A MOCSADÉK 

 
 
 
1. FEJEZET – SZÁZ PERCES ÓDA 
 
Egy ronda esős napon ment egy csúnya néni egy hányásszagú aluljáróban. Elege volt világból. Pocsék 
napja volt, egész nap pénzt akart kérni az emberektól az aluljáróban, de senki nem adott neki. Ez a 
rohadt kegyetlen világ. És akkor jött vele szembe egy otromba kutya és belerúgott.  A kutya 
nyüszített párat aztán megharapta a nőt. Jó csúnya véres cafatos lett a lába. Egy nagyot nyögött. 
Valahogy így: nynynyuhuuhuhuhnyynynymmmhhhh. Senki nem hallotta a nyögését. Senkit nem 
érdekelt a nyögése. Senkit nem érdekelt, hogy egyáltalán van‐e a világon vagy nincs. Talán jobb lett 
volna ha megsem születik, bár Pál Feri ezzel biztos nem értene egyet. Ekkor egy csúnya sötét 
gondolat jutott eszébe. Mi lenne, ha… Mi lenne, ha megölne valakit és elvenné az összes pénzét és 
mindenét, amije van. De ahhoz meg kéne erőltetnie magát. Nem. Ő nem fog felállni a saras földről, 
azért, hogy egy nyomorult járókelőt leüssön. Inkább belesüllyed még jobban a mocsárba, amiben már 
így is tengette az életét, a jó büdös rohadt mocsárban. Bár meghalna a nagymamája és örökölne tőle 
legalább egy nyomorult fillért. De a mocsadék nagymama feldobta a talpát, anélkül, hogy egy apró kis 
fillérkét is hátrahagyott volna. 
 
Na jó... ez hazugság volt. A nagymama volt az egyedüli ember a világon, aki iránt nem érezte ezt a 
mardosó gyűlöletet, mint a világ többi élő és mozgó embere… nem is, inkább kis mocsadéka iránt. De 
most már rohadtul elegem van ebből a csapnivaló történetből, csak pénzt akarok és kész. Utálom ezt 
a fejezetet, elegem van. Hallotátok gyerekek? Elegem van. Ti is mind meg fogtok halni, és az 
borzadályosan nyomorult lesz. 

Az élet szép!!!Istenem végre szeretek mindenkit. Süt a nap, boldogok a szegények és a sajtkészítők és 
én is… mert a szeretet mindennél erősebb!!! 

Cefetül elegem van most már ebből az ótvar életből. És kedves gyerekek: ti nektek is átkozottul 
elegetek lesz. Nem értetek egyet? Szeretitek az életeteket? Szeretitek az embereket? Tudjátok, ez 
csak idő kérdése. Majd ti is meglátjátok hogy. Jobb lett volna, ha nem is születtetek volna meg. 

De megszülettetek és feladatotok van itt!!! Hogy vigyétek a szeretet magvait, s hintsétek a világba!!! 
Egy világba mely gonosz, hitvány, ronda és gyatra, de ti legyetek világosság a sötétségben, só az 
ételben és … és… na hát igen. Ez itt a baj. 

Hogy mi a baj? Az a baj, hogy tőletek el fogják várni, hogy fény legyetek az ocsmány világban. De 
tudjátok, hogy miért ocsmány a világ? Miattatok gyerekek. Mert ti mind ocsmányak és semmirekellők 
vagytok valójában. És nem lesztek ti fény a sötétségben. Csalódást okoztok majd. Sötétség lesztek ti a 
sötétségben. 
 
JÓ! 
 
2. FEJEZET –SZÁZ PERCE SÓDA 
 
Na jó, most már tényleg belekezdek a történetbe. Mindjárt. Csak még előtte tisztázzuk azt, hogy én 
tényleg nem azért mesélem ezt a történetet, mert szeretek írni, vagy mert érdekesnek gondolom, 
vagy mert tanítani szeretnék másokat, vagy bármi üzenetem lenne a világ számára. Én egyszerűen 
pénzt akarok. Híres akarok lenni. Csak sikeres akarok lenni és kész. Úgyhogy nem kell élvezned ezt a 
művet, nem azért írtam. Nem is kell elolvasnod. Csak vedd meg és kész. Ezen kívül még ajánld 
minden ismerősödnek is, ha lehet minden családi összejövetelen beszéljetek róla. Leginkább arról, 
 hogy mennyire megérte megvenni ezt a korszakalkotó művet, melyet anélkül is megértesz, hogy 
elolvasnád. De ha még is bele olvasol, mert nincs jobb dolgod, akkor próbálj meg a szavak mögé látni, 
mert a mondatok itt többek a szavak összességénél, melyek kusza gondolatok egymásba 
fonódásának végeredményei képpen 
létesülhettek volna. Kusza gondolataid spirálba 
fejtve, majd a kecske szarvára húzva, éspedig a 
tátrai havasi jégkecskének szarvára. Onnan 
pedig a Megbecsülés és az Érzelem le‐ 
lekukkantgat. És le‐lepuffantgat. Hipp‐hopp, 
ripp‐ropp. Akár a nyolcadik, jobbanmondva 
tizedik eszme. Egy olyan eszme, mely a valóság 
megragadása helyett annak elvonatkoztatott és 
kinyilatkoztatott felfedhetőségét rejti magában. 
Valahogy így tudnám ezt elmagyarázni: 
 
