Anda di halaman 1dari 133

NNCL318-2Efv2.

GRAHAM GREENE
TITKOS MEGBÍZATÁS
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1987 FORDÍTOTTA
UNGVÁRI TAMÁS
GRAHAM GREENE
THE CONFIDENTIAL AGENT
WILLIAM HEINEMANN LTD, LONDON, 1939
COPYRIGHT GRAHAM GREENE, 1939
HUNGARIAN TRANSLATION UNGVÁRI TAMÁS, 1963
Első rész

AZ ÜLDÖZÖTT
1

A sirályok Dover felett suhantak. Lebegtek, mint a ködfoszlányok, aztán


a rejtőző város felé vették útjukat. A szirénák pedig velük sikoltoztak; s
rázendített a többi hajó is. Hangjukat egy egész raj emelte a magasba – kit
gyászolnak vajon? A zord őszi estében a hajó fél gőzzel haladt. D.-t
halottaskocsira emlékeztette, amely lassan és óvatosan a “békesség
kertjébe” tart, s a kocsis rázkódtatástól félti a koporsót, mintha a
holttestnek számítana egy-két zökkenő. A fedélzeten hisztériás nők
sikítoztak.
A harmadosztályú bár zsúfolt volt: egy csíkos nyakkendős rögbicsapat
utazott haza, s eszeveszetten, féktelenül tusakodtak poharaikért. D. nem
mindig értette, mit kiáltoznak – tán jassz- vagy tájnyelven –, némi időbe
telik majd, amíg teljesen visszaidézi emlékezetébe az angol beszédet. Valaha jól
tudott, de most csak irodalmias emlékei jutottak eszébe. Középkorú férfi volt, tömött bajuszú,
forradásos állú, a gond otthonosan ült a homlokán – megpróbált félrehúzódni, de ebben a
bárban nem juthatott messzire; egy könyök a bordáit találta el, s egy száj palackozott sör
szagát fújta az arcába. Ezek az emberek bizonyos zavarral töltötték el; senki sem állapíthatta
volna meg a barna arcú cimborákról, hogy háború van – háború, nemcsak abban az országban,
ahonnan D. jön, de háború itt, fél mérföldnyire Dover hullámtörő gátjától. A
háborút ő magában hordozta. Ahol D. megfordult, ott volt a háború is.
Sohasem értette, hogy erről az emberek mit sem tudnak.
– Ide, passzold ide – kiáltotta az egyik játékos a bármixernek, de valaki elkapta a
sörösüveget, és elordította magát: – Kinn van! – Tizenegyes! – kiáltották valamennyien.
– Engedelmükkel – hajtogatta D., kifelé furakodva –, engedelmükkel. –
Feltűrte ballonkabátjának gallérját, s a hideg és ködös fedélzetre sétált fel,
ahol a sirályok siránkoztak, amint a feje felett Dover felé ereszkedtek.
Topogni kezdett – fel s alá a korlát mellett –, hogy felmelegedjék. A lábai
alatt a fedélzet lövészárkokkal, képtelen hadállásokkal, kiugrókkal,
megannyi halállal tűzdelt térképnek tűnt; szemei közül bombavető gépek
szálltak fel, s az agyában hegyek rázkódtak a gránátrobbanásoktól.
Fel és alá sétálva ezen a Dover felé észrevétlenül suhanó angol hajón,
D. nem érezte magát biztonságban. A veszély – hozzánőtt. Oly módon,
hogy nem is hasonlíthatta egy kabáthoz, amit mégiscsak elhagy néha az
ember; a bőreként tapadt rá. Meghalni véle; mert csak a rothadás
foszlathatja le. Az egyetlen, akiben bízhat: önmaga. Egyik barátjának,
mikor megtalálták, egy talizmán volt az inge alatt, egy másik
kezdőbetűkkel jelölt ellenséges szervezethez tartozott. Fel és alá sétált a
hideg, szélfútta harmadosztályú fedélzeten, a hajó tatjáig és vissza, míg
egy alacsony fakorlát ezzel a kiírással fel nem tartóztatta: Csak Az Első
Osztály Utasai Részére. Egy időben az osztály-elkülönítés merő sértés lett
volna, de most már úgy túlosztályozták az osztályokat is, hogy semmi
jelentőségük sem maradt. Felpillantott az első osztály fedélzetére: ott is
csak egyetlen ember merészkedett ki a hidegre, s akárcsak ő, a hajó
orrában állt felhajtott gallérral, s Dover felé nézett.
D. megfordult: a hajó tatjáig sétált vissza, és lépteivel egyidőben, mint
rendesen, most is felszálltak a bombavető gépek. Nem bízhatsz senkiben,
csak magadban, s néha még abban se lehetsz egyáltalán bizonyos, hogy
önmagádban bízhatsz-e. Ők semmivel se bíznak jobban benned, mint ahogy a talizmános
barátodban bíztak; ebben igazuk volt annak idején, s ki a megmondhatója, hogy nincs-e
igazuk most is? Ti – a ti személyeteket gyanúval fogadják, elveitek zavarosak, eretnek
nézetek csúsztak bele... Figyelik-e ebben a pillanatban is? Ezt nem tudta biztosan. Nem az a
helyes, ha figyelik? Ezt sem tudta biztosan. Hiszen akad gazdasági tanaiknak olyan tétele,
amelyet, ha a szíve mélyére tekint, nem fogad el.
S a kém... vajon őt megfigyelik-e? Egy szempillantásra a bizalmatlanság
végtelenjének képzete gyötörte. A mellkasa felett duzzadó belső zsebben
hozta magával azt, amit ők megbízólevélnek neveztek – de a megbízatás
nem jelentett bizalmat többé.
Lassan indult visszafelé – ameddig a lánc engedte. A ködben egy fiatal női
hang élesen és határozottan kiáltotta: – Még egyet kérek. Még egyet
akarok. – Valahol egy csomó üveg összetört. A mentőcsónak mögül sírás
hallatszott – különös világ várta mindenütt, ahová csak lépett. D. óvatosan
megkerülte a csónak orrát, s egy gyereket vett észre a sarokba állítva.
Amit látott, az nem jelentett számára semmit – olyannak rémlett, mint egy
olvashatatlan írás, amelyet nem is próbálunk megfejteni. D. eltűnődött
rajta: tud-e ő még valaha is más fájdalmában osztozni? Gyengéden és
kötelességszerűen kérdezte meg a gyerektől:
– Mi a baj?
– Bevertem a fejemet.
– Egyedül vagy? – kérdezte D.
– Apu állított ide.
– Amiért beverted a fejedet?
– Azt mondta, katonadolog.
A gyerek abbahagyta a sírást – a köd a torkára szállt, s megköhögtette, sötét
szemével pedig védekezőn tekingetett ki a csónak és a rács közötti
odújából. D. megfordult és továbbsétált; eszébe jutott, hogy nem kellett
volna megszólalnia: a gyereket valószínűleg szemmel tartják – az apja
vagy az anyja. A korláthoz lépett – “Csak Az Első Osztály Utasai Részére” –,
és átnézett felette. Az a másik férfi közeledett a ködben, az ő láncának
hosszabb végén sétálgatva. D. először a vasalt nadrágot, aztán a
prémgallért, végül az arcot látta meg. Jól megnézték egymást az alacsony
korlát felett. Egyébként sohasem beszélgettek még: a különböző
kezdőbetűk választották el őket, s jó sok halott. Egyszer, évekkel ezelőtt
egy átkelésnél, egyszer egy vasúti állomáson, egyszer egy repülőtéren
futottak össze. D. még a nevét is elfelejtette.
Először a másik férfi indult meg. Ösztövéren, mint valami becsomagolt
karó, s magasan – látszott: csupa ideg, s milyen mozgékony; akárcsak
gólyalábakon járt volna, gyorsan, mereven, de az embernek az volt az
érzése, hogy menten összecsuklik. Úgy tetszett, mintha máris készülne
valamire. “Valószínűleg megpróbál kirabolni, talán megölet – gondolta D. –
Bizonyára több cinkosa, több pénze és barátja van, mint nekem.”
Ajánlólevelet visz főrendekhez és miniszterekhez – neki magának is volt
valaha valami címe, esztendőkkel ezelőtt, a köztársaság ideje előtt... gróf,
márki... D. elfelejtette, hogy pontosan miféle. Balszerencse, hogy
mindketten ugyanazon a hajón utaznak, s hogy így megpillanthatták
egymást, mint most, a két osztályt elválasztó korlátnál – két titkos ügynök,
mind a kettő ugyanabban a dologban sántikál.
A sziréna ismét felsikoltott, s a ködből hirtelen, mint arcok az ablak
mögül, hajók tűntek elő, s fények, a hullámtörő éke. A hajójuk – egy volt a
sok közül. A gép fél gőzzel forgott, aztán teljesen leállt. D. hallhatta, amint
a víz paskolja, paskolja a hajó testét. Érezhetően oldalt sodródtak. Valaki –
látni nem lehetett – mintha a tenger vizéből kiabálna. Előresiklottak s
megérkeztek: ilyen egyszerű volt az egész. A bőröndöket cipelő tömeg
rohamát visszanyomták a tengerészek, akik mintha darabokra szednék
szét a hajót. A korlát egy része egyben szakadt le a kezükben.
Aztán mindenki nekilódult a bőröndökkel, amelyeket Biarritz svájci
hoteljeinek és penzióinak címkéi díszítettek. D. hagyta elrohanni a
tömeget: nála nem volt más, mint egy bőr kézitáska, benne fésű, kefe,
fogkefe s néhány apróság. A pizsamaviseletről leszokott: semmi értelme
sincs már, ha az ember előreláthatóan minden éjszaka kétszer riad fel
bombázásra.
Útlevélvizsgálathoz az utasáradat két csoportra széledt: külföldiekre és
brit alattvalókra. A külföldiek kevesen voltak. D.-től néhány méternyire a
magas utas az első osztályról enyhén didergett prémes kabátjában.
Sápadt volt és előkelő: mintha nem a rakpart szeles és védtelen vízválasztóján
sodródna. S gyorsan át is engedték. Elég egy pillantás az irataira. Antik pénzek lehetnek ilyen
jól fémjelezve. “Múzeumi darab” – vélte D. rosszindulat nélkül. Valamennyi ellenfelüket
múzeumi darabnak tartotta – az életüket nagy, fagyos közképtárakhoz hasonló házakban élték
le, ostoba régi képek között, ahol a folyosókon a vitrineket gyöngyház- és rézberakás díszíti.
D.-t hirtelen megállították. Egy igen udvarias, formás bajuszú férfi
megkérdezte tőle: – Csak nem akarja azt mondani, hogy ez a fénykép... hasonlít
önre?
– Dehogynem – mondta D. S ránézett a képre; sohase jutott eszébe,
hogy a saját útlevelébe, igen, évek óta, belenézzen. Idegen arcot látott,
egy emberét, aki sokkal fiatalabb, és nyilvánvalóan sokkal boldogabb,
mint ő: vigyorogva áll a lencse előtt.
– Régi fénykép – tette hozzá.
Annak előtte készülhetett, hogy őt börtönbe csukták, s feleségét
megölték. A december 23-i légitámadás előtt, amikor ötvenhat órára
betemette a pince. Mindezt azonban alig magyarázhatja el az útlevelet
vizsgáló tisztviselőnek.
– Milyen régi?
– Talán kétesztendős.
– De a haja most őszes.
– Valóban?
– Szíveskedjék talán erre az oldalra átfáradni, hogy a következő sorra
kerülhessen – mondta a detektív. Előzékeny volt és nyugodt. Ez onnan
van, hogy ez itt: a sziget. Otthon már katonákat hívtak volna: nyomban feltételezve, hogy
kémmel van dolguk, s faggatnák hangosan, izgatottan, hosszasan elnyújtva. A detektív a
könyökénél bukkant fel: – Sajnálom, hogy feltartóztattam. Szíveskedjék egy pillanatra ide
befáradni – mondta. Kinyitotta a szoba ajtaját. D. követte. Egy asztal, két
szék volt benn, s VII. Edward képe, amint egy gyorsvonatot Alexandrának
keresztel el. Furcsa, ódivatú arcok vigyorogtak a magas, fehér gallér fölött;
egy mozdonyvezető keménykalapban feszített.
– Nagyon sajnálom a dolgot. Az útlevele szabályosnak látszik, de ez a fénykép... nos,
önnek is csak egy pillantást kell vetnie magára, hogy észrevegye a különbséget.
D. az egyetlen itt található üvegben nézdelődött – s bár a mozdony
tölcséres kéménye s Edward király szakálla eléggé rontotta a szemlét –,
meg kellett állapítania, hogy a detektív nem szólt oktalanul. Egészen
másképp fest most. – Sohasem tűnt fel nekem, hogy ennyire
megváltoztam. – A detektív közelebbről vizsgálgatta a képet. – Az ott az
öreg fiú – emlékezett rá vissza D. –, épp három évvel ezelőttről.
Negyvenkét éves volt akkor, de amolyan fiatal negyvenkét éves. A
feleségével volt a fényképésznél: hat hónapi szabadságra készült az
egyetemről, utazgatni... természetesen vele. A polgárháború pontosan
három nappal később tört ki. Hat hónapig katonai fogdában volt, a
feleségét lepuffantották... tévedés volt, nem szándékos gyilkosság, s
aztán... Tudja, a háború megváltoztatja az embert. Ezt a háború előtt
csinálták – mondta.
Egy viccen nevetett akkor, valami ananász volt a csattanója; esztendők óta
ez lett volna az első közös szabadságuk. Tizenöt éve házasok. Az ósdi
masinára s a lepel alá búvó fényképészre tisztán emlékezett. A feleségét
csak homályosan látta maga előtt. ő volt a szerelem; s nehéz a
szenvedélyt felidézni, ha ő már halott.
– Más iratai nincsenek? – kérdezte a detektív. – Van valaki ismerőse
Londonban, a követségen?
– Nincs; magánember vagyok, nincs itt semmi kapcsolatom.
– Kedvtelésből utazgat?
– Nem. Van üzleti ajánlólevelem. – Rámosolygott a detektívre. – Azok hamisak is
lehetnek.
Nem tudott most haragudni; szürke bajusza s a mély barázdák a szája
körül – mindez újdonság volt, s az állán a forradás is. Végigsimított rajta. –
Nálunk, mint tudja, háború van. – D. azon tűnődött, hogy mit csinál most
az a másik férfi. Nem fog sok időt elvesztegetni, talán kocsi várt rá. Jóval
előbb érkezik meg Londonba, mint ő – s akkor bajok lehetnek. Feltehetően
utasításokat kapott arra, hogy a szén vásárlásánál az ő oldalukról senki se
léphessen közbe. Mielőtt az emberek a villamos áramot felfedezték, a
szenet fekete gyémántnak nevezték. Nos, az ő hazájában többet ért, mint
a gyémánt, s nemsokára éppoly ritka is lesz.
– Az útlevele természetesen teljesen rendben van. De talán megmondhatná, hol száll meg
Londonban?
– Fogalmam sincs.
A detektív hirtelen rákacsintott. Ez olyan váratlanul történt, hogy D. alig hitte el. –
Valami címet – mondta a detektív.
– Hát jó, van itt egy hotel, ugye, a Ritz?
– Igen, de én kevésbé költségeset választanék.
– A Bristol. Mindenütt van Bristol.
– Angliában nincs.
– Akkor mit tanácsol, hol szállhat meg a magamfajta ember?
– A Strand Palace-ban.
– Rendben van.
A detektív mosolyogva adta vissza az útlevelet. – Óvatosnak kell lennünk. Elnézését.
Sietnie kell már, hogy a vonatot elérje.
“Óvatosnak!” – gondolta D. Ezt nevezik a szigetországban
óvatosságnak? Nagyon irigyelte tőlük a biztonságérzetüket.
A késedelem miatt D. majdnem utolsónak került sorra a vámnál: a
hangos fiatalemberek már valószínűleg a peronhoz értek, ahová a vonat
beáll; ami pedig a honfitársát illeti, meg volt győződve róla, hogy nem
várta meg a vonatot.
– Sok az elvámolnivalóm – mondta egy női hang. Érdes hang volt: D.
egyszer már felfigyelt rá, amikor még egy pohárkával kért a bárban.
Rápillantott a nőre, de nem nagy érdeklődéssel; amikor az ember eléri D.
életkorát, vagy megőrül a nőkért, vagy közömbösen nézi őket; s ez a
durva hangú nő itt elég fiatal volt ahhoz, hogy a lánya lehessen.
– Egy üveg brandy, de kibontott – mondta a lány. D.-ben, amíg a sorára várt, az
motoszkált homályosan, hogy a lánynak nem volna szabad ennyit innia, a
hangja elárulta, hogy nem az a fajta. “Miért iddogált a harmadik osztályon
– tűnődött D. – Olyan jól öltözött, mint egy próbabábu.” – Aztán egy üveg
Calvados, de az is kibontva – folytatta a lány. D. belefáradt, szerette volna,
ha már végeznének a lánnyal, s ő kerülne sorra. Nagyon fiatal volt és
szőke, és túlontúl szemtelen. Gyereknek látszott, aki nem kapta meg azt,
amit nagyon szeretne, s ezért elszántan megkíván mindent, akár tetszik, akár
nem.
– Igen, van még brandy – mondta a lány. – Most akartam bevallani, de
nem adtak rá időt. Különben láthatják, ez is meg van kezdve.
– Attól tartok, hogy valamelyiket el kell vámolnunk – közölte a vámtiszt.
– Ehhez nincs joguk.
– Utánanézhet a szabályzatban.
A szócséplést végeérhetetlenül folytatták. D. kézitáskáját egy másik vámos vizsgálta meg,
és átengedte.
– A londoni vonat? – kérdezte D.
– Elment. Meg kell várnia a hét-tízest. – Nem lehetett több háromnegyed hatnál, mikor
elment.
– Az apám a vasút egyik igazgatója.
– Attól tartok, hogy ennek semmi köze a vasúthoz.
– Lord Benditch.
– Ha ezeket az italokat megtartja, huszonhét shilling hat pennyt kell fizetnie.
Ez tehát a Benditch lány. D. a kijáratnál állva figyelte őt. Vajon neki is
olyan nehéz dolga lesz Benditch-csel, mint a vámosnak a lányával? –
morfondírozott. Sok függött Benditch-től: ha olyan árat állapít meg a
szénért, amit meg tudnak fizetni, évekig tarthatják magukat. Ha nem, a
háború még a tavasz előtt véget érhet.
A lány önfejűnek látszott, ha szabad az előbbiekből következtetni, s úgy
közeledett a sűrűn ködös peronra nyíló ajtóhoz, mintha mindenki őt
bámulná. Korán besötétült; egy könyvesbódé mellett kis lámpa égett. A
Holwich-hirdetőtáblához vasúti hajtányt támasztottak. A szemben levő
peronig lehetetlen volt ellátni: olyannyira, hogy a tengeri kikötőnek ez a
vasúti csomópontja – legalábbis D. szemében – csuromvizes szántóföldek
közé épített kicsiny vidéki állomásnak tetszett, ahol a gyorsvonatok meg
sem állnak.
– Istenem – mondta a lány –, elment!
– Másfél óra múlva jön a másik – mondta D. Ahányszor csak megszólalt, szinte érezte,
ahogy az angoltudása visszatér, úgy szívta fel magába, mint a ködöt vagy a füstszagot. Itt
minden más nyelv idegenül hangzott volna.
– Mesebeszéd – kiáltott fel a lány. – Órákat fog késni ebben a ködben.
– Nekem ma éjszaka már a városban kell lennem.
– Kinek nem?
– Beljebb talán kitisztult.
De a lány otthagyta, s türelmetlenül topogott a peronon. Aztán teljesen
eltűnt a könyvesbódé mögött, ám egy pillanat múltán zsemlét majszolva
került elő. Egy zsemlét úgy nyújtott oda D.-nek, mintha rácson át etetné.
– Tetszik?
– Köszönöm.
Komoly arccal vette el, és enni kezdett. Angol vendégszeretet.
– Szerzek valahol kocsit. Ebben az unalmas fészekben nem tudok várni egy órát.
Beljebb valószínűleg kitisztult – (így hát figyelt a szavára).
A lány a vágányok közé dobta a zsemle maradékát; mintha
bűvészmutatvánnyal szórakozna: volt zsemle, s aztán egyszerre nincs
zsemle.
– Elvihetem kocsin? – kérdezte.
S hogy D. habozott, hozzátette: – Józan vagyok, mint egy zárdaszűz.
– Köszönöm. Eszembe sem jutott. Csak az, hogy mivel lehetnék ott a leggyorsabban.
– Nos, velem lehet ott a leggyorsabban.
– Akkor megyek.
Hirtelen-furcsán egy arc bukkant elő a lábukkal egy vonalban – a peron szélén
állhattak –, egy bosszús arc.
– Hölgyem, nem vagyunk az állatkertben.
A lány nem is lepődött meg, úgy nézett le rá.
– Miért, maga ott van? – felelte.
– Nincs joga a fejemre zsemléket dobni.
– Ugyan – mondta a lány türelmetlenül –, ne bolondozzon.
– Testi sértés – kiáltotta a hang. – Beperelhetném, hölgyem, hogy bombákat hajigál.
– Nem bomba volt, zsemle.
Egy kéz s egy térd bukkant fel a lábuknál: az arc közelebb jött. – Szeretném tudni, kicsoda
maga? – ordította.
D. válaszolt: – Nem a hölgy dobta a zsemlét. Én dobtam. Beperelhet, a Strand Hotelben
lakom, D. néven megtalál.
Karon fogta a hogyishívják lányt, s a kijárat felé vonszolta. Az idegen undorral üvöltött
utána, mint valami sebzett tengeri szörny: – Külföldi!
– Látja – oktatta a lány –, semmi szükség nem volt rá, hogy megvédjen
az efféléktől.
– Most már tudja a nevemet – mondta D.
– Cullen vagyok, ha kíváncsi rá, Rose Cullen. Utálatos név, de annak
idején az apám belebolondult a rózsákba. Ő találta fel, ha lehet így
mondani, a Pompadour Marquise-t. A ringyókat is szereti. A királyi ringyókat. Az egyik
házunkat Gwyn-lakra keresztelte.
A kocsival szerencséjük volt.
Az állomás melletti garázst jól kivilágították: ötven yardról is észre lehetett venni a
ködben. Itt szereztek bérelhető kocsit – egy öreg Packardot.
– Lord Benditch-csel üzleti ügyben lesz dolgom. Különös véletlen, nem?
– Miért lenne? Akivel csak találkoztam, annak üzleti ügye volt vele.
A lány lassan hajtott abban az irányban, ahol Londont sejtette; a kocsi villamossíneken
bukdácsolt.
– Nem tévedhetünk el, ha a villamossíneket követjük.
D. megkérdezte: – Mindig harmadosztályon utazik?
– Igen – válaszolta. – A társaságomat szeretem magam megválasztani. Ott legalább nem
találkozom az apám üzletfeleivel.
– Én is ott utaztam.
– A pokolba, ez a kikötő! – kiáltott fel a lány, és vakmerően rákapcsolt
az útkereszteződésnél és befordult; a ködben fékcsikordulás és
káromkodás keveredett. Tanácstalanul visszafelé hajtottak az úton,
ahonnan jöttek, s egy hegynek kapaszkodtak fel.
– Világos – mondta a lány –, hogyha cserkészek lettünk volna, már rég rájövünk. A vizet a
hegy lábánál kell keresni.
A hegytetőn kissé felszállt a köd: a hidegszürke égbolt foltjait, az élő
sövény acéltűit már látni lehetett. Csend volt mindenütt. Az országút
szélén egy bárány szaladgált s ugrált végig; kétszáz yardnyira hirtelen
fény tűnt a szemükbe. Ez a béke.
– Azt hiszem – sóhajtott D. –, maguk nagyon boldogok.
– Boldogok? – mondta a lány. – Mitől?
– Ettől itt, a biztonságtól – felelte D.
A detektív jutott eszébe, ahogy barátságosan rákacsintott, és azt mondta: “Óvatosnak kell
lennünk.”
– Az a biztonság sem olyan tökéletes – mondta a lány a maga éretlen, iskolázatlan
hangján.
– Dehogynem – intette le D., s alapos magyarázatba kezdett: – Tudja, mögöttem két
háborús év van. Egy ilyen úton, mint ez, én nagyon lassan jönnék végig,
megállásra készen, hogy az árokba bújhassak, ha repülőbúgást hallok.
– Mégis, maga harcol valamiért – mondta a lány.
– Nehéz kérdés. Az életveszély különös dolgokat művel velünk;
bizonyos idő múltán kiöli belőlünk az indulatokat. Alig hiszem, hogy a
félelmen kívül valaha is mást érezhetnék. Gyűlölni vagy szeretni egyikünk
sem tud többé. Nézze, statisztikailag kimutatható, hogy a mi
országunkban nagyon kevés gyerek születik.
– De folytatják a háborút. Kell, hogy valami oka legyen.
– A háborút érzések híján nem lehet befejezni. Néha azt gondolom, azért ragaszkodunk
hozzá, mert így legalább félünk. Ha nem félnénk, egyáltalán nem éreznénk semmit. Egyikünk
sem fogja élvezni a békét.
Szemben velük egy kis falucska szigete emelkedett ki – az öreg templom, néhány
sírkereszt, egy kocsma.
– A maga helyében nem irigykednék, kivált innen – mondta D.
A valószínűtlen békességre célzott... Az álomszerűen furcsa országútra,
amelyen közlekedhet, s nem változik el a látóhatár.
– Az élet ellaposításához nem kell háború. Pénz, szülők s egy csomó
dolog erre éppen olyan jó, mint a hadviselés.
D. szomorúan felelt: – Végül is, maga fiatal... s nagyon csinos.
– Jézusom – mondta a lány –, most jön a vallomás.
– Nem. Dehogy jön. Már mondtam... nem vagyok képes érzelmekre. Különben is:
megöregedtem.
Éles durranás, a kocsi farolt, D. a kezével eltakarta az arcát. Az autó megállt.
– Ócska tragacsot adtak alánk – mondta a lány.
D. visszaejtette a kezét: – Sajnálom – mentegetőzött –, még mindig érzem. –
A kezei reszkettek. – Félek.
– Itt semmitől sem kell félnie – mondta Rose.
– Az nem biztos.
A szívében hordta a háborút. “Adjatok nekem időt, s mindent
megfertőzök – ezt a lányt is. Kolompot kellene viselnem, mint régen a
bélpoklosoknak.”
– Csak semmi melodráma – mondta Rose. – Ki nem állhatom a melodrámát. – A lány
benyomta az indítót, a kocsi bukdácsolva indult meg. – Egy benzincsárdát vagy egy garázst
nemsokára találunk. Itt túl hideg van ahhoz, hogy ezt a kipukkadt nyavalyát kicseréljük.
– Csak nem hiszi, hogy továbbjutunk? Abroncson?
– Ne féljen – vigasztalta a lány.
– Fontos dolgom van – védekezett D.
A lány feléje fordította az arcát. Vékony, nyugtalan arc, képtelenül fiatal; D.-t gyerekre
emlékeztette, aki unalmas zsúron ül. Nem lehetett több húszévesnél. Olyan fiatal, hogy a
lánya lehetne.
– Otrombán udvarol ezzel a titokzatossággal. Tetszeni akar nekem? – gúnyolta a lány.
– Nem.
– Elég ócska trükk. A varázslat nem sikerült.
– Annyian próbálkoztak már magánál?
– Nem számoltam őket.
D.-t mérhetetlen szomorúsággal töltötte el, hogy valakinek már ilyen
fiatalon ennyi ravaszságra legyen szüksége. Talán azért, mert ő már java
korában járt, úgy vélte, hogy az ifjúság az ígéret ideje. S kedvesen így
szólt: – Nincs bennem semmi titokzatos. Egyszerű üzletember vagyok.
– Maga is bűzlik a pénztől?
– Dehogyis, elég szegény céget képviselek.
Rose hirtelen rámosolygott, s ő közömbösen nyugtázta, hogy a lány
tulajdonképpen szépnek is volna mondható. – Nős?
– Ahogy vesszük.
– Úgy érti... elvált?
– Igen. Azazhogy meghalt a feleségem.
A köd rózsaszínbe játszott át előttük, az autó lassított, s ők
hangzavarba és stoplámpák közé zötyögtek be.
– Mondtam Sallynek, hogy ide jövünk – harsogta egy magas hang.
Nagy üvegablak bukkant elő; lágy zene szólt; egy síri s nagyon mély hang
ezt énekelte: – Egyedül voltál, mikor megismertelek.
– Vissza a civilizációba – mondta a lány szomorúan.
– Kicserélhetjük itt a gumit?
– Azt hiszem.
Rose kinyitotta az ajtót, belépett, s egyszerre elmerült a ködben, a fényben, az
emberek között. D. magára maradt a kocsiban. Most, hogy a motor nem
járt, zord hideg volt benn. Megpróbálta végiggondolni, milyen lépéseket
kell majd tennie: az utasítás szerint először a Bloomsbury Street egyik
házában száll meg. Ezt a házat feltehetően úgy választották, hogy a saját
emberei tarthassák szemmel. Holnapután Lord Benditch-csel találkozik. D.-
ék nem voltak koldusok: tisztes árat tudnak fizetni a szénért, s
nyereségrészesedést a háború után. Benditch sok bányáját szüneteltette:
mindketten jó esélyek elébe néztek. D.-t figyelmeztették, hogy nem
tanácsos a követséget belekeverni az ügybe – a követben és az első
titkárban nem bíztak, csak a másodtitkárt tartották kormányhűnek.
Reménytelenül zavaros helyzet ez – mert éppúgy meglehet, hogy
valójában a másodtitkár az, aki a lázadóknak dolgozik. Mindenesetre az
egész ügyet titkosan kellett kezelni; s senki sem számított arra a
bonyodalomra, amellyel az átkelőhajón szembetalálkozott. Az pedig
sokféle lehetett: a szénszállítmányok árában való versengéstől a rablásig
vagy éppen a gyilkosságig.
D.-t valami hirtelen arra indította, hogy kioltsa a kocsi lámpáit. A
sötétben kivette a belső zsebéből a megbízólevelet; habozva szorongatta
a kezében, majd a harisnyájába gyömöszölte. Valaki kinyitotta a kocsi
ajtaját, s a lány beszólt: – Mi a csodának oltotta le a lámpát? Rettentő
nehezen találtam meg magát. – Rose felgyújtotta a lámpákat. –
Pillanatnyilag nem ér rá senki – mondta –, de küldenek majd embert...
– Várnunk kell?
– Megéheztem.
D. óvatosan kászálódott ki a kocsiból, s azon tűnődött, vajon illik-e
meghívnia a lányt vacsorára, sajnált minden feleslegesen kidobott pennyt.
– Kapunk itt vacsorát? – kérdezte.
– Miért ne kapnánk. Van elég pénze? Én a kocsira költöttem az utolsó garasomat is.
– Hogyne, hogyne. Velem vacsorázik?
– Világos.
D. bekísérte a lányt a házba... a hotelbe... vagy micsodába. Amikor fiatal korában
Angliában járt, hogy a British Museumban olvasgasson, efféle fogadók még nem voltak. Ósdi
ház a Tudorok stílusában – D. meg tudta róla állapítani, hogy korabeli Tudor –, tele
karosszékekkel és pamlagokkal; a koktélbár pedig ott volt, ahol a könyvtárra számított az
ember. Egy monoklis férfi elkapta a lány kezét, a balt, s megszólította: – Ez Rose
életnagyságban. – Majd azt mondta: – Elnézést, azt hiszem, Monty Crookhamet
látom – és sebesen elsiklott mellőlük.
– Ismeri? – kérdezte D.
– Ő itt a gondnok. Nem tudtam, hogy így lecsúszott. Azelőtt a Western
Avenue-n bérelt valamit. – Aztán lenézően hozzátette: – Csinos hely, ugye?
Miért nem megy vissza a háborújához?
De erre nem volt szükség.
Ő valóban magával hozta a háborúját; a fertőzés máris hatott: a
társalgón túl felfedezte az étterem első asztalánál háttal ülő másik
ügynököt. D. keze reszketni kezdett, éppúgy, ahogy minden légitámadás
előtt; az ember nem tölthet el börtönben hat hónapot büntetlenül: nap nap
után arra várva, mikor lövik agyon. A végén csupán a gyávaság marad
meg benne.
– Nem vacsorázhatnánk másutt? – kérdezte. – Annyi ember van itt.
Ezen a helyen természetesen képtelenség volt bármitől is félni, de amint a
keskeny, hajlott hátat figyelte az ebédlőben, éppoly védtelennek érezte
magát, mintha egy csupasz fal s a kivégzőosztag között állna egy udvaron.
– Másutt nem lehet. Mi baj van itt? – A lány gyanakodva nézett rá. – Nem kell a sok
ember? Hát végül mégis ki akar velem kezdeni?
– Nem. Természetesen nem. Csak úgy tűnt nekem...
– Kezet mosok valahol, várjon meg itt.
– Ahogy parancsolja.
– Egy perc, és készen vagyok.
Amint a lány eltűnt, D. lassan körülnézett: a mosdót kereste. Hideg
vizet kívánt, s időt a gondolkozásra. Az idegei már nem voltak olyan
erősek, mint a hajón – apróságok is aggasztották, mint egy gumidefekt. A
monoklis gondnokot keresgélte a hallban. A helyiség nagy forgalmat
bonyolított le a köd ellenére is – vagy épp azért. Dover és London felől
kocsik álltak be, veszettül dudálva. A gondnokot beszélgetésben találta D.:
egy idős, ősz hajú hölggyel.
– Épp ilyen magas – mondta a gondnok –, szereztem róla egy fényképet, ha látni kívánja,
itt van. Mindjárt a férje jutott az eszembe...
Míg beszélt, mások arcát is szemmel tartotta, szavai üresen csengtek;
sovány, barna arca, amelybe a néhány esztendős hadiszolgálat a
szabályos katonai vonásokat véste bele, szolgálatkész volt, mint egy
kirakatba tett állaté.
– Ha szabad egy pillanatra – mondta D.
– Akárkinek természetesen nem adnám el. – A gondnok fordult egyet, arca úgy gyúlt ki,
mintha öngyújtóról pattintaná a mosolyát.
– Lássuk csak. Hol is találkoztunk? – Egy drótszőrű foxterrier fényképét
tartotta a kezében. – Príma idomok – mondta. – Jól táplált. A fogai...
– Csak azt szeretném kérdezni...
– Elnézést, öregem, Tony van itt – és máris eltűnt. Az öreg hölgy
hirtelen és nyersen ennyit mondott: – Semmit se lehet tőle megtudni. Ha a
vécét keresi, menjen a lépcsőn lefelé.
Nem Tudor-mosdó volt bizonyosan: csupa üveg s fekete márvány mindenütt. D. levetette
a kabátját, és egy fogasra akasztotta – egyedül volt a helyiségben – , s a mosdót hideg vízzel
engedte teli. Ez az, amit az idegei kívántak; a hideg víz úgy hatott a nyakszirtjére,
mintha felvillanyoznák. Olyan ideges volt, hogy amikor még valaki
belépett, gyorsan hátrafordult – mintha ismerőst várt volna. De csak az
egyik kocsi sofőrje volt. D. belemártotta a fejét a hideg vízbe, aztán
csuromvizesen emelte ki. A törülköző felé tapogatózott, és kitörölte a vizet
a szeméből. Az idegei már lecsillapodtak. A keze sem reszketett, amikor
hátrafordulva azt mondta: – Mit keres a kabátomnál?
– Hogy érti ezt? – kérdezte a sofőr. – Én is felakasztottam a kabátomat.
Talán rám akar valamit sütni?
– Úgy láttam – mondta D. –, hogy valamit el akart emelni tőlem.
– Akkor hívjon rendőrt – mondta a sofőr.
– Ugyan, nincs tanú.
– Hívjon rendőrt, vagy kérjen bocsánatot.
A sofőr tagbaszakadt férfi volt, hat lábnál is magasabb. Fenyegetően
közeledett a csillogó padlón.
– Nagy a kedvem, hogy leverjem a tuskó fejét. A ronda külföldije. Átjön ide, feleszi a
kenyerünket, azt hiszi, tehet, amit akar...
– Talán – mentegetődzött udvariasan D. – tévedtem. – Zavarban volt: ez
az ember végül is alkalmi tolvaj lehet... s semmi kár nem érte.
– Talán tévedett. Talán én is leverem azt a ronda tuskó fejét. Ezt nevezi
bocsánatkérésnek?
– Bocsánatot kérek – mondta D. –, ahogy csak önnek tetszik.
A háború kitörli az emberből a szégyenérzetet.
– Ha már verekedésről van szó, megfagy a fülzsír magában – mondta a
sofőr.
– Nem csoda. Maga az erősebb. És fiatalabb.
– Elbánnék akárhány ilyen cigánnyal, digóval.
– Ebben biztos lehet.
– Gúnyolódik? – kérdezte a sofőr. Az egyik szeme valahogy ferdén állt,
és ez azt a látszatot keltette, mintha fél szemmel a közönségre sandítana... “És talán –
gondolta D. – a közönség itt is van.”
– Ha úgy tetszik, ismét bocsánatot kérek.
– Naná, akár a cipőmet lenyalathatnám magával.
– Egyáltalán nem lepne meg.
“Ivott ez az ember, vagy valaki felbiztatta, hogy belém kössön?” D. háttal
állt a mosdókagylónak. Rosszulléttel vegyes sértődöttség töltötte el.
Gyűlölte a testi erőszakot. Ha az ember golyóval öl, vagy azáltal öletik
meg – az mechanikus folyamat, amelynek csupán az életvágyhoz vagy a
szenvedéstől való félelemhez van köze. De az ököl az más, az ököl
megaláz; ha leütnek, nemtelen kapcsolatba kerülsz a támadóval; D. a
gondolatát is utálta ennek, mint ahogy utálta a nyilvános közösülés
gondolatát is. Nem tehetett róla: mindettől ijedtség szállta meg.
– Megint gúnyolódik.
– Nem volt szándékomban.
D. választékos beszéde szemlátomást felpaprikázta a másikat.
– Beszélj angolul, vagy szétverem a rohadt pofádat – ordította.
– Külföldi vagyok.
– Nem sokáig maradsz, megnyugtathatlak.
Az ember közelebb jött, az öklei ütésre készen himbálództak kétoldalt, akár holmi
szárított húscsomók; és látszott, hogy esztelen dühbe lovalja magát.
– Gyerünk – mondta. – Súlyba az öklöket. Csak nem vagy gyáva?
– Miért ne volnék – csodálkozott D. – Nem verekszem magával. Örülnék, ha
megengedné... Egy hölgy vár rám odakint.
– A maradék az övé – mondta az ember –, ha végeztem. Most megmutatom neked,
hogyan szabad becsületes embereket tolvajnak nevezni.
A sofőr balkezesnek látszott, mert először a bal öklét lendítette meg.
D. a mosdóhoz lapult. A legrosszabb következett be most: egy
pillanatra ismét a börtönudvaron volt, és a fegyőr közeledett a
furkósbotját lóbálva. Ha most fegyver van nála, elsüti: s kész lett volna
minden büntetés elébe állni, hogy a testi érintéstől megmeneküljön.
Behunyta a szemét, s a tükörhöz támaszkodott: védtelen volt. Az ökölvívás
elemeivel sem volt tisztában.
A gondnok hangját hallotta: – Mi van, öregfiú? Nem érzi jól magát?
D. kiegyenesedett. A sofőr, hencegő büszkeséggel a tekintetében,
lemaradt tőlük. D. a szemét a gondnokra függesztve, udvariasan mondta:
– Néha elfog engem ez a... hogy is mondják maguk... szédülés.
– Miss Cullen küldött magáért. Szerezzünk valahogy orvost a közelből?
– Nem. Semmi az egész. – A mosdó előtt D. megállította a gondnokot: –
Ismeri ezt a sofőrt?
– Sosem láttam ezelőtt; nem tarthatom örökké a cselédeken a szemem,
öregem. Miért kérdi?
– Gyanítom, hogy a zsebemre pályázott.
A szem megfagyott a monokli mögött.
– Teljesen kizárt, öregem. Nálunk, tudja, most nem akarok felvágni, csak a
legjobb emberek fordulnak meg. Csak tévedés lehet. Miss Cullen
tanúsíthatja mindezt. – Majd tettetett közönnyel folytatta: – Régi ismerőse
Miss Cullennek?
– Nem. Ezt nem mondhatnám. Miss Cullen volt olyan kedves, hogy Dovernél felvett a
kocsijára.
– Aha, értem már – darálta a gondnok fagyosan. Mikor felértek a
lépcsőn, nyersen búcsúzott el: – Az étteremben találja Miss Cullent.
D. benyitott; valaki magas nyakú kötött blúzban zongorázott, egy nő
énekelt mély torokhangon és bánatosan. D. mereven ment el az asztal
előtt, ahol a másik ült.
– Mi van? – kérdezte a lány. – Már azt hittem, ittfelejtett. Úgy néz ki, mintha kísértettel
találkozott volna.
Ahol D. ült, onnan L.-t nem lehetett látni – a neve most jutott az eszébe. – Megtámadtak...
vagyis jobban mondva, meg akartak támadni... a mosdóban – mondta D. halkan.
– Miért mesél nekem ilyen történeteket? – kérdezte a lány. – Megjátssza a titokzatost.
Akkor már inkább a Három medve történetét hallgatnám.
– Nos – felelte –, valami kifogást csak kellett mondanom?
– De ugye, nem hiszi azt, amit mond – kérdezte ijedten. – Úgy értem, ez talán valami
háborús idegkimerültség?
– Nem. Nem hiszem. Csak éppen nem érdemes velem jóban lenni.
– Bizony. Csak ne volna olyan nevetséges. Folyton ezekkel a melodrámákkal. Mondtam
már... nem szeretem a melodrámát.
– Megesnek néha odaillő dolgok is. Amott az első asztalnál egy ember
ül, és szemmel tart minket. Ne nézzen oda most. Fogadjunk. Minket néz.
Most.
– Igaz, no és aztán?
– Engem néz.
– Van erre más magyarázat is, tudja. Az, hogy pont engem néz.
– Magát? Miért?
– Gyakran előfordul.
– Persze, persze – mondta D. sietve. – Természetesen. Meg is értem.
Hátradőlt, és úgy nézegette: a durcás száját, áttetsző bőrét.
Megmagyarázhatatlan ellenszenv ébredt benne Lord Benditch iránt; ha ő,
D. lenne az apja, nem így nevelte volna. A mély hangú nő valami képtelen
dalt énekelt a viszonzatlan szerelemről:

Csak éppen röpke szó volt – amit én nem tanultam.


Csak éppen álmodás volt – amibe belehulltam.
Azt mondtad: Szeretlek – s azt hittem, érzed.
Azt mondtad: enyém vagy – s én elhittem néked.

Az emberek letették az italukat, s figyeltek – mintha ez költészet volna.


Még a lány is félbehagyta az étkezést egy időre. A magát sirató dal
felbosszantotta D.-t. Az efféle érzés olyan fényűzés volt, amit az ő
hazájában senki sem engedhetett meg magának, bármelyik oldalon állt is.

S hogy te nem mondtál igazat – az csak a modern


[módi,
S ha most megölném magamat – az lenne csak az
[ósdi, viktoriánus módi.

“A dal a »kor szellemét« fejezte ki, bármi legyen is az” – gondolta D.


Ehhez képest a börtöncella, a berepülés vastörvénye, a lebombázott ház
és az ellensége ott az ajtónál majdnem vonzónak tűnt fel előtte.
Rosszkedvűen figyelte a lányt: volt olyan időszak az életében, amikor verset
próbált volna írni hozzá – jobb szöveg lett volna emennél.

Csak éppen álmodás volt – amelyből felébredtem,


Csak éppen csalfa szó volt, amit tanulni kezdtem.

– Moslék, ugye? – mondta a lány. – De azért valahogy mégis hat.


Egy pincér jött oda az asztalukhoz. Azt mondta: – Az úr az ajtó mellől arra
kért, hogy ezt adjam át önnek, Sir.
– Ahhoz képest, hogy alig szállt partra – gúnyolódott a lány –, elég
gyorsan tesz szert ismerősökre.
D. elolvasta az írást, tömör és velős volt, bár nem határozta meg
tüzetesen, mit kérnek tőle. – Azt hiszem – szólalt meg –, nem hinné el, ha
elmondanám, hogy éppen most kétezer fontot ajánlottak fel nekem.
– Miért mondaná el, ha már elmondta?
– Ez igaz. – Odaszólította a pincért. – Meg tudná mondani, hogy annak az úrnak van-e
sofőrje, tagbaszakadt férfi, a fél szemével valami baj van?
– Meg fogom tudni, Sir.
– Remekül játssza – mondta a lány. – Remekül. A titokzatos embert.
D.-nek feltűnt, hogy a lány megint túl sokat ivott. – Ha nem vigyáz a
mértékre, sohasem érünk be Londonba.
A pincér visszajött, és közölte: – Az ő sofőrje, Sir.
– Balkezes ember?
– Hagyja abba! – kiabált Rose. – Hagyja abba!
D. udvariasan csitította: – Én nem játszom. Ennek semmi köze magához. Az események
nagyon gyorsan peregnek... meg kellett róla bizonyosodnom. A pincérnek borravalót adott. –
Adja vissza az úrnak a céduláját.
– Válasz van, Sir?
– Nincs válasz.
– Miért nem úriember módra – kérdezte Rose –, s azt írni: “Köszönöm az ajánlatot.”
– Nem akarok a kézírásomról mintát adni. Hamisíthatná.
– Feladom – felelte. – Maga nyert.
– Jobb, ha nem iszik többet. – Az énekesnő elhallgatott, az utolsó hang,
mint egy lecsavart rádiónál, nyávogó remegéssé torzult. Néhány pár
táncolni kezdett. – Hosszú út áll még előttünk – mondta D.
– Mire ez a sietség? Majdnem az egész éjszakát eltölthetjük itt.
– Persze – mondta a férfi. – Maga igen, de nekem Londonba kell jutnom valahogy.
– Miért?
– A megbízóim – legyintett D. – nem értenék meg, miért késtem. – Menetrend szerint
mérik ki minden mozdulatát, ezt biztosra vette, pontosan az effajta helyzetekre, a találkozásra
és a pénzajánlatra való tekintettel. De ha az egyetlen filozófia, ami számára megmaradt, a
kötelességteljesítésé volt, ez a tudat nem állíthatta meg az útján.

A gondnok Rose Cullenre villantotta monokliját, s táncra kérte. Ha ez egész


éjszaka így megy tovább – gondolta D. sötéten –, ő sohasem tudja elvinni
innen. A pár lassan forgott körül a helyiségben a leverő, kattogó
melódiára; a gondnok egyik kezének szétterpesztett ujjaival határozottan
markolta meg a lány derekát. A másik kezét – eléggé sértő
nemtörődömséggel, vélte D. – a zsebébe süllyesztette. Komolyan
magyarázott, s minden pillanatban D. felé sandított. Egyszer
hallótávolságba kerültek, s D. elkapta ezt a szót: óvatosan. A lány feszülten
figyelt, de bizonytalan lábakon állt, részegebb volt, mint ahogy D. gondolta.
Azon töprengett, vajon a kereket kicserélte-e valaki. Ha a kocsi készen
áll, talán a tánc után rá tudja beszélni... Felállt s kiment az étteremből. L.-t
függönyrojt takarta el; fel se nézett, a húst vékony darabokra szeletelte –
az emésztése pocsék lehet. D. nem volt már olyan ideges: úgy érezte,
mintha a pénz visszautasítása előnyösebb helyzetbe hozta volna, mint az
ellenfelét. Ami a sofőrt illeti, nem valószínű, hogy most bármihez is kezdjen.
A köd egy kissé felszállt: az udvaron megláthatta az autókat – egy
féltucatnyi Daimlert, Mercedest, néhány Morrist, az ő ósdi Packardjukat és
egy kicsiny égővörös kocsit. A kereket kicserélték.
Azt gondolta: bárcsak elhajthatnék most nyomban, míg L. vacsorázik; aztán egy hangot
hallott, ami csak L.-é lehetett: a saját anyanyelvén szólt hozzá.
– Bocsánat, ha néhány szót válthatnánk egymással... – kérte.
D. egy csepp irigységet érzett iránta: ahogy az udvaron állt a kocsik között –
megalapozott embernek látszott. Az ősök bűnei, s a múlt ízlésének ötszáz
esztendeje – ez az örökség csiszolta ki L.-t, ez helyezte szembe egy
meghatározott társadalmi környezettel; innen a magabiztossága, de
egyszersmind az otthontalansága is. D. megszólalt:
– Nem hiszem, hogy sok beszélnivalónk lehetne a dologról. –
Ugyanakkor megérezte ennek az embernek az igézetét: mintha egy
államférfi választotta volna ki őt valami társaságból, hogy tanácskozzék
vele.
– Úgy érzem – udvariaskodott L. –, hogy ön nem érti meg a helyzetet – s elítélőn
mosolygott saját megállapításán, amely kétesztendei háborúskodás után
szemtelenségnek hathatott volna. – Úgy értem... ön valójában hozzánk
tartozik.
– A börtönben ezt nem vettem észre.
A másik férfi egy bizonyos értelemben sérthetetlen volt. Igazmondó benyomását keltette.
– Valószínűleg rettenetes sora volt. Láttam néhány börtönünket. De
tudja, azok is fejlődnek, a háború kezdete mindig a legrosszabb idő; s
végül is egyáltalán semmi haszna, ha sérelmeinket meséljük el
egymásnak. Ön viszont látta a saját börtöneiket is. Mindkét fél vétkes. S
azt hiszem, mindaddig vétkezni fogunk, így vagy úgy, amíg egyikünk nem
győz.
– Nagyon ósdi érvelés. Ha nem adjuk meg magunkat, akkor éppenséggel mi hosszabbítjuk
meg a háborút. Régi nóta. Nem valami ügyes érvelés olyasvalakivel szemben, aki a feleségét
vesztette el...
– Rettenetes véletlen volt. Talán hallotta... kivégeztük a parancsnokot. Amit mondani
akarok (L. – nek hosszú orra volt, a képtárakban megbarnult régi portrékon lehet ilyent látni;
sovány is volt és elnyűtt; kardot kellett volna viselnie, olyan hajlékonyat,
mint ő maga), az a következő. Miféle világ jön a magafajta emberekre, ha
győznek? Sohasem fognak bízni önben, a tanárban... hiszen még azt sem
hiszem, hogy most megbíznak. Azt gondolja, hogy talán azok között az emberek
között – kivált akik a Nemzeti Múzeumot és Z. képeit tönkretették – talál egyet is, akit
érdekel az ön munkája? – S udvariasan hozzátette, mintha szavai egy tudományos akadémia
elismerését jelentenék: – A Berne-kéziratra gondolok.
– Én nem magamért harcolok – mondta D. S az jutott eszébe, hogy ha nem jön a háború,
talán barátkozhatott volna ezzel az emberrel; pártfogónak az arisztokrácia néha olyanokat is
felszínre vet magából, mint ez a sovány, elgyötört, a tudomány vagy a művészet iránt
érdeklődő figura.
– Nem is tételeztem fel, hogy önmagáért tenné – mondta L. – Ön is az idealisták közül
való, mint én. Az én indokaim természetesen gyaníthatók. A vagyonomat elkobozták. Azt
hiszem – mondta egyfajta fájdalmas mosollyal, amely azt érzékeltette, hogy tudja,
milyen együttérző társaságban van –, a képeimet felégették, és a
kéziratgyűjteményemet is. Olyan példányom persze nem volt, ami a
tudományának körébe vág, de ott volt közöttük Ágoston Isten városá-nak egy
korai kézirata... – D.-t mintha egy ragyogó jellemű és ítéletű ördög kísértette
volna. Nem is tudott válaszolni. L. folytatta: – Voltaképp nem
panaszkodom. Háborúban efféle borzalmak elkerülhetetlenül
megtörténnek... a holmikkal, amiket az ember szeret. Az én
gyűjteményemmel, a maga feleségével.
Bámulatos volt, hogy ezt a hibát nem vette észre. D. beleegyezésére várt itt – a hosszú orr,
a túl érzéki száj s a magas, ösztövér, gyenge test. A leghalványabb fogalma sem volt arról, mit
jelent egy másik emberi lényt szeretni; a háza – amit ők romboltak le – olyan
lehetett, mint egy múzeum; öreg bútorokkal, ahol köteleket feszítettek ki a
képtár mindkét oldalán azokon a napokon, amikor a közönséget
beengedték.
L. nagyra becsülte a Berne-kéziratot, de fogalma se volt arról, hogy a Berne-kézirat mit
sem jelent a szeretett asszonyhoz képest. Hamisan folytatta:
– Mindketten szenvedtünk.
D. alig emlékezett már arra, hogy L.-t egy percig is a barátjának vélte. Érdemes volt egy
civilizációt megölni, hogy az emberek feletti uralom ne juthasson az ő kezükbe, akiket
– mint D. gondolta – civilizáltaknak tudnak. Miféle világ lenne az övék?
Féltve őrzött tárgyakkal teli, rajtuk a “hozzányúlni tilos” címke; vallásos hit
nélküli, de csomó gregorián zsoltárral és látványos ceremóniával. A
csodatévő képmásokat, amelyek vérzenek vagy bizonyos napokon
bólogatnak a fejükkel – bizarrságukért őriznék meg: a babona érdekes.
Nagyszerű könyvtárak lennének, de új könyvek nem. D. inkább a
gyanakvást választotta... még a káoszt is inkább. A középkor végül is az ő
“korszaka” volt.
– Semmi jó nem sül ki a beszélgetésünkből. Nincsenek közös dolgaink.
Még egy kézirat sem – mondta. Ez volt minden, amit keservesen kimentett
a halálból s a háborúból; hírnév és tudomány veszélyes dolgok:
megölhetik az emberi szívet.
– Szeretném, ha végighallgatna – kérte L.
– Csak az időnket fecséreljük.
L. rámosolygott: – Nagyon örülök – mondta –, hogy a Berne-kézirattal
kapcsolatos munkáját még az átkozott háború előtt befejezte.
– Ezt nem tartom olyan fontosnak.
– Áh – legyintett L. –, most már el akar ámítani. – L. szánakozó
lemondással mosolygott. Az ő esetében a háború nem ölte meg a
szenvedélyeket, minthogy kultúrszenvedélyén kívül más szenvedélye alig
is akadt. Holt tárgyak között volt otthon. L. szeszélyesen folytatta: –
Lemondok magáról. Ugye, nem fog engem hibáztatni.
– Miért?
– Az elkövetkezendőkért. – A magas és törékeny, udvarias és hatni
képtelen ember elbúcsúzott. Mint egy pártfogó, amint olyasvalakinek a
képkiállítását hagyja ott, akiről egy kicsit szomorúan eldöntötte, hogy végül
is mégsem elég jó neki.
D. egy pillanatot várt, s aztán visszament a hallba. Az étterem dupla üvegajtaján keresztül
ismét láthatta a keskeny, görnyedt vállakat a függöny mögött.
A lány nem volt az asztalánál; egy másik társasághoz csatlakozott. Monokli villant a füle
közelében: a gondnok a bizalmát élvezte. D. hallotta a nevetésüket – s a nyers, éretlen hangot,
amelyet a harmadosztályú bárból hallott: – Még egyet kérek. Még egyet akarok. – A lány
kitartása csak néhány órára szól. A kedvessége egyáltalán semmit nem jelent: ad egy
zsemlét a hideg peronon; felajánlja, hogy szívességből elvisz, s aztán
félúton cserbenhagy. Megvan benne osztályának képtelen
gondolkodásmódja – egyfontos bankjegyet jó szívvel ad egy koldusnak, de
mindenki nyomorúságát elfelejti, aki nincs a szeme előtt. “Valójában L.-ék
sorsosa” – gondolta D., s eszébe idézte az övéit; e percben kenyérért
állnak sorba, s fűtetlen szobákban próbálnak felmelegedni.
Hirtelen sarkon fordult: nem igaz, hogy a háború nem hagyott benne más indulatot, csak a
félelmét, néha még bizonyos fokig ingerültséget vagy csalódást is tudott érezni.
Visszatért az udvarra, kinyitotta a kocsi ajtaját: egy szolga tűnt elő a
kocsitető körül, és megkérdezte: – A hölgy talán...
– Miss Cullen itt marad éjszakára – adta tudtára D. – Megmondhatja neki, hogy a kocsit
leadom... holnap... Lord Benditch-éknél. – Elhajtott.
Óvatosan vezetett, nem túl gyorsan: nem éri meg, hogy a rendőrség
megállítsa, és letartóztassa engedély nélküli hajtásért. Egy tábla mutatta:
“London 45 mérföld.” Kis szerencsével jóval éjfél előtt rendben beér. Azon
kezdett töprengeni, milyen megbízatása van L.-nek. A cédula nem árult el
semmit; csak annyit mondott: “Hajlandó elfogadni kétezer fontot?”
Másrészt pedig a sofőr átkutatta a kabátját. Ha a megbízólevelére
pályáznak, tudniuk kell, mit akar ő Angliában megszerezni – ezek nélkül a
papírok nélkül semmiféle jogcíme sincs az angol bányatulajdonosoknál. De
otthon csak öt ember tud erről az ügyről. “Vajon az öreg liberális volt-e –
tűnődött D. –, aki egyszer a kivégzések ellen tiltakozott?”
De akármelyikük lehetett. Senkiben se lehet bízni. Az egész világon
vannak olyan emberek, mint ő, akik nem hisznek a maguk
megvesztegethetőségében – egyszerűen azért, mert az életüket tette
volna lehetetlenné, olyanná, amikor egy férfi vagy asszony semmiben sem
mondhat igazat. Ez nem annyira erkölcsi kérdés, hanem egyszerűen
létkérdés.
Egy útjelző negyven mérföldet mutatott.
Vajon L. pusztán azért jelent meg itt, hogy megakadályozza a vásárlást, vagy a másik
oldal is olyan nyomorultul áll a szénnel? Azoknak a hegyek között bányák
vannak a birtokukban, de tegyük fel, hogy igaz a szóbeszéd, és a
bányászok nem hajlandók leszállni az aknákba? D. egy fényszórót vett
észre hátulról – kitette a kezét, és előzést intett a kocsinak. Az beérte őt –
egy Daimler; aztán meglátta a vezetőjét. Az a sofőr volt, aki a mosdóban
meg akarta lopni. D. rátaposott a gázpedálra; a másik kocsi nem engedte
előre: vakmerően versenyeztek egymással a puha, ritkás ködben. Nem
tudta, mi a szándékuk; talán meg akarják ölni? Ez Angliában nem látszott
valószínűnek, de a valószínűtlenségekhez ő már két esztendeje
hozzászokott; akit ötvenhat órára egy lebombázott ház temet el, nem
jöhet ki onnan az erőszakban kételkedve.
A verseny mindössze két percig tartott: a mutatója hatvanra ugrott;
hatvankettőig erőltette a motort, hatvanháromig, egy pillanatra hatvanötig
ért el, de az ósdi Packard nem mérkőzhetett a Daimlerrel – a másik kocsi
tétovázott, a másodperc tört részéig megengedte neki, hogy előzzön,
aztán mintha csak hátracsapná fekete füleit, óránkénti nyolcvan
kilométerrel rohant. Szemben volt vele: előreszaladt a ködfüggöny széléig,
keresztbe feküdt az úton, s elzárta azt. Lefékezett; nem volt valószínű, de
igaznak tűnt – gyilkosságra készülnek. Módszeresen gondolkodott, helyén
maradva várta őket, megpróbált valami lehetőséget találni, hogy rájuk
irányítsa a gyanút – ha a dolog kipattan, végzetes lehet a másik oldal
számára; a halála sokkal hasznosabb lehet, mint az élete volt bármikor is.
Valaha egy régi hősének kritikai kiadását hozta nyilvánosságra – ez itt
minden bizonnyal többet ér majd.
Egy hang megszólalt:
– Itt a csavargó.
Meglepetésére nem L. volt, nem is a sofőrje, aki az ajtónál állt, hanem a
gondnok. L. is eljött – vékony karószerű körvonalait a ködfüggöny szélén
látta lebegni. A gondnok a szövetségesük?... Őrjítő helyzet.
– Mit akar?
– Hogy én mit akarok? Ez Miss Cullen kocsija.
Nem; végül is Angliában vagyunk – semmi erőszak: biztonságban volt.
Mindössze egy kellemetlen kimagyarázkodás. Mit akart L. elérni ezzel?
Vagy az a szándékuk, hogy a rendőrségnek adják át? A lány bizonyára
nem tesz panaszt ellene. A legrosszabb esetben ez néhány óra késedelmet
jelent. Udvariasan felelt: – Üzenetet hagytam Miss Cullennek, hogy a kocsit
leadom az apjánál.
– Rohadt digó! – mondta a gondnok. – Valóban azt hitte, hogy csak így
leléphet egy lány csomagjával? Egy előkelő lányéval, mint Miss Cullen. S
az ékszerei!
– Elfeledkeztem a csomagokról.
– Fogadok, hogy az ékszerekről nem feledkezett meg. Gyerünk. Szálljon
ki innen.
Nem volt mit tenni. Kiszállt. Valahol mögötte két vagy három autó eszeveszetten tülkölt.
A gondnok odakiáltotta:
– Halló, öregem, most elpucolhatja az útból. Elkaptam a csavargót. – D. – 1 a kabátja
szegélyénél tartotta fogva.
– Erre semmi szükség – mondta D. – Önként hajlandó vagyok magyarázatot
adni Miss Cullennek... vagy a rendőrségnek.
A többi kocsi is közelebb jött. A sofőr is előtűnt a homályból néhány
yardnyira. L. a Daimler mellett állt, beszélgetett valakivel az ablakon át.
– Most átkozottul dörzsöltnek képzeli magát – mondta a gondnok. – Tudja, hogy Miss
Cullen finom kisasszony, s nem tesz panaszt.
A monoklija dühösen ugrált; az arcát közelebb tolta D. arcához, és azt
mondta: – Ne gondolja, hogy kihasználhatja őt. – Az egyik szeme furcsán,
üresen kék volt: akár egy hal szeme: semmi indulatot nem tükrözött. – Ismerem a fajtáját –
mondta. – A hajó fedélzetén hízelgi be magát. Gyanús volt nekem rögtön.
D. felelt: – Sürgős dolgom van. Elvisz Miss Cullenhez vagy a
rendőrségre?
– Maguk külföldiek – mondta a gondnok – átjönnek ide, elszerzik a lányainkat... na de
most illemre tanítjuk...
– A barátja ott, ugyebár, szintén külföldi?
– De úriember.
– Nem értem – mondta D. –, mi a szándéka velem?
– Ha rajtam múlna, börtönbe jutna; de Rose... Miss Cullen nem tesz panaszt
maga ellen. – Jó sok whiskyt ivott: érezni lehetett a leheletén. – Jobban
bánunk el magával, ahogy megérdemli, leütjük szemtől szembe.
– Úgy érti, megvernek? – kérdezte hitetlenül. – Három ember jut rám.
– Dehogy. Jó lesz sorjában is. Vegye le a kabátját. Ezt a fickót tolvajnak nevezte... maga
rohadt tolvaj. Leveri most ezt magán.
D. irtózattal kérdezte: – Ha azt akarják, hogy megverekedjünk, nem
lehet mindkettőnknek pisztolyt szerezni?
– Effajta gyilkosságba itt most nem megyünk bele.
– S a saját ügyükért nem maguk verekednek.
– Gyerekjátékra való kezem van – A kezét előhúzta a zsebéből, és
meglóbálta: tárgy, kesztyűben, merevre formált ujjakkal, mint egy
hajasbabáé.
– Nem verekszem – mondta D.
– Ahogy akarja. – A sofőr közelebb jött, sapka nem volt rajta. A felöltőjét
már levetette, a kabátja azonban, szűk, kék, közönséges, nem feszélyezte.
– Húsz évvel fiatalabb nálam – mondta D.
– Nincs szorítóban – felelt a gondnok. – Ez büntetés. – Elengedte D. gallérját, és azt
mondta: – Gyerünk. Vegye le a kabátját. – A sofőr várt, leeresztett öklökkel.
D. lassan vette le a felöltőjét; a testi érintkezés minden iszonyata
visszatért: a furkósbot meglódult, látta a börtönőr arcát... a megaláztatást.
Hirtelen egy mögöttük jövő kocsira lett figyelmes: az út közepére ugrott, s integetni
kezdett: – Az isten szerelmére... ezek az emberek... – mondta.
Kis Morris volt. Ösztövér, ideges ember ült a kormánynál, egy ősz,
erőteljes asszonnyal az oldalán. Az országút közepén álló különös
társaságra a nő önelégült rosszallással tekingetett. – Ide figyeljen, hé –
mondta a férfi –, miről van szó?
– Részegek – mondta a felesége.
– Semmi baj, öregem – mondta a gondnok: a monokliját ismét a halszemére illesztve. –
Currie kapitány vagyok. Tudor Club tag, tudja. Ez az ember ellopott egy kocsit.
– Akarják, hogy rendőrt kerítsünk maguknak? – kérdezte az asszony.
– Nem. A tulajdonosa – egy finom kisasszony, egyike a legfinomabbaknak – nem akar
panaszt tenni. De mi majd megleckéztetjük a fickót.
– Nos, nincs ránk szükségük – mondta a férfi. – Nem szeretnék beleavatkozni...
– Egy külföldi a sok közül – magyarázta a gondnok. – Rossz kiejtéssel, tudja.
– Ó, egy külföldi – mondta az asszony összeszorított ajakkal. – Indíts,
drágám... – A kocsi rákapcsolt, és eltűnt a ködben.
– És most – mondta a gondnok – hajlandó verekedni? – Megvetően tette
hozzá: – Nem kell félni. Betartjuk a szabályokat.
– Jobb, ha a földekre megyünk – mondta a sofőr –, sok itt a kocsi.
– Nem megyek – mondta D.
– Úgy is jó. – A sofőr könnyedén arcul ütötte, és D. kezei gépiesen
védekezésbe lendültek. A sofőr hirtelen megint a szájára ütött. Az egyik
szemével egész idő alatt másfelé tekingetett; ez olyan ijesztő
nemtörődömség hatását tette, mintha neki csak a fele figyelemre lenne
szüksége a gyilkoláshoz, s tovább csépelt, minden rendszer nélkül – nem
gyors győzelmet, hanem inkább kínt és vért szomjazva. D. semmire se
használta a kezét: visszaütni nem is próbált (öntudata továbbra is a testi
kapcsolat iszonyatának és méltatlanságának áldozata maradt), s nem is
tudta a védekezés helyes módját. A sofőr zúzta-verte; s D. elszántan
gondolta: “Nemsokára be kell fejezniük: nem akarnak meggyilkolni.” Egy
ütés leterítette. – Kelj fel, csibész, ne tedd magad – mondta a gondnok. S
ahogy D. feltápászkodott, mintha az útitáskáját látta volna L. kezében.
“Hála istennek – gondolta –, elrejtettem az iratokat, a harisnyámat nem
tudják ledögönyözni rólam.” A sofőr megvárta, amíg felkel, aztán megint a
sövényhez vágta. Hátralépett, és vigyorogva várt. D. már homályosan
látott, s a szája megtelt vérrel; a szíve kalimpált, és féktelen gyönyörrel gondolta: “Az
átkozott tökfilkók, megfognak ölni. Ennek lenne értelme.” Maradék erejével
kikászolódott a sövényből, és gyomron vágta a sofőrt. – Ó, a disznó –
hallotta a gondnok ordítását –, öv alatt ütött. Gyerünk. Végezz vele. – D. ismét elterült
egy ököl alatt, amelyet megvasalt csizmának érzett. Az a zavaros érzése támadt, hogy valaki
számol: – Hét, nyolc, kilenc.
Egyikük kigombolta a kabátját: egy percre azt hitte, hogy otthon van, egy pincében, a
kőtörmelékek között, s a döglött macskával. Aztán visszatért az
emlékezete – a tudata kósza benyomást őrzött az ujjakról, amelyek a
nadrágja körül tapogatóztak, keresgélve valamit. Visszanyerte a látását,
és a sofőr arca nagyon nagynak és közelinek tűnt fel előtte. Olyan érzése
volt, hogy győzött: ezt a fordulót valójában ő nyerte meg. Gúnyosan
mosolygott fel a sofőrre.
A gondnok megkérdezte: – Jól van a fickó?
– Ő, jól van, Sir – mondta a sofőr.
– Akkor hát – mondta a gondnok –, remélem, alapos lecke volt ez magának. –
D. elég nehezen állt lábra: meglepődve vette észre, hogy a gondnok
zavarban van, olyan volt, mint egy elöljáró, aki megbotoztatott egy fiút, de
később már nem vélekedik egyértelműen az ügyről. Hátat fordított D.-nek,
és azt mondta: – Gyerünk. Tűnjünk el. Miss Cullen kocsiját majd én
elvezetem.
– Elvisz magával? – mondta D.
– Elviszem! A pokolba se viszem el. Majd lenyomja gyalog.
– Akkor talán a barátja visszaadhatná a kabátomat.
– Menjen érte maga – mondta a gondnok.
D. az árokparthoz sántikált, ahol a kabátja feküdt – nem tudott rá
visszaemlékezni, hogy ott hagyta, L. kocsija mellett – s az útitáskája is.
Lehajolt érte, s hogy kínlódva megint felegyenesedett, meglátta a lányt,
aki egész idő alatt hátul ült L. Daimlerében. A gyanakvása, amely most
felébredt, megint az egész világra kiterjedt – a lány is ügynök? De ez,
természetesen képtelenség; a lány még mindig részeg; éppúgy nem volt
fogalma róla, hogy miről van itt szó, mint az ostoba Currie kapitánynak.
Útitáskájának cipzárját nyitva felejtették; mindig beragadt, ha végighúzták, s annak, aki
beleturkált, nem maradt ideje a becsukására. D. a kocsi ablakához emelte fel az útitáskáját, és
azt mondta: – Nézze csak. Ezek az emberek nagyon alaposak. De nem találták meg, amit
kerestek. – A lány undorral nézett rá az ablakon keresztül; ő pedig
rádöbbent, hogy még mindig erősen vérzik.
A gondnok közbeszólt: – Hagyja békén Miss Cullent.
Ő udvariasan folytatta: – Csak néhány fogam ment rá. Az én koromban
az embernek már számolnia kell azzal, hogy elveszti a fogait. Talán még
találkozunk a Gwyn-villában. – A lány kétségbeejtően zavartnak látszott,
ahogy rábámult. D. a kalapja után nyúlt, de nem volt rajta kalap: valahol
elhagyhatta az úton. Így szólt: – Most pedig elnézését kérem. Hosszú séta
van még előttem. De istenemre kérem, egész komolyan, hogy óvakodjon
ezektől az emberektől. – London felé kezdett gyalogolni; maga mögött a
sötétben még hallotta Currie kapitány sértődött kiáltozását, ezt a szót:
pokoli. Úgy érezte, hogy nehéz napja volt, de egészében sikeres.
Ez a nap nem jött váratlanul: két esztendeje már ebben a légkörben élt;
ha egy puszta szigeten ébred fel, számított volna arra, hogy az erőszakkal
valahogy a magányt is megfertőzi. A háború elől nem menekülhetsz azzal,
hogy hazát cserélsz; csak a módszereket cseréled el – bombákért öklöket,
tüzérségi ágyútűzért alkalmi tolvajt. Az erőszak elől csak akkor tudott
kitérni, ha aludt; az álmai majdnem mindig a múlt békés képein épültek.
Visszavágás? Vágyak teljesülése? A saját lélektana már nem érdekelte
többé. Tantermekről álmodott, a feleségével, néha ételekkel és borral s
virágokkal, nagyon gyakran.
Az árokban botorkált, hogy a kocsikat elkerülje; a világ fehér csöndbe borult, néha egy-
egy sötét, csirkeólak közé ültetett családi ház mellett haladt el; az út krétafehér
bevágása úgy verte vissza az autólámpákat, mint egy mozivászon. D. azon
tűnődött, mi lesz L. következő lépése; nem maradt már sok ideje, s ma
egyáltalán semmire se jutott. Kivéve azt, hogy most már biztosan tudott a
Benditch-találkozóról; elővigyázatlanság volt ezt Benditch lányának
megemlíteni, de akkor még nem is képzelte, hogy azok ketten találkoznak.
Az elintézendő ügyek kiszívták belőle a fáradtságot vagy a kínt. Az órák
elég gyorsan múltak; gépiesen haladt: csak amikor már sokat töprengett,
akkor kezdett a lábára s egy autóstop lehetőségeire figyelni. Most
meghallotta, hogy egy teherautó darál mögötte az emelkedőnek felfelé:
kilépett az útra, és integetett – összevert javakorabeli alak, aki különös
élénkséggel bicegve vonszolja magát.

Az első reggeli villamosok a Theobald Road nyilvános mosdója körül


fordultak be a Kingsway irányába. A teherautók az északi megyékből
érkeztek a Covent Garden irányába. A széles és kopár Bloomsbury Square-
en egy macska sétált hazafelé valamelyik idegen háztetőről. A város D.
számára rendkívül védtelennek és furcsán romtalannak látszott; senki sem
állt sorban; semmi jel se mutatott a háborúra – kivéve őt magát. A
fertőzést a csukott üzletek, egy dohányáruda s egy antikvárium mellett
hurcolta magával. Emlékezett a házszámra, amit keresett, de azért a kezével a zsebéhez
kapott, hogy utánanézzen: a jegyzetfüzete elveszett, így hát mégiscsak lesz min rágódniuk,
bár a füzet, a lakcímét leszámítva, semmi olyat nem tartalmazott, ami bármilyen
jelentőséggel bírt volna a számukra. Ezenkívül egy recept volt benne,
amelyet egy francia lapból jegyzett ki, a káposzta legjobb elkészítéséről;
egy frissen talált idézet az olasz származású angol költőtől, amely a saját
halálával kapcsolatos hangulatot fejezte ki:

A szíved
Dobbanása már csak őt követte
Szenvedéllyel és örökké,
Minden nap és minden utakon

Egy francia folyóirat levele volt még benne a Roland ének tárgyában, ez az ő egyik
régi cikkére hivatkozott. Elgondolta, mit kezdhet L. vagy a sofőrje az
idézettel. Talán rejtjeleket keresnek benne; az emberi lényekben megbúvó
ostobaságnak vagy bizalmatlanságnak nincs határa.
Úgy van, emlékezett a házszámra, 35-ös. Kissé meglepődött, amikor
egy szállodát talált – nem is jó szállodát; ennek a szélesre tárt külső ajtó a
legbiztosabb jele Európa minden városában. Szemügyre vette a lakóhelyét
– a környékre nagyon halványan emlékezett. A British Museumban
eltöltött napokból ködös érzések kapcsolták ide, a tudomány, a békesség
és az udvarlás napjaiból. Az utca vége egy nagy térre nyílott – fagytól
fekete fák; egy nagy, olcsó szálloda fantasztikus kupolái; egy hirdetés, az
orosz fürdőké. D. belépett és csengetett a belső üvegajtónál. Valahol egy
óra hatot ütött.
Hegyes sólyomarc bámult rá: egy tizennégy év körüli gyerek. D. tőle kérdezte
meg: – Azt hiszem, itt foglaltak szobát a részemre. D. néven.
– Ó – mondta a gyerek –, tegnap éjjelre vártuk. – Egy kötényke csomózásával küszködött;
az álom még frissen ült a szeme sarkában; a férfi elképzelte, ahogy a kegyetlen
riasztócsengő a fülébe berregett. Ezért udvariaskodott: – Csak add ide a
kulcsot, felmegyek magam. – A lány hüledezve bámulta az arcát. A férfi
magyarázkodott:
– Egy kis baleset ért... autó.
A lány: – Huszonhetes szoba. Jobbra a legfelső emeleten. Megmutatom.
– Ne zavartasd magad – mondta a férfi.
– Ó, ez nem zavar. Csak az átutazók zavarnak. Háromszor ki-be egy
éjszaka. – Minden ártatlanság megmaradt benne élete során, amelyet
születése óta bűnösök között töltött. Az első két lépcsősort szőnyeg
borította; tovább csak falépcsők következtek. Egy ajtó nyílt ki, s egy hindu,
tarka köntösben, rájuk meresztette sötét, szomorú szemét. A vezetője
előtte cammogott; a harisnyája sarkán lyuk ásítozott, s minduntalan kibújt
a félretaposott cipőből. Ha öregebb lenne, lompos vénlány volna, de ilyen korban ez
még szívet szomorító. D. megkérdezte:
– Hagytak itt számomra valami üzenetet?
A lány: – Tegnap éjjel egy férfi kereste. Egy cédulát hagyott itt. – Kitárta az ajtót. – A
mosdóállványon megtalálja.
A szoba kicsi volt: vaságy, asztal, rojtos terítővel letakarva, egy
szalmafonatú szék, egy mintás, kék gyapjú ágyterítő, halvány és pókháló
vékonyságú.
– Meleg vizet parancsol? – kérdezte a lány szomorúan.
– Nem, ne zavartasd magad.
– S mit parancsol majd reggelire? A vendégek többnyire füstölt heringet vagy lágy tojást
kérnek.
– Ma reggel egyiket se. Aludni akarok egy cseppet.
– Kívánja, hogy felébresszem valamikor?
– Ó, nem – mondta ő. – Ezek nagyon magas emeletek. Eléggé
megszoktam, hogy magamtól ébredek. Ne zavartasd magad.
A lány szenvedélyesen tiltakozott: – Úriembert kiszolgálni jó. De mind
csak rövid ideig maradnak itt... érti, mire gondolok, ha csak nem indiaiak. –
A lány kezdődő odaadással figyelte őt; olyan korban volt, amikor egyetlen
szóval örökre lekötelezhető. – Poggyásza nincs?
– Nincs.
– Szerencséje, hogy előre lefoglalta a szobát. Olyan embereknek nem
adjuk ki, akiknek nincs csomagjuk... még ha egyedül vannak is.
D.-re két levél várt, a fogmosó pohárnak támasztva a mosdóállványon.
Az elsőben, amit felnyitott, egy levél volt a következő fejléccel: “Az
Entrenationo Nyelvi Központ”; s egy gépelt értesítés: “Harminc
entrenationo leckéből álló tanfolyamunk tandíja hat guinea. Az ön számára
bemutató órát rendezünk holnap, f. hó 16-án reggel 8.45-kor, s nagyon
reméljük, hogy kedvet érez a teljes tanfolyam elvégzésére. Ha a kitűzött
időpont bármily oknál fogva nem megfelelő, szíveskedjék bennünket
felhívni, s kívánságának megfelelően az órát áttetetni.” A másik levél Lord
Benditch titkárától jött, s jóváhagyta a találkozót.
– Ismét nagyon korán kell elmennem. Csak szunditok egy sort – szólalt meg D.
– Forró palackot nem parancsol?
– Ó, nem, anélkül is menni fog.
A lány félve pislogott az ajtó felé:
– Van itt gázmelegítő. Tudja, hogyan működik? – Milyen keveset
változott London: D. emlékezett a ketyegő órára, ahogy mohón szedi az
érméket, s a kiismerhetetlen tárcsára. Egyszer, egy kettesben eltöltött
estén, a zsebében s a tárcájában már nem maradt rézpénz, s az éjszaka
lehűlt; a lány otthagyta reggelre. Hirtelen ráébredt arra, hogy még
ezenkívül is két esztendő gyötrelmes emlékei csak arra várnak, hogy
lecsapjanak rá. – Ó, igen – mondta gyorsan –, tudom. Köszönöm. – A
kislány szenvedélyesen itta fel a köszönetét. Ahogy kifelé indult, azt
sejtette, hogy az ő szemében, akárhogy is, egy fecske már nyarat hoz.
D. levetette a cipőit, s az ágyra heveredett, nem is törődve azzal, hogy
az arcáról a vért lemossa. Tudatalatti énjével – akárcsak egy szolgával,
akinek elég egy szó is – közölte, hogy negyed kilenckor kell felébrednie, s
szinte rögtön elaludt. Azt álmodta, hogy egy folyó partján idősebb, kiváló
modorú férfival sétál: a Roland ének-ről vallott nézeteiről faggatta, s néha
nagy tisztelettel ellent is mondott. A folyó túlpartján magas, hideg
szépségű épületek tömbje magasodott, mint amilyeneket a New York-i
Rockefeller térről képeken látott, s közben egy zenekar is játszott. De
felébredt, pontosan negyed kilenckor, a saját órája szerint.
Felkelt és lemosta a szájáról a vért: a hátsó két fogát vesztette el: “Micsoda szerencse” –
gondolta morcan. Pedig a sors, úgy látszik, elvégezte, hogy egyre kevésbé
hasonlítson az útlevele fényképéhez. Nem csúfították el úgy, ahogy
képzelte. Lement a lépcsőn. Az ebédlőből halszag szivárgott az
előszobába, s a kis szolgáló vakon szaladt neki, két lágy tojást vitt. – Ó –
mondta –, bocsánat. – D. ösztönszerűén állította meg: – Hogy hívnak?
– Else.
– Ide figyelj, Else. Kulcsra zártam a szobám ajtaját. Szeretném, ha gondod lenne rá, hogy
senki se lépjen be oda, amíg távol vagyok.
– Senki se akar.
A kezét gyengéden a lány karjára tette. – Ha valaki mégis. Te vigyázol a kulcsra, Else.
Megbízom benned.
– Gondom lesz rá. Senkit se engedek be – fogadta meg halkan, míg a tojások gurigáztak a
tálcán.
Az Entrenationo Nyelvi Központ az Oxford Street déli oldalának egyik épületében, a
harmadik emeleten volt: egy ágy szaküzlet, egy biztosító társaság s a Lelki Egészség című
magazin irodái felett. D. egy öreg liften zötyögött fel: nem tudta, mi vár rá
fent. Belökte a “Tudakozó” felírású ajtót, s egy nagy, huzatos szobába lépett, ahol
számos karosszék, két iratszekrény között a pultnál középkorú asszonyság ült kötögetve.
– D. – mutatkozott be. – Mintaórára jöttem.
– Rendkívül örülök – mondta a hölgy, és szélesen rámosolygott, aszott rajongóarca volt,
zilált haja, s skarlátmintás kék gyapjúblúzt viselt. – Remélem, nemsokára
öreg barátunknak nevezhetjük – mondta, s megnyomott egy
csengőgombot. “Micsoda ország ez!” – gondolta D. kelletlen és gúnyos
csodálkozással. A hölgy ezt mondta: – Dr. Bellows mindig szívesen veszi,
ha új ügyfeleinkkel néhány szót válthat. – Vajon Dr. Bellows az, tűnődött,
akivel találkoznia kell? A pult mögött kis ajtó nyílt a dolgozószobába. –
Szíveskedjék csak itt átjönni – mondta az asszony, felemelve a pultot.
Nem, nem tételezhette fel, hogy dr. Bellows lenne az. Dr. Bellows egy szűk
belső szobában állt, csupa bőr és festett diófa bútor között, beszáradt
tintaszagban, és mind a két kezét odanyújtotta. Sima fehér haja és
szelíden reménykedő arca volt. Valamit mondott, ami mintha így hangzott
volna: – Me tray joyass. – A mozdulataiban és a hangjában több nagyképűség
volt, mint az arcán, amely riadtnak látszott a számtalan lealázástól. – Az
entrenationo nyelvben mindig az isten hozott szava kell hogy az első
legyen – mondta ő.
– Ez nagyon szép dolog – felelte D. Dr. Bellows becsukta az ajtót. – Úgy intézkedtem,
hogy az órát – remélem, lesz alkalmam órákról beszélni – egy honfitársa fogja adni. Mindig
ez a módszerünk, ha lehetséges. Rokonszenvet ébreszt, és lassan építi az új világ rendjét. Mr.
K. igen tehetséges tanár.
– Biztos vagyok benne.
– De elsőként – kezdte dr. Bellows – mindig az eszméinkből szoktam
némi ízelítőt adni. – Megfogta D. kezét, s gyengéden egy bőr karosszékhez
tuszkolta. Így folytatta: – Mindig azt remélem, hogy az új ügyfelet a szerelem
hozta mihozzánk.
– A szerelem?
– Az egész világ szerelme. A vágyódás, hogy eszméinket ki tudjuk
cserélni mindenkivel. Az a sok gyűlölet – mondta dr. Bellows –, az a sok
háború, amelyről az újságokban olvashatunk, mind a meg nem értés
következménye. Ha mi valamennyien ugyanazt a nyelvet beszélnénk... –
Hirtelen halk, boldogtalan sóhaj hagyta el az ajkát, s ez egyáltalán nem
volt színészkedés. Felsóhajtott: – Segíteni, mindig erről álmodtam. – A
hirtelenkedő, pattanásos, szerencsétlen ember megpróbálta életre hívni az
álmát, s tudta, hogy nem jól látott hozzá: a kis bőrszékekkel, a huzatos
várószobával s a blúzos, kötögető asszonnyal. Egyetemes békéről
álmodott, s két emelet felett rendelkezett az Oxford Street déli oldalán.
Volt benne valami a szentből, de a szenteknek sikerül is valami.
– Úgy hiszem, ez nemes munka – udvariaskodott D.
– Szeretném, ha mindenki, aki idejön, felismerné, hogy ez nemcsak holmi üzleti
kapcsolat. Szeretném, hogy valamennyien a munkatársaimnak érezzék magukat.
– Természetesen.
– Tudom, nem sokat értünk el eddig... de többet, mint gondolná.
Vannak köztünk spanyolok, németek, sziámiak s önnek egy honfitársa... az
angol nemzetiségűeken kívül. De magától értetődik, hogy az angolok
támogatnak leginkább. Ezt, sajnos, Franciaországról nem mondhatom el.
– Idő kérdése – vigasztalta D. Sajnálta az öregembert.
– Harminc éve hajtogatom ugyanezt. Természetesen a háború nagy csapással sújtott
minket. – Hirtelen elhatározással felállt, és azt mondta: – De a visszhang ebben a hónapban
csodálatos volt. Öt mintaórát tartottunk. Az öné a hatodik. Nem rablom el tovább Mr. K.-tól. –
Az óra kilencet ütött a várószobában. – La hora sonas – mondta dr. Bellows rémült mosollyal,
és kinyújtotta kezét. – Vagyis: ütött az óra. – Ismét megragadta D. jobbját, mintha
megérezte volna, hogy több rokonszenvre talált a szokásosnál. – Az
intelligens embert örömmel látom köztünk... a jótettre sok lehetőség
nyílik. – Majd hozzátette: – Remélem, lesz még szerencsém önnel ilyen
érdekesen elbeszélgetni.
– Remélem. Minden bizonnyal.
Dr. Bellows egy ideig még mellette maradt az ajtóban. – Valamire talán figyelmeztetnem
kellett volna. A direkt módszer szerint tanítunk. Önre, a becsületére bízzuk, hogy csak
entrenationo nyelven fog itt beszélni. – Visszazárta magát kicsiny szobájába. A kötött blúzos
asszony így szólt hozzá: – Dr. Bellows micsoda érdekes ember, nem gondolja?
– Nagy jövő előtt áll.
– Ez természetes, nem gondolja? – Előjött a pult mögül, és
visszavezette D.-t a lifthez. – A tantermek a negyedik emeleten vannak. Csak
jelezzen a gombbal. Mr. K. már várja.
Felfelé zakatolt a liften. Azon tűnődött, milyen is lehet Mr. K.; biztos,
hogy nem ide szabták, ha hozzátartozik ahhoz a feldúlt világhoz, melyből ő
maga is kiemelkedett.
De ide szabták – az épülethez, ha nem is az itteni idealizmushoz –, egy kicsit kopottan és
tintásan, olyan volt, akár egy közönséges, rosszul fizetett kereskedelmi iskolai nyelvtanár.
Drótkeretes szemüveget viselt, és a borotvapengén takarékoskodott. Kinyitotta a lift ajtaját, és
azt mondta: – Bona matina.
– Bona matina – vágta rá D. Az utat Mr. K. mutatta egy szurokfekete, dióburkolatú
folyosón: az alanti nagy várótermet itt fent négy részre osztották. D.-nek minduntalan arra
kellett gondolnia, nem vesztegeti-e hiába az idejét – talán összecserélték valakivel –,
de akkor honnan tudták meg a nevét és a címét? Vagy L. rendezte így,
hogy eltávolítsa a szállodából, amíg átkutatja a szobáját? De ez sem volt
valószínű. L. nem tudhatta meg a címét, amíg a jegyzetfüzetét el nem
vették tőle.
Mr. K. egy keskeny szobácskába tessékelte be. A fűtőtest langyosan
melegített; dupla ablakok szigetelték el a levegőt és a lenti, messze
Oxford Street forgalmának zaját. Az egyik falon görgőkön mozgatható
gyermeteg kép függött – egy svájci faházszerűség előtt egy család
ebédelt: az apánál puska volt, s az egyik hölgynél esernyő. Mindez
hegyek, erdők, vízesések között. Az asztal zsúfolásig rakva különös, tarka
ételekkel: nyers káposzta, csirke, körték, narancsok, hámozatlan krumpli
és egy szelet hús. A fiú karikával játszott, s a gyerekkocsiban csecsemő
ült, s üvegből kortyolgatott. Az átelleni falon: óralap, mozgatható
mutatókkal. – Tablo – közölte Mr. K., és rákoppintott az asztalra. Aztán
feltűnő mozdulattal ült le a két szék közül az egyikre, és azt mondta: –
Essehgo. – D. engedelmesen utánozta. -El timo es – kezdte újra K., az órára mutatva – enuvo.
– A zsebéből egy csomó kockát kezdett kiszedni. – Attentio – figyelmeztette D.-t.
– Bocsánatot kérek – mondta D. – Itt valami tévedés van...
Mr. K. egymás tetejére rakosgatta a kockákat, úgy tett, mintha számolna: – Una, da, trea,
kwara, vif. – S ezt suttogta hozzá: – A szabályok tiltják, hogy entrenationón kívül más
nyelven beszéljünk. Egy shillingre büntetnek, ha észreveszik. Suttogva beszéljen, kérem, az
entrenationo mellett.
– Ezt a leckét nekem valaki megrendelte...
– Nagyon helyesen. Utasításom volt. Majd hangosan: – Que son la?- mutatott rá a
kockákra, és meg is válaszolt a kérdésre: – La son castes. – Ismét suttogóra fogta a hangját: –
Hol volt tegnap éjszaka?
– Előbb a megbízólevelét szeretném látni.
Mr. K. a zsebéből egy kartonlapot húzott elő, és letette D. elé. – A hajó
csak két órát késett – mondta –, mégsem volt tegnap éjszaka Londonban.
– Először lemaradtam a vonatról, huzavona az útlevélvizsgálatnál...
aztán egy nő felvett az autójára; gumidefekt; aztán huzavona: egy
benzincsárdánál. L. is ott volt.
– Beszélgettek?
– Csekket küldött, kétezer fontot kínált fel.
A kis ember szemébe furcsa kifejezés költözött, az irigységhez vagy az éhséghez hasonló.
– S mit válaszolt? – kérdezte.
– Természetesen semmit.
Mr. K. levette ócska, drótkeretes szemüvegét, és megtörölte a lencséit.
– A nő L.-hez tartozott?
– Nem tartom valószínűnek.
– Más nem történt? – Hirtelen a képre mutatott: – La es unfamil. Un famil gentilbono –
magyarázta.
Az ajtó kitárult, és dr. Bellows kukucskált be. – Excellente, excellente – mondta finom
mosollyal, és ismét becsukta az ajtót.
– Tovább – sürgette K.
– Megléptem a nő kocsijával. Berúgott, és nem akart jönni. A
benzincsárda tulajdonosa, bizonyos Currie kapitány, a nyomomban jött a
kocsiján. L. sofőrje pedig leütött. Egész kiment a fejemből: megpróbált
kirabolni a mosdóban... mármint a sofőr. Átkutatta a kabátomat, de persze
nem talált semmit. Gyalog kellett jönnöm. Jó sok időbe telt, amíg egy autó
felvett.
– Currie kapitány is...
– Ugyan. Azt hiszem, egyszerűen hülye fráter.
– Rendkívüli történet.
D. egy mosolyt engedélyezett magának. – Akkortájt egész
természetesnek tűnt. Ha kételkedik benne, tessék, itt az arcom. Tegnap
még jobban össze volt verve.
– Ennyi pénzt ajánlani... – csodálkozott az apró emberke. – Nem mondta meg, hogy...
pontosan mire?
– Nem. – D.-nek hirtelen eszébe jutott, hogy a másik nem tudja, miért
küldték őt Londonba; nagyon is rávall ez az otthoniakra, hogy ideküldik
titkos megbízatással, s olyan embereket ültetnek a nyakára szimatolni, akikre nem bízták rá
ugyanezt a titkot. A polgárháborúban a bizalmatlanság rendkívüli méreteket öltött, vad
bonyodalmakat szült, s nem csodálható, hogy néha sokkal komolyabb teher volt, mint a
bizalom. A bizalmatlanságot csak az erős ember állja: a gyenge
alkalmazkodik a jelleméhez, amellyel született. Mr. K. – D.-nek úgy tűnt –
gyenge ember volt.
– Mennyit fizetnek itt magának? – kérdezte.
– Óránként két shillinget. Szerencsére nem ebből kell megélnem – mondta Mr. K.
De az öltönye, fáradt, tétova tekintete nem azt bizonyította, hogy más
forrásokból sokkal több jutott volna neki a megélhetésre. K. az ujjait
nézegette, tövig lerágott körmeit, és megkérdezte: – Remélem,
előkészített már mindent? – Az egyik körmével nem volt megelégedve: rágni kezdte,
hogy beérje a többit.
– Igen, mindent.
– Akikkel találkozni akar, Londonban vannak?
– Igen.
K. természetesen értesülésekre vadászott, de próbálkozásai szánalmasan hatástalanok
maradtak: azért a fizetésért, amit az otthoniak megállapítottak neki,
feltehetően okkal nem bíztak benne.
– Mindezt jelentenem kell-mondta K. – Azt fogom írni, hogy rendben
megérkezett, hogy a késés indokoltnak látszik... – Ocsmány dolog, hogy az
ő tevékenységét egy kiskaliberű embernek kell ellenőriznie, mint Mr. K.
– Mennyi időre van szüksége?
– Nem többre néhány napnál.
– Úgy tudom, hogy legkésőbb hétfőn éjszaka el kell hagynia Londont.
– Úgy van.
– Ha bármi késlelteti, közölnie kell velem. Ha nincs akadálya, legkésőbb
a fél tizenkettes vonattal utazik.
– Megértettem.
– Nos – sóhajtott Mr. K. kimerülten –, innen nem távozhat el tíz óra előtt.
Legjobb lesz, ha folytatjuk az órát. – Ezzel odaállt a falikép elé. Apró,
rosszul táplált alak, miért esett rá a választásuk. Titokban talán, álruhája alatt, a
szíve szenvedélyesen dobogott a pártjáért? – Un famil tray gentilbono – kezdte újra, s a szelet
húsra mutatott: – Vici el carnor. – Az idő lassan múlott. Egyszer D. mintha
hallotta volna, hogy a folyosón dr. Bellows surran el gumitalpú cipőben.
Bizalom dolgában még az entrenationo központjában sem álltak jól.
A várószobában D. újabb időpontban állapodott meg – hétfőre –, s
kifizette a tanfolyam árát. Az idősebb hölgy meg is kérdezte: – Azt hiszem,
egy icike-picikét nehéznek találta?
– Ó, nem, úgy érzem, jól ment.
– Ennek nagyon örülök. Tudja, a haladó növendékek számára dr. Bellows kis soirée-kat
rendez. Hallatlanul tanulságosak. Szombat esténként nyolckor. Minden országból találkozhat
ott emberekkel – spanyolokkal, németekkel, sziámiakkal –, s eszmecserét folytathat velük. Dr.
Bellows javíthatatlan... csak a kávéért és kekszért kell fizetnie.
– Ez, úgy érzem, a mi tiszteletdíjunk – mondta D., s udvariasan meghajolt.
Kilépett az Oxford Streetre; most nem kellett sietnie, semmi dolga a Benditch-
találkozóig. Sétált, s élvezte a helyzete valószínűtlenségét – a kirakatok
tele áruval, sehol egy lerombolt ház, az asszonyok Buzzardhoz mennek
kávézni. Mintha egyik, békeidőkről szőtt álmát látná. Egy könyvüzlet előtt
megállt és bebámult. Az embereknek könyvolvasásra, új könyvekre jut idejük. Lady,
Edward király udvarának szolgálatában – ez volt a címe az egyiknek, borítólapján
fénykép, rajta egy testes hölgy fehér selyemben, strucctollakkal.
Elképesztő volt. S aztán a Safari napok, egy aranysisakos férfi képével, amint
egy döglött nőstény oroszlánra tapos. “Micsoda ország!” – gondolta D.
irigykedve. Továbbsétált. Azt is észre kellett vennie, milyen jól öltözött itt
mindenki. A téli nap sápadtan sütött. Az Oxford Streeten végig vörös
buszok vesztegeltek mozdulatlanul: a forgalmat tilosra állították. “Micsoda
célpont – gondolta – ellenséges repülőgépeknek!” Mindig ebben az időben
szoktak jönni. De itt üres volt az égbolt – majdnem üres. Egy csillogó-
villogó kis gép forgott-siklott a sápadt tiszta égen, pamacsfelhőkkel
rajzolva ki a hirdetést: “Ovóval fűts.” Megérkezett Bloomsburybe. D.-nek
eszébe jutott, hogy nagyon nyugalmasan töltötte el a délelőttöt; mintha a
fertőzése ebben a békés és dolgos városban gyógyszerére talált volna. A
nagy, kopár út kihalt volt, csupáncsak két hindu vitatkozott tudákosan az
orosz fürdők hirdetése alatt. D. benyitott a szállodájába.
A hallban egy asszonnyal találkozott; a gondnoknőnek vélte. A sötét
hajú, testes asszony – szája körül pattanásokkal – ravasz
kereskedőtekintettel méregette őt, és kiáltozni kezdett: – Else, Else, hol
vagy, Else?
– Hagyja csak – mondta –, feltalálok magam is.
– A kulcsnak itt kéne lenni a szögön – bosszankodott az asszony.
– Semmi baj.
Else a szoba előtti folyosón söpört. – Nem járt bent senki – dicsekedett.
– Köszönöm, jól őrködtél.
De amint belépett, tudta, hogy nem mondott igazat. A bőrtáskáját
meghatározott mértani szögbe állította a szoba bizonyos pontjaival, hogy
biztosat tudjon felőle... Elmozdították. Talán Else törölgetett. Elhúzta a táska
cipzárát – nem voltak benne fontos papírok, de a sorrendjüket felforgatták.
– Else – hívta be gyengéden a lányt. Figyelte, ahogy a kicsiny, csontos
teremtés belép: a hűségnek azzal a kifejezésével, amelyet olyan félszegen
viselt, mint a kötényét. S arra gondolt: akad-e valaki ezen a világon, akit
nem lehet megvesztegetni? Talán őt magát is meg lehet vesztegetni...
mivel is vajon? – Valaki itt bent járt – hangsúlyozta D.
– Csak én, meg...
– Meg kicsoda?
– A gondnoknő, Sir. Azt hittem, ő nem is számít. D. különös
megkönnyebbülést érzett, végre azt is megérte, hogy valakiben becsületet
fedezhet fel. – Persze nem zárhattad ki őt innen, ugye?
– Mindent megpróbáltam. De azt mondta, azért nem engedem be, mert rendetlenséget
hagytam. Mondtam, hogy maga parancsolta: senkit se. “Add ide azt a kulcsot”
– kiabált rám. Erre azt feleltem: “Mr. D. énrám bízta, s megmondta, hogy
senkit se eresszek be.” Akkor kikapta a kezemből. Nem hittem, hogy be is
megy. De utána azt gondoltam, hogy semmi baj nem történt. Azt hittem, nem
jön rá. – Aztán hozzátette: – Nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad beengednem. – Elsírta
magát.
– Nagyon dühös volt rád? – kérdezte gyengéden D.
– Kirúgott. – S gyorsan folytatta. – Nem számít. Rabszolgaság ez itt, de valami csak
leesik. Van egy hely, ahol többet kereshetek... nem akarok cseléd lenni egész életemben.
“A fertőzés végül is bennem van – gondolta D. – Megérkezem ide, és
isten tudja, hány életet teszek tönkre.” – Majd beszélek a gondnoknővel –
vigasztalta a lányt.
– Ó, nem maradok itt... ezek után nem. Meg is pofozott – bukott ki a
száján, mintha bűnt vallana be.
– Mihez kezdesz?
A lány ártatlansága s a világban való jártassága borzadállyal töltötte el D.-t. – Ó, van egy
lány, ide szokott járni. Most már saját lakása van. Mindig hívott, hogy jöjjek hozzá...
szobalánynak. A férfiakkal természetesen nekem semmi dolgom se lesz. Csak az
ajtónyitásnál.
– Nem, nem! – kiáltott fel D. Ügy érezte, mintha felvillant volna előtte a
bűn, amely mindnyájunkban megvan, anélkül hogy tudnánk róla. Senki se
tudja, mennyi ártatlanságot árult el. S most őt terhelné a felelősség...
– Várj, amíg beszélek a gondnoknővel – kérte.
A lány egy árnyalatnyi keserűséggel válaszolt: – Az a hely se
különbözne sokat ettől, vagy nem? S ott egyáltalán nem lennék cseléd –
folytatta. – Clarával minden délután moziba mennénk. Ő társaságra
vágyik, azt mondja. Most egy kínaival fut, ennyi az egész. Az nem számít
embernek.
– Várj egy kicsit. Biztosan tudok rajtad segíteni valahogy. – Persze fogalma se volt róla,
hogyan; talán Benditch lányán keresztül... de a kocsi ügy után ez nem kecsegtetett sok jóval.
– Ó, ezt a hetet még megvárom. – Else elképesztően fiatal volt ahhoz,
hogy a bűnözésről ilyen tökéletesen tudományos ismeretei lehessenek. –
Clarának olyan telefonja van, amit spanyol táncosnak öltöztetett baba tart a kezében –
mesélte, s még azt is, hogy a lány minden csokoládét neki ajándékoz.
– Clara várhat – mondta D. Erről a fiatal hölgyről most már lassanként
teljes képet alkothatott. Valószínűleg jószívű teremtés volt; de nem ezt
hitte Benditch lányáról is? Zsemlével kínálta a peronon: ez most már csak
a hanyag nagylelkűség meglepő mozdulatának tűnt fel előtte.
– Mit keresel itt, Else? – kiáltotta be egy hang kívülről. A gondnoknő
volt.
– Én hívtam be – válaszolt D. –, hogy megkérdezzem, ki járt a szobámban.
Mindeddig nem jutott ideje rá, hogy feldolgozza a lánytól szerzett
értesüléseit. Vajon a gondnoknő közülük való volt, segítőtársa, mint K., aki
árgus szemmel vigyázza, hogy a ritka és becsületes utat követi-e? Vagy L.
pénzelte le? Ugyan: ebben az esetben ide küldték volna a szállodába az
otthoniak? A szobáját előjegyezték; mindent elrendeztek neki, hogy a
kapcsolat sohase szakadjon meg. De ugyanígy mindezt, természetesen, az
az illető is rendezhette így, aki L.-nek leadta a drótot – ha egyáltalán leadták. Ennek a
pokolnak a körei sehol sem érnek véget.
– Senki sem járt itt bent – mondta a gondnoknő –, csak én meg Else.
– Megmondtam Elsének, hogy senkit se engedjen be.
– Ezt nekem kellett volna megmondania. – A nő erős vonású, szögletes arcát
nyilván valami betegség tette tönkre. – Egyébként sem akart senki se a
szobájába menni, csak akinek dolga volt itt.
– Úgy tetszik azonban, hogy valaki kíváncsiskodott a papírjaim között.
– Te nyúltál hozzájuk, Else?
– Én persze nem.
Az asszony kihívóan emelte rá nagy, szögletes arcát, akár egy vén, hallgatni tudó csuka. –
Láthatja, biztosan tévedett, ha hisz a lánynak.
– Neki hiszek.
– Akkor kár tovább szaporítani a szót. Semmi se történt.
D. nem felelt; nem volt értelme. Az asszony vagy közülük való, vagy L.
pártjából. Nem számít, hogy miféle, mert semmi érdekeset nem találhatott
meg, ő pedig nem mozdulhat el a szállodából: csak a parancs szerint
cselekedhet.
– Most pedig talán elmondhatom, miért másztam fel ide, egy hölgy akar magával
beszélni, telefonon keresi. Menjen le az előszobába.
– Egy hölgy? – kérdezte D. csodálkozva.
– Ahogy mondtam.
– Nevet nem mondott?
– Nem.
D. észrevette, hogy Else ijedten fürkészi őt. “Jóisten – gondolta –, csak
nem valami újabb bonyodalom, csitriszerelem?” Amikor kiment az ajtón, megérintette
a gyerek ruhájának az ujját.
– Bízzál bennem – mondta.
Tizennégy esztendő: rettenetesen fiatal kor ahhoz, hogy valaki ennyit
tudjon s ilyen kiszolgáltatott legyen. Ha ez a civilizáció – a zsúfolt, gazdag
utcák, Buzzard kávéjához sereglő asszonyok, az Edward király udvarában
szolgáló Lady és ez az elmerülő, süllyedő gyerek –, akkor neki inkább a
barbárság volt kedvére, a lebombázott utcák, az élelemért sorban állók.
Egy gyerekre ott a legrosszabb esetben a halál leselkedik. Igen, ez az a fajta, akiért
ő harcolt: hogy efféle civilizáció sohase térhessen vissza az ő hazájában.
Felvette a kagylót. – Halló, ki beszél, kérem?
Egy türelmetlen hang válaszolt: – Itt Rose Cullen.
“Mi a fenét jelentsen ez? – gondolta D. – Egy nőn keresztül próbálnak kifogni
rajtam, mint valami kalandregényben?”
– Igen? – kérdezte D.
– Épségben ért tegnap haza a Gwyn-villába?
Csak egyvalaki adhatta meg a lánynak a címét, s ez L.
– Persze hogy hazaértem. Ide figyeljen. Nagyon sajnálom, hogy kénytelen voltam ilyen
kétes társaságban otthagyni.
– Ugyan – mondta a lány –, ne bolondozzon. Maga tényleg tolvaj?
– Még meg se született, én már autókat lopkodtam.
– De magának megbeszélése lesz az apámmal.
– Ezt ő mondta magának?
Türelmetlen kiáltás hallatszott a dróton keresztül: – Csak nem képzeli,
hogy beszélő viszonyban vagyok az apámmal? A naptárába volt beleírva.
– A címem is?
– Igen – felelte.
– Szeretném viszontlátni. Úgy értem, a naptárt. Kellemes dolgokra emlékeztet... a régi
rablásaimra.
– Az isten szerelmére – könyörgött a másik hang –, csaknem akarja...
A szálloda kicsiny halljában, távolabb, D. a virágtartón egy
aspidisztracserepet vett észre, s egy esernyőállványt, amely
gránáthüvelyre emlékeztette. “Ezt mi gyárthatnánk – gondolta el –,
valamennyi otthoni gránátból. Üres gránáthüvelyeket exportra.
Karácsonyra rendeljen ízléses esernyőtartót egyik lerombolt városunkból.”
– Mi az, elaludt? – szólalt meg a lány hangja.
– Nem én. Csak várom, hogy elmondja, mit akar. Az egész, tudja, kissé zavaros.
Legutóbbi találkozásunk furcsa volt.
– Beszélni akarok magával.
– Tessék. – D. szerette volna eldönteni, vajon L. küldte rá a lányt vagy nem.
– Nem így gondoltam, nem telefonon. Akar velem vacsorázni ma este?
– Nincs ruhám ilyen alkalomra.
Furcsa volt, hogy a lány hangja rendkívül izgatottnak hatott. Ha L.
küldte rá, ez természetes: kezdhetnek beijedni, kevés az idejük. A
Benditch-találkozót holnap délelőttre tűzték ki.
– Oda megyünk, ahová akarja.
Abból, hogy találkoznak, úgy vélte, semmi baj se származhat, feltéve, ha nem viszi
magával a megbízólevelét, még a harisnyájában sem. Másrészt viszont a szobáját újra
átkutathatják. Ez bizony fogas kérdés.
– Hol találkoznánk?
A leány rávágta: – Hét után a Russel Square-i állomásnál. – Ez elég biztonságosan
hangzott. – Nem tud valakit – válaszolta D. –, aki egy rendes lányt felvenne?
– Megőrült?
– Sebaj. Majd beszélünk róla ma este. Viszontlátásra.
D. lassan szedte a lépcsőket felfelé. Nem akart semmit kockáztatni. A
megbízólevelet el kell rejtenie valahol. Csak huszonnégy órát húzzon ki, s
aztán szabad ember: visszatérhet összebombázott, éhező hazájába.
Nyilvánvalóan nem akarnak egy szeretőt a nyakába varrni. Az emberek
ilyesminek csak melodrámákban dőlnek be. A melodrámákban azonban a
titkos ügynök sohasem fáradt vagy közönyös, és sohasem szerelmes egy halott asszonyba.
De talán L. melodrámákat olvas; végül is az arisztokráciát képviseli – a márkikat,
tábornokokat, püspököket –, amely saját furcsa látszatvilágát éli. Egymásnak adományozott
kitüntetésekkel csilingelnek. Testi szükségleteik meghatározzák
lételemüket – olyanok, akár az akváriumi halak, amelyeket örökösen
megbámulnak az üvegen keresztül. A külső világot – a szakemberek és
dolgozók világát – részben a melodrámák nyomán képzelik el. Hiba lenne
az uralkodó osztályok tudatlanságát lebecsülni. Nem Marie Antoinette
ajánlotta az éhezőknek: “Miért nem esznek kalácsot?”
A gondnoknő eltűnt, van talán valahol lehallgató, s egy másik telefonon
figyelte a beszélgetésüket. A gyerek még mindig a folyosót takarította; dühödten
törülgetett. D. megállt, s a lányt figyelte. Néha kockáztatni is kell.
– Nem jönnél be a szobámba egy pillanatra? – kérdezte D. Becsukta
maguk mögött az ajtót. – Halkan fogok beszélni, a gondnoknőnek nem kell
hallania. – D.-t megint meglepte a lány odaadó pillantása. Mi a fenével
szolgált rá erre ő, a középkorú idegen, akinek összevert arcáról csak
nemrég tisztult le a vér?
Féltucatnyi kedves szót vetett oda neki: a gyerek környezetében olyan ritkán hangzottak
el, hogy ilyesmikre csak halványan emlékezhetett. – Valami szívességet
szeretnék tőled kérni – mondta D.
– Akármit – felelte a lány. “Clarához is odaadó – gondolta D. – Miféle élet, hogy egy
gyereknek, ha jobb sorsra vágyik, egy vén külföldire s egy prostituáltra kell a szeretetét
pazarolnia.”
– A világon senki se tudhat róla. Van néhány iratom, amit bizonyos emberek keresnek.
Rád bízom, vigyázz rájuk holnap reggelig.
– Maga kém?
– Nem, nem.
– Én nem törődöm vele – mondta a lány –, kicsoda maga. – D. az ágyra
ült, és levetette a cipőit; a lány elragadtatással bámulta. – És a telefonáló
hölgy?
D. felnézett rá, egyik kezében a harisnyája, a másikban az iratok: – Neki
se szabad tudnia. Csak kettőnknek. – A lány arca ragyogott: valamivel
igazán megajándékozhatná. De gyorsan meggondolta magát, hogy pénzt
ajánljon fel. Később, talán elutazása előtt, a lány akkor az ő csekély
ajándékát pénzre válthatja, ha akarja; csak ezzel a durva és megalázó
fizetséggel nem szabad kezdeni.
– Hová fogod eldugni? – kérdezte meg tőle D.
– Ahová maga dugta.
– És senkinek se szabad tudnia.
– A nyelvem kitépem inkább.
– Legjobb lesz, ha most rejted el őket. Gyorsan. – D. hátat fordított neki,
s kinézett az ablakon. A szálloda aranybetűs cégtáblája épp itt alattuk
lógott; lejjebb, negyvenlábnyira a fagyos úton egy szeneskocsi húzott el lassan. – És
most – mondta D. – ismét lefekszem aludni. – Rengeteg elmaradt alvást kellett pótolnia.
– Nem parancsol valamit löncsre? – kérdezte a lány. – Ma nem is olyan rossz. Ürügulyás
van és puding szörppel. Attól legalább felmelegszik. Nagy adagot hozok ki
magának, ha a gondnoknő nem figyel oda.
– Mostanság nem vagyok hozzászokva a ti nagy adagjaitokhoz – mondta D. – Ahonnan én
jövök, egész elfelejtettünk enni.
– De enni csak kell.
– Ó – mosolygott D. –, olcsóbb megoldást találtunk ki. Evés helyett a magazinok képeiben
nézegetjük az ételeket.
– Ugyan – mondta a lány –, nem hiszek magának. Megéhezhetett. Ha a pénzzel van baj...
– Nem – felelte –, nem a pénzzel. Megígérem, hogy ma este jóllakom. De most inkább
aludni szeretnék.
– Senki se fogja zavarni – mondta a lány. – Senki. – D. hallhatta, amint
őrszemként jár a folyosón fel s alá: plity, plity, plity; valószínűleg portörlést
mímel.
Megint ruhástul feküdt végig az ágyon. Nincs szükség arra, hogy a tudatalattijának
szóljon, mikor ébressze fel. Egyvégtében sohasem aludt többet hat óránál.
Ennyi volt a leghosszabb szünet két légiriadó között. Most azonban le se
tudta hunyni a szemét – mindeddig sohasem adta ki a kezéből azokat az
iratokat. Egész Európán keresztülutazva magánál őrizte: az expresszen
Párizs felé, majd Calais-ig, Doverig; még amikor leütötték, titokban akkor
is nála voltak pajzsnak. Kényelmetlenül érezte magát az írások nélkül.
Tekintélyt adtak neki, nélkülük most senki – nemkívánatos idegen egy
kétes hírű szálloda kopott ágyán. Elképzelhető: a lány elbüszkélkedik a
bizalmával; ő pedig jobban megbízott benne, mint ahogy bárkiben bízott
valaha is. Ám a lány együgyű: elképzelhető, hogy harisnyát vált, s
elhányja az iratait, s megfeledkezik róluk.
“L. sohasem tenne ilyesmit” – gondolta bosszúsan. Bizonyos fokig az egész
jövendő, ami még a hazájára várhat, egy éhbéren tartott lány
harisnyájában rejtőzik. Legalább kétezer fontnyi érték forgott kockán – ez
bebizonyosodott. Valószínűleg többet is fizetnének érte, ha hitelt ad nekik.
Tehetetlennek érezte magát, mint a hajától megfosztott Sámson. Majdnem
felkelt, hogy visszahívja Elsét. De akkor meg mit kezd az iratokkal? A
kicsiny kopár szobában nincs egy talpalatnyi hely, ahol elrejthetné őket.
Aztán meg bizonyos fokig a helyzethez illő, hogy a szegények sorsa egy
szegény leányon álljon.
Az órák lassan teltek. D. eltökélte, hogy így pihen. A folyosó idővel
elcsendesedett. Else nem húzhatta el tovább a portörlést. “Legalább
fegyverem lenne” – fohászkodott D. Ám lehetetlen volt hozni: a vámnál túl
sokat kockáztatott volna. Itt bizonyára vannak utak-módok, hogy titokban
pisztolyt szerezzen. D. azonban nem volt ebben járatos. Megijedt egy
kicsit, döbbent rá. Az idő oly rövid, azok meg holtbiztos, nemsokára
meglepik valamivel. Ha verekedéssel kezdik, a következő kísérlet
valószínűleg durvább lesz. Furcsa, magányos, rémítő érzés volt, hogy
egyedül őt kísérti a veszély, amit egész városok szeme láttára szokott
meg. Emlékezete ismét a börtönhöz kalandozott vissza, s az őrhöz, amint a
betonon közeleg: akkor egyedül volt. Régi korokban jobb volt harcolni. Roncevalles-nál
Rolandnak voltak társai – Oliver és Turpin: egész Európa lovagjai nyeregbe szálltak, hogy
segítségére siessenek. Az embereket a közös hit egyesítette. A mórok ellen még egy
eretnek is a kereszténység oldalán állna. A Szentháromság felől
különbözhettek ugyan; a fődologban megegyeztek.
A hideg levegőn utcai kiáltozás hatolt át: az ószeresé, s valakié, aki
bútorjavításra ajánlkozott. D. azt hitte, hogy a háború kiölte belőle a
szenvedélyeket. Ez nem volt igaz: a kiáltozások halálosan hatottak rá. A
fejét a párnába temette, ahogy csak egy fiatalember szokta. Az utca most
rendkívüli erővel idézte vissza a házassága előtti éveket. Ezeket a zajokat
együtt hallgatták. Úgy érezte magát, mint egy fiatalember, aki minden szeretetét
odaadta, s most ráébred: megcsúfolták, felszarvazták, becsapták. Vagy mint aki az öröm
egyetlen pillanatáért egész életét áldozta fel. Élni most szinte esküszegés. Hányszor
ismételgették egymásnak, hogy egy héttel sem éli túl egyik a másikat – de ő nem
halt bele: túlélte a börtönt, a ház összeomlását. A bomba négy emeletet
szakított át, s mellette ölt meg egy macskát, őt életben hagyta. Vajon L.
komolyan azt képzeli, hogy egy asszonnyal tőrbe csalhatja? S London – ez az
idegen, békés város – vajon ezt tartogatta számára, az érzelmek s a kétségbeesés
visszatérését?
Bealkonyult: a fények zúzmarásan csillogtak. D. ismét a hátára feküdt, álmatlan
szemekkel. Ó, csak hazajutni! Hirtelen felkelt és megborotválkozott. Ideje volt már
indulnia. Amint a zord éjszakába kilépett, állig gombolta a felöltőjét. A
város felől keleti szél fújt: az üzletházak és a bankok kőtömbjeinek hidegét
hozta magával. A hosszú folyosókat, üvegajtókat s a lelketlen
szokványmunkát idézte fel. Ez a szél elbátortalanította az embert.
Toronyiránt baktatott a Guilford Streeten. A hivatalzárás utáni
csúcsforgalom elült már, s a színházidőé még nem indult meg. Kis
szállodákban vacsorát szolgáltak fel, s a komfortos szobákból keleti
metszésű arcok bámultak ki szomorú vágyakozással.
Ahogy egy keresztutcába befordult: kifinomult, behízelgő, szelíd hang
szólalt meg a háta mögül: – Megbocsásson, Sir. Már megbocsásson. – D.
megállt. Egy rendkívül furcsán öltözött férfi hajlongott előtte túlzott
udvariassággal: ütött-kopott keménykalapot viselt, s hosszú fekete
felöltőt, amelyről már lekerült a szőrmegallér, ősz, borostás álla volt,
táskás és véreres szeme, reszketeg, vékony kezét maga elé emelte,
mintha kézcsókra nyújtaná. Mentegetőzésében, amelybe nyomban
belefogott, egyetemi – vagy színpadi – hangsúlyozás nyomai csengtek. – Biztos voltam
benne, hogy uraságod nem haragszik, ha megszólítom. Arról van szó... kellemetlen helyzetbe
kerültem.
– Kellemetlen helyzetbe?
– Csak néhány shillingről van szó, Sir. – D. nem szokott ehhez; otthon a
régi időkben az ő koldusaik mutatványosok voltak, a templomkapukban
lemeztelenítették rothadó húsukat.
Az öregember arcán rosszul palástolt ijedtség ült. – Nem szólítom meg, Sir, ha nem
éreztem volna, hogy no, magamfajta ember. – Ez valóban felvágás volt a
koldulásban, vagy csak kifizetődő közeledési módszer? – Magától értetődő,
hogy ha ez idő szerint a dolog nem alkalmas, szó se essék róla több.
D. a zsebébe süllyesztette a kezét.
– Ne itt, ha meg nem bántom, Sir, ahol szinte nappali világosság van. Lenne
szíves ebbe az átjáróba fáradni. Megvallom, bizonyos szégyen fog el...
teljesen ismeretlen embertől kérni ilyen kölcsönt. – Az öregember
idegesen sompolygott be az üres átjáróba. – Képzelheti a körülményeimet.
– Egy kocsi állt bent; nagy, zöld, csukott kapuk között; a közelben egy lélek se. – Rendben
van – mondta D. –, itt egy félkoronás.
– Köszönöm, Sir. – Megragadta a pénzt. – Talán egyszer vissza tudom fizetni... – Hosszú
léptekkel vágott az átjárón keresztül az utcára, s szem elől veszett. D. követni kezdte:
halk, percenő hang hallatszott mögötte, s egy téglaszilánk hirtelen kirepült
a falból. Az arcán éles szúrást érzett. Az emlékei figyelmeztették: futásnak
eredt. Az utcán ablakok fénylettek, a sarkon rendőr állt – biztonságban volt.
Tudta, hogy valaki tüzelt rá hangfogós fegyverrel. Kontármunka. Hangfogóval nem lehet
pontosan célozni.
A koldusnak, jutott eszébe, a szálloda előtt kellett várakoznia, ő volt a
csalétek az átjáróhoz; ha eltalálják, ott a kocsi, készen arra, hogy a
holttestét elszállítsa. Vagy talán csak mozgásképtelenné akarták tenni.
Valószínűleg nem is döntötték el, s ez a másik ok, amiért elhibázták.
Biliárdban is: ha két lökés között tétovázol, mindkettőt elhibázod. De hogy
tudták meg az időpontot, mikor távozik a szállodájából? Meggyorsította a lépteit, s a
Bemard Streetre ért, a szívében sovány harag lángjával. A lány természetesen nem várja az
állomáson.
De várta.
– Valójában nem is számítottam rá, hogy itt találom. Azok után, hogy a barátai
megpróbáltak lepuffantani – kezdte D.
– Ide figyeljen – válaszolt a lány –, vannak dolgok, amiket nem akarok és nem tudok
elhinni. De én bocsánatot kérni jöttem ide. A tegnapi eset miatt. Nem tételezem fel, hogy el
akarta lopni a kocsit. Részeg voltam, dühös... Nem is képzeltem, hogy úgy
összeverik, mint ahogy megtették. Az ostoba Currie az oka. De ha most
ismét melodrámába kezd... Ez valami újfajta bepalizási trükk? Ami a
romantikus női szívre akar hatni? Akkor jobb, ha megtudja, mit se használ.
– Tudta L., hogy maga itt találkozik velem fél nyolckor? – kérdezte D.
Rose egy árnyalatnyi nyugtalansággal felelte: – L. nem. Csak Currie. –
D.-t a vallomás meglepte; végül is a nő talán valóban ártatlan. – A jegyzetfüzete
nála volt, tudja. Azt mondta, tartsuk magunknál... arra az esetre, ha maga még szemtelenkedni
próbál. Telefonon beszéltem vele, ma bejött a városba. Megmondtam neki, nem tételezem fel
magáról, hogy el akarta lopni a kocsit, s hogy találkozót beszéltünk meg. Vissza akartam adni
a füzetét.
– Ő átadta magának?
– Nálam van.
– S talán elárulta neki, mikor és hol...?
– Meglehet. Lefetyeltünk jócskán. Vitatkozott velem. De kár lenne most
azt mondania, hogy Currie lőtt magára. Úgyse hiszem el.
– Ó, nem. Azt én se hiszem. Valószínűleg véletlenül futott össze L.-lel, s
elpletykázta neki.
A lány: – Együtt ebédelt L.-lel. – Aztán dühösen felkiáltott: – De ez
fantasztikus! Hogyan lőhettek magára az utcán... nálunk? Hát a rendőr, a
zaj, a lakók? Minek jött ide egyáltalán? Miért nem ment a
rendőrőrszobára?
D. udvariasan válaszolt: – Csak sorjában. Egy sikátorban történt.
Hangfogóval. Ami meg a rendőrőrszobát illeti: magával kellett itt
találkoznom.
– Nem hiszem el az egészet. Nem akarom elhinni. Be kell látnia, hogy ha ilyen dolgok,
mint ez, megtörténnének, az egész élet felfordulna. Újra kellene kezdeni az egészet.
– Nekem nem olyan különös – mondta D. – Mi otthon lövedékek közt élünk. Még itt is
meg lehet szokni. Az élet mindenütt egyforma. – Kézen fogta a lányt, mint egy gyereket, s
végigvezette a Bernard Streeten, aztán a Grenville Streeten. S biztatta: – Teljesen veszélytelen
lesz. Nem maradhatott ott. – A sikátorhoz értek. D. a bejáratnál egy tégla törmelékét szedte
fel. – Látja, ezt találták el – mondta a férfi.
– Bizonyítékot, bizonyítékot – követelte a lány.
– Nem hiszem, hogy találok.
A körmével kezdte vájni a falat, keresett valamit: a golyó ide
szorulhatott be... Közben ezt mondta: – Egyre elszántabbak lesznek.
Először az a mosdóügy, aztán az, amit maga látott. Ma valaki átkutatta a
szobámat, de ezek az én embereim is lehettek. Itt azonban, ma este, jól
rákapcsoltak. Most már nem marad más hátra, mint hogy megöljenek. Ámbár azt hiszem, ez
nem fog sikerülni nekik. Pokoli nehéz engem megölni.
– Ó, istenem – kiáltott fel hirtelen Rose. – Igaz! – D. megfordult. A lány a kezében
tartotta a golyót: mégis lepattant a falról. – Igaz – mondta a lány. – Akkor
hát tennünk kell valamit. A rendőrség...
– Nem láttam meg senkit. Nincs bizonyíték.
– Tegnap este azt mondta, hogy azon a cédulán pénzt ajánlottak fel.
– Úgy van.
– Miért nem fogadja el? – kérdezte a lány ingerülten. – Csak nem akarja, hogy megöljék!
D. észrevette, hogy Rose egyre hisztérikusabb. Megfogta a karját, s egy
étterembe tuszkolta be maga előtt. – Két dupla konyakot. – Beszélni
kezdett vidáman és gyorsan. – Egy szívességet kérnék magától. A szállodában, ahol
megszálltam, van egy kislány... némi szolgálatot tett nekem, s ezért kirúgták. Kedves kis
jószág, csak vad. Isten tudja, mi várna ott rá. Nem tudna valami helyet találni neki? Magának
biztos százával akadnak előkelő barátai.
– Ó, ne legyen már olyan nagy lovag – mondta a lány. – A másik dologról akarok valamit
hallani.
– Ó, többet én se mondhatok róla. Úgy látszik, nem akarják, hogy az édesapjával
találkozzam.
– Maga – kérdezte a lány némi dühös lekicsinyléssel – afféle... mit mondjak... hazafi?
– Ó, nem. Nem hiszem. Tudja, ők azok, akik mindig arról a valamiről
papolnak, amit a “mi hazánknak” neveznek.
– Akkor miért nem fogadja el a pénzüket?
D. így felelt: – Az ember valamilyen cselekvési vonalat választ, és aszerint él. A
többi dolog egyáltalán nem számít. Valószínűleg úgyis gázkamrában végzi.
Én azokat az embereket választottam, akiknek néhány évszázad óta a
soványabbik rész jutott.
– De a maga társait mindenkor elárulják.
– Az se számít. Azt is mondhatnánk, hogy az ember számára egyetlen feladat
lehetséges: ragaszkodni egy feladathoz. Semmi értelme erkölcsi alapra
helyezkedni... az enyéimek éppúgy élnek az erőszakkal, mint mások. Azt
hiszem, ha Istenben hinnék, az egyszerűbb lenne.
– S abban hisz-e, hogy a maga vezetői – kérdezte a lány – valamivel is
jobbak, mint L.-éi? – Felhajtotta a konyakját, s a kis acélgolyóval idegesen
kopogtatott a pulton.
– Én inkább azokban az emberekben hiszek, akiket vezetnek, bennük
hiszek, ha rosszul vezetik is őket.
– A szegényekkel jóban, rosszban – csúfolódott a lány.
– Ez sem rosszabb, ugye, mint a hazáért jóban, rosszban? Az ember egyszer s
mindenkorra elhatározza, melyik oldalra áll... s ez természetesen a rossz oldal is lehet. De ezt
csak a történelem döntheti el. – D. kivette az acélgolyót a lány kezéből: – Eszem
valamit – mondta. – Egy falatot se ettem tegnap este óta. – Egy
szendvicses tálat vitt oda az asztalhoz. – Lásson hozzá – szólt a lánynak –,
egyen valamit. Mindig üres gyomorra iszik, ahányszor csak találkoztunk. Ez
tönkreteszi az idegeket.
– Nem vagyok éhes.
– Én igen. – S jókorát harapott az egyik sonkás szendvicsből. A lány a
csillogó porcelánedényen kezdett matatni, s fel-le járó ujjaival cincogó
hangot csalt ki.
– Mondja csak – kérdezte –, mit csinált azelőtt... hogy ebbe a dologba
belefogott?
– A középkori francia nyelv előadója voltam. Nem valami izgalmas
foglalkozás. – D. elmosolyodott. – Annak idején az volt. Hallott már valamit
a Roland ének-ről?
– Igen.
– Én fedeztem fel a Berne-kéziratot.
– Ez nekem nem mond semmit – mondta a lány. – Tökműveletlen vagyok.
– A legtisztább kéziratuk maguknak volt meg Oxfordban; de ez túlontúl
javított példány, s hiányos. Akkor itt a velencei kézirat. Ebből néhány hiány
pótolható volt, de nem mind... nagyon rossz állapotban volt. Én találtam meg a
Berne-kéziratot – mondta D. büszkén.
– Ne mondja, maga? – csodálkozott a lány zavartan; s a golyót figyelte D. kezében. Aztán
forradásos állára s összezúzott szájára nézett fel. D. megkérdezte: – Emlékszik a pireneusi
utóvéd történetére, s arra, hogy Oliver, amikor megpillantotta az
előrenyomuló szaracénokat, sürgetni kezdte Rolandot, hogy fújja meg a
kürtjét, s idézze meg Charlemagne-t?
A lány mintha a forradást bámulta volna. Valamit kérdezni akart: – S hogyan...?
– Roland nem akarta megfújni: esküdözött, hogy nincs ellenség, aki őt
valaha is rákényszeríthetné. Nagy, derék szamár volt. A háborúban az
emberek mindig a hamis hőst választják. Úgy lett volna jó, ha Oliver az
ének hőse, s nem szorul a második helyre a vérszomjas Turpin püspökkel.
A lány közbeszólt: – Hogyan halt meg a maga felesége? – D. azonban
eltökélte, hogy ezt a beszélgetést megóvja háborújának fertőzetétől.
S folytatta: – Akkor aztán, természetesen, amikor minden harcosa
meghalt vagy haldoklott, s ő is elkészült, kijelenti, hogy megfújja a kürtöt.
S az énekszerző – hogy is mondják ezt – nagy ricsajt csap körülötte.
Roland szájából patakzik a vér, a halántékcsontja betörött. De Oliver
kigúnyolja. Még az elején volt módja rá, hogy megfújja a kürtjét, s
megmentse mindannyiuk életét. De Roland dicsőségre pályázott, s nem
fújta meg. Ám most, hogy legyőzték, s haldoklik, megfújja a kürtöt, s
gyalázatot hoz fajára és nevére. Haljon meg nyugodtan, s elégedjen meg
azzal a pusztulással, amelyet hősiessége okozott. Ugye mondtam már,
hogy Oliver volt az igazi hős?
– Mondta? – habozott a lány. Nyilván nem követte, amit mesélt. D. látta,
hogy szégyelli magát, amiért majdnem sírva fakadt. Önsajnálatból –
valószínűleg. S ez olyan tulajdonság, amit D. még serdülőknél sem igen
szeretett.
D. folytatta: – A Berne-kézirat ezért jelentős. Igazságot szolgáltatott
Olivernek. A történetet tragédiának állítja be, s nem csupán hősi éneknek.
Az oxfordi változatban ugyanis Olivert megszelídítették: véletlenül méri a
halálos csapást Rolandra, minthogy sebei megvakították. A történetet,
lám, átfésülték, hogy megfeleljen... A Berne-változatban azonban Oliver
világos öntudattal sújtja földre a barátját mindazért, amit a harcosaival
tett: valamennyi elherdált életért. S úgy hal meg, hogy meggyűlöli azt a
férfit, akit szeret... a nagy, hetvenkedő, bátor szamarat, akit jobban
érdekel a saját dicsősége, mint hitének diadala. Ez a változat, most már
láthatja, nem tetszhetett a kastélyokban, a dáridókon, a kutyák,
pásztordalok és serlegek között. A vándor énekmondóknak a középkori
lovagok ízléséhez kellett alkalmazkodniuk. A nemesek egész könnyedén
lehettek Rolandok – kicsiben –, csak önteltség s erős kar kellett hozzá, de
nem érthették meg, mit akart Oliver.
– Hozzon nekem egy Olivért – mondta a lány –, akármikor. – A férfi meglepetve nézett rá.
– Az apám, természetesen, akárcsak a maga bárói, mindent Rolandért! – mondta Rose.
– Miután kiadtam a Berne-kéziratot, jött a háború.
– S ha vége van – kérdezte a lány –, mihez kezd akkor?
D.-nek sohasem jutott eszébe ezen eltűnődni. Ezt felelte: – Ó, nem hiszem,
hogy megérem a végét.
– Maga – mondta a lány –, akárcsak Oliver, megakadályozta volna, ha tudja, de mivel
bekövetkezett...
– Ó, én úgy vagyok Oliver, ahogy az otthoni szegény ördögök Rolandok. Vagy ahogy L.
egy Ganelon.
– Ki volt az a Ganelon?
– Az áruló.
– Biztos abban, hogy L. az? – kérdezte a lány. – Rám elég kellemesen hatott.
– Ezt tudják, hogyan lehet kellemesen hatni. A művészetét századokon
át gyakorolták. – Kiitta a konyakját. – Nos, eljöttem ide. Minek is tárgyalunk
efféle dolgokról? Megkért, hogy eljöjjek, és én eljöttem.
– Szeretnék segíteni magának. Ennyi az egész.
– Miért?
A lány így felelt: – Tegnap este belebetegedtem abba, hogy magát összeverték. Currie
természetesen azt hitte, hogy az ivászatba. Pedig a maga arca tette. Ó – kiáltott fel –, ezt meg
kellene értenie! Senkiben se lehet megbízni. Sohasem láttam még arcot, amely legalább némi
becsületességet tükrözött volna. Mindenben való becsületességet. Az apámhoz hasonló
emberek: becsületesek... nos, talán a táplálkozásban és a szerelemben.
Mindenesetre vaskos, elégedett feleségük van. De ha szénről vagy
amunkásokról van szó... Ha egyáltalán el akar valamit érni náluk, az isten
szerelmére, ne árasszon maga körül melodrámát vagy érzelmességet.
Mutasson fel egy csekk-könyvet, szerződést... az is kovácsoltvasból
legyen.
A szemközti csapszékben célba dobáltak, méghozzá igen ügyesen.
– Nem koldulni jöttem – jegyezte meg D.
– Valóban ilyen sok múlik a dolgon?
– A háborúk manapság nem olyanok már, mint Roland idejében. A szén fontosabb lehet,
mint a tank. Nekünk több tankunk van, mint amennyi kell. Egyébként, nem sokat érnek.
– De Ganelon még mindent meghiúsíthat.
– Nem lesz könnyű neki.
A lány elgondolkodott: – Azt hiszem, amikor apámmal találkozik, a többiek is ott lesznek
mind. A tolvajok közt is van betyárbecsület: ott lesz Goldstein s az öreg Lord Fetting,
Brigstock és Forbes. Jobb, ha tudja, kikkel áll szemben.
– Csak lassabban. Végül is, ez a maguk népe.
– Nekem nincs népem. A nagyapám mégiscsak munkás volt.
– Nincs szerencséje – mondta D. – A senkiföldjén él. Ahol én. Nekünk dönteni kell
valamelyik oldal javára... de persze egyik oldal sem bízik bennünk.
– Forbesban megbízhat – vágta rá Rose –, persze csak szénügyben. Azon túl
természetesen nem. Hazudik a nevével; zsidó volt, Furtsteinnak hívták. S
hazudik a szerelemben. Engem akar elvenni feleségül. Legalábbis így
tudom. De szeretőt tart a Shepherd Marketon. Egy barátja mondta nekem.
– Rose nevetett: – Finom barátaink vannak.
Ez a második megrázkódtatás, amely ma érte D.-t. Eszébe jutott a kislány a
szállodából. Manapság túl sokat tudunk, mielőtt felnőnénk. Az ő népe
megismeri a halált, mielőtt járni megtanulna; korán tanul meg szükséget
szenvedni – de ez a barbár tudás, amelynek lassan kellene megjönnie, a
tapasztalat érlelődő gyümölcseként...
Boldog korokban a végső kiábrándulás az emberi jellemből egybeesett
a halállal. Mostanság, úgy látszik, a csalódás után kell valahogy az egész
életen átevickélni...
– S maga nem akar hozzámenni? – kérdezte meg D. aggódva.
– Miért ne? A többiek még rosszabbak nála.
– Talán nem is igaz a szeretőügy?
– Dehogynem. Detektívekkel nyomoztattam le.
D. összeroppant; ez nem béke. Amikor partra szállt Angliában, bizonyos irigységfélét
érzett... a többi csak véletlen lehetett – s némi bizalomfélét is az
útlevélvizsgálatnál, de már amögött is valószínűleg volt valami. Úgy
képzelte, hogy a gyanakvást, amely egész életének légkörét adta meg, a
polgárháború számlájára kell írni; de most kezdte azt hinni, hogy ez
mindenhová elhatolt: elválaszthatatlan az emberi élettől. Az embereket
csak bűneik egyesítik; a házasságtörőket és a tolvajokat a betyárbecsület
köti össze. A régi időkben őt a szerelme, a Berne-kézirat és a heti előadás
román nyelvekből túlontúl lekötötte, hogy mindezt észrevegye. Most úgy
tűnt, mintha az egész világ a hanyatlás árnyékában élne. Talán már csak
tíz igaz ember vállán nyugszik az egész. Milyen kár: jobb lenne
elpusztítani, s a szalamandráknál kezdve megint újrateremteni.
– Elég volt – riasztotta fel a lány –, gyerünk.
– Hová?
– Akárhová. Valamivel agyon kell ütni az időt. Korán van még. Talán
moziba?
Majdnem három órát ültek egy kastélyszerű helyiségben –
aranyszárnyú szobrok, süppedő szőnyegek, elragadóan öltözött lányok
között, akik kifogyhatatlanul sok frissítőt hordtak körbe. Az efféle helyeken
nem volt még ilyen fényűzés, amikor D. legutóbb Londonban járt. A zenés
film: csupa bizarr önfeláldozás és szenvelgés: egy éhező filmrendezőről s
egy szőke lányról, aki karriert csinált. A neve ott ragyogott már a Piccadilly
fényreklámjain, de ő lemondott a szerepéről, s visszament a Broadwayra,
hogy megmentse a férfit. Titokban pénzt teremt elő egy új produkcióhoz,
amelyet nevének bűvölete visz sikerre. Revü volt, amit percek alatt
csaptak össze, szereplőgárdáját éhező tehetségekből verbuválták.
Mindenki egy csomó pénzt szakított le; valamennyiük neve neonreklámra
futott fel... a rendezőé is. A lányé természetesen az első pillanattól ott
ragyogott. Emellett: töméntelen szenvedés – glicerinkönnyek csorognak a
nagyra kivetített szőkés arcon – s töméntelen boldogság. Mindez furcsán
és érzelmesen hatott: mindenki nemesen viselkedett, s egy csomó pénzt
vágott zsebre végül. Az egész azt a benyomást keltette, mintha a hit és az
erkölcs bizonyos törvénykönyve századokkal ezelőtt elveszett volna, és a
világ most próbálja meg a népi emlékezet megbízhatatlan tanúságaiból és
tudat alatti vágyaiból – s talán némely kőbe vésett hieroglifából – jogaiba
visszaállítani.
D. a térdén érezte a lány kezét. Rose nem volt romantikus, s ezt meg is mondta; D. úgy
hitte hát, hogy a mozdulat gépies volt; a mély fotelek, a tompa világítás s az érzelmes dalok
ösztönzése – mint Pavlov kutyáiban a nyálképzés. Ez a fajta gépiesség éhségként járt át
minden társadalmi réteget. Benne, D.-ben azonban rövidzárlatot okozott: a részvét
egy nemével fogta át a lány kezét. Rose nem volt romantikus, de a férfi a
magáéban érezte hideg kezének beleegyező simulását. Tapintatosan
súgta meg neki: – Azt hiszem, követtek minket.
– Nem számít – felelte Rose. – Ha ilyen a világ, én belenyugszom. Le akar lőni
valaki? Valahol kioldottak egy bombát? Nem szeretem a váratlan
dörejeket. Talán maga figyelmeztet majd.
– Ugyan, csak egy férfi, aki entrenationót tanít. Biztos, hogy őt láttam
az előcsarnokban.
A szőke hősnő még több könnyet ontott. Ezek az emberek rendkívül szomorúak és
tompák voltak ahhoz, hogy népszavazás útján legyenek a siker kiválasztottjai. – Ha mi élnénk
abban a világban, amely a happy endinget biztosítja, vajon ilyen sokára vennénk róla
tudomást? – töprengett D. – Talán a szentek megfoghatatlan boldogsága
lehetett effajta... amint felléptek, nyomban tudták a történet végét, s a
küzdelmektől nem szenvedtek igazán. – Rose szakította félbe: – Nem
bírom tovább. Gyerünk ki. Már fél órája tudom, mi lesz a vége.
Nehezen kászolódtak ki a sorból; s D. észrevette, hogy még mindig fogja Rose kezét. –
Egyszer a magam történetének végét szeretném látni – mondta D. Iszonyú fáradtságot érzett:
a két hosszú nap s a verekedés elgyengítette.
– Ó, azt megjósolhatom magának – mondta Rose. – Harcolni fog olyan emberekért,
akikért nem érdemes harcolni. Egy nap pedig megölik. De maga nem sújt vissza Rolandra...
szándékosan nem. Itt a Berne-kézirat súlyosan téved.
Taxiba ültek. – Carlton Hotel, Gabitas Street – utasította a lány a sofőrt. D. a hátsó
ablakon tekingetett ki, de Mr. K.-nak nyoma se volt. Talán csak véletlenül
találkoztak össze... néha még Mr. K. – nak is kell a kikapcsolódás s a
glicerinkönny. Inkább magának, mint a lánynak mondta: – Nem tudom
elhinni, hogy máris lemondanának rólam. Végül is, holnap... csatát
vesztettek. A szén megér annyit, mint egy egész modern repülőflotta. –
Lassan hajtottak végig a Guilford Streeten. – Legalább fegyverem lenne...
– Azt, ugye, sohasem merik megtenni? – faggatta a lány. S a férfi karja alá fűzte a
kezét, mintha marasztalni akarná a taxi biztonságos rejtekében. D.-nek
eszébe ötlött, hogy egy pillanatig L. ügynökének vélte; ezt megbánta
most.
– Csupáncsak számtani művelet az egész – jelentette ki D. – Az a dolog
diplomáciai nehézségeket okozhat... de talán nem esik olyan súlyosan a
latba, mint a mi szenünk. Összeadás kérdése, melyik ősszeg rúg
nagyobbra.
– Fél?
– Igen.
– Miért nem költözik máshová? Forduljon vissza velem. Egy ágyat én is adhatok
magának.
– Nem lehet. Valamit itt hagytam. – A taxi fékezett. D. kiszállt. A lány követte, és megállt
mellette a járdán. – Nem jöhetnék fel magához?...
– Jobb, ha nem. – Fogta a lány kezét a tartóztatás mentségéül, s hogy
megbizonyosodjon: senki se jár az utcában. “Vajon a gondnoknő vele tart-
e – tűnődött –, vagy nem, és Mr. K.” – Mielőtt elmegy – mondta hirtelen, –,
meg akarom kérdezni... nem tudna állást szerezni ennek a kislánynak itt.
Derék jószág, megbízható.
A lány élesen felelt: – A kisujjamat se mozdítanám, ha meg is döglik. – Ez ugyanaz a
hang volt, amelyet időtlen ideje a gőzös bárjában hallott a Csatornán,
amint a pincérnek parancsolgat: “Még egyet kérek. Még egyet akarok” – az
engedetlen gyerek hangja az unalmas zsúron. – Hagyja békén a kezemet – mondta a lány. D.
hirtelen elengedte. – Maga átkozott Don Quijote – folytatta a lány. – Menjen
csak. Lőjék le, haljon meg... maga nem e világra való.
– Félreért mindent – csitítgatta D. – A kislány túl fiatal ahhoz, hogy én...
– A lánya – vágta rá Rose. – Menjen csak. Én is megyek már. Nevetséges. Szokványos
dolog. Ismerem. Már megmondtam. Nem vagyok romantikus. Ezt a dolgot
apakomplexusnak hívják. Az ember gyűlöli az apját, száz okból... s aztán,
mire felnő, ugyanolyan ember lesz ő is. – Kis szünet. – Humoros. Senki se
mondhatja, hogy ebben költészet van. Maga ráül a telefonra, tárgyalásokat beszél
meg...
D. nyugtalanul figyelte a lányt, s újra átélte, hogy milyen rettentően
képtelen minden érzésre, a félelmet s némi szánakozást kivéve... A
tizenhetedik századi költők arról írtak, hogy az ember egy életre oda tudja
adni a szívét. A modern lélekbúvárok szerint ez nem igaz, de, igenis
megélhetünk olyan bánatot s kétségbeesést, amely mindörökre száműzi
belőlünk az érzelem lehetőségét. D. reményvesztetten állt a kopott
szálloda kitámasztott ajtaja előtt, amelyen átutazók járnak ki és be...
– Már csak a háborúnak lenne vége... – sóhajtott a férfi.
– Sohasem lesz vége, meg is mondta, a maga számára.
A lány szép volt; sohasem ismert senkit fiatal korában, aki ilyen szép lett volna – a
felesége legalábbis nem; egész egyszerű asszony volt. De ez sem számított.
Talán még ő is érezhet vágyat némi szépség segítségével. D. tétovázva
ölelte át, mintha kísérletet végezne. – Feljöhetek? – kérdezte a lány.
– Ide nem. – Elengedte: nem sikerült a kísérlet.
– Már éreztem, hogy történt velem valami, amikor tegnap este beszállt a
kocsiba. Reszkettem. Finoman. Amikor hallottam, hogy ütik, émelyedtem...
azt hittem, az italtól. De aztán ma reggel felébredtem, s még mindig
éreztem. Sohasem voltam szerelmes, tudja, azelőtt. Csak amolyan... van
erre jó szó, ugye... csitriszerelemmel. – A lány drága illatszert használt. D.
megpróbált a szánalomnál többet érezni. Végül is a román nyelvek
hajdani, középkorú tanárának ez nem megvetendő alkalom. – Drágám –
mondta.
– Ugye ez nem lehet tartós? Akkor nem is szabad, hogy soká tartson. Magát
megölik, nem, ez olyan biztos, ahogy a föld gömbölyű?
D. lagymatagon megcsókolta. – Drágám – mondta. – Találkozunk.., holnap. Akkor
mindenen, az ügyeimen túlleszünk. Összeülünk... megünnepeljük... – D. érezte, hogy nem
játszik túl meggyőzően, de ez alkalommal nem lehet őszinte. Túl fiatal a
lány, hogy az őszinte szót kibírja.
Rose így válaszolt: – Rolandnak is volt nője, azt hiszem... – D.-nek
azonban az jutott eszébe, hogy az az asszony, Aldának hívták, holtan esett
össze, amikor a gyászhírt meghozták. A legendában a szív, nem ügy, mint az övé, megáll, ha
a szerettünk elesik. Ezt így természetesnek vették. A vándor énekmondó nem is pazarolt rá
többet néhány üres sornál. – Jó éjszakát – köszönt el D.
– Jó éjszakát. – A lány elindult a sötét fákkal szegélyezett úton. “Végül is
L.-nek ügyetlen ügynöke is lehet” – gondolta D. Erre a szerelemre mégis
hajlandóságot érzett, s ez mintha árulás lett volna. Mi értelme lenne az
egésznek? Holnapra minden elintéződik, s ő hazatér... “A végén vajon
hozzámegy Furtsteinhez?” – tűnődött.
Belökte a belső üvegajtót: félig már nyitva volt... a kezével gépiesen a
zsebéhez kapott, de persze nem volt nála fegyver. A lámpa nem égett,
valaki mégis állt ott: a lélegzete az aspidisztra közeléből hallatszott. Ő
védtelenül állt az ajtó előtt, az utcai lámpa fényében. Moccanni sem volt
tanácsos: rögtön tüzelhetnek. Előhúzta a kezét a zsebéből – a
cigarettatárcájával. Megpróbálta csillapítani a keze reszketését; félt a
kínoktól. Cigarettát dugott a szájába, s foszforos gyufát keresett elő,
villanás a falon váratlanul érheti őket. Egy kissé előrelépett, s hirtelen
oldalvást végighúzta a gyufát; egy kép keretén súrlódott, s fellobbant.
Sápadt gyerekarc rebbent fel a sötétből, mint egy léggömb.
– Ó, Istenem, Else, hogy megijesztettél – sóhajtott a férfi. – Mit csinálsz itt?
– Magát várom – suttogta a vékony, fiatal hang. A gyufa ellobbant.
– Miért?
– Azt hittem, felhozza ide. Nekem kell figyelnem, hogy a vendég kit hoz szobára.
– Ostobaság.
– De megcsókolta, ugye?
– Nem volt igazi csók.
– Nem arról van szó. Megkaphatta volna. Arról van szó, amit ő mondott.
D.-n átcikázott, vajon nem volt-e hiba rábízni az iratokat, hátha
féltékenységből megsemmisítette őket? – Miért, mit mondott? – kérdezte.
– Azt mondta, hogy magát meggyilkolják, oly biztosan, mint ahogy a
föld gömbölyű.
D. megkönnyebbülten nevetett: – Hát persze, nálunk otthon háború
van. Az emberek meghalnak. De ő ezt nem tudhatja.
– És itt a nyomában vannak – mondta a kislány.
– Sokra nem mennek.
– Érzem, hogy valami borzasztó történik – mondta. – Most fent beszélgetnek.
– Kik? – kérdezte D. élesen.
– A gondnoknő... és egy férfi.
– Miféle férfi?
– Egy alacsony, ősz ember, drót szemüveggel. – Megelőzte őket, előttük
surranhatott ki a moziból. – Kikérdeztek – mondta a lány.
– Miről?
– Hogy miket mondott nekem. Hogy láttam-e valamit... iratokat. Persze megnémultam.
Semmi se tudna szóra bírni, bármit csinálnak velem. – A lány odaadása mindent felülmúlt;
micsoda világ, amely ilyen képességet parlagon hagy. – Az se érdekel, ha megölnek – súgta
szenvedélyesen a lány.
– Ez aligha fenyeget.
A lány reszketve szólalt meg az aspidisztra mellől: – Az a nő mindenre
képes. Néha megőrül, ha dühös. Nekem nyolc. Nem hagyom cserben
magát. Maga úriember. – Ez képtelenül ostoba indokolás volt. – Mindent megteszek,
ami csak egy kislánytól telik – folytatta kétségbeesetten.
– Sokkal többet teszel értem.
– Elviszi azt a nőt haza?
– Nem, nem.
– És engem?
– Drágám – mondta D. –, nem tudod, milyen világ van ott.
D. mély, sípoló sóhajtást hallott: – Maga nem tudja, milyen világ van itt.
– Hol lehetnek most? – kérdezte a férfi. – A gondnoknő és a barátja.
– Az első emeleten, az utcai oldalon – felelte. – Maguk halálos
ellenségek? – Isten tudja, miféle filléres ponyvából szedi szótárát ez a lány.
– Azt hiszem, a barátaim. Nem tudom. Talán jobb lenne, ha el tudnám
dönteni, mielőtt rájönnek, hogy hazajöttem.
– Ó, már tudják. Ő mindent meghall. Ami a padláson koppan, azt ő a
konyhában meghallja. A lelkemre kötötte, hogy el ne köpjem ezt magának.
– D.-t elfogta a kétség: lehet, hogy ez a gyerek veszélyben van? De nem
tudta elhinni. Mit árthatnak neki? Óvatosan indult a sötét lépcsőknek; az
egyik megreccsent alatta. A lépcsősor itt félfordulattal kanyarodott, s ő
hirtelen a pihenőhöz érkezett. Egy ajtó nyitva állott: egy fodros-rózsás
selyemernyő alól lámpafény világította meg a két alakot. Mérhetetlen
türelemmel vártak rá.
D. udvariasan köszönt. – Bona matina. “Jó éjszakát”-ra még nem tanított meg.
– Jöjjön be, és csukja be az ajtót – parancsolt rá a gondnoknő.
D. nem tehetett mást – engedelmeskedett; s eszébe ötlött, hogy mindeddig sohasem jutott
neki a kezdeményezés. Mint egy keljfeljancsi, akit mások taszigálnak, s úgy bánnak vele, akár
egy bábuval.
– Hol csavargott mostanáig? – kérdezte a gondnoknő. Stricis arca volt: férfinak
kellett volna születnie, csúnya, szögletes, forradásos állával, gyanús,
elszánt arckifejezésével.
– Majd Mr. K. elmondja – felelte D.
– Mi dolga volt azzal a lánnyal?
– Szórakoztam vele. – D. kíváncsian nézett körül a rablótanyán; ez volt a
legjobb szó rá: egyáltalán nem hasonlított egy nő szobájához;
négyszögletes, csupasz asztal, bőrszékek, semmi virág, semmi cicoma, s
egy faliszekrény a cipőknek elárulta, hogy a szoba berendezése és
bútorzata csakis a célszerűségnek szolgál. A faliszekrény ajtaja nyitva volt:
benne csupa nagy, letaposott sarkú, praktikus cipő.
– A lány ismeri L.-t.
– Én is.
Még a festmények is – bizonyos értelemben – férfira vallottak. Rikító
színű képeken nők, selyemharisnyában s fehérneműben. D.-t mindez egy
gátlásos agglegény szobájára emlékeztette. Tompa rémületet keltett, mint
a gyáván titkolt sóvárgás elérhetetlen kapcsolatok után. Mr. K.-ból hirtelen
megeredt a szó. A férfitanyán ő képviselte a nőiséget: a hisztéria némi
nyomaival, így kezdte:
– Amikor elment a moziba, valaki telefonált, hogy ajánlatot tegyen magának.
– Minek is fáradtak? Tudniuk kellett, hogy elmentem.
– Elfogadták a maga feltételeit, hogy ne jelenjen meg a holnapi megbeszélésen.
– Nem szabtam semmiféle feltételeket.
– Nálam hagyták az üzenetet – mondta a gondnoknő.
– Akkor tehát nyilván azt akarták, hogy mindenki tudjon a dologról. Maga és K.
Mr. K. összekulcsolta csontos kezét. – Csak arról akartunk meggyőződni
– mondta –, hogy megvannak-e még az iratai.
– Attól féltek, hogy már eladtam őket. Útban hazafelé.
– Óvatosnak kell lennünk – suttogta a másik, mintha dr. Bellows
gumicipőjét fülelné. Az egyshillinges büntetés még itt is félelmetesen
nyomta.
– Utasítás szerint járnak el?
– Az utasításaink olyan általánosak. Sokat bíznak a mi belátásunkra. Talán lenne szíves az
iratokat megmutatni nekünk.
Az asszony nem szólt közbe, a gyengébbeknek hagyta a küzdőteret.
– Nem.
Ránézett az egyikre, aztán a másikra – úgy tűnt neki, hogy végül is a
kezdeményezés az ő kezébe ment át; szerette volna nagyobb kedvvel
megragadni, de kimerült volt. Anglia csupa fárasztó emlékkel töltötte el;
arra emlékeztette, hogy valójában nem ez az ő hivatása: a múzeumban
kellene most ülnie, s a lovagkort tanulmányoznia.
– Tényként fogadom el – mondta D. –, hogy megbízóink azonosak. De nincs
okom megbízni magukban. – A kis ősz ember, mintha elkárhozott volna,
úgy ült ott: tövig lerágott körmeire sütötte le a szemét. Az asszony
ráfüggesztette csúnya, szögletes, hatalmas arcát, amelynek nem volt
hatalma, csupán egy koszos szálloda felett. D. mindkét oldalon sok embert
látott, akiket árulásért lőttek le. Tudta, hogy viselkedésükről vagy arcukról
nem lehet őket felismerni: Ganelon típusú nem volt köztük. – Csak épp
attól fél, hogy az osztalékja elmarad a vásárból? De itt nem lesz osztalék, se vásár.
– Akkor talán olvassa el ezt a levelet – mondta hirtelen az asszony.
D. lassan olvasta át: semmi kétség nem fért a hitelességéhez: túl jól ismerte az aláírást és a
minisztérium papirosának jelzését, hogy meg lehetett volna téveszteni őt. Ez
nyilvánvalóan küldetésének visszavonása volt. Az asszonyt bízták meg
azzal, hogy átvegye tőle a szükséges iratokat – hogy milyen célra, azt nem
jelezték.
– Láthatja – mondta az asszony –, nem bíznak magában.
– Miért nem mutatta meg ezt, amikor megérkeztem?
– Az én belátásomtól függött, hogy megbízzunk magában vagy nem.
Elképesztő helyzetbe került. Az iratokat Londonig rábízták; Mr. K.-t
felhatalmazták, hogy ellenőrizze az ő útjait, amíg a szállodába nem ér; de
a küldetés titkát nem árulták el neki. Az asszonyra, úgy látszik, mindkettőt
rábízták: a titkot és az iratokat – de csak végső esetre, ha az ő viselkedése
gyanús. D. hirtelen fordult az asszonyhoz: – Természetesen tudja, mi van
az iratokban?
Ostoba válasz: – Magától értetődik. – D. azonban biztosra vette, hogy
végül is nem tudja: az arcáról – a csökönyös, blöffölő arcvonásokról le
tudta olvasni. A félbizalom és félhazugság e rendszerének se vége, se
hossza. Tegyük fel: a minisztérium bakot lőtt... tegyük fel: ha átadja az
iratokat, ők fogják L.-nek eladni. Önmagában megbízhat, ez biztos.
Ezenkívül semmi se biztos. A szobában olcsó parfüm illatozott riasztóan –
az asszony női mivoltának egyetlen jele –, s ez olyan visszataszító volt,
mint egy szagosított férfi.
– Láthatja – mondta a nő –, most már hazautazhat. A munkája befejeződött.
Mindez túl egyszerű és kétséges volt. A minisztérium nem bízott meg
sem benne, sem bennük, sem bárki másban. Egymásban sem bíztak.
Valaki hű vagy áruló, azt csak egyetlen személy tudja. Mr. K. tudja, hogy
Mr. K. mit akar kezdeni azokkal az iratokkal. A gondnoknő tudta, mi a
célja. Senki másért nem felelhetsz, csak magadért. D. megszólalt:
– Azokat az utasításokat nem nekem adták át. Az iratokat megtartom.
Mr. K. hangja élesre váltott. – Ha a hátunk mögött kezd... – Kiéhezett, ideges,
entrenationo szemei vigyázatlanul fecsegték ki kapzsiságának és
irigységének titkait... Mit lehet ilyen fizetéssel remélni? Mennyi árulást
táplál egy másik személy kicsinyes munkahalmozása! A gondnoknő
megszólalt:
– Maga érzelmes ember. Polgár. Professzor. Valószínűleg romantikus. Ha
becsap minket, meglátja... miket tudok én kitalálni. – D. nem mert a
szemébe nézni, ez valóban olyan volt, mintha a pokolba nézne, a nőnek
volt fantáziája: a forradások mintha valami szégyenletes tett nyomai
lennének, amelyet sohasem bánt meg. Visszaemlékezett Else szavára:
néha megőrül, ha dühös.
– Mire céloz: ha magukat csapom be, vagy népünket, az otthonit?
D. őszintén kérdezte, mire célzott. Lapuló ellenségek között veszendő
és kimerült volt; minél messzebb kerülsz a nyílt összecsapástól, annál
magadrahagyatottabb vagy. Irigyelte most azokat, akik a tűzvonalban
voltak. Aztán hirtelen ő is visszaérkezett oda: harangzúgás, zaj az utcáról,
gépfegyver, mentők? A légiriadó véget ért, és a testek letakaratlanul; emberek
turkálják át a köveket, félnek, hogy egy holttestet ottfelejtenek, néha a szerszámot óvatlanul
forgatják meg, s ez okozza a halált... A világot pára futotta be – köd, amely vagy egy órát
lebegett az utca felett. Betegnek és gyengének érezte magát; eszébe jutott a döglött
kandúr az arca közelében: mozdulni se tudott, csak feküdt, a szőr
majdnem a száját érte.
Az egész szoba megrázkódott. A gondnoknő feje mintha hólyaggá
fújódna fel. Hallotta, amint ezt mondja: – Gyorsan. Bezárni az ajtót – és
megpróbálta magát összeszedni. Mit akarnak vele? Ellenségek... barátok...
Térdre esett. Az idő megállt. Mr. K. ijesztő lassúsággal lépett az ajtó felé. A
gondnoknő fekete szoknyája a száját érintette, poros volt, mint a macska
szőre. Üvölteni akart, de emberi méltóságérzetének súlya pecekként
bénította a nyelvét – nem üvöltött akkor sem, amikor gumibottal ütötték.
Hallotta, amint a nő megkérdi: – Hol vannak az iratok? – s lehajolt hozzá. A
lehelete csupa parfüm és nikotin... félig hím, félig nőstény.
D. bocsánatkérően motyogta: – Verekedés tegnap. Lövés ma. – Egy
vaskos hüvelykujj elszántan nyúlt le a szemgolyó felé: lidércnyomás
kísértette.
– Nincsenek nálam – nyögte ki.
– Hol vannak? – Az ujj a jobb szeme felett lebegett: hallotta, ahogy Mr. K. az ajtóval
babrál. – Nem záródik – mondta Mr. K. Őt iszonyat szállta meg, mintha a
nő keze éppúgy fertőzött lenne, mint az arca.
– A másik irányba forgasd. – D. megpróbált felemelkedni, de a
hüvelykujj visszanyomta. Egy strapacipő erőteljesen a kezére taposott. Mr.
K. suttogva porolt valamiért. Reszkető, elszánt hang szólalt meg:
– Ön csengetett értem, Madame?
– Hozzá se nyúltam a csengőhöz.
D. óvatosan emelkedett fel. – Én csengettem, Else. Rosszul lettem. Nem veszélyes.
Felületes kezelés. Egyszer egy légitámadás eltemetett. Ha belém karolsz, eljutok
az ágyamig. – Újra tisztán látta a kis szobát, a cipőszekrényt, a pikáns
lányokat fekete selyemharisnyában s a férfias székeket. – Ma este
bezárom a szobámat, vagy álmomban járkálni fogok – mondta D.
Lassan lépkedtek a legfelső emeletig. – Épp időben jöttél – mondta a férfi. –
Valami ostobaságot is elkövethettem volna. Azt hiszem, holnap délben
elmegyünk innen.
– Én is?
Hirtelen ígérte meg, mintha egy erőszakos világban egyáltalán lehetne
valamit ígérni, a kijelentés pillanatán túl: – Igen, te is.

