Névtelen

Vampire: The Masquerade

Gherbod Fleming
ASSZAMITA
[A Klán regénysorozat 7.]

ELSİ RÉSZ
Akik felsorakoztak

1999. július 3., szombat, éjjel 3:18 (helyi idı szerint)

A Tízezer Jajszó barlangjai
Petra közelében, Jordánia

Elijah Ahmed, Alamut kalifája, csendben haladt a sötétben várakozó végzete felé. A barlang bejáratánál gondosan
egymás mellé rendezett szandáljait már mérföldekkel maga mögött hagyta. Talpa - amely a Szent Próféta kora óta nem
érezte a napperzselte sivatag tüzét - nem bolygatott meg egyetlen kavicsot, egyetlen porszemet sem a barlang
homokkı alapzatán.
Elijah elméje csendes volt. Az írás egy megnyugtató részlete emelkedett ki a lelkébıl, mint a hősítı északi fuvallat. İ,
Allah, az egyetlen. Allah az, akitıl minden függ. İ nem nemz, İt nem nemzették, és senki sem hasonlatos İhozzá.
A teljes sötétség ellenére a kalifa biztosan lépkedett. Ezernyi elágazás indult ki az általa követett kanyargós járatból, de
Elijah kimért léptei egyetlen egyszer sem tétováztak. Korábban még soha nem járt ezen az ösvényen, mégis a durva
folyosó minden kanyarulata annyira ismerıs volt neki, mint az egyszerő muzulmán köntösének szövete. Nem tudott
ellenállni annak, ami egyre csak hajtotta elıre. Nem tévedhetett el.
A járatok látszólag minden rendszer nélkül kalandoztak ide-oda. Az éles, spirális ívek szinte önmagukat érintették.
Északkelet felé széles boltívek ásítottak, szögletes fordulók dél felé, és érintılegesen kelet felé haladó cikk-cakkok,
amelyek még véletlenül sem haladtak soha egyenesen a felkelı nap irányába. Ebben a faragott káoszban Elijah Ahmed
léptei egyre mélyebben és mélyebben vezették ıt a föld szíve felé.
İ, Allah, az egyetlen. Allah az, akitıl minden függ. İ nem nemz, Öt nem nemzették, és senki sem hasonlatos İhozzá.
Elijah utolsó lépése nem a korábbi órák egy kanyargós folyosójára, hanem egy hatalmas terembe vezette ıt. A sötétség
úgy nyílt meg elıtte, mint az őr, de még a fény hiánya sem volt képes elrejteni elıle a hírnök jelenlétét.
Egy masszív kıalakzaton ült, az alapkızetbıl faragott dísztelen trónuson. A hírnök maga sem viselt semmilyen díszt.
Meztelen, gyermekszerő teste szénfekete szobornak tőnt, és a kemencében keményre égetett felszín minden repedése,
minden apró karcolása valójában a fekete égen végigszántó koromfekete villámlásnak tőnt. Az égbolt sötétjét
mindössze a növı hold sarlója és néhány hozzáillı, csontfehér csillag törte meg. A hírnök tökéletesen mozdulatlan
mellkasán nyugvó csontmedál volt a növı hold. A csillagokat szintén csont alkotta, bár ezek nem csak egyszerő
felszerelési tárgyak voltak: a csillagok ur-Shulgi csontjai voltak, amelyek láthatóvá váltak, ahol az éjféli égbolt
visszahajlott, vagy megrepedt és lepergett. Ezek tárolták a hírnök lényegét, és a velı maga volt a bosszú.
Ezzel a lénnyel állt szemben Elijah Ahmed.
Elijah Ahmed, Alamut kalifája, a du'at triumvirátusának tagja, belenézett a hírnök szemei helyén tátongó semmi mély
kútjába. A szemgödrök éles csontperemek alatt rejtızködtek, és a tátongó üresség mintha maga lett volna a vád az
ezredéves sérelmekért és gaztettekért. Mintha maga Elijah vájta volna ki ıket valamiféle kegyetlen tréfa vagy
szórakozás ürügyén.
A hírnök Elijahra nézett, és a hírnök látott.
- Elijah Ahmed. - szólt ur-Shulgi.
Elijah azonnal leborult a hírnök elıtt. A homokkı égette a kalifa homlokát - pedig hővösnek kellett volna lennie ilyen
mélyen a föld méhében - de ı meg sem moccant.
- Haqim gyermeke - szólt a hírnök - Vér a vérének vérének vérének vérébıl - ur-Shulgi hangja betöltötte a termet, mint
a déli szél a sivatagot. Szavai égettek, akár a húst a csontokról lerágó homokvihar elsı csípései.
- Emelkedj fel, Elijah Ahmed.
A kalifa engedelmeskedett - engedelmeskedett volna még akkor is, ha másként akart volna cselekedni - és fél térdre
emelkedett. A homokkı érintésre hasonlatossá vált a tágas éjféli sivatag talajához. Nem kellett a tenyerére - a súlyát
hordozó bal térdére, a jobb talpára és a bal lábfejének felsı részére - pillantania ahhoz, hogy tudja; a sötét bıre
megperzselıdött. A lehajtott fejő, lesütött szemő Elijah ügyet sem vetett a testében tomboló tőzre, és némán tisztelgett
a mester hírnöke elıtt.
Azonban a vihar már közel járt. A sivatagi szelek úgy csaptak le rá, mint az ırök dühe által felszított nyitott kemence
lehelete. Vékony muzulmán köntöse gyorsan elégett, csakúgy, mint a haja, szemöldöke és szempillája. A kalifa
behunyta a szemét, hogy megvédje a hıségtıl, de a szemhéja hamarosan felkunkorodott, mint a megpörkölt papír.
Nem volt más választása, végig kellett néznie a saját megmérettetését.
És ebben a pillanatban Elijah Ahmed megismerte a félelmet. Ez a félelem biztos jele volt a férfi bölcsességének, hisz
csak egy bolond nem rettegne a mennyek elszabadult haragjától. Abban pillanatban megismerte az izzó sivatagi szél ki
nem mondott kérdését:
Ki ád néked életet, Elijah Ahmed?
Olyan hatalmas volt a hıség, hogy Elijah többé már képtelen volt gondolkodni, de nem is kellett gondolkodnia ahhoz,