DE nem ez történt. Ez csak olyan írói fecsegés… Na jó elég is ebből mostmár. Vágjunk bele! Vagyis 
ilyen gyorsan még bele sem vághatunk, mivelhogy a történet körülményei egyelőre ismeretlenek az 
olvasó vagy inkább vevő (fizető, ez a lényeg) számára. Bár lehetséges, hogy a körülmének itt senkit 
sem érdekelnek ezért hát még is csak bele vágunk: szóval ott ült a fa ágán és leste az áldozatait. 
Olyan áldozatokra várt, akik egy megragadhatatlan gondolatnál sem többek. Akiknek létezése 
valójában csak egy nyolc éve halott csecsemő frontális lebenyének negyedik idegpályáján átfutó 
jelzés kivetülése a harmincnégyezer millió 
négyszázötvenötezer hatszáztizenkilenc éve 
halott csecsemő lábikrájából kinőtt tulipánnak 
látszó kőolajvirágra. Éspedig egy szúnyog ült a fa 
ágán. Amint ez triviálisan következik az előbb 
leírt eszmefuttatásból, ezenkívül a hétköznapi 
tapasztalat során megszerzett intuició is 
egyértelműen diktálja ennek a szúnyognak a fán 
ülését. Hogy ezt még a napnál is világosabbá 
tegyem, még grafikonon is ábrázolom a szóban 
forgó leső szúnyog fán ülését. 

Várt arra, hogy mindazon feltételeknek megfelelő áldozat jelenjen meg, amely számára ideális 
izozmótikus fénnyel szolgálhat, melyből táplálkozva később olyan képességeknek birtokába kerülhet, 
amik lehetővé teszik számára, hogy meghódítsa az egész világot! Bizony ám, ez a szúnyog nem másra 
vágyott, mint arra, hogy eme mocsárba süllyedt és az eszmék fontosságát elhanyagoló világban egy 
új irányt mutasson! Egy olyan irányt, mely sosem következik be, mivelhogy az emberiség képtelen 
ilyen röptű gondolatok felfogására. Ezért hát ült ott és várt‐várt de nem történt semmi. Nem jött 
áldozat, melynek fényéből ez mind megvalósulhatna. A káros fény meg várt‐várt‐várt‐várt, majd 
felkiáltott: 
 
„Röpke birodalmak csupán, mit nekem hajh egy emberöltő! Gíza piramisainál előbb jöttem létre, és 
Bábel mind a hat tornyánál magasabbra ér dicsőségem, akár Hitler piramisainak nyocszorosának 
vagyok mondható, és mégis. A romba dőlt emberi méltóság nekem egy ilyen‐olyan homokvár, János 
király holdraszállása nekem pihe‐puha lepkeszárny.” 

Kiáltása megrázta az előtte lévő fonnyadt faleveleket és áthatolt rajtuk. Szíve mélyén szenvedett. 
Irtózatosan szenvedett ettől a közönyös és el nem fogadó világtól, melyben az ő hatalmas és mélyre 
szántó gondolatai csupán néhány fonnyadt falevelet ráznak meg, ahelyett, hogy városokat 
döntenének 
 

romba. Pedig megtehetné, ha akarná! Kontinenseket, sőt országokat tehetne élhetetlenné, ha 
megvonná tőlük, azt, ami az ő hatalmában áll! Mint a késben a vaj, roppannak a felhők! Bolygók 
lesznek semmivé, és üres semmiségek lesznek fejük tetején pörögve táncoló bohócokká! 
Nehezményezett esőcseppek csapódnak bele a Gargantua csillagrendszerbe, és megadó öblök 
keményen szikrázó repedezett lombjaival ropja a tüzet a fuldokló világszenvedély! Ragad, 
rángatózik, reped, romlik, reszket, rajzol, remeg, retteg, rabol, ritkul, rajzik, rendel, rondít, rothad, 
rázkódik, riaszt, rendetlenkedik és rulll a pengeélen táncoló, mackók fején egyensúlyozó, lezuhant, 
második világháborúban bevetett tengeralattjárók alján tengerben járó, mulatozva tovamúló, 
könnyen szálló atomerőművek gondjaival gondolkodó, kicsattanó gázvezeték! 

A faágon ülő szúnyog, a káros fény és a kicsattanó gázvezeték, pedig miután igaz barátra lelt 
egymásban és eszméiket megvitava, azok halhatatlanságát felmagasztalva és felbuzdulva mindezen 
nagyságtól, pompától, színtől és gazdagságtól elmentek, hogy megvalósítsák azt, ami eddig még 
sosem sikerült senkinek. Behatolni a mélységektől körülvett, elborzasztó tehénbe. Az elborasztó 
tehénnél volt ugyanis az a tudás, amely nélkül az agyban létre jött és eszméket magában hordozó 
gondolatok megvalósulása lehetetlen. Tehát ebbe az elborzasztó tehénbe kellett behatolniuk 
valamilyen módon. A faágon ülő szúnyog úgy gondolta ezt leginákbb a káros fény tudná 
megszerezni, míg a káros fény azt szorgalmazta, hogy a kicsattanó gázvezeték próbálkozzon először 
bejutni az elborzasztó tehénbe. A kicsattanó gázvezeték hősködött ugyan pár századmásodperc 
erejéig, hogy ő bizony képes erre, hanem ahogy meglátta az elborzasztó tehenet még is inkább a 
faágon ül szúnyog bemenetelét javasolta. Ekkor a káros fény szoros egymásutánban négyet 
reccsent, majd kieresztve magából minden bűntudatát, őszinte dalra fakadt: 

„Pirosas, apró egek! Rideg fazékra ömlött, patetikus cinegemadár! Hevesen fortyanó tökéletlenség! 
Felületes bizalom! Lekonyuló fellegvárban játszódó tizenegyedikes gólyák! Melegedő hiúság a 
hidrogén oltáránál! Ide halgassatok! A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni!