Petőfi Sándor

(1823 – 1849)

Életrajzi háttér:
• 1823. január elsején született Kiskőrösön
• Apja Petrovics István, anyja Hrúz Mária
• Jó körülmények között élnek, amely lehetővé tette Sándor és öccse, István tanítását
• Iskolái: Félegyháza, Kecskemét, Szabadszálás, Sárszentlőrinc, Pest, Aszód,
Selmecbánya
• A „Nemes Magyar Társaság” tagja, itt ismerkedik meg Csokonaival és
Vörösmartyval.
• 1838, az elszegényedés éve, Petőfi élete nyomorrá válik.
• 1839-ben gyalog megy Pestre, beáll a Nemzeti Színházba kisegítőnek.
• Felcsap vándorszínésznek, majd újra tanul, de 1842-ben végleg abbahagyja
• Pozsonyba Országgyűlési Tudósításokat másol
• 1844-ben eldönti, költő lesz
• Felkeresi Vörösmartyt, akinek ajánlatára a Nemzeti Kör vállalja verseinek kiadását
• Vahot Imre segédszerkesztőnek veszi maga melle a Pesti Divatlaphoz.
• 1844: Megjelenik „A helység kalapácsa” és azt első verseskötete (Versek1842-1844)
• Megismerkedik Csapó Etelkával, de hirtelen maghal
• Felvidéki körút, Mednyánszky Berta szerelem következik
• Pesten a „Tízek Társaságát” szervezi
• 1846-ban ismerkedik meg szatmári körútján Szendrey Júliával, akit feleségül vesz
• Március 15.-e vezetője, királyellenes verseket ír, népgyűléseket szervez
• 1848-ban megszületik fia, Zoltán
• Harctérre megy, csatlakozik Bem seregéhez, segédtiszt, majd futár
• A segesvári ütközetben látják utoljára 1849, július 31.-én

Petőfi egyénisége:

I. Történelmi háttér: XIX. Század első fele. (reformkor, forradalom, szabadságharc)

II. Stílusa:
• Romantikus, de a népies realizmus is jelen van művészetében
• (népies realizmus: a népköltészetet művészi szintre emelte, pontozó szerkesztést
használ(panorámázó és daruzó kameramozgás jellemzi), életképeket tár
fel(zsánerkép), helyzetkép)
• szenvedélyes hiperbolákat használ, víziókat használ
• nagy ellentétek jellemzik
• tájábrázolás, zeneiség, festőiség, egzotizmus

III. Műfajai:
1. líra műnemében
• helyzetdal
• elégia
• rapszódia
• episztola
• epigramma
2. epika műnemében:
• regény (A hóhér kötele)
1
 • elbeszélő költemény (János Vitéz, Apostol)
• vígeposz(travesztia) (A helység kalapácsa)
3. dráma műnemében
• dráma (Tigris és hiéna)

Ars poeticája: szabadság, szerelem

Petőfii ezekben megmutatja szabadságszeretetét, szenvedélyességét, váteszmivoltát. Prófétai
küldetést vállal föl.

Petőfi új témái:
• családi téma: műfajuk dal (zsánerkép) (Füstbement terv, Anyám tyúkja, Egy estém
otthon)
• tájlíra: Ihletforrása a táj, pontozó szerkesztést használ. A Rónaság szerelmese. (Vajda
János írt még ilyet, romantikus és szimbolista)
• hitvesi versek: olyan szerelmes versek, melyek a művész hitveséhez szólnak
Tájversek:
Élményanyaga az Alföld, a Rónaság szemben más romantikus költők ihletforrásával, akik a
vadregényes tájakat kedvelték. Az Alföld a szabadságot jelentette neki, felülről látta a tájat,
mint egy sas, s rácsodálkozott az apró szépségekre
A táj a romantikus költészet egyik fő motívuma, melyre a fenséges esztétikai minőség
jellemző. A tájban az egzotikumot keresi. Ábrázolási módszer a közvetlenség.
Petőfire jellemző: érzelmi telítettség, személyesség, a tér tágassága, nagysága, természeti
erők, otthonosság.
Természetimádata elemi erejű.
Műfajok, dalok, ódai elégikus hangvételű versek, életképek
Leghíresebb tájversei: (Az alföld, A Tisza, Szülőföldem, A puszta, télen , Kiskunság)

Az alföld (1844)
• szülőföldje az Alföld, amely a szabadság tágasságának jelképe
• Az első szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset, majd a
továbbiakban sajátos szerkesztési technikát használ: kitágítja, majd beszűkíti a látókört
• A költeményt személyes vallomása zárja le.
• A többszörös metaforikus képsor szabadságélményét mutatja (börtön, sas)
• Vizsgálódás és bemutatás módszere -> perspektívaváltás
• Ódai magaslatú zárlat
• A szubjektív viszonyt toposzokkal érzékelteti(bölcső, szemfödél, sír ->Szózat)

A puszta, télen (1848)

• Műfaja: elégia
• A lírai realizmus és a lírai közvetlenség találkozása
• Felnagyított élményanyagot és érzelmi hiperbolát használ
• Szerkezete szabályos kompozíciójú, 3*3-as verszakra épül fel de formailag belső
szerkezetében érezhetjük a romantikus stílus jegyeit, mert a tartalom szétfeszíti a
formát. A tárgyias realizmus mellett festői képeket, enjambement-
eket(soráthajlás)találunk
• Negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát. Hiányzik belőle a kolomp
szava, a madarak éneke.
• 1-3 strófában a téli természet jellegzetes vonásai jelennek meg. A védett szoba
melegéből szól a kinti hidegről. A2. verszakban találjuk a negatív tájfestést.
• 4-6 strófában az emberi élet helyszínei, a tél teljes hiány világa -> az emberi
tevékenység lelassul

2
 • 7. a szelek és viharok kavargása, megjelenik a fenyegetett emberi lét. A nyugalmat a
természeti erők tombolása váltja fel. Ezzel párhuzamosan vészjósló kép jelenik
meg(betyár)
• 8-9 vsz. a komor hangulat folytatódik.

Arany János

1817. március 2-án született Nagyszalontán, elszegényedett köznemesi családban.

Születésekor anyja, Megyei Sára és apja, Arany György már elég idős. 14 évesen segédtanítói
állása van. 16 éves korában beiratkozik a Debreceni Református Kollégiumba. Csak
megszakításokkal tud itt tanulni. Később vándorszínész lesz. Vándorszínész évei alatt
ismerkedik meg Shakespeare műveivel és a Bánk Bánnal. Hazatérve apját vakon találja, anyja
is nagyon beteg. Letelepedik Nagyszalontán és feleségül veszi Ercsey Júliát. Másodjegyző
lesz. 1842-ben Szalontára kerül Szilágyi István, akinek tanácsára Arany elkezdi a
műfordításokat (legjelentősebb Shakespeare fordítása a Hamlet). 1845-ben választások
("tisztújítás") vannak. Ennek hatására kezdi írni Az elveszett alkotmányt, amivel megnyeri a
Kisfaludy Társaság pályázatát. 1846-ban újabb pályázatot írnak ki, ahol a főhősnek népi
hősnek kell lennie, és a műnek is népiesnek kell lennie. A Toldival ezt a pályázatot is
megnyerte. 1848-ban megírja a Toldi estéjét. Világos után állását elveszti, 1850-ben Geszten
lesz házitanító. 1853-1860-ig Nagykőrösön tanári állást kap. 1860 őszétől Pesten él. A
Először a Szépirodalmi Figyelő, majd a Koszorú című folyóiratot szerkeszti. A Kisfaludy
Társaság igazgatója, az Akadémia titkára lesz. Kritikai, elméletírói tevékenységet folytat. A
Magyarországi irodalomelmélet megtestesítője lesz. Újra belefog a Csaba-trilógiába. 1865-
ben meghal Juliska lánya, rajta is elhatalmasodik a betegség. Teljesen összeomlott, tíz évig
nem is írt verseket. 1876-ban lemond a főtitkárságáról. Az 1877-es boldog nyarat a
Margitszigeten töltötte. Ekkor írta, nem a nyilvánosság számára az Őszikék verseit. 1879-ben
befejezte a Toldi szerelmét. 1882. október 22-én halt meg Pesten.
Az epikus költő
Arany erősen lírai alkatú költő volt, mégis epikusként indult, és annak is hitte magát. A verses
epikához való ragaszkodása korszerűtlen volt, mivel már Európa szerte regényben írták a
történeteket

Nagykőrösi balladák
A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a
népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi népköltészeti műfaj. A magyar
műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre. Arany már 1847-ben kísérletezett
balladával, de e műfajon belüli verstípusait csak a nagykőrösi években emelte magas
színvonalra. Ezeknek a műveknek megkülönböztető jele a tudatos kompozíció és a gondos
szerkesztés (kompozíció: az alkotó, céljainak megfelelően, úgy rendezi a nyelvi elemeket és
kifejezőeszközöket, hogy azok egyenlő egésszé álljanak össze).
A románc és a ballada:
Alkatához közelebb állt a szűkebb értelemben vett ballada, melyet a skót és székely
népköltészetből ismert meg, mint a románc, melyet a latin népek költészetéből és a
németektől ismert. Arany írt románcokat is, de balladái sokkal nagyobb esztétikai értéket
képviselnek
A románc jellemzői:
- a történetet lassan, folyamatosan mondja el,
- gyakran kiegészíti leírásokkal.
A ballada jellemzői:
- szaggatott elbeszélés,
- tragikusság,
3
- időbeli-térbeli váltások,
- párbeszédek.
Arany balladatípusai:
1.) Egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó ballada (közel áll a románchoz),
Pl.: A varró leányok (1847) - nem nagykőrösi!
Az egri leány (1853) \
Zách Klára (1855) - nagykőrösi balladák
Walesi bárdok (1856) /
2.) Többszólamú, vonalszerűen előrehaladó,
Pl.: V. László (1853)
Szondi két apródja (1856)
3.) Egyszólamú, körkörös szerkezetű, lélektani balladák (egyén sorsáról szólnak).
Pl.: Ágnes asszony (1853)
Arany történelmi balladái:
Arany történelmi balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években föl
kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. Az V. László
végszavaival ("De visszajő a rab...!) osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba
próbált lelket verni, a Zách Klára Haynau bosszújának kegyetlenségét is fölidézte, a Szondi és
A walesi bárdok arra emlékeztet, hogy magyar költő nem dicsőítheti Ferencz Józsefet, aki
felelős a Világos utáni véres megtorlásért.
Zács Klára:
Előrehaladó történetmondás térbeli váltásokkal. A történet kihagyásos, szaggatott. Az utolsó
versszak epilógus a balladához, ez a XIV. századra vagy a költő saját korára is tartalmaz
utalást.
A walesi bárdok:
Aranyt felkérték a vers megírására, Ferencz József üdvözlésére. A szakaszos tördeltség
benyomását erősítő ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a
párbeszéd szintjén, sőt a két szint között is. A tetőpontot, a feszültséget azonban nem az
elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv
felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei metaforák szintjére.
V. László:
Különböző helyeken egyidőben játszódó eseményeket olvashatunk. Jellemző a balladai
homály és a párbeszédek. A mű végén reménykedés: "visszajő a rab…!

Szondi két apródja:

A vers 1856-ban, a forradalom és szabadságharc után 8 évvel keletkezett, témáját tekintve a

történelmi-nemzeti tárgyú balladák, közé tartozik. Ebből kifolyólag témája a szabadság
mellet, az elnyomókkal szemben hirdeti a fellépést, a hősiesség dicsőségét. Továbbá
meghatározza saját feladatát: meg kell őriznie a szabadságharc eszméit és az elesettek
emlékét. Az allegorikus jelentés tehát egyértelműen meghatározható.

Szerkezete rendkívül tömör: az elbeszélő narráció mindössze az első két versszakra

korlátozódik, a harmadik szakasztól kizárólag a szereplők párbeszédéből áll a szöveg. Minden
nélkülözhető cselekményfolyamat. Elbeszélői kommentár kimarad a balladából. Még a
szereplők és a helyszín megváltozását sem jelzi a szöveg, ezek mind a párbeszéd tartalmából,
stílusából következtethető ki. A beszélők azonosítását a stílus megváltozása, a lényegretörő
fogalmazás, esetleg a hangnem változása segíti. Továbbá nyelvtani elemek is segíthetnek
benne, az apródok éneke idézőjel nélkül szerepel, ezáltal az elbeszélő azonosul az apródok
magatartásával.

Az elbeszélés az apródok viszonyának jellemzésével a ballada allegorikus

jelentéssíkjának kibontásához érkeztünk. Szondi a nemzeti függetlenség védelmében vállalta
a hősi halált, a dalnokok a győztes mulattatása helyett, eszményképük mellett kitartva

4
művészetüket egyetlen tárgynak szentelik: a szabadságért elesettet dicsőséges tetteit foglalják
énekbe.

A költeménybeli feszültség fenntartásában lényeges szerep jut a dialógusok sajátos

szerkezetének. A két dalnok követtel szembeni magatartása is az eszményképhez való
ragaszkodást mutatja, de a ballada szerkezetét ez sajátosan kétszólamúvá formálja.
Hangulatbeli változást is észrevehetünk, az apródok énekének erősödő pátoszával
párhuzamosan a vers a követ stílusán keresztül egyre inkább elveszíti keleties díszeit, mígnem
végül leplezetlenül durvává, alantossá válik.

A ballada kétszólamúsága nem úgy értendő, hogy a fájdalmukba belefeledkezett

apródok meg sem hallják a követ szavait, hanem éppen ellenkezőleg: szándékosan nem
vesznek róla tudomást. Szondi dicsőítése melyet semmiféle ígéretre vagy fenyegetésre sem
szakítanak meg, nyílt megtagadása az idegen hatalom önkényének, így az apródok nemcsak
megéneklik Szondi tetteit, hanem dalukkal egyben példáját is követik. A mű legvégén a
dicséretre felszólított dalnokok megátkozzák Szondi gyilkosait, utolsó szavaikkal magát Ali
vezért is.

Ágnes asszony:
1853 – ban keletkezett ez a lélektani ballada, melynek címszereplője, Ágnes asszony
lelki hányattatásait ismerhetjük meg.
Szerkezete három részre tagolható: az első négy szakasz Ágnes asszony tettének
kitudódásáról, a második rész (5-19. Vsz.) a börtönben, a nőben elhatalmasodó lelkiismeret-
furdalást mutatja be, míg az utolsó egység a bűnhődésről szól.
A ballada tökéletesen mutatja be az emberi lélek változását, a személyiség széthullását, a
lelkiismeret nyomása alatt. Kezdetben még csak a gyilkosság, Ágnes asszony megölte a férjét,
tényének eltussolása teszi ki a lélektani ábrázolás összességét. Itt még nem is igazán belső
konfliktusról beszélhetünk, csupán a környezet, a társadalom ítéletétől való félelemről. Belső
zavarodottsága a meghasonláshoz vezető út első lépéseit képviseli. Az elsődleges bűnjel, a
véres lepedő mosása pedig megalapozza a későbbi rögeszmés cselekvést is, mely a bűntudat
hatására alakul ki.
A második egység a leghosszabb, viszont lélektanilag a legkeményebb is. Ágnes asszony a
cellában magára marad tettével, a külvilág eltűnik előle, lelkének mélységeibe száll alá, hogy
szembenézzen bűnével. Ez a befelé fordulás végleges számára, többé nem képes
megszabadulni a bűntudattól, amely egyre súlyosabban nyomja lelkét. A sötétségben egyedül
a kis fénysugár ad neki reményt, hozzá menekül a sötétség rémei elől.
Az utolsó egység az igazi büntetést, saját tudatának teljes széthullását mutatja be. Ez az igazi
büntetés a nő számára, ugyanis tettének hatására teljesen elveszti józan eszét, cselekvő- és
ítélőképességét, tulajdonképpen teljes énjét, önmagának csak halovány árnyéka marad meg.
Bűntudata elől csak egyfelé menekülhet, a rögeszméjévé vált mozdulat felé, mely
megindította őt a megbolondulás útján. Ez a rögeszme a lepedő mosása, mely valójában saját
vesztét is okozta. Így mutatja be Arany a nő életének utolsó éveit – szakadatlan mosás, a
bűntudat elől való védekezés, ezek mind – mind szinte kísértetiessé teszik Ágnes asszony
alakját.
Arany érdekes módon, itt nem ítéli el a főhőst, nem úgy tekint rá, mint egy bűnözőre, hanem,
mint egy szerencsétlenül járt emberre, nem vádolja őt, hanem inkább részvéttel fordul felé.
Olyan szinten, hogy a 15. Versszakban mintha már fel is mentené hősnőjét.
Érdekes a műben a fehér szín megjelenése. A vers elején még a tisztaság, az ártatlanság
jelképe, a végén viszont már az elmúlást, a kifakulást jelenti. A vörös szín is nagy szerepet
kapott, de inkább mély – lélektani szerepet. Ágnes asszony bűntudatát jelzi az, hogy mindig
vörösnek, véresnek látja a lepedőt a vers végén is, amikor valójában már csak egy tiszta fehér
lepedőt mos szakadatlan. A lepedő pedig a főhős lelkét képviseli. A vers elején véres,
beszennyezett, a tettével szennyezte be önnön tisztaságát, míg a végére, már ha meg is tisztult
a büntetés hatására, még saját maga is piszkosnak látja, és hiába próbálja, nem képes lemosni

5
magáról a szégyent, még maga előtt sem. Ágnes neve is ártatlanságot sugall, hiszen a latin
agnus szóból származik, ami bárányt jelent. Azonban ennek ellenére sem látja többé tisztának
a bűn elkövetője, lelkének saját, beszennyezett fehér leplét.
Őszikék
Arany ezeket a verseit a nyilvánosságtól elhúzódva, a maga kedvére írta. Ezek a költemények
mások, mint amilyeneket a kor szélesebb körű irodalmi közvéleménye várt tőle. Nem
csatlakoztak ezek semmiféle irodalompolitikai programhoz, irányzathoz. Szerzőjük nem
kívánja vállalni bennük a "nemzeti költő" szerepét. Csupán az "ihlet percét" megragadva
akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekből. Műfajai a
régiek (balladák, életképek, dalok stb.), de az igazán új az elrejtőzés által lehetővé tett
őszinteség és szabadság.
Az őszikék balladái:
Az őszikék balladáiból is hiányzik mindenfajta allegorikus indíték, történelmi-politikai
áthallás. Költőjük - csak művészi célokat követve - főleg régi és népi babonás hiedelmeket
elevenít fel bennük, ugyanakkor folytatja a korábbi témáját is, a bűn és bűnhődés kérdéskörét.

Vörös Rébék (1877):

1877-es ballada, az Aranytól megszokott mély, lélektani témában. Szintén a népies

háttérre épít, a vidéki környezetre. Ezt a reális valóságot babonás elemekkel, naiv
látomásokkal keveri. A címszereplő Rébék (a Rebeka név változata) démoni alakváltozásai
(varjú, stb.), babonás megnyilvánulásai adják a ballada bonyolult összetettségét, melyet a
refrén, a sátánűző „Hess madár!” erősít.

A vers a házasságtörő asszony történetét dolgozza fel. A mű főszereplője Pörge Dani,

aki az asszony által egyre nagyobb bűnkbe sodródik. A feleség hűtlenségével kettős
gyilkosságba kergeti férjét, akit végül elér a törvény keze. A főhős kétszeres gyilkossá, majd
útonállóvá válik, vagyis bűnös. Azonban Pörge Dani bűneibe önhibáján kívül lesz áldozata a
Vörös Rébéknek, a sötét, ártó hatalomnak.

A vers epikus formában adja elő a kerettörténetet, melyet a párbeszédes részekben, és

az ezeket összekötő misztikus jelenetekből ismerhetünk meg. A vers szimbolikája értelmében
a Gonosz halhatatlan, a védekezés ellene reménytelen. Ezt a gonoszt „Rebi néni”, a varjúvá
változó, mindig ártani próbáló címszereplő testesíti meg.

A mű első versszakában szereplő sornak „által ment a keskeny pallón” fontos szerepe
van. Ez a sor többletjelentéssel is bír, nem csupán konkrét, hanem átvitt jelentése is van. A
való világ és a mágia birodalmát egy híd köti össze, ezen keresztül juthatunk át az egyik
világból a másikba. A boszorkánynak – a Vörös Rébéknek – is ezen a hídon kell átmennie,
hogy átjussanak a sötétség birodalmába. Amikor a sötét erők beleavatkoznak Pörge Dani
életébe neki is ezen a hídon kell átmennie. Amikor kényszerből átmegy a pallón elhagyja az
itteni valós világot. A boszorkány személyén keresztül nyilvánul meg a mágia, a varjúvá
változás, a szerelmi varázslás és az átokkal való verés.

A vers hangneme igen nyugodt, verselése kétütemű nyolcas. Kompozíciója nagyon

hasonlít az Ágnes asszonyához, szerkezete fegyelmezett, jól átlátható. Az események egy
szálon futnak, lineáris előadásmódú. Ez a mű is keretes szerkezetű, akárcsak az Ágnes
asszony.

A refrén szerepe igen fontos. Bár formailag minden refrén azonos, az értelme minden
versszakban más ás más: hol türelmetlenség, hol a szépasszony incselkedése, hol Pörge Dani
riadt próbálkozása, hogy megszabaduljon a sötét erőktől. A refrénben mindig más szólal meg,
hol az elbeszélő, hol valamelyik szereplő kiált fel, hogy „Hess, madár!”.

6
 A vers nyelvezete, szó-és kifejezéskészlete, népies környezetet teremt, éppúgy, mint a
népies hangzású nevek (Cifra Tera, Pörge Dani, Rebi néni). Ez a környezet megfelelő hátteret
biztosít annak a babonás cselekménynek, amit Arany leírt.

A vers nem tartalmaz túlzottan romantikus, nehezen megoldható képeket, inkább a

téma reális, de kicsit misztikus megjelenítését választja.

A gonosz elleni harc főbb szakaszait végigkövethetjük a művön, kezdve a gonosz általi
csábítástól, annak démoni átváltozásain keresztül eljutva egészen haláláig, illetve
feltámadásáig. A tanulság tehát a következő: a gonosz elleni harcnak az ember eleve
vesztese, sosem győzhet ellene, mert az mindig feltámad, és új alakban tér vissza.

A „Hess, madár!” kifejezés is misztikus tartalmú, amolyan ördögűző szerepű, s megadja a

csöppnyi feszültséget a versben.

Balassi Bálint

(1554-1594)
Életútja:

Őt tekinthetjük a magyar nyelvű irodalom első klasszikusának. Zólyom várában született

1554-ben. Kitűnő nevelést kapott. Egy ideig Bornemissza Péter, a század egyik jelentős írója,
prédikátora tanította. Édesapját-hamis vádak alapján-összeesküvés gyanújával letartóztatták.
A család Lengyelországba menekült, s követte őket a fogságból megszökött Balassi János is.
A költőt 1587-ben hozta össze a végzet Losonczy Annával. Szerelmük közel hat évig tartott.
Ennek a végzetessé váló szerelemnek a tüzében formálódott az addig csak verselgető főúr
igazi költővé, az első nagy magyar lírikussá. Hogy bajos anyagi ügyeit rendezze, 1584
karácsonyán érdekházasságot kötött első unokatestvérével, Dobó Krisztinával, s
hozományként elfogadta Sárospatak várát. Ezzel a vérfertőzés és a felségsértés vádját vonta
magára. Egy ideig Érsekujváron, majd Dembnóban szolgált. Esztergom ostromakor
megsebesült: mindkét combját ólomgolyó járta át, s e sebtől 1594 május 30-án meghalt.
Minden bizonnyal a kora egyik legműveltebb embere volt, a magyar mellett még nyolc
nyelven beszélt.

A reneszánsz szó jelentése: újjászületés, az antik görög és római kultúra újjászületése. A

reneszánsz egyetemes, stílust jelölő történelmi kategória. Háttere a megerősödő polgárság, a
természettudományos és földrajzi felfedezések.

Ideológiája a humanizmus és a reformáció. A humanizmus a reneszánsz kor filozófiája. A

reneszánsz irodalom stílusjegyei: anyanyelvűség, antik díszítőelemek és műformák,
hihetőség, életszerűség, cselekményesség és a nyelv kifejezőereje.

A magyar reneszánsz első korszakát a 15. században élte. Legfőbb sajátossága, hogy a
polgárság helyett a humanista papok, a királyi kancellária tagjai a képviselői. Szűk körre
terjed ki, egy-egy humanista kör köré csoportosul, például Mátyás udvara, Nagyvárad. A
magyar reneszánsz latin nyelvű, az itáliai hatás érvényesül. Mátyás felesége révén itáliai

7
humanisták érkeznek Mátyás udvarába. Ebben a korszakban épül a visegrádi palota és a
Corvina. Másrészt magyar tehetséges ifjak kerülnek ki Itáliába: Janus Pannonius.

Katonaversek:

Egy katonaének:

1589-ben a jó hírnevét elvesztegetett, mindenéből kifosztott Balassi Lengyelországban

bujdosott. A haza eddig hiányzott költői szótárából, a szülőhaza csak mos szépül “édes
hazává”, mikor már hazátlanná vált. Búcsút mond hazájának, barátainak és mindazoknak a
dolgoknak, melyeket nagyon szeretett. A költeményből hiányzik a jövő biztató reménye: a
költő útja a teljes bizonytalanságba vezet. Csak a visszahúzó, a marasztaló, megszépült
emlékek szerepelnek az elégiában: itt a jövőtlen múlt uralkodik. Az utolsó és az utolsó előtti
töredékes strófa kivételével mindegyik versszak végén más és más csúcsformula van: ez
Balassi nyelvi gazdagságát bizonyítja. A “szerelmes ellenség” nyilván Losonczy Anna.
Balassi tulajdonképpen a 16. századi históriás énekek epikus anyagát olvasztja lírává.
Az emlékek idézése kirostálta múltjából mindazt, ami szenny, bűn vagy szégyellni való volt, s
a jelen szomorúságával szemben felragyogtatta élete valóban múlhatatlan értékeit. A költő
katonai-vitézi erényeit senki sem vonhatta kétségbe: emléket állíthatott Egernek, a vitézi
életforma már eltűnő hőskorának s önmagának is.

A vers Balassi-strófában íródott, azaz a három sorból szerkesztett versszak minden sora a
belső rímek által három egységre tagolódik. Emellett az egész vers háromszor három, tehát
kilenc strófából áll. Az egy katonaének “hárompillérű kompozíció”, s ez a három pillér az 1.,
az 5., és a 9. strófa.
Az 1. versszak lelkes kérdése önmagában rejti a választ is. A felkiáltásszerű szónoki kérdés
elsősorban a természet harmonikus, egyetemes szépségével érvel a végek élete mellet,
felsorakoztatva mindazt, amit a kikelet értékként az embernek nyújtani tud. A következő
szerkezeti egység (2-4.) az első strófa állítását igazolja, részletezi. Mozgalmas képek
sorozatában jeleníti meg a végvári vitézek életének mozzanatait: a harci kedvet, a portyára
készülést, az ellenség elé vonulást, az éjszakai ütközetet, párviadalokat, majd a csata
elmúltával a letáborozást és elnyugvást. Nem titkolja a vitézi élet férfias keménységét és
veszélyességét, sőt az sugallják ezek a képek, hogy éppen ezekkel együtt, ezekért is szép a
végek élete.
Az 5. versszak a “második pillér”. Az 1. szakaszban a költemény címzettjeihez, a vitézekhez
fordul közvetlenül a költő, közvetett címzettjeit, az olvasókat pedig érzelmi érvekkel akarta
meggyőzni a végvári élet szépségéről. Most az 5. strófában a részleteket elhagyva, azok fölé
emelkedve, a katonaélet a kor legmagasabb eszményének rangjára emeli. Balassi tudatos
szerkesztő művészetére vall, hogy a vers középpontjába helyezi ezt a strófát, melyben az
ellenségét kereső, a halál kockázatát is vállaló vitézek erkölcsi nagyságát hirdeti:
„Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak.” A „szép tisztesség” és a
humanista “hírnév” övezi a katonákat, hiszen harcuk egyszerre jelenti az “édes haza” és a
kereszténység védelmét. Balassi fedezi fel a hazáért vívott önfeláldozó küzdelem erkölcsi
szépségét, mely hozzátartozott a reneszánsz emberi teljességhez.
A következő nagy szerkezeti egység újra három szakaszból áll (6-8.). Ismét mozzanatos
képek peregnek előttünk a katonaéletből. A korábban felvillanó képekben a vitézi élet
kockázatosságának jelzése ellenére ennek az életnek inkább a nyalka hetykesége, férfiassága,
uralkodott, az újabb képsorban viszont már árnyoldalai kerülnek előtérbe: “súlyosan vagyon
az dolog harcokon”, “kemény harcok” , ” éhség, szomjúság, nagy hévség”, “véresen,
sebekben halva sokan feküsznek” szembetűnő a hangulati-tartalmi ellentét a 4. és a 8.
versszak záró soraiban.
Ott: a “nyugszik reggel, hol virradt” s a “mindenik lankadt s fáradt” kifejezések még csak a

8
csataviselések utáni elnyugvást, erőt gyűjtő pihenést jelentik, itt: a “halva sokan fekszünk” s a
“koporsója vitézül, holt testeknek” már az örök elnyugvást, a hősi halált tudatják. Csillogás,
tavaszi verőfény övezi a vitézek török elleni küzdelmeit, de ennek az életnek természete és
előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkező végső állomása a hősi halál.
A harmadik pillér a verset lezáró 9. strófa elragadtatott felkiáltással zengi az “ifjú vitézeknek”
“ez világon szerte-szerént” megvalósult hírnevét örök dicsőségét. Ez a nagy erejű érzelmi
kitörés egyszerre válasz is a két, hangulatilag eltérő képsorozatra. Az utolsó sorban már a
búcsúzó ,költő fájdalmas rezignációval kíván áldást és hadi szerencsét a végek katonáinak.

Legtökéletesebben szerkesztett és legtöbbet emlegetett verse is vitézi vers, melynek címe

"Egy katonaének", melyet latin megjelölése alapján "A végek dicsérete" címen is szoktak
emlegetni. A bámulatos szerkeszteni tudás, a szavakkal való gazdálkodás, a feszesen kimért
kifejezések súlyos tömörsége, a képek festőisége és plaszticitása egyenrangúvá teszi a
költeményt a Júlia-énekekkel. Nem a közvetlen élmény ihlette ezt a kiemelkedően szép
verset, nem csaták hevében, harcok szünetében született: a búcsú, az emlékezés és a távlatot
teremtő visszatekintés volt alkotóforrása. 1589-ben hazáját örökre elhagyni készülve még
egyszer összefoglalta mindazt, ami életében valóban múlhatatlan értéknek bizonyult. Ebből a
műből hiányzik a jövő biztató reménye, itt a jövőtlen múlt uralkodik. A minden más téren
hirhedtté vált költő vitézi erényeit senki nem vonhatta kétségbe: emlékművet állíthatott
Egernek, a vitézi életforma eltűnő hőskorának és önmagának is. A szerkezetben, a vers
felépítésében a mellé- és a fölérendeltség, a harmónia és a szimmetria reneszánsz rendje,
törvényszerűsége érvényesül, s uralkodó szerkesztési elve a hármas szám. Balassi-strófában
íródott, azaz a három sorból szerkesztett versszak minden sora a belső rímek által három
részre tagolódik. Emellett az egész vers háromszor három, tehát kilenc strófából áll. Az "Egy
katonaének" hárompillérű verskompozíció, ez a három pillér az 1., az 5., és a 9.strófa, ahol a
búcsúzás sorrendje itt is értékrendet fejez ki. Az első versszak egy lelkes, emlékeket felidéző
szónoki kérdéssel kezdődik, mely önmagában rejti a választ is:

"Vitézek, mi lehet az széles föld felett szebb dolog az végeknél?"

A vitézek egyben az egész költemény címzettjei: nemcsak róluk, hozzájuk is szól a vers. A
szónoki kérdés elsősorban a természet harmonikus, egyetemes szépségével érvel a végvárak
élete mellett, felsorakoztatva - a tavaszénekekhez hasonlóan - mindazt, amit a kikelet
értékként az embernek nyújtani tud. A következő szerkezeti egység (2-4 versszak) az első
strófa ujjongó állítását igazolja, részletezi. Az objektív valóság elemeiből összeállított
mozgalmas képek sorozatában jeleníti meg a végvári vitézek életének egyes mozzanatait: a
harci kedvet, a portyára készülést, az ellenség elé vonulást, a vitézi felszerelést, az ellenséggel
való megütközést, a párviadalokat, majd a csata elmúltával a letáborozást és elnyugvást. Nem
titkolja a vitézi élet férfias keménységét és veszélyességét, sőt azt sugallják ezek a képek,
hogy éppen ezekkel együtt, ezekért is szép a vitézi életforma. A mindennapoknak ez a nehéz,
próbára tevő kockázata szépen beleilleszkedik a nagy természet egyetemes harmóniájába. S
éppen ezt a mozzanatot fejleszti tovább, emeli magasabb szintre az 5. versszak, a második
pillér. Itt a költő a katonaéletet a legmagasabb eszmény rangjára emeli. Balassi tudatos
szerkesztő művészetére vall, hogy a vers középpontjába helyezi ezt a strófát, melyben az
ellenséget kereső, a halál kockázatát is vállaló vitézek erkölcsi nagyságát is hirdeti:

"Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak."

A küzdelmes katonaélet nem önmagáért szép: a haza és a kereszténység védelme mindennél

előbbre való. A következő nagyobb szerkezeti egység újra három versszakból áll: a 6-8.
strófából. Ismét mozzanatos képek peregnek előttünk a katonaéletből: a színhely, a szereplők,
az események azonosak a korábbival, de már más szinten térnek vissza, s átszínezi őket a
"mindent hátrahagyás"-nak, egy magasztosabb célért az élet egyéb szépségeiről való
lemondásnak gyászos hangulata. Az azonos motívumok mellett újabbak illeszkednek a képbe:

9
"súlyosan vagyon az dolog harcokon", "kemény harcok", "éhség, szomjúság, nagy hévség",
"véresen, sebekben halva sokan feküsznek", stb, s ezek már lényegesen megváltoztatják a
korábbi képsorozat hangulatát, légkörét. A végvári élet erkölcsi ítélete itt jut el a végső
következtetésig. Csillogás, tavaszi verőfény övezi a vitézek törökök elleni küzdelmeit, de
ennek az életnek természetes és előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkező végső állomása - a
költő saját sorsát is mintegy megjósolva - a hősi halál. A harmadik pillér, a verset lezáró 9.
strófa elragadtatott felkiáltásokkal zengi az ifjú vitézeknek e világon megvalósult hírnevét,
örök dicsőségét. Az utolsó sorban már a búcsúzó költő fájdalmas rezignációval - őszi
hasonlattal - kíván áldást és szerencsét a végek katonáinak.

Ó, én édes hazám, te jó Magyarország: A vers keletkezése közvetlen Lengyelországba való

bujdosása előttre tehető. Műfaja elégia; búcsúzó elégia, mintegy utolsó visszapillantás az
ország széléről. Elbúcsúzik szép sorban mindentől, mi kedves volt számára. A cím is mélyen
átérzett hazaszeretetről tanúskodik. Balassi búcsúzik szeretett hazájától, az elhagyandó
szépségektől. Óriási különbséget érzünk Janus Pannonius Búcsú Váradtól című verséhez
képest, hol az író szomorú, hisz minden búcsú fájdalmas, és minden versszak elején elsirat
valami szépet, de a refrén újra és újra visszatérő gondolata: "Hajrá, fogyjon az út, társak,
siessünk!", a jövő bíztató reményét fejezi ki, az ismeretlenbe való utazás vágyát, s ez a
kettősség végigvonul Janus Pannonius művén, és éppen ez hiányzik Balassi verséből, ahol
csak egyfajta érzés van jelen, a keserűség érzése, a serkentő útrahívás helyett a
meghasonlottságból a teljes bizonytalanságba vezető érzés keríti hatalmába a művészt. Csak a
visszahúzó, marasztaló emlékek szerepelnek az elégiában: a jövőtlen múlt uralkodik. A
búcsúzásban előtérbe kerül az, ami a legfontosabb volt számára: a végvári vitézek, a hozzájuk
kapcsolódó szerszámok, lovak, majd megjelenik maga a táj ,a végek, a barátai és az
asszonyok, majd legvégül és mégis fő helyen szerelme, Losonczy Anna képe tárul elénk. Az ő
jellemzésében ellentét feszül, amit a jelzős szerkezetekkel érzékeltetett: szerelmes ellenségem,
kegyetlen szerelmem. Sajnos ez a strófa töredékes. Az utolsó versszakban verseiről szól,
melyek csak bánatot okoztak neki, s ezért jelképesen elpusztítja őket; bár tudjuk, verseinek
egy részét valóban elégette.

Csokonai Vitéz Mihály

1773-1805

Élete:

A felvilágosodás korának legtehetségesebb, legműveltebb magyar költője a "víg poéta".

1773-ban született Debrecenben, apja Csokonai József borbély és seborvos, anyja Diószegi
Sára. Édesapja korán meghal, anyja kosztos diákok tartásával biztosítja megélhetésüket.
Csokonai a debreceni kollégium szépreményű tanulója, akinek tehetsége korán kitűnik,
tanárai sokat várnak tőle, 1794-ben már a poétai osztály vezetésével is megbízzák. 1792-től
Kazinczy Ferenccel levelez, a felvilágosodás eszméinek hívévé válik. Szabadelvű tanítási
módszere, személyes ellentétek, veszélyes eszméi és a kollégium szabályainak megsértése
miatt 1795-ben kicsapják az iskolából. Sárospatakon tanul egy évig, majd négy évig tartó
"tudós koldulás" kezdődik számára a Dunántúlon. Pozsonyban hiába keres pártfogókat lapja,
a Diétai Magyar Múzsa kiadásához. 1797-ben Komáromban beleszeret Vajda Juliannába, a
Lilla-versek múzsájába, de keserűen csalódnia kell, a lányt egy kereskedőhöz adják
férjhez.Csurgón kap tanári állást, de a helyettesítés éve után nincs reménye más munkára, így
hazatér Debrecenbe. Azonban itt is megpróbáltatások várják: az 1802-es nagy tűzvészben
házuk leég, tüdőbajais súlyosbodik. Műveit kiadni nem tudja, méltán mondatja Tempefőivel,
drámája főhősével:" Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon". 1805 január 28-án
meghal.

