NNCL1366-4FBv1.

0
BÁLINT ÁGNES
KENDE MÁRTA RAJZAIVAL
AZ AZONOS CÍMŰ TV-MESEJÁTÉKBÓL
ISMERT BÁBFIGURÁK KÖZÜL
CICAMICÁT BRÓDY VERA A TÖBBIT
LÉVAI SÁNDOR TERVEZTE

Mi újság a
Futrinka
utcában?

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST 1964

2
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva
Képszerkesztő: Somorjai Éva
Műszaki szerkesztő: Szikora Rajmund
Műszaki vezető: Földes György
27500 példány, 13,5 (A/5) ív, MSZ 5601-59
64.0597 Athenaeum Nyomda, Budapest
Felelős vezető:Soproni Béla igazgató
IF 246-d-6466

3
 I. fejezet

A szoba-konyhás
tejesköcsög

A Futrinka utcába — mint ezt mindenki tudja — a 99-es autóbusszal

lehet eljutni, csak azt nem tudja mindenki, honnan is indul ez az
autóbusz. Ritka járat, néha félórát, háromnegyed órát is várni kell rá,
ezért aztán a Futrinka utca lakói ritkán jönnek be a városba. És minek is
jönnének? A Futrinka utcában minden megtalálható: mozi, cukrászda,
önkiszolgáló bolt, játszótér, park, sőt olyan nevezetesség is, mint
Egerentyű Elemérek sajtházacskája, amit tavaly műemlékké
nyilvánítottak, mint az egész város egyetlen sajtházát. Fényképe ott
díszeleg az egerek számára kiadott képes útikalauz első oldalán, a
következő szöveggel:
„Elsőrendű ementáli sajtból készült lakóház, egérlyukstílusban rágott
folyosókkal, benyílókkal és hálófülkékkel; tetejét nemes zöld sajtpenész
borítja. Az emeleti erkély rácsozatát hozzáértők a rágcsálás remekének
tartják."
Sajnos, ez a gyönyörű sajtműemlék egy év alatt igen sokat veszített
szépségéből. Ahogyan az Egerentyű család szaporodott, úgy tűntek el
a sajtházról a leheletfinom, csipkemintásra rágott oromdíszek, a sajtból
formált domborművek, sőt — szomorú, de való! — a sajtból készült
híres erkély is. Bizony, azon az őszi reggelen, mikor Sün Sámuel
végigsétált a Futrinka utcán, a sajtház már csak egy összevissza furdalt
tömb volt, amelynek minden kerek lyukából mozgékony egérorrocskák
szimatoltak kifelé.
Sün Sámuelt, a Csőr című újság főszerkesztőjét határozottan
bosszantotta ez a látvány. Megállt a ház előtt, és rosszallóan csóválta a
fejét:
— Ez az egy műemlék volt a Futrinka utcában, ezt is tönkrerágták az
egerek! Már rég ki kellett volna lakoltatni őket!
A sajtház lyukacsaiból hirtelen eltűntek a szimatoló, hegyes orrok.
Fent, az emeleten azonban kicsapódott egy ablak, és Egerentyű
Elemér, az Egérújság legfrissebb számával hadonászva, ingerülten
kiabálni kezdett:
— Szeretném én látni azt, aki harminchét gyermekemmel ki mer
innen lakoltatni engem! Még csak az kellene, hogy holmi
macskabérencek parancsolgassanak itt!
Sün Sámuel nem állhatta az egereket, már csak azért sem, mert
nem a Csőr című kitűnő lapot járatták, hanem az Egérújságra fizettek
4
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
elő, ami Sün Sámuel véleménye szerint legfeljebb egérfogók
csomagolására alkalmas.
— Kiabáljon csak, Egerentyű úr, hadd hallják végig az utcában,
milyen finom modort lehet tanulni abból a szennylapból! — mondta Sün
Sámuel, és tovasétált, azzal a boldogító érzéssel, hogy sikerült döfnie
egyet az Egérújság olvasóján.
Egerentyű majd kiesett az ablakból, olyan izgalomba jött. Derékig
kihajolva harsogta Sün Sámuel után:
— Úgyis tudom, hogy szerkesztő úrból csak az irigység beszél,
amiért az Egérújság azt a nagyszerű rejtvénysorozatot indította! Hol van
a Csőrben ilyen pályázat, amelynek első díja egy berendezett, szoba-
konyhás köcsögház a Futrinka utcában?
Sün Sámuel úgy tett, mintha nem hallaná a cincogást, és
továbbment. Egerentyű Elemér még egy darabig rázogatta utána az
öklét, azután visszahúzódott az ablakból, és így szólt Egerentyűnéhez:
— Jól megmondtam a magamét ennek a tüskegombócnak! Még hogy
kilakoltatás!
— Ne izgasd fel magadat, Elemér! — csitította Egerentyűné — inkább
fejtsd tovább a keresztrejtvényt!
— Igazad van, anyuci! — mondta Egerentyű úr, és visszatelepedett
az asztalhoz, amelytől az imént Sün Sámuel goromba megjegyzése
ugrasztotta fel. Szépen kisimította maga előtt a hadonászásban kissé
meggyűrődött Egérújságot, és belemélyedt a keresztrejtvényfejtésbe.
Egerentyűné rászólt a viháncoló
egérgyerekekre:
— Drágáim, maradjatok csendben, ne
zavarjátok apucit! Tudjátok, hogy a
jövőnkről van szó! Apuci már nyolc helyes
megfejtést küldött be, és ha egy kis
szerencsénk lesz, mi fogjuk megnyerni a
szoba-konyhás köcsögházat!
— Hogyan, anyuci, hogyan? —
nyüzsögtek körülötte a kis egerek.
Egerentyűné már számtalanszor
elmagyarázta nekik, hogyan lehet
keresztrejtvénnyel házat nyerni, de oly
szívesen beszélt erről, hogy nem restellte
újra meg újra elmesélni:
— Az Egérújság rejtvénypályázatot hirdetett. Tíz darab keresztrejtvény megfejtését kell
beküldeni, és a helyes megfejtők között értékes díjakat sorsolnak ki.
— Az első díj a Futrinka utcai köcsögház! — rikkantott közbe Egon, a legidősebbik
egérgyerek.
— A második díj egy körutazás Budapest csatornahálózatában! —fújták a többiek. — A
harmadik díj egy dióhéjba épített televíziós készülék
— Ó, még rengeteg sok díj van! — csitította gyermekeit Egerentyűné — de nekünk az
első díjat kell megnyernünk, mert ez a sajtház napról napra fogy, és maholnap fedél nélkül
maradunk!
— Anyuci, nézzük meg a köcsögházat! — nyafogtak az egércsemeték.
Egerentyűné tiltakozott, hogy most nem ér rá sétálgatni, mert bodzalekvárt kell eltennie.
Egerentyű úr azonban a gyermekek pártjára kelt:

5
— Vidd csak el őket sétálni, anyuci! Legalább csend lesz a házban.
Ilyen cincogás közepette igazán nem lehet gondolkozni! Nem
mintha nehezek volnának a kérdések, de mégiscsak oda kell
figyelnem.
A kérdések valóban nem voltak nehezek, hiszen úgyszólván
minden egyes kérdés macskákra vonatkozott, márpedig melyik egér
ne ismerné töviről hegyire a macskák összes
tulajdonságát! Melyik egér ne tudná, hogy a macskák legfőbb
fegyvere (vízszintes 8.) a karom, hogy járásuk (függőleges
15.) nesztelen, és ami legfőként jellemző rájuk (függőleges
23.), az a lustaság. Ilyen keresztrejtvényt élvezet volt fejteni.
Míg Egerentyű úr sorra írogatta be a macskabecsmérlő szavakat a
keresztrejtvény kis négyzeteibe, Egerentyűné harminchét
gyermekével sétára indult. A gyermekek illedelmesen, kézen
fogva mendegéltek, a rend csak akkor bomlott fel, mikor a
napsütésben megcsillant előttük a köcsögház
zöld mázas fala.
— Ott a házunk! Ott fogunk lakni! — cincogta az
egérhad, és ahányan voltak, mind átzúdultak
az úttesten, hogy jövendő lakásukat közelről is
megcsodálhassák. Egerentyűné lassan,
méltóságteljesen sétált utánuk. A köcsögház forgalmas helyen épült, a mozi, a cukrászda,
az önkiszolgáló bolt és az autóbuszmegálló közelében, s Egerentyűné tudta, hogy
mindenfelől kíváncsi szempárok követik. Hát csak bámuljanak! Akkor fognak még majd
nagyot nézni, ha az Egérújság szerkesztősége ünnepélyesen átadja a köcsögházat a
boldog nyertesnek, azaz Egerentyű Elemérnek és családjának. Biztosan itt lesz a televízió
riportere, a filmhíradó, nem szólva az Egérrádió munkatársairól. Egerentyűné gondolatban
már meg is fogalmazta azokat a szavakat, amelyeket a feléje nyújtott mikrofonba fog
cincogni: „A szerencse ezúttal nem volt vak, sőt, nagyon is jól tudta, kinek kell juttatni az
első díjat. Mint harminchét kis egér mamája, annyit mondhatok csak..."
Kellemes álmodozásából Sün Sámuel hangja riasztotta fel. A tüskés szerkesztő hazafelé
menet betért a Lépesméz cukrászdába, s mikor a tömérdek kis egeret a köcsögház felé
áramlani látta, sietve felhörpintette kávéját, és kijött, hogy kellemetlenkedő
megjegyzéseket tegyen:
— Korai lesz még a háztűznéző! — szólt oda kaján mosollyal. — Ahogy én az
Egérújságot ismerem, biztosan csalás az egész pályázat.
— Már hogy volna csalás? — hökkent meg Egerentyűné.
— Hát csak úgy, hogy a végén majd benne lesz az újságban a nyertesek névsora, de az
csupa költött név lesz, mert mérget mernék venni rá, hogy nyeremények, amit
kisorsolhatnának, nincsenek.
Egerentyűné egészen megzavarodott. Még hogy az Egérújság csalna? Nem, hát ez már
csakugyan több a soknál! Sün Sámuelt teljesen megvadítja az irigység!
Nem is felelt a szúrós megjegyzésre. Nyugodt léptekkel haladt tovább a köcsögház felé,
szívét azonban kétségek marcangolták. Hátha csakugyan csalás az egész pályázat?
Hátha valóban nem sorsolnak ki nyereményeket, s az újságban csak költött nevek
6
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
szerepelnek, hogy például az első díjat nyerte Farkinca Félix, a másodikat Penészfalvi
Paula és így tovább... A köcsögházhoz érve Egerentyűné aggodalmai szinte maguktól
elmúltak.
— Nem, hát ez nem lehet csalás! — mondta magában, amikor megtapogatta a vastag
agyagfalat, amelynek tükrös mázában az ő hosszú egérorra még formátlanabbra torzult.
— Végre is, ez a köcsög itt áll az utcában, ebbe igazán csak olyasvalaki költözhet majd
bele, aki becsületes úton, tehát a rejtvénypályázat nyerteseként jutott hozzá.
Gyönyörködve nézte a köcsögöt. Szép, sima vonalú köcsög volt, minden ciráda vagy
felesleges díszítés nélkül, és éppen ez a nemes egyszerűség volt olyan lebilincselő
benne. Fedele is cserépből készült, nagy, zöld cserépkupak, karcsú kéménykével.
Egerentyűné felvidulva tért haza gyermekeivel. Elmesélte Egerentyűnek Sün Sámuel
gonoszkodó megjegyzéseit, és nevetve tette hozzá:
— Az az ostoba elfelejti, hogy a köcsögház itt áll az utcánkban, s abba igazán nem
költözhet más, csakis az első díj nyertese.
Egerentyű úr nem volt ebben olyan biztos. Hátha az Egérújság főszerkesztőjének közeli
rokona fog a köcsögházba beköltözni? Az aztán persze hogy nem fog a csalásról egy
mukkot sem ejteni...
Aggodalmáról Egerentyű úr nem szólt a családnak. Szilárdan eltökélte, hogyha nem ő
nyerné meg a köcsögöt — amit ugyan el sem bírt képzelni —, alaposan utána fog járni a
szerencsés nyertes kilétének.
A következő vasárnapon az Egérújság fényképeket közölt a köcsögház belsejéről. Ezek a
fényképek valósággal lázba hozták az Egerentyű családot.
— Anyuci, nézd, nagyképernyős televízió is van, egérbajusz-antennával!
— A szekrények mind beépítve!
— Dióbélmintás függönyök, és ugyanolyan bútorhuzatok! Milyen ízléses!
— Mit szóltok ehhez a csendélethez: „Szalonna töpörtyűvel..."
— Fehér telefon, nahát, ilyen nincs senkinek az utcában!
— Ez a szőnyeg itt a szobában oly süppedősnek látszik, ezen elalhatnak a gyerekek!
Az egérkék öt percen belül összevesztek azon, hogy ki melyik csücskén fekszik majd a
szőnyegnek. Egerentyű papa jó néhány rózsaszínű egérfület cibálhatott meg, míg végre
rend lett. Később azért újabb ribillió támadt: Egon, Elek és Enikő összekülönböztek azon,
hogy ki viszi el másnap a fényképeket az iskolába, az osztálytársaknak megmutogatni.
— Senki sem viszi el! — mordult rájuk Egerentyű úr. — Nekem kell az újság!
Másnap zsebébe tette a gondosan összehajtogatott lapot, és egy fél órával korábban
indult el az autóbuszhoz, mint szokott, hogy legyen ideje meglesni Sün Sámuelt.
Szerencséje volt, mert a derék szerkesztő is a városba készült, és ott krákogott,
türelmetlenkedett, topogott a 99-es megállójánál.
— Ó, ó, szintén befelé, befelé? — cincogta Egerentyű úr olyan szívélyes hangon, amellyel
még egy macska arcára is mosolyt csalt volna.
— A nyomdába megyek — morogta az álmos sündisznó, annyira összehúzva magát,
hogy tüskéi tömegéből csak az orra hegye kandikált ki. Mikor a busz megérkezett,
Egerentyű úr úgy ügyeskedett, hogy éppen Sün Sámuel mellé zöttyent le az ülésre. Sün
Sámuel mellett mindig maradt üres hely, mert senki sem szúrkáltatta magát szívesen a
rázós buszon. Egerentyű úr azonban azt tartotta, hogy megér néhány szúrást a káröröm,
amellyel útitársa orra alá teregetheti az Egérújság vasárnapi számát. Elővette hát,
szétbontotta, s mintegy véletlenül épp azon a helyen kezdte olvasni, ahol a köcsögház
belsejéről készült fényképek szinte az egész oldalt betöltötték. Sün Sámuel előhalászta a
szemüvegét:
— Na, mit ír ez a szennylap? — kérdezte kedélyeskedve. —
Most már lakberendezési tanácsokat is ad? Hajaj, azt sem
tudják, mivel fogják az olvasókat!
— Ezek a képek nem afféle lakberendezési tanácsokhoz
készültek — mondta Egerentyű úr közönyt színlelve, bár alig
7
bírta gúnykacaját visszatartani. — Ezek mind a köcsögház belsejét ábrázolják.
Sün Sámuel orráról lecsúszott a szemüveg.
— Ejnye, be ráz ez a busz! — horkant fel mérgesen. — Nem is rontom a szememet holmi
újságolvasással.
Többé egy pillantást sem volt hajlandó vetni a gyűlölt Egérújságra. Alig várta, hogy
leszállhasson. Kifelé menet jól nekidőlt Egerentyű úrnak, s még azt sem mondta, hogy
„bocsánat".
Egerentyű úr kivételesen nem vette ezt zokon. Érezte, hogy a sündisznó egész napját
sikerült elrontania, s a káröröm elnézővé tette.
Igen, Sün Sámuel még a nyomdából hazafelé jövet is egyre az egérújság olcsó fogásait
szidta magában .
— Vásári trükk, elavult módszerek! — dohogott egész úton. — Nem tudnak semmi
érdekeset írni, olyan unalmas az egész lap, hogy csak elaludni lehet rajta, hát persze
hogy fűhöz-fához kapkodnak, s elkövetnek, csak hogy olvasóikat megtartsák!
A szerkesztőségben újabb bosszúság fogadta: az öreg fülesbagoly aki a Csőr példányait
szokta az olvasóknak kézbesíteni, megbetegedett, s nem volt, aki az újságot széthordja. A
nagy kötegeket postára kellett bízni, ami azt jelentette, hogy az olvasók jóval később
kapják meg a lapot.
— Így aztán nem csoda, ha az Egérújság kiszorít bennünket! — süvöltötte Sün Sámuel
nekikeseredve. — Maholnap többen olvassák, mint a helyi lapot! Legjobb, ha be is zárjuk
a szerkesztőséget, s valamennyien
elmegyünk az erdőbe, bogarászni!
Kuvik Kelemen, az egyetlen újságíró,
fatönkké dermedve lapult a sarokban. Az a
kiváló tulajdonsága volt ugyanis, hogy
tollazatának különféle borzolásával teljesen el
tudta magát változtatni. Ha elkésett egy-egy
cikkel, s nem akart Sün Sámuel szeme elé
kerülni, lesimította barna tollait, s széktámlává
dermedve várta meg, míg a főszerkesztő
mérge elmúlik. Ennek a tulajdonságának
egyébként sok érdekes cikket köszönhetett.
Beröppent hivatalokba, üzletekbe, olykor
lakásokba is, és miután hozzáidomította
magát a faburkolathoz, a lámpához, az
asztallábhoz, vagy egyszerűen szeneslapát alakját öltötte magára, nyugodtan
végighallgatott különböző vitákat és veszekedéseket. Másnap aztán nagy betűk hirdették
a Csőr címoldalán:
„A szarkahivatalban munka helyett cserregéssel, és fényes tárgyak csereberélgetésével
töltik az időt! Ezért halad lassan a szarkafészkek javítása!"
Vagy:
„Rókaellenes hangulat a Baromfiklub közgyűlésén."
Miután Sün Sámuel kellőképpen kiadta a mérgét, Kuvik Kelemen helyrerázogatta tollait, s
visszaváltozván kuvikká, megkockáztatott egy észrevételt:
— Mi is indíthatnánk valamiféle pályázatot, hogy az olvasók érdeklődését kissé jobban
felcsigázzuk.
— Micsoda? — hördült fel Sün Sámuel. — Az Egérújság módszereit kövessük?
Ajándékokkal csalogassunk magunkhoz olvasókat, he?
— Nem ajándékokkal — gágogott halkan Liba Leontin, a gépírónő —, hanem kis játékos
pályázatokkal. Az olvasók szeretnek mindenfélét beküldözgetni, és szeretik nevüket az
újság hátlapján a nyertesek vagy megdicsértek között olvasni.
— Valami kis kézügyességi pályázatra gondolok — verte tovább a vasat Kuvik Kelemen.
— Készítsenek az olvasók könyvjelzőt, lámpaernyőt, legyezőt vagy rongybabát, s aki a
8
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
legszebbet küldi be, kedves kis ajándéktárgyat kap.
— Éppen ajándéktárgyakra van pénzünk! — jegyezte meg savanyúan Sün Sámuel.
Leontin sietve közbeszólt:
— Van egy ötletem! Hirdessünk rongybaba-pályázatot. Rongy, ugyebár, minden házban
akad, az olvasóknak semmibe se kerül rongybabát készíteni. A beküldött rongybabákat a
karácsonyi játékvásáron eladjuk, s ami pénzt ebből beveszünk, azért vásárolhatunk a
nyertesnek egy doboz konyakos kukoricát.
— Nem biztos, hogy liba nyerné meg — huhogott az öreg fülesbagoly a sarokban. Sün
Sámuel oda sem figyelt, csak a fejét rázta:
— Nem, nem, ostobaság! Még mit
nem! Rongykacatok, limlomok..., más nem
is hiányzik nekünk, nem elég, hogy
minden a Leontin horgolásaival van
tele!
Liba Leontin megsértődött, és
csőrét szorosan összezárva elfordult.
Kuvik Kelemen azonban nem hagyta
annyiban a dolgot.
— Az még nem minden, ha
olvasóinkat kiműveljük — mondta
—, ügyességre is kell nevelnünk őket!
Ez hatott. Sün Sámuel valahonnan emlékezett rá, hogy Tyúkanyó csirkéi újabban
nemcsak azt tanulják, hány szelvényből áll a giliszta, hanem azt is, hogyan kell célszerűen
kapirgálni.
— No, nem bánom... — adta be végül is a derekát. — Rád bízom Kelemen, indíts valami
ilyen kézügyességi rovatot. Csak nehogy nevetségessé váljunk miatta!
A következő héten a Futrinka utcaiak kedvelt lapja, a Csőr, új rovattal jelent meg:
„Karommal-körömmel" — ez volt a rovat címe, s egy rövid bevezető hírül adta az
olvasóknak, hogy kézügyességi pályázat indul. Aki a legszebb saját készítésű rongybabát
küldi be, értékes ajándékot kap.
Lejjebb közölték a rongybaba szabásmintáját is, ez Liba Leontin műve volt.
„Bármilyen ócska harisnya vagy más, kimustrált fehérnemű megfelel rongybaba
készítéséhez — így a szöveg. — Két nadrággomb, néhány színes szalag, rongydarabka,
s kész a kedves, bájos baba."
Sajnos, a rongybabakészítési pályázatnak nem volt sikere, mert az Egérújságban épp
azon a héten fejeződött be a nagy keresztrejtvénysorozat, s mindenkit csak az érdekelt:
ugyan, ki nyeri majd a Futrinka utcai köcsögházat? Erről beszéltek a cukrászdában, a
Csupor klubban, az autóbuszon, s igazán nem lehet csodálni, hogy ebben a feszült
légkörben senkinek sem volt türelme holmi rongyocskákkal bíbelődni.
A szerencsétlen pályázatra mindössze egyetlenegy olvasó küldött be rongybabát.
Minthogy aznap éppen szakadt az eső, a papírdobozon szétfutott a tinta, és a feladó
neve, címe teljesen olvashatatlanná vált. Mikor Sün Sámuel megkérdezte Liba Leontint,
hányan küldtek be rongybabát a kézügyességi pályázatra, Leontin szomorúan mutatta az
ázott papírcsomagot:
— Még válaszolni sem tudunk neki, nem lehet kibetűzni a címet.
— Papírkosárba vele! — harsogta Sün Sámuel falrengető hangon. — És ezzel be is
fejeztük az úgynevezett kézügyességi sorozatot. Aki meg akar tanulni horgolni, kötni,
kagylót fúrni, tollat festeni, makkot, tobozt aranyozni, az járassa az Erdő-mező mesterei
című szaklapot. A Csőr, kedves munkatársaim, továbbra is a műveltséget fogja
terjeszteni!
Ezzel bement odújába, s úgy bevágta az ajtót, hogy az emeleti ólomkatona-fényesítő
üzemben negyvenkét ólomkatona orra bukott. Sün Sámuel ilyesmivel, persze, nem
törődött, annál kevésbé, mert egész szerkesztőségével két aprócska, földszinti
9
szobácskában húzódott meg, s évek óta áhítozott az ólomkatona-fényesítő üzem
helyiségeire. Mind ez ideig azonban próbálkozásai, hogy az ólomkatona-fényesítő üzemet
kitúrja a házból, kudarcot vallottak. Ezért aztán akkor is buzgón csapkodta az ajtókat, ha
nem volt mérges, hadd reszkessenek azok ott, odafönt.
Most meg még ráadásul mérges is volt. Hát hogyne! A vetélytárs, az ősellenség, a
hitvány szennylap, az Egérújság különkiadást ígér a nagy napra: az eredményhirdetés
napjára. Különkiadás! Mindenki kapkodni fog utána, mert a Futrinka utcában elég ritkán
rohannak végig különkiadással a kézbesítők.
Amilyen bosszúsággal, sőt, mondhatni, undorral várta Sün Sámuel a beharangozott
különkiadást, olyan örömteli izgalommal leste az egész Egerentyű család, mikor jelennek
meg az utcán az Egérújság fürge küldöncei. A sajtház minden lyukacskájában egérorrok
szimatoltak, sőt, egy nagyobb lyukból, szorosan egymás mellett, három érzékeny
orrocska figyelt kifelé az utcára.
Ez idő tájt mondta Sün Sámuel az újságírójának:
— Kelemen, kérlek, majd ha megjelenik az az átkozott
különkiadás, borzolj magadból szemetestaligát, vagy
amit akarsz, és vásárolj egy példányt. Én magam is
kíváncsi vagyok, miféle egér költözik az utcánkba.
Kuvik Kelemen kiröpült az ablakon, és elhelyezkedett
egy hirdetőoszlop mellett. Aki látta, azt hihette, az
utcaseprő mókus felejtette ott torzonborz seprűjét.
Nem is vetett rá ügyet senki.
Telt-múlt az idő, és a különkiadást nem hozták. Kuvik
Kelemen, tollait lesimítva, elrepült a cukrászdába
kávézni. A sajtházikón egyre nőttek, tágultak,
szélesedtek a lyukak, mert az egérgyerekek a
várakozás unalmában mindig haraptak egy kicsit a sajtból. Már nemcsak az orruk fért ki a
lyukakon, hanem a fejük is, sőt a legmozgékonyabb egérgyerek, Edécske ki is pottyant az
utcára. A nagy cincogásra Egerentyűné majdnem elájult, mert azt hitte, már a
különkiadást hozzák. Egerentyű papával együtt napkelte óta ott ültek az emeleti ablakban,
az utcát figyelve. Egerentyű úr aznap nem ment be a könyvtárba kéziratokat rágni,
Egerentyűné nem főzött ebédet, a család hideget ebédelt, jobbára csak a falakról. De
akárhogy is meresztették szemüket az utcára, a sok járókelő között csak nem vették észre
az Egérújság fehéregér-küldönceit.
— Ezért kár volt egy nap szabadságot kivennem! — idegeskedett Egerentyű úr estefelé,
mikor már sötétedett. — Nem értem, hol késik a különkiadás?
— Biztosan oly sok megfejtés érkezett, hogy nem készültek el a sorsolással — vigasztalta
Egerentyűné. Hangja azonban cseppet sem volt meggyőző. Ő is aggódott, ő is nyugtalan
volt, olyannyira, hogy egész éjszaka alig hunyta le a szemét. Egerentyű úrral együtt csak
úgy, hajnal felé szenderedtek el, s mire reggel, kissé késve felébredtek, az Egérújság már
ott fehérlett a lábtörlőn.
Egyszerre ugrottak érte mind a harminckilencen, egyszerre akarták volna olvasni, és
igazán csoda, hogy a nagy izgalomban, kapkodásban az Egérújság nem szakadt apró
cafatokra.
De bár inkább szakadt volna! Bár soha ne is jelent volna meg! Hogy süllyedne el az
Egérújság szerkesztősége úgy, ahogy van, mindenestül a legmélyebb
szennyvízcsatornában!
Mert a hír, amit az Egérújság a beígért különkiadás helyett végül is az utolsó oldalon
hozott, egészen, de egészen apró betűkkel, azt közölte, hogy a tízhetes rejtvénypályázat
első díját, a Futrinka utcai modern, berendezett szoba-konyhás köcsögházat egy macska
nyerte meg...

10
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

11
II. FEJEZET

Egy macska különleges szerencséje

A Csőr szerkesztőségébe, a földszinti, patkánylyuk nagyságú

szobácskákba az őszi napsugárnak csupán a csücske jutott el. Ez a kis
napsugár-farkinca is elég volt azonban ahhoz, hogy ezen a napon
bearanyozza, felderítse az egész szerkesztőséget. Liba Leontin
táncdalokat gágogva kopogtatta a billentyűket, Kuvik Kelemen
jókedvűen hintázta magát a széken, s még az öreg fülesbagoly sem
szidta az olvasókat, akik miatt nap mint nap végig kellett szárnyalnia a
hosszú, hosszú Futrinka utcát, valamint annak minden kacskaringós
mellékutcáját. Sün Sámuel, aki máskor dührohamot kapott, ha
gépírónőjét gágogni hallotta, most sugárzó arccal állt a főszerkesztői
szoba ajtajában, és csak örvendezni tudott.
— Milyen szép nap ez a mai — ismételgette ellágyulva. — Hát
mondja csak, öreg fülesbaglyom: csakugyan úgy elkapkodták a
különkiadásunkat?
— Hogy elkapkodták-e? — huhogott a vén fülesbagoly a nevetéstől
rázkódva. — Alig értem ki az utcára, jóformán még el sem vijjanthattam
magamat, s már az egész csomagot szétkapkodták, huss!
— Hát igen, várták a Futrinka utcaiak a különkiadást! — nevetett
Kuvik Kelemen. — És ha már az Egérújság adós maradt a beígért
csemegével, legalább a Csőr kielégítette az olvasók kíváncsiságát.
Sün Sámuel szeretettel nézte az asztalára terített különkiadást, az
egyetlen példányt, ami az olvasók nagy rohamából megmaradt.
Feledhetetlen emléke egy gyönyörű napnak! Címoldalán a Futrinka
utcai köcsögház fényképe, alatta nagy, kövér betűkkel:

EGY MACSKA KÜLÖNLEGES SZERENCSÉJE

„Amire nem számítottak az egerek: macska nyerte az Egérújság

rejtvénypályázatának első díját! A szépen berendezett köcsögházba,
amely az egérolvasók filléreiből épült, egy macska fog beköltözni!
Csúfos kudarcba fulladt tehát a nagy hírveréssel elindított
rejtvénysorozat..."
Sün Sámuel már legalább negyvenedszer olvasta ezeket a sorokat,
s még mindig nem tudott betelni velük. Visszagondolt találkozásaira a
kiállhatatlan Egerentyűékkel, akik olyannyira biztosra vették, hogy ők,
éppen ők nyerik majd meg a köcsögöt! Lám, ha a Csőrt, a derék, öreg
Csőrt, a Futrinka utcaiak kedvenc családi lapját olvasták volna,

12
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
megkímélhették volna magukat ettől a súlyos csalódástól!
— Kelemen, repülj be a városba, és készíts riportot azzal a
macskával! — szólt át a másik szobába. — Fényképezőgépet is vigyél,
a macska nagyított képét az első oldalon fogjuk közölni. Tudj meg
mindent pontosan: hol élt eddig, hogyan jutott eszébe megfejteni az
Egérújság keresztrejtvényeit, amelyek, mint mindenki tudja,
hemzsegnek a macskákat sértő kifejezésektől.
Kuvik Kelemen felcihelődött, és már éppen az ablakpárkányra
röppent, hogy kiszárnyaljon a szabadba, mikor az ablak alatti
papírkosárban valaki nyafogni kezdett:
— Unatkozom! Játszani akarok!
Kuvik Kelemen majdnem hanyatt vágódott
ijedtében. Tollait felborzolva nézett a
papírkosárba, de ott, borítékok és összegyűrt
kéziratlapok között csak egy ócska kartondobozt
látott.
És a dobozból újra felhangzott az a furcsa kis
nyafogó hang:
— Játszani akarok! Engedjenek ki!
— Mi ez a sápítozás? — érdeklődött bentről Sün
Sámuel. — Ki nyafog?
Liba Leontin, akinek szemébe a legcsekélyebb
izgalom is könnyeket csalt, reszkető hangon
felelt:
— Az a szegény kis rongybaba, akit a papírkosárba dobtunk. Játszani akar!
Sün Sámuelt kicsalta odújából az érdeklődés. Ő maga emelte ki a kartondobozt a
papírkosárból. Leszedték róla a zsineget, s a következő percben előkerült az egyetlen
rongybaba, amely a Csőr félresikerült, bátortalan pályázatára, mint pályamű beérkezett.
Szó, ami szó, elég csúnyácska volt szegény. Valami színehagyott harisnyából varrták,
feje búbján gyűrött szalagcsokrocska pótolta a hajat, de kerek nadrággombszemével
olyan derűs bizalommal nézett a Csőr munkatársaira, hogy azok valamennyien, beleértve
az öreg fülesbaglyot is, visszamosolyogtak rá:
— Hogy hívnak?
— Böbe babának — mutatkozott be a pályamű. — Nagyon szeretek játszani.
Kuvik Kelemen, aki maga is roppant játékos természetű volt, azonnal ajánlkozott, hogy
majd ő bújócskát játszik a rongybabával.
— Hogyisne! — mordult rá Sün Sámuel. — Te csak menj, és készíts riportot azzal a
macskával. Böbe babát bízd ránk. Majd találunk neki valami játékot.
Találtak is. Mire a kéziratot a nyomdába kellett vinni, Böbe baba már ott trónolt Kuvik
Kelemen íróasztalán, és Liba Leontin utasítása szerint csipkemintás terítőcskéket vagdalt
ki papírból. Megkaparintotta a ragasztót is, és az ócska papírdobozt, amelyben érkezett,
kívül-belül teliragasztotta színes képecskékkel. Mire ezzel elkészült, a feje búbjáig
összekente magát ragasztóval, és az öreg fülesbagoly véleménye szerint csak tollakba
kellett volna hempergetni ahhoz, hogy kis,
kerek szemű bagoly váljék belőle.
— Nem akarok bagoly lenni! — jelentette ki
Böbe baba ellentmondást nem tűrő hangon.
— Rongybaba vagyok! Igazi rongybaba!
— Azért nem kell úgy összemaszatolnod
magadat! — jegyezte meg a mindig hófehér
tollazatú Leontin. — Mit szól majd a
főszerkesztő úr, ha itt minden ragadni fog?
Szerencsére Sün Sámuel főszerkesztő urat
13
az Egérújság csúfos kudarca olyan szokatlanul elnéző hangulatba ringatta, hogy még az
sem ingerelte fel, mikor Böbe baba játékból ócska levélborítékokat tűzdelt a tüskéire.
— És éjszakára mi lesz ezzel a kis rongybabával? — kérdezte Liba Leontin tanácstalanul.
— Én, ugye, társbérletben élek, hozzám, sajnos, nem jöhet szegényke, pedig úgy
sajnálom! — és már peregtek is a könnyei.
— Majd visszamászom a dobozomba aludni! — nyugtatta meg a kedélyeket Böbe baba.
— Csak előbb kérek valamit enni, mert nagyon éhes vagyok!
Míg Liba Leontin eltotyogott az önkiszolgáló boltba, hogy Böbe babának kakaót és
süteményt vegyen. Sün Sámuel agyában merész elgondolás született.
— Ezt a kis rongybabát felvesszük kisegítőnek! — közölte ötletét az öreg fülesbagollyal.
— Maga már úgyis nehezen repül, gyakran betegeskedik, nem is jól lát, kell valaki, aki
ideszalad, odaszalad, afféle kis mitugrász, akit hol ide küldök egy levéllel, hol oda egy
üzenettel.
— Segíthet az újságkihordásban is! — vélte az öreg fülesbagoly. — Csak pénzt nem
szabad a kezére bízni, mert ahhoz butuska.
Sün Sámuel helyeslőleg bólintott:
— Így gondoltam én is. A szerkesztőség fogja élelmezni és ruházni, azonkívül majd kap
valami kis zsebpénzt, hogy nyalánkságokat vehessen magának, ha kedve szottyan rá.
Böbe baba, míg sorsáról tárgyaltak, önfeledten játszott egy régi bélyegzővel. Negyedóra
sem telt belé, és a szerkesztőség falán körös-körül lila csík húzódott:
CsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőr
— Fölöttébb játékos anyagból varrták — állapította meg róla az öreg fülesbagoly.
— Igen, igen, de hát el kell fogadnunk olyannak, amilyen! — dünnyögött a főszerkesztő
kissé gondterhelten. — Végre is, nem dobhatjuk ki az utcára. A mi felhívásunkra küldték,
tehát nekünk kell róla gondoskodnunk. Legalább emlékezetessé tesszük valamivel ezt a
mai szép napot.

