.
- Nem, nem! Mindig arról ábrándoztam, hogy a nagy Beranabus oldalán
harcolhatok egyszer. Igaz, álmaimban nem voltam így berezelve. Most, hogy itt az
alkalom, nem szeretném elszalasztani! Sohasem bocsátanám meg magamnak!
Egy hosszú folyosóra érkeztünk, amit vérbe fagyott hullák szegélyeznek. Azon
tőnıdöm, vajon hány ember utazhatott ezen a hajón. Háromezer, talán négy is? Soha
nem hallottam több ezer ember halálsikolyát. Iszonyatos lehetett.
- Harcoltál már azelıtt? - kérdezem, hogy eltereljem a figyelmem a halottakról.
- Nem nagyon. Ahogy Sharmila is mondta, engem kémnek képeztek ki.
Minden összeesküvést kiszimatolok, és leleplezek minden galád tervet, ahogy Zsolt
és Balint tervére is rájöttem. De ha eljön a harc és a gyilkolás ideje, nem szemtıl
szembe támadok, hanem hátulról. Nincs abban semmi megvetendı, a cél mindig
szentesíti az eszközt.
- Kétlem, hogy Juni hátat fordítana neked! - veszem el még jobban a kedvét. -
De ha harcra kerül a sor, egyet tanácsolhatok: ne gondolkozz túl sokat. Ha
megtámadnak, használd az ösztöneidet és bízz a varázserıdben! Meglátod, nagyobb
dolgokra vagy képes, mint azt valaha képzelted magadról.
- És mi van, ha az ösztöneim is csıdöt mondanak?
- Na, akkor jöhet a pelenka - kuncog mögöttünk Dervish.
- Hallgatózni nem illik - néz hátra sértıdötten Kirilli.
- Én ilyen illetlen vagyok! - torkolja le Dervish Kirillit. - De ne aggódj, csak
maradj le nyugodtan, ha összecsapásra kerül a sor! Onnan lövöldözd az
energiabombákat, csak ne a mi hátsónkba, mert az öngól lenne! És ha lehet, ne légy
útban!
- Ó, mester, minden szavad parancs! - feleli gúnyosan Kirilli.
- Csöndet, koncentrálni próbálok! - csattan fel Beranabus.
- Bocs, fınök! - feleli Dervish, és jobb kezét a bal hónaljába dugja, és egy
nagyot reccsent vele. Mindannyian nevetünk, még Beranabus is. Nem elıször látok
embereket a halál küszöbén nevetni. Szinte természetes. Nem a bátorság jele.
Nevetünk, mert talán többé nem lesz alkalmunk nevetni.
Egyre lejjebb hatolunk, átvizsgálunk minden utunkba esı folyosót a lehetséges
csapdák után kutatva. De sehol egy titkos ablak, sehol egy lesben álló démoncsoport,
egy csapat felfegyverzett katona.
Hullahegyhez érkezünk. Egyenruhások, nyilván a legénység tagjai lehettek.
Kezükben a sebtében felkapott kések, konyhai bárdok, villák. A folyosót bútorokkal
próbálták eltorlaszolni. Esélyük sem volt. A démonok átgázoltak mindenen.
A lámpák hirtelen kialszanak.
 Kirilli ijedtében megragadja a kezemet. Emlékképek villannak fel elıttem az
életébıl: szórványos találkozásai démonokkal, a trükkjei, a mutatványai.
Gyerekkorában híres bővész akart lenni, de nem volt stílusa, pedig sokat gyakorolt.
Elkápráztatta egy-egy klub vagy sétahajó utasait, de a hírnévnek közelébe sem jutott.
Megtiszteltetésnek vette, amikor felfogadták Tanítványnak. Büszke volt a
tehetségére, de sokkal szívesebben maradt volna a szórakoztatóipar világában, ahol a
legnagyobb veszély, amivel szembe kellett néznie, hogy kifütyülik.
A tartalékvilágítás sápadt fényei életre kelnek, épp akkor, amikor valami fémes
csattanás rázza meg a hajót.
- Mi volt ez, turbulencia? - kérdi Beranabus.
- Az csak a repülın létezik! - mondja Dervish. - Lehetne a hullámzás is, de
kétlem. A hajó áll, észrevettétek? Meg se billent, amióta a fedélzetre léptünk.
Varázslat teszi mozdulatlanná.
- Tudtam, hogy valami nem stimmel! - mondja Kirilli. - Én mindig
tengeribeteg vagyok, nem gyızöm kapkodni a pirulákat, hogy bennem maradjon az
étel. Aztán pár órája mintha elvágták volna. Már kezdtem reménykedni, hogy
felébredt a bennem szunnyadó, öreg tengeri medve! - csillan fel Kirilli szeme.
A fémes csattanás megismétlıdik. Nagyon emlékeztet arra, amit Bill-E hallott
a Titanic címő filmben, amikor a hajó nekicsapódott a jéghegynek.
- Van valakinek tippje arra, mi a csoda folyhat odalent? - kérdi Dervish.
Beranabus vállat von.
- Hamarosan megtudjuk! - határoz, és elindulunk a hang irányába.
Végre elérünk a hajófenékre. Már amennyi maradt belıle. A hajótesten éktelen
- huszonöt-harminc méter széles - lyuk tátong. Nem csak a hajó aljából, de a falából
is hiányzik egy jókora darab. A lyuk mögött a tenger vize úgy feszül, mint egy kék
üvegfal.
Varázslat tartja vissza attól, hogy beömöljön, ha megszőnik, a hajót semmi
sem menti meg a hullámsírtól.
Mindenütt hullák. Elképedve nézzük a lék fölött lebegı hullahegyet. Mintha
valami láthatatlan ravatalon feküdnének.
A hullarakást egy hegyes kı döfi át. İsi repedéseiben vörös lé csorog. A
hullák aszottak és sápadtak, vérüket vámpírként szívta ki a kı. Eszembe jut az,
amelyiket barlangbörtönömben láttam, amikor Drustot feláldoztam. Az is ugyanilyen
szomjasan itta be a druida vérét.
Ezek a varázskövek élnek. Az Öreg Lények olyan erıvel töltötték meg ıket,
amely számunkra ma már felfoghatatlan.
A kı mögött egy démon ırködik. Teste zömök, és lötyög rajta a bır. Zöld feje
félig emberre, félig kutyára emlékeztet. Nagy szája gonosz fintorra torzul. Négy
szırös karja és két lába van. Füle kajla, fehér szeme éber a félelemtıl. Mereven áll,
mintha legszívesebben világgá szaladna.
Néhány méterre a démontól egy szürke fényablak lebeg. A fényablak elıtt a
gennyes és véresen levedzı Juni Swan áll vigyorogva.
 - Már azt hittem, sosem értek ide! - hörgi felénk.
- Útközben megálltunk bekapni valamit! - riposztozik Dervish.
Sharmila a démont tartja szemmel, míg Beranabus szánalommal vegyes
undorral méri végig egykori tanítványát. Kirilli a döbbenettıl elnémul.
- Mi történt veled? - kérdi Beranabus.
- Nem tetszik az új testem? Én is inkább maradtam volna a régiben, de sajnos
nem lehetett. Ez volt az ára, hogy kijátszottam a halált.
- De hogyan élted túl? Dervish saját kezőleg végzett veled - folytatja
Beranabus most már szánakozás nélkül. - Éreztem, ahogy a lelked kiszáll a testedbıl.
Vész herceg most már képes arra is, hogy felélessze a holtakat?
Juni titokzatoskodva rázza a fejét.
- Elég, ha én tudom, te meg csak találgass, vénember! - mondja Beranabusnak,
majd győlölettel a szemében végignéz rajtunk. - Mondtam nekik, hogy eljössz. Uram
és parancsolóm azt hitte, hogy te ennél okosabb vagy. De én tudtam, hogy nem.
Önelégült vagy és ostoba, még a csapda sem tántorít el.
Beranabus alig ismer rá egykori harcostársára, akit a győlölet és az újjászületés
szörnyeteggé nyomorított.
- Hogyan juthattál idáig? Ha velem maradtál volna, egészen biztosan nem
történik meg ez veled - mutat Juni rothadó testére.
- Vész herceg oldalán sokkal jobban érzem magam!
Melletted csak rabszolga voltam, kitéve kényednek-kedvednek! Vész herceget
önként szolgálom!
- Hát... - kezdi Beranabus.
- Pofa be! Nem vitatkozom veled - fordul el Beranabustól, és gyors pillantással
végigmér minket. - Ti választhattok! Ha átálltok a mi oldalunkra, megmaradtok. Ha
kitartotok mellette, végetek!
- Neked elment az eszed - kacag fel gúnyosan Dervish. - Még Nadia Moore is
pontosan tudná, hogy ez képtelenség. A régi Juni Swan sosem mondott volna ilyen
agyatlanságot. Te torz szörnyeteg, komolyan azt hiszed, hogy közülünk valaki átállna
egy olyan oldalra, amely azt teszi a harcosaival, amit veled tett?!
Juni szája megrándul, mint egy kettémetszett hernyó, és a szeme alatt lévı
szarkalábak húsig repednek.
- Hogy mersz így beszélni velem?
- A szerelmem voltál. Úgy beszélek veled, ahogy kedvem tartja!
Juni átkozni kezdi Dervisht, aztán eszébe jut valami, ami jobb kedvre hangolja.
- Nemsokára ismét szerethetjük egymást! A tested az enyémnél is
nyomorultabb lesz. Pokoli kínzásokkal halmozlak el, de életben tartalak. Könyörögni
fogsz, hogy öljelek meg, de nem teszem meg neked ezt a szívességet!
- Izgalmasan hangzik - ásít Dervish.
 - Már ne haragudjatok - köhint egyet Kirilli -, én igazán nem tudom, mi itt a
szokás, de sértegetés helyett nem kellene inkább harcolni?
- Ugyan már, Kirilli! Már egy kis öröme se legyen az embernek? Késıbb már
úgysem lesz rá idı a harc hevében - torkolja le Dervish.
- Ki ez a ripacs? - néz undorodva a bővészre Juni.
- Egy Tanítvány. Barátom és segítıtársam, amilyen te is voltál egykor -
válaszol Beranabus.
- Segítıtársad lehet, de a barátod sosem voltam.
