Edgár Allan Poe: Al Aaraaf

Szép szirmok és szárak

Vagy vad hab közül,
Mely holdfényben árad
S az alvóra ül –
Szép lények, kik vágytok
Zárt szemmel a sok
Csillag közt, csodátok
Mit földre hozott,
S a csillag levágtat
S most veletek él,
Mint szeme a lánynak,
Ki nektek beszél,
Mind ébredj! ne szunnyadj
Kék lugas ölén,
Hisz álmodni nem hagy
A csillagi fény;
És rázd ki hajadból
A csókok lehet,
A harmatos –vadból
A teher felét –
(Oh, angyal sem boldog,
Ha sosem szeret)
Te vesd el a csókot,
Mely álomba vet!
Föl! Szárnyalj! az éjben
Harmatra ne nézz,
Súlyától ne légyen
A röptöd nehéz;
Becézést se tűrjön
A szíved, hiszen
Az könnyű a fürtön,
De ón a szíven.

(Devecseri Gábor fordítása)

 Alaszka

Nem tudtam megszokni a szánhúzó versenyek izgalmát, az adrenalin

intenzíven pulzált az ereimben. Kutyáim eszeveszett sebességgel
száguldottak a végtelennek tűnő hómezőn keresztül. Hazatértem, a
fehérség birodalmába.
Sam mögöttem tartotta az iramot, és már–már sikerül megelőznie
szánomat, mikor egy vágtázó farkas falka csörtető hangjára lettem
figyelmes. A falkavezér gyönyörű állat volt, fenséges bundáján szikrát
vetettek a felverődő hópelyhek. Ismerősnek tűnt, hozzám tartozónak. A
csapat többi tagja maradéktalanul megbízott benne, életük árán is követték
volna őt, ha kell, a világ végére is. Úgy éreztem, még soha nem találkoztam
ilyen feltétel nélküli bizalommal, önzetlen ragaszkodással. Aztán, szinte
pillanatok alatt eltűntek a szemem elől, és bele– vesztek a hómező távoli
horizontjába.
Figyelmem lankadását Sam kihasználta és őrült tempót diktálva
száguldott el mellettem.
Mosolyogva csapott rá ostorával a vezérhímre, aki még jobban fokozta
a tempót. Az állatok izmai megfeszültek, a könnyű szán ide–oda sodródott
a hóbuckák között. A cél már nem volt messze, a mezőny jócskán
leszakadva haladt mögöttünk. Az utolsó száz métert fej–lej mellett tettük
meg, de végül, kutyáimnak hála, könnyedén futottam be a célba.
Sam az eszkimók őszinte, baráti mosolyával gratulált.
– Elfáradtál? – kérdezte zihálva.
– Rettentően – válaszoltam kimerülten –, már legalább kétszáz éve
nem fáradtam el ennyire – nyögtem.
– Gyere Iris, meghívlak egy italra, rád fér – ajánlotta fel Sam.
– Menjünk! – feleltem, és határozott léptekkel elindultam a csehó felé.
Alaszkában a kocsmák egy sémára épülnek, a söntés mindig a bejárattal
szemben áll, így könnyebben ki lehet ebrudalni az alkalmatlankodó
vendégeket, akik, hála a külföldieknek, nem is voltak kevesen.
– Rég jártál nálunk – mondta homlokát ráncolva.
– Gondterheltnek tűnsz. Mi a baj, Sam? – kérdeztem aggódva
– Elszaporodtak a farkasokra vadászó ragadozók – suttogta
vészjóslóan.
– Akkor épp jókor jöttem, remélem, tudok segíteni. De mi van a
többiekkel?
 – Nem boldogulnak, ez már meghaladja a képességeiket – mondta
elkeseredetten, és meggyújtotta a pipáját. – Lestort miért nem hoztad
magaddal?
– Lestornak más, szintén súlyos problémákkal kell megküzdenie.
Skóciában egész családok tűnnek el nyomtalanul – válaszoltam nyíltan a
szemébe nézve.
–– Fáradtnak látszol, Iris. Sok a gondod mostanság?
– Csak a szokásos. A „hogyan tartsuk fenn az egyensúlyt a
természetben" problémakör foglalkoztat – sóhajtottam.
– Sokan vannak odaát?
– Sajnos egyre többen és egyre vérszomjasabbak. Nestor is súlyosan
megsérült, nehezen tudtam összerakni öreg csontjait. Rufus és bandája
egyre kegyetlenebb és már a gyerekeket sem kímélik, egész családokat
irtanak ki az éj leple alatt – dohogtam.
– A rendőrségnek ez nem szúr szemet?
– Azt hiszik, hogy sorozatgyilkossal van dolguk, és ebben nem is
tévednek. O a világ legprofibb sorozat gyilkosa, és még DNS mintát sem
hagy hátra – mondtam tárgyilagosan, aztán hirtelen témát váltottam. –
Sam, össze tudnál hozni számomra egy találkát Öreg Medvével?
– Megpróbálom, de nem ígérek semmi biztosat, mostanában
zárkózottan él, kerüli a nyilvánosságot. – Nézd csak, ott érkezik az italunk,
jól fog esni – mondta és vidáman a kezemre paskolt.
Nagyot kortyoltam a whiskyből. Az erős ital végig égette a
nyelőcsövemet és felforrósította a gyomromat, jóleső melegség járta át
minden porcikámat.
– Gyere, elkísérlek a kuckóhoz, megérdemlünk egy kis pihenést,
mielőtt munkához látunk – mondta mosolyogva.
Az éjszakát egy igazi jégkunyhóban töltöttem, a kúp alakú építményt
hóból és jégből tapasztották össze. Fekhelyül állati szőrmék szolgáltak,
melyek közvetlenül a jeges földön hevertek. Lefeküdtem a medvebőrre,
gondosan betakaróztam és óvatosan eloltottam az olajlámpát, ügyelve arra,
hogy a fókazsír ki ne fröccsenjen. Behunytam a szememet és próbáltam
elaludni. A távolból farkasok üvöltése hallatszott, az emlékek sokasága
hirtelen tört rám.
– Konstantin – suttogtam a sötétben és az álom magába zárt.
 Konstantin
Firenze a reneszánsz bölcsője. Határtalan örömmel töltött el a város
szépsége, a keskeny utcák kuszaságának látványa. Szobám ablakából
megdöbbentő kilátás nyílt a dómra. Bálra készülődtünk, melyet a városi
méltóságok tiszteletére adott vacsora előzött meg. Ruhám még a pamlagon
hevert, én alsóneműben kukucskáltam ki a keskeny ablakon, és a főkapu
fölötti csodás rózsaablakban gyönyörködtem. Szerettem ott állni, lenézni a
macskakövekkel kirakott térre, melyre lágyan omlottak a lemenő nap
utolsó sugarai. Beszívni az édesen illatozó gardéniák bódító illatát, hallgatni
a halk duruzsolást, beszéd foszlányok elmosódó szólamát.
– Kisasszony, ideje öltözni, hamarosan kezdődik a fogadás, a vendégek
már megérkeztek – szólt izgatottan a komornám, és felemelte ágyamról a
pazar estélyi ruhát.
– Máris Florence, de nem tudok betelni a látvánnyal, olyan határtalanul
elragadó – vetettem egy utolsó pillantást a nyüzsgő térre.
A ruha gyönyörű volt, az azúrkék bársony feszesen simult karcsú
derekamra, mély dekoltázsa kiemelte formás kebleimet. Gesztenyebarna
loknijaimat komornám laza kontyba fésülte, szabadon hagyva hosszú, szép
ívűnek mondott nyakamat. Égszínkék mandulavágású szemem vidáman
csillogott, finom vonású arcomra, makulátlan, hófehér bőrömre,
rácsodálkoztak az emberek. Magamat nem láttam ilyen szépnek, és
ellentétben kortársaimmal, nem töltöttem órákat a tükör előtt.
A hallban már gondtalanul társalogtak a főúri méltóságok, időnként
felhallatszott egy–egy önfeledt kacaj. Jelen volt a város szinte minden
jelentős személyisége, grófok, bárók, márkik.
– Mennem kell – gondoltam, és sietősen léptem ki lakosztályomból.
A palota pompázatos volt, úgy száz éve épülhetett, magában hordozta a
kor könnyed, ember központú stílusát. Kedveltem apró ablakait, rejtélyes
árkádjait, virágba boruló boltíveit.
– Iris, gyere! – integetett egy hölgy hívogatóan.
Armina volt az, a legjobb barátnőm, ízig–vérig firenzei dáma, elegáns,
könnyed lénye derűt sugárzott.
– Nézzétek, milyen szépen tündököl a mi kis szivárványunk! – mondta
büszkén.
Szégyenlősen sütöttem le szemeimet, nem állhattam, ha szembe
dicsérnek.
 – Csak úgy nyüzsög körülötte a sok kérő, de ő nem akar férjhez menni
– csipkelődött.
– Armina, még nem született meg az a férfi, aki engem elviselne,
tudod, hogy nem vagyok az az engedelmes szobanövény típus –
replikáztam.
A vendégek zöme már megérkezett, a hosszú, bíbor abrosszal terített
asztal a hatalmas ebédlőben várta a vacsorázókat. Házigazdaként az
asztalfőt illett elfoglalnom. Elvezettel figyeltem az önfeledten falatozó és
csevegő emberek sokaságát, a porcelán tányérokhoz koccanó ezüst
evőeszközök fémes csendülését, a csillogó kristály poharak vidám
csilingelését.
Én magam nem ettem semmit, ősidők óta nem éltem hússal és kissé
zavart a sültek látványa. Miközben szemügyre vettem az egybegyűlteket,
egy fiút pillantottam meg az asztal túloldalán. Hozzá sem nyúlt az
ételekhez, melyeket a lakájok folyamatosan hordtak elé. Az arcát
kémleltem, és azon vettem észre magam, hogy szívem vad kalapálásba
kezd, ilyen éteri jelenséget még nem láttam soha életemben. Szépsége
gátlástalanul kérkedett. Bűvöletbe ejtettek vonásai, patyolat bőre finom
metszésű orra, duzzadt, fakó szája. Smaragd szemei földöntúli szépségben
tündököltek a gyertyafényben, akár az apró csillagok. Világosbarna hajából,
melyet copfba fogott a tarkóján, rakoncátlan tincsek lógtak homlokába.
Kifejezéstelen arccal meredt az ételekkel telerakott asztalra, mint aki
gondolatban egészen máshol jár. Ebben a percben irigyeltem azokat, kik
könnyűszerrel olvasnak mások elméjében. Megérezhette kutakodó
pillantásomat, mert nagyon lassan felém fordította pompás fejét és mélyen
a szemembe nézett. Pillantása szinte égetett, végtelen szomorúságot
láttam benne, és valamilyen ismeretlen vágyakozást. Zavarba jöttem, a
zsebkendőmért nyúltam, de ő még ekkor sem vette le rólam igéző
tekintetét. Felálltam és úgy tettem, mintha hirtelen sürgős dolgom akadt
volna, de csak zavaromat próbáltam palástolni, kissé ügyetlenül.
Miután a vacsora véget ért, a zenekar játszani kezdett. A bálterem
zsúfolásig megtelt, és a tömegben kíváncsian kémleltem az angyalarcú
idegent, de ő már elment, és csak egy homályos emlékképet hagyott maga
után. A meghívottak lajstroma a fejemben volt, de idegen név bizonyosan
nem szerepelt rajta, nem tudtam, ki lehet, különös személye titokba
veszett.
Az este hátralevő része úgy telt, mintha már nem is lennék szereplője
az előadásnak, melyet magam rendeztem és hoztam tető alá. Fogalmam
sem volt, mi történik körülöttem, még az sem tűnt fel, hogy már mindenki
távozott. Egyedül ültem a hatalmas asztalnál, a szemközti üres széket
bámultam, és az angyal arc úgy lebegett előttem, mint egy kósza jelenés.
Órákig kuporogtam ott, aztán a fáradtság levett a lábamról, végül sajgó
szívvel zuhantam az ágyamba.
Az éjszaka végeláthatatlannak tűnt, álmatlanul hánykolódtam, ki tudja
meddig, talán hajnalig. Eleinte számolgattam a perceket, majd azt is
feladtam, aztán észrevétlenül aludtam el. Almomban szörnyű rémképek
törtek rám, kísértett a múltam. Akkor szörnyű tűz pusztított, porrá égette
a kolostort. Kislány voltam és borzasztóan féltem.
Az idegen behatolók gonoszsága szinte sütött a levegőben. Démoniak
voltak, hófehér bőrük világított a tűz fényében. Egyikőjük nevén szólította
a társát.
– Rufus, a lányt hagyd életben!
Ekkor két izmos kar acélként zárt körbe, mozdulni sem bírtam, hűvös
lehelete az arcomba csapott.
Felriadtam, a szemem könnyes, a testem jéghideg volt, előző napi
jókedvemnek nyoma sem maradt.
Már kora reggel sétálni indultam, úgy gondoltam, attól majd le–
nyugszanak túlfeszített idegeim. Egész nap az utcákat róttam, többször is
elhaladtam ugyanazon a helyen, volt olyan tér, amit már háromszor is
körbe jártam. Aztán, azon vettem észre magam, hogy szemeimmel a
rejtélyes idegent kutatom, de nem találtam rá sehol. Később érdeklődni
kezdtem felőle, felkerestem ismerőseimet, de senki sem emlékezett rá.
Már kezdtem azt hinni, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye,
és valójában nem is létezik. Teljesen összezavarodtam, meg akartam találni,
még akkor is, ha a föld alól kell előkerítenem, vagy a tudatom legmélyebb
szféráiból. Vágytam rá, hogy kifürkésszem titkait, megvédjem minden
kíntól. Vágytam rá, hogy megvigasztaljam, szomorú arcát tenyerembe
fogjam, és megosszon velem mindent, ami kísérti.
A folyópartra sétáltam, a víz látványa kissé megnyugtatott.
Merengésemből egy guggoló alak látványa zökkentett ki, ő volt az, kinek
pillantására mindennél jobban szomjaztam.
Forróság öntött el. Ködös rejtélybe burkolózva ült, akár egy szent,
vagy valami afféle, és rezzenéstelen arccal bámulta a túlpartot.
– Most mit tegyek? – gondoltam rémülten, de egyben nagy
megkönnyebbüléssel.
 Szerettem volna, ha higgadtságom nem hagy cserben, de sajnos ez
történt, úgy hullott le rólam, akár a száraz falevél, ősz delején.
Elvesztettem a józan eszemet, lénye a végtelenségig összezavart,
földbegyökerezett lábakkal álltam meg előtte, és ő rám emelte csodaszép
tekintetét.
– Végre megtaláltál – mondta nyugodtan.
– Ismersz engem? – kérdeztem bizalmas hangvételétől meglepve.
– Nem, de tegnap bűvöletbe ejtettél, és lám most sikerült magamhoz
vonzanom téged. Pokolian jó ördög vagyok, igaz – nevetett ironikusan.
– Ezek szerint sikerrel jártál, a tudatalattid roppant erős lehet –
ismertem el.
Élvezet volt ránézni, ahogy ott ült és engem fixírozott. Pupilláit
résnyire szűkítette a kora esti derengés.
– Ha olyannyira „megbűvöltelek", ahogy állítod, miért menekültél el
tegnap?
– Tartottam tőled, a beszélgetéstől, az esetleges kérdéseidtől – vallotta
be vonakodva.
– Miért gondoltad, hogy faggatni foglak?
– Mert már a tekinteteddel is azt tetted.
– Ha már úgyis azt gondolod rólam, hogy szörnyen kíváncsi vagyok,
akkor megkérdezhetem, hogy ki vagy?
– Magam sem tudom – rántotta meg vállát, és elnézett a híd felé.
Közelsége bénítóan hatott rám, lenyűgöző volt és mégis félelmetes,
vonzott és közben megijesztett. Még soha nem éreztem magamat
ennyire kiszolgáltatottnak, prédája voltam e fenséges lénynek, aki végleg és
visszavonhatatlanul megbabonázott. Tekintetem arcára szegeződött,
melynél Leonardo sem tudott volna szebbet faragni, de az álmodozó
szempár a távolt kémlelte.
– Segítségedre lehetek valamiben? – érdeklődtem aggódva, mert úgy
éreztem, hogy ismét rátelepedett a keserűség, és a bánat, mely viszajáró
vendége volt lelkének.
– Remélem – mosolygott elbűvölően a szemembe. – Hosszú ideje
akkor éreztem először boldogságot, amikor tegnap tekintetünk egymásba
fonódott – vallotta be nyíltan.
Aztán a derűje, egy röpke pillanat alatt elillant, és ábrázata ismét
visszanyerte a szokásos mélabús kifejezést. Felé nyúltam és megérintettem
hófehér arcát, hideg volt, akár egy jégszobor. Döbbenten rántottam el a
kezemet. Az nem lehet, hogy ő is közülük való, azok közül, akik a pokol
tornácán táncolnak, nagyon is ismertem a fajtáját, talán túlontúl is.
– Kérlek, ne félj tőlem! – nézett rám úgy, mint aki megbocsátást remél.
– Nem félek. Mégis mi okom lenne rá? – palástoltam el
megrökönyödésemet.
– Fel tudnék egy párat sorolni – kacagott démonian.
– Hogy hívnak? – folytattam a faggatózást.
– Konstantin – felelte.
Kíváncsivá tett a viselkedése, teljesen eltért a megszokottól, szelídsége
mögött ott lapult valami más, valami, ami beleette magát minden
vonásába: a mélyen eltemetett, lappangó vérszomj. Külseje magában
hordozta fajtája eltéveszthetetlen jellegzetességeit. Acélos test, izzó
macskaszemek, márvány bőr, melyen átsejlettek a kékes erek izgalmas
hálózatai.
Pár pillanatig szótlan maradtam, lelkemben észveszejtő vihar dúlt,
érzelmeim harcoltak a konvenciókkal, melyeket mélyen belém vésett az
idő. Aztán mégis megszólaltam.
– Konstantin, nézz a szemembe, kérlek! Tudod, hogy ki vagyok? Úgy
érzem, átlátsz rajtam.
– Nem, de el sem tudod képzelni, mennyire szeretném megtudni –
suttogta kissé rekedtes hangon.
– Talán segíthetek, légy szíves tedd mindkét tenyeredet az enyémbe! –
kértem.
Vonakodott kissé, és arcára enyhén bizalmatlan kifejezés ült. Az– tán
nagyon óvatosan, megérintett, hosszú szoborszerű, vékony újai hidegen
simultak tenyerembe. A változás döbbenetes volt, arca kipirult, szeme
megtelt élettel, szíve hevesen vert, lélegzete felgyorsult.
– Ez egy káprázat – nézett rám megrökönyödve, – olyan, mintha újra
élnék, melegség járja át egész testemet, érzem, ahogy egyre gyorsul a
szívverésem, csak úgy süvít a vérem. Ki vagy te, hogy ilyen hatalommal
bírsz? – faggatott türelmetlenül.
– Ez egyelőre legyen az én titkom – feleltem rejtélyes mosollyal.
– Gondolom, már rájöttél, mi vagyok? – kérdezte félénken lesütve a
szemét.
– Igen – vallottam be őszintén –, de emiatt nem kell szégyenkezned,
nem a származásunk dönt afelől, milyenek vagyunk, csakis a lelkünk
tisztasága, a szellemünk nagysága. Senki sem jön előjogokkal a világra,
azokat magunknak kell kivívnunk. Mióta éled ezt a létformát? – kérdeztem
tapintatosan.
– 1535–ben változtam át, azóta bolyongok a világban és kutatok az
„apám" után.
Vallomása meghatott.
Hosszú percekig csak álltunk, én újra megfogtam a kezét és hagytam,
hogy átjárja őt vérének forró áramlása, melynek lüktető érzését már oly rég
elfeledte.
 Az átváltozás
A folyópartról haza indultunk. Komótosan ballagtunk a kesze–kusza
utcák zsibongó forgatagában, a rózsamintás árkádok alatt. Karunk mintegy
véletlenszerűen összeért.
Újra a forróság.
– Gyere, légy a vendégem, egyedül élek a szolgálóimmal, nálam nem
kell bujkálnod senki elől.
– Sajnos fordított a helyzet, nekik kell előlem bujkálniuk, és neked is,
Iris – felelte bánatos arccal.
Dallamosan ejtette ki a nevemet, mintha verset mondana, és akkor
eszembe ötlött, hogy a bemutatkozásról teljesen megfeledkeztem.
– Ilyen közismert lennék? – csodálkoztam rá.
Tovább mentünk. Az utcák egyre szűkültek. Útközben lopott
pillantásokkal illettem, nem tehettem róla, mágnesként vonzotta
tekintetemet. O zavartan mosolygott rám, de ezt nem lehetett zokon venni
tőle, hisz annyira új volt neki az érzés. Akkor vettem csak észre, hogy
szemfogai, hosszúságban kissé térnek csak el a többitől, nem úgy, mint
fajtársaié, és az arca ismét a megszokott halovány fényben tündökölt.
Legszívesebben egész nap a kezét fogtam volna, hogy megint élettelinek
lássam gyönyörűséges vonásait, de nem tehettem, furcsán vette volna ki
magát. Szemei már nem csillogtak oly természetfelettien, mint a bálon,
írisze homályban úszott, és tudtam, hogy ez csak egy valamit jelenthet.
Összerezzentem.
– Miért rázott ki a hideg, máris rettegsz tőlem? – kérdezte aggódva.
Mosollyal próbáltam elterelni lankadatlan figyelmét, de ő átlátott rajtam.
– Ne félj, még nem vagyok éhes – kacagott.
Rám tört a kíváncsiság, mindent tudni akartam róla. Hogy él? Mik a
szokásai? Mi teszi boldoggá vagy szomorúvá?
Közben a palotához értünk. A Dóm tér a lemenő nap kósza sugaraiban
sütkérezett. A lakáj nyitott ajtót.
– Florence fent van? – kérdeztem.
– Igen, asszonyom.
– Gyere velem, Konstantin. Mivel kínálhatlak meg?
Már abban a pillanatban megbántam a tapintatlan kérdést, mikor
kicsúszott a számon, hisz nagyon jól tudtam, hogy ő mivel él, és azzal én
csak egy módon szolgálhattam volna.
– Köszönöm, semmivel – felelte és lesütötte szemét.
 Megdöbbentő módon, a szemei még akkor is szomorúságot tükröztek,
amikor mosolygott, még apró nevetőráncok sem fodrozták a szoborszerű
arcot.
– Gyere, menjünk fel a lakosztályomba, ott nem zavar minket senki –
fogtam meg a kezét, és finoman fölfelé kezdtem húzni a lépcsőn.
Mikor felértünk, hellyel kínáltam, én magam egy közeli pamlagra
huppantam. Kényelmesen elhelyezkedtem, hiszen tudtam, hogy hosszú
történetet fogok hallani. Vonakodva kezdett bele mondanivalójába,
minden egyes szó kiejtése gyötrelmet jelentett számára. Duzzadt, szép ívű
ajka időnként megremegett a mondatok súlya alatt, de ő nem törődött
ezzel, csak mesélt, legyőzve kínos zavarát. Legszívesebben magamhoz
öleltem volna, mint egy kisgyermeket, fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem
érhetek hozzá, de nem akartam benne gátlást kelteni.
– Két születésem volt, az egyik 1510. március 31–én, a másik 1535.
október 2–án. Mindkettő Londonban. Életem első huszonöt éve boldogan
telt. Úristen, milyen régvolt már! – nézett a távolba. – Nemesi családba
születtem, a szüleim grófok voltak, családi nevem Paget. Londonban
éltünk egy körülbelül akkora palotában, mint ez. Édesapám a király
közvetlen tanácsadója volt, édesanyám művészlelkét pedig én is
megörököltem. Rajongott az ókori birodalmakért, különösen a rómaiért,
ezért is kaptam a Konstantin nevet, Aurelius Constantinusról, a hatalmas
császárról nevezett el. Szeretett festegetni, olvasni és verseket is írt,
gyakran rajzolgattunk együtt, egyszóval boldog és felhőtlen gyermekkorom
volt. Később kitanultam a harcművészeteket, lovagi tornákon és
párbajokon vettem részt, legtöbbször sikerrel – elgondolkodott
visszaidézve a múltat, majd tovább folytatta: – Egy este bálba voltam
hivatalos a szüleimmel, de késve értem haza és ők már elhajtottak a családi
hintón. Gyalog indultam neki, utam egy sikátoros városrészen át vezetett.
Nem féltem, mindig is bíztam önmagamban. Az egyik sötét átjáróban,
három alakra lettem figyelmes. Nem gondoltam semmi rosszra,
igyekeztem észrevétlenül elmenni mellettük. Ekkor a legmagasabb letepert.
Megpróbáltam magam kitépni a karjaiból, de vasmarokkal tartott, kalodába
zártak karjai. Ereje természetfelettinek tűnt, és az is volt. Alacsonyabb
társa Rufusnak szólította, és vihogva kérte, hogy siessen, ne játsszon az
eleséggel. Ekkor már sejtettem, kikkel van dolgom, habár mindaddig, csak
rémtörténetekből hallottam a vámpírokról. Rufus hirtelen harapott belém,
fogait mélyen a nyaki ütőerembe vájta, és csak szívta és szívta a véremet,
végeláthatatlan ideig. Utána a másik kettő is ivott belőlem. Mikor
kellőképpen kioltották szomjukat, a földre dobtak, mint egy rongyot.
Élettelenek tűnő testem nagyot csattant a hideg kövezeten. Még
hallottam, ahogy egyikőjük gúnyosan azt mondta, hogy akár készíthetik is a
koporsómat, aztán sietősen távoztak. Dermedten feküdtem, a fájdalom
szinte elvette az eszemet.
Iszonyúan szenvedtem, és iszonyúan féltem, a néma sikoly ráfagyott az
ajkamra.
Pár perc múlva lépteket hallottam, és egy sötét árnyat pillantottam meg,
futva közeledett. A Rufusnak nevezett vámpír tért vissza, éles karmával
sebet ejtett a karján és vérző csuklóját a számhoz szorította. Undorodva
kaptam el a fejemet, de ő gúnyosan azt sziszegte: „Igyál vagy meghalsz, te
szerencsétlen!". Meglepő módon rettentően szomjas voltam, csak szívtam
és nyeltem a vérét, kisded korom óta először érezve a szopás örömét. A
vámpír büszke tekintettel figyelt engem, győzelemittasan mohó, újszülött
fattyának nevezett. Vérivás közben ismeretlen eredetű fényeket láttam és
valami távoli zene akkordjai ütötték meg a fülemet, szívhez szóló zenéé.
Rufus hirtelen rántotta el a csuklóját és én utálkozva néztem vérvörösen
izzó szemeibe. Abban a pillanatban értettem csak meg, mit tett velem, de
mire szólhattam1 volna hozzá, eltűnt, mint– ha a föld nyelte volna el.
Rettenetesen szenvedtem, a sebem úgy égett, mintha izzó parazsat
nyomtak volna belé. Reggelig feküdtem a földön, szerencsére senki nem
jött arra. Később aztán összeszedtem minden erőmet, és bemásztam egy
kapualjba, szörnyen rázott a hideg. Gondoltam, kivárom az estét, hogy
senkivel se találkozzam, és így is tettem. Addigra érdekes módon jól
lettem. A sebhely már nem lüktetett, jelentéktelenül apró fájdalmat
éreztem csupán. Próbáltam hazajutni, célirányosan indultam el a bíbor éj
sötét leple alatt a palotánk felé. A parkon át mentem, ez az út volt a
legrövidebb. Senki mással nem találkoztam, csak egy lassan andalgó
szerelmes párral, de ők ügyet sem vetettek rám. Csengetésemre az egyik
szolga nyitott ajtót. Anyám hálóingben szaladt le a lépcsőn és szorosan
magához ölelt, jó volt beszívni az illatát. Szelíden kérdőre vont, merre
jártam, válaszolni akartam, de semmi nem jutott eszembe. Mit is
mondhattam volna? Ő lefektetett és nem faggatózott tovább, elég volt
neki annyi, hogy szerencsésen hazatértem. Az első két napot átaludtam,
gondolom a vérveszteség tette ezt velem. Harmadnap tértem újra
magamhoz. Ekkor, furcsa dolgokat kezdtem észlelni. A bőröm sápadt lett
és hideg, szemem sötéten izzott, és legnagyobb megrökönyödésemre,
mikor mellkasomra helyeztem a kezemet, szinte alig éreztem szívem
dobbanásait. A testem megfeszült a bennem dúló rengeteg éréitől.
Láthatólag mindegy volt számomra, hogy járnom, falat másznom, vagy
több emeletnyit kell ugranom, minderre egyszeriben képes lettem.
Úgy éreztem, most látok először színeket, formákat, minden tárgy
elbűvölt, a hangokat csengőbben és élesebben hallottam. Minden iránt
szerelemre gerjedtem. Érzékszerveim tomboltak. Éhséget nem éreztem,
viszont a szobalányok édes illata megbolondított. Megvesztem a
vérszagtól, őrülten vágytam minden cseppjére. Torkom kiszáradt a
szomjúságtól, szemem vörös fényben parázslott. Anyám orvost akart
hívatni hozzám, de én megnyugtattam, hogy jól vagyok.
A dolgok azután addig fajultak, hogy egyik éjjel elkaptam a legfiatalabb
szobalányt. Ösztönösen cselekedtem, mint egy vérbeli ragadozó, és nagy
élvezettel nyeltem a vérét, melyet mindennél jobban kívántam. Ivás
közben még sokáig hallottam szíve heves dobogását, mely az idő
múlásával egyre lassulni kezdett, végül teljesen megállt. Síri csend lett, a
lány teste élettelenül hevert karjaimban. Ekkor úrrá lett rajtam a pánik,
hogy mit is tettem. Elborzadtam, de nem volt időm mérlegelni a helyzetet,
el kellett tüntetnem éktelen bűnöm egyetlen szemtanúját. A szobámban
állt egy hatalmas faragott utazóláda, melybe könnyedén belehelyeztem az
élettelen testet. Meleg volt és hajlékony, a halál még nem tette rá szörnyű
bélyegét. Arca még akkor is rózsás volt, és tündöklő, akár a tűzliliom.
Látványa kísérteni fog az idők végezetéig – nézett üresen a semmibe, majd
újra beszélni kezdett: – Aztán szóltam a komornyiknak, hogy most azonnal
útra kelek, fogassa be a lovakat. A szüleimtől nem búcsúztam el, úgysem
tudtam volna a szemükbe nézni, szökevény lettem, természetfölöttiként
sodródtam a világon át, örök életre kárhozva.
Döbbenten ültem, szemem könnyben ázott.
– Rufust én is ismerem, gonoszsága határtalan, ha ezer évig rothadna a
pokol legmélyén, az is enyhe büntetés lenne számára – mondtam dühösen
– Honnan tudsz te ennyit rólunk? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a
hangjában.
– Elég legyen annyi, hogy volt már dolgom vámpírokkal.
– Megértem, ha nem akarsz most erről beszélni, nem faggatlak –
mondta megértőn. – Arra a kérdésemre azonban igazán válaszolhatnál,
hogy mi történt velem a folyóparton, amikor megfogtam a kezedet? –
nézett rám könyörgő pillantással.
 Megsajnáltam, hisz olyan őszinte volt hozzám, én pedig egyik kérdésére
sem adtam választ még.
– Olyan képességgel rendelkezem, amitől életerőt és boldogságot tudok
átadni másoknak az érintésemmel, ez az állapot azonban csak addig tart,
ameddig maga a kontaktus, nem tovább.
Tágra nyílt szemekkel nézett rám.
– Akkor te pont az ellentétem vagy, mert én halált és boldogtalanságot
osztogatok – mondta, és bánatosan lehajtotta a fejét.
Odaléptem hozzá, megemeltem az állát és mélyen a szemébe néztem.
– Engem boldoggá teszel, már a pillantásoddal is.
Meglepődve, de mosolyogva nézett rám. Ekkor láttam először örömöt
smaragdzöld szemeiben.
 .Az én történetem
Az idő megállíthatatlan folyama tovább hömpölygött. Kint már
koromsötét volt, a hold halványan sejlett át a komor felhőkön. Magamhoz
hívattam Florence–t.
– Kedvesem, hoznál nekünk valami ételt és frissítőt?
– Természetesen – mosolygott tündöklőn.
Konstantin a pamlagon feküdt csukott szemmel, arcán megnyugvás
tükröződött, amolyan mennyei béke telepedett rá. Nem akartam
megzavarni, csendesen leültem a mellette lévő fotelbe, pisszenni sem
mertem. Úgy látszott, teljesen kizárta a külvilágot, mintha egy másik
dimenzióban időzne, de legnagyobb meglepetésemre megszólalt:
– Az én történetemet már hallottuk, de érdekelne a tied is – mondta
még mindig csukott szemmel.
Halk kopogás zavarta meg a szoba csendjét, Florence behozta az ételt,
majd sietősen távozott.
– Sajnos nem tudlak mivel megkínálni – mondtam udvariasan.
– Egyél csak nyugodtan, Iris, biztosan éhes vagy.
Miközben ettem, le sem vette rólam a szemét, mintha így akarta volna
magába szívni életének azt a részét, amiről már oly rég kénytelen volt
lemondani.
– Jó nézni, ahogy eszel, olyan emberi vagy, olyan más vagy, mint én.
Aztán az idő múlásával, felismertem tekintetében a türelmetlenség
követelőző villanásait.
Kellemetlenül éreztem magamat, de még húztam az időt, hisz még soha
senkinek nem meséltem az életemről. Azt sem tudtam, hol kezdjem, olyan
hihetetlennek tűnt, akár egy mese. Féltem, nem fog hinni nekem,
semmiképp sem akartam elveszíteni a bizalmát, ahhoz túl kedves volt
számomra. Aztán nagyot sóhajtottam és belevágtam.
– Én több mint száz évvel idősebb vagyok nálad. A családom..., hát mit
mondjak róluk, anyámat nem ismertem, mert közvetlenül születésem után
meghalt, máglyán égették el. Boszorkánysággal vádolták, mert
természetfeletti képességekkel bírt. Apám nemesi család sarja, báró volt,
szülei akarata ellenére vette nőül anyámat. Családi nevem La Fayette. Pár
nappal a szörnyű kivégzés előtt születtem, apám a börtönből menekített ki.
A világ elől elzártan nevelkedtem egy kolostorban, Franciaországban.
Éltem a gyermekek felhőtlen életét, apám mindenre megtanított, amire
csak tudott, magas szintű műveltségre tettem szert.
 A latinon és a francián kívül még öt nyelven beszélek és írok
folyékonyan, Homérosz műveit eredeti nyelven olvastam. Apám fontosnak
tartotta, hogy a harcművészeteket is kiválóan elsajátítsam. Kitűnően
lovagolok, így lovagi vértben indultam el a tornákon, ahol természetesen
mindenki férfinak hitt. Késeibb tudtam csak meg, miért volt mindez
annyira fontos számára. Amikor tizennyolc éves lettem, furdalni kezdett a
kíváncsiság, hogy miért különbözöm annyira a környezetemben élő
lányoktól, hisz egyikőjük sem volt művelt, és egyben képzett harcos.
Olykor megmagyarázhatatlan víziók gyötörlek, véres harcokat láttam, és az
emberiség rettentő nyomorát, a lelkem könnyben ázott, de nem tehettem
semmit. Természetesnek hittem, hogy testi fájdalmat csak ritkán érzek, és
a sebeim pillanatok alatt: begyógyulnak. Faggatni kezdtem apámat, aki
mindig valami ürügyet talált arra, hogy ne kelljen válaszolnia a
kérdéseimre, ügyre türelmetlenebb lettem, állandóan a nyakára jártam,
majd végül beadta a derekát, és vonakodva kezdett bele a
mondanivalójába: „Még egy ideig szerettelek volna megkímélni ettől. Te
még szinte gyermek vagy, vagy csak nem vettem észre, hogy ifjú hölggyé
cseperedtél. Édesanyád szent asszony volt, és azzal a küldetéssel érkezett a
földre, hogy téged megszüljön. Iris, a neved szivárványt jelent, mert úgy
fogsz nekünk ragyogni, mint egy szivárvány. Isten azért teremtett meg
téged, hogy reményt adj a jóknak és küzdj a gonosz ellen. Éppen ezért
különleges tulajdonságokkal ruházott fel, olyanokkal, mint: a
halhatatlanság, erő, örök fiatalság és nem utolsó sorban azzal, hogy
életerőt és szeretetet sugározzál másoknak az érintéseddel. Ezen kívül,
valószínűleg még sok más tulajdonságot is fel fogsz fedezni magadon, és
a nevelésemmel is próbáltam még mindezekhez hozzátenni egy kicsit,
amennyi tőlem telt”. Megrökönyödve hallgattam apám szavait, de nem
kérdeztem semmit, nyelvemre csőméit kötött a döbbenet. Kétségbeestem.
Nehezemre esett szembesülni a ténnyel, hogy nekem, egy törékeny nőnek
ilyen terheket kell majd viselnem évszázadokon át, az örök halhatatlanság
burkába zárva, miközben elveszítek mindenkit, aki fontos számomra.
Amikor apám végzett a mondanivalójával, melegen megölelt és homlokon
csókolt. Egyedül akartam maradni, az istállóba futottam, felnyergeltem
kedvenc lovamat, Hajnalt és kilovagoltam. Órákon át vágtáztam erdőkön,
mezőkön át. Mikor már szegény állat, nem bírta tovább, egy csermelynél
megpihentünk. Kíváncsian fürkésztem a víz tükrében magamat, hogy
látok–e valami angyali vonást az arcomon, de nem láttam semmit,
ugyanúgy néztem ki, mint máskor. Az éjszakát a pataknál töltöttem, mert
képtelen voltam hazamenni és apám szemébe nézni. Az volt addigi létem
leghosszabb éjjele. Amikor visszatértem, apám kedvesen fogadott, nem
kérdezett semmit, és én szörnyen hálás voltam neki ezért.
Életem továbbra is a megszokott kerékvágásban folyt, egészen addig,
míg egy nap szörnyű dolog nem történt, de ez már egy másik történet.
Konstantin tágra nyílt szemekkel nézett rám.
– A történeted csodálatos, ennél szebbet még soha, senkitől nem
hallottam, bár tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű együtt élned a
hatalmas felelősséggel, ami rád nehezedik – mélázott el hosszan, majd
meglepő kérdést intézett felém: – Gondolom, nem sok esélyem van egy
angyallal szemben – mondta félénken és esdeklő pillantás vetett rám.
– Nyugodj meg, egy hajszálad sem fog meggörbülni, én csak a gonosz
ellen vívok, benned pedig ennek szikráját sem érzem.
Mikor kimondtam ezeket a szavakat, lassan felállt, hozzám lépett és
gyengéden karjába vett. Pillantásából egyszerre áradt a jóság és a megható
öröm, egyszerűen ellenállhatatlan volt. Gyengéden felé nyúltam, arcát
tenyerembe zártam és megcsókoltam. Ő visszacsókolt. Szája forró volt,
ajka alatt éreztem hegyes szemfogait. Testem megremegett, hullámokba
járta át a boldogság és a félelem. Borzongtam.
– Ne haragudj! – mondtam bátortalanul.
– Hogy tudnék rád haragudni, hisz te vagy a legjobb, ami életemben
történt velem, mindig is rád vártam – mondta szelíden.
Szavai lelkem mélyéig hatoltak, sütkéreztem bennük akár a meleg
napsugárban szokás. De túlcsordult érzelmeim ellenére, mégis kérdések
sokasága té)dult az agyamba, de nem akartam vele felzaklatni őt. Aztán
mégis megszólítottam, nem tudtam magamban tartani a gondolatokat:
– Szeretnék kérdezni valamit.
– Kérdezz nyugodtan – válaszolta fátyolos szemekkel.
– Te nem vágysz rám, nem áhítozol a véremre – néztem szégyenlősen a
szemébe.
– Hmm. .. Gondoltam, hogy meg fogod ezt kérdezni tőlem, de nem
számítottam rá, hogy ilyen hamar – bólogatott, mint akinek nehezére esik a
válasz. – Egyszerűen nem találok szavakat arra a gyönyörűségre, amit az
illatod jelent számomra, szomjamat leírni pedig képtelenség. Az egyik
énem imádna, a másik leszakítana, a halál vigyorgó szájába taszítva téged.
Kínzó erőpróba ez számomra, de uralni próbálom a bennem élő bestiát,
hisz én is csak gyöngédségre és megértésre vágyom, mint a legtöbb érző
lény ezen a földön.
 Válasza mélyen megérintett, lelke immár meztelenül hevert előttem,
apró darabokra hullva, és csak arra várt, hogy újra egésszé formáljam.
– Mi lesz velünk ezek után? – kérdeztem magamtól. – Vajon ez a
kifacsart ambivalencia rányomja–e majd bélyegét ezekre a bimbódzó
érzelmekre?
Annyi minden járt az eszemben, kérdések és újabb kérdések, majd
végül kiböktem azt, ami a legjobban izgatott:
– Feltehetek még egy igazán létfontosságú kérdést?
– Bármit kérdezhetsz, hisz már így is nyitott könyv vagyok számodra –
sóhajtott.
– Te milyen vérrel táplálkozol? – néztem rá aggódó tekintettel.
Meglepetten nézett vissza rám, láttam rajta, hogy nem számított a
kérdésre. Szája megvonaglott, de a válasszal nem habozott.
– Eleinte próbáltam kiválasztani a gonosz embereket, gyilkosokat,
tolvajokat, az emberiség söpredékét, a halálhoz láncolva éltem a hervadt
égbolt alatt. Már nem ízlelhettem a halandóság édes gyümölcsét, és szívem
ennek még a gondolatától is elszorult. Később aztán ráébredtem: ki vagyok
én, hogy Istent játsszak és eldöntsem ki a jó és ki a gonosz? Ezek után
hetekig nem ittam, és annyira legyengültem, hogy már jártányi ereim sem
maradt. Ki kellett találnom valamit, ha nem akartam elpusztulni, bár már
abban sem voltam igazán biztos... – elgondolkodott, majd folytatta: –
Éjjelente elkeseredetten róttam az utcákat, bolyongásaim egyikén, ráleltem
egy idősebb vámpírra, de az is lehet, hogy ő talált rám. Ki tudja? A régi
generációkból származott, élő vér fűtötte, Agapionnak hívták. Segítségével
aztán megismertem a vámpír szolgákat, akiket bospremeknek neveznek és
a feladatuk az, hogy saját vérükkel táplálják a mi fajtánkat. Azóta nem
ittam emberi vért, de a halandók illata, még ma sem hagy hidegen. A
bospremek vére íztelen és nem olyan tápláló, mint a halandóké, de nincs
más választásom, inkább sínylődöm ezen a hitvány táplálékon, mert a
gyilkolást megvetem.
– Milyen gyakran kell innod? – kérdeztem és fejemet vigasztalóan az
ölébe hajtottam.
– Általában úgy hetente egyszer, kétszer, szerencsére már túl vagyok az
ifjonti mohóságon, mely eleinte mérgezett.
– Most félnem kellene – gondoltam, de csak attól tartottam, hogy feláll,
elmegy és soha nem látom viszont. Próbáltam elválasztani emberi valóját
vámpíri énjétől, átéreztem szörnyű szenvedését, mely ilyen elkeseredett
gondolatokra sarkallta. Es tudtam, hogy csak akkor menekülhet előlük, ha
tudatára ébred az ajándék szentségének, melynek neve Örökkévalóság.
Bármennyire is kimerültnek láttam, egy utolsó kérdést még muszáj volt
feltennem.
– Remélem, nem tartasz tolakodónak, ha megkérdezem, hogy hol laksz?
– Raversi márkinál – felelte.
– A márki is vámpír? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, de ügyesen titkolja, nagyvilági életet él és rengeteg szeretőt tart.
Meglepődnél, ha tudnád, milyen tisztes úriasszonyok látogatják a márki
ágyát éjszakánként – mondta huncut mosollyal a szemében.
Meglepetésemre elöntött a féltékenység, ezt a gyarló érzést, még soha
nem éreztem mindaddig, és azt sem tudtam, hogy furcsa gyomortáji
fájdalommal jár.
– Ha a márkit ennyi szerető illeti, képzelem, hogy Konstantin
mennyivel bír – gondoltam.
Próbáltam eltitkolni érzéseimet, hisz annyira szánalmasak voltak és
szégyellni valók, de ő azonnal észrevette, hogy egy felhő suhant át az
arcomon.
– Mi a baj? – vonta fel a szemöldökét
– Semmi, csak eljátszottam a gondolattal, ha a márki ilyen csapodár
életet él, vajon mi lehet a helyzet veled? – kérdeztem kipirult arccal.
– Csak nem vagy féltékeny? – simogatta meg mosolyogva az arcomat.
– Nincs hozzá jogom, hisz alig ismerlek – sütöttem le szememet.
– Halandó életemben, csak a testi szerelmet hajszoltam. Istenem milyen
üres is volt mindez – sóhajtott –, de hát az ember már csak ilyen gyarló,
nem tehet róla, ilyennek születik. Ma már tudom, hogy ez számomra
semmit nem jelentett, és ezt a felismerést egyedül neked köszönhetem –
vont magához és lágyan megcsókolta a homlokomat. – Most már aludnod
kellene – mondta, majd könnyedén felemelt és az ágyra helyezett..
– Kérlek, ne menj még el! – suttogtam álmosan, és csak néztem ezt a
lélegzetelállítóan szépséges lényt, le sem tudtam róla venni a szememet.
– Veled maradok, ameddig elalszol – nyugtatott meg, tudomást sem
véve csodálatomtól.
Pillanatok alatt aludtam el, de még álmomban is éreztem ölelő karjait,
édes leheletét, bőrének megnyugtató, hűvös érintését.
Másnap szikrázó napsütésre ébredtem, de Konstantin már nem volt
ott. Eszembe jutott, hogy ő a napfényt nem állhatja. Felidéztem
magamban vonásait, kifejező zöld szemét, megismerkedésünk mese– szerű
történetét. Agyban maradtam, hogy álmaimat tovább szövögessem, akár
egy láthatatlan pókhálót, belefúrtam magam a könnyű pehelypaplanba és
elbóbiskoltam. Aztán jéghideg fuvallatként futott át rajtam az emlékkép,
Konstantin sápadtsága az előző éjszakán, ami csak egy dolgot jelenthetett,
hogy már akkor is éhes volt. Kirázott a hideg. Elképesztően morbidnak
találtam, hogy a szájával, amivel tegnap még engem csókolt, ma egy
bospremnek nevezett lény vérét szívja.
Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Megtiltottam magamnak, hogy
erről filozofálgassak, de aztán egy másik kétségbeejtő gondolat szakadt ki
belőlem hirtelen:
– Viszontlátom–e még valaha?
 A márki
Gondterhelten keltem ki az ágyból és komornámért csöngettem.
Florence, szeretett szobalányom, ki annyi kellemetlenségből mentett már
ki, behozta a ruháimat és felöltöztetett.
A korabeli divat szerint öltözködtem. Ruhám alá fém fűzőt vettem, ami
kissé kényelmetlen volt ugyan, de a cél, hogy még karcsúbbnak látszódjam,
szentesítette az eszközt.
Ezután következtek az alsószoknyák, majd a gránátalma motívummal
díszített, azúrkék brokát ruha, melyet annyira kedveltem.
Reggeli után nekiláttam bokros teendőimnek, a majorságok irányítása
rengeteg feladattal járt. Levelek, számlák végeláthatatlan sora tornyosult az
asztalomon.
Vidéken több uradalmam is volt, melyeket időnként meglátogattam és
kusza gazdasági ügyeit eligazgattam. A nyári hónapokat szinte kivétel
nélkül birtokaim valamelyikén töltöttem, jól esett az üdítő levegő és a
frissen fejt tej, melyet egyenesen az istállóból hoztak számomra. Ilyenkor
sutba vágtam az etikettet és úgy éltem, akár egy vérbeli parasztlány,
időnként a szénakazalban heverésztem.
Átküzdöttem magamat a papírhalmazon, mire végeztem, már esteledett.
Konstantint azonban hiába vártam. Aggódni kezdtem, bár tudtam, hogy
nem sokan árthatnak neki. Éjfélig vártam rá, de nem jött. Bánatosan
bújtam ágyba. Egész éjjel gyötört az álmatlanság, nyugtalanul forgolódtam
és rémképek kínoztak, régi történetek és helyszínek sora tárult elém.
Másnap a hajnal vert ki ágyamból, a nap első pászmái álmosan osontak át a
csipkefüggöny apró virágai közt.
– Ideje felkeresnem Raversi márkit – szántam rá magam a
kellemetlennek tűnő találkozásra.
A márki örömmel fogadott, bár kissé gondterheltnek tűnt. A szemei
alatt megbúvó sötét karikák különös hatást kölcsönöztek vonásainak. A
harmincas éveinek elején járhatott, valamikor nagyon rég, halandó
korában, mielőtt vámpírrá vált. Félhosszú, hullámos, barna haját, a kor
divatja szerint laza copfban fogta össze, meleg barna szemei csodálkozó
pillantással néztek a világba, amolyan kisfiús bájjal. Finom csontozatú
arca, nemesi származásról árulkodott.
– Minek köszönhetem a látogatását bájos hölgyem? – puhatolózott
diszkréten.
– Konstantint keresem – vágtam rá kertelés nélkül.
 – Konstantinnak sürgősen el kellett utaznia vidékre, halaszthatatlan
dolga akadt – tájékoztatott a márki.
– Remélem, nem tart tolakodónak, ha megkérdezem, hogy mikor tér
vissza?
– Sajnos ezt nála nem lehet tudni, ebből a szempontból teljesen
kiszámíthatatlan, előfordul, hogy hónapokra is eltűnik.
– Értem – mondtam magamra erőltetett közönnyel.
– Bevallom – lépett felém a márki elbűvölő pillantást vetve rám –,
irigylem nemes barátomat, hogy ilyen ellenállhatatlan teremtés érdeklődik
utána.
– Köszönöm, hogy fogadott, de nem akarom tovább rabolni az idejét –
búcsúztam hátrálva.
– Kérem, ne siessen annyira, ha nincs ellenére szívesen, megmutatom
önnek a házat, ahol Konstantin él.
Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, a kockázat ellenére is maradtam.
Kitörő örömmel vezetett körbe a pazar palotán, mely a márki jeles
ízléséről árulkodott. Nem tágított mellőlem, mikor egy kicsit is
eltávolodtam tőle, egy pillanat alatt újra a közelembe férkőzött. Vágytól
ajzott leheletét folyton a tarkómon éreztem. Mikor a pincéhez értünk, ahol
kiváló boraival kívánt dicsekedni, a helyzet kezdett elviselhetetlenné válni.
Ereztem, hogy epekedik utánam, és ezt nem is titkolta.
– Ön reszket, kedvesem – mosolygott rám érzéki örömmel.
– Hideg van itt – fontam magam köré karjaimat.
– Jéghideg – mondta kéjesen, és szorosan átölelt.
Ajkával épp felém közelített, mikor egy hang, ami a közelből szólt, arra
kérte, hogy sürgősen menjen fel. A márki elnézést kért, és felsietett a
lépcsőn.
Egyedül maradtam, remegő lábakkal álltam a hatalmas pincerendszer
közepén. Lassan körbenéztem a sötétben, és egy kicsit sem
bizalomgerjesztő cellára lettem figyelmes. A helyiség eléggé lelakott volt,
az izzadó falak között szinte hallani lehetett a kínlódás és gyötrelem
hangjait. A nedves zárkát málladozó tégla borította, az egyik egy kicsit
kiállt a falból. Odaléptem és óvatosan kihúztam. Az üregben egy apró,
bőrkötéses napló rejtőzött, egy pillanat alatt a szoknyám derék részébe
csúsztattam, szerencsémre a visszatérő Raversi ebből mit sem vettem
észre.
Udvariasan kimentettem magam és távozni készültem. A márki
azonban nem bírt magával és meginvitált másnap vacsorára. Finoman
sikerült kitérnem a meghívás alól és haladéktalanul elhagytam a palotát.
Alig vártam, hogy hazaérjek és beleolvashassak a naplóba. Az iromány egy
szerzetes tulajdonát képezte, akit Julianus barátnak hívtak. A neve
ismerősen csengett ugyan, de nem tudtam hova tenni. Hosszasan írt
sátánimádókról, boszorkányperekről, valamint vérszomjas vámpírokról,
akik nemesi rangok mögé bújva élnek Firenzében. Szívem az izgalomtól
heves ritmusba kezdett, és egyre nehezebben kaptam levegőt. Végül
levettem magamról a merev fűzőt, mely már a szuszt is kiszorította
belőlem, és tovább olvastam.
Konkrétan két arisztokratát is megemlített Raversi márkit és Paget
grófot.
Nem volt nehéz kitalálnom, mi történhetett a szegény szerzetessel,
miután leleplezte a két nemest.
– Ez volt hát az a halaszthatatlan ügy, amit Konstantinnak el kellett
intéznie vidéken. Feltétlenül meg kell találnom őt, mielőtt végez vele –
gondoltam feldúltan.
Bármennyire is ódzkodtam tőle, üzentem a márkinak, hogy mégis
elfogadom a meghívását, mindenképpen ki akartam szedni belőle, hová
cipelte magával Konstantin a barátot. Terveket szőttem, milyen
módszerrel faggatom majd ki Raversit, mind közül a hipnózis tűnt a
legveszélytelenebbnek és a legcélravezetőbbnek.

A márki a dolgozószobájában fogadott.

– Lám, lám, visszatért hozzám, gyönyörűségem – mondta az
íróasztalnál ülve, és belemártotta pennáját a fekete tintába.
– Kérem, ne zavartassa magát, fejezze be, amit elkezdett – mondtam
félszeg mosollyal.
Továbbra is leplezetlenül udvarolt, kicsit sem zavarta zárkózottságom,
sőt, mintha ez még jobban felajzotta volna leplezetlen vágyait.
A vacsora viszonylag oldott hangulatban telt, ő persze,
gyomorpanaszaira hivatkozva nem evett semmit, és le nem vette rólam
sóvárgó pillantását, melybe enyhe vérszomj is vegyült. A feszültség egyre
csak nőtt bennem, vártam a megfelelő pillanatra, amikor elbódíthatom a
nélkül, hogy gyanút fogna. A várva várt pillanat a desszert után jött el,
amikor a kanapéra ültetett és megpróbált megcsókolni.
– Még ne – tettem az ujjamat a szájára –, nézni szeretném önt egy kicsit
– hívtam ki a sorsot magam ellen.
– Szóval ennyire megbabonáztam – lehelte a fülembe.
 – Kérem, engedje meg! – néztem mélyen a szemébe, és minden erőmet
összeszedve arra koncentráltam, hogy elbódítsam.
A márki bágyadt pillantással meredt rám, ajkával még mindig felém
közelített, duzzadt szája egy pillanatra hozzám ért, majd szempillái
elnehezültek és mély álomba szenderült. Lefektettem a kanapéra, és
szorosan mellé ültem. Kérdéseimet közvetlenül a fülébe suttogtam,
ügyelve arra, hogy más ne hallhassa.
– Konstantin mi célból és hová vitte a szerzetest?
– Konstantin – mondta kábán.
– Hova vitte Konstantin a szerzetest? – ismételtem meg a kérdést.
– Egy Padova melletti kis faluba cipelte magával, Ugellába, hogy
nyomtalanul eltüntesse – mondta álmatagon.
– Megöli?
– Igen, Julianus leleplezett minket és mindent ki akar teregetni a
bíborosnak. Ezt nem hagyhatjuk, hiszen ettől összeomlana eddig
gondosan kialakított világunk, melyet a kezdetek óta titok övez.
Mindent megtudtam, amit lehetett, már nem volt szükség a mesterséges
álomra.
– Ébredj – szóltam rá határozottan.
Mire ő kinyitotta szemeit, és réveteg tekintettel nézett fel rám.
– Történt valami?
– Nem, semmi – füllentettem és bájosan mosolyogtam rá.
– Biztosan a szépséged szédített meg, Iris – bókolt újfent.
– Késő van, köszönöm a meghívást, de most már igazán mennem kell –
búcsúztam.
Raversi nem akadékoskodott, hisz képtelen volt felállni, még akkor is
elterülve feküdt a pamlagon, miközben elhagytam a házát.
Amikor hazaértünk, a kocsisnak meghagytam, hogy készítse fel a
lovakat és a hintót egy hosszabb utazáshoz. Fidelio csodálkozott ugyan
szokatlan kérésemen, de nem kérdezett semmit. Szobámba mentem és
sietősen összecsomagoltam, csak a legszükségesebb holmikat vittem
magammal. Elindultunk, a lovak patájának monoton dobolása beleveszett
az éjszaka síri csendjébe.
 Életmentés
Padováig zökkenőmentesen jutottunk el, Ugellát azonban nem sokan
ismerték, végül a helyi kocsmáros igazított el. Az aprócska falu egyetlen
vendégfogadójában szálltam meg, melyet egy árnyas patak szegélyezett.
Szobámból hallani lehetett a csermely megnyugtató csobogását, a víz hűs
párája szemérmetlenül lopózott be a nyitott ablakon. Pillanatok alatt
elaludtam. Álmomban egy barlang nyílását láttam magam előtt. Beléptem
az üregbe, melyben egy vékony vízerecske csörgedezett. Elindultam
követve a víz nyomát. Az út kacskaringós járatokon vezetett keresztül,
volt, ahol sziklát kellett másznom. Már legalább egy órája gyalogoltam,
mikor nyöszörgő hangra lettem figyelmes, valahonnan a mélyből jött. És
akkor hirtelen felébredtem.
Meglepődve ültem fel ágyamban, kint még sötét volt, a hajnal tétován
járkált a ház körül. Az ablakhoz mentem, kinéztem, törni kezdtem a
fejemet.
– Mit jelenthet az álom? Biztos valamilyen jel – gondoltam.
Aztán visszabújtam az ágyba, hosszú ideig csak feküdtem a sötétben, és
próbáltam újra és újra megfejteni az álmot, de nem jutottam semmire.
Amikor újra kinéztem az ablakon már pirkadt, a felkelő nap
narancsszínűre festette a látóhatárt. Sejtelmem sem volt, hogy hol
keressem Konstantint:, és az álmom folyton ott motoszkált a fejemben,
olyan valóságosnak tűnt, és olyan ellenállhatatlanul vonzott, akár egy
bűvös talány. Lementem és megkerestem a fogadóst, a zömök, víg
kedélyű férfi mosolygott rám a söntés mögül.
– Megkérdezhetem, hogy ki ismeri itt a környéket a legjobban?
– Szerintem, én tudok segíteni, itt születtem és ismerek itt minden
kavicsot. Mit szeretne tudni hölgyem? – kérdezte és közben kitöltött egy
pohár bort.
– Van itt a környéken egy barlang?
– Igen van. Elég messze, mélyen az erdőben. De nem ajánlom, hogy
kísérő nélkül menjen oda, meglehetősen veszélyes hely. Gyakran banditák
vernek tanyát benne, oda menekülnek a törvény elől – mondta és
aggodalmasan nézett rám.
– Nyugodjon meg, nem megyek oda egyedül – füllentettem, hiszen
tudtam, hogy senkivel nem oszthatom meg titkomat.
Szobámba siettem átöltözni, szoknyám alá nadrágot húztam, hogy
könnyebben tudjak majd mozogni, ha arra kerül sor. Türelmetlenül
indultam el, idegeim pattanásig feszültek, és aggodalmam az egekig nőtt.
Az erdő csendje megnyugtatott kissé, de nem eléggé. Balsejtelmeim
kínzóan gyötörtek, testem megfeszült, de csak mentem megállás nélkül a
sötét barlang felé, mely reményeim szerint Konstantint rejtette.
Mikor oda értem, ugyanaz a látvány fogadott, mint amit álmomban
láttam: a csordogáló csermely és a sziklás meredélyek. A talány valósággá
vált. A patak mentén indultam el, minden nagyon nedves és csúszós volt,
mintha nyák borította volna a falakat. A hasadékokban denevérek
tanyáztak, ürülékük vastagon belepte a sziklás talajt. A hely mindennél
jobban ráillett egy vámpír rejtekhelyére, pont olyan volt, mint egy
rémregény díszlete. Már azt sem tudtam, mióta megyek, az idő megszűnt
létezni a félhomályban, és akkor hirtelen egy leküzdhetetlennek tűnő
akadállyal találtam szembe magamat. Egy hatalmas sziklafal tornyosult
elém, legalább hat méter magas lehetett, és csak egy keskeny üreg hatolt át
rajta.
– Ezen kell valahogy átmásznom – gondoltam elkeseredetten.
Csak a legszükségesebb ruhadarabokat hagytam magamon, a nadrágot,
egy vékony inget és a keresztet a nyakamban. Bemásztam a lyukba,
mellkasom összepréselődött. Lassan haladtam előre szinte
centiméterenként. A karom fájdalmasan égett, ahogy a kemény sziklafal
lehorzsolta róla a bőrt, az ingem pedig pillanatok alatt nedves lett a
szivárgó vértől, de nem törődtem vele, semmi nem tudott eltántorítani
attól, hogy tovább másszak. A levegőm fogytán volt már, és egy pillanatra
elveszítettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, egy vékony
fénysugarat láttam kiszűrődni a mélyből. Összegyűjtöttem minden erőmet,
és nagy nehezen átküzdöttem magamat a parányi résen. Egy csodálatos
cseppkőbarlangban találtam magamat, a hasadékokban gyertyák égtek.
Kedvesem a hideg földön feküdt, fejét a karjára hajtva. Lassan
lélegzett, teste időnként megvonaglott a kíntól. Arca még a szokottnál is
sápadtabb volt, szemhéjai vörösen izzottak. A sarokban egy kuporgó
emberi alakot pillantottam meg, Julianus barát volt az, barna csuhájába
burkolózva feküdt a földön. Sérülés nyomait nem láttam rajta, ezért
először Konstantinhoz rohantam. Kétségbeejtő állapotban volt. Leültem
mellé, fejét az ölembe vettem és simogatni kezdtem.
– Mi történt veled?
Csendesen nyöszörögni kezdett, de semmit nem tudtam kivenni a
szavaiból.
– Meg kell tudnom, mi van vele!
 Gondolkodni kezdtem. A jelekből ítélve ki van éhezve, a szájának már
szinte semmi színe nincs, egybeolvad fakó arcával, a teste pedig jéghideg.
– Mindenképpen meg kell itatnom, és az idő sürget – gondoltam.
Márpedig csak két személy van itt, aki táplálékul szolgálhat neki,
Julianus barát és én – tudatosult bennem a felismerés.
A barátot egyből kizártam a lehetőségek köréből, így maradtam én.
Nem pazaroltam az értékes időt, gyorsan cselekedtem. A legjobban vérző
sebemre tapasztottam az ajkát, mely a bal csuklóm belső felén volt.
Nagyon lassan kezdte el szívni a vért, alig érezhetően, majd szívása egyre
erőteljesebbé vált. A nedv, mely az élet egyedüli forrását jelentette számára,
apránként töltötte meg ereit, eljutott minden egyes sejtjéhez, hogy
felduzzassza kiapadt membránjait. Tompa fájdalmat kezdtem érezni a
karomban, de még elviselhetőt. Percek teltek el így, majd lassan kezdett
magához térni. Kábultan pislogott, de még nem ismert fel. Szédelegni
kezdtem, és a fájdalom fokozódott, de nem ijedtem meg, bíztam abban,
hogy hamarosan tudatára ébred, és felismer. De nem így történt. A
transzállapot nem akart szűnni. Már nem sok híja volt, hogy elveszítsem az
eszméletemet, és a karom lángolt a kíntól. Az aggodalom kezdett belém
marni. Tudtam ugyan, hogy halálomat, csak nagyon kevés dolog idézheti
elő, azzal azonban nem voltam tisztában, hogy a nagyfokú vérvesztés
közéjük tartozik–e.
– Konstantin most már elég lesz, hagyd abba! – mondtam halkan, de
határozottan és reménykedtem abban, hogy felfogja.
És akkor hirtelen megismert.
– Iris, hogy kerülsz te ide, és mit csinálok én veled? – kérdezte
döbbenten.
– Csak megitattalak – válaszoltam megkönnyebbülten.
– Neked elment az eszed, meg is ölhettelek volna – kiabálta ingerülten.
– Nem hagyhattam, hogy még rosszabb állapotba kerülj, valamit
tennem kellett, ez volt a legkézenfekvőbb.
– Hmm... A legkézenfekvőbb. Mi van akkor, ha a harapásom
megmérgezett? – kérdezte kikelve önmagából.
– Hidd el, hogy nem lesz semmi bajom, nyugodj meg, kérlek, jól vagyok
– hazudtam, mert a csuklómon a seb úgy égett, mintha lángba tartottam
volna.
– Nem tudok megnyugodni – dőlt előre feldúltan.
– Nézz rám, nézz csak rám! – mondtam. – Úgy nézek ki, mint akit
megmérgeztek?
 De ő csak csóválta a fejét, és nem szólt egy szót sem. Kis idő múltán
aggodalma csillapodni látszott, és végül megbékélt.
Csendben ültünk egymással szemben a vizes földön, és hallgattuk a
cseppkövekről aláhulló vízcseppek monoton hangjait. Nehezemre esett
megszólalni, de volt még egy igen kényes probléma, amire feltét– lenül rá
kellett térnem.. Megfogtam Konstantin hűvös kezét, és egyszerűen
megkérdeztem.
– Miért tetted ezt a baráttal?
– Sajnos nem tehettem mást, nagyon sajnálom – hajtotta le a fejét –
Nem tudtam megölni, mint látod, inkább kiéheztettem magam.
Körbenéztem. A barát továbbra is az egyik sziklahasadékban
gunnyasztott, és engem figyelt. Körülötte ételmaradékok hevertek a
földön és egy flaska.
– Látom, jól bántál a foglyoddal.
– Remélem, az ijedtségen kívül más baja nem esett – szólt leplezetlen
lelkifurdalással.
Büszke voltam rá, hogy ilyet tudott tenni, kizárólag azért, hogy
megmentsen egy emberi életet, ráadásul egy olyanét, aki veszélybe akarta
sodorni őt. Ez a cselekedet szöges ellentétben állt természete valójával,
melynek lényege a vérivás volt. Újabb kínos csend állt be, Konstantin
lehorgasztott fejjel ült és a földet bámulta. Ismét a barátra néztem, már
békésen aludt, hangos szuszogása egy alvó kisdedre emlékeztetett.
– Még Julianust is sikerült lenyugtatnod, pedig hozzá sem értél – szólalt
meg mosolyogva.
– Nem hiszem, hogy ez az én érdemem lenne, egyszerűen csak a
fáradtság lett úrrá rajta.
– Ezt ugye, te sem hiszed el? – mosolygott tovább.
Kérdését elengedtem a fülem mellett, és újfent a sajátjaimmal kezdtem
gyötörni.
– Mióta vagytok itt?
– Már legalább két napja.
– Ha csak két napja, akkor hogy kerültél ilyen állapotba?
– Már két hete nem ittam – vallotta be őszintén –, valahogy
megfeledkeztem róla. Annyi minden történt velem azóta, hogy akkor jutott
először eszembe, amikor beléptünk a barlangba.
– Mi volt a szándékod? – néztem rá szúrós tekintettel.
 – Először meg akartam ölni – sóhajtott –, de nem tudtam megtenni.
Kizárólag azért hoztam a barlangba, hogy időt nyerjek, amíg más
megoldást nem találok. Gondolkodnom kellett.
– Nem a sziklahasadékon át jöttetek igaz? Ha jól látom, egyikőtök sem
szenvedett sérülést – váltottam témát.
– Van egy másik út, arra – mutatott a terem túlsó vége felé.
– Bár megtaláltam volna – sóhajtottam fáradtan.
– Gyere, Iris, feküdj le ide, szükséged van pihenésre! – vont maga mellé
szelíden.
Mikor hozzábújtam akkor vette csak észre, hogy az ingem nedves.
– Te vérzel!
– Mindjárt eláll, ne aggódj miatta, már jól vagyok – legyintettem.
– Hidd el, leszel még jobban is – mondta, és teljes megrökönyödésemre
csókokkal kezdte borítani vérző sebeimet, melyek még mindig fájtak.
Olyan lágyan érintette hozzám ajkait, mintha nem is ragadozó lenne,
hanem egy ma született bárányka. Hosszasan feküdtünk a földön, az idő
múlását nem észleltük, csak öleltük egymást, testünk egy lénnyé olvadt az
univerzum szerves részeként.
Mikor újra magamhoz tértem, Julianus már kezdett ébredezni. A sebem
már csak egy kicsit lüktetett. Azonnal hozzá siettem és próbáltam
megnyugtatni, de legnagyobb meglepetésemre, egyáltalán nem tartott
tőlem, sőt tekintetéből azt vettem ki, hogy nem vagyok idegen a számára.
– Bárónő, maga mit keres itt? – kérdezte.
– Maga ismer engem?
– Természetesen, a miséken gyakran láttam önt.
– Azért jöttem, hogy egy félreértést tisztázzak – mondtam. – A gróf
nem akarta bántani, de kénytelen volt idehozni önt.
– Akkor miért hurcolt ide? – kérdezte a barát enyhén remegő
szájjal.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, hisz a dolog meglehetősen
egyértelmű volt.
– Megpróbálom kitörölni a rövid távú emlékezetét – dünnyögtem
magamban, és nehezen, de rászántam magamat az egyetlen üdvözítő
megoldásra.
A szemébe néztem, és mélyen elmerültem az elméjében. Hosszú
kutakodás után rátaláltam azokra az emlékekre, melyek a két vámpírral
voltak kapcsolatosak, Ezeket töröltem, a többi régebbi emléket nem
bolygattam. Az atya minden ellenkezés nélkül tűrte, hogy az agyában
kutakodjam, majd amikor végeztem, a legnagyobb meglepetésemre felállt
és kedvesen megszólított.
– Milyen jó, hogy újra láthatom, Madame, és a kedves Paget grófot is
magával hozta, lekötelez – mondta udvariasan.
– En is örvendek, kedves Julianus – mondtam bájos mosolyt erőltetve
az arcomra.
– Egy pillanat türelmet kérünk, beszélni szeretnék a kisasszonnyal –
vont félre Konstantin megrökönyödve.
– Hát ezt meg, hogy csináltad? – faggatott döbbenten.
– Hiszen mondtam már neked, hogy van néhány különleges
képességem – mosolyogtam. – Nyugodt lehetsz, az égvilágon semmire sem
fog emlékezni. – Végigsimítottam rendezetlen hajfürtjein.
– Te aztán furcsa nő vagy! – mosolygott rám.
– Én csak azt tettem, amit helyesnek ítéltem.
– Mondhatom, szép dolog – mosolygott újra.
Julianus a történtek után, melyekből nem igazán észlelt sokat, ismét
mély álomba szenderült, békés horkolása tompa visszhangot vert
cseppkőfalakban. Az éjszakát a barlangban töltöttük legalábbis azt
gondoltuk, hogy éjszaka van. Szorosan egymáshoz simulva feküdtünk,
és én megpróbáltam aludni egy kicsit, de csak félálomban szenderegtem.
Konstantin virrasztott, nem aludt egy szemet sem, csak nézett engem
áhítattal, és időnként csókot lehelt homlokomra, melytől a mennyekben
jártam szitakötő alakban.
 Válaszút
Útközben nem sokat beszélgettünk, mindannyian kimerültek voltunk.
Konstantinon látszott, hogy még mindig küzd az éhséggel, hisz a véremtől,
csak jobb állapotba került, de arra nem volt elég, hogy jóllakjon tőle. Egész
úton a jövőmön morfondíroztam, hisz már jó ideje foglalkoztatott a
gondolat, hogy el kellene hagynom Firenzét. Túl rég éltem már ebben a
patinás városban, és sokaknak feltűnhetett, hogy egyáltalán nem öregszem.
Szóvá is tették, bókoltak szüntelenül.
Mikor a Dómhoz értünk, elköszöntünk a baráttól, aki gálánsán
megköszönte a szolgálatainkat és komótosan besétált a templomba.
Konstantinhoz fordultam.
– Téged hova vihetlek? – kérdeztem, abban reménykedve, hogy velem
tart majd.
– Vigyél a márkihoz, légy szíves – felelte tartózkodóan. Válasza
csalódással töltött el, de ennek jelét nem mutattam, elgondolkodva
néztem ki a hintó ablakán. Konstantin azonnal megérezte
hangulatváltozásomat, és biztosított arról, hogy még aznap este
meglátogat.
A márki palotájához hajtottunk. Búcsúzóul kezet csókolt, akár egy
idegen, és határozott léptekkel elindult a ház felé, vissza sem nézett, úgy
lépett be a házba, mintha biztos menedékre lelne vastag falai közt. Nem
haragudtam rá, tartózkodó viselkedését csak egy valaminek tudtam be,
mégpedig annak, hogy éhes.
Amikor végre hazaértem, akkor tudatosult bennem először, hogy
milyen szörnyen megviselt vagyok. Levettem szakadt és sáros ruháimat és
forró fürdőt vettem. A habos víz csípte ugyan a sebeimet, de ennek
ellenére jólesett. Csak később jutott eszembe, hogy még, meg sem néztem
a sérüléseimet. A seb, melyből Konstantin ivott, a csuklóm belső oldalán
volt. Alaposan szemügyre vettem a már apróra zsugorodott heget, de nem
láttam rajta mérgezésre utaló nyomokat, teljesen tiszta volt, a színe is
egészségesnek tűnt és már egyáltalán nem fájt. Megnyugodtam, Étvágyam,
nem volt ugyan, de mindenképp ennem kellett valamit. Florence–tól sajtot
kértem zöldségekkel, hogy testem pótolni tudja az előző nap elvesztett
tetemes mennyiségű vért.
Az este hamarabb eljött, mint ahogy reméltem. A Dóm tér sötétségbe
borult, csak a hold vékony sarlója világította meg a katedrális égbetörő
tornyait.
 Konstantin, éjfél körül érkezett meg, olyan volt, mintha kicserélték
volna, a fiatalság heve áradt belőle. Jó kedve szinte szárnyalt és hangulata
engem is magával ragadott. Karjába vett, és forogni kezdett velem,
megszédültem, de jólesett ez a különös, bódult állapot.
Szoros ölelésemtől arcába vér szökött, megtévesztésen emberinek tűnt,
a vámpír elrejtőzött mélyen a színfalak mögé. Mintha olvasott volna a
gondolataimban, legalábbis úgy vettem ki szavaiból.
– Iris, a közeledben a mennyországban érzem magam és elfelejtem azt,
hogy egyszer a pokolra jutok majd – mondta, majd forrón megcsókolt.
Nem akartam megtörni a varázst, mely mindkettőnket behálózott, de
tudtam, hogy előbb–utóbb bele kell vágnom mondanivalómba. Magam
mellé ültettem, és beszélni kezdtem.
– Fontos közlendőm van – néztem mélyen a szemébe. Hamarosan el
kell költöznöm Firenzéből, már több mint tizenöt éve élek itt és az, hogy
ez idő alatt nem öregedtem semmit, lassan kezd feltűnővé válni. Itt a vége
– tártam szét karjaimat –, többé már nem játszhatom büntetlenül a
halandót. Olyan helyen szeretnék letelepedni, ahol csak a hozzám
közelállókkal kell érintkeznem, belefáradtam már abba, hogy folyton új
helyeket és személyeket kelljen megismernem. El szeretnék vonulni a világ
elől, legalábbis egy időre. Van egy eladó kastély a Comói–tónál,
szándékomban áll megvásárolni és felújítani. Szeretnél velem jönni? –
kérdeztem abban reménykedve, hogy válasza nem lesz elutasító.
– Nem is tudom, mit mondjak erre, kérdésed annyira meglepett. Még
soha nem kötöttem magamat senkihez, és hát az életmódom sem túl
szokványos. Félek, hogy előbb–utóbb eleged lesz abból, hogy folyton
eltűnök, és azt sem tudod majd, merre járok – felelte kissé feldúltan –, de
mindenképp át fogom gondolni a dolgot.
– A te szabad akaratod – jegyeztem meg tárgyilagosan, de belülről
emésztett az elkeseredettség.
Kint már hajnalodott és tudtam, hogy lassan el fog menni, egyre
nehezebben viseltem a távollétét, és ha arra gondoltam, hogy végleg
mellőznöm kell majd a társaságát, szívem összeszorult. Búcsúzóul
megcsókolt, és megígérte, hogy másnapra döntést hoz.
Miután elment lefeküdtem, de nem jött álom a szememre, nem hagyott
nyugodni a gondolat, hogy elveszíthetem, bár magamban nagyon is jól
tudtam, hogy még igazán meg sem szereztem. Másnap Konstantin korán
érkezett, épp hogy alkonyodott. Az ablakból figyeltem, ahogy kilép a
hintóból, arca sugárzott az örömtől. Udvariasan üdvözölte a személyzet,
majd felszaladt a lépcsőn, hármasával véve a lépcsőfokokat.
– Nem tudtam tovább várni a válasszal, veled megyek, Iris – mondta az
ajtóban és szorosan hozzám simult.
A meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe.
– Nem lehetett könnyű döntés – mondtam szipogva.
– Nem is hiszed, milyen könnyű volt. Rájöttem, hogy csak bíznom kell
önmagamban és akkor boldog lehetek, különben sem tudnám nélküled
elviselni az elkövetkező pár száz évet – mondta kisfiús fél mosollyal. Aztán
hirtelen a karjába kapott, becsukta az ajtót és az ágy felé cipelt. – Szeretlek
– suttogta a fülembe szenvedélyesen.
Gyengéden kigombolta a ruhámat és levette rólam, a fűzőmmel már
nehezebben boldogult. Alsóneműben álltam előtte, majd az is a földre
hullt.
– Uram Isten, milyen gyönyörű vagy! Hányszor képzeltelek már el így,
de te minden képzeletemet felülmúlod, testet öltenek benned a vágyaim –
mondta és tetőtől talpig végigcsókolt.
– Én semmit nem láthatok belőled? – nyögtem méltatlankodva.
Ekkor ő is levetkőzött, és előttem tündökölt teljes szépségében, akár
egy műalkotás. Sokkal izmosabb volt, mint képzeltem, hófehér bőre
márványként ragyogott. Duzzadt ajka érzékien érintette vállamat, majd
hirtelen hátrahőkölt.
– Nem tudom megtenni, még nem, túl nagy a kísértés. Féltelek, Iris –
mondta feldúltan, arcán vegyes érzelmek tükröződtek.
– Ne félj, nem lesz semmi baj – húztam magamhoz gyengéden, – csak
feküdj nyugodtan, ne gondolj arra, hogy mi fog történni, képzeld azt, hogy
csak összebújunk, úgy, mint máskor.
– De az illatod, most annyira más, egyszerűen ellenállhatatlan.
– Ez csak a vágy illata – nyugtattam meg –, de ha gondolod, tehetek
ellene valamit, néztem az ágy mellett heverő parfümös üvegre.
– Kérlek ne! Megpróbálok uralkodni magamon – mondta, olyan
hangsúllyal, mintha elveszítene valami fontosat.
– Kérdezhetek valamit?
– Kérdezz bátran! – buzdított.
– Vámpírrá születésed óta illettél testi szerelemmel bárkit is?
Nehezére esett a válasz, láttam rajta, hogy őrlődik, aztán nagy nehezen
mégis megszólalt.
– Igen, egyszer, még a kezdetek kezdetén.
 – Mi történt akkor? – néztem a szemébe.
– Az a lány már halott – mondta ki elszörnyülködve.
– Hogyhogy halott – meredtem rá elképedve.
– Megöltem – nézett el a semmibe. – Most már érted, hogy miért
tartok ettől a dologtól? Rettegek tőle, hogy újra megtörténik, hogy
elvesztem a fejemet és téged is bántani foglak – addigra, már teljes
mivoltában reszketett, dermedt teste hideg verejtékben úszott.
– Konstantin, nézz a szemembe kérlek! – fogtam kezem közé az arcát.
– Én tisztában vagyok azzal, hogy ki vagy, tudom, hogy vannak korlátaid.
Ismerem a szokásaidat, a természetedet, az érzelmeidet. Tudom, hogy az
ösztöneid uralni tudják a lényedet, de azt is tudom, hogy mi ketten képesek
vagyunk leküzdeni ezeket az áthidalhatatlannak hitt akadályokat. A lányt
pedig nem te ölted meg, vésd jól az eszedbe, hanem a démon, aki akkor
még uralkodott lényeden. Nem fog megtörténni az, amitől tartasz, bízz
magadban, mint ahogy én is bízom benned, és ne felejtsd el azt sem,
hogy ha szükséges, én meg tudom védeni magamat – cirógattam meg az
arcát.
Összekuporodva feküdt az ágyon, embrió pózban, hogy ellazuljon,
simogatni kezdtem. Nem siettettem, finoman, szinte észrevétlenül
simítottam végig a testét, majd puha csókokkal borítottam el a száját.
Csókjaimtól ajka meglágyult, majd ajkamra forrt gyöngéden. Aztán kezét
arcomhoz emelte, másik karjával pedig átölelt. Felsóhajtottam. Érzékeim
pattanásig feszültek, minden idegszálam sikított. Konstantin arcába
néztem. Lehunyta szenvedélytől elhomályosult szemét, végtelenül csábító,
érzéki látványt nyújtott. Majd tekintetét ismét rám emelte, mint aki
álomból ébred. Perzselő tűz égett a szemében, pillantása megbéklyózott,
mozdulni sem bírtam.
– Innen már nincs visszaút – suttogtam a fülébe.
Nem tehetett mást, megadta magát a szenvedélynek, melynek már úgyis
rabja volt.
 Kastély a Comói–tónál
Miután elment feküdtem még egy kicsit az ágyban, lustán elnyújtózva
gondoltam arra, hogy nemsokára már nem választja őt el tőlem a pirkadat.
Visszaemlékeztem az édes, buja éjszakára és testemet újra átjárta a vágy,
mely még akkor is kitöltötte minden porcikámat. De bármennyire is rabul
ejtett Konstantin sápadt bűvölete, egy másik dologgal is foglalkoznom
kellett, a kastélyvásárlás ügyével. Sietősen felöltöztem és a bíboroshoz
indultam, aki szívélyesen fogadott és tájékoztatott arról, hogy a kastély a
Galeotti család birtokában van. Galeotti herceg közismert személyisége
volt Firenzének, ő is a Dóm téren lakott. Gyakran voltam hivatalos az
általa rendezett pompás bálokra, melyek roppant egyediek voltak. Csak
harmadnapra kaptam időpontot a herceg titkárától, mert éppen vadászni
volt a fiaival.
A vásárlás előtt azonban, mindenképp meg akartam nézni a kastélyt,
így Konstantinnal a Comói–tóhoz utaztunk. Olyan szép helyen épült, hogy
párját talán sehol nem találni, a fennsíkon emelkedett és uralkodott a tó
nagy része fölött. Csak álltunk, néztük és mindketten tudtuk, hogy
hazataláltunk.
– Itt egy jó darabig nyugalomban élhetünk, csak arról kell
gondoskodnunk, hogy a személyzetet időnként lecseréljük – mondtam
nagyot sóhajtva. Kedvesemet a boldogság öröme olyan magasba emelte,
hogy szinte repült.
– Köszönöm – suttogta meghatottan.
Amikor hazaértünk, gondolataim már a felújítási munkálatok kötötték
le, már alig vártam a megbeszélt időpontot, türelmetlenül járkáltam fel s
alá.
– Iris, ne aggódj, miénk lesz az „elvarázsolt kastély", ki akarna ilyen
eldugott helyre költözni? – csitítgatott.
Estefelé felkerestem a herceget, aki a több napos vadászattól kimerülten
fogadott.
– Kedvesem, hallottam, hogy távollétem alatt sikerült megnéznie a
kastélyt – mosolygott rám kissé fáradtan.
– Igen, és teljesen elkápráztatott, pedig még belülről meg sem
csodáltam. Ennek ellenére minél előbb szeretném megvásárolni. – Semmi
akadálya – mondta Galeotti szívélyesen –, már így is jó ideje lakatlanul áll.
Szükség lesz azonban egy kis felújításra. A tetőgerendákat feltétlenül ki kell
cserélni, mert már korhadtak, tudok ajánlani egy pár kitűnő mesterembert.
 – Köszönöm, szívesen elfogadom a segítségét. Megkérdezhetem, hogy
ki lakott ott régebben?
– Az unokabátyámé volt, de ő tragikus körülmények között halt meg,
már több mint tíz éve. Holtan találták a közeli erdőben, valószínűleg
valamilyen állat végzett vele. Én voltam a legközelebbi hozzátartozója,
elég magának való volt, gondolom azért is élt ott, visszavonultan a világtól.
Az idő gyorsan elszállt és miután megbeszéltük a fizetési feltételeket,
búcsút vettünk egymástól.
A felújítás gyorsan és precízen zajlott. Konstantin ragaszkodott ahhoz,
hogy személyesen felügyelje a munkálatokat és ezzel nagy terhet vett le a
vállamról. Szíve csücske egy kis csillagvizsgáló torony volt az épület keleti
frontján, melyet a legújabb műszerekkel szerelt fel. Imádta a tudományok
és a művészetek világát, mikor ezekkel foglalatoskodott arcából gyakran
áradt valamilyen gyermeki, megható öröm. A kastély elkészült és messzi
mérföldekre a legpompásabb lakhely lett.
Késő ősz volt, mire beköltöztünk, a fák már lehullajtották leveleiket, és
korai sötétség borította be a tavat. A földszinten egy tágas, boltívekkel
elválasztott csarnok terült el. Az épület bal szárnyán foglalt helyet a konyha
és a szolgálók lakhelye, a jobb szárnyon pedig a lakószoba és az étkező.
Egy kecses ívű lépcsőn juthattunk fel a háló– és vendégszobákhoz,
melyeket fürdőhelyiségek egészítettek ki. Konstantinnak külön szobát
rendeztem be, arra az esetre, ha magányra vágyna, bízván abban, hogy erre
ritkán lesz szüksége.
A ház ékessége pedig a hálószobánk volt, tágas, keleti fekvésű. A szoba
közepén egy hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett, rojtos selyem
függönyökkel, a berendezést már csak apró márványlapos bútordarabokkal
egészítettem ki. Az összhang; tökéletes volt.
Az elmaradhatatlan bársony sötétítőfüggöny mély bíborban tündökölt,
és napközben mindig gondosan behúztuk. Az ablakból lélegzetelállító
kilátás nyílt a Comói–tóra, melynek környéke élőlények gazdag tárházát
nyújtotta. Reggelente a hűvös idő ellenére hattyúk tucatjai úszkáltak a
tavon, vagy csőrüket hátukra simítva lebegtek a tó sima víztükrén.
Életünk gondtalanul telt, naphosszat lovagoltunk és a tavon
csónakáztunk. Konstantin gyakran töltötte az éjszakáit a toronyban, a
csillagok állását, egymáshoz való helyzetét számolgatta és az égbolton
követte őket. Nem vettem ezt tőle zokon, tudtam, hogy néha magányra
vágyik.
 Élőnként kétségek közt vergődött, gyötrődő arccal, szótlanul járt–kelt
a házban. Majd egy napon váratlan kérdést szegezett nekem:
– Szerelmem, biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb férfi a
számodra? – emelte rám gyönyörű tekintetét.
– Te vagy a levegő, amit belélegzek, a szívdobbanásom, az ételem és az
italom, nélküled csak egy halhatatlan lény lennék, te adsz értelmet a
létezésemnek. Gondolod, hogy el tudnám viselni az évszázadok múlását, a
barátaim halálát, ha te nem lennél nekem? – öleltem meg és borítottam el
forró könnyeimmel hűvös arcát.
– Nem gondolsz soha arra, hogy egy vérszomjas fenevaddal élsz egy
fedél alatt, aki veszélyt jelenthet számodra?
– Ez a lét nekem mindent megér, és inkább enyészek el a te karjaidban,
minthogy nélküled éljek akár egy percig is. Osztozni akarok veled minden
rezdülésben, együtt akarom veled hallgatni a hajnali madárdalt, az eső
kopogását az ablakon, a méhek zümmögését. A te szemeden keresztül
akarom látni a csillagokat, az éj sötétjét, a nap szikrázó sugarát. Éjjelente a
te gondolataid mélységébe akarok elmerülni, és azt akarom, hogy együtt
gömbölyítsük napjaink kusza fonalát.
Azon az éjszakán nagyon gyengéd volt hozzám, lelkemben tündérek
jártak táncot, de apró rezdülésein megéreztem, hogy még nem teljesen
nyílt meg előttem. Lényének egy részét zárva tartotta, és én mindenképpen
ki akartam nyitni ezt a kaput is, az utolsót, amit még nem tárt fel senki.
Sokat törtem a fejemet azon, hogyan vigyem véghez ezt a nehéznek tűnő
feladatot, semmi esetre nem akartam erőltetni a dolgot, végül úgy
döntöttem, az időre bízom.
Konstantin hetente egyszer eltűnt a házból, és tisztában voltam azzal,
hogy táplálkozni megy, hogy hol találkozik a vérszolgálóval nem tudtam,
de nem is kutakodtam utána. Meglepett, hogy a Vatikánból már rég nem
kaptam levelet. A Monsignoréval, Márton atyával tartottam a kapcsolatot,
ő tájékoztatott mindig az elkövetkező feladataimról. Nem állt
szándékomban megosztani vele magánügyeimet, melyek nem tartoztak az
egyházra. A dogmatikus gondolkodás, egyébként is távol állt tőlem, sokkal
inkább kötődtem a természethez, és csupán egy egyszerű teremtménynek
tartottam magamat. Lelki kérdésekben, pedig csak egy valakitől kértem
tanácsot, attól a lénytől, aki mindenekfelett áll, és kinek döntéseit és tetteit
még a Szent Atyának sem áll módjában megkérdőjelezni. O pedig
mellettem állt, megértett, szeretetével kényeztetett és ezt éreztette velem,
minden áldott nap.
 Benne volt mindenben: a virágok szépségében, a napsugárban, a
parányinak tűnő csillagokban, a hegyi patak csobogásában, és bennünk is,
bennem és Konstantinban.
Sokáig üldögéltem az íróasztalnál, ezeken a dolgokon merengve, majd
tollat ragadtam és írni kezdtem.