Néhány házzal odébb Egerentyűék semmivel sem kívánták ezt a napot

emlékezetessé tenni. Sőt!
— Bár soha ne virradt volna ránk ez a nap! — zokogott
Egerentyűné, vizes borogatással a homlokán. — Rajtunk fog nevetni az
egész Futrinka utca!
— Ezt még csak elviselném valahogyan — cincogta búsan
Egerentyű úr —, de ha rágondolok, hogy a fényesen berendezett
köcsögházba egy macska, egy lusta, semmirekellő, henye macska
költözik be, hát legszívesebben egérfogóba ugranék mérgemben...
Egerentyűné napokig nem mert az utcára menni. Gondos kezek
azonban küszöbére helyezték a Csőr ama számát, amelyben Kuvik
Kelemen híres riportja megjelent:
„Cicamicával, a boldog nyertessel — így kezdődik a cikk — egy
belvárosi padlás zugában találkoztam először. Kérdésemre, hogyan
jutott eszébe a rendkívül apró betűs Egérújságot olvasgatni, azt felelte,
hogy az Egérújságot, szemrontó nyomása ellenére, sokkal több macska

14
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
olvassa, mint azt általában hiszik. Az Egérújság sűrűn közöl képet
egerekről, s ezt minden macska örömmel tanulmányozza. Az olyan
tudósítások pedig, hogy a Patkány körúti aluljárót több száz egér
jelenlétében avatták fel, valósággal megdobogtatják a macskaszíveket."
A cikkből rengeteg érdekes dolgot lehetett megtudni
a nyertes macskáról: hogy eddig egy huzatos
szemétládában lakott, hogy nagyon szeret játszani,
hogy kedvenc itala a pasztőrözött tej, hogy kitűnően
tájékozódik a sötétben, és a háztető szélén üldögélve
gyakran nézi, csak úgy az ablakon át a Televízió
mozgalmasabb műsorait.
Kuvik Kelemen cikkét számtalan fénykép tarkította:
Cicamica a szemétládában ülve, Cicamica a
padláslépcsőn sütkérezve, Cicamica bajusza
felnagyítva, Cicamica karmai ugyancsak felnagyítva,
egészen közelről, Cicamica szalagcsokorral a farkán, Cicamica farka szalagcsokor nélkül,
és így tovább. Olyan kép is akadt, ami Cicamicát alvás közben összegömbölyödve
ábrázolta. Az Egerentyű gyerekek azonban hiába forgatták az újságot jobbra-balra,
sehogyan sem tudták megállapítani, hol kezdődik Cicamica, és hol végződik. Addig
vitatkoztak ezen, éktelen cincogással, míg Egerentyűné szét nem csapott közöttük:
— Micsoda? Arról a macskáról olvastok? Ahelyett, hogy foszlányokká rágnátok minden
róla szóló cikket meg ezeket a szemérmetlen fényképeket a karmairól... Csak tudnám,
hogyan került tisztes hajlékunkba ez a förtelem?
Nos, erre a kérdésre egyedül a Csőr új alkalmazottja, Böbe baba tudott volna válaszolni,
akit az öreg fülesbagoly aznap reggel fogott be újságkézbesítésre. Böbe igen nagy
buzgalommal látott munkához, az előfizetők címét tartalmazó jegyzéket azonban már az
indulás pillanatában elvesztette. Egy darabig körben forgott, keresgélt a kapu alatt, azután
elindult, és válogatás nélkül minden postaládikába belepottyantott egy-egy példányt. Ez
igazán nem volt nehéz munka. Böbe dudorászva baktatott az utcán, megcsodálta az
emeletes malacólat, Nyúlék zöldségeskertjét, a kirakatokat, a Fészek mozi falán ékeskedő
képeket, és körülbelül fél óra hosszat ácsorgott a Lépesméz cukrászda előtt, mert onnan
minden ajtónyitással édes süteményillat csapott ki. Talán még ma is ott álldogálna, ha
észre nem vesz egy csapat fiatal csirkét.
— Hová mentek? — kérdezte kíváncsian.
— A parkba, kapirgálni. Gyere velünk, olyan érdekes ott!
Böbe nem mondatta kétszer. Hóna alatt a maradék újságcsomóval a csirkék után szaladt.
Azok egy közeli kis parkba vezették.
— Nagyon kellemes itt! — mondták neki. — Nézd, milyen szépen virítanak a dáliák, és
milyen csinos legyek sütkéreznek a szirmaikon!
A park csakugyan telis-tele volt lángoló, sárga és
piros dáliákkal. Böbe figyelmét azonban nem annyira
a dús virágpompa ragadta meg, mint inkább az a
szobor, amely a park közepén állott, a gesztenyefák
alatt. A fehér márványszobor kisfiút ábrázolt, mellette
födeles kosárka. Két kezét a kisfiú olyasformán
illesztette egymásba, mintha valami bogarat őrzött
volna behajlított ujjai börtönében.
— Mi van a kisfiú kezében? — faggatta Böbe az
egyik csibét, akit testvérei Pöhölykének szólítottak.
— Állítólag egy futrinka — magyarázta Pöhölyke
készségesen. — Abból gondolják ezt, hogy a fiú
mellett födeles kosár van. A futrinka hasznos bogár,
és sokan hazaviszik az erdőben talált futrinkákat a
15
kertjükbe, hogy ott pusztítsák a káros hernyókat. Persze, mi még a futrinkáknál is
hasznosabbak vagyunk, mert én magam például harminchat hernyót bírok uzsonnára
elfogyasztani, Tarajka, a bátyám viszont negyvenkettőt! Böbe hallotta is, nem is az
értékes felvilágosítást. Egyre csak a márványszobrot csodálta.
— Milyen szép tiszta! — gondolta irigyen, miközben végignézett saját, maszatos kezén,
no meg a ruháján, melynek pöttyös mintája alig látszott a foltoktól és a pecsétektől. — Jó
neki! Márványból van, nem piszkolódik úgy, mint..., mint mások, akiket csak rongyból
varrtak...
Merengéséből nagy csipogás riasztotta fel:
— Gyerünk hintázni! Menjünk az ivókúthoz!
Hinta! Ivókút! Böbe hátat fordított a márványszobornak, és a csirkék után talpalt. Micsoda
nagyszerű kis park ez! Igaz, hogy a hinta csak afféle billenős szerkezet, egyetlen szál
deszkából, de elfért rajta az egész csibehad, Böbével együtt. Hintáztak, azután vizet ittak,
azután megint hintáztak, megint vizet ittak, és így ment ez, míg csak be nem sötétedett.
Böbének akkor jutottak eszébe a kikézbesítetlen újságok. Elköszönt hát a csirkéktől, és
szaladt kézbesíteni.

Sün Sámuel éppen a szokásos heti szerkesztőségi megbeszélést tartotta, mikor Böbe,
hóna alatt jókora papírzacskóval, hazaérkezett. Szerencséjére nagy vita folyt, s a zajos
gágogásban, huhogásban, kuvikolásban senki sem vette észre a besurranó Böbét.
Zavartalanul bemászhatott dobozába, és hozzákezdhetett az evéshez.
Arról volt szó, folytassa-e a Csőr a „Hulló falevelek nyomában" című megható
riportsorozatát, vagy se. Leontin a folytatás mellett kardoskodott:
— Nem lehet szó nélkül hagyni ezeknek a szerencsétlen faleveleknek a sorsát! Ott
sodorja őket a szél az utcán, némelyiket még a sárba is bele tapossák, olyan szívfájdító!
Kuvik Kelemen azt ajánlotta, ismertessék inkább a mosható gumibabák és műanyag
játékok gyártásának módját. Böbét ez nagyon érdekelte, bele is szólt a vitába:
— A mosható babákról írjunk, hogy mitől moshatók; a falevelekről úgyis tudja mindenki,
hogy tavasszal újra kinőnek.
Minden tekintet Böbére szegeződött.
— Ó, hát itthon vagy! — fordult feléje Sün Sámuel. — Legalább megkérdezhetem tőled,
miért nem kapott ma újságot Kacsa Karola, Kakas Kázmér, Tyúkanyóék, a nyugdíjas
hintaló és még sokan mások?
— Ezek biztosan mind a páros oldalon laknak —
felelte Böbe baba, hirtelen lenyelve egy pogácsát. —
Ma csak a páratlan oldalon lakóknak jutott.
— Micsoda? — kiáltott Sün Sámuel megdöbbenve.
— A páratlan oldalon lakóknak? Talán bizony még
Egerentyűéknek is vittél újságot? Meg annak a
széltoló Sompolyogi-Mosolyoginak, minden rókák
legravaszabbikának, aki már egy fél éve tartozik az
előfizetési díjjal? Ilyeneknek jutott a Csőr mai,
nevezetes számából, a régi, becsületes előfizetők
pedig hiába várták kedvenc lapjukat!
— De hiszen holnapra megint nyomnak újságot! —
igyekezett főnökét megnyugtatni Böbe baba. —
Abból majd viszek nekik kettőt, a mai helyett is
egyet.
Síri csend lett. Kuvik Kelemen csőréből tört csak elő
valami köhögéssé torzult kacaj. Sün Sámuel mély lélegzetet vett, és vészjósló hangon
kérdezte:
— Hát te azt hiszed, hogy a holnapi újságban ugyanaz lesz, mint a maiban?
Böbe gyanúsnak találta a kérdést, nem sietett hát felelni rá. Sün Sámuel azonban nem is
16
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
várt választ. Éles elméjével nyomban felfogta, miről van szó.
— Ezek szerint te — folytatta ugyanolyan vészjósló hangon —, bár lapunk munkatársa
vagy, a Csőr cikkeiből még soha egy sort sem olvastál el!
Igaz, ami igaz, Böbe az újságot csak nyirbálásra, ragasztásra, csákók és papírvitorlások
készítésére használta eddig.
— A Csőr nap mint nap fontos, érdekes tudnivalókat közöl az olvasókkal! — zengett és
mennydörgött Sün Sámuel hangja. — Aki lapunkból ma megtudta, ki is a köcsögház
boldog tulajdonosa, az a holnapi lapból már Cicamica megérkezéséről fog értesülni!
— Holnap érkezik Cicamica! — csillant fel Böbe nadrággombszeme.
— Igen, holnap! Éppen ezért a reggeli lapot több gonddal kell kézbesítened.
Másnap hajnalban Böbe, megszívlelve Sün Sámuel intelmeit, szoknyájához gombostűzte
a hosszú papírcsíkot, amelyen az előfizetők neve és címe állt. Így a kézbesítéssel nem is
volt semmi baj, leszámítva azt, hogy amíg Böbe egy járdaszéli tócsában nézegette magát,
Döfi, Kecskéék legvirgoncabb kis gidája megette az utolsó példány címlapját, a
vezércikkel együtt. Böbe torkaszakadtából bömbölt:
— Most hogy adjam ezt oda Kacsa Karolának? Ő a mi Liba Leontinunk társbérlője, és
majd elhápogja neki, hogy félig megevett újságot kapott, és Liba Leontin biztosan szól
Sün Sámuelnek, brühühü!
Döfi restellte, amit tett, elkérte hát Kecske mamától az ő ép lappéldányukat, és kicserélte
a megrágott újsággal. Böbe megnyugodott. Mikor pedig Döfi fogócskázni hívta a parkba, a
béke teljesen helyreállt.
A csirkék is ott kapirgáltak a virágágyásokban, és valahányszor Döfi legelni akart a
sövényből, éktelen csipogásba kezdtek:
— Megmondunk Morzsának! Megmondunk Morzsának!
— Ki az a Morzsa? — érdeklődött Böbe.
— Morzsa kutya a Futrinka utcai éjjeliőr, de napközben a parkban alszik, hogy álmában is
őrizzen valamit.
Morzsa csakugyan ott aludt egy sárga virágú dália tövében, ahová jó melegen odasütött
a szeptemberi nap.
— Milyen kicsi kutya! — fitymálta Böbe,
miután szemügyre vette az alvó
éjjeliőrt. — Kis, kurta lábú tacskó.
— A lába kurta, de a dereka hosszú! —
jegyezte meg Döfi. — Majd meglátod,
ha fölébred és nyújtózkodik, hogy
milyen hosszú.
Sajnos, Morzsa olyan sokáig aludt,
hogy Böbe nem győzte kivárni
ébredését. Elment inkább a csirkékkel
játszani, kapirgált velük a porhanyós
virágágyásban, hempergett,
bukfencezett, pancsolt az ivókútnál, egyszóval pompásan szórakozott. Akkor ment csak
haza, mikor megéhezett, és eszébe jutott, hogy a papírzacskóban van még két pogácsa.
A vén, vaksi fülesbagoly éppen kinézett az ablakon.
— Valami piszkos rongycsomó van az ajtó előtt! — mondta hunyorogva. — Nem értem,
honnan került ide, hiszen csak az imént söpörtem le a járdát!
— Én vagyok az! — szólalt meg Böbe, hogy eloszlassa a félreértést. — Kicsit játszottam a
parkban.
Mikor Liba Leontin meglátta Böbét, majdnem elájult:
— Rögtön itt a busz Cicamicával, és most álljak neki ezt a maszatgombócot mosdatni!
— Majd megmosdatja, Leontin, az esemény után! — mondta Sün Sámuel szigorúan. —
Amíg mi felvonulunk Cicamica fogadására, addig Böbe baba szépen elolvassa a Csőr
múlt vasárnapi vezércikkét a hiábavaló károgásokról.
17
 Ezután rázárták az ajtót Böbe babára, és elvonultak Cicamicát fogadni. Valamennyien
szépen kiöltöztek: Liba Leontin nyakában földig érő kukorica gyöngysor lógott, Kuvik
Kelemen legújabb, keresztben csíkos farktollait viselte, az öreg fülesbagoly felvette ünnepi
mellényét a tobozgombokkal, Sün Sámuel pedig újrafényeztette és belakkoztatta
valamennyi tüskéjét. Olyan volt a napsütésben, mint egy színarany tűkkel telitűzdelt
tűpárna. Bámulta is mindenki! Cicamica érkezésének hírére ugyanis hatalmas tömeg
verődött össze a Kígyó köz és a Futrinka utca sarkán. Még a nyugdíjas hintaló is
elődöcögött piros tetejű istállójából. Kandúr Károly, az Aranyperec sütöde vezetője egy
csokor rózsaszínű virslit szorongatott. A tömegből mindjárt tettek is rá megjegyzést:
— Örül a kandúr, hogy még egy macska költözik az utcába!
— Bezzeg nem örülnek Egerentyűék!
— Igaz, hogy át sem vették a csomag hurkapálcikát, amit nyertek?
— Igaz hát! Egerentyű úr levelet írt az Egérújság szerkesztőségének, hogy tartsák meg a
hurkapálcikát, és soha ne is legyen más rágcsálnivalójuk!
Sün Sámuel szorgalmasan jegyezte az innen-onnan elhangzó megjegyzéseket. Az ilyen
megnyilvánulások az életet tükrözik, ezekből lesznek a legérdekesebb cikkek.
— Majd nagyot néz az a macska, ha megtudja, hogy egy kutya a szomszédja.
— No bizony! Egy ilyen remek köcsögházért hallgathat egy kis kutyaugatást!
— A másik oldalról ki a szomszédja?
— Sompolyogi-Mosolyogi, a róka. Az nem ugatós.
— Hát nem. Én azért inkább Morzsát vállalnám szomszédomnak, mint azt a kétszínű
rókát.
— Ha macska volnál, akkor is?
— Még akkor is, kukurikú!
— Ha az Egérújság vezetői tudták volna, hogy főnyereményüket egy macska nyeri meg,
biztosan Ebfalván építtették volna ezt a köcsögházat!
— Azt mondják, nem is mertek tudósítót küldeni erre a nagy eseményre!
— Már hogyne mertek volna? Csakhogy nem egeret, hanem egy tagbaszakadt
patkányriportert.
— Azt a szürke rongycsomót nem a patkányriporter vesztette el?
— Azt ott? Ugyan már! Hiszen az a Csőr szerkesztőségéhez tartozik!
„...a Csőr szerkesztőségéhez tartozik..." szántotta Sün Sámuel ceruzája sebesen a papírt.
Csak miután leírta, döbbent rá, miről is van szó. Szörnyű gyanúval eltelve nézett körül.
Balsejtelme nem csalt: Böbe baba állt mellette, a felismerhetetlenségig piszkosán, de az
elégedettségtől ragyogó szemmel.

— Hogy kerülsz ide! — rivallt rá Sün Sámuel, miután felocsúdott

elképedéséből.
— A kályhalyukon és a szellőztetőn keresztül — tájékoztatta Böbe
baba. — Nagyon untam azt a cikket a hiábavaló károgásokról, és
gondoltam, inkább megnézem, hogyan érkezik meg az a híres
Cicamica.
Sün Sámuelnek minden tüskéje külön reszketett a méregtől. Mielőtt
azonban eldöröghette volna lesújtó véleményét az olyan rongybabákról,
akik nem átallanak fülig mocskosan az utcán mutatkozni, Liba Leontin
elgágogta magát:
— Ott van! Ő az! Most száll le az autóbuszról!
Igen, a 99-es buszról akkor libbent le egy hófehér cica, kék
szalaggal a nyakában. Kandúr Károly már rohant is feléje, a virslicsokrot
lobogtatva. Kuvik Kelemen, a szemfüles fotóriporter egy hirdetőoszlop
tetejére röppent, hogy megörökítse a nagy pillanatot, mikor a boldog
18
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
nyertes átlépi a főnyeremény küszöbét. Sün Sámuel az előremozduló
tömeget igyekezett tüskéivel visszaszorítani, de hiába.
— A cicát akarjuk látni! — csipogták, röfögték, kotkodácsolták,
visították, harsogták minden oldalról. Az öreg fülesbagoly, aki — szintén
egerésző természet lévén — rokonszenvezett a macskákkal, elhuhogta
magát:
— Éljen Cicamica!
Több sem kellett! A következő pillanatban már hangos éljenzéstől
zengett az egész Futrinka utca. Kendők lobogtak, színes tollak
kavarogtak, verebek röpködtek, és az autóbusz alig tudott
továbbhaladni a sűrű tömegben. Egerentyűné, aki mindezt egy utcai
egérlyuk rejtekéből nézte végig, olyan rosszul lett az irigységtől, hogy
kénytelen volt bevenni három idegcsillapító mákszemet.
Maga az ünnepelt nagy zavarban volt. Jóval kisebb tömegre, és
sokkal nagyobb köcsögre számított. Kis hurkabőr táskájával a hóna
alatt tétován állt meg a köcsögház lépcsőjén.
— Beférek én ebbe? — kérdezte kétkedőn. Sün Sámuel
legszívesebben a keblére ölelte volna. „Beférek én ebbe?" Tökéletes!
Ez lesz a címe annak a cikknek, amely a másnapi Csőr hasábjain az
egerek szűkmarkúságát fogja az olvasók elé tárni.
Kuvik Kelemen, mintha csak olvasott volna főnöke gondolataiban,
olyan fényképeket igyekezett készíteni, amelyek Cicamicát nagynak, a
köcsögházat viszont egészen kicsinek, csak a háttérből mutatják.
Sajnos, nem volt könnyű dolga, mert valahányszor egy-egy jó beállítást
talált, Böbe baba véletlenül mindig éppen belesodródott a képbe. Pedig
jobbnál jobb témák kínálkoztak: a boldog nyertes meghatottan harap a
feléje nyújtott virslicsokorból; a boldog nyertes néhány köszönő szót
szeretne rebegni az összegyűlt tömegnek, de hangja meghatott
dorombolásba fül; a boldog nyertes hófehér bundáját apró
nyuszimancsok cirógatják; egy lelkes gida gyönyörű, fodros
kelkáposztalevelet terít a boldog nyertes lába elé; a boldog nyertes
karmai véletlenül beleakadnak Tyúkanyó szárnytollába — mosolygó
bocsánatkérés, körös-körül elragadtatott arcokkal.
Mikor a boldog — bár kissé talán csalódott — nyertes mögött végre
becsapódott a köcsögház ajtaja, Sün Sámuel azonnal nyakon csípte a
mit sem sejtő Böbe babát, és átadta Liba Leontinnak, mosdatás végett.
Liba Leontin, mint a lúdfélék általában, nagyon sokra tartotta a vizet.
Belenyomta hát Böbét a szerkesztőség esővízgyűjtő hordójába, és
annak a rendje-módja szerint alaposan kimosta. Nyolcszor kellett a vizet
cserélni. Böbe torkaszakadtából bömbölt:
— Úgyis itt hagyom ezt a vacak szerkesztőséget! Világgá megyek!
Itt nem lehet kibírni! Brühühühü!
Hogy világgá ne menjen, beledugták egy hálószatyorba, és a kályha
mellé akasztották száradni. Böbe egy darabig sírt, kapálódzott,
méltatlankodott, azután elaludt. Másnap reggel ébredt csak fel, midőn a
Csőr példányai már nagy kötegekben sorakoztak a fal mentén. A
címlapot félhasábos fénykép díszítette: Cicamica közelről, hófehéren,
szinte az egész képet betöltőn, háta mögött a szerényen eltörpülő
köcsögházzal. A kép alatt vastag betűs cím:
„BEFÉREK ÉN EBBE? A szegény nyertes joggal teheti fel ezt a
kérdést az Egérújság lelkiismeretlen munkatársainak, kik a
nyereményköcsögre szánt anyagot valószínűleg saját köcsögeikbe
építették bele!"
19
 Böbére ez a kitűnően megszerkesztett cím a világon
semmi hatással nem volt, ő csak a képet bámulta
kitartón.
— Mi az a sötét maszat a kép sarkában? — kérdezte
végül.
— Te vagy! — mordult rá Kuvik Kelemen szokatlanul
nyers hangon. — Összes képeimet tönkretetted! Azt
hittem, megüt a guta, mikor az előhívásnál láttam, hogy
minden felvételre rákerültél!
Böbe hallgatott. Most kezdjen el magyarázkodni, hogy
nem szántszándékkal tette, éppen csak mindig azt a
helyet kereste, ahonnét a legjobban lehetett látni? Ígérje
meg, hogy máskor vigyázni fog? Vigasztalja meg Kuvik Kelement, hogy az a sötét folt
semmivel sem rosszabb, mint egy odavetődött árnyék?
Sokáig gondolkozott, végül aztán csak annyit mondott:
— Éhes vagyok.
Erre kivették a hálóból.

20
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

III. fejezet

Macskaszerző, kutyaköltő

Reggel esett az eső, mire azonban Böbe baba végzett az

újságkihordással, felragyogott a nap.
— Ez a legjobb idő a kapirgáláshoz, nem porzik a homok —
mondták a csirkék, és a parkba siettek. Böbe baba már ott ült egy pad
szélén, vadonatúj jegyzettömbbel a kezében. Pöhölyke kíváncsian ment
oda hozzá:
— Mit írsz, Böbike?
— Az emlékirataimat.
Pöhölyke megilletődötten nézett rá. Eszébe jutott az a
könyv, amit nemrég olvasott, „Egy orpingtontyúk
emlékiratai" címmel. Izgalmas olvasmány volt a
javából! Az orpingtontyúk megírta, hogyan nőtt fel egy
tyúkfarmon, ahol az etetés és az itatás önműködő
szerkezetek segítségével történt, hogyan emelte
tojáshozamát hónapról hónapra, míg végül egy
baromfikiállításon díjat nyert, és aranyérmet
akasztottak a nyakába, ezzel a felírással: „A legjobb tojónak!"
Bizony, nincs is érdekfeszítőbb annál, mint hírességek emlékiratait olvasni! De vajon —
miféle emlékei lehetnek egy rongybabának?
Pöhölyke oldalt billentette a fejét, és fél szemmel rásandított a jegyzetfüzet lapjára. Azon
csak ennyi állt:

EMLÉKIRATAIM

„Nagyon szeretem a mazsolát."

— Ez az egész? — kérdezte Pöhölyke csalódottan. Böbe vállat vont:

— Más nem jut eszembe.
— De hát ha nincsenek emlékeid, miért akarod megírni őket?
Böbe zavarba jött.
— Cicamica is... — kezdte félszegen —, Sün Sámuel telefonált neki,
hogy írja meg emlékiratait a Csőr számára, folytatásokban fogjuk
közölni.
— Ó, hát Cicamica az egészen más! Belvárosi macska volt,
rengeteg padlást, pincét bejárt, neki aztán van miről írnia. De te,
Böbike..., hiszen téged csak egy lyukas harisnyából varrtak!
Böbe lehajtotta rongygombóc fejét. Röstellte, hogy a márványfiú
füle hallatára mondanak ilyet róla. Sokáig ült így lehajtott fejjel, könnyes
szemmel, és gondolkozott, gondolkozott, mit mondhatna valami olyan
szépet, olyan érdekeset önmagáról, ami elhomályosítaná ezt a
harisnyadolgot.
Már bealkonyodott, a csirkék rég aludni mentek, és még mindig
nem jutott eszébe semmi.
Lecsúszott hát a padról, és elindult hazafelé. Egész úton szipákolt.
A szerkesztőségben Liba Leontin már türelmetlenül várta:
— No, csakhogy itt vagy, Böbike! Most eljössz hozzám, varrok
neked egy szép fehér kötényt, mert holnap Cicamicához kell menned,
21
 és ilyen toprongyosan mégsem állíthatsz be ahhoz a kényes, tiszta
macskához.
Böbével fordult a világ.
— Cicamicához kell mennem?
— Igen, Sün Sámuel mondta, hogy az újságkihordásnál úgyis sok
galibát csinálsz, hiába van nálad a jegyzék, mégis mindig összevissza
kézbesítesz, hát legalább ilyen küldönci teendőket bízzunk rád.
Böbe ebből az egészből csak azt fogta fel, hogy fehér köténye lesz,
és elmehet Cicamicához a köcsögházba. Majd tátva marad a csirkék
csőre, ha ezt meghallják, höhö!
Liba Leontin, mint ezt Böbe már számtalanszor hallotta, rokonával,
Kacsa Karolával lakott egy házban. Mindegyiküknek egy-egy
szobácskája volt, a konyhát közösen használták.
Böbének, amint a konyhába lépett, nyomban feltűnt, hogy annak
egyik fele patikára emlékeztetőén tiszta, rendes, csillogó, míg a másik
fele — hm — az mindenre emlékeztetett, csak patikára nem. Nagy
kukoricahalmok a sarokban, csutkák, sütőtök, alma, zsákok, csíkos
fürdőköpeny, szódavizes és sörösüvegek, szalmapapucs,
horgászbotok, ázott újságpapírfoszlányok — ez volt Kacsa Karola
térfele. Ő maga éppen fürdött a teknőben, vígan lubickolt, s körös-körül
mindent, még a falat is telefröcskölte szappanos lével.
Böbe megszeppenve lapult Liba Leontinhoz. Nem fogják tán őt is
megfürdetni?
Nem, Liba Leontin csak hűvösen biccentett rokonának, Böbét máris
a szobába vezette, és leültette egy csipketerítőcskékkel teliaggatott
díványra:
— Itt ülj szép rendesen, ne mocorogj, mert összegyűröd
a csipkéket.
Böbe ült. Eleinte türelmesen, amíg volt mit néznie: a
Leontin elhullatott tollaiból készült hófehér lámpaernyőt,
amely úgy lebegett az asztal fölött, mint egy habos
felhő..., a vitrinben sorakozó aranycsőrű, aranylábú
porcelánlibákat..., a pitypanggal és libavirággal
telehímezett diványpárnákat..., a kukoricacsendéletet a
falon..., a kisebb-nagyobb csipketerítőket,
csipkefüggönyöket, csipkefodrokat, csipkebodrokat..., a
gyönyörű, zöld pázsitra emlékeztető szőnyegeket...
Miután mindent szemügyre vett, játszani szeretett volna
a porcelánlibákkal. Erről azonban szó sem lehetett. Leontin nyomban rászólt:
— Ne nyúlj semmihez a maszatos kezeddel, ülj nyugodtan, amíg kiszabom a köténykédet!
Böbe már nem is örült annyira a köténynek. Ült, ült, ásítozott, és vágyakozva gondolt a
konyhában heverő kukoricacsövekre, a zöld-fehér csíkos sütőtökre. Milyen jól lehetne
azokkal gurigázni! És Kacsa Karola biztosan megengedné, hogy Böbe csavargassa kicsit
a horgászbotok orsóit!
Végre-valahára Liba Leontin kiszabta a köténykét, rápróbálta
Böbére, és azt mondta, most már hazamehet; reggel, mire
felébred, doboza mellett lesz a keményített, vasalt, csipkés-fodros
kötényke.
Böbe megköszönte, és nagy megkönnyebbüléssel búcsút
mondott
Leontinnak. Elege volt a nyugodt üldögélésből! Ugrándozva ment
hazáig, és lefekvés előtt még játszott egy kicsit a Sün Sámuel
asztala fölött függő faliórával. Az órát másnap, az öreg
22
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
fülesbagolynak óráshoz kellett vinnie, de erről Böbe mit sem tudott, mert ő már akkor
tisztára mosdatva, fakult ruhája fölött ropogós-suhogós, csupa csipke, csupa fodor
köténykével lépdelt az utcán.
— Nini, akár egy fehér galamb! — turbékolta Tubica, a Lépesméz cukrászda
kiszolgálónője.
— Inkább: mint egy tejfölbe esett egér — vélte Kandúr Károly, aki a sütöde küszöbén
sütkérezett. — Habos fehérségükkel azok nyújtanak ilyen megnyerő látványt.
Böbe alig várta, hogy a csirkékkel találkozzék. Most majd nagyot néznek, höhö! Hát még
ha meghallják, hogy őt küldték Cicamicához a kéziratokért! Igen, őt, Böbét, és nem
Pöhölyke bátyját, azt a híres, mindentudó Tarajkát!
Sajnos, a csirkék nem mutatkoztak az utcán. Böbe kénytelen volt a park felé kerülni.
— Nem baj, legalább szedhetek egy kis vadgesztenyét Cicamicának — gondolta. — A
cicák szeretnek vadgesztenyével gurigázni. Ha arra megyek, a márványfiúnak is
megmutathatom a szép kötényemet.
A márványfiú bizonyára megcsodálta volna a csipkés köténykét, ha..., ha egyáltalán
láthatta volna. Mire azonban Böbe a szoborhoz ért, köténye már csak egy sáros rongy
volt. A vadgesztenyék tüskés burka ugyanis mindenféle zöld meg barna foltot ejtett a
kötényen. Ezeket a foltokat Böbe az aranyhalas medencében akarta kimosni, de a
medence vize, amelyből az aranyhalakat már rég átköltöztették a Csupor klub
akváriumába, merő iszap és moszat volt.
Szegény kicsi Böbe! Úgy szeretett volna büszkén elsétálni a márványszobor előtt,
tisztaságtól ragyogón, fehér kötényét lebegtetve... Ehelyett sírva kuporodott le a szobor
lépcsőjére, maga mellé tette a sáros rongycsomót, és térdére hajtott fejjel sírt, sírt, olyan
keservesen, hogy talán még a fehér márványszobor is vele zokogott volna, ha tudott volna
sírni. Szobrok azonban nem sírnak, nem beszélnek. A márványfiú helyett valaki más
szólította meg a síró Böbét:
— Miért sírsz, te kis rongybaba?
A kedves, szelíd hangra Böbéből még jobban kitört a zokogás. Hüppögve, szipogva,
akadozva mondta el, hogyan indult el Cicamicához egy külön erre az alkalomra varrott
kötényben, de a vadgesztenyék..., és most hogyan állítson be a tisztaságáról ismert
Cicamicához? A szerkesztőségben pedig várják a kéziratot..., mi lesz most, brühühü...
— Ezért ugyan kár könnyet ejteni — dorombolta az iménti kedves, puha hangocska. —
Elmegyünk hozzám, és míg te egy kicsit játszol, kimosom és kivasalom a kötényedet úgy,
hogy a szerkesztőségben senki sem fog semmit észrevenni.
Erre már Böbe fölemelte könnyáztatta arcát, hogy megnézze, ki beszél hozzá ennyi
jóindulattal.
— Cicamica! — állt el a lélegzete. Mert aki puhán, simogatón, dorombolva föléje hajolt, az
bizony éppen a köcsögház híres-nevezetes lakója volt. Böbe rögtön megismerte csillogó,
zöld szeméről, hónál is fehérebb, tömött bundájáról, a farkán libegő rózsaszínű
szalagcsokorról.
— Cicamica! — tört ki belőle újra a sírás. — Olyan jó vagy..., és én úgy szeretlek!
— Én is szeretlek, mert vadgesztenyét gyűjtöttél nekem, hogy legyen mivel játszanom.
Majd meglátod, milyen mókás állatkákat készítünk vadgesztenyéből!
Böbe bánata elszállt, mint a felhő. Mire Cicamica elővette csipkés zsebkendőjét, hogy
letörölje a könnyeket vele, a könnyek már nem voltak sehol. Böbe arcán boldog mosoly
fénylett:
— Menjünk hozzád játszani, Cicamica!
Kézen fogva siettek a köcsögházhoz. A szomszédban Morzsa kutya éppen a hullott
faleveleket söpörte össze kis fabódéja előtt. Egy hirtelen szélroham az egész
szemétkupacot felkapta, és Cicamica ajtaja elé repítette.
— Mi nem jut eszedbe! — méltatlankodott Cicamica. — Más ajtaja elé seperni a szemetet!
Morzsa tiltakozni akart, de már akkor Cicamica másik szomszédja Sompolyogi-Mosolyogi
dugta ki fejét a rókaház ablakán.
23
— Láncra kell kötni az ilyeneket! — kiáltotta harciasan. — Csak ugatnak, csak
szemetelnek, előbb-utóbb meg még majd harapnak is. Láncra velük!
A lánc emlegetésétől Morzsát elfutotta a méreg. Nekiugrott az ablaknak, s ha Sompolyogi
időben vissza nem húzza hegyes orrát, alighanem pórul járt volna. Az ablak azonban
becsapódott, és Morzsa, tehetetlen dühében nem tehetett mást, mint hogy
torkaszakadtából ugatott.
— Majd az emeleti ablakból jól nyakon öntjük vízzel, akkor elhallgat! — súgta Cicamica
Böbének, miközben ajtót nyitott. Böbe úgy érezte, hogy mondani kellene valamit Morzsa
védelmében, ám akárhogyan is törte a fejét, nem jutott eszébe semmi. Szerencsére
közben Cicamica leveleket talált a postaládikában, és teljesen megfeledkezett Morzsáról.
— Nézd, milyen kedvesek! — mutatta Böbének örvendezve a szép képes
levelezőlapokat. — Belvárosi macskaismerőseim gratulálnak a köcsögházhoz. Hát
gratulálhatnak is! Igaz, nem nagy, de legalább hamar végzek a takarítással, s marad időm
szunyókálni, játszani.
Az emeleti szobácskában jó meleg volt. A nap besütött az ablakon, de Cicamica már be
is gyújtott a zöld mázas cserépkályhába. A kályhazugban Böbe rengeteg játékot talált:
kisebb-nagyobb labdákat, színes pamutgombolyagokat és habgumiból készült egereket,
amelyek a megszólalásig hasonlítottak az igazi egerekre. Az ajtóközben zsinegre kötött
papírzacskó lógott, teli babszemekkel; ezek, ha valaki meglökte a zacskót, úgy csörögtek
és zörögtek, hogy öröm volt hallani. Társasjátékai is voltak Cicamicának, aranyos, kicsi
egérfigurákkal, és mennyiféle babája! Volt ott pólyás cica, gumicica, bársonycica,
felfújható cica, világító szemű cica, ami parányi elemlámpával működött, egyszóval annyi
játékcica, hogy Böbe azt sem tudta, melyikhez kapjon. Míg Cicamica a szerencsétlen
köténykét mosta, ő végigdajkálta, végigringatta valamennyi babát. Már éppen a szekrény
tetején pompázó porceláncica után nyúlt, hogy azzal is játsszék egy kicsit, ám Cicamica
leintette:
— Azt hagyd, annak a farkára akasztom a kötényedet, hogy minél előbb megszáradjon.
Amíg erre vártak, Cicamica egész állatseregletet készített vadgesztenyéből. Még a
tüskés burkokat sem dobta el, abból lettek a sündisznók.
— Kis Sün Sámuelek, kis Sün Sámuelek! — ujjongott Böbe. — Jaj de aranyos!
Amint a gesztenyeállatokra ráuntak, Cicamica nyomban új játékot talált ki:
— Most azt játsszuk, hogy én vagyok a macskák királynője, és macskaalattvalóim
mindenféle értékes ajándékot hordanak nekem.
— Kik a te macskaalattvalóid? — nézett rá Böbe értetlenül.
— Mondjuk, hogy te.
— És miféle ajándékot hozok én neked?
Cicamica Böbe kezébe nyomott egy szép nagy gesztenyét:
— Mondjuk, hogy ez egy színarany egér. Ezt hozd nekem ajándékba!
Böbének határtalanul tetszett ez a játék is. Térült-fordult, egyszer színarany egeret,
másszor gyémántkolbászt, majd meg ezüst egérfogót hozott a macskák királynőjének.
Olyan jól szórakozott, hogy majdnem sírt, amikor Cicamica a kályhába dobta az imént
még aranyegérkét, gyémántkolbászt jelentő gesztenyéket, és kijelentette, hogy most már
megszáradt a kötény, ki kell vasalni.
Böbe nyafogott:
— Mit csinálok én addig?
— Ülj ide, majd mesélek — mondta Cicamica.
Böbe erre rögtön odakucorodott egy zsámolyra,
és csillogó szemmel hallgatta Cicamica meséit a
kiscicáról, akit egy gonosz kutya felkergetett a
fára, és nem hagyott lejönni.
— És mi lett a szegény cicussal? — kérdezte
Böbe izgatottan.
— Egy daliás kandúr helikopterrel megmentette.
24
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
A gonosz kutya pedig azóta is ott ugat a fa alatt, ha ugyan el nem unta.
— Mesélj még!
Cicamica szívesen engedett a kérésnek, még a vasalást is abbahagyta, és leheveredett
egy párnára. Mesélt a jóságos kiscicáról, akit a kutyák elraboltak, és egy pincében
tartottak fogva, de a jóságos kiscicát annyira megszerették az egerek, hogy föld alatti
folyosót fúrtak, amelyen keresztül kiszökhetett a pincéből. Azután egy okos kiscicáról
mesélt, az meg az ostoba kutyákkal elhitette, hogy kertjében rengeteg velős csont van
elásva, és az ostoba kutyák, a velős csontot keresve
úgy feltúrták, úgy összevissza forgatták a cica kertjében a földet, hogy nem is kellett
felásni, hanem mindjárt el lehetett palántázni a tölteni való káposztát. Egy bátor kiscicáról
is tudott Cicamica mesét. Ez a bátor kiscica éjszaka egyedül keresztülment Ebfalván, mert
az volt a legrövidebb út, hogy beteg kistestvéréhez minél hamarabb elhívhassa a
cicadoktorbácsit. Hiába ugattak, hiába vicsorogtak, hiába acsarkodtak az ebfalvi kutyák, a
bátor kiscica csak ment, ment,
ment...
— A mi Morzsánk jóban van
Kandúr Károllyal — mondta
egyszercsak Böbe. — Hajnalban,
mikor hazamegy az éjszakai
őrködésből, mindig segít a
kandúrnak lerakni a
liszteszsákokat a teherautótól.
Kandúr Károly szereti Morzsát.
— Hát én bizony ki nem állhatom a
kutyákat! — csattant fel Cicamica ingerülten. — Teli vannak bolhával, s ha megrázzák
magukat, csak úgy füstöl a por a bundájukból. Amellett folyton ugatnak, ha kell, ha nem.
Ez a te híres Morzsád is! Ez talán soha nem alszik, csak ugat, ugat, ugat! Ha az ebéd
utáni álmomat alszom..., ha az uzsonna utáni álmomat alszom..., ha a vacsora utáni
könnyű, rövid, előkészítő álmomat alszom..., folyton felzavar a csaholásával. Kutyánál
kellemetlenebb szomszédot el sem tudok képzelni!
Cicamica szavait harsány kutyaugatás szakította félbe.
— Na tessék! — mondta a cica keserűen. — Ez így megy éjjel-nappal. Legszívesebben
vissza is költöznék a belvárosi szemétládámba!
Böbe megijedt:
— Ne költözz el, Cicamica! Veled olyan jól lehet játszani!
— Az a baj, hogy a szemétládámban azóta már egy szegény, öreg kandúr lakik —
sóhajtott Cicamica. — No meg, az igazat megvallva, bolond is volnék itt hagyni ezt a
szépen berendezett köcsögöt, a teli kamrával. A másik szomszédom, Sompolyogi-
Mosolyogi mondta is, hogy ne szerezzem meg ezt az örömöt Egerentyűéknek.
— Sompolyogi mondta? A róka?
— Igen. Ismered?
— Csak úgy látásból, de tudom róla, hogy egy fél éve nem fizet előfizetési díjat. Nem is
kézbesítek neki, legfeljebb tévedésből.
— Biztosan nem érdekli a Csőr. Unalmas neki.
Noha Böbe maga is borzongva emlékezett vissza a hiábavaló károgásoknak szentelt
vezércikkre, most mégis elkomorult. Cicamica azonnal észrevette:
— Miért, te talán nem tartod unalmasnak a Csőrt?
— Az más! — mondta Böbe. — Nekem unalmas, mert én csak egy rongybaba vagyok, és
nem értem, amit ott írnak. De egy rókának ne legyen unalmas.
— Nos, lehet, hogy nem unalmas neki a Csőr, hanem azért nem járatja, mert egyszerűen
nincs ideje újságolvasásra. Nem is képzeled, mennyi a dolga, folyton lót-fut, ezt szervez,
azt szervez, tárgyal...
— Miről? — érdeklődött Böbe.
25
— Most például ingyentelket akar kiutaltatni magának, ahol kísérleti májgombócfa-telepet
létesítene.
Böbe szeme kerekre nyílt:
— Májgombócfa? Ilyen is van?
— Ó, nem is képzeled, mennyiféle érdekes és hasznos növényt állítanak ma már elő
ezekkel a kereszteződésekkel és növénynemesítésekkel! Sompolyogi mondta, hogy egy
ilyen májgombócfa úgyszólván tavasztól késő őszig termi a legízletesebb, finom
májgombócokat, csak persze hígított májkonzervvel kell öntözni. Sompolyogi már végig is
járta az utcát, májkonzervet kért a nagy kísérlethez, de itt a Futrinka utcában olyan fukar
népek laknak, egyedül én adtam neki három dobozzal.
Böbe elgondolkozó arcát látva Cicamica még sietve hozzátette:
— Nagyon kedvelem Sompolyogi-Mosolyogit, a finom modoráért, megnyerő
viselkedéséért. Egyébként, amint láthattad, őt is roppantul idegesíti a kutyaugatás.
Cicamica közben befejezte a vasalást, és Böbe ismét magára ölthette habfehér, csupa
csipke, csupa fodor köténykéjét. A búcsúzásnál Cicamica gondosan összehajtogatott
papírköteget adott át neki:
— A kéziratom. Kérlek, nagyon vigyázz, nehogy elveszíts belőle akár egy lapot is.
Őszintén szólva, emlékirataimban elég sok kutyaellenes rész van.
Böbe megígérte, hogy vigyázni fog, azután kiszökdécselt az utcára. Cicamica
mosolyogva nézte:
— Kis bohó baba! Játékos, akár egy cica.
Böbe csakugyan olyan cikcakkban haladt az utcán,
mintha egy láthatatlanul ide-oda guruló gombolyagot
követett volna. Hol a járdaszegélyen egyensúlyozott,
hol egy kőrakást mászott meg, végigugrált minden lépcsőn,
ami az útjába került, és csak csodával határos módon ért
haza tiszta köténnyel. Liba Leontin már nyugtalanul
várta:
— Csakhogy itt vagy, aranyom! A főnök már
huszonkétszer megkérdezte, hol csatangolsz!
— Jaj, olyan jól játszottunk Cicamicával! — lelkendezett
Böbe. Liba Leontin gyorsan beadta a kéziratot a
főszerkesztőnek, azután kérdezősködni kezdett:
— Milyen a lakása? Szépek a függönyök? A konyháját láttad? Kuktafazékkal főz?
Beépített fürdőkádja van? Egérlyuk nincs a sarkokban?
A kérdésekre Böbe nagyon hézagosán felelt. A lakásra vonatkozólag mindössze annyit
tudott mondani, hogy remekül lehet benne játszani, hemperegtek és bukfenceztek
Cicamicával a szőnyegen, de a szőnyeg színére vagy mintájára már nem emlékezett.
— Hemperegtetek a szőnyegen? — szörnyedt el Leontin. — Szép kis felfordulás lehet
annál a macskánál, képzelem!
— Nem igaz! — kiáltotta Böbe. — Nincs nála felfordulás, az egész köcsögben gyönyörű
szép rend és tisztaság van, de nem kellett folyton egy helyben ülni, mint nálad.
Liba Leontin megsértődött. Könnyek között jelentette ki Böbének, hogy hálátlan kis
szörnyeteg, aki megfeledkezik róla, milyen tüneményes kötényt varrt neki Leontin.
— A tollászkodásra szánt időmet áldoztam rád, éjfélig görnyedtem a varrógépnél —
zokogta —, és te mindebből csak azt jegyezted meg, hogy egy helyben kellett ülnöd!
Böbe elbújt a dobozába, és úgy tett, mintha aludna. Leontin szipogva hazavonult. A
szobára sötétség borult, Sün Sámuel odújából szűrődött ki csak némi fény az ajtórésen.
Böbe hamarosan elaludt. Egyszerre hangos szóváltásra ébredt:

— Mégiscsak hallatlan! — ugatott valaki Sün Sámuel szobájában —

hogy válogatás nélkül leközlik egy jöttment macska firkálásait! Micsoda
26
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
dolog ez?
— Az olvasókat érdekli annak a
macskának az élettörténete! —
igyekezett Sün Sámuel túlharsogni
az ugatást. — Nekem azt kell néznem,
hogy fogyjon a lap, nem lehetek
tekintettel holmi érzékeny kutyákra.
Böbe nem röstellte a fáradságot
kiszállni a dobozból, és
bekukucskálni az ajtórésen. Morzsát
látta odabent, a kurta lábú éjjeliőrt,
de micsoda feldúlt állapotban! Füle,
farka remegett az indulattól.
— Nem vagyok különösképpen
érzékeny — szűkölte —, de az már
mégiscsak sok, hogy egy macska
goromba, bolhás, vakaródzó
társaságnak nevez bennünket, kutyákat!
— Hát ha ő így látja — vetette közbe Sün Sámuel. Morzsa felhördült:
— Úgy? Hát vedd tudomásul, hogy én meg kényes, lusta, nyivákoló teremtésnek tartok
minden egyes macskát, de kiváltképpen ezt a Cicamicát! Egész nap alszik, azért kel csak
ki a kosarából, hogy az erkélyre feküdjék sütkérezni! És mindenért rögtön nyávog!
Böbe elhűlve hallgatta a veszekedést:
— Úgy látszik, hazafelé jövet elszórtam néhány lapot a kéziratból.
Visszabújt a dobozba, és fülére húzta a Kuvik Kelementől kapott bagolytoll takarót.
Kellemetlen volt hallgatni, hogy odaát, a szomszéd szobában újdonsült barátnőjét
ócsárolják, de még kellemetlenebb volt elképzelni, milyen rosszul eshetett szegény kis
Morzsának, mikor az utcán talált papírlapokon csupa kutyaellenes kifakadást olvasott.
— Írt volna Cicamica inkább a másik szomszédjáról valamit! — gondolta Böbe búsan. —
Például azt, hogy Sompolyogi-Mosolyogi mindig Tyúkanyóék ablaka alatt hallgatódzik. Ezt
maga Pöhölyke mesélte nekem.
Bánatában elaludt, és nem hallotta, hogyan végződött odabent a vita. A Csőr vasárnapi
számában azonban, Cicamica emlékiratainak első része mellett Morzsa verse is
megjelent „M" aláírással, „Egy lusta macskához" címmel. Az egész Futrinka utca tudta, ki
az a lusta macska. Egerentyűné azonnal megvette az újságot, kivágta belőle a verset, a
címet pirossal aláhúzta, és elküldte egy borítékban Cicamicának.
Később még egy példányt vásárolt, hogy az egérgyerekek kívülről megtanulhassák a
verset. Meg is tanulták, és este, miután besötétedett, felvonultak a köcsögházhoz, hogy
kórusban elszavalják Cicamicának. Harsány cincogással kezdtek rá:

Párnádon elnyúlva,
Mint egy dundi hurka...

Tovább nem folytathatták, mert Cicamica az ablakból az egész

szavalókórust nyakon öntötte hideg vízzel. Ilyeténképpen a második
lappéldányra áldozott hatvan fillért elveszettnek lehetett volna tekinteni,
Egerentyűné azonban úgy vélte, hogy az ilyen macskaellenes versek
tudása hozzátartozik az általános egérműveltséghez, a hatvan fillér
tehát nem veszett kárba.

27
28
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

IV. fejezet

Kolbásznak tartós, kerítésnek múlandó

Ma már nehéz volna kideríteni, mit olvastak a Futrinka utcaiak

mélyebb érdeklődéssel: Cicamica emlékiratait-e vagy a M aláírással
megjelenő verseket. Az előbbiek kétségkívül hemzsegtek az izgalmas
és szórakoztató részletektől: Cicamica leírta gyermekkorát, melyet egy
szenespincében töltött, állandó rettegések közepette a környékbeli
kutyákról; leírta kalandjait különféle seprűkkel, porolókkal, sodrófákkal,
és mindennél színesebben írta le első bálját, melyen egy hófehér
tollseprűből készült fejéket viselt macskaszemzöld gyöngyökkel.
A Morzsa-féle versek viszont csengő-bongó, fülbemászó rímeikkel
bűvölték el az olvasót. Nemcsak az Egerentyű gyerekek fújták betéve,
hanem Böbe baba is folyton ezeket a versikéket dudorászta, hol ilyen,
hol olyan dallamra. Egyszer éppen Cicamicánál volt játszani; gyöngyöt
fűztek, ami Cicamica kedves szórakozása volt. Gyöngyfűzés közben
Cicamica egyszer csak azt hallja:

Jaj de lusta ez a macska, tviszt!

Hasára süt a napocska, tviszt!

— Mit énekelsz te itt? — meredt Böbére.

— Jaj, bocsánat! — mondta Böbe. — Elfelejtettem, hogy te is itt vagy.
Cicamica könnyekben tört ki.
— Persze, hisz én már senki sem
vagyok, nem számítok, mintha itt sem
volnék! Ki törődik velem? Annyi
tekintélyem sincs, mint egy útszéli
cickafarkafűnek! Mióta ezek az undorító
versek napvilágot láttak, mindenki rajtam
nevet!
Böbe buzgón vigasztalta elkeseredett
barátnőjét. Elmondta, hány olvasó írt már
köszönő levelet a Csőr
szerkesztőségének, amiért Cicamica értékes és lebilincselő emlékiratait közli. Minthogy
azt nem mondta el, mennyivel többen köszönik meg a szerkesztőségnek a Morzsa-féle
vidám versikék közlését, Cicamica lassan megnyugodott, és mikor Böbének haza kellett
mennie, ajánlkozott, hogy elkíséri.
Az utca kopácsolástól visszhangzóit. Morzsa éppen a nyugdíjas hintaló kapujára
szegezett vissza egy letörött lécet. A hintaló Döfit szidta:
— Ahányszor jön haza az iskolából, mindig öklel egyet a kapumon! Már mondtam neki,
hogy hátrakötöm a sarkát, de hiába! Haszontalan gidája!
— Játékos, bolondos kis kecske — védte Morzsa. — öklelni, ugrálni, az a mindene.
Cicamica mikor Morzsát meglátta, elfordította a fejét. Annál barátságosabban köszönt a
kutyának Böbe. Cicamica szemrehányást is tett neki emiatt:
— De jóban vagy azzal a bolhás kutyával! Persze, mert gúnyverseket irkál rólam!
— Nem azért, Cicamica, igazán nem azért, hanem tegnap elhagytam Liba Leontin
esernyőjét a parkban, egy padon, és Morzsa kiszimatolta, és behozta a szerkesztőségbe,
még mielőtt Leontin pörölni kezdett volna velem. Olyan helyes kutya, mindig megtalálja,
amit elvesztek.
29
 Böbe ezután elkezdte felsorolni, mi mindent vesztett el az utóbbi napokban. Egyszer csak
Cicamica félbeszakította:
— Böbe! Ki lakik abban a házban?
— Egy hajas baba — morgott Böbe kedvetlenül. — Gyere, nézzük meg, milyen szépen
zöldell a moha Borz Benedek háza tetején.

Cicamica azonban egy tapodtat sem mozdult. Lenyűgözve nézte a

hajas baba házát. Meg kell adni, hogy volt is mit nézni rajta! Az egész
ház, de még a kerítés, a kút és a kaputól a házig vezető téglajárda is
herendi porcelánból készült. A virágfüzéres falak fölé aranyozott háztető
borult, de aranyozás díszítette az ablakkereteket és a kerítés rácsait is.
— Tüneményes! — lehelte Cicamica, mikor végre szóhoz jutott. —
Azok a domborművű rózsák a tető csúcsán! Milyen lehet belülről, ha
már kívülről is ilyen lenyűgöző...
— Azt mondják, tükörből van a padló — dörmögött Böbe. — Biztosan
nagyon csúszós.
— Ó, én biztonsággal tudok járni a legsíkosabb felületen is! —
kiáltotta Cicamica. — A belvárosi háztetők akármilyen jegesek lehettek
ólmos eső után, én oly könnyedén szökelltem rajtuk, hogy a galambok
megtapsoltak.
— Csilla baba olyan mereven jár, mintha botból volna a lába —
mondta Böbe kárörömmel. Nyomban elkomorult azonban, mert
Cicamica arról kezdte faggatni, milyen színű Csilla baba haja, és milyen
ruhái vannak.
A séta további részében már semmi gyönyörűsége sem telt.
Cicamica egész a szerkesztőségig egyre csak arról beszélt, hogyha a
hétköznapi köcsög helyett ő is egy ilyen különleges porcelán csodában
lakna, Morzsa biztosan nem merne gúnyverseket írni róla az újságban,
vagy ha írna is, Sün Sámuel nem volna hajlandó leközölni azokat.
— Nagyon fontos ám, hogy miben lakunk! — magyarázta Böbének.
— Másképpen néznek arra, aki egy aranyozott fedelű porcelán házból
jár boltba, fodrászhoz, ide-oda, mint arra, aki a föld alól bújik elő, vagy
olcsó, mázas cserépköcsögben lakik.
— Vakondokéknál nagyon jól lehet bújócskázni — vette Böbe
védelmébe a föld alatt lakó ismerősöket. — Én meg egy dobozban
lakom. Ott mindenfélét tarthat az ember. Ha bejössz, megmutatom a
fényképemet is.

Cicamica készséggel követte Böbét a szerkesztőségbe,

mert úgyis jól meg akarta mondogatni a magáét Sün
Sámuelnek, a Morzsa-féle versek miatt. Nagy
bosszúságára azonban a szerkesztőség üres volt: az
Egérújság főszerkesztő-helyettesének temetésére
vonultak ki mindannyian.
— Látod, itt alszom én! — mutatta Böbe a kis lapos,
horpadt oldalú dobozt, amelyben annak idején postára
tették. — És itt a fényképem.
Cicamica szeme kitágult:
— Hiszen ezt ismerem! Ez a Csőr példánya az én
fényképemmel, ami igen jól sikerült felvétel volna, ha nem csúfítaná el ott az alján valami
fekete maszat.
— Nohát az vagyok én! — mondta Böbe, és elégedetten nevetett.
Cicamica a szájához kapott:
30
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
— Jaj, Böbém! Igazán nem akartalak megsérteni!
Böbét megsérteni! Erre szokta mondani az öreg fülesbagoly:
— Könnyebb egy betonoszlopba odút vájni, mint Böbét megsérteni. Áldott jó természete
van szegénykémnek, mert a nagy játékban sose figyel arra, sértegetik-e vagy dicsérgetik.
Liba Leontin ilyenkor mindig felhúzta az orrát:
— Úgyis tudom, hogy ez nekem szól, mert én könnyen megsértődöm! De hát nekem
önérzetem van! Nem tűrhetem, hogy Tubi galamb tollat fehérebbnek mondják az
enyémnél, mikor tudom, hogy az egész Futrinka utcában nekem van a legeslegfehérebb
tollam!
Az őszi esőzés beálltával Leontinnak nem volt könnyű tollat fehéren tartani. Áttetsző
esőköpenybe burkolózva járt az utcán, és mélyen megvetette Kacsa Karolát, aki úgy
védekezett az átázás ellen, hogy zsírozta tollat.
Ősszel, ha rákezd az eső, egyhamar nem hagyja abba. Böbe vidám csatangolásainak
vége szakadt. Kuvik Kelemen régi, szakadozott, földig érő vízhatlan köpenyében járta az
utcát, de hiába adták még neki az öreg fülesbagoly esernyőjét is, az újságok mind
ronggyá ázva kerültek az olvasókhoz, Böbe pedig olyan sárosan vetődött haza, hogy Liba
Leontin nem győzte tisztogatni. Érthető, ha Böbét délután már soha nem engedték vissza
az utcára. Viszont az is érthető, hogy Böbe napjai igen lassan teltek. Egyetlen
szórakozása az volt, hogy telefonon beszélgetett Cicamicával. Az esős idő azonban
olyannyira elálmosította Cicamicát, hogy Böbe telefonhívásaira mindig álmából felriadva,
ásítozva, nyűgösen jelentkezett. Végül Böbe már fel sem merte hívni.
Liba Leontin megpróbált munkát adni Böbének: az olvasók leveleit kellett osztályoznia
aszerint, hogy négylábúak vagy kétlábúak írták-e. Ez nem volt nehéz munka, Böbe
élvezettel böngészte a beérkező leveleket. A szárnyasok általában Sompolyogi-Mosolyogi
üzelmei ellen tiltakoztak:
„Mégiscsak hallatlan — írta egy idős gúnár —, hogy az a minden jóérzésből kivetkezett
róka még életemben eladja a tollámat! Már nem merek a legelőre menni, mert
megrohannak azok, akiktől Sompolyogi pénzt csalt ki, nekik ígérve tollaimat és
pelyheimet. Az ilyen szélhámosnak, aki képes volna becsületes, öreg szárnyasokat
megkopasztani, ketrecben a helye!
Egy másik panaszos levél így hangzott:
„Kérem a tisztelt szerkesztőséget, nézzen utána, van-e joga a Sompolyogi nevű rókának
legelőpénzt szedni? Tudtommal a legelés ingyenes; mégis legutóbb, amikor családommal
a rétre mentem, két tojást kellett fizetnem azért, hogy füvet csipegethessünk! Tisztelettel:
Pulyka Pál"
Se szeri, se száma nem volt a Sompolyogit becsmérlő leveleknek. Böbe már csak úgy
végezte az osztályozást, hogy amelyik levélben Sompolyogi nevét látta, azt mindjárt a
kétlábúak rekeszébe dobta. Ebből származott a bonyodalom, mert Sompolyogit, nemcsak
a baromfiak, hanem igen gyakran a négylábúak is szidták, különösen gyanútlan, vidéki
kutyák, akik a Futrinka utcában járva lefényképeztették magukat Sompolyogival, ki is
fizették, de persze soha nem kapták meg a róluk készült fényképeket.
Pár nap múlva kiderült, hogy a levélosztályozás nem Böbének való munka. Az öreg
fülesbagoly címeket akart vele íratni, ennek során azonban Böbe annyi pacát ejtett a
borítékokra, a kéziratokra, az asztalokra, a székekre, a padlóra és Liba Leontin hófehér
tollruhájára, hogy sürgősen elvettek tőle tintát, tollat.
Sün Sámuel azt hitte, hogy majd ő talál megfelelő
elfoglaltságot Böbe számára. Rábízta hát, hogy maradék
papírokból kis jegyzettömböcskéket állítson össze. Böbe
határtalan lelkesedéssel hajtogatta és vagdosta a
papírszeleteket, de mindjárt a második napon eltűnt egy cikk
fogalmazványa, amely cikken Sün Sámuel fél éjszakán át
dolgozott.
— Hova lett a „Több körültekintéssel intézzük a békák
31
teleltetését" című cikkem? — harsogta Sün Sámuel fel s alá száguldozva a szerkesztőség
aprócska szobáiban. Böbe is segített keresni, felforgattak minden polcot, fiókot, még a
szekrények tetején halmozódó régi újságkötegeket is szétbontották. A cikket végül Kuvik
Kelemen találta meg, apróra felvagdosva, csinos kis jegyzettömbnek összeállítva.
— Miért nyirbáltad szét a cikkemet? — támadt Sün Sámuel vérbenforgó szemmel Böbére.
— A papír egyik oldala tiszta volt — védekezett Böbe olyan őszinte gyanútlansággal, hogy
Kuvik Kelemen megsajnálta.
— Az a baj, hogy mindig olyasvalamit akarunk vele csináltatni, amihez nem ért — mondta
a többieknek. — Hagyjuk játszani!
Az öreg fülesbagolynak eszébe jutott, hogy a sarokban álló íróasztal, amelynél ő
tízóraizni és újságot olvasni szokott, már évek óta üresen áll.
— Nézd, Böbike, mennyi szép fiók! — hívta oda a rongybabát. — És mind üres! Azt
rakhatsz bele, amit akarsz!
Böbe ujjongott. Odahúzta dobozát, amelyben már úgyis annyi volt a kacat, hogy ő maga
hetek óta csak a lábtörlőn aludt. A sok apróság, tarka tollak, bélyegek, gyufaskatulyák,
gombok, képeslapok, tobozok most átvándoroltak az íróasztal fiókjaiba. Egy fiókot Böbe
— Liba Leontin tanácsára — üresen hagyott, hogy legyen hova rakni a
süteménymaradékokat. Fölösleges mondani, hogy a fiók nem sokáig állt üresen, Böbe
mindenkitől ételmaradékot kunyerált, hogy a fiókba dughassa.
— Most már játszhatok önkiszolgáló boltot! — mondta, miután elegendő almát, birskörtét,
kockacukrot, kiflicsücsköt és savanyú cukrot harácsolt össze. És játszott is. Egymás után
ötvenszer húzogatta ki a nyikorgó fiókokat, és hol Liba Leontint, hol Kacsa Karolát
utánozva mondogatta:
— Micsoda fonnyadt citromok! Úgy látszik, kemencében aszalták őket!
— Böbe, most játssz inkább irodát! — szólt ki a másik szobából Sün Sámuel. Böbe
engedelmeskedett, de abban sem volt sok köszönet. Az irodának kinevezett fiókba Böbe
szerzett egy csorba poharat, azt ütögette egy kanállal, hogy csengjen, mint a telefon, és
gágogó hangon ismételgette:
— Sajnálom, kérem, Sün Sámuel házon kívül van.
Sün Sámuel azt szerette a legjobban, ha Böbe bemászott az íróasztal alá, és ott játszott.
Szerencsére Böbe sokat és szívesen időzött az íróasztal alatti sötét zugban. Hol azt
képzelte, hogy kincsek után kutat egy föld alatti alagútban, hol mackóbarlangba képzelte
magát, ahol mézzel kínálják. Leggyakrabban azért mégis azt játszotta, hogy a sötét zug a
köcsögházbeli kis szoba, és Cicamica mindjárt jön, csak kiment a konyhába tejszínhabot
verni.
Hiszen ha csakugyan jött volna!
Cicamica azonban ki nem állhatta a
lucskos, csatakos időt, és még az orrát
sem dugta ki a köcsögből. Böbének
pedig egyre jobban hiányzott a
játszótárs. Éjszakánként visszaálmodta
magát a parkba, ahol nemrég még
olyan vígan kapirgált a csirkékkel.
Egyszer, egy nagyon unalmas napon,
amikor a nagy eső miatt még
kézbesíteni sem engedték, azt álmodta,
hogy a Futrinkás Kisfiú leszállt
márványtalapzatáról, és eljött hozzá játszani. Olyan fehér és olyan tiszta volt, hogy az
egész szerkesztőség megvilágosodott tőle. Együtt ültek az íróasztal alatt, és libajátékot
játszottak.
Ha Morzsa nem kukkantott volna be néha a szerkesztőségbe, Böbe talán megpenészedik
az unalomtól. Morzsa azonban hozott egy kis életet: elmesélte, miféle patkányok
garázdálkodtak éjszaka az utcán, segített Böbének rejtvényeket fejteni, és hősiesen
32
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
megette azokat a töredezett, szikkadt pogácsákat, amelyek Böbe fiókjából kerültek elő.
Végre-valahára felszakadoztak a felhők, s ha sápadtan is, ha fázósan is, de újra kisütött a
nap. Böbének a lelkére kötötték, hogy nagy ívben kerüljön ki minden tócsát, és kiengedték
az utcára.
Sajnos, úton-útfélen annyi volt a tócsa, hogy lehetetlenség volt kerülgetni őket. Mire Böbe
a Lépesméz cukrászdához ért, majdnem olyan sáros volt, mint Röfi-Pöfi, a malac, aki
egész nap a tócsákban hentergett.
Tubi galamb Egerentyűnével beszélgetett a cukrászdaajtóban, amikor megpillantotta az
arra járó Böbét.
— Édes tiszta búzám, milyen sáros ez a kis rongybaba! — turbékolta, szárnyát
suhogtatva.
— Annál fehérebb a barátnője, az a macska! — sziszegte Egerentyűné. — Birkucihoz jár
a bundáját fehéríttetni, a bajuszát göndöríttetni, a karmait lakkoztatni!
— Hát, úgy látszik, telik neki rá! — vélte Tubica. — Biztosan sok pénzt kapott az újságtól
az emlékiratokért.
— Kapott bizony! — kottyantotta közbe Böbe, bár őt senki sem kérdezte. — Cicamicának
sok, rengeteg pénze van.
— No, nem lesz neki sokáig! — jegyezte meg Egerentyűné gúnyosan.
— Most prédálja, szórja, egyik ruhát a másik után veszi, sőt, jódolgában kolbászkerítést
fonat a háza köré!
Böbe kacagott. Mit ki nem talál ez az Egerentyűné irigységében! Még hogy
kolbászkerítés! Hiszen az csak a mesében van...
Jókedvűen mendegélt tovább. Lépte nyomán magasra fröccsentek a tócsák, vizes
levélcsomók repültek a levegőbe. Az egyik tócsában szép, színes gyufacimke úszott, azt
kihalászta, és egy kopár fa törzsére ragasztotta, kárpótlásul a lehullott levelekért.
A köcsögházhoz érve majdnem hanyatt esett ijedtében. A ház körül csakugyan
kolbászkerítés magasodott! Méghozzá a legdrágább gyulai kolbászból; csak úgy virított a
kerítés fonataiban a sok piros-fehér-zöld papírszalag
Böbe először azt hitte, káprázik a szeme. Mikor azonban közelebb ért a házhoz, már a
kolbászok finom, fűszeres szagát is érezte. És ha még mindig kételkedett volna abban,
hogy valóság amit lát, hát csak azt a vitát kellett meghallgatnia, amit Cicamica folytatott a
kolbászkerítés mögül szomszédjával, Morzsa kutyával.
— Szeretném tudni, mi közöd hozzá, miből csináltatok kerítést a házam köré! —
nyivákolta Cicamica olyan éles hangon, hogy Morzsa hátán felborzolódott a szőr. — Én
sem szólok bele, hogy te gödröket kaparsz az udvarodba!
— A gödrök nem kerülnek semmibe, az merő szórakozás, testedzés, sport. A gödröket
senki sem viszi el az udvaromról. De mit gondolsz, meddig áll majd itt ez a vagyont érő
kolbászkerítés? Amíg itt strázsálok mellette! De hát nekem az egész utcát kell szemmel
tartanom, nem is szólva a környező mellékutcákról. Igazán nem ülhetek egész éjjel a
kerítésed tövében!
— Úgyis tudom, hogy csak az irigység beszél belőled! — sivította Cicamica.

Morzsa a fejét rázta.

— Irigység! Azt hiszed, sajnálom tőled ezt a kolbászkerítést?
Egyszerűen arról van szó, hogy ennyi drága kolbászt nem hevertet az
ember az utcán, hanem bezárja a kamrájába, és apránként megeszi,
kenyér mellé.
— A ház meg, persze, maradjon kerítés nélkül, ugye? — vágott
vissza Cicamica. — Hogy minden jöttment kutya bemászkálhasson az
udvaromba, és pohos macskákat firkáljon a köcsögöm falára, ugye?
Morzsa legyintett, és morogva bevonult faházikójába. Cicamica
diadalittasan nézett körül, és végre észrevette Böbét, aki egyik lábáról a
másikra nehezedve ácsorgott a járdán.
33
 — Böbém! — repült feléje Cicamica kitárt karral. — Gyere, csodáld
meg a kerítésemet! Szagold meg, milyen fölségesen illatozik! Nézd ezt
a sűrű, egyenletes fonást, és nézd, mi van a kapu fölött!
Böbe felnézett. Remekbe rágott szalámi dombormű koronázta meg a
kolbásszal körültekergetett kapuoszlopokat: a hosszában félbevágott
szalámirúd metszési felületén egerek táncoltak egy mosolygó macskafő
körül.
— Na, mit szólsz? — sürgette Cicamica Böbét.
— Hol a szalámirúd másik fele? — kérdezte Böbe hosszú hallgatás
után.
Cicamica, aki elragadtatott szavakat várt, bosszúsan mondta:
— Hol volna! Elrágódott! Azt hiszed, könnyű egy ilyen finom mintát
szalámiba rágni? Az a patkányszobrász, aki készítette, csak
Sompolyogi barátom rábeszélésére vállalta a munkát, miután busás
felárat is ígértem neki.
— Borzasztó sokba kerülhetett ez a kerítés! — sóhajtott Böbe.
Cicamica könnyedén vállat vont:
— Ráment az egész pénzem.
Böbe majdnem sóbálvánnyá meredt.
— Hát nem lehetett volna fából faragni — tört ki végül —, és
befestetni ilyen..., ilyen kolbászszínűre?
— Böbém, te az ilyesmihez nem értesz. Gondold csak el: az eső
lemossa a festéket a fakolbászokról..., kiderül, hogy az egész csak
utánzat..., hát azt hiszed, túlélném? Megölne a szégyen!
— Jó, jó! — motyogta Böbe megadással. — De legalább ne a
legdrágább kolbászból csináltattad volna! A lókolbász sokkal olcsóbb.
— Lókolbász! — visszhangozta mögöttük egy elképedt hang. Böbe
megfordult, és Sompolyogi-Mosolyogit pillantotta meg, a rókát.
— Ó, gyere csak, Sompolyogi barátom! — dorombolta Cicamica
felvillanyozva. — Hallottad, mit kérdezett ez a bohó kis baba?
— Igen, hallottam! — mondta a róka Böbére pillantva. — Azt kell
hinnem, hogy Böbe baba nem túlságosan sokat ért ezekhez a
dolgokhoz, és így például azt sem tudja, hogy a gyulai kolbász a
legtartósabb az összes hazai kolbászfajták közül.
— Dehogyis! — ellenkezett Böbe. — Én
egyszer a fiókomban felejtettem egy darabka
lókolbászt, és mikor megtaláltam, olyan
kemény volt már, mint a kő. El kellett dobni.
— Fiókban, száraz helyen persze hogy
megkeményedik, megszikkad még a lókolbász
is! — magyarázta a róka készséggel. — De
tennéd csak ki az időjárás viszontagságainak,
esőnek, szélnek, napnak, fagynak... Bizony,
annak egyedül csak a gyulai kolbász képes
ellenállni, minthogy ezt a fajta kolbászt a
sokféle fűszer, a megfelelő sózás, a füstölés
különleges módja hihetetlenül tartóssá teszi.
Böbe erre már nem tudott mit mondani, hátat fordított hát a rókának, és többet rá sem
nézett. Cicamica halk dorombolással kért elnézést a rókától barátnője furcsa
viselkedéséért.
— Ó, nem tesz semmit — mondta Sompolyogi, és leharapott egy darabot a
kolbászkerítésből. — Az a fontos, hogy a kerítés tartós legyen.
— Elég tartós lesz? — nézett rá Cicamica várakozásteljesen.
34
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
— Igen, légy egész nyugodt! — mondta a róka teli szájjal. — Ez a legtartósabb kolbász,
amit valaha ettem.
Ezután elköszönt, mert, mint mondotta, a legközelebbi busszal a városba kell mennie.
— Egy sarki róka utazik át a fővároson, az Állatkertben van vele találkozóm. Valószínűleg
átbeszélgetjük az egész éjszakát.
Miután a róka eltávozott, Cicamica szemrehányást tett Böbének:
— Hogyan viselkedhetsz így a szomszédommal?
— Nagyon hegyes az orra — morgott Böbe.
— Jóságos vajasbödön! És akkor már hátat kell neki fordítani?
— Meg mindenre tud valamit mondani.
— Hát hogyne tudna, egy ilyen okos, művelt róka! Épp most akarja a gyógytejesbögréjét
szabadalmaztatni. Találmánya azon alapul, hogy a napsugárzásban igen sok értékes
vitamin van, tehát a napfénnyel kezelt bögrékből egészségesebb tejet inni. Ehhez én nem
értek, csak ő magyarázta nekem, mert ő tanulmányozta ezeket a tudományos dolgokat.
Cicamica még hosszasan mesélt volna Sompolyogi-Mosolyogi különféle találmányairól,
azonban unos-untalan félbe kellett szakítania a beszédet, hogy viszonozza a járókelők
köszönését. Szokatlanul sokan sétáltak erre, még Vakondokék is megjelentek a föld
felszínén, pedig őket igazán ritkán lehetett látni.
— Látod, már híre futamodott a kerítésemnek! — súgta oda Cicamica Böbének. — Nézd
azt a bocit, majd kiesik a szeme! No, Csilla baba elbújhat a porcelán bödönével! Ha
hazamégy, okvetlen szólj Kuvik Kelemennek, jöjjön ki, és készítsen néhány felvételt a
kolbászkerítésről, a Csőr számára.
Böbe megígérte, de mire hazaért, teljesen megfeledkezett a dologról. Az utcán ugyanis
talált egy aranyozott bögrefület. Kandúr Károlytól pedig gittet kapott, mert éppen
üvegezték a sütöde ablakait. Új kincseivel otthon mindjárt az íróasztal alá bújt, és a
meghitt zugocskát kinevezte parknak. A bögrefület gitt segítségével talpra állította, az lett
a szobor a parkban, azután elkunyerálta Liba Leontin törött tükrét, hogy legyen aranyhalas
tó is. Kuvik Kelemen zöld gyapjúsála helyettesítette a sövényt, és egy Döfi nevű dugó
mindig legelni akart belőle. A parkocska hamarosan benépesült csirkékkel, azaz szép
sárga kukoricaszemekkel. Böbét egy dundi babszem képviselte. Ez a babszem
csodálatos dolgokat vitt véghez: megmentett egy csirkét a vízbefúlástól, helyből átugrotta
a sövényt, és a körömkefét, amelyik oroszlán képében meg akarta enni a kukoricaszem-
csirkéket, olyan alaposan elkergette az íróasztal alá, hogy Sün Sámuel napokig nem
tudott kezet mosni.
Böbének csak másnap reggel jutott eszébe Cicamica kérése, akkor is azért, mert egész
éjszaka a kolbászkerítésről álmodott.
— Kelemen! — kiabált torkaszakadtából, mert a szobában éppen nagy volt a zaj. —
Cicamica üzeni, hogy menj ki hozzá, és fényképezd le a kerítését.
Mindenki elnémult. Sün Sámuel szólalt meg elsőnek.
— Mikor mondta ezt neked Cicamica?
— Tegnap délután. Csak elfelejtettem.
Sün Sámuel megrázta tüskéit, nagyot sóhajtott, bement a szobájába, és dörrenve
bevágta maga után az ajtót. Böbe csodálkozott:
— Most miért haragszik?
— Még kérded, te kis rongygombóc fejű! — kiáltott Kuvik Kelemen bosszúsan. — Ha
tegnap szóltál volna, most lenne képünk a cikkhez!
— Melyik cikkhez?
Liba Leontin Böbe orra elé dugta az aznapi lapot, amelyen még meg sem száradt jól a
nyomdafesték. Böbe rámeredt, de szeme előtt táncolni kezdtek a betűk. Táncoltak,
bukfenceztek, kavarogtak, gomolyogtak, és csak sokára, jó sokára állt össze belőlük a
cím:

„ISMERETLEN TETTES TÖVIG LERÁGTA CICAMICA

35
KOLBÁSZKERÍTÉSÉT!"

36
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

V. fejezet

Ki tehette?

A kolbászkerítés ügyében két rendőrkutya szállt ki a helyszínre, de

hiába szimatoltak, a köcsögház körül mindennek átható naftalin-szaga
volt. Ez az erős vegyi szag teljesen eltompította a rendőrkutyák
szimatát. Több órás eredménytelen nyomozás után fel is hagytak a
vizsgálattal, és fülüket lógatva elvonultak.
Cicamica azonnal felhívta a Csőr szerkesztőségét.
— Sün Sámuelt kérem! — nyávogott a telefonba olyan erővel, hogy
még Böbe is meghallotta az íróasztal alatt. — Azonnal közöljön a Csőr
egy cikket arról: milyen felháborító, hogy a tettes szabadon
garázdálkodik.
— A tettes? — csodálkozott Sün Sámuel. — Tudtommal nem találták
meg a tettest!
— Persze hogy nem találták meg, hiszen a nyomozást is kutyák
vezették! Azok pedig nem fogják egy másik kutyára rábizonyítani a
gaztettet!
— Milyen másik kutyára?
— Hát milyen másik kutyáról lehet egyáltalán szó? Természetesen
Morzsáról!
Sün Sámuel meghökkent:
— Nono! Morzsa, a mi derék éjjeliőrünk, az a köztiszteletben álló eb...
— Lárifári, a kerítést pedig csakis ő rághatta le, hiszen mondta, hogy
ő nem fogja strázsálni! Le is rágta, hogy ne legyen vele gondja!
Elintézte! A maga módján! Az én káromra!
A telefonvita azzal végződött, hogy másnap a Csőrben rövid
közlemény jelent meg:
„Ellenőrizhetetlen hírek szerint Cicamica kolbászkerítését Morzsa
kutya rágta le".
Miután Morzsa kutya elolvasta ezeket a becsületébe gázoló sorokat,
meg akarta harapni Sün Sámuelt. A főszerkesztő napokig csak
összegömbölyödve mert az utcán görögni. Szerencsére a nyugdíjas
hintaló levelet írt a Csőrnek, a levelet azonnal leközölték, és Morzsa
megnyugodott. A levél ugyanis így hangzott:
„A felháborodás íratja velem ezeket a sorokat! A felháborodás amiatt,
hogy szeretett Morzsánkat vádolják a kolbászkerítés megevésével.
Eltekintve attól, hogy ilyen aljas tett nem fér össze éjjeliőrünk
feddhetetlen jellemével, már csak azért sem lehet ő a tettes, mert ama
bizonyos éjszakán, amikor is engem álmatlanság gyötört, velem
sakkozott!"
Alig tárgyalták meg a Futrinka utcaiak a nyugdíjas hintaló bátor
magatartását, mikor a Csőr hasábjain már újabb nyílt levél látott
napvilágot, egy Pest környéki vadászgörény-szövetkezet dolgozóinak
tollából:
„A hintaló jóhiszeműségéhez nem fér kétség — így a levél. — Nem
tartjuk azonban valószínűnek, hogy Morzsa kutya estétől reggelig
sakkozott volna a hintalóval. Már csak azért sem, mert egy dolgozónk
éjszaka arra járván, a hintaló ablakait sötétnek látta"
Erre a levélre Tyúkanyó jelentkezett, és elmondta a Csőr
37
 munkatársainak, hogy Morzsa kutya valóban nem egész éjszaka
sakkozott a hintalóval, csak körülbelül éjfélig, éjféltől hajnalig viszont a
csibékre vigyázott, mert Tyúkanyó már éjfélkor elindult a piacra egy
kosár tojással, hogy jó korán odaérjen.
Tyúkanyó nyilatkozatára Sompolyogi-Mosolyogi tette meg a maga
gúnyos észrevételeit: ha Tyúkanyó már éjfél után elindult hazulról a
piacra, honnan tudja, hogy Morzsa csakugyan hajnalig őrködött a
küszöbön?
A Csőrben folyó vita nagyon kapóssá tette a lapot. Kétszer annyi
fogyott belőle, mint egyébként, a kézbesítéssel sem kellett vesződni,
mert az olvasók sorba álltak érte a nyomdánál, s azon frissiben
szétkapkodták. A tettesre mindenki kíváncsi volt, és a vitát többen
olvasták, mint a labdarúgó és bolhaugró eredményeket.
Ez idő tájt Böbének nem volt egyéb dolga, mint levagdosni a
szerkesztőségbe özönlő levelekről a szebb bélyegeket. Egyik nap már
reggeli után elment Cicamicához játszani. Sajnos, Cicamica nem volt
játékos kedvében. Összegömbölyödve feküdt egy kék selyempárnán,
és egyre csak a szép kerítését siratta:
— Oda a gyönyörű kolbászkerítés, a büszkeségem, oda a
remekművű szalámifaragvány! Nincs már kerítésem, megette az a
gonosz kutya!
— Ne mondj ilyet, Cicamica! — méltatlankodott Böbe. — Mindenki
írja, hogy Morzsa nem tehetett ilyet.
— Hát ha ő nem — ugyan ki? Nem mondanád meg, hogy ki rágta le a
kolbászkerítésemet?
— Én megmondanám — kezdte Böbe némi habozás után —, csak te
mérges leszel.
— Mondd csak, mondd! Kíváncsi vagyok.
— Szerintem Sompolyogi rágta le, a róka.
Cicamica úgy pattant föl a párnáról, mintha darázs csípte volna meg.
— Hogy jut ilyesmi eszedbe?
— Hát gondolj csak vissza, milyen élvezettel kóstolgatta a kolbászt...
— Igen, a tartósság szempontjából, hogy elég fűszeres-e!
Csodálkozom rajtad, Böbe, hogy miket tudsz kiagyalni! Még hogy a róka
rágta volna le! Hiszen ő ajánlotta, hogy kolbászkerítést fonassak a
házam köré!
Hát ez olyan meggyőzően hangzott, hogy Böbe, akárhogyan törte is
a fejét, nem tudott rá mit mondani. Cicamica meg visszahanyatlott a
selyempárnára, és folytatta a siránkozást:
— Oda a gyönyörű kerítésem, a világszép szárazkolbász kerítésem,
ó, én szerencsétlen, ó, én boldogtalan!
Böbe közben a habgumi egerekkel játszott, amelyek cérnán rángatva
úgy ugráltak, mint az igazi egerek. Játszott a felfújható cicával is, de
végül csak elunta a nagy nyivákolást. Belebújt hát a Leontintól örökölt
kopott libatoll köpönyegbe, és az ajtó felé indult. Cicamica erre
nyomban
abbahagyta a
sírást:
— Mi az? Már mégy?
— Hát megyek — felelte Böbe. — Ha
úgysem játszunk, akkor inkább
megnézem a cukor tyúkólat a
Lépesméz cukrászda kirakatában.
38
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
— Miféle cukor tyúkól? — ült fel Cicamica.
— A tyúkól tésztából van, csak a tyúkok vannak cukorból. Fehér meg sárga cukorból
formálták őket, a tarajuk pedig egy csöpp piros cukor. Nagyon szépek. Pöhölyke azt
mondja, hogy Tyúkanyó biztosan megveszi nekik, de én nem hiszem.
— Tudod mit, Böbe? Én is elmegyek veled megnézni. Rám fér egy kis levegőzés, már
napok óta csak itthon sírdogálok.
Odalépett a tükörhöz, és hosszan vizsgálgatta a sírásban összekuszálódott bajuszát,
szemöldökpamacskáit. Némi tanakodás után halványzöldre púderezte a bajuszát, mert
átmeneti kabátját is penészzöld műszőrme díszítette. A kabát maga májkrém színű volt,
és olyan jól állt Cicamicának, hogy még Böbe is észrevette:
— Cicamica, nagyon szép vagy!
— Tegyek kalapot is? — kérdezte Cicamica félig a tükörtől, félig Böbétől. A tükör mintha
igent mondott volna, Böbe azonban tiltakozott:
— Nem kell kalap, nincs olyan hideg.
Cicamica szánakozó pillantást vetett rá. Kis bohó! Mintha a kalap csak azért volna, hogy
a hidegtől védjen!
Félórai próbálgatás után abban a felfújt léggömbre
emlékeztető kalapban lépett az utcára, amelyiket
Morzsa is megénekelt egyik versében.
— Nézzétek, ott megy Cicamica, akinek lerágták a
kolbászkerítését — röfögött egyik tócsából Röffi-Pöfi, a
malac.
— Valódi gyulai kolbászból volt a kerítés! — hallatszott
a tetőről a
vadgalambok turbékolása.
A verebek pedig azt csiripelték:
— Gyönyörű volt a szalámi dombormű! Az volt a
legszebb faragvány az egész Futrinka utcában!
Cicamica lassan lépdelt, hogy meghalljon minden,
rávonatkozó megjegyzést. Lám, a kolbászkerítés, ha csak
egy napig állt is, megtette a maga hatását! Innen is, onnan is hódolattal köszöntötték
Cicamicát, megkérdezték, hogy van, mit szól a Csőrben folyó heves vitához, érdeklődtek
a tettes felől, egyszóval az egész utca tisztelettel vette körül.
Mire a Lépesmézhez értek, Cicamica önbizalma olyannyira
visszatért, hogy bekormányozta Böbét a cukrászdába:
— Majd bentről nézzük a cukor tyúkokat!
Böbének nem sok biztatás kellett.
— Gesztenyepürét eszünk? — kérdezte boldogan.
— Ó, dehogy! — súgta oda neki Cicamica. — Annyi pénzem
már nincs, hiszen tudod, hogy mind elment a
kolbászkerítésre. Cukros tejet iszunk, az olcsó is, tápláló is.
Böbe arcáról lehervadt a mosoly. Cicamica azonban nem
vette ezt észre, jobbra-balra biccentett, fogadta a köszönéseket. Tubi galamb azonnal
odaröppent hozzájuk, a vendégek feje fölött.
— Csak cukros tejet kérünk — szólt Cicamica —, az nem hizlal úgy, mint a
gesztenyepüré.
Böbe csodálkozva nézett rá. Lám, ez a Cicamica, úgy látszik, csak tréfált az előbb,
amikor azt mondta, hogy nincs pénze...
— Cicamica, engem nem hizlal a gesztenyepüré — mondta mohón, és nem értette, miért
vet rá Cicamica vasvillatekintetet. Miután azonban Tubi galamb elröppent a rendeléssel,
megértette, mert Cicamica világosan meg is mondta neki:

39
 — Böbém, máskor ne kotyogj bele
olyasmibe, amihez nem értesz. Nincs
pénzem gesztenyepürére, azért
mondtam, hogy hizlal, mert nem kell
ezt mindenkinek tudnia!
Böbe rosszkedvűen sodorgatta az
asztalterítő csücskét. Rosszkedve csak
nőtt, mikor a szomszéd asztalnál Csilla
baba dús, szőke kontyát pillantotta
meg. Cicamica is észrevette, és
roppant izgatottá vált:
— Ugye, ez az a hajas-baba, akinek a házát együtt láttuk? Micsoda haj! Micsoda ruha!
Valódi kínai bársony! Olyan tüze van, mint a smaragdnak!
Böbe megvető pillantást vetett a szóban forgó bársonyruhára.
— Minden csöpp víz meglátszik rajta — mondta ellenségesen. — A pelyhek is
hozzátapadnak. Meg kitükrösödik.
Hiába ismertette részletesen a bársonyruhák minden rossz tulajdonságát, Cicamica
csodálata nem csökkent, sőt! Le sem tudta venni szemét a szép babáról. Igaz, hogy az is
folyton Cicamica kalapjára sandított.
— Szeretnék megismerkedni vele! — hajolt oda Cicamica Böbéhez. — Legalább
láthatnám azt a porcelán házat belülről is.
Az alkalom a megismerkedésre szokatlan módon és teljesen váratlanul kínálkozott fel.
Böbe, aki Cicamica figyelmeztetése ellenére azért is hintázott a széken, egyszer csak
székestül hanyatt esett, és bevágta a fejét a padlóba. Az esést falrengető bömbölés
követte.
Mindenki felugrott. Csilla baba azonnal előkapott egy finom batiszt zsebkendőt,
ugyanolyan hímzett virágokkal, mint amilyenek porcelán háza
falát díszítették, és odanyújtotta Cicamicának, hogy azzal
borogassák be Böbe fejét.
— Ó, köszönöm, nálam is van tiszta zsebkendő! — vett elő
Cicamica egy különlegesen szép, egérmintás zsebkendőt — de
igazán kedves tőled, hogy segíteni akarsz!
— Hát úgy ordít! — mondta Csilla baba nyafogós, éneklő hangon. — Nagyon megüthette
a rongyfejét.
— Gyönyörű ez a kínai bársony! — hajolt oda hozzá Cicamica. — Drága volt?
— Drága. De a te kalapod sem lehetett olcsó.
— Ezt hordom legszívesebben, mert könnyű, mint a pehely, nem nyomja le a fülemet.
Míg így társalogtak, Tubi galamb egy nagy kanál tejszínhabot töltött Böbe kerekre tátott
szájába. A bömbölés megszűnt. A csevegés viszont egyre bensőségesebben folytatódott.
— Nagyon bájos az a porcelán ház, amelyben laksz — fuvolázta Cicamica, miután újból
elhelyezkedtek az asztalnál. — Nem mondom, törékeny, de hát semmi sem tarthat
örökké. Az én kolbászkerítésemet például, amelynek árából fél tucat porcelán házat
vehettem volna magamnak, már az első éjszaka lerágták. Tövig!
— Igen, hallottam. És kire gyanakszol?
— Ki másra, mint a szomszédomra, arra a bolhás kutyára!
— Morzsára? Ó, hát az csakugyan olyan vad kutya! Ide-oda futkos az utcán, mint a
bolond, sokszor majdnem fellök. Hiába mondom neki, hogy kerüljön ki, mert törékeny
vagyok.
Cicamica növekvő rokonszenvvel nézett a hajas baba égszínkék szemébe:
— Egy ilyen finom babának, mint te, nem szabadna az utcán járni. Eleshetsz,
megsérülhetsz, mindenféle baj érhet.
— Ó, nem is szeretek az utcán járni! Olyan piszkos, olyan poros, falevelek hullanak a
hajamba, a múltkor meg, képzeld, ökörnyál tapadt a ruhámra, alig bírtam megszabadulni
40
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
tőle!
— Borzasztó lehetett! — sopánkodott Cicamica. — Én is jártam már így, mikor a
kolbászcsíkos kiskosztümömben mentem sétálni...
Böbe ránézett Cicamicára, azután ránézett Csilla babára, azután lecsúszott a székről, és
az ajtó felé indult. Cicamica meglepődve szólt utána:
— Böbe, várj, mi is megyünk!
Mielőtt az utcára léptek volna, Cicamica gondosan letörölte Böbe szája széléről a
tejszínhabot, feje búbján megigazgatta a gyűrött szalagot, közben pedig a fülébe súgta:
— Hazakísérjük Csilla babát! Viselkedj rendesen, és ne vágj mogorva képeket.
A felhívásnak Böbe úgy tett eleget, hogy csak akkor vágott mogorva képeket, ha
útközben Cicamica és Csilla baba háta mögé került. Dühös volt Cicamicára, amiért olyan
lassan tipeg a merev lábú baba oldalán. Mintha nem is ugyanaz a Cicamica volna, aki
helyből fel tud ugrani a köcsögház erkélyére!
És a tipegés még hagyján! De az a társalgás megint:
— Jó neked. Csilla baba, hogy nincs a szomszédságodban kutya! Képzeld, tegnap reggel
egy bolhát pillantottam meg a rózsalevéllel töltött párnácskámon!
— Egerentyűék sem kellemes szomszédok — mesélte Csilla baba. —Minden héten
szétlocsolok a lakásomban egy nagy üveg levendulakölnit, hogy a felőlük áradó sajtszagot
ellensúlyozzam.
Kip-kop, kipi-kop... csattogott Csilla baba cipősarka a járdán.
A kirakatok előtt Csilla baba lassított, hogy szemügyre vehesse a kirakatüveg tükrében
szép aranyhaját, zöld bársonyruháját.
Böbe hol előttük, hol mögöttük ugrándozott, és sötét bosszúterveket forralt rongyfejében:
— Vasárnap kimegyek Leontinnal a legelőre, szedek egy csomó bogáncsot, és mindet
belehajítom Csilla baba hajába!
Végre-valahára megérkeztek a porcelán házhoz. Hófehér táskájából Csilla baba elővett
egy ezüstkulcsot, és kinyitotta vele a rácskerítés porcelán ajtaját. Azután végigkopogtak a
porcelán járdán a házig. A bejárati ajtót aranykulccsal nyitotta ki Csilla baba. Miután a
nehéz bársony ajtófüggönyt széthúzta, és villanyt gyújtott, vendégeinek valósággal
elkáprázott a szeme. Nemcsak a padló volt ugyanis tükörből, hanem a falak is, mind!
Ahogy beléptek, megszámlálhatatlan Cicamica és megszámlálhatatlan Böbe nézett körül
a szobában.
— Milyen elragadó! — kiáltott Cicamica lelkesülten.
Még soha sehol nem látta magát ennyi oldalról egyszerre.
Böbe lépni sem mert a síkos padlón. Megállt a szoba közepén kis fakó ruhájában,
amelynek foltjai megsokszorozódva néztek vissza rá a tükrökből, mintha azt kérdeznék:
„Mit keres egy rongybaba ilyen fényes helyen?"
Puha macskatalpán Cicamica bátran körülsétált a lakásban, és mindent szemügyre vett:
a zenélő órát, a szebbnél szebb vázákat, a virágmintás selyemszőnyegeket és a sok apró
csecsebecsét mindenütt, a színes üvegpillangókat, üvegvirágokat, üvegbuborékokat.
— Mit lehet itt csinálni? — kérdezte Böbe morcosán. — A padló csúszik, és minden olyan
törékeny, hogy hozzá sem mernék nyúlni. Mit lehet itt egész nap csinálni?
— Üldögélni — válaszolt Csilla baba a szokott, nyafogó hangján. — Rendkívül
zavartalanul lehet itt üldögélni.
Böbe Cicamicához fordult:
— Menjünk haza!
— Várj még, szívem, előbb meghallgatjuk Csilla baba zongorajátékát.
Csilla baba máris odaült az aranyozott lábú fehér zongorához, és játszani kezdett rajta.
Böbe nem értett a zenéhez, az egy helyben való üldögéléstől el is álmosodott, ezért aztán
nemsokára már csak úgy hallotta, mintha valaki üvegkalapáccsal üvegládikát kalapálna.
Cicamica bezzeg elragadtatottan tapsolt:
— Nagyszerű volt, micsoda mesteri játék!
— Zongoraórákat adok — magyarázta Csilla baba. — Tyúkanyó csirkéit is én tanítom
41
zongorázni.
Cicamica szemmel láthatólag restellte, hogy semmiféle hangszeren sem tud játszani.
Ezért a magnetofonjával kezdett hencegni:
— Gyönyörű hangja van, olyan zenét hallgatok rajta, amilyet akarok. Tegnap vettem fel
egy bűbájos egérkórust.
Hazafelé menet Böbe közölte Cicamicával, hogy az életben nem látogatja meg még
egyszer Csilla babát. Cicamica kacagott:
— Kis csacsi, mindenütt csak játszani akarsz! Én bizony szeretek óraszámra üldögélni, és
semmit sem csinálni!

Ettől a naptól kezdve Cicamica sülve-főve együtt volt Csilla babával.

Hol az látogatta meg őt, hol Cicamica állított be a porcelán házba.
Óraszámra csak fecsegtek és nevetgéltek, szidták Morzsát,
megbeszélték a legújabb baba- és macskadivatot, felpróbálgatták
egymás ruháit és kalapjait. Böbe ilyenkor egyedül játszott a
gesztenyeállatokkal, a labdákkal, a habgumi egerekkel. Hamar rájött
azonban, hogyha egyedül akar játszani, ezt otthon is megtalálhatja, és
akkor legalább nem kell Csilla baba nyafogó hangját hallgatnia.
Liba Leontinnak hamarosan feltűnt, hogy Böbe egész nap ott kuksol
az íróasztal alatt.
— Mi az — kérdezte —, már nem jársz a barátnődhöz?
— Csilla baba van nála.
— Na és? Attól még te is elférsz ott.
— Nem szeretem Csilla babát.
— Nem? Pedig olyan szép baba. És gyönyörűen zongorázik. A
lakása pedig egyenesen álomba illő.
— Nála is csak ülni lehet.
Liba Leontin megsértődött:
— Ostoba liba vagyok, hogy egyáltalán szóba állok veled! Neked
csak malacokkal kellene barátkoznod! Meg Kacsa Karolával!
Liba Leontin ezt megvető hangsúllyal mondta, Böbe azonban nem
tudott hangsúly és hangsúly között különbséget tenni. Mikor
legközelebb, egy borongós, esős napon az utcán csatangolva meglátta
Kacsa Karolát a tócsában úszkálni, örömmel szaladt oda hozzá:
— Kacsa Karola, Kacsa Karola, elmehetek hozzád játszani?
— Miért ne? — hápogott Kacsa Karola nyájasan. — Úgyis elegem
van már a vízből, gyere, hazamegyünk tökmagot pirítani.
Tökmagot pirítani! Hát van-e a világon olyan porcelán ház, annyi
fényes tükör és üvegpillangó, amit egy napon lehetne említeni a frissen
pirított tökmaggal? Mikor Böbe ott ült a jó meleg konyhában,
tökmaghéjat köpködve, teljesen el is feledkezett Csilla babáról.
Kacsa Karola bekapcsolta a rádiót, jó hápogós tánczenét keresett
rajta, azután forró vizet öntött egy mosdótálba, és kényelmesen nekiült
lábat áztatni.
— No, ha most Leontin látna bennünket! — mondta nevetve.— Ő
csak zárt ajtók mögött mer pancsolni, mintha nem tudná mindenki, hogy
mi, libák, kacsák, kedveljük a vizet!
— Ó, Leontin sokszor olyan, mintha nem is liba volna, hanem
valamilyen más madár! — legyintett Böbe. — Mindig hattyúmintás meg
fecskemintás térítőket horgol, és a telefonba nem is gágog, hanem
csipog! És ő az egyetlen nálunk a szerkesztőségben, aki nem szidja
Sompolyogit.
42
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
Kacsa Karola elmerengett:
— Régen gyanítom, hogy Leontinunk a szíve mélyén csodálja a rókát
a lenyűgöző modoráért.
— Akárcsak Cicamica! — tört ki Böbéből az elkeseredés. — Hiába
mondom neki, hogy Sompolyogi ette meg a kerítését, nem hiszi el, mert
Sompolyogi, valahányszor találkoznak, soha el nem mulasztja
megjegyezni, hogy Cicamica bundája fehérebb a hónál!
— Majd Cicamica is rájön egyszer, hogy nem az ugatós szomszédtól
kell őrizkedni, hanem a hízelkedőtől. Egyébként nem tudod, szereti
Cicamica a sült tököt?
— Szereti, de még mennyire hogy szereti!
— No, akkor mondd meg neki, hogy bármelyik este átjöhet hozzám,
mindig van a sütőben egy kis édes sült tök.
Ez olyan fontos üzenet volt, amit még aznap este tovább kellett adni.
Elköszönvén Kacsa Karolától, Böbe a köcsögház felé vette útját.
— Jót fogunk majd játszani Cicamicával Kacsa Karolánál — színezte
ki magának útközben a jövőt. — Ott a sok tökmag, a kukoricacsutkák!
Megkérem Cicamicát, csináljon nekem a csutkákból ökröt!
Ezen az estén nemcsak Csilla baba vendégeskedett Cicamicánál,
hanem Böbe nagy bosszúságára Sompolyogi-Mosolyogi is. Éppen
asztalnál ültek, mikor Böbe betoppant.
— Nini, Böbe baba! — tárta szét Cicamica a karját. — Azt hittem, már
elfelejtetted, hol lakom, oly régen nem jártál nálam!
— Kacsa Karola üzeni, hogy bármelyik este átmehetsz hozzá sült
tököt enni — hadarta Böbe lelkendezve.— Olyan jó meleg van nála,
majd meglátod!
Csilla baba felhúzta a szemöldökét, és Cicamicához fordult:
— Nem is tudtam, hogy azzal a piszkos kacsával barátkozol! Mindig
sáros a tolla.
— Dehogy barátkozom! — tiltakozott Cicamica. — Nem is értem,
miért üzen nekem ilyeneket!
— Mert olyan szíves és barátságos — mondta Böbe. — Tőlem
hallotta, hogy szereted a sült tököt, és mindjárt szólt, hogy bármelyik
este...
— Igazán kitűntető meghívás — vigyorgott Sompolyogi, és maga elé
húzta a finom falatokkal megrakott tálat. — Sülttök-lakoma Kacsa
Karolánál. Hahaha!
Cicamica szeme zöld villámokat szórt.
— Mondd meg annak az ostoba
kacsának — fordult Böbéhez —,
hogy ne üzengessen nekem, nem
vagyunk olyan jóban!
Böbe lehajtotta a fejét, és az
ajtó felé indult. Nem hallotta, hogy
a nevén szólítják, hogy kiabálnak
utána, hogy marasztalják, csak
ment, maga sem tudta hová. Az
utcán köd volt, a lámpák fénye
alig-alig tört át rajta.
Félórai bolyongás után a parkban találta magát. Egy
lélek sem járt itt ezen a ködös estén. Böbe leült a
szobor lépcsőjére, és mert nagyon nehéznek érezte
a szívét, elpanaszolta a márványfiúnak, hogyan járt:
43
— Nem is igaz, hogy nem barátkozik Kacsa Karolával! A múltkor is Kacsa Karola vett neki
mozijegyet! Csak most szégyellte Csilla baba meg a hegyes orrú róka előtt! És a róka az
aranyszélű tányérból evett, amiből sosem enged Cicamica enni, mert azt mondja, hogy
összetöröm!
Egy kis sírdogálás, orrfúvás után szomorúan folytatta tovább:
— Pedig olyan jól játszhattunk volna Kacsa Karolánál. Tökhéjból csónakot készítettünk
volna. Kacsa Karolánál szabad a teknőben hajókázni. És Karola annyi mókás esetet tud
Liba Leontinról, hogy hogyan számolgatja a kukoricaszemeit, és hogyan dugdossa a
tömérdek tollpárnáját, míg csak bele nem mennek mindbe a molyok... Cicamica
gurulhatott volna a nevetéstől. De hát lenézi szegény Kacsa Karolát, mert néha sáros a
tolla.
Böbe hirtelen elhallgatott, és lenézett a cipőjére. Bizony az olyan sáros volt, hogy a színe
sem látszott. Böbe papírdarabkát halászott elő a zsebéből, és megpróbálta cipőjéről
letörölni a sarat. Szempillantás alatt a keze is csupa sár lett.
Félve sandított fel Böbe a márványfiúra. Az most is, a szeles, lucskos őszi időben olyan
tiszta, olyan hófehér volt, mintha Liba Leontin mosdatta volna meg. Böbe nézte, nézte, és
egyszer csak különös gondolata támadt. Az jutott eszébe, hogy a zsebpénzén egyszer
nápolyi, cukor vagy egeres türelemjáték helyett szappant vehetne magának. Mindenkinek
van a szerkesztőségben saját szappana, még az öreg fülesbagolynak is, csak neki nincs.
Őt mindig a Leontin szappanával mosdatják.
Nekividámodva indult hazafelé. A park kijáratánál Morzsába ütközött.
— Morzsa, Morzsa! — újságolta neki boldogan — ha lesz pénzem, veszek szappant!
Együtt szaladtak az illatszerbolt fényesen kivilágított kirakatához, ahol csinos kupacokban
kellették magukat a fehér, sárga, rózsaszínű, orgonalila és borsózöld szappanok, nem
szólva a kacsa és baba alakú különleges szappancsodákról. Éppen azon tanakodtak,
milyen színű szappanból lehet szebb szappanbuborékot fújni, mikor Böbe észrevette,
hogy valahol elvesztette a zsebkendőjét. Szája azonnal sírásra görbült:
— A zsebkendőm csücskébe van belekötve a gyönyörű színes üveggolyóm, amit Döfitől
kaptam!
— Így már érthető — mondta Morzsa. — Éppen kezdtem csodálkozni, mióta siratsz te
meg egy elveszett zsebkendőt.
— A szép üveggolyóm! — zokogott Böbe. — Három bélyeget adtam érte: egy csigásat,
egy gombásat és egy olyat, amin vitorlás hajó volt!
Morzsa vigasztalta:
— Ne sírj, Böbike! Egész éjszaka keresni fogom, addig szimatolok, amíg meg nem
találom. Ha megengeded, megszagolom a zsebedet.
Böbe zsebének gitt- és citromszaga volt. Morzsa kijelentette, hogy hacsak az eső el nem
mos minden nyomot, meg fogja találni a zsebkendőt.
Böbe megnyugodva ment haza. Bízott Morzsa szimatjában és szívességében. Reggel,
mikor felébredt, egyáltalán nem csodálkozott, hogy egy kis papírba göngyölve ott találta a
küszöbön a zsebkendőt a csücskébe kötözött üveggolyóval.
— Ha volna aranyszélű tányérom, mint Cicamicának — gondolta —, én bizony Morzsát
etetném róla, nem Sompolyogit!
És boldogan játszott az üveggolyóval, amíg el nem küldték újságot kézbesíteni.

44
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

VI. FEJEZET

Csizma a kéményen

A szerkesztőség rongyos karosszékeit erős, tüskeálló műanyag

huzattal borították be.
— És ez legalább mosható is! — gágogta Liba Leontin. — Egy törlés
a nedves szivaccsal, és Böbe keze nyoma máris eltűnik.
Sün Sámuel kedvtelve jártatta körül szemét a megújhodott
szerkesztőségen:
— Ez a kolbászvita alaposan megnövelte olvasóink táborát.
— Persze, a vita már rég abbamaradt volna — hízelgett főnökének
Liba Leontin —, ha a főszerkesztő úr nem írogatja azokat a Morzsát
vádoló leveleket hol az Ifjú Ragadozók Klubja, hol a Belvárosi
Ezüstrókák Szövetsége és egyéb nem létező intézmények nevében.
— Nos, igen, igen! — bólintott Sün Sámuel, — Az a néhány
kutyaellenes levél, amit Kandúr Károlytól, Sompolyogitól és az Üregi
Nyulak Egyesületétől kaptunk, aligha tartotta volna ébren a vitát. Akkor
pedig megint csak az őszi ködről, az ökörnyálról és a beázott odúkról
írhattunk volna, ami olvasóinknak már a könyökén jön ki.
Liba Leontin végigsétált az új, mohazöld szőnyegen, amely kiemelte
tollazatának fehérségét.
— Tulajdonképpen szerencse, hogy Cicrmica a Futrinka utcába
költözött — mondta elgondolkozva. — Azóta mindig van miről írnunk,
azóta fogy a lap olyan jól.
— Igaza van, Leontin! — kiáltott Sün Sámuel. — írja fel, kérem,
rendelnünk kell egy szép, ízléses, nem túl drága, nem túl olcsó
karácsonyi csomagot Télapónál, Cicamica számára. Ennyivel igazán
tartozik neki a Csőr szerkesztősége!
Böbe kibukkant az íróasztal alól:
— Hogyan lehet Télapónál csomagot rendelni?
— Majd meglátod, ha itt lesz az ideje. Még várni kell.
— Meddig?
— Amíg le nem hull az első hó.
Böbe ettől kezdve csak a havat várta. Semmihez sem volt türelme,
folyton kiszaladgált az utcára, és kémlelte az eget, gyülekeznek-e már
rajta hófelhők. Közben mindig arról beszélt, hogy milyen jó volna egy
szánkó. Az öreg fülesbagoly ácsolt is neki egyet, hulladék deszkából.
Kuvik Kelemen csengőt szerelt rá. Böbe szánkótulajdonos lett. Most
már a rádió időjárás jelentéseit is hallgatta, mikorra jósolják a havat. Ha
Télapótól nem érkezett volna postán egy szép képes árjegyzék, talán
bele is betegedett volna a türelmetlen várakozásba. Az árjegyzék
azonban olyan érdekes volt, hogy egész nap lehetett nézegetni. Fel volt
sorolva benne mindenféle csomagfajta a „Mogyoró" típusú,
mogyoróhéjba rejtett pici ajándékcsomagtól egészen a „Karácsonyi
Óriás" elnevezésű csomagig, amelyikben
játék istálló, játék vasút és nagy doboz
építőkocka is volt.
— Cicamicának milyet rendelünk? — faggatta Böbe Liba
Leontint.
— „Lakoma" típusú csomagot.
45
 Böbe hosszasan tanulmányozta a „Lakoma" típusú csomag tartalmi leírását: egy rúd
szalámi, egy füstölt sonka, hat doboz olajos hal, egy trappista sajt, két tucat tojás és egy
nagy üveg tojáslikőr.
— Ez nem jó csomag — állapította meg Böbe. — Nincs benne játék.
— Mikor valakinek annyira nincs pénze, mint Cicamicának — magyarázta Liba Leontin —,
csak bosszantaná, ha játékot küldenénk neki, amit nem lehet megenni.
— Cicamica kamrája telis-teli van mindenféle csemegével — erősködött Böbe —, küldjünk
neki játékot, hiszen úgy szeret játszani!
Kuvik Kelemen nevetve vádolta meg Böbét, hogy saját malmára hajtja a vizet, amikor
játékokat akar küldetni Cicamicának: biztosan ő szeretne majd azokkal játszani.
Böbe tiltakozni akart, ám egyszer csak eszébe jutott, hogy Cicamica mostanában szinte
sohasem játszik, csak üldögél, és Csilla babával trécsel. Nem erősködött hát tovább,
belenyugodott a sonkába, meg a tojáslikőrbe. Annál is inkább, mert a rádió időjárás
jelentése másnapra havat ígért. Böbe gondosan letörölgette a szánkót, rákészítette
sapkáját, kesztyűjét, és a doboza mellé állította, hogy kéznél legyen.
Éjszaka hirtelen felébredt, maga sem tudta, mitől. Talán attól, hogy a szoba sokkal
világosabb volt, mint máskor. Odakint hullott a hó. Nagy fehér pelyhek, kavarogtak az
utcai lámpa fénykörében, ide-oda sodorta őket a szél.
Böbe villámgyorsan magára kapkodta a meleg holmit, és loholt ki az utcára, szánkóját
maga után húzva. A szánkó még nem csúszott, csak ugrált és zötyögött Böbe nyomában
a lassan fehéredő földön. S bár még a tetők sem voltak fehérek, az éjszakai utcakép
máris megváltozott. A fényreklámok sokkal színesebbnek, sokkal derűsebbnek,
vidámabbnak látszottak a hóhullásban. A piros lábú gólya a Fészek mozi tetején mintha
éppen fel akart volna röppenni! A Lépesméz cukrászda homlokzatán felcsillanó fény-
méhek versenyt rajzottak a hópelyhekkel, az önkiszolgáló bolt cégére pedig, a
szőlőfürtökkel, aknákkal, szörpös üvegekkel teli kosár élénkpiros, zöld, sárga, lila, kék
színeivel az egész környéket beragyogta.
Böbe jól ismert minden fényreklámot a Futrinka utcában. Éppen ezért nagyon
meglepődött, mikor egy távoli kéményen piros csizmát látott felvillanni, szabályos
időközökben.
— Talán káprázik a szemem — gondolta először. Nézte, nézte a sötét égre piros
fényvonallal rajzolódó csizmát, és hamarosan belátta, hogy az nem káprázat, hanem
ugyanolyan fényreklám, mint a többi.
— Megnézem közelről! — határozta el, és nyomban el is indult.
Jókora utat megtett már, szöcske módra ugrándozó kis szánkójával, mikor eszébe jutott,
hogy a szerkesztőség ajtaja nyitva maradt. Tűnődött, hogy visszaforduljon-e, minthogy
azonban a piros csizma nagyon vonzotta, úgy döntött, hogy egy kis szellőzés nem fog a
szobának megártani.
A hóhullás egyre sűrűbb lett. Mire a Szerencsemalac utca sarkára ért, a szánkó nem
zötyögött már, hanem szép simán, nesztelenül csúszott a havon.
— Jó volna, ha valaki húzna! — gondolta Böbe vágyakozva. Nagy örömére Morzsát
pillantotta meg, aki havat söpört a házikója előtt.
— Hová, hová ilyen késő éjszaka? — kérdezte Morzsa csodálkozva.
Böbe válasz helyett rimánkodni kezdett:
— Húzzál, Morzsi, húzzál!

Morzsa engedelmesen nyakába vette a szánkó zsinórját, és

nekiiramodott. Böbe ujjongott:
— Jaj, de jó gyorsan megyünk, még gyorsabban húzzál, még
gyorsabban!
Morzsa vágtatott, a szánkó repült, a csengő csilingelt, és egy
kanyarban Böbe nagy ívben lepottyant a hóba.
— Most már nem is akarom, hogy húzzál — mondta szipogva, miután
46
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
feltápászkodott. Morzsa vigasztalni akarta, ám gyanús zörejeket hallott
a Csokoládégyár Futrinka utcai telepe felől.
— Patkányok! — kiáltotta, és vad csaholással elrohant. Böbe
leporolta magáról a havat, azután szánkóját húzva továbbindult. A
fényreklám, a piros csizma már egészen közelről ragyogott. És Böbe
egyszer csak egy különös házhoz ért, amit a hóhullás akkor rajzolt ki a
semmiből.
Böbe szeme tágra nyílt. A piros csizma ott
fénylett ennek a máskor láthatatlan, csak a
ráhullott hótól láthatóvá váló háznak a tetején.
— Hiszen ez Télapó háza! — eszmélt rá Böbe.
— Az ő reklámja a piros csizma a kéményen!
Most már meg lehet rendelni a karácsonyi
csomagot Cicamicának!
Boldogan fordult hazafelé, rá-rátérdelt a
szánkóra, úgy lökte magát előre. A
köcsögházhoz érve kuncogva nézett fel a
sötét ablakokra: — Cicamica, te nem is
tudod, milyen meglepetés vár rád! Csilla baba
sem tudja, és a szomszédod sem tudja, csak
én tudom!
A szerkesztőség előtt Böbe megpróbált hóembert gyúrni, de ahhoz még túlontúl porló volt
a hó.
— No, lefekszem! — szánta végre el magát, mert már nagyon álmos volt a szokatlan
éjszakai sétától. Amint azonban a szobába lépett, kiröppent szeméből az álom. A nyitva
felejtett ajtón át a szél annyi havat fújt be a szobába, hogy még Böbe kartondoboza is
színültig megtelt hóval. Ki kellett húzni az udvarra és kiborítani belőle a havat. Persze
mindenféle rongyocskák, színes fonalvégek, ceruzacsonkok és karácsonyi üdvözlőlapok
is potyogtak ki belőle.
Böbének azután elő kellett vennie a seprűt, és kiseperni a havat a szobából. Közben a
seprűnyéllel lelökte a tintatartót az öreg fülesbagoly asztaláról. A tintafoltot is fel kellett
mosnia. Nem csoda, hogy mikor végre-valahára bemászhatott a dobozába, úgy elaludt,
akár a bunda.
Délre járt az idő, mire fölébredt.
— Jó reggelt! — gágogta Liba Leontin, mikor a dobozban megmozdult a bagolytoll takaró.
— Mi történt veled, hogy elaludtad a reggelit, sőt még a tízórait is?
— Láttam Télapó házát az éjszaka! — dicsekedett Böbe.
— Nagyszerű, akkor ebéd után viheted is a megrendelőlevelet. Sün Sámuel már aláírta.
Böbének igen nehezére esett megállni, hogy a megrendelőlevéllel a zsebében be ne
kukkantson Cicamicához. Olyan szépen elképzelte:
— Azt kérdezném tőle: „Tudod-e, mit viszek?" Ő azt felemé: „El sem tudom képzelni." És
én nem mondanám meg neki, hogy mit viszek, akárhogyan firtatná is.
Szerencsére Böbe ismerte annyira önmagát, hogy tudta: az első szóra elkotyogná a
meglepetést. Cicamicának nem is kellene olyan nagyon erősködnie. Ezért hát nem
csöngetett be a köcsögházba.
Télapónál már sokan voltak, várni kellett az előszobában. Ott ült Tyúkanyó, aki
huszonegy egyforma ajándékcsomagot jött rendelni a csibéinek, ott volt Egerentyűné, és
sóhajtozva emlegette, hogy csak „Mogyoró" típusú csomagokra van pénze, ott volt
Kecskéné, Röfi mama, Nyúlné asszony, és egyáltalán: ott volt minden gyerekes mama a
Futrinka utcából.
Böbe baba megjelenése általános derültséget keltett.
— Hát te kinek rendelsz karácsonyi csomagot? — kérdezte tőle Tyúkanyó. — Saját
magadnak?
47
— Dehogyis! — rázta Böbe a fejét. — Cicamicának, a szerkesztőség nevében.
Egerentyűné Böbéhez hajolt:
— Milyen típusú csomagra szól a rendelés?
— „Lakoma" csomagra.
Röfi mama nagyot cuppantott:
— Jó karácsonya lesz Cicamicának!
Egerentyűné epésen jegyezte meg:
— A macskák mindig talpra esnek. Én, ugye, csak egy-egy mogyoróhéjnyi cukorkával
tudom gyermekeimet meglepni, ő viszont teli kosárral kap karácsonyra!
— Bolond, aki dolgozik! — sóhajtott Nyúlné asszony irigyen. — Lám, Cicamica egész nap
csak henyél, mégis vígan fog ünnepelni.
Böbe úgy ült a pad szélén, mint akit odaragasztottak. Nem mert fölnézni. Nem mert a
lábával kalimpálni, nem merte körmével kapirgálni a padot, nem mert a függönyzsinórral
sem játszani, pedig az éppen ott himbálódzott mellette.
Végre rákerült a sor. Kétszer is megbotlott a küszöbön, és olyan halkan motyogta el a
köszönést, hogy Liba Leontin sírva fakadt volna kétségbeesésében, ha hallotta volna,
Télapó azonban barátságosan mosolygott Böbére a nagy asztal mögül.
— No, kis rongybaba, hadd látom azt a rendelést.
— Kicsit meggyűrődött — mondta Böbe szégyenkezve.
— Annyi baj legyen. Aha, „Lakoma" típusú csomagra szól a rendelés, Cicamicának, a
Futrinka utca tizenhétbe. Ki az a Cicamica?
— A barátnőm — mondta Böbe, mély lélegzetet véve. — Szép, fehér cica. Nagyon
játékos.

Télapó odahúzott egy nagy- nagy könyvet,

és beírta az adatokat. Amíg a toll percegett,
Böbe egyik lábáról a másikra állt. És egyszer
csak — maga sem értette, honnan szedett
össze annyi bátorságot — megszólalt:
— Télapó, kérem ... a
zsebpénzemből... nem lehetne ahhoz a
„Lakoma" típusú csomaghoz ... még valamit...
— Mit?
— Hát... valami kis olcsó játékot..., amire
a zsebpénzem..., szóval, amit...
Télapó homlokára tolta a szemüvegét, és
hosszan, figyelmesen tanulmányozta
az előtte álló megrendelőt. Az mindig kisebb
és kisebb lett. Mikor már csak egy gyűrött szalagocska kunkorodott az asztal pereménél,
Télapó megszólalt:
— Milyen játékra gondolsz?
Böbe csillogó gombszeme fölmerült az asztal alól:
— Mondjuk egy olyan gumibékára ... Amit levegővel lehet ugráltatni.
— Gumibéka — bólintott Télapó. — Rendben van.
Böbe egyszerre nagyon fesztelenül érezte magát. Előhalászott tollköpenye zsebéből
néhány morzsás, ragacsos forintot, és Télapó felé nyújtotta:
— Mennyibe kerül?
Télapó nevetett:
— Én nem pénzért adom az ajándékokat.
— Nem?
— Nem.
— Hát?
— Ilyen megrendelőlevelet kell nekem írni — lobogtatta Télapó Böbe felé a kissé gyűrött
48
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
papírt. — Hogy tudjam, kinek mit vigyek ajándékba.
— Aha — mondta Böbe, bár nem értette a dolgot. — És a gumibéka?
— Hát azt majd ráírjuk a „Lakoma" csomag megrendelőlapjára, így ni — és már írta is.
— Köszönöm szépen, aranyos Télapó — repesett Böbe. — Boldog ünnepeket kívánok!
— Köszönöm, és én is boldog ünnepeket kívánok neked — nyúlt Télapó Böbe kis
maszatos keze után, hogy megrázza. — Nagyon kellemes és boldog ünnepeket.
Böbe bizalommal nézett Télapó vidáman hunyorgó szürke szemébe. Annyira elmúlt
minden zavara és szorongása, hogy kifelé menet az ajtóból még visszaszólt:
— Itt olyan jó fenyőillat van! Vettem egy zöld szappant, fenyőillata van annak is, de nem
ilyen jó!
Miután Télapó szobalevegőjét így megdicsérte, hazament. Útközben Sompolyogit látta
valami ismeretlen menyéttel beszélgetni, meg is dobta hógolyóval, ám a lövedék
szerencsétlen módon célt tévesztett, és a nyugdíjas hintalovat találta el. Böbe
hazamenekült, de a hintaló utána kocogott, és beárulta Sün Sámuelnek:
— Micsoda dolog ez, hólabdával hajigálózni az utcán? Maholnap már elő sem merek jönni
az istállómból!
— Sompolyogit akartam megdobni! — védekezett Böbe.
— Az már más! — mondta megenyhülten az öreg hintaló. — Sompolyogit magam is
szívesen meghajigálnám, de nem hajlik a derekam, sajnos. Eladott nekem egy zsák
zabot, s csak mikor már fogyasztani kezdtem, döbbentem rá, hogy a zabnak naftalinszaga
van. Kötelessége volna visszavenni, de azt állítja, hogy a zab nálam szívta be ezt a
szagot. Mikor soha naftalin a házamban sem volt! A szénaillat tökéletesen elég molyok
ellen!
Böbe azt hitte, megmenekül a szidástól. Miután azonban a nyugdíjas hintaló eltávozott,
Sün Sámuel előhívta Böbét az íróasztal alól, és szigorúan meghagyta neki, hogy máskor
ne hólabdázzék az utcán.
— Most az öreg hintalovat találtad el Sompolyogi helyett, de legközelebb egy kirakatot
törsz be nekem! Akkor pedig búcsút mondhatsz a karácsonyi meglepetésnek!
Karácsonyi meglepetés? Mi lehet az? Böbe oldalát majd kifúrta a kíváncsiság. Nyomban
kiszámolta, hányat kell még aludni.
— Jaj, de soká lesz még karácsony! — sóhajtozott. Kuvik Kelemen megvigasztalta:
— Ne félj, Böbike, most repül az idő. Én, a magam részéről például úgy érzem, hogy már
nagyon is nyakunkon a karácsony, amikor a Csőrnek ünnepi köntösben kell megjelennie.
Kuvik Kelemen igazat mondott. A Csőr ünnepi számával rengeteg volt a gond és a
munka. Böbének napjában harmincszor is a nyomdába kellett szaladnia, azonkívül hol a
postára, hol a könyvtárba küldözgették. A szerkesztőség forrt, mint a katlan. Liba Leontin
horgolása a fiókban porosodott, egész nap csengett a telefon, az öreg fülesbagoly nem ért
rá szalonnát enni, Kuvik Kelemen alaposan összefázott az erdei riportokon.
Sün Sámuel már ahhoz is fáradt volt, hogy az ajtókat csapkodja. A nagy hajszában
Böbének nem volt ideje a meglepetésen gondolkozni, esténként, mikor a dobozába került,
szempillantás alatt el is aludt.
A Futrinka utcai kirakatok megteltek naranccsal, fügével, édességgel, szebbnél szebb
játékokkal, minden házban karácsonyfát díszítettek, ünnepi asztalt terítettek. A Csőr
szerkesztőségében azonban csak Böbe szappana árasztott némi fenyőillatot. A Csőr
ünnepi számát díszítették, szépítgették, javítgatták valamennyien, az volt az ő
karácsonyfájuk, terített asztaluk, örömük, büszkeségük. És amikor a dupla oldalszámú
lapot végre, tömérdek izgalom, törlés, mérgelődés után nyomdába adhatták, minden
fáradtságukat azonnal elfelejtették. Böbe fürgén szedegette össze a szanaszét heverő,
összegyűrt kéziratlapokat, Liba Leontin pedig nekiállt villanyfőzőn kukoricát pattogtatni.
— Ha elgondolom, milyen gyönyörű, színes címlappal jelenünk meg holnap,
legszívesebben szárnyra kapnék örömömben! — mondta elérzékenyülve. Böbe felkapta a
fejét:
— Színes címlappal jelenünk meg?
49
— Hát nem tudod? Sün Sámuelnek az utolsó pillanatban sikerült elintéznie.
— Színes címlap! Színes címlap! — ujjongott Böbe. — Ez aztán a meglepetés!
A többiek összenevettek.
— Ez még semmi! — mondta Sün Sámuel titokzatosan, és előkotort fiókja mélyéről egy
üveg édes szamócalikőrt.
Böbe szeme tágra nyílt:
— Szamócalikőrt dugdostál a fiókodban? Micsoda meglepetés!
— Még ez is semmi! — kuncogott Sün Sámuel, és mindenkinek töltött egy-egy
pohárkával. — Az igazi meglepetés még csak most jön!
Böbét már a színes címlap is olyan boldoggá tette, hogy
mikor Liba Leontin váratlanul előhúzott a szárnya alól egy
hófehér pehelysálat, szobai sem tudott a nagy örömtől. A sál
fehér volt, mint a frissen hullott hó, könnyű, puha és meleg, Böbe
alig mert hozzányúlni.
— Ez ..., ez az enyém?
— A tiéd bizony! — mondta Kuvik Kelemen. — És ez is a tiéd,
Böbike!
Azzal egy felhúzható bársonycsirkét tett Böbe elé, a padlóra. Ha
felhúzták, a csirke körbe forgott és csipegetett. Böbe is körbe forgott, magához szorítva a
hófehér sálat. Az örömtől nem tudott megszólalni. Pedig még csak akkor került sor az
öreg fülesbagoly ajándékára: saját készítésű bélyegalbummal lepte meg Böbét, és az
album első lapján csupa állatképes bélyeg volt.
Sün Sámuel megvárta, amíg Böbe kissé magához tér a meglepetéstől, azután ő is átadta
ajándékát, a „Rózsaszínű tüskék" című lányregényt.
Böbe öröme leírhatatlan volt. Sírt is, nevetett is, sorra mindenkinek a nyakába ugrott,
összeborzolta Liba Leontin gondosan fésült tollak, és még Sün Sámuel orra hegyére is
cuppantott egy csokoládészagú puszit.
A legnagyobb ujjongás közepette egyszer csak megszólalt a telefon:
— Halló, itt Cicamica. Böbe babát keresem!
— Itt Böbe! — kiáltott a kagylóba Böbe olyan harsányan, hogy Cicamica a vonal túlsó
végén majdnem elejtette ijedtében a kagylót. — Boldog ünnepeket, Cicamica!
— Neked is, drága Böbém! — jött a dorombolás puhán, simogatón. Nem volna kedved
nálam tölteni a karácsonyestét? Olyan egyedül vagyok...
— Megyek, Cicamica, megyek! — lelkendezett Böbe. — Elviszem megmutatni, amit
kaptam!
— Jó, szívem, gyere, nagyon várlak!
Böbe már le akarta tenni a kagylót, amikor nyugtalanító gondolata támadt:
— Csilla baba is ott lesz?
— Ó, Csilla babával összevesztem! Nem is tudod? Kiállhatatlan teremtés, folyton csak
henceg, másról nem is tud mesélni, mint a ruháiról, a szalagjairól, a csipkéiről, rólam meg
fűnek-fának azt mondta, hogy egész nap csak henyélek! Sompolyogi hívta fel erre a
figyelmemet. No, én aztán megmondtam Csilla babának a magamét a botlábáról!
— Sompolyogi..., Sompolyogi is ott lesz? — kérdezte Böbe riadtan.
— Ó, dehogy, mondtam, hogy csak kettesben leszünk! Sompolyogi egy ismerős
menyéttel házról házra jár, erdei rigmusokat énekelnek kolbászért, kalácsért, tudod, ez
afféle régi, szép népszokás.
Böbe megnyugodva tette le a kagylót. Liba Leontin segített neki a holmit
összecsomagolni, no meg a hófehér sálat a nyakába kötni. Böbe már az ajtóban volt,
amikor eszébe jutott, hogy Cicamicának semmi ajándékot sem visz. Szerencsére egy
fiókban összegyűjtötte azokat a szép, díszes naptárakat, amelyeket különféle vállalatok,
intézmények küldözgettek ajándékba a szerkesztőségnek. Rövid válogatás után a
Szentjánosbogárkák Szövetségének világító betűs díszes naptárát csúsztatta be a
szatyorba.
50
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
„Ennek a naptárnak a betűi éppolyan zöldes fényben világítanak, mint Cicamica szeme!"
— gondolta. Elköszönt a munkatársaktól, és nyakában a gyönyörű új sállal kilépett az
ajtón.
Az utca kihalt volt, csendes, néptelen. Hiába tündököltek a kirakatok, nem volt, aki
csodálja őket. Pedig a Lépesméz cukrászda kirakatában például olyan kacsalábon forgó
mézeskalács váracska pompázott, hogy Böbe, bármennyire sietett is, kénytelen volt
néhány percig ott elidőzni. Annyira elmerült a váracska csodálatában, hogy összerezzent,
mikor váratlanul Morzsa vakkantott a háta mögött:
— Boldog ünnepeket, Böbike! Messziről azt hittem, hó hullott a nyakadba, most látom
csak, hogy sál.
— Leontintól kaptam! — dicsekedett Böbe. — Olyan aranyosak mind! Kukkants be te is a
szerkesztőségbe, biztosan megkínálnak szamócalikőrrel.
Morzsa bosszúsan legyintett:
— Nem érek most rá! Azt a csibész Sompolyogit kell szemmel tartanom.
— Cicamica mondta, hogy erdei rigmusokat énekel.
— Igen, közben meg kilesi, melyik kéményben füstölnek sonkát. Tavaly karácsonykor is jó
néhány padlást végigfosztogatott a cimborájával.
— Szegény Morzsi! — sajnálkozott Böbe. — És még ő akar téged láncra veretni.
Ebben a pillanatban a mellékutca sötétjében énekszó csendült:

Minden odú, minden fészek

Hirdesse a békességet,..

— Ez Sompolyogi! — komorult el Morzsa. — Ahogy a hangját hallom,

mindjárt ugathatnékom támad.
— Nem csodálom! — mondta Böbe megértőn. — Ha én kutya volnék,
meg is harapnám. No, megyek, Cicamica vár.
Elbúcsúzott Morzsától, és továbbment.
„Milyen jó volna, ha Sompolyogi háza összedűlne, és Sompolyogi
elköltözne innen az utcából! — gondolta őszinte vágyakozással. —
Akkor Cicamicát könnyű volna Morzsával kibékíteni, mert nem lenne,
aki Morzsa ellen tüzeli. Milyen jól játszhatnánk mindig hármasban!"
Távolról még egyre hallatszott Sompolyogiék elnyújtott éneke:

Legyen jóban minden szomszéd,

Senki ne is civakodjék...

Böbe meggyorsította lépteit, hogy ne hallja. Szinte futva ment az

utcán.
A köcsögház körül magasan állt a hó, csak egy keskeny kis taposott
ösvény vezetett az ajtóhoz.
— Jé, Cicamica, hát te nem is söpröd a havat? — kérdezte Böbe az
elébe siető cicát. Az megrázkódott:
— Brrrr, olyan hideg van! Én ilyenkor csak a kályha mellett érzem jól
magamat.
A cserépkályhából csakugyan kellemes meleg áradt. Cicamica
mindjárt odahúzott egy párnát, és Böbével együtt letelepedett.
— Ma nem gyújtunk villanyt — mutatott a vékony kis karácsonyfa-
gyertyára, amely a televíziós készülék tetején égett. — így sokkal
hangulatosabb.
— Persze, villanynál jobban láthatnád a bélyegeimet — mondta
Böbe, miután kirakosgatta a holmikat a szatyorból. — Ne gyújtsunk
mégis?
51
 — Ó, nem, a világért sem! — tiltakozott Cicamica. — Látok én a
sötétben is!
— Az ám, most jut eszembe, hogy amit neked hoztam ajándékba, azt
úgyis sötétben kell nézni! — kuncogott Böbe, és átnyújtotta
Cicamicának a világító betűs naptárt. A naptár számai és betűi zöldesen
foszforeszkáltak a homályban.
— Ó, be szép, köszönöm szépen! — örvendezett Cicamica. — Most
végre tudom, milyen nap van. Az igazat megvallva, a karácsonyt is csak
arról vettem észre, hogy a Lépesméz cukrászda kirakatában megjelent
egy kacsalábon forgó mézeskalács vár.
— Igen, azt én is láttam! — bólogatott Böbe. — De hát nem hallgatsz
rádiót? Nem nézel televíziót?
— Eh, mostanában mindig kutyáknak való műsort adnak: régi
csontfaragásokról készült filmeket, meg ilyesmit. Hát érdekel az
engem? Mutasd inkább, mit kaptál karácsonyra?
Böbe boldogan rakosgatta ki a szőnyegre az albumot, a
bársonycsirkét, a lányregényt. A sálat a nyakába tekerte, hogy jobban
mutasson.
— Ezt Leontin maga kötötte? — álmélkodott Cicamica. — Álomszép!
Felpróbálhatom?
A sál Cicamicának is nagyon jól állt, különösen, amikor a fejére tette,
és kijelentette, hogy ő most hókirálynő, Böbe pedig hópehely, amely
körülötte táncol.
— Énekelhetem, hogy „Hull a pelyhes fehér hó"? — kérdezte Böbe.
— Természetesen!
Hát ez nagyon jó játék volt. Cicamica fenséges léptekkel vonult végig
a szobán, képzeletbeli alattvalók felé biccentve, Böbe pedig a
karácsonyi dalt harsogva esetlenkedett körülötte. Cicamica szerint a
hópelyhek időnként bukfenceznek is, és Böbe visongatva bukfencezett
a szőnyegen.
Vitorlás hajót is lehetett a sállal játszani. Cicamica fogta az egyik
végét, Böbe a másik végét, és lobogtatták, mintha a szél dagasztaná.
Cicamicának később az jutott eszébe, hogy fejére csavarta a sálat
turbánnak, mintha indiai macska volna.
— És én mi legyek? — kérdezte Böbe izgatottan.
— Terítsd magadra a csíkos fürdőköpenyemet, és tigris leszel!

Ez kellett Böbének! Hátán a csíkos fürdőköpennyel négykézláb mászkált a szobában, és

nagyokat ordított. Azt játszották,
hogy a tigris el akarja rabolni a bársony
csirkét, de Cicamica felmászik
vele egy fára — vagyis a szekrény
tetejére —, és a dühödt tigris hiába
ugrál a fa alatt, nem
kaparinthatja meg a csirkét.
Ez valami egészen kiváló játék volt,
csakhogy a nagy ugrálásban Böbe
megéhezett. Eszébe jutott egy másik
nagyon kellemes játék, amit azelőtt
gyakran játszott Cicamicával.
— Főzőcskézzünk! — ajánlotta. — Olyan éhes vagyok!
— Ó, Böbém! — sóhajtott Cicamica. — Nemigen van már mivel főzőcskézni. Elfogyott a
52
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
kockacukor, a mazsola, a dióbél, a csokoládé, a füge — minden elfogyott már.
Sompolyogiéknak sem tudom viszonozni a karácsonyi köszöntőt! Hiszen tudod, hogy a
pénzem elment kolbászkerítésre, boltba nem járhattam, azt kellett ennem, ami a
kamrában van. Pedig a kockacukrot nem is szeretem.
— Azért nézzük meg! — erősködött Böbe. — Hátha maradt valami!
Cicamica vette a gyertyát, és előrement a kamrába. Böbe követte.
Sajnos úgy volt, ahogy Cicamica mondta. A polcok üresen ásítoztak, a dobozokban csak
néhány morzsa volt, üresen álltak a nagy bödönök is mind. Egy kis liszten és zsíron kívül
semmit sem találtak. Böbe csalódott arcát látva Cicamica így szólt:
— Ne búsulj, Böbe, mégis fogunk főzőcskézni. Sütünk sós egereket!
Sós egereket? Böbe jobban kedvelte az olyan főzőcskét, amikor apróra tört kockacukrot
mazsolával, csokoládédarabkákkal, dióbéllel kevertek össze, és kis tányérkából kanállal
megették. Cicamica azonban elmagyarázta, hogy a lisztet össze fogják gyúrni a zsírral,
kis sót tesznek hozzá, azután kisodorják, és az egérformájú szaggatóval kiszaggatják.
— Minden egyes egérnek köménymagból lesz a szeme!
Ez már igen! Ez főzőcske a javából! Böbe sürgött-forgott, ajánlkozott, hogy majd ő gyúrja
meg a tésztát.
— Rendben van! — egyezett bele Cicamica. — Csak előbb mossál kezet!
Böbe nagyon hidegnek találta a vizet, ezért éppen csak az ujja hegyét
mártotta bele. Sebtében megtörölte, és szaladt a gyúródeszkához. Cicamica ezalatt piros,
sárga meg zöld papírból egérmintás papírláncokat vágott ki, hogy legyen mivel földíszíteni
az asztalt. Az asztal közepére odaállította a világító betűs naptárt, amelynek első lapján
szép, kacskaringós betűk villogtak:

Boldog ünnepeket!

— Az asztal már kész! — büszkélkedett Cicamica. — Hát a tészta?

— Az is kész! — jelentette Böbe, és fölemelt a gyúródeszkáról valami
szürke tömeget.
— Jóságos vajasbödön! — sikoltott Cicamica. — Mitől olyan szürke
ez a tészta? Biztosan nem mostál rendesen kezet!
Böbe kétségbeesve nézte a szürke gombócot. Ki hitte
volna, hogy a zsíros tészta ennyire leszedi a kézről a
maszatot?
Cicamica szeméből mogyorónyi könnyek hullottak.
— Ezt most eldobhatjuk! — zokogta. — Olyan, mint a föld.
És másikat már nem gyúrhatunk helyette, mert nincs egy
szemernyi lisztem, zsírom sem. Átkoplalhatom az
ünnepeket!
Erre már Böbénél is eltörött a mécses. Együtt
pityergett Cicamicával, egészen addig, amíg eszébe
nem jutott a „Lakoma" típusú ajándék-csomag. Vajon
mikor hozzák?
Az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, és kinézett.
Az utca kihalt volt, lélek sem járt odakint.
Cicamica azt hitte, a madarakat nézi.
— Csak morzsáld nyugodtan a párkányra a tésztát! —
mondta hüppögve. — Most nem jönnek a cinkék, mert
már sötét van, de reggel, amint világosodik, itt
teremnek és felcsipegetik.
Böbe bűntudatosan nyitotta ki az ablakot. Éppen végzett a tészta felmorzsálásával, mikor
az erkély felől csilingelést hallott. Felkapta a fejét:
— Cicamica, csengetnek!
53
— A füled cseng, Böbém! — mondta Cicamica, orrocskáját a párnába fúrva. Böbe
azonban újra, egész határozottan hallotta a csengőt. Odaszaladt az erkélyajtóhoz,
feltépte, és nagyot kiáltott örömében:
— Oda nézz, Cicamica!
Cicamica odanézett, és nem akart hinni a szemének. Fenyőgallyakkal, aranyszalagokkal,
tobozokkal díszített nagy kosár állt a havas erkélyen, és a kosárban — jóságos
vajasbödön! — mindenféle finom csemege!
— Sonka? Szalámi? — szimatolt Cicamica. — Nem álmodom?
— Nem, nem! — kiabált Böbe. — Gyere, vigyük be a szobába!
Összeölelkezve táncolták körül a kosarat.
— Most megint teli lesz a kamrám! — ujjongott Cicamica, és egyik dobozt a másik után
szedegette ki a kosárból. Egyszer csak kiejtette kezéből az éppen kiemelt sajtot, és
felsikoltott:
— Huh! Egy béka!
— Az az én ajándékom! — mondta Böbe büszkén. — Ne félj tőle, csak gumiból van.
És megmutatta Cicamicának, hogy a békához labdában végződő hosszú, vékony
gumicső is tartozik.
— Ezt a labdát kell nyomkodni — magyarázta —, és akkor a gumicsövön át levegő
áramuk a békába, és felugrik a földről, így ni!
Szakértelemmel ugráltatta a békát körbe-körbe, és csodálkozott a sanda pillantásokon,
mellyel Cicamica a béka pályafutását kísérte.
— Olyan, mint egy igazi béka! — mondta Cicamica borzongva. — És bármennyire
tisztelem is a békákat, nem kívánom, hogy szép kis szobácskámban ugráljanak!
Böbe nem akart a fülének hinni. Ekkora szerencse érné? Ha ez igaz volna... Rövid
lelkitusa után sóváran megkérdezte:
— Nem tetszik neked a béka, Cicamica?
— Mit tagadjam! Nem tetszik.
— Akkor..., akkor ...
— A tiéd lehet — mondta Cicamica nagylelkűen. Böbe a nyakába borult:
— Köszönöm, édes, drága Cicamica, köszönöm! Majd a Leontin széke alatt fogom
ugráltatni. Micsoda gágogás lesz!
Később, amikor már jóízűen megvacsoráztak a „Lakoma" típusú csomagból, megint
odatelepedtek a kályha mellé a párnára, mert elálmosodtak egy kicsit. Cicamica a farkára
kötözgette a kosárról leszedett aranyszalagokat, Böbe meg sorba rakta kincseit: a
gumibékát, a sálat, a bársonycsirkét, a bélyegalbumot és a lányregényt, amelyben igen
szép rajzok voltak egy sündisznólányról és annak tüskés hódolójáról.
— Mennyi mindenem van! — örvendezett. — Ennek külön fiók kell.
Cicamica még nem is tudta, hogy Böbének saját íróasztala van. Ez nagy hatást tett rá.
— Jó neked, Böbe! — dorombolta elgondolkozva. — Sün Sámuelék szeretnek, és
mindent megtesznek, hogy jól erezd magadat.
Böbe nagyot ásított. Álmos volt már. Megdörgölte a szemét, és azt mondta:
— Nagyon jó nekem ott a szerkesztőségben. Minden borítékról levagdoshatom a
bélyegeket, és már a Csőrt sem kell olvasnom.
A gyertya leégett, kilobbant, már csak a naptár zöldes fénye világított. Cicamica
dorombolt, dorombolt, Böbe pedig, nyakában a hófehér sállal, magához szorítva a
gumibékát, a bársonycsirkét, az albumot és a lányregényt, mélyen aludt a párnán.

54
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

VII. FEJEZET

Csemegegyertya

Az ünnepek utáni napokban olyan hóvihar tombolt a Futrinka utca

fölött, hogy Böbét nem engedték ki a szobából.
— Még elnyelne egy hóbucka, aztán tavaszig kereshetnénk! — tréfálkozott vele Kuvik
Kelemen, akit Liba Leontin megkért, hogy szórakoztassa kissé a rongybabát. Szerencsére
Böbének a gumibéka olyan pompás mulatságot jelentett, hogy nem is kívánkozott ki a
szabadba. A békát oda lehetett csempészni Sün Sámuel íróasztalára, a papírok közé, és
az íróasztal mellé elbújva észrevétlenül lehetett irányítani. Sün Sámuel éppen hivatalos
ügyben telefonált, mikor a
gumibéka először jelent meg az asztalán. Nem lehet mondani, hogy Sün Sámuel ijedős
természetű volna, mikor azonban a béka váratlanul feléje ugrott a naptár mögül, székestül
hanyatt esett ijedtében. Érdekes, hogy Liba Leontin, akit mindenki félősnek és könnyen
megijeszthetőnek tartott, a gumibéka megpillantásakor nem sikoltott, nem ijedezett,
hanem ráborította a horgolását, úgy akarta a békát foglyul ejteni.
Miután már mindenkinek volt szerencséje a békához, Böbe a szerkesztőségbe látogató
idegeneket akarta vele ijesztgetni, ezt azonban Sün
Sámuel kifejezetten megtiltotta.
— Nem mocsár ez, hogy békák ugráljanak a gyanútlan
látogatókra!
— De hiszen ez nem igazi béka — védekezett Böbe. —
Gumiból van.
Sün Sámuelt ez az érv sem hatotta meg. Böbe így akár
el is temethette volna békáját a fiók legmélyére, ha az
öreg fülesbagoly meg nem könyörül rajta. Az öreg
bagoly azonban mindig úgy tett, mintha borzasztóan megijedt volna a békától.
— Jaj, mi ez? — huhogott rémületet miméivé,
valahányszor a gumibéka az útjába került. — Csak nem
béka? Huh, de félek!
Böbe ilyenkor majdnem elolvadt a gyönyörűségtől.
Egyik délelőtt csak ketten voltak a szerkesztőségben
Leontinnal.
Az öreg fülesbagoly kézbesíteni ment, és Böbének
nem volt kit ijesztgetni a békájával.
— Felhívom Cicamicát — határozta el. — Ma már nincs
olyan hóvihar, átmehetnék hozzá.
Cicamica száma azonban nem felelt.
„Úgy látszik, alszik, és kihúzta a dugót — gondolta Böbe. — Kár, olyan jó volna nála
játszani."
Az ablakhoz ment, hogy kapargassa kicsit a jégvirágokat. Egyszer csak a rókát pillantotta
meg az utcán, a hóbuckák között evickélni.
— Leontin, Leontin! — kiáltott izgatottan. — Sompolyogi-Mosolyogi idejön!
— Ugyan mit keresne nálunk? — csodálkozott Leontin. — Utoljára egy évvel ezelőtt járt
itt, amikor Sün Sámuelt valami bolhacirkusz szervezésébe akarta bevonni, de Sün
Sámuel kidobta.
A róka azonban már be is nyitott.
— Csókolom a hófehér szárnyatollát, Leontinka! — kezdte olyan lágy hangon, mintha nem
is róka, hanem legalábbis vadgalamb lett volna. — Csak bámultam tegnap, ahogy ment
55
az utcán: tollainak vakító fehérsége mellett sárgásnak hatott a hó!
Leontin zavarban volt. Épp előző nap panaszkodott Böbének, hogy a fehér hóban tollai
sárgásnak látszanak.
— Mivel szolgálhatok, Sompolyogi? — kérdezte hűvösen.
— Egy szegény szomszédom ügyében járok — hajolt feléje a róka. — Ez a szegény
szomszédom rendkívül rossz anyagi helyzetben van, a szó szoros értelmében éhezik. Ha
nem segítünk rajta, elsorvad szegény.
Leontin szerette volna visszatartani a könnyeit, de nem sikerült. Mikor megszólalt, hangja
már nem volt sem fagyos, sem ellenséges, hanem
mély érzelmektől rezgő:
— Hogyan segíthetnénk szegényen?
— Ó, én már kidolgoztam egy tervet. Nem olyan
nagyszabású terv, mint az, melyet a Futrinka utcai
házak kacsalábasítására vonatkozólag dolgoztam
ki, de ez is sok fejtörésembe került. Úgy érzem
azonban, megérte, hiszen segíteni tudunk ezáltal
valakin, aki e terv nélkül menthetetlenül éhen
halna.
Leontin szívét összeszorította a szánalom. Alig volt
annyi ereje, hogy megkérdezze:
— Mi a terv lényege?
— Az, hogy az én szegény szomszédom
mindennap másutt ebédelne. Az utca lakói ezt, bátran mondhatom, meg sem éreznék,
hisz havonta egy ebéd még Egerentyűéket sem vágja földhöz, szerencséden
szomszédom viszont mindennap meleg ételhez jutna. Leontin zsebkendőbe temette a
csőrét.
— Látom — mondta a róka meghatottan —, hogy indítványom megértő kebelre lelt.
Felírhatom, mint első vendéglátót, holnapra?
Leontinnak a könnyek elvették a szavát, csak bólogatni tudott. A róka így is megértette,
és biztosította Leontint, hogy nemes viselkedése az. egész utca elismerését ki fogja vívni.
Az ajtó már rég becsukódott a hálálkodó róka mögött, amikor Böbének eszébe jutott:
— Ki lehet az a szegény szomszéd?
— Ejnye, látod, azt el is felejtettem megkérdezni! — bosszankodott Leontin. —
Csakugyan, ki lehet? Ha jól emlékszem, a róka háza mellett egy rozzant magtár áll. Talán
oda költözött be valami szegény ürge.
— Mit főzöl holnap, Leontin? — folytatta Böbe a kérdezősködést.
— Jaj, az ám, mit főzzek?
Leontin csak vasárnaponként szokott otthon főzni, egyébként a Csodafazék elnevezésű
étteremben ebédelt Sün Sámuelokkal együtt. A kérdéses napra szabadságot vett hát ki,
hogy — mint mondotta — illő tisztességgel láthassa el a szegény vendéget.
Böbe, fehér köténykéjében, ott kuktáskodott körülötte, és legalább nyolcszor szaladt át az
önkiszolgáló boltba, hol vaníliáért, hol sütőporért, vagy ami kellett. Leontin most az
egyszer jó hasznát vette Böbe mozgékonyságának.
— Sok édességet adjunk a szegény vendégnek — mondogatta Böbe. — Az elgyengült
öregeknek jót tesz a cukor, erőre kapnak tőle. Olvastam a Csőrben.
— Te is csak ilyeneket szedegetsz ki az újságból! — korholta Liba Leontin. — Bezzeg az
én rovatomat a helyes viselkedésről meg otthonunk tisztántartásáról, azt nem olvasod.
Szerencsére a tűzhelyen valami futni kezdett, és így Liba Leontin fölhagyott a
szemrehányásokkal. Különben is sok volt még a tennivaló: föl kellett mosni a konyhát, be
kellett fűteni a szobában, az asztalt is meg kellett teríteni.
— Jaj, nehogy rendetlenséget találjon! — aggodalmaskodott Leontin.
— Az ilyen, aki nap mint nap másnál eszik, hordja-viszi ám a pletykát, nem lehet eléggé
vigyázni!
56
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
— Csak már jönne! — nyűgösködött Böbe. — Olyan éhes vagyok!
Pontosan egy órakor megszólalt a csengő. Liba Leontin hamar ledobta magáról a
kötényt, megigazgatta habfehér tollait, és sietett ajtót nyitni. Böbe természetesen a
sarkában.
Az ajtó kinyílt, és egy fehér tünemény
suhant be rajta, fehérebb a hónál, sőt —
hihetetlen, de való! — fehérebb magánál
Liba Leontinnál is! Káprázatos fehér
bunda, fehér kucsma, fehér bajusz, fehér
csizma.
— Cicamica! — kiáltotta Liba Leontin és
Böbe egyszerre. — Hát te vagy az?
— Miért, kit vártatok? — nézett körül
Cicamica csodálkozva. — Nem mondta
Sompolyogi, hogy nekem szervezi az
ebédeltetést?
— Csak annyit mondott, hogy egy éhező
szomszédjának — motyogta zavartan Liba Leontin. — Azt hittük, valami szegény ürge a
magtárból...
— Ó, hát én nem vagyok nektek elég szegény? — kiáltott Cicamica. — Kikapcsolták a
telefonomat, a villanyomat, nincs semmi szórakozásom, sötétben ülök egész este, és ami
a legrosszabb, éhesen ülök a sötétben.
— Hát a „Lakoma" típusú csomag — tért magához Böbe a megdöbbenésből —, az már
elfogyott?
— Hol van az már! — legyintett Cicamica, miközben helyet keresett hófehér bundájának
és kucsmájának. — Azzal Sompolyogit segítettem ki, mikor díszebédet kellett adnia
néhány külföldi róka tiszteletére.
Böbe szemében elszörnyedés tükröződött:
— Odaadtad a rókának azt a sok finom falatot? Milyen bolond vagy te, Cicamica!
— Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen nagyon jól jártam! Sompolyogi hálából megszervezte
nekem, hogy mindennap másutt ebédelhetek.
— Tessék..., az asztalhoz tessék — sürgölődött Leontin.
Cicamica nem mondatta kétszer. Leült, és olyan jókedvűen kezdte kanalazni a
májgombóclevest, mintha nem is irgalomból hívták volna meg.
Böbének valahogyan elment az étvágya. Még a kiflifelfújtat is csak ímmel-ámmal
majszolgatta, pedig Leontin azt egyenesen az ő kedvéért rakta tele mazsolával.
— Mi az, Böbém, csak nem vagy beteg? — nézett rá Cicamica két falat között. — Egyél,
hisz olyan finom. Leontin igazán elsőrendűen főz!
— Ó be kár, hogy Kacsa Karola nincs itthon, és nem hallja ezt! — kiáltotta Leontin
elragadtatással. — Azt hiszi, csak ő tud főzni, mert hogy ő szakácsnő a Csodafazékban.
Ebéd után Cicamica játszani hívta Böbét. Az csak a fejét rázta:
— Nem megyek. Segítek Leontinnak eltörölgetni!
— Persze, ma sok az edény miattam! — restelkedett Cicamica, és elmenőben odasúgta
Böbének:
— Nem volt ám olyan híres ebéd ez, Leontin mindenből sajnálja a belevalót. De hát
dicsérem, ha már ingyen adta.
— Mit sugdosott a füledbe Cicamica? — kíváncsiskodott Leontin, mikor Böbe becsukta
Cicamica után az ajtót.
— Nem figyeltem oda — mondta Böbe morcosan. Leontin elhitte, mert már többször
észrevette, hogy Böbe nem mindig figyel arra, amit mondanak neki.
Másnap délben Böbe, akit egy levéllel a postára küldtek, megint találkozott Cicamicával.
Cicamica elégedetten nyalogatta a szája szélét.
— Ma Tyúkanyóéknál ebédeltem! — újságolta Böbének. — Madártejet adtak, nagyon
57
finom volt. Ettem volna többet is belőle, de annyi ott a csirke, hogy mindenkinek csak egy
tányérral jutott. Holnap Kecskééknél ebédelek, holnapután Nyúléknál. Remélem,
mindenütt jól főznek.
Kecskéék és Nyúlék csakugyan igyekeztek kitenni magukért. Kecskéné tejfölös túrós
csuszával vendégelte meg Cicamicát, Nyúlné asszony pedig olyan finom káposztás rétest
sütött a tiszteletére, hogy az egész Futrinka utca égnek emelt orral szimatolt aznap a
levegőbe. Cicamica pukkadásig tömte magát, s nem győzte a rókát magasztalni, amiért
ilyen ügyesen gondoskodott róla.
— Napról napra finomabb ebédet kapok! — hencegett Sompolyogi-nak. — Mindenki túl
akar tenni a szomszédján.
Egy kivétel, sajnos, akadt az utcában, és ez a kivétel Kacsa Karola volt. Mikor a kövér
kacsa meghallotta az önkiszolgáló boltban, micsoda versengés folyik utcaszerte Cicamica
vendéglátói között, csak nevetett:
— Egy éhenkórász macska miatt én bizony nem fogom költségekbe verni magamat!
Örüljön, hogy ingyen kap enni!
Másnap Liba Leontin szárnyalva érkezett a szerkesztőségbe, és már messziről gágogta:
— Hogy ez a Kacsa Karola nem szégyelli magát! Tudjátok, mivel traktálta Cicamicát?
Előző napról maradt híg csalánlevessel!
Sün Sámuel szúrósan meredt kárörömtől repeső
gépírónőjére:
— Csodálkozom magán, Leontin — mondta —, bár
mindig tudtam, hogy éppen olyan liba, mint a többi.
Azon botránkozik meg, hogy Kacsa Karola
csalánlevessel eteti Cicamicát? Háborodjék fel inkább
azon, hogy egy ilyen erős, épkézláb macska mások
nyakán él, kegyelem-kenyéren!
— De hát... szegény ..., nincs pénze szegénynek!
— Mit szegény? Se nem béna, se nem sánta, miért
nem gondoskodik magáról?
— Megfogadta, hogy soha nem egerészik többé! —
szólt közbe Böbe az íróasztal alól. — Még amikor a
köcsögházat nyerte, akkor fogadta meg!
— Hiszen nemcsak egerészés van a világon, hanem dolgozni is lehet — folytatta Sün
Sámuel rendületlenül. — Persze, élvezetesebb ebédelni járni másokhoz, mint korán kelni,
és dolgozni menni!
Liba Leontin sietve leült az írógép mellé, és úgy tett, mintha nyakig merülne a sürgős
levélírásba. Sün Sámuel azonban ott sétifikált mögötte, és tovább leckéztette:
— Tudom, Leontin, hogy maga lenézi kövér, totyakos rokonát, amiért szívesen úszkál
utcai tócsákban, és tolla nem az a kimondott fehér. Nem csodálkoznék azonban, ha
Kacsa Karola nézné le magát, amiért olyan fényes vendégséget csapott annak az
ingyenélő macskának a tiszteletére.
Liba Leontin Böbére nézett. Ő fecsegett volna? Böbe azonban ártatlanul nézett vissza rá.
— Nem Böbétől tudom, amit tudok — szólt Sün Sámuel, elkapva ezt a pillantást. —
Cicamica maga meséli úton-útfélen, milyen finom csemegékkel traktálják minden házban,
s hogyan akar mindenki túltenni a szomszédján miatta!
Liba Leontin szeretett volna a föld alá süllyedni. Eddig azt hitte, főnöke nem tud arról,
hogy őt is beszervezte a róka. Sün Sámuel azonban, mintha csak olvasott volna a
gondolataiban, így kiáltott fel:
— Leontin, Leontin! Sosem hittem volna, hogy egy róka ilyen ostobaságokra vehessen rá
egy derék ludat. Ugye, hányszor kértem, hogy olvassa el azt a tudományos könyvet a
kártékony erdei vadakról! De maga csak horgol éjjel-nappal. Egy szép napon majd arra
fogja magát a róka rábeszélni, hogy engedje leharapni a fejét!
Leontin felzokogott, Sün Sámuel pedig, miután mérgét kiadta, elégedetten döcögött be a
58
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
főnöki odúba.
Ezek után Böbe alig várta, hogy elmehessen Cicamicához, és tudomására hozza Sün
Sámuel véleményét. Segített az öreg fülesbagolynak leveleket osztályozni meg beírni,
Liba Leontinnak hozott a patikából fejfájás elleni port, visszavitte a könyvtárba a Kuvik
Kelemen által kikölcsönzött könyveket, azután szaladt a köcsögház felé.
Cicamicával a feleúton találkozott. Alig ismerte meg, mert Cicamica valami kopott,
színehagyott kendőbe burkolódzott.
— Te vagy az, Cicamica? — kiáltott rá az utca másik oldaláról.
Cicamica pisszegett:
— Kérlek, ne kiabálj! Nem akarom, hogy észrevegyenek!
Már késő volt. Kakas Kázmér aki az autóbuszra
várakozva kapirgált a járdaszélen, fülsiketítő
kukorékolásba kezdett:
— Kikerikí, kikerikí, itt megy az a macska, aki
mindennap másoknál ebédel, kikerikí!
Cicamica bosszúsan húzta be Böbét egy kapu
alá.
— Kiállhatatlan vén kakas! Naphosszat az
utcán csatangol, mindent kiles és kikukorékol.
Böbe érezte, hogy most kellene Cicamicának
elmondania mindazt, amit Sün Sámueltől
hallott, nem tudta azonban, hol kezdjen hozzá. Míg ezen gondolkozott, Cicamica a kendőt
húzogatta magán:
— Olyan gondban voltam ma az öltözködéssel. Fogalmam sincs róla, mit ír elő a
macskadivat olyan esetekre, amikor egerekhez megyünk.
— Miért mégy te az egerekhez? — nézett rá Böbe kérdőn.
— Hát mi másért? Ebédelni. Ma Egerentyűék a sorosak.
Böbének elállt a lélegzete. Nagy sokára kérdezte csak meg:
— De hát Cicamica: néni szégyellsz az egerektől enni kérni?
— Dehogynem! — mondta Cicamica ingerülten. — De mit csináljak, ha egyszer éhes
vagyok? Ott eszem, ahol adnak. Várj meg otthon. Böbe, ebéd után majd eljátszom neked,
hogyan ebédeltem Egerentyűéknél.
Böbe kedvetlenül ballagott a köcsögházhoz. Fölment a szobába, de nem nyúlt sem a
babákhoz, sem egyéb játékhoz. Egyre az járt az eszében, hogy Cicamica az egerekhez
ment enni, és mit szól majd Sün Sámuel, ha ezt meghallja.
Később unalmában kifestette magát Cicamica bajuszfestékeivel. Zöld szemöldököt és lila
bajuszt kanyarított magának. Éppen az orrát készült kékre kenegetni, amikor feltárult az
ajtó, és Cicamica vánszorgott be a szobába. Böbe azt sem tudta, mitől ijedjen meg előbb:
attól-e, hogy Cicamica rajtakapta bajuszfestékeinek használatán, vagy attól, hogy
Cicamica olyan betegnek látszott. Amint belépett, azonnal végigzuhant a kutyafejes
párnán, pedig azon egyébként csak a lábát szokta nyugtatni.
— Mi van veled, Cicamica? — ugrott fel Böbe.
— Ne is kérdezd, Böbém! — zokogott Cicamica. — Tudod, mit adtak Egerentyűék
ebédre? Gyertyát! Ők úgy mondták: csemege-gyertya, de hát csak közönséges gyertya
volt, amivel világítani szoktak.
— És megetted? — kérdezte Böbe. — Milyen íze volt?
Cicamica felzokogott:
— Dehogy ettem! Nem vagyok én egér, hogy gyertyacsonkon rágódjam! Földhöz vágtam
és kirohantam. Mire az utcára értem, már az egész gyűlöletes egérhad ott hemzsegett a
sajtház lyukacsaiban, és kajánul cincogták utánam: „Nem eszik a macska gyertyát? Nem
eszik a macska gyertyát?"
— És te mit mondtál nekik?
— Nem mondtam nekik semmit. Olyan méregbe gurultam, hogy
59
elfelejtettem mit fogadtam annak idején. Vissza akartam rohanni a sajtházba, hogy a
csemegegyertya helyett őket egyem meg..., de már akkor zárva volt az ajtó.
Cicamica keservesen sírt. Böbe szeretett volna neki valami vigasztalót mondani,
felajánlotta hát, hogy hoz egy üveg tejet az önkiszolgáló boltból.
— Nincs pénzem! — zokogott Cicamica.
— Nekem még van annyi — nyugtatta meg Böbe, és elszaladt a boltba. Mire visszaért a
tejjel, Cicamica arról panaszkodott, hogy rettenetesen megfájdult a feje. Böbe letette a
tejesüveget, és elnyargalt a patikába fejfájás elleni porért.
Miután Cicamica megitta a tejet, és bevette a port, megkérte Böbét, hogy sötétítse el a
szobát. Böbe engedelmeskedett, annyi rést hagyott csak, amennyin ő az utcára
kukucskálhatott.
Csend szállt a szobára, csak Cicamica pihegése hallatszott.
Egyszerre vad kutyaugatás csattant fel az utcán:
— Vau, vau, itt nem lehet parkírozni, ez az autóbuszmegálló! Vau, vau, vau!
Cicamica szenvedő képpel ült fel:
— Szólj annak a kutyának, Böbe, hogy hagyja abba az ugatást, mert nyakon öntöd egy
kancsó vízzel.
— Dehogy öntöm nyakon Morzsát! — tiltakozott Böbe. Cicamica erre maga fáradt az
ablakhoz, kitárta, s legélesebb nyávogásával hírül adta Morzsának, hogyha el nem hallgat
rögtön, egy vizeskancsó repül a fejéhez.
Morzsa azzal védekezett, hogy kénytelen addig ugatni, amíg az autó tulajdonosa meg
nem jelenik, és el nem viszi a kocsit az autóbuszmegállóból.
— Ez közügy! — csaholta Morzsa. — Vau, vau, vau!
Cicamica megint sírva fakadt:
— Megöl engem ez a szomszédság! Tönkretesz ez a kutya!
Később mégis elszenderedett. Böbe hazament. Rosszkedvű volt, mert nem mondhatta el
Cicamicának, ami a lelkét nyomta, meg nem is játszhatott kedvére. Úgy érezte, hogy az
egész napja kárba veszett.
A sok szaladgálástól fáradtan bandukolt hazafelé. Már látta csillogni a szerkesztőség
ablakait, mikor eszébe jutott, hogy az öreg fülesbagoly kérte: vigyen neki bodzateát a
patikából. Visszagyalogolt hát a bodzateáért.
Morzsa még mindig ugatott, mert az autó tulajdonosa nem került elő.

60
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

VIII. fejezet

Botrány a cukrászdában

Böbe babával szokatlan, meglepő, szinte hihetetlen dolog történt: a

napi postát hiba nélkül válogatta szét. A kétlábú olvasók levelei közé
nem keverte egyetlen négylábú olvasó levelét sem és viszont.
— Csakhogy egyszer nem hiába iparkodott szegénykém! — mondta
az öreg fülesbagoly meghatottan.
Sün Sámuel felfigyelt:
— Mi volna, ha egyszer neki is adnánk prémiumot?
Az ötlet lázba hozta a szerkesztőség dolgozóit. Kuvik Kelemen
örömében a lámpára röppent hintázni.
— Böbe! Böbike! — gágogta Liba Leontin izgatottan. — Gyere hamar,
kapsz prémiumot!
— Az mi? — mászott elő Böbe az íróasztal alól. Sün Sámuel egy
szép új tízforintost lobogtatott feléje:
— Ez ni!
— Pénz? — húzta el Böbe a száját. — Azt hittem, valami olyan, amit
meg lehet enni.
— Te kis bohó! — kacagott Kuvik Kelemen. — Ezt is meg lehet enni!
Elmégy a cukrászdába, az egészért gesztenyepürét rendelsz és
megeszed!
Gesztenyepüré... Böbe szinte félálomban nyúlt a pénz után, és úgy,
ahogy volt, kabát nélkül, térdén tintafolttal akart a cukrászdába menni.
Alig tudták ráimádkozni a libatoll köpönyeget, a sapkával pedig Kuvik
Kelemennek kellett utána repülnie, mert mire előkotorták, Böbe már
árkon-bokron túljárt.
A cukrászda zsúfolva volt. Böbének csak egy macskaasztal jutott,
méghozzá épp ott, ahol Csilla baba kávézott Egerentyűnével és Kakas
Kázmérral.
— Ej, be jól megy egyeseknek! — tréfálkozott Kakas Kázmér, mikor
Böbe elé letettek egy akkora halom gesztenyepürét, hogy ki sem
látszott mögüle.
— Brémiumot kaptam — tájékoztatta Böbe a társaságot. Kakas
Kázmér Csilla babához fordult:
— Lám, rongybaba létére prémiumot kap! A barátnője, az a lusta
macska meg mások nyakán élősködik!
— És ahelyett, hogy kezet csókolna azoknak, akik meghívják
vendégszerető asztalukhoz, válogat, turkál az ételben, és vendéglátóit
akarja felfalni — cincogta Egerentyűné. — Még ma is megborzongok,
ha eszembe jut az a villogó szempár, azok a félelmetesen begörbített
karmok... Legkisebb gyermekem, Edécske azóta rendszeresen fölriad
éjszakánként. És mindez miért? Mert meg akartunk könyörülni egy
éhező macskán!
— Gyertyával! — szólt közbe Böbe a gesztenyehalom mögül.
Egerentyűné szikrázó szemmel nézett a gesztenyepürére.
— Először is le kell szögeznem — kezdte —, hogy Cicamica
tiszteletére a legfinomabb csemegegyertyát tálaltuk fel, amit csak az
üzletben kapni lehetett! Másodszor pedig hadd mondjam el, hogy a
gyertyát sajtpenésszel körítettük, amitől különös, pikáns ízt kap. Ezt
61
 még szegény megboldogult nagyanyámtól tanultam.

A gesztenyehalom hirtelen egészen kicsi lett. Böbe sietve evett, mert

érezte, hogy az izgalom kezdi rontani az étvágyát. Miután az utolsó
falatot is magába gyömöszölte, Egerentyűnéhez fordult:
— Macskák nem esznek gyertyát. Még penésszel sem.
— Nagyon sajnálom! — cincogta Egerentyűné hűvösen. — Tudom,
hogy a macskák szívesebben esznek húst, de miből telnék nekem
húsra? Harminchét éhes szájat kell betömnöm, ha csak a gyermekeimet
veszem számításba. Még gyertyára is alig futja nálunk, nemhogy húsra!
Csilla baba, aki eddig álmodozva nézett maga elé, megszólalt:
— Ha ilyen szűkösen éltek, miért vállaltátok el Cicamicát ebédre?
Egerentyűné vállat vont:
— Hogy is mondjam csak..., ha már az egész utca meghívja...,
ugye..., mi sem akartunk lemaradni.
Böbe szeretett volna valami nagyon bántót és kellemetlent mondani
Egerentyűnének, de mint rendesen, most sem találta meg a kellő
szavakat. Érzelmeit tekintetébe sűrítette hát, s olyan beszédes undorral
nézett az egérasszonyságra, hogy az visszahőkölt:
— Nocsak, nocsak, keresztül ne döfj a szemeddel, amiért meg
merem mondani az igazságot arról a kiállhatatlan barátnődről!
— Kiállhatatlan vagy te magad! — bömbölte Böbe elkeseredve. —
Gyertyával etetted szegény Cicamicát, mert haragszol rá, amiért ő
nyerte a köcsögházat, és nem ti! És most még megszólod! Szégyelld
magadat!
Egerentyűné felugrott:
— Dobják ki innen ezt a rongybabát! Azonnal dobják ki!
Kakas Kázmér kukorékolni kezdett, Csilla baba sírva fakadt
ijedtében, a nyugdíjas hintaló feldöntött két széket, mert oda akart
sietni. Két vidéki mókus a lámpára ugrott, hogy jobban lásson.
Szempillantás alatt kész volt a bonyodalom. Böbe ordított, hogy még
nem kapta meg a nagy pohár málnaszörpöt, amit a gesztenyepürével
együtt rendelt, Egerentyűné azonban olyan cincogást csapott, hogy
Tubi galamb teljesen megzavarodott, és ide-oda röpködött csak az
asztalok fölött.
A legnagyobb ribillió kellős közepén Kuvik Kelemen
lépett a cukrászdába. Egy feketét akart felhörpinteni,
de ez csak ürügy lett volna arra, hogy titokban
meglesse Böbét, hogyan fogyasztja a prémiumot. A
kavarodás láttán ugyancsak meglepődött. Miután az
öreg hintalótól megtudta, mi történt, odaröppent
Böbéhez, nyakon csípte, és villámgyorsan hazasuhant
vele. Böbe egész úton tombolt a málnaszörp miatt.
— Mi az? Mi történt? — hüledezett Sün Sámuel, mikor
Kuvik Kelemen megérkezett a rúgkapáló
rongybabával.
— Nem kaptam meg a málnaszörpömet! — zokogta Böbe. — Kifizettem, és nem kaptam
meg!
— Hát ez hallatlan! — kiáltotta Sün Sámuel. — Micsoda eljárás ez? A holnapi lapban
leadunk egy rövid förmedvényt a Lépesméz cukrászdában dívó különös szokásokról.
Kuvik Kelemen főnökéhez lépett, és súgott neki valamit. Sün Sámuel homloka
fokozatosan összeráncolódott.
62
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
— Ó, hát így egészen más! — mondta végül. — Nem írunk a cukrászdáról semmit,
ellenben komolyan beszélünk Böbe babával.
A komoly beszélgetés úgy folyt le, hogy Sün Sámuel
beterelte Böbét a főnöki odúba, behúzta az ajtót, Liba Leontin
pedig odaállt a kulcslyukhoz, és szaggatott mondatokban
tájékoztatta szárnyas munkatársait arról, amit bentről hallott:
— Sün Sámuel a társadalom felépítéséről beszél. Böbe a
szék lábát rugdossa.
— Most a dolgozók megbecsüléséről van szó. Böbének
megint eszébe jutott a málnaszörp.
— Aha, most kerül szóba Cicamica.
Kisvártatva Liba Leontin tájékoztatásai hiányossá váltak, mert a derék lúd könnyekben
tört ki:
— Megtiltja, hogy barátkozzék vele... A szerkesztőség tekintélye szempontjából... Most
megtörli Böbe orrát... Kelemen, adj nekem is egy zsebkendőt a fiókomból...
Kuvik Kelemen nem találta a zsebkendőt, így Liba Leontin kénytelen volt elmozdulni a
kulcslyuk mellől. Ez volt a szerencséje, mert az ajtó hirtelen kinyílt, és Böbe jelent meg a
küszöbön. Szeme csupa könny, arcán harag és elkeseredés.
— Azért is szeretem Cicamicát! — vágta oda Sün Sámuelnek. — Jobban, mint akárkit,
mert vele lehet a világon legjobban játszani!
Ezután bebújt az íróasztal alá, és hiába kuvikoltak, hiába gágogtak neki, nem jött elő.
— Böbike, késő van, feküdj szépen a jó kis dobozocskádba! — kérlelte Liba Leontin.
Semmi válasz. Az öreg fülesbagoly később eltotyogott egy nagy üveg málnaszörpért, azt
odatették az íróasztal lábához, eloltották a villanyt, és hazamentek.
Reggel az aggodalom mindenkit korán becsalogatott a
szerkesztőségbe. A málnaszörpös üveg üres volt. Böbe a
dobozában szuszogott. Lábujjhegyen jártak-keltek, megbeszélték,
hogy Böbével most tapintatosan kell bánni, fokozott gyöngédséggel,
hogy elfeledtessék vele barátnőjét. Kuvik Kelemen vállalta, hogy
vasárnaponként elviszi az Állatkertbe.
Tíz óra felé Böbe fölébredt, és bágyadtan mondta:
— Kelemen, szólj nekik, hogy még jár nekem egy nagy pohár
málnaszörp!
Kuvik Kelemen — pillanatnyi néma döbbenet után — lelkesen kiáltotta:
— Szólok nekik, aranyom, már hogyne szólnék! Majd adunk annak a csúnya Tubi
galambnak!
Böbe hangját hallva Sün Sámuel is kijött az odújából. Nyugtalannak látszott. Leontin oda
is súgta a vén fülesbagolynak:
— Biztosan bántja az öreget, hogy olyan szigorú volt tegnap Böbével!
— He? — kérdezte a fülesbagoly, aki vaksisága mellett még rosszul is hallott. Leontin már
csak legyintett, és a főszerkesztőre mutatott, aki ott ácsorgott Böbe doboza mellett.
Síri csend lett, egy toll sem rebbent.
— Nézd, Böbe — kezdte Sün Sámuel akadozva
—, gondolkoztam azon, amit tegnap mondtál!
Khm, khm... Szóltál valamit?
— Nem — mondta Böbe —, csak az orromat
szívtam.
— Na jó. Szóval rájöttem, hogy mielőtt végképp
eltiltanánk Cicamicától, meg kellene még
próbálnunk valamit.
— Mit?
— Cicamicát megváltoztatni. Ha nem mindent másoktól várna, hanem meg is dolgozna
azért, amit megeszik, nem kellene szégyellnünk, hogy vele barátkozol.
63
— Cicamica nem tud dolgozni — motyogta Böbe bánatosan.
— Lárifári! Van itt egy apróhirdetés, most adták be a laphoz, hát ez mintha egyenesen
Cicamicának szólna. Hallgasd csak: „Szépen doromboló házimacskát bölcsődébe azonnal
felveszünk."
Böbe arca felragyogott:
— Dorombolni, azt tud Cicamica! És méghozzá milyen szépen! Engem is már annyiszor,
de annyiszor álomba dorombolt!
— No látod! A bölcsődében sem lesz más dolga, mint álomba dorombolni a kicsinyeket.
— Elmehetek hozzá? — nézett Böbe sóváran a főnökére.
— El. Okvetlenül meg kell mutatni neki ezt a hirdetést.
Böbe, aki Liba Leontin bosszúságára mindig órákig szokott a reggeli mosakodással
piszmogni, most pillanatok alatt elkészült. Még énekelt is közben! Már az ajtóban volt,
mikor Sün Sámuel utánaszólt:
— Böbe! Egy pillanatra még!
— Tessék!
— Ígérd meg, hogy ha Cicamica nem vállalná el ezt az állást, hanem továbbra is csak
mások nyakán akarna élősködni, akkor soha többé nem mégy el hozzá!
Böbe pár percig némán rugdosta a küszöböt. Azután felnézett, és azt mondta:
— Megígérem.
— Jól van. Most már mehetsz.
És Böbe ment. Helyesebben rohant. Az első sarkon
feldöntött két vidéki gumibabát, Nyúlné asszony válláról
lesodorta a nagykendőt, nem köszönt Kakas Kázmérnak,
a cukrászda kirakatára csak futó pillantást vetett,
egyiramban nyargalt a köcsögházig. Mennydörgő robajjal
dobogott fel a lépcsőn, és úgy esett be a szobába, mint
egy bomba.
— Cicamica! Hol vagy, Cicamica?
Cicamica, lábát a kutyafejes párnán nyugtatva,
Sompolyogival, a rókával tanácskozott. Böbe rá sem
nézett Sompolyogira, egyenesen Cicamicához rohant:
— Nézd ezt a hirdetést! Azonnal hívd fel őket, itt a
telefonszám.
— Hol marad a köszönés? — kérdezte Cicamica. — Az
még csak hagyján, hogy nekem nem köszönsz, de a
vendégnek... — és utolérhetetlenül finom mozdulattal
Sompolyogira mutatott.
Böbe huhogott valami köszönésfélét, az öreg
fülesbagoly modorában, azután folytatta:
— Sün Sámuel üzeni, hogy ez éppen neked való munka,
nem kell mást tenni, csak álomba dorombolni a
kicsinyeket, ebéd után. És te olyan gyönyörűen tudsz dorombolni...
Cicamica figyelmesen olvasta a hirdetés szövegét. Elolvasta kétszer, háromszor, talán
még ötször is.
— Mit fizetnek? — kérdezte a róka.
— Azt nem tudom — felelte Böbe —, de nem is az az érdekes, hanem hogy ez éppen
Cicamicának való munka.
— Szabadjon megjegyeznem — hajolt előre a róka ültében —, hogy a mi kedves
Cicamicánknak semmilyen munka sem való. Hogyan is tudná rendben tartani ezt a
tüneményes, hófehér bundáját, ha dolgozni járna? Dolgozó macska! Rágondolni is
szörnyű! Vedlett, kopott, elhanyagolt bunda, csapzott bajusz, töredezett karmok...
Böbe elképedt:
— De hát miért? Attól, hogy dorombolni jár, attól még lehet szép! Most is dorombol! És
64
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
milyen szép amellett!
— Igen, persze, hogyne, mert most jókedvében dorombol. De majd akkor nézd meg,
amikor napszámban kell dorombolnia, akár akar, akár nem!

Cicamica nem szólt bele a vitába. Összegömbölyödve pihent a

párnán, szemét hol lehunyta, hol felnyitotta, karmocskáit hol behúzta,
hol kinyújtogatta.
A párbeszéd szabályai szerint most Böbe következett, de
legnagyobb kétségbeesésére megint nem jutott eszébe semmi, amivel
visszavághatott volna. A róka meg, kihasználva a beállt csendet, tovább
duruzsolt:
— Könnyű azt mondani, hogy Cicamica menjen dolgozni. De
gondolkozz csak egy kicsit! Ha elvállalja azt az állást a bölcsődében,
korán kell kelnie, nem reggelizhet kényelmesen az ágyban, kapkodnia
kell, sietnie, hogy el ne késsen. Ebéd után nem pihenhet le, mert a
kicsinyeket akkor kell majd ebéd utáni álomba dorombolnia. Ha
dolgozik, mikor alszik majd napközben? Csak doromboljon,
doromboljon, doromboljon, álmatlanságtól vöröslő szemmel..., ezt
akarod?
Böbe kétségbeesetten nézett Cicamicára, de az éppen lehunyta a
szemét.
— Én..., én — hebegett Böbe —, én szinte soha nem alszom
napközben.
— Mert te már napnyugtakor a dobozodba mászol! — mosolygott
Cicamica. — Nem te magad mondtad, hogy sohasem látod a televízió
esti meseműsorát, mert olyankor már régen alszol?
— Nem is vagyok aztán napközben álmos! Ha majd a bölcsődébe
jársz, te is feküdj le este jó korán, akkor egész nap nem leszel álmos!
A róka elnéző mosollyal nézett Böbére:
— Hogy kívánhatsz ilyet egy macskától? A macskák — bizonyára te
is tudod — kitűnően látnak a sötétben. Ha Cicamica korán fekszik, ezt
az értékes tulajdonságát nem használhatja ki.
Böbe hosszú időre megint elnémult. Nagy sokára jutott csak eszébe
valami:
— Ha Cicamica dolgozni jár, akkor nem kell mindennap másutt
ebédelnie. Gyertyát. Hanem azt főzhet magának, amit akar!
— No, az a gyertyaebéd csak az egerek bosszúja volt! Egyébként
Cicamica a megmondhatója, hogy mindenütt igen finom ebédet kapott.
— Kivéve Kacsa Karolánál — fintorgott Cicamica. — Az a híg
csalánleves, brrrr! És hozzá még folyton célozgatott is rá, hogy a
Csodafazékba mosogató személyzetet keresnek! Én persze úgy tettem,
mintha nem hallanám! Itthon sem szeretek mosogatni; olyan lucskos-
pancsos munka!
A róka megértően bólogatott. Cicamica azonban folytatta:
— Azért, ha jól meggondolom, csakugyan nem élhetek örökké így.
Jó, az ebédem megvan, de hát egy magamfajta macskának kell ez is,
az is..., új ruhák, új papucs, néhány új játékra is szükségem volna
már..., néha szeretnék moziba menni, most is adnak egy filmet, „Ordító
egér" a címe, oly szívesen megnézném!
— Ó, hát miért nem szólsz? — kiáltott a róka megbántva. — Ha ezt
tudom...
65
 — Nos, akkor mit tennél? — kérdezte Cicamica. — Neked sincs soha
egy filléred sem!
— Az más, de neked aztán igazán nem kell a fejedet törnöd, honnan
keríts pénzt. Itt van ez a jól berendezett, mondhatni túlzsúfolt köcsög!
Mozdulni is alig lehet itt a sok fölösleges holmitól. Az előszobában —
hogy mást ne mondjak — ott áll a mosógép, csak a helyet foglalja,
hiszen használni, mióta a villanyodat kikapcsolták, úgysem lehet. Add
el, és máris van pénzed mozira.
— Eladni ezt a sok szép holmit? — kiáltott Böbe ijedten. A róka
megnyugtatta:
— Nem kár értük, hiszen Cicamicának nem kerültek semmibe. Itt
talált mindent a köcsögben, mikor ideköltözött.
— Igaz, igaz! — bólogatott Cicamica. — Csak az a baj, hogy én
egész életemben csak egerésztem, doromboltam, efféle üzleti ügyekkel
viszont sohasem foglalkoztam.
— Azért vannak barátaid — tárta szét karját a róka —, hogy ilyen
nehéz helyzetben segítsenek rajtad! Csak nekem szólj, ha el akarsz
valamit adni!
Cicamica szeme felcsillant. Böbéhez simult, és dorombolni kezdett:
— Igazán köszönöm, drágám, hogy gondoltatok rám ezzel a
hirdetéssel, de látod, csakugyan őrültség volna napszámban
dorombolni, ha nem okvetlenül szükséges. Sompolyoginak igaza van:
annyi fölösleges holmim van, hát majd apránként eladogatom.
Böbe gondolkozott, gondolkozott, de hiába, megint csak nem jutott
eszébe semmi okos megjegyzés. Zsebre gyűrte hát az újságlapot,
feltápászkodott, és kiment a szobából.
Hazafelé már korántsem sietett úgy, mint idejövet. Lassan bandukolt,
és apránként kezdtek eszébe jutni olyan kis bölcsességek, amiket a
rókának odamondogathatott volna. Hogy például a mosógép most
ugyan felesleges, de ha Cicamica dolgozna, és újra tudna
villanyszámlát fizetni a keresetéből, akkor megint használhatná a
mosógépet.
A Kígyó köz sarkán Morzsába ütközött.
— Miért búsulsz, Böbike — kezdte Morzsa —, ezen a szép napon,
amikor Kakas Kázmér berekedt, és nem kukorékolja végig az egész
Futrinka utcát.
— A rókára vagyok dühös! — közölte Böbe. — Mindig tud olyat
mondani, amire nem jut eszembe semmi.
Morzsa ebből nem sokat értett. Leült hát vakaródzni egy kicsit, hogy
Böbe nyugodtan, töviről hegyire elmesélhesse a dolgot.
— Még egy ilyen buta macskát! — képedt el Morzsa, mikor Böbe már
a mosógépről is tájékoztatta. — Lustaságában inkább elkótyavetyéli a
sok szép holmiját! Mindig mondtam, hogy a macskák lustasága
felmérhetetlen! Határtalan! Végtelen! Korlátlan! Feneketlen!
— Harapd meg a rókát! — kérlelte Böbe. Morzsa megsértődött:
— Hogy gondolod? Soha nem haraptam még meg senkit!
— Hát akkor legalább ugasd meg jól! Ha látod, mindig ugasd meg,
mindig!

66
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
Morzsa ezt örömmel ígérte meg. Utána
fogócskáztak egy kicsit a hirdetőoszlop körül. A
játék, a szaladgálás elfeledtette Böbével az egész
Cicamica-ügyet. Felvillanyozva ment haza.
— No? — szegezte neki Sün Sámuel a kérdést,
amint belépett. Böbének torkán akadt a szó. Most
jutott csak eszébe, mit ígért nem is olyan régen
ugyanezen a küszöbön: hogy ha Cicamica nem
vállalja a munkát, soha többé nem megy hozzá
játszani.
„Jaj, milyen buta is voltam! — jutott eszébe
hirtelen. — Legalább játszottam volna utoljára a
pólyás cicával!"
— Nos? — kérdezte Sün Sámuel egyre
türelmetlenebbül.
Böbe nem válaszolt. Bevonult az íróasztala alá, és
szótlanul enni kezdett egy tányér mézescsókot, ami távollétében került oda, talán Kuvik
Kelemen jóvoltából.
Ezután már senki nem kérdezett tőle semmit. Sün Sámuel behívta odújába a
munkatársakat, és halkan figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak Böbére:
— Nehogy mégis eljárjon ahhoz a lusta macskához, ahhoz az utca szégyenéhez!
— Hiszen megígérte, hogy nem megy hozzá többé — mondta Kuvik Kelemen.
— Igen, de hátha nem tartja be.
— Micsoda? — horkant fel az öreg fülesbagoly. — Amit Böbe baba megígér, azt be is
tartja, ezt már tudhatnák róla!
Mérgében kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Rögtön utána újból kinyitotta
azonban, és csöndesen beszólt:
— Persze, csak ha nem felejti el, amit ígért...

67
 IX. fejezet

Hol az a gaz róka?

Korai tavasz köszöntött a Futrinka utcára. Február végén már vígan

csöpögött az eresz, az úttest szélén terjedelmes tócsák csillogtak, és
Liba Leontin legnagyobb bosszúságára Kacsa Karola is megkezdte
utcai fürdőzéseit.
— Lesül a bőr a csőrömről! — panaszolta Sün Sámuelnek. —
Mindenki tudja Karoláról, hogy a sógornőm, és ki sem mondhatom,
milyen kellemetlen nekem, amikor az utcán sétálgatva harsány
hápogást hallok: „Leontin, Leontin, gyere kicsit úszkálni!"
— Mi van ebben olyan borzasztó? — évődött Sün Sámuel. Leontin
ráemelte nefelejcskék szemét, és sértődötten mondta:
— Mintha nem tudná a főszerkesztő úr, hogy egész évben egy
olaszországi nyaralásra rakosgatom félre a pénzt! A tengerre készülök,
ám aki Karolát hallja, azt hiheti, hogy én is csak ilyen útszéli tócsákban
szoktam fürdőzni.
Böbe, ha ilyen beszélgetést hallott, azonnal szükségét érezte annak,
hogy fölkeresse Kacsa Karolát, és elmesélje neki, mit mondott Liba
Leontin. Kacsa Karola sem volt sértődékeny természet, így hát kitűnően
mulatott sógornője rátartiságán.
— Mérgelődik, ha megszólítom a tócsából? No, figyeld csak meg,
Böbike, legközelebb le is fröcskölöm azt az agyonfehérített
tollszoknyáját.
Amit mondott, meg is tette. Liba Leontin dúlt-fúlt, pukkadozott
mérgében, de a legmérgesebb akkor volt, ha látta, hogy Böbe is ott
pancsol az útszélen. Böbe nem ment a vízbe — éppen csak a cipőjét
mártogatta bele —, hanem papírhajókat fújdogált ide-oda a vizén. Mióta
nem járhatott Cicamicához, ilyen magányos játékokkal töltötte az idejét.
És még ebben sem telt sok öröme, mert nem volt, aki a papírhajókat a
tócsa túlsó partjáról visszafújja. Kacsa Karola mindig sietett
munkahelyére, a Csodafazék étterembe, vagy barátnőihez, a Vadkacsa
nővérekhez, akik lent a gátnál laktak, egy csinos, nádfedeles
nyaralóban. A csirkék délelőtt iskolában, délután napközi otthonban
voltak, Morzsa meg többnyire aludt ebéd után, mert fáradt volt az
éjszakai őrködéstől. Kuvik Kelement — aki pedig gyakran játszott
Böbével bújócskát — a szerkesztőség egy fél évre Egyiptomba küldte;
onnan írogatta színes riportjait, beszámolóit, a Csőr olvasóinak nagy
gyönyörűségére. Böbének azonban nagyon hiányzott a játékos
természetű munkatárs. Még azoknak a különleges egyiptomi
bélyegeknek sem tudott örülni,
amelyeket Kuvik Kelemen
küldözgetett neki.
Még szerencse, hogy a parkban
ott volt a Futrinkás Kisfiú, azzal
lehetett beszélgetni. A szobrot télire
ponyvával burkolták be a fagy ellen,
és Böbe örömére úgy festett, mint
egy nagy-nagy rongybaba.
— Most rajtad is meglátszik minden folt, höhö! —
68
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
mondta neki Böbe. — Most te is olyan vagy, mint én, játszhatsz velem!
A márványfiú nem tiltakozott; mosolyogva tűrte, hogy Böbe hőiében tisztára mosott
kavicsokat hozzon neki, sorba rakja a talapzat lépcsőjén, és boltost játsszék vele. Az ellen
sem volt kifogása, hogy Böbe feldobálja hozzá a labdáját.
— Veled olyan jól lehet labdázni! — állapította meg Böbe. — Nagyszerűen visszapattan
rólad a labda.
A márványfiú helyett az öreg nyugdíjas hintaló háborodott fel, midőn napi sétája során a
szoborhoz jutva, annak talapzatán kavicsokat, üvegcserepeket, dugókat, két csontgombot
és egy majdnem egészen új cipősarkat pillantott meg.
— Mi ez a sok szemét? — ripakodott rá Böbére. — Hogy mered összepiszkolni a
talapzatot?
— Ez nem szemét! — ellenkezett Böbe. — Ezek áruk.
A nyugdíjas hintaló azonban addig dobogott és nyerített, amíg Böbe össze nem szedte
kincseit, és el nem kotródott a szobor közeléből.
Nem csoda, ha ilyen körülmények között Böbe annak örült, ha minél több
kézbesítenivalója akadt, ha minél tovább kellett a postán várni, ha minél több apró
megbízatást adtak neki, mert így jobban telt az idő. Még az is nagy mulatságszámba
ment, hogy ebédelni járt Sün Sámuelékkal a Csodafazékba. Sün Sámuel szerint az
étterem onnan nyerte nevét, hogy csodának számított helyet kapni valamelyik asztalnál.
Mindig zsúfolt volt, az idős papagáj nem győzte a kiszolgálást, és legtöbbször olyan
sokáig kellett az ebédre várni, hogy az öreg fülesbagoly elszunyókált ültében.
Egyik nap Böbét ritka szerencse érte: Sün Sámuelnek megfeküdte a gyomrát egy rémhír,
amely szerint a sündisznók kötelesek lesznek tüskéiket borotválni, és nem bírta megenni
a már megrendelt mákos tésztát. Az egész tészta Böbének jutott.
A váratlanul rászakadt boldogság igézetében Böbe csak evett, evett, evett, és oda sem
figyelt a körülötte morajló beszélgetésre. Egyszerre azonban Cicamica neve ütötte meg a
fülét.
— Cicamica volt a tanú! — hangoskodott Kakas Kázmér a szomszéd asztalnál, olyan
ércesen kukorékolva, hogy mindenki csak őt hallgatta.
— Sompolyogi rávette: menjen be vele a tanácshoz, és tanúskodjék Morzsa ellen. Most
aztán szegény Morzsát megkötötték, láncra verték, azon a címen, hogy veszélyezteti a
járókelők testi épségét.
— Engem még soha nem harapott meg! — kiáltott Sün Sámuel. Erre falrengető hahota
tört ki. Kandúr Károly átszólt egy távoli asztaltól:
— Ki bolond sündisznóba harapni?
— Téged sem harapott még meg Morzsa! — vágott vissza Sün Sámuel. — Régóta lakom
itt az utcában, Morzsát kölyökkora óta ismerem, tudom róla, hogy nem harapós.
— Minden kutya harapós! — nyávogta Kandúr Károly. Kuvik Kelemen rászólt:
— Ej, te lomha kandúr, soha semmi bajod sem volt szegény Morzsával, csak most
restelled a dolgot Cicamica miatt.
— Ha jól meggondolom — mondta Liba Leontin —, házőrző kutyának csakugyan láncon a
helye!
— Itt most nem arról van szó! — kukorékolt újra Kakas Kázmér —hanem arról, hogy az a
macska hazudott!
— Honnan tudod? — hördült fel Kandúr Károly.
— Honnan? Onnan, hogy Morzsát megkötötték. Ezt csak harapós kutyával teszik.
Cicamica biztosan azt vallotta, hogy Morzsa megharapta őt!
Akkor már mindenki közbeszólt, közberöffent, morgott, kiabált. A Csodafazék valósággal
fortyogott. Az asztalokon kihűlt a leves, feldőltek a sótartók, izgatott paták és csülkök
koppantak a padlón, olyan lárma volt, hogy egy szót sem lehetett érteni. Ki vette volna
észre ebben a nagy felfordulásban azt a máskor igen feltűnő jelenséget, hogy Böbe baba
félbehagyta az evést, és székéről hangtalanul lecsúszva kiment az étteremből. Még a
mákszemeket sem törölte le a szája körül, ment, mint egy alvajáró a köcsögház felé. Nem
69
az ígéretét feledte el, de most nem játszani indult Cicamicához, hanem számon kérni.
Mert amit hallott, azt már az ő Cicamicáért dobogó szíve sem bírta elviselni. Ha Cicamica
nem akar dolgozni, ezzel egyedül csak önmagának árt — leszámítva azt a keserűséget,
amit Böbének okozott, de hát mit számítanak egy rongybaba keserű könnyei? Ez a
tanúskodás azonban már nemcsak Cicamica ügye! Hazudott, a róka kedvéért, s Morzsát
emiatt megkötötték! Ott van ni! Ott ül szegény a faházikója előtt, nyakában a lánc, fejét
lehorgasztja, s még ahhoz a szép sonkacsonthoz sem nyúl, amit nyilván könyörületből tett
oda neki valaki. Böbéből kitört a sírás.

— Morzsikám! — bömbölte torkaszakadtából. — Nem akarom, hogy

láncon légy!
— Én sem akarom — mondta Morzsa lehajtott fejjel —, de mit
tegyek? Följelentett a róka.
Böbe megszeppent:
— Azért, mert megugattad?
— Ó, az csak ürügy volt. Igazából azért köttetett meg, hogy ne
szimatolhassak utána, ne lássam, mikor kacsatojásra vízfestékkel
szeplőket pöttyöz.
— Mire jó az?
— Hát csak arra, hogy pulykatojás gyanánt, drágábban adhassa el!
De ez még semmi, ez csak olyan kis üzlet, arra való, hogy ki ne jöjjön a
gyakorlatból. Rám akkor haragudott meg igazán, mikor egyszer az
ebfalvi vizsláknak el akart adni egy telket méregdrágán, azzal, hogy a
földben rengeteg csont van elásva. Én tudtam, hogy ez szemenszedett
hazugság, és idejében figyelmeztettem a vizslákat. Azóta Sompolyogi
csak azt leste, hogyan tehetne ártalmatlanná.
— Morzsi, én leszedem rólad ezt a csúnya láncot! — toppantott Böbe.
Morzsa csak rázta a fejét szomorúan:
— Hiába, Böbike, akkor sem járhatok az utcán szabadon. Mikor
megkötöttek, elvették tőlem az ebadóbilétámat, amit mindig itt hordtam
a nyakamban, tudod, az a kis érem, amivel igazolni tudom, hogy
szabályosan fizetem az ebadót. Hogyan, hogyansem, Sompolyogi
megkaparintotta ezt az érmecskét, most ő őrzi. Amíg azt vissza nem
kapom, nem szaladgálhatok az utcán, mert ha a sintér elkap,
becsuknak.
— Nahát ez a róka! — háborodott fel Böbe. — És az a buta Cicamica
segített neki!
Sietve indult a köcsög felé, de néhány lépés után lassabban kezdte
rakni a lábát. Mit is fog Cicamicának mondani? És mit fog mondani arra,
amit majd Cicamica mond? Hej, ha ő is tudna úgy szónokolni, mint Sün
Sámuel, aki hömpölygő szóáradatával mindig megríkatja Liba Leontint,
valahányszor csak arról van szó, hogy horgolás helyett Leontin inkább
olvasná el „A modern liba" című könyvet.
Csigaléptekkel haladt fölfelé a lépcsőn és mielőtt benyitott volna,
figyelmesen tanulmányozta magát a rézkilincs fényes gombjában. Arca
körte formájúvá torzult a gömbölyű felületen, ez nagyon érdekes volt,
különösen, ha széthúzta vagy összecsücsörítette a száját.
Ezzel eltöltötte az időt egy darabig, azután sóhajtva benyitott. A
szoba üres volt. Annyira üres, mintha soha nem is rendezték volna be.
Eltűnt a szekrény, a rengeteg szép ruhával együtt, eltűnt a kényelmes
dívány, amelyen sorba lehetett rakni a babákat, eltűntek a babák is, a
televízió, a magnetofon, de még a kutyafejes párna is! A falon egy
70
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
világosabb négyszög mutatta csak a leakasztott töpörtyű-csendélet
helyét. Böbe hátán végigfutott a hideg.
— Cicamica — szólalt meg halkan. Semmi válasz. —
Cicamica! — kiáltotta most már hangosan, de a kiáltás
olyan idegen visszhangot vert a szobában, hogy Böbe nem
mert még egyszer kiáltani.
Körüljárt hát a kopár falak mentén; léptei kopogását nem
nyelte már el a szép, süppedős szőnyeg.
— Hol vagy, Cicamica... — suttogta Böbe ijedten, és
leszaladt a konyhába. Üres volt az is, még a tűzhely is
eltűnt, csak egy kormos lyuk ásított a falban. Rövid
tétovázás után Böbe a kamrába nyitott. Ott ült Cicamica a
letarolt polc előtt, és keservesen sírt.
— Cicamica — rökönyödött meg Böbe —, mit csinálsz itt az üres kamrában?
Cicamica nagyot sóhajtott:
— Eszembe jutott, hogy egyszer egy darabka kolbász elgurult ide a polc alá. Azt keresem,
de sehol, sehol nem találom. Úgy látszik, egerek jártak itt, és megették.
Hol volt már az a harag, amely Böbével félbehagyatta a mákostészta-ebédet! Nem érzett
mást, csak határtalan nagy szánalmat. Lekuporodott Cicamica mellé, és megcirógatta, de
ijedten vissza is kapta a kezét: megérezte, milyen sovány, milyen nagyon sovány lett a
hajdan dundi, jól táplált, sőt, Egerentyűné szerint kimondottan kövér Cicamica!
— Mi történt veled, Cicamica? Miért fogytál le ennyire? És miért ilyen kopár a lakásod?
— Becsapott a róka! — tört ki Cicamicából az elkeseredés. — Azt mondta, ne menjek
dolgozni, adogassam el inkább a fölösleges holmimat, éljek vígan, gondtalanul. Hát nézz
rám, Böbe, nézz rám!...
— Nézni nézlek — szipákolt Böbe —, de nem látlak, mert itt sötét van.
— Hát gyere ki a világosra — húzta magával Cicamica a konyhába. És ott, az ablakon
beragyogó napfényben Cicamica olyan szomorú látványt nyújtott csapzott, fakó,
összekócolódott bundájával, kusza bajuszával, hogy Böbe nem talált rá szavakat, csak
nézett, nézett, amíg szemét el nem borították a könnyek.
— Látod, mi lett belőlem! — mondta Cicamica szomorúan. — A róka mindenemet eladta,
de micsoda potom áron! Idecsődítette az egész rokonságát, mindenki elvitt valamit, azzal,
hogy majd hozzák a pénzt, de azóta is csak hozzák... Pedig már betevő falatom sincs...
— Hát nem jársz ebédelni házakhoz?
— Ó, hol van az már! Másodszorra senki sem hívott meg, nem tudom, miért.
— Miért is nem mentél el akkor a bölcsődébe... — sóhajtott Böbe mélyet, keserveset.
— Megbántam én is — hajtotta le Cicamica a fejét. — Most már szívesen dorombolnék
napszámba, de mire elmentem oda, fölvettek egy vidéki macskát. És különben is...
— Különben is?
— Azt mondták, úgysem vettek volna fel olyat, aki rókákkal barátkozik. Mindenki tudja
róluk, milyenek, és biztosan én is elinnám a tejet a kicsinyek elől.
— Nahát! Mutasd meg nekem, ki mondta, majd én megverem! —hősködött Böbe.
Cicamica leintette:
— Hagyd, Böbém. Azóta már rájöttem, hogy igazuk volt. Aki rókákkal barátkozik, maga is
olyanná válik, mint ők...
Böbe olyan rémülten meredt Cicamicára, hogy az elnevette magát a könnyein át:
— No, ne várd azt, hogy Sompolyogira fogok hasonlítani. Ezt úgy kell érteni, hogy...,
hogy... addig barátkoztam vele, míg olyat nem tettem, amit csak rókák szoktak tenni...,
ravasz, hamis rókák.
— A tanúskodásra gondolsz?
Cicamica nem felelt, csak szégyenkezve lehajtotta a fejét. Böbe határtalan
megkönnyebbülést érzett. Hát Cicamica tudja, hogy rosszat tett! Nem kell neki hosszú
beszédet tartani, érti anélkül is, miről van szó.
71
— Nem is értelek ám, Cicamica — kezdte Böbe —, hiszen te sohasem voltál hazudós.
Hogy mondhattad azt, hogy Morzsa harap? Hiszen még akkor sem harapott meg, mikor
macskanyávogást tettél föl a magnódra, és reggeltől estig azt nyekergetted.
— Akkor még volt magnóm. Most meg még egy tejesbögrém sincs. Tejet nem ittam egy
hete! Már szinte elsorvadok tej nélkül. És akkor jött a róka, és azt mondta, ha elmegyek
vele tanúskodni Morzsa ellen, ad egy köcsög tejet. Akkor mondta ezt, Böbém, mikor tejért
eladtam volna a saját bundámat is!
— Adott aztán tejet?
— Adott, de vizezett volt, nem bírtam meginni...
Cicamica szeméből megint peregni kezdtek a könnyek. Böbe rögtön tudta, miről van szó.
Ebben a kérdésben messze földön nem volt nála nagyobb szakértő. Csak ránézett
Qcamicára, és máris tudta, hogyha Cicamica most azonnal nem ihat tejet, abból igen
nagy baj lesz. Hamar megszámolta hát, hány forint csörög a zsebében. Megnyugodva
szólt Cicamicának:
— Gyere, elszaladunk a Lépesmézbe, ott ihatsz tejet.
— Így menjek a cukrászdába? — nézett végig Cicamica önmagán. —Ebben a nyiszlett
bundában? Ezer éve nem voltam fodrásznál..., és hiába is mennék! Bundám fénye akkor
tér majd csak vissza, ha megint tejet ihatom reggelire, ebédre, vacsorára...
— No, akkor várj egy kicsit! — mondta Böbe.
— Mindjárt jövök!
Átnyargalt az önkiszolgáló boltba, vett egy
üveg pasztőrözött tejet, saját magának pedig
két mákos kiflit, mert eszébe jutott, hogy
Cicamica miatt otthagyta az ingyen adag
mákos tésztát.
Cicamica sírva, de mohón itta a tejet.
Kihörpölte az egész üveggel. Utána kétfelé
törölte bajszocskáját, és így szólt:
— Mindjárt másképp érzem magamat! Most
megyek, és kikaparom annak a gaz rókának a
szemét!
Böbe megörült:
— Akkor mindjárt visszaszerezheted tőle Morzsa ebadóbilétáját is! Szegény addig nem
járhat szabadon, amíg azt vissza nem kapja!
— Vissza is szerzem! — mondta Cicamica harciasán. — Én juttattam Morzsát láncra,
nekem kell segítenem rajta!
Kinyújtotta karmait, kissé összeköszörülte őket, azután szaladt Böbével a róka házához.
Sompolyogi-Mosolyogi különös épületben lakott. Magas, tornyos teteje, rácsos ablakai,
boltozatos, cifra veretű kapuja miatt a Futrinka utcaiak rókavárnak nevezték. Böbe eddig
mindig messze elkerülte, ahogyan Pöhölykétől tanulta. Cicamica is először rántotta meg
életében a csirkeláb formájú csengőhúzót.
— Csingiling, csingiling — szólt a csengő valahol bent az udvarban.
A kapu fölött kisvártatva kitárult egy ablak,
szempillantásnyi időre megjelent a róka
hegyes orra, de nyomban újra el is tűnt. Az
ablak becsapódott.
— Észrevett! — figyelmeztette Cicamica
Böbét. — Mindjárt jön.
A róka azonban nem jött olyan gyorsan,
mint gondolták. Volt idejük szemügyre venni
a kapu díszes, malacfarok formájú
bronzvereteit. Még arra is jutott idő, hogy
Böbe elmesélje barátnőjének, amit a
72
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
szerkesztőségben hallott ezekről a veretekről:
— Százlábúszobrot akartak felállítani a parkban, de Sompolyogi foglalkozott az üggyel, és
mire a szobor elkészült, százlábú helyett csak egy lábatlan gyíkot ábrázolt. Nem is
állították fel.
Cicamica szörnyülködött, azután megkérdezte Böbét, hogy milyen az a lábatlan gyík.
— Olyan, mint egy kígyó, de mégsem kígyó, hanem gyík — világosította fel Böbe
Cicamicát. — Kuvik Kelemen mondta.
És a róka még mindig nem nyitott ajtót.
— Hadd csöngessek újra! — ajánlkozott Böbe, aki nagyon szeretett házakhoz
becsöngetni. Az újságkézbesítésnél is ezt élvezte legjobban.
Most azonban annyit csöngethetett egyfolytában, hogy már el is unta, a róka meg még
mindig nem jelentkezett.
— Nem volna itthon? — kérdezte Cicamica tétován. Böbe kinevette:
— Hogyne volna itthon! Hát nem emlékszel, hogy kidugta az orrát az ablakon?
Igaz, igaz! Cicamicának is eszébe jutott ez, és fölöttébb gyanúsnak találta.
— Nem akar bennünket beengedni! Úgy látszik, sejti, hogy le akarok számolni vele!
Dühösen meghúzta a csengőt, s olyat rántott rajta, hogy leszakadt.
— Juj, de kár! — sajnálkozott Böbe. — Most már nem is csöngethetünk!
Cicamica nem jött zavarba. Felkapott egy követ, azzal kezdte a kaput döngetni. Bumm,
bumm, visszhangzón az egész Futrinka utca. Egy ablak nagy csattanással kinyílt. Böbe
fölnézett, azt hitte, a róka nyitott ablakot.
— Micsoda botfüled van! — nevetett Cicamica. — Nem innen jött a hang.
Böbe megfordult, és a szemközti ház ablakában a nyugdíjas hintalovat látta hadonászni,
akit ebéd utáni szunyókálásából vert föl a zaj.
— Mit lármáztok itt? — nyihogott dühösen.
— Tessék csak nyugodtan aludni — mondta Böbe, miközben egy vasdarabbal nagyot
sújtott a kapura. — A rókához akarunk bemenni.
A rókához? Ó, ez roppantul érdekelte a nyugdíjas hintalovat! Szeméből tüstént kiröppent
az álom. Hát még amikor meghallotta, hogy a róka kinézett az ablakon, már jó régen, s
még mindig nem nyitott ajtót.
— Ez gyanús! Fölöttébb gyanús! — mondogatta. — Be kell törni azt a kaput!
Át is sántikált, hogy segítsen Cicamicának és Böbe babának.
— Csak lökjetek neki a kapunak! — bátorította őket. — Vasalva van a talpam, úgy
belököm ezt a rozoga kaput, hogy öröm lesz nézni!
Sajnos, a nyugdíjas hintaló bizonyult rozogábbnak. Hiába erőlködött, hiába csapkodta
vasalt talpával a kaput, az meg sem rezdült.
A nagy csattogásra Kecske papa is figyelmes lett. Abbahagyta a favágást, és átjött.
— Várjatok, majd én! — mondta, és fejét leszegve nekirohant a kapunak. Éktelen
reccsenés — a kapu bedűlt.
— No persze, mert én már megingattam — mondta a nyugdíjas hintaló.
Cicamica nem várta meg, míg a hintaló és Kecske papa tisztázzák egymás között ezt a
kérdést, hanem Böbét kézen fogva beszaladt a rókavárba.
Szűk, sötét, négyszögletes udvarocskába jutottak. Jobbról is bejárat, balról is egy lépcső.
— Én megyek jobbra, te meg, Böbém, indulj balra. Ha megtalálod a rókát, kiabálj, én majd
aztán ellátom a baját!
Elváltak, egyikük ment jobbra, a másikuk balra. A
rókavár azonban nem olyan helynek látszott, ahol
valakit könnyen meg lehet találni. Annyi mindenféle
zegzug, benyíló, forduló, csapóajtó, átjáró, lépcső volt
itt, hogy Böbe az első percekben teljesen
megzavarodott. Nekiment egy fásládának,
keresztülbukfencezett egy üres vékán, végiggurult egy
váratlan lépcsőn, és egy kiszögellésbe úgy bevágta a
73
fejét, hogy csillagokat látott.
— Cicamica! — bömbölte kétségbeesve.
— Megvan a róka? — jött Cicamica hangja távolról, valami rejtett kürtőn keresztül.
— Dehogy van! — trombitálta vissza Böbe —, a fejemet
ütöttem be.
— Most nem az a fontos, Böbikém — nyújtott lelki vigaszt
a távolból Cicamica. — A rókát kell megtalálnunk! Nézz
meg mindent jól!
Böbe szót fogadott. Alaposan szemügyre vett egy furcsa
kis szerkezetet, amelynek segítségével különféle
lábnyomokat lehetett a padlóra bélyegezni:
kutyalábnyomokat, macskalábnyomokat,
csirkelábnyomokat, nyúllábnyomokat. Áttanulmányozott
egy tojásárjegyzéket: ebben az ökörszem borsó nagyságú
tojáskájától a túzoktojásig minden madártojásnak a
fényképe szerepelt. Az egyik szoba falát térkép borította:
a Futrinka utca és környékének vakondokjárat—hálózata
volt látható a térképen. Böbe érdeklődéssel nézte. Ugyanebben a szobában talált egy
tucat fehérre festett, fényezett fatojást, amelyek csalódásig híven hasonlítottak az igazi
tyúktojáshoz. A róka azonban nem volt sehol.
— Hol vagy, te gaz róka? — hallatszott Cicamica vészjósló hangja egyre közelebbről. —
Hadd kaparom ki a szemedet!
A róka nem jelentkezett a felhívásra. Csendes, néma, kihalt volt az egész rókavár, nem
hallatszott más zaj, mint egy falióra ketyegése, és azok a puffanások, amelyek a Böbe
által feldöntött székeket jelentették.
— Nem értem, hová tűnhetett a róka! — csodálkozott Cicamica, mikor végre
összetalálkoztak egy homályos folyosón.
— Biztosan elszökött valamerre — mondta Böbe. — De legalább Morzsa
ebadómicsodáját keressük meg!
Cicamica emlékezett rá, hogy látta valahol a róka dolgozószobáját. Rövid tétovázás után
vissza is talált oda. A sarokban íróasztal állt, tele pulykatojás-mintákkal, szőrmeipari
szaklapokkal, szakácskönyvekkel, rejtvényújságokkal és az Egérújság régi számaival.
— Az Egérújságot olvassa! — szörnyedt el Böbe. — No, ezt megmondom Sün
Sámuelnek.
Az ebadóérme a legfelső fiókban feküdt. Böbe ujjongott:
— Szaladjunk, és vigyük vissza Morzsának!
El is indultak, de a lépcsőn lefelé menet Böbe zsebéből kiesett egy fatojás, amit emlékül
akart hazavinni a rókavárból.
— Jaj, a fatojás, a szép fatojásom! — jajveszékelt. — Várj, Cicamica, megkeresem!
Azzal lerohant a lépcsőn, a guruló fatojás nyomában. A tojás nagyokat szökkent a
lépcsőn, és eltűnt a pincében. Böbe utána. Cicamica az ebadó-érmét nézegetve várt a
lépcsőfordulóban. Várt öt percig, várt tíz percig, leporolta bundájáról a sok pókhálót, ami
keresés közben tapadt rá, az ablak tükrében megigazgatta bajuszkáját, de Böbe még
mindig nem került elő a pincéből. Nyugtalanul utána ment hát.
— Itt vagyok! — jött Böbe hangja valahonnan mélyről, a föld alól. — Beleestem egy
lyukba.
Szerencsére Cicamica szeme hamar hozzászokott a sötétséghez.
— Te Böbe! — mondta izgatottan. — Az a lyuk, amibe beleestél, egy föld alatti alagút
bejárata! Ezen át szökhetett ki a házból a róka!
— Én is azt hiszem! — kongott odalent Böbe hangja. — Éppen most találtam ugyanis egy
káposztás rétest. Még meleg. Ezt menekülés közben veszthette el. Mit gondolsz,
megehetem?
Cicamica legkisebb gondja is nagyobb volt ennél. Könnyedén Böbe után ugrott az
74
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
aknaszerű mélyedésbe, és mikor földet ért, rohanni kezdett előre, a víszintes alagútban.
— Várj, Cicamica! — kiabált utána Böbe teli szájjal. — Én nem látok a sötétben, nem
bírok úgy futni!
Cicamica nem felelt, Cicamica már messze járt. Böbe
meggondoltan követte. Elege volt az esésekből, az
ütődésekből, a zúzódásokból. Hellyel-közzel
megbotlott egy-egy elejtett tárgyban. Nagy örömére
talált egy teli termoszt, azt hitte, kakaó van benne, de
csalódottan köpte ki az első kortyot, mert tojáslikőr
volt, azt pedig nem szerette.
Amikor már világosodott az alagútban, talált egy
gyapjúsálat is, szép kockás sál volt, valódi
birkagyapjú. Először a nyakába vette, azután a fejére
csavarta turbánnak, hadd higgye Cicamica, ha majd
utoléri, hogy egy török baba. Elégedett nevetéssel kocogott Cicamica nyomában, és
szinte már meg is feledkezett a rókáról, mikor a földalatti alagút hirtelen véget ért. Magas
kürtő vezetett föl a szabadba, lépcső helyett az agyagfalba tűzködött botokkal.
— Nézd, Cicamica, milyen turbánom van! — hencegett Böbe, nem győzvén kivárni, amíg
Cicamica magától is észreveszi. Cicamica azonban nem nézett Böbére, hanem
lekuporodott a földre, és keservesen sírt.
— Azért ne sírj, hogy a róka megszökött! — vigasztalta Böbe. — Senkinek sem hiányzik,
és legalább van egy jó föld alatti alagutunk, ahol bújócskázhatunk. Mit gondolsz, hova
nyílik ez a kürtő?
Cicamica nem felelt, csak hüppögött nagyokat. Böbének gyanús lett ez a nagy sírás.
Csak nem a rókát siratja Cicamica?
Gondterhelten kuporodott le barátnője mellé. Akkor látta, mit tart Cicamica az ölében: a
fél rúd szalámit, a gyönyörű — bár kissé már penészes — szalámi domborművet, amely
az egynapos kolbászkerítés legfőbb dísze, ékessége volt.
Böbe szóra nyitotta a száját, de oly sok szó tolult ajkára a róka aljasságáról, és Cicamica
ostoba hiszékenységéről, hogy végül is nem kerekedett belőle értelmes mondat. Cicamica
különben sem figyelt Böbe dadogására. Fürgén felkúszott a kürtő falába tűzködött
fokokon, és kezét nyújtva Böbét is a föld felszínére segítette.
Legnagyobb meglepetésükre Morzsa hátsó udvarában találták magukat. Ez az udvar telis-
teli volt kisebb nagyobb gödrökkel, amelyeket Morzsa csak úgy, szórakozásból kapáit
magának. Egyik ilyen gödrön keresztül fúrta ki magát a róka a föld alatti alagútból..., de
vajon hova tűnhetett?
Cicamica nem vesztegette az időt találgatásokra. Az udvaron végigszáguldva kirohant a
ház előtt búslakodó Morzsához.
— Morzsa! — kiáltotta elfúló hangon. — Kedves szomszéd, bocsáss meg, amiért olyan
kiállhatatlanul viselkedtem veled!
Morzsa olyan zavarba jött, hogy még egy vakkantást sem tudott kinyögni. Cicamica nem
is várt választ. Fürgén leoldozta Morzsa nyakáról a láncot, s közben elhadarta, mi történt.
— A róka megszökött? — hüledezett Morzsa. — És éppen az én udvaromon át? Ezt a
szégyent én nem élem túl!
— Már hogyne élnéd túl! — nyelvelt Cicamica. — Itt az ebadóérméd, most már szabadon
járhatsz az utcán, semmi akadálya annak, hogy fülön csípd Sompolyogit!
Morzsa izgatottan ugrott fel. Nyújtózott egy nagyot, mert a láncon való üldögéléstől
minden tagját zsibbadtnak érezte, azután, mint a puskából kilőtt golyó, végigszáguldott a
csendes, kihalt Futrinka utcán.
Néhány másodperc múltán már porzott is visszafelé.
— Nem érzek rókaszagot sehol! — lihegte panaszosan. — Minden csupa naftalin!
— Szagold meg a róka sálját! — nyújtotta feléje Böbe a kockás gyapjúsálat. Morzsa
mélyeket szippantott, azután a másik irányba vágtatott el.
75
— Naftalin, mindenfelé csak naftalin! — kiáltotta, mikor visszatért a házikójához. — Már
teljesen elvesztettem a szimatomat ettől a szagtól.
Cicamica sírva fakadt. Böbének is sírhatnékja támadt, de hősiesen visszatartotta
könnyeit, mert sajnálta sírással tölteni a drága perceket.
— Nézd ott azt a birkát! — mutatott Morzsának egy idegent, aki az autóbuszmegállónál
várakozott. — Régen várhat, mert ilyenkor ritkán jár a busz, hátha látta a rókát, hogy
merre ment!
— Kitűnő ötlet, Böbike! — mondta Morzsa hálásan, és a várakozó idegenhez futott.
— Bocsánatot kérek — mondta kissé zavartan. — Nem látott birkaságod egy sompolygó
járású rókát?
— Ne-e-em... — bégetett a birka, de bégetése nagyon furcsán, idegenül csengett. Morzsa
meghökkent. Bármennyire idegenes volt is a bégetés, a hangot ismerősnek találta.
Tovább fűzte hát a beszélgetést:
— Erre kellett pedig annak a rókának mennie, csak én éppen szunyókáltam ott a láncon...
Biztos benne birkaságod, hogy nem erre ment az a róka?
— Ne-em ment erre se-em-miféle róka! — bégetett az idegen rekedten, idegesen. — Se-
emmiféle...
Az utca végén befordult a kilencvenkilences busz. Morzsa illedelmesen félreállt, hogy
helyet adjon a birkának a felszálláshoz. Az már fel is lépett az autóbusz lépcsőjére, mikor
Morzsának hirtelen az eszébe nyilallt, honnan olyan ismerős neki ez a hang.
— Cica, Böbe, gyertek! — kiáltotta boldogan. — Itt a róka, a birkabőrben!
A harsány kiáltásra minden ablak kinyílt. A rókavár felől trappolva közeledett a nyugdíjas
hintaló. A cukrászdában Tubi galamb félbehagyta a kiszolgálást, az üzletekből a vásárlók
mind az utcára siettek. Szempillantás alatt olyan csődület támadt, hogy a 99-es busz
percekig nem tudott elindulni.
Végül aztán elindult, de a furcsán bégető birka nélkül. Azt, vagyis a rókát takaró birkabőrt,
Sompolyogival együtt Morzsa az utolsó pillanatban rántotta vissza az autóbuszlépcsőről.

76
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

X. fejezet

Cicamica délutános

Miután Kuvik Kelemen egy fél éven át küldözgette színes tudósításait

az egyiptomi kuvikok életéről, hazarepült a Futrinka utcába. Déltájban
érkezett meg, és bár a szeptemberi nap melegen sütött, az egyiptomi
hőség után ő kissé csípősnek érezte a levegőt.
— Majd kérek egy jó forró teát Leontintól! — gondolta, midőn
leereszkedett a kis egyemeletes épület elé, amelynek emeleti
ablakaiban frissen festett ólomkatonák száradtak. Kissé lesimította
összekuszálódott tollait, és az ajtóhoz lépett, hogy benyisson.
Legnagyobb rémületére az ajtón nem a jól ismert fekete üvegtáblát
találta, hanem egy szikkadt szalonnabőrkét, amelybe Egerentyű Elemér
neve volt belerágva.
Kuvik Kelemen hátratántorodott:
— Szörnyűség! Egerentyűék kitúrták innen a szerkesztőséget!
— Micsoda? — csattant fel Egerentyűné hangja a hajdani
főszerkesztői szoba ablakából. — Még hogy mi túrtuk ki őket? Ha tudni
akarja, ők foglalták el az orrunk elől a megüresedett rókavárat. Mire
harminchét gyermekemmel felvonultam oda, már beköltöztek az egész
szeméthalmazzal, amit ők kéziratoknak neveznek.
Kuvik Kelemen hebegve megköszönte a felvilágosítást, és ahogy
csak fáradt szárnya bírta, repült a rókavárhoz. Ott újabb kellemetlen
meglepetés fogadta: az ajtó zárva volt. Hiába csöngetett, hiába
dörömbölt, az egykori rókavár, amelyen most aranybetűs, fekete
üvegtábla hirdette, hogy a Csőr szerkesztősége székel benne, néma
maradt. Szerencsére a nyugdíjas hintaló meghallotta a nagy
dörömbölést, és szokása szerint kijött az utcára:
— Nini, Kuvik Kelemen! A Csőrék házon kívül vannak. Nagyon
élveztem tudósításaidat a nílusi vízilovakról!
— Igazán örülök — hajolt meg Kuvik Kelemen —, de most azt
szeretném tudni, miért költöztek át munkatársaim Sompolyogihoz, a
rókához?
— Hát még ezt sem tudod? — lepődött meg igen kellemesen a
nyugdíjas hintaló. — Sompolyogit letartóztatták, és Sün Sámuel
nyomban kiigényelte az üresen maradt épületet. Be is költöztek azon
melegében. Mire Egerentyűék családi menete ideért — haha, még most
is magam előtt látom őket —, már kint volt az ajtón a szerkesztőség
táblája. Az egérgyerekek kaviccsal akarták behajigálni az ablakokat, de
Cicamica rájuk nyávogott a köcsögablakból, s erre jobbnak látták
visszavonulni. Úgy kanyarogtak el, mint egy hosszú-hosszú, véget nem
érő farkinca.
— Képzelem, milyen mérgesek lehettek! —
mormolta Kuvik Kelemen udvariasan.
— Mit, mérgesek! — csattant fel a hintaló. — Hát
aztán? Széles a mező, fúrhatnak rajta elég
egérlyukat, ha szűken vannak hajdani
helyiségeitekben. És különben is: volt egy
gyönyörű házuk, miért kellett azt tönkrerágni, he?
Kuvik Kelemen most már csak az iránt
77
érdeklődött, mi lett Sompolyogival.
— No, az a csirkefogó zsivány végre odakerült, ahova
való: az Állatkertben ül, egy ketrecben. Ott aztán
árulhatja a naftalinos zabot!
A nyugdíjas hintaló olyan jót nevetett saját
elmésségén, hogy Kuvik Kelemennek percekig várnia
kellett, míg végre megkérdezhette, vajon nem tudja-e a
hintaló, hova mentek a Csőr munkatársai?
— Hova! Hát a Csodafazékba, a díszebédre, amit
Cicamica rendez szomszédai tiszteletére.
Kuvik Kelemen azt hitte, nem jól hall.
— Amit a szomszédok rendeznek Cicamica tiszteletére? — kérdezte.
A nyugdíjas hintaló nyihogva nevetett:
— Hol van már az a világ, mikor még Cicamica mindennap más házban ebédelt! Ma ő ad
díszebédet a prémiumból, amit jó munkájáért kapott.
Kuvik Kelemen leült egy szegletkőre, és levegő után kapkodott.
— Megviselt a hosszú repülés — mondta azután. — Nagy magasságokban repültem, és
úgy látszik, történt valami a fülemmel, mert sehogyan sem hallok jól.
— Nem a füleddel van baj, Kelemen! — nyugtatta meg az öreg hintaló. — Nagy
változások történtek az utcában azalatt, míg te az egyiptomi madárvilág életét
tanulmányoztad. Hogy mást ne mondjak: emlékszel, Liba Leontin mennyire nem állhatta
sógornőjét, Kacsa Karolát?
Kuvik Kelemen élesen emlékezett erre:
— Mindig panaszkodott, hogy Kacsa Karola a vizes talpával összejárja az előszobát.
— No látod, most meg ki nem menne a legelőre Kacsa Karola nélkül!
És tudod-e, miért? Mert rájött, hogy Böbe baba mindent, az utolsó gágogásig mindent
visszamondott Kacsa Karolának, amit ő fecsegett róla. És Karola mégsem sértődött meg
soha. Hát ez nagyon meghatotta Liba Leontint.
Böbe baba említésére Kuvik Kelemen szeme felcsillant:
— Jól van a kis Böbe?
— Jól ám, különösen most, hogy már szájharmonikája is van. Sün Sámuel egyre mondta
neki, hogy miért nem tanul barátnőjétől, Cicamicától, aki nem költi mindenféle
hiábavalóságokra a pénzét, hanem apránként szépen berendezkedett. No, erre aztán
Böbe a nyalókák meg a mézeskalács napszemüvegek helyett szájharmonikát vett
magának.
— Játszani tud rajta?
— Dehogy tud a lelkem! Csak fújja összevissza. Reggeltől estig. Sün
Sámuel már nagyon bánja, hogy szólt neki.
— Aranyos kis Böbe! — érzékenyült el Kuvik Kelemen. — Utánuk
repülök a Csodafazékba!
— Hát csak siess! — biztatta a hintaló. — Pontosan kezdik az ebédet,
mert Cicamica délutános, és kettőre már a Vasmacskában kell
lennie.
— Mi az a Vasmacska? — kérdezte Kuvik Kelemen lebocsátva repülésre emelt szárnyát.
— A Vasmacska tejivó? Az is távolléted alatt épült a parkban. Cicamica és Kecskéék
legnagyobbik lánya, Klárika váltják egymást a kiszolgálásnál, két műszakban.
Kuvik Kelemen a levegőbe emelkedett, és nem tudta, a sok ezer kilométeres út
fáradalmaitól szédül-e, vagy attól, amit az imént hallott: hogy Cicamica dolgozik, sőt jó
munkájáért már prémiumot is kap, és követendő példaként állítják Böbe baba elé. Nem is
tudta egyenesen szántani a levegőt, bizonytalan cikcakkban haladt, s rövid körözés után
leereszkedett a Csodafazék ajtajánál. Az első, amit látott, egy kolbászfüzér volt az ajtó
felett. Másodiknak az a gyönyörűen megterített asztal tűnt szemébe a terem közepén,
amely körül ott ültek munkatársai és Morzsa kutya. Cicamica éppen levest akart Sün
78
 Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
Sámuel tányérjába merni, amikor felnézett, és az ajtóban megpillantotta Kuvik Kelement.
— Kelemen! — nyávogta boldogan. — Milyen jókor jöttél! Éppen most tálaljuk a levest!
Sün Sámuel kitárt karokkal rohant kedves riportere felé. Leontin nem tudta, nevessen
vagy sírjon-e örömében. Az öreg fülesbagoly versenyt huhogott a vígan csaholó
Morzsával, Böbe pedig kétségbeesve igyekezett megszabadulni a nyakába kötött
hatalmas asztalkendőtől.
— Vegyétek le! Hamar, hamar! — kiáltott sírva. — Meg
akarom mutatni az új ruhámat Kelemennek!
— Mutasd, aranyom, mutasd! — röppent oda hozzá Kuvik
Kelemen.
— Új ruhád van? Hát ez aztán nagy szó!
— Cicamica vette nekem az első keresetéből! — újságolta
Böbe, és büszkén körbeforgott kis kockás ruhájában. —
Könnyen mosható.
— És könnyen piszkolható — tette hozzá Liba Leontin,
csőrét törölgetve. — Bár meg kell mondani, hogy a mi
Böbénk már nem az a maszatgombóc, aki volt.
— Egy pecsét sincs a ruhámon! — hencegett Böbe. Liba Leontin ismét beburkolta az
asztalkendővel:
— Azért kell rá vigyázni! Szép óvatosan egyél.

Miután Kuvik Kelemennek is hoztak terítéket, és helyet szorítottak

neki Morzsa kutya mellett, jóízűen hozzákezdtek az evéshez. Cicamica
buzgón kínálgatta vendégeit:
— Egyetek, van bőven, Kacsa Karola igazán kitett magáért. Kelemen,
ne kéresd magadat, biztosan megéheztél az úton.
— Hát nem mondom! — nevetett Kelemen, újabb porciót szedve
tányérjára. — Gondoltam is útközben, de jó volna, ha ebéddel
várnának. Arra azonban álmomban sem mertem gondolni, hogy a te
vendéged leszek... És — tette hozzá kissé zavartan — arra sem
számítottam, hogy Morzsa kutya lesz az asztalszomszédom.
Sün Sámuel harsogó kacajban tört ki:
— Az ám, hiszen mikor Kelemen elrepült, Cicamica és Morzsa még
nem voltak valami nagy barátságban!
— Hol van már a tavalyi kocsonya — legyintett Cicamica, és ő is
nevetett. — Mióta napközben dolgozom, és nem érek rá reggeltől estig
heverészni, szundikálni, úgy alszom éjszakánként, akár a bunda.
Morzsa ugathat felőlem, amennyit akar, úgysem hallom. Morzsa
bólogatva mondta:
— Nincs miért veszekednünk. Most, hogy Cicamica nem nyávogtatja
egész nap a magnóját, kipihenhetem az éjszakai őrködés fáradalmait.
— Kelemen, te még nem is tudod, hol dolgozik Cicamica! — szólt át
az öreg fülesbagoly az asztal túlsó oldaláról.
— Hallom, hogy valami új tejivó nyílt — mondta Kuvik Kelemen —, de
nagyon érdekel, hogyan került oda Cicamica kiszolgálónak.
— Böbe jött sírva hozzám — emlékezett vissza Sün Sámuel —, még
a tavasszal, amikor te már Egyiptomba voltál, mondom, sírva jött, hogy
szerezzek Cicamicának állást, mert betevő falatja sincs.
— Így volt, éppen így! — bólintott Cicamica, jókora adag rántott hallal
bíbelődve.
— No, én akkor telefonáltam régi barátomnak. Hörcsög Hugónak, az
önkiszolgáló bolt vezetőjének — folytatta Sün Sámuel —, akivel mindig
együtt járok a vasárnapi rágcsálómeccsekre, és mondtam neki, hogy
79
ajánljon valami macskának való állást. Szerencsére éppen akkor
készültek a Vasmacska tejivó megnyitására, és kerestek valakit Kecske
Klárika mellé, hogy két műszakban üzemeltethessék a tejivót.
— Olyan gyönyörű üvegmacska van a tetején! — szólt közbe Böbe.
— Este mindig kivilágítják, hogy messziről is lehessen látni, mennyire
megizmosítja a tej azt, aki issza.
— Szóval ott dolgozik Cicamica! — csóválta Kuvik Kelemen a fejét,
mint aki sehogyan sem tud napirendre térni a dolgok ilyetén alakulása
fölött. — Hát ezt megnézem. Le is fényképezem.
— Bizony már ideje, hogy Cicamica bekerüljön az újságba! —
helyeselt a vén fülesbagoly. — Majd meglátod, milyen ügyesen szolgál
ki. Tubi galambnak szárnya van, a Lépesméz cukrászdában mégis
háromszor annyi ideig tart a kiszolgálás, mint a tejivóban.
— És Cicamica doromból is a tej mellé! — kezdte Böbe, de Liba
Leontin halkan figyelmeztette, hogy teli szájjal nem illik beszélni.
Cicamica nevetett:
— Most már vígan dörömbölök kiszolgálás közben, mert megszoktam
a munkát, és nem esik nehezemre. Hanem az első napokban...,
emlékszel, Böbe?
Böbe úgy elkezdett nevetni, hogy a túrós csusza cigányútra ment, és
csak hosszas köhögés után tudott megszólalni!
— Emlékszem! Reggel büszkén mentél a tejivóba, örültél az új fehér
köpenynek meg a csipkés bóbitának, aztán délután sírva jöttél haza, és
kijelentetted, hogy soha többé tájékára sem mégy a tejivónak, inkább
éhen halsz!
— És te hogy megijedtél! Emlékszel?
— Emlékszem hát! Hazafutottam sírni, és életemben először aznap
aludtam el vacsora nélkül.
Ezen mindenki nevetett. Sün Sámuel azután elkomolyodva
megjegyezte:
— Bizony, nem is lehetett akkoriban könnyű Cicamicának!
— Könnyű? — kiáltott Cicamica. — Azt hittem, beleszakadok a
munkába! Emelgetni a nehéz tejeskannákat, ott állni óraszámra a pult
mögött... És még csak ki sem fekhettem a napra kicsikét sütkérezni!
Majd elepedtem egy kis játék, egy kis labdázás, hintázás után.
— Akkor még nem doromboltál a tej mellé! — idézte fel Böbe a régi
időket. Cicamica felsóhajtott:
— Volt is akkor kedvem dorombolni! Lassan, keservesen ment a
munka, mindig eltévesztettem a számolást, a pult alatt halomba gyűlt a
mosatlan edény, és az Egerentyű gyerekek mindig éppen akkor jöttek
egyenként kifliért, mind a harminchetén, amikor a legnagyobb
kapkodásban voltam. Aztán meg a kutyák! Morzsi, kérlek, ne vedd
zokon, de a kutyákkal volt akkoriban a legtöbb mérgem! Mindent
megszimatoltak, és ha mondtam, hogy velős csontot nem tartok,
dühösen vicsorogtak rám.
— Igen — mondta Morzsa —, akkoriban sok turista járt ide Ebfalváról.
Kuvik Kelemen jót mulatott ezeken a visszaemlékezéseken. Sajnos,
az óramutató veszedelmesen közeledett a ketteshez. Cicamicának
mennie kellett.
— Ti csak maradjatok — mondta az asztal körül ülőknek —, de
nekem rohannom kell. Böbém, elkísérsz?
Böbe Kuvik Kelemenre nézett.
— Kelemen — kérdezte —, nem akarod megnézni a rókavár
80
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
padlását? Tele van darázsfészkekkel.
Kelemen hunyorgott, és nem tudta, mit mondjon. Liba Leontin
segítette ki:
— Böbikém, Kuvik Kelemen most le fog pihenni a toronyszobájában,
amit távollétében rendeztünk be neki, és majd ha kiheverte a hosszú út
fáradságait, bejárhatod vele a szerkesztőséggé átalakított rókavár
minden zegét-zugát.
— Akkor elkísérlek, Cicamica! — szaladt Böbe az éppen induló
macska után.
Kézen fogva mentek a tejivóig, és arról beszélgettek, milyen finom
ebédet főzött Kacsa Karola.
A park útján Döfi ugrándozott elébük, szarvacskáin egy-egy
sóspereccel.
— Cicamica, Klárika már vár! — jelentette. — Szeretne a kétórás
busszal a városba menni.
— No, akkor szaladjunk! — mondta Cicamica. — Hadd érje el Klárika
a buszt!
A tejivóhoz érve gyorsan átvette Kecske Klárikától az elszámolást, s
mire Klárika Döfi kíséretében eltűnt a bokrok között, Cicamica már fehér
köpenyben, fején kackiás bóbitával állt a pultnál.

— Adjál szívószálakat! — kérlelte Böbe. Cicamica sietve adott neki

néhány színes szívószálat, azután cuppanós puszit nyomott a képére:
— Most menj szépen játszani, aranyom! Cicamica dolgozik.
És Böbe engedelmesen ment játszani. Nem mintha lett volna kivel. A
csirkék egy kendermagos tanítónő felügyelete alatt kapirgálás
leckéjüket tanulták, őket nem volt szabad zavarni. A parkban csak a
nyugdíjas hintaló szunyókált egy padon, fejére borítva a Csőr aznapi
számát. Böbe lábujjhegyen osont el mellette. Szerencsére a hintalovat
alaposan elnyomta a buzgóság, így Böbe bátran odalopódzhatott a
Futrinkás Kisfiúhoz. Leült a talapzat lépcsőjére, és a kisfiú
márványcipőbe bújtatott lábát körülrakta színes szívószálakkal,
szappandarabkákkal, fényes vadgesztenyékkel.
— Szeretnéd, ha szappanbuborékot fújnék neked? — nézett föl a
márványfiúra. — Az aranyhalas medencéből hozhatnék vizet, van
nálam egy üres kis tégely.
A Futrinkás Kisfiú nem felelt, csak mosolygott, szelíden, kedvesen.
Böbe rögtön megértette, miről van szó:
— Ugye, te is azt gondolod, hogy a hintaló fölébredne, és rám
szólna... Bezzeg, mikor Cicamicával játszom itt, nem mer rám szólni, de
hát Cicamica most délutános.
A kendermagos tyúk kotkodált, a csirkék párba sorakoztak, és
megindultak a napközi otthon felé. Böbe integetett Pöhölykének, azután
visszafordult a szoborhoz:
— Vasárnaponként Morzsa is velünk játszik. Olyankor még a fűre is
rá mernék menni. Ha az öreg hintaló rám kiabálna, szólnék Morzsának,
hogy ugassa meg!
A nyugdíjas hintaló köhögött álmában, fején megrezzent az
újságpapír. Böbe gyanakodva nézte, de miután látta, hogy a hintaló
nem ébredt föl, tovább társalgóit:
— Az volna a legjobb, ha te is tudnál beszélni. Akkor
megmondhatnád ennek a vén, rozoga hintalónak, hogy hagyjon engem
81
nyugodtan itt játszani. És azt is megmondhatnád neki, hogy nem bánod,
ha vadgesztenyét meg miegymást hozok neked.
A szobor erre sem szólt semmit. Böbe megszeppent. Talán mégis
jobb így, hogy a márványfiú nem beszél... Ki tudja, ha megszólalna,
nem azt mondaná-e: „Vidd innen ezt a sok vicket-vackot, rongybaba!"
Böbét annyira elfoglalták ezek a nyugtalanító gondolatok, hogy észre
sem vette: az öreg hintaló már percek óta éberen figyeli őt az
újságpapír leple alól. Akkor riadt csak fel, mikor a hintaló köhécselve
rászólt:
— No, te kézbesítők gyöngye! Ma megint csak a fele lapot kaptam
meg! Hát honnan tudjam így, hogy mi újság a Futrinka utcában? He?
Böbe szeretett volna láthatatlanná válni. Szomorúan nézett a szobor
lába körül szanaszét heverő vadgesztenyékre, szívószálakra, dugókra,
üvegcserepekre. Várta a további dörgedelmet.
Szerencsére a hintaló álmában át tudta ugrani Kecskéék magas
sövénykerítését, és ettől szokatlanul vidám kedvvel ébredt. Szidás
helyett megenyhülten szólt hát Böbéhez:
— Látom, nem unatkozol. Neked mindenki játszópajtásod, még ez a
szép márványszobor is megtűr maga mellett. Ahogy így elnéztelek, épp
azon tűnődtem, hogyan lehetséges ez?
Böbe fülig pirult. Korholást várt, a barátságos szavak zavarba hozták.
Segélykérőn nézett fel a márványfiúra. És az olyan biztatón, olyan
bátorítón mosolygott le rá, hogy Böbe, életében először, azonnal tudta,
mit kell válaszolnia.
— Nagyon szeretek játszani — mondta az öreg hintalónak, azután
feltápászkodott, és elment az aranyhalak medencéjéhez, hogy
megnézze, megzöldült-e már a tízfilléres, amit néhány nappal előbb,
kísérletképpen dobott a vízbe.

82