- Ha Beranabusnak nem is, de Kernelnek jó barátja voltál. Még azután is
megpróbáltad megmenteni, amikor kiderült, hogy elárultál bennünket. İt is
győlölöd? Vele mit fogsz tenni, ha rá kerül a sor? Gondolkodás nélkül megölöd? -
szól közbe Sharmila.
- Még szép! - feleli hidegen Juni. - Figyelmeztettem, hogy ne álljon többé az
utamba. Meglehet, ma nem tudom elkapni. Amíg veletek végzek, talán kereket old,
ha esze van. De nem jut messzire, erre szavamat adom! Egy éven belül megtisztítjuk
a földet az emberi mocsoktól, és kezdetét veszi a démonok királysága! Beranabus,
szeretett emberiségednek meg vannak számlálva a napjai!
De nektek, patkányok, már perceitek sincsenek, de inkább átadom a szót
Hullának! - int a kı mellett álló démon felé.
- Hulla? Ismerıs név... - kapja fel a fejét Beranabus.
- İ lopta el a démont, akit Kernel testvérének hittek - emlékezteti Sharmila.
Hulla felvonyít. Nyakán megfeszülnek az inak. Nem önszántából vesz részt az
akcióban. Rab. Amint kinyitja a száját, rögtön megtudjuk, ki szállta meg a testét.
- Üdvözöllek benneteket, elátkozott barátaim!
Bár Hulla szája mozog, a hang és a szavak mégis máshoz tartoznak, a
fıgonosz Vész herceghez.
- Olcsó trükk! Személyesen nem mer velünk beszélni, és ezért egy hasbeszélı
bábura van szüksége! - fitymálja le Beranabus.
- Miért ne beszélhetne Hulla az én hangomon, ha egyszer neki ajándékoztam? -
érvel a távoli Démonvilágból Vész herceg. - Hulla nagyon szimpatikus fickó, azért
esett épp rá a választásom. De sajnálom, hogy Kernel barátunk nincs jelen! Biztos
vagyok benne, hogy Hulla látványa sok kedves emléket ébresztene föl benne!
- Na ebbıl elég! - célozza meg Hullát Sharmila.
- Vigyázz, túl közel állsz a varázskıhöz! Ha megölöd Hullát, vérével tovább
táplálod a varázskövet - állítja le az asszony támadását Beranabus.
- És akkor mi van? - értetlenkedik Sharmila.
- Hidd el nekem, nem dísznek áll a kı mellett.
- Micsoda csavaros ész! - gúnyolódik Vész herceg a szerencsétlen Hulla
szájából. - Kár érted. Remek démon vált volna belıled. Egy alsóbbrendő fajra
fecsérled az idıdet. De még nem késı. Állj közénk, és én a démonok örök élető
vezérévé teszlek!
 - Örök élet? - horkan fel Beranabus. - Kösz, nem. Inkább követem a jó öreg
természet körforgását.
- Mi meg tudjuk fordítani.
- Ugyan ki? A sötét cimborád? Áruld el, hogy hívják! Addig hogy szolgáljam,
amíg a nevét sem ismerem?
Vész herceg elgondolkozik.
- Addig nem mondok nevet, amíg közénk nem állsz.
- Akkor sohasem fogom megtudni - feleli Beranabus. - De te sem gondolhattad
komolyan, hogy elhagyom az enyéimet! Akkor minek vagy itt? Gyönyörködni
akartál a halálomban?
- Nem, nem - csóválja hevesen Hulla a fejét, majd rám szegezıdik fehér
szeme. - Becket akarjuk.
Beranabus, Sharmila és Dervish azon nyomban elém ugranak, hogy testükkel
védelmezzenek. Megható, hogy készek lennének feláldozni magukat értem.
- Mit akarsz tılem? - kérdem reszketeg hangon.
- Természetesen a Kah-Gash egyik darabját, ami benned van - válaszolja Vész
herceg.
Beranabus a vállamra teszi a kezét. Ujjai reszketnek, és amikor olvasni kezdek
a gondolataiban, azt is megtudom, hogy miért.
Megszorítom a kezét, így adom beleegyezésem a tervéhez.
- Becket nem adom! A Kah-Gash egyetlen darabja sem kerül a mocskos
kezetekbe. Inkább én magam ölöm meg Becet.
- De hiszen szereted! - színlel meglepıdést Vész herceg.
- Úgy ám! De az emberiséget nem áldozhatom fel egyetlen emberért.
Kirilli értetlenül kapkodja a fejét ide-oda. Dervish és Sharmila gondterhelt és
zavarodott arccal néznek.
- Akkor tessék, öld meg! - dorombol Vész herceg, és Hulla rémülettel teli
szemében megcsillan gazdája gonoszsága. - Különben sem érsz el vele semmit. Ha
Bec meghal, a Kah-Gash kiszabadul belıle, hőséges Junim pedig megszerzi és átadja
új vezérünknek. A halál nem akadály számunkra többé.
Beranabus Hullára sandít, még nem tudja eldönteni, hogy vajon csak blöffrıl
van-e szó, vagy az igazságot hallja.
- A Kah-Gash egyik darabja eredetileg az én birtokomban volt - folytatja Vész
herceg önérzetesen. - Bennem szunnyadt békésen hosszú-hosszú ideig. Amikor még
segíteni akartam Becknek megmenteni az emberiséget, és megosztottam vele
varázserımet, az erıvel együtt véletlenül a Kah-Gash egy darabja is átcsúszott belé -
néz rám megrovóan Hulla szemén át.
- Nem is tudtam, hogy a Kah-Gash egyik testbıl a másikba vándorolhat... -
tőnıdik el Beranabus félhangosan, majd telepatikusan arra kér, hogy nyomban adjam
át neki a Kah-Gasht.
- Nem tudom - felelem szintén telepatikusan. - Nem tudom, hogyan kell.
 - Mester! - szólal meg Juni. - Az ablak hamarosan bezáródik, ha azt akarod,
hogy visszatérjek hozzád, gyorsan kell cselekednünk.
- Nyugalom, drágám, hamarosan otthon lehetsz, várj egy pár percet!
Hulla a varázskı fölé hajol, de a szemét továbbra sem veszi le rólunk.
- Most búcsúzom, barátaim, mert abban biztos vagyok, hogy nem találkozunk
többet. Éveken át keserítettük egymás életét, mégis unalmas lesz nélkületek a világ!
Hiányozni fogtok! - búcsúzik el, majd Dervish felé fordul, akinek búcsúzásképpen
még szeretne tırt döfni a szívébe: - Ne aggódj, hogy mi lesz Grubitschcsal nélküled,
mert ugyanúgy csapdába sétált, mint ti. Hamarosan ı sem lesz az élık sorában, de az
is könnyen lehet, hogy már halott.
Dervish Hullának akar rontani, de Beranabus megállítja. Vész herceg most
Sharmilához intézi szavait:
- Mielıtt az emberi mocskot egyszer és mindenkorra eltakarítanánk a földrıl,
utoljára még jól elszórakozunk velük! Olyan haláltánc lesz, amilyet még a világ nem
látott! Szeretteidet saját kezőleg ölöm majd meg, külön gondom lesz a csecsemıkre
és a kisgyerekekre.
Sharmila alig bírja visszanyelni feltoluló könnyeit, és fogai között átkokat szór
Vész hercegre.
A démonmester tekintete most Kirillire siklik. A bővész nagyot nyel.
- Gyerünk, ne kímélj, áruld el, nekem milyen szenvedést tartogatsz! - szedi
össze minden bátorságát.
- Azt sem tudom, ki vagy - intézi el egy megsemmisítı legyintéssel Kirillit. -
Bec, drágaságom, olyan rég nem találkoztunk... - dorombolja Vész herceg.
- Gyerünk innét - nézek segélykérıen Beranabusra, és gyorsan hátrálni kezdek
a varázskıtıl meg az iszonyatos hullahegytıl.
- Nosza - emeli kezét áruló tanítványa felé Beranabus, de mielıtt lesújthatna
vele, Juni kísérteties vihogással átveti magát az ablakon.
- Igazatok van, ne húzzuk az idıt. Kezdıdjék az öldöklés! - hörgi Vész herceg,
mire Hulla feje apró szilánkokra robban. Vér spriccel a nyakából egyenesen a kıre.
A varázskı felragyog a hullahegy alatt, fénynyaláb szökken elı belıle, amely
néhány másodperc múlva eltőnik a tengerfenék örök homályában.
Menekülnünk kellene, rohannunk, de a kíváncsiságunk erısebb a félelemnél,
és odacövekeli a lábunkat. Ami jelen pillanatban történik, az még a sokat látott és
tapasztalt Beranabus számára is új.
Néhány másodpercig nem történik semmi. Aztán a fénylabda alaposan
meghízva visszapattan a tengerfenékrıl. A közepében fekete mag ül, mint egy óriási
szemben a pupilla. Messze van, de biztos vagyok benne, hogy Árny az. Furcsa,
vibráló energia tölti meg a hajót és sőríti meg a levegıt körülöttünk. Még soha nem
éreztem ehhez hasonló varázserıt.
- Tőnjünk el, ha nem akarjuk darabokban végezni! - adja ki a parancsot
Beranabus.
Az ajtó felé rohanunk. A halálra rémült Kirilli fut legelöl, utána Sharmila,
majd én. Dervish és Beranabus némileg lemaradnak, hogy bennünket fedezzenek.
 Amikor elérem az ajtót, a szemem sarkából valami mozgást látok. Egy kéz.
Egy nı keze. Talán a démonok nem végeztek rendes munkát, és valakit élve
hagytak?
- Sebesült! - kiáltom, és letérdelek a fejét emelı nı mellé. Megragadom, és fel
akarom húzni a földrıl. - Jöjjön, menekülnünk kell! Majd én segítek, hogy...
De elakad a szavam, mert meglátom az arcát. Szája és állkapcsa hiányzik.
Feltápászkodik, közben a lyukon keresztül agyvelıdarabok potyognak a mellkasára.
Nincs olyan ember, aki ezt túlélné. A nı mégis rám emeli tekintetét, melyben hála és
köszönet helyett csak állati éhséget látok.
Nem kell sok idı, hogy rájöjjek, mi történt. De mielıtt szólhatnék a
többieknek, a többi hulla is felbolydul, és egy zombihadsereggel találjuk szemben
magunkat. A holtak életre keltek!

