Anda di halaman 1dari 477

Danielle Steel

A kör bezárul

Ismertető a hátoldalról:
Danielle Steel fordulatos új regényében
visszakalauzolja az Olvasót az 1960-as
évek zaklatott világába. Amerika forrong.
Kennedy és Martin Luther King meggyil-
kolása. Vietnam. Egyetemi diákok véres
ütközeteket vívnak a sisakos-pajzsos rend-
őrökkel.
Fbben a forgatagban keresi helyét az ifjú
és gyönyörű lány, Tana Roberts. Jogot ta-
nul. New Yorkból a faji zavargásoktól han-
gos Délre költözik, mert pályáját - ügyész-
ként is, bíróként is - csak az igazság baj-
nokaként tudja elképzelni. Mindent felál-
dozna ezért a vágyálomért. Szerelmet, nyu-
galmat, anyagi biztonságot. Bizony sok
időbe telik, míg Jana magánélete is révbe
ér: a kör bezárul.

1
Danielle Steel
A kör bezárul

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:


Danielle Steel: Full Circle
Published by Dell Publishing, a division of Bantam
Doubleday Dell Publishing Group, Inc., New York
Copyright ^ 1984 by Benitreto Productions, Ud.
The cover format and design of this book are protected
trade dresses and trademarks of Dell Publishing,
a division of Bantam Doubleday Dell
Publishing Group, Inc.
Author's photo copyright ^ by Charles Bush
Fordította Sóvágó Katalin
A fedél magyar változata Szakálos Mihály munkája

Alex Haleynek,
fivéremnek,
barátomnak,
nagy-nagy szeretettel,
Isabella Grantnek,
szeretettel, csodálattal,
és mérhetetlen hálával,
külön köszönettel
és szeretettel
Lou Blaunak,
és mint mindig:
Johnnak,
szívem és lelkem
mélyéből.
D.S.

2
Hungarian edition
^ Maecenas Könyvek, Budapest, 1999
Hungarian translation ^ Sóvágó Katalin, 1999

I. rész
A KORAI ÉVEK
1. fejezet
1941. december 11-én, csütörtök délután az ország még
nem egészen tért magához a döbbenetből. A károk listá-
ját már összeállították, a halottak névsorát nyilvánosság-
ra hozták, és az utóbbi napokban már felütötte fejét a
bosszúállás szörnyetege. Csaknem minden amerikai szív
azelőtt ismeretlen ütemre dobogott. Hát ez is bekövetke-
zett, hogy itthon sújtottak le ránk. Ez több volt egyszerű
kongresszusi hadüzenetnél, sokkal, de sokkal több. Egy
egész nemzetet töltött el az iszonyat, a düh és a hirtelen
rémület, hogy itt is megtörténhet. Éjjel-nappal, bármikor
feltünhetnek a japán vadászgépek, és romba dönthetnek
olyan városokat, mint Chicago és Los Angeles, Omaha,
Boston, New York! Ijesztő gondolat volt. Már nem "ve-
lük" történt a háború, valahol a messze távolban, hanem
velünk.
! Vajon mit fog szólni Jean?, tűnődött Andrew Roberts,
miközben felhajtott gallérral sietett kelet felé a fagyos
szélben. Ő már két napja tudta. Pillanatnyi kétely nélkül
ő kanyarította oda a nevét, ám hazaérvén, ahogy ránézett
a

3
feleségére, a torkán akadt a szó. Most azonban nincs vá-
lasztása. Ma este meg kell mondania. Muszáj. Három
nap múlva indul San Diegóba.
Odafent a Harmadik sugárúti magasvasút robajlott.
Roberts feldübörgött barna homokkőből épült, keskeny
házuk bejárati lépcsőjén. Nem egészen egy éve laktak itt,
jóformán észre sem vették már a magasvasutat. Először
rémes volt, még a lámpák is rázkódtak, amikor elszágul-
dott a szerelvény, de mostanra megszokták, sőt, Andrew
meg is szerette a csepp lakást. Jean patyolattisztán tartot-
ta, néha már ötkor felkelt, hogy áfonyás fánkot süssön a
férjének, és a legkifogástalanabb rendben hagyjon min-
dent, mielőtt munkába indulna. Még annál is csodálato-
sabb feleség lett belőle, mint Andy hitte annak idején.
Most is mosolygott magában, amikor elfordította a zár-
ban a kulcsot. Dermesztő szél fütyörészett a folyosón,
ahol két villanykörte is kiégett, ám odabent fény és meg-
hittség fogadta: kedves kis kék szőnyeg, keményített fe-
hér organdi függönyök, amelyeket Jean maga varrt, akár-
csak a bútorhuzatokat: azért iratkozott be esti tanfolyam-
ra, hogy elsajátítsa a varrás tudományát. Dolgos keze
alatt vadonatújként ragyogott a másodkézből vett bútor.
Ahogy Andy körülnézett, először hasított bele a bánat
azóta, hogy jelentkezett a seregbe. Szinte fájt neki a gon-
dolat, hogy el kell mondania Jeannek: három nap múlva
elhagyja New Yorkot, és könnyek szöktek a szemébe,
amikor rádöbbent, hogy azt se tudja, mikor jön vissza...

4
mikor... már ha egyáltalán... de hát vigye el az ördög, itt
nem erről van szó. Ha ő nem megy el harcolni a japcsik
ellen, akkor ki az ördög megy? És ha senki se megy, ak-
kor azok a fattyak egy napon megjelennek odafönt a ma-
gasban, és ronggyá bombázzák New Yorkot... meg ezt a
házat... és Jeant.
Letelepedett a karosszékbe, amelyet Jean saját kezű-
leg kárpitozott melegzöld szövettel, és elmerült a gondo-
lataiban. San Diego... Japán... Karácsony... Jean... nem
tudta, mióta ül itt, amikor egyszer csak fölrezzent. Kulcs
zörrent a zárban.
Felesége szélesre tárta az ajtót; akkora öl barna
zacskó volt a karjaiban, hogy először nem is vette észre a
férjét, csak akkor rezzent össze, amikor felkapcsolta a
villanyt, és meglátta Andy mosolygó arcát, szokás szerint
szemébe hulló szőke haját és a rátekintő zöld szempárt.
Ugyanolyan jóképű volt, mint mikor megismerkedtek.
Andy akkor tizenhét éves volt, Jean tizenöt... hat éve
történt... Andy még most sem több huszonháromnál.
- Szervusz, édes, mit csinálsz te itt?
- Hazajöttem, hogy megnézzelek. - Odasietett az
asszonyhoz, és könnyedén felkapta erős kezével az
összes csomagot. Jean ugyanolyan áhítattal nézett rá
nagy sötétbarna szemével, mint mindig. Rajongott Andy
Robertsért, aki két évet elvégzett az egyetemen, benne
volt az iskola futócsapatában, néhány hónapig a futball-
csapatban is, amíg meg nem sértette a térdét, és végzős

5
gimnazista korában, amikor megismerkedtek, éppen a
kosárlabda sztárja volt. Jean most is hősnek látta, és
annyira büszke volt rá! Andy jó állást szerzett: New York
legnagyobb autókereskedésében árulta a Buickokat,
Jean tudta, hogy előbb-utóbb igazgató lesz belőle... vagy
talán folytatja az egyetemet! Már beszélgettek erről. Ám
eddig is szép fizetést hozott haza, amiből, Jeanét is hoz-
zátéve, igazán jól kijöttek. Jean nagyon be tudott osztani
minden fillért; elég hosszú gyakorlata volt benne. Szülei
meghaltak egy közlekedési balesetben, amikor még csak
tizennyolc éves volt, és azóta maga tartotta el magát.
Szerencsére kevéssel azelőtt, hogy árvaságra jutott, elvé-
gezte a titkárnői tanfolyamot, és okos lány volt. Már
majdnem három éve dolgozott egy ügyvédi irodánál.
Andy is büszke volt a feleségére. Csuda aranyos volt,
mikor munkába indult a maga varrta, jól szabott kosztü-
mökben, amelyekhez nagy körültekintéssel választott ka-
lapot és kesztyűt; figyelemmel kísérte a divatlapokban a
stílus változásait, és a férjével is megbeszélte, hogy ok-
vetlenül olyasmi legyen, ami jól áll neki. Andy mosolyog-
va figyelte a feleségét, ahogy lehámozza a kesztyűit, majd
a nagy zöld székre dobja fekete filc puhakalapját.
- Milyen napod volt, cukorbaba? - Munkából hazajö-
vet szeretett ingerkedni-csipkelődni az asszonnyal, sze-
rette a karjaiba kapni, orrával bökdösni Jean nyakát,
erőszakos cselekményekkel fenyegetőzni. Ez bizony elég
messze állt az illemtudó szeméremtől, amelyet Jean a

6
munkahelyén tanúsított. Andy néha beugrott hozzá, és
valósággal megszeppent, olyan megfontolt komolysággal
viselkedett a felesége. De mindig is ilyen lány volt. Csak
azóta kezdett felderülni, kiengedni, amióta összeháza-
sodtak. Megcsókolta felesége tarkóját, Jean összebor-
zongott.
- Csak addig várj, míg elteszem a vásárolt holmit...
Talányos mosollyal próbálta kifejteni az egyik tasakot
Andy kezéből, ám ő elrántotta előle, és megcsókolta
Jean ajkát.
- Minek várjak?
- De Andy! - A férfi keze mohó kalandozásba kez-
dett, lehúzta Jeanről a vastag felsőkabátot, kigombolta
az alatta viselt kosztüm kabátjának fekete borostyán-
gombjait. A barna zacskókat réges-rég félredobták,
összetapadva csókolóztak, amíg Jean hátra nem rántotta
a fejét, levegőért kapkodva és kuncogva. Ez azonban
nem állította meg a férje kezét. - Andy! Mi ütött beléd?
A férfi csibészesen mosolygott, de félt szólni, nehogy
túlságosan megsebezze az asszonyt.
- Ne kérdezz! - Csókkal fogta be a felesége száját, fél
kézzel lefejtette róla a kosztümkabátot és a blúzt; egy
perc múlva követte a szoknya, feltárva a fehér csipkés
harisnyatartót, a fehér csipkés bugyit, a hátul varrott se-
lyemharisnyát és két lélegzetelállító lábat. Andy mohón
magához szorította, és Jean nem ellenkezett, amikor a
férfi magával vonta a pamlagra, sőt, ő vetkőztette Andyt;

7
odafönt hirtelen elmennydörgött a magasvasút, mire
mindkettejükből kitört a nevetés. - Vigye el az ördög.. .
motyogta Roberts, és fél kézzel kikapcsolta Jean melltar-
tóját. Az asszony mosolygott.
- Tudod, hogy már egész megszerettem a hangját? -
Megcsókolta a férjét, testük és szájuk összeforrt, és ez-
után óráknak tűnő ideig nem esett több hangos szó.
A bejárat melletti konyhában még mindig égett a villany,
de a nappali és a belőle nyíló apró hálószoba homályba
borult. Andy még a sötétben is érezte, hogy Jean őt nézi.
- Titkolsz valamit, ugye? - Egész héten úgy érezte,
mintha egy apró kő nyomná a gyomrát. Túl jól ismerte a
férjét. - Andy...
Roberts még mindig tétovázott. Nem lett könnyebb,
mint két napja. Hét végére még rosszabb lesz. Pedig meg
kell mondania valamikor. Csak ne most kellene! Három
nap óta először kezdett kételkedni abban, hogy helyesen
cselekedett-e.
- Nem is tudom, mit mondjak!
De Jean ösztönösen sejtette. A szíve összeszorult, míg
tágra nyőt szemmel nézte a férfit a sötétben, és az arca
máris szomorú volt. Ő nagyon más volt, mint a férje. An-
dy tekintete mindig kacagott, nála mindig készen állt a
vicc, a tréfa, a szellemesség. Ragyogó szeme volt, és
könnyen mosolygott. Vele kíméletesen bánt a sors. Jean-
nel annál kevésbé. Az az ideges feszültség lappangott
benne, amely azoknak a sajátja, akik megpróbáltatások-

8
ra jönnek a világra. Mindkét szülője alkoholista volt, a
nővére pedig epilepsziás, aki úgy halt meg tizenhárom
esztendősen, hogy a kilencéves Jean ott feküdt a szom-
szédos ágyon. A tizennyolc évesen elárvult lányban, bár
úgyszólván születése pillanatától küzdeni kényszerült,
mégis ott élt az ösztönös életöröm, csak sohasem volt
módja kibontakozni. Andy tudta, hogy ez is elkövetke-
zik, ha eleget kényezteti az asszonyt. Kényeztette is min-
den elképzelhető módon. De most nem könnyíthette
meg a dolgát. Felesége most is azzal a régi bánattal né-
zett rá, amelyet Roberts az első találkozáskor látott a
szemében.
- Bevonulsz, ugye? - A férfi bólintott. Jean sötét sze-
me könnybe lábadt, hátraejtette fejét a pamlagon, ame-
lyen az imént szeretkeztek.
- Ne nézz így rám, bébi, kérlek. . . - Gazembernek érez-
te magát. Fölkelt az asszony mellől, átsietett a szobán, és
előkotort a kabátja zsebéből egy doboz Camelt. Idegesen
kipöckölt egy szálat, rágyújtott és leült a dívánnyal szem-
közti zöld karosszékbe. Jean most már nem is igyekezett
elfojtani a sírását, de a szemében nem volt meglepetés.
- Tudtam, hogy ezt fogod tenni!
- Muszáj, bébi.
Jean bólintott. Láthatólag megértette, bár ez nem eny-
hítette a fájdalmát. Óráknak tűnő idő után sikerült annyi
bátorságot gyűjtenie, hogy megkérdezze az egyetlen dol-
got, ami érdekelte:

9
- Mikor?
Andy Roberts nagyot nyelt. Soha nem esett még
ennyire nehezére a szó.
- Három nap múlva.
Jean összerándult, és megint behunyta a szemét. Bó-
lintott. Könnyek patakzottak az arcán.
A hátralevő három napban az élet már nem talált
vissza a régi kerékvágásba. Jean nem ment be dolgozni,
lázasan szorgoskodott, a lelkét is kitette a férjéért, fehér-
neműt mosott, zoknikat göngyölt össze, kekszet sütött.
Egész nap nem pihent a keze, mintha ezzel az örökös
munkálkodással uralkodni tudna magán - és talán a fér-
jén is. Mindhiába. Szombat este Andy letétetett vele
mindent, abbahagyatta a csomagolást: a ruhákra nem
lesz szüksége, a kekszet sose fogja megenni, zokni nélkül
is megvan - magához ölelte a feleségét, és Jean ekkor
összeroppant.
- Istenem, Andy... nem bírom... hogy fogok élni nél-
küled? - Roberts ökölnyi üreget érzett a gyomrában,
amikor belenézett felesége szemébe, és meglátta benne
a mélységes bánatot. De nem volt választása, nem volt...
ő férfi, harcolnia kell, ha a hazája háborúban áll... És az
volt a legrosszabb, hogy lelkifurdalás helyett valósággal
borzongatta valami különös, ismeretlen izgalom, hogy
háborúba mehet; mintha soha vissza nem térő alkalmat
kínálnának neki. Szinte már olyannak tűnt, akár egy
misztikus beavatási szertartás. Ez bántotta, és szombat

10
estére az ő idegei is túlfeszültek. Annyira őrlődött Jean
kapaszkodó kis keze és a kötelesség között, hogy már
csak azt szerette volna, legyenek túl rajta, és fölülhessen
a nyugatnak tartó vonatra. Nem kellett sokáig várnia.
Hajnali ötkor volt a gyülekező a főpályaudvaron.
Fölkelt öltözködni. Megfordult az apró hálószobában,
és ránézett a feleségére. Jean már lecsöndesedett, elsírta
minden könnyét, szeme vörös volt és dagadt, de mintha
már belenyugodott volna a sorsába. Neki ez valami iszo-
nyú, kétségbeejtő, rémítő módon olyan volt, mintha a
szüleit és a nővérét veszítené el megint. Nem volt senkije
Andyn kívül. Inkább meghalt volna, mint hogy őt is elve-
szítse. És most a férje is elhagyja.
- Nem lesz semmi baj, ugye, bébi? - Ült az ágy szélén,
nézte az asszonyt, kétségbesetten szerette volna valami-
lyen módon megnyugtatni. Jean szomorúan elmosolyo-
dott, és feléje nyújtotta a kezét.
- Gondolom, nem szabad, hogy legyen. - Majd ismét
elmosolyodott, már-már talányosan. -Tudod, mit szeret-
nék? - Mindketten tudták: hogy Andy ne menjen hábo-
rúba. - De még ezenkívül... - mondta Jean, és megcsó-
kolta a férje ujjának hegyét - ... abban reménykedem,
hogy teherbe ejtettél. - Ebben a szenvedélyes néhány
napban nem törődtek semmiféle elővigyázattal. Andy-
nek szemet is szúrt, de annyi minden mással kellett tö-
rődniük. Abban bizakodott, hogy a felesége nem most
tart a kritikus időszakban. Ám ahogy ránézett Jeanre

11
kételyei támadtak. Egy éven át nagyon vigyáztak, mert
közös megegyezéssel nem akartak gyereket még egy da-
rabig, legalábbis az első néhány évben, amíg nem szerez-
nek jobb állást, vagy Andy le nem húz még két évet az
egyetemen. Nem siettek, fiatalok voltak, de most... a
múlt héten gyökeresen megváltozott az életük.
- Gondolod, hogy...? - kérdezte aggodalmasan a férfi.
Nem mintha nem örült volna neki, csak azt nem akarta,
hogy a feleségének egyedül kelljen kihordania a terhes-
ségét, miközben őt Isten tudja, hová veti a háború.
Jean vállat vont.
- Meglehet. - Aztán ismét elmosolyodott és felült. -
Majd tájékoztatlak.
- Óriási! Pont erre van szükségünk! - mondta hirtelen
felindulással Andy, és idegesen pillantott az éjjeliszekré-
nyen álló órára. Tíz perccel múlt négy. Indulnia kellett.
- Talán igen. - És olyan sietve folytatta, mintha ezt
még okvetlenül el kellene mondania, mielőtt a férje el-
megy: - Komolyan értettem, amit mondtam, Andy. Na-
gyon örülnék neki.
- Most? - döbbent meg a férfi. Jean bólintott, hangja
suttogássá tompult a kis szobában.
- Igen.
2. fejezet
A magasvasút elsüvített Jean Roberts lakása előtt, aki
mozdulatlanul ült a nyitott ablakban. Gyehenna lett a

12
ház, a járda fölött vibrált a levegő, a barna homokkő fa-
lak szívták magukba a rekkenő augusztusi hőséget. Néha
éjszakánként Jean fölkelt az ágyból és kiült a küszöbre,
hogy legalább az elrobogó szerelvény kavarta légáramlat
hűsítse. Vagy bemenekült a fürdőszobába, és vizes lepe-
dőt tekert magára. Lehűlésre nem volt semmi kilátás, és
a baba még jobban megnehezítette a dolgát. Úgy érezte,
szétrobban a teste, és minél tikkasztóbb lett a forróság,
annál vadabbul rúgkapált a baba, mintha neki is melege
lenne. Jean elmosolyodott a gondolatra. Alig várta, hogy
láthassa a kicsit. Már csak négy hét! Négy hét, és a kezé-
ben fogja tartani a babájukat. Remélhetőleg az apjára
fog hasonlítani. Andy most a Csendes-óceánon volt, ahol
azt tette, amit szeretett volna, "verte a japcsikat", mint a
leveleiben írta, bár Jeannek valamiért mindig rosszul es-
tek ezek a szavak. Az ügyvédi irodában egy japán lány
volt az egyik kolléganője, és olyan kedvesen viselkedett,
amikor megtudta, hogy Jean állapotos. Még falazott is
neki az elején, amikor ő annyira rosszul volt, hogy mo-
zogni is alig bírt. Bevonszolta magát a munkahelyére, az-
tán csak ült, meredt az írógépére és reménykedett, hogy
kiér a vécébe, mielőtt hánynia kellene. Az irodában na-
gyon rendesek voltak, hat hónapig alkalmazták, sokkal
hosszabb ideig, mint más cégeknél volt szokás, de ők úgy
érezték, így hazafias Andy miatt, írta Jean az egyik leve-
lében. Úgyszólván naponta írt a férjének, bár az legföl-
jebb havonta egyszer hallatott magáról. Többnyire túlsá-

13
gosan fáradt volt az íráshoz, és egy örökkévalóságig tar-
tott, mire Jean megkapta a leveleit. Ez bizony messze
esik a New York-i autókereskedelemtől, szögezte le
egyik levelében, amelyben nagyon mulatságosan jelle-
mezte a rossz kosztot és a haverjait. Valahogy mindig ké-
pes volt megnevettetni a feleségét a leveleivel. Értett
hozzá, hogy mindent jobbnak írjon le, mint amilyen való-
jában volt, és Jeanben azonnal oldódott a rémület, mi-
helyt hallott a férjéről. Először halálosan rettegett, főleg,
amikor rosszul volt. Ellentmondásos érzelmek marcan-
golták, amikor rájött, hogy állapotos. Először, az Andy
távozása előtti néhány napban, olyan remek ötletnek
tűnt, de a bizonyságtól pánikba esett. Ez azt jelentette,
hogy föl kell adnia az állását. Egyedül lesz. Miből fogja
eltartani magát és a babát? Kétségbeesetten félt attól is,
mit fog szólni Andy, ám a férjét, a leveléből ítélve, egé-
szen lázba hozta az apaság, és Jean úgy érezte, megint
szép a világ; egyébként is, addigra ötödik hónapos terhes
volt, és már nem idegeskedett annyit.
Az utolsó hónapokban bőven volt ideje, hogy gyerek-
szobává alakítsa a hálószobájukat. Mindent maga csinált,
sárga szalagos, fehér mádeirából, varrt és kötött, pici
sapkákat, cipőcskéket, szvettereket. Még szép kis képe-
ket is festett a falra, és felhőket remekelt a plafonra, bár
az egyik szomszéd rettenetesen lekapta a tíz körméről,
mikor észrevette, hogy a fiatalasszony létrára mászkál, és
maga csinálja a festést. Ám Jeannek nem volt más elfog-

14
laltsága, most, hogy nem dolgozott. Félretett minden fil-
lért, amit tudott, még moziba sem járt, annyira félt költe-
ni a spórolt pénzét. Andy zsoldjából is kapott egy részt.
Ebből kellett beszereznie a babának minden szüksége-
set. Az első néhány hónapban, ha teheti, itthon marad,
aztán keresnie kell egy gyermekgondozót, és vissza kell
térnie a munkába. Reménykedett, hogy az idős Mrs.
Weissmant a negyedik emeletről meg tudja nyerni a
pesztrálásra. Mrs. Weissman melegszívű, nagymamás né-
ni volt, aki évek óta lakott a házban, és boldog izgalomba
hozta Jean babája. Naponta benézett a fiatalasszonyhoz,
néha még éjszaka is lejött, amikor nem tudott aludni a
forróságtól, és bekopogtatott, ha világosságot látott az
ajtó alatt.
De ma éjszaka Jean nem gyújtott villanyt. Csak ült a
sötétben, levegő után kapkodott a fojtogató, gyilkos hő-
ségben, hallgatta az eldübörgő vonatokat, míg azok is le
nem álltak, hogy hajnal előtt újrakezdjék. Még napkelte-
kor is ébren volt. Azon tűnődött, tud-e normálisan léle-
gezni még valaha, ledőlhet-e anélkül, hogy ne kelljen ful-
ladástól félnie. Voltak nagyon keserves napjai, és a vonat
meg a hőség csak rontott rajtuk. Majdnem nyolc órára
járt, amikor megkopogtatták az ajtaját; úgy vélte, bizo-
nyosan Mrs. Weissman. Magára öltötte rózsaszín fürdő-
köpenyét, fáradtan sóhajtott, és mezítláb odabaktatott az
ajtóhoz. Hála Istennek, hogy már csak négy hét! Kezdte
azt hinni, hogy nem bírja tovább.

15
- Halló! - tárta ki az ajtót fáradt mosollyal; arra szá-
mított, hogy idős barátnőjét látja a küszöbön, és elpirult,
mikor egy idegen nézett vissza rá, egy mustárszín paszo-
mányos barna egyenruhát és egyensapkát viselő idegen,
aki egy sárga borítékot nyújtott feléje. Jean értetlenül
bámult rá, nem akarta érteni, mert nagyon is jól tudta,
mit jelent ez, és a jövevény is mintha gúnyosan vigyorgott
volna, mert az arca eltorzult a hőségtől és a sokktól meg-
szédülő asszony szeme előtt.
Jean egyetlen szó nélkül feltépte a borítékot, és azt
látta benne, amitől félt. Ismét ránézett a halál hírnökére,
az egyenruhára írott betűkre próbált összpontosítani,
szája sikolyra nyílt, aztán néma kupacba roskadt a
padlón. A katona szótlan iszonyattól eltátott szájjal me-
redt rá, majd hirtelen segítségért kezdett kiabálni. Tizen-
hat éves volt, soha életében nem került ennyire közel ál-
lapotos asszonyhoz. Két ajtó is felpattant a folyosó szem-
közti oldalán, a fenti lépcsőkről futó lábak dobaja hallat-
szott. Mrs. Weissman hideg borogatást tett Jean homlo-
kára. A suhanc lassan elhátrált, majd lerohant a lépcsőn;
csak ki innen, ebből a fojtogató kis házból! Mrs. Weiss-
man és két másik asszony akkor már a pamlag felé támo-
gatta a nyöszörgő Jeant. Mostanában ezen a pamlagon
aludt, ahol a baba fogant, ahol szeretkeztek Andyvel...
Andyvel... Andyvel... "Sajnálattal értesítjük... férje életét
vesztette a haza szolgálatában... elesett akció közben Gua-
dalcanalnál..." akció közben... akció közben... Szédült,

16
nem látta az arcokat.
- Jean...? Jean... - szólongatták, és hideget érzett az
arcán. Az asszonyok a szenvedőre néztek, aztán egymás-
ra. Helen Weissman elolvasta a táviratot, és gyorsan
megmutatta a többieknek. - Jean... - Ő lassan ocsúdott,
alig bírt lélegezni. Az asszonyok segítettek, hogy fölül-
hessen, és belédiktáltak egy kis vizet. Jean üres tekintet-
tel bámult Mrs. Weissmanre, majd hirtelen eszébe jutott
minden, és a következő pillanatban a hőségnél is jobban
fojtogatta a zokogás; lélekszakadva sírt és kapaszkodott
az őt átölelő öregasszonyba. Andy meghalt... akárcsak a
többiek... mint apa, anya és Ruthie... elment... el-
ment... nem fogja látni soha többé... már-már gyereke-
sen hüppögött, és olyan súly nyomta a szívét, amilyet ak-
kor sem érzett, mikor a többieket gyászolta.
- Minden rendben, drága, minden rendben... - Pedig
tudták, hogy semmi sincs rendben, nem is lesz, soha töb-
bé. Elmúlt, akárcsak szegény Andy.
Később az asszonyok visszatértek a lakásukba, de He-
len Weissman maradt. Nem tetszett neki a fiatal nő üve-
ges tekintete, az, ahogy ül és bámul, majd hirtelen kitör
belőle az a rettenetes, véget érni nem akaró zokogás,
amelyet este is hallott, amikor kurta kis távollét után
visszajött és benyitott a bezáratlan ajtón, hogy megnézze
az özvegyet. Mrs. Weissmannek még Jean orvosát is sike-
rült utolérnie telefonon, mielőtt az hazament volna a
rendelőjéből. Az orvos őszinte részvétét fejezte ki a rossz

17
hír hallatán, és figyelmeztette az öregasszonyt, hogy a
sokk kiválthatja Jeannél a vajúdást. Mrs. Weissman pon-
tosan ettől félt és erre gyanakodott, mert többször látta
aznap este, hogy Jean a keresztcsontját nyomkodja az
öklével, miközben nyughatatlanul járkál föl-alá, mintha
az utóbbi néhány órában nyomasztóan összeszűkült vol-
na a kis lakás. Az egész világ összeomlott a fiatal özvegy
körül, és neki nem volt hová mennie többé. Még egy te-
tem se maradt, amit hazaküldjenek... csak a magas, jó-
képű, szőke fiú emléke... és a baba a hasában.
- Jól vagy? - Muszáj volt mosolyogni Mrs. Weissman
kiejtésén. Negyven éve élt Amerikában, de még mindig
darabos német akcentussal beszélt ez a melegszívű, bölcs
asszony, aki nagyon kedvelte Jeant. Ő harminc éve özve-
gyült meg, és sohasem ment férjhez többé. New Yorkban
három gyereke élt, akik meglátogatták, többnyire azért,
hogy rásózzák pesztrálás céljából a saját gyerekeiket,
azonkívül egy fia, jó állásban valahol Chicagóban. - Nin-
csenek fájásaid? - Fürkészőn nézett a fiatalasszonyra,
aki megrázta a fejét. Egész teste sajgott az átsírt nap
után, a belsője mégis mintha elzsibbadt volna. Nem tud-
ta, mit is érez: nyughatatlan volt, melege volt, nyilallások
szurkálták. Megfeszítette a gerincét, mintha nyújtóz-
kodna.
- Semmi bajom. Miért nem alszik egy kicsit, Mrs.
Weissman? Hangja berekedt a hosszú sírástól. A konyhai
órára pillantott, és megállapította, hogy tizenöt órája

18
kapta meg a táviratot, amelyből megtudta, hogy Andy...
tizenöt óra, de tizenöt évnek rémlik... ezer évnek... Is-
mét elkezdett körbe-körbe járkálni. Helen Weissman fi-
gyelte.
- Nem akarsz kimenni egy kis sétára? - A vonat elsü-
vített, Jean megrázta a fejét. Még este tizenegykor is túl-
ságosan rekkenő volt a hőség sétára, és most hirtelen
melegebbnek érezte, mint egész nap.
- Iszom egy kis hideget. - Töltött magának egy pohár
limonádét a jégszekrényben levő kancsóból. Jólesően
ivott, ám a hűsítő szinte azonnal vissza is jött a torkán.
Berohant a fürdőszobába, görcsösen öklendezve hányt,
majd valamivel később sápadtan került elő.
- Le kellene feküdnöd! - Ernyedten engedelmeske-
dett, de ettől még rosszabb lett. Ülni könnyebb volt, mint
feküdni, úgyhogy ismét megpróbálkozott a kényelmes,
régi zöld karosszékkel, ám alig pár percig bírta. Kereszt-
csontját marcangolta a fájdalom, gyomra háborgott. Éj-
félkor Helen Weissman magára hagyta, de előbb meg-
ígértette vele, hogy átkopog hozzá, ha valami baja lenne.
Jean bizonyosra vette, hogy úgysem kell ilyet tennie. Le-
kapcsolta a villanyt, ült egymagában a csendes lakásban,
és a férjére gondolt... Andyre... nagy zöld szemére,
egyenes szálú szőke hajára... a futócsapat csillagára...
a futball hősére... első és egyetlen szerelmére... a fiúra,
akibe első látásra halálosan belészeretett, és erre a gon-
dolatra fájdalomdárda döfött a hasából a hátába, majd

19
megint és megint és megint, úgyhogy elakadt a lélegzete.
Fölállt, noha alig tartotta a lába, szörnyű hányingerrel
küszködött, de kikényszerítette magát a fürdőszobába,
ahol majdnem egy óráig nyomorultul görnyedt a vécé-
csésze fölött. A fájdalom öklözte, az émelygés facsarta a
gyomrát, és már alig volt eszméletén, amikor elhaló han-
gon Andyt kezdte szólongatni. Így talált rá hajnali fél
kettőkor Helen Weissman, aki elhatározta, hogy lefekvés
előtt még egyszer megnézi Jeant.
Senki sem tudott aludni a tűzforró éjszakában, Mrs.
Weissman is szokatlanul sokáig maradt ébren, és áldotta
Istent, amiért ezt tette. Csak annyi ideig tért vissza a saját
lakásába, hogy felhívja Jean orvosát és a rendőrséget, ahol
megígérték, hogy azonnal küldik a mentőt; majd vászon
háziruhába öltözött, felkapta a retiküljét, és ugyanabban a
szandálban futott vissza Jeanhez. Tíz perccel azután, hogy
pongyolát terített a vajúdó vállára, már vonítottak is a szi-
rénák. Az öregasszony hallotta, de Jean mintha semmit
sem hallott volna, csak jajgatott és öklendezett, hiába pró-
bálta csitítgatni Helen Weissman. Egyfolytában vonaglott
és Andyt szólongatta, amíg be nem értek a városi kórház-
ba. A baba már erősen közeledett. Az ápolók villámgyor-
san feltették Jeant egy műtőágyra, de mielőtt bármit ad-
hattak volna neki, már meg is született hangos bőgéssel,
kezeit ökölbe szorítva a hollófekete hajú, két kiló ötven-
négy dekás, keszeg kisleány. Helen Weissman alig egy óra
múlva látta mindkettejüket. Jeant addigra szerencsére

20
már elbódították, a baba békésen szundikált.
Mrs. Weissman, miközben hazafelé tartott a bérházba,
a magányos évekre gondolt, amelyek Jean Robertsre, a
huszonkét éves özvegyre várnak. Egyedül kell fölnevel-
nie a kislányát. Helen a könnyeit törülgette, míg a ma-
gasvasút fél ötös járata tovarobajlott vele a szürkületben.
Tudta, mennyi odaadásra, már-már vallási rajongásra,
társtalan szenvedélyre van szükség, ha valakinek egyedül
kell fölnevelnie egy gyermeket, aki sohasem fogja ismer-
ni az apját.
Jean akkor látta először a kicsit, amikor reggel oda-
hozták az első szoptatásra. Megnézte a parányi arcot, a
sötét selyemhajat, amelyről a nővérek azt mondták, hogy
később ki fog hullani, és ösztönösen tudta, mit kell ten-
nie érte. Egy cseppet sem ijedt meg. Ő akarta Andy ki-
csinyét. Ez itt a férje utolsó ajándéka, és ő vigyázni fog rá
végső leheletéig, megtesz érte mindent, és csak a legjob-
bat fogja adni neki. Érte fog élni és dolgozni. Az életét
nyújtja oda ennek a kisleánynak.
A pici rózsabimbószáj buzgón dolgozott, és Jean el-
mosolyodott a szokatlan érzésre. Hihetetlen, hogy csak
huszonnégy órája szerzett tudomást Andy haláláról! Be-
jött egy ápolónő, és mindkettejüket megvizsgálta. Anya
és lánya derekasan állták a sarat; a kislány egész nagy
volt ahhoz képest, hogy majdnem négy héttel idő előtt
született.
- Úgy látom, jó étvágya van! - vette szemügyre őket a

21
keményített fehér egyenruhát-fityulát viselő asszony. -
A papa látta már? - Nem tudhatták... senki sem tudta...
csak Jean és Helen Weissman. Könnyek szöktek Jean
szemébe, és megrázta a fejét. Az ápolónő értetlenül ve-
regette a karját. Nem, a papa nem látta és sohasem fogja
látni. - Hogy fogják hívni?
Ezt alaposan meglevelezték annak idején, és végül
megegyeztek egy lánynévben, noha mindketten azt hit-
ték, hogy fiút akarnak. Érdekes, hogy az első meghök-
kent - és már-már csalódott - perc után mennyivel jobb-
nak tűnt egy kislány. Mintha eleve nem lett volna más
választás. A természet jól elrendezte a dolgot. Ha fiat
szül, annak az apja nevét adta volna. De Jean talált egy
lánynevet, amely tetszett neki, és most ki is próbálta az
ápolónőn, miközben büszkeségtől ragyogó szemmel tar-
totta a karján újszülöttjét. - Tana Andrea Roberts. Tana.
- Szépen csengő név volt, és tökéletesen illett a babához.
A szoptatás befejeztével az ápolónő mosolyogva ki-
emelte Jean karjaiból a kicsi batyut, majd fél kézzel
ügyesen elegyengette a takarót.
- Most pihenjen, Mrs. Roberts. Később visszahozom
Tanát. - Az ajtó becsukódott. Jean lehunyta a szemét,
visszaengedte fejét a párnára, és igyekezett nem gondol-
ni Andyre, csak a kicsinyükre... nem akart arra gondolni,
hogyan halt meg Andy, mit művelhettek vele... hogy va-
jon sikoltotta-e az ő nevét... Halk hüppögés szakadt föl
belőle, amikor hasra fordult, hónapok óta először. Arcát

22
a párnákba fúrva, órákig tűnő ideig zokogott, amíg álom-
ba nem sírta magát. A szőke fiúról álmodott, akit úgy
szeretett... és a babáról, akit ez a fiú hagyott itt neki...
Tana, Tana.
3. fejezet
Mindössze egyetlenegyszer csörrenhetett meg a telefon,
mert Jean Roberts máris fölkapta a kagylót. Ilyen tevé-
kennyé, célratörővé formálta a hatalmas felelősséggel já-
ró állás, amely tizenkét éve hullott az ölébe. Ő akkor hu-
szonnyolc éves volt, Tana hat, és Jean úgy érezte, visítani
fog, ha még egy napot kell dolgoznia bármilyen ügyvédi
irodában. Három állása volt hat év alatt, unalmasnál
unalmasabb ügyvédi irodáknál. Viszont jól fizettek, és
neki Tanára kellett gondolnia. Mindig Tana volt az első.
Tana, Jean világának közepe.
- Az Isten szerelmére, engedd már lélegzethez jutni a
gyereket! - mondta egyszer az egyik kolléganője. Jean
attól kezdve hűvösen bánt vele. Nagyon jól tudta, mit és
miért csinál, amikor, ha csak megengedheti magának,
színházba, balettra, múzeumba, könyvtárba, galériákba,
hangversenyekre viszi a kislányt, hogy a gyerek teleszív-
hassa magát kultúrával. Szinte minden pénze Tana isko-
láztatására, tartására, pallérozására ment el. Az Andy
után kapott nyugdíjat az utolsó centig a kislányára köl-
tötte. A gyerek egyáltalán nem volt elkényeztetve, ám
Jean azt akarta, hogy megkapja mindazt a jót, amiből az
anyjának oly gyéren jutott. Nem valószínű, hogy Andyvel

23
is ilyen lett volna az életük. Valószínűbb, hogy Andy bé-
relt vitorláson repítette volna őket Long Islandre, korán
megtanította volna úszni Tanát, elvitte volna kagylót ás-
ni, biciklizni, nagyokat futott volna vele a parkban... és
hogy imádta volna a bájos gyereket, aki pontosan olyan,
mint ő: magas, nyúlánk, szőke, zöld szemű. Ragyogó mo-
solya is egészen az apjáé! Igazuk volt az ápolónőknek a
kórházban: Tana elhullatta fekete selyemhaját, amellyel
a világra jött. Halványarany őszibarackpihe sarjadt a he-
lyén, amely, ahogy Tana idősebb lett, egyenes szálú, bú-
zaszőke tincsekké nyúlt. Szép kislánnyá cseperedett, aki-
re Jean rendkívül büszke volt. Amikor kilencéves lett,
anyja még azt is kimódolta, hogy átírathassa az állami is-
kolából a Miss Lawsonba. Ez nagyon sokat jelentett
Jeannek, Tanának pedig pompás lehetőséget kínált. Ar-
thur Durning is segített, hogy bejuthasson az iskolába, de
hangoztatta, hogy részéről ez csak csekély szívesség, tud-
ja ő, milyen fontos egy gyereknek a jó iskola. Neki is volt
kettő, két, illetve négy évvel idősebbek Tanánál, bár azok
a greenwichi elegáns Cathedralba és a Williamsbe jártak.
Jean úgyszólván véletlenül jutott az álláshoz, akkor,
amikor Arthur több hosszas megbeszélést folytatott
Martin Pope-pal, annak az irodának a vezetőjével, ahol a
fiatalasszony dolgozott. Két éve alkalmazta a Pope, Ma-
dison és Watson; Jean halálosan unta a munkáját, ám re-
ményen fölül jól fizettek neki, ő pedig nem engedhette
meg magának, hogy elcsellengjen "izgalmas" munkát ke-

24
resni. Neki Tanára kellett gondolnia. Egész élete a kislá-
nya körül forgott, mint ezt kifejtette Arthurnak, amikor
a férfi, aki akkor már majdnem két hónapja folytatott
tárgyalásokat Martin Pope-pal, meghívta egy italra.
Arthur és Marie útjai már szétváltak; az asszony egy új-
angliai "privát intézetben" tartózkodott. Arthur láthatólag
viszolygott beszélni a témáról, és Jean nem erőltette. Neki
is megvoltak a saját problémái és kötelességei. Nem szo-
kott mások vállán zokogni a férjről, akit elveszített, a gye-
rekről, akit önerejéből tartott el, a felelősségről, a terhek-
ről, a félelmekről. Tudta milyen életet, oktatást, barátokat
akar Tanának. Meg is fogja adni neki a biztonságot és azt
az életet, amelyet ő sohasem élvezhetett. Nem sokat szólt,
de Arthur Durning mintha anélkül is megértette volna.
Durning az ország egyik legnagyobb üveg- és mű-
anyagipari, valamint élelmiszer-csomagolással foglalko-
zó trösztjét vezette, amelynek óriási olajipari érdekeltsé-
gei is voltak a Közel-Keleten. Mérhetetlenül gazdag em-
ber volt, ennek ellenére olyan csendes szerénységgel vi-
selkedett, ami nagyon tetszett Jeannek.
Őszintén szólva, nagyon sok minden tetszett neki Ar-
thur Durningban, úgyhogy mikor az, kevéssel az első po-
hár ital után, vacsorázni hívta, Jean elment vele; aztán
megint elment, és valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy
nem egészen egy hónap múlva viszonyuk lett egymással.
Arthur Durning a legizgalmasabb ember volt, akivel Jean
találkozott. Szinte tapinthatóan vette körül a hatalom és

25
az erő kisugárzása, mégis annyira sebezhetővé tette az,
amit el kellett szenvednie a felesége mellett. Később ebbe
is beavatta Jeant. Marie-n, szinte rögtön azután, hogy vi-
lágra hozta a második gyereket, elhatalmasodott az alko-
holizmus. Jeannél mélyebben senki sem ismerhette ezt a
fájdalmat, neki is végig kellett néznie, hogyan akarták ha-
lálra inni magukat a szülei, míg végül halálukat is lelték a
kocsijukkal a jeges úton egy részeg karambolban, Szil-
veszter éjszakáján. Marie ugyancsak összetörte a kocsiját,
amikor egy este lánya kis osztálytársnőit fuvarozta. Ann
és barátnői tízévesek voltak, és az egyik kislány majdnem
belehalt. Ezek után Marie Durning hajlandó volt kivonul-
ni a férje életéből, de Arthur nem táplált túlzott remé-
nyeket. Harmincöt éves felesége tíz éve egyfolytában
ivott, amibe a férfi rettenetesen belefáradt; nem csoda,
ha Jean meghódította. A huszonkilenc éves asszonyból
szokatlan méltóság, ugyanakkor gyengéd szelídség áradt.
Látszott rajta, hogy jóságos és gondoskodó teremtés,
Durningnak pedig ebben a pillanatban épp erre volt
szüksége. Először nem tudta, mitévő legyen az érzéssel,
amelyet Jean ébresztett benne. Marie-val tizenhat éve
voltak házasok, Arthur betöltötte a negyvenkettőt. Nem
tudta, mi lesz a gyerekeivel, a házzal, az életével. . . Marie-
val. Ez az egész év mintha a borotva élén egyensúlyozott
volna. Durning nem szokta meg és nem szerette ezt a faj-
ta életet. Először nem vitte haza Jeant, mert félt, hogy
megzavarná a gyerekeit, ám egy idő után együtt töltöttek

26
minden éjszakát, és Jean kezdte levenni Durning válláról
a terheket. Felfogadott két új szobalányt, egy kertészt,
akit Arthurnak nem volt ideje fogadni, megszervezett né-
hány kisebb üzleti vacsorát, a gyerekek karácsonyi zsúr-
ját, segített új kocsit választani, még párnapos szabadsá-
gokat is kivett, hogy elkísérhesse Arthurt rövid utazások-
ra. Hirtelen úgy tűnt, mintha ő irányítaná a férfi egész
életét, aki szinte lépni sem tudott nélküle. Jean egyre
gyakrabban kérdezte meg magától, hogy miért csinálja,
de szíve mélyén tudta a választ. Szerelmes Arthurba, Ar-
thur szerelmes őbelé, és mihelyt Marie meggyógyul
annyira, hogy elmondhassák neki, Durningék elválnak,
Arthur pedig feleségül veszi őt...
Ehelyett Arthur hat hónap után állást kínált neki. Jean
nem tudta, mit tegyen. Nem akart Arthurnak dolgozni,
csak szeretni akarta, hiszen olyan csodálatos volt hozzá.
Ám a férfi úgy írta le majdani munkakörét, hogy Jean azt
érezte, olyan tájra nyitottak előtte ablakot, ahová évek
óta vágyakozik. Ugyanazt csinálhatná, mint az elmúlt hat
hónapban, baráti alapon: partikat szervezne, személyze-
tet fogadna fel, odafigyelne, hogy a gyerekek megfele-
lően ruházkodjanak, hozzájuk illő gyerekekkel barátkoz-
zanak, megbízható gondozónők foglalkozzanak velük.
Arthur fantasztikusnak tartotta Jean ízlését; nem tudta,
hogy minden ruha, amit az asszony és Tana visel, Jean
keze munkája. Még a parányi lakás bútorait is ő kárpi-
tozta. Még mindig ugyanabban a keskeny barna homok-

27
kő házban laktak, a Harmadik sugárúti magasvasút köze-
lében, és még mindig Helen Weissman vigyázott Tanára,
ha Jean dolgozott. Ám ilyen állás mellett, amelyről Ar-
thur mesélt, rendes iskolába küldhetné Tanát! A férfi
még segítene is, hogy felvegyék! Nagyobb lakásba köl-
tözhetne, Arthurnak van egy háza az Upper East
Side-on - nem éppen Park sugárút, mosolygott csende-
sen a férfi, de sokkal szebb, mint ahol most laknak. És
mikor hozzáfűzte. mekkora fizetésre gondol, Jean majd-
nem elájult. Ráadásul a munka is olyan könnyű lenne!
Ha nincs Tana, Jean talán nem adja be a derekát. Sok-
kal könnyebb lett volna, ha nem lekötelezettje a férfinak.
Ám ugyanakkor csábította, hogy mindig egymás mellett
lehetnének... és ha majd Marie felépül... Arthurnak
már volt titkárnője a Durning Internationalnél, ám a tár-
gyalóterem és Arthur faburkolatú szép dolgozószobája
között megbújt egy apró iroda. Naponta találkozni fog-
nak, ott lesznek egymás mellett, Jean gyakorlatilag lét-
fontosságúvá teszi magát.
- Ugyanolyan lesz, csak valamivel hosszabb időben -
magyarázta Durning, és könyörgött Jeannek, hogy fo-
gadja el az állást; még több kedvezményt, még magasabb
fizetést kínált. Már most sem tudott meglenni az asszony
nélkül, szüksége volt rá, akárcsak a gyerekeinek, noha ők
még nem találkoztak Jeannel. Évek óta az első ember
volt, akire Durning támaszkodhatott. Majdnem két évti-
zeden át mindig őrá támaszkodtak mások, és most várat-

28
lanul megjelent valaki, akitől Arthur Durning kérhetett,
és aki sohasem hagyta cserben. A férfi sokat töprengett a
dolgon. Azt akarja, hogy Jean mindig ott legyen mellette,
érvelt az ágyban azon az éjszakán, amikor ismét könyör-
gött az asszonynak, hogy fogadja el az állást.
Jeannek, noha látszólag sokat vívódott, tulajdonkép-
pen nem esett nehezére a választás. Valóságos álommá
lett minden nap, főleg ha együtt töltött éjszakák után in-
dult dolgozni. Durning gyerekei megszokták, hogy az ap-
juk időnként a városban alszik. Most, hogy a greenwichi
házban elegendő személyzet volt, Arthur sem aggódott
annyit Ann és Billy miatt. Először nehéz időket éltek át,
miután Marie elment, de most már kevésbé látszottak
szorongani. És mikor megismerkedtek Jeannel, rögtön
olyanok voltak egymáshoz, mint a régi barátok. Jean mo-
ziba vitte őket Tanával, megvásárolta nekik a játékokat, a
ruhákat, eljárt az iskolájukba, az iskolai mérkőzéseikre,
ha Arthur nem volt a városban. Durning úgy érezte ma-
gát, mint egy jóllakott macska, amely a mancsait nyalo-
gatja a kandalló mellett. A lakás, amelyet Jeannek szer-
zett, nem volt fényűző, de anyának és lányának éppen
megfelelt a két hálószoba, a nappali, az ebédlő, a csinos
konyha. Az épület modern volt és tiszta, a nappali abla-
kaiból az East folyóra lehetett látni. Nagyon más volt,
mint a régi lakás a magasvasút mellett.
- Tudod-e - mondta mosolyogva Arthurnak - hogy
még sose voltam ilyen boldog?

29
- Én se.
Ez néhány nappal azelőtt történt, hogy Marie Durning
öngyilkosságot kísérelt meg. Valaki elpletykálta neki,
hogy Arthurnak viszonya van, bár azt nem közölte, kivel,
és az asszony ettől kezdve kiszámíthatatlanul viselkedett.
Hat hónapja az orvosok még abban reménykedtek, hogy
hamarosan hazamehet. Jean akkor már több mint egy
éve dolgozott Arthur Durningnak. Tana élvezte az,új is-
kolát, az új lakást, az új életet, akárcsak az anyja. És ek-
kor lesújtott a villám. Arthur elment meglátogatni Ma-
rie-t, és komor arccal jött vissza.
- Mit mondott? - kérdezte Jean tágra nyílt, rémült
szemekkel. Harmincéves volt, biztonságot, kiszámítható-
ságot akart hátralevő éveire, nem titkos viszonyt. Ennek
ellenére egy szóval sem kifogásolta kapcsolatukat, mert
tudta, milyen súlyos beteg Marie Durning, és mennyire
aggasztja ez a férjét. Arthur a múlt héten még házassá-
got emlegetett, most pedig olyan élettelen arccal meredt
rá, amilyennek Jean még sohasem látta: mintha nem ma-
radtak volna álmai és reményei.
- Azt, hogy ha nem jöhet haza, ismét megkísérli az ön-
gyilkosságot.
- Ezt nem teheti veled! Nem fenyegetőzhet így életed
végéig! - Jean sikítani szeretett volna. Az volt a legször-
nyűbb, hogy Marie igenis megtehette, és meg is tette.
Három hónap múlva hazajött. robbanásveszélyes álla-
potban. Ugyanennek az évnek a karácsonyán visszake-

30
rült a kórházba, ahonnan következő tavasszal engedték
ki. Őszig bírta. akkor iszonyúan elkezdett inni a villásreg-
gelikkel összekötött barátnői bridzspartikon. Ez így tar-
tott több mint hét éven át.
Amikor Marie-t először bocsátották el a kórházból,
Arthur annyira föl volt zaklatva, hogy Jeanhez fordult se-
gítségért.
- Te ezt nem érted, ő olyan gyámoltalan... egyáltalán
nem olyan, mint te, édes. Nem tud megbirkózni az élet-
tel... szinte gondolkozni se bír. - Jeant pedig az Arthur
iránti szerelme abba a kevésbé irigylésre méltó helyzetbe
juttatta, hogy szerető létére neki kellett törődnie a fele-
séggel. Hetente két-három napot Greenwichben töltött
Marie mellett, megpróbált segíteni a háztartás vezetésé-
ben. Marie halálosan rettegett a segítőjétől, és mindenki
tudta róla, hogy iszik. A gyerekei is tudták. Először fél-
tek tőle, aztán megvetették. Ann gyűlölte, Billy sírt, ha
az anyja berúgott. Lidércnyomásos volt. Néhány hónap
múlva Arthurhoz hasonlón Jean is beleesett a csapdába.
Nem hagyhatta cserben ezt az asszonyt, olyan lett volna,
mintha a szüleit árulja el. Azt hitte, most jóra fordíthat
mindent. Ám Marie szinte ugyanúgy végezte, mint Jean
szülei. Arthurral lett volna találkozója a városban, szín-
házba akartak menni, és Jean megesküdött, hogy Marie
józanon távozott hazulról, ő legalábbis ezt hitte, de nyil-
ván lehetett nála egy palack ital. Félúton New York felé
a Merritt Parkwayn megcsúszott egy eljegesedett folton,

31
és azonnal meghalt.
Arthur és Jean egyaránt hálát adott a sorsnak, hogy
Marie sohasem szerzett tudomást a viszonyukról. Az volt
a leggyötrelmesebb az egészben, hogy Jean még meg is
szerette Arthur feleségét. Sokkal keservesebben megsi-
ratta a temetésen, mint a gyerekei, és hetekbe telt, mire
rá tudta szánni magát, hogy visszaengedje Arthurt az
ágyába. Viszonyok nyolc éve tartott, és Arthur most attól
ijedezett, hogy mit fognak szólni a gyerekei.
- Legalább még egy évet várnom kell - mondta. Jean-
nek sem lehetett ellenvetése, és egyébként is, rengeteg
időt töltöttek együtt. Arthur figyelmes, tapintatos ember
volt, nem lehetett egy rossz szava. Nagyon fontosnak tar-
totta, hogy Tana ne szerezzen tudomást a régi viszonyról,
ám egy évvel Marie halála után a lánya szabályszerűen
nekitámadt.
- Ide figyelj, anya, én nem vagyok hülye! Tudom, mi
folyik itt! - Ugyanolyan hosszú, nyúlánk és gyönyörű
volt, mint Andy, a szeme is olyan vásottan ragyogott,
mintha minden percben készen állna a nevetésre, de
most nem, most inkább a síráshoz állt közel a sértett fáj-
dalomtól. - Évek óta úgy bánik veled, mint egy ronggyal!
Miért nem vesz feleségül ahelyett, hogy ki-be ólálkodik
éjszaka? - Jean pofon vágta, de Tana rá se hederített. Túl
sok hálaadásnapi vacsorát töltöttek kettesben, túl sok
karácsonyon jöttek Arthur helyett mesés üzletekből drá-
ga dobozok, mert Arthur a countryklubba ment a bará-

32
taival, még olyankor is, amikor Ann és Billy a nagyszü-
lőknél karácsonyozott. - Sosincs itt, mikor kellene! Hát
nem látod, anya? - Hatalmas könnyeket potyogtatva zo-
kogott, Jeannek el kellett fordulnia. Rekedt volt a hang-
ja, amikor válaszolni próbált a lányának.
- Ez nem igaz.
- De igen! Mindig itthagy téged egyedül! Úgy bánik
veled, mint egy cseléddel! Vezeted a házát, hurcolászod
a srácait, ő pedig gyémántos órákat és arany karkötőket
és táskákat és retikülöket és parfümöt ajándékoz neked,
és akkor mi van? Hol van ő? Ez az, ami számít, nem? -
Mit mondhatott volna erre Jean? Tagadta volna le az iga-
zat az egyetlen gyerekének? Majd megszakadt a szíve a
felismeréstől, hogy Tana ennyit tud.
- Azt teszi, amit tennie kell.
- Nem, nem azt teszi! Azt teszi, amit tenni akar! - Ti-
zenöt éves létére Tana nagyon jó emberismerő volt. -
Greenwichben akar lenni a barátaival, nyáron Bal Har-
bourba akar járni, télen Palm Beachbe, csak akkor visz
magával, ha Dallasba megy üzleti ügyben! Elvitt valaha
Palm Beachbe? Meghívott bennünket valaha? Kimutat-
ja-e Ann és Billy előtt, milyen sokat jelentesz neki? Nem,
ő csak kioson innen, nehogy én megtudjam, mi folyik itt,
de én tudom, a fene egye meg, én tudom! - Egész teste
reszketett a dühtől. Ez a gyerek, aki túlságosan gyakran
látta az anyja szemében a szomorúságot az évek során,
ijesztően közel jutott az igazsághoz. Az igazság pedig az

33
volt, hogy Arthurnak nagyon kényelmes ez az elrende-
zés. Nem volt olyan erős, hogy árral szemben ússzon, a
gyerekei ellenére. Rettegett, hogy mit fognak gondolni a
Jeannel folytatott viszonyáról. Arthur Durning valóságos
atommáglya volt az üzleti életben, de otthon képtelen
volt háborúzni. Sohasem volt bátorsága kijelenteni, hogy
Marie blöfföl, majd becsapni maga mögött az ajtót, ha-
nem felesége életének végéig szolgálta az alkoholista
szeszélyeit. Most ugyanezt tette a gyerekeivel. Jeant ag-
gasztotta, amit Tana mondott, és este meg is próbálta
szóba hozni Arthurnak, ám ő egy fáradt mosollyal elle-
gyintette. Nehéz napja volt, és még Ann is fejfájást oko-
zott neki.
- Kész világnézetük van ebben a korban. A fenébe,
nézd meg az enyéimet! - Billyt, aki tizenhét éves volt, eb-
ben az évben másodszor büntették meg ittas vezetésért,
a tizenkilenc éves Annt most rúgták ki a Wellesleyről,
ahol másodéves volt. Most Európába akart menni a ba-
rátaival, holott Arthur azt szerette volna, hogy otthon
töltsön egy kis időt. Jean még villásreggelizni is elvitte
Annt, hogy megpróbáljon a lelkére beszélni, de a lány le-
rázta, mondván, hogy év végéig úgyis kicsikarja az apjá-
tól, amit akar.
Szavának állt. A következő nyarat Dél-Franciaország-
ban töltötte, fölszedett egy harminchét éves francia
aranyifjút, feleségül ment hozzá Rómában, teherbe
esett, elvetélte a magzatot és fekete karikás szemmel tért

34
haza New Yorkba, ahol minden szíre-szóra kapkodta a
tablettákat. A nemzetközi sajtó természetesen körbe-
csámcsogta a házasságát. Arthurnak felfordult a gyomra,
amikor meglátta a "fiatalembert". Egy vagyont kellett ki-
fizetnie, hogy rábírja a vejét a válásra, de végül sikerült.
Lányát lent hagyta Palm Springsben, hogy "összeszedje
magát", mint mondta. Ann halmozta a botrányokat, éj-
szakánként vad bulikat csapott a korabeli srácokkal vagy
a papájukkal, ha azok kerültek az útjába. Dúlt benne az
életkedv, amelynek egynémely megnyilvánulásait Jean
nem helyeselte, de Arthur nemigen tehetett semmit,
mert a lánya betöltötte a húszat, hatalmas vagyont örö-
költ az anyja után, minden eszköze megvolt hozzá, hogy
kirúghasson a hámból. Visszatért Európából, ahol iszo-
nyú skandalum volt minden lépése, holott még a huszon-
kettőt sem töltötte be. Arthur már csak annak örült,
hogy Billynek többszöri és csaknem végzetes zűrjei elle-
nére sikerült megmaradnia Princetonban.
- Meg kell mondjam, nem sok nyugalma van mellet-
tük az embernek, igaz, édes? - Mostanában csendeskén
töltötték együtt az estéket Greenwichben, ám Jean leg-
többször ragaszkodott hozzá, hogy hazamenjen, akármi-
lyen későre járt az idő. Arthur gyerekei már nem laktak
az apjukkal, de neki ott volt Tana, és Jeannek eszébe sem
jutott kimaradni éjszakára, hacsak a lánya nem ment el
egy barátnőjéhez, vagy nem síelt valahol hétvégén. Jean-
nek elvei voltak, amelyeket be akart tartani. Arthur meg-

35
indítónak találta. - Végül úgyis azt csinálják, amit akar-
nak, Jean. Akármilyen jó példát állítasz elébük. - Bizo-
nyos értelemben ez így is volt. Arthur nem nagyon győz-
ködte a barátnőjét, ő megszokta a magányos éjszakákat.
Annál nagyobb gyönyörűség volt egymás mellett ébred-
ni. Kapcsolatukból úgyszólván teljesen kiégett a szenve-
dély, de nagyon kényelmes volt mindkettejüknek, főleg
Durningnak. Jean nem kért többet, mint amennyit a férfi
hajlandó volt adni, Arthur pedig tudta, mennyire hálás
neki az asszony azért, amit érte tett az évek során. Meg-
adta neki a biztonságot, amelyet Jeannek egymagában
sohasem sikerült volna elérnie, nagyszerű állást, jó isko-
lát a lányának, és amikor tehette, apró ajándékokat: uta-
zásokat, ékszereket, bundákat. Arthur Durningnak
mindez csipcsup szeszély volt, és noha Jean Robertsnak
még mindig arany keze volt a tűhöz-cérnához, hála a sze-
retőjének, már nem neki kellett kárpitoznia a bútorait
vagy varrni a ruháit. Hetente kétszer takarítónő jött hoz-
zájuk, fedél volt a fejük fölött. Arthur tudta, hogy az
asszony szereti. Ő is szerette Jeant, de már belecsontoso-
dott a szokásaiba. A házasság évek óta nem került szóba
közöttük. Minek? A gyerekek majdnem felnőttek, Ar-
thur betöltötte az ötvennégyet, birodalma virágzott, Jean
még mindig vonzó volt és fiatalos, bár az utóbbi években
kezdett matrónás jelleget ölteni, Arthurnak azonban így
is tetszett. Nehezen bírták elhinni, hogy tizenkét éve tart
a kapcsolatuk. Jean ezen a tavaszon töltötte be a negyve-

36
net, Arthur átvitte egy hétre Párizsba. Csaknem olyan
volt, mint egy álom. Jean tucatnyi apró ajándékot hozott
Tanának, és elbűvölte végeérhetetlen meséivel, például
arról, milyen volt a születésnapi vacsorája a Maximban.
Mindig szomorú volt hazajönni az ilyen utazásokról,
egyedül ébredni az ágyban, hiába nyúlni Arthur után a
sötétben, mert nem volt ott senki, ám Jean oly régóta élt
így, hogy már nem bántotta, vagy legalábbis így hitette el
magával. Három évvel az indulatos kitörés után Tana
sem vádaskodott többé. Egyébként szégyellte is magát
utólag. Az anyja mindig olyan jó volt hozzá.
- Én csak a legjobbat szeretném neked... csak ennyit...
hogy boldog légy... hogy ne legyél mindig egyedül...
- Nem vagyok egyedül, szívem - mondta könnybe lá-
badó szemmel Jean. - Itt vagy nekem te.
- Az nem ugyanaz! - Odasimult az anyjához, és a til-
tott téma nem került szóba többé. Ám Arthur és Tana ta-
lálkozásai híján voltak minden melegségnek. Ez elkeserí-
tette Jeant. Az ő dolgát is megnehezítette volna, ha Ar-
thur mégis megkéri a kezét, mert Tana nem szerette a
barátját. Úgy érezte, Durning tizenkét éven át kihasznál-
ta az anyját, és semmit sem adott cserébe.
- Hogy mondhatsz ilyet? Annyival tartozunk neki! -
Tana már elfelejtette a lakást a magasvasút alatt, de Jean
nem; ő emlékezett a szűkös fizetésre, az estékre, amikor
nem tudott húst adni a gyereknek, vagy mikor bárány-
bordát vagy egy kis rostélyost vásárolt neki, ő pedig ma-

37
karónit evett három-négy napon át.
- Miért? Ezért a lakásért? Na és? Dolgozol, magad is
tudsz lakást szerezni, anya! Rengeteg mindent meg tudsz
csinálni nélküle! - Ám Jean nem volt benne ilyen biztos.
Rettegett volna most elhagyni Arthurt, rettegett volna, ha
nincs meg az állása a Durning Internationalnél, ha nem
lehetett volna Arthur jobbkeze, ha nem lett volna meg a
lakás, az állás, a biztonság, amelyre mindig számíthatott...
a kocsi, amelyet Arthur kétévenként cserélt, hogy Jean ké-
nyelmesen ingázhasson Greenwich és New York között.
Eredetileg kombit használt, hogy Arthur gyerekei is befér-
jenek. Ám az utolsó két kocsija már szép kis Mercedes ku-
pé volt, amelyeket Arthur vásárolt neki. Nem mintha
Jeannek annyira fontosak lettek volna a drága ajándékok.
Többről, sokkal többről volt itt szó: a tudatról, hogy Ar-
thur itt van, amikor Jeannek szüksége van rá. Szörnyű lett
volna mindezt elveszíteni! Már olyan rég együtt voltak.
Akármit gondoljon Tana, ő ezt nem képes föladni.
- És mi lesz, ha meghal? - kérdezte nyersen Tana. - Itt
állsz egyedül, munka és minden nélkül! Ha szeret, miért
nem vesz feleségül, anya?
- Jól megvagyunk mi így is.
Olyan kemény lett a nagy zöld szem, mint Andyé, ha
valamiben nem értett egyet a feleségével.
- Nem elég jól! Ő sokkal többel tartozik neked, anya!
Csak neki így fenemód kényelmes!
- Nekem is kényelmes, Tana. - Ma este nem bírt vitat-

38
kozni a lányával. - Nem kell ugrálnom senki szeszélyei
szerint. Úgy élek, ahogy nekem tetszik. Magam alkotok
magamnak szabályokat. És ha akarom, elvisz Párizsba
vagy Londonba vagy Los Angelesbe. Nem olyan rossz
élet ez. - Tudták, hogy ez nem egészen igaz, de már nem
lehetett változtatni rajta. Arthur is, Jean is belecsontoso-
dott a saját szokásaiba.
Jean épp a papírokat rendezgette az asztalán, amikor
hirtelen megérezte, hogy Arthur bejött a szobába. Vala-
hogy mindig tudta, mikor van a közelben, mintha évekkel
ezelőtt egy radart ültettek volna a szívébe, kizárólag Ar-
thurra beállítva. Felnézett, és rögtön meg is látta a férfit.
- Halló! - mosolyodott el azzal a mosollyal, amelyet
egyedül Arthurnak tartogatott tizenkét év óta. Durning
úgy érezte, mintha a szívét simogatnák. - Jó napod volt?
- Most jobb. - Dél óta nem látták egymást, ami ritkán
fordult elő. Délutánonként általában legalább féltucat-
szor találkoztak, minden délelőtt együtt kávéztak, és Ar-
thur gyakran elvitte Jeant ebédelni. Pletykáltak róluk,
főleg Marie Durning halála után, de aztán elhallgatott a
szóbeszéd: az emberek barátoknak tartották őket, és
még akik feltételezték, hogy szeretők, azok is azt hitték,
hogy ennek a tapintatosan folytatott viszonynak nincse-
nek távlatai, így Arthur és Jean egy idő után megszűntek
érdekes témának lenni.
Durning letelepedett Jean asztalával szemközt a ked-
venc karosszékébe, és pipára gyújtott. Jean megszerette

39
ezt a szagot, mert több mint tíz éve ez is hozzátartozott
Arthurhoz; ez a szag itatta át Arthur minden szobáját,
sőt még Jean hálószobáját is, amely az East folyóra nyílt.
- Nem jönnél ki holnap hozzám Greenwichbe, Jean?
Bliccelhetnénk egyet a változatosság kedvéért. - Ritkán
szokott ilyesmit indítványozni, ám hét hete nagyon ke-
ményen dolgozott egy fúzión. Jean szerint is használt
volna neki egy szabadnap, és azt kívánta, bárcsak több-
ször megengedne magának ilyesmit. Most azonban saj-
nálkozva mosolygott.
- Bárcsak megtehetném, de holnap van a nagy nap! -
Arthur gyakran megfeledkezett az ilyesmiről. Jean nem
is igen várta tőle, hogy észben tartsa Tana ballagásának
napját. Durning értetlenül bámult, Jean elmosolyodott,
és csak annyit mondott: - Tana!
- Ó, hát persze! - intett Arthur a pipával, és összevont
szemöldökkel nézett a nevető asszonyra. - Milyen ostoba
vagyok! Még jó, hogy te nem hagyatkozol úgy rám, mint
én terád, mert legtöbbször nyakig ülhetnél a pácban!
- Kétlem - mondta Jean rajongó mosollyal, és újból
valami nagyon kényelmes érzés telepedett rájuk. Mintha
már nem lenne szükségük szavakra. Akármit mondott
Tana, Jean Robertsnak nem kellett több annál, amije
volt. Ült az oly rég szeretett férfi mellett, és érezte, hogy
így kerek a világ.
- Nagyon izgul a ballagás miatt? - mosolygott Arthur.
Jean nagyon vonzó asszony volt a maga módján. Haját

40
épp csak megütötte a dér, sötét szeme nagy volt és cso-
daszép, és törékeny kecsesség lengte körül. Tana maga-
sabb volt, szálasabb, szinte fiús, az a fajta szépség, akinek
pár év múlva okvetlenül utánafordulnak a férfiak.
A Green Hillre készült a Dél szívében, és a maga erejé-
ből jutott be a főiskolára. Arthur rendkívül furcsának
tartotta, hogy egy északi lány olyan főiskolára akarjon
járni, ahol túlnyomó többségben vannak a déli kisasszo-
nyok, ám a főiskola Államok-szerte az egyik legnívósabb
nyelvi programmal, kiváló laboratóriumokkal és erős
művészeti képzéssel dicsekedhetett. Tana csökönyösen
kitartott az elhatározása mellett, a jegyei alapján meg-
kapta a teljes ösztöndíjat, és már alig várta, hogy mehes-
sen. Nyárra egy új-angliai táborban volt munkája, ősszel
szándékozott elutazni a Green Hillre. És holnap lesz a
ballagás nagy napja.
- Ha a lemezjátszó hangereje mérvadó az érzéseket il-
letőleg - mosolygott Jean - akkor a lányom az utolsó
hónapban hisztérikus volt.
- Jaj, Istenem, csak ezt ne juttattad volna eszembe...
Billy és négy barátja jönnek haza a jövő héten. El is felej-
tettem mondani. Ott akarnak lakni az uszoda melletti
házban, azt is biztosan fel fogják gyújtani. Billy tegnap
este telefonált. Hála Istennek, hogy csak két hétig lesz-
nek itt! - Billy Durning húszéves volt, az iskolai értesí-
tőkből ítélve, amelyeket Jean látott, garázdábban visel-
kedett, mint valaha. Jean szerint ezt még mindig az anyja

41
halála okozta. Keserves idők voltak azok mindőjüknek,
főleg Billynek. Csak tizenhat éves volt, amikor Marie
meghalt, ami nagyon nehéz kor. Mostanára kissé helyre-
rázódott már. - Egyébként Billy partit ad a jövő héten.
Ha jól tudom, szombaton este. Így "tájékoztattak". Arra
kért, hogy szóljak neked.
- Tudomásul vettem - mosolygott Jean. - Van valami-
lyen különleges óhaj?
Arthur szélesen vigyorgott. Jean jól ismerte Billy
"óhajait".
- Zenekar és készültség két-háromszáz vendégre. Jut
eszembe, szóljál Tanának. Talán ő is jól érezné magát.
Billy megszervezné, hogy az egyik barátja fölszedje ide-
bent a városban.
- Szólok neki. Bizonyosan nagyon fog örülni - hazud-
ta Jean. Tana világéletében utálta Billyt, kizárólag anyai
parancsra viselkedett vele udvariasan. Márpedig ő most
is rá fogja kényszeríteni. A lánya tartozik annyival Billy-
nek, hogy jól nevelten elmegy a partijára, ha már meg-
hívták, azok után, amit Arthur értük tett. Jean sohasem
tűrné, hogy a lánya elfelejtse ezt.
- Nem megyek! - Tana konokul nézett az anyjára.
A szobájából fülsiketítően bőgött a sztereo. "Hajtsd a fe-
jed a vállamra", gügyögte Paul Anka legalább hetedszer,
Jean mély kétségbeesésére.
- Ha van olyan kedves, hogy meghívott, akkor leg-
alább egy kis időre el kell menned! - Nem első alkalom-

42
mal vitatkoztak ezen, ám Jean most el volt szánva rá,
hogy keresztülviszi az akaratát. Nem akarta, hogy Tana
neveletlenül viselkedjék.
- Hogy mehetnék kis időre? Legalább egy óra, amíg
autóval odajutok, még egy óra vissza... akkor mit csinál-
jak, maradjak ott tíz percre? - Indulatosan hátradobta
egyenes szálú, hosszú búzaszőke haját. Tudta, milyen
csökönyös az anyja mindenben, aminek Durningékhoz
van köze. - Ugyan, anya, nem vagyunk már kölykök!
Miért kell odamennem, ha nem akarok? Miért goromba-
ság nemet mondani? Nekem nem lehetnek más terveim?
Különben is, két hét múlva elutazom, és találkozni aka-
rok a barátaimmal. Úgyse találkozunk többé... - duzzo-
gott. Jean elmosolyodott.
- Ezt majd még megbeszéljük, Tana. - De a lány tudta,
mivel szoktak végződni az ilyen viták, és majdnem fel-
nyögött. Az anyja csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy
menjen el Billy Durning bulijára, holott Billy egy hernyó,
Ann pedig még nála is rosszabb, úrhatnám, pökhendi, és
lenézi Jeant, bármennyire erőlteti is az udvariasságot,
azonkívül valószínűleg kurva. Tana látta már egyszer-két-
szer, amikor leitta magát Billy bulijain. És olyan vállvere-
gető hangon beszélt Jeannel, hogy Tana legszívesebben
felképelte volna. De ha csak egy célzással elárulná az
anyjának az érzéseit, abból megint szörnyű veszekedés
lenne. Túl sokszor megtörtént, ma este nincs hozzá han-
gulata.

43
- Én azt szeretném, ha most értenéd meg, anya. Nem
megyek!
- Addig még van egy hét. Miért kell ma este eldönte-
ned?
- Én akkor is azt mondom... - Zöld szeme baljósan vi-
harossá sötétedett. Jean tapasztalatból tudta, hogy ilyen-
kor nem tanácsos megharagítani.
- Mit melegítettél ma vacsorára?
Tana fölismerte az elterelő taktikát - az anyja nagyon
értett hozzá - de elhatározta, hogy veszi a lapot, és kikí-
sérte Jeant a konyhába.
- Neked sztéket. Én a barátaimmal vacsorázom. - Most
zavartnak látszott. Bár önálló életet akart, nem szívesen
hagyta egyedül az anyját. Nagyon jól tudta, milyen sok ál-
dozatot hozott érte Jean. Neki nem kellett magyarázni.
Mindent az anyjának köszönhetett, nem Arthur Durning-
nak, nem is az elkényeztetett, undok, önző gyerekeinek. -
Vagy baj, anya? Mert akkor nem megyek - mondta gyön-
géden. Jean megfordult, ránézett. Lánya most idősebbnek
látszott a tizennyolc événél. Nagyon különleges kapocs
fűzte össze kettejüket. Hosszú időt töltöttek együtt, jóban-
rosszban. Jean sohasem hagyta cserben a lányát, dana pe-
dig szerető szívű, figyelmes gyermek volt.
- Menj csak el a barátaiddal, édes - mosolygott az
asszony. - Holnap nagyon különleges napod lesz. - Más-
nap este a "21"-ben akartak vacsorázni. Jean kizárólag
Arthur társaságában járt oda, ám Tana ballagása elég in-

44
dok a költekezésre. Mostanában különben sem kellett
annyira óvatosnak lennie. Fejedelmi fizetést kapott a Dur-
ning Internationaltól, legalábbis ahhoz képest, amelyet
húsz éve ügyvédi titkárnőként keresett, ám a körültekintő
természetű Jeanben mindig élt egy kis szorongás. Renge-
teget szorongott tizennyolc év alatt, Andy halála óta, és
néha mondta is Tanának, hogy végső soron ezért
alakultak
jól a dolgok. Élethossziglani szorongása éles ellentétben
állt Andy Roberts könnyedségével. Tana nagyon hasonlí-
tott az apjára. Több volt benne az öröm és a vásottság,
mint az anyjában, többet nevetett, könnyebben vette az
életet, de hát könnyebb életet is élt, amíg ott volt Jean,
hogy védelmezze és szeresse. Tana rámosolygott az anyjá-
ra, aki elővett egy serpenyőt, hogy megsüsse a sztéket.
- Nagyon várom ám a holnapi estét! - Meg volt ille-
tődve, hogy Jean a "21 "-be viszi.
- Én is. Ma hová mentek?
- A Village-be, pizzára.
- Vigyázz magadra! - vonta össze a szemöldökét Jean.
Mindig aggódott a lányáért, bárhová ment is Tana.
- Mindig vigyázok.
- Fiúk is lesznek ott, hogy megvédjenek? - mosolygott
az asszony. Néha nehéz eldönteni, védelmet jelentenek-e
a fiúk vagy fenyegetést. Néha mindkettőt. Tana, aki a
gondolataiban olvasott, nevetve bólogatott.
- Lesznek! Fogsz még aggódni?

45
- Természetesen fogok.
- Csacsi vagy, de én így is szeretlek. - Átölelte anyja
nyakát, adott neki egy puszit, majd eltűnt a szobájában
és még hangosabbra állította a zenét. Jean összeborzadt,
aztán egyszer csak arra ocsúdott, hogy hangosan énekel.
Persze, elégszer hallotta, hogy megtanulja, de mikor Ta-
na újra feltűnt, széles fekete lakkővel összefogott, fehér
alapon nagy fekete pettyes ruhában, fehér betétes fekete
körömcipőben, Jeant valósággal megütötte, mennyire
kellemes a csend, és ugyanabban a pillanatban rádöb-
bent, milyen csendes, nagyon is csendes lesz a lakás Tana
nélkül. Akár egy kripta.
- Érezd jól magad.
- Jól fogom. Nem maradok sokáig.
- Nem fogom nézni az órát - mosolygott az asszony.
A tizennyolc éves Tanának már nem kellett kapuzárásra
hazajönnie. Jean ennél értelmesebb volt, Tana pedig jó-
zanul viselkedett.
Aznap fél tizenkettő tájban érkezett. Halkan bekopog-
tatott az anyjához.
- Megjöttem! -. súgta, majd bement a szobájába. Jean
a falnak fordult és elaludt.
Aztán felvirradt a nap, amelyet sokáig nem fog elfelej-
teni Jean Roberts: jönnek hosszú sorban, egyszerre éne-
kelve a százszorszépláncokkal összefűzött, ártatlan arcú
fiatal lányok, mögöttük az ünnepélyes képű fiúk, zeng a
hangjuk, olyan erős, annyira szárnyaló, és mind olyan fia-

46
talok és frissek, mintha most születnének a világra, az el-
lenséges, hazug, alattomos világra, ahol más sincs, mint
politika és fájdalom. Ezeknek a fiataloknak már soha
többé nem lesz olyan egyszerű az élet, mint volt. Könnyek
gördültek végig Jean arcán az aulából kisorjázó ballagók
láttán. Nagy zavarára kibukott belőle egy zokogás, de eb-
ben nem volt egyedül: az apák épp olyan gátlástalanul sír-
tak, mint az anyák. Hirtelen pokoli zűrzavar támadt, a fo-
lyosón hurráztak és rikoltoztak a ballagók, csókolgatták,
ölelgették egymást, ígérgettek mindenfélét, amit valószí-
nűleg nem fognak betartani, hogy visszajönnek, együtt
fognak utazni, sohasem felejtik el egymást... mindig...
örökké... jövőre... valamikor... Jean némán figyelte
őket, főleg a rózsásra pirult Tanát, akinek a szeme majd-
nem olyan zölden ragyogott, mint a smaragd. És olyan iz-
gatottak, boldogok, tiszták voltak valamennyien!
Tana még akkor is gyöngyözött a lelkesedéstől, amikor
este elmentek a "21"-be. Pazar vacsorát ettek, és Jean
azzal lepte meg a lányát, hogy pezsgőt rendelt. Általában
nem volt barátja annak, hogy Tana igyék, még mindig
rettegett, ha arra gondolt, amit a szülei és Marie Dur-
ning mellett átélt, de a ballagás kivételes alkalom. Pezsgő
után átnyújtotta a lánynak Arthur dobozát, amelyet Dur-
ning kérésére ő maga választott. Ez volt a szokás: Arthur
gyerekeinek ajándékai is Jean választását dicsérték gyö-
nyörű arany karperec volt a dobozban. Tana tartózkodó
örömmel húzta fel a csuklójára.

47
- Ez kedves volt tőle, anya. - Nem látszott rajta túlzott
lelkesedés, mindketten tudták, miért. De Tana most nem
akart erről vitatkozni. Nem akarta idegesíteni Jeant.
Mire véget ért a hét, Tana elszenvedett még egy súlyos
vereséget az anyjától. Egyszerűen nem bírta tovább hall-
gatni, és végül beleegyezett, hogy elmegy Billy Durning
partijára.
- De ez az utolsó alkalom, hogy ott leszek valamelyik
bulijukon! Megegyeztünk?
- Miért kell ilyen merevnek lenned, Tana? Olyan ara-
nyosak, hogy meghívtak.
- Miért? - villant föl Tana szeme, és már nem bírt pa-
rancsolni a nyelvének. - Mert egy alkalmazott lánya va-
gyok? Ez olyan kegy a mindenható Durningoktól? Mint-
ha a szobalányt hívnák meg? - Jean szeme könnybe
lábadt, Tana pedig kirohant a szobából, és szidta magát,
amiért kiborult. De nem bírta, hogy az anyja így imádja a
Durningokat, nemcsak Arthurt, de Annt és Billyt is.
Émelyítő volt! Mintha hálára kötelező, óriási szívesség
lenne minden egyes szó vagy apró gesztus! Nagyon jól
tudta, mifélék Billy bulijai. Végigszenvedett párat. Túl
sok ital, túl sok smár, általános berúgás. Gyűlölte Billy
bulijait. Ez sem volt kivétel.
Billy barátja, aki ott lakott a közelben, az apjától kapott
piros Corvette-tel jött el Tanáért. Óránként nyolcvan
mérföldes sebességgel repesztett Greenwichbe, hogy im-
ponáljon a lánynak, de nem imponált, és Tana ugyanaz-

48
zal a rosszkedvvel érkezett Durningékhoz, amellyel kilé-
pett a lakásból. Fehér selyemruhát viselt egyszerű fehér
cipővel. Hosszú, karcsú lába gyönyörűen érvényesült,
amikor kiszállt a nyújtott vonalú alacsony autóból. Hát-
radobta a haját, körülnézett, és tudta, hogy egyetlen is-
merőst sem fog találni. Még ennél is jobban utált idejárni
kisebb korában, amikor a gyerekek szándékosan levegő-
nek nézték, de most már könnyebb volt. Három selyem-
zakós fiú azonnal lecsapott rá, és kínálgatták, hogy hoz-
nak neki gines tonikot vagy amit akar. Ő semmitmondó
válaszokat adott, és gyorsan elkeveredett a tömegben.
Gondja volt rá, hogy lerázza a srácot, aki idefuvarozta.
Fél óráig csellengett a kertben, egyfolytában azt kívánva,
bár ne jött volna ide, és figyelte a vihorászó lányokat,
amint sört vagy gines tonikot nyakalnak a fiúk szeme lát-
tára. Valamivel később rázendített a zenekar, párok ala-
kultak; fél óra múlva homályosra tompult a világítás, a
táncolók boldogan dörgölőztek, és Tana látta, hogy egyre
több pár vonul félre. Csupán ekkor vette észre Billy Dur-
ningot, aki sehol sem volt, mikor megérkezett. A fiú oda-
sétált hozzá, és hidegen taksáló tekintettel mérte végig.
Elég sokszor találkoztak, de Billy mindig úgy méricskél-
te, mintha meg akarná vásárolni, Tana pedig mindig düh-
be gurult tőle.
- Halló, Billy.
- Szia. Hű de kurva magas vagy. - Ez nem volt valami
vérforraló köszöntés. Különben is, Billy még nála is ma-

49
gasabb. Észrevette, hogy a fiú az ő gömbölyű mellét bá-
mulja, és legszívesebben belérúgott volna, majd össze-
szorította a fogát, és elhatározta, hogy ad egyet a jólne-
veltségnek, ha másért nem, az anyja kedvéért.
- Köszönöm a meghívást. - De a szemén látszott, hogy
egyáltalán nem hálás.
- Mindig hasznát tudjuk venni pár plusz csajnak. -
Mint a marhának. Ennyi darab, ennyi csöcs, láb, luk.
- Kösz.
Billy nevetett és vállat vont.
- Akarsz kijönni? - A lány már nemet akart mondani,
de aztán arra gondolt: miért ne? Billy két évvel volt idő-
sebb nála, de általában úgy viselkedett, akár egy tízéves.
Egy részeges tízéves. Billy megmarkolta a karját, és átve-
zette az idegen testek között, ki Durningék franciakert-
jébe, amelynek a végében, az úszómedence mellett állt a
ház, ahol Billy tanyázott a barátaival. Előző este már el-
égettek egy asztalt és két széket, amíg Billy rájuk nem
szólt, hogy kussoljanak, különben a faterja megöli őket.
Arthur azonban, aki képtelen volt elviselni a fia bármi-
nemű közelségét, egy hétre bölcsen beköltözött a count-
ryklubba. - Látnod kéne, micsoda kupit csináltunk! - Vi-
gyorogva bökött a távoli házra. Tanát elöntötte a méreg,
mert tudta, hogy az anyjának kell pótolnia minden tönk-
retett bútort, neki kell rendet csinálnia, és lecsillapítania
Arthurt, ha majd meglátja a távozók után maradt felfor-
dulást.

50
- Miért nem próbáltok meg egyszer ember módjára vi-
selkedni? - kérdezte mézédesen. Billy egy pillanatra
meghökkent, majd dühös gonoszság villant a szemében.
- Ilyet butaság mondani, de hát asszem, te mindig is
buta voltál, mi? Ha a fater nem fizet azért a puccos New
York-i iskoládért, akkor valami állami kupoldában kötöt-
tél volna ki a West Side-on, és szophattad volna le a taná-
rodat. - Tana annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra
elállt a lélegzete, majd szó nélkül sarkon fordult és el-
ment, de még hallhatta, hogy Billy röhög a háta megett.
Micsoda kis elvetemült mocsok, gondolta, miközben
visszakönyökölte magát a házba. A tömeg jelentősen sű-
rűsödött az utóbbi órában, és a vendégek, főleg a nők, jó-
val idősebbek voltak nála.
Valamivel később látta azt a fiút, aki idehozta: nyitott
sliccű nadrágjából kilógott az inge, és whiskyt vedelt egy
félig kiürített üvegből egy lánnyal felváltva, aki vadul
fogdosta. Tana kétségbeesetten nézte őket, és tudta,
hogy most csúszott le a visszaút lehetőségéről. Olyan
nincs, hogy ő beüljön a kocsiba egy ilyen részeg mellé.
Maradt tehát a vonat, vagy keresnie kell valaki józant,
amire pillanatnyilag elég kevés a kilátása.
- Akarsz táncolni? - Sarkon fordult és meglepetésére
Billyt pillantotta meg, aki még az előbbinél is vörösebb
szemekkel, vigyorogva bámulta az ő mellét, szinte le se
bírta venni róla a szemét. Tana a fejét rázta.
- Nem, kösz.

51
- A fürdőházban kúrnak, mint a nyúl. Akarod meg-
nézni? - Tanának felfordult a gyomra az ajánlattól. Ne-
vetett volna, ha Billy nem olyan ocsmány. Hihetetlen,
hogy az anyja ennyire vak legyen a Legszentebb Durnin-
gokra!
- Nem, kösz.
- Mi a bajod? Még szűz vagy? - Undorító pillantással
meredt a lányra, aki a világért nem árulta volna el,
mennyire igaza van. Inkább higgye azt Billy, hogy vissza-
taszítónak találja. Aminthogy annak is találta.
- Nem csípem a kukkolást.
- Mi a szarért nem? A legjobb sport a világon. - Tana
hátat fordított neki, és megpróbálta lerázni, de Billy va-
lamilyen okból annyira ráragadt, hogy az már kínos volt.
A lány egy idő után körülnézett, és látta, hogy Billy el-
tűnt. Nyilván a fürdőházba ment a barátaihoz. Tana úgy
döntött, hogy eleget volt itt. Annyit kell tennie, hogy fog
egy taxit, elviteti magát az állomásra, és hazamegy. Nem
lesz kellemes, de nem is nehéz. Ügyelve, nehogy köves-
sék, fölosont egy ismerős kis hátsó lépcsőn a telefonhoz.
Pofonegyszerű volt: tárcsázta a tudakozót, megkapta a
számot, taxit hívott. Azt ígérték, negyedórán belül jön-
nek. Akkor bőven eléri az utolsó vonatot. Aznap este
először érzett megkönnyebbülést, hogy otthagyhatta a
lenti részegeket és hernyókat. Lassan ballagott a folyosó
vastag szőnyegén, nézegette Arthur és Marie, a gyerek
Ann és Billy fényképeit. Valamiért úgy érezte, Jean fény-

52
képének is itt lenne a helye. Annyira hozzájuk tartozott,
olyan sokat tett a kényelmükért, igazságtalanság, hogy
így kihagyják. Gondolkozás nélkül benyitott egy szobába.
Tudta, hogy ez az a hely, amelyet az anyja irodaként
használ, ha itt tartózkodik. Itt is képek borították a fala-
kat, de Tana nem nézte meg őket ma éjszaka. Rémült vi-
sítás, egy "Francba!" és egy "Hé!" fogadta az ajtónyitást,
fehér fenék pattant a levegőbe, majd kínos nyüzsgés kö-
vetkezett, de Tana addigra be is csukta az ajtót, és ugrott
egyet rémületében, mikor valaki fölnevetett a háta mö-
gött.
- Jaj! - Megfordult, és ismét a gúnyosan vigyorgó Bil-
lyt látta maga előtt. - Az ég szerelmére... - Azt hitte, a
fiú odalent van.
- Azt hittem, nem csíped a kukkolást, Szentséges Li-
liom!
- Én csak erre jártam, véletlenül nyitottam be... -
A haja tövéig elpirult. Billy vigyorgott.
- Azt lefogadom... miért jöttél fel, Tan? - Ezt Jeantől
tanulta. A lányt bőszítette, hogy ebből a szájból kell hal-
lania a becenevét. Így csak a barátai szólíthatják, Billy
pedig sohasem volt az ő barátja. Soha.
- Anya ebben a szobában szokott dolgozni.
- Frászt. - Billy úgy rázta a fejét, mintha csodálkozna a
lány tévedésén. - Nem itt.
- De igen. - Ez biztos. Az órájára pillantott, nem akar-
ta elszalasztani a taxiját. Bár még nem hallott tülkölést.

53
- Majd én megmutatom neked, hogy hol dolgozik, ha
érdekel. - Az ellenkező irányba indult a folyosón. Tana
nem tudta, utánamenjen-e. Nem akart vitatkozni vele,
de biztosan tudta, hogy az anyja azt a szobát használja,
amely előtt álltak. Bár végül is ez Billy háza, és egyéb-
ként kínos volt itt ácsorogni, főleg mert az ajtón túl nyög-
ni kezdett a párocska. Még volt pár perc a taxi érkezé-
séig, és mivel nem akadt jobb dolga, követte Billyt a fo-
lyosón. Mit számít? Billy kivágta egy másik szoba ajtaját.
- Ez az. - Tana besétált, körülnézett, és rögtön látta,
hogy ez sose volt az anyja irodája. Az egész szobán ural-
kodott a selyempaszpolos szürke bársonytakaróval fe-
dett ágy. Volt azonkívül egy hasonló dívány, amelyre egy
oposszum- és egy csincsillatakarót terítettek. Szürke volt
a szőnyeg is, és gyönyörű nyomatok lógtak a falon.
- Nagyon vicces - mondta ingerülten. - Ez apád háló-
szobája, nem?
- Ja, és itt dolgozik a muterod. Kurva sokat keccsöl ám
itt az öreg Jean. - Tana szeretett volna belemarkolni a
hajába és felpofozni, de hallgatást parancsolt magára, és
elindult kifelé. Billy megmarkolta a karját, visszarántot-
ta, és egy rúgással becsukta az ajtót.
- Engedj el, te kis szemét! - Ki akarta tépni a karját,
ám Billy meghökkentően erős volt. Most elkapta a lány
másik karját is és nekilökte a falnak, olyan durván, hogy
Tanának elakadt a lélegzete.
- Megmutassam, miféle munkát csinál a muterod, te

54
kis kurva? - Tana levegő után kapkodott, annyira fájt a
karja, és hirtelen könnyek szöktek a szemébe, nem
annyira félelmében, mint dühében.
-- Én kimegyek innen! - Megpróbálta kiszabadítani
magát, de Billy megint odavágta a falhoz. Tana feje na-
gyot koppant, és mikor belenézett a fiú szemébe, komo-
lyan megijedt, mert ez egy őrült tekintete volt. Billy rö-
högött. - Ne hülyéskedj! - mondta remegő hangon a
lány, mert érezte, hogy Billy eszelős, és gyűlöli őt.
A fiú szeme gonoszul megvillant. Fél kézzel összemar-
kolta Tana csuklóit, aki sohasem nézett volna ki belőle
ennyi erőt, a másik kezével lehúzta a sliccén a cipzárat,
kifejtette magát a gatyájából, majd megragadta Tana
egyik kezét és lerántotta magához.
- Ezt kapd ki, te kis luvnya! - A lány most már rettegett,
halottfehér arccal próbált elhúzódni. Billy rádőlt, ő vissza-
lökte, olyan erősen, ahogy bírta, de nem ment vele semmi-
re, és Billy csak nevetett. És ahogy huzakodtak, Tana vá-
ratlan iszonyattal érezte, hogy a közszemlére tett löttyedt
hímvessző megkeményedik és gonosz, ronda csutakként
dörgöli; Billy újra és újra nekilökte a falnak, majd hirtelen
belemarkolt Tana ruhájába, feltépte az oldalvarrás men-
tén, és egyszer csak mindenütt ott volt a keze, Tana hasán,
mellén, combján, rátehénkedett a lányra, összemorzsolta,
benyálazta az arcát, büdös alkoholszagot fújt az arcába, ta-
pogatta, szorongatta, markolászta, valósággal marcangol-
ta, majd hirtelen belenyomta az ujjait a lányba, mire Tana

55
sikított és megharapta a nyakát, de Billy nem hátrált. Bele-
markolt Tana hosszú szőke hajába, és addig csavarta a ke-
zére, míg a lány úgy érezte, tövestül kiszakad, majd fájdal-
masan beleharapott Tana arcába. A lány ököllel esett neki,
és megpróbálta arrébb rúgni. Már kifogyott a lélegzetből,
nem annyira az érintetlenségét, mint az életét védte, és
mi-
közben sírva-zokogva kapkodott levegőért, egyszer csak
érezte, hogy Billy ledönti a vastag szürke szőnyegre, majd
nyaktól a szoknya aljáig feltépi a ruháját, leszakítja róla a
fehér csipkés bugyit, feltárva a gyönyörű napbarnított
leánytestet; Tana sírva könyörgött, már-már hisztérikusan
csikorgatta a fogát, Billy letolta a nadrágját és elrúgta vala-
hová a szőnyegen, aztán teljes súlyával ránehezedett a
lányra, mozdulatlanná bénította, és csak annyi időre emel-
kedett fel, hogy belemarkolhasson Tana húsába, vájhassa,
téphesse, szívhassa az üvöltő-sikoltozó lány testét, és vala-
hányszor Tana megpróbálta elrántani magát, Billy megint
odavágta, úgyhogy Tana szinte már nem is volt
eszméletén,
amikor Billy belédöfte magát és brutálisan meghágta a
vastag szőnyegen, amelyre ömlött a vér, majd egy utolsó
diadalmas robbanással kielégült az alig hallhatóan nyüszí-
tő, ziháló lányon. Tana szeme megüvegesedett, orrából és
szájából vér permetezett. Billy Durning felállt, lenézett rá,
nevetgélt, majd felhalászta a nadrágját a padlóról. Tana
nem mozdult, olyan volt, akár egy halott.