Kedves Atyám!
Oly rég hallottam már Ön felől, hogy idejét sem tudom. Remélem, a Szent Atyával
egyetemben jó egészségnek örvend. Időközben új lakhelyet választottam magamnak,
vásároltam egy kastélyt a Comói–tónál. Továbbra is rendelkezésükre állok, ha
szükségesnek látják. Kérem, feltétlenül értesítsen, ha a dolgok alakulása azt
megkívánná.
Továbbra is maradok odaadó hívük:
La Fayette bárónő

Amikor a levelet felgöngyöltem és egy selyem szalaggal átkötöttem,

belépett Konstantin.
– Látom, levelet írtál – mondta, de tapintatosan nem kérdezett rá, hogy
kinek. Tudtam, hogy furdalja a kíváncsiság, de semmiképp sem akart
tolakodónak mutatkozni.
– Igen, Vatikánba írtam – mondtam szenvtelenül –, és megerősítettem
őket abban, hogy továbbra is számíthatnak a szolgálataimra.
– Te a pápát szolgálod? – kérdezte megrökönyödve.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy már tettem nekik egy–két szívességet,
de mostanában eléggé hanyagolnak. A baj az, hogy túlzottan féltenek, mert
azt hiszik pótolhatatlan vagyok.
– Hát ennek igazán örülök, mert nem szeretnélek veszélyben tudni bújt
hozzám.
– Megkérdezhetem, hogy milyen feladatokat szoktak rád bízni,
kedvesem?
– Félszerzeteket, vérfarkasokat és többek között vámpírokat is. Sajnos
még nem sikerült felgöngyölítenem a vámpírok szerveződési rendszerét.
Szörnyen titkos az egész, és még az is lehet, hogy egymástól teljesen
függetlenül élnek, magányosan, belesüllyedve a halhatatlanság mocsarába.
Gondolom, te erről többet tudnál mesélni – szegeztem rá kérdőn a
tekintetemet.
 – Hmm..., most már értem, miért vettél magadhoz – kacsintott rám
sármosan.
– Nem is rossz ötlet, mi ketten csodákra lennénk képesek, sőt még az is
lehet, hogy az egyháztól feloldozást nyernél – mosolyogtam rá.
– A Vatikán soha nem fogadná el a szolgálataimat, Iris, hisz számukra
én nem is létezem. A gyilkosságokról nem is beszélve, amit a múltban
követtem el – sütötte le a szemét.
– Szerelmem, ez csak egy buta vicc volt, ne haragudj! – öleltem meg.
A nap hátralevő részét a kertben töltöttük a hűs szőlőlugasban, amely
megfelelő mennyiségű árnyékot biztosított Konstantin számára. A délelőtt
elhangzottak pedig nem kerültek szóba többet, kizárólag hétköznapi
dolgokról diskuráltunk.
Másnap esőre ébredtünk, csak feküdtünk az ágyban és hallgattuk az
esőcseppek monoton kopogását az ablakpárkányon, ez a hang
megnyugtatott mindkettőnket. Konstantin csukott szemmel nyúlt el,
szoborszerű alakja élettelennek tűnt, csak időnként rezdültek meg dús
fekete szempillái. Óvatosan felkeltem és kinéztem az ablakon. A tó
rejtelmes párába burkolózott, felszíne szinte összeolvadt a felette úszó
szürke felhőkkel. A távolban egy lovast pillantottam meg, a kastély felé
közeledett.
– Látsz valami érdekeset, drágám? – kérdezte még mindig csukott
szemmel.
– Lovas futár érkezett.
A komorna felhozott egy levelet, Konstantinnak volt címezve.
Figyeltem az arcát, miközben olvasott, gondterheltnek tűnt, szemöldökét
összeráncolta és tudtam, hogy ez nem jó jel.
– Valami baj van? – kérdeztem türelmetlenül, de ő nem válaszolt csak
olvasott tovább.
Mikor a végére ért, rám nézett, de csak elszántságot láttam a
tekintetében.
– Holnap el kell utaznom, halaszthatatlan ügyben – mondta kurtán.
– Remélem, nincs semmi baj – néztem rá aggódó pillantással.
– Konkrétumokat nem tudok. Vannak olyan dolgok, amit levélben
megírni veszélyes lehet, a futárokat gyakran érik támadások a sötét,
kietlen, erdei ösvényeken.
Nem faggatóztam tovább, mert rájöttem, hogy ez az a kiskapu, ami
még nem nyílt ki előttem, és én nem szándékoztam kéretlenül belépni
rajta.
 A nap az eső ellenére kellemesen telt. A délutánt olvasással töltöttem,
de nem sokat haladtam, mert néhány sor után, újra a levél körül kezdtek
forogni a gondolataim, egyszerűen nem tudtam másfelé terelni őket.
Konstantin dél körül felvonult a csillagvizsgáló toronyba és csak
alkonyatkor került elő. Sötétedés után bekérettem a vacsorát. Mindig két
főre szolgálták fel, hisz ügyelni kellett a látszatra. Helyet foglaltunk az
asztalnál és bensőségesen beszélgettünk ártalmatlan dolgokról, az évszakok
változásáról, a kitenyésztésről és még sok minden egyébről. Mindkét
ételből ettem egy keveset, megkímélve Konstantint a számára
elviselhetetlen ízű eledel elfogyasztásától.
– Tölthetek egy kis bort? – kérdezte angyali hangján, melyben enyhe
szorongást véltem felfedezni.
– Igen, kérek – nyújtottam felé a poharamat.
– Beszélnem kell veled, Iris – hangja izgatottan csengett –, gyere,
menjünk fel a toronyba, ott nem zavar minket senki.
A toronyba egy szűk csigalépcső vezetett, melyet a gyertyafény
sejtelmesen világított meg. A padlásszoba kör alakja az égitesteket látszott
szimbolizálni, ablakai az égtájak felé voltak tájolva. Estére az idő kitisztult,
a hold sápadtan sütött be a nyílásokon.
– Ülj le ebbe a fotelbe, Iris, hosszú lesz a mondanivalóm – mutatott egy
kényelmes ülőalkalmatosság felé.
– Nem mindent tudsz még rólam – vágott bele –, van még egy része az
életemnek, amit sokak elől rejtegetnem kell. Előtted viszont már nem
vagyok képes tovább titkolózni, bármennyire is veszélybe sodorhatok
ezzel másokat. Mikor megtudtam, hogy kapcsolatban állsz Vatikánnal és
évek óta a vámpírok szerveződési formáit kutatod, elgondolkodtam azon,
hogy beavatlak a dologba, ugyanis én mindent tudok erről.
Megborzongtam.
– Folytasd! – mondtam rekedt hangon.
– Létezik egy szervezett, melyet Principatusnak neveznek. Ez a
szervezet a vámpír Tribusok fő összetartó ereje, működésének legfőbb
célja, hogy titkolja az „álarc" viselőinek kilétét és elrejtse a vámpírok világát
a halandók szeme elől. A Tribusok vérségi alapú törzsek, melyek
rendkívül összetartóak. A vámpírjaikat hidegen hagyja a halandók világa,
csak akkor folynak bele hétköznapjaikba, ha azt érdekük úgy diktálja. A
Principatus hat törzset foglal magában, mindegyiknek saját működési
rendszere és szabályzata van. A Tribusok vámpírjainak azonban
kötelességük alávetni magukat a Principatus törvényeinek. A vámpír
törzsek vezetői és a városok elöljárói a Senatorok, ők alkotják a Senatust, a
törvényhozó testületet, melynek legfőbb eseménye a zsinat. A zsinat
húszévente egyszer kerül megrendezésre, és ezen kívül csak rendkívüli
helyzetek estén hívják össze, most erre került sor. A zsinat helyszíne pedig
mindig Velence, ahogy most is. A Principatus államformája arisztokratikus
köztársaság, akár csak az ókori Rómáé volt egykor. Én a Noble Tribus
tagja vagyok. Ez az arisztokrata szervezet, a Principatus alapköve, a mi
törzsünk tagjai teszik ki a Senatus túlnyomó részét.
Minden városnak saját Senatora van, akik szinte kivétel nélkül Noble–
ok. A Principatuson kívül, létezik azonban egy Mundo Sambrának, vagy
más néven „Árnyvilágnak" nevezett vámpír szekta is, amely a köztársaság
legfőbb ellensége. Tagjai a Principatus törzseiből kivált hatalmas erejű
vámpírok és senkit sem gyűlölnek jobban a Principatus tagjainál.
Vezetőjük kilétét egyelőre homály fedi, bár igen sokan próbálták már
leleplezni – fejezte be mondandóját.
– Ez egyszerűen megdöbbenté), hogy lehet ezt titokban tartani?
– Nem egyszerű, szüntelenül harcra készen állunk, és nem kevés a
cselszövés sem, ezen kívül a Tribusok is viszálykodnak egymással az
előjogok kiharcolásáért. Gondot okoz még az is, hogy óriási a törzsek
közti intellektuális különbség, és ez nagymértékben megnehezíti a zsinatok
sikerességét. Van egy teljes dokumentációm a Principatus törvényeiről,
szervezeti rendszeréről és az egyes Tribusokról. Itt hagyom neked, a
távollétemben nyugodtan tanulmányozhatod.
– Te milyen szerepet töltesz be a Tribusodon belül?
– Én voltam Firenze Senatora, de amikor ide költöztünk, írásban
kértem törzsem vezetőitől, hogy mentsenek fel rangom alól. Választ azóta
sem kaptam, gondolom, a Noble nem tudta mire vélni a dolgot, erről a
titulusról ugyanis, még soha senki nem mondott le önszántából.
Mindeddig azt hittem, hogy kizártak, de nem úgy néz ki a dolog. Ez a
meghívás a zsinatba egy kissé meglepett, ezek szerint még mindig
számítanak a szolgálataimra.
– Mikor indulsz? – kérdeztem aggódva.
– Holnap kora hajnalban, de addig még temérdek időnk van, és nem
szeretném elpazarolni – mondta sóvárogva.
– Még rengeteg kérdésem lenne.
– Kérlek, beszéljük meg azokat máskor, az iratokból egyébként is
mindent megtudhatsz.
 – De nem az érzéseidről. Miért mondtad Firenzében, hogy magányos
vagy?
– Mert az is voltam. Sokakkal ellentétben nekem a Tribus nem jelenti a
családot. Én többre vágytam, én rád vágytam.
Gyengéden ölbe vett és nagyon lassan, óvatosan levitt a szűk lépcsőn.
Menetközben becéző szavakat suttogott a fülembe, de én görcsösen
kapaszkodtam belé, mert még mindig sokkos állapotban voltam a
hallottaktól.
– Lazíts, kérlek, teljesen merev vagy – simult hozzám lágyan, majd
lefektetett az ágyra, és finoman masszírozni kezdett. Először a vállamat,
majd egyre lejjebb és lejjebb siklott a keze. Gyengéd érintése szinte
varázsütésre feloldotta görcsösségemet, ellazultam. Szenvedélyesen öleltük
egymást, leírhatatlan mámorral tört rám a vágy, majd beleolvadt a kéj édes
hullámaiba. És én újra felfedeztem „Gyönyör–országot".
Másnap hajnalban finom búcsúcsókot lehelt ajkamra és nesztelenül
távozott, csak a lova patájának dobogása hallatszott fel az udvarról.
– Vajon mikor tér vissza, erről nem beszéltünk tegnap – szorult össze
a gyomrom a gondolattól.
Ekkor láttam meg, az ékes betűkkel írt levelet, melyet az éjjeli
szekrényemen hagyott.

Szerelmem!
Kérlek, ne haragudj, hogy búcsú nélkül mentem el, de olyan édesen aludtál, hogy
nem volt szívem felébreszteni téged. Mindent el fogok követni azért, hogy minél
hamarabb viszontlássalak, hiszen tudod, minden perc kínszenvedés nélküled. Nagyon
vigyázz. magadra, és ha lehet, maradj a ház. közelében.
Millió csók!
Konstantin

Magamhoz öleltem a levelet, melyen még érezni lehetett édeskés illatát,

és gondűző álomba merültem.
 A Vámpír Principatus Tribusai

Konstantin nélkül a kastély egy kietlen Kodálynak tűnt, csak

bolyongtam szobáiban céltalanul. Éjszaka hiányzott testének közelsége,
lélegzete és ölelése, nappal pedig a beszélgetések, a sokatmondóan
odavetett pillantások, félszavak. Miután elment rögtön kutatni kezdtem az
iratok után, melyek a Principatus felépítését taglalják, de sehol nem
találtam őket. Kedvesem nagy felindultságában elfelejtette megosztani
velem, hová is rejtette. Végül a szobájában találtam rájuk, egy ósdi ládában
hevertek, sárgán, megfakultan. Remegő kézzel vettem elő a zizegős
pergameneket és átszellemült arccal falni kezdtem betűit.
Az első a Vámpír Principatus alapító okiratának hű másolata volt, mely
a tizenharmadik században íródott, és rajta díszeleglek a Tribusok
cirkalmas viaszpecsétjei és alattuk a Senatorok aláírásai. A csodaszép gót
betűkkel íródott latin szöveg lenyűgöző látványt nyújtott. A második
pergamenen a köztársaság alaptörvényei sorakoztak pontokba szedve.
Először csak az első pár bejegyzést olvastam el, de az is kellőképp
megdöbbentett.

Tiszteld teremtő Atyádat, ki az örök halhatatlanságba emelt.

Soha ne szegülj szembe vele, bármi is történjék.
A Principatusnak és Tribusodnak feltétlen engedelmességnél tartozol.
Kötelességed fenntartani a látszatbirodalmat, még akár örök életed árán
is.
Ne gyilkolj kedvtelésből és haszonélvezésből…

A törvény legalább hatvan pontot tartalmazott még, mindet figyelmesen

végigolvastam, bár gondolataim, még mindig az első pont körül forogtak.
Konstantin soha nem tartotta be az első törvényt és a másodikat sem
fogja – valószínűleg. Miért is tette volna? Az ő esete nem volt átlagosnak
mondható, hisz amikor Rufus megteremtette, magára is hagyta, árván,
kitaszítottan, a hideg macskakőre hullva. Nem tanította meg arra, miként
viselje sorsát, hogyan váljon többé és jobbá, mint mások.
 Egy szó, mint száz elmulasztotta a kötelességét, amit bármely apa
megtett volna.
A harmadik tekercs a köztársaság Tribusait mutatta be, különös,
lényszerű mondatszerkesztéssel, kissé tudományosan.

A Principatus hat Tribust, vagy más néven törzset foglal magában. Név
szerint: Fuersa, Dementrex, Nostre, Artisto, Veneficus, Noble.

A Fuersa Tribus
A Fuersák, gúnynevük aljanép, megjelenése igen változatos, gyakran
féktelen és frivol. Öltözködésükben a kötetlenséget részesítik előnyben,
soha nem követik az adott kor divatját. Lakhelyük kiválasztásában is
rapszodikusak. A Fuersák feltételek nélkül ragaszkodnak vámpír
testvéreikhez, ezért kis „bokrokban" élnek. Indulatos természetük, olykor
rejtőzködésre kényszeríti őket, ezért egyszerre több menedéket is
fenntartanak. Olykor halandók házaiba is beköltöznek, és uralmuk alá
hajtják az ott lakókat. Egyes estekben még az értelmetlen gyilkosságtól
sem riadnak vissza, bár ezt igen ritkán teszik. A Tribus tagjai leginkább a
változásra érzékeny embereket kedvelik és egyetemekről, politikusokból és
elnyomott kisebbségekből választanak gyermeket. Az újdonsült
vámpírokat szinte mindig fűti valamilyen személyes eszme, ezért is olyan
megosztott a törzs. Az egyes tagok közti gyűlölet pedig gyakran erősebb a
külső ellenség iránti ellenszenvnél is. Őseik hírnevesek, közülük kerültek ki
a legtehetségesebb vámpírok. Egyikőjük, kit Alexandernek hívtak, a
hiedelem szerint, képes volt meggörbíteni és elcsúsztatni az idősíkokat.
Viselkedésük legfőbb jellemzői a gyorsaság, az őserő és az erőszakos
viselkedés. Gyengeségeik közé tartozik, hogy sokszor túl szenvedélyesek,
befolyásolhatóak és könnyen kötelezik el magukat átláthatatlan ügyek
mellett. Gyakran kerülnek kínos szituációikba, melyekből csak kisebb–
nagyobb nehézségek árán tudnak szabadulni. A Fuersa törzset túl sok
belső viszály feszíti ahhoz, hogy szervezettségről beszélhessünk.
Gyűléseiket többnyire nagyobb népesemények után tartják, melyeken nem
ritka a hangos üvöltés és tombolás.
 A Dementrex Tribus
A tébolyultak. A Dementrexek egyességet kötöttek a Principatussal, de
nem mondhatóak teljes jogú tagoknak. Képviselői a Mundo Sambrában is
fellelhetőek, bár igen kis számban, zavarodott viselkedésük még ott is
riadalmat gerjeszt. Hűség azonban egyik vámpír szervezethez sem köti
őket. Megjelenésük a kegyetlen őrülttől a jellegtelenig terjed, legtöbbször
felismerhetetlenül olvadnak bele a tömegbe. Lehetnek kéjgyilkosok,
koszos koldusok, de akár kedves ifjak is a sarki pékségből.
Ezek a vámpírok a rejtőzködés nagy mesterei. A tébolyultak bárhol
élhetnek, átlagosnak tűnő házakban, söntések pincéjében, vagy akár
éjszakai menedékhelyen. Elszántan keresik a reményvesztett halandók
közelségét, ezért gyakorta költöznek nyomortanyák közelébe, hogy
koldusok vérével oltsák szomjukat. Prédájuk közé mindenféle halandó
tartozhat, általánosságban azonban a bolondokat és a félőrülteket
választják. A többi vámpír azt gondolja róluk, hogy ötletszerűen ölnek, és
ez részben igaz is. Legtöbbször a pillanatnyi hangulatuk dönti el áldozatuk
kilétét. Jellemük elhomályosult, sőt gyakran őrült. Sokan ezt a törzsön ülő
átoknak tekintik. Az összes Dementrexnek van valamilyen elmezavara,
amit csak rövid ideig tud féken tartani. Ha lenne is bármilyen hierarchiájuk,
azt lehetetlen lenne követni. A többségnek tökéletesen elég, ha nyugton
hagyják őket. Meglepő módon azonban, amennyiben a szükség úgy
diktálja, hihetetlenül harmonikusan tudnak együttműködni. Ha van is
valamilyen rendszer a dolgaikban az idegenek számára felfoghatatlan. A
Dementrexek egyáltalán nem tartják számon származásukat, náluk totális
demokrácia uralkodik.

A Nostre Tribus
A csótányok. Meglepő módon szinte az egész klán a Principatushoz
tartozik, bármennyire is nehéz viselniük az „álarcot". Talán a hovatartozás
biztonságáért teszik, vagy csak azért, hogy látótávolságon belül tudhassák a
többi Tribust. Természetesen néhány Nostre a Mundo Sambrát
választotta. Bár nincs két egyforma közülük, mindegyik rettentő
ocsmányan néz ki. Sárgás fogsor, elszíneződött bőr, szemölcsök,
májfoltok, ráncok éktelenítik púpos, vagy görbe testüket. So––kan közülük
földalatti csatornákban, temetők kriptáiban élnek. Sokkal hatalmasabbak,
mint azt bármelyik vértestvér is gondolná, még a Senatorok is óvakodnak
tőlük. Gyermekeiket a halandó társadalom selejtjéből választják, akik
antiszociálisak és zavarodottak.
Jellemüket a gonoszság, a megfélemlítés, valamint az együttérzés teljes
hiánya jellemzi. Az övék a legegységesebb törzs, kitaszítottak, ezért mi
mást tehetnének, összetartanak.

Az Artisto Tribus
A művészek. Többségük tagja a Principatusnak, ezért viszonzásul
támogatást kapnak, művészetük és kultúrájuk kibontakoztatásában. Az
Artisto vágyálmában választ gyermeket magának, ezért legtöbbjük
lélegzetelállítóan gyönyörű. Rendkívüli módon követik a divatot, gyakran
még meg is előzik azt. Lakhelyeik nagyszerű ízléssel berendezett villák,
vagy kúriák. Szobáik falai között gyakran találni kimagasló művészi
értéket képviselő festményeket és szobrokat.
Legtöbben közülük maguk is foglalatoskodnak valamilyen művészeti
ággal, jellemük udvarias, sőt nyájas, de túláradó szépségimádatuk hordoz
magában bizonyos veszélyeket. Ha valami igazán csodálatosat látnak vagy
hallanak, magával ragadja őket az élmény, legyen az művészeti alkotás,
ember vagy természeti jelenség. Addig állnak dermedt csodálatban, amíg a
kiváltó ok el nem tűnik. Ilyenkor rendkívül kiszolgáltatottá válnak,
gyakran még védelmezni sem tudják magukat.
Az Artistókra nem jellemző a szervezett élet, bár társadalmi
kapcsolataik legendásak, gyakorta rendeznek összejöveteleket, leginkább
estélyek formájában. Legtöbbször azonban, csak a társaság kedvéért teszik,
nem konkrétan a problémák leküzdése érdekében. A tagok törzsön belüli
helyzete rendkívül ingatag, egyetlen álnok mosoly a megdicsőülésbe emeli,
vagy a kárhozatba taszítja őket. Az Artistók számon tartják
származásukat, azonban kevés vérvonal tér el jelentősen a Tribus
többségétől.

A Veneficus Tribus
A Vámpírvarázslók. Nem sokkal a Tribus megszületése után, szinte
azonnal csatlakoztak a frissen alakult Principatushoz, és egyszeriben
nélkülözhetetlenné váltak.
A törzs a köztársaság legnagyobb védelmezője. Mindenkinél jobban
ügyelnek a Principatus összetartására, mivel a Mundo Sambra mindent
megtesz elpusztításuk érdekében. Szükségük van szövetségesre, és
varázstámogatásukért cserébe ezt meg is kapják.
A köztársaság védő szárnyai alatt szabadon fejleszthetik tudományukat.
A varázserejű Veneficusok rendszerint komoly, tiszteletet sugárzó
külsejűek. Öltözködésük visszafogott. Legtöbbször hagyományos mágus
köpenyt, vagy egyszerű fekete nadrágot és zubbonyt viselnek. Nyakukban
gyakran hordanak varázserejű talizmánokat és mások számára ismeretlen
jelképeket. A vámpírmágust leginkább arról lehet megismerni, hogy
szemében titkos tudás szikrája izzik, tekintete átható és rideg. Sokan
rendelkeznek közülük a gondolatolvasás képességével, és ezt gyakran a
legnagyobb tökélyre fejlesztik. Lakhelyüket, mely legtöbbször erdei
menedékhelyek és kápolnák alatti kripták, varázsbűbájjal őrzik. A legtöbb
Veneficus már halandóként is az okkult tudományokban, vagy az
alkímiában munkálkodott.
A törzs ősi szokása, hogy az ifjak isznak az aggok vérebei!, és ezáltal
még több különleges képességre tesznek szert. A vámpír mágusokat
szoros, elszakíthatatlan vértestvérség köti egymáshoz, hűen szolgálják
Tribusukat, és soha nem szegülnek szembe öregeik akaratával.
Egyszóval a Veneficusok becsvágyó, nagy hatalmú, nemes célokra
törekvő vámpírok szövetsége, kiknek hierarchia piramisában számtalan
rang épül egymásra. A piramis csúcsát, pedig a Vének Tanácsa foglalja el.
Mivel kapcsolatépítésük rendkívül hatékony és gyors, így hallatlanul
gyorsan fejlődtek világszervezetté.

A Noble Tribus
A Kékvérűek. A királyi, arisztokratikus és elegáns Noble a köztársaság
uralkodó Tribusa. Ok a Principatus alapkövei, a legsötétebb időkben is ők
vezették és oltalmazták a köztársaságot. A Noble–ok teszik ki a
Senatorok többségét, és soha nem engednék, hogy ez másképp legyen. A
tökéletesen elegáns viseleteket kedvelik. Konzervatívak és legtöbben ma is
halandó) napjaik divatját viselik, természetesen mindenből a legjobbat.
Fényűző palotákban és kastélyokban élnek, kizárólag a patinás
építményekben érzik jól magukat.
Ősi Noble hagyomány, hogy a Tribus tagjainak kötelességük
menedéket nyújtani törzstársaiknak. Fiz a szokás már rengeteg kékvérű
életét mentette meg, az ínséges időkben. Szinte kivétel nélkül gazdag,
nemesi családok leszármazottai. Méltányolják a bölcsességet és a
tapasztalatot, és soha nem gyilkolnak indokolatlanul.
Néhány arisztokrata saját családjairól választ magának utódot, nem
törődve azzal, hogy a többi vámpírtörzs gyakran elítéli ezt.
Ízlésük rendkívül kifinomult, soknak közülük csak egy bizonyos típusú
halandó vére felel meg, és mással nem érik be. Egyes Nobleok csak
kifejezetten szüzek vérét isszák. Mások vérszolgákat tartanak, mert már a
gyilkolásról is undorodnak, de gyakran fogyasztják vér– testvérük vérét is.
Az egy országban élő Tribus tagok rendszeresen találkoznak. Ezeken az
összejöveteleken vitatják meg az aktuális helyzetet és döntenek a szükséges
teendőkről. A vér szerinti örökség roppant fontos számukra, így
kimagasló származású tagjaik leszármazottait különleges tisztelet övezi. Az
árnyvilágról szőJva, a Mundo Sambrához csatlakozott Noble–ok, akik a
szekta síkét lovagjai, senkit sem gyűlölnek jobban saját köztársasági
rokonaiknál.

– Istenem, milyen sörét titkok őrzője ez az irat, és most Konstantin

megosztotta ezt velem – temettem arcomat tenyerembe.
Hirtelen fel sem tudtam fogni a frissen szerzett tudást, jobban
szerettem volna, ha nem csengnek vissza fülemben a szavak.
– Kötelességem tájékoztatni a Vatikánt – göngyöltem össze a
tekercseket. – Miért is tenném – hessegettem el a gondolatot –, hisz csak
egy újabb keresztes hadjáratot indítana Isten teremtményei ellen. Hiszen a
vámpírok is részei a nyájnak, mint mi mindnyájan, különben nem is
létezhetnének. Vagy eladták volna a lelküket az ördögnek? Ez ostobaság,
mert képesek szeretni.
Elképzeltem őket, ahogy a pokolban sétálgatnak kézen fogva, és
szerelmes szavakat búgnak egymás fülébe. Micsoda badarság!
Napjaim szörnyű vajúdással teltek, és kértem Istent, hogy ne
haragudjon rám ezért. Az idő múlásával, kezdett eluralkodni rajtam
valami földöntúli nyugalom, és akkor rájöttem, hogy csak egy út létezik,
az igazság útja, mely teret enged minden létező lénynek ezen a bolygém.
Nem ítélkezhetünk mások felett, mert ehhez csak egyvalakinek van joga.
Az időjárás hűvösebbre fordult, de még mindig kellemesnek volt
mondható. A (comói–tónál a hőmérséklet még télen sem érte el a
fagypontot, így egész évben hódolhattam kedvenc elfoglaltságomnak, a
lovaglásnak. Konstantin kérése ellenére, gyakran csatangoltam a közeli
erdőben, nem voltam képes folyton a ház körül maradni, hiszen oly nagy
szükségem volt a szabadságra, mint egy falat kenyérre.
Kiruccanásaim alkalmával mindig vittem magammal fegyvert, bár nem
tartottam támadástól, mégis jó volt érezni a tőr biztonságát az övem alatt.
Az erdeiben csend honolt, csak a madarak énekét és fák susogását lehetett
hallani. Lépésre fogtam a lovamat és élveztem a tölgyes varázslatos világát,
elmerülve a legapróbb részletekben. Egy kisebb tisztásra értünk épp, mikor
Éjfél izgatott lett, megállt, érdeklődve hegyezni kezdte füleit, és kecsesen
megrázta fekete sörényét. Jól ismertem a lovamat tudtam, azt jelzi, hogy
valaki közelít. Nem sokkal rá meg is pillantottam a tisztás másik felén egy
pej csődört, lovasa érdeklődve mustrálgatott. Kezemet óvatosan a
köpenyem alatt megbúvó vadásztőrre csúsztattam, és vártam. Az idegen
azonnal észrevette mozdulatomat és nyugodt hangon megszólított.
– Hölgyem, nem kell tőlem tartania, jó szándék vezérel – mondta és
felém lovagolt. Arca őszintének tűnt, így nem kételkedtem szavaiban,
levettem a kezemet a tőrről, és tovább vártam. A férfi magas volt,
jóvágású és őserőt sugárzott. Hosszú, sötétbarna haja a vállára omlott,
meleg barna szeme nemes büszkeségben tündökölt. Azonnal megéreztem,
hogy nem hétköznapi emberrel van dolgom, volt
valami rendkívüli benne, valami megmagyarázhatatlan, valami, ami
rögtön szíven ütött.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta, mikor mellém ért. –
Lord Essech vagyok, de szólítson csak egyszerűen Avenarnak.
– La Fayette bárónő – nyújtottam tartózkodóban kezet. – Egy angol
lord. Ugyan mit keres itt a világvégén? – kérdeztem kíváncsian.
– Azt, amit ön, kedves hölgyem. Nyugalomra vágyom, vásároltam egy
kúriát nem messze az ön kastélyától.
– Ön meglepően jól tájékozott, kedves uram, látom már a környéket is
felfedezte, és én még azt hittem, hogy nincsenek szomszédjaim.
– Ilyen a természetem, nem tehetek róla, születésem óta üldöz a
kíváncsiság démona – mosolygott elbűvölőn.
A lord könnyed, világi modora jólesett lelkemnek, elfeledtették velem
súlyos gondjaimat, félelmeimet. Legalább egy órán át beszélgettünk, fej–fej
mellett lovagolva az erdei úton, viccelődésein, humoros megjegyzésein
rengeteget nevettem, olykor még sírva is fakadtam. Aztán váratlanul
elbúcsúzott, kezet csókolt és olyan hirtelenséggel tűnt el, mint ahogy
felbukkant.
 Hazalovagoltam, már rég éreztem magamat ilyen jó kedvűnek és
gondtalannak, dudorászva léptem be az előcsarnokba. Konstantin a
kandalló előtt állt, arca fáradt volt, elkínzott, pofacsontjai kiálltak és a
csillogó zöld szempár óriásira nőtt. Amikor megpillantott engem,
kiegyenesedett és nyugodt hangon megkérdezte.
– Hol jártál, kedvesem?
– Lovagolni voltam – feleltem.
Hirtelen nyakon öntött a lelkiismeret–furdalás, ahogy őt ilyen
meggyötörtnek láttam. Odasiettem hozzá, megöleltem és kezemet
végigsimítottam beesett arcán, melyet még a szokottnál is hidegebbnek
találtam. Ekkor ő tenyerébe fogta arcomat és megcsókolt. Ebben a
csókban minden benne volt. A hiányom, az irántam érzett szerelme, az
elszántság és az elkeseredettség. Magamba szívtam érzéseit és ő is az
enyéimet. A csóktól új erőre kapott, így már nem tűnt annyira vértelennek,
aztán hellyel kínált, majd ő is leült a szemközti fotelbe.
– Most pedig meséld el, mi történt veled, mióta nem láttuk egymást? –
kérdeztem nagyot sóhajtva.
Ő azonban kérdésemet figyelmen kívül hagyva gátlástalanul
visszakérdezett:
– Átnézted az iratot, amit itt hagytam a számodra?
– Igen, természetesen, még aznap. Nagyon érdekes, de ugyanakkor
félelmetes volt, és rengeteg fejtörést okozott.
– Nem akartam, hogy egyedül olvasd el, és riadalmat keltsen benned, de
sajnos így alakult, sajnálom. Félelemre pedig nincs okod, mert én mindig
melletted állok, ha egyáltalán szükséged van a védelmemre.
Magamban tudtam ugyan, hogy el tudok bánni jó pár szörnnyel és
egyéb alvilági lénnyel, de aggodalma jól esett és meghatottan néztem rá,
mert másképp nem is tudtam volna. Meglepetésemre ekkor fölállt,
közelebb lépett hozzám, mellém térdelt, átfogta a combjaimat és suttogva
folytatta.
– A zsinat összehívása teljesen indokolt volt, a helyzet pedig igen
súlyos, a bajt pedig még az is tetézi, hogy nem született megegyezés a
Tribusok között – nézett rám baljós tekintettel. – Hallottál már az „Idő
Spiráljáról"?
– Valamit olvastam róla a vatikáni könyvtárban úgy ötven évvel ezelőtt.
A legenda szerint a spirál tulajdonosa szabadon mozoghat az idősíkok
között. Veszélye pedig abban rejlik, hogy a múlt és a jelen
manipulálhatóvá válik. Magát a tárgyat azonban még senki nem látta, azt
sem lehet tudni, milyen formájú, eredetét is homály fedi, egyes források
szerint ókori.
– Pontosan – suttogott tovább –, és nagy esély van arra, hogy a Mundo
Sambrának is fáj rá a foga, és amennyiben sikerül megkaparintaniuk, akkor
fel kell készülnünk a legrosszabbakra.
– Szóval, ennyire súlyos a helyzet.
– Még annál is súlyosabb, Iris. A Senatustól fontos megbízatást kaptam,
feltétlenül ki kell derítenem, ki a szekta vezére, az úgynevezett „Fekete
lovag". Ha ez sikerül, fény derül a kilétére, és végre léphetünk, szoros
összefogásra lesz majd szükség. A Tribusoknak áthatolhatatlan egységbe
kell szerveződniük, mert a széthúzás gyengíti az erőinket és végzetes
következményekkel járhat. Feltétlenül meg kell akadályoznunk, hogy a
fattyak megkaparintsák a spirált – mondta ökölbe szorított kézzel.
– Számíthatsz rám – mondtam elszántan, és öklére kulcsoltam a
kezemet.
– Reméltem, hogy ezt mondod kedvesem, mert szükségem lesz a
segítségedre. Vannak ugyanis olyan helyek, ahol a mi fajtánkat nem
szívesen látják, ilyen például a Sión rend.
– Te tudsz a rend létezéséről? – rökönyödtem meg
– Ne aggódj, csak kevesen tudnak róla, még a Noble–ok közül is, és ők
mind Senatorok. Jól tudják, hogy saját érdekük is azt diktálja, hogy
titokban tartsák a rend létezését.
– És a többi vámpír?
– Esküszöm, hogy ők nem tudnak semmit – nyugtatott meg.
A Sión rend volt az a másik dolog, amiért az életemet is feláldoztam
volna és most szertefoszlott az a tudat, hogy titkos társaság. Fogalmam
sem volt róla, honnan tud a renddel való kapcsolatomról, de a pillanat nem
látszott alkalmasnak arra, hogy ezt firtassam. Feltétel nélkül megbíztam
Konstantinban, de a többi Senatorért nem tettem volna tűzbe a kezemet.
– Iris, te mióta vagy tagja a rendnek? – kérdezte nyíltan.
– Nem vagyok hivatalos tag, csak a bizalmasuk vagyok és segítem a
kutatásaikat, kihasználva azt, hogy szabad bejárásom van a Vatikán
könyvtárának titkos részlegeibe is.
– Szóval kémkedsz nekik?
– Így is mondhatjuk, ha csúnyán akarunk fogalmazni.
Kerülni akartam a témát, még Konstantinnal sem beszéltem szívesen
erről, a rend feltétel nélküli bizalmasaként azt hiszem, ezt nem lehetett a
szememre vetni.
 – Kedvesem, most már pihenned kell, még soha nem láttalak ilyen
elgyötörtnek – mondtam, lefejtettem magamról a karjait, felálltam és a
hálószoba felé kezdtem vonszolni áldozatomat.
Szerelemtől kimerülten feküdtünk az ágyban, mikor Konstantin hirtelen
megszólalt.
– Angyalom, kérdezhetek valamit?
– Amit csak akarsz.
– Emlékszel, a megismerkedésünk napján elmesélted addigi életedet, és
mikor a végére értél, azt mondtad, hogy „ez már egy másik történet".
– Nem is tudtam, hogy a vámpíroknak ilyen pokolian jó az emlékezetük
– csókoltam meg
– Elmesélnéd nekem?
– Hiszen tudod, hogy nem vagyok képes neked nemet mondani, de
nem lesz valami vidám história – mondtam kissé szorongva.
– Akkor hallgatlak – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– A tizennyolcadik születésnapom után történt, akkor már tudomást
szereztem arról, hogy angyal vagyok. Egy éjjel támadás érte a kolostort,
vámpírtámadás. Sok apáca halt meg azon az éjszakán. A vámpírok
lakomát rendeztek, meggyalázva ezzel Isten szolgáit és házát. Mikor
végeztek a bűnös torral, hogy eltüntessék őrületük rút nyomait,
felgyújtották a kolostort. Engem apám rejtett el egy földalatti kápolnában,
a félelemtől vacogva bujdokoltam ott. Végül engem is megtaláltak, de
szerencsémre addigra már annyira elteltek, hogy nem szomjazták véremet.
Apámat már előzőleg megölték, őt soha nem találtam meg, teste
valószínűleg a tűz martaléka lett. Az egyik gyilkost Rufusnak hívták.
– Es ezt csak most meséled el? – csattant fel.
– Kedvesem, ne haragudj, nem voltam képest ezt idáig elmondani
neked, sajnálom.
Konstantin szeme villámokat szórt, azt hittem, soha nem fog meg–
enyhülni, de akkor hirtelen megszólalt:
– Hogy tudnék rád haragudni! Gyere közelebb, kérlek! – vont ölébe
szelíden.
Sokáig a karjaiban tartott, lágyan ringatott, ahogy a kisdedeket szokás,
és én olyan borzasztóan szerettem, annyira szükségem volt rá, nem
akartam, hogy bármikor is elengedjen, azt akartam, hogy az idők
végezetéig öleljen így. Aztán suttogássá tompult hangon megszólalt:
– Tehát az én „apám" a tied gyilkosa, ez túltesz mindenen. Mi jöhet
még? – sóhajtott nagyot.
– Nem tudom – feleltem halkan.
 Párizs
A tizenhetedik században imádtam élni, ez a kor egy hatalmas
világnézeti ébredés volt, a teremtés tökéletességének vallásos megfelelője.
Ismét Franciaországban élhettem, hazám látványa örömmel töltött el, a
fejlődés, amin keresztülment leírhatatlan volt.
„Párizs megér egy misét." Mennyire igaz ez a mondás. A városra rá sem
ismertem, a Diadalív látványa melyet, XIV. Lajos emeltetett, lenyűgözött
és felkavart. Az elmúlt másfél évszázad ugyan rengeteg titokra derített
fényt, de még nem sikerült felkutatnunk az Idei Spiráljának hollétét. A
Mundo Sambra tagjainak listája kezünkben volt, de a Fekete Lovag
személyét még mindig homály fedte. A nyomok Erdélybe vezettek, de a
szálak össze–vissza kuszálódtak, képtelenség volt kibogozni őket. A Sión
rend rengeteget segített, én pedig éveket töltöttem a Vatikán könyvtárában
régi feljegyzések között kutakodva.
Konstantinnal vásároltunk egy kisebb palotát Párizsban, mert bizonyos
dolgok arra engedtek következtetni, hogy a „Bűnös szekta" gyakran tartja a
városban gyűléseit. Kapcsolatunk mit sem változott a hosszú évek során,
bár rengeteg ideit töltöttünk együtt, olykor hosszú hónapokig nem láttuk
egymást. Folyamatosan költöztünk városról városra, de egy helyre mindig
visszatértünk, a comói kastélyba. Természetesen ügyeltünk arra, hogy elég
hosszú idő teljen el az ottléteink között, hiszen környezetünk számára
feltűnhetett volna örök ifjúságunk.
Konstantin külsőleg mit sem változott az évek folyamán. Elragadó,
alabástrom arc, kifejező, smaragd szempár és atlétikusan izmos alkat
jellemezte. Belsőleg viszont átalakult, bölcs öreg vámpírrá lett, törzsének
elismert vezéregyéniségévé vált. Hangulatváltozásai lecsillapodtak kissé, és
próbált beletörődni abba, amit sorsnak nevezünk. Tudtam hogy mindennél
jobban vágyik egy utódra, de lelkiismerete nem vitte rá, hogy merő
önzésből kioltson egy emberéletet, melyet változatlanul szentnek tartott.
Párizsban pezsgett a társasági élet. Megjelentünk szinte minden
fontos eseményen, meghívást kaptunk Versailles–ba, a Napkirály fényes
báljaira is. Kedvesem ilyenkor gyakran találkozott a köztársaság más
tagjaival is, különösen Artistókkal, Venefikusokkal és Noble–okkal.
A palota káprázatos volt, antik szobraival, rokokó bútoraival és
egzotikus birodalmakból származó dísztárgyaival maga volt a földi
paradicsom. A bálteremnek nem akadt párja a világon, színaranyban
pompázott, melyet a hatalmas kristálycsillárok fényei égi szépségekbe
emeltek. A viselet pedig egyszerűen pazar volt, a rizsporos fehér parókák a
mélyen dekoltált, színes selyemruhák, az ékkövekkel kirakott, csatos
topánok. Mindet szívesen viseltem. Nem tagadom, hogy a hiúság ebben a
korban igézett meg a legjobban, bármennyire is szégyelltem magam emiatt.
A Konstantinnal töltött hosszú évek során, nagy tapasztalatra tettem
szert a tömegbe vegyült vámpírok felismerésében. Sőt, már törzsük szerint
is be tudtam sorolni őket. Legkönnyebben Artistókat fedeztem fel, mert
őket kivétel nélkül lenyűgözte a pompa és a csillogás. Gyakran álltak szinte
szoborrá dermedve és csodálták a felhalmozott szépséget, akár emberről,
akár műtárgyról volt: is szó.
Mivel Párizs utcáit gyakran borította napfény, Konstantin szinte
mindig otthon rostokolt, csak alkonyat után merészkedett ki, vagy még
akkor sem. Csillagvizsgáló híján új elfoglaltságot talált magának, ógörögül
tanult. Bár tudásom addigra már kissé megfakult, segítettem neki
lefordítani Homérosz műveit, rajongott az Iliászért. Franciául igazi angol
módjára beszélt, nyers akcentusát le sem tagadhatta volna. Imádtam,
amikor francia szerelmes szavakat suttogott a fülembe, olyannyira, hogy
szégyentelenül ki is követeltem tőle. Gyakran ugratott azzal, hogy nekem
már másra nincs is szükségem a szerelemben, elegendők csupán a szavak.
Ilyenkor megmosolyogtam, amin ő természetesen mindig megsértődött.
Megérkezésünk után nem sokkal hírt kaptam a Sión rendtől, arra
kértek, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy Párizsban élő ír nagymesterrel,
bizonyos Sir Róbert Boyjal, egy alkimistával, akinek érdekes információi
vannak az erdélyi szálakról. Konstantin épp a nappaliban ült és teljesen
belemerült egy szöveg fordításába, amikor megszólítottam:
– Angyalom, most el kell mennem, új híreket kaptam, és találkozóm
van egy Sión nagymesterrel – mondtam sietve, mivel már késésben voltam.
– Légy óvatos, kérlek! – mondta aggódva.
– Azt fogom tenni – dünnyögtem és kiléptem az ajtón.
Sir Róberttel a Notre Dame kertjében volt találkám. Le sem tagadhatta
volna tudós mivoltát, hosszú hajat és kerek szemüveget viselt. Miután
udvariasan köszöntöttük egymást, egyből a lényegre tért:
– A Rend legújabb információd szerint fény derülhet a Fekete Lovag
kilétére. Annyi bizonyos, hogy a szálak III. Vlad erdélyi uralkodóhoz
vezetnek, akinek a másik, közismertebb neve Dracula gróf öntötte rám az
információkat. – Uralkodása 1456–ban kezdődött, miután atyja, II. Vlad, a
Havasalföld ura meghalt. A dracul szó jelentése sárkány, ördögfajzat, a
jelkép szerepel a családi címeren is. Dracula gróf messze földön híres volt
a kegyetlenkedéseiről. Annyit még tudunk, hogy tizenkét évig raboskodott
Visegrád várában, Mátyás király uralkodása alatt. A források semmit
nem tartalmaznak arról, hogy mikor történt az átváltozás, de valószínűleg
az 1470–es évek környékén, ugyanis ekkor kezdtek olyan hírek terjengeni
róla, hogy éjszakánként szüzek vérét issza. A mai napig nem tudni, hol
tartózkodik és milyen álnevet használ. ILgyes feljegyzések azonban arra
engednek következtetni, hogy nem egyedül élt erdélyi kastélyában, hanem
egy közeli férfi rokonával, akinek a nevét és kilétét nem ismerjük – fejezte
be a mondandóját.
Kővé dermedve álltam a meglepetéstől, még lélegezni is elfelejtettem.
– Lehetséges lenne, hogy Dracula a Fekete Lovag vagy esetleg a
rokona az, akivel együtt élt? Annyi azonban bizonyos, hogy mindketten
Noble–ok lehettek valamikor, erre enged következtetni származásuk és
táplálkozási szokásuk is, miszerint csak szüzek vérét itták. Tehát több
kiindulási pontunk is van, ahonnan elindíthatjuk a nyomozást – futott át az
agyamon.
Megköszöntem Sir Róbertnek a segítséget, ő pedig sok szerencsét
kívánt és biztosított további segítségéről. Felindultságom ellenére nem
siettem haza, szükségem volt egy nagy sétára, hogy gondolkodni tudjak.
A Luxemburg kertbe mentem. Letelepedtem a csodás Medici
szökőkút melletti padra, és elgondolkodva néztem a csobogó vizet,
melyben táncot lejtettek a tündöklő napsugarak. Magamban százszor is
elismételtem a hallottakat és arra jutottam, hogy haladéktalanul Erdélybe
kell utaznom.
Amikor hazatértem Konstantin még mindig fordított, de ezúttal
rögtön észrevette érkezésemet és letette imádott könyvét. Részletesen
elmeséltem neki a hallottakat, amit ő figyelmesen végighallgatott, majd
megszólalt:
– Hmm, hát ez roppant érdekes fejlemény, azt hiszem, tudom mi a
következő teendő – mondta nem kis meglepetésemre. – Megszerzem a
Noble törzs tagjainak névsorát. A lista valószínűleg hiányos lesz, de talán
így is hasznavehető. Voltak ugyanis olyan sötét időszakok a történelmünk
során, mikor nem volt mód vezetni az aktát.
– Kinél található ez a dokumentum?
– Agaplon őrzi és vezeti a lajstromot.
– Ő a bölcs, öreg vámpír, aki megmentette az életedet, amikor
kiéheztetted magadat?
 – Igen, és biztos vagyok benne, hogy segíteni fog, mindig is a
pártfogoltja voltam, mind a mai napig apámként tekintek rá, és ezen nem
változtathat semmi.
– Hol él most?
– Észak–Írországban. Már ősidők óta nem láttuk egymást, épp ideje
felkeresnem. Remélem, te is velem jössz, Iris! – mondta kedvesen azzal
az elragadó, fél mosollyal az arcán.
– Sajnos, az én utam máshová vezet, mégpedig Erdélybe, konkrétan
Dracula kastélyába.
– Hú, hát ez egyre izgalmasabb, azt hiszem, nem mondhatjuk
unalmasnak az életünket, annyi szent – mondta hevesen, de sápadt arcára
még a fellángoló izgalom sem vont pírt.
– Konstantin, te mikor ettél utoljára? – szegeztem neki váratlanul a
kérdést, mert aggasztott a sápadtsága, és az, hogy már hetek óta nem
láttam elmenni otthonról.
– Nyugodj meg, drágám, ezt a dolgot mindig is sikerült kézben
tartanom, ne félj, nem foglak felfalni, legfeljebb csak a szemeimmel –
mosolygott újra.
Még mindig nem tudtam teljesen megszokni táplálkozási szokásait,
pedig ez a dolog is hozzá tartozott, lényének szerves része volt. Gyakran
emlékeztem vissza a barlangban történtekre, amikor tulajdon véremmel
tápláltam, és soha, de soha nem gondoltam rá undorral, sőt.
Akkor láttam először és utoljára inni. Kínosan ügyelt arra, hogy
mindig diszkrét legyen, ha mégis szóiba került, előbb–utóbb témát váltott.
Időnként kénytelen volt ételt is fogyasztani, mivel rengeteg vacsora
meghívást kaptunk. Ilyenkor illedelmesen bekapott egy pár falatot, a többit
a tányérján hagyta, érintetlenül. Egyszer megkérdeztem tőle milyen
számára az emberi eleség, fintorogva válaszolt. Homokhoz hasonlította,
amely szárazon ropog a fogak alatt és teljesen íztelen. Ha túl sokat evett, az
étel megbetegítette, gyomorrontást kapott, megfájdult a feje, és hányinger
gyötörte. Ezek egyértelműen a gyomormérgezés tünetei voltak.
Kétségtelen tény, hogy a teste számára az ideális táplálék a vér, és ezt
tudomásul kellett vennem egyszer s mindenkorra.
Az elutazásunk előtti időszak nyugalmasan telt, egyfajta szótlan
megértés alakult ki köztünk. Mindketten készülődtünk az útra, elrendeztük
a folyamatban lévő megoldatlan ügyeinket, és türelmetlenül vártuk az
indulást.
 Konstantin mindenképpen búcsútestet akart rendezni kettőnk
számára, és zenészeket hivatott. Velem ellentétben, ő imádott táncolni. A
kis kamarazenekar Vivaldi varázslatos zenéjét játszotta és mi egész este
táncoltunk, szinte összeroskadásig.
– Azért ajándékoztam magunknak ezt a gyönyörű estet, hogy legyen
mivel melengetni szívünket a messzi idegenben – mondta később és
forrón megcsókolt, úgy ahogy csak ő tudott csókolni.
– Kérlek, vigyázz magadra ott a távoli Erdélyben! Nem tudnám
elviselni, ha elveszítenélek, vagy akár csak bármi apró bajod is esne, hiszen
egyetlen társam vagy az öröklétben.
– Nem lesz velem semmi baj – vontam magamhoz úgy, hogy
mellkasunk összeért és érezhette szívem minden dobbanását.
A hajnal hamar eljött, hamarabb, mint reméltem, elválásunk pillanata
vészjóslóan közeledett. Még utoljára megöleltük egymást, némán
osztoztunk a pillanat varázsában, aztán útnak indultunk.
 A Vlad–dinasztia
Utam Nyugat–Európán és a Magyar királyságon keresztül Erdélybe
vezetett. Némi információ beszerzése után Brassóban kötöttem ki, ahol
egy fogadóban szálltam meg. Mivel idegen voltam a városban,
mindenképp új ismeretségekre kellett szert tennem, és ehhez idő kellett. A
keresztény vallás újravirágzását éltük, így evidensnek tűnt, hogy szinte az
egész város látogatta a templomot. Naponta felkerestem Brassó
közkedvelt katedrálisát, ide járt szinte minden köztiszteletnek örvendő
arisztokrata és polgár. Lassan mindenkit kezdtem látásból megismerni.
Volt egy számomra igen szimpatikus család, a Baczoniak. Gyakran
húzódtam melléjük a szűk fapadon, és hamarosan be is mutatkoztunk
egymásnak. Pár nappal megismerkedésünk után meginvitáltak a villájukba
egy társasági vacsorára, ahol találkozhattam a városi nemesség szinte
minden tagjával.
A brassói épületek jóval szerényebbek voltak az általam megszokott
francia pompánál, puritán berendezésük, hívogatón otthonos miliőjük
ennek ellenére elnyerték tetszésemet. Erdélyi tartózkodásom kezdett
kellemessé válni, szinte minden számottevő társasági eseményen
megjelentem. Az egyik ilyen estélyen mutatták be nekem Abaffi Lajost.
Megszállott történelem tudor volt, szívesen idézett fel históriákat a vén
Európa múltjából, melyekhez természetesen nekem is volt egy pár szavam.
– Kedves bárónő! Ön úgy tud beszélni régmúlt eseményekről, mintha
szemtanúja lett volna ezeknek – mondogatta meglepve.
– Az olvasás a legfőbb időtöltésem, szinte falom a könyveket –
mentettem ki magamat.
– Akkor rokonlelkek vagyunk, kedvesem – mosolygott rám
megnyerőén.
Nem sokkal a beszélgetésünk után meghívott a házába, hogy
megmutassa nekem egyedülállóan gazdag könyvtárát. A mahagóni polcok
szinte roskadoztak a régi, már megsárgult könyvritkaságoktól.
– Csodálatos könyvtárral büszkélkedhet, kedves Lajos, a könyveiből
csak úgy árad a régi korok szelleme, átsüt a levegőn, szinte megérint,
lenyűgöző.
– Van esetleg, ami konkrétan érdekli? – kérdezte udvariasan.
– Erdélyi kutatómunkám során sokat olvastam egy bizonyos Vlad–
dinasztiáról, állítólag nagy törökverő hírében álltak, érdekelne, hogy mit
tud róluk – kérdeztem szenvtelen hangon.
 – Nem voltak túl népszerűek, uralkodásuk a tizenötödik században
kezdődött, Havasalföldön. III. Vlad meglepő figura volt. Eredeti neve
Vlad Tepes, de a nép elkeresztelte Karóbahúzó Vladnak, majd később
Dracula grófnak. Kegyetlensége, a hiedelmek szerint, vetekedett Néró
császáréval. Hadaival időnként be–betört Erdélybe, majd II. Mohamed elől
Brassóba menekült. Mivel Magyarország királya Hunyadi Mátyás
cselszövést gyanított, elfogatta és tizenkét évre Visegrád várába
börtönözte. 1476–ban szabadult ki és újra elfoglalta havasalföldi trónját. A
leírások szerint három hónappal ezután alattvalói meggyilkolták, de
megdöbbentő módon halála után sokan látták újra felbukkanni. Nem
tudni, hogy ezek a mendemondák igazak–e, de roppant érdekes dolgok
történtek és történnek a környéken mind a mai napig. Fontos még
megemlíteni – folytatta izgatottan –, hogy a családi címerük egy sárkányt
ábrázol. Sárkány, vagyis draco, innen a Dracula név. Van azonban egy
másik jelentése is ennek a szónak, románul ördögöt jelent. Azt hiszem, a
második jelentés a helytállóbb a gróffal kapcsolatban. Nem sokan tudják
ugyan, de Vlad a Sárkány Lovagrend tagja volt, melyet Luxemburgi
Zsigmond magyar király alapított. A rendet a hit
védelmére hozták létre, kissé bizarr, hogy Draculát is beválasztották a
lovagok sorába. Nem gondolja, kedvesem?
– Valóban az – helyeseltem. – Voltak közeli rokonai Karóbahúzó
Vladnak, akikkel megoszthatta titkait?
– Igen népes család volt az övék, de sajnos közelebbit nem tudok, de
szívesen elkísérem önt Havasalföldre, ha további részletekre kíváncsi.
– Tényleg megtenné, kedves Lajos, ön bizonyára megérti
kíváncsiságomat, oly rég várom már a pillanatot, hogy a való életben is
meglássam azt, amiről a leírásokban oly sokat olvastam.
– Természetesen kedvesem, de miért pont ez a család érdekli önt?
– Nem tudom, talán mert hátborzongaté)an rejtélyes a történetük, a
párizsi szalonokban vérfagyasztó históriák keringenek róluk.
– Most már az én érdeklődésemet is felcsigázta grófnő, hét lóval sem
tudnának visszatartani ettől a kalandtól – lelkendezett kipirult arccal.
Másnap elindultunk Havasalföldre, Dracula hazájába. Az idő teljesre
fordult, dideregve húztam magamra bundámat a hajnali fagyban, későn
kelt a nap, az ég csordultig volt sűrű sötétséggel. Hintónk nehézkesen,
imbolyogva döcögött a fagyos sárrögök között, meg–megfeneklett olykor.
Utunk első célpontja Arges városa volt. A határt átlépve kiszélesedett a
látómező és mindent fehér hótakaró borított, jeges lehelet simogatta a
földeket. Hiába csikorogtatta vasfogait a zord tél, egy őzcsorda ennek
dacára vígan szökdécselt tova a hófödte mezőn, szívemet melengetőén.
Argesbe érve szállást foglaltunk magunknak, majd felkerestük Lajos
egyik jó barátját, a helyi plébánost, aki szívélyesen fogadott minket és
rengeteget tudott segíteni. Megtudtuk, hogy Dracula utolsó éveit a
Sznagov–tavi kastélyában, magányba burkolózva töltötte, onnan vezette a
vajdaság ügyeit, majd halála után ott helyezték „örök nyugalomra".
A tó úgy egy napra volt a várostól, az oda vezető út pedig észveszejtően
gyönyörű volt. 1 ,ustán nyújtóztam el a hintóban és a mesebeli tájban
gyönyörködtem, gondolataim pedig Konstantin körül forogtak. Csak
remélni tudtam, hogy neki is sikerült legalább annyi mindent megtudnia
Írországban, mint nekem itt Erdélyben. Hiánya csendesen emésztett,
észrevétlenül fúrta magát bele minden sejtembe.
Amikor újra kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy rátértünk egy
erdei ösvényre, mely lucfenyők között kanyargott. Meglepő módon a
hónak nyoma veszett, mintha évszakváltás történt volna, a talajt mohák
és páfrányok borították és a felszálló pára ködfelhőbe borította a buja
növényzetet. A zöldnek ilyen gazdag színárnyalatait máshol még soha nem
láttam, mint ha a világ végére értünk volna. Az erdőből kilépve ismét tél
lett, és megpillantottuk a tengerszemet, a befagyott víz tükrén
varázslatosan csillant meg a sápadt nap fénye, és a kastély fölötte
tornyosult némán.
Kívülről rendkívül barátságtalannak tűnt, inkább egy erődre
emlékeztetett. Még mindig a Vlad család birtokolta, bár már hosszú
évtizedek óta állt lakatlanul, titokba burkolva kegyetlen lakója sötét
emlékét. Az óra mutatója megállt itt, abban a pillanatban, ahogy az élők
elhagyták az ódon falakat, szellemek és démonok vertek benne tanyát
hosszú századokra.
Nem volt nehéz bejutnunk, hiszen már minden behódolt az
enyészetnek az ajtók szinte maguktól nyíltak. Fosztogatók valószínűleg
nem jártak itt, mert minden sértetlennek tűnt. Az udvarház belülről sokkal
ridegebb hangulatot árasztott, mint azt kívülről képzeltem, egyszerűen
félelmetes volt. Mindent ellepett a por és a pókháló. A vaskos falak
ontották magukból a dermesztő hideget és a dohszagot. Szinte mindenhol
láthattuk a sárkányt ábrázok') kék–sárga családi címert. Hatalmas termei a
kupoláig értek, ahová denevérek fészkelték be magukat, jelenlétükkel
egyedül képviselvén az életet a házban. A kastély berendezése jó ízlésről
tanúskodott, felidézte a régmúlt korok patináját. Az egyik helyiség falán
egy cseppet sem művészi festmény Dracula grófot ábrázolta. Külseje
kegyetlen és félelmetes orrlyukai tágak, arca sovány és sápadt volt. Hosszú
szempillái, tágra nyílt szemet öveztek, fekete és sűrű szemöldöke
fenyegetővé tette tekintetét. Borotvált arcán csak a bajuszszőrt hagyta
meg. Kiugró homlokcsontja megnövelte fejének méretét. Bikához hasonló
izmos nyak kötötte fejét széles vállaihoz, melyre fekete göndör hajh mátok
hullottak. A mellette lógó festményen pedig felesége, Izabella volt látható,
aki éteri szépségével szöges ellentéte volt urának.
A kúriában ezen kívül még számtalan portré volt elhelyezve, emléket
állítva ezzel a régi generációknak. Megszállottként haladtunk tovább iratok
után kutakodva, melyekre egy elhagyatott pincehelyiségben találtam rá.
Az egyik irat részletesen tartalmazta a családfát. Apai ágon III. Vladnak
volt egy unokatestvére, bizonyos Rufus Vlad.
– Véletlen egybeesés lenne? – gondoltam megrökönyödve.
Egy másik papíron az állt, hogy Rufus Vlad is élt a kastélyban, de az
írásban arról nem esett szó, hogy mikor. Említést tettek még Dracula
feleségéről, Izabelláról is, aki öngyilkosságot követett el, valamint arról,
hogy a gróf a Sárkány Lovagrend tagja volt. Gondolkodni kezdtem.
– Ha itt halt meg Dracula, akkor valószínűleg itt is lett eltemetve. Meg
kell találnunk a sírját – mondtam ki félhangosan.
Alkonyodott, de ennek dacára folytattuk a kutatást, egy pillanatra sem
álltunk meg. A pincehelyiség egy súlyos vasajtóban végződött, ami
feltételezésem szerint egy másik terembe vezethetett. Hál' istennek Lajos
még nem ért utol, így azt sem láthatta, hogy puszta akaratom erejével
milyen könnyedén pattintottam fel a rozsdás zárat. Az ajtó egy földalatti
labirintusra nyílott, ahol koromsötét fogadott.
Az egyik polcon találtam gyertyákat és fűszerszámot, meggyújtottam a
legnagyobbat és besétáltam a kriptaszagot árasztó útvesztőbe. Félelmet
nem éreztem, csak furdaló kíváncsiságot és izgalmat. A folyosó végéhez
érve egy földalatti világ tárult a szemem elé, a kastély kiköpött másának
tűnt, de kicsit sem volt elhanyagolt. Itt az értékes bútorokat, szőnyegeket
és festményeket nem borította por. Érzékeim semmilyen életjelet nem
észleltek, de a gonosz jelenléte szinte sütött a baljós kőfalakból, melyek
még a kastélyénál is korosabbak lehettek.
Körbejártam a szűk termeket és egy hálószobához hasonlatos
helységben, két koporsóra lettem figyelmes. Az egyik fekete volt a másik
dió színű, mindkettőn a sárkányos címer díszelgett. Közelebb léptem és
gyertyámmal megvilágítottam a koporsón található arany feliratokat.
 A feketén ez állt: Dracul Vlad 1431–1476, a dióbarnán pedig a
következő: Rufus Vlad 1443–1482. Hirtelen hátrahőköltem, a világ forogni
kezdett velem, és a kép összeállt. Fény derült arra, ami után már hónapok
óta kutakodtam, arra, hogy kik alusszák e falak között vérgőzös álmukat,
és őrzik titkukat álnok gonddal, hajthatatlanul. Annyira belemélyedtem a
látnivalókba, hogy el is felejtkeztem Lajosról. Ő már a lakószobának
berendezett helyiségben nézelődött, amit nem bántam, mert nem állt
szándékomban beavatni a dolgokba.
Óvatosan felnyitottam a fekete koporsót, vörös selyemmel volt
bélelve, még látni lehetett a test lenyomatát, mely nem is olyan rég
nyugodhatott benne.
Eszembe jutott, hogy egyes vámpírok még mindig ragaszkodnak a
koporsóban alvás ősi hagyományához, mely valószínűleg teremtésük
kezdeteihez volt visszavezethető. Leültem a földre, közvetlenül a koporsók
mellé, kombinálni kezdtem, és a következőkre jutottam. Dracula és Rufus
vámpírok, ez az otthonuk, ide térnek vissza véres portyázásaik után.
Valószínűleg mindketten a Sárkányrend lovagjai, és hogy kapcsolatban
állnak–e a Mundo Sambrával, az még talány. Mennem kellett, mielőtt Lajos
keresni kezd, semmiképp sem akartam, hogy meglássa a koporsókat, és
faggatózni kezdjen. Felálltam és elhagytam a kriptát.
Lajos épp a külső helyiségekben nézelődött. Riadtan rezzent össze,
mikor hirtelen mellé léptem.
– Vérfagyasztó ez a hely, ideje indulnunk – mondta cseppet sem
nyugodt hangon.
– Menjünk! – mondtam.
– Mit látott bent, kisasszony?
– Semmi különöset, csak egy hálószobát.
– Nem csodálkoznék, ha egy pár csontváz is előkerülne – jegyezte meg
ironikusan.
Kiléptünk a házból, a sötétség már beborított mindent. Kocsisunk
türelmetlenül várakozott, a lovak is nyugtalannak tűntek. A távolból
farkasok szűkölése hallatszott, ilyen vészjósló hangot még nem hallottam
soha életemben, sietősen beszálltunk a fogatba, magunkra húztuk a
takarókat és útnak indultunk.
– Hát nem mondom, hogy nem állt fel a szőr a hátamon attól, amit
odabent láttunk – folytatta a beszélgetést Lajos kissé remegő hangon, amit
nem tudni, hogy a félelem vagy a metsző hideg váltott ki belőle.
– Félelmetes volt, de hát számítottam erre – mondtam közömbösen.
 – Hogy lehet, hogy egy ilyen finom hölgy, egy bárónő ilyen dolgokkal
foglalatoskodik?
– Nem tehetek róla, ez az egyedüli szenvedélyem – feleltem
mosolyogva.
 A terv
Akárhányszor is térek vissza Párizsba mindig az újdonság varázsával hat
rám. A nyomasztó kelet–európai utazás után frissítő szellőként simogatott
a város könnyed bája. A Szajna lustán nyújtózva szelte ketté a várost, majd
kanyarodva folyt tova.
Váratlanul érkeztem, nem küldtem üzenetet, szerettem a
meglepetéseket. Reméltem, hogy kedvesem is kedvező hírekkel tért vissza
Írországból, és hogy azonnal be is számol nekem róluk.
A palotába lépve kedves látvány fogadott, Konstantin épp egy
hatalmas datolyapálma átültetésével foglalatoskodott. Úgy küzdött ágas–
bogas ágaival, mintha a hétfejű sárkányt kellett volna két vállra fektetnie.
Amikor meglátott, azonnal letette az óriás növényt és szélsebesen rohant
felém, karjába kapott és össze–vissza, csókolt, alig kaptam levegőt.
– Hát megjöttél, szerelmem, szivárványom! – öntötte rám becéző
szavait. Szóhoz sem jutottam, de még levegőhöz is alig, érzelmes szavai
menten felmelegítették ínségben kiéhezett lelkemet. Dorombolva bújtam
hozzá, és akkor tudatosult csak bennem igazán, milyen mérhetetlenül is
hiányzott.
Forró fürdőt készített számomra és a kádat száz gyertyával rakta körül.
A vízbe vörös rózsaszirmokat tett, a virágok isteni illata mámorítóan lengte
be a hófehér, antik fürdőszobát. Lehántotta rólam poros utazóruhámat,
hanyagul a földre dobta, majd amikor alsóneműimtől is megszabadított,
felemelt és nagyon óvatosan belemerített a balzsamos vízbe. Először a
hajamat mosta meg jázminillatú szappannal. Hosszú, kecses ujjaival,
érzékien masszírozta fejbőrömet, kéjesen nyögtem fel és arra kértem,
hogy ne hagyja abba. Amikor ezzel végzett, egy puha mosdókesztyűvel,
centiméterről centiméterre végigdörzsölte az egész testemet, gyengéd
érintésétől bizseregni kezdett a bőröm. Ezután hűvös vizet öntött a
testemre, melytől megborzongtam, és értetlenül néztem rá. De ő nem szólt
semmit, hátrasimította a vizes tincset a szememből, sármosan rám
mosolygott és letette a vizes edényt a földre.
– Szörnyeteg vagy, szándékosan kínzói – dohogtam durcásan.
De ő csak nevetett, hátat fordított, és mint aki jól végezte dolgát lement
a konyhába. Amíg a fürdő isteni kényeztetését élveztem, és elmerültem a
gondtalanság tiszta kényelmében, ő saját kezűleg készítette el kedvenc
ételemet, tejbekását friss gyümölcsökkel körítve. Az étel nagyon jól esett,
mohón tömtem magamba minden egyes falatot. Ő le sem vette rólam a
szemét, úgy bűvölt szakadatlanul.
– Látom, éheztél, de ennek most véget vetünk – szólalt meg végre.
– Ameddig vissza nem hízol minden grammot, saját kezűleg foglak
etetni – mondta puhán és kivette a kezemből a kanalat, majd nagyon lassan
szinte érzékien helyezte a számba.
– Nem direkt tettem, csak nem tudtam mindent megenni – mondtam
teli szájjal, hisz szóhoz sem engedett jutni.
– Te kis finnyás – tömte máris belém a következő falatot.
Amikor végeztem, hófehér damaszt kendővel megtörölgette a számat,
apránként nagyon akkurátusan, aztán kezét gömbölyödő hasamra tette és
finoman megcsiklandozott.
– Így már sokkal jobb – konstatálta.
Nevetni kezdtem, és ő annál jobban csiklandozott minél jobban
kacagtam.
– Kérlek, ne tedd ezt velem!
– Mit ne tegyek? – incselkedett, és tovább folytatta a játékot.
Konstantin velem ellentétben, kirobbanó formában volt. Testét most
nem éreztem annyira hűvösnek, arca sem volt olyan sápadt, mint máskor,
szemei fényesen csillogtak és szokatlan kékes színben játszottak.
– Te viszont kiváló formában vagy szerelmem, úgy látszik az ír táplálék
jót tett neked – mondtam és visszacsiklandoztam, de kőkemény izmairól
lepattantak ujjaim.
– Látod, nem találsz rajtam fogást, te kis rosszcsont – fogta le szorosan
a karjaimat és szinte észrevétlenül rálehelt az ajkamra, gondosan ügyelve
arra, nehogy hozzá érjen.
– Most már elég legyen, kérlek, ne kínozz tovább! – néztem rá
esedezve.
– Nem tudom, miről beszélsz? – játszotta tovább az ártatlant.
– Nem tudod? Menten lángra lobbanok és elégek, és akkor csak az
üszkös poraimat sanyargathatod tovább – néztem dacosan a szemébe.
Megérezte, hogy túlfeszítette a húrt, melyben láthatólag élvezetét lelte.
Indulatomtól tartva azonban nem folytathatta tovább a zsákmány
becserkészését, mely ragadozói énjét észveszejtőén felkorbácsolta. Inkább
könnyedén a karjaiba kapott, puha törölközőbe burkolt és nekem
ajándékozta minden létező és nem létező vágyamat.
Másnap korán ébredtem, Konstantin már nem volt a szobában.
Elhúztam a sötét brokát függönyt és kinéztem a reggeli harmatra.
Meglepő látvány fogadott. Kedvesem egy árnyékos sarokban
virághagymákat ültelett elmélyülten. A szabályosan kialakított lyukakba
óvatosan helyezte be az apró növénykezdeményeket, vigyázva arra,
nehogy megsérüljenek. A fák ágain időnként átszűrődő sápadt, reggeli
napfény, szelíden simogatta hosszúkás arcának fagyos szépségét. Nem
akartam megzavarni őt, olyan gondtalannak tűnt, akár egy kis gyerek.
Felöltöztem, egy kényelmes, otthoni ruhát vettem föl, a fűzőt pedig
elsüllyesztettem a szekrény legmélyére, és nekiláttam tucatnyi levelem
átböngészésének. Épp reggeliztem, amikor Konstantin feljött a kertből.
Földtől maszatosan ölelt meg, még az orrhegyén is éktelenkedett egy kis
koszfolt.
– Nem is tudtam, hogy új kertészünk van.
– Ez a fajta munka teljesen kikapcsol, felér egy agymosással.
– Most azt hiszem, én foglak megfürdetni – mondtam huncut
mosollyal.
– Gyorsan megmosakszom és átöltözöm, de utána mindenképp
beszélnünk kell. A fürdést pedig halasszuk estére, elég nagy a kád, ketten
is beleférünk – kacsintott és elindult a fürdőszoba felé.
Pár pillanat múlva már mellettem ült, mindig is csodáltam
természetfölötti gyorsaságát, de megszokni soha nem tudtam.
– Kezdd te a beszámolódat, Iris, én már úgyis tudom, mit fogok
mondani – paskolt meg pajkosan.
– Ez nem szép tőled, meghalok a kíváncsiságtól – néztem rá
neheztelően, de ő nem tágított. – Hát jó! – törődtem mégis bele.
Mindenről részéletesen beszámoltam, a fő hangsúlyt Dracula kastélyára
helyeztem.
– Hmm... ez érdekes. Úgy hiszem, nem ez volt az utolsó látogatásod
Havasalföldön, de többet semmiképp sem engedlek oda egyedül –
mondta, miközben kezébe fogta a kezemet és olyan oltalmazó, aggodalmas
gyengédséggel nézett, hogy azt hittem, menten elsírom magam.
– Okosan tetted, hogy nem vártad meg, míg hazatérnek, veszélyes lett
volna, szörnyen veszélyes. Két ilyen hatalmas erejű vámpírral nehéz lett
volna elbánnod, majdnem képtelenség. Nem beszélve arról, ha esetleg
többedmagukkal térnek vissza – még a gondolattól is kirázta a hideg, és
fagyos pillantással nézett ki az ablakon – Hmm... Szóval, sikerült nyomára
bukkannod apád gyilkosának – mondta elgondolkodva. – Mit éreztél
abban a pillanatban, mikor elolvastad a koporsók feliratait?
– Konstantin, ő a te gyilkosod is.
 – Mit éreztél? – ismételte meg a kérdést ellenvetést nem tűrő hangon.
– Először döbbenetet, majd bosszúvágyat – feleltem halkan. –
Aztán megjelent előttem apám kedves arca, szelíd mosolya. Ő mindig azt
hangoztatta, hogy a bosszú nem jó tanácsadó – néztem a semmibe
szomorúan.
– És milyen igaza volt, még ha nehéz is elfogadni ezt az igazságot.
Hideg fejjel kell gondolkodnunk Iris, nem követhetünk el hibát, a hiba
végzetes lehet.
– A kastély körüli területet nem kutattad át? – faggatott tovább.
– Miért kérdezed?
– Arra lennék kíváncsi, hogy láttál–e ott friss hantokat?
– Várj egy kicsit! – mondtam és behunytam a szememet, próbáltam
visszaidézni az emlékeket.
A képek lassan jelentek meg egyik a másik után, szoros rendben. A tó, a
kastély és végül a kert.
– A kertet buja átláthatatlan növényzet borítja, a kastély falának
repedései közül lilaakác és futó lonc tör elő. Alkonyodik, a lebukó nap
erőtlen sugarai megvilágítják a kastély törött, széljárta ablakait. A kert
nyugati oldalán egy, hatalmas rózsabokor alatt világos színű föld kupacokat
látok. A föld még friss rajtuk, nedvesen fénylik – mondtam, lassan ejtve a
szavakat.
Aztán a látomásnak vége lett, kimerülten dőltem hátra.
– Nincs semmi baj, drágám – simogatott a földön térdelve Konstantin.
– Óriási szerencséd volt, hogy időben eljöttél. A frissen hantolt
földkupacok alatt, biztosra veszem, hogy emberi tetemek hevertek. Ez egy
kulturáltabb formája a halottak eltüntetésének. Vannak vámpírok, akik
ügyet sem vetnek erre, lakmározásuk után egyszerűen félresöprik a
hullákat, kitéve őket az pusztító enyészetnek, mint a Dementexek vagy a
Nostrék.
A halottak eltemetése egyértelműen azt jelenti, hogy valamelyik
intelligensebb törzshöz tartoznak vagy tartoztak, de az is lehetséges, hogy
már rég beálltak a Mundo Sambra fekete zászlaja alá. Származásukat
tekintve mindketten arisztokraták, ez nyilvánvaló, és az, hogy kizárólag
szüzek vérét isszák, csupán egy dologra enged következtetni, hogy Noblok
lehettek valamikor a régmúltban, akik már rég elhagyták a Tribust.
– Igen, én is nagyjából erre jutottam. Agaplontól sikerült valamit
megtudnod? – kérdeztem.
 – Sajnos nem sokat, csak annyit hogy az 1470–es évek tájékán, ki–
éleződtek a harcok a Principatus és a Mundo Sambra tagjai között, és ezen
kívül a helyzetet még belső viszályok is súlyosbították. A Noble taglistája
pedig hiányos, sok iratnak nyoma veszett ezekben a ködös időkben –
sóhajtott.
– Konstantin, te emlékszel Rufus arcára, vagy bármi más ismertető
jegyre? – tértem vissza az eredeti témához.
– Szörnyen rémült voltam, és síkét volt. Hosszú, fekete haja az arcába
hullott, de a profilján egy pillanatra megcsillant a sápadt hold fénye, és
megvilágította csontos arcát, görbe metszésű orrát, soha nem fogom
elfelejteni a látványt. A szaga is nagyon jellegzetes volt, molyirtó
keveredett valamilyen pézsmaillatú parfümmel. A harapása, hmm..., hát az
hátborzongató volt. Vadul, morogva, őrjítőén állatias hangot kiadva
harapott.
– Szegénykém – simogattam meg az arcát –, sajnálom, hogy ezt át
kellett élned.
– És te, te emlékszel valamire vele kapcsolatban? – terelte másra a szót.
– Engem éjszakánként rémálmok gyötörnek és mindig–mindig
ugyanaz. A tűz és a két fekete köpenyes alak, amint sikító apácák vérét
szívják dühös, acsargó morgással, mint két öntudatlan állat, majd
rongyként dobják el áldozataik élettelen testét. Apám kiáltása, „Iris, maradj
ott, ahol vagy, ne mozdulj!", még most is a fülemben cseng –, mondtam
könnyeimmel küszködve.
– Ne sírj, szerelmem! – vont ölébe Konstantin, és ajkával finoman
felitatta a sós cseppeket.
– Nem tudok szabadulni ettől az álomtól, kegyetlenül gyötör, és néma
kétségbeesésbe taszít.
– Miért nem beszéltél nekem idáig erről, azt hittem, nincsenek titkaink
egymás előtt – nézett rám aggódó tekintettel.
– Nem akartam felidézni és újra átélni azt a szörnyűséget.
– Egyféleképpen tudunk a rémálmaidnak véget vetni – mondta, és
pillantása újra acélosan keménnyé változott –, ha elintézzük Rufust.
– Mire gondolsz? – szipogtam.
– A tervem egyszerű. Be fogok épülni a Mundo Sambrába.
– Tessék? – néztem rá döbbenten
– Nincs más választásom, minél előbb meg kell tudnom, hogy a két
vámpír tagja–e a szektának.
– De hiszen ez rendkívül veszélyes.
 – Már döntöttem – mondta elszántan, halvány arca lázas nyirkossággal
égett.
– Hogy képzelted el ezt az egészet? Csak úgy besétálsz közéjük? Rólad
még az újdonsült vámpírfiókák is tudják, hogy a Noble egyik
vezéregyénisége vagy – mondtam dühösen.
– Természetesen mindent előre meg kell terveznem, úgy kell
feltüntetnem a dolgokat, mintha valami áthidalhatatlan ellentét alakult
volna ki köztem és a törzsem között.
– És gondolod, hogy ezt el is fogjál hinni neked?
– Nyugodj meg, gondoskodni fogok róla, hogy elhiggyék – mondta
meggyőzően.
– Mi lesz, ha portyázásra indulnak és neked is embert kell majd ölnöd?
– Majd megoldom azt is valahogy. Első lépésben el kell terjeszteni,
hogy el akarom hagyni a Tribust, de nem kell túl nagydobra verni, mert
az is feltűnő lehet. Mindent nyugodtan és megfontoltan kell csinálni, a
sietség csak árthat.
– És mi lesz az áthidalhatatlan ellentét? – kérdeztem.
– A származásom. Ki fogom szivárogtatni, hogy Rufus, aki az egyik
első számú közellenség, az apám.
– Ugye, ezt nem gondolod komolyan? De igen, látom rajtad, hogy
komolyan gondolod – válaszoltam helyette, látván elszánt arckifejezését.
– Szerinted ezt elnézik majd nekem?
– Nem valószínű.
– Na, látod, ez egyenes út a kitoloncoláshoz. Hogy azután mi lesz, nem
tudom – nézett ki az ablakon.
– Én tudom, már meg is van a sikeres befejezés. Elhozod Rufus
„skalpját", és a Noble boldogan visszafogad – próbáltam magamat
megnyugtatni.
– Iris, te betegesen optimista vagy – mondta mosolyogva.
 Avenar
Minden a terv szerint haladt. Konstantin sikeresen kiszivárogtatta a
hírt, mégpedig úgy, mintha az egy kívülről érkező információ lenne. A
Nobleok zöme ellene fordult, csak a legjobb barátai álltak ki mellette,
foggal–körömmel védték a becsületét. Konstantin egyre kevesebb
társasági eseményt látogatott, szinte mindig fontos elfoglaltságaira
hivatkozott. Kn persze tudtam, hogy miért marad távol. Mert nem bírta
elviselni a megvető pillantásokat mellyel Tribus–társai illették. Kizárólag
otthon érezte jól magát, éjjel–nappal olvasott, a könyvek hatalmas
bálákban tornyosultak az asztalán. Állítása szerint, fontos kutatómunkát
végzett, mely szorosan a tervhez kapcsolódott, az igazság persze nem ez
volt. Egy borús szeptemberi napon meghívást kaptunk a királyi családtól, a
trónörökös esküvőjét tartották. Konstantin beteget jelentett, bár tudtam,
hogy makkegészséges, mint mindig, ennek ellenére nem noszogattam,
hagytam gondolataiba mélyülni, és egyedül indultam el az esküvőre.
Aznap felejthetetlen esemény zajlott az udvarban, XV. Lajos bemutatni
készült unokája újdonsült menyasszonyát, Marié Antoinette–et, aki aznap
érkezett Bécsből. A ceremóniát Versailles–ban rendezték. Marié
Antoinette még szinte gyermek volt, és Lajos Ágost is csak egy évvel volt
idősebb nála. A főhercegnő hófehér menyasszonyi ruhája káprázatosan
állt karcsú alakján, remekül érvényesült benne szép ívű nyaka, tojásdad
arca. A két gyermek megszeppenve állt a palota pazarul feldíszített
lépcsőjén, és ijedten szemlélte az összesereglett tömeget. A napnál is
világosabb volt, hogy ez az esküvő pusztán államérdekből köttetett és a
szerelemhez vajmi kevés köze van.
A templomi ceremóniának, amit XIV. Lajos kápolnájában rendeztek,
meglepően gyorsan vége lett. Utána következett az esküvői vacsora,
melyen kizárólag csak a huszonkét tagú királyi család vett részt, szigorúan
betartva az udvari etikett rémes szabályait.