Az élıhalottak hajója

Bill-E imádta a zombifilmeket. Borzongva nézte, ahogy az élıhalottak

visszatérnek, hogy kiszürcsöljék az emberek agyvelejét. Viszont kétlem, hogy az is
tetszett volna neki, ha a valóságban akad velük össze, ahogyan most mi.
Az élıhalottak némán, mohón, eszeveszetten vetik ránk magukat. A
zombifilmek tévednek: az élıhalottak ugyanolyan ruganyosan és gyorsan mozognak,
mint Beranabus vagy én, nem támolyognak, nem botladoznak, csak a végtaghiányok
lassítják ıket. De amelyiknek megvan mindkét lába, akár atléta is lehetne.
Valójában a testükön tátongó sebeken kívül semmi nem utal rá, hogy holtak
lennének. Nem rothadó, alaktalan szörnyek. Könnyő egy lélektelen démonnak letépni
a fejét, de ha ugyanezt ezekkel a látszatra emberi lényekkel kell tennem,
gyilkosságnak tőnik.
A nı, akit az elıbb segítettem fel a földrıl, hosszú karmával a torkom felé kap.
Ellököm magamtól, de újabb támadóm akad: egy férfi képében, aki a combomba
akar harapni. Fejberúgással hatástalanítom. Kirillit sem kímélik. Egy fiatal lány veti
rá magát. Megragadja a lépcsın fekvı bővész kezét, és beleharap. Kirilli felordít,
aztán lángba borítja támadóját. A túlélés ösztöne talán felébresztette a benne
szunnyadó harcost.
- Zombik, pfuj - fintorog Dervish undorodva, majd egy energialövedéket ereszt
közéjük. - Elıételnek vérfarkasok, fıételnek démonok, desszertnek zombik. Kíváncsi
vagyok, mi lesz még...
- Lehet, hogy nincs is tovább... - sóhajt Sharmila, majd felsegíti a bővészt, és
lángnyelvekkel kezdi perzselni a sikítozó élıhalottakat.
Égı hús és szır szaga tölti be a levegıt. Sharmila egyik kezével befogja az
orrát, a másikkal tovább folytatja a támadást.
- Nyugi, elbírunk velük - fordul Dervish Sharmila felé, miközben tovább tüzel
a zombikra. - Voltunk már rosszabb helyzetben is.
 - Nem érted, mire megy ki a játék - válaszol Sharmila erıltetett nyugalommal.
- Az élıhalottak feltartanak bennünket, amíg a valódi ellenség ide nem ér - mutat a
fénygömbre, amely sisteregve áttöri a hajó feneke köré feszülı energiapajzsot, és
körbeveszi a varázskövet.
Azon az éjszakán a barlangban csak egy szempillantást vethettünk Árnyra, de
most a hajófenék fényében feltárul elıttünk teljes, szörnyőséges valójában. A lény
egy hatalmas polipra hasonlít. Nagyjából tizenöt méter széles és tíz méter magas.
Testét vonagló karok és csápok erdeje borítja, melyekkel a varázskövet szorítja
magához, hogy feltöltıdhessen ısi energiájával. Amelyik zombi túl közel
merészkedik hozzá, azt figyelmeztetés nélkül lefejezi - úgy látszik, nem szeret
kukoricázni. Arca mintha nem is lenne, de biztos vagyok benne, hogy bennünket
figyel minden ízével.
Amíg a hatalmas, lüktetı szörnyet bámulom, egy zombi rohanni kezd felém
fogát csikorgatva, és kis híján felbukik saját beleiben. Egy energialövedékkel
eltérítem, majd közelebb húzódom Beranabushoz, aki árgus szemekkel Árnyat
figyeli.
- Nem a démonok fajtájából való - súgom oda neki.
- Azt látom - mondja gondterhelten.
- Van esélyünk a menekülésre?
- Elıfordulhat.
- A lépcsıház szabad - szakítja félbe beszélgetésünket Sharmila -, de újabb
zombik közelednek. Meneküljünk, mielıtt késı lenne!
- Mi a fenére vártok?! - sürgeti ıket Kirilli is. Leharapott ujjainak csonkjaiból
csak úgy spriccel a vér.
- Csak nem akarunk vele megvívni? - kérdezi Dervish Beranabust.
- Tanácstalan vagyok - válaszolja.
Az ablak, amin Juni távozott, egy villanás kíséretében eltőnik. Beranabus,
mintha csak erre várt volna, támadásba lendül.
- Mindenki legyızhetı - fordul vissza a lépcsıház ajtajából, és elindul a
varázskı felé. - Talán nem is olyan hatalmas, mint amilyennek tőnik!
Összeszedi minden varázserejét, és egy szikrázó kék energiagolyót lı a szörny
felé. A lövedék recsegve-ropogva telibe találja. A szörny kapálózni kezd csápjaival,
majd újra megnyugszik, és lüktetı testtel tovább dajkálja a követ. Magas, szaggatott
hang tör fel belıle - azt hiszem, hogy Árny éppen kinevet bennünket.
Sharmila is tesz egy próbát. Megérinti a láthatatlan padlót. Ujja nyomán
lángoszlop szökik a magasba és elindul a lény felé. Útközben jó néhány zombit
felemészt. Amikor eléri Árnyat, Sharmila csettint egyet, mire a lángoszlop szétterül,
és beborítja a titokzatos ellenséget. Árny behúzza csápjait. Már épp bizakodni
kezdünk, amikor a lángok hirtelen elalszanak, és ellenfelünk sértetlenül bukkan elı.
Átmászik a kövön, és lassan felénk araszol.
Dervish elıreugrik, és az egyik vastag csápra sújt. Sikerül lenyesnie. Az
amputált végtag még a levegıben elporlad.
 Árny megragadja Dervisht egy másik csápjával, és messze hajítja. Beranabus
egy varázsigével megállítja Dervish röptét, aki néhány méternyire esik le tıle. Bıre
vörösen felhólyagzik, ahol a csáp megérintette. A fájdalomtól sziszegve tápászkodik
fel a földrıl.
- Tőnés! - lihegi Kirilli, és rohanni kezd a lépcsıház felé.
Nem akarom megállítani. Minek kényszeríteni a harcra, ha nem akarja?
Különben sem hiszem, hogy sokat számítana.
Egy tucat élıhalott indul felém. Gyorsan megvakítom ıket egy rontással, majd
könnyedén áttörök hadonászó sorfalukon. Dervish mellé surranok, amíg Sharmila és
Beranabus elterelik a szörnyeteg figyelmét. Hőtıvarázslattal próbálom enyhíteni
fájdalmát.
- Hogy érzed magad? - kérdezem tıle, amint kábán felül.
- Hármat.
Értetlenül nézek rá.
- Bocs, azt hittem, azt kérdezed, hány ujjadat látom... - magyarázkodik.
Felsegítem. Nagyot nyel, amikor újra észreveszi Árnyat, de kész lenne újra
támadni. Tanácstalanul nézek Beranabusra.
- Kifelé! Te vagy az elsı számú célpont! - adja ki a parancsot.
- Nem hagyhatlak... - tiltakoznék.
- Nyomás!
Káromkodom egy cifrát, aztán nekiiramodom. Már majdnem elérem a
lépcsıház ajtaját, amikor forró levegı csapódik a tarkómnak. Hátranézek, nem más
liheg a nyakamba, mint maga Árny. Elsodorja Beranabust és a Tanítványokat, akik
elterülnek. Amikor feltápászkodnak, segítségemre sietnének, de már késı...
A szörny megragad csápjaival, és a levegıbe emel. Minden porcikámat
egyszerre járja át az égetı fájdalom. Egyszerre süti meg a húsom, olvasztja enyvvé a
csontjaimat és párologtatja el a vérem.
Minden erımet fel kell használnom, hogy ellenálljak az egyre növekvı
szorításnak. Csak a varázslat tart még egyben, amelynek segítségével az öngyógyítást
végzem. Élve sütne meg, ha hagynám magam.
Érintése nyomán emlékképek ömlenek belém. Zavaros, érthetetlen gomolygás.
Amit megértenék, az ijesztıbb, mint a világ minden horrorfilmje együttvéve.
Árny meglepıdik szívósságomon. Azt hitte, gyerekjáték lesz megsütnie, és
kiszippantania belılem a Kah-Gash darabját. De nem csügged. Tudja, hogy csak idı
kérdése, és végem. Érzem, hogy energiatartalékaim egyre fogynak.
Ekkor Beranabus terem mellettem. Üvölt, mint egy vadember, és lemetszi a
rám tapadó csápokat, ugyanolyan könnyedén, mint az elıbb Dervish tette. Árny
ezerszer veszélyesebb Vész hercegnél. Olyan, mint egy fantom testben. Ha levágjuk
két csápját, három nı helyette.
 Beranabus karjaiba pottyanok. Amíg megpróbálunk kereket oldani, Sharmila
és Dervish újabb és újabb energialövedékekkel bombázzák. A lény nyüszíteni kezd,
majd csápjaival Dervishék felé csapdos.
A Tanítványok nem gyıznek elhajolni a kaszáló nyúlványok elıl. Ütésekkel és
rúgásokkal igyekeznek távol tartani ıket maguktól.
- Menekülj! - lök az ajtó felé Beranabus, de én ismét megtorpanok.
- El kell mondanom Árny titkát! Tudom, ki ı!
- Majd késıbb, most nincs rá idı.
Igaza van. Szavakkal nem lenne idım megmagyarázni, de mégis tudatnom kell
vele valahogy. Azt hiszi, hogy Árny is elpusztítható, akár a démonok általában. Bízik
benne, hogy ha átverekszi magát a csápokon, akkor eljut a szívéhez. De téved.
Megragadom apró tiszta kezét, és ugyanazt a varázslatot használom, amit pár
perccel elıbb ı is. Elıször meglepıdik, aztán életében elıször kiül arcára a
kétségbeesés.
- Ez meg hogy lehet?!
- Nem tudom - rázom a fejem tanácstalanul.
Sharmila felsikolt. Egyik lábát kitépi a szörny, és maradványai a földre
peregnek. Zombik vetik rá magukat a potyavacsorára.
Beranabus fejében cikáznak a gondolatok. Hátrányunkból elınyt akar
kovácsolni. Mindig büszke volt rá, hogy rajta még egy démon sem tudott kifogni,
bárhogy is szeretett volna.
Beranabus csakis ravaszságának köszönheti, hogy ennyi vérzivataros éven át
életben maradt. Bízott benne, hogy csavaros eszén még Árny sem képes kifogni,
habár eddig még sohasem kellett hozzá hasonló lénnyel szembenéznie.
Gondtól barázdált homloka hirtelen kisimul, szeme felragyog. Szája sarkában
apró mosolyt vélek felfedezni. Dobogó szívvel azon tőnıdöm, vajon milyen tervet
eszelt ki. Biztos van valami ötlete.
- Szólj Kernelnek! - hessent el kezének egyetlen legyintésével egy csapat
zombit, mint valami légycsapatot. - És mondd meg neki, hogy keressen meg!
- Azt akarod, hogy Kernelt ideküldjem? De hiszen ı nem is harcos! İ...
- Add át az üzenetemet, tudni fogja, mit tegyen! - nyom egy csókot a
homlokomra, mintha csak búcsúzkodna. - Szerettelek ezer évvel ezelıtt, szeretlek ma
is, és mindig is szeretni foglak, ezt ne felejtsd el soha!
A rövid érintésnek köszönhetıen be tudok kukkantani a fejébe, és meglesem a
tervét. Soha veszélyesebbet! Könnyen lehet, hogy nem ússza meg élve. De nincs más
választásunk. Ez az egyeden reményünk.
- Ha elkezdıdik, nem akarom, hogy végignézd - teszi még hozzá. Hangja
természetellenesen elmélyül, mintha nem is az övé lenne.
 Megpördül és vérfagyasztó csatakiáltás kíséretében a szörnyre támad. Dervish
és Sharmila ijedten néznek hátra, még ıket is megijesztette az állatias üvöltés. Ám a
hangjánál csak fizimiskája ijesztıbb. Dervish és Sharmila elképedve bámulják, mivé
változik mesterük.
Lassan hátrálok. Hiába kérte Beranabus, hogy ne nézzem végig, nem tudom
levenni a szemem róla. Attól félt, ha meglátom démonalakban, az érzelmeim
megváltoznak iránta. Ettıl ugyan nem kell tartania. Ha valakit igazán szeretsz, nem
érdekel a külseje.
Beranabus a szemünk láttára alakul át. Reccsenve szakadoznak a ruhái,
valósággal vedlik. A ruhák után a bıre következik.
Repedezik és felhasad. Csontok ugranak ki a koponyájából, majd nıni
kezdenek, és hús növi körbe ıket. Az izmai úgy burjánzanak testén, mint
elmérgesedett kelések. Felpúposodnak, majd egyre dagadnak, mint sütıben a kenyér,
és végül fekete krokodilbır - vagy inkább pikkely - borítja ıket.
Gerince aljából farok nı ki, és meg sem áll, amíg el nem éri a négyméteres
hosszúságot. Tüskék meredeznek belıle, de ez a kisebb furcsaság. A nagyobb az,
hogy szájak vannak rajta, mely mögött tőhegyes fogak és villás nyelvek rejtıznek.
Végre megpillantom az arcát. Vöröses, pikkelyes bır keretezi a grafitszürke,
démoni szemeket, amelyek olyan kerekek és nagyok, mint egy óriáslégyé. A fejem
háromszor beférne a szájába. Sötét barlangjában cseppkıoszlop mérető agyarak. Az
orrából sárgásvörös vér szivárog, de nem törıdik vele. Hatalmas kezével félresodorja
a csápokat, és öklével Árnyra sújt, a sötét tömeg hátrébb tántorodik.
- Mi az ördög ez? - kérdezi Dervish, aki a féllábú Sharmilát támogatja.
- Nem ördög. Ez Beranabus, ahogy még sosem láthattuk. Az ı démoni oldala.
Így nézne ki, ha hagyná, hogy apja génjei a felszínre törjenek, ha az emberi világ
helyett a Démonvilágot választotta volna.
Beranabus a szörny felé csap farkával. A tüskék elıször felszakítják Árny sötét
bırét, majd a fogak lyukakat harapnak belé. A lény felordít, de a sebei gyorsan
begyógyulnak, és csápjaival csakhamar visszaveri Beranabust.
Dervish, Sharmila és én már az ajtónál állunk. Semmi sem akadályozza meg,
hogy kihasználva a helyzetet, kereket oldjunk. De megbabonáz minket a látvány.
Tudni akarjuk a végeredményt. Idınként egy-egy zombi merészkedik a lépcsıre, de
Sharmila gyorsan eltakarítja ıket.
- Vissza tud változni? - kérdi szorongva Sharmila, amíg a szörnyek
viaskodnak.
- Nem biztos. Még sohasem próbálta. Most eresztette elıször szabadjára
démoni énjét, könnyen átveheti a hatalmat.
- Mennyi ideje van? - kérdezi Dervish.
- Fogalmam sincs. Talán már el is fogyott, és sohasem látjuk újra azt a
Beranabust, akit ismerünk. Démonként éli le élete hátralévı részét, és Árny
szövetségese lesz az emberi faj elpusztításában.
Dervish és Sharmila úgy merednek rám, mintha én változtam volna át.
- Miért vállalt ekkora kockázatot? - kapkod levegı után Sharmila.
 - Nem volt más választása. Majd elmagyarázom késıbb. Ha túléljük...
A szörny, aki egykor Beranabus volt, lerázza magáról Árny csápjait. Egy
szörnyő pillanatig azt hiszem, hogy ránk veti magát, de más történik. Kicselezi
Árnyat, és a varázskövet célozza meg.
- Ha sikerülne szétzúznia... - reménykedik Sharmila.
- Árnynak vissza kellene takarodnia a saját világába - fejezem be a mondatot
helyette.
- Ha minden jól megy! - teszi hozzá Dervish pesszimistán.
Árny váratlanul felém lódul. Mohón igyekszik megkaparintani. Aztán mégis
megtorpan. Nem néz hátra - arca és szeme nincsen -, mégis látja Beranabust. Azt
méricskéli, hogy vajon lesz-e ideje végeznie velem, és megszereznie tılem a Kah-
Gasht, mielıtt Beranabus kárt tehetne a varázskıben.
Árny meggondolja magát, és épp akkor támad az átváltozott varázslóra,
amikor az már odaért a varázskıhöz. Egymásba gabalyodnak. Beranabus felordít
tehetetlen dühében, hogy épp a cél elıtt kell elbuknia. A lény ostorozni kezdi
csápjaival: karján és a mellkasán mély sebek nyílnak. Az erıs csapásoktól nem védi
meg vastag bıre sem.
Árny felkapja Beranabust, és minél távolabb akarja hajítani a varázskıtıl, ám
neki az utolsó pillanatban a farkával sikerül megkapaszkodnia benne. Árny elveszti
az egyensúlyát, és megtántorodik. Beranabus kihasználja a kínálkozó alkalmat, a
kıhöz ugrik, és megragadja vastag karjaival, hogy kettétörje. Recsegés hallatszik, de
a kı egészben marad, csak a legtetején keletkezik néhány centiméteres repedés.
Árny ismét lecsap. Ezúttal hátulról támad. Csápjait Beranabus köré fonja egy
halálos ölelésre. A démonná változott varázsló vastag bırébe, húsába nyomódnak
nyúlványai, és nyomukban vér serken. A szorítás egyre végzetesebb, Beranabus
egyik szürke szeme kifröccsen. Cseppkı vastagságú fogai egymás után törnek ki, és
testébıl több helyen spriccel a vér.
Beranabus üvölt a fájdalomtól, de nem adja fel. A követ szorongatja, és
megpróbálja kettétörni. A varázskı lüktet és tovább reped, amíg végre Beranabus
vaskos ujjai is beférhetnek a résbe. Megmaradt fogaival Árny felé kapdos, miközben
tovább feszegeti a sziklát.
Recsegés-ropogás tölti be a hajó fenekét - a kı végre enged! Elıször félig
reped, majd háromnegyedig, és végre kettétörik.
Beranabus diadalittasan felüvölt, aztán úgy dobja félre az ásvány egyik felét,
mint összegyőrt papírgalacsint.
Árny szőkölve vetné magát a kıre, hogy a kettévált részeket összetapassza, de
közbeavatkozom, és egy energianyalábbal a hajó oldalának vágom. A kı szilánkokra
robban, amint becsapódik.
Beranabus démoni kacajra fakad, és beleharap Árny egyik csápjába, de az nem
hagyja magát, elkeseredett dühvel vág ellensége fejére, amely nyomban megreccsen,
mint egy kókuszdió. Agyvelı fröccsen a levegıbe. A bennem éledı remény virága
máris elhervad.
- Bran! - sikoltom, és már rohannék oda hozzá, ha Dervish nem fogna le.
 Árny vérszemet kap, és iszonytató dühvel újra és újra lecsap. Halálos
ostorcsapásai nyomán nagy húscafatok szakadnak ki Beranabus mellkasából és
hasából. Tüdı-, szív- és bélcafatok potyognak a törött varázskıre. Aztán úgy dobja
félre Beranabus élettelen testét, mint gyermek a megunt játék babát.
A démon, aki egykor Beranabus volt, ide-oda gördül, majd a hajófenék
oldalának csapódik. Ismét megpróbálok kiszabadulni Dervish szorításából, de hiába,
még akkor sem enged el, amikor megharapom a kezét.
Beranabus felemeli torz, hüllıszerő fejét. Elıször Árnyra néz megmaradt
szemével, aztán a kettétört kı egyik darabjára, majd elvigyorodik. Ám amikor meglát
engem, ahogy Dervishsel küzdök, arca hirtelen ellágyul, és egy pillanatig a
démonarcon átütnek Beranabus jól ismert vonásai. De a maszk mögött gyerekkori
énjét is látom, a kótyagos kamaszt, Brant. Most egészen úgy mosolyog, mint amikor
elıször találkoztam vele. Kinyitja a száját, és beszélni próbál, de csak hörgésre futja.
Mintha azt akarná mondani: ,,virág’’.
Aztán megmaradt szeme is elködösödik, üvegessé válik. Mosolya arcára fagy.
Sárga vért köhög fel, és utolsó erejével megpróbál felállni, de végtagjai nem
engedelmeskednek. Erıtlen testébıl még szaggatott lélegzet tör fel. Feje nagyot
koppan a hajó fémpadlóján. Azzal a koppanással egy háromezer éves legenda
búcsúzik el az emberi világtól.