1. oldal
 Névtelen
hogy megfeleljen ennek a kihívásnak. Ez a kérdés nem volt újdonság számára: mióta az eszét tudja, mindig is üldözte
ıt, már az elıtt is, hogy a bölcs Thetmes magához Ölelte volna a véget nem érı halálba, Elijah Szent Próféta
nyomdokain haladó halandó élete óta. A teljes válasz úgy emelkedett ki mélyen Elijah lelkébıl, mint az oázis kútjából a
teli tökhéj-palack.
Allah ad nekem életet.
Az izzó szél dühöngı orkánná erısödött. Beleüvöltött Elijah fülébe, amelynek törékeny húsváza lassan elolvadt, és
lecsorgott az arca két oldalán. A vihar megtámadta csupasz szemeit is. Könnyei már azelıtt felszáradtak, hogy
elsírhatta volna ıket.
És ekkor a hírnök többé már nem ült a terem távolabbi végében álló trónuson. Ur-Shulgi nem mozdult, most mégis
mozdulatlanul állt alig néhány hüvelyknyire Elijah elıtt. Repedezett, szénfekete bıre csillogott a dühöngı förgetegben.
- A fiatal Allah - szólt ur-Shulgi - Biztos vagy ebben, Haqim gyermeke?
Elijah arca mostanra felfelé nézett, bár ı nem emlékezett rá, hogy megmozdult volna. Szemei vértavacskákká
változtak, ahogy a gyenge hús megsemmisült ur-Shulgi dühétıl. A kalifa bıre ropogva hámlott le a testérıl. A látás
utolsó morzsái is cserbenhagyták már, és így Elijah nem volt tanúja, nem lehetett tanúja annak a végtelen pillanatnak,
amikor a megtévesztésig hasonlított a hírnökre, aki elıtt térdelt. Elijah ki akarta nyitni a száját, válaszolni akart, de az
izmok az állkapcsán már használhatatlanok voltak, és mostanra a nyelvébıl is csak egy izzó csonk maradt.
Miközben a hús lassan elégett, Elijah Ahmed lényének mélyében ott visszhangzott a hitvallás: Haqim meghosszabbította
a létezésemet, de életet Allah adott nekem. İ, Allah, az egyetlen. Allah az, akitıl minden függ. İ nem nemz, Öt nem
nemzették, és senki sem hasonlatos İhozzá.
- Úgy legyen! - mondta ur-Shulgi. Szavai a szétroncsolódott füleken és a fájdalmon keresztül is megtalálták az utat
Elijah elméjébe. - A Legöregebb nevében most visszaveszem azt, ami jog szerint İt illeti.
A megfeketedett alak, ami valaha Elijah Ahmed, Alamut kalifája volt, a szavak felhangzása után egy hatalmas
agyagtálba okádta Haqim vérét.
Jó néhány órával késıbb elültek a szelek, és lassan visszatért az őr csendes nyugalma.