Az esküvőre meghívott hatezer tagot számláló nemesség a színházi

erkélyről figyelhette a rendkívüli eseményt, suttogásuk, elejtett
megjegyzéseik érdekes hangulatot keltettek a hatalmas teremben. Az egész
olyan művi volt, mint egy előre megrendezett színdarab, melyet egy nem
túl tehetséges rendező hozott tető alá: az államérdek.
Ez idő alatt a palota parkjában fényűző szökőkutak és nagyszabású
tüzijáték szórakoztatta az alattvalókat, akik Párizsból érkeztek Versailles
gyönyörű kertjébe. Az összesereglett népség képtelen volt az alkalomhoz
illően viselkedni, lármájuk szemérmetlenül hasított bele a menyegző feszült
csendjébe. A hosszúra nyúlt vacsora után pedig egy újabb pazar attrakció
következett, az udvari méltóságok bemutatása. Miközben az udvar tagjai
sorra vonultak fel a trónörökös színe előtt, az ifjú arája rendületlenül
mosolygott és bólogatott, akár egy marionettfigura. Makulátlan,
gyöngyházfényű arcbőrét időnként halvány pír öntötte el, melytől még
ártatlanabbnak látszott, egy igazi angyali gyermeknek. Lassan én is sorra
kerültem, amikor elé léptem, mélyen a szemembe nézett, ajkán pajkos derű
suhant át. Barátság volt ez az első látásra. Majdnem egész este, velem
beszélgetett, elpanaszolta, hogy milyen mérhetetlenül egyedül érzi magát
újdonsült hazájában. Hiányzott neki népes családja, de elsősorban
édesanyja Mária Terézia. Sokan voltak testvérek, és a derűs Schönbrunn
mindig hangos volt a gyermekzsivajtól. Nehezen viselte a francia udvari
etikett szigorú szabályait, melyet néhány röpke óra alatt próbáltak
belesulykolni. Arra kell, hogy amilyen gyakran csak lehet, látogassak el
hozzá és ne várjak mindig a meghívására.
A vacsora után, következett az elmaradhatatlan tánc. Mikor
felcsendültek a zene első akkordjai, a vendégek sietősen elfoglalták a
táncparkettet és már forogtak is, elképesztő alakzatokat alkotva. Én egy
csendes sarokban húzódtam meg és kíváncsian szemléltem a táncosokat.
Hirtelen egy ismerős alakra lettem figyelmes, egy oszlopnál állt és pezsgőt
kortyolgatott. Engem nézett, tekintete szinte belém fúródott.
– Lord Essech – villant fel bennem. – Nem, ő nem lehet –
hessegettem el a gondolatot, vele háromszáz évvel ezelőtt találkoztam
utoljára. Biztosan csak hasonlít rá.
Tévedtem. A magas barna hajú férfi, egyenesen felém vette az irányt.
– Üdvözlöm, kedves bárónő – köszöntött úgy, mintha csak előző nap
találkoztunk volna utoljára. Olyan szemekkel bámultam rá, mint aki
kísértetet lát. – Kedvesem, vegyen csak nyugodtan levegőt, azt nem
venném a szívemre, ha elájulna – mosolygott és gálánsán kezet csókolt. –
Hihetetlen, de szépségén nem fog az idő. Mi a titkos receptje? – bókolt.
– Lord Essech – dadogtam.
– Már régebben is Avenarnak szólított, mi ütött magába, kedvesem? –
mosolyodott el újra.
– Maga hogy kerül ide, és hogy lehet: még mindig életben? – néztem rá
megrökönyödve.
 – Ezt én is kérdezhetném öntől, kedves Iris, de most azért jöttem, hogy
felkérjem önt egy táncra, beszélgetni később is ráérünk még.
A lord kiváló táncosnak bizonyult, szinte minden vendég minket nézett.
Olyan sebesen pörgetett, hogy beleszédültem, forogni kezdett velem az
egész bálterem.
– Uram Isten, milyen sápadt, csak nem szédül?
– Meg tudnánk állni egy kicsit? – nyögtem. – Nem vagyok ehhez
hozzászokva.
– Kérem, ne haragudjon, nem fogok többet ilyet tenni önnel –
szabadkozott.
– Nem haragszom, csak hadd üljek le gyorsan.
– Hozzon vizet mademoiselle La Fayette–nek! – szólt oda az egyik
udvaroncnak Avenar.
A víz nagyon jólesett, és már kevésbé szédültem. Ekkor vettem csak
észre, hogy egy egész kis tömeg gyűlt körém.
– Már jól vagyok – mondtam nem túl meggyőzően.
A főhercegnő közvetlenül mellettem állt és kedvesen simogatta az
arcomat.
– Remélem, nincs semmi baja kedvesem, aggódtam magáért.
Szavai jólestek, és nem csak azért, mert a leendő királyné szájából
szóltak.
– Igen, köszönöm, rendben vagyok – mondtam, bár egyáltalán nem
éreztem jól magamat.
Szerencsére ezek után mindenki megnyugodott, és ismét kettesben
maradhattunk. Kérdések, kérdések és kérdések. Mind közül a legfontosabb
az volt, hogy a halhatatlanok melyik táborába tartozhat.
– Vámpír – nem hiszem, arra semmi jel nem utal, inkább forróság áradt
belőle, mint hideg.
– Angyal? Nem lehet, saját fajtámra ki finomult érzékem van –
gondoltam. – Vajon milyen különleges fajhoz tartozhat? – Kissé
kótyagosan megkérdeztem tőle: – Mikor válthalnánk kettesben néhány
szót?
– A, szóval máris randevúra hív, pedig még alig tért magához –
tréfálkozott.
– Kérem.
– Rendben van – szánt meg végre. – Itt nem beszélhetünk – súgta
izgatottan –, találkozzunk holnap a Bois de Boulogne–ban, a Rózsák
kertjében, délután négykor. Megfelel önnek?
 – Ott leszek – bólintottam.

Kimerülten tértem haza, kavargó gondolatokkal a fejemben. Konstantin

azonnal észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben velem, nem is
próbáltam titkolni, úgyis értelmetlen lett volna.
– Jó estét, szerelmem! Történt valami? Zaklatottnak tűnsz – nézett ki az
óriási könyvhalmaz mögül.
Részletesen beszámoltam a történtekről és ő rengeteg kérdést zúdított
rám.
– Honnan ismered lord Essechet?
– A comói kastélynál találkoztam vele a régmúltban. Az erdőben
lovagoltam éppen, amikor egy tisztáson meglepett, meg is ijesztett egy
kissé.
– Miért nem beszéltél nekem erről? – nézett rám megbántva.
– Nem tartottam lényegesnek, éppen akkor érkeztél vissza a velencei
zsinatról, ahol fontos ügyek merültek fel. Nem akartalak ilyen jelentéktelen
dologgal terhelni.
– Milyen lény lehet vajon? – gondolkodott el, magyarázkodásomat
elengedve a füle mellett.
– Holnap megtudjuk, de most már bújjunk ágyba, leragadnak a
szemeim – mondtam álmosan.
A Boulogne–i erdő Párizs közelében fekszik, közkedvelt kirándulóhely.
Az erdő ékköve pedig a Rózsák kertje, mely minden évben szín– helyéül
szolgált egy méltán híressé vált eseménynek, a rózsakiállításnak. Itt
számtalan termesztő és virágkötő vetekedhetett az év legszebb rózsája
címért. A szerencsés győztes fődíja pedig az a hálás feladat volt, hogy egy
egész éven át díszíthette Versailles pompás parkját és termeit. A kert még
most, a kora őszi időben is elkápráztatott, színeivel és illataival földöntúli
világnak tűnt. Ebből a szinte valószerűtlen díszletből lépett elő Avenar.
Megjelenése, mint mindig, megnyerő volt, szemei vidáman csillogtak,
mosolyt csalva arcomra.
– Szép napot, Iris! – üdvözölt az elmaradhatatlan kézcsókkal.
– Önnek is, kedves Avenar.
– Megfelel önnek az a rózsalugas? – mutatott rá egy sárga virágözönre.
– Nagyon is.
Letelepedtünk alá, bódító illata azonnal elszédített.
 – Ön nagyon szédülős, kedvesem, vagy csak én vagyok önre ilyen
hatással – nézett rám sármosan.
– Ön mindig zavarba hoz.
– Szégyellem is magam emiatt.
– Képzelem, mennyire – nevettem el magam.
– Tudott aludni, vagy szörnyű halhatatlan lényekről álmodott?
– Ez egyáltalán nem vicces – mondtam duzzogva.
– Már alig várja, hogy elkezdjem a rémtörténetet, igaz? – ugratott.
– Kérem, ne csigázzon tovább!
– Rendben van, de csak azért, mert megesett a szívem önön – hajolt
meg mellkasára tett kézzel.
Annyira más volt, mint Konstantin, társasága üdítőleg hatott rám,
felrázott a réveteg szenvedélyből, evilágibbnak éreztem magamat mellette,
majdnem embernek.
– Higgye el, nem célom, hogy felbőszítsem, de szeretem nézni durcás
arcocskáját, azokat a bájos kis gödröcskéket a szája szélén – bókolt.
Elpirultam, és akkor végre belekezdett.
– Történetem Írországban kezdődött a régmúltban. Barátaimmal
farkasvadászatra indultunk az ország északi részére. Mindent részletesen
megterveztünk, semmit nem hagytunk a véletlenre. Napokig figyeltük a
falkát, tanulmányoztuk viselkedésüket, visszatérő szokásaikat, és egy idő
után furcsa dolgokra lettem figyelmes. Időnként emberien viselkedtek,
kommunikáltak és olykor, szinte észrevétlenül eltűntek, majd újra
felbukkantak. Mi csak követtük őket fáradhatatlanul, hosszú mérföldeken
keresztül a végtelen erdőt járva. Egy késő délutáni órán egyedül maradtam,
társaim lemaradtak mögöttem. Ekkor a sűrűből neszelést halottam,
melyet halk morgás követett. Hát– ránéztem és a falkavezérrel találtam
szembe magamat. Farkasszemet néztünk. Gyönyörű állat volt, sárga
szemei félelmetesen villantak ki az erdő sötétjéből. Acsarogva nézett fel
rám, pompás fogsoráról félelmetesen húzódott fel rózsaszín ínye. Kezemet
a tőrömre helyeztem és megszorítottam a markolatát. Mintha
gondolataimban olvasott volna, támadásba lendült, hatalmas ugrással
vetette rám magát.
Megtántorodtam és elvesztve egyensúlyomat, az erdő puha talajára
zuhantam.
Fogai olyan könnyedén hatoltak húsomba, mint kés a vajba, testemet a
fájdalom szörnyű kínja járta ál. Rettegve vártam a folytatást, de nem
történt semmi, meglepetésemben felnéztem, és ugyanaz a sárga szem– pár
szegeződött rám, de már egy emberi arcból. Sietve fölém hajolt és a
sebemet tanulmányozta, ami szerencsére nem volt túl mély. Bocsánatot
kért, amiért nehezére esett visszafognia magát, majd zsebéből egy kendőt
vett elő és a vérző sebre helyezte. Hitetlenkedve néztem körül és a farkast
kerestem. Megdöbbentem, amikor közölte, hogy ő az, és ellenvetést nem
tűrő hangon szólított fel az indulásra. A távolból kutyaugatást és társaim
kiáltásait hallottam, engem kerestek. Elindultunk megkeresni a fal kaját.
Kitartóan vonszolt maga után. Karja olyan erősen tartottak fogva, hogy
mozdulni sem bírtam. Még akkor is volt benne valami állatias, nem tudtam
megmagyarázni, hogy mi, talán a járása. Gladiátor teste ruganyosan
mozgott, kreol bőréből harsányan világlott ki ferde metszésű, ragadozó
szeme, hosszú, fekete hullámos haját időnként hanyagul hátra vetette.
Ereje és szépsége magával ragadott, és érdekes módon a félelem nem
kerülgetett. Éreztem, hogy ez a lény, aki életemet a kezében tartja, nem
gonosz. Nyugtatgatott, hogy mindenre magyarázatot fog adni. Mélyen bent
jártunk az erdőben, már a madarak hangját is alig lehetett hallani. A falka
egy hatalmas tölgy alatt terelődött össze. Egyes állatok a puha
mohaszőnyegen feküdtek, mások érdeklődve szimatoltak bele a hűs erdei
levegőbe. Amikor kiléptünk a sűrűből, minden szempár ránk szegeződött.
Érkezésünk nem lepte meg őket, inkább kíváncsiság tükröződött
tekintetükből. A tölgy egyik ágáról hirtelen egy bagoly röppent fel, a
susogó hangra felkaptam a fejemet, mire visszanéztem, a fa alatt már nem
farkasok álltak, hanem fiatal férfiak csapata beszélgetett kedélyesen. Tágra
nyílt szemekkel néztem rájuk. Ekkor titokzatos kísérőm mosolyogva
hellyel kínált, és mindannyian leültünk a fa alá. Lupusként, a falka
vezéreként mutatkozott be. Elmondta, hogy ők cambiomágusok, vagyis
képesek átalakulni farkassá, vagy szükség esetén más állatokká is. Ezt a
képességüket kizárólag rejtőzködés céljából használják. Nem vadásznak,
nem esznek nyers húst, embereknek való étellel táplálkoznak. Nem tartják
magukat vadembereknek, tisztában vannak az emberi normákkal. Egyesek
közülük halhatatlanok, de szinte mindegyiküknek megadatik a pár száz
éves életkor. A farkasemberekhez nincs semmi közük, velük ellentétben
nemcsak teliholdkor képesek átváltozni, hanem bármikor.
A feladatuk, hogy a természetfölötti lények világát egyensúlyban
tartsák. Biztosítottam Lupust arról, hogy mindezt nemes törekvésnek
tartom. Ő elmondta még, hogy rajtuk kívül a varázslók, boszorkányok,
vámpírok, tündérek, angyalok és még sokan mások tartoznak ebbe a
világba. Szerencsére az emberek mit sem tudnak a világukról, számukra
nem is létezik. Felröppennek ugyan néha kósza hírek különös
eseményekről, megmagyarázhatatlan jelenségekről, de ezeket mindig
sikerül eltussolniuk. A hallottak teljesen lenyűgöztek, úgy éreztem, én is
szeretnék közéjük tartozni, az örök élet pedig különösen vonzott. Az
óhajom beteljesedéséhez a lehetőség már adott volt, a harapás, mellyel
megsebzett, lehetővé tette ezt. Már csak az akaratom kellett ahhoz, hogy
közéjük tartozzam. Két nap állt rendelkezésemre, hogy ezt eldöntsem.
Lupus szigorú szabályokat állított fel: ez idő alatt csak egymagamban
lehettem, nem érintkezhettem senkivel, nem ehettem és ihattam semmit,
ez is a beavatás részét képezte. Azt vallották, hogy a böjt kristálytisztává
teszi a tudatot. Csak akkor térhettem vissza a falkához, ha az idő letelte
után szabad akaratomból döntök úgy, hogy az ő életformájukat választom.
Kérdésemre, hogy miképp találok rájuk, rejtélyesen mosolyogva
megnyugtatott, nem kell aggódnom, majd ők megtalálnak. Már akkor
tudtam, mit akarok, de a két napot ki kellett várnom. Visszamentem a
fogadóba, ahol a barátaim már aggódtak értem, és kérdések garmadát
zúdították rám. Sebeimet szerencsére sikerült elrejtenem a kíváncsi
szemeik elő, és fáradtságra hivatkozva a szobámba mentem, gyorsan
levetkőztem és szemügyre vettem sérült karomat. Meglepetésemre a seb
helyén már csak egy heg volt, mely egy farkasfogat mintázott. Kezemmel
finoman végigsimítottam, a bőr azon a részen egy kicsit melegebb volt,
mint máshol, de nem fájt egy cseppet sem. Beteget jelentettem, és kértem a
társaimat, hogy nyugodtan térjenek haza, azzal áltattam őket, hogy
gyógyulásom után én is azt teszem majd. Egyedül maradtam, így módom
nyílt elbúcsúzni addigi életemtől és felkészülni egy új, varázslatos életre. A
második nap éjszakáján a távolból farkasüvöltést hallottam, új társaim
hívogattak. Felöltöztem, semmit nem vittem magammal, tudtam, hogy
úgysem lesz szükségem semmire. Majd határozottan elindultam a hang
felé. A falka a fasor szélén állt, és mikor beléptem az erdőbe megtörtént a
csoda. Lenéztem a lábaimra, de csak sebesen mozgó farkasmancsokat
láttam, az én mancsaim voltak. Együtt futottam a csapattal, a vezérhím
vezetett minket, az érzés magával ragadott, még soha nem éreztem ilyen
észveszejtőén szabadnak magamat.
Lupust figyeltem, megérezte és hátra pillantott, pofáját elismerő
mosolyra húzta, majd ismét előre nézett és fokozta a tempót.
Gyorsítottam, mellé értem, mancsai az enyémek mellett dobbantak,
majdnem hangtalanul. A falka észrevétlenül veszett bele az erdő sötétjébe,
örökre elrejtve titkát a halandó szemek elől.
 Amikor befejezte mondandóját, fürkésző tekintettel nézett rám, olvasni
próbált a gondolataimban. Nem kellett megerőltetnie magát, érzéseim
nyitott könyvként ültek ki arcomra. Csendben ültünk egy darabig és
hallgattuk a méhek döngicsélését, melyek megszállták a fölénk tornyosuló
hatalmas rózsabokrot.
– Csodálatos történet – mondtam meghatottan. – Köszönöm, hogy a
bizalmába fogadott.
A kert mély álomba merült körülöttünk, akkor vettem csak észre, hogy
alkonyodik.
– Mennem kell, már későre jár.
– De hisz önről még nem tudtam meg semmit?
– Kérem, jöjjön el hozzánk holnap vacsorára, bemutatom önnek
Konstantint, a jegyesemet.
– Önnek van jegyese? De hát tegnap egyedül volt a királyi fogadáson –
lepődött meg.
– Már nagyon unja az ilyen eseményeket és inkább otthon bújja a
könyveket.
– Tudós talán?
– Nem egészen, de kár a szóért, holnap úgy is megismeri. – Akkor
holnap – mondtam sietősen és búcsút intettem.
 A Bemutatkozás
Reggeliztem épp, mikor Konstantin belépett. Kint zuhogott, a nyitott
ablakon keresztül friss esőillat árasztotta el a szobát.
– Újra itt az ősz – mondta.
– Hányadik is?
– Már nem számolom – mondta elgondolkodva, és kinézett a buja
kertre.
– Iris, tegnap későn jöttél, aggódtam érted – mondta kimérten.
– Kedves tőled, de nem kellett volna, tudok magamra vigyázni. A lord
igazán érdekes történetet mesélt magáról, úgy elszállt az idő, hogy észre
sem vettem.
Nem tudtam megállni, hogy ne osszam meg az előző nap hallottakat
Konstantinnal. Ő figyelmesen végighallgatott, de nem szólt egy szót sem,
talán azt gondolta, hogy nem vagyok kíváncsi a véleményére.
– Te tudtad, hogy létezik a falka?
– A cambiomágia kérdésével már régóta foglalkozom, de semmi
konkrétumot nem tudtam ezzel kapcsolatban – gondolkodott el az állát
dörzsölve.
– Be szeretném neked mutatni Avenart, meghívtam ma vacsorára.
– Hmm... Avenart?
– Szóval nem látod szívesen, tudom, mit jelent a hümmögésed –
néztem rá méltatlankodva.
– Csak furcsállom, hogy a keresztnevén szólítod.
– Barátok vagyunk.
– Én nem hiszek a férfi és a nő közötti barátságban.
– Én igen – vágtam rá dacosan.
– Rendben, akkor szívesen látom ezt a „farkasembert", hisz mi
természetfölöttiek úgyis egy nagy boldog család vagyunk – mondta
gúnyosan.
A vacsorához a nagy szalonban terítettek, három főre. Konstantin már
rég volt rákényszerülve, hogy ételt egyen, sajnáltam is ezért. Egész nap
furdalt a kíváncsiság, hogy vajon mennyit mutat majd meg magából a
lordnak. Tudtam, hogy idegenek előtt nem szívesen teregeti ki a lapjait,
attól tartva, hogy ettől sebezhetővé és gyengévé válik.
A magam részéről úgy döntöttem, hogy megtisztelem Avenart a
bizalmammal, hisz ő is nekem ajándékozta az övét.
 Vendégünk pontosan érkezett. Konstantin még nem volt kész. Már
legalább egy órája készülődött az öltözőszobájában, ő, aki a legelőkelőbb
estélyek előtt is, legfeljebb tíz percet áldozott erre.
A szalonban foglaltunk helyet, a lord roppant elegánsan jelent meg,
acélkék, selyem felöltőt viselt és kristályokkal kirakott csatos cipőt. A
várakozás végtelennek tűnő percei alatt semleges dolgokról beszélgettünk,
időjárásról, lóversenyről és az aktuális párbajokról. Már kezdtem
elveszíteni a türelmemet, mikor meghallottam Konstantin lépteit. Úgy
lépett be a szalonba, akár egy Adonisz, a meglepetéstől szóhoz sem
jutottam, a kristálycsillár alatt állt, fényben fürödve. Méregzöld bársony
szalonkabátot viselt, mesterien díszített kámea gombokkal, még soha nem
láttam rajta azelőtt. Ellenállhatatlanul emelte ránk tekintetét, mintha
mindkettőnket el akarna bűvölni. Gyönyörű volt fürkésző, tágra nyílt, zöld
szemeivel, finomra faragott arcélével, vállára boruló fényes, világosbarna
fürtjeivel.
O volt a legcsodálatosabb lény a földkerekségen, és az enyém volt,
egyedül az enyém. Most már tudtam, miért váratott ennyit magára, és azt is
tudtam, hogy féltékeny. Avenar is tátott szájjal bámulta.
– Kedvesem, szeretném neked bemutatni lord Essechet.
– Örülök, hogy megismerhetem, már rengeteget hallottam önről –
mondta udvariasan, jéghideg pillantást vetve a lordra.
– Én is örvendek, kedves gróf. Ónnel ellentétben, én szinte semmi
nem tudok önről, de remélem, ezt a hiányosságot ma sikerül pótolnunk.
– Nos, ideje vacsorázni, kérem, fáradjanak az asztalhoz! – próbáltam
oldani a levegőben vibráló feszültséget.
Könyörgő pillantást vetettem Konstantinra, azt remélve, hogy nem
élezi tovább a helyzetet.
– Iris elmesélte nekem az ön kivételes történetét Mylord, ami
természetesen hatszemközt marad. Magam is foglalkoztam a cambiomágia
kérdésével, de még senkit sem ismertem, aki ezzel a képességgel
rendelkezett volna. Több új információt is megtudtam az ön történetéből,
többek között azt is, hogy ez nem egy veleszületett képesség, mint ahogy
gondoltam, hanem a falka szemeli ki az újdonsült tagokat, akiket tudatosan
változtat cambiomágussá.
– így van, kizárólag a legalkalmasabbak válhatnak tagokká, a ki–
választottak.
– Ezek szerint ön már emberi életében sem volt átlagosnak
mondható – mondta Konstantin enyhén gúnyos éllel.
 – Nem az én hatásköröm, hogy ezt eldöntsem – zárta rövidre
Avenar –, de ne csak rólam társalogjunk, kedves gróf úr.
Megkérdezhetem, hogy ön, mily módon kötődik a természetfölöttihez?
– Vámpír vagyok – mondta olyan természetességgel, mintha csak azt
mondta volna, hogy építész vagy szatócs.
Torkomon akadt a falat, rettenetes köhögő roham tört rám.
– Iris jól vagy? – ugrott oda hozzám Konstantin és egy jókorát ütött a
hátamra. A hátba verés jót tett, egyből jobban lettem, és már levegőt is
kaptam, bár egy kicsit nehezen. Mindketten aggódó pillantással
méregettek.
– Jól vagyok, kérem, folytassák a beszélgetést – fordultam
vendégünkhöz.
– Ahogy belépett, azonnal rájöttem – jelentette ki Avenar
magabiztosan.
– Milyen jó szeme van – élcelődött Konstantin.
– És hőérzékelésem, valamint hallásom és szaglásom, ezek lényem
alapvető vonásai, nem számítanak különlegesnek a mi fajtánknál.
– Ezek nagyon hasznos tulajdonságok – bókoltam udvariasan.
Nem kellett volna, Konstantin szinte felnjrársalt a szemeivel. Az este
pocsékra sikeredett, miután elmeséltem a cseppet sem rövidre szabott
élettörténetemet, amin Avenar őszintén meghatódott, elnézést kért és
sietősen távozott. Kikísértem a vendéget, és gyanútlanul tértem vissza az
étkezőbe. Kedvesem dúlt fúlt, ingerülten járt kelt fel–alá.
– Mit képzel ez magáról, kioktat engem a saját házamban, és ahogy
rád néz! Fülig szerelmes beléd.
– Ez nem igaz, csak csodál engem, mint ahogy különböző lények
csodálják egymást.
– Te csak azt hiszed, elfogult vagy. Nem látod, hogy néz rád?
Egyébként is miért kellett így kitárulkoznod előtte, az életed regénye
nem tartozik erre az idegenre.
– Féltékeny vagy, te, a világ leggyönyörűbb teremtménye. Nevetséges,
hisz melletted mindenki elhomályosul. Ma este, úgy vonultál be a szalonba,
mint egy káprázat, a lelked pedig olyan, olyan, akár egy csepp hajnali
harmat – búgtam szerelmesen a fülébe.
Szavaim hatására lassan megenyhült és kedvesen becézgetni kezdett,
majd elhalmozott csókjaival.
– Ne haragudj, szivárványom, nem tudnám elviselni, ha egy
másodpercre is elveszítenélek, örök életem utolsó pillanata lenne az.
 – Fátylat rá!– mondtam mosolyogva.
Az idő múlásával Konstantin enyhülni látszott, nem éreztette többet
féltékenységét, amit valószínűleg mélyen eltemetett magában. Avenar egyre
gyakrabban látogatott el hozzánk, lehetőség szerint próbáltam kettesben
hagyni őket, természetük különbözősége ellenére, barátság alakult ki
köztük. Mindketten igen műveltek és nagy tudásúak voltak. Gyakran
bocsátkoztak órákon át elhúzódó teoretikus vitákba. A természetfeletti erő
volt a központi kérdés, mindkettőjüket szinte kizárólag ez a témakör
foglalkoztatta.
Avenar csodálta kedvesem gazdag könyvtárát, melyben rengeteg
titkos és tiltott könyv sorakozott. Gyakran kötetek tucatjaival a hóna alatt
távozott, és pár nap alatt ki is olvasta mindet. A tél beálltával látogatásai
ritkulni kezdtek. Konstantin pedig egyre többet gubbasztott a szobájában,
úgy tűnt, készül valamire. Aggódva gondoltam arra a napra, mikor majd
elmegy, hogy tervét megvalósítsa. A baljós nap hamarabb érkezett el, mint
ahogy számítottam rá. Mikor megláttam az arckifejezését, azonnal tudtam,
mit fog mondani.
– Kedvesem, itt az ideje, hogy útra keljek – köszörülte meg a torkát.
– Sikeresen előkészítettem mindent, ügyeltem a legapróbb részletekre is.
A legutolsó értesülések szerint a Mundro Sambra öt nap múlva tart
tanácskozást Bécsben. Levelezést folytattam két szekta taggal, akik ezen az
eseményen fognak bemutatni engem a szervezetnek, ők egyelőre
gyanútlanok, ki tudja, meddig? – gondolkodott el. – A többit sajnos, nem
tudom előre megtervezni, azt majd a szituáció adja.
– Veled megyek, a háttérben maradok, és nyilvánosan nem
érintkezünk – soroltam a feltételeket.
– Iris, nem jöhetsz, szörnyen veszélyes lenne – mondta aggódó
pillantást vetve rám.
– Szerinted félek a kockázattól, szerinted nem ért már elég veszély? A
tehetetlenségtől rettegek csupán, ülni és várni hazatérted, számomra
elviselhetetlen teher. Veled megyek, ha beleegyezel, ha nem! – mondtam
elszántan, arcom lángolt az indulattól.
– Rendben van – mondta kissé megenyhülve –, de külön utazunk és
levélben tartjuk a kapcsolatot, találkozni pedig csak szigorúan ellenőrzött
körülmények között fogunk – lépett oda hozzám és forró arcomra
helyezte fagyos tenyerét.
Érintése lehűtött, jóleső hideg járta át egész lényemet,
megnyugodtam.
 – Beszélek a jövendő királynéval, a bécsi udvar kitűnő rejtekhely
lenne számomra, még az is lehet, hogy ő is szívesen meglátogatná az
édesanyját.
– Nagyszerű ötlet – mondta örömmel –, én holnap hajnalban
indulok, nem is baj, ha csak később jössz vitánam, úgy sokkal
biztonságosabb. Az összekötőnket Fabiusnak hívják, őt mindenbe
beavatom, máskor is tett már hasonló szolgálatot számomra,
megbízhatóságához kétség nem férhet, a kezemet is tűzbe tenném érte. Te
mikorra tervezed az indulást, Iris?
– Szeretnék egy héten belül elindulni – sóhajtottam. – Mennyi idő
alatt lehet Bécsbe érni?
– Váltott lovakkal, úgy négy nap alatt, hintóval legalább hat nap.
– Akkor én legalább nyolc nappal később fogok odaérni – mondtam
aggódva.
– Nagyfiú vagyok már, hidd el, tudok magamra vigyázni – mosolygott
rám ellenállhatatlanul.
 Schönbrunn
Az éjszakát több okból kifolyólag is ébren töltöttem. Konstantin még
az ágyban feküdt, amikor én már az ablakból szemléltem a hajnali várost.
Párizs a keblére ölelt, feledtette velem nyugtalan gondolataimat.
Hatalmasnak és elpusztíthatatlannak látszott, égbenyúló palotáival,
megrengethetetlen katedrálisaival, széles sugárútjaival maga volt a tökély.
Olyan érzés fogott el, hogy rajta kívül az egész világ sötétségbe borult,
mert a fény metropolisza minden sugarat magába zárt. Ellágyulva néztem a
Szajna lágy hullámait, melyek szelíden nyelték el a téli napfény gyenge
csóváit. A palotánk előtt lázas készülődés folyt, a lovászok a tőlük
megszokott precizitással, készítették fel Konstantin csodálatos fekete
ménjét a hosszú útra.
– A lovadat már felnyergelték, ideje indulnod, te kis lustaság! – ültem
le mellé.
– Megyek már – szólt kedvesen de jottányit sem mozdult. – Néz–
telek, ahogy merengtél az ablaknál, gyönyörű voltál, szívembe véstem
arcod minden rezdülését, szíved minden dobbanását, hogy bármikor fel
tudjam idézni. Kérlek, vigyázz magadra! – csókolt meg hevesen, aztán
kipattant az ágyból és kiviharzott az ajtón.
Hallottam, ahogy kinyitja szobája ajtaját, felöltözik és villámgyorsan
leszaladt a lépcsőn, majd a tőle megszokott ruganyossággal felpattant a
lovára és elvágtat. Sokáig néztem őt az ablakból, míg végül egy apró ponttá
nem zsugorodott, aztán elnyelte a messzeség.
Még aznap meglátogattam Marié Antoinette–et. A Bourbon–liliomos
szalonban fogadott, ami közvetlenül a lakosztályából nyílott.
– Miben lehetek a szolgálatára, kedvesem? – mosolygott rám a tőle
megszokott bájjal.
– Bécsbe utazom és meg szeretném kérdezni, hogy van–e kedve
velem tartani?
– Ont az Isten küldte, Iris, sürgősen anyámhoz kell utaznom, sajnos
betegeskedik mostanában és feltétlenül szeretne viszontlátni. Attól tart,
hogy ez lesz az utolsó találkozásunk – suhant át egy apró árnyék az arcán.
– Nagyon sajnálom, hogy a császárnő nincs jól.
– Bízom abban, hogy ha meglát, jobban lesz! – nézett rám könnybe
lábadt szemmel. – Mikorra tervezi az indulást? – kérdezte, miközben
arcáról törölgette a könnycseppeket.
 – Alkalmazkodom önhöz, tőlem akár azonnal is indulhatunk – lógtam
meg a kezét együttérzőn.
– Még ma beszélek Lajossal és minél hamarabb értesíteni fogom önt.
– Köszönöm, hálás vagyok, hogy elkísérhetem.
Másnap futár érkezett a királyné üzenetével, levelében tudtomra adta,
hogy egy napra van szüksége az utazás előkészítésére, és azt is, hogy az
indulás reggelén hintót fog küldeni értem. A fellegekben jártam az
örömtől, hogy ilyen hamar Konstantin után mehetek, ráadásul kedvenc
barátnőm kíséretében. Mivel nem tudtam, mennyi időt fogok a császári
udvarban tölteni, telepakoltam egy hatalmas utazóládát, de még az is
kicsinek bizonyult.
– Milyen ajándékot vigyek Mária Teréziának? – kérdeztem magamtól
– Valami jellegzetesen francia dolog kellene. Megvan – gondoltam
elégedetten –, parfüm, bor és sajt.
Az ajándékokat sikerült még aznap beszereznem. Saját kezűleg
töltöttem meg egy óriási kosarat az ínycsiklandozó sajtkülönlegességekkel,
melyek isteni illatot árasztottak. Parfümből egy karakteresebbet
választottam, mely igazán illett egy idősebb hölgyhöz. A borok
kiválasztásához nem értettem, így azt inasomra bíztam, aki kiváló
borszakértő hírében állt.
Minden készen állt az utazáshoz, türelmetlenül vártam a reggelt,
szerencsére a rengeteg teendőtől annyira elfáradtam, hogy mély álomlalan
alvás nyomott el. A királyi hintó pontosan hétkor érkezett és nem csak
gyönyörű volt, hanem rendkívül kényelmes is. Párnázott, széles ülésein,
lustán nyújtóztam el. A palotához pillanatok alatt értünk oda, de egy jó
ideig eltartott, mire Marié Antoinette rengeteg csomagját felpakolták egy
minket kísérő fogatra.
A hintók mögött négy lovas ácsorgott, az egyik csődör patájával
türelmetlenül kapirgálta a földet.
– A királyi gárdisták – futott át az agyamon. Már a megjelenésük is
félelemkeltő volt, nem beszélve a fegyverkészletről, amit magukon
viseltek.
Dél is elmúlt mire végre elindultunk. Az út hosszú, de csodálatos volt,
szinte végig az Alpokon át vezetett. Kisgyermeki örömmel bámultam a
hatalmas cukorsüvegeket, melyek az égbe vesztek, és a fehér bárányfelhők
keringőt jártak körülöttük.
 Az idő eleinte barátságosan napos volt, majd szörnyű hóvihar tört
ránk. Egy kedves kis svájci fogadóba menekültünk előle, itt vártuk ki a
pokoli tombolás végét.
Hatodnapra értünk Bécsbe, az apró, míves ékszerdobozba,
kicsinyített mása volt a mi Párizsunknak, kedves bájával rögtön a szívembe
lopta magát. Nem töltöttük az időt városnézéssel, azonnal Schönbrunnba
hajtottunk, barátnőm érthető módon sürgette a találkozást.
Puha hótakaró borította a császári palota gondosan ápolt kertjeit, a
szökőkutak fagyba burkolózva várták a tavaszt. Az épületbe lépve, lassan
indultunk el a kétszárnyú ajtó felé, melynek két oldalán a dísz– őrséget álló
magyar nemesi testőrökkel találtuk szemben magunkat. Majd
továbbhaladtunk a hosszú folyosón a következő ajtóhoz, mely szinte
varázslatra tárult ki előttünk. Az óriási kandalló előtt megpillantottuk a
császárnőt.
Az idős asszony botjára támaszkodva állt, puritán gyászruhája éles
kontrasztot alkotott pazar környezetével.
– Gyermekem, nem gondoltam, hogy még valaha is viszontlátlak –
monda könnybe lábadt szemekkel, és meghatottan tárta szét karjait.
– Anyám – ölelte meg melegen Marié –, hogy érzi magát?
– Erőm elhagy, nehezemre esik már az élet – felelte őszintén.
– Ne mondja, ezt kérem, majd mi jobb kedvre derítjük, meglátja.
Engedje meg, hogy bemutassam legjobb barátnőmet, La Fayette
bárónőt.
– Üdvözlöm, kedvesem – köszöntött nyájasan.
A császárnéhoz léptem és kezet csókoltam neki, ezzel fejezvén ki
hódolatomat a hatalmas uralkodó iránt. Vacsora után átadtam az
ajándékaimat, melyeket Mária Terézia meghatódva fogadott. Különösen a
parfümnek örült, melyet hosszasan szagolgatott. Végtelenül kedvesen
beszélt hozzánk, uralkodói felsőbbrendűségét levetkőzte, most egyszerűen
csak anya volt, egy a több millióból.
Aznap hamar visszavonultam, a fáradtság és a sok új élmény
ledöntött a lábamról. A szobám tökéletes volt, a díszvendégeknek szánt
lakosztályt foglalhattam el, amit kifejezetten hölgyek számára alakítottak ki.
Minden mályvaszínű volt, arannyal ötvözve. A Bohémiából származó
kristálycsillárok sziporkázva ragyogták be az óriási teret. Az asztalon friss
gyümölcstál, sütemény és pezsgő kínálták magukat csábítón.
 Lecsíptem egy fürt szőleit, mely télen igen ritka ínyencségnek
számított, és nyakig merültem a forró vizes kádban. Elvezettel
majszolgattam a mézédes gyümölcsöt, de gondolataim már máshol jártak.
– Vajon mikor kapok üzenetet Konstantintól, mi lehet vele? –
tódultak a kérdések az agyamba.
Rossz érzés lett úrrá rajtam, sötét árnyként telepedett rám,
alattomosan próbált belém hatolni, megfertőzni akár a pestis. A
baldachinos ágy óriási volt, egész éjjel félálomban hánykolódtam benne,
Konstantin közelségét kerestem, ezernyi módon próbáltam magam mellé
képzelni, de amikor felriadtam, csak kétségbeejtő űrt találtam, semmi mást.
A napok gyorsan teltek a rengeteg látnivaló és program teljesen
lefoglalt, Marié Antoinette mindenhová magával cipelt. Operába
mentünk és hangversenyeket hallgattunk, valamint felkerestünk több
műkereskedést. O rajongott a műtárgyakért, feltétlenül, meg akart
szerezni egy számozott, kézzel festett kínai porcelán étkészletet, ami
ritkaságnak számított világszerte és a gyűjtők szinte vadásztak rá.
Karácsonyi ajándéknak szánta férje számára. Lejártuk a lábunkat mire az
ötödik kereskedésben végre ráleltünk. Uzsonna tájt tértünk vissza
Schönbrunnba, a tél korai szürkületbe vonta a palotát. A főkapu előtt egy
kis fekete fogatra lettem figyelmes, utasa egy feltűnően sápadt arcú, sötét
ruhás férfi a palota bejáratánál várakozott.
– La Fayette kisasszony! – szólított meg diszkréten.
– Mit óhajt, uram? – de mire megszólaltam, már három testőr termett
mellettem.
– Köszönöm – hárítottam el őket –, ismerem az urat és beszédünk
van egymással.
Elnézést kértem Marié–tói és az idegenhez léptem.
– Fabius vagyok – mutatkozott be, majd kezet csókolt, ajka fagyosan
érintette bőrömet.
– Közös ismerősünk küldött és kéri önt, hogy fogadja el szíves
meghívását a ma este nyolc órakor kezdődő Mozart előadásra, mely a
városi koncertteremben kerül megrendezésre. Külön páholyt foglalt
önnek, tessék a jegy – nyújtott át egy papirost.
– Mondja meg kérem közös barátunknak, hogy feltétlenül ott leszek
– búcsúztam el sietve, mert Marié Antoinette még mindig rám várakozott
a lépcső aljában.
– Szinte alig érkezett meg drágám, és máris üzenetet kap egy titkos
hódolótól – mosolygott cinkosán.
 – Egy barátom tudomást szerzett arról, hogy a császárnő vendége
vagyok és meghívott a ma esti Mozart–koncertre – mondtam
automatikusan, de dübörgő szívverésemen k ívül alig észleltem valamit.
– Persze, menjen csak, anyám úgyis üzent, hogy fontos családi és
államügyekről kíván velem beszélni vacsora után – halottam valahonnan a
távolból, elmosódottan Marié szavait.
A koncertterem a belvárosban volt, már fél nyolckor elfoglaltam a
páholyt, nehogy lekéssem a találkozót. Pontban nyolckor, óramű
pontossággal felcsendültek az első akkordok, lázas izgalom fojtogatta
torkomat, a szívem pedig folytatta a szűnni nem akaró dübörgést. Már
több mint egy órája várakoztam, mikor megnyikordult az ajtó és egy fekete
köpenyes alak lépett be rajta.
– Ne fordulj hátra, tégy, úgy mintha az előadást néznéd! –
suttogta.
Egyből felismertem Konstantin férfias baritonját, melytől szívem
újfent majd kiugrott a helyéről.
– Jól vagy? – kérdeztem nyugtalanul.
– Ahhoz képest, hogy viperafészekbe nyúltam, azt hiszem, jól. A
dolgok a vártnál kedvezőbben alakultak, a gyűlésen sikerült megtudnom
egy pár igen fontos információt. Többek között azt is, amiért az egészbe
belefogtam. Most kapaszkodj meg, kedvesem, a Mundo Sambra feje a
„Fekete Lovag", aki nem más, mint Rufns.
– Szóval ő az, ahogy sejtettem. Jelen volt ő is?
– Nem, valamilyen titkos akcióban vesz részt az Újvilágban.
– Belegondoltál, mi lesz, ha visszatér és felismer, hiszen több mint
valószínű, hogy azon a baljós londoni éjjelen látta az arcodat.
– Erre is felkészültem, változtattam egy kicsit a külsőmön – suttogta
– Biztosra veszem, hogy most hátra fogsz fordulni, de kérlek, egy röpke
pillantást vessél csak rám.
Hátra tekintettem, majd megrökönyödve fordultam vissza. Egy
idegent láttam, csak a smaragd szemek maradtak változatlanok. Az arc
agressziót tükrözött. Markánsan férfias vonásait, egyenes ívű orrát
előreálló állát, hosszú, vállra omló hullámos fekete haj keretezte.
– Ezt, hogy csináltad? – kérdeztem döbbenten.
– Mágia – mondta magától értetődően.
– Szóval, már mágus is vagy?
– Avenar beavatott néhány apró trükkbe.
 – Apró trükkbe? Meg sem ismernélek, ha az utcán jönnél szembe
velem. Mi van, ha nem tudsz majd visszaváltozni?
– Akkor így kell majd elfogadnod. Talán nem tetszem? – mondta
csábos hangon.
– Ez nem te vagy, ez az arc nem a te lelked tükre. Ez egy erőszakos,
dúrva lelket takar, bármennyire jóképű is és férfias.
– Ne aggódj, vissza fogok változni, ha eljön az ideje, csak próbára
akartalak tenni, és most már tudom, hogy csak a külsőmért szeretsz.
– Ez nem igaz, te is tudod – mondtam mérgesen.
– Rendben van, hiszek neked, különben sem akarok veled
vitatkozni, mert szörnyen hiányoztál, és hallani szeretném kedves
szavaidat.
– Konstantin, most képtelen vagyok turbékolni, annyira aggódom
miattad.
– Angyalom, hidd el, én sem vágyom jobban semmire, mint az
ölelésedre, és arra, hogy melletted legyek, de kérlek légy türelemmel
cirógatott szavaival.
Mit fogsz most tenni? – váltottam témát, mert elviselhetetlenül
kínzott, hogy nem érinthettem meg.
– Utánajárok Rufus további terveinek. Nagyot néz majd, hogy nem
egészen úgy fognak alakulni az elgondolásai, mint ahogy azt kifundálta –
mondta gúnyosan. – Sajnálom kedvesem, de nem várhatom meg az
előadás végét, mennem kell, ez már az utolsó jelenet.
– Minden percben várni fogom az üzenetedet, nagyon kérlek, légy
óvatos.
Miközben ezt mondtam, Konstantin előrehajolt és finoman
megcsókolta fedetlenül hagyott nyakamat. Ajkának érintésétől
elgyengültem. Ez volt az a pillanat, amitől egész beszélgetésünk alatt
tartottam, és mégis annyira vágytam rá.
– Hamarosan üzenni fogok, vigyázz magadra! – suttogta és már ott
sem volt.
Szörnyű űrt hagyott maga után, talán napfogyatkozáshoz volt
hasonlítható. Még sokáig ültem ott, mert úgy éreztem, ha felállók és
elmegyek, végérvényesen egyedül maradok. Aztán nagy nehezen éréit
vettem magamon és visszatértem a császári palotába, ahol épp fogadást
tartottak egy spanyol gróf tiszteletére, aki aznap érkezett Mária
Teréziához diplomáciai megbeszélésre.
 A társaság megnyugtatott, Marié különösen szeretetre méltóan
viselkedett, mókás udvari pletykákat és intrikákat suttogott a fülembe,
melyen ő jókat derült.