Süllyedünk

Árny most utánam veti magát. Ám a kettétört varázskı megmaradt darabja

alatt hirtelen egy tölcsérszerő örvény keletkezik. Mágikus ereje Árnyat akarja
beszippantani. A lény kétségbeesetten kapaszkodik számtalan csápjával a padlóba,
testének fekete masszája megnyúlik, mint egy rágógumi, de hiába küzd, az örvény
erısebb. Bizonyos törvények parancsainak még Árnynak is engedelmeskednie kell,
legalábbis egy ideig.
Nem bírja tovább, és mielıtt még kettészakadna, enged a szívóerınek. Nyúlós
teste lezúdul az örvény torkán, és súlya tovább repeszti a csonka követ. Olyan
hangosan üvölt, hogy a dobhártyám belesajdul. Aztán az örvény szája egyszer csak
bezárul, és amilyen gyorsan támad, el is múlik.
Beranabushoz szeretnék rohanni, hogy elbúcsúzhassak tıle, hiszen nála
közelebb senki sem állt a szívemhez. Én akarom lezárni a szemét, de nem tehetem. A
varázskı nem táplálja tovább a hajó körüli védıfalat, amely egyre kevésbé képes már
ellenállni a lyukon keresztül bezúduló víztömeg nyomásának.
A láthatatlan fal résein át elıször a varázskı darabjai szöknek át, majd apró
buzgárok törnek fel itt-ott a repedésekbıl, és lassan szétáradnak a hajófenékben. Az
egyik zombi tesz néhány lépést, aztán egyszercsak eltőnik, mintha vékony jégre
merészkedett volna, mely beszakadt alatta.
- Meneküljünk, amíg nem késı - ordítja Dervish, majd áttaszigál az ajtón.
- De Beranabus... - tiltakozom.
 - Nem segíthetünk rajta - feleli, és abban a másodpercben betör a víz, hogy
elárassza a rakteret.
A hajó megbillen, és egy hatalmas hullám száguld felénk, és elmossa az útjába
esı zombikat. Bennünket is elnyelne, de Sharmila résen van, és védıburkot von
körénk és a kijárat köré. A hullám nyelve végignyalja a láthatatlan falat, de
bennünket nem tud elragadni.
- Gyorsan, nincs sok idınk - mondja Sharmila. - A varázslat egyre gyengül. -
Igaza van, hiszen a védıburok szinte szemmel láthatóan egyre vékonyodik. Ám
mielıtt még nekierednék a lépcsıknek, utoljára Beranabus felé fordulok, de hőlt
helyét találom. Az óceán már ıt is elragadta. Könnyeimet törülgetve indulok
Dervishék után. Tudom, hogy ha nem szedjük a lábunkat, mi is Bran mellé fekhetünk
a hullámsírba.
Felfelé hosszabbnak tőnik az út, mint lefelé, de nem a lépcsık szaporodtak
meg, hanem mi lettünk elcsigázottabbak. Fáradtságunkat csak erısíti, hogy a levegı
varázsereje a védıfal résein át kiszökik a hajóról.
Már majdnem elérjük a második lépcsısort, amikor meghallom a hajófenékbe
betörı víz robaját. Nem tudom, mennyi idınk lehet hátra. Egy ekkora hajó nagyjából
két óra alatt süllyedhet el normális esetben, de a raktérben látott jókora lyukak
alapján a miénk nem normális eset.
A zombik nem adják fel. Az a furcsa erı, amivel Árny életre keltette ıket,
lassabban fogyatkozik a miénknél. Mi szemlátomást egyre gyengébbek leszünk, az
élıhalottak meg köszönik, jól vannak.
Nem fecséreljük apadó energiánkat nagy és látványos energialövedékekre,
ráfanyalodunk a közelharcra. Az öklünket és a lábunkat használjuk, amelyek erejére
egy kis mágiával azért néha rásegítünk. Úgy jár az öklöm, mint a cséphadaró. Ha
nem igyekszünk, és energiánk nullára apad, az élıhalottak nem kegyelmeznek
nekünk, de az is lehet, hogy elıbb nyel el a tenger mindannyiunkat.
Sharmila másik lába is darabokra hasad. Varázslattal összefoltozza a
csontszilánkokat és a húst.
- Ne pazarolj több energiát a lábadra, majd én a hátamra veszlek! Csak a
zombikat tartsd minél távolabb! - ajánlja fel Dervish.
- És a szíved? - ellenkezik Sharmila.
- Egy darabig még csak kitart!
Most, hogy Dervish Sharmilát cipeli, sokkal gyorsabban haladok náluk. Ha
akarnék, perceken belül a fedélzeten lehetnék, ahol aztán a nyitott ablakon keresztül
lelécelhetnék. De csak a patkányok szokták elıször elhagyni a süllyedı hajót. Nem
hagyhatom cserben a barátaimat. İk sem hagynának cserben engem. Ha végképp
reménytelen lesz a helyzet, majd elmenekülök. De amíg a leghalványabb remény is
van arra, hogy mind túlélhetjük, velük maradok.
Én megyek legelöl. Nem gyızöm püfölni a vicsorgó és hadonászó, hátulról és
szembıl is támadó zombikat. Rettegnem kellene ezektıl a rémpofáktól, de
egyszerően nem tudok.
Beranabus halála óta nincs más a szívemben, csak a gyász.
 Nem tudom elhinni, hogy nincs többé. Elképzelhetetlen nélküle a világ. İ volt
az emberiség megmentıje idıtlen idık óta. Mi lesz velünk nélküle? Nem hiszem,
hogy a Tanítványok vezér nélkül képesek lesznek visszaverni a démonok támadását.
Beranabus hitt benne, hogy minden kor megszüli saját hısét. De az ı helyét ugyan ki
tölti be? Hozzá hasonló hıs nem születhet.
Újabb emeletre érek, és a lépcsıfordulóban a szökevény Kirilli Kovácsba
botlom. Egy csapat zombival vív élet-halál harcot. Elég rosszul áll a szénája, ezer
sebbıl vérzik. A legokosabb lenne, ha ugyanúgy cserbenhagynám, ahogy ı hagyott
minket. De egyszerően nem visz rá a lélek, hogy pusztulni hagyjak egy emberi lényt.
Pedig így tovább fogyatkozik a varázserım. Kirilli végül is nem tett semmi rosszat,
nem árult el, nem csalt tırbe bennünket, egyszerően csak nem tudott úrrá lenni
gyávaságán. Sokan ugyanígy lettek volna ezzel.
Veszek egy nagy levegıt, kimondok egy varázsigét, és a zombik felé emelem
kezem. Ahányan vannak, annyifelé repülnek.
- Menekülj! - kiáltom, de Kirillinek nem kell kétszer mondani. Egy pillanat
múlva mellettem terem. Arcát alvadt vér borítja, de tekintete élénk a vörös függöny
mögött. Mondana valamit, de belé fojtom a szót.
- Majd késıbb. Szedd a lábad! Ha leesel a lépcsın, itt hagylak!
Kirilli nagy levegıt vesz, és nekivág a végtelennek tőnı lépcsıfokokon, hogy
elérje a fedélzetet, amely egyet jelent a túléléssel.
Nem jutunk messzire, mert a következı lépcsıfordulóban újabb csapat zombi
állja utunkat. Dervish levegı után kap, és a mellkasát markolva térdre rogy. Sharmila
siet a segítségére, aki a szívét varázslattal erısíti meg. Saját arcára fájdalmas fintor ül
ki, hiszen minél több varázserıt ad át Dervishnek, annál kevesebb marad
összeroncsolt lába fájdalmának enyhítésére. De nincs más választása: ha Dervish
összeomlik, nem lesz, aki felvigye a hátán.
Kirilli harcba száll a zombikkal. Nem túl erıs, és gyáva is. Összevissza
hadonászik, és nem takarékoskodik az energiával. Próbálom figyelmeztetni, de a harc
hevében talán el sem ér hozzá a szavam. Egyetlen cél lebeg elıtte: eljutni a
fedélzetre, másra nem is tud gondolni.
Szerencséjére most már a zombik ereje is kezd lanyhulni, és tényleg olyan
esetlenül és szaggatottan kezdenek el mozogni, mint a horrorfilmekben. Ügyetlenül,
vaktában támadnak. De még mindig talpon vannak, és hajtja ıket a kielégíthetetlen
éhség. Szájukat nyalogatva szimatolnak a levegıbe, és szinte isszák a szagunkat.
Egyetlen vágyuk pár harapás ízletes agyvelınkbıl.
Amikor elérünk egy újabb lépcsıfordulót, Kirilli artikulálatlan hangon felordít.
A legrosszabbtól tartok, de amikor beérem, megkönnyebbülten állapítom meg, hogy
üdvrivalgást hallottam, nem halálordítást. Megérkeztünk!
Bár a hajó egyre meredekebb szögben dıl, és a fedélzeten zombihordák
garázdálkodnak, a friss tengeri levegı sós lehelete reményt önt belénk.
Dervish leteszi Sharmilát a fedélzetre, és ı is mellé térdel. Mellkasát
masszírozza. Az arca hamuszürke.
 - Pihenjünk egy kicsit! - zihálja.
- Nem állhatunk meg! - taszít odébb egy egyenruhás zombit Kirilli, aki vagy a
hajó kapitánya, vagy az egyik tiszt lehetett.
- Ezt bízd ránk! - térdelek le Dervish mellé, hogy segítsek neki.
- Ne! Spórolj a varázserıddel! Magad mentsd, ne engem! - ellenkezik Dervish.
- Ne beszélj ostobaságot - teszem jobb kezemet a szívére, és annyi energiát
pumpálok belé, hogy még egy ideig tovább doboghasson.
- Visszatalálsz Kernelhez? - néz rám Sharmila, és arca görcsbe rándul az
elviselhetetlen fájdalomtól. A Démonvilágban összetákolt lába csont- és
húsdarabokra hullik varázslat nélkül. Csonkjaiból újra vér szivárog.
- Persze, tökéletes a memóriám! - mosolygok rá.
Viszonozni igyekszik mosolyomat, de csak egy fintorra futja.
- Hagyjatok itt, csak terhetekre vagyok - nyögi Sharmila.
- Nem hagyunk itt senkit - felelem határozottan. - Legfeljebb Kirillit - teszem
hozzá némi szünet után.
- Ugye csak viccelsz? - néz rám szörnyülködve.
- Most még vicceltem - felelem.
Csak most veszem észre, hogy az arcom száraz. Valamikor a lépcsın fölfele
abbahagyhattam a sírást. A hajó egyre meredekebb szögben dıl elıre. Kernel a hajó
farában áll. Ha nem sietünk, nem tudunk hozzá felkapaszkodni.
- Siessünk! Csak egy kicsit még! Lesz idı pihenni, ha átértünk a
Démonvilágba!
Dervish egy nagyot sóhajt, de remegı térdekkel lábra áll, és megpróbálja újra a
hátára venni Sharmilát.
- Várj! - állítom meg, és Kirillire nézek. - Most bebizonyíthatod,
megérdemelted-e, hogy megmentettelek! Te viszed Sharmilát!
- Gyönge a hátam! - ellenkezik. - Nem emelhetek nehezet!
- Vedd a hátadra Sharmilát, vagy levágom a lábadat, és neki adom.
- Jaj! - rémül meg Kirilli. Sejti, hogy blöffölök, de nem biztos benne.
- Nyugodj meg, nem vagyok túlsúlyos! Különösen a lábam nélkül! - mondja
Sharmila.
- Majdnem ott vagyunk, ne aggódj, nem kell messzire vinned!
- De ha belerokkanok, beperellek! - fenyegetızik, ahogy nagyokat nyögve a
hátára veszi az asszonyt. Segítek felemelni, aztán elindulok, hogy megtisztítsam az
utat az elıttünk lézengı élıhalottaktól. Csak azért imádkozom, hogy maradjon elég
varázserım, és biztonságba kerüljünk.
Halálosan kimerült vagyok. Az akarat diadala, hogy még nem estem össze.
Nem fogom feladni, amikor ilyen közel a cél. Történt már hasonló. A barlangban már
láttam a kijáratot, amikor elgyengültem, és a barlang bezáródott. Rettenetes érzés
volt elbukni a szabadulás kapujában. Ezt a keserő kudarcot nem kívánom újból
átélni.
 Elszabadult asztalok és székek gurulnak lefelé a fedélzet padlóján, és néhány
zombit is magukkal sodornak. A hajó fara egyre magasabbra emelkedik a levegıbe.
Pár perc, és olyan meredek lesz, hogy hegymászónak kell lenni hozzá, ha fel akarunk
jutni Kernelhez. Ha nem igyekszünk, mi is visszacsúszunk a székekkel és az
asztalokkal együtt, és elnyel bennünket a tenger.
Elıször a medencét veszem észre, majd a még mindig nyitott ablakot, aztán
végül Kernelt, aki épp egy zombival harcol. Kernelnek igazság szerint biztonságban
kellett volna lennie az ablak körül feszülı védıburokban, de úgy látszik, az egyik
élıhalottnak sikerült áttörni a védıfalat.
- Kernel, jövünk! Tarts ki, csak néhány... - kiáltom oda neki, de nem is figyel
rám. Valamit kiabál, de a nagy kavarodásban nem hallom, mit. Egyetlen mozdulattal
letépi egy zombi fejét. Nincs nehéz dolga, mert a démonok már elvágták a nyakát, és
a fejet már csak néhány izomköteg tartja.
Hirtelen vakító fény lövell felénk, olyan erıs, hogy el kell takarnunk a
szemünket. Kirilli megijed, ledobja a hátáról Sharmilát.
Amikor újra kinyitom a szememet, olyan, mintha napszemüveggel néznék egy
reflektorba. Kétségbeesetten pislogok, és Kernelt keresem. De a fiút sehol sem látom,
és ami még nagyobb baj, az ablakot sem. Csak a varázskört és a vakon tapogatódzó,
egymásnak ütközı zombikat, akik a szemüket dörzsölik. Ahol Kernel és a zombi állt,
most egy halom hús gızölög, szilánkokra robbant csontok fehérlenek, belek és más
szervek, és egy vágóhídnyi vér.

Menekülés

Kıvé dermedve bámulom az emberi maradványokat és az ablak hőlt helyét.

Nem tudom, mi történhetett, és azt sem, mi okozta a robbanást. Csak abban
reménykedem, hogy a húscafatok a zombitól, és nem Kerneltıl származnak. Talán
mégis sikerült átjutnia az utolsó pillanatban, mielıtt az ablak bezáródott, és
megmenekült.
- Meghalt? - vág orrba egy támadót Dervish, aki épp a nyakamba akart
harapni.
- Nem tudom.
- Szerinted? - fordul Sharmila felé.
Az asszony tanácstalanul ingatja a fejét. Dervish most Kirillire néz, de aztán
csak legyint egyet, és elfordul. Ráncos arcára újabb mély árkokat váj a kétségbeesés.
- A mentıcsónakokhoz, gyorsan! Vízre kell szállnunk, mielıtt elsüllyed a
hajó!
- De... - tiltakozom.
- Majd késıbb. Gyerünk! Ne tátsd a szád! - vakkantja, majd a legközelebbi
csónak felé siet. Kirillinek már mondani sem kell, magától hátára veszi Sharmilát.
Sharmila egyre gyengülı ütésekkel tartja távol a pokol-fajzatokat.
Mindannyian az utolsókat rúgjuk. Csak az életösztön munkál még bennünk. Dervish
ötlete nem rossz, de valamit kihagyott a számításból. A szökés nem fog olyan simán
menni, mint gondolja.
 Dervish a mentıcsónak körül ügyködik. Ahhoz már nincs elég ereje, hogy
varázslattal bocsássa vízre, így a két kezével kell kiszabadítania. Kirilli buzgón
segédkezik.
- Néhány nappal ezelıtt megmutatták, mit kell tennünk vészhelyzet esetén.
Bízd csak rám, itt van a kisujjamban az egész. Ha ezt a kart meghúzzuk, akkor...
- Akkor nem fog történni semmi. Ez az evezı tartóvasa, te ütıdött! - mordul rá
Dervish, és félrelöki.
A mentıcsónakot a víz felé taszigáljuk, de hírtelen megáll.
- Beszorult - állapítja meg Dervish. - Adjatok valamit amivel megpiszkálhatom
- lökdösi a csónakot, de hiába.
- A védıpajzs miatt nem tudjuk vízre bocsátani - világosítom fel, majd a
közeledı zombicsapatra nézek. - Még mindig itt van körülöttünk.
- Marhaság! - int le Dervish. - Ha a varázsfal még mindig körülöttünk lenne,
akkor nem lenne ilyen gyenge a szívem - érvel.
- Pedig itt van. Nem tudom, hogyan és miért, de nem tőnt el - hogy állításomat
alátámasszam, a legközelebb álló zombira mutatok.
- Fogd meg azt a nıt, Kirilli, és hajítsd ki a hajóból!
- Boldogan - feleli, és elindul a nála jóval gyengébb ellenfél felé.
Megragadja és át akarja dobni a korláton, de nı, akár valami láthatatlan
gumifalról, visszapattan, és ledönti Kirillit a lábáról. Beleharap a bővész bal karjába
aki alig tudja magáról lerázni.
- Jól beugrattál! - vicsorog felém. - Tudtad, hogy ez fog történni!
Elengedem fülem mellett a vádat. Dervishre nézek, akibıl a küzdelem minden
energiát kiszívott, és most úgy néz ki, mint egy haldokló öregember.
- Talán eltőnik a fal, mielıtt a hajó elsüllyed - mondja Sharmila. Inkább
önáltatás ez, mint igazi meggyızıdés.
- Ugyanolyan erıs, mint amikor ideérkeztünk - rázom a fejem. - Talán a hajó
fenekén lévı lyukon kiúszhatnánk... Ott megsemmisült a védıfal, máskülönben nem
árasztotta volna el a víz a rakteret. De ez a lehetıség kihúzva, mert nincs rá mód,
hogy visszajussunk.
- Megvan! - csap a homlokára Dervish, és visszatér belé az élet. - Vérfüreden
egy démonnal ütöttem rést a varázsfalon.
Hozzácsaptam, aztán felrobbantottam. Ha akkor ment, most is fog.
- Nem hinném, hogy... - ellenkeznék, de Dervish már ki is szemelt egyet a
zombik közül. Rejtély, hogy milyen vésztartalékból jutott újabb adag varázserıhöz,
de ismét töltve van vele.
Egy energiahullámmal felemeli a zombit a fedélzetrıl, majd a láthatatlan
falhoz röpíti.
- Adj neki, Sharmila! - kiált.
De Sharmila hiába erılködik, a fájdalom túlságosan kimerítette.
- Majd én! - mondja Kirilli olyan elszántsággal a hangjában, mint egy
akcióhıs. Ezt követıen egy kártyalapot húz elı szakadt és koszos ruhaujjából,
megcélozza vele a zombit, majd elhajítja: - Abrakadabra!
 Amint a kártyalap hozzáér az élıhalotthoz, a zombi felrobban.
- Na ugye! - vigyorog önelégülten. - Mégiscsak hasznomat veszitek.
- Az biztos - vágja rá Dervish.
A varázsfal ugyanolyan sértetlenül feszül körénk, mint azelıtt.
- Nincs elég energiájuk - mutatok egy közeledı példányra. - Ezek Árny
marionettbábui, és már nincs itt, hogy energiájával táplálja ıket. Falhoz
csapdoshatjuk akár az összeset, de nem érünk el vele nagyobb hatást, mint ha
paradicsomot dobálnánk.
- Most már értem, Juni miért rendelte vissza a démonokat. Meg akarta
akadályozni, hogy velük bombázzam a varázsfalat.
- Vész herceg nem hülye. Tanul a hibáiból - bólintok.
- Akkor végünk - omlik össze Dervish.
- Az ám! - használom öntudatlanul Beranabus kedvenc szavát. - Nincs más
hátra, mint hogy eldöntsük, a zombik faljanak föl, vagy vízbe fulladjunk.
Az élıhalottak egyre közelebb vánszorognak. Az Árny által beléjük öntött
energia fogytán. Többen kidılnek a sorból, és visszatérnek abba az állapotba,
ahonnan Árny visszarángatta ıket. De nagy részük még most is támadásra kész.
Görnyedten gyülekeznek körénk a hajó legeldugottabb részeibıl, mint lepkék a
lámpa köré. Hamarosan elérnek bennünket, talán még azelıtt, hogy a hajó eltőnne a
hullámsírban.
- Víziszonyom van - mondja Kirilli halkan. - Inkább egyenek meg, mint
fulladjak vízbe - igazítja meg öltönyét a halálba indulók méltóságával, és a zombik
felé indul.
- Várj! - ragadja meg Sharmila. - A Tanítványok soha nem adják fel, ezt nem
tanította meg Zahava? ,,Míg élek, remélek’’ - ez a másik jelmondatunk.
- Hallgass Sharmilára - kérlelem én is. - Ha Kernel mégis életben van, nyithat
nekünk odaátról egy újabb ablakot. Vagy az is lehet, hogy rosszul ítéltem meg a
varázsfal tartósságát, és hamarosan eltőnik.
- Milyenek az esélyeink? - fordul vissza.
- Nem túl jók - vallom be. - De minek végeznéd a zombik gyomrában, ha
egyszázaléknyi esély is van rá, hogy megmenekülhetsz?
Amíg Kirilli a döntést fontolgatja, Sharmila megszólal:
- Varázslatra már nincs elegendı energiánk, csodára sem számíthatunk, de
maradt még egy utolsó esélyünk.
- Mire gondolsz? - ráncolja homlokát Dervish.
- Van kiút. Mégiscsak lehet lyukat ütni a pajzson.
- Van valahol egy démon?! - pördülök meg izgatottan, és tekintetem
végigsiklik a fedélzeten, de nem látok egyet sem.
- Nincs szükségünk démonokra sem - mosolyog Sharmila, aki hirtelen sokkal
fiatalabbnak tőnik a koránál -, amikor itt vagyunk mi...
 Dervishnek leesik az álla. Az enyém is. Sajnálkozva tekintünk szegény
Kirillire.
- Mi az? - gyanakodik.
- Nem, nem! - rázza a fejét Sharmila. - Eszem ágában sincs szegény Kirillit
feláldozni a szabadulásunk oltárán, elvégre emberek vagyunk, nem vadak. És kétlem,
hogy hajlandó volna feláldozni magát.
- Akkor húzzunk sorsot, de Kirilli se maradjon ki! - vágja rá Dervish.
- Sorsot húzni? Minek? - kiált fel Kirilli értetlenül.
- Nem lesz sorshúzás! - dönti el a kérdést Sharmila. - Bex még túl fiatal, és
Kirilli úgysem állna kötélnek. İket kipipálhatjuk.
- Nagyszerő - morog Dervish. - Akkor vagy te, vagy én.
- Becnek apára van szüksége. Beranabus után nem veszthet el téged is.
- Várjunk csak...
- Igen. Én vagyok a legidısebb. Nyomorék vagyok. Nincs a világon senkim.
Ráadásul a varázserım is kimerült, ha téged kellene feláldoznunk, még csak meg
sem tudnálak ölni.
Dervish kétségbeesetten néz rám, azt akarja, hogy segítsek neki lebeszélni
Sharmilát az ötletérıl. İ akarja felölteni az áldozati bárány hısies szerepét.
- Amit mond, tökéletesen ésszerő és logikus - tör elı belılem a gyakorlatias
oldalam.
- Na ugye! - mosolyog szomorúan Dervishre Sharmila. - Ne késlekedjünk
egyetlen percet sem. A levegı varázstartalma rohamosan csökken. Ha teljesen
eltőnik, mindannyiunknak vége.
- Micsoda makacs vénasszony vagy! - rázza a fejét Dervish.
- Néha ez kell.
Dervish feladja. Rám néz, mire én szomorúan bólintok. Megfogjuk egymás
kezét, hogy egyesíthessük megmaradt erıinket. Sharmila felé intek, mire a fedélzet
szélére repül. Felemeli fejét a hajópadlóról, vér borítja el az arcát. Ránk mosolyog
még egyszer utoljára. Aztán összeteszi a kezét, és halkan imádkozni kezd.
Dervish felüvölt. Részben az emberfeletti erılködéstıl, részben az iszonyattól.
Én is vele üvöltök. Ujjainkból kék energianyaláb röppen elı, és mellkason találja
Sharmilát. A fénynyaláb kéken pattogva Sharmila fejébe fúródik, majd visszapattan.
Néhány másodpercig nem történik semmi, már-már attól tartok, hogy varázserınk
nem elég erıs...
Egy pillanat múlva a fény felszikrázik, és Sharmila teste darabokra szakad.
Csontjai, belei, húsa és vére vörös foltot rajzol a láthatatlan védıfalra, majd a testébıl
kiszabaduló energia átüti a pajzsot, szabad utat nyitva elıttünk a szabadság felé.
 Megrendülten sírunk, de gyászra most nincs idı. Ha tétovázunk, Sharmila
hiába halt meg. Megpróbáljuk áttaszigálni a mentıcsónakot a lyukon, de a kötelek és
a láncok nem engedik. Rettenetes kimerültségemben segítségül hívom Kirillit is.
Megfogom a kezét, és lecsapolom az energiáját. Mivel feleannyit sem harcolt,
mint mi, sokkal kevesebbet is fogyasztott belıle. Vannak tartalékai. A csónakra
koncentrálok, és elvágom a láncokat és köteleket. A csónak, mintha vízen lebegne,
elindul a levegıben úszva a lyuk felé. Amikor eléri a lyukat, megpróbálom leküzdeni
hányingeremet, ami Sharmila maradványainak láttán elfog. Kinézek a vízre. Látom
alattunk a hullámokat. Két választásunk van: vagy leengedem a csónakot, és mi is
utána ugrunk, vagy...
- Másszatok be! - adom ki a parancsot.
- Átférünk? - méricskéli Kirilli a hajó és a lyuk nagyságát. Jellemzı!
- Szállj be, az istenért! A lyuk akármelyik pillanatban bezárulhat! - kiáltom.
Abban a pillanatban, amikor elengedem a bővész kezét, a csónak döngve a
fedélzet padlójának csapódik. Magam elé engedem Dervisht, majd én is
bekászálódom. A zombik már a sarkunkban vannak, és éhesen vonyítanak.
Megragadom Kirilli bal és Dervish jobb kezét, és igyekszem felhasználni maradék
energiánk legutolsó foszlányait. Elkiáltom magam, mire a mentıcsónak elıre lendül.
Kirillinek igaza lett. A csónak elıször határozottan lelassul, majd teljesen
beszorul a lyukba. Se ki, se be. Mi csoda ostoba, értelmetlen halál ez... ám ekkor a
csónak újra meglódul, és akár egy meglıtt albatrosz, zuhanni kezd a víz felé. Öröm
és félelem egyszerre buggyan ki a torkunból egy hangos kiáltás formájában.
Ám mielıtt még bármelyikünk is felfoghatná a veszélyt, a csónak a tengerbe
csapódik, majd rögvest felborul. Beverem a fejem az oldalába, és megszédülök. Arra
sincs erım, hogy kiköpjem a torkomba zúduló vizet. Lassan süllyedek. Az egyre
sőrősödı homályon át még utoljára felnézek a kék égre. Aztán minden elsötétül.

Tengernyi veszély

Kezek gyömöszölik a gyomromat. Öklendezem. Felnyögök és körbenézek.

Fejem a mentıcsónak oldaláról kókadtan lóg a víz felé, melynek tajtékján
ételdarabok úszkálnak. Annyi mindenesetre eljut hozzám a belém áramló emlékeken
keresztül, hogy Dervish gyömöszöli a gyomromat.
- Köszönöm - nyögök, amikor tovább akarja folytatni -, már jobban vagyok!
Dervish visszahúz a csónakba, amelynek alján némi víz lötyög, amit Kirilli
igyekszik kimeregetni tenyerével. A csónak egyelıre nem süllyedt el, és úgy tőnik, a
becsapódáskor sem szenvedett helyrehozhatatlan károkat.
- Azt hittük, meghaltál - kezdi Dervish. - Kirilli mentett ki a vízbıl, de
elvesztetted az eszméletedet - simítja hátra csapzott, ısz tincseit, és olyan szeretettel
néz rám, hogy dermedt tagjaimat a napnál is jobban melengeti.
- Sokáig voltam eszméletlen?
 - Nem.
- Mi lett a hajóval?
- Egyelıre még tartja magát.
- De már nem sokáig... - suttogom, amikor Dervish segít felülni.
Bár elég távol van tılünk, ha erısen hunyorgok, észreveszem a zombikat, akik
a lyukon keresztül utánunk vetik magukat. Még szerencse, hogy nem úsznak jobban
a nyeletlen baltánál.
Kirilli abbahagyja a víz kimeregetését, és szótlanul bámulja a süllyedı hajót
velünk együtt. Furcsa érzés, mintha egy élılény pusztulásának lennék tanúja.
Szomorúság tölt el.
- Bárcsak megmenthettük volna ıket - mutat Dervish széles karlendítéssel az
eltőnt hajó helyén felhabzó vízre.
- Beranabus, Sharmila, Kernel - suttogom, és újra sírva fakadok.
- Nagy árat fizettünk a szabadulásunkért - mered a csónak padlójára Dervish. -
Árny sértetlenül elmenekült. Ha legalább ıt megöltük volna! Vadászni fog ránk.
Nagy a veszteségünk: oda a vezérünk és a két legerısebb Tanítvány. Ha Vész herceg
igazat mondott, Grubbsért is elmondhatunk egy imát. Csúnyán elbuktunk, nem igaz?
Dervish még nem is tudja, mennyire ráhibázott. Éppen meg akarom vele
osztani, mit tudtam meg Árnyról, amikor Kirilli közbevág:
- Remélem, nem hittétek azt, hogy megfutamodtam, amikor otthagytalak
benneteket a raktérben? Azon dolgoztam, hogy megtisztítsam a lépcsıházat és simán
elmenekülhessünk.
- Na persze! Fel sem merült, hogy betojtál és otthagytál bennünket a trutyiban!
- mosolyog keserően Dervish. - Te vagy a nap hıse, Kirilli!
A bővész arcát lángra lobbantja a szégyen, és gyorsan elfordul.
Dervish vállára teszem a karomat. Igyekszem megnyugtatni.
- Ne bántsd. Végül mégiscsak segített. Nem jutottunk volna ki nélküle.
- Jó vicc - morogja Dervish.
- Tényleg?! Komolyan mondod? - néz rám Kirilli, és szeme bizakodva
felcsillan.
- Ahogy mondom. Ha akkor a raktérben nem futamodsz meg, akkor a harcban
a te energiád is elvész, és a varázserıd nélkül nem tudtuk volna megmozdítani a
csónakot. Azóta mind halottak lennénk - biztosítom a bővészt.
- Akkor helyesen döntöttem. Tudtam én! Még szerencse, hogy ilyen elırelátó
voltam! Mondtam is magamnak a raktérben.
- Na, ne fényezd magad! - mordul rá Dervish. - Azok ott harapásnyomok? -
hajol közel a bővész kezéhez.
- Azok bizony - nézi leharapott ujjainak csonkjait, és majdnem elsírja magát az
önsajnálattól. A sebesülés után varázslat segítségével elállította a vérzést, és
leblokkolta a fájdalomérzetet. Ha a varázslat elmúlik, úgy fog ordítani, mint a sakál. -
A rohadékok, összevissza harapdáltak! - duzzog, majd letép egy darabot az
ingujjából, és beköti vele a sebet. - Még szerencse, hogy nem valamelyik vénámban
vagy artériámban tettek kárt. Ha nem harcolok ilyen elszántan, elevenen felfalnak!
 - Elég baj - csóválja fejét Dervish gondterhelten.
- Micsoda?! - gyanakodik Kirilli.
- Láttál már zombifilmet életedben?
- Csak párat. Nem bírom a horrorfilmeket. Miért?
- Ha már láttál ilyen filmet, akkor talán arról is tudsz, hogy akit egy zombi
megharap, maga is megfertızıdik, és hamarosan élıhalottá változik. Elég egy csepp
nyál a sebbe, és jobb nem is belegondolni, mi lesz...
- Nem! - pattan fel Kirilli a csónakban, de olyan lendülettel, hogy kis híján
felborítja. - Csak ugratsz!
Dervish vállat von.
- Én csak azt mondom, amit a filmekben láttam. Lehet, hogy hihetetlen, de ha
belegondolsz...
Kirilli magába zuhan. Össze van törve. Biztos benne, hogy vége az életének.
Dervish titokban rám kacsint, mire én cinkosán visszamosolygok. Tudom,
hogy nem szép dolog ilyesmivel viccelni, de Kirilli megérdemel egy kis ugratást.
Nem is a gyávasága, de a hazudozása miatt. Egy rossz viccbe még senki sem halt
bele.
Órák óta lebegünk a víz színén. A nap befutja körét az égen, és lassan
alkonyodni kezd. Kirillit pár óráig hagytuk szenvedni, Dervish csak akkor árulta el
neki, hogy becsaptuk. Kirilli cifrán és szaftosan káromkodott. Azóta már
megnyugodott. Mindhárman némán ülünk. Pihenünk, vagy a halottakra gondolunk.
Beranabus nélkül bukott ügynek látom küldetésünket. Bár az az igazság, hogy
vele is reménytelen volna, amióta megtudtam Árnyról az igazságot. Az emberiség
történelme végéhez érkezett. A helyzet annyira kilátástalan, hogy ebbıl még maga
Beranabus sem találna kiutat. Vannak dolgok, amik ellen egyszerően nem vehetjük
fel a harcot. És ha igen, esélytelen.
Kirilli átvizsgálja a csónakot, és egy elsısegélykészlettel, valamint egy üveg
vízzel tér vissza.
- Van egy jó és egy rossz hírem - nyitja ki a dobozt, hogy fertıtlenítıszert
keressen benne a sebére (a fájdalomcsillapító varázslat hatása már nyilván elmúlt,
mert keservesen fintorog). - A jó hír, hogy van egy kötszeres ládikónk, két evezınk
és hat üveg vizünk.
A rossz hír, hogy nincsen rádiónk, sem élelmünk, és ha elfogy a
folyadékkészletünk, nem tudjuk pótolni.
- Talán a rádiósnak sikerült S.O.S. jeleket küldeni a hajóról - veti fel Dervish.
- Meglehet. De kétlem, hogy átjutott a varázsfalon - felel Kirilli.
- Igazad van. Kaphatnék egy kis vizet? Kirilli meghúzza, aztán átnyújtja
Dervishnek.
- Csak módjával! Spórolnunk kell, hogy sokáig kitartson.
- Nyugi, nem sokáig fogom pusztítani a vizet. A szívem bármelyik pillanatban
megállhat.
 -Hadd nézzem! - hajolok hozzá, és tenyeremet Dervish mellkasára teszem.
Kézzel is érzem, hogy összevissza ver a szíve. Nagyon rossz állapotban van. Kórházi
ápolásra lenne szüksége, vagy egy kis varázslatra. Ha átléphetnék a Démonvilágba,
kutya baja sem lenne.
Megpróbálok varázserıt csapolni a levegıbıl, hogy kinyithassak egy ablakot,
de hiába, nem megy. Kiürültem, kimerültem. Ha a hold felkel, talán sugároz belém
egy kevéske energiát, de az sem lesz elég.
- Ablakot próbálsz nyitni? - néz rám Dervish.
- Igen.
- Nem ment, ugye?
- Ha a hold felkel, és egy kicsit megerısödöm, menni fog - lódítom, de
Dervisht nem tudom becsapni. Sírva fakadok.
- Ne bıgj - morogja -, gyorsabban kiszáradsz.
- Nincs semmi baj - vigasztal Kirilli. - Ha a tengerjáró S.O.S. jeleit nem is
fogta senki, észre fogják venni, hogy nem érkezett be a kikötıbe. A tengereket
számítógépekkel és mőholdakkal pásztázzák manapság. A legtöbb utasnak volt
mobiltelefonja, amin naponta hívták családtagjaikat meg a munkatársaikat. Elıbb-
utóbb gyanús lesz az otthoniaknak, hogy nem jön újabb hívás. Lefogadom, hogy
hajnalra hajók és helikopterek százai fognak itt túlélık után kutatni.
- És ha olyan távolra sodródunk addig, hogy nem találnak meg? - kérdezi
Dervish.
- Hagyjuk a pesszimizmust - inti le Kirilli.
Dervish felkacag, de kacagása hamar elhal.
- Ha meghalok - suttogja nekem -, akkor azt akarom, hogy használjátok fel a
maradványaimat. Érted, ugye?
- Nem vagyok benne biztos - felelem, és alig tudok hinni a fülemnek, amikor
megértem.
- Nincsen sok hús a csontjaimon, de elég, amíg...
- Pfuj! - szörnyülködöm. - Hagyd abba!
- Ez gyakorlati kérdés. Csak tudatni akarom veletek, hogy semmi kifogásom,
hogy...
- Ezen a csónakon nem lesz kannibalizmus, ugye, Kirilli? - nézek szúrós
szemmel a bővészre.
- Nem kellene ilyen határozottan elzárkózni az ajánlat elıl! Gondolj csak bele:
Dervish nem csak húst jelenthetne számunkra... Az ember hetven százaléka víz. A
bırébıl ernyıt készíthetnénk a nap ellen, a csontjaiból késeket, amikkel a cápák ellen
harcolhatnánk...
- Itt nem lesz emberevés! - tör ki belılem a zokogás.
- Nyugi, csak segíteni akartam. Ha nem akartok megenni, nem erıltetem -
kacsint rám, mint egy pajkos gyerek.
 - Hogy van kedved még ilyenkor is viccelni?! - kiáltok rá potyogó könnyekkel,
majd megtörlöm az arcom, és hozzáteszem: - Különben is, talán akkor járunk a
legjobban, ha minél elıbb meghalunk. Nem vagyok benne biztos, hogy partot akarok
érni.
- Beléd meg mi ütött? - néz rám Dervish, mintha meghibbantam volna.
Eljött a perc, hogy elmondjam, mi nyomja a lelkemet.
- Amikor Árny hozzám ért, néhány emlékképét magamba szívtam.
Megtudtam, ki is ı voltaképpen. Beranabus azért vállalta az átváltozás kockázatát, és
azért áldozta fel magát, mert megtudta, hogy Árnyat nem gyızhetjük le. Csak annyit
akart elérni, hogy legalább egy idıre visszazavarja a Démonvilágba.
- Nem hiszem! Minden és mindenki legyızhetı! - feleli nagy bölcsen.
- Árny nem.
Lefekszem a csónak aljába, és onnan nézem az alkonyodó eget. Hullámok
csapódnak a csónak oldalához. Béke van és nyugalom. Jó lenne elaludni, és többet
fel sem ébredni.
- Árny nem a démonok közül való - suttogom, de olyan halkan, hogy
Dervishnek és Kirillinek egészen közel kell hajolnia hozzám. - İ egy életre kelt erı.
Senki sem tudja, hogyan, de életre kelt.
- Egy erı? - kérdez vissza Dervish.
- Igen. Mint például a gravitáció. Képzeld el, hogy a gravitáció egy szép napon
öntudatra ébred, testet ölt, és nagy G-vel kezdi írni a nevét, gondolkodik és terveket
szı.
- Lehetetlen! A gravitáció olyan, mint a szél vagy a napsütés, nincs akarata!
- Azért csak próbáld meg elképzelni. Ismered az univerzumok igazi
természetét. Tudod, hogy létezik varázslat, tehát minden létezik. Képzeld el!
Dervish megfogadja tanácsomat, és igyekszik végiggondolni a dolgot.
- Nem könnyő, de lassan csak-csak sikerül - mormogja. - Szóval képzeljem el
a gravitációt, amely testet ölt, és öntudattal rendelkezik, mint te vagy én. Oké, eddig
megvolnánk. Azután üldözıbe veszi az emberiséget.
- Majdnem. Csak éppen nem a gravitációról van szó, hanem egy sokkal
sötétebb és gonoszabb erırıl. Minden élılény végsı társáról.
- Ne rejtélyeskedj már! Bökd ki!
- Én azt hiszem, már tudom - szólal meg Kirilli halkan. - Harry Houdini a világ
legnagyobb bővésze volt. A szabadulást mővészi szintre fejlesztette. Nem volt
számára csapda, amelybıl ne tudott volna kiszabadulni. Ám egyvalakinek sikerült
végül olyan mély verembe zárnia, ahonnan nem volt szabadulás. És ıt úgy hívják,
hogy: a Kaszás.
- Az ám!
Végre Dervishnek is leesik a tantusz. Látom arcán az elképedéssel vegyes
rettegést. Nagyot sóhajtok, keresztbe fonom a karomat, és ismét lehunyom a
szemem. Beranabusra gondolok, Sharmilára és Kernelre. Azokra, akik elestek. Vész
herceg csapdájára, amelybe Grubbs talán tényleg belesétált. Dervish kihagyó szívére.
Mi lesz Kirillivel és velem, ha nem jön idıben a segítség?
 Úgy látszik, holtszezon van. A halottak életre kelnek, és megtámadnak a hajón.
Juni és én visszajöttünk a sírból. Árny megígérte a démonoknak, hogy örök életet ad
nekik, ha segítenek neki legyızni az emberiséget.
- Árny az élet ikertestvére. Egyidısek - folytatom. - Nincs szüksége névre, de
mi elneveztük, ahogy a démonok is. İ a sötétség, amikor a fények kihunynak, a
csönd, amikor a hangok elnémulnak. Övé a legapróbb bogár és a leghatalmasabb
király utolsó lélegzete. Mindannyiunkat ismer, és mindannyiunkat követ, amíg nem
üt az utolsó óránk. Árny maga a Halál.

Tartalom

Elsı rész RÚT ÚJ VILÁG

Gyorsfényképek Beranabusról 1.
Kóbor lélek
Újjászületve
Magányosan
Szivacs
Barát a bajban
Farkastörvények
Küzdelem
Borkóstolás
A felmentı seregre várva
Második rész İRSÉGBEN
Gyorsfényképek Beranabusról 2.
Vészhelyzet
Démon a tetın
Gyerekjáték
Elválnak útjaink
Árnyékra vetıdni
Harmadik rész MINDENKI A FEDÉLZETEN
Gyorsfényképek Beranabusról 3.
Kirilli
Az úr hangja
Az élıhalottak hajója
Süllyedünk
Menekülés
Tengernyi veszély