10
A felvilágosodás egyben művelődéstörténeti korszak is volt. Uralkodó stílusirányzata a
klasszicizmus, mely az antik görög és római művészeteket tekintette mintának, s céljának e
műalkotások utánzását tartotta. A klasszicisták racionalisták voltak, s szentül hittek abban,
hogy a „józan ész” az antik remekművek elemzése útján képes elvonni a tökéletes
műalkotások létrehozásának szabályait, s a művészeknek a szabályok megtartása, s azoknak
alkalmazása a feladatuk.

Az antik szabályokat nemcsak követték, hanem dogmává merevítették őket, így a

hármas egység szabályát is. Törekedtek a formai tökéletességre, a szerkezetnek zártnak,
fegyelmezettnek, arányosnak, világosnak és érthetőnek kellett lennie.

Elvetettek minden felesleges díszítést, a pompás képek helyett egyszerű metaforákat

használtak, de ez az egyszerűség nem jelent hétköznapiságot, hanem választékos, igényes
ízléssel, nagy műgonddal párosul.

Emberideálja a nagy arányú, de szenvedélyeit fegyelmezni tudó egyén. A

klasszicizmus legfőbb műfajai az eposz, a tragédia, az óda és az epigramma, de ezen kívül
kedvelte a tankölteményt, az államregényt.

A klasszicista stílusjegyek leginkább a felvilágosodás szellemében írt verseiben

mutatkoznak meg. A „Konstancinápoly” és „Az estve” című művek a két verstípusból, a
szentenciából, mely egy antik költő bölcs mondásainak részletező kifejtése, a másik, a
pictura pedig a természet, tájak, emberek leírása. Mindkét versben ezek váltakozása építi
fel szerkezetüket.
A klasszicizmus egyik jellemzője, hogy a költők kittek a józan észben és mindent ennek
alárendelve bírálták a világot. Másik igen jellemző vonása, hogy fő feladatának tekintette
az utánzást. Csokonai mintaképe Rousseau volt, mégsem egy az egyben másolta a
rousseau-i eszméket, hanem beolvasztotta azokat saját korába. A legfontosabb elemeit
azonban megtartotta életelvének, az arany középutat, s ehhez mindvégig ragaszkodott.
Az estvében a középső szentencia részt két picturai egység fogja közre. A
kezdő sorokban a táj rokokó leírásával kezdi, de a rokokó jegyeinek alkalmazása csak
hozzásegíti a költői képek finomításához. A középső részben, a szentenciában, hang és
vizuális hatásokkal idealizálja a tájat, melybe menekül a költő.
Elmélkedik a világról, a mondatokat nem bonyolítja, egyszerű metaforákat használ,
de ez az egyszerűség nem jelent hétköznapiságot, sokkal inkább választékos, igényes
ízlést takar. A verset formai tökéletesség jellemzi, szerkezete szabályos, zárt, mint ahogy a
klasszicizmus követeli.

A rokokó jelenléte Csokonai költészetében nagyon jó hatással volt verseire,

művészetére. Finomabbá tette a versek szerkezetét, dallamosabbá váltak, nőtt a
dekorativitás. A versek mondatszerkezete is könnyedebbé vált, melynek igazán nagy
mestere volt. A ritmusban újdonságokat fedezett fel, a magyaros formába beleolvasztotta
az időmértéket. Az európai rokokóból sok mindent átvett, de ezeket beolvasztotta saját
friss, vidám, népies költészetébe.
Világszemlélete vidám, derűs életérzés, játékosság jellemzi. Imádja a bravúrok
rímeket, a ritmust. Az időmértékes és a hangsúlyos verselést összesűrítve létrehozta a
szimultán verselést. Összetett költői képeket használt, mely minden érzékünkre hat.
Legfontosabb jellemzője a miniatűr kultusz, mindent lekicsinyít, apró állatok, kicsinyítő
képzők jelennek meg a művekben.

A Tartózkodó kérelem című versben a felsorolt rokokó jellemzők számos darabja

megtalálható. Ilyen például a miniatűr kultusz, a „kis tulipánt”, mely egyszerre hordozza
magában a rokokó és a népiesség jegyeit is.

11
 Számos könnyedséget, lágyságot kifejező szó van benne, mint például a
„ragyogása”, „harmatozása”, „ambrózia csók”. Ez a szókapcsolat egy tipikusan rokokó
elem, ennél egyszerűbbet és frappánsabban nem is lehetne írni. Érzékletes metaforákat
használ a költeményben, mellyel jellemzi a lány szemét, száját.
A versen végigvonul a táncos jókedv, a játékosság, ennek jele, hogy még egy csöppnyi
erotikát is fellelhetünk: „ajakid harmatozása”. Ritmusa is tipikusan rokokó, bimetrikus,
vagyis az időmértékes és a magyaros verselés ötvözete.

A szentimentalizmus a romantikához közeli, az érzékenység kultuszát értjük

rajta. Az empirizmusra épült, az érzelmeket, a lelki folyamatokat vizsgálja és állítja az
irodalmi alkotások középpontjába. Az érzelmek szabadságát hirdeti. A szentimentalizmus
irodalmának tipikus szereplői szerelmesek, akik bár érzelmekben rendkívül gazdagok,
valójában cselekvésképtelenek, csak szenvedni, lemondani tudnak, sorsuk a pusztulás.

Összefonódik a természet kultuszával, a hősök a természet magányába menekülnek.

Hangneme lírai, melankolikus. A műnemek közül a lírát helyezi előtérbe, műfajok közül
pedig az elégiát, jellegzetes műfaja a napló-, levélregény.

Csokonai életének fontos eleme volt a Lilla szerelem, a szentimentalizmushoz a Lilla

szerelem csalódottsága, társadalmi és irodalmi közéletbeli magánya vezette. Ebben a
korszakban lírai, elégikus verseket írt. A Magányossághoz című verse az egyik
legkiemelkedőbb szentimentalista alkotása.
A költeményben a szentimentalizmus egyik legjellemzőbb eleme jelenik meg,
Csokonai a zsibongó város elől a természet magányába menekül, ott talál menedéket. A
magány mentsvár a költőnek, benne találja meg belső harmóniáját.
Valódi érzelmeket ábrázol, sőt lelki folyamatait is, azt, hogy hogyan érez egy
társtalan, meg nem értett költő, és azt, hogy hogyan kerülhet olyan környezetbe, mely
számára tökéletes.

A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. A Jövendölés az első

oskoláról a Somogyban című versében a népi vonás még csupán a tehetséges
parasztgyerekek elkallódása miatt érzett aggodalomban és a keserűségben jelentkezik.
Kifejezi szomorúságát amiatt, hogy nincsen tanulási lehetőség, ennek következtében óriási a
tudatlanság. Félti a gyerekeket, hogy apjuk sorsára jutnak. Ezzel egy időben azért bízik a
jövőben, jobb sorsról áhítozik.
A népdalokat is gyűjtő Csokonai írt olyan költeményeket is, amelyekben már a
parasztdalok nyelve, ízlése is jelen van. Népies életképei közül az egyik a Szegény Zsuzsi
a táborozáskor. Népies elemekkel tűzdelt a műdal, a „gerlice”, a „pántlika” szavak is ezt
mutatják. Története egy tipikus népi életkép, egy katonát búcsúztat kedvese.

Az estve

Vonzó barokk majd rokokó természetleírás és keserű társadalombírálat egyben.

Az első részben kifelé figyel Csokonai és amit lát, az egyszerre haldokló, szomorú és
mosolygó, bíztató.
A második részben aztán befelé fordul a költő, a külvilágot magára vonatkoztatja, menekül a
természetbe (természetjog elve).
A vers harmadik részében, az estve megállított, lélekvándorlásos pillanatában sikerül

Csokonainak megfeledkeznie az időről. S ekkor fölcsendül az aggodalom, a szorongás hangja:

a jóleső, örömteli szomorúságot elrebbenti a setét éj egyértelműen komor és rideg szárnya.

12
A hosszabb, negyedik rész elmélkedő-érvelő, kevés benne a kép, sűrűn használ fogalmakat és
követi Voltaire emberek közti egyenlőtlenségről szóló értekezésének gondolatait. Követi, de
eredeti módon, a maga hangján.
Barokk stílusjegyek mellett fellelhetők felvilágosult elemek: a lírai én a nép érdekeit
képviseli, szemben az uralkodó önkényes viselkedésével.
vers gondolati és érzelmi töltése egymástól elválaszthatatlan.
Az estve befejező része a gondolati anyaggal közvetlenül is súlyosodva tér vissza az egyetlen
menedékhez, a természethez – ez Rousseau hatását tükrözi. A vers felépítése a természeti és
társadalmi törvény összevetésén alapul. Ez jellegzetesen felvilágosodott, klasszicista vonás.
Tehát a természet jó, a társadalom rossz.

A tihanyi ekhóhoz

A strófaszerkezet itt is újszerű és bonyolult. Jellemző rá az erudíció (nagy tudásanyag

felvonultatása, és találékonyság). Csokonainál nagy jelentősége van az ekhónak. A reneszánsz
és a barokk idejében ez játék, itt a természet és a társadalom szembeállításának az eszköze. A
mű elején hagyományosan, a kezdősor megteremti a vers alaphelyzetét, ahol az ekhó az
Istennő, a későbbiekben a visszhang, mint természeti jelenség mutatkozik meg (nagyon
realisztikus ábrázolásban). Minden versszak utolsó sora újra ismétli. Az ekhós szöveg
megerősíti a költő gondolatmenetét, szerepe, hogy egyetértsen a költővel, együtt érezzen vele.
Az 5. versszakban ezt emeli ki ellentéttel: a vaskeblű (durva, zord) sziklában van együttérzés,
de az embereknek nincs szívük (emberi kitaszító világ és együtt érző természeti világ).
Sajátos költői magatartásforma figyelhető meg: a költő visszavonul a természetbe, a
magányba. Megjelenik a műben a kollégiumi kicsapatása (4. versszak), és az is amikor Lilla
elhagyja (6. versszak). Panaszkodik, a társadalmat okolja, megtisztul a társadalom szennyétől,
megnemesedik, értékessé válik. Ebben a műben jelenik meg elsőként a gondolat, hogy a
költészet örök értékű (de ezt csak az utókor fogja elismerni). Ez az eszme már a romantika
felé mutat. Műfaját tekintve ez a mű elégia: azaz visszatekint saját életére, bemutatja a jelen
helyzetet és panaszkodik. Ez a műfaj jellemző a szentimentalizmusra. A mű befejező
gondolata a biztos hit, miszerint az utókor, a távoli jövő felismeri benne előfutárát.

Mikszáth Kálmán
(1847 - 1910)

A magyar realista próza első jelentős alkotója.

A Nógrád megyei Szklabonyán született, elszegényedett nemesi paraszt családból
származik. A falusi parasztgyerekekkel járt iskolába. Gyermekkori élményei a falusi élethez
kötik, megismeri a palócok (nógrádi magyarok) és a tótok (szlovákok) életét.
Balassagyarmatba járt gimnáziumba, majd a pesti egyetem jogi karára került de nem végezte
el. Gyarmaton Mauks Mátyás ügyvédi irodájába dolgozik, ahol beleszeret Mauks Ilonába és
feleségül is veszi. Pestre költöznek, de feleségét nem tudja eltartani, mert az irományaival
nem arat sikert. Elválnak, Ilona visszamegy apjához, Mikszáth pedig Szegedre újságírónak.
Újra írni kezdett és egyre sikeresebb lett. A Jókais romantikát felhagyva, "saját hangját"
kezdte használni és így inkább realista módon írt. Ezzel ismerté válik és megjelenik két
novelláskötete:
- Tót atyafiak (1881)
- A jó palócok (1882)
Ezeket megjelenésükkor még romantikusnak tartották, de már nem Jókai romantikája ez,
hanem újfajta népi romantika - realizmus keveréke. Mikszáth sajátos adomázó stílust is meg
figyelhetjük benne. Amikor már híres és elismert lett visszatért Pestre és újból feleségül vette
Mauks Ilonát.

13
 A novellák után egyre szívesebben fordul a regények felé, később képviselőnek is
választják. 1910-ben halt meg.

Műveinek főbb témái:

- A paraszti világ - ezt ismerte gyermekkorából, a tótok és a palócok a nógrádi és az alföldi

parasztok életét.
- A dzsentrik világa.
- Kisvárosi polgárság, kereskedő világ - ezt a felvidéki városokból ismerte.

Mikszáth parasztábrázolása

Újfajta népi romantikával kezd, ami realizmusba megy át.

Jellemzők:
- azonosul hőseivel
- ő még nem a szenvedő népet mutatja
- a parasztok egyenes jellemű tiszta emberek, naivitásukban is különböznek a felettük
állóktól
- falusi idilljei mögött felsejlik a tragédia
- sokszor nyugtalanító képeket is megfogalmaz és ezeket jótékony homállyal fedi
- a régi patriarchális világot mutatja
- írásaiban a szóbeli előadásmódot utánozva adomázik
- sok szólást, közmondást sző a történetekbe
- kedveli a belülről megközelített előadást, tömörítést, sűrítést
- a befejezést nagyon sokszor nyitva hagyja
- sokszor használ költői eszközöket (jelzőket, metaforákat, színhatásokat, alliterációkat,
ismétléseket, népnyelvi kifejezéseket
- nagyon kedveli az anekdotákat - rövid, érdekes történeteket, amelyek valóságon alapulnak
és gyakran csattanóval végződnek.

A realizmus

A realizmus a 19. sz. egyik irodalmi és képzőművészeti irányzata, ábrázolási módja. A

romantikával nagyjából egy időben született, a 19. sz. elején. Mindkét irányzat forrása a
csalódás, az illúzióvesztés:
- a felvilágosodás emberboldogító, szent eszméit megtagadó polgári - kapitalista
társadalomból való keserű kiábrándulás
A realista írók szembefordulnak saját korukkal, s az a törekvésük, hogy az emberi és a
társadalmi valóságot minden eszményítéstől mentesen, minél hitelesebben ábrázolják. A
realista művészek úgy kívánnak minél pontosabb, igazabb ábrázolást adni a valóságról,
ahogyan azt maguk látják, tapasztalják. A realisták mélységesen tisztelik az apró részleteket is
(táj, ruha, arcvonás stb.). A realizmus lényeges eleme a körültekintő lélekrajz, a szereplők
lelkivilágának a feltárása. A modern (analitikus) regény születése a realizmus megjelenésével
esik egybe. A művészeknek az a céljuk, hogy a társadalom életének alapvető, lényeges
összefüggéseit, az események s az egyes emberek legjellemzőbb, tipikus vonásait tárják fel. A
realista író elsősorban nem a képzeletére támaszkodik, hanem a valóság pontos
megfigyelésére. Éppen ezért a realista irodalmi stílust a tárgyilagos, higgadt, részletező
előadásmód jellemzi.
A realizmus nem vált olyan általános, minden művészeti ágra kiterjedő korstílussá, egymaga
sosem vált önálló korszak arculattá. A 19. században együtt létezett a klasszicizmussal, a
romantikával és a naturalizmussal. A hovatartozást az dönti el, hogy egy - egy műben a

14
romantikus vagy realista vonások vannak-e túlsúlyban.

Az a fekete folt
A Tót atyafiak kötet egyek legjellegzetesebb darabja.
Főszereplő: Olej Tamás –bacsa, számadó juhász.
A gazdagság vonzása, egy pillanatra megingatja hitében, ezért menekül el.
További fontos szereplők:
Anika- Olej lánya, aki a rövid látszatboldogságot választja a nyugodt élet, tisztaság helyett.
Matyi- kis bojár- egyszerű, tiszta, őszinte fiatalember, a lány távolodásával élete is elvész.
Mikszáth többször bemutatja a lélek mélyén játszódó eseményeket:
-háborgásokat
-hiedelmeket
-a hiedelmekhez társuló magyarázatokat ezek változnak
-a babonás sejtelmes életet
-a tettek társadalmi háttereit
↓
mindezt egységbe fogja a természet
Jellemzői még: látszólagos egyszerűség↔nagy, mély szenvedélyek
-erkölcsi példázata: a bűn csábításának nagyon nehéz ellenállni
↓
ez egyben társadalmi példázat is
-balladai sejtelmesség
-az író érzelmi közösséget vállal hőseivel
-sok népmesei illetve fantáziaelem van benne
-de túllép a formai népességben- mert nemcsak a falusi beszéd, hanem a falusi ember
gondolkodási mód is jelen van
↓
-átképzeléses előadásmód (a hős helyébe képzeli magát)
-köznyelvi, csevegő előadásmód
-ráérősen lassan közelíti a témát, majd gyorsan pergeti az eseményeket
-nem analizál-, csak bemutat
-nem keresi a lelki állapot mozgatóit
-nem részletezi a kiváltó okokat
↓
hanem:az embert a ma természetes hétköznapiságában, saját életterében mutatja be
-nem tárja fel kritikai következetességgel a falusi szegénység gazdasági – társadalmi
kiszolgáltatottságát, inkább erkölcsi érzésvilágukat mutatja be
↓
így áll melléjük
Zárlat: Olej aki felesége elvesztése még Isten döntéseként fogadja, lánya elvesztésekkor
összeomlik, és megsemmisíti bűne bérét.

Tímár Zsófi özvegysége

Mikszáth talán legjobb novellája.

Népballadákra emlékeztető, nagyon sok homályos, áttételes utalásos jellegű motívuma van.
Szereplői:
- Zsófi (abszolút főszereplő)
- Az öregasszony
- Péter (Zsófi férje)
15
 - ácsmester
- a falu "szája"

Sajátos jellemzői:
- párhuzamos gondolat típusok
- hangok, színek
- ellentétek
- költői eszközök (alakzatok, hasonlatok)
- a babonaság, a misztikum
- rendkívül erős asszonyi hit
- a patriarchális társadalom bemutatása

A mű vezérfonala:
Zsófi hűsége és várakozása, vágyakozása férje után, aki egy másik nőért hagyta el.

A falu elítéli a csábító nőt, Zsófit megmosolyogja, de a férfit a falu nem ítéli el.

Orosz realizmus
Az orosz társadalom a XIX.században:
Oroszország Európa „beteg embere”.Félfeudális ország,elmaradott (jobbágy-felszabadítás
csak 1861-ben),a cári önkény támasza egy hatalmas bürokratikus rendszer és a
katonaság.Oroszország soknemzetiségű,teljes mértékben elmarad a nyugati kapitalizmus
szintjétől,jellemzi a vidék sivár kietlensége,unalmas egyhangúsága,a városokban élő
kisemberek szánalmas kiszolgáltatottsága.A nagyvárosok kialakulásával létrejön a nagyvárosi
ember alakja.Ebben a korban az orosz társadalom jellegzetes alakja a csinovnyik.A szó
közhivatalnokot jelent,akik egymástól elütő tulajdonságokkal bírnak,de alapjában mindegyik
azonos beállítottsággal rendelkezik.Mindegyik célja:feljebb jutni a társadalmi ranglétrán. Az
orosz realizmus témája ezért az értelmetlen élet,az üresség,felesle-gesség érzése,a
reménytelenség,boldogtalanság.A világot reálisan ábrázolja,bírálja a hibákat,de nem látja a
kivezető utat.Kivételt képeznek Tolsztoj hősei,akik próbálják keresni az élet értelmét,a
boldogság és boldogulás útját.Az orosz realizmus négy legnagyobb
alakja:Gogol,Csehov,Tolsztoj és Dosztojevszkij.Mind a négyen megrajzolták a cári
Oroszország jellegzetes alakját a csinovnyikot.Ez a társadalmi réteg is tagolt,és a négy író a
ranglétra különböző fokain álló embereket mutat be műveiben.

Nyikolaj Vaszilijevics Gogol

(1809-1852)

Gogol teremtette meg az orosz realizmust.Több műfajban is alkotott,írt regényt,novellát és

drámát is.Teljes képet adott koránok Oroszországáról.Puskin jóbarátja volt,akitől nemcsak
bátorítást hanem felhasználható irodalmi témákat is kapott.Első jelentős alkotása a Tanyai
esték(1832) című novelláskötet volt.Dosztojevszkij így nyilatkozott róla:’’mindnyájan Gogol
köpönyegéből bújtunk ki.”Legismertebb drámája:A revizor(1836).Az egész komédia egy torz
tükör,alaphangulata gúnyos és leleplező.A revizor olyan hivatalnok,aki felülbírál.Az egész
műben egy hamis revizor szerepel,de a mű végén megjelenik az igazi,ez a mű csattanója.

Holt lelkek(1842):Körkép.Csicsikov a főszereplője a történetnek,aki a meghalt jobbágyok

iratait gyűjti össze,hogy nagyon gazdagnak tűnjön.

16
Fő művei közé tartozik még:Az őrült naplója.

A köpönyeg
(1842)

Hivatalnok novella, amit többször átdolgozott,kiegészített,míg végleges formáját el nem

nyerte.A mű hangvétele és ábrázolásmódja groteszk.A groteszk a komikumnak egy
fajtája,amely szélsőséges elemek együttes hatásával vált ki nevetséges hatást.
Összhatásában adják ezek a groteszket.A Köpönyeg témája nem mulatságos,a
komikus,illetve groteszk hatást az előadásmód váltja ki.Stílusirányzatát tekintve
kritikai realista.Ábrázolja a valóságot,azaz a kora orosz társadalmát,elsősorban a
városi életet és a kishivatalnokok helyzetét tükrözi.Bírálja a valóságot.Szereplői
típusok vannak benne,így a főszereplő Akakij Akakijevics a kis hivatalnok típusának
szerepét tölti be.Petrovics,a szabó,a nagyhatalmú elöljáró.Stílusára jellemző a
részletező,aprólékos leírás.Gogol megpróbálja a történetet kívül
szemlélni,hangvétele objektív,de a végső megoldásban együttérez hősével.
Története röviden:
Akakij Akakijevics tragikomikus sorsán keresztül rajzol Gogol hiteles képet a pétervári
kis-,és nagyhivatalnokok világáról hiteles képet.A címben jelzett köpönyeg köré szerveződik
az egyszerű cselekmény.Akakij félévnyi koplalással összegyűjti az új köpönyeg
elkészítéséhez szükséges összeget.A maga nemében kiváló ruhadarab elkészül, s ezzel
fordulópontjához érkezik a kishivatalnok élete.A köpenyt azonban elrabolják, s ez elindítja
végzetes kálváriáját,aminek következtében meg is hal.A történet fantasztikus zárlatában
kísértetként tűnik fel,s köpenyeket ráncigál le a járókelőkről,s végül bosszút áll a vele egykor
kíméletlen’’tekintélyes személyeken”.
A kritikai realizmus jellemző jegyei a műben:

Pontosan leírja a hivatalt és a hivatalnokokat.Akakij lakásának és életkörülmé-nyét is igen

objektívan írja le,csakúgz,mint a szabó lakását.A városröl,a bálröl és a köpenyről hiteles képet
ad.

A műről:
Gogol írása nem klasszikus értelemben vett novella,hanem annál nagyobb terjedelmű és
összetettebb témájú elbeszélés.Bár története nem nélkülözi a döntő fordulatot(Akakij
feltámadása)és a csattanót(a tekintélyes személy kifosztása),a megszokottnál szélesebb
távlatot mutat be az elbeszélő.Anekdotái,közbeszúrásai révén a hivatalnokvilág
keresztmetszetét rajzolja meg,a hierarchia legalsó fokától a legfelsőig.Mellékszereplőinek
jellemzésével és a történet csodás elemeivel pedig tovább szélesíti az ábrázolás körét.A csoda
Gogolnál nem romantikus toldalék.A mű társadalombírálata,a különbségek bemutatása az
egyes rétegek között.Akakij helyzete az előkelők helyzetéhez viszonyított,s ez a
társadalombírálat lényege,Akakijnek nem szolgáltat senki sem igazságot.A fantasztikus
befejezés eltér a realista stílustól,de mivel Gogol nem tud jobb megoldást,így szolgáltat
igazságot hősének.A mesevilágba,a fantasztikumba menekül.

Anton Pavlovics Csehov

(1860-1904)
Ősei jobbágyok voltak,de apja már kereskedő.Nehéz anyagi körülmények között éltek.Iskoláit
szülővárosában végezte el.1879-ben Moszkvába ment szülei után.Orvosi egyetemre ját,de már
ekkor is újságíróként dolgozott.Ekkor írta a Csinovnyik halálát.Egy darabig orvosként
dolgozott.Egy magánszínház bemutatta drámáját,aminek nagy sikere lett.1890-ben egy
fegyenc telepre utazott,hogy tanulmányozza életüket.Franciaországba és Olaszországba
utazott,mert beteg volt,tudta,hogy gyógyíthatatlan.1904-ben Németországban halt meg.
17
 A csinovnyik halála
A történet semmiről sem szól.Irónikus és groteszk.A hivatalnok végtelen megalázkodása a
túlzásokig jut el.Nincs jelentősége.A hivatalnoki réteg megalázkodását
ábrázolja,kiszolgáltatottak,a végtelenségig feszíti a húrt,aztán meghal.Karikatúra,torz tükör a
hivatalnoki réteg elé.Nem élő figura,egy tulajdonságot nagyít
ki,karcolat.Megalázkodás,talpnyalás.A történet egyetlen rövid kis cselekményt
tartalmaz,hangvétele groteszk.Az egész mű paródia,a hivatalnok természetéről,melynek egyik
jellemvonása a szolgalelkűség,a megalázkodás.A csinovnyik létnek ez az eleme,a
kiszolgáltatottság érzéséből is fakad.Csehov eszköze a túlzás,a nagyítás,a befejezés pedig
abszurd és tragikomikus.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj

(1828-1910)

Világirodalom óriásai közé tartozik.Jasznaja Polnában született,grófi családba.A szegények

sorsa foglalkoztatta.Moszkvában tanult.Édesanyját(nagy műveltségű volt)korán
elveszítette.1837-ben apja is váratlanul meghalt.Sokat
utazott(Németország,Franciaország).Részt vett a krími háborúban(1853-
56)is.Visszaköltözött Jasznaja Polnába. Iskolát alapított.1862-ben megnősült.Idős
korában elindul,hogy eszméit hirdesse,s utazása során egy kis falu
vonatállomásán halt meg.
Híres alkotásai:
Háború és béke (1865-1869)
Történelmi regény,A napóleoni háborúk idején játszódik,Moszkvai csata.Fő hősnője:Natasa
Nosztova,szerleme,akinek Andrej herceg.
Anna Karenina (1875-1877)
Karenin hivatalnok felesége,szokványos házasságban él,nincs szerelem,szürke
házasság,beleszret egy bálon egy férfibe,egy katonába.Megszökik.Anna öngyilkos lesz,mert a
férfi nem szeretei eléggé.Lélektani,analítikus regény.
Kreutzer-szonáta (1889)
Beethoven műve,vonaton meséli el valaki a történetet.
Feltámadás (1900)
Höse:Nyehludov.Egy grófi családnál dolgozik egy cselédlány,aki nyáron hazamegy és
beleszeret egy úrfiba.Teherbe esik és ezért a ház úrnője kidobja a házból.A gróf,amikor
börtönbe zárják a lányt,feleségül veszi.
Tolsztoj sajátos erkölcsi elveket vall,ez a tolsztojanizmus:a szeretet erejét és hatalmát
hirdeti,a jövőt a parasztságban látja,prófétaszerepet vállal,célja a világ boldogítása.(Két tiszta
erkölcsű ember létezik számára:a paraszt és a gyermek.Tanítani,nevelni kell őket.)A
nemesség csak akkor képes megtartani uralkodó szerepét,ha lélekben,erkölcseiben
megváltozik’’megtisztul”.A lelki nemességet,erkölcsi tisztaságot a parasztságtól kell
megtanulni.Erre példa Nyehludov szemléletének megváltozása is.
Műveit realista stílus jellemzi.Célkitűzései és eszmerendszere idealista,nem megvalósítható.

Realizmus elemei:

Valósághű ábrázolás:Pontosan leírja Ivan Iljics életkörülményeit,betegségét és halálát,a

társadalomban az emberek pénzéhségét,egymáshoz való viszonyukat(az érzelmi élet
kiüresedése,elidegenedés).Környezet,lakás leírása,társadalmi ranglétrán feljebb állók
érdektelensége a nekik kiszolgáltatottak iránt(magasabb rangú hivatalnok:Ivan Iljics,orvos).

18
A mű társadalombírálata:
Ivan Iljics életmódja és életformája az,ami üres,közönyös,érzelemszegény.A magas beosztású
hivatalnok tipikus életvitelét képviseli.Ezt Tolsztoj elutasítja,abszolút elhibázottnak tartja.A
változás lehetséges módját itt is,csakúgy,mint más műveiben is sajátos filozófiája,az
úgynevezett tolsztojanizmus jelenti.A mű kulcsszereplője Gerasszim.
Ivan Iljics halála (1886)
A Feltámadás előzményének tekinthető; a fő mondanivaló itt is az, hogy hogyan kell,
illetve, hogy hogyan nem szabad élni. Végigköveti a főhős egész életét, de csak az utolsó 3-
4 hónapot mutatja be részletesen (kisregény). A korábbi életének bemutatására kétféle
technikát alkalmaz: - nagy tömbökben áttekinti, nem mutat be konkrét eseményeket, hanem
csak jellemzi azt az időszakot (nem a cselekményen van a hangsúly, hanem az eredményén,
a reflexiókon); - konkrét tényeket közöl, nem ismerjük az események hátterét (csak az a
lényeg, hogy előbbre jutott, a módja, a cselekmény nem fontos); ezzel mintegy hitelesíteni
akar, valamint jellemezni (pl. a társadalom berendezkedését). Előélete tömörítve előadott,
azt tárgyalja, hogy milyenné fejlődött. A betegséget írja le részletesen, ezzel az a célja,
hogy bemutassa, milyen a társadalom, és milyenné alakította Ivan Iljicset. Megvilágítja azt
például, hogy milyen az, ha valakit szeretnek ("Valamennyien szerették..") Örülnek, ha
meghal, mert akkor őket előléptetik, és azért is, mert nem ők haltak meg. Az emberek
gondolata az önérdek körül forog. A szeretet csak az önzés egy része. Az önzést
természetes tulajdonságnak veszi ("örülök, hogy ő halt meg és nem én"). Az özvegy is azon
spekulál, hogy hogyan kaphatna minél többet. Amikor megházasodik, akkor az író azt járja
körül, hogy mi a szerelem: ami hasznos és illendő. A világ csak az érdekre irányul. Férj és
feleség között bonyolult lélektant ábrázol. A beteg mindenben és mindenkiben hibát lát,
mert a betegsége tőle független, nem bír vele. A baját átteszi a feleségére: ő a hibás
mindenért (projekció). A bűnbakból tényleg bűnös lesz. Már nem a társadalmat akarja
bemutatni, hanem ezeket a finom lélektani folyamatokat. Itt a lélektan bemutatása nem
eszköz, hanem cél. Ez a lélektani regény. Ember és ember kapcsolatát mutatja így be, és
nem a társadalommal való kapcsolatát (ez Tolsztoj újítása). A feleség elhitette magával,
hogy a betegség oka maga a beteg, és ezért nem érdemli meg a részvétet. Így kényelmesebb
neki, nem kell együttéreznie vele. (Felületes világ, képmutató világ.) Mikor a felesége
állapotos, akkor Ivan Iljics úgy viszonyul hozzá, mint ahogyan majd a felesége fog hozzá a
betegsége alatt. A baleset (leesik a hágcsóról) megtörténte után még próbálja elhárítani,
majd amikor a baj kezd kibontakozni, akkor el akarja hitetni magával, hogy nincs semmi
baja: nem néz vele szembe, akkor el fog múlni (eddigi élete során is ezt tette). Amikor
ráébred, hogy haldoklik, akkor kell szembenéznie azzal a ténnyel, hogy ami az emberre
általánosan érvényes, az érvényes rá is. Ezután már a tárgyaláson is sokat hibázik, mert
saját belső világára figyel. Csak Geraszim sajnálja, aki úgy jelenik meg, mint az eddigi
életének az ellentéte. Ekkor rájön, hogy rossz irányba fordult, és a szolgától kell példát
venni. Rájön, hogy nem az az érték, amit ő eddig annak tartott, hanem a szeretet. Rájön,
hogy amit ekkor ő kapott, azt régebben ő is adta másoknak. Ez a ráébredés a lélektani
oldala a regénynek. Annyiban társadalmi regény, hogy ez általában így szokott lenni. A
lélektani regény nagyon jellemző fogása a mikroelemzés: jelentéktelen eseményekből
következtetünk a fontos lélektani dolgokra (fellöki a szekrényt - harcolni akar a halállal).
Belső monológ: a szereplők belső, kimondatlan gondolatainak a leírása. Az író úgy akar
fogalmazni, hogy a gondolatok megfogalmazása előtti állapotot utánozza (tőmondatok,
hiányzó állítmányok, lazább mondatszerkezet). Ezzel érzékelteti a zavarodott lelkiállapotot.
Az álmodás átképzeléses előadás (szabad függőbeszéd): az író mondja, de a hős
szemszögéből, belülről nézve. Átmenet a szerzői szöveg és a belső monológ között. Az
olvasót is sokkal nagyobb azonosulásra készteti. Így jön létre a modern lélektani regény.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809-1852)

Ukrán kisnemesi család sarja, 1828-ban Szentpétervárra megy, itt színész, majd
hivatalnok, történelemtanár az egyetemen. 1835-től csak az irodalomból él. A szlavofil

19
gondolkodásnak nyoma sincsen nála, azonban a bezártság, az elszigetelődés annál inkább
megjelenik. Ő a kisember világának leghitelesebb megfogalmazója. 1848-tól lesz cárhű
szlavofil, nem ír többet, elosztja vagyonát.
Revizor (1836)
Humorának egyik forrása a vígjátékokban szokásos személycsere. Ebben a világban
mindenki másnak akar látszani, mint ami. Nincsenek benne erényes, pozitív
tulajdonságú emberek; a bűnösök sem bűnhődnek. Visszhangja elég vegyes volt;
Oroszország megrágalmazását látták benne; Gogol valósággal elmenekült
hazájából.
Köpönyeg (1842)
Túlzások jelennek meg, mint például a főszereplő korlátoltsága; az, hogy alázata úgy
jelenik meg, hogy híres emberektől másol; az, hogy egyetlen szórakozása a másolás stb.
Ezzel a jellegtelensége jelenik meg. A légy lesz az állandó hasonlata, ami "állati
beszűkültség"-ét jelképezi. Megjelenik az ambíció hiánya, a hős alkalmatlan arra, hogy
valamilyen "akciót" végrehajtson. Gogol a hivatalnokok tulajdonságait túlozza el. Ez a
tipizálás: egy társadalmi csoportot az író úgy mutat be, hogy a rájuk jellemző tulajdonságokat
eltúlozva tárja elénk. Azért, hogy a műben mégis legyen akció, "jön a végzet". Jelen esetben:
a hacuka kilehelte a lelkét. Ez egy lelki folyamatot indít el a hősben (21. oldal). Értelmet talál
az életének: újat kell csináltatnia; már estélyre is hivatalos; nem másol; pihenget; a
középpontba kerül. Minden, ami hozzá kapcsolódott, az fölértékelődik, de mivel az író
folyamatosan figyelmeztet bennünket, hogy a főhős célja csak álcél, ezért minden hozzá
kapcsolódó dolog egyben ironikusabb is. Az estélyen már kezd csökkenni a köpönyeg értéke,
mert ott mindenféle díszes gallérú köpeny van; aztán a porban találja meg: a köpönyeg
karrierje befejeződött. A támadást rémálomként éli meg (se nem lát, se nem hall, a hangja se
száll el a tér végéig, csak a bőrével képes érzékelni a külvilágot). Elveszett az, ami az értékeit
adta; eddig félénk volt, de most "akcióba" kezd. A tekintélyes személyről az információk
alapján nem lehet eldönteni, hogy valóban az-e, vagy nem. Egy átláthatatlan világgal
találkozik a hős, az ellenfele maga a labirintus. Ez a tekintélyes személy és a főszereplő
kölcsönösen nem tudják, hogy hogyan viselkedjenek egymás társaságában. A tekintélyes
személy be akarja bizonyítani alattvalóinak, rokonának, hogy ő egy tekintélyes személy; ezt
külön gyakorolta, tehát olyan szerepben van, ami nem illik hozzá: ez is csak álérték. A
hatalom is ironikusan jelenik meg: agresszív, félelmet kelt, várakoztat csak ennyit jelent.
Meghal a hős, de a történet nem ér véget, tehát nem csak egy fejlődésregény. A halálakor
visszatér a "légy" állapotba. Miután ellopták a tekintélyes személy köpenyét, azután már nem
olyan hatalmaskodó, megtért. Kópétörténet (mint a Ludas Matyi), csak éppen a hős a
halálában lett kópé. Mikor a végén a szellem megjelenik a nagy ököllel, akkor az
megleckéztetés, de ugyanakkor teljesen ironikus is. Egy értéktelen világot mutat be. A hős
értéktelen, a hivatalnokok munkája értéktelen, a hatalom álérték. A történet a
valószerűtlenség határán mozog. Egy oldalt foglalkozik azzal, hogy miért annak nevezték el,
ami. Abszurd légkör bontakozik ki: nyilván nem a leírtak miatt kapott ilyen nevet. Szubjektív
írói közlések szakítják meg az iróniát. Bizonyos pontokon mellékszereplőként jelenik meg az
író. Ez a történet hitelesítését szolgálja. Ez gyakori romantikus fogás. A hős végig értéktelen,
az értékesedése pedig végig ironikus, de az író ezzel azt közli, hogy minden ember értékes.
Ez a fő mondanivaló: azért rossz a világ, mert az alapvetően értékes emberek értéktelenül
jelennek meg. Esztétikai kategóriák terén összetett, ellentétesek egyszerre vannak jelen
(tragikus-komikus, valószerű-fantasztikus, stb.), groteszk.
.
Anton Pavlovics Csehov (1860-1904)
Apja tagandrogi szatócs, Moszkvába költöznek. Orvosnak tanult, tüdőbajos.
Humoreszkeket publikál. 1880-tól Szuharinnál dolgozott, tönkrement. 1890-ben Szahalinon
volt, ez börtönsziget, az ottlakók körülményeit vizsgálja, közbenjár értük. Jaltán kezelteti
tüdőbaját. 1901-ben feleségül veszi Anna Knipper színésznőt. Műveiben nincs szlavofil
érzelem. Legismertebb művei: Sirály, Ványa bácsi,
Hatos kórterem (1892)

20
 Az emberi magárahagyatottságnak és az értelmiség ellehetetlenedésének bemutatása
lírai eszközökkel. Az író próbál szenvtelen maradni, de egyre inkább állást foglal.
A kisemberek is vágynak egy más világra!
Drámáinak egyfelvonásos komédiaváltozatai is vannak. Bécsy Tamás szerint a dráma
alapvető jellemzői a dialógusok és a szereplők viszonyának megváltozásai, ám Csehovnál a
párbeszédek inkább párhuzamos monológok, a szereplők viszonya pedig nem változik.
Csehov drámái “drámaiatlanok”. A jelenben játszódnak, nincsen cselekményük,
ábrándozások, emlékezések. Rövid ideig tartanak, egy helyszínen. A színpadi közel azonos
a valós idővel. Nincsenek mellékszálak, minden szereplő átlagember, ám a hősök nem
gyengék, mert vállalják a sorsukat. Pl.: Ványa bácsi, Sirály, Három nővér, Cseresznyés
kert.