56
- Kösz - mondta Billy.
Ekkor felpattant az ajtó, és belépett Billy egyik ba-
rátja.
- Jesszuskám, mit csináltál vele? - Tana még mindig
nem mozdult, bár hallotta a hangjukat, valahonnan
messziről.
-Nem ügy - vonogatta a vállát Billy. - A muterja az
apám fizetett luvnyája.
A másik fölnevetett.
- Úgy néz ki, hogy legalább az egyikőtök jól szórako-
zott! - Lehetetlen volt nem látni a vértócsát a lány alatt a
szürke szőnyegen. - Megvan a havija?
- Gondolom. - Billy zavartalanul becipzárazta a slic-
cét. Tana még mindig szétvetett lábbal hevert, akár egy
rongybaba, Billy barátja meg bámulta. Billy lehajolt és ar-
cul ütötte. - Na gyerünk, Tan, kelj föl! - A lány nem moz-
dult, Billy bevonult a fürdőszobába, bevizezett egy törül-
közőt és rádobta Tanára, mintha az ettől tudná, mit kell
csinálnia, de még beletelt tíz percbe, mire lassan hasra
fordult és elhányta magát. Billy a száját tátó másik fiú
szeme láttára megint belemarkolt a hajába, és ráüvöltött:
- Kurva életbe, ne itt csináld, te kis disznó! - Durván fel-
rántotta a lányt és bevonszolta a fürdőszobába, ahol Tana
rároskadt a vécécsészére, majd végre hátranyúlt és be-
csapta az ajtót. Úgy érezte, míg csukladozva hüppögött,
hogy órák teltek el, mire össze bírta szedni magát. A taxi-
ja rég elment, és biztosan lekéste az utolsó vonatot, de mi

57
ez ehhez a förtelemhez képest, amit sohasem fog kihe-
verni. Megerőszakolták. Egész testében reszketett, a fo-
ga vacogott, a szája kiszáradt, a feje fájt, és fogalma sem
volt róla, hogy fog kikerülni ebből a házból. A ruhája el-
szakadt, a cipője vérmaszatos. És ahogy roskatagon
gunnyasztott, nyílt az ajtó, bevonult Billy, és odadobott
neki néhány holmit. Tana látta, hogy ruha és egy pár cipő,
nyilván Ann holmija. Billy zavaros szemmel bámulta, és
Tana látta, hogy holtrészeg. - Öltözz. Hazaviszlek.
- És aztán? - visított föl hirtelen a lány. - Hogy fogod
megmagyarázni az apádnak? - üvöltötte hisztérikusan.
Billy hátrabámult a hálószobába.
- A szőnyeget? - Kimondottan idegesnek látszott. Ta-
nán elhatalmasodott a hisztéria.
- Engem!
- Nem az én hibám, te kis tökfacsaró. - Ez akkora ocs-
mányság volt, hogy Tanának még jobban felfordult a
gyomra, de hirtelen nem akart mást, mint elszabadulni
innen, az se érdekelte, ha gyalog kell visszamennie New
Yorkba. Magához szorította a ruhákat, félrelökte Billyt,
átrohant a szobába, ahol megerőszakolták, majd tébo-
lyult tekintettel, csapzott, kócos hajjal, könnymarta arc-
cal, meztelenül kivágódott a folyosóra, egyenesen neki
Billy barátjának, aki idegesen vihorászott.
- Jól elszórakoztatok Billyvel, mi? - nevetgélte. Tana
eszelősen elvágtatott mellette, be egy vécébe, amelyről
tudta, hogy ott van. Magára rángatta a kapott ruhákat,

58
majd lerohant a földszintre. Vonathoz már túl késő volt,
taxit nem is érdemes hívni. Látta, hogy a zenészek el-
mentek. Futott a bekötőúton, az elszakított ruha és a re-
tikül ottmaradt, de kit érdekel. Csak innen el. Ha mu-
száj, stoppol, leállít egy rendőrkocsit, akármit... arcára
száradt könnyekkel, szaggató zihálással futásnak eredt,
és ekkor vakító reflektorfény hullott rá, ő pedig ösztönö-
sen még sebesebbre fogta a lépést, mert tudta, hogy Billy
jön utána. Hallotta a kerekek csikorgását a kavicson, mi-
re cikázni kezdett a fák között. Halkan sírt, Billy dudált.
- Gyere ide! - ordított a lányra. - Hazaviszlek!
Tana nem felelt, csak futott, amilyen sebesen bírt, ám
Billy nem tágított, jött utána, cikcakkban követte a kihalt
úton, addig, amíg Tana meg nem fordult és rá nem üvöl-
tött hisztérikusan:
- Hagyj engem békén! - Leroskadt az útra, átkarolta a
térdét, sírt és zokogott. Billy lassan kikászálódott a kocsi-
ból,.és elindult feléje. Kezdte kijózanítani az éjszakai le-
vegő, már nem látszott őrültnek, szürke lett és komor.
A barátja, akit ugyancsak elhozott, némán leste őket Bil-
ly hosszú, csillogó, sötétzöld Jaguárjának anyósüléséről.
- Hazaviszlek. - Szétvetett lábakkal állt az úton, alakja
hátborzongatóan rajzolódott ki a reflektorok vakító fé-
nyében. - Mozgás, Tan!
- Ne szólíts így! - megrémült kislánynak látszott. Billy
sose volt a barátja, és most... most... sikítani akart, ha-
csak rágondolt, de már sikítani se bírt, és ahhoz se ma-

59
radt ereje, hogy elfusson Billy elől. Egész teste fájt, szíve
dübörgött, arcára-combjára rászáradt a vér. Üres tekin-
tettel bámult a fiúra, és megpróbált tovább-bukdácsolni
az úton. Billy a karja után kapott, Tana sikított és megint
futásnak eredt. A fiú megállt, bámulta egy percig, aztán
visszaült a kocsiba és elhajtott. Ő felajánlotta, hogy haza-
viszi, ha a lány nem akar, menjen a fenébe.
Tana vánszorgott az országúton. Minden porcikája
fájt. Húsz perc se telt el, és Billy megint ott volt. Csikor-
gó kerekekkel leállt a lány mellett, kimászott és megra-
gadta a karját. Tana látta, hogy a haverja már nincs a ko-
csiban, és hirtelen megrémült. Talán megint meg akarja
erőszakolni? Billy a kocsi felé vonszolta, ő húzatta ma-
gát, ám a fiú ezúttal keményen megrántotta és ráordí-
tott, újabb whiskyfelhőt fújva a lányra.
- Kurva életbe, megmondtam, hogy hazaviszlek! Befe-
lé abba a kurva kocsiba! - Úgyszólván bedobta a lányt az
ülésre. Tana rádöbbent, hogy Billyvel nem lehet szót ér-
teni. Kettesben vannak, azt tesz vele, amit akar, ezt már
megtanulta. Fakó arccal ült mellette a Jaguárban. Billy
bőgő motorral elszáguldott az éjszakában, Tana ült és
várta, hogy elvigye valahová, és újból megerőszakolja.
Olyan reménytelennek tűnt minden. De Billy fölkanya-
rodott a sztrádára, és padlóig nyomta a gázpedált. A sü-
völtő szél mindkettejüket kijózanította. Billy többször
odasandított a lányra, majd rábökött a padlón heverő pa-
pír zsebkendős dobozra. - Jobb, ha rendbe szeded ma-

60
gad, mielőtt hazamész.
- Miért? - Tana a kihalt utat bámulta maga előtt. Hajna-
li két óra múlt, még a szemét is zsibbadtnak érezte. Csak
néha-néha húzott el mellettük egy-egy kései teherautó.
- Nem mehetsz haza így. - Tana nem felelt, nem for-
dult oda, nem nézett rá. Félig-meddig még mindig arra
számított, hogy Billy leáll, és ismét megpróbál erőszakot
követni el rajta, ám ezúttal felkészült. Úgy fog rohanni,
ahogy bír, keresztül a sztrádán, ha mer, talán az egyik te-
herautó meg fog állni. Még mindig nem bírta elhinni,
hogy Billy ezt művelte, és most azon rágódott, hátha az ő
hibája volt, hátha nem állt ellen elég erélyesen, vagy csi-
nált valamit, amivel bátorította...? Förtelmes gondola-
tok voltak. Ekkor észrevette, hogy a nagy teljesítményű
sportkocsi megfarol. Megfordult, ránézett Billyre, és lát-
ta, hogy elaludt a kormánynál. Megrántotta a zakója uj-
ját. A fiú összerezzent, ránézett. - Ezt meg mi a fenének
csinálod? Balesetet okozhattál volna! - Tanának ez volt a
leghőbb vágya. De szívesen megnézte volna Billyt, amint
holtan hever az út szélén!
- Elaludtál. Részeg vagy.
- Igen? Na és? - Most nem annyira bárdolatlan, mint
fáradt volt a hangja, és el is volt egy darabig, de aztán
megint farolni kezdett a sportkocsi, ám ezúttal, még
mielőtt Tana elkaphatta volna a karját vagy fölrázhatta
volna, irdatlan pótkocsis kamion robogott el mellettük,
és a sportkocsi megpördült. Förtelmes csikorgással visí-

61
tott a fék, a kamion bebicskázott és felborult; a sportko-
csi csodálatos módon hajszálra a vezetőfülke előtt su-
hant el, majd nekigyűrte az orrát egy fának és megállt.
Tana csúnyán beütötte a fejét, de csak ült és bámult a
semmibe, majd váratlanul halk nyöszörgést hallott maga
mellől. Billy arca ázott a vérben. Tana meg se moccant.
Ült és bámult. Hirtelen nyílt a kocsi ajtaja, két erős kéz
megragadta a karját. Akkor elkezdett sikoltozni. Hirte-
len elértek hozzá a végeláthatatlan éjszaka eseményei.
Teljesen kifordult magából, hisztérikusan zokogott, el
akart rohanni a kocsitól, a két kamionsofőr, akik arra
jöttek és megálltak, alig bírta visszatartani, hogy várja
meg a rendőrök érkezését. A lány eszelős értetlenséggel
meredt rájuk. A sofőrök megpróbáltak segíteni Billyn is,
akinek a szeme fölött egy förtelmes vágásból patakzott a
vér. Hamarosan befutottak a rendőrök, nyomukban egy
mentőkocsi, és mindhárom áldozatot bevitték a közeli
New Rochelle kórházba. A kamionsofőrt szinte azonnal
el is engedték. Csodálatos módon a járműnek több baja
esett, mint neki. Billyt összevarrták, és megállapították,
hogy alkoholos befolyásoltságban vezetett. Ez a harma-
dik ilyen esete volt, a jövő évben alighanem búcsút
mondhat a jogosítványának. Ez a lehetőség még a sérült
szeménél is jobban látszott nyugtalanítani Billyt. Tana te-
tőtől talpig véres volt, de ennek a vérnek a többsége az
orvosok csodálkozására már megszáradt. Nem tudták ki-
szedni belőle, hogy mi történt vele, mert ahányszor be-

62
szélni próbált, mindannyiszor fuldokolni kezdett. Egy
kedves fiatal ápolónő lemosta, ő pedig csak feküdt a vizs-
gálóasztalon és sírt. Nyugtatót adtak neki, és már el-
aludt, mire hajnali négykor megérkezett az anyja.
- Mi történt...? Istenem! - meredt rá Billy bekötött
szemére. - Ugye, nincs semmi baj, Billy?
- Nem gondolnám - mosolygott szégyellősen Billy, és
Jean ismét megállapította, milyen helyes fiú, bár nem
annyira az apjára hasonlít, inkább Marie-ra. Billy szájá-
ról lehervadt a mosoly, és rémült arcot vágott. - Felhív-
tad aput?
- Nem akartam megijeszteni - rázta a fejét Jean Ro-
berts. - Mikor értesítettek, azt mondták, jól vagytok, és
úgy gondoltam, előbb megnézlek benneteket.
- Kösz. - Billy a szunyókáló Tanára sandított, és idege-
sen vonogatta a vállát. - Sajnálom, hogy... hogy... tönk-
re vágtam a kocsit...
- Az a fontos, hogy egyikőtöknek sem esett nagyobb
baja! - Elkomorodott, amikor meglátta a lánya szőke ha-
jába belealvadt vért, az utolsót, amit nem mostak le Ta-
náról. A nővér elmagyarázta, hogy Tanának hisztérikus
rohama volt.
- Nyugtatót adtunk neki. Most aludni fog egy ideig.
Jean Roberts összevonta a szemöldökét.
- Részeg volt a lányom? - Mert azt tudta, hogy Billy
igen. No majd lesz nemulass, csak derüliön ki Tanáról,
hogy ő is berúgott! De a fiatal ápolónő megrázta a fejét.

63
- Nem hinném. inkább nagyon megrémült. Ronda kis
púp nőtt a fején, de ez minden. Semmiféle zúzódásra
vagy ütésre utaló jelet nem találtunk, de azért rajta lesz a
szemem. - Tana fölriadt a hangoktól, amelyek róla be-
széltek, és úgy meredt az anyjára, mintha nem ismerné,
majd halkan elkezdett sírni. Jean magához ölelte.
- Nincs semmi baj, bébi - duruzsolta gyöngéden -
minden rendben...
Tana hevesen rázta a fejét, nagyokat nyeldekelve a le-
vegőből:
- Nem, nincs rendben! ... Nincs... ő... - De Billy olyan
gonoszul meredt rá, hogy a lánynak torkán akadt a szó.
Úgy nézte, mintha megint meg akarná ütni. Fuldokló zo-
kogással elfordult, de közben is folyton érezte, hogy Billy
őt figyeli. Rá se tud nézni... látni se bírja többé... soha
többé nem akarja látni!
Eldőlt a Mercedes hátsó ülésén, amellyel az anyja ér-
tük jött. Billyt hazavitték. Jean jó sokáig elvolt odabent a
fiúval. Kidobták az utolsó vendégeket, kiugrasztottak
egy féltucatot az úszómedencéből, kirúgtak két párt Ann
ágyából, és ráparancsoltak a fürdőházbeli társaságra,
hogy húzzák meg magukat. Jean, ahogy ballagott vissza-
felé a kocsihoz, ahol a lánya várta, azon tűnődött, hogy
most megint lesz egy hétre való munkája. A társaság
tönkretette a fele bútort, felgyújtott néhány fát, összeha-
sogatta a kárpitokat, bemocskolta a szőnyegeket; az
úszómedencében az elképzelhető legváltozatosabb tár-

64
gyak úsztak, műanyag poharaktól egész ananászokig.
Jean nem szerette volna, ha Arthur azelőtt látná a házat,
mielőtt ő rendet tenne. Hosszú, fáradt sóhajjal ült be a
kocsiba, és egy pillantást vetett a mozdulatlan Tanára.
Lánya furcsán nyugodtnak tűnt. Hatott a nyugtató.
- Hála Istennek, hogy legalább Arthur szobájába nem
mentek be! - mondta, miközben bekapcsolta a motort.
Tana némán rázta a fejét, de nem bírta kimondani a sza-
vakat. - Jól vagy? - Ez az, ami számít. Meg is hallhattak
volna. Csoda, hogy mégse. Jean csak erre tudott gondol-
ni azóta, hogy hajnali háromkor megcsörrent a telefon.
Órák óta halálra izgulta magát, ösztönösen tudta, mit fog
hallani, amikor első kicsengésre fölkapta a kagylót.
- Hogy érzed magad? - De Tana csak bámult, és a fe-
jét rázta.
- Haza akarok menni. - Újra megeredtek a könnyei,
és Jeannek megint arra kellett gondolnia, nem részeg-e a
lánya. Nagyon vad éjszaka volt, az látnivaló, és Tana is
részt vett benne. Jeannek az is feltűnt, hogy a lány nem
azt a ruhát viseli, amelyben elment hazulról.
- Úsztál egyet? - Tana szédelegve felült, és tovább ráz-
ta a fejét. Az anyja belenézett a visszapillantóba, és látta,
milyen furcsa a szeme. - Mi történt a ruháddal?
- Billy letépte. - Olyan kemény és hideg volt a hangja,
akár egy vadidegené.
- Mit csinált? - hökkent meg az asszony, majd elmoso-
lyodott. - Ő dobott bele a medencébe? - Idáig terjedtek

65
Jean elképzelései Billyről, aki, ha részeg is egy kicsit,
egyébként ártalmatlan fiú. De micsoda pokoli szerencse,
hogy nem szaladt neki a kamionnak! Jó lecke ez mindkét
gyereknek. - Remélem, tanultál ebből az estéből Tan! -
A becenév hallatán, amelyet Billy használt, olyan zoko-
gás tört ki a lányból, hogy Jean kénytelen volt leállni az
út szélén. - Mi van veled? - meredt rá. - Részeg vagy?
Kábítószert szedtél? - kérdezte vádló hangon, vádló pil-
lantással. Akkor nem volt vádaskodó, mikor Billyt vitte
haza. Milyen igazságtalan az élet, gondolta Tana. Az any-
ja fel se bírja fogni, hogy mit művelt a drága kis Billy
Durning. Farkasszemet nézett Jeannel.
- Billy megerőszakolt az apja szobájában.
- Tana! - szörnyedt el Jean Roberts. - Hogy tudsz ilyet
mondani? Billy sohasem tenne ilyet! - A saját gyerekére
haragudott, nem a szeretője fiára. Rá volt írva az arcára,
hogy képtelen ilyesmit elhinni Billyről. - Rettenetes do-
log ilyet mondani! - Hát még megtenni! De Jean csak
szörnyűlködött.
Két magányos könny szánkázott végig Tana arcán.
- Ezt tette. - Arca összegyűrődött az emléktől. - És...
esküszöm... - Megint kezdte hatalmába keríteni a hisz-
téria. Jean megfordult, elindította a kocsit, és nem nézett
hátra többé.
- Meg ne halljak ilyet még egyszer! Senkiről! - Főleg
egy ártatlan fiúról, akit apró kora óta ismer! Egy pillana-
tig sem ütött szeget a fejébe, hogy miért mond Tana ilye-

66
neket... Talán féltékeny Billyre. vagy Annre vagy Arthur-
ra... - Soha többé nem akarok ilyet hallani tőled! Meg-
értetted? - Semmi válasz. Tana ült, és üveges szemmel
bámult maga elé. Soha többé nem fog ilyet mondani.
Senkiről. Ebben a pillanatban meghalt benne valami.
4. fejezet
Hamar elszállt a nyár. Tana két hétig lábadozott New
Yorkban. Az anyja ez idő alatt is naponta bejárt dolgoz-
ni. Aggódott a lánya miatt, de valahogy furcsán feszélye-
zett volt az aggodalma. Tanának látszólag semmi baja
nem volt, épp csak ült egy helyben, bámult a levegőbe,
nem hallgatott zenét. nem találkozott a barátaival, és so-
hasem vette föl a telefont, még akkor se, ha Jean telefo-
nált. Az asszony szóba is hozta Arthurnak egy hét múlva.
Addigra csaknem sikerült rendbe hoznia a greenwichi
házat, ahonnan Billy és cimborái áthurcolkodtak Mali-
buba más barátokhoz. Majdnem szétverték a fürdőházat,
de a legcsúnyább kár Arthur hálószobai szőnyegében
esett. amelyből mintha késsel kanyarítottak volna ki egy
jókora darabot. Arthur meg is mondta a magáét a fiának.
- Miféle vademberek vagytok ti? West Pointba kellene
küldeni benneteket Princeton helyett, hogy tanuljatok
egyet-mást a jó modorról! Uramisten, az én időmben
senki se viselkedett volna így! Láttad a szőnyeget? Telje-
sen összetépték! - Billy lehangolt és búbánatos képpel
hallgatta.
- Bocs, apu. Kicsit elfajultak a dolgok.

67
- Kicsit Csoda, hogy meg nem haltatok a Roberts
lánnyal!
Billy, ha azt vesszük, igazat mondott. A szeme még
nem egészen jött rendbe, de a szemöldökéből már eltá-
volították a varratokat. Amíg el nem utazott Malibuba,
egyetlen éjszakát sem töltött otthon.
- Ákkozott fékevesztett kölykök! - zúgolódott Arthur
Jeannek. - Tana hogy van? - Az asszony többször emlí-
tette a lánya különös viselkedését. Jean komolyan aggó-
dott, hogy lánya súlyosabb ütést kapott a fejére, mint
gondolták.
-Tudod-e, hogy szó szerint félrebeszélt akkor éjszaka?
Nem volt magánál! - Még mindig élénken élt az emléke-
zetében, milyen nevetséges dolgokat állított Tana Billy-
ről. Arthur is aggódott.
- Újra meg kellene nézetnie magát. - Jean megpróbál-
ta rábeszélni Tanát, de az hallani sem akart róla. Az
asszony már abban is kételkedett, elég jó állapotban van-
e a lánya az új-angliai nyári munkához, ám az utazás
előestéjén Tana csendesen becsomagolt, és másnap reg-
gel sápadt, nyúzott arccal ült le a reggelizőasztalhoz, de
két hét óta először mosolygott, amikor az anyja odanyúj-
tott neki egy pohár narancslevet. Jean majdnem elsírta
magát. A lakás kriptává változott a baleset óta. Nem vol-
tak hangok, nem volt zene, nem volt kacagás, kuncogás a
telefonba, csak az az élettelen csönd. Meg Tana halott
szeme.

68
- Nagyon hiányoztál, Tan! - Könnyek szöktek a lány
szemébe az ismerős név hallatán. Bólintott, mert nem tu-
dott szólni. Nem volt mit mondania. Senkinek. Úgy érez-
te, vége az életének. Őhozzá soha többé ne nyúljon férfi,
vele nem fogják még egyszer azt csinálni, amit Billy Dur-
ning. Az volt a legtragikusabb, hogy Jean képtelen volt
szembenézni a ténnyel, vagy akár gondolni is rá. Ő ezt el-
képzelhetetlennek tartotta, ilyen nincs, nem is történt
meg. - Úgy gondolod, elég erős vagy, hogy elmenj a tá-
borba?
Ezen már Tana is eltűnődött, mert tudta, hogy itt fon-
tos dolgok dőlnek el. Leélheti úgy az életét, hogy elbújik
a négy fal között, mint egy megnyomorított áldozat, egy
kiürült, összeaszott, holt héj, vagy ismét előmerészkedik.
Az utóbbit választotta.
- Nem lesz semmi bajom.
- Biztos? - Olyan csendes lett, olyan tartózkodó; hir-
telen olyan nagyon felnőtt. Mintha az ütés, amelyet a ka-
rambol során kapott a fejére, ellopta volna a fiatalságát.
Talán a félelem tette. Jean még sohasem látott ilyen gyö-
keres változást ennyire rövid idő alatt. Arthurtól mást se
hallott, mint hogy Billynek kutyabaja; furdalja a lelkiis-
meret, de mikor elutazott a nyári vakációra, már majd-
nem olyan volt. mint régen. Tanával bizonyosan más a
helyzet. - Nézd, szívem, ha túlságosan megerőltető, egy-
szerűen gyere haza. Ősszel erőd teljében akarod kezdeni
a főiskolát.

69
- Nem lesz semmi bajom. - Ennél többet jóformán
nem is szólt addig, amíg egyetlen bőröndjével el nem tá-
vozott hazulról, hogy felszálljon a vermonti buszra, im-
már harmadik alkalommal. Szerette ezt a nyári munkát,
de az idén nem volt az igazi. A többiek is észrevették raj-
ta. Tana csendesebb volt, zárkózottabb, szinte sohasem
nevetett. Kizárólag a táborozó gyerekekkel elegyedett
szóba, ami elszomorította korábbi ismerőseit. "Valami
baj lehet otthon... Beteg?... Mintha kicserélték volna..."
Mindenkinek feltűnt, ám senki sem tudott biztosat. És
mikor véget ért a nyár, Tana fölszállt a buszra és haza-
tért. Az idén nem barátkozott senkivel, kivéve a kis
klambókat, de még közöttük sem volt olyan népszerű,
mint máskor. Szebb volt, mint valaha, de a srácok egyet-
értettek abban, hogy "Tana Roberts fura". Ő is tudta ma-
gáról, hogy az.
Két napot töltött otthon Jeannel, egyetlen régi barátját
sem kereste meg, összecsomagolt az iskolához, és meg-
könnyebbülten fölszállt a vonatra. El akart menni, minél
távolabbra, hogy minél messzebb legyen az otthontól,
Arthurtól, Jeantől, Billytol, mindőjüktől... még az isko-
lai barátaitól is. Nem volt már az a gondtalan lány, aki
három hónapja érettségizett. Más lett belőle: egy űzött,
megsebzett lény. Ahogy vitte délnek a vonat, úgy kezdte
lassan ismét embernek érezni magát, most, amikor távo-
lodott az álnokságuktól, a hazugságaiktól, a színjátszá-
suktól, a dolgoktól, amelyeket nem láttak, vagy nem vol-

70
tak hajlandók elhinni... Amióta Billy Durning megerő-
szakolta, mintha láthatatlanná változott volna. Tana Ro-
berts nem létezett, mert a világ nem vehette tudomásul
Billy bűnét... bár tulajdonképpen csak Jean viselkedett
így. De mit várhat a többiektől, ha a saját anyja nem hisz
neki? Nem akart erre gondolni. Elmegy olyan messzire,
amennyire tud, és talán sose tér vissza. Illetve talán ez is
hazugság. "Hálaadásra hazajössz, ugye, Tan?" Ezek vol-
tak az anyja utolsó szavai. Mintha tartott volna Tanától,
mert olyasmit látott meg a lánya szemében, amit nem
mert tudomásul venni: a nyers fájdalmat, a vérző sebet,
amelyen nem tudott és nem akart segíteni. Tana nem
szándékozott hazautazni hálaadásra, soha többé nem
akart hazamenni. Ő megszökött abból a silány, kicsinyes
életből, a képmutatásuktól, Billytől és félállat barátaitól,
a házasságtörő Arthurtól, aki évek óta kihasználja Jeant,
anyjának a hazugságaitól... hirtelen nem bírta tovább, és
nem lehetett elég messze tőlük. Talán mégse fog vissza-
menni, nem, soha.
Élvezte a kerekek kattogását, és sajnálta, amikor a vo-
nat megállt Yolanben, ahonnan két mérföldre volt a
Green Hill. Ormótlan öreg kombit küldtek eléje. A ko-
csit ősz hajú, fekete öregember vezette. Meleg mosollyal
köszöntötte a lányt, és segített elrakni a csomagjait, mi-
közben Tana gyanakvóan sandított rá.
- Sokáig vonatozott, kisasszony?
- Tizenhárom órát. - Szinte a száját se nyitotta ki az is-

71
kolához vezető rövid úton, és ha a sofőr lassított volna,
okvetlenül sikítozva ugrik ki az autóból. Ám az öregem-
ber megérzett benne valamit, és még csak nem is igyeke-
zett túlságosan barátkozni. Többnyire fütyörészett, majd
mikor belefáradt, rázendített a legsötétebb Délről szár-
mazó dalokra, amelyekhez foghatókat Tana még soha-
sem hallott. Amikor megérkeztek, akaratlanul rámosoly-
gott az öregre.
- Köszönöm a fuvart.
- Máskor is, kisasszony. Csak jöjjön le az irodához, és
keresse Samet. Elfuvarozom, ahová csak akarja - ígérte
és nevetett, a feketék bársonyos nevetésével. - Bár erre-
felé nincs sok látnivaló - folytatta erősen délies kiej-
téssel.
Tana, amióta leszállt a vonatról, egyfolytában azon ál-
mélkodott, milyen gyönyörű itt minden: a fenséges, ma-
gas fák, a tarka virágözön, a buja fű és a nyugodt, tiszta,
meleg levegő. Magános csavargásokra támadt kedve tőle
az embernek. Mikor pedig meglátta a főiskolát, földbe
gyökerezett a lába, és csak mosolygott. Pont olyan volt,
amilyennek álmodta. Télen szeretett volna lelátogatni,
de nem volt ideje. Csak a főiskola északi képviselőjével
volt alkalma tárgyalni, és annyit tudott Green Hillről,
amik: a brosúrákban olvasott. Tudta, hogy a legjobb isko-
lák közé tartozik, ám ezenkívül még valami más is csábí-
totta: Green Hill kora és legendái. Tudta, hogy régimódi
intézmény, de neki még ez is tetszett, és most, ahogy el-

72
nézte a tökéletesen karban tartott, szép fehér, oszlopos
épületeket, amelyeknek gyönyörű franciaablakai egy kis
tóra néztek, úgy érezte, hogy hazaérkezett.
Bejelentkezett a recepcióban, kitöltött néhány űrla-
pot. felírta nevét egy hosszú listára, megérdeklődte, me-
lyik épületben fog lakni, és kis idő múlva már ismét Sam
segítségével rakodta csomagjait egy régi falusi kézikocsi-
ra. Majdnem olyan volt, mintha visszafelé utazna az idő-
ben, és Tanát hónapok óta először töltötte el a béke. Itt
nem kell szembenéznie az anyjával, nem kell magyaráz-
nia, mit érez és mit nem, nem kell hallania a gyűlölt Dur-
ning nevet, nem kell látnia a fájdalmat Jean arcán, amit
Arthur szinte oda sem figyelve okoz neki... nem kell hal-
lania Billyről. .. Már az is nyomasztotta, hogy egy város-
ban kell élnie a fiúval. Egy-két hónappal az erőszak után
nem volt más vágya, mint elrohanni. Minden bátorságát
össze kellett szednie, hogy el tudjon menni a nyári tábor-
ba, ahol külön küzdelem volt minden egyes nap. Majd-
nem hátraugrott, ha valaki túlságosan közel jött hozzá,
pláne ha férfi volt az illető, de most még a kisfiúktól is
riadozott. Itt legalább emiatt nem kell izgulnia. Ez női
főiskola, itt nem kell táncolni, gólyabálra vagy futball-
meccsre járni. Amikor jelentkezett, még izgatta a fantá-
ziáját a társasági élet, de most már fütyült rá, nem érde-
kelte semmi... legalábbis három hónapon át... de most
váratlanul... váratlanul... itt még a levegő is illatozott.
Ránézett a kézikocsit taszító Samre, félénken elmosolyo-

73
dott, Sam pedig széles vigyorral válaszolt.
- Messze van ám ez New Yorktól! - Ragyogott a sze-
me, fehér haja olyan volt, akár a puha felhő.
- Bizony messze. De szép itt! - A lány elnézett a tó fe-
lé, majd vissza az épületek kitáruló legyezőjére. A kifo-
gástalan rendben tartott, patyolattiszta Green Hill olyan
volt, mint egy főúri birtok. Tana majdnem sajnálta,
amiért az anyja nem láthatja.
- Ültetvény volt valaha, tudja. - Sam minden évben
több száz lánynak elmesélte ezt a történetet, és szívesen
mesélte el. Akkorára nyitották a szemüket, mint egy le-
vesestányér, amikor elárulta, hogy az ő dédnagyapja itt
volt rabszolga. Olyan fiatalok és törékenyek voltak,
majdnem mint Sam tulajdon lánya, bár most már ő is fel-
nőtt asszony és anya. Egyszer majd ezek a lányok is férj-
hez mennek és gyerekeket hoznak a világra. Minden ta-
vasszal jöttek vissza mindenünnen a lányok, hogy az
itteni szépséges templomban lépjenek oltár elé, és diplo-
maosztás után is legalább egy tucatnak kötötték be
Green Hillben a fejét. Rásandított a kocsi mellett bakta-
tó Tanára. Belőle vajon mikor lesz asszony? Az egyik leg-
szebb lány volt, akit Sam valaha látott, hosszú, formás lá-
bával, hajának arany kévéjével, meg azzal az óriási zöld
szemével. Ha régebbi ismerősök, okvetlenül közli vele,
hogy olyan, mint egy filmcsillag, de ez a lány zárkózot-
tabbnak látszott a többinél, és feltűnően félénk volt. -
Járt már itt? - A lány megrázta a fejét, és fölnézett az

74
épületre, amely előtt az öregember megállította a kocsit.
- Ez az egyik leghelyesebb házunk. A Jázmin-ház. MA
már öt lányt hoztam ide. Úgy huszonöten fognak itt lak-
ni, meg itt lesz a felügyelőnő, hogy vigyázzon magukra -
mesélte ragyogó arccal. - Bár magának biztos nem lesz
szüksége vigyázásra. - Ismét hallatta azt a mély, bárso-
nyos, majdnem daloló nevetését.
Tana mosolyogva segített neki leszedegetni a csoma-
gokat, majd követte az öregembert a házba. Kellemes
nappali szobában találta magát, angol és gyarmati ameri-
kai stílbútorok, színpompás virágos kárpitok között; a
pulton és az asztalokon nagy bokréták díszlettek szépen
metszett jókora üvegvázákban. Ahogy belépett és körül-
nézett az otthonos hangulatú helyiségben, elsőnek az a
jelző jutott eszébe, hogy előkelő. Kalap és fehér kesztyű,
az illene ide, ebbe a tiszta, rendes szobába, gondolta, mi-
közben végigpillantott kockás szoknyáján, térdzokniján,
papucscipőjén, majd felmosolygott a közeledő, elegáns
szürke kosztümöt viselő asszonyra. Fehér hajú, kék sze-
mű teremtés volt, és mint Tana később megtudta, több
mint húsz éve a Jázmin-ház felügyelője. Délies lágyság-
gal elnyújtotta a szavakat, és egyetlen gyöngyfüzért hor-
dott a kosztümje alatt. Nagynénis jelenség volt, szeme
köré mély barázdákat szántott a jókedv.
- Isten hozott a Jázmin-házban, drágám! Még tizen-
egy hasonló ház van a campuson, de mi szeretjük azt
képzelni, hogy a Jázmin a legjobb. - Sam felvitte Tana

75
holmiját az emeletre, a sugárzó mosolyú felügyelőnő teá-
val kínálta a lányt. Tana elfogadta a virágos csészében,
ezüstkanállal szervírozott teát, elhárította a mézédesnek
tűnő aprósüteményt, kibámult a tóra és azon töprengett,
milyen különös az élet. Mintha egy másik bolygóra ke-
rült volna. Mennyire különbözik New Yorktól. Egyszer
csak itt van, messze minden ismerőstől, tea mellett cse-
veg ezzel a fehér hajú, gyöngysoros asszonnyal... holott
alig három hónapja még egy hálószobai szőnyegen fe-
küdt, ahol Arthur Durning fia összeverte és meggyalázta.
- ...nem gondolod, drágám? - Tana értetlenül bámult,
azt se tudta, mit hallott. Illedelmesen bólintott, és hirte-
len nagyon fáradtnak érezte magát. Túl sok volt ez így
egyszerre.
- Igen, igen... feltétlenül. - Fogalma sem volt, mire
mondott igent, és hirtelen borzasztóan szeretett volna ki-
menekülni a szobából. Végre elfogyott a tea, letették a
csészét, és Tanának váratlanul nevethetnékje támadt, mi-
kor arra gondolt, mennyi teát kellett ma meginnia ennek
a szegény asszonynak. A felügyelőnő, mintha megérezte
volna Tana türelmetlenségét, fölvezette a lányt a kecse-
sen ívelt lépcsőn egy hosszú folyosóra, ahol virágokat áb-
rázoló nyomatok és a növendékek arcképei díszlettek
felváltva. Tana szobája a folyosó legvégén volt. Falait hal-
ványrózsaszínre festették, a függönyöket és ágyterítőket
virágos kretonból varrták. Volt benne két keskeny ágy,
két nagyon régi fiókos szekrény, két szék, a sarokban egy

76
apró mosdókagyló. Mulatságosan ódon szoba volt, az
ágyak fölött rézsútosan lejtett a plafon. A felügyelőnő fi-
gyelte a lányt, és elégedettnek látszott, amikor Tana mo-
solyogva fordult hozzá:
- Nagyon kedves.
- A Jázmin-házban minden szoba az. - Röviddel ez-
után a felügyelőnő távozott. Tana bámulta a bőröndjeit,
maga se tudta, mihez kezdjen, aztán eldőlt az ágyán, és
kinézett a fákra. Várja meg a szobatársát, vagy egysze-
rűen rendezkedjék be az egyik fiókos szekrényben, és
foglalja el az akasztós szekrény felét? Nem volt hangula-
ta kicsomagolni. Arra gondolt, hogy lemegy sétálni a tó-
hoz, amikor kopogtattak, és megjelent az öreg Sam. Tana
gyorsan kiült az ágya szélére. Sam valahogy furcsa arccal
behozott két bőröndöt, majd ránézett Tanára, és alig ész-
revehetően vállat vont.
- Az első ilyen nálunk. - Miből?, értetlenkedett Tana.
Sam ismételt vállvonogatás után eltűnt. A lány szemügy-
re vette a poggyászt. Nem volt bennük semmi különös,
két nagy sötétkék-zöld skótkockás bőrönd, egy ne-
szesszer, egy kerek kalapdoboz. Ugyanolyanok, amilye-
nekbe Tana csomagolta a vacakjait. Bizonytalanul ődön-
gött a szobában és tűnődött, mikor toppan be a csoma-
gok tulajdonosa. Végtelen várakozásra számított, tekin-
tettel a teaszertartásra, ám a szobatárs meglepően rövid
idő alatt befutott. Előbb a felügyelőnő kopogtatott, je-
lentőségteljes pillantást vetett Tanára, majd félreállt,

77
hogy belebeghessen Sharon Blake, az egyik legdöbbene-
tesebb jelenség, akit Tana valaha látott.
Hollóhaját szorosan hátrafésülte, szeme fekete tgyé-
mántként villogott, foga elefántcsontnál fehérebben ra-
gyogott már-már éterien finom vonású, tejcsokoládé
színű arcában. Oly szép volt, a mozgása olyan kecses, a
fellépése annyira elegáns, hogy Tanának a szó szoros ér-
telmében elakadt a lélegzete. Elénkpiros kabát és kalap-
ka volt rajta, amelyeket gyorsan ledobott az egyik székre.
A kabát alatt szűk kötött ingruhát viselt, ugyanolyan ár-
nyalatút, mint elegáns cipője. Inkább látszott manöken-
nek, mint főiskolás lánynak. Tana némán felnyögött, ha
arra gondolt, mit hozott ő: csupa kockás szoknyát és nad-
rágot, ócska gyapjúszoknyákat, amelyeket nem nagyon
szeretett, egy csomó egyszerű inget, pulóvereket és két
ruhát, amelyeket az anyja elutazás előtt vásárolt neki
Saksnél.
- Tana - a felügyelőnő hangjából érezni lehetett, hogy
nagyon komolyan veszi a bemutatást - ő Sharon Blake.
Ő is északi, bár nem annyira, mint te. Washingtonból, a
fővárosból jött.
- Szervusz - mondta félénken Tana. Sharon vakítóan
elmosolyodott és kezet nyújtott:
- Nagyon örülök!
- Hát akkor én kettesben is hagylak benneteket -
mondta a felügyelőnő, és majdhogynem elgyötörten né-
zett Sharonra, míg Tana felé egy mérhetetlenül együttér-

78
ző pillantást küldött. Megszakadt a szíve, hogy ezt kell
tennie a kislánnyal, de valakinek laknia kell Blake-kel, és
Tana végül is ösztöndíjas. Így korrekt. Tana legyen hálás
azért, amit kap. A többiek úgysem tűrnék. Nesztelenül
becsukta az ajtót, és határozott léptekkel levonult a föld-
szintre. Először történt ilyen a Jázmin-házban, sőt az
egész Green Hillben. Julia Jones úgy döntött, hogy ma
délután teánál kissé erőteljesebb italra volna szüksége.
Végül is borzasztó feszültséget kellett elviselnie.
Am Sharon az emeleten csak nevetett, miközben le-
dobta magát az egyik kényelmetlen székre, és szemügyre
vette Tana fénylő szőke haját. Pont ellentétek voltak, az
egyik világos, a másik sötét. Kíváncsian vizsgálgatták
egymást, Tana mosolygott. Mit keres itt ez a lány? Sokkal
könnyebb dolga lett volna, ha egy északi főiskolára
megy. De Tana még nem ismerte a gyönyörű Sharon
Blake-et. Szobatársnője most lerúgta a cipőjét, és Tana
megállapította, hogy az is drága holmi.
- Na! - A sötét, finom arcon ismét felragyogott a mo-
soly. - Hát mit szólsz a Jázmin-házhoz?
- Szerintem csinos - felelte Tana még mindig félsze-
gen, pedig nagyon vonzónak találta a szép lányt. Volt
benne valami vad bátorság és vakmerőség, ami átsütött a
bájos vonásokon.
- Ugye tudod, hogy nekünk adták a legrosszabb szo-
bát?
Tana megbotránkozott.

79
- Honnan tudod?
- Megnéztem, amikor végigjöttem a folyosón. - Sóhaj-
tott, gondosan eltette a kalapját. - Erre számítottam. -
Fürkészőn végigmérte Tanát. - Hát te milyen bűnt követ-
tél el, hogy idekerültél, velem egy szobába? - kérdezte
kedves mosollyal. Mert azt tudta, hogy ő mit keres itt: ő a
dísznéger, az egyetlen, akit valaha fölvettek a Green
Hillre, meg persze kivételes eset. Akinek az apja Nemze-
ti Könyvdíjjal és Pulitzer-díjjal kitüntetett neves próza-
író, az anyja pedig ügyész és köztisztviselő, az biztos más,
mint a néger lányok. Legalábbis ezt várják tőle... bár az
ember ebben sose lehet biztos.
Miriam Blake választás elé állította elsőszülöttjét, mi-
előtt leküldte volna a Green Hillre. Mehet valahová
északra, a New York-i Columbiára, elég jók az osztályza-
tai, vagy itt van az otthonához közelebb a Georgetown,
esetleg, ha komolyan gondolja a színészi pályát, az
UCLA... vagy csinálhatna még valami nagyon fontosat,
mondta az anyja...
- Valamit, ami egy nap sokat fog jelenteni a többi lány-
nak, Sharon. - A lány értetlenül bámult rá. - Elmehetsz
a Green Hillre.
- Délre!? - hökkent meg Sharon. - Be se engednek!
- Látom, nem érted, gyerek! - döfte bele a pillantását
Miriam. - A te apád Freeman Blake, akinek a könyveit
az egész világon olvassák! Tényleg azt hiszed, merészel-
nek ajtót mutatni neked?

80
- De mennyire, mama - vigyorgott idegesen Sharon. -
Kátrányba és tollba hempergetnek, mielőtt kicsomagol-
hatnék! - Nem viccelt, tudta, mi történt három éve Little
Rockban. Olvasott újságot. Tankokra és a Nemzeti Gár-
dára volt szükség, hogy fekete gyerekeket beengedjenek
egy fehér iskolába. És itt nem egy ócska kis iskoláról van
szó, hanem Green Hillről, a Dél legelőkelőbb női főisko-
lájáról, ahová képviselők és szenátorok, texasi, dél-caroli-
nai és georgiai kormányzók küldik két évre a leánykáikat,
hogy kapjanak egy kis csiszolatot, mielőtt megállapodná-
nak egy hozzájuk illő férj oldalán. - Mama, ez őrültség!
- Ha ennek az országnak minden fekete lánya így gon-
dolkozik, Sharon Blake, akkor száz év múlva is fekete
hotelokban fogunk hálni, a buszok hátuljában fogunk ül-
ni, és büdös falikutakból fogunk inni, amikbe belepisál-
tak a fehér fiúk! - Anyja szeme úgy lángolt, hogy Sharon
beleborzongott. Mert így gondolkodott Miriam Blake.
Azóta, hogy a radcliffe-i ösztöndíj után megszerezte jogi
diplomáját a kaliforniai egyetemen, tántoríthatatlan
elvhű-
séggel harcolt az elnyomottakért, a kisemberekért, és
most a népéért. Még a férje is csodálta érte. Freeman
Blake nem ismert Miriamnál bátrabb embert. Nem lehe-
tett megállítani. De Sharon néha félt tőle. Nagyon félt.
Mint akkor, amikor jelentkezett a Green Hillre.
- És ha felvesznek? - Bevallotta az apjának, hogy ettől
retteg legjobban. - Én nem olyan vagyok, mint mama...

81
én nem akarok bizonyítani... csak be akarok jutni... ba-
rátokat szeretnék, jól eltölteni az időt... túl kemény do-
log, amit a mama akar tőlem... - Könnybe lábadt a sze-
me. Freeman Blake megértette, de nem változtatott raj-
tuk: se a mindőjüktől oly sokat követelő Miriamen, se a
vidám, gondtalan, gyönyörű gyereken, aki sokkal jobban
hasonlított őrá, mint az anyjára. Színésznő szeretett vol-
na lenni, hogy egyszer majd felléphessen a Broadwayn,
és az UCLA-n akart tanulni.
- Majd tanulhatsz az utolsó két évben, Shar - mondta
az anyja. - Ha majd törlesztetted, amivel tartozol.
- Egyáltalán miért kell nekem törlesztenem? - sikítot-
ta a lány. - Miért kell bárkinek is két évet odaadnom az
életemből?
- Mert itt laksz az apád házában, egy washingtoni ele-
gáns elővárosban, és a saját puha, meleg ágyadban al-
szol, hála nekünk, és sohasem kellett szenvedned.
- Akkor verj meg! Bánj velem úgy, mint egy rabszolgá-
val, de hagyd azt csinálnom, amit én akarok!
- Helyes! - Anyja szeme parázslott, mint a fekete tűz. -
Tégy, amit akarsz! De sose járhatsz emelt fővel, lányom,
ha csak magadra tudsz gondolni! Azt hiszed, Little Rock-
ban ezt csinálták? Nem, ők végigmentek az úton, a rájuk
szögezett puskák között; pedig a Klan minden nap készí-
tette nekik a kötelet! És tudod, miért tették, lányom?
Éretted! És te kiért fogod megtenni, Sharon Blake?
- Magamért! - sikoltotta, azzal felrohant a szobájába,

82
és becsapta maga után az ajtót. De az anyja szavait most
se tudta kiverni a fejéből. Miriammel nem volt könnyű
együtt élni, és nagyon kellett ismernie annak, aki szeretni
akarta. Soha, senkinek nem könnyítette meg a dolgát, de
hosszú távon javára vált mindig és mindenkinek, amit
tett.
Este Freeman Blake megpróbált beszélni a feleségé-
vel. Tudta, mit érez Sharon, milyen borzasztóan szeretne
a nyugati egyetemen tanulni.
- A változatosság kedvéért miért nem engeded, hogy
azt tegye, amit ő akar?
- Mert felelőssége van, mint ahogy nekem és neked is.
- Te sose gondolsz másra? Sharon fiatal. Adj már neki
egy lehetőséget! Hátha nem akar az eszme tüzében ég-
ni? Lángolsz te mindőnk helyett. - Ami nem egészen
volt így. Sharon öccse tizenöt éves létére minden ízében
Miriam fia volt, aki osztozott anyja legtöbb nézetében,
csak még nála is dühösebb és radikálisabb elveket val-
lott. Dicket soha, senki nem fogja majd félresöpörni, és
Freeman büszke is volt rá, de ugyanakkor elismerte,
hogy Sharon más. - Hagyd már élni! - Hagyták, ám vé-
gül, mint Tanának elmesélte akkor este, győzött a lelki-
furdalás. - Úgyhogy itt vagyok.
Akkor már megvacsoráztak a nagy ebédlőben, és vissza-
tértek a szobájukba. Sharonon rózsaszín nejlon hálóing
volt, amelyet legjobb barátnőjétől kapott búcsúajándé-
kul, Tana kék flanel hálóinget viselt, és lófarokba kötötte

83
hosszú selymes haját.
- Gondolom, ha itt végzek, akkor megyek át az UCLA-
re. - Sharon sóhajtva nézte a rózsaszín lakkot, amelyet a
lába körmére kenegetett, majd fölpillantott Tanára. -
Olyan istentelenül sokat vár el tőlem! - Sharon nem
akart mást, mint szép, okos és egy napon majd nagy szí-
nésznő lenni. Neki ez elég volt. Miriam Blake-nek nem.
- Az én anyám is - mosolygott Tana. - Az egész nyo-
morult életét arra áldozta, hogy mindent előteremtsen
nekem. Ő csak annyit szeretne, hogy jöjjek ide egy-két
évre, aztán menjek feleségül valami "rendes fiatalember-
hez". - Pofát vágott, jelezve, mennyire nincs ínyére az öt-
let. Sharon kacagott.
- Titokban minden anya erről álmodik, még az enyém
is, feltéve, ha megígérem, hogy férjes asszonyként is foly-
tatom a keresztes háborút. Apád mit szól hozzá? Hála
Istennek, az enyém elviszi helyettem a balhét, amikor
tudja. Neki is az a véleménye, hogy ez az egész rizsa na-
gyon nyűgös.
- Az enyém meghalt a születésem előtt. Ezért kerekít
anyám ekkora feneket mindennek. Örökké halálosan
retteg, hogy rosszra fordulnak a dolgok, ezért két kézzel
kapaszkodik a biztonságba, és tőlem is elvárja, hogy ezt
tegyem. - Különös tekintettel nézett Sharonra. - Tudod,
hogy a te anyád sokkal inkább a zsánerem? - Kacagtak,
és még két óráig diskuráltak villanyoltás előtt. A Green
Hill-i első hét végére elválaszthatatlanok lettek. Nagyjá-

84
ból egyezett az órarendjük, együtt ebédeltek, közösen
jártak könyvtárba, nagyokat sétáltak a tó körül, az élet-
ről, a fiúkról, a szülőkről és barátokról beszélgetve. Tana
elmesélte Sharonnak, hogy az anyjának viszonya van egy
házasemberrel. és hogy neki mi a véleménye a szemfor-
gató, szűklátókörű Arthur Durningról, aki Greenwich-
ben éli közhelyes életét, gyerekei, túlságosan sokat vede-
lő barátai és üzletfelei köréhen, abban a házban, ami
egyetlen nagy kamu, miközben Jean éjjel-nappal neki ro-
botol. Tizenkét éve Arthur telefonjai határozzák meg az
életét, és annyi jó sem termett neki belőle, mint békán a
szőr. - Komolyan, Shar, frankón pipás vagyok miatta. És
tudod, mi a legrosszabb? - Szeme úgy izzott, mint két
zöld parázs. - Az a legrosszabb, hogy anyám elfogadja
tőle ezt az egész szart! Neki ez így pont megfelel! Sose
hagyná ott, és sose követel többet. Megül ott élete végéig
Arthur-mellett, hálás, amiért elvégezhet neki minden
piszkos munkát, fel sem fogja, hogy Arthur egy szalma-
szálat sem tesz keresztbe érte, miközben ő köti az ebet a
karóhoz, hogy mindent Arthurnak köszönhet. Miféle
mindent? Anyám mindenéért úgy megdolgozott, akár
egy rabszolga, Arthur pedig úgy bánik vele, mint egy bú-
tordarabbal... - Fizetett luvnya, csengtek a fülében Billy
szavai. Tízezredjére hessegette el őket. - Nem tudom...
anyám valahogy másképp látja a dolgokat, de én olyan
dühös vagyok miatta, hogy ölni tudnék. Én nem fogom
életem végéig nyalni Arthur Durning talpát! Rengeteg-

85
gel tartozom anyámnak, de Arthur Durningnak semmi-
vel, mint ahogy anyám se, de egyszerűen képtelen belát-
ni! Folyton olyan istentelenül majrézik... Nem tudom,
ilyen volt-e apám halála előtt is... - Jean sokszor mesél-
te, hogy ő, Tana, az apjára üt, és ilyenkor mindig kigyúlt
az arca.
- Én jobban szeretem a papámat, mint a mamát. -
Sharon mindig becsületes volt az érzelmeiben, főleg Ta-
nával szemben. Az első hónap végére számtalan titkot
megosztottak egymással. Tana arról az egyről hallgatott,
hogy megerőszakolták. Valahogy nem jöttek ki a szavak
a száján. Magában azt mondogatta, hogy már úgysem ér-
dekes. Ám eljött Mindenszentek napja, amelyet tánccal
akartak megünnepelni, egy közeli fiúiskola bevonásával.
- Hát ennyit erről - dőlt hátra Sharon a szemét forgatva
az ágyán, néhány nappal az estély előtt. - Most mit te-
gyek? Öltözzek fekete macskának, vagy vegyek fehér le-
pedőt, és legyek Klan-tag? - Mivel Green Hillben tartot-
ták a bált, a lányok egyedül is jöhettek, Sharon és Tana
szerencséjére, akik nem jártak senkivel. Barátnőjük se
volt. A lányok vigyáztak, hogy ne menjenek túl közel
Sharonhoz. Udvariasak voltak hozzá, már senki sem me-
regette a szemét, a tanárok is kivétel nélkül udvariasan
bántak vele, mindazonáltal igyekeztek úgy tenni, mintha
nem létezne, mintha attól, hogy levegőnek nézik, a feke-
te lány eltűnne a semmiben. Tana volt az egyetlen barát-
nője, aki mindenhová vele tartott, ennek következtében

86
Tanának is Sharon volt az egyetlen barátnője. A lányok
tőle is távol tartották magukat. Ha niggerekkel akar szó-
rakozni, szórakozzék egyedül. Sharon többször is ordíto-
zott vele emiatt. - Mi a fenének nem mégy a saját fajtád-
hoz?! - Igyekezett gorombáskodni, de Tana mindig átlá-
tott rajta.
- Menj a francba!
- Hülye gyagyás vagy!
- Helyes, akkor már ketten vagyunk. Azért jövünk ki
olyan jól.
- Á - vigyorgott Sharon - azért jövünk ki, mert te po-
csékul öltözködsz, és az én ruhatáram, továbbá szakértő
tanácsaim nélkül végképp úgy néznél ki, mint egy madár-
ijesztő.
- Már amilyen igazad van - vigyorgott vissza Tana. -
De meg tudsz tanítani táncolni? - Összeroggyantak az
ágyukon, és a folyosóra is kihallatszott a nevetésük, mint
majdnem minden este. Sharonban annyi volt az energia
és a tűz, hogy az Tanát is visszahozta fokozatosan az élet-
be. Néha csak üldögéltek, vicceket mesélgetve, addig,
amíg könnyek folytak az arcukon a nevetéstől. Tana so-
hasem találkozott még a Sharonéhoz fogható stílusér-
zékkel és ruhatárral. Körülbelül egyforma termetűek
voltak, így egy idő után összekeverték a holmijukat a
fiókban, és azt viselték, ami épp a kezükbe akadt.
- Szóval mit veszel föl Mindenszentekre, Tan? - Sha-
ron ezúttal narancsvörösre lakkozta a körmét, ami szen-

87
zációsan állt barna bőréhez. Előbb a nedves lakkot vette
szemügyre, majd fölnézett a barátnőjére. Tana elfordí-
totta a tekintetét.
- Nem is tudom - felelte diplomatikusan. - Majd meg-
látom.
- Az mit jelent? - Sharon rögtön meghallotta azt az
árnyalatnyi változást a hangjában, amellyel eddig csak
egyszer-kétszer találkozott. Mindannyiszor úgy vélte, fá-
jó pontra tapinthatott, csak még nem tudta körülhatárol-
ni, mi az vagy miért fáj. - Jössz, ugye?
Tana felállt, nyújtózkodott.
- Nem, nem megyek - mondta oda se nézve.
- De a mindenit, hát miért nem? - hökkent meg Sha-
ron. Tana szerette a mulatságot. Kitűnő humorérzéke
volt, szép lány volt, okos, kellemes társaság. - Nem sze-
reted a Mindenszenteket?
- Nagyon jó az... kis kölyköknek. - Sharon először lát-
ta így viselkedni. Elcsodálkozott.
- Ne légy már ilyen magadnak való, Tan. Na gyere,
összeállítom a jelmezedet. - Kotorászni kezdett közös
faliszekrényükben, ruhákat szedett elő és az ágyra dobál-
ta őket, de Tana egyáltalán nem vidult fel.
- Hogyhogy te nem akarsz jönni a mindenszenteki bál-
ra? - kérdezte Sharon késő este, villanyoltás után. Azt
tudta, hogy Tanának nincsen barátja, de hát neki sem
volt. Sharont, mint a főiskola egyetlen fekete növendé-
két, eleve a magány várta Green Hillben, de ezt akkor

88
tudomásul vette, amikor beleegyezett, hogy ide adja be a
jelentkezését. Tulajdonképpen az egész évfolyamnak
nem nagyon voltak férfiismerősei, kivéve néhány ritka
szerencsést, épp azért reménykedtek annyira a minden-
szenteki bálban, amelyre Sharonnak is borzasztó mehet-
nékje volt. - Van otthon valakid? - Eddig még nem emlí-
tette. Sharon valószínűtlennek tartotta, hogy eltitkolná,
bár voltak dolgok, amelyekbe még nem avatták be egy-
mást. Kerülték például a szüzesség kérdését, ami nem
volt jellemző a Jázmin-házra; a többség lelkesen csám-
csogott ezen a témán. Sharon azonban megérezte Tana
vonakodását, és neki ugyancsak nem volt sürgős, hogy
napirendre tűzze a kérdés megvitatását. - Szóval, Tan? -
Felkönyökölt és átnézett a másik lányra a holdfényes
szobában.
- Nem, nincsen... Egyszerűen csak nem szeretek el-
járni.
- Van rá valami okod? Allergiás vagy a férfiakra? Szé-
dülsz, ha tűsarkút veszel? Vámpírrá változol éjfél után?
Bár - vigyorgott vásottan - ez egész klassz trükk lenne
Mindenszentek napján.
- Ne hülyülj - kacagott fel Tana a másik ágyban. -
Annyi az egész, hogy nem akarok menni. Nem ügy. Te
mész. Menjél, szeress bele valami fehér hapsiba, hadd
másszanak plafonra a szüleid. - Mindketten elnevették
magukat erre a kilátásra.
- Jézusom, ki is rúgnának az iskolából! Ha Mrs.

89
Joneson múlna, alighanem a vén Sammel párosítanának
össze. - A felügyelőnő többször is olyan leereszkedő pil-
lantásokkal méregette Sharont, majd Samet, mintha e
két balszerencsés vérrokona lenne egymásnak.
-'Tudja egyáltalán, ki az apád? - Freeman Blake most
kapta meg másodszor a Pulitzer-díjat, és még azok is is-
merték a nevét, akik nem olvasták a könyveit.
- Szerintem nem is tud olvasni.
- Adj neki egy dedikált könyvet, ha visszajöttél vaká-
cióról - vihogott Tana.
- Bele is halna! - hahotázott Sharon.
Ezzel azonban még nem oldódott meg a mindenszen-
teki bál problémája. Sharon végül fekete macskának öl-
tözött. Vérforralóan szexi volt, fekete fürdődresszében,
melegbarna arcával, hatalmas szemével, hihetetlenül
hosszú lábával; egy-két feszengő perc után valaki felkér-
te, és attól fogva egyetlen percet sem ült. Istenien érezte
magát, annak ellenére, hogy egyik lány sem állt szóba ve-
le. Amikor valamivel hajnali egy után hazaért, szobatárs-
nője már mélyen aludt.
- Tan!... Tana?... Tan! - Tana halkan mocorgott, meg-
emelte a fejét, kinyitotta a fél szemét és nyögött.
- Jól mulattál?
- Pazarul! Táncoltam egész éjszaka! - Sharon borzasz-
tóan szeretett volna mesélni, de Tana már falnak is for-
dult.
- Örülök neki... jóccakát... - Sharon nézte szobatárs-

90
nője hátát, és megint azon töprengett, miért nem jött el
Tana a buliba, de Tana meg se mukkant többé, és amikor
Sharon másnap ismét megpróbálta szóba hozni a dolgot,
feltűnő kedvetlenséggel zárkózott el a téma megvitatása
elől. A Jázmin-ház többi lakója elkezdett randevúzni, a
földszinten úgyszólván egyfolytában csengett a telefon,
de Sharon Blake-et csak egyszer kereste egy fiú, hogy
moziba hívja. El is mentek, de a jegyszedő nem akarta
beengedni őket.
- Ez itt nem Chicago, barátaim! - közölte gyilkos te-
kintettel. - Itt Délen vagyunk! Menj haza - fordult a dü-
hében rákvörösre pirult fiúhoz - és keress magadnak
egy rendes lányt, fiam.
- Nem is nagyon voltam rá kíváncsi! - nyugtatgatta
Sharon a fiút. - Komolyan, Tom, nincsen semmi baj! -
Ennek ellenére idegtépő csöndben hajtottak haza. Már a
Jázmin-háznál jártak, amikor Sharon odafordult a fiú-
hoz, és megérintette bársonyos kezével Tom kezét. - Iga-
zán nem történt semmi - mondta gyengéd pillantással,
forró, simogató hangján. - Megértelek. Hozzászoktam
már. - Mély lélegzetet vett. - Ezért jöttem Green Hillbe.
- A fiú furcsálkodva nézett az érthetetlen szavak halla-
tán. Sharon volt az első fekete lány, akitől randevút kért,
a legkülönlegesebb teremtés, akivel életében találkozott.
- Te azért jöttél ide, hogy valami szarjankó sérteges-
sen egy mucsai moziban? - Még mindig perzselte a düh.
Sharonért haragudott.

91
- Nem - mondta halkan a lány, az anyja szavaira gon-
dolva - hanem azért, hogy megváltozzanak a dolgok. Így
szokott kezdődni, és elég sokáig fog tartani, hogy senki
se csináljon belőle ügyet, ha fekete lányok és fehér hap-
sik együtt járnak moziba, autózni, és ott sétálnak vagy
esznek hamburgert, ahol nekik tetszik. New Yorkban
máris ezt csinálják. Itt miért ne csinálhatnák? Lehet,
hogy megnézik őket a népek, de nem zavarják el őket se-
honnan. Márpedig odáig csak olyan apró lépésekkel le-
het eljutni, mint ez a mai este. - A fiú rábámult, hirtelen
beléhasított, hogy hátha csak eszköznek használták - de
Sharon Blake nem ilyen. Tom hallott már Freeman
Blake-ről. Ilyen Embernek nem akárki a lánya. Attól pe-
dig, amit Sharon mondott, csak még jobban csodálta. Ki-
csit zavarba esett tőle, de megérezte az igazságot.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk bejutni. Ne próbáljuk
meg a jövő héten?
- Nem úgy értettem, hogy rögtön és egy csapásra meg
kell változtatnunk mindent - nevetett Sharon. De azért
tetszett neki a fiú kurázsija. Láthatólag fogékony ember.
Talán mégis van valami igaza az anyjának. Talán mégis
van abban valami, ha az ember egy ügyet szolgál.
- Miért ne? A pasi előbb-utóbb belefárad, hogy ki-
rugdosson bennünket. A fenébe, hát elmehetünk a ká-
vézóba is... az étterembe a város másik végén... - Sorol-
ta a korlátlan lehetőségeket, Sharon nevetett. A fiú ki-
segítette a kocsiból, és felkísérte a Jázmin-házhoz. Sha-

92
ron meghívta egy csésze teára, és elüldögéltek egy dara-
big a társalgóban, ám az ott ücsörgő többi pár olyan
vésztjósló pillantásokat küldözgetett feléjük, hogy egy
idő után még Sharon is föladta, és lassan elballagott a
fiúval az ajtóhoz. Egy pillanatra elszomorodott. Ó ennyi-
vel könnyebb lenne a Columbián, az UCLA-n... akárhol
északon... bárhol, csak nem itt... Tom hamar ráérzett a
hangulatára. - Ne feledd, Róma sem egy nap alatt épült!
- súgta a nyitott ajtóban állva. Megsimogatta a lány arcát
és elsietett. Sharon utánanézett, figyelte, ahogy elhajt.
Igaza van, Róma csakugyan nem egy nap alatt épült.
Miközben fölment az emeletre, úgy döntött, mégse
ment kárba az egész este. Tetszett neki Tom. Vajon fog
telefonálni megint? Olyan jó haver volt.
- Na, megkérte a kezedet? - vigyorgott Tana az ágyból.
- Ja - nyögte Sharon. - Kétszer.
- Az klassz! Milyen volt a film?
- Mástól kérdezd - mosolygott Sharon.
- Nem mentetek? - csodálkozott Tana.
- Nem engedtek be. Tudod: fehér fiú, fekete lány.
"Keress magadnak egy rendes lányt, fiam." - Nevetést
mímelt, de Tana látta a szemében a fájdalmat. Elkomo-
rodott.
- Tetűk! És Tom mit mondott?
- Kedves volt. Üldögéltünk egy darabig odalent, ami-
kor visszajöttünk, de az még rosszabbul sült el. Nyilván
csupa Hófehérke gunnyasztott odalent a királyfijával, és

93
majd kiesett a szemük. - Sóhajtott, lerogyott, nézte a ba-
rátnőjét. - Francba... anyám és az ő fénylő eszméi...
A mozi előtt kábé egy percig nagyon nemesnek, bátor-
nak és tisztának éreztem magamat, aztán mire visszajöt-
tünk, úgy döntöttem, hogy nagy szar az egész. A fene
egye meg, nem mehetünk el még egy hamburgerre sem.
Itt halhatok meg éhen ebben a városban.
- Fogadok, hogy nem, ha velem mész! - Eddig még
nem mentek máshová enni, nagyon jól érezték magukat
ott, ahol voltak, és a főiskolán meglepően jól főztek. Már
mindketten híztak másfél-két kilót, Sharon nagy bánatára.
- Ne légy ebben ilyen biztos, Tan. Én meg arra foga-
dok, hogy istentelenül kivernék a rikácsot, ha veled pró-
bálnék bemenni valahova. A fekete az fekete, és a fehér
az fehér, mindegy, honnan nézed.
- Miért nem próbáljuk meg?
Az ötlet felvillanyozta Tanát, és másnap este csak-
ugyan megpróbálták. Leballagtak a városba, és betértek
egy hamburgerre. A pincérnő alaposan és undokul vé-
gigmérte őket, majd elvonult, anélkül, hogy kiszolgálta
volna a lányokat. Tana felháborodottan intett neki még
egyszer, de az asszony vaknak tettette magát. Végül Tana
odament hozzá, és megkérdezte, rendelhetnek-e vacso-
rát. A pincérnő bánatosan nézett rá.
- Sajnálom, szivi - mondta halkan, hogy Sharon ne
hallja. - Nem szolgálhatom ki a barátnődet. Reméltem,
hogy lesz annyi eszetek és felfogjátok.

94
- Miért nem? A barátnőm washingtoni! - Mintha az
változtatna a dolgon. - Az anyja ügyvéd, az apja kétsze-
res Pulitzer-díjas!
- Az itt nem számít. Ez nem Washington. Ez Yolan. -
A dél-carolinai Yolan, a Green Hill otthona.
- Van valami hely a városban, ahol ehetünk?
A pincérnő idegesen sandított rá. Hirtelen egészen
megijedt, olyan kemény volt a zöld szemű magas szőke
lány hangja.
- Neki itt lejjebb az utcában van egy hely.. . ott ehet.
- Úgy értem, együtt! -Tana szeme szúrt, mint két zöld
acéltőr, és életében először érezte, hogy valami kemény
van a gerincében. Nagyon szeretett volna megütni vala-
kit. Ismeretlen érzés volt, esztelen, tehetetlen düh. - Van
valami hely ebben a városban, ahol együtt ehetünk, anél-
kül, hogy vissza kellene vonatoznunk New Yorkba? - Bő-
szülten meredt a pincérnőre, aki lassan megcsóválta a fe-
jét. Tana ennek ellenére sem engedett. - Na jó, akkor ka-
pok két sajtburgert és két kólát.
- Nem, nem kapol! - közölte a konyhából fölmerült
ember. - Visszamécc abba a rohadt puccos iskolába,
ahonnat gyöttetek. - Mindketten kiríttak Yolanból; egye-
dül Sharon ruhája elég lett volna, hogy felhívja magára a
figyelmet. A szoknyát és a pulóvert a New York-i Bonwit
Tellerben vásárolta az anyja. - Ott ehettek, amit kedve-
tek tarcsa. Én nem tudom, mi ütött azokba odafel, de ha
niggereket engednek be az iskolába, akkor etessék is

95
őket Green Hillen, mert mi nem etessük őket. - Szúró-
san nézett Tanára, majd Sharonra, aki még mindig ült, és
ez olyan volt, mintha egy irdatlan erő nyomult volna be a
helyiségbe. Tana egy percig komolyan tartott tőle, hogy
erővel dobja ki őket. Akkor félt és dühöngött így utoljá-
ra, amikor megerőszakolták.
És ekkor Sharon fölállt, ugyanolyan nyugodtan, a ma-
ga kecses, hosszú lábú, úrilányos módján.
- Menjünk, Tan - dorombolta érzéki hangján, és Tana
látta, hogy az ember szeme egy pillanatra szinte nyáladz-
va tapad az ő barátnőjére. De szívesen pofon vágta vol-
na! Olyasmit juttatott eszébe, amire soha többé nem
akart gondolni. Egy perc múlva ő is kiment Sharon után.
- Rohadék! - Valósággal tajtékzott, miközben vissza-
felé baktattak az iskolába. Sharon megdöbbentő hig-
gadtsággal viselkedett. Ugyanazt érezte, mint tegnap es-
te Tommal, amikor nem engedték be őket a moziba. Ak-
kor is így fakadt föl benne egy pillanatra a csendes erő, a
küldetés tudata; aztán elsöpörte a lehangoltság. Ám ma
este a lehangoltság késlekedett.
- Fura az élet, nem? Ha New Yorkban lennénk vagy
Los Angelesben, vagy akárhol, ránk se bagózna senki.
De idelent semmi más nem számít, mint hogy én fekete
vagyok, te pedig fehér. Talán az anyámnak van igaza. Ta-
lán tényleg itt az ideje a keresztes háborúnak. Nem is tu-
dom, én mindig úgy gondolkoztam, hogy amíg nekem jó,
nem számít, ha mással ilyen történik. És akkor egyik pil-

96
lanatról a másikra én vagyok az a más. - Hirtelen megér-
tette, miért ragaszkodott hozzá az anyja, hogy ide jöjjön.
Talán mégis idetartozik Sharon Blake? Talán adósa vala-
kinek azért, mert neki jó élete van? - Nem tudom, Tan...
- Én se... - Ballagtak egymás mellett. - Azt hiszem,
még sose éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak és dü-
hösnek... - Hirtelen felmerült előtte Billy Durning arca.
Összerázkódott. - Jó... hát legfeljebb egyszer.
Hirtelen közelebb érezték magukat egymáshoz, mint
valaha. Tana szerette volna átkarolni a másik lány vállát,
hogy megvédje a további sértésektől.
- Mikor volt az, Tan? - kérdezte gyöngéden Sharon.
- Ó, régen... - Mosolyogni próbált. - Legalább öt hó-
napja.
- Hát az tényleg rég volt... - Összemosolyogtak. Kocsi
húzott el mellettük, de senki sem törődött velük. Tana
nem félt. Senki, soha többé nem csinálhatja vele azt,
amit Billy Durning. előbb ölné meg. Olyan ijesztő volt a
nézése, hogy Sharon is észrevette. - Rendesen pocsék le-
hetett.
- Az volt.
- Nem akarsz beszélni róla? - Sharon hangja olyan
lágy volt, akár a szénfekete éjszaka. Egy darabig némán
baktattak. Tana gondolkozott. Azóta, hogy hiába próbált
beszélni az anyjával, senkinek sem akarta elmondani.
- Nem tudom.
Sharon bólintott, mintha értené. Mindenkinek van va-

97
lamije, amin nem akar osztozni. Neki is megvolt a maga
titka.
- Rendben, Tan... - Ám alighogy ezt mondta, Tana rá-
nézett, s szinte maguktól robbantak ki belőle a szavak:
- De igen... - Aztán: - Nem tudom... hogy szoktak az
ilyesmiről beszélni? - Gyorsabban kezdett menni, mint-
ha el akarna szaladni, ám Sharon játszva tartotta vele a
lépést szép, hosszú lábain. Tana öntudatlan idegességgel
beletúrt a hajába, elfordította tekintetét, szaporábban lé-
legzett: - Nincs itt sok mindent mondani... azután, hogy
megvolt júniusban a ballagásom, elmentem egy bulira...
az anyám főnökének a házához... annak van az a kis
szarcsimbók fia... én mondtam anyámnak, hogy nem
akarok... - Most már kapkodta a levegőt, és Sharon tud-
ta, hogy nem a sietéstől. Akármi is az, agyonkínozza Ta-
nát; jobb, ha megszabadul tőle. - Na szóval, anyám azt
mondta, hogy mindenképpen el kell mennem... mindig
ezt mondja... ilyen, ha Arthur Durningról van szó meg a
kölykeiről... vak és süket, hogy milyenek, és... - Elhall-
gatott. Siettek tovább, gyorsan, gyorsan. Sharon nem
maradt le, figyelte a barátnőjét, mint viaskodik az emlé-
keivel. - Na szóval - folytatta Tana - az egyik hülye fiú
eljött értem, és odamentünk... mármint a bulira... és
mindenki berúgott... és az a hülye alak, aki odavitt, az is
berúgott és eltűnt, én pedig csámborogtam ide-oda a
házban... és Billy... Arthur fia... megkérdezte, nem aka-
rom-e látni a szobát, ahol az anyám dolgozik, és én tud-

98
tam, hol van... - Már könnyek folytak az arcán, de nem
érezte a szélben, Sharon pedig nem szólt. - És ahelyett
bevitt Arthur hálószobájába, és minden szürke volt...
szürke bársony, szürke atlasz... szürke szőrme... még a
szőnyeg is szürke... - Ennyire emlékezett, a végtelen
szürke mezőre, és a vérére a padlón, és Billy arcára, az-
tán a balesetre; fuldoklott, ha csak rágondolt, tépni
kezdte a blúza nyakát, és futásnak eredt, most már zo-
kogva, Sharon pedig futott utána, nem maradt le. Tana
már nem volt egyedül, itt volt vele a barátnője, aki vele
együtt kelt át a lidérces éjszakán. - ...és Billy elkezdett
ütni és a padlóra lökött... és akármit csináltam. . . - Eszé-
be jutott a kiszolgáltatottság, a kétségbeesés, hirtelen be-
lesikoltott az éjszakába, megtorpant és a tenyerébe te-
mette az arcát - és akármit csináltam, nem bírtam leállí-
tani... nem bírtam... - Egész testében reszketett, Sharon
pedig csendesen átölelte és magához szorította - és
megerőszakolt... és otthagyott, tetőtől talpig véresen...
véres volt a lábam, az arcom... és aztán hánytam... és
később végigkergetett az úton, és bekényszerített a ko-
csijába, és majdnem nekiment annak a kamionnak... -
Megállíthatatlanul bugyogtak belőle a szavak. Sírt, és
Sharon is sírva fakadt. - ... de helyette egy fának men-
tünk neki, és beverte a fejét, és ő is csupa vér lett, és be-
vittek bennünket a kórházba, és aztán jött az anyám...
Hirtelen megtorpant ismét, és rámeredt Sharonra, arcát
szétdúlta az emlék, amelytől öt hónapja próbált mene-

99
külni - és mikor próbáltam elmondani neki, egyetlen
szavamat sem hitte el... azt mondta, Billy Durning nem
tenne ilyet! - Fuldoklott a zokogástól. Sharon szorosan
átölelte.
- Én hiszek neked, Tan.
Tana bólintott. Olyan volt, mint egy elárvult kislány.
- És én soha többé nem akarom, hogy hozzám érje-
nek!
Sharon ismerte ezt az érzést, bár nem abból az okból,
mint a barátnője. Őt nem erőszakolták meg, ő boldogan
ajándékozta oda magát a fiúnak, akit szeretett.
- Az anyám sose hitte el egyetlen szavamat se! És nem
is fogja! Neki istenek Durningék!
- Annyi számít, hogy te jól vagy, Tan. - Leültek egy fa-
tönkre, Sharon cigarettával kínálta a barátnőjét, és most
az egyszer Tana is elfogadott egy szálat. - Márpedig jól
vagy. Sokkal jobban, mint gondolod. - Gyöngéd mo-
sollyal letörölgette Tana könnyeit. Mélyen megindította
ez a bizalom. Tana visszamosolygott rá.
- Ugye, nem tartasz miatta rossznak?
- Ilyet butaság kérdezni. Nem illik hozzád, Tan.
- Nem tudom... néha azt gondolom... hogy ha elég
erélyesen viselkedem, megállíthattam volna. - Jó volt ki-
mondani a szavakat, csak hogy szabaduljon tőlük. Hóna-
pok óta nem hagyták nyugodni.
- Te komolyan ezt hiszed, Tan? Te tényleg azt hiszed,
hogy megállíthattad volna? Mondd meg az igazat.

100
A lány sokáig gondolkozott, aztán megrázta a fejét.
- Nem.
- Akkor ne kínozd magadat. Megtörtént, szörnyű volt,
még annál is szörnyűbb. Valószínűleg a legszörnyűbb ese-
ménye egész életednek, de soha többé senki sem fog rá-
kényszeríteni. Tulajdonképpen nem is veled csinálta. Az
igazi énedhez nem férhetett hozzá, Tan, akárhogy erőlkö-
dött. Sztornírozd. Dobd ki az emléket, és menj tovább.
- Könnyű azt mondani - mosolygott fáradtan Tana -
de nehéz megcsinálni. Hogy lehet ilyet elfelejteni?
- Parancsold meg magadnak. Ne engedd, hogy tönkre-
tegyen, Tan. Ez a pofa beteg. Te nem vagy az, és ne bete-
gítsd meg magad amiatt, amit művelt. Akármilyen ször-
nyű, söpörd ki az agyadból, és menj tovább.
- Ó, Sharon... - Sóhajtva fölállt, és lenézett a barátnő-
jére. Gyönyörű éjszaka volt. - Mitől vagy te ilyen okos,
kölyök létedre?
Sharon mosolygott, ám a szeme komoly volt, csaknem
szomorú.
- Nekem is megvannak a magam titkai.
- Mint például? - Tana nyugodtabbnak érezte magát,
mint bármikor, mintha egy veszett állattól szabadították
volna meg; Sharon engedte ki a fenevadat a ketrecéből,
hogy Tana ismét békében lehessen önmagával. Ez a lány
megtette azt, amire öt hónapja az anyja nem volt képes.
Bármi történjék, ők most már mindig barátok lesznek. -
Mi történt veled? - Fürkészőn pillantott a másik lányra.

101
Sharon nem kerülgette a forró kását.
Még sose mesélte el senkinek, de rengeteget rágódott
rajta. Akkor beszélgettek róla az apjával az egyik estén,
mielőtt elutazott volna a Green Hillre. Az apja ugyanazt
mondta, amit most ő Tanának: ne engedje, hogy rámen-
jen az élete. Megtörtént, nem változtathat rajta. Hagyja
ennyiben és menjen tovább. De vajon képes lesz-e rá va-
lamikor?
- Nekem kisbabám született az idén.
Tanának egy pillanatra elakadt a lélegzete a megren-
düléstől.
- Neked?
- Ja. Tizenöt éves korom óta jártam egy fiúval, és mi-
kor tizenhat lettem, nekem ajándékozta a maturandus
gyűrűjét... Nem tudom, Tan... olyan szépnek tűnt min-
den... Danny olyan, akár egy afrikai isten, és pokolian
okos, és ahogy táncol... - Még gyönyörűbb lett az arca,
ahogy a szerelméről mesélt, majd elborult a tekintete. -
Most a Harvardra jár, de már majdnem egy éve nem be-
széltem vele. Állapotos lettem, megmondtam neki, ő
meg, gondolom, pánikba esett. Azt akarta, hogy vetes-
sem el egy orvossal. az unokatestvére ismerősével, de én
nemet mondtam... ismertem lányokat, akik belehaltak. ..
- Könnyek szöktek a szemébe az emléktől, el is felejtet-
te, hogy Tana ott áll mellette, és őt nézi. - Be akartam
vallani a mamának, de... egyszerűen nem mertem... in-
kább apámnak mondtam el... aztán a papa megmondta

102
neki... és mindenki őrjöngött... apámék felhívták Danny
szüleit, mindenki sírt és sikoltozott, anyám azt mondta
Dannyre, hogy nigger, Danny apja meg engem kurvázott
le... életem legpocsékabb éjszakája volt, és mikor min-
den véget ért, a szüleim választás elé állítottak. Vetessem
el orvossal. akit anyám kerít, vagy szüljem meg, és adjam
örökbe. Azt mondták... - mélyet lélegzett, mintha most
jönne a legrosszabb -. hogy nem tarthatom meg... mert
tönkretenné az életemet... - Egész testében reszketett. -
Anyának lenni tizenhét éves fejjel... és én, nem tudom,
miért, úgy döntöttem, hogy megszülöm, nyilván az járha-
tott a fejemben, hogy Danny meggondolja magát... vagy
a szüleim gondolják meg magukat... vagy csoda törté-
nik... de semmi sem lett belőle. Öt hónapra beköltöztem
egy otthonba, ott készültem fel az érettségire, és április
tizenkilencedikén megszületett a baba... a pici fiú. - Ta-
na szó nélkül megfogta a reszkető lány kezét. - Nem lett
volna szabad megnéznem... de egyszer megtettem...
olyan parányi volt... tizenkilenc órán át vajúdtam, bor-
zasztó volt, és ő csak két kiló hetven dekát nyomott...
A szemén látszott, hogy fényévekre jár innen; a kisfiúra
gondolt, akit soha többé nem láthat, majd ismét fölné-
zett Tanára. - Elvitték, Tan - szipogta majdnem gyereke-
sen, mint ahogy gyerekek is voltak mindketten. - Három
hete írtam alá a papírokat, amiket anyám állított ki...
valami New York-iak fogadták örökbe... - Lehorgasz-
totta a fejét, és fékezhetetlenül zokogott. - Ó, Istenem,

103
Tana, remélem, jók lesznek majd hozzá... sohasem lett
volna szabad engednem, hogy elvigyék... és mindezt
miért? - Felkapta a fejét, és dühösen nézett a barátnő-
jére. - Miért? Hogy eljöjjek ebbe a hülye iskolába, hogy
egy napon más színes lányok is idejöhessenek? És akkor
mi van?
- Ennek ahhoz semmi köze. A szüleid azt akarták,
hogy elölről kezdj mindent, és majd a megfelelő időben
legyen férjed, családod.
-Tévedtek, és én is. Sose tudd meg, milyen érzés az...
az az üresség, mikor hazamentem... nem volt semmim...
senkim... sose fogja pótolni semmi. - Felsóhajtott. - Dan-
nyi nem láttam, amióta beköltöztem a marylandi otthon-
ba... és sose fogom megtudni, hol van a baba... leérettsé-
giztem az osztályommal együtt... és senki se látta rajtam,
hogy olyan a szívem, mint az ólom... - Tana fejcsóválva
nézte. Most már asszonyok voltak mindketten. Nem ment
könnyen, keservesen meg kellett fizetni érte, nem tudhat-
ták, jóvátesz-e valamit az idő, de azt igen, hogy mindket-
ten nyertek egy barátot. Felsegítette Sharont a tönkről.
Összeölelkeztek, érezték egymás könnyeit, egymás fájdal-
mát, már amennyi ebből átadható.
- Szeretlek, Shar - mosolygott gyengéden Tana, Sha-
ron megtörülgette a szemét.
- Ja... én is...
Aztán kart karba öltve hazasétáltak a csendes éjszaká-
ban a Jázmin-házhoz, levetkőztek és ágyba feküdtek, ki-

104
ki elmerülve a saját gondolataiba.
-Tan...? - szólalt meg Sharon a sötét szobában.
- Na?
- Kösz.
- Mit? Hogy meghallgattalak? Hát mire valók a bará-
tok? ... És nekem is szükségem van rád.
- Az apámnak volt igaza. Tényleg tovább kell lépni.
- Gondolom. De hogy? Javaslatai történetesen nem
voltak apádnak ebben a tárgyban?
Sharon fölnevetett.
- Meg fogom kérdezni tőle. - Majd hirtelen ötlettel: -
Miért nem kérdezed meg tőle te? Nem jönnél el hozzánk
Hálaadáskor?
Tana fontolóra vette a dolgot, és halványan elmosolyo-
dott, mert tetszett neki az ötlet.
- Nem tudom, anyám mit szólna hozzá. - Hirtelen úgy
érezte, nem is igazán érdekli Jean reakciója, legalábbis
nem annyira, mint fél éve érdekelte volna. Talán ideje,
hogy szárnyakat bontson, és azt tegye, amit ő akar. - Hol-
nap este majd felhívom.
- Az jó - mosolygott álmosan Sharon, és befordult a
falnak. - Jóccakát, Tan... - És egy perc múlva már alud-
tak is mindketten, a szőke Tana gyerekesen az arcához
emelt kezekkel, Sharon fekete kis doromboló labdává
gombolyodva. Még a hosszú lába is mintha eltűnt volna,
ahogy aludt békésen, akár egy kiscica.
5. fejezet

105
Jean Roberts nagyon csalódott volt, amikor a lánya fel-
hívta, és közölte, miszerint úgy döntött, hogy nem utazik
haza Hálaadásra.
- Biztos? - Nem akarta erőltetni, de jobban szerette
volna, ha Tana hazamegy. - Nem is ismered jól azt a
lányt...
- Anyám, egy szobában lakom vele. Jobban ismerem,
mint bárkit.
- Biztos, hogy a szülei nem fognak haragudni?
- Száz százalék. Ma délután telefonált nekik. Szobával
várnak, és mint Sharon mondta, nagyon boldogok,
amiért nem egyedül megy. - Hát persze, hogy boldogok.
Amit Sharon mondott, az Miriam álláspontját igazolta,
hogy a lánya akkor is lehet boldog Green Hillben, ha ő
ott az egyetlen fekete. És most még egy "olyat" is hoz ha-
za! Nem is kell ennél jobb bizonyíték, hogy mennyire be-
fogadták! Nem tudták, hogy Tana az egyetlen barátnője,
hogy nincs egy hely Yolanben, ahol kiszolgálnák, hogy
amióta főiskolás, egyszer sem jutott el moziba, és még az
iskolai menzán is kerülik a lányok. De még ha tudnák,
mondta Sharon, Miriam akkor is úgy érezné, hogy a lá-
nyára Green Hillen van szükség. Egyszer "azoknak" is el
kell fogadniuk a négereket, és az az "egyszer" most van.
Jó kis kihívás ez Sharonnak, gondolta Miriam Blake, fő-
leg a tavalyi év után, legalább nem fog belesüllyedni az
önsajnálatba, mert mással kell foglalkoznia. - Azt is
mondták, hogy nagyon klassz!

106
- Jól van, de akkor okvetlenül hívd meg valamikorra a
téli szünetben. - Jean belemosolygott a telefonba. - Kü-
lönben van számodra egy kis meglepetésem. Hálaadás-
kor akartuk elmondani Arthurral... - Tana szíve megállt.
Csak nem nyilatkozott végre Durning? - Arthur kimó-
dolt neked egyfajta "bemutatási" lehetőséget. Rendez-
nek itt a városban egy kis füzértáncot, illetve igazából
nem is füzértánc lesz, hanem afféle parti első bálozók-
nak, és Arthur felvétette a te nevedet is, végül is a Miss
Lawsonban végeztél, drágám, és... első bálozó leszel, szí-
vem! Hát nem csodálatos? - Tanának egy percig semmi
sem jutott eszébe. Ő nem látott ebben semmi csodálato-
sat. Az anyja most majd megint csókolgathatja Arthur
Durning lábát... még hogy feleségül, micsoda vicc! Hogy
miként is találhatott ki ilyet... "afféle füzértánc"... ló-
szar. - Miért ne hívnád meg rá az új barátnődet? - Tana
majdnem fuldokolni kezdett. Mert az új barátnőm fekete,
anya.
- Majd rákérdezek, de szerintem már van programja
az ünnepekre. - Lószart. Első bálozó. És ugyan ki fogja
kísérni? Billy Durning? A strici.
- Nem tűnsz valami izgatottnak, szívem. - Csalódás
csengett Jean Roberts hangjában, részint, mert a lánya
nem szándékozott hazajönni, részint mert nem hozta láz-
ba Arthur partija. Mert Arthur tudja, milyen sokat jelent
ez Jeannek. Ann természetesen a nemzetközi bálon járta
négy éve, nem egy ilyen szerény kis estélyen, de Tanának

107
ez is nagy élmény lesz, Jean legalábbis ezt hitte.
- Bocs, anya. Csak úgy meg vagyok lepve.
- Gyönyörű meglepetés, ugye? - Nem. Tanát nem ér-
dekelte. Fütyült az ilyen dolgokra, Durningék összes tár-
sasági marhaságára, de Jeannek ez volt a világ, amióta
beleszeretett Arthurba. - Majd találni kell neked egy
táncpartnert. Annyira reméltem, hogy Billy lelket ad...
Tana szíve dübörögni kezdett, a mellkasa összeszorult -
de ő Európába megy síelni a barátaival, az a szerencsés
fiú. Sankt Moritzba. - Az a szerencsés fiú... megerősza-
kolt engem, anya... - Úgyhogy ki kell találnod valaki
mást. Természetesen olyat, aki szalonképes. - Természe-
tesen. Hány erőszaktevőt ismerünk még?
- Elég baj, hogy nem mehetek egyedül - mondta élet-
telen hangon.
- Ne beszélj badarságokat - bosszankodott Jean. -
Szóval el ne felejtsd meghívni a barátnődet. Azt, akihez
Hálaadás-napra mész.
- Persze - mosolygott Tana. Ha tudná az anyja! Jean
Roberts bele is halna, ha a lánya egy fekete barátnőjét
hívná meg Arthur kis "elsőbálos" partijára. Egészen el-
szórakoztatta a gondolat, bár sohasem követett volna el
ilyen komiszságot Sharonnal, hogy kiszolgáltassa azok-
nak a bunkó barmoknak. Erre még az anyja is éretlen. -
És te mit fogsz csinálni Hálaadáskor, anya? Jól elleszel?
- Kiválóan. Arthur meghívott bennünket Green-
wichbe.

108
- Most, hogy nem megyek haza, talán éjszakára is kint
maradhatsz. - Olyan halálos csönd lett a vonalban, hogy
Tana rögtön megbánta, amit mondott. - Nem úgy értet-
tem.
- De igen.
- Na és akkor mi van? Tizennyolc éves vagyok! Külön-
ben sem titok... - Émelyegni kezdett, mikor eszébe ju-
tott a szürke szoba, ahol... - Bocs, anya.
- Vigyázz magadra. - Jean erőt vett magán. Hiányozni
fog a lánya, de neki most különben is rengeteg dolga
lesz, és Tana egy hónap múlva úgyis hazajön. - És ne fe-
lejtsd el megköszönni a barátnődnek a meghívást! - Tana
elmosolyodott. Mintha megint hétéves lenne. Az anyjá-
nak talán mindig is az marad.
- Nem felejtem el. Kellemes ünnepet, anya.
- Meglesz. És majd köszönetet mondok Arthurnak a
nevedben - mondta célzatosan Jean. Tana bambán bá-
mult maga elé.
- Miért?
- A bálért, Tana, a bálért... Nem tudom, felfogod-e, de
ez az esemény nagyon fontos egy fiatal lány életében, rá-
adásul olyasmi, amit önerőmből nem adhatnék meg ne-
ked. - Fontos...? Kinek fontos? - Neked fogalmad sincs
róla, mit jelent. - Könnyek szöktek Jean Roberts szemé-
be, mert itt most bizonyos értelemben egy álom vált való-
ra. Andy és Jean Roberts kislánya, a baba, akit Andy soha-
sem látott, be fog mutatkozni a New York-i társaságnak,

109
még ha csak a peremének is. Fontos esemény ez mindket-
tejüknek, Tanának is... de főleg Jeannek... egész életének
ez lesz a legnagyobb pillanata. Ann első báljára gondolt,
amelynek minden elegáns részletét ő tervelte ki. De azt
sose gondolta volna, hogy egyszer Tanát is "bemutatják".
- Sajnálom, anya.
- Sajnálhatod is. Szerintem írnod kellene Arthurnak
egy kedves levelet. Hogy mit jelent ez neked. - Tana azt
hitte, mindjárt beleüvölt a telefonba. Hogyhogy mit je-
lent? Hogy majd fog magának egy gazdag férjet, akit be-
lestempliznek a törzskönyvébe? Kit érdekel? Mi ebben a
pláne, pukedlizni egy hülye bálon, egy csomó csámcsogó
részeg szeme láttára? Még azt se tudja, kit visz magával.
Libabőrös lett a gondolatra. Fél tucat fiúval járt két utol-
só gimnáziumi évében, de egyik sem volt komoly, azok
után pedig, ami júniusban történt Greenwichben, vég-
képp nem akart senkit.
- Mennem kell, anya. - Hirtelen kétségbeesetten sze-
rette volna letenni a kagylót. Csüggedten baktatott vissza
a szobájukba. Sharon fölnézett a körömlakkozásból.
A lakkozás állandó program volt mindkettejüknek. Jelen-
leg a "Szalmakalap"-árnyalatú Fabergé-bézsnél tartottak.
- Nemet mondott?
- Igent mondott.
- Hát akkor? Úgy nézel ki, mint akinek most pukkasz-
totta ki a lufiját valaki.
- Az anyám volt az a valaki. - Tana lezöttyent az ágy-

110
ra. - Francba! Rávette a rohadt barátját, hogy hívasson
meg valami hülye első bálra! Jézusom, Shar, tökhülyé-
nek érzem magamat.
Sharon fölnézett, és kitört belőle a kacagás.
- Szóval első bálozó leszel, Tan?
- Többé-kevésbé - morogta félszegen. - Hogy tehette
ezt velem?
- Akár szórakoztató is lehet.
- Kinek? És mi a fene értelme van? Egy nagy marha-
vásár az egész. Körberángatnak fehér ruhásan, bemutat-
nak egy rakás részegnek, és neked még férjet is kell talál-
nod valahol a csordában. Aranyos, mi? - kérdezte utál-
kozva. Sharon félretette a lakkját.
- Kit viszel magaddal?
- Ne is kérdezd! Anyám természetesen azt akarta,
hogy Billy Durning legyen a táncosom, de hála Istennek,
az nem lesz a városban.
- Adj hálát érte - mondta komolyan Sharon.
- Azt teszem. Az egész úgy hangzik, mint egy bohózat.
- Az életben egy csomó dolog annak hangzik.
- Ne légy olyan cinikus, Shar!
- Ne légy olyan nyuszi. Tan! Jót fog tenni neked.
-Azt meg ki mondja?
- Én mondom. Úgy élsz itt, mint egy apáca.
- Te is. És akkor mi van?
- Nekem nincs választásom. - Tom nem telefonált töb-
bé, Sharon meg is értette, hogy ez nehezebb helyzet,

111
mint amivel a fiú megbirkózhatna. Nem is várt többet tő-
le. Ám ez nem tette érdekesebbé az életét a Green Hil-
len. - Neked van.
- Ugyan hagyd!
- El kell kezdened emberek közé járni.
- Nem kell! - Farkasszemet nézett a barátnőjével. -
Semmi olyat nem kell tennem, amit nem akarok! Tizen-
nyolc éves vagyok, és szabad, mint a madár!
- Mint egy megszárnyazott kacsa. Menj innen! - Tana
nem szólt. Átvonult a szomszédaikkal közösen használt
fürdőszobába, megtöltötte a kádat, és csak egy óra múlva
került elő.
- Komolyan mondtam - csendült fel Sharon fátyolos
hangja a sötétben, amikor már mindketten az ágyban fe-
küdtek.
- Mit?
- Újra el kell kezdened emberek közé járni.
- Neked is.
- Majd egyszer - sóhajtott Sharon. - Talán vakációkor,
amikor hazautazom. Itt nincs kivel járnom. - Hirtelen
fölnevetett. - A mindenit, Tan, nem is tudom, mire pa-
naszkodom! Nekem legalább itt vagy te.
Tana mosolygott. Még néhány percig beszélgettek, az-
tán elaludtak.
A következő héten elutaztak Washingtonba. A pálya-
udvaron Sharon apja várta őket. Tanát az első perctől el-
bűvölte Freeman Blake. Igazi uralkodói jelenség volt:

112
magas, széles vállú, gyönyörű vonásait mintha mahagóni-
fába faragták volna, a lába szakasztott olyan hosszú, mint
Sharoné. Hófehér fogsort villogtató mosollyal ölelte ma-
gához a lányát. Tudta, min ment át egy év alatt, és olyan
vitézül állta a sarat, ahogy az apja elvárta. mérhetetlenül
büszke is volt rá.
- Szervusz, babám, milyen az iskola? - Sharon a sze-
mét forgatta, majd gyorsan visszafordult a barátnőjéhez.
- Tana, ez a papám, Freeman Blake. Papa, ő Tana Ro-
berts, a szobatársam a Green Hillen. - Freeman kezet
rázott Tanával, aki megbűvölten leste s hallgatta hazafe-
lé menet, miközben az író azt mesélte Sharonnak, mi
történt otthon, hogy az anyját előléptették egy még fon-
tosabb pozícióba, hogy kibe szerelmes Dick már megint
halálosan, hogy a házat átalakították, a szomszédban
kisbaba született, és hogy hol áll az új könyvével. Meleg
szeretet áradt a szavaiból, ami megindította Tanát; iri-
gyelni kezdte Sharon életét. És ez még inkább erősödött
este a vacsoránál, a gyarmati stílusú szép ebédlőben.
Blake-ék gyönyörű háza széles pázsit közepén emelke-
dett, a garázsukban három autó állt, köztük egy Cadil-
lac, amelyet Freeman vezetett, noha a barátai goromba
megjegyzéseket tettek rá. Ám az író bevallotta, hogy
mindig szeretett volna egy Cadillac sportkocsit, és annyi
év után végre sikerült megszereznie. Látni lehetett, hogy
a négytagú család nagyon összetart. Miriamet pedig
egyenesen döbbenetesnek találta Tana. Lélegzetelállí-

113
tóan értelmes és őszinte asszony volt, aki a maximumot
követelte mindenkitől. Senki sem érezhette magát biz-
tonságban Miriam kérdéseitől, igényeitől, örökké éber
pillantásától.
- Érted már, mire céloztam? - kérdezte Sharon, ami-
kor a két lány visszavonult az emeletre. - Anyámmal
még vacsorázni is olyan, mintha a tanúk padjában ülnél!
- Miriam apróra tudni akarta, mit csinált Sharon~két hó-
nap alatt; különösen érdekelte az incidens a mozmál és
utána a kávézói fiaskó Tanával.
- Csak azért, Shar, mert annyira törődik mindennel!
- Tudom, és megőrülök tőle. Papa ugyanolyan okos, a
fene egye meg, mégis sokkal kedvesebb. - Freeman csak-
ugyan kedves ember volt, gyönyörű meséket mesélt, min-
denkit megnevettetett, mindenki jobban érezte magát
mellette; értett hozzá, miként kell közelebb hozni, egy-
ségbe kovácsolni az embereket. Tanának volt módja egy
egész estén át megfigyelni, és úgy érezte, sohasem látott
még hozzá fogható embert.
- Tüneményes apád van, Shar.
- Tudom.
- Olvastam tavaly az egyik könyvét. Ha hazamegyek,
elolvasom az összeset.
- Majd én adok neked egy sorozatot.
- De csak dedikáltat fogadok el! - Javában nevetgél-
tek, amikor bekopogtatott Miriam, hogy minden rend-
ben van-e.

114
- Nem hiányzik semmi?
- Egyáltalán semmi - mosolygott majdnem félénken
Tana. - Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Blake.
- Nincs mit. Annyira örülünk, hogy el tudtál jönni. -
Miriam mosolya még a lányáénál is kápráztatóbban vakí-
tott, és az a lenyűgöző szempár szinte ijesztő volt a maga
mindentudó, átható, léleklátó mivoltában. - Szereted
Green Hillt?
- Szeretem. Nagyon szeretem. A tanárok nagyon ér-
dekesen adnak elő. - De nem volt elég lelkes a hangja,
amit Miriam persze rögtön észrevett.
- Ámde?
Tana mosolygott. Ez az asszony nagyon okos. Met-
szően okos.
- A légkör nem olyan szívélyes, mint gondoltam.
- Miért?
- Nem tudom. A lányok klikkeznek.
- És ti?
- Többnyire mi is együtt töltjük az időt. - Sharon rá-
mosolygott a barátnőjére. Miriamnek kedvére volt a do-
log. Az volt a véleménye, hogy Tana eszes lány, bár egy-
előre még nincsen tisztában a benne rejlő lehetőségek
sokaságával. Fürge elméjű, okos, időnként jópofa, csak
gyanakvó és zárkózott. Ám egy nap megnyílik, és csak Is-
ten tudja, mi bontakozik ki belőle.
- Talán épp itt a. hiba, lányok. Hány barátnőd van még
a Green Hillen, Tana?