A napok továbbra is eseménydúsán teltek, de én egyre nehezebben

viseltem a bizonytalanság őrjítő érzését. Vártam, vártam és vártam.
Amikor már két hét is eltelt, komolyan aggódni kezdtem. Egyik délután
gondterhelten néztem ki szobám ablakán, kint nagy pelyhekben
szállingózott a hó, a nesztelen puha pelyhek lágyan hulltak a szunnyadó
bokrokra, hogy puhaságukkal óvják csupasz ágaikat, amikor a távolban
egy apró, fekete pontra lettem figyelmes. Izgatottság lett rajtam úrrá, és a
gyomrom görcsbe rándult, mikor a kis fekete fogat megállt a főkapu előtt.
Egy szál ruhában rohantam ki a zuhogó hóesésbe. Fabius arca
gondterheltnek tűnt, és zavartan túrt bele a hajába.
– Nem is tudom, hogy kezdjem – mondta megkövült arccal.
– Kérem, beszéljen, történt valami Konstantinnal?
– Elvitték magukkal, fogva tartják – válaszolt izgalomtól remegő
hangon.
– Kik és hová vitték? – kiáltottam bele a csendbe.
– Rufus visszatért, és vele az árnyék is, mely elborított mindent. A
levegőben vibrált a kétségbeesés, mely kiszívta a lelkekből az utolsó
reményt is, nála gonoszabb teremtménye nincs a földnek. Azonnal átlátott
a színjátékon, természetfölötti ereje határtalan. Konstantinnak esélye sem
volt a túlerővel szemben.
– Kérem, jöjjön fel a lakosztályomba! – mondtam vacogva.
Mire felértünk már magamon kívül voltam, rázott a hideg és pokolian
szédültem.
– Nyugodjon meg, Iris! – kérlelt Fabius.
– Mit tud még? – engedtem el a fülem mellett szavait.
– Valami ősi rejtekhelyet emlegettek, ami a Mundo Sambra
tulajdonában van, de nem hallottam tisztán minden szert.
– Havasalföldet nem említették?
– Sajnos nem tudok többet mondani.
– Most azonnal indulok Vlad kastélyba.
– Nem teheti, egyedül nem – kiáltotta.
– Avenar, ő segíteni fog – nyilallt belém hirtelen. – Futárokat kell
küldenem Londonba és Párizsba is, nem tudhatom, épp hol tartózkodik.
Lehet, hogy egyik helyen sem? – gondoltam rémülten, majd Fabiushoz
fordultam:
– Köszönöm, hogy eljött, hálás vagyok érte.
– Ha bármiben segíthetek, a belvárosi „zur Goldenen Löwe"
fogadóban lakom – nézett rám megértőn.
Távozása után, sietősen megírtam az üzeneteket, két példányban.
Levelemben arra kértem Avenart, hogy létfontosságú ügyben sürgősen
jöjjön utánam Bécsbe, de semmi konkrétumot nem említettem. A napok
csigalassúsággal vánszorogtak, szinte percenként néztem az órára. Nyolc
nap is eltelt és semmi. Beteget jelentettem, mert nem bírtam elviselni a
társaságot, és az udvari pletykák végeláthatatlan sorát. Reményt vesztve
járkáltam szobámban, és órákon át kémleltem a palotába vezető utat.
Éjszakáim összefolytak nappalaimmal, csak időnként szunnyadtam el
egy kis időre. Ilyenkor iszonyatos rémálmok gyötörtek. Almomban
Dracula kastélyának földalatti termeit láttam és velőtrázó sikolyokat
hallottam. Mindent a kétségbeesés árnya borított el, és jeges fuvallat szállt
a levegőben.
A tizenkettedik nap éjjele is hasonlóan telt, mikor hirtelen
patadobogás ütötte meg a fülemet, eszeveszett gyorsasággal rohantam az
ablakhoz. Kinéztem rajta, és a kandeláberek halvány fényében meg–
pillantottam Avenart. Magán viselte a hosszú út nyomait, fáradt és
csapzott volt, még a lováról is nehezére esett leszállni.
– Meg tudná mondani, hol találom La Fayette bárónőt – szólt hal–
kan az egyik magyar testőrhöz.
– De kérem, éjjel két óra van, a kisasszony a lakosztályában alszik –
méltatlankodott a testőr.
Magamból kikelve téptem fel az ablakot és úrinőhöz nem méltó
módon kiabáltam le a testőrnek.
– Legyen szíves, haladéktalanul kísérje fel a lordot.
Mikor a szemébe néztem, olyan érzés fogott el, mintha ő lenne az
egyedüli hozzám közelálló lény a földön. A napok óta tartó hiábavaló
várakozás, és az, hogy senkivel sem oszthattam meg titkomat teljesen
kimerített, pokoli fáradtság tört rám, szinte beleájultam karjaiba.
– Iris, nem tudtam, hogy ekkora a baj, jöttem, ahogy tudtam,
átszáguldottam fél Európán – ölelt meg melegen.
– Hálás vagyok, nagyon hálás – nyögtem.
– Mi történt?
 – Konstantint elrabolták, Rufus tartja fogva, nem tudni hol, talán a
havasalföldi kastélyában.
– Honnan gondolod, hogy pont ott?
– Biztosat nem tudok, de vannak látomásaim, melyek álmomban
törnek rám.
– Tudtommal a látomásaid nem csalnak – mondta reménykedve.
– Az tény hogy, az utóbbi négyszáz évben nem.
– Reggel indulunk, képes vagy megtenni ekkora távolságot lóháton?
– Azt nézed ki belőlem, hogy nem? – mosolyogtam rá egy kissé
megnyugodva, jó volt érezni, hogy magam mellett tudhatom. – Avenar,
neked viszont pihenned kell, hisz most szálltál le a lóról, ötnapi lovaglás
után – néztem rá aggódva.
– Ha precízek akarunk lenni, akkor hatnapi, ugyanis Londonból jövök
– javított ki.
– Londonból hat nap alatt, ez hihetetlen. Akkor mindenképp
ragaszkodom hozzá, hogy egy teljes napot pihenj. Nekem még egyébként
is meg kell magyaráznom, Marié Antoinette–nek, hova tűnök el majdnem
kétheti betegeskedés után lóháton.
– Na, látod, ez nem lesz könnyű feladat, nem irigyellek Iris – mondta
mosolygó szemekkel.
– Előkészíttetek neked egy lakosztályt ahol ehetsz, megtisztálkodhatsz
és kialudhatod magadat.
– Egy szoba is megteszi – felelte szerényen.
– Itt nincsenek szobák, a császári palotában vagy.
– Vagy úgy?! – mondta és nyájasan meghajolt.
 Az őrangyal
Ötödik napja voltunk úton, éjjelente csak néhány órára álltunk meg
pihenni. A nyereg véresre törte a combomat, félnaponta kötést kellett
cserélnem rajta. Már Havasalföld északi részén jártunk, a hegyeket már rég
magunk mögött hagytuk. Avenarnak nagyon tetszett ez a vadregényes
ország, széles fennsíkjaival, csordogáló patakjaival csodás látványt nyújtott.
Időnként portyázó útonállókkal is találkoztunk, de mihelyst meglátták
fegyverarzenálunkat, jobbnak látták távol tartani magukat tőlünk.
– Még fél nap és ott vagyunk – mondtam biztatóan –, de feltétlenül
meg kell szállnunk valahol, hogy felkészüljünk a rajtaütésre.
– Rendben van, részletes rajzot készítünk a kastélyról. Remélem,
emlékszel mindenre.
– Sajnos, ha akarnám, sem tudnám kitörölni magamból annak a
rémlaknak a képeit – feleltem.
A legközelebbi fogadónál álltunk meg és azonnal a szobánkba
vonultunk, a vacsorát felkérettük. Éhezci farkas módjára vetettük
magunkat az ételre, mely rendkívül ízletes és laktató volt. Vacsora után
bort ittunk, ami azonnal a fejünkbe szállt.
– Ha most valamelyik vámpír, inna a véremből, az biztosan elkábulna
– mondta nevetve Avenar.
– Kár, hogy nem abszintot ittál, az hatásosabb lenne.
– Még nem késő.
Élveztem, hogy együtt ehetek, ihatok és nevethetek vele, hiszen már
oly rég tettem ilyet.
– Akkor térjünk rá a rajzra, tudsz te egyáltalán most egyenes vonalat
húzni? – viccelődött.
– Megpróbálom.
Egy lapot tett elém, és én rajzolni kezdtem. Minden bejáratot és
ablaknyílást bejelöltem, valamint lerajzoltam a pince teljes alaprajzát, a két
koporsót is beleértve.
– Szerinted, melyik részen tarthatják fogva Konstantint?
– Itt, nézd csak – mutattam rá egy viszonylag nagy bemélyedésre –,
úgy emlékszem itt volt egy cella, masszív rácsokkal.

– A pincébe pedig csak egy lejárat vezet – gondolkodott hangosan.

– Tiszta sor, elvonjuk valamivel a figyelmüket, hogy kénytelenek
legyenek feljönni.
 – De mivel? Megvan, felgyújtjuk a fenti részt, nem jó, a vámpírok
rettegnek, a tűztől soha nem jönnének fel – vetettem el az ötletet. –
Viszont mindketten melegvérűek vagyunk, már az is elég, hogy
megérezzék a jelenlétünket, főleg ha még mégis vágom magamat egy kicsit
– folytattam a gondolatmenetet.
– Iris, te viccelsz! Nem teheted ki magadat vérszomjas vámpírok buja
étvágyának, ezt nem engedem!
– Pedig ez kézenfekvő lenne, amíg én fent elcsábítom őket, te lent
végzel a maradékkal és kiszabadítod Konstantint.
– Veszélyes terv, de nem hangzik rosszul. Ahhoz viszont, hogy
megöljem őket, le kell vágnom a fejüket, az ezüst karó csak átmeneti,
bénító hatással van rájuk.
– Úgy van.
– Szerinted hányan lehetnek? – kérdezte.
– Nem sokan, lehet, hogy csak ketten. Az erejük viszont felér egy
tucattal, tudod mi a gúnynevük?
– Nem, ezt elfelejtetted velem megosztani.
– Árnyék – vágtam rá.
– Bizalomgerjesztő, ennek ellenére megcsináljuk –– szorította meg
barátian a kezemet.
– Valami még eszembe jutott, mi lenne, ha te farkas alakodban
jelennél meg, ezzel megtéveszthetnénk őket.
– Remek ötlet, hogy ez nekem nem jutott eszembe! – csapott a
homlokára, – Okos kislány – mosolygott: elismerően.
– Már csak azt kell megbeszélnünk, mikorra tervezzük az akciót
– mondtam izgatottan.
– Nappal kell mennünk, akkor nagy valószínűség szerint a
koporsójukban pihennek és a reflexeik is lassúbbak. Ha szerencsénk lesz
sütni fog a nap és nem tudnak majd utánunk jönni.
– De ahhoz el kell tüntetnünk a hintójukat, ott árnyékban lehetnek, és
követhetnek minket.

– Majd mi használjuk, gondolom, nem akarjuk Konstantint szénné

égetni.
– Isten ments! – sápadtam el a gondolattól.
– Akkor holnap kora reggel indulunk – fejezte be az eszmecserét
Avenar.
 – Jó éjt, Iris!
– Jó éjt! – mondtam ásítva.

Pirkadatkor indultunk, már látni lehetett a nap első erőtlen sugarait.

Lovaink kényelmes tempóban fej fej mellett ügettek a nyílegyenes havas
úton.
– Délre fogunk odaérni, ismerem az utat – mondtam magabiztosan.
– Az pont jó lesz.
Pár óra múlva már a fenyves erdőben lovagoltunk, a hó legalább fél
méteres lehetett. Mintha megállt volna az idő azon a helyen, minden
változatlan maradt, a tó és az „elvarázsolt kastély" is.
A kúria, mely a szörnyek lakhelye és temérdek halandó sírja volt, kik
névtelenül nyugodtak itt, örök tudatlanságba burkolózva állt a jégtükör
fölött. Egy valami viszont mégis más volt, az épületet furcsa, sötét árny
lengte körül, mely magába szippantott minden ártatlan lelket, ki a közelébe
merészkedett. Lovainkat egy fához kötöztük, nesztelenül közelítettük meg
a házat. Mikor a bejárathoz értünk hátrapillantottam Avenarra, de ekkor
már egy pompás szürke farkas lépdelt mögöttem.
Gyengéden megsimogattam puha szőrét, mintha csak házi kedvenc
lenne. Jelenléte biztonságot sugárzott, még soha nem éreztem ilyen
elszántnak és erősnek magamat. Szavak helyett szemkontaktussal és
gondolatokkal kommunikáltunk.
Emlékeztem rá, hogy a bejárati ajtó hangosan nyikorog, ezért az
egyik ablakot szemeltem ki behatolási helynek. Erősen kellett
koncentrálnom arra, hogy az ablak, ami belülről volt bezárva kinyíljon. A
kis kilincs akaratom hatására lassan elfordult és akadálytalanul kitárult.
Bemásztam a nyíláson, a farkas könnyed ugrással követett. Nagyon lassan
haladtunk, de a régi fapadló olykor még így is megnyi––kordult lépteink
alatt. Amikor beljebb értünk, Avenar beleszimatolt a dohos levegőbe,
melynek szaga felidézte bennem a médiát, melyet nem tudtam elfeledni.
– Hatan vannak, mindegyikőjük a pincében tartózkodik. Hárman
koporsóban pihennek, ketten kártyáznak, egy pedig közvetlenül a lépeséi
aljában őrködik – olvastam Avenar gondolataiban.
– Most zajt fogok csapni, majd megvágom a karomat, ne ijedj meg,
csak felületi sebet ejtek. Te bújj el, és amikor feljönnek, észrevétlenül osonj
le! – közvetítettem felé.
– Rendben van – nyugtázta egy pillantásával.
 Felemeltem az asztalról egy gyertyatartót és földhöz vágtam, majd
elővettem a vadásztőrömet és egy vékony vágást ejtettem a vállamon.
A vér vékony sugárban kezdett csordogálni, végigfolyt a karomon és
lecsöpögött a földre, vörösre festve a padló fáját. Leültem és vártam, nem
történt semmi, a házban síri csend honolt. Kezdtem elveszíteni a
türelmemet, és már azon törtem a fejemet, hogy földhöz vágok még
valamit, amikor megnyikordult a pinceajtó. Kis idő múlva, egy fiatal, magas
vámpír lépett a szobába. Agyam lázasan zakatolt.
– Nem teríthettem le, mert akkor a többiek, soha nem jönnének fel,
inkább más megoldáshoz folyamodtam, eszméletlennek tetettem magamat.
Lassan közelített meg, egy ragadozó óvatosságával. Megérezhette a
vérszagot, mert érdeklődve szimatolni kezdeti, majd odalépett hozzám és
kitapintotta a pulzusomat. Arckifejezése hirtelen megváltozott, kéjes öröm
tükröződött tekintetében. Láttam rajta, hogy fontolgatja, mit tegyen,
egyedül élvezkedjen, vagy ossza meg zsákmányát a többiekkel. Végül a
csapatszellem diadalmaskodott, visszament az ajtóhoz és lekiabált
társainak.
– Gyertek fel, van egy kis meglepetésem számotokra.
– Pont most, mikor épp nyerésre állok? – szólt egy durva hang.
– Rendben, akkor egyedül csemegézek ebből a gyönyörű lányból.
Alig fejezte be a mondatot, amikor a másik kettő villámgyorsan
mellettem termett.
– Még él, hallom, hogy ver a szíve. Tadam, tadam, tadam tapsolta.
A magas fiatal fölém hajolt, éreztem édes leheletét, már épp a nyakam
felé közelített, amikor hirtelen felugrottam és egy hatalmasat rúgtam belé,
ettől a szemközti falnak vágódott. A másik két fenevad, döbbenten állt
mellettem. A meglepetés pillanatait kihasználva előkaptam az ezüst karókat
és az egyiket a durva hangú szívébe döftem. Ekkor a harmadik
oroszlánként vetette rám magát, borzongató morgása az agyamig hatolt.
Ellöktem magamtól és vadul az arcába csaptam, ettől megtántorodott,
és akkor a másik karót erőtől duzzadó mellkasába szúrtam.
– Ki maga? – kérdezte a fiatal vámpír remegve, még mindig a falnál
feküdt, bal arcát csúnya zúzódások borították.
– A kérdés nem az, hogy ki vagyok, hanem az, hogy mit akarok. Hol
van Konstantin? – rivalltam rá.
Elfordította fejét és gúnyosan elvigyorodott. Ezzel szörnyen feldühített,
odaléptem hozzá és gyomorszájon vágtam.
– Úgy akarod végezni, mint ők? – mutattam a két lebénult testre.
 – Kérem, azt ne tegye!
– Akkor beszélj! –, emeltem kezemet egy újabb ütésre.
– Lent van a pincében, a cellába zárva.
– Kik vannak még lent? – rántottam meg az ingét.
– Nem beszélhetek, ha maga nem öl meg, akkor megteszik ők.
– Nem – néztem rá gyilkos tekintettel és felmutattam a harmadik
ezüst karót.
– Rufus, Dracula és egy társunk, aki az ő személyi biztonságukért
felel.
Elővettem egy vastag kötelet és alaposan megkötöztem, majd a
kötelet egy ablakrácshoz rögzítettem.
– Nem árt az óvatosság – gondoltam, és egy bénító átkot is küldtem
rá.
Miután meggyőződtem róla, hogy a varázslat hatott, a pincébe
szaladtam. Avenar már emberi alakban küzdött a három vámpírral. Olyan
ügyesen bánt a kardjával, hogy azok megközelíteni sem tudták. Állatias
acsargás és morgás töltötte be a helyiséget. A vérszagot ők is azonnal
kiszagolták és ettől még jobban bevadultak. Dracula vérszomjasán vetette
rám magát, alig bírtam kivédeni a harapását. Ujjaimat izzó szemébe vájtam,
a pokoli fájdalomtól üvöltve vágott pofon. Ekkor Avenar egy kardot
dobott felém, mellyel sikerült megsebeznem ellenfelem nyakát. A sebből
sűrű, sötét színű vér csordogált.
– Hát önnek is van vére, ki hitte volna? – mondtam gúnyosan.
Szavaimtól szörnyen dühbe gurult, üvöltve rohant felém, utolsó
lehetőségként felemeltem kardomat és egy hirtelen mozdulattal hasba
szúrtam. Rongybabaként csuklott össze. Tudtam, hogy nem halt meg,
de azt is tudtam, hogy egy jé) kiéire harcképtelenné tettem. Avenar még
mindig a másik két vámpírral küzdött. Gyorsan kihasználtam, hogy senki
nem figyel rám, és keresni kezdtem a cellát. A folyosó legvégén találtam
rá.
Kedvesem eszméletlenül feküdt a földön, megkínzott teste tele volt
sebekkel. Arca már a régi volt, de így is alig volt felismerhető.
Halálsápadtan simult a durva kőburkolathoz, bal szeme szörnyen be volt
dagadva, hosszéi haja csapzottan, véresen simult a fejére.
– Be kell hozzá jutnom, Istenem, lehet, hogy az utolsó percben
érkeztünk.
Erősen koncentráltam a zárra, elmém hatalmával próbáltam kinyitni
a lakatot, de nem nyílt ki, valaki védő bűbájt bocsátott rá.
Gondolataimmal a kulcsra összpontosítottam, aztán nem sokkal rá
megláttam. Rufus koporsójában volt, a bordó selyemborítás alatt.
Magamhoz vettem, visszarohantam vele a cellához, gyorsan kinyitottam
az ajtót, Konstantin mellé térdeltem, és vérző sebemet sápadt ajkára
szorítottam.
– Igyál szerelmem, a vérem segíteni fog, meg foglak menteni –
unszolgattam zokogva.
Inni kezdett félájultan, nagyon lassan, és közben üveges tekintettel
meredt a plafonra.
– Ó, milyen megható – szólt egy hang a rács mögül. Felpillantottam
és egy nagyon szuggesztív szempár szegeződött rám. Farkasszemei
néztünk, pillantásával próbált megtörni, sikertelenül.
– Magánál nincs alávalóbb, a saját fiával ezt tenni – lövelltem rá
gyilkos tekintetemet.
– Nem a fiam.
– Hiába tagadja, akkor is a fia, maga változtatta azzá, ami lett, de a
lelkét szerencsére nem sikerült megrontani.
– Ez ékes bizonyítéka annak, hogy nem a vérem – mondta
vigyorogva.
– Kérem, engedje, hogy elvigyük innen, nem akarok több vért
ontani.
– Innen élve nem távozhat, kémkedett utánam és el akart pusztítani –
mennydörögte Rufus.
– Akkor kénytelen leszek tovább harcolni, őt nem hagyom itt.
Lassan, óvatosan eltoltam a száját a vállamról, azt remélve, hogy már
eleget ivott, és fenyegető tekintettel néztem Rufus szemébe.
– Milyen harctípust választ, kard, tőr vagy esetleg bűbáj – kérdeztem.
– Maga egy boszorkány?
– Gondolhatja azt is, nem számít, a lényeg az, hogy le fogom
győzni.
– Legyen bűbáj – vágta rá –, az roppant izgalmas.
Megkönnyebbültem a válaszától, mert tudtam, hogy abban nem
sokan tudnak legyőzni. Áthatolhatatlan védőburkot vontam magam köré,
majd ráküldtem egy gondolatbénító bűbájt. Az arckifejezése egyből
megváltozott, tompa lett, szinte kábult, de sikerült újra összeszednie magát
és megcélzott egy érzelemtompító „lövedékkel". Nem tudhatta, hogy az
angyalokra ez semmilyen hatással nincs, mivel olyan gazdag az
érzelemvilágunk, hogy ha ebből veszítünk is egy kicsit, azt szinte meg sem
érezzük. Mosolyogva néztem vissza rá, persze ő nem tudta mire vélni
dolgot, és megcélzott egy újabb dózissal. Ekkor el– szántam magam a
végső döfésre, bár tudtam, hogy a fegyver, amit alkalmazni fogok ellene,
csak múló hatással lesz rá, mégis e mellett döntöttem. Kozmikus
szeretetet sugároztam a gonosz démonra. A változás még engem is
megdöbbentett. Valószínűleg ilyen lehetett valamikor halandó gyermek
korában, szívélyes lett, megnyerő, szinte szeretetre méltó. Azonnal
bocsánatot kért, és fiaként kezdte istápolgatni Konstantint. Felszólította
az Avenarral küzdő vámpírt, hogy adja fel a harcot, és mutasson alázatot.
– Mennünk kell – súgtam Avenarnak –, az igézés nem tart túl sokáig.
– Köszönjük a vendéglátást, de most már mennünk kell. Konstantint
magunkkal visszük, meg kell őt gyógyítanunk – mondtam udvariasságot
színlelve.
– Rendben van, kérem, tegyék azt, amit jónak látnak – mondta
Rufus selymes hangon.
– Elvisszük a hintót is, mert csak így tudjuk elszállítani a fiát.
– Köszönöm, kedvesem, lekötelez.
Avenar felcipelte a még mindig eszméletlen Konstantint a lépeséin és
sietve elhagytuk a házat.
Az éjfekete, sárkány címeres hintó hátul állt az udvarban a lovakat
még be kellett fogni elé. A csődörökért szaladtam, még mindig a fánál
legelésztek. Lenyergeltem őket és befogtam mindkettőt a hintó elé,
nehezen értették meg, mit is akarok tőlük, hátas lovak voltak, még soha
nem futottak fogatban. Konstantint a kényelmes, bársonyülésre fektettük,
még mindig eszméletlen volt. Avenar erősen megrántotta a gyeplőt, és a
mének eszelős tempóban indultak el az erdei úton. Eleinte nehezen vették
fel egymás ritmusát, de késeibb tökéletes szinkronba kerültek. A
hóakadályok ellenére jó tempóiban haladtunk, a táj hófehéren, szikrázóm
suhant el mellettünk.
– Merre tartunk? – kérdeztem.
– Erdélyen és Magyarországon át Bécsbe.
– Konstantinnak ennie kell, teljesen le van gyengülve.
– Erdélyben mindenképp meg kell állnunk, fogatot kell cserélnünk,
nem járhatjuk be fél Európát Dracula hintóján, ott majd megetetjük.
Estefelé egy fogadóhoz értünk, már alig vártam, hogy kedvesem
magához térjen, rám nézzen, szóljon hozzám, és elmesélje történetét.
Rengeteg ételt rendeltünk, a tálak csak úgy roskadoztak, ínycsiklandói illat
lengte be az aprócska szobát. Konstantint lefektettük, jéghideg testét
meleg takarókba csavartuk, még mindig nem volt teljesen magánál,
értelmetlen szavakat zagyvált és klómként remegés tört rá. Pukkadásig
tömtük magunkat a mennyei étkekkel, erőt kellett gyűjtenünk.
– Én kezdem – mondta Avenar, mielőtt még megszólalhattam volna
–, te már így is sok vért vesztettél.
Tőrével egy apró sebet ejtett a karján, és nagyon óvatosan ájult
barátja szájára helyezte csuklóját. Nem történt semmi.
– Várj! – szaladtam oda. Szétnyitottam Konstantin összetapadt ajkait,
és cseppenként kezdtük itatni vele a vért. Először csak megnyalta a száját,
majd nyelt egyet és nagyon lassan inni kezdett.
– Jól vagy, Avenar? – kérdeztem meg egy idő után. – Nem szédülsz?
Felválthatlak?
– Minden rendben, semmi bajom, rengeteg vérem van, egy egész
törzsnek is elég lenne – mondta mosolyogva.
– Te fehéredsz és a szemed is kába, mindjárt el fogsz ájulni – léptem
felé.
Mire kimondtam ezeket a szavakat, már a földön feküdt.
– Istenem, mit kezdjek két ájulttal?
– Csak eggyel – szólalt meg Konstantin suttogva.
– Szerelmem, végre magadhoz tértél! – ujjongtam.
– Most foglalkozz inkább vele, sok vért veszíthetett, meg kellene
itatni.
– Máris hozok vizet.
Mire a pohárral odaértem, már Avenar is magánál volt.
Összenevettek.
– Két hős, csak kár, hogy ájultak – viccelődött Avenar.
– Képzelem, most mit gondolhattok rólam, az erős vámpír, akit
legyőzött egy pár árnylény – mondta szégyenkezve Konstantin
– Hogy mondhatsz ilyet, rengetegen voltak, egy egész szekta –védtem
meg önmagától. Együttérzően megfogtam a kezét. – Kérlek, mesélj el
mindent részletesen!
– Miután elváltunk, jól alakultak a dolgok, kezeltek teljesen befogadni.
Bizalmas dolgokat is megosztottak velem. Furcsállották ugyan, hogy
éjszakai vadászataikra nem kísérem el őket, de akkor beavattam őket
különös étkezési szokásaimba.
– Mit meséltél nekik? – kérdeztem ijedten.
– Azt hazudtam, hogy csak gésák vérét iszom, akiket külön erre a
célra Japánból hozatok.
 – Nem hiszem el. És elhitték?
– Igen, feltétel nélkül, hisz arisztokrata vagyok, mégpedig egy kissé
finnyás fajta – nevetett kajánul.
– Aztán mi történt?
– Rufus visszatért, eleinte nem szentelt nekem túl sok figyelmet, de
amikor megtudta, hogy az egyik teremtménye vagyok, megkülönböztetett
érdeklődéssel fordult felém. Rengeteget beszélgettünk, és egy idő után
elkezdett a színfalak mögé látni. Hiába változtattam el a külsőmet, a
lelkemet nem rejthettem el előle. Mi is megérezzük a gonoszt, és ezzel ő is
így volt, csak ő a saját ellentétét fedezte fel bennem.
Az álarc lassan kezdett szétporlani, és a maszkabálnak vége lett. Ott
álltam előtte teljes valómban, meztelenre vetkőzve, védtelenül. Később,
próbáltam visszaváltoztatni az arcomat, de nem sikerült rögtön, napokig
eltartott, mire visszanyertem eredeti külsőmet. Havasalföldre hurcoltak,
ahol hosszasan vallattak. A legutóbbi zsinaton elhangzótoktól faggattak, de
én nem árultam el semmit. Kérdéseket tettek fel az Idő Spiráljával
kapcsolatban is, de én továbbra is néma maradtam. Miután, szép szóval
nem sikerült megtudniuk semmit, verni kezdtek, rendszeresen kínoztak,
éheztettek, és soha nem hagytak egy óránál többet pihenni.
– Szóval, így kerültél ebbe az állapotba – sajnálkozott Avenar.
Konstantin bólintott, majd folytatta.
Ereztem, hogy már nincs sok időm hátra, folyton hallucinációk
gyötörtek, téged láttalak, Iris, a tömlöcben álltál, de hiába nyújtottam leled
a karomat, soha nem tudtalak elérni, egyre csak távolodtál. Minden egyes
napom így telt, míg végül elveszítettem az eszméletemet.
Sajnálom kedvesem, bár csak meg nem történtté tudnám tenni! –
simogattam meg feldagadt arcát.
Ideje lefeküdnöm, jó éjt mindkettőtöknek! – mondta tapintatosan
Avenar és csendesen betette maga mögött az ajtót.
Kettesben maradtam a szerelmemmel.
– Megmosdatlak – mondtam mosolyogva
– Köszönöm – válaszolt szelíden Konstantin.
Meleg vizet hoztam és puha nedves ronggyal végigtörölgettem az
egész testét, de hiába voltam óvatos időnként mégis feljajdult. Örült
fájdalmai lehettek, amin nem csodálkoztam, hiszen egy ép porcikája sem
maradt. Mikor végeztem, tiszta ruhát adtam rá, fehér selyeminget és fekete
bársony nadrágot.
Most már „emberi" kinézeted van – nevettem.
 – Feleslegesen öltöztettél ilyen szép ruhába, őrangyalom – húzott le
maga mellé az ágyba.
– Ne képzeld magadat máris ennyire erősnek – öleltem meg.
– Meg fogsz lepődni, milyen erőre kaptam a farkas vértől, húúú –
vonyított viccesen.
– Tehát az én vérem mit sem ért?
– Soha nem fogom tudni ezt meghálálni neked, már másodszor
mentettél meg.
– Dehogy nem – csókoltam meg forrón.
 Az Újvilág
1789. július 14–én húszezer elkeseredett párizsi indult a királyi palota
elől a Bastille felé. A gyűlölt erődöt megrohamozták, a börtönparancsnok,
Launay márki fejét karóra tűzték és körbehurcolták a városon. Az őrség
visszavonult, a város egész éjjel ünnepelt. Kötelességemnek éreztem, hogy
Versailles–ba menjek. A hat mérföldet vágtázva tettem meg lovamon.
Marié Antoinette aznap korán visszavonult, örültem annak, hogy
egyáltalán még fogad.
– Mi történt kedvesem, csak nem lázadás?
– Nem, forradalom – feleltem feldúltan –, menekülnie kell!
– Nem megyek sehová, ez az otthonom – felelte elszántan.
– Mi lesz a gyerekekkel, a trónörökössel?
– Nem mernek bántani minket, az istenkáromlás lenne.
– Lajos király is így gondolja?
– Ő el akar küldeni minket Ausztriába.
– Ez lenne a helyes. Kérem, menjen el! – unszoltam.
– Már döntöttem és ettől nem tántoríthat el semmi és senki.
Nem vitatkoztam vele, tiszteletben tartottam a döntését, de sem–
miképp nem akartam magára hagyni.
– Önnel maradhatnék, hogy lelki támaszt nyújtsak? – kérleltem.
– Köszönöm, Iris – felelte hálásan.
A barátok mérgezett egérként menekültek Versailles–ből, magára
hagyva a királyi családot.
A nép a haragját az „osztrák asszonyra" zúdította, mindenért éit tette
felelőssé. A királyi családot a Tuileriákból a Temple börtönébe szám–
űzték, mely lakóhely ükként szolgált ezekben a szörnyű napokban.
A városban totális káosz uralkodott. Konstantin Amerikába akart
menni, vonzotta az Újvilág, de megértette, hogy a királyné mellett van a
helyem. Gyakran látogattam meg, mindig örült nekem. Órákat töltöttünk a
kandalló előtt, felidézve a régi időket, mikor még bátran nézhettünk az
ígéretesnek hitt jövőbe. Konstantin is részvéttel volt a királyi család iránt,
gyakran hozta szóba őket.
– Pokoli világ van most itt, holnap kezdődik a király pere – mondta
feldúltan.
– Szerinted van még esélye?
– Remélem. Kedvelem Capet Lajost nagyon emberségesnek ismertem
meg.
 – Ha elítélnék, az szörnyű igazságtalanság lenne, ő nem tehet sem–
miről, csak megörökölte a trónt és folytatta a hagyományokat.
– A nép másként ítéli meg, bűnbakot keres – mondta Konstantin
nem titkolt ellenszenvvel.
És igaza lett. Reményeink szertefoszlottak, mikor megtudtuk az
iszonyú hírt, XVI. Lajost guillotine általi halálra ítélték. Majd ugyanaz év
őszén barátnőmet, Marié Antoinette–et is kivégezték. Hősiesen nézett
szembe sorsával, hiába gyalázta őt az ocsmány csőcselék, bátran lépett fel a
halál színpadára, hogy előadja a finálét és vezekeljen mindazért, mit el sem
követett. A gyilkosság, mert annak tartottam ezt az embertelen mészárlást,
szörnyen megviselt. Nem akartam mást csak menekülni ebből a szörnyű
városból az én elgyötört Párizsomból, mely egykor a világ közepét
jelentette számomra. De az már nagyon–nagyon régen volt.
Konstantin megvette a hajójegyeket New Ofleansba. Mindent fel–
égettünk magunk után, csak Avenart értesítettük elutazásunkról.
A hajóutat nagyon élveztem, a hűvös szél ellenére is rengeteg időt
töltöttem a fedélzeten. Esténként Konstantinnal a tenger látványában
gyönyörködtünk, míg el nem nyelt mindent az éjszaka sötétje. A hosszú út
egy kissé megviselte, mert nem tudott táplálkozni, hiába ajánlottam fel neki
szolgálataimat.
– Most nem életmentésről van szó – tiltakozott hevesen –, ki fogom
bírni, elég öreg vagyok már hozzá – nyugtatgatott.
– Egyáltalán vannak Noble–tagok Amerikában? – kérdeztem tőle
egyik este.
– Már tudnak az érkezésünkről, ne aggódj, mindent előkészítenek.
– Akkor fellélegezhetek, életben maradok – néztem rá csintalanul.
– Nincs okod aggodalomra, Iris, Amerikában is szerveződik már a
Principatus, és ebben számítanak a segítségemre.
– Szóval ezért akartál New Orleansba menni.
– Többek között, no meg egy kis friss levegőre is vágytam. Olyan
apróvá zsugorodik a világ, ha több száz évig élsz – sóhajtott.
– Ebben egyetértek, de rengeteg remek hely van, ahol még nem
jártunk, az egész világ a lábaink előtt hever, bárhová elutazhatunk.
– Hát akkor kezdjük el felfedezni, de ek'ibb téged fedezlek – kapott
a karjába nevetve.
 Nem volt New Orleanshoz fogható város az egész amerikai
kontinensen. Lakosságának gerincét a franciák és a spanyol telepesek
alkották, az arisztokraták zömét is ők tették ki. A bevándorlási hullám
második periódusában érkeztek az írek és a németek, akik szintén, egy más
kultúrát elegyítettek a város egyébként is színes forgatagába.
Ehhez keveredett a Haitiről érkezett, egzotikus, törzsi ruhákat viselő
kreol rabszolgák és szabad emberek kasztjával.
A városi vérkeveredés aztán létrehozott egy fantasztikus embertípust,
mely igen fogékony volt a művészetekre és a szépségre. Az okos indiánok
a természet kincseivel kufárkodtak a nyári piacokon, merészen hirdették
ősi kultúrájukat. A kikötőt és környékét pedig ellepték a hajósok, akik
pénzükért szerelmet, valamint ízletes spanyol liuncia borokat vásároltak a
vendégfogadókban. És természetesen képviseltették magukat az
„amerikaiak" is, kik görög templomokhoz hasonló házakat emeltek a
francia negyeden túl. Esténként fényes fogatok hajtottak végig az utcákon,
a ruha– és ékszerszalonok színültig teltek kacér női zsivajjal. A francia
operaház kivilágított termei, tündöklően ontották fényüket a nyüzsgő
forgatagra. A Mississippi megemelkedett vízszintjén tovasikló hajók, pedig
azt az érzetet keltették az emberben, mintha az égen lebegnének, időnként
kipukkasztva egy–egy szép, kövér bárányfelhőt.
Ilyennek láttam a várost, fantasztikus hely volt, ahol oly simán
olvadhattunk a tömegbe, mint egy idők végezetéig tártó karneválon.
Házat vásároltunk az amerikai negyedben, egy panteonszerű épületet
hófehér korinthoszi oszlopokkal, terebélyes tölgyekkel övezve, hol
Isteneknek érezhettük magunkat. Boldogok voltunk. Időnként mégis kínzó
honvágy mardosta lelkünket. Olyankor egyszerűen csak felkerestük a
francia negyedet, beültünk egy vendéglőbe, vagy csak iszogattunk a szűk
sikátorokban.
Sok Európából kivándorolt vámpír talált lakhelyre itt, kik sápadt
eleganciájukkal sem keltették fel jobban a figyelmet, mint az itt élő
egzotikus emberek. Tökéletes rejtekhely volt ez számukra, ahol a Tribusok
soha nem látott virágzásnak indultak.
Sokan fontolgatták a zsinat helyszínének áthelyezését Velencéből
ebbe a lüktető városba, de ettől a Principatus szigorúan elhatárolódott.
Konstantin gyakran hívta meg törzse tagjait a házunkba, hogy
beszélgessenek, sakkozzanak, vagy csak szótlanul nézzék a kandallóban
ropogó fahasábokat. Nélkülözhetetlenné és felejthetetlenné váltak ezek
az esték, melyeket később gyakran felidéztünk.

Eleinte nem volt könnyű a helyzetem. Néhányan közülük vágyakozó

tekintettel szemlélgettek engem, mintha csak egy kosár édes gyümölcs
lennék, vagy valami más finomság, majd udvariasan bocsánatomat kérték
és távolabb húzódtak. Később aztán megszokták a melegségemet, az
illatomat, és már nem voltam kuriózum a számukra, csupán Konstantin
kedvese, aki tabunak számított.
Egy este vendégünk érkezett, az aura mely körüllengte különleges
lényét egyszerűen megfejthetetlen volt. Valamilyen mélyen elraktározott
bánat keveredett a pillanatnyi életörömmel, mely oly illékony volt, mint
egy csepp parfüm. Külseje szintén meghatározhatatlan volt, váltakozott az
elegánsan jóképű és a félelmetes démoni között. Vállig érő, hollófekete
haja élesen keretezte hófehér márvány arcát, melyből rejtélyesen villantak
ki sárga párducszemei. Szikár, de ugyanakkor
rendkívül ruganyos teste magán viselte a kecses ragadózó minden
tulajdonságát.
– Iris, szeretném neked bemutatni Nestor Senatort, a Noble egyik
vezetőjét – mondta Konstantin.
A vámpír mélyen meghajolt, majd kezet csókolt, szinte kéjesen
érintette meg a kézfejemet. Nem találtam ijesztőnek, egyszerűen csak
furcsállottam a dolgot, olyannak tűnt, mint aki nem szokta meg a
melegvérűek társaságát. Vajon Konstantin elmondta neki, hogy nem
közönséges halandó vagyok?
– Üdvözlöm a házunkban, kedves Nestor, ugye szólíthatom így? –
mondtam barátságos mosollyal.
– Másban találtam meg azt, amit te mámornak nevezel, valahogy
átalakítottam magamban a szenvedélyt.
– Hisz ez ellentétes lényünk legfőbb valójával, az ösztönünkkel.
– Úgy látszik, sikerült leküzdenem az ösztöneimet, legalábbis
remélem. Ha gondolod, megpróbálhatok segíteni neked, szenvedésed
meghat és emlékeztet régi énemre, mikor még én is öltem a vérért. Rég
volt, időnként azonban még most is kísért, talán soha nem nyerhetek
feloldozást. Olykor még ma is látom áldozataim sápadt, könyörgő
arcát, és aztán mindent elborít a sötétség. De hagyjuk a múltat, nézzünk az
ígéretes jövőbe, ami itt kopogtat, mit kopogtat, dörömböl az ajtón, csak ki
kell nyitnunk – próbálta másfelé terelni Nestor sötét gondolatait.
 – Bizalmad rendkívül büszkévé tesz, igyekszem rászolgálni, de most
már sajnos mennem kell.
– Mikor látlak? Folyamatos kontaktusra van szükség, mindenben
melletted állok – hadarta Konstantin. – Az éjszakáidat pedig jó lenne, ha
itt töltenéd, a táplálkozást pedig megoldjuk együtt.
– Hisz' veszélybe sodrod ezzel, Irist – mondta kétségbeesett hangon
Nestor.
– Ne aggódj, vigyázok én rá, sőt ő magára is tud vigyázni, jobban,
mint hinnéd.
– Milyen titokzatos vagy, nem árulnád el, hogy értetted ezt?
– Nem hatalmazott fel rá, majd ha akarja, elárulja, de addig is fel fog
tűnni egy pár furcsa dolog. Jobb, ha semmin nem csodálkozol vele
kapcsolatban. Csak annyit árulok el, hogy ő közelebb áll Istenhez, mint a
legtöbb teremtmény ezen a földön.
Miután elment, hosszasan üldögéltem a teraszon és a hallottakon
merengtem. Nehéz lehet, ilyen békétlen lélekkel élni, zsákmányává lenni
az örökös lelkiismeret–furdalásnak. Konstantin tervét pedig teljes
szívemmel támogattam. Újabb lélekmentés, hisz ez a feladatom, még ha
kárhozott is az a lélek.
Másnap Nestor beköltözött a hálószobánk melletti vendégszobába.
Ott jobban szemmel tarthattuk, igyekeztünk megóvni őt az éjszakai
kicsapongásoktól. Az egész egy nagyon hosszú húsvéti böjtre
emlékeztetett, melynek első napjai bizonyultak a legnehezebbnek.
Konstantin folyamatosan mellette volt, én kerültem a társaságát főleg az
első időkben, nem akartam ingerelni egyébként is felajzott érzékeit. Néha
azonban összefutottunk, hiába volt nagy a ház. Olyankor kitágult
pupillákkal meredt rám, mint egy éhes ragadozó, majd szégyenlősen
sütötte le szemeit és szótlanul továbbállt. Éjszakánként gyakran
ébredtem hangos szóváltásra, ami a szomszéd szobából hallatszott át.
– Most nem mehetsz el, nem adhatod fel, már annyit dolgoztunk
ezen – kiabálta Konstantin.
– Értsd meg, hogy nem bírom tovább, nézz rám, egy roncs vagyok.
A bőröm száraz akár a pergamen, az ereim átlátszanak, annyi erőm sincs,
hogy egy csirkével megküzdjek. Nem beszélve arról, hogy Iris isteni illatát
még a falakon keresztül is érzem.
– Ki kell tartanod, csak a kezdet ilyen nehéz, később jobb lesz.
Gondolj szörnyű lelkiismeret–furdalásodra, amitől hamarosan
megszabadulhatsz!
 – Igen? – kérdezte gúnyosan. – Te magad mondtad, hogy téged még
mindig gyötör.
– Jogosan mondod ezt, de már tudom kezelni a vérszomjamat. Te
képes vagy erre?
– Nem, igazad van, ne haragudj, még ha ez a legfájóbb igazság is.
Másnap este elmentek, Konstantin megkönyörült rajta. Csak remélni
mertem, hogy nem vadásznak. Épp reggeliztem, mikor betoppantak.
Mindketten feldúltak voltak, és egy árva szót sem szóltak egymáshoz.
Nestor egyenesen a szobájába sietett.
– Mi történt? – érdeklődtem.
– Ne is kérdezd! Elmentünk a vérszolgához, ahol ivott, de az neki
nem volt elég, sőt még nagyobb étvágyra gerjedt. Mindenképpen halandó
vérére szomjazott, tudtam, hogy nem engedhetek, mert akkor kárba vész
minden eddig igyekezet. Nem tehettem mást, erőszakhoz folyamodtam, a
cél szentesíti az eszközt, gondoltam. Haza akartam őt hozni, de ő
elszökött, a fél városon át üldöztem, mire sikerült becserkésznem és a
fogatba tuszkolnom, de addigra már legalább három ember vérét vette.
– Türelemmel kell lenned iránta, emlékezz vissza, neked sem ment
sokkal könnyebben.
– Ebben igazad van, csak hajlamos vagyok elfelejteni a gyengéimet,
elég szánalmas tulajdonság.
– Inkább emberi, és én ezt szeretem benned – öleltem meg
gyengéden.
– Vigyáznom kell rád, ez az őrült még képes lesz megtámadni téged is
– cirógatta meg a nyakamat finoman.
– Ne aggódj, megszokja majd, nem lesz semmi baj! Engem viszont
szörnyen aggaszt valami – ráncoltam össze a homlokomat.
– Mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét amolyan Konstantinosan.
– Rég nem látogattál már meg a szentélyemben – néztem rá a
legcsábosabb pillantásommal.
– Hmm, szóval hiányoztam, ezen segíthetünk – vont ölébe
szenvedélyesen.

A napok múlásával Nestor kezdte megszokni az új helyzetet,

javasoltam Konstantinnak, hogy adjon neki feladatokat, amik lekötik.
Imádta a lovakat, egész napokat töltött az istállóban és csodálta ezeket a
nagyszerű állatokat. Megemlíttetem, hogy segíthetne az ellátásukban.
Ötletemért hálás volt, olyan volt ez neki, mint egy terápia. Csutakolt,
ganajozott, nyergelt, patát tisztított és naponta meglovagolta a
csődörömet, Szultánt.
– Köszönöm Nestor, hogy gondoskodsz a lovainkról – mondtam
egyik nap.
– Ugyan, ez semmiség ahhoz képest, amit ti tesztek értem.
Kifejezhetetlenül hálás vagyok érte, új életet ajándékoztatok nekem, és ezt
soha nem fogom elfelejteni.
– Hiszen ezért létezem, ez a földi küldetésem – hárítottam el
köszönő szavait.
– Szóval, te egy olyan angyalszerű lény vagy, igaz? Kérlek, ne vedd
kérdésemet tolakodásnak, ha nem akarsz, nem válaszolsz.
– Megfigyelésed abszolút helytálló, a többit a fantáziádra bízom.
Konstantin egyik nap kéréssel fordult hozzám:
– Kedvesem, szeretnék estélyt rendezni a városban élő Principatus
tagok részére. Nagy a széthúzás a Tribusok között, úgy érzem, hasznos
lenne egy ilyen összejövetel.
– Rendben van, örömmel látom őket.
– Mivel nem ismerek mindenkit személyesen, óvatosnak kell lennünk.
– Milyen megfontolásból?
– A személyedet illetően – felelte zavartan.
– Szóval attól félsz, hogy én leszek az előétel?
– Ez egyáltalán nem vicces, bármi megtörténhet. Azt szeretném
kérni, hogy arra az estére csinálj valami programot. Meglátogathatnád
például madame La Rosche–t, vagy elmehetnél az operába.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy lemondok ekkora mulatságról. Végre
szemügyre vehetem őket, analizálhatom viselkedésüket, a szokásaikat. Hét
lóval sem tudnál elvontatni itthonról.
– Makacs vagy, mint mindig – szólt dühösen és kiviharzott a
szalonból.
Az estély szervezését végül rám bízta, és én ki akartam tenni
magamért. Mivel ínyenc menüsorral nem tudtam elkápráztatni őket,
minden energiámmal a díszítésre fókuszáltam. Hatalmas fehér liliom– és
rózsacsokrokat köttettem, melyek hegyikristályokkal voltak díszítve. A
drapériákat hófehér selyemre cseréltettem. A nagy szalon közepére egy
fehér, carrarai márvány szökőkutat hozattam, melyben francia pezsgő
csobogott. Még egy dívát is sikerült meginvitálnom, tudván, hogy a
vámpírok kedvelik az operákat. Mikor már a legutolsó virágszirom is a
helyén volt, fáradtan bandukoltam fel a lakosztályomba, hogy magamat is
elvarázsoljam. Mivel minden hófehér volt, persze nem véletlenül, én is
fehér ruhát öltöttem, ezüstdíszítéssel. Hajamba loknikat süttettem, majd
kontyot formáltattam belőlük.
– Remélem, nem néz senki menyasszonynak – futott át a fura
gondolat az agyamon.
Már lent várakoztam a bálteremben mikor Konstantin lefelé jött a
lépcsőn. Világos drapp, rendkívül elegáns ruhát viselt és az arca
kristályosan csillogott. Gyönyörű volt, mint mindig, de még talán egy ki––
csit annál is szebb. Rég nem láttam ilyen izgatottnak, de ugyanakkor
gyönyörűnek, kisfiús mosolyával sikerült teljesen levennie a lábamról.
Hogy lehet, még évszázadok után is ilyen hatással rám? – gondoltam
ellágyulva.
A terem pont úgy néz ki, mint a mennyország, benne egy káprázatos
teremtménnyel, egy angyallal.
– Nem gondolod, hogy ez nem éppen vámpíroknak való miliő? –
kérdezte meglepve.
– Szándékosan éleztem ki a kontrasztot, majd meglátod így sokkal
izgalmasabb lesz az előadás – mosolyogtam rejtélyesen.
Ahogy gondolod, nem vagyok semmi jónak az elrontója – kacsintott
rám sármosan.
A vendégeket személyesen köszöntöttük. A legtöbben már a
kézfogásnál megrökönyödtek. Volt, aki alig akarta levenni a száját a
kézfejemről. A vámpírok groteszk látványt nyújtottak a hófehér
„mennyországban", de meglepő módon, szinte mindenki elvolt ragadtatva
tőle, mert annyira valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is oda kerülnek.
A teremben apró klikkek szerveződtek. Egy pár, kissé ijesztő
külsővel megáldott, fekete, denevérszerű ruhába öltözött Dementrex, az
egyik árnyékos sarokban komor arccal beszélgetett. Csak nagy ritkán
sandítottak, a többi vendégre, gyanakodó pillantással felmérve a helyzetet.
Mások szépségimádatuknak hódolva tátott szájjal járták körbe a teremben,
egy Artisto sem tudott kivetkőzni a bőréből. A komoly arcú vámpírok
figyelmesen hallgatták középen álló társukat, aki valószínűleg valamilyen
új, tudományos eredményről számolhatott be. A szökőkútnál álldogált egy
nagyobb csoportosulás, tagjai igen csak provokatív külsővel rendelkeztek.
Egyikőjük szenvedélyesen gesztikulálva magyarázott valamit társainak.
– Fuersák – állapítottam meg.
 Akkor még az eddigieknél is furcsább társaság érkezett. Ruházatuk
alapján még egy kocsmába sem engedték volna be őket jó szívvel.
Vezetőjük egy ocsmány, szemölcsös arcú, púpos hátú férfi, gúnyos
vigyorral az arcán hajolt meg előttem. Kezemet hátam mögé rejtettem,
de szerencsére nem szándékozott kezet csókolni.
– Kik ezek? – súgtam oda döbbent arccal Konstantinnak.
– Nostrék, ne haragudj, muszáj volt meghívnom őket, a Principa–
tus számít rájuk.
– Semmi baj, csak a közelembe ne kerüljenek! – rázott ki a hideg.
Az utóbb érkezett csoportocska úgy illett a hófehér dekorációhoz,
mint a mennyország tiszta fényei a pokol legsötétebb bugyraihoz.
Kiválasztották a terem legeldugottabb részét, ahol menekülő patkány
módjára húzták meg magukat. Majd az ajtó újra kitárult és kifinomult
eleganciával öltözött arisztokraták léptei visszhangoztak a szalon márvány
padlózatán. Otthonosan mozogtak az általuk megszokott közegben, páran
a szökőkúthoz léptek és pezsgővel töltötték fel poharaikat, persze nem
ittak egy kortyot sem. Mindenki azonnal felismerte a mély tiszteletnek
örvendő Senatorokat, a Noble kékvérű ragjait, a szövetség vezetőit. A
Principatus színes forgataga összeállt, kezdődhetett az „álarcos bál".
Konstantin szólásra emelkedett, arca kissé kipirult az izgalom
hevében, értelemtől csillogó szemei lázasan pásztázták körbe a termet.
– Köszöntelek titeket a házamban, örömömre szolgál, hogy minden
Tribus megtisztelt a jelenlétével. Összejövetelünk elsődleges célja, hogy
az amerikai kontinensre is kiterjesszük a Principatus ősi szövetségének
hatalmát, megvédve ezzel magunkat a Mundo Sambra esetleges
támadásaitól. Egységbe kell kovácsolódnunk, törzsi viszályok nem
gyengíthetik erőinket. Kérek minden tagot, vésse ezt az eszébe!
Második, de szintén nem elhanyagolható célunk, hogy fenntartsuk a
látszatot, és rejtve maradjunk a halandók társadalma elől. Ne
feltűnősködjünk, és kerüljük a nyilvános és értelmetlen gyilkolászást!
A szavak hallatán a terem sötét zugából hangos morajlás hallatszott,
a Nostrék nemtetszésüket fejezték ki.
– Titeket is erre kérlek! – nézett rájuk Konstantin szigorú pillantással,
majd folytatta mondanivalóját: – Két hónap múlva összehívjuk a zsinatot
valószínűleg New Yorkban, ahol majd a Senatorok elmondhatják
véleményeiket és észrevételeiket. De addig is felhívom mindenki figyelmét,
hogy tartsa magát az itt elhangzottakhoz és a Köztársaság törvényeihez!
Köszönöm, hogy meghallgattatok.
 A Noble tagjai tapsolni kezdtek, majd szinte minden csoport társult
hozzájuk.
– Remek beszéd volt – szólt az egyik Senator, és a többiek is
csatlakoztak a véleményéhez.
Az est további része egy fokkal kellemesebb légkörben telt, a
csőcselék hamar távozott, és ezzel nagyban hozzájárultak a fesztelen
hangulat kialakulásához. A vámpírok már nem csak saját Tribus–társaikkal
csevegtek, elvegyültek egymás közt, felszabadultan nevetgéltek. Amikor
hátat fordítottam a társaságnak, két vámpír kíváncsian súgott össze a
hátam mögött:
– Ki lehet ez a nő?
– Nem halandó, de nem is közülünk való.
Nem vettem tudomást diskurzusukról, egyszerűen csak
továbbmentem, gratulálni akartam Konstantinnak. Egy nagy társaság
középpontjában pillantottam meg, hevesen gesztikulálva magyarázott a
többieknek. Nem akartam megzavarni, ezért úgy döntöttem más társaságot
keresek magamnak, egy Artistót, az ő személyiségük igen közel állt
hozzám. Nem kellett sokáig kutakodnom, az egyik Leonardo kép előtt egy
csinos, szőke nő állt, és elmélyülve nézegette a festményt. A műalkotás a
festő Angyali üdvözlet című képét ábrázolta, eredeti volt, mint minden
más a házban.
– Vajon valóban da Vinci festette? – kérdezte, amikor mellé léptem.
– Igen, bár sokak szerint Lorenzo di Credi ecsetje alól került ki, de én
biztosan tudom, hogy Leonardo keze munkája.
Döbbenten nézett rám, és csak nagy nehezen tudott megszólalni.
– Megkérdezhetem, hogy állíthatja ezt ilyen biztosan?
– Mert jelen voltam a festmény megszületésénél.
Ismét rászegezte tekintetét a képre, majd tágra nyílt szemekkel nézett
rám.
– Nahát, hogy ez eddig nem tűnt fel nekem? A képen ön látható
angyali alakban.
Elmosolyodtam.
– Nagyon–nagyon régen barátok voltunk, a mecénása voltam, és ő így
hálálta meg nekem.
– Ez fantasztikus! Kérem, meséljen a mesterről! – közben hol rám,
hol a képre nézett.
Egész este a történeteimmel szórakoztattam, és ő borzasztóan hálás
volt ezért. Gyerekes lelkesedéssel hallgatott, és a meghatottságtól időnként
vérkönnyek szöktek a szemébe. Nekem is jól esett a múlt felidézése,
magam előtt láttam az arcokat, a helyszíneket és minden mást is.
A zenészek igazán remekeltek, Joseph Haydn ha Canterina című
operájából adtak elő részleteket, az énekesnő szopránja érzelmek színes
skálájával zengte be a termet.
Az előadás befejeztével a vendégek szedelőzködtek, és indultak
hazafelé. Nestor és Konstantin búcsúztatták őket.
– Remek este volt, és remélhetőleg eredményes is – jegyezte meg
Nestor.
– Hallottad a Nostrék elégedetlenségét, amikor az értelmetlen
gyilkolást szóba hoztam? Ezek az ocsmány patkányok kedvtelésből ölnek,
törvény felettinek képzelik magukat – mondta Konstantin dühösen.
– Ki kéne zárni őket a Principatusból – vetette fel Nestor.
– Sajnos nem tehetjük, szinte minden tagjuk a szervezethez tartozik.
– Es mégis mit érünk el vele?
– Ne becsüld le őket Nestor, rendkívül szervezettek és harcolni is
tudnak. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük őket.
– Minden esetre a harcmodoruk némi hasonlóságot mutat a Mundo
Sambráéval: megfélemlítés és szadizmus.
– Hmm... Még ez is előnyünkre válhat, bármennyire is szemben áll a
törvényeinkkel.
 A vámpírfióka
Konstantin és Nestor északra utaztak, hogy felkeressék a Vének
Tanácsát. Fontos döntésekben a köztársaság mindig kikérte a
véleményüket. A fő varázslómester, Bolus New York környékén élt, egy
eldugott erdei kúriában, ide szervezték a találkozót.
Aznap levelet kaptam Avenartól, melyben beszámolt a Waterlooi csata
kimeneteléről. Napóleont térdre kényszerítette a brit––porosz haderő
Wellington herceg vezetésével. A trónjától megfosztott császárt száműzték
Szent Ilona szigetére, megszabadítva ezzel Európát véres zsarnokságától.
Avenar leveleinek mindig nagyon örültem, de hiányát nem pótolhatták.
Hiába kértem, hogy jöjjön velünk Amerikába, ő képtelen volt elhagyni a
vén kontinenst.
– Nem nekem való az új világ. Mi angolok már csak ilyen lokálpatrióták
vagyunk – mondta mosolyogva az utolsó beszélgetésünkkor.
– Meg fogod szokni, hisz Louisiana olyan franciás, Párizsban is szerettél
élni – kérleltem.
– Sajnos, most nem lehetek melletted, más feladataim vannak itt a
forrongó Európában.
– Elhalaszthatnád őket, és velünk jöhetnél, hisz odaát egy barátunk
sincsen, szörnyen fogsz hiányozni.
– Te több vagy számomra, mint egy barát, testvéremként szeretlek –
mondta meghatottan. – Emlékszel az első találkozásunkra a comói
erdőben? Az nem a véletlen műve volt, de erről mindeddig nem
beszélhettem. Megbíztak az őrizeteddel, mindenhová követtelek bármerre
is vezetett utad.
– Követtél? Ki vagy te, és ki bízott meg és, egyáltalán, hogy nem vettem
észre? – kérdeztem mélységes döbbenettel.
– Nagyon magas rangú, mondhatnám a legmagasabb.
– Vatikán?
– Magasabb.
– Maga a Szent Atya?
– Még nála is magasabb – mutatott az ég felé.
– Úristen, te is angyal vagy, hogyan változhattál akkor farkassá?
– Nem egészen, félreérted a helyzetet. Én is az Urat szolgálom, de nem
vagyok angyal, inkább mondanám magamat Isten földi szolgálójának.
Könnybe borult szemmel vizsgáltam az arcát, és korholtam magamat
baklövésemért, hogy idáig nem vettem észre hovatartozását. Meleg barna
szeme valóban földöntúli fényt sugárzott. Örömöm határtalan volt, hiszen
oly ritkán találkozhattam más isteni lényekkel. Mindenről kifaggattam,
mert vérünk összekötött minket, így titkunk sem lehetett egymás előtt, és ő
megnyitotta előttem lelke kapuját, mely mögött édes béke honolt.
Öröm volt számomra egy ilyen kiegyensúlyozott lénnyel beszélgetni,
hisz a környezetemben örök bizonytalanság uralkodott. Ráönthettem
aggodalmaimat és félelmeimet, melyre nyugalmas gyógyírt hoztak becéző
szavai. Nem szerelem volt ez kettőnk között, hanem egy egészen más
érzés, a rokonlelkek találkozása, melyet buja vágyak nem fűtöttek. Most
értettem csak meg, mi hiányzott eddig az életemből. Az elvesztett szüleim
pótolhatatlanságát kínálta tálcán nekem, és én vígan csemegéztem belőle.
Kapcsolatunk ezek után még jobban elmélyült. Éjszakákba nyúló
beszélgetéseket folytattunk világunk gondjairól, örömeiről. Az elválás
mélabús pillanata azonban gonoszul közénk furakodott.
Most egy egész óceán választott el tőle, és csak egyetlen törékeny
kapocs kötött hozzá, a levelei.
Talán két hét is eltelt már Konstantin elutazása óta, épp vacsorához
készülődtem, amikor lovak patáinak dobogását hallottam. Az ablakhoz
szaladtam és lenéztem az utcára. A fogatból Nestor lépett ki elsőnek,
magával vonszolva egy fiatal, elvadult kinézetű fiút. Konstantin csak
később szállt ki, pár koszos rongyot szorongatott a kezében.
– Hova vigyük? Nem hagyhatjuk egyszerűen a házban császkálni,
találnunk kell neki egy biztos helyet, ahol sem magában, sem másban nem
tehet kárt.
– Vigyük a pincében, ott van egy jól zárható rácsos, ablaktalan helyiség,
az biztonságos hely lesz számára – mondta Konstantin.
Nem volt egyszerű dolguk, a fiú kapálózva próbált szabadulni a
fogságból, morgott és harapni próbált. Sietve lementem, hogy segítségükre
legyek. Mikor leértem orrfacsaró bűz fogadott, és a megdöbbentő
látványtól visszahőköltem. A kosztól felismerhetetlenné váltak arcvonásai,
hosszú haja véresen, sártól összetapadva lógott vállára. Karommá
növekedett körmei alá, sötét mocsok rakódott. Magas volt és betegesen
sovány, vicsorogva meresztette rám vérben forgó szemeit. Szennyes ruhája
cafatokban lógott róla. Testét mély, helyenként elfekélyesedett sebek
borították. A döbbenettől nehezemre esett megszólalni.
– Őt meg hol találtátok?
– Ne haragudj, Iris, de ezt később kell megbeszélnünk, egyelőre be kell
zárnunk – mondta Konstantin és nagyot rántott a jövevényen.
 A pincében sötét volt, ezért gyorsan gyertyát gyújtottam. Nestor
kinyitotta a masszív, kovácsoltvas ajtót, és belökte a fiút a kővel borított
helyiségbe, majd utána dobta a bűzös rongyokat. A fiú megvadulva esett
neki az ajtónak, őrjöngve rázta a vasrácsot, ajkait vicsorogva húzta fel,
elővillantva ezzel, pompás, hófehér fogsorát. Teste íjként feszült meg a
benne dúló rettentő indulatoktól.
– Talán tudok rajta segíteni – léptem közelebb hozzá.
– Iris, ne! – húzott hátra Konstantin.
– Kérlek, hadd próbáljam meg!
Nagyon lassan közeledtem felé és megfogtam a rácsot.
– Nyugodj meg, minden rendben lesz, csak hadd érintselek meg! –
suttogtam szelíden.
Szavaimat valószínűleg nem értette, de hanghordozásomtól kissé
megnyugodott. Hátrálni kezdett, és az őrjöngést is abbahagyta. A sarokba
kuporodott, magára húzta rongyait és riadt kisgyermekként pillantott rám.
– Most felmegyünk, de nemsokára visszajövök. Ne félj, nem hagylak
sokáig egyedül – mondtam a tőlem telhető legkedvesebb hangon.
Elindultunk fölfelé, Konstantin szorosan mögöttem haladt, mint egy
testőr, aki óvni próbálja védencét. Már alig vártam, hogy felérjünk, és végre
választ kapjak a kérdéseimre. Konstantin fáradtan rogyott le a kanapéra és
vontatottan, hosszú szüneteket tartva mesélni kezdett.
– A találkozó hosszúra, de igen érdekesre sikeredett. A Vének egy
roppant szomorú dologról tájékoztattak minket, az egyik társuk tűzbe
vetette magát, hogy megszabaduljon kilátástalannak hitt életétől.
Tanítványa pedig két évvel ezelőtt eltűnt. Ezt tényként közölték, de az
okokról nem tájékoztattak minket.
– Sajnálom.
– Ne sajnáld, Iris, minden joga megvolt hozzá, hogy véget vessen az
életének, több mint ezer éves volt – mondta, majd folytatta a történetet.
Hazafelé a rövidebb, de fárasztóbb utat választottuk. Egy erdei ösvényen
haladva pokoli bűz csapta meg orrunkat. Követtük az kibírhatatlan szagot,
mely egy ősrégi fához vezetett. A fa körül több hetes, oszlásnak indult
állati tetemek hevertek, melyeket döglegyek leptek el. Tudnod kell, hogy mi
még az embereknél is nehezebben viseljük a rothadó hús szagát, de
leküzdve undorunkat közelebb mentünk. A fa szűk odvából, állatias
morgás hallatszott. Először arra gondoltam, hogy valamilyen ragadozó
fészkelte be oda magát, de nem volt sok időm mérlegelni, mert egy nagyon
gyorsan mozgó alak vetette rám magát és próbált megharapni. A
szerencsétlen nem tudhatta, hogy kivel van dolga. Könnyű testét egy
pillanat alatt letepertem és szorosan fogva tartottam, mindaddig, amíg
Nestor meg nem kötözte.
– Ez azt jelenti, hogy találtatok egy vámpír fiókát?
– Nagyon úgy néz ki. Állatokkal táplálkozik, ami az egyik legnagyobb
szégyen a társadalmunkban. Ez a megvetendő szokás, kizárólag csak
életmentés céljából alkalmazható, vagy küldetés végrehajtása közben.
– Ez így is történt, nem kifogásolhatod. Minek nevezed ezt, ha nem
életmentésnek? Ez a gyerek a túlélésért küzdött – vettem védelmembe a
fiút.
– Évekig?
– Igen évekig.
– Ez sem mentesíti a bűne alól, kivéve, ha elmezavarodott – mondta
szigorúan Konstantin.
– Szerinted, úgy néz ki, mint aki ismeri a törvényeiteket? Ragadozó
állatnak képzeli magát, Istenem, ki tudja, szegény min mehetett keresztül?
– sóhajtottam. – Most már a mi kötelességünk, hogy gondoskodjunk róla,
akár bűnös, akár nem.
– Akkor ez azt jelenti, hogy maradhat? – nézett rám reménykedve.
– De csak akkor, ha most rögtön megfürdetjük, már nem sokáig bírom
elviselni ezt az irdatlan szagot.
– Köszönöm, hogy ilyen toleráns vagy velem – mondta és gyengéden
megcsókolt.
– Most bemegyek a konyhába és melegíttetek fürdővizet, te pedig,
valahogy felhozod oda a kölyköt.
– Meglesz! – szalutált mókásan.
A kádat feltöltöttem kellemesen meleg vízzel és illatos olajokkal.
Előkészítettem a szappant, vagy fél tucat törölközőt, alkoholt a sebek
fertőtlenítésére és egy dézsába tiszta vizet, majd Konstantin ruhái közül
kiválasztottam egy pár sötét színű darabot.

– Biztos lógni fog rajta, de legalább tiszta lesz – gondoltam.