A csinovnyik halála: Csehov a novella műfajának megújítója. A valóság ábrázolására újszerű

technikát alkalmazott: nincs mozgalmas cselekmény, röviden ír le egy élethelyzetet és a
hangulat megragadására törekszik. Elbeszélései rövidek, nincs részletező leírás, közvetlen
jellemzés, e helyett a közvetett jellemzés módszereit alkalmazza, a szereplőket beszéltetéssel
vagy cselekedeteiken keresztül jellemzi. Az író keveset beszél, a szereplők viszont sokat. Ez
az új elbeszélő technika, amit Csehov alkalmaz. A szereplők hétköznapi emberek, alig
történik valami, valójában azonban lelki életükben komoly konfliktusok zajlanak le. A
szereplők legtöbbször tragikomikus alakok, a tragikum komikus színezettel groteszk
formában jelenik meg. Az író előadásmódja irónikus, és gyakran részvéttel teli, együtt érző,
tehát eltérően a realista íróktól, nem tárgyilagos a hangneme.

Az elbeszélés az eltorzult jellemű csinovnyikot mutatja be, akit a rendszer bürokratikus

hivatali szervezete tett ilyenné, szolgalelkűvé, megalázkodóvá. A rendszer embertelenségét a
képtelenségig eltorzult rettegés és jellemtorzulás érzékelteti. Tragikomikus alak, akit
egyszerre sajnálunk és kinevetünk. Hasonló Gogol Pétervári elbeszélések című művének
szereplője is, vagy A köpönyeg című elbeszélés főszereplője.

Csehov drámái: Csehov a polgári dráma megújítója, megteremtette a drámaiatlan drámát.

Színdarabjainak alig van cselekménye, nincs igazi és látványos konfliktus, nincsenek főhősök,
nincsenek igazi párbeszédek sem, a szereplők csak elbeszélnek egymás mellett. Szerkezet
nélküli drámák, inkább hangulatképek. Drámáiban a naturalista, az impresszionista és a
szimbolikus elemek együttesen jelennek meg.

A homéroszi eposzok

A görög kultúra jelentősége:

A görög kultúra a következő évezredek európai gondolkodásának alapját teremtette meg: a

görögök érdeklődésének középpontjába maga az ember került. Ez aztán kihatott mind az ő,
mind a későbbi korok Európájának gondolkodására és művészetére egyaránt.
Természetesen a görög kultúra is rengeteg szállal kötődik az őt megelőző korok
műveltségéhez, mitológiájához, de a keletitől különböző világszemléletet alakítottak ki az
évszázadok során.
A görög világ emberközpontúságából következik, hogy isteneiket is emberivé
(antropomorffá) formálták. Az istenek nem csak ember alakúak voltak, emberiként is
viselkedtek, csak a halhatatlanságuk különböztette meg őket az emberektől. A görög költészet
legfőbb ihletője mindvégig a mitológia maradt, hiszen a szemléletük szerint egy isten lakozott
a természet minden apró szegletében, ezzel szinte kifogyhatatlan témát adva műveiknek.

21
 A görög epika

A homéroszi eposzok

Ez európai irodalom kezdetét két hatalmas elbeszélő költemény, az Iliász és az Odüsszeia

jelzi. Az ókori hagyomány mindkettőt Homérosznak tulajdonítja. Magáról Homéroszról
semmi biztosat nem tudunk. Egyes források szerint Homérosz egy vak vándor énekes volt, ezt
támasztja alá az is, hogy az ókori szobrászok Homéroszt egy vak aggastyánnak ábrázolták.
A homéroszi eposzok valószínűleg a Kr. e. 8. században keletkezhettek. Kétségtelen, hogy az
Iliász és az Odüsszeia előtt is létezett görög líra, mely az írásbeliség kialakulása előtt
szájhagyomány útján terjedt. Témájuk általában az arisztokrata családok őseiről szóló
mítoszok. Ezek az ún. genealógiai énekek lehettek a homéroszi eposzok legfontosabb műfaji
előzményei. Az Iliász és az Odüsszeia ennek a hatalmas mondakörnek az anyagából válogat,
ezeket tudatosan rendezi egy alapmotívum, alaptéma köré.
A két eposz nyelve soha nem beszélt műnyelv, az újszerű versforma nem tette lehetővé az
énekes előadást. Ezek alapján feltételezhető, hogy grandiózus, tudatos alkotásról van szó.

A homéroszi kérdés:
Írhatta-e mindkét művet Homérosz? A két mű szemlélete között jelentős különbségek
fedezhetők fel, ezen kívül több formai elem is eltér. Ezek alapján a mai irodalomtudomány azt
feltételezi, hogy az Odüsszeia költője legalább egy emberöltővel később élt, mint az Iliászt
megalkotó Homérosz. Az ókorban talán azért nevezték „Homérosznak” az Odüsszeia költőjét
is, mert a név ’költőt’ jelent, és az első hatalmas lírai mű után a név fogalommá magasztosult.

A trójai mondakör

Mind a két eposz a trójai mondakörhöz kapcsolódik. Sok-sok mítosz szól egy ősrégi, tíz évig
tartó háborúról a görögök, és a kis-ázsiai Ilion (Trója) között.
A rengeteg ember szenvedését okozó háború mitologikus oka két isteni házasság volt.
Tündareósz király feleségét, Lédát Zeusz hattyú alakjában csábította el, és Léda két
hattyútojást hozott a világra. Az egyik tojásból Helené és Klütaimnésztra, a másikból Kasztór
és Poéüdeukész kelt ki. Helené Zeusz, Klütaimnésztra pedig Tündareósz lánya volt.
Menelaósz, a spártai király Helenét, testvére, Agamemnón, Mükéné királya Klütaimnésztrát
vette feleségül.
A másik isteni házasság oka az volt, hogy Prométheusz megjósolta Thetisz istennőnek, hogy
hős fiúgyermeke fog születni, aki túlnő apján. Zeusz e jóslat miatt, apja, Kronosz sorsából
okulva nem vette el Thetiszt. Az istenek Péleuszt választották ki férjül, a mürmidónok hős
királyát. A Pélion ormán tartott lakodalmon megjelentek az olümposzi istenek is. Csak Eriszt,
a viszály istennőjét nem hívták meg, aki ezért bosszúból a Heszperiszek kertjéből szerzett
aranyalmát gurított az ünneplők közé, ezzel a felirattal: „A legszebbnek!”. Három istennő:
Héra (Zeusz felesége), Pallasz Athéné és Aphrodité civakodott az ajándékért. Zeusz Pariszt, a
trójai királyfit kérte fel döntőbírónak, ő pedig Aphroditének ítélte az aranyalmát, mivel a
szerelem istennője a legszebb nő, Helené szerelmét ígérte jutalmul. Héra és Pallasz Athéné
hiúsága soha nem felejtette el a Parisztól elszenvedett sértést, így ők ellenségei lettek
Trójának a háborúban, míg Aphrodité támogatta a trójaiakat. Parisz megszöktette Helenét
Spártából, és magával vitte a király kincseit is. A görögök az asszonyrablást nemzeti
sérelemnek élték meg, és törzseik Agamemnón fővezérlete alatt egyesültek, majd háborút
indítottak Trója ellen. A háború tíz évigelkeseredetten folyt, míg végül Odüsszeusz cselével, a
trójai falóval a görögök elfoglalták és elpusztították Tróját.
Így szépítette meg a mondavilág a görögök közönséges rablóhadjáratát Trója ellen, melyet
valószínűleg a peloponnészoszi királyok a Kr. e. 13. sz.-ban indítottak a kis-ázsiai város
meghódítására.
Prométheusz jóslata is beteljesedett, Thetisz fia, Akhilleusz sokkal dicsőbb lett apjánál, ő lett

22
 a trójai háború legbátrabb katonája, hősiességében mindenkit felülmúlt, azonban elesett a
háborúban.
A trójai mondakör egy másik változata szerint Parisz Menelaósz király feleségének csupán
egy hasonmását szöktette meg, akit Héra teremtett, hogy megmentse a királynét. Helenét
Hermész vezeti el Egyiptomba, Próteusz király palotájába. A király halála után fia,
Theoklümenozsz erőszakkal akarta feleségül venni Helenét, azonban Menelaósz a hazafelé
tartó úton hajótörést szenved, és szintén Egyiptomba kerül. A királyi pár végül együtt szökik
meg és tér vissza Spártába. A mítosznak ezt a változatát dolgozta fel Eurüpidész Helené c.
drámájában.

Az eposzi jellegzetességek

Az eposz az epika műnemébe tartozó nagy terjedelmű elbeszélő költemény. Rendkívüli

képességekkel rendelkező hőse természetfeletti lényektől segítve nagy tetteket visz véghez.
Az eposzok énekekből állnak.
A klasszikus eposznak állandó elemei az ún. eposzi kellékek:
• Invokáció: a Múzsa segítségül hívása
• Propozíció: a téma megjelölése
• In medias res kezdés: „a dolgok közepébe”. A mű elején egy történet közepén találjuk
magunkat.
• Enumeráció: seregszemle
• Csodás elemek: természetfeletti lények beavatkozása az emberek életébe
• Állandó jelzők és visszatérő fordulatok
• Nagy terjedelmű epikus hasonlatok

A klasszikus eposz időmértékes verselésben kell, hogy íródjon. Az eposzok hagyományos

sorfaja a hexameter, mely hat verslábból épül fel. A verslábak száma kötött, de a verssorok
belső kialakítása változó lehet. Az első négy versláb mindig daktilus (tá-ti-ti) vagy spondeus
(tá-tá), az ötödik mindenképpen daktilus, a hatodik pedig spondeus, esetleg trocheus (tá-ti), de
semmiképp sem daktilus. A daktilusok és spondeusok felcserélhetők az első négy verslábban.
Ezért a hexameter szótagszáma nincs megkötve. A spondeusok számától függően válik
gyorsabb vagy lassabb menetűvé a sor.
Az ókori hagyomány az Iliász és az Odüsszeia szerzőjének Homéroszt tekinti. Keletkezésük kb.
i.e.8.sz. Műfaji előzményei az un. genealógiai énekek lehettek. Nyelvezetük a köznapi életben
nem használt műnyelv. Újszerű versforma. Valószínűleg az Odüsszeusz egy emberöltővel
később keletkezett. Mindkét eposz története a trójai mondakörhöz tartozik.

Odüsszeia

Az Odüsszeia a trójai háborúból hazatérő görög hősök kalandjait elbeszélő eposz. Az

Íliászhoz igazodik mind formai sajátosságaiban, mind tartalmában, annak folytatásának
tekinthető. Szerepolői is az Íliász világáből kerülnek ki. Az Íliász a törzsi-nemzetségi
társadalom válságát ábrázolta, míg az Odüsszeia az individuum eposza, itt a közösség háttérbe
szorul, a táma maga a címadó hős.

Szerkezet: (12 ének előzmény, 12 ének otthon)

– 1.–4.: Ithaka, Pülosz, Spárta, 5.–8.: Ogügié, Szkhéria, ugyanabban az időben, JELEN,
– 9.–12.: Odüsszeusz elmeséli kalandjait,
– 13.–24. Leszámolás a kérőkkel.

Megfogalmazódik egy általános értékrend, erkölcsi kódex, embereszmény, nem csak

Odüsszeusz, hanem szolgálók, kondás, fiú, társak, stb. Az ideális görög hős tulajdonságai:
– szellemi-fizikai kiválóság,

23
 – tudásvágy,
– közösségi felelősség,
– céltudatosság,
– alkalmazkodóképesség,
– igazságosság,
– emberség,
– képességei istenhez hasonlóvá teszik.
Az ideál már nem a kiváló harcos, hanem a sokat tapasztalt bölcs, leleményes, politikus
ember, aki tudja alakítani saját sorsát.
Az istenek szerepe korlátozott, mindenki a maga bűneiért vállalja a felelősséget: “önnön buta
vétkeikért odavesztek a társak”.
Állandó jelzői: fényes, bajnok, leleményes, nagyleleményű, bölcsszívű, hősszívű, tarkaeszű,
túrőlelkű, isteni hős/jó, stb.

Iliász

A trójai háború után i. e. a 8. században alkotta meg költője a szóbeliileg

hagyományozott mondaanyag felhasználásával. A történeti mag az a hódító hadjárat,
amelyet a görög városállamok Kisázsiai partvidékéért indítottak, Trója (Ilion) városának
elfoglalásáért. Homérosz a trójai mondakör bonyolult eseménysorozatából tudatos költői
leleménnyel csupán egyetlen történetet emel ki, felvillantja az előzményeket, és sejteti a
jövendőt is. A hősköltemény a trójai háború utolsó 52 napjáról szól: Akhilleusz haragjának
okáról, következményeiről és feloldódásáról.
Szerkezete:
in medias res
-Felvillantja az eseményeket és sejteti a jövendőt is.
-Homérosz az eposzirás múzsájához ,Kallignéhoz intéz fohászt,segélykérést(invokácio),
majd tömören megjelöli költeményének témáját(propoziocio).
-a rövid bevezetés(expozicio) összekapcsolja az emberi világot az istenekkel :Akhileus
haragját,
mint az események közvetlen okát és Zeus akaratát mint az események legfontosabb
irányítóját.
- Az eposz egyenes vonalú kronologikus sorrendben adja elő a történetet.
-Homéros felhasznál néhány anakronisztikus epizódot is.
-Az Iliász embereszménye:
-Akhileusz.
-A sors látásának és vállalásának tudatossága,vitézi ereje,halálmegvető bátorsága emeli
minden trójai és
görög hős fölé.
-A hősi halállal megszerzendő hírnevet ,a dicsőség emberi ideálját választotta a hosszú,békés
de dicstelen
élet helyett.
-A katonai erényekbe ,a harci dicsőségben megtestesülő emberi nagyság a Homérosz-kori
nemesség ideálja
volt,s ennek megtestesítője volt Akhileusz.
-Ö az eposz egyetlen fejlődő jellemű hőse,képes a megtisztulásra.

A görög dráma
A görög-perzsa háborúk után megalakult a Déloszi Szövetség. A békés időszak és a szövetség
következtében Athén Periklész idejére fejlődése csúcsára ért. A politikai szabadság, a jólét és
a demokrácia ezen foka egyedülálló volt a korban. A perzsa betörések után újjáépült Athén a
szellemi élet központja, világváros lett.
24
 Az antik dráma jellegzetes vonásai

Az események színhelye egyetlen tér. Az egyre feszültebbé váló konfliktus viták, szócsaták
formájában nyilvánul meg. A valóságos tettek (pl. Antigoné eltemeti Polüneikészt) máshol,
nem a színpadon zajlanak. Ezekről csak hírnökök (pl. az őr) elbeszéléseiből értesülünk. A
tragédia időtartama csupán néhány óra.
A kórus (kar) elválaszthatatlan volt a görög drámától. Énekkel (kardal, esetenként tánccal
kísérte az eseményeket. Szerepe a tragédiák (drámai művek) szerkezeti tagolásában volt: a
mai jeleneteknek, felvonásoknak megfelelő részeket választották elegymástól. Az
Antigonéban az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is kapcsolják az egymás
után következő párbeszédes jeleneteket. A legelső karének pl. ujjongó himnusz, a győzelem
napának köszöntése, hiszen éjszaka elmenekült a Thébait ostromló sereg. A kardal szorosan,
bár ellentétes érzelmi tartalommal kapcsolódik a megelőző prologoszhoz: ugyanarra az
ostromra utal, mely a városnak ugyan szabadságot, Antigonénak és Iszménének viszont
végtelen szomorúságot hozott: mindkettejük testvére elesett a csatában.
A kardal megteremti az összefüggést a prologosz, és az első jelenet (epeiszodion) között. Az
antik dráma ilyen epeiszodionokra (jelenetekre, epizódokra) tagolódik.
Észrevehető különbség van a kardalok és a dialógusok verselése, nyelve és stílusa között is. A
dialógusok jambikus sorokból állnak. Ezek közelebb állnak az élő beszédhez, könnyebb őket
színpadon szavalni. A kardalok versmértéke változatos lehet (leggyakoribbak: a ionicus a
maiore (tá-tá-ti-ti), a ionicus a minore (ti-ti-tá-tá) és a choriambus (tá-ti-ti-tá).

Szophoklész

Szophoklész (Kr. e. 496-406) munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének

tetőpontját. Ő léptetett fel először 3 színészt, ő vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak
számát 12-ről 15-re emelte.
Több, mint 120 darabot írt, 24 győzelmet aratott a versenyeken – többet, mint bármely más
görög drámaíró, a vereséget jelentő 3. helyre pedig soha sem került. Ránk maradt 7 drámája
közül 3 a trójai -, 3 a thébai mondakörből meríti témáját, egy pedig Héraklészról szól.
Antigoné c. tragédiáját a Kr. e. 440-es években mutatták be. A thébai mondakörhöz
kapcsolódik.

Shakespeare

Shakespeare életéről nem sokat tudunk, az adatok hiányosak és gyakran pontatlanok.

Születési helye Stratford-upon-Avon, egy falusias kisváros. Shakespeare 18 éves korában,
1582-ben vette feleségül a nála 8 évvel idősebb Anne Hathawayt, akitől három gyermeke
született. 1585-86 táján hagyta el családját, és Londonba költözött. Itt kapcsolatba került a
színházzal, s egy 1592-es adat már sikeres fővárosi színészként és drámaíróként említi. Az
1599-ben épült Globe Színháznak főrészvényese volt, s időközben meg is gazdagodott. 1607
után felhagyott a színészi mesterséggel, s egyre több időt töltött Stratfordban. Utolsó éveiben
már elzárkózott a világtól, s szülővárosában halt meg, a hagyomány szerint születésnapján
1616. április 23-án.

Eleinte régebbi darabok átdolgozásával foglalkozott, de pályakezdésének művei is jórészt

átdolgozások. Drámaírói pályájának első felére 22 darab esik: a VIII. Henrik kivételével az
összes királydráma, regényes színművek és vígjátékok mint a Szentivánéji álom, Velencei
kalmár, Ahogy tetszik és a Vízkereszt. 1593-ban jelentette meg Venus és Adonis című
„mitológiai románcát“. Rá egy évre a Lucretia meggyalázása c. elbeszélő költeményét. Ekkor
írhatta szonettjeinek legnagyobb részét. Lírai verseinek legfőbb témája a barátság és a
szerelem volt. 154 szonettje 1609-ben látott napvilágot. Pályájának második felében

25
világszemlélete komorabbá vált. Művészete ekkorra ért be igazán. Kiemelkedő darabjai a
Julius Caesar, a Hamlet, Troilus és Cressida, az Othello, Lear király, Macbeth és az Antonius
és Kleopátra. Pályája végén új drámatípust teremtett, a Téli rege és A vihar innen valók.

Rómeó és Júlia:
A szeretet és a gyűlölet a témája Shakespeare fiatalkori művének a Rómeó és Júliának.
Valószínűleg 1594 és 1596 körül keletkezhetett. A tragédia középpontjában a szerelem áll, az
új típusú reneszánsz által felfedezett és hirdetett testi-lelki viszony. Itt hitvesi szerelemről van
szó ami a középkorban addig ismeretlen volt hisz a házasságkötés eddig a családok közötti
megegyezéseken alapult. A fiatalok akaratlanul is szembekerülnek a régi erkölcsökkel,
önkéntelenül is a reneszánsz jellegű szabadságvágy hordozói, hősei lesznek.
A főszereplők itt nem átlagon felüli emberek, ábrándos, kamasz, lobbanékony fiatalember az
egyik és egy 14 éves lány a másik. A kettejükben fellobbanó rendkívüli erejű szenvedély teszi
őket tragikus hőssé. Már a prológus-szonett is a balsejtelmek atmoszféráját festi fel. A mű
egészén végigvonul a halál és a szerelem összefonódása. Shakespeare olyan világot ábrázol
amely halálra ítéli a szerelmet.
A két család ősi viszálya már-már békévé szelídült Tybalton kívül már senki sem veszi
komolyan a vak gyűlölködést. Az expozícióban Sámson és Gergely szófacsaró
hetvenkedésével s hencegő hősiességük gyors lelepleződésével indul a darab. A szolgák tréfás
kötözködése váratlan hirtelenséggel csap át majdnem véres küzdelembe (Benvolio és Tybalt
párbaja). Majd az egész szembenállás komikumba fullad, mikor a két agg, tehetetlen családfő
akar hálóköntösben egymásnak rontani, de az asszonyok szavára megszeppennek. A herceg
közbelépése és a halálos ítélet lehetősége egy váltással megint komorabbá teszi a hangulatot.
Majd a családok közti harag ismét eltűnni látszik mikor Júlia apja elismeréssel beszél
Rómeóról, de a rá következő napon ismét felizzanak az indulatok és Mercutio és Tybalt meg
is halnak párbajban.
A régi és az új elvek szinte minden szereplőben keverednek egymással. Capulet például a
szabad párválasztást támogatja, de mikor lánya előjön ugyanezzel az ötlettel, elutasítja őt és
még az esküvő napját is egyel előbbre hozza. Ez a kettősség érvényes Párisra is.
Rómeó alakját már rögtön a mű elején kiismerhetjük, eléggé sérülékeny érzékeny fiú. A mű
elején Róza után szomorkodik, mivel szerelme a lánnyal nem teljesült be, nem tart barátaival,
az első utcai párbajban sincs benne. Capuleték báljára sem akar elmenni.
Azonban mégis elmegy a bálba és itt kezdődik meg a bonyodalom, hisz nem Júlia és Páris
jönnek össze, hanem Júlia és Rómeó találnak egymásra. Először nem is tudják egymásról,
hogy honnan származnak, majd mikor származásuk kiderül először megijednek, majd
szerelmük ereje ledönti ezt az akadályt.
A dráma fordulópontja akkor jön el mikor az amúgy békés Rómeó bosszúból megöli Tybaltot.
Így már esélye sincs a Capulet lány kezére, sőt még a hercegi paranccsal is szembeszegült,
halál vár rá. Azonban kedvezőek a tanúvallomások és csak száműzik. Az ifjú szerelmesek
még eltöltenek egymással egy éjszakát és ezek után megkezdődik a félreértések és tévedések
tragédiához vezető sorozata.
Rómeó távozása után Júlia magára marad és döntenie kell sorsa felől. Látszólag belemegy a
kényszerházasságba, de csak azért, hogy időt nyerjen. Tervet sző, hogy tecchalálba zuhan és
így nem kell férjhez mennie. A gyógyszer amit kap 42 órára kómába ejti, szülei eltemetik.
Rómeó azonban váratlanul hazatér, és mikor meglátja a halottnak tűnő Júliát végez magával.
Júlia miután felébred, végez magával.
Két gyermekük halála után a két család ráébred gyűlölködésük ostobaságára, de hibájukat már
nem tudják jóvátenni. A tragédia hatása megrendítő és felemelő, megerősíti bennünk azoknak
az értékeknek a tiszteletét amit Rómeó és Júlia képviseltek.
Figyelemre méltó még a tragédia lírai hangvétele, néhol például a hajnali búcsúnál. Továbbá a
tragédia nyelvi virtuozitása is jelentős újítás, ez a fiatalok hencegő szócsatáinál észrevehető.

Moliere

26
Franciaországban a XVII. században terjedt el a klasszicizmus. A klasszicista ízlés szerint
nem szabad mindent a színpadon megmutatni, különösen olyasmit nem, ami a kifinomult,
előkelő közönség érzékenységét sértené, ami nyers, durva, illetlen. Kötelező szabállyá lett a
mértéktartás. A női szerepeket már nők is játszották. A színház épület volt, csaknem olyan,
mint egy mai színház. A nézőközönséget függöny választotta el a színpadtól, s a felvonások
végét is a függöny leengedésével jelezték. Díszleteket a francia színpad sem igen használt,
kellékeket azonban igen. A színészek azonban az antik hősöket is XVII. századi
kosztümökben alakították.

A Moliere írói álnév, valódi neve Jean-Baptiste Poquelin. Jogot végzett, de az ügyvédi pálya
nem érdekelte, és színész lett. Egyéves sikertelen párizsi szereplés után másfél évtizedig Dél-
Franciaország városait járta saját társulatával. 1658-ban tért vissza a fővárosba. XIV. Lajos
kedvence lett. Tartuffe című komédiája körül lobbantak fel az indulatok. A félig kész
háromfelvonásos művet 1664-ben mutatta be a királyi udvar előtt. A jezsuita vezetés alatt álló
Oltáriszentség Társulat azonnal támadni kezdte, s végül a párizsi érsek követelésére a király
kénytelen-kelletlen betiltotta a darab előadását. Hosszú harc után csak 1699-ben oldotta fel a
tilalmat. A darabot, mely az átdolgozás után öt felvonássá egészült ki, ettől kezdve elsöprő
sikerrel játszották. 1665-től betegeskedni kezdett. A tüdővészben szenvedő Moliére a Képzelt
beteg egyik előadásán lett rosszul, s néhány órával később meghalt.

Tartuffe:
Moliére egyik legjobban sikerült vígjátéka volt a Tartuffe: egy rokonszenves, jómódú polgári
családba beférkőzik egy démoni gazember, körmönfont ravaszságával, mindenre elszánt
aljasságával majdnem a végső romlásba taszítja őket.
A színhely az egész mű során Orgon párizsi házának szobája, a vígjáték mindössze néhány
órát ölel át, egy napon játszódik le. Ebben a műben Moliére az álszenteskedés, a farizeusság
társadalmilag különösen veszélyes bűnét leplezi le. Tartuffe az őszinte vallásosság pozitív
erkölcsi értékeit használja fel céljai elérésére, és ezzel sikerül egy ideig megtévesztenie
Orgont, a családfőt és Pernelle asszonyt akik a vallásosság erényeit viszik túlzásba, naiv
hiszékenységükkel esnek Tartuffe csapdájába.
Az első felvonásban belecsöppenünk egy családi veszekedésbe, melyben a két főszereplő
kivételével mindenki részt vesz. Pernelle asszonyság dühös szidalmak közepette elhagyja
Orgon házát. A veszekedésből megtudhatjuk, hogy nagyjából ki kicsoda a családban. Elmira a
menye, Orgon felesége, unokái Damis és Mariane, de Elmira nem az ő anyjuk. Cléante Elmira
bátyja, Dorine pedig a komorna. A legszélsőségesebb nézetek már itt is Tartuffe körül
csapnak össze. Pernelle asszony csodálja őt, a megtestesült jóságnak tartja, vele ellenben az
egész család átlát Tartuffe álszentségén, nem dőlnek be vallásosságának. Dorine és Cléante
beszélgetéséből megismerhetjük Orgon jellemét is, ő is túlságosan fanatikusan vallásos,
valóságos bolondja az ő Tartuffjének, aki már szinte egy egész vagyont szedett ki belőle.
Orgon színre lépése igazolja a róla elmondottakat, 2 nap távollét után hazatér, és nem családja
hogylétéről érdeklődik, hanem rögtön azt szeretné tudni mi van Tartuffe-el. Cléante az
úgynevezett rezonőr szerepét kapta a vígjátékban, ő mindent tárgyilagosan lát mértékletesen
tud ítélkezni, vallásos, de ugyanakkor nem olyan fanatikus mint Orgon, átlát Tartuffe
cselszövésén.
A drámai bonyodalom megindul a 2. felvonásban. Orgon elárulja nagy tervét: Marianet
feleségül kívánja adni Tartuffehöz, csak, hogy kedvencét közelebb kösse a családhoz.
Mariane ugyan ellenzi a kényszerházasságot nem mer ellenkezni apjának, nem mer kiállni
szerelméért. Így Orgon döntése szétzúzza Mariane és Valér szerelmét és közvetve Damisnak
is árt, hisz ő Valér húgába szerelmes. A gyámoltalan Marianet Dorine téríti észhez kis
trükkjével, először pozitív színben tűnteti fel Tartuffe-öt, hogy a szerelmeseket ellenállásra
ösztönözze. Végül ez így is lesz, Mariane csak látszólag megy bele a házasságba, hogy időt
nyerjen.
A 3. felvonásban végül színre lép Tartuffe is. Eddigi ismereteinken is túltesz álszentsége,
megjelenése már szinte komikus. Rögtön meg is kezdi álszenteskedését, mikor letakarja

27
Dorine keblét egy kendővel, a komorna azonban ügyesen replikázik, megszorongatja
Tartuffe-öt. Az itt található fajtáját a komikumnak, amely egy szereplő jelleméből következik
jellemkomikumnak nevezzük.
Az események Tartuffe megjelenése után felgyorsulnak. Először is Tartuffe saját hatalmában
bízva titkon szerelmet vall Elmirának, azonban kihallgatja őket Damis. Damis beárulja ezt az
apjának, aki hitetlenkedve hallgatja, majd Tartuffe ravaszságával ismét kivágja magát.
Magára vállalja a bűnt, sőt minden rosszat a világon és ezt olyan meggyőzően csinálja, hogy
Orgont sikerül megtévesztenie. Orgon kitagadja fiát a családból és minden vagyonát
Tartuffere hagyja, lányát még aznap hozzá akarja adni az álszenthez.
A hihetetlenül ravasz Tartuffe-öt végül Elmira cselszövése leplezi le. Magához hívja
Tartuffeöt és Orgont egy asztal alá bújtatja, hadd hallja, milyen is valójában Tartuffe. A
megtévesztésen vagy félreértésen alapuló helyzetet, melyben a komikus hős csapdába kerül,
helyzetkomikumnak nevezzük. Tartuffe végül is lelepleződik, Orgon kitagadja őt a családból.
De ekkor már késő, Tartuffe kezében a hatalom, ő tagadja ki az egész családot immáron a
saját házából. Ráadásul Orgon élete is a kezében van, ugyanis Orgon egy kazettát bízott
Tartuffere, melyben egy politikai menekült, titkos felségáruló iratai voltak. Ha ez
nyilvánosságra jut Orgont könnyen halára is ítélhetik. Már minden késő megérkezik a Lojális
úr, közli a családdal, hogy holnapig kapnak időt a kilakoltatásra.
S ekkor jön a komédiák váratlan fordulata, mikor minden jóra fordul, Tartuffe megjelenik egy
rendőrtiszt tásaságában aki nem Orgont hanem Tartuffe-öt tartóztatja le, mivel ő egy királyi
által körözött szélhámos.
Elgondolkodtató, hogy az író miért pont így fejezte be a művét, a legvalószínűbb a
megoldások közül talán Moliére és az udvar jó kapcsolata lehetett. Az írónak muszáj volt jó
színben feltüntetni az igazságszolgáltatást.

Madách Imre: Az ember tragédiája

Madách Imre életrajza:

1823. jan. 21-én, Alsó-Sztregován (Nógrád megye) született. Jómódú, gazdag középnemesi
családból származik. Anyja Majtényi Anna, férje korai halála miatt egyedül nevelte
gyermekeit. Szigorú katolikus neveltetést kapott.
Járt a váci piarista (jellegzetes katolikus iskola) gimnáziumba, majd Pesten előbb jog-,
utána pedig bölcsészhallgató volt.
1845-ben feleségül veszi Fráter Erzsébetet és három gyerekük született. Jellemük nem volt
igazán összeillő. Kossuth eszméit támogatta, majd a szabadságharc leverése után Kossuth
személyi titkárát bújtatta, amiért 1 évre börtönbe zárták.
Hazatérve Madáchot több tragédia is érte:
− felesége hűtlen volt hozzá,
− egyik testvére a fegyverletétel után meghalt,
− másik testvérét Erdélyből hazafelé jövet román parasztok lemészárolták.

Feleségétől elválik, gyermekeit egyedül neveli.

Egyre magányosabb és befeléfordulóbb lett. Ekkoriban sok verset írt, később a drámaírás felé
fordult. 1856-ban kezdi el írni Az ember tragédiáját, de lényegesen ’59-60 a mű megírásának
28
időpontja. A kész művet Arany Jánoshoz küldte bírálatra, aki először egy gyenge Faust
utánzatnak vélte. Arany bírálata pozitív lett, s néhány stilisztikai javítást hajtott végre. Majd
segített Madáchnak a mű kiadásában is. 1861-ben jelenik meg, ettől elismert költővé vált.
Beválasztják a Kisfaludy-társaságba és az MTA tagjai közé is.
1864. okt. 5-én, Alsó–Sztregován hal meg.

Néhány ismertebb műve:

− Lantvirágok (verseskötet, 1840),
− A civilizátor (egyfelvonásos szatíra, 1859),
− Mózes (dráma, 1861),
− Csák végnapjai (átdolgozza saját művét, 1861).

Az ember tragédiájának előzményei:

Műfaji előzmények:
− Goethe: Faust,
− Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde,
− Byron: Káin,
− Milton: Az elveszett paradicsom,
− Shelley: A megszabadított Prométheusz,
− La Martin: A lázadó Angyal.

Személyes előzmények:
− neveltetése, iskoláztatottsága,
− anyja és felesége,
− felesége hűtlensége,
− testvérei tragédiája,
− személyes adottságai (testi és lelki).
Madách élményei lírai gyökerűek, erősen intellektuális színezetségű. Megkettőződik benne a
materialista és naturalista látásmód.

Madách kettős énje.

A 19. századra jellemző:
− Európában erős szellemi mozgalmak, forradalmak, kapitalizálódás,
polgáriasodás,
− politikai sokszínűség,
− újfajta filozófiák (Marx-Engels, Furier) → Madách sokszor nem tud eligazodni
köztük,
− bomlik a vallás egysége Darwin evolúció elmélete,
− óriási fejlődés a tudományokban (anyagmegmaradás törvénye),
− megismeri az utópista szocialisták elméletét,
− sokat foglalkoztatja a női nem.
Az ember tragédiájának szerkezete:
Műfaja: - drámai költemény (lírai dráma)
→ alapvetően olvasásra szánt mű. De nevezik még:
− világdrámának,
− keretes emberiségábrázolásnak,
− poeme’l humanite-nek.
Szerkezete: keretes.

29
 Keret: 1.-3. és 15. szín,
Történelmi színek: 4-14-ig.
Az ember tragédiájának kérdései:
1. Az emberi élet értelme, célja?
2. Fejlődik-e a világ és az emberiség?
3. Egyenes vonalú ez a fejlődés?
4. Mi az emberi küzdelmek célja és értelme?
5. Mi az eszmék sorsa a történelemben?
6. Milyen kapcsolatban áll a férfi nő, egyén és tömeg, tudomány és áltudomány?
Értelmezései:
Éva
− Ádám Lucifer

Optimista Pesszimista

Szintézisteremtő, hol egyiket, hol másikat segíti.

Ádám, Éva

− Úr Lucifer

Legfőbb földi jó. Gonoszság megtestesítője.

Eszköz a kezükben, hatalmuk bizonyítására.

− Ádám, Lucifer Éva

Materializmus. Idealizmus.

A tragédia eszméinek rendszere (dialektikája):

Dialektika: az egyetemes összefüggések tudománya, Hérakleitosz, majd Hegel

gondolkodási rendszerének alapja, amelynek törvényei:
− Tagadás tagadásának törvénye (tézis, antitézis, szintézis).
− Mennyiségi változások átcsapása minőségi változásba.
− Az ellentétek egysége, harca.

Az eszmék láncolata a tragédiában:

− Fő témája a szabadságeszme kibontakozása. Madách a dialektikus fejlődés
logikai láncolata alapján, színről-színre egyre több elemmel gazdagítja az
ember szabadságának alapját, a szabadság hiányából indul ki. Az athéni szín a

30
 demokrácia elemét adja a fogalomhoz. A római szín az egyéni boldogsággal, a
bizánci szín a hittel, a prágai a tudománnyal bővíti a fogalomrendszert. A
szabadságeszme szintézisét a párizsi szín „álom az álomban” hozza meg a
forradalom eszméinek „szabadság, egyenlőség, testvériség” kimondásával.
Tehát Madách a forradalom híve.
− Hogyan válaszolható meg Madách kérdése, van-e célja az életnek, a
társadalomnak. Madách korlátja, hogy valahol a tudatban keresi a célt, az
értelmet, így isten csak a küzdés végtelenségével tudja bíztatni.
− Madáchcsal szemben ma már azt állíthatjuk, hogy az élet értelme maga a lét,
amit tartalommal az embernek kell terveznie.
kívül
Paradicsomon
15.