115
- Nekem csak Shar. A legtöbb óránk is közös. Egy szo-
bában lakunk.
- Nyilván ezért büntetnek. Bizonyosan tisztában vagy
vele. Ha a legjobb barátnőd az iskola egyetlen néger nö-
vendéke, akkor azt megtorolják.
- Miért?
- Ne légy naiv.
- Ne légy már ilyen cinikus, mama! - mondta hirtelen
ingerültséggel Sharon.
- Talán ideje lenne már, hogy felnőjetek.
- Ezzel meg mit akarsz mondani? - fortyant föl Sha-
ron. - Kilenc órája vagyok itthon, és te máris kezded a
szónokolást!
- Szó sincs szónokolásról, én annyit mondok, hogy ne
forduljatok el a tényektől: - Végigmérte a két lányt. -
Nem bújhattok el az igazság elől, gyerekek. Nem könnyű
manapság feketének lenni... vagy egy fekete lány barát-
nőjének lenni... ezt mindkettőtöknek meg kell értene-
tek. És árat is kell fizetnetek érte, ha azt akarjátok, hogy
a barátságotok tartós legyen.
- Te semmit se bírsz tenni anélkül, hogy fel ne fújd po-
litikai keresztes hadjárattá, mama?
Miriam ránézett a lányára, majd a lánya barátnőjére.
- Szeretném, ha megtennétek nekem valamit, mielőtt
visszamentek vasárnap este az iskolába. Vasárnap beszé-
det fog mondani Washingtonban egy ismerősöm, az
egyik legkivételesebb ember, akivel életemben találkoz-

116
tam. Martin Luther Kingnek hívják. Azt akarom, hogy
gyertek el velem és hallgassátok meg.
- Miért? - kérdezte kihívóan Sharon.
- Mert olyan élmény lesz, amelyet egyikőtök sem fog
elfelejteni.
Késő éjszaka volt, Dél-Carolina felé vitte őket a vonat,
de Tana még mindig azon töprengett, mennyire igaza volt
Miriam Blake-nek. Még sohasem találkozott ehhez fogha-
tó látnoki erővel. Olyan ostobának és vaknak látszott min-
denki dr. King mellett; órák teltek el, mire Tana egyáltalán
vissza bírt térni arra, amit hallott, az egyszerű szavakra az
állampolgári jogokról, minden ember egyenlőségéről,
hogy
milyen érzés feketének és fekete ember barátjának lenni...
és utána együtt énekeltek, kézen fogva, kart karba öltve.
- Hát ez döbbenetes volt, nem gondolod? - pillantott
Sharonra, egy órával azután, hogy elhagyták Washing-
tont.
Sharon, aki még mindig a szavakat forgatta magában,
bólintott.
- Tudod, milyen buta érzés most visszamenni az isko-
lába? Inkább tennem kéne valamit! - Hátrahajtotta fejét
az ülés támlájára, és behunyta a szemét. Tana kibámult a
fekete éjszakába, ahogy mentek tovább délnek. Ez vala-
miért még fontosabbá tette dr. King szavait. Mert idelent
történik az, hogy embereket bántanak, gyaláznak, leve-
gőnek nézik őket. Aztán ez a tűnődés átengedte helyét a

117
bálnak, amelyet az anyja szervez neki, és ez a két gondo-
lat olyan ordító ellentétben volt egymással, hogy Tana
úgy érezte, el se férhetnek egyszerre a fejében. Sharon
kinyitotta a szemét és látta, hogy a barátnője őt nézi.
- És mit akarsz tenni? - Mert tenni muszáj, ez után a
beszéd után. Nincs más választás. Ezzel még Freeman
Blake is egyetértett.
- Még nem tudom - mondta fáradtan Sharon. Egy-
folytában ezen tépelődött, amióta a vonatuk kihúzott
Washingtonból... hogy mit segíthetne... Yolanben... a
Green Hillen... - Hát te?
- Én se tudom - sóhajtott Tana. - Gondolom, amit
megtehetek. Hanem mondok neked valamit, dr. King
beszéde óta legalább azt az egyet tudom, hogy a parti,
amire anyám kényszerít New Yorkban, a legnagyobb
marhasága lesz egész életemnek.
Sharon mosolygott. Nem tudott nem egyetérteni, bár
van ennek egy másik vetülete is. Sokkal kisstílűbb, embe-
ribb.
- Jót fog az tenni neked.
- Kétlem. - Összemosolyogtak. A vonat ment tovább
délnek, és elvitte a lányokat Yolanbe, ahol beszálltak a kis-
város két taxija közül az egyikbe, és meg se álltak a Green
Hillig.
6. fejezet
Szállingózott a hó, amikor a vonat december huszonegye-
dikén, valamivel délután kettő után bedübörgött a Penn-

118
sylvania pályaudvarra. Minden karácsonyias, mondhatni
meseszerű lett a hóeséstől, Tana azonban, miközben
össze-
szedte a csomagjait, átvergődött az állomáson és odakint
leintett egy taxit, csak arra tudott gondolni, mennyire le-
hangolja a hazajövetel. Rögtön bűntudata is lett tőle.
Mindazonáltal, bár tudta, hogy ez nem tisztességes az
any-
jával szemben, bárhol inkább lett volna, mint útban az
első
báljára. Jean valóságos lázban égett. Az utóbbi két hétben
úgyszólván naponta hívta Tanát, és beszámolt a
vendégek-
ről, a virágokról, az asztaldíszről, a táncpartnerről, a ruhá-
ról, amit személyesen ő választott a lányának Saksnál.
Gyönyörű fehér selyem volt, fehér szaténnal paszpolozva,
a szoknya alján parányi fehér gyöngyökkel hímzett virá-
gokkal díszítve. Egy vagyonba került, de Arthur azt
mond-
ta Jeannek, hogy írassa csak az ő számlájára.
"Olyan jó hozzánk, édes..." Tana, miközben hazafelé
vitte a taxi, ha behunyta a szemét, tisztán látta maga
előtt az anyja arcát, és hallotta ezeket a szavakat...
miért, miért ilyen makacsul hálás neki? Mi a nyavalyát
köszönhet Durningnak azonkívül, hogy tövig dolgozhat-
ta miatta az ujjait és várhatott rá mindannyiszor, amikor
a férfi nem jött, míg élt Marie... de még most is, Arthur-

119
nak minden előbbre való Jeannél. Ha annyira szereti,
akkor mi a fenének nem vette feleségül? Kétségbeejtő
volt még csak bele is gondolni. Micsoda rohadt komé-
dia... az anyja és Arthur, és hogy Durningék milyen
"jók" hozzájuk, ja, Billy, az biztos, hogy jó volt hozzá...
és ez a bál is, amire el kell mennie holnap este! Egy
olyan fiút hívott meg, akit évek óta ismert, bár sohasem
" kedvelt, de az ilyen eseményre pont megfelelő lesz.
Chandler George III. Párszor elvoltak táncolni, Tana
annyira unta, hogy üvölteni tudott volna tőle, de tudta,
hogy az anyjának tetszeni fog. Ő pocsékul fogja érezni
magát, de ezt el kell viselnie. Ami a legfontosabb,
George jámbor, udvarias lény, nem fog elkövetni
semmi helytelenséget.
Sötét lakásba lépett be, Jean még mindig dolgozott.
Tana körülnézett. Minden olyan volt, mint régen, csak
valahogy összetöpörödött és sivárabbnak látszott annál,
amire a lány emlékezett.
Elszégyellte magát a gondolattól. Tudta, milyen kemé-
nyen iparkodik az anyja, hogy otthonossá tegye a lakásu-
kat. Ő mégis úgy érezte, mintha alig észrevehetően meg-
változott volna a világ, és benne ő is, aki már nem illik
ebbe a díszletbe. Blake-ék kedves washingtoni házára
gondolt, ahol olyan remekül érezte magát. Pedig nem
volt felvágós, mint Durningéké, csak meghitt, gyönyörű
és igazi. Hiányoztak neki Blake-ék is, főleg Sharon. Utá-
nanézett, amikor leszállt a vonatról, és úgy érezte, a leg-

120
jobb barátját veszíti el. Sharon még egyszer visszafordult
egy széles mosolyra meg egy integetésre, majd elment, és
a vonat robogott tovább északnak. Tanának sírhatnékja
támadt, amikor letette a bőröndjeit a szobájában. Csapó-
dott a bejárati ajtó.
- Itt van az én kislányom? - csendült fel Jean hangja.
Tana riadtan megpördült. Mi lesz, ha az anyja olvasni fog
a gondolataiban, meglátja rajta, milyen rosszul érzi ma-
gát itthon? De Jean nem látott semmit a szeretett gyer-
meken kívül. Szorosan magához ölelte a lányát, majd
hátralépett. - De jól nézel ki!
Ő is remekül festett. Arcát rózsásra csípte a hideg, hó-
kristályok ültek a hajában, a szeme nagy volt és sötét.
Türelmetlenségében addig se bírt várni, hogy levesse a
kabátját; felöltözve futott át a szobájába Tana ruhájáért.
Csodaszép volt, és még mindig azon a szaténnal bevont
vállfán lógott, amelyet a boltban adtak. Csaknem olyan
volt, mint egy menyasszonyi ruha. Tana elmosolyodott.
- Hát a fátyol?
- Sose lehet tudni - mosolygott vissza Jean. - Az lesz a
köve tkező.
Tana nevetve csóválta a fejét.
- Ne siessünk annyira. Még csak tizennyolc éves va-
gyok.
- Az itt semmit sem jelent, édes. Holnap este is talál-
kozhatsz álmaid hősével. Utána pedig - ki tudja?
Tana hitetlenkedve bámult rá. Látta az anyja szemén,

121
hogy nem tréfál.
- Komolyan beszélsz, anya?
Jean Roberts megint elmosolyodott. Csodálatos, hogy
Tana itthon van, és most, mikor egymás mellett látta a lá-
nyát és a ruhát, rögtön tudta, hogy fog mutatni Tanán.
Győzelem minden vonalon.
- Gyönyörű lány vagy, Tana. Nagyon szerencsés lesz az
a férfi, akinek egyszer majd a felesége leszel.
- De nem borulnál ki, ha holnap találkoznék vele?
- Miért? - csodálkozott Jean. Tana elhűlt.
- Mert még csak tizennyolc éves vagyok! Nem azt aka-
rod, hogy végezzem el a főiskolát, és legyen belőlem va-
laki?
- Éppen azt teszed.
- De ez még csak a kezdet, anya! Ha elvégzem Green
Hillen a két évet, tovább akarok menni valami másra.
Jean összevonta a szemöldökét.
- Nincs abban semmi rossz, ha valaki férjhez megy és
gyerekeket szül.
- Erre megy ki az egész? - Tana hirtelen émelyegni
kezdett. - Micsoda bárgyúság... tisztára, mint egy rab-
szolgaárverés.
Jean Roberts megbotránkozott.
- Ne mondj ilyen szörnyűséget, Tana!
- Miért, talán nem igaz? Feláll sorba egy csomó fiatal
lány, pukedliznek, akár a gyogyósok, a pasik meg gusz-
tálják őket. - Hunyorított, mintha őelőtte sorakoznának

122
a lányok. - "Lássuk csak, melyiket is vigyem? Azt ott." -
Dühösen kerekre nyitotta a szemét megint. - A fenébe,
ennél azért több kell legyen az élet!
- Úgy beszélsz róla, mint valami utálatosságról, pedig
nem az! Gyönyörű hagyomány, amely mindenkinek na-
gyon drága! - Nem, nem mindenkinek, anya, nekem leg-
alábbis nem... csak neked... de nem vitte rá a lélek, hogy
kimondja. Jean boldogtalanul nézte. - Miért kötözködsz
ennyit ezen? Ann Durningot négy éve mutatták be, és is-
tenien érezte magát.
- Jó neki. De én nem vagyok Ann. - Aki továbbá, ha
Tana jól emlékszik, Olaszországba is megpattant valami
megvásárolható majommal.
Jean sóhajtva leült, és ránézett a lányára. Három hó-
napja nem látta, és máris érezte, hogyan gyűlik közöttük
a feszültség.
- Miért nem oldódsz föl egy kicsit, Tana, hogy örülni
tudjál? Sose tudhatod, nem találkozol-e valakivel, aki
tetszeni fog.
- Nem akarok találkozni senkivel, aki "tetszeni" fog!
Még csak menni se akarok, anya!
Jean könnyben úszó szemmel meredt rá. Tana nem
bírta elviselni a pillantását.
-Én csak azt akartam, hogy te... én csak neked akar-
tam... -Tana letérdelt és átölelte.
-Ne haragudj, anya, ne haragudj... biztos, hogy gyö-
nyörű lesz.

123
Jean a könnyein át elmosolyodott, és megpuszilta a lá-
nya arcát.
- Az az egy biztos, hogy te gyönyörű leszel, drágám.
- Nem is lehetek más, ebben a ruhában: Egy vagyont
költhettél rá. - Meg volt hatva, bár fölösleges pénzkido-
básnak tartotta az estélyit. Inkább olyan ruhákat kapott
volna, amiket iskolába viselhet. Folyton Sharonéiból köl-
csönzött.
-Arthur ajándéka, édesem - mosolygott Jean. Tana
követ érzett a gyomrában. Még egy ok, amiért hálálkodni
lehet. Annyira belefáradt már Arthurba és az ajándé-
kaiba.
- Ezt nem kellett volna tennie - mondta lanyhán. Jean
nem értette. Persze Tana mindig féltékeny volt Arthurra.
- Azt akarta, hogy szép ruhád legyen.
Valóban szép volt. Amikor odaállt másnap este a tükör
elé a gyönyörű selyemruhában, olyan volt arany tincsei-
vel, nagy zöld szemével, akár egy tündérkirálylány. Haját
olyan frizurába rendezte, mint amilyet Jean a Ijogue-ban
látott Jackie Kennedyn. Jeannek könnybe lábadt a sze-
me, ha csak ránézett a lányára. Elbűvölő volt. Néhány
perc múlva megérkezett értük Chandler George, Arthur
azt ígérte, hogy megpróbál eljönni, de nem ígérheti biz-
tosra. Aznap este el kell mennie egy vacsorára, de igyek-
szik megtenni, ami tőle "telik". Tana ehhez nem fűzött
megjegyzést. Elégszer hallotta már a semmitmondó szö-
veget, karácsonyokon, hálaadásnapokon, Jean születés-

124
napján. A "telik" általában azt jelentette, hogy Arthur
nem jön, majd egy csokor virágot, táviratot vagy levelet
küld maga helyett. Arra is emlékezett, mennyire össze-
tört ilyenkor az anyja arca. De ma este nem. Annyira iz-
gatott volt a lánya miatt, hogy még Arthur sem szeghette
kedvét. Tyúkanyóként sertepertélt körülöttük, mielőtt
csatlakozott volna a többi anyához, egy hosszú pult mel-
lett. Az apák is megtalálták egymást; falkaszámra jöttek
a gratulálók, régi barátok; ám legtöbben a Tana korabeli
fiatalok voltak, lányok rózsaszínben, piros szaténban,
élénkzöldben, és mindössze tucatnyian abban a fehér-
ben, amelyet az első bálra kaptak a szüleiktől. Általában
elég vegyes kamaszfalka volt, olyan arcok és derekak,
amelyek évek múlva fogják csak elnyerni a kellő kes-
kenységet. Ilyen korban a lányok meglehetősen egybe-
mosódnak, talán ezért volt Tana még inkább feltűnő je-
lenség. Sudár volt, vékony, és magasra tartotta a fejét.
Anyja kevélyen figyelte a terem túlsó végéből. Aztán
elérkezett a nagy pillanat, amikor megperdült a dob, és
minden lányt az apja vezetett ki a középre, hogy bókol-
jon a vendégek előtt. Jean szeméből kibuggyantak a
büszke könnyek. Remélte, hogy Arthur Durning eljön
ma este, még abban is mert reménykedni, hogy talán ő
vezeti föl Tanát. De persze ezt nem teheti. Épp eleget
tett eddig is értük, Jean igazán nem várhat többet. Tana
az idegességtől pirosan vonult fel Chandler George kar-
ján, bájosan bókolt, lesütötte a szemét, és visszaolvadt a

125
csoportba. Röviddel utána ismét rázendített a zene, és
ezzel megtörtént: Tanát hivatalosan "bemutatták".
Ő pedig komplett hülyének érezte magát. Nem volt uj-
jongás, izgalom, romantikus bizsergés a hátgerincben.
Megcsinálta, mert az anyja ragaszkodott hozzá, de most
már túl van rajta. Örült a bemutatás utáni nyüzsgésnek,
mert így eltűnhetett egy kicsit. Chandler láthatólag fülig
beleszeretett egy cifra fehér bársonyruhát viselő, édes
mosolyú, pufók vörös hajú lányba, Tana pedig diszkréten
elpárolgott, hogy ne zavarja az udvarlásban. Egy beugró-
ban lerogyott egy székbe, hátraejtette a fejét, sóhajtott;
örült, hogy távol lehet a zenétől, az emberektől, a kiáll-
hatatlan Chandlertől, és anyja pillantásában attól az el-
szomorító büszkeségtől. Ahogy erre gondolt, megint só-
hajtott.
- Ennyire azért nem lehet rossz - mondta egy hang.
Tana majd leesett a székről. Kinyitotta a szemét. Atléta
termetű, sötét hajú fiút látott maga előtt, akinek a szeme
ugyanolyan zöld volt, mint az övé. Volt benne valami csi-
bészes, még estélyi ruhában is, ahogy hanyagul álldogált,
kezében pohárral és lenézett a lányra, a cinikus mosolyá-
ban, a smaragd szemébe hulló sötét tincsben. - Unatko-
zol, szépség? - Sikerült egyszerre gunyorosnak és derűs-
nek látszania. Tana tétova restelkedéssel bólintott, aztán
kitört belőle a nevetés.
- Most lebuktam! - Felnézett a fiúra, és elmosolyo-
dott. Úgy rémlett, látta már valahol, csak arra nem emlé-

126
kezett, hogy hol. - Hát mit mondjak? Nagy dögunalom.
- Feltétlenül. A marharevű. Én minden évben körbe-
járok. - Bár nem úgy festett, mint aki régóta csinálja.
Nagyvilági külseje ellenére sem látszott túl idősnek.
- Mióta?
- Idén másodjára - vigyorgott kisfiúsan. - Tulajdon-
képpen ez lenne az első, de tavaly tévedésből meghív-
tak a Kotillonra. És az összes többi bemutatásra is, úgy-
hogy elmentem. - Vigyorogva forgatta a szemét. - Ezt a
pechet! - Meghúzta a whiskyjét, és elismerően nézett a
lányra. - Hát te hogy találtál utat ide?
- Taxival - mosolygott édesen Tana.
- Kedves partnerod van. - Valósággal csöpögött a
hangjából a gúny. A lány fölnevetett. - Eljegyzett már?
- Nem, kösz!
- Ez legalább minimális jó ízlésre vall részedről. - Lus-
tán, agyonpallérozott kiejtéssel hullatta a szavakat, de
közben mintha egyfolytában nevetett volna az egészen.
Tana jópofának találta. Volt benne valami vakmerő,
megbotránkoztató tiszteletlenség, amely valósággal átsü-
tött a jólöltözöttségen és a jó modoron.
- Szóval ismered Chandlert?
A fiú megint elmosolyodott.
- Ugyanabban a bentlakásos iskolában tanultunk két
évig. Istenien játszik fallabdát, csal a bridzsben, rendesen
elboldogul a teniszpályán, elhasalt matekból, történe-
lemből, biológiából, és abszolút semmi sincs a két füle

127
között.
Tana akaratlanul fölkacagott. Ő sem kedvelte
George-ot, ám ez úgyszólván sebészien pontos, noha a
legkevésbé sem gyöngéd portré volt róla.
- Ez körülbelül igaz. Nem kedves, de igaz.
- Nem azért fizetnek, hogy kedves legyek. - Vásott
mosollyal sandított Tanára, miközben megint belekor-
tyolt az italba. Nem is titkolt hódolattal adózott a lány
dekoltázsának és vékony derekának.
- Fizetnek egyáltalán valamiért?
- Tulajdonképpen még nem... - Elnéző mosoly. - És
egy kis szerencsével sohase fognak.
- Melyik iskolába jársz?
A fiú összevonta a szemöldökét, mintha elfelejtett vol-
na valamit, majd üres tekintettel nézett a lányra.
- Hát tudod... úgy tűnik, elfelejtettem. - Megint mo-
solygott. Tana nem értette, mire céloz. Nem járna egye-
temre? Nem olyannak látszik. - És te?
- Green Hill.
Megint az a csibészes mosoly, felhúzott szemöldök.
- Ahogy úrilányhoz illő. Szaktárgy? Déli ültetvények,
vagy teaszertartás?
- Mindkettő - vigyorgott Tana, és felállt. - Legalább
járok iskolába.
- Legalábbis két évig. És aztán mi lesz, hercegnőm?
Vagy csak a mai este a fontos? A Nagy Körvadászat az
Első Számú Férjre? - Úgy tett, mintha hangszóróba be-

128
szélne: - Kérjük jelöltjeinket, hogy szíveskedjenek felso-
rakozni a túlsó falnál! Kérünk minden egészséges, pedig-
rés, fiatal fehér hímet, készítsék elő apjuk adóbevallását,
továbbá kérjük közölni az iskolai végzettséget, vércso-
portot, hogy vezetnek-e vagy sem, örökségük nagyságát
és hogy mikor jutnak hozzá... - És így tovább. Tana kaca-
gott, a fiú váratlanul lehalkította a hangját. - Találkoztál
már ilyennel, vagy őrülten szerelmes vagy Chandler
George-ba?
- Fülig. - Tana lassan elindult a bálterem felé, az isme-
retlen követte. Akkor léptek ki a beugróból, amikor a te-
rem túlsó végében III. George megcsókolta a pufók vö-
rös lányt.
A jóképű fekete fiú komoran fordult vissza Tanához.
- Rossz hírem van, hercegnő. Azt hiszem, kegyedet
csúszdára fogják tenni.
Tana vállat vont, és belenézett az övéhez annyira ha-
sonló, zöld szempárba.
- Legyen nekik karácsony. - Fütyült Chandler
George-ra.
- Akarsz táncolni?
- Naná.
A fiú szakértő ügyességgel körbeforgatta a parketten.
Volt benne valami szédületesen nagystílű elegancia, ami
rácáfolt fiatalságára. Az ember úgy érezte, láthatott már
egyet-mást, bár Tana nem sejtette, hol. Még azt sem tud-
ta, ki lehet. A fiú azonban már az első tánc végén változ-

129
tatott ezen az állapoton.
- Mellesleg mi a neve, hercegnőm?
- Tana Roberts.
- Az enyém Harry - mondta kisfiús vigyorral, majd
hirtelen mélyet bókolt. - Egészen pontosan Harrison
Winslow, sorrendben a Negyedik, de Harry is megteszi.
- El kellene ámulnom? - Tana csakugyan álmélkodott,
ám nem szerezte meg a fiúnak azt az elégtételt, hogy ezt
közölje is vele.
- Csak akkor, ha rendszeresen olvasod a pletykarova-
tokat. A harmadik számú Harrison Winslow rendszere-
sen csinál magából hülyét világszerte... leginkább Párizs-
ban és Londonban, Rómában, ha az idejéből futja...
Gstaadban, Sankt Moritzban... Münchenben, Berlin-
ben... És New Yorkban, ha már végképp nincs választá-
sa, és brusztolnia kell a gondnokokkal, akikre nagy-
anyám rábízta igen csinos vagyonát. De nem nagyon
kedveli az Államokat, se engem - mondta fahangon. Ta-
na figyelte, de hiába próbálta kikövetkeztetni, mi dúlhat
ebben a srácban. - Az anyám meghalt, amikor négyéves
voltam. Már egyáltalán nem emlékszem rá, csak időn-
ként jön vissza hullámban az illata... vagy egy hang, a ne-
vetése a lépcsőn, mikor elmentek valahová... meg néha
mintha felismerném a ruháját, bár ez képtelenség. Ön-
gyilkos lett. "Roppant kiegyensúlyozatlan, bár szép sze-
mély", ahogy nagyanyám szokta volt mondani. Szegény
apa azóta is a sebeit nyalogatja... Kifelejtettem Monacót

130
és Cap d'antibes-t. Ott is nyalogatja a sebeit. Természe-
tesen segítőtársakkal. Van egy állandó, akit az év nagy
részében Londonban gardíroz, egy nagyon csinos Pá-
rizsban... egy, akivel síelni szeret... egy kínai lány Hong-
kongban. Engem is magával vitt, ha nem volt iskola, de
mikor undokoskodni kezdtem, leszokott róla. Hát ez
van... - a tekintete megzavarosodott - meg egyebek. Na
szóval - ismét kitisztult a szeme, és újra cinikusan mo-
solygott Tanára - ez Harrison Winslow, vagy legalábbis
az egyik.
- És te? - kérdezte halkan Tana. A fiú szomorúan né-
zett rá. Többet mondott, mint akart, de már a negyedik
whiskyjét itta. Ettől nem táncolt ügyetlenebbül, ám a
nyelve megoldódott. Bár kit érdekel. New Yorkban min-
denki ismeri Harry Winslowt, apát és fiút egyaránt. - Te
is olyan vagy? - Bár nem hitte. Ennek a srácnak ideje
sem volt kifejleszteni magában ezeket a tulajdonságokat.
Alig idősebb nála.
- Igyekszem - vonogatta a vállát Harry. Aztán ismét
elmosolyodott. - Vigyázat, szépségem! Indul! - Azzal át-
ölelte Tanát, és végigröpítette a parketten. Tana látta,
hogy az anyja őket nézi. Hosszas nézegetés után összeha-
jolt valakivel, és nyilvánvalóan nem volt ellenére, amit
hallott.
- Gyakran találkozol apáddal? - kérdezte Tana, miköz-
ben Harry körbeforgatta a termen. Még mindig azon töp-
rengett, amit a fiútól hallott. Milyen magányos élet lehet...

131
bentlakásos iskolák... öngyilkos anya, félárvaság négyéves
kora óta... hozzá a világcsavargó és erkölcstelen apa.
- Nem én. Nincs rám ideje. - Egyetlen percre olyan
volt a hangja, mint egy kisfiúé, de mire Tana megsajnál-
hatta volna, Harry már át is ment az ő térfelére. - És te?
Neked mi a történeted, Tana Roberts, azonkívül, hogy
nyilvánvalóan siralmas ízlésed van férfiak dolgában? -
vágott a szemével a kis vöröskét szorongató Chandler
George felé. Mindketten kacagtak.
- Hajadon vagyok, tizennyolc éves, és a Green Hillre
járok.
- Jesszus, de unalmas. Még valami? Halálos szerelem?
- Nincs. - Tana arca becsukódott. Harry észrevette.
- Nyugi, nem Chandlert értettem. Bár a közvélekedés
szerint nehezen felülmúlható. - Szegény III. George,
igazán nagyon undokak voltak hozzá, de ha egyszer
olyan unalmas! Könnyű prédája volt kortársai gúnyoló-
dásának. - Lássuk, mi van még? Szülők? Törvénytelen
gyerekek? Kutyák? Barátok? Hobbik? Várj! - Megtapo-
gatta a zsebét, mintha elveszített volna valamit. - Kell itt
lennie egy kérdőívemnek... - Kacagtak. - Valamennyi a
fentebbiek közül?... Egy se a fentebbiek közül?
- Egy anya, semmi kutya, se törvénytelen gyerek.
- Csalódtam - szontyolodott el Harry. - Ennél azért
jobb teljesítményre számítottam tőled. - A zene elhallga-
tott, a fiú körülnézett. - Micsoda unalmas egy bagázs!
Nem akarsz eljönni egy hamburgerre vagy egy italra?

132
Tana elmosolyodott.
- Szívesen, de Chandlert is visszük? - kérdezte ne-
vetve.
Harry meghajolt.
- Ezt bízd rám! - Eltűnt egy időre. Tenyérbe mászó vi-
gyorral került vissza.
- Uram atyám, mit műveltél?
- Azt mondtam, annyira kiborultál attól, ahogy egész
este viselkedett a vörös hajú cafkával, hogy el kell vigye-
lek a pszichiáteredhez...
- De nem!
- De igen! - erősködött tettetett ártatlansággal, majd
fölnevetett. - Igazából azt mondtam, hogy megláttad a
fényt, és engem részesítettél előnyben. Gratulált a jó íz-
lésedhez, és elpályázik pufók barátnője oldalán. - Már
akármit mondott is Harry, Chandler boldog integetéssel
távozott a vörös elsőbálozóval, úgyhogy nem nagyon sér-
tődhetett meg.
- Szólnom kell anyámnak, mielőtt elmegyünk. Nem
haragszol?
- Egyáltalán nem. Illetve haragszom, de nincs más vá-
lasztásom.
Harry kifogástalan jólneveltséggel viselkedett, amikor
Tana bemutatta Jeannek, és távozáskor. Jean boldogan
ment haza, és csak azt bánta, hogy Arthur nem lehetett
itt. Olyan gyönyörű este volt, és Tana láthatólag remekül
érezte magát. És IV Harry Winslovval ment el! Jean

133
tudta, kicsoda ez a fiú, vagy legalábbis a nevet ismerte.
- És a te faterod? - nyújtóztatta meg Harry a lábait a
taxiban. miután odavetette a pilótának a "21" címét. Ez
volt a kedvenc lebuja, ha a városban tartózkodott. Tana
le volt nyűgözve. Ez már csak jobb mulatság, mint
Chandler George-dzsal felvonulni. De régen volt fiútár-
saságban, már el is felejtette, milyen érzés. Egyik rande-
vúja se volt ilyen. Általában csoportosan jártak pizzát en-
ni a Második sugárútra, persze még érettségi... és Billy
Durning előtt.
- Az apám még a születésem előtt elesett a háború-
ban.
- Ez tapintatos volt tőle. Így kisebb nyűg, mintha még
évekig lógnak az ember nyakán. - Tana eltűnődött, miért
követhetett el öngyilkosságot ennek a fiúnak az anyja, de
persze sohase merte volna megkérdezni. - Anyád férjhez
ment másodszor?
- Nem... - Tétován ingatta a fejét, majd hozzátette:
- Van egy barátja. - IV Harrison Winslow az a fajta volt,
akinek lehet ilyeneket mondani. A szemében volt vala-
mi, amitől az ember első látásra megkedvelte és bízott
benne.
A fiú megint olyan vásottan felvonta a szemöldökét.
- Nős ember ez a barát?
Tana rákvörösre pirult, bár Harry ezt nem láthatta.
- Ezt meg miért kérded?
- Csak szellemeskedésből. - Lehetetlen fráter volt, az

134
ember legszívesebben képen teremtette volna, ha ugyan-
akkor nem olyan kisfiús és bájos. És ez a leplezetlen ar-
cátlansága valahogy olyan természetessé tette a viselke-
dését. - Igazam volt?
Tana másnak sohasem vallotta volna be, de most nem
másról volt szó.
- Igen, vagy legalábbis sokáig az volt. Most már négy
éve özvegy, de még mindig nem vette feleségül anyámat.
Igazi önző kurafi. - Ez volt a legnagyobb gorombaság,
amit, Sharont is beleértve, valaha is mondott kívülálló-
nak Arthur Durningról. De Harryt nem hozta zavarba.
- A legtöbb férfi az. Látnád az én öregemet, hetente
átlag négy pasinak tapossa ki a belét, csak hogy ki ne jöj-
jön a gyakorlatból.
- Bűbájosan hangzik.
- Apám nem bűbájos - mondta hidegen Harry. -
Egyetlen dolog érdekli, és az önmaga. Nem csoda, ha
édesanya megölte magát - folytatta engesztelhetetlenül.
Tana hirtelen nagyon megsajnálta.
A taxi megállt a "21" előtt, Harry fizetett, kiszálltak, és
a következő percben magába szippantotta őket a híres
étterem izgalma. Tana csak egyszer-kétszer járt még itt,
például a ballagása estéjén. Élvezte a bárpult fölött lógó
játékrepülőket, az elegánsan öltözött tömeget - volt itt
még két filmsztár is, akiket rögtön felismert. A főpincér
a viszontlátás örömével csapott le Harryre, úgy, ahogy ez
törzsvendégnek kijár. Egy darabig üldögéltek a bárpult-

135
nál, aztán letelepedtek az asztalukhoz. Tana pirított mol-
nárkán és sült sonkán tálalt buggyantott tojást rendelt
hollandi mártással, Harry tatárbifszteket és Roederert.
Ahogy belekortyoltak a pezsgőbe, Harry látta, hogy a
lány arca megkeményedik. Egy asztaltársaságot nézett a
terem túlsó végében, akik feltűnően jól érezték magukat.
Egy idősebb férfi is volt köztük, aki egy nagyon fiatal
lány vállát ölelte át. Harry figyelte asztaltársnője arcát,
aztán a szemét, végül megpaskolta Tana kezét.
-Találgathatok?... Régi szerelem? - Meglepte, hogy
Tana idősebb férfiakra bukik. Nem annak a típusnak lát-
szott.
- Nem az enyém. - Harrynek rögtön leesett a tantusz.
- Anyádé?
- Azt mondta anyámnak, hogy üzleti vacsorája lesz ma
este.
- Talán az is.
- Nekem nem annak tűnik. - Szúrt a pillantása, ami-
kor visszafordult Harryhez. - Az bőszít a legjobban, hogy
anyám szemében ehhez az emberhez nem férhet gáncs.
Mindig mindenre talál neki mentséget. Ül és vár és olyan
marhára hálás neki!
- Mióta vannak együtt?
- Tizenkét éve.
- Jézusom! - hűlt el Harry. - Az nagy idő!
- Ja. - A lány ellenségesen sandított Arthurék felé. -
És úgy veszem észre, nem veszi ki a lendületet a szárnya-

136
lásából. - Arthurról megint Billyre kellett gondolnia. El-
fordította a fejét, mintha a gondolatot akarná elkerülni,
de Harry meglátta a szemében a hirtelen fájdalmat.
- Ne vedd a lelkedre, hercegnőm - mondta gyöngé-
den. Tana ránézett.
- Az anyám élete, nem az enyém.
- Úgy bizony, és ezt ne felejtsd el. A magad életével
magad rendelkezel. Jut eszembe - mosolygott - még
nem válaszoltál neveletlen kérdéseimre. Mit akarsz csi-
nálni a Green Hill után?
- Isten tudja. Talán a Columbiára megyek. Még nem
tudom biztosan. Tovább akarok lépni.
- Nem akarsz inkább férjet és négy srácot? - Fölnevet-
tek.
- Kösz, egy darabig nem, bár anyámnak ez a leghőbb
vágya! - Kíváncsian pillantott a fiúra. - És te? Hol ta-
nulsz?
Harry sóhajtva letette a pezsgőjét.
- A Harvardon. Undokul hangzik, mi? - Hát ezért
nem mondta.
- Ez igaz?
- Sajnos igen - vigyorgott a fiú. - De azért van re-
mény. Év vége előtt akár el is hasalhatok. Már dolgozom
rajta.
- Olyan rossz azért nem lehetsz, mert akkor nem ju-
tottál volna be.
- Hogy egy Winslow ne jusson be? Ne beszéljen képte-

137
lenségeket, drágám! Mi mindig bejutunk. Gyakorlatilag
mi építettük az egyetemet.
- Ó... - rebegte Tana. - Aha. És te nem akartál oda
menni?
- Nemigen. Inkább nyugatra akartam, a Stanfordra
vagy a Kalifornia Egyetemre, de apuka rohamot kapott,
és az egész nem ért annyit, hogy vitatkozzam rajta... úgy-
hogy itt vagyok nekik tüskének a körmük alá, hadd bán-
ják, amiért felvettek.
- Legalább nem unatkoznak melletted - kacagott a
lány. Észrevette, hogy Arthur Durning társasága épp
most távozik. Arthur nem látta meg őt, és Tana maga se
tudta, örül-e ennek.
- Egyszer majd el kell jönnöd látogatóba. Mondjuk a
tavaszi szünetben.
Tana nevetve rázta a fejét.
- Nem ígérhetem.
- Nem bízol bennem? - kérdezte mulatva a fiú.
- De nem ám. - Tana ivott még egy korty pezsgőt. El-
nevették magukat. A lány nagyon jól érezte magát, egé-
szen vihogós hangulatba jött. Hosszú idő óta nem ta-
lálkozott fiúval, akit kedvelni tudott volna, úgy kedvel-
ni, mint egy barátot. Harryvel lehetett együtt kacarász-
ni, és olyan dolgokat mondhatott neki, mint az utóbbi
időben senkinek, kivéve Shart. Hirtelen támadt egy öt-
lete. - Esetleg eljövök, ha hozhatom egy barátomat.
- Miféle barátot? - gyanakodott Harry;

138
- A szobatársamat a Green Hillről. - És mesélni kez-
dett Sharon Blake-röl.
- Freeman Blake lánya? - kérdezte kíváncsian a fiú. -
Ez már nem semmi. Tényleg olyan csodálatos nő, mint
mondod?
- Még annál is csodálatosabb. - Elmesélte, hogy nem
szolgálták ki őket a yolani büfében, majd Martin Luther
King beszédével folytatta, és Harry valósággal itta a sza-
vait.
- Szeretnék egyszer találkozni ezzel a Sharonnal. Ko-
molyan gondolod, hogy feljönnétek Cambridge-be a ta-
vaszi szünetben?
-Talán. Még meg kell beszélnem Sharonnal.
- Mik vagytok ti. sziámi ikrek? - Elismerően mérte vé-
gig Tanát. Az egyik legszebb lány volt, akit valaha látott.
Inkább elvisel egy harmadikat is, csak hogy találkozhas-
sanak.
- Többé-kevésbé. Náluk ünnepeltem a Hálaadást, és
szeretnék még elmenni hozzájuk.
- Miért nem a barátnődet hívod meg ide?
Tana sokáig nem szólt.
- Az anyám - mondta végül - rohamot is kapna, ha
megtudná, hogy Sharon fekete. Mindent elmondtam ne-
ki, ezt kivéve.
- Óriási! - mosolygott Harry. - Mondtam már, hogy
az anyai nagyanyám is fekete volt? - Olyan komolyan be-
szélt, hogy Tana hitt is neki, amíg a fiú nem kezdett el

139
pukkadozni.
- Te piszok! - fintorgott a lány. - Nem is tudom, miért
nem árullak be az anyámnak!
- Ahogy parancsolod!
Erre másnap került sor, amikor Harry telefonált, és
meghívta Tanát, hogy két nap múlva ebédeljenek együtt.
Addig még át kellett esni a karácsonyon.
- Ez nem ugyanaz a fiú, akivel tegnap este megismer-
kedtél? - kérdezte Jean, aki szombat délelőttre megju-
talmazta magát egy kis pihenéssel egy könyv mellett. Ar-
thur tegnap óta nem adott hírt magáról, pedig Jean majd
meghalt, hogy beszámolhasson a bálról, de nem akarta
zavarni Durningot. Általában kivárta, hogy a férfi hívja.
Erre még Marie életében szokott rá. Különben is kará-
csony van. Arthurnak elég elfoglaltság Billy és Ann.
- De az.
- Kedvesnek látszik.
- Az is. - De nem a Jean szája íze szerinti értelemben,
mert tiszteletlen, pimasz, túl sokat iszik és nyilvánvalóan
elkényeztették. Bár tegnap nagyon tisztességesen visel-
kedett, mikor hazahozta Tanát. Annyit mondott, jó éjsza-
kát, és nem került sor semmiféle közelharcra, noha Tana
tartott tőle.
Két nappal később zakóban, nyakkendővel, szürke
nadrágban érkezett, mikor ebédelni vitte a lányt, de az
utcára érve görkorcsolyát rántott, valami hülye kalapot
csapott a fejébe, és úgy viselkedett, mint egy elmekórtani

140
eset, miközben gyalogszerrel mentek a belvárosba.
- Harry Winslow! - nevetett Tana. - Tudod, hogy te lá-
bon hordtad ki az agyhalált?
- Tudom, naccsám - mosolygott a fiú és bandzsított.
Még az Oak Roomban sem volt hajlandó levetni a gör-
korcsolyát. A főpincér elég boldogtalan képet vágott, de
tudván, ki a vendég, nem merte kihajítani. Harry Roe-
derert rendelt, és ahogy felbontották, azonnal felhajtott
egy pohárral.
- Szerintem én pezsgőfüggőségben szenvedek - közöl-
te Tanával, és letette az üres poharat.
- Vagyis részeges vagy.
- Ja - mondta büszkén a fiú, és megrendelte az ebé-
det. Ebéd után átsétáltak a Central Parkon. A Wollman
Rinknél megálltak, több mint egy órán át bámulták a
korcsolyázókat és az életről beszélgettek. Harry megér-
zett valami különös vonakodást a lányban. Tana nem volt
az az érzelmesen ajándékozó típus; távolságtartóan, óva-
tosan viselkedett, ám ugyanakkor melegszívű, értelmes
teremtés volt. Törődött az emberekkel, érdekelték az
eszmék és a világ. Csak a kezét nem nyújtotta ki. Harry
tudta, hogy új barátot szerzett, de csupán barátot; Tana
pedig rajta volt, hogy ezt meg is értesse vele, olyan rész-
letes bőbeszédűséggel, ami fölkeltette a fiú kíváncsisá-
gát.
- Van valakid Green Hillen?
A lány megrázta a fejét, és a fiú szemébe nézett.

141
- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Csak most senkivel
sem akarok járni. - Harry megdöbbent ennyi őszintesé-
gen. Azonkívül ez persze kihívás volt, aminek nem tudott
ellenállni.
- Miért nem? Félsz, hogy ugyanúgy bántanának, mint
anyádat?
Tana még egyszer sem gondolt rá így. Hát ezért mond-
ta Harry, hogy nem akar gyerekeket: mert senkinek sem
akar olyan fájdalmat okozni, amit neki el kellett szenved-
nie; egyébként Tana épp az imént mesélte el neki, hogy
Arthur ezúttal is cserben hagyta karácsony tiszteletére az
anyját.
- Nem tudom. Talán. Ez is benne van, meg még más
okok is.
- Miféle "más okok"?
- Semmi olyasmi, amiről beszélni akarnék. - Elfordí-
totta a fejét, Harry pedig töprenghetett, mi sebezte meg
ennyire ezt a lányt, hogy mindig tartja a három lépés tá-
volságot és még kacarászás-évődés közepette is küldöz-
geti a "ne gyere túl közel"-jelzéseket. Remélhetőleg nem
a szexuális gusztusával van baj. Bár nem annak a fazon-
nak látszik. Inkább védőpajzs mögé rejtőzik, valamilyen
ismeretlen okból. Vajon ki miatt lett ilyen?
- Volt valami komoly eseted?
- Nem! - nézett a szeme közé Tana. - Nem akarok er-
ről beszélni. - Olyan volt az arca, hogy a fiú azonnal
meghátrált. Düh, fájdalom volt a szemében, és még vala-

142
mi meghatározhatatlan, de olyan hatalmas erejű, hogy
Harrynek elállt tőle a lélegzete, pedig nem volt az az ije-
dős fajta. Jól ráment véletlenül az aknára.
- Bocs. - Azzal áttértek könnyedebb témákra.
Harrynek nagyon tetszett Tana. Többször találkoztak
a karácsonyi szünetben, együtt ebédeltek és vacsoráztak,
korcsolyáztak a parkban, egy este moziba mentek, egy
másik estén Tana még magukhoz is meghívta vacsorázni,
ám rögtön be kellett látnia, hogy ezúttal melléfogott.
Jean szabályszerű káderezésnek vetette alá a fiút, mint
egy potenciális vőlegényt, kifaggatta a terveiről, a szülei-
ről, a céljairól, az osztályzatairól. Tana alig várta, hogy
Harry kívül legyen az ajtón.
- Ezt miért csináltad vele? - visította az anyjának. -
Enni jött ide, nem hogy megkérje a kezemet!
- Tizennyolc éves vagy, most már az ilyesmire is gon-
dolnod kell.
- Miért? - tombolt Tana. - Csak a barátom, a szentsé-
git! Ne viselkedj úgy, mintha a jövő héten férjhez akarnál
adni!
- Miért, mikor óhajtasz férjhez menni, Tana?
- Soha, a kutya mindenségit! Egyáltalán, mi a fenének
kell nekem férjhez mennem?
- Hát mihez akarsz kezdeni az életeddel? - Anyja sze-
me űzte, kergette, sarokba szorította. Tana utálta az egé-
szet.
- Nem tudom, mihez akarok kezdeni. Most kell kita-

143
lálnom? Ebben a pillanatban? Ma este? Ezen a héten?
Szart!
- Ne beszélj velem így! - haragudott meg az anyja.
- Miért ne? Mit akarsz tőlem?
- Biztonságban akarlak látni, Tana. Nem akarom, hogy
negyvenévesen ugyanabban a cipőben járj, mint én. En-
nél jobbat érdemelsz!
- Te is! Erre még sose gondoltál? Gyűlölöm még csak
nézni is, hogy folyton úgy ugrálsz Arthurnak, mint egy
rabszolga! Mert az voltál mindvégig, anya! Arthur Dur-
ning ágyasa! - Majdnem kibökte, hogy látta Arthurt egy
lánnyal a "21"-ben, de ezt mégse tehette az anyjával.
Nem akart még több fájdalmat okozni neki. Ám Jeant
már ennyivel is sikerült felbőszítenie.
-Ez tisztességtelen és nem is igaz!
- Akkor miért akarsz nekem más sorsot? - Jean, aki ed-
dig hátat fordított, hogy ne kelljen látnia a lánya könnyeit,
megpördült a sarkán, és a szemében ott volt nemcsak ti-
zenkét év, de egy egész élet minden keserűsége.
- Azt akarom, hogy neked meglegyen mindened, ami
nekem nem. Olyan nagy dolog ez?
Tana hirtelen nagyon megsajnálta.
- De talán én nem ugyanazt szeretném, amit te -
mondta sokkal gyengédebben.
- Mit nem akarsz ezen? Férj, biztonság, otthon, gyere-
kek... mi bajod velük? - háborodott föl az anyja.
- Semmi, de még túl fiatal vagyok, hogy ilyesmire gon-

144
doljak. És ha karriert szeretnék csinálni?
- Miféle karriert? - kérdezte megbotránkozva Jean
Roberts.
- Nem tudom. Csak mint elméleti lehetőséget értettem.
- Magános élet az, Tana - mondta aggodalmasan az
anyja. - Okosabban tennéd, ha megállapodnál. - Ám Ta-
nának ez fölért egy megadással. Egyfolytában ezen rágó-
dott, míg délnek vitte a vonat, és erről beszélgettek Sha-
ronnal az első estén a Jázmin-házban, villanyoltás után.
- Jézusom, Tan, a te anyád tisztára úgy beszél, mint az
enyém... bár persze más értelemben. De mind azt akar-
ják nekünk, amit maguknak akartak, mindegy, milyenek
vagyunk, mennyire különbözünk tőlük, mit gondolunk,
érzünk és akarunk. A papa megérti, de a mama... mást
se hallok, mint jogi kar, tüntetés, meg a feketeség "fele-
lőssége". Visítani tudnék, olyan istentelenül belefárad-
tam a "felelősségbe"! Ezért kerültem én Green Hillre.
Én máshová akartam menni, ahol feketék is vannak.
A fene egye meg, itt még randizni se tudok, a mama meg
azt mondja, hogy bőven van még időm. Mikor? Én most
akarok szórakozni, most akarom jól érezni magamat,
most akarok étterembe, moziba és focimeccsre járni! -
Amiről Tanának eszébe jutott valami.
- Akarsz eljönni velem a Harvardra a tavaszi szünet-
ben?
- Hogyhogy? - Sharon izgatottan felkönyökölt a sötét-
ben. Tana beszámolt neki Harry Winslowról. - Klassznak

145
tűnik. Beleestél?
- Nem.
- Miért nem?
Csönd.
- Te is tudod.
- Nem engedheted, hogy az a dolog az egész életedet
elcsessze, Tan.
- Most te beszélsz úgy, mint az anyám, aki azt akarja,
hogy rögtön a jövő héten mátkásodjam el, mindegy, ki-
vel, csak vegyen feleségül, vásároljon nekem egy házat és
lásson el klambókkal.
- Messze jobb, mint tüntetni, ahol tojást vagdosnak a
fejedhez. Te nem találod szórakoztatónak?
- Nem nagyon.
- Ez a te harvardi barátod kedves fiúnak tűnik.
- Az is - mosolygott Tana. - Nagyon kedvelem mint
barátomat. A legbecsületesebb, legőszintébb ember, aki-
vel találkoztam.
Harry még azon a héten felhívta. Úgy mutatkozott be,
mint egy yolani laboratórium tulajdonosa, és előadta,
hogy fiatal hölgyekre lenne szükségük kísérleti célokra.
- Azt vizsgáljuk, vannak-e olyan intelligensek a fiatal
hölgyek, mint a fiatalemberek - mondta elváltoztatott
hangon. - Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy
nem azok, mindazonáltal... - Tana már majdnem dühro-
hamot kapott, amikor fölismerte a hangját.
- Te szemét!

146
- Szervusz, fiam, milyen az élet a Legsötétebb Délen?
- Nem rossz. - Egy idő után átadta a kagylót Sharon-
nak, aztán egy ideig kézről kézre járt a kagyló, majd Sha-
ron fölment a szobába, és Tanáék még órákig diskurál-
tak, de minden romantikus felhang nélkül. Harry sokkal
inkább olyan volt, mint egy barát, és két hónapi telefo-
nálgatás után ő lett Tana legjobb barátja. A fiú már alig
várta a tavaszi szünetre kitűzött találkozást, és Tana meg-
próbálta Sharont is magával vinni, de nem sikerült, pedig
még azt is elhatározta, hogy dacol az anyjával, és meghív-
ja magukhoz a barátnőjét. Ám a fekete polgárjogi moz-
galom húsvétra gyertyás virrasztással egybekötött tömeg-
gyűlést szervezett Washingtonban, és Miriam Blake ra-
gaszkodott hozzá, hogy Sharon vegyen részt rajta. Ez
életfontosságú, itt nincs helye vakációs utazgatásoknak.
Sharon nagyon csüggedt hangulatban távozott a Green
Hillről.
- Csak annyit kellett volna mondanod, Shar, hogy
nem! - csóválta a fejét Tana. A szép fekete lány szeme
haragosan megvillant.
- Ahogy te csináltad az első bálnál, mi, Tan?
Tana egy darabig hallgatott, majd lassan bólintott. Ba-
rátnőjének igaza van. Nehéz örökösen hadakozni a szü-
lőkkel. Vállat vont.
- Oké - mondta szégyellős vigyorral - te győztél.
Bocs. Hiányolni fogunk New Yorkban.
- Ti is hiányozni fogtok nekem - villantotta föl vakító

147
mosolyát Sharon.
- Kártyázással-fecsegéssel telt az út. Sharon leszállt Wa-
shingtonban, Tana továbbment New Yorkba. Balzsamo-
san meleg idő fogadta, mikor kisétált a pályaudvar elé, és
leintett egy taxit. A lakás olyan volt, mint mindig. Valami
megmagyarázhatatlan okból lehangolónak érezte a ha-
zatérést. Ez az egyformaság. Itt sose változik semmi. So-
ha sincs egy új függöny, egy új növény, egy csudaszép vi-
rág, valami izgalmas. Mindig ugyanaz az élet, ugyanaz a
kopott dívány, ugyanazok a sivár növények évről évre.
Mikor itt élt, egyáltalán nem érezte ennyire rossznak.
Csak azóta van így, amióta jön-megy. Minden szegénye-
sebbnek tűnt, és mintha az egész lakás összement volna.
Az anyja dolgozott. Tana bement a szobájába, és ledobta
a csomagjait. Csörgött a telefon. Visszasietett a nappali-
ba, hogy fölvegye.
- Halló!
- Itt Winslow. Mi az ábra, gyermekem?
Tana elvigyorodott. Mintha friss levegőt engedtek vol-
na be egy dohos szobába.
- Szia!
- Mikor érkeztél?
- Kábé négy másodperce. Hát te?
- Én tegnap este jöttem le két pofával, és - hordozta
körül lusta pillantását a lakosztályban, amit az apjának
tartottak fent a Pierre-ben - itt vagyok, ugyanezen az
ócska szemétdombon.

148
Tanát egészen felvillanyozta, hogy nemsokára látják
egymást. Olyan sokat megtudtak egymásról négy hónap
alatt telefonon, hogy most már öreg barátoknak számí-
tottak.
- Nem akarsz felugrani egy italra?
- Dehogynem. Hol vagy?
- A Pierre-ben - mondta félvállról a fiú. Tana elvigyo-
rodott.
- Az szép hely.
- Nem nagyon. Apám a múlt évben átalakíttatta a lak-
osztályt valami belsőépítésszel. Most úgy néz ki, mint egy
buzibár, de legalább szabad, valahányszor lejövök New
Yorkba.
- Apád itt van? - kérdezte kíváncsian a lány. Harry
csúfondárosan nevetett.
- Ne beszélj badarságokat. Azt hiszem, ezen a héten
Münchenben tartózkodik. Szereti ott tölteni a húsvétot.
A németek olyan szívügyet csinálnak a keresztény ünne-
pekből. Meg az Októberfestből. Oda se neki. Gyere át,
őrületbe hajszoljuk a szobapincért. Mit kérsz? Most ren-
delem meg. mert két óra. míg kihozzák.
Tana le volt nyűgözve.
- Nem is tudom... egy hamburgert és egy kólát. Jó lesz
ez? - Nagyon nagystílű volt az egész, bár Harry abszolút
félvállról vette. Amikor Tana megérkezett, a fiú farmer-
ban-mezítláb hevert a díványon, és futballmeccset nézett
a tévében. Átnyalábolta és felkapta a lányt, akinek fogal-

149
ma sem volt róla, hogy Harry mennyire örül neki. Baráti
puszit nyomott Tana arcára, majd néhány félszeg perc
következett, amíg a telefonon kialakult meghittséget át-
fordították a való életre, de alkonyatra már igazi régi ba-
rátokként viselkedtek, és Tana nagyon utálta, hogy haza
kell mennie.
- Akkor maradj. Húzok valami cipőt, és elvonulunk a
21"-be.
- Így? - A lány végigpillantott kockás szoknyáján, pa-
pucscipőjén, gyapjúzokniján, és megrázta a fejét. - Kü-
lönben is haza kell mennem. Négy hónapja nem talál-
koztam anyámmal.
- Mindig elfelejtem az ilyen szertartásokat - mondta
fahangon Harry. Csinosabb volt, mint valaha, Tana még-
sem érzett iránta mást, mint azt a barátságot, amely első
találkozásuk óta erősödött. Azt is bizonyosra vette, hogy
Harry ugyanilyen plátói érzelmeket táplál iránta. Föl-
emelte esőkabátját a székről, és visszafordult a fiúhoz.
- Te egyáltalán nem is szoktál találkozni az apáddal,
Harry? - kérdezte lágyan, szomorú pillantással. Tudta,
milyen magányos lehet a fiú. Maga mondta, hogy az ün-
nepeket mindig egyedül tölti, vagy barátokkal, vagy üres
házakban és hotelszobákban; az apját kizárólag akkor
említette, ha rossz vicceket faragott a nőiről, a barátairól
és a kujonkodásairól.
- Időnként. Összefutunk egyszer-kétszer évente. Álta-
lában itt, vagy Dél-Franciaországban. - Ez rettentő nagy-

150
világian hangzott, de nem változtatott Harry magányán.
Ezért nyílt meg annyira Tana előtt. Majd meghalt érte,
hogy szeressék és kötődhessen valakihez. Ugyanez meg-
volt Tanában is. Egy része nem érte be Jeannel, többet
akart, apát, testvéreket, családot... nemcsak egy magá-
nyos asszonyt, akinek azzal telik az élete, hogy vár egy
férfira, aki nem becsüli. Bár Harrynek még ennyije sincs.
Gyűlölettel gondolt a fiú apjára.
- Milyen?
- Hát jóképű - vonogatta a vállát Harry. - Legalábbis
az asszonyok azt állítják... meg okos... hideg... - Far-
kasszemet nézett a barátnőjével. - Megölte az anyámat,
hát mit akarsz, milyen legyen? - Tana nem tudta, mit
mondjon. Már bánta, hogy megkérdezte. Harry átkarolta
a vállát, és az ajtóhoz kísérte. - Ne engedd, hogy kiborít-
son, Tan. Régen történt. - A lány akkor is szomorú volt
miatta. Olyan kedves, rendes, jópofa gyerek, mégis mi-
lyen magányos, ez nem igazság... bár ugyanakkor elké-
nyeztetett, önimádó és gonoszkodó. Az első szobapin-
cérnek angol kiejtést affektált, a másodiknak azt állítot-
ta, hogy francia. Aztán fetrengtek a röhögéstől. Tana
azon tűnődött, vajon mindig így viselkedik-e Harry, és
gyanította, hogy igen. Ahogy fölszállt a külvárosi buszra,
hirtelen nem bánta, amiért haza kell mennie a lehangoló
kis lakásba, amelyen Jeannel osztoznak. Az is jobb, mint
a Winslow-lakosztály jeges fényűzése a Pierre hotelban,
a tágas szobák, ahol minden króm és üveg és fehér és

151
nyilvánvalóan méregdrága, ahol két hatalmas és döbbe-
netes fehér prémszőnyeg hever a padlón, ahol felbecsül-
hetetlen értékű festmények és műtárgyak vannak minde-
nütt, de azokon kívül nincs is semmi. Ez fogadja az isko-
lából hazatérő fiút, és ugyanez lesz holnap vagy holnap-
után este: egy jégszekrény, tele piával és kólával, egy
gardróbszekrény, tele drága ruhákkal, és egy tévé.
- Szia, megjöttem! - kurjantotta, ahogy belépett. Jean
rohanva jött, és boldog arccal szorította magához a lá-
nyát.
- Ó, bébi, de jól nézel ki! - Amitől Tanának ismét Har-
ryre kellett gondolnia, mindarra, amitől a fiú meg van
fosztva, az összes öröksége és házai és fényes neve elle-
nére... neki nincs meg ez. Tana valamiként kárpótolni
szerette volna érte. Jean olyan nyilvánvaló rajongással
nézte, amitől egész jó érzés lett hazajönni. - Láttam a
csomagjaidat. Hová mentél?
- Be egy barátomhoz a belvárosba. Nem gondoltam,
hogy ilyen hamar itthon leszel.
- Hamarabb eljöttem, hátha már itt talállak.
- Ne haragudj, anya.
- Kihez mentél? - Jean mindig szerette tudni, hogy a
lánya mit csinált, kikkel találkozott. Tana azonban már
elszokott a kérdezgetéstől, és csak egy percnyi tétovázás
után mosolyodott el.
- Harry Winslowhoz a Pierre-be. Nem tudom, emlék-
szel-e rá.

152
- De mennyire! - Jean szeme kigyúlt. - Itt van a város-
ban?
- Van itt egy lakosztálya - mondta nyugodtan Tana.
Jean vegyes érzelmekkel nézett rá. Mert jó, ha egy fiatal-
ember annyira érett és fizetőképes, hogy saját lakása
van, de ugyanakkor veszélyes is.
- Kettesben voltál vele? - kérdezte aggodalmasan.
- Naná - nevetett Tana. - Megettünk ketten egy ham-
burgert és tévét néztünk. A légynek se ártottunk, anya!
- Akkor is. .. nem gondolom, hogy ez így helyes. - Für-
késző pillantással nézte a lányát. A szép szőke arc meg-
keményedett.
- Harry a barátom, anya.
- Akkor is fiatalember, és sose tudhatod, mi következ-
het be egy ilyen helyzetben.
- De tudom! - A lány szeme szúrt. Méghozzá mennyi-
re tudja! Csakhogy az a drágalátos Billy Durning házá-
ban történt, az apai hálószobában, miközben legalább
száz kölyök hemzsegett a földszinten. - Tudom, kiben
bízhatok!
- Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen dolgokat meg-
ítélhess.
- Nem, nem vagyok! - Az arca olyan lett, akár a szikla.
Billy Durning megváltoztatta az egész életét. Mindent tu-
dott ezekről a dolgokról, és ha egy hajszálnyit is veszé-
lyesnek véli Harryt, nem teszi be a lábát a Pierre-be, vagy
nem marad ott. Ám ösztönösen érezte, hogy a barátjához

153
megy, aki a világért sem bántaná. Nem úgy, mint az anyja
szeretőjének a fia. - Mi csak barátok vagyunk Harryvel.
- Naivságot beszélsz! Fiú és lány között nincs ilyen,
Tan. Férfiak és nők nem lehetnek barátok.
A lány szeme tágra nyílt. Nem hitt a fülének.
- Hogy mondhatsz ilyet, anya?
- Mert igaz. Ha meghív a szállodába, akkor valami
más jár az eszében, akár elismered, akár nem. Talán csak
a megfelelő pillanatot várja. - Hirtelen elmosolyodott. -
Szerinted komolyak a szándékai, Tan?
- Komolyak? - kérdezte Tana a robbanás szélén. -Ko-
molyak? Most mondtam, hogy csak barátok vagyunk!
- Én pedig megmondtam, hogy nem hiszem. Tudod-e,
Tana - kérdezte csaknem kétértelmű mosollyal - ez len-
ne csak a jó fogás.
Ám ez már túl sok volt a lánynak. Felpattant, és meg-
vetően mérte végig az anyját.
- Te úgy beszélsz róla, mint valami halról, a szentséges
mindenségit! Én senkit sem akarok "kifogni"! Én nem
akarok férjhez menni! Én nem akarok izélni! Én csak ba-
rátokat akarok és iskolába járni! Ennyit sem tudsz fel-
fogni? - Már mindkettejüknek könnyes volt a szeme.
- Miért kell neked ekkora indulatba jönnöd minden-
től? Te nem szoktál ilyen lenni. Tan! - Olyan szomorú
volt Jean hangja, hogy a lánynak majd megszakadt a szí-
ve, de az érzéseiről nem tehetett, és amit mondott, azt
sem szívhatta vissza.

154
- Mert te se nyaggattál azelőtt.
- Hol nyaggatlak én? - háborodott fel Jean. - Hiszen
már nem is látlak! Kétszer láttalak fél év alatt. Ez nyag-
gatás?
- Nyaggatás volt az első bál, nyaggatás, amit most
mondtál Harryről, nyaggatsz, mikor mindenféle fogásról
és megállapodásról és férjhez menésről beszélsz. A kutya
mindenségit, anya, tizennyolc éves vagyok!
- Majdnem tizenkilenc. Na és? Mikor akarsz gondolni
rá, Tan?
- Nem tudom, anya! Talán soha. Ehhez mit szólsz? Ta-
lán sose megyek férjhez. Na és? Ha egyszer boldog va-
gyok, kinek mi köze hozzá?
- Nekem van. Látni akarom, hogy van egy rendes férjed
és rendes gyerekeid, egy rendes házban... - Most már lep-
lezetlenül sírt. Ő mindig ezt akarta... mégis itt áll egye-
dül... jut neki heti néhány éjszaka a férfitól, akit szeret, és
egy lány, aki már csaknem elszakadt tőle... Lehorgasztot-
ta a fejét és zokogott. Tana odaszaladt hozzá és átölelte.
- Jaj, anya, hagyd már abba... tudom, hogy csak a leg-
jobbat akarod nekem... de engedd, hogy magam alakít-
sam ki az életemet!
Anyja ránézett szomorú, sötét, nagy szemével.
- Van fogalmad róla, kicsoda Harry Winslow?
- Igen - mondta halkan a lány. - A barátom.
- Az apja egyike a leggazdagabb embereknek az Egye-
sült Államokban. Hozzá képest még Arthur Durning is

155
szegény. - Arthur Durning. Az abszolút mérce Jean éle-
tében.
- És?
- Van fogalmad róla, milyen életed lehetne mellette?
Tana szánakozva nézett rá - és egyszer csak önmagát is
megsajnálta. Az anyja nem tudja, mi a fontos, valószínű-
leg sohase tudta. Ám ugyanakkor nagyon sokat adott a
lányának, és Tana úgy érezte, most még többel adósa.
Ennek ellenére jóformán alig látták egymást Tana két
New York-i hete alatt. Majdnem egész idő alatt Harryvel
mászkált, bár ezt nem közölte Jeannel. Még mindig azon
dühöngött, amit az anyja mondott. han fogalmad róla, ki-
csoda? Mintha neki ez annyira számítana. Vajon hányan
érzik ezt Harry iránt? Micsoda ocsmány gondolat, hogy
valakit a családi neve szerint taksáljanak!
Egyszer nagyon elővigyázatosan még a fiúnak is szóba
hozta, amikor a Central Parkban piknikeztek.
- Neked nem bántja a csőrödet, Harry? Úgy értem,
hogy az emberek csak azért akarnak megismerkedni ve-
led, mert az vagy, aki? - Ő borzasztónak találta a gondo-
latot, ám Harry csak vállat vont, és majszolta tovább a fű-
ben heverve az almát.
- Ez feltételezhetőleg az emberi természetből fakad.
Nyilván izgalmasnak találják. Megfigyeltem, hogy apám
körül is mindig ezt művelik.
- Neki nem megy az agyára?
- Nem hinném, hogy érdekelné - mosolygott a fiú. -

156
Amilyen közönyös, biztosan nem érez semmit.
- Tényleg olyan rossz? - kérdezte Tana, és erősen fi-
gyelte Harryt.
- Rosszabb.
- Akkor te hogy lettél ilyen kedves?
- Szerencsével - nevetett a fiú. - Vagy az anyai gén-
jeimmel.
- Emlékszel még rá? - Először kérdezett ilyet. Harry
elfordította a tekintetét.
- Néha... egy kicsit... nem tudom, Tan. - Visszanézett
a lányra. - Régen, még kölyökkoromban, mikor átjöttek
a barátaim, játszottam nekik, hogy az anyám él, csak el-
ment vásárolni. Olyan akartam lenni, mint ők. Persze
mindig megtudták a saját anyjuktól, aztán eldöntötték,
hogy csodabogár vagyok, de én fütyültem rá. Olyan jó ér-
zés volt normálisnak lenni, ha csak néhány óráig is. Úgy
beszéltem édesanyáról, mintha csak házon kívül lenne...
vagy fent az emeleten... - Tana látta, hogyan készülőd-
nek a szemében a könnyek, aztán a fiú majdnem gono-
szul nézett rá. - Szép kis hülyeség, így csüggni egy sose
látott anyán, mi.?
- A helyedben én ugyanezt tettem volna - felelte szíve
mélyéből fakadó gyöngédséggel a lány.
Harry vállat vont és elfordult. Aztán sétálni mentek és
másról beszéltek, Freeman Blake-ről, arról, hogy mit ta-
nul Sharon a Green Hillen, és akkor a fiú váratlanul
megfogta Tana kezét.

157
- Kösz, amit az előbb mondtál. - A lány rögtön tudta,
mire érti. Ilyen volt a kapcsolatuk az első perctől fogva.
- Minden oké. - Megszorította Harry kezét, és men-
tek tovább. Döbbenetes, milyen jól érezte magát Tana
ennek a fiúnak a társaságában. Ez békén hagyta, nem
faggatta, hogy miért nem jár senkivel. Elfogadta olyan-
nak, amilyen, a lány pedig hálás volt érte. Nagyon sok
mindenért volt hálás Harrynek: azért, ahogy a fiú az éle-
tet látta, a humorérzékéért, a közös nevetésekért. Cso-
dálatos. ha van valaki, akivel megoszthatjuk a gondola-
tainkat! Harry úgyszólván rezonátorként erősített fel
mindent, amit Tana gondolt.
Green Hillben viszontlátta Sharont, ám úgy érezte,
hogy szobatársnője helyett egy vadidegent küldött vissza
a Blake-család. A mérsékelt politikai nézetek semmivé
foszlottak, Sharon tüntetésekre, nagygyűlésekre járt any-
jával és anyai barátaival, és hirtelen ugyanolyan engesz-
telhetetlen lett, mint Miriam Blake. Tana nem hitt a fülé-
nek, és miután két napig hallgatta, egyszer csak nem bír-
ta tovább.
- A szentségit, Shar! - süvöltötte. - Mi történt veled?
Ebben a szobában egyfolytában politikai szeminárium
van, amióta visszajöttünk! Szállj már le a hordóról! Mi a
fene ütött beléd? - Sharon csak ült és bámult, aztán le-
horgasztotta a fejét, rázkódni kezdett a válla, és kitört
belőle a zokogás. Tana hüledezve nézte. Tényleg valami
szörnyűség történhetett. Magához ölelte, ringatta a ba-

158
rátnőjét. Majdnem fél órába telt, mire Sharon egyáltalán
meg bírt szólalni:
- Megölték Dicket nagyszombaton, Tan.. . megölték. ..
tizenöt éves volt... és felakasztották...
Tanának görcsbe szorult a gyomra. Ez nem lehet...
Ilyen nem történhet az ember ismerőseivel... feketék-
kel... senkivel... de látta Sharon arcán, hogy igaz. Este
telefonált Harrynek, és elsírta a hírt.
- Ó, Istenem... hallottam valamit az iskolában, hogy
megölték az egyik fekete vezető fiát, de nem ugrott be...
a francba!
Sharon öccse volt, szinte még gyerek. Tanának ólom-
nehéz lett a szíve. Még akkor is össze volt törve, amikor
az anyja ugyanazon a héten valamivel később felhívta.
- Mi a baj, szívem? Összevesztetek Harryvel? - Jean
új harcmodort választott, mímelte magának és a lányá-
nak, hogy itt szerelem esete forog fent, de Tanának most
nem volt türelme a játékhoz.
- Meghalt a szobatársam öccse - mondta nyersen.
- Ó, de borzasztó! - szörnyedt el Jean. - Baleset volt?
Hosszú csend. A lány mérlegelte a szavakat. Nem,
anya, felakasztották, mert fekete volt... - Olyasmi. - Vagy
nem baleset a halál? Ki szokott számítani rá?
- Tolmácsold neki őszinte részvétemet. Ez ugyanaz a
család, akiknél a Hálaadás napját töltötted, ugye?
- Az - mondta élettelen fahangon Tana.
- Szörnyű!

159
Tana nem bírta tovább.
- Mennem kell, anya.
- Majd hívj fel pár nap múlva...
- Megpróbálom. - Megszakította a vonalat, és letette
a kagylót. Senkivel se akart szóba állni, csak Sharonnal.
Megint késő éjszakáig beszélgettek. Sharon egész élete
megváltozott. Felvette a kapcsolatot a helyi fekete egy-
házközséggel, és a tavasz hátralevő részében segített tün-
tetéseket szervezni a hétvégeken.
- Csakugyan ezt kell tenned, Shar?
- Van választásom? - kérdezte indulatosan. - Szerin-
tem nincs. - Égett benne a tehetetlen düh, olyan lángok-
kal, amelyeket semmiféle szeretet nem olthatott el. Meg-
ölték a kisfiút, gyereksége társát... - Pedig milyen égetni
való kölyök volt... - nevetett a könnyein át egy másik éj-
szakai beszélgetésnél. - Annyira hasonlított a mamára,
és most... most... - nyeldekelte a könnyeit. Tana átült
hozzá az ágyra. Mostanában minden éjszaka ez volt a té-
ma: a menetek valahol délen, vagy a tüntetések a város-
ban, vagy dr. Martin Luther King. Sharon szinte nem is
létezett. Aztán szeptember közepére nagyon megijedt,
mert még egy betűt sem tanult. Éles eszű lány volt, de
most rettenetesen félt, hogy megvágják. Tana segített,
amennyit bírt, odaadta a jegyzeteit, aláhúzgálta neki a
könyvekben, ami fontos, de nem táplált vérmes remé-
nyeket. Sharon szívvel-lélekkel belevetette magát a tün-
tetésbe, amelyet a következő hét végére szervezett Yo-

160
lanben. A városiak már kétszer panaszolták be a dékán-
nál. Tekintettel Freeman Blake-re, Sharont mindössze
behívatták és elbeszélgettek vele. Megértették, milyen
feszült idegállapotban lehet az öccse, hm, sajnálatos
"balesete" után, de akkor is tessék viselkedni, mellőzve a
helyiek botránkoztatását.
- Jobb lenne, ha lelőnéd magad, Shar! Ki fognak rúg-
ni, ha nem hagyod abba! - figyelmeztette Tana nem is
egyszer, de ez olyasmi volt, amin ő nem változtathatott.
Sharonnak nem volt választása. Neki ezt kellett tennie.
Egy nappal a yolani nagy tüntetés előtt, amikor már
épp el akarták oltani a villanyt, hirtelen ránézett Tanára,
és olyan éles volt a pillantása, hogy a barátnője valóság-
gal megriadt.
- Valami baj van?
- Kérni szeretnék tőled egy szívességet, és nem fogok
haragudni, ha nemet mondasz. Megígérem, úgyhogy azt
teszed, ami neked tetszik. Megegyeztünk?
- Meg. Mi az? - Tana csak azért imádkozott, hogy ne a
teszthez kelljen puskát adnia.
- Ma beszéltem Clarke tiszteletessel a templomban, és
azt hiszem, sokat számítana, ha fehérek is részt venné-
nek a holnapi tüntetésben. Be fogunk menni a fehér
templomba.
- Mi a szent szar! - szörnyedt el Tana. Sharon mosoly-
gott.
- Ez körülbelül szabatos kifejezés. Dr. Clarke is utá-

161
nanéz, hogy kit tud elhozni, én pedig... nem tudom... ta-
lán rosszul teszem, de én téged akartalak megkérni. De
ha nem akarsz, Tan, akkor ne gyere.
- Miért borulnának ki attól, hogy bemegyek a templo-
mukba? Én fehér vagyok.
- Nem, ha velünk jössz, akkor nem vagy. Akkor fehér
szemét leszel, vagy még annál is rosszabb. Ha velünk ké-
zen fogva jössz, köztem és Clarke tiszteletes, vagy egy
másik fekete között... az más, Tan.
- Ja... - Félős kis mocorgást érzett valahol lent a
gyomrában, de segíteni akart a barátnőjének. - Azt hi-
szem; értem.
- És mi az álláspontod?
Farkasszemet néztek egymással.
- Őszintén? Majrézok.
- Én is. Mindig. - Majd, nagyon gyengéden: - És Dick
is majrézott, de azért ment. Én is megyek. Menni fogok,
mindannyiszor, ha tehetem, amíg meg nem változik a vi-
lág. De ez az én harcom, Tana, nem a tied. Ha jössz, úgy
gyere, mint a barátnőm. Ha nem jössz, én akkor is sze-
retlek.
- Kösz. Gondolkozhatok rajta reggelig?
Tudta, hogy ennek következményei lesznek, ha a hír
eljut az iskolába, és nem akarta kockáztatni a jövő évi
ösztöndíját. Késő éjszaka telefonált Harrynek, de a fiú
nem volt otthon. Másnap hajnalban ébredt, kislánykori
templomjárásokra gondolt, arra, amit az anyja mondott,

162
hogy Isten előtt minden ember egyenlő, a szegény a gaz-
dag, a fehér, a fekete, mindenki; majd Dick jutott eszé-
be, Sharon öccse, aki tizenöt éves volt, amikor felakasz-
tották. Amikor a nap feljött, Sharon is megfordult az
ágyban, és kinyitotta a szemét.
- Jól aludtál?
- Többé-kevésbé. - Tana kiült az ágy szélére, és nyúj-
tózott.
- Fölkelsz? - kérdezte Sharon.
- Ja - mosolygott Tana. - Ma templomba megyünk,
nem? - Sharonnak fülig szaladt a szája. Kiugrott az ágy-
ból, diadalmas örömmel megölelte és megpuszilta Tanát.
- Úgy örülök, Tan!
- Nem tudom, hogy én örülök-e, de szerintem úgy he-
lyes, hogy ezt tegyem.
- Tudom. - Hosszú, véres háború lesz, ám Sharon har-
colni fog benne, és most az egyszer Tana is. Egyszerű, ég-
színkék vászon ingruhát öltött, fényes lófarokba fésülte
hosszú, szőke haját. mokaszint húzott, és elindultak.
- Templomba, lányok? - mosolygott a felügyelőnő, és
ők mindketten igennel válaszoltak, tudván, hogy Miss
Jones két templomra gondolt. Tana azonban a fekete
templomba ment Sharonnal, ahol dr. Clarke várta őket
meg egy kisebb tömeg: kilencvenöt fekete és tizenegy fe-
hér. Mindenkit figyelmeztettek, hogy őrizzék meg a nyu-
galmukat, mosolyogjanak, ha megfelelő a pillanat, de ak-
kor ne, ha bárkit provokálnának vele, és ne beszéljenek,

163
akármit mondjanak nekik. Kézen fogva, ötös csoportok-
ban fognak bevonulni a templomba, tisztelettudóan és
ünnepélyesen. Sharon és Tana egy csoportban voltak egy
másik fehér lánnyal és két magas, nagydarab fekete férfi-
val, akik útban a templom felé elmesélték Tanának, hogy
a malomban dolgoznak. Noha alig voltak idősebbek a lá-
nyoknál, már mindkettő családos ember volt, az egyik
négy- a másik háromgyerekes apa. Nem kérdezték, hogy
Tana mit keres itt, "nővérnek" szólították.
Az ötök idegesen összemosolyogtak, majd átlépték az
apró presbiteriánus templom küszöbét. Ez a templom,
amely Yolan úri negyedében állt, minden vasárnap zsú-
folásig megtelt, sőt nagy népszerűségnek örvendő vasár-
napi iskolát is tartottak benne. Minden férfi és nő oda-
fordult, amikor besorjáztak a templomba a fekete arcok.
Teljes volt az elképedés, az orgona elhallgatott, egy
asszony elájult, egy másik visítani kezdett. Perceken be-
lül elszabadult a pokol, a lelkész ordított, valaki elrohant
telefonálni a rendőrségre; csupán dr. Clarke bajtársai
őrizték meg a hidegvérüket; rendíthetetlenül álltak a
hátsó falnál, nem csináltak felfordulást, holott az üvöltö-
ző tömeg úgy szidalmazta őket, mintha nem is templom-
ban lennének. Hamarosan befutott a városi rendőrség
kis rohamosztaga, amelyet nemrég szerveztek a tünteté-
sek ellen, többnyire országúti járőrökből. Ezek most lök-
dösni és ráncigálni kezdték a feketéket, akik engedték,
hogy kivonszolják őket. Tanába hirtelen beléhasított, mi

164
folyik itt: ő lesz a következő, ez már nem a távoli "velük"
történik, hanem "velünk", és vele. Hirtelen két drabális
rendőr toronylott előtte, és durván megragadták a karját,
miközben gumibotjukkal hadonásztak az arca előtt.
- Szégyellhetnéd magadat, fehér szemét! - Azzal elvon-
szolták. A lány szeme hatalmasra nyílt, minden csepp
véré-
vel ütni, rúgni, harapni akart, ha Richard Blake-re és halá-
lára gondolt, de nem mert. Bedobták a furgon hátuljába,
ahol már ott ült dr. Clarke csoportjának számos tagja. Fél
óra múlva ujjlenyomatot vettek tőle, és becsukták egy cel-
lába, tizenöt lány mellé, akik mind feketék voltak. Sharon
a szemközti cellában raboskodott. Mindenkinek megen-
gedtek egy telefont, legalábbis a fehéreknek, mivel a feke-
tékkel még mindig "foglalkoztak" a hekusok; Sharon ek-
kor odakiáltott Tanának, hogy hívja fel az anyját. Éjfélre
meg is érkezett Miriam, kiszabadította a lányokat és
gratu-
lált nekik. Keményebbnek és elcsigázottabbnak tűnt, mint
hat hónapja, de láthatólag tetszett neki, amit a lányok tet-
tek. Még az se rendítette meg, amikor Sharon másnap kö-
zölte, hogy azonnali hatállyal kirúgták a Green Hillről.
Holmiját már össze is csomagolta a Jázmin-ház felügyelő-
nője, és felkérte Sharont, hogy délig hagyja el a campust.
Tanát megrendítette a hír, mert ebből tudhatta, mi vár
rá a dékán irodájában. Úgy is lett. Felkérték, hogy távoz-
zon. Jövőre nem kap ösztöndíjat. Sőt nem is lesz jövő.

165
Elvágták őt is, mint Sharont. Azzal az eltéréssel, hogy ha
Tana hajlandó alávetni magát a próbaidőnek, akkor ma-
radhat év végéig, vagyis legalább a vizsgáit leteheti, és je-
lentkezhet egy másik főiskolára. De hová? Lesújtottan
gunnyasztott a szobájában Sharon távozása után. Barát-
nője visszautazott az anyjával Washingtonba, és azt ter-
vezték, hogy most egy darabig önkéntesként fog dolgozni
dr. King mellett.
- Tudom, hogy papa dühöngeni fog, mert azt akarta,
hogy tanuljak, de őszintén szólva, Tan, torkig vagyok ez-
zel az itteni iskolával. De mi lesz veled? - kérdezte szo-
morúan. Mélységesen elkeserítette, hogy Tanának ilyen
nagy árat kell fizetnie a tüntetésért. Mindkettejüket fi-
gyelmeztették, hogy a tüntetések ilyen kockázattal jár-
nak, de Sharont még egyszer sem tartóztatták le, és iga-
zán nem számított rá, hogy ez lesz a vége.
- Talán így a legjobb - próbálta vigasztalni Tana, de
még Sharon távozása után sem bírta összeszedni magát.
Sötétedésig egyedül ücsörgött a szobájában. A próbaidő
azt jelentette, hogy egyedül kellett ennie a Jázmin-ház-
ban, nem maradhatott ki éjszakára, és semmiféle közös-
ségi eseményen nem vehetett részt, a gólyabált is bele-
értve. Pária lett belőle, de hát három hét múlva úgyis vé-
ge a tanításnak.
Ám az volt a legrosszabb, hogy az iskola vezetősége,
mint ezt előre megmondták, értesítette Jeant. Ő pedig
még aznap este telefonált.

166
- Azt miért nem mondtad el, hogy az a kis tyúk feke-
te? - zokogta hisztérikusan a kagylóba.
- Mit számít, milyen színű? A legjobb barátnőm! - De
már neki is könnybe lábadt a szeme, és hirtelen össze-
roppant az utóbbi néhány nap érzelmi terhe alatt. Az is-
kolában mindenki úgy néz rá, akár egy gyilkosra, és Sha-
ron elment. Nem tudja, hol fog tanulni jövőre, és most
még az anyja is itt sikoltozik vele... mintha ötéves lenne,
és nagyon, de nagyon haszontalan kislány.
- Ezt nevezed te barátnőnek? - kacagott Jean a
könnyein át. - Miatta veszítetted el az ösztöndíjadat és
rúgattad ki magadat az iskolából! Hát mit képzelsz, fel-
vesznek ezek után bárhová is?!
- Hát persze hogy fel, te ökör - vigasztalta másnap
Harry a zokogó lányt. - A fenébe, a Boston Egyetemen
kismillió a radikális!
- Én nem vagyok radikális! - bömbölte Tana.
- Tudom, annyit csináltál, hogy részt vettél egy tünte-
tésen. Te vagy a hibás, miért mentél arra az affekta bun-
kó iskolára? Túl van a civilizáció határán. Mi a fenének
nem jössz fel ide?
- Tényleg azt hiszed, hogy felvennének?
- A te osztályzataiddal? Hülyéskedsz? Rögtön átadják
neked a vezetést.
- Te csak engem akarsz vigasztalni! - Azzal megint el-
kezdett sírni.
- Jaj de nagy nyűg vagy a nyakamon, Tan! Miért nem

167
kérsz meg, hogy szerezzek neked egy felvételi lapot, az-
tán meglátjuk, mi történik? - És az történt, hogy fölvet-
ték, Tana mérhetetlen elképedésére és Jean bánatára.
- Boston Egyetem? Miféle iskola az?
-Az ország egyik legjobb iskolája, és még ösztöndíjat
is kapok! - Harry maga adta le a jelentkezési lapot, még
egy jó szót is szólt Tanáért, ami mérhetetlenül meghatot-
ta a lányt, és július elsejére minden el volt intézve. Tanát
várták ősszel a Boston Egyetemre. Ő még mindig kába
volt az utolsó két hónap eseményeitől, és az anyja to-
vábbra sem hagyta békén.
- Azt hiszem, egy időre el kellene menned állásba,
Tan. Nem lebzselhetsz egész életedben az iskolában.
Tana elszörnyedt.
- Én csak plusz három évig akarok, amíg megszerzem
a diplomámat!
- És aztán? Mi olyat fogsz csinálni akkor, amit nem te-
hetsz meg most?
- Szerzek tisztességes állást.
- Ebben a pillanatban beléphetnél a Durning Inter-
nationalhez. Beszéltem Arthurral a múlt héten...
Kiüvölthetné neki a tüdejét, az anyja akkor se értené.
- A Krisztusát, hát életem végéig erre akarsz ítélni?
- Ítélni? Ítélni? Hogy mersz ilyet mondani? Letartóz-
tattak, kirúgtak a főiskoláról, és még te emlegetsz jogo-
kat! Tartsad szerencsédnek, ha egy Arthur Durninghoz
hasonló ember egyáltalán hajlandó alkalmazni!

168
- Ő tartsa szerencséjének, amiért tavaly nem jelentet-
tem fel a fiát! - Kimondta, mielőtt visszanyelhette volna
a szavakat. Jean Roberts rámeredt.
- Hogy mersz te ilyeneket mondani?
- Mert igaz, anya - szólt Tana halkan, szomorúan.
Az asszony hátat fordított, mintha a lánya tekintete
elől akarna elrejtőzni.
- Nem akarok ilyen hazugságokat hallani tőled; - Ta-
na csendesen kiment a szobából, és néhány nap múlva
elutazott.
Beköltöztek Harry apjának házába Cape Codon, teni-
szeztek, vitorláztak, úsztak, meglátogatták a fiú barátait.
Tana sohasem félt Harry mellett, és tökéletesen megfe-
lelt neki ez a plátói viszony. Harry ugyan mást érzett, de
gondosan titkolta. A lány többször írt Sharonnak, ám a
rövid válaszokon látszott, hogy kutyafuttában vetették
őket papírra. Sharon még sohasem volt ennyire elfoglalt
és boldog. Az anyjának lett igaza: tökéletesen bevált ön-
kéntesnek dr. Martin Luther King mellett. Döbbenetes,
mennyire megváltozott az életük egyetlen év alatt!
Tanát egészen meghökkentette, mennyire más a Bos-
ton Egyetem, mint a Green Hill: nyitott volt, érdekes,
haladó. Élvezte a koedukált oktatást is. Folyamatosan
foglalkoztak aktualitásokkal. Tana kitűnő jegyeket szer-
zett minden tárgyból.
Jean titokban büszke volt rá, bár a kapcsolatuk ko-
rántsem volt már olyan jó, mint valaha. Az asszony egyre

169
azt mondogatta magának, hogy ez átmeneti állapot. Kü-
lönben neki most egyéb teendői voltak. Tana első bostoni
tanévének végére volt kitűzve Ann Durning újabb házas-
ságkötése. Óriási nagy esküvőt terveztek a greenwichi
episzkopális templomban, utána pedig fogadást a háznál,
amelyet Jean szervezett. Irodai asztalát elborították a
névsorok, fényképek, szállítók listái. Ann minden nap
legalább tizennégyszer telefonált. Majdnem olyan volt,
mintha a saját lánya esküdne. Miután tizennégy éve volt
Arthur Durning szeretője és jobbkeze, a magáénak érez-
te a Durning-gyerekeket. Az különösen tetszett neki,
hogy Ann ezúttal okosan választott: egy kellemes, har-
minckét éves, elvált embert, a New York-i Sherman és
Sterling ügyvédi iroda résztulajdonosát. Jean Roberts
mindenkitől azt hallotta, hogy a vőlegény nagyon ígére-
tes jogász, és neki magának is rengeteg pénze van. Ar-
thurnak is tetszett a vőjelölt, és gyönyörű Cartier arany
karperecet ajándékozott Jeannek, hálából, amiért annyit
fáradozott Ann sikeres esküvőjéért.
- Tényleg csodálatos teremtés vagy! - Arthur whiskyt
iszogatva üldögélt Jean nappalijában, nézte az asszonyt,
és azon tűnődött, ugyan miért is nem vette még felesé-
gül. Néha elkapták ilyen hangulatok, bár egyébként na-
gyon megfelelt neki a helyzet. Így szokta meg.
- Köszönöm, Arthur. - Jean odakínálta egy tányérkán
a férfi kedvenc hideg ízelítőit: új-skóciai lazacot vékony-
ra szeletelt norvég zabkenyéren, kicsi tatárbifsztek-gom-

170
bócokat fehér zsúrkenyéren, kóladiót, amelyből mindig
tartott otthon, hátha Arthur idetéved, Arthur kedvenc
whiskyjével, aprósüteményével, szappanával, kölnijé-
vel... kedvenc mindenével együtt. Kényelmesebb volt
mindig készen várni, most, mikor Tana elment, ami bizo-
nyos tekintetben megkönnyítette kapcsolatukat, más te-
kintetben meg nem. Jean szabadabb lett, akkor fogad-
hatta Arthurt, amikor annak kedve szottyant rá, viszont
sokkal magányosabb volt a lánya nélkül, sokkal mohób-
ban reszketett a férfi társaságáért. Éhesebb lett és kevés-
bé megértő. De mikor két hét is eltelt anélkül, hogy Dur-
ning egyetlen éjszakát töltött volna vele, Jean belátta,
hogy már azért is hálásnak kell lennie, ha egyáltalán el-
jön, hiszen Arthur annyi mindenben megkönnyítette az
életét... csak hogy Jean többet akart, sokkal többet, is-
meretségük első percétől fogva.
- Tana jön az esküvőre, ugye? - kérdezte Durning, és
vett még egy gombóc tatárbifszteket. Jean megpróbált
bizonytalannak látszani. Alig néhány napja hívta fel Ta-
nát, aki nem válaszolt Ann meghívójára. Jean megpiron-
gatta, mondván, hogy ez udvariatlanság, errefelé nem ér-
vényes a Boston Egyetem etikettje, amivel persze nem
csinált kedvet a lányának.
- Majd válaszolok, ha lesz rá időm, anya. Most vizs-
gáim vannak. Csak a múlt héten jött a meghívó.
- A válasz mindössze egyetlen percet igényel.
Tanát idegesítette ez a tónus. Mostanában mindig ide-

171
gesítette az anyja.
- Jó - vágta rá kurtán. - Akkor közöld, hogy nem.
- Semmi ilyet nem fogok tenni! Magad válaszolsz arra
a meghívóra. És én úgy gondolom, hogy el kellene jön-
nöd.
- Nohát ez nem meglepő! Még egy parancs a Dur-
ning-törzstől! Mikor fogunk nemet mondani nekik? -
Még mindig összerándult, ha eszébe jutott Billy arca. -
Különben is sok dolgom lesz.
- Legalább az én érdekemben vehetnéd magadnak a
fáradságot.
- Mondd meg nekik, hogy már nem fogadok szót ne-
ked! Hogy lehetetlen alak vagyok, hogy akkor mászom
meg a Mount Everestet! Mondj nekik, amit akarsz!
- Ezek szerint csakugyan nem jössz? - botránkozott
meg Jean ezen a képtelenségen.
- Eddig nem gondolkoztam róla, de most, hogy szóba
hoztad, csakugyan nem megyek.
- Ezt egész idő alatt tudtad!
- Ó, a jézusmáriáját... nézd, én nem kedvelem Annt
és Billyt. Illetve, ezt töröld. Annt nem kedvelem, Billyt
pedig utálom, mint a szart. Arthur a te afférod, már elné-
zést a szellemeskedésért. Miért kell neked belerángat-
nod ebbe? Felnőttem, ők is, és sose voltunk barátok.
- Mert ez Ann esküvője, és ő akarja, hogy ott légy.
- Marhaság! Nyilván meghívja minden ismerősét, és
azért hív meg, hogy neked tegyen szívességet.

172
- Ez nem igaz! - Holott Jean is tudta, mennyire az. Ta-
na, ahogy idősödött, úgy lett egyre erősebb. Ez bizonyos
értelemben Harry befolyásának volt köszönhető. A fiú-
nak határozott elképzelése volt úgyszólván mindenről, és
Tanában, mikor megfelelni igyekezett neki, ugyancsak
kibontakozott valami hasonló tulajdonság. Harry hatásá-
ra tudatosította magában az érzéseit és a gondolatait.
A fiúnak egyébként az egyetemmel kapcsolatban is igaza
lett. Boston jót tett Tanának, sokkal jobb volt a Green
Hillnél. Egy év alatt többet érett, mint addigi tizenkilenc
éve alatt.
- Tan, én egyszerűen nem értem, hogy miért viselkedsz
így. - Már megint az esküvő! Megőrül!
- Anya, nem beszélhetnénk valami másról? Te hogy
vagy?
- Én jól, de szeretném azt gondolni, hogy legalább
fontolóra veszed...
- Jó! - visította a lány. - Fontolóra veszem! Hozhatok
valakit? - Talán elviselhetőbb lesz, ha Harry is eljön.
- Számítottam rá. Miért nem követitek a Winslow fiú-
val Ann és John példáját, és miért nem jegyezkedtek el?
- Mert nem vagyunk szerelmesek egymásba. Ez a
fő ok.
- Ennyi idő után nehezen tudom elhinni.
- Az élet furcsább a kitalálásnál, anya. - Mindig ideg-
sokkos lett, ha az anyjával beszélt, mint ezt másnap meg-
próbálta elmagyarázni Harrynek. - Mintha egész nap azt

173
tervezgetné, mit mondjon, amivel a lehető legjobban ki-
boríthat, és rendre sikert arat. Tévedhetetlenül eltalálja
a szög fejét.
- Az én apámnak is megvan ugyanez a tehetsége. Ez
előfeltétel.
- Mihez?
- A szülői állapothoz. Itt vizsgázni kell. Ha nem vagy
elég őrjítő, akkor addig csináltatják veled újra, amíg nem
sikerül. Aztán mikor a srác megszületik, pár évente meg-
ismételtetik velük a tesztet, úgyhogy tizenöt-húsz év után
már prímán értenek hozzá. - Tana kacagva pillantott a
barátjára. Harry még mutatósabb volt, mint amikor meg-
ismerkedtek. A lányok buktak rá. Egyszerre mindig leg-
alább fél tucatnyival zsonglőrködött, de Tanára akkor is
volt ideje. Tana volt az első, a jó barát - igazság szerint jó-
val több, bár ezt a lány nem sejtette. - Te hosszú távú
vagy, Tan. Ők a jövő hétig tartanak. - Egyik lányt se vette
komolyan, akármilyen elkeseredetten tipródtak utána.
Nem bolondította őket, vigyázott, hogy senkinek se okoz-
zon fájdalmat, odafigyelt a fogamzásgátlásra. - Semmi
baleset, hála nekem, Tan. Az élet túl rövid ehhez, és anél-
kül is van elég fájdalom, nem kell még nekem is bánta-
nom a barátaimat. - De nem is ígérgetett. Harry Winslow
szórakozni akart, semmi többet. Semmi vallomás, jegy-
gyűrű, epedő szem; csak egy kis nevetgélés, rengeteg sör
és kellemes időtöltés, ha lehet, ágyban. Máshová húzta a
szíve, ám kapcsolt részei nem követték az irányt.

174
- Beérik ennyivel?
- Naná hogy. Pont olyan anyjuk van, mint neked. Csak
ők jobban odafigyelnek az anyjukra, mint te. Mind férj-
hez akarnak menni, és minél előbb ki akarnak maradni
az iskolából. De én közlöm velük, hogy rám itt ne számít-
sanak. És ha nem hiszik, majd rájönnek hamarosan. -
Kisfiúsan vigyorgott, Tana pedig kacagott. Tudta, hogy a
lányok eldobják magukat Harry egyetlen pillantására.
Egy éve voltak elválaszthatatlanok, Tanát közirigység
övezte. Barátnői egyszerűen nem hitték, hogy semmi
sincs közöttük, ugyanúgy értetlenkedtek, mint Jean, de
Harry és Tana kapcsolata továbbra is megmaradt szűzies-
nek. Harry most már jobban megértette ezt a lányt, és
nem merte volna megmászni a falakat, amelyekkel Tana
körülsáncolta a szexualitását. Egyszer-kétszer megpró-
bálta összehozni a lányt valamelyik barátjával, de Tana
hallani sem akart róla. Harry szobatársa még azt is meg-
kérdezte, nem leszbikus-e a nő, de Harry bizonyosra vet-
te, hogy nem erről van itt szó, inkább valami rettentő
ütés érhette Tanát, amiről nem hajlandó beszélni. Rá-
hagyta. Tana együtt lógott Harryvel, vagy az egyetemi ba-
rátaival, vagy elvolt önmagában, de romantikus értelem-
ben vett férfi nem volt az életében. Soha. Harry ezt bizo-
nyosra vette.
- Hát pedig marha nagy pazarlás, fiam - próbálta
évődve szóba hozni. Tana szokása szerint elhessegette.
- Eleget teszel te kettőnknek is.

175
- Abból nem sok a hasznod.
- Megspórolom a nászéjszakámra - kacagott a lány.
- Mily nemes! - Harry mély bókot vágott ki előtte.
A Harvardon és a Boston Egyetemen megszokták, hogy
ők ketten együtt járnak, együtt balhéznak, hülyéskednek,
heccelik egymást és a haverjaikat. Harry vásárolt egy
tandemet egy hétvégi kiárusításon, azon tekertek Camb-
ridge-szerte. A fiú télen hatalmas mosómedvekucsmát,
nyáron szalmazsirardit viselt a tandemezéshez.
- Akarsz eljönni velem Ann Durning esküvőjére? -
A Harvard Quaden lófráltak, egy nappal azután, hogy
Jean a lakodalommal nyaggatta a lányát a telefonban.
- Nem különösebben. Lehet majd röhögni?
- Kizárt - felelte Tana angyali mosollyal. - Anyám sze-
rint illendő elmennem.
- Szerintem te számítottál rá.
- Valamint anyám azt is gondolja, hogy gyűrűt kellene
váltanunk.
- Egyetértek. Majd csinálunk kettős esküvőt. De ko-
molyan, te akarsz menni?
- Miért? - Valami riadtság volt a szemében, amelynek
okát Harry hiába próbálta kitalálni. Elég jól ismerte Ta-
nát, ám a lány időnként elfátyolozta magát előle. Nem
mindig sikerült. - Nem akarok egyedül odamenni! Nem
szeretem őket. Ann igazi undok elkényeztetett taknyos,
aki már elfogyasztott egy férjet, az apucikája most mégis
akkora hűhót csap belőle. Bár szerintem ezúttal jól vá-

176
lasztott.
- Ezt hogy érted?
- Hogyhogy hogy értem? Úgy, hogy a vőlegénynek van
dohánya.
- Mily okos! - mosolygott angyalian Harry. Tana neve-
tett.
- Jó tudni, hol keressük az emberek becsét, ugye? Na
szóval, a lakodalom Connecticutban lesz, rögtön azután,
hogy kijövünk az iskolából.
- Ezen a héten Dél-Franciaországba akartam menni,
Tan, de elhalaszthatom pár nappal, ha ezzel kisegítlek.
- Nem lenne túl nagy púp a hátadon?
- Az lenne - mondta őszintén a mosolygó fiú. - De érted
mindent. - Mélyen meghajolt a nevető lány előtt, aztán rá-
csapott Tana fenekére; visszaugrottak a tandemre, és elte-
kertek a Boston Egyetem kollégiumáig, ahol Tana lakott.
Harrynek reményteljes randevúja volt ma estére. Már
négy vacsorát invesztált a lányba, és reménykedett, hogy
ma este összejön az áttörés.
- Hogy beszélhetsz így! - dorgálta nevetve Tana, míg
álltak a kollégium előtt.
- Nem etethetem örökké, a nyavalyába, valamit kapni
akarok cserébe. Folyton ekkora nagy bélszíneket fal ho-
márfarokkal. Az egész apanázsom rámegy erre a spinkó-
ra... majd tájékoztatlak a végeredményről.
- Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom.
- Ja persze, szűzi fülek... na jó. - Harry intett, és elka-

177
rikázott a tandemen.
Aznap este Tana levelet írt Sharonnak és hajat mosott.
Másnap együtt tízóraizott Harryvel, aki sehová sem ju-
tott a lánnyal, a "Nagyevővel", ahogy ezentúl hívni fogja.
A lány nemcsak a saját bélszínjét habzsolta be, de Harry
bélszínjének oroszlánrészét is utánaküldte, megtetézte
két adag homárral, aztán közölte, hogy rosszul érzi ma-
gát, különben is haza kell mennie, mert készülnie kell a
vizsgáira. Úgyhogy annyi szenvedés után Harrynek nem
jutott egyéb, mint egy kiadós éttermi számla és egy üdítő,
pihentető álommal telt éjszaka, egyedül az ágyban.
- Végeztem a nővel. Uramisten, hogy mit össze kell
brusztolni manapság egy kefélésért! - Amennyire Tana a
pletykákból megállapíthatta, Harrynek többnyire nem
volt oka panaszra. Mindvégig ezzel szekálta, amíg meg
nem érkeztek New Yorkba. A fiú letette a lakásuknál, és
ment tovább a Pierre-be, csak másnap jelentkezett érte,
mikor mentek az esküvőre.
Tanának el kellett ismernie, hogy szédületes látványt
nyújt. Fehér flanelnadrágot öltött, kék kasmírblézert ele-
fántcsontszín selyemingéhez, amelyet tavaly csináltatott
neki Londonban az apja, sötétkék-piros Hermés-nyak-
kendőt kötött.
- Jézusom, Harry, ha az arának lenne egy csepp esze,
ejtené azt a hapsit, és megszökne veled!
- Erre a fejfájásra nincs szükségem. Te se panaszkod-
hatsz, Tan. - A lány zöld selyemruhát viselt, majdnem

178
pontosan olyan árnyalatút, akár az írisze, kibontott haját
addig kefélte, míg úgy ragyogott, mint a napsütötte búza-
mező.
- Köszönöm, hogy eljössz velem. Tudom, hogy unni
fogod, de akkor is hálás vagyok.
- Ne hülyéskedj. Úgy sincs semmi dolgom. Csak hol-
nap este indulok Nizzába. - Ahonnan autóval megy majd
Monacóba, ahol az apja várja az egyik barátja jachtján.
Két hetet töltenek együtt, aztán az apja elutazik a bará-
taival, és Harry egyedül marad a Cap Ferrat-i házban. -
Rosszabb sorsokat is el tudok képzelni, Tan. - Micsoda
ramazurikat fog csapni, és hajthatja Dél-Franciaország-
ban a lányokat, és csak az övé lesz a ház! Tana azonban
magányosnak vélte ezt a szórakozást. Harrynek többnyi-
re nem lesz kihez szólni, igazából senki sem fog törődni
vele. Ő viszont az anyjával tölti a nyarat, aki agyon fogja
nyomni. Egy gyönge pillanatában, amikor épp lelkifurda-
lása volt az oly nehezen kivívott függetlensége miatt, be-
leegyezett, hogy elvállal egy nyári munkát a Durning In-
ternationalnél. Jean ujjongott.
- Meg tudnám ölni magam, valahányszor csak rágon-
dolok! - morgott a fiúnak. - Idióta voltam! De néha úgy
megsajnálom anyát. Most már egy szál maga van, amióta
elmentem. Azt hittem, ezzel kedveskedhetek neki, de az
istenért, Harry... mire vetemedtem?
- Nem lesz az olyan rossz, Tan.
- Akarsz fogadni? - Mivel a Boston Egyetem ösztön-

179
díja a jövő évben lejárt, Tana szeretett volna egy kis zseb-
pénzt. Ebből a munkából legalább szert tehetne rá. De
akkor is mérhetetlenül nyomasztotta, hogy az egész nya-
rat New Yorkban kell töltenie, Jeannel egy lakásban,
nézve, hogyan csókolgatja az anyja naponta Arthur lá-
bát. Már a gondolattól felfordult a gyomra.
- Amikor visszajöttem, lemegyünk egy hétre Cape-be.
- Hála Istennek!
Összemosolyogtak. Rövid idő múlva megérkeztek a
connecticuti episzkopális templomhoz, és beálltak a töb-
bi meghívott közé a fojtogató júniusi hőségben. Aztán
szerencsére kiszabadulhattak innen, és áthajtottak Dur-
ningék házához.
Harry figyelte a lány arcát, mikor begördültek a hatal-
mas kapun. Tana először járt itt a két évvel korábbi li-
dércnyomásos éjszaka óta. Pontosan két éve. Ettől a
gondolattól vékony hártyaként ütött ki felsőajkán a ve-
rejték.
- Te tényleg nem szívesen jössz ide, ugye, Tan?
- Nem nagyon. - Kibámult az ablakon, Harry csak a
tarkóját láthatta, de érezte, hogyan növekszik a lányban
a feszültség. Még rosszabb lett, amikor leparkolták a ko-
csit és kiszálltak. Beálltak a vendégek sorába, hogy el-
mondják a megfelelő szavakat. Tana bemutatta Harryt
Arthurnak és az ifjú párnak, és miközben elvett magának
egy pohár italt, észrevette, hogy Billy bámulja. Úgy bá-
mulja, hogy majd kiesik a szeme. Harry visszabámult Bil-

180
lyre, mire az elcsellengett.
Tana valamiféle bódulatban töltötte az ezután követ-
kező időt. Többször táncolt Harryvel, egy csomó isme-
retlennel, egyszer-kétszer beszélgetett az anyjával, majd
egy üresjáratban hirtelen szemtől szembe találta magát
Billyvel.
- Szia. Kíváncsi is voltam, eljössz-e. - Tana mindent el-
söprő vágyat érzett, hogy pofon csapja, de inkább elfor-
dult. Fuldokolt, ha csak rá kellett néznie. Azóta az éjsza-
ka óta nem látta, de Billy most is ugyanolyan volt, rossz-
indulatú, puhány, gonosz és elkényeztetett. Tana még
nem felejtette el, hogyan verte őt, aztán...
- Szállj le rólam - mondta alig hallhatóan.
- Ne légy már ilyen merev. A nővéremnek van az es-
küvője! Ez romantikus esemény. - Tana látta rajta, hogy
alaposan bevan rúgva. Tudta, hogy pár napja diplomázott
Princetonban; valószínűleg azóta vedel egyfolytában.
A családi vállalathoz fog belépni, most majd kergetheti a
titkárnőket. Tana szerette volna megkérdezni tőle, kit erő-
szakolt meg utoljára, de csak elindult, hogy otthagyja, mi-
re Billy elkapta a karját. - Ilyet nagyon bunkóság csinálni!
Tana megpördült. Fogát összeharapta, a szeme lán-
golt.
- Vedd le rólam a kezed, vagy az arcodba öntöm az
italomat! - sziszegte, mint egy kígyó. És egyszer csak ott
állt mellette Harry, és nézte Tanát, akit még sohase látott
ilyennek. Azt is észrevette, hogy néz a lányra Billy.

181
- Kurva! - susogta gyűlölködve Billy Durning. Harry
megragadta a karját, és egyetlen rántással hátracsavarta.
Billy nyögött, szeretett volna visszavágni, de nem mert
jelenetet rendezni. Harry a szabad kezével a nyakkendő-
jét kapta el, olyan erővel, hogy majdnem megfojtotta
Billyt.
- Leesett a tantusz, haver? - súgta Harry. - Helyes,
akkor most kopj le villámgyorsan! - Billy szó nélkül ki-
tépte a karját és elbaktatott. Harry ránézett Tanára.
A lány egész testében reszketett. - Jól vagy? - A lány bó-
lintott, de Harryt nem győzte meg. Halálsápadt volt, és
vacogott a hőségben. - Mi volt ez az egész? Régi barát?
- Mr. Durning imádni való fia.
- Fogadnék, hogy volt már találkozásotok.
Tana bólintott.
- Méghozzá nem valami kellemes. - Maradtak még egy
kicsit, de Tanán annyira látszott a mehetnék, hogy végül
Harry hozta szóba a távozást. Egy darabig néma csendben
robogtak visszafelé a városba. Harry látta a lányon, ho-
gyan enged benne a feszültség, mihelyt távolabb kerülnek
a Durning-háztól. Meg kellett kérdeznie. Olyan ólom-
súllyal nehezedett rájuk valami, hogy Harry féltette Tanát.
- Mi volt ez, Tan?
- Semmi különös. Régi gyűlölet.
- Milyen alapon?
- Azon az alapon, hogy Billy Durning egy hülye
pöcs! - Harry meghökkent. Tana nem szokott erős kife-

182
jezéseket használni. És nem humorból mondta. - Egy ro-
hadt kis szemétláda! - Könnyektől égő szemmel, reszke-
tő kézzel rágyújtott, pedig úgyszólván sohasem cigarettá-
zott.
- Azt kitaláltam, hogy nem vagytok puszi haverok -
mosolygott Harry. A lány nem mosolygott vissza. - Mit
csinált veled, hogy ennyire meggyűlölted, Tan? - Tudnia
kell. Tana érdekében, és a sajátjában is.
- Már nem fontos.
- De igen.
- De nem! - ordította a lány, és hirtelen megeredtek a
könnyei. Semmit sem gyógyított be az eltelt két év, mert
Tana nem engedte szellőzni a sebeit. Sharon kivételével
senki sem tudta róla, miért nem tud szerelmes lenni,
miért nem jár senkivel. - Most már különben sem szá-
mít.
- Magad próbálod meggyőzni, vagy engem? - Harry
odanyújtotta a zsebkendőjét. Tana patakzó könnyekkel
kifújta az orrát.
- Bocs, Harry.
- Semmi bocs. Elfelejtetted, hogy a barátod vagyok? -
Tana a könnyein át elmosolyodott, és megpaskolta a fiú
arcát.
- Te vagy az én legjobb barátom.
- Azt akarom, hogy mondd el, mi történt Billy Dur-
ninggal.
- Miért?

183
Harry mosolygott.
- Hogy visszamehessek és megölhessem, ha úgy kívá-
nod.
- Oké, máris indulhatsz! - Tana órák óta most nevetett
először.
- Komolyan. Szerintem könnyítened kellene a lelke-
den.
- Szerintem nem! - Mert az még ijesztőbb, mint hur-
colni. Tana szólni sem akart róla.
- Rád szállt, ugye?
- Többé-kevésbé. - Megint kifelé bámult az ablakon.
- Tana... mondd el...
A lány üveges mosollyal fordult vissza.
- Miért?
- Mert érdekel. - Lehúzódott az út szélére, kikapcsol-
ta a gyújtást, ránézett a lányra. Hirtelen tudta, hogy most
mindjárt ki fog nyitni egy régóta lepecsételt ajtót, de Ta-
na érdekében fel kell törnie a pecsétet. - Mondd el, mit
csinált veled.
- Tana rámeredt. Megpróbálta rázni a fejét, de Harry
nem engedte el a szemével, és szelíden megfogta a kezét.
Akkor végre kimondta élettelen hangon:
- Két éve megerőszakolt. Jobban mondva holnap este
lesz két éve. Boldog évfordulót.
Harrynek összeszorult a gyomra.
- Hogy érted, hogy megerőszakolt? Jártál vele?
Tana megrázta a fejét.

184
- Nem. - Hangja alig volt több suttogásnál. - Anyám
ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek el egy bulira ide, a
greenwichi házba. Billy bulijára. Az egyik barátja hozott
el, aki aztán berúgott és felszívódott, és Billy megtalált,
mikor a házban mászkáltam. Kérdezte, akarom-e látni a
szobát, ahol anyám dolgozik. És én hülye, azt mondtam,
igen, aztán már csak arra emlékszem, hogy bevonszolt az
apja hálószobájába, letepert a földre és összevert és meg-
erőszakolt. Aztán hazavitt és összetörte a kocsit. - Las-
san hüppögni kezdett, szavai csuklásokba törtek, szinte
fizikailag érezte őket, amint kibuggyannak a száján:
- A kórházban kitört rajtam a hisztéria... miután kijött a
rendőrség... aztán odajött az anyám... és nem akart hin-
ni nekem, azt gondolta, részeg vagyok... az ő szemében a
pici Billy nem követhet el rosszat... Máskor is próbáltam
elmondani neki... - Tenyerébe temette az arcát. Harry
magához ölelte, duruzsolva csitítgatta. Majd megszakadt
a szíve. Hát ezért nem jár Tana senkivel - vele sem -
ezért ilyen zárkózott és rémült!
- Szegény kicsim... szegény Tan... - Visszavitte a vá-
rosba, megvacsoráztatta egy csendes helyen, aztán föl-
mentek a Pierre-be, és órákig beszélgettek. Tana tudta,
hogy az anyja ezt az éjszakát is kint tölti Greenwichben,
ahol már egy hete él, hogy a legtökéletesebben megszer-
vezze a lakodalmat.
Harry hazafuvarozta, és utána azon tűnődött, hogy
most megváltozik-e vajon Tana? Talán köztük is megvál-

185
tozhatnak a dolgok? A legnagyszerűbb lány volt, akivel
találkozott valaha; a fiú, ha engedi magának, biztos, hogy
fülig beleszeret. De ha két évig tudott okosan viselkedni,
akkor most sem szabad elveszítenie az eszét. Harry nem
akarta tönkretenni a kettejük dolgát. Miért? Egy snap-
perért? Abból annyi jutott neki, mint a szemét, és Tana
ennél sokkal többet ér. Hosszú időbe telik még, hogy
meggyógyuljon, már ha sikerül neki egyáltalán. Sokkal
hathatósabban segíthet rajta, ha a barátja lesz, mintha az
ágyba vinné, úgy, ahogy szeretné, és ott adná elő Taná-
nak a pszichiátert.
Másnap még felhívta telefonon, mielőtt elutazott vol-
na Dél-Franciaországba, utána való napon pedig virágo-
kat küldetett neki és egy levelet: "Fütyülj a múltra. Most
már kutya bajod. Puszi: H." Európából is mindig felhív-
ta, valahányszor alkalmasnak tartotta a pillanatot.
Harrynek jóval érdekesebb nyara volt, mint Tanának.
A munka ünnepe előtt egy héttel jött vissza az Államok-
ba; addigra Tana is letudta a nyári munkáját, és mikor
együtt mentek ki Cape Codra, összehasonlították az él-
ményeiket. Tana boldog volt, hogy végre megszabadult a
Durning Internationaltól. Nagy melléfogás volt, de a cél
érdekében kibírta.
- Valami nagy szerelem a távollétemben?
- Nyista. Elfelejtetted? A nászéjszakámra tartoga-
tom. - Persze mindketten tudták, miért nem. Tana még
mindig sérült volt az erőszaktól, először azon kellett túl-

186
jutnia. Bár azóta, hogy bevallotta Harrynek, mintha már
nem fájt volna annyira. Végre elkezdődött a gyógyulás.
- Csakhogy nem lesz nászéjszakád, ha sose randizol
senkivel, te ló.
- Már megint úgy beszélsz, mint az anyám! - mosoly-
gott Tana. Olyan jó volt viszontlátni a fiút.
- Mellesleg hogy van anyád?
- Ugyanúgy. Arthur Durning rajongó rabszolgája. Fel-
fordul tőle a gyomrom. Én sose akarok ilyen lenni senki-
vel!
- A francba! - csettintett kétségbeesett ábrázattal
Harry. - És én még azt reméltem... - Kacagtak, és ez a
hét is úgy futott el, mint minden idő, amikor jól érezték
magukat. Volt valami varázslatos ezekben a Cape Cod-i
közös tartózkodásokban. Ám Harry minden titkolt érzé-
se ellenére sem változtatott a kapcsolatukon. Aztán
mindkettejüknek elkezdődött és elröppent a második év.
A rákövetkező nyáron Tana Bostonban maradt dolgozni,
Harry ismét elutazott Európába, és hazajövetele után is-
mét lementek Cape Codra. Végükhöz közelegtek a szép
napok; még egy év, aztán elkezdődik az igazi élet. Ők pe-
dig, ki-ki a maga módján, megpróbálták távol tartani ma-
guktól a valóságot.
- Te mit fogsz csinálni? - kérdezte komoran a lány az
egyik estén. Végre-valahára beleegyezett, hogy randevú-
zik Harry egyik barátjával, de nagyon döcögősen
haladtak.

187
Tanát nemigen érdekelte a fiú. Harry titokban örült, de
úgy vélte, néhány felületes randevú jót tenne a lánynak.
- Nem az esetem.
- Honnan a fenéből tudod? Három éve nem jártál
senkivel.
- A felhozatalból ítélve nem nagy veszteség.
- Banya! - vigyorgott Harry.
- Komolyan beszélek. Mi a csudához kezdünk a jövő
évtől? Gondolkoztál már valaha a továbbképzésről?
- Uramisten, dehogy! Még csak az kellene! Ebből a
helyből is bőven elegem van egy életre! Megyek a fe-
nébe.
- És mit fogsz csinálni? - Tana már két hónapja ezen
emésztette magát.
- Nem tudom. Talán elleszek egy darabig a londoni
házban. Az apám, úgy rémlik, jelenleg Dél-Afrikában
tartózkodik, úgyhogy nem fogom zsenírozni. Esetleg Pá-
rizs... vagy Róma... aztán visszajövök ide. Szórakozni
akarok, Tana! - És menekülni valamitől, amit akart, de
tudta, hogy nem kaphatja meg. Még nem.
- Te nem akarsz dolgozni? - botránkozott meg a lány.
Harry mennydörögve hahotázott.
- Miért?
- Ez undorító!
- Mi benne az undorító? Az én családomban nem dol-
goznak a férfiak. Hogy tehetnék tönkre egy ilyen hagyo-
mányt? Szentségtörés lenne!

188
- Hogy van képed bevallani?
- Mert igaz. Egy csomó lusta, gazdag strici. Pont mint
a faterom.
- Azt akarod, hogy egyszer majd a te gyerekeid is ezt
mondják rólad? - Tana el volt szörnyedve.
- Naná, ha leszek olyan hülye gyermekeket nemzeni,
amit kétlek.
- Most úgy beszélsz, mint én!
- Isten őrizz! - Mosolyogtak.
- De komolyan, nem akarod legalább tettetni a mun-
kát?
- Miért?
- Hagyd abba a miértezést!
- Kinek fontos, hogy én dolgozzak, Tan? Neked? Ne-
kem? A faternak? Az újságíróknak?
- Akkor miért mentél egyetemre?
- Nem tudtam mit kezdeni magammal, és a Harvard
muris volt.
- Marhaság! Agyonbifláztad magad a vizsgákra! - Ta-
na indulatosan hátradobta aranyszín sörényét. - Jó ta-
nuló voltál. Miért?
- Magamért. Hát te?-Minek csináltad?
- Ugyanazért. Csak most nem tudom, hogy konkrétan
mit csináljak.
Ezt is eldöntötték helyette, két héttel karácsony előtt.
Telefonált Sharon Blake, és megkérdezte, nem akar-e
részt venni dr. King vezetésével egy menetben. Tana kért

189
egy éjszaka gondolkodási időt, és másnap felhívta Sha-
ront:
- Megint bepaliztál, öreg.
- Hurrá! Tudtam, hogy eljössz! - Elhadarta a részlete-
ket. A menetet három nappal karácsony előtt tartják
Alabamában, a kockázat viszonylag kicsi. Tanának tet-
szett az ötlet, és ugyanolyan jóízűen eltrécseltek, mint a
régi időkben. Sharon végképp kimaradt az iskolából, ap-
ja mély bánatára, és nagy szerelemben volt egy fiatal fe-
kete ügyvéddel. Azt tervezték, hogy tavasszal összeháza-
sodnak. Tana boldog izgalommal tette le a kagylót, és
másnap délután beszámolt Harrynek a menetről.
- Anyád rohamot fog kapni.
- Nem kell közölnöm vele, a mindenségit! Nem kell
tudnia minden lépésemről.
- Majd megtudja, ha megint letartóztatnak.
- Majd téged foglak felhívni, és te leteszed értem az
óvadékot - mondta komolyan a lány. A fiú megrázta a
fejét.
- Nem tehetem. Gstaadban leszek.
- Francba!
- Szerintem nem kellene odamenned.
- Nem kérdeztelek.
De mire eljött az idő, Tanát harminckilenc fokos lázzal
döntötte ágynak az influenza. Este megpróbálta össze-
szedni magát és becsomagolni, de túlságosan beteg volt.
Telefonált Blake-éknek Washingtonba, ahol Freeman

190
vette föl a kagylót.
- Akkor hallottad a hírt... - Olyan volt a hangja, mint-
ha egy kút fenekéről beszélne.
- Milyen hírt?
Blake nem bírt válaszolni, csak ült és sírt, amitől Tana
is sírva fakadt, maga se tudta, miért.
- Meghalt... tegnap este megölték... agyonlőtték... az
én babámat.. . kicsi lányomat.. . - Ekkor összeroppant, és
Tana is vele zokogott, hisztérikus félelemmel, addig,
amíg át nem vette a kagylót Miriam Blake, és elgyötört,
ám a férjéénél sokkal nyugodtabb hangon megmondta
Tanának, mikor lesz a temetés. Tana pedig, úgy, ahogy
volt, lázas betegen elrepült december huszonnegyedikén
reggel Washingtonba. Addigra hozták haza a tetemet.
Martin Luther King is feljött Washingtonba, hogy elbú-
csúztathassa Sharont.
Országos esemény lett a temetésből, újságírók tapos-
ták le egymás lábát a templomban, vakuk villogtak az
összetört Freeman Blake körül. A második gyereke is
meghalt, ugyanannak az ügynek a szolgálatában. A te-
metés után Tanának módja volt zavartalanul eltölteni egy
kis időt Blake-éknél, néhány közeli barát társaságában.
- Kezdjél valami hasznosat az életeddel, kislány -
mondta kiégett tekintettel Freeman Blake. - Menj férj-
hez, legyenek gyerekeid. Ne tedd azt, amit Sharon. - Is-
mét kitört belőle a sírás. Dr. King és egy másik barátjuk
feltámogatták az emeletre. Ekkor Miriam ült oda Tana

191
mellé, akit teljesen kifacsart az influenza és az, hogy na-
pok óta csak sírt és sírt.
- Annyira sajnálom, Mrs. Blake!
- Hát még én... - A szeme olyan volt, mint a kínszen-
vedés forrása. Ő intézett mindent, de még mindig talpon
állt és talpon is fog maradni. Ilyen asszony volt. Tana cso-
dálta érte. - Most mit fogsz csinálni, Tana?
A lány nem egészen értette a kérdést.
- Hát, gondolom, hazamegyek. - El akarta csípni a ké-
sei járatot, hogy anyjával tölthesse a karácsonyt. Arthur
szokás szerint elutazott a barátaival, és Jean megint
egyedüllesz.
- Mármint ha befejezed az iskolát.
- Nem tudom.
- Még sose gondoltál rá, hogy köztisztviselő légy? Erre
van szüksége ennek az országnak. - Tana elmosolyodott;
szinte mintha Sharont hallaná. Miriam épphogy eltemet-
te a lányát, de máris vágtat vissza a keresztes hadjáratba.
Bizonyos szempontból ijesztő, ugyanakkor lenyűgöző. -
Lehetnél jogász. Megváltoztathatnál dolgokat, Tana. Az
a fajta lány vagy.
- Ebben nem vagyok olyan biztos.
- Az vagy. Megvan hozzá a bátorságod. Sharon is bá-
tor volt, de benne nem volt meg a te eszed. Te, bizonyos
értelemben, olyan vagy, mint én. - Ez ijesztő gondolat
volt, mert Tana mindig hideg teremtésnek tartotta Miria-
met, és nem akart ilyen lenni.

192
- Csakugyan? - kérdezte kissé bambán.
- Tudod, mit akarsz, és verekszel érte.
- Időnként - mosolygott Tana.
- Egyetlen ütemet sem hagytál ki, amikor kirúgtak
benneteket a Green Hillről.
- Csak szerencsém volt, mert egy barátom bedobta a
Boston Egyetemet.
- Ha nem dobja be, te akkor is a talpadra esel. - Mi-
riam halkat sóhajtott, felállt. - Szóval gondold meg. Nem
lehet elég a hozzád hasonló jogászokból, Tan. Rád van
szüksége ennek az országnak.
Részegítő dolog ilyet mondani egy huszonegy éves lány-
nak. Hazafelé a repülőgépen folyton ezek a szavak jártak
az eszében, és ami még rosszabb, folyton látta Freeman
arcát, hallotta, hogyan sír... hallotta, miket mono Sharon
Green Hillen... a yolani sétákon... megrohanták az emlé-
kek, és ő hiába törölgette a szemét. Nem tudta kiverni a
fejéből a kisbabát, akiről Sharon négy éve lemondott;
ugyan hol lehet, mi történt vele? És Freeman gondol-e va-
jon az unokájára? Most már senkijük se maradt.
Állandóan hallotta Miriam szavait: ennek az ország-
nak szüksége van rád... Kipróbálta az ötletet az anyján,
mielőtt visszautazott volna az egyetemre. Jean Roberts
elszörnyedt.
- Jog? Nem tanultál még eleget? Életed végéig iskola-
padban akarsz ülni?
- Csak ha valami hasznom lesz belőle.

193
- Miért nem mégy állásba? Ott megismerkedhetnél
valakivel.
- Jaj, hagyjuk már ezt, a csudába... - Az anyja másra
se tud gondolni. Ismerkedj meg valakivel! Állapodj
meg! Menj férjhez! Szülj gyerekeket! De Harryt se hoz-
ta lázba a gondolat, amikor egy héttel később vele tett
próbát.
- Jézus Mária, miért?
- Miért ne? Érdekes is lehet, én pedig akár be is válha-
tok a témában. - Napról napra jobban izgatta a gondo-
lat, és hirtelen úgy érezte, ez az, amit tennie kell. Ennek
van értelme. Célt ad az életének. - Jelentkezni fogok a
Berkeleyn a Boaltre. - Már eldöntötte. Még két egye-
temre akarta beadni a jelentkezését, de a Boalt volt az
elsődleges célja.
- Komolyan beszélsz? - meredt rá Harry.
- Igen.
- Szerintem megkergültél.
- Nem akarsz velem jönni?
- Fészkes fenét! - vigyorgott a fiú. - Már megmond-
tam, én szórakozni fogok... kirúgok a hámból!
- Időpocsékolás!
- Alig várom!
Tana is alig várta a magáét. Májusban értesítették,
hogy fölvették a Boaltre részleges ösztöndíjjal. A hiány-
zó összeget már összespórolta.
- Sínen vagyok! - újságolta Harrynek széles mosollyal.

194
A pázsiton ültek, Tana kollégiuma előtt.
- Biztos vagy benne, Tan?
- Még soha életemben nem voltam ennyire biztos
semmiben! - Összemosolyogtak. Hamarosan szétválik az
útjuk. Júniusban Tana részt vett a fiú diplomaosztásán a
Harvardon, és keservesen megsiratta Harryt, magát,
Sharon Blake-et, aki nem volt többé, John F Kennedyt,
akit hét hónapja gyilkoltak meg, azokat, akiket ismertek
és azokat, akiket már sohasem fognak megismerni.
Mindkettejük életében véget ért egy korszak. Sírt a saját
diplomaosztásán is. De sírt az anyja is. Még Arthur Dur-
ning is eljött. Harry a hátsó sorban ült, és úgy tett, mint-
ha az elsős lányokkal kokettálna.
Ám csak Tanát látta, és a szíve szárnyalt a büszkeség-
től, aztán összeszorult a gondolatra, hogy ezentúl másfe-
lé mennek tovább. De tudta, hogy útjaiknak okvetlenül
keresztezniük kell még egymást. Majd ő tesz róla. Ám
Tanának még mindig túl korai. A szíve mélyéből kívánt
neki minden jót, hogy ne essék baja Kaliforniában.
Nyugtalanította, hogy ilyen távol kerülnek egymástól. De
most egyelőre el kell engednie... most egyelőre...
Könnyek szöktek a szemébe, ahogy nézte Tanát, amint
kezében diplomájával lejön a lépcsőn. Olyan üde és fia-
tal volt, a nagy zöld szeme, a csillogó haja... és az ajak,
amelyet Harry négy éve oly kétségbeesetten vágyott
megcsókolni... ugyanaz az ajak, amely futólag súrolta az
övét, amikor Harry ismét gratulált neki... és ekkor Tana

195
egy pillanatra magához ölelte, amitől a fiúnak majdnem
elállt a lélegzete.
- Kösz, Harry. - Könnyes volt a szeme.
- Mit? - Neki is a könnyeit kellett nyelnie.
- Mindent. - Aztán megrohanták őket a többiek, és a
pillanat elröppent. Elkezdődött a külön élet, és Harry
szinte a húsában érezte, ahogyan Tana leszakad róla.
II. rész
KEZDŐDIK AZ ÉLET
136
7. fejezet
Úgy tűnt, sohasem érkeznek meg a repülőtérre. Tana ta-
xit hívott, és Jean ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri. Vég-
telen nagyokat hallgattak, időnként úgy törtek fel belő-
lük a szavak, mint mikor gépfegyver nyit tüzet a bozót-
ban eltűnő ellenségre. Aztán végül megérkeztek. Jean
követelte, hogy ő fizethessen a taxiért. Mintha ez lett vol-
na az utolsó és egyetlen esélye, hogy tegyen valamit a kis-
lányáért. Miközben feladták Tana csomagjait, látszott
rajta, hogy a könnyeivel küzd.
- Ez mindened, drágám? - fordult idegesen a lányá-
hoz. Tana bólintott és mosolygott. Neki is nehéz volt ez a
reggel. Mert itt az a helyzet, hogy ő nagyon sokáig nem
fog hazajönni. Esetleg pár napra, egy hétre, rövid idő-
szakokra. De ha sikerül megvetnie a lábát a Boalten, ak-
kor valószínűleg sohasem fog itthon élni többé. A Green
Hillnél vagy a Boston Egyetemnél nem kellett ettől tar-

196
tani. De Tana készen állt a kiröppenésre, az anyja pedig
halálosan megrémült. Ugyanilyen volt az arca huszonhá-
rom éve, amikor Andy Roberts elment a háborúba. An-
nak ilyen az arca, aki tudja, hogy többé semmi sem lesz
ugyanaz. - Ugye, akkor nem felejted el, és telefonálsz
ma este, drágám?
- Nem, anya, nem felejtem el, de nem ígérhetem biz-
tosra - mosolygott Tana. - Ha minden igaz, amit hallok,
akkor levegőzni se jutok ki a következő hat hónapban. -
Már figyelmeztette az anyját, hogy az idén nem tud haza-
jönni karácsonyra. Túl sokba kerül. Jean belenyugodott.
Reménykedett, hogy Arthur esetleg ad neki egy jegyet.
Bár arra sincs remény, hogy Durning vele töltse a kará-
csonyt. Néha nem könnyű az élet. Vannak, akiknek soha-
sem könnyű.
Ittak egy csésze teát, figyelték a leszálló gépeket. Tana
várta, hogy beszálláshoz szólítsák. Többször rajtakapta
az anyját, amint őt figyeli. Huszonkét évi gondoskodás-
nak most fog hivatalosan vége szakadni. Nehéz pillanat
ez mindkettejüknek. Jean váratlanul megfogta a lánya
kezét, és a szemébe nézett.
- Csakugyan ezt akarod, Tan?
- Igen, anya, ezt - felelte halkan a lány.
- Biztos?
- Biztos - mosolygott Tana. - Tudom, hogy neked kü-
lönösnek tűnik, de én csakugyan ezt akarom. Még soha-
sem voltam ennyire biztos semmiben, akármilyen ne-

197
héz is.
Jean összevonta a szemöldökét, és lassan csóválta a fe-
jét. Sajátos idő volt, hogy pont most beszéljék meg, pilla-
natokkal Tana felszállása előtt, és sajátos hely, ahol em-
bertömegek hömpölyögnek körülöttük, de ha egyszer
épp itt vannak...
- Ez inkább férfipálya. Sohasem gondoltam...
-Tudom - felelte szomorúan Tana. - Azt akartad,
hogy olyan legyek, mint Ann. - Aki most Greenwichben
lakott, apuka közelében, és most született meg az első
gyereke. A férje már teljes jogú tag volt a Sherman és
Sterlingnél. A férj Porschéval járt, Ann Mercedes Sedan-
nal. Minden anya álma. - Csakhogy ez nem az én for-
mám. Sohase volt az, anya.
- De miért nem? - Jean nem értette. Talán ő hibázott
el valamit? De Tana csendesen csóválta a fejét.
- Nekem talán többre van szükségem. Talán arra, hogy
én teljesítsek, ne a férjem. Nem is tudom, de nem hin-
ném, hogy boldog lennék így.
- Szerintem Harry Winslow szerelmes beléd, Tan -
mondta gyöngéden Jean. De Tana ezt nem óhajtotta hal-
lani.
- Nincs igazad, anya! - Már megint itt tartanak?! -
Nagyon szeretjük egymást, mint barátok, de Harry nem
szerelmes belém, és én nem vagyok szerelmes belé! -
Neki nem ez kell. Neki testvérnek, barátnak kell Harry.
Jean bólintott, és nem szólt többé. Bemondták Tana gé-

198
pét. Jeannek mintha ez lett volna az utolsó kísérlete,
hogy jobb belátásra bírja a lányát, de Tanát nem győzhet-
te meg semmi: se életstílus, se férfi, se fényűző ajándék.
Ránézett az anyjára, aztán szenvedélyesen magához ölel-
te és a fülébe súgta: - Anya, én ezt akarom. Biztos va-
gyok benne. Esküszöm neked.
Úgy búcsúzott, mintha Afrikába tartana, egy másik vi-
lágba, másik életbe - és bizonyos értelemben valóban ez
történt. Anyja szívettépő szomorúsággal integetett, ar-
cán feltartóztathatatlanul patakzottak a könnyek. Tana
az ajtóban még visszafordult, és azt kiáltotta:
- Ma este telefonálok!
- De akkor sem lesz ugyanaz - suttogta Jean. Az ajtó-
kat becsukták, a lépcsőt elgurították, az óriás madár be-
fordult a kifutóra és felszállt. Soká, nagyon soká, amikor
a repülőgép már ponttá töpörödött az égen, Jean, aki na-
gyon kicsinek és nagyon magányosnak érezte magát, ki-
ment a repülőtérről, leintett egy taxit és visszavitette ma-
gát az irodába, ahol Arthur Durningnak szüksége volt rá.
Legalább valakinek még mindig szüksége volt rá, de
Jean akkor is rettegett hazatérni aznap este. És még éve-
ken át.
8. fejezet
A gép az Oakland repülőtéren szállt le. Kicsi, barátságos
helyre érkezett Tana, kisebb volt Bostonnál és New York-
nál, viszont sokkal, de sokkal nagyobb Yolannél, amely-
nek még repülőtere sem volt. Taxiba szállt a csomagjaival

199
és elvitette magát a Berkeley campusára, bejelentkezett
a szobába, amelyet az ösztöndíj keretében béreltek neki,
kicsomagolt és körülnézett. Minden más volt és új. Gyö-
nyörűen, melegen sütött a nap, a felszabadultan lezser
öltözködési stílus farmertól és kordnadrágtól a habos
hosszú szoknyáig mindent felölelt. Előfordult nem is egy
kaftán, rengeteg sort és póló, lábbelinek szandál, surra-
nó, mokaszin vagy semmi. A Boston Egyetemmel ellen-
tétben itt nem tengtek túl New York Bergdorf-féle drága
gyapjúba és kasmírba burkolt zsidó hercegnői. Egyetlen
szigorú szabály létezett: "azt viseld, ami jólesik", szó sem
volt semmiféle nettségről, de még ez is izgalmas volt, és
Tana lelkesen nézett körül. Ez a lelkesedés kitartott még
a következő hónapban is, amikor egyik előadásról a má-
sikra futott, majd vágtatott haza, hogy áttanulja a dél-
utánt és az egész éjszakát. Ezenkívül a könyvtár volt az
egyetlen hely, ahol megfordult; lehetőleg a szobájában
evett vagy futtában. Az első hónap végére leadott három
kilót, amit nem is kellett volna leadnia. Az volt a jó eb-
ben az időbeosztásban, hogy egyáltalán nem hiányolta
Harryt annyira, mint tartott tőle. Három évig csaknem
sziámi ikrek voltak, bár más iskolába jártak, és most a fiú
egyszerre csak nem volt itt, bár tanítás után fel-felhívta
Tanát. Október ötödikén éppen a szobájában ült, amikor
bekopogtattak hozzá, hogy a fizetős telefonon keresik.
Tana azt hitte, már megint az anyja, és nagyon nem aka-
rózott lemennie. Másnap szóbeli beszámolója volt szer-

200
ződésjogból, egy másik tárgyból pedig dolgozatot kellett
írnia.
- Kérdezd meg, ki az, és hogy visszahívhatom-e.
- Oké, egy perc! - A lány visszajött. - New Yorkból ke-
res.
Szóval az anyja.
- Visszahívom.
- A srác azt mondja, hogy nem lehet. - A srác? Harry?
Elmosolyodott. Az ő kedvéért még a munkáját is félbe-
szakítja.
- Rögtön megyek! - Felmarkolta gyűrött farmerját a
szék támlájáról, és mentében rántotta magára. - Halló!
- Mi a fenét művelsz? Összetetted egy hapsival a ti-
zennegyediken? Egy órája ülök itt, Tan! - Nyűgös volt a
hangja, Tana kifinomult hallásával megállapította, hogy
részeg is. Túl jól ismerte Harryt.
- Ne haragudj, a szobámban tanultam, és azt hittem,
anya.
- Nincs olyan szerencséd. - Furcsán komoly volt a
hangja.
- New Yorkban vagy? - kérdezte mosolyogva a lány.
Örült, hogy megint hallja Harry hangját.
- Ja.
- Azt hittem, csak a jövő hónapban jössz vissza.
- Nem. Visszajöttem, hogy megnézzem a bácsit, aki-
nek az a véleménye, hogy szüksége van a segítségemre.
- Miféle bácsit? - értetlenkedett Tana. Harry még so-

201
hasem említette, hogy nagybátyja lenne.
- Samu bácsimat. Emlékszel, az a hosszú fehér szakál-
las ürge a plakátokon, a nevetséges kék-vörös szerelésé-
ben. - Ez tényleg részeg. Tana már majdnem elnevette
magát, ám egyszerre megfakult a mosolya. Ez komolyan
beszél! Édes Istenem...
- Mi a fenét akarsz mondani?
- Behívtak, Tan.
- Kurva életbe! - Tana behunyta a szemét. Másról se
lehetett hallani. Vietnam... Vietnam... Vietnam...
mindenkinek megvolt róla a véleménye... tapossuk ki a
belüket... maradjunk ki belőle... jusson eszetekbe, mi
történt a franciákkal... ugorjunk neki... maradjunk itt-
hon... rendőri akció... háború... képtelenség volt kide-
ríteni, mi folyik, de akármi volt is, az nem volt jó. - Mi
a fenének jöttél vissza? Miért nem maradtál kül-
földön?
- Azt nem akartam. Apám még azt is felajánlotta,
hogy pénzen vált ki, ha tud, bár én ezt kétlem. Vannak
dolgok, amire még a Winslow-vagyon se elég. De meg
nem is az én stílusom, Tan. Nem tudom, talán titokban át
is akartam menni, hogy legalább vegyék egy kis haszno-
mat.
- Te marha! Édes jó Istenem... Te még annál is
rosszabb vagy! Meg is ölhetnek! Erre nem gondoltál?
Harry, menj vissza Franciaországba! - ordította a nyílt
folyosón a New Yorkban tartózkodó fiúnak. - Mi a

202
francnak nem mész Kanadába, vagy lősz bele a lábad-
ba... csinálj valamit, ne engedd, hogy behívjanak! 1964-
ben vagyunk, nem 1941-ben! Ne légy már olyan fennkölt,
nincs ebben semmi fennkölt, te hólyag! Menj vissza! -
Hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Félt megkérdezni,
amit tudnia kellett. Pedig föl kell tennie a kérdést, tudnia
kell. - Hová küldenek?
- San Franciscóba. - Tana szíve repesett. - Először.
Kábé öt órára. Akarsz találkozni velem a reptéren, Tan?
Löncsölhetnénk vagy mit tudom én. Este tíz órára kell
valami Fort Ord nevű helyen lennem, és háromkor érke-
zem. És valaki azt mondta, hogy Fort Ord két óra autó-
val San Franciscótól... - Elhallgatott. Mindketten ugyan-
arra gondoltak.
- És aztán? - Tana hirtelen berekedt.
- Gondolom, Vietnamba. Aranyos, mi?
Tana hirtelen begurult.
- Nem, nem aranyos, te hülye szemétláda! Velem kel-
lett volna jönnöd a jogra! Ehelyett te mókázni akartál és
végig akartad dugni az összes francia kuplerájt, és most
nézd meg magad, mehetsz Vietnamba, hogy szétlőjék a
töködet... - Könnyek peregtek az arcán. Senki se mert a
közelébe jönni a folyosón.
- A te szádból egész érdekesen hangzik.
- Hülye.
- No és mi még az újság? Beleszerettél már valakibe?
- Kinek van arra ideje, örökösen olvasnom kell.

203
- Holnap háromkor.
- Ott leszek.
- Kösz. - Ez az utolsó szava megint olyan kölykös volt.
De mikor másnap találkoztak, Tana sápadtnak és nyú-
zottnak találta. Rosszabbul festett, mint júniusban, és a
rövid látogatás félszegre és idegesre sikeredett. A lány
nem tudta, mihez kezdjen a fiúval. Öt óra nem hosszú
idő. Megmutatta a Berkeleyn a szobáját, majd visszahaj-
tottak enni a Kínai negyedbe, csellengtek, és Harry egy-
folytában az óráját nézte, nehogy lemaradjon a buszról.
Úgy döntött, hogy végül is nem bérelt kocsival megy Fort
Ordba, ám ez megrövidítette az együtt tölthető időt.
Nem nevettek annyit, mint máskor, és egész délután zak-
latottak voltak.
- Harry, miért csinálod ezt? Ki kéne váltanod ma-
gadat.
- Nem az én stílusom, Tan. Mostanra már tudhatnád.
És titokban arra gondolok, hogy talán így a helyes. Van
bennem egy rész hazafi, amelyről eddig nem tudtam.
Tanának összeszorult a szíve.
- Ez nem hazafiság, a kutya szentségit! Nem a mi há-
borúnk! - Szörnyű gondolat, hogy Harrynek van esélye,
mégse használja... Ezt az oldalát még sohase mutatta Ta-
nának. A nemtörődöm Harry felnőtt, férfi lett belőle,
akit a lány nem ismert. Makacs volt, erős, és nagyon tud-
ta, mit akar.
- Azt hiszem, hamarosan a mi háborúnk lesz, Tan.

204
- De miért te? - Sokáig ültek szótlanul. Tana szorosan
magához ölelte a búcsúzó Harryt, és megígértette vele,
hogy telefonáljon, amikor csak tud. Ám ez csak hat hétig
tartott, amíg tartott az alapkiképzés. Harry azt tervezte,
hogy visszajön San Franciscóba, és megkeresi a lányt, ám
észak helyett délnek küldték.
- Holnap este indulok San Diegóba. - Ez szombaton
volt. - Onnan hét elején Honoluluba. - Tanának éppen
negyedévi vizsgái voltak, úgyhogy még egy-két napra
sem
ugorhatott el San Diegóba.
- A fene! Ottmaradsz Honolulun egy darabig?
- Nem úgy tűnik. - A lány rögtön érezte, hogy Harry
elhallgat valamit, amit ő tudni szeretne.
- Ez mit jelent?
- Azt jelenti, hogy következő hét végén küldenek Sai-
gonba. - Hideg és kemény volt a hangja, szinte acélos,
egyáltalán nem olyan, mint szokott. Tana nem értette,
hogy történhetett ez. Harry sem értette, bár a hat hét
minden napján föltette magának a kérdést. - Csak sze-
rencsém legyen - tréfálkozott a barátainak, holott nem
volt ebben semmi tréfás. Késsel lehetett volna vágni a le-
vegőt, amikor kézhez kapták a menetparancsokat.
Pisszenni sem mert senki, főleg azok nem, akiknek be-
jött, attól való félelmükben, hátha a többieknek nem volt
szerencséjük. Harry is a balszerencsések közé tarto-
zott. - Rohadt helyzet, Tan, de ez van.

205
- Apád tudja?
- Tegnap este kerestem telefonon. Senki se tudja, hol
van. Párizsban azt hiszik, Rómában van. Rómában azt
hiszik, New Yorkban van. Megpróbáltam Dél-Afrikát,
aztán azt gondoltam, le van szarva a disznó. előbb-utóbb
úgyis megtudja, hol vagyok. - Miért van valakinek olyan
apja, aki elérhetetlen? Tana akár meg is kereste volna
Harry kedvéért, de a harmadik Winslow nem annak az
embernek tűnt, akit ő szeretett volna megismerni. - Ír-
tam neki a londoni címre, és hagytam üzenetet New
Yorkban a Pierre-ben. Ennél többet nem követhetek el a
kedvéért.
- Valószínűleg ez is több, mint amennyit apád megér-
demel. Tehetek valamit, Harry?
- Mondj egy imát. - Egész komolyan csengett a hang-
ja. Tana meg volt rendülve. Ez nem lehet. Harry az ő leg-
jobb barátja, a fivére, gyakorlatilag az ikre, és akkor most
elküldik Vietnamba! Sohasem érzett pánik fogta el. Gya-
korlatilag tökéletesen tehetetlen volt.
-Telefonálsz majd, mielőtt elmennél?... és Honolulu-
ból? - Könnyes volt a szeme. És ha történik valami Har-
ryvel? Nem fog! Összeszorította a fogát. Ilyet még csak
gondolni sem szabad! Nem engedi meg magának! Harry
Winslow legyőzhetetlen, és az övé! Egy darabja Tana szí-
vének!
Nagyon elveszett volt a következő néhány napban,
folyton a fiú hívását várta. Harry kétszer telefonált San

206
Diegóból, mielőtt elutazott volna:
- Bocs, hogy ilyen későn hívlak, szorgalmasan kefél-
tem, valószínűleg megkaptam a gatyabajt, de ott egye
meg a fene. - Többnyire részeg volt, Honoluluban pedig
még részegebb, mert onnan is telefonált kétszer, azután
elment, a néma csendbe, az őserdőkbe, Vietnam szaka-
dékába. Tana állandóan rettegett, hogy veszélyben forog,
aztán érkezni kezdtek az arcpirító levelek, hogy milyen
Saigon, a kurvák, a narkó, a hajdani kedves szállodák, a
gyönyörű lányok, és hogy állandóan használnia kell a
franciáját, Tana pedig fokozatosan fölengedett. Drága
öreg Harry, semmi sem változott, Saigonban is ugyan-
olyan, mint Cambridge-ben. Tana átesett a vizsgáin, a
Hálaadás ünnepén, és a téli szünet első két napján, amit
a szobájában töltött, egy hatvan centiméter magas
könyvoszlop mellett, amikor az egyik este hét órakor
megdöngették az ajtaját.
- Telefon! - Az anyja gyakran hívta, Tana tudta,
miért, bár Jean sohasem ismerte volna be. Nehezek vol-
tak neki az ünnepek. Arthur sohasem töltött vele valami
sok időt, de ő mindig reménykedett az ellenkezőjében.
Mindig volt ürügy meg indok meg parti, amelyre nem vi-
hette el Jeant, meg más nők is voltak, Tana gyanúja sze-
rint. Most ott van Ann, a férje és a baba, talán még Billy
is, Jean pedig nem családtag, akárhány éve áll is Arthur
mellett.
- Rögtön! - kiáltotta. Fürdőköpenyt rántott, és futott

207
a telefonhoz. Hideg volt a folyosón, köd lehetett odakint.
Ritka, hogy a köd eljöjjön ennyire keletre, de különösen
rossz éjszakákon megtette. - Halló! - Az anyja hangjára
számított, megdöbbent, mikor Harry szólt bele, reked-
ten, nagyon fáradtan, mintha egész éjszaka nem feküdt
volna le, ami érthető is, ha itt van a városban. Gyönyörű-
ségesen közelről hallatszott a hangja. - Harry?... -
Azonnal könnyek szöktek a szemébe. - Harry! Te vagy?
- Igen, én, Tan, a fenébe. - Majdnem rámordult a
lányra. Tana szinte érezte a borostáit.
- Hol vagy?
Csak egy töredék pillanatnyi szünet.
- Itt. San Franciscóban.
- Mikor érkeztél? Jézusom, ha tudom, felszedhettelek
volna! - Micsoda karácsonyi ajándék, hogy visszajött!
- Csak most. - Ez ugyan hazugság, de könnyebb ki-
mondani, mint elmagyarázni, miért tartott olyan sokáig a
telefonálás.
- Hát nem valami sokáig maradtál, hála Istennek! -
Olyan hálás volt, amiért hallja a fiú hangját, hogy nem
bírta visszatartani a könnyeit. Sírt és nevetett egyszerre;
Harry szintúgy. Sose hitte volna, hogy egyszer még hallja
Tana hangját, és jobban szerette, mint valaha. Attól félt,
el sem tudja titkolni többé. Pedig azt kell tennie, a lány
érdekében és a magáéban. - Miért engedték, hogy ilyen
hamar visszagyere?
- Nyilván az idegeikre mentem. Az étel büdös, a lá-

208
nyok tetvesek. Kurva életbe, kétszer kaptam lapostetűt
és a legpocsékabb kankót, amim valaha volt... - Nevetni
próbált, de túlságosan fájt.
- Te szemét! Te még most se tudsz viselkedni?
- Nem, ha van választásom.
- Szóval hol vagy?
Megint szünet.
- Most tisztogatnak a Lettermanben.
- Kórházban?
- Ja.
- A laposból? - Olyan hangosan mondta, hogy két
lány a folyosó közepéről fordult vissza, mire Tanából ki-
tört a nevetés. - Lehetetlen alak! A legpocsékabb fajzat
vagy, akit valaha ismertem, Negyedik Harry Winslow,
vagy ki a fene lennél. Bemehetek látogatni, vagy akkor
én is elkapom? - kérdezte még mindig nevetve.
- Csak ne használd a vécémet - mondta Harry ugyan-
olyan rekedten és fáradtan.
- Ne aggódj, nem fogom. Esetleg a kezedet se szorítom
meg, hacsak eddig ki nem főzték. Isten tudja, hová dug-
tad! - Harry mosolygott. Olyan jó volt ismét hallani a lány
hangját. - Átmehetek most? - pillantott az órájára Tana.
- Nincs jobb programod szombaton este?
- Azt terveztem, hogy izélni fogok egy rakás törvény-
könyvvel.
- Úgy veszem észre, körülbelül annyira humoros vagy,
mint szoktál.

209
- Ja, de én sokkal okosabb vagyok nálad, te hólyag, és
engem senki sem küldött Vietnamba.
- Hála Istennek, Tan - felelte Harry valami furcsán
nyomasztó szünet után, és most nem volt kacagás a
hangjában. Tana olyan kínosan érezte magát, hogy a hi-
deg futkosott a hátán. - Tényleg át akarsz jönni ma este?
- Hogy a fenébe ne, hát azt hitted, hogy nem? Én csak
a lapostetűt nem akarom elkapni.
- Majd viselkedek - mosolygott Harry. Ám akkor is
meg kell mondania valamit. Még mielőtt a lány átjönne.
Úgy tisztességes. - Tan... - Nem találta a szavakat. Még
senkivel sem beszélt. Az apjával sem, akit egyébként
úgyse
találtak, bár Harry úgy tudta, hogy Gstaadban fogja tölte-
ni a hétvégét. Mindig ott karácsonyozott, a fiával vagy
nél-
küle. Harmadik Winslownak Svájc jelentette a karácsonyt.
- Tan. . . Van még valamim a lapostetűn kívül. . . -
Különös
borzongás futott végig a lányon, és behunyta a szemét.
- És mi az, süsükém? - El akarta hárítani a fiú szavait,
meg akarta nevettetni, hogy Harry jól érezze magát ak-
kor is, ha esetleg nincs jól, de már túl késő volt, hogy el-
meneküljön a szavak... és az igazság elől.
- Egy kicsit meglőttek... - Tana hallotta, hogy a fiú
hangja megtörik, és belefájdult a melle, annyira igyeke-
zett visszafojtani a zokogást.

210
- Csak nem? És miért csináltál ilyet? - A könnyeikkel
küzdöttek mindketten.
- Nem volt jobb dolgom. A lányok tényleg csupa ku-
tyaütők voltak... - a hangja átforrósodott - ...hozzád ké-
pest, Tana - fejezte be szomorúan.
- Jézus, téged fejbe lőhettek! - Ezen nevettek egy ki-
csit. Tana úgy érezte, hogy az egész teste jégből van. -
Akkor a Lettermanben. Rendben?
- Rendben.
- Ott vagyok fél óra múlva.
- Csak ráérősen. Nem megyek sehová. - Nem is fog
egy darabig. De ezt Tana nem tudhatta. Farmert rántott,
cipőt húzott, azt se tudta, melyiket, belebújt egy fekete
garbónyakú pulóverbe, kapkodva megfésülködött, és
fölkapta az ágy végéből tengerészkabátját. Most rögtön
oda kell mennie, látnia kell, mi történt Harryvel... Egy
kicsit meglőttek... Folyton ez kongott a fülében, miköz-
ben busszal bement a városba, majd taxiba szállva elvi-
tette magát a presidiói Letterman-kórházba. Kétszer
hosszabb ideig tartott, mint gondolta, pedig úgy rohant,
mint akit puskából lőttek ki. Attól kezdve, hogy letette a
telefonkagylót, ötvenöt perc telt el addig, hogy a kór-
házba lépve megkérdezte, merre van Harry szobája.
Melyik osztályon van, érdeklődött a recepciós, és Tana
majdnem kibökte, hogy a lapostetves osztályon, de most
nem volt kedve humorizálni. Rohant az idegsebészet fo-
lyosóin, és imádkozott, hogy ne legyen Harrynek semmi

211
baja. Az arca nem is sápadt volt, hanem szinte szürke,
mikor belépett a kórterembe, ahol Harry ugyanolyan
arccal feküdt az ágyon. Lélegeztetőgép állt mellette, tü-
kör volt felette, meg mindenféle eső és állvány, és egy
ápolónő vigyázott rá. Tana először azt hitte, megbénult,
mert egy porcikája se mozdult. Aztán látta, hogy Harry
megmozdítja a kezét, mire azonnal könnyek szöktek a
szemébe.
Tanának félig igaza volt: Harry deréktól lefelé valóban
megbénult. Gerinclövést kapott, közölte a lánnyal
könnyben úszó szemmel, mert végre beszélhetett, sírha-
tott, elmondhatta Tanának, hogy érzi magát. Ocsmányul
érezte magát. Meg akart halni. Azóta meg akart halni,
hogy visszahozták.
- Hát ez van... - Alig bírt beszélni, és a könnyek le-
folytak az arcán és a nyakán a lepedőre. - Mostantól
tolószékben fogok ülni... - Szégyenkezés nélkül zoko-
gott. Már azt hitte, soha többé nem látja Tanát, és most
mégis itt van, olyan gyönyörű és jóságos és szőke... mint
mindig. Itt minden olyan, mint volt. Itt senki sem tudott
Vietnamról, vagy Saigonról, Da Nangról. Vagy a vietkon-
gokról, akiket sose lehetett látni, csak seggbe lőtték az
embert a fán levő leshelyükről, és talán nem is voltak
idősebbek kilencnél, vagy csak annyinak látszottak. Itt
nagy ívben pöktek a dologra.
Tana merőn figyelte, és próbált nem sírni. Hálás volt,
amiért Harry él. Abból ítélve, amit mesélt, hogy öt na-

212
pon át hevert a zuhogó esőben, arccal az őserdő sarában,
kész csoda, hogy egyáltalán életben maradt! És ha soha
többé nem tud járni? Él, nem? Most kezdett kibukkanni
a felszínre az a valami, amit Miriam Blake oly rég meglá-
tott a lányban.
- Így jár, aki olcsó kurvákat kefél, te lüke! Most akkor
fetrengj itt egy darabig, de azt akarom, hogy itt és most
vedd tudomásul: én nem tűröm sokáig ezt! Világos? -
Felállt. Már egyikük se bírta visszafojtani a könnyeit. Ta-
na megmarkolta a fiú kezét. - Fel fogod kötni a gatyádat,
és kezdesz valamit magaddal. Világos? - Harry hitetlen-
kedve bámult rá. Az volt a legőrületesebb, hogy a lány
komolyan beszélt. - Világos? - Tana hangja reszketett, a
szíve majd megszakadt.
- De egy bolond lány vagy te! Ugye tudod, Tan?
- Te pedig egy lusta disznó vagy, de ne éld bele magad
túlságosan ebbe a dögledezős életbe, mert úgyse fog so-
káig tartani. Felfogtad, agyalágyult?
- Igenis, naccsám - tisztelgett Harry. Aztán bejött egy
ápolónő, és adott neki egy fájdalomcsillapító injekciót.
Tana kivárta, amíg elalszik. Fogta a kezét, és patakzó né-
ma könnyekkel imádkozott. Órákig nézte a fiút, órákig
nem engedte el a kezét, majd végül megcsókolta a sze-
mét meg az arcát, és elhagyta a kórházat. Éjfél már el-
múlt.
"Hála Istennek", ez volt az egyetlen, amit gondolni
tudott azon az éjszakán, míg visszabuszozott a Berke-

213
leyre. Hála Istennek, hogy Harry él! Hála Istennek,
hogy nem halt meg abban az istenverte őserdőben,
akárhol a pokolban is van. Mostantól új jelentőséggel
telt meg a Vietnam szó. Ez egy olyan hely, ahová azért
mennek az emberek, hogy megöljék őket. Nem olyan
hely, amiről csak olvasunk, hogy legyen miről beszél-
getni óraközi szünetben, tanárokkal vagy barátokkal.
Most már igazi lett, és Tana pontosan tudta, mit jelent.
Azt jelenti, hogy Harry Winslow nem fog járni soha
többé. Arcán még mindig patakzottak a könnyek, ami-
kor lelépett aznap éjszaka a berkeleyi buszról. Kemé-
nyen belevágta ökleit a kabátja zsebébe, és azzal a tu-
dattal baktatott fel a szobájába, hogy örökre megvál-
toztak mindketten.
9. fejezet
Két napon át csupán annyi időre mozdult el Harry
ágya mellől, amíg hazaugrott pár órányi alvásra. Meg-
mosakodott, átöltözött, és már jött is vissza. Fogta a fiú
kezét, beszélt hozzá, amikor ébren volt, azokról az
évekről, amikor Harry a Harvardon tanult, ő meg a
Boston Egyetemen; beszélt a közös tandemről, a Cape
Cod-i vakációkról. Harryt az idő nagy részében rende-
sen elkábították, de néha olyan tiszta volt a feje, hogy
fájt ránézni, mert el lehetett képzelni, mikre gondol-
hat. Nem akarta bénán leélni az életét, azt hajtogatta,
hogy meg akar halni. Tana ilyenkor visított és elmondta
mindenféle csirkefogónak, de azért félt otthagyni éj-

214
szakára, hátha kezet emel magára. Figyelmeztette a
nővéreket is, milyen állapotban van a fiú, de azok meg-
szokták az ilyen lelkiállapotokat, nem gyakorolt rájuk
különösebb hatást. Azért szemmel tartották Harryt, de
voltak sokkal csúnyább esetek is, mint az a katona lej-
jebb a folyosón, akinek a két karját és az egész arcát
tépte le a kézigránát, amelyet egy hatéves fiúcska vá-
gott hozzá.
December huszonnegyedikén reggel Tana éppen in-
dult volna a kórházba, amikor telefonált az anyja. New
Yorkban tíz óra volt, és Jean, aki néhány órára bement a
hivatalba, úgy gondolta, felhívja a lányát és megkérdezi,
hogy van. Az utolsó másodpercig reménykedett, hogy
Tana meggondolja magát és hazajön, az anyjával kará-
csonyozik, holott a lány hónapok óta megmondta, hogy
erről szó sem lehet, rengeteget kell dolgoznia, és annak
sem lenne több értelme, ha Jean jönne át. De olyan nyo-
masztó egyedül tölteni a karácsonyt! Arthur Palm
Beachben karácsonyozott családja körében, Ann, Billy,
a vő és a baba társaságában. Jean nem tartozott a csa-
ládhoz. Ő persze megértette, hogy ez feszélyezné Ar-
thurt.
- Hát hogy vagy, édes? - Két hete telefonált utoljára,
mert nem akarta, hogy a lánya hallja, mennyire csüggedt.
Mikor Arthur New Yorkban töltötte az ünnepeket, leg-
alább volt némi reménye, hogy szerelme beugrik hozzá
néhány órára, de az idén még ebbe sem kapaszkodha-

215
tott, és Tana is elment ... - Tanulsz keményen, ahogy
mondtad?
- Igen... én... nem... - Tana még mindig félálomban
volt. Hajnali négyig ült Harry mellett. Éjszaka a fiúnak
hirtelen felszökött a láza, Tana rettegett magára hagyni,
hajnali négykor az ápolónők parancsolták ki a kórterem-
ből, hogy menjen haza aludni. Harryre még hosszú, ke-
serves út vár, ha dana most kikészíti magát, épp akkor
nem áll ott a fiú mellett, amikor annak a legnagyobb
szüksége lesz rá. - Nem tanultam. Legalábbis az utóbbi
három napban. - A fáradtságtól csaknem nyöszörögve
rogyott le a telefon mellett álló támlás székbe. - Harry
visszajött Vietnamból. - Könnyek szöktek a szemébe. Ez
volt az első alkalom, amikor elmondta valakinek, és
összeszorult a gyomra a gondolattól, hogy mi mindent
kell még elmesélnie.
- Te vele találkozgatsz? - kérdezte Jean azonnali inge-
rültséggel. - Azt hittem, tanulnod kell! Ha tudtam volna,
Tana, hogy képes vagy időt szakítani a szórakozásra, ak-
kor nem ücsörögnék itt egyedül karácsony ünnepén... ha
arra van időd, hogy vele szórakozz, a legkevesebb, amit
megtehettél volna...
- Hagyd abba! - sikoltotta hirtelen Tana az rüres folyo-
són. -Hagyd abba! A Lettermanben van! Itt senki se szó-
rakozik, az istenit! - Jean elhallgatott. Még sose hallotta
ilyennek a lányát. Hisztérikus elkeseredés és ijesztő re-
ménytelenség csengett a hangjában.

216
- Miféle Lettermanben? - Először arra gondolt, ez va-
lami hotel, de rögtön tudta, hogy rosszul hiszi.
- Az itteni katonai kórházban! Gerinclövést kapott. -
Nagy kortyokban nyeldekelte a levegőt, hogy ne sírja el
magát, de nem segített. Semmi sem segített. Egyfolytá-
ban sírt, ha nem volt Harryvel. Képtelen volt felfogni,
ami a fiúval történt. Most úgy kuporgott a széken, mint
egy kisgyerek. - Megbénult a lába, anya... talán túl se
éli... éjszaka is olyan borzalmasan felment a láza... - Ült
és sírt, egész testében reszketve, abba se bírta hagyni, de
ki kellett adnia magából. Jean pedig megrendülten bá-
multa az irodája falát, és a fiúra gondolt, akit oly gyakran
látott. Milyen magabiztos volt, folyton nevetett, jópofa
volt, okos, tiszteletlen, őt majdnem mindig felpaprikáz-
ta... Hálát adott Istennek, hogy Tana mégse ment hozzá
feleségül... most képzeljék el, milyen élete lett volna
mellette!
- Ó, szívem... úgy sajnálom...
- Hát még én! - Pontosan úgy beszélt, mint kislány ko-
rában, amikor elpusztult a kutyusa. Jeannek majd meg-
szakadt érte a szíve. - És nem tehetek semmit, csak ülök
itt és nézem!
- Nem kellene odamenned. Túlságosan megviseli az
idegeidet.
- Ott kell lennem! Nem érted? - kérdezte érdes han-
gon. - Rajtam kívül nincs senkije!
- És a családja?

217
- Az apja még nem került elő, és valószínűleg nem is
fog, a rohadék! Harry meg csak fekszik, élet és halál kö-
zött!
- Nos, te itt nem tehetsz semmit. Továbbá nem hi-
szem, hogy neked ilyesmiket kellene látnod, Tan.
- Nem? - kérdezte támadóan a lány. - Hát miket kel-
lene látnom? Vacsorákat az East Side-on, greenwichi es-
télyeket a Durning-klánnál? Ez a legótvarosabb kamu
duma, amit életemben hallottam! A legjobb barátomnak
most lőtték szét a seggét Vietnamban, teszerinted pedig
nem kellene ilyeneket csinálnom. Hát miket kéne csinál-
nom, anya? Húzzam ki a listámról, csak mert nem tán-
colhat többé?
- Ne légy cinikus, Tana - mondta keményen Jean Ro-
berts.
- Mi a fenének ne? Miféle világ ez, amiben élünk? Mi
a baj itt az emberekkel? Miért nem látják, mibe mászunk
bele Vietnammal? - Nem is szólva Sharon és Richard
Blake-ről, John Kennedyről, meg mindenről, ami rohadt
a világban.
- Ezen mi úgyse változtathatunk.
- Miért nem érdekel senkit sem az, hogy mi mit gon-
dolunk...? hogy mit gondolok én... mit gondol Harry...
Miért nem kérdezték meg tőle, mielőtt elment? - Zoko-
gásba fulladt a hangja.
- Szedd össze magad! - Jean elhallgatott egy percre,
mielőtt folytatta volna. - Szerintem haza kellene jönnöd

218
az ünnepekre, Tan, főleg akkor, ha egyébként is bent töl-
tenéd a karácsonyt a kórházban, ennél a fiúnál.
- Most nem mehetek haza! - csattant föl Tana. Jean-
nek könnybe lábadt a szeme.
- Miért nem? - Most az ő hangja volt olyan, akár egy
kisgyereké.
- Nem akarom most itthagyni Harryt!
- Hogy jelenthet neked ennyit? - Többet, mint én...
- Csak. Különben is, te Arthurral töltöd a karácsonyt,
vagy legalábbis egy részét. - Kifújta az orrát és megtörül-
gette a szemét.
- Az idén nem, Tan - mondta Jean, és megrázta a fe-
jét. - Arthur Palm Beachbe megy a gyerekekkel.
- És téged nem hívott meg? - háborodott föl Tana. Ez
a Durníng tényleg a legönzőbb szemétláda a világon,
rögtön Harry apukája után.
-- Kínos lenne neki.
- Miért? A felesége nyolc éve meghalt, már nem vagy-
tok titok. Miért ne hívhatna meg?
- Nem számít. Különben is dolgom van.
- Ja! - Felforrt az agyvize, ha az anyja szolgai rajongá-
sára gondolt. - Rá dolgozol! Miért nem mondod meg ne-
ki, anya, hogy ugorjon bele a tóba?! Negyvenöt éves
vagy, még mindig találhatnál magadnak valakit, és Ar-
thurnál komiszabbul úgyse bánhatna veled senki!
- Tana, ez nem igaz! - Jean azonnal felháborodott.
- Nem? Akkor hogyhogy egyedül töltöd a kará-

219
csonyt?
- Mert a lányom nem akar hazajönni - vágta rá élesen
Jean.
Tana majdnem lecsapta a kagylót.
- Nekem ne tarts erkölcsi prédikációt, anya!
- Te meg ne beszélj velem így! Különben is igaz, nem-
de? Azért szeretnéd, hogy Arthur itt Legyen, mert nem
akarsz vállalni semmiféle felelősséget! Hát nem mindig
így működnek a dolgok! Dönthetsz úgy, hogy nem jössz
haza, de nem játszhatod, hogy ez így helyes!
- Jogásznak tanulok, anya! Huszonkét éves vagyok!
Felnőttem! Nem lehetek melletted örökké!
- Arthur sem. És az ő felelősségei sokkal nagyobbak,
mint a tieid. - Halkan elsírta magát. Tana a fejét csó-
válta.
- Rá kellene dühöngened, anya, nem rám - mondta
higgadtan. - Sajnálom, hogy nem lehetek melletted, de
egyszerűen nem megy.
- Értem.
- Dehogy érted. És ezt is sajnálom.
Jean belesóhajtott a telefonba.
- Hát azt hiszem, ezen már nem változtathatunk. Fel-
tételezem, hogy a helyes dolgot cselekszed. - Szipogott.
- De kérlek, édes, nehogy minden perced ott töltsd a
kórházban! Túlságosan nyomasztó, és te már úgysem se-
gíthetsz azon a fiún. Magától is ki fog lábalni belőle. -
Tanának felfordult a gyomra, de nem szólt.

220
- Persze, anya. - Mindkettejüknek megvolt a maga ál-
láspontja, és egyikük sem fog megváltozni. Reménytelen.
Ki-ki a maga útját járja. Jean ezt is tudta. Milyen szeren-
csés is Arthur, hogy a gyerekei az idő nagy részében ott
vannak mellette. Ann folyton igényelte az apja segítsé-
gét, anyagiakban és egyebekben, a vő úgyszólván meg-
csókolta Arthur lábát, sőt még Billy is otthon lakott. Mi-
lyen csodálatosan jó dolga van Arthurnak, gondolta az
asszony, míg letette a kagylót. Bár emiatt sose volt elég
ideje Jeanre. Az idejét maguknak követelték az üzletfe-
lei, a régi barátok, akik túl közel álltak Marie-hoz, sem-
hogy elfogadják Jeant, legalábbis Arthur szerint, meg
Billy és Ann. Jean mégis tudta, hogy az ő kapcsolatukban
van valami különleges, és mindig is meglesz. Megérte
minden egyes óra, amelyben a férfira kellett várnia.
Legalábbis ezt mondogatta magának, miközben ren-
det tett az íróasztalán, aztán hazament és bámulta a lá-
nya üres szobáját. Olyan szívfájdítóan rendes volt, olyan
üres és kihalt, annyira nem emlékeztetett a mostani szo-
bájára a Berkeleyn, ahol szanaszét hevert minden a
padlón. Tana sebtében összekapkodta a holmijait, mert
már nagyon szeretett volna visszatérni Harry mellé.
Azután, hogy anyjával befejezték a beszélgetést, ismét
telefonált a kórházba, és megtudta, hogy a fiúnak megint
fölment a láza. Aludt, most kapott injekciót. Tana mel-
lette akart lenni, mielőtt felébredne. Miközben megfé-
sülködött és belebújt a farmerjába, azok a dolgok jártak

221
a fejében, amiket az anyja mondott. Nem tisztességes
Jeantől, hogy őt hibáztatja a magányosságáért. Miféle jo-
gon várja el a lányától, hogy mindig ott legyen mellette?
Így menti föl Arthurt minden felelősség alól. Tizenhat
éve mentegeti Tana előtt, maga előtt, a barátai előtt, a
munkatársnői előtt. Mennyi mentség agyalható ki egy
embernek?
Lekapta zubbonyát az akasztóról, és lerohant az eme-
letről. Fél óráig tartott, amíg átbuszozott az öböl hídján,
újabb húsz percig, amíg eljutott a Presidióban megbújó
Lettermanbe. Sűrűbb volt a forgalom, mint az utóbbi pár
napban, de ő számított rá, hiszen december huszonne-
gyedike volt. Megpróbálta kiverni a fejéből az anyját,
amikor leszállt a buszról. Az anyja legalább nem magate-
hetetlen, ellentétben Harryvel. Csak erre tudott gondol-
ni, amikor fölsietett a második emeletre, és beosont Har-
ry szobájába. A fiú még mindig aludt, az ablakon össze
voltak húzva a függönyök, ide nem jutott be a szívderí-
tően fénylő; téli napsugár. Itt sötétség volt, csend és bá-
nat. Csendesen leereszkedett az ágy melletti székre, és
nézte a mély kábulatban alvó Harry arcát. A fiú meg se
rezzent a következő két órában. Végül, csak hogy meg-
mozgassa kicsit a lábát, kiment a folyosóra, ott ténfergett
fel-alá, igyekezve, hogy ne nézzen be a szobákba, ne is
lássa a mindenütt jelen lévő, ocsmány gépezeteket, a
megtört arcú szülőket, akik a fiaikat jöttek látni, vagy
azt, ami a fiaikból maradt: a kötéseket, letépett arcokat,

222
csonka végtagokat. Ez már-már több volt annál, amit Ta-
na el tudott viselni. A folyosó végére ért, és éppen nagyot
szusszant, amikor egy olyan férfit pillantott meg, akitől a
szó szoros értelmében elállt a lélegzete. Senkihez sem
foghatóan magas és jóképű jelenség volt: sötét haj, ra-
gyogó kék szem, barnára sült bőr, széles váll, hosszú láb-
szárak, mindehhez kifogástalanul szabott sötétkék öl-
töny, és a karjára vetve egy teveszőr kabát. Az inge olyan
tökéletes és habfehér, akár egy reklám. Mindene gyö-
nyörű volt, makulátlan és csodálatosan ápolt. A bal ke-
zén pecsétgyűrűt viselt, és egy töredék másodpercig
ugyanolyan zavartan nézett a lányra, mint az őrá.
- Nem tudja, merre van az idegsebészet? - Tana bólin-
tott. Először gyerekesnek és ostobának érezte magát, az-
tán félénken elmosolyodott.
- De igen, itt lejjebb a folyosón. - Mutatta, merről
jött, és a férfi elmosolyodott, de csak a szájával mosoly-
gott, a szemével nem. Valami kétségbeejtő szomorúság
áradt belőle, mintha most veszítette volna el azt, ami szá-
mára a legdrágább.
Mit kereshet itt egy ilyen ember? Ötven körülinek lát-
szott, bár nagyon fiatalos volt a korához képest, és a leg-
szenzációsabb külsejű férfi, akivel Tana valaha találko-
zott. Az, hogy sötét haja mákosodott, csak még szebbé
tette. Gyorsan elfordult a lánytól, és végigsietett a folyo-
són. Tana is baktatni kezdett arra, ahonnan jött. Látta,
hogy a férfi befordul balra a nővérszobánál. Az ő gondo-

223
latai is visszatértek Harryhez, és úgy döntött, jobb lesz
minél hamarabb visszamennie a szobába. Nem volt távol
sokáig, de Harry fölébredhetett, és ő annyi mindent akar
megbeszélni vele, amiken egész éjszaka gondolkozott,
hogy miket kellene most csinálniuk. Komolyan gondolta,
amit mondott. Ő nem fogja hagyni, hogy Harry itt aszalja
a fenekét. Előtte az egész élet. Összemosolygott két
ápolónővel, és lábujjhegyen beosont a fiú szobájába.
Még mindig el volt sötétítve, bár odakint úgyis lefelé haj-
lott a nap. Rögtön látta, hogy Harry ébren van. Kábult-
nak látszott, de megismerte a lányt. Nem mosolygott. Te-
kintetük összekapcsolódott, és Tanának hirtelen olyan
kínos érzése támadt, mintha valami baj lenne, még na-
gyobb baj, mint eddig, már ha ez egyáltalán lehetséges.
Támpontot keresve végigjártatta tekintetét a szobán, és
majdnem ugrott egyet, mikor meglátta, hogy ott áll ko-
mor arccal a sarokban a sötétkék öltönyös, őszülő szép
férfi. Hogy ez nem jutott eszébe... de most egyszerre
tudta... Harrison Winslow III... Harry apja... hát eljött
végre!
- Szia, Tan - mondta boldogtalan és félszeg arccal a
fiú. Sokkal könnyebb volt, amíg nem jött ide az apja.
Most még őt is el kell viselnie. Mennyivel könnyebb Ta-
nával, ő mindig megérti, mit érez. Az apja sohasem értet-
te meg.
- Hogy vagy? - Egy pillanatra nem vettek tudomást a
férfiról, mintha előbb egymásból kellene erőt meríte-

224
niük. Tana különben sem tudta, mit mondhatna neki.
- Jól vagyok. - Nem látszott rajta. Fölnézett a lányról
az elegáns férfira. - Apám, ez itt Tana Roberts, a bará-
tom. - Az idősebb Winslow alig szólt, csak a kezét nyúj-
totta. Majdnem úgy nézett Tanára, mint egy betolakodó-
ra. A részleteket akarta tudni, hogy Harry mint került
ide. Tegnap érkezett Dél-Afrikából Londonba, ahol
megtalálta a táviratokat, és rögtön repülőgépre ült; de
hogy mi történt, azt csak itt, San Franciscóban fogta föl
teljességgel, és még mindig szédült a sokktól. Épp
mielőtt Tana belépett volna, közölte vele Harry, hogy
élete végéig tolószékbe lesz kényszerítve. Nem sokat
köntörfalazott, és nem nagyon igyekezett nyájaskodni
vagy tapintatoskodni. Miért tette volna? Az ő lába volt,
ha nem tud járni, az is az ő baja, úgy beszél róla, ahogy
neki tetszik. - Tan, ez az apám, Harrison Winslow, a -
tette hozzá gúnyosan - Harmadik. - Semmi sem válto-
zott. Még most sem. Idősebb Winslow le volt sújtva.
- Nem akarnátok inkább egyedül lenni? - Tana szeme
ide-oda villant közöttük. Harry jól láthatóan nem akart,
az apja igen. - Megyek, iszom egy csésze teát. - Óvato-
san sandított az apára. - Ne hozzak önnek is?
A férfi tétovázott, majd bólintott.
- De igen, köszönöm. Nagyon köszönöm. - Mosoly-
gott, és nem lehetett nem észrevenni, milyen észbontóan
jóképű, még itt, a kórházban, a fia betegágya mellett is;
olyan hihetetlen mélység volt abban a kék szempárban,

225
annyi erő abban az előkelő vonalú állban, annyi határo-
zottság és gyengédség a kezekben. Nehéz volt meglátni
benne a gazembert, akinek Harry leírta, ám ebben a kér-
désben el kell fogadnia Harry véleményét. Mindazonál-
tal hirtelen kételyek rohanták meg Tanát, miközben rá-
érősen baktatott a büfébe a teákért. Majdnem fél óráig
húzta az időt, már azt fontolgatta, nem lenne-e okosabb,
ha elmenne és később jönne vissza, vagy esetleg este.
Különben is sok a tanulnivalója. De Harry olyan elkese-
redetten nézett rá, mikor belépett, mintha Tanától várná,
hogy megszabadítja az apjától. Még a nővérnek is feltűnt
ez a pillantás, és mivel nem tudta, mi okozhatja a beteg
lehangoltságát, mindkét látogatót felkérte, hogy távozza-
nak. Tana lehajolt, hogy jóéjtpuszit adjon Harrynek.
- Gyere vissza este! - súgta a fülébe a fiú. - Ha tudsz...
- Oké. - Megpuszilta az arcát, és gondolatban felje-
gyezte magának, hogy előbb a nővérekkel beszél. Végül
is Szenteste van, Harry nem akar egyedül maradni. Vagy
talán veszekedtek az apjával? Az idősebb Winslow még
visszanézett, mielőtt elhagyták volna a szobát, majd szo-
morúan felsóhajtva becsukta maga után az ajtót. Míg
mentek a folyosón, egyfolytában lehorgasztott fejjel bá-
multa tükörfényesre kefélt cipőjét. Tana meg se mert
mukkanni. Szörnyű slamposnak érezte magát farmerjá-
ban, ütött-kopott tornacipőjében, de hát nem számított
rá, hogy bárkivel találkozzék, pláne a legendás III. Har-
rison Winslovval. Még jobban megriadt, amikor a férfi

226
hirtelen odafordult hozzá.
- Maga milyennek látja?
Tana mély lélegzetet vett.
- Hát nem is tudom... ez így túl korai... Szerintem
még mindig sokkos.
Harrison Winslow bólintott. Harry valóban sokkos ál-
lapotban volt. Az apja beszélt az orvossal, mielőtt feljött
volna; az orvostudomány itt már semmit sem tudott ten-
ni. A gerincvelő, magyarázta az idegsebész, olyan súlyos
sérüléseket szenvedett, hogy Harry soha többé nem fog
járni. Végeztek némi korrekciót, és még több műtétre
fog sor kerülni az elkövetkező hat hónapban. De az or-
vos mondott még mást is, aminek az idősebb Winslow
nagyon örült. Különben Harryvel is közölték, de a fiú
egyelőre még nem emésztette meg. Az volt a legjobb hír,
hogy Harry továbbra is képes lesz nemi életet élni, mert
idegrendszerének ez a része bizonyos fokig működőké-
pes maradt; és noha nem fogja tudni teljes mértékben
szabályozni, gyönyört is képes lesz érezni.
- Akár családja is lehet! - biztatta az orvos a megren-
dült apát. De mennyi mindent nem fog tudni csinálni...
Sétálni, táncolni, futni, síelni... Könnybe lábadt az apa
szeme, amikor erre gondolt, majd hirtelen eszébe jutott
a mellette siető lány. Első pillantásra feltűnt neki, ami-
kor meglátta a folyosón, a szép arc, a nagy zöld szempár,
a kecses mozgás. Még jobban meglepődött, amikor vi-
szontlátta Harry szobájában.

227
- Gondolom, régi barátok? - Különös, a fia sohasem
említette ezt a lányt. De hát Harry már semmiről sem
mesél neki.
- Azok vagyunk. Négy éve.
Álltak a Letterman előcsarnokában. Az idősebb Wins-
low elhatározta, hogy nem ront ajtóstul a házba, mind-
azonáltal tudni szerette volna, mit forral megint a fia, és
ez talán a legmegfelelőbb pillanat, hogy kiderítse.
Mennyire jutott ezzel a lánnyal? Még egy futó viszony,
egy titkos szerelem, talán titkos feleség? Neki gondolnia
kell Harry anyagi ügyeire, ha már a gyerek nem elég rafi-
nált, hogy megvédje magát. - Maga szereti? - nézett szú-
rósan a lányra, aki egy pillanatra kiesett a nyugalmából.
- Én... nem... én... arról van szó. .. - Nem tudta,
miért kérdezi a férfi - én nagyon szeretem... de mi...
nincs hozzá "közöm" fizikailag, ha erre céloz. - A haja
tövéig elvörösödött, amiért így kell magyarázkodnia.
Winslow bocsánatkérően mosolygott.
-Ne haragudjon, amiért ilyeneket kérdezek, de ha jól
ismeri Harryt, akkor nyilván tudja, milyen. Én sose tud-
tam, miket művel, de arra számítottam, egyszer majd ar-
ra jövök haza, hogy felesége van és három gyereke. - Ta-
na nevetett. Nem valószínű, de nem is lehetetlen. Három
szerető valószínűbb. Hirtelen rádöbbent, hogy nehezére
esik annyira utálnia Winslowt, amennyire Harry megkí-
vánná. Sőt, nem is tudta, utálja-e egyáltalán.
Nyilvánvalóan erős ember, és nem fél megkérdezni,

228
amit tudni akar. Most ránézett a lányra, majd az órájára
pillantott, végül a járda mellett várakozó limuzinra.
- Nem inna meg velem egy kávét valahol? Talán a szál-
lodámban? A Stanford Courtban lakom, de utána vissza-
vitethetem a sofőrrel oda, ahová akarja. Jó lesz így? -
Őszintén szólva Tana fülében enyhe árulásíze volt, de
nem tudta, mit mondjon. Szegény ember, annyi minde-
nen ment keresztül, és olyan borzasztó nagy utat tett
meg.,
- Én... tulajdonképpen vissza kellene mennem. . . bor-
zasztó sok tanulnivalóm van... - hebegte pirulva. Wins-
low annyira szomorúnak látszott, hogy Tana hirtelen
megsajnálta. Akármilyen elegáns és elbűvölő, ugyanak-
kor valahogy sebezhető is. - Elnézést, nem akartam dur-
va lenni, csak...
- Tudom - mondta a férfi olyan bánatos mosollyal,
hogy Tana rögtön elolvadt. - Harry elmesélte, mekkora
gazember vagyok. De Szenteste van, és talán mindket-
tőnknek jót tenne, ha beszélgetnénk egy kicsit. Rettentő
megrázkódtatás ért, nyilván magát is. - Tana szomorúan
bólintott, és követte a férfit az autóhoz. A sofőr kinyitot-
ta az ajtót, Tana behuppant, majd Harrison Winslow is
beült mellé a szürke bársonyülésre. Töprengve bámulta
a tovasuhanó várost. Perceknek tűnő idő alatt elérték
Nob Hillt, lehajtottak a keleti oldalán, és éles szögben
bekanyarodtak a Stanford Court udvarára. - Nehéz éve-
ket éltünk meg Harryvel egymás mellett. Valahogy sose

229
sikerült megtalálnunk a hangot... - mondta a férfi szinte
csak magának. Tana figyelte az arcát. Nem látszott olyan
könyörtelennek, amilyennek Harry leírta. Egyáltalán
nem látszott könyörtelennek. Magányosnak és boldogta-
lannak látszott. - Maga - pillantott rá komolyan Harri-
son - gyönyörű lány... gondolom, belül is az. Harry sze-
rencsés, hogy ilyen barátja van.
És volt még benne valami rendkívül sajátos, amiről
Harry nem tudhatott: egészen olyan volt, mint az ő any-
ja, ennyi idős korában. Már-már kísérteties volt, ahogy
ugyanazzal a légies könnyedséggel szállt ki az autóból.
Harrison követte a szállodába. A Potpourri étterembe
mentek, és beültek egy bokszba. A férfi egyfolytában fi-
gyelte Tanát, mintha azt próbálná megfejteni, ki ez a
lány, és mit jelent a fiának. Nehezen tudta elhinni, amit
Tana makacsul hangoztatott, hogy ő csak "jó barát". Bár
mi oka lett volna hazudni? A lány mosolyogva viszonozta
a pillantását.
- Anyámnak pontosan ez a véleménye, Mr. Winslow.
Folyton azt hajtogatja, hogy fiúk és lányok nem lehetnek
barátok, pedig én, megmondtam neki, hogy nincs igaza.
Mi azok vagyunk Harryvel... ő az én legjobb barátom...
olyan nekem, mint egy fivér... - Könnybe lábadt a sze-
me, elfordította a fejét. - Bármit megtennék érte, hogy
jól legyen megint! - Kihívóan nézett Harrison Winslow-
ra: nem őrá haragudott, hanem a sorsra, amely megnyo-
morította a fiút. - Meg is teszem, majd meglátja... Nem

230
fogom hagyni, hogy itt penészedjen a seggén... - Elvörö-
södött a szóra, de azért folytatta: - Fel fogom rázni, hogy
mozogjon és megint fütyüljön a világra! - Különös lett az
arca. - Van egy ötletem, de ezt először Harryvel kell
megbeszélnem. - Harrisonban feltámadt a kíváncsiság.
Ezek szerint a lánynak mégis vannak tervei a fiával, de
most már tudja, hogy nem akarhat rosszat Harrynek.
Nemcsak szép, de okos is, azonkívül roppant vagány. Ha
beszélt, a szeme zöld tűzben izzott, és látszott rajta, hogy
komolyan gondolja minden szavát.
- Miféle ötlete? - érdeklődött. Egész jól szórakozott
volna, ha nem aggódik annyira a fia miatt.
Tana tétovázott. Winslow nyilván bolondnak fogja tar-
tani, főleg, ha annyira nincsenek eszményei, ahogy Harry
mondta.
- Nem tudom... magának ez biztosan elmebetegen
hangzik, de arra gondoltam... nem is tudom... - Kínos
volt ennek a férfinak gyónni. - Arra gondoltam, esetleg
rábírhatnám, hogy beiratkozzon ő is a jogra. Még ha
nem is fogja használni, akkor is jót tesz neki, pláne most.
- Komolyan beszél? - Mosolygó redők gyűrődtek
Harrison Winslow szeme köré. - Jogra? Az én fiam? -
Szélesen elmosolyodott, és megpaskolta Tana kezét. Mi-
csoda fantasztikus gyerek, valóságos kis tűzhányó. - Ha
rá tudja beszélni, főleg most - hirtelen elsötétedett az ar-
ca - akkor maga még annál is rendkívülibb teremtés,
mint amilyennek én gondolom.

231
- Majd akkor fogom megpróbálni, ha elég jól lesz hoz-
zá, hogy meghallgasson.
- Attól félek, az beletelik némi időbe. - Némán bólo-
gattak, és a csöndben meghallották, hogy odakint kará-
csonyi dalt énekel valaki. Tana hirtelen ránézett a férfira.
- Miért találkozik olyan keveset Harryvel? - Meg kel-
lett kérdeznie. Mit veszíthet? Harry apja úgyse tehet vele
semmit. Ha most megharagszik, Tana bármikor elmehet.
Ám a férfit egyáltalán nem sértette a kérdés.
- Legyek őszinte? Azért, mert mostanáig úgysem lett
volna értelme. Sokat és régóta próbálkoztam, de nem ju-
tottam sehová. Harry kisfiú kora óta gyűlöl, és ez a gyű-
lölet minden évvel jobban elmérgesedett. Egy idő után
nem volt értelme újabb sebeket ejteni egymáson. Nagy a
világ, nekem sok a dolgom, Harrynek megvan a saját éle-
te... - annyira könnyes lett a szeme, hogy el kellett fordí-
tania a fejét - vagy legalábbis megvolt, mostanáig...
Tana átnyúlt az asztalon, és megérintette a férfi kezét.
- Meglesz neki újra, ígérem... ha életben marad... -
Ó, Istenem... ha életben marad... kérlek, Istenem, add,
hogy ne haljon meg! Egy legyintéssel kitörölte szeméből
a könnyeket. - Harry olyan csodálatos, Mr. Winslow, és
ő az én legeslegjobb barátom!
- Bárcsak én is ugyanezt mondhatnám - felelte szo-
morúan a férfi. - Mi már csaknem idegenek vagyunk
egymásnak. Ma betolakodónak éreztem magam a szobá-
jában.

232
- Talán mert én ott voltam. Kettesben kellett volna
hagynom magukat.
- Már az sem számítana. Túl régóta és túlságosan
messze mentek a dolgok. Elidegenedtünk.
- Pedig nem kellene. - Úgy beszélt, mintha ismerné ezt
az embert; valahogy már egyáltalán nem tűnt lehengerlő-
nek, minden nagyvilági, jóképű és kifinomult voltában
sem. Csupán embertársa volt, akit megroppant a terhe, a
súlyos beteg gyermek. - Most összebarátkozhatnának!
Harrison Winslow a fejét rázta, de a következő pilla-
natban elmosolyodott. Arra gondolt, milyen gyönyörű ez
a lány, és újra nagyon szerette volna tudni, mi lehet köz-
te és Harry között. A fia elég szabados erkölcsű, ő nem
hagyna ki egy ilyen alkalmat, hacsak nem tartja ezt a
lányt még annál is többre, amennyiről Tanának tudomá-
sa van... igen, talán ez az... Harry szerelmes belé... an-
nak kell lennie. Az nem lehet igaz, amit Tana állít. Ilyen
nincs.
- Túl késő, kis barátnőm. Nagyon, nagyon késő. Harry
szemében én megbocsáthatatlan bűnt követtem el. - Só-
hajtott. - Azt hiszem, én ugyanezt érezném az ő helyé-
ben. - Rezzenetlen pillákkal nézett a lányra. - Harry azt
hiszi, hogy én öltem meg az anyját. A feleségem akkor
lett öngyilkos, amikor Harry négyéves volt.
- Tudom - mondta ki Tana csaknem fuldokolva, olyan
perzselő, nyers fájdalom sugárzott Harrison tekinteté-
ből. Ez az ember még mindig szereti a feleségét... és a

233
fiukat...
- Rákos volt, és nem akarta, hogy bárki megtudja.
A betegség teljesen eltorzította volna az utolsó stádium-
ban, azt pedig nem volt hajlandó eltűrni. Kétszer is ope-
rálták, mielőtt meghalt volna... és... - majdnem elhalt a
hangja, de aztán folytatta: - ...iszonyúan megszenved-
te... valamennyien megszenvedtük... Harry akkor tudta,
hogy az anyja beteg, de ma már nem emlékszik rá. Kü-
lönben sem számít. A feleségem nem viselte el a mű-
téteket, a kínt, én pedig nem bírtam látni a szenvedését.
Amit tett, szörnyűség volt, de én megértettem. Olyan
fiatal volt, olyan gyönyörű! Nagyon hasonlított magára,
és jóformán még gyerek volt... - Nem szégyellte a
könnyeit. Tana iszonyodva meredt rá.
- Harry miért nem tudja?
- Az anyja megígértette velem, hogy sohasem mon-
dom el a fiunknak. - Úgy dőlt hátra, mint akit megütöt-
tek. Sohasem bírt kilábalni abból a kétségbeesésből, ami
a felesége halálakor kerítette a hatalmába. Évekig pró-
bált menekülni tőle, először Harryvel, aztán asszonyok-
kal, lányokkal, akárkivel, végül egymagában. Ötvenkét
éves volt, és rádöbbent, hogy eddig menekülhet, nem to-
vább, az emlékek megmaradnak, megmarad a bánat, a
veszteség... és most talán Harry is elmegy... Elviselhe-
tetlen gondolat volt. Ránézett a kedves fiatal lányra, aki-
ben pezsgett az élet és a bizakodás. Szinte lehetetlen
mindent elmagyarázni neki, olyan régen történt. - Az

234
embereknek akkoriban más volt a véleményük a rák-
ról... szinte olyasmi volt, amit szégyellni kell. Én már ak-
kor sem értettem egyet a feleségemmel, ő azonban azon
a sziklaszilárd állásponton volt, hogy Harry nem tudhatja
meg. Írt nekem egy nagyon hosszú búcsúlevelet, és mi-
kor átmentem egy éjszakára Bostonba, hogy meglátogas-
sam a nagynénémet, beszedte az összes gyógyszerét. Azt
akarta, hogy Harry egy légies, bűbájos, romantikus jelen-
ségre emlékezzék, ne pedig egy roncsra, így hát elment...
és most hősnő a fia szemében. - Boldogtalanul mosoly-
gott Tanára. - Az enyémben is. Szomorú így meghalni,
de úgy még rosszabb lett volna. Sohasem hibáztattam
azért, amit tett.
- És hagyta, hogy Harry magát tartsa bűnösnek! -
mondta iszonyodva Tana. Zöld szeme óriásira nyílt.
- Sohasem számítottam rá, hogy ez bekövetkezik, és
mire észbe kaptam, túl késő volt. Rengeteget utaztam,
amikor Harry gyerek volt, mintha elmenekülhetnék a
veszteség fájdalmától, ám ez lehetetlen. A szenvedés
nyomon követ, mint egy rühes kutya, odakint várakozik
minden ébredésnél, kaparja az ajtót, nyüszít a lábunknál,
lehet akármennyi dolgunk, kiöltözhetünk akármilyen el-
bűvölő eleganciával, körülvehetjük magunkat akárhány
baráttal, mindig ott van, a sarkunkat harapdálja, a ru-
hánk ujját húzogatja... de mire Harry nyolc-kilenc éves
lett, levonta rólam a saját következtetéseit, és akkor egy
darabig olyan gyűlöletesen viselkedett, hogy internátus-

235
ba adtam, ő pedig eldöntötte, hogy ott is marad, nekem
tehát nem maradt semmim, mire még vadabbul mene-
kültem, mint azelőtt... és... - Rezignáltan vállat vont. -
Majdnem húsz éve, hogy a feleségem elment, és most így
állunk... Januárban halt meg... - Pillanatra zavaros lett
a tekintete, majd ismét kiélesedve szögeződött Tanára,
de ez nem segített. Egyébként is túl nagy volt a hasonló-
ság; ha Tanára nézett, úgy érezte, a riw ltba néz. - És
most Harry van ebben az ocsmány helyzetben... micsoda
rohadt dolog az élet, ugye? - Tana bólintott, nemigen
volt hozzáfűznivalója. Harrison Winslow jó sok gondol-
koznivalót adott neki.
- Szerintem mondania kellene neki valamit.
- Miről?
- Arról, hogyan halt meg az anyja.
- Azt nem tehetem. Megígértem a feleségemnek...
magamnak .. önzés lenne most közölnöm vele.
- Akkor nekem miért mondta el? - Őt magát is meg-
döbbentette a hangjában izzó düh, de annyira haragu-
dott, hogy emberek így képesek tönkretenni az életüket,
elpocsékolni a perceket, amikor szerethették volna egy-
mást, mint ez az ember és a fia. Mennyi évet eltékozol-
tak, holott megoszthatták volna! És Harrynek most szük-
sége van az apjára. Mindenkire szüksége van.
Harrison bocsánatkérően nézett rá.
- Feltételezem. nem kellett volna elmesélnem magá-
nak, de beszélnem kellett róla valakivel, maga pedig...

236
165
olyan közel áll hozzá. Azt akartam, hogy tudja: én szere-
tem a fiamat.
Tana ökölnyi gombócot érzett a torkában, és maga se
tudta, mit akar: felképelni III. Harrison Winslowt, meg-
csókolni, esetleg mindkettőt. Még sose érzett ilyen férfi
iránt.
- Mi az ördögnek nem mondja el neki maga?
- Mi haszna lenne?
- Lehetne. Talán ez az a perc.
A férfi tűnődve figyelte a lányt, lesütötte a szemét,
majd visszanézett a zöld szempárba.
-Talán igen... de én nem ismerem őt... nem tudnám,
hol kezdjem...
- Csak így, Mr. Winslow. Ahogy nekem elmondta.
Harrison elmosolyodott, és hirtelen nagyon fáradtnak
látszott.
- Mitől ilyen okos maga, kislány?
'Lana is mosolygott. Valami hihetetlen melegség áradt
ebből a férfiból, sok szempontból nagyon hasonlított
Harryre, de ugyanakkor több volt nála, és hirtelen mint-
ha tűt szúrtak volna a szívébe, amikor rádöbbent, hogy
vonzónak találja III. Harrison Winslowt. Mintha egy-
szerre éledt volna föl minden érzéke, amelyeket évekig
tartó tetszhalálba zsibbasztott az erőszak.
- Most éppen mi járt a fejében?
Elpirult, megrázta a fejét.

237
- Olyasmi, aminek semmi köze ezekhez a dolgok-
hoz... Elnézést... fáradt vagyok... Pár napja nem alud-
tam...
- Hazaviszem, hogy pihenhessen egy kicsit - Intett a
számláért.
Gyöngéd mosolya fájdalmas vágyakozást ébresztett
Tanában az apa után, akit ő sohasem ismerhetett. Ilyen-
nek szerette volna Andy Robertset, nem olyannak, mint
Arthur Durning, aki tetszése szerint csapong ki-be az
anyja életében. Ez a férfi sokkal kevésbé önző, mint
ahogy Harry el akarta hitetni Tanával - vagy önmagával.
Mennyi energiát ölt bele az évek során, hogy gyűlölni
tudja az apját! Tana rádöbbent, mennyire nem volt igaza.
Vajon igazat mondott Harrison? Tényleg késő lenne
már?
- Köszönöm, hogy beszélgetett velem, Tana. Micsoda
szerencséje Harrynek, hogy ilyen barátja van.
- Itt én vagyok a szerencsés.
A férfi egy húszdolláros bankót csúsztatott a számla
alá, és újra ránézett a lányra.
- Maga egyke? - adott hangot a gyanújának. Tana mo-
solyogva bólintott.
- Igen, és sohasem ismertem az apámat. Még a születé-
sem előtt elesett a háborúban. - Tízezredjére mondta el,
de most valahogy új jelentéssel teltek meg a szavak. Mint
minden. Nem értette, miért. Valami különös történt vele,
míg itt ült ezzel az emberrel. Talán csak attól, hogy annyi-

238
ra fáradt? Hagyta, hogy a férfi visszakísérje a limuzinhoz.
Nagy meglepetésére Harrison apja is beült mellé, ahe-
lyett, hogy rábízta volna a sofőrre az ő hazavitelét.
- Elkísérem.
- Ezt tényleg nem kellene.
- Úgy sincs más dolgom. Azért jöttem ide, hogy Har-
ryt lássam, és azt hiszem, jobb lesz neki, ha most pár
órán át pihen. - Ezzel Tana is egyetértett. Beszélgettek,
amíg a limuzin átvitte őket az öböl hídján. Winslow meg-
említette, hogy először jár San Franciscóban, és kellemes
városnak találja, de végig az úton valahogy szórakozot-
tan viselkedett. Tana azt hitte, azért, mert a fia jár az
eszében - holott Harrison Winslow őreá gondolt.
- Akkor viszontlátásra a kórházban - szorította meg
Tana kezét, mikor megérkeztek. - Ha fuvarra volna szük-
sége, csak telefonáljon a szállodába, és elküldöm magá-
ért a limuzint. - Nyugtalanította, amit Tana mesélt: hogy
oda-vissza busszal szokott közlekedni. Végül is egy fiatal,
csinos lánnyal bármi megtörténhet.
- Mindent köszönök, Mr. Winslow.
- Harrison - mosolygott a férfi. A mosolya pont olyan
volt, msnt Harryé, nem annyira vásott, de azért lappan-
gott benne egy szikra. - Akkor a mihamarabbi viszontlá-
tásra. Most pihenjen egy kicsit! - Intett, a limuzin elhú-
zott. Tana az imént hallottakon töprengve lassan fölka-
paszkodott a lépcsőn. Milyen igazságtalan néha az élet!
Elalvás előtt Harrisonra gondolt és Harryre és Vietnam-

239
ra és a nőre, aki megölte magát, és akinek Tana álmában
nem volt arca.
Sötét volt a kicsi szobában, mikor fölébredt; vigyázz-
ülésbe vágta magát, levegő után kapkodott. Az órára pil-
lantott: kilenc. Vajon hogy lehet Harry? Kiment telefo-
nálni, és megtudta, hogy a láz lelohadt, Harry ébren volt
egy darabig, most éppen szunyókál, de még nem kapta
meg az altatót ma éjszakára, és Tana, ahogy hallotta kint-
ről a karácsonyi dalokat, egyszer csak rádöbbent, hogy
Szenteste van, és Harrynek szüksége van rá! Gyorsan le-
zuhanyozott, és elhatározta, hogy szépen kiöltözik a fiú
kedvéért. Csinos fehér kötött ruhát vett, tűsarkú cipőt
húzott, piros kabátot öltött magára és bekötötte a fejét a
kendővel, amely utoljára tavaly télen volt rajta New
Yorkban, és azt hitte, itt sohasem fogja viselni. De ez így
együtt olyan karácsonyias; Harrynek talán fontos lehet.
Kevés parfümöt hintett magára, megkefélte a haját és
visszament a városba a busszal. Harry apján gondolko-
dott közben. Fél tizenegyre érkezett a Lettermanbe,
amelynek némi álmosan vakációs hangulatot kölcsönöz-
tek a hunyorgó égőkkel díszített fácskák, a műanyag mi-
kulások, de az emberek nem látszottak túlzottan ünnepi
kedvükben lenni, ahhoz túl sok volt itt a reménytelen
tragédia.
Halkan kopogtatott Harry ajtaján és nesztelenül be-
osont: azt várta, hogy a fiú alszik, ám ő ébren feküdt és
könnyes szemmel bámulta a falat. Összerezzent, mikor

240
meglátta a lányt, és még csak nem is mosolygott.
- Meghalok, ugye? - Tanát megrendítették a szavak, a
hang, az élettelen pillantás. Elkomorodva sietett oda az
ágyhoz.
- Csak akkor, ha meg akarsz halni. - Tudta, hogy most
gorombán kell viselkednie. - Kizárólag rajtad múlik. -
Nagyon közel állt az ágyhoz, és farkasszemet nézett a
fiúval. Harry nem nyúlt a keze után.
- Hülyeség ilyet mondani. Nem az én ötletem volt,
hogy seggbe lőjenek.
- Fenét nem - vetette oda foghegyről Tana. Harry egy
pillanatra méregbe gurult.
- Mi a francot akarsz ezzel mondani?
- Azt, hogy mehettél volna egyetemre. De te inkább
úgy döntöttél, hogy szórakozol. Úgyhogy kihúztad a gyu-
fát. Játszottál és vesztettél.
- Ja. Csakhogy nem tízezer rongyot veszítettem, ha-
nem a lábaimat. Nem éppen alacsony tét.
- Nekem úgy tűnik, még mindig a helyükön vannak -
pillantott a lány a béna végtagokra. Harry csaknem vi-
csorgott.
- Ne légy már ilyen hülye! Mi hasznom van belőlük?
- A lábaid megvannak, élsz, és nagyon sok mindent
tudsz csinálni. sőt. az ápolónők szerint még fel is tudod
állítani - folytatta olyan durván, ahogy még sose beszélt
a barátjával. Szép kis beszéd karácsony ünnepén! Ám ő
tudta, hogy ideje elkezdenie rugdosni Harryt, főleg ha a

241
fiút ilyen halálvágyó gondolatok kerülgetik. - A fenébe,
nézd már a derűs oldalát! Akár a kankucit is megkapha-
tod még egyszer!
- Hánynom kell tőled! - Harry elfordult. Tana azonnal
elkapta a karját, hogy nézzen vissza rá.
- Ide figyelj, nekem kell hánynom tőled! A szakaszod
felét megölték, te élsz, úgyhogy ne vinnyogj itt nekem
azon, amid nincs! Arra gondolj, amid megvan! Az életed
még nem ért véget, hacsak te nem akarod, én pedig nem
akarom! - Szúrták a szemét a könnyek. - Azt akarom,
hogy tápászkodj fel arról a béna seggedről! Ha kell, a ha-
jadnál fogva rángatlak az elkövetkező tíz évben, de tes-
sék felkelni és élni! Világos? - Patakzani kezdtek a
könnyei. - Nem foglak elengedni! Soha! Megértetted? -
És lassan, nagyon lassan... derengeni kezdett Harry ar-
cán a mosoly.
- De egy hülye tehén vagy te, Tan. Ugye tudod?
- Ja, lehet, hogy az vagyok, és majd meglátod, milyen
hülye tudok én lenni, addig, amíg nem könnyítesz az éle-
tünkön azzal, hogy valamit kezdesz magaddal! - Letöröl-
te a könnyeit. A fiú elvigyorodott, és Tana napok óta elő-
ször pillantotta meg azt a Harryt, akit ő ismert.
- Tudod, mi ez?
- Mi? - kérdezte zavartan a lány. E néhány napban
több idegfeszültséget és érzelmi vihart élt át, mint egész
korábbi életében.
- Ez az elfojtott szexuális energia, ettől ugrasz neki ak-

242
kora erőbedobással mindennek. Néha nagyon az idegek-
re tudsz mászni tőle.
- Kösz.
- Szívesen, bármikor - vigyorgott a fiú. Egy pillanatra
behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. - Hogyhogy
így kiöltöztél? Készülsz valahová?
- Igen. Ide. Hogy téged lássalak. Szenteste van. - El-
párásodó szemmel mosolygott a fiúra. - Isten hozott újra
az emberiség soraiban!
- Tetszik nekem, amit az előbb mondtál. - Harry mo-
solygott, és Tana láthatta rajta, hogy megfordult az áram-
lás iránya. Ha belekapaszkodik az élet akarásába, akkor
viszonylag jól lesz. Ezt mondta az idegsebész.
-Mit...? Mármint hogy seggbe rugdoslak, amíg nem
kezdesz valamit magaddal... aminek éppen ideje! -
mondta elégedetten.
- Nem, hanem hogy fel fog állni és megint megkapha-
tom a gatyabajt.
- Francba! - mérte végig mélységes megvetéssel Tana.
Ekkor bejött az egyik nővér, a két fiatalból kipukkadt a
kacagás, és néhány percig egészen olyan volt, mint a régi
szép időkben. Aztán megérkezett Harry apja, mire úgy
hallgattak el, mint két megszeppent gyerek.
- Ne engedjétek, hogy elrontsam a mulatságotokat -
mosolygott Harrison Winslow. - Minek szólt a nevetés?
Tana elpirult. Nehéz beszélgetni egy ilyen nagyvilági
jelenséggel, akkor is, ha ő most beszélgetett át vele egy

243
egész délutánt.
- A fia gorombáskodik,.szokása szerint.
- Ez nem újság. - Leült a szoba két széke közül az
egyikre, és végignézett a fiatalokon. - Bár Szentestén
azért erőt vehetne magán, és viselkedhetne kissé udva-
riasabban.
- Tulajdonképpen az ápolónőkről volt szó, és. .. - Har-
ry elvörösödött és tiltakozni kezdett, Tana nevetett, és
hirtelen nevetni kezdett Harry apja is. Elég feszélyezett
hangulat uralkodott a szobában, egyikük sem nevezhette
magát túlzottan felszabadultnak. Azért beszélgettek egy
félórát, aztán Harryn kiütközött a fáradtság, mire Tana
felállt.
- Én csak egy karácsonyi puszira jöttem, nem is vár-
tam, hogy ébren leszel.
- Én sem. - Harrison Winslow is felállt. - Holnap
visszajövünk, fiam. - Figyelte, hogyan néz Harry a lány-
ra, és azt hitte, érti. A lánynak nincs tudomása róla, hogy
Harry mit érez iránta, a fiú pedig valami érthetetlen ok-
ból titkolja. Hol van ennek a rejtélynek a nyitja? Vissza-
fordult a fiához. - Kérsz valamit, mielőtt elmegyünk?
Harry egy hosszú pillanatig szomorúan bámult maga
elé, aztán megrázta a fejét. Kért volna, de tőlük azt nem
kaphatja meg. A lábait kérte volna. Apja megértő gyön-
gédséggel megérintette a karját.
- Viszontlátásra holnap, fiam.
- Jó éjszakát - mondta minden melegség nélkül Har-

244
ry. Annál jobban kigyúlt a szeme, amikor ránézett a szép
szőke lányra. - Aztán viselkedj, Tan!
- Miért tenném? Te sem viselkedsz! - Vigyorogva csó-
kot dobott neki. - Boldog karácsonyt, hülyegyerek! -
súgta. A fiú nevetett, Tana követte Harry apját a folyosó-
ra. - Most mintha jobban nézett volna ki, nem? - Bará-
tok lettek a balsorsban, amely lesújtott Harryre.
- De igen. Szerintem túl van a legrosszabbon. Most
már csak a lassú, hosszú kapaszkodás következik, vissza
a hegy oldalán - bólintott Harrison.
Együtt mentek le a lifttel a földszintre, olyan meghit-
ten, mintha már tucatszor végigcsinálták volna, holott
eddig csak egyszer került rá sor. De a délutáni beszélge-
tés sokkal közelebb hozta őket egymáshoz. Amikor Har-
rison előreengedte a lányt a kijáratnál, Tana látta, hogy
ugyanaz az ezüstszínű limuzin várakozik odakint.
- Nem lenne kedve enni valamit?
Tana már mondta volna, hogy nem, aztán eszébe ju-
tott, hogy ma még nem vacsorázott. Fontolgatta, hogy
részt vesz az éjféli misén, de valahogy nem volt kedve
egyedül menni. Fölnézett a férfira, és arra gondolt, hát-
ha neki is fontos lenne most a karácsonyi áhítat.
- De, talán. És kedvet csinálhatok utána egy éjféli mi-
séhez?
Harrison Winslow nagyon komolyan bólintott, és Tana
ismét elálmélkodott, milyen jóképű. Bekaptak egy ham-
burgert, közben Harryről meg a cambridge-i napokról

245
beszélgettek. Tana elmesélte néhány hajmeresztő dobá-
sukat; Harrison nevetett, bár még mindig nem értette a
két fiatal különös kapcsolatát. E téren ugyanannyi fantá-
ziája volt, mint Jeannek. Aztán elmentek az éjféli misére.
Könnyek peregtek Tana arcán, miközben a "Csendes
éj"-t énekelték; Sharonra gondolt, az ő drága barátnőjé-
re, Harryre gondolt, és hogy milyen szerencse, amiért
még mindig él; és mikor rápillantott a mellette álló Har-
risonra, látta, hogy ez a magas, büszke férfi is sír. Mise
után visszavitte a lányt a Berkeleyre. Tana rendkívül
megnyugtatónak találta a társaságát. Félálomban bóbis-
kolta át a visszautat, rettenetesen fáradt volt.
- Holnap mit fog csinálni?
- Azt hiszem, meglátogatom Harryt. És valamikor
majd tanulnom is kellene. - Amiről az utóbbi pár napban
egészen elfelejtkezett.
- Meghívhatom ebédre, mielőtt bemenne a kórház-
ba? - Tana megilletődötten fogadta el az invitálást.
Ahogy kiszállt a kocsiból, máris azon töprengett, mit ve-
gyen föl. De a szobájában már nem volt ideje ezen gon-
dolkozni. Lehámozta magáról a ruhát, leszórta a padló-
ra, bemászott az ágyba, és máris aludt halálosan kimerült
álommal, mint akit agyonvertek.
Nem úgy, mint az anyja New Yorkban, aki egy székben
ülve virrasztott és sírt. Tana nem telefonált, Arthur sem
hívta Palm Beachből, és Jean egész éjszaka önmaga söté-
tebbik felével viaskodott. Olyan gondolatok kínozták,

246
amelyekre sohasem hitte képesnek magát.
Részt vett az éjféli misén, amelyre lánával mindig el
szoktakjárni. Fél kettőkor ért haza, és még nézte egy ki-
csit a kései tévéadást. Két órára olyan kétségbeejtő erő-
vel rohanta meg a magányosság, mint még soha. Még a
székből se tudott felállni, szinte lélegzetet se tudott ven-
ni. Életében először jutott eszébe az öngyilkosság, és
hajnali háromra szinte ellenállhatatlanul csábította. Fél
óra elteltével bement a fürdőszobába, előkeresett egy
fiola altatót, amelyet sohasem használt, majd reszketve
kényszerítette magát, hogy visszategye. Soha életében
semmit sem akart még ennyire, mint beszedni ezeket a
tablettákat. És ugyanakkor nem akarta. Azt akarta,
hogy valaki tartsa vissza. Hogy azt mondja: nem lesz
semmi baj. De ki mondhatná ezt most? Tana elment,
valószínűleg soha többé nem fog itthon lakni, és Arthur-
nak is megvan a saját élete, amelybe akkor engedi be
Jeant, ha neki úgy tetszik, sohasem akkor, mikor az
asszonynak szüksége lenne rá. Ebben igaza volt Taná-
nak, de túlságosan fájt volna beismernie a lánya előtt,
ezért inkább védelmébe vett mindent, amit Arthur csi-
nált, meg azokat a nyomorult, önző kölykeit, azt a ri-
banc Annt, aki mindig olyan durván viselkedett vele, és
Billyt, milyen édes kisfiú volt, de most... mintha folyton
be lenne rúgva. És ha igaza volt Tanának? Ha Billy nem
az a fajta fiatalember, akinek Jean mindig is tartotta...
ha igaz... mintha a plafon szakadt volna rá, mikor arra

247
gondolt, amit négy éve hallott a lányától. És ha igaz...?
ha Billy... és ő nem hitte... ez már több az elviselhető-
nél... az egész élete látszott összeomlani ma éjszaka, ez
kibírhatatlan... csak ült, és vágyakozva bámulta a tenye-
rén heverő fiolát. Úgy tűnt, nem maradt más. Vajon mit
fog gondolni Tana, ha majd megtelefonálják neki Kali-
forniába a hírt? Ki fogja megtalálni a testét? A gond-
nok? Vagy valamelyik munkatársa? Ha arra várnak,
hogy Arthur találja meg, az hetekbe is beletelhet. Ez
még nyomasztóbb volt, ez a gondolat, hogy nem maradt
senkije, aki idejében rátaláljon. Gondolt rá, hogy levelet
ír Tanának, de ez meg olyan bombasztikusnak tűnt. Kü-
lönben is, mit írhatott volna? Hogy annyira szerette a
gyermekét, és annyira igyekezett? Sírt, mikor a csepere-
dő Tana jutott eszébe, kis lakásuk, aztán a megismerke-
dés Arthurral, a reményei, hogy majd csak feleségül ve-
szi a férfi... az egész élete elvillant a szeme előtt, miköz-
ben az altatót szorongatta a gyötrelmes lassúsággal ván-
szorgó éjszakában. Azt se tudta, hány óra lehet, amikor
megszólalt a telefon. Akkor döbbent rá, az órára pillant-
va, hogy hajnali öt. Csak nem Tana? Lehet, hogy meg-
halt a barátja?... Reszkető kézzel emelte föl a kagylót,
és először nem ismerte föl a Johnként bemutatkozó te-
lefonálót.
- Milyen John?
-.lohn York. Ann férje. Palm Beachből.
- Ó, persze! - Még mindig kábult volt, az éjszakai in-

248
dulatok teljesen kimerítették. Csendesen félretette a fio-
lát, ezt majd később is elintézheti. Nem értette, miért
hívják. De John York gyorsan megmagyarázta.
- Arthurról van szó. Ann úgy gondolta, telefonálnom
kell. Szívrohamot kapott.
- Ó, Istenem! - Úgy érezte, az ő szíve is megszakadt,
és hirtelen belesírt a telefonba. - Jól van? Vagy...
vagy...
- Most már jól, de egy darabig elég rossz állapotban
volt. Pár órája történt, még mindig borotvaélen tánco-
lunk. Ezért gondolta Ann, hogy,jó lenne telefonálnom.
- Ó, Istenem, ó, Istenem... - Ó itt arra gondolt, hogy
eldobja az életét, és Arthur közben majdnem meghalt.
És ha megtette volna? Szinte kilelte a hideg a gondolat-
ra. - Most hol van?
- Az Isteni Irgalom Kórházban. Ann úgy gondolta,
hogy esetleg szeretnél lejönni.
- Természetesen! - Felpattant, kezében a kagylóval,
ceruzát és noteszt kapott elő, közben leverve a fiolát.
A gyógyszer szétszóródott, Jean pedig állt és bámulta a
tablettákat. Önmaga volt ismét. Hihetetlen, mire lett vol-
na képes! Arthurnak szüksége van rá. Hála Istennek,
amiért mégse tette meg! - Mondd a részleteket, John.
A következő géppel megyek. - Lefirkantotta a kórház
nevét és címét, Arthur szobájának számát, megkérdezte,
nincs-e szükségük valamire, és egy perccel később letette
a kagylót. Behunyta a szemét, Arthurra gondolt, és el-

249
eredtek a könnyei. Ha elképzeli, mi történhetett volna
vele!
10. fejezet
Másnap délben Harrison Winslow átküldte a limuzint a
Berkeleyre Tanáért. A Nader Vic'sbe mentek ebédelni.
A hangulat ünnepi volt, az étel finom; Winslowt úgy tájé-
koztatták a szállodában, hogy a Nader épp megfelelő
hely lesz. Megint beszélgettek, Harryről, de másról is, és
Harrison már-már túlságosan élvezte ennek a lenyűgö-
zően okos lánynak a társaságát. Tana mesélt Freeman
Blake-ről, a barátnőjéről, aki meghalt, és Miriamről, aki-
nek a hatására jelentkezett a jogra.
- Csak abban reménykedek, hogy túlélem! Ez még an-
nál is keményebb, mint gondoltam! - mondta moso-
lyogva.
- Komolyan gondolja, hogy Harrynek is valami ha-
sonlót kellene csinálnia?
- Megtehet mindent, amit akar. Csak az a baj, hogy ő
jobban szeret hetyegni - felelte elpirulva a lány. Harri-
son nevetett.
- Egyetértek magával. Harry szeret hetyegni. Szerinte
ez örökletes, bár az a helyzet, hogy én sokkal komolyab-
ban viselkedtem a magam idejében, apám pedig kimon-
dottan tudós ember volt. Még két filozófiai tárgyú köny-
vet is írt. - Beszélgettek még egy darabig; hosszú-hosszú
ideje a legkellemesebb intermezzója volt Tana életének,
bár időnként bűntudatos pillantásokat vetett az órájára.

250
Aztán besiettek a kórházba, és vittek Harrynek egy cso-
mag szerencsesütit. Tana ragaszkodott hozzá, hogy italt
is vigyenek. Scorpiont vettek, beletűztek egy szál gardé-
niát. Harry derekasan meghúzta az italt, és elvigyoro-
dott.
- Boldog karácsonyt nektek is! - De Tana látta rajta,
mennyire nem tetszik neki, hogy ő így összebarátkozott
az apjával. Amint Harrison kihúzta a lábát a szobából és
lement telefonálni, Harry rögtön úgy nézett a lányra,
mintha meg akarná harapni.
- Minek köszönhetem a nyájas pillantást? - Egy csep-
pet se bánta a fiú dühét; jót tesz neki, segít visszahozni az
életbe.
- Tudod, mi a véleményem apámról! Nehogy megka-
jáld a halandzsáját!
- Apád nem halandzsázik. Nem lenne itt, ha nem len-
nél fontos neki. Ne légy már ilyen rohadtul makacs, in-
kább adj neki egy esélyt!
- Az istenit! - Harry, ha tehette volna, kirohan a szo-
bából és bevágja az ajtót. - Ezt az ótvaros marhaságot!
Ezzel etet? - Tana nem mondhatott el mindent, amit
Harrisontól hallott, mert tudta, hogy a férfi sem akarná,
de most már tudta, mit érez a fia iránt, és meg volt győ-
ződve az őszinteségéről. Minden órával jobban megked-
velte, és szerette volna, Harry is jobban megnyílna az ap-
jának.
- Rendes ember. Adj neki egy esélyt!

251
- Utolsó rohadék, és én utálom, mint a szart! - Ebben
a pillanatban lépett be Harrison Winslow, még idejében,
hogy hallhassa a fia szavait. Tana elsápadt. Egymásra
néztek.
- Nem az első alkalom, hogy ezt hallom - nyugtatta
meg gyorsan Harrison. - És bizonyosan nem az utolsó.
Harry megfordult az ágyon.
- Mi a francnak nem kopogtattál? - vicsorgott az ap-
jára.
- Zavar, hogy hallottam? Na és? Ezelőtt is kifejtetted
már, rendszerint az arcomba. Több lett benned a tapin-
tat? Vagy kevesebb a bátorság? - kérdezte élesen az apa.
Harry szeme lángolt.
- Tudod, mit tartok rólad! Sose voltál ott, amikor kel-
lettél! Mindig el voltál valahol a fenében, valami csajjal,
valami üdülőhelyen, valami hegytetőn a barátaiddal...
Elfordult. - Nem akarok beszélni róla!
- Dehogynem akarsz. - Winslow széket húzott az ágy
mellé, és leült. - És én is. Igazad van, nem voltam ott, de
te sem! Inkább választottad az internátusokat, és undok
módon viselkedtél, valahányszor velem kellett találkoz-
nod.
- Miért viselkedtem volna másként?
- Te döntöttél így. Egyetlen esélyt sem adtál nekem
anyád halála óta! Már hatéves korodban tudtam rólad,
hogy gyűlölsz. Akkor képes voltam elfogadni. Hanem ide
figyelj, Harry, a te korodban elvárható lenne, hogy egy

252
kicsit megokosodj vagy együttérzőbb legyél. Nem vagyok
én olyan rossz, ahogy te szereted gondolni.
Tana megpróbált belebújni a falba, mert borzasztó kí-
nos volt itt lennie, bár egyik férfit sem látszott zavarni a
jelenléte. Őket hallgatva egyszer csak rádöbbent, hogy
ismét elfelejtette felhívni az anyját. Megfogadta, hogy
azonnal telefonál, amint eljön a kórházból, esetleg már
innen a földszintről, de nem mehet ki a szobából most,
amikor dúl a harmadik világháború.
- Egyébként mi a túrónak jöttél ide? - kérdezte Harry
öldöklő pillantással az apjától.
- Mert a fiam vagy. Az egyetlen fiam. Azt akarod,
hogy elmenjek? - Harryson Winslow csendesen fölállt. -
Itt hagylak, amikor akarod - mondta halkan. - Nem erő-
szakolom rád a társaságomat, de azt sem tűröm, hogy to-
vább ámítsd magad azzal, miszerint én fütyülök rád. Na-
gyon csinos tündérmese a szegény kis gazdag fiúról meg
a többi, de barátnőd szavaival élve, kamu duma. Törté-
netesen én nagyon szeretlek... - megtört a hangja, de
azért is folytatta, küzdve a felindulással és a szavakkal,
Tana pedig annyira sajnálta, hogy majd megszakadt a szí-
ve - ...Nagyon, de nagyon szeretlek, Harry. Mindig sze-
rettelek és szeretni foglak. - Lehajolt a fiához, gyengé-
den megcsókolta a feje búbját, aztán kisietett a szobából.
Harry elfordította a fejét és behunyta a szemét, majd
amikor kinyitotta, látta, hogy Tana ott áll, és az arcán pa-
takzanak a könnyek.

253
- Takarodj innen! - A lány bólintott, és csendesen ki-
ment. Amikor halkan becsukta az ajtót, hallotta a zoko-
gást Harry ágyának irányából. De most nem szabad za-
varni. Jót fog tenni neki, ha kisírja magát.
Harrison már várta. Összeszedettebbnek, meg-
könnyebbültnek látszott.
- Jól van? - mosolygott Tanára.
- Most már jól lesz. Ezt hallania kellett, amit most
mondott neki.
- Meg kellett mondanom. Én is jobban érzem tőle ma-
gam. - Azzal belekarolt a lányba, és úgy ballagtak le
az emeletről, mint két régi barát. - Most hová, ifjú
hölgy? - kérdezte széles mosollyal.
- Gondolom, haza. Vár a munka.
- Kamu duma - utánozta Harrison. Mindketten ne-
vettek. - Ahhoz mit szólna, ha lógna egy kicsit, és moziba
menne egy öregemberrel? A fiam épp most rúgott ki a
szobájából, egy lelket se ismerek ebben a városban, hol-
ott karácsony van, az ég szerelmére! Mit szól hozzá, Tan?
- A nevet a fiától vette át. Tana elmosolyodott, és megint
szerette volna azt mondani, hogy haza kell mennie, de
valamiért nem bírta. Ezzel a férfival akart lenni.
- Igazán otthon lenne a helyem! - Amivel egyikőjüket
sem győzte meg. Harrison virágos kedvében volt, amikor
beültek a limuzinba.
- Helyes. Most, hogy ezt tisztáztuk, hová menjünk? -
Tana kuncogott, akár egy kislány. A férfi utasította a so-

254
főrt, hogy kocsikáztassa meg őket a városban. Később
vásároltak egy újságot, kiválasztottak egy filmet, amely
mindkettejüknek tetszett, annyi pattogatott kukoricát et-
tek, amennyi beléjük fért, utána beültek a L; Etoile-ba
könnyű vacsorára és egy pohár italra a bárban. Tanát tel-
jesen elkényeztette ennek a férfinak a társasága. Próbál-
ta emlékeztetni magát, hogy Harry szerint az apja egy
önző fráter, de már úgyse hitte el róla.
Soha életében nem volt még ennyire boldog, és mikor
Harrison hazavitte a Berkeleyre és magához ölelte, olyan
természetességgel csókolták meg egymást, mintha egész
életükben erre vártak volna. A csók után a férfi gyöngé-
den megérintette a lány arcát, és maga sem tudta, bánja-
e, amit tett, de évek óta nem érezte magát ilyen boldog-
nak és fiatalnak.
-Tana, én még sose láttam senkit, aki hozzád lett
volna fogható, szerelmem! - Magához szorította a
lányt, aki élvezte a sohasem ismert meleget és biztonsá-
got, majd ismét megcsókolta. Legszívesebben örökké
csókolta volna, pedig ez őrület... Ez itt Harry barátnő-
je... a nője... bár mindketten azt állítják, hogy csak ba-
rátok, a férfi sejtette, hogy többről van itt szó, legalább-
is a fia részéről. Mélyen belenézett a lány szemébe. -
Tan, mondj meg nekem valamit. Szerelmes vagy a
fiamba?
A lány lassan megcsóválta a fejét. A limuzin sofőrje
mintha ott sem lett volna. (Igazság szerint tapintatosan

255
ki is szállt és elment egy rövid sétára, miután leparkolt a
kollégium előtt). -
- Nem, még sohasem voltam szerelmes senkibe...
mostanáig. - Nagy bátorság kellett hozzá, hogy ezt ki-
mondja, de úgy döntött, nem titkolja tovább az igazsá-
got. Ez a férfi az első perctől őszinte volt hozzá. - Négy
és fél éve megerőszakoltak. Ettől mintha véget ért volna
minden. Mintha megállították volna az érzelmi órámat,
nem járt többé. Az első két főiskolai évem alatt nem jár-
tam senkivel, aztán Harry végül összehozott párszor srá-
cokkal, de nem sok jó sült ki belőle. Itt sem járok senki-
vel. Kizárólag tanulok. - Gyöngéden mosolygott Harri-
sonra. Most és itt éppen fülig beleszeretett a legjobb ba-
rátja apjába.
- Harry tudja?
- Hogy megerőszakoltak? - A férfi bólintott. - Igen.
Később elmeséltem neki. Furcsának tartott, én pedig fel-
világosítottam, miért van. Konkrétan akkor, amikor
összefutottunk az illetővel egy bulin.
- Ismerősöd volt? - kérdezte megrendülten Harrison.
- Az anyám főnökének a fia. Pontosabban főnökének
és szeretőjének. Rettenetes volt... nem - csóválta a fe-
jét - nem, sokkal, de sokkal rosszabb. - A férfi ismét
magához ölelte. Így már érthetőbb. Vajon ezért van,
hogy Harry sohasem engedett meg magának többet a ba-
rátságnál? Az apa ösztönösen megérezte a fiában a vá-
gyakozást. És hogy ő mit érzett a lány iránt? Rá még sen-

256
ki nem volt ilyen hatással huszonhat év óta, amikor meg-
ismerkedett a feleségével. Erről eszébe jutott a korkü-
lönbség. Vajon zavarná Tanát? Pontosan harminc évvel
idősebb a lánynál, biztosan lennének, akiket ez megbot-
ránkoztatna. De vajon Tana megbotránkozna-e? Mert itt
ez a fontos.
- Na és? - kérdezte a lány, amikor a férfi hangot adott
félelmeinek. - Kit érdekelnek? - Most ő csókolta meg
Harrisont, és érezte, mint támad föl benne valami soha-
sem tapasztalt vágy és szenvedély, amelyet csak Harry
apja képes beteljesíteni.
Egész éjszaka hánykolódott és forgolódott. Szüntele-
nül a férfira gondolt, mint ahogy az őrá. Másnap már
reggel hétkor telefonált neki. Harrison, aki ébren volt,
meglepődött a híváson.
- Mit csinálsz ilyen korán, kicsim?
- Rád gondolok.
Ez hízelgő volt, és megható, és elbűvölő, és megbabo-
názó és ezer más, még annál is több! Tana úgy bízott
Harrisonban, mint még soha férfiban, még a fiában sem.
Annyi mindent jelentett neki, még az apát is, akit sose is-
mert. Egy személyben volt minden férfi. Harrison, ha ezt
tudja, talán meg is retten, hogy a lány ilyen sokat vár tő-
le. Meglátogatták Harryt, együtt ebédeltek, együtt is va-
csoráztak. A férfi kétségbeesetten szerette volna ágyba
vinni a lányt, de valami azt súgta, ne tegye, túl veszélyes,
ebből tartós kapcsolat lenne, és az baj. Két héten át talál-

257
koztak, sétáltak, csókolóztak, ölelkeztek és egyre mo-
hóbban vágytak egymásra. Külön-külön látogatták Har-
ryt, mert féltek, hogy a fiú rájönne valamire.
Aztán egy napon Harrison leült a fia ágya mellé. Ezt
meg kell beszélni, kezdett nagyon komoly lenni a dolog,
és ő nem akart fájdalmat okozni a lánynak. Sőt, olyasmit
akart felajánlani neki, amit még soha senkinek ennyi év
alatt: a szívét és az életét. Feleségül akarta venni, de
előbb tudnia kellett, mit érez Harry, méghozzá most,
mielőtt túl késő lenne, mielőtt sebet ejtenének valakin,
főleg azon, aki a legdrágább neki: a fián. Bármit feláldo-
zott volna Harryért, különösen most, még a lányt is, akit
szeretett. Tudnia kellett.
- Kérdezni akarok tőled valamit, és azt akarom, hogy
őszintén felelj. - Az utóbbi két hétben, hála Tana erőfe-
szítéseinek, valami törékeny béke alakult ki kettejük kö-
zött.
- Mi ez az egész? - Harry gyanakodva nézett rá.
- Milyen kapcsolatban állsz ezzel az elragadó kis-
lánnyal? - Keményen küzdött, hogy az arca egykedvű le-
gyen, a tekintete higgadt, és imádkozott, hogy a fia meg
ne lásson rajta valamit, főleg azt ne, mennyire szereti Ta-
nát. Ámbár nem tudta elképzelni, hogy lehetne nem ész-
revenni. Ő úgy érezte, tüzes betűkkel van felírva a hom-
lokára.
-Tanával? -vont vállat Harry.
- Azt szeretném, hogy válaszolj. - Kettejük élete mú-

258
lik rajta, az övé és a lányé.
- Minek? Miért érdekel? - Harry nyűgös volt, a nyaka
egész nap fájt. - Már mondtam, hogy a barátom.
- Ennél azért jobban ismerlek, akár tetszik, akár sem.
- Na és? Ennyi van. Sose feküdtem le vele.
Ennyit Harrison is tudott.
- Az semmit sem jelent. Múlhat rajta is, nemcsak raj-
tad. - Nem viccből mondta, neki ebben nem volt semmi
tréfás. Harry azonban nevetett, mintegy méltányolva a
poént.
- Való igaz, múlhat. - Hirtelen hátradőlt, és felbámult
a mennyezetre. Különös módon olyan közel érezte ma-
gát az apjához, mint még soha. - Nem tudom, papa... én
első látásra beléestem, de ő olyan zárt volt, mint a kő...
most is az. - Elmesélte a Tanán esett erőszakot, Harrison
pedig játszotta, hogy először hallja. - Még sose találkoz-
tam senkivel, aki hozzá lenne fogható. Azt hiszem, min-
dig is tudtam, hogy szeretem, de féltem elkúrni a dolgot
egy vallomással. Így nem fog elfutni. Ellenkező esetben
megteheti. - Váratlanul könnyek szöktek a szemébe. -
Nem bírnám ki, ha elveszíteném! Annyira szükségem
van rá! - Harrison követ érzett a szíve helyén, de neki
most a fiára kell gondolnia, az egyetlenre, aki számít,
akinek mostantól számítania szabad. Végre megtalálta,
nem hajlandó újra elveszíteni. Még Tanáért sem, akit
olyan kétségbeesetten szeret. "Annyira szükségem van
rá!", égették Harry szavai. Neki is szüksége van rá, ha

259
nem is úgy, mint Harrynek... de nem veheti el tőle, most
nem...
- Egy nap azért esetleg össze kellene szedned a bátor-
ságodat, és neki is el kellene mondanod valamit ebből.
Talán neki is szüksége van rád. - Az apa már tudta, amit
a fia még nem mért föl teljes mélységében: milyen magá-
nyos és elszigetelt Tana.
- És ha elveszítem?
- Így nem lehet élni, fiam. Félsz veszíteni, félsz élni,
félsz meghalni. Így sohasem fogsz győzni. Tana jobban
tudja ezt mindenkinél. Ez az egyik lecke, amit megtanul-
hatsz tőle. - És még mennyi mást, amelyeket Harrison
Winslow már megtanult... és amiről most le kell monda-
nia...
- Bátrabb mindenkinél, akit ismerek... kivéve ami a
férfiakat illeti. - Harry megcsóválta a fejét. - Egyszerűen
frászt kapok a viselkedésétől.
- Adj neki időt. Sok időt. - Igyekezett, hogy határozott
legyen a hangja. A fiú nem tudhatja meg. - És sok szere-
tetet.
Harry hosszú ideig hallgatott, és fürkészve nézte az
apját. Az utóbbi két és fél hétben megtörtént az, ami
még soha: elkezdték fölfedezni egymást.,
- Szerinted megszerethet még valaha?
- Valószínűleg. - Harrisonnak ismét összeszorult a szí-
ve. - E pillanatban neked épp elég más dologgal kell fog-
lalkoznod, de amint fölkelsz - óvakodott azt mondani,

260
hogy "talpra állsz" - és kikerülsz innen, erre is gondol-
hatsz. - Mindketten tisztában voltak vele, hogy a fiú nem
veszítette el teljesen a nemi képességeit; az orvos azt
mondta, hogy egy kis "kreativitással" majdnem normális
szexuális életet is élhet, sőt, ha úgy dönt, akár teherbe is
ejtheti a feleségét. Harryt egyelőre nem nagyon izgatta
az ötlet, de az apja tudta, hogy egy napon ez még nagyon
sokat jelenthet neki. Ő, hogy tudta volna szeretni Tana
gyermekét! A gondolattól majdnem könnybe lábadt a
szeme.
Beszélgettek még egy darabig, aztán Harrison elment.
Úgy volt, hogy aznap este együtt vacsoráznak, de le-
mondta. Felhívta Tanát, megmagyarázta, hogy rengeteg
táviratot küldtek utána, és mindegyikre választ kell fo-
galmaznia. Inkább holnap találkozzanak egy villásregge-
lire.
Harnson becsületesen viselkedett. Élete legszörnyűbb
napja volt a felesége halála óta. Olyan szomorú volt a
szeme, és annyira komor az arca, hogy Tanának egy pilla-
natra elállt a szívverése, amikor meglátta az étteremben,
mert tudta, hogy rossz hírt fog hallani, olyasmit, amit szí-
vesebben nem hallana.
- Tegnap beszéltem Harryvel - mondta felindulásával
küszködve a férfi. - Meg kellett tennem, mindkettőnk
érdekében.
- Rólunk? - döbbent meg Tana. Ez nagyon hirtelen
jött. Még semmi sem történt, ez csak egy ártatlan ro-

261
mánc... De Harrison megrázta a fejét.
- Róla, és arról, hogy mit érez irántad. Tudnom kel-
lett, mielőtt továbblépnénk. - Megfogta a lány kezét, és a
szemébe nézett. Tana azt hitte, elolvad. - Tana, azt aka-
rom, hogy tudd: szerelmes vagyok beléd. Életemben
egyetlen nőt szerettem ennyire: a feleségemet. De a fia-
mat is szeretem, és a világon semmiért nem sebezném
meg, akármekkora stricinek is tart, bár időnként úgy is
viselkedtem: Feleségül akartalak venni... de addig nem,
amíg meg nem tudtam, mit érez Harry. - Nem kerülgette
a szót. - Szerelmes beléd, Tan.
- Mi? - szörnyedt el a lány. - De nem!
- De igen, csak halálosan retteg, hogy elriaszthatna.
Mesélt a rajtad elkövetett erőszakról, és hogy mennyire
félsz a férfiaktól. Évek óta vár türelmesen, de én nem ké-
telkedem benne, hogy mindvégig szeretett. Önmagának
is beismerte - mondta szomorúan.
- Ó, Istenem! - hebegte megrendülten Tana. - De én
nem... én nem... Én nem is hinném, hogy bírnék...
- Ezt is gyanítottam. De ez a ti dolgotok. Ha a fiam va-
laha is összegyűjt annyi bátorságot, hogy bevallja, akkor
erre magadnak kell megtalálnod a választ. Én azt akar-
tam tudni, hogy ő mit érez. Tudom, hogy te mit érzel
most. Már azelőtt tudtam, hogy beszéltem volna Harry-
vel. - Könnyek szöktek a lány szemébe. Hirtelen Harri-
sonnak is elkönnyesedett a szeme, és még szorosabban
markolta Tana kezét. - Drágám, jobban szeretlek, mint

262
az életemet, de ha most lelépnék veled, még akkor is, ha
te akarnád, az megölné a fiamat. Megtörné a szívét, és
talán elpusztítana valamit, amire most nagyon nagy szük-
sége van. Ezt nem tehetem meg vele. És te sem. - Tana
ekkor minden szégyenkezés nélkül elsírta magát, Harri-
son pedig magához ölelte. Nem volt titkolnivalójuk, sem
itt, se másutt, csak a fia előtt.
A legkegyetlenebb húzás volt, amit Tanával elköve-
tett valaha az élet: hogy az első férfi, akit szeret, ne vi-
szonozhassa a szerelmét a tulajdon fia miatt... Tana
legjobb barátja miatt, akit ő is szeret, csak nem úgy.
Ő se akart elkövetni semmi olyat, amivel fájdalmat
okoz Harrynek, de hát annyira szerette Harrisont...
szörnyű este volt, csupa könny és keserűség. Tana így is
le akart feküdni a férfival, de az nem engedte, hogy ezt
csinálja magával.
- Az után a szörnyű tapasztalat után az igazi férfi le-
gyen az első, akivel megteszed. - Gyöngéd szerelemmel
ölelte magához a síró lányt, és egyszer majdnem elsírta
magát ő is. Aztán elkövetkezett Tana életének legfájdal-
masabb hete: Harrison visszautazott Londonba, és a lány
ottmaradt, mint egy partra vetett hajótörött, egyedül a
könyveivel és Harryvel. Naponta bejárt a kórházba, ma-
gával vitte a könyveit, és fáradt volt és sápadt és mo-
gorva.
- Fiam, direkt öröm rád nézni! Mi a fene bajod van?
Beteg vagy? - Majdnem a betege is lett Harrisonnak, pe-

263
dig tudta, hogy a férfinak igaza van, bárhogy fáj. Mind-
ketten a helyes dolgot cselekedték valakiért, akit szeret-
nek. De most már nem ismert irgalmat: kényszerítette
Harryt, hogy végigcsinálja, amit az ápolónők kérnek,
buzdította, sértegette, kényeztette, bátorította, ha azt
kellett, fáradhatatlanul, kimondhatatlan odaadással.
Harrison időnként telefonált valahonnan a világ túlsó fe-
léről, és ilyenkor Tanának repesett a szíve, de a férfi nem
változtatta meg az elhatározását. Ő meghozta a fiáért ezt
az áldozatot, Tanának bele kellett törődnie. Harrison
nem hagyott neki választást. Magának sem, bár tudta,
hogy sohasem fog kigyógyulni az érzésből, amelyet Tana
ébresztett benne. De a lány talán igen. Előtte még ott az
egész élet, és, remélhetőleg, az igazi férfi.
11. fejezet
Napfényben úszott a szoba. Harry az ágyában feküdt és
úgy tett, mintha egy könyvet olvasna. Már megvolt az óra
az uszodában és kettő a gyógytornán. Halálosan unta a
napirendjét. Mindig az az egyformaság, az az elviselhe-
tetlen unalom. Az órájára nézett. Tana hamarosan itt
lesz. Több mint negyedik hónapja feküdt a Letterman-
ben, és a lány naponta bejárt hozzá, kocsiderékszámra
hozva a papírt, jegyzeteket, könyveket. Ahogy ezt elgon-
dolta, már nyílt is az ajtó, és belépett a lány. Lefogyott az
eltelt hónapokban. Rendkívül keményen tanult, és
agyonfutkosta magát a Berkeley és a kórház között. Har-
ry apja felajánlotta, hogy vásárol neki egy kocsit, de Tana

264
még csak hallani sem akart róla.
- Szervusz, öregem, hogy állunk, vagy ez tapintatlan-
ság? - vigyorogta. Harry nevetett.
- Gusztustalan vagy, Tan! - De legalább elmúlt a túlér-
zékenysége. Öt hete már szeretkezett is egy segédápoló-
nővel, kicsit "kreatívan",. ahogy az orvosának mondta, de
némi fantáziával egész jól sült el mindkettejüknek. Harry
fütyült rá, hogy a kislány menyasszony. Célkitűzései kö-
zött nem szerepelt az igaz szerelem, Tanával pedig nem
óhajtott próbálkozni. Sokat, nagyon sokat jelentett neki,
meg különben is, Tanának megvolt a maga baja. - Mára
mi a programod?
Tana sóhajtott, és bánatos mosollyal leült.
- Milyen programom szokott nekem lenni? Tanulok
egész éjszaka, dolgozatokat adok be, vizsgázom. Édes Is-
tenem, én ezt nem bírom ki még két évig!
- Dehogynem bírod - mosolygott Harry. Tana volt a
fény az éjszakában. Hová lett volna a naponkénti látoga-
tásai nélkül?
- Mitől vagy benne ilyen biztos? - Néha kételkedett
magában, mégis mindig ment tovább. Mindig. Nem en-
gedte magának, hogy megálljon. Nem hagyhatta cserben
Harryt, és nem bukhatott ki az egyetemről.
- Több kurázsid van, mint bárkinek, akit ismerek. Meg
fogod csinálni, Tan. - Most ezt adták egymásnak: bátor-
ságot, hitet. Ha a fiú letört, Tana addig üvöltözött vele,
míg Harry legszívesebben elsírta volna magát, de Tana

265
akkor is rákényszerítette, hogy tegyen meg mindent,
amit tennie kell; viszont ha a lány kezdte el hajtogatni,
hogy ő nem bír ki még egy napot a Boalten, Harry kikér-
dezte, felkeltette, ha szundított egy kicsit, aláhúzgálta
neki a lényeget a tankönyvekben. - Különben is - vigyo-
rodott el - a jog nem is olyan nehéz! Beleolvastam a
cuccba, amit nálam hagytál.
Tana mosolygott. Pontosan így tervezte.
- Tényleg? - kérdezte továbbra is foghegyről. - Akkor
miért nem próbálod meg?
- Minek pedálozzak?
- Mi más dolgod van? Azonkívül, hogy ülsz a sejhajo-
don és csipkeded a segédápolónőket? Különben is, med-
dig tart ez? Júniusban úgyis kirúgnak.
- Az még nem biztos! - Harryt láthatólag idegesítette
a gondolat. Még nem tudta, haza akar-e menni. És hol az
az otthon? Az apja túl sokat utazik, ő most nem tarthat-
na vele, még akkor se, ha akarna. Persze elmehetne szál-
lodába, a New York-i Pierre-ben is ott a lakosztály, de ez
mind olyan borzasztóan magányos.
- Nem nagyon lelkesít a hazatérés! - fürkészte Tana.
Pár napja Harrisonnal is beszéltek a dologról, amikor
Harry apja felhívta Genfből. Hetente legalább egyszer
telefonált a lánynak. hogy megérdeklődje, hogy van Har-
ry. Még mindig ugyanazt érezték egymás iránt, de tartot-
ták magukat az elhatározásukhoz. Különben sem volt
visszaút. Harrison Winslow nem árulná el a fiát. Tana

266
megértette.
- Nincs otthonom, ahová menjek, Tan. - A Lánynak ez-
zel kapcsolatban is volt egy ötlete, bár eddig csak kacér-
kodott a gondolattal. Talán most van itt a perc, hogy szó-
ba hozza.
- És ha összeköltöznél velem?
- Abba a szörnyű szobádba? - Harry egyszerre neve-
tett és szörnyülködött. - Az is épp elég rossz, ha valaki
oda van láncolva a tolószékbe! De hogy ráadásul azon a
szemétdombon éljek? Meg is ölném magamat! Külön-
ben is, hol aludnék? A padlón? - kérdezte szörnyű pofát
vágva.
- Nem, te ökör! - kacagott dana. - Lehetne közös la-
kásunk, persze ésszerű határokon belül, hogy én is fizet-
hessem a részemet.
- És hol? - Harry ízlelgette a gondolatot. Kétségtele-
nül volt benne valami vonzó.
- Nem tudom... esetleg a Haight-Ashburyn? - Akkor
bontott szárnyat a hippimozgalom. Tana nemrég járt a
Haighten, de persze csak ugratta Harryt. Ott az tudja el-
viselni az életet, aki fodros szoknyában jár és folyamato-
san el van szállva az LSD-től. - Komolyan, találhatnánk
valamit, ha utánanéznénk.
- A földszinten kellene lennie. - Harry töprengve pil-
lantott az ágya lábánál álló tolószékre.
- Azt tudom. És van még egy másik ötletem. - Miért
ne pakolna ki egyszerre mindennel?

267
- Mi az már megint? - Harry hátradőlt a párnán, és
boldogan nézett a barátnőjére. Bármilyen nehéz hónap-
jaik voltak, valami egészen különlegeset éltek át, és kö-
zelebb kerültek egymáshoz, mint amire embereket ké-
pesnek tartottak. - Te sose hagysz nekem egy percnyi bé-
két! Mindig van valami nyomorult terved vagy ötleted!
Kifárasztasz, Tana!
- Az csak jót tesz neked. Te is tudod. - Harry tudta, de
nem szerezte meg a lánynak az örömet, hogy elismerje.
- Tehát mi az ötleted?
- Mit szólnál hozzá, ha jelentkeznél a Boaltre? - Tana
visszafojtotta a lélegzetét.
- Én? - hüledezett Harry. - Meghibbantál? Mi a fenét
csinálhatnék én ott?
- Valószínűleg puskáznál, de ezt leszámítva lilára ta-
nulhatnád a fejedet, mint én csinálom minden éjszaka.
Legalább lenne más elfoglaltságod is azon kívül, hogy az
orrodat túrod.
- Minő tündéri elképzelései vannak rólam, kedve-
sem! - Derékból meghajolt az ágyban. Tana nevetett. -
Mi az istennek kínozzam én magamat a joggal? Nem kell
nekem ilyen marhaságokat művelnem.
- Pedig menne neked. - A lány lelkesen nézett rá.
Harry vitatkozni szeretett volna vele, de az volt a fene-
ség, hogy tetszett neki az ötlet.
- Te tönkre akarod tenni az életemet!
- Tönkre - vigyorgott a lány. - Jelentkezel?

268
- Valószínűleg nem jutok be. Az én jegyeim sohase
voltak olyan jók, mint a tieid.
- Én már megkérdeztem.: jelentkezhetsz mint veterán.
Még kivételt is tehetnének a kedvedért... - folytatta elő-
vigyázatosan. Harry máris felpaprikázódott.
- Ne fáraszd magad! Ha te bejutottál, én is bejutok! -
Hirtelen borzasztó nagy kedve kerekedett hozzá. Oly-
annyira, hogy nem is tudta, nem erre vágyik-e rég. Talán
kirekesztettnek érezte magát ebből a buzgó tanulásból,
amit Tana művelt, miközben ő nem tett mást, mint fe-
küdt, és nézte, hogy váltják egymást az ápolónők.
Másnap délután Tana behozta a jelentkezési lapot. Át-
rágták magukat rajta és beadták. Azután a lány elindult
lakást keresni. Nemcsak megfelelőnek kellett lennie, de
olyannak is, ami jó hatással van Harryre.
Május végére éppen talált két kedvére valót, amikor
egy délután telefonált az anyja. Tana ilyenkor nem szo-
kott otthon lenni, de most el kellett intéznie egyet-mást,
és különben is tudta, hogy Harry jól van. Amikor a folyo-
só végén lakó lány megkopogtatta az ajtaját, azt hitte,
Harry az, és a lakások után érdeklődik. Az egyik Pied-
montban volt. Harrynek, amilyen sznob, nyilván ez tet-
szik majd jobban. Csak az a kérdés, Tana megengedheti-
e magának. Neki nincs annyi jövedelme, mint a fiúnak.
Talán ha kifoghatna nyárra egy jól fizető állást... Esetleg
azután. . .
- Halló? - Hallotta az interurbán berregését. A szíve

269
rögtön kihagyott egy ütemet. Csak nem Harrison hívja
ismét? Harry sohasem jött rá, mí történt - vagy ami még
ennél is fontosabb, mi történhetett volna - közöttük, és
milyen áldozatot hoztak. - Halló!
- Tana? - Jean volt az.
- Ó, szia, anya.
- Valami baj van? - Olyan furcsa volt a lány hangja.
- Nem, csak azt hittem, valaki más. Történt valami? -
Az anyja nem szokta ilyen időben keresni. Talán Arthur
kapott újabb szívrohamot. Jean három hónapot töltött
mellette odalent Palm Beachben. Ann és Billy már
visszatért New Yorkba, de Jean még azután is Arthurt
ápolta, mikor elbocsátották a kórházból. Csak két hó-
napja kerültek vissza New Yorkba, és Jeannek nyilván
rengeteg dolga lehetett, mert alig hívta a lányát.
- Nem tudtam, itthon vagy-e ilyenkor. - Olyan ideges
volt a hangja, mintha maga se tudná, mit mondjon.
- Általában a kórházban szoktam lenni, de most dol-
gom volt.
- Hogy van a barátod?
- Jobban. Körülbelül egy hónap múlva kiengedik.
Most keresek neki lakást. - Azt nem közölte, hogy közös
lakást. Neki ez tökéletesen logikusan hangzott. Az anyjá-
nak nem lenne az.
- Meg tud élni egyedül? - csodálkozott Jean.
- Meg tudna, ha muszáj lenne neki, de nem hinném,
hogy ezt fogja tenni.

270
- Okosan. - Jean nem értette, mire céloz a lánya, de
most nem is érdekelte. - Közölni akarok valamit veled,
édes.
- Mit?
Jean nem tudta, mit fog szólni a lánya, de most már
nem visszakozhatott.
- Összeházasodunk Arthurral - mondta elhaló léleg-
zettel. San Franciscóban Tana kerekre nyitotta a szemét.
- Mit csináltok?
- Összeházasodunk... én... ő úgy véli, hogy öreg-
szünk... elég sokáig viselkedtünk bolondok módjára...
Összeakadt a nyelve, miközben megpróbálta felidézni,
amit pár napja hallott Arthurtól, és elpirult haragjában,
ugyanakkor rettegett, mit fog szólni Tana. Sohasem sze-
rette Arthurt, de talán most...
- Te egyáltalán nem voltál bolond, anya! Ő volt a bo-
lond! Legalább tizenöt éve feleségül kellett volna ven-
nie! - Elkomorodva forgatta magában Jean szavait. -
Biztos, hogy ezt akarod, anya? Arthur már nem fiatal és
beteg... a legrosszabbját tartogatta neked. - Ez kímélet-
lenség volt, de igaz. Arthurnak, amíg meg nem kapta a
szívrohamot, egyáltalán nem volt nősülhetnékje. Évekig
nem háborgatták ilyen gondolatok, egészen pontosan ti-
zenhat éve, amikor a felesége kijött a kórházból. De
most hirtelen megváltozott minden, mert Arthur rádöb-
bent, hogy halandó. - Bizonyos vagy benne?
- Igen, Tan, az vagyok. - Furcsán nyugodt lett az anyja

271
hangja. Majdnem húsz éve várt erre, a világért le nem
mondott volna róla, még az egyetlen gyermekéért sem.
Tanának megvan a saját élete, neki viszont nincsen senki-
je Arthuron kívül. Hálás volt neki, amiért végül feleségül
veszi. Kényelmes, könnyű életük lesz, Jean végre lazít-
hat. Mennyit szorongott, hány magányos éven át: befut-e
Arthur, eljön-e, mosson-e hajat... és Arthur nem jött tel-
jes két héten át, hogy azon az estén állítson be, amikor
Tanán kitör az influenza, vagy Jean esik ágynak megfá-
zással... de ennek most vége, kezdődik az igazi élet.
Végre! Megdolgozott minden percéért, és ki is fogja él-
vezni. - Tökéletesen biztos vagyok.
- Akkor jó - mondta a lánya minden lelkesedés nél-
kül. - Azt hiszem, most gratulálnom kellene, vagy micso-
da. - De nem volt gratulálós hangulatban. Micsoda lapos
nagypolgári életük lesz. Sokkal jobban örült volna, ha az
anyja, annyi várakozásban átrostokolt év után azt mond-
ja Arthurnak, menjen a pokolba. De így a fiatalság gon-
dolkozik, nem Jean Roberts. - Mikor esküdtök?
- Júliusban. Eljössz, ugye, édes? - kérdezte ismét az-
zal az idegességgel. Tana némán bólintott. Egy hónap
múlva különben is haza akart menni, össze tudta egyez-
tetni az utazását a nyári munkájával egy friscói ügyvédi
irodánál, ahol megértették. Legalábbis azt mondták.
- Mindenképpen megpróbálom. - Hirtelen támadt
egy ötlete. - Harry is jöhet?
- Tolószékben? - borzadt el az anyja. Tana szeme

272
azonnal olyan lett, mint a kő.
- Természetesen. Nemigen van választása.
- Hát nem is tudom... Szerintem feszélyezné... már-
mint hogy ott ez a sok ember és... Majd meg kell kérdez-
nem Arthurt, hogy ő mit gondol...
- Ne fáradj - mondta a lány remegő orrcimpákkal.
Nagyon szívesen megfojtott volna valakit, legelsősorban
az anyját. - Különben se tudnék hazamenni.
Jeannek azonnal könnyek szöktek a szemébe. Miért
ilyen nehéz ember ez a lány? Olyan csökönyös tud lenni
mindenben.
- Ne, Tana, ne tedd ezt, kérlek... én csak... miért kell
magaddal hurcolnod azt a fiút?
- Mert hat hónapja fekszik egy kórházban, ahol egy
lelket se látott rajtam kívül, és mert talán jólesne neki a
gesztus! Ez nem jutott eszedbe? Arról nem is szólva,
hogy nem karambol miatt történt, hanem akkor, amikor
azt a rohadt országot védte, ahol egyébként semmi jo-
gunk tartózkodni, és a legkevesebb, hogy az emberek
legalább némi udvariasságot és hálát mutassanak Harry
iránt... - őrjöngött vak dühében. Jean megrettent.
- Hát persze... én megértem... csakugyan, miért is ne
jöhetne... - Majd minden átmenet nélkül azzal folytatta:
-Tudod, hogy Johnnak és Ann-nek megint gyereke lesz?
- Ez meg hogy a csudába jön ide? -Tana teljesen paff
volt. Az anyjával reménytelen szót érteni. Már semmiről
sem egyezik a véleményük. Ott tartott, hogy feladja.

273
- Úgy, hogy te is elgondolkozhatnál ezen. Te se leszel
fiatalabb, drágám. Majdnem huszonhárom éves vagy.
- Jogot tanulok, anya! Van fogalmad róla, mi ez?
Hogy milyen keményen dolgozom éjjel-nappal? Van fo-
galmad róla, milyen nevetséges lenne, ha most kezdenék
el házasságról és utódokról ábrándozni?
- Mindig is az lesz, ezt, ugye, tudod, ha a barátoddal
töltöd el az idődet. - Már megint Harryt piszkálja! Tana
szeme előtt vörösbe borult a világ.
- Szó sincs róla! Még mindig fel tudja állítani.
- Tana! - szörnyedt el ennyi közönségességtől Jean. -
Micsoda undorító dolog ilyet mondani!
- De hát ezt akartad tudni, nem? Szóval csak nyugi,
anyám, szuperál még. Pár napja, mint hallom, megdu-
gott egy ápolónőt, aki saját bevallása szerint marhára él-
vezte. Most jobban érzed magad? - .
- Tana Roberts, teveled történt valami odaát! - Egyet-
len lobbanásban képzett meg a lány előtt a tanulásba ölt
számtalan verejtékes óra, reménytelen szerelme Harri-
son iránt, a megnyomorodott Harry szívfájdító visszaté-
rése Vietnamból... Igaza van az anyjának. Történt vele
valami". Illetve sok minden.
- Azt hiszem, felnőttem. Ami nem mindig szép dolog,
igaz, anya?
- Nem kell annak csúnyának vagy neveletlennek len-
nie, kivéve, gondolom, Kaliforniában. Kész vademberek
járhatnak abba az iskolába.

274
Tana elnevette magát. Tényleg egy világ választja el
őket.
- Azok is vagyunk. Na szóval, gratulálok, anya. - Hir-
telen beléhasított, hogy akkor most mostohatestvérek
lesznek Billyvel, és a gondolattól majdnem felfordult a
gyomra. Billy is ott lesz az esküvőn. Ez már úgyszólván
túl van az elviselhetőség határán. - Majd megpróbálok
időben érkezni.
- Jól van - sóhajtott Jean. Kimerítette a lányával foly-
tatott beszélgetés. - És hozzad Harryt, ha muszáj.
- Majd meglátom, vállalhatja-e az utat. Először ki aka-
rom hozni a kórházból, aztán költözködnünk kell... -
Összeborzadt, hogy mit szalajtott ki a száján. Vésztjósló
csend támadt a vonal túlsó végén. Ez már tényleg több
volt a soknál.
- Te összeköltözöl vele?
Tana mélyet lélegzett.
- Össze. Nem tud önállóan élni.
- Fogadjon mellé ápolónőt az apja. Vagy talán fizetnek
neked érte? - Jean, ha rászánta magát, ugyanolyan metsző
tudott lenni, mint a lánya, de Tanát nem ijesztette meg.
- Szó sincs róla. Közösen álljuk a lakbért.
- Neked elment az eszed! A legkevesebb, amit megte-
hetne, hogy feleségül vesz, de én még azt is megakadá-
lyoznám!
- Nem, nem akadályoznád - mondta valami különös
nyugalommal Tana. - Ha férjhez akarnék menni hozzá,

275
meg is tenném, de nem akarok. Úgyhogy nyugi, anya...
tudom, nehéz ez neked, de nekem a magam életét kell
élnem, a magam módján. Nem gondolod, hogy legalább
meg kelleme próbálnod elfogadni? - Hosszú szünet. Tana
mosolygott. -Tudom, nem könnyű. - Jean váratlanul sír-
va fakadt.
- Hát nem látod, hogy tönkreteszed az életedet?
- Mivel? Hogy segítek egy barátomnak? Mi ebben a
rossz?
- Az, hogy a jövő héten arra ébredsz, hogy negyven-
éves vagy, és mindennek vége, Tan! El fogod tékozolni
a fiatalságodat, ugyanúgy, mint én, de az enyém leg-
alább nem volt teljes pocsékolás, mert nekem itt vol-
tál te!
- És talán egy napon nekem is lesznek gyerekeim, de
most nem gondolok erre. Azért tanulok jogot, hogy dol-
gozhassak, és kezdhessek valami hasznosat az életem-
mel. - Fullánkos megjegyzés volt, de nem rosszindulatú.
Jean nem is vette a szívére.
- Nem lehet egyszerre férjed és hivatásod.
- Miért nem? Ezt meg ki mondta?
- Senki. Csak igaz.
- Marhaság!
- Nem, nem az. És ha túl sokat lebzselsz a Winslow fiú
körül, a végén majd feleségül mész hozzá. Egy nyomo-
rékhoz. Nincs szükséged erre a bánatra. Keress valaki
mást, egy normális fiút.

276
- Miért? - kérdezte fájó szívvel Tana. - Harry is em-
ber. Sőt emberibb sokaknál.
- Nem is ismersz más fiúkat. Sose jársz senkivel. - Há-
la a drága mostohafiadnak anya! Illetve, az utóbbi idő-
ben, hála a jogi kurzusnak. Mert Harrison óta kezdte
más szemmel nézni a férfiakat, bizonyos értelemben nyi-
tottabb, közvetlenebb lett, bár eddig még senki sem ért
föl Harry apjával. Milyen jó volt hozzá, de csodálatos
lenne olyasvalakit találni, aki hasonlítana hozzá... De
most senkire sem volt ideje. Naponta kórházba járni és
vizsgákra készülni... A jogi fakultás egymaga elegendő
volt, hogy tönkretegyen egy kapcsolatot Újat kezdeni
pedig szinte lehetetlen.
- Csak még pár évet várj, anya! Akkor jogász leszek, te
pedig büszke leszel rám. Legalábbis remélem. - Bár eb-
ben egyikük sem volt biztos.
- Én csak normális életet szeretnék neked.
- Mi az, hogy normális? A te életed olyan normális
volt, anya?
- Annak indult. Nem az én hibám, hogy apádat megöl-
ték, és azután minden megváltozott.
- Talán nem, de az már a te hibád volt, amikor majd-
nem húsz évig vártál arra, hogy Arthur Durning feleségül
vegyen! - És az az igazság, hogy ha nem éri az a szívro-
ham, talán sohasem kéri meg Jean kezét. - Te ezt válasz-
tottad. Nekem jogom van a saját választásaimhoz.
- Talán igazad van, Tan. - De Jean sohasem értette

277
igazán a lányát; nem is tett úgy, mintha értené. Mennyi-
vel normálisabbnak tűnt Ann Durning! Ő azt akarta,
amit minden lány: férjet, házat, két gyereket, szép ruhá-
kat, és ha fiatalon hibázott is, volt annyi esze, hogy má-
sodszor jobban csinálja. John most vásárolta meg neki a
Cartier's legszebb zafírgyűrűjét. Jean ugyanezt kívánta a
gyermekének. De Tana rá se bagózik az ilyesmire.
- Rövidesen telefonálok, anya. És mondd meg Ar-
thurnak, hogy neki is gratulálok. Ebben a felállásban ő a
szerencsés, mindazonáltal remélem, hogy te is boldog le-
szel.
- Természetes, hogy az leszek! - De Jean egyáltalán
nem érezte magát boldognak, amikor letette a kagylót.
Tana borzasztóan fölzaklatta, amit ő el is mesélt Arthur-
nak, már amennyit elmesélhetett, de Arthur csak annyit
mondott, hogy ne szívja mellre. Az élet túl rövid ahhoz,
hogy az ember ügyet csináljon a gyerekeiből. Ő sose csi-
nált. Különben is most mással kell foglalkozniuk. Jean át
akarta rendezni a greenwichi házat, Arthur lakást akart
vásárolni Palm Beachben és New Yorkban. Jean régi la-
kását fel akarták adni. Tana egészen megbotránkozott a
hírre.
- Szóval már otthonom sincs, a fene egye meg! - Fel-
háborodottan újságolta Harrynek, de a fiú nem látszott
megrendültnek.
- Nekem meg évek óta nincs.
- Anyám azt mondta, hogy bárhol lakjanak, nekem

278
mindig lesz egy szobám. El tudod képzelni, hogy én
egyetlen éjszakát eltöltsek Greenwichben, azok után,
ami ott történt? Lidércnyomásaim voltak a gondola-
tától! Erről ennyit! - A tény sokkal jobban lehangol-
ta, mint amennyit hajlandó volt bevallani. Természe-
tesen tudta, hogy Jeannek nincs más vágya, mint fele-
ségül menni Arthurhoz, de ő akkor is elkeseredett.
Olyan mérhetetlenül középosztálybeli, unalmas és pol-
gári az egész, mondogatta magának. Igazából persze az
bosszantotta, hogy Jean, miután éveken át megette Dur-
ning dohos rizsáját, továbbra is hajlandó Arthur lábát
csókolgatni. Ezt közölte is Harryvel, mire a fiú megha-
ragudott.
-Tudod-e, hogy radikális lett belőled, amit én halálo-
san unok, Tan?
- Te meg még sose vetted fontolóra a tényt, hogy nem-
csak egy kicsit vagy jobbos? - kérdezte harciasan a lány.
- Lehet, hogy az vagyok, de nincs abban semmi rossz.
Tan, vannak dolgok, amelyekben hiszek, és azok nem ra-
dikálisak, és nem balosak, és nem forradalmiak, viszont
én azt gondolom, hogy jók!
-Én meg azt gondolom, hogy te játszod az eszedet! -
vágta oda szokatlan indulattal Tana. Sokszor összekülön-
böztek már Vietnamon is. - Hogy a fenébe vagy képes a
védelmedbe venni azt, amit azok a seggfejek művelnek
odaát? - Harry rámeredt. Különös csönd lett a szobá-
ban.

279
- Mert én is közéjük tartoztam. Azért.
- Nem tartoztál! Paraszt voltál a sakktáblán! Nem lá-
tod, te istenverte gyagyás? Felhasználtak, hogy egy olyan
háborúban harcolj, amelyet nem kellene megharcol-
nunk egy olyan helyen, ahol nem kellene ott lennünk!
- És ha én azt gondolom, hogy mégis? - kérdezte halá-
los nyugalommal a fiú.
- Hogy tudsz ekkora hülyeséget mondani? Nézd meg,
mi történt veled!
- Épp ez a lényeg. - Harry előredőlt az ágyban, és úgy
meredt a lányra, mintha meg akarná fojtani. - Ha nem
veszem a védelmembe... ha nem hiszek abban, amiért
odamentem, akkor mi a jó fene értelme volt? - Hirtelen
könnyes lett a szeme, de folytatta: - Mert erről van itt
szó, Tan... minek adtam oda nekik a lábamat, ha még
csak nem is hiszek bennük? Ezt mondd meg nekem! -
ordította a folyosóra kihallatszó hangon. - Hinnem kell
bennük! Mert ha nem hiszek, ha abban hiszek, amiben
te, akkor komédia volt az egész! Akkor ennyi erővel Des
Moines-ben is elgázolhatott volna a vonat... - Elfordult
és sírni kezdett. Tana borzasztóan érezte magát. Aztán
Harry visszafordult, és ugyanolyan dühösen rárivallt: -
Most pedig kifele a szobámból, te szívtelen radikális
banya!
Tana elment, és végigsírta az egész utat az egyetemig.
Tudta, hogy Harrynek igaza van - a maga szempontjá-
ból. Nem engedheti meg magának, hogy úgy gondolkoz-

280
zon erről a kérdésről, mint ő. Pedig amióta Harry vissza-
jött Vietnamból, valami sisteregni kezdett a lányban, va-
lami, amit még sohasem érzett, egy olyan fajta harag,
amelyet semmi sem tud - és valószínűleg nem is fog -
kioltani. Egyik este Harrisonnak is megemlítette a tele-
fonba. A férfi a fiatalságnak tulajdonította, de Tana tud-
ta, hogy ez nem az életkor sajátsága, hanem valami
több. Dühös volt mindenkire, mert Harryt megnyomorí-
tották, és ha az emberek ezek után még mindig hajlan-
dók politikai kockázatot vállalni... Az istenit, másfél
éve, hogy megölték az Egyesült Államok elnökét, hogy
nem látják az emberek, mi történik, mit kellene ten-
niük... de nem akarta még ezzel is bántani Harryt. Tele-
fonált neki, hogy bocsánatot kérjen, de a fiú nem akart
szóba állni vele. Tana három napon át rá se nézett, ami
először fordult elő abban a hat és fél hónapban, hogy
Harry a Lettermanben feküdt. Amikor végre bement,
egy olajágat dugott be maga előtt az ajtón, és csak az-
után somfordált be ő is.
- Mit akarsz? - förmedt rá Harry. Tana bizonytalanul
mosolygott.
- A lakbért!
A fiú megpróbált nem vigyorogni. Már egyáltalán nem
haragudott. Szóval bolond radikális lett Tanából. Na és?
Az egész Berkeley bolond radikálisokból áll. Mi más le-
het ott az ember? Most jobban érdekelte, amit Tana az
imént mondott. - Találtál lakást?

281
- Naná - vigyorgott Tana. - A Channing Wayn van, pi-
ci kis kétszobás, nappalival és teakonyhával. Egyszintes,
úgyhogy viselkednetek kell, vagy legalább szólj rá a ba-
rátnőidre, hogy ne sikítsanak túl hangosan! - Vigyorog-
tak, Harryt egészen lázba hozta az újság. - Imádni fo-
god! - tapsolt Tana, és részletesen leírta az új lakást.
Hétvégén az orvos megengedte neki, hogy elvigye autó-
val Harryt a Channing Wayre. Hat hete végrehajtották az
utolsó műtétet, a kezelés szépen haladt. Mindent elkö-
vettek Harryért, amit elkövethettek, és neki most ideje
hazatérnie.
Ahogy Harry megnézte a lakást, rögtön alá is írták
mindketten a bérleti szerződést. A háziúr nem látszott
kifogásolni, hogy különböző családi nevük van, ők pedig
nem magyarázkodtak. Boldogan kezet ráztak, aztán Tana
visszavitte a fiút a Lettermanre. Két hét múlva beköltöz-
tek. Harrynek a kezelése miatt még meg kellett szervez-
nie a közlekedést, de Tana megígérte, hogy hozza-viszi.
Egy héttel Tana vizsgái után Harry megkapta az értesí-
tést a Boaltről, hogy fölvették. A tolószékében ülve várta
a hazatérő lányt, és folytak a könnyei.
- Fölvettek, Tan... ez is miattad van... - Összeölelkez-
tek, megcsókolták egymást, és Harry még sohasem imád-
ta ennyire a lányt. Tana vacsorát főzött, Harry felbontott
hozzá egy palack Don Pérignont.
- Hát ez honnan van? - álmélkodott Tana.
- Félretettem.

282
- Mire?
Harry ugyan más alkalomra tette félre a pezsgőt, de
úgy döntött, ma annyi jó dolog történt, hogy megéri fel-
bontani.
- Neked, te kuka! - Elképesztő, hogy Tana mennyire
vak volt az ő érzelmeire, de Harry még ezt is szerette
benne. Annyira belemerült a tanulmányaiba és a vizsgái-
ba és a nyári munkájába és a politikai elveibe, hogy fo-
galma sem volt, mi történik az orra előtt, legalábbis Har-
ryt illetőleg. De a fiú egyelőre úgyis várakozó álláspontra
helyezkedett, mert félt, hogy veszítene.
- Jó anyag! - Tana alaposan meghúzta a pezsgőt, és
kissé becsiccsentve, boldogan, felszabadultan vigyorgott
Harryre. Szerették a házikójukat, remekül bejött nekik.
A lánynak most eszébe jutott, hogy meg kell kérdeznie
valamit. Már korábban akarta, de a költözködés meg a
bútorvásárlás zűrzavarában egészen elfelejtette. - Jut
eszembe, figyelj csak. Utálok ilyet kérni... tudom, hogy
hervasztó lesz... de...
- Jaj, Jézusom, mi az már megint? Először rákénysze-
rít, hogy menjek jogra, most meg ki tudja, miféle kínzást
forgat a fejében... - Úgy tett, mintha nagyon meg lenne
ijedve. Ám Tana most őszintén komornak látszott.
- Rosszabb ez annál. Az anyám két hét múlva férjhez
megy. - Ezt már rég beharangozta, csak azt nem tette
hozzá, hogy szeretné magával vinni a fiút az esküvőre. -
Elkísérsz?

283
- Anyád lakodalmára? - Harry meglepetten letette a
poharát. - Illendő ez?
- Miért ne lenne? - Rövid tétovázás után folytatta,
óriási nagyra nyílt szemmel: - Szükségem van rád ott.
- Nyilván ott lesz a bájos mostohafiú is.
- Feltételezhetőleg. Nekem mindenesetre kissé sok ez
az egész. A boldog házasságban élő leány a másfél gyere-
kével, és Arthur, aki úgy fog tenni, mintha a múlt héten
szerettek volna egymásba az anyámmal.
- Ezt állítja? - mulatott Harry. Tana vállat vont.
- Valószínűleg. Nem tudom. Rázós a szitu. Nem az én
asztalom.
Harry lehajtotta a fejét és gondolkozott. Még nem járt
sehol. Azon gondolkozott, hogy átmegy Európába az ap-
jához. Beiktathatna egy megállót... fölnézett a lányra.
Semmit sem tudott volna megtagadni tőle, főleg azok
után, amit Tana tett őérte.
- Jól van, Tan, ne majrézz.
- Nem bánod túlságosan? - kérdezte hálás kutyapil-
lantással a lány. Harry nevetett.
- Dehogynem, és te is. De legalább nevethetünk
együtt.
- Örülök, hogy anyám... én csak... egyszerűen én már
nem tudok odaállni és forgatni a szememet.
- Csak addig viselkedj, amíg ott vagyunk. Utazhatunk
repülőgéppel, és a következő napon én megyek tovább
Európába. Arra gondoltam, hogy egy időre átruccanok a

284
papához Dél-Franciaországba. - Milyen jó volt hallani,
hogy ismét ilyen dolgokról beszél! Döbbenetes, alig egy
éve mondta, hogy végig akarja szórakozni a hátralevő
életét, de most, hála Istennek, ismét szórakozik, leg-
alábbis egy-két hónapot, mielőtt ősszel elkezdené a jo-
got. - Nem is tudom, miként engedhettem, hogy rábe-
szélj! - De azért mindketten örültek neki.
Nagyszerűen kialakult az életük. A házimunkákat
megosztották. Tana csinált mindent, ami Harrynek nem
állt módjában, noha a fiú döbbenetesen sok mindent el
tudott végezni, mosogatástól az ágyazásig, bár egyszer
majdnem megfojtotta magát porszívózás közben, úgy-
hogy azóta Tana porszívózott. Remekül érezték magu-
kat, Tana készült a nyári munkájára, mindkettejüknek az
volt a véleménye, hogy 1965 nyarán egyszerűen nagysze-
rű az élet, és júliusban Harry két légikísérőt is fölszedett,
miközben New York felé vitte őket a gép. Tana pedig ült,
kacagott, élvezett minden pillanatot, és hálát adott Isten-
nek, amiért Negyedik Harry Winslow él.
12. fejezet
Az esküvő egyszerű volt és jól sikerült. Jean nagyon szép
szürke sifonruhát viselt, és Tanának is beszerzett egy hal-
ványkéket, arra az esetre, ha a lányának nem lett volna
ideje vásárolni. Semmi esetre sem az a fazon volt, amit
Tana megvett volna magának, és majd elájult, amikor
meglátta az árcédulát. Az anyja a Bergdorf'sban vásárol-
ta, és természetesen Arthur ajándéka volt, úgyhogy Tana

285
még csak nem is szólhatott.
A szertartáson csak a család volt jelen, de Tana ragasz-
kodott hozzá, hogy Harryt is magával vigye, a fiú nagy
bánatára. Attól fogva, hogy megérkeztek a limuzinnal
New Yorkból - ahol Tana is a Pierre-ben lakott Harry-
vel - egy pillanatra sem vált el a fiútól. Közölte Jeannel,
hogy Harryt nem lehet egyedül hagyni. Nagy meg-
könnyebbülésére anyja és Arthur másnap indultak nász-
útra, úgyhogy neki se kell majd sok időt töltenie New
Yorkban. Greenwichben semmi esetre sem maradt vol-
na. Majd ugyanakkor száll repülőre, és tér vissza San
Franciscóba a nyári munkára, amikor Harry indul Nizzá-
ba és onnan Saint-Jean-Cap-Ferrat-ba, ahol az apja
várja.
Jean és Arthur nagyon fenyegetőztek, hogy ősszel át-
mennek hozzá látogatóba. Valahányszor ez szóba került,
az anyja célzatos pillantásokat vetett Harryre, mintha azt
várná, hogy addigra a fiú is levegővé változik. Tana a vé-
gén már csak nevetni tudott rajta.
- Hát nem rémes? - De az egészben Billy volt a leg-
rémesebb, akinek a délután derekán sikerült odasom-
fordálnia hozzá. Részeg volt, mint rendesen, és tett va-
lami gúnyos megjegyzést, hogy Tana haverja már úgyse
tudja felállítani, de ő boldogan kész bármikor besegíte-
ni, mert ha jól emlékszik, Tana egész tűrhető buksza, és
mikor a lány már éppen be akart húzni neki, egy, az
övénél nagyobb ököl villámgyorsan megelőzte, és elta-

286
lálta Billy állát, aki hátratántorodott, majd szépen ma-
gába lottyant a pázsiton. Tana megfordult, és látta, hogy
a háta mögött Harry mosolyog a tolószékében. Mérhe-
tetlenül büszke volt magára, amiért egy ütéssel kifek-
tette Billyt.
- Már egy éve meg akartam tenni! - mosolygott a
lányra. Jean persze el volt szörnyedve a viselkedésüktől,
úgyhogy amint tehették, beültek a limuzinba, és visszavi-
tették magukat New Yorkba.
Ezt megelőzőleg anya és lánya könnyes búcsút mon-
dott egymásnak. Illetve Jean sírt, Tana feszült volt. Ar-
thur puszit adott az arcára, közölte vele, hogy Tana most
már az ő lánya, és szó sem lehet többé semmiféle ösztön-
díjról. Tana kijelentette, hogy ekkora ajándékot nem fo-
gadhat el. Alig várta, hogy szabadulhasson tőlük, főleg az
utálatos Anntől, a nyafogó hangjával, a hivalkodó éksze-
reivel és az unalmas férjével, aki fél délután valaki más-
nak a feleségével szemezett.
- Jézusom, hogy bírnak ezek így élni? - dühöngött ha-
zafelé Harrynek. A fiú megpaskolta a térdét.
- Na, na, egy nap veled is meg fog történni, kicsikém!
- Ó, húzd le magad! - Harry nevetett. A limuzin letet-
te őket a Pierre-nél. Másnap akartak utazni. Aznap este
a "21"-be mentek, ahol mindenki nagyon örült Harry-
nek, bár ugyanakkor búsultak is, hogy tolószékben kel-
lett viszontlátniuk. Tana és Harry a régi szép idők emlé-
kére annyira bepezsgőzött, hogy részegen kerültek vissza

287
a szállodába, legalábbis ahhoz elég részegen, hogy Harry
olyat csináljon, amitől, önmagának tett ígérete értelmé-
ben még egy-két évig tartózkodnia kellett volna. A máso-
dik palack Roederer felénél tartottak egy végeredmény-
ben ivásban telt nap után, amikor Harry odafordult a
lányhoz, gyöngéden megérintette Tana állát és váratlanul
megcsókolta a száját.
- Tudod, hogy mindig szerettelek? - Tana először meg-
rendült, majd olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsír-
ja magát.
- Viccelsz?
- Nem én.
Eszerint az anyjának volt igaza? És Harrisonnak?
- De hát ez nevetséges! Te nem vagy szerelmes belém!
Sose voltál! - tiltakozott pityókásan Tana.
- Dehogynem vagyok. Mindig az voltam. - A lány me-
reven bámult rá. Harry megfogta a kezét. - Leszel a fele-
ségem, Tan?
- Te megőrültél! - Elrántotta a kezét, felállt, és hirte-
len könnyes lett a szeme. Nem akarta, hogy Harry szerel-
mes legyen belé. Azt akarta, hogy örök barátok legye-
nek, csak barátok, és Harry most elront mindent! - Miért
mondasz ilyet?
- Nem tudnál szeretni, Tan? - Most a fiú nézett úgy

mintha sírhatnékja lenne, Tana viszont egész este nem


érezte magátjózanabbnak.

288
- Én nem akarom elrontani a mi dolgunkat. . . ahhoz
túl drága nekem. Túl nagy szükségem van rád.
- Nekem is szükségem van rád. Épp erről van szó. Ha
összeházasodunk, mindig együtt lehetünk. - De ő nem
bír feleségül menni hozzá... ő még mindig Harrisont sze-
reti... Őrület ez az egész... az egész mindenség... Átzo-
kogta az éjszakát az ágyában. Harry le sem feküdt.
A nappaliban várta, hogy a lány, sápadtan, fáradtan, ka-
rikás szemmel kijöjjön a szobájából.
Harry vissza akarta csinálni. Olyanra, amilyen azelőtt
volt. Még nem késő. Neki az a minden. Tud élni úgy is,
hogy Tana nem a felesége, de azt nem bírná ki, ha elve-
szítené. - Sajnálom, ami tegnap este történt, Tan.
- Én is. - A lány letelepedett melléje a tágas nappali-
ban. - Most mi lesz?
- Írjuk a részeg éjszaka számlájára. Nehéz napunk volt
mindkettőnknek... neked az anyád ment férjhez... én
most mutattam be a társaságban a tolószékemet... nem
ügy. Nyugodtan elfelejthetjük. - Imádkozott, hogy a lány
egyetértsen. Tana lassan megcsóválta a fejét. Harrynek
összeszorult a szíve.
- Mi történt velünk? Te tényleg... szerelmes voltál be-
lém egész idő alatt?
- Időnként - mondta nyíltan a fiú. - Időnként viszont
utállak, mint a szart. - Elnevették magukat. Tana megér-
zett valamit abból, amin korábban osztoztak, és átkarol-
ta a fiú nyakát.

289
- Én mindig szeretni foglak, Harry. Mindig.
- Ennyit akartam hallani. - Sírni tudott volna, ha en-
gedi magának; ehelyett hívták a szobapincért, nevettek,
hülyéskedtek, ugratták egymást, kétségbeesetten próbál-
ták visszavarázsolni a korábbi fesztelenséget. Tanának
csupa könny volt a szeme, amikor aznap délután utána-
nézett Harry felszálló gépének. Lehet, hogy soha többé
nem lesz ugyanaz? Csak nagyon hasonló. Hát majd tesz-
nek róla. Túl sokat fektettek be egymásba, nem fogják
hagyni, hogy bármi tönkretegye.
Harrison limuzint küldött Harry elé, hogy hozza át
Cap Ferrat-ba, és futva igyekezett a pázsiton a fia elé,
hogy erős karjával kisegítse a kocsiból.
- Jól vagy, fiam? - Volt valami Harry szemében, ami
nyugtalanította.
- Többé-kevésbé. - A fiú fáradtnak tűnt. Hosszú út;
hosszú napok álltak mögötte; ezúttal nem hetyegett a lé-
gikísérőkkel. Tanára gondolt, míg vitte a gép Franciaor-
szágba. Mindig ő lesz élete első nagy szerelme, az a nő,
aki visszahozta az életbe, de az ilyen érzések nem tart-
hatnak örökké, és ha Tana nem akar a felesége lenni...
akkor neki nincs választása. Tudomásul kell vennie. Lát-
ta a lány szemében, hogy nincs remény. Bármennyire fáj,
kényszerítenie kell magát, hogy tudomásul vegye. Nem
lesz könnyű. Mennyi ideig várt, hogy bevallhassa neki,
mit érez - és most vége. Soha nem lesz az övé. Ettől a
gondolattól könnybe lábadt a szeme. Harrison átfogta a

290
vállát erős kezével.
- Hogy van Tana? - Harry épp csak egy pillanatig kés-
lekedett a válasszal, de az apja ennyiből is megértette.
A fiú megpróbálta és veszített. Harrison mélységesen
együttérzett vele.
- Tana aranyos... - mosolyogni próbált - ...de ne-
héz... - fejezte be talányos mosollyal. Harrison tudta,
hogy egy napon sor kerül erre is.
- Hát igen... - Csinos lány közeledett a pázsiton. Har-
ry szeme megakadt rajta, és Tana egy pillanatra eltűnt a
gondolataiból. Apa és fiú összenézett. - Túl fogsz jutni
rajta, fiam.
Harry megint érezte a torkában a pillanatnyi gombó-
cot. Élesen fölnevetett.
- Majd próbálkozom - suttogta inkább csak magának.
13. fejezet
Harry ősszel sötétbarnán, derűsen, kipihenten tért vissza
Európából. Mindenüvé követte az apját, Monacóba,
Olaszországba, pár napra Madridba, Párizsba, New
Yorkba. Azt a viharos életet élte, amelyből fiúkorában
annyira kirekesztettnek érezte magát, és most egyszerre
volt benne helye. Szép asszonyok, kedves lányok, gálák,
hangversenyek, partik, társadalmi események... Eléggé
beléjük is fáradt, mire New Yorkban felszállt a nyugatra
tartó gépre. Tana, aki az Oakland repülőtéren várta,
megnyugtatóan ugyanolyan volt, mint azelőtt. Egészsé-
ges barnára süttette magát, szőke sörénye lobogott a

291
szélben. Szerette a nyári munkáját, néhány barátot is
szerzett az irodában, akikkel pár napot töltött Malibu-
ban, és emlegette, hogy a vakációban átmegy Mexikóba.
Aztán elkezdődött az egyetem, ahol ugyanarra a fakul-
tásra jártak, ha más órarend szerint is. Tana hordozgatta
Harryt a könyvtárba, de mostanában kezdtek új barátai
lenni. Amióta a fiút elbocsátották a kórházból, neki is
megnőtt a szabadideje. Az első évfolyam húsdarálójának
túlélői nagyon összetartottak. Ez egészségesebb fölállás
is volt, mint a régi. Karácsony táján Harryt már mindig
ugyanazzal a lánnyal lehetett látni az egyetemen: egy
Averil nevű, helyes, filigrán, ausztráliai szőkével, aki ár-
nyékként követte a fiút. Averil a bölcsészdoktori diplo-
máján dolgozott, de úgy tűnt, a diplománál sokkal job-
ban érdekli Harry társasága. A fiú nem tiltakozott, Tana
pedig megpróbált nagyvonalúan viselkedni, amikor egy
szombat reggelen Averil lépett ki Harry szobájából.
- Akkor én most ki vagyok rúgva? - nevetgélt idege-
sen.
- Egy frászt, te ló. Jut itt hely mindenkinek. - És mire
Harry befejezte az első évet, Averil is beköltözött hozzá-
juk. Bűbájos lány volt, házias, kedves, barátságos, készsé-
ges, annyira angyali, hogy Tana néha már ideges lett tőle,
főleg vizsgaidőszakban, de a hármas végül is nagysze-
rűen működött. Nyáron Harry Európába vitte a barátnő-
jét, hogy bemutassa az apjának. Tana megint ugyanannál
az ügyvédi irodánál dolgozott. Megígérte az anyjának,

292
hogy átmegy a keleti partra, de kapott minden ürügyön,
hogy ne kelljen utaznia. Megspórolhatott magának egy
hazugságot, mert Arthur ismét szívrohamot kapott, ezút-
tal enyhét, és Jean a George-tóhoz vitte pihenni, de azért
megígérte, hogy ősszel átlátogat Tanához. A lány jól tud-
ta, mit jelentenek az ilyen látogatások. A tavalyi évben
anyja és Arthur jártak nála már egyszer. Hát az kész li-
dércnyomás volt. Jeant "felháborította" a közös lakás,
"megrendítette", hogy lánya és Harry még mindig egy fe-
dél alatt élnek. Hát még most hogy háborogna, ha látná,
hogy kiegészültek plusz egy lánnyal! Tana elnevette ma-
gát a gondolatra. Jean reménytelen. Az az egyetlen viga-
sza, hogy Ann ismét elvált, bár természetesen nem az ő
hibájából. John volt olyan arcátlan lelépni a felesége leg-
jobb barátnőjével. Hát ma már sehol sincs igaz boldog-
ság?... Szegény Ann! Tana elvigyorodott.
Élvezte, hogy egyedül töltheti a nyarat. Szerette Har-
ryt és Averilt, de olyan nagy nyomás nehezedett rá az
egyetemen, hogy időnként pihentette egy kis magány.
Azonkívül mostanában valahogy folyton összekaptak
Harryvel a politikán. A fiú továbbra is védelmébe vette a
vietnami háborút, amitől Tana a plafonra mászott, Averil
pedig kétségbeesetten próbálta békítgetni őket. Harry és
Tana túl rég ismerték egymást, hat év után úgy érezték,
nem kell udvariaskodniuk, és olyan szavakat vagdostak
egymáshoz, hogy Averil beleborzadt. Harry ővele soha-
sem beszélt volna így. És persze: Averil sem ővele. Averil

293
sokkal szelídebb teremtés volt Tanánál, aki régóta a saját
lábán állt. Huszonnégy éves korára erős volt, rettenthe-
tetlen és magabiztos. Hosszú, energikus léptekkel járt,
semmitől-senkitől nem fordította el ijedten a szemét, és
mindenre kíváncsi volt. Határozott elképzelései voltak,
és megvolt hozzá a bátorsága, hogy ezeket az elképzelé-
seket ne hallgassa el senki elől. Néha bajba is került
miatta, de nem érdekelte. Szerette a vitákat. Amikor ab-
ban az évben beiratkozott - halleluja, utoljára, gondolta
vigyorogva - egyszer csak belebonyolódott a büfében
egy parázs vitába. Legalább nyolcan-kilencen dumáltak
Vietnamról, szokás szerint indulatosan, és Tana, ugyan-
csak szokása szerint, azonnal fejest ugrott a témába. Eb-
ben volt a legerősebb, természetesen Harry miatt. Gon-
doljon Harry, amit akar, Tanának megvoltak a saját el-
képzelései, és különben is, a fiú nem volt itt. Elbújt vala-
hol Averillel, nyilván egy gyors nemináriumra iskola
előtt, ahogy dana mondogatta csipkelődve a fiúnak. Úgy
tűnt, Harry és Averil az ágyban töltik a legtöbb időt, ko-
moly próbáknak vetve alá Harry "kreativitását", amellyel
nem volt semmi probléma. Tana rendesen bedolgozta
magát Vietnam témájába, konkrétan most nem is Harry-
re gondolt, amikor beszállt a vitába, és meglepetésére
olyasvalaki mellé került, aki még nála is radikálisabb esz-
méket vallott. Ennek a jelenségnek, aki szandált, far-
mert, türkizkék pólót viselt, vadul burjánzó, fürtös fekete
sörénye, különös, acélkék szeme és olyan mosolya volt,

294
amely valahol nagyon mélyen tépett föl valamit a lány-
ban. Szinte hullámzottak az izmai, amikor fölállt, és
olyan érzékiség áradt belőle, hogy Tana mohón szerette
volna megérinteni a karját.
- Itt laksz közel? - A lány a fejét rázta. - Mintha még
nem láttalak volna.
- Többnyire a könyvtárban lógok. Harmadéves jogász
vagyok.
- Apám! - mondta elismerően a fiú. - Az kemény!
- Te?
- Doktori előkészítő politikai tudományokból, mi
másból? - Nevettek. A választás illett a fiúhoz. Elkísérte
Tanát a könyvtárhoz, aki nem szívesen vált el tőle. Tet-
szett neki a fiú gondolkodása. Azonkívül lélegzetelállí-
tóan szép volt.
Bár azt ösztönösen tudta, hogy Harrynek nem tetsze-
ne. Harry mostanában, főleg, mióta megvolt neki Ave-
ril, nagyon nyárspolgári eszméket vallott. Tanát nem za-
varta. Harry szarvakat és lapulevelet növeszthetett vol-
na a fején, ő akkor is szerette volna. Harry volt az ő
testvére, Averil pedig Harryhez tartozott, úgyhogy elfo-
gadta az ideológiájukat is. Igyekezett, hogy ne vitatkoz-
zék velük politikáról, ami jelentősen megkönnyítette az
életüket.
Meglepetésére néhány nap múlva új barátja beszédet
tartott a campuson, ugyanazokról a témákról, amelyek-
ről beszélgettek. Szenvedélyes, ragyogó intellektuális

295
mutatvány volt. Tana akkor már tudta, hogy a fiút Yael
Mebee-nek hívják. Vicces név volt, ám ezt a káprázatos
eszű, szuggesztív egyéniséget egyáltalán nem lehetett vic-
cesnek nevezni. A düh úgy csapott ki belőle, akár a kor-
bács, hogy elérje azokat, akiket Yael el akart érni. Tana
csodálta, milyen művészien tudja megszólítani a töme-
geket. Többször is meghallgatta azon az őszön, míg végül
a fiú elhívta vacsorázni. Mindketten maguk fizették
a számlájukat, vacsora után pedig felmentek Yael lakásá-
ra, hogy ott folytassák az eszmecserét. Legalább tucatnyi
ember lakott a matracokkal felterített lakásban, amely
egyáltalán nem volt olyan tiszta és takaros, mint Tana,
Averil és Harry házikója. Őszintén szólva, Tana zavarba
jött volna, ha magukhoz kellett volna elvinnie Yaelt, ab-
ba a túlságosan polgári, nett, idegen környezetbe. Annál
szívesebben járt látogatóba a fiúhoz. Otthon különben is
kínosan érezte magát mostanában. Harry és Averil foly-
ton szeretkeztek, vagy elbújtak a fiú szobájában és ma-
gukra zárták az ajtót. Tana nem értette, egyáltalán hogy
van ideje Harrynek a tanulásra, pedig volt, meglepően jó
osztályzataiból ítélve. De sokkal érdekesebbnek találta
Yaelt és baráti társaságát. Amikor karácsonykor Harry
elrepült Svájcba, Averil pedig haza, Tana végre meghívta
Yaelt magához. Különösen festett a takaros kis lakásban,
ricsajos barátai nélkül. Sötétzöld garbónyakú pulóvert
viselt, kopott farmert és katonai bakancsot, noha annak
idején nem volt hajlandó bevonulni, és le is húzott miatta

296
egy évet egy délnyugati börtönben, ahonnan egy év után
becsületszóra szabadult.
- Hihetetlen! - álmélkodott Tana. Elbűvölte a fiú, a
szinte delejező erejű szempár, a bátorság, amellyel szem-
beszegül minden elképzelhető áramlattal. Nem csodál-
kozott, amikor Yael elmesélte, hogy gyerekkorában ra-
jongott a kommunizmusért. Minden izgalmas és szokat-
lan volt benne, és mikor gyöngéden átölelte Tanát és sze-
retkezett vele ezen a Szentestén, az is izgalmas volt.
A lánynak csak egyszer kellett erőszakkal elhessegetnie a
gondolataiból Harrison Winslowt, aki valamely sajátos
módon felkészítette őt erre. Nem mintha egyetlen azo-
nos tulajdonságuk lett volna Yael Mebee-vel. Yael annyi-
ra felszabadította a lányban a testiséget, amit az még ál-
mában sem tartott elképzelhetőnek; leért a mélyrétege-
kig, az oly rég elfojtott vágyak temetőjéig, Tana lelkéig;
sohasem gyanított szenvedélyt gyújtott a lányban, és
olyasmit adott Tanának, amire az nem is számított férfi-
tól. Mire Harry és Averil hazajött, majdhogy kézcsókoló
rabszolgája nem lett Yaelnek, akire úgy rákapott, mint
narkós a szerre. Most már többnyire nála aludt, matra-
con, összegömbölyödve a hidegtől, addig, amíg Yael meg
nem érintette, mire nyomban lángba borult és egzotikus
színáradattal kápráztatta el a világ. Már nem bírt Yael
nélkül élni, és amikor vacsora után összeültek a többiek-
kel a nappaliban, hogy füves cigaretta mellett vitatkozza-
nak politikáról, Tana hirtelen asszonynak érezte magát,

297
igazi kivirult asszonynak, aki az egész világgal dacol az
embere oldalán.
- Hol a csudába császkálsz te állandóan, Tan? - vonta
kérdőre Harry. - Sose látunk!
- Sok könyvtári munkám van a vizsgák miatt. - Még öt
hónap, utána jön a záróvizsga, azután a kamarai vizsga.
Tana kellően tartott is tőlük, de az volt az igazság, hogy
mostanában leginkább Yaellel töltötte minden idejét,
akit még mindig titkolt Harry és Averil elől. Nem tudta,
mit mondhatna. Yael és Harry annyira különböző világo-
kat képviseltek, hogy el sem tudta képzelni őket ugyan-
azon a helyen, ugyanabban a házban, ugyanabban az is-
kolában.
- Nem vagy te szerelmes, Tan? - Harry most már gya-
núsnak találta a sűrű távolléteket. A lány olyan furcsán,
révetegen viselkedett, mint aki egy hindu szektába lépett
be, vagy állandóan füvet szív. Harry azonban csak hús-
vétkor látta először Yaellel, amitől egészen elszörnyedt.
Megvárta Tanát órák után, és úgy esett neki, akár egy dü-
hös szülő. - Mi a fenét akarsz te azzal a patkánnyal? Tu-
dod egyáltalán, kicsoda?
- Hát persze, hogy tudom! Év eleje óta ismerem! -
Majd közölte Harryvel, hogy ezt ő úgysem érti.
- Tudod, milyen híre van? Szélsőséges radikális, kom-
munista, a legrosszabb fajta bajkeverő! Láttam, mikor
tavaly letartóztatták, és valaki azt mondta, hogy már az-
előtt is ült... ébredj föl, Tan, az úristenedet!

298
- Te húgyagyú barom! - Úgy üvöltöztek a főkönyvtár
előtt, hogy az emberek megbámulták őket, de ők rájuk
sem hederítettek. - Azért ült, mert megtagadta a bevo-
nulást, ami a te szemedben nyilván súlyosabb bűn az elő-
re megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságnál, de az
enyémben történetesen nem!
- Azt nagyon jól tudom! Hanem okosabb lesz, ha
összeszeded a kibaszott tyúkeszedet, különben nem kell
majréznod a júniusi kamarai vizsga miatt! Mebee olyan
gyorsan sittre juttat és kirúgat az egyetemről, hogy bele-
szédülsz!
- Te nem tudod, mit beszélsz! - Hanem a következő
héten, a tavaszi szünetben Yael hatalmas tüntetést szer-
vezett a dékánátus előtt, és két tucat egyetemistát vitt el
a zsuppkocsi.
- Látod már, mire céloztam? - dörgölte az orra alá
Harry, mire Tana ismét becsapta maga mögött az ajtót.
Harry nem ért semmit. Főleg azt nem érti, mit jelent ne-
ki Yael. Szerencsére a fiúnak sikerült megúsznia a letar-
tóztatást. Tana nála lakott egy teljes hétig. Minden izgat-
ta ebben a fiúban, minden csepp vére fölizzott, ha Yael
belépett a szobába. A Mebee-lakásban borzasztó érde-
kesen zajlott mostanában az élet. Mindenki az év végi
tüntetések lázában égett, bár Tana annyira rettegett a
vizsgáktól, hogy időnként kénytelen volt hazaszökni egy
kis tanulásra. Harry ilyenkor megpróbált a lelkére be-
szélni, ezúttal szelíden, mert rettegett, hogy valami tör-

299
ténni fog a lánnyal, és mindent megtett volna, hogy ezt
megakadályozza, még mielőtt késő lenne. - Kérlek, Tan,
kérlek, hallgass rám... bajba fog sodorni... szereted? -
Egészen összetörte a gondolat, nem mintha szerelmes
lett volna Tanába, hanem mert olyan iszonyatosnak látta
a lányra váró sorsot. Gyűlölte Mebee-t. Komisz, faragat-
lan, civilizálatlan, önző patkány! Harry ugyancsak gyö-
nyörű dolgokat hallott róla az utóbbi hat hónapban.
Amilyen erőszakos alak, előbb-utóbb belemászik valami
nagyszabású disznóságba, és Harry nem akarta, hogy
magával rántsa Tanát. Pedig meglesz rá az esély, ha Tana
engedi. És Tana úgy nézett ki, mint aki engedni fogja. Va-
kon imádta Mebee-t, rajongott még a politikai néze-
teiért is. Harry rosszul volt tőlük.
A lány erősködött, hogy nem szerelmes Mebee-be, de
Harry tudta, hogy ennél sokkal bonyolultabb a helyzet.
Mebee az első, akinek Tana önként adta oda magát. Mi-
után azonban olyan sokáig élt aszketikus életet, ez bizo-
nyos mértékig elhomályosította a tisztánlátását. Harry
tudta, hogy ha ilyen körülmények között köszönt be egy
nő életébe a megfelelő -vagy mint itt, a nem megfelelő -
férfi, akkor az rabszolgájává teheti a nőt. Mint ahogy eb-
ben az esetben is ez történt. Tanát megbabonázta Yael,
minden konvenciónak fittyet hányó életével és barátai-
val. Eddig ismeretlen izgalmakat kínált neki, ugyanakkor
úgy játszott a lány testén, mint virtuóz a hegedűn. Ez
olyan kombináció, amely ellen nehéz harcolni.

300
Hat hónapja tartott a viszonyuk, amikor Yael, pont a
záróvizsgák előtt, a kezébe vette a gyeplőt, és próbára
tette a barátnőjét.
- Jövő héten szükségem lesz rád, Tan.
- Mihez? - Tana szórakozottan hátranézett. Aznap éj-
szaka még kétszáz oldalt kellett elolvasnia.
- Hát csak egy gyűlésen... - mondta révetegen Yael.
Aznap este már az ötödik füves cigarettáját szívta. Álta-
lában nem hatott rá, de az utóbbi időben fáradt volt.
- Miféle gyűlésen?
- Olyanoknak akarunk bevinni egy gólt, akik számíta-
nak.
- Például? - mosolygott Tana.
- Szerintem ideje, hogy egyenesen a kormányhoz for-
duljunk. A polgármester házához megyünk.
- Jézusom, fixen be fognak zsuppolni! - Nem mintha
Tanát ez annyira megkeverte volna. Már megszokta.
Igaz, őt még nem tartóztatták le Yaellel, bár már az
összes többi társa bekerült a jerglibe.
- Na és? - kérdezte egykedvűen a fiú.
- Ha veled vagyok, és senki sem teszi le értem az óva-
dékot, le fogok csúszni a vizsgámról!
- De a szentségit, Tan, és akkor mi van? Mi akarsz len-
ni? Pitiáner jogász, aki védi ezt a mocskos társadalmat?
Rázd le magadról, menj el dolgozni! Jövőre is leteheted
a vizsgádat, Tan! Ez fontosabb! - Tana egészen elször-
nyedt. Ha Yael képes ilyet mondani, akkor egyáltalán

301
nem érti meg őt. Miféle ember ez?
- Tudod te, Yael, milyen keményen megdolgoztam én
ezért?
- Felfogod, mennyire értelmetlenül?
Első veszekedésük volt, amióta ismerték egymást.
Yael napokig nyaggatta, de Tana végül nem ment, ha-
nem hazatért tanulni. Aznap este megnézte a híradót,
és azt hitte, kiesik a szeme. A polgármester házát fel-
robbantották, a két gyereke hajszál híján úszta meg a
halált, de a ház egyik oldala összeomlott, és a polgár-
mester feleségét csúnyán összeégette a közelében fel-
robbant bomba. - A merényletért a Berkeley egyik radi-
kális diákcsoportja vállalta a felelősséget. - Hét egyete-
mistát letartóztattak gyilkossági kísérlet, súlyos testi sér-
tés, tiltott fegyvertartás meg még egy csomó mindenféle
vádjával... köztük Yael Mebee-t... és ha a fiúra hallgat,
döbbent rá Tana reszkető térdekkel, akkor az ő élete is
romba dőlt volna... nemcsak a jogi karnak, de a szabad-
ságának is búcsút mondhatott volna, hosszú-hosszú
évekre. Halálsápadtan bámulta a tévében, hogyan tusz-
kolják be a rendőrkocsiba a diákokat. Harry figyelte, de
nem szólt, Tana pedig hálás volt érte. Egy hosszú perc
múlva felállt és lenézett a fiúra. Érzései úgy robbantak
semmivé egyetlen másodperc alatt, mint Yael valame-
lyik bombája.
- Azt akarta, hogy legyek ott ma este, Harry... - Sírva
fakadt. - Neked volt igazad. - Émelygett. Ez az ember

302
majdnem tönkretette az életét, ő pedig elbűvölt rajon-
gással csüngött rajta. És miért? Egy falloszért? Hát el-
ment az esze? Rosszul érezte magát, ha csak rágondolt.
Sose mérte föl, mennyire komolyan veszik Yaelek az esz-
méiket. És ijesztő módon ő valamennyiüket ismerte!
Rettegett, hogy beidézik kihallgatásra, mint ahogy be is
idézték, de semmi sem lett belőle. Ő csak egy diáklány
volt, aki lefeküdt Yael Mebee-vel. Nem ő volt az egyet-
len. Levizsgázott, fölvették a kamarába, ügyészi állást kí-
náltak neki a kerületi ügyészségen, és ezzel elkezdődött
a felnőtt élet. A radikalizmus elmúlt, a diákkorral meg a
házikóval együtt, amelyen Harryvel és Averillel oszto-
zott. Lakást bérelt San Franciscóban, és lassan összecso-
magolt. Hirtelen annyira fájt, hogy mindennek vége, be-
fejeződött, lezárult!
- Meg lehetne festeni rólad a derű arcképét! - Harry
lassan bemanőverezte magát a szobába a tolószékével.
Tana újabb köteg jogi könyvet hajított egy dobozba. -
Szólíthatlak mostantól Ügyésznő Nagysámnak? - Tana
mosolyogva nézett rá. Még nem egészen tért magához
abból, ami Yael Mebee-vel - és rajta keresztül majdnem
vele is - történt, és egyelőre még lehangolták egykori ér-
zelmei. Bár már kezdett valahogy irreálisnak tűnni. Még
nem volt tárgyalás, de azt máris lehetett tudni, hogy
Yaelt és elvbarátait hosszú időre kivonják a forgalomból.
- Úgy érzem, mintha világgá mennék.
-Tudod, hogy bármikor visszajöhetsz. Mi itt leszünk. -

303
Váratlanul olyan megszeppent képet vágott, hogy Taná-
nak nevetnie kellett. Túl régi ismerősök voltak, semmi
sem kerülte el a figyelmüket.
- Mi ez az arc? Miféle disznóságon jártatod az esze-
det?
- Én? Semmin.
-Harry...! - Fenyegetően közeledett feléje. A fiú ne-
vetve arrébb kormányozta a székét.
- De tényleg, Tan... juj, a fenébe! - Egyenesen neki-
szaladt az asztalnak, Tana pedig elővigyázatosan átfogta
a fiú szép nyakát. Harry minden nappal jobban hasonlí-
tott az apjára, aki néha még mindig hiányzott a lánynak.
Mennyivel egészségesebb viszonya lehetett volna Harri-
sonnal, mint Yael Mebee-vel. - Jó, jó! Összeházasodunk
Ave-vel. - Tana egy pillanatra egészen megbotránko-
zott. Ann Durning épp mostanában ment férjhez har-
madjára egy gazdag Los Angeles-i producerhez, akitől
egy Rolls-Royce-ot kapott nászajándékba. Meg egy
húszkarátos briliánsgyűrűt, amelyről Jean igen sokat
mesélt Tanának. A házasság, az az ilyen Ann Durning-
félék stílusa. Valamiért sose gondolta volna, hogy Harry
is megnősülhet.
- Össze?
- Ennyi idő után... - mosolygott a fiú. - Remek lány
az, Tan.
- Tudom, te madárijesztő - vigyorgott Tana. - Én is
laktam vele. Csak épp a házasság olyan felnőttes. - Vala-

304
mennyien huszonöt évesek voltak, de Tana még mindig
nem érezte magát elég idősnek a házassághoz. Nem ér-
tette, hogyhogy Harryék rászánják magukat. Talán mert
többet szexeltek, gondolta befelé mosolyogva. Lehajolt,
megpuszilta a fiú arcát. - Gratulálok. Mikor?
- Egyhamar. - Tana hirtelen meglátott a szemében va-
lamit, ami egyszerre volt zavar és büszkeség.
- Harry Winslow. . . ! Te tényleg azt akarod mondani...
de csak nem... - Kitört belőle a kacagás, Harry pedig pi-
rult, pedig ez ritkán esett meg vele.
- De igen. Felcsináltam Averilt.
- Ó, a nyavalyába! - Váratlanul elkomolyodott. - De
ettől még nem kell összeházasodni. Averil erőlteti?
Harry kacagott. Tana arra gondolt, hogy még sohasem
látta ilyen boldognak.
- Nem, én erőltettem őt. Közöltem vele, hogy meg is
ölném, ha meg akarna szabadulni tőle. A mi srácunk, és
én akarom, mint ahogy ő is akarja.
- Istenem! - Tana lezöttyent az ágyra. - Házasság és
család! Jézus, fiam, ti aztán nem vesztegetitek az időt!
- Azt nem. - Harry majd elszállt a büszkeségtől. Aztán
beosont a szégyellősen mosolygó ara.
- Harry tényleg azt meséli, amire én gondolok? - Tana
bólintott, és nézte a jegyespárt. Annyira békésnek, elége-
dettnek látszottak, egy pillanatra szinte irigyelte őket.
Vajon milyen érzés lehet? - De nagy szája van! - De
azért lehajolt, és megcsókolta azt a nagy szájat, Harry

305
pedig rápaskolt a hátsójára, és kevéssel utána kigurult
Tana szobájából. Ausztráliában, Averil szülőföldjén akar-
tak esküdni, és természetesen Tana is hivatalos volt az es-
küvőre. Utána pedig visszajönnek a kis házba, de Harry
már keresett valami igazán szép lakást Piedmontban,
ahol ellakhatnak, amíg ő is befejezi az egyetemet. Ideje
használni valamire a Winslow-vagyont. Tisztességes kö-
rülményeket akart Averilnek.
- Tudod, Tan - mondta aznap késő este - sehol se len-
nék, ha te nem lettél volna. - Ezt már Averilnek is el-
mondta, egy év alatt legalább tízezerszer, és hitte is, szíve
minden csepp vérével.
- Ugyan, Harry, te is tudod, hogy nem igaz. Magad ér-
ted el.
A fiú megragadta a karját.
- Nem érhettem volna el nélküled. Könyveld csak el
magadnak, Tan. A kórház, a jogi kar, minden... Még
Ave-t se ismerhettem volna meg, ha nem vagy...
Tana meg volt hatva.
- És a kicsi? - kérdezte gyengéden. - Ő is az én mű-
vem? -
- Ó, te gyagyás... - Harry megcibálta a hosszú szőke
sörényt, és visszagurult leendő feleségéhez. Averil az iga-
zak álmát aludta az ágyban, ahol a baba megfogant. Ér-
demes volt "kreatívnak" lenni, mosolygott mélán Tana,
miközben nyugovóra tért aznap éjszaka. Örült Harry
boldogságának, mindkettejükének, de hirtelen olyan

306
egyedül érezte magát. Két évig élt Harryvel, egy évig
Averillel, furcsa lesz nélkülük... nekik meglesz a saját
életük... de furcsa... hogy miért akar mindenki házasod-
ni... Harry... az anyja... Ann... mi olyan bűvös dolog a
házasságban? Ő nem akart mást, mint elvégezni a jogot,
és amikor végre viszonya lesz valakivel, arról is kiderül,
hogy futóbolond, aki börtönben köt ki egész hátralevő
életére... érthetetlen... Már elköltözött, de még akkor
sem találta meg a válaszokat.
A Pacific Heightsen volt a kellemes kis lakás, kilátás-
sal az öbölre. Innen tizenöt perc alatt eljuthatott a város-
házára kéz alatt vásárolt autójával. Megpróbált minden
fillért félretenni, hogy ott lehessen Harry és Averil eskü-
vőjén, ám Harry erőszakoskodott, hogy fogadja el tőle
ajándékba a repülőjegyet. Mindössze négy napig marad-
hatott Sydneyben, mert munkába kellett állnia Averil
olyan volt fehér organzaruhájában, akár egy baba, és
még semmi sem látszott rajta. A szüleinek fogalmuk sem
volt róla, hogy útban van az unokájuk; még Tana is elfe-
lejtette. Mindent elfelejtett, amikor megpillantotta Har-
rison Winslowt.
- Szervusz, Tan. - Gyöngéd csókot adott az arcára, és
a lány azt hitte, elájul. Harrison olyan volt, mint mindig:
elragadó és kifinomult, de a románc, amely oly rég véget
ért, nem támadhatott új életre. Órákig beszélgettek, és
egyszer késő éjszaka nagyot sétáltak. A férfi úgy találta,
hogy Tana megváltozott és érettebb lett, de akkor is a fia

307
barátja, és akármi történjék, Harry és Tana össze fognak
tartozni, Harrison pedig még mindig respektálta ezt a
köteléket.
Ő vitte ki az elutazó lányt a repülőtérre. Harry és Ave-
ril akkor már elmentek nászútra. Úgy csókolták meg
egymást, mint régen, Tanának minden porcikája a fér-
fiért jajgatott. Könnyben ázó arccal szállt fel a gépre. Az
utaskísérők békén hagyták, bár megfordult a fejükben,
hogy kije lehet vajon annak a szép férfinak. A barátnője
vagy a felesége? Kíváncsian sandítottak az egyszerű bézs
lenvászon kosztümöt viselő, szép, magas szőke nőre, és
nem tudhatták, micsoda vacogó magányt takar a maga-
biztos járás, a büszke fejtartás. Megváltozott világba tér
haza, és ezúttal nincs kivel megosztania. Új állás, új la-
kás. Hirtelen megértette, miért mennek férjhez az olyan
emberek, mint az anyja és Ann Durning. Biztonságo-
sabb, mint önlábunkon állni a világban. Ő mégse ismer
mást. A gép elindult hazafelé.
III. rész
AZ IGAZI ÉLET
14. fejezet
A lakásnak, amelyet Tana bérelt, apró hátsó kertje volt,
és szép kilátás nyílt belőle az öbölre. Pici hálószobából,
nappaliból, téglafalú konyhából állt. Franciaablakon át
lehetett kijutni a kertbe, ahol Tana néha elüldögélt és
süttette magát a nappal. Ösztönösen földszinti lakást ke-
resett, hogy ha majd Harry látogatóba jön hozzá, ne le-

308
gyenek gondjai a tolószékkel. Jól érezte magát az új la-
kásban, és meglepő rugalmassággal alkalmazkodott az
egyedülléthez. Harry és Averil kezdetben sűrűn látogat-
ták, nekik is hiányzott Tana. Averil hihetetlen gyorsaság-
gal ment ki a formájából és fúvódott aranyos labdácská-
vá. Tanának nagyon idegen volt az egész. Ő egy másik vi-
lágban élt, az ügyészség, a gyilkosságok, betörések, nemi
erőszaktételek világában. Egész nap ezen járt az esze,
fényévekre állt a gyerekszülés gondolatától, bár az anyja
jelentette, hogy Ann Durning ismét terhes, nem mintha
Tanát ez a legcsekélyebb mértékben érdekelte volna. Na-
gyon eltávolodott ő már ettől. Jean is tudta, hogy a lá-
nyának egyik fülén be, a másikon ki mindaz, ami Durnin-
gékkal kapcsolatos, mégse tudott leszokni róla. Az volt a
végső csapás, mikor megtudta, hogy Harry azt a másik
lányt vette feleségül. Szegény Tana, hány éven át gondos-
kodott róla, és akkor a fiú elpályázik egy másik nővel!
- Micsoda szemétség ilyet csinálni! - Tana először
meghökkent, aztán kirobbant belőle a nevetés. Ez már
egy vicc. Az anyja sose hitte el, hogy ők csak barátok.
- Ugyan, hogy lenne az! Tökéletesen illenek egymás-
hoz.
- Te nem is haragszol érte? - Mi történt a világgal?
Hát hogy gondolkoznak ezek mostanában? Tana is hu-
szonöt éves, mikor akar már megállapodni?
- Természetesen nem haragszom, anya! Évekkel ez-
előtt megmondtam, hogy Harryvel csak barátok vagyunk.

309
A legjobb barátok, és én nagyon örülök a boldogságuk-
nak. - Úgy gondolta, kivárja az illendő időt, mielőtt be-
számolna a babáról. Aztán Jean megint telefonált.
- És veled mi lesz, Tan? Te mikor akarsz családot?
Tana sóhajtott. Micsoda gondolat.
- Te sose mondasz le róla, ugye, anya?
- Miért, te lemondtál, a te korodban? - Szörnyű!
- Dehogy mondtam, csak még el se kezdtem gondol-
kozni róla. - Épp hogy kilábalt Yael Mebee-ből, aki iga-
zán az utolsó volt a családalapításra alkalmas személyek
sorában. Meg az új állásban nem is volt ideje romantiká-
ról álmodozni. Egy ügyészhelyettesnek rengeteg min-
dent kell tanulnia. Majdnem hat hónapi munka után tu-
dott csak elmenni az első randevúra az egyik vezető
ügyésszel. Elment, mert érdekesnek találta a pasast, de
mégse volt elég érdekes. Aztán randevúzott még két-há-
rom ügyvéddel, de az esze közben is mindig a munkáján
járt. Februárban volt az első fontos esete, amelyről az or-
szágos sajtó is írt. Tana úgy érezte, minden szem őt figye-
li, és nagyon jól akarta csinálni. Feltűnően ocsmány, ne-
mi erőszakkal súlyosbított gyilkosság volt. Egy tizenöt
éves lányt egy elhagyatott házba csalogatott az anyja sze-
retője, ahol kilencszer-tízszer megerőszakolta, megcson-
kította, majd megölte, Tana pedig elhatározta, hogy ezért
a gázkamrába juttatja. Senki sem tudta róla, mennyire
szíven ütötte ez az eset. Annyit dolgozott az előkészíté-
sén, hogy majd beleszakadt, minden éjszaka átnézte a ta-

310
núskodásokat és a bizonyítékokat. A védőügyvéti egy
kellemes, finom modorú, elegáns, harmincöt év körüli
férfi volt, aki bedobott minden elképzelhető trükköt. Ta-
na egyetlen nap sem feküdt le hajnali kettő előtt. Úgy
érezte, mintha megint a kamarai vizsgájára készülne.
- Hogy élsz, Tan? - kérdezte Harry egy kései hívás al-
kalmával. Tana az órára pillantott, és meglepődött.
Majdnem hajnali három. Hogyhogy Harry még mindig
fent van?
- Jól. Történt valami? Averil jól van?
- De mennyire jól! - Tana szinte látta, hogy ragyog. -
Most született meg a kisfiunk! Négy kiló egy deka, és
Averil a legklasszabb csaj az egész világon... Ott voltam,
és ó, Tan, olyan gyönyörű volt... ahogy az a pici feje elő-
bújt, és egyszer csak kint volt, és nézett rám! Nekem ad-
ták ide először... - lelkendezte egyszerre sírva és nevet-
ve. - Ave most aludt el, ezért gondoltam, hogy felhívlak.
Ébren voltál?
- Hát persze hogy ébren. Ó, Harry, úgy örülök! - mond-
ta könnyes szemmel, és áthívta a fiút egy italra. Harry öt
perc múlva befutott: fáradt volt, de még sohasem látszott
ennyire boldognak. Olyan különös volt elnézni és
hallgatni,
ahogy elmeséli a szülést, mintha az ő fia lenne az első
baba
a világmindenségben, Averil pedig egy csoda. Tana majd-
nem megirigyelte őket, és ugyanakkor szörnyű, kongó

311
ürességet érzett a lelke mélyén, mintha belőle kimaradt
volna valami. Mintha olyasvalakit hallgatna, aki egy
csodá-
latra méltó, de tökéletesen érthetetlen nyelven beszél. Itt ő
sötétségben tapogatózott, ennek ellenére úgy vélte, csak-
ugyan nagyszerű dolog történhetett Averilékkel.
Harry öt órakor távozott, Tana pedig alig kétórai alvás
után fölkelt, bement dolgozni és visszatért a nagy eseté-
hez, amely még három hétig húzódott. Kilenc napig tar-
tott, amíg az esküdtbíróság, Tana drámai vádbeszéde
után, meghozta az ítéletet. Tana győzött. A vádlottat bű-
nösnek találták minden ellene felhozott vádpontban, és
bár a bíró nem volt hajlandó kiszabni a legsúlyosabb
büntetést, mindazonáltal életfogytiglani szabadságvesz-
tésre ítélte. Tana a lelke mélyén örült. Azt akarta, hogy a
gyilkos fizessen meg azért, amit tett - bár attól, hogy ő
börtönbe kerül, a kislány még nem fog feltámadni.
Az újságok briliánsnak minősítették Tana vádbeszé-
dét. Harry Nagymenő Naccsámnak csúfolta és nem győz-
te sajnálni, amikor Tana átment hozzájuk Piedmontba,
hogy megnézze az újszülöttet.
- Jó, jó, elég! Ahelyett, hogy engem cseszegetsz, in-
kább mutasd a csodát, amit produkáltál! - Tana arra ké-
szült, hogy halálra fogja unja magát, de csodálkozására
elragadónak találta a babát. Mindene pici volt és tökéle-
tes. Averil oda akarta adni neki, ám Tana megriadt. - Jaj
Istenem, én félek... még eltöröm...

312
- Ne szamárkodj! - Harry ügyesen elkapta a picit a fe-
leségétől, és belenyomta Tana karjaiba. Ő pedig ült, döb-
benten bámulta ezt az imádni való lényt, és mikor vissza-
adta, úgy érezte, elveszített valamit. Majdnem irigyelte a
szülőket.
- Azt hiszem, megcsíptük, Ave! - mondta Harry dia-
dalmasan, miután Tana elment. Valóban, Tana sokat gon-
dolt rájuk azon az éjszakán, de a következő héten megint
kapott egy csúnya nemi erőszakot, utána pedig két ke-
gyetlen gyilkosságot. Csupán Harry győzedelmes tele-
fonja ugrasztotta ki a munkából. A fiú nemcsak a kama-
rai vizsgát tette le sikerrel, de állást is kínáltak neki, és
már alig várta, hogy munkába állhasson.
- Ki fogadott fel? - örvendezett Tana. Harry olyan ke-
ményen megdolgozott ezért.
- Nem fogod elhinni, Tan - nevetett a fiú. - A kiren-
delt védői iroda.
- Szóval kirendelt védő leszel? - Tana is kacagott. -
Ezek szerint veled fogok összecsapni? - Elmentek ebé-
delni, hogy megünnepeljék az újságot, és kizárólag mun-
káról beszélgettek. Házasság és gyerek, ez volt az utolsó,
amire Tana most gondolni tudott. Gyilkosságokkal, nemi
erőszakokkal, súlyos testi sértésekkel és egyéb válogatott
bűncselekményekkel repült el az év. Aztán még egy. Pár-
szor tényleg összehozták Harryvel a bűnesetek. Együtt
ebédeltek, amikor tehették. Harry két éve dolgozott ki-
rendelt védőként, amikor eldicsekedett Tanának, hogy

313
Averil ismét terhes.
- Máris? - csodálkozott Tana. Neki úgy tűnt, hogy
Ötödik Harrison Winslow csak az imént született.
- Jövő hónapban lesz kétéves, Tan - mosolygott Harry.
- Ó, Istenem! Lehetséges ez? - Nem látta valami
gyakran a fiúcskát, de ez akkor is lehetetlennek tűnt.
Kétéves lesz a kis Harry! Hihetetlen! Ő pedig huszonki-
lenc, bár ebben nincs semmi különös, hacsak azt nem
vesszük, hogy repül az élet. Mintha tegnap jártak volna a
Green Hillre Sharon Blake-kel, és tettek volna hosszú
sétákat Yolanben. Csak tegnap, amikor Sharon még élt,
és Harry tudott táncolni...
Averilnek ezúttal kislánya született, akinek parányi ró-
zsaszín arca, tökéletes apró szája és hatalmas mandula-
szeme volt. Döbbenetesen emlékeztetett a nagyapjára.
Tanának furcsán összeszorult a szíve, mikor ránézett, de
most is úgy érezte, hogy ez nem neki való. Ezt meg is
mondta Harrynek, amikor a következő héten együtt ebé-
deltek.
- Miért nem, az istállóját? Még csak huszonkilenc
éves vagy, illetve leszel három hónap múlva! - Aztán el-
komolyodott. - Ezt ne hagyd ki, Tan. Minden dolgom kö-
zül ez az egyetlen, ami igazán fontos, amivel csakugyan
törődöm... a gyerekeim és a feleségem. - Tana egészen
megütődött ezektől a szavaktól. Azt hitte, Harry többre
tartja a karrierjét. De még jobban meghökkent, mikor
barátja elmesélte, hogy azon gondolkozik, hogy nem lesz

314
tovább kirendelt védő, hanem önálló praxist fog kezdeni.
- Komolyan? Miért?
- Mert nem szeretek másnak dolgozni, és mert belefá-
radtam abba, hogy ezeket a csöveseket védjem. Rendsze-
rint el is követik, amit olyan nagy hangon tagadnak. Fo-
rog tőle a gyomrom. Ideje változtatni. Azon gondolko-
dom, hogy társulok egy ismerős ügyvéddel.
- Nem lenne az nagyon unalmas? Közönséges polgári
peres ügyek! - Az őszájából ez úgy hangzott, akár egy
katasztrófa. Harry nevetve csóválta a fejét.
- Nem, nekem nincs szükségem annyi izgalomra, mint
neked! Én nem tudnék naponta megvívni egy keresztes
hadjáratot, nem bírnám ki azt a taposómalmot, látástól
vakulásig. Csodállak érte, de én tökéletesen boldog le-
szek egy jó kis kényelmes praxissal, Averillel és a srácok-
kal. - Harry sohasem tűzött teljesíthetetlen célokat maga
elé, olyannak fogadta el az életet, amilyen. Tana majd-
nem irigyelte érte. Ám őt mélyebbről feltörő, emésztőbb
tűz perzselte, az, amelyet Miriam Blake tíz éve meglátott
benne, és amely azóta sem lohadva követelt rázósabb
eseteket, keményebb ítéleteket, nehezebb és nagyobb ki-
hívásokat. Különösen jólesett a hiúságának, amikor a kö-
vetkező évben bevették a jogászoknak abba a bizottságá-
ba, amely az állami büntető eljárásokat módosítható kér-
désekről tárgyalt a kormányzóval. A bizottság fél tucat
személyből állt, akik között Tana volt az egyetlen nő.
Két-két jogász jött Los Angelesből és San Franciscóból,

315
egy-egy Sacramentóból és San Joséból. A legérdekesebb
hete volt Tana életének. Ujjongó izgalomba hozta min-
den nap, amikor késő éjszakáig vitáztak ügyészek, bírák
és politikusok. Tana olyan feldobott állapotban került
ágyba, hogy még legalább két órán át nem bírt aludni,
csak feküdt és azon töprengett, amiről beszélgettek.
- Érdekes, ugye? - hajolt oda hozzá a mellette ülő
ügyész a második napon. A kormányzó épp egy olyan
kérdést fejtegetett, amelyről Tana előző este vitatkozott
valakivel. A kormányzó most ugyanazt az álláspontot
képviselte, amit ő. Tana legszívesebben felugrott volna,
hogy éljenzésben törjön ki.
- Az - súgta vissza. Ez az ügyész egyike volt a Los An-
geles-ieknek: magas, vonzó, őszes ember. A másnapi
ebédnél is ez a meglepően liberális nézeteket valló, érde-
kes férfi volt Tana szomszédja. New Yorkban született, a
Harvardon végezte el a jogot, azután költözött Los An-
gelesbe.
- Az utóbbi pár évben tulajdonképpen Washingtonban
laktam, amikor a kormánynak dolgoztam, de visszatér-
tem a nyugatra, és örülök, hogy megtettem - mesélte
mosolyogva. Fesztelen modora, meleg mosolya volt. Ta-
nának tetszett a gondolkodása. Este megint kötetlen be-
szélgetés volt, és a hét végén a legnagyobb barátságban
váltak el egymástól, az izgalmas eszmecserékkel telt hét
nap után.
Tana beszélgetőpartnere a Huntingtonban szállt meg,

316
és elutazás előtt meghívta a nőt a L Etoile-ba egy italra.
A csoporton belül egymásban találták meg a legnagyobb
eszmei hasonlóságot. A férfi kellemes partner volt min-
den témában: igazi keményen dolgozó profi, azonkívül
jó társaság.
- Hogy tetszik a munka a kerületi ügyészségén? - ér-
deklődött kíváncsian. A nők, akiket ismert, általában
nem szerették az ilyen helyeket. Családjoggal vagy más
hasonlóval foglalkoztak, de a női ügyész, nyilvánvaló
okokból, mindenfelé ritkaságnak számított. Pokoli nehéz
munka volt, amelyet senki sem igyekezett megkönnyí-
teni.
- Én szeretem - mosolygott Tana. - Nem sok időm
marad magamra, de így is jó. - Hátrasimította a haját,
amely még mindig hosszú volt, csak munka közben tűzte
fel kontyba. A bíróságon kosztümöt és blúzt kellett visel-
nie, de odahaza továbbra is ragaszkodott a farmerhoz.
Most éppen szürke flanelkosztüm volt rajta és vilá-
gosszürke selyemblúz.
- Férjnél van? - A Los Angeles-i ügyész felvont
szemöldökkel sandított a nő kezére. Tana mosolygott.
- Attól tartok, erre sincs időm. - Az utóbbi pár évben
elfogyasztott egy csomó férfit, de egyik ügy sem tartott
soká. Hetekre megfeledkezett róluk a perek előkészü-
letei között, és valahogy sose jutott elég ideje számuk-
ra. Nem nagyon fájdította miattuk a fejét, bár Harry
egyre azzal nyaggatta, hogy egyszer még megbánja. -

317
Majd akkor teszek ellene. - Mikor? Kilencvenöt éves
korodban?
- Mit dolgozott a kormányban, Drew? - Mert Drew
Landsnek hívták az ügyészt, és a legkékebb szeme volt,
amit Tana látott valaha. Tetszett neki a férfi mosolya, és
azon tűnődött, hány éves lehet. Negyvenötre saccolta, és
igaza is volt.
- A kereskedelmi minisztériumban voltam egy dara-
big. Valaki meghalt, és én helyettesítettem, amíg nem ta-
láltak végleges utódot. - Megint mosolygott, és Tana egy-
szer csak azon kapott észbe, hogy rég nem találkozott
ennyire vonzó férfival. - Érdekes munka volt egy időre.
Van Washingtonban valami hihetetlenül részegítő. Az
egész város a kormány és a kormánytisztviselők körül fo-
rog. Aki nem brancsbeli, az nem is létezik. Mindent be-
tölt a hatalom érzése. Ott mindenkinek csak a hatalom
számít - mosolyogta, és látni lehetett rajta, hogy ő is ben-
ne volt a brancsban.
- Nehéz lehetett otthagyni! - vélte fellobbanó érdek-
lődéssel Tana. Többször megfordult a fejében, nem kel-
lene-e megpróbálkoznia a politikával, de mindig úgy
döntött, hogy őhozzá jobban illik a törvény.
- Ideje volt. Örömmel jöttem vissza Los Angelesbe -
mondta Drew könnyű mosolyával. Letette a whiskyjét, és
ránézett a nőre. - Már majdnem itthon érzem magamat
ismét. És maga, Tana? Magának mi az otthon? Friscói
lány?

318
Tana a fejét rázta.
- New York-i. De itt élek azóta, hogy fölvettek a
Boaltre. - Nyolc éve, ami egymagában is hihetetlen. 1964
óta. - Most már nem tudom elképzelni, hogy másutt él-
jek... vagy mást csináljak... - A világon a legjobban sze-
rette a kerületi ügyészséget. Ott mindig volt valami izga-
lom, és öt év alatt nagyon sokban felnőtt a szakmájához.
Ez volt a másik hihetetlen dolog... hogy már öt éve
ügyészhelyettes... Hová fut el az idő, ha dolgozik az em-
ber? Egyszer csak arra ébred, hogy már tíz éve... vagy
öt... vagy egy... Darab idő után úgyis mindegy. Tíz év
annyi, mint egy, ami annyi, mint az örökkévalóság.
- De borzasztó komolynak látszott! - állapította meg
Drew. Összemosolyogtak, Tana sztoikusan vállat vont.
- Csak azon gondolkoztam, hogy repül az idő. Nehéz
elhinni, hogy ilyen rég vagyok itt... és már öt éve dolgo-
zom az ügyészségen.
- Én is ezt éreztem Washingtonban. Az a három év
úgy elszállt, mint három hét, és egyszer csak hirtelen ha-
za kellett térni.
- Hogy gondolja, visszamegy még valaha?
- Egy időre feltétlenül - mosolygott kifürkészhetetle-
nül a férfi. - A srácaim még mindig ott vannak. Nem
akartam év közben kivenni őket az iskolából, és a felesé-
gemmel még nem döntöttük el, hol lakjanak. Gondolom,
fele időben itt, felében ott. Ez az egyetlen tisztességes
megoldás, bár nekik kezdetben nehéz lehet. De a fiatal-

319
ság könnyen alkalmazkodik. - Nyilván most válhatott el.
- Mennyi idősek?
- Tizenhárom és kilenc. Mindkettő lány. Remek köly-
kök, és nagyon ragaszkodnak Eileenhez, de tőlem se tá-
volodtak el, és boldogabbak lesznek Los Angelesben,
mint Washingtonban. Abban a városban nem é pen gye-
rekeknek való az élet, és a feleségem borzasztóan elfog-
lalt.
- Mivel foglalkozik?
- Nagykövethelyettes az Amerikai Államok Szerveze-
ténél, és neki magának is kinéz egy követi beosztás. Oda
lehetetlen lesz magával vinnie a srácokat, úgyhogy ittma-
radnak nekem. Bár még nagyon cseppfolyós állapotban
vannak a dolgok. - Megint mosolygott, de most kissé té-
továzva.
- Milyen rég váltak el?
- Igazság szerint most dolgozunk rajta. Washington-
ban volt időnk, hogy alaposan megfontoljuk, de most
már végleges. Ahogy itt berendezkedem, rögtön beadom
a keresetet, de most még jóformán ki sem pakoltam.
Tana rámosolygott. Milyen nehéz lehet Drew-nak:
gyerekek, feleség, háromezer mérföldes utazások Wa-
shington és Los Angeles között. Bár ez nem látszott ki-
kezdeni a stílusát. A konferencián is rendkívül értelmes
felszólalásai voltak. A hat jogász közül ő tette Tanára a
legmélyebb benyomást. Az is tetszett neki, hogy Drew
mennyire össze tudja hangolni az ésszerűséget és a libe-

320
ralizmust. Tana liberalizmusát jelentősen leapasztotta
kalandja Yael Mebee-vel, és még ami akkor maradt be-
lőle, azt is óráról órára fogyasztotta az öt év a kerületi
ügyészségen. A keményebb törvények, a szigorúbb ellen-
őrzés hívéül szegődött, és már egyáltalán nem tartotta
megalapozottnak hosszú évekig hangoztatott liberális el-
veit; ám Drew Lands ismét életet adott a szavaknak, és
ha Tanát nem is vonzotta már ez a filozófia, a férfi akkor
is úgy tudta kifejteni a nézeteit, hogy senkit sem idegení-
tett el vele. Rendeltek még egy italt, aztán Drew hazavit-
te Tanát taxin, mielőtt továbbment volna a repülőtérre a
Los Angeles-i géphez.
- Felhívhatom majd valamikor? - kérdezte habozva,
mintha attól félne, hogy Tanának van valakije. Pillanat-
nyilag nem volt. Tavaly járt néhány hónapig az egyik hir-
detési ügynökség művészeti igazgatójával, de az volt az
utolsó. Mindketten túlságosan hajszoltak és elfoglaltak
voltak; a viszony ugyanolyan higgadtan ért véget, ahogy
elkezdődött. Tana azt szokta mondani az embereknek,
hogy a munkájával kötött házasságot, és ő a kerületi
ügyész "második felesége", amivel megnevettette a kol-
légáit. Pedig majdnem igaz volt. Drew reménykedve né-
zett rá. Tana mosolyogva bólintott.
- Persze! Örülnék neki! - Úgyis Isten tudja, mikor jön
megint a városba. Tanát most mindenesetre két hónapig
lefoglalja egy gyilkosság.
Meglepetésére a férfi már másnap telefonált. Tana az

321
irodájában ült, kávét iszogatott és vázlatot készített az
ügy megközelítéséhez. A sajtó tömeges részvételére le-
hetett számítani, nem akart leszerepelni. Akkor is az
ügyön gondolkozott, amikor felmarta a kagylót és bele-
mordult.
- Tessék!
- Miss Robertsszel szeretnék beszélni. - Lands egyál-
talán nem csodálkozott; az ügyészségeken goromba em-
berek dolgoznak.
-Az én vagyok! - Most meg játékos lett a hangja.
Olyan iszonyúan elfáradt, szinte maga se tudta, mit csi-
nál. Öt órára járt, és ő egész nap nem állt föl az íróaszta-
lától, még ebédelni sem. Tegnap este evett utoljára, az-
óta csak a kávét nyakalta literszám.
- Nem úgy hangzott. - A férfihang majdnem olyan
volt, mint a simogatás. Tana meghökkent. Csak nem egy
telefonbetyár?
- Ki az?
- Drew Lands.
- Jaj Istenem, elnézést... Annyira belemerültem a
munkába, hogy először nem ismertem meg a hangját.
Hogy van?
- Jól. Úgy gondoltam, felhívom és kiderítem, maga
hogy van, mert ez fontosabb.
- Készülök egy gyilkossági esetre, amit jövő héten kez-
dünk tárgyalni.
- Mulatságosan hangzik - jegyezte meg ironikusan

322
Drew. - És mit csinál a fennmaradó idejében?
- Dolgozom.
- Ahogy vártam. Nem tudja, hogy ez árt az egészség-
nek?
- Ezen majd akkor izgulok, ha nyugdíjba mentem. Ad-
dig nincs rá időm.
- Mit szólna a hétvégéhez? Ki tud venni egy kis sza-
badságot?
- Én nem is tudom... Én... - Általában hétvégeken is
dolgozott, főleg most. A konferenciára is ráment egy he-
te, holott addig is készülhetett volna az ügyre. - Igazá-
ból...
- Ugyan már, megengedhet magának néhány órát. Ar-
ra gondoltam, hogy kölcsönkérem az egyik belvederei
barátom jachtját. Akár munkát is hozhat magával, bár ez
szentségtörés. - Október végén jártak, ragyogóan kéklett
az ég, az idő eszményi volt, meleg, derűs, épp öbölbeli
délutánokra való. Poétikus hangulat uralkodott San
Franciscóban, ahol ez volt az év legszebb szakasza. Tana
majdnem kísértésbe esett, hogy elfogadja a meghívást,
de nem akarta félbeszakítani a munkáját.
- Igazából készülnöm kellene...
- Akkor inkább egy vacsorát...? Ebédet...? - Váratla-
nul elnevették magukat. Tanát már hosszú ideje nem un-
szolta senki. Hízelgő volt.
- Szívesen jönnék, Drew.
- Akkor jöjjön. Megígérem, nem rabolom el több ide-

323
jét, mint szükséges. Minek örülne legjobban?
- Az a hajókázás az öbölben állati jól hangzott. Akár
el is lóghatnék egy napra. - Nem vonzotta a kép, hogy
fontos papírokat próbáljon elkapkodni a szellő elől, de
az öbölbeli kiruccanás Drew Lanösszel annál inkább.
- Akkor jelentkezem. Vasárnaphoz mit szól?
- Nekem eszményi.
- Kilenckor ott vagyok magáért. Melegen öltözzön,
hátha feltámad a szél.
- Igenis, uram. - Tana mosolyogva letette a kagylót, és
visszamerült a munkába. Vasárnap reggel pontosan ki-
lenckor betoppant Drew Lands. Fehér farmert, tornaci-
pőt, élénkpiros inget viselt, sárga anorákot hozott a hóna
alatt. Arcát máris megfogta a nap, haja ezüstként csillo-
gott a napsugárban, kék szeme táncolt. Egy ezüst Por-
schéval érkezett, amelyet, mint mesélte, pénteken éjsza-
ka hajtott föl Los Angelesből. Levitte Tanát a Saint Fran-
cis Jachtklubba, ahol a hajó horgonyzott, és fél óra múl-
va már kint jártak az öbölben. Drew-t, aki remek tenge-
rész volt, egy kormányos segítette. Tana boldogan elte-
rült a fedélzeten, süttette magát a nappal, igyekezett
nem gondolni a gyilkosságra, és hirtelen megörült,
amiért hagyta, hogy a férfi rábeszélje a szabadnapra.
- Finom a nap, ugye? - kérdezte egy mély hang. Kinyi-
totta a szemét. Drew ült mellette a fedélzeten.
- Finom. Néha olyan jelentéktelennek tűnik minden
más. Minden, amin annyit futkostunk, minden monu-

324
mentálisnak hitt részlet, egyszer csak pfű... és nincs se-
hol - mosolygott Tana. Azon tűnődött, hiányoznak-e a
férfinak a gyerekei. Drew Lands mintha a gondolataiban
olvasott volna.
- Egyszer majd szeretném összehozni a lányaimmal
Tana. Imádnák magát.
- Hát ezt nem tudom - mondta ő tétován, bizonytalan
mosollyal. - Attól tartok, nem nagyon értek a
kislányokhoz.
Drew kutatóan, de nem vádlóan nézett rá.
- Maga sose akart gyereket?
Az a fajta férfi volt, akivel lehet őszintének lenni. Tana
megrázta a fejét.
- Nem én. Vagy az elszánás hiányzott, vagy az idő,
vagy a megfelelő férfi. A megfelelő körülményekről nem
is szólva.
Drew nevetett.
- Hát ez kimerítő indoklás, igaz?
- Ja. És maga? - Fesztelen és könnyed lett ennek a
férfinak a társaságában. - Akar még gyereket?
Drew Lands megrázta a fejét, Tana pedig arra gondolt,
hogy ez az a fajta férfi, aki kelleni fog neki egy napon.
Harmincéves volt, a gyerekekről már lekésett. Különben
is, mit kezdett volna egy gyerekkel? - Nekem semmi-
képp sem lehet, vagy legföljebb rengeteg nehézség árán.
Amikor Julie megszületett, úgy döntöttünk Eikennel,
hogy nekünk ennyi elég, és leköttettem az ondóvezetéke-

325
met. - Tana kissé megütődött, hogy ennyire nyíltan emle-
geti, holott hát mi a baj abban, ha valaki nem akar több
gyereket? Neki meg egyáltalán nem kell, és nincs is.
- Ez megoldja a problémát, ugye?
- Igen - mosolygott hamiskásan a férfi. - Több érte-
lemben is. - Ezután Tana mesélt Harryről, a két gyereké-
ről, Averilről... és arról a döbbenetes évről, amikor
visszajött Vietnamból, hogyan harcolt az életéért, milyen
bátran vállalta a műtéteket...
- Nagyon megváltoztatta az életemet. Azt hiszem,
azok után semmi sem volt ugyanaz többé... - Tűnődve
kinézett a vízre, a férfi pedig azt figyelte, hogyan táncol a
napfény a nő aranyhaján. - Azóta valahogy olyan fonto-
sak lettek a dolgok. Minden. Attól fogva semmit sem te-
kinthettem magától értetődőnek. - Sóhajtott, visszafor-
dult Landshez. - Azelőtt is éreztem ezt egyszer.
- Mikor? - kérdezte gyöngéd pillantással Drew. Tana
azon tűnődött, milyen érzés lenne megcsókolni.
- Amikor a kollégiumi szobatársam meghalt. A Green
Hillre jártunk, odalent délen - magyarázta komolyan.
A férfi elmosolyodott.
- Tudom, hol van.
- Ó... - Tana visszamosolygott. - Sharon Blake volt...
Freeman Blake lánya. Kilenc éve halt meg, Martin Lu-
ther King egyik menetében... Ő és Harry gyökeresebben
megváltoztatták az életemet, mint bárki, akit ismerek.
- Maga komoly lány, ugye?

326
- Azt hiszem, nagyon. Talán a "szenvedélyes" lenne a
megfelelő szó. Túl keményen dolgozom, túl sokat gon-
dolkozom. Sokszor elég nehéz kikapcsolni belőle. -
A férfi már fölfigyelt erre, de nem bánta. A felesége is
ilyen volt, de őt az sem zavarta. Nem ő kívánkozott ki a
házasságból, hanem a felesége. Viszonya volt a washing-
toni főnökével, és, mondta, egy kis "szabadidőt" akar,
úgyhogy Drew megadta neki a szabadidőt és hazajött,
ám most nem akart belemenni a részletekbe.
- Élt már együtt valakivel? Mármint nem a barátjával,
a vietnami veteránnal, hanem romantikából. - Különös
volt hallani, hogy Harryt így emlegessék. Olyan személy-
telenül csengett.
- Nem. Sohasem volt ilyen kapcsolatom.
- Valószínűleg nagyon jól megfelelne magának. Közel-
ség, megkötöttség nélkül.
- Jól hangzik.
- Szerintem is - helyeselt tűnődve Drew, majd elmo-
solyodott, majdnem úgy, mint egy kisfiú. - Kár, hogy
nem ugyanabban a városban élünk. - Mulatságos volt,
hogy ilyen hamar kimondta, de most minden olyan gyor-
san történt. A végén kiderült, hogy ő is olyan szenvedé-
lyes, amilyennek Tana mondta magát. Azon a héten két-
szer jött át repülővel Los Angelesből, hogy Tanával va-
csorázzon, majd rögtön utána vissza is repült. A követke-
ző hétvégén ismét vitorlázni mentek, bár Tana fülig ült a
gyilkossági ügyében, és nagyon izgult, hogy sikerüljön.

327
Egészen hihetetlen volt, hogy Drew mennyire megnyug-
tatta, és megkönnyítette számára az életet. Azután való
este, hogy a második délutánt töltötték az öbölben Drew
barátjának hajóján, a férfi hazakísérte, majd szeretkez-
tek Tana nappalijában, a kandalló előtt. Gyöngéd, ro-
mantikus, szelíd szeretkezés volt, utána Drew vacsorát
főzött. Az éjszakát is Tanánál töltötte, különös módon
mégsem volt zavaró. Hatkor felkelt, zuhanyozott, felöl-
tözött, ágyba vitte Tanának a reggelit, és negyed nyolckor
elindult taxival a repülőtérre. Éppen elkapta a nyolcórás
gépet, és fél tíz előtt öt perccel ott ült az irodájában,
olyan netten, mintha skatulyából húzták volna ki. Hete-
ken belül kialakította ingázása szabályszerű menetrend-
jét. Tanát szinte nem is kérdezte, de olyan magától érte-
tődően történt, hogy a nő úgy érezte, jobb és vidámabb
lett az egész élete. Drew kétszer eljött a bíróságra is. Ta-
na győzött a perben. Drew jelen volt az ítélethirdetésnél,
és utána elvitte Tanát ünnepelni. Gyönyörű arany karpe-
reccel ajándékozta meg, amelyet a Los Angeles-i Tiffa-
nynél vásárolt. Azon a hétvégén Tana látogatott át a fér-
fihoz Los Angelesbe. Péntek és szombat este a Bistróban
és a Ma Maisonban vacsoráztak, napközben vásároltak a
Rodeo Drive-on, lustálkodtak a férfi úszómedencéjének
partján, vasárnap este pedig, miután elköltötték a vacso-
rát, amelyet Drew sütött roston, Tana visszarepült San
Franciscóba. Hazafelé egyfolytában a férfin tűnődött,
hogy milyen hamar összejöttek; kicsit ijesztő is volt ez a

328
sebesség, ám Drew olyan céltudatosnak látszott, annyira
szorgalmazta a kapcsolatukat. Tana azt is tudta, mennyi-
re magányos a férfi. A ház, amelyben élt, látványos volt,
modern, tágas, tele drága modern műtárgyakkal, két
üres szoba várta a lányokat, de azonkívül egy lélek sem
lakott benne. Drew úgy viselkedett, mint aki egy percre
se akar megválni a barátnőjétől. Hálaadásra Tana meg-
szokta, hogy a férfi a hét felét nála tölti San Franciscó-
ban, és ebben ő sem látott semmi különöset. Az ünnep
előtti héten a férfi hirtelen megkérdezte:
- Jövő hétre mit tervezel, édesem? t
- Hálaadásra? - lepődött meg Tana. Erre még nem is
gondolt. Volt három kisebb esete, amelyeket le akart zár-
ni, ha a védők hajlanak a megegyezésre. Az ő életét bizo-
nyosan megkönnyítené. Egyik se ért annyit, hogy bíróság
elé vigyék. - Nem tudom. Nem nagyon gondolkoztam
még rajta. - Otthon évek óta nem járt. A Hálaadást, Ar-
thurral és Jeannel, egyszerűen nem lehetett elviselni.
Ann már évekkel azelőtt elvált, és most ő is Greenwich-
ben lakott a neveletlen kölykeivel. Billy jött és ment,
mint akinek nincs jobb dolga. Még nem nősült meg. Ar-
thur fárasztóbb, az anyja idegesebb lett a korral, és mos-
tanában sokat siránkozott, főleg azon, hogy Tana nem
ment férjhez és valószínűleg már nem is fog. "Elpocsé-
kolt élet!" Ó, általában ez volt a fejléce a Jeannel töltött
időnek, amire Tana csupán annyit válaszolhatott: "Kösz,
anya!" A másik választás, hogy Averilnél és Harrynél ün-

329
nepli a Hálaadást, de bármennyire szerette őket, Har-
ryék piedmonti barátai olyan kétségbeejtően unalmasak
voltak a kisgyerekeikkel és a nagy kombi kocsijaikkal!
Mindig úgy érezte, kilóg közülük, és ennek mérhetetle-
nül örült. Nem értette, Harry hogy bírja. Jól ki is nevet-
ték valamelyik évben Harrisonnal, aki ugyanúgy nem vi-
selte el a piedmonti ünnepélyeket, mint Tana, épp ezért
ritkán is szerencséltette őket a jelenlétével. Tudta, hogy
Harry boldog, hogy körülajnározzák és nincs szüksége az
apjára, úgyhogy ő élte tovább azt az életet, amit szere-
tett.
- Akarsz velem jönni New Yorkba? - kérdezte re-
ménykedve Drew.
- Komolyan beszélsz? Miért? - döbbent meg Tana. Mi
keresnivalója van a férfinak New Yorkban? Mindkét szü-
lője meghalt, és a lányai Washingtonban élnek.
- Nohát - mondta Drew, aki már az egészet elgondol-
ta - te elmehetnél a családodhoz, én beugorhatnék Wa-
shingtonba a lányokhoz, azután találkozunk New York-
ban és kirúgunk egy kicsit a hámból. Esetleg még át is
hozhatnám magammal a lányaimat. Mi a véleményed?
Tana elgondolkodott, majd lassan bólintott. Sörénye
úgy hullámzott, akár a kinyó legyező.
- Lehetséges. - Fölmosolygott a férfira. - Sőt, talán
nagyon is lehetséges, ha törlöd belőle a családomra vo-
natkozó részt. Velük vakációzni ok az öngyilkosságra.
A férfi nevetett.

330
- Ne légy olyan cinikus, te boszorkány! - Szelíden
meghúzogatta Tana egyik tincsét, és megcsókolta az aj-
kát. Olyan elragadóan gyöngéd volt, Tana még sohasem
ismert hozzá fogható embert. Olyan részei is megnyíl-
tak Drew előtt, amelyekhez eddig még senkinek sem
volt kulcsa. Elképesztő mértékben megbízott ebben a
férfiban. - Komolyra fordítva a szót, el tudsz szaba-
dulni?
- Most éppen igen. - Ami őt magát is meglepte.
- Nos? - Csillagok táncoltak a férfi tekintetében. Tana
a nyakába ugrott.
- Győztél. Még azt az áldozatot is meghozom, hogy
meglátogatom anyámat.
- Egész biztosan a mennybe jutsz érte. Majd én elinté-
zek mindent. Jövő szerdán este utazhatunk. Te a csütör-
tököt fent töltöd Connecticutban, én pedig csütörtökön
este várlak a lányokkal... lássuk csak... - töprengett.
Tana elvigyorodott.
- A Pierre-ben?
Drew a fejét rázta.
- A Carlyle-ban. Ha tehetem, mindig ott szállok meg,
főleg a lányokkal, mert szeretik. - Eikennel is ugyanitt
szállt meg az utóbbi tizenkilenc évben, ám ezt nem kö-
zölte Tanával. És valóban megszervezett mindent. Szer-
dán este más-más gépen tartottak kelet felé. Tanának fu-
tólag eszébe jutott, milyen könnyen átengedte Drew-
nak, hogy a férfi intézze az életét. Ez újdonság volt, ezt

331
eddig még senki sem tette meg neki, ám Drew olyan jól
és magától értetődően csinálta. Hozzászokott.
New Yorkban Tanát valósággal fejbe csapta az élmény,
hogy komolyan itt van. Csípős hideg volt, az első gyér hé
fehérlett a földön, miközben Connecticut felé vitte a
Kennedy repülőtérről a taxi. Arra gondolt, amikor Har-
ryvel jöttek erre. Meg amikor Harry kiütötte Billyt. De
kár, hogy most nincs vele! Igazán nem lelkesedett ezért a
családi Hálaadásért. Sokkal szívesebben utazott volna
Washingtonba Drew-val, de nem akart odatolakodni a
családi ünnepre, amikor Drew két hónap után viszontlát-
ja a lányait. Harry, mint minden évben, most is meghívta
Piedmontba, de Tana közölte, hogy az idén New Yorkba
megy.
- Jó ég, te beteg vagy! - ugratta Harry.
- Még nem, majd akkor leszek az, ha eljövök. Máris
hallom anyámat. "Elpocsékolt élet!"
- Erről jut eszembe, szerettelek volna végre összeis-
mertetni a társammal. - Mert Harry mégis csak beindí-
totta az önálló irodáját, de Tanának valahogy sohasem si-
került találkoznia a másik féllel. Sose volt ideje, bár igaz-
ság szerint Harryék is rendkívül elfoglaltak voltak. A ma-
guk kis, de kellemes területén nagyon jól ment a dolguk.
Harry lázas volt a boldogságtól, valahányszor mesélhe-
tett róla Tanának.
-Talán majd amikor visszajöttem.
- Mindig ezt mondod! Istenit, Tan, sose fogsz megis-

332
merkedni vele, pedig olyan helyes ember!
- Aha! Kerítés esetét gyanítom! Igazam van? Jaj, ne! -
Úgy kacagott, mint valamikor rég, és Harry is vele neve-
tett.
- Te rosszhiszemű banya! Mit képzelsz, mindenki ró-
lad akarja lehúzni a bugyogót?
- Szó sincs róla, csak ismerlek. Ha a pasas fiatalabb ki-
lencvenötnél és nincs kifogása a házasság ellen, akkor
rögtön össze akarod hozni velem. Nem tudod, hogy be-
keményült eset vagyok, Winslow? Mondj le rólam, az ég
áldjon meg. De ne búsulj, majd felhívatlak anyámmal
New Yorkból.
- Ne fárassz, te agyalágyult. Nem tudod, mit hagysz ki.
Csodálatos hapsi! Averilnek is ez a véleménye.
- Bizonyos vagyok benne, hogy az. Hozd össze valaki
mással.
- Miért? Csak nem mész férjhez?
- Meglehet - ingerkedett Tana, de rögtön meg is bán-
ta, mert Harry felkapta a fejét.
- Nocsak? Kihez?
- Frankensteinhez. Szállj le rólam, az istállóját!
- Száll a fene. Jársz valakivel, igaz?
- Nem... igen!... Illetve nem. A fenébe! Igen, de nem
komoly. Oké? Elég ennyi?
- Nem elég. Kicsoda, Tan? Komoly?
- Nem. Csak egy pasi, akivel együtt szoktam lógni,
mint a többiekkel. Ennyi. Kedves fazon. Kedves partner.

333
Nem nagy ügy.
- Honnan való?
- L. A.-ből.
- Mit csinál?
- Szatír. A bíróságon ismertem meg.
- Szellemtelen. Próbálkozz még egyszer. - Tana kez-
dett bosszankodni. Harry úgy hajtotta, mint prédát a va-
dász.
- Ügyész. Most pedig szüneteltesd magadat! Nem ko-
moly.
- Nekem valami azt súgja, hogy igen. - Harry túlságo-
san jól ismerte. Drew valóban más volt, mint a többiek,
de Tana még nem akarta beismerni, legkevésbé önmaga
előtt.
- Akkor okos vagy, mint a tavalyi kos, szokásod sze-
rint. Puszild meg helyettem Averilt. Majd jelentkezem,
ha visszajöttem New Yorkból.
- Mit csinálsz idén karácsonykor? - Ez félig meghívás
volt, félig szimatolás. Tana attól félt, mindjárt lecsapja a
kagylót.
- Sugar Bowlba megyek. Van kifogásod ellene?
- Egyedül?
- Harry! - Természetesen nem egyedül, hanem Drew-
val. Már eldöntötték. Eileen Vermontba viszi a lányokat,
Drew tehát egyedül lesz, ami ünnepen nagy megpróbál-
tatás. Már mindketten türelmetlenül várták a kará-
csonyt. De erről nem fog beszámolni Harrynek. - Szia és

334
viszlát.
- Várj! Még mondani akartam valamit...
- Nem! - És ekkor tényleg lecsapta a kagylót.
Most, ahogy Greenwich felé közeledtek, elmosolyodott
a taxiban. Vajon mit szólna Harry a barátjához? Biztosan
megkedvelnék egymást, bár Harry fixen harmadfokú val-
latásnak vetné alá Drew-t. Tana azért is akart várni. Rit-
kán fordult elő, hogy valamelyik partnerét bemutatta vol-
na Harrynek. Kizárólag azután tett ilyet, ha úgy döntött,
hogy nem érdeklik. Csakhogy most más a helyzet...
Anyja és Arthur már várták. Tanát megrendítette,
hogy Arthur mennyire megvénült. Az anyja még csak öt-
venkét éves volt, viszonylag fiatal, de Arthur már hatvan-
négy, és nem öregedett szépen. Most ütött vissza az alko-
holista feleséggel és a Durning International igazgatásá-
val járó, hosszú évekig tartó stressz. A többszöri szívro-
ham mellett még egy kisebb szélütés is érte, iszonyúan
öregnek, törékenynek látszott, és a felesége nagyon ide-
gesen figyelte. Jean úgy tapadt a lányához, mintha Tana
mentőtutaj lenne a hánytorgó tengeren. Aznap este, mi-
után Arthur lefeküdt, bement Tana szobájába és letele-
pedett az ágy végébe. Először fordult elő, hogy Tana éj-
szakára is ottmaradt a házban, abban az újonnan átren-
dezett hálószobában, amelyet az anyja ígért neki. Túlsá-
gosan körülményes lett volna a városban vagy egy hotel-
ban megszállni, és azt is tudta, hogy Jean borzasztóan
megsértődne, ha a lánya ezt tenné. Nagyon keveset lát-

335
ták Tanát. Arthur egyedül Palm Beachbe járt, Jean nem
merte volna vállalni vele az utat San Franciscóig, úgy-
hogy kizárólag akkor találkozott a lányával, ha az jött át
a keleti partra, ami egyre ritkábban fordult elő.
- Jól vagy, szívem?
- Klasszul. - Még annál is klasszabbul, de erről nem
óhajt beszámolni.
- Örülök neki. - Általában várt egy napot, csak aztán
kezdett lamentálni a lánya "elpocsékolt életén", ám ez-
úttal nem volt sok ideje, úgyhogy sietnie kellett. Tana
már várta. - Jó a munkád?
- Csodálatos! - mosolygott Tana. Jean bánatosnak lát-
szott. Mindig elkeserítette, hogy a lánya ennyire szereti a
munkáját. Ez azt jelenti, hogy egyhamar nem fog lemon-
dani róla. Jean titkon még mindig reménykedett, hogy
egy szép napon Tana mindent eldob az igazi férfiért. Egy-
szerűen nem bírta elképzelni, hogy ne ezt tegye. De hát
sohasem ismerte eléggé a lányát, aki különben is egyre
kifürkészhetetlenebb lett a számára.
- Vannak új barátaid? - Mindig ugyanezt kérdezte. Ta-
na általában azt mondta, nincsenek, ám ezúttal úgy hatá-
rozott, odavet egy morzsát.
- Egy.
Jean felvonta a szemöldökét.
- Komoly?
- Még nem - kacagott Tana. Szinte már kegyetlenség
volt így ingerkednie az anyjával. - És nehogy lázba jöjj,

336
mert nem hiszem, hogy valaha is komolyra fordulna.
Kedves ember és nagyon kellemes vele, de semmi több. -
Jean azonban látta a szemében a csillogást, ami elárulta,
hogy a lánya nem mond igazat.
- Mióta tart?
- Két hónapja.
- Miért nem hoztad át keletre?
Tana mély lélegzetet vett, és átkulcsolta felhúzott tér-
dét.
- Az a helyzet - mondta, farkasszemet nézve az anyjá-
val - hogy éppen itt van Washingtonban, ahol a lányait
látogatja meg. - Azt nem tette hozzá, hogy másnap este
találkoznak New Yorkban. Hadd higgye Jean, hogy ő
visszarepül nyugatra. Az is épp elég jó cselekedet, hogy
egy napra eljött az anyjához; ezért megérdemli, hogy
kedve szerint grasszálhasson New Yorkban Drew-val.
Dehogy akarta idevonszolni a családhoz, főleg nem Ar-
thur és ivadékai körébe.
- Mikor vált el, Tan? - kérdezte valahogy bizonytala-
nul az anyja, és lesütötte a szemét.
- Nemrég - hazudta Tana. Jean valósággal belefúrta a
pillantását.
- Mikor?
- Nyugi, anya! Most van folyamatban. Nemrég kérel-
mezték.
- Mikor?
- Pár hónapja. Az ég áldjon meg, nyugodj már le!

337
- Ez pontosan az, amit nem lenne szabad csinálnod. -
Felpattant az ágyról, idegesen járkálni kezdett a szobá-
ban, majd megállt és vésztjóslóan meredt a lányára. -
A másik pedig, hogy egyáltalán nem kellene vele járnod.
- Micsoda nevetséges dolog ilyet mondani! Nem is is-
mered!
- Nem kell ismernem, Tana - mondta Jean már-már
keserűen. - Ismerem a tünetegyüttest. Néha nem is fon-
tos a férfi. Tartsd magad távol tőle, addig, amíg el nem
vált és nincsenek a kezében a papírok!
- Hát én még nem is hallottam ehhez fogható butasá-
got! Te senkiben se bízol, anya?
- Csak sokkal idősebb vagyok nálad, Tan. És többet tu-
dok, mint te, akármilyen rafináltnak képzeled is maga-
dat. Még ha az a férfi azt gondolja is, hogy elválik, még
ha feltétlenül bizonyos is benne, akkor is előfordulhat,
hogy nem teszi meg. Kötődhet annyira a gyerekeihez,
hogy egyszerűen nem bír elválni a feleségétől. Mához hat
hónapra visszatérhet hozzá, faképnél hagyva téged. És
ha te addigra beleszeretsz, akkor nincs többé kiút, tehát
rábeszéled magadat, hogy ragaszkodj hozzá még két
évig... öt évig... tízig... és arra kapsz észbe, hogy betöl-
tötted a negyvenötöt, és ha szerencsés vagy - mondta
könnyes szemmel - akkorra megkapja az első szívroha-
mát, és szüksége lesz rád... de lehet, hogy a felesége még
él, és akkor neked nincsen esélyed. Vannak dolgok, ame-
lyek ellen nem küzdhetsz, és a legtöbb esetben ez is kö-

338
zéjük tartozik. Ez olyan kapcsolat, amelyet senki más
nem szakíthat meg helyette. Ha ő maga szakítja meg,
vagy már megtette, akkor sok erőt kívánok mindkettő-
töknek, de jobban szeretném, édes, ha te kimaradnál eb-
ből, még mielőtt csúnya sebet kapsz. - Olyan együttérző
és bánatos volt a hangja, hogy Tana megsajnálta. Jean-
nek nem sok jót hozott az élet az Arthurral kötött házas-
ság óta, de végre elnyerte a férfit, a hosszú, nehéz, két-
ségbeejtően magányos évek után. - Én nem ezt kívánom
neked, édes. Ennél jobbat érdemelsz. Miért nem állsz
félre egy kicsit, és várod ki, mi történik?
- Ahhoz túl rövid az élet, anya. Nincs időm játszadoz-
ni, ahhoz túl sok más dolgom van. Különben is mit szá-
mít? Úgysem akarok férjhez menni.
Jean sóhajtott, és visszaült.
- Én nem értem, miért. Mi kifogásod van a házasság
ellen, Tan?
- Semmi. Gondolom, van értelme, ha az ember gyere-
keket akar, vagy nincs hivatása, de nekem van. Az én éle-
tem túl sűrű .ahhoz, hogy bárkihez alkalmazkodjak, a
gyerekekhez pedig túl öreg vagyok. Betöltöttem a har-
mincat, megcsontosodtam. Soha, senkiért nem állítanám
feje tetejére az életemet. - Harry és Averil házára gon-
dolt, amely úgy nézett ki, mintha minden nap egy rob-
bantóbrigád látogatta volna meg őket. - Nem nekem
való. - Jean akaratlanul arra gondolt, hogy talán csak
nem ő követett el valamit; ám itt sokkal több minden jött

339
össze. Tana látta, hogyan csalta Arthur a feleségét, látta,
mennyit és milyen sokáig szenvedett az anyja. Ezt nem
akarta. Neki karrier kell, függetlenség, saját élet, nem
pedig férj és gyerekek. Évek óta tisztában volt vele.
- Olyan sok mindentől megfosztod magadat - mondta
szomorúan Jean. Mit nem adott meg ennek a gyermek-
nek, hogy ilyenné lett?
- Nem látom, mitől. - Fürkészően nézett az anyjára,
de nem talált a szemében megértést.
- Tan, nekem te vagy az egyetlen, aki fontos. - Hát ezt
nehéz volt elhinni, bár igaz, az anyja éveken át feláldo-
zott érte mindent, még Arthur könyöradományait is el-
fogadta, csak hogy többet nyújthasson a lányának. Meg-
fájdult a szíve az emléktől. Inkább hálásnak kellene len-
nie. Szorosan átölelte Jeant.
- Szeretlek anya, és köszönök mindent, amit értem
tettél.
- Én nem hálát akarok. Téged akarlak boldognak lát-
ni, édes. Ha ez a férfi jó hozzád, akkor csodálatos, de ha
becsap téged vagy saját magát, akkor össze fogja törni a
szívedet. Ezt nem kívánom neked... soha...
- Ez nem olyan, mint ami veled történt! - Ebben csak
Tana volt biztos, Jean már nem.
- Honnan tudhatod? Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
- Csak tudom. Mert ismerem.
- Két hónap után? Ne légy bolond! Nem tudsz te sem-
mit, mint ahogy én se tudtam semmit huszonnégy éve.

340
Arthur akkor nem nekem hazudott, hanem önmagának.
Ezt akarod? Magányos éjszakákat tizenhét éven át, Tan?
Ne tedd ezt magaddal!
- Nem teszem. Nekem ott a munkám.
- Az nem pótolja! - De Tanának mindent pótolt. -
Ígérd meg, hogy gondolkozol azon, amit mondtam!
- Megígérem - mosolygott Tana. Még egyszer össze-
ölelkeztek, és jó éjszakát kívántak egymásnak. Tanát
megindították az anyja aggodalmai, de bizonyosan tudta,
hogy Jean rosszul ítéli meg Drew-t. Mosolyogva aludt el,
mert a férfira és a lányaira gondolt. Vajon mit csinálhat-
nak? Tudta, melyik washingtoni hotelban szállt meg a
férfi, de nem akarta zavarni őket.
A másnapi ünnepi ebéd a várakozásnak megfelelően
sivár unalom volt mindenkinek a Durning házban, bár
Jean örült a lányának. Arthur elég szétszórtan viselke-
dett, kétszer is elaludt az asztalnál, a szobalánynak kel-
lett gyengéden megböknie, majd végül Jean fölvezette az
emeletre. Ann áthozta a három kölykét, akik még a szo-
kottnál is pocsékabbul viselkedtek. Leadta, hogy hozzá
fog menni egy milliomos görög hajógyároshoz. Tana pró-
bált nem odafigyelni, de nem ment. Az egyetlen jó az
volt az egész napban, hogy Billy nem volt jelen, mert le-
utazott a barátaival Floridába.
Ötkor Tana már mást se csinált, mint az óráját nézte.
Megígérte Drew-nak, hogy kilencre ott lesz a Carlyle-
ban. Egész nap nem hívták egymást, Tana hirtelen annyi-

341
ra szerette volna látni a férfit, hogy azt hitte, belehal.
A szemébe nézni, megérinteni az arcát, érezni a kezét,
lefejteni róla a ruháját, ledobálni magáról a sajátját...
Sejtelmes mosollyal vonult föl csomagolni. Az anyja utá-
najött. Tekintetük találkozott a fiókos szekrény fölötti
nagy tükörben. Jean szólalt meg először.
- Vele találkozol, ugye?
Hazudhatott volna, de mi értelme lett volna, harminc-
éves fővel?
- Igen. - Szembefordult az anyjával. - Vele.
- Te megrémítesz engem.
- Túlzásba viszed az aggodalmaskodást. Én nem a te
életedet ismétlem, anyám, a sajátomat élem. Ez a kü-
lönbség.
- Attól félek, nem annyira, mint gondolni szeretnénk.
- Ezúttal nincs igazad.
- A te érdekedben remélem, hogy valóban nincs. -
Mindazonáltal lesújtottan figyelte a lányát, amikor az es-
te nyolckor a megrendelt taxin elindult New Yorkba.
Tana nem tudta kiverni a fejéből Jean szavait, és mire
megérkezett a szállodába, már nagyon dühös volt az any-
jára. Miért terheli őt Jean a saját rossz tapasztalataival, a
csalódásaival, a szenvedéseivel? Miféle jogon tesz ilyet?
Mint egy cementleplet borítja rá lányára szeretetének
ezt a bizonyságát. Hát Tana nem akarja, hogy annyira
szeressék. Már nincs szüksége rá. Hagyják őt békén,
hogy élhesse a saját életét!

342
A Carlyle gyönyörű volt, a márványpadlós előcsar-
nokból vastag szőnyeggel leterített lépcső vezetett az
emeletre, minden csupa perzsaszőnyeg és antik óra, a fa-
lakon szép festmények, a recepcióban zsakettes úriem-
berek. Mintha egy másik világba került volna. Elmoso-
lyodott magában. Ez nem az anyja élete, hanem az övé.
Ez már biztos. Megadta Drew nevét, és fölment a szobá-
ba. A férfi még nem érkezett meg, de a szállodában lát-
hatólag ismerték.
A szoba olyan fényűző volt, amilyet az előcsarnok ígé-
rete után el is lehetett várni: a nehéz atlaszfüggönyös ab-
lakokból pompás kilátás nyílt a Central Parkra és a vá-
rosra, amely úgy ragyogott, mintha drágakövekkel lenne
kirakva, a stílbútort ezúttal sötétrózsaszín selyemmel
kárpitozták, és jegesvödörben várakozott az igazgatóság
ajándéka, egy családi méretű pezsgőspalack.
- Kellemes itt-tartózkodást kívánok - mondta búcsú-
zóul a londiner. Tana leült a szép díványra, és azon töp-
rengett, megfürödjön-e vagy várjon. Nem tudta, hozza-e
Drew a lányait, de ő úgy számított, hogy igen, és nem
akarta megbotránkoztatni a gyerekeket azzal, hogy pu-
céran fogadja őket. Ám eltelt egy óra, és ők még mindig
nem jöttek. Drew csak tíz után telefonált.
-Tana?
- Nem, Sophia Loren.
A férfi nevetett.
- Csalódott vagyok. Nekem Tana Roberts jobban tet-

343
szik.
- Legalább tudom, hogy őrült vagy, Drew.
- Az is. Érted.
- Hol vagy?
Alig észrevehető szünet.
- Washingtonban. Julie borzasztóan megfázott, és at-
tól félünk, Elizabethen ki fog törni az influenza. Azt hi-
szem, itt kellene maradnom. Valószínűleg nem fogom
tudni átvinni őket. Majd holnap jövök, Tan. Jó lesz így?
- Persze. - Megértette az apa álláspontját, de meg-
ütötte a fülét ez a "félünk". "Attól félünk. . . " Egyáltalán
nem lelkesedett érte. - Fantasztikus a szoba.
- Ugye, hogy csodálatos? Kedvesek voltak hozzád?
- Azok hát. - Körülnézett a szobában. - De maga nél-
kül nem tudom élvezni, Mr. Lands. Ezt tartsa észben.
- Holnap ott leszek. Esküszöm.
- Mikor?
A férfi egy pillanatig gondolkodott.
- Megreggelizem a lányokkal... várok egy kicsit, hadd
lássam, hogy érzik magukat... az körülbelül tíz óra. El
tudok érni egy déli gépet... Kettőre simán ott leszek a
szállodában. - Azaz fél napnak lőttek. Tana tudott volna
mást mondani, de bölcsen befogta a száját.
- Jól van - felelte minden lelkesedés nélkül, és amikor
letette a kagylót, megint úgy kellett kivernie a fejéből az
anyja szavait. Forró fürdőt vett, tévét nézett, forró csoko-
ládét rendelt a szobapincértől, eltűnődött, mit csinálhat

344
Drew Washingtonban, aztán hirtelen bűntudata lett
mindazért, amit nem mondott el a férfinak. Nem Drew
hibája, ha a gyerekek betegek. Elég baj, hogy így van, de
ezért senkit sem lehet hibáztatni. Fölemelte a kagylót, és
kérte Drew washingtoni szállodáját, de a férfi nem volt
ott. Üzenetet hagyott neki, hogy kereste, megnézte a ké-
sei műsort és elaludt a bekapcsolt televízió előtt. Másnap
kilenckor ébredt, káprázatosan szép napra. Nagyot sétált
az Ötödik sugárúton a Bloomingdale'sig, ahol elténfer-
gett egy darabig. Vásárolt magának egyet-mást, Drew-
nak szép kék kasmírpulóvert, a lányoknak ajándékokat:
Julie-nek babát, Elizabethnek csinos blúzt, aztán vissza-
ment a Carlyle-ba, ahol üzenet várta. Mindkét lány halá-
losan beteg volt, "péntek este jövök". Nem jött. Julie-
nak harminckilenc fokos láza volt, és Tana még egy ma-
gányos éjszakát töltött a Canyle-ban. Szombaton elment
a Metropolitan Múzeumba, és szombat délután ötkor
végre befutott Drew, még idejében, hogy szeretkezhes-
sen Tanával, rendelhessen a szobapincértől, esedezhes-
sen a barátnője bocsánatáért egész éjszaka, és másnap
felszállhasson vele a friscói gépre. Isteni hétvégéjük volt
New Yorkban.
- Majd ne felejts el figyelmeztetni, hogy ismételjük
meg valamikor - mondta gúnyosan a nő, amikor befejez-
ték vacsorájukat a gépen.
- Most haragszol, Tan? - A férfi siralmasan festett,
amióta megérkezett New Yorkba. Marcangoló bűntuda-

345
ta volt a barátnőjével szemben, izgult a lányok miatt.
Túlságosan sokat beszélt, túlságosan gyorsan, és napokig
nem volt önmaga.
- Nem, inkább csalódott vagyok, mint haragos. Mel-
lesleg hogy van egykori feleséged?
- Jól. - Drew nem nagyon sietett szóba hozni Eileent,
és csodálkozott, hogy Tana egyáltalán megemlíti. Nem
volt valami alkalmas beszédtéma. Tanát azonban egyfoly-
tában Jean szavai kísértették. - Miért kérdezed?
- Csak kíváncsiságból. - Bekapott egy falat desszertet,
és furcsa hűvösséggel nézett a férfira. - Még mindig sze-
reted?
- Ugyan dehogy! Nevetséges kérdés! Évekkel ezelőtt
kiszerettem belőle - mondta haragosan a férfi. Tana
örült. Eszerint Jeannek nem volt igaza. Szokása szerint.
- Lehet, hogy te nem vetted észre, Tan - mondta sápad-
tan, habozva a férfi - de én történetesen téged szeret-
lek. - Hosszan nézte Tanát, aki fürkészőn viszonozta a
pillantását, majd végül elmosolyodott, de nem szólt.
Megcsókolta Drew-t; letette a villáját, aztán behunyta a
szemét, hogy szundítson egyet. Nem volt mondanivalója
a férfinak, aki olyan furcsán feszengett. Nehéz hétvégé-
jük volt mindkettőjüknek.
15. fejezet
A december elrepült, apróbb esetekkel és számos parti-
val, amelyeken Tana és Drew együtt vettek részt. Drew-
nak semmi sem volt egy éjszakai repülőút. Néha kizáró-

346
lag azért jött át, hogy Tanával vacsorázzék. Gyönyörűsé-
gesen gyengéd perceik, békés éjszakáik voltak. Tana még
senkivel sem élt át ilyen meghittséget. Csupán most jött
rá, milyen egyedül volt sokáig. Évekkel ezelőtt volt az az
eszeveszett viszonya Yael Mebee-vel, és azóta semmi,
csak futó kapcsolatok: jöttek-mentek, egy se jelentett so-
kat. Ám Drew Lands mindenben más volt: olyan érzé-
keny, olyan komoly; Apró figyelmességei rengeteget je-
lentettek Tanának. Úgy érezte, dédelgetik és védelmezik.
Szinte mindig nevettek. Közeledtek az ünnepek, Drew
nagy lelkesedéssel készült a karácsonyi találkozásra Wa-
shingtonból érkező kislányaival, és törölte miattuk a ki-
rándulást Sugar Bowlba.
- Lejössz hozzánk egy kis időre, Tan?
A nő elmosolyodott. Tudta, mennyire imádja Drew a
lányait.
- Majd megpróbálom. - Egy fontos esetre készült, ám
azt bizonyosra vehette, hogy az egy ideig még nem kerül
bíróság elé. - Azt hiszem, át tudok menni.
- Hát csak igyekezz. Lejöhetnél huszonhatodikán, és
akkor eltölthetnénk pár napot Malibuban. - Ott bérelt
egy kis hétvégi házat. Tanát meghökkentette a dátum.
Huszonhatodika... ezek szerint csak a lányaival akarja
tölteni az ünnepeket. - Megteszed, Tan? - kérdezte, mint
egy kis kölyök. Tana átölelte és nevetett.
- Oké, oké, lemegyek! Szerinted minek örülnének a
lányok?

347
- Neked. - Összemosolyogtak, és Drew még egyszer
megcsókolta Tanát.
Az ünnep előtti hetet Los Angelesben töltötte, hogy
minden készen várja a lányait. Tana megpróbálta az
összes ügyet letakarítani az asztaláról, hogy elszabadul-
hasson néhány napra az ügyészségről. Azonkívül sokat
kellett vásárolnia. Vett a barátjának egy antilopbőr inget,
egy nagyon drága aktatáskát, amelyet Drew meglátott és
megszeretett, egy üveggel a kedvenc kölnijéből és egy
bolendos nyakkendőt, amely bizonyosan tetszeni fog ne-
ki. A lányoknak vásárolt a FAO Schwartzban egy-egy
csodaszép babát, írószert, svájcisapkát, Elizabethnek
tündéri kocogóruhát, ugyanolyat, mint az övé, a kicsinek
valódi szőrből készült nyuszit. Becsomagolta az ajándé-
kokat és eltette a bőröndjébe, hogy majd átvigye Los An-
gelesbe. Idén nem bajlódott karácsonyfával; ideje sem
volt rá, meg úgyse látná senki. A Szentestét Harryvel,
Averillel és a srácokkal töltötte. Már az is megnyugtatta,
ha láthatta őket. Harry nagyszerűen festett, Averil elége-
detten figyelte a kicsi Harrisont, ahogy ide-oda futkosva
várja a Mikulást. Először sárgarépát kellett szeletelni a
rénszarvasnak, ki kellett tenni neki egy nagy pohár tejet
meg csokoládés kekszet, csak azután tudták rávenni a
fiúcskát a lefekvésre. Kishúga már aludt, és amikor Har-
rison is elszenderedett, Averil csendes mosollyal beosont
a szobájukba, hogy megnézze őket. Harry a feleségét fi-
gyelte, Tana meg őt. Kellemes érzés volt ilyen elégedett-

348
nek látni a barátját. Mégis egyenesbe jött az élete, még
ha nem is ezt várta. Harry megértő mosollyal nézett
vissza rá.
- Fura dolgokat művel az élet, ugye, Tana...
- Úgy bizony... - mosolygott a nő. Tizenkét éve ismer-
ték egymást. Majdnem az életük fele. Hihetetlen!
- Amikor először találkoztunk, azt hittem, két éven
belül férjhez mégy.
- Én pedig azt hittem, hogy mint reménytelen degene-
rált fogsz elhalálozni... nem is... - tűnődött jókedvűen -
hanem mint részeges aranyifjú...
Harry nevetett.
- Összetévesztettél a faterommal.
- Aligha. - Tanának még mindig a gyengéje volt Harri-
son. De Harry ezt nem tudta. Valamikor gyanakodott, de
sohasem szerzett rá bizonyítékot, az apja pedig sohasem
árult el semmit, mint ahogy Tana sem.
Harry sajátos pillantásokkal méregette a barátnőjét.
A célzások után, amelyeket Tana egyszer-kétszer elhulla-
tott Drew-ról, nem várta, hogy az idén együtt karácso-
nyoznak. Az a furcsa érzése támadt, hogy Tanának ez
sokkal komolyabb, mint amennyit hajlandó elárulni.
- Hol a barátod, Tan? Azt hittem, Sugar Bowlba men-
tek. - A nő először értetlenül meredt rá, aztán szélesen
elmosolyodott. - Ki ne próbáld rajtam azt a "kire cél-
zol"-marhaságot! Annál okosabb vagyok!
- Jó, jó! - nevetett Tana. - Los Angelesben van a srá-

349
caival. Elhalasztottuk Sugar Bowlt, mert átjöttek a gye-
rekek. Én is odautazom huszonhatodikán. - Harry ezt
furcsának találta, de nem szólt.
- Nagyon fontos neked, ugye?
Tana óvatosan bólintott, de nem nézett Harry sze-
mébe.
- Nagyon... már amennyit ez jelent.
- És mennyit jelent, Tan?
A nő sóhajtott és hátradőlt a székében.
- Azt csak Isten tudja.
Harrynek föl kellett tennie a kérdést, amely nem hagy-
ta nyugodni.
- Hogyhogy ma nem odaát vagy?
- Nem akartam tolakodni. - Ez nem volt igaz. Drew
nem hívta.
- Szerintem te nem lehetsz betolakodó. Találkoztál
már a srácaival? - lana megrázta a fejét.
- Holnapután fogok először.
- Izgulsz? - mosolygott Harry.
- Hát igen - nevetett idegesen a nő. - Te nem izgul-
nál? Drew-nak a gyerekei a legfontosabbak.
- Remélem, te is az vagy.
- Azt hiszem.
- Nem nős, ugye, Tan? - komorodott el Harry.
- Már mondtam, hogy most folyik a házasságuk fel-
bontása.
- Akkor miért nem tölti veled a karácsonyt?

350
- Honnan a fenéből tudjam? - Tanát kezdte bosszan-
tani a faggatás. Hol ez az Averil?
- Nem kérdezted?
- Nem! Tökéletesen jól megvoltam anélkül is... mind-
mostanáig! - fejezte be gyilkos pillantással.
- Ez a te bajod, Tan. Annyira megszoktad az egyedül-
létet, eszedbe se jut, hogy másképp is lehet csinálni. Vele
kellene karácsonyoznod, hacsak...
- Hacsak mi? - haragudott meg a nő. Harrynek semmi
köze hozzá, hogy ő kivel karácsonyozik! Ő tiszteletben
tartja, ha Drew egyedül akar maradni a gyerekeivel.
Harry azonban nem hagyta ennyiben.
- Hacsak nem a feleségével tölti a karácsonyt.
- Ó, a szentségit... micsoda hülyeség ilyet mondani!
Te vagy a legcinikusabb, legrosszhiszeműbb strici, akit
valaha láttam!... és én még azt hittem, hogy én vagyok
rossz... - Dühös volt, de valami más is látszott a szemé-
ben, mint akinek az elevenére tapintottak. De hát ez ne-
vetséges!
- Talán nem vagy elég rossz.
Tana nem válaszolt. Felállt, a táskáját kereste. Végre
visszajött Averil, észrevette, hogy mindketten feszültek,
de nem tulajdonított neki jelentőséget. Viselkedtek néha
így. Averil megszokta ezt a különleges kapcsolatot; Har-
ry és Tana időnként úgy marakodott, mint a kutya és a
macska, még ha nem is akartak egymásnak rosszat.
- Hát ti mit műveltek itt? - mosolyogta. - Már megint

351
összepofozkodtatok?
- Fontolgatom! - fenyegetőzött Tana sötéten.
- Talán jót is tenne Harrynek. - Ezen mindhárman ne-
vettek.
- Hülyét csinál magából, mint rendesen!
Harry hirtelen elvigyorodott.
- Úgy beszélsz, mintha én tárulkoztam volna ki.
- Hát már megint ezt tetted, édesem? - kacagott Ave-
ril, és ekkor végre Tana is fölengedett.
- Te vagy a legtetűbb alak a világon, tudod? Kiérde-
melted a világkupát.
Harry, a székében ülve, udvariasan bókolt. Tana meg-
kereste a kabátját.
- Nem kell annyira sietned, Tan! - Mindig sajnálta, ha
elment, akkor is, ha nem értettek egyet. Az a különleges
kapcsolatuk még mindig megvolt. Majdnem mintha ik-
reknek születtek volna.
- Muszáj. Egy vagon munkát hoztam haza.
- Te dolgozni akarsz karácsonykor? - szörnyedt el
Harry. Tana mosolygott.
- Valamikor meg kell csinálnom.
- Miért nem jössz át inkább ide? - Barátokat vártak,
Harry partnerét és még tucatnyi vendéget. Tana megráz-
ta a fejét. Egyáltalán nem bánta, hogy egyedül kell lennie
otthon. Legalábbis ezt mondta.
- Fura vagy, Tana - állapította meg Harry szerető
gyöngédséggel, és megpuszilta barátnője arcát. - Hát

352
érezd jól magadat Los Angelesben. - Kigurította székét
az ajtóig, és elgondolkozva nézett Tanára. - Vigyázz ma-
gadra... falán nem volt igazam... de nem árt, ha óvatos
az ember.
- Tudom - mondta megszelídülve Tana. Megpuszilta
Harryt, Averilt és elment. Ám a kocsiban hazafelé mind-
egyre azon gondolkozott, amit Harrytől hallott. Tudta,
hogy nem lehet igaz. Drew nem a feleségével karácso-
nyozik... de azért ő, Tana, karácsonyozhatna vele. Meg-
próbálta bebeszélni magának, hogy nem számít - de szá-
mított. Hirtelen a magányos évek jutottak eszébe, amik
kor annyira sajnálta Jeant... hogy ült ott a telefon mel-
lett, reménykedve várva Arthur hívását... sose ünnepel-
hetett Arthurral, amíg Marie élt, és utána is mindig volt
kifogás... Marie szülei, a gyerekek, a klubja, a barátai...
és a szegény Jean könnyes szemmel, lélegzet-visszafojtva
várta a férfit... Elhessegette a gondolatot. Drew-val nem
ilyen. Nem. Nem fogja engedni. De másnap délután, mi-
közben dolgozott, mindegyre ez a gondolat kísértette.
Drew egyszer telefonált, de csak rövid időre, és olyan
volt a hangja, mintha siettetnék. - Vissza kell mennem a
lányokhoz - mondta kapkodva, és már le is tette.
Másnap a Los Angeles-i repülőtéren várta Tanát, és
olyan szorosan ölelte magához, hogy a nő alig kapott lé-
legzetet.
-Jaj Istenem... várj már! Hagyd abba! -De a férfi majd
megfojtotta. Végignevették-csókolózták az utat a par-

353
kolóig, Drew bűvészies ügyességgel elpakolta Tana
minden
dobozát és bőröndjét. Tana mámoros volt a
viszontlátástól.
Mégis magányosnak érezte az ünnepet Drew nélkül. Ti-
tokban elhatározta, hogy a következő karácsony izgalmas
és más lesz. Magának sem vallotta be, milyen egyedül
érez-
te magát. Így még csodálatosabb volt együtt behajtani a
vá-
rosba. Drew otthon hagyta a lányait egy ismerős gyerek-
pásztorral, hogy egyedül hozhassa el a barátnőjét, és né-
hány zavartalan percet tölthessenek kettesben.
. . . még mielőtt az őrületbe kergetnének - mondta ra-
gyogó arccal.
- Hogy vannak a lányok?
- Pazarul. Esküszöm, duplájára nőttek az utóbbi négy
hétben. Na csak várj, majd megismered őket, Tan!
A lányok elragadóak voltak: a bájos Elizabeth, aki
megdöbbentően hasonlított az apjára, kész felnőtt hölgy,
Julie pedig ölelgetni való kis gömböc, aki szinte azonnal
beleült Tana ölébe. Tetszettek nekik Tana ajándékai, és
nem viselkedtek elutasítóan, bár Tana észrevette, hogy
Elizabeth többször megnézi őt magának. Drew azonban
csodálatos ügyességgel viselkedett: mellőzött minden
csókolózást-törleszkedést, mintha csak barátok lenné-
nek, akik kellemesen akarnak eltölteni egy délutánt. Lát-

354
szott rajtuk, hogy jó ismerősök, ám a férfi viselkedéséből
nehéz lett volna következtetni viszonyuk valódi termé-
szetére. Tanának arra kellett gondolnia, hogy Drew vajon
mindig így viselkedik a lányai jelenlétében?
- Te mit csinálsz? - érdeklődött Elizabeth. Julie kíván-
csian leste őket. Tana elmosolyodott, és hátravetette hal-
ványarany sörényét. Elizabeth az első perctől irigyelte
tőle ezt a hajat.
- Ügyész vagyok, mint a papád. Így ismerkedtünk
meg.
- És mint a mamám - vágta rá Elizabeth. - Ő az AÁSZ
washingtoni nagykövetének a helyettese, és lehet, hogy
jövőre ő is megkapja a nagykövetséget.
- A nagyköveti kinevezést - javította ki Drew, és vé-
gighordozta pillantását a három "lányon".
- Én nem akarom, hogy ezt csinálja - duzzogott Ju-
lie. - Én azt akarom, hogy jöjjön vissza, és lakjunk együtt
a papával - biggyesztette dacosan a száját.
- Papa mindenhová eljöhet, ahová a mamát küldik -
vágott közbe Elizabeth. - Attól függ, hol lesz az a hely. -
Tana furcsán érezte magát. A férfira pillantott, ám Drew
épp valami mással foglalatoskodott. - Mama magától is
visszajöhet - folytatta Elizabeth - ha nem a megfelelő
állást ajánlják neki. Ő legalábbis ezt mondta.
-Nagyon érdekes! - Tana észrevette, hogy a szája ki-
szárad. Szerette volna, ha Drew ismét kézbe venné a tár-
salgás irányítását, ám a férfi egy szót sem szólt. - Szeret-

355
tek Washingtonban lakni?
- Ó, nagyon! - felelte udvariasan Elizabeth, Julie pe-
dig ismét felpattant Tana térdére, és mosolyogva nézett a
nő szemébe.
- De szép vagy! Majdnem olyan szép, mint a mamánk!
- Köszönöm! - Eléggé nehezére esett a lányokkal be-
szélgetni. Harry srácait leszámítva, ritkán nyílt alkalma
gyerekekkel érintkezni, de meg kellett erőltetnie magát
Drew kedvéért. - Mit csinálunk ma délután? - kérdezte
kétségbeesetten próbálva elterelni a beszélgetést Drew
válófélben levő feleségéről.
- Mamika vásárolni megy a Rodeo Drive-ra - mosoly-
gott Julie. Tana csaknem felhördült.
- Igen? - Döbbenten nézett Drew-ra, majd vissza a lá-
nyokra. - Az jó. Mit szólnátok egy mozihoz? Láttátok
már a Soundert? - Úgy érezte, mintha hegynek fölfelé
rohanna, olyan sebesen, ahogy bír, mégse jut sehová...
Rodeo Drive... ez azt jelenti, hogy Eileen eljött Los An-
gelesbe a lányokkal... és miért nem akarta Drew, hogy ő
huszonötödikén utazzon ide? Mégis a feleségével kará-
csonyozott volna? A következő óra örökkévalóságnak
tűnt. Tana a lányokkal beszélgetett, amíg a gyerekek ki
nem szaladtak játszani, és ekkor végre a szeme közé néz-
hetett a férfinak. A pillantása köteteket mondott el,
mielőtt kinyitotta volna a száját. - Ezek szerint a felesé-
ged itt van Los Angelesben - mondta mereven. A belse-
jében zsibbadttá fásult valami.

356
- Ne nézz rám így - kérte halkan Drew, és kerülte a nő
pillantását.
- Miért ne? - Tana felállt, elindult feléje. - Vele töltöt-
ted az ünnepeket, Drew? - Most már nem volt kitérés,
ott állt a férfival szemben. Drew fölemelte a tekintetét,
és Tana azonnal látta, hogy jól tippelt. A lányok elszólták
magukat. - Miért hazudtál nekem?
- Én nem hazudtam neked. Nem gondoltam... ó, az
istenit... - Majdnem haragosan nézett Tanára, amiért így
a sarokba szorította. - Én nem így terveztem, de a lányok
még sose karácsonyoztak úgy, hogy ne lettem volna
együtt az anyjukkal, Tan... olyan borzasztó nehéz ez ne-
kik...
- Az? - Kemény volt a hangja és a tekintete, nem lát-
szott rajta a fájdalom, amit érzett... a fájdalom, amelyet
a férfi okozott neki a hazugságával. - És mit tervezel,
pontosan mikor kezded hozzászoktatni őket?
- A kutya úristenit, te azt hiszed, élvezem a gyerekeim
szenvedését?
- Én nem láttam, hogy szenvednének.
- Persze hogy nem! Azért, mert Ellennel civilizáltan
viselkedünk. Ez a legkevesebb, amit megadhatunk nekik
most. Nem az ő bűnük, hogy mi nem tudtunk kijönni
egymással. - Bánatosan nézett Tanára, aki legszíveseb-
ben ott helyben leült volna, hogy megsirassa - nem a lá-
nyokat, hanem önmagát.
- Bizonyos vagy benne, hogy már túl késő helyrehozni

357
a házasságotokat?
- Ne légy nevetséges!
- Hol aludt a feleséged? - A férfi úgy nézett rá, mint
akit megrázott a villany.
- Te is tudod, hogy ez a kérdés nem helyénvaló.
- Ó, Istenem... - Tana leroskadt. Ez hihetetlen, hogy
milyen átlátszó ez az ember. - Te vele aludtál.
- Nem aludtam vele!
- De igen! - ordította Tana. Drew úgy futkosott a szo-
bában, akár egy ideges macska. Most megállt, és újra
szembefordult a nővel.
- Én a díványon aludtam.
- Hazudsz! Igaz?
- Kutya szentségit, Tana! Ne vádolj engem ezzel! Nem
olyan könnyű, mint gondolod! Majdnem húsz évig vol-
tunk házasok, az istenfáját! Nem hagyhatok ott mindent
egyik napról a másikra, főleg így, hogy a lányokat is érin-
ti! - Gyászosan meredt a nőre, majd lassan elindult felé-
je. - Kérlek... - Könnyes volt a szeme. - Szeretlek,
Tan... csak egy kis időre van szükségem, amíg ezt elren-
dezem...
A nő hátat fordított neki, és átment a szoba másik vé-
gébe.
- Ezt már hallottam! - Megpördült a sarkán. Könnyes
volt az ő szeme is. - Az anyám tizenhét éven át hallgatta
ezt a kamu dumát, Drew!
- Ez nem kamu duma, Tan! Csak időre van szüksé-

358
gem. Nagyon nehéz ez mindannyiunknak.
- Jó! - Fölkapta retiküljét és kabátját a székről. - Ak-
kor majd értesíts, ha kigyógyultál belőle. Azt hiszem,
sokkal élvezetesebbnek foglak találni akkor. - De
mielőtt az ajtóhoz érhetett volna, Drew elkapta a karját.
- Ne csináld ezt velem, kérlek!
- Miért ne? Elleen itt van a városban. Hívd fel őt! Lesz
társaságod ma éjszakára - mosolygott maró gúnnyal,
hogy eltitkolja, mennyire szenved. - Alhatsz a díványon. ..
vagy vele, ha úgy jobban tetszik. - Feltépte az ajtót. A fér-
fi úgy nézett rá, mint aki rögtön elsírja magát.
- Szeretlek, Tan. - Ezektől a szavaktól azonnal sírhat-
nékja támadt neki is. Hirtelen megfordult, ránézett
Drew-ra, és érezte, hogyan szivárog el belőle minden
energia.
- Ne csináld ezt velem, Drew. Nem tisztességes. Nem
vagy szabad... nincs jogod... - De már túlságosan kitárta
szíve ajtaját, hogy a férfi újra besurranhasson. Drew szót-
lanul magához ölelte, szenvedélyesen csókolta, és Tana
azt hitte, elájul. - Ez nem old meg semmit - mondta,
amikor a férfi levált a szájáról.
- Nem - válaszolta most már nyugodtabban Drew -
de az idő igen. Csak adj rá lehetőséget. Esküszöm, nem
fogod megbánni. - Majd kimondta a legijesztőbb szava-
kat: - Én feleségül akarlak venni, én. - A nő szeretett
volna rákiáltani, hogy hagyja abba, tekerje vissza a filmet
odáig, ahol még nem hangzott el ez a mondat, de most

359
már mindegy volt, mert berohantak a lányok, kacagva,
kurjongatva, és játszani akartak az apjukkal, Drew pedig
a fejük fölött ránézett Tanára, és két szót súgott neki: -
Kérlek, maradj! - Tana tétovázott. Tudta, hogy el kellene
mennie, és el is akart. Ő nem tartozott ide. Drew azzal az
asszonnyal töltötte az éjszakát, akit feleségül vett, és csa-
ládi karácsonyt tartottak a lányaikkal. Hol jut itt hely Ta-
nának? És mégis, ahogy ránézett a férfira, nem akart
menni. Része akart lenni ennek az otthonnak, a férfié
akart lenni, hozzá akart tartozni és a lányokhoz, akkor is,
ha Drew sose veszi feleségül. Különben sem akar a fele-
sége lenni. Úgy akar vele lenni, ahogy kezdetben voltak.
Lassan letette a kabátját meg a retiküljét. Drew mosoly-
gott, amitől neki pempővé puhult minden csontja. Julie
átnyalábolta a derekát, Elizabeth szélesen mosolygott.
- Hová akartál menni, Tana? - kérdezte kíváncsian.
Elbűvölte minden, amit a nő mondott vagy csinált.
- Sehová - mosolygott vissza Tana a szép bakfisra. -
No szóval, mihez lenne kedvetek, lányok? - A gyerekek
vihogtak, az apjuk körbekergette őket a szobában. Tana
még sohasem látta a barátját ilyen boldognak.
Délután moziba mentek, tölcsérszám ették a pattoga-
tott kukoricát, aztán Drew elvitte őket a La Brea kát-
ránygödörhöz, onnan Perinóhoz vacsorázni, és mire ha-
zajöttek, majd leragadt a szemük. Julie el is aludt az apja
karjaiban, Elizabethnek sikerült magától eljutnia az
ágyig. Tana és Drew leült a nappali kandallója elé, és sut-

360
togva beszélgettek. Drew gyöngéden megsimogatta az
arany fürtöket, amelyeket úgy szeretett.
- Örülök, hogy maradtál, édes... Annyira nem akar-
tam, hogy elmenj...
- Én is örülök, amiért maradtam - mosolygott Tana.
Sebezhetőnek, fiatalnak érezte magát, ami egy korabeli
nőtől abszolút értelmetlenség. Főleg tőle. Azt képzelte,
mostanára benőtt a feje lágya, és nem olyan érzékeny.
Csakhogy Drew-ra érzékenyebb volt, mint bárki férfira.
- Ígérd meg, hogy nem fog előfordulni még egyszer...
mondta halkan. Drew gyöngéden mosolygott.
- Megígérem, bébi.
16. fejezet
Tana és Drew tavasza olyan idilli volt, mint egy tündér-
mese. Drew hetente átlag háromszor feljött repülőgép-
pel San Franciscóba, Tana minden hétvégen leutazott
Los Angelesbe. Partikra jártak, hajóztak az öbölben,
megismerkedtek egymás barátaival. Tana még Harrynek
és Ave-nek is bemutatta Drew-t, és a két férfi remekül
kijött egymással. Harry, amikor a következő héten elvitte
Tanát ünnepelni, kegyesen áldását adta a kapcsolatra.
- Tudod, fiam, azt hiszem, végre egyszer jó voltál ma-
gadhoz. - A nő pofát vágott, Harry nevetett. - Komolyan!
Hát micsoda pasikkal lógtál? Emlékszel Yael Mebee-re?
- Harry! - Tana hozzávágta a szalvétáját, és mindket-
tejükből kitört a nevetés. - Hogy hasonlíthatod hozzá
Drew-t? Mellesleg akkor huszonöt éves voltam, most

361
majdnem harmincegy vagyok.
- Az nem mentőkörülmény. Nem vagy okosabb, mint
szoktál lenni.
- Fenét nem. Te magad mondtad...
- Ne törődj te azzal, hogy én mit mondok, te ló. No
már most, törődsz egy kicsit a lelki békémmel, és felesé-
gül mész a pasashoz?
- Nem! - vágta rá sietve Tana, és nevetett, ám túlságo-
san sietett a válasszal. Harry nézte, és olyasmit látott raj-
ta, amit még soha, pedig évek óta ezt kereste. Ugyan-
olyan tisztán lehetett látni, mint a nagy zöld szempárt:
azt a sebezhető gyámoltalanságot, amely annyira nem
vallott Tanára.
- Mi a szent szar, ennyire komoly? Feleségül mész
hozzá, ugye?
- Nem kérte meg a kezem - mondta a nő, olyan sze-
mérmesen, hogy Harry harsogó hahotára fakadt.
- Uramisten, kérd meg te! Alig várom, hogy elmond-
hassam Ave-nek!
- Nyugalom, Harry! - paskolta meg Tana a férfi kar-
ját. - Még el se vált. - De őt ez nem aggasztotta. Tudta,
hogy Drew mindent elkövet. Hetente elmondta, milyen
beszélgetéseket folytat az ügyvédjével és Eikennel az
események felgyorsítására. Húsvétkor átutazik keletre a
lányokhoz, remélhetőleg akkor a felesége is aláírja a vá-
lási okmányokat, amennyiben elkészülnek.
- De intézi, ugye? - kérdezte Harry pillanatnyi aggo-

362
dalommal, noha mindennek ellenére rokonszenvesnek
találta a pasast. Drew Landset úgyszólván lehetetlen volt
nem kedvelni. Simulékony, intelligens ember volt, és lát-
ni lehetett rajta, hogy imádja Tanát.
- Természetesen intézi.
- Akkor nyugi, mához hat hónapra férjes asszony le-
szel, és rá kilenc hónapra meglesz a babád. Számíthatsz
rá! - Egészen föllelkesült. Tana hátradőlt és ránevetett.
- De élénk a fantáziád, Winslow! Először is, még nem
kérte meg a kezemet, legalábbis nem komolyan. Másod-
szor, elköttette az ondóvezetékét.
- Akkor vissza kell operáltatni. Nem ügy. Rengeteg
ürgét ismerek, akik megcsináltatták. - Ennek ellenére a
hír mintha idegesítette volna egy kicsit.
- Téged csak az érdekel, hogy kit hogy ejtsél teherbe?
- Dehogy - mosolygott Harry ártatlanul. - Csak a fele-
ségemet.
Tana kacagott. Megették az ebédet, és ki-ki visszatért
az irodájába. Tana egy hatalmas ügyre készülődött, eddi-
gi pályafutása legfontosabb eseményére. Három gyilkos-
sággal vádolt személy, három védőügyvéd, két ügyész
vesz majd részt annak a förtelmes sorozatgyilkosságnak
a tárgyalásában, amelyet az utóbbi néhány évben követ-
tek el az államban. Tana a kerületi ügyészséget képvisel-
te. A sajtó tömeges részvételére lehetett számítani, és Ta-
nának nagyon meg kellett állnia a helyét. Ezért is nem
kísérte el Drew-t a lányokhoz a húsvéti szünetben. Kü-

363
lönben okosabb is volt itthon maradni. Drew nyilván
idegroncs lesz, mire aláíratja a papírokat, Tana pedig
másra sem tudott gondolni, mint az esetére. Jobban te-
szi, ha itthon marad és dolgozik, ahelyett, hogy hotelszo-
bákban ücsörögve várná a férfit.
Drew átjött San Franciscóba, hogy Tanával töltse az el-
utazása előtti hétvégét. Az utolsó éjszakán órákon át he-
vertek a kandalló előtti szőnyegen, beszélgettek, hango-
san gondolkoztak, kimondtak szinte mindent, ami eszük-
be jutott, és Tana ekkor döbbent rá, milyen szenvedélye-
sen szereti a férfit.
- Gondolkoztál már a házasságon, Tan? - Drew töp-
rengve nézte a lángok fényében. Tana mosolygott. Gyö-
nyörű volt a puha izzásban, finom vonásait mintha hal-
vány barackrózsaszín márványba vésték volna, szeme
smaragdként ragyogott.
- Eddig még soha. - Megsimogatta Drew ajkát. A férfi
megcsókolta a nő kezét, aztán a száját.
- Mit gondolsz, tudnál boldog lenni velem, Tan?
- Ez lánykérés, uram? - mosolygott a nő. - Nem kell
ám feleségül venned. Én boldog vagyok így.
- Az vagy? - Drew furcsán nézett rá. Tana bólintott.
- Te nem?
- Nem egészen. - Drew haja még ezüstösebben csillo-
gott, szeme drágakőként izzott, és Tana soha senki mást
nem akart szeretni, csak őt. - Én többet akarok, Tan...
minden percre akarlak...

364
- Én is... - súgta a nő. Drew magához átölelte, mérhe-
tetlen gyöngédséggel szeretkezett vele, majd a tűz előtt
elnyúlva, sokáig nézte Tanát, és végül belefúrta az arcát a
hajába, miközben keze egyre simogatta a testet, amelyet
annyira imádott.
- Feleségül jössz hozzám, ha szabad leszek?
- Igen - lehelte Tana. Még soha nem mondta senki-
nek, de most komolyan is gondolta, és hirtelen megértet-
te, mit éreznek az emberek, amikor elígérkeznek hites
társul... jóban-rosszban... amíg a halál el nem választ.
Soha többé nem akart Drew nélkül élni. Másnap, mikor
kivitte a repülőtérre, még mindig meg volt illetődve egy
kicsit a tulajdon érzelmeitől. Fürkészően nézett a férfira.
- Komolyan gondoltad, amit tegnap este mondtál,
Drew?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - szörnyedt el ő, és rögtön
magához szorította Tanát. - Természetes, hogy komo-
lyan!
Tana szélesen mosolygott, és most jobban emlékezte-
tett Drew tizenhárom éves lányára, mint egy helyettes
kerületi ügyészre.
- Gondolom, ez azt jelenti, hogy jegyesek vagyunk! -
A férfi hirtelen fölnevetett. Ahogy ránézett Tanára,
olyan boldognak érezte magát, akár egy kisfiú.
- Naná, hogy azok! Majd utána kell néznem, milyen
gyűrűket árulnak Washingtonban.
- Ezzel ne törődj. Csak gyere vissza épen és egészsége-

365
sen! - Tíz végeérhetetlen nap állt Tana előtt. Nem lesz
más kapaszkodója, mint a monstre per.
Drew kezdetben naponta kétszer-háromszor is felhív-
ta, és részletesen elmondta, hogy mit csinált reggeltől es-
tig, de mikor Eikennel kezdtek élesben menni a dolgok,
napi egyszerire apadt a telefonálás, és Tana hallhatta sze-
relme hangján, mennyire feszült. Ám ekkor már elkez-
dődött az esküdtbíróság összeállítása, Tana fülig ült a
munkában, és csak akkor kapott észbe, hogy több mint
két napja nem is beszéltek egymással, mikor Drew végre
visszaérkezett Los Angelesbe. A férfi tovább maradt,
mint tervezte, de, mondta, "jó ügy" érdekében történt.
Tana helyeselt, de addigra jóformán gondolkozni sem tu-
dott már, annyira idegesítette az esküdtszék összeállítá-
sa, a védelem lehetséges taktikája, az éppen felbukkant
bizonyíték, és hogy milyen bíróhoz kerülnek. Úgyhogy
bőven volt, ami lekösse. Aztán Drew-nak jött egy olyan
ügye, amelyben kivételes módon úgyszólván minden
ren-
deződött, mielőtt perre került volna a sor; ez még egy
hétig távol tartotta őket egymástól, úgyhogy mire újra ta-
lálkoztak, majdnem idegennek érezték a másikat. Drew
ugratta is Tanát, megkérdezte, csak nem szeretett bele
valaki másba, és egész éjjel szenvedélyesen szeretkezett
vele.
- Legyen csak karikás a szemed, hadd törjék a fejüket
a bíróságon, hogy mi történt az éjszaka! - Megkapta, akit

366
kívánt. Tana félig aludt másnap, és olyan éhes volt a férfi-
ra, hogy egy pillanatig sem tudta kiverni a fejéből. Egész
tárgyalás alatt Drew után epekedett, ám ez az ügy túl
fontos volt ahhoz, hogy elszúrja, így egyfolytában hajtot-
ta magát kíméletlenül. Ez így ment május végéig. Végül
június első hetében megszületett az ítélet, pontosan
olyan, amilyet Tana akart. A sajtótól megkapta a szokott
dicséretet. Az évek során hajthatatlan, szigorú, konzer-
vatív szakember hírébe került, aki épp olyan könyörte-
len, mint amilyen ragyogó. Kellemes, ha ilyen kritikát
kap az ember. Harryt gyakran megmosolyogtatta, ha a
barátnőjéről olvasott.
- Fel nem ismerném azt a liberálist, akit valaha szeret-
tem, Tan - mondta széles vigyorral.
- Valamikor mindőnknek fel kell nőnünk, nem? Har-
mincegy éves leszek az idén.
- Az nem mentség az ilyen fokú keménységre.
- Én nem kemény vagyok, Harry, hanem jó. - Igazat
mondott. Harry is tudta. - Ezek az alakok kilenc nőt és
egy gyereket öltek meg. Nem tűrhetjük, hogy ilyesmit
megússzanak. Az egész társadalmunk széthullana. Vala-
kinek meg kell tennie azt, amit én teszek.
- Örülök, hogy te vagy az, Tan, és nem én. - Megpas-
kolta a nő kezét. - Én egész éjszaka nem bírnék aludni,
állandóan azon izgulnék, mikor kapnak el. - Nagyon
nem szívesen mondott ilyet. Néha aggódott is a barátnő-
je miatt. Tanát viszont cseppet sem izgatta. - Különben

367
hogy van Drew?
- Jól. Jövő héten megy üzleti ügyben New Yorkba, és
visszafelé magával hozza a lányokat.
- Mikor házasodtok össze?
- Nyugi! - mosolygott Tana. - Amióta elkezdődött ez
az ügyem, még nem is beszéltünk róla. Illetve jóformán
nem is beszéltünk.
Drew sajátosan reagált, amikor Tana, még a sajtó nyil-
vánossága előtt, beszámolt neki a sikerről.
- Ez remek.
- Csak föl ne izgasd magad túlságosan. Ártana a szí-
vednek.
- Jó, jó, ne haragudj - nevetett a férfi. - Valami más
járt a fejemben.
- Mi?
- Semmi fontos. - Ám ugyanígy viselkedett, amíg el
nem utazott; amikor telefonált a keleti partról, még kü-
lönösebb volt a hangja, és mikor megérkezett Los Ange-
lesbe, még csak föl sem hívta Tanát. Ő már arra gondolt,
valami baj van; fontolgatta, ne menjen-e le hozzá megle-
petésszerűen repülőgéppel, hogy helyre zökkentsenek
mindent. Hiszen csak egy kis időre lenne szükségük,
hogy rendeződjenek a dolgok. Túl keményen dolgoztak,
Tana fölismerte a tüneteket.
Egyszer késő este ránézett az órájára, tűnődött, próbál-
ja-e meg elcsípni az utolsó Los Angeles-i gépet, majd úgy
döntött, inkább telefonál. Holnap még mindig elutazhat;

368
bőven lesz egymásnak mondanivalójuk, Tana két hónapos
idegőrlő munkája után. Tárcsázta a kívülről tudott
számot.
Háromszori kicsengés után fölvették, és Tana szájáról rög-
tön lehervadt a mosoly, mert egy női hang szólt bele.
- Halló?
Tanának megállt a szívverése. Üveges tekintettel bá-
mult bele az éjszakába, majd sietve letette a kagylót.
A szíve majd kiugrott, aztán elkezdett szédülni. Ká-
bának, bódultnak érezte magát, nem tudta, hol van.
Nem hitt a fülének. Biztosan félretárcsázott, mon-
dogatta magának, de még mielőtt összeszedhette volna
a kellő erőt a következő próbálkozáshoz, megszólalt a
telefon. Drew volt az. És akkor már tudta. Drew
tisztában volt vele, hogy Tana telefonált, és most pánik-
ba esett. Tana úgy érezte, most lett vége az egész életé-
nek.
- Ki volt az? - kérdezte félig hisztérikusan, félig ré-
mülten.
- A nő, aki fölvette a telefonodat! - Megpróbálta fe-
gyelmezni magát, de a hangja nem engedelmeskedett.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Drew!... válaszolj nekem...! Kérlek... - Félig sírt,
félig üvöltözött.
- Beszélnünk kell.
- Ó, Istenem... rohadt életbe, mit tettél velem?
- Az istenért, ne melodrámázz... !

369
- Ne melodrámázzak? - visított a szavába Tana. - Fel-
hívlak este tizenegykor, egy nő veszi fel, és akkor még én
melodrámázok? Te mit szólnál hozzá, ha egy férfi venné
fel, mikor idetelefonálsz?
- Hagyd abba, Tan! Eileen volt.
- Nyilván! - Ennyit ő is sejtett. - És hol vannak a lá-
nyok? - Maga se tudta, miért kérdi.
- Malibuban.
- Malibuban? Vagyis kettesben vagytok?
- Beszélnünk kellett. - Váratlanul élettelen lett a férfi
hangja.
- Négyszemközt? Ilyenkor? Mi a fenét jelent ez? Alá-
írta a feleséged az okmányokat?
- Igen, nem... nézd, beszélnem kell veled...
- Most meg még beszélned kell velem? - kérdezte ke-
gyetlenül Tana. Mindkettejüket kezdte elkapni a hiszté-
ria. - Mi a franc folyik ott nálad? - Végeérhetetlen csönd
következett. Tana lecsapta a kagylót, és átsírta az éjsza-
kát. Másnap megérkezett San Franciscóba Drew. Szom-
bat volt, tudta, hogy otthon találja a nőt. A saját kulcsá-
val jött be a lakásba. Tana gyászosan gunnyasztott az
íróasztalánál, és az öblöt bámulta. Még csak meg se for-
dult a férfi lépteire.
- Minek fáradtál azzal, hogy feljöjj?
Drew melléje térdelt, és megérintette a nyakát.
- Mert szeretlek, Tana.
- Nem, nem szeretsz - rázta a fejét. - A feleségedet

370
szereted. Mindig is őt szeretted.
- Ez nem igaz... - De mindketten (illetve mindhár-
man) tudták, hogy az. - Az igazság az, hogy mindkettőtö-
ket szeretlek. Borzasztó dolog ilyet mondani, de ez az
igazság. Nem tudom nem szeretni Eileent, és ugyanak-
kor szerelmes vagyok beléd.
- Undorító. - Tana továbbra is az öblöt bámulta.
A férfi meghúzogatta a haját, hogy nézzen rá. Tana oda-
fordult. Könnyes volt az arca, és Drew-nak majd megsza-
kadt a szíve.
- Nem tehetek az érzéseimről, és nem tudom, mit te-
gyek. Elizabeth majdnem kibukott az iskolából, annyira
ki van borulva Eileenen és rajtam. Julie-nek lidércnyo-
másai vannak. Eileen otthagyta az állását az OAS-nál, el-
utasította a nagyköveti beosztást, amellyel megpróbálták
elcsábítani, és hazajött a lányokkal...
- Nálad laknak? - Tana úgy nézett ki, mint akinek
most szúrták át a szívét. A férfi bólintott. Már nem akart
hazudni. - Mikor történt ez?
- Már a húsvéti ünnepek alatt, Washingtonban sokat
beszélgettünk róla... de nem akartalak felzaklatni, ami-
kor olyan keményen dolgoztál, Tan... - A nő azt hitte,
mindjárt belérúg. Hogy tehette? Ilyet elhallgatni! - Meg
különben sem volt biztos semmi. Elleen - megkérdezé-
sem nélkül csinálta, egyszerűen csak beállított a múlt hé-
ten. És most mit vársz tőlem, mit csináljak? Dobjam ki
őket?

371
- Igen. Egyáltalán nem lett volna szabad visszaenged-
ned őket.
- A feleségem és a gyerekeim! - mondta a könnyek
határán Drew. Tana felállt.
- Azt hiszem, ez mindenre megadja a választ. - Lassan
az ajtóhoz baktatott, és ránézett a férfira. - Isten áldjon,
Drew.
- Én nem megyek el így. Szeretlek.
- Akkor szabadulj meg a feleségedtől. Ilyen egyszerű.
- Nem, nem ilyen, a rohadt életbe! - Drew már ordí-
totta. Miért nem hajlandó megérteni Tana, hogy neki
min kell keresztülmennie? - Te nem tudod, milyen ez...
mit érzek... az a bűntudat... a kínszenvedés... - Sírva fa-
kadt. Tana nem bírta nézni. Hátat fordított, és ő is alig
bírt szólni a könnyeitől.
- Kérlek, menj el...
- Nem megyek. - Magához ölelte a nőt, aki el akarta
lökni, ám Drew nem engedte, és akkor Tana ellenállása
hirtelen összeomlott; ismét szeretkeztek, sírva, könyö-
rögve, üvöltözve, átkozva egymást és a sorsot, és mikor
vége lett, kimerülten nyúltak el egymás karjaiban.
- Most mit teszel? - kérdezte Tana.
- Nem tudom. Csak adjál időt!
- Esküszöm, soha többé nem csinálok ilyet... - sóhaj-
tott elgyötörten a nő. Csak hát ő ugyanolyan elviselhe-
tetlennek találta a gondolatot, hogy elveszítse Drew-t,
mint amennyire a férfi képtelen volt a fájdalmas lemon-

372
dásra. Egymás karjaiban sírták át a következő két napot,
aztán Drew anélkül repült vissza Los Angelesbe, hogy
bármi is megoldódott volna. Mindketten tudták, hogy
ezzel még nincs vége. Tana beleegyezett, hogy ad még
időt a férfinak, Drew pedig megígérte, hogy döntésre vi-
szi a dolgot. A következő hat hónapban ígéretekkel, fe-
nyegetésekkel, ultimátumokkal és hisztériával kergették
egymást az őrületbe. Tana ezerszer telefonált és ezer-
szer csapta le, amikor Eileen szólt bele a kagylóba.
Drew könyörgött, hogy ne csináljon meggondolatlansá-
gokat. Már a gyerekek is észrevették, milyen rettenetes
állapotban van az apjuk. Tana kerülni kezdte az embere-
ket, főleg Harryt és Averilt. Nem bírta kérdő tekintetü-
ket, Averil kedvességét, a gyerekeiket, akiktől Drew lá-
nyaira kellett gondolnia. Elviselhetetlen helyzet vala-
mennyiüknek, de Elleen kijelentette, hogy nem megy
sehová. Kivárja, amíg a férje túljut a dolgon. Tana úgy
érezte, megőrül. A születésnapját, a nemzeti ünnepet, a
munka ünnepét és a Hálaadás napját természetesen
egyedül töltötte...
- Mit vársz tőlem, Tana? Azt akarod, hogy csak úgy
hagyjam ott őket?
-Talán igen. Talán pontosan ezt várom tőled. Miért
mindig nekem kell egyedül lennem? Ez nekem is fontos...
- De a gyerekeim...
- Dögölj meg! - Ezt egészen addig nem gondolta ko-
molyan, amíg nem kellett egyedül karácsonyoznia. Drew

373
megígérte, hogy feljön karácsonyra meg szilveszterre is,
Tana pedig ült, várt egész éjszaka, és Drew nem jött. Ott
ült estélyi ruhásan reggel kilencig újév napján, majd las-
sú, végleges mozdulatokkal lehámozta magáról a ruhát,
amelyet direkt Drew-nak vásárolt, és kivágta a kukába.
Másnap kicseréltette a zárakat, összecsomagolta a férfi
másfél évről maradt minden holmiját, és elküldte neki
egy feladó nélküli dobozban, majd feladott egy táviratot,
amelyben ennyi állt: "Szervusz, ne gyere többé." Aztán
lefeküdt és agyonsírta magát. Ez az utolsó szalmaszál,
minden vagánysága ellenére, majdnem összeroppantot-
ta. Drew az első géppel jött, amint megkapta a táviratot
meg a csomagot, attól rettegve, hogy Tana ezúttal csak-
ugyan komolyan gondolja, és rögtön meg is kapta a bi-
zonyságot, amikor ki akarta nyitni a zárat. Eszeveszetten
robogott az ügyészségre, és addig követelőzött, amig
nem sikerült találkoznia Tanával, akinek a szeme zöldeb-
ben és hidegebben fénylett, mint valaha.
- Már nincs mit mondanom neked, Drew. - Meghalt
benne egy rész, a férfi ölte meg a soha be nem teljesülő
reményekkel, azzal, hogy hazudott mindkettejüknek, fő-
leg önmagának. Tana nem értette, hogy bírta az anyja oly
sok évig, anélkül, hogy megölte volna magát. Ez olyan
kínszenvedés volt, amelyet Tana még sohasem élt át, és
nem is óhajtott átélni még egyszer, senkiért. Legkevésbé
Drew Landsért.
- Tana, kérlek. . .

374
- Szervusz. - Kiment az irodájából a folyosóra, és el-
tűnt egy tárgyalóteremben, majd röviddel utána távozott
az ügyészségről, de még órákig nem tért haza. Amikor vé-
gül hazavetődött, Drew még mindig a lakása előtt várta a
zuhogó esőben. Tana már lassított, mikor észrevette a fér-
fit, és akkor ismét elhúzott. Az éjszakát egy motelban töl-
tötte a Lombard Streeten, és mikor másnap reggel haza-
tért, Drew a ház előtt aludt a kocsijában. A nő lépteinek
hallatára rögtön felébredt, és kiugrott az autóból.
- Ha nem hagysz békén, hívom a rendőrséget - fe-
nyegette meg sötéten Tana. A szeme maga volt a düh,
és a férfi nem tudhatta, mennyire megtört az engesz-
telhetetlensége mögött. Sokáig zokogott, amikor Drew
végül elment és teljesen elveszettnek érezte magát, ha
belegondolt, hogy nem látja többé. Komolyan fontol-
gatta, hogy leugrik az öböl hídjáról, de valami vissza-
tartotta, maga se tudta, mi. Ekkor Harry valamilyen
csoda folytán megérezte, hogy baj van, mert többször
telefonált a barátnőjének, de egyszer sem vették föl.
Tana azt hitte, Drew az. A nappali szőnyegén hasalva
zokogott, és arra az időre gondolt, mikor itt szeretkez-
tek, és a férfi megkérte a kezét. Hirtelen megdönget-
ték az ajtót, és Harry hangját hallotta. Úgy festett,
mint egy kétes elem, amikor ajtót nyitott, könnymarta
arcával, a szőnyegtől szöszös szoknyájában, félrecsú-
szott pulóverében.
- Uramisten, mi történt veled? - Úgy nézett ki, mint

375
aki egy hete vedelt, vagy összeverték, vagy valami ször-
nyűség történt vele. Csak az utolsó volt igaz. - Tana! -
A nő könnyekben olvadt szét, Harry magához ölelte, Ta-
na sután görnyedezett a tolószék fölött; azután Harry le-
ültette, és Tana elmondta a történetet.
- Most már vége... sose látom többé...
- Jobban is teszed - mondta komoran a férfi. - Nem
élhetsz így. Hat hónapja úgy festesz, mint akit ledaráltak
és kiköptek. Ez tisztességtelen veled szemben.
- Tudom... de talán, ha várok... végső soron azt gon-
dolom... - Gyöngének, hisztérikusnak tűnt, és egyszer
csak összeroppant benne minden akarat.
- Ne! - üvöltött rá Harry. - Hagyd ezt abba! Ha eddig
nem hagyta ott a feleségét, akkor már sose fogja otthagy-
ni! A kutya úristenit, Tan, hét hónapja, hogy visszajött a
férjéhez, és még mindig itt van! Ha Lands ki akart volna
sétálni a házasságból, magától is megtalálta volna az aj-
tót. Ne ámítsd magadat.
- Egyebet se tettem másfél évig.
- Néha ilyen az élet - próbált bölcselkedni Harry, bár
legszívesebben megölte volna a stricit, aki ezt művelte
Tanával. - Össze kell kanalaznod magadat és menned
! kell tovább.
- Na persze... - Megint kitört belőle a sírás, és tökéle-
tesen elfelejtette, kivel beszél. - Könnyű neked ezt mon-
dani.
Harry hosszan és keményen nézett rá.

376
- Emlékszel még, amikor a nyakamnál fogva rángattál
vissza az életbe, aztán be a jogi karra? Emlékszel? Úgy-
hogy hagyj engem békén ezzel a süket dumával, Tan. Ha
én megcsináltam, te is megcsinálhatod. Túl fogod élni.
- Még sose szerettem ennyire senkit! - hüppögte két-
ségbeejtően, és nézte Harryt azzal a hatalmas zöld sze-
mével, amitől annak majd megszakadt a szíve. Tizenkét
éves kislánynak látszott, és Harry úgy szeretett volna
mindent jóra fordítani, de nem tüntethette el Drew fele-
ségét, bár Tanáért boldogan megtette volna ezt is. Taná-
ért, az ő legjobb és legdrágább barátjáért.
- Majd jönni fog valaki más, Jobb, mint ő.
- Én nem akarok mást! Én nem akarok senkit! - Har-
ry épp ettől félt.
A következő évben Tana úgy viselkedett, mint aki ezt
akarja bizonyítani. A kollégáit leszámítva senkivel sem
volt hajlandó találkozni. Nem járt sehová, nem járt sen-
kivel, és karácsonykor még Harryékhez sem volt hajlan-
dó elmenni. Egyedül töltötte be a harminckettőt, egye-
dül töltötte az éjszakákat, még a hálaadásnapi pulykát is
egyedül ette volna meg, ha egyáltalán vette volna magá-
nak a fáradságot az evéshez, de nem vette. Túlórázott,
dolgozott vasár- és ünnepnapon, éjjel és nappal, este tí-
zig-tizenegyig ült az íróasztalánál, több esetet vállalt,
mint valaha, és teljes egy évig nem örült semminek. Rit-
kán nevetett, nem telefonált senkinek, nem randevúzott
senkivel, és többhetes késéssel viszonozta Harry telefon-

377
jait.
- Gratulálok! - Harrynek végül februárban sikerült el-
érnie. Tana több mint egy évig gyászolta Drew Landset,
és véletlenül tudta meg, közös barátok révén, hogy
Lands még mindig együtt van a feleségével; nemrég vá-
sároltak gyönyörű új házat Beverly Hillsen. - Oké, vad-
szamár. - Harry belefáradt a kergetőzésbe. - Hogyhogy
már nem is hívsz vissza?
- Nagyon elfoglalt voltam az utóbbi hetekben. Nem
olvasol újságot? Jelenleg épp egy ítéletre várok.
- Az ítéletet, amennyiben érdekel, nagy ívben le-
szarom, ami nem vonatkozik az utóbbi tizenhárom hó-
napra. Már sose telefonálsz nekem! Én mindig telefoná-
lok. A szájszagommal van bajod, a lábszagommal, vagy
az IQ-mal? - Tana elnevette magát. Harry sohase vál-
tozik.
- Valamennyivel.
- Hülye. Életed végéig sajnálni akarod magadat? Nem
ért annyit a pali, Tan. Egy egész év, kész nevetség.
- Ennek ahhoz semmi köze! - Mindketten tudták,
hogy nem mond igazat. Mindennek Drew Landshez volt
köze. Ahhoz, hogy Drew Lands nem hajlandó elhagyni a
feleségét.
- Ez új. Te nem szoktál hazudni nekem.
- Jó, jó! Könnyebb volt nem találkozni senkivel.
- Miért? Ünnepelned kéne! Azt is megtehetted volna,
mint az anyád, tizenöt éven át! Ehelyett volt annyi eszed,

378
hogy lelépj. Hát mit veszítettél, Tan? A szüzességedet?
Tizennyolc hónapot? Na és? Más asszonyok tíz évet is
rápazarolnak házasemberekre... rámegy a szívük, az ép
eszük, az idejük, az életük. Te, ha a véleményemre vagy
kíváncsi, szerencsésen megúsztad.
- Ja. - A szíve mélyén tudta, hogy Harrynek igaza van,
de ettől még nem érezte jobban magát. Talán soha nem
is fogja. Még mindig hol hiányolta Drew-t, hol dühön-
gött rá, pedig ő közönyös szeretett volna lenni, és ezt
végre bevallotta Harrynek, amikor megengedte a barát-
jának, hogy az elvigye ebédelni.
- Az időbe kerül, Tan. És ezen már nem változtat-
hatsz. Másokkal kellene találkoznod. Hogy más is legyen
a fejedben, ne csak ő. Nem dolgozhatsz örökösen -
mondta gyengéd mosollyal. Annyira szerette Tanát, és
mindig is szeretni fogja. Ez nem az volt, amit a felesége
iránt érzett. Tana most már olyan volt neki, mint egy test-
vér, pedig milyen őrülten szerelmes volt bele éveken át.
Most ezt is felidézte. - És én túléltem.
- Az nem ugyanaz volt! Drew megkérte a kezemet! Az
egyetlen férfi volt, akihez valaha feleségül akartam men-
ni, tudod?
- Igen, tudom. - Jobban ismerte Tanát mindenkinél. -
Szóval Lands egy genyó. Ezt már tudjuk. Te meg egy ki-
csit lassú vagy. De majd akarsz te még férjhez menni.
Majd jön valaki.
- Pont arra van szükségem! - Tanát már a gondolat is

379
felháborította. - Túl öreg vagyok. Kösz, de a tini románc
már nem az én zsánerem.
- Helyes, akkor keress valami vén trottyot, aki ara-
nyosnak tart, de ne ülj itt így, és ne pocsékold az élete-
det.
- Ez nem egészen pocsékolás, Harry - mondta sötéten
a nő. - Dolgozom.
- Az nem elég. Jézusom, de macerás vagy! - csóválta a
fejét, és meghívta Tanát a jövő heti partijukra, amire az
persze nem ment el. Harrynek valóságos hadjáratot kel-
lett folytatnia, hogy ki tudja vakarni a barátnőjét a csiga-
házából. Mintha újra megerőszakolták volna. És mintha
nem lenne elég a rosszból, egy fontos pert is elveszített,
amitől depresszióba zuhant. - Oké, oké, szóval nem vagy
csalhatatlan! Hagyd már lógva magadat! Szállj le a ke-
resztről! Tudom, hogy húsvét van, de ebből elég. Nincs
más, akit kínozz, csak saját magad? Miért nem jössz el
velünk egy hétvégére Tahoe-ba? - Éppen most béreltek
ott házat. Harry szeretett kijárni a gyerekekkel. - Több-
ször úgyse mehetünk.
- Miért nem? - pillantott rá Tana. Harry kifizette a
számlát és elmosolyodott. Eléggé meggyűlt a baja az
utóbbi hónapokban a barátnőjével, de Tana már kezd ki-
kászálódni a bajból.
- Nem vihetem tovább le Averilt. Megint állapotos. -
Tana egy pillanatra annyira megütődött, hogy Harry ki-
nevette, aztán elvörösödött. - Történt ilyen már máskor

380
is... nem akkora ügy... - Pedig tudták hogy az, és Tana
hirtelen elvigyorodott. Mintha visszazökkent volna az
élet. Drew Lands egyszer csak eltűnt, és ő kurjongatni,
énekelni szeretett volna. Ahhoz hasonlított, mint mikor
valakinek egy évig fáj a foga, és akkor hirtelen rádöbben,
hogy valamilyen csoda folytán elhullatta azt a fogát.
- Azt a mindenségit! Hát ti sose hagyjátok abba?
- Kizárt. Ezután jön a negyedik. Én szeretnék egy má-
sodik kislányt, de Ave fiút akar. - Tana ragyogott, és mi-
kor kijöttek az étteremből, összevissza ölelgette Harryt.
- Hát megint nagynéni leszek!
- Ez a könnyebb megoldás, véleményem szerint. Nem
tisztességes, Tan!
- Nekem épp megfelel. - Gyereket semmiképpen sem
akart, akárhány férfi csámborgott is bele az életébe.
Nem volt rá ideje, meg különben is túlságosan öreg volt
már hozzá. Rég eldöntötte, hogy az ő kisbabája a tör-
vény. Ha pedig apróságot akart érezni a térdén, akkor
kényeztethette Harry imádni való gyerekeit. Örült, hogy
lesz harmadik. Averil mindig olyan könnyen viselte a ter-
hességeit, Harry mindig olyan büszke volt magára, és bi-
zonyos, hogy annyi gyereket engedhetnek meg maguk-
nak, ahányat akarnak. Egyedül Jeannek voltak kifogásai,
amikor Tana elújságolta neki a hírt.
- Szerintem ez borzasztóan ésszerűtlen! - Mostanában
mindent ellenzett: babákat, utazásokat, új állásokat, új
házakat. Mintha élete hátralevő részében biztosra akart

381
volna menni, és másoktól is elvárta volna, hogy ezt te-
gyék. Tana felismerte benne a kor jelét, de hát az ő anyja
ehhez még olyan fiatalnak tűnt... bár gyorsan öregedett,
amióta összeházasodtak Arthurral. Semmi sem úgy ala-
kult, mint ahogy Jean egykoron elképzelte, semmi sem
volt olyan, mint rég. Arthur beteg volt és gyorsan vénült.
Ám Tana örült Harry és Averil gyermekének. Novem-
ber huszonötödikén megszületett a baba, egy bömbölő-
rúgkapáló kisfiú: tehát Averil kívánsága teljesült. An-
drew Harrisonnak nevezték a dédnagyapja után, és Tana,
mikor rámosolygott az anyja karján fekvő újszülöttre,
érezte, hogy könnybe lábad a szeme. A másik kettőtől
nem érzékenyült el ennyire, ám most valahogy olyan
kedves és megható volt a baba ártatlansága, a tökéletes
rózsaszín test, a nagy kerek szem, a finoman behajlított,
pici ujjak. Tana még sose látott ilyen tökéletes és ennyire
parányi jelenséget. Összemosolyogtak Harryvel, és arra
gondoltak, milyen hosszú utat tettek meg, és a férfi olyan
büszkének látszott, miközben egyik kezével a felesége
kezét szorította, míg a másikkal gyöngéden megérintette
a kisfiát.
Averil egy nappal Andrew születése után hazament, és
maga készítette el a hálaadásnapi vacsorát, ahogy szokta,
minden segítséget visszautasítva. Tana álmélkodva bá-
multa, milyen ügyes, és mennyire jól csinálja.
- Az ember olyan butának érzi magát mellette -
mondta, miközben Averilt nézte, aki az öbölre néző ab-

382
laknál ülve szoptatta a kisfiút. Harry vigyorgott.
- Te is meg tudnád tenni, Tan, ha akarnád.
- Erre ne számíts. Egy tojást is alig tudok megfőzni,
nemhogy még szüljek, és két nap múlva úgy süssem meg
a családomnak a pulykát, mintha egész héten nem lenne
egyéb dolgom. Jobb, ha megbecsülöd a feleségedet, Har-
ry, és nem csinálod fel megint - vigyorgott Tana. Harryék
még sohasem voltak ilyen sugárzóan boldogok.
- Megteszem, ami tőlem telik. Mellesleg, eljössz a ke-
resztelőre? Ave karácsony első napjára szeretné, ha te is
itt leszel.
- Hol másutt lennék? - nevetett Tana.
- Honnan tudjam? Hazamehetsz New Yorkba. Arra
gondoltam, átviszem a srácokat Gstaadba a papához, de
ő Tangerbe megy a barátaival, úgyhogy ez ugrik.
- Összetöröd a szívemet - kacagott a nő. Évek óta
nem látta Harry apját, de a fia állítása szerint jól volt.
Harrison, úgy látszik, az a fajta ember, aki élete végéig
megmarad jóképűnek és egészségesnek. Kicsit meghök-
kentő, hogy már a hatvanas évei elején jár, egészen pon-
tosan hatvanhárom, de feleannyinak látszik, mondta
Harry. Különös, mennyire gyűlölte valaha a fia. De már
nem gyűlöli. Ezt Tana változtatta meg, és Harry sohasem
felejtette el neki. Azt akarta, hogy most is ő legyen a ke-
resztanya. Tana meghatódott.
- Nincs más barátod? A srácaid halálra fognak unni,
mire felnőnek!

383
- Mélyen sajnálom őket. Jack Hawthorne lesz Andrew
keresztapja. Legalább megismerkedtek végre. Már azt
hitte, kerülöd. -Tana, amióta Harry évekkel ezelőtt tár-
sult Jack Hawthorne-nal, még egyszer sem látta a barátja
partnerét. Ám most már kíváncsi volt rá. Jack Haw-
thorne pedig, amikor karácsony első napján megjelent
az Union Street-i Szeplőtelen Szüz-templomban, pont
olyan volt, amilyennek Tana várta: magas, szőke, jóképű,
és akkora keze meg válla volt, mint egy összamerikai fő-
iskolai bajnok futballcsapat játékosának, de ugyanakkor
látszott rajta, hogy intelligens. Olyan gyöngéden tartotta
abban az óriási kezében a kisbabát, hogy Tana egészen
meghökkent. Keresztelő után, amikor a keresztapa a
templom előtt beszélgetett Harryvel, Tana mosolyogva
megjegyezte:
- Fantasztikusan jól csinálja, Jack.
- Kösz. Kicsit rozsdás vagyok, de még mindig össze tu-
dok hozni egy fogást.
- Magának vannak gyerekei? - Felületes csevegés volt,
odakint a templom előtt. A másik, amiről beszélgetni
tudtak volna, a jog volt, vagy közös barátjuk; könnyebb
és kellemesebb volt a közös keresztgyerekről diskurálni.
- Egy lány. Tízéves.
- El se hiszem! - Tízéves, olyan nagylánynak tűnt...
bár persze Elizabeth tizenhárom, de Drew is jóval idő-
sebb ennél az embernél. Vagy legalábbis annak látszott.
Tana tudta, hogy Jack a harmincas évei végén jár, de

384
megőrizte fiús külsejét. A partin, amit aznap később ren-
deztek Harryék házában, Jack mulatságos anekdotákat
mesélt, viccelt, és mindenkit megnevettetett, Tanát is be-
leértve. - Nem csoda, ha annyira kedveled - jegyezte
meg mosolyogva Harrynek, aki épp italt kevert valaki-
nek. - Helyes pasas.
- Jack? - Harry nem lepődött meg. Tana és Averil
után Jack Hawthorne volt a legjobb barátja. Kitűnően
összedolgoztak az utóbbi években, megbízható praxist
dolgoztak ki, és a munkastílusuk is azonos volt: nem Ta-
na önmagát égető hajtása, hanem annál valamivel éssze-
rűbb. Jól kiegészítették egymást. - Okos, mint az ördög,
de nagyon lezserül fogja fel.
- Észrevettem. - Első látásra Hawthorne nagyon egy-
kedvűnek látszott, majdhogynem tunyának, de Tana
gyorsan fölfigyelt rá, hogy sokkal élesebb eszű, mint ami-
lyennek tűnik.
Este Jack felajánlotta Tanának, hogy hazaviszi, ő pedig
hálásan elfogadta, mert a saját kocsiját a templom előtt
hagyta.
- Nohát, végre megismertem a híres ügyészhelyettest.
Jó sokat írnak magáról, igaz? - vetette oda hanyagul a
férfi. Tana zavarba jött.
- Kizárólag akkor, ha nincs jobb témájuk.
Hawthorne elmosolyodott, tetszett neki ez a szerény-
ség, meg tetszett a fekete bársonyszoknya alól kivillanó
hosszú, formás láb is. A kosztümöt Tana kimondottan

385
Andrew keresztelője kedvéért vásárolta I. Magninnál.
- Harry nagyon büszke magára, ugye tudja? Már én is
úgy éreztem, mintha személyesen ismernénk egymást.
Folyton magát emlegeti.
- Én ugyanilyen elviselhetetlen vagyok. Nincsenek
gyerekeim, tehát mindenkinek végig kell hallgatnia a
sztorijaimat, hogy milyen volt, mikor Harryvel együtt jár-
tunk iskolába.
- Égetni való ördögfattyak lehettek - vigyorgott Haw-
thorne. Tana fölnevetett.
- Többé-kevésbé. Mindenesetre többnyire állati jól
éreztük magunkat. És volt néhány parázs összebalhézá-
sunk. - Elmosolyodott az emlékekre. - Nyilván öreg-
szem, hogy így nosztalgiázom...
- Nosztalgikus az évszak.
- Az, ugye? A karácsony mindig ezt hozza ki belőlem.
- Belőlem is. - Tana azon tűnődött, hol lehet Haw-
thorne lánya, és hogy ő is hozzájárul-e a nosztalgiához. -
Maga New York-i, ugye?
A nő bólintott. Mintha fényévekre lett volna New
York.
- És maga?
- Én középnyugati. Egész pontosan detroiti. Bájos
hely - mondta mosolyogva. Ismét elnevették magukat.
Jack kellemes társaság volt, Tana úgy vélte, félelem nél-
kül igent mondhat, amikor a férfi meghívta egy italra. De
minden olyan üres volt, és egyébként is olyan nyomasztó

386
bárba menni karácsony estéjén, így végül Tana hívta meg
Jacket a lakására, ahol a férfi olyan tökéletes úriember-
ként viselkedett, hogy az már majdnem unalmas, így Ta-
na föl sem ismerte, amikor egy héttel később összefutot-
tak a városházán. Az ilyen magas, szőke, jóképű fajta
bárki lehet, főiskolai havertól valakinek a bátyjáig vagy
fiújáig; aztán hirtelen észbe kapott, és elvörösödött zava-
rában.
- Ne haragudjék, Jack... kicsit szórakozott voltam...
- Minden joga megvan rá - mosolygott a férfi. Tanát
mulattatta, hogy milyen mély hatással van rá az ő ügyészi
foglalkozása. Harry biztos lódított neki egy csomót. Tud-
ta, minő eltúlzott legendákat terjeszt róla a barátja, fog-
dában leterített szatírokról, cselgáncstudásról, nyomo-
zók segítsége nélkül, önerőből megfejtett esetekről, ami-
ből persze egy hang sem volt igaz. De Harry szeretett
mesélni, főleg a barátnőjéről szeretett terjeszteni front-
harcos-történeteket.
- Te mit hazudozol rólam? - szegezte neki többször a
kérdést, ám Harrynek nem volt bűntudata.
- Van közte igaz is.
- Fenét van. Múlt héten összeszaladtam az egyik bará-
toddal, aki azt hitte, hogy egy kokainfutár megkéselt a
fogdában. Az Isten áldjon meg, Harry, tedd takarékra az
etetődet!
Most is ez jutott eszébe, és elmosolyodott. Harryre
megint rájöhetett a mesélhetnék.

387
- Pillanatnyilag szélcsend van. Maguknál?
- Nem rossz. Van pár jó esetünk. Harry és Ave föl-
mentek Rahoe-ba pár hétre, úgyhogy egyedül tartom az
erődöt.
- Micsoda szorgos ember ez a Harry! - Ezen mindket-
ten nevettek, majd Jack tétován pillantott a nőre. Egy
héten át majd meghalt, annyira szerette volna fölhívni,
de nem merte.
- Nem volna véletlenül ideje egy ebédre? - Sajátos
módon Tanának most az egyszer volt ideje, és igent mon-
dott, amitől Hawthorne egészen föllelkesült. A Bijou-ba
mentek, egy kis francia étterembe a Polkon, amelynek
jobb volt a híre, mint a konyhája, de akkor is kellemes
volt egy órát elcsevegni Harry barátjával. Évek óta hal-
lott róla, de zsúfolt munkarendje és a Drew Lands-féle
érzelmi förgeteg miatt sohasem volt alkalmuk találkozni.
- Tudja, hogy ez nevetséges? Harrynek már évekkel
ezelőtt össze kellett volna hoznia bennünket.
- Azt hiszem, megpróbálta ő - mosolygott Jack. Nem
szólt egyetlen szót sem, amiből arra lehetett volna követ-
keztetni, hogy tud Drew-ról, de Tana most már különben
is képes volt beszélni róla.
- Egy darabig nehéz életem volt.
- És most? - Ugyanazzal a szelídséggel nézett rá, mint
a keresztfiukra.
- Most visszatértem a régi komisz énemhez.
- Az jó.

388
- Ezúttal Harry mentette meg az életemet.
- Azt tudom, hogy aggódott maga miatt egy darabig.
Tana sóhajtott.
- Olyan hülyét csináltam magamból... Gondolom,
ezen valamennyiünknek át kell esnünk időnként.
- Én mindenesetre átestem - mosolygott Jack. - Tíz
éve, mikor hazamentem szabadságra Detroitba, teherbe
ejtettem a húgom legjobb barátnőjét. Nem tudom, mi
történt velem, nyilván rám jött az elmebaj vagy micsoda.
Olyan kis kedves vörös hajú lány volt... huszonegy
éves... aztán a következő, amire emlékszem, az, hogy há-
zasember vagyok. A feleségem utált itt lenni, állandóan
sírt. Szegény kis Barbnek hat hónapos korától kezdve
egyfolytában hascsikarása volt, úgyhogy egy év múlva
Kate hazament, és minden véget ért. Most van Detroit-
ban egy elvált feleségem meg egy lányom, és nem tudok
többet róluk, mint akkor. Az életem legnagyobb hülyesé-
ge volt, de nem fogom elkövetni még egyszer! - mondta
rendkívül elszántan, és látszott rajta, hogy komolyan
gondolja. - Azóta se ittam tisztán a rumot - tette hozzá
gyászos vigyorral. Tana nevetett.
- De legalább maradt belőle valamije, amit föl tud
mutatni. - Amit önmagáról nem mondhat el. Nem mint-
ha gyereket akart volna Drew-tól, még akkor se, ha nincs
az az ondóvezeték-műtét. - Szokott találkozni a lá-
nyával?
- Évente egyszer átjön egy hónapra - sóhajtott Haw-

389
thorne. - Ekkora alapon némileg nehéz kiépíteni egy
kapcsolatot! - Mindig úgy gondolta, hogy ez nem tisztes-
séges a gyerekkel, de mi mást tehetett volna? Levegőnek
mégse tekintheti a lányát. - Tökéletesen idegenek va-
gyunk egymásnak. Én vagyok az a csodabogár, aki min-
den évben küld egy születésnapi lapot, és baseballmeccs-
re viszi, amikor Barb itt van. Nem tudok mit kezdeni ve-
le. Ave tavaly volt olyan drága, hogy napközben vigyázott
rá. Meg odaadták egy hétre a tahoe-i házat. Az tetszett
Barbnek - mondta mosolyogva - és nekem is. Félszeg
dolog haverkodni egy tízéves gyerekkel.
- Le merném fogadni. A kapcsolat... a férfinak, akivel
jártam, két gyereke volt. Nekem az is furcsa volt. Nekem
nincsenek gyerekeim, és ez nem olyan volt, mint Harry
srácai. Hirtelen ott áll két nagylány, és mereszti rám a
szemét. Borzasztó furcsa volt.
- Megszerette őket? - érdeklődött kíváncsian a férfi.
Tana meglepő könnyedséggel tudott válaszolni.
- Nem igazán. Nem volt rá idő. Keleten éltek... egy
darabig.
Jack bólintott, mosolygott.
- Magának kétségtelenül sikerült egyszerűbben alakí-
tania az életét az emberiség túlnyomó részénél. - Halkan
elnevette magát. - Nyilván nem iszik rumot.
Tana is nevetett.
- Általában nem, de más módokon sikerült egész tisz-
tességes károkat okoznom magamnak. Épp csak nincse-

390
nek gyerekeim, akikkel szemléltethetném.
- Bánja?
- Nem én. - Harminchárom és fél év kellett hozzá,
hogy őszintén kimondja. - Vannak dolgai az életnek,
amelyek egyszerűen nem nekem valók, és a gyerekek kö-
zéjük tartoznak. Az én stílusomhoz jobban illik a ke-
resztanyaság.
- Valószínűleg nekem is ehhez kellett volna ragasz-
kodnom, ha másért nem, Barb érdekében. De legalább
az anyja férjhez ment, úgyhogy Barbnek van igazi apa-
alakja, akihez igazodjon abban a tizenegy hónapban, mi-
kor én nem vagyok ott.
- Nem bosszantja? - Drew nagyon ki akarta sajátítani
a gyerekeit, főleg Elizabethet.
De Jack megrázta a fejét.
- Alig ismerem a srácot. Borzasztó dolog ilyet mondani,
de igaz. Minden évben újra meg kell ismerkednem vele, és
mire megismerkedem, már el is megy, hogy egy évvel öre-
gebben jöjjön vissza, amikor ismét más. Értelmetlen vál-
lalkozás, de a lányomnak talán lehet belőle valami haszna,
mit tudom én. Tartozom neki ennyivel. Gyanítom, hogy
pár év múlva el fog küldeni a fenébe, mondván, hogy van
egy fiúja Detroitban, és az idén már nem jön át.
- Vagy áthozza a fiút is. - Nevettek.
- Uram irgalmazz! Pont arra van szükségem. Ugyan-
azt érzem, mint maga: vannak dolgok, amelyeket inkább
ne mérjen rám az élet: malária, tífusz, házasság, gyere-

391
kek. - Megkacagtatta Tanát az őszinteségével. Kétségte-
len, hogy ez az álláspont se nem népszerű, se nem olyan,
amelyet illene bevallani, ám úgy érezték, egymás előtt
nem kell titkolózniuk.
- Egyetértek magával. Véleményem szerint lehetetlen
jól csinálni, amit csinálunk, és ugyanakkor elegendő
mértékben beruházni magunkból az ilyen kapcsola-
tokba.
- Kedves barátnőm, ez nagyon nemesen hangzik, de
mindketten tudjuk, hogy semmi köze a kérdéshez. Le-
gyek őszinte? Halálosan majrézom, hogy megint idesza-
kad a nyakamba egy detroiti Kate, aki átsírja az éjszaká-
kat, mert itt nincsenek barátai... vagy valami abszolút
nőies nő, aki nem csinál egyebet, mint engem nyaggat éj-
szakánként, vagy eldönti kétévi házasság után, hogy az
üzlet fele, amit kiépítettünk Harryvel, az övé. Oly sok ha-
sonló esetet látunk Harryvel. Én nem akarok magamnak
ilyet. - Rámosolygott a nőre. - És maga mitől majrézik,
kedves? Fagydaganat? Gyerekszülés? Lemondás a hiva-
tásról? Versengés a férfival?
Tana elismerő mosollyal nyugtázta az éleslátást.
-Talált. A fentebb felsoroltaktól együttvéve. Talán at-
tól, hogy kockáztassam, amit felépítettem, talán attól,
hogy megsebeznek... nem tudom. Azt hiszem, már évek-
kel ezelőtt is fenntartásaim voltak a házassággal szem-
ben, bár akkor még nem tudtam. Az anyám mást se
akart, mint hogy menjek férjhez, én meg mindig azt

392
akartam mondani, hogy majd, most még nem... most
más dolgom van. Olyan ez, mint a nyakazás, sohasincs
hozzá jó idő. - Jack fölnevetett, Tanának pedig eszébe ju-
tott, amikor Drew megkérte a kezét a kandalló előtt egy
éjszakán, majd a tudata alá kényszerítette a fájdalmas
emléket. Drew legtöbb emléke már nem nagyon fájt, de
volt egy pár, amelyektől még mindig szenvedett. És ez
volt a legfájóbb, mert úgy érezte, hogy a férfi bolondot
csinált belőle. Kész lett volna kivételt tenni a kedvéért,
igent mondott neki, erre Drew visszament Elleenhez...
Jack figyelte az elsötétedő arcot.
- Senki se ér annyit, hogy ilyen szomorú legyen miatta,
Tana.
- Régi, nagyon régi emlékek ezek - mosolygott a nő.
-Akkor felejtse el őket, és nem fájnak többé.
Volt Jackben valami csodálatosan könnyed bölcses-
ség. Szinte öntudatlanul csúsztak át az együttjárásba:
egy film, egy korai vacsora, egy séta az Union Streeten,
egy futballmeccs... Jack jött és ment, összebarátkoztak,
még az sem keltett különösebb földindulást, amikor ta-
vasz végén együtt kerültek az ágyba. Öt hónapja ismer-
ték egymást, nem volt eget rázó esemény, csak jóleső.
Jack intelligens volt, jó társaság, tökéletesen megértet-
te Tana munkáját, mélységesen tisztelte a foglalkozását,
sőt még egy közös legjobb barátjuk is volt; még az is
kellemes volt, amikor nyáron átjött Jack lánya, a ked-
ves, nagy szemű, nagy kezű-lábú, tizenegy éves gyerek,

393
akinek a haja olyan vörösen fénylett, mint az ír szetter
kölykök szőre. Néhányszor elvitték Stinson Beachre,
zsúrokra kísérgették. Tanának kevés ideje volt - éppen
akkor zajlott egy fontos ügy tárgyalása - ám ennek el-
lenére igen derűsre sikeredett minden. Fölmentek Har-
ryékhez is. Harry lopva figyelte őket, szerette volna
tudni, mennyire komoly a dolog, ám Averil azt mondta,
nem komoly, és Averilnek rendszerint igaza volt. Nem
volt láng, lobogás, szenvedély, de szenvedés sem volt.
Kényelmes, értelmes kapcsolat volt, időnként mulatta-
tó, az ágyban pedig rendkívül kielégítő. Egy év után Ta-
na már nagyon jól el tudta képzelni, hogy élete végéig
Jackkel legyen kapcsolata. Ez is egy olyan viszony volt,
amilyennel gyakran találkozni olyan emberek között,
akik sohasem házasodtak össze, és nem is akartak, nagy
bánatára összes barátaiknak, akik éveken át egymásnak
adták a kilincset a válóperes bíróságokon. Ilyen párokat
látni szombat esténként az éttermekben, ilyenek szok-
tak együtt vakációzni, együtt mutatkozni karácsonyi
partikon, gálaműsorokon, élvezve egymás társaságát
ágyon kívül és ágyban, hogy másnap hazatérve bontat-
lan ágy, igényeik szerint kiakasztott törülköző és feltöl-
tött kávéskanna várja őket. Nekik ez tökéletesen meg-
felelt, de Harry falra mászott tőlük, noha mulatott is
rajtuk.
- Nézzétek már meg magatokat, olyan istentelenül ön-
elégültek vagytok, hogy sírni tudnék! - mondta egyszer,

394
mikor hármasban ebédeltek. Sem Tana, sem Jack nem
látszott túlzottan feszélyezettnek.
- Adj neki egy zsebkendőt, édesem - mosolygott Tana
a kedvesére.
- Á, használja csak a kabátja ujját. Mindig azt teszi.
- Hát nincs bennetek semmi tisztesség? Mi a baj ve-
letek?
Jack és Tana lustán összenézett.
- Nyilván csak a dekadencia.
- Nem akartok srácokat?
- Te még nem hallottál születésszabályozásról? - nézett
rá Jack. Harryn látszott, hogy legszívesebben ordítana.
- Add föl, fiam - nevetett Tana. - Itt nem győzhetsz.
Mi jól megvagyunk így.
- Egy éve jártok! Mi a fenét jelent ez nektek?
- Hogy sok bennünk az ellenálló erő. Ma már tudom,
hogy Jack gyilkolni képes, ha valaki hozzányúl a vasárna-
pi újság sportmellékletéhez, és utálja a klasszikus zenét.
- Ennyi? Hogy tudtok ilyen érzéketlenek lenni?
- Születési adottság - mosolygott mézédesen Tana.
- Nézz szembe a ténnyel, Harry - vigyorgott Jack. -
Alulmaradtál, le vagy főzve. - Ám amikor Tana hat hó-
nap múlva betöltötte a harmincötöt, mégis sikerült meg-
lepetést szerezniük Harrynek.
- Összeházasodtok? - Még lehelni is alig merte a szót,
amikor a barátja elmesélte, hogy lakást keresnek. Ám
Jack kinevette.

395
- A fenét, nem ismered te Tan barátnődet, ha azt kép-
zeled, hogy ilyesmire van esély. Azon gondolkozunk,
hogy együtt fogunk élni.
Harry megfordította a tolószékét, és bőszen meredt a
barátjára.
- Ez a leggusztustalanabb dolog, amit valaha hallot-
tam! Nem engedem, hogy ezt csináld vele!
- Az ő ötlete volt - hahotázott Jack - és mellesleg ti
csináltátok: te és Ave. - Barb éppen itt lakott, és rendkí-
vül körülményes volt egy hónapon át ingázni kettejük la-
kásai között. - Az ő lakása túl szűk kettőnknek. Az
enyém szintén. És csakugyan szívesen laknék Marinban.
Tana azt mondja, neki is tetszik.
Harry össze volt törve. Ő boldog befejezést akart, es-
küvőt, rózsaszirmokat, kisbabákat, erre egyik barátja
sem vevő az ötletre.
- Van róla fogalmad, milyen nehéz ingatlanba beru-
házni, ha nem vagytok házasok?
- Persze, hogy, és Tanának is van fogalma. Éppen
ezért valószínűleg bérelni fogjuk a lakást. - Azt is tették.
Tiburonban találták meg a fantasztikus panorámájú há-
zat. Piszok olcsón hozzájutottak, ahhoz képest, mekkora
lett volna a vételára. Négy szoba volt a házban, így min-
denkinek jutott külön iroda, egy hálószoba, és plusz egy
hálószoba Barbnek, ha átjön Detroitból, vagy az esetle-
ges vendégeknek. Volt továbbá szép napozóterasz, ve-
randa, kétszemélyes fürdőkád, kilátással, és ők rendkívül

396
boldogok voltak. Harry és Averil kijöttek meglátogatni
őket a srácokkal, és el kellett ismerniük, hogy a háznak
gyönyörű a fekvése. Ám ezzel együtt sem az volt, amit
Harry szeretett volna a barátnőjének, ám Tana csak kine-
vette. És az volt a legrosszabb, hogy Jack mindenben
egyetértett vele. Esze ágában sem volt még egyszer besé-
tálni a házasság csapdájába. Harmincnyolc éves volt, és
drágán meg kellett fizetnie a tizenkét évvel ezelőtti kis
detroiti kalandért.
Abban az évben Jack és Tana ünnepi vacsorát adtak
karácsonykor. Egyszerűen gyönyörű volt, a mélyben az
öböl, a messzeségben a csillámló város.
- Olyan, mint egy álom, igaz, édesem? - súgta Jack a
barátnőjének, miután mindenki hazament. Pontosan
olyan életet éltek, amilyen tetszett nekik, és Tana még a
saját lakását is föladta. Egy ideig ragaszkodott hozzá a
biztonság kedvéért, de végül búcsút mondott neki. Biz-
tonságban érezte magát Jack mellett, aki nagyon figyel-
mes volt hozzá. Amikor Tana vakbélgyulladást kapott,
Jack két hét szabadságot vett ki, hogy ápolhassa. Tana
harminchatodik születésnapjának tiszteletére a Trader
Vic's Trafalgar-termében adott partit, amelyre nyolcvan-
hét barátjukat hívta meg, míg a következő évben görög
körúttal lepte meg a barátnőjét. Tana kipihenten, barná-
ra sülten jött haza, és még soha életében nem volt ilyen
boldog. Házasságról sohasem esett szó közöttük, bár né-
ha emlegették, hogy meg kellene vásárolni a házat,

397
amelyben laktak. de Tana nem tudott dönteni, és Jack-
nek is fenntartásai voltak. Egyikük sem akarta, hogy dü-
löngélni kezdjen a hajó, amelyen olyan kényelmesen és
régóta hajóztak. Már majdnem két éve éltek együtt, és
kapcsolatuk maga volt a tökély, egészen a görög utat kö-
vető októberig. Tana, aki egy fontos ügyre készült, majd-
nem egész éjszaka virrasztott a jegyzetei meg az ügyira-
tok fölött, és ott aludt el a tiburoni öbölre néző íróaszta-
la mellett. Valamivel előbb ébresztette föl a telefon, hogy
Jack behozta volna a csésze teáját.
- He? - szólt bele értetlenül a kagylóba. Jack vigyor-
gott. Tana rémesen festett az ilyen virrasztások után.
A nő feléje fordult, mintha megérezte volna a gondola-
tait, és egyszer csak hatalmasra nyílt a szeme. - Mi?
Megőrültél? Én nem... Ó, Istenem. Egy órán belül ott
vagyok. - Letette a kagylót, és mereven nézte a barátját.
Jack az asztalra tette a csészét, és elkomorodott az ag-
godalomtól.
- Valami baj van? - Otthon nem lehet, ha egyszer azt
ígérte, hogy egy órán belül ott lesz, tehát a munkához le-
het köze... - Mi történt, Tan? - A nő még mindig ugyan-
olyan merev tekintettel bámulta.
- Nem tudom... Beszélnem kel Frye-jal.
- A kerületi ügyésszel?
- Nem, Istennel! Mit gondolsz, ki a franccal?
- De miért borulsz ki ettől ennyire? - Jack még mindig
nem értette. Tana sem. Olyan fantasztikus munkát vég-

398
zett. Egyszerűen képtelenség. Évekig dolgozott náluk...
Könnyes szemmel felállt, végiglocsolta teával az aktáit,
de most még ez sem érdekelte.
- Azt mondta, hogy ki vagyok rúgva. - Sírva fakadt és
visszarogyott a székre. Jack értetlenül nézte.
- Az nem lehet, Tan.
- Ezt mondta... pedig nekem nincs más életem, mint a
kerületi ügyészség...
És ez azért volt a legszomorúbb, mert mindketten tud-
ták róla, hogy igaz.
17. fejezet
Tana lezuhanyozott, felöltözött, és egy órán belül megér-
kezett a városba, komor arccal, sötét tekintettel. Nyil-
vánvaló, hogy az eset nem tűr halasztást. Úgy festett,
mint akinek meghalt valakije. Jack felajánlotta, hogy el-
kíséri, de Tana tudta, hogy neki is épp elég dolga van;
Harry mostanában elég sokat volt távol az irodából, úgy-
hogy minden Jack vállára nehezedett.
- Biztosan ne vigyelek be, Tan? Nem szeretném, ha
karamboloznál. - Tana szórakozott csókot lehelt barátja
szájára, és megrázta a fejét. Ez furcsa, hogy milyen régi
élettársak, és mégis majdhogynem jobb barátai egymás-
nak bárkinél. Jack az a fajta volt, akivel lehetett éjszaka
beszélgetni, problémákat megosztani, eseteket megvitat-
ni, stratégiát kidolgozni. Jack megértette az ő életét, a
bogarait, beérte közös életükkel, és úgy tűnt, nagyon ke-
veset akar cserébe. Harry kijelentette, hogy ez termé-

399
szetellenes, mindenesetre nagyon különbözik Averil és
az ő kapcsolatától. Ám Tana most látta barátja arcán az
aggodalmat, amikor bekapcsolta a motort és elhúzott.
A férfi még mindig nem értette, mi történt. Tana sem.
Nem is érezte a lábait, amikor fél órával később, kopog-
tatással nem bajlódva belépett a kerületi ügyész irodájá-
ba. Folytak az arcán a könnyek, mert már nem bírta
visszatartani őket.
- Mi a fenével érdemeltem ki ezt? - Annyira össze-
törtnek látszott, hogy az ügyészt nyomban elfogta a lelki-
furdalás. Egész jó viccnek tűnt ilyen tekervényes módon
adni Tana tudtára az újságot, sose hitte volna, hogy
ennyire szíven találja vele. Most még jobban elszomorí-
totta, hogy el kell veszítenie munkatársnőjét.
- Túlságosan jól végzed a munkádat, Tan. Hagyd abba
a sírást, és ülj le - mondta mosolyogva, amitől Tana még
jobban összezavarodott.
- Szóval kirúgsz? - kérdezte merev pillantással, és
nem ült le.
- Azt nem mondtam. Azt mondtam, hogy nem alkal-
mazhatlak tovább.
Tana lezöttyent.
-És az mi a jó fenét jelent? - Előkotort a retiküljéből
egy zsebkendőt, és kifújta az orrát. Nem szégyellte a
könnyeit. Az első naptól imádta a munkáját. Tizenkét
évig
dolgozott a kerületi ügyészségen. Szívesebben mondott

400
volna le bármi másról. Bármiről. A kerületi ügyész meg-
sajnálta. Kijött az asztala mögül, és átkarolta Tana vállát.
- Na, Tan, ne vedd annyira a szívedre! Nekünk is hiá-
nyozni fogsz ám, ugye tudod? - Tanából megújult erővel
patakzottak a könnyek, Frye mosolygott, bár neki is
könnyek voltak a szemében. Tana, amennyiben elfogad-
ja, nagyon kevés ideig marad már itt. Na, elég a szadizás-
ból. Visszaültette a nőt a székre, és a szemébe nézett. -
A városi bíróságnál kínálnak neked állást, édesem. Ro-
berts bíró. Hogy tetszik?
- Nekem? - bámult rá hitetlenkedve a nő. - Nekem?
Hát nem rúgnak ki? - Megint sírva fakadt, megint kifújta
az orrát, de ugyanakkor nevetett is. - Én nem... te
ugratsz...
- Bárcsak ugrathatnálak. - Mindazonáltal örült mun-
katársa sikerének. Tana, mint aki most fogja fel, mit csi-
náltak vele, rövidet sikkantott.
- Ó, te gazember... azt hittem, ki fogsz rúgni!
- Elnézést - nevetett az ügyész. - Csak arra gondol-
tam, színezem egy kis izgalommal az életedet.
-Francba! -Tana, továbbra is hitetlenkedve, újból ki-
fújta az orrát, de annyira megrendült attól, amit hallott,
hogy már haragudni se bírt Frye-ra. - Istenem... hogy
történt ez?
- Én már hosszabb ideje sejtettem, Tan. Tudtam, hogy
előbb-utóbb bekövetkezik. Csak azt nem tudtam, mikor.
És a fejemet tenném rá, hogy jövő ilyenkor már a Legfel-

401
sőbb Bíróságon leszel. Az itteni szakmai pályafutásod
alapján tökéletesen alkalmas vagy rá.
- Ó, Larry... Jaj, Istenem... egy bírói kinevezés... -
Alig bírta kimondani a szavakat. - Egyszer űen nem hi-
szem! Harminchét éves vagyok - pillantott az ügyészre -
de még sohasem gondoltam ilyesmire!
- Hát adj hálát Istennek, amiért valaki más gondolt. -
Megszorította a ragyogó arcú Tana kezét. - Gratulálok,
Tan, megérdemled. Három hét múlva be akarnak iktatni.
- Olyan hamar? És a munkám...? Jézusom - ráncolta
a homlokát - van egy esetem, amelyikben huszonharma-
dikán lesz a tárgyalás... - Az ügyész nevetett, és nagyvo-
nalúan legyintett.
- Felejtsd el, Tan. Miért nem veszel ki egy kis szabad-
ságot, hogy felkészülj az új munkára? A változatosság
kedvéért sózd rá az ügyet valaki másra. Ezt a hetet hasz-
náld arra, hogy itt becsomagolsz, aztán otthon rendezel
le mindent.
- És mit kellene, hogy csináljak? - Még mindig
annyira meghökkentnek látszott, hogy az ügyész elmoso-
lyodott. - Vásároljak talán?
- Nem - nevetett Frye - de azt hiszem, a háznak utá-
nanézhetnél. Még mindig Marinban laksz? - Mert azt
tudta, hogy Tana néhány éve együtt él valakivel, de ab-
ban nem volt biztos, hogy megtartotta-e a városi bérle-
ményét. A nő bólintott. - Szükséged lesz egy friscói la-
kásra, Tan.

402
- Miért?
- Ez a feltétele, hogy San Franciscóban bíró lehess.
Megtarthatod a másik lakást, de az állandó lakcímednek
itt kell lennie.
- Tényleg ezt kell csinálnom? - rendült meg a nő.
- Ezt bizony. Legkésőbb ezen a héten intézd el.
- Jézusom! - Egy pillanatig bámult maga elé, és Jack-
re gondolt. Váratlanul a feje tetejére állt az egész élete. -
Itt majd még tennem kell valamit.
- Bőven lesz tennivalód a következő néhány hétben,
de először is felelj. - Átváltott hivatalos hangnembe. -
Elfogadja-e ön, Tana Roberts, a bírói testületben felkí-
nált tisztséget, hogy a városi bíróság bírájaként szolgálja
San Francisco megyéjét és városát?
Tana megilletődötten nézett rá.
- Elfogadom.
Frye mosolyogva felállt. Örült a fordulatnak, amelyet
munkatársnője annyira megérdemelt.
- Sok szerencsét, Tan. Hiányozni fogsz itt. - Ettől
megint könnyek szöktek Tana szemébe. Még akkor sem
tért magához, amikor átment az íróasztalához és leült.
Ezernyi dolgot kellett csinálnia: letakarítani az asztalát,
átnézni az ügyeit, tájékoztatni azt a valakit, akinek átadja
őket, telefonálni Harrynek, telefonálni Jacknek... Jack-
nek...! Hirtelen az órájára pillantott, és felkapta a
kagylót. A titkárnő azt mondta, hogy Jack megbeszélé-
sen van, de Tana kihívatta vele.

403
- Szia, bébi, jól vagy?
- Jól - lehelte Tana. Azt se tudta, hol kezdje. - Ezt
nem fogod elhinni, hogy mi történt, Jack.
- Törtem is a fejem, mi a csoda történt, mikor otthon
felhívtak. Mi volt az, Tan?
Tana mély lélegzetet vett.
- Állást ajánlottak a bírói testületnél. - Halálos csönd
lett a vonal túlsó végén.
- A te korodban?
- Hát nem hihetetlen? - ragyogott a nő. - Hát hin-
néd...? Én sose gondoltam...
- Örülök neki, Tan - mondta csendes elégedettséggel
a férfi. Tanának ekkor eszébe jutott, mit mondott az
ügyész, hogy lakást kell találnia a városban. De ez nem
telefontéma.
- Köszönöm, szívem. Még mindig magamon kívül va-
gyok. Harry ott van?
- Nem, ma nincs.
- Elég sokat nem jár be mostanában. Mi van vele?
- Gondolom, hosszú hétvégére ment Tahoe-ba Averil-
lel és a srácokkal. Ott felhívhatod.
- Megvárom, amíg visszajön. Látni akarom az arcát. -
Ám Jackét jobban szerette volna nem látni, amikor beje-
lentette neki, hogy el kell költöznie Marinból.
- Már azután eszembe jutott, hogy telefonáltál -
mondta szomorúan Jack aznap este, Tana beszámolója
után. Látnivalóan megrendítette a hír, mint ahogy Tanát

404
is, aki ugyanakkor roppantul fel volt villanyozva. Még az
anyjának is telefonált, és Jean egészen lázba jött. - Hogy
az én lányom, bíró? - Talán a végén jóra fordul minden.
Jean egyszer találkozott Jackkel, és kedves embernek ta-
lálta. Reménykedett, hogy előbb-utóbb összeházasod-
nak, akkor is, ha Tana már túl idős a gyerekszüléshez. De
ha bíró lesz, ez talán nem is számít olyan sokat. Még Ar-
thur is lázba jött, miután Jean többször elmagyarázta ne-
ki a hírt.
- Te mit szólnál hozzá, ha beköltöznénk a városba? -
kérdezte Tana.
- Nem örülnék neki - mondta őszintén Jack. - Itt
olyan kényelmesen megvoltunk.
- Úgy gondoltam, valami kisebbet nézek, hogy ne le-
gyen vele sok gond. Lakosztályt, garzont... - Mintha ez-
zel semmissé tehette volna a dolgot. Ám Jack megrázta a
fejét.
- Meg is bolondulnánk, azután, hogy itt megszoktuk a
tágasságot. - Két évig úgy éltek, mint két király: volt ha-
talmas hálószoba, külön dolgozószoba mindenkinek
nappali, ebédlő, vendégszoba Barbnek, széles kilátás az
öbölre. Ezek után egy garzon olyan lenne, akár egy bör-
töncella.
- Hát pedig tennem kell valamit, Jack, és már csak há-
rom hetem van. - Kissé bosszankodott, amiért a férfi
nem könnyíti meg a dolgát. Csak nem neheztel a kineve-
zése miatt? Természetes reakció lenne, legalábbis kez-

405
detben. Ám nemigen volt ideje ezen gondolkozni a kö-
vetkező hetekben. Szétosztotta az anyagait, letakarította
az asztalát. futtában megnézett minden kiadó lakást, ad-
dig, amíg a második hét közepén fel nem hívta az ingat-
lanügynöke, hogy valami "nagyon különlegeset" akar
mutatni a Pacific Heightsen.
- Nem egészen az, amire maga gondolt, de egy pillan-
tást megér. - De mennyivel többet ért az a lélegzetelállí-
tó babaház, az a pici kastély, az a fahéjas-tejszínes, csip-
kés aranybarna mézeskalács! Egyszerűen makulátlan
! volt, intarziás padló, csaknem minden szobában már-
I ványkandalló, hatalmas beépített szekrények, tökéletes
világítás. kettős franciaablakok, kilátás az öbölre. Tana
sose keresett volna ilyet magának, de most, hogy itt volt,
nem tudott ellenállni.
- Mennyi a bérleti díj? - Tudta, hogy egetverő lesz.
A ház olyan volt, mintha képeslapból vágták volna ki.
- Nem bérbe adó - mosolygott az ügynök. - Eladó. -
Megmondta az árát, és Tana egészen meghökkent,
annyira ésszerű volt. Nem olcsó, de nem is menne rá az
összes félretett pénze. Ezért az árért igazán jó befekte-
tés, és neki tökéletesen megfelel. Az emeleten egy tágas
hálószoba, tükrös falú öltözőszoba, parányi dolgozószo-
ba. téglakandallóval, a földszinten gyönyörű nagy nap-
pali, apró, rusztikus konyha, amely fákkal körülvett bel-
ső kertre nyílt. Tana írásban lekötötte egész hátralévő
életét, letette a foglalót és elindult vissza, Jack irodájá-

406
ba. Nagyon szurkolt attól, amit most csinált. Tudta, hogy
nem volt melléfogás, de akkor is... olyan független do-
log, annyira magányos, felnőtt... és nem kérte ki Jack
véleményét.
- Jóságos ég, ki halt meg? - kérdezte az előszobába lé-
pő Jack, amikor meglátta barátnője arcát. Tana idegesen
kacarászott. - Így már jobb. - Megcsókolta a nő nyakát.
- Gyakorolsz a bíróságra? Félholtra fogod ijeszteni az
embereket, ha ilyen arccal mászkálsz!
- Épp most csináltam egy őrültséget - buktak ki a sza-
vak Tanából. Jack elmosolyodott. Neki is nehéz napja
volt, pedig még nincs is kettő.
- És ezenkívül mi újság? Gyere, meséld el. - Tana lát-
ta, hogy Harry szobájának be van zárva az ajtaja, így nem
is kopogtatott, hanem egyenesen bement Jack irodájába,
amely az öt éve vásárolt viktoriánus ház egyik szép nagy
szobájában volt. Akkor ez jó befektetés volt, Jack ettől
talán jobban meg fogja érteni, amit most csinált. A férfi
leült az asztalához, és rámosolygott Tanára. - Szóval mit
csináltál?
- Azt hiszem, most vettem egy házat. - Olyan volt,
akár egy megszeppent gyerek. Jack elnevette magát.
- Azt hiszed? Aha. És mitől hiszed? - Úgy beszélt,
mint mindig, csak a szeme volt más, valamilyen ismeret-
len okból.
- Az a helyzet, hogy aláírtam a papírokat... ó, Jack. . .
Remélem, a helyes dolgot csináltam.

407
- Tetszik?
- Imádom! - Jack meghökkent. Azelőtt egyikük sem
akart saját házat. Többször volt róla szó, de egyikük
sem igényelte az állandóságot, és Jack azóta sem vál-
toztatott a véleményén. Tana azonban igen. Vajon
miért? Sok minden megváltozott az utóbbi tíz napban,
mármint Tanánál, mert Jacknél minden maradt
ugyanaz.
- Nem lesz azzal sok bajod, Tan? Fenntartani, izgulni a
beázások miatt, egyáltalán mindenen, amiről korábban
beszéltünk, és amiből nem kértünk.
- Nem tudom... azt hiszem... - Idegesen pillogott a
férfira. Meg kell kérdeznie. - Te is jössz velem, ugye? -
Halk, riadt volt a hangja. Jack elmosolyodott. Tana hirte-
len olyan puhának, sebezhetőnek látszott, és mégis oly
hihetetlenül erősnek. Ezt külön szerette benne, és min-
dig is szeretni fogja. Harry is ezt szerette benne, meg a
hűségét, a rettenthetetlen szívét, fényes eszét. Olyan el-
ragadó teremtés, ha bíró, ha nem. Most olyan volt, akár
egy kamaszlány, ahogy itt ült és őt nézte.
- Jut nekem ott hely? - kérdezte habozva, és Tana
olyan hevesen bólogatott, hogy lobogott a haja. Néhány
héttel azelőtt vágatta vállig érőre, hogy megkapta volna a
hírt. Nagyon sikkes és elegáns volt az a puha szőke füg-
göny.
- Hát persze, hogy van! - Ám Jacknek kételyei támad-
tak, mikor aznap este meglátta a házat. Nem mintha

408
nem lett volna gyönyörű, de fölöttébb nőies volt az ő íz-
lésének.
- Hogy mondhatsz ilyet? Mikor nincs is itt más, csak
fal és padló!
- Nem tudom. Akkor is így érzem, talán mert tudom,
hogy a te házad. - Hirtelen elszomorodva nézett a nő-
re. - Ne haragudj, Tan, tényleg csodaszép... nem akarom
tönkretenni az örömödet.
- Semmi baj. Majd olyanra csinálom, hogy mindketten
jól érezzük benne magunkat. Megígérem.
Jack aznap este elvitte vacsorázni, és órákon át beszél-
gettek, Tana új posztjáról, a háromhetes "bírói kurzus-
ról", amelyet egy oaklandi szállodában kell majd elvé-
geznie más bírójelöltekkel együtt. Hirtelen izgalmasnak
tűnt minden. Tana évek óta nem érzett hasonlót.
- Mintha elölről kezdődne az élet, ugye? - Ragyogó
szemmel nézett a barátjára. Jack mosolygott.
- Feltételezem. - Hazamentek, szeretkeztek, és nagy-
vonalakban minden maradt ugyanaz. Tana a következő
héten berendezéseket vásárolt új házába, megkötötte a
szerződést, és vásárolt egy új ruhát a beiktatására. Még
az anyját is meghívta, hogy jöjjön át, de Arthur nem
érezte magát elég jól, Jean tehát nem akarta egyedül
hagyni. De majd ott lesz Harry és Averil és Jack, és
minden barát meg ismerős, akikre szert tett az évek so-
rán. Végül kétszázan vettek részt az ünnepélyen, és utá-
na Harry a Trader's Vicben rendezett fogadást. A leg-

409
ünnepélyesebb alkalom volt, amelyen Tana valaha részt
vett.
- Kissé olyan, mint egy házasság, nem? - kérdezte mo-
solyogva Jacktől, és megcsókolta. A férfi visszanevetett,
és cinkosan összenéztek.
- Annál azért jobb, hála Istennek! - Ezen ismét kacag-
tak, Jack táncra kérte Tanát, és mindketten kissé becsíp-
ve tértek haza aznap este. A következő héten Tana el-
kezdte a "bírói kurzust" a hotelban. Azt tervezte, hogy a
hétvégeket Tiburonban tölti Jacknél, de az új házban
mindig akadt valami tennivaló: hol egy festményt kellett
felakasztani, hol a lámpákon kellett igazítani, hol egy he-
verőt hoztak, hol egy kertésszel kellett beszélnie, és az
első két héten a városban aludt, amikor éppen nem járta
az "iskolát".
- Miért nem jössz oda hozzám te is aludni? - kérdezte
panaszosan és zsörtölődve a barátjától. Napok óta nem
találkoztak, de hát Tanának annyi más dolga volt.
- Túl sok munkám van - felelte kurtán a férfi.
- Ide is hozhatod, szívem. Csinálnék levest és salátát,
te meg használhatnád a dolgozószobámat. - Jack figyel-
mét nem kerülte el a birtokos rag, föl is bosszantotta,
mint mostanában minden, de egyelőre túl sok mással
kellett törődnie.
- Tudod te, milyen az, amikor át kell hurcolnod az
összes munkádat valaki másnak a házába?
- Én nem valaki más vagyok, én én vagyok. És te is itt

410
laksz.
- Mióta? - Tanát sértette a hang, és meghátrált. Fe-
szült hangulatban töltötték még a Hálaadást is, Harry,
' Averil és a gyerekek társaságában.
- Milyen az új ház, Tan? - Harry mindennek örült, ami
a barátnőjével történt, de Tanának feltűnt, hogy fáradt és
elcsigázott. És Averil is hajszoltnak látszott. Nehéz napja
volt valamennyiüknek, még a gyerekek is többet nyafog-
tak a szokásosnál, Jack és Tana keresztfia pedig csaknem
egész nap sírt. Tana nagyot sóhajtott, amikor végre visz-
szaindultak a városba, és Jack is láthatólag megkönnyeb-
bült az autó csendjében.
- Hát nem egy öröm, hogy nincsenek gyerekeid? - pil-
lantott a nőre. Tana rámosolygott.
- Ilyen napokon igen, de amikor ki vannak öltözve és
aranyosak, vagy alusznak, mint a tej, vagy ha azt látom,
hogyan néz Harry Ave-re... néha elgondolom, milyen jó
lenne ilyennek lenni... - Sóhajtva pillantott a férfira. -
Nem mintha sokáig bírnám.
- Aranyos is lennél a bírói pulpituson, egy rakás po-
ronttyal - mondta gúnyosan a férfi. Tana nevetett, bár
Jack mostanában sűrűn tett rá éles megjegyzéseket. Ész-
revette, hogy a városba tartanak és nem Tiburonba. Cso-
dálkozva pillantott a barátjára.
- Nem haza megyünk, édes?
- Dehogynem... Azt gondoltam, a házadba akarsz
menni...

411
- Nem bánnám. .. én... - Mélyet lélegzett. Előbb-
utóbb úgyis ki kell mondania. - Haragszol rám, amiért
megvásároltam a házat, ugye?
Jack vállat vont és hajtott tovább, nem véve le a tekin-
tetét a többi autóról.
- Szerintem ez olyasmi, amit meg kellett tenned. Csak
azt nem gondoltam, hogy ilyet veszel.
- Én csak egy kis házat akartam, hogy legyen egy cí-
mem a városban.
- Én csak azt nem gondoltam, hogy birtokolni akarsz
valamit, Tan.
- Mit számít, ha bérelem vagy birtokolom? Így jó be-
fektetés. Szó is volt köztünk ilyesmiről.
- Ja, és le is szavaztuk. Miért kell odakötöznöd magad
valami állandóhoz? - Ő már a gondolattól is libabőrös
lett. Nagyon örült, amiért Tiburonban csak bérlik a la-
kást. - Azelőtt sohasem gondolkoztál így.
- Változik az élet. A ház akkor értelmes döntésnek
tűnt, és én beleszerettem.
- Tudom, hogy bele. Talán éppen ez feszélyez. Annyira
a "tiéd", nem a miénk.
- Inkább közösen vásároltunk volna valamit? - De
tudta, hogy nem így van. Jack megrázta a fejét.
- Te is tudod, hogy az csak komplikálná az életünket.
- Az ember nem ragaszkodhat mindig az egyszerűség-
hez. Mi még mindig a legszabadabbak vagyunk minden
ismerősöm között.

412
Tudatosan szervezték így. Semmi sem állandó, semmi
sincsen sziklába vésve. Az egész élet széteshet pár óra
alatt. Ők így gondolták, legalábbis ezt mondogatták ma-
guknak két éven át.
- A mindenit! - folytatta Tana - különben is megszok-
tam, hogy van egy lakásom a városban. Mi ebben akkora
ügy? - Bár hetek óta gyanította, hogy nem a házzal van itt
a baj, hanem az ő új kinevezésével. Jacket ingerelte a fel-
hajtás, a sajtó; azelőtt eltűrte, mert Tana akkor még csak
ügyészhelyettes volt, de most hirtelen bíróvá lépett elő...
elnök asszonnyá... a tiszteletre méltó Roberts bíróvá... na-
gyon jól látta, milyen arcot vág a barátja, valahányszor őt
így szólítják. - Jack, igazán nem tisztességes tőled, hogy
ha-
ragszol rám miatta! Én nem tehetek róla. Történt valami
csodálatos, meg kell tanulnunk együtt élni vele. Veled is
megtörténhetett volna. Ma nekem, holnap neked, tudod.
- Azt hiszem, én másképp intéztem volna.
- Hogyan? - Tana azonnal megsértődött.
Jack vádlón nézett rá.
- Azt hiszem - kezdte megkönnyebbülten, amiért vég-
re úgy öntheti szavakba a kettejük között lappangó hara-
got, ahogy egy szimfóniát koronáz meg a vokális tétel -
én visszautasítottam volna. Irtó nagyképű dolog ilyet csi-
nálni.
- Nagyképű? Miféle rémségeket beszélsz? Szóval azt
hiszed, nagyképűségből fogadtam el a tisztséget, amelyet

413
felajánlottak?
- Attól függ, hogyan intézed - felelte talányosan a
férfi.
- Azaz?
Megálltak a piros lámpánál. Jack a barátnőjére nézett,
majd hirtelen elkapta a tekintetét.
- Nézd, ne is törődj vele... csak a változások nem tet-
szenek, amelyeket ez hozott az életünkbe. Nem tetszik,
hogy a városban laksz, nem tetszik az az átkozott házad.
Semmi sem tetszik!
- Tehát büntetsz érte, igaz? A szentségit, megteszek
mindent, ami tőlem telik, hogy tisztességgel elviseljem,
adj már egy lehetőséget! Hadd találjam ki, mit tegyek!
Nekem is hatalmas változás, tudhatnád!
- Ránézésre meg nem mondani rólad. Olyan boldog-
nak látszol, amilyen ember csak lehet.
- Hát boldog is vagyok - mondta őszintén Tana. - Cso-
dálatos, hízelgő és érdekes. És nagyon élvezem a hivatá-
somat. Nagyon izgalmas, de ugyanakkor ijesztő és új,
magam se tudom, hogy viselkedjek, de nem akarok fáj-
dalmat okozni neked...
- Oda se neki.
- Hogyhogy oda se? Szeretlek, Jack. Nem akarom,
hogy ez tönkretegyen bennünket.
- Akkor nem fog - vonogatta a vállát a férfi, és hajtott
tovább. Ám ez egyiküket sem győzte meg, és Jack a kö-
vetkező néhány hétben is rémesen viselkedett. Tana

414
presztízskérdést csinált belőle, hogy amikor csak teheti,
Tiburonban töltse az éjszakákat, és fáradhatatlanul kö-
rülhízelegte a barátját, ám Jack nem engesztelődött, és
nagyon komorra sikeredett a karácsonyuk Tana házában.
Jack félreérthetetlenül kifejezésre juttatta, hogy utálja az
egész házat, és másnap reggel nyolckor távozott, mond-
ván, hogy dolga van. Hónapokig megnehezítette Tana
életét, ám ő még így is élvezte a munkáját. Csak azt nem
szerette, hogy olyan sokat kell túlórázni. Néha még éjfél-
kor is bent ült az irodájában, de annyi mindent kellett ta-
nulnia, minden ügynél annyi törvénycikkelyt kellett elol-
vasni, annyi paragrafusra hivatkozni. Akkora felelősség
nehezedett rá, hogy úgyszólván vak lett minden másra,
és amíg Jack április végén el nem kezdett ordítozni vele,
észre sem vette, milyen rosszul néz ki Harry, és hogy úgy-
szólván már be sem jár az irodába.
- Mondd, vak vagy te? Haldoklik, az istenedet! Már
fél éve, Tan! Te már le se szarsz senki mást? - Tana szája
tátva maradt az iszonyattól. Ezek a szavak az eleven hú-
sába vágtak.
- Ez nem igaz... ez nem lehet... - Pedig hirtelen meg-
volt a magyarázat a sápadt arcra, a túlvilági szempárra.
De hát miért nem mondta el neki? Miért? - Miért nem
figyelmeztettél? - nézett föl vádlón Jackre.
- Meg se hallottad volna. Olyan kurvára beleástad ma-
gadat a tulajdon fontosságodba, hogy már semmit sem
látsz a világból! - Tana egy szót sem szólt a keserű, dühös

415
vádakra, hanem kocsiba ült, hazahajtott Tiburonból a sa-
ját házába, felhívta Harryt, de mielőtt bármit mondha-
tott volna, kitört belőle a sírás.
- Mi baj, Tan? - érdeklődött fáradtan Harry. Tana at-
tól félt, megszakad a szíve.
- Nem tudok... én... jaj, Istenem, Harry... - Hirtelen
összejött minden: az elmúlt hónapok feszültsége, Jack
dühe, az esti szavak Harry betegségéről. Tana nem akar-
ta elhinni, hogy a barátja meghal, de másnap ebédnél,
mikor találkoztak, Harry nyugodtan ránézett és meg-
mondta, hogy igaz. A nő elakadó lélegzettel bámult rá.
- De ez nem igaz... ez nem tisztességes... - Zokogott,
akár egy kisgyerek, dehogy is tudta vigasztalni Harryt,
túlságosan fájt a szíve, hogy bárkinek segíteni tudjon.
Harry odakormányozta hozzá a tolószékét, és átkarolta
Tana vállát. Könnyek ültek az ő szemében is, de ugyan-
akkor furcsán nyugodt volt. Majdnem egy éve tudta,
amit réges-rég megjósoltak neki: hogy a sebesülései
megrövidíthetik az életét. Ez következett be. Apránként
emésztette föl a neurózis, és az út végén ott várakozott a
veseelégtelenség. Az orvosok mindent megpróbáltak,
amit megpróbálhattak, ám a test csöndesen feladta. Tana
iszonyodva nézett rá. - Én nem tudok élni nélküled!
- Dehogynem tudsz. - Harry sokkal jobban aggódott
Averil és a gyerekek miatt. Azt tudta, hogy Tana túl fogja
élni. Tana, aki megmentette őt, aki sohasem adja fel...
Szeretném, ha megtennél nekem valamit. Szeretném, ha

416
vigyáznál Averilre, hogy ne legyen semmi baja. A köly-
kök el vannak intézve, anyagi gondjai sem lesznek, de ő
nem olyan, mint te, Tan... ő mindig annyira támaszko-
dott rám.
- Apád tudja? - meredt rá a nő.
Harry megrázta a fejét.
- Senki sem tudja, csak Jack és Ave, meg most már
te. - Ha már Jack, dühítő módon, indulatában elszólta
magát. - Megígéred, hogy rajta lesz a szemed Ave-en?
- Persze hogy meg! - Ez iszonyú, Harry u beszél,
mint aki utazni készül. Nézte a férfit, és villámként ciká-
zott el a szeme előtt a húsz év, amelyben szerették egy-
mást: a bál, ahol megismerkedtek... az évek a Harvar-
don és a Boston Egyetemen... az utazás nyugatra...
Vietnam... a kórház... a jogi kar ...a közös lakás... az az
éjszaka, amikor Harry első kisfia született... hihetetlen,
lehetetlen! Nem halhat meg, ez képtelenség! Olyan na-
gyon szüksége van rá! De aztán eszébe jutott a húgyúti
fertőzések megszámlálhatatlan sokasága, és, hogy mi lesz
a következményük. Harry meg fog halni. Megint elered-
tek a könnyei, a férfi pedig csak ölelte magához. -
Miért? - zokogta Tana. - Ez nem tisztességes!
- Az életben kurva kevés dolog az - mosolygott Harry.
Gyönge, fakó kis mosoly volt. Magával nem nagyon törő-
dött, csak a feleségéért és a gyerekeiért aggódott. Hóna-
pok óta betegre idegeskedte magát miattuk. Hiába pró-
bálta tanítani Averilt, hogyan intézze önállóan a dolgo-

417
kat. Összeroppant felesége hisztérikusan visszautasított
mindenféle tanítást, mintha ezzel elháríthatta volna az
elháríthatatlant. Harry napról napra gyengült, most már
csak hetente egyszer-kétszer járt be az irodába, ezért
nem volt ott soha, amikor Tana hébe-hóba bement Jack-
hez. Most ez is szóba került közöttük.
- Kezd meggyűlölni - közölte Tana. Olyan üres volt az
arca, hogy Harry megijedt. Még sose látta ilyennek. Ne-
héz idők jártak valamennyiükre. Harry nem hitte, de
tudta, hogy meg fog halni. Mint ahogy a rongybabából
lassan elfolyik a fűrészpor, úgy apadt ő is. Egy napon
majd nem lesz többé. Ennyi az egész. Mire a többiek föl-
ébrednek, addigra ő már elment. Csöndesen. Nem sival-
kodva, nyomakodva, bömbölve, ahogy a világra jön az
ember, hanem egy sóhajjal, egyetlen könnyet ejtve, mint
mikor a következő életbe lépünk át, ha ugyan létezik
ilyen. Nem tudta, talán nem is érdekelte. Ehhez túlságo-
san aggódott azokért, akiket itthagy: a társért, a felesé-
gért, a gyerekekért, a barátokért. Mintha mindegyikük
őrá támaszkodott volna, ami elcsigázta Harryt, ám bizo-
nyos értelemben ez tartotta életben. Mint most Tana.
Úgy érezte, meg kell osztania vele valamit, mielőtt el-
megy. Valami fontosat. Változtatni akart a barátnője éle-
tén, még mielőtt késő lenne. Ugyanezt el akarta monda-
ni Jacknek is, de az hallani sem akart róla.
- Nem gyűlöl téged, Tan. Nézd, fenyegetésnek érzi az
előrelépésedet. Különben is hónapok óta ki van borulva

418
miattam.
- Akkor is szólhatott volna!
- Ezért ne hibáztasd. Megeskettem, hogy nem fog.
Ami a többit illeti, te most már fontos asszony vagy, Ta-
na. Fontosabb a munkaköröd, mint az övé. Ez a nagy
helyzet. Mindkettőtöknek nehéz, és Jacknek alkalmaz-
kodnia kell hozzá.
- Mondd meg neki!
- Megmondtam.
- Engem büntet azért, ami történt! Gyűlöli a házamat,
már nem ugyanaz az ember!
- De az. - Harry ízléséhez túlságosan is. Még mindig
ugyanazokhoz a nevetséges dolgokhoz ragaszkodik: hogy
független marad, nem hajlandó semmiféle kötöttségre,
irtózik az állandóságtól. Üres élet ez, Harry elég gyakran
mondta neki, de Jack csupán a vállát vonogatta. Neki így
tetszett az élet, legalábbis addig, amíg nem jött Tana új
beosztása. Nem rejtette véka alá Harry előtt, hogy ez na-
gyon piszkálja a csőrét. - Talán féltékeny rád, ami nem
vonzó tulajdonság, de elképzelhető. Jack végül is ember.
- De hát mikor nő már fel? Vagy mondjak le? - Meg-
könnyebbülés volt normális dolgokról diskurálni, mintha
nem is lenne itt semmiféle katasztrófa, vagy vissza lehet-
ne tartani azzal, hogy Tana nem beszél róla többé. Mint a
régi időkben... milyen szép idők voltak. .. Könnyek szök-
tek Tana szemébe, ha rájuk gondolt.
- Természetesen nem kell lemondanod. Csak adj neki

419
időt. - Harry témát változtatott. - Tan, mondani akarok
neked valamit. Két valamit: - Olyan ellenállhatatlan erő
áradt a nézéséből, mintha egész teste lángra lobbant vol-
na; pana érezte, amint a lelke mélyéig átjárják a szavak. -
Nem tudom, mit hoz a holnap, hogy itt leszek-e még...
két dolgot kell mondanom neked, ez minden, amit rád
hagyok, barátom. Jól figyelj. Az első, hogy köszönöm,
amit értem tettél. Életem utolsó tizenhat évét tőled kap-
tam ajándékba, nem az orvosomtól, nem másoktól: tő-
led. Te kényszerítettél, hogy ismét éljek, hogy menjek to-
vább... Ha te nem lettél volna, sose találkozom Av rillel,
és nincsenek gyerekeim... - Könnyek ültek az ő szemé-
ben is, és lassan legördültek az arcán. Tana örült, amiért
az ő irodájában tartják az ebédszünetet. Kettesben kel-
lett lenniük. - És ez vezet el a második dologhoz. Becsa-
pod magad, Tan. Te nem tudod, miről maradsz le, és nem
is fogod tudni, amíg így vagy. Megfosztod magad a há-
zasságtól, a kötődéstől, az igazi szerelemtől... nem a köl-
csönzött, a fizetett, a futó, az akármilyen szerelemtől, ha-
nem az igazitól. Tudom, hogy az a bolond szeret téged, és
te is szereted őt, de neki mániája a "függetlenség", hogy
ne kövessen el még egy hibát, holott ez a legnagyobb hi-
ba, amit most követ el. Menj férjhez, Tan... legyenek srá-
caid... ez az egyetlen, ami értelmet ad az életnek... az
egyetlen, ami nekem fontos... az egyetlen lényeges, ami
utánam marad... nem számít, ki vagy és mit csinálsz,
amíg nem vagy anya és feleség, amíg nincs kinek adnod,

420
addig nem vagy senki és semmi... addig csak félig élsz...
Tana, ne hazudj magadnak... kérlek... - Most már leple-
zetlenül sírt. Olyan nagyon és olyan régen szerette Tanát,
nem akarta, hogy elmulassza azt, amin ők osztoztak Ave-
rillel. És a szavak hallatán a nőbe egyszerre beléhasított,
hányszor figyelte Harryt és Averilt, amint összenéznek
csendes örömmel, ahogy sose fogynak ki a nevetnivaló-
ból... most ennek is vége lesz, méghozzá milyen hamar;
és a szíve mélyén mindig tudta, hogy Harrynek minden
egyes szava igaz, és bizonyos értelemben ő is ezt kívánta
magának, más értelemben viszont borzasztóan félt tő-
le... és a férfiak az életében mindig alkalmatlanok voltak
rá... Yael Mebee... Drew Lands... és most Jack... és kö-
zöttük a többiek, akik nem számítottak. Sohasem volt
senki, akivel ilyen közel kerülhettek volna egymáshoz.
Talán Harry apja, de az olyan rég volt... - Csapj le rá,
Tan, ha egyszer is kínálkozik az alkalom! Adj föl min-
dent, ha kell! De ha az igazi férfival találkozol, akkor föl
sem kell adnod.
- És teszerinted mit tegyek? Menjek ki az utcára egy
táblával: "Végy feleségül, csináljunk gyereket"? - Egy
percig pont úgy nevettek, mint valamikor régen.
- Igen, seggfej. Miért ne?
- Szeretlek, Harry! - szakadt ki Tanából, és megint sír-
ni kezdett. A férfi szorosan átölelte.
- Nem megyek el mindenestől, Tan. Te is tudod. Ne-
ked és nekem, illetve egy másik szemszögből nekem és

421
Ave-nek annyi mindenünk van, hogy azt nem veszíthet-
jük el csak úgy... Itt leszek én, és rajta tartom a fél sze-
memet a dolgokon. - Szégyenkezés nélkül sírtak. Tana
kételkedett benne, hogy tovább tudna élni Harry nélkül,
és még csak el se merte képzelni, mit érezhet Averil. Éle-
tüknek ez volt a legfájóbb szakasza: három hónapon át
figyelték Harryt, hogyan csúszik mind mélyebbre a lej-
tőn; aztán egy szép nyári napon, mikor magasan állt az
égen a nap, megjött az a bizonyos hívás. Jack telefonált
könnyes hangon. Tanának elállt a szívverése. Csak teg-
nap este, hogy elvált Harrytől. Most már naponta láto-
gatta, ebédidőben, este, munka előtt, bármikor. Sose
tudhatta, mikor ég a körmére a munka, de a látogatások-
ról akkor se mondott le. Harry tegnap este még mosoly-
gott és fogta az ő kezét! Már alig bírt beszélni. Tana meg-
csókolta az arcát, és hirtelen arra a régi kórházra gon-
dolt. Szerette volna visszarángatni Harryt az életbe,
kényszeríteni, hogy harcoljon a régi énjéért, de már úgy-
se lett volna képes... könnyebb volt elmenni.
- Az előbb halt meg - mondta Jack elfúló hangon. Ta-
na sírni kezdett. Csak még egyszer láthatná... hogy hallja
a nevetését... lássa a szemét... Egy percig nem bírt be-
szélni, aztán bólintott, és mély lélegzettel visszafojtotta a
zokogását.
- Hogy van Ave?
- Tűrhetően. - Előző héten megérkezett Harrison, és
azóta náluk lakott. Tana az órájára pillantott.

422
- Rögtön odamegyek. Különben is szünetet rendeltem
el délutánra. - Érezte a szavai nyomán támadt kínos fe-
szültséget. Mintha bizony dicsekedni akarna Jacknek.
De hát mit csináljon? Ő helyhatósági bíró, és szünetet
rendelt el. - Hol vagy?
- Dolgozom. Az apja hívott fel.
- Örülök, hogy ott volt. Átjössz?
- Egy darabig még nem tudok. - Tana bólintott. Ha ő
mondana ilyet, Jack okvetlenül tenne egy kellemetlen
megjegyzést, hogy ő milyen fontosnak képzeli magát.
Jack nem hagyta magát meglágyítani, ez még Harrynek
sem sikerült a halála előtt; noha igazán megpróbált min-
dent. Pedig oly sokat el akart mondani, annyi megoszta-
nivalója volt azokkal, akiket szeretett! És milyen hamar
vége lett... Patakzó könnyekkel robogott Tana az öböl
hídján, és egyszer csak elmosolyodott, mert olyan volt,
mintha Harry lenne ott mellette. Elment, de most már
mindenütt ott van. Vele. Averillel, az apjával, a gyere-
keivel...
- Szia, öreg! - Belemosolygott a levegőbe, pedig öm-
löttek a könnyei. Mire megérkezett a házhoz. Harry már
nem volt ott, elvitték, hogy előkészítsék a szertartásra.
Harrison úgy ült a nappaliban, mint akit letaglóztak. Hir-
telen nagyon öregnek tűnt, Tana csak most döbbent rá,
hogy Harry apja már majdnem hetven, és a gyásztól,
amely beleette magát még mindig szép arcába, hetven-
évesnél is vénebbnek látszott. Egyetlen szót sem szólt,

423
csak odament hozzá. és átölelték egymást. Aztán egysze-
rű fekete ruhában kijött a hálószobából Averil: szőke ha-
ját hátrafésülte. bal kezén csillogott a jegygyűrűje. Har-
rytől kapott néhány gyönyörű dolgot, de most semmit
sem viselt, csak a gyászát, a büszkeségét és a szerelmü-
ket, és így állt ott a házban, amely látta kettejük életét és
gyermekeiket. Különös szépség áradt róla, és Tanát vala-
milyen furcsa irigység töltötte el. Ami Harry és Averil
között volt, az kevés embernek jut osztályrészül, és nekik
fölért az egész világgal. Tana, életében először, hirtelen
űrt érzett magában. Bánta, amiért nem ment feleségül
akkor régen, Harryhez vagy máshoz, hogy feleség le-
gyen... anya... sajgó szakadék nyílt benne, és nem volt
hajlandó összezárulni. Végig a szertartás alatt, a temető-
ben, ahol otthagyták Harryt, és azután, mikor egyedül
maradt, olyasvalamit érzett, amit senkinek sem tudott el-
magyarázni. Mikor megpróbálkozott Jackkel, a férfi a fe-
jét rázta.
- Most el ne kezdj őrjöngeni, Tan, csak mert Harry
meghalt! - Mert ő elmesélte, hogy váratlanul tékozlás-
nak tűnik az élete, amiért sose ment férjhez és nincsenek
gyerekei. - Én próbáltam mindkettőt, hidd el nekem,
nem változtat az semmin. Ne ámítsd magadat, nem min-
denki kapja meg azt. amit ők. Megmondom őszintén, én
még nem láttam emberpárt, őket leszámítva, amellyel
ilyen bőkezűen bánt volna a sors. Ha ezt keresed a há-
zasságban, akkor csalódni fogsz, mert nem kapod meg.

424
- Honnan tudod? És ha mégis? - kérdezte csalódottan
a nő.
- Adhatsz a szavamra.
- Te nem ítélkezhetsz ebben a kérdésben! Felcsináltál
egy huszonegy éves lányt, és muszáj volt hanyatt-homlok
megházasodnod. Ez nem azonos a mi korunkban hozott,
érett döntéssel!
- Zsarolni próbálsz? - kérdezte hirtelen indulattal
Jack. Jóképű szőkesége elcsigázottá szürkült, Harry ha-
lála őt is nagyon megviselte. - Ezt most ne csináld! Hatá-
rozottan nem alkalmas rá az idő!
- Én csak azt mondom, hogy mit érzek.
- Pocsékul érzed magad, mert most halt meg a legjobb
barátod. De ettől még ne menj át romantikusba, és ne
képzeld azt, hogy az élet értelme a család és a gyerekek,
mert nem az, nekem elhiheted!
- Honnan a fenéből tudod? Te csak a magad nevében
nyilatkozhatsz! A kutya szentségedet, ne próbáld helyet-
tem minősíteni a dolgokat! - Hirtelen kirobbant belőle
az indulat. - Jack, te olyan kurvára félsz egy körömfeke-
tényit is törődni bárkivel, hogy sipákolsz, ha valaki a kö-
zeledbe merészkedik! És tudod mit? Kurvára unom,
hogy feszt engem büntetsz, csak mert tavaly kineveztek
bíróvá!
- Szerinted én ezt teszem? - Megkönnyebbülés volt
mindkettejüknek, hogy ordítozhatnak egy kicsit, ám ab-
ban, amit Tana mondott, volt annyi igazság, hogy csú-

425
nyán összevesszenek; Jack kicsörtetett Tana házából, és
három hétre eltűnt. Ismeretségük ideje alatt ez volt a
leghosszabb idő, amikor saját akaratukból különváltak.
Jack nem telefonált, Tana nem telefonált. Egészen addig
nem hallott a férfiról, amíg szokásos évi látogatására
meg nem érkezett Jack lánya, akit Tana meghívott a há-
zába. Barb lelkesen fogadta az invitálást, és már másnap
délután beállított. Tanát elképesztette, mennyire megvál-
tozott, kész nő lett belőle, nyúlánk, szikár alakjával, for-
más kis fenekével, nagy kék szemével, lángvörös hajával.
- Klasszul nézel ki, Barb.
- Kösz, te is. - Öt napig lakott Tanánál, aki még a bíró-
ságra is magával vitte. Csak a hét végén került szóba kö-
zöttük Jack, és hogy mennyire megváltoztak a dolgok,
ami Barbarának is feltűnt.
- Folyton ordítozik velem! - Mostanában nem volt va-
lami szórakoztató társaság az apja. - Mami azt mondja,
mindig is ilyen volt, de akkor soha, mikor te is ott laktál
vele, Tan.
- Biztosan nagyon ideges mostanában - magyarázta
Tana, nehogy a kislány magát képzelje hibásnak. Az az
igazság, hogy Jacknek minden összejött: Tana, Harry, a
munkában ránehezedő teher. Semmi sem akart sikerülni
neki. Miután Barbara visszautazott Detroitba, Tana meg-
próbálkozott egy közös vacsorával, de annak is civakodás
lett a vége. Azon vesztek össze, hogy Averil mitévő le-
gyen a házzal. Jack szerint el kellene adnia, és be kellene

426
költöznie a városba. Tana nem értett egyet vele.
- Az a ház nagyon sokat jelent neki. Évekig éltek ott.
- Változásra van szüksége, Tan. Nem kapaszkodhatsz
a múltba.
- Mi az istennek rettegsz te annyira minden kapaszko-
dástól? Mintha félnél bármivel is törődni! - Ez volt az,
ami az utóbbi időben fokozottan feltűnt Tanának. Jack
szabadságot, függetlenséget akart, elutasított minden kö-
töttséget. Kész csoda, hogy ilyen sokáig eltartott a viszo-
nyuk, amely most bizonyosan elég rozzant formában
volt, és a nyár végén még egy végzetes csapást kapott a
sorstól. Tanát fölfelé buktatták az állami Legfelsőbb Bí-
róságba, ahol üresedés történt. Pontosan az következett
be, amit egy éve jósoltak neki, a helyhatósági bírói tiszt-
ség felajánlásakor. Először nem is merte megmondani
Jacknek, de azt sem akarta, hogy mástól hallja. Egy este,
amikor kedves házikójában holmi hazahozott törvény-
könyvekben ellenőrzött ritkán használt paragrafusokat,
egyszer csak összeszorította a fogát, tárcsázta a férfi ott-
honi számát, és lélegzet-visszafojtva várta, hogy Jack be-
leszóljon.
- Szia, Tan, mi újság? - Hónapok óta nem volt ilyen
derűs. Tana gyűlölte elrontani a hangulatát, márpedig ez
fog bekövetkezni a hír hallatán. Igaza volt. Jacknek egy-
ből olyan lett a hangja, mint akit gyomorszájon vágtak,
mikor ő közölte, hogy ki fogják nevezni a Legfelsőbb Bí-
róság bírájává.

427
- Az jó. Mikor? - Úgy kérdezte, mintha Tana egy kob-
rát vetett volna a lába elé.
- Két hét múlva. Eljössz a beiktatásomra, vagy inkább
nem jönnél?
- Gyönyörűeket tudsz kérdezni! Nyilván jobban sze-
retnéd, ha nem mennék! - Annyira túlérzékeny volt, egy-
általán nem lehetett beszélni vele.
- Nem ezt mondtam! De tudom, mennyire idegesít a
munkám!
- Ezt meg miből gondolod?
- Ó, Jack, kérlek! ... ebbe most inkább ne másszunk
bele... - Túlságosan fáradt volt a hosszú nap után, és
minden nehezebbnek, szomorúbbnak, komiszabbnak
tűnt most, amióta Harry elment. És a Jackkel való vi-
szony is zátonyra futott. Enyhén szólva nem ez volt Tana
életének legrózsásabb szakasza.
- Ez azt jelenti, hogy addig nem látlak?
- Dehogy jelenti. Láthatsz, amikor akarsz.
- Mit szólnál a holnapi estéhez? - Majdnem mintha
próbára tenné.
- Klassz. Nálad vagy nálam? - Tana nevetett, Jack
nem.
- A te házadtól klausztrofóbiás leszek. Hatkor föl-
szedlek a városháza előtt.
- Igenis, uram. - Tréfás tisztelgést csempészett a hang-
jába, de Jack továbbra sem nevetett. A másnapi találko-
zásnál mindketten fakó hangulatban voltak. Iszonyúan

428
hiányzott mindkettejüknek Harry, csak az volt a különb-
ség, hogy Tana beszélt róla, Jack meg nem akart. Már
társult egy másik jogásszal, akit láthatólag kedvelt. Sokat
emlegette, hogy milyen sikeres ember, és mennyi pénzt
fognak keresni. Nyilvánvalóan még mindig csípte a sze-
mét Tana posztja. Kész fellélegzés volt, amikor másnap
reggel kitette a városháza előtt. Hétvégén Pebble Beach-
be akart menni golfozni egy csomó pasassal, és nem hív-
ta Tanát, aki megkönnyebbült sóhajjal ballagott fölfelé a
városháza lépcsőjén. Az biztos, hogy Jack mostanában
nem könnyíti meg az életét. Időnként eszébe jutott, amit
Harry mondott a halála előtt. Jackkel kapcsolatban
azonban reménytelennek látszik bárminemű állandóság.
Egyszerűen nem az a fajta. Nem áltatta magát, tudta ma-
gáról, hogy ő sem volt az a fajta lány, valószínűleg azért
is bírták ki olyan sokáig. Most már ez sem érvényes.
A súrlódás kettejük között szinte az elviselhetetlenségig
fokozódott, és Tana őszintén hálás volt a sorsnak, amikor
megtudta, hogy azon a napon, amikor őt beiktatják a
Legfelsőbb Bíróság bíráinak sorába, Jacknek Chicagóba
kell mennie üzleti ügyben.
Egyszerű kis szertartás volt, a Legfelsőbb Bíróság el-
nökének vezetésével. Jelen volt fél tucat bíró, Tana régi
barátja, a kerületi ügyész - "nem megmondtam?", kom-
mentálta boldogan Tana gyors előrelépését - meg még
néhány ember, aki számított. Averil Európában volt
Harrisonnal és a gyerekekkel. Úgy döntött; hogy a telet

429
Londonban tölti, csak hogy kikapcsolódjon valamelyest,
és a gyerekeket is ott akarta iskolába járatni, Harrison
rábeszélésére. aki nagyon boldognak látszott, mikor el-
utazott unokái kíséretében. Még ezelőtt volt egy szívfáj-
dító négyszemközti találkozásuk Tanával, amikor Harri-
son a tenyerébe temetett arccal zokogta, hogy tudta-e
vajon Harry, mennyire szereti az apja, Tana pedig erős-
ködött, hogy tudta. Most majd enyhíti Harrison szenve-
dését és bűntudatát, hogy gondoskodhat a menyéről és
az unokáiról. Ám nélkülük az eskütétel se volt az igazi;
különös volt körülnézni, és sehol sem látni Jacket.
Az esküt a Fellebbviteli Bíróság egyik bírája vette ki,
akivel Tana már találkozott egyszer-kétszer az évek so-
rán. Sűrű fekete haja, komor, sötét szeme volt, és a pil-
lantásától akárkinek inába szállt volna a bátorsága,
ahogy ott toronylott fölöttük fekete talárjában; ám
ugyanakkor éles eszű, meglepően kedves ember volt,
akinél könnyen állt a nevetés. Széles körű ismertségre
tett szert néhány nagyon vitatott döntésével, amelyeket
az országos sajtó is kommentált, a New York Timesszal, a
Washington Posttal és a Chronicle-lal az élen. Tana sokat
olvasott róla, és szerette volna tudni, mennyire félelme-
tes; mindenesetre az ő beiktatásán inkább látszott bá-
ránynak, mint oroszlánnak. Beszélgettek egy darabig ar-
ról az időről, amelyet a férfi a Legfelsőbb Bíróságon töl-
tött. Tana tudta róla, hogy a város legnagyobb ügyvédi
irodáját vezette, mielőtt bíró lett volna belőle. Izgalmas

430
pályát tudhatott maga mögött, bár Tana nem nézte több-
nek negyvennyolc-negyvenkilenc évesnél. A maga nemé-
ben sokáig afféle "csodagyereknek" számított. Tana na-
gyon rokonszenvesnek találta. A férfi kezet rázott vele,
melegen gratulált, majd elment.
- Ez igen! - mosolygott Tana öreg barátja, a kerületi
ügyész. - Első alkalommal láttam Russell Carvert egy
felesketésen! Borzasztóan fontos leszel, kedves barát-
nőm!
- Nyilván itt járt a földszinten, hogy befizesse a par-
kolási bírságait, és valaki befűzte. - Ezen muszáj volt
nevetni, mert Carver bíró közeli barátja volt a Legfel-
sőbb Bíróság elnökének, és önként ajánlkozott a feles-
ketési ceremóniára. Sötét hajához, komoly arcához illett
is a szerep.
- Akkor kellett volna látnod, mikor ő volt itt az elnök,
Tan! Hű, úgy lapátra tette az egyik kerületi ügyészünket
háromhetes késés miatt, hogy én se tudtam levakarni ró-
la szegény ördögöt!
Tana elképzelte a jelenetet és kacagott.
- Akkor szerencsém van, hogy velem ez sohasem tör-
tént meg.
- Sohasem találkoztál vele bíró korában?
- Csak kétszer. Marha rég lehet a Fellebbviteli Bíró-
ságnál.
- Én is azt hiszem. Bár emlékezetem szerint nem is
olyan öreg. Negyvenkilenc, ötven, ötvenegy... ennyi

431
körül.
- Kicsoda? - Az elnöklő bíró jött oda hozzájuk, hogy
még egyszer megszorítsa Tana kezét. Nagyon szép nap
volt ez, és Tana hirtelen megörült, amiért Jack nincs itt.
Annyival könnyebb, hogy nem kell elakadó lélegzettel
mentegetőzni.
- Carver bíróról beszélgettünk.
- Russról? Negyvenkilenc éves. Velem járt a Stan-
fordra - mosolygott az elnöklő bíró - bár be kell valla-
nom, néhány évfolyammal alattam. - Egészen pontosan
Carver akkor volt gólya, amikor az elnöklő bíró diplomá-
zott. - Roppant kedves fickó, és olyan okos, mint Luci-
fer.
- Annak kell lennie - mondta elismerően Tana. Még
egy lehetséges fok a létrán: a Fellebbviteli Bíróság. Na
majd tíz-húsz év múlva. Addig kiélvezi ezt. A Legfelsőbb
Bíróság, ez pont az ő szája íze szerint való. Rögtön rá
akarták állítani a bűnvádi esetekre, mert ez volt a szakte-
rülete. - Kedves volt tőle, hogy felesketett - mondta bol-
dog mosollyal.
- Kedves pasas - bólogatott mindenki, Tana pedig írt
Carver bírónak egy rövid levelet, amelyben megköszön-
te, hogy időt szakított rá, így téve még ünnepélyesebbé a
fölesketést. Másnap telefonált Carver.
- Maga elképesztően udvarias - közölte derűsen. -
Legalább húsz éve nem kaptam ilyen hálás levelet.
Tana zavartan nevetgélt és hálálkodott.

432
- Olyan nagyon kedves volt magától. Mintha szemé-
lyesen a pápa tisztelné meg egy apáca fogadalomté-
telét...
- Édes Istenem. micsoda gondolat! Maga ezt tette a
múlt héten? Rögtön megsemmisítem... - Nevettek, be-
szélgettek egy darabig. Tana meghívta Carvert, hogy
nézzen be hozzá a törvényszékre, ha arra jár. Meg-
nyugtató melegséggel töltötte el, hogy most már ő is a
bírák testvériségéhez tartozik. Olyan volt, mintha vég-
re felhágott volna az Olümposzra; mindenesetre sok-
kal könnyebb, mint a vádat képviselni nemi erőszakte-
vők és gyilkosok ügyében, vádbeszédeket írni és érvel-
ni, nem mintha azt nem élvezte volna. Itt hűvösebb tár-
gyilagosságra volt szükség. Még soha életében nem ta-
nulmányozta ennyit a jogot. Ki sem látszott a könyvei-
ből, amikor két hét múlva Carver szaván fogta, és be-
nézett a bíróságra. - Hát erre ítéltem én magát? -
Megállt az ajtóban és mosolygott. Tana írnoka rég ha-
zament, ő az összpontosítástól redőkbe szaladt hom-
lokkal böngészte egyszerre hat nyitott könyvben a sza-
bályokat és precedenseket. Mosolyogva tekintett föl a
belépő bíróra.
- Ezt a kellemes meglepetést! - Gyorsan felállt, és egy
kényelmes. öblös bőrfotelra mutatott. - Kérem, foglaljon
helyet! - Carver leült. Jóképű ember volt, a maga csen-
des, férfias, inkább intellektuális módján, nem az a fut-
ballcsapatba illő szépség, mint Jack. Az ő vonzereje sok-

433
kal diszkrétebb volt, és sokkal erőteljesebb, mint ahogy
milliárd más értelemben is erősebb egyéniség volt Jack-
nél. - Parancsol egy italt? - Tanának volt egy gondosan
rejtegetett kis bárja hasonló alkalmakra.
- Nem. köszönöm. Túl sok házi feladatom van ma es-
tére.
- Magának is? Hogy győzi egyáltalán?
- Sehogy. Az ember néha szeretné a falba verni a fe-
jét, de aztán rágja tovább a kásahegyet. Min dolgozik? -
Tana, amilyen röviden tudta, összefoglalta az esetet. Car-
ver tűnődve bólintott. - Érdekes lehet. Még az is előfor-
dulhat, hogy nálam köt ki.
- Nem nagyon bízik bennem, ha azt gondolja, hogy
meg fogják fellebbezni az ítéletemet - nevetett a nő.
- Nem, nem - magyarázkodott gyorsan Carver - csak
arról van szó, hogy maga új játékos itt, tehát bármit
döntsön, meg fogják fellebbezni, ha nem nyeri el valaki-
nek a tetszését. Akár még azzal is megpróbálkoznak,
hogy megsemmisíttessék az ítéletét. Vigyázzon, ne adjon
nekik támadási felületet. - Jó tanács volt. Még beszélget-
tek egy darabig. Carvernak sötét, méla, majdhogynem
érzéki pillantása volt, ami furcsa ellentétben állt a szigo-
rúságával. Egyáltalán, tele volt ellentmondásokkal, ame-
lyek fölkeltették Tana kíváncsiságát. Lekísérte a nőt az
autójához, még segített is vinni egy könyvtornyot, és a
kocsinál mintha elbizonytalanodott volna. - Nyilván nem
tudom elcsábítani egy hamburgerre, ugye?

434
Tana mosolygott. Tetszett neki ez az ember. Még soha-
sem találkozott hasonló típussal.
- De igen, ha megígéri, hogy korán hazavisz, mert még
dolgozni akarok. - A Bill's Place-et választották a De-
menten. Egyszerű, vidékies környezet volt, hamburger,
rósejbni, tejkoktél, sok kis srác. Senki sem sejtette volna
róluk, hogy kik és milyen felelős munkát végeznek. Régi
rázós esetekről beszélgettek, és összehasonlították a
Stanfordot a Boalttel.
- Jó, jó, meghátrálok! - nevetett Tana. - A maga isko-
lája jobb, mint az enyém.
- Nem azt mondtam, csak azt, hogy nekünk jobb a fut-
ballcsapatunk.
- Na, legalább az nem az én hibám. Ahhoz nekem
nem volt semmi közöm.
- Valamilyen okból nem is feltételeztem. - Nagyon
üdítő volt Carver bíró társasága. Közös érdeklődési kö-
rük, közös barátaik voltak. Az idő repült. Carver hazavit-
te Tanát, aki behívta egy pohár italra. A férfi elámult az
aranyos kis ékszerdoboz házon, amelyet Tana gyönyö-
rűen berendezett. Valóságos menedék lett belőle, ahol az
embernek kedve támadt elheverészgetni egy kicsit a kan-
dalló előtt.
- Boldog vagyok itt. - Tana valóban az volt, mind-
annyiszor, ha egyedül lehetett. A lakás csupán akkor vált
fojtogatóvá, ha Jack is eljött. Most azonban, Russ társa-
ságában maga volt a tökély. A férfi meggyújtotta a tüzet,

435
Tana töltött neki egy pohár vörösbort, aztán elbeszélget-
tek a családjaikról, az életükről. Tana megtudta, hogy
Russell Carver tíz éve eltemette a feleségét, és két lánya
van, mindkettő férjes asszony.
- De legalább nagypapa nem vagyok még - mosolygott
Carver. - Beth a Yale-en tanul építészetet, a férje jog-
hallgató, Lee divattervező New Yorkban, méghozzá na-
gyon jó, és én büszke vagyok rájuk... de hogy unokák! -
Csaknem felnyögött. - Arra még nem állok készen.
- Sose akart újranősülni? - kérdezte kíváncsian Tana.
Érdekelte ez az ember.
- Nem. Nyilván nem találkoztam senkivel, aki annyira
fontos lett volna. - Pillantása körbevándorolt a szobá-
ban. majd visszatért a nőhöz. - Tudja, milyen ez, az em-
bernek kialakulnak a szokásai, aztán nehéz változtatni
rajtuk valakinek a kedvéért.
- Gondolom - mosolygott a nő. - Én meg se próbál-
tam igazán. Feltételezem, nem vall túlzott bátorságra. -
Mostanában előfordult, hogy sajnálta. De ha Jack igazán
erőszakoskodik vele, mielőtt elkezdett széthullani az
élet... - Felnézett Russra és elmosolyodott. - Iszonyúan
féltem mindig a házasságtól.
- Úgy is kell. Felettébb kényes művelet. De ha sikerül,
akkor csodálatos. - Ragyogott a szeme, könnyű volt kita-
lálni, mennyire boldog lehetett a feleségével. - Nekem
kizárólag jó emlékeim vannak. - Ami természetesen még
inkább megnehezíti a második házasságot. - De a lá-

436
nyaim is remek teremtések. Igazán meg kellene ismer-
kednie velük.
- Örülnék neki. - Beszélgettek még néhány percig,
Carver megitta a borát és elment. Tana felvonult a dolgo-
zószobájába a könyvekkel, amelyeket a férfi segített neki
hazahozni, és késő éjszakáig dolgozott. Másnap egy bíró-
sági küldönc köszönőlevelet hozott neki Russel Carver-
től, egészen olyan stílusban, amilyen az ő levele volt. Ta-
na felhívta Carvert, és elnevetgéltek a levelezésükön.
Sokkal kellemesebb diskurzus volt, mint amilyet aznap
később folytatott Jackkel, aki ismét a hadi ösvényre lé-
pett. Most a hétvégi terveiken civakodtak, és végül úgy
összevesztek, hogy Tana kiszállt mindennemű hétvégi
programból. és inkább otthon töltötte a szombatot. Ép-
pen régi térképeket nézegetett, amikor megszólalt a
csengő. Russel Carver ácsorgott a küszöbön, bocsánatké-
rő ábrázattal és egy rózsacsokorral.
- Borzasztó neveletlenség ilyet csinálni, úgyhogy előre
bocsánatot is kérek érte. - Jóképű volt tweedzakójában,
kámzsanyakú pulóverében. Tana boldogan mosolygott.
- Most hallom először, hogy neveletlenség rózsát hoz-
ni valakinek.
- Ezzel azt ellensúlyozom, hogy bejelentés nélkül tö-
rök magára, ami igenis neveletlenség, de maga jutott
eszembe, és nem találtam az itthoni számát. Azt gondol-
tam, nyilván nem szerepel a nyilvántartásban, úgyhogy
tettem egy próbát... - mosolygott szégyellősen. Tana be-

437
tessékelte.
- Egyáltalán nincs semmi dolgom, és örülök, amiért
eljött.
- Meg vagyok lepve, hogy itthon találom. Bizonyosra
vettem, hogy elutazott.
Tana töltött vendégének egy pohár bort, és leteleped-
tek a pamlagra.
- Tulajdonképpen voltak terveim, de lefújtam őket. -
Jackkel elviselhetetlenné fajult a kapcsolat, Tana már
nem tudta, mit is tegyen. Előbb-utóbb rendbe kell szed-
niük a dolgaikat, vagy szakítaniuk kell. Most azonban
nem akart ezzel foglalkozni, meg különben is, Jack eluta-
zott.
- Örülök, hogy ezt tette - mosolygott Russel Carver. -
Nem lenne kedve eljönni velem a Butterfieldbe?
- Az aukciós házba? - villanyozódott föl a nő. Fél órá-
val később már a stílbútorok és keleti műtárgyak között
kóboroltak, mindenféle apróságról beszélgetve. Carver
közvetlen modora felszabadítóan hatott Tanára. Szinte
mindenben hasonló nézeteket vallottak. Tana még az
anyját is megpróbálta elmagyarázni neki. - Azt hiszem,
leginkább ez az oka, amiért sohasem akartam férjhez
menni. Folyton magam előtt láttam, ahogy ott ül és várja
Durning hívását... - Még most is gyűlölte az emléket.
- Annál inkább feleségül kell menni valakihez, hogy
meglegyen a biztonsága.
- De én már akkor tudtam, hogy Durning csalja a fele-

438
ségét! Nem akartam én is olyan sorsra jutni, mint az
anyám... vagy a megcsalt feleség.
- Nem lehetett könnyű élete, Tana - mondta együttér-
zőn a férfi. Aznap délután, miközben az Union Streeten
ballagtak, Tana még Harryt is szóba hozta. Mesélt a ba-
rátságukról, egyetemi éveikről, a kórházban töltött idő-
ről, és hogy milyen egyedül érzi most magát nélküle.
Könnyek ültek a szemében, és valami különös gyöngéd-
ség az arcán, amikor fölnézett a férfira.
- Nagyszerű ember lehetett - mondta Carver, és a
hangja olyan volt, akár a simogatás. Tana elmosolyodott.
- Több volt annál. Sose lesz nála jobb barátom. Párat-
lan volt... még a halálában is adott mindenkinek, egy da-
rabot önmagából... - Megint fölnézett a férfira. - Bár-
csak ismerhette volna.
- Egyetértünk. Maga szerelmes volt belé? - kérdezte
szelíden.
A nő megrázta a fejét, aztán elmosolyodott az em-
lékre.
- Kölyökkorunkban belém volt esve. De neki Averil
volt a tökéletes társ.
- És magának, Tana? - pillantott rá fürkészőn Russell
Carver. - Magának ki volt a tökéletes? Volt egyáltalán?
Ki volt élete nagy szerelme? - Elég szokatlan dolog ilyet
kérdezni, ám Carver gyanította, hogy lennie kellett vala-
kinek. Az lehetetlen, hogy ilyen nőnek ne legyen senkije.
Itt valami titok lappang, amelynek sehol sincs a nyitja.

439
- Senki - mosolygott Tana. - Volt, hogy beletaláltam,
volt hogy mellé... Többnyire mellé. Nem volt sok időm.
Carver megértően bólintott.
- Azért, hogy idáig jussunk, meg kell fizetni az árat.
Néha nagyon magányos hely tud lenni. - Vajon Tanával is
ez a helyzet? Bár elégedettnek látszik. Carver rákérde-
zett, hogy van-e valakije.
- Az utóbbi pár évben igen. Együtt is éltünk egy dara-
big, és még mindig találkozgatunk - bánatosan elmoso-
lyodott, és belenézett Russ sötét szemébe - de már nem
ugyanolyan, mint szokott lenni. "Az ár, amit meg kell fi-
zetni", ahogy maga mondja. Akkor változott meg, mikor
tavaly kineveztek bíróvá... aztán meghalt Harry... az sok
sebet ejtett rajtunk.
- Komoly ügy? - kérdezte egyszerre aggodalmasan és
kíváncsian a férfi.
- Sokáig komoly volt, de most már csúnyán sántít. Azt
hiszem, már csak a korrektség tartja össze.
- Tehát még mindig együtt vannak? - kémlelte Carver
a nő arcát. Tana bólintott. A szakító szót sem ő, sem Jack
nem mondta ki. Legalábbis még nem, bár egyikük sem
tudta, mit hoz a jövő.
- A mának élünk. Sokáig jól megfelelt mindkettőnk-
nek. Ugyanaz volt a filozófiánk. Semmi házasság, semmi
gyerek. És amíg ebben egyetértettünk, addig be is vált
nagyszerűen...
- És most? - A lelke mélyéig ért a nagy, sötét szem pil-

440
lantása, és Tana hirtelen éhezni kezdte az érintését, a ke-
zét, az ajkát ennek az embernek, akinél vonzóbbat még
sohasem látott. Aztán szemrehányást tett magának.
Ő még mindig Jackhez tartozik... ugye? Bár már nem
volt benne olyan biztos.
- Nem tudom. A dolgok megváltoztak Harry halála óta.
Mondott néhány dolgot, amiktől kérdéseket kellett fölten-
nem az életemmel kapcsolatban. - Szúrósan nézett Russra.
- Mint például, hogy ez az élet? Ennyi az egész? Elvégzem
a munkámat, Jackkel vagy nélküle - Carver rögtön tudta,
kiről beszél - de ennyi az egész? Ennél talán többet kívá-
nok a jövőtől. Még sohasem éreztem ilyet, és akkor
egyszer
csak jönnek ezek a hangulatok. Vagy legalábbis kételyek.
- Szerintem a helyes úton jár. - Nagyon tapasztaltnak,
bölcsnek tűnt; nem is egy értelemben Harrisonra emlé-
keztette Tanát.
- Harry is ezt mondaná - mosolygott, majd sóhajtott. -
Ki tudja, talán már nem is számít. Hirtelen vége lesz
mindennek, és akkor mi van, kit érdekel, halandók va-
gyunk...
- Annál inkább számít, Tana. Én is ugyanígy éreztem
tíz éve, amikor meghalt a feleségem. Nehéz az ilyet meg-
szokni, mert rákényszerít, hogy tudomásul vegyük saját
halandóságunk tényét. Minden számít, minden év, nap,
minden tönkretett vagy boldogtalan kapcsolat, mert,egy
napon arra ébredünk, hogy benyújtják a számlát. Úgy-

441
hogy addig is próbáljunk boldogok lenni. - Egy pillanat-
ra elhallgatott, majd azzal folytatta: - Maga az?
- Boldog? - Tana egy hosszú percig tétovázott. -
A munkámban igen.
- És egyébként?
- Most éppen nem túlságosan. Nehéz időket élünk.
- Akkor tehát tolakodom? - Mindent tudni akart.
Időnként nehéz volt válaszolni a kérdéseire.
Tana megrázta a fejét és belenézett a barna szempár-
ba, amely olyan ismerős lett neki.
- Nem, nem tolakodik.
- Találkozgat még a barátjával... akivel együtt élt egy
darabig? - Rámosolygott a nőre, és hirtelen olyan világ-
fiasnak, felnőttnek látszott, hogy Tana szinte gyereknek
érezte magát mellette.
- Igen, hébe-hóba.
- Csak tudni akartam, hogy állnak magával a dolgok. -
Tana szerette volna megkérdezni, miért, de nem merte.
Russ elvitte az otthonába, és megmutatta neki a házát.
Tanának már a halltól elállt a lélegzete. Ebben a diszkrét
eleganciával öltözködő, egyszerű, közvetlen emberben
semmi sem árulta el, hogy ilyen gazdag, de a lakása rög-
tön elárulta, kicsoda a tulajdonos. A ház a Broadwayn
állt, saroknyira a Presidiótól, kicsi, ápolt kert közepén.
A magas oszlopos, sötétzöld-fehér márványhallban, ahol
aranyfüstös keretbe foglalt tükrök lógtak a falon és at-
laszfüggönyök söpörték a parkettát, XIV Lajos korabeli

442
komód fehér márványlapjára helyezett ezüsttálca várta a
látogatók névjegyeit. A földszinten kifinomultan elegáns
fogadószobák sorakoztak. Az első emelet otthonosabb
volt: tágas férfilakosztály, szép faburkolatos könyvtár,
márványkandallós, barátságos kis dolgozószoba; a man-
zárdban voltak az üresen álló gyerekszobák.
- Nekem már nincs is szükségem ekkora helyre, de
olyan rég lakom itt, utálnék elköltözni...
Tana nem tehetett mást, mint lerogyott és kacagott.
- Azt hiszem, ezek után felgyújtom a házamat! -
mondta minden keserűség nélkül. Annyi volt az egész,
hogy egy egészen más életbe, más világba nyert bepil-
lantást. Russellnak kell ez, neki nem. Akkor jutott eszé-
be, hogy Russell jelentős vagyont örökölt; azt is tudta
róla, hogy sok évvel ezelőtt egy jövedelmező ügyvédi
irodának volt a tulajdonosa. Igazán bőkezűen bánt vele
az élet. Bár Tanától nem kell tartania, ő - anyagilag -
semmit sem akar tőle. A férfi büszkén végigvitte a szo-
bákon, megmutatta az alagsori biliárdtermet és a torna-
termet, a fegyverállványt, amelyen a kacsavadász pus-
káit tartotta. Egészséges ember volt, akit sok minden ér-
dekelt. Amikor visszamentek a földszintre, odafordult
Tanához, és tartózkodó kis mosollyal megfogta a nő
kezét.
- Én nagyon vonzódom magához, Tana... szeretném
gyakrabban látni, de most nem akarom komplikálni az
életét. Megmondja majd nekem, ha szabad lesz? - Tana

443
bólintott, egészen elhűlve attól, amit látott és hallott. Va-
lamivel később Russ hazavitte, ő pedig leült a nappaliban
és bámulta a kandalló lángjait. Russell Carver az a fajta
férfi, amilyenekről könyvekben olvashatni, vagy magazi-
nokban láthatni őket. És ez az ember egyszer csak ott áll
Tana küszöbén, azt mondja, hogy "nagyon vonzódik hoz-
zá", rózsát hoz neki, Butterfieldnél kísérgeti. Tana nem
tudta hová tenni, csak azt az egyet tudta, hogy ő is "na-
gyon vonzódik" Carverhoz.
Ami nem könnyítette meg Jackkel a dolgokat az elkö-
vetkező néhány hétben. Tana, leginkább bűntudatból,
több éjszakát is megpróbált eltölteni Tiburonban, de
csak Russra bírt gondolni, főleg szeretkezés közben, ami-
től ugyanúgy elöntötte az epe, mint Jacket. Hálaadás
napjára idegroncs lett belőle. Russ elutazott a keleti
partra, hogy meglátogassa Lee lányát. Tanát is hívta,
hogy tartson vele, de az nem lett volna becsületes. Elő-
ször Jackkel kellett tisztázni a dolgokat.
Karácsonyra hisztériás rohamokat kapott, ha csak
rágondolt Jackre. Ő csak Russ-szal akart lenni, hogy
csendesen elbeszélgethessenek, nagyokat sétálhassa-
nak a Presidión, kiruccanhassanak régiségkereskedé-
sekbe, galériákba, órák hosszat üldögélhessenek pará-
nyi kávézókban és éttermekben, ahová ebédelni jártak.
Carverral egy addig hiányzó elem jelent meg Tana éle-
tében. Most már, ha gondja volt, mindig Russnak tele-
fonált, sohasem Jacknek, aki úgyis csak ráförmedt vol-

444
na. Még mindig büntetni akarta Tanát, akit ez ekkor
már nagyon fárasztott. Nem volt annyira bűntudatos,
hogy kibírja.
- Miért ragaszkodsz hozzá? - kérdezte Russ egy
napon.
- Nem tudom! - Tana siralmasan bámult rá. Ép-
pen ebédeltek.
- Talán mert gondolatban összekapcsolod a barátod-
dal. - Ez új megvilágítás volt. Lehet, hogy igaz. - Szere-
ted, Tan?
- Nem erről van szó. Olyan sokáig voltunk együtt.
- Az nem kifogás. Abból ítélve, amit mondasz, nem
vagy boldog vele.
- Tudom. Ez benne az őrület. Talán csak arról van szó,
hogy sokáig olyan biztonságos volt.
- Miért? - Időnként nagyon rámenős volt, de ez jót
tett Tanának.
- Jackkel mi mindig ugyanazt akartuk... semmi elkö-
telezettség, nem kell házasság, sem gyerek...
- Most ettől félsz?
Tana mély lélegzetet vett, és ránézett a férfira.
- Igen... azt hiszem ettől félek...
-Tana... - Russ megfogta a kezét. - Te félsz tőlem? -
Tana lassan megrázta a fejét, és Russ ekkor kimondta
azt, amit a nő legjobban kívánt, és amitől a legjobban
félt, pedig ezt akarta, amióta ismerték egymást, amióta
először nézett bele Russell Carver szemébe. - Feleségül

445
akarlak venni. Ugye tudod? - Tana rázni kezdte a fejét,
majd abbahagyta és bólintott, mire mindketten nevettek,
de Tanának könnyes volt a szeme.
- Nem tudom, mit mondjak.
- Semmit sem kell mondanod. Én csak azt akartam,
hogy tisztán lásd a dolgokat. És bármit döntsél rólunk,
most a másik helyzetet is tisztáznod kell, a saját lelki
nyugalmad érdekében.
- Nem fogják kifogásolni a lányaid?
- Az én életem, nem az övék. Egyébként jó gyerekek,
semmi okuk kifogásolni a boldogságomat. - Tana bólin-
tott, úgy érezte, álmodik.
- Komolyan beszélsz?
- Sose voltam még ilyen komoly. - Tekintetük össze-
kapcsolódott. - Nagyon szeretlek. - Még csak meg sem
csókolta, de Tana úgy érezte, ott helyben fog leolvadni a
székről. Mikor kiléptek az étteremből, Russ gyengéden
magához vonta és megcsókolta a száját, Tana pedig tűzzé
vált a karjaiban.
- Szeretlek, Russ! - Hirtelen olyan könnyen jöttek a
szájára a szavak. - Annyira szeretlek! - Könnyes szem-
mel tekintett föl a férfira, aki lemosolygott rá.
- Én is szeretlek. Most pedig menj és tedd egyenesbe
az életed, ahogy rendes lányhoz illik.
- Az beletelhet egy kis időbe.
Lassan ballagtak a városháza felé. Tanának vissza kel-
lett mennie dolgozni.

446
- Jól van. Mit szólnál két naphoz? - Elnevették magu-
kat. - Átmehetnénk Mexikóba az ünnepeken.
Tana összerázkódott. Már megígérte Jacknek, hogy ve-
le fog síelni. Most mit tegyen?
-Adj haladékot újévig, addig mindent egyenesbe hozok.
- Akkor talán egyedül megyek át Mexikóba - mondta
tűnődő homlokráncolással a férfi. Tana aggodalmasan
pillogott. - Mi nyugtalanít, kicsim?
- Hogy bele fogsz szeretni valaki másba.
- Annál inkább siess - nevetett Russ és megcsókolta.
Tana visszarohant dolgozni, és egész délután különös pil-
lantással, halvány mosollyal ült a pulpituson. Semmire
sem bírt összpontosítani, és mikor aznap este találkozott
Jackkel, az tudni akarta, megvan-e minden fölszerelése a
sítúrához, amelyre a barátaikkal akartak menni. Tana
egyszer csak fölállt, és ránézett a férfira.
- Mi a baj, Tan?
- Semmi... minden... - Behunyta a szemét. - Men-
nem kell.
- Most? - kérdezte haragosan Jack. - Vissza a vá-
rosba?
- Nem. - Leült és elkezdett sírni. Hol kezdhetné? Mit
mondhatna? Hát Jacknek végül csak sikerült elűznie, az
epésségével, azzal, hogy haragudott az élettársa munká-
jára és sikereire, és hogy semmiféle kötöttséget nem volt
hajlandó vállalni. Tana most olyat akart, amit Jack nem
adhatott meg neki, és tudta, hogy helyesen cselekszik, de

447
olyan nehéz volt! Boldogtalanul meredt Jackre, bár már
tudta, mit fog tenni. Szinte érezte, amint egyik oldalán
ott ül Russ, a másikon Harry, és szurkolnak neki. - Nem
bírom! - Jack rámeredt.
- Mit nem bírsz? - értetlenkedett. Tanának nem volt
szokása logikátlanul viselkedni.
- Nem bírom így folytatni!
- Miért nem?
- Mert ez egyikünknek sem jó! Egész múlt évben za-
bos voltál rám, én pedig szerencsétlen voltam... - Átsé-
tált a szobán, nézegette az ismerős tárgyakat. Ez a ház
két éven át volt az otthona, és most mégis mintha egy
idegen lakna benne. - Én ennél többet akarok, Jack.
- Jézusom! - A férfi dühösnek látszott. - Például?
- Például valami állandót, például olyat, ami Harry és
Averil között volt.
- Már megmondtam, hogy azt úgyse kaphatod meg.
Az csak az övék volt. És te nem olyan vagy, mint Averil.
- Az nem indok arra, hogy feladjam. Akkor is akarok
valakit, aki az enyém, aki hajlandó odaállni Isten és em-
ber elé, úgy vállalni engem arra az időre, ami nekem még
hátravan...
- Te azt akarod, hogy vegyelek feleségül? - rémült
meg a férfi. - Azt hittem, megegyeztünk... - Egészen el-
borzadt. De a nő megrázta a fejét, és visszaült.
- Nyugi, megegyeztünk, és nem ezt akarom. Ki akarok
szállni, Jack. Azt hiszem, ideje.

448
A férfi sokáig hallgatott. Ezzel ő is tisztában volt, de
akkor is fájt. Ráadásul tönkretette a vakációs terveit.
Fölnézett a nőre.
- Ezért hiszek én abban, amit teszek. Mert előbb-
utóbb minden véget ér, és könnyebb így. Én becsomago-
lok. te becsomagolsz, és Isten áldjon. Fáj egy darabig, de
legalább sose hazudtunk egymásnak, és nem vonszolunk
magunkkal egy csomó gyereket.
- Én már abban sem vagyok biztos, hogy az olyan ret-
tenetes lenne. Legalább tudnánk, hogy szerettük egy-
mást. - Olyan szomorú volt, mintha egy kedves valakijét
veszítette volna el. Az is történt.
- Nagyon szerettük egymást, Tan, és jó volt. -
Könnyek ültek a férfi szemében. Odajött Tanához, mel-
léült. - Ha meg lennék győződve a cselekedet helyessé-
géről, feleségül vennélek.
- Nem lenne az jó neked - pillantott rá a nő.
- Te különben sem lennél boldog a házasságban, ban.
- Miért nem? - Igazából nem akarta tudni. Most nem.
Ne most, amikor Russ már a színfalak mögött várakozik,
hogy feleségül vehesse. Ez olyan volt, mintha megátkoz-
nák. - Miért mondasz ilyet?
- Mert te nem az a típus vagy. Túl erős vagy. - Jacknél
feltétlenül erősebb volt, azt tudta, de csak nemrég döb-
bent rá, főleg mióta ismerte Russt. Russ olyan más volt,
mint Jack. Annyival erősebb minden férfinál, akik elő-
fordultak Tana életében. Tanánál is erősebb. Végre. -

449
Különben sincs szükséged házasságra - mosolygott kese-
rűen a férfi. - Te a törvényhez mentél férjhez. Ez teljes
munkaidejű szerelmi viszony.
- Nem kaphatja meg mindkettőt az ember?
- Egyesek igen. Te nem.
- Ennyire bántottalak, Jack? - kérdezte szomorúan
Tana. A férfi mosolygott, felállt, kibontott egy üveg bort,
töltött egy pohárral a barátnőjének, és Tana valamiért
úgy érezte, hogy sohasem ismerte ezt az embert. Az
egész olyan keserű volt, annyira sekély. Jackből hiányzott
a mélység. Hogy bírta ki vele ilyen sokáig? Persze, meg-
felelt neki. Ő sem akart mélységet ezekben az években.
Ugyanolyan szabad akart lenni, mint Jack. Csakhogy az-
óta felnőtt, és akármennyire megrettentette az erőpróba,
amelyet Russ kínált, ugyanakkor akarta is, jobban akar-
ta, mint eddig bármit. Belemosolygott Jack szemébe,
amikor a férfi felköszöntötte.
- Egészségedre, Tan. Sok szerencsét.
- Most megyek. - Ivott, majd letette a poharat.
- Menj. Majd hívj fel valamikor. - Hátat fordított ne-
ki. Tanát késként járta át a fájdalom. Szerette volna a fér-
fi felé nyújtani a kezét, de már túl késő volt. Mindkette-
jüknek. Megérintette Jack hátát, és annyit súgott:
- Isten áldjon.
Aztán hazarobogott, amilyen sebesen bírt, megfür-
dött, hajat mosott, mintha a csalódásokat és a könnyeket
mosná le magáról. Harmincnyolc éves, és most kezdi

450
elölről az életét, valami sohasem ismert módon, egy
olyan férfi oldalán, aki egyetlen régi férfihoz sem fogha-
tó. Gondolt rá, hogy felhívja, de az agya még mindig tele
volt Jackkel, és hirtelen félt volna elmondani Russnak,
hogy szabad. Nem is szólt neki addig, míg együtt nem
ebédeltek azon a napon, amikor a férfi el akart utazni
Mexikóba. Akkor ránézett, és talányosan elmosolyodott.
- Mi olyan szórakoztató?
- Hát csak az élet.
- Téged mulattat?
- Néha. Én... izé... öhm... - Russ a szemébe nevetett,
Tana rákvörösre pirult. - Ó, a fene! Ne nehezítsd már
meg a dolgomat!
Russ mosolyogva megfogta a kezét.
- Mit akarsz elmondani? - Még sohasem látta a nőt
ilyen zavarban. Tana mély lélegzetet vett.
- Ezen a héten egyenesbe hoztam a dolgot.
- Jackkel? - álmélkodott Russell. Tana félénk mo-
sollyal bólintott. - Ilyen hamar?
- Nem bírtam tovább így.
- Nagyon földúlta? - kérdezte aggódva a férfi.
Tana bólintott, és egy pillanatra elszomorodott.
- Igen, bár nem vallotta volna be. Ő úgy szereti, ha min-
denben lezser és szabad az élet. - Sóhajtott. - Azt mondta,
én úgyse lehetnék boldog semmiféle házasságban.
- Aranyos - mosolygott Russ, akit tökéletesen hidegen
hagyott a jóslat. - Ha kiköltözöl, okvetlenül égesd porig

451
a házat. Régi szokása egyes férfiaknak. Hidd el, nem je-
lent ez semmit. Kösz, részemről én megreszkírozom - fe-
jezte be boldog mosollyal.
- Te még mindig feleségül akarsz venni? - hitetlen-
kedett Tana, és egy percre... egyetlenegy percre kísér-
tésbe esett, hogy visszarohanjon a régi életéhez, de már
nem akarta. Ezt akarta... és Russellt... egyszerre házas-
ságot és hivatást, akármennyire vacogott tőle. Olyan
esély, amelyet ki kell használnia. Készen áll rá. Hosszú
időbe telt, de végül elért idáig, és büszke volt magára.
- Hát mit képzelsz? Persze hogy feleségül akarlak ven-
ni! - nyugtatta meg Russ nevető szemmel.
- Biztos vagy benne?
- És te? Mert ez fontosabb.
- Nem kellene még megbeszélnünk? - kérdezte hirte-
len támadt idegességgel Tana. Russ kinevette.
- Meddig? Hat hónapig? Egy évig? Tíz évig?
- Inkább talán ötig... - Most már Tana is nevetett,
majd váratlanul elkomolyodott. - De gyerekeket nem
akarsz, ugye? - Ezt már nem vállalná, túl öreg hozzá.
Russell a fejét rázta és elvigyorodott.
- Ne idegeskedj már mindenen! Nem, nem akarok
gyerekeket. Jövő hónapban leszek ötven, és már van két
lányom. Vaszektómiát ugyan nem csináltatok, egyébként
elkövetek mindent, amit akarsz, hogy ne essél teherbe.
Oké? Akarod, hogy a véremmel pecsételjem meg?
- Igen. - Ezen kacagtak, aztán Russ fizetett, kisétáltak

452
az étteremből, és ott úgy ölelte magához Tanát, mint még
soha férfi, de Tana se volt még ilyen boldog soha. Majd
Russell hirtelen az órájára pillantott, és a kocsija felé te-
relte a nőt. - Mit csinálsz?
- El kell kapnunk a gépet.
- Kapnunk? De én nem tudok.. . én nem...
- Szünet van nálad a bíróságon?
- Igen, de...
- Rendben van az útleveled?
- Én... igen... azt hiszem...
- Majd megnézzük, mikor hazavittelek... jössz ve-
lem... ott kitervelhetjük az esküvőt... felhívom a lányo-
kat... mit szólnál februárhoz?... mondjuk hat hét múl-
va?... Szent Bálint napján?... így elég giccses lesz, Tan? -
Megőrültek egymástól. Elcsípték az esti mexikói gépet,
egy isteni héten át napfürdőztek, és végre szeretkeztek,
mert Russell ki akarta várni, hogy Tana minden szálat el-
vágjon, ami Jackhez fűzi. Hazatérésük után jegygyűrűt
vásárolt Tanának, és értesítették a barátaikat.
Telefonált Jack, aki az újságban olvasta a hírt.
- Szóval erre ment ki az egész? Azt miért nem mond-
tad, hogy összeállsz valaki mással? Ráadásul egy bíróval!
Még egyet léphetsz fölfelé!
- Ez ocsmányság! Nem álltam össze vele!
- Nekem akarod ezt beadni? - Dühösen nevetett. -
Na ne röhögtess!
- Na ide figyelj, te olyan buzgón őrizted a függetlensé-

453
gedet, hogy már azt se tudod, mi a különbség a kicsapon-
gás és a picsakongás között!
- De azt legalább tudom, mikor verek át valakit, Tan!
- Én nem vertelek át téged!
- Ebédidőben kúrni, az micsoda? Vagy este hat előtt
nem számít? - Tana ekkor lecsapta a kagylót és keser-
gett, amiért ez így végződött. Barbarának is megírta,
hogy férjhez megy, elég sebbel-lobbal, de Russ kedves
ember, és Tana ajtaja továbbra is nyitva áll Barb előtt, ha
majd nyáron átjön meglátogatni az apját. Nem akarta,
hogy a fiatal lány úgy érezze, mintha ő eltaszítaná. És
mennyi minden dolga volt még. Averilnek is megírta
Londonba, az anyja meg majdnem szívrohamot kapott,
mikor Tana telefonált neki.
- Ülsz?
- Jaj, Tana, történt veled valami? - kérdezte sírósan
Jean. Még csak hatvanéves volt, de lélekben kétszer
annyi. Nagyon megviselte, hogy a hetvennégy éves Ar-
thuron kiütköztek a kezdődő szenilitás jegyei.
- Valami szép, anyám. Valami, amire régen vársz.
Jean üres tekintettel bámulta a falat.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Három hét múlva férjhez megyek.
- Mit? Kihez? Ahhoz a férfihoz, akivel együtt éltél? -
Jean sose tartotta valami sokra, de akkor is ideje, hogy
ren-
dezzék a helyzetüket a világ előtt, főleg most, amikor

454
Taná-
ból bíró lett. De a meglepetések ezzel nem értek véget.
- Nem. Valaki máshoz. A Fellebbviteli Bíróság egyik
bírájához. Russell Carvernek hívják, anya. - Elmondta a
többit is, Jean pedig sírt és nevetett és megint sírt.
- Jaj, édes... de rég várok erre!
- Én úgyszintén. - Tana is nevetett és sírt egyszerre. -
De megérte várni, anya. Hát még ha meglátod Russt! Át-
jössz az esküvőre? Február tizennegyedikén házasodunk
össze.
- Szent Bálint napján... jaj, de édes... - Tanát ugyan
még mindig feszélyezte, de egyetértett Russell-lel ab-
ban, hogy vicces lesz. - A világ minden kincséért ki nem
hagynám! Bár nem maradhatok sokáig, mert Arthur
valószínűleg nem lesz annyira jól, hogy jöhessen. - Még
ezer dolgot el kellett intéznie utazás előtt, alig várta,
hogy letehesse a kagylót. Ann most ment férjhez ötöd-
ször, de kit érdekel? Tana férjhez megy! És a Fellebbvi-
teli Bíróság bírájához! Aki még jóképű is, mondja Tana.
Jean a teljes felindulás állapotában téblábolta át a dél-
utánt. Holnap be kell mennie a Saksbe... Szüksége lesz
egy ruhára... nem, talán inkább kosztümre... Hihetet-
len, hogy végre bekövetkezett! És Jean egész éjjel hang-
talan hálaimákat rebegett az éghez.
18. fejezet
Az esküvő abszolút gyönyörűre sikerült. Russ házánál
tartották, egy pianista és két hegedűs játszott valami szé-

455
pet Brahmstól, miközben Tana lassan aláereszkedett a
lépcsőn, egyszerű, törtfehér krepdesinruhájában. Ele-
fántcsontszínű szaténcipőt viselt hozzá, leengedett
hosszú szőke haján széles karimájú kalapot egy semmi
kis fátyollal. Nagyjából százan jöttek el. Jean egy sarok-
ban állt, és majdnem egész nap sírt a mennyei boldogság-
tól. Csodaszép bézs Givenchy-kosztümöt vásárolt magá-
nak, és olyan büszke volt a lányára, hogy Tana is mind-
annyiszor elsírta magát, ha az anyjára tévedt a pillantása.
- Boldog vagy, szerelmem? - Russ úgy nézett a felesé-
gére, hogy annak repesett a szíve. Ez lehetetlen, ekkora
szerencse, hogy ilyen férfira leljen, mint Russ, álmában
nem hitte volna, hogy ilyen is létezik, mint ami közöttük
van. Úgy érezte, ennek az embernek született. Harryre
gondolt, míg lépkedett az oltár felé. "Oké, seggfej? Jól
csináltam?", és elmosolyodott a könnyein át.
Klasszul csináltad! Harry nagyon bírná Russt. Mint
ahogy Russ is őt. Most nagyon érezte Harryt maga mel-
lett. Harrison és Averil táviratban gratulált. Eljöttek
Russ lányai, két karcsú, kedves, kellemes teremtés, a ro-
konszenves férjeikkel. Könnyű volt szeretni őket, és ők
azt se tudták, hogy udvarolják körül az új rokont. Főleg
Lee örvendezett a mostohaanyjának, akinél mindössze
tizenkét évvel volt fiatalabb.
- Hála Istennek, amiért apusnak volt annyi esze addig
várni a második házasságával, amíg mi felnövünk -
mondta nevetve. - Először is, most sokkal csendesebb a

456
ház, másodszor, nem kell elviselned bennünket. Apus
olyan sokáig volt egyedül, marhára hálásak vagyunk ne-
ked, Beth és én, amiért feleségül mentél hozzá! Elgon-
dolni is rémes volt, hogy itt van egyedül a házban! -
A kissé bolondos Lee a saját pompás kreációit viselte,
szemmel láthatóan imádta az apját, odáig volt a férjétől,
Beth pedig bálványozta az egész családot. Eszményiek
voltak együtt. Jean elnézte őket, és hirtelen megörült,
amiért Tana mégse követte el azt a csacsiságot, hogy be-
lehabarodjon Billybe, akármennyire forszírozta is ezt az
anyja oly sok éven át. Milyen okos volt Tana, hogy kivár-
ta ezt a rendkívüli embert. És ezt az életet. Ilyen szép há-
zat még nem is látott Jean. Tana pedig spontán természe-
tességgel bánt a férje régi inasával és házvezetőnőjével.
Lebegett szobáról szobára, mulattatta a barátaikat, és az
emberek "tiszteletre méltó elnöknő"-nek szólongatták.
Csodálatos délután volt. Az új pár visszament Mexi-
kóba nászutazni, majd La Jollán és Los Angelesen át
tértek haza. Tana kivett egy hónap szabadságot, és
mindannyiszor elmosolyodott, ha új nevét látta. Carver
bíró... Tana Carver... Tana Roberts Carver... Minden-
hez hozzáírta a férje nevét. Nem neki találták ki a femi-
nista maszlagot. Harmincnyolc, kis híján harminckilenc
évet várt Russra, majdnem négy évtizedig kapálózott a
házasság ellen, és ha most fejest ugrott, akkor ki fogja
élvezni a férjezett állapot valamennyi előnyét. Minden
estét otthon töltött, és örült Russnak, annyira, hogy a

457
férje ugratta is miatta.
- Mikor kezdesz már az idegeimen táncolni, hogy úgy
viselkedj, mint egy igazi feleség?
- Azt hiszem, ezt elfelejtettem. - Aztán ismét szóba
került Tana háza. Az asszony fontolgatta, hogy bérbe ad-
ja. Olyan szép volt, nem akarta eladni, de tudta, hogy so-
ha nem fog benne lakni. - Talán el kellene adnom.
- És ha én kibérelném tőled Bethnek és Johnnak, arra
az időre, amikor hazajönnek?
- Az csodálatos lenne - mosolygott Tana. - Lássuk
csak ... megkapod tőlem két csókért... meg egy mexikói
útért... - Russ kacagott. Végül úgy döntöttek, hogy nem
adják el a házat, csak kiadják.
Tana még soha életében nem volt ilyen boldog. Egyike
volt ez azoknak a ritka időszakoknak, amikor minden tö-
kéletesnek tűnik, minden úgy megy, ahogy akarjuk. Egy
ilyen napon egyszer csak beleszaladt valakibe, amikor a
tárgyalóteremből Russhoz igyekezett ebédre. Drew
Lands volt az, aki olyan képet vágott, mintha most talált
volna olajat az előkertjében. Barátságosan eldiskuráltak
egy-két percig. Hihetetlen, hogy valamikor ez az ember
okozott Tanának annyi fájdalmat! Még döbbenetesebb,
hogy Julie és Elizabeth betöltötték a tizennyolcat, illetve
a huszonkettőt. - Jóságos ég, hát ennyi ideje?
- Annyinak kell lennie, Tan - mondta bársonyos han-
gon Drew. Tana hirtelen megharagudott. Tisztán látta a
férfi szemén, hogy Drew mindenféléket feltételez, amik

458
rég nem aktuálisak, most meg végképp nem helyénvalók.
- Hat éve, hogy elváltunk Eikennel. - Még ki is meri
mondani?... Hogy merészelt elválni, miután, épp Eileen
miatt, annyi szenvedést mért Tanára?
- Sajnálatos - állapította meg hidegen az asszony, és
nem érdekelte Drew Lands mondanivalója. Nem akarta
váratni Russt, aki egy fontos ügyön dolgozott.
- Ja... azon morfondírozom... nem találkozhatnánk
valamikor? Most itt lakom San Franciscóban...
Tana rámosolygott.
- Szívesen találkoznánk veled bármikor, de a férjem
most éppen nagyon bele van temetkezve egy óriási ügybe
- fejezte be kaján vigyorral. Intett, néhány összefüggés-
telen szót motyogott és elsietett. Még akkor is diadaltól
ragyogott a szeme, amikor bement Russhoz a Hayes
Street Grillbe. Egyik törzshelyük volt, gyakran találkoz-
tak itt egy sarokasztalnál, ahol szerettek ebéd közben
csókolózni, hadd mosolyogjanak az emberek.
- Minek örülsz annyira? - kérdezte Russ, aki jól is-
merte a feleségét.
- Semminek... - De Russ előtt nem lehetett titkot tar-
tani, meg Tana nem is akart. - Majdnem hét év után be-
leszaladtam Drew Landsbe. Micsoda csirkefogó! Gon-
dolom, mindig is az volt, a nyamvadt kis hernyó!
- Jaj, jaj, mivel érdemelte ki a jelzőknek ezt a sokasá-
gát?
- Ez volt az a nős ember, akiről meséltem...

459
- Aha! - Russellt mulattatta a felesége szemében
lobogó tűz. Tudta, hogy senki más férfitól nem kell félte-
nie lanát... nem mintha olyan biztos lett volna magában,
hanem mert ismerte azt a szeretetet, amely kettejüket
összefűzte. Ritka dolog az ilyen, és Russ mérhetetlenül
hálás volt érte. Soha, senkit nem szeretett még így.
- És tudod, hogy a végén csak elvált?
- Erre számítani lehetett - mosolygott a férfi. - Most
pedig újra veled akar járni. Így van?
- Megmondtam, hogy nagyon örülnénk a találkozás-
nak, aztán elpályáztam - nevetett Tana.
- Te kis boszorkány! De én így is szeretlek. Milyen volt
ma a bíróságon?
- Nem rossz. Lesz egy érdekes ügyem. Üzemi baleset.
Mocskos munka, de nagyon izgalmas kérdéseket és ala-
kiságokat vet föl. Hát te hogy haladsz a monstre perrel?
A férfi mosolygott.
- Végre visszacsukom a szörnyet a ketrecébe. És - egy
pillanatra furcsa lett a pillantása - telefonált Lee.
- Hogy van?
- Jól. - Egymásra néztek. Valami lógott a levegőben.
- Mi baj, Russ? - kérdezte aggódva Tana. A férje
olyan különösnek tűnt.
- Megtörtént. Hát végül is elkövették velem. Nagyapa
leszek. - Egyszerre tűnt mámorosnak és porba sújtottnak.
- Jaj, ne! - kacagott az asszony. - Hát hogy tehet ilyet
veled Lee?

460
- Én is pont ezt mondtam neki! Hát el tudod képzel-
ni? - kérdezte mosolyogva.
- Nehezen. Majd veszünk neked fehér parókát, hogy
megfelelj a szerepnek. Mikorra várja?
- Januárra. Úgy tűnik, a születésnapomra. Vagy újév
napjára. Ilyen tájban.
A baba végül Újévkor született meg. Russ és Tana jó
ötletnek találták, hogy elrepüljenek New Yorkba és meg-
látogassák. A férfi látni akarta első unokáját. Ez is lány
volt, harmadik lány Lee és Beth után. Russ lakosztályt
foglaltatott a Sherry Netherlandben, azzal már ott sem
voltak. Lee virulva trónolt a New York Kórház legjobb
szobájában, a baba édes volt, Russell az ilyenkor elvárha-
tó hangokat hallatta, és mikor visszamentek a hotelba,
szenvedélyesen szeretkezett a feleségével.
- De legalább még nem vagyok teljesen túl a csúcson.
Milyen érzés egy nagyapával szerelmeskedni, édesem?
- Jobb, mint valaha. - De Russ azonnal észrevette,
hogy van valami különös Tana pillantásában. Elcsendese-
dett, magához húzta az asszonyt, meztelen testük össze-
ért, élvezte felesége bársonyos bőrét. Aggasztotta a visel-
kedése. Tanának az volt a szokása, hogy mélyen magába
zárkózott, ha valami nagyon fontos volt a számára. A fér-
fi látta, hogy most is ezt csinálja.
- Mi baj, szívem? - súgta a fülébe.
- Miből gondolod, hogy baj van?
- Jobban ismerlek én annál. Nem tehetsz bolonddá

461
egy ilyen öregembert, mint én. Legalábbis nem egy olyat,
aki annyira szeret, mint én téged. - Tana sokáig tagadta,
de aztán, férje mélységes megdöbbenésére összeroppant
és zokogni kezdett. Olyan borzasztóan fájdalmas volt lát-
ni Lee-t és az újszülöttjét... olyan üresség van benne...
olyan semmihez sem fogható, rettenetes űr... Russell
döbbenten figyelte az asszonyából előzuhogó indulato-
kat. Tana még nála is döbbentebb volt. Sose tudta magá-
ról, hogy ez lappang benne.
- Gyereket akarsz, Tan?
- Nem tudom... még sohasem éreztem ezt. .. és már
majdnem negyvenéves vagyok... túl öreg vagyok már
hozzá... - Pedig semmit sem akart ennyire, és hirtelen
feltámadtak benne Harry szavai.
- Hát akkor gondolkozz rajta, és majd megbeszéljük.
Tanát egy teljes hónapig nem hagyta nyugodni Lee és
a kicsi alakja, és miután hazamentek, hirtelen terhes
asszonyokat kezdett látni mindenütt; babakocsik fordul-
tak be minden sarkon, mindenkinek volt kisbabája, csak
neki nem... Ki se tudta mondani, mennyire emészti az
irigység és a magány. Russell látta az arcán, de csak az el-
ső házassági évfordulójukon hozta szóba megint. Tana
élesen fölcsattant, ami nem volt jellemző rá. Mintha túl-
ságosan fájt volna beszélnie róla.
- Azt mondtad, túl öreg vagy hozzá! Én is!
- Ha neked fontos, akkor nem. Lehet, hogy nekem első
látásra kicsit bolondságnak tűnt, de el tudnám viselni.

462
Más
korombeli férfiaknak is van második családja, sőt nálam
öregebb férfiaknak... sokkal öregebbeknek is - mondta
mosolyogva. Őt is meglepte, mennyire meghatódott, ami-
kor először Tana, majd ő maga vette a karjára Lee babá-
ját. Nemhogy nem bánná, de Tana gyereke az egész világ-
nál többet jelentene neki. A felesége azonban egyre érzé-
kenyebben reagált a témára, úgyhogy Russ a végén le is
vette a napirendről. Márciusban megint átmentek Mexi-
kóba, és istenit üdültek. Úsztak, horgásztak, napoztak a
strandon. Tana hazajövet nem érezte magát valami jól.
- Szerintem agyondolgozod magad. - Russell ragasz-
kodott hozzá, hogy mutassa meg magát az orvosnak,
mert az asszony majdnem három héten át még a megfá-
zással is bajlódott.
- Nincs nekem időm orvosra! - De olyan fáradt, el-
esett volt, olyan sűrűn panaszkodott a gyomrára, hogy a
végén csak elment, és ott érte élete legnagyobb sokkja,
mert az volt, amit olyan kétségbeesetten akart. Halálo-
san megrémült. Neki nincs ideje erre. Neki fontos mun-
kája van. Nevetséges lesz... sohasem akarta... Russ ki
fog borulni... annyira vívódott, hogy haza se ment, csu-
pán este hét óra felé állított be. Russ, ahogy ránézett,
azonnal tudta, hogy valami rettentő baja lehet. Hagyta,
hogy leengedjen egy kicsit, italt kevert neki, pezsgőt bon-
tott a vacsorához, ám a felesége egyetlen csöppet sem
ivott, és még akkor is feszült volt, mikor fölmentek a

463
hálószobába. Nagyon furcsa volt a szeme. Russell most
már komolyan aggódott, és ahogy Tana leült, ő is odahú-
zott mellé egy széket.
- No jó, most mondd el, mi történt ma. Vagy a munká-
dat veszítetted el, vagy a legjobb barátodat.
Az asszony szégyellősen elmosolyodott és láthatóan
fölengedett, mikor a férje megfogta a kezét.
- Túl jól ismersz engem.
- Akkor tedd meg azt a szívességet, hogy a bizalmadba
fogadsz.
- Nem bírom! - Már elszánta magát, hogy nem tartja
meg a babát. Férjével azonban nem lehetett idétlenked-
ni. Russ baljósan fölemelte a hangját, arcán megjelent a
híres fenyegető kifejezés, Tanának a térde reszketett vol-
na, ha nem ismeri ilyen jól, így azonban csak nevetett: -
Tudod, hogy rém ijesztő vagy, mikor így nézel?
- Azért csinálom - nevetett bosszúsan a férfi. - Most
pedig beszélj, a mindenit! Mi az ördög van veled?
Tana nagyon sokáig bámult rá, lesütötte a pilláit.
- Ezt nem fogod elhinni, szívem.
- Válni akarsz.
- Jaj, ugyan dehogy - mosolygott az asszony. Russell
mellett nem tűntek olyan szörnyűnek a dolgok. Máris
meg tudta nevettetni, holott ő egész nap hisztériázott.
- Viszonyod van?
- Rossz.
- Kirúgtak a bíróságról.

464
- Még rosszabb... - Megint elfancsalodott az arca.
Ami történt, neki az a rossznál is rosszabb volt. Hogy
tarthatná meg így az állását? Hirtelen telefutott
könnyekkel a szeme. - Állapotos vagyok, Russ... - Egy
pillanatra megállt körülöttük a világ, majd a férfi hirte-
len az ölébe kapta, és úgy kacagott, mintha ez ünneplés-
re lenne ok, és nem az öngyilkosságra.
- Jaj, drágám de örülök! - Az asszony elbámult.
- Te örülsz? Én azt hittem, hogy nem akarsz több gye-
reket - hüledezte. - Úgy egyeztünk meg...
- Oda se neki. Olyan gyönyörű babánk lesz.. . egy kis-
lány, pont olyan, mint te... - Még sosem látszott ilyen
boldognak, és magához szorította kétségbeesett arcot vá-
gó feleségét. Tana ezt akarta, ám most, hogy bekövetke-
zett, csak a rosszat látta belőle.
-De tönkre fog tenni mindent...! - Majdnem sírt
megint, Russ nem győzte vigasztalni.
- Például?
- Például a munkámat! Hogy ítélkezzek szoptatás köz-
ben?
Russ elképzelte a képet és kacagott.
- Légy már gyakorlatias. Dolgozol az utolsó előtti na-
pig, aztán kiveszel hat hónap szabadságot. Szerzünk egy
jó dajkát, és te visszamész dolgozni.
- Ez ilyen könnyű? - hökkent meg Tana.
- Olyan könnyű lehet, amilyennek akarod, szerelmem.
Semmi oka, hogy ne lehessen egyszerre hivatásod és csa-

465
ládod. Időnként szükség lehet némi zsonglőrködésre, de
egy kis találékonysággal azt is meg lehet oldani - mondta
mosolyogva, és Tana szemében lassan, nagyon lassan,
ugyancsak felragyogott a mosoly. Az bizony lehet, hogy
Russnak igaza van, márpedig ha ez igaz... ha igaz... Tana
semmit sem akart annyira, mint ezt a kettőt. Éveken át
azt hitte, hogy az embernek nem lehet több egynél... de
most többet akart a munkájánál... Russt akarta... a gyer-
mekét akarta... mindent akart... és hirtelen eltűnt a hó-
napok óta érzett űr, az a fájó, szörnyű semmi... - Olyan
büszke vagyok rád, édes! - Tana ránézett a férjére, és a
szeméből lassan kicsordultak a könnyek. - Majd meglá-
tod, hogy nem lesz semmi baj... te pedig egyszerűen cso-
daszép leszel!
- Haha! - kacagott az asszony. - Máris fölszedtem há-
rom kilót...
- Hová? - Nagy, ingerkedő csiklandozások közepette
keresni kezdte a három kilót, Tana pedig feküdt a karjai-
ban és nevetett.
19. fejezet
A bírónő nehézkesen felkapaszkodott az emelvényre,
óvatosan leült, és erélyesen koppantott kettőt a kala-
páccsal. Elkezdődött a délelőtti munka. Tízkor a törvény-
szolga hozott neki egy csésze teát, és amikor ebédszünet-
ben felállt, alig bírt visszavánszorogni az irodájába. A ba-
ba pont kilenc napja késett. Tana úgy tervezte, hogy két
héttel szülés előtt abbahagyja a munkát, de otthon annyi-

466
ra jól megszervezett mindent, hogy úgy döntött, inkább az
utolsó percig bent ül a bíróságon. Este a férje várta a vá-
rosháza előtt, és mosolyogva kinyitotta neki az ajtót.
- Mi volt ma? - kérdezte büszke szemekkel. Tana
visszamosolygott rá. Számukra gyönyörű volt ez az idő,
még a ráadás is. Tana kiélvezte a lehetőséget, hogy az
utolsó napokat kettesben töltheti a férjével, bár be kel-
lett ismernie, hogy kezdi szörnyű kényelmetlenül érezni
magát. A bokája délután négyre oszloppá dagadt, és alig
bírt ilyen sokáig ülni, de nem tehetett mást.
- Megállapították a bűnösséget - sóhajtotta. - Azt hi-
szem, hétvégére mégis abbahagyom, akár jön a baba,
akár nem. Neked mi a véleményed?
Russ rámosolygott a feleségére, miközben hazafelé
kormányozta a nemrég vásárolt új Jaguárt.
- Szerintem kitűnő ötlet, Tan. Igazán pihenhetnél né-
hány napig.
- Szívesen.
De Tanának nem lett ideje pihenni. Este nyolckor el-
ment a magzatvíz. Ő rémülten fordult Russhoz. Tudta,
hogy ennek előbb-utóbb be kell következnie, de most be-
következett, és ő kétségbeesetten szeretett volna elfutni,
de nem volt hová futnia. A teste úgyis követte volna min-
denüvé.
- Nem lesz semmi baj! - próbálta vigasztalni Russ, aki
tudta, mit érezhet a felesége.
- Azt te honnan tudod? - rivallt rá Tana. - És ha meg

467
kell császározni? Édes Jézusom, százéves vagyok, az is-
tenfáját! - Négy hónapja töltötte be a negyvenet. Hirte-
len ránézett Russra, és elkezdett sírni a rémülettől.
Ahogy elment a magzatvíz, szinte nyomban elkezdődtek
a fájások.
- Le akarsz dölni egy kicsit, Tan, vagy be akarsz menni
a kórházba?
- Itt akarok maradni! - Russ telefonált az orvosnak,
hozott a feleségének egy pohár gyömbérsört, bekapcsol-
ta az ágyukkal szemközti tévét. Csendesen mosolygott
magában. Nagy éjszaka ez mindkettejüknek, remélhető-
leg nem lesz semmi baj. Tana ragaszkodott hozzá, hogy
együtt csinálják végig a Lamaze-tréninget, és noha Russ
nem volt ott annak idején a lányai születésénél, most ott
lesz, mikor Tana világra hozza a gyermeküket, akit már
alig várt. Így ígérte meg a feleségének. Öt hónapja meg-
csináltatták a magzatvízvizsgálatot, de úgy döntöttek,
hogy nem kíváncsiak a gyerek nemére. Éjfél tájban Tana
szundított egy kicsit, amelyből ismét magabiztosan, mo-
solyogva ébredt. Russ mérte a fájásokat, kettőkor ismét
telefonált az orvosnak, aki felszólította őket, hogy most
már jöjjenek be a kórházba.
Russ fogta lana táskáját, amely három hete becsoma-
golva várakozott a hall beépített szekrényében, és kitá-
mogatta a feleségét a házból. Tana már alig bírt járni, az
összehúzódások igénybe vették minden koncentráló-
készségét. Ám ez semmi volt ahhoz képest, amit három

468
óra múlva érzett a vajúdószoba ágyán. Vonaglott a kín-
tól, markolta Russ karját. A férfin kezdett erőt venni a
pánik. Nem várta, hogy ilyen lesz, hogy Tana ennyire fog
gyötrődni...
Nyolc óra volt, és a baba még mindig nem jött, pedig a
nap már fent járt az égen. Az asszony csapzott hajjal hör-
gött és űzött tekintettel nézte a férjét, mintha az tudna
tenni valamit érte. Pedig Russ nem tehetett egyebet,
mint hogy fogta a kezét, együtt lélegzett vele, és hajto-
gatta, mennyire büszke a feleségére. Aztán kilenckor hir-
telen futkosni kezdett mindenki. Tanát betolták a szülő-
szobába, terpeszbe szíjazták a lábát, ő pedig sírt a fájda-
lomtól, amelyhez foghatót még sohasem élt át. Vízbe-
fúlóként kapaszkodott a férjébe; az orvos biztatta, Rus-
sell sírt, Tana tudta, hogy nem bírja tovább. Meg akart
halni... meghalni... meg...
- Már látom a fejét... ó, Istenem, drágám... itt van! -
És már elő is bújt egy parányi, vörös arc, Tána pedig rá-
nézett a síró Russellre, és egy utolsó szilaj lökéssel kipré-
selte méhéből a kicsit az orvos kezébe.
Az újszülött sivalkodni kezdett. Elvágták, elkötötték a
köldökzsinórt, gyorsan lemosták a babát, kiszívták az or-
rából a nyálkát, meleg takaróba csavarták és odaadták az
apjának.
- A fia, Russ...
Az orvos rámosolygott a szülőkre, akik olyan kemé-
nyen és olyan hosszan dolgoztak. Tana diadalmasan né-

469
zett a férjére.
- Csodálatos voltál, édes - mondta rekedten, szürke
arccal. Russell megcsókolta.
- Én voltam csodálatos? - Mélységesen megrendítet-
te, ami az imént történt. Még sohasem látott ehhez fog-
ható csodát. Tanának pedig, negyvenéves korára, végre
megvolt mindene. Minden, amit akart... minden...
könnybe lábadt szemmel kinyújtotta a kezét, Russ pedig
ugyanazzal a gyöngédséggel tette a karjába a gyermeket,
ahogy egykoron elvetette a magját az asszonyban.
- Ó, de gyönyörű...
- Nem - mosolygott Russ a könnyein át. - Te vagy gyö-
nyörű, Tan. A legszebb asszony vagy az egész világon.
Bár - pillantott a fiára - ő is nagyon aranyos. - Harrison
Winslow Carver. Rég megegyeztek, hogy ez lesz a neve.
Hozzon áldást rá a név és az életre hívó szerelem.
Tanát valamivel déli tizenkettő előtt visszatolták a szo-
bájába. Tisztában volt vele, hogy ezt nem fogja végigcsi-
nálni még egyszer, de azért örült, hogy most az egyszer
megtette. Russell ottmaradt mellette, amíg el nem
szunnyadt az ő immár tiszta, álmos, szerelmes asszonya.
A baba a saját ágyacskájában aludt mellette. Tana egy-
szer még felnézett, révetegen a fájdalomcsillapítótól,
amelyet a szülés után kapott.
- Annyira szeretlek, Russ...
- Csss... - bólintott mosolyogva a férfi. - Most
aludj... Én is szeretlek.

470
20. fejezet
Tana elkeseredetten nézte a naptárját. Harry baba fél-
éves lett, és neki a jövő héten, ahogy ígérte, vissza kell
mennie dolgozni. Tudta is, hogy ideje, de a kisfia olyan
aranyos volt, és ő úgy szerette vele tölteni a délutánokat.
Nagyokat sétáltak, és dana mindannyiszor kacagott, ami-
kor a csecsemő elmosolyodott. Egyszer-másszor még
Russra is rátörtek az irodájában. Tana még sohasem élt
ilyen kényelmesen lustálkodós életet, és utálta is abba-
hagyni, de a hivatását sem akarta föladni.
Aminek akkor örült csak igazán, mihelyt megint ott
ült a pulpituson. Jó volt visszatérni az esetekhez, az
ítélkezéshez, az esküdtszékekhez, a határozatokhoz, a
rutinhoz. Hihetetlen gyorsasággal repültek a napok;
esténként lázas türelmetlenséggel sietett haza Harry-
hez és Russhoz. Néha már otthon találta a férjét, amint
a szőnyegen mászkálva játszik a kisfiúval. Harry volt
életük gyönyörűsége, a világ közepe. Lee, aki a máso-
dik gyerekével volt állapotos, ugratta is őket miatta,
amikor egyszer átjött látogatóba Francescával, a kislá-
nyával.
- Hát te, Tan?
- Ide figyelj, az én koromban Harry is elegendő csodá-
nak. Kösz, de inkább nem kísértem a sorsot. - Azonkívül
való igaz, hogy a terhesség gyerekjáték volt, de a szülés
sokkal fájdalmasabb, mint gondolta. Bár idővel még a
kín se tűnt olyan szörnyűnek, és olyan boldogok voltak a

471
babával. - Még ha annyi idős lennék, mint te, Lee de
akkor is... az embernek nem lehet meg mindene, hivatás
és tíz gyerek. - Nem mintha Lee ettől egy cseppet is félt
volna. Folytatta a munkáját, azt tervezte, hogy az utolsó
percig végigdolgozza második terhességét, és a szülés
után visszatér a hivatásához. Most nyerte meg a Coty-dí-
jat, dehogyis hagyta volna abba. Miért hagyta volna? El-
bírja ő mindkét műszakot.
- Milyen volt a napod, édes? - Tana egy székre dobta
aktatáskáját, lehajolt és megcsókolta Russt, aki akkor
kapta föl a kisfiút. Az órájára pillantott. Még mindig
szoptatta Harryt, naponta háromszor: reggel, este, éj-
szaka. Szerette, hogy szoptatás közben olyan közel lehet
a gyermekhez, szerette a csendes perceket a babaszobá-
ban hajnali háromkor, amikor senki sem volt ébren rajta
és Harryn kívül. Ilyenkor úgy érezte, hogy a kisfiú egész-
ségén munkálkodik, ami őt is kielégítette. De más elő-
nyei is voltak az anyatejes táplálásnak. Tanának azt
mondták, hogy amíg szoptat, nemigen eshet teherbe. -
Mit gondolsz, ne csináljam addig, amíg be nem tölti a ti-
zenkettőt? - kérdezte egy napon, amivel nagyon megne-
vettette Russt. Olyan jó életük volt, megérte kivárni,
akármilyen sokáig tartott. Tana nemrég töltötte be a
negyvenegyet. Russ ötvenkettő volt.
- Fáradtnak látszol, Tan - pillantott rá figyelmesen a
férfi. - Nem túl sok még a szoptatás is, most, hogy vissza-
mentél dolgozni? - Tana tiltakozott a gondolat ellen,

472
azonban a teste a férjével értett egyet, és pár hét alatt
lassan elapadt a teje. Mintha a test már nem akarta volna
táplálni Harryt. Az asszony elment felülvizsgálatra; az
orvos megmérte a súlyát, megszámolta az érverését,
megvizsgálta a mellét, aztán azt mondta, hogy vérképet
akar csináltatni.
- Valami baj van? - Tana az órájára pillantott. Kettőre
a bíróságon kellett lennie.
- Csak utána akarok nézni valaminek. Délután majd
felhívom. - Általában rendben találta az asszonyt, akinek
különben sem volt ideje izgulni. Visszarohant a város-
házára, és öt órakor, amikor az írnoka szólt neki, már tö-
kéletesen elfelejtette, hogy az orvos hívását várja.
- Azt mondta, beszélni szeretne magával.
- Köszönöm. - Felvette a kagylót, jegyzeteket firkálva
hallgatta az orvost, aztán egyszer csak megállt a keze. Az
nem lehet. A doktor biztosan téved. Két hete még szop-
tatott... Lezöttyent a székre, köszönetet mondott az or-
vosnak, és letette a kagylót. Francba! Megint állapotos!
Harry persze elbűvölő, de ő nem akar még egyet. Ahhoz
túl öreg... neki hivatása van... most meg kell szabadul-
nia tőle... ez lehetetlen... Nem tudta, mitévő legyen.
Persze, van választása, de mit mondjon Russnak? Hogy
elvetette a gyerekét? Azt nem teheti... Egész éjszaka
nem aludt, és mereven elzárkózott Russ elől, mikor a
férfi megkérdezte, mi bántja. Most nem mondhatja meg.
Ez az egész egy tévedés... ő túl öreg... túlságosan szereti

473
a hivatását... de Lee a második gyerek után is dolgozni
fog... vagy ez értelmetlenség? Lépjen ki a bírói testület-
bből? A végén többet fog jelenteni a két gyerek? Ezer ma-
lomkő között érezte magát, és lidércnyomásosan festett,
amikor fölkelt. Russ nézte a reggelizőasztalnál, de nem
szólt, csak az ajtóból fordult vissza a feleségéhez:
- Van valami akadálya, hogy együtt ebédeljünk, Tan?
- Nem... tudomásom szerint semmi... - De ő nem
akar a férjével ebédelni! Gondolkoznia kell! - Bár van
pár dolog, amit már tényleg el kellene takarítanom az
asztalomról. - Nem nézett Russ szemébe.
- Enned kell. Hozok szendvicset.
- Jó. - Árulónak érezte magát, amiért nem szólt Russ-
nak, és ólomnehéz szívvel indult munkába. Miután elin-
tézett egy tucat csipcsup ügyet, tizenegy órakor arra né-
zett föl, hogy egy lázas tekintetű embert lát maga előtt,
akinek a haja úgy burjánzik, mint egy boglyára való,
megőrült szürke órarugó. Az illető bombát helyezett el
egy külföldi konzulátus előtt. Tana végigcsinálta, amit
ilyenkor kell, majd hirtelen rámeredt a férfi nevére, elvi-
gyorodott, és kizárólag általa érthető okokból jogképte-
lennek nyilvánította magát. Mert ez az ember nem volt
más, mint Yael Mebee, az ő izzó szemű radikális szerető-
je akkorról, mikor utolsóéves volt a Boalten, a fiú, aki
börtönbe került, mert felrobbantotta a polgármester há-
zát. Tana látta a periratokban, hogy azóta kétszer ült. Mi-
lyen furcsa az élet. De rég volt.. . rögtön visszahozta Har-

474
ryt... és a vicces kis házat, amelyben laktak... Averilt,
hamvas fiatalságában... és a vad hippi kommunát,
amellyel Yael élt. Ránézett. Yael megöregedett. Negy-
venhat éves volt, és a maga zabolátlan módján még min-
dig harcol az ügyért. Milyen hosszú utat tettek meg vala-
mennyien... ez a férfi az eszelős elképzeléseivel. A per-
iratok szerint terrorista. Terrorista. Tana pedig bíró.
Végtelen az út... Harry elment, fényes eszményeik kissé
megkoptak, néhányuk feledésbe merült... és milyen so-
kan nincsenek már... Sharon... Harry... helyükbe új éle-
tekjöttek... az ő fia, a kicsi Harry, aki a barátjáról kapta
a nevét, és most ez az új magzat a méhében... döbbene-
tes, hová megy el az élet, milyen messzire jutottak, vala-
mennyien... Felnézett és meglátta a férjét, amint ott áll
és őt nézi. Rámosolygott Russra, átszignálta Yael Mebee
ügyét egy másik tanácsra, ebédszünetet rendelt el, és át-
ment a férjével az irodájába.
- Ki volt ez? - kérdezte derűsen Russ. A felesége
munkaköre kétségtelenül mozgalmasabb volt, mint az
övé. Tana kacagni kezdett és leült.
- Yael Mebee-nek hívják, ha ugyan jelent ez neked va-
lamit. Még a Boaltről ismerem.
- Barátod? - kérdezte csúfondárosan a férfi. Tana vi-
gyorgott.
- Ha hiszed, ha nem, de az volt.
- Jó hosszú utat tettél meg azóta, szerelmem.
- Én is épp erre gondoltam. - Eszébe jutott még vala-

475
mi. Tétován nézett a férfira, nem tudta, mit szól majd. -
Valamit el kell mondanom neked.
Russ szeretettel mosolygott.
- Megint állapotos vagy. - Tana rábámult.
- Honnan tudod? Felhívott az orvos?
- Nem. Okosabb vagyok én annál. Már az éjszaka rá-
jöttem, de gondoltam, majd csak elmondod. Most persze
azt hiszed, vége a pályafutásodnak, fel kell adnunk a há-
zat, elveszítem a munkámat, illetve mindketten elveszít-
jük... - Az asszony nevetett, de könnyes volt a szeme. -
Igazam van? - mosolygott Russ.
- Tökéletesen.
- Az még nem fordult meg a fejedben, hogy ha egy
gyerekkel lehetsz jó bíró, akkor lehetsz kettővel is?
- Az akkor jutott eszembe, amikor beléptél.
- Haj, haj. - Odahajolt egy csókra, és azzal a pillantás-
sal néztek egymásra, amelyet kizárólag egymásnak tarto-
gattak. - Mit tudsz te? - Megcsókolta Tanát, az írnok, aki
éppen belépett, csendesen mosolyogva kihátrált, Tana
pedig némán hálát adott a szerencsecsillagának az útért,
amelyet megtett, a férfiért, akit megtalált... a döntése-
kért, amelyeket hozott... hogy a társtalan, gyermektelen
karriertől eljutott a férfit, hivatást és a kisfiát magába
ölelő teljesség vállalásáig. Sorra szedegette őket. mint
vadvirágokat egy bokrétába; megjárta az útját, és most
ott áll, tele kézzel, tele szívvel, ahol a kör bezárul.

476
ISBN 963 9025 85 2
Maecenas Könyvelő Budapest
Felelős kiadó: a Maecenas Könyvelő Budapest igazgatója
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály
Szedte és tördelte az Alinea Kft.
Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Terjedelem: 19,1 (A/5) ív

477