Pár perc múlva megérkeztek. Konstantin szorosan a karjában tartva
hozta fel a lépcsőn, vadul kapálódzott, vicsorgott, és ismét harapni próbált.
– Maradj nyugton, te ördögfióka! – rivallt rá hangosan.
– Kérlek, hozd be ide, és utána hagyj magunkra, légy szíves!
– Ezt nem gondolod komolyan?
– De, igen – mondtam határozottan.
 – Hát, jól van, de itt leszek a közelben – mondta, majd vonakodva
távozott.
A fiú addigra már a kád mellé kucorodott, és érdeklődő tekintettel
nézett rám. Akkor vettem csak észre, hogy az ő szeme is zöld, de nem
smaragdzöld, mint Konstantiné, hanem sötétebb, inkább moha színű.
– Kérlek, ne félj tőlem, nem akarlak bántani, csak szeretnélek
megfürdetni – mondtam szelíden. Nem tudtam, hogy ért––e egyáltalán
valamit a mondandómból, de tovább folytattam: – Nagyon koszos vagy és
büdös is – fintorodtam el magam.
Semmi reakció, csak továbbra is az engem bámuló zöld szemek
villanásai. Nagyon lassan, lépésről––lépésre araszoltam felé, karomat lazán
előrenyújtva. Közeledésemre halk morgással válaszolt, de már nem
vicsorgott.
– Ez természetes védekezési ösztön az állatvilágban, a kutyák is ezt
csinálják, semmiképp nem szabad szemkontaktust teremtenem vele, azt
támadásnak venné – mérlegeltem.
Leszegett fejjel haladtam tovább, mikor kellő távolságra voltam tőle,
kézfejemet felé nyújtva, engedtem, hogy megszagoljon. Érdeklődve
szimatolgatott, mint egy igazi kölyök, már egyáltalán nem tűnt
agresszívnak.
– Most le fogom venni a rongyaidat, te csak maradj nyugton, kicsim –
mondtam kedvesen.
Érintésemtől összerezzent, pillantása szelíddé vált, tudtam, hogy
megtört a jég, a bűvkörömbe vontam, már nem tehetett semmit. Miután
levetkőztettem, felemeltem pihekönnyű, lesoványodott testét és betettem a
kádba. A víz szinte azonnal fekete lett a mocsoktól, elővettem a szappant,
és egy tengeri szivaccsal gyengéden dörzsölni kezdtem sötétre cserzett
bőrét. Vigyázva kerülgettem a sebeket, nehogy felsértsem őket. Egyes
sérülések már szépen gyógyulgattak, de volt köztük egy pár nagyon mély,
fekélyes seb is, valamint a jobb vállán egy hatalmas, már rég begyógyult
égési sérülés. A fiókból ollót vettem elő és levágtam sártól összetapadt
fürtjeit, majd a haját is alaposan megmostam. Mikor ezzel is végeztem
tetőtől talpig leöblítettem tiszta vízzel. A csurdogáló víz kellemes érzetet
kelthetett benne, mert jólesően felnyögött és hálásan nyalogatni kezdte a
kezemet.
– Látod, milyen nagyszerű a fürdés, gyere, most megtörölgetlek és
lefertőtlenítjük a sebeidet. Az egy picit fájni fog, de nagyfiú vagy már –
mondtam anyáskodva.
 Mikor a kádból kilépett vizes állat módjára rázta meg magát.
– Erre nincs szükség – nevettem –, nézd itt a törülköző.
A sérülések ápolása eltartott egy jó ideig, minden egyes sebet alaposan
kitisztítottam, és kaktusz nedvével kentem be, remélve, hogy megszünteti a
fertőzést. A kölyök mindent meg akart érinteni és ízlelni, kíváncsisága
határtalan volt.
– Ezt ne idd meg, mert be fogsz rúgni! – vettem el tőle az alkoholos
üveget.
A kezelést elég jól bírta, csak időnként mordult rám egy kicsit, de ez
hang már egyáltalán nem hangzott veszélyesnek, inkább kedves volt, mint
egy kiscica hangja.
– Mindjárt készen vagyunk, már csak az öltözködés maradt hátra,
remélem, tetszeni fognak a ruhák, nagyon divatosak.
Fekete nadrágot adtam rá és hozzá egy bordó szatén inget.
– Tökéletes vagy – néztem elégedetten művemre.
És valóban az volt, de másképp, mint Konstantin. Ő nem angyalian
volt szép, inkább démonian, kicsit kópésan. Pimasz kis orrával ruháját
szaglászta és huncut mosollyal nézett rám.
– Tetszik az illata? Gyere, megmutatom, milyen csinos lettél –,
vezettem a tükörhöz. Mikor megpillantotta a tükörképét, ijedten hőkölt
vissza, mint aki rémet lát.
– Ez csak te vagy, kis butus, gyere, nézzük meg együtt. Látod, ez én
vagyok – mutattam magamra –, ez pedig te.
Közel lépett a tükörhöz és megtapogatta a hideg üveget. Hirtelen,
viccesen gyors mozdulatokat tett, majd szoborrá merevedett.
– Jó játék, igaz? – simogattam meg a buksiját.
Hány éves vajon, úgy tizenhat, tizenhét lehet, de az is lehet, hogy több.
– Most visszaviszlek a pincébe, egy ideig ott fogsz lakni, ne ijedj meg,
nem sokáig, csak ameddig feltétlenül szükséges.
Kézen fogtam és elindultunk lefelé. Amikor meglátta a bejárati ajtót,
hevesen húzni kezdett felé.
– Kérlek, légy engedelmes, annak is eljön majd az ideje, hogy azon az
ajtón kimenj, tudom, vonz a külvilág. Ez a város veszélyes hely egy olyan
lény számára, mint amilyen te vagy, még rengeteg mindennel kell
megismerkedned itt, a biztonságos otthonban, ami már a tiéd is –
simogattam meg immár hófehér arcát.
Mikor rázártam a vaskos vasajtót, tekintetéből értetlenséget olvastam ki.
Majd megszakadt a szívem. Nem akartam elveszíteni a nehezen
megszerzett bizalmát, de rengeteg fontos dolgot kellett még
megbeszélnem Konstantinnal.
– Mindjárt visszajövök, ne csüggedj! – búcsúztam el tőle, arcomat a
rácshoz szorítva.
Konstantinra a nagy szalonban találtam rá, gondolataiba mélyedve ült
egy kényelmes fotelban, hosszú haja a szemébe lógott. Odaléptem hozzá
és félresimítottam a rakoncátlankodó tincseket.
– Gondterheltnek tűnsz?
– Az is vagyok – emelte rám fáradt tekintetét.
– Mi a baj? – rejtettem tenyerembe arcát.
– Most már semmi, tudod, te vagy az én mentsváram – csókolta meg a
tenyeremet.
– A kölyökkel kapcsolatban vannak gondjaid?
– A táplálásán gondolkodtam, az lenne a leghelyesebb, ha ketten
itatnánk Nestorral. A mi vérünk sokkal erősebb, mint egy bospremé,
gyorsan megerősödne. Egyes vélekedések szerint, vérünkkel képesek
vagyunk átadni a tudásunkból és a személyiségünkből is egy darabot.
– Ez azt jelenti, hogy mindketten a részévé válhattok?
– Előfordulhat, bár ez nem bizonyított, titkos feljegyzésekben olvastam
erről, melyeket a Principatus féltve őriz.
– Mi van akkor, ha csak te eteted, vagy mi ketten? Akkor olyanok
lehetnénk számára, mint a vér szerinti szülei. Gondolj bele mekkora
lehetőség! Bevallom, én már régóta vágyom egy gyermekre, de ez idáig
csak egy irreális álomnak tűnt – mondtam meghatva a gondolattól.
– Drágám, ezt most mondod először, eddig miért nem beszéltél nekem
erről?
– Mert tudtam, hogy értelmetlen lenne. Konstantin nekünk soha nem
lehet gyerekünk.
– Természetesen tudom, de a vágyaid mindig is érdekeltek, kár, hogy
nem osztod meg őket velem – hajtotta le szomorúan a fejét.
– Figyelj rám, most kaptunk a sorstól egy óriási lehetőséget, bűn lenne
elszalasztani – mondtam mélyen a szemébe nézve.
– Mégis, hogy képzeled? Nem engedhetem, hogy veszélynek tedd ki
magadat. Gondolj bele, ez a fiú valószínűleg már nagyon régen ivott
emberi vért, transzba fog esni az ízétől, a te véred pedig mámorító, és még
annál is mámorítóbb. Hidd el, tudom, miről beszélek.
– Vállalom a kockázatot – mondtam határozottan.
– Nem tudod, mire vállalkozol – dühöngött.
 – Jobb, ha beletörődsz, már határoztam.
– Rendben van – sóhajtott –, tudom, milyen borzalmasan önfejű vagy.
– Sokáig úgy sem érünk rá ezen filozofálgatni, meg kell etetnünk –
fogtam szaván. – Melyikünk kezdi?
– Ez nem kétséges, ragaszkodom hozzá, hogy eleinte én etessem –
mondta Konstantin ellenvetést nem tűrő hangon.
– Már ha a közelébe tudsz férkőzni, szerintem ez nekem már nem
jelentene problémát.
– Hmm. Ezek szerint őt is sikerült két másodperc alatt levenned a
lábáról. Mondjuk ez nem meglepő számomra, csodálkoztam volna, ha
másképp alakul.
– Ezt most bóknak szántad, vagy csak az irigység beszél belőled?
– Szóval nem tartasz úriembernek? – suttogta a fülembe.
– De igen, annak tartalak – bújtam hozzá.
– Na, gyere, etessük meg a vámpírfiókát–– bontakozott ki az
ölelésemből.
A pincében békés csend fogadott minket, a kölyök a számára
behelyezett puha matracon feküdt és egy furcsa tárgyat szorongatott a
kezében. Először nem ismertem fel, a környezet valahogy megváltoztatta a
kinézetét. A pirosító pamacsommal játszadozott, mikor megszagolta a por
bele szállt az orrába, és egy nagyot tüsszentett. Ettől aztán szörnyen
megijedt, bedobta az ecsetet a sarokba, és ijedten nézett utána. Óvatosan
kinyitottam a nehéz vasajtót, és mellé léptem.
– Szóval sikerült elcsenned a pamacsomat, te kis rosszcsont –
dorgáltam meg nevetve és felemeltem az ecsetet a földről. – Ne félj tőle,
nem harap, nézd, megcirógatom vele az arcomat. Finom, puha és
kellemesen az érintése, most téged is megsimogatlak vele, ne mozdulj!
Mikor végighúztam az arcán, elmosolyodott.
– Csiklandós vagy, ha jól látom, nem baj, én is az vagyok, nem rossz
tulajdonság.
– Figyelj most jól rám! – fordítottam komolyra a szót. – Konstantin az
én kedvesem, nagyon szeretem őt, hálával tartozunk neki, hogy kimentett
téged, hát, hogy is mondjam, abból a nem éppen idilli környezetből. Te
vérrel táplálkozol, ezidáig állati vérrel, de az nem volt elég jó és tápláló
számodra. Konstantin szeretne téged megitatni a tulajdon vérével, melytől
hamar erőre kapsz majd – simogattam meg az arcát.
 Úgy gondoltam, ennyi egyelőre elég lesz, nem akartam terhelni a tudatát
más, bonyolultabb dolgokkal. Nem tudtam, csak remélni mertem, hogy
egyáltalán megértette a mondandómat.
– Kérlek, légy vele nagyon gyengéd és türelmes, ez a fiú egy érző lélek, a
tekintete is ezt tükrözi – fordultam Konstantinhoz.
Nagyon lassan közelített a fiú felé, leült mellé a lapos matracra és kezét
a fiú vállára helyezte, majd halkan, szinte suttogva szólt hozzá:
– Elmondom, mit fogunk most tenni. Figyelj rám jól, bízz bennem, és
semmi baj nem lesz. Apró sebet ejtek a csuklóm belső felületén és a szádra
helyezem, te pedig addig szívod, amíg azt nem mondom, hogy elég. Elég.
Érted a szó jelentését? Bólints, ha megértettél – mondta nyugodtan.
A fiú figyelmesen hallgatta, majd kis idő elteltével bólintott.
– Rendben van. Iris fog vigyázni ránk, jobb kezekben nem is lehetnénk,
ő lesz az őrangyalunk. Készen állsz kölyök?
Ismét bólintott. Örömmel vettem tudomásul, hogy már tud
kommunikálni velünk, ha még csak kezdetleges módon is. Konstantin egy
apró, szikeszerű késsel sebet ejtett magán, majd karját óvatosan a kölyök
szájára tette. A fiú kíváncsian nyalta le a vörösen gyöngyöző vért a
csuklójáról, elégedett arcot vágott, és a következő pillanatban már mohón
vetette rá magát a táplálékra.
– Miből tudod megállapítani, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor
abba kell hagynia? – kérdeztem aggódva.
– Mikor a keringésem már annyira lelassul, hogy alig észlelhetővé válik,
és a szívem még a szokottnál is lassabban ver, úgy percenkét, egyet.
Izgatottan fogtam meg a másik csuklóját, és az ütőerére helyeztem a
kezemet. A másodpercek álmosan vánszorogtak, ennek ellenére én
rendületlenül számoltam magamban és figyeltem a pulzusát.
– Már eleget ivott, hagyd abba Konstantin! A szívverésedet már alig
tapintom és falfehér vagy – mondtam aggódva.
– Elég! – mondta határozottan.
A kölyök azonban figyelmen kívül hagyta a felszólítást és kéjesen
habzsolt tovább. Most tűnt csak fel, hogy milyen furcsa az arckifejezése,
leginkább egy mély meditációba zuhant jógira emlékeztetett.
– Transzba esett, kérlek, szedd le rólam, Iris.
Elengedtem kedvesem karját, és teljes erőmmel húzni kezdtem a fiút,
de minél jobban rángattam, ő annál hevesebben tapadt a sebre, akár egy
pióca. Ekkor Konstantin, olyan emberfeletti erővel lökte el magától, hogy
rongybábuként csapódott a szemközti téglafalnak.
 – Istenem, remélem nem történt komolyabb baja! – rohantam oda
hozzá.
– Ne aggódj, nagy túlélő a mi kis fiókánk– nyugtatott meg –, aki ilyen
hevesen képes vért inni, az nem egy elveszett teremtmény.
Válasza nem csillapította aggodalmamat, megfordítottam az ájultnak
tűnő testet, de a kölyök nem vesztette el az eszméletét, csak a különös
állapot folytatódott.
– Meddig tarthat? – kérdeztem nyugtalanul. •
– Nem tudom megmondani, percekig, órákig, de akár napokig is.
Konstantin felemelte és a matracra helyezte a megmerevedett fiút, aki
vörösen izzó, nyitott szemekkel és átszellemült arccal bámulta a mennyezet
repedéseit.
– Gyere, menjünk, most már csak pihenésre van szüksége, meglátod
milyen aktív lesz, amikor majd magához tér – terelgetett fölfelé a lépcsőn.
– Várj egy percet, betakarom, nehogy kihűljön.
Mikor közelebb léptem akkor vettem csak észre, mennyire
felmelegedett, arcát halvány pír öntötte el, és mintha a bőre is feszesebbé
vált volna. Csodálkozva néztem rá.
– Nem fog kihűlni, a friss vérnél nincs jobb fűtőerő, de látom, erről
magad is meggyőződtél.
– Fantasztikus, és ezt a te vérednek köszönheti, mely úgy tört be az
ereibe, mint amikor a monszuneső feltölti az elapadt patakokat.
– Imádom, amikor dicsérsz, tehetek esetleg valamit érted is? –
mosolygott rám azzal az elbűvölő mosolyával, aminek soha nem tudtam
ellenállni.
– Most inkább magadért tegyél valamit, ha megkérhetlek, keress fel
sürgősen egy bospremet.
 Oliver
A transzállapot két teljes napig tartott, hosszú órákat töltöttem mellette,
és kezét fogva beszéltem hozzá. Azt reméltem, ettől hamarabb magához
tér majd. Még soha senkit nem láttam ilyen állapotban, az éber kómához
tudnám hasonlítani. Konstantin szerint ez a reakció teljesen természetes
volt. Főképp azok után, hogy ki tudja mióta, csak állati vért ivott, és ezt
követően szívta magába egy „idős” vámpír dús, erőt sugárzó vérét.
– Vajon mi fog történni, ha majd én itatom meg? – gondoltam félve.
Konstantinra nem volt különösebb hatással a vérem, habár ebbe csak most
gondoltam bele először. Lehet, hogy bizonyos érzelmi és lelki átalakulást
idézett elő benne, egyre emberibb vagy inkább angyalibb lett.
– Hmm… Lehetséges, érdekes észrevétel – mondtam ki félhangosan.
Talán az lenne a legjobb, ha legközelebb én táplálnám, talán
kompenzálni tudnám az első, megrázó élményt. Igen, szinte biztosra
vettem, hogy így lenne helyes. Gondolataimat a hangtalanul besurranó
Konstantin zavarta meg, mindig ilyen nesztelenül járt, akár egy
bársonytalpú macska. A meglepetéstől ijedten rezzentem össze.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Hogy van? – nézett a fiúra.
– Lassan kezd magához térni, időnként önkéntelen mozdulatokat tesz,
és nagyokat pislog, de a tudata még teljesen zavaros.
– Gondoltam, hogy így lesz, én magam is éltem már át hasonlót.
– Eddig miért nem meséltél nekem erről?
– Nem tartottam fontosnak, de úgy látszik, én sem vagyok
tévedhetetlen – mondta nem túl büszkén.
– Iris, nem gondolod, hogy nevet kellene adnunk a kölyöknek, nem
hívhatjuk mindig fiókának – vetette fel.
– Gondolom, már van neve.
– Várjuk talán meg, ameddig beszélni kezd? És mi van akkor, ha nem
emlékszik rá?
– Emlékezni fog, ebben a segítségére leszek. Identitászavart
okozhatunk azzal, ha új nevet adunk neki.
– Te vagy a fő lélektudor, ebben rád hagyatkozom – nézett rám
bizalommal.
Miközben mi a feje fölött tárgyaltunk a sorsától, ő lassan ébredezni
kezdett. Halkan nyöszörgött, ajka érthetetlen szavakat formált, mintha
valami ősi nyelven beszélne.
– Te érted, mit beszél? – kérdeztem Konstantint.
 – Ősi vámpír nyelven mondott szavakat, de ezt a nyelvet, már csak az
aggastyánok beszélik. Érdekes. Vajon hol tanulhatta?
– Ne lepődj meg, de a tudatalattidban lehet, hogy te is ismered ezt a
nyelvet. Nem tartom kizártnak, hogy vérvonallal öröklődik. De erre
egyáltalán nem nehéz fényt deríteni. Egyszerű hipnózisban sort
keríthetünk rá, persze, csak ha te is akarod.
– Igen, majd egyszer – terelte el a szót.
Ki nem állhatta az ilyen jellegű kísérleteket, tartott a hipnózistól, vagy
csak egyszerűen félt a lelki kiszolgáltatottságtól, ki tudja?
– Sokkal egyszerűbb lesz, ha ő tanul meg angolul, franciául vagy esetleg
olaszul – magyarázta.
– Rendben van, ebben a sorrendben óhajtod? Beszélgetésünket, a
hirtelen magához térő fiú látványa szakította félbe, óriási kitágult
pupillákkal meredt ránk.
– Jó reggelt, fiatalúr, hogy aludtunk? – kérdezte kedvesem, széles
mosollyal az arcán.
Válasz helyett, Konstantinra emelte éhes tekintetét, nyelt egy nagyot,
majd kéjesen elmosolyodott.
– Látom, te lettél a vércsárda – nevettem el magamat.
– Egyáltalán nem vicces – mondta sértődötten Konstantin.
– Egyetértek, éppen ezért fogom most én megetetni, nem szeretném,
ha újra transzba esne. Kell neki egy kis angyali vér is, attól majd végleg
lecsitul.
– Már most is teljesen nyugodt, erre nincs szükség, majd én megoldom
– oktatott ki.
– Én szeretném – néztem kedvesemre elszánt tekintettel.
– Rendben, de kizárólag csak azért, mert ebben egyeztünk meg, de nem
adhatsz neki annyi vért, mint amennyit én adtam. Megértetted?
– Mi mást tehetnék? – tártam szét a karomat megadóan.
Konstantin felügyeletével, megitattam a fiút. Nyugodtan szívta a vért,
mint egy elégedett csecsemő, időnként még jólesően böffentett is.
Mérhetetlen örömmel töltött el, hogy tulajdon testemből táplálhatom,
anyai érzések törtek fel valahonnan a lelkem legmélyéből, és futótűzként
árasztottak el. Szerencsésnek éreztem magamat, milyen abszurd, midőn
egy vámpír szipolyozott. Miután nagyjából teletömte magát, elégedetten
heveredett le a matracára. Szerencsére nem változott meg a tudata, teljesen
tiszta maradt. A cellát mennyei béke szállta meg. Nem hagytam, hogy
megtörjön a bűvölet, melléültem, ő pedig az ölembe hajtotta bájos fejét, és
simogatni kezdtem. Suttogva meséltem neki múltbéli csodás történeteket,
tündérekről, angyalokról és más bámulatos lényekről. Nem tudtam,
mennyit ért belőle, elegendő volt, hogy figyelmesen hallgatta.
– Holnap elkezdünk angolul tanulni, de más nyelveket is szeretnék
megtanítani neked – mondtam neki lassan artikulálva.
És másnap belevágtunk, hosszú órákat, heteket töltöttünk a kertre
néző, hatalmas dolgozószobában. A beszéd, az írás és az olvasás is
könnyedén ment neki, az agya vágott, mint a penge. Úgy éreztem, az angol
lehetett az a nyelv, amit valamikor beszélt, és talán egy kicsit a francia is,
bár az utóbbi kiejtésével nehezebben boldogult. Az emlékei is kezdtek
visszatérni, az eső után lassan felszálló pára nehéz lustaságával. Nem
erőltettem, szabad folyást biztosítottam a dolgoknak. Nehezemre esett
ugyan, de nem alkalmaztam bűbájt, inkább a lassabb utat választottam,
bíztam a természet kiapadhatatlan csodáiban.
– Távol álljon tőlem, hogy sürgesselek, de meg kellene próbálnod
visszaemlékezned a nevedre, ha akarod, hozok egy névlistát, lehet, hogy az
segítene – mondtam neki egy napon.
Az asztalnál a kedvenc helyén ült épp, ahonnan kiláthatott a virágba
borult kertre. Elétettem a hosszú irományt, melyet figyelmesen olvasgatni
kezdett.
– Ismerősnek tűnik esetleg valamelyik név? – kérdeztem meg halkan.
Ő csak ingatta a fejét, de azért tovább olvasott, formás orrát szinte
belefúrta a hófehér papírba.
– Vegyük sorra a kezdőbetűket, talán úgy közelebb eljutunk a
megoldáshoz. A, b, c, d, e kezdtem sorolni az ábécé betűit.
– Talán az o, de nem biztos – mondta félénken.
– Nézzünk egy pár óval kezdődő nevet Oscar, Ottó, Oliver. Mikor az
utolsót kimondtam, arca felragyogott.
– Az Oliver nagyon ismerősen hangzik, Oliver, Oliver – mondta ki
többször egymásután.
– Olivernek hívnak? – néztem rá kérdőn.
– Igen, Oliver, Oliver vagyok – ismételte, és forogni kezdett.
– Most már van neved – forogtam vele én is.
Ekkor lépett a szobába Konstantin, meglepődve nézett ránk.
– Ünnepelünk valamit? – kérdezte kíváncsian
– Igen, névnapot, Oliver ma ünnepli.
A meglepetéstől kikerekedett szemekkel közelített felénk, azzal a
jellemzően Konstantinos járásával.
 – Szóval, Olivernek hívnak – mosolygott. – Nagyon tetszetős név és
remekül illik hozzád. Légy üdvözölve nálunk, kedves Oliver – hajolt meg
viccesen.
– Köszönöm, kedves gróf úr – replikázott –, és minden mást is nagyon
köszönök – mondta szívből.
Szavai meghatottak, könnyeim függönyén át néztem ezt a csodálatos
teremtményt, akit az ég ajándékozott nekünk, hogy boldogságunk a
végtelenségig kiteljesedjen. Konstantin is valami hasonlót érezhetett, mert
az ő arcán is végigcsordult egy könnycsepp, mely az enyémtől eltérően
vörös színű volt. Oliver meglepődve nézte a vérkönnyeket, majd
odaszaladt hozzá, és egy zsebkendőt nyújtott át neki.
– Köszönöm, azt hiszem, ez magyarázatra szorul, gyere, beszélgessünk
egy kicsit a kertben.
Örültem, hogy kettesben maradnak, ezt olyan férfias dolognak véltem.
Alkonyodott, a lemenő nap utolsó sugarai ibolyaszínűre festették az ég
alját. Egy dúsan virágzó magnólia bokor közelében telepedtek le szorosan,
szinte egymáshoz simulva.
– Nem is tudom, hol kezdjem, talán legjobb lesz az elején – mondta
Konstantin. – Én nem vagyok emberi lény, mint ahogy te sem, egy közös,
ősi fajhoz tartozunk, vámpírok vagyunk. Emberi vérrel táplálkozunk.
Mondhatnád azt, hogy ez nem egészen így van, hisz te állatokat
szipolyoztál. Ez azonban a mi fajunk törvényei szerint bűnnek számít,
kiközösítést vonhat maga után, és kifejezetten csak vészhelyzetben
alkalmazható. Szerencsére azonban ez már csak a múlt, most már mi
táplálunk, de ez csak időleges megoldás, hogy minél előbb megerősödj.
Sokáig nem mehet ez így, mert rettentően legyengít minket, Irisen már
megmutatkozik, de ő ezt soha nem ismerné be. A gyilkolást sokan
közülünk bűnnek tartják, mint ahogy én is. Van azonban egy áthidaló,
számunkra üdvözítő megoldás. Léteznek az úgynevezett vérszolgák, akik
szintén a mi fajunkhoz tartoznak, a bospremek. Az ő létük legfőbb célja,
hogy a rangban felettük álló vámpírokat tulajdon vérükkel táplálják –
Konstantin kicsit várt, majd folytatta: – Közülünk senki sem születik
vámpírnak, halandóként jövünk a világra, éljük az emberek hétköznapi
életét, ki boldogan, ki pedig kevésbé. Majd egy elátkozott pillanatban, egy
idősebb vérszívó valamilyen oknál fogva kiszemel minket, és megillet a
végzetes csókkal. Ezt követően saját démoni vérét táplálja belénk,
öröklétre kárhoztatva testünket. Hát ilyen ocsmányul szaporodunk, a
teremtés szégyenei vagyunk, egy elcsúszott láncszem a természet
nyakékén. Ennyi, egyelőre elég lesz, ezt is elég nehéz lesz megemésztened
– simogatta meg Oliver fejét kedvesen.
– Feltehetek egy––két kérdést? – szólalt meg a kölyök gyámoltalanul.
– Bármit kérdezhetsz, állok elébe.
– Iris olyan más, mint mi vagyunk. Ő ugye nem közülünk való?
– Ezt jól látod. Ő is egy természetfeletti lény, de nem vámpír. Ő az Úr
legszebb és legnemesebb teremtménye, egy angyal. Hihetetlen, de igaz –
mélázott el gondolataiban –, és meglepő módon, hozzám kötötte végtelen
életét, amiért minden nap áldom Istent, még ha nem is hallgatja meg
szavaimat.
– Én is úgy teremtődtem, ahogy a többi vámpír? Nem emlékszem
semmi másra, csak az erdei életre – kanyarodott vissza az eredeti témához
Oliver.
– Vissza fog térni az emlékezeted, de ne sürgesd, hidd el, addig jó, amíg
homály borítja.
– Téged ki teremtett? – faggatózott tovább.
– Egy gonosz ördög, a sátán katonája, Rufus – komorult el Konstantin
tekintete.
– Te mégis az ellentéte lettél. Hogy lehetséges ez?
– Valószínűleg köze van hozzá halandó énemnek és természetesen
Irisnek is.
– Akkor számomra is van remény? – nézett Konstantinra esdeklő
szemekkel.
– Bizonyosra veszem, hogy benned nem fészkel a rossz szellem –
szorította meg a kezét biztatóan.
– Te is a bospremek vérét iszod?
– Már az eszemet sem tudom, mióta.
– Ez azt jelenti, hogy valamikor a régmúltban, te is ittál emberi vért?
– Szégyellem, de így igaz, nem szeretnék most erről beszélni – sütötte le
smaragdzöld szemét.
– Ne haragudj, tapintatlan voltam – kért elnézést Oliver.
– Te ne haragudj, hogy hirtelen így rád zúdítottam mindent, de a
vérkönnyeket muszáj volt megmagyaráznom.
– Gyakori a vámpíroknál, hogy sírnak?
– Még nem láttam senkit könnyezni közülünk, magamat leszámítva, ez
olyan egyéni dolog – mondta szégyenlősen Konstantin.
– De szép dolog – mosolygott bátorítóan a kölyök.
 – Örülök, hogy így érzed, de beszéljünk most már rólad. Hogy tetszik
az újra felfedezett neved?
– Olyan ismerősen cseng, de szeretnék még ennél többre is emlékezni –
nézett a távolba vágyakozva.
– Ebben Iris a segítségedre lesz, és amennyire tőlem telik természetesen
én is. Holnap elutazom, de mikor visszajövök, elviszlek néhány érdekes
helyre, hátha ott megelevenednek majd az emlékeid.
– Soká jössz vissza?
– Nem hiszem, a zsinat csak pár napos.
– Mi az a zsinat? – tudakolta Oliver.
– A vámpírok szervezetének legfőbb fóruma, erről majd még sokat
mesélek neked. Gyere, menjünk be a házba! Nézd, már korom sötét van.
– Engem nem zavar, ilyenkor mindig vérpezsdítőén elemembe érzem
magam. Nem maradhatnék kint? Az éjszaka számomra a csodák sötét
tárháza – nézett fel vágyakozva a felhők mögül előbukkanó holdsarlóra.
– Még nem hagyhatlak egyedül, keveset tudsz te még a mi világunkról.
Hidd el, rengeteg veszélyt tartogat.
A teraszról hallottam, ahogy befejezik a beszélgetést, és csendesen
fellépdelnek a lépcsőn.

Kettesben maradtunk, Konstantin Nestorral, aki már egyre ritkábban

tartózkodott nálunk, New Yorkba utaztak. Olivert a rideg pincéből
átmenetileg egy vendégszobába költöztettem. Fejembe vettem, hogy
berendezek számára egy saját vackot. Kényelmes franciaágyat vásároltam,
a drapériákhoz férfiasan karakteres színeket választottam: bordót, barnát
és ezt lágyítottam egy kis bézzsel. A szoba rendkívül hangulatos lett.
Természetesen ügyeltem arra, hogy a sötét függönyök kellőképp kiszűrjék
a napsugarakat, így napközben is árnyék honolt falai között. Az óriási
íróasztal fiókjait könyvek tucatjaival tömtem tele, és a bejárattal szemben
helyeztem el, hogy mindig szemmel tarthassa az ajtót. Oliver rajongott az
új birodalmáért, ki sem lehetett mozdítani onnan. Órákon át olvasott, vagy
csak feküdt és ábrándozva nézte a mennyezetet. Férfias külseje ellenére
igazi kamasz volt, a kor minden jellemzőjével együtt. Hirtelen
hangulatváltozásai jelentették számomra a legnagyobb kihívást, az
ábrándozó romantikustól a csapongó flegmáig minden karaktert
felvonultatott. Mivel éjszakánként csak keveset aludt, egyre nehezebben
foglalta le magát, de még nem éreztem elérkezettnek az időt, hogy
kettesben bárhová is kimozduljunk.
 Emlékeit, ha visszatértek is, nem osztotta meg velem, de emiatt nem
nyaggattam soha. Konstantin kérése ellenére, szabad folyást biztosítottam
az eseményeknek, nem sürgettem emlékei visszatértét. Aztán egy
lidércfényes éjszakán, vérfagyasztó sikolyra ébredtem. Őrült tempóban
rohantam Oliver szobájába. Az elém táruló látványtól remegni kezdett a
lábam. Véres verejtékben úszva feküdt az ágyában, és újfent az ősi vámpír
nyelven kántált. Teljesen magán kívül volt, szemei fennakadtak, és szájából
vörös hab folyt a ruhájára, epilepsziás rohamra emlékeztettek a tünetek.
Persze tudtam, hogy nem az.
– Most már muszáj lesz varázslatot alkalmaznom – hasított belém.
Kezemet jéghideg homlokára tettem és hipnotikus szavakat suttogtam a
fülébe. Az ősi, ókeresztény szavak, melyek ismeretét, csak kevesen
birtokolhatták, rendkívül gyorsan hatottak a tudatára. Magához tért,
megnyugodott, feje immár békésen hevert a párnán. Teste kimerült, de az
agya lázasan dolgozott. A gyötrő emlékek izzó lavinaként törtek fel belőle,
hirtelen felnőtté változtatva őt. Mesélni kezdett, hangja misztikussá vált,
akár egy mágusé.
– A „sötét ajándékot” tanuló alkimistaként ajándékozta nekem a sors,
vagy inkább egy aggastyán vámpír. Ő a Vének Tanácsának tagja volt és
szándékában állt ősi tudását rám ruházni. A titkos nyelvet hamar
elsajátítottam és más egyéb varázstudományt is. Amikor tudása legjavát
átadta nekem, közölte velem, hogy ideje lejárt és máglyára veti magát, mert
ez pusztulásának egyetlen módja. Azután megkért, hogy hamvait szórjam a
folyóba, nehogy újra életre keljen. Nem akartam, hogy elhagyjon, nem
akartam egyedül maradni, könyörögtem neki, de ő hajthatatlan maradt.
Féltettem őt az átkozott pokoltól, ha ugyan oda került, hisz olyan közel állt
hozzám, atyámnak tekintettem. Halála után minden megváltozott, a
többiek utódjaként tekintettek rám, és bevontak a titkos tanácskozásokba.
Egy varázsbűbájjal védett, kápolna alatti kripta volt a lakhelyünk, ahol
féltve őriztük a vámpírok ősi titkait, melyeket rajtunk kívül nem ismert
senki. Mikor azt hittem biztonságban vagyok, óriásit tévedtem. Egy
éjszakai portyázásom során, két ártatlan halandó teremtést felhasználva,
kiket áldozatomul szemeltem ki, rútul tőrbe csaltak, és egy sötét erdőbe
cipeltek. Három sátáni erővel bíró vámpír támadt rám, és az „Idő Spirálja”
felől faggatóztak. Mivel még soha nem hallottam erről a tárgyról, így nem
tudtam a kérdéseikre válaszolni. Ők azonban nem hittek nekem, állították,
hogy a Vének Tanácsa az, aki egyedül birtokolja a titkot, így a
varázslómester tanítványaként bizonyosan, tudok mindenről. Nemleges
válaszaim egyre jobban ingerelték őket, és brutálisan verni kezdtek. Eleinte
ellenálltam, de a túlerővel szemben semmi esélyem nem maradt. Napokig
kínoztak és felváltva ütöttek, a testem egy elgyötört húsdarabbá változott,
mindenem sajgott, patakokban folyt a vérem, és egyre csak vártam a
megváltó halált, bár tudtam, hogy értem csak egy módon jön el. És azt is
tudtam, hogy ez a büntetésem azért, amiért a sötét ajándék birtokosa
lettem. Miután nagy nehezen beletörődtek abba, hogy nem tudok semmit,
egy tisztásra vonszoltak, és magamra hagytak, mint egy leölt állatot.
Másnap reggel, a nap felkelő sugarai égetni kezdték bőrömet, és tudtam,
minél előbb árnyékba kell húzódnom, különben én is követem
mesteremet. Minden erőmet összeszedve bevonszoltam magamat a hűs
fák közé, a puha mohapárnára. A megélt kínoktól és az éhezéstől
valószínűleg elvesztettem a hosszú távú emlékezetemet. Az élni vágyás
azonban felülkerekedett bennem, az ösztönök már csak ilyenek –
mosolyodott el. – Kínzó szomjamat eleinte kisebb rágcsálókkal oltottam,
melyeket könnyűszerrel ejtettem el. Később, amikor erősödni kezdtem, az
erdő összes teremtménye az étlapomra került. Őzek, szarvasok,
vaddisznók végezték a fészkemben. Remeteként éltem a rengeteg
legmélyén, ahová még a legelszántabb vadászok sem jutottak el. Az
áldozataim tetemét a vackomba vonszoltam. Cseppet sem zavart a
látványuk és bűzük, magam körül akartam tudni áldozataim maradványait,
melyek egyedüli társaságként szolgáltak magányomban.
– Oliver, figyelj most jól rám! Emlékszel az elrablóid nevére, nem volt
köztük egy bizonyos Rufus? – kérdeztem.
– Rufus? Talán igen, de nem vennék rá mérget. Hogy néz ki az a
vérengző bestia?
– Magas, vékony, szikár testű, hosszú, fekete haját helyenként ősz
szálak tarkítják, arca maszkszerű, orra enyhén görbe, tekintete olyan,
mintha a halállal néznél farkasszemet.
– Igen, a leírásod teljesen ráillik az egyikükre – rázta ki a hideg.
– A másik biztosan Dracula volt, a vérrokona. A harmadikkal is
találkoztam már Havasalföldön, de az ő nevét nem tudom. Rufus illette
Konstantint a véres csókkal, azóta is átkozza a napot, mikor sorsuk
összeért – mondtam haragosan.
– Ez hihetetlen, mikor történt mindez? – kérdezte Oliver kikerekedett
szemmel, az ámulattól immár teljesen magához térve.
– 1535––ben Londonban.
– Akkor Konstantin már több mint háromszáz éves?
 – Bizony, és még mindig nagyon jóképű, igaz? – néztem rá mosolyogva,
titokban reméltem, hogy nem kérdezi meg az én koromat.
– Visszatérve a származásodra, azt ugye tudod, hogy te egy Veneficus
vagy, egy varázslóvámpír.
– Tisztában vagyok vele, és ismerem a törzsem történetét töviről
hegyire.
– A Veneficusokkal mindig is szimpatizáltam, de nem gondoltam volna,
hogy ilyen közel kerül hozzám akár egy is közülük. A törzsed már biztosan
tűvé tette érted a fél világot, mindenképp értesítenünk kell őket holléted
felől, és ez nem tűr halasztást – mondtam komolyan.
– Mihelyst Konstantin visszatér, felveszi velük a kapcsolatot, és csak
reménykedni tudok abban, hogy áldásukat adják majd arra, hogy továbbra
is a védőszárnyaink alatt élj.
– Akkor már ketten reméljük ezt – nézett rám szeretettel.

Konstantin és Nestor tíz nap múlva tértek vissza, fáradtan lépték át a

ház küszöbét. Oliver szélsebesen rohant le a lépcsőn, és meleg öleléssel
köszöntötték egymást Konstantinnal. Azonnal elújságolta, hogy visszatért
az emlékezete, csak úgy dőlt belőle a szó. Precíz részletességgel írt körül
minden apró részletet, mintha egy tudományos előadást tartana.
– Le sem tagadhatnád a hovatartozásodat, már most kész tudós vagy,
fiam – dicsérte Konstantin
Olyan magától értetődően ejtette ki azt a szót, hogy fiam, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lett volna.
Láttam Oliver arcán a meghatottságot, melytől ellágyultak vonásai
– Most szólítottál először fiamnak, Konstantin, nem találok szavakat,
mennyire büszke vagyok rá, hogy annak tekintesz – mondta könnyeivel
küszködve.
– Hát még én milyen boldog vagyok, hogy egy ilyen fiam van, mikor
már teljesen lemondtam róla, hogy még valaha is apa leszek – ölelte
magához Olivert.
A boldog pillanatot, nehéz volt világi problémák megbeszélésével
megszakítani, de az idő múlását nem volt hatalmunkban irányítani.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de van itt egy elég súlyos nehézség –
mondtam tárgyilagosan. – Gondolom mindegyikőtök számára világossá
vált, hogy a Vének tanácsa keresi eltűnt tagját. A zsinaton szó esett erről?
 – Természetesen nem, a dolog teljesen titkos, ha bárki tudomást
szerezne erről, az gyengítené a Veneficusok státuszát, mely igencsak nívós
a Princi––patuson belül – felelte Nestor.
– Ha jól értem, problémák léptek fel a Principatusban.
– Jól látod Iris, és ennek legfőbb okozói a Nostrék, ezek a bűzös
patkányok képtelenek beilleszkedni a rendszerbe, minden szabályt
áthágnak, és a legfőbb gond, hogy nem tudnak határt parancsolni gyilkos
ösztöneiknek. Kéjjel és megszállottan ölnek, teljesen elvadultak, és ez
veszélyezteti a többi Tribust is. Egyszerűen képtelenek fenntartani az álcát,
ami a legfontosabb dolog a társadalmunkban. Ha így folytatják,
kénytelenek leszünk kizárni őket a Principatusból – mondta dühösen
Konstantin.
– Ezt nem tartom jó ötletnek, ezek az ocsmány fajzatok, bármikor
képesek lennének átállni a Mundro Sambra oldalára – fejtette ki
véleményét Nestor.
– A halandóknak már feltűnt valami, azért súlyosbodott a helyzet? –
kérdeztem.
– A New York––i rendfenntartók már nyomoznak, miután egy éjszaka
alatt, több mint ötven embert gyilkoltak és csonkítottak meg, a fattyak
brutális kegyetlenséggel.
– Honnan lehet tudni, hogy ők voltak és nem a Mundro Sambra
vámpírjai? – kíváncsiskodtam tovább.
– A kizárástól tartva, maguk vallották be, most büntetőeljárás folyik
ellenük. Én magam is az esküdtszék tagja vagyok – mondta Konstantin.
– Milyen demokratikus szervezet ez a Principatus – jegyeztem meg – és
mikor lesz a tárgyalás?
– Három hét múlva, itt New Orleansban.
– Akkor minél előbb fel kell vennünk a kapcsolatot a Veneficusokkal,
mert ha elkezdődik a tárgyalás, már nem lesz időd Oliver ügyével
foglalkozni.
– Ne kapkodjunk, a tárgyalásra a Hetek tanácsának két tagja is
hivatalos. Bőven elég lesz, ha akkor beszélek velük.
– Rendben van, végül is ez a pár hét, már nem számít, legalább addig
lesz még egy kis nyugalmunk, mert azután ki tudja mi fog történni. Addig
megmutathatnánk Olivernek a várost, szerintem a tengert még nem is látta
– mondtam.
 A szabadság íze
Egy borúsabb napot választottunk, késő délután indultunk el. Oliver
számára óriási élmény volt, sőt egyenesen mámorító lehetett az erdőben
eltöltött remete évek után, melyet hónapokig tartó szobafogság követett.
Megbabonázva nézte a színes ember kavalkádot, a pezsgő élet ritmusa
befurakodott hűvös bőre alá. Orrcimpája érzékien rezdült meg, mikor egy–
–két ember szoros közelségbe került velünk, ilyenkor biztatóan
szorítottam meg a kezét, és együtt érző pillantást vetettem rá.
A kezdeti nehézségek ellenére az este jó hangulatban telt. Először a
piacra mentünk, ahol a helyi indiánok árulták portékáikat, faragott pipákat,
agyagtányérokat és fából faragott ékszereket. Néhányan közülük gyanakvó
pillantással méregettek minket, kifinomult érzékük volt a természetfeletti
észleléséhez. Vásároltam egy pár apróságot, aztán átsétáltunk a spanyol
negyedbe.
Ez a közeg egészen más volt, mint az indián piac. Az utcai zenészek
úgy játszották itt a táncra perdítő flamencót, hogy nem volt olyan lény, akit
hidegen hagyott volna ez a fergeteges ritmus. Az emberek tapsolva,
dobbantva verték a vérpezsdítő ütemet. A szomszédos fogadó terasza
tömve volt vacsoravendégekkel, a boros poharak koccanása összefolyt
vidám csevegésükkel. Mikor megéheztem, mi is beültünk egy
kerthelyiségbe, ahol paellát rendeltem. Konstantin és Oliver megilletődve
nézték, ahogy falatozom. Maguknak csak italt rendeltek, mely
természetesen a szomszédos virágágyásban végezte.
– Bizarr látvány, ahogy ezt a színes masszát magadba tömöd, és úgy
látom, ízlik – mondta kissé undorodva Konstantin.
– Isteni, rég ettem már ilyet – motyogtam teli szájjal.
– Meghagyjuk neked – fintorgott Oliver.
– Mit szeretnél még megmutatni a kölyöknek Konstantin? –
tudakoltam.
– Sétáljunk le a kikötőbe, Oliver még nem is látta a tengert.
– Örömmel – vágtam rá, már olyan rég nem jártam a parton.
A tenger illatát már kilométerekről lehetett érezni, ahogy közeledtünk,
úgy sűrűsödött a sós pára, és nehéz fátyolként telepedett rá a tájra. Oliver
nagyokat szippantott a hűvös levegőből, tekintete megindító boldogságról
árulkodott. Lassan andalogtunk a kikötő felé, a hajók sziluettje, beleveszett
az esti ködbe.
– Milyen hatalmasak! – tátotta el a száját Oliver.
 – Ezek óceánjáró kereskedelmi és utasszállító hajók – mondta
Konstantin.
– Mi az úti céljuk?
– Legfőképp Európa, de Ázsia, sőt Afrika is lehet.
– Ez fantasztikus, akkor ezekkel akár a földet is körbe lehetne hajózni,
mint Francis Drake kapitány tette 1580––ban.
– Igen, emlékszem rá, világszenzáció volt akkoriban – mondtam.
– Te is éltél már akkor? – lepődött meg Oliver
– Már javában, akkor lehettem úgy százötven éves.
– Ez hihetetlen és én még azt hittem, hogy Konstantin milyen öreg, de
hozzád képest még szinte gyerek.
– Oliver, mi kortalanok vagyunk, egyedül az élettapasztalatainkon
keresztül mérhetőek a különbségek – okítottam.
– Elmeséled majd nekem a történetedet, Iris?
– Amikor csak akarod, de készülj fel rá, hogy az lesz életed leghosszabb
meséje.
– Már alig várom, rettentően furdal a kíváncsiság.
– Gyere, te kis kíváncsi, sétáljunk le a partra! Hallod, hogy hívogat a
tenger? – mosolyogtam rá.
A morajlás egyre hangosabb lett. A sziklák megadóan tűrték a szilaj
hullámok véget nem érő ostromát. Gömbölyű kavicsokat gyűjtöttünk és
versenyeztünk, ki tudja messzebbre dobni őket. A kavicsok kacsázva
pattogtak a víz felszínén, mielőtt elnyelte őket a végtelen mélység.
Természetesen Konstantin került ki győztesként a viadalból, dicséretünktől
szemei büszkén csillogtak. Oliver, a mi kis tudósunk mindenképp meg
akarta érinteni és kóstolni a tengervizet, nem tudtuk lebeszélni róla.
Ragaszkodott hozzá. Ízétől aztán fintorogva rándult össze, undorodva
köpte ki a sós folyadékot, még a hideg is kirázta.
Esteledett, a vöröslő napkorong lustán merült alá a horizonttal ölelkező
tengerbe, majd csodaszép nászukat elnyelte a sötétség. A kikötőben ezzel
szemben ébredezni kezdett az élet. A kocsmákból heves kurjongatás és
zsivaj hallatszott. A piros lámpásokkal kivilágított sétányon, örömlányok
korzóztak, leplezetlen erotikával bocsátották áruba egyetlen kincsüket, a
testüket. Szánni valóan kiszolgáltatottak voltak, közönségesre festett
arcukat maszkként viselték, elfedve ezzel mérhetetlen nyomorukat, melyet
a lesújtó körülmények róttak rájuk. A részeg matrózok obszcén szavakkal
illették őket, melyekre kényszeredett vihogással reagáltak. Kellemetlenül
kezdtem érezni magamat.
 – Tudom, hogy ez is New Orleans, de kérlek titeket, hogy inkább
menjünk haza, nem bírom nézni ezt a megaláztatást.
– Már épp itt az ideje – vágta rá azonnal Konstantin.
Jó volt hazatérni a mi világunkba, mely a nyugalom szigetének hatott a
városi nyüzsgés után. A kirándulás után Oliver érdeklődése más irányba
terelődött, mégpedig a halandók irányába. Elbűvölték őt a hétköznapias
életükkel, órákon át bámulta az utcai forgatagot. A kocsist, ahogy lovát
ostorozza, a kenyeret sütő péket, a gyermekekkel sétáló dadákat, és nem
utolsó sorban a csinos, fiatal kisasszonyokat. Veszélyes szenvedély volt ez
egy vámpír számára, még akkor is, ha gyermeki lélek szunnyadt benne.
Féltettem őt, hisz olyan sebezhető volt tapasztalatlansága. Mindenre fel
voltam készülve vele kapcsolatban, csak arra nem, hogy szerelmes lesz.
Mivel igen megbízhatónak mutatkozott, egyedül is elengedtük egy––egy
rövid sétára. Később derült csak ki, hogy az úti cél mindig ugyanaz volt,
egy bizonyos ház a francia negyedben. A házban Franciaországból
kitelepült nagypolgárok laktak, akik vagyonukat féltve a forradalom elől
menekültek New Orleansba. A szülök féltve őrzött kincse azonban nem a
pénzes ládikájuk volt, hanem Johanna nevű lányuk, akit Oliver az egyik
háztetőn ülve szúrt ki. A lány minden nap egyazon időben indult sétára a
közeli parkba.
A kölyök napokig árnyékként követte, majd leküzdve gátlását
megszólította. Johannát azonnal elbűvölte a fiú különleges lénye, nem lett
volna olyan lány a földön, aki ellen tudott volna állni neki. Nálam jobban
ezt senki nem érthette meg, hisz Konstantin, még mindig ugyanolyan
hatással volt rám, mint az első firenzei találkozásunkkor.
Szóval, a mi fiunk szerelmes lett, nem is tudom, hogy történhetett
mindez, és ráadásul egy könnyen sebezhető halandó rabolta el szívét.
A lány gyönyörű volt, igazi porcelánbaba. Hosszú, derékig érő barna
haj, cseresznye száj, meleg barna, mandulavágású szemek. Féltettem
mindkettőjüket. Oliver nem tudhatta még, milyen kínokat tartogathat
számára az a szenvedély, honnan is tudhatta volna, hiszen a
vámpírkrónikák nem írtak erről. Konstantint faggattam, tudott––e hasonló
esetről, de ő sajnálkozva ingatta a fejét.
– Úgy látszik, a mi családunk igen csak rendhagyó fajta, de egy védtelen
halandó az mégiscsak túlzás – mondta aggódva.
A dolgok egyre jobban, kezdtek összekuszálódni. Elkezdődött a
Nostrék pere is. Konstantin szinte alig tartózkodott otthon, esténként
pedig az ügyiratokat tanulmányozta.
 – Megbeszéltem egy találkozót a mágusok vezetőivel, már csak az
időpontot kell egyeztetnünk. Megfelel neked a holnap este? – kérdezte a
papírokat bújva. – Esetleg meghívhatnánk őket a házunkba, legalább
látnák, milyen jó körülmények között él Oliver.
– Hét óra nekem megfelel – feleltem.
– Még ma értesítem őket – mondta Konstantin és komótosan arrébb
tett egy hatalmas iratkupacot.

A vámpírvarázslók határozottan léptek be a szalonba, komor

tekintetükben ősi tudás szikrája izzott. Mindegyikőjük földig érő fekete
köpenyt viselt, nyakukban főnixet ábrázoló amulett lógott. Vezetőjük, kire
mindnyájan felnéztek, egy ősz, hosszú hajú vámpír, érdeklődve pillantott
rám. Konstantin felfigyelt erre a jelentőségteljes pillantásra, és sietősen
mellém lépett.
– Kérem, engedje meg, hogy bemutassam társamat, Irist. Ekkor az
arckifejezése még kíváncsibbá változott. Valószínűleg, nem tudott engem
képbe helyezni, végül leküzdve megrökönyödését, kissé ridegen, de
udvariasan üdvözölt.
– Örvendek, kedves Iris, örülök, hogy megismerhetem, engedje meg,
hogy bemutatkozzam, Bolus vagyok, ők pedig a társaim – pillantott a
másik két alakra.
– Kedves Bolus, kérem, foglaljanak helyet! – mutattam a kényelmes
fotelek felé.
Vonakodva süppedtek bele a számukra szokatlan luxussal bíró
ülőalkalmatosságokba, mert puritán életstílusuktól távol állt a fényűzés. A
légkör igen csak feszélyezett volt, mivel rejtve maradt előttük meghívásuk
miértje. Konstantin próbálta oldani, és a Nostrék tárgyalásának
kimenetelére terelte a szót. Bolus is tagja volt az esküdtszéknek, melyben
Konstantin elnökölt, így kapva kapott a témán.
Véleményük sokban egyezett ugyan, de néhány kérdésben álláspontjaik
eltértek egymástól.
– Én a legszigorúbb büntetés mellett vagyok, elfogadhatatlan számomra
az a brutalitás, ahogyan áldozataikkal elbántak egyes Nostrék – mondta
nem titkolt ellenszenvvel a hangjában Konstantin.
– Nem olyan egyszerű ez a képlet, az ösztön nagy mozgatórugó, és ezek
a csatornaivadékok kifejezetten ösztönlények. Javasolnám az iskoláztatásuk
beindítását, melyben törzsünk nagymértékben segítségükre lehet.
 – Hmm, nem is rossz ötlet, kedves Bolus, ezt én is támogatni fogom,
mert csak így zárkóztathatjuk fel őket, és változtathatjuk meg
szemléletüket – bólintott elismerően Konstantin. – Most viszont szeretnék
rátérni egy egészen más témára, amiért tulajdonképpen idefárasztottam
önöket – köszörülte meg a torkát. – Ha jól tudom, évekkel ezelőtt,
elvesztették törzsük egyik igen fontos tagját, Olivert – közölte Konstantin.
A megdöbbent arcokból áradó néma indulat robbanásszerűen töltötte be a
szoba síri csendjét. Majd pillanatnyi, hatásszünetet tartva folytatta
mondanivalóját:
– Megnyugodhatnak, a fiú biztonságban van, barátommal, Nestorral
találtunk rá egy New Yorkhoz közeli erdőben, ahol elvadultan élt.
Ezek után hosszan ecsetelte a történteket, nem titkolva még a
legapróbb részleteket sem.
Az egybegyűltek figyelmesen hallgatták szavait, mondanivalóját nem
zavarták meg kérdéseikkel. Mikor a történet végére ért, széttárta karjait.
– Hát ennyit tudok elmondani, kérem, kérdezzenek, ha valami nem
tiszta az önök számára.
– Csak egy dolgot szeretnék tudni, hol van most Oliver? – kérdezte
Bolus leplezetlen indulattal a hangjában.
– Úgy intéztem, hogy ne legyen itt, amikor önök megtisztelnek
látogatásukkal, nem akartam összezavarni őt.
– Helyesen tette, így is elég megrázkódtatáson ment keresztül szegény.
Leírhatatlanul hálásak vagyunk önöknek, és ezt soha nem fogjuk
elfelejteni. Mihelyst vége lesz a tárgyalásnak, hazavisszük őt, de addig is
szeretnénk vele találkozni, ha nincs ellenükre.
– Természetesen nincs, de lenne itt még egy igen fontos dolog. Olivert
fiunkként szeretjük, és szándékunkban áll őt örökbe fogadni. Tudásom és
tapasztalatom legjavát szeretném átruházni rá, tovább folytatva az eddigi
sikeres nevelését.
– Sajnos nem látok erre reális esélyt – mondta komoran a mágus. – Mi
nagyon összetartó törzs vagyunk, és mint tudják, Oliver tiszteletbeli tagja a
Vének Tanácsának is. Számomra elképzelhetetlen, hogy szabadon járjon––
keljen a világban, ő egy két lábon járó titkos lexikon. Természetesen
bármikor meglátogathatják őt, örömmel fogadjuk önöket – mondta Bolus
szívélyesen.
– Megértem az ön álláspontját, de kérdezzük meg Olivert is, mégis csak
az ő életéről van szó – magyarázta hevesen Konstantin.
 – Nálunk az egyén mindig alárendeli magát a közösség akaratának, ezért
vagyunk minden törzsnél erősebbek – zárkózott el a lehetőségtől Bolus.
– Elvárnák tőle, hogy boldogtalanságban sínylődjön végtelen életén
keresztül?
– Mint ahogy magunktól is elvárjuk, a személyes boldogság nálunk nem
érték.
– Még szerencse, hogy én Noble vagyok – vetette oda dühösen
Konstantin.
– Kérem, csillapodjon, indulatokkal semmire sem megyünk – intette
nyugalomra kedvesemet a vámpírvarázsló.
Valamit gyorsan ki kellett találnom, ha végleg nem akartam elveszíteni a
kölyköt, agyamban lázasan forogtak a fogaskerekek.
– Megvan! – hasított belém.
– Javasolhatnék esetleg valamit, ami úgy érzem, mindannyiunk számára
hasznos lehet? – a varázslók megrökönyödve bámultak rám.
– Oliver lehetne az összekötő az önök Tribusa és a külvilág között,
természetesen a mi felügyeletünkkel. Amennyiben tényleg olyan elzártan
élnek, mint ahogy elénk tárták, valószínűleg nincsenek aktuális
információik a világ dolgairól, márpedig a tájékozottság hatalom –
mondtam a legmanipulatívabb pillantásomat vetve feléjük.
Bolus elgondolkodva vonta fel dús ősz szemöldökét, és
meglepetésemre félszeg mosoly hagyta el az ajkát.
– Nem is rossz ötlet, igaz megszegnénk ezzel egy––két ősi törvényt, de
a cél szentesíti az eszközt. Rengeteg helyzeti előnyhöz jutnánk ezzel –
morfondírozott. – Mindenképp el fogunk gondolkodni rajta, és
amennyiben e megoldás mellett döntenénk, amire nagy esélyt látok,
feltétlenül ragaszkodni fogok ahhoz, hogy Oliver minden évben néhány
hónapot nálunk töltsön. Tökéletesítenünk kell még a tudását – mondta
figyelmen kívül hagyva fondorlatomat.
Megkönnyebbülve lélegeztem fel, nem számítottam ilyen
„rugalmasságra” egy aggastyántól, most már egészen biztos voltam abban,
hogy a Veneficusokat nem csak a bigott dogmák irányítják.
– Mikor találkozhatnánk Oliverrel? – kérdezte Bolus.
– Ha megfelel önöknek, akár már holnap – válaszoltam készségesen,
attól tartva, hogy esetleg mégis meggondolják magukat.
– Természetesen megfelel, és köszönöm, hogy ilyen együttműködőek,
ez nagyban megkönnyíti a helyzetet – felelte hálásan Bolus.
 Oliver tőle szokatlan módon aznap korán érkezett haza, a boldogság
csak úgy sütött róla. Az enyhén kipirult arcból, lelkesen ragyogó, moha
színű szempár nézett rám.
– Hát te hol jártál? – kérdeztem, és a válasz már szinte a fülemben
csengett.
– Johannával sétálgattunk a tengerparton.
– Kíváncsi lennék, mit szólnak mindehhez a szülei?
– Már bemutatott nekik, nagyon lelkesek voltak, amikor megtudták,
hogy kik a szüleim.
Erre nem számítottam, sápadt döbbenettel rogytam le a közeli fotelbe.
– Na, ne úgy értsd, természetesen úgy mutattalak be titeket, mint Paget
grófot és La Fayette bárónőt – nyugtatott meg gyorsan Oliver.
– Kérlek, legközelebb fogalmazz egyértelműbben, majdnem a túlvilágra
küldtél, te kis átokfajzat.
– Láttam, hogy falfehér lettél, kérlek, bocsáss meg!
– Már túl vagyok rajta – intettem –, mesélnél nekem egy kicsit
Johannáról? Nem akarok indiszkrét lenni, de különleges helyzetednél
fogva az egész családunkat érinti ez a dolog.
– Nem veszem tolakodásnak a kérdésedet, Iris, tudod jól, hogy
nincsenek titkaim előtted. Szerelmes vagyok, életemben először, és ez az
érzés olyan intenzíven uralja lelkemet, hogy szinte másra sem tudok
gondolni. Ugyanakkor féltem Johannát magamtól, a bennem lakozó másik
éntől, hiszen olyan törékenynek tűnik.
– Tud ő erről bármit is, a másik lényről ki benned lakozik? – kérdeztem
óvatosan.
– Nem árultam el még neki semmit, nem csak rólam van szó könnyen
veszélybe sodorhatlak benneteket is. De előbb––utóbb rájön majd, mert
oly sok mindenben eltérek a halandóktól.
– Ha még idáig nem jött rá – sóhajtottam.
– Hát a vonzerőm az megdöbbentő, soha nem gondoltam volna, hogy
ilyen hatással vagyok egy emberi lényre – mondta büszkén.
– Kár, hogy nem beszéltem neked erről, sajnálom, de nem gondoltam
arra, hogy ilyen közeli kapcsolatba fogsz kerülni egy halandó lánnyal.
Szörnyű hiba volt, most már látom, de ha gondolod, most pótolhatom a
hiányosságot. Ha még nem késő.
– Örülnék neki, hisz annyi mindent nem értek, és kérlek, ne hibáztasd
magad!
 – Csak a saját tapasztalatomat tudom veled megosztani. Igaz én nem
vagyok halandó, de sejtésem szerint az emberekben is valami hasonló
zajlik le, amikor egy vámpír közelébe kerülnek. Ragadozóknak lettetek
teremtve, a legfőbb célotok, hogy magatokhoz vonzzátok a zsákmányt,
ezért is vagytok annyira elragadóak. Első pillantásra a szemetek az, ami a
legmegkapóbb bennetek, valami titokzatos, földöntúli fényt áraszt, az
ember úgy érzi, hogy feltétlenül mögé kell látnia, rá kell jönnie a
misztériumára. Bőrötök kísérteties fehérsége, simasága is hallatlanul vonzó,
de az illatotok az, ami mindent felülmúl, olyan mennyei, akár az édes
nektár és oly bódító, mint a liliom. Az erő és az akarat mágnesként lengi be
a lényeteket, ruganyos mozgásotok meglepő perspektívákat tár fel.
– Ezt azért nem gondoltam volna – mondta döbbenten Oliver.
– Hidd el, ez az igazság és a szavak még megközelítőleg sem adják
vissza a valóságot.
– Akkor ez azt jelenti, hogy bármely halandó lány szerelmes lenne
belém, és Johanna szerelme sem az én személyemnek szól, hanem a
vámpíri vonzerőmnek? – sütötte le szemét könnyeivel küszködve.
– Hát, ha ebből a szemszögből nézzük, akkor így van. Azt pedig sajnos
soha nem fogod megtudni, hogy halandóként milyen hatással lennél rá.
Együttérzően néztem Oliver szomorú szemébe, majd melegen
megöleltem, olyan szorosan tartott, mintha soha többet nem akarna
elengedni. A környező világ megszűnt számára, magába szippantotta őt a
rideg valóság. Úgy álltunk egymásba fonódva a szoba közepén, mint két
hajótörött egy lakatlan szigeten.
Ekkor lépett be Konstantin, zavartan köhécselt, mint aki kellemetlenül
érzi magát.
– Ne haragudjatok, azt hiszem, most valamit megzavartam.
– Semmi baj kedvesem, ez a dolog rád is tartozik.
Röviden elmeséltem neki, mi zajlik Oliver lelkében, elgondolkodva
hallgatta megértő pillantást vetve a kölyökre, majd atyáskodó
aggodalommal megszólalt.
– Veszélyes vizekre eveztél fiam, de még elkerülheted a vízesést. Azt
ajánlom, szakíts meg minden kapcsolatot a lánnyal – mondta bölcsen.
– Azt hiszem, már késő, nyakig merültem ebbe a szerelembe.
– Eltiltani tőle nem tudlak, és nem is akarlak, csak tanácsot tudok adni,
neked kell eldöntened, mit kezdesz az életeddel. Tudomásom szerint még
nem volt példa arra, hogy egy vámpír halandóba szeressen bele, az emberi
lények túl törékenyek ahhoz, hogy akár csak megöleljük őket, számukra
végzetes is lehet egy ilyen érintés. Korban, most még összeilletek, de
gondolj bele, mi lesz harminc év múlva, nem beszélve a társadalmi
kirekesztettségről, mely mindkettőtöket sújtana, és ott van még, ami ellen
mind a mai napig magam is küzdök, az örökösen kínzó vérszomj. El kell
döntened, megér––e ez a szerelem neked ennyit? Nem várom el tőled,
hogy azonnal döntést hozz, de kérlek, mérlegelj! Most azonban rá kell
térnünk egy halaszthatatlan kérdésre – váltott témát. – A mai napon
vendégül láttuk a vámpírvarázslók három fontos személyiségét. Mindenről
tájékoztattuk őket veled kapcsolatban, a becsület így kívánta. Látni
kívánnak téged, a találkozóra holnap kerítünk sort. Tudnod kell, hogy
magukkal akartak vinni téged, hogy elfoglalhasd méltó helyedet a Vének
Tanácsában. Szerencsére azonban Iris egy mentő ötlettel állt elő, amibe
nem kis meglepetésemre bele is mentek. Nagy valószínűséggel nálunk
maradhatsz, azonban minden évben pár hónapot a törzseddel kell
töltened, hogy elmédet pallérozd. Szabadságodért cserébe azonban
elvárják, hogy a világ dolgairól folyamatosan tájékoztasd őket. Mit szólsz
mindehhez?
– Köszönöm nektek, hogy lehetővé teszitek számomra, hogy továbbra
is veletek élhessek, ígérem, rá fogok szolgálni – mondta Oliver meghatva.
– Minket is boldogsággal tölt el, hogy maradhatsz, olyan üres lenne a
ház nélküled – szorítottam meg a kezét.
Oliver hálásan mosolygott rám, majd kíváncsian faggatni kezdett:
– Bolus is itt volt?
– Igen, ő vezette a küldöttséget.
– Bocsánatot kell kérnem tőle, amikor utoljára találkoztunk, nagyon
megsértettem, ráadásul indokolatlanul.
– Bölcs lélek, nem hinném, hogy haragtartó, biztosan meg fog
bocsátani.
– Te nem ismered, nagyon önfejű tud lenni, és körmeszakadtáig kitart
az elképzelései mellett.
– Én másképp ismertem meg, okosnak és rugalmasnak.
– Akkor lehet, hogy nem egy és ugyanazon személyről beszélünk? –
kérdezte Oliver mosolyogva.
– Több mint valószínű, hogy igen, csakhogy most én tárgyaltam vele –
kacsintottam pajkosan.
– Bocsáss meg, kiment a fejemből, hogy te bárkit tudsz manipulálni.
– Bűn az, ha használom az Isten adta tehetségemet?
– Természetesen nem, ezért vagy különleges – nyugtatott meg.
 – Bolus makacssága, egyébként szörnyen bosszantó tud lenni – tért
vissza az előbbi témához Oliver. – A nézeteltérésünk is ebből fakadt,
feltétlenül ragaszkodott ahhoz, hogy csak kivételes esetekben hagyhattam
el a kápolnát, és azt is csak kísérettel tehettem. Az élelmet házhoz hozták
nekem, és ezzel megfosztottak engem a vadászat rendkívüli izgalmától.
Lázadtam ez ellen, és mivel Bolus semmilyen épkézláb magyarázattal nem
tudott szolgálni, fafejnek neveztem és elrohantam otthonról. Akkor láttam
utoljára. Ez közvetlenül az elrablásom előtt történt.
– Ezek szerint tudott olyasmiről, amit nem akart veled megosztani,
féltett valamitől vagy valakitől – mondtam elgondolkodva.
– Vajon mi lehetett az? Ki kell derítenünk, valószínűleg köze van az
elrablásodhoz.
– Holnap talán közelebb kerülünk a megoldáshoz – mondta
Konstantin.

A találkozóra Bolus egyedül érkezett, ezzel nagyon meglepett, akkor

még nem tudtam ennek valódi okát. Zaklatottnak tűnt, az aurája szinte
másodpercenként váltott színt. Megérezte, hogy másképp figyelek rá, mint
ahogy elvárható lett volna, és időnként mélyen a szemembe nézett, mintha
olvasni akarna a gondolataimban. Nem tudtam, rendelkezik––e ezzel a
képességgel, ezért biztonság kedvéért, védőpajzsot vontam elmém köré.
Oliver kérésemre később jött le a szobájából. Tudtam, nehéz lesz ott
rostokolnia, miközben már alig várja a találkozást Bolusszal, és már tűkön
ült.
A találkozótól sok mindent reméltem, de elsősorban azt, hogy fény
derít egy dohosán lappangó titokra, melynek létezéséhez kétség nem
férhetett. Konstantin még a kertben dolgozott, épp egy rózsabokrot
metszett, sebészi precizitással alakította ki a növény formáját. Kivezettem a
vendéget a hátsó teraszra, a lemenő nap narancsszínű fényei lágyan
omlottak a mozaikra, pazar látványt varázsolva elénk. A fotelek egy árnyas
sarokban álltak. Udvariasan hellyel kínáltam Bolust, aki fáradtan roskadt az
egyikbe. Kedvesem vele szemben foglalt helyet a számára vásárolt magas
támlájú darabban.
– Ne haragudjon, hogy Oliver még nincs itt, de erőt kell gyűjtenie, nem
róható fel neki, hogy még mindig tart a múltjától. Kérem, ha van még
valami fontos információja ezzel kapcsolatban, legyen szíves, közölje
velünk. Csak akkor tudjuk megvédeni, ha mindent tudunk róla – mondtam
mélyen belemélyedve elméjébe.
 – Mire gondol, kedvesem? – állta kőkeményen pillantásomat.
Konstantin kérdően nézett rám, de egy gyors szemvillanással leszereltem
kíváncsiságát.
– Oliver elmesélte nekem, hogy ön korlátozta a mozgásszabadságát,
csak személyi őrizettel mehetett el otthonról. Ezt mivel indokolja?
– Nem hiszem, hogy ez önre tartozna – felelte barátságtalanul Bolus.
– Higgye el, tudom, mi az, ami rám tartozik – mondtam, és
gondolataim erejével tovább irányítottam az idős vámpírt.
Rettentően nehéz dolgom volt, már rég nem találkoztam ilyen erős
akarattal, tűzfalat vont maga köré, de ha ő volt a tűz, akkor én a víz, és a
víz eloltja a tüzet. Vesztére szökőárat zúdítottam rá, és a fal, mellyel
körülbástyázta magát, olyan gyorsan omlott le, mintha soha nem is létezett
volna, a szétmálló kődarabok pedig sebesen sodródtak az árral. Megadóan
nézett rám, akár egy szelindek, aztán vontatottan beszélni kezdett.
– Oliver nem csak a törzsünk egyik vezetője és a Vének Tanácsának
tagja, ő a Kiválasztott.
– A Kiválasztott? – kérdezte meglepve Konstantin.
– Teremtője, Démon nem véletlenül talált rá, több ezer ifjat gyűjtött
maga köré világszerte, mire végre ráakadt – folytatta Bolus. – Születését
már évszázadok óta vártuk, kilétét azonban misztérium fedte.
– Hogy sikerült megismernie? – kérdezte Konstantin.
– A Kiválasztott hajas fejbőrén egy pigment folt található, mely
különleges jegyet formáz – mondta rejtélyesen Bolus.
– Mit ábrázol a jegy? – sürgettem a vámpírt.
– Egy spirált.
– Az Idő Spirálját? – kérdeztem döbbenten.
– Oliver a kulcs a spirálhoz, nélküle csak egy haszontalan tárgy, egy
ékszer vagy egy szobadísz.
– Ezek szerint csak ő képes használni – szögezte le Konstantin.
– Így van.
– Akkor már csak a spirál hiányzik – világítottam rá.
– Hát igen, ez nem kis probléma, az Idő Spirálját ugyanis még senki
nem látta, azt sem tudjuk, hogy néz ki. Oliver fején található jegy utal
ugyan a kinézetre, de csak annyiban, hogy spirál formájú. Csupán ősrégi
leírásokban akadtunk a nyomára kétértelmű célzások formájában, magát a
tárgyat egy lexikon sem nevezte meg konkrétan. Él azonban egy Orákulum
Bombayben, ő az egyetlen reményünk, feltétlenül el kell vinniük hozzá
Olivert.
 – Mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy eljusson az
Orákulumhoz – mondtam elszántan.
Végszóra lépett a teraszra Oliver, érkezését döbbent csend fogadta.
Bolus meghatottan nézett a fiúra, aki sietős léptekkel közeledett felé, hogy
baráti ölelésébe zárja a Mestert.
 Az Orákulum
Azt hiszem a legjobbkor hagytuk el Amerikát, a polgárháború véres
csatatérré változtatta az északi kontinenst. A déli konföderációhoz tizenegy
állam csatlakozott, köztük volt Louisiana is. 1862 tavaszán az északi
haderő tizenhét hadihajóval elfoglalta New Orleanst. A helyzet a városban
elviselhetetlenné vált, vérző sebesültek hevertek az utcákon, a kórházak
pedig tömve voltak. Aki tehette, menekült a városból. Johanna a
családjával visszatért Franciaországba. Olivert szörnyen megviselte az
elválás, napokig magába roskadva ült a szobájában, és a falat bámulta.
Hiába próbáltunk közeledni felé, a legfinomabb próbálkozásunkat is
elutasította. A Bombaybe utazásunk előtti napon azonban megtört a jég.
Szobájába lépve azonnal észrevettem rajta a változást.
– Látom, ma sokkal jobban érzed magad – mosolyogtam rá
barátságosan.
– Csak te látod így, Iris, te született optimista vagy.
– Nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok – rántottam meg a
vállamat.
– Jó neked – nézett rám irigykedve.
– Ha akarod, átadhatok neked egy kicsit belőle.
– Köszönöm, de szeretek szenvedni, a gyötrelem erősíti a lelket,
legalábbis Démon szerint.
– Azt hiszem ebben igaza volt, ezért sem szándékoztalak akaratod
ellenére bűbájjal jókedvre deríteni.
– Köszönöm – suttogta hálásan.
– Ha jól látom, a beszélgetés jót tesz neked.
– Ebben is igazad van, talán megkönnyebbülök tőle. Szörnyen hiányzik
Johanna – fakadt ki belőle.
E szavak, úgy enyhítették fájdalmát, mint ahogy a duzzadt, feszülő
sebből kitörő váladék csillapítja a kínt. Türelmesen néztem rá, nem
akartam közbeszólni, azt vártam, hogy teljesen kitisztuljon a sérülés, és
tudatában voltam annak, hogy a gyógyuláshoz vezető út még igen hosszú.
– Az utóbbi időben nagyon közel kerültünk egymáshoz – folytatta
mondanivalóját. – Mivel gyanúját már semmivel sem tudtam eloszlatni,
kénytelen voltam előtte felfedni valódi énemet. Először nagyon megijedt,
szörnyű volt látni, ahogy elhúzódik tőlem, napokig nem mertem a
közelébe menni. Aztán nem kis meglepetésemre ő maga keresett fel.
Közölte velem, hogy nem érdekli, hogy mi vagyok, ha én lennék a föld
legvérengzőbb teremtménye, akkor is szeretne. Őszinte vallomása
könnyekig meghatott, szerelmesen vontam karjaimba, és idejét sem tudom,
meddig tartottam így. Mielőtt távozott, biztosított arról, hogy a titkomat
halála napjáig őrizni fogja. Másnap tudtam csak meg, hogy a szülei úgy
döntöttek, visszatérnek az óhazába. Johanna hisztérikusan zokogott,
rajtam kívül senkit nem akart látni, az édesanyja rimánkodva kért, hogy
próbáljam megnyugtatni. Minden lelki erőmet össze kellett szednem
ahhoz, amit mondani akartam neki. Próbáltam megértetni vele, hogy a
szerelmünknek nincs jövője, de mikor e szavak elhagyták ajkamat,
iszonytató fájdalom járta át lelkemet, mintha kitéptek volna belőlem egy
darabot. Johanna pedig egyre csak sírt, elapadhatatlan könnyei fátylán át
mélységes fájdalommal pillantott rám, nem mérgesen, hanem
meggyötörten. Vigasztalásom lepergett róla, mintha meg sem hallaná.
Mikor már az összes könnyét elsírta, depresszióba esett, közömbös lett
mindennel szemben, és egyre csak a tengert nézte, mintha haragot táplált
volna a hatalmas víztömeg iránt. Magamon kívül voltam, de tudtam, hogy
el kell hagynom őt, amíg nem késő, egy utolsó csókot leheltem homlokára,
és kirohantam a szobájából, át a házon, ki az utcára. A szüleitől el sem
köszöntem, sejtem, mit gondolhatnak most rólam, de ha akkor megállok,
akkor most Franciaország felé hajózom. Hazáig futottam, a többit te is
tudod. Hát így ért véget az én első és egyben utolsó szerelmem.
– Megértem, hogy így megviselt a szakítás, de bármennyire elcsépeltnek
is hangzik, az idő gyógyírt nyújt majd a sebeidre, túl fogod élni, hiszen te is
tudod, ti, vámpírok mindent túléltek – simogattam meg az arcát
gyengéden.
– Jól esnek a szavaid, Iris, öröm tudni, hogy mindig számíthatok rád és
természetesen Konstantinra is, de vele egészen más a kapcsolatom. Tudod,
mi férfiak nem szeretünk gyengének mutatkozni egymás előtt, és azt
hiszem ez nem meglepő.
– Nem vagy gyenge, csak vannak érzéseid, aminek én borzasztóan
örülök, ebben hasonlítasz Konstantinra. Nála szeretetre méltóbb lénnyel
nem találkoztam még, igazi kincs ő nekem. Remélem, egyszer te is rálelsz
majd egy ilyen társra a te fajtádból.

A hatalmas bombayi kikötő nyüzsgő látványa szinte bekebelezett

minket, fejünket ide––oda kapkodva figyeltük a hatalmas embertömeget. A
rakodómunkások már el is kezdték a csomagok kirakodását, láncot alkotva
adogatták egymásnak a nehéz pakkokat, melyek a hajó feneketlen
gyomrából kerültek elő. Szikár testükön soha nem feltételezett izmok
dagadtak. A kikötő egy távolabbi szegletében érdekes járművek
várakoztak. A kocsikat nem ló vontatta, hanem vézna, rongyos, sárral
borított meztelen férfiak. Ezekből az emberi lényekből ki sem lehetett
nézni, hogy akár teher nélkül is elbírnák nehéz kordéjukat, amit riksának
neveztek.
A város egyedüli közlekedési eszköze volt ez, mely különös fa
kerekeken gurult. A riksa kulik, így nevezték a vontatókat, egyfolytában
rázták az ujjaikra kötözött csengőt, mely minden bizonnyal a
legkellemesebb hang volt Bombay utcáin.
Esteledett, elhagytuk a hajót és béreltünk egy háromszemélyes riksát.
Lassan araszoltunk úti célunk felé, így szemügyre vehettük ezt a különleges
várost. Amit láttunk, azt csak egyetlen szóval lehet leírni: nyomor.
Mindenfelé széthajigált szemét és botrányos bűz, gyanús színű és szagú
pocsolyák. A monszun párás levegője ködfátyolba vonta a várost, mely
misztikus hangulatot árasztott. A járdákon szörnyszülött képzetek
hevertek, kik koldulással kerestek betevőt maguknak.
Volt köztük egy kirívóan szánalomra méltó ember, lesoványodott,
csonka teste groteszk pózba csavarodva feküdt a mocskos kövezeten, a
keze helyén lévő kurta csonkkal dobolt a földön, így próbált néhány rúpiát
kicsikarni az érzékenyebb lelkű járókelőktől. A házfalak szomszédságában
fahulladékból és rongyokból összetákolt viskók sorakoztak, tulajdonosaik
itt éltek az utcán, itt étkeztek, itt aludtak és az utcai kutakban mosdottak.
Egy színes rongyokba öltözött nő éppen vacsoráját fogyasztotta, az ételt
döglegyek zsongták körül. Az utcagyerekek bandákba verődve gyakorolták
a zsebtolvajlás művészetét. Egyikőjük elvonta a gyanútlan turista figyelmét,
míg a másik szemérmetlenül elcsente értéktárgyait. Ezután lett persze nagy
ribillió, kergetőzés és kiabálás, de ez itt nem keltett feltűnést, a többi
dologgal együtt hozzátartozott az utcaképhez.
A belvárosba érve meglepő módon, egy darabka igazi Angliával találtuk
szembe magunkat, mintha nem is Bombayben, hanem Windsorban
lennénk. Gondosan ápolt park, precíz pontossággal nyírt méregzöld pázsit,
pompás virágágyásokkal szegélyezett halastavak és brit hírességek szobrai.
A kuli lassított, majd döcögve megállt egy igazán luxusnak mondható
szálloda főbejáratánál. Pillanatokon belül egy aranyzsinóros zekét viselő
londiner termett mellettünk, és már cipelte is súlyos csomagjainkat a
recepció felé. Szobáink pazar berendezése messze felülmúlta bármely
európai szálloda színvonalát. A márvány fürdőkádak, az aranyozott
csaptelepek, a földig érő brokát függönyök, mind az eltúlzott fényűzésről
tanúskodtak. Konstantin érdeklődve tekintett ki az angolparkra néző
ablakon.
– Úgy érzem magamat, mintha Londonban lennék – mondta ellágyulva.
– Nem jársz messze az igazságtól, amikor így érzel, Anglia teljesen
bekebelezte Indiát.
– Elgondolkodtató, hogy vajon ezzel jót tesz––e ennek az országnak –
húzta fel szemöldökét, tőle megszokott módon.
– Attól függ, kinek a szemszögéből nézzük. A riksa kulik és a szegény
éhezők nyomorán mit sem változtat, viszont az egyébként is jómódú
kereskedők, még gazdagabbak lesznek. Az arisztokráciának pedig nem
hiszem, hogy jót tesz a gyarmatosítás, de ki tudja, ebbe nem láthatunk bele.
Oliver is a mi lakosztályunkban lakott, egy kényelmes hálószoba állt a
rendelkezésére. Úgy gondoltam, jobb, ha nem marad egyedül,
lelkiállapotának nem tenne jót a magány. Mindig a szobában étkeztem,
nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a családtagjaimat. Konstantin
már előrelátóan felvette a kapcsolatot az indiai Principatus tagjaival, akik
helyi bospremeket bocsátottak rendelkezésünkre, így ez sem jelentett
problémát.
Az Orákulum felkutatása kicsit sem volt egyszerű feladat, folyamatosan
változtatta tartózkodási helyét, így védve ki az alkalmatlan látogatókkal
való találkozást. Egyáltalán nem tudtuk, hol és kit keressünk, még a
nemével sem voltunk tisztában. Esténként hindu templomokat
látogattunk, ahol hindi nyelven írt feliratokat tanulmányoztam. A hindi
nem volt idegen számomra, apám alapfokon erre a nyelvre is megtanított.
Azonban hiába olvasgattam a feliratokat, egyik sem adott útbaigazítást.
Konstantin is megpróbált a Tribuson keresztül az Orákulum nyomára
bukkanni, de ő sem járt sikerrel. Míg egy esős, meleg napon, a hindu
szállodaportás felhívta a figyelmemet egy városszéli imahelyre. Lelkemre
kötötte, hogy feltétlenül egyedül menjek oda. Furcsállottam az
útbaigazítást, de nem gyanakodtam semmi rosszra. Béreltem egy riksát és a
távoli kis templomba siettem. Az út menti látnivalókba szokottnál is
visszataszítóbbak voltak, azt hittem, az általam megismert nyomort már
nem lehet fokozni, de tévedtem. Egész úton a hányinger kerülgetett, a
kibírhatatlan szagok, és a sorvadásnak indult, emberi lénynek már nem
nevezhető alakok látványa letaglózott.
Amikor megérkeztünk sietve kerestem egy bokrot, ahol könnyítettem
gyomromon, ettől jobban lettem ugyan, de így is szédelegve léptem be a
tömjénillatot árasztó épületbe. Az ablaktalan templom üres volt, csak a
virágokkal borított központi szentély előtt állt egy idős, sötét száriba
öltözött asszony, aki Visnu márványszobrára szegezte tekintetét. Nem
fordult felém, úgy tett, mintha nem észlelné jelenlétemet, mögé kerültem,
és tőle pár lépésre hangtalanul álltam meg.
– Szóval eljött – szólt oxfordi angolsággal.
– Nem volt könnyű megtalálni önt – válaszoltam leplezetlen csodálattal.
– Mert eddig nem akartam, hogy megtaláljon, először meg kellett
győződnöm arról, hogy ön––e a megfelelő személy.
– Ez azt jelenti, hogy én vagyok?
– Természetesen, különben nem lenne itt – mondta ellentmondást nem
tűrő hangon, majd nagyon lassan felém fordult.
Idős arcának szépsége megbabonázott, az ősi India minden csodája
bele volt vésve vonásaiba.
Láttam a végtelen termőföldeket, az Indus völgyeit, az óceán bársonyos
kékjét, és igen, a szenvedő nép gyötrődését is. Azonnal átlátott rajtam,
átlátszó fátyolnak éreztem magam, mely nem takar semmit e varázslatos
személy elől. Furcsa módon nem vettem ezt zokon tőle, sőt egyenesen jól
esett mindent látó pillantása.
– Lényed még szebb, mint amilyennek elképzeltem – szólt halkan.
– Ismer talán engem? – kérdeztem meglepve.
– Ha nem ismernélek, az olyan lenne, mintha nem ismerném Istent,
vagy ahogy mifelénk mondják, Visnut.
Azonnal megéreztem, hogy rokon lelkek vagyunk, az érzés hasonló volt
ahhoz, amit Avenar iránt éreztem.
– Magaddal hoztad a Kiválasztottat is?
– Igen, és borzasztóan vigyáztam rá.
– Nagyon helyesen tetted, nélküle az Idő Spirálja fabatkát sem ér.
– Mikor hozhatom el önhöz?
– Kérlek, tegezzél engem, Iris, hisz testvéremként tekintek rád –
mondta mély szeretettel a hangjában.
– Szóval mikor hozhatom el őt hozzád? – mondtam zavartan,
nehezemre esett tegezni egy ilyen tiszteletre méltó, idős asszonyt.
– Majd üzenek, ha eljön a találkozás ideje, most pedig menj, veszélyes
velem ilyen sokáig társalogni.
Legszívesebben magamhoz öleltem volna szeretetreméltó, isteni lényét,
de uralkodnom kellett az ilyen heves érzelemkitörésektől, legalábbis
egyelőre. Ezért csak egy gyors viszontlátásra, hagyta el ajkamat.
 Konstantin és Oliver aggódva várták visszatértem, töviről––hegyire be
kellett számolnom mindenről, ami az Orákulumnál történt. Napokig csak
vártunk, el sem hagytuk a szállodát, Konstantinnak ez nem esett nehezére,
ki nem állhatta a város zűrzavarát. Oliverrel azonban nehezebb dolgom
volt, tűkön ült, folyton el akart menni abba a távoli negyedbe, hogy maga
keresse meg az Orákulumot. Nehezen sikerült megértetnem vele, hogy
szinte soha nem tartózkodik egy és ugyanazon helyen.
A negyedik nap reggelén, üzenetet kaptunk tőle, levelet küldött,
melyben nyomatékosan megkért minket, hogy látogassunk el a Tadzs
Mahalba. Kérte még azt is, hogy a levelét olvasás után azonnal égessük el.

„Könnycsepp az örökkévalóság arcán” ez a Tadzs Mahal. Sahdzsahan

császár építtette imádott felesége, Mumtaz Mahal emlékére, aki tizenötödik
gyermekük szülésébe halt bele.
A tervek szerint a császár mauzóleuma a hófehér épülettel szemben állt
volna, ébenfekete kövekből kirakva, de az uralkodó, nem tudni, mi okból,
soha nem foglalhatta el méltó helyét szerelme mellett.
A mauzóleum előtt iszlám stílusú kert húzódott, melyet egy hosszú,
köves medrű patak szelt át. A víz partját a halált szimbolizáló ciprusok és
az életet megjelenítő gyümölcsfák szegélyezték. Ott álltunk a szerelem
mauzóleuma előtt, és fogalmunk sem volt, mit is keressünk falai közt.
Olvasgatni kezdtem a feliratokat, melyek arabul, perzsául és hindi
nyelveken íródtak. Semmi érdekesre nem leltem.
– Vajon mi célja lehetett az Orákulumnak azzal, hogy ideküldött
minket?
Csak álltam és néztem a hófehér hagymakupolákat, de semmi sem
ötlött az agyamba, tehetetlenségem egyre ingerültebbé tett. Ekkor
Konstantin javaslatára a főkapuhoz sétáltunk.
A kapuba ónix berakású korán idézeteket véstek, melyeket márványból
mintázott virágok vettek körül. Az ónixon kívül még féldrágakövek is
díszítették, de olyan gazdagon, hogy egyetlen szegfűhöz tucatnyi színes kő
is tartozott. És akkor hirtelen megpillantottam. Az egyik virágmotívummal
szorosan egybeolvadva, szinte láthatatlanul simult a kapu megannyi
díszébe az apró, gyűrű formájú arany spirál. Döbbenten meredtem
Konstantinra.
– Látod te is?
– Mit kellene látnom?
– Nézd ezt itt! – mutattam a spirálra.
 – Ez az apró díszítő elem lenne az? – kérdezte hitetlenkedve.
– Vagy csak egy motívum, ami azt szimbolizálja, az Orákulum biztosan
nem céltalanul küldött minket ide, remélhetőleg majd erre is fény derül.
– Csak ne lenne ennyire titokzatos! – sóhajtott Konstantin.
– Az életben mindennek ára van, és a mi életünkre ez többszörösen
igaz.
Megmutattuk Olivernek is a spirált, hitetlenkedve szemlélte az apró
arany mintázatot.
– Ennek van ilyen óriási hatalma? – kérdezte csodálkozva.
– Meg fogjuk tudni, most menjünk vissza Bombaybe! – mondtam.

A szállodába érve hasonló látvány fogadott minket, mint az első nap

estélyen. Fehérbe öltözött európaiak étkeztek, iszogattak, nevetgéltek a
virág lepte teraszokon, csak nagy ritkán bukkant fel egy––egy színpompás
tradicionális ruhába öltözött indiai férfi, vagy elkápráztatóan gyönyörű
szárit viselő hölgy. Úgy tűntek ki a fehérségből, mint a mezei virágok a rét
zöldjéből.
Szobánkban egy levél fogadott minket. Az üzenet „hieroglifákban” volt
írva. Legalább tízszer elolvastam, mire kihámoztam a mondanivalóját. A
lényege az volt, hogy egy külvárosi helyre kell mennünk, még aznap este,
és Olivert feltétlenül magunkkal kell vinnünk
Riksába szálltunk és a megadott címre hajtottunk. Ez a negyed más
volt, mint az eddig megszokottak. A szegénység itt is jelen volt ugyan, de
sokkal enyhébb formában. Mindenhonnan mulatók, kártya––és
bűnbarlangok színes feliratai hívogattak. Kordélyunk hirtelen állt meg, egy
kicsit sem bizalomgerjesztő hely előtt.
– Biztos, hogy jó címet mondtak be? – kérdezte a riksakuli.
– Remélem, igen – felelt Konstantin.
A hely egy ópiumbarlang volt. Mindenfelé bódult emberek hevertek a
földön, zavaros tekintetük a semmibe meredt. Voltak köztük fehérek is
jócskán. Egy érdeklődő tekintetű szolga csak azt figyelte, hogy ki int, és
sietve megtömte pipáját ópiummal, nehogy egy pillanatra is alább hagyjon
a mámor. Egy angolul beszélő „úr” éppen a pokol kénköves tüzeinek
látványát ecsetelte fennhangon, méla undorral fordítottam el a fejemet, és
kérdőn pillantottam Konstantinra.
– Mit keresünk mi itt?
– Hidd el, ha tudnám, nem állnék itt a fertő közepén – felelte. Ekkor
egy fehér turbános férfi szólított meg minket, és kérte, hogy fáradjunk
vele. Hosszú végeláthatatlan folyosókon át vezetett, míg egy zárt ajtóhoz
nem jutottunk.
– Ide már csak önök léphetnek be – mondta, és udvariasan meghajolt.
A helyiség egyáltalán nem emlékeztetett a kint látottakra, inkább egy
keleti jósda atmoszféráját juttatta eszembe. Mindenfelé színes kelmék
lógtak, és a sejtelmes világítás csak fokozta a hely misztikumát. A földön
óriási párnák hevertek szerte szét, egy hosszú füstölőrúd pedig fahéj és
szegfűszeg bódító illatával árasztott el a szobát.
– Foglaljatok helyet! – szólt egy ismerősen csengő, bársonyos női hang.
Leültünk a puha párnákra, de a hang tulajdonosa még mindig rejtve
maradt előttünk. Ekkor a sötétségből hirtelen előlépett az Orákulum. A
látványtól ijedten szorítottam meg Konstantin kezét. Gyönyörű arcát mély
sebek borították, bicegve járt és mindkét karja be volt kötözve.
– Nem kell megijednetek, jól vagyok – nyugtatott meg minket.
– Mi történt? – kérdeztem kétségbeesve.
– Akármennyire is rejtőzködöm, időnkét mégis megtalálnak –
mosolyodott el.
– Ki tette ezt?
– Három vámpír – felelte kurtán
– Az átokfajzatok, hát sikerült megtalálniuk, megölöm őket – ugrott
talpra Konstantin.
– Nyugalom, nem tudtak kiszedni belőlem semmit – csitította az
Orákulum.
– Fekete köpenyt viseltek és mindháromnak hosszú sötét haja volt? –
faggatózott kedvesem.
– Tudom, hogy kik voltak, Rufus és társai – közölte megingathatatlan
nyugalommal a látó.
Majd hosszú szünetet tartva, újra megszólalt. – Az Idő Spiráljához
akartak hozzáférni, naivan azt hitték, hogy kiteregetem a lapjaimat, az én
lapjaimba azonban, nem könnyű belelátni, sőt egyenesen képtelenség. Csak
annak fedem fel őket, aki érdemes a bizalmamra, ez a három pokolfajzat
nem igazán tartozik közéjük. De, ne csépeljük tovább a szót, sürget az idő,
nem várhatunk tovább! Készen áll a Kiválasztott? – nézett egyenesen
Oliver szemébe.
– Igen – felelte meglepve a kölyök.
– Megkérlek titeket, hogy maradjatok a helyeteken – fordult felénk –,
hiszen ti vagytok a Kiválasztott őrzői, így mindenről tudnotok kell, ami
vele kapcsolatos. Te pedig, fiam, gyere közelebb, ülj ide mellém!
 – Kérlek, áruld el, hogyan szólítanak most?
– Olivernek hívnak.
Az Orákulum megkért, hogy nézzem meg a fiú fejbőrét, valóban ott
van––e a spirált formázó pigment folt, és lám, csakugyan ott volt, örökre
és eltüntethetetlenül.
 A fáraó
– A távoli múltba nyúló história ez, ne lepődj meg semmin, minden
igaz, amit most elmondok neked. Te több ezer évvel az időszámítás előtt
születtél az ókori Egyiptomban, egyedüli gyermekeként az első dinasztiát
megalapító Narmer fáraónak és hitvesének Neithhotepnek. Hor––Ahanak
neveztek el, igazságos és bölcs uralkodóként vonultál be a történelembe.
Mindent elkövettél, hogy atyád nyomdokába lépj, de nem volt könnyű
dolgod. Narmer egyesítette Alsó–– és Felső––Egyiptomot egy hatalmas
birodalommá. Atyád iránt érzett végtelen szereteted jeléül a
legtehetségesebb mestereiddel csináltattál egy ékszert, melyet a sírboltjába
szándékoztál elhelyezni. Ez az ékszer egy spirál alakú gyűrű volt, mely az
idő végtelenségét szimbolizálta. Anubisz a sötét istenség, az alvilág ura,
holtak balzsamozója tudomást szerzett a gyűrűről, és számunkra
ismeretlen okból megbűvölte azt. Ezekben az időkben szaporodtak el a
földön a véristenek, akik Széth gyermekei voltak, s kiknek későbbi
leszármazottai lettek a vámpírok. Ekkor, te balga halandó, végzetes hibát
követtél el, szövetségre léptél ezekkel a csalfa istenségekkel, melyek
halhatatlanságot ígértek számodra. Cserébe viszont egy igen becses tárgyat
kértek tőled, a gyűrűt. Sokáig fontolgattad, hogy átadd––e nekik a míves
ékszert, hiszen eredetileg atyádnak szántad, és nem voltál tisztában
világrengető hatalmával sem, de annyira szomjaztad az öröklétet, hogy
felelőtlenül nekik ajándékoztad. Így került a véristenek, majd később a
vámpírok tulajdonába a csodálatos tárgy, mely az idősíkok átjárhatóságát
biztosította tulajdonosa számára, és korlátlan hatalommal ruházta fel
gazdáját. A véristeneket azonban csapdába ejtette mohó hatalomvágyuk,
mert nem tudták azt, hogy a gyűrű csak jogos tulajdonosa parancsának
engedelmeskedik. A tulajdonos pedig te vagy. Szerencsére Anubisz nem
volt olyan ostoba, hogy akárki számára kiszolgáltassa a bűvös ék hatalmát.
Amikor rájöttek, hogy nélküled használhatatlan a gyűrű, szörnyű haragra
gerjedtek, előjöttek a sötét kriptáikból a csillogó szemű árnylények, és
üldözni kezdtek. Esélyed sem volt a halhatatlan csürhével szemben.
Amikor elfogtak, levonszoltak bűzös szentélyükbe az élőholtak sírboltjába.
Végtelenségig kínoztak, de te álltad a sarat, nem tudtak rávenni a gyűrű
használatára, mert addigra már megvilágosult előtted, hogy álnok
hatalommal paktáltál le. A szipolyozok végül könnyű szívvel vetettek a
halál sötét markába, mert tudták, többé nem leszel a bábjuk. Ekkor a
sakálfejű istenség, akinek titkos pártfogoltja voltál, az alvilág helyett az
életbe vezetett téged, és megajándékozott a lélekvándorlás képességével.
Így maradhattál fenn évezredeken keresztül észrevétlenül, hiszen mindig
más––más testben jöttél világra, és egyedül csak egy közös volt ezekben a
testekben, egy spirál alakú pigment folt a hajas fejbőrön. Anubisz akarata
beteljesedett. A spirál gyűrű hosszú ideig a véristenek, majd később a
vámpírok tulajdonában maradt, mindaddig, amíg Mózes és hívei meg nem
szerezték, és a többi kinccsel együtt el nem rejtették valahol Jeruzsálem
környékén. Nem tudni, honnan került a gyűrű pontos másolatát formázó
motívum később a Tadzs Mahal főkapujára. A mai napig próbálják a
gonosz erők megszerezni az ereklyét, de szerencsére nem találja senki,
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Most, hogy rám leltél, módunkban áll
megtalálni az ékszert, persze, csak ha te is akarod. A döntés a te kezedben
van Oliver, vagy Hor––Aha, ahogyan óhajtod – fejezte be a megdöbbentő
történetet az Orákulum.
Oliver rezzenéstelen arccal ült, szoborrá merevedett teste, egy
egyiptomi szfinxre emlékeztetett. Mellételepedtem és megöleltem, testem
melegével próbáltam a révületből észhez téríteni. Hosszú percekig ültünk
így, mire végre megszólalt:
– Akkor ez sok mindent megmagyaráz – mondta kábán. – Az álmaimat,
amiről idáig senkinek sem beszéltem. A különböző történelmi korok, az
ókori Egyiptom, a Római Birodalom és a templomosok, akik Emonnak
szólítottak, mind megtörtént események és helyszínek? Döbbenetes! –
tekintete a távolba révedt, ugyanakkor úgy tűnt, mintha a színes selymeken
pihentetné a szemét.
– Álomnak hitt emlékeid visszatérnek, merülj csak el a gondolataid
időtlen szentélyébe, barangold be elveszettnek hitt útjait! Szenvedély,
fájdalom, élet és halál szegődött hű társadul, mély nyomot hagyva patyolat
lelkedben. Kín és gyönyör lesz az emlékezés, de ne rémülj meg tőle, hisz
egyszer minden forrás feltör a föld mélyéből – biztatta simogató szavaival
a bölcs asszony.
A kölyök cseppet sem tűnt nyugodtnak, sőt borzasztóan feldúlt volt,
amit egyikünk sem vethetett a szemére, hiszen a tudomására jutott ezernyi
információ sokkoló volt, még egy több ezer éves lélek számára is. Szívem
sajgott érte, bármit megadtam volna azért, hogy levegyem róla a nehéz
terhet, de magamban nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ezt egyedül
kell megemésztenie, és azt is tudtam, hogy ehhez idő kell.
A szállodába visszaérve Oliver bezárkózott szobája biztonságos
rejtekébe, magányra vágyott. Nem zavartuk, hagytuk hadd küzdjön meg
múltja szellemeivel, de mellette voltunk, és csak remélni tudtuk, hogy ezt
érzi is.
Harmadnapra jött elő, meggyötörtnek tűnt, de arcáról leolvastam, hogy
döntött.
– Meg akarom találni a gyűrűt – mondta határozottan.
– A te döntésed, én melletted állok, de nem lesz sétagalopp – hívtam fel
figyelmét.
– Tudom – nézett rám a gyönyörű zöld szempár.
– Megtudhatnám, hogy miért döntöttél így?
– A remény, hogy talán sikerül megváltoztatnom néhány korántsem
dicső múltbéli eseményt, felkorbácsolta igazságérzetemet.
– Kockázatos dolog megmásítani a történelem folyását, jól gondold
meg, olyan mintha egy piramis köztes köveit akarnád hirtelen kirántani. Az
egész építmény kártyavárként omolhat össze. A világban minden
mindennel összefügg, hatalmas, megszakíthatatlan láncolat ez, mely a
végtelenbe nyúlik, és soha nem apad el.
– Igazad van, Iris, nem is gondoltam erre, te vagy a legjobb tanácsadóm
– ölelt meg szeretettel.
Konstantin ekkor érkezett vissza, a városban akadt dolga, örömmel
fogadta Olivert újra a körünkben.
– Te aztán igazán el tudsz mélyülni a dolgokban, kölyök – mondta
könnyed hanghordozással, amiért én roppant hálás voltam neki, mert ezzel
sikerült kizökkentenie minket komolyságunkból, furcsa hangulatunkból.
– Szeretem a mélységet – vágott vissza frappánsan.
– Reméltem is, nem szeretem a felszínességet – folytatta a szópárbajt a
kedvesem.
– Eszembe jutott egy igencsak izgalmas új fejlemény – váltott témát
Oliver.
– Mire gondolsz? – kérdeztem nem titkolt kíváncsisággal.
– Fogadott fiatok, több ezer évvel idősebb nálatok – mosolygott
kópésan.
– Hmm… rendkívüli család lettünk, az egész univerzumban nincs
párunk – húzta ki magát mókásan Konstantin.
Bármennyire is tréfásnak mutatkozott, láttam rajta, hogy a máz alatt
emésztik a ki nem mondott, meg nem fogalmazott kérdések. Magamról
szintén elmondhattam ugyanezt, de nem akartam faggatni a kölyköt,
tudtam előbb––utóbb magától is kitárulkozik. Érdekeit évezredes
múltjának minden pillanata, bár nem tudhattam, milyen emlékeket őriz. Az
ókori Egyiptom történelme mindig is bűvöletbe ejtett, misztikája
megigézett. A templomosokat határtalanul tiszteltem, annak ellenére, hogy
a Vatikán kiközösítette és eltiporta a rendet. Az igazságot akartam
megtudni, pokolba a dogmákkal!
Oliver azonban kerülte a témát, hétköznapi dolgokról csevegett, be
nem állt a szája, de előttem nem maradt titok, hogy csak múltja
fantomjaitól próbál védekezni. Egyszer azonban igéi elfogytak, csendbe
burkolózott, és akkor megrohanták az emlékek. A szavak most másként
hagyták el ajkát, eddig sebes hegyi patakként zúdultak, most lassan
hömpölygő duzzadt folyóként áradtak szét. A hangja pedig sejtelmes lett,
és akkor elénk tárta múltjának minden apró mozzanatát, melyre már
mindennél jobban szomjaztunk.

– Egyiptom az ígéret földje volt számomra, végtelen homoksivatagjai, a

Hapi folyó, melyet ma Nílusnak neveznek és a végtelen Vörös tenger, nem
értem, hogy felejthettem el? – nézett rám, kétségbeesve. – Minden olyan
elevennek tűnik. Még most is érzem azt a különös illatot, melyet a sivatagi
szél hozott felém, az évezredek sem halványították el az emlékeket.
Szerencsés csillagzat alatt születtem, legalábbis egy ideig ezt feltételeztem.
Atyám, a fáraó rendkívüli nevelésben részesített, megosztotta velem tudása
legjavát. A leghatalmasabb fáraók egyike volt, uralma alatt gigászi
birodalmat teremtett, és népe boldogulása gyönyörűséggel töltötte el.
Halála szörnyen megviselt, de nem hagyhattam szétesni a művét, erősnek
kellett lennem, és el kellett foglalnom a trónt. Azt hittem, elég lesz
folytatnom, amit elkezdett, de nem így lett. Mindig új nehézségek jöttek,
erőmet a belviszályok, hatalmi harcok és a szegénység elleni küzdelem
emésztették fel. Gyakran látogattam el a családi sírbolthoz, és kértem apám
segítségét, amit csak Anubisz, a halál magányos Istene hallhatott meg.
Meglepetésemre egyre jobban kezdtek alakulni a dolgaim, valahogy
minden lecsitult körülöttem, boldog voltam és elégedett. Úgy ittam az
életet, mintha egy feneketlen kehely lenne, ugyanakkor féltem a halált,
melynek oly nagy kultusza volt Egyiptomban. Egy nap ékszerészeimmel
csináltattam egy spirál alakú gyűrűt, melyet szimbólumnak szántam, és az
Idő Spirálja névvel illettem. Eredetileg atyámnak tartogattam, de magam
sem tudom, miért, nehezen tudtam megválni tőle. Ekkor kaptam a bűnös
ajánlatot a véristenektől, melyben örök életet ajánlottak a gyűrű fejében.
Én, szerencsétlen őrült elfogadtam, nem tudtam, hogy a sorsot hívom ki
magam ellen. Attól a naptól minden megváltozott, megfordult velem a
világ, üdvöskéből üldözötté váltam. Amikor a hitszegő istenségek tudatára
ébredtek Anubisz fortélyának, hogy engem tett a gyűrű kizárólagos urává,
és képessé az időutazásra, rútul csapdába csaltak, és magukkal hurcoltak.
Kínjaim leírhatatlanok voltak, minden éjjel szipolyozták a véremet. Miután
napok múltán sem voltam hajlandó szolgálni őket, megcsonkítottak.
Mindkét karomat és a szemem világát is elveszítettem, a nyelvemet, csak
azért nem tépték ki, mert ha közben esetleg meggondolnám magamat,
tudtukra tudjam adni. Végül a súlyos vérveszteségbe és a fájdalomba
pusztultam bele. A holtak termében tértem magamhoz. Anubisz az ősi
szokás szerint gondosan kiemelte a szívemet és egy mérleg tálkájába
helyezte. A mérleg másik serpenyőjébe Maat, az igazság istennőjének
madár––tollát tette. Mivel a szívem könnyebb volt a tollnál, így
megmenekültem Ammittól, a krokodilfejű démontól, aki ellenkező esetben
felfalta volna e nemes részemet. Anubisz nem volt meglepve, tőle
szokatlan módon barátságosan szemlélgetett. Vigyorogva mondta a
kutyafejű: „Szerencsés vagy Narmer fia, Hor––Aha”. Erre gúnyosan
visszakérdeztem: „Miért is lennék az?” Válasza meglepett: „Mert én a
csalfa vérszívókkal ellentétben valóban megajándékozlak az örökléttel, és
csak azért, mert ki nem állhatom azt a szipolyozó, bűzös hordát, akik a
hatalmamra törnek. Itt az ideje, hogy borsot törjek az orruk alá”. Ezután
velőt rázóan nevetni kezdett, majd a gyűrű felől érdeklődött. Amikor
megtudta, hogy átadtam fogva tartóimnak, haragra gerjedt, és büntetésként
azt rótta rám, hogy egy új testben életre keltett, és a lelkem addig fog
vándorolni, testről––testre, ha kell akár az idők végezetéig, míg meg nem
találom a bűbájos ékszert. Hogy egyszerű halandóként hogyan szállhatnék
szembe Széth isteni gyermekeivel, az már nem érdekelte. Csak annyit
mondott: „Ez már legyen a te gondod, de segítségedre lehet az a tudás,
hogy Széthnek rengeteg ellensége van. A legtöbb Isten orrol a
testvérgyilkosra, aki könyörtelenül elvette Ozirisz életét. A pusztítás és a
zűrzavar istene ő, aki cseppet sem tiszteli az életet”. Ezután otthagyott,
egyedül maradtam. Egy testetlen, pucér lélek voltam csupán a holtak
birodalmában, kit még a bebalzsamozottak is szántak. Bolyongásom
végtelennek tűnt, még Anubisz sem kereste társaságomat. Míg egy szép
napon hirtelen egy csecsemő testében találtam magamat, és létem új
mederre lelt. Később a legkülönbözőbb testekben keltem életre, voltam
férfi és nő, adatott hosszú és rövid élet, haltam csecsemő halált és éltem
matuzsálemi kort. Laktam viskókban és palotákban, keleten és nyugaton,
láttam csatákat, tanúja voltam birodalmak felvirágzásának és bukásának, de
mindig csak egy cél vezérelt, hogy visszaszerezzem jogos tulajdonomat.
Sajnos, nem jártam sok sikerrel, mindaddig, míg lelkem egy templomos
lovag testébe nem vándorolt, kit Emon névre kereszteltek. Tagja lettem
annak a kilencfős csapatnak, akiket Szent Bernát, a templomos rend életre
keltője a Szentföldre küldött, hogy elfoglaljuk azt a területet, ahol Salamon
temploma állt egykor, valamint megtaláljuk, megőrizzük, és magunkkal
vigyük a frigyládát és a Grált, a „tudás kelyhét”. Kutatásunk nem járt
sikerrel, illetve nem azt találtuk, amire számítottunk. Ősrégi egyiptomi
kincsekre és hieroglifákkal teleírt táblákra leltünk, amit valószínűleg Mózes
hozott magával, amikor híveivel átkelt a Vörös tengeren. És akkor
megtörtént a csoda, az egyik ládában sok más ékszerrel együtt ráleltem a
spirál gyűrűre. Tudtam, hogy senkinek nem árulhatom el a titkot, úgy
tettem, mintha mi sem történt volna, zsebembe rejtettem a gyűrűt, és
hallgattam, mint a sír. Az expedíció sikertelensége mindenkit
elszomorított, csak én voltam féktelenül boldog. Hajóra szálltunk, hogy
hazatérjünk. A tengernek azonban nem lettünk kegyeltjei. Iszonyatos vihar
tört ránk, a hajótestet kettéroppantotta egy gigászi hullám, a roncsokba
kapaszkodva sodródtunk partra. Életünket megkímélte ugyan az irdatlan
víztömeg, de a fáraók kincsét örökre elnyelte. Talán az egyiptomi istenek
védték így meg féltve őrzött titkaikat. Váratlan nyugalom tört rám, mivel
immár biztos helyen tudhattam az Idő Spirálját. Végül az idő és az új
életek feledtették velem az ősi rítusokat, mítoszokat és magát a gyűrűt is –
nézett a szemembe bágyadtan Oliver.
– Micsoda történet, soha nem hallottam érdekfeszítőbbet, a kép
kitisztult és a káosz szertefoszlott, őseink kilétére fény derült, most már
bizonyos, hogy nem a sátán gyermekei vagyunk – lelkendezett Konstantin.
Öröme meghatott, hisz tudtam, gyakran foglalkoztatja eredete, és
gondolni sem mert arra, hogy a pokolfajzat az őse. Ránéztem nemes
vonású, hófehér arcára, nehezemre esett, hogy meg ne csókoljam,
ugyanakkor nem akartam zavarba hozni Olivert. Ők fellélegeztek ugyan,
de én magamban tovább szőttem a történet fonalát.
– Vajon mi lehet a magyarázat arra, hogy a gyűrűt ábrázoló motívum
ötszáz évvel később a Tadzs Mahal oromzatán bukkant fel? – tettem fel a
kérdést magamban. – Erre csak egy ésszerű teória létezett, hogy az ékszert
valaki, felhozta a tenger fenekéről.
– Oliver, a hajón hova rejtettétek a kincseket tartalmazó ládát? –
kérdeztem szemérmetlenül megtörve a csendet.
 – Magát a ládát a kabinomba, de a gyűrűt, egy pár értékesebb ékszerrel
együtt a faragott orrszoborba dugtam.
– Akkor megmaradt, hiába süllyedt az őrjöngő habokba, csupán a
tenger mélyén szunnyadt, majd partra vetődött, és türelmesen várta, hogy
rátaláljanak, és rá is leltek. Nem tudni kik, több ezer lehetőség is adott, de a
legvalószínűbb mind közül, hogy roncs tolvajok voltak, kik átrabolták az
óceánokat századokon át. Azután valahogy a maharadzsa ékszeres
ládikájában vándorolt, hogy őt és szerelmét boldogítsa, míg meg nem épült
a hófehér mauzóleum. Később mi lett, nem tudhatjuk, csak remélhetjük,
hogy biztos helyen van, és olyan valaki őrzi, aki nem él vissza a hatalmával.
– Lemondunk róla? – kérdezte Oliver sajnálkozva.
– Ha te is úgy akarod, de azt hiszem, nincs más választásunk, legalábbis
egyelőre – mondtam a cseppet sem megnyugtató választ.
Oliver bánatosan hajtotta le szép fejét, nem szólt semmit, csak egyre a
földet bámulta, mintha legalábbis megláthatná ott a fenséges ékszert,
melyhez annyira kötődött.
 Új kor hajnala
Vágytam Európára, és Európa is vágyott rám, soha ilyen hitetlenség
nem volt még a földön.
Az ipari forradalom, a gőzmasinák kora volt ez az új világ. A
feudalizmus ideje lejárt, az arisztokrácia vergődött, és virágzott a polgárság.
A műveltség közkincs lett, a nyomdák csak úgy ontották a könyveket meg
a napilapokat, és fojtogató füst gomolygott a vén kontinens fölött.
Konstantin rugalmas volt, könnyedén alkalmazkodott az új eszmékhez,
rövid hajat vágatott és ruhatárát is kicserélte, egyedül az új masinákat
szokta meg kissé nehezen, a vámpírösztön már csak ilyen, mindent túlélő,
hiszen muszáj neki.
Olivernek, az „ős öregnek”, egy kissé nehezebben ment a dolog, de
családunkból én voltam a legmerevebb, páncélomat csak a világ iránti
határtalan szeretetem hántotta le. Hiányzott a romantika, a szépség és a hit,
nekem túl szürke volt itt minden, a gépek forradalma engem cseppet sem
lelkesített.
Londonba mentünk Avenart felkutatni, de palotája elhagyatott volt.
Lord Essech a világban kóborolt, akárcsak mi, a többi halhatatlan.
Megtalálni képtelenségnek tűnt, de a szerencse mellénk szegődött,
postaládájából egy levél lógott ki, melyet ügyvédje írt neki pár éve, neve és
címe rajta állt, így könnyedén rátaláltunk.
Pár utcányira lakott csupán, egy bájos, vörös téglaházban, melyet félig
befutott a borostyán. Előzékenyen fogadott minket és udvariasan hellyel
kínált. Elmondta, hogy Avenar jelenleg Alaszkában végez kutatásokat, az
elérhetőségét azonban nem hagyta meg.
Alaszka pont a megfelelő hely volt számomra, a mínuszok sem
taszítottak annyira, mint ez a szürke, sekélyes, pénzközpontú európai világ.
Bundákat és meleg ruhákat vásároltunk elegáns üzletekben, bankszámlánk
a hosszú, távol töltött évek alatt, többszörösére duzzadt, így szinte bármit
megengedhettünk magunknak, amit csak megkívántunk.
Kanadába utaztunk, onnan pedig Alaszkába. Ahol elfogyott az ember
kreálta közlekedés, ott jött a kutyaszán. Távoli helyeken kutakodtunk, ott,
ahol már csak a jávorszarvasok jártak, de Avenarnak hírét sem hallották.
Évek teltek el így, és mi boldogan éltünk a világnak e távoli zugában,
messze a civilizáció fertőjétől, az északi fény bűvkörébe zárva.
A többi vámpír elkerülte Alaszkát, talán túl hideg volt számukra a
fagyos észak. Más halhatatlanok sem jártak erre. Néha felbukkant egy––
egy aranyásó, de ők is inkább délebbre kutakodtak a biztos meggazdagodás
reményében. Konstantin és Oliver állatvéren élt, kizárólag létfenntartási
céllal, mivel más módjuk nem volt a táplálkozásra. Vadászni a hófödte
mezőkre jártak, annyi volt ott a vad, hogy szinte a karjaikba sétáltak.
Konstantin féltette Olivert a régi emlékektől, amikor az erdőben élt
remeteként, de aggodalma alaptalannak bizonyult. Az állati vér gyengébb
volt ugyan a bospremek vérénél, de a mennyiség pótolta a hiányt.
Bejártuk szinte egész Alaszkát, barátságot kötöttem több eszkimó
családdal is, akik melegen fogadtak otthonaikban. Az egyik ilyen vendégség
alkalmával ismertem meg Samet, az eszkimók közül az egyedüli
halhatatlant. Táltos volt, a mágia művésze, már az első találkozáskor
megérezte a rokonlelket bennem és rögvest a szívébe zárt. Később
bemutattam neki Konstantint és Olivert, de velük tartózkodóan
viselkedett, sejtettem, miért. Segítségét kértem tőle Avenar felkutatásához,
ő azonnal tudta, kiről van szó.
– A farkasok vezére? – kérdezett rá.
Nem tagadtam az igazságot, minek is tettem volna, hisz ő volt az utolsó
reményem.
– Bucklandben van, fent, északon – vágta rá.
– Mit keres ott? – kérdeztem elgondolkodva.
– Azt csak ő tudja meg a falka, de üzenhetek neki – felelte szívélyesen.
– Hálás lennék érte.
– Egy ilyen angyalnak bármit megteszek – mosolygott rám kedvesen.
Konstantin kissé zokon vette, hogy Sam csak velem állt szóba, de
elmagyaráztam neki, hogy a természeti népek bizalmatlanok a vámpírokkal
szemben, egy kalap alá veszik őket, és tartanak tőlük.
Kértem, hogy ne vegye a szívére, idővel Sam is rájön majd, hogy nem
akarnak ártani neki Oliverrel.
Így is lett, Sam megenyhült, amikor rájött, mennyi jóság és
becsületesség lakozik a két vámpírban, de azt nem értette, én hogyan
kerülök a képbe.
– Angyalom, megmagyaráznád, miért élsz te két vérszívóval? – kérdezte
egyszer.
– Ez egy irdatlanul hosszú történet, évszázadokra nyúlik vissza.
Konstantin a mindenem, a halhatatlanságot is feláldoznám érte, Oliver
pedig a fogadott fiam, érte is a véremet adnám bármikor.
– Különös család a tiétek, ereje a szeretetben rejlik, és te vagy az
összetartó kapocs, vigyázz rájuk, még sok veszély leselkedik rátok.
 Intelme, jóslatnak hangzott, és tudtam, hogy az is.

Alaszkában lassú mederben folyt az idő, de ezt itt, senki nem vette
zokon tőle. A helyiek élete sem tartogatott sok izgalmat, a napok, évek,
évtizedek változatlanul teltek, csak a szereplők cserélődtek, ha lejárt az
idejük. Egy év is eltelt azóta, hogy üzentünk Avenarnak, de színét sem
láttuk. Már kezdtünk lemondani róla, hogy valaha is megtaláljuk, és akkor
megérkezett. Kutyaszánon száguldott felénk, hosszú barna haja lobogott a
szélben, jóképű volt és vidám, mint mindig.
– Tündérem, ezer éve nem láttalak – kapott karjaiba könnyedén.
– Avenar, nem is tudod, mennyire hiányoztál – öleltem meg.
Ekkor lépett ki a kunyhóból Konstantin, hozzánk sietett, ruganyosan és
derűsen, nyomát sem láttam a régi féltékenységnek, csak baráti melegség
sugárzott tekintetéből.
– Szóval, előkerültél, te csavargó – veregette meg a hátát kedélyesen.
– Bocsássatok meg, hogy csak most jöttem, de nem tudtam magára
hagyni a falkát, voltak bizonyos halaszthatatlan ügyek – komorodott el
kissé bársonyos tekintete.
Nem faggattuk, a falka ügyei nem tartoztak ránk, inkább másra tereltem
a szót, hiszen annyi minden történt utolsó találkozásunk óta. De sokat
nem mondhattam, mert Oliver közeledett zsákmánnyal a hátán.
– Nézd, mit hoztam Samnek, apa! – kiáltott Konstantinnak. Avenar
arckifejezése valahol a döbbenet és a csodálat között lavírozott félúton,
kerekre nyílt szemekkel bámulta a kölyköt.
– Nektek gyereketek született?
– Olivert örökbe fogadtuk, gyere, bemutatlak neki – mondtam szelíden.
Bár már rengeteget hallott Avenarról, talán egy könyvtár is megtelne
vele, kamaszos bizalmatlansággal méregette. Avenar fesztelenül lépett
hozzá, és jobbját nyújtotta felé, amit a kölyök elfogadott ugyan, de gyorsan
el is engedett, mintha tüzet érintene. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de
nem gondolkodtam ezen, elengedtem az érzést nem volt értelme jobban
belemerülni, hiszen annyi mindent kellett elmesélnünk és meghallgatnunk
még. Órákig folyt a szó belőlünk, csak a fáradtság fojtotta belénk úgy
hajnaltájt, amikor a környék ébredezett, és a vámpírok nyugovóra tértek,
micsoda diszharmónia vagy talán harmónia, eldönteni nehéz, és nem is
érdemes. Amikor a családom már álomba merült, és békésen szendergett,
Avenar és én jól bereggeliztünk, tojást sütött nekem baconnel, ami a
világnak e fertályán ritkaságszámba ment.
 – Elviszlek valahová, biztosra veszem, hogy tetszeni fog – mondta
kedvesen.
Kutyaszánba szálltunk és nesztelenül suhantunk az örök hómezőn át
egészen a feneketlen, keskeny fjordokig, melyek a tengerbe ömlöttek
valahol a messzi távolban. Útközben nem is pisszentünk, csak némán
bámultuk a dermesztő káprázatot, amit e táj nyújtott.
– Nem fázol, Iris? Van hátul még takaró – mondta figyelmesen.
Dideregtem egy kissé, de nem akartam elaludni, tudtam, ha meleget
éreznék, azonnal leragadnának a szemeim. Amikor megálltunk, még
hallgatott egy darabig, majd leszegett fejét felemelte, és elkeseredetten
pillantott rám.
– Nagy égzengés van készülőben, forr a halhatatlanok ósdi világa, az új
kor nem kedvez e fajnak, legalábbis most nem. Túlszaporodtunk, és a
tudomány egyre csak terjed, sokan tartanak lelepleződéstől, és még többen
a megsemmisüléstől. A Mundro Sambra háborúra készül, már toborozza
vérszomjas hordáit, hogy elpusztítsa a többi örök életűt, és teljhatalmú ura
legyen e bolygónak.
– A Principatus értesült már erről?
– Nem valószínű, magam is csak pár napja kaptam a bizalmas hírt.
– Konstantinnak feltétlenül tudnia kell róla – pattantam fel hirtelen.
– Természetesen nem akartam eltitkolni előle, de előbb veled akartam
megosztani az információt, így legalább módodban áll választani, itt
maradtok a biztonságban, vagy harcba szálltok.
– Kedves tőled, hogy így vigyázol a testi épségünkre, de nem fogunk
gyáván lapulni itt, az Isten háta mögött, míg a többieket a halálba küldik a
pokolfajzatok.
– Előre tudtam, hogy így határozol, nem hazudtoltad meg önmagad.
– Nem dönthetek másként, és most kérlek, vigyél vissza!
Amikor beléptem a kunyhóba, Konstantin a matracon feküdt és
olvasgatott, fájt tudni, hogy ezt az éteri nyugalmat most egy jó időre
száműzni fogom az életéből. Még halogattam a percet, sőt az órát is,
mellébújtam, és testemmel melengettem mindig hűvös tagjait. Szerencsém
volt, most kivételesen cserbenhagyta a megérzése, bóbiskolva bújt
hozzám, és gyengéden simogatott, míg meg nem szólaltam.
– Drágám, fontos mondandóm van számodra – köszörültem meg a
torkomat.
Kíváncsian ült fel, és nyílt tekintetét egyenesen a szememre szegezte,
pillantása úgy hatolt át rajtam, mint kés a vajban.
 – Baj van, igaz? Látom rajtad Iris, nem is tudom, idáig hogy nem
vettem észre, ez csak a varázslatos lényednek tudható be – bókolt újfent.
Bólintottam, ólomsúlyként nehezedett rám a teher, féltettem őt,
féltettem mindnyájunkat, de nem volt más lehetőség, hiába nem
futhattunk el a tények elől.
– A Mundro Sambra háborúra készül – hagyták el lassan ajkamat a
szavak.
– Miféle háborúra és ki ellen?
– Minden létező természetfeletti lény ellen, egyedül akarják birtokolni a
halhatatlanság gyümölcsét.
– Túl sokan lettünk, igaz?
Ismét bólintottam.
– Még ma New Yorkba utazom azzal a pokoli masinával, ami úgy
pöfög, mint egy hatalmas bendőjű sárkány. Olivert is magammal viszem, a
Vének tanácsának biztosan szüksége lesz rá – ugrott talpra sietősen.
– Nem gondolod, hogy aludnunk kellene erre még egyet?
– Ez az ügy nem tűr halasztást, felül kell kerekednem önmagámon.
– Egy valakiről azonban elfeledkeztél, kedvesem – mondtam ércesen.
– Kiről? – fordult felém feldúltan.
– Rólam.
– Te itt maradsz Avenarral, és nincs apelláta! – mondta ki az ítéletet.
– Konstantin, hadd döntsem el ezt én, felnőtt, szuverén lény vagyok,
hiszen te mondtad ezt nekem nem egyszer.
– Igazad van, ne haragudj, de ha tudnád, mennyire megnyugtatna, ha
biztonságban tudnálak! – simogatta meg a kezemet.
– Rendben van, itt maradok, de csak azért teszem, hogy megőrizd a
józan ítélő képességedet, és csak a feladatra koncentrálj.
– Köszönöm, hogy megteszed ezt értem, Iris, és tudom, milyen
nehezedre esik, lehet, hogy elviselhetetlen lesz, de hidd el, megéri.
– Még aznap vonatra szálltak, a gőzmozdony hatalmas füstkarikákat
eregetve pöfékelt ki az állomásról. Az új kor beköszöntött határozottan és
visszavonhatatlanul.
 A háború
Elkezdődött a háború, a kárhozottak harca, szinte egy időben a
halandókéval, melyet ők az első világháborúnak neveztek később a
történelemkönyvek hasábjain. A visítás és halálhörgés bejárt mennyet és
poklot, csak a bombák robbanása nyomta el néha az átkozottak csatazajait.
Előnnyel is járt az, hogy a két háború egy időben zajlott, a kutyának sem
tűnt fel a halhatatlanok ricsaja, meg a furcsa történések. Az emberek a saját
nyomorúságukkal voltak elfoglalva, nem figyeltek másra.
A Principatus soha nem látott egységbe szerveződött, még a
„patkányok” is beálltak a sorba furcsa képzeteikkel, kik szinte kivétel
nélkül rémisztőek voltak. A küzdelem mindenütt folyt, nyílt utcán,
katakombákban, sötét erdők rejtekén és sírboltokban, ahol gyakran
udvariatlanul verték fel még a nyugvó holtakat is.
Konstantin vezette a Noble––ok seregét, Nestor volt a jobb keze.
Oliver nem harcolhatott, a Vének tanácsa megtiltotta neki, képzelem,
mennyit szenvedhetett emiatt, már ha meg nem szegte. Persze ostobaság
lett volna és felelőtlenség, hiszen ő volt a Kiválasztott.
Mindezeket egy nagyon rafinált kis masina segítségével tudtam meg, ott
fenn, a messzi északon. Még ábécéjét is megtanultam a morze––
készüléknek, mely furmányosabb volt mindennél, amivel eddig találkoztam
hosszú életem során, hát igen, ez már a huszadik század volt, a technika
rohamos fejlődésének százada.
Amikor eljött a tavasz, Avenar is útra kelt. Bár minket, a többi
varázslényt még nem fenyegetett a vámpírok háborúja, ennek ellenére
Avenar a tűzfészek közelében akart lenni.
Konstantin nem kérte segítségét, és ő ezt tiszteletben is tartotta, pedig
borzalmasan nehezére esett. Gyűlölte a búcsúzkodást, minden jót kívánt,
és elment.
Kettesben maradtam Sammel, éltük az eszkimók harmonikus és
unalmas hétköznapjait. Egyszer csak elegem lett, megírtam Olivernek az
agyafúrt szerkezettel, hogy másnap hazatérek. Választ nem kaptam, de
nem is vártam, egy nappal sem tudtam volna tovább maradni, ezen a
„halálosan nyugalmas” helyen.
Vasúton New Yorkba utaztam, majd onnan egy fekete Cadillackel
hajtottam a Veneficusok rejtekhelyére, mely szinte hetente változott. Nem
tudom, hogyan tanultam meg automobilt vezetni, egyszer csak tudtam,
biztosan és gyorsan, még a hajtűkanyaroktól sem riadtam vissza. A
varázslók búvóhelyét is egyből megtaláltam, egyenesen odavitt a puccos
autó.
– Hát igen ötszáz év az ötszáz év – mosolyodtam el, és fiatalosan a
gázra léptem.
A tanács egy kisváros kápolnája alatti katakombába fészkelte be magát.
Leparkoltam a melléképület mellett, és határozott léptekkel léptem be az
apró templomba. A padsorok üresen kongtak, a virágokkal díszített oltár
feletti festményen hófehér angyalkák röpködtek, az egész szörnyen
mesterkéltnek hatott. Rég nem jártam templomban, ezt meghagytam a
halandóknak, én Istennel másképp érintkeztem. A mi beszédünk tiszta
volt, nyoma sem volt benne színlelésnek, vagy egyéb megjátszott és
eltúlzott dolognak, és ez így is volt rendjén. A mellékoltár mellett egy kis
vasajtóra lettem figyelmes, próbáltam kinyitni, de nem nyílott, rászegeztem
tekintetemet az ósdi zárra, és az ajtó abban a pillanatban magától kitárult.
– Régi trükk – gondoltam mosolyogva.
A katakomba mélyen a föld alatt húzódott, lementem a sötét, meredek
lépcsőn, és egy viszonylag tágas, gyertyákkal kivilágított terembe értem,
ahol Bolus fogadott.
– Már vártunk – köszöntött szívélyesen
– De hát én nem is ide küldtem az üzenetet, hanem az erdei bunkerbe –
mondtam csodálkozva.
– Iris, ezt épp te mondod, aki elsőre idetalált egyenesen Alaszkából?
– Badarságokat beszélek Bolus, kérlek, bocsáss meg, de már olyan rég
nem használtam a varázserőmet, hogy szinte már el is feledtem, mire is
képes.
– Nincs mit megbocsátanom, sőt büszke vagyok rá, hogy nélküle is
boldogulsz.
Kutakodó tekintettel körbejárattam a barátságtalan rejtekhelyen.
– Oliver is itt van? – kérdeztem reménykedve.
– Természetesen. Fárasztó éjszakánk volt, és egy kicsit lepihent, de
most rögtön felébresztem – lépett egy másik helyiség felé az egyik vén.
– Kérlek, hadd keltsem fel én!
Bólintott, és karjával a tőle jobbra lévő nyílás felé mutatott. Bementem
a kicsiny helyiségbe, melyben még a kintinél is nagyobb sötétség fogadott,
nem volt benne más csak egy óriási egyiptomi kő szarkofág. Rémülten
fordultam vissza, Bolus, nyugodt tekintettel egyenesen a szemembe nézett.
– Ne ijedj meg, csak óvatosak vagyunk, így nagyobb biztonságban van.
– De ez olyan, mintha már halott lenne.
 – Nagyon is él, alig tudjuk visszatartani, hogy ne utazzon Konstantin
után Európába.
– Ezek szerint Konstantin Európában van? – sápadtam el, mert
tudtam, hogy ennél nagyobb veszélyben már nem is lehetne.
– Jól van, ne aggódj, nem esett bántódása, de erről majd később
beszélünk. Gyere, most ébresszük fel Olivert, mert már nagyon vár.
Úgy emelte le a szarkofág tetejét, mintha egy pehelypaplan lett volna,
óvatosan tette le a padlóra, hogy semmiképp ne sérüljön, majd magunkra
hagyott minket. Oliver még erre sem ébredt fel, olyan mélyen aludt, hogy
szájából apró nyálerecske csordogált, mely nyomot hagyott a sötét bíbor
selyempárnán. Gyengéden simogatni kezdtem meseszép, sápadt arcát,
azután homlokon csókoltam. Nagyon lassan, kábán nyitotta fel szemeit, de
azon nyomban vissza is csukta, mintha hosszú, sűrű szempillái újra
lehúzták volna a szemhéját.
– Oliver ébredj! – búgtam a fülébe.
– Iris, te vagy az, vagy csak álmodom? – nézett rám végre.
– Én vagyok, kicsim – cirógattam meg újra.
– Végre megérkeztél! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
– Hát ennyire hiányoztam?
– Nem is tudod, mennyire.
– Gyere, mássz ki ebből a szörnyű sírból, elviszlek autókázni. Lelkesen
pattant ki a szarkofágból, egy pillanat múlva már a Cadillacben ült, és
érdeklődve nézegette a műszereket.
– Látom, lenyűgöz a technika, lássuk, mit tud! – könnyedén
beindítottam az autót, és gázt adtam.
A motor felbúgott, és az autó gyorsulni kezdett. Oliver felállt,
megkapaszkodott a szélvédő peremében és arcát nekifeszítette a hűvös esti
fuvallatnak. Mohazöld macskaszemei résnyire szűkültek, selymes hajába
belekapott a szél, felszabadultan kacagott bele az alkonyatba. A szabadság
most már nem csupán illúzió volt számára, hanem kézzelfogható valóság.
– Iris, ez fantasztikus! Hol szerezted? – kérdezte csillogó tekintettel.
– New Yorkban vettem – próbáltam túlkiabálni a motorzajt.
– Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni?
– Én sem – feleltem nevetve.
– Ez azt jelenti, hogy csak úgy magától ment?
– Valahogy úgy. Meg akarod próbálni?
– Persze! – kiabálta lelkesen.
 – Gyere, cseréljünk helyet – fékeztem le a Cadillacet. Oliver még nálam
is ügyesebben boldogult, született sofőr volt.
Gyakorlottan manőverezett a kissé hepehupás úton.
– Lassan vissza kell mennünk – mondtam egy kicsivel komolyabb
hangvételben.
– Ne legyél ünneprontó, még csak most kezdek belejönni –
méltatlankodott.
– Bolustól óriási fejmosást kapok ezért.
– Nem kell mindenről tudnia, amit nem tudunk, az nem fáj–
incselkedett.
– Nincs olyan, amiről ő ne tudna. „A Nagy Varázsló szeme mindent
lát”– utánoztam Bolus mély, sejtelmes hangját.
Egymásra néztünk, és mindkettőnkből kitört a nevetés. Sejtésem persze
beigazolódott, Bolus szemei szikrát hánytak, amikor visszaértünk, haragja
még a körülötte lévő tárgyakat is a levegőbe repítette. Az asztalon lévő
könyvek és írószerszámok iszonyú robajjal csapódtak a falnak.
– Ne haragudj, az én hibám – sütöttem le szememet.
– Hogy képzelitek, hogy a háború kellős közepén, csak úgy kisétáltok a
menedékhelyről, és egy igen csak feltűnő, automobilnak nevezett, zajos
szörnyedvénnyel járjátok az utakat!
– Engem büntess, Iris csak jókedvre akart deríteni – állt mellém
elszántan Oliver.
– Most nem jókedvre van szükség, hanem bátorságra és jó értelemben
vett hősiességre. Egyébként most kaptam a hírt, ha egyáltalán érdekel
titeket, hogy Konstantin és vértestvérei fényes győzelmet arattak
Angliában. Megsemmisítették az ellenség főhadiszállását, és hozzájutottak
több fontos haditervhez is. Konstantin varázserejéről pedig már legendák
keringenek, több tanú szerint, szemeivel képes gúzsba kötni bárkit, aki
szembeszegül vele.
Ösztönösen összerezzentem, hogy lehet képes erre, tudtommal még
soha egy vámpír sem rendelkezett ilyen képességgel. Bolus a
gondolataimban olvasott.
– Mielőtt harcba küldtük, ivott a legvénebbek véréből, úgy látszik, ezek
felerősítették egymást, ez lehet a magyarázat. De a háborúnak ezzel még
nincs vége – folytatta Bolus –, több országban vannak még gócpontok, és
a Mundro Sambra semmiben sem olyan jó, mint az újraszerveződésben,
földalatti hálózataik szinte megingathatatlanok.
 Bolus még sokáig beszélt a háború csatáiról és förtelmeiről, de én csak
távolról, összemosódva hallottam szavait, kizárólag Konstantin járt az
eszemben. Hallgatása kétségbe ejtett, és attól féltem, teljesen elvadult és
kizárólag a vérengzés érdekli, semmi más. Vajon miféle démont
szabadított fel benne a háború? Tudtam, nem teremtődött még olyan lény
a földön, aki visszatarthatott volna attól, hogy Angliába utazzam. Bolus
szigorúan megtiltotta, hogy Olivert magammal vigyem a ködös
szigetországba, így hát egyedül mentem, magányosan.

A Big Ben órája elkondította a hatot, a Westminster palota előtt kis

csoportocska álldogált, csodálattal néztek fel a kivilágított toronyórára. A
háború nyomai még nem látszódtak a városon, de az emberek hangulatára
már rányomta komor bélyegét. Az úton egy babakocsit toló házaspár
közeledett, mindketten ellágyulva nézték gyermeküket, aki épp egy
csörgővel játszadozott. Felnéztem az órára, húsz perccel múlt hat,
izgatottan tekintettem körbe, de Nestort nem láttam sehol. Szemerkélni
kezdett az eső. Egyenruhás alakok közeledtek a híd felől, katonás lépteik
visszhangja messzire elhallatszott. Az óra elütötte a hetet és még mindig
semmi.
– Történt valami, valami visszavonhatatlan – súgta a megérzésem.
Hátat fordítottam a toronynak, hogy ne is lássam azt az átkozott órát,
és akkor megpillantottam őt. A folyóparton közeledett, szikár alakja párába
burkolózott, hollófekete haja nedvesen tapadt démoni arcára, sárga
ragadozó szemei élesen villantak a félhomályban. Kezével intett, hogy
menjek oda hozzá, valószínűleg nem akart a nyilvánosság előtt mutatkozni.
Átvágtam az úton, sietségemben összeütköztem egy esőkabátos
járókelővel, a magas, vékony nő véletlenül megérintett, a keze jéghideg
volt. Mikor felnéztem, egy leírhatatlan szépségű, fiatal teremtéssel néztem
farkasszemet. Görögös ívű szoborarcát hosszan leomló, lángvörös,
hullámos haj keretezte, vörösesen izzó barna szemei kutakodva pásztázták
arcomat.
– Hisz ez a nő nem vámpír, de mi lehet akkor? – olvastam a lány
gondolataiban.
– Bocsásson meg! – kértem elnézést, és elindultam Nestor felé.
– Ki volt ez? – kérdeztem köszönés nélkül.
– Üdvözöllek, Iris – mondta Nestor élesen.
– Kérlek, ne haragudj, de az imént egy igazán elbűvölő ifjú vámpír
hölggyel találkoztam.
 – Lámiára gondolsz? Én hoztam magammal, hogy fedezzen.
– Vagy úgy!
– Gyere, Iris, ne itt diskuráljunk! – vont magával.
A rakparton egy fekete Rolls––Royce várakozott, mire odaértünk,
Lámia már az autóban ült, ujjaival türelmetlenül dobolt a bordó bársony
kárpiton. Beszálltunk mellé, Nestor intett a sofőrnek és elindultunk.
– Iris, engedd meg, hogy bemutassam Lámiát.
– Örvendek – mosolyogtam rá.
A lány udvariasan biccentett, de arcmimikája mit sem változott, unottan
nézte az ablakra tapadt esőcseppeket.
– Ne haragudj rá, ma rossz kedve van – kért elnézést Nestor.
– Semmi baj! – mondtam.
A Rolls sietve suhant a sötét londoni utcákon, és körülbelül fél óra
múlva behajtott egy külvárosi palota sötét parkjába. A ház csendes volt,
mondhatni kihalt.
– Úgy látszik, Konstantin még nem ért vissza, fontos találkozója van
néhány Dementrexszel – mondta Nestor, és gyanakodva körülnézett –, de
ne aggódj, Lámia vigyáz ránk. Gyere, addig megmutatom a szobádat –
mutatott a lépcső felé.
Zuhogni kezdett. Meg akartam várni Konstantint, de túl fáradt voltam
hozzá, leheveredtem a hatalmas ágyra és elaludtam. Álmomban Lámiát és
Zeuszt láttam egy kopár görög szigeten, a két istenség hevesen vitatkozott.
– Héra, a gonosz cédád megölte gyermekünket, kérlek, sújts le rá
Zeusz! – zokog Lámia kétségbeesetten.
– Nem tehetem – mennydörgi Zeusz –, de hű szerelmedért
megjutalmazlak, képes leszel bármivé és bárkivé átváltozni, ezen kívül még
egy kristályszemet is ajándékozok neked, mely álmodban is őrizni fog
majd.
A messzi távolból Konstantin hangját hallom elmosódva.
– Aludj szerelmem, aludj… – suttogja csendesen.
Újabb kép: Lámia alvó csecsemő vérét szívja, vörös hajkoronája lágyan
omlik a kicsi testre. A kisded hangosan felsír, de a bestia rendületlenül iszik
tovább, majd rám emeli elragadtatástól izzó szemeit, és bájosan rám
mosolyog.
– Gyere, Iris, igyál, a vér megszépít – mondja egy szirén éteri hangján.
– … Aludj, csak kedvesem… – szól hozzám Konstantin valahol
messze.
 A szigetet szökőár sújtja, Lámia és én egy tutajon menekülünk. A
hullámok szinte az égig repítenek minket, de az istennő csak nevet.
– Vigyázz, elsüllyedünk! – kiáltom hangosan.
– Ébredj, Iris, ez már egy rémálom! – rázott fel Konstantin hevesen.
Riadtan tértem magamhoz, testem verejtékben úszott és rázott a hideg.
– Mit álmodtál? – nézett rám aggódva.
– Szörnyű volt, Lámia egy görög istennő bőrébe bújva szívta halandó
csecsemők vérét, és engem is ivásra buzdított. Aztán jött az az iszonyú
vihar, no meg Zeusz, aki kristályszemet ajándékozott neki.
– Az álmod szóról szóra igaz, de ne ijedj meg, Lámia már rég felhagyott
ezzel a kissé frivol szokásával. Ő az egyik legjobb harcosunk, és a
képességeit jól tudjuk kamatoztatni.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a kristályszem is megvan még?
– De igen, és most a te álmodat őrizte – mutatott az ágy mellett lévő
éjjeli szekrényre.
A bűvös tárgy egy cirádás, arany dobozkában hevert, és tündökölve
ragyogta be a szobát. A fénye nagyon különös volt, olyan, akár a hajnali
napfelkelte, de Konstantin szemét mégsem bántotta, talán kizárólag
vámpírok számára alkották.
– Nem szabadna itt lenned – nézett rám szúrósan Konstantin.
– Szóval, nem örülsz nekem? – fordultam felé meglepetten.
– Tudhatnád, hogy nem erről van szó, de ez a hely most szörnyen
veszélyes számodra.
– A veszély soha nem tudott eltántorítani semmitől, különösen attól
nem, hogy a segítségedre legyek.
– Ez nem a te háborúd – mondta ellenvetést nem tűrő hangon.
– Mi történt veled, Konstantin, megváltoztál, rád sem ismerek, rideg és
kemény lettél, akár egy jéghegy.
– A háború teszi, kedvesem, a háború – nézett ki az ezüst esőre, valami
egészen furcsa tekintettel.
– Már értem, arról van szó, hogy nem bírod a vérengzést.
– Sose bírtam, de most egyszerűen muszáj harcolnom, ha nem akarom,
hogy kiirtsák a testvéreimet. Vér, vér és vér, csak ezt látom mindenhol és
mindenkor. Sajnos már az ízére is ráéreztem, kárba veszett az a több száz
év, amit arra szántam, hogy megtartóztassam magamat. Képtelen vagyok
ár elfojtani a bennem tomboló szörnyet, bármennyire próbálom is. Szinte
beleszakadok – sóhajtott. – Én vagyok most a legveszélyesebb számodra,
Iris – húzódott el tőlem meggyötört tekintettel.
 Nem akartam vájkálni a lelkében, de tudtam, hogy nagy a baj, és még
annál is nagyobb, kétségbeesettebb volt, mint hajdanán Firenzében,
amikor megismertem.
– Mondd meg, miben segíthetek, és én bármit megteszek – hadartam a
sírás szélén.
– Utazz vissza Amerikába, és vigyázz Oliverre, tedd meg nekem ezt,
nagyon kérlek! – nézett rám esedezve.
– Rendben van, ha ezt akarod, megteszem, de egy feltétellel, ha adsz
nekünk még egy esélyt, amikor ennek a borzalomnak vége lesz – néztem rá
könnyes szemekkel.
– Nem ígérhetek semmit, Iris, a régi Konstantin már halott, másodszor
is odaveszett – meredt a semmibe kifejezéstelen arccal. •
Csak álltam ott, földbegyökerezett lábakkal, a szavak belém fagytak,
szédültem és hányingerem volt, akár egy halandónak. A dermedtséget
azután egy újabb intuíció követte, a ragaszkodás.
– Az érzések emberivé tesznek, vissza fogják hozni azt, aki voltál,
semmi más nem segíthet rajtad csak a szerelmünk, Konstantin. Kérlek, ne
taszíts el magadtól! – mondtam, de a szavak idegenül csengtek, mintha
csak egy romantikus dráma főszereplője mondaná.
Rettegtem válaszától, talán meg sem akartam hallani, szívem vadul
kalapált, dobhártyámban éreztem vérem őrült lüktetését.
– Késő, Iris, már nem tudok neked ellenállni – meredt rám vágytól égő
szemekkel.
Ez a szenvedély azonban egészen más volt, megijesztett, éreztem, hogy
a véremre szomjazik, és nem a testemre. Nem arra áhítozott, hogy
megcsókoljon, és testi gyönyörrel kényeztessen, csak az éltető nedvet, mi
ereimben kering, azt kívánta átkozottul. Fájt minden pillantása, minden
szava. Már nem vágytam másra, csak arra, hogy megsemmisüljek, hogy
elnyeljen a föld, és ne érezzék semmit. Látta rajtam, hogy min megyek
keresztül, mindig is belém látott, nem volt pajzsom ellene.
– Egy napon, ha tudsz, kérlek, bocsáss meg nekem, szerelmem, mert én
képtelen vagyok ezt megtenni. Azt viszont tudnod kell, hogy soha senkit
nem szerettem, és nem is fogok szeretni rajtad kívül – simogatta meg az
arcomat utoljára. – Most menned kell, de ha bajban vagy, tudd, mindig
számíthatsz rám. Vigyázz Oliverre, még mindig veszélyben van, Rufus
szüntelenül keresi a Kiválasztottat és a gyűrűt, soha nem adja fel. A Rolls a
rendelkezésedre áll, a sofőr elvisz, ahová akarod.
 Nem szóltam semmit, csak néztem őt, magamba szívtam illatát,
lényének minden szikráját, lenyűgöző tekintetét. Nem tudom, mennyi idő
telt ebben a mozdulatlan némaságban, de örökkévalóságnak tűnt. A szalon
órája éjfélt ütött.
– Vigyázz magadra, Konstantin! – néztem rá szerelmesen, másképp
nem is tudtam volna, és kiléptem a zuhogó esőbe.
– A pályaudvarra megyünk? – kérdezte a sofőr.
Bólintottam és felnéztem a házra. Konstantin az ablakban állt,
alabástrom arcát vérkönny áztatta. Valami elveszni látszott, de a bál
folytatódott tovább.
 A gyötrelem
Az erdei út kissé zötyögős volt, de könnyen megtaláltam az új
menedéket. Oliver egy fánál ácsorgott és várt, a falevelek az arcába
hullottak. Ősz volt, a színes pompa körülölelt mindent, lusta napfény
poroszkált az ágakon.
– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem meglepve.
– Téged várlak, megéreztem, hogy jössz – mondta és forrón megölelt.
– De hát honnan tudtad?
– Bolus szerint, már profi vagyok a megérzések terén. De miért jöttél
vissza ilyen hamar?
Egész úton ez a kérdés csengett a fülemben, biztos voltam benne, hogy
Oliver felteszi majd. Úgy gondoltam, őszinte leszek, képtelen lettem volna
a szemébe hazudni.
– Konstantin szakított velem – böktem ki a még meg nem emésztett
mondatot.
– Tessék? – képedt el a kölyök.
– Szakított velem – ismételtem el, de még mindig idegenül hangzottak a
szavak.
– Szabadna tudnom, miért?
– Nem ismernél rá, annyira megváltozott, mintha nem is ő lenne. A
gyilkolástól depressziós lett, és újra vért iszik. Szánom az áldozatait,
legyenek akár emberek, akár vámpírok, szerencsétlen mind.
– Bántott téged? – izzott fel Oliver tekintete.
– Természetesen nem, de retteg tőle, hogy megteszi, ezért küldött el.
Hidd el, még most is szeret mindkettőnket, de az elméje elhomályosult, és
nem tudom, kitisztul––e még valaha – omlottam a fiam karjaiba zokogva.
Sokáig álltunk így szótlanul, még az erdei életet sem észleltük, hiába
susogtak a fák, hiába trilláztak a madarak, a lelkünkben haldoklott valami,
de elengedni egyikünk sem tudta még. Még nem.
– Gyere, menjünk be! – fogta meg a kezemet lágyan.
– Köszönöm, hogy vagy nekem – simogattam meg kétségbeesett arcát.
Bolus azonnal tudta, hogy mi a helyzet, tekintete mindent elárult.
Előzékeny volt és kedves, viselkedése meghatott, jólesett minden, amit
tett, vagy mondott. Kérte, hogy maradjak velük még egy darabig, nem
akart így elengedni. Nem is tudtam volna elmenni, nem lett volna hová,
minden hely Konstantinra emlékeztetett. A fájdalom egyre jobban rám
telepedett, bebábozott, fojtogatott, leigázott.
 Úgy éltem, oly komor sötétségben, mint a csillagoktól kopár téli
éjszaka. Mindenkibe beleláttam, képes voltam gondolataikat irányítani,
érzéseiket manipulálni, csak arra nem voltam képes, hogy ugyanezt
önmagammal is megtegyem. A nevét nem mondtam ki soha, de mégis
mindig a fülemben csengett, mint egy átkozott lélekharang. A fényképeit
elrejtettem, de arca így is a szemem előtt lebegett, mint egy
elpusztíthatatlan festmény. Álmaimban is őt láttam. Szomjazott, a sivatagi
nap hólyagosra égette testét, szája kirepedezett, szemei vörösen izzottak,
de ő csak ment megállíthatatlanul a forróságban a biztos pusztulás felé.
Szavaim leperegtek róla, kiáltásomat sem hallotta meg, a forró szél az
arcába csapott, a kimerültségtől térdre kényszerült, majd négykézláb haladt
tovább, a végén már kúszva. Végül
beborította a finomszemcsés homok, és csak egy apró dűne maradt
belőle a kietlen sivatag közepén.
Már aludni sem mertem, karikás szemekkel kutattam az erdőt, bár
magam sem tudtam, mi célból. Talán a reményt kerestem, vagy az
enyhülést, de nem találtam sehol, legalábbis ezen a világon nem. Aztán
sebeim lassan, de gyógyulni kezdtek, mint egy horzsolás, kívülről befelé. A
mélyebb részek fel––felszakadtak olykor, véreztek is, de az idő szorgosan
munkálkodott, és a bőr kisimult. Végül egy apró heg maradt csupán, de az
nem tűnt el soha, mindenesetre egy jó darabig nem.
Évek teltek el, de Konstantin néma maradt. A véres háború véget ért, a
Principatus dicsőséges győzelmet aratott, mindenki ünnepelt.
Oliverrel hazaköltöztünk New Orleansba. A házunk újra régi fényében
tündökölt, de valami mégis megváltozott, mindketten tudtuk, hogy mi, de
soha nem hoztuk szóba. Konstantin szobáját átalakítottuk biliárdteremmé,
könyveit és használati tárgyait akkurátusan dobozokba zártuk, és levittük a
pincébe. Életünk nyugodt volt és békés, ennél többet nem is kívánhattunk.
A naplementét néztük a teraszon, amikor megjelent, lángoló vörös haja
beleolvadt a lemenő nap sugaraiba. Közeledett karcsún és fiatalon, szebbet
nem is alkothatott volna Isten, vagy aki teremtette. Meleg barna szemeit
rám szegezte, és mélabúsan elmosolyodott.
–Jó estét, Lámia vagyok, üzenetem van Oliver számára – mondta.
– Jó estét, tudom, hogy ki vagy, Londonban találkoztunk – mondtam
kissé tüskésen.
Meglepve nézett rám, majd tekintete felderült.
– Bocsásson meg, kérem, de azok olyan zaklatott idők voltak, most már
tisztán emlékszem, Konstantint látogatta meg akkor, igaz?
 – Nem tesz semmit, csak egy pár órát töltöttem ott, Konstantin
vendégeként.
Oliver csendben ült a karosszékben és Lámiát bámulta, le sem vette
róla tekintetét. Arca kipirult, teste enyhén megremegett, Johanna óta nem
láttam ilyennek. Lámia láthatólag észrevette a fiú pillantását, és merészen a
szemébe nézett. Oliver erre szégyenlősen leszegte tekintetét.
– Gyertek, menjünk be a házba, kezd hűvös lenni! – invitáltam őket.
– Ez a ház annyira ismerős Konstantin elbeszéléseiből. Nem lakott itt
valamikor? – nézett körül Lámia.
– De igen, úgy ötven éve. Abban az időben hárman éltünk itt –
mondtam nyersen.
Lámia megérezte, hogy méhkasba nyúlt, és figyelmesen elterelte a szót.
– Négyszemközt kell beszélnem Oliverrel, megengedi, kedves Iris?
– Természetesen, fáradjatok be a dolgozószobába, ott nem fog zavarni
senki.
Órákig nem jöttek elő, és olykor hallottam Oliver heves kitöréseit,
melyek annyira jellemzőek voltak rá. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és Lámia
viharzott ki rajta, feldúltan indult a kijárat felé.
– Hát te meg hova mész?
– Oliverrel nem lehet zöld ágra vergődni, szörnyen makacs – dohogta.
– Maradj, kérlek, ne haragudj rá, borzalmasan temperamentumos, de
ugyanakkor vidám és szórakoztató is tud lenni – fényeztem.
– Rendben van, maradok, köszönöm a kedvességét.
– Kérlek, tegezz engem, Lámia, hisz idősebb is vagy nálam – mondtam
barátságosan.
– Ezt meg honnan veszed? – váltott tegezésre.
– Ismerem a történetedet, kedvesem, Londonban megálmodtam.
–Különleges képesség – bólintott elismerően. – Olivernek elhoztam a
kristályszemet, és én is itt maradnék egy darabig, ha nincs ellenére,
vigyáznom kell rá. A dolgok elfajultak, Rufus tudomást szerzett róla, hogy
Oliver a Kiválasztott.
– Bolus engedélyezte?
– Természetesen, az ő engedélye nélkül nem őrizhetünk egy varázslót,
különösen egy tanácstagot nem.
Tisztában voltam vele, hogy Konstantin küldte, de ezt tapintatosan
elhallgatta, és ezért roppant hálás voltam neki. Az őrizethez szigorú
szabályzat is társult, ekkor már tudtam, hogy ezért dühöngött Oliver a
dolgozószobában, amikor Lámia közölte vele a tényeket. Szobafogság, és
akkor még enyhén fogalmazok. Tilos volt az ablak közelébe menni,
bármilyen, a házba újonnan bekerült tárgyat megérinteni, gondolatait
szabadjára engedni, a titkos dolgokról társalogni, és még tucatnyi ilyen
szabályt kellett a kölyöknek betartania. Lámia pedig felért a Scotland
Yarddal, vörös haját mindenhol láttuk, hol itt, hol ott, az egész ház tele
volt vele.
Oliver nehezen tűrte a bezártságot, de még nehezebben viselte, hogy a
gondolatait kordában tartsa. Hetente kétszer látogatta egy bosprem,
érdekes jelenség volt, meg kell hagyni. Molett testén csak úgy feszült a
ruha, rózsaszínes, vérbő arca majd kicsattant, leginkább egy vágómalacra
emlékeztetett. Távozáskor kissé sápatag volt ugyan, de nyomát sem láttam
rajta gyengeségnek vagy levertségnek, majdnem olyan erőteljes léptekkel
távozott, mint ahogy jött.
Lámia egyre feszültebb lett, Oliver nem különben, gyakran hallottam
indulatos szócsatáikat.
– Vedd észre végre, hogy mindez érted van! – mondta a lány hevesen.
– Értem, vagy azért az átkozott gyűrűért! Miért is kellett
elkészíttetnem!?
– Nehogy kiejtsd a nevét, Konstantin szigorúan megtiltotta – tajtékzott
Lámia.
– Te pedig az ő nevét ne ejtsd ki többet ebben a házban! – csattant fel
Oliver.
– Feladom, kérni fogom a Tanácsot, hogy bízzanak meg mást, nem
bírom tovább a makacsságodat!
Ezután síri csönd lett, megijedtem, a legrosszabbra is felkészültem,
magam előtt láttam az álmot, amelyben Lámia csecsemők vérét szívta.
Eszeveszetten rohantam fel a lépcsőn, feltéptem a zárat, de csak egy
csókolódzó szerelmespárt láttam. Hevesen ölelték egymást, ügyet sem
vetettek rám. Meg sem hallották, hogy a szobába léptem, pedig elég nagy
zajt csaptam. Óvatosan becsuktam az ajtót, és lementem a nappaliba, a
kandallóban épp az utolsó fahasábok égtek, lefeküdtem a szőnyegre,
kéjesen elnyújtóztam, és meghatottan néztem a tűzbe.