14. Eszkimó

13. Űr

12. Falanszter

11. London

10. Prága 2

9. Párizs

8. Prága 1
Konstantináoly
7.

6. Róma

5. Athén
4. Egyiptom
Paradicsomon
3.

2. Paradicsom

1. Menyekben

Színek
u.a.
án
aggasty
ber
öregem

látogató

polgár

Kepler

Danton

Kepler

Tankréd

s
Sergiolu
sz
Miltiádé
fáraó

u.a.

u.a.

u.a.

Ádám
u.a.
nő
eszkimó

Nő (anya)
y
polgárlán

Borbála
polgárnő
márkinő

Borbála

Izóra

Júlia

felesége
rabszolga

u.a.

u.a.

u.a.

Éva
u.a.

kísérő

kísérő

kísérő

kísérő
us
famul

hóhér
us
famul
erhord
fegyv

Milo

katona
minisz

u.a.

u.a.
r
Lucife

Lucife
r
szocialis-ták
Az utópisták
versenyes
A szabad

feudalizmus
világa
A fr. Forradalom

feudalizmus

feudalizmus

rabszolgatartó

athéni demokrácia
rabszolgatartó

Társadalmi forma

31
 Fő gondolat Ádám

32
a másik kettősség Éva személye, aki az anyja és a felesége ellentétes és ellentmondásos
A teremtés utáni dicsőítés. Lucifer részt kér.
Teremtő teremtés
Bűnbeesés, kiűzetés. Ádám ösztönember, elszakad
istentől.
Ádám elhagyja környezetét. Alapkérdése: van-e
értelme az emberi létnek. Álmot bocsát rá.
„milliók egy miatt” Feltűnik a szabadság eszméje. lelkesedés
„egy a milliókért” a szabadságeszme torz első vereség
megvalósulása.
Nincs éltető eszme; a közösség felbomlik Élvezetekbe

ebből ered a mű egyik kettőssége: Ádám és Lucifer

lírai gyökerűek, intellektuális jelleműek (tudományos)
egyedekre; a pusztulás jelképe: a döghalál; a menekül
testvériség eszménye keresztény hitvallás.

megkettőződik a materalista és idealista elvűség

Eltorzul a testvériség eszménye. Csalódik a 2. vereség
kereszténységben. Eltorzuló erkölcs és emberi
Tudományokba menekül, de az is eltorzul. Kora őt Elvágyódik
is beszennyezi. innen
Bár elbukik, mégis lelkesülten ébred. „Álom az Utoljára
álomban.” cselekvő hős

Vörösmarty - Csongor és Tünde

Megtagadja a tudományt, helyette szabad életet újult erőre

e kettő között hánykolódik

A 19. század néhány jellemzője:

hirdeti. kap

Laorten - A lázadó angyal

egyéves vizsgálati fogság

Minden érték mérője a pénz. Nincsenek eszmények. Szerep nélküli

neveltetése, iskoláztatása

Madách kettős énje

énjét hordozza magában

Előzményei (műfaji, művi):
Minden áruvá válik. Éva győzelme. szemlélődő

Byron - Káin és Ábel

személyes adottságai
Fordulópont. Bírálja a túlzott kollektivizmust. Teljes

felesége hűtlensége
Személyes előzmények:

testvérei tragédiája
Az ember tragédiája:
kiábrándulás

Goethe Faustja

Madách élményei:
Párizs ellenpontja. Menekül a természet végzete Vállalja a
elől, de hiába. küzdelmet

sokat olvas
Az ember az állati élet szintjére süllyed vissza. Fő Nem győzött
gond: „Sok az ember és kevés a fóka.” végzetén
Elkeseredettség az álomképek miatt. Ádám nem vállalnia kell
akarja elkezdeni a történelmet, de Éva miatt ez már a küzdelmet

–
–
–
–

–
–
–
–
–

–
–
–

–
lehetetlen. Az úr nem ígér semmit, csak küzdésre s
– európában erősszellemű mozgalmak indulnak→ forradalmak
– polgárosodás, kapitalizálódás felerősödik
– politikai sokszínűség
– Madách válságba kerül – újfajta filozófiák jelennek meg – pl.: Hegerl Furier utópista
szocializmusa, Marxizmus
– Bomlik a vallás egysége
– Darvin elmélet (A Fajok eredete)
– izgatja a női lélek viselkedés problematikája (femilista mozgalmak)

A tragédia
Műfaja:
drámai költemény (lírai dráma, világdráma, keretes emberiség ábrázoló, emberiség
költemény)

Szerkezete: keretes
Keretszínek: 1, 2, 3, 15
Álomszínek: 4-16

Madách üzenete (úr utolsó gondolata):

„Küzdj, és bízva bízzál”
↓
nem ígér felhőtlen boldogságot,
könnyű életet, hanem munkával teli küzdést,
és ehhez kér bizalmat.

Madách kételyei:
– nem hisz a metafizika tudós mindenlátóságában
– de nem hisz a földöntúli segítségben sem
így ember csak önmagától várhat mindent
tehát joga választani a bűn és az erény között       
– nyílt történelemszemléletet hírdet,
– dinamikus fejlődési folyamatot az új humanista eszmék teremthetnek újfajta világot (pl.:
Párizsi szín
Tételes felfogás szempontjából: nevezhetjük tézis-, antitézis-, nintézis drámánakA jellemek:
Éva: a dráma legbonyolultabb szereplője:
– Ádám belőle merít erőt
– A szerelem, az érzékiség megtestesítője, egyben anyai – női ösztönlény
– ő a kísértésbe vivő, ugyanakkor ő az, aki biztosítja a jövőt az emberiség számára
– sokféle jellem: hiú, lázadó, önző, megértő, számító, szerető, anyagias, de igazi társ
– Lucifernek egyedül ő az ellenfele
Ádám (Madách egyik énje):
– a szív, a lélek embere
– büszke, öntudatos, magabiztos
– felváltva jellemzi a birtoklásvágy, türelmetlenség, elégedetlenség
– tettei döntően eróciók (érzelmek irányítják)
– nem igazán tud racionálisan és hüvösen gondolkodik
– nem ellenfele Lucifernek
Lucifer:
– a ráció, a hüvös ész, az értelem megtestesítője
– eredetileg lázadó angyal
– célja: az emberi élet elpusztítása
– tökéletes pszichológus – manipulálni tudja főként Ádámot
– az úr ellen lázad és lázít
– tudja, hogy mi az amivel tud Ádámra és Évára hatni, de azt is, hogy igazán csak Évától

33
 kell félnie, ugyanis a nőiesség, az anyai ösztönlét és erő mindennél erősebb.

Örkény István: Tóték

A drámaírás sohasem tartozott a magyar irodalom legkedveltebb műfajai közé.

Visszatekintve nem találhatunk oly sok nagy nevet és jelentős, meghatározó elődöt, mint
lírikusaink között.
Irodalmunk első, legjelentősebb drámáját Katona József írta, Bánk bán címmel. E mű
szinte minden előzmény nélkül robbant be a magyar irodalomba, megteremtve ezáltal a
magyar drámaírást.
Katona József megjelenése után újabb hosszabb szünet következett. Kisebb
próbálkozásoktól eltekintve a dráma, mint műfaj csak a XX. században kapott megújulási
lehetőséget.
A XX. század egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb alkotója volt Örkény István.

Nem csak a drámaírást, a novellaírást is megújította. Mind novelláiban, mind drámáiban

megtartja a műfajnak megfelelő szabályokat. Művei olvasása közben és elolvasása után
azonban mást kapunk, mint amit ezektől a műfajoktól "elvárunk". Drámáiban nemcsak a
"drámaiságot", hanem a humort is tapasztaljuk. Az egyik legősibb műfajt ötvözi az emberek
egyik alaptulajdonságával. Ez azonban egy nehezebben befogadható művet eredményez. Most
sírjak vagy nevessek? – gondolhatjuk magunkban olvasás közben. Ez a kettősség, ez az
ellentétpár, ez a furcsa elegy adja meg műveinek azt a tulajdonságot, amit csak abszurdnak
nevezhetünk.
Az 1964-ben keletkezett Tóték c. kisregénnyel valami új kezdődött Örkény írói pályáján.
Ezt az írást már groteszk szemlélet és ábrázolásmód jellemzi.

A második világháború idején Tót Lajos, a mátraszentannai tűzoltóparancsnok lapot kap

katona fiától: arról értesíti, hogy parancsnoka, akinek idegeit a “partizánok nagyfokú
zaklatása" megrongálta, szabadságát meghívására a kis mátrai falu csendjében töltené. “A
szabadságos vonat Kurszkból indul, és ő máris megígérte, hogy a zászlóalj gépkocsiján
elkísérhetem. Istenem, megfürödhetek!" - fejezi be lapját Gyula.
Tóték mindent előkészítenek a vendég fogadására. Az első feladat a budi szagtalanítása,
ugyanis az őrnagy a szagokra igen érzékeny, a falunak pedig nincs csatornázása. Oda is
vitetik a lajtot, azonban a jogászdoktor, a lajt tulajdonosa végül is azt ajánlja, inkább ne
bolygassák meg az árnyékszéket, mert csak rosszabb lesz. Tótné inkább kölcsönkéri egykori
munkahelyéről, a moziból a vaporizatőrt, ami kellemes fenyőillatot áraszt a lakásban.
Ágika, Tóték tizenhat éves kislánya, a szomszédoktól összegyűjt néhány hiányzó holmit, s
eközben családja akaratlanul is a falu érdeklődésének középpontjába kerül: nem csoda, egy
igazi őrnagy lesz a vendégük. Tót amúgy is köztiszteletnek örvend, Ágika is csodálja délceg,
egyenruhás apját.
Közben sürgöny érkezik, melyben fiuk halálhírét tudatják Tótékkal. A postás, a
félkegyelmű Gyuri atyus azonban nem kézbesíti a rossz hírt, mert módfelett szereti a családot,
elsősorban Tót Lajost. “Őbelé valósággal szerelmes volt. Gyakori, hogy a toprongyosok
emberfölötti lényt látnak az egyenruhát viselőkben, a nyomorékok a hibátlan testalkatúakban.
De ez még nem minden. Tót Lajos mindig adott magára. Senki nem láthatta félrecsapott
sisakban vagy valamelyik zsebéből kifityegő zsebkendővel. Gyuri atyus szemében ő volt az
emberi szimmetria szuperlatívusza, mert még a haját is pontosan középen választva viselte,
vagyis ha az ember Tót Lajost egy éles késsel kettészelte volna, akkor a választéktól lefelé két
teljesen egyforma félre esett volna széjjel, amit pedig még egy tojással is bajos megcsinálni."
Hála tehát a postás különleges szimmetriaérzékének, Tótéknak csak jó híreket továbbított,
s a sürgöny és a többi, a fiuk halálhíréről szóló értesítés is az esővizes hordóban végezte.
Megérkezik Varró őrnagy, s ismeretségük máris kellemetlen félreértésekkel kezdődik,
ráadásul az őrnagy úgy érzi, Tót mindig a háta mögé néz.
34
 A megoldás Ágikának jut eszébe: elég, ha apja kissé szemére húzza a sisakját, a probléma
megoldódik. Tót először tiltakozik, nem méltó az ilyesmi egy tűzoltóparancsnokhoz, családja
azonban szeretetteljesen meggyőzi. A fáradt őrnagy átalussza a délutánt, ezalatt a kíváncsi
szomszédok, ismerősök, szemügyre vehetik az előkelő vendéget. Rosszat álmodik, de
vendéglátói megnyugtatják. Cserébe Varró megígéri, hogy Gyulát maga mellé veszi a “jól
fűtött zászlóaljirodára", ahol biztonságban is lesz. Már-már lefeküdnének, amikor Tót
meggondolatlanul ásít, s elégedetten felnyög:
“Jaj, anyám, anyám, szegény jó anyám, miért hagytál el engem!" Az őrnagy az önfeledt
gesztusban a henyeséget látja, számára egyszerűen elképesztő, hogy valaki vacsora után
egyszerűen levegőzzék a verandán. Sakkot vagy kártyát javasol helyette. A tétlenség
elkerülésére egyébként a fronton katonáival levágatja, majd felvarratja gombjaikat.
Ismét Ágika talál rá a megoldásra. Ők édesanyjával dobozokat szoktak hajtogatni az egri
kötszergyárnak. Az őrnagy azonnal felbuzdul, elsajátítja a margóvágó kezelését, amellyel a
dobozokat vágják. Tótot is felszólítja, hogy vegyen részt a munkában. Tót elcsodálkozik,
eddig ilyesmi fel sem merülhetett volna. Ráadásul az őrnagy úgy érti, “szőrnagy"-nak
szólította őt, ilyesmiért a fronton főbe lövetné. Mariska őrnagyot hallott, Ágika viszont úgy
értette, Tót “tepsifejű"-nek nevezte a vendéget. A békesség kedvéért Tót beáll dobozolni.
Álmosságukat nem merik a fáradhatatlan őrnagynak bevallani.
Gyula késve érkezett tábori lapja tájékoztatja a családot Varró alvási szokásairól: nappal
alszik, éjjel fenn van, s idegesíti, ha valaki ilyenkor álmos.
Alkalmazkodóképességüknek köszönhetően Tóték már egy-egy perc alvási lehetőséget is
ki tudnak használni, s dobozolás közben el-eltünedeznek a verandára kitett székhez.
Az őrnagy azonban megharagszik, mivel egyik este Tótnak jut ideje egy berepülő lepkére
figyelni, s nem látja be, milyen káros, ha az embernek gondolatai támadnak.
Ágika remek ötletet ad: a jelenlegi margóvágó kicsi. Tót nehéz feladattal találja szemben
magát, ki kell találnia, mi a teendő. Az őrnagy, hogy segítsen, atyai gyengédséggel bánik vele.
Kezdi őt “Tót úr" helyett “Tótomnak" szólítani. Tót rá is szolgál a bizalomra, rájön, hogy egy
nagyobb margóvágót kell csinálni.
Másfél nap alatt elkészíti a hatalmas margóvágót, amelynek “pengéje egy borjút is
kettévágott volna". Ez a megjegyzés akár a mű végére való előreutalás is lehet, legalábbis
annak a lehetőségét is magában foglalja. Az őrnagy boldogságában egyenesen szobatársául
kívánja fogadni a Gyula fiút. Tót iránti rokonszenve jeleként neki adatja a levesből az összes
csirkemájat, majd sörözni invitálja.
Közben újabb tábori lap ázik szét az esővizes hordóban, melyben Gyula bajtársa, aki a
gépkocsit vezette a kurszki állomásra, az őrnagy vonatához, beszámol arról, hogy visszafelé a
partizánok megtámadták őket, ő megsérült, Gyula pedig eltűnt.
Egy este, ebéd(!) után Tót sétálni indul az őrnaggyal, s az egy vasszekrény árnyékát
gödörnek nézi: mindketten átugorják a “gödröt'; ám egyszer csak Varró számára is kiderül
tévedése, s ez ingerültté teszi: dobozolás közben félrehallja Tót szavait, a háromnegyed egyet
úgy érti: “Sózza be a nagymamája dupla cimpás fülét!'; s sértődöttségében készül elutazni.
Már saját családja sem biztos abban, nem mondott-e Tót mégis valami sértőt, s hasonló
eseteket sorolnak fel. A férfi végül is bocsánatot kér a vendégtől. Az éjszaka hátralévő részét
jókedvűen töltik, azonban Tót hajnal előtt gondatlanul ásít. Maga sem akarja elhinni, hogy
ilyesmi megtörténhetett; az őrnagy óvintézkedést javasol. A számos lehetőség közül a csipogó
nevű zseblámpát szemeli ki, amelyet Tót a szájában tartva elkerülheti a hasonló oktalan
cselekedeteket. Tót először ellenkezik, s dacosan az asztal alá mászik, később azonban jobb
belátásra tér, magától kinyitja száját, “s Mariska oly gyengéden dugta be a csipogót, ahogy
egy anya eteti gyermekét".
Mindannyiuk legnagyobb megdöbbenésére azonban, amikor már éppen minden a
legnagyobb rendben menne, Tót váratlanul eltűnik. Tomaji plébános találja meg az ágya alatt,
horkolása a nyomra vezető. Tót megvallja a plébánosnak késztetését, hogy bebújjon valahová,
akár az ő reverendája alá. Tomaji megnyugtatja a tűzoltóparancsnokot, az őt ért sérelmek
semmiségek mások háborús szenvedéseihez képest, panaszra semmi oka. Mire Mariska
megérkezik, Tót ismét nincs sehol. A misét félbe kell szakítani, mivel az oltár csipkés terítője

35
alól horkolás szűrődik ki... A plébános rábeszélésére Tót megfogadja, hogy ezentúl nem
szökik meg.
Tót újabban a budiba zárkózik be, a fiuknak írt levelet is ott írja alá. Mariska rossz álmot
lát, majd a miséről egy hang szólítja haza. A budi előtt csődület: az őrnagy megsértődött,
amiért nem tudott oda bejutni, s el akar utazni. A vasárnapi korzó járókelői úgy értik Ágika
elbeszéléséből, hogy ellenséges ejtőernyősök szállták meg a házat. Mariska kétségbeesésében
a Cipriani-villába fut, hogy az európai hírű elmegyógyász tanácsát kérje. Tót engedelmesen
elmegy a professzorral, aki megvizsgálja, majd azt tanácsolja, hogy a tűzoltóparancsnok egy
kissé roggyantsa meg a lábát, így kiküszöbölheti a közte és az őrnagy közötti
magasságkülönbséget, mely minden baj forrása. Tót először kéreti magát, de aztán
beleegyezik, s álmélkodására az utcán szembejövők észre sem veszik az apró változást. Az
otthoni örömteli fogadtatás végképp kárpótolja: az őrnagy elégedett, bár kissé csodálkozik,
úgy véli, mintha a tűzoltóparancsnok megnőtt volna.
Rokonszenve jeleként meglátogatja Tótot a budin, ahova az ismét beköltözik. Az őrnagy
vendégeskedése utolsó napjaira Tót kedvet kap a dobozoláshoz. Az álmatlanságra
mindhárman másképpen reagálnak: Mariska mindent kiejt a kezéből, s állva elalszik, Ágika
mindennek nekimegy, Tót elfelejti lenyelni a falatokat, s felcseréli a tárgyakat.
Az őrnagy úgy érzi, mintha kicserélődött volna a két hét alatt, egészségét visszanyerte, és
sajnálja, hogy búcsút kell mondania a vendégszerető háznak. Tóték kikísérik a buszhoz, s
életük visszatér a régi kerékvágásba. A margóvágót Tót a mályvabokrok közé rejti. Örömmel
gondolnak Gyulára, aki immár élvezni fogja főnöke bizalmát. Az esővizes hordóban ezúttal a
halotti leltár ázik.
Tót ismét jóízűt nyújtózik, ám hirtelen lépések hallatszanak. Az őrnagy érkezik vissza. A
partizánok felrobbantottak egy hidat, s csak három nap múlva indul a szabadságos vonat.
Szeretne ismét dobozolni. Kimegy Tóttal a margóvágóért. Az udvarról három csattanás
hallatszik. Tót visszatér, levetkőznek s lefekszenek.
“Mariska eloltotta a villanyt. Ő is lefeküdt. Egy ideig hallgatott, aztán félénken
megkérdezte:
- Háromba vágtad, édes jó Lajosom?
- Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?
-De, jól tetted, édes jó Lajosom - mondta Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell
csinálni.”
Elalszanak, Tót forgolódik, nyög álmában.

A kezdeti szituáció teljesen reális, csak egyes vonásait rajzolja le az író a történet kedvéért,
egyre mulatságosabb részleteket bemutatva. A helyzet képtelenségét fokozza, hogy az olvasó
már az elbeszélés elején megtudja, hogy Tót Gyula halott, a család áldozatvállalása teljesen
értelmetlen. Tóték azonban ezt nem tudják.

Az elbeszélés jellegét éppen az határozza meg, hogy az író a valósszerű és az abszurd

vonásokat közel hozza egymáshoz, az egyik szinte észrevétlenül vegyül a másikba. Az
abszurd itt az élet valóságos helyzeteiben keletkezik. A valósághűséget erősítik a
dokumentumok, levelek. A regény legtöbb szereplője alig tér el az átlagembertől. Ugyanakkor
a groteszk szemléletnek és fogalmazásmódnak köszönhetően ezek az emberek társadalmi
magatartások és elvek sűrítményei lesznek.
Már a mű címe is ironikusan hat. Tót az egyik legelterjedtebb magyar vezetéknév. Az írók
eddig kiemelték hőseiket a világból. Nem véletlenül írtak róluk művet. Ez már a nevükben
(esetleg pozíciójukban) is megmutatkozott. A szerzők nevükön nevezik teremtményeiket.
Ágika, Gyula, Lajos és Mariska - nem a legritkábban használt neveink. Van azonban olyan
szereplőnk is, aki nincs megnevezve. Különösen érdekes ez ekkor, ha az egyik legfontosabb
szereplőről van szó. Az őrnagy, egyszerűen, nincs túlbonyolítva. A nevek ill. a névtelenség
jelentősége csak a mű elolvasása után válik világossá.
A történet helyszíne sem királyi palota, ami tele van intrikussokkal A mű egy kicsike
faluban játszódik. Szintén egy a sok közül.
36
 Az alapkonfliktus is csak abszurdnak nevezhető: egy család mindent megtesz a náluk
nyaraló őrnagy kedvéért. A zsarnokoskodó katona az élőnek hitt fiú parancsnoka. Mindent
megtesznek egy olyan ügy érdekében, amely már biztosan nem vezet sikerhez. Feláldozzák
megszokott életüket, szokásaikat, végül már emberségüket is. Ez teszi a drámát igazán
abszurddá, a felesleges áldozatvállalás.
Mariska és Ágika - anya és lánya - gondolkozás nélkül cselekszik az őrnagy szavára. Nem
gondolnak másra, mint a drága Gyula (fiú és testvér) életére és sorsának jobbra fordulására.
Lajost, az apát, azonban tekintélyének megtartása is foglalkoztatja. Emiatt szinte már az első
pillanatban megmutatkozik az őrnagy és az apa ellentéte. A maguk körében mindketten
vezető pozíciót töltenek be: az Őrnagy katonai parancsnok, az apa a falu tűzoltó-parancsnoka.
Az apa kezdetben felháborodik, később azonban a (család többi tagjának unszolására) felhagy
állandó elégedetlenségével és panaszkodásával. Csak néha-néha hagyja, hogy elkapja az
indulat vagy engedjen a fáradtságának. Ezek a mozzanatok a mű végére egyre sűrűsödnek,
jelezvén ezzel a mű befejezésének (annyira nem is meglepő) tragikumát.
A mű nem csak Közép-Kelet-Európa kilátástalan helyzetét tárja elénk. Örkény műve több
és általánosabb értelemmel bír: az őrnagy és Tóték viszonyában a hatalom és az áldozat
viszonyát vizsgálja.
Az őrnagy nem érzi magát felsőbbrendű embernek, aki már eleve lenézi a civileket. Inkább
néz ki ő is áldozatnak. Elesett, beteg, eltorzult ember. Alacsony termetéért próbálja magát
kárpótolni torz mániáival. Amikor valamennyire kipiheni magát, tevékenységre vágyik -
Az egyetemes dobozolás vágya vezeti: „egyszer talán eljön az az idő, amikor rávehető lesz
az egész emberiség”
Azért válik önkényúrrá, mert Tóték szinte felkínálják neki ezt a lehetőséget. Butaságukkal,
naiv reményeikkel szinte ők hívják elő, nemegyszer ők formálják agresszivitását, ők adják
az ötleteket szeszélyeihez. Tót Lajos bensőleg ugyan kezdettől fogva ellenáll, mindig csak
egy hajszálnyit enged, azt is legtöbbször csak unszolásra. Ahogy azonban közeledik a tiszt
elutazásának napja, mindig többre hajlandó, mivel közelebb kerül a szabadulás napja. Így
lépésről lépésre kerül egyre megalázóbb, nevetségesebb helyzetekbe.
Értelmezési lehetőségek:
– A regény a fasizmus és a kisember viszonyáról szól. Megmutatja, hogy az eredetileg
egészséges gondolkodású tömegek milyen buzgalommal szolgálják ki a történelem agresszív
erőit, a hatalomra került őrülteket.
– Az őrnagy alakjában maga a háború jelenik meg, annak tébolya, mely az emberben
leginkább emberi tartását rombolja.
– Arról szól a regény, hogy mennyire eltorzulhat az ember függő helyzetében, hogy a
félelem présében hogyan omolhat össze a jellem, hogyan változhat meg az emberi természet.
A dráma legfontosabb cselekménye a dobozolás. A konfliktus innen indul el, ebből
bontakozik ki, végül ezzel záródik. A mű jelentős része ezzel a tevékenységgel foglalkozik.
Leginkább az őrnagy pótcselekvésének nevezhetjük, amit ráerőltet a család többi tagjára is.
Nem hagyhatjuk ki a történetet elindító személyt sem. Ő a postás. Ez a motívum is igen
ironikusan hat. A tűzoltóparancsnokot becsülő postás nem juttatja el a rossz híreket tartalmazó
leveleket a családnak. Az a levél is, amely az annyira szeretett fiú, Gyula halálhírét hozta, a
vizes hordóban végezte el küldetését, elindítván ezzel a történetet.
A mű, mint azt már említettük, kezdetétől fogva az abszurd végkifejlet felé mutat. Várjuk,
hogy a tűzoltóparancsnok visszanyerje tekintélyét és helyreállítsa a rendet a házban. Ez
azonban nem történt meg. Az őrnagy nemcsak Tóték házában, hanem a faluban is átvette a
parancsnokságot. Ekkor értjük meg, hogy ez a történet megeshetett volna a Börzsönyben
Kováccsal is, nemcsak Tóttal a Mátrában.
A végső leszámolás, ami itt szó szerint is érthető, az utolsó oldalakig váratott magára.
Kegyetlen volt, mégsem okozott akkora meglepetést, mint ahogy azt az ember gondolná.
Embersége teljes elvesztése után Tót Lajos már csak az indulataira hallgat. A papírvágóval
nem három, hanem négy darabba vágja az őrnagyot. Még leírni is rettenetes. A család
azonban nem fogadja nagy meglepetéssel. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
37
Számomra ez a közönyösség volt a legszörnyűbb. Már nem számított semmi, még az egyetlen
fiú, Gyula sorsa sem. Visszaszerezni az őrnagy által elüldözött életet. Bármi áron. De
nemcsak a tűzoltóparancsnok cselekedete volt kegyetlen. Az őrnagy sem vette figyelembe
Tóték fáradtságát a dobozolásnál, nem zavarta, hogy már emberségük feladását kívánta tőlük.
Az őrnagynak ezért lett ilyen embertelen halála. Az ember úgy veszítheti el emberségét, hogy
azt észre sem veszi. Egy érdekért, egy kitűzött célért vagy akár egy pozícióért bármit képesek
vagyunk megtenni.
Az emberi méltóságnak nincs már akkora értéke a mai világban. Örkény ezen írásában is
egy olyan kérdésre mutat rá, amin érdemes elgondolkoznunk. Azt hiszem, hogy egyik
egyperces novellájának utolsó két sora ezen művéhez is - mint általában a többihez -
odailleszthető: "Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak
összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára."
(Örkény István: Az élet értelme).

BRECHT : Kurázsi mama és gyermekei

(1938-1939)
Miért realista mű a kurázsi? a nép számára szembeállítja a realista álláspontot az
ideológiákkal: a háborúk katasztrófát jelentenek a nép számára, semmi egyebet, se
magaslatokat, se üzletet, nem foglal el morális álláspontot, vagyis nem a pillanatnyilag
uralkodó morálból indul ki, de erényes.
a szereplők cselekedeteit olyan indítékokkal magyarázza, melyek, ha felismerik és figyelembe
veszik őket, megkönnyítik az emberek számára a cselekvést. a mű az emberek többségének
jelenlegi tudatával számol.

Az epikus színház elméleti alapjainak megfogalmazása és néhány sikeres darab

(Koldusopera, Mahagonny), majd kísérletező tandrámák után írta meg Bertolt Brecht
legjobbnak tartott alkotásait, köztük a Kurázsi mamát, melyet skandináviai emigrációja
idején, közvetlenül a második világháború kitörése előtt fejezett be. Az írót személyes
állásfoglalása, morális érzékenysége vezeti; a darabot újra meg újra pacifistának mondták"
(Brecht). A mű történelmi háttérideje a harmincéves háború egy szakasza, az író azonban a
háború zűrzavarát a maga javára kihasználni próbáló kisember típusával az örök kispolgári
elvakultságot célozta meg, a náci Németországra is érvényesen. A darab 1938-ban keletkezett,
mikor a drámaíró egy nagy háborút látott maga előtt: nem volt arról meggyőződve, hogy a
,magának és magáért' való emberek tanulni fognak szerencsétlenségükből+" (Brecht).
történelmi szempontból a darab egy kiskereskedőnő élményeit mutatja be, aki a háborúban
üzleteket akar kötni és mindenét elveszti. [+] az egyedin túlmenően sorsa szimbolikus
jelentőséget kap: németország képe bukkan fel, amint rablóháborúkat folytat, másokat és
önmagát megsemmisítve, mit sem tanulva az egymást követő katasztrófákból." (Munkanapló,
53. 1. 12.)
A Kurázsi mama forrása Grimmelshausen 17. századi, tíz részből álló kópéregénye (,A
kalandos Simplicissimus' (1.), melynek harmadik része ,Kurázsinak / Courasche / ,a csaló
csavargónak élettörténete'). A regény az eredeti tőkefelhalmozás korának valóságát plebejus
szemléletű, szatirikus elbeszélő stílusban ábrázolja, kritikusan, egy egyszerű közkatona
szemszögéből. Brechtet megihlette a téma, az ironizáló tónus, a nézőpontválasztás. Kurázsi
mama maga is picaro jellegű, kemény, a túlélési ösztön hajtotta leleményes figura (de a züllött
perszónát Brecht háromgyerekes anyává alakította); a darab is kalandsorozat-szerkezetű. A
vándorlás-motívum a jelenetek állandó eleme, az (ország)út - valóságosan és szimbolikusan is
- meghatározó színhely.
Már az alcím (krónika") műfajmegjelölése epikus cselekményt sejtet. A tizenkét önálló
jelenetegységes (és songokkal szabdalt) tagolás mozaikszerűvé teszi a művet. Brecht nem
lezárt, okozati akciósort alkot; az egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekben egyetlen
szituáció variálódik: a középponti hős alkalmazkodik a háborúhoz, és minden döntésével saját
vakságát teremti újra. A célirányos montázsolás a jelen állapotának és a jövő lehetőségeinek
38
vizsgálatára irányul, a hétköznapi kisember tevékenységére, ezért hangsúlyozott az
antiheroikus nézőpont is.
Az író objektív látásmódjának és kiteljesedő világképének következménye a modernizált,
összetett mondanivalójú tézisdráma-műfaj és az új típusú parabolatechnika. Brecht célja
didaktikus ([+] mert ha Kurázsi mama semmit sem tanult is, a közönség [+] mégis tanulhat az
ő sorsából"); az általános igazságból, a tanulságból indul ki, a mű egészét ebből építi, ennek
rendeli alá; a mondandó szabja meg az eseménysor menetét. Brecht nem a valóság látszatát
akarja kelteni, hanem vizsgálódik: az ember a vizsgálat tárgya", a háború és
haszonélvezőjének viszonya; az értékpusztítás és az értékrend-változások hatása a kisemberre;
a kapitalizmus, a háború és a bűn kapcsolata. (Az író gondolataiban a pusztulás és a politika
összekapcsolódik: a rothadás foglalkoztatja a leginkább: a kapitalizmusból csak tréfát űz"
/Max Frisch/. Minden mozzanat igazolja az alaptételt: A háborút megfeji / Hát adózzék is
neki" (1.), minden jelenetből levonható következtetésként az a tanulság, hogy az üzleteket a
háborúban nem a kisemberek csinálják. Hogy a háború, amely az üzletek folytatása más
módszerekkel, halálossá teszi az emberi erényeket viselőik számára is, ezért harcolni kell
ellene" (Brecht). A szereplők többször politizálnak", ironikus hangú véleményeket és
szólamokat ütköztetnek a háborúról, a vezetőkről. Az őrmester azt állítja, hogy a béke az
disznóól, rend csak a háborúban van. Békében a nép elvadul." A tábori pap kezdeti
állásfoglalása szerint ez vallásháború. Nem közönséges, hanem különleges háború, a hitért
vívják, s ezért Istennek tetsző"; a szakács, ellentmondva, általánosít: háború az, ahol
sarcolnak, öldökölnek, fosztogatnak, egy kis megbecstelenítés se árt". A svéd király
hadjáratainak gúnyos jellemzése után (3.) levonják a következtetést: Ha az ember a
nagyfejűek szavát hallgatja, úgy látszik, hogy ők csak istenfélelemből vezetik a háborút, s
mindenért, ami szép, ami jó. De ha az ember jobban odakukucskál, kiderül, hogy nem olyan
tökfilkók - a háborút a haszonért vezetik. Különben a magamfajta kicsiny ember nem is
segítene nekik" (Kurázsi mama, 3.). Mindegy, hogy milyen köntösben (a protestáns svédek, a
katolikus németek látszólag vallási eszményekért harcolnak), de a birtoklásért, a harácsolásért
folyik a küzdelem: fenn" hódításért, leigázásért, felszabadításért"; lenn" élelemért,
ruhaneműért. A túlélés reményében zászlót-hitet változtatnak (ahol mindenki derék
lutheránus", ott, ha fordul a kocka, mindenki derék katolikus"); mindenki részese a
háborúnak: az elembertelenedett katonák, a kurvává váló lányok, az árulóvá lett parasztok. A
tomboló nyomor és az erkölcsnélküliség romlásba dönt: amikor egy zacskó sóért az ekéjüket"
adják oda és apácákat érnek rabláson" (9.), a tisztesség, a hazafiság érvénytelenített
fogalommá válik; az értékek, erények eladása" kerül a legkevesebbe: a becsület elveszett, de
egyéb semmi" (3.); elfogadott morális alap", hogy a tízparancsolatnak haszna nem volt még
sosem" (Salamon-dal).
Az időmúlást, a helyszínváltásokat a jeleneteket bevezető, vetített vagy táblára írt, az epikus
jelleget is erősítő feliratok közlik. Ezek a kivonatok" a gondolatokra, a lényegesre hívják fel a
figyelmet: követhetők ugyan a történelmi idő tizenkét évének eseményei is 1624-től 1636-ig,
mindez azonban csak annyiban érdekes, amennyiben ironikus összefüggésbe hozható a
kisszerű üzleti ügyekkel, amennyire a külső események a seftelési lehetőségeket
befolyásolják. (Kivételes a 9. jelenet hosszabb, pontos háttérrajza a háború 16. évéből:
Németország elvesztette lakosságának több mint felét+" stb., s bár ez a bevezető is indoklássá,
a koldulás magyarázatává válik, itt a stílus tárgyilagos marad.) A többi feliraton a nagy"
fordulópontok lecsapódásának ironikus volta a meghatározó: Tilly magdeburgi győzelme
Kurázsi mamának négy tiszti ingbe kerül" (5.), Wallhof erődje előtt viszontlátja fiát -
szerencsés kappaneladás" (2.). (Az író szerint a feliratoknak kritikus minőséget kell
tartalmazniuk; ellentmondást kell tudtul adniuk, [+] a dialektikának, az ellentmondásosságnak
[+] konkréttá kell válnia.") A Kurázsi mama-féle nézőpontból sajátságosan köznapiak a
világesemények: nekem az a történelmi pillanat, hogy a lányomat fejbe vágták." (6.)
A nagyfejűek" halála is többszörös gúnyolódási alkalom ebből a perspektívából. Tilly
temetésekor (1632) - a tábori pap által kommentált távoli dobszó és gyászzene közben - a
markotányosnő leltározik és anekdotázgat: Bizony kár a zsoldoskapitányért - huszonkét pár
harisnya -, hogy így a fűbe harapott, mint mondják, baleset érte. A mezőben köd volt, az volt