A macskaszőr és a poros szoknya egész éjjel kísértette. Megszokott


álmainak békéje reménytelen darabokra tört: se virágok, se csendes
folyók, se előadásokról társalgó öregurak. A nyomorult légitámadás óta
mindig a fulladástól félt. Örült, hogy a másik oldal lelövi a foglyait, s nem
akasztja – kötél a nyakon, ez lidércnyomást vinne az életébe. A nappal nap
nélkül érkezett: a kinti sárga köd húsz yardra szűkítette a láthatárt. Mialatt
borotválkozott, Else tálcán hozta be a lágy tojást, füstölt heringet s egy csésze teát.
– Kár volt fáradnod – mondta D. –, lementem volna érte.
– Azt hittem, jó alkalom lesz – mondta a lány –, hogy visszavehesse az
iratait. – S kezdte levetni egyik cipőjét és a harisnyáját. – Uramisten, mire
gondolnának, ha most belépnek ide – sóhajtotta a lány. Az ágyon ült, s a lábfejénél kereste az
iratokat.
– Mi ez? – kérdezte D. Úgy érezte, retteg attól, hogy az iratokat
visszakapja: a felelősséget, mint egy balszerencsét hozó gyűrűt,
idegenekre szerette volna ráhúzni. A lány felegyenesedett az ágyon, s ő is
fülelt; ekkor a lépések a lefelé vezető lépcsőkön reccsentek.
– Ó – mondta a lány –, ez csak Mr. Muckerdzsi. Egy hindu úr. ő nem
olyan, mint a többi indus a földszinten. Mr. Muckerdzsi nagyon udvarias.
A férfi átvette az iratokat: – Nos, most már minél előbb meg kell tőlük
szabadulni. – Else visszahúzta a harisnyáját. – Mindig faggatózik. Ez a baja.
Különös kérdéseket ad fel.
– Miféle kérdéseket?
– Ó, mindenféléket. Hiszek-e a csillagjóslásban? Hiszek-e az újságoknak? Mi a
véleményem Mr. Edenről? A válaszokat is leírja. Nem tudom, miért.
– Furcsa.
– Azt hiszi, bajba keverhet? Ha kedvem kerekedik, olyanokat mondok...
Mr. Edenről, hogy csuda. Tréfából, tudja. De néha beijedek, eszembe jut,
hogy minden szavamat leírja. Aztán néha észreveszem, hogy ott áll, s úgy vizsgál
engem, mint egy állatot. De mindig udvarias.
D. nem figyelt tovább. Mr. Muckerdzsi nem érdekelte. Hozzálátott a
reggelijéhez. De a lány nem ment el: mintha az ő részére, vagy Mr.
Muckerdzsinek külön tartalékolt mondókát őrizgetne. – Komolyan gondolta
tegnap este, hogy elmegyünk innen? – kérdezte.
– Igen – mondta. – Valahogy elintézem.
– Nem kívánok a terhére lenni. – A nyelve megint regényízűen forgott. –
Végül is ott van Clara.
– Jobban gondoskodunk rólad, mint Clara. – Rose-hoz fordul majd ismét, tegnap este
kissé hisztérikus volt.
– Nem utazhatok magával vissza?
– Nem engedélyeznék.
– Én olvastam lányokról – mondta Else –, akik beöltöztek...
– Ilyen csak könyvekben fordul elő.
– Félnék továbbra is itt maradni vele.
– Ettől ne félj – nyugtatta meg D.
Lentről mérgesen szólalt meg a csengő. – Illik rá a neve, az, hogy
“Balhés”.
– Ki az?
– Az indiai a második emeletről. – Vonakodva tartott az ajtó felé. –
Megígérte, ugye? Ma este már nem leszek itt?
– Megígérem.
– Tegye a kezét a szívére. – D. engedelmeskedett. – Tegnap éjjel nem tudtam elaludni –
mesélte a lány. – Az járt az eszemben, hogy az asszony valami rémeset csinál velem. Látnia
kellett volna az arcát, amikor beléptem. “Ön csöngetett értem?” – kérdeztem. “Hozzá
se nyúltam a csöngőhöz” – felelte, s rám nézett gyilkosan. Mondhatom,
hogy miután lejöttem magától, bezártam az ajtómat. Miben mesterkedett
akkor ott bent?
– Pontosan nem tudom. Nem sokra ment. Olyan, mint az ördög: kénkövet füstöl, de nem
harap. Nekünk csak az árthat, ha pánikba esünk.
– Ó, boldog leszek, ha innen kint vagyok. – A lány üdvözülten mosolygott rá az ajtóból:
olyan volt, mintha a születésnapja lenne. – Nincs több Mr. Balhés – ujjongott a lány –, vagy
átutazók, nincs több Mr. Muckerdzsi, s belőle sincs többé, mindörökre. Hurrá, ez finom nap
nekem. – Mintha egy egész életformától búcsúzott volna megfontoltan.
D. zárt ajtók mögött várakozott a szobájában, amíg eljött az ideje, hogy a Benditch-
találkozóra induljon. Most már semmit se kockáztatott. Az iratokat a zakója
belső zsebébe készítette, s állig rágombolta a felsőkabátját. Biztosra vette,
hogy nincs az a zsebtolvaj, aki hozzáférhetne; ami azt illeti, hogy
megtámadják, ezt vállalnia kellett. Valamennyien tudni fogják most, hogy
az iratok vele vannak; egyedül csak abban bízhatott, hogy London
megvédi őt. Lord Benditch háza: rejtekhely a bújócskázó gyereknek, aki
egy gondozott és rideg kertben játszik. Háromnegyed óra múlva – jutott
eszébe, amint egy óra negyed tizenkettőt ütött – minden eldől, így vagy
úgy. Ellenfelei valószínűleg megpróbálják valahogy kihasználni a ködöt.
Ezen az útvonalon megy: fel a Bernard Streeten a Russel Square-i megállóig – a
földalattin aligha szánják el magukat valamire –, aztán a Hyde Park Cornertól a Chatham
Terrace-ig; ez vagy tízpercnyi gyalogút a ködben. Persze taxit is
hívathatna, s végig taxival mehetne, de ez iszonyúan lassú lenne; piros
lámpa, zaj és köd nagy előnyt adnak igazán elszánt embereknek – s most
már kezdte azt gondolni, hogy nagyon is elszánták magukat. Emellett
találékonyságukat nem haladja meg az sem, hogy ők küldjék a taxit. Ha
taxival kell mennie a Hyde Park Cornertól, az állomásról választ egyet.
Dobogó szívvel ment le a lépcsőn; hiába nyugtatgatta magát, hogy London
nappali világosságában nem történhet semmi; biztonságban van. S annak
is nagyon megörült, hogy a második emeleten a hindu kikukucskált a
szobájából: még mindig a rojtos, tarka házikabátját viselte. Hogy
akaratlanul is felbukkant egy tanú, az felért egy hű baráttal. D. látható
lábnyomokat szeretett volna hagyni mindenütt, ahol csak megfordul, kétségbevonhatatlan
emléknek arról, hogy ott járt.
A függönyhöz ért; óvatosan lépkedett; távozását nem kívánta a
gondnoknővel tudatni. De nem menekült meg a találkozástól. Az asszony
saját, “legény”-szobájában tartózkodott, az asztalnál ült a nyitott ajtóval
szemben, ugyanabban a dohos, fekete ruhában, mint az ő
lidércnyomásában. Megállt az ajtónál, és így szólt: – Elmegyek most.
– Maga tudja jobban – mondta a nő –, miért nem engedelmeskedik az
utasításoknak.
– Néhány órán belül visszajövök. Nem maradok még egy éjszakára.
Az asszony tökéletes közönnyel nézett rá; ez megijesztette: mintha
nálánál többet tudott volna a terveiről; mintha szeszélyes agyában már
régen mindent előre elrendezett volna.
– Felteszem – folytatta D. –, hogy a szobámat kifizették.
– Ki.
– Amit nem számoltak el az én költségeimben, az a lány hetibére. Én fizetem.
– Nem értem.
– Else is távozik. Megrémítette a gyereket. Nem tudom, milyen szándék...
Az arcán határozottan érdeklődés látszott – harag egyáltalán nem:
majdnem úgy, mintha ő látta volna el jó ötlettel, amelyért hála jár. – Ügy
érti, magával viszi a lányt? – Ez zavarba ejtette: semmi szükség nem volt
rá, hogy közölje vele. Úgy érezte, mintha valaki figyelmeztetné: Légy óvatos! –
de persze senki más nem járt a szobában, távolról baljóslatúan egy ajtó csapódott. D.
óvatlanul folytatta: – Jó lesz vigyázni, ha azt a gyereket még egyszer megrémíti. – Nehezére
esett innen elszakadni; az iratok a zsebében biztonságban voltak, de úgy érezte,
valakit itt hagy, akinek szüksége van a védelmére. Pedig képtelenség:
nem történhet baj. Ellenségesen vizsgálgatta a szögletes, rücskös, véreres
arcot: – Korán visszajövök – mondta. – S ha megtudom tőle, hogy maga...
Tegnap este megfigyelte, milyen nagy a hüvelykujja. Az asszony most
nyugodtan ült, s nagy, ernyedt ökleibe rejtette el őket – mondják, hogy ez
idegbaj jele. Gyűrűt nem viselt. Határozottan és elég hangosan szólt rá: –
Még mindig nem értem – s ugyanakkor: az arca eltorzult; a szemhéja megvillant,
s hihetetlenül kegyetlen pillantást vetett rá tele érthetetlen örömmel. D. úgy látta, hogy már
egyáltalában nem nyugtalankodik, s ura a helyzetnek. Megfordult, a szíve szinte kalitkában
verdesett még mindig, mintha egy üzenetet próbálna lekopogtatni, figyelmeztetést, olyan
rejtjellel azonban, amelyet nem ismert. “Intellektuelek örök hibája – gondolta –, hogy túl
sokat fecsegnek.” Mindezt elmondhatta volna az asszonynak, amikor hazajön. S ha nem jön
haza? Akkor is: a lány nem rabszolga, nem kínozhatják meg, ebben a városban, amelynek
közbiztonsága a legjobb a világon.
Amint leért az előcsarnokba, egy túlontúl alázatos hang állította meg: –
Remélhetem azt a roppant szívességet... – Egy hindu volt, nagy, barna,
érzéketlen szemeiből tudákos tekintet sugárzott; fényes kék öltönyt s
sárga színben játszó cipőt viselt: csak Muckerdzsi lehetett – hogy egyetlen
kérdésemre válaszolna? – fejezte be. – Hogyan osztja be a pénzét?
Őrült ez? D. így válaszolt: – Sehogy se osztom be a pénzemet.
Mr. Muckerdzsinek széles, nyílt, lágy arca volt, amely a száj körül ráncokban futott össze.
Most ijedten kérdezte meg: – Szó szerint sehogy? Mert hiszen vannak, akik a rézpénzeiket
rakják félre avagy Victoria-pennyjeiket. Aztán itt vannak az építkezési társaságok, nemzeti
takarékok.
– Nem takarékoskodom.
– Köszönöm – mondta Mr. Muckerdzsi –, pontosan ezt akartam tudni – s
ezzel feljegyzett valamit a füzetébe. Mr. Muckerdzsi mögött Else bukkant
fel: őt figyelte, hogy távozik. Megmagyarázhatatlan örömet érzett ismét épp
Mr. Muckerdzsi jelenlétéért. Rámosolygott a lányra Mr. Muckerdzsi hajlott, könyvkukac háta
felett, és a kezével kis jelet adott. A lány tétován mosolygott vissza. Mintha egy
vasútállomáson lettek volna: csupa istenhozzádok és furcsaságok, félbeszakadt
ismeretségek, zavart szerelmesek és szülők közt, akik mind alkalmat
adnak az olyan idegeneknek, mint Mr. Muckerdzsi, hogy magánügyek
rejtelmei táruljanak fel előtte. Mr. Muckerdzsi ránézett D.-re, s a kelleténél
melegebben mondta: – Talán adódik még egyszer alkalom ilyen érdekes
beszélgetésre. – Előrenyújtotta a kezét, de aztán túl gyorsan rántotta el,
mintha a visszautasítástól félne: majd udvariasan, alázatos mosollyal állt
ott, hogy D. kilépett a ködbe.
Senki sem foglalkozott még soha azzal, mennyi időt rabol a búcsúzkodás;
különben nagyobb figyelmet fordítanánk a mosolyokra és üres szavakra. A
köd körülölelte D.-t: a vonat már kigördült az állomásról, az emberek
elhagyják a peront, egy bolthajtás eltakarja a legtürelmesebben integetők
kezét is.
Szaporán lépdelt, erősen fülelt. Egy aktatáskát cipelő lány haladt el
mellette, a járdáról egy postás kacsázott bele a homályba.
Óceánrepülőnek érezte magát, aki még a parti forgalom felett köröz,
mielőtt a tengerbe zuhan... Az egész nem tarthat fél óránál tovább.
Mindent elintéznek gyorsan. Eszébe se jutott, hogy Benditch-csel esetleg
nem egyezik meg; ők bármily árat hajlandók fizetni a szénért. A köd
mindent eltakart. Lépésekre fülelt – s a saját lábának kopogását hallotta a
kövön. A csend nem volt biztató: az embereket csak akkor látta meg és
vette észre, amikor alakjuk az orra előtt törte meg a ködöt. Ha követik, azt
se venné észre, de tudták-e követni ebben a lefüggönyzött városban?
Valahogy valahol össze kell ütközniük.
Egy taxi hajtott lassan mellette. A sofőr kiszólt: – Parancsol, uram? – s lépést
tartott vele a járda mentén. D. elfelejtette azt az elhatározását, hogy csak
állomás mellől fogad taxit. – Gwyn-villa, Chatham Terrace – szólt oda és
beszállt. Áthatolhatatlan párába siklottak bele; hátracsúsztak, forogtak.
Hirtelen izgalom futott át rajta: “Nem erre kell menni. Milyen ostoba
voltam.” Oda is szólt: – Állj – de a taxi ment tovább, hogy merre jártak,
nem látta, csak a sofőr vaskos hátát és a ködöt mindenfelé.
Megkopogtatta az üveget. – Ki akarok szállni – és a taxi megállt. Egy
shillinget nyomott az ember kezébe, és eltűnt a járda irányában. Még
hallotta, amint egy meglepett hang dörmögi: – Mi a kénköves pokol! – az
ember valószínűleg egészen ártatlan volt. Az idegei iszonyúan kimerültek.
Beleszaladt egy rendőrbe. – Russel Square Station?
– Rossz irányba megy – mondta. – Forduljon vissza, s a korlát mellett
balról az elsőre szálljon.
Hosszú időbe telt, hogy az állomáshoz ért. Amíg a felvonóra várt,
hirtelen rádöbbent, hogy ehhez a föld alatti utazáshoz jobb idegek
szükségesek, mint gondolta. Mióta az a ház ráomlott, nem volt még soha
az utca szintje alatt – s most a tetőről repülőrajokat kémlelt. Inkább a
gyors halál, mint hogy lassan fulladjon meg egy döglött macskával maga
mellett. Mielőtt a lift ajtaja becsukódott mögötte, izgatottan állt – a kijárat felé rohant
volna legszívesebben. Ezt a feszültséget az idegei alig bírták; leült az egyetlen padra, s a falak
felszálltak körüle. Kezébe temette a fejét; így próbálta meg, hogy a süllyedést se lássa, se
érezze. A lift megállt. D. a föld alatt volt.
– Kivezessük? Nyújtsd a kezed az úrnak, Conway – mondta egy hang. D. azon vette észre
magát, hogy egy kicsiny, szörnyen maszatos tenyér próbálja lábra állítani. Egy asszony
szólította meg, vézna nyaka körül szőrmegallér: – Conway-vel is sokszor
előfordult ez a liftben, ugye, csibém? – D. kezét egy kövérkés, vagy
hétesztendős kisfiú fogta nagy mogorván. – Azt hiszem, mindjárt jobban
leszek – mondta D., még mindig ijedten a fehér, síri folyosótól, a száraz
széltől s a távoli vonatdübörgéstől.
– Nyugatnak tart? – kérdezte az asszony. – Majd felrakjuk a kellő
megállónál. Maga külföldi, ugye?
– Igen.
– Ó, semmi kifogásom a külföldiek ellen.
Azon kapta magát, hogy egy hosszú folyosón vezetik. A fiúcskán förtelmes ruhadarabok:
kord rövidnadrág, citromsárga tengerészblúz s egy diáksapka, akár a csokoládé, mályvaszín
csíkokkal. Az asszony mesélni kezdett: – Már szinte aggódtam Conway miatt. A doktor
szerint majd kinövi, de hát az apjának végbélfekélye volt. – Nem menekülhetett: kettejük
között sodródott be a vonatba. Az asszony folytatta: – Most már semmi baja, csak szipákol.
Csukd be a szád, Conway, az úr nem kíváncsi a manduláidra.
A kocsiban kevesen utaztak. A vonaton nem követte senki, ez biztos. A Hyde Parknál
történik majd valami? Vagy eltúlozta az egész dolgot? Hiszen Angliában
van. De visszaemlékezett a sofőrre, hogy éhes gyönyörrel közeledik feléje
a doveri országúton; s a golyóra a sikátorban. Az asszony felriasztotta: –
Conway-vel az a baj, hogy zöldfőzelékekhez hozzá se nyúl.
Egy ötlet cikázott át rajta. Megkérdezte: – Messze mennek nyugati irányban?
– High Street, Kensingtonig. El kell mennünk Barkershez. Ez a fiú olyan gyorsan koptatja
a ruhát...
– Talán megengedi, hogy elvigyem magukat taxin a Hyde Parktól.
– Ó, nem leszünk terhére, földalattival gyorsabb.
A Piccadillyre gördültek be, s aztán ki, s ő megmeredten ült, ahogy
ismét egy alagútban dübörögtek. Ez ugyanaz a hang volt, amit a halált s a
szenvedők jaját hozó szél röpít el onnan, ahol egy hatalmas robbanóbomba
leesik.
– Azt gondoltam, hogy talán a fiúcska... Conway – dadogott D.
– Furcsa név, ugye, de a moziban Conway Tearle-t láttuk, épp mielőtt ő
jött. A férjem ragaszkodott a névhez. Jobban, mint én. Azt mondta: “Ilyen
legyen, ha fiú lesz.” S amikor aznap éjszaka megtörtént... amolyan jel volt ez.
– Neki talán tetszene a... kocsikázás?
– Ó, a taxitól felfordul a gyomra. Ilyen dolgokban nagyon furcsa. A buszt
és a földalattit bírja. Bár volt idő, amikor szégyelltem vele egy liftben
utazni. Restelltem a többiek előtt. Szembenézett magával és aztán –
mielőtt a Péter Pált elhadarta volna –, akár egy bűvészmutatvány...
Reménytelen. Hát aztán, mi történhet? A puskaporukat már ellőtték.
Gyilkossági kísérletnél tovább nem mehetnek. Legfeljebb persze, a sikerült
gyilkosságig. Nem tudta elképzelni, hogy L. részt vegyen benne, de ha mégis: bámulatos
ügyességgel fogja magát tisztázni a kellemetlen vád alól. – Megérkezett – mondta az asszony.
– Itt szálljon le. Jó volt egy kicsit elbeszélgetni. Nyújtsd a kezed az úrnak, Conway. – D.
éppen csak hogy hozzáért a puha kézhez, és nekivágott a sárga reggelnek.
Éljenzés szállt a levegőben. Mindenki éljenzett. Mintha diadalmenet
készült volna. A Knightsbridge járdája zsúfolva; az úton túl a Hyde Park
kerítése tűnt elő az alacsony ködben; átellenben, négy toporzékoló paripa
mögött egy hintő gördült a szennyes fellegek felett. A Szent György-
kórház körül a buszok lassítani kényszerültek; lépésben tűntek el a nyálkás
levegőben, akár holmi alligátorok. Valaki dudán játszott. Egy tolókocsi
bukkant elő lassan, a benne ülő rokkant hajtotta fél kézzel, míg a másikkal
a dudát nyaggatta; s keservesen jutott csak előre a lefolyócsatornák
mentén. A dallam nem akart kijönni, csak afféle nyekergés, mint amikor
egy gumimalacból kiszorítják a levegőt. Aztán erőlködve kezdődött elölről
az egész. Az ember egy táblán közölte: “Gázsérült, 1917. Fél tüdeje
elpusztult.” A sárga köd füstölgött körülötte, s az emberek éljeneztek.
Egy Daimler keresztülhajtott a tiloson, asszonyok sivalkodtak, sok ember levette a
kalapját. D. zavarba jött, ezt nem tudta mire vélni: vallásos körmenetet
már látott itt annak idején, de most senki se térdelt le. Az autó lassan
haladt el előtte: két aprócska lány, előírásosan jól szabott kabátba
bújtatva és kesztyűben, lagymatag közönnyel kukucskált ki az ablakon.
Egy asszony felsóhajtott: – Ó, a drágák. Harrodshoz mennek vásárolni. –
Különös látvány volt: totem-menet Daimleren. Egy ismerős hang élesen
szólt rá D.-re: – Vegye le a kalapját, Sir. – Currie volt az.
D.-ben egy percre felmerült: engem követett. De ehhez Currie túlontúl
zavartnak látszott, hogy őt megpillantotta. Pöfögött és hajlongott, és
kiejtette a monokliját. – Bocsánat, külföldi. – Mintha D. asszony lett volna,
akivel szégyellni való viszonya van, akit muszáj volt megismerni, de jobb lenne
észre se venni.
– Meg tudná mondani nekem – kérdezte D. –, hogyan jutok el a Chatham Terrace-ig?
Currie elpirult. – Lord Benditch-éket keresi?
– Igen. – A csatorna mentén a duda újra rákezdte, megállíthatatlanul. A buszok
tovadübörögtek, s a tömeg szétoszlott.
– Nézze – mentegetőzött Currie –, tegnap este hülyét csináltam
magamból. Bocsásson meg.
– Szót sem érdemel.
– Azt hittem, afféle titkos ügynök. Ostobaság volt. De gyanúsnak látszott, és Miss Cullen
finom hölgy.
– Igen.
– Egyszer megvettem egy elsüllyedt spanyol gályát. Mégpedig az Armada flottájából
valót. Száz font kápét fizettem érte. Persze a gályát nem találtuk meg sehol.
– Nem.
– Figyeljen ide. Szeretném megmutatni, hogy neheztelésre nincs ok. Elkísérem a
Chatham Terrace-ig. Mindig örülök, ha külföldiek segítségére siethetek.
Biztos, hogy viszonozná, ha én látogatnék el az ön hazájába. Persze, ez
nem valószínű.
– Ez nagyon szép öntől – mondta D. S így is érezte: nagy
megkönnyebbülésnek. A csata befejezéséhez közeledett. Ha végső,
elkeseredett támadásra készültek ellene a ködben, alaposan felsülnek.
Hogy ő égette le őket, ezt már nem mondhatja el. A kezével megtapogatta
a mellét, s a felöltőn keresztül is érezte iratainak megnyugtató
domborulatát.
– Persze – darálta tovább Currie kapitány, túl sokat magyarázva – egy ilyen vállalkozás,
nos, óvatosságra tanít.
– Vállalkozás?
– Hát a spanyol gályával. Olyan megbízható volt a fickó, hogy ötven
fontot adott nekem megőrzésre, míg az én csekkemet beváltotta. Én
hallani se akartam róla, de ő ragaszkodott hozzá. Azt mondta, ragaszkodnia kell
a készpénzhez, a becsülete követeli.
– Eszerint önnek csak az ötven font jutott?
– Ó, hamis bankók voltak. Azt hiszem, hülyének nézett. Persze nekem
ettől megjött az eszem. Az ember a hibáiból tanul.
– Igen? – Elmondhatatlan gyönyörűség volt, hogy ez az ember az ő
oldalán fecsegi végig a Knightsbridge-et.
– Hallott már a Spanyol Gályáról?
– Soha, ha jól emlékszem.
– Az én első benzincsárdám volt. Maidenhead mellett. De végül mindent
el kellett adnom. Tudja, a nyugati rész társadalmilag lezüllik. Nyugaton, a
cotswoldsi úton inkább csak a közönséges népségre lehet számítani. – A
finom megkülönböztetések és furcsa tabuk országában az erőszak még
időszerűtlenebbnek látszott, mint valaha. Az erőszak: túlontúl
mesterkéletlen. Sérti az ízlést. Most a főútvonalról balra tértek le: a ködből
fantasztikus, vörös tornyok és bástyák emelkedtek ki. Currie kapitány
ismét rákezdte: – Látott valami jó filmet?
– Elég sok a dolgom.
– Nem kell túlzásba vinni.
– Az entrenationót tanulom.
– Az istenért, minek?
– Nemzetközi nyelv.
– A legtöbb ember kinyög valamit angolul, ha jól megvakarja őket –
tanácsolta Currie kapitány. Felkiáltott: – Vigyen el az ördög! Tudja, ki
mellett mentünk el most?
– Senkit se láttam.
– Az a sofőr, hogy is hívják? Akivel összerúgta a patkót.
– Egyáltalán nem vettem észre.
– Az egyik kapu alatt. A kocsi is ott áll. Mit szól hozzá: odamegyünk hozzá, csak egy
szóra. – Hadonászó kezével elkapta D. kabátujját. – Van még egy csomó időnk. A
Chatham Terrace egy köpésre van innen.
– Nem. Nincs időm. – D. megrémült. Mégiscsak csapdába esett? A kéz
udvariasan és könyörtelenül sürgette... – Megbeszélésem van Lord
Benditch-csel.
– Nem lesz egy percnél több. Végül is szabályos meccs volt, részrehajlás nélkül. Illik
kezet fogni, megmutatni, hogy nem neheztel, így szokás. Én tévedtem, tudja. – Currie
fesztelenül dörmögött D. fülébe, s a kabátujjánál rángatta. Enyhe whiskyszagot árasztott.
– Majd utána – mondta D. – Ha találkoztam Lord Benditch-csel.
– Nem szeretném, ha rossz szájízük maradna. Az én hibámból.
– Nem – tiltakozott D. – Semmiképpen.
– Mikor van a találkozó?
– Délben.
– Több mint öt perc van még. Igyanak valamit, s béküljenek ki.
– Nem. – Lerázta magáról a csökönyösen erőszakoskodó kezet; mögötte hirtelen
fütty hangzott fel: s ő harcra készen emelte fel az ökleit. De csak egy
postást látott. – A Gwyn-villát megmutatná nekem? – szólította meg.
– A kapujában áll már – mondta a postás. – Erre itt. – Egy pillanatra még felmerült
előtte Currie elképedt s már-már ingerült arca. “Végül is talán tévedek –
gondolta D. –, Currie kapitány csupáncsak azt akarhatta, hogy minden
elsimuljon.”
Mintha a vihar elmúltát jelezné – a hatalmas Edward-korabeli ajtó
mesés előcsarnokra tárult. A bányamágnás a királyok szeretőinek rabja
volt; ezen D. most már megint mosolyogni tudott. Hamis faburkolat
borított mindent, s körös-körül a falakon híres festmények reprodukciói
lógtak – a lépcsők fölött pedig Nell Gwyn trónolt a díszhelyen jó néhány
főrenddé előlépett kerub társaságában. Mennyi királyi vér származott
narancsárusoktól! D. felfedezte Pompadourt és Mme de Maintenont; s
köztük volt – a megdöbbentő békeidőkből – fekete selyemharisnyában és
fekete kesztyűben: Mlle Gaby Deslys is. Mindez bizarr ízlésről tanúskodott.
– Szabad a kabátját, Sir?
Hagyta, hogy az inas lesegítse a kabátját. A berendezés a kínai, a XVI.
Lajos-i és a Stuart-stílus különös keveréke – el is bűvölte őt. Egy titkos
ügynöknek ez a biztonság furcsa mennyországa volt. – Azt hiszem, kissé
korán érkeztem.
– Őlordsága meghagyta, hogy egyenest hozzá vezessük.
Minden benyomás közül azonban a legfurcsább az volt, hogy valahogy
Rose is ebben az érzékiségpótló környezetben nőtt fel. Így testesült meg
egy szorgalmas munkásember fiának minden álma? A pénz: nőket jelent.
A komornyikot is hihetetlenül nagyra méretezték; hórihorgas volt,
nadrágjának éle pedig mintha a derekától indult volna ki, és csak akkor állt
meg töretlenül, ha gazdája olyan furcsán dőlt hátra, mint a pisai ferde
torony. A komornyikok D.-ben mindig enyhe utálatot ébresztettek: olyan konzervatívok,
olyan magabiztosak voltak. De ez az ember nevetésre ingerelte. Karikatúra volt. Egy
színházigazgató otthonát juttatta eszébe, akinél egyszer ebédelt; ott a statisztákat öltöztették
be komornyiknak.
A hórihorgas feltárta az ajtót. – Mr. D.
Hatalmas, parkettázott terembe lépett. Körül portrék – aligha családiak. A nagy kandalló
körül néhány karosszék sorakozott. A magas támláktól nem is lehetett látni, hogy ülnek-e
bennük. D. tétován közeledett. “Másvalakire ez a terem sokkal jobban hatna” –
gondolta D. Arra szánták, hogy eszedbe jusson a ruhád rojtos ujja, hogy
ágrólszakadt vagy, az életed bizonytalan; de neki történetesen a
sznobizmushoz születésétől fogva semmi érzéke se volt.
Ágrólszakadtságával egyszerűen mit se törődött. Valamit halkan maga elé
dörmögött, s kényelmes léptekkel haladt át a parketten. Elérkezett idáig, s
ez valóban olyan boldoggá tette, hogy semmi mással nem törődött.
A középső székből valaki felállt – tagbaszakadt férfi, kerek fejű, dús,
tömött szürkésfekete hajjal, az állkapcsa, mint egy lovasszoboré.
– Mr. D.? – kérdezte.
– Lord Benditch?
A kezével a három másik szék felé intett: – Mr. Forbes, Lord Fetting, Mr. Brigstock –
mondta. – Mr. Goldstein nem tudott eljönni.
D. a tárgyra tért: – Azt hiszem, ismerik látogatásom célját.
– Két hete kaptuk meg – mondta Benditch – a felszólító levelet. – A
kezét a nagy fafaragásos íróasztal felé lendítette; modorosság, hogy a
kezével úgy bánik, mint egy közlekedési rendőr. – Megbocsát, hogy rögtön az
üzleti ügyekre térünk. Elfoglalt ember vagyok.
– Magam is így szeretném.
Egy karosszékből egy másik férfi emelkedett ki: alacsony, sötét hajú,
metszett vonásokkal, mozgékony kutyaarccal. Fontoskodó tekintettel
kezdte a karosszékeket az íróasztal mögé sorakoztatni. – Mr. Forbes –
mondta. Mr. Forbes előtűnt: tweedruhát viselt, nagyon sikeresen öltötte fel
az olyan ember arckifejezését, aki csak most került ide vidékről; csupán
koponyaformája árulta el furtsteini múltját. – Gyerünk, Brigstock – szólalt
meg ő is enyhe gúnnyal a hangjában.
– Lord Fetting.
– Fetting hadd aludjon – mondta Forbes –, persze csak ha nem horkol. – Valamennyien az
asztal mögött foglaltak helyet, Benditch-csel a középen. Mindez pedig az utolsó szóbeli
diplomavizsgára emlékeztetett. Mr. Brigstock lenne az, aki a leginkább
kellemetlenkedne, képzelődött D., úgy ragadna a kérdésre, mint egy kopó.
– Nem foglalna helyet? – mondta Benditch komoran.
– Szívesen – válaszolta D. –, ha a barikádon innen is akadna szék. – Forbes nevetett. Lord
Benditch élesen csattant fel: – Brigstock!
Brigstock megkerülte az asztalt, egy széket tolt oda. D. leült. A
valószerűtlenség iszonyú levegőjét árasztotta itt minden. Ez a döntő
pillanat; s alig tudta elhinni, hogy elérkezett – az álkastélyba, az álősök és
holt szeretők közé. Még Fetting lordig se látott el. Az ember nem ilyennek
képzeli azokat a helyeket, ahol a háborúk eldőlnek. Ő szólalt meg: – A
szénmennyiségről, amelyet a mai nap és április között kérünk, tájékozva
vannak?
– Igen.
– Vállalják?
Lord Benditch válaszolt: – Feltéve, ha a dolog nekem, Forbesnak és Fettingnek megfelel.
– S mintegy utólag észbe kapva, hozzátette: – És Brigstocknak.
– Pénzkérdés?
– Természetesen. És a megbízhatóságé.
– A legmagasabb piaci árat fizetjük... s huszonöt százalék felárat, ha a szállítást
teljesítették.
– Aranyban – mondta Brigstock.
– Egy részét aranyban.
– Azt nem kívánhatja tőlünk, hogy bankjegyeket fogadjunk el – mondta
Brigstock –, tavaszra elértéktelenedhetnek; sem pedig árut, amelyet az
országból nem tudunk kijuttatni.
Lord Benditch hátradőlt a székében, s mindent Brigstockra bízott;
Brigstocknak már gyakorlata volt a dolgok irányításában. Mr. Forbes apró,
női arcokat rajzolt az előtte fekvő papírlapra: nagy, kerek szemű nőket
fürdőruhában.
– Ha megkapjuk a szenet, az árfolyamcsökkenésről szó se lehet. Jó
szinten tartottuk mostanáig is, két háborús évben. Ez a szén pedig a
lázadók teljes összeomlását jelenthetné.
– Mi erről másképp értesültünk.
– Nem hiszem, hogy megbízható forrásból. Valaki hirtelen felhorkolt, láthatatlanul, egy
szék háta mögül.
– Az aranyhoz ragaszkodnunk kell – közölte Brigstock. – Felébresszem Fettinget?
– Hagyd aludni – legyintett Forbes.
– Közbenső megoldást is találhatunk ennél a pontnál – mondta D. –
Hajlandók vagyunk a piaci árat aranyban megfizetni, ha a felárat pénzben vagy áruban
elfogadják.
– Akkor legalább harmincöt százalékosnak kell lennie.
– Nagyon sok.
Brigstock nem hagyta: – Rengeteg kockázatot vállalunk. A hajókat biztosítani kell.
Rengeteget kockáztatunk. – A háta mögött kép lógott, talán egy Etty? Pásztori táj, állatok és
virágok.
– Mikor kezdik meg a szállítást?
– Némi készletünk van is... a jövő hónapban megkezdhetjük, de a kívánt
mennyiséghez számos bányát kell megnyitnunk. Idő és pénz. Számolnunk
kell azzal, hogy a géppark tönkrement, s a munkások se elsőrangúak
manapság. Gyorsabban mennek tönkre, mint a gépek.
D. ennyit válaszolt: – Maguk természetesen revolverezhetnek bennünket. Szükségünk van
a szénre.
– Egy másik szempont – mondta Brigstock. – Mi üzletemberek vagyunk, s nem
politikusok. Sem pedig keresztes lovagok. – Lord Fetting hangja élesen
csattant a tűzhely mellől: – A cipőm? Hol a cipőm? – Mr. Forbes ismét
mosolygott, a presszószemekre a nagy szempillákat rajzolta fel: vajon a
Shepherd Market-i nőre gondolt? Sütött róla az egészséges érzékiség. Az
egész ember tweedbe öltözött nemiség, pipával.
Lord Benditch jelentőségteljesen és megvetően mondta: – Brigstock
arra céloz, hogy másoktól jobb ajánlatot kaphatunk.
– Ez igaz, de a jövőt is számba kell venni. Azok nem vásárolnak többé
maguktól, ha győznek. Más szövetségeseik vannak...
– Ilyen előre nem számolunk. Minket az azonnali haszon érdekel.
– Az ő aranyukról kiderülhet, hogy nem olyan biztos, mint a mi
pénzünk. Végül is lopott holmi... S aztán itt van az önök kormánya is. A lázadóknak
szállítani a szenet törvénytelennek tetszhet.
Brigstock keményen közbevágott: – Ha meg tudunk állapodni, hajlandók vagyunk
harminc százalékot pénzben elfogadni a behajózás utolsó napjának árfolyamán, de meg kell
értenie, hogy jutalék csak az önök részéről járhat. Mi minden lehetséges
engedményt megadtunk, hogy szót értsünk.
– Jutalék? Nem egészen értem.
– Természetesen az ön jutaléka az eladás után. Az embernek erre is gondolnia kell.
– Nem kötöttem ki – mondta D. –, hogy jutalékot kapjak. Ez így szokás? Nem tudtam, de
semmiképpen nem is fogadnám el.
Benditch közbeszólt: – Furcsa ügynök – és sötéten nézett rá, mintha D. eretnekséget
nyilvánított volna; vagy gyanús tevékenységen kapnák rajta. Brigstock észbe kapott: – Jobb
volna, ha előbb megmutatná a megbízólevelét, mielőtt még megkötjük a
szerződést.
D. a belső zsebébe süllyesztette a kezét. Nyoma veszett – hihetetlen!
Pánik szülte kapkodással kezdte a zsebeit átkutatni... s nem találta meg. Feltekintett, s
látta, hogy a három ember figyeli őt. Mr. Forbes abbahagyta a rajzolást, és
érdeklődve nézegetett rá. D. kinyögte: – Ez páratlan. A belső zsebembe
tettem...
Mr. Forbes jólelkűen megnyugtatta: – Talán a felöltőjében hagyta.
– Brigstock – mondta Lord Benditch –, nyomd meg a csengőt. – Majd a
komornyikot utasította: – Hozza be az úr kabát ját. – Mindez csupán
szertartás: ő tudta, hogy abban sem lesz, de hogy tűntek el? Talán Currie?
Nem, ez nem lehetséges. Senki sem férhetett hozzá, kivéve... A komornyik
visszajött, karján a kabáttal. D. belenézett a szolgálatkész, nyílt szemekbe,
mintha valami nyomot olvashatna ki belőlük... de ezek a szemek se
borravaló, se vesztegetés elfogadásánál nem tükröznének semmiféle
érzést.
– Nos? – kérdezte Brigstock élesen.
– Nincs benne.
Hirtelen a kandalló mellől egy nagyon öreg ember állt fel. – Benditch,
mikor jön már az a pasas? Elég régen várok rá.
– Éppen itt van.
– Ezt közölhette volna velem valaki.
– Elaludt.
– Lehetetlen. – D. átkutatta a zsebeit, egyiket a másik után; átkutatta a bélést; persze
ott se volt semmi. Mindez nem volt több színpadias mozdulatnál, hogy
meggyőzze őket arról, hogy egyáltalán volt megbízólevele. Maga is érezte,
hogy gyengén színészkedik, hogy nem tudja azt a benyomást kelteni,
mintha valóban számítana rá, hogy megtalálja.
– Elaludtam, Brigstock?
– Igen, Lord Fetting.
– És ha úgy volt? Annál frissebben érzem magam. Remélem, semmi sincs még elintézve.
– Nem, semmi sem, Lord Fetting. – Brigstock elégültnek és nyugodtnak látszott; mintha
azt mondaná: “Gyanítottam egész idő alatt...”
– Komolyan gondolta – kérdezte Lord Benditch –, hogy megbízólevél nélkül sikerülhet
valami? Nagyon különös.
– Magammal hoztam. De ellopták.
– Ellopták? Mikor?
– Nem tudom. Útban ehhez a szobához.
– Nos hát – mondta Brigstock –, így állunk.
– Hogy állunk? – kérdezte Lord Fetting élesen. – Nem írok alá semmit, akármelyiktek
döntött.
– Nem döntöttünk semmit.
– Nagyon helyesen – mondta Lord Fetting. – Meggondolás tárgyává kell tenni.
– Tudom – mondta D. –, hogy csak a szavamban bízhatnak, de mégis, mire számíthatok?
Brigstock áthajolt az asztalon, és nyersen, epésen mondta: – A jutaléknál tartottunk, ugye?
– Ugyan hagyd – legyintett Forbes –, hiszen visszautasította a jutalékot.
– Igen, amikor belátta, hogy hiába is kérné.
Lord Benditch közbeszólt: – Nincs értelme a vitának, Brigstock. Vagy ezt
az urat bízták meg, vagy nem őt bízták meg. Ha őt bízták meg, s ezt
igazolni tudja, én készséggel hajlandó vagyok szerződést kötni vele.
– Pontosan – mondta Forbes. – Én is.
– De ön mint üzletember megértheti, Sir, hogy nem lehet szerződést kötni
megbízólevél nélküli ügynökkel.
– S azt is megértheti – tette hozzá Brigstock –, hogy ebben az országban a törvény sújtja
azt, aki hamis ürüggyel próbál pénzhez jutni.
– Jobb, ha alszunk rá egyet – ajánlotta Lord Fetting.
– Jobb, ha mindnyájan alszunk rá egyet.
“Mihez kezdjek most – töprengett D. –, mihez kezdjek most?” " – Legyőzötten–
Legyőzötten ült a székében. Minden csapdát kikerült, csak ezt nem... ez nem hagyta
nyugodni. Csak a hosszú vándorút maradt számára hazafelé – a gőzössel a
Csatornán és a párizsi vonaton. Otthon persze sohasem fogják elhinni ezt
a történetet. Milyen furcsa lenne: megmenekült az ellenség golyójától –
nem is fedezte magát –, s akkor a temetőfalnál végzi, a frontnak azon az
oldalán, ahová tartozik. A kivégzéseket a temetőnél hajtják végre, hogy ne
kelljen a holttestek szállításával bajlódni...
– íÍgy hát – mondta Lord Benditch – nem hiszem, hogy több megbeszélnivalónk lenne. Ha
szállodájába ér, és megtalálja a megbízólevelét, legjobb, ha rögtön telefonál. Más
vevő is jelentkezett... a végtelenségig nem várhatunk a dologgal.
Forbes közbeszólt: – Senkije sincs Londonban, aki kezeskedne magáért?
123 – Senkim.
– Nincs értelme, hogy tovább tartóztassuk – mondta Brigstock.
– Gondolom, hiábavaló is lenne, ha elmondanám, hogy számítottam erre.
Még nem vagyok itt három napja, s a szobámat már átkutatták, engem
pedig leütöttek. – Az arcára mutatott. – A nyomait még láthatják. Rám is
lőttek. – Amíg a szemben ülők arcát fürkészte, Rose tanácsa jutott az
eszébe: csak semmi melodráma. S azok már lehúzták éjszakára az üzlet
redőnyeit... nos, hogy a királyi szeretőket és az Ettyt megvédjék. Benditch,
Fetting, Brigstock – egyszerre milyen tartózkodók, mintha valami malac
történetet mesélt volna el a kényes társaságnak. Lord Benditch megjegyezte: – Az
iratokat el is veszthette, ezt hajlandó vagyok elhinni.
– Időlopás – mondta Brigstock. – Ez tény.
Lord Fetting megkockáztatta: – Képtelenség.
Rendőrség is van a világon.
D. felállt, és azt mondta: – Csak még annyit, Lord Benditch, hogy a lánya
is bizonyíthatja: rám lőttek. Ott járt a helyszínen. Ő találta meg a golyót.
Lord Fetting elnevette magát. – Ó, az ifjú dáma – mulatott –, az ifjú dáma. A gézengúz... –
Brigstock idegesen hunyorgatott Lord Benditch felé: úgy látszott, mintha mondani akarna
valamit, de nem meri. Végül Lord Benditch válaszolt:
– Amit a lányom mond, az ebben a házban semmit se bizonyít. –
Szemöldökét ráncolva nézegette vaskos, az ujjperceken szőrös kezét. D.
még annyit mondott: – Akkor hát búcsúznom kell. Arra kérem önöket, ne siessék el a
dolgot.
– Nem szoktunk sietni – mondta Lord Fetting.
124 D. megint megjárta a hosszú utat a hideg szobán keresztül: ez már a visszavonulás
kezdete volt, mert ki a megmondhatója, hogy vajon nem a cölöp várja-e a
temetőfalnál? Az előcsarnokban L. várakozott; s hogy pár percre
megvárakoztatták, mint valami j elentéktelen személyt – ez D. – t némi elégtétellel
töltötte el. L. tartózkodó óvatossággal állt ott, Nell Gwynt nézegette a kerubok között. A fejét
se fordította hátra: mint egy hajdani pártfogó, akit kegyetlen körülmények kényszerítenek
arra, hogy ne köszönjön. A vászonhoz hajolt, s St. Albans herceg hátának vizsgálatába merült.
D. megszólította: – Azért én óvatosabb lennék. Persze van egy csomó ügynöke,
de a játszma kettőnkön áll.
L. rosszallóan fordult el a kerubtól, hogy a faragatlan fickó szeme közé
nézzen. – Én azt hiszem, hogy az első hajóval elvitorlázik, de
Franciaországból én nem utaznék tovább.
– Nem megyek el Angliából.
– S mihez kezd itt?
D. hallgatott... semmi se jutott az eszébe. A némasága, úgy látszik,
nyugtalanította L.-t. Komolyra fordította a szót: – Azt tanácsolnám... – Ezek
szerint bizonyos szempontból ő még árthat neki. A lehető legegyszerűbbre
gondoljon? Meg is mondta: – Néhányszor bakot lőttek. A verekedésnél: Miss
Cullen sohasem tanúsítaná, hogy elloptam a kocsit. S aztán a lövés... nem
én találtam meg a golyót. Hanem Miss Cullen. Feljelentést fogok tenni...
Csengettek: a komornyik nagyon is sietve és zajtalanul jött elő: – Lord Benditch
várja, Sir.
L. nem is vett róla tudomást (ez önmagában is
725 sokat elárul), s D.-hez fordult: – Ha csak a szavát adja... több kellemetlenség nem éri.
– A szavamat adom, hogy az elkövetkezendő néhány napban londoni
címen talál meg. – Az önbizalma visszatért; végleg még nem győzték le: L.
valamitől... megijedt. Mintha védekezni akarna; s úgy látszott, olyasmiért,
amiről D.-nek nem volt tudomása. Megint csengettek. Az inas feltárta a
homlokzati kaput: Rose érkezett meg idegenként a saját otthonába. – Ezt akartam,
még itt akartam találni... – mondta, de ekkor észrevette L.-t. – Szép kis gyülekezet!
– Éppen arról győztem meg, hogy nem loptam el a maga kocsiját –
mondta D.
– Persze hogy nem.
L. meghajolt, és azt mondta: – Nem illik Lord Benditch-et megvárakoztatnom. –
Az inas kinyitotta előtte az ajtót, és őt is elnyelte a nagy szoba.
– Nos – mondta a lány –, emlékszik, mit ígért... ma megünnepeljük. –
Kihívó hetvenkedéssel nézett rá: sohasem könnyű az első találkozás után,
mikor valaki szerelmet vallott egy férfinak. D. már várta is, vajon miféle
kifogásokat keres majd. – Zúg a fejem. Nagyon részeg voltam? – de a lány
meglepően őszinte volt. Még meg is kérdezte: – Nem felejtette el a tegnap
estét?
– Én mindenre emlékszem, ha maga is. De nincs mit ünnepelnünk. Megkaparintották az
irataimat.
A lány, hirtelen: – De nem sebesült meg?
– Ó, érzéstelenítéssel csinálták. Az az ember, aki az ajtót nyitotta, régi ember?
– Nem tudom.
– Bizonyára...
– Csak nem gondolja, ugye, hogy én ebben a házban lakom? – kezdte a lány, de aztán
felhagyott a magyarázattal. – S mit mondott nekik?
– Az igazat.
– Az egész melodrámát?
– Igen – felelte.
– Ettől óva intettem. S mit szólt hozzá Furt?
– Furt?
– Forbes. Én mindig Furtnak hívom.
– Nem szólt semmit. A tárgyalást leginkább Brigstock vezette.
– Furt becsületes – mondta a lány – a maga módján. – Összeszorította a
száját, mintha a tennivalóit mérlegelné. D. megint csak roppant szánalmat
érzett iránta, ahogy itt állt, rosszkedvűen, az apja házában; s mögötte
annyi hontalanság, magándetektív ügy s bizalmatlanság. Fiatal volt,
kisgyerek még, amikor ő megházasodott: milyen meghökkentő változások
történnek rövid idő alatt: ugyanabban az időszakban mind a ketten másutt
keresték a boldogságukat. A lány megkérdezte: – Nincs itt a követségen senki, aki
kezeskedne magáért?
– Azt hiszem, nincs. Nem bíztunk meg bennük, kivéve talán a másodtitkárt.
– Megpróbálhatunk valamit. Előkerítem Furtöt. Nem buta fiú.
Megnyomta a csengőt, s az inast szólította elő: – Mr. Forbesszal szeretnék
beszélni.
– Sajnálom, Madame, tárgyalása van.
– Sebaj. Mondja meg neki, hogy sürgősen szeretnék beszélni vele.
– Lord Benditch azt az utasítást adta...
– Azt se tudja, ki vagyok, ugye? Biztos új ember. Nem az én dolgom, hogy megjegyezzem
az arcát, de magának illene ismernie az enyémet. Lord Benditch lánya vagyok.
– Ó, bocsánat, kisasszony. Nem tudtam...
– Menjen be, és adja át az üzenetet. – Majd azt mondta: – Így hát új ember.
Amikor kinyílt az ajtó, Fetting hangját lehetett hallani: – Ne siessünk. Aludjunk rá...
– Rose folytatta: – Ha ő lopta el az iratait...
– Biztos vagyok benne.
– Éhen fog dögleni – dühöngött Rose. – Nem lesz Angliában olyan
munkaközvetítő... – Mr. Forbes kijött. – Furt – mondta a lány –, szeretném,
ha segítenél nekem. – A férfi becsukta maga mögött az ajtót. – Bármiben. – Forbes most
olyan volt, mint egy golfnadrágos keleti kényúr, aki mesés kincseket ajánl fel készségesen.
Rose rákezdte: – Azok a hülyék nem hisznek neki. – Forbes szemeit pára futotta be, ahogy a
lányra nézett; akármit jelentettek a detektívek... ez az ember reménytelenül szerelmes. A férfi
D.-hez fordult: – Bocsásson meg, de elég fantasztikus a története.
– Én találtam meg a golyót – mondta Rose.
A társaitól távol, most hogy állt, jobban látszott rajta, hogy zsidó. – Azt mondtam,
hogy fantasztikus történet, s nem azt, hogy lehetetlen – válaszolta. Nagy
messzeségben a sivatag, a holt sóstenger, a kietlen hegyek s a Jerikói út
szenvedése: mind az ő múltja. Volt miben hinnie.
– Mit csinálnak ott bent?
– Nem sokat. Pompás fék az öreg Fetting, s Brigstock se rossz. – Majd D.-hez: – Nehogy
azt higgye, hogy maga az egyetlen, akivel Brigstock bizalmatlan.
– Ha mi be tudjuk neked bizonyítani, hogy nem hazudunk... – mondta Rose.
– Mi?
– Igen, mi.
– Ha kielégítően – mondta Forbes –, annyi szénre szerződöm, amennyit
csak szállítani tudok. Ez nem fedezi az egész szükségletet, de a többiek
csatlakozni fognak. – Riadtan figyelte őket, mintha félne valamitől; ezt az
embert talán ez a sajtóhír: “...házasságot kötöttek” tartotta örökös rettegésben
vagy az ocsmány pletyka: “Hallotta, a Benditch lány...”
– Eljönnél velünk most a követségre? – kérdezte a lány.
– De hiszen nekünk azt mondta...
– Nem az én ötletem – mondta D. –, s alig hiszem, hogy érünk vele valamit. Az otthoniak,
tudja, nem bíznak a követben... de szerencsénk is lehet.
Némán, lassan hajtottak a ködben. Csak Forbes jegyezte meg egyszer: – Szeretném
megnyittatni a bányákat. Az embereknek rohadt az életük.
– Miért érdekelne az téged, Furt?
A férfi kínos mosollyal fordult hátra a kocsiban. – Nem szeretem, ha nem szeretnek. – S
aztán sötét mazsolaszemei ismét a kinti sárgaságba meredtek, jákobi türelemmel, mint aki hét
esztendeig már szolgált... “Végül is – gondolta D. – talán még Jákob is tartott magának
valakit egy sátorban vigasztalásul. Hibáztatható ezért?” – Szinte irigyelte
Forbest; már az is sokat jelent, hogy egy eleven nőbe szerelmes, még ha
más se jut belőle, mint a félelem, a féltékenység s a kínlódás. Ez a
szenvedély nem méltatlan.
A követség kapujában arra kérte őt: – A másodtitkárt keresse... Az egyetlen
lehetőség.
A várószobába vezették őket. A falakat csupa háború előtti kép
borította. – Itt születtem, ezen a tájon – mondta D. Egy hegyekbe vesző kis
falucskára mutatott. – Az ő kezükön van.
Lassan sétált a szobában, Forbest Rose-zal kettesben hagyta. Nagyon
gyenge képek voltak, csupa otromba felhő- és árnyhatás és nagy virágok.
Ott volt az egyetem is, ahol valaha előadott... üresen, elhagyatottan,
valószínűtlenül. Az ajtó feltárult.
– Mr. Forbes? – kérdezte egy fekete férfi.
– Velem ne törődjön – mondta D. Forbesnak. – Kérdezzen, amit akar. – A
szobában egy könyvszekrény is volt: a könyvek egyforma, vaskos kötése
azt árulta el, hogy nem olvassák őket: a nemzeti drámaírót, a nemzeti
költőt... D. hátat fordított a többieknek, s úgy tett, mintha a köteteket tanulmányozná.
– Bizonyos tájékoztatást szeretnénk kapni Lord Benditch és a magam nevében...
– Mindenben rendelkezésére állunk... nagyon megtisztel.
– Egy úrral tárgyaltunk, aki az önök kormányának ügynökeként jelentkezett.
Szénügyekben.
Az ember kimért követségi hangon válaszolt: – Nem hiszem, hogy
valamit is tudnánk róla... Megkérdezem a követünket, de a magam
részéről biztos vagyok benne... – A hangja egyre magabiztosabban
csengett, ahogy beszélt.
– Meglehet azonban, hogy nem tájékoztatták önöket – mondta Mr. Forbes. – Titkos
ügynök.
– Teljesen valószínűtlen.
Rose élesen közbevágott: – Ön a másodtitkár?
– Nem, Madame, sajnos, ő már nincs itt. Én az első titkár vagyok.
– Mikor jön vissza?
– Ide nem tér vissza már.
Ez tehát valószínűleg a teljes összeomlás. Mr. Forbes folytatta: – Azt
állítja, hogy a megbízólevelét ellopták.
– Hát... sajnos... semmit se tudunk róla... de mondom, nagyon
valószínűtlennek látszik.
Rose: – Ez az úr nem teljesen ismeretlen. Tudós... az egyetemen dolgozik...
– Ezt könnyen meg tudjuk állapítani. “Nagyszerű vívó ez a lány! –
állapította meg
D. csodálattal. – Minden vágás ül!”
– Tekintélyes román nyelvész. Ő rendezte sajtó alá a Roland ének Berne-
kéziratát. D.-nek hívják.
Némi szünet következett. Aztán a hang megszólalt: – Sajnálom... a neve
teljesen ismeretlen előttem.
– Ez lehetséges, miért ne? Ön talán nem érdeklődik a román nyelvek
iránt.
– Így is van – mondta egy kissé önelégült mosollyal –, de ha várna két percet, utánanézek
a névnek a lexikonban.
D. elfordult a könyvespolctól, s odaszólt Forbesnak:
– Félek, hogy csak az idejét vesztegetjük.
– Ugyan – mondta Forbes –, az én időm nem számít ebben a dologban.
– A szemét nem tudta levenni a lányról: fáradt, szomorú érzékiséggel
követte minden mozdulatát. A lány most a könyvespolc mellett állt, a
nemzeti költő s a nemzeti drámaíró munkáit nézegette. S azt mondta: –
Bár ne lenne annyi mássalhangzó a maguk nyelvében. Olyan érdes így. – A
legalsó polcról kiemelt egy könyvet, s lapozgatni kezdte. Az ajtó ismét kinyílt. A
titkár jött vissza.
Azt mondta: – Utánanéztem a névnek, Mr. Forbes. Ilyen személy nem létezik. Attól félek,
félrevezették.
Rose harciasán fordult felé: – Hazudik, ugye?
– Miért is tenném, Miss... Miss...
– Cullen.
– Kedves Miss Cullen, egy polgárháború szinte tenyészti az ilyen szélhámosokat.
– Akkor miért nyomtatták le ide a nevét? – Egy nyitott könyv volt a kezében. – Nem
tudom elolvasni az írást, de itt van... A nevében viszont nem tévedhetek. A Berne szó is itt áll.
Ez is lexikonnak látszik.
– Roppant furcsa. Megnézhetném? Mivelhogy nem ismeri a nyelvet...
D. közbeszólt: – Én azonban ismerem, felolvashatnám? Közli a Z.
egyetemre való előadói kinevezésem időpontját. Hivatkozik a Berne-
kéziratról írott könyvemre. Igen, benne van mindez.
– Maga lenne ez az ember?
– Én.
– Láthatnám én is a könyvet? – D. átadta neki. S azt gondolta: a lány nyert! Forbes
elragadtatással nézett rá. A titkár megszólalt. – Ah, bocsánat. Ahogy a nevét kiejtette, Miss
Cullen, az vezetett félre. Persze hogy ismerjük D.-t. Legtekintélyesebb
tudósaink egyike... – Mintha a levegőnek szólna, olyan közönyösen
beszélt: mindez ugyan teljes vereségnek látszott, de egész idő alatt a
lányra függesztette a szemét, s nem a szóban forgó emberre. Valahol
valami bökkenő van: muszáj, hogy bökkenő legyen. – Tessék – mondta a
lány Forbesnak –, láthatja.
– De – folytatta nyugodtan a titkár – nincs már az élők sorában. A
lázadók lőtték le D.-t a börtönben.
– Nem – mondta D, –, ez nem igaz. Fogolycserével szabadultam. Tessék, itt az
útlevelem. – Most örült csak neki, hogy nem ugyanabban a zsebben őrizte,
ahol az iratait. A titkár elvette tőle. D. megkérdezte. – Erre mit fog
kitalálni? Hogy hamisítvány?
– Ó, nem – mondta a titkár –, azt hiszem, ez hiteles útlevél. De nem a magáé. Csak
meg kell nézni a fényképet. – S odatartotta eléjük. D. előtt felmerült az az
idegen, mosolygós arc, melyet a doveri útlevélhivatalban látott. Persze,
senki se fogja elhinni... Reményvesztetten felsóhajtott: – A háború és a
börtön megváltoztatja az embert.
Mr. Forbes udvariasan mondta: – Persze, nagyon erősen hasonlít rá.
– Nyilvánvaló – jegyezte meg a titkár. – Másképp aligha választotta volna...
Rose dühösen avatkozott az ügybe: – Ez az ő arca. Csak rá kell nézni...
– de D. ebből kihallotta a mögötte rejlő kételyt is, amely önnön
megnyugtatására dühbe öltözött.
– Hogyan jutott hozzá – csodálkozott a titkár –, nem tudom. – Majd D.-
hez fordult, és a szemébe mondta: – Gondoskodom róla, hogy megfelelően
megbüntessék... Úgy bizony, gondom lesz rá. – Tiszteletteljesen
letompította a hangját. – Sajnálom, Miss Cullen, de legkitűnőbb tudósaink
egyike volt. – Rendkívül meggyőzően hatott. D. mégis különös örömet
érzett: mint aki meghallotta, hogy a háta mögött dicsérik: ez, akárhogy is,
hízelgő volt.
Mr. Forbes azt ajánlotta: – A legjobb lesz, ha a rendőrség néz ennek a
mélyére. Én nem értem.
– Ha megengedik, nyomban felhívom őket. – A titkár egy asztalhoz ült
le, s felemelte a kagylót. D. megjegyezte: – Ahhoz képest, hogy
meghaltam, úgy látszik, jó csomó bűnt követtem el maga ellen.
A titkár már beszélt: – Scotland Yard? – S a követség nevét kezdte
betűzni.
– Először is elloptam a maga kocsiját.
A titkár: – Az útlevelet Dovernél pecsételték le; két napja. Igen, ez a neve.
– Aztán Mr. Brigstock akart hamis ürügyön való pénzszerzés címén feljelenteni. Nem
tudom, miért.
– Értem – mondta a titkár –, ez bizony egyezni látszik. Igen, itt tartjuk.
– S most útlevél hamis használatával vádolnak – mondta D. –, szomorú
eredmény egy egyetemi előadónál.
– Ne tréfáljon – könyörgött a lány. – Ez őrület. Maga D. Én tudom, hogy
maga D. Ha maga nem becsületes, akkor az egész rothadt világ...
A titkár közbevágott: – A rendőrség már kereste ezt a fickót. Moccanni
se próbáljon. Fegyver van a zsebemben. Néhány kérdésre akarnak magától
választ.
– Nem is néhányra – mondta D. – A kocsiról... hamis ürügyekről... az
útlevélről.
– És egy lány haláláról – mondta a titkár.
A lidércnyomás visszatért: fertőzött ember volt. Az erőszak mindenüvé
elkísérte. Akár egy bacilusgazda – idegenek halálát okozza. Leült egy székre, és
megkérdezte: – Miféle lány?
– Nagyon hamar megtudja – mondta a titkár.
– Azt hiszem – mondta Forbes –, jobb, ha mi elmegyünk. – Zavartnak látszott, sehol se
találta a helyét.
– Jobb szeretném, ha inkább maradnának – mondta a titkár. – A vallomásukra a
dolgokat illetően nyilván kíváncsiak lesznek.
Rose felkiáltott: – Én nem megyek el. Ez fantasztikus, a téboly... – S
megkérdezte D.-tői. – Számot tud adni róla, mit csinált egész nap?
– Ó, igen – felelte –, a nap minden percére szereztem tanúkat. –
Kétségbeesése felengedett. Itt ők hibáztak, s az ellenségei nemigen
engedhetnek meg maguknak több hibát. De ekkor eszébe jutott, hogy
valakinek valahol meg kellett halnia; s azt ott nem hibázhatták el. Inkább
szánalmat érzett, mintsem borzadályt: az ember nagyon is megbékél idegenek halálával.
Rose újra próbálkozott: – Furt, nem hiszel ebből egy szót sem! – A
felkiáltásból megint kételkedést hallott ki D.
– Hát – mondta Forbes –, nem tudom. Nagyon különös.
De a lány ismét a jó nyomra tapintott rá, jó időben. – Ha csaló, miért
fáradna bárki is azzal, hogy rálőjön.
– Ha egyáltalán úgy volt.
A titkár az ajtó mellett ült udvariasan közönyös arccal.
– De én magam találtam meg a golyót.
– Egy golyót, azt hiszem, oda lehet készíteni.
– Nem tudom elhinni. – “Már nem azt mondja, hogy nem hiszem el” – figyelte meg D.
Rose újra hozzáfordult: – Mi mással próbálkoznának most is?
Mr. Forbes csak ennyit mondott: – Jobb, ha elmész.
– Hová? – kérdezte.
– Haza.
A lány hisztérikusan felnevetett. Egyikük se szólt egy szót se: mindnyájan
vártak. Mr. Forbes a képeket kezdte nézegetni, egyiket a másik után,
mintha ez lenne most a fontos. Ekkor csengettek az utcai kapun. D.
nyomban felállt. A titkár leintette: – Maradjon a helyén. A rendőrök majd
bejönnek. – Két férfi lépett be: egy kereskedő s a segédje... erre
emlékeztettek. Az idősebb megkérdezte: – Mr. D.?
– Igen.
– Szíveskedjék velünk jönni az őrszobára: néhány kérdésünkre
szeretnénk választ.
– Itt is felelhetek, amire csak kívánják.
– Ahogy jólesik, Sir. – S csendben állva várta, hogy a többiek távozzanak. D.
megnyugtatta: – Nincs kifogásom ellene, hogy ezek az emberek is jelen legyenek. Hasznukat
vehetik még, ha az ügy megkívánja, hogy dolgaimról tájékozódjanak.
Rose tiltakozott: – Hogy is követhetett volna el bármit? Minden percét tanúkkal tudja
igazolni...
A detektív zavartan válaszolt: – Komoly ügyről van szó, Sir.
Valamennyiünknek jobb, ha eljön az őrszobára...
– Akkor tartóztasson le.
– Nem tartóztathatom le, Sir. Egyébként sem tartunk még itt.
– Kezdjenek akkor hozzá. Halljuk a kérdéseiket.
– Azt hiszem, Sir, ismer egy bizonyos Miss Crole-t?
– Sohasem hallottam róla.
– Mégis ismeri. Abban a szállodában szállt meg, ahol az illető dolgozott.
– Csak nem Elsére gondol? – felállt, és a rendőr felé közeledett könyörgésre
nyújtott kezekkel. – Csak nem csináltak vele azok valamit, csak nem?
– Azok-ról nem tudok semmit, de a lány meghalt.
D. felkiáltott: – Ó, Istenem, én tehetek róla.
A rendőr türelmesen beszélt, mint az orvos a betegével. –
Figyelmeztetnem kell, Sir, hogy minden, amit mond...
– Gyilkosság történt.
– Voltaképpen igen, Sir.
– Hogy érti ezt? Voltaképpen?
– Ez most nem tartozik ide, Sir. Ami e percben minket érdekel... a lány
feltehetően a legfelső emelet ablakából ugrott le.
D.-ben felrémlett a járda képe, ott messze alant, a köd foszlányaiban. Hallotta, ahogy Rose
közbekiált:
– Nem keverhetik bele őt. Dél óta az apámnál volt. – D.
visszaemlékezett rá, ahogy a felesége halálhíre érte: azt hitte, hogy az
effajta hírek nem sebezhetik meg többé. Akit egyszer máglyára vetettek,
nem fél a tűztől. De ez olyan volt, mintha az egyetlen gyermeke halt volna
meg. Micsoda rémület ijeszthette, hogy levetette magát. Miért? Miért,
miért?
– Bizalmas szálak fűzték a lányhoz, Sir?
– Nem. Persze hogy nem. Hiszen még gyerek volt.
Mindnyájan szigorúan méregették őt: a rendőrtisztviselő szája
megkeményedett a tekintélyes kereskedőbajusz alatt. Rose-hoz fordult: –
Jobban tenné, ha elmenne, Madame. Ez nem hölgyek fülének való ügy.
Rose ezt mondta: – Valamennyien tévednek. Érzem, hogy valamennyien tévednek. – Mr.
Forbes karon fogta s kivezette.
A detektív odaszólt a titkárnak: – Ha lehet, ön maradjon. Ez az úr ragaszkodhat hozzá,
hogy a követsége képviselve legyen.
D. legyintett: – Ez nem az én követségem. Nyilvánvalóan. De ezzel ne törődjenek
most. Folytassák csak.
– A szállodájukban egy indiai úriember is lakik, Mr. Muckerdzsi. Azt a vallomást tette,
miszerint ma reggel látta, hogy a kislány levetkezik a maga szobájában.
– Képtelenség. Hol láthatta volna?
– Nem restellte a dolgot, Sir. Kukucskált. Azt mondja, bizonyítékokat
gyűjtött; nem tudom, mire. Azt állítja, hogy a lány a maga ágyán levette a
harisnyáját.
– Úgy van. Értem már.
– Tagadja még, hogy bizalmas kapcsolatban voltak?
– Igen.
– Mit csinált akkor magánál a lány?
– Tegnap éjszaka bizonyos értékes iratokat adtam át neki megőrzésre.
Tudja, volt okom feltételezni, hogy a szobámat átkutathatják vagy
megtámadhatnak.
– Miféle iratokat, Sir?
– A kormányomtól való iratokat, amelyek igazolják, hogy megbízottuk vagyok, s
meghatározott üzletek kötésére hatalmaznak fel.
– De ez az úr tagadja, hogy ön valóban Mr. D. Azt állítja, hogy egy halott útlevelével
utazik.
– Ó, persze, van rá oka. – Szorult körülötte a hurok: kibogozhatatlanul tekeredett rá.
– Láthatnám az iratokat?
– Ellopták.
– Hol?
– Lord Benditch házában. – Ez persze hihetetlen történet volt. Ő
azonban egyfajta rémült gyönyörrel mesélte a vad történetet: – Mégpedig
Lord Benditch komornyikja. – Szünet következett; senki se szólt egy szót
se; a detektív még annyi fáradságot se vett, hogy jegyzeteket készítsen. A
társa az ajkát biggyesztette, és szelíden tekingetett körül, mintha már
régen nem érdekelnék a bűnözők meséi. A nyomozó szólalt meg: – Nos,
térjünk vissza a lányhoz. – Szünetet tartott, hogy időt adjon D.-nek: hadd
gondolja át a dolgot. Majd folytatta: – Tud valami felvilágosítást adni erről
az öngyilkosságról?
– Nem öngyilkosság volt.
– Boldogtalannak látszott?
– Ma nem.
– Maga fenyegette-e azzal, hogy elhagyja?
– Nem voltam a szeretője, ember. Gyerekekkel nem kezdek.
– Nem említette neki, alkalomadtán, hogy mindketten veszejtsék el magukat?
Most kibújt a szög a zsákból: öngyilkosságra bujtogatás, ezt értette hát a detektív
voltaképpeni gyilkosságnak. Azt képzelték róla, belehajszolta a lányt, s ő maga pedig
megfutott: a leggyalázatosabb gyávasággal. Mi az öregisten vezette őket
erre a nyomra? – Nem – tiltakozott kimerülten.
– Egyébként – kérdezte a detektív a rossz faliképekre tekingetve – miért éppen ebben a
szállodában szállt meg?
– Már érkezésem előtt rendelték meg a szobámat.
– így hát ismerte korábbról a lányt?
– Nem, nem, tizennyolc esztendeje jártam utoljára Angliában.
– Különös szállodára esett a választása.
– A megbízóim választották ezt.
– A doveri útlevélhivatalnak mégis a Strand Palace címét adta meg.
Úgy érezte: fejet kell hajtania. Mióta csak partra szállt, minden
cselekedete újabb bogot kötött a csomóra. Ostobán magyarázkodott most:
– Azt hittem, merő formaságból kérdeznek.
– Hogyan?
– A tisztviselő rám kacsintott.
A detektív önkéntelenül sóhajtott egyet, s már-már összehajtogatta volna a jegyzetfüzetét.
Mégis megkérdezte:
– Akkor hát nem tud felvilágosítást adni... az öngyilkosságról?
– A lányt meggyilkolták. A gondnoknő és egy K. nevű férfi.
– Mi okuk volt rá?
– Azt még nem tudom.
– Akkor talán némiképp meg fogja lepni, ha elmondom, hogy a lány egy vallomást
hagyott hátra.
– Ezt nem hiszem el.
A detektív folytatta: – Megkönnyítené a dolgunkat, ha ön is őszintén
vallana. – S megvetően hozzátette: – Az öngyilkosságra bujtogatásért nem jár
kötél. Csak szeretném, ha járna.
– Láthatnám a lány vallomását?
– Nem bánom: néhány részletet felolvasok, ha ez hozzásegíti a nagy
elszánáshoz. – Hátradőlt a székében, megköszörülte a torkát, mintha egy
maga szerzetté verset vagy tanulmányt akarna felolvasni. D. ernyedt
kezekkel ült ott, a szemét a titkár arcára függesztette: árulás felhőzte az
egész világot. “Ez a vég – gondolta. – Nem lehet, hogy egy fiatal gyereket
csak így meggyilkoljanak.” A hosszú zuhanás rémlett fel előtte és a hideg
járda: milyen hosszúnak tűnhet az a két másodperc, ha tehetetlenül esel
lefelé? Tompa düh kavargott benne. Elég volt már abból, hogy játék
bábuként lökjék félre őt: ideje, hogy cselekedni kezdjen. Ha erőszak kell
nekik, hát legyen erőszak. A titkár idegesen rezzent össze a tekintete alatt.
A zsebébe süllyesztette a kezét, ahol a revolver dudorodott: valószínűleg
akkor vette magához, amikor a követhez ment ki tárgyalni.
A detektív olvasott: “Nem bírom tovább. Ma este megígérte, mindketten elmegyünk innen
örökre.” – Naplót vezetett, kérem – magyarázgatta a detektív. – Méghozzá
nagyon jól írta meg. – Nem igaz; ízléstelen volt, mint a magazinok,
amelyeket életében olvasott. D. mégis az ő hangját hallotta, ahogy az
ügyetlen frázisok a nyelvén botladoznak. Elkeseredetten esküdött meg
magának: valakinek meg kell halnia érte. Ugyanígy esküdött, amikor a
feleségét lőtték le, de abból sem lett semmi. “Ma éjszaka – olvasta tovább
a detektív – már azt hittem, hogy mást szeret, de ő tagadta ezt. Azt
hiszem, nem olyan ember, aki virágról virágra száll. A tervünket megírtam Clarának.
Szomorú lesz, azt hiszem.” – A detektív sóhajtozott. – Mikor tanult meg így írni? Ez olyan
szép, mint egy regény.
– Clara – mondta D. – egy fiatal prostituált. Könnyűszerrel
ráakadhatnak. A levél valószínűleg megmagyarázza, hogy mire gondolt.
– Amit itt ír, elég világosan magyarázza.
– A mi tervünk – folytatta D. ügyetlenül – egyszerűen az volt: hogy én
ma elviszem őt a szállodából.
– Még nem volt nagykorú.
– Én pedig nem vagyok vadállat. Miss Cullent kértem meg, hogy szerezzen neki állást.
A detektív megkérdezte: – Fogalmazhatjuk tehát úgy, hogy állást ígérve vette rá, hogy
magával menjen.
– Így egyáltalán nem fogalmazhatjuk meg.
– Pedig ezt mondta. És mi ennek a Clara nevű nőnek a szerepe? Hogy
jön az ide?
– Ő ajánlotta fel a gyereknek, hogy költözzön hozzá szolgálónak. De én
ezt nem tartottam megfelelőnek.
A detektív írni kezdte: “A lánynak állást ajánlott egy fiatal nő, de én ezt
nem tartottam megfelelőnek, így hát meggyőztem őt arról, hogy velem
jöjjön el”...
D. megjegyezte: – Maga nem ír olyan jól, ugye, mint a lány?
– Ez nem tréfadolog.
A dühe lassan nőtt, mint a rák. Eszébe jutottak a mondatai: “A legtöbb
vendég a heringet szereti”, aztán az, ahogy a fejét féloldalt hajtja, s a
félelme, hogy magára marad, s aztán odaadásának megdöbbentő
tapasztalatlansága. – Nem tréfálok. Kijelentem, hogy szó sem volt
öngyilkosságról. A gondnoknőt és Mr. K.-t előre megfontolt emberöléssel
vádolom. Egészen bizonyos, hogy a lányt megölték.
A detektív leintette: – A mi dolgunk itt vádat emelni. A gondnoknőt
természetesen kikérdeztük. Nagyon feldúltan viselkedett. Elismeri, hogy
haragban volt vele, mert rendetlen volt. Mr. K.-ról azonban sehol se
hallottam. Ezen a néven senki se lakik a szállodában.
D. ezt mondta: – Figyelmeztetem magukat. Ha nem néznek a dolog után, én majd
utánanézek.
– Mára elég – mondta a detektív. – Ebben az országban pedig már nem fog semminek se
utánanézni. Ideje, hogy elinduljunk.
– A letartóztatásomhoz nincs elég bizonyítékuk.
– Ebben az ügyben nincs, mindeddig. De az az úr azt állítja, hogy hamis útlevéllel utazik.
D. csendben belenyugodott: – Rendben van. Megyek én is.
– A kocsi kint vár ránk.
D. felállt. Kíváncsiskodott: – Megbilincselnek? – A detektív kissé habozott. – Ó, azt
hiszem, ezt elengedhetjük.
– Szükségük van még rám? – kérdezte a titkár.
– Fájdalom, Sir, az őrszobán megkívánhatják a jelenlétét. Itt, mint tudja,
semmihez sincs jogunk, ez az önök országa. Abban az esetben, ha
egynémely politikusok érdeklődnének, szükségünk van a vallomására,
hogy ön hívott be minket ide. Azt hiszem, ennek az embernek a
bűnlajstroma még szaporodni fog. Peters – szólt oda a társának –, menj le,
és nézz a kocsi után. Nem akarunk ácsorogni ebben a ködben.
Kétségkívül ez a teljes vég – nemcsak Elséé, de az otthoni ezreké is – mert
most már nem lesz szén. Else halála csak az első, s talán a
legborzalmasabb, mert ez a lány egyedül volt; a többiek a társaikkal
együtt pusztulnak el föld alatti óvóhelyeken. A dühe nőttön-nőtt... ahogy
kiment a szobából. A detektívnek ezt mondta: – Az ott fent a szülőhelyem,
a falucska a hegyek alatt. – A detektív fordult egyet, s vizsgálgatni kezdte.
– Nagyon festői – s ahogy kimondta, D. ütött; a titkár ádámcsutkáját találta
el, épp, ahol a magas fehér gallér végződik. A kín sóhajtott belőle, ahogy
összecsuklott; a fegyvere után kotorászott. Ez segített. Már D. kezébe
került, mire a detektív moccanhatott volna. Gyorsan rákiáltott: – Lőni
fogok, nehogy tévedésbe essék, s ne higgyen nekem. Tényleges
szolgálatban vagyok.
– Ugyan – mondta a detektív, s éppoly nyugodtan emelte fel a kezét,
mintha forgalmi rendőrnek állna ott –, ne vaduljon, amit mi összeszedtünk
maga ellen, nem rúg három hónapnál többre.
D. a titkárhoz szólt: – Álljon oda a falhoz. Árulók bandája jár a nyomomban, mióta partra
szálltam. A kivégzést most én fogom végrehajtani.
– Rakja el azt a pisztolyt – mondta a detektív udvarias, érvelő hangon. –
Nagyon felizgatta magát. Újra átvizsgáljuk az esetét az őrszobán.
D. az ajtó felé kezdett hátrálni. – Peters – kiáltotta élesen a detektív. D. keze a
kilincsen volt: megpróbálta lenyomni, de ellenállásba ütközött. Valaki
kívülről be akart jönni. Ő visszahúzta a kezét, s a falhoz hátrált. A
pisztolyát a detektívre szegezte. Az ajtó kinyílt, s eltakarta őt. Peters
megkérdezte: – Mi van, Sarge?
– Vigyázz. – De Peters belépett a szobába: D. ráirányította a pisztolyt. – Álljon a falhoz, a
többiekhez – mondta.
Az idősebb detektív kezdte megint: – Nagyon ostobán viselkedik. Ha
mégis kijut innen, néhány óra alatt elcsípik. Dobja el azt a fegyvert, s szó se esik
róla többé.
– A pisztolyra szükségem van – mondta D.
Az ajtó nyitva maradt. Ő lassan hátrált, és rájuk csapta az ajtót. Bezárni
nem tudta. – Lelövöm, aki először kinyitja az ajtót – kiáltotta. Az
előcsarnokban állt magas, ósdi portrék és oszlopok között. Hallotta, amint
Rose megkérdezi: – Mit csinál? – és ő pisztollyal a kézben fordult meg: –
Beszédre nincs idő. A kislányt megölték. Valakinek meg kell halnia érte.
– Dobja el a pisztolyt – kérlelte Forbes –, maga őrült. Londonban vagyunk. –
Ügyet se vetett rá. Csak ennyit mondott: – Az én nevem valóban D. – Úgy
érezte, ezzel a vallomással tartozik Rose-nak; nem akarta abban a hitben hagyni, hogy
mindenki becsapja. S hozzátette: – Valami módjának csak kell lennie, hogy
bebizonyítsuk... – A lány borzadállyal meredt a fegyverre; valószínűleg
nem is figyelt rá. D. folytatta:
– A könyvem egy példányát egyszer elküldtem a múzeumnak, az
olvasóterem felügyelőinek ajánlva, hálából. – A kilincs lassan fordult. D.
élesen odakiáltott: – Ereszd el, vagy lövök. – Egy feketébe öltözött ember,
hóna alatt mappával, könnyedén szaladt lefelé a széles
márványlépcsőkön. Hogy meglátta a pisztolyt, felkiáltott: – Jaj! – és a lába
gyökeret vert. Most már egész csoportosulás telt ki belőlük az
előcsarnokban; várták, mi következik. D. habozott: élt benne a remény,
hogy a lány szól hozzá valamit, valami fontosat, egy “Sok szerencsét”
vagy “Vigyázzon magára”-szerűt, de Rose némán bámult a pisztolyra.
Csak Forbes szólalt meg. Remegő hangon: – Tudja, hogy kint egy
rendőrkocsi áll? – Az ember a lépcsőn megint csak hitetlenkedve nyögte
ki: – Jaj! – Egy harang csilingelt, majd elnémult. Forbes folytatta: – Ne
felejtse el, azoknak bent telefonjuk van.
Ezt elfelejtette. Gyorsan hátrált, aztán az előcsarnok üvegajtajánál a
zsebébe rejtette a pisztolyt, s gyorsan kisétált. A rendőrkocsi ott állt a
járdaszélnél. Ha Forbes odahívja a többieket, tízyardnyi előnye se lesz.
Olyan szaporán lépdelt, ahogy csak mert; a sofőr fürkésző pillantást vetett
rá. D. elfelejtette, hogy nincs rajta kalap. A ködben húszyardnyira lehetett ellátni: nem mert
szaladni.
Talán Forbes nem kiáltott; hátranézett: a kocsi homályba veszett – a farlámpát láthatta már
csak mindössze. Lábujjhegyen rohanni kezdett... mögötte hirtelen hangzavar csapott fel, s egy
motor beindult. A nyomába eredtek. Futott – de nem volt kiút. Nem figyelte meg, hogy a
követség olyan téren van, amelynek csak egy bejárata nyílik. Rossz irányba fordult, és három
oldalra kellett védekeznie... Hallotta, hogy a motor egészen begerjedt. Nem
vesztegették fordulással az időt, egyenest körbejárták a teret.
A vég ismét elérkezett hát? Majdnem elvesztette a fejét, s a korlát felé szaladt, amerre
most a kocsi fordult. Aztán keze elvétette a korlátot: ürességbe markolt: egy alagsor
lépcsőjének tetején állt. Leszaladt rajta, és szorosan a falhoz kuporodott. A
kocsi ott fenn, hallotta, elhaladt mellette. Egy percre a köd mentette meg:
nem tudhatták biztosan, hogy megfordult-e, amikor elindultak, s lehagyta
őket, az utca felé menekült.
De nem kockáztattak semmit. Sípszót hallott, és nyomban léptek
közeledtek lassan; körülpásztázták a teret, módszeresen kutattak. Egyikük
az egyik irányból indult körbe, a másik a másikból: a kocsi valószínűleg az
utcát zárta el, és még több emberük is odacsődült. Nem féltek már a
fegyverétől, vagy nekik is volt fegyverük a rendőrkocsiban? Nem tudta,
hogyan csinálják ezt Londonban. Már közel jártak hozzá nagyon.
Lámpa nem égett. S ez jelentette az egyedüli veszélyt: egy népes alagsorban nem várnák,
hogy rábukkannak. Bekukucskált az ablakon; sokat nem láthatott: csak a
sarkot, ahol valami díványszerűség volt. Pincelakás valószínűleg. Az ajtón
cédula: “Tej nincs hétfőig”; ezt leszakította. A csengő melletti kis
réztáblán: Glover. Próbálkozott az ajtóval: hiába, pántolt, kétszeres zárral.
A léptek meg egyre közeledtek, nagyon lassan. Alaposan kell kutatniuk.
Egyetlen lehetőségben bizakodott: az emberi meggondolatlanságban. Kést
vett elő, s az ablak fogantyúja alá csúsztatta; megemelte: az üveg
felcsúszott. Bemászott és ráesett – zajtalanul – a díványra. Hallotta, hogy valaki a másik
irányból fésüli át a teret; gyengeséget érzett, kifulladt, de nem mert most pihenni. Bezárta az
ablakot, és felgyújtotta a villanyt.
A helyiség fülledt volt a kandalló díszes vázájából illatozó virágszirmoktól; a
heverőt művészien hímzett ágytakaró s kék és narancsszínű párnák
borították; s egy gáztűzhely is állt benn. D. gyorsan tájékozódott, a
műkedvelő vízfestményekből s az öltözőasztalka melletti rádiókészülékből
is. Mindez egy korosodó, szűk látókörű aggszűzről árulkodott. Az alagsor
felől lépések közeledtét hallotta, a helyiség semmilyen körülmények
között sem hathat elhagyottnak. A kapcsolót kereste, s felcsavarta a
rádiót. Egy élénk női hang beszélt: “Mit tegyen az ifjú háziasszony, ha
asztalánál csak négy hely van? A szomszédtól kérni kölcsön, rövid
ismeretség után, nem könnyű dolog.” D. vaktában benyitott egy ajtón, és
a fürdőszobában találta magát. “Mért ne rakjunk a két végén azonos
magasságú asztalokat egymás mellé? Az összeillesztés a terítő alatt nem
lesz látható. De honnan szerezzünk terítőt?” Valaki – csak rendőr lehetett –
megnyomta az alagsori csengőt. “Még ezt sem kell kölcsönvennünk, ha
ágyunkon egyszerű ágytakaró van.”
D. cselekedeteit a düh irányította – még mindig vele szemben alkalmaznak
erőszakot; most az ő ideje jött el. Egy faliszekrény ajtaját nyitotta ki, s
megtalálta, amit keresett – egy vékony borotvát, amit nők szoktak
használni hónaljuk szerzetéhez, egy borotvaszappan-rudacskát s egy
törülközőt. A törülközőt a gallérjába gyűrte, s beszappanozta a bajuszát és
a forradást az állán. A csengő újra megszólalt; s egy hang közölte: “Lady
Marshamot hallgatták az Ifjú Háziasszonyok Tanácsadójának második
sorozatában.”
D. lassan lépett oda az ajtóhoz, s kinyitotta. Egy rendőr állt kint. Összegyűrt
papírszeletet tartott a kezében. – Láttam, hogy itt az van írva, nincs tej
hétfőig – mondta –, s azt hittem, talán üres a bolt, és égve hagyták a
villanyt.
Szigorúan méregette D.-t. Ő úgy válaszolt, mintha angol vizsgán
felelne; gondosan ejtette a szavakat: – A múlt hétről maradt itt.
– Egy külföldit nem látott errefelé?
– Nem.
– Viszontlátásra – köszönt a rendőr, és vonakodva továbbment. Hirtelen
visszajött, és csípősen megjegyezte: – Miféle furcsa borotvát használ?
D. most kapott észbe, hogy az asszony borotváját a kezében tartja.
– Ó, a nővéremé – felelte. – A magamét elhagytam. Miért?
A rendőr fiatal ember volt. Magabiztosságát gyorsan elvesztette.
– Ó, persze, Sir. – mondta. – De hát nyitva kell tartanunk a szemünket.
D. ráhagyta. – Bocsásson meg. Sajnos, nagyon sietek.
– Nem történt semmi, Sir. – A szemével követte az embert, ahogy
felfelé kapaszkodott a ködben. Akkor becsukta az ajtót, s visszatért a
fürdőszobába. A szája fölül lehúzta a habot: bajusz nélkül volt. Micsoda
változás, hatalmas változás. Tíz évvel fiatalította meg. A düh pezsgett az
ereiben. Most lenyelhetik majd a saját orvosságukat; ő állta a rendőrséget,
a verekedést, a golyót; most rajtuk a sor. Álljanak elébe éppoly bátran, ha
tudnak. Mr. K. – ra, a gondnoknőre s a halott gyerekre gondolt, s hogy
visszament az elszáradt rózsáktól fülledt asszonyi szobába – megesküdött,
hogy e perctől fogva ő lesz az üldöző, eztán ő figyel, ő húzza meg a ravaszt a
sikátorban.
Második rész

AZ ÜLDÖZŐ
A síri szpíkerhang ezt olvasta be: “Mielőtt átkapcsolnánk az északi
kerületre, hogy a newcastle-i Super Palace moziorgona előadását
meghallgassák, a Scotland Yard S. O. S.-ét közöljük. A rendőrség körözi azt
a D. nevet használó idegent, akit ma reggel a... követség kérésére
letartóztattunk, de a követségi titkárt megsebesítve megszökött. Negyven
év körüli, öt láb kilenc hüvelyk magas, fekete, őszes hajú, tömött
bajusszal, állának jobb sarkán forradás. Feltehetően pisztolyt hord
magánál.”
A kiszolgálónő megszólította: – Furcsa. Magának is épp ott van egy forradás.
Aztán vigyázzon magára, nehogy bajba kerüljön.
– Dehogy – mondta D. –, dehogy. Azért vigyáznom kell, ugye?
– Hogy mik nem történnek – sóhajtott a kiszolgálónő. – Hát nem
borzasztó? Éppen az utcán jártam, s az emberek összecsődültek. Valaki
öngyilkos lett, mesélték, egy ablakból ugrott ki. Persze megálltam s
körülnéztem, de nem láttam semmit, így hát úgy délidőben átszaladok a
szállodába, hogy Elsével találkozzak, s tőle kérdezzem meg, mi történt.
Amikor megmondták, hogy Else volt... egy pöccentéstől is eldőltem volna.
– Jó barátnők voltak?
– A legjobb barátnőm volt.
– Persze nagyon felizgatta magát?
– Még mindig nem tudom elhinni.
– Nem is látszik valószínűnek, ugye, hogy egy ilyen fiatal kislány? Nem
gondolja, hogy talán baleset?
– Nem létezik. Ha engem kérdeznek, szerintem ez régi ügy... többet tudok róla, mint a
többi ember, mert én jól sejtem, hogy szerelmi bánata volt.
– Valóban?
– Bizony, egy Highburyben lakó nős ember miatt.
– Elmondta ezt a rendőrségnek?
– A vizsgálatra megidéznek.
– Ő mesélte magának?
– Ó, nem. Titkolózó természet volt. De azért az ember csak megneszeli
a dolgokat. – D. borzadállyal figyelte a nőt. Ilyen barátnője volt tehát. Kicsi,
barna szemét figyelte, mialatt csak úgy beszéd közben találta ki ezeket a
történeteket. Szó sincs semmiféle Highburyből való nős emberről, sosem
létezett – csak a nő képzelődő, nyomorúságos agyában.
Talán ő adta kölcsön Elsének azokat a ponyvákat, amelyek beszédét
átitatták? A nő folytatta: – Azt hiszem, a gyerekek okoztak nekik gondot. –
A kitalálás gyönyörűsége érződött a hangján. Egy biztos: Else meghalt,
bárki ízlése szerint újjákölthető tehát. – Else majd megőrült érte.
Megbabonázta az az ember.
D. a tányérja mellé tette le a pénzt. Ennyit mondott: – Hát, érdekes volt meghallgatni a
maga történetét.
– Sok idő beletelik, amíg elfelejtem. Mondom, akkor egy pöccintés is
elég lett volna...
De ő már kiment a fagyos éjszakába. Ebbe a kávéházba a merő
véletlen vezette, vagy talán az, hogy kétháznyira volt a szállodától, s a
helyszínen akart határozni. Az eset már minden lapban benne volt.
“Merénylő a követségen” – ötlött a szemébe az egyik plakátról.
Személyleírását közölték, a vádat, hogy hamis útlevéllel érkezett az
országba; s az egyik lap még azt az adatot is kiszedte valakiből, miszerint
abban a szállodában szállt meg, ahol ma reggel egy lány öngyilkosságot
követett el. S ezt a tényt úgy közölték, hogy céloztak a titokra, a várható
következményekre... így is jó, a következmények várhatók.
Merészen vágott át az úton a szálloda felé. A köd már-már felszállt. Mint
amikor egy függöny elhúzásával közszemlére tesznek valakit, úgy érezte
most magát. Azon tűnődött, vajon állítottak-e rendőrőrszemet a
szállodához; ezért a korlát mellett haladt óvatosan, s egy esti lappal takarta
el az arcát, mintha olvasna...
Nem volt a közelben senki: a kapu, mint máskor, nyitva. Gyorsan
belépett, keresztül a belső üvegajtó nyílásán, s behúzta maga mögött. A
kulcsok a horgokon lógtak; leemelte a sajátját. Egy hang – a gondnoknőé –
lekiáltott az első emeletről: – Maga az, Mr. Muckerdzsi?
D. felelt: – Igen – s szorongott, nincs-e Mr. Muckerdzsinek valami egyéni
szokása a köszönésnél. Kettejük külföldies kiejtése egyébként eléggé
hasonlított. De a nő beérte ennyivel. Nesz se hallatszott más. Az egész
hely furcsán csendes volt, mintha megérintette volna a halál. Se
villacsörrenés az ebédlőből, se zaj a konyhából. Halkan lépdelt a
szőnyeges lépcsőkön. A gondnoknő szobájának ajtaja félig betámasztva;
elhaladt mellette, s a falépcsőhöz ért. Melyik ablakból lökhették le? Saját
szobájának ajtajába illesztette a kulcsát, és nesztelenül kinyitotta. Valaki –
látni nem lehetett – köhécselt, kuc, kuc, kuc. Nyitva hagyta maga mögött
az ajtót: figyelni próbált. Előbb vagy utóbb kifaggatja Mr. K.-t. Azért
választotta Mr. K.-t, mert vele lesz a legegyszerűbb dolga: könnyebben
megtörik, mint a gondnoknő, ha kutyaszorítóba kerül.
Beljebb lépett a homályos szobába: befüggönyözték, mint egy halottasházat. Az ágyhoz
ért, s megrendülve vette észre: ő fekszik benne – kiterítve, sírba tételre készen. Meg
kellett várniuk a vizsgálatot? Valószínűleg ez volt az egyetlen üres szoba –
a lányét már biztos elfoglalták: az élet megy tovább. Else mereven,
megmosdatva, természetellenesen feküdt ott. Az emberek az elalváshoz
hasonlítják a halált; pedig semmire se hasonlít, csak önmagára. Egy
kismadárra emlékeztette őt: ott fekszik a hátán, fedetlenül, a karmai
merevek, akár a szőlőkarók: semmi se idézhetné jobban a halált. Látott
már halott embereket az utcán, légitámadás után, de ezek különleges
görbületekben estek össze – megannyi embrió az anyaméhben. Ez egészen más – a furcsa
fekvés csak egy alkalomra szólt, így azonban nem feküdt, se kínban, se álomban senki sem.
Vannak, akik ilyenkor imádkoznak. Ez a szenvedők szerepe; ő azonban
hajlamos volt tettekre ragadtatni magát. A holttest, ahogy ott feküdt,
mintha elűzné belőle a félelmet a kíntól: most szembeszállna a sofőrrel
egy elhagyatott úton is. A félelemmel szemben már csak közönyt érzett.
Ehhez itt nem szólt egy szót sem: hiszen úgysem hallja őt – ez a holttest
már nem a lány. Lépéseket hallott a lépcső felől, hangokat... A függöny
mögé bújt, s ráült az ablakpárkányra, hogy a lábait felemelhesse a
padlóról. Fény villant a szobában. A gondnoknő hangját hallotta:
– Megesküdnék rá, hogy bezártam az ajtót. Erre. Itt fekszik.
Egy izgatottan szenvedélyes leányhang felkiáltott: – Milyen szép most!
– Gyakran emlegetett, Clara – mondta a gondnoknő komoran.
– A drága... persze hogy emlegetett. Mit gondolsz, mi vitte rá...?
– Sohase láthatunk bele úgy más ember szívébe. – Egyikük most D. szeme
elé került a függöny hasadéka előtt: a lány durva, kedves-csinos arca,
amelyet a fürge könnyek kissé összemaszatoltak. – Itt történt? – kérdezte
reszkető hangon.
– Igen. Abból az ablakból.
“Ebből az ablakból. De miért nem védekezett? – tűnődött el D. – Miért
nem maradtak nyomok, amit a rendőrség észrevehetne?”
– Pont ebből az ablakból?
– Igen.
Elindultak, keresztül a szobán; csak nem akarják közelebbről
szemügyre venni a színteret, s felfedezik őt? Lábak közeledtek feléje, de
megálltak, hogy Clara megszólalt.
– Ha eljön hozzám, nem történt volna meg.
– Jól volt ő itt is – mondta a gondnoknő –, amíg az a férfi nem jött ide.
– Elég sok minden terheli a férfi lelkiismeretét, persze. Amikor azt írta nekem, hogy
elmegy vele, sohasem gondoltam volna, hogy ezt az utat érti rajta.
D.-ben felrémlett: így hát ez a levél sem segít. Szegény gyerek, javíthatatlanul ködösen
fogalmazott, ponyvakifejezésekkel, egész az utolsó percig.
A gondnoknő Clarához fordult: – Ha nem zavar, felhívom Mr.
Muckerdzsit. Nagyon szeretné látni őt... utoljára.
– Ez csak természetes – mondta Clara. A gondnoknő távozását is
hallotta D. S a résen keresztül látta – Clara púderpamaccsal, rúzzsal szépíti
magát. Egy férfi jön fel ide nemsokára. De azért a könnyeket nem bántotta, illettek
hozzá.
A gondnoknő visszajött. Egyedül. S azt mondta: – Nagyon különös.
Nincs a szobájában.
– Talán nem jött még haza.
– Dehogynem, hallottam, hogy jött. Az előszobában levette a kulcsát.
Lekiáltottam neki, és válaszolt.
– Akkor talán tudod, azon a helyen van.
– Ó, nem. Benyitottam oda is. – Nyugtalan lett. – Nem értem – mondta. – Valaki bejött.
Clara nyugtatta: – A dolog miatt, ugye, kísértetektől félsz, persze, az
ilyen ügyek után.
– Fel kell mennem – mondta a nő –, s utánanéznem, hogy állunk a
munkával. Elő kell készítenünk a szobát, tudod, az új lánynak.
– Else, ugye, nem nagyon törődött a tisztasággal? Szegény drágám.
Nem hiszem, hogy megfelelt volna nálam. Az ember szereti a rendet, ha
úriember barátai vannak. – A lány egy percre a függönyrés látóterébe állt
be, ahogy részvéttel nézett le a láthatatlan halottra. – Sajnos, mennem
kell most. Egy úriember jön pont nyolcra. És nem szereti, ha
megvárakoztatják. – Ellépett D. szeme elől.
– Nem haragszol, ugye, ha nem kísérlek le, drágám? Dolgom van...
D. megmarkolta a pisztolyát és várt. A villany kialudt. Az ajtó
becsapódott. Hallotta a zár fordulását: a mindent nyitó kulcsnak a nőnél
kellett lennie. D. némi előnyt adott neki, s aztán kijött a függöny mögül: rá
se nézett a holttestre; most, hogy se szólni, se gondolkodni nem tud többé, kár foglalkozni
vele.
“...Ha hinnél Istenben, azt is hihetned, mennyi nyomorúságtól menekült
meg a lány, s gyönyörűséges jövő vár rá. Akkor a bosszút is Istenre
hagyhatnád... épp azért nincs értelme a bosszúnak, mert a gyilkos csupán
felszabadít...” De benne ez a fajta hit nem élt. Ha az embereket nem éri el megérdemelt
büntetésük, neki csak a káosz marad a világból, s a kétségbeesés vár rá. Kinyitotta az ajtót.
A gondnoknő az emeleten beszélgetett. D. nagyon halkan tette be az
ajtót; nem zárta kulcsra. Hadd kísértse őket a megmagyarázhatatlan.
Hirtelen K. hangját hallotta: – Egyszerűen elfelejtette, azt hiszem. Mi más
lehetne?
– Én nem felejtek el semmit – felelte a gondnoknő. – De különben is, ki
válaszolt akkor nekem, ha nem Mr. Muckerdzsi jött?
– El is mehetett azóta hazulról.
– Nem szokott csak úgy ki-be sétálni.
Festés szaga érzett erősen. D. lassan lépkedett felfelé. Most
bekukkanthatott a szobába: villany égett bent, míg ő a sötét lépcsőház
homályában görnyedt. Mr. K. az ablak mellett állt egy meszelőnyéllel – s
most már D. is tudta, a saját ablakából esett ki a lány; itt voltak a karcolások,
de már nincsenek itt. A szobát feldíszítették az új lánynak, az egész szobát kimeszelték és
kitakarították – a bűntől is. De Mr. K. ügyetlenkedett a meszelővel –
mesterembert nem mertek fogadni –, s a zakója csupa zöld festék; még
fémkeretes szemüvegére is jutott belőle. K. megkérdezte: – Mégis, ki
lehetett az?
– Én D.-re gondolok.
– Sohasem merné. – S emelt hangon, megnyugtatásért esedezett: – Biztos, hogy sohasem
merné?
– Nem lehet azt előre megmondani, mit merészel egy ember, akinek
nincs vesztenivalója.
– De ezt ő nem tudja. Csak nem gondolja komolyan, hogy itt van most valahol a
házban? Talán... nála. – A hangja egy pillanatra megcsuklott. – Mit kereshetne itt?
– Minket kereshetne.
D.-nek gyönyörűség volt Mr. K. arcát figyelni, ahogy összeesett a
szemüveg mögött. Kétségtelenül: kényszer alatt megtörik. Most is
felsóhajtott: – Ó, istenem, a rádió azt mondta, fegyver van nála...
– Jobb, ha nem beszélünk olyan hangosan. Kihallgathat minket. Nem tudjuk, hol jár most.
Biztos vagyok benne, hogy bezártam az ajtót.
Mr. K. rákiáltott a nőre: – Hát azt se tudja, hogy nála van-e a kulcsa?
– Csitt! – A nő sem érezte jól magát, a nagy forradásos arc sápadtabb lett, mint valaha.
– Ha arra gondolok, hogy az is lehetséges: ott volt velem és Clarával!
D. megindult lefelé a lépcsőn. Hallotta Mr. K. metsző kiáltását: – Ne
hagyjon magamra – s a nő megvető válaszát: – Biztosat kell tudnunk. Csak
leszaladok, és megnézem, hogy a kulcsa a szobaszám horgán van-e. Ha
nincs ott, még mindig felhívhatjuk a rendőrséget – tette hozzá
bizonytalanul.
D. gyorsan szaladt lefelé, megkísértve a lépcsőrecsegést, s megkísértve
az indiai felbukkanását a második emeletről, bár talán összecsomagolt és
elment: az emberek nem szeretik, ha öngyilkosság történik a házban; s
minden nagyon csendes is volt. A helyére akasztotta a kulcsát – semmi
szükség a rendőrség beavatkozására a vérbosszúba –, aztán behúzódott
az ebédlőajtó mögé és figyelt. Hallotta, hogy a gondnoknő óvatosan jön le
az előcsarnokba, nehezen lélegzik, és aztán felkiált: – A kulcs itt van. – A
lépcső felől Mr. K.-t hallani: gyorsan ugrált, a festék ki-kilötyögött a
vödörből. A nő bátorítóan kiáltott fel: – Tévedés lehetett. Próbálja meg az
ajtót, ha elmegy mellette.
– Nem próbálom.
– Gyerünk, maga őrült. Egy perce zártam be.
A férfi zihálva kiáltott le: – Most nyitva van.
D. a tükörből figyelte a nő arcát az aspidisztra felett: nemcsak félelem
volt rajta – számítás, figyelem... s neki eszébe jutott, hogy nem láthatja
szívesen a rendőrséget addig, amíg ott fent a festés még nedves, és a
szaga betölti az egész házat: minél kevesebbet kell magyarázkodnia,
annál jobb. Mr. K. is leért már az előcsarnokba. Ijedten mondta: – Csak
gondolta, hogy ráfordítja a kulcsot. Ő nem merné.
– És a hang?
– Persze hogy Muckerdzsi volt...
– Nos – mondta a nő –, itt van ő maga végre. Most megkérdezheti tőle.
– Az előcsarnok ajtaja kinyílt. A tükörből D. még láthatta a szemét... befelé
nézőn, tervezgetőn... A nő azt mondta: – Későn jött, Mr. Muckerdzsi. Azt
hittem, magát hallom úgy tíz perccel ezelőtt.
– Nem én voltam, Madame. Nagyon sok dolgom volt, nagyon sok... a szomszédok között.
– Ó, istenem – mondta Mr. K. –, akkor mégis...
– Mi dolga volt, Mr. Muckerdzsi?
– Hát, ha nem sértem meg, van egy kifejezés: “tilos a bemenet a kulisszák mögé”... ugye,
van ilyen... s amikor ez a szegény gyerek öngyilkosságot követett el, ez jó alkalomnak
látszott, antropológiai fontosságúnak. Tudja, hogy van ez, Mrs. Mendrill, mi, a
tömeg megfigyelői, mindig a vártán állunk.
“Ez meg micsoda?” – tűnődött D. Az értelmét nem tudta felfogni.
– Így én adatokat gyűjtöttem. A halálának sokféle okáról: egy nős
ember Highburyben, egy fiú Lambethben... persze, mind hamis, de megmutatja az
emberek képzeletének működését. Mi persze tudjuk, hogy a külföldi úr...
– Hallgasson rám – könyörgött Mr. K. –, hallgasson rám. Én nem
maradok itt. Hívja a rendőrséget.
Mr. Muckerdzsi rosszallóan folytatta: – Rengeteg hisztériával találkoztam. S ez érdekelni
fogja, Mrs. Mendrill. Volt valaki, aki azt állítja, hogy látta leesni a gyereket. De nem látta.
– Nem?
– Nem. Mert az ablakot illetően téved. Minden mást helyesen tud, de
olvasta a lapokat, és kikerekítette azzal, hogy maga ott volt, megpróbálta visszatartani...
a kiáltással s egyebekkel. De az ablakban hibázott. Ez nagyon érdekes, azt hiszem.
A gondnoknő megkérdezte: – Mihez kezd ezekkel az adatokkal?
– Legépelem őket a kis Coronámon, és beküldőm a rendszerezőknek.
– S ők nyomtatják ki?
– Leltározzák, felvilágosítás céljára. Talán egyszer egy nagy könyvben, de a nevem
nélkül. Mi – mondta búskomoran – a tudományért dolgozunk.
Mr. K. közbeszólt: – A rendőrségért kellene küldeni.
– Ne őrüljön meg – mondta a gondnoknő élesen. S ezt kimagyarázta: –
Azt az embert látja folyton, azt, kérem, aki rávette a lányt arra, mindenütt
azt az embert látja.
Mr. Muckerdzsi gépiesen mondta: – Ez érdekes. – S szipákolt hozzá.
– Ah, újrafestés. Érdekes. Gyakorlati okokból, hogy eltüntesse a nyomokat... vagy
babonából?
– Milyen nyomokra gondol? – kérdezte Mr. K. izgatottan.
– Ó, rendetlenségre, piszokra... olyan dolgokra gondolok, amit nem
tűrnek meg egy elegáns szállodában, hiszen úgyis rendbe akarták hozni.
Vagy mégis előítéletből? Mivelhogy haláleset történt. Nyugat-Afrikában,
kérem, élnek törzsek, amelyeknél ez a szokás. Eltüntetik még a kunyhóját
is, a ruháit is, mindent, ami a meghalt emberé volt. Egyszerűen el akarják
felejteni, hogy haláleset történt. Szívesen deríteném ki, hogy az a vágy, hogy a
szállodáját a festés friss ruhájába öltöztesse...
– Én megyek – mondta Mr. K. – Nem bírom ezt tovább. Ha segítségre van szüksége...
D. hirtelen felfedezte, hogy ugyanabból a tükörből a gondnoknő őt is
láthatja. A szemeik összetalálkoztak. A nő lassan válaszolt: – Semmi bajom
se lesz itt, Mr. Muckerdzsivel. Magának kell inkább vigyáznia. – Majd
megkérdezte: – Mr. Muckerdzsi, nem akarja megnézni a holttestet?
– De igen. Ha nem alkalmatlankodom. Hoztam egy kis virágot... Ez is babona, de
egyszersmind hasznos is. A szaga miatt... A hálószobákban általában nem
szeretem a virágot, de ebben az esetben, azt hiszem, eltekinthetünk ettől,
nemde?
D. kemény pillantásokat vetett a nőre, s az viszonozta a szemvillanást –
a másodperc törtrésze alatt. “Vannak emberek – futott át D.-n –, akik lőni
is tudnak így. Vásárokon. Tükör segítségével.”
Mr. K. megszólalt: – Én megyek, Marie – mégpedig úgy, mintha a
szívtelen figyelmeztetésnél valami többre áhítozna. Mégis, a tükörből
szinte az látszott, hogy a nő felbátorítja D.-t a legrosszabbra. Ez a
nőszemély erős, magabiztos: sokára törne meg; egy áldozatot mintegy
kiszolgáltatott D.-nek...
– Egy pillanat – mondta Mr. Muckerdzsi. – A szemüvegemet, azt hiszem,
az ebédlőben felejtettem a reggelizésnél. – D. előhúzta a pisztolyt a
zsebéből és várt.
– Ó, nem, Mr. Muckerdzsi, a szobájában megtalálja – mondta a
gondnoknő. – Mindig leszedjük az asztalt. – Ezzel megfogta a karját, és
felvezette a lépcsőn. A férfi néhány koszos kis virágot vitt magával,
újságpapírba csomagolva. Ez csodásán rendkívüli volt, ahogy egyetlen
erőszakos cselekedet meg tudta változtatni az egész világot. Azt hitték,
hogy biztonsággal félretehetik az útból, de most ő volt biztonságban...
hiszen nem kellett mással törődnie, csak a bosszúval: nincs más
kötelessége... s most ők azok, akik Mr. Muckerdzsi jelenlétének örülnek,
mint ő még ma reggel.
Az előszoba ajtaja becsapódott; D. követte Mr. K.-t az utcára. Mr. K.
szaporán lépkedett esernyővel a karján, s hátra se nézett. Gyorsan
haladtak a Gray's Inn Road irányában, D. húsz lépés távolságra tőle.
Titkolni se próbálta, hogy követi: valószínűtlennek látszott, hogy jelenlegi
idegállapotában Mr. K. valóban rendőrt hív. Hirtelen és elkeseredésében
Mr. K. szembenézett a veszéllyel – a járdán, egy buszmegálló mellett:
hallania kellett a lépéseket a háta mögött, hogy valaki keresztezi az utat,
ha ő keresztülvág, megáll, ha ő megáll. Fordult egyet, és bevárta D.
közeledtét. A cigaretta, amit a kezében tartott, meg-megremegett. Ő
szólalt meg: – Bocsánat. Kaphatnék egy kis tüzet?
– Természetesen. – D. meggyújtotta a gyufát, és odanyújtotta úgy,
hogy a fény világosságot vetett az ijedt, rövidlátó szemekre. K.
nyugtalanul, de megkönnyebbülten pislogott rá: nem ismerte fel. Meglepő,
hogy egy bajusz ennyit változtat. Neki kellett az ujjaival a cigarettát megtámasztania. K.
megkérdezte: – Úgy látom, az esti újság van a zsebében. Belenézhetnék? – Olyan ember volt,
aki ha csak tudott, kölcsönkért: takarékoskodott a gyufával, s takarékoskodott az újsággal is.
– Megtarthatja – mondta D. Csak kétszer találkoztak egymással, ő és K.,
de a hangja valahogy nyugtalanította a másikat. Vizslatón pillantott rá,
aztán újra az újságba. Nem volt biztos a dolgában. Egy busz állt be. –
Köszönöm – mondta K., s felkapaszkodott a peronra. D. követte egész a
tetőre. Ide-oda dülöngéltek, egyikük a másik után. Mr. K. az első ülést
foglalta el: D. a közvetlen mögötte levőt. Mr. K. fürkészőn nézett fel, s az
üvegben meglátta D. arcát, így ült ott, tűnődve, fészkelődve az ülésen, az
újságot nem olvasta; öreg és rongyos kabátja úgy borzolódott fel a
félelemtől, mint a macska szőre.
A busz Holnbornba fordult be; az autósor az Empire-hoz tartott; az utcát irodabútorokkal
teli nagy kirakatok szegélyezték. A busz nyugatnak indult. D. az ablakban nézegette
Mr. K. arcát. Hol lakhatik vajon? Van mersze hazamenni? Keresztezték a
St. Giles Circust, s befordultak az Oxford Streetre; Mr. K. bizonyos
vágyódással tekingetett kifelé a közlekedést irányító rendőrre s a zsidókra
az Astoria előtt. Levette a szemüvegét, és megtörölte az üveget:
tisztábban akart látni. Az újság a követségi merénylő ügynél kinyitva
feküdt K. térdén. A személyleírást kezdte olvasni – mintha abban jobban
bízna, mint a saját emlékezetében. Még egy gyors, alattomos pillantást
vetett D. arcára; ezúttal a forradásra szegezte a szemét, élesen felkiáltott:
– Ó – mielőtt még magába fojthatta volna.
– Hozzám szólt? – kérdezte D. előrehajolva.
– Én? Ó, nem – felelte Mr. K. Száraz torokkal köhécselt – khm, khm, khm. –
Feltápászkodott, s együtt imbolygott a busszal.
– Itt száll le?
– Én? Igen, igen.
– Magam is – mondta D. – Úgy látszik, rosszul van. Lesegítsem?
– Nem, nem. Egész jól érzem magam.
A lépcsőknek tartott, s D. a sarkában volt, követte.
Egymás mellett álltak az úttesten, a forgalmi lámpa váltására vártak. D.
megszólította: – Lám, csak elrendeződnek a dolgok, nemde? – Úgy érezte,
féktelen, rosszmájú öröm tölti el.
– Nem értem, mire céloz – mondta Mr. K.
– Az időjárásra. Ma reggel még olyan köd volt.
A lámpa zöldre ugrott, és ők a Bond Street bejáratát keresztezték,
egymás mellett. D. látta, hogy Mr. K. a nagy üvegtáblákban gyors
pillantásokat vet kísérőjére, de semmit se láthatott; a szemét elrontotta a
szegénység és a sok olvasás; szemtől szembe pedig nem mert fordulni.
Úgy alakult, hogy amíg D. fel nem fedi magát, addig ő nem is D.
K. váratlanul egy kapu alá fordult be, egy sötét folyosóra, s szinte futva
szaladt a végén világító lámpa felé. A folyosó valahogy ismerősnek
tetszett: D. azonban túlontúl magába mélyedt ahhoz, hogy észrevegye,
hol járnak. Mr. K. nyomába szegődött; egy kivénhedt felvonó zihált le az
áldozatáért. Mr. K. emelt hangon kiáltott, hogy a liftaknán a fenti szobákig
hallatsszák: – Maga követ engem. Miért követ maga engem? D. gyengéden
válaszolt:
– Entrenationóul kellene beszélni, úgy bizony, a tanítványával. – S a kezét bizalmasan Mr.
K. karjára tette. – Sohasem hittem volna, hogy egy bajusz ekkora különbséget tesz.
Mr. K. belökte a liftajtót, s ezt mondta: – Semmi dolgom nincs már magával.
– De mi bizonyára ugyanazon a párton állunk.
– De magát visszahívták.
D. udvariasan beljebb tessékelte, és becsukta a liftajtót. – Majd elfelejtettem – mondta. –
Ugye, ma este van a soirée?
– Már útban kellene lennie hazafelé.
– Ebben azonban megakadályoztak. Ezt tudnia kell. – Benyomta a biztonsági gombot, és a
liftet két emelet között megállította.
– Mit akar tőlem? – kérdezte Mr. K. Nekidőlt a lift oldalának, s pislogott,
pislogott a drótkeret mögött. Odafent valaki zongorázott, elég rosszul.
– Olvasott valaha Goldthorb detektívregényeket?
– Eresszen ki innen.
Mr. K. lihegett.
– Tanárok szoktak detektívregényeket olvasni.
– Segítségért kiáltok – mondta Mr. K. – Rögtön kiáltok.
– Ez igazán nem vallana jó modorra. Egyébként a kabátja még mindig festékes egy kicsit.
Ez nem okos dolog.
– Mit akar?
– Úgy örültem, hogy Mr. Muckerdzsi megtalálta azt az asszonyt, aki látta, hogy a másik
ablakból történt.
– Nem ott történt – nyögte Mr. K. – Én nem tudok semmiről.
– Érdekes.
– Eresszen ki.
– De hisz éppen Goldthorb detektívtörténetét kezdtem el mesélni. Egy
ember meggyilkolt valakit egy liftben. Benyomta a gombot, leengedte a
liftet. Gyalog felment a lépcsőn. Felcsöngette a liftet és... tanúk előtt
felfedezte a hullát. Persze a szerencse is hozzászegődött. A gyilkossághoz
szerencsés kéz kell.
– Nem meri megtenni.
– Én csak Goldthorb sztoriját meséltem el.
Mr. K. elgyöngülten nyögte:
– Ez az ember nem is létezik. Képtelen neve van.
– Pedig entrenationóul írt.
– A rendőrség körözi. Legjobb lesz, ha eltűnik... gyorsan.
– Fényképük nincs, s a személyleírás rossz. – S kedvesen hozzátette: –
Csak lenne rá mód, hogy a liftaknába dobjam le. Hogy a büntetés, tudja,
arányban álljon a bűnnel...
A lift hirtelen megindult felfelé. Mr. K. diadalittasan mondta: – Tessék. Láthatja. Jobb, ha
menekül. – A lift zúgott, és a második emeletnél, a Lelki Egészség irodái mellett, enyhén
megrázkódott.
– A maga helyében én nem jártatnám a szám – mondta D. – Olvasott a pisztolyról.
– Tőlem nem kell félnie – mondta K. – Én nem haragszom magára, de Miss
Carpenter vagy dr. Bellows...
Nem volt ideje befejezni: a lift megállt, s üdvözlésükre dr. Bellows jött
elő a nagy várószobából: egy barna selyemruhás, hervadó hölgy szállt be
a liftbe, integető karján csupa kagylóféle ékszer, s egy varázsigét makogott,
amely így hangzott: – Nugatt. Dr. Bellows köszöntötte őket: – Bona nuche, bona
nuche – és boldogan mosolygott rájuk.
Mr. K. rámeredt D.-re és várt – annak a keze a zsebén nyugodott –, de dr. Bellowsról nem
látszott, hogy bármi furcsát észrevett volna. Elkapta mind a kettőjük kezét, s
szívélyesen megrázta: – Egy új tanítvánnyal talán szabad lesz néhány szót
angolul váltanom. – Majd kissé zavartan hozzátette: – Ön bizonyára új
tanítvány. Azt hittem, már ismerem...
D. ezt felelte: – A bajuszom keresi...
– Persze. Hát ezért.
– Azt mondtam magamnak: új nyelvhez új arcot. Nem olvasta véletlenül az esti lapot?
– Nem – mondta dr. Bellows –, és kérem, kérem, ne is beszéljen róla. Sohasem olvasom a
napi sajtót. Úgy találom, hogy a jó hetilapok kirostálják a hírek közül a kacsákat. S minden
jelentékeny híranyag megvan bennük. S annál kevesebb az ember gondja.
– Csodálatra méltó szempont.
– Önnek is ajánlom. A titkárnőm, Miss Carpenter, hisz ismeri, szintén
megfogadta, azóta még boldogabb.
– Ha valaki boldog, annak örülnünk kell – mondta D. Észrevette, hogy Mr.
K. elsurrant. – Erről még beszélnem kell Miss Carpenterrel.
– A kávéra vigyáz, ott megtalálja őt. A soirée-kon engednünk kell a
szabályokból. Reméljük ugyan, hogy az emberek, ha lehetséges,
entrenationóul beszélgetnek, de a fő dolog, hogy egybegyűljünk. –
Bevezette D.-t a váróterembe. A sarokban egy nagy kávéskanna állt, és
egy tálcán császárzsemlék. A kávégép mögül Miss Carpenter integetett
feléje; még mindig a kék gyapjúblúz volt rajta a skarlát mintákkal. – Bona
nuche – kiáltotta oda neki. – Bona nuche. – Egy tucatnyi arc fordult D. felé: mintha a
gyereklexikonok egyik, a világ fajait bemutató illusztrációja elevenedne meg. Sok volt köztük
a szemüveges keleti arc. Mr. K. egy császárzsemlét tartott a kezében, de nem evett.
– Be kell mutatnom – mondta dr. Bellows – a mi sziáminknak.
Gyengéden a túlsó fal felé taszigálta D.-t. – Hi és Mr. D.... Dr. Li.
Dr. Li kifürkészhetetlenül tekintett rá nagyon vastag lencséin keresztül.
– Bona nuche – köszöntötte őt D.
A társalgás szaggatottan folyt a bőrszékek között; a beszélgetés kicsiny
magvai a sarkokban borultak virágba, s aztán, táplálék híján, elhervadtak.
Miss Carpenter a kávét töltögette, és Mr. K, a császárzsemléjét bámulta.
Dr. Bellows ide-oda repkedett puha, ősz hajával, sovány, nemes arcával,
szeszélyesen, mint a szerelem.
D. megjegyezte: – Egy idealista.
– Qua?
– Sajnos – mondta D. –, én, kezdő tanuló vagyok. Az entrenationo
beszédben még nem vagyok nagyon jártas.
– Qua? – kérdezte dr. Li komoran. S vastag szemüvegének lőrései mögül
szigorúan figyelte D.-t, mintha neveletlenségen kapná. Mr. K. az ajtó felé
sompolygott, s a császárzsemléjét még mindig a kezében szorongatta.
Dr. Li metszőén mondta: – Parla entrenationo.
– Parla Anglis.
– No – mondta dr. Li nyomatékosan és ingerülten. -No parla.
– Sajnálom – mentegetődzött D. – Un momento. – Ezzel átvágott a szobán, s Mr.
K.-t a karjánál kapta el. – Még nem szabad elmennünk. Furcsán hatna.
Mr. K. tiltakozott. – Engedjen, hadd menjek. Könyörgök magának. Nem tudok
semmiről. Rosszul vagyok.
Dr. Bellows megint felbukkant. – Nos, mire jutott dr. Livel? Rendkívül
befolyásos ember. Professzor a chulalankaranai egyetemen. Ez nagy
reményekre jogosít fel Sziámot illetően.
– Egy kissé nehezen ment – mondta D. – Úgy látszik, nem ért angolul. – A kezével Mr. K.
karját szorongatta.
– Ó, hibátlanul beszél – magyarázta dr. Bellows. – De az a véleménye, persze egészen
helyesen, hogy az entrenationo tanulásának egyetlen módja a beszélgetés. S mint a legtöbb
keleti, egy kicsit szélsőséges. – Mindhárman dr. Lire néztek, aki mintha a
hallgatás szigetén állna félig lehunyt szemekkel. Dr. Bellows odament
hozzá, s komoly tárgyalásba kezdett vele entrenationóul. Az egész szoba
elcsendesedett: kitüntetés volt a feltalálót hallani, amint a saját nyelvén beszél:
azt a benyomást keltette, hogy olyan sebesen siklik el a nyelvtani szabályok között, mint egy
korcsolyázó.
Mr. K. gyorsan felhasználta az alkalmat: – Nem bírom tovább. Mit akar
tőlem?
– Egy mákszemnyi igazságot – mondta D. gyengéden. Semmi szánalmat nem
érzett; a furcsa helyzet: a hivatalból árult kávé és a házi sütésű keksz, a
hervadó asszonyok, az ódivatú, ugyancsak elkoptatott estélyi ruhák
környezete, s a szemüvegük mögül ravaszul és üzletiesen pislantgató
keletiek – mindez még inkább kiemelte Mr. K.-t az emberi teremtmények sorából, akik
érzik a kínt, és együttérzést ébresztenek. Dr. Bellows visszaérkezett.
– Dr. Li – mondta – megkért arra, hogy tolmácsoljam: szívesen találkozna más
alkalommal, ha már valamivel többet tanult entrenationót. – S erőtlenül mosolygott
hozzá. – Micsoda kemény jellem – folytatta –, ilyen hittel nem találkoztam még, nem én,
még a Szentföldön sem.
– Mr. K. és én – mondta D. – épp azon bosszankodunk, hogy lassan el kell mennünk.
– Ilyen korán? Pedig annyira szerettem volna magát bemutatni egy román
hölgynek... ó, úgy látom, épp dr. Livel beszélget. – S a szobán keresztül
odamosolygott rájuk, mint valami ifjú párra, akiknek félénk szerelmét ő
bátorítaná és vigyázná. – Ez az – mondta még. – Ez az, amire én gondolok.
Félreértések helyett: tárgyalás, harc helyett... – “Elég valószínűtlennek
látszik – gondolta D. –, hogy Románia és Sziám valaha is komolyabb
konfliktusba keverednek...” Ám dr. Bellows már tovaröppent, hogy a
legtávolabbi országok kapcsolatait szövögesse, míg Miss Carpenter ott állt a
kávéskanna mögött és mosolygott.
– Itt az ideje, hogy elinduljunk – mondta D.
– Én nem megyek. Miss Carpentert kísérem haza.
– Várni is tudok.
Az ablakhoz sétált és lenézett: az Oxford Streeten a buszok, akár óriási rovarok,
türelmesen másztak tova. A szemközti épület tetején egy villanyújság
lassan sorakoztatta a fontosabb híreket: “Az eredmény: kettő-null.”
Távolabb egy rendőrjárőr libasorban lépdelt a járdán: a Marlborough Street
felé szívódtak fel a messzeségben. S most mi lesz? A hírek kialudtak, majd
újra felvillantak. “Az újabb előrenyomulás hírére... 5000 menekült... négy
légitámadás...” Ez mintha jeladások sorozatát közvetítené az ő hazájából –
mit csinálsz itt? Mit fecsérled az idődet? Mikor jössz haza? Honvágyat
érzett – a robbanások pora, az égbolton berregő gépek után. A hazádat
szeretned kell valamiért, még ha ez a szenvedés vagy az erőszak is. Vajon
megállapodásra jutott-e L. Benditch-csel? A vásár előtte bezárult: minden
megbízólevél hasztalan lenne ebben a tiszteletre méltó országban, hiszen
gyilkosság gyanújával körözik. A gyerek rémlett fel előtte... a sikoltása az
ablakban, ahogy a körmeivel kaparja a festést, a zuhanása a ködben, s
ahogy odacsapódik a járdához: egy volt ő az ezrek közül. Mintha az ő
országának honosságát nyerte volna el a halálban – honfitársává változott
volna át. Az ő földje a halál: s ő a halált és a halódót jobban tudta szeretni
az életnél. Dr. Bellowst, Miss Carpentert önelégült biztonságérzetük
megfosztotta valószerűségüktől. Ahhoz, hogy komolyan vehesse őket,
először meg kellene halniuk. Elhúzódott az ablaktól, s Miss Carpenterhez
fordult: – Van itt valahol egy telefon?
– Ó, hogyne. Dr. Bellows irodájában.
D. azt mondta: – Hallom, Mr. K. hazakíséri magát?
– Ó, Mr. K., ez nagyon kedves magától. De igazán nem kellene fáradnia. Olyan nagy út
Mordenig.
– Nem számít – motyogta Mr. K.; még mindig a császárzsemlét
szorongatta; mintha dögcédula lenne, amelyről felismerik a holttestét.
D. benyitott az irodaajtón, s gyorsan mentegetődzni kezdett. Egy
borotvált, teuton koponyájú férfi vonult félre dr. Bellows íróasztalához egy
esetlen nővel. Enyhe hagymaszag terjengett, egyikük biztos marhasültet
vacsorázott. – Nagyon sajnálom. Telefonálni jöttem. – Az esetlen lány
vihogott; páratlanul visszataszító volt, nagy karórát s egy ír dog formájú
dísztűt viselt.
– Nem tesz semmit. Nem tesz semmit – mondta a német. – Gyere, Winifred. – Az ajtóból
még mereven meghajolt D. felé. – Korda – hajtogatta. – Korda.
– Korda?
– Entrenationóul: a szívemből.
– Ah, igen, igen.
– Nagy hódolója vagyok – magyarázta a német őszintén – az angol
lányoknak.
– Igen? – A német szorosan fogta a lány csontos kezét. A lánynak csúnya foga s
egérszürke haja volt, s az ember szinte látni vélte mögötte az iskolatáblát s a krétát s a
gyermekeket, ahogy engedélyt kérnek a tanterem elhagyására, s a vasárnapi sétákat a romok
között, kutyával.
– Olyan ártatlanok – mondta a német meghajolva, s aztán becsukta az ajtót.
D. Lord Benditch villáját tárcsázta. – Miss Cullen ott van?
– Miss Cullen nem itt lakik. – A szerencse kedvezett neki; egy asszonnyal beszélt s nem a
komornyikkal, aki emlékezhetne a hangjára. Megkérdezte hát: – Nem találom a
telefonkönyvben. Megadná nekem a számát?
– Ó, nem tudom, hogy szabad-e.
– Nagyon régi barátjuk vagyok. S csak egy vagy két napig maradok Angliában.
– Úgy hát...
– Miss Cullen nagyon megharagudna...
– De...
– Külön megkért rá...
– Hívja a Mayfair 301-ét.
Megint tárcsázott és várt. Mr. K. felügyeletét Miss Carpenterre kellett bíznia: de elég jól
tudta, hogy az illemszabályok erősebbnek bizonyulhatnak a rettegésnél,
kivált, ha a rettegés még mindig bizonytalan s nehezen megalapozható.
Sikeresen félni: ezt is tanulni kell. – Miss Cullen otthon van? – kérdezte D.
– Nem hiszem. Maradjon. – Ha ő már nem is tudja megszerezni a szenet, valami
mód csak nyílik arra, hogy L. útját keresztezze. Ha mindössze azt tudná bebizonyítani, hogy a
gyilkosság... gyilkosság volt...
Váratlanul Rose hangját hallotta: – Ki beszél?
Ő így válaszolt: – Glover a nevem.
– Mi tetszik? Egyetlen Glovert se ismerek.
– Chester Gardens 3-ban lakom, a követségtől majdnem az első ajtó –
mondta D.
A vonal másik oldalán csend volt. Ő folytatta: – Persze, ha elhiszi azt a
mesét az öngyilkosságra bujtogatásról... értem küldheti a rendőrséget még
ma éjszaka. Vagy ha azt hiszi, hogy én nem vagyok D.
A lány nem válaszolt: lecsapta a kagylót? D. tovább beszélt: – A lányt persze
meggyilkolták. Zseniális dolog, ugye?
A lány hirtelen s dühös hangon válaszolt: – Ez az egyetlen gondja?
– Megölöm, bárki követte el... – mondta D. – Még nem vagyok biztos a
dolgomban. Az igazi tettest keresem. Nem futja tőlem egyetlen személy
meggyilkolásánál többre...
– Megőrült. Nem tud megszökni az országból s hazamenni?
– Ott valószínűleg lelőnének. Ez azonban nem izgat. De nem szeretném, ha L....
– Elkésett. Már aláírták.
– Ettől féltem. – Majd ezt mondta: – Nem tudja, mi áll a szerződésben?
Nem tudom elképzelni, hogyan akarják a szenet elindítani a kikötőkből.
Hiszen itt van a semlegességi egyezmény.
– Megkérdezem Furtöt – mondta a lány.
– Ő is aláírta?
– Igen, ő is. – Valaki megint zongorázott és énekelt hozzá: egy
entrenationo dal lehetett: a korda, korda szó jó néhányszor előfordult benne.
A lány hirtelen közbevágott: – Nem tehetett mást – mentegette Forbest: – Ha a
többiek is aláírták mind... a részvényesek...
– Persze. – D.-t a féltékenység tüskéje sebezte, hogy a lány Forbes
védelmén fáradozott. Olyan érzés volt, mintha egy kihűlt kézhez kellene
újból s viszolyogva hozzáérni. Nem volt szerelmes, képtelen volt bárki élőt
szeretni, de azért a tüske ott volt...
A lány megkérdezte: – Honnan beszél? A legfurcsább hangokat hallani be állandóan...
– Egy soirée-ról – felelte. – így nevezik. Az entrenationo iskolában.
– Micsoda örült maga – kiáltott fel a lány elkeseredve. – Még mindig nem jött rá, hogy
körözvényt adtak ki maga ellen? Letartóztatásnál ellenállt. Útlevelet hamisított. S még isten
tudja, miért.
D. válaszolt: – Ez itt biztonságosnak látszik. Császárzsemlét majszolunk.
– Mitől ilyen őrült maga? – kérdezte a lány. – Elég öreg már ahhoz, hogy
benőjön a feje lágya. D.: – Megtudja nekem a dolgot Forbestól?
– De ugye nem gondolta komolyan azzal a gyilkossággal?...
– Komolyan gondoltam.
A hang heves élénkséggel tört elő a bakelitkagylóból; mintha a lány
mellette állna, s vádolná őt: – Úgy, szóval szerelmes volt abba a kis
kurvába?
– Nem – felelte ő. – Semmivel se jobban, mint a többiekbe. Ma négy
légitámadás volt. Merem állítani, hogy őt leszámítva, ötven gyereket
gyilkoltak meg... Kell, hogy az emberben egy kicsit felforrjon a vér. – D.
hirtelen rádöbbent, milyen képtelenség mindez. Ő maga: titkos ügynök,
akit egy fontos szénügylet lebonyolítására küldtek, s ezen hazája sorsa
fordul meg. A lány: fiatal, egy főrend lánya, akinek ő a szenét akarja, és
nyilvánvalóan a kedvese egy bizonyos Mr. Forbesnak, aki számos bánya
felett rendelkezik, s egy nőt tart ki a Shepherd Marketon (ez közömbös); a
gondnoknő vagy Mr. K. meggyilkoltak egy gyereket – feltehetően a
lázadóknak szolgálva, noha az ő társai fizették meg őket. Ez hát a helyzet:
a stratégiai, politikai és bűnügyi helyzet. S most ők itt telefonon
beszélgetnek egymással élő emberekként, egymásra féltékenyen, mintha
egy békés világ állna nyitva előttük s az idők végtelenje.
A lány szólalt meg: – Nem hiszem el. Szeretnie kellett őt.
– Csak tizennégy éves volt, úgy hiszem.
– Ó, azt is mondhatnám, most ért abba a korba, amikor a fiatalokat szeretik.
– Ugyan.
– De itt efféle dologba bele se kezdhet, mármint gyilkolásba, érti? Felakasztják érte. Itt
csak az írek próbálkoznak effélével... de fel is akasztják őket mindig.
– De hát... – vetette közbe bizonytalanul.
– Te jóisten – kiáltott fel a lány. – Az ajtó végig nyitva volt. – Csend,
aztán rákezdte: – Valószínűleg elárultam magát. Sejteni fogják, az újságok
nyomán. Talán már a Scotland Yard is lehallgat most. A lenti telefonon felhívhatták a 999-et.
– Kik?
– Ó, a cseléd vagy a barátom. Az ember nem bízhat senkiben. Tűnjön el
onnan, akárhol van is.
– Jó – mondta D. – Ideje elmenni. Bona nuche.
– Ez meg mi az ördög?
– Entrenationo – mondta, és visszaakasztotta a kagylót.
Benyitott a váróterem ajtaján: kevesebb ember lézengett ott, s
kevesebb császárzsemle volt; a kávé kihűlt a kannában. Mr. K. a sarokban
állt, s szinte görcsösen kapaszkodott a Miss Carpenterrel való társalgásba.
D. odalépett hozzájuk, mire Mr. K. elszontyolodott, “de nemigen hasonlít
afféle emberre – ötlött fel D.-ben-, akit megölnék. Másfelől azonban áruló
volt, s valakinek meg kell halnia. Talán nem lesz sportszerű, de Mr. K.-val a
legkönnyebb boldogulni... s ez figyelmeztetni fogja a többi árulót”. Miss
Carpenterhez fordult. – A legnagyobb sajnálatomra el kell rabolnom a
kísérőjét. – S ezzel felhúzta a kesztyűjét, vigyáznia kell, nehogy levegye
megint.
– Én nem megyek – mondta Mr. K., és Miss Carpenter gyönyörűséggel
fújta fel magát, s a keblei megreszkettek a gyapjúblúzban.
– Nagyon fontos – mondta D. –, különben sohasem vinném el magától.
– Nem tudom – csacsogta Miss Carpenter játékosan –, mi lehet az a nagyon fontos.
– A követségre akartam menni – mondta D., a képzelete zabolátlanul
röpítette, senkitől se félt: most arra kerül a sor, hogy tőle féljenek, s olyan
vidámságot érzett, mintha az agyveleje is elnevetné magát. –
Meghánytuk-vetettük azt a lehetőséget, hogy egy entrenationo központot
létesítsünk otthon.
– Micsoda? – kérdezte dr. Bellows, aki egy fekete-piros kretonruhába
öltözött középkorú hölggyel jelent meg a büfénél. – De hogyan... a háború
kellős közepén?
– Egy bizonyos civilizációért – válaszolt D. – csak úgy lehet harcolni, ha
ugyanakkor a vonalak mögött is szítjuk a tüzet. – Enyhe undor ébredt
benne a saját meglepő simaságától, egy szemernyi megbánás, hogy
rendkívüli reményeket ébresztett a kávéskanna mellett, a szutykos
hivatalban. Az öreg liberális szemét elöntötte a könny. – Akkor valami jó is
származhat a sokféle gyötrelemből – mondotta dr. Bellows.
– Így hát meg fogják bocsátani, de nekem s a honfitársamnak itt el kell szaladnunk. – Ez a
legképtelenebb mese volt, de nincs olyan mesés képtelenség, amelyben egy
reménykedő ember ne hinne... Ebben a szobában mindenki a
valószínűtlenségek légkörében élt: magasan, az Oxford Street feletti
elefántcsonttoronyban, a csodára várva. Dr. Bellows ezt mondta: – Ezt se
hittem volna el, amikor ma felkeltem... annyi év után... ez az én életem
születésnapja, így fejezte ki egyik költőnőnk. – Megfogta D. kezét:
mindenki odafigyelt, Miss Carpenter a szeme sarkát törölgette. – Isten
áldja meg – mondta dr. Bellows – valamennyiüket.
Mr. K. közbeszólt: – Nem akarok elmenni. Nem fogok elmenni – ügyet se vetettek rá. A
kretonruhás lady kitaszigálta D.-vel együtt a lift felé, s éljenzések kísérték az útján...
Félelmében teljesen elfelejtett angolul, s azon a nyelven kezdte el kérlelni a többieket, hogy
várjanak és hallgassák meg őt, amit csak D. értett. Betegnek, összetörtnek
látszott... s entrenationóban próbált meg valamit, akármit, kifejezni.
Elfehérült ajakkal nyögte: – Mi korda, mi korda – de mostanra már senki sem beszélte
az entrenationót. S aztán: együtt voltak a lefelé mozgó liftben. Dr. Bellows arca
eltűnt, el a mellényének gombjai s a fűzős cipője, mert fűzős cipőt viselt.
Mr. K. megszólalt: – Semmit se tehet velem. Semmit.
– Nincs mitől félnie, ha ártatlan az ő halálában – mondta D. – Maradjon
szorosan a közelemben. Ne felejtse el, hogy a pisztoly nálam van. – Az
Oxford Streeten indultak el egymás mellett, Mr. K. váratlanul oldalt ugrott,
valaki közébük került: a kirakatok előtt ácsorgók szétválasztották őket. Mr.
K. cikcakkban szökdécselt végig a járdán. Alacsony, fürge ember volt, de
rövidlátó: lépten-nyomon emberekbe ütközött, és bocsánatkérés nélkül
szaladt tovább. D. futni hagyta: a tömegben nem volt tanácsos üldözni.
Egy taxit hívott oda, és utasította a sofőrt: – Olyan lassan hajtson, ahogy
csak lehet. Egy részeg barátom fut előttünk, elvesztettem őt a tömegben:
kocsiba kell rakni, mielőtt valami bajba keveredik. – Az ablakon keresztül
követni tudta Mr. K.-t; kezdett kifulladni; s ez az ő kezére játszott. Mr. K.
jobbra-balra ugrált, az emberek utánafordultak és megbámulták. Egy
asszony rászólt: – Szégyellje magát. – S egy férfi azt mondta: – A barna sör
megártott neki, ne kezdj ki vele. – Drótszemüvege félig az orrára csúszott;
s lépten-nyomon hátrapillantgatott; az esernyője beleakadt a járókelők
lábába, és egy kisfiú felsírt kicsiny, vörös, izgatott szemeinek láttán.
Szenzációt keltett. A South Audley Street sarkán teljes sebességgel
nekirohant egy rendőrnek. – Hé! Itt nem viselkedhet így – mondta
udvariasan a rendőr. Mr. K. az üvege mögül nézett fel rá vaksi szemekkel.
– Na, menjen szépen haza – mondta a rendőr.
– Nem – jelentette ki váratlanul Mr. K. – Nem.
– Tartsa a fejét a vízcsap alá, és bújjon az ágyba.
– Nem. – Mr. K. váratlanul megfogta az ernyőjét, s nekifeszítette a
rendőr gyomrának, de hasztalan: egy hatalmas és udvarias kéz
visszanyomta. – Be akar jönni az őrszobára? – kérdezte a rendőr szelíden.
Kis csoportosulás támadt. Egy fekete kalapos férfi magas, síri hangon
közbeszólt: – Nincs joga beleavatkozni: nem csinált semmi rosszat.
– Én csak azt mondtam... – kezdte a rendőr.
– Hallottam – vágta rá gyorsan az idegen. – Ha szabad kérdeznem, milyen alapon
akarja...?
– Részegség és rendzavarás – felelte a rendőr. Mr. K., úgy látszott, vad
reményeket táplált: még arról is megfeledkezett, hogy a rendet zavarja.
– Képtelenség – harsogta az idegen. – Semmit sem követett el.
Hajlandó vagyok a bíróság előtt tanúsítani...
– Na, na, na – mondta a rendőr sértődötten. – Minek olyan nagy hűhót
csapni? Én csak azt mondtam neki, hogy menjen haza aludni.
– Azzal gyanúsította, hogy részeg.
– Részeg is.
– Bizonyítsa be.
– Magának különben is mi köze hozzá?
– Ez állítólag szabad ország.
A rendőr panaszosan ezt mondta: – De én azt szeretném tudni, hogy
mit követtem el én?
A fekete kalapos ember egy névjegyet húzott elő, s Mr. K.-hoz fordult: – Ha
rágalmazásért be akarja perelni ezt a rendőrt, hajlandó vagyok
tanúskodni. – Mr. K. úgy fogta a névjegyet, mintha semmit se értene az
egészből. A rendőr hirtelen a feje fölé emelte a karját, és rárivallt a
tömegre. – Menjünk tovább, oszoljunk.
– Meg se mozduljanak – kiáltotta metszőn az idegen. – Maguk is tanúk.
– Ha kihoz a sodromból... – mondta a rendőr elcsukló hangon. –
Figyelmeztetem.
– Miért? Csak mondja meg. Miért?
– Mert kötelességének teljesítése közben zavarja a szolgálatot.
– Kötelesség – gúnyolódott az idegen.
– De én részeg vagyok – szólt közbe váratlanul Mr. K., majd könyörögve
tette hozzá: – és zavarom a közrendet. – A tömegből nevetés hallatszott. A
rendőr Mr. K.-hoz fordult: – Most megint rákezdi – mondta. – Magával semmi
dolgunk.
– De igen, van – mondta az idegen.
A rendőr arcát gyötrelem felhőzte be. – Most miért nem száll be
csendben egy taxiba, és miért nem megy haza?
– Igen, igen. Így fogok tenni – mondta Mr. K.
– Taxi.
Egy taxi hajtott oda K. mellé, s ő hálásan ragadta meg a kilincset, s
kinyitotta az ajtaját. D. mosolygott rá. – Szálljon be.
– És most – kezdte a rendőr –, ami magát illeti, hogy is hívják?
– Hogpitnek hívnak.
– Elég volt a szemtelenségből – mondta a rendőr. Mr. K. a járda felé
hátrált. – Ne ezt a taxit. Nem megyek ezzel a taxival.
– De engem valóban Hogpitnek hívnak. – Néhány ember nevetett. A fekete kalapos
dühösen mondta: – Semmivel se mulatságosabb, mint például Swinburne.
Mr. K. odafurakodott hozzájuk.
– Mózesre! – kiáltott fel a rendőr. – Már megint itt van.
– Abban a taxiban egy ember ül... – nyögte Mr. K.
D. kiszállt, és azt mondta: – Úgy van, biztos úr. Ez az ember a barátom. Berúgott, s
eltűnt a szemem elől az úton a Carpenter's Armsnál. – Ezzel megfogta Mr.
K. karját, és erőteljesen a taxi felé húzta. Mr. K. kiáltozott: – Meg fog ölni –
s a járdára próbálta magát levetni. – Nem segítene nekem, biztos úr? –
kérdezte D. – Épségben hazakísérem.
– Rendben van, Sir. Örülök, hogy megszabadulok tőle. – Lehajolt, s mint
egy csecsemőt emelte fel Mr. K.-t, s a taxi padlójára rakta. Mr. K. elhalóan
siránkozott: – Mondom, hogy követett engem... – A Hogpit nevű férfi
közbeszólt: – Mi jogon avatkozik bele, őrszem? Hallotta, mit mondott?
Honnan tudja, hogy nem mond igazat?
A rendőr becsapta a kocsiajtót, megfordult és azt mondta: – Mert én a
szememet is használom... most pedig hajlandó maga is szépen
továbbállni? – A taxi megindult. A hadonászó csoport elszaladt mellőlük. D.
megszólalt:
– Így csak bolondot csinált magából.
– Betöröm az ablakot. Kiáltani fogok – mondta Mr. K.
– Nagyobb baj nem történhet – suttogta D. halk hangon, mintha titkot akarna elárulni –,
mint hogy lövök.
– Nem tudna meglépni. Ezért nem meri.
– Így csak regényekben érvelnek. Manapság ez már nem hat többé. Háború van: nem
valószínű, hogy akármelyikünk hosszú távon “megléphet” előle, mint
maga mondja.
– Mit akar csinálni?
– Hazaviszem egy kis beszélgetésre.
– Hogy érti azt, hogy haza? – Ám D.-nek már nem volt több mondanivalója, ahogy lassan
keresztülzötyögtek a parkon. A Marble Arch zord hidegében hordószónokok
ágáltak; ballonkabátjukat az ádámcsutkájukig hajtották fel. Végig az úton
a ponyvatetejű kocsik a kapható nőkre vártak, és az olcsó prostituáltak
szomorúan húzódtak be az árnyékba, s a stricik vizsla szemmel bámulták a
füvet, ahol csendben és kapkodva estek meg a sötétség dolgai.
Tulajdonképpen ez értendő “békés város” alatt. “Tragikus események
Bloomsburyben” – ordított az egyik plakát.

Mr. K. feladta a küzdelmet. Szó nélkül szállt ki a taxiból, s elindult lefelé az


alagsori lépcsőkön. D. felgyújtotta a villanyt a kis hálónappaliban, s
bekapcsolta a gázt; ahogy az ujjai között a gyufaszállal lehajolt a
tűzhelyhez, arra gondolt: vajon valóban gyilkosságot készül elkövetni? Ez
elég kellemetlenséget okoz majd Glovernek – bárki legyen is ez az
asszony: egy idegen személy otthonában mindig van valami az
ártatlanságból. Amikor egy ház homlokzatát a robbanás a levegőbe repíti,
s előtűnik a benti vaságy, néhány szék, egy förtelmes kép s az éjjeliedény,
úgy érzed, mintha valakit megerőszakoltak volna. Egy idegen otthonába
behatolni nemi aktus. De mindig rákényszerülünk, hogy az ellenséget
utánozzuk. Ugyanúgy bombát dobsz, s ugyanúgy felborítod az emberek
magánéletét. D. hirtelen felbőszülve fordult oda Mr. K.-hoz, és ezt morogta: –
Maga akarta így.
Mr. K. a heverőig hátrált s leült. A feje felett egy keskeny könyvespolc
húzódott, rajta néhány gyengécske könyv puha szattyánbőr kötésben –
egy jámbor asszony jelentéktelen könyvtára. K. megszólalt: – Esküszöm,
hogy ott se voltam.
– De azt, ugye, nem tagadja, hogy azzal az asszonnyal együtt meg akarták szerezni az
irataimat.
– Magát visszarendelték.
– Ezt jól tudom. – D. egész közel lépett hozzá; elérkezett az a pillanat, hogy az arcába
vágjon, a dühét így szítsa tovább: tegnap ők mutattak példát rá, hogyan kell az
embert leütni. De ő erre nem volt képes. Hozzányúlni K.-hoz – ez már
önmagában is bizonyos érintkezést jelent... a szája remegett az undortól.
Ezt mondta: – Egyetlen lehetősége van arra, hogy élve megússza: ha
őszinte lesz. Magukat, mindkettőjüket, megvásárolták, ugye?
Mr. K. szemüvege a heverőre esett; s a hímzett ágytakarón matatott
utána. – Honnan tudhattuk volna meg, hogy maga nem adta el a dolgot?
– Erre semmi lehetőség nem volt, vagy igen? – mondta D.
– Nem bíztak magában, hiszen miért is fogadtak volna fel bennünket...
D. hallgatott, ujjai a pisztolyon nyugodtak. Ha ügyész vagy és bíró egy
személyben – s hozzá ügyvéd is –, a védekezésre minden lehetőséget meg
kell adnod: igazságosnak lenned, még ha igazságtalan is az egész világ. –
Folytassa.
Mr. K. felháborodott. Vörös, karikás szeme hunyorgott, látni próbált
vele; szájának izmait kényszerű mosolyra húzta:
– S aztán, persze, maga is furcsán viselkedett... hát nem? Honnan sejthettük volna, hogy
bizonyos árért nem áll kötélnek?
– Igaz.
– Az embernek saját magára is gondolnia kell. Ha maga eladta: mi semmit se kapunk.
Az emberi romlottság itt kellő ocsmányságában mutatkozott meg: Mr.
K.-t jobban el lehetett viselni, amikor rémületében csúszik-mászik... De
most a bátorsága kapott erőre. S azt mondta: – Mindig csak lemaradni, az
nem jó. Egyébként pedig: nincsen remény.
– Nincsen remény?
– Csak el kell olvasni a ma esti lapot. Legyőztek minket. Kérem,
tudhatja jól maga is, hányan lettek árulók. Csak nem hiszi, hogy semmit se
kaptak érte, ugye? Képzelem, mit kaphatott maga.
Mr. K. megtalálta a szemüvegét, és odább csúszott a heverőn. A
félelme teljesen elpárolgott; öreg és ügyes ravaszdinak látszott most.
Folytatta: – Gondoltam, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége.
– A legokosabb, ha mindent elmesél nekem.
– Ha százalékra számít – mondta Mr. K. –, nem fog kapni. Még ha akarnám, akkor se...
– Bizonyára nem volt olyan szamár, hogy hitelbe lett áruló?
– Annál jobban ismernek, semhogy olyan embernek, mint én, pénzt ajánljanak fel.
D. zavarba jött. Kétkedve kérdezte meg: – Úgy érti, semmit se nyert az egészen?
– Amit én kaptam, írásban van L. aláírásával.
– Nem hittem volna magáról, hogy ekkora nagy szamár. Ha ígéretekre
volt szüksége, tőlünk is kaphatott volna, amennyit akar.
– Ez nem ígéret. Kinevezés. A rektor aláírásával. L., tudja, rektor. Mióta
maga eljött. – Felszabadultabban beszélt most, ez érezhető volt.
– Minek a rektora?
– Az egyetemé, természetesen. Engem professzorrá neveztek ki. Nyilvános rendes
tanárnak. S végre hazatérhetek.
D. elnevette magát, nem tudta visszafojtani; de a nevetésében undor
bujkált. Ez lesz a jövő civilizációja, a jövő tudománya... S ezt mondta: –
Megnyugtató arra gondolnom, hogy ha megölöm, egy professzor K.-t ölök
meg. – Förtelmes vízió merült fel benne: a költők, zenészek, tudósok,
művészek egész világáé, drótkeretes szemüvegek, vöröslő szemek és
árulásra kész elmék: egy ósdi, kimerült világ maradványaié, amint az
ifjúságot az árulás és a szolgaság hasznos leckéire tanítják. Elővette a titkár
revolverét, és azt mondta: – Kíváncsi vagyok, kit fognak a helyére kinevezni. – De már tudta,
hogy több száz közül válogathatnak.
– Ne játsszon így a pisztollyal. Veszélyes.
– Ha most otthon lenne, katonai bíróság tárgyalná az ügyét, és az ítélné el. Miért gondolja
hát, hogy innen el tud szabadulni?
– Tréfál – mondta K., és nevetni próbált.
D. kinyitotta a pisztolyt: két töltény volt benne. Mr. K. kétségbeesetten könyörgött: – Azt
ígérte, ha nem én öltem meg a lányt, megmenekülök...
– Akkor hát? – Visszatette a tárat.
– Nem én öltem meg őt. Én csak telefonáltam Marie-nak.
– Marie-nak? Ja, igen, a gondnoknőnek. Folytassa.
– L. parancsolta. A követségről hívott fel. Azt kérte: “Csak mondd meg
neki, csináljatok, amit tudtok.”
– S maga nem tudta, hogy ez mit jelent?
– Pontosan nem. Honnan is tudtam volna? Csak azt tudtam, hogy
Marie... a maga deportáltatását tervezi. Eszébe se jutott, hogy
gyilkosságnak állítsa be. Csak amikor a rendőrség beleolvasott a
naplóba... akkor ugrott össze így. Benne állt, amit maga ígért, hogy elviszi
őt.
– Sokat tud.
– Marie mesélte el utána. Őt is meglepetésként érte. Egy lopási históriát
akart megrendezni. De aztán a lány, kérem, hát... pimaszkodott. Ő meg
csak éppen megijesztette volna, de akkor kijött a sodrából. Tudja, félelmes
természete van, nincs kontrollja. Semmi kontrollja. – Megint azzal a
kényszeredett mosollyal kísérletezett. – Ez csak egy lány – folytatta –
százak közül. Odahaza naponta ennyi hal meg. Háború van. – Valami volt
D. arcán, amitől gyorsan hozzátette: – Legalábbis Marie így érvelt.
– S maga mit szólt hozzá?
– Ó, én elleneztem.
– Mielőtt még megtörtént... akkor ellenezte?
– Igen. Nem, nem, úgy értem... utána. Mikor megláttam őt, utána.
– Alig hihető. Rendben van, mindenről tudott mindvégig.
– Esküszöm, hogy nem voltam ott...
– Ó, ezt elhiszem magának. Nem bírta volna idegekkel. Ez az asszonyra volt bízva.
– Ővele számoljon.
– Bizonyos előítéletek megakadályoznak abban – mondta D. –, hogy
asszonyokat öljek meg. De megszenvedi ezt tisztességgel ő is, ha magát
megtalálják, holtan... Merem állítani... tűnődhet majd... hangokra is
fülelhet... Különben is csak két golyóm van. S nem tudom, hogyan
szerezzek többet. – Kioldotta a biztosítékot.
– Angliában vagyunk! – kiáltotta az apró, ősz ember, mintha önmagát
próbálná meggyőzni róla. Lábra akart állni, s levert egy könyvet a polcról,
egy kis zsoltároskönyvet, a kezdősorában Isten nevével. Ez bizony Anglia
volt... Anglia a heverő, a régi virágnyomatokból készült papírkosár, a
bekeretezett térkép és a sok párna: ez az idegen atmoszféra megbénította D. kezét, s
habozásra késztette.
Mr. K. reszketve emelkedett fel: – Engedjen el – rimánkodott.
– A sokesztendős professzori gyakorlat jó ítélőbíróvá nevel: de nem
nevel belőled ügyes hóhért.
– S miért nem L.-t? – könyörgött neki K.
– Ó, egy nap majd L. is sorra kerül. De ő nem közülünk való. – A
megkülönböztetés jogos volt: egy múzeumi tárgyat nem gyűlölhetsz
ekkora erővel.
Mr. K. könyörgő arckifejezéssel nyújtotta előre tintafoltos kezét. – Ha
ismerne, nem hibáztatna. Milyen életem volt. Ó, könyveket írnak a rabszolgaságról. –
Elsírta magát. – Az asszonyt megszánta, de engem – mondta –, engem... – A szavak is
cserbenhagyták.
– Menjen be azon az ajtón – parancsolta D. A fürdőszobát kívülről nem
lehetett észrevenni. Csak szellőzőnyílása volt, ablaka nem. A rátörő
iszonyat megremegtette D. kezét, amellyel a pisztolyt markolta. Vele
erőszakot alkalmaztak... most az ő ideje érkezett el, de a rettegése
visszatért, rettegett más emberek szenvedésétől, az életüktől, egyéni
kétségbeesésüktől. Részvétre ítéltetett, mint minden teremtő művész.
– Mozgás. Gyorsan – mondta D., és Mr. K. hátrálni kezdett botladozva.
D. valami kegyetlen tréfán törte a fejét. – “Temetőfallal, sajnos, nem
szolgálhatok” – felhagyott vele. Az ember csak a saját halálán tréfálkozhat.
Mások halála komolyabb dolog.
Mr. K. ezt mondta: – Marie nem ment át azon, amin én... ötvenöt év alatt... S hogy most
már csak hat hónapom van hátra, teljesen reménytelen.
D. megpróbálta, hogy ne figyeljen oda, s egyébként se értett belőle semmit. A
pisztolyt viszolyogva tartotta maga elé, s úgy követte Mr. K.-t.
– Ha csak hat hónapja lenne hátra, nem keresne egy kis megnyugvást?... – A szemüvege
leesett az orráról és összetört. – Megbecsülést – fejezte be sírva. – Mindig arról álmodtam,
hogy egy nap... az egyetemen. – A fürdőszobához értek már, s vaksin
bámult arrafelé, ahol D.-t sejtette, majd a kád felé hátrált. – Aztán az orvos
megmondta, hat hónap... – Kínjában valami siralmas vakkantást hallatott,
mint egy kutya... – A munkába beledögleni... azzal a hülyével az Oxford Streeten...
bona matina, bona matina... hidegben... a fűtőtest soha sincs bekapcsolva. –
Tücsköt-bogarat összebeszélt, ami csak elsőnek eszébe jutott, mintha
megérezte volna, hogy amíg beszél, még biztonságban van, de minden
szó, ami zaklatott és nyomorult elméjéből kikívánkozott, szándéka ellenére
is csak a kis iroda borzasztó képét idézte, a kamrácskáét, a hideg
fűtőtestet, s a görgőn mozgó képet a falon: un famil gentilbono. Megint rákezdte:
– Az öregember, ahogy gumitalpakon surran... s amikor megnémított a
fájdalom... entrenationóul kellett bocsánatot kérnem... másképp jött a
bírság... egyheti cigarettámat vitte el. – Minden szótól feléledt... s az
elítéltnek nem szabad felélednie: sőt még jóval azelőtt meg kell halnia,
mielőtt a bíró ítéletet hirdet. – Elég – mondta D. Mr. K. egészen kifordította
fejét, mint egy teknősbéka. A vaksi szemek rosszfelé irányították. –
Hibáztathat engem? – folytatta. – Hat hónap odahaza... professzorként...
D. behunyta a szemét, megnyomta a ravaszt; a dörrenés és a pisztoly
hatalmas lökése váratlanul érte; üveg csörömpölt, és valahol megszólalt
egy csengő.
Kinyitotta a szemét: elhibázta; egészen bizonyos, hogy elhibázta. A kád
feletti tükör, egy lábnyira Mr. K. ősz fejétől, összetört. Mr. K. állva maradt, s
megrökönyödött tekintettel pislogott... Valaki kopogtatott az ajtón. Egy tölténynek vége.
D. rászólt: – Meg ne moccanjon. Egy hangot se. Másodszor nem
hibázom el – s rácsapta az ajtót. Megint egyedül volt a heverőnél, s a
kopogásra fülelt, a kopogásra az alagsori ajtón. Ha a rendőrség, mihez
kezdjen egyetlen golyóval? Megint elcsendesedett körülötte minden. A kis
könyv nyitva feküdt a heverőn:

Istenhez fel kék azúr


légben száll a lepke,
Gyertyád fényében az Úr
Otthonod övezze.

A képtelen versike felizgatta D. képzeletét: nem hitt az Úrban, s nem


volt otthona; mintha csak egy barbár törzs varázsigéje volna ez, amely
azonban még a legcivilizáltabb hallgatóra is hat. Kop. Kop. Kopogás és
aztán megint a csengő. A lakó egy barátja az, vagy maga a lakó? Nem,
annak lenne kulcsa. Csak a rendőrség lehet.
Lassan indult meg a szobán keresztül pisztollyal a kézben. A pisztolyról éppúgy
elfeledkezett, mint ahogy korábban a borotváról sem vett tudomást. Kinyitotta az ajtót. Mint
egy halálraítélt.
Rose állt ott.
D. lassan jutott szóhoz: – Persze. Elfelejtettem. Ugye, megadtam a
címet? – Elnézett a válla felett, mintha a rendőrséget várná onnan, vagy
Forbest.
– Azért jöttem, hogy beszámoljak róla, mit mondott Furt – kezdte a lány.
– Ó, igen, igen.
– De, ugye, nem csinált még semmi szörnyűséget?
– Nem.
– Minek akkor a pisztoly?
– Csengetett, azt hittem: a rendőrség.
Mindketten bejöttek a szobába, s becsukták az alagsori kaput; D. a
fürdőszobaajtón tartotta a szemét: ez így nem jól jött, tudta, hogy nem fog
még egyszer lőni. Lehet, hogy jó ítélőbíró, de sohase lesz belőle hóhér. A
háború eldurvít, de nem ilyen mértékben; őt meg, béna albatroszt, a
román nyelvi előadásai, a Roland ének s a Berne-kézirat béklyózta.
A lány felkiáltott: – Drágám!... milyen furcsának látszik! Fiatalabbnak.
– A bajusz...
– Persze. Ez így jó.
Ő türelmetlenül félbeszakította: – Mit mondott Furt?
– Aláírták.
– De hát ez a saját törvényeik ellen van.
– A szerződést nem közvetlenül L.-lel kötötték meg. A törvényt mindig ki
lehet játszani. A szén Hollandiának megy...
A vereséget teljesnek érezte: még arra sem volt képes, hogy egy árulót
lelőjön. A lány figyelmeztette: – Menekülnie kell. Mielőtt a rendőrség
megtalálja. – D. a heverőn ült, s a pisztoly a térdei között himbálózott.
Megkérdezte: – Forbes is aláírta?
– Nem hibáztathatja őt. – D.-t megint a féltékenység furcsa tüskéje
sebezte. – Nem nagyon tetszett neki.
– Miért?
Így válaszolt: – Mert a maga módján, tudja, becsületes. Nehéz ügyekben lehet rá
számítani.
D. gondterhelten mondta: – Egy golyóm maradt még.
– Mi jut eszébe? – A hangja izgatott volt. A pisztolyt nézegette.
– Ó, nem arra gondoltam. Hanem a bányászokra. A szakszervezetre. Ha megtudnák, mi
van a dolog mögött, nem csinálnának...?
– Mit?
– Valamit.
– Mit csinálhatnának? – kérdezte a lány. – Fogalma sincs róla, hogy állnak ott a dolgok.
Még nem látott bányászfalut, amikor minden tárnát bezártak. Maga forradalomban élt, túl sok
éljenzésben, ágálásban, zászlólengetésben volt része. – Majd folytatta: – Egyszer elkísértem
az apámat az egyik faluba. Körutazást tett: övé a királyi bányajog. Kimerült minden erejük.
– Ezzel is törődik?
– Persze hogy törődöm. Hát a nagyapám, az nem volt...
– Ismer valakit a munkások közül?
– Az öreg dadám él ott – mondta a lány. – Egy bányász vette el. – De az apám nyugdíjat
folyósít neki. Nincs olyan nehéz körülmények között, mint némelyek.
– A kezdéshez akárki megfelel.
– Még mindig nem érti! Nem állhat oda beszédeket tartani. Rögtön börtönbe csukják.
Körözik.
– Nem adom még fel.
– Ide hallgasson. Ki tudnánk csempészni magát innen. Pénzzel sok
mindent el lehet intézni. Az egyik kisebb kikötőből. Swansea...
D. aggódva nézett rá: – Ezt szeretné?
– Ó, tudom, mire gondol, értem. De én csak olyan embert tudok szeretni, aki él, nem a
halottat vagy a börtönben ülőt. Egy hónapig se tudnám szeretni, ha már
meghalt. Nem vagyok az a fajta. Nem tudok hűséges lenni ahhoz, akivel
nem találkozom. Mint magával. – D. szórakozottan játszott a pisztolyával. –
Adja ide azt a micsodát... – kérte a lány. – Látni se bírom.
Szó nélkül átnyújtotta neki. Ez volt az első, bizalmat mutató
cselekedete.
A lány felkiáltott: – Ennek van hát szaga! Gondoltam, hogy valami baj történt. Maga
használta ezt. Gyilkolt...
– Ó, nem. Megpróbáltam, de nem ment. Gyáva vagyok. Azt hiszem. Csak a tükröt
találtam el. Baj?
– Hogy én csöngettem, épp azelőtt?
– Igen.
– Hallottam valamit. De azt hittem, hogy egy kocsi pufog.
D. megjegyezte: – Szerencsére tapasztalatból itt senki se ismeri ezt a hangot.
– S hol az az ember?
– Ott benn.
A lány feltépte az ajtót. Mr. K. erősen fülelhetett: a térdein csúszhatott
előre a szoba felé. D. komoran mondta: – Ez K. professzor. – Mr. K. a
padlóra zuhant, felhúzott térdekkel. – Elájult – mondta D. Ott állt Mr. K.
fölött, és undorral nézett rá. A lány megkérdezte: – Biztos abban, hogy elhibázta?
– Ó, hogyne, alaposan elhibáztam.
– Mert – mondta a lány – meghalt. Még a vak is látja.

Mr. K.-t óvatosan feltették a díványra, a jámbor könyv a füle mellett hevert. “Gyertyád
fényében az Úr, otthonod övezze.” Az öregember bántóan jelentéktelennek festett így is: az
orra nyergén, ahol a szemüveg kidörzsölte, vörös karika. D. magyarázott: – Az orvos hat
hónapot adott neki. Félt is attól, hogy hirtelen összecsuklik. Entrenationót tanítva. Két
shillinget kapott óránként.
– Mihez kezdünk most vele?
– Baleset volt.
– Meghalt, mert maga rálőtt... ezt gyilkosságnak is minősíthetik.
– Szándéktalan emberölésnek?
– Igen.
– Ez már a második. Változatosság kedvéért már szeretném, ha egyszer
tisztességes, előre megfontolt gyilkossággal vádolnának.
– Valahányszor bajba kerül, mindig tréfával üti el.
– Tényleg?
A lányt megint felpaprikázta valami. Akárhányszor csak bosszúság érte,
olyan volt, mint egy gyerek, toporzékolt és tajtékzott a hatalom és az ész
előtt. Ilyenkor D. mérhetetlen gyengédséget érzett iránta, hiszen a lánya is
lehetne. Szenvedélyes szerelmet a lány nem tudott ébreszteni benne.
Most is ő szólalt meg: – Ne álljon úgy ott, mintha semmi se történt volna.
Mihez kezdünk most vele... ezzel?
– Erre is gondoltam. Szombat este van. Az asszony, akié ez a lakás, egy
cédulát akasztott ki: “Hétfőig tej nincs.” Vagyis a legkorábban csak holnap
este érkezik meg. Huszonnégy órával ajándékoz meg, reggelre
odajuthatok a bányákhoz, ugye, ha most elkapok egy vonatot?
– A pályaudvaron elcsípik. Már keresik. Különben is – mondta haragosan
– merő időpocsékolás. Mondom, minden erejük kimerült. Épp hogy élnek, s
kész. Ott születtem. Ismerem a helyet.
– Egy misét megér.
– Nem fog érdekelni, ha már meghalt. De a haldoklását nem bírom – mondta a
lány. Szégyenérzet nem volt benne, tartózkodás nélkül beszélt és
cselekedett. D. felidézte magának, ahogy a ködös peronon jön felé a
zsemlével. Lehetetlenség nem szeretni őt... bizonyos fokig. Végül is volt
bennük valami közös. Mindkettejüket erőszakosan állították félre.
Mindketten a múlt szenvedései ellen lázadoztak, s azzal az
erőszakossággal, ami valójában nem illett hozzájuk. A lány folytatta: –
Nem lenne jó, ha azt mondanám: az én kedvemért. Mint a regényekben.
Ezt tudom.
– Sokat megteszek – mondta D. – a maga kedvéért.
– Te jóisten – kiáltott a lány –, ne hazudjon. Legyen csak őszinte. Ez az,
amiért szeretem magát, meg a neurózisom miatt. Oidipusz-komplexusom
meg a többi miatt.
– Nem hazudok. – Átölelte a lányt: ezúttal nem vallott kudarcot: minden rendben
volt, a vágyat kivéve. Vágyakozást nem tudott érezni. Mintha csak
eunuchhá lett volna a népe kedvéért. Minden szerelmes egyúttal filozófus
is a maga módján: a természet gondoskodott erről. A szeretőnek hinnie
kell a világban, a születés értelmében. A fogamzásgátlás ténye ezen nem
változtat. A vágy dolga ettől még a hit dolga marad, és ő elvesztette a
hitét.
A lány már nem volt haragos. Szomorúan kérdezte meg: – Mi történt a feleségével?
– Véletlenségből agyonlőtték.
– Hogyan?
– Túsznak fogták el más helyett. Több száz között. A börtönőrnek mind
egyforma, ennyit a javukra írok. – D. azon tűnődött, hogy vajon épelméjű
embereknek nagyon furcsának tűnne-e ez az udvarlás, a halott feleség
nevével az ajkán, s a halott emberrel a heverőn. Mindenesetre nem valami
sikerült dolog. A csók túl sokat elárul... nehezebb csalni vele, mint a beszéddel. Az ajkak, ha
egymásra simulnak, a végtelen ürességet érzékeltetik.
A lány megszólalt: – Nekem olyan furcsának tűnik ez, hogy egy halottat
szeret.
– A legtöbb emberrel megtörténik. Az édesanyját...
– Nem szeretem – vágta rá. – Zabigyerek vagyok. Persze házassággal törvényesítve. Nem
kellene hogy zavarjon, ugye, de furcsa módon az ember zokon veszi, hogy kelletlenül
fogadták.
Próbatétel nélkül most már lehetetlen lett volna megállapítani: mi ebből a
sajnálat, s mi a szerelem. Megint csókolóztak... Mr. K. mellett. A lány bal
válla felett D. épp Mr. K. nyitott szemét láthatta, és ezért eleresztette
Rose-t. – Minden hiába – mondta D. – Semmit se érek én magának. Nem
vagyok férfi többé. Talán egyszer, ha minden gyilkolásnak vége...
A lány ezt mondta: – Drágám, ha kell, várok... ameddig életben van.
A körülményekhez képest ez nagyon kevés időre szólt.
– Jobb, ha most elmegy – mondta D. – Győződjön meg róla, hogy senki
se látja meg, amikor eltűnik innen. Ne üljön taxiba egy kilométeres
körzetben ettől a helytől.
– Mihez kezd most?
– Melyik állomásról indul?
A lány elmagyarázta: – Eustonból úgy éjfél körül van vonat... Isten tudja, mikor ér oda.
Vasárnap reggel... át kell szállnia... Mindenképpen fel fogják ismerni.
– A bajuszomat leborotváltam, ez nagyon elváltoztatott.
– A forradás még mindig ott maradt. S ez az, amire az emberek
figyelnek. – Majd hirtelen: – Várjon egy pillanatra – s amikor ő próbált
szóhoz jutni, félbeszakította. – Mindjárt megyek. Észhez térek, mindent
úgy teszek, ahogy mondja, elengedem... akár hová. Nincs értelme, hogy
ne térjek észhez. Csak egy pillanatra várjon. – Ezzel eltűnt a
fürdőszobában: a lába alatt összeroppant Mr. K. szemüvege. Nagyon gyorsan
visszatért. – Hála istennek – mondta –, gondos az asszony. – Valami vatta volt a kezében és
ragtapasz. – Álljon nyugodtan – parancsolt rá a lány. – Senki se fogja észrevenni azt a
forradást. – A vattát az állára helyezte, és leragasztotta a ragtapasszal. – Olyan
meggyőzően fest – mondta a lány –, mintha egy pattanást takarna.
– De nincs is a forradás felett.
– Így okos. A tapasz került a forradás fölé. A vatta az arcán van. Senki se gondol rá, hogy
az állán akar eltakarni valamit. – A lány a két keze közé fogta a fejét, és azt
mondta: – Príma titkos ügynök lenne belőlem, nem gondolja?
– Túl jó hozzá – felelte. – Senki sem bízik egy titkos ügynökben. – Hirtelen roppant hálát
érzett azért, hogy akad valaki rajta kívül is, akiben megbízhat ezen a háborús,
tisztességtelen világon. Ez olyan volt, mintha egy sivatag borzasztó
magányában lelne társra. Azt mondta: – Drágám, az én szerelmem nem
sokat ér most már senkinek, de az egész a magáé, ami még maradt
belőle. – S most, hogy kimondta ezt, újra érezte a szenvedés rendületlen vonzását,
amely egy sírhoz kötötte oda.
A lány gyengéden beszélt hozzá, mintha szerelmes szavakat mondana: – Szerencséje is
lehet. Jól beszél angolul, de borzasztó irodalmias. A kiejtése sokszor gyanús, igazán. Az
olvasmányai árulják el. Próbálja meg elfeledni, hogy valaha a román nyelvek
előadója volt! – A lány keze már elindult, hogy megint az arcát simogassa,
amikor megszólalt a csengő.
Mozdulatlanul álltak a kis, asszony lakta szoba közepén: mindez olyan volt, mint egy
legendában, ahol a halál elszakítja egymástól a szerelmeseket. A csengő
újra szólt.
– Nincs itt valahol valami, ahová el tud bújni? – kérdezte D. Búvóhely
persze nem volt. – Ha a rendőrség az, rögtön be kell vádolnia. Nem
akarom belekeverni a dolgokba.
– Mi értelme lenne ennek?
– Menjen és nyisson ajtót. – Ő pedig megfogta Mr. K.-t a vállánál, s
arccal a fal felé fordította. Ráterítette az ágytakarót. A hulla árnyékban
volt: a nyitott szemeket nem lehetett egykönnyen észrevenni: éppúgy azt
lehetett hinni róla, hogy alszik. D. hallotta, hogy nyílik az ajtó; egy hang azt mondta: –
Ó, bocsásson meg. Fortescue vagyok.
Az idegen tétován és fürkészőn jött beljebb: koravén férfi sima hajjal és
kétsoros mellényben. Rose megpróbálta elállni az útját. – Hogyan? –
kérdezte. A férfi némi jó humorral ismételte: – Fortescue.
– Ki az ördög maga?
A férfi hunyorgott rájuk. Nem volt rajta se kalap, se kabát. – Kérem – mondta –, itt fent
lakom. Emily, azaz Miss Glover, nincs itthon?
D. válaszolt: – Elment víkendre.
– Tudom, hogy el akart menni, de amikor világosságot láttam... – Majd felkiáltott: –
Jóisten, ki ez?
– Ez – mondta Rose –, akiről érdeklődni méltóztatott, ez Jack... Jack
Owtram.
– Beteg?
– Csak lesz, hülyére itta magát. Murit csaptunk. A férfi megjegyezte: – Ez rendkívül
különös! Úgy értem, Emily... Miss Glover...
– Csak nevezze Emilynek – mondta Rose. – A barátai vagyunk valamennyien.
– Emilynél soha sincs... muri.
– Kölcsönadta nekünk a lakását.
– Igen, igen. Kérem.
– Nem iszik valamit?
“Ez már túl sok – gondolta D. –, ez a lakás nem láthat el mindennel; ezen
hajótörést szenvedhetünk, de nem afféle iskolás hajótörést, amely
Robinsont kellő időben látja el a kellő dologgal.”
– Nem, nem, köszönöm – hárította el Fortescue. – Igazán mondom, soha. Mármint nem
iszom.
– Pedig muszáj. Senki sem élhet ivás nélkül.
– Ó, a vízivás. Persze hogy iszom: vizet.
– Tényleg?
– Ó, igen, kétségkívül. – S idegesen megint az ágyon fekvő alakra
nézett; aztán D.-re, mintha az mellette őrködne, majd ezt mondta: –
Felsértette az arcát.
– Igen. – Csend köszöntött rájuk; itt ez volt a legfeltűnőbb dolog, akár
egy kegyelt vendég, aki az összes többiek távozását kivárja. Fortescue
törte meg: – Kérem, nekem muszáj hazamennem.
– Muszáj? – kérdezte Rose.
– Nos, nem szó szerint. De kérem, nem szeretném a murit zavarni. – A
tekintetével keresett valamit, az üvegeket és poharakat: a szoba körül
voltak dolgok, amelyeket nyilvánvalóan nem fogott fel. De a borzasztó
tényhez a gyanakvása nem ért fel: az ő világában nem volt jelen a
borzalom. – Emily nem figyelmeztetett... – mondta Fortescue.
– Úgy látszik, gyakran keresi fel Emilyt.
A férfi elpirult. – Ó, jó barátok vagyunk – mondta. – S kérem, mindketten buchmanisták.
– Futballisták?
– Nem, nem. Buchmanisták. Oxford gyülekezetiek.
– Ó, igen – mondta Rose. – Tudom már, házi összejövetelek, Browris Hotel,
Crowborough... – Az asszociációk olyan sorát gombolyította elő, amelyek
D. előtt ismeretlenek voltak. Megint rátört a hisztéria?
Fortescue felvidult. Koravén arca olyan volt, mint egy széles, fehér mozivászon, amelyre
csak a családi kör számára megrostált s alaposan cenzúrázott filmet szabad vetíteni. – Járt már
ott? – kérdezte.
– Ó, nem – mondta Rose. – Nem illik hozzám.
Fortescue beljebb került a szobába, a heverő felé. Amolyan cseppfolyós
természet volt: nagyon óvatosan kell vele társalogni, különben kiborul, s mindent eláraszt.
Most tiltakozott: – Meg kellene próbálnia. Mindenféle emberek járnak közénk, üzletemberek
és toryk, egyszer még a Tengerentúli Kereskedelem államtitkára is. Persze Frankie
Buchman is ott van mindig. – Hevesen magyarázott, s már egészen a
heverő közelébe ért: – Vallásos dolog, de hasznos. A boldoguláshoz segít,
mert jól érzed magad az emberek között. Norvégiában nagy sikerünk volt.
– Ez nagyszerű – helyeselt Rose, hogy megpróbálja ezt a kiborult embert
visszabillenteni.
Fortescue Mr. K. fejére meresztette a szemét, és azt mondta: – Ha az ember kétségbeesik
valamin, érti, mire gondolok, semmi sem vidítja fel úgy, mint ha részt vesz... egy házi
összejövetelen. A többi kollégák nagyon rokonszenvesek. Azok is sok mindenen
mentek keresztül. – Egy kicsit előredőlt, és megkérdezte: – Betegnek
látszik... biztosak benne…?
“Fantasztikus ország ez – gondolta D. – Egy polgárháború se szül annyi képtelenséget,
mint a béke. A háborúban egyszerű lesz az élet – nem törődsz a nemiséggel,
vagy a nemzetközi nyelvekkel, vagy még a boldogulással se; csak a soron
lévő étkezéssel törődsz, s a légibombáktól védő óvóhellyel.” Fortescue
folytatta: – Nem térne magához, ha, nos tudják, ha kiokádná?
– Ó, nem – mondta Rose –, jobb, ha úgy marad, ahogy van. Csak feküdjön nyugodtan.
– Persze – felelte megadón –, én nem nagyon értek efféle dolgokhoz. Mármint a
murikhoz. Azt hiszem, nem jól bírja az italt. Nem volna szabad innia, ugye, nem tesz jót neki?
Egy ilyen idős embernek. Bocsásson meg, ha jó barátjuk...
– Ne törődjön vele – mondta Rose. D.-t már felizgatta: sohasem megy
el? Forró szíve lehet annak, akit még Rose modora sem tud lehűteni.
– Tudom, hogy most elfogultnak látszom. Kérem, a gyülekezetben mi megtanuljuk az
önmegtartóztatást, ésszerű módon persze. – Majd felajánlotta: – Szívesen
látnám magukat, ha feljönnének hozzám... Odatettem egy kanna teát
forralni. S szólni akartam Emilynek... – Hirtelen előrehajolt és felkiáltott: –
Te jó ég, a szemei nyitva vannak!... “Ez a vég” – gondolta D.
Rose csendesen megjegyezte: – Csak nem gondolta, ugye, hogy alszik?
Szinte látni lehetett, ahogy a szörnyű sejtés csillan a szemében, majd
ellobban megint, egyszerűen azért, mert egy talpalatnyi helyen se tudott
gyökeret verni. Ebben a szelíd és hamis világban nem volt számára hely.
Ők azt várták, mit fog mondani: semmi elképzelésük se volt róla.
Fortescue ezt suttogta: – Milyen szörnyű, ha elgondolom, hogy mindent
hallott, amit róla mondtam.
Rose harsányan és idegesen szólt rá: – A teája már kifutott azóta.
Fortescue rájuk bámult, egyikükről a másikra. Valami nem volt
rendben. – Igen, persze, okvetlenül. Nem is akartam maradni. – Ide-oda
jártatta a szemét, mintha némi megnyugtatásra várna. Ma este rossz
álmai lesznek. – Igen, mennem kell. Jó éjszakát.
Utána lestek, ahogy felfelé lépkedett az alagsori lépcsőn, a
biztonságosan családias, bátorító sötétségbe. A lépcső tetején megfordult,
s mintegy utolsó kísérletképpen a kezével integetett nekik.
Harmadik rész

AZ UTOLSÓ LÖVÉS
1

A csendes közép-angliai vidékre még teljes sötétség borult. A kis eldugott vasútállomás,
mint egy asztali-lámpa az elsötétített kirakatban, világosságot szórva állt ott; a váróterem
mellett petróleumlámpák égtek, egy vas gyaloghíd egy másik füstös láng mellett
húzódott, és a hideg szél egy mozdony gőzét kapta el, s lecsapta a peron
mentén. Vasárnap reggel volt.
Aztán a vonat farlámpája húzott el, mint egy szentjánosbogár, s
hirtelen tovatűnt valami láthatatlan alagútban. D. egyedül volt, ha azt az
öreg vasutast nem számítjuk, aki most bicegett elő a málháskocsik felől. A
peron a lámpákon túl a sínek kibogozhatatlan pusztaságában veszett el.
Valahol, nem messze egy kakas kukorékolt; az ég és föld között lebegő
lámpa pirosról zöldre váltott.
– Innen indul Benditch felé vonat? – kiáltotta D.
– Innen fog indulni – válaszolta a vasutas.
– Sokat kell várni?
– Egy órát... ha nem késik.
D. didergett, és hogy felmelegedjen, a testéhez ütögette a karját. – Az
nagy idő – jegyezte meg.
– Másikra pedig hiába vár – mondta a vasutas. – Kivált vasárnap.
– Nincs közvetlen vonatuk?
– Volt, amikor a bányák dolgoztak, de nem indul egy se most Benditch-be.
– Nincs itt étterem? – kérdezte D.
– Étterem! – kiáltott fel a vasutas, és gyanakvón hunyorgott rá. – Minek kéne itt,
Willingben, étterem?
– Le lehet ülni valahol?
– Kinyitom a várótermet, ha akarja – mondta az öreg –, bár ott is hideg van. Jobb, ha
mozog.
– Nem ég bent a tűz?
– Hát, föl lehet éleszteni.
A zsebéből egy hatalmas kulcsot húzott elő, s kinyitotta a
csokoládészínű ajtót. – Nahát – dörmögte –, nem vészes – világosságot
gyújtott. A falakon körös-körül szállodák és üdülők régi, elhalványult
fényképei lógtak; a fal mentén odarögzített padok, két-három meg se
mozdítható szék és egy óriási asztal. A kályharostély felől bágyadt meleg –
egy tűz emléke – érződött. A vasutas egy fekete, díszes, kovácsoltvas
kannát kapott fel, s csomó szénport öntött a hunyó parázsra. – Ettől
feléled.
– És az asztal? – kérdezte D. – Az asztal mire való?
A vasutas gyanakodva nézett rá, és azt mondta: – Hogy odaüljenek. Miért, mit gondol?
– De a padokat nem lehet elmozdítani.
– Ez igaz. Nem lehet. – Majd hozzátette: – A fenébe is, húsz éve élek itt, de még ez sose
jutott az eszembe. Maga külföldi, ugye?
– Igen.
– Azok a ravaszok. A külföldiek. – Rosszkedvűen nézegette az asztalt. – A
legtöbbször – mondta – ráülnek. – Kintről kiáltás, zúgás hallatszott; fehér
gőzfelhő, kerekek dübörögtek tova, zajuk elhalkult, megint sípszó; és
csend. Az öreg megjegyezte: – Ez a négy-ötvenötös lesz.
– Expressz?
– Gyorsáru.
– De nem a bányának?
– Ó, nem, Woolhamptonba. Hadianyag.
D. a testéhez ütögette a karját, hogy felmelegedjen, és lassan körülsétálta a szobát. A
rostélyon vékony füstoszlop szállt felfelé. A falon egy móló fényképe: egy szürke kemény
kalapos, Norfolk-kabátos úr a karfára könyökölve társalgott egy hölggyel,
aki szép kalapot és fehér muszlinruhát visel, a távolban napernyők
látszanak. D.-t valami különös boldogság kerítette hatalmába, mintha már
elrepült volna felette az idő, s a keménykalapos úrral együtt a
történelemhez tartozna ő is; a küzdelem és az erőszak kora véget ért, a
háború – így vagy úgy – eldőlt. Néhány villamos mögött egy nagy gótikus
épület – Midland Hotelhez címezték – volt látható; egy ólomfrakkos férfi
szobra s egy utcai illemhely. – Ah – mondta a vasutas, egy törött piszkavassal
megkotorva a szénport. – Amit most nézeget, az nem más, mint Woolhampton. Ott voltam
1902-ben.
– Forgalmas helynek látszik.
– Forgalmas ám. S az a szálloda... jobbat nem talál Közép-Angliában. Társas
vacsorán voltunk ott 1902-ben. Léggömbök voltak, meg egy nő énekelt. S
török fürdő is volt ott.
– Ez hiányozhat, azt hiszem.
– Nem is tudom. Minden helyről el lehet mondani valami jót, én már így
látom. Karácsonytájt persze hiányzik a betlehemes játék. A Woolhampton
Empire híres a betlehemes játékairól. De hát itt egészségesebb. Sokat megél az ember –
mondta, s megpiszkálta a szénport.
– Ez itt, azt hiszem, valaha fontos állomás lehetett.
– Igen, amikor a bányák dolgoztak. Ebben a helyiségben szolgáltam én ki magát Lord
Benditchet. És a lányát, a méltóságos kisasszonykát, Rose Cullent.
D. azon kapta magát, hogy mohón lesi a szavakat, akár egy szerelmes fiatalember. –
Ismeri Miss Cullent?
Valahol a sínek pusztaságában egy mozdony sípolt, s a válasz is úgy érkezett rá, mint a
külvárosokban az egyik kutya ugatására a másik kutyáé.
– Még hogy én ne ismertem volna. Legutoljára egy héttel azelőtt
láttam, hogy bemutatták az udvarnál a királynak és a királynőnek. – D.-t
elszomorította ez a mérhetetlenül előkelő társadalmi élet, ami a lány körül
kavargott, s amiben neki nem volt része. Mint egy elvált férj – úgy érezte
most magát –, akinek a gyermeke valaki más, gazdagabb s tehetősebb
ember gyámságába kerül; s egy idegen pályafutást kell a magazinokból
végigkísérnie. Pedig neki is joga van hozzá, úgy vélte. Visszaemlékezett rá, ahogy az
eustoni peronon ezt mondta a lány: “Szerencsétlenek vagyunk. Nem hiszünk Istenben, így hát
nincs értelme az imádkozásnak. Ha hinnénk, rózsafüzéreket morzsolnék végig, gyertyákat
gyújtanék – s még százféle dolgot csinálnék. De így, csak a hüvelykujjamat
szorongatom a markomban.” A taxiban a lány az ő kérésére visszaadta a
fegyverét. S azt mondta: “Az isten szerelmére, légy óvatos. Olyan csacsi
vagy. Emlékezz a Berne-kéziratra. Te nem vagy Roland. Ne járj úgy, mint
egy holdkóros... és ne fortyanj fel az első szóra.”
A vasutas félbeszakította: – Az anyja erről a vidékről való. Az járja róla...
Íme, most itt van: egy másodpercnyi időre elzárva a szörnyűséges
világtól. Most láthatta csak igazán – a hideg váróterem biztos
elszigeteltségéből –, hogy milyen szörnyűséges is. S mégis vannak
emberek, akik valami felsőbb irányításról beszélnek. A világ csupa őrült
kavargás: bemutatás az udvarnál, feleségének lelövése a börtönudvaron,
képek a Tatlerben és hulló bombák... s mindez reménytelenül
összezagyválódott az ő kettejük különös vonzalmával, ahogy ott állnak Mr.
K. holttesténél, egymás mellett, és Fortescue-val beszélgetnek. Egy
gyilkos cinkostársa meghívást kapott a királyi garden partyra. Mintha csak
megvolna benne az a kémiai tulajdonság, hogy összebékítse a
kibékíthetetlent. Végül is az ő saját sorsában is elég hosszú út vezet
román nyelvi előadásoktól egy idegen asszony alagsori lakásának
fürdőszobájához, a K.-ra leadott hunyt szemű lövésig. Miként is lenne
lehetséges, hogy az életét bárki eltervezze, vagy a jövőjét számítsa
rettegés nélkül?
De ő számolt a jövőjével. Egy strandkép előtt állt meg – fürdőkabinok
és homokvárak, s egy tengerparti sétány minden szemete, bámulatos
hűséggel rajzolva meg, még a szétszórt újságok betűi is, és a félig
elfogyasztott banánok. A vasúttársaságok hallgattak a jó tanácsra, hogy
odahagyva a fényképészetet, a művészethez forduljanak. D. azt gondolta:
“Ha elfognak, akkor persze jövő: nincs – ez világos.” De ha valahogy
kijátssza őket és hazatér, ott kezdődik a probléma. Rose azt mondta neki:
“Engem most nem ajánlatos lerázni.”
– Amikor kis csöppség volt – mesélte a vasutas –, díjakat osztott ki
mindig a legszebb állomás kertjére a vidéken. Ez azelőtt volt, hogy az
anyja meghalt. Lord Benditch, az majd megőrült a rózsákért.
Rose nem kísérheti vissza őt egy olyan életbe, mint az övé, egy
megbízhatatlan ember életébe, egy háborús országba. S mit adhat neki? A
sír fogva tartja.
D. kiment: a peronra még szuroksötétség borult, de már érezni lehetett, hogy
valahol szürkül. A forduló világ peremén, egy harang mintegy
figyelmeztetésképpen bongatott,,, talán már itt a szürkület... Járkált, fel és
alá: nincs semmi megoldás, csak a bukás marad. Megállt egy automata
előtt: mazsola, csokoládékrémek, gyufa és rágógumi sivár választékát
kínálta. A mazsolához dobott be egy pennyt, de a fiók bennragadt. A háta
mögött váratlanul a vasutas tűnt elő, és gyanakvón megkérdezte: – Nem
próbálkozott hamis pénzzel?
– Nem. De szóra se érdemes.
– Mert vannak, akik nagyon ravaszak, s nem röstellnek egy pennyvel két csomagot
kiszedni. – Megzörgette az automatát. – Megyek és hozom a kulcsát.
– Szóra sem érdemes. Valóban nem számít...
– Ó, az nem mehet így – mondta a vasutas, és elbicegett.
A peronon kétoldalt egy-egy lámpa égett: D. az egyiktől a másikig sétált,
s aztán megint vissza. Óvatos és tétova lassúsággal: hajnal hasadt. Akár
egy szertartás – a lámpák elhalványultak, a kakasok megint kukorékolni
kezdtek, s aztán az ég ezüstösre pirkadt. A vasútállomásról a derengés
lassan előcsalta a “Benditch-bányák” jelzésű teherkocsik sorát, a sínek
egy sövényig nyúltak el, egy sötét árnyig; ebből egy magtár kerekedett ki,
majd egy csúnya, fekete téli mező. Újabb – elzárt és kihalt – peronok
váltak láthatóvá. A vasutas visszaérkezett, s kinyitotta az automatát. – Huh
– szívta a fogát –, nedves. Errefelé nem szeretik a mazsolát.
Berozsdásodott a fiók. – Egy szürke papírzacskót húzott elő. – Tessék –
dörmögte –, ez a magáé. – D. az ujjai között is érezte, milyen dohos és nyirkos.
– Hát nem azt mesélte, hogy egészséges vidék ez?
– Úgy van. Az egészséges Közép-Anglia.
– De hát a nyirkosság...
– Hm – dünnyögte –, az állomás, kérem, a völgyben van. – S valóban: a
sötétség gőzölögve szakadt fel a hosszú hegyoldalon. A nap a magtár és a
földek mögött szürkésbarnán emelkedett fel, az állomás és a kitérő fölé, s
a hegyre is felkúszott. Téglakunyhók váltak le egymásról, a fák csonkjai
csatamezőre emlékeztették D.-t; a domboldalon egy ósdi fémalkotmány
meredezett. D. megkérdezte: – Mi ez?
– Hogy ez mi? – mondta a vasutas. – Hát semmi. Épp valami mánia jött rájuk.
– Elég ronda mánia.
– Ronda? Aszondja, ugye? Tudom is én. Az ember hozzászokik. Ha nem lenne itt,
hiányozna.
– Valami olajjal kapcsolatos dolognak látszik.
– Úgy van, ez az. Az volt az őrült mániájuk, hogy itt olajat fognak találni.
Mondhattunk volna nekik akármit... londoniak voltak. Azt hitték, jobban
tudják.
– S nem volt olaj?
– Annyit azért csak találtak, amennyi ezekbe a lámpákba elég. – Majd azt mondta: – Már
nem kell sokat várnia. Jarvis elindult a hegyről. – Most egy országút tűnt
elő a kunyhók messzeségében: keleten már színesedett, de ha az égboltot
nem is, az egész világot szinte elfagyott növényzetként borította a
feketeség.
– Ki az a Jarvis?
– Ó, minden vasárnap Benditchbe megy. Néha még hétköznap is.
– A bányákban dolgozik?
– Nem, ehhez már vén. Azt mondja, hogy szereti a levegőváltozást. De
az járja, hogy az öreg oldalbordája lakik ott. Jarvis azonban azt mondja, ő
nem házas ember. – Az aggastyán cammogva közeledett a kis kavicsúton.
Kordruhát viselt, a szemöldöke bozontos, sötét szeme dülledt volt, s az állán fehér a borosta. –
Hogy vagy, George? – kérdezte a vasutas.
– Na, rosszabbul is lehetnék.
– Az öregasszonyhoz mész be?
Jarvis sanda, gyanakvó pillantást vetett D.-re, és lesütötte a szemét.
– Ez az úr is Benditchbe tart. Külföldi.
– Ja!
Csak egy tífuszt terjesztő bacilusgazda érezheti azt, amit most D., ha
egészséges és beoltott emberek közé kerül: ezeket itt nem tudja
megfertőzni. Az erőszak és a borzalom ellen, amit ő hordozott,
biztonságban voltak. Példátlan kimerültséget érzett, mintha végül is a
fagyverte földek között, az elhagyatott, csendes vasútállomáson elérkezett
volna arra a helyre, ahol leülhet, megpihenhet, s múlathatja az időt. A
vasutas hangja brummogott fel mellette: – A rohadt fagy megöl minden
rohadt... – Jarvis pedig derűre-borúra ezt hajtogatta: – Ja – s a vágányokat
bámulta. Hirtelen egy csengő szólalt meg a szemafortoronyban: váratlanul
figyelmeztette az embert, hogy az éjszaka feltűnés nélkül szökött el. A
toronyban D. egy embert látott teáskannával a kezében. A kannát most –
a látótéren kívül – letette, és meghúzott egy emeltyűt. Valahol lecsapódott
a szemafor, s Jarvis azt mondta: – Ja.
– Itt a vonata – közölte a vasutas. Messze a vágányok végén egy kicsiny
gőzpamat bomlott ki, mint a rózsa, majd mozdonnyá nőtt, s dülöngélő
kocsisorrá.
– Messze van ide Benditch? – kérdezte D.
– Tizennégy mérföld a templomtól a Vörös Oroszlánig.
– A távolság nem ekkora – mondta a vasutas –, csak a vonat mentén.
Egy sornyi zúzmarás ablak megannyi kristályként villózott a sápadt, kora hajnali
napsugárban. Néhány borostás arc hajolt ki a friss reggelbe. D. egy üres kocsiba kapaszkodott
fel Jarvis sarkában, és úgy nézett a vasutas, a váróterem, a csúnya vashíd, a
teáskannát tartó szemaforkezelő után, mintha velük a békesség is
tovatűnne. Az alacsony, zúzmarás hegy összeszűkült a sínek mentén; egy
farm épülete, egy viharvert, ócska szőrmekalaphoz hasonló erdő, a sín
menti árokban a jég – nem volt ez se pompás, még csak nem is szép, mégis szinte
kínálta a csend és az elhagyatottság szépségét. Jarvis szótlanul bámult kifelé.
D. megkérdezte: – Ismerős, ugye, Benditch-ben?
– Ja.
– Akkor ismeri Mrs. Bennettet?
– George vagy Arthur Bennett feleségét?
– Azt, aki Lord Benditch lányának dajkája volt.
– Ja.
– Ismeri?
– Ja.
– Hol lakik?
Jarvis vizsga gyanakvással vetette rá kék, merev szemét. – Miért őt
keresi?
– Egy üzenetet hoztam a számára.
– A Vörös Oroszlántól egy ajtóval feljebb lakik.
A fák sora és a gyér fű eltűnt, ahogy állomásról állomásra zötyögtek. A
hegyek erre elsziklásodtak; az egyik megálló mögött kőbánya, amelyhez
egyetlen rozsdás sínpár futott ki; egy kisebb sín felfordítva hevert a gazos
fűben, aztán a hegyek is eltűntek, s innen egy hosszú mező nyílt különös
és szeszélyes salakdombok pontjaival; ezek a hegyek magasságát is
elérték. Rövid, sorvadt fű kúszott fel rajtuk, akár a gázláng; közöttük
aprócska vasútvonalak enyésztek el valósággal a semmibe, s a kunyhók
sora – szürke, forradáshoz hasonló kővonulat – a mesterséges hegyek
tövétől indult. A vonat már nem állt meg: az elnyúló síkságon zakatolt, s
továbbhaladt a salakdombhoz támaszkodó “Sziklakastélyhoz” vagy “Sión
hegyéhez” névvel tisztelt állomások mellett. A környék olyan volt, mint
egy óriási szeméttelep, ahová egy egész életforma minden holmiját
összehordták – nagy, rozsdás csilléket és fekete kéményeket és
palatetejű, nonkonformista kápolnákat és a drótokra a nyomorúságos
mosnivalót, és a gyerekeket, akik az utcai vízcsapoktól cipelték a
vizesvödröket. Különös volt arra gondolni, hogy a földek itt húzódnak
közvetlen emögött – a vasútvonaltól tízméternyire már a kakasok
kukorékoltak. A salakkal átellenben a kunyhók errefelé folyamatosan
sorakoztak, s szűk utcákká tömörültek a vasút felé; csak a fekete
hegyekhez vezető sínvonulatok választották el őket egymástól. – Ez itt
Benditch? – kérdezte D.
– Nem a’. Ez itt Paradise.
Egy vasúti átjárón futottak valamelyik halom árnyékában. – Hát ez Benditch?
– Nem a’. Ez Cowcumberill.
– Hogyan különbözteti meg őket?
– Ja.
Jarvis óvatosan nézegetett kifelé – egy öregasszonyért jött ide ki, vagy
valóban levegőváltozásért? Végül, nagyon szűkszavúan, mintha
megsértették volna: – Azt csak igazán mindenki tudja, hogy Cowcumberill
az nem Benditch. – Majd később: – Ez itt Benditch – mondta, amint egy
újabb salakhegy bukkant fel sötéten. A házak szürke, forradásos vonulata
azonban itt is folytatódott. – Nos – lovalta bele magát valami sötét és
hazafiúi dühbe Jarvis –, azt is lehet mondani, hogy éppolyan, mint a
“Sziklakastély” vagy a “Sión hegye”. De hát ki kell nyitni a szemet.
D. kinyitotta a szemét: megszokta a pusztulás látványát, de most az
jutott eszébe, hogy a bombázás: időpocsékolás. Úgy is megszerezheted a
magad lerombolt világát, ha úgy hagyod, ahogy van.
Benditch nem egyszerű megálló – állomási rangja volt. Még első
osztályú váróterme is, igaz, zárva, s törött ablakokkal. D. arra várt, hogy a
másik lekászálódjon, de Jarvis még tovább várt, mintha azt gyanítaná,
hogy kikémlelik. A viselkedése ártatlanul és természetesen titkolózó volt: gyanakvó,
ahogy egy állat gyanakszik az anyja körüli idegen léptekre és hangokra.
Ahogy D. elhagyta az állomást, máris világosan feltérképezte ez utolsó állomásának
földrajzi helyzetét: egy utca a salakhegyig vitt, a másik olyanformán keresztezte,
mintha egy T betűt szorítottak volna a fekete hegy lábához. Mindegyik ház
szakasztott a másik: az egyformaságot csak egy kocsmacégér, egy
kápolna homlokzata vagy egy szegényes bazár törte meg. Az egész hely
valami elborzasztó primitívség levegőjét árasztotta, mintha gyerekek
raktak volna itt téglákat egymásra. Egy munkásvároshoz képest a két utca
feltűnően kihalt volt; de munka itt nem folyt, ágyban maradni – ez
valószínűleg jobban melegített. D. a Munkás Bank, majd néhány
elsötétített ablakú szürke ház mellett haladt el. Véletlenül egy hátsó udvar
nyitva felejtett árnyékszékének szörnyű mocskára esett a tekintete.
Mindez a háborúra emlékeztette, de itt nyoma se volt a dac szellemének,
amit a háború mégiscsak felszít.
A Vörös Oroszlán egykor szálloda volt; Lord Benditch is itt szállhatott meg
valaha: udvara, garázsa volt és rajta egy légvédelmi sziréna. Az utca felett
gáz- és vécészag terjengett. Az ablakokból különösebb érdeklődés nélkül
figyelték őt – az idegent – az emberek; ahhoz túl hideg volt, hogy
előbújjanak és üdvözöljék. Mrs. Bennett háza éppolyan szürke kőház volt,
mint a többi, de a függönyök tisztábbnak látszottak; s az ember szinte a
gazdagság levegőjét szippanthatta, ha behajolt az ablakon a kicsiny, nem
is használt s túlzsúfolt szalonba. D. kopogtatott az ajtón egy csiszolt rézkoppantyúval,
amelynek címerpajzsán – a Benditch-címeren? – egy titokzatos tollas állat látszott, s egy
falevelet tartott a szájában. Ez olyan furcsán bonyolultnak tetszett, mint egy matematikai
egyenlet; valami elvont, időszerűtlen értékrendet képviselt a kopasz
kővárosban.
Egy idős asszony kötényben nyitott ajtót. Az arca kemény, ráncos és
fehér volt, mint a régi, kiszáradt csont. – Mrs. Bennetthez van szerencsém?
– Én vagyok. – Az asszony úgy vetette meg a lábát a ház bejáratánál, mint egy
kapubálvány a küszöbön.
– Levelet hoztam – mondta D. – Miss Cullentől.
– Ismeri Miss Cullent? – kérdezte rosszallón és hitetlenkedve az asszony.
– Ebből itt mindent megtudhat. – De az asszony addig nem engedte
beljebb, amíg el nem olvasta a levelet, nagyon lassan, szemüveg nélkül. A papírt közelemelte
vértelen, konok szeméhez. – Azt írja itt – mondta végül –, hogy maga kedves barátja. Jöjjön
csak beljebb. Segítsek magának, írja itt... de azt nem mondja meg, hogyan.
– Restellem, hogy olyan korán jöttem.
– Vasárnap ez az egyetlen vonat. Hogy gyalogoljon, azt nem lehet kívánni. George Jarvis
is megjött a vonattal?
– Meg.
A kis szalon zsúfolásig volt kínai csecsebecsékkel és kacskaringós ezüstkeretbe foglalt
fényképekkel. A kerek mahagóniasztal, a bársonyhuzatú pamlag, a fonott támlájú,
bársonyüléses kemény székek, a padló óvására földre terített újságok – mintha kulisszák
lennének valami olyan jelenethez, amit sohasem játszottak el, s most már nem is fognak
eljátszani. Mrs. Bennett egy ezüstkeretre mutatott rá: – Azt hiszem, ráismer? – Egy kövér
kislány babát ölelt rajta bizonytalanul.
– Attól tartok... – kezdte D.
– Ah – kiáltott fel Mrs. Bennett kesernyés diadallal. – Nem mutatott meg magának
mindent, mondhatom. Látja azt a tűpárnát?
– Látom.
– Ez az ő udvari ruhájából készült... amikor Őfelségéik előtt jelent meg.
Fordítsa meg, ott láthatja a dátumot. – Valóban ott volt, fehér selyemmel
kihímezve, a dátuma az évnek, melyben ő a kivégzését várta a börtönben.
A lány életében is fontos év volt ez. – És amott – folytatta Mrs. Bennett –,
az is ő, abban a ruhában. Ezt a képet csak ismeri. – Nagyon szertartásosan
és elképesztő fiatalon kétségkívül Rose volt az, őt figyelte a
selyemkeretből. A kis szobát szemmel láthatólag Rose foglalta le.
– Nem – közölte D. –, ezt sem láttam még soha.
Az asszony elégedetten mosolygott rá: – Ó, persze csak az öreg barátok, mondhatom,
azok érnek a legtöbbet.
– Maga biztos öreg barátja.
– A legöregebb – recsegett rá az asszony. – Egyhetes kora óta ismerem. Még
Őlordsága se látta akkor... – nem, amíg csak egyhónapos múlt.
– Nagyon melegen beszélt magáról – mondta D.
– Van is oka rá – hagyta helyben Mrs. Bennett fehér, csontos fejével bólogatva. – Én
láttam el az édesanyja halála után. – Olyan különös volt másodkézből megtudni az
életrajzát valakinek, akit szeretünk, mint egy családi íróasztal titkos
fiókjában leleplező bizonyítékokra bukkanni.
– Jó gyerek volt? – kíváncsiskodott tréfából D.
– Élénk volt. Többet én nem kívántam – mondta Mrs. Bennett. Izgatottan járkált
körbe, megpaskolta a tűpárnát, egy cseppet odábbigazította, erre meg
arra, a fényképeket. – Senki se kívánhatja – mondta –, hogy
megemlékezzenek róla. Ámbár Őlordságára nem panaszkodhatom.
Nagylelkű volt. Megadta, ami csak kell. Nem tudom, hogy jöttünk volna ki
másképp: a bányákat bezárták.
– Rose úgy mesélte nekem, hogy írogat magának, rendszeresen. Így
hát ő is megemlékezik magáról.
– Minden karácsony kor – mondta Mrs. Bennett. – Igen. Nem sokat... de hát persze
Londonban a társaság meg miegymás elveszi az idejét. Azt reméltem, hogy
majd értesít róla, mit mondott neki Őfelsége... de aztán...
– Talán semmit se mondott.
– Biztos, hogy mondott valamit. Rose bűbájos lány.
– Igen, bűbájos.
– Csak abban bízom – mondta Mrs. Bennett, gyilkos pillantást vetve rá a kínai
csecsebecséken át –, hogy jól megválogatja a barátait.
– Nem hiszem, hogy könnyű lenne őt félrevezetni – válaszolta D. S
közben Mr. Forbesra gondolt és a magándetektívekre, s az egész sivár,
bizalmatlan légkörre.
– Ha úgy ismerné őt, mint én. Emlékszem, egyszer a Gwyn-villában a
szemét kisírta. Csak négyéves volt, s az a fiú, Peter Triffen, álnok kis
majom, annak volt egy felhúzható kisegere. – Az öreg arcon hajdani csaták
emléke pirult – megesküdnék, hogy a fiúnak nem lesz jó vége. – Furcsa
volt arra gondolni, hogy bizonyos értelemben Rose-t ez az asszony
formálta. A befolyása valószínűleg legalább akkora volt rá, mint az
édesanyjáé, aki meghalt; talán az öreg, csontos arc néha olyan kifejezést
ölt, amin Rose-t is rajtakaphatná, ha jobban ismerné. Az öregasszony hirtelen megkérdezte: –
Maga külföldi, ugye?
– Igen, az vagyok.
– Ah.
D. a tárgyra tért: – Miss Cullen bizonyára megírta, hogy nekem itt dolgom van.
– De azt nem írta meg, hogy mi a dolga.
– Ő úgy gondolta, hogy néhány dologban felvilágosítást adhat Benditch-
ről.
– Nos?
– A helybeli szakszervezet vezetője érdekelne.
– Csak nem akar vele találkozni?
– De.
– Nem tudok segíteni magának – mondta Mrs. Bennett. – Nem érintkezünk azzal a
fajtával. S nekem nem tudja bemesélni, hogy Miss Cullennek akármi köze is van az efféle
dolgokhoz. Szocialistákhoz.
– De hát mégis... az anyja...
– Tudjuk, mi volt az anyja – sipította Mrs. Bennett –, de ő már meghalt,
s aki meghalt, azt elfelejtik.
– Akkor hát nem tud nekem segiteni.
– Pontosabban: nem akarok.
– A nevét se mondja meg?
– Ezt elég könnyen megtudhatja. Nélkülem is. Batesnek hívják. – Kint
egy kocsi haladt el előttük: a fékcsikordulást is hallhatták. – Most meg ki
érkezhetett a Vörös Oroszlánba?
– Hol lakik?
– Odalent, a Fitt Streeten. Egyszer egy királyi személy is meglátogatott
minket – mesélte Mrs. Bennett, s az ablakhoz fordult, hogy valahogy
kilesse a kocsit. – Micsoda finom beszédű fiatalember. Ebbe a házba jött
be egy teára, csak hogy megmutathassuk neki, hogy a bányásznép tisztán
tartja az otthonát. Először Mrs. Terryhez akart bemenni, de azt mondták
neki, hogy az az asszony beteg. Ó, milyen dühös lett Terryné, amikor
megtudta. Külön kitakarított erre az alkalomra. Nem mintha lenne mit
takarítania. A holmija a zálogban van. Terrynénél olyan csupasz minden, mint az ujjam.
Hát ezért nem lehetett. Nem tetszett volna neki a dolog.
– Mennem kell.
– Mondja meg Rose-nak – közölte Mrs. Bennett –, hogy semmi dolga se
lehet azzal a Batesszel. – Keserűen s habozva rendelkezett, mint régen,
mikor csak utasította: “Válts harisnyát. Elég volt az édességből. Idd ki ezt
az orvosságot!” – de most maga is attól tart, hogy másképp állnak a
dolgok.
A Vörös Oroszlánba poggyászt vittek be, és az utca megelevenedett. Az emberek
csoportokba verődtek, védekezően, mintegy készen a visszavonulásra, s a
kocsit figyelték. D. meghallotta, ahogy egy gyerek ezt kiáltja: – Ki ez,
doktor? – S azon tűnődött, vajon Lord Benditch már tettekre szánta el
magát. Ez gyors munka lehetett: a szerződést tegnap kötötték. Hirtelen
terjedt el a hír, nem lehetett megmondani, honnan indult el; de valaki
elkiáltotta magát: – Megnyitják a bányákat. – A csoportok elvegyültek,
nagyobbacska tömeggé verődtek össze; az emberek a kocsit bámulták,
mintha fényes és pompás testéről biztos híreket olvashatnának le. Egy
asszony halk éljent röppentett fel, ez aztán bizonytalanul elhalt. D. egy
férfinál kérdezősködött: – Ki érkezett?
– Lord Benditch megbízottja.
– Megmondaná nekem, hol a Pitt Street?
– Az út végén forduljon balra.
A házakból mindenünnen emberek jöttek elő: D. a remény áradatával
szemben indult el. Egy asszony egy hálószoba ablakából kiáltott fel: – A
megbízott a Vörös Oroszlánban van, Nell. – D.-nek mindez azt a jelenetet
idézte, amikor a kiéhezett fővárosban elterjedt a hír, hogy élelmiszer
érkezett: ugyanígy figyelte akkor a rakodópartra özönlő embereket, mint
most. De nem élelmiszer érkezett, hanem egy csomó tank – s a tankok
kirakodását dühös közönnyel bámulták meg. Mert tankra szükségük volt.
D. megállított egy embert, és megkérdezte: – Batest hol találom?
– A 17-es számban, ha otthon van.
A 17-es a Baptista kápolna, a vallás e palatetejű kő jelképének
tőszomszédságában volt. – “Az Élet Szépsége csak az Előtt Marad Rejtve,
Akinek a Szeme Elfáradt” – hirdette talányosán ezt az útszéli bölcsességet egy felirat.
D. bekopogtatott a 17-es számú ház ajtaján. Majd újra és újra próbálkozott; senki sem
válaszolt. Közben emberek mentek el mellette – öreg ballonkabátokban, amelyek átengedik a
hideget, s ingekben, amelyeket túl gyakran mostak ki ahhoz, hogy az
elvékonyult flanell egy csepp meleget is tartson. Ez az a nép volt, akiért ő
harcolt – s most ijesztő érzése támadt: ezek ellenségei; s ő azért van itt,
hogy közéjük és a remény közé álljon.
Kopogtatott, kopogtatott és kopogtatott, de válasz nem érkezett.
Akkor a 19-es számnál kísérletezett, s az ajtó, mielőtt még felocsúdott
volna, kinyílt. Nem volt óvatos. Felnézett – s Elsét látta maga előtt.
Else megszólalt: – Kit keres, kérem? – s úgy állt ott a kapufélfánál, mint egy
kísértet, elkínzottan, rosszul tápláltan s nagyon fiatalon. D. megrendült:
közelebbről kellett megnéznie őt, amíg észrevette a különbséget: a
forradást a nyakon, egy hiányzó fogat. Persze hogy nem Else volt az. Csak
valaki a jogtalanságnak és a rossz tápláléknak ugyanabból a televényéből.
– Mr. Batest keresem.
– A szomszéd ajtó.
– Nem felelt a kopogtatásra senki.
– Akkor a Vörös Oroszlánhoz ment. Nagyon valószínű is.
– Nagy izgalomban vannak ott, úgy látszik.
– Azt mondják, indulnak a bányák.
– Te nem mész utánuk?
– Valakinek a tűzre is vigyázni kell itthon, ugye – válaszolta a kislány. –
S némi érdeklődéssel vizsgálta D.-t. – Maga a külföldi, aki George Jarvisszal
jött a vonaton?
– Igen – felelte ő.
– Jarvis aszondja, hogy nem jóban sántikál. – D.-n félelem borzongott át, s azt
gondolta: Else hasonmásának sem tesz a javára. Minek hurcolja be az
erőszak terhét egy másik országba? Jobb otthon legyőzetni talán, mint
másokat belekeverni ebbe. Ez azonban kétségkívül szakadár gondolat. A
pártjának természetesen igaza van, ha nem bízik meg benne. A lány kedvesen folytatta: –
Nem mintha bárki is hinne George-nak. Mire kell magának Bates?
Nos, ő azt akarta, hogy mindenki tudja meg az igazat: s itt végül is
demokrácia van; valamikor el kell kezdeni, s miért ne a kislánynál? Ezt mondta: –
Közölni akartam vele, hová viszik a szenet... az én hazámba, a lázadóknak.
– Ó – mondta a lány fáradtan –, maga is az a fajta, ugye?
– Igen – egyezett bele D.
– Mi köze van ehhez Batesnek?
– Szeretném rávenni az embereket, hogy megtagadják a munkát a bányákban.
A lány csodálkozva nézett rá. – Megtagadjuk? Mi?
– Igen.
– Maga dilis egy kicsit – mondta a lány. – Mi közünk nekünk ahhoz, hova megy a szén?
D. hátat fordított: reménytelen ügy – ezt mintegy ítéletnek érezte már. Egy gyermek
szájából... aki még utána is kiáltott: – Megbolondult? Minek törődjünk
ezzel? – D. elszántan indult el, visszafelé az úton: addig kell próbálkoznia,
amíg bebörtönzik, felakasztják, lelövik, betömik valahogy a száját,
felmentik hűségesküje alól s eltemetik.
A Vörös Oroszlán előtt már dalba fogtak: az események gyorsan
peregnek. Határozott bejelentésnek kellett történnie. Két dal versengett a
győzelemért – két régi dal. D. mindkettőt hallotta már, amikor
esztendőkkel ezelőtt Londonban dolgozott. A szegények rendkívül ragaszkodnak a
hajdani dallamokhoz. Gyűjtsd Batyuba Gondjaidat és Adjunk Hálát A Mi Istenünknek –
a tömeg a kettő között ingadozott, s a világi dal győzött. Többen ismerték.
D. látta, hogy lapokat adnak kézről kézre, a vasárnapi újságot. A kocsi
hátsó üléséről egész rakomány kandikált elő. D. elkapta egy ember karját,
s sürgetően kérdezte: – Hol van Bates?
– Odafent a megbízottal.
Keresztülfurakodott a tömegen. Valaki egy lapot nyomott a kezébe. Akaratlanul is a
főcímre tévedt a szeme – Külföldi szénüzlet. Nyitnak a bányák. – Egy higgadt,
korlátolt fantáziájú vasárnapi újság hozta az ítéletet. D. beszaladt a
szálloda halljába; sürgető szükségét érezte, hogy most lépjen közbe,
mielőtt a reménykedés nagyon is erőre kap. A helyiség üres volt; a falon,
üvegtartóban egy nagy, kitömött hal lógott – bizonyára volt idő, amikor ezt
a helyet emberek a sportolás kedvéért keresték fel. Felment a lépcsőn;
senki a közelben. Kint most éljeneztek; valami történt. D. belökte a
“Társalgó” felírású hatalmas ajtót; s hirtelen egy hosszú, aranyozott tükörben a saját
hasonmásával találkozott: borotválatlanul, a tapasz s a kötés alól kilógott a vatta. A nagy
franciaablak nyitva állt: egy férfi szónokolt. S háttal neki egy asztalnál két ember ült. Dohos
bársony szaga terjedt a szobában.
– Valamennyi fűtő, liftkezelő s technikus azonnal lépjen be, rögtön
reggel. De ne féljetek. Nem telik bele egy hét se, s minden emberfiának
lesz munkája. A nyomorúságotoknak vége. Megkérdezhetitek Mr. Bates-t,
a ti embereteket itt bent. Ez nemcsak heti négy nap lesz, hanem
háromszázhatvanöt napos év. – Egy kis fekete, ravasz ember,
lábszárvédőben, a lábujjhegyén hintázott az ablakban, úgy festett, mint
egy telekügynök.
D. keresztülment a szobán, a háta mögé állt, s megkérdezte tőle: – Bocsánat,
csak egy szót válthatnánk?
– Most nem. Most nem – mondta a kis ember, anélkül hogy hátrafordult
volna. Szónokolt: – Menjetek haza, s mulassatok jól. Mindenkinek lesz
munkája még karácsony előtt. Viszonzásul azt reméljük...
D. a két hátul ülőhöz fordult: – Melyikük Mr. Bates?
Mindkét férfi megfordult. Az egyik L. volt.
–...hogy nekigyürkőztök. Bízhattok benne, hogy a Benditch
Szénbányászati Társaság segít rajtatok.
– Én vagyok Bates – mondta a másik.
D. észrevette, hogy L. még nem ismerte fel őt. Zavartan nézett rá... – D.
megszólalt: – Nos, úgy látom, hogy összeakadt már a Tábornok
ügynökével. Ideje, hogy én is szóhoz jussak. – Erre már L. arca felderült. A
felismerés halvány mosolya tűnt át rajta, a szemhéja megrebbent...
A szónok elfordult az ablaktól, és megkérdezte: – Mi ez itt?
D. elmagyarázta: – Ezt a szénszerződést, azt mondják, Hollandiával
kötötték, de erről szó sincs. – Batesre függesztette a szemét: fiatalos
ember volt, melodramatikus kócos haj fürtökkel és vékony szájjal. – Mi közöm
nekem ehhez?
– Az emberek bíznak magában, úgy tudom. Szóljon nekik, hogy ne szálljanak le a
bányákba.
– Ide figyeljen, ide figyeljen – hadarta Benditch ügynöke.
– A szakszervezetük kijelentette, hogy sohasem fog dolgozni azoknak.
– De ez Hollandiának megy – mondta Bates.
– Hazugság. Én azért jöttem, hogy a kormánynak vásároljak szenet. Ez az ember itt
ellopta a megbízólevelemet.
– Kakukkmadár – mondta az ügynök meggyőződéssel, s a lábujjhegyén
hintázott. – Az úr Lord Benditch barátja.
Bates kelletlenül mozdult meg. – S én mit tehetek? – kérdezte. – Ez a kormány dolga.
L. udvariasan szólt közbe: – Valóban ismerem ezt az embert.
Megszállott, s a rendőrség is körözi.
– Küldjön a rendőrért – ajánlotta az ügynök.
– Pisztoly van a zsebemben – közölte D. Szemmel tartotta Batest. Neki mondta: – Tudom,
hogy ez a maga embereinek egyévi munkáját jelenti. De halált a mieinknek. S hát ha tisztában
lenne a dologgal, tudná, hogy maguknak is.
Bates váratlan dühvel robbant ki: – No de hogy a pokolba higgyek el ilyen mesét. A szén
Hollandiának megy.
Bizonytalan, esti tanfolyamos hangsúllyal beszélt: feltört ember – ezt látni lehetett rajta –,
aki feltörekvésének jeleit szégyenkezve takargatta. Most azt mondta: – Sohase hallottam még
efféle mesét. – Ám D. tudta, hogy félig már el is hitte. Kócos hajfürtjeit
félrevezetésül viselte, erőszakosságot, radikalizmust sejtetve, ebből
azonban semmi se volt benne.
– Ha maga nem akar beszélni velük – mondta D. –, majd én beszélek. – Az ügynök az ajtó
felé indult. D. rászólt: – Üljön le. Idehívhatja a rendőrséget, ha végeztem.
Nem próbálok menekülni, érti? Megkérdezhetik ezt az embert, mennyi bűn
terhel; kezdem már elfelejteni: hamis útlevél, kocsilopás, engedély nélküli
fegyverviselés. Most ehhez még az izgatást is hozzácsapom.
Az ablakhoz ment és lekiáltott: – Elvtársak! – A tömeg mögött ott látta
az öreg Jarvist; gyanakodva figyelte őt. Úgy százötven ember
álldogálhatott kint: jó néhányan elmentek már, hogy továbbadják a hírt. –
Beszélnem kell veletek – mondta D. Valaki felkiáltott: – Minek? – D. lekiáltott: –
Mert nem tudjátok, kinek szánják ezt a szenet.
Az emberek vidámak, jókedvűek voltak. Egy hang azt mondta: – Az
északi kikötőbe. – Nem Hollandiának megy... – Az emberek oszladozni
kezdtek; előadó volt ő valaha, de nyilvános szónok még soha; nem tudta,
hogyan tartsa vissza őket. Felkiáltott: – Az istenért, hallgassatok meg! –
Egy hamutartót kapott fel az asztalról, s betörte az ablakot.
– De az – mondta Bates ijedt hangon – a szálloda tulajdona.
A csörömpölő üveg zaja köré gyűjtötte a tömeget. – Gyermekek
legyilkolásához akartok szenet bányászni? – kérdezte D.
– Ugyan már, kuss – mondta egy hang.
– Tudom, hogy sokat vártok ettől. De mi mindent ettől várunk. – Oldalt
pillantva, a tükörben L. arcát látta, L. önelégült, mozdulatlan arcát... arra
várt, hogy befejezze. A dolgon itt már nem változtathat semmi. D.
kiáltozott: – Miért kell nekik a ti szenetek? Mert odahaza a bányászok nem
dolgoznak nekik. Lelőhetik őket, de mégsem hajlandók dolgozni... – A fejek
fölött, a tömegben észrevette George Jarvist; az öreg titkolózón
félrehúzódott, mint aki egy szót se hisz el semmiből. Valaki azt kiáltotta: –
Halljuk Joe Batest – s a kiáltásnak innen is, onnan is visszhangja kelt. – Joe
Bates. Joe.
– Most aztán megmutathatja – szólt oda a szakszervezeti vezetőnek
hátrafordulva az ablakból.
A telekügynök külsejű apró ember kijelentette: – Rajta leszek, hogy hat
hónapot kapjon ezért.
– Gyerünk – mondta D.
Bates kelletlenül ment oda az ablakhoz. A példaképeitől azt a szokást
leste el, hogy zilált haját hátravesse – “ez az egyetlen szabálytalan dolog rajta” – gondolta
D. Bates elkezdte: – Elvtársak. Nagyon súlyos vád hangzott el itt. – Csak nem fog végül is
cselekedni?
Egy asszony hangja közbevágott: – Az emberszeretetet mindenki otthon kezdi.
– Azt hiszem – mondta Bates –, a legjobb, amit tehetünk, ha biztosítékot kérünk Lord
Benditch megbízottjától, hogy a szén Hollandiának megy.
– Mit ér ez a biztosíték? – kérdezte D.
– No de ha megadja, holnap tiszta lelkiismerettel állhatunk munkába.
A lábszárvédős apró emberke közébük furakodott, s azt mondta: –
Igaza van. Mr. Batesnek igaza van. S én Lord Benditch nevében
biztosíthatlak benneteket... – Éljenzésekben veszett el, amit mondott. D.
magára maradt L.-lel, hogy a másik két férfi a harsogó éljenzések
közepette előrébb lépett az ablakhoz. L. odafordult hozzá: – Most már
beláthatja, hogy el kellett volna fogadnia az ajánlatomat. Nagyon különös
helyzetbe sodródott... Megtalálták Mr. K.-t.
– Mr. K.-t?
– Egy Glover nevű asszonyság tegnap késő este tért haza. A
rendőrségnek azt vallotta, hogy megérzett valamit. Benne van a ma
reggeli újságokban.
Az ügynök csak szónokolt: – Ami ezt az embert illeti, a rendőrség körözi
csalásért... rablásért...
L. folytatta: – Szeretnének is elbeszélgetni azzal az emberrel, akit egy fiatal nővel
látott abban a lakásban... egy bizonyos Fortescue nevű. Az álla be volt
kötve, s a rendőrség hajlamos feltételezni, hogy egy f orradást takartak el
vele.
Bates lekiáltott: – Engedjétek át a rendőrt, emberek.
– Menekülnie kellene, nemde?
– Maradt még egy golyóm.
– Nekem szánta vagy saját magának?
– Ó – mondta D. –, jó lenne tudni, mi része van a dolgokban. – Azt
szerette volna, ha rákényszerül a lövésre; tudni azt, hogy L. adta
parancsba a gyerek megöletését; hogy gyűlölhesse, megvethesse és
lelője. De L. és a kislány nem ugyanegy világhoz tartoztak, nem is
valószínű, hogy bármifajta parancsot adhatott volna... Kell hogy legyen
benned valami közös azokkal az emberekkel, akiket megölsz – másféle
halál az, ami személytelenül röppen ki egy messzehordó fegyverből vagy
egy repülőgépből.
– Jöjjön fel ide, biztos úr – kiáltotta le Lord Benditch megbízottja az
ablakból valakinek. Osztályának együgyű meggyőződésével hitte, hogy
egyetlen rendőr elbánhat egy felfegyverzett emberrel.
L. csak most válaszolt: – Alig volt benne részem... hogy aztán haza is mehessek... –
Felesleges is volt mondania, miben vagy hova; egy egész életmód hitelesítette a csendes,
nyugodt hangot... ez a hang hosszú folyosók és gondozott kertek és drága könyvek, a képtár,
a gyöngyházzal és rézdísszel berakott íróasztal képét idézte, s öreg
szolgákét, akik bálványozták. De vajon miféle hazatérés lenne az, ha egy
szellemarc örökké hozzászegődött volna emlékeztetőül?... D. tétovázott –
a zsebéből célzott a pisztollyal. L. azt mondta: – Tudom, mire gondol... de
az a nő őrült volt, a szó szoros értelmében őrült.
– Köszönöm – felelte D. – Ez esetben... – A szíve hirtelen
megkönnyebbült, mintha az őrültség egyfajta normalitást jelentett volna
ebben az életben. Még a saját felelősségét is csökkentette egy kissé. Az
ajtó felé indult.
Lord Benditch ügynöke hátrafordult az ablakból, és azt kiáltotta: – Fogják meg.
– Hadd fusson – mondta L. – A rendőrség...
D. leszaladt a lépcsőn: a rendőrfelügyelő – öregedő férfi – épp most
lépett be a hallba. Szemügyre vette D.-t, és megkérdezte: – Phü, Sir, nem látta...?
– Az emeleten, felügyelő.
D. a hátsó udvarra fordult be; Lord Benditch megbízottja a korlát felett
ezt üvöltötte: – Ott szalad, felügyelő. Ő az.
D. rohant; néhány méter előnyre tett szert; az udvaron lélek se járt.
Kiáltást, majd recsegést-ropogást hallott a háta mögött; a rendőr elbotlott.
Egy hang rászólt D.-re: – Erre, pajtás – és ő gépiesen egy nyitott vécébe
ugrott be. Az események túl gyorsan peregtek. Valaki azt mondta: – Tartsd
neki a kezed – s máris egy fal felett találta magát. Teljes súlyával a térdére
esett, egy szemétvödör mellett. Egy hang ezt suttogta: – Csendesen. – Egy
keskeny hátsó kertben voltak, néhány négyszögölnyi soványka fű,
salakjárda s egy megtépett kókuszdió egy törött téglán a madarak
csalogatására. D. végre megszólalt: – Mit csinálnak? Mi értelme van
ennek? – Ez itt biztos Mrs. Bennették háza, s el akarta magyarázni a
dolgot; mi értelme van ennek? Hiszen úgyis idehívja a rendőrséget... de
hát mindenki eltűnt mellőle. Egyedül maradt, akárcsak egy tárgy, amit
átdobtak a falon és ottfeledtek. Az utca felől temérdek kiáltozás
hallatszott. Ő kimerültén térdepelt, mint egy kertitörpe, a gondolatai ide-
oda cikáztak – így, szinte egy madáritatót is tarthatott volna a kezében itt.
Lehangoltságot, bosszúságot érzett; megint csak erőszak érte. Mi
értelme van az egésznek? Neki úgyis vége. Egy börtöncella olyan
csábítónak tűnt előtte, mint egy szanatórium. Éppen eleget próbált már. A
térdei közé temette a fejét, hogy szédülését elűzze. S eszébe jutott, hogy
a soirée-n elfogyasztott zsemle óta egy falat se volt a szájában.
Egy hang hirtelen ezt suttogta: – Felkelni.
Ő felnézett, s a tekintete három fiatal arcra meredt rá. – Kik vagytok? –
kérdezte.
– Sose törődj vele, hogy kik vagyunk. Gyere a kamrába.
Holdkórosként engedelmeskedett. Az apró kamrában éppen hogy
négyüknek jutott hely: a koksz- és szénporra guggoltak, s a tüzelőnek
felhasogatott régi dobozforgácsokra. Világosság csak a palánk görcsein
keresztül szűrődött be, ezeket valaki az ujjával piszkálta ki. D. velük is közölte: – Mi
értelme van ennek? Mrs. Bennett...
– Vasárnap még a vénasszony se húz. Nagyon tartja.
– No és Bennett?
– Valószínűleg felöntött a garatra.
– Valaki csak meglátott?
– Nem. Azt kifigyeltük.
– Átkutatják a házakat.
– Hogyan kutatnák letartóztatási parancs nélkül? Csak
Woolhamptonban van rendőrség.
D. abbahagyta a kérdezősködést, és fáradtan ennyit mondott: – Akkor
hát, azt hiszem, meg kell ezt köszönnöm nektek.
– Hagyd a köszöngetést – mondta a legidősebb fiú. – Van fegyvered, ugye?
– Van.
– A bandának szüksége van a fegyverre.
– Igen. Igen? Mi az a banda? Ti?
– Mi vagyunk a vezérei.
D. körül guggoltak, s mohón néztek rá. Ő másra terelte a szót: – Mi
történt a rendőrrel?
– A banda ellátta a baját.
A legfiatalabb fiú gondterhelten dörzsölte a bokáját.
– Csinos munka volt.
– Ez az összjáték, kérlek – mondta a legidősebb fiú.
– Amellett... tartozunk is evvel.
– Ezt a Joe-t itt – mesélte a legidősebb fiú – egyszer megvesszőzték.
– Értem.
– Hatot húztak rá.
– Ez azelőtt történt, hogy összeálltunk.
A legidősebb fiú kibökte: – Most pedig kérjük a pisztolyt. Nincs rá
szükséged többé. A banda gondoskodik rólad.
– Igen.Igen?
– Megszerveztük. Itt maradsz, amíg besötétedik, amíg csak hetet nem harangoznak,
akkor végigmész a Pitt Streeten. Akkor mindenki teázik. Mármint aki
nincsen a templomban. A templom mellett egy fasor vezet. Ott várj
buszra. Crickey már ott lesz, őrködik s vár.
– Ki az a Crickey?
– Bandatag. Megszerzi a jegyeket. És épségben elvisz Woolhamptonig.
– Jól kiterveztétek ezt. De mire kell nektek a pisztoly?
A legidősebb fiú közelebb hajolt. Sápadt, zsíros bőre volt: a szemei
kifejezéstelenek, mint egy bányalóé. Semmi lelkesedés nem volt ezekben
a fiúkban, semmi vadság: anarchizmusuk nem több, mint bizonyos
gátlások hiánya. – Hallgattunk téged – folytatta a fiú. – Te nem akarod,
hogy dolgozzanak a bányában. Leállítjuk őket a kedvedért. Nekünk
mindegy.
– Az apátok nem ott dolgozik?
– Ez nekünk nyolc.
– De hogyan csináljátok?
– Tudjuk, hol tartják a dinamitot. Mást se kell tennünk, mint hogy feltörjük a barakkot, és
lehajítjuk a rudakat. Abban a bányában hónapokig nem lehet dolgozni.
A fiú lehelete savanyú volt. D. visszaborzadt tőle. Megkérdezte: – Nem
dolgozik ott senki?
– Senki sincs ott az égvilágon.
Kötelessége volt, persze, hogy elfogadja ezt a lehetőséget, de mégis
vonakodott. – S minek a pisztoly? – kérdezte.
– A lakatot lőjük le vele.
– Tudjátok, hogy kell kezelni az effélét?
– Persze hogy tudjuk.
– Csak egy golyó van benne... – A kis kamrában egy kupacba szorultak össze:
kezek értek a kezéhez: savanyú lehelet lihegése az arcába. Úgy érezte,
mintha állatok vennék körül, akik sötétséghez szoktak, és az érzékeik
alkalmazkodtak a sötéthez, míg ő csak világosságban lát... Megkérdezte: –
S miért? – erre egy közönyös gyerekhang válaszolt: – Jó vicc. – Vadliba húzott el valahol a
sírja felett, vajon hol? D. megborzongott. – S ha mégis – kérdezgette tovább – van ott valaki...
– No persze, óvatosak leszünk. Nem akarunk lógni. – Nem is kötnék fel őket. S itt volt
a baj, nem voltak felelősek a dologért. Fiatalkorúak. De ez is mindegy,
ismételte magában D., a kötelessége, hogy... még ha baleset történik,
akkor is... a saját népeddel szemben idegenek élete nem nyomhat a
latban. A háború kitörésével az örök érvényű erkölcsi törvények elavultak:
s jogot nyertél arra, hogy rosszat cselekedj, s attól várd a jót.
D. kivette a pisztolyt a zsebéből, s az idősebb fiú nyirkos keze abban a
pillanatban lecsapott rá. – Először a pisztolyt dobjátok le az aknába. Nem
kell ujjlenyomatokat hagyni.
– Rendben van. Megbízhatsz bennünk.
Az ujjait azonban D. még a pisztolyon tartotta, nem szívesen vált meg
tőle: az utolsó lövéstől. A fiú megnyugtatta. – Nem köpünk be. A banda
sohasem köp be senkit.
– S mit csinálnak most a városban? Mármint a rendőrök.
– Csak ketten vannak. Az egyik biciklire kapott. Letartóztatási
parancsért ment Woolhamptonba. Azt hiszik, Charlie Stowe-éknál bújtál
meg. De Charlie nem engedi be őket. Charlie-nak is van számolnivalója
velük.
– Nem lesz sok időtök, miután lelőttétek a lakatot, hogy bedobjátok a
rudakat és elszeleljetek.
– Sötétedésig várunk. – D. keze elengedte a pisztolyt, s az azon
nyomban eltűnt valamelyikük zsebében. – Ne felejtsd el – mondta a
vezetőjük –, hétkor a kápolnánál Crickey vár rád.
Amikor elmentek, jutott eszébe, hogy végül is egy kis ennivalót
kérhetett volna tőlük.
Enélkül az órák jóval lassabban teltek: a pajta ajtaját kinyitotta, de a résen csupán egy
elszáradt cserjét, néhány méternyi salakutat s a piszkos szálon lógó kókuszdiót láthatta.
Megpróbált előre tervezgetni, de mi haszna ennek is, ha az élet, mint a
nyílt tenger, hányta-vetette őt ide-oda?... Ha eljut Woolhamptonig, van-e
értelme a pályaudvaron próbálkoznia... vagy megfigyelik azt is? Eszébe
jutott, hogy az állán ott a kötés: ez már nem hoz semmi jót, le is tépte.
Külön balszerencse, hogy az az asszony olyan hamar felfedezte Mr. K.
holttestét. De hiszen balszerencse kíséri, mióta partra szállt – most maga
előtt látta Rose-t, amint megy feléje a peronon a zsemlével. Ha nem száll
be a kocsijába, vajon másképp fordul minden? Nem ütik le, s nem
tartóztatják fel... talán Mr. K. se fog gyanút, hogy áruló lett, nem szánja el
magát, hogy ő váljék árulóvá... s a gondnoknő... de hát őrült volt, L.
mondta. Mit jelentett ez pontosan? Akármelyik nyomon indult el, mindegyiknek az elején
ott látta Rose-t a peronon, s a végén Elsét: holtan fekszik a harmadik emeleten.
Egy kismadár – nem ismerte a madarak angol nevét – rászállt a
kókuszdióra. Gyorsan lecsípett belőle, aztán újra meg újra: kiadós étkezés volt.
Feltéve, hogy eljut Woolhamptonig, hova menjen... próbáljon Londonba visszajutni?
Tulajdonképp erre gondolt, amikor Rose-tól elbúcsúzott, de a helyzet mostanra
megváltozott... ha már Mr. K. meggyilkolásáért is körözik. Komolyabban fogják
üldözni, mint eddig. S nem akarta a lányt az eddiginél is jobban
belekeverni a dologba. Mennyivel könnyebb lenne, ha a rendőr most
egyszerűen besétálna ide… A madárka hirtelen felrebbent a kókuszdióról,
a salakút felől olyasféle zaj hallatszott, mintha valaki lábujjhegyen járna. D. türelmesen
várta, hogy letartóztassák.
De csak egy macska volt. Bekukucskált a résen: egy fekete macska a
farkát csóválta a derűs téli napon, s mintegy egyenrangúan szimatolgatta
őt, akárcsak egyik állat a másikat. Aztán eltűnt D. szeme elől, enyhe
halszagot hagyva hátra. D.-nek hirtelen eszébe jutott: a kókuszdió!...
Amikor elég sötét lesz már, megeszi a kókuszdiót. De az órák kétségbeejtő
lassúsággal teltek; egyszer főzésszag hatolt be, másszor éles kifejezések
értek el hozzá egy fenti ablakból... “szégyent hozol rám” és “részeg
disznó”. Valószínűleg Mrs. Bennett próbálta meg a férjét kihúzni az ágyból.
Még annyit hallott, hogy az asszony egy “Uramistent” kiáltott, ekkor egy
ablak csapódott be, s ami ezután következett, egy házitűzhely borzasztó
titokzatosságában a szomszédok tájékoztatása nélkül történt – a
férfiember várában. A madár visszaszállt a kókuszdióra, s D. féltékenyen
figyelte: úgy használta a csőrét, mint egy munkás az ásóját; s ő szinte
kísértésbe esett, hogy elzavarja onnan. A délutáni nap a kert felett lapult.
Leginkább most a pisztoly sorsa izgatta. A fiúkban nem kellett volna
megbíznia. A pajta felrobbantásának egész meséje valószínűleg nem is
igaz, a fegyvert csak azért kérték el, hogy játsszanak vele. Bármely
pillanatban történhet valami. Elsüthetik merő rakoncátlanságból – az
ember nemigen tételezhetett fel emelkedett szellemet azokról a zsíros és
közönyös arcokról. Egyszer csak valami lövésféle hangzott – megijedt,
amíg csak a zaj meg nem ismétlődött. Valószínűleg a megbízott kocsija
pöfögött el. Végre besötétedett. D. megvárta, amíg a kókuszdiót se tudta
kivenni, s csak aztán merészkedett ki. Azon vette észre magát, hogy
valósággal csorog a nyála a száraz madáreledel maradványa láttán. A
léptei alatt megcsikordult a salakút. A házban egy függöny lebbent meg, s
Mrs. Bennett bámult ki mögüle. Ő tisztán látta az asszonyt – már
felöltözött, hogy kimehessen, az orrát odanyomta a konyhaablakhoz. A
tűzhely mellől bámult rá az irigy, szívtelen, csontos arc. D. mozdulatlanul
várt: lehetetlennek tűnt előtte, hogy ne vegyék észre, de a kertre sötétség
borult, s az asszony visszaengedte a függönyt.
Egy ideig még várt, s aztán megindult a kókuszdióért.
Nagy lakomát nem lehetett csapni: rágósnak és száraznak érezte a torkában.
Leguggolt a pajtában, s kis darabokban majszolta a diót, nem volt nála
kés, és a körmei is letörtek, hogy lehámozta a kemény, fehér gyümölcsöt.
Egyszer minden türelemnek vége szakad: gondolt már mindenre – Rose-
ra, a jövőre, a gyerekekre a pisztollyal –, míg már nem jutott eszébe
semmi, amin gondolkodhatna. Megpróbált visszaemlékezni arra a versre,
amelyet belemásolt a jegyzetfüzetébe, s L. sofőrje ellopott. A szíved
Dobbanása mely csak öt követte Szenvedéllyel és örökre...
De ez sem ment. Annak idején olyan sokat mondott neki ez a vers. A feleségére gondolt:
az élet minden nemtelenségét jelezte az az érzése, hogy gyengül a kötelék közte és a sír
között. Az embereknek együtt kellene meghalniuk, nem külön.
Egy óra hetet ütött.

Óvatosan bújt elő a pajtából, zsebében a kókuszdió maradékával.


Hirtelen rádöbbent, hogy a fiúk meg se mondták, hogyan jut ki ebből a
hátsó kertből. Ez gyerekekre vallott: egy roppant s megszerkesztett terv a
kis részletében hibázik. Őrültség volt rájuk bízni a pisztolyt. Talán ők
maguk is a falon keresztül jutottak ki – ott, ahol bejöttek. De ő nem fiatal
ember: hanem gyenge és éhes középkorú férfi. Felnyúlt a kezével: elérte a
fal tetejét, de a karjában nem volt elég erő, hogy felhúzódzkodjék. Kétszer
is megpróbálta, s minden alkalommal fáradtabban. Ekkor egy nagyon is
gyermeki hang az illemhely felől ezt suttogta: – Te vagy az, pajtás?
Így hát a részletekről se feledkeztek meg.
Visszasuttogott: – Igen.
– Van ott egy foghíjas tégla.
Végigtapogatta a falat, amíg rátalált. – Megvan.
– Gyorsan át.
Ott ért földet, ahonnan szökni kezdett. Egy alacsony, mocskos kölyök
szigorúan méregette őt. – Én vagyok az előőrs – közölte.
– S a többiek hol vannak?
A fejét rándította a salakhegy sötét vonulata irányában: ez most viharfelhőként vetett
árnyékot a kis falucskára. – A bányánál lesznek. – D.-t szorongó érzés
környékezte: amilyen a riadó s az első bombák közötti öt percben; úgy
érezte, hogy a könyörtelen rombolás égiháborúja szabadul el a hegyen.
– Indulj, s várd meg Crickeyt – a pöttöm és piszkos figura nyersen parancsolt rá.
Engedelmeskedett: mást nem is tehetett. A hosszú szürke utcát
gyengén világították ki, s úgy látszott, a banda jól választotta meg az
időpontot – a környékén se járt senki. Mintha egy elhagyatott városon
keresztül vezetne az útja – romokon, amelyeket a szénkorszakból
mutathatnának be a turistáknak akkor, ha a kápolnában nem világítana
semmi. Nagyon fáradtnak és betegnek érezte magát, s szorongása
lépésről lépésre nőtt. Szinte testi undort érzett attól a robbanástól, amely
bármelyik pillanatban széttépi a csendet. Az égbolton Woolhampton fényei világítottak, akár
egy lángban álló városéi.
A baptista kápolna és a következő ház között egy szűk fasor húzódott –
s ez a hamis választékosság méltóságát adta a szűk városkának. D. az
utcát fürkészte, s várta Crickeyt s a woolhamptoni buszt. Az itt maradt egy
szál rendőr valószínűleg Charlie Stowe-ék házát őrzi, amíg a házkutatási
parancs meg nem érkezik. Amott, hátul a salakhegyek emelkedtek, és
valahol a sötétben gyerekek gyülekeztek a robbanóanyagok raktára körül. A kápolnában
az asszonyok dallamtalan hangon énekeltek: – Dicsértessék a mennybéli Úristen...
Ritkás eső kezdett cseperészni, északról fújta át a szél a
salakhegyeken. S porral keverte el, olvadt festékkel fröcskölte tele az
arcot. Egy rekedt, derűs és magabiztos férfihang D. közelében
kenetteljesen azt mondta: – Imádkozzunk – s a rögtönzött könyörgés
méltóságteljesen szállt tova: – Minden jóság és igazság forrása… minden
ajándékodért, amelyet bő kézzel osztasz, téged dicsérünk… – A ballonja áteresztette a
hideget; s nedves borogatásként tapadt a mellére. Egy kocsi hangja volt ez vajon? Valóban az.
Hallotta, ahogy vadul pufog végig az úton, s D. óvatosan lépett ki rejtekének bejáratáig,
Crickey-re számítva.
De gyorsan visszalépett a sötétbe: nem a busz, hanem a rendőr jött a
motorkerékpáron. Visszaérkezett Woolhamptonból a paranccsal: s
mindjárt felfedezik, hogy nincs Charlie Stowe-éknál. Mennyit késik a busz?
Azt is átkutatják, biztosan… hacsak a banda nem gondolt erre, s nem
eszelt ki valamit. Odalapult a kápolna falához, olyan kicsiny felületet
nyújtva a csontig ható esőnek, amilyet csak tudott. Az imádság
folytatására figyelt, és elképzelte a nagy, dísztelen templomhajót, a
szurokfenyő burkolatot s az asszonyokat ünneplőben. Mrs. Bennettet… –
Hozzád imádkozunk szenvedő és nyomorult világunkért… Színed előtt
emlékezünk a háború áldozataira, az otthontalanokra, elhagyatottakra… –
D. kesernyésen mosolygott, s azt gondolta: “ Értem imádkoznak: mit
szólnának hozzá, ha tudnák?” Egy himnuszt kezdtek énekelni: a szavak
tétován és homályosan szálltak ki kő és hús börtönükből – A mennybolt
kegyében lakva, bánatot nem fél a lelkem…
Az útra repült egyenest, s tarkójával egy kőnek esett, az üveg
srapnelként repült szerteszét. Az volt az érzése, hogy az egész fal leomlik
mögötte, épp az arcára. Felsikoltott és újra felsikoltott. Csak az jutott el a
tudatáig, hogy ez: erőszak – a zaj túl hangos volt, hogy hallani lehessen.
Az ember csak akkor reszketett meg tőle, amikor már elnémult, s mögötte
kutyaugatás, emberek kiáltozása csapott fel, s a törött téglák porának finom szitálása. A kezét
az arca elé emelte, hogy a szemét védje, s újra felkiáltott; az utcán emberek szaladgáltak; nem
messze egy harmónium szólalt meg, kihívón, de D. ezt nem hallotta meg – ismét
egy ház pincéjében volt, s egy döglött macska szőre érte az ajkát.
– Megvan – mondta egy hang. Hozzáláttak, hogy kiássák, de ő meg se
tudott moccanni: nem mozgott odább az ásó éle vagy az emelők hegye
elől: a félelemtől kiverte a verejték, és az anyanyelvén kiáltozott. Egy kéz
siklott át felette – s az agyában egy kattanás és még egy kattanás, s ő már
a doveri országúton állt, s a sofőr hatalmas és durva ökle ért hozzá. Ő
dühödten felkiáltott: “El a kezekkel!”
– Van nála fegyver?
– Nincs.
– Mi ez a jobb zsebében?
– Hát ez aztán mulatságos. Kókuszdió törmelék.
– Megsebesült?
– Nem hiszem – mondta egy hang. – Úgy nézem, csak megijedt.
– Inkább kattintsd rá a bilincset.
D. ott vándorolt a hosszú csapáson vissza, a döglött macskától a Benditch-villáig,
a doveri országút mellett. Érezte, hogy a kezét lefogják, s a szemét nem
takarja el immár semmi. A fal még ott emelkedett felette, s a ritkás eső
szakadatlanul esett; mi sem változott. Kihunyt az erőszak, s csak egy
maroknyi törött üveget hagyott maga mögött. Két rendőr állt felette, s egy
kicsiny, rosszindulatú csődület gyülekezett a fasor bejáratánál, s mohón
figyelte őt. Egy hang azt mondta: – Olvassuk az igét ma...
– Rendben van – mondta D. – Jövök már. – Kínban állt fel: esés közben meghúzódott a
háta. – Szeretnék leülni, ha nincs ellenükre – kérte.
A rendőr ezt válaszolta: – Arra még lesz elég ideje.
Egyikük karon fogta, és kivezette őt a mocskos utcára. Kis távolságra
ott állt a Woolhampton jelzésű autóbusz; egy gyerek a hátán átvetett
iskolatáskával őt figyelte, merev arccal, a lépcsőről.
D. megkérdezte: – Mi a vád ellenem?
– Van elég – mondta a rendőr –, sose törődjék vele.
– Úgy hiszem – mondta D. –, jogom van hozzá...– s ránézett megbilincselt kezére.
– Olyan szavak használata, amelyek majdnem rendbontáshoz vezettek...
előzetes letartóztatás főbenjáró bűn elkövetésének szándékáért. Ez épp
elég, hogy elvigyük,
D. nevetett. Szándékán kívül: – Ez két új vád. Halmozódnak, ugye?
Az őrszobán egy csésze kakaót adtak neki és némi kenyeret vajjal, s
bezárták egy cellába. Ilyen nyugalomban régóta nem volt része. Csak azt
hallotta, hogy Woolhamptonnal róla beszélnek telefonon. De mindössze
néhány szót kapott el... Kisvártatva a fiatalabb rendőr egy csésze levest
hozott be neki.
– Jó fogás maga, hallja-e? – mondta a rendőr.
– Valóban?
– Londonba rendelték, méghozzá sürgősen. – Tiszteletteljesen tette
hozzá: – Ki akarják hallgatni.
– Miről?
– Azt nem tudnám megmondani, de hát látta az újságban, azt hiszem. Ami engem illet,
nem bánnám, ha Londonba mehetnék, azt mondhatom.
D. megkérdezte: – Nem mondaná meg nekem... az a robbanás... megsérült valaki?
– Néhány gyerek fent a bányánál a levegőbe röpítette a robbanóanyag
raktárt. De csodálatos módon senki se sérült meg. Kivéve az öreg Jarvist,
senki se tudja, mit keresett odafönn. Agyrázkódásról panaszkodik, de ahhoz egy földrengés
kéne, hogy Jarvis agya megrázkódjék.
– Akkor a kár nem nagy.
– Semmi kár nem esett, ha a raktárt és néhány törött ablakot nem számítunk.
– Értem.
Így hát az utolsó lövés se talált.
Negyedik rész

A VÉG
l

A vizsgálóbírónak ritkás ősz haja volt, és csíptetőt viselt; a szája körüli


mély barázdákban a jószívűség fanyar kifejezése. Fáradhatatlanul
kopogtatott a töltőtollával. Mintha a rendőrségi tanúk végeérhetetlen
szószaporítása már-már az idegeire menne, s nem bírná tovább. – Nyomozásunkban erre meg
arra jutottunk... Értesüléseink szerint... – A bíró ingerülten közbevágott: – Tehát azt akarja
mondani, ugye...
D.-nek megengedték, hogy leülhessen... a vádlottak padjára. A helyéről senki
mást nem láthatott, csak néhány ügyvédet és rendőrt, meg a tisztviselőt a
bírói emelvény alatt, csupa idegent. De amikor még a bíróság bejáratánál
arra várt, hogy a nevét szólítsák, mindenféle ismerős arcok tűntek fel: Mr.
Muckerdzsi, az öreg dr. Bellows s még Miss Carpenter is megjelent.
Kínosan mosolygott rájuk, mielőtt fellépett a vádlottak padjára, s hátat
fordított nekik. Milyen zavarban lehetnek – természetesen Mr. Muckerdzsit
kivéve, aki már biztos elméletet faragott az egészből. D. kimondhatatlan
fáradtságot érzett.
Hosszú volt az elmúlt harminchat óra. Először az utazás fel Londonba
egy izgatott rendőrtiszttel, aki egész éjszakáját elrabolta azzal, hogy egy
Albert Hall-i bokszmérkőzésről beszélt, amelyre vagy beér, vagy nem ér
be. S aztán a faggatás a Scotland Yardon. Először mulattatta a dolog –
furcsán különbözött attól a vallatástól, amelynek otthon vetették alá, a
börtönben, furkósbottal. Három ember ült vagy járkált a szobában;
aggályosan tisztességesek voltak, s időnként egyikük tálcán hozott be teát
és süteményt... neki; nagyon erős, olcsó teát s túlontúl édes süteményt.
Cigarettával is megkínálták, s ő udvariasságból is visszakínálta őket.
Azoknak nem ízlett az ő fekete s erős fajtájú dohánya, de titkos
gyönyörűséggel figyelte meg, hogy a csomag nevét feltűnés nélkül
feljegyezték – hátha alkalomadtán hasznukra lesz.
Nyilvánvalóan rá akarták bizonyítani Mr. K. meggyilkolását... s ő azon
tűnődött, mi lett a többi váddal, a hamis útlevéllel és Else állítólagos
öngyilkosságával, hogy a benditchi robbanásról ne is beszéljünk. – Hová
rejtette a pisztolyt? – kérdezték. Így volt a legkézenfekvőbb, hogy a
követségen történt furcsa jelenethez eljussanak.
– A Temzébe hajítottam – mondta, magában mulatva.
Ezt a mozzanatot nagyon komolyan vizsgálták, úgy látszik, még arra is elszánták
magukat, hogy búvárokat, kotrókat állítsanak munkába...
– Ó, az egyik hídjukról... nem ismerem valamennyinek a nevét.
Az entrenationo soirée-n Mr. K.-val tett látogatása körül mindent kiderítettek, s egy
ember lépett elő, aki azt állította: Mr. K. lármát csapott, hogy követik. Ez
egy Hogpit nevű ember volt. – Nem én követtem – vallotta D. – Az
entrenationo hivatala előtt búcsúztam el tőle.
– Egy Fortescue nevű tanú látta magát egy nővel...
– Senkit se ismerek, akit Fortescue-nak hívnának.
A vallatás órák hosszat tartott. Egyszer egy telefonhívás futott be. Egy
nyomozó a kagylóval a kezében odafordult D.-hez, és megkérdezte őt: –
Tudja, ugye, hogy mindezt itt önszántából mondja? Bármely kérdésre
visszautasíthatja a választ, ha a védője nincs jelen.
– Védőre nem tartok igényt.
– Védőre nem tart igényt – mondta be a nyomozó a telefonba, s
visszatette a kagylót.
– Ki volt az?
– Ellenőrzés – közölte a detektív. Kitöltötte a negyedik teát D.-nek, s
megkérdezte: – Két kockával? Mindig elfelejtem.
– Cukor nélkül.
– Bocsánat.
Később, a nap folyamán szembesítést játszottak. A román nyelvek
hajdani tanárának elég kiábrándító volt látnia, milyen arcokat válogattak
össze. Azt látszottak bizonyítani, hogy íme, hasonlítsz hozzánk.
Lehangoltan nézett végig a borotválatlan csapszéki figurákon... a
legtöbbje úgy festett, mint valami kerítő vagy pincér egy rossz hírű
kávéházban. D. azonban később örömmel állapította meg, hogy ezzel a
rendőrség megint csak nagyon tisztességesen járt el. Váratlanul Fortescue
lépett be egy ajtón az udvarra, egyik kezében esernyőt tartott, a másikban
keménykalapot. Úgy sétált végig e válogatott népség előtt, mint egy
félénk politikus a testőrszázad felvonulásán. S sokáig habozott egy D.
jobbján álló gazfickónál, akiről lerítt, hogy egy csomag cigarettáért is bárkit
meggyilkolna. – Azt hiszem... – mondta Fortescue. – Nem... talán... – S
vértelen szemét a nyomozóra emelte, és azt mondta: – Nagyon sajnálom,
de tudja, rövidlátó vagyok, s itt minden másképp fest.
– Másképp?
– Másképp, úgy értem, mint Emilynél... Miss Glover lakásán.
– Nem bútorokat kell felismernie – válaszolta a tisztviselő.
– Nem. De akkor az az ember, akit én láttam, tapaszkötést viselt... s itt egyikük se...
– Nem tudná hozzáképzelni a kötést?
– Dehogynem – mondta Fortescue D. állára pillantva –, ennek itt egy
forradás van... ő lehetett az...
De a detektívek jóindulatúak voltak. Ezt így nem fogadták el. Kivezették Fortescue-t, s
egy tömzsi, fekete kalapos embert hoztak be, akit – D. homályosan emlékezett rá – látott már
valahol.
– Nos, uram – szólította meg a detektív –, felismeri itt azt az embert, aki maga szerint a
taxiban ült?
– Ha a maguk rendőre komolyan szemügyre vette volna, ahelyett hogy
részegség címén le akarta volna tartóztatni...
– Igen, igen. Hiba volt.
– S az nem volt hiba, ugye, hogy bíróság elé idéztek a hatóság akadályozásáért?
A nyomozó leintette: – Végül is, Sir, bocsánatot kértünk.
– Akkor jó. Mutassák már azokat az embereket.
– Ezek azok.
– Ó, persze, ezek. – Majd metszőn megkérdezte: – Önszántukból jelentek
meg?
– Persze. Megfizetjük őket... kivéve a foglyot.
– Melyik az?
– Ezt önnek kell megmutatnia.
A fekete kalapos rábólintott: – Igen, igen, persze – s sietősen lépkedett
végig a sor előtt. A gazemberképű fickó előtt állt meg ő is, mint Fortescue,
s határozottan jelentette ki: – Itt a maguk embere.
– Egészen biztos ebben, Sir?
– Természetesen.
– Nagyon köszönjük. – Ezek után már senkit se vezettek elő. Talán úgy
érezték, hogy elegendő vád van ellene, s elég idejük marad arra: valamennyi
közül a legkomolyabbat bizonyítsák rá. D. tökéletes közönyt érzett: vesztett, s azzal
vigasztalta magát, hogy mindent letagadott. Bizonyítsák be azt, amit akarnak. Végül is megint
magára hagyták egy cellában, ahol nyugalmasan elaludt. Régi álmai megváltozva
tértek vissza. Egy lánnyal vitatkozott, fel s alá sétálva egy folyóparton, s a
lány azt erősítgette, hogy a Berne-kézirat sokkal későbbi keletű, mint a
Bodleian-példány. Vadul boldogok voltak, fel s alá sétáltak a nyugodt
folyónál. ő azt suttogta: – Rose... – A tavaszi illatárban, messze, a folyón túl
ott emelkedtek a felhőkarcolók, akárcsak holmi síremlékek. Egy rendőr
rázta meg a vállát. – A védője akar találkozni magával, Sir.
Ő valójában nem akart találkozni a védővel. Közölte is: – Még mindig nem
értik a dolgot. Nekem nincs pénzem. Azazhogy, a pontosság kedvéért, két fontom és egy térti
jegyem van.
A védő jóképű, magabiztos fiatalember volt, jó modorú. Megnyugtatta
D.-t: – Rendben van, erre is gondoltunk. Megbeszéljük Sir Terence Hillmannel.
Úgy hisszük, szükséges, hogy mintegy megmutassuk, nem áll itt barátok nélkül, mint
vagyonos ember.
– Ha ön két fontot vagyonnak...
– Ne vitatkozzunk most anyagiakról – mondta az ügyvéd. – Biztosíthatom, hogy
bennünket teljesen kielégítenek.
– De nekem tudnom kell, ha beleegyezem...
– Mr. Forbes mindenről gondoskodik. S most – mondta az ügyvéd –
nézzük a részleteket. Úgy látszik, jó néhány vádpontot töröltek. Egyről
egyébként mi gondoskodtunk. A rendőrség tudomásul vette, hogy az
útlevele teljesen rendben van. Szerencse, hogy eszébe jutott az a tiszteletpéldány a
múzeumnak.
Ez felkeltette a kíváncsiságot D.-ben. “Derék lány – gondolta –, bízd rá,
hogy ő tartsa észben a fontos dolgokat, s járjon utánuk.” Megkérdezte az
ügyvédtől: – S annak a gyereknek a halála?...
– Ó, arra sohasem volt bizonyítékuk. S úgy fordult, hogy az asszony
vallott. Őrült persze. Hisztériás rohamot kapott. Kérem, egy indiai lakott
nála, végigjárta a szomszédokat és kérdezősködött... Nem, sokkal komolyabb
dolgok ellen kell védekeznünk, mint ez.
– Mikor derült ki?
– Szombat este. Benne volt a vasárnapi lapok utolsó kiadásában. – D. visszaemlékezett rá,
hogy mikor keresztülvágott a parkon, egy plakátot látott – szenzációról, egy bloomsburyi
szenzációról –, s most az egész lehetetlen kifejezés felidéződött: “Tragikus
események Bloomsburyben, szenzáció.” Ha akkor mégis megveszi az
újságot, futni hagyhatta volna Mr. K.-t, s ő is megmenekül ezektől a
bajoktól. Szemet szemért – de az embernek két ember szemére nincs szüksége
okvetlenül.
Az ügyvéd azt mondta: – Persze bizonyos fokig a vádak nagy száma az
egyetlen lehetőségünk.
– A gyilkosságnak nincs elsőbbsége?
– Nem hiszem, hogy pillanatnyilag ezt a vádat emelhetik.
Mindez mérhetetlenül bonyolultnak s elég érdektelennek tűnt D. előtt. A
kezükben tartják, s alighanem sikerülni fog nekik a bizonyítékok
megszerzése. Csak azt remélte, hogy Rose biztonságban van, és kikerült a
csávából: jó, hogy nem látogatta meg őt; s azon tűnődött, vajon tanácsos-
e üzenni neki az ügyvéd által, aztán úgy döntött, hogy a lánynak nyomós
oka van – elég oka van, hogy a háttérben maradjon. Rose őszinte
vallomása jutott eszébe: “Nem tudnálak szeretni, ha meghalsz” – de
közben némi értelmetlen fájdalmat érzett. Hiszen számolhat azzal: a lány nem
követ el semmi szeleburdiságot.
A bíróságon se jelent meg, természetesen. Ebben biztos volt – egyetlen pillantás elég,
hogy a jelenléte szemet szúrjon. Talán ha itt lenne, nagyobb figyelmet szentel a tárgyalásnak.
Az ember, ha szerelmes, megpróbál kitűnni a szemfülességével vagy a
bátorságával – mármintha ő szerelmes lenne.
Hébe-hóba egy idős, papagáj orrú ember állt fel, és keresztkérdések alá
vette a rendőrtisztviselőt. D. őt nézte annak a bizonyos Sir Terence
Hillmannek. Az ügy elhúzódott. Aztán váratlanul úgy látszott, hogy
befejeződött az egész: Sir Terence elnapolást kért. Az ügyfelének nem volt
elég ideje arra, hogy bizonyítékait összegyűjtse... az ügynek vannak olyan
szálai, amelyek még nem tisztázottak. Még D. számára se voltak tisztázva.
Mi értelme elnapolást kérni? Hiszen mindeddig gyilkossággal még nem
vádolták meg... s bizonyos, hogy minél kevesebb időt adunk a
rendőrségnek, annál jobb.
Az ügyész kijelentette, hogy nincs kifogása ellene. S kajánul odamosolygott – ez az
alantas madárszerű ember – az előkelő királyi ügyvédre, mintha most
váratlan előnyhöz jutott volna mások ostobasága árán.
Sir Terence megint felpattant, s az ő szabadlábra helyezésének
engedélyezését kérte óvadék ellenében.
Elhúzódó perpatvar kezdődött a bíróságon, s ez D. előtt teljesen
céltalannak látszott. Sokkal szívesebben lakik ő egy cellában, mint egy
szállodai szobában... s különben is, ki helyezne letétbe óvadékot egy ilyen
sötét és nem kívánatos külföldiért?
Sir Terence így érvelt: – Tiltakozom méltóságtok előtt a rendőrség eljárása
ellen. Célzásokat ejtenek egy sokkal komolyabb vádról... Hadd tárják
elénk, hadd tudjuk, mi is az. Jelenleg egy sor igen apró vádat
sorakoztattak fel. Engedély nélküli fegyverviselés... szembeszállás a
letartóztatással... milyen letartóztatással szemben? Egy hamis vád alapján
való letartóztatással szemben, amelynek alapos nyomozására a rendőrség
nem pazarolt fáradságot.
– Lázítás erőszakos cselekedetekre – vetette közbe a madárforma
ember.
– Ez politikai ügy! – tiltakozott Sir Terence. Felemelte hangját és folytatta: –
Méltóságos uraim, a rendőrségen, úgy látszik, furcsa szokás kapott lábra,
amelynek, remélem, önök fogják útját állni. A legszívesebben valami
közönséges bűntettel csukják börtönbe az embert, s a letartóztatás ideje
alatt próbálnak bizonyítékokat szerezni egy másik vádhoz, s ha ez nem
sikerül, kiengedik az embert, s egy szót se hallunk többé azokról a súlyos
vádpontokról... Ennek az embernek nem volt ideje arra, hogy előkerítse a
tanúit...
A perlekedés folytatódott. A bíró hirtelen türelmetlenül, az itatósát
döfködve kijelentette: – Bocsásson meg, Mr. Fennick, de azt hiszem, van
abban valami, amit Sir Terence mond. A jelenlegi vádak között valójában
egy sincs, amely gátolná az óvadék ellenében történő szabadlábra
helyezést. Lenne ez ellen valami kifogása, ha megfelelően magas az
óvadék? S továbbá, önöknél van az útlevele is. – Aztán megint elölről
kezdték az érvelést.
Az egész persze képtelenség: neki csak két font volt a zsebében... azaz tulajdonképpen
nem is a zsebében, hiszen a letartóztatásnál ezt is elvették tőle. A bíró
kihirdette: – Ebben az esetben egyheti vizsgálati időre szabadon bocsátom
két kezessel, egyenként ezer-ezer font óvadék ellenében. – D. nem állta
meg nevetés nélkül... kétezer font. Egy rendőr kinyitotta a vádlottak
padját, és D. – t a karjánál fogva húzta ki. – Erre. – S ő már ott is volt a
csempézett folyosón a bíróság előtt. Az ügyvéd várt rá mosolyogva, s azt
mondta: – Nos, Sir Terence egy kis meglepetést szerzett nekik, ugye?
– Nem értem, mire volt ez a sok hűhó – mondta D. – Nincs meg hozzá a
pénzem, s egyébként is jól megvagyok egy cellában.
– Minden el van intézve – közölte az ügyvéd.
– Ki intézte el?
– Mr. Forbes. Odakint várja már.
– Szabad vagyok?
– Szabad, mint a madár. Egy hétig. Vagy amíg nem szereztek annyi bizonyítékot, hogy
újra letartóztassák.
– Nem látom be, miért okozzunk nekik annyi gondot.
– Ah – mondta az ügyvéd –, Mr. Forbesban jó barátot szerzett.
D. kilépett a bíróságról, le a lépcsőn; Mr. Forbes rikító golfnadrágban,
egy Packard hűtője körül nyugtalanul sétált fel s alá. Zavartan néztek
egymásra, nem fogtak kezet. D. szólalt meg: – Tudom, köszönetet kell
mondani egy Sir Terence nevezetű emberért és az óvadékért. Valóban
nem volt rá szükség.
– Szóra se érdemes – legyintett Mr. Forbes. Kitartón, boldogtalanul nézett D.-
re, mintha az arcáról szeretné leolvasni valamiféle titkát. – Beszállna
mellém? – kérte D.-t. – A sofőrt otthon hagytam.
– Valahol szállást kell keresnem. S vissza kell szereznem a pénzemet a
rendőrségtől.
– Ezzel most ne törődjék.
Mindketten beszálltak, és Forbes indított. Meg is kérdezte: – Odalát az
olajmérőre?
– Van nyomás.
– Akkor rendben.
– Hová megyünk?
– Be kell szólnom, ha nem haragszik, a Shepherd Marketra. – Az egész utat hallgatva
tették meg a Strandig, körül a Trafalgar téren, a Piccadillyn... A piac
közepén egy kis térre értek, és Mr. Forbes kétszer dudált, s felnézett egy
halkereskedő bódéja feletti ablakra. Mentegetőzve mondta: – Egy percig
se tart: – Egy arc hajolt ki az ablakon, egy kicsiny, kövérkés, csinos arc
mályvaszín pongyola felett. A kezével integetett; kényszeredett mosoly. –
Bocsánat – mondta Mr. Forbes, és eltűnt a halkereskedés melletti
kapuban. A csatorna mellett megtermett kandúr lépkedett, s egy halfejet
talált; egyszer-kétszer megpörgette a mancsával, s aztán otthagyta: cseppet se volt éhes.
Mr. Forbes kijött a kapun, beszállt a kocsiba; faroltak és megfordultak. Forbes óvatos
pillantást vetett D.-re. – Nem rossz kislány – mondta.
– Nem?
– Azt hiszem, nagyon odavan értem.
– Nem csodálnám.
Mr. Forbes megköszörülte a torkát, s keresztülhajtott a Knightsbridge-en. – Maga külföldi.
Nem tartja hát furcsának, hogy Sallyt is tartom, amikor, nos, Rose-t szeretem.
– Ehhez nekem semmi közöm.
– Egy férfinak élnie kell, s nem hittem, hogy szóba jöhetek nála, egészen a hétig.
– Ja – mondta D. Arra gondolt: “Egészen olyanformán felelgetek, mint George Jarvis.”
– Amellett hasznos is – közölte Forbes.
– Biztosan.
– Például, úgy értem, a mai napra. Sally, ha kell, hajlandó megesküdni, hogy az egész
napot nála töltöttem.
– De nem értem, hogy miért kellene.
Némán ültek. Hammersmitht keresztezték.
S amíg csak a Western Avenue-re nem értek, Mr. Forbes nem bökte ki: – Azt hiszem, egy
cseppet csodálkozik?
– Egy keveset.
– Nos – mondta Mr. Forbes –, azt már tudja, hogy nyomban el kell hagynia
az országot, mielőtt még a rendőrség több bizonyítékot szerez azzal a
szerencsétlen üggyel kapcsolatban. Elég, ha csak a pisztolyt...
– Nem hiszem, hogy a pisztolyt megtalálnák.
– Semmilyen kockázatot se vállalhat. Azt tudja, hogy akár eltalálta, akár nem, szándékos
emberölés. Felakasztani, úgy hiszem, nem fogják. De tizenöt évet kap... legjobb esetben.
– Meglehet. De elfeledkezik az óvadékról.
– Az óvadékért én felelek. Ma este meg kell szöknie. Nem lesz könnyű, de egy
alkalmi tehergőzös ma éjszaka fut ki élelmiszer-szállítmánnyal maguk felé.
Az úton valószínűleg bombázni fogják, de ez már a maga baja. – A hangja
furcsán elcsuklott: D. gyorsan odapillantott a boltozatos homlokra, a
fekete szemekre s a feltűnően tarka nyakkendőre: ez az ember sírt. Ott ült
a kormánynál: középkorú zsidó, aki végigsírja a Western Avenue-t. –
Mindent elintéztem – mondta Forbes. – Amikor a vámvizsgálattal végeztek,
becsempészik a hajóra.
– Nagyon szép öntől, hogy ennyi gondot vállal.
– Nem magáért teszem – felelte –, Rose kért arra, hogy mindent kövessek el.
Így hát szerelmes – ezért sír. Délnek fordultak. Mr. Forbes, mintha megvádolták volna,
közölte:
– Persze, feltételeket is szabtam.
– Igen?
– Hogy nem szabad magával találkoznia. Nem akartam, hogy a bíróság elé idézzék.
– S ő megígérte, hogy a felesége lesz a Sally-ügy ellenére?
– Igen. De honnan tudja, hogy ő tudta...?
– Elmesélte nekem. – D. most magában morfondírozott: “Minden a legnagyobb rendben:
én képtelen vagyok a szerelemre; a végén majd rájön arra is, hogy Furt... hozzá
való. A régi időkben senki se házasodott szerelemből. Az emberek
házassági szerződéseket kötöttek. Ez is itt: szerződés. Nincs okod rá, hogy
fájjon. Örülnöm kell, örülnöm, hogy megint a sír felé fordulhatok hűtlenség
nélkül.” Mr. Forbes magyarázni kezdett: – Egy szállodánál teszem ki
Southcrawl közelében. Ott gondoskodnak róla, hogy egy motorcsónak
felvigye oda. Ez nem lesz gyanús, még ebben az évszakban üdülőhelynek
számít. – S közömbösen hozzátette: – Az éghajlat ott van olyan jó, mint
Torquayban. – Aztán mogorván ültek a csöndben, délnyugatnak hajtva, a
vőlegény és a szerelmes – már amilyen szerelmes is ő.
Már jól benn jártak a délutánban Dorset magas és csupasz dombjai között, amikor Forbes
megjegyezte: – Tudja, nem is csinálta olyan rosszul. Gondolja, hogy lesz valami baja...
amikor hazatér?
– Valószínűnek látszik.
– De hát a benditch-i robbanás, kérem, az a levegőbe röpítette L.
szerződését. Az, meg Mr. K. halála.
– Nem értem.
– Maga nem kapta meg a szenet, de L. se. Ma reggel értekezletet
tartottunk. Visszavontuk a szerződést. Túl nagy a kockázat.
– A kockázat?
– Megnyitjuk a bányákat, s aztán a kormány közbeszólására ébredünk.
Nem szellőztethette volna jobban az ügyet, ha a Mail első oldalát veszi
meg. Már megjelent egy vezércikk politikai banditákról, hogy a
polgárháború már angol földön folyik. El kellett döntenünk, hogy
bepereljük-e a lapot rágalmazásért, vagy visszavonjuk a szerződést, és
kijelentjük, hogy jóhiszeműen kötöttük meg, mert úgy hittük, a szén
Hollandiának megy. Mi inkább visszavontuk.
Ez mindenképpen fél győzelem, s D. kesernyésen gondolt arra, hogy
elnapolták a halálát – s most, a temetőfal előtti gyors megoldás helyett
összes problémái egy ellenséges bombára várnak. A hegy tetején
megpillantották a tengert. A doveri ködös éjszaka óta, amikor sírtak a
sirályok, nem látta a tengert – küldetése határát. Jobbra, messze távol,
egy villasor húzódott; a fényei ide világítottak, és a kikötőgát kúszott be a
tengerbe, mint egy foszforeszkáló gerincű százlábú. – Az ott Southcrawl –
közölte Mr. Forbes. A nagy, szürke, ködbe vesző Csatornán egyetlen hajó
lámpása se tűnt fel. – Késő van – jegyezte meg Mr. Forbes egy cseppet
idegesen.
– Hová kell mennem?
– Látja azt a szállodát, amott balra, úgy két mérföldnyire Southcrawltól? –
Lassan ereszkedtek le a hegyről; s amihez közeledtek, az inkább
falucskának látszott, mint szállodának, vagy pontosabb hasonlattal,
repülőtérnek: a közepén egy kivilágított torony, s aztán körbe-körbe
krómbungalók, majd földek és megint bungalók. – Lidónak nevezik – tájékoztatta Mr.
Forbes. – A közkedvelt szállodák új ötlete. Ezer szoba, sportpályák, uszodák...
– De hát itt a tenger?
– Az nincs fűtve – mondta Mr. Forbes, s ravaszkásan félrenézett. –
Voltaképp megvettem ezt a helyet. Majd hozzátette: – Luxushajó a
parton... így hirdetjük. Egy titkár itt sportrendezvényeket szervez.
Koncertek. Tornaterem. S fiatalok előnyben, nincs olyan portás, aki az új
Woolworth karikagyűrű dolgába üti az orrát. S ami a legjobb, hogy itt nincs
tengeribetegség. És olcsó. – A továbbiakat diadallal harsogta. – Sallyt nagyon lelkesíti. Tudja,
nagyon sokra tartja az ép testet.
– S magát személy szerint is érdekli az egész?
– Néha már nagyon szeretném, ha így lenne. Kell, hogy valami szeszélye legyen az
embernek. De hát leküldtem ide egy fickót, aki megnézi ezt a dolgot; nagy
tapasztalata van a fogadók meg effélék körül, s ha megtetszik neki az
ötlet, teljhatalommal helyeztetem ide évi ezerötszázért, s berendezem a
helyet. Egész esztendei üdülőnek akarjuk megcsinálni. Majd meglátja, már
kezdődik a karácsonyi szezon.
Valamivel feljebb, az úton Mr. Forbes megállította a kocsit. S ezt
mondta: – A szobáját egy éjszakára rendelték. Nem maga lesz az első ezen
a helyen, aki a számla kifizetése nélkül lép meg. Természetesen ezt
jelenteni fogjuk a rendőrségnek, de nyugodtan mondhatom, hogy
magának már nem számít még egy apró vádpont. A szobaszáma 105 C.
– Úgy hangzik, mint egy fegyencé.
– A szobájába mennek majd magáért – mondta Mr. Forbes. – Nem hiszem, hogy bármi is
rosszul menne. Én nem kísérem tovább. A portán kérje a kulcsait.
– Tudom, köszönetet mondanom nincs sok értelme, mégis... – D. ott állt
a kocsi mellett: nem jöttek a nyelvére a megfelelő szavak. – Rose-nak
átadja szerető üdvözletemet, ugye? És szerencsekívánataimat. Sok
szerencsét kívánok... – A többit elharapta: meglepődött, hogy Mr. Forbes
arcán már-már a gyűlölet kifejezése látszott. Nyomorúságos dolog lehet
ilyen megalázó feltételekkel a mátkaság, ha kosarat kap, az nem ennyire
sértő. D. befejezte: – Hűségesebb barátot Rose nem is találhatna. – Mr.
Forbes szenvedélyesen hajolt előre, és benyomta az önindítót. A gép
farolt, s D. megpillantotta a karikás, vörös szemét. Ha nem gyűlölet, bánat
látszott bennük. Otthagyta Mr. Forbest, s odament a két neonvilágítású
oszlophoz, amely a Lidó bejáratát jelezte. Az oszlopok tetején,
villanykörték között két hatalmas karácsonyi pudingot helyeztek el, de a
szerelési munkákat nem fejezték be: a puding feketének, keménynek,
étvágyrontónak tűnt.
A portás egy kis kunyhóban húzódott meg, épp a kert bejáratánál.
– Igen – mondta a portás –, a szobáját tegnap este rendelték telefonon, Mr. – s bepillantott
a nyilvántartóba – Davis. Hozzák már, ugye, a poggyászát?
– Gyalog jöttem Southcrawltól. Ott maradt.
– Telefonáljak az állomásra?
– Adjunk nekik még egy vagy két órát. Remélem, vacsorához nem kell felöltözni.
– Ó, nem. Ilyesmi nincs, Mr. Davis. Teljes szabadság. Felküldhetem a sporttitkárt a
szobájába?
– Először huszonnégy órát csak levegőznék.
D. körbe-körbejárta a nagy krómíveket. Tornaterem napozóterasszal.
Férfiak sortban – a térdük már némileg kék a hidegtől – vidáman
kergetőznek a szürkületben; egy pizsamás lány egy kopasz fejűnek ezt
kiáltotta oda: – Összegyűltek már a kosárlabdához, Spot? – A 105 C számú
szoba olyan volt, mint egy kabin, még ablak helyett is kabinnyílásokkal, és a mosdó is
felhajtható volt a falhoz, hogy több hely maradjon. Az ember még az enyhe olajszagot és a
gépek dohogását is könnyen hozzáképzelhette mindehhez. D. felsóhajtott: Anglia, úgy
látszik, a végsőkig ragaszkodik bizonyos furcsaságokhoz: különcködő
ország, amely belső békéjét kétszázötven esztendeje élvezi. Nagy zaj volt:
nevetés, amely a szó szoros értelmében boldognak nevezhető, számtalan
rádió szólt, különböző állomásokra beállítva, úgyhogy mindenről értesült,
ami a szomszéd szobákban történik – egy ember (úgy hallatszott) falhoz
vágta a cipőit. A szobát, akár a kabinokat, túlfűtötték; D. kinyitotta az
egyik kabinablakot, ezen aztán nyomban egy fiatal férfi dugta be a fejét. –
Halló – kiáltotta. – Halló, ott benn!
– Mi? – kérdezte D. fáradtan, már az ágyon ült. Nem látszott
valószínűnek, hogy ez az a hívás, amelyre várt. – Engem keres?
– Ó, bocsánat. Azt hittem, ez Chubby szobája.
– Mi a baj, Dagi? – szólt közbe egy lányhang.
A fiatalember feje eltűnt. Sípolva suttogott kint a homokon. – Egy
külföldi pasas.
– Hadd nézzem meg.
– Ne bolondozz. Nem lehet.
– Nem lehet? – Egy horgas orrú, borzas hajú lány bedugta a fejét az
ablakon, vihogott, s megint eltűnt. Egy hang azt mondta: – Ott van Chubby.
Hová bújtál el, te gazember?
D. a hátán feküdt, s arra gondolt, hogy Mr. Forbes az alkonyaiban
London felé hajt: kihez megy vajon, Rose-hoz vagy Sallyhez? Valahol egy
harang kongatott. Ez itt végtére is a dolgok vége; mennél előbb ér haza,
annál jobb: kezdheti elfelejteni azt az emlékezetébe belerögződött képet
arról a lányról, aki a ködben egy zsemlét lök oda neki. D. elaludt, de fél óra
múltán – az órája szerint – megint felébredt. Meddig várjon még? Az
ablakhoz ment és kinézett: a saját körkörös acélbungalójának lámpasorán
túl nem észlelt semmit, csak az éjszakát s a tenger mormolását, ahogy
felcsapott a kavicspartra és visszahúzódott – a legyőzött elemek hosszú
sóhaját. A sötétség körívében egyetlen fény sem jelezte, hogy akár
egyetlen hajó is kiköt a parton.
Kinyitotta az ajtót: folyosó itt nem volt; minden szoba közvetlenül a
fedetlen fedélzetre nyílt; a harangtorony, akár egy hajóhíd, a felhőkben
úszott; a hold versenyt futott a márványos égen, szél kerekedett, s a
tenger nagyon közelinek tetszett. Furcsa érzés, hogy senki se jár a
nyomában, mióta partra szállt, első alkalom, hogy nem “körözik”; D.
törvényes szabadságát óvadék biztosítja.
D. fürgén sétált a kicsiny, kivilágított, túlfűtött szobák mellett a hűvös,
esti levegőn. Luxemburg, Stuttgart és Hilversum zenét közvetített: a rádiót
mindenütt bekapcsolták. Varsó légköri zavaroktól recsegett, s a honi adó
az indokínai problémáról közvetített előadást. A harangtorony alatt széles
gumilépcsők vezettek az üdülők központjába. D. belépett: a középen egy
asztalon esti lapokat raktak ki eladásra – s egy pennykkel teli csészealj mutatta, hogy itt a
“bizalom rendszere” a szokás. Egyik sarokból, ahol egy férfitársaság whiskyt ivott, harsány
nevetések hallatszottak; különben a nagy, huzatos acél- és üveghelyiség üres volt, ha
egyáltalán lehet ürességről beszélni a kis asztalok és klubfotelek, az
automata játékok s egy Rex-biliárd között. Még tejcsárda is volt, a
felszolgálóajtó mellett. D.- nek eszébe jutott, hogy egyetlen penny sincs a
zsebében: Mr. Forbes nem adott rá időt, hogy a pénzét a rendőrségtől
visszakérje. Zavarban lenne, ha a hajó nem fut be... Ránézett az esti lapra,
s azt gondolta: annyi bűnhöz, ami a fejemre szállt, nyugodtan
hozzátehetek még egy aprócska lopást. Senki sem figyelt rá. Elcsent egy
újságot.
Egy ismerős hangot hallott: – Pokoli jó film.
– Az istent – füstölgött D. – csak tréfamesternek volna szabad ábrázolni – olyan
képtelenség volt, hogy az egész hercehurcát csak azért csinálja végig, hogy a végén itt Currie
kapitányba ütközzön. Visszaemlékezett rá, hogy Mr. Forbes beszélt egy
emberről, akinek a fogadók körül nagy tapasztalata van... Nos, ez a
pillanat aligha látszik alkalmasnak szívélyes üdvözlésekre. D. kinyitotta az
újságot, és elbújt mögéje. Egy alázatos hang riasztotta fel: – Bocsánat, Sir,
azt hiszem, elfelejtette odatenni a pennyt. – Egy pincér jöhetett be a
harsogó nevetés leple alatt. Lehet, hogy a “bizalom rendszere” volt itt
szokásban, de azért gondosan ellenőrizték a csészealj garasainak számát.
“Chubby és Spot, vagy Mr. Forbes többi ügyfele erre ügyet se vet” – gondolta D.
– Bocsánat. Nincs nálam apró.
– Ó, szívesen váltok, Sir.
D. háttal ült az ivócimboráknak, de abból, hogy a nevetés elhallgatott,
megérezte: őt figyelik. A zsebében kotorászott, és azt mormogta: – Úgy
látszik, a másik öltönyömben hagytam a pénzem. Megadom később.
– Mi a szobaszáma, Sir? – Megérdemlik a vagyonukat, ha minden pennyt így számon
tartanak.
– 105 C – mondta D.
Váratlanul Currie kapitány hangját hallotta meg:
– Nahát, ördög és pokol.
Nem volt ajánlatos elkerülni a találkozást. Végül is szabadlábon van:
Currie semmit se árthat. D. hátrafordult, Currie kapitány rövidnadrágban
volt– nyilvánvalóan máris alkalmazkodott az üdülő szokásaihoz. Ez pedig
némiképp felborította D. lelki egyensúlyát. – Nem számítottam arra, hogy itt
találkozunk össze.
– Azt elhiszem – mondta Currie kapitány.
– Remélem, hogy a vacsoránál találkozunk. – Ezzel újsággal a kezében az ajtó felé indult.
– Csak lassan. Maradjon a helyén.
– Hogy érti ezt?
– Éppen erről a pasasról beszéltem, fiúk. – Két holdvilágképű,
javakorabeli férfi ijedten bámult rá, az arcuk piros volt a whisky tői.
– Lehetetlen!
– Mégis.
Az egyikük erre azt mondta: – Megeszem a fejem, ha nem csórt el egy újságot.
– Mindenre képes – mondta Currie kapitány.
– Lenne szíves félreállni az utamból? – kérdezte D. – A szobámba akarok menni.
– Ne mondja – gúnyolódott Currie kapitány.
Egyik társa félénken megjegyezte: – Óvatosan, öregfiú. Lehet, hogy pisztoly van nála.
– Nem tudom, hogy képzelik, amit csinálnak – mondta D. – Én nem menekülök az
igazságszolgáltatás elől... ugye, ez a helyes kifejezés. Éppenséggel
szabadlábra helyeztek, s nincs törvény, amely megtilthatná, hogy ott
töltsem az időmet, ahol csak jólesik.
– Szabályos paragrafuscsűrő – jegyezte meg az egyik ember.
– Jobb lesz, ha csendben marad – tanácsolta Currie kapitány. –
Eljátszotta már kisded játékait. Azt hitte, megszökhet az országból, de a
Scotland Yardot nem lehet lóvá tenni. A világ legjobb rendőrsége.
– Még mindig nem értem.
– Nézze kérem, jóember, elfogatási parancsot adtak ki maga ellen. Benne van a lapzárta
utáni hírekben. Gyilkosságért körözik.
D. megkereste: benne volt. Sir Terence Hillman nem sokáig tette lóvá a
rendőrséget: az elfogatási parancs kiadását már akkor el kellett
határozniuk, amikor ő kilépett a bíróságról. S most keresik, és Currie
kapitány diadalmasan rábukkant, s most keményen a szeme közé nézett,
bár a tekintetében megbújt valami tiszteletféle. A gyilkosság nem
kocsilopás. Az elítélttel barátságosan bánni – kivégzés előtt reggelivel
szolgálnak neki – hagyomány Angliában. – Nos, hárman vagyunk egy ellen – közölte Currie
kapitány. – Maradjon tehát nyugton. Nincs értelme jeleneteket rendezni.

– Kaphatnék egy cigarettát? – kérte D.


– Hogyne, hogyne, parancsoljon – udvariaskodott Currie kapitány. – Tartsa meg
az egész csomaggal. Majd a pincért utasította: – Hívja fel a southcrawli
rendőrőrszobát, s közölje, hogy elfogtuk az embert.
– Azért a pénzért le is ülhetünk – mondta Currie cimborája.
Az arcukon zavar tükröződött, ahogy ott álltak közte és az ajtó között:
nyilvánvalóan azon töprengtek, hogy vajon nem kellene-e
megbilincselniük a kezét, vagy összekötözni őt valahogy; de ugyanakkor
féltek a feltűnéstől: a helyiség benépesült. Szemmel láthatóan
megkönnyebbültek, amikor D. magától is leült; a székeiket odatolták
köréje. – Amondó vagyok, Currie, hogy nyugodtan adhatunk a pasasnak
egy pohárral – rikkantotta az egyik, majd teljesen feleslegesen, legalábbis
D.-nek így tűnt, hozzátette: – Nem valószínű, hogy ebben az életben még
egyszer iszik.
– Mit parancsol tehát? – kérdezte Currie.
– Whisky szódával megteszi.
– Skót?
– Kérem.
A pincér visszajött, és Currie megkérdezte: – Továbbította az üzenetet? Hozzon egy
whiskyt.
– Igen, uram. Azt mondták, öt perc múlva ideérnek, addig ön vigyázzon rá.
– Persze hogy vigyázunk rá. Nem vagyunk hülyék. Mit képzelnek?
D. tiltakozott: – Úgy tudtam, hogy Angliában mindaddig nem kezelik
bűnösként az embert, amíg a vád nincs bebizonyítva.
– Ó, ez így is van – mondta Currie. – De persze a rendőrség se tartóztatja
le az embert, míg nincs a kezükben az anyag.
– Értem.
Currie szódat fröcskölt a whiskyjébe. S azt mondta: – Maguk, külföldiek, persze nagyot
tévednek. Otthon nyugodtan legyilkolhatják egymást, senki se kéri számon. De ha ugyanezt
Angliában teszik, nos, akkor felelni kell érte.
– Emlékszel még Blue-ra? – kérdezte Currie-t az egyik cimbora.
– Tony Blue-ra?
– Rá. Aki a Lancing-Brighton meccsen 1921-ben olyan pocsékul játszott. Öt helyzetet
kihagyott.
– Na és mi van ezzel a Blue-val?
– Egyszer Romániában a saját szemével látta, hogy valaki a rendőrre
fényes nappal rálőtt. Így mesélte.
– Ugyan már, Blue minden szava hazugság.
D. most megkérte őket: – Megengednék, hogy a holmimért felmenjek a
szobámba? Valamelyikük elkísérhetne. – Mert ha egyszer ő eljut a szobájáig,
gondolta el, talán alkalma nyílik... akit érte küldtek, az is megjöhet... Soha nem találnák meg
itt.
– Jobb lesz megvárni a rendőrséget – húzódozott Blue barátja. – Nem
kell semmit se kockáztatni.
– Leüt és elfut.
– Messzire nem jutnék, hisz’ hogyan is? Szigeten vagyunk – mondta D.
– Nem vállalok semmi kockázatot – mondta Currie.
D.-t nyugtalanította, hogy az ember, aki érte jön, már keresheti, és a 105 C számú
szobában nem talál senkit.
Most Currie kért valamit: – Tegyétek meg nekem, öregfiúk, hogy szemmel tartjátok az
ajtót csak egy pillanatra, nekem négyszemközt lenne vele néhány szavam.
– Rendben van, öregfiú.
Currie áthajolt a széke karfáján, s fojtott hangon ezt mondta D.-nek: – Ide figyeljen, maga
ugye... úriember?
– Hát... nem tudom... ez angol fogalom.
– Úgy értem, nem fecseg többet, mint ami szükséges. Az ember nem kever bele egy
tisztességes lányt az efféle dolgokba.
– Még mindig nem értem...
– Nos, hát ott van az az eset; maga egy nővel volt abban a lakásban,
ahol a Forester nevű fickó...
– Én Fortescue-t olvastam a lapokban.
– Úgy van, ez az.
– Ó, én azt hiszem, persze, semmit se tudok a dologról, az a nő valami
prostituált volt, vagy efféle.
– Erről van szó – helyeselt Currie. – Derék ember maga.
Odakiáltott a többieknek: – Minden rendben, fiúk. Mit szóltok még egy pohár whiskyhez?
– Ezt én fizetem – ajánlkozott Blue barátja.
– Nem, az utolsót fizeted te. Most én jövök.
– Tulajdonképpen – avatkozott bele a harmadik – nekem kéne jönnöm.
– Nem, tied volt az utolsó előtti.
– Húzzunk sorsot.
Amíg így elvitatkoztak, D. átnézett a válluk – e legyőzhetetlen
akadályok – felett: szemével a hatalmas üvegajtót kereste. Reflektorok
világították meg, úgyhogy néhány lépésnyi füvesen túl minden sötétbe
borult. A szállodát fényesen kivilágítva láthatta a világ, de a kinti világ láthatatlan
volt. Valahol, ebben a láthatatlan világban egy teherhajó indult el... a hazája felé. Már-már
azon bánkódott, miért is adta oda a benditch-i gyerekbandának a pisztolyát – igaz, hogy a
gyerekek bizonyos mértékig sikerrel jártak. Mégis: az az egy golyó pontot tett volna egy
fárasztó s hosszan húzódó bírósági hercehurcára.
Egy hölgytársaság vetődött be, fuvallatnyi hideg levegőt hoztak
magukkal a túlfűtött helyiségbe. Nagy lármát csaptak ezek a vastagon
kikészített hölgyek: mindenképpen egy magukénál előkelőbb társadalmi
osztály szokásait próbálták utánozni – de cseppet se meggyőzően.
Hangosan kiáltoztak: – Hahó, ott van Curly kapitány!
Currie a tarkója tövéig elpirult. – Ide figyeljetek, lányok. Igyatok valahol másutt. Ez itt
most bizalmas ügy.
– Miért, Curly?
– Fontos üzletről tárgyalunk.
– Inkább azt hiszem, hogy malacságokról meséltek. Halljuk csak.
– Nem, komolyan, lányok... esküszöm.
D. megkérdezte: – Miért hívják magát Curlynak?
Currie megint elpirult.
– Mutass be az elbűvölő idegennek – kérte egy lány.
– Nem, nem. Lehetetlen. Semmiképpen sem megy.
Két ballonkabátos férfi belökte az ajtót, s bekukkantott a társalgóba. – Van itt valaki,
akit...-nek hívnak? – kérdezte az egyik.
Currie felkiáltott: – Hála istennek. Rendőrség?
Az egyik rávágta: – Úgy bizony.
– Itt az emberük.
– Maga D.? – kérdezte a másik.
– Igen – D. felállt.
– Elfogatási parancsunk van, a vád...
– Ne folytassák – intett D. – Tudom, miről van szó.
– Bármit mond...
– Tudom, tudom. Gyerünk. – Majd az asztalnál szájtátva bámuló lányokhoz fordult: –
Most már átadom maguknak Curlyt.
– Erre – mondta az ember. – A kocsi a kapunál vár.
– Bilincs?
– Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – mondta az egyik szélesen mosolyogva. –
Gyerünk. Indulás.
Egyikük udvariasan karon fogta. Mintha barátok lennének, néhány
pohárka után, elmenőben. “Az angol törvénykezés figyelemre méltóan
tapintatos” – gondolta D. Ebben az országban mindenki irtózik a
jelenetektől. Az éjszaka elnyelte őket. A reflektorok, Mr. Forbes
fantasztikus szeszélyének hódolva, elhomályosították a csillagokat. A
távolban, kint a tengeren lámpás világított. Talán a hajóé, amelyen utaznia
kellene – elutazni ebből az országból, ahol nincs háborús fertőzet, s a
barátaiban nincs nyugtalanság. Vajon mit szól majd Mr. Forbes – tűnődött
–, ha azt olvassa a reggeli lapokban, hogy nem ment el?
– Siessünk. Nincs erre egy egész éjszakánk.
A neonfények mellett vezették ki D.-t. A portásnak csak egy kézlegyintéssel köszöntek a
kijáratnál, így hát a számla kifizetése nélküli távozást nem írják hozzá többi
rakoncátlankodásához. A kocsi a pázsit szegélyénél állt, a lámpát
tapintatosan eloltották. A szállodának nem tenne jót – fontolgatta D. –, ha
egy rendőrségi autó feltűnően szem előtt volna. Ebben az országban az
adófizetőket mindig tiszteletben tartják. A kormányhoz egy harmadik
ember ült. Abban a pillanatban beindította a kocsit, s felgyújtotta a
lámpát, hogy ők megjelentek. D. hátra ült be, a másik kettő közé.
Kikanyarodtak az országútra.
Az egyik ember a homlokát törülgette. – Az istenbe is! – káromkodott.
Egy Southcrawltól távolodó mellékösvényre fordultak be. – Amikor azt
mondták nekem – panaszkodott az izzadt homlokú –, hogy magát őrizetbe
vették, majd hanyatt vágódtam ijedtemben.
– Hát nem detektívek? – D. semmi megkönnyebbülést nem érzett: minden
kezdődik újra elölről.
– Persze hogy nem vagyunk detektívek. Ott benn azért jól megijesztett. Azt hittem, hogy
követeli a letartóztatási parancsot. Ennyi esze sincs?
– Kérem, a detektívek már elindultak értem.
– Gázt bele, Joe.
Hepehupás ösvényen zötyögtek, arrafelé, amerről a tenger zúgása
hallatszott. A sziklákhoz csapódó hullámverés zaja, percről percre
szilajabban. – Jól bírja a tengert? – kérdezte meg az egyik ember.
– Azt hiszem.
– Kell is. Kegyetlen éjszakája lesz, kivált az öbölben.
A kocsi fékezett. A reflektorok néhány méternyi vörös salakösvényt világítottak meg,
azután a semmibe pásztáztak. Egy alacsony szikla sarkán álltak meg. – Gyerünk, sietni kell –
mondta az egyik ember. – Ezek gyorsan észbe kapnak.
– Talán a hajót is feltartóztatják... valahogy.
– Ó, küldenek majd egy-két rádiógrammot. De mi majd visszarádiózunk, hogy a színét se
láttuk. Csak nem gondolja, hogy hadba küldik a flottát magáért? Ennyire nem fontos nekik.
A sziklába vágott lépcsőfokon botorkáltak le. Az öblöcskében, lent, egy láncra
pányvázott motorcsónak hánykolódott. – S mi lesz a kocsival? – kérdezte D.
– Sose törődjék a kocsival.
– Nem nyomoznak majd utána?
– Dehogynem, vissza egész az üzletig, ahol ma reggel vettük, húsz fontért. Akinek kell...
isten áldása rajta. Nem vezetnék még egyszer ilyen kocsit, nem én, nincs az a pénz. – Ám ezt
a pénzt, úgy látszik, már ráköltötte valaki... mégpedig Mr. Forbes.
Kihajóztak az öbölből: a tenger nagy erővel támadt rájuk. Elszántan
csapott fel, s ellenségesen. S ez nem valami személytelen erő volt, hosszú,
s szabályos időközökben támadó; hanem egy őrülté, aki baltájával hol ide,
hol oda csapkod. Egy-egy hullámvölgy nyugalma mintegy csalogatta őket,
de aztán a hullámlökések gyors egymásutánban értek el hozzájuk; míg
újra csend lett. Sem idejük, sem módjuk nem volt arra, hogy
hátranézzenek; csak amikor szinte égig hányta őket a hab, akkor
pillantotta meg D. a messze távol zátonyán a szálloda reflektorait, hogy a
hold is felkelt az égre.
Több mint egy órába telt, amíg elérték a hajót. Szutykos fekete révhajó volt, úgy
háromszáz tonnás, hollandi zászlóval. D. úgy került a fedélzetre, mint valami teherrakomány,
s nyomban be is rakták a hajófenékre. A kapitány, ócska pulóvert és piszkos, szürke
flanellnadrágot viselt, csak ennyit mondott neki: – Egy órát maradjon lent. Így biztosabb.
A szűk kabin a gépház közelében volt. Valaki azonban még arra is
gondolt, hogy egy használt nadrágot s egy vízhatlan kabátot készítsen
neki oda. Valóban: bőrig ázott. A kabinablak zárva volt; s az ágy melletti fémfalon
egy svábbogár mászkált sebesen. “Nos hát, majdnem otthon vagyok – állapította meg D. –
Biztonságban... már amennyire egyáltalán lehetséges ezt a fogalmat így meghatározni.”
Biztonságban volt, ami az egyik veszedelmet illeti, s hazamegy, a másik elébe.
A kabinágy szélén ült: szédülés környékezte. “Végül is öreg vagyok
már...az ilyen élethez” – gondolta. S egyszerre szánalmat érzett Mr. K.
iránt; ő is hiába ábrándozott a front mögötti nyugalmas egyetemi életről; s
lám, a halál mégsem az entrenationo szobácskában érte utol, egy dr. Li-
féle fagyos keleti jelenlétében, aki bosszankodna azon, hogy előre
kifizetett órája félbeszakadt. És aztán Else – nem kell már félnie:
biztonságban volt az összes ocsmányságoktól, amelyek megeshettek
volna vele. A halottak irigylésre méltók. A magányt és a bizalmatlanságot
csak az életben maradtaknak kell elszenvedniük. D. felállt: friss levegőt
kívánt.
A fedélzet fölé nem húztak tetőt, és a szél az arcának csapta az éles
esőcseppeket. Kihajolt a korláton, s a tajtékos hullámokat bámulta: nekicsapódtak a
hajólámpásoknak, majd valami láthatatlan szakadékba zuhantak le. A messze távolban fény
villódzott – a Land's End? Nem, aligha lehetnek még ilyen távolságra Londontól, a sötétben
kocsikázó Forbestől s a reá váró Rose-tól... vagy Sallytől.
Egy ismerős hang szólította meg: – Az ott Plymouth.
D. meg se fordult: nem tudta, mit mondjon. Szíve, mint fiatal korában, kihagyott egy
taktust; félt. – Mr. Forbes...? – kérdezte.
– Ó, Furt – mondta a lány –, Furt kidobott. – D. visszaemlékezett a könnyeire
a Western Avenue-n, s a gyűlölködő pillantásra a Southcrawl fölötti
hegyen. – Furt szentimentális – magyarázta a lány. – Egy szép gesztusért
odaadott. Szegény öreg Furt. – Ezzel a jelzővel intézte el a lány Forbest, D.-t
pedig körülfogta a tíz csomóval zúgó és zajló sós sötétség.
– Én vagyok öreg – mondta D.
– Ha engem nem izgat – felelte a lány –, te mit törődsz vele? Ó, tudom,
hűségesen ragaszkodsz hozzá, de mondtam már, én nem tudok halott
embert szeretni. – D. hirtelen a lányra nézett. A haja kisimult az esőtől.
Ilyennek még nem látta sohasem, idősebbnek hatott s egyszerűbbnek.
Mintha arról akarná meggyőzni, hogy ebben a dologban semmi
mesterkedésnek nincs helye. – Ha már meghaltál, a feleségedé lehetsz.
Akkor nem versenyezhetek vele, s úgyis valamennyien oly hosszú ideig leszünk halottak.
A tatlámpák világítottak: elöl pedig sötétség hullámzott, a menekülés útja.
– Nemsokára meghalsz, ismerem már ezt – mondta Rose. – De addig...
TARTALOM

ELSŐ RÉSZ / AZ ÜLDÖZÖTT............................................5


MÁSODIK RÉSZ / AZ ÜLDÖZŐ.....................................151
HARMADIK RÉSZ / AZ UTOLSÓ LÖVÉS........................207
NEGYEDIK RÉSZ / A VÉG............................................251
KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ
IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM
NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 3196.66-14-1
KÉSZÜLTDEBRECENBEN, 1987-BEN
FELELŐS SZERKESZTŐ: GY. HORVÁTH LÁSZLÓ
A FORDÍTÁST SZERKESZTETTE: KATONA ÁGNES
A BURKOLÓ ÉS KÖTÉSTERV URAI ERIKA MUNKÁJA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KÁLLAY JUDIT
MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 69 000 PÉLDÁNYBAN, 12,96 (A/5) ÍV
TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 4289 6
SOROZAT ISBN 963 07 4265 9