Oliver és Lámia elválaszthatatlanok lettek, mindent együtt csináltak, ki

sem mozdultak a házból. Nappali álmukat a kristályszem és én vigyáztuk.
A szemet Lámia egy medálba ágyazva viselte a mellkasán, ha egy kicsit is
eltávolodott szerelmétől, azonnal a nyakába akasztotta. Úgy vigyázott rá,
mint kisgyermekre az anyja, egy percre sem hagyta egyedül. De a baj mégis
megtörtént, hiába volt minden igyekezetünk a gonosz utat talált, a
védőbástyák leomlottak.
Az az éjszaka sem volt más, mint a többi, a fiatalok a szobájukban
heverésztek, egymásba gabalyodva. Oliver szerelmes verseket olvasott fel
kedvesének. Minden olyan békés volt, szinte idilli. Ekkor neszre lettem
figyelmes, a kertből jött. Erősen koncentráltam, és lelki szemeimmel
végigpásztáztam a villa parkját. Hatan voltak, mind élőholt, testük fagyos
hideget árasztott.
Elméjüket elzárták, de ennek ellenére, sikerült behatolnom a leggyen––
gébbikük tudatába. A Kiválasztottért jöttek, csak őt akarták, bármi legyen
is az ára. Az ár pedig a mi kettőnk élete volt, Lámiáé és az enyém.
Az összpontosítástól zúgni kezdett a fejem, már nem láttam az Árny
gondolatait, de nem féltem, készen álltam a harcra, jobban, mint bármikor,
hisz a fiamért kellett küzdenem. Hangtalanul osontam fel lépcsőn, és akkor
hirtelen, egy eget rengető dörrenéssel betört a ház összes ablaka.
Az üvegszilánkok csörömpölve repültek szerte szét, az egyik mélyen
belefúródott a hátamba, a langyos vér, végigfojt a gerincemen, egészen a
bokámig. A fájdalom letarolt, a szöveteimig hatolt, a legutolsó sejtemig.
Hátrafordultam, az ajtóban egy sötét alak sziluettje rajzolódott ki, a
szobát fagyos szellő lengte be, és vaksötét lett. A védőpajzsomat
megerősítettem, és minden erőmet összeszedve próbáltam továbbmenni.
Az ajtóban álló lény, észveszejtő sebességgel termett mellettem, és hosszú
karmos kezeivel kalodába zárta mindkét lábamat.
– Á, a kis angyal, milyen régen vágyom már rád! – mondta kéjesen, és
egyik kezével letörölte a bokámról vért, majd lassan, kéjesen lenyalta
ujjairól. Még jó, hogy az a szívdöglesztően jóképű Konstantin nincs itt,
hogy megvédjen, ha látná, biztosan megszakadna a kicsi szíve.
Hirtelen megfordultam és a szemébe néztem, Rufus vörös írisze
vészjóslóan izzott, mintha csak a pokol tüzeit láttam volna benne
fellángolni. A lábam körüli szorítás erősödött, majd egy iszonytató
reccsenést hallottam. A fájdalom leírhatatlan volt, tépett, égetett,
megsemmisített.
Abban a pillanatban kivágódott a fenti ajtó, homályosan láttam csak a
kíntól. Oliver és Lámia szemet kápráztató gyorsasággal termett a
lépcsőfordulóban. Addigra már mindegyik Árny a szalonban állt, támadó
testtartásuk azonnal elárulta, mire készülnek. Vicsorogva fordultak felénk,
éles szemfogaik megvillantak a sötétben. A lábam körüli szorítás enyhült,
Rufus érdeklődése másfelé irányult.
 – Díszes társaság gyűlt itt össze ma éjjel, még a Kiválasztott is
megtisztelt minket jelenlétével. Köszöntöm az egybegyűlteket, kezdődhet a
mulatság! – hajolt meg a fő gonosz, és egy ugrással a társai mellett termett.
– Használd a kristályszemet, Lámia! – küldtem egy gondolatot felé.
A lány felnyitotta a medált, és a szem beragyogott mindent, a vámpírok
üvöltve vetették magukat a földre. A fény egyre erősödött, megdöbbentett
az ereje, a padlón fekvő testek lángra kaptak, és pillanatok alatt szénné
égtek. Csak Rufus állt még mindig a szoba közepén fekete köpenyben
sértetlenül, mintha burok vette volna körül.
– Most mi lesz? Úgy látszik, a bűvös kristályszem nem hatásos ellenem
– nevetett vérfagyasztóan.
– Megküzdök veled, akár puszta kézzel is, te ördög fattya! – emelte fel
hangját Oliver.
– No lám, a Kiválasztottunk milyen hősies, rászolgált a nevére – emelte
fel kezét Rufus, melyen megcsillant a gyűrű.
A gyűrű melyet mítoszok öveznek, és melyet oly sokan keresnek
évezredek óta, az Idő Spirálja.
– Igen, jól látod, Iris – olvasott a gondolataimban Rufus. – Nehezen, de
sikerült megszereznem ezt a kis csecsebecsét, a mi kedvenc vámpírunktól
– mondta, és szemében gonosz fény villant fel.
– Konstantin – sikoltottam fel ijedten.
– Próbált ellenállni a szerencsétlen, oroszlánként küzdött, de hát a
természet már csak ilyen, az erősek megmaradnak, a gyengék pedig… –
nem fejezte be a mondatot, csak gúnyosan nevetett.
Már nem fájt semmim, elhagytam a testemet, csak a lelkemet éreztem,
sajgott a kíntól és haldoklott.
– Megölted? – kérdezte üvöltve Oliver
– Ami azt illeti eléggé halottnak tűnt, olyannyira, hogy a fejét is
elvesztette szegény. Amit adtam, azt most visszavettem, az élet már csak
ilyen, ilyen kegyetlen – ironizált groteszkül.
– Vissza kell hoznunk őt, bármi áron! – ordítottam hisztérikusan.
Törött lábam újra sajogni kezdett, ez jó jel volt, újra éreztem, és éltem,
képes voltam cselekedni, felemeltem a fejemet és a kölyökre néztem.
Oliver támadott, morogva vetette rá magát Rufusra, de acélpajzsnak
ütközött. Az Árny ereje minden képzeletemet felülmúlta, olyan erővel
repítette a kölyköt a falnak, hogy a csontjai ripityára törtek.
Már csak Lámia volt ép hármunk közül, ő volt az utolsó reményünk,
talán Zeusz nyújtott még neki valamilyen bűbájt, amivel most megvédhet
minket. Körbenéztem, mihez kezdhetnék, de Lámiát már nem láttam
sehol, csak egy csodálatos tigris állt a lépcsőfordulóban nemesen és
büszkén. Nyugodt volt, mondhatni szelíd, de sárga szemét le nem vette
Rufusról.
– Cambiomágia, gratulálok, kedvesem! Milyen eredeti – bókolt csípősen
Rufus.
Szavai hallatán, a hatalmas állat támadásba lendült, már nem volt az a
doromboló kiscica, mint azelőtt. Hatalmas állkapcsával elkapta az Árny
kezét és leszakította. Ömlött a vér, mindent beborított, a bordó mocsok
tócsában állt a földön. Rufus nyüszített és próbálta elállítani a vérzést, de
az szakadatlanul spriccelt tovább. A tigris nesztelenül lépett Oliverhez, és
letette elé a letépett kezet, melyen ott virított a gyűrű.
Oliver felemelte, lehúzta róla a véres ékszert, majd tenyerébe helyezte,
és meghatottan nézegette.
– Most muszáj lesz egy kicsit változtatni a múlton, remélem, velem
tartasz, Iris! – mondta elszántan.
– Fel akarod támasztani Konstantint? – kérdeztem könnyeimmel
küszködve.
– Mondjuk inkább úgy, hogy más mederbe akarom terelni a megtörtént
dolgokat, de majd meglátjuk, előre nem tudhatom. Most mi ketten, szépen
visszamegyünk Londonba húsz évvel ezelőttre.
– Akkor szakított velem Konstantin, már kezdem érteni, mit szeretnél –
mosolyodtam el rejtélyesen.
 Múlt és jelen
A Big Ben órája elkondította a hatot, a Westminster palota előtt kis
csoportocska álldogált, csodálattal néztek fel a kivilágított toronyórára. A
háború nyomai még nem látszódtak a városon, de az emberek hangulatára
már rányomta komor bélyegét. Az úton egy babakocsit toló házaspár
közeledett, mindketten ellágyulva nézték gyermeküket, aki épp egy
csörgővel játszadozott. Felnéztem az órára, húsz perccel múlt hat,
izgatottan néztem körbe, de Nestort nem láttam sehol. Szemerkélni
kezdett az eső. Egyenruhás alakok közeledtek a híd felől, katonás lépteik
visszhangja messzire elhallatszott. Az óra elütötte a hetet, és még mindig
semmi.
– Történt valami, valami visszavonhatatlan – súgta a megérzésem.
Hátat fordítottam a toronynak, hogy ne is lássam azt az átkozott órát,
ekkor megpillantottam őt.
– Oliver, nézd, az ott Nestor, meg fog lepődni, hogy velem vagy, csak
rám számít. Figyeld azt a fekete esőkabátos alakot, az ott Lámia, mindjárt
nekimegyek, ő felnéz majd rám, csodálkozni fog azon, hogy nem vagyok
vámpír, de később Nestor majd felvilágosítja.
Nestor felénk intett, mi átvágtunk a széles úton, és hozzá siettünk. A
fekete Rolls Royce a rakparton várakozott, Lámia már benne ült, és ujjaival
türelmetlenül dobolt a bordó kárpiton. Megdöbbentő volt, minden
hajszálpontosan úgy történt, mint húsz évvel ezelőtt, azt leszámítva, hogy
Oliver is velem volt.
– Milyen izgalmas, hogy Lámia még csak nem is sejti, ki vagyok, ha
tudná, hogy fülig szerelmes vagyok belé… – súgta Oliver a fülembe.
Az autó csendesen suhant az éjszakában. Kis idő elteltével
megérkeztünk. A kastély ugyanolyan csendes és sötét volt, mint annak
idején. A sebeim begyógyultak a csontom összeforrt, Oliver is jól volt már,
a halhatatlanok kiváltsága volt ez az isteni ajándék. Fáradtságra hivatkozva
a szobánkba mentünk, és vártuk Konstantint. Éjfélkor érkezett meg, fáradt
volt, a Dementrexekkel találkozott. Csodálkozott azon, hogy Oliver is
velem van, örült nekünk a maga módján, de nem úgy, mint régen.
– Nem lenne szabad most itt lennetek, veszélyes hely ez mostanság
– mondta aggódva.
– Ha most nem lennénk itt, te húsz év múlva halott lennél – emelte fel
a hangját Oliver ingerülten.
 Konstantin végre kilépett elefántcsont tornyából, kikerekedett
szemekkel ugrott fel.
– Mi a fenéről beszélsz kölyök? Halhatatlan vagyok – támadt Oliverre.
– Nem úgy tűnik, ha nem változatunk a múlton, Rufus meg fog ölni.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy minket is a másvilágra küldjön, de Lámia
megmentett minket, és elvette tőle az Idő Spirálját – mutatta meg ujján a
gyűrűt.
– Semmit sem értek abból, amit itt összezagyválsz – dühöngött
Konstantin
– Rendben van, akkor most mindent elmesélek neked töviről, hegyire –
ült le vele szemben Oliver.
Mikor befejezte, Konstantin elképedve bámult ránk.
– Lassan mennünk kell – nézett rám Oliver –, gyere te is velünk
Konstantin!
– Még nem mehetek, most még nem, de ígérem, hogy amikor vége lesz
ennek az öldöklésnek hazamegyek. Már alig várom azt a napot – mondta,
hitet sugárzó tekintettel.
Szívem összeszorult, nem erre számítottam, balga módon azt reméltem,
hogy akkor rögtön visszatér velünk. Megkértem Olivert, hagyjon
magunkra egy kicsit. Hajnalodott, a tékozló, bágyadt napsugarak
megvilágították a ház előtti óriási tölgyet. Emlékképek rajzottak elém a
múltból, megismételt mondatok, mozzanatok, ugyanaz a sejtelmes
megvilágítás, a comói kastélyban már álltunk így egyszer, egyszer réges––
rég.
Konstantin fáradtan roskadt le a kanapéra, ujjait tördelte, majd
szomorúan felnézett rám. Aztán az arca egy pillanatra felragyogott, arany
és bíbor öntött el mindent, csaknem színpadias volt. Nem tudtam, hogy mi
játszódik le benne, még csak nem is sejtettem.
– Nem lehetsz ennyire gyönyörű, szinte fáj rád nézni, pár másodperc, és
megszakad a szívem – csuklott el a hangja.
Melléültem, kezemmel végigsimítottam nyakszirtjét, érintésemtől
összerezzent mintha áram rázta volna meg. Sápadt arcán láz derengett, de
csak ült némán, elvarázsolva, mint egy csodaszép kőszobor, az Akropolisz
hófehér panteonjai között.
– Ébredj, Konstantin, az álomnak vége, én valóságos vagyok, kérlek,
szeress engem, mondd ki a nevemet, ha kell százszor is – törtem meg a
csendet halk szavaimmal, és próbáltam belelátni a lelkébe.
 Érezni kezdtem, amit érez, tapintottam, amit tapint, a lelke hasogatni
kezdte, marta valami, valami, amit szerelemnek neveznek. De még félt,
nem akarta átadni magát ennek az érzésnek, még nem állt készen rá.
– Tisztítsd meg a szívedet, Konstantin, és ha úgy érzed, készen állsz,
térj vissza hozzám, én várni foglak.
Rózsaszínű derengés töltötte be a szobát, az árnyékok már kezdtek
eltűnni, csókot leheltem hűs homlokára, és elhagytam a boldogság kapuját.

Amikor visszatértünk, Lámia megkönnyebbülten vetette rá magát

Oliverre, sóhajok tucatjai hagyták el az ajkát.
– Borzalmasan féltem, olyan hosszúnak tűnt, majdnem
végeláthatatlannak – ölelgette Olivert.
– Meséljétek el, milyen volt, hogyan léptetek át a múltba? – noszogatott
minket.
– Hol van Rufus? – néztem körül csodálkozva.
– Hmm. Hát, hogy is mondjam, fáradt volt szegény és lefeküdt egy
kicsit a föld alá.
– Te elástad? – képedtem el.
– Nem egészen, elvittem egy bányába, és rászórtam pár száz köbméter
homokot, így minden gond letudva – mosolygott bájosan.
– Kis házi szörnyem! – koppintott Lámia szép metszésű orrára a
kölyök.
– Ha nem haragszotok, most egy kicsit lefekszem, Oliver majd mindent
részletesen elmesél – mondtam fáradtan, és elvonultam hálószobám
biztosnak tűnő rejtekébe.
Lámia és Oliver New Yorkba utazott Bolushoz, egyre gyakrabban
töltötték nála az időt. Szerették azt a pörgő életritmust, melyet a város
nyújtott. Megpihenni tértek csak haza rövid időre, majd feltöltődve
vetették bele magukat újra az élet sűrűjébe.
A házban minden változatlan maradt, az idő múlását csak a szalonban
álló nagy ingaóra kondulása jelezte. Szándékosan éltem így, vagy csak
egyszerűen így alakult, nem tudtam, Konstantin állandóan az eszemben
járt, tudatomban sétált fel––alá. Olykor hallani véltem a hangját
valahonnan a messzi távolból, de szavai érthetetlenül csengtek.
Nem tudhattam, mennyi időre van szüksége, hogy újra elém álljon, csak
remélni mertem, hogy nem várja be tragikus sorsát. Tizenhat év telt el a
múltba tett kirándulás óta, de legalább kétszáznak tűnt. A kanapén
feküdtem és a Pármai kolostort olvastam, már legalább tizedszer.
Megunhatatlan sorai a múltba repítettek, melyet jelennek éltem meg
valamikor réges––rég, amikor még fűzőt, báli ruhát és csatos topánt
hordtam. Aztán hirtelen megéreztem, hogy valaki áll a bejárat előtt.
Vártam, de nem hallottam kopogtatást, az ajtóhoz léptem, és kinyitottam a
zárat.
Ő állt ott, hátrafésült, rövidre vágott hajjal, és patyolat lélekkel. Szavakat
nem találtunk, de nem is kerestünk, csak néztük egymást, pillantásunkat
néma csend ölelte körül. Időtlennek tűnt minden, pedig csak mi voltunk
azok, halhatatlan szerzetek. Nehezen szólaltam meg, de tudtam,
mondanom kell valamit, nem állhatunk ott az idők végezetéig.
– Gyere be! – súgtam halkan, és majdnem elsírtam magamat, de nem
értettem, miért, hiszen visszatért, itt van újra velem, egy levegőt szívunk,
ugyanazt a tájat látjuk, ha kinézünk az ablakon. Konstantin félve lépett a
házba, körülnézett, lassan járta végig tekintete a tárgyakat. Láthatóan
tetszett neki a változatlanság.
– Olyan, mintha csak tegnap mentem volna el – sóhajtott.
– Nekem nem úgy tűnt, de ne bolygassuk a múltat, ahhoz túl
gyötrelmes – mondtam félszegen.
– Egyedül élsz itt?
– Többé––kevésbé. Oliver és Lámia időnként meglátogatnak, ők New
Yorkba költöztek Bolushoz.
Csend telepedett közénk, egy nehezen áthatolható, vékony hártya
feszült a levegőben, melyet mindketten féltünk átszakítani. Végül
Konstantin törte meg a hallgatást.
– Iris – köszörülte meg a torkát –, úgy érzem, készen állok. Elindultam
felé, mire ő elhallgatott. Belefojtottam a szót, nem akartam, hogy
magyarázkodjon, és elnézést kérjen, annyira nem illett volna a pillanathoz,
a legdurvább szentségtörés lett volna. A Monet––kép előtt állt, melyet
nemrég vásároltam, feje fölé tornyosultak a tenger tajtékzó hullámai. Ő
békés volt, harmonikus, ellentéte a festményen tomboló pokoli viharnak.
Egész közel mentem hozzá, gyönyörű arcát magam felé fordítottam és
megcsókoltam. Ez a csók többet ért ezernyi szónál, minden benne volt, a
megbocsátás, a szenvedés, a bánat, a hosszú, egyedül töltött éjszakák és
nappalok. Újra meg akart szólalni, de én ismét elhallgattattam, aztán rájött,
hogy nem érdemes próbálkoznia. Megadta magát, kiszolgáltatottá vált, de
ez vélhetően egyáltalán nem zavarta.
Csukott szemmel nyúlt el a pamlagon, márvány arca kisimult, egy apró
ránc sem csúfította, hiszen még mindig csak „huszonnégy” éves volt. Fölé
hajoltam, ajkam épp csak érintette szemhéját, majd nagyon lassan tovább
siklott az orrára és az állcsontjára. Óvatosan kigomboltam az ingét, elém
tárult hófehér, meztelen mellkasa, kidolgozott izmai feszesen hálózták be
felsőtestét. Felsóhajtottam.
Finom, pillangórebbenéssel érintettem a szoborszerű testet, melynek
hűvössége végtelenül felkorbácsolta gyönyörömet. Még mindig
mozdulatlan volt, csak hosszú szempillája remegett meg időnkét.
Simogatni kezdtem, beletúrtam sűrű hajába, ajka bársonyos mosolyra
húzódott, olyan emberi volt, mint még soha.
Kicsit magához tért, de nem teljesen, sóvárgó szemeit rám szegezte,
meg sem kellett szólalnia annyira kifejezőek voltak. Tekintetéből
kiolvastam, hogy semmi másra nem vágyik, csak rám.
Felálltam, kigomboltam rövid, térdig érő ruhámat és a fotelre dobtam, a
vörös selyem fehérnemű szorosan tapadt testemre.
– Ez a szín nem a legszerencsésebb – suhant át az agyamon.
Konstantin nagyot nyelt, rezzenés nélkül meredt rám, pupillái
kitágultak, pont olyan volt, mint egy ellenállhatatlan szépségű ragadozó.
Félelem nélkül közeledtem felé, ő magához vont, jéghideg kezével
végigsimított gerincvonalamon, érintésétől kirázott a hideg. Bocsánatért
esedezve pillantott rám, majd végigcsókolta libabőrös vállaimat, és
finoman dörzsölgetni kezdett. Értetlenül néztem rá.
Szégyenlősen sütötte le a szemét, és tudtam, azt gondolja, hogy fagyos
testétől rázott ki a hideg.
– Nem fázom, csak eszeveszetten kívánlak – gondoltam magamban,
mert tudtam, hogy minden nehézség nélkül olvas a gondolataimban.
Megkönnyebbülten ölelt meg, akkor már lángoltam, arcom kipirult,
apró piros foltok borították mellkasomat. Azonnal észrevette, és még
szorosabban ölelt, éreztem, hogy lassan őt is átjárja testem melege, és
akkor megértettem, hogy mindvégig szerelmes volt, csak mozdulatlanul
feküdt a jégtömb mázsás súlya alatt. Szótlanul szerelmeskedtünk órákon,
vagy napokon át, nem volt jelentősége, csak az számított, hogy újra az
enyém.
 A változás szele
Konstantin az íróasztalánál ült, és figyelmesen tanulmányozott egy
feljegyzésekkel teli dossziét, majd órákon át jegyzetelt. Nagyon szép írása
volt, cirádás betűi gyorsan betöltötték a lapokat, tolla hihetetlen
sebességgel hasította a ropogós papírt. Az üres tintásüvegek az íróasztal
szélén sorakoztak akkurátus rendben. Elmélyülten dolgozott, ilyenkor
megszűnt körülötte a világ. Lovagolni készültem, épp a pálcámért nyúltam,
amikor megszólított.
– Kedvesem, ide tudnál jönni egy kicsit?
Bementem a dolgozószobába, és megálltam az asztal előtt.
– Kérlek, ülj le, a mondandóm hosszú lesz.
– Ahogy gondolod – huppantam bele a puha fotelbe.
– Új szelek lengik be a világot, de főleg Európát, az emberek ismét
háborúra készülnek. Annyi minden megváltozott, világossá vált, hogy a mi
társadalmunk csak úgy lesz képes túlélni a huszadik századot, ha teljesen
beleolvad a halandók világába. Az integráció már majdnem befejeződött,
csak pár földalatti csoport tartja még magát az ősi szokásokhoz, ők
kriptákban rejtőzködnek. Éjszaka jönnek csak elő vadászni, főleg bűnözök
és alkoholisták az áldozataik. A többi vámpír már úgy él, mint a halandók,
házakban laknak, tanulnak vagy állást vállalnak, az arisztokraták pedig
élvezik előjogaikat. Oroszországot leszámítva, ahol már mindenüket
elvesztették, és még a cári családot is lemészárolták a kommunisták.
Angliai tartózkodásom során, rengeteget találkoztam Avenarral,
éjszakákon át beszélgettünk, álmokat szövögettünk. Tagja lett az angol
titkos szolgálatnak, az MI––6––nak. Ő az egyik legjobb ügynök, persze
nem véletlenül. Most Németországban teljesít szolgálatot. A nemzeti
szocialisták vezére, Hitler háborúra készül. Avenar beépült a pártjukba,
ami nem volt különösebben nehéz feladat számára, hiszen kitűnően beszél
németül. Engem is be akar szervezni, így végre lehetőségem nyílna
szolgálni a hazámat, Angliát.
– Mire fel ez a nagy hazafiasság? – kérdeztem kissé ingerülten, hiszen
csak nemrég kaptam vissza őt, és semmiképp sem akartam újra elveszíteni.
– Eddig nem nagyon érdekelt a halandók világa.
– Mindig is érdekelt a hazám sorsa, és most végre tehetek is érte valamit
– mondta komolyan.
– Nem így nyersz bűnbocsánatot – álltam fel dühösen, tudtam, hogy
nincs igazam, de szörnyen bántott, hogy újra magamra akar hagyni.
 – Iris, kérlek, maradj! – szólt utánam, de én addigra már az ajtónál
voltam.
Elengedtem fülem mellett a szavait, megállás nélkül mentem tovább.
Beszálltam a bordó Cadillacbe és a lovardába hajtottam. Fríz lovam, már
felnyergelve várt, felpattantam a hátára és a mező felé indultunk. Rekkenő
hőség volt, a terep pedig egyáltalán nem számított könnyűnek, tele volt
ágas––bogas bokrokkal. A nap kínzón égette bőrömet, de nem érdekelt,
csak űztem lovamat lankadatlanul, szegény már alig bírta a vágtát. Órákig
tartott ez az eszeveszett száguldozás, aztán csillapodni kezdtek indulataim,
majd lassan lenyugodtam. Amikor hazaértem, Konstantint ugyanúgy
találtam az íróasztalnál ülve. Odamentem hozzá és megöleltem.
– Ne haragudj rám, kérlek, igazságtalan voltam veled, szíved joga, hogy
a hazádért harcolj.
– Tudom, hogy csak nemrég jöttem meg, kedvesem – simogatta meg az
arcomat –, de ennek a háborúnak is vége lesz egyszer. Amit pedig a
bűnbocsánatról mondtál, abban van igazság. Azt remélem, ha majd eljön
az idő, és életem hosszú évei végleg leperegnek, elkerülhetem a pokol
tüzét. Én már csak ilyen álmodozó vagyok – sóhajtott.
Ölébe ültem, odabújtam hozzá és halkan a fülébe súgtam.
– Ilyen angyalarccal be sem fogadnának.

Egy héttel később visszautazott Londonba, pont elkerülte Olivert és

Lámiát. Nem tudtak előbb jönni, pedig annyira szerettek volna, az Idő
Spirálját kellett biztonságba helyezniük.
A gyűrűt egy jó darabig Bolus őrizte, de változtatni kellett az őrző
személyén, mert már nem volt biztonságos.
Oliver érdekes újdonságokkal szolgált. Elmesélte, hogy a meggyengült
amerikai vámpírtörzsek leleményesen kihasználva a világháború adta
helyzetet, megerősítették gazdasági és politikai hatalmukat.
Szinte mindenhová beszivárogtak, jelen voltak a katonai
szervezetekben, titkosszolgálatokban, sőt még a törvényhozásban is.
Ennek érdekében, külsejükön is rengeteget változtattak, a legtöbben
arcfestéssel palástolták hófehér bőrüket. Hosszú szemfogaikat, pedig
lecsiszoltatták fogorvosukkal, akik többnyire Artistók voltak, és művészi
szintre emelték a technikájukat. A vámpírok társadalma kezdett
elemberiesedni, pont úgy, ahogy azt Konstantin megjósolta.
 New Orleanst messze elkerülte a háború szele, béke honolt zegzugos
utcáiban. A francia negyed pedig ugyanolyan hangulatosan csábította
látogatóit, mint száz évvel azelőtt.
Oliver és Lámia kapcsolata mit sem változott, kamaszos rajongással
imádták egymást, és folyton torzsalkodtak. Engem döntőbírónak kértek
fel, melytől kivétel nélkül mindig szigorúan elzárkóztam. Olyankor
megsértődött rám valamelyikük, és sokáig duzzogott. Soha nem tudtam
rájuk haragudni, annyira szeretetre méltóak voltak. Jó, ha fél évig
maradtak, majd újra visszavágytak New Yorkba. Ezúttal én is velük
tartottam, Bolust szerettem volna meglátogatni, már hosszú évek óta nem
láttam. Autóval mentünk végig a keleti parton. Az utazás kizökkentett
hétköznapi fásultságomból, és friss élményekkel töltött fel.
Bolus Manhattanben élt az egyik újonnan épült felhőkarcoló tetején,
ahol ősi istenek sarjai rótták az éjszakai fényárban úszó utcákat. Micsoda
változás a földalatti katakombák örök félhomályából az üvegtorony
bámulatos magasságába emelkedni. Ezek után már semmin sem lepődtem
meg, még azon sem, mikor rövidre vágott hajjal, jól szabott fekete
szmokingban fogadott, csuklóján megcsillant egy elegáns karkötő, melyen
az elmaradhatatlan főnix tündökölt. Hová tűnt a hosszú fekete köpeny, és
a vállig érő haj, a nyakba omló amulett? Odalett, elnyelte a múlt, mint
annyi minden mást, és nekem kimondhatatlanul hiányzott, már––már
elviselhetetlenül.
– Új szelek fújnak, Iris – mondta az elcsépelt szlogent.
Az üvegfalak előtt hosszú, mély bíbor függönyök csüngtek, melyeket
napközben gondosan behúztak, nehogy behatoljon a napfény. Éjszaka
azonban, amikor az ablakok kitárultak, az egész várost lehetett látni a
varázslók főhadiszállásáról. Föntről minden olyan nevetségesen
jelentéktelennek tűnt, a liliputi világ előadása szakadatlanul folyt, mert ez a
város soha nem aludt. Bolus a teraszon állt, elgondolkodva nézett le a
Hudson folyóra.
– Európából szörnyű hírek érkeznek, ez a vérszomjas fenevad, ez a
Hitler, milliókat hurcoltat koncentrációs táborokba. A szerencsétleneket
aztán elgázosítják, még védekezni sem tudnak. És még mi vagyunk a
szörnyek! – kacagott fel gúnyosan.
– Ez borzalmas.
– Van valami hír Konstantinról? – váltott témát, láthatólag nem akart
belesüppedni a szörnyűségek mocsarába.
– Sajnos semmi.
 – Ne aggódj, tud ő magára vigyázni, még az is lehet, hogy hamarosan
hazajön.
– Nem hinném, ez a háború még eltart egy jó darabig. Sikerült az Idő
Spirálját biztos helyre juttatni? – tereltem másra a beszélgetést én is.
– Remélem.
Nem akartam faggatni, láttam rajta, hogy nem kíván erről beszélni
velem. Talán jobb is volt, hogy nem tudtam, hol van.
– Rufus a városban van – mondta kurtán.
– Tessék? – úgy bámultam rá, mint aki szellemet lát.
– Nem pusztult el az a fattyú, túlélte a homok alatt. Valószínűleg
férgeken és egyéb csúszómászókon élt, azoktól kapott új erőre. Aztán
kiásta magát, és most itt van, él és virul. Gazdag üzletembert játszik, és
lepaktált a maffiával. Rendkívüli befolyásra tett szert magas üzleti
körökben. Hatalma alá vonta szinte az egész várost, bankárok, bírák és
politikusok esznek a tenyeréből, akár a pincsikutyák. Egyelőre, tehetetlenek
vagyunk. A Senátust jövő hétre hívtuk össze, a világ minden tájáról
érkeznek majd Senatorok. Bízom benne, hogy közösen, sikerül majd
valamit kitalálnunk.
– Szóhoz sem jutok, ez azt jelenti, hogy most erősebb, mint valaha.
Haladéktalanul értesítenünk kell Konstantint, tudnia kell erről, tennünk
kell valamit, amíg nem késő. Vajon, merre járhat?
– Ha Németországban van, akkor megtaláljuk. Az ottani Tribusunk
rendkívül jól szervezett, máris felhívom a berlini Senatort.
A telefonhoz ment és megrendelt egy berlini hívást. Órákig vártunk
mire a telefonközpontnak, sikerült elérnie a Senatort. A háború miatt a
telefonösszeköttetés szörnyen labilis volt, mert a vezetékeket lebombázták,
vagy szándékosan megrongálták. Hosszasan beszélgettek. Bolus szavaiból
azt vettem ki, hogy Konstantin előkerítése egy cseppet sem lesz egyszerű
feladat. Végül a sejtésem igaznak bizonyult, napokig nem kaptunk
visszahívást. Majd egy viharos estén, megcsörrent a telefon. Bolus éppen el
volt foglalva valamivel, kérte, hogy vegyem fel.
– Halló, tessék! – szóltam bele izgatottan.
– Kapcsolom Berlint – csilingelt a telefonos kisasszony dallamos
orgánuma.
– Halló, tessék! – ismételtem meg.
– Iris, te vagy az? – szólt bele egy távoli hang, a világ legkedvesebb
hangja.
 – Konstantin, szerelmem, jól vagy? Szörnyen aggódtam miattad! –
kiabáltam bele a telefonba, mert a vonal szörnyen recsegett.
–Jól vagyok – mondta nem túl meggyőzően. – Ti hogy vagytok?
– Jól vagyunk, köszönöm.
– Nagyon sajnálom, de nem tudok túl sokáig beszélni, mert rendkívül
kockázatos. Az SS műveleti központjából hívlak. A Senator mindenről
beszámolt, ahogy tudok, jövök, most le kell tennem, mert jön valaki.
A vonal megszakadt, és csak hangos bugás maradt Konstantin lágy
baritonja után. Beszélgetésünket követően hetek teltek el, de ő nem jött, és
hírt sem adott magáról. A Senátus összeült, de semmi érdemlegeset nem
sikerült kitalálniuk. Rufus továbbra is folytatta becstelen üzérkedéseit.
Közben beköszöntött a tél, a város utcáit vastag hótakaró borította.
Hosszú sétákat tettem a Central parkban. Mindig tudtam örülni az új
hónak, élvezettel nézegettem a korcsolyázókat, ahogy légiesen tovasiklanak
a jégen. A háború olyan távolinak tűnt, mintha nem is létezne, csak a rádió
híradásaiban szembesültem vele, no meg az üzletekben. Az Európából
származó árucikkek, már rég eltűntek a boltok polcairól, az élelmiszerek, a
borok és természetesen a párizsi divattervezők ruhái is. Egy borús délelőtt
a csípős hidegtől kipirulva szálltam ki a liftből, és csendben léptem be a
tágas nappaliba, ahol a szokásos félhomály fogadott. Mindenki aludt,
hiszen nappal volt. A kandallóban ropogtak a fahasábok, átfagytam, jól
esett a szoba barátságos melege. Levettem a kabátomat, és a kanapéra
dobtam. És akkor megláttam őt, a hatalmas íróasztalnál ült, és engem
figyelt.
– Iris, a te szépségeden nem fog az idő – mondta csendesen.
– Hát megjöttél, szerelmem! – szaladtam hozzá, és csókokkal
borítottam, törődött arcát.
Látszott rajta, hogy rengeteg szörnyűségen ment keresztül. Azonnal
mesélni kezdett, könnyíteni akart a lelkén, a teher szinte szétfeszítette.
– A háború elején, Karl Schmitt álnéven felvételt nyertem a német
légierőbe, a Luftwafféba. Kiképzésem rendkívül rövidre szabott volt, mert
az egyre sűrűsödő légitámadások miatt, amiket Németország mért az
ellenségeire, nem állt rendelkezésre több idő. Képzett vadászpilóta lettem,
de mivel nem volt túl nagy gyakorlatom, a légi irányításhoz kerültem.
Ennek áldásos következménye pedig az lett, hogy személyesen soha nem
kellett bombákat dobálnom ártatlan emberekre. Eközben értékes
információkat gyűjtöttem az angol titkosszolgálatnak, az MI––6––nak.
Amikor beindultak az Anglia elleni légitámadások, titkos kódokkal
tájékoztattam Londont a bombázások pontos időpontjáról és helyszíneiről,
így több ezer emberi életet sikerült megmentenem. Időnként más jellegű
munkákra is felkértek, SS tiszteket kellett különböző helyszínekre
szállítanom. Egy ilyen alkalommal kerültem a lengyelországi Auschwitzba.
Hidd el, az maga volt a földi pokol. Emberek százezreit tartották ott fogva
vágóállat módjára, és mészárolták le különös kegyetlenséggel. Kidülledt
szemű gyermek csontvázakat, akik némán segítségért fohászkodtak, kisírt
szemű asszonyokat, akik nemrég veszítették el szeretteiket. Lesoványodott
férfiakat, akikre valamikor felnéztek, akik bankokban, hivatalokban, orvosi
praxisokban és egyetemeken dolgoztak. Akik tanították az ifjúságot, vagy
tudományos kutatásokat végeztek. Mind oda voltak bezárva, abba az
iszonyú purgatóriumba. „Csak zsidók” legyintett az Obersturmführer,
mikor meglátta a részvétet a szememben. Ott döbbentem rá, hogy az
embernél nincs gonoszabb teremtmény a földön, képes kiirtani még a saját
faját is. Hamisan megideologizált indokokkal, mondvacsinált vádakkal,
lelkiismeret––furdalás nélkül. Valójában ezek az indokok nem
mások, pusztán gazdasági és haszonszerzési érdekek, melyek növelni
hivatottak a nácik hatalmát. Az én fajom kizárólag létfenntartási céllal öl,
és soha nem emel kezet fajtársaira. Ez a Principatus egyik alapszabálya. A
Mundo Sambra tagjai ellen is csak jogos önvédelemből alkalmazhatunk
erőszakot.
– Konstantin, nem azonosíthatod az egész emberiséget a nácikkal. Most
elveszítetted a hitedet az átélt borzalmak miatt, de hidd el, kis idő múltán,
amikor lelked megnyugszik, más színben fogod látni a világot –
simogattam meg sápadt arcát.
– Köszönöm, hogy vigasztalni próbálsz, de nem látok rá sok esélyt,
hogy valaha is elfeledjem a háborúban történteket.
– Avenarról tudsz valamit? – váltottam témát, mert el akartam terelni a
figyelmét ezekről a nyomasztó gondolatokról.
– Egy idő után megszakadt a kapcsolatunk, de annyit tudok, hogy már
egy jó ideje visszament Angliába. Londonban sikerült megfejtenie a
németek titkos kódját, az Enigmát. A halandók soha nem – fognak
rájönni, hogy tudta ezt véghezvinni, még csak nem is sejtik, milyen tudást
birtokol. Hőssé avatták, legendák keringenek róla, kész ikon. A kód
feltörése nagymértékben hozzájárult az MI–6 sikeres munkájához, a
németek titkos üzeneteit ezekután gyerekjáték lesz elolvasni.
– Ez nagyszerű, remélem, mihamarabb viszontlátjuk. És neked, hogy
sikerült megszöknöd Németországból?
 – Elraboltam egy gépet.
– Te egy német vadászgéppel repültél be Anglia légterébe? – mondtam
elképedve.
– Pontosan így történt, de felszállás előtt a titkos csatornán megadtam a
paramétereimet, ennek köszönhetően nem lőttek szitává.
– Mit szóltak ehhez a feljebbvalóid?
– Már így is, úgy is menekülnöm kellett. Ugyanis pár napja a nácik
kezébe került egy titkos anyag azokról a brit kémekről, akik
Németországban teljesítenek szolgálatot, és ebben nagy valószínűséggel
rólam is esett pár szó. Szerencsére most már bottal üthetik a nyomomat, és
ezen kívül egy Messerschmitt Bf 109––est is sikerült zsákmányolnom
tőlük, amit megtévesztő hadműveletek céljából kitűnően tud majd
hasznosítani a RAF, az angol légierő – mosolyodott el végre.
– Szóval, hős lettél, talán már ki is tüntettek?
– Arra még nem volt idő, még aznap ideutaztam.
– Büszke vagyok rád, és Anglia is büszke lehet – öleltem magamhoz.
– Remélem is – cirógatta meg a csuklómat
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Amit csak akarsz.
– Hogy sikerült eltitkolnod valódi mivoltodat a halandók elől, hiszen
olyan közel kerültél hozzájuk?
– Biztos voltam benne, hogy meg fogod kérdezni tőlem – mosolygott –
, a válaszom pedig roppant egyszerű. Magam sem tudom. Úgy látszik, ez a
jelentéktelen epizód nem tűnt fel senkinek a nagy ramazuriban.
– Hihetetlen.
– Hihetetlen, de igaz. Bár ha jobban belegondolok nem is csoda, hogy
az örökös éjjeli szolgálatokat nem firtatta senki, örültek, hogy van egy
olyan őrült, aki bevállalja.
Felnevettem.
– Oliver és Lámia az egész napot átalusszák? – méltatlankodott később.
– Tudod, a vámpírok már csak ilyenek. Nem lehet mindegyikük annyira
emberi, mint te.
– Szóval, emberinek találsz?
– Meglehetősen. Valahogy sokkal jobban megmaradtak benned a
halandók tulajdonságai, mint a többiekben. A hazaszeretet, a részvét, a
lojalitás és még sorolhatnám – néztem rá meghatottan.
– Valamint az önzés, a féltékenység és a haragtartás – replikázott
gúnyos mosollyal.
 – Kétségtelen, hogy ezek a tulajdonságok is színezik az egyéniségedet,
de ezek nélkül túl tökéletes lennél, és az már nem lenne emberi.
Felállt, a hatalmas ablakhoz sétált, egy leheletnyit elhúzta a függönyt,
épp csak annyira, hogy kilásson, és lenézett az utca forgatagára, majd felém
fordult és csak annyit mondott.
– Te vagy az én hazám, Iris.
 A béke
Konstantin jóslata beteljesedett, és ennek a háborúnak is vége lett. A
náci bűnösöket a nürnbergi perben elítélték, legtöbbjüket halálra. A világ
fellélegzett, és a több mint hetvenkét millió áldozatot gyászolta az
emberiség.
A mi világunk azonban még fortyogott, Rufus hatalma teljében
tündökölt. Groteszk látványt nyújtott az újságok címlapjain, a csontos,
túlvilági alak, ahogy kitüntetést vesz át, vagy épp átad egy új felhőkarcolót.
Az egyetlen fegyver, ami bevethető volt ellene, az a totális gazdasági
támadás.
A Principatus különböző álneveken megvásárolta a cégei részvényeit,
amennyit csak lehetett. Ezenkívül új vállalatokat alapított, melyek
megtörték Rufus egyeduralmát a piacon. Ezek a cégek olcsóbb és jobb
minőségű árucikkeket kezdtek előállítani, majd amikor kényszerűségből a
maradék részvényeit is áruba bocsátotta, azokat szintén felvásárolták. A
Fekete lovag teljes csődöt jelentett, és úgy tűnt el a színről, mintha sosem
létezett volna. A Tribusok soha nem látott virágzásnak indultak, jelentős
beleszólásuk lett a világ gazdasági és politikai életébe. Természetesen a
háttérből irányítottak titkáraik és ügyvédjeik közreműködésével.
Személyesen csak igen kivételes alkalmakkor jelentek meg, és kizárólag esti
fogadások és partik alkalmával. A többi meghívást fontos elfoglaltságaikra
hivatkozva udvariasan visszautasították.
Konstantinnal Franciaországba utaztunk, Oliver és Lámia nem tartott
velünk, ők tipikus amerikai lokálpatriótákká váltak. Párizs, romjaiból
éledezett. Könnyek szöktek a szemembe, amikor megláttam a lebombázott
épületek maradványait. A kedvenc éttermem helyén egy mély gödör
tátongott. A lakások egynegyede megsemmisült, egymillió család maradt
fedél nélkül. Az emberek arca azonban más volt, nem tükrözte a szomorú
látványt, az ő szemükben remény izzott.
A Bellevue––ben álló palotánkat, nem érték el a bombák, csak a kerítés
lábazatát lőtték ripityára golyószóróval. A kulcs akadálytalanul siklott a
zárba, pedig már jó ideje nem nyitotta ki senki. A padlón vastag porréteg
ült, egyenként szedegettük le a fehér lepedőket a bútorokról. Hihetetlen,
de minden ugyanúgy állt, mint amikor 1793 telén kiléptünk onnan.
A porcelán baba, melyet Marie Antoinette––től kaptam, ott ült a
márvány kandalló párkányán. Pont úgy nézett ki, mint ő, amikor
Franciaországba érkezett, tizennégy évesen, ártatlanul és boldogan.
Hosszúkás, kedves arc, meleg barna szemek. Leemeltem a babát, és
megsimogattam szőke, selymes haját, mosolygott, legalábbis én úgy láttam.

Másnap a sírjához zarándokoltam, a Saint Denis székesegyházban talált

örök nyugalomra, halála után huszonkét évvel. A hóhérai még arra sem
méltatták, hogy tisztes temetésben részesítsék, holttestét, egyszerűen
belehajították egy meszesgödörbe. Könnyes szemekkel álltam a díszes
sírbolt előtt, kezemben fehér liliommal, Marie kedvenc virágával.
Az együtt töltött csodás évek és a bécsi utazás filmkockái lassan peregni
kezdtek. Rizsporos parókák, masnis topánok, báli ruhák, a púder illata.
Letettem a liliomot a hűs márványra, és elindultam a kijárat felé, nem
akartam bevárni a film végét, azt a szörnyű napot. Konstantin otthon várt
rám, tapintatból nem jött velem. Megadta nekem a gyász magányát, és én
roppant
hálás voltam neki ezért. Nem tudom, hogy csinálta, de mire hazaértem,
az egész palota ragyogott.
– Modernizálnunk kell egy pár dolgot, és be kell vezettetnünk az
áramot. Ki kell cseréltetnünk a tetőt, és festetnünk is kell. A drapériákat
megrágták a molyok, de a ruháink nagy része sértetlen maradt – mondta
lelkesen.
– Jézusom, a ruháim! – ötlött fel bennem.
Szinte mindet itt hagytam, amikor New Orleansba menekültünk.
Felszaladtam az emeletre, és kitártam a hatalmas ruhásszekrényem ajtaját.
Maradéktalanul ott sorakoztak porosan és lenyűgözően. A film újra
peregni kezdett, a bálok hosszú sora, a tündöklő vacsorák, a kártya partik.
Milyen rég történt mindez, mardosni kezdett a fájdalom. Konstantin
hátulról finoman megérintette a vállamat.
– Tudom, mi játszódik most le benned, szörnyen fáradtnak és öregnek
érzed magad – mondta megértőn.
– Te is szoktál így érezni? – törültem meg a szemem.
– Néha.
– Mit teszel olyankor?
– Rád nézek.
Szavai, lágy tavaszi szellőként simogatták megtört lelkemet, egész éjjel a
karjában tartott és vigasztalt. A reggelt, csak azért nem vártam, mert
tudtam, hogy akkor majd elenged. Pedig eljött, és tisztában volt vele, mire
van szükségem. A napfény, az élet kiapadhatatlan forrása, ragyogva tódult
be a boltíves ablakon. Gondosan behúztam a függönyöket, nem akartam,
hogy kedvesemnek baja essék.
A háború alatt Konstantin a repülés megszállottja lett. A teraszon állva
folyton az eget kémlelte, várta, mikor húz el fölöttünk egy acélmadár. Arca
olyankor megváltozott, átszellemült, mesébe illővé vált.
Másnap reggel banki elfoglaltságaimra hivatkozva korán mentem el
otthonról, a bank helyett azonban a repülőtérre hajtottam. A hangárba
nem volt egyszerű bejutni, tucatnyi kis gép parkolt benne. A szerelők
elmélyülten dolgoztak. Félve szólítottam meg egy szimpatikusnak tűnő
szőke férfit, aki éppen a földön feküdt egy repülő csoda alatt.
Letette a csavarhúzót a földre, és felnézett rám.
– Lenne szíves odaadni a villás kulcsot?
– Hányasat? – kérdeztem vissza.
– Á, látom, szakértővel van dolgom.
– Korántsem.
– Miben segíthetek? – kérdezte szolgálat készen.
– Repülőgépet szeretnék vásárolni.
– Ez már döfi, és milyen típusra gondolt?
– Na, látja ez az, amit nem tudok. Segítségemre lenne ebben?
– Gondolom, sportrepülőt szeretne. Ön vezetné?
– Isten ments, a kedvesemnek szánom, meglepetés lesz.
Ezek után már nem tudtam szóhoz jutni. Legalább egy órán keresztül
sorolta a repülőgép márkákat, dicsérte vagy elmarasztalta az adott modellt.
Érveket sorakoztatott fel, pro és kontra. Végül egy Cessna márkájú gép
került ki győztesként az általa meghirdetett versenyből.
– Rendben van, mikorra tudna egy ilyet szerezni nekem? – kérdeztem.
– Attól függ. Új legyen, vagy használt?
– Természetesen új.
– Mázlija van, tudok egy szinte vadonatúj madarat. Még ma beszélek a
tulajdonosával, de tudja mit, akár most rögtön is megnézheti, a kettes
hangárban áll.
A kis sportrepülő, rendkívül modern volt, pont olyan, mint amilyet
elképzeltem.
– Jöjjön, nézze meg a műszereket, nincs olyan paraméter, amit ne
mutatnának. A vőlegénye boldogulni fog vele?
– Vadászpilóta volt az angol légierőnél – füllentettem, elég furcsán vette
volna ki magát, ha azt mondom, hogy a Luftwaffénál.
– Akkor már nincs is több kérdésem.
 – Nekem lenne, megtudhatnám a becses nevét? Engem madame La
Fayette––nek hívnak, de szólítson egyszerűen csak Irisnek.
– George vagyok.
– Hát akkor, viszlát holnap, George! – nyújtottam kezet.
– Viszlát! Ne haragudjon, de egy kissé olajos a kezem, rejtette a háta
mögé a karját.
Másnap megkötöttük az üzletet, a tulajdonos meg sem jelent, a
megfelelő pénzösszeget átutaltam a bankszámlájára.
– Tehetek még önért valamit? – kérdezte George, miután átvettem a
kulcsokat.
– Megtenné, hogy szervizeli a jövőben a repülőt?
– Szíves örömest, mindig öröm számomra, ha egy ilyen szépséget
cirógathatok – simította végig a kezét a gép oldalán.
– Akkor megegyeztünk – nyújtottam felé a kezemet.
Meglehetősen erős kézfogása volt, azt hittem, letöri az ujjaimat, de
mégis örültem neki, mert tisztában voltam vele, hogy ez erős jellemre utal.
– Mikor kerül sor az ajándékozásra? Szeretnék még egy pár extrát
belerakni.
– Holnapra gondoltam.
– Meglesz – szalutált mókásan.
Konstantin mit sem sejtett, mikor elindultunk otthonról, úgy tudta,
kirándulni megyünk.
A borús idő ellenére, a levegő kellemesen langyos volt.
– Merre megyünk?
– Nem messze a repülőtértől van egy nagyon hangulatos kis erdő,
sétálunk egy jót, a friss levegő csodákra képes – magyaráztam.
Amikor ráfordultunk a repülőtérre vezető útra, már gyanakodni
kezdett, épp meg akart szólalni, de kezemet a szájára tapasztottam.
– Csitt, ne kérdezz semmit, mert elrontasz mindent.
Gyorsítottam, hogy minél előbb odaérjünk, mielőtt újabb kérdéseket
tenne fel. Csikorgó kerekekkel fordultam be a hangárok felé vezető útra.
Konstantin már nem bírta tovább szó nélkül.
– Mi a fenét keresünk a hangároknál?
– Majd meglátod.
Hirtelen lefékeztem, és leparkoltam a hatalmas csarnok előtt.
– Gyere, szállj ki, meglepetésem van számodra! – mondtam
mosolyogva.
 Nem szólt semmit, de az arcára volt írva a kíváncsiság. Besétáltunk, a
gép a csarnok közepén állt. Csillogott, villogott, George fantasztikus
munkát végzett.
– Ez egy Cessna, csodálatos sportrepülő – jegyezte meg Konstantin
tárgyilagosan.
– És a tiéd.
– Tessék?
– Ez a Cessna a tiéd.
– Iris, mi? Hogy? Mikor? – mondta egymásután összefüggéstelenül a
szavakat.
– Megvettem neked, tegnap.
Felkapott, és addig pörgött velem, amíg bele nem szédültem.
– Mikor próbálhatom ki?
– Akár most azonnal. George kérem!
George előlépett a gép mögül, karjában barna bőrdzsekit és egy pilóta
sapkát tartott.
– Bemutatom a repülőgéped műszaki karbantartóját.
– Nevezzük csak egyszerűen szerelőnek. Örvendek – nyújtott kezet
George derűsen. – Hallom, hogy ön vadászpilóta?
– Igen, de már évek óta nem repültem.
– Ez a madár egy kicsit más, mint a vadászgépek, de minek is jártatom a
számat, fönt majd mindent elmagyarázok. Jöjjön, Iris! – tessékelt be a
Cessnába.
Konstantin felvette a sapkát és a dzsekit, jól állt neki, mint bármi, amit
magára vett. A felszállás simán ment, a gép könnyedén hasította a levegőt.
A műszerfalon tucatnyi kör alakú műszer, alattuk kapcsolók sorakoztak. A
magassági kormány apró mozdulataira a kis gép szinte azonnal reagált.
George hosszasan ecsetelte a gép paramétereit és a műszerek használatát.
– Teljesen másképpen kell irányítani, mint egy Messerschmittet
– jegyezte meg Konstantin.
– Ön repült Messerschmittel?
– Igen, egy––kettőt sikerült zsákmányolni a németektől, azokat
próbálgattuk – vágta ki magát.
– Hű, ez meleg volt – lélegeztem fel.
Konstantin, még soha nem követett el ilyen hibát, a felszabadultság
tehette ezt vele.
– Egyébként FW 190––esen repültem.
– Az egy szuper gép, még manapság sem számít korszerűtlennek
 – lelkendezett George.
A táj egyre szebb lett, apró házacskák váltottak fel parányi másmás
színű téglalapokat. Egy vékony vízérnek látszó folyó kanyargott lustán az
apró földnyelvek között.
– Kérem, most váltson irányt, két fokot észak––keletre. Konstantin
könnyedén hajtotta végre az utasítást.
– Remek volt, most pedig menjünk vissza a reptérre, látni szeretnék egy
landolást.
A leszállás is könnyedén ment, Konstantin finoman tette le a Cessnát,
alig lehetett érezni a földet érést.
– Nagyszerű, azt hiszem itt már nincs is rám szükség, legalábbis a
levegőben. Gratulálok, ön kiváló pilóta – szorította meg kedvesem kezét.
Aztán George tapintatosan magunkra hagyott minket. Konstantin alig
akart hazamenni, vagy tízszer körbejárta a gépet, mustrálgatta, tapogatta.
Olyan volt, mint egy kis gyerek, aki új játékot kapott.
– A Messerschmitt durva hiba volt, ne haragudj, Iris.
– Semmi baj, megesik az ilyen, még mi sem vagyunk tökéletesek.
– Szerinted hihetőnek tűnt a magyarázatom?
– Remélhetőleg. George nem titkos ügynök, azt hiszem, sikerült
meggyőznöd.
A repülés Konstantin szinte minden szabadidejét kitöltötte, gyakran
még éjjel is a gépet bütykölte George––zsal. A fejébe vette, hogy engem is
kiképez sportrepülő pilótának. A dolog a vártnál jobban sikeredett, úgy
voltam vele, mint az autóvezetéssel, csak a műszerek működését kellett
megtanulnom. Szerencsére George nem tartott velünk, már így is
furcsállotta, hogy Konstantin a napos időben kerüli a repülést. Képzelem,
mit szólt volna az én első repülésemhez.
Konstantin úgy négyévente cserélte le a repülőit, de a Cessna márkához
hű maradt. George közben Lyonba költözött, attól fogva kedvesem már
maga szervizelte a gépeit. Lassan nekünk is el kellett hagynunk Párizst,
hiszen már több mint negyven éve éltünk itt, és ezt nem engedhettük meg
magunknak. Lombardiába vágytam, a comói kastélyba. Konstantin
utánanézett, hol tudná tárolni a repülőjét, Leccóban volt egy kis reptér,
közel hozzánk, tökéletesnek tűnt. Mindent elrendezett, telefonon foglalt
egy beálló helyet az ottani hangárban. Készen álltunk a költözésre.
 A zuhanás
Egy utolsó repüléssel búcsúztunk Párizstól. Tökéletes idő volt, a
fátyolos égbolton épp csak átszűrődött a halovány napfény. A város
madártávlatból egyszerűen csodálatos volt, az Eiffel torony, a Diadalív, a
Louvre, a Sacré––Coeur, a Notre––Dame, mind egyszerre tárultak a
szemünk elé. Sokáig köröztünk a város felett, a látvány megunhatatlan
volt. Mindketten élveztük a repülést, nehezen szántuk rá magunkat, hogy
visszatérjünk a repülőtérre.
Konstantin tökéletesen uralta a gépet, épp landoláshoz készülődött, a
leszállópálya, úgy ötszáz méterre lehetett. A repülési magasságot jelző
műszer száz métert mutatott, a körülmények tökéletesek voltak. Aztán
egyszer csak elhalkult a motor, utána minden nagyon gyorsan történt, az
egész nem tarthatott tovább egy––két percnél.
– Iris, leállt a motor, kérlek, ne ess pánikba! Megpróbálom letenni a
gépet, kapaszkodj erősen – mondta magára erőltetett nyugalommal.
Kitámasztottam magamat és megmarkoltam az ülés szélét. A gép
eszeveszett sebességgel zuhanni kezdett, többször is megpördült a
levegőben, majd hatalmasat csattant. Utána már nem éreztem mást csak a
hasogató fájdalmat a fejemben, és a vér ízét a számban. Próbáltam kinyitni
a szememet, de nem tudtam, mázsás súly nehezedett a szemhéjamra, a
lábaimat nem éreztem, mintha nem is lettek volna.
Aztán egy hatalmas robbanást hallottam, majd, orromat megcsapta az
égő kerozin szaga.
– Ne nyúljon hozzá senki, lehet, hogy eltört a gerince – mondta egy
hang –, a mentők mindjárt itt lesznek.
– Konstantin, vele mi lehet? – gondoltam remegve. Megpróbáltam újra
felnyitni a szemeimet, ismét sikertelenül.
Távoli szirénavijjogás. Egy kéz a homlokomon, langyos, jóleső.
Autófékezés, majd ruhasuhogás. Felemelnek, nagyon lassan, óvatosan.
Valószínűleg egy hordágyra tesznek, a fejem lüktet, a vér már a nyakamon
folyik.
– Hall engem, hölgyem? Vannak fájdalmai? Ne féljen, már úton
vagyunk a kórház felé, minden a legnagyobb rendben lesz.
Jódszag keveredik valamilyen más ismeretlen illattal, a lábam még
mindig érzéketlen.
 – Konstantin hol vagy? – sikoltom némán. És utána semmi, abszolút
semmi. Majd újra hangok, egy férfi röntgen képeket mutogat egy
másiknak.
– Nézd, itt van a törés, a kilences és a tízes csigolya között, a gerincvelő
is roncsolódott, szegényke, valószínűleg, soha többé nem fog járni, pedig
milyen szép és fiatal. Más sérülései is vannak, a koponyaalap zúzódott,
feltehetőleg agykárosodás is fennáll. Mindkét lába eltörött a földet érésnél,
de azt nem érzi, a bénulás következtében. A mélyebb sebeket össze kell
ölteni, de a nagy kiterjedésű horzsolásokkal, nem tehetünk semmit.
– Kész csoda, hogy túlélte. Volt más is a repülőn rajta kívül? – kérdezte
a másik orvos.
– Igen, a pilóta, őt most látják el.
– Akkor él – ujjongtam magamban –, de a következő gondolatom már
maga volt a rettegés.
– Mi van, ha vért vesznek tőle?
Nem volt időm tovább gondolkodni ezen, mert hirtelen szörnyű
fájdalom hasított bele mindkét lábamba.
– A lábaim! – ordítottam fel.
Mindkét orvos hozzám rohant.
– Fájdalmat érez a lábaiban?
– Igen, borzalmasan fáj.
– Ez maga a csoda.
– Nekem nem – válaszoltam ingerülten.
– Ne haragudjon, máris hozok fájdalomcsillapítót.
Hűvös levegő és áldott zsibbadás telepedett rám, a fájdalom tompult,
már csak egy kicsit pulzált, alig észrevehetően.
– Most aludjon, elküldtem a vért, amit vettünk öntől a laborba, azután
jöhet az MRI––vizsgálat. Mire felébred, meg is lesznek az eredmények.
Azonnal el kell tűnnöm innen, nemsokára kitudódik minden. A modern
orvoslás átka a precíz diagnosztika. Vajon milyen a vérem összetétele?
Nem valószínű, hogy láttak már ilyet.
– Sürgősen meg kell találnom Konstantint – gondoltam rettegve.
Elmémben kutatni kezdtem utána, éreztem, hogy nincs messze tőlem,
de azt nem érzékeltem, hogy milyen állapotban van. Hívogatni kezdtem,
segítségért fohászkodtam. Kis idő múltán, érzékeltem, hogy közeledik, de
nem hallottam a lépteit, valahol a távolban suhant, talán több emelettel
lejjebb.
– Kérlek, siess! – suttogtam.
 Nyílt az ajtó, összerezzentem, a nővér jött csak, hogy kicserélje az
infúziós palackot.
– Ne féljen, már nem fog fájni – simogatott meg kedvesen, aztán
kiment.
Konstantin egyre csak közeledett, nagyon lassan, vontatottan,
természetellenesen.
– Mi baj lehet, miért nem siet?
Most valahová bement, talán a liftbe, ott kevésbé észleltem. Óráknak
tűnő, hosszú percek teltek el, és még mindig semmi. Aztán kopogást
hallottam.
– Szabad – kiáltottam ingerülten
Egy gondozó tolta be, az egyik lábán gipsz volt, az arca pedig
helyenként csúnyán összezúzódott, de még így káprázatos volt.
– Magunkra hagyna, kérem? – szólt az alacsony, köpcös férfihez.
– Természetesen – mondta és távozott.
– Hogy vagy kedvesem? Ne haragudj rám! – csókolta meg a kezemet.
– Jól vagyok – feleltem sietősen –, de most sürgősen el kell tűnnünk
innen.
– Van valami probléma? – kérdezte aggódva.
– Probléma? Inkább katasztrófa. Vért vettek tőlem, és már a laborban
van.
– És?
– Van fogalmad róla, mit fognak mutatni a tesztek? Konstantin, én nem
vagyok emberi lény, következésképpen a vérem sem emberi. A
gyógyulásom pedig szemkápráztatóan gyors. Már szinte semmi bajom,
ahhoz képest, hogy eltört a gerincem, mindkét lábam, és zúzódott a
koponyám.
– Hmm… ebben van valami – dünnyögte. – És mégis, hogy képzelted,
hogy csak úgy kisétálunk innen? – kérdezte kissé ingerülten.
– A te lábad, már jól van? Tőled nem vettek vért?
– Szerencsére nem, a lábam már összeforrt, de azért engedtem, hogy
begipszeljék.
– Okosan tetted, de most már tényleg mennünk kell, nem fogom
megvárni, hogy elkészüljenek a leletek.
– Gyere! – ugrottam ki az ágyból.
– Várj, valahonnan szerzek két orvosi köpenyt, de előbb, távolítsuk el
ezt az átkozott gipszet, nem tudok tőle járni – szállt ki a kerekes székből.
Egy mozdulattal kettéroppantottam, és leszedtem a lábáról a merevítőt.
 – Örök hálám – suttogta a fülembe és megcsókolt.
– Siess, kérlek! – sürgettem.
Pár perc múlva két hófehér köpennyel tért vissza.
– Vedd fel ezt, Iris! – nyújtotta felém a ruhadarabot.
– Máris, csak rendbe hozom egy kicsit magamat.
A tükörhöz léptem, az arcomon már szinte alig látszott valami, talán
egy gondolatnyit sápadtabb voltam a szokottnál. A horzsolások
nyomtalanul eltűntek, a kék foltok felszívódtak. Gyorsan átöltöztem, egy
pillanat volt az egész.
– Indulhatunk – mondtam.
Konstantin résre nyitotta az ajtót, és kikukucskált.
– Mehetünk, nem jön senki.
Egymásba karoltunk, és ráérősen a lift felé sétáltunk. Hétköznapi
dolgokról csevegtünk, halkan nevetgéltünk. Senkiben nem keltettünk
gyanút, sőt egyesek mosolyogva köszöntek nekünk. A liftes bácsi
egyfolytában beszélt, be nem állt a szája, megkönnyebbülten sóhajtottam
fel, amikor végre kinyitotta az ajtót. A hallban rengeteg ember nyüzsgött,
betegek, ápolók és orvosok sokasága. Nyugodt léptekkel masíroztunk ki a
főbejáraton, aztán hangosan összenevettünk.
– Ez volt életem legkönnyebb szökése – monda kaján vigyorral.
– És most hová? – kérdeztem.
– Nem úgy volt, hogy hazamegyünk a Comói––tóhoz?
– Ne haragudj, Konstantin, de azóta annyi minden történt, teljesen
kiment a fejemből.

Otthon, édes otthon

Hazatértünk az első igazi otthonunkba, szerelmünk bölcsőjébe. A tó

környéke rengeteget változott, házak százai sorakoztak a sziklás tóparton.
A kastély szebb volt, mint valaha. A tapéták, a drapériák, a kárpitok, a
márványburkolatok vadonatújak voltak, természetesen kiváló ízléssel
kiválasztva, erről egy híres milánói tervező gondoskodott. A nappaliban
egy teljes falhosszat elfoglaló tengervízi akváriumot telepítettek, csodálatos
színű és formájú különleges tengeri halakkal. Ügyvédeink gondoskodtak
arról, hogy a házban mindig tartózkodjon személyzet.
Az épület egy valamiben változott jelentősen, a legmodernebb
technikával szerelték fel. Óriási képernyős televíziók, hifi berendezések,
számítógépek, kamerarendszer gondoskodtak a kényelmünkről és a
biztonságunkról. A kertben építettek egy hatalmas feszített víztükrű
úszómedencét és egy pezsgőfürdőt. A csillagvizsgáló műszereit is
lecserélték ultramodern technikára, volt köztük olyan, amit a NASA
fejlesztett ki. Az istállót és a karámokat is modernizálták, automata
itatórendszert és futtató gépet szereltek fel.
Konstantin a filmek megszállottja lett, éjjelente el sem mozdult a
televízió elől. Vámpírfilmeket nézett legfőképp. A Dracula gróftól
nevetőgörcsöt kapott. Az interjú a vámpírral megbabonázta, Louis––ban
lelki társra talált, óh, az isteni, érzékeny Louis a filozofikus gondolataival…
No, meg persze Lestat, a furmányos „Kópé királyfi”, aki kristálypohárból
nyakalta a szépasszonyok vérét…
Naphosszat elemezte a filmeket, érvek és ellenérvek tucatjait
sorakoztatva fel, de végül mindig ugyanoda lyukadt ki, hogy minden
vámpír számára egyszer eljön az a bizonyos pillanat, amikor értelmetlenné
válik az öröklét, és önként kell megválnia életétől. Ezek után azonban
rögtön azt is megállapította, hogy ettől ő még igen messze van.
– Mily nagyszerű! Lépjünk tovább! – mondtam.
És továbbléptünk. A repülésről lemondott, legalábbis egy időre,
helyette az autók megszállottjává vált. Többek között beszerzett egy
tűzpiros Ferrarit is, Olaszországban ez nemzeti ereklyének számított.
Farmert viselt, fekete garbóval, bőrzakót, haját újra megnövesztette,
üvölttette a rockzenét, eszeveszetten száguldozott, és falta az életet.
A párizsi baleset után határoztam el, hogy elvégzem az orvosi
egyetemet. Májusban tartották a felvételi vizsgákat, simán bejutottam a
bolognai egyetemre.
– Mi célod ezzel? – kérdezte egy nap Konstantin.
– Bármennyire furcsán is hangzik, de tanulmányozni szeretném
magunkat, a szervezetünket, a csodákat, amik végbemennek bennünk.
Kutatni fogom a hogyanokat és a miérteket mindaddig, amíg meg nem
találom a válaszokat.
Ötödévben génsebészetre szakosodtam, a tanulás rendkívül könnyen
ment, elég volt egyszer elolvasnom egy anyagot, és már betéve tudtam. A
ház pincéjében alakítottam ki a laboratóriumot, melyet a legmodernebb
műszerekkel zsúfoltam tele. Míg Konstantin a csillagvizsgálóban fürkészte
az égboltot, én a mikroszkópom alatt leltem rá az új csodákra. Állatoktól
származó mintákkal kezdtem, még a lovainktól is vettem vért. A DNS
szerkezete nyűgözött le a legjobban, ez a milliónyi genetikai információt
hordozó anyag volt számomra minden titok nyitja. Hosszú órákon
keresztül bámultam az egymásba fonódó spirálokat, annyira az agyamba
vésődtek, hogy még álmomban is előjöttek. Kíváncsiságom odáig fajult,
hogy elcsentem egy fiola vért, az egyetemi vérbankból, és csak remélni
tudtam, hogy senkinek sem fog hiányozni. Mire hazaértem, már zsibongott
a fejem az izgalomtól, az idegeim pattanásig feszültek. Egyenesen a
laborba mentem, és sietősen bekapcsoltam a mikroszkópokat.
– Te mire készülsz? – állt meg az ajtóban Konstantin.
– Most ugrik a majom a vízbe – lebegtettem meg az orra előtt a fiolát.
– Kié ez a vér? – kérdezte izgatottan, és egy nagyot nyelt.
– Nem lehet igaz, hogy a vér látványa így lázba hozza – gondoltam
kissé meglepetten, majd válaszoltam: – Fogalmam sincs, csak annyit tudok,
hogy embertől származik.
– Mit fogsz csinálni vele?
– Összehasonlítom a saját véremmel.
– Mire számítasz? Talán csak nem arra, hogy megfejted az ősi titkokat,
a születésed mítoszát? Iris, mindketten Isten teremtményei vagyunk,
csupán csak annyi a különbség köztünk, hogy te ebben a játszmában a
szuperhőst alakítod, én pedig a rossz fiút. Itt az ideje, hogy ebbe
beletörődj, és ne keress új keletű bizonyítékokat, attól úgysem fog semmi
megváltozni.
– Nem értek egyet a filozófiáddal, miért ítéltetnél meg származásod
alapján, és miért merülne feledésbe az a sok jó cselekedet, amit életedben
tettél, és tenni fogsz, de kár a szócséplésért, soha nem leszek képes erről
meggyőzni téged. Most viszont arra kérlek drágám, hogy menj ki innen,
mert látom rajtad, hogy felizgatott a vér látványa.
– Szóval, megcsinálod? – kérdezte ingerülten.
– Persze.
– Borzasztó makacs vagy, ha esetleg rosszul lennél, kérlek, értesíts a
házi telefonon – fordult sarkon mérgesen.
– Rendben van – mondtam félvállról, mert már egészen máshol járt az
eszem.
Miután elment, elővettem egy fecskendőt meg egy hajszálvékony
injekciós tűt, és vért vettem magamtól. A két mintát, két külön üveglapra
kentem, és elsőként a humán vért helyeztem a mikroszkóp alá. Azonnal
kirajzolódott a jól ismert dupla spirál szerkezet. Remegő kézzel emeltem ki
az üveglapot, és a helyére becsúsztattam a saját mintámat. A szívem
hevesen vert, majd szétvetette a mellkasomat. Belenéztem a
mikroszkópba, és egy isteni káprázat tárult a szemem elé, egy teljesen
szabályos gyémánt szerkezetet láttam, spirálnak nyoma sem volt.
– Hát ez lennék én? Ez az én örökítő anyagom? Én vajon kitől
örököltem? Talán Isten vére is ilyen? – sorakoztak fel a megválaszolatlan
kérdések.
A következő vizsgálat a vérem kémiai összetételére irányult. Ehhez
több kémcsőnyi vért is le kellett vennem. Ezek a tesztek sokkal
időigényesebbnek bizonyultak, az eredmények azonban ugyanolyan
meglepőek voltak, mint az előzőek. Az összetétele nagyban hasonlított az
emberi vérre, de voltak olyan elemek és fehérjeszerű anyagok, amelyeket
be sem tudtam azonosítani.
A kísérletező kedvem ezután jött csak meg igazán. Maró hatású
vegyszereket, savakat, klórt és tömény alkoholt csepegtettem a mintákra. A
humán vér azonnal roncsolódott, és a molekulaszerkezete szétesett. A
tőlem származó anyagminta is roncsolódott ugyan, de csak egy rövid időre,
pár perc múltán újra makulátlanná rendeződött. A titok nyitja az orrom
előtt volt, merészen és őszintén. A testem villámgyors regenerálódására
fény derült, világosabban ragyogott, mint a delelő nyári nap. Reszkető
kézzel nyúltam a házi telefon után.
– Konstantin, gyere le, kérlek! – mondtam olyasmi hangon, ami miatt
meg sem kérdezte az okát.
– Valami baj van? – mondta kissé zihálva.
– Nézz bele a mikroszkópokba!
Miközben félszemmel a mintákat nézte, én hevesen szónokoltam neki,
érvekkel, ellenérvekkel és magyarázatokkal traktáltam.
– Ez képtelenségnek tűnik, de mégis igaz, ha nem látnám, el se hinném
– hüledezett.
– Tudod, mi jutott eszembe? Hogy ezt a párizsi laborban is látták. Még
az is lehet, hogy most nagy erőkkel nyomoznak egy ufó után – nevettem el
magam.
– Vagy csak azt gondolják, hogy a minta, amit tőled vettek tönkrement,
de azt is hihetik, hogy a laborasszisztens őrült meg. Minden benne van a
pakliban – mosolyodott el sármosan.
– Most pedig te jössz! – ragadtam meg a csuklóját.
– Verd ki a fejedből, én nem adok vért – húzta el a karját.
– Csak nem attól félsz, hogy elájulsz?
– Meglehet, de inkább ne firtassuk – rázkódott meg valahogy úgy, mint
aki szörnyen iszonyodik valamitől.
 A gondterheltség ráncai borították be arcát, egy szemvillanásra
megmutatva a hajdani embert.
Majd a pillanat szertefoszlott, és ugyanaz a tükörsima arc fordult felém,
mint amit már megszokhattam.
– Nem akarom látni, milyen vagyok, már így is megrémülök magamtól.
Nem akarom látni a szörny szöveteket és sejteket, amint áthágnak minden
természeti törvényt.
– Te félsz?
– Igen, és ki is mondom, soha nem féltem jobban semmitől. Lelkem
meglágyult, átéreztem a helyzetét. Kerestem a megfelelő szavakat, de nem
volt arra szó, amit akkor éreztem.
– Szerelmem, ne félj, nincs mitől félned, hiszen te is a természet része
vagy, mégpedig egy csodás remeke. Te magad mondtad, hogy Isten
teremtményei vagyunk mind, ő dönti el, mivé legyünk, és mi a célja velünk.
A keze után nyúltam, sima volt és hűvös, arca homályba veszett.
Megindították a szívből jövő szavak, szemét vérkönny lepte el, de szó nem
hagyta el az ajkát. Nem vártam, hogy bármit is mondjon, csak azt
reméltem, hogy egyszer majd elfogadja az álláspontomat. A kísérletezést
abbahagytam, nem is került szóba többet. A laboratórium titkait lakatra
zártam, a kulcsát elsüllyesztettem, valahová a tudatom legmélyére.
Kedves vendégeket vártunk, Lámia, Oliver és Bolus érkeztek
Amerikából. Csodálattal néztem őket, ahogy elmélyülten beszélgettek a
teraszon, a fénylő esti csillagok alatt.
Lámia Oliver mellett ült, hosszú rézvörös haja lágyan omlott vállára.
Enyhén megnyílt ajkakkal hallgatta Bolust, aki épp a Principatus ügyes––
bajos dolgairól tájékoztatta Konstantint. Oliver Lámia kezéért nyúlt, és
kedvesen simogatni kezdte. Öltözete makulátlan volt, mint mindig, fekete
ing és szövetnadrág.
Időnként ő is beleszólt a társalgásba, kurtán, lényegre törően, mint a
vámpírvarázslók általában. Bolus, a bölcs öreg lassan, megfontoltan
magyarázott, újra megnövesztett, hosszú ősz haja varkocsba fogva omlott
a hátára. Arca mit sem változott, talán bőre lett csak keményebb egy kissé.
– Hol marad a főnix? – kutattam szemeimmel a talizmán után.
Az ujján pillantottam meg, ugyanúgy mint Oliverét, de az ő gyűrűje
nagyobb volt és feltűnőbb. Konstantin csak bólogatott, hagyta, hadd
beszéljen a vén, tisztelet és szeretet fénylett a szemében. Mikor Bolus a
végére ért, elégedetten dőlt hátra a kényelmes fotelben.
 – Ennyi szépség egy helyen, még a szívem is belesajdult. Vajon csak a
jelentékenyek kapják meg az öröklét édes gyümölcsét? Vagy csak ők
tudnak élni vele?
Oliverek csodálták a házat, de csak éjszaka tudták élvezni, a nappalokat
mindig átaludtak, a legsötétebb helyiségeket keresték. Szobáikba, melyeket
gondosan előkészítettem számukra, be sem tették a lábukat. A pincében
aludtak, vastag takarók alá bújva. Szokásaik újabban megváltoztak,
odahaza koporsóban tértek nyugovóra, visszatértek az ősi
hagyományokhoz. Tetszett nekik Olaszország, csak Bolus járt itt valamikor
réges––régen, még a reneszánsz kor hajnalán. Egy napon alkonyat után
elvittük őket Firenzébe. Bolus és Konstantin a Ferrarival száguldottak el,
míg Lámia és Oliver velem jöttek a Mercedesszel, jóval nyugodtabb
tempóban. Félórával később gördültünk be a belvárosi parkolóba.
Konstantin épp a U2 legújabb CD––jére próbálta ráállítani Bolus
érzékeny füleit.
– Látom, sikerült túlélned az utat – mosolyogtam rá.
– Ez az eszement kis híján megölt – mondta émelyegve.
Lámiát különösen elvarázsolta a város, meghatottan hallgatta
megismerkedésünk történetét. Megmutattam nekik a Dóm téri palotámat,
amit már rég eladtam egy gazdag kereskedőnek, a folyó parti helyet, ahol
ráleltem Konstantinra, Raversi márki házát és természetesen a Dómot.
Csoda, hogy szinte minden változatlanul úgy maradt, mint annak idején.
A napok múlásával Oliver kezdte átvenni a mi életritmusunkat. Már
nem aludta át az egész napot. Amíg Lámia és Bolus békésen szendergett a
pince hűs sötétjében, ő velünk társalgott bensőségesen a tóra néző
nappaliban. Kaján fél mosollyal az arcán vallotta be, hogy szívesebben
pihenne inkább a vendégszobában a puha ágyon, mint a lenti priccsen, de
nem akarta ezzel megbántani Lámiát.
Egy nap aztán, feldúlt ábrázattal jött fel a lépcsőn, valamikor délután
tájt. Konstantin nem volt otthon, kihasználva a borús időt,
motorcsónakkal ment ki a tóra.
– Történt valami drágám? – kérdeztem aggódva.
– Nem akartam erről beszélni, de amióta itt vagyunk, most álmodtam
ezt harmadszor.
– Megkérdezhetem, mit láttál álmodban, ami ennyire felkavart?
– Téged láttalak, meg egy tejföl szőke, égszínkék szemű lányt. A
teraszon álltatok, és ő izgatottan magyarázott neked valamit, a szavai
kivethetetlen masszává álltak össze. A lány nem volt halandó, de nem is
volt túlvilági, olybá tűnt, mintha megrekedt volna a két világ küszöbén.
Látnoki képességekkel bírt, a mágia szinte sütött belőle. Ő sír, te reszketsz,
majd megcsókolod. Ennél a résznél mindig felriadok. Hát nem különös?
– Valóban az – tűnődtem el –, és a te álmaid szinte kivétel nélkül
látomások, vagyis előbb––utóbb megtörténnek.
– Ne aggódj, anyám, ebben a lényben én nem éreztem semmi rosszat,
és pláne nem gonoszat, inkább a varázsvilág jó oldalán állt, akár csak te –
ölelt meg melegen.
Istenem, milyen jólesett ez az ölelés.
– Fiam, nem is tudod, mennyire hiányoztál – mondtam őszinte szívvel.
– Te is nekem, anyám – csókolt meg puhán.
A napok gyorsan peregtek, velük lenni maga volt a mennyország.
Kedvemet leltem, ebben a kis csokorban, amelyik oly ritkán gyűlt így
egybe, és főleg a szeretett comói kastélyban. Aztán elmentek, visszavárta
őket a nyüzsgő város, New York, a Tanács, na meg a Veneficusok.
Ketten maradtunk Konstantinnal, de őt soha nem lehetett megunni.
Mindig kitalált valami újat, legfőképpen olyat, ami a sebességgel és a
veszéllyel, volt kapcsolatos. A legújabb hóbortja a siklóernyőzés lett,
melynek később már mindketten hódoltunk. Madárként szálltunk a tó
felett, az érzés leírhatatlan volt, leginkább a felhőtlen szabadsághoz volt
hasonlítható, vagy a szelekkel táncoló sas öröméhez. Annyi biztos, hogy
feledhetetlen szuvenír maradt az emlékgyűjteményemben.
 Kimberley
A kedvenc helyem egy tóparti pizzázó volt Varennában, gyakran
jártunk oda Konstantinnal. Amíg én degeszre tömtem magam az isteni
pizzával, ő érdeklődve nézte az esti előadást, melyhez a tó szolgált pazar
díszletül. A turisták széles repertoárja kiváló szórakozást nyújtott.
Az olasz családokat azonnal fel lehetett ismerni, temperamentumos
beszédükről és heves gesztikulálásukról, csakúgy vibrált körülöttük a
levegő, másokra ügyet sem vetettek. A németek sem voltak csendesebbek,
ők ordítozva próbálták megzabolázni neveletlen kölykeiket, akik
legtöbbször az asztalok között szlalomoztak. Az angolok ebben az
értelemben kilógtak a sorból, ők kimérten társalogtak, nyugodtabb helyet
választva egy csendes, távoli sarokban. Egy valaki nem illett bele csupán a
képbe, egy szőke lány, őt már máskor is láttam itt.
Az asztala tele volt könyvekkel, a kockás abrosz szinte alig látszott ki a
kötetek alól. A kezében egy testes példányt szorongatott, kecses ujjai
erősen markolták a nehéz darabot. A könyvön a következő cím volt
olvasható: okkultizmus nagymesterei.
Megérezhette, hogy nézem, mert rám emelte ibolyaszín szemeit.
Delejező pillantása szinte a székhez szegezett, olyan erős telepatikus
sugárzás áradt belőle, amivel még soha életemben nem találkoztam.
– A halandó varázsló – gondoltam elragadtatva –, egy lény, kinek
létezése igen csak meglepett.
Nézésemtől egy kissé megriadhatott, lesütötte szemeit, nem akarta elém
vetíteni gondolatait, zavartan húzódott vissza teknőcpáncéljába. Néhány
perc elteltével ismét rám nézett, tekintetében csodálat tükröződött.
– Már át is látott volna rajtunk? Ilyen élesek az érzékei? Konstantin is
kiszúrta.
– Nézd azt a lányt ott! Roppant érdekes, nem gondolod, kedvesem?
– Szóval, neked is feltűnt.
– Nem mindennapi teremtés – mondta, és elgondolkodva dörzsölgetni
kezdte az állát.
Akkor a lány felállt, összepakolta a könyveit, sietősen fizetett és
távozott, de előtte még egy utolsó pillantást vetett ránk. Ez a pillantás már
más volt, minden álca nélkül közvetítette felénk a gondolatait.
– Tudom, kik vagytok, de ne féljetek soha nem árulom el senkinek.
– Érzékelted, mit gondolt? Hogy lehet erre képes egy halandó? –
kérdezte Konstantin.
 – Fogalmam sincs, ez a lény kész csoda.
Nem sokkal utána mi is távoztunk. A kastély felé vezető kanyargós út
még tapasztaltabb vezetőket is odafigyelésre késztetett. Konstantin szinte
másodpercenként váltott sebességet, a Ferrari motorja időnként élesen
felbőgött. Annyira megszoktam a vezetési stílusát, hogy már oda sem
figyeltem. A lemenő napot néztem, ahogy izzón merült a tóba, mintha
tüzét oltaná ki örökre, nem csak másnap reggelig. Hirtelen fékcsikorgás,
hatalmas füst és gumiszag.
– Mi történt? – kiáltottam rémülten.
Egy ezüst színű autó állt keresztbe az úton, az eleje teljesen
összepréselődve fúródott bele a kőfalba.
– Gyere, Iris, itt segítségre lesz szükség! – mondta Konstantin
határozottan.
Közelebb mentünk, a szőke hajzuhatag beborította a kormányt.
Mindenhol vér, és átható vérszag. Konstantin befogott orral, mereven állt,
és próbált uralkodni magán.
– Innen most átveszem. Kérlek, ülj vissza az autóba és hívd a
mentőket.
Azonnal engedelmeskedett, nem állt le vitatkozni. Az ajtó szerencsére
nem volt beragadva, könnyedén kinyílt. Az üléssel azonban nehezebben
boldogultam, teljesen be volt szorulva. Erősen koncentráltam, és egy
hirtelen mozdulattal sikerült kiszabadítanom. Az élettelennek tűnő
törékeny test hátrabicsaklott, és láthatóvá vált az összezúzott arc. A
vonásokat nehezen vettem ki a véres masszából, de egyértelműen az a lány
volt, akire a pizzázóban felfigyeltünk. Haldoklott, pár perce lehetett hátra,
el sem kezdtem az újraélesztést, mert értelmetlen lett volna. A teste olyan
szinten összeroncsolódott, hogy számára már oktalan lett volna az élet.
Valahogy mégis meg akartam menteni ezt a különleges lényt, nem
engedhettem, hogy meghaljon.
– Konstantin, gyere! – kiáltottam bele a szürkületbe. Mintha várta volna
hívásomat, mert azonnal ott termett.
– Mentsd meg, kérlek!
– Nem tehetem – húzódott el.
– Csak te vagy rá képes, itt az orvostudomány már nem tehet semmit –
néztem rá könyörgő szemekkel.
– Tegyem azzá, ami én vagyok? Nem, soha! – mondta, majd hátat
fordított, és visszaindult az autóhoz.
 – Konstantin, kérlek! – rimánkodtam sírva, és akkor jutott eszembe
Oliver álma, a teraszi jelenet.
– Istenem, hisz ez az a szőke lány, akkor élni fog, ha a két világ közt is,
de élni fog – gondoltam bizakodva.
Akkor megéreztem, hogy Konstantin mögöttem áll, hangtalanul jött,
mint mindig.
– Rendben van, megteszem, de kérlek, ne nézd végig!
Magukra hagytam őket, a két lényt, ki eggyé forrt össze abban a
varázsos szertartásban, hogy új élet szülessen, a soha véget nem érő.
Amikor vége lett a rítusnak, a karjába vette, és gyengéden lefektette a puha
fűre.
– Várjatok meg itt, hozom a Mercedest, ezzel nem tudjuk hazavinni –
suttogta elérzékenyülve.
Tudtam, hogy mi fog következni, hiszen Konstantin már annyiszor
elmesélte. Lázas állapot, kimerültség, majdnem halál, majd azután eufória
és katarzis. De nem ez történt. Egyszerűen csak magához tért,
rácsodálkozott a világra és kedvesen megölelt. Mire Konstantin visszatért,
sebei már félig begyógyultak, nehézkesen mozgott ugyan, de egyedül ült be
a hátsó ülésre és egyfolytában mosolygott.
A legszebb vendégszobát szántam neki. Az apró, törékeny lány, szinte
elveszett a hatalmas baldachinos ágyban. Kimerült volt, és nem volt
étvágya, legalábbis akkor még nem. Magára hagytuk, hogy pihenni tudjon,
a változások, amik végbementek benne, igénybe vették minden erejét.
Konstantin már az ágyban feküdt, amikor lábujjhegyen beléptem a
hálóba, meztelen felsőteste fehéren világított a félhomályban. Mellé
bújtam, és faggatni kezdtem.
– Mikor lesz éhes?
– Az még beletelik néhány napba, az átalakulás végéig biztosan nem.
Akkor majd gondoskodni fogok róla, ne aggódj! – mondta szomorú
pillantást vetve az asztalon álló fehér liliom csokorra.
– Konstantin, most örülnöd kéne, egy fantasztikus lényt ajándékoztál
meg a halhatatlanság édes gyümölcsével.
– Már ha édes lesz, és nem pokolian keserű, mint nekem volt, mielőtt
megismertelek – nézett rám gyengéden.
– Az egész más volt, neki itt vagyunk mi.
– Kimberleynek.
– Te tudod a nevét?
– A fülembe suttogta, azalatt… – fordult el szégyenlősen.
 – Mialatt átváltoztattad?
– Igen.
Eszembe jutott, hogy a táskája, amit a roncsnál találtam még mindig az
előszobai tükör alatt hever. Mezítláb szaladtam le a lépcsőn, a narancsszínű
bőrtáska valóban ott hevert, hanyagul odavetve a padlón. Kivettem belőle
az iratait, és visszasiettem Konstantinhoz, mozdulatlanul ült, úgy, ahogy
otthagytam. Kinyitottam az amerikai útlevelet, egy szőke lány nézett rám a
képről, zavarba ejtő pillantással.
– Kimberley Holmes, született Saint Paul, Minnesota 1975. június 25––
én – olvastam.
– Á, egy igazi jenki – bökte oda Konstantin.
– Akkor most tizennyolc.
– Vagy egy napos – helyesbített Konstantin –, nézőpont kérdése.
Még mindig nem volt túl derűs hangulatban, bár feszültsége egy kissé
már oldódott.
Magamban rettegtem az átváltozási tortúrától, de félelmem alaptalannak
bizonyult, valahogy minden olyan simán ment, majdnem észrevétlenül.
Apró külső jelek, gesztusok és kedélyingadozások jelezték csupán az új
lény megszületését. Azét a káprázatos lényét, akit azonnal a szívembe
zártam. Arca sápadtabb lett ugyan, de mimikája megőrizte ruganyosságát,
nem vált szoborszerű káprázatta, mint Konstantin. Szemfoga
hosszúságban kissé eltért a többitől, de alig láthatóan, laikusok számára
észrevehetetlenül. Érdekes módon a járása tükrözte leginkább azt, amivé
vált, hihetetlenül gyors volt, és rendkívül kecses. Gepárd, igen, talán ehhez
a lenyűgöző állathoz hasonlíthatnám leginkább.
A természete megőrizte azt a misztikumot, amit halandóként is
magáénak tudhatott, de új képességei, amelyekre gyakran önmaga is
rácsodálkozott, hatványozottan felerősítették azt.
Elkerülte őt a kísértetjárás égzengése. A kopogó szellemek, melyek
azelőtt megkeserítették halandó életét, félve menekültek előle. Kedves
kísértetekkel társalgott csak, ezek a ház egykori lakói lehettek egykor,
szakácsok, szobalányok, és egy––két uraság.
Folyékonyan olvasott a gondolatainkban, és előre megjósolta az
időjárást, és minden mást, amire kíváncsiak voltunk. Tárgyakat tüntetett el,
és kerített elő rég elveszített dolgokat. A lebegtetésben is nagymester volt,
még a mázsás súlyokkal is képes volt könnyűszerrel elbánni. Miden nap
produkált valami újat, Konstantinnal nem győztük csodálni.
 Idővel az étvágya is megjött, csak ritkán ivott vért, inkább az emberi
étkekért lelkesedett, ezen belül is a húsfélékért. Kedvence a félig átsült
marha bélszín volt, egyáltalán nem igényelte a változatosságot, képes volt
napokon keresztül ugyanazt enni.
Már egy jó ideje együtt éltünk vele, de közvetlensége ellenére még
mindig nem nyílt meg teljesen előttünk. Mintha egy titkot őrzött volna,
vagy történhetett valami az életében, ami nem töltötte el túl nagy
büszkeséggel.
Konstantint kifejezetten bántotta a dolog, hisz ők ketten vérrokonokká
váltak azon a baljósan kezdődő éjszakán. Aztán történt valami, a mai napig
sem tudom, mi rémíthette úgy meg, hogy az éj közepén reszketve rohant
be a hálószobánkba.
– Mi történt, Kimberley? – kérdeztem aggódva.
– Csak rosszat álmodtam – mentegetőzött.
– Gyere, bújj be mellém az ágyba, és meséld el az álmodat, hidd el,
megnyugszol majd tőle.
De ő csak a fejét rázta.
– Nem emlékszem semmire.
– Akkor mesélj a régi életedről, lehet, hogy akkor eszedbe jut valami.
Vacogva ült le a szemközti fotelbe, felálltam, meleg gyapjútakarót
terítettem rá, majd visszabújtam az ágyba. A története valóban meseszerű
volt, ki hinné, hogy egy halandóval is történhet ilyesmi.
– Árvaházban nőttem fel, Minnesotában, a szüleim meghaltak – kezdett
bele a történetébe. – Az életem nem volt túl eseménydús, a szürke
nappalokat váltogatták a még szürkébb éjszakák. Barátaim nem voltak, a
többi gyerek messze elkerült, mert csodabogárnak tartottak. Egyedüli
társaim az ódon épületben lakó kedves lények voltak, akikkel éjjelente
rendszeresen társalogtam. Még a tanáraim is azt hitték, hogy megőrültem,
ezért amikor elmúltam tizennégy, átszállítottak egy elmegyógyintézetbe. A
gyógykezelésem különböző pirulák beszedésével kezdődött, és ebben is
merült ki. Ezektől tompa lettem és érzéketlen. Már nem beszélgettem
senkivel, még régi „barátaimat” is hanyagoltam, pedig ők hűségesen
követtek, bármerre is jártam. Naphosszat bámultam a mennyezetet,
számolgattam a beázási foltokat, csak a folyosóról hallatszódó üvöltések
zökkentettek ki időnként melankóliámból. Az orvosok mély depressziót
állapítottak meg. Egy nap azonban látogatóm érkezett, Marleneként
mutatkozott be, de én nem szóltam semmit hozzá, továbbra is a pacákat
bámultam. Válaszra sem méltattam, pedig azt is mondta, hogy rokonok
vagyunk, bár kissé távoliak. Amikor azonban azt suttogta a fülembe, hogy
nem kell félned, nem vagy beteg, nagyon is egészséges vagy és fölöttébb
erős, felkaptam a fejemet, és egy pillanatra kizökkentem
búskomorságomból. Akkor néztem rá először, gyönyörű volt. Fényes
ébenfekete haja lazán omlott a vállaira, a szeme színe megfejthetetlenül
változott, hol sötétkék volt, mint a viharos tenger, hol pedig meleg
őzbarna. Bársonyos, fehér bőrét apró erek hajszálvékony hálózata szőtte
be, mely rózsás pírt kölcsönzött arcának. Soha nem láttam még hozzá
foghatót. Mérhetetlenül kedvesen beszélt hozzám, már––már anyáskodón.
És beszélt a furcsa lényekről, akiket én láttam. Elmondta, hogy azok nem
az én képzeletem szüleményei, hogy ő és én rokon lelkek vagyunk,
mindketten birtokoljuk azt a képességet, hogy a természetfölöttit észleljük.
Az adottságaink azonban nem merülnek ki ennyiben, mi irányítani is
tudjuk ezeket a dolgokat. Amiket láttam, azok szellemek és kísértetek
voltak, visszajáró lelkek, akik a világ mezsgyéjén kitaszítottan tengődnek.
Sehová nem tartoznak, erről a világról már eltávoztak, de a túlvilág
különböző okokból még nem fogadta be őket. Nem csoda, ha
kétségbeesve bolyonganak, és keresik a társaságot. Nincs kihez fordulniuk
rajtunk kívül, az emberek rettegnek tőlük, ha egyáltalán meglátják őket. A
történelem különböző korszakaiban más––más nevekkel illettek minket,
voltunk sámánok, varázslók, boszorkányok, a modern korban pedig
médiumok. A név nem számít, bár neki a boszorkánymester tetszik a
legjobban. Úgy fogalmazott, hogy ez a kifejezés foglalja magába legjobban
tudományunkat, mely korántsem merül ki a szellemlátásból és – idézésből.
Az igazgatóval megbeszélte, hogy magához vesz, ő lesz a gyámom. Még
aznap hazavitt, és mindenre megtanított, hogyan csitítsam le a kopogó
szellemeket, miként kommunikáljak az öngyilkos kísértetekkel, hogyan
űzzem ki őket a tárgyakból. Oktatott bájitalfőzésre, többféle jóslásra és a
kedvencemre, a gondolatolvasásra is. Olyan könnyedén hozta felszínre
belőlem a tudást, hogy sokszor észre sem vettem. Amikor a tanulóéveim
leteltek, elém állt, és azt mondta, most már el kell mennem, eleget tudok
ahhoz, hogy megálljam a helyem. Tapasztalatot kell gyűjtenem, és ezt csak
a világot járva tehetem meg. El kell jutnom, ahová csak lehet, Isten háta
mögötti falvakba, metropoliszokba, nomád törzsek lakóhelyeire, ódon
kastélyokba és királyi palotákba. Az élet lesz a legkiválóbb mesterem,
higgyem el, ezt saját tapasztalatából mondja. Nem akartam elmenni, el sem
tudtam képzelni az életet nélküle, mindenem volt nekem ez a csodás
teremtés. Eleinte pokolian szenvedtem, attól féltem, újra letaglóz a
depresszió. De nem ez történt, meglepő módon jobban lettem, és azután
csak a kutatásaimra koncentráltam. Sok helyre eljutottam, de még annál is
többre vágytam, be akartam járni az egész világot. A Comói––tavat, röpke
pihenőnek szántam, de úgy tűnik, halálom és új életem színhelye lett. A
sors irányíthatatlan, még mi, mágusok sem bírunk akkora erővel, hogy
megzabolázzuk – sóhajtott fel, majd fáradtan hátradőlt.
Sokáig csendben ültünk, hallgattuk a békák énekét, mely egyre
hangosabban hallatszott a tó felől. Konstantin szólalt meg először
meghatottsággal átitatott hangon.
– Köszönöm, hogy elmesélted ezt a megindító történetet, nem is tudod,
mennyit segítettél nekem ezzel. Megszabadítottál a lelkiismeret––
furdalástól, mely attól a naptól fogva gyötör, hogy azzá tettelek, ami én
vagyok. Történeted hallatán minden átértékelődött, a lehető legjobb kezdet
áll előtted, és tudom, hogy élni fogsz a lehetőséggel. A végtelen kitárta
kapuit előtted, neked csak be kell sétálnod rajta. Nem mondom, hogy
mindig könnyű lesz, de talán megkönnyítheted. Élj mindig a jelennek, ne
firtasd a múltat és a jövőt, akkor boldog lehetsz ott, abban a percben, más
nem számít.
– Mennyi bölcsesség pár mondatban – gondoltam elismerően, és
meghatottan néztem szerelmem varázslatos zöld szemeibe, és ugyanazt
éreztem iránta, mint akkor a folyóparton, Firenzében, több száz évvel
azelőtt.
 Az őrjöngő szellemek
Marlene váratlanul toppant be. Delejezőbb volt, mint ahogy
elképzeltem. A levegő csak úgy vibrált körülötte. Szóba sem került, hogy
honnan tudja Kimberley tartózkodási helyét, olyannyira magától
értetődőnek tűnt. A változást azonnal észrevette, semmi sem kerülte el a
figyelmét.
– Szebb vagy, mint valaha – csókolta meg Kimberleyt –, hogy tetszik ez
az új élet, kedvesem?
Kimberley mesélni kezdett, hosszasan taglalta az új megtapasztalásokat,
mélyen belemerülve az okkult részletekbe. Félszavakból is megértették
egymást, nem volt szükség részletes magyarázkodásra. Velünk is végtelenül
kedves volt, Konstantinnal különösen. Nem tudni, kinek szólt ez, a
megmentőnek, vagy a rendkívül vonzó férfinak. Egy idő után rátért
jövetele céljára, sejtelmes hangja betöltötte a szobát, szabadon áradt,
ellenállhatatlan erővel.
– Pokoli dolgok történnek világszerte, az emberek nem is sejtik, mi
játszódik a színfalak mögött, csak a rendkívüli jelenségeket észlelik: a
hirtelen feltámadó, majd pillanatok alatt elcsituló, pusztító szélviharokat,
váratlan elektromos kisüléseket, melyek villámokra emlékeztetnek, azzal a
különbséggel, hogy ezek közvetlenül a földfelszín fölött keletkeznek.
Árvizeket, melyek több havi aszály után öntik el a településeket, és ez még
csak a kezdet. A szellemek világa felbolydult, az ok pedig egyszerűen a
hatalomféltés. A Megszálló szellemek leghatalmasabbika Gedeon, meg
akarja félemlíteni a kopogó szellemeket, mert behatoltak az ő
felségterületére. Az én feladatom az, hogy kibékítsem és lecsillapítsam
őket, még mielőtt valami katasztrófát nem idéznek elő. Velem tartasz,
Kimberley?
– Még kérded?
– Holnap hajnalban indulunk – mondta kurtán Marlene, majd
udvariasan megköszönte a vendéglátást, és egy szempillantás alatt távozott.
– Ez roppant érdekes – húzta fel a szemöldökét Konstantin –, idáig
nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az árnyvilág e fajtájának, úgy
gondoltam, semmi hatalmuk nincs, csak bolyonganak egy ideig, aztán
köddé válnak. Mesélnél róluk, Kimberley?
– A szellemeknek több fajtája is ismeretes, de a legelterjedtebbek a
kopogó szellemek, a megszálló szellemek és a lebegtető szellemek. A
kopogó szellemek szörnyen zajosak tudnak lenni, ajtókat csapkodnak,
tárgyakat sodornak le. Céljuk, hogy megfélemlítsék a ház lakóit és kiűzzék
őket otthonaikból, hogy aztán szabadon garázdálkodhassanak. A
megszálló szellemek már egy fokkal rafináltabbak, ők élőlényeket és
tárgyakat is képesek hatalmukba keríteni. Roppant veszélyesek tudnak
lenni, főleg ha egy embert szállnak meg. A történelem során több olyan
királyról és politikusról is tudunk, akit ilyen szellem manipulált. Ezek a
démonok időnként meg is mutatják magukat, előszeretettel teszik
láthatóvá alakjukat tükrökben, vagy más fényes felületeken. A
legártalmatlanabbnak közülük azonban a lebegtető kísértetek tűnnek.
Először úgy hisszük, hogy ők csak ijesztgetik az áldozataikat, pedig ez nem
így van. Roppant könnyű őket kihozni a sodrukból, és ilyenkor képesek
csapokat nyitogatni, vagy bekapcsolni a vasalót. Számtalan házat gyújtottak
már fel, vagy árasztottak el vízzel. Egy szó, mint száz, rengeteg galibát
képesek okozni – fejezte be Kimberley.
– Hmm, különleges teremtmények léteznek is, meg nem is, van
hatalmuk, meg nincs is – filozofálgatott Konstantin.
– Ez pontosan így van, ezért is olyan nehéz megregulázni őket. Marlene
nagy szakértő e téren, hihetetlen módon ért a nyelvükön, de egyedül ő sem
képes elbánni velük.
– Van egy ötletem – buzdult fel Konstantin, és izgatottan járkálni
kezdett a szobában –, de mielőtt felvetném, feltétlenül beszélnem kell
valamiről. A vámpír társadalomnak van egy igen fontos szervezete, a
Principatus – kezdett bele a köztársaság felépítményének részletezésébe,
hosszasan taglalva a Tribusok tagjainak jellemét, és viselkedését.
– Akkor én Noble vagyok? – kérdezte Kimberley, miután végighallgatta
Konstantin előadását.
– Ha a vérvonalat nézzük, akkor igen, de mivel te igen közel állsz a
mágiához, és a varázserőd felveszi a versenyt a legtöbb vámpír
varázslóéval, úgy gondolom, a Veneficusok közt a helyed. Bolus odáig lesz
a boldogságtól, Oliverről nem is beszélve.
– Ki az az Oliver?
– A fogadott fiunk – válaszolt Konstantin büszkén.
– Akkor félig––meddig nekem is rokonom?
– A testvéred, ha úgy vesszük.
– Ez azt jelenti, hogy van egy bátyám, aki ráadásul vámpír varázsló? –
foglalta össze, lassan, tagoltan a halottakat Kimberley.
 – Pontosan azt. Az ötletem pedig a következő: New Yorkba utazunk,
és segítséget kérünk a Vének Tanácsától. Remélem, nem nézik le
olyannyira a szellemeket, hogy ne vennék fel a kesztyűt ellenük.
– Számíthatsz rájuk, Konstantin – kapcsolódtam bele a beszélgetésbe.
– Ha te mondod – mosolygott rám. – Iris ilyen dolgokban
tévedhetetlen.
– Vettem észre – nézett rám Kimberley elismerően.
Konstantin a telefonhoz lépett és tárcsázott. A vonal végén egy
kellemes női hang szólalt meg.
– American Airlines, miben segíthetek?
– Foglalni szeretnék négy jegyet a holnap reggeli járatra.
– Csak hármat – mutogattam hevesen.
– Egy pillanat – fogta be a telefonkagylót Konstantin.
– Én nem megyek veletek. Kérlek, rendezd le a jegyeket, aztán
megbeszéljük.
Miután letette a telefont, kérdőn nézett rám.
– Hallgatlak, Iris.
– Úgy gondolom – köszörültem meg a torkomat –, hasznosabb, ha
utánanézek egy pár dolognak a szellemekkel és a kísértetekkel
kapcsolatban. A Vatikánba utazom. Mérget mernék venni rá, hogy a
levéltárban ráakadok majd néhány meglepő információra az üggyel
kapcsolatban – próbáltam tárgyilagos maradni.
– Ahogy gondolod, kedvesem – mondta Konstantin fanyar éllel. Egész
este alig szólt hozzám, vagy ha mégis, akkor hideg, kimért hangon.
Miután Kimberley a szobájába vonult, hogy összecsomagoljon,
kettesben maradtunk.
– Már megint szörnyen önfejű vagy – támadt nekem egyből.
– Mielőtt elítélnél, tudnod kell valamit – néztem mélyen a szemébe –,
viszolygok a szellemektől, ez olyan fóbiaszerű dolog. Félelmet nem
keltenek bennem, egyszerűen csak fizikai rosszullét fog el a közelükben.
Vilmos atya szerint, aki a lelkipásztorom volt hajdanán, a probléma a
gyermekkoromban gyökerezhet.
– Ne haragudj, szerelmem, hogy olyan szörnyen otrombán viselkedtem
veled – pillantott rám bűnbánó szemekkel –, de elárulnád, hogy miért
titkoltad ezt idáig előlem?
– Senki sem büszkélkedik a gyengeségeivel, Konstantin, különösen mi,
isteni lények nem – sütöttem le a szememet szégyenlősen.
 – Veled kapcsolatban nem számít semmi, még akkor is szeretnélek, ha
csupán egy törékeny halandó volnál – ölelt meg melegen.
Tudtam, hogy mi a véleménye a vámpírok és halandók közötti
szerelemről, így ez a mondata elmondhatatlanul jól esett.
– Azt mondtad, hogy ez az iszony a gyermekkorodra vezethető vissza.
Próbáltad esetleg meditációban felszínre hozni – tért vissza a témára
újfent.
– Számtalanszor, de nem sok sikerrel, valamilyen áthatolhatatlan falnak
ütközöm folyton, ami elzárja az emlékek szabad áramlását.
– Talán nem is baj – sóhajtott –, ki tudja, milyen szörnyűségeket titkol a
tudatalattid.
– Sokat gondolkodtam ezen – néztem a kandallóban izzó parázsra. – A
modern pszichoterápiák gyakran alkalmazzák a szembesítés módszerét
kisebb––nagyobb sikerrel. Az orvosin felszínesen foglalkozunk is ezzel,
szembenézni a problémát okozó dologgal, tárggyal, személlyel nem lehet
meddő dolog. A legtöbb esetben előtörnek a blokkolt emlékek, de én még
nem állok készen erre. Talán egyszer eljön majd ennek is az ideje,
remélem, minél később.
– Iris, nem ismerek rád – nézett rám sajnálkozva.
– Kérlek, ne nézz így rám! – fordultam el tőle.
– Nem futhatsz el a szorongásaid elől, szeretném, ha velünk jönnél.
– Majd talán később utánatok megyek.
– Rendben van – hagyta jóvá a döntésemet.
Hálás voltam neki, hogy nem unszolt tovább, azzal csak azt érte volna
el, hogy magamba zárkózom, és félelmeim még inkább letaglóznak.
Másnap Konstantin és Kimberley az első géppel New Yorkba repültek,
én pedig Vatikánba utaztam, hogy feltárjak néhány újabb titkot.
 A megszállott
A vatikáni levéltár a föld alatt húzódott, kizárólag lifttel lehetett lejutni,
külön pápai engedéllyel. A kronológiai sorrendbe rendezett könyveket és
iratokat hermetikusan zárt üvegkalickákban őrizték. A helyiségek oxigén––
és páratartalma igen alacsony volt, így a papír és a pergamen nem
rongálódott tovább. Ilyen körülmények között azonban két óránál többet
még nekem sem sikerült eltöltenem az iratok tanulmányozásával.
Célirányosan kutattam azon uralkodók után, akik hirtelen változásokon
mentek keresztül tudatuk vagy jellemük terén. Számtalan helyen találtam
utalásokat a megszálló démonokról, de semmi konkrétumra nem leltem
mind addig, míg egy nap a titkosított iratok részlegében egy könyv nem
került a kezembe, a borítóján ez állt: „Szigorúan bizalmas”. Ez az iromány
pontosan taglalta azoknak a halandóknak a névsorát, akiket gonosz
szellemek szálltak meg. Volt köztük minden, uralkodó, pap, politikus,
átlagember, de a legmegdöbbentőbb az volt benne, hogy a lista egészen
napjainkig terjedt. A fontosabb személyek neveit memorizáltam, mivel
semmilyen segédeszközt nem vihettem magammal, se tollat, se papírt, se
fényképezőgépet.
Amikor a szállodába értem, azonnal papírra vetettem az
emlékezetemben szereplő egyének neveit, melyeket itt most nem tehetek
közzé.
– Ki hinné, hogy a szellemek milyen hatalommal bírnak, bírtak és
fognak bírni, ha nem állítja meg őket senki. Végtelen nemzedékek során
lepel borult erre a titkokra, de a fátyol most, porba hullt. Azonnal tennem
kell valamit – hasított belém.
Abban a pillanatban megcsörrent a mobiltelefonom, Kimberley volt az,
arra kért, hogy sürgősen találkozzunk a comói kastélyban.
Kint már koromsötét volt, az autóm a szálloda előtti téren parkolt.
Nem késlekedtem, Kimberley hangja elegendő okot adott a sietségre.
Másnap hajnalra értem a kastélyhoz, a függönyök be voltak húzva, úgy
tűnt, ide nem várnak látogatót. Kimberley a hátsó teraszon állt, háttal
nekem, a nap épp akkor bukkant elő a tó mögül, széles sugárban
szétterülve a kék víztükör fölött. Észrevett, de nem fordult meg,
szakadatlanul a tavat bámulta, mintha valami titkot rejtegetne. Oliver álma
valóra vált. Mögé léptem, és magam felé fordítottam, a szeme könnyben
úszott, vörös hártya feszült az írisze fölött.
– Mi a baj drágám? – szólítottam meg halkan.
 Zokogni kezdett, percekig meg sem tudott szólalni, gyönyörű arcán
végigperegtek a vérkönnyek, zsebkendőt nyújtottam felé, és ő felitatta a
cseppeket. Aztán kínokkal küszködve megszólalt.
– Konstantin – mondta, és újra zokogni kezdett.
– Mi van vele? Megsérült?
– Nem, fizikailag semmi baja, legalábbis a szó szoros értelmében.
– Akkor?
– Megszállta egy szellem.
– Tessék? – képedtem el.
– Gedeon
– Arról a bizonyos Gedeonról beszélsz, aki a zavargásokat szította.
– Igen, róla.
– Hogy történt? – kérdeztem idegesen.
– Nagyon óvatosak voltunk, Marlene felkészített mindkettőnket.
Megtanította nekünk, hogyan kell elzárni az elménket a megszállók elől. A
szellemek egy temetőben tanyáztak, ott akartunk dűlőre jutni velük, de
nem akartak tárgyalni. Már épp eljönni készültünk, mikor a testetlenek
ránk támadtak. Sírköveket és fákat borogattak, egy óriási rönk majdnem
rám esett, de Konstantin megakadályozta. Soha nem gondoltam, hogy
ennyi erő lakozik benne, fél kézzel tartotta meg a fát, míg én kimásztam
alóla. Abban a pillanatban tört be az elméjébe Gedeon, amikor másra
koncentrált, és a védelme gyengült. Csak engem próbált védeni – szipogott
Kim.
– Hol van most?
– Sajnos nem tudom, Londonban láttam utoljára.
– Milyennek láttad?
– Ne is kérdezd, Iris, iszonyú volt, maga volt az angyalbőrbe bújt Sátán.
Mindent megpróbáltam, de képtelen voltam bármit is elérni.
Számtalanszor felszólítottam a szellemet, hogy hagyja el Konstantin testét,
de kinevetett, gúnyt űzött belőlem. Azt sziszegte, hogy „Csak nem
képzeled, hogy távozom egy ilyen káprázatos testből? Aztán agresszív lett,
nekem támadt, képzelheted, milyen hatalma van. Ebben az új lényben
egyesült Konstantin ereje, és a démon mágiája, legyőzhetetlené vált, ez az
eszelős keverék. Az álcázás nagymestere, a halandóknak fel sem tűnik,
kivel állnak szemben, hangját művészi érzékkel változtatja, mindig az adott
célnak megfelelően. Néha kedves, bűbájos, máskor pedig rideg és
erőszakos.
– Látnom kell! Felkutatom, bárhol is van.
 – Veled tartok, Iris.
– Köszönöm. Ne haragudj, de most egyedül kell lennem egy kicsit,
felmegyek a szobámba – megcsókoltam, és minden erőmet összeszedve
elindultam felfelé a lépcsőn.
Alig bírtam felmenni, de tartottam magamat, nehogy Kimberley
észrevegye a gyengeségemet.
Hirtelen minden jelentéktelennek tűnt, csak az a fájdalom létezett, ami a
lelkemet marcangolta. Lerogytam az ágyra, olyan erővel rázott a zokogás,
hogy majd beleszakadtam.
– Össze kell szednem magamat, Konstantinnak szüksége van rám –
hajtogattam egyre. – Vagy az is lehet, hogy már nincs, és elveszett örökre,
magával ragadta a sötétség fejedelme?

Pár nap múlva Skóciába utaztunk. Marlene várt. A díszes társaság

immár testet öltött vezetőjével együtt, egy ódon kúriába vette be magát. A
védelmi rendszerük felülmúlt minden csúcstechnikát, hiszen teljességgel
láthatatlan volt.
Enyhe eső szitált, szürke homály borította a lankás dombokat.
– Egyedül megyek be – mondtam.
– Az teljességgel lehetetlen, nem engedhetem – vágta rá Marlene.
– Ragaszkodom hozzá. Engem nem fog bántani, ha még egy szikrája is
él benne Konstantinnak.
– Tapasztalataim szerint, erre már nincs sok remény – mondta
csüggedten Marlene.
Végül teljesült az akaratom, egyedül léptem át a ház küszöbét.
Nesztelenül jártam körbe a kastélyt, de szétdobált tárgyakon kívül nem
láttam semmit. A fejemben motoszkáltak Marlene óvó gondolatai,
éreztem, hogy követ velük, amerre csak járok. Óvatosan lépdeltem fel a
nyikorgó lépcsőfokokon, enyhe szellő simította arcomat.
– Megjelentek, és azt akarják, hogy itt maradjak – jelezte a tudatom, a
rosszullét hullámokban tört rám, émelyegni kezdtem, de csak mentem
előre, nem törődtem semmivel.
Azután átsiklott valami a testemen, valami, ami megborzongatott, még
szorosabbra zártam elmémet, és beléptem a folyosó legvégén lévő
helyiségbe. A szobában sötét volt, épp csak a függönyrésen hatolt be egy
apró fénynyaláb. Ismerős illat csapta meg az orromat, Konstantin illata. A
fotelben ült, mellette bíbor lepellel leterített lámpa égett, nyugodt volt, meg
sem mozdult, szobor arcából kísértetiesen villantak elő smaragdzöld
szemei. Gerincemen futkosott a hideg, libabőrös lettem.
– Gyere közelebb, Iris, hadd lássalak jobban – mondta számomra
ismeretlen hangon, Gedeon hangján.
– Konstantint keresem – feleltem.
– Ő már nem létezik – vihogott fel a szellem –, velem kell beérned
helyette, szépségem.
– Abban ne legyél olyan biztos – néztem rá megsemmisítő pillantással.
Többet nem mondhattam, mert kitárult az ajtó és egy fiatal lány esett be
rajta, nem önszántából jött, valami belökte.
– Ha megbocsátasz kedvesem, szomjazik a testem, és épp vacsorára
készülök.
Elindultam az ajtó felé, de az hirtelen becsapódott, és valami láthatatlan
erő a falhoz szögezett.
– Ugye, milyen harmatos, milyen kívánatos, összefut a nyál a számban –
mondta a démon immár Konstantin hangján, majd odalépett a reszkető
teremtéshez, és cirógatni kezdte meztelen karját. – Hmm… A vágy soha
nem múlik el, szinte érzem a számban az ízét, a fűszeres üde zamatot, mely
szomjamat oltja majd. De ne siessünk, ráérünk, az izgalmat fokozni kell,
mindaddig, ameddig elviselhetetlenné nem válik – lépett oda szorosan
mellém, és az arcomba lehelt. Konstantin édes illata megszédített, és ezt a
szellem is észrevette.
– Lám, lám milyen nagy a szerelem. De lásd, milyen nagyvonalú
vagyok, teszek neked egy ajánlatot – simította végig kezét az arcomon. –
Választhatsz! Te, vagy a lány?
– Engedd el a lányt! – sziszegtem.
– Jól meggondoltad?
– Igen. Készen állok rá, bármit kívánhatsz.
Elgondolkodott. Megdörzsölte az állát, pont úgy, ahogy Konstantin
szokta.
– Miért is ne kaphatnálak meg mindkettőtöket? – nézett álnok
mosollyal a szemembe.
Majd egy hirtelen mozdulattal a fiatal teremtés mellett termett, karjába
kapta, és belevájta fogait a lány nyaki ütőerébe. Az eszement nász hosszú
percekig tartott, a szerencsétlen teremtés kínlódva vergődött karjaiban,
aztán mozdulatlanná vált, majd élettelen teste a földre hullott. A kreatúra
kéjesen törülte le Konstantin bársonyos ajkáról a vért, és elindult felém.
– És most sort kerítek rád is, szerelmem – fogta arcomat a tenyerébe.
 Teljesen összezavarodtam, azt hittem könnyebb lesz végeznem a
démonnal, de a test, amit viselt a legkedvesebb volt számomra az egész
világon. Nagyot löktem rajta, de erőm nem lepte meg.
– Ez a fajzat mindent tud rólam, és ezt ki is használja – suhant át az
agyamon.
Újra közeledett és a száját nyalogatta, mint aki lakomára készül.
– Márpedig ez a bestia nem fog tort ülni rajtam, előbb töröm ki a
nyavalyás nyakát.
Akkor döbbentem csak rá, hogyha megölöm, Konstantin is belepusztul.
Egy lehetőség van csupán, ki kell űznöm a szellemet belőle, de a testet
semmiképp nem bánthatom. Marlene gondolatait hallottam nagyon halkan
a fülemben.
– Vedd elő a keresztet a blúzod alól, és szegezd rá, de csak akkor, ha
nagyon közel lesz hozzád. Vigyázz, nem hibázhatsz! A következő szavakat
kell a fülébe suttognod, pontosan ebben a sorrendben: távozz szellem
ebből a testből, kiűzlek téged örökre, és féld a gyehenna tüzét, mely ítéletet
hoz majd fölötted.
A démon már karnyújtásnyira állt tőlem, és az arcomat kémlelte,
csábítóan néztem rá, pillantásom felért egy felkéréssel. Ettől lázba jött,
finoman kifordította a karomat és a lágy részt kezdte csókolgatni, mely
alatt forrón lüktettek ereim. Beleszédültem, már nem tudtam, kivel van
dolgom, Konstantin hűvös ajkait éreztem a bőrömön, csak az eszem tudta,
ki teszi ezt velem, csalóka érzékeim megtévesztettek. Megalázó volt ez a
feltétel nélküli szenvedély, két vállra fektetett, lángra lobbantott. Simogatni
kezdtem hosszú haját, magamhoz húztam és megcsókoltam. A csókja
tüzes volt, mint mindig, már azt sem tudtam, hol vagyok, mikor
megszólított.
– Hát erre nem számítottam – mondta Gedeon.
A hangja arcul csapott, azonnal észhez térített, óvatosan elővettem az
ingem alól az apró feszületet és a mellkasának szegeztem. Ő semmit nem
vett észre ebből, a mámor elvette az eszét, a füléhez hajoltam és
belesuttogtam.
– Távozz szellem ebből a testből, kiűzlek téged örökre, és féld a
gyehenna tüzét, mely ítéletet hoz majd fölötted!
Abban a pillanatban Konstantin teste rángatózva a földre roskadt, majd
íjként feszült meg. Öklendezni kezdett, a szájából füstszerű anyag távozott.
Fölé hajoltam, hogy megnyugtassam, ha majd magához tér, de nem ez
történt. A test halványulni kezdett, áttetszővé vált, majd eltűnt.
Tehetetlenül tapogattam a helyet, ahol még nemrég feküdt, és úgy tettem,
mintha mellé bújnék. A padló kemény volt és hideg, de nem érdekelt,
órákig feküdtem ott arra várva, hogy majd valami csoda folytán újra
megjelenik. Gedeon szelleme még mindig a szobában lebegett, a
mennyezetről figyelt alattomosan. Nem foglalkoztam vele, a fóbiám
elmúlt, de egy sokkal fájóbb dolog költözött a helyére. Marlene jött értem,
kint már sötét volt.
– Gyere, drágám, itt már nincs mit tenni – nyújtotta felém a karját.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Még nem tudom, de ne aggódj, fényt derítek rá, csak adj egy kis időt!
– ölelt meg melegen.
Az évek lassan teltek, hiába menekültem városról városra Konstantin
után kutakodva, minden igyekezetem hiábavalónak tűnt. Nem volt más,
csak a napok és a hónapok végtelen folyama, a szívemben lappangó kín
csendes morajlása. Marlene és Kimberley próbálták tartani bennem a
lelket, de hiába ásták bele magukat a mágia legmélyebb bugyraiba, ők sem
találtak semmi kézzelfoghatót. A legnyilvánvalóbb magyarázat Konstantin
testének eltűnésére az volt, hogy halott. Eltávozott ebből a világból ott,
azon a skóciai szellemtanyán, és megsemmisülve nézek szembe a tudattal,
hogy már soha nem tekinthetek smaragd szemébe, nem érezhetem édes
illatát és lényének bódító közelségét. Kárhoztattam a sorsot, amiért még a
testét is elvette tőlem, megfosztva ezzel a gyász gyötrelmes tisztességétől.
Végül mindig magunkra maradunk, a fájdalom nem keres társat magának.
Milyen mély igazság is rejlik ebben az egyszerű mondatban. Soha nem
vágytam úgy semmire, mint hogy halandó lehessek és öreg, hogy rám
boruljon a szemfedél. Konstantin nélkül nem voltam más, csak egy időtlen
lény a sivár valóságban. Rettegtem minden reggeltől, hiszen egy új nap
kezdetét hozta el, egy újabb gyötrelmes napét.
Az éjszakák megnyugvást hoztak, álmaimban emlékképek villantak fel,
egy––egy élettöredék a múltból, Konstantin elbűvölően formált szavai,
hűvös érintése, igéző pillantása. Volt, hogy napokat töltöttem szobám
félhomályában, elrejtőztem az álomvilág mögé, és többé már nem is
akartam kilépni belőle. Gyakran azt sem tudtam, hol vagyok. Hotel
szobában, valamelyik kastélyomban, a New York––i felhőkarcoló tetején,
vagy az apró jégkunyhóban, Alaszkában? Számomra ez lényegtelen
apróságnak tűnt, csak a fájdalom számított, a mindent elsöprő.
Az ébredés
 Felébredtem, kint szörnyű vihar tombolt. Úgy éreztem, mintha
évszázadokat aludtam volna át, pedig csupán egy éjszaka telt el. Sam forró
teát és süteményt hozott, jólesett a meleg ital.
– Jó reggelt, szépségem! – szólított meg vidáman.
Válaszra sem méltattam, csak ültem szótlanul és a teámat
kortyolgattam. Az álom, melyben lepergett az életem, kiszívta minden
erőmet. A szereplők arca úgy villant elő a semmiből, mint egy vízió, vagy
mintha egy rémtörténetet néznék. A film legvégén pedig megjelent a
főszereplő, egy gyönyörű félisten. Szépséges vonásai homályosan olvadtak
bele a tűz lángjaiba, mely a kunyhó közepén égett. Próbáltam megszólalni,
de csak valami nyögésfélét tudtam kicsikarni magamból.
– Valami baj van, Iris? Úgy nézel rám, mintha a Marsról jöttem volna.
Megerőltettem magamat, és nagy nehezen sikerült kiszorítanom
magamból egy egyszerű mondatot.
– Ne haragudj, nincs semmi baj, minden rendben van.
– Csak nem a tegnapi szánhúzó verseny merített ki ennyire?
– Nem, szó sincs róla. Jól vagyok, kutya bajom – mondtam –, bár
fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélt, mint ahogy arról sem, hogy
kerültem oda.
– Hát nem úgy nézel ki.
A bölcs öreg Sam szerencsére tapintatos volt, és nem faggatózott
tovább, jókedvűnek tűnt, szinte boldognak.
– Kaptál valami jó hírt?
– Igen, a társaimnak sikerült egy csapat „ragadozót” ártalmatlanná
tenniük.
– Hát ez igazán remek – próbáltam mosolyogni.
– Tegnap arra kértél, hogy szervezzek meg egy találkozót Öreg
Medvével – mondta Sam.
– Valóban?
– Hát nem emlékszel rá? – nézett rám furcsán. Derengeni kezdett
valami, valami homályosan irdatlan régről.
– Persze, hogy emlékszem – nyugtattam meg Samet, bár hazugságom
miatt kissé furdalt a lelkiismeret.
– Napnyugta előtt vár.
– Rendben van – feleltem könnyed természetességgel. – Sam, úgy
érzem, most jót tenne egy kis séta.
– Elkísérjelek? – kérdezte aggódva.
 – Köszönöm, nem szükséges, jobb, ha most egyedül megyek –
szorítottam meg a kezét barátian.
Kiléptem a kunyhóból, a fagyos levegő metszően vágódott az arcomba,
de nem bántam, sőt kimondhatatlanul jólesett. A fejem kezdett kissé
kitisztulni, bár az álom és a valóság még mindig kavargott benne. Az órák
múlásával kezdett összeállni a kép, hézagosan bár, de visszatértek bizonyos
emlékek. Tisztán emlékeztem arra, hogy mindig is szerettem az alaszkai
életet, a hosszú telet, mely októbertől májusig tart, az éjféli napot, a sarki
fényt, a havat, de legfőképpen a szánhúzó kutyákért rajongtam. Fenséges
állatok voltak, gyakran a kínzó hideget is hősiesen tűrték, sőt egyes
egyedek mintha még élvezték is volna a fagyos hóban való heverészést.
Alkonyodott, a horizont tompa félhomályba burkolózott. Elindultam
Öreg Medvéhez. A faluba érve a legnagyobb jégkunyhó felé vettem az
irányt. Beléptem, tekintetünk egymásra szegeződött. A földön ült, épp
pipázott, arcáról végtelen bölcsesség áradt, idős kora ellenére fiatalos
megjelenéssel büszkélkedhetett.
– Jó estét, Öreg Medve! – köszöntöttem.
– Üdvözöllek, foglalj helyet, és érezd magad otthon nálunk! – mondta
szívélyesen. – Mi járatban vagy itt?
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak a kérdésére, aztán egyszer csak
maguktól törtek elő belőlem a szavak.
– Vadászni jöttem egy pár ragadozóra, akik nagyon elszemtelenedtek itt
nálatok.
– Most nincs vadászidény – hívta fel a figyelmemet huncut derűvel.
– Gondolom, már tudomást szereztél arról, hogy ádáz harc kezdődött a
farkasok és a Mundro Sambra vámpírjai között, sajnos Baros szolgál ennek
helyszínéül.
– Mások is pályáznak a zsákmányodra, Iris.
– Kire célzol?
Holnap a sámánunk szellemidézést tart a Nagy Fűz tisztásán –
magyarázta. – Avenart is meghívtuk, gyere el te is!
– Szóval, akkor őt láttam tegnap a farkasfalka élén. Öreg Medve nem
szólt semmit, csak magában mosolygott.

Másnap elállt a vihar, de ennek ellenére az ég sötét maradt, akár csak a

lelkem. Automatikusan cselekedtem, a tudatom szó szerint meghasadt,
mintha két énem lett volna, az egyik Iris volt, az angyal, a másik pedig a
vérszomjas vadász. Hogy mi válthatta ezt ki belőlem, arról fogalmam sem
volt.
Felöltöztem, a helyiek viseletét öltöttem magamra, bőrnadrágot,
szőrmebundát és mokaszint. Ahogy közeledtem a tisztáshoz, égő tüzeket
láttam, és hipnotikus erejű dobolást hallottam. A sámán a tűz mellet ült és
transzállapotban kántált valamit.
– Szellemidézés – gondoltam –, én inkább szabadulni szeretnék tőlük –
suhant át rajtam a dermesztő felismerés.
Szememmel Avenart kutattam, meg is pillantottam, a fa tövénél állt és
feldúltan beszélgetett egy másik falkataggal. Már hosszú évek óta nem
találkoztam vele, de semmit sem változott.
– Iris! – kiáltott felém meglepődve. – Olyan rég nem láttalak, hogy már
el is felejtettem, hogy milyen gyönyörű vagy.
– Avenar, úgy örülök, hogy látlak! – öleltem meg.
– Mi járatban nálunk? Mondjuk, van róla sejtésem – kuncogta.
– Gondoltam, feldobom egy kicsit az itteni szürke napjaitokat –
mondtam kissé erőltetetten.
– Téged mindig örömmel látunk, de komolyra fordítva a szót, el kellene
egy kis segítség. Gyere, Iris, menjünk, vissza a kunyhókhoz ott
nyugodtabban beszélgethetünk.
Ahogy beléptünk a kunyhóba, kérdések tucatjai vetetették bele magukat
az agyamba.
– Ülj le! – kínált hellyel.
– Kik az üldözőitek?
– Rufus ránk küldte csatlósait, Vallont és vértestvéreit, vérengző
fenevad mind.
– Rufus? – valahonnan szörnyen ismerős volt ez a név. – Mit akarnak
tőletek?
– Meg akarják szerezni azt, amit már évtizedek óta őrzünk, az Idő
Spirálját.
Valami halványan derengett az Idő Spiráljával kapcsolatban, mintha
említést tett volna róla valaki, de nem emlékeztem rá tisztán.
– Szóval rátok bízta Bolus a gyűrűt? – kérdeztem meglepődve saját
kérdésemtől.
– A legtöbben azt hiszik, hogy az ékszer megsemmisült, és ez így is van
jól – felelte Avenar.
 – Az Idő Spirálja egyébként sem ér semmit Oliver nélkül – mondtam
ki, nem kis meglepetésemre, hiszen az Oliver név mögött csak egy távoli
emlékkép élt bennem.
– Természetesen ezzel én is tisztában vagyok, Iris, de ennek ellenére így
nagyobb biztonságban van.
– Most hol vannak az átokfajzatok? – kérdeztem nyersen.
– Sikerült őket lerázni, legalábbis egy időre, a sámántól egyébként is
tartanak, ide biztosan nem jönnek.
– Mi a terved, hogy intézitek el őket? – faggattam tovább.
– Meg kell várnunk a holdtöltét, mert akkor erőnk megnövekszik. Te
pedig abban lehetnél a segítségünkre, hogy látnoki képességeiddel nyomon
követed őket.
– Harcolni is szeretnék – vágta rá méltatlankodva a bennem rejlő
vadász.
– Nem tartom jó ötletnek, túl értékes kincse vagy te a világnak ahhoz,
hogy elveszítsünk – mondta aggódó pillantást vetve rám. – Mi van
Konstantinnal, merre jár? Az ő segítsége most jól jönne, mindenki tudja,
milyen kitűnő harcos, és ő ismeri legjobban a Mundo Sambra gyengéit.
– Konstantin? Kiről beszélsz?
– Iris, mi van veled? Már idáig is furcsállottam a reakcióidat és az
arckifejezéseidet, de az, hogy nem tudod, ki Konstantin, az már több mint
megdöbbentő.
– Miért, csak nem valami fontos személyiség, akit ismernem kéne? –
vágtam rá kissé barátságtalanul.
– Iris, ő a szerelmed, majdnem fél évezrede éltek együtt. Gyere, ülj le
mellém, mesélek neked róla, úgy talán eszedbe jut majd – mondta
szánakozva.
Órákig beszélt nekem Konstantinról, de mindhiába, a fájdalom, úgy
elásta őt a tudatom legmélyére, hogy soha ne tudjon előtörni belőle.
– Vajon mi történhetett veled? Mi idézhette elő ezt az
emlékezetvesztést – morfondírozott Avenar.
– Fogalmam sincs. Vannak dolgok, amikre kristálytisztán emlékszem, és
vannak, amik teljesen kiestek az elmémből, néha pedig meglepő mondatok
csúsznak ki a számon, olyan mintha valaki más mondaná.
– Az elmegyógyászat mai állása szerint neked emlékezetkiesésed van,
amit valószínűleg valamilyen trauma idézett elő, és az a tény, hogy szinte
mindenre emlékszel Konstantinon kívül, arra enged következtetni, hogy
vele történt valami. Ne aggódj, mihelyst helyreáll a telefonösszeköttetés,
megpróbálok mindent kideríteni – szorította meg a kezemet biztatóan.
A feloldozás

Vajon nyerhet––e feloldozást az, aki elfelejti a szerelmét? Bármit

megadtam volna az elveszett emlékekért, de nem kaptam vissza őket, hiába
is próbáltam előcsalogatni elmémből a kitörölt képeket. Rideg űr
tornyosult fölém, csak Avenar közelsége melengette átfagyott szívemet. A
falka a fennsíkon gyülekezett, a telihold sejtelmes fénye halványan
világította meg a farkasok selymes bundáját. Támadásra készültek. Nem
volt szükségük szavakra, gondolataikkal akadálytalanul hatoltak be egymás
tudatába. Törökülésben ültem köztük, és a látomásra koncentráltam.
A vámpírok egy távoli faluban múlatták az időt, üvöltött a rockzene. Az
éjszakai mulatóban lenge öltözetű lányok lejtettek erotikus táncot, csak úgy
izzott körülöttük a levegő. A fekete bőrruhás alakok a bárpultnál ültek, és
kéjesen mustrálgatták az eleséget. A Válton nevet viselő vérszívó, odalépett
az egyik táncosnőhöz, és mint egy véletlenszerűen, körmével sebet ejtett a
vörös hajú lány formás keblén, azután szorosan rátapasztotta száját.
A fiatal teremtés felnyögött az extázistól, majd mikor rájött, hogy mi
történik vele, sikítva szabadulni próbált a halálosan jóképű szörny ölelő
karjaiból. Elkésett, a metszően éles tépőfogak behatoltak a húsába, és a vér
akadálytalanul áramlott a démon szájába. Senki nem figyelt fel erre a kis
apró nüanszra, a buli és a whisky folyt tovább, várhatóan addig, míg élő
halandók jártak köztük a siralomvölgy sötét lankáin.
– Most sebezhetőek – mondtam ki hangosan az óriási farkasra nézve.
– Induljunk! – gondolta a vezérhím.
A falka futásnak eredt, a hó kavarogva szállt fel mögöttük. Maradnom
kellett volna, de felébredt bennem a vadász, kit gyilkos szenvedély hajtott
zsákmánya után. Avenar tiltása ellenére állig felfegyverkezve indultam
utánuk. Kutyáim nehezen tájékozódtak a sötétben, többször is elvétették
az útirányt, órákba tellett, mire a mulatóhoz értünk. A farkasokat nem
láttam sehol, magamba mélyedtem, de a képek nehezen jöttek. Derengő
erdőt láttam és véres harcot. A farkasok közül jó páran már emberi formát
öltöttek, mások morogva estek neki a vámpíroknak. Vér borította a fehér
havat. Az erdő nem volt messze, a kutyáimat a fák előtti tisztáson
kötöttem ki.
Nesztelenül osontam a fenyők közt, de nem láttam senkit. A lenyugvó
hold egy csapást tárt elém, mely az erdő közepe felé vezetett. Alig tettem
meg pár száz métert, mikor csatazaj ütötte meg a fülemet. Félelmetes volt,
morgás, tépés, halálhörgés, nyüszítés és ezek szörnyű keveredése
hallatszott.
A látvány pedig még ezt is felülmúlta. Denevérként felröppenő
vérszívók támadtak vicsorgó farkasokra, távolabb fegyveres férfiak ejtettek
mély, halálosnak tűnő sebeket vértől pirosló szájú démonokon. Avenar egy
vadásztőrt tartott a kezében mellyel magát védte két elvetemült vámpírral
szemben.
Az egyik már a karján csüngött, és épp harapni próbált, mikor a tőr
lesújtott és a hasába fúródott. A másik hátulról ugrott reá, de ő lerázta
magáról, megfordult, megragadta a fejét, és egy gyors, határozott
mozdulattal kitörte a nyakát. Döbbenetemben elfeledkeztem magamról, és
véletlenül kiléptem a fák sötét rejtekéből.
Avenar dühös pillantása a föld alá süllyesztett, lesütöttem a szemem és
visszaléptem a sűrűbe, de már késő volt, megláttak. A szörnyek azonnal
rám vetették magukat, megszámlálhatatlanul sokan voltak, egy egész
denevérraj. Próbáltam küzdeni, bevetettem a mágiát is, de ekkora túlerővel
szemben nem tehettem semmit. Magukkal hurcoltak, egy villanásra még
láttam Avenar gondterhelt arcát, majd minden elsötétült. A hómező
közepén tértem magamhoz, a bíbor pirkadat merészen kettéhasította az
eget.
– Lódulj! – üvöltötte egy durva hang, és a vámpír nagyot lökött rajtam.
Csak mentem előre, hátra sem néztem, a testem teljesen átfagyott, a
lábamat már alig éreztem, de nem bántam.
– Most végre vége lesz mindennek – gondoltam megkönnyebbülve.
Egy éles motorhang zökkentett ki merengésemből. A felkelő nap
aranyló sugarában pillantottam meg a szánt. Elképesztő sebességgel tartott
felénk, széles porhóburkot vonva maga köré. Szorosan mellettünk
lefékezett, és leállította a motort. Egy magas, síruhába és maszkba öltözött
férfi szállt le róla.
– Engedjétek el az angyalt! – mondta merészen.
– Ki vagy te, fattyú és hogy veszed a bátorságot? – rivallt rá az egyik
fogva tartóm.
Az idegen lassan levette a fejéről a maszkot, és én megpillantottam azt
az arcot, aminél szebbet még nem teremtett Isten. Úgy állt ott, mint a
teremtés koronája vagy mint egy illékony tünemény.
A történet folytatódik, a következő kötet címe:
Angyalvér.