39
a hibás [+] eltévesztette az irányt, előrekeveredett, és a csata kellős közepén bekapott egy
golyót - már csak négy viharlámpás van hátra."
A komikumot fokozza, hogy a katonák elszelelnek" a temetésről, mert előre megkapták
zsoldjukat, harangozni meg nem lehet: épp az elesett főkapitány parancsára lőtték szét a
templomokat" (6.). Amikor Gusztáv Adolf, a svéd király elesik a lützeni csatában" (1632), a
háború véget is érhetne, és akkor a béke Kurázsi mama üzletét tönkremenéssel fenyegeti" (8.).
Az események fő vonulatát a markotányosnő üzletmenete adja, aki kalmárkodása közben
egymás után veszíti el három gyermekét - így alakul ki a mű hármas tagolása (3., 8., 11.). A
darab szerkesztésében a tanulságnak rendelődik alá az ellentételező jelenetsorrend: a mű
felezőpontján Kurázsi mama megátkozza a háborút (mintha tanult volna már
szerencsétlenségéből), erre csap rá a (rögtön ezután) bevágott felirat: Kurázsi mama
kalmárpályafutásának magaslatán", majd a hősnő első megszólalása: Nem engedem, hogy
elvegyétek a kedvem a háborútól [+] lekaszálja a gyöngéket, de azok békében is
elvesznének"(7.). Ironikusan ellenpontozó szerkesztési elvek érvényesülnek Eilif két
jelenetében (2., 8.), ill. a békés (10.) és a feldúlt parasztházak képében (11.). Kattrin sorsának
bemutatását az előkészítés, a felvezetés és a fokozásos tendencia szabja meg: a háború okozza
némaságát (mikor kicsi volt, egy katona betömte
a száját"); megverik és végleg elcsúfítják (6.); megtudja, hogy anyja rá hivatkozva
- nem hagyom itt a lányomat" - nem változtatja meg életmódját, ezért szökni próbál (9.);
végül másokért feláldozza önmagát (11.).
Visszatérő figura Yvette (3., 8.), aki saját magát árulva átvergődik mindenen, s amikor a
felszedett" hajdani óbester bátyjának özvegyeként előkerül, megállapíthatják róla, hogy van
legalább egyvalaki, aki vitte valamire a háborúban". Ugyanígy újra megjelenik a Lamb
Péterré nevesedett szakács is (2., 3. és 8., 9.); aki, miután összeáll Kurázsi mamával, a
szabadulás lehetőségét is felajánlja az asszonynak (hollandiai kocsmároskodás formájában),
de Kattrin magára hagyása árán.
A név nélküli elvi figurák közül a leggyakoribb útitárs (és hivatásának ironizálási lehetőségei
miatt legfontosabb is) a véleményváltogató, önellentmondásos tábori pap gúnyosan rajzolt,
morálisan süllyedő", átvészelő alakja. Megértő és vádló egyszerre: azok a bűnösök, akik
háborút csinálnak, s állatot az emberből" / a háború kielégít minden szükségletet [+] ellövik a
fél lábadat, erre irdatlan ordítozásba csapsz, mintha valami nagy eset történt volna, de aztán
megnyugszol vagy pálinkát kapsz, végül megint csak ugrabugrálsz. [+] és mi gátol, hogy ne
sokasítsd a fajtádat, akármilyen mészárlás folyik [+] s akkor a háború megkapja a te
ivadékaidat is, s velük masírozhat tovább" / mióta elzüllöttem, megjavultam. Nem tudok
többet katonáknak prédikálni".
A songok közül a groteszk kínálgató nóta" keretezi a művet; a zárlatban, az üres kocsiját
egyedül húzó Kurázsi záródalaként tragikus ironikus fokozás: aki még nincs föld alatt /
Kapcát cserél és talpra áll". A két kulcsfontosságú song (a Nagy Kapituláció, ill. a Salamon-
dal) a két fiú halálát követő jelenetekben (4., 9.) hangzik fel.
A nyitó jelenet a család ironikus bemutatása: informál Kurázsi bátor akciójáról, melynek
gúnynevét köszönheti (a rigai tüzérségi tűzön" kelt át, hogy eladhasson ötven, már
penészedésnek indult cipót), majd mozgalmas életútját reprezentálja finom kis famíliája"
(Fierlingné Eilif fia ' Nojocki', egy lengyeltől, de egy francia nevelte"; Stüsszi 'Kovács' apja
svájci pallér volt, nevét magyar nevelőapja miatt kapta; Kattrin Haupt pedig félnémet). A
bemutatkozó szituáció orákulum-jelenetbe vált át: Kurázsi mama cetlihúzásos jóslásából már
ekkor tudható, hogy mindhárom gyerekét eléri a háborúban a halál. Azt hiszi, saját gyerekeit
megóvhatja, pedig elvesztésükért kétszeresen is ő okolható: egyrészt - épp az ő elveivel
ellentétben - gyerekei nem tanultak meg alkalmazkodni; másrészt a markotányosnő
mindhárom halál bekövetkeztekor (sőt, az ezeket előkészítő jelenetekben is) üzleteléssel
foglalkozik. Ezen az ismétléssorozaton alapul a mű tanulsága: amíg ő alkudozik, Eilif
katonának áll (2.); sokáig egyezkedik a váltságdíjról, ezalatt Stüsszit kivégzik (3.); az ő
pálinkáján lerészegedett katona veri meg az áruért járó Kattrint (6.); üzletelni megy, így nem
tudja megmenteni Eilifet (8.); a városból menekülőktől olcsón akar portékához jutni, ezért
nem akadályozhatja meg lánya végzetes dobolását (11.). Tragikus ismétléssor büntetése is: el

40
sem temetheti őket, mert Stüsszit önvédelemből nem ismerheti fel, így a fiú dögtemetőbe"
kerül, akárcsak később Eilif (az ő esetében fokozott a tragikomikum: koldusbotra jutott
anyjának utolsó reménye, hogy találkoznak - s a fiú már rég halott); Kattrin holttestét anyja a
parasztokra hagyja, mert gyorsan odébb kell állnia.
A figurák nem egyénített jellemek, hanem elvi magatartásformák: aki képes felismerni a
helyzeteket és alkalmazkodik, életben marad (Kurázsi, szakács, pap, Yvette), aki nem, az
szükségszerűen meghal (a két fiú). És sor kerül egy akcióra is a háború ellen (a néma
Kattrin)" (Brecht).
A csatamezők hiénájának", az éles nyelvű, haszonleső-alkalmazkodó központi szereplőnek
nem jut eszébe, hogy nagyon nagy olló kell ahhoz, ha a háborúból ki akarja vágni a maga
részét" (Brecht). A lételemévé vált szerzési vágy és a túlélés ösztöne hajtja. A háborúból él,
ezért adóznia kell" neki; haszonélvező és eszköz, így vétkes is, áldozat is egyszerre.
Élettapasztalatán alapul a Nagy Kapituláció dalában megfogalmazott meggyőződése: nyelni
kell, nincs más oltalom". A kisember hétköznapi bátorságának megtestesítője: A szegény
ember nem élhet kurázsi nélkül. Különben elveszett [+] És hogy pápát, császárt tűrnek, az
meg éppen félelmetes bátorság, mert az életükbe kerül." Összetett figurájában a falstaffi
cinikus morál egyesül Niobé saját gyermekeit is elvesztő keménységével. Gyerekeinek
életével is üzletel, anyai érzései és seftelő kapzsisága között kell döntenie, de egész
életmenete a rossz választások sora. Kocsija szinte a negyedik gyereke (Lánya megmenekül,
az ekhós szekér is, de becsületes fia meghal"); a záróképben az üres szekér leplezi le teljes
magára maradtságát, kisemmizettségét; céltalan, stratégia nélküli útnak indulását. Más, szinte
fetisizált tárgyak is szimbolikus szerepűvé válnak: Kurázsi dühöng az áldozatok kötözésére
használt tiszta ingek miatt; díszes övre alkudozik, amikor Eilifet elviszik; a dob Kattrin, az
eldugott zsoldpénz Stüsszi vesztét okozza. A felfordult világban általában is eltorzult a tárgy-
ember kapcsolat: a parasztok életüket, családjukat nem féltik, de árulásra is hajlandók, mert az
ökör mindennél fontosabb nekik" (11.).
Az okos" Eilif a hőst játszó gátlástalan, brutális katona, aki nem ismeri fel a változó
értékrendet: a háborús erény a békében bűn lehet. Az ostoba, de becsületes" Stüsszi nem
szolgáltatja ki a lutheránusok zsoldját a katolikusok fogságában. Kattrin viszont tiszta,
emberséges, megszállottan gyermekszerető (jelképesen néma) hős. (Kegyetlen
meggyilkolásakor jelenik meg a színen nyíltan a háború.) A normális életre vágyó, de minden
reményét vesztett lány egyre elszántabb városmentő dobolása - a Brechtnél ritka - katartikus
pillanat. (Ezt azonnal meg is semmisíti az irónia: a pusztítás még évekig tart, anyja pedig nem
változik.) Kattrin hőstette túlmutat az elidegenítésen, embersége, együttérzése a nézőkét is
kiváltja. Szokatlannak tűnhet az érzelmi hatáskeltés, bár Brecht szerint az epikus színház
semmiképpen sem mellőzheti az emóciókat". Miközben az egész művet áthatja az
elidegenítés és az irónia, a szerzői jegyzetek szerint kifejezetten beleélést elváró jelenetek is
vannak - így még élesebbek a kontrasztok.
A lírai betétek, a songok a gondolati szálhoz kapcsolódva, de tartalmilag és formailag
elkülönülve fokozzák a kizökkentő hatást. Előreutalnak, összekapcsolnak idősíkokat,
prófétálnak (pl. Eilif dala a lányról és a huszárról saját pusztulását jelzi előre). A Nagy
Kapituláció dalát Stüsszi halála után egy fiatal katonának énekli Kurázsi. Tanulságként felfedi
magatartásának hátterét: ő is öntudatos, önérzetes fiatalból vált (szükségszerűen)
megalkuvóvá. Élettapasztalatának ironikus foglalata a halmozott bölcsesség- és közmondássor
(kéz kezet mos, ne fuss fejjel a falnak, addig nyújtózz+, fogd be a pofád"). A Koldusoperából
ismerős, módosított Salamon-dal az erények, értékek viszonylagosságát ironizálja, egy-egy
strófa a főszereplők sorspárhuzama: Salamon bölcsessége Kurázsi leleményét, Caesar
bátorsága Eilif hősiességét, Szókratész jelleme Stüsszi becsületességét idézi, Szent Márton
irgalma Kattrin jóságát - az uralkodó tulajdonságok kicsiket és nagyokat egyaránt
tönkretesznek, mert az erény nem fizetődik ki, csak a komiszság, ilyen a világ, pedig nem
kéne, hogy ilyen legyen".
A Kurázsi mama és gyermekei Brecht válasza Schiller Wallensteinjére, de válasz Shakespeare
V. Henrikjére, Corneille Cidjére [+] azaz minden olyan műre, amely a hősiességet dicsőíti,
vagy a nemzeti eszményeket magasztalja" (Brustein).

41
A mű részleteit Nemes Nagy Ágnes fordításában idézzük.

FRANZ KAFKA: AZ ÁTVÁLTOZÁS

Gregor Samsa – utazó ügynök
Grete – Gregor húga
Gregor szülei
cégvezető úr
Anna – szolgálólány
idős bejárónő
három szakállas úr - albérlők

Az átváltozás eltérően Kafka legtöbb írásától a klasszikus novella szabályai szerint készült:
GREGOR SAMSA átváltozása és az ebbõl fakadó dráma tökéletes szerkezeti egész, hiánytalan a
magatartások motivációja is. Az elbeszélésben mindössze egy fantasztikus-csodás dolog
történik: az utazó ügynök féreggé változása. Csak ezt kell elfogadnunk, ezután már
valósághûen írja le hõsének és környezetének sorsát.
Gregort az átváltozás során ismerhetjük meg, de átváltozásának közvetlen okáról vagy
értelmérõl
nem tudunk meg semmit (bûn nélküli bûnhõdés). Eddigi életérõl kiderül, hogy meglehetõsen
tartalmatlan és üres volt. Ezt jelzi szobájában függõ selejtes kép, amelyet "nemrég vágott ki
egy folyóiratból". A szoba is nyomasztó, ezt jelzi a hajnali négyre beállított ébresztõóra, az
asztalon a kicsomagolt szövetminták, a padló piszka, mint a lelki tisztátalanság kifejezõje.
Szellemi érdeklõdését betölti az újság és a menetrend tanulmányozása, néha barkácsol.
Megtudjuk, hogy õ tartja el az egész családot, fizeti apja adósságait, cége pedig embertelen
módon kihasználja.
Gregor az átváltozás után is embernek érzi magát, emberi módon gondolkodik.
Elcsodálkozik
átalakulásán, de igazából csak a fõnöke nyugtalanítja. Kezdetben mindig csak elõzõ életére
gondol, de
késõbb már fokozatosan elkezd alkalmazkodni az új világhoz.
Családja fokozatosan lemond róla, mindinkább arról gyõzködik magukat, hogy a bogár
nem is Gregor.
Elõbb emlékeit veszik el szobája átrendezésével, azután kiürítik a szobát, mely végül lomtárrá
lesz,
benne Gregor is csak felesleges lom.
A szobák kiadása után a féreggé változott fiú is egyre terhesebb lesz a családnak, az apa
almákkal
bombázza. Gregor sebesülései tulajdonképpen a családjától kapott lelki sebek. Halálos ítéletét
húga
mondja ki "meg kell szabadulnunk tõle", és azt Gregor végre is hajtja. Eltûnésével a család
felsóhajt, s
újra ringatózhat a rendezett polgári lét illúziójában.
A tragédia groteszk színezetben jelenik meg elõttünk, soha nem tudunk felszabadultan,
viszolygás
nélkül nevetni.
A világ elemeinek éles körvonalú, tárgyilagos megjelenítése érzékeltetni tudja a
fõszereplõt
körülvevõ világ lényegét: a geometrikus tagoltság, a szabályosság a külsõ világ
kérlelhetetlenségét teszi nyomatékosabbá. A négy faltól határolt üres szoba a magára hagyott
Gregor életének bezárt jellegét hangsúlyozza. A térbeli bezártság felbontása a végtelenbe nyit
utat: Samsa szobájának nyitott ajtaján át látszik a semmibe vezetõ lépcsõ teteje, a kiút, a halál.

42
Értelmezési lehetõségek:

1. Ráébredt élete alapvetõ hazugságára, arra, hogy az emberi létnek csak külsõ,
megtévesztõ
jegyeit viselte, valójában ember alatti szinten élt, és már állatinak tekinti magát. Ettõl a
rádöbbenéstõl
válik igazán emberré, érzései egyre tisztábbá válnak (vágyik a zene szellemi táplálékára). A
lelki
magatartás ára azonban a szörnyalakká változás.

2. A életre, az üzletre képtelen ember az életképesek, egészségesek szemszögébõl nézve

szörnyszülött. Samsa nem is változott féreggé, csupán élõsködõ családja tekinti annak, mert
nem akarja õket eltartani. Valójában õk viselkednek féreg módján.

Tóth Árpád (1886-1928)

Tóth Árpád a Nyugat első nagy nemzedékének egyik kiemelkedő alakja, aki-nek uralkodó
hangja végig a fájdalom, a szeretetre, boldogságra hiába váró ember szomorúsága.

1886-ban született Aradon. Hároméves korában Debrecenbe költöznek. Ott érettségizik a

reáliskolában. Ezután Pesten, a bölcsészkaron végzi a magyar-német sza-kot. Ekkor már elég
súlyos a tüdőbaja, húszéves korától végigkíséri életét. Nyarait fő-ként ezért tölti szepességi
üdülőkben. Nagyon rossz családi körülmények között élt. Két családi örökségét, a
szegénységet és a tüdőbajt súlyosbította a mesteremberi sorból szobrásszá lett, szertelen és
indulatos apa művész-kálváriája. Nagy álmait átmeneti sikerek után kudarcok és szégyenek
csúfolták meg. A bukás a családot és az érzékeny idegzetű fiút különösen megviselte. Az
egyetemi évek nyeresége elsősorban az otthon nyomasztó légköréből való szabadulás volt.

A modern nyugati irodalom hatott rá elsősorban, mert ezt őszintébbnek találta a feudális
színezetű retorikánál (szónokiasság). Verlaine-ben a gyengédség, az érzé-kenység fogja meg.
Ismeri már Baudelaire-t, nagy buzgón fordítja Samaint, s a Samain típusú költők bűvöletében
él. A betegség, a mélabú, a halálérzés, a dekadens életérzés nála tárt lélekre talált.
Költészetének első szakasza 1907-1913-ig tart, s az ebben az időben írott versek a Hajnali
szerenád című kötetben jelentek meg.

A Nyugat önértékelése szerint Ady után a második legjelentősebb költő. Ezt az értékelést ma
már túlzónak tarthatjuk, és inkább jelentős, de nem meghatározó érvényű költői pályáról
beszélhetünk. Ennek oka pedig költői világképének rendkívüli homogenitása, egysíkúsága.
Munkásságának filozófiai hátterében Schopenhauer áll, az ember kielégíthetetlen vágyaival, a
fölfokozott magány-érzettel, a tétovasággal és melankóliával. Mindez 1918-ig mint
korjelenség, korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. 1919 elején a történelmi események
hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja fel, hogy aztán haláláig tartó nagy költői
korszakában saját létélménnyé dolgozza át a lemondás és fájdalom schopenhaueri gondolatát.
A világképnek megfelelően a meghatározó műfaj az elégia. A hangnem, a hangfekvés pedig a
borongásé.

Költészetének alaphangja - különösen fiatalabb korában - a bágyadt, tehetetlen lemondás, az

állandó és testetlen szomorúság, az emberi árvaságba való elmerülés fáj-dalma. Betegsége, az
egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művészkarrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása,
az elszigeteltség és a szegénység váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélődést.

Művészetére - sajátos hangulatiságának megfelelően - az impresszionizmus nyomta rá

bélyegét. verseiben ritkán fordulnak elő szimbólumok, de annál gazdagabb képekben,
43
hasonlatokban s különösen jelzőkben. Szótára nem nagy, a szókincs egy része sűrűn
ismétlődik. Lírája egységes, töretlen, de talán éppen ez visz költészetébe egyhangúságot,
monotóniát. Mégis posztumusz kötetében korábban irt verseivel szemben a gondolatiság
elmélyültebb, a forma fegyelmezettebb és zártabb, mértéktartóan bánik a jelzőkkel, rímelése
kevésbé keresett, képanyaga természetesebb és egyszerűbb.

A költő verseiben mintha megadta volna magát a szomorúságnak, beletörődött volna sorsába.
Vágyainak megvalósítására nem érez magában elég erőt. Ez a magányos, testileg-lelkileg
egyaránt beteg költő epedő nosztalgiával tekint fel Adyra. Elő-adásmódja bármilyen bonyolult
is, mindig szelíd, tiszta és ünnepélyes.

Inkább hangulati, mint formai szempontból jellemző költeménye a Meddő órán (1908). Ez a
kitűnő, röpke önarckép a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az
élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A szó szerint tartalmon túl a kifulladó, szinte ziháló,
rövid verssorok az erőtlen fáradtságot, a monoton rímek az egyhangú élet színtelenségét, az
inaktivitást kifejtő igék pedig a meddő óra tehetetlenségét érzékeltetik. A vers általános
mélyhangúságából szinte sikításszerűen hangzik fel a három "én" - rím, a teljes
reménytelenséget és elhagyatottságot hangsúlyozva.

Míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző, cizellált elégikus dala a Rímes, furcsa játék
(1916), Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. Fáradt, laza asszonáncok
váltogatják egymást a csokonais rímekkel. Az élénk jambikus lejtést erősítik az alliterációk, s
ez a csilingelő nyelvi zene enyhíti, talán fel is oldja a vers halálhangulatba torkolló
lemondását. A rímek pazar kavalkádjában van jó adag öniró-nia, önkritika is: azt a tragikus
szakadékot próbálja áthidalni, mely a költő vágyai, élet-igénye, gazdag képzelete és
valóságosan megélt élete és sorsa között tátong.

A Rímes, furcsa játék - tagadva a címet - nem csupán játék, szerelmi vallomás is: a koldus
költő, a szegény ember a nagy élet színes gazdagsága, gyönyörei helyett csak ezt nyújthatja
kedvesének, menyasszonyának. A költemény nagytávolságokat fog át: a szeretett nővel
bejárja Európa tájait, a rímek furcsa játékával mintegy kicsúfolja a szegény, vagyontalan
ember vágyainak képtelenségét.

A külvilág durva bántásaira a beteg, túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni.

Lélektől lélekig (1923) című búsongó elégiája is lényegében egyetlen kép ki-bontása. A
színképelemzés tudományos igazságától (mely szerint az égitestek ugyan-olyan elemekből
állnak, mint a Föld és a földi lények) jut el a csillagokkal való rokon-ság gondolatáig s a
csillagok magányáig. A fény, az "égi üzenet" billió mérföldek messzeségéből érkezik el az
egyes emberhez a mérhetetlen sötétségen keresztül, s va-lami a létezés szomorúságát zokogja
el a fénynek. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai, megrendülést
érzékeltető hiányos mondatai fejezik ki: az egyes emberek között is "roppant, jeges űr lakik".
A verssorok lerövidültek, a panaszt, az elmélyültebb filozofikus tartalmat félrimek, négysoros
versszakok közvetítik

JUHÁSZ GYULA

Juhász Gyula a Nyugat első nemzedékéhez tartozott. A század eleji nagy irodalmi
fellendülésnek egyik vezető ,lírikusa, Babits Mihály és József Attila felfedezője, de nem
tartozott az élvonalba. Verseinek nagy része vidéki lapokban jelent meg. Derékba tört
karrierjének oka az örökös vidéki száműzetés, az eleven szellemi központoktól való távolsága.
Magamhoz című versében megemlíti: “Nem születtem, látom, lenni legelsőnek”.

44
 Édesapjától idegbajt örökölt, a boldogtalanság, a reménytelen boldogságkeresés,
végzetes magány, melankóliára való hajlam és a depresszió jellemzi, “a magyar bánat és az
emberi részvét költőjének” nevezi magát.
Szegedet képviseli, egy város, egy táj költője; ugyanakkor egész életét elvágyódás
jellemzi, nagyvárosi környezetben szeretett volna élni. Mivel nagy az ellentété vágyai és
környezete között, elégikus látásmód jellemzi.
Szót emelt Trianon ellen, siratja Magyarországot, kezdetben lelkesedik az 1918-as
forradalomért.
Költészetére ellentétes hatások hatottak. Az egyik Nietzsche filozófiája volt, aki szerint
az Isten meghalt, s az ember magára maradt. Csak a felsőbbrendű ember tud magának
értékeket teremteni és szembenézni a századelő problémáival. Juhász Gyulánál a nietzschei
hatást a pogány életöröm, az élet meghódítása és a tragikus, halálba vezető témák jelentik. A
másik hatás a keresztény tanítás volt, mely vallásos verseiben fedezhető fel. Ez a két hatás
nem ötvöződik össze.
Verseiben döntő fontosságú a nosztalgia. Minden élményt azonnal múlttá távolít.
Élményei elsősorban a szépséghez ,a művészethez, a kultúrához kapcsolódnak. Költészete
hangulati líra, gondolatait egy-egy hangulattá alakítva írja le, ez Verlaine-hez teszi hasonlóvá.
Magyar Verlaine-nek is nevezik.
Érzésben közel van Tolsztoj szelíd prófétaságához és az álmokat kergető Don
Quijotéhoz, a gondolkodó és cselekvésképtelen Hamlethoz, a pogányos őstörténethez
vonzódó Adyhoz és a pesszimista Schopenhauerhez. Kosztolányi a boldogtalanság
szerelmesének nevezi.
Fontos a vers zeneisége, fő versformái a petrarcai szonett és a litániaszerű kétsoros
strófákból álló művek. Nyelve konkrétabb, reálisabb, egyszerűbb és érthetőbb, mint a nagy
szimbolista újítóké.
*

Juhász Gyula szerelmi költészete

Juhász Gyula szerelmes versi Eörsi Júliához és Sárvári Annához szólnak. Júlia újságíró volt, a
költőt gondozta annak öngyilkossági kísérlete után. Juhász Gyula költészetének jelentősebb
részét inkább az Anna-versek teszik ki. Sárvári Anna színésznő volt, a költő Nagyváradon
ismerte meg. A szerelemnek nem volt élményi alapja, a költő egyre távolodó emlékeiben vált
Anna eszményivé, sokszor maga a megtestesült jóság és tisztaság. Anna iránti szerelme Vajda
János Gina-szerelmével rokon, hisz mindkettő boldogtalan, s nem valóságon, hanem
megszépített emléken alapszik. Ugyanakkor Juhász Gyula nem a lázongás, hanem a lemondó
szomorúság hangján szól.
Erről beszél a Milyen volt... (1912) című verse is. A költemény felépítése kristályosan
világos, mindhárom versszak a tétova “Milyen volt...nem tudom már” sorokkal kezdődik.
Világos tehát, hogy nem a testi valóságról van szó, hanem az emlékekről.
E rövid versben tárul elénk költészetének egyszerűsége és szerelmének teljessége.
Hétköznapi szavak kelnek életre a szinesztéziák és a szövegösszefüggés hatására. A vers
második felében a megsokasodó alliterációk hatására a vers még zeneibbé válik.
Az egész költeményt a szerelem elmúlásának keserű érzése hatja át. Ez a mű nem egy
szerelmi vallomás: a költő egyre halványuló emlékei közt kutat Anna emléke után. Miután
először szólal meg a “Milyen volt...” tétova kérdése, az önvád hangjai csendülnek fel: “nem
tudom már”. A de kötőszó tiltakozik a feledés ellen, s a természet képeiben rögtön fel is
idéződnek a szeretett nő vonásai. Az évszakok impressziói idéződnek fel: a nyári
búzamezőben rejlik Anna szőkesége, a szeptemberi égben szeme kékje, a tavaszi rét sóhaja
Anna hangjának selyme. A tél kimarad, hisz éppen azt éli meg most a költő. A természeti és
szerelmi emlékek erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna; Anna olyan szép, mint a táj.
A feledés elleni tiltakozás végül mégis elerőtlenedik. Míg a költő az első versszakban
még határozottan állítja, hogy “újra érzem őt”, a második versszakban “visszaréved”, s végül
már csak annyit mond: “úgy érzem”: ez elbizonytalanodást jelez.

45
 Formai bravúr az, hogy mindhárom versszak egy mellékmondatból és egy főmondatból
áll, s ezek egymással még ellentéteikben is párhuzamosan vannak elrendezve. Anna alakja a
földtől az égig, az égtől a messzi végtelenbe nő, az őszből az emlékezés örök tavaszába.
A vers hangulata rezignált, mélabús, de a lemondó bánatot az impresszionista ragyogás
sugározza be:

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

“Van a szerelemi érzésnek és emlékezésnek ennél érzékletesebb kifejezése, akad bőven

lángolóbb és elragadóbb, de gyengédebb, áhítatosabb − aligha.”

Anna Juhász Gyula számára istennővé emelkedett, szent áhítattal tisztelte a maga által
teremtett ideált. Erről szól Profán litánia című verse, melyben a katolikus liturgia magasztos
képeit fűzi Anna istennői személyéhez.

Tűnt Anna, aranyház,

te drága csoda,
elefántcsontmívü
boldog palota.
…
Mindent, ami kincses
úgy hordok eléd,
úrnője elé mint
rabszolga cseléd.
S te fönn, szoborárván
trónolsz, te örök,
mint dór templomok ormán
merev, isteni nők!

Imádságos hangú az Anna örök című vers is. Ez az egyik utolsó Anna-vers, 1926-ban
született. Több, mint nosztalgikus visszaemlékezés: a költő hitet tesz az elmúlt szerelem
mellett, látja, hogy az egész életében és személyiségébe beleépült.
A mű három szakaszra tagolható. Az első 6 sorban a múlt uralkodik. A lírai én és a régi
emlékek elmosódását, múlttá válását mintegy föléjük emelkedve, látszólag nyugodtan veszi
számba Anna szépségét. Az emlékek hullámzását a rengeteg erős soráthajlás adja, a hang
mégis tárgyilagos: a látszólagos nyugalom mögötti érzésekről a ritmus árulkodik. A “Ma már-
...” kezdetű szakasz a jelenre vonatkozik. A lélek már legyűrte a múlt által okozott
megrendülését, nyugodtabb állításokkal bizonygatja közönyét a múlt iránt. Az erőltetett
fölényes hanggal a lírai alany csak magának szerez fájdalmat. Ezért a sok zaklatott felkiáltás,
a “ne hidd” kétszeres kirobbanása. A harmadik szerkezeti egység a jövőnek s az előző két
idősíknak az összemosása. Juhász Gyula végleg megtöri az eddigi erőltetett nyugalmat, és az
összefűzött határozók halmozásával hirdeti a múlt gyönyörűségét és Anna örökkévalóságát.
Minden Annával függ össze.
A költő próbálja bizonygatni, hogy Annát nem szereti és el is felejtette már, de végül
már nem bírja tovább magában tartani érzéseit, megvallja szeremét, hódol Anna előtt:

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőben és elvétett szavamban

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön,

Amen.

46
 A gyengéd és finom záróhangulatot a lágy sorvégek is segítik: a sorvégeken lévő l és m
hangzók.

Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Költészete a halál közelségében teljesedett ki igazán.

1885 március 29-én született Szabadkán

1901 október 26 első verse megjelenése a Budapesti Naplóban
1903 a budapesti bölcsészkar magyar-német szakos hallgatója, barátság
Babitssal és Juhásszal
1907 első verseskötete Négy fal között címmel
1908-tól a Nyugat alapításától annak rendszeres munkatársa (tanulmányait
félbehagyva újságíró lett)
1910 A szegény kisgyermek panaszai
1913 házasság Harmos Ilona színésznővel
1915 megszületik Ádám nevű fia
1922 Néró, a véres költő
1924 Pacsirta
1925 Aranysárkány
1928 Meztelenül
1929 Ady-pamflet, melynek következtében vita támad
1933 Esti Kornél kötete
betegsége első tünetei
1935 Számadás című kötete
1936 november 3-án meghalt

Novellái: Novelláiban többnyire valamilyen lélektani tétel, igazság ölt formát. Az események
önmagukért nemigen érdekelték, az emberi cselekedetek rejtett titkát, rugóit kívánta
felderíteni. Érett elbeszéléseiből általában az derül ki, hogy milyen kisszerűen, nevetségesen
értelmetlenül élnek az emberek, elszomorító, ostoba kényszerek között az adott
társadalomban (Édes Anna). Ironikus ábrázolása mögött mindig érezhető az emberi részvét.

A legjellegzetesebb Kosztolányi művek egyike A szegény kisgyermek panaszai (1910). Ez a

kötet emelte íróját a legnépszerűbb modern költők közé.

A szereplíra sajátos megvalósulásának lehetünk tanúi: a szerző beleéli magát a vidéki, a

szabadkai kisgyermek helyzetébe. Ezeket a verseket a gyermeki léleknek a világra
rácsodálkozó gyermek bája teszi feledhetetlenné. A költő annak a kis embernek a szerepét ölti
magára, aki olyannak hiszi a világot, amilyennek azt a pillanatnyi benyomás mutatja. A

47
versek különös újszerűségét a kétféle szempont, a kettős látőszög állandó egybejátszása adja:
a felnőtt - emlékezve - nézi benne gyermeki önmagát, a gyermek pedig ámulva és borzongva
fedezi fel a világot még előítéletek nélkül.

A versfüzér legelső darabjában - Mint aki a sínek közé esett - még a beszélő szempontja
dominál. A többször kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villantja fel, s arra az
általánosan elfogadott véleményre épül, mely szerint az ember halála közvetlen közelében
újra átéli múltját. Ekkor kell megragadni a futó, az elmosódásba merülő képek közül a
lényegeset, a feledhetetlent. A vers voltaképpen nem egyéb, mint részletező hasonlat, s az
utolsó sorok fejezik ki az egész ciklus célkitűzését - az impresszionista látásmódnak
megfelelően megragadni azt, ami örök. Azok a fogalmak, melyek az “örök” szóhoz fűződnek,
nagyon is tünékenyek: színek, hangulatok, sejtelmek, riadalmak és szépségek. A halál
iszonytató közelségében az emlékezés ezeket emeli ki a múltból, ezeket dobja a tudat a
felszínre. Ezen dolgok állandóságával szemben az indító költeményben minden fut, minden
mozog.

Az emlékidézésben nincs határozott epikus kronológia: a kötet a gyermeki képzelet

rapszodikus ugrásait követi. Bizonyos előrehaladás legfeljebb annyiban fedezhető fel benne,
hogy az évek múltával az élmények száma is egyre nő, hőse egyre tudatosabban tekint szét
maga körül. A ciklusban a csodálkozás ill. az ámulat mellett jelentős szerepet tölt be a
döbbenet is. A versfüzér szinte minden darabját áthatja a szorongó félelem, az önsajnálat, a
mások iránti részvét. A kisgyermek fél: fél a betegségtől, a haláltól, az élettől, a sötéttől és
apjától.

Ezekben a művekben szinte szétválaszthatatlanok a kisgyermek és az emlékeket életre hívó

költő érzelmei. Ő ugyanis a gyermekkort olyan teljességnek, gazdag világnak fogta fel,
melyhez képest a felnőttkor lelki elszegényesedést, fokozatos beszűkülést jelentett, ezáltal a
múltidézéssel egyre sokasodó veszteségeit is át kellett élnie.

Gyermekkori ábránd, álmodozás, de egyben költői ars poetica is a Mostan színes tintákról
álmodom. A címsor önálló szakaszba kerülve azt az illúziót kelti, mintha valami nagyon
fontosat tartalmazna a közlés. A gyermek azonban nem magyaráz, nem indokol, egyszerűen
csak kijelenti, hogy színes tintákról álmodik, s ezek közül legszebb a sárga. (A színárnyalatok
hangulatokat, érzelmeket tükröznek.) Ezt követően türelmetlenül sorolja a színek árnyalatait.
A vágy nyugtalanságára utal a számneves túlzások mellett az “és” kötőszó gyakorisága. Az
impresszionizmus jellemző metaforájaként szinesztéziák (tréfás-lila, néma-szürke, szomorú-
viola) szövik át a szöveget. A zaklatott, mégis egylendületű költeményt végig óhajtó
mondatok uralják, hiszen ezek erősebb, teljesebb érzelmi-gondolati töltést visznek a
fokozásos, emelkedő versfelépítésbe. A vers egy szóval sem említi a lét szürkeségét,
hétköznapi prózaiságát, melyet a színpompával kellen megszépíteni: ez a felnőtt költő
szempontjaként rejtetten jelenik meg. Az ő szomorúsága szólal meg a színesebb élet utáni
hiábavaló sóvárgásban s a világnak hátat fordító elvonulás vágyott magatartásában is.

A korábbi gyermeki tisztaságot, szűzi ártatlanságot felváltották a felnőttség szerepei, ezzel

párhuzamosan eltűnt a gyermekkor csodálatos gazdagsága, beszűkült a hajdani élet ezerféle
lehetősége is. A Boldog, szomorú dal az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötet nyitó
darabja de a verset 1916 decemberében írhatta, 1917-ben közölte a Nyugat. A költemény a
férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmények közt élő író számvetése, rossz
közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése.

A cím egymással szemben álló, egymást tagadó jelzői már előre felhívják a figyelmet a dal
ellentétező felépitésére, ennek következtében kellő fenntartással olvassuk a költemény
kétharmad részét kitevő első szerkezeti egységet. A költő itt szinte leltárszerűen sorolja fel
elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság, önelégültség, harmóniatudat

48
jellemzi a vers hősét. Mintha önmagát kívánná mindenáron meggyőzni saját boldogságáról.
Megkapott mindent az élettől, ami egy átlagembert megelégedetté tehet: a polgári jólét
biztonságát, a civilizáció áldásait, a családi boldogság nyugalmát, a beérkezett művész
országos hírnevét, elismertségét. Éppen az a túlbizonygatás ébreszt kételyeket, sejteti a felszín
mögött rejlő elégedetlenséget (Berzsenyihez Osztályrészemre című művéhez hasonlóan). A
különös egybecsengések nemcsak önfeledt boldogságot, szomorúságot feledtető zenét
sugallnak, hanem bizonyos gúnyt, öniróniát is szuggerálnak. A vers utolsó soraiban
hangváltás történik: feltör az eddig akarva rejtett keserűség, az önmarcangoló bánat, az
elégedetlenség. Ezt jelzi a stílus megváltozása is: ideges, zaklatott, laza szerkezetű mondatok,
felkiáltások utalnak a belső nyugtalanságra, a tétova bizonytalanságra. A lélekből izgatottan
roppan ki a panasz, az önvád. Ez a hiányérzet eltörli, semmivé teszi a költemény elején oly
biztosnak látszó értékeket. Egyetlen kép uralkodik a záróképben: a lírai hős megszállottan,
lázasan keresi azt a kincset, amire vágyott: nyilvánvalóan valami tartalmasabbra, teljesebb
létre, lényegibb gazdagságra utal.

Kosztolányi költészete a 30-as években elmélyült, klasszikussá érett. Legnagyobb

költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való
félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál
közelségében született legszebb alkotásai. Az igazán nagy versek, melyek Ady és Babits
művészetének magaslatára emelték, Számadás (1935) című ciklusában jelentek meg. A
Számadás jelentős darabja a Halotti beszéd, melyben nem a saját, hanem egy másik, egy
embertestvér halálán töpreng el a költő. A cím és a két megszólítás („Látjátok feleim” – „édes
barátim”) legelső összefüggő szövegű nyelvemlékünket, a Halotti beszédet idézi fel, s
egyszerre távlatot ad a Kosztolányi versnek: arra késztet, hogy évszázadokat átívelve
összehasonlítsuk a két temetési beszédet. Az 1200 körül keletkezett prédikációban a
középkori szerzetes a bibliai történettel igazolta a halál elkerülhetetlenségét, sorra
figyelmeztetett, hogy mindnyájan a sír felé haladunk. Kosztolányi nem a halála rettenetéről,
miszticizmusáról szól elsősorban, hanem sokkal inkább az élet ősi titkáról, az ember
méltóságáról, megismerhetetlen csodájáról. A halotti beszéd egyetlen központi gondolatot fejt
ki részletesebben: minden ember egyedüli, egyetlenegy, senki mással össze nem téveszthető,
soha meg nem ismétlődő csoda. A halál tehát olyat semmisít meg, ami soha többé nem lelhető
fel a végtelen térben, sem a végtelen időben: „Szegény a forgandó, tündér szerencse, / hogy e
csodát újólag megteremtse”. Minden ember, különös, kiismerhetetlen világ: halála a
világmindenség pótolhatatlan vesztessége. Ezt a gondolatot emeli ki az első szakasz végén a
megrövidült sorok rímeinek furcsán ható csilingelése: „de nincs már. / Akár a föld: / Jaj
összedőlt / a kincstár.” A rímek önálló életre kelnek, a szövegből kiszakadva új jelentést
kapnak:” nincs már – kincstár”, „a föld – összedőlt”. A halott élő alakját apró értéktelen,
hétköznapi mozaikokból rakja össze a versbeli szónok, de így is, ezekből is egy autonóm
egyéniség feledhetetlen és megismételhetetlen alakja bontakozik ki:” a homlokán feltündökölt
a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy”. Az ember az élet tisztelete és szeretete a
költemény legfőbb üzenete, s ez önmagában is bátor kiállás volt az embertelenné váló
világban. Azelőtt a névtelen ember előtt tiszteleg a költő, aki életében „küzdve tört jobbra”.

A kötet központi tárgya a halállal szemben elfogadható magatartás kialakítása, hiszen a halált
mindenkinek magának kell egyedül feldolgoznia.

A Számadás s egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolatai költeménye a

Hajnali részegség (1933 ősze). Minden filozófia egyik végső kérdésére keresi a választ:
Miért születni, minek élni? A szürke, mindennapi lét sivárságából indul el, majd eljut a hajnali
ég csodájáig, a csillagokig - egy sajátos létértelmezésig. A költemény látható nyelve
rapszodikus versépítésről tanúskodik. A gondolatok, érzelmek nyugtalan vibrálása alakította a
formát. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete
indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gondolkodás folyamatát. A közvetlen, a kötetlen
beszélgetést, a kérlelő hangnem bizalmasságát a feltételes mód is jelzi. A vers lírai hőse a

49
megszólított ismerősnek beszéli el éjszakai álmatlanságát, a szokásos napi robotot valamint
különböző gondok természetes következményét.

A bizalmas közlés után lehangoló, kiábrándító leírás következik. Az elbeszélő figyelme

önmagáról másokra, a többi emberre terelődik, az ablakból figyelt emberek taszító,
kiüresedett létéről ad hírt az új élmény. Részvéttel is átszőtt leértékelő kifejezések sora
érzékeltei a puszta vegetációra lefokozott életeket. A többes szám első személyű birtokos
személyjel mutatja, hogy a beszélő maga is azonosul a többiekkel, nem vonja ki magát
arisztokratikusan a közös, lehangoló emberi sorsból. A célzások, hasonlatok arról is
árulkodnak, mintha nem is gondolkodó lényekről, hanem állatokról ill. mechanikus bábokról
lenne szó. Kiszolgáltatottságot, elgépiesedést, ürességet sugall a költemény első nagy
egysége.

A második részben megváltozik a szemlélődés iránya: a lentivel szemben a fentire, a földivel

szemben az égire siklott a tekintet. Megkezdődik az ámulat, valami varázslat folytán a felnőtt
átlép a gyermekkor védett s a végső kérdésekre még nem gondoló biztonságba. A hétköznapi,
szürke, kiábrándító léttel szembekerül az égi, ünnepi létezés misztikus szépsége. A költemény
második részében a gyermek a lírai narrátor. A maga teremtette látomás középpontjába egy
farsangi báléj vége, a vendégek hazafelé készülődése kerül. A költemény gondolkodó hőse a
gyermekkori mennyországból visszahull a felnőttség sivár világába. Bűntudattal fordul
önmaga ellen, magát vádolja a számonkérő kérdő mondatok felkiáltásaiban. Az új élmény
szemszögéből kudarcnak, értelmetlennek érzi lenti, robogó életét. Nyers, elutasító
szókapcsolatok használatával határolja el magát a jelentéktelenné törpült kéziratoktól, a
korábbi életcéloktól. Csak most, a halál közelében küzdötte ki magának azt a felismerést,
hogy maga a létezés csodálatos, s az életnek mégiscsak van értelme.

Ennek az új megvilágosodásnak a hatására fordul ismét a bizalmas baráthoz, s neki gyónja

meg ellentmondó érzéseit, lelki megrendültségét. A művet lezáró vallomásban egyszerre van
jelen az önfeledt boldogság és a közeli elmúlás tragikus boldogtalansága, a vallási értelemben
felfogott hitetlenség és ennek ellenére mégis valamilyen áhítatos. Ez a megtört beismerés
kényszeríti a földre boruló hálaadásra. A középkori himnuszok emelkedettségével zeng
minden megköszönő imája ahhoz, akit nem fog megtalálni sem életében, sem halálában.
Egymásba mosódik a racionálisan gondolkodó felnőtt önáltatást elvető magatartása a
csodákban hívő gyermek ámulatával. Önmagát a távozni készülő vendégek közé sorolja, aki
az Úr vendégszeretetét élvezte.

A halálközelség az életért, e meg nem ismétlődő csodáért való rajongását váltja ki az ekkor
súlyosan beteg költőből. Legutolsó költeménye, a Szeptemberi áhítat gyerekes ámulattal
zengi az élet gyönyörűségét. Ekkorra már túl volt néhány műtéten, reménykedni, bizakodni
kezdett, s a himnikus, ünnepélyes hangba belesimult egy új, utolsó nagy szerelem boldogsága
is.

A költemény a középkori himnuszok vallásos hitével fordul a pogány igazsághoz,

fohászkodik nem létező istenekhez. Reményét a haldokló évszak fáklyaként lángoló csodája
táplálja: az őszi ragyogás termékenyíti meg a természetet is. A játékos rímek az élet
vidámságát, gazdagságát, megható idillijét érzékeltetik.

a költemény további nagyobb része az újra felfedezett világ minden parányi részletének
áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A vers közepén elhelyezett, a halálból
visszatérő, újjászülető lélek boldog felkiáltása adhatja meg az egész mű megértésének kulcsát:
a halál szemszögéből nézve szépnek tűnik a csúnya is, a fájdalom is, a szegénység is, hiszen
minden az élet tartozéka, s a létezés a nem-léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet.
Az élet friss ámulata varázsolja csodás meseországgá az egész világot, ahol minden titokzatos
szépséggel telik meg.

50
A boldogító részegségben a költemény lírai hőse szinte lelkendező, kapkodó sietséggel fedezi
fel s mutatja meg társának, kedvesének a hétköznapok legmindennapibb tárgyait, legprózaibb
jelenségeit, amelyek most soha nem látott, különös szépségben tűnnek fel: egy kis templomot,
a műhelyében dolgozó vargát, a zuhogó esőt, az őszi takarítást, a csillagok megtisztult
ragyogását. Mindez összemosódik A szegény kisgyermek panaszaiból megismert
gyermekkori élmények emlékeivel.

A lét csodájához, az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult, amiért
a segélykérő első sorokban fohászkodott. Ezzel a hittel - megtalált kincsek birtokában - lázad
az elmúlás, a rohanó élet ellen a záró sorokban.

Kosztolányi költészete a legnagyobb értékeket védelmező humanista művészet csúcsaira

érkezett.

Az Édes Anna Kosztolányi nagy regényeinek a sorában utolsó. Témája egy borzalmas kettős
gyilkosság, melyet egy cseléd követ el gazdái ellen. Az író mégsem ezt a gyilkosságot állítja a
középpontba, hanem azokat a rejtve maradt, megfejthetetlen és fölfedhetetlen lelki erőket, azt
a belső kényszert, amely miatt a címszereplőnek meg kellett tennie, amit tett.

E műben a fő motívum az öntudatlan lázadás gesztusa. Anna csak a hatodik fejezetben jelenik
meg előttünk: Addig rokonától, Ficsor elmeséléséből tudhatjuk meg, hogy nincs nála
tökéletesebb cseléd. Nehezen válik meg régi helyétől, s ahogy belép Vizyék lakásába,
ösztönei máris tiltakoznak. Vizyné, a jómódú polgárasszony szinte idomítani akarja. Fel kell
adnia egyéniségét, el kell tűrnie az állati bánásmódot, a megaláztatást, a gúnyt. Életébe boldog
perceket csak a Jancsival való viszonya lopott. Annál fájdalmasabb a csalódás. Ráébred, hogy
nincs kiút. Ficsor nem engedi, hogy felmondjon gazdáinak, Vizyné keresztezi házassági
szándékát. És ő enged. A gyilkosság előtt már iszonyú vihar dúl a lelkében, nem törődik
semmivel, megrémül, az az érzése, őt támadták meg. Nem tudja már, miért tette. Gyilkos és
áldozat is egyben. Egyedül csak Moviszter doktor ismeri fel tette szükségszerűségét: meg
akarta menteni embersége maradványait, szuverenitását.

1936-ban Kosztolányi állapota egyre rosszabbodik. A Tengerszem című novelláskötete

mintha azt jelezné, hogy a halállal is dacol. Az elbeszélések a boldogság esetleges
megvalósíthatóságát járják körül.

Babits Mihály: Jónás könyve

Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó
emberek előtt már a '30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása. A
kultúra s az emberiség féltésének morális aggálya fordította szembe a jogtipró állammal,
elsősorban a nacionalizmusra épülő militarizmusok diktatúrájával.
A Jónás könyvét súlyos operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve
csak beszélgetőfüzeteivel tartotta kapcsolatát a külvilággal. A Nyugat 1938 szeptemberi
számában jelent meg első ízben.
1938-ban, Ausztria német megszállása után Babits egész Európa pusztulásától rettegett.
Ebben a történelmi helyzetben új erővel vetődött fel az a kérdés: mit tehet a költő, a művész a
barbár erők ellenében?
A Jónás könyvében prófétikus verseit folytatja. A négyrészes elbeszélő költemény egyben
bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt nagyszabású lírai
önvallomás is. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette
meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát műve főszereplőjével. A
küldetéstudat emelkedett pátosza mellett itt is jelen van az irónia, sőt a groteszk humor is.

51
A kezdetben a gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot,
menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Egy békés szigetre vágyott, ahol
magány és békesség veszi körül, egy magányos erdő szélén akart elrejtőzködni.
Komikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken, meggyötörten és elcsigázva a tengeri
vihartól; groteszk alak, amint a cet gyomrának bűzös sötétjében üvölt és vonyít az ő
Istenéhez; nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költő Ninivében is. A korábban félénk,
félszeg Jónás most önmagát is túlkiabálva, kérlelhetetlenül, kevélyen igyekszik teljesíteni
küldetését, de szégyenben marad; az árusok kinevetik; a mímesek terén az asszonyok
kicsúfolják, bolondos csapattal kísérik halbűzét szagolva, mord lelkét merengve szimatolva; a
királyi palotában meg egyenesen gúnyt űznek belőle: egy cifra oszlop tetejébe teszik, hogy
onnan jövendölje a végét a világnak.
A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a megáradt
gonoszság ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól , mert aki életében
hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös
városból a sivatagba, mert lelki szemei előtt látta a város pusztulását.
Babits verseinek története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor
naturalisztikus részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását (pl.: a tengeri vihar
szemléletes leírása). A két mű közötti legfontosabb eltérések: a bibliai Jónás könyvében a
niniveiek hallgatnak a próféta feddő szavára. Maga a király rendeli el, hogy mindenki
böjtöljön, öltsön zsákruhát és tartson bűnbánatot. Ott érthető és logikus, hogy az Úr
megkegyelmezett a városnak és a megtért embereinek. A babitsi Jónás könyvében gúnyos
közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, s ezért indokoltabbnak tűnik Jónás keserű
kifakadása az Úr ellen. A szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el
Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai,
maradandó értékei (talán) túl fogják élni a megáradt gonoszságot. Jogos ugyanis Jónás
felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az
igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb
igazságtalanságba és embertelenségbe. Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az ő
kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a
szó és az igazság gyenge fegyver, s a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. Egyébként
a prófétai küldetés teljesítése sem csak kudarccal végződött, hiszen a bűnbánatra intő feddő
szavak egyik-másik szívben kicsíráztak "Mint a jó mag, ha termőföldre hullott".
Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége
elől, nem vonulhat magányos erdőszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell:
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér...
Többen úgy értelmezték ezeket a szállóigévé vált sorokat s az egész Jónás könyvét, mintha a
költő lelkiismeret-furdalása, egész életművéért való bűnbánata szólalt volna meg benne. Aki
ismeri Babits pályáját, költészetét, az nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem vádolhatta magát
"cinkos némasággal".
A költemény ironikus-komikus és patetikus hangnemének kettőssége végig jelen van a
műhelyben. Szinte megszámlálhatatlan azoknak a szavaknak, szókapcsolatoknak,
mondatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi, nyersebb rétegéből való, s ezek
egyértelműen az irónia eszközei. Ilyenek például a rühellé a prófétaságot, szakadós ruháját.
A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsősorban a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bőven
találhatók a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejű igealakok, például: méne,
elbocsátá, fölkele. A -ván, -vén képzős határozói igenevek gyakori használata is az
archaizálást szolgálja.
A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú,
páros rímű, laza jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem
fordít különösebb gondot a költő, pontosabban: rendszeresek a virtuózan pongyola rímek.
1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán
megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért,
újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Két nagy
52
mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagybeteg költő még a régi szavak
hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként
sodor magával. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat (20 sor) mégis
a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok-átlépve a gátakat, ritmikai
egységek határait.
Bátran, és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most
már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait,
sugalmazását mindaddig, míg lehet, "míg az égi és ninivei hatalmak engedik", hogy beszéljen
s meg ne haljon.

Babits Mihály, Jónás könyve és a Bibliai Jónás könyve összehasonlítása

Mindkét mű alapja, hogy Isten észlelte a ninivei emberek bűnös, vétkes életét. Megkívánván
menteni őket az örökkárhozattól, oda küldi egy hívő emberét, Jónást. „Kelj útra, menj el
Ninivébe, a nagy városba. Hirdesd nekik, hogy a gonoszsága színem elé jutott.”- mondta az
Úr Jónásnak, hogy a bűnös város embereit térítse, és ezáltal mentse meg.
Ám Jónás úgy gondolja, hogy nem érdemli meg a város a bűnbocsánatot. Jónás
tulajdonképpen „irigykedett” a városra. Hiszen, ha ő elmegy oda és prédikál, és megtér a
város, 40 nap böjt után ők is a mennyországba kerülhetnek, pedig eddig isten nélkül éltek.
Ezzel szemben Jónás végig követte az Úr parancsát, és ő „egész életi munkája után” kerülhet
majd a paradicsomba.
Ezért támadhatott Jónásnak az a módfelett érdekes ötlete, hogy egy hajó segítségével
megszökik az Úr elöl. Tarsisba tartó hajóra szállt, ám nagy vihar támadt a tengeren. Minkét
műben Jónás ekkor lemegy a hajófenékre, és álomba merül. Babits versében Jónás a hajó
fenekén akar megfulladni, és az akarja, hogy ott hagyják, de a kapitány kidobatja a tengerbe,
mert biztos benne hogy ő miatta van a veszedelem. Ezzel szemben a biblia történetben a
legénység imádkozik, mert érezték vesztüket, majd „sorsot vetettek és a sors Jónásra esett”.
De itt Jónás maga mondta, hogy ha tengerbe vetik őt, megmenekülhetnek. Így is tettek.
Minkét műben ezek után Jónás egy cethal gyomrába kerül és három nap és három éjjel,
megbánja bűneit imáiban, hogy Isten akarata ellenére próbált cselekedni. Az úr meghallgatva
Jónást újra esélyt adott neki és a cethalat a partra vezérelte, hogy Jónást kitegye.
A két mű legnagyobb különbségét talán itt mutathatjuk meg leginkább, mert itt a
legszembeszökőbb. A babitsi szatirikus előadása szemben a biblikus szárazabb anyaggal.
Babitsnál „Ekkor nagyot ficánkolt a Cethal, Jónás meg visszaugrott dupla talppal. S új
fájdalom vett mindkettőn hatalmat: a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.”, olvashatjuk, míg a
biblikus forrás nem foglalkozik ennek a helyzetnek az érzékeltetésével, illetve csak a végét
jellemzi: „… és az kivetette Jónást a szárazra.” gondolattal elintézte a három napos ott létet.
Jónás felismerve hiábavalóságát hogy az úr akarata ellen küzdjön, elindult Ninivébe, hogy a
parancsot teljesítse.
A két műt elemezve itt értünk el a második és egyben a talán legfontosabb tartalmi
különbséghez. Babitsnál a Ninivébe vonuló Jónást nem igazán vették komolyan, se első, se
másod nap, és harmad nap, mikor az uralkodóhoz került, ott is bohócnak tekintették „Jónást
meg egy cifra oszlop tetejébe tették, hogy szónokoljon és jövendölje végét a világnak.”
Míg a biblia műben már az első naptól sikeres volt Jónás figyelmeztetése „Ninive lakói hittek
az istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsik egyaránt zsákruhát öltöttek.”
Minkét műben Jónás háromszor prédikál, de csak a bibliai műben hallgatták meg igazán.
Viszont minkét műben prédikációja után Jónás dühösen kirohant a városból, gondolván ő
mindent megtett, amit az Úr elvárhatott tőle és Ninive a megérdemelt sorsára fog jutni.
Babits részletesen leírja, érzékelteti Jónás kirohanását a városból. „… leugrott, és az örökön
keresztül kitört, s a termen át, a szoborerdőn, csarnokon, folyosókon és kerten, tavat
megúszva, rácsokon lekúszva, s a vízvezeték-csatornán lekúszva, utcán és bástyán, felmentén
szaladva rohant ki Ninivéből a szabadba…” Míg ezt az eseményt a bibliai leírás a
fantáziánkra bízza.

53
Talán csak fordítási hiba az a kicsi eltérés, hogy az egyik műben ricinusbokokor, míg a
másikban nagylevelű tök szerepel Jónás ideiglenes árnyékadójaként. Az Úr ezeket, a
növényeket azért teremtette, hogy szemléltesse a szeretett erejét, bár Jónás akkor mit sem
tudva azt hitte, hogy csak az ő jóléte kedvéért teremtődtek. Ezért háborodott fel azon, hogy
másnapra az Isten küldte féreg elpusztította a neki árnyékot adó növényt. Ninive romlását
váró Jónásra az Úr forró napsütést és tüzes szellőt küldött. Jónás szenvedésben ekképpen
imádkozott: „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”, és
ekkor az Úr kérdőre vonta őt. „Azt hiszed jogos a haragod a ricinusbokor miatt?” Mire Jónás
kifakadt:„Méltán haragszom azért, míg csak élek!”
Az Úr ekkor elmagyarázta Jónásnak, hogy miért bocsátott meg Ninive lakóinak. Hisz Jónás is
ragaszkodik az egynapos bokorhoz, bár nem ő nevelte, akkor az úr hogyne ragaszkodhatna
egy városnyi megtévedt, de megtért lélekhez.
Összegzésül Babits a biblia történetet szinte változatlanul, de sokkal élvezhetőbb,
olvashatóbb, szatirikusabb formában írta le. Cselekményei képként jelenek meg előttünk.

Kölcsey Ferenc Zrínyi dala (1830) és Zrínyi második éneke (1838)

- a szerepjátszó líra alkotásai: a költő mindkét esetben Zrínyi Miklóssal azonosul, az ő
szájából szól
- bár műfaji megnevezése a címben dal vagy ének, valójában mindkettő vers politikai témájú
óda
- lírai dialógus a formájuk: az elsőben a költő és a vándor, míg a másodikban Zrínyi és a sors
párbeszéde hangzik el

Zrínyi dala

- 1830-ban keletkezett a vers, pesszimisztikus hangja - a Himnusz záró soraihoz hasonlóan - a

kiábrándítóan passzív, magyar politikai életet látva tör elő
- alapszituáció: messziről érkezett vándor faggatja a költőt az egykorvolt magyarok után
kutatva
- három kérdés és három válasz - ebből épül fel a vers

1. HAZA "Hol van a hon…" - a hon áll, de "nem győzelmek honja már"

2. DICSŐSÉG "Hol van a bérc…" (ezúttal a magyarság régi dicsőségére kérdez Szondit
idézve) - a vár helyén ma csak rom áll, mely maga alá temette a hőst és - sajnos - dicső
példáját is

3. NÉP "És hol a nép…" - "Névben él csak, többé nincs jelen." - a példamutató elődök
leszármazottai messze nem érik utol atyáikat - romlottság, szívtelenség, fásultság
- ítélet: pesszimisztikus zárás: a passzív, "babérjain" üldögélő magyar nemes nem méltó
őseihez, nem támogatja, emeli fel országát - nemzethalál-vízió

Zrínyi második éneke

- 1838-ban írta jóval kiábrándítóbbnak látta a magyar helyzetet, mint annak előtte, ugyanis túl
volt már az úgy óhajtott országgyűlésen (1832-36) az ország, de az nem hozott semmi
változást, sőt: akik cselekedhettek volna, börtönbe került - reménytelenség
- Zrínyi és a Sors párbeszéde: 1. és 3. versszak - Zrínyi védi hazáját (érvel mellette)
2. és 4. versszak - a Sors kíméletlen kritikát ad a cselekvés-, s így egyben életképtelen
magyarságról => a Sors nem szánja meg a nemzetet, mert igazi ellensége nem kívülről
pusztítja, hanem belülről rágja (lásd: Himnusz) - ez a magyarság nem érdemel könyörületet
- végső ítélet: ennek a nemzetnek pusztulnia kell, hogy helyére új, életerős nép állhasson - ez
a nép azonban nem a magyarság egy új generációja, hanem egy teljesen más, idegenajkú nép
54
lesz => visszafordíthatatlan végzet
- képi sík => romantikus képek: a veszély metaforikus megjelenítése (ragadozó vadakkal); a
haza mint édesanya ölt testet (lásd: Arany János a Kertben c. versét)

A Zrínyi dala 1830-ban keletkezett politikai óda eredetileg nem ez volt a címe,
Szobránci dalként szerette volna megjelentetni, végül is a kiadója változtatta meg a címet, ez
nem volt Kölcsey ellenére, mert a szöveg mindenféle egyéb változtatás nélkül ment keresztül
a cenzúrán.
A költőt lehangolják a Szatmár megyében tapasztaltak, az adózó nép állapota, a
paraszti nyomorúság. Ez a hangulat szüli a párbeszédre felépített nagy alkotást. Zrínyi és a
költő fájdalmas dialógusából kiderül, hogy már nincs igaz magyarság, a nemzet már csak
nevében él. A kérdező Zrínyi és a feleleteket adó költő párbeszéde mögött érezhető a német
Herder hatása, akinek az életképtelen kis nemzetek halálával kapcsolatos jóslata mélyen élt az
értelmiségben. Ez a nemzethaláltól való szorongás sokakra hatott.

A párverse ennek, a szintén politikai óda Zrínyi második éneke, ami Kölcsey egyik utolsó
verses műve, ott már maga a szerző is Zrínyi alakját választja. Nyolc évvel későbbi
versében Zrínyi már a megszemélyesített sorssal perel a nemzet fennmaradásáért. Logikus
folytatása ez a Zrínyi dalának, de ott még két egyenrangú fél, két költő vitázik a nemzeti lét
sorskérdésein. Itt azonban a metafizikai értelemben megjelenített Sors önhatalmú lény,
akarata kikezdhetetlen, végérvényes. A vers rövid mondatai kategorikusak: nemzeti
értelemben vett jövőnk nincs, új nép veszi birtokba földünket, mely nép érdemes lesz a
továbbélésre. Himnuszhoz hasonló a vers hangneme (áldást kér), a költő a sorshoz szól
(Isten). Vallásos, patetikus a hangnem, emelkedett hangulat jellemzi ezt a költeményt.
Formailag dialógus, de egy monológ, belső dialógus, nem konkretizálható a lírai énre sem.
Pszichológiai folyamatok vannak a versben: az 1. vsz-ban a kiindulás kilátástalan
("szenvedő, nyög, vérkönny), a 2. vsz-ban a költő segítségre vár, s megjelenik a külső és
belső ellenség képe is, a költő fél a magyar nemzet eltűnésétől (1795. Herder jóslata ⇒
nem lesznek magyarok), a megoldás abban látszik, hogy ez a nemzedék eltűnik, újabb,
jobb nép jön... Reménykedik a jobb jövőben, és a végén meg is nyugszik, hogy ez valóra
fog válni.
A vezér motívuma a verseknek nagyon régi. A vándor alakja, aki egyrészt ismert már az
ókor történelméből pl.: itt Odüsszeusz, illetve Dante vándorára, a romantika korában, a
romantikus költészetben nagyon kedvelt ez a figura, Kölcsey más verseiben is előfordul ez az
alak. Azért érdekes ez a két vers, mert sok szempontból összekapcsolódnak egymással.
Egyrészt a címben szereplő Zrínyi alakja, másrészt a versek szerkesztésmódja is
összekapcsolja ezt a két verset. A két vers szerkezete kérdés-válasz formájában alakul, a
páratlan szakaszok a kérdések, a páros szakaszok a válaszok. Zrínyi második énekében ez úgy
módosul, hogy a páratlan szakasz az egy fohászkodás a sorshoz, a páros szakaszok, pedig a
sors által adott válaszok. Szintén nagyon fontos motívuma a verseknek az idő, és ezzel
kapcsolatban beszélhetünk arról, hogy ez a két vers úgynevezett időszembesítő,
értékszembesítő vers, csakúgy, mint a Himnusz, hiszen ott is láthatjuk, hogy a múlt és a jelen
valamilyen módon összevetül egymással. A múlt mindig az érték, a dicsőség, a pozitív elem,
a jelen ehhez képest a romlás, a pusztulás. Kölcsey szemléletére az jellemző, hogy nincs
igazából egy olyan jövőkép ezekben a versekben, ami bármilyen lenne, tehát akár az a
bizonyos "nemzethalál", ami majd Vörösmartynál fog előkerülni, akár valami pozitív,
kiteljesedő forradalom netán, ez hiányzik ezekből a versekből. Talán emiatt szokták Kölcseyt
pesszimistának nevezni.

Kertész Imre: Sorstalanság

Élete:
1929-ben Budapesten született.
55
1944-ben a zsidóüldözés idején a nácik Auschwitzba hurcolták, majd néhány nappal később a
birkenaui elkülönítő táborba vitték. Itt érte a felszabadulás 1945 tavaszán.
1948-ban érettségizett Bp.-en, majd újságíróként helyezkedett el.
1951-ben rövid ideig gyári munkás volt, majd a Kohó- és Gépipari Minisztérium
sajtóosztályának munkatársa.
Német nyelvtudásának köszönhetően 1953 után műfordító és szabadfoglalkozású író lett.
Művei:
 1975: Sorstalanság
 1977: Nyomkereső
 1988: A kudarc
 1990: Kaddis a meg nem született gyermekért
 1991: Az angol lobogó
 1992: Gályanapló
 2003: Felszámolás
Kitüntetései:
 Kossuth-díj
 2000: Herder-díj
 2002: Nobel-díj

Sorstalanság

Az író ebben a regényében nyomasztó kamaszkori emlékei nyomán idézi fel a fasizmus
szörnyűségeit. A mű egy kamasz fiú fejlődési regénye: a főhőst a náci haláltáborok szörnyű
tapasztalatai érlelik felnőtté.
A regény hőse egy pesti zsidó kisfiú (Köves Gyuri), ő meséli el a történetet. Maga a
cselekmény a fiú kálváriáját, elhurcoltatását, lágerbeli életét, csodával határos életben
maradását és hazatérését beszéli el; egyes szám első személyben, lineárisan haladva az
időben. A kisfiú soha nem próbál a felnőttek összefüggést kereső logikájával gondolkodni,
megmarad mindig gyereknek. A század „botránya” épp az ábrázolás visszafogottsága, s a
főszereplő gyermeki, ugyanakkor álnaiv nézőpontja következtében lesz döbbenetes erejű, s
egyben rendkívüli élességű szociálpolitikai esettanulmány is, mely éles fénnyel világítja meg
sok százezer ember lágerbe hurcolásának pszichikai, emberi hátterét.
A megtett út folyamata egybeesik a az elbeszélő felnőtté válásával; a gyermeki állapotból a
felnőttségbe.
A regény hármas tagolású, a nyitányszerű első rész és az epilógusszerű befejezés veszi közre
gerincét: a Németországban eltöltött idő történéseit.
-első rész: otthon, iskola, kényszermunkahely – rokonság, szomszédság
Az apa távozásával a fiú lesz a családfő. A felnőtt tapasztalatok körét tágítja az első erotikus-
szexuális élmény, az első csók majd a tanulást abbahagyva az első munkahely.
-második rész: megérkezés Auschwitzba, megfosztják ruhájától, hajától, még nevétől is. Az
embertelen iszony válik itt természetessé – legalábbis a főszereplő tudatában. A regény egyik
legfontosabb mondanivalója, hogy ehhez a folyamathoz nemcsak a hóhérok, hanem az
áldozatok lépései is szükségesek voltak. Rájön, hogy „mi magunk vagyunk a sors”. Egy
másik értelmezés szerint is sorstalan: nem zsidó magyarok közt a zsidósága teszi őt mássá,
más nemzetiségű zsidók közt pedig a magyarsága.
-harmadik rész: hazatérés, nem akar új életet kezdeni, véleménye: „mindenesetre csak a
koncentrációs tábort tudja elképzelni, mivel azt valamennyire ismeri, a pokolt viszont nem”

A mű

Indítás - ~Napló-nem előlegezi meg a további folytatást

-mintha egyidejű feljegyzés lenne,
De: „ha jól emlékszem”-múlt idő
-szabad függő beszéd-függő beszéd
56
 (külső beszélő más gondolatát jeleníti meg)
gyakran távolít („mint mondják”, „úgy hallottam”)
„Természetesen”-gyakran előforduló szó!!! (-jelentésmódosítás)

Köves Gyuri:-14-15éves
-érzelemmentes, érzelemszegény (-elvált szülők)
-sosem azt érzi, gondolja, amit elvárnak tőle
(apja elmegy, hazatérés, stb.)
-csak a jelenben él
szocializálódik a koncentrációs táborba
-unalom-a legborzalmasabb dolog!
Ruha- „a ruha teszi az embert”
-jelkép! (rabruha, jelek, stb)

Gyuri elmélkedik kint a hóban (és hazatérésekor még)

~ Tolsztoj: HÁború és béke –KULTÚRKRITIKA
„megváltás”: a répaleves illata
„szép koncentrációs tábor”
Hazatérés
-kommunista üdvtörténet
-újságíró: pokoltörténet
-öregek: túlélési stratégia (felejtés)
De: a kész magyarázatokból NEM kér - Hárít

„szép koncentrációs tábor”

-oda szocializálódott
-ott nem volt képmutatás

Sorstalanság:
saját sorsától fosztódik meg
(mindig csak megteszi azt a lépést, amit éppen kell)
befejezés: „orvos, vagy vmi efféle lesz”, mert anyja erről álmodozott

Arthur Miller:Az ügynök halála

Willy Loman, az ügynök fáradtan érkezik haza, két nagy, árumintákkal megrakott bőröndöt
cipelve. Bostonba kellene utaznia, de nagyon fáradt, így úgy dönt, hogy visszafordul. Linda, a
felesége jó kedélyű, kedves asszony, aki szereti és félti a férjét. Megkéri őt, beszéljen a
főnökével, hogy New York-ban kapjon állást, hiszen már hatvanéves is elmúlt, nem való neki
a sok utazás.

Két felnőtt fiuk nem sokra vitte, s viszi az életben. Biff 35 éves, Happy 33 éves. Arról
ábrándoznak, hogy közösen kezdenek vállalkozásba, s majd sportszerekkel foglalkoznak. Míg
a két fiú a jövőt tervezgeti, addig Willy a múltba tekint.

Az egész műben két idősík található, a jelen és a múlt. Megtudjuk a múltból, hogy Bernard,
Biff barátja, egy komoly, szorgalmas, jó tanuló fiú, aki segít Biffnek matematikából, hogy
57
barátja elkerülje a bukást. A család rosszul áll anyagilag is, más ügynököknek sokkal
könnyebb eladni a termékeket, hiszen sokkal ügyesebbek, mint apjuk. Miután Biff megbukott
matematikából, apjához utazik Bostonba, ahol rájön, hogy apjának szeretője van. Kapcsolatuk
megromlik, amit most a jelenben is érezhetjük.

Visszatérünk a jelenbe. Linda a fiúkkal beszélget; aggódik férje életéért. Willynek megvonták
a havi fix fizetését, ezért minden héten Charley-tól kér 50 dollárt, azt adja haza, mintha ő
kerreste volna. Linda mérges lesz a fiaira, hiszen ők se vitték semmire, pedig az apjuk egész
életükben dolgozott, s kiszolgálta őket. Nem érti, hogy mi lehet Biff és az apa között a
probléma. Linda szerint apjuk öngyilkosságra készül, hiszen több balesete is volt, amelyek
nem lehettek véletlenek; a pincében pedig egy gázvezetékhez illeszthető gyanús csövet is
talál.

Willy visszatér a sétából, s a fiúk azonnal új vállalkozásuk terveivel kezdik ostromolni, illetve
próbálják jobb kedvre deríteni. Másnap Willy kipihenten ébred. Elmegy főnökéhez, hogy
előleget kérjen, de nem jár sikerrel. Főnöke kirúgja őt, s azt sem engedi neki, hogy Bostonba
utazzon.

Este Willy a fiúkkal vacsorázik egy vendéglőben. Elmondja az igazságot, hogy kidobták az
állásából, és muszáj, hogy valami jó hírrel menjen haza Lindához, hiszen az asszony csak erre
vár. Biff hiába is szeretné, nem tudja elmondani az igazságot, hogy őt a régi barát Oliver még
meg sem hallgatta, a nagyszerű vállalkozásukkal kapcsolatosan. Biff teljesen kihozza a
sodrából apját, ezért Willy pofont ad neki, majd elmegy az asztaltól.

Willy felriad a vendéglőben, észreveszi, hogy a fiai már fizettek és elmentek. A hazatérő
fiúkat anyjuk fogadja. Nagyon haragszik rájuk, amiért ilyen kegyetlenül viselkedtek apjukkal.
Egész nap a fiaival való közös vacsorára készült, s erre ők otthagyják. Ilyen kegyetlenségre
senki nem lenne képes.
Biff belejelenti, hogy végleg elmegy hazulról, s még csak írni sem fog szüleinek. Biff és apja
nagyon összeszólalkoznak. Megmutatja apjának, hogy megtalálta a gumicsövet, valamint apja
arcába vágja, hogy ő csak egy tucatember. Végül Biff zokogva borul apja nyakába, és Willy
boldogan veszi tudomásul, hogy fia nagyon szereti őt.

Mindenki aludni megy, egyedül Willy marad még kinn. Feltűnik Ben bácsi, aki Willy tervét
helyesli – valamelyik nap arról beszélgetett ugyanis Willyvel, hogy remek húszezer dolláros
üzletet lehetne összehozni biztosítással.
Ben szerint a biztosítótól kapott húszezer dollárral Biff sokra vinné. Willy retteg a félelemtől,
mivel nem tudja, hogyan is csinálja az ügyletet. Nemsokára egy induló és elrohanó kocsi
hangját lehet hallani – mindenki megijed, majd kiáltozva fut ki a házból.

Az utolsó rész a rekviem. Temetés utáni jelenet, a családon kívül csak Charley jön el a
temetésre. Végül Linda egyedül marad férje sírjánál, s nem érti, hogy miért tette ezt magával,
pont most, amikor már a házat is kifizették. Hiába, ez a ház már sose lesz az otthonuk.
Az asszony zokogva mondja: „Szabadok vagyunk…Szabadok!”

Édes Anna (elemzés)

A regényt a Nyugat közölte 1926. július 1-jétől folytatásokban, miután Kosztolányi Dezső a
szerkesztőknek, Osvát Ernőnek és Gellért Oszkárnak egy napon reggeltől estig tartó
felolvasás után bemutatta, méghozzá - mint Gellért Oszkár írja visszaemlékezéseiben -
„harsányan és elfúlva, olykor-olykor a zokogással küzdve", ki-kifutva a szobából, hogy
58
lecsillapodjék, a hallgatók pedig „szótlanul és meghatottan várták" a felolvasás folytatását.

Az Édes Anna egyértelmű kritikai és közönségsikere oldotta azt a feszült és ellenséges

légkört, mely az írót a húszas években körülvette. A jobboldali sajtó támadta Kosztolányit az
őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idején vállalt (egyébként csekély) szerepe
miatt, a baloldali értelmiség a múlt megtagadásáért bírálta, amiért az Új Nemzedék című újság
Pardon rovatában utólag ironikusan írt a kommünről.

A regény több mint két év eseményeit öleli föl. 1919. július 31-én kezdődik a történet és 1921
őszén zárul. A címszereplő késleltetve jelenik meg a műben, 1919. augusztus 14-én lép
szolgálatba Édes Anna Vizyéknél, s a kettős gyilkosságot a következő év május 28-ról 29-re
virradó éjszaka követi el. Anna és a Vizy család sorsának hátterében a huszadik századi
magyar történelem tragikus fordulatai állnak: a Tanácsköztársaság utolsó napja, Budapest
román megszállása, Horthy bevonulása, a trianoni békeszerződés aláírása.
Az Édes Anna - mint minden nagy formátumú műalkotás - sokféle jelentésréteget, értelmezési
lehetőséget foglal magába.

Kosztolányi világ- és emberképének legfontosabb jellemzője, hogy az élet megfejthetetlenül

titokzatos sokszínűségét, az ember megismételhetetlen egyediségét vallja. Az író minden
olyan eszmét és gondolatot elvet, amelyik leegyszerűsítő magyarázatra törekszik, amelyik
egyetlen okkal magyarázza a sokszínű világot és az emberi életet. Édes Anna tettével
kapcsolatban a bíróság elnöke fejt ki hasonló gondolatot: „Tudta, hogy egy tettet nem lehet
megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes
életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl" (Miért?). A regényben az elbeszélőtől
az összes szereplőig mindenkinek nyilatkozni kell Édes Anna gyilkosságáról, s az értelmezés
és válasz felelőssége alól az olvasó sem vonhatja ki magát. Az értelmezési lehetőségek
felmutatása talán közelebb visz a rejtély megfejtéséhez.
Az úr-cseléd viszonyt, mint a társadalmi igazságtalanság témáját és jelképét a naturalizmus
hozta be az irodalomba. Az elnyomó és elnyomott hagyományos szerepéhez többnyire
erkölcsi tulajdonságok is társulnak: megalázottságában a cseléd a tisztaság és jóság
megtestesítője.

A szociális-társadalmi háttér és motiváció az Édes Annában is jelen van. A Balaton vidékéről

a fővárosba felkerült lány szerény fizetésért dolgozik Vizyéknél. Az első találkozáskor lezajló
párbeszéd, a cselédkönyv szenvtelen adatai (termete, fogai, különös ismertetőjele) a
rabszolgavásárra emlékeztetnek. Moviszter doktor a bírósági tárgyaláson arról beszél, hogy
Annával gépként bántak, nem tekintették embernek. Ahogy Vizyné körbevezeti Annát a
lakásban és kiosztja a napi feladatokat, a külön vacsora, a konyhai fekhely, az elvétetett
gyerek az orvos szavait igazolják. Fölerősíti a szociális ellentétet az is, hogy a kommün torz
egyenlőségelve után újra a merev társadalmi hierarchia és berendezkedés kerül előtérbe.

Kosztolányi azonban túl is lép a hagyományos úr-cseléd viszony ábrázolásán. Fölmutatja,

hogy nem csak Anna kiszolgáltatottja a méltóságos úréknak, hanem a függés kölcsönös.
Vizyné állandóan attól retteg, hogy elveszíti Annát. „Az tagadhatatlan, hogy most inkább rab
volt, mint bármelyik cselédje mellett. Egyelőre nem mozdulhatott mellőle." (A tünemény) A
kettejük közti kapcsolat és kötődés, melyet a gyilkossági jelenet is példáz (Vizyné a halála
pillanatában szinte magához öleli Annát), nem szabad emberek döntésén és választásán
alapul. A függésben elvesztik szabadságukat, s ez mindkettőjük személyiségét eltorzítja. A
közös vonást hangsúlyozza az a tény is, hogy elvesztették gyermeküket. Vizyné tartalmatlan
és üres életét a cselédlány tölti ki, belebetegszik abba a lehetőségbe, hogy Anna elhagyja.
Anna valóban megfelel az elvárásoknak: tökéletes cseléd. Moviszter jellemzése, miszerint
gépként bántak vele, nemcsak a lelketlen bánásmódra utal, mellyel megalázták a lányt, hanem
a címszereplő viselkedésére is. Érzéseit a kettős gyilkosságig szinte kikapcsolta, tökéletesen
dolgozott. „Mint valami halk automata mozgott ide-oda. Mint egy gép, gondolták, mint egy

59
gép." (Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről) Az emberi természet azonban nem
végletes, nem tökéletes, hanem az állandó változások között formálódik. Az emberi
személyiség sokszínűségére és a végletesség veszélyére Moviszter doktor figyelmeztet:
„Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz
is" (Anyag, szellem, lélek). Anna lemond a választás és változtatás jogáról és lehetőségéről,
ott marad Vizyéknél. Patikárius Jancsival való kapcsolatában is természetesnek veszi, hogy az
úrfi el akarja csábítani, s nem érti Jancsi tétovázását. Hallott már róla, hogy ez természetes.
Kettejük közül a fiatalember a megilletődöttebb, s Anna az, aki végül is magához vonja az
úrfit. A lány tisztában van a cselédszereppel. Szó nélkül veszi be a magzatelhajtó porokat, ám
a gyilkosság egyik közvetlen indítéka éppen Jancsi és Moviszterné flörtje.

A szegény-gazdag ellentét bár motiválja Édes Anna tettét, és határozott hátteret rajzol a
történet mögé, nem teljes válasz a „miért?" kérdésére. Az emberi lényegen a társadalmi
rendszer megváltoztatása nem módosít. A regény kurzusváltás időszakában játszódik, a
„vörösből" a „fehérbe" való átmenetkor. Legfeljebb a szerepek, a ruha, a beosztás, az állás, a
modor cserélődnek. Ficsor házmester újra szolgálatkész lesz, Viatorisz, a boltos újra köszön a
vevőknek, Vizyné Anna megjelenésekor leveti „régi, lila pongyoláját, melyben a kommün
idején szokott kijárni az utcára, hogy proletárasszonynak tekintsék", és „a szekrénye előtt
magára kapta fehér pongyoláját, pezsgőszín harisnyáját, barna félcipőjét" (Anna). Az emberi
kapcsolatok természetrajzát, az emberi minőséget a társadalmi fordulatok nem érintik.

A szegénység-gazdagság ellentéte nem csupán szociális jellegű, hanem nyelvi is. Anna
képtelen önmagát kifejezni. A Vizyéknél történő bemutatkozáskor Ficsor közvetíti érzéseit, a
bírósági tárgyaláson az elnök fordítja le emberi beszédre Anna hallgatását: „Azt érezte, hogy
haragszik rájuk, agyát hirtelenül elborította a vér, nem bírt uralkodni magán, eszébe jutott
talán, hogy egyszer az asszony megszidta, bosszút akart állni" (Miért?).
Kosztolányi a nyelv segítségével ábrázolja a nyelvi képesség beszűkülését, a szó erejével
fejezi ki a kimondhatatlant. Anna nyelvi szegénységével, artikulációra való képtelenségével
áll szemben a többi szereplő locsogása. A probléma fontosságát jelzi, hogy az első és utolsó
fejezet, mely keretbe foglalja a regényt, azt példázza, hogy az emberi élet titkát, a
megfejthetetlent beszélik szét, s a szavak tengerében elvész a lényeg. „Legalább a
Krisztinában ezt beszélték" - olvashatjuk Kun Béla menekülésével kapcsolatban, a
zárófejezetben pedig Druma és két kortese ad „egyértelmű" választ a Koszlolányi-jelenségre.
A köznapi kommunikáció értelmetlenségét jelzi az a visszatérő motívum is, hogy gyakran
valami külső zaj nyomja el a beszélgetést: zajforrássá silányul az emberi szó. „De amit
mondott, azt már nem lehetett hallani" (Párbeszéd egy zöldkerítéses ház előtt).

Nyelvi kifejezőképesség híján Anna elsősorban érzékszerveire hagyatkozik. A világtól való

idegenségét jelzi, hogy „Mikor ide belépett, a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan
rosszullét fogta el, hogy azt hitte, azonnal összerogy. Valami kimondhatatlan büdösséget
érzett, mint a patikában, éles hideg szagot, mely egyre jobban facsarta az orrát, kavarta belét"
(Anna). Nem tudott enni, és „Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet. Szaglása,
mely éles volt, mint a kutyáé, tiltakozott ellene" (Anna). Amikor bevette Patikárius Jancsi
porait, csak végtelen keserű ízt érzett: „És csak azután lett igazán keserű, mikor már bement
és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség. Csak a
méreg lehet ilyen keserű" (Valami nagyon keserű). Reggel felébredve nem lát semmit,
„körös-körül fekete volt a világ: megvakult" (Valami nagyon keserű).

Az Édes Annában a történelem, a társadalom és az emberi viszonyok kuszáltsága a tárgyak

szintjén is jelentkezik. Az áttekinthetetlen zűrzavar leírásával indul a regény. Vizynét - Annát
várva - bántotta, hogy „zsíros tányérok még ott maradtak a középen a rizsfelfújt mellett, meg
hogy a porcukorszelencén a legyek dőzsöltek. Szeretett volna egy kis rendet teremteni"
(Anna). Anna úgy érezte, ellenséges tárgyak veszik körül: „Maguk a bútorok is valami
mérhetetlen rémülettel töltötték meg" (Anna). Az idegenkedés miatt föl is akar mondani, de

60
mégis marad. Sőt, a nagytakarítás révén úgy tűnik, úrrá is lesz a káoszon. De mindez csak
időleges. A fogadást követően a rendetlenség, az ételmaradékok „futurista" látványa a
meghatározó. A tárgyak újra föllázadnak Anna ellen, kikerülhetetlenné téve ezzel a lány
gyilkosságba torkolló lázadását is. A Vizy-ház káosza csupán jelképezi a világ
emberidegenségét: így kap jelképes értelmet Anna születésének dátuma: 1900. A címszereplő
sorsa a huszadik századot jelképezi, melyből hiányzik a harmónia és a humánum, de jelen van
elfojtva vagy felszínre törve az erőszak, a brutalitás, az embertelenség.

Édes Anna alakja, tettének motivációja rokonságot mutat a freudi mélylélektan elfojtás-
kitörés tanával. E szerint a sok apró és észrevehetetlen megaláztatás robban ki látszólag
értelmetlenül a bál éjszakáján, a címszereplő „részeg kimerültségében". Kosztolányi
ábrázolásmódja sokban azonosítható a freudi felfogással. De éppen a sokszínű személyiségről
vallott nézete mond ellent annak, hogy az Édes Annát a pszichoanalízis példaregényének
tartsuk. Az elbeszélő maga is ironikusan szól az ambiciózus védőügyvédről, aki Pierre Janet
lélektani tanulmányából citál idézeteket Anna tettének indoklására. Ha mélylélektanról
beszélhetünk, akkor inkább Ferenczi Sándor a kriminológia és a pszichoanalízis kapcsolatát
vizsgáló műve áll közel Kosztolányi felfogásához: „A bűntettesek tudatos bemondása és a
bűncselekmények ténykörülményének még oly beható megállapítása sem fogja soha kielégítő
magyarázatát adni annak, miért kellett annak az egyénnek az adott helyzetben azt a
cselekedetet elkövetnie.

A külső körülmények a tettet igen sokszor egyáltalán nem indokolják, a tettes pedig - ha
őszinte - be kell, hogy vallja, hogy tulajdonképpen maga se tudja, hogy mi vitte rá a tett
elkövetésére, legtöbbször azonban nem őszinte még önmagával szemben sem és utólagosan
keres és talál magyarázatokat alapjában értelmetlen és lelkileg indokolatlannak látszó
viselkedésére, vagyis racionalizálja azt, ami irracionális." Ezt a racionalizálási feladatot
végzik el, Anna helyett is, a tanúk a bírósági tárgyaláson. Druma Szilárd szerint a lány egész
éjjel a kést kereste, s a bűntett politikai hátterét hangsúlyozza, Ficsor szerint már régóta
készülődött a tettre, Ficsorné szerint rossz lány volt. Csak Moviszter áll ki Anna mellett.

Moviszter központi szerepet játszik a műben. Bár véleménye egy az Anna tettét megítélő
sokféle vélemény közül, felfogása alapvető vonásokban Kosztolányi kései verseinek
világképét tükrözi. Ezért szokták az író szűcsövének is tekinteni. Az orvos különös figura.
„Betegebb volt, mint akármelyik páciense", fiatalon Berlinben az egyetemen tanársegéd és
szívspecialista volt, itthon a közkórházakban és a munkásbiztosítóknál dolgozott, felesége
állandóan megcsalta. Sztoikus nyugalommal igyekezett távol tartani magától a világot, őrizni
függetlenségét. Lelkében azonban ott élt a részvét minden megalázott és megszomorított
embertársa iránt: „Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoá, se
kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában
foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat" (Miért?).

Hogyan lehetünk úrrá a világ, a történelem káoszán, a személyiség ellentmondásain, az

emberi kapcsolatok zűrzavarán? Moviszter az irgalom, a keresztény szeretet és alázat
fontosságát hirdeti. Elveti a nagy és fellengzős eszméket, melyek szentesítik a bűnt, az
erkölcstelenséget és brutalitást. Tudja, hogy a világ nem a tökéletesség színtere, s vallja, hogy
az eszmény, Krisztus országa a lélekben van.

A könyörület, a szeretet, az irgalom a legfőbb érték az Édes Annában. Ezt jelzi az is, hogy
Kosztolányi latin nyelvű halotti szöveget illesztett a regény elé mottóként. Az egyetemes
nyelven megfogalmazott ima könyörgés a cselédlányért, az áldozatokért, a szereplőkért,
valamennyiünkért.

61
 Ady Endre
1877-1919
Élete:

1877. november 22-én született Érmindszenten. Apja Ady Lőrinc, bocskoros,

hétszilvafás nemes. Anyja Pásztor Mária tanult család gyermeke volt. Az elemi iskola 5
osztályát Érmindszenten járta ki. 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnázium diákja lett. Ez
katolikus és szigorú intézmény volt, amit nem szeretett. 1892-ben Zilahon, a Wesselényi
Miklós Református Kollégiumban folytatta tanulmányait. Ezt az iskolát hamar a szívébe zárta.
Nagyon jó tanuló volt, jelessel érettségizett. Sokat olvasott. 1896-ban beiratkozott a debreceni
jogakadémiára. Ezt nagyon hanyagolta, ritkán járt be az órákra. 1899-től a 48-as érzelmű,
függetlenségi párti Debrecen c. lapnak a munkatársa. Ismerte a pozitivizmus kidolgozójának,
Auguste Comte-nak a nézeteit, hatott rá a filozófus Nietzsche. 1899-ben megjelent első verses
kötete Versek címmel. Ennek semmi köze későbbi műveihez. 1900-ban elhagyja Debrecent,
Nagyváradra költözik. A Szabadság c. lapnak lesz a munkatársa. Szellemi pezsgés jellemzi a
várost. Jól érezte magát itt. Barátai: Nagy Endre, Bíró Lajos. 1901-től a Nagyváradi Napló
munkatársa. Itt lett kitűnő újságíró. Publicisztikája előbb ért be, mint költészete. Egy
táncosnővel való élménye következtében vérbajos lett. Nagyváradon szerelmes lett egy
kivételes intelligenciájú, széles érdeklődési körű, az irodalom iránt fogékony, Párizsban élő
magyar asszony Diósy Ödönné Brüll Adélba. Verseiben Lédának nevezi. Léda támogatta
Adyt. Ady otthagyta az újságot, hazament Érmindszentre franciát tanulni. 1903-ban megjelent
második verseskötete Még egyszer címmel. 1904-ben Párizsba utazott, innentől kezdve
megjelentek rajta a vérbaj komolyabb tünetei, kezeltette magát. Léda segített neki eligazodni
a nagyvárosban. Párizs, a szépség, a fényűző gazdagság, a modern kultúra szimbólumává lett
szemében, felszabadította költői tehetségét. 1905-ben hazatért Budapestre, ahol állás várta a
liberális-radikális szellemű Budapesti Naplónál. Főszerkesztője Vészi József fölismerte Ady
tehetségét. 1906-ban megjelent 3. verseskötete Új versek címmel. Nagy felháborodást keltett
vele. A nyelv, ízlés, észjárás, költői magatartás és látásmód tekintetében más volt, mint amit
az emberek megszoktak. 1906-ban keserűen menekült Párizsba, ahol Léda szerelme várta.
Külföldről küldte haza a Budapesti Naplónak cikkeit és verseit. 1907-ben visszatért
Budapestre. Anyagi gondjai támadtak. A Budapesti Napló idegen kézbe került. 1907-ben
megjelent Vér és arany c. verseskötete, mellyel fokozta a felháborodást. A költő első
forradalmi versei a Népszavában jelentek meg, 1907-ben. 1908. január 1-jén megindult a
Nyugat, melynek főmunkatársa lett. Irodalmi liberalizmust hirdetett. Az írónak egyedüli
mércéje a tehetsége, az írónak mindent szabad, amit jól meg tud csinálni. 1908-ban részt vett
a Holnap irodalmi társaság tevékenységében. Ingerültség és félreértés íratta meg vele A duk-
duk affér című igazságtalan cikket, melyet a konzervatív Herczeg Ferenc lapjában, az Új
időkben jelentetett meg. Később megbánta, hogy barátainak fájdalmat okozott. Pesten
ugyanolyan bohém életet élt, mint régen Nagyváradon. Gyakran utazott külföldre, főleg
Franciaországba, Itáliába, Svájcba, Monacóba. 1904 és 1911 közt hétszer járt Párizsban, de
Lédával itthon is találkozott. 1909-től egészsége fokozatosan romlott. 1914-ig évente jelentek
meg kötetei, s ekkor már népszerűség és siker övezte. 1908-ban adta ki Az Illés szekerén c.
könyvét, melyben megjelentek istenes és forradalmi költeményei is. Többi kötete: Szeretném,
ha szeretnének (1909), A Minden-Titkok versei (1910), A menekülő Élet (1912), A magunk
szerelme (1913), Ki látott engem? (1914). Lédával való viszonya 1912-ben ért véget. Innentől
kezdve sok nőtől kapott rajongó levelet. Itt tűnt föl neki egy 16 éves kislány, aki 1911-től
kezdve Lausanne-ból, majd Csucsáról küldte leveleit. A lány Boncza Berta volt. A költő
1914-ben meglátogatta a csucsai Boncza-kastély úrnőjét. 1915. március 27-én, Budapesten
megtartották az esküvőt. 1917-ben Adyék megörökölték az após 3 szobás pesti lakását is.
1917-ben beköltöztek tékozló pazarlással berendezett új otthonukba. A költőnek védelmet
jelentett a kései szerelem és a csucsai kastély. Egészsége rohamosan romlott, lelkileg
62
összezúzta a háború. Alig volt olyan lap, mely a háborús propaganda közepette vállalni merte
volna az Ady-versek közreadását. 1818-ban megjelent A halottak élén c. verseskötete. Ebből
kimaradtak versek, melyek a költő halála után 1923-ban Az utolsó hajók c. kötetben jelentek
meg. 1918-ban betegsége súlyosra fordult. Dadogva tudott beszélni, és a szelleme is kezdett
leépülni. 1919. január 27-én egy szanatóriumban halt meg.

Ady, magyarság-versek:

A nemzetféltés, a szorongás váltotta ki Adyból is a keserű, átkozódó, ostorozó

költeményeket, az ún. magyarság-verseket.
Körülbelül 120 költeményt írt. A legfőbb kérdése volt: fenn tud- maradni a magyarság?
A föl-földobott kő; A fajok cirkuszában; Nekünk Mohács kell.

Az a félelem, kétség izgatta, hogy vajon ez a nyelvileg és kulturálisan elszigetelt magyarság

fenn tud-e maradni a népek közötti versengésben, vagy névtelenül elvérzik a harcban.
Ostorozó, átkozódó verseinek forrása az a nyugtalanító tapasztalat, hogy a magyarság
képtelen következetes, kemény akaratkifejtésre. A magyarság sajátos jellemvonásaként,
nemzeti vétekként jelent meg számára az akarathiány, a tenni nem tudás, a szavakban élő
nagyhangúság, a hencegő dicsekvés, a tettekben való tehetetlenség. Legkönyörtelenebb
népostorozó verse a

Nekünk Mohács kell. Fordított himnusz ez. Isten segítségét kérte itt is a költő, csak éppen
nem az áldásban, hanem a verésben, a meg nem szűnő örök büntetésben, hiszen állandó
ostorcsapások nélkül Ady hite szerint elpusztulna a nemzet
A föl-földobott kő (1909)
A címként is kiemelt, középpontban álló hasonlat a föld nehézségi erejéhez méri ezt a
racionálisan felfoghatatlan vonzerőt. Máskor, máshol előfordul, hogy talál rá okot: miért
vállalja mindennek ellenére fajtáját, népét; például „Olykor utálom, néha szeretem: / Ennyi
emberséges bánatot / Nem adott volna más fajta nekem” - olvasható a Pimasz, szép arccal
című versében (1910). A föl-földobott kő azonban nem választásként, hanem „akaratlan”,
kényszerű létállapotként írja le kötődését - mintegy vallásos vagy legalábbis irracionális
meggyőződésként
A Gare de l'Esten című műben is megjelenik az Ady verseire jellemző epikus keret,
hogy jön valahonnan és megy valahová, meghatározatlan térből és időből meghatározatlan
térbe és időbe. A mű Párizst állítja szembe Magyarországgal, ahol Párizs egyértelműen
pozitívabb, Magyarország daltalan, fagyos lehelet, hullaszag, elátkozott hely, ezzel szemben
Párizs: dalol, mámor, csipkés, forró, illatos. Az 5. versszak nem illik bele ebbe az
összehasonlításba, ott mindkét hely egyformán negatív: "Óh, az élet nem nagy vigalom
sehol". Tehát alapvetően Párizs sem más, de ott belehazudnak egy kis harmóniát. A világ
koldus, Párizs különleges, de ez csak hazugság. A vers elején a halál Magyarországhoz
tartozott, a végén Párizshoz is: "csókolná le a szemeimet", "Kivágtatna a vasszörnyeteg és
rajta egy halott" tehát már Párizsban meghalt. A két város között nem a halálban van
különbség, nem élet ⇔ halál ellentét.
Az utazás jelképes végzet, Magyarországhoz tartozik. A magyarságtudat a végzet,
nem tudja elhárítani. A magyarság lét a halállal azonos. Párizsban is van halál, de az pozitív
halál: párizsi lány csókolja le szemeit, tehát ez átesztétizált halál. Magyarországon
abszurdizált.
A kor kritikusai Adyt és a Nyugat költőit magyartalannak tartották, mégpedig azért,
mert ostorozzák a magyart, negatív jelzőkkel látják el, szakítanak a magyar költészet
hagyományaival, verseik erkölcstelenek, holott a magyar költészet eredendően erkölcsös, és
végül értelmetlenek. Ezek miatt Ady magyarságát is kétségbe vonták, ezekhez járult még
politikai nézete és züllött erkölcsi élete.

63
A magyar Ugaron-ban lesújtó képet festett a hazáról, mely méltatlankodást váltott ki
ellenfelei és barátai között. Az ugar jelképe a magyar elmaradottság. A költő szemében a táj
elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra van ítélve. A tájleírás nem tájat ábrázol,
inkább a belső látásunkat ragadja meg. A költeményben ellentétek találhatók, a vad mező
szemben áll az ős, buja szűzi földdel. A képek és a jelzők egyrészt a föld gazdag
termékenységére utalnak, másrészt, pedig az elkeserítően kopár valóság, és az eldurvult
műveletlen világ élményét fejezi ki. Az ellentétben a tiltakozó keserűségen kívül a
reménytelenség érzése is vegyül a műben.
Az 1-2.v.sz. egyes szám első személyben szól, ébresztő felfedező szándékkal.
A 3-4.v.sz. a hős tehetetlen, béna rab lesz az indák gyűrűjében. A vad mező győzelmét fejezi
ki. Nem szabadul fel a „föld alvó lelke”, a magyar föld az elvetélt lehetőségek hazája marad.
Ady vállalta magyarságát, népének hibáival együtt. Hazájához „kicsi országához” való
kötődésének egy legszebb vallomása: A föl-földobott kő. 1909 nyarán született verse. A vers
címadó metaforája a föl-földobott és a földre mindig visszahulló kő, a szükségszerűséget
hangsúlyozza. A hazaszeretet ereje azonosul a gravitációval. Az érzelmek mozgása ellentétes
irányú a költeményben. Feszültséget teremt a messze távol és a közel, a fent és lent világa is.
A lélek szándéka, a lenti világból való menekülés, de „hiába mindenha szándék” visszazuhan
a földre. Ha nem is büszkén de megvallotta magyarságát, hazája iránti hűségét, népével való
azonosulását.
Az Új versek kötetében az első vers a Góg és Magóg fia vagyok én…
A „nagyvilágot” megjárt, Párizsból haza érkező s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő,
lírai vallomása ez a vers. Írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának
összetett érzelmű kifejezése.
A népdalokhoz hasonló, mivel nincs külön címe, hanem az első sorral egyező. Az első
versszakban: először a múltba tekint. A pogány fejedelmekhez hasonlítja magát. Visszatérve a
jelenbe, a nemzet hibáit látja.
A második versszakban: a honfoglaló magyaroktól visszatérve a jelenbe, Párizsból hozza az
újnézeteket, de nem fogadják el.
A harmadik versszak: vállalná a szenvedéseket azért, hogy újra ősközösség legyen.
A negyedik versszakban: vállalja a negatív kritikát, eszméit győzelemre akarja vinni.
Szimultán vers: egy időben egymástól távol eső eseményeket, tárgyakat, gondolatokat
egyszerre, egy időben, egy helyen említ meg.

Thomas Mann: Mario és a varázsló

Thomas Mann 1875. június 6-án született Lübeckben, nagy tekintélynek örvendő
patríciuscsalád sarjaként. A polgári komolyságát apjától, a művészi hajlamot anyjától
örökölte. Az édesapja halála után a család Münchenbe költözött, Thomas itt fejezte be a
középiskolai tanulmányait. A technikai főiskola hallgatója volt két szemeszteren át, majd
gyakornok volt egy újságnál, utána közreműködött a bátyja által gondozott folyóirat
szerkesztésében. És együtt utazott olaszországi útra is. Első elbeszélése 1896-ban, első
novelláskötete 1898-ban jelent meg. 1905-ben feleségül vette Katja Pringsheimet, aki
Münchenben az első érettségizett nő volt, s egyetemre is járt. Hat gyermekük született.
Thomas az első világháborút szükségesnek, az egyetlen kiútnak tartotta. Nagy esszét írt Egy
nem politizáló elmélkedései címmel. Ebben konzervatív, nacionalista nézeteket fejtegetett,
elítéli a francia hagyományú radikalizmust és humanizmust. Ekkori nézeteit később a
művészi érettséghez képest nagyon késő kibontakozó politikai érettség hiányával
magyarázta. Világnézeti fordulat 1922-ben vált egyértelművé, kiállt a köztársaság mellett.
Egész további pályája a nagy humanista hagyományok őrzőjének és továbbvivőjének
mutatja. Nyolcvanadik születésnapját világszerte megünnepelték, frissessége töretlen, tervei
voltak. Néhány hét múlva trombózisa váratlanul súlyosabbra fordult. 1955. augusztus 12-én
halt meg.
64
A Mario és a varázsló 1930 elején jelent meg, amely egy néhány évvel korábbi olasz
tengerparti nyaralás élményéből keletkezett, ezért olyan, mintha útinapló lenne. A regényben
az egyes szám első személyben megszólaló, a személyességet, a velem történt
tényszerűséget, a tanú voltam alapállását mindvégig megőrző elbeszélő úgy véli, hogy az
alapvető hiba az volt, hogy rosszkor érkeztek meg a nyaralóhelyre, amit fokozott, hogy
„lustaságuk” miatt nem távoztak el időben. Tele volt a helység olasz vendégekkel, s
hozzájuk képest mindenki más másodosztályúnak számított. Ennek első jele, hogy az
üvegverandán nem étkezhettek, a következő, hogy a római hercegi család kifogásai miatt,
annak ellenére, hogy a gyerekek már kigyógyultak a szamárköhögésből, el kellett hagyniuk a
szálloda főépületét. Ezért költöztek át másik szállodába. A nyaralásukat az is rontotta, hogy
konfliktusba keveredtek a hatóságokkal a strandon, csak, mert az ott tartózkodó emberek
prűdek voltak. És büntetést kellett fizetniük a „közerkölcs” megsértése címén. Beköszöntött
a nyaralás utószezonja, ekkor került sor a bűvész Cipolla „vendégjátékára”, amely messze
felülmúlta az addigi kellemetlen emlékeket. Az elbeszélő családostul, két gyerekkel megy el
az előadásra. Reflexióban kezdettől fogva jelen van a kételkedés: helyes- e elvinni őket, nem
kellene- e távozni?
Az előadásra késő este kerül sor. Cipolla éjszakai ember, mágiája csak ekkor érvényesülhet
valóságosan és jelképesen. Cipolla valóban keményen dolgozik, teljes
energiaösszpontosítással, de munkájának lényege a másik ember akaratának megtörése, s
ezután valamilyen megszégyenítő helyzetbe hozása. Tevékenysége közben hazafias
szólamokat hangoztat, s ezekbe fasisztoid eszméket fűz bele. Cipolla ördögi megjelenésű, a
fizikai torzsága belső torzsággal párosul, uralkodni akar az embereken. Cipolla szerint van
szabadság, van akarat, de nincs szabad akarat. Még asz elbeszélő is a hatása alá kerül, de az
elbeszélésen érződik az ellenszenv.
A bűvész fő áldozata Mario, (ő az egyszerű ember, akit a fasizmus eltiport), aki szintén
megteszi, amit a hipnotizőr parancsol. Őt a legtitkosabb és legbensőségesebb érzéseiben
támadja, viszonzatlan szerelmében csúfolja meg Cipolla, aki a lány szerepében ér és kap
csókot a fiútól. Mario azonban, magához térve, lelövi a varázslót. Ez a „varázsló” valóban
létezett, és ugyan úgy viselkedett, mint ahogy a regénybe van leírva. Csak a halálos
befejezés költött: a valóságban Mario a csók után komikusan megszégyenülve elszalad, és
másnap, mikor a teát szervírozta, rendkívül megelégedett és tárgyilagosan elismerő volt
Cipolla munkája iránt. A mű tanulsága, hogy az ember szabadsága, akarata törékeny. Nem
szabad olyan szituációt létrehozni, ahol az ember akarata megtörik. Az emberi méltóság és
szabadság az egyik legnagyobb szentség és az embert soha semmilyen körülmények között
sem lehet megalázni és nem szabad eltűrni az ehhez kapcsolódó cselekedeteket.
A Mario és a varázsló látnoki írás, csak 1933 után nyeri el teljes értelmét, s a valóságban
csak 1945-ben hangozhat el a „felszabadító vég” kijelentése. Az elbeszélés azonban
nemcsak egyetlen politikai helyzet allegóriájaként olvasandó. Éppen a teljes politikai
konkrétság hiánya, a varázsló „művészi” tevékenysége mélyíti el a szimbolikus jelentéskört.

A fasizmussal először Olaszországban találkozott. Ezt az élményét mutatja be a Mario és a

varázsló-ban. A novella 1930-ban jelenik meg. Az író 1926-ban Itáliában járt, s ezután alkotta
művét. Mussolini 1922-ben lett miniszterelnök. A fasiszta diktatúrát akarja kiépíteni. A mű
ideje a 20-as évek Olaszországában képzelhető el. Az olaszo-i fürdőhelyen, Terre di
Venerében, a Grand Hotelben játszódik a cselekmény. Ez a hely közkedvelt kirándulóhely,
ahol az igényesebbek laknak. A fasizmus előkészítésével foglalkozik. A középpontban egy
tragikus véget érő művészet áll.Cipolla a mű kp-i figurája, kinek a megjelenését egy
terjedelmes expozíció készíti elő. Sejtelmes, megjegyzések utalnak a bekövetkező
borzalomra. "Az atmoszférát bosszúság, izgalom, remegtette kezdettől fogva, végül
megtörtént a kirobbanás ezzel a borzalmas Cipollával,kinek szemében végzetszerűen - s
egyébként emberileg nagyon megrázóan- testesült meg és sűrűsödött össze az, ami a
hangulatban tuképpen kínos volt". Mann olasz & olasz között különbséget tesz. A
szegényebbek másodrendűnek érzik itt magukat. A szállóban megtalálható a római magas
arisztokrácia. Az orvos azt

65
 József Attila
(1905 - 1937)
Életútja
- Budapesten születik április 11-én – ma a költészet napja
- apja szappanfőző munkás, 1908-ban kivándorol Romániába
- anyja (Pőcze Borbála) gyermekeit Öcsödre adja paraszti nevelőszülőkhöz
- 1910-12 Öcsödön él, utána visszatér Pestre, csavargógyerek lesz
- 1919 anyja meghal, Makai Ödön ügyvéd (sógor) veszi magához
- 1920 Makón gimnazista
- 1922 első kötete a Szegeden élő Juhász Gyula segítségével megjelenik (Szépség koldusa)
- a szegedi egyetem magyar-francia-filozófia szakos hallgatója
- 1925 eltanácsolják, Bécsben jár egyetemre, Nem én kiáltok kötet
- kapcsolatba kerül az emigráns írók anarchista csoportjával
- 1926 egy ideig a párizsi Sorbonne hallgatója; külföldi utazásait Makai Ödön támogatja
- tagja az anarchista mozgalomnak; Marx, Hegel, Lenin műveit tanulmányozza
- 1927 hazatér, egy ideig még egyetemre jár Pesten, utána foglalkozás és állás nélküli költő
- 1928 először kerül szanatóriumba idegbetegségével
- szerelme Vágó Márta; apja Vágó József radikálisan gondolkozó közgazdász
- a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezője – idővel idegbaja miatt
felmond
- kapcsolatba kerül a Bartha Miklós Társasággal (szélsőséges eszmék)
- 1929 Nincsen apám se anyám kötet, Bajcsy-Zsilinszky Endre Előörs lapjának munkatársa
- 1930 Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet
- belép az illegális kommunista pártba
- a Toll című folyóiratban bírálja Babitsot, Móriczot, Kassákot, Tamási Áront
- megismerkedik Szántó Judittal (Hidas Antal felesége), több évre élettársak
- 1932 a Társadalmi szemlében megjelenő bírálatok hatására kilép a pártból
- 1934 szanatóriumba kerül, pszichiátriai kezelésekre jár
- beleszeret Gyömrői Edit pszichológusnőbe - viszonzatlan, patologikus érzelem
- Medvetánc kötet, kiadását Balla Szigfrid kereskedő támogatja
- 1936 Nagyon fáj kötet, a Szép szó lap társszerkesztője Ignotus Pál mellett
- mecénása Hatvany Bertalan, Hatvany Lajos öccse
- 1937 betegsége súlyosbodik, nővérei veszik magukhoz Balatonszárszón
- utolsó szerelme Kozmucza Flóra pszichológus
- decemberben Balatonszemes közelében a vonat alá ugrik
A számvetés versei
Az elhatárolás természetesen viszonylagos, hiszen a szerelmes és az istenes versek is végső
soron erről szólnak. Létével foglalkozó meditációi annyira intenzívvé sűrűsödnek benne, hogy
szinte kénytelen kibeszélni őket. Verseiben csak elmélkedésének konklúzióit, összegező
szentenciáit mondja ki, de mindig érezhető mögöttük a gondolati-érzelmi előzmény.

Az olvasót is bevonva, csaknem

programszerűen foglalja össze végletek közt
vergődő lélekállapotát az alábbi
kétszakaszos kis remekmű (Csak az
olvassa..., 1937), amely ugyanakkor a
disszonáns léthelyzetet - zsonglőri
ügyességgel - játékos, könnyed dallammal
szelidíti meg:

Csak az olvassa versemet,

ki ismer engem és szeret,
66
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent

emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Fejtő Ferenc találóan állapította meg, hogy „József Attila költészete a tragikus párbajnak, a
dallam és szöveg, a lélek s a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata”.
Méltán érezte magáénak a költő azt a különös varázsú, megejtően édes mérgű népi mondókát,
melyet először a Külvárosi éj, majd a Medvetánc című kötetének élére állított mottóként:
„Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a
dudát fújni.” Fejtőt mindenekelőtt a zene és a tartalom döbbenetes ellentéte ragadja meg: „A
dallam csupa játék, kihívó gyengédség, büntetni való szeretetvágy, az élet idilli igenlése,
csupa lágy kedvesség; s a szöveg, a versek szövege s az életé, komoly, nyers, emberi
méltóságba gázoló, XX. századi magyar és költői pokol.”

Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)

A költő 1937 júniusában írta, József Attila kései költészetének egyik legismertebb darabja. A
személyiség ellehetetlenülésének végső stációját rögzíti. Szenvedélyes drámai párbeszéd,
melyet a költői én önmagához intéz (önmegszólító vers), és amelynek csak az egyik felét
halljuk. A kiinduló és egyúttal a végeredményt összegező állítás, melyre az összes többi épül:
„Légy, ami lennél: férfi”. Nemcsak Kosztolányi Dezső Számadás című szonett-ciklusának
„hát légy mi vagy: végképp boldogtalan” sorával állítható párhuzamba, hanem Petőfi sztoikus
maximájával is („Ha férfi vagy, légy férfi”).

A középpontban álló konfliktushelyzet: a személyiség megvalósításának elmulasztása, amiért

valamiképpen ő maga is felelős, jóllehet a társadalom sem kínált megfelelő szerepet számára.
A negyedik versszak utolsó két sora eredetileg az emberiség és önmaga megvetésére szólított
fel: „ezt az emberiséget / magaddal együtt vesd meg”, ezt fordította ellenkezőjére a későbbi
változat: „ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg.” Ignotus Pál emlékezése szerint
volt még egy harmadik variáns is („s ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, szeresd meg”),
amit ő túlzásnak tartott, s arra hivatkozva, hogy megtöri a vers hangulatát, lebeszélte róla a
költőt.

Együttérző társak, közösség nélkül az ember menthetetlenül magára marad. A lírai én

könyörtelen tárgyilagossággal néz szembe és számol le csődbe torkolló életútjával (a
mellérendelések és nyomatékos állítások végleges befejezettséget, evidenciaszerű
bizonyosságot sugallnak). A levonható konzekvenciák (kivonulás, öngyilkosság) ellenében
még a szerelem sem látszik megvalósítható alternatívának, mert feltételei (a föltétlen hit és
bizalom) csak az értelem szögre akasztásával lennének teljesíthetők. A második versszakban
emlegetett „bűn” jelentése többértelmű, hiszen legalább annyira terheli a társadalom, mint az
egyén számláját; tragikus irónia, hogy az ő sorsa nyújt erre példát („bizonyság vagy erre”).

Talán eltünök hirtelen... (1937)

A vers nyitóképe a személyiség torokszorító eljelentéktelenedésének megjelenítése: „Talán
eltünök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom.” A verset elégikus hangnem uralja, a
lehetőségek eljátszását a három idő - a jelen, a múlt és a jövő - szembesítésével tárja fel a lírai
én (időszembesítő, illetve „létösszegző” vers). A szöveg jövő idejű kijelentéssel indul és jelen
idejű kijelentéssel zárul, a közbeeső mondatokban a múlt idő dominál. A jövő (a halálnál is
teljesebb megsemmisülés) és a múlt (mulasztások és bűnök sorozata) egyaránt negatív, s
nemcsak egymást határozzák meg kölcsönösen, hanem a jelent is, amely számára nem marad
más, mint az életút csődjével való könyörtelen számvetés.

67
Az idősíkok más-más minőséget képviselnek: a jövő létvonatkozású, a múlt erkölcsi, míg az
összegező jelen létvonatkozású is („száraz ágak... zörögnek”), erkölcsi is („megbánás fog
át”). Az alapvető probléma itt is a személyiség megvalósításának elmulasztása, amiért
valamiképpen ő maga is felelős, jóllehet a felsorolt bűnök súlytalanok vagy magyarázhatók.
Az egyetlen hely, ahol a hang durva („kiröhögtem az oktatómat”), kellőképpen motivált
ahhoz („árva lettem, mostoha”), hogy elfogadtassa magát (mint a Tiszta szívvel esetében a
„harmadnapja nem eszek”). Az „anyai szó” és az oktató elutasítása, az alapvető emberi
kötődések hiánya eleve csökkenti az utolsó versszak szabadság-képzetének értékét. Így is e
két sor - „Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek” - a vers legszebb,
nosztalgikusan megidézett képe, amelynek utólagos illúzióvá nyilvánítása akár a lírai én
büntetésének is felfogható.

Karóval jöttél... (1937)

Az itt megjelenő lírai én tökéletes ellentéte az Eszmélet-ciklus „meglett ember”-ének. A
költemény csaknem egész kép- és szókincsét a gyermekkor világából meríti. A negyedik
versszak két sora - „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad” - az
önsorsrontás találó látlelete.

A Karóval jöttél... is önmegszólító vers, szenvedélyes drámai párbeszéd, melyet a költői én

önmagához intéz s amelynek csak az egyik felét halljuk. Már az első mondat nyomatékosan
jelzi: az én születése pillanatától predesztinálva volt arra, hogy ellenséges viszonyban álljon a
világgal. A „karó” (akad értelmező, aki elírásnak tartja - a „kóró” helyett) és a „virág”
metaforájával az ember világhoz való viszonyát egyszerűsíti a két alapmagatartás - az
ellenállás és elfogadás - közötti választásra. A „karó” értékhiányt jelöl: szürke, formátlan,
élettelen; támadó vagy védő fegyver is lehet, a verés eszköze. A következő sorban a
„feleselés” ezt a jelentést erősíti fel, hiszen a feleselés is szembenállást, perlekedést jelent.
Mégsem egyértelmű a nyitókép: nem tudjuk meg, hogy az én magatartásában mekkora
szerepet játszik a kényszerűség.

A lírai én számon kéri önmagán az elkövetett mulasztásokat és bűnöket, melyek eredménye a

társadalmi elkülönítés, a „bolondgomba”-lét, illetve a „Hét Torony” bezártsága (a „Hét
Torony”: a végleges börtön jelképe - olyan világ, amely nem nyújt életlehetőséget, csak
korlátokat -, egyúttal belső börtön is, ahová az ember magát zárja be). Mint a Talán eltűnök
hirtelen... kezdetű versben, itt is a személyiség megvalósításának elmulasztása a fő vétség. Az
önostorozó gesztus nem egészen meggyőző: ugyan joggal érezheti az én bűnösnek magát
azért, mert feleselt a másvilággal, aranyat ígérgetett stb., de aligha hibáztatható azért, hogy
karóval jött, nem virággal, mert annak ellenére próbált szeretni, hogy őt nem szerette senki. A
kérdések valójában költői kérdések, olykor talán tagadószóval lehetne válaszolni rájuk.
Önmaga korholása keserű váddá alakul át a világgal szemben; az elégikus hangnem az
ironikus fölé kerekedik.

Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű vers valószínűleg a költő utolsó költeménye.
Ugyancsak „létösszegző” vers, de alapgesztusa már a búcsúzás. A végső megnyugvás
rezignált szavaival veszi tudomásul az én, hogy nem térhet ki sorsa elől: „E föld befogad,
mint a persely”. A feleslegesség-élmény oly mértékben uralja a szövegteret, hogy a rokon
verseket jellemző önvád teljesen hiányzik. A lírai én úgy látja: nem tehet mást, mint hogy
tudomásul veszi haszontalanságát, és legfeljebb az enyhíti sorsa tragikumát, hogy egyedül
magát tartja menthetetlennek.

A vers felütése egy meditáció eredményét összegezi: „Ime, hát megleltem hazámat”. Ez a
megvilágosodás, felismerés a vers alapmondata. E versmaghoz kapcsolódik, ezt magyarázza a
költemény minden további állítása. Az én által meglelt „haza” a sírhely - de már halálának
sincs értelme. Az ifjú József Attila még azt írta: „halált hozó fű terem / gyönyörűszép

68
szívemen”, most viszont: „halálom is hasztalan”. Mert nincs szükség az „új világ” után
áhítozó költőre, ahogy a „vashatos”-ra, a „vasgyűrű”-re sem: nem kell semmi olyan, ami
szilárd, megbízható, de értéktelen. (A hatos kezdetben hat, majd tíz krajcárt, azaz húsz fillért
ért.) „Bolondot játszottak” vele, sokat vétettek ellene, holott „velük / voltam volna én
boldogan”. A sor végére került szót - „velük” - a szintagmaátvitel is kiemeli.

József Attila számos versét írta dallam után, ismeretes, hogy nemcsak szerette a népdalokat,
de a népköltési gyűjteményeket is behatóan tanulmányozta. Az Ime, hát megleltem hazámat...
utolsó versszaka is népdal-parafrázis: „Szép a tavasz, szép a nyár, / Szép aki párjával jár.”

69
 Radnóti Miklós
(1909 – 1944)
Életrajzi adatok
- Budapesten születik zsidó értelmiségi családban
- születése anyja és ikertestvére életébe kerül
- emiatt önvád gyötri, az 1940-es Ikrek hava című prózai művében is megjelenik
- 1921 apját is elveszti, textilkereskedő nagybátyja neveli
- Budapesten, majd Csehszlovákiában, a liberci textiltechnikai főiskolán tanul
- egy ideig nagybátyja kereskedésében dolgozik
- 1930 szegedi egyetem, magyar-francia szak, Pogányköszöntő kötet
- Szegedi Fiatalok Művészeti Klubja – szocialista tömörülés, a tanyavilágot
tanulmányozzák
- kapcsolat az illegális kommunista pártszervezettel
- 1931 nyarát Párizsban tölti, megismerkedik a modern művészeti áramlatokkal
- Újmódi pásztorok éneke kötet
- 1933 Budapestre költözik, alkalmi munkákból, műfordításból, tanításból él
- a Nyugat harmadik nemzedékének tagja, Lábadozó szél kötet
- irodalomtörténeti doktorátus (Kaffka Margit művészi fejlődése), tanári állást
nem kap
- a fasiszta zsidóüldözés egyre erősebb, Radnóti igyekszik szellemileg
elszigetelődni
- katolicizmus, költészet, baloldali közéletiség
- 1935 házasság Gyarmati Fannival, Újhold kötet
- 1940-től háromszor hívják be munkaszolgálatra
- 1944 májusában a jugoszláviai Bor melletti Lager Heidenauba szállítják
- „erőltetett menet” után a Győr közelében levő Abda község határában
agyonlövik
- 1946 Tajtékos ég kötet a táborban írt utolsó verseit tartalmazza

Erőltetett menet
- a forma kerül előtérbe
- a lépés bizonytalanságát megjelenítő tördelt sorok
- Walter von der Vogelweide elégiaformája
- dramatikus, kontrasztra épülő elégia
- az első rész a megélt történelmi drámáról szól, a második idilli hangulatú
- a költő felülkerekedik a reménytelen helyzeten – mindig van újrakezdésre
lehetőség
- méltó, természetes halál vágya természeti képekben nyer kifejezést
- archetipikus, általánosított idill

Razglednicák
- razglednica szerb szó, jelentése: képeslap
- rövid helyzetképek a tájról, emberekről, költői sorsról
- a harmónia, az idill elvesztésének folyamata nyilvánul meg
- a tér végül egyetlen drámai esemény bemutatásáig sűrűsödik
- 1. a felbolydult világ ábrázolása
- szürrealista, expresszív képek, mégis visszafogott hangvétel
- őrangyal-képzet: Fanni megidézése (Sem emlék, sem varázslat)
- a kiegyensúlyozott, klasszikus epigrammaszerkezet itt még harmonikus hatást
eredményez
- 2. megbomlik a formai szabályosság
- a „fodrozó erő” szétmorzsolja az idillt
70
 - az ábrázolás módja az idilli táj ellenére nyomasztó hatást kelt
- a Mint a bika vershez hasonlóan csak érzékekkel lehet felfogni a közeledő
veszélyt
- 3. véres látomás, tragédia
- komplex szürrealista kép elvont időképzettel: az egész világra rávetül a
tragédia
- 4. konkretizálja a borzalmakat
- a drámai esemény: bajtárs halála (tarkólövés)
- saját sorsát vetíti előre: „így végzed hát te is”
- a halál nem nehéz, a fontos, hogy méltón fogadjuk

Eclogák
- ecloga: szemelvény
- Theokritosz görög költő írt először eclogát – pásztoridill
- Vergiliustól származnak a műfaj klasszikusai – politikai tartalom
- Radnóti írta az egyetlen magyar eclogaciklust (8 vers)
- a hatodik hiányzik, általános vélemény szerint ez a Töredék című vers
- antik harmónia megőrzése + ars poetica
- később egyre kevesebb antik elem, a bukolikus költészet elemei eltűnnek

Első ecloga
- pásztor és költő párbeszéde
- a költő szerepe önvallomásra ad lehetőséget
- az antik hexameteres forma megőrzése az idill elemeihez illeszkedik
- leselkedő veszély nyilvánul meg a pásztor szavaiban: „mert április ez”
- a szeszélyes hónap metaforája a történelmi eseményeket vetíti előre
- felforgatott, harmóniából kibillentett világ
- Garcia Lorca a spanyol polgárháborúban meghalt, és észre sem veszik
- a pásztor-lét harmóniája ellentétben áll a költők sorsával
- pásztor szerepe a történelmi kitekintés
- a költőnek méltósággal helyt kell állnia, őriznie a humánumot
- dac a kilátástalan helyzettel: tölgy-hasonlat
- fontos a helyzet leírása, a tanú szerepe
- tájelemek hozzák nyugvópontra a verset: a nap vége az idill vége is

Negyedik ecloga
- párbeszéd a költő és a hang között
- eltűnnek a bukolikus költészet jellegzetes elemei
- a dialógus az Első eclogához hasonlóan belső drámát takar
- a költő szenvedélyes szabadságvágya szólal meg
- reménytelenül, csüggedten szól az életről
- „Szabad szerettem volna lenni mindig / s őrök kísértek végig az úton”
- a hang a költő sikereit idézve igyekszik lelket önteni belé
- a költő az emberlét, az öntudat ellen tiltakozik
- megoldást a közeledő halálban lát: „a föld feloldoz”
- a hang figyelmezteti a költőt a sorssal való férfias szembenézésre
- „az égre írj, ha minden összetört”
- Radnóti utolsó korszakának meghatározó gondolata

Hetedik ecloga
- az elégia és az episztola műfaja keveredik
- szerelmes vers + korrajz
- tragikus tartalom, de Radnóti a formán keresztül megőrzi a méltóságot
- a munkatábor valóságának és az álmok, emlékek ellentétére épül a vers
- a költő az emlékekben, a többi fogoly az álomban keresi a megnyugvást
71
 - az emlékezés nem segít, csak a kedves utáni vágyakozás fájdalmát erősíti
- lezárásban visszatér az első versszak E/2 elégikus hangneme
- Fannihoz szól, tisztán személyes tartalom
- „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”

Részletes verselemzések

Erőltetett menet
- a bori lágerben született
- életösztön és a fáradt, rezignált halálvágy küzdelme Radnótiban
- két tízsoros egység alkotja a verset
- első rész a halál mellett érvel
- felütésben pejoratív jellegű névszói állítmány: bolond
- a további sorok ezt az állítmányt indokolják
- aprólékos esztétikai megformáltság, gazdag költői formakincs
- ellentétek, archaizálás, szokatlan jelzők, alliterációk
- mondatzárások (6. és 10. sor) ünnepélyesek, magasztos hangvételűek
- második rész a remény belső érveit sorakoztatja fel az élet mellett
- idillikus elemek a pusztulás látomására utalnak vissza, más színben tüntetik fel
azokat
- feltételes módú igealakok a remény mögötti bizonytalanságról árulkodnak
- idilli szcenika toposzainak felhasználása (Madocsay), jellemző az általánosítás
- zárlatban a szép, emberhez méltó halál vágya kap hangsúlyt
- a költő az élet folytatása mellett dönt („fölkelek”)
- a forma fontos részét képezi a vers mondanivalójának
- nibelungizált alexandrin és a nibelungi sor vegyülete
- Walter von der Vogelweide írta elégiáit hasonló formában
- megtört sorok (cezúra: sormetszet) a lépés bizonytalanságát jelenítik meg

Nem tudhatom
- az egyik legszebb magyar vers a hazaszeretetről
- Berzsenyi ódáinak és Arany 50-es években született verseinek gondolatai
- a haza intim világként jelenik meg, összeforr az otthon fogalmával
- egyéni élmények vegyülnek a tájelemekkel
- első részben a hazafias reformkori ódákat idéző hangnemben szól a hazáról
- már itt burkoltan megidézi Vörösmartyt: „bölcsőd az, s majdan sírod is”
- a második egység egy kép kibontott elemzése
- a táj felülről nem hordozza a lényeget, nem mutatja a fontos részleteket
- a külső szemlélő számára pusztán az ország elmaradottsága szúr szemet
- jellegzetes motívumok kiragadása: komondor, szöcske, Vörösmarty
- a tájelemekből fokozatosan közelít rá az egyes emberekre, végül személyes
élmények is megjelennek
- az utolsó sorokban közéleti, nemzeti gondolatok kapnak helyt
- Jónáshoz hasonlóan Radnóti kegyelmet kér „bűnös” nemzetünknek
- Kölcsey Himnuszának hangnemében zárul a vers

PILINSZKY JÁNOS

1921-1981
Amikor a 25 éves Pilinszky János első verseskötete, a Trapéz és korlát 1946-ban megjelent,
már mögötte voltak a legdöntőbb élmények, amelyek megalapozták egész életére szóló
72
metafizikai és erkölcsi világképét, szorongásosságát, felelősségtudatát a világ bűneiben és
részvétét mindenki szenvedései iránt. Ez a hozzáállás és a belőle következő költői témavilág
ugyan a következő évtizedekben bővült, a költemények, s a hozzájuk kapcsolódó prózai és
drámai műformák gazdagodtak - de végül is az 1981-ben 60 éves korában meghalt költő
életműve ugyanannak a léleknek következetesen magát adó képe, viszonya önmagához és az
örökkévalósághoz. Az otthoni neveltetés és a nagy humanisztikus műveltséget adó Piarista
Gimnázium megerősítette és következetes világnézetté formálta az eleve lelki alkaton alapuló
katolikus mindenségélményt. Erre következett tudáskészletének gyarapodása az egyetemi
években.

Mint a humán értelmiség igen nagy része, ő is jogászként kezdi. Ez a fakultás első évének
tanrendjével - a logikus gondolkozásra szoktató római joggal, és a szabályok történelmi útját
nyomon követő jogtörténettel - igen jó előkészítője minden kultúrával és kultúrtörténettel
foglalkozó tanulmánynak. Pilinszky is ilyen bevezetéssel lép át a bölcsészfakultásra, ahol
magyar-olasz-művészettörténet szakon sajátítja el tudományos fokú ismereteit. Ez időtől
fogva igen ritkán már megjelennek versei, előbb az Illyés Gyula szerkesztette Magyar
Csillagban, majd az 1943-ban induló, az antifasiszta polgári humanizmus rövid életű
folyóiratában, az Ezüstkorban, és a Thurzó Gábor irányításával egyértelműen katolikus
antifasiszta Életben. Az ezekben megjelent összesen hat költemény már bekerült első
verseskötetébe a háború után. Ezeknél korábbi próbálkozásait csak ujjgyakorlatoknak,
előzményeknek tartotta, amelyeknek nincs helyük az érett megvalósításokban. 1944
májusában fejezte be az egyetemet, novemberben behívták katonának, és alakulatát
hamarosan nyugatra vitték. Tulajdonképpen ott találkozott, bár csak szemtanúként, a háború
borzalmaival: a lebombázott városok és falvak képeivel, a rémült és éhező emberekkel, a
társadalmi fejetlenség kezdeteivel, de ami ezeknél is megrázóbb, lélekkavaróbb volt: a
koncentrációs táborok hulláival és csontvázzá fagyott halálraszántjaival. Alapvetően részvétre
beállított lelkiismeretében bűntudat és önvád alakult ki: vétlenül is úgy élte át a szörnyűséges
bűnt, hogy akit nem sújtott, az maga is osztozik a felelősségben. Ez a bűntudat és bűnvállalás
mindvégig jellemző lesz erkölcsi ítéleteire is, költészetére is.

A Trapéz és korlát versei már egységes szellemmel mutatják be a hazatért költő arculatát. Az
irodalom értői azonnal besorolták a figyelemre méltó újonnan jelentkező egyéniségek közé.
Innét útja természetszerűleg vezetett az Újhold munkatársai közé. Ezek ugyan különböző
jellegű és jelentőségű, javarészt fiatal írók és költők voltak, de összekötötte őket műveltségük,
feltétlen humanizmusuk, a napi politikától való tartózkodásuk. Hamarosan rossz hírbe is
kerültek a politikai hitvallást, pártosságot igénylő kritika értékelésében. Munkatársaik, ha
hamarosan nem váltottak - legalább színre hangot, magukat zárták ki az irodalmi életből.

NÉGYSOROS

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek..

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.

1946-ban, közvetlen a háború után, az ún. koalíciós időkben jelent meg Pilinszky első
verseskötete Trapéz és korlát címen. A kortárs kritika nem csupán felfigyelt a tehetséges
költőre, hanem igen magasra is értékelte: Pilinszky mindössze 26 éves, amikor az utolsók
között, 1947-ben megkapja a Baumgarten-dtjat. 1948 után eltűnik irodalmunk porondjáról a
Baumgarten-alapítvány, és vele tűnik el költészetünk sok- színűsége is. Pilinszky hallgatásra
ítéltetett. "A csend költője" nem illett bele a megváltozott esztétikai elvárásokba, ezért kellett
73
tizenhárom évig várnia második kötetének, az 1959- es Harmadnapon-nak a megjelenésére.
Ez a tizenhárom év elmélyítette Pilinszky költészetében a magányosság, a félelem, a
szorongás, a való, a létező világ kilátástalanságának érzetét. A háború, a tudatos pusztítás, a
koncentrációs táborok sötét világa, amely Pilinszky költészetének eddig is háttere, "élménye",
és egyben örök figyelmeztetője volt, általánossá válik, és végső jellemzővé. "Auschwitz után
nem lehet verset írni" - mondja Adorno. 1946-ban Pilinszky még megpróbálta. Nem mintha
nem érezte volna mindenkinél erősebben a tétel igazságát, hanem mert hitt. Bizalma egy, a
háború következményeit levonó emberiségben talán épp az ötvenes évek kiszorítottságában
rendülhetett meg. Hite az emberben mégis megmaradt. A hallgatás költője hitt az intő szó
erejében. Talán ilyen és ehhez hasonló okok játszottak szerepet abban, hogy a Trapéz és
korlát utáni időszakban új versszerkezetek jelennek meg a költői életműben, a négysorosok.
Az Agonia Christiana, A harmadik, a Hideg szél, az Ama kései, a Négysoros tartozik ide.
Fülöp László. gyökverseknek nevezi ezt a sajátos műformát, és megállapítja, hogy azok "a
lírai kifejezés lehetőségeit végletesen redukálják; a közlendő élmény, a köz- vetíteni kívánt
szemlélet esszenciáját formálják meg, együtemű szerkezetbe zárva a költői tartalmat".
Valóban: az ilyen jellegű versek az elhallgatásra, a kihagyásra, a sejtetésre legalább annyit
építenek, mint magára a szövegre. Ugyanakkor a tartalmi, formai zártság, a mű egész, a vers
ezeknél az alkotásoknál nem valósulhat meg másképp, csak ha minden egyes szó hangsúlyos
szerepet kap, ha semmiféle felesleg és "körítés" nem hígítja a művet, és ha a mondandó
erőteljes, végletekig vitt. "Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó
éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet" Így szól a Négysoros.
Rögtön, első olvasásra feltűnik, hogy a cím a mű szempontjából közömbös, semmitmondó.
Egyszerű műfajmeghatározás, "gyökvers" - mondaná Fülöp László. Ha azonban alaposabban
elgondolkozunk a mű tartalmi mondanivalóján, a cím kifejezőbb lesz. Hiszen nem csupán azt
mondja, amit első pillantásra látunk, hogy négy sorból áll a vers, hanem ezzel együtt azt is,
hogy ez a vers csak négy sorból áll, sem többől, sem kevesebből. Nem valaminek a része,
nem is részlet, nem is töredék ez a négy sor, hanem ez egy négy- soros vers Pilinszky a
címmel a mű lezártságát, határozottságát, pontos kerek egész jellegét hangsúlyozza. Zárt ez az
alkotás, amit az is bizonyít, hogy Négysoros a címe: nincs felesleges szó, nincs magyarázni
való a versben. Pilinszky négysorosai közül a legszikárabb, legpontosabb vers: nem lehet neki
címet adni. A címek általában jelölnek, értelmeznek, hangsúlyokra mutatnak rá: esetünkben
ez megengedhetetlen, épp a fentiek miatt. A legközömbösebb cím a legjobb: a mű önmagáért
beszél. Nem csupán a külsődleges eszközök: szerkezet, cím, forma, hanem a vers "történése"
is zártságról, lezárulásról szól. "Ma ontják véremet"-mondja az utolsó sorban az egyes számú
"lírai én", a szó szoros értelmében halálos biztonsággal. Valaminek végleg vége van. A halál
erőszakos és kívülről jövő: többen okozzák. Ugyanakkor eldöntött és bizonyos: az áldozat
nem próbál meg lázadni ellene, nincs remény a lázadásra. Önkéntelenül is Franz Kafkának A
per c. regénye jut eszembe: Josef K szinte önkéntes, mindenesetre tiltakozás nélküli részvétele
saját kivégzésén, mikor nem társadalmi, de emberi értelemben vett bűnei miatt pusztulnia
kell, rímel bennem a Négysoros "hősének" látszólag értelmetlen, erőszakos és szükségszerűen
bekövetkező halálával. Josef K. előzékeny: minél kevesebb gondot kíván okozni hóhérainak,
ezzel mintegy jelezve, hogy elfogadja, sőt, egyetért az ítélettel, etikai értelemben bűnös, nincs
joga életét tovább folytatni. Innét talán egyetlen lépés eljutni Pilinszky mélyen vallásos és
emberi világához. Az eredendő bűn és a halál, ez költészetének legfőbb mozgatórugója, és
különösen az éppen ebben a versben. A halál egyszerre reménytelenség, a Semmi jelenléte, és
Megváltás, önmagunk folyamatos és egyénre lebontott megváltása. Bűneink miatt pusztulunk,
mondja Kafka és Pilinszky, halálunk szükséges és elkerülhetetlen, mégis iszonyatos és
embertelen. Bűneink miatt pusztulunk, de önmagunk megváltásáért-e, ezt senki nem tudhatja.
Halálunk tudomásulvétele és kilátástalansága éppen ebből fakad. A vers hangulatában
egyértelműen József Attila Reménytelenül c. művének sorait idézi ("Az ember végül
homokos / szomorú, vizes síkra ér"), de témájában, gondolatiságában más, intellektuálisabb,
filozofikusabb. Ha csupán az első sort vizsgáljuk: a szegek és a homok önmagában már
jelentheti jelezheti a Megváltó keresztre feszítését és pusztulását (ez a legelterjedtebb
értelmezés), a szegeket, amelyek a keresztfába ütötték a testét, és a homokot, amely elitta a

74
vérét. Jelenthet viszont egyszerűen egy fenyegető, várakozóan ellenséges erőt, a "hős" testi
épségét veszélyeztető ellenséget. A négy sorból, négy mondatból, négy képből álló,
szerkezetileg két részre tagolódó versnek kétségtelenül épp ez a borzongatóan hideg,
félelmetes asszociációkat keltő metaforája adja az alaphangulatát és sokféle értelmezését. Két
főnév, két jelzővel, ige nélküli, időtlen, látszólag mozdulatlan kép. Csupa ellentétre épül.
Hangulatilag és érzelmileg nem csupán az alvó és a jéghideg, a szegek és a homok ellentétes
egymással, hanem a párok maguk is: az alvó és a homok inkább pozitív asszociációt kelt, a
szegek és a jéghideg negatívat. De alvó szegek és jéghideg homok: egy-egy szó önmagában
pozitív hangulati töltése ellenére (vagy éppen ezért?) ezek a szerkezetek fokozottan
borzongatóak. Különösen azok, ha belegondolunk a mondat jelentésébe: szegek húzódnak
meg a homokban, lát- hatatlanul, sebzésre készen. A vers értelmezői közül sokan időtlenséget
és mozdulatlanságot említenek az első sor kapcsán. Úgy érzem, pontosítani kell: bár ige nincs
a mondatban, igenév, folyamatos melléknévi igenév van, s ez - bár a szegekkel párban
mindenképpen 'moccanatlan' értelmű - mégis az "ébredésre", a "cselekvésre", a fájdalom
(egyszer bekövetkező) okozására utal. És erre utal a zárhangok hangsúlyos jelen- léte is a
versben: kellemetlen, "szúrós" hangzású k és g hang öt van az első sorban, a mássalhangzók
pontosan egyharmadát teszik ki. Ha megvizsgáljuk a többi mással- hangzót: a szavak és a
költői kép hangulatát támasztják alá az sz, a j, a h, a d és a b hangok is, az e, é, i és később az
o hangokkal való monoton váltakozásuk pedig szintén fokozzák a kép hidegségét,
reménytelenségét. A mondat eleji alvó igenév ebbe a vizsgálatba nem illik bele, de fentebb
elemzett értelmi-érzelmi asszociációja miatt - esetünkben inkább meghúzódó, ellenségesen
várakozó, sunyin lapító jelentéssel - kapcsolódik az előzőekhez. Az első sor időtlen, biblikus,
mozdulatlan, bár passzív támadásra kész, reménytelen és hideg világából a második sor
hajszálnyit enyhébb atmoszférájába lépünk. Bár pontok zárják mind a négy mondatot, utalva
szigorú önállóságukra, az első sor végén nyitva hagyott időmérték, a tökéletes jambikus sor
utolsó, "fél" jambusának szünete továbblépésre ösztökél.
A második sorban az időtlenség, a statikusság érzése szintén megvan (az a és á hangok
monotonsága is ezt sugallja: "Plakátmagányban ázó"), ugyanakkor az éjjelek már változásra,
időre utal, az ázd igenév pedig mozgalmasabb, mint az alvó. Igénk még mindig nincs, az
ikonszerű állókép (ha tudatunkban a változás lehetősége felvetődött is!) változatlan. A
hangulat enyhülésére utal, hogy tizennégy mássalhangzóból már csak három zárhang, és hogy
asszociációs mezőnkben az eső jelenik meg. Mindenképpen kellemesebb, mint az időtlen
jéghideg. Felerősödik azonban az egyedüllét érzete: nem csupán a magány szó jelentése,
hanem a plakát előtag gazdag asszociatív tartalma miatt is. A két dimenzióra utaló, és
valamihez képszerűen tartozó (falra ragasztott) egyedüllét utalhat a nagyvárosi ember
helyzetére, a kivégzésre (fal- hoz állítás), és a magányból ki nem szabadulható egyénre is.
(Gondoljunk az éjszaka az utcán levő plakátokra.) A hideg biblikusságra az éjjelek-szegek
jéghideg összecsengések utalnak. Egymáshoz fűzi a két sort, hogy a második rövidebb (tíz
szótag), és a jambikus lejtés tökéletesen zárja a mondatot. A második és harmadik sor között
éles határvonal van. Az előbbi időtlensége, általánossága szemben áll az utóbbi
konkrétságával, időhöz, helyhez kötődésével, és növeszti az előbbit biblikussá, kozmikussá,
örökérvényűvé. Éles cezúrát jelent a hirtelen ritmikai váltás is. A második sor, bár szerkezeti
zárása tökéletes, éppen nehezen érthetősége és hangulata következtében halvány kérdéseket
vet föl az olvasóban, így bizonytalanul, de továbblépésre késztet.
A harmadik sor ritmikailag újat hoz: a jambikus sorokat hirtelen egy trocheusi nyitás
kérdőjelezi meg. A trocheust egy chorijambus követi, és csak ezután térhetünk vissza a
megszokott, nyugodt jambusokhoz. A váltás billenést eredményez. A vers mozgalmassá válik.
Az égve ellentéte az éjjelnek (hangulatilag), ráadásul újabb; a korábbiaknál sokkal
mozgalmasabb igenév, amelyet egy ige követ! Az első ige a versben! A villany fokozza az
ellentétet az első két sorral. Egyetlen pillanatra a remény, a bizakodás, már-már öröm jelenik
meg a versben, a ritmikai váltást ez magyarázza. Ám ahogy kezd világosodni bennünk a
harmadik mondat értelme, úgy térünk vissza a nyugalmas, kissé pattogó, egyhangú
jambusokhoz. A folyosó kiúttalan sötétségbe vezet, a kép hirtelen távozásra utal, vagy ami
rosszabb - ha elfogadjuk az önmegszólítás lehetőségét -, a "lírai én" tehetetlenségére, teljes

75
perspektívátlanságára. A végeredmény ugyanaz. A felvillanó reményre jön a gyors leütés,
amit ismét egy fél jambus hív ki: a minden eddiginél rövidebb, hét szótagú (a harmadik
tizenegy!) jambikus sor az elkerülhetetlenségről tudósít, és zár le mindent végérvényesen.
Az utolsó két sor sorvégi tárgyragjai, a véremet-éjjelek (szegek jéghideg rímpár csupán
felerősíti a kiszolgáltatottság, szorongás, magány és pusztulás érzését. Gyökvers, vettük át
Fülöp László terminusát. Olyan költemény, melynek minden szava, jele hangsúlyos szerepet
kap. Olyan költemény, melyben fokozottabban van szükség sűrítésre, többrétegű komplex
költői képek létrehozására. Az alvó szegek ki- fejezés éppen a megszemélyesítés miatt kapja
"sebezni szándékozó" jelentését, gondolati szinten ugyanakkor "megbúvó hátulról gyilkolás"
jelentésű metafora. A második sor metaforája és logikai inverziója előkészíti a harmadik sor
látszólagos egyértelműségét, és növeszti azt a magány, az elhagyatottság szimbólumává. De
szimbólummá lesz mind a négy sor külön-külön is, így például az utolsó a krisztusi pusztulás
szimbóluma. A Négysoros komplex, totális egész, sokrétűsége folytán többféleképpen
értelmezhető. Az én tudatomban ez a vers egyetlen szimbólummá növekedett: az
elmagányosodott, elembertelenedett, erőszakos halál - mint az egyénre lebontott megváltás -
szimbólumává.

A hátralévő több mint két évtized felgyorsította költői termelékenységét. A művészi

egyéniség, a világkép és a mondanivaló semmit sem változott. Kitágult azonban a műfajok
köre, elmélyült a szemlélet kifejtése. Szemléletesebbé vált az a sajátos egység, amely a
lelkifurdalásos komorságot egybeötvözte a megváltás, az Istenben feltétlen bízás metafizikai
optimizmusával. Pilinszky lírája ritka példa a pesszimizmusba nem torkolló szomorúságra, a
haláltudatra, amelyben nincsen halálfélelem. Vallásossága azonban nem társadalmi
önelhelyezés. Tulajdonképpen Szent Ágoston Istennel való bizalmas magánbeszélgetéseire
emlékeztetnek Pilinszky vallomásai. Az olvasó néha úgy érzi, nem is őrá tartoznak, amit a
költő lelkének mozzanatairól Istennek elmond. Isten válasza nyilván úgy fog eljutni a költő
lelkéhez, hogy abból kirekeszti az olvasót, mint fölösleges külső hallgatózót.

Apokrif c. verse a Pilinszky-világkép összefoglalását adja. A cím nem kanonizált, ,,kétes

eredetű'' vallási iratra utal. Kanonizációnak a különböző id őben keletkezett bibliai szövegek
összegyűjtését, utólagos válogatását, rendszerezését nevezzük. Azok a könyveket, melyeket
vallási szempontból nem válogattak bele a Bibliába vagy később kihagytak belőle, apokrifnak
nevezzük. A Pilinszky-mű viszont valójában apokalipszis, a világvége, a végítélet személyes
leírása.
A cím a költő vallásosságára is utal. Önmaghatározása szerint Én költő vagyok és katolikus.
Műveiben elhatárolja magát a kegyességtől és az ájtatosságtól, a hitbéli meggyőződés
kifejezésétől. Másrészt viszont költészete katolikus a szó eredeti értelmében, mert a század
egyetemes kérdéseire egyetemes érvénnyel kíván válaszolni.
A versben a lírai én szabadulását három részben követhetjük nyomon. Az első szakaszban az
atomhalál képei keverednek a láger-versek motívumaival. Pilinszky költészetét egész életében
végigkísérik a besorozott katonaként Németországban látott szörnyűségek, ebből a témából
merít láger-verseiben. A haláltáborok motívumait gyakran egymásba játssza a megváltatlan
ember tragikumával és a szenvedéstörténettel. Az Apokrifben ezek a motívumok az
individuum kozmikus magányának képei kísérik, ezzel a kései József Attilát is idézve.
A második egység a tékozló fiú példájára épül, megjelenik benne a hazatérés reménye (a
szülőkkel való találkozás) és reménytelensége (a kedvest hiába keresi). Felbukkan az emberi
kommunikáció lehetetlensége, a szó, a beszéd elégtelensége. Ha viszontlátná kedvesét, akkor
se tudna neki mit mondani. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. -- mondja
Witgenstein. A 20. században fokozottan merül fel a nyelv művészi és irodalmi
problémaköre. George Steiner szerint az embertelen eszméket közvetítő, hitelesítő nyelv
alkalmatlan arra, hogy az ellenkezőjét hirdesse. Adormo szerint Auswitz után nem lehet
verset írni. Pilinszky költészete rendkívül sűrített, szikár, a csönd, az elhallgatás felé hajlik, a
posztmodernben kiteljesedő locsogással szemben Witgenstein felfogásával rokon.
A harmadik rész kétséget hagy Isten és ember viszonya felől. Érezhetjük passziv eligenedett

76
kapcsolatként, de a mondatkezdő állítmány (,,Látja'') a kapcsolat meglétét, fennállását
hangsúlyozza. Pilinszky vallásos költészetében szinte megfogalmazhatatlan ellentét feszül. Az
elidegenedettség, a szeretetnélküliség, a szorongásélmény szemben áll a szeretettel, a hittel és
a szépségét. A kéttő feszültségéből a megváltás reményének vágya fakad.
Az árnyék-motívum mindhárom részt végigkíséri (Szemközt a pusztulással | egy ember lépked
hangtalan. | Nincs semmije, árnyéka van. | Meg botja van. Meg rabruhája van.; Éles kövek
közt árnyékom csörömpöl; Látja Isten, hogy állok a napon. | Látja árnyam kövön és
keritésen.) Ez jelentheti azt, hogy Isten az embertől elfordulva csak a természetre figyel, a
könyörgő emberből csak annak árnyékát látja meg. De már az árnyék is csörömpöl, bűnös
tulajdonosa nevében megváltásért kiált. Másrészt viszont jelentheti azt is, hogy a háború, saját
embertelenségünkről való bizonyságtétel után önmagunk árnyékai vagyunk, abszurd
létünkben bűnhődésünk a tragikus magány, megváltásunk lehetetlensége.

A Harmadnapon egydallamú, de többszólamú lírája után kitágulnak a műfajok lehetőségei.

Filmnovella, dráma jellegű oratórium, líra és filozófia közé sorolható kisebb-nagyobb prózai
írások következnek. Eközben a versek formai jellege módosul. A viszonylag hosszú, néha
egészen hosszú költemények helyett egyre gyakoribb az epigrammaszerű, egy-egy ötletet
megfogalmazó rövid vers. Már az összegyűjtött költemények kötetében, a Nagyvárosi
ikonokban is számos kis terjedelmű, nagyon csiszolt gondolatékkővel találkozunk 1970-ben,
de azután 1972-ben a Szálkák szinte teljes egészében ilyesféléknek az áradata. Ha ezeknek az
igen rövid költeményeknek csak a címeit számoljuk össze, e két év alatt (1970 - 1972) több
verset írt, mint egész előtte és utána éveiben összesen. Holott a következő, a végső évtized is
gazdagnak mondható. Korábban is írt verses meséket, de 1974-re egy egész kötet gyűlik össze
belőlük A nap születése címen. Majd következnek a drámák. Alkata szerint nem drámaíró, a
mozgalmas cselekmény és az ellentétes törekvések eleven párbeszédben megnyilvánuló
összeütközése idegen lírai és elmélkedő alkatától. De a katharzis, a lélek megtisztító
feszültsége, a tragikus bűn szembesülése a magát felelősnek felismerő emberrel - ez
Pilinszky-téma. A már drámaszerű, oratórium formájú Requiem után még négy lírai-tragikus
drámát ír. Ezek felettébb alkalmatlanok lennének színpadi bemutatásra, de olvasmánynak
vagy jól előkészített oratóriumszerű előadásnak lélekmegragadók. Végkifejlet címmel jelentek
meg 1974-ben (néhány vers kíséretében).

Ezután élete végső éveiben egymás után láttak napvilágot verses és olykor elmélkedő prózai
kötetei. A hetvenes évek második felében már kifejezetten népszerű és széles körökben
tisztelt költő volt. Sovány, örökké sápadt, éles arcélű tekintete, szájában vagy ujjai közt örök
cigarettájával ismert kép volt az írói világban. És akik személyesen ismerték, szerették szelíd
hangját, szomorkás mosolyát, okos mindentmegértését. Az önvád örökké benne élt, de
másokat csak szeretni tudott. Halála óta néhány posztumusz könyve jelent meg: cikkek,
tanulmányok, prózai elbeszélések, színművek is. Talán még újabb régiek is következnek. De
az életmű együtt van: egy magas színvonalú, tiszta lélek összes művei.

77