1999. július 9., péntek, éjjel 1:10

Ikhwan terme,
Alamut, Törökország keleti része

Nyolc, különféle fegyvert próbálgató gyilkos körözött csendben Fatima al-Faqadi körül. Feszülten figyelték a nı minden
mozdulatát.
Fatima is ıket nézte. Neki nem volt szüksége arra, hogy a jobb kezében tartott jambiát próbálgassa: az enyhén ívélt
pengéjő vékony tır éppen olyan jó ismerıse volt, mint a saját, mandulavágású szemei a tükörben. Hány éjszakán
viselte már az övén ezt a fegyvert? És vajon hány lelket követelt már vissza Haqim nevében?
Lassan körbefordult a támadói győrőjében, és szemei felismerték azokat az apró jeleket, amelyeket a gyilkosok még
nem voltak képesek tökéletesen elrejteni. Bár ezek a jelek a legtöbb lény szemei elıtt rejtve maradtak volna, de Fatima
minden kétséget kizáróan kiolvasta belılük, hogy melyikük fog elsıként támadni.
Ismerte a nevüket, de ez a tudás elméjének egy olyan szegletébe volt zárva, amely most átengedte az irányítást egy
sokkal ösztönösebb öntudatnak, és azoknak a készségeknek, amelyeket évszázadokon keresztül használt és
csiszolgatott, amíg a begyakorolt mozdulatok még maguknál az ösztönöknél is ösztönösebbé nem váltak.
A gyilkosok köre ebben a pillanatban a testtartások, fejbillentések, fegyverek és óvatos mozdulatok egyetlen
győjteményévé olvadt össze. Forgás közben Fatima rengeteg apró részletet rangsorolt magában: az ománi egy három
és fél láb hosszú kardot tartott a kezében, és az ír, a társaság egyetlen világos bırő tagja, egy harci pörölyt forgatott. A
többiek kezében igen változatos, de ezeknél apróbb pengék csillogtak, bár az algériai és az egyiptomi nem az ıseik
fegyverei közül választott. A Tamil Tigris egy-két hüvelykkel lejjebb tartotta a pihakaettáját a kelleténél, és a kurd
szeparatista testtartásával sem volt minden rendben: a vállai megfeszültek, ahelyett, hogy lazán és mozgékonyan
tartotta volna ıket.
A támadók köre egy árnyalatnyival közelebb húzódott. Fatima tıre mindenféle figyelmeztetés nélkül kivágódott jobb
felé, majd, amikor az orgyilkosok reagáltak a cselre, bal lába szők kört leírva kivágódott és eltörte az ománi térdét. A
támadó kardja csörömpölve hullott a földre, és a férfi összerogyott. A lába egészen nyilvánvalóan természetellenes
szögben meredt elı a teste többi része alól.
Fatima még azelıtt félreugrott a hátának célzott csapás elıl, hogy a férfi elsı nyögései elhaltak volna - számított erre a
támadásra, csak az volt a kérdés, hogy ki lesz a támadó? Az orosz. Rajta kívül a korábbi KGB-ügynök volt a jelenlévık
között az egyetlen nı. Fatima egyidejőleg roppantotta el az orosz csuklóját, rántotta körbe a nı karját úgy, hogy a
saját kinjalja döfje hátba, és perdítette az orgyilkost a harci pöröly csapásának útjába.
Az ír támadása pontosan a halántékán találta el az oroszt. A Testvériség Termének kıfalai visszhangozva verték vissza
az éles reccsenést. Miközben a vékony testalkatú KGB-ügynök összerogyott, Fatima elroppantotta az új támadó karját,
és csak a miheztartás végett beledöfte tırét a létfontosságú szerveibe. Elégedetten vette tudomásul, hogy
harcképtelenné tette a támadóját. Átvetette magát az orgyilkosok körében tátongó hatalmas lyukon, hátát a falnak
vetette és a könyörületesség egy ritka megnyilvánulásaként megvárta, amíg a megmaradt öt támadó rendezi sorait.
Ennek a szünetnek azonban semmi köze sem volt a jóindulathoz. Az orgyilkosok az ı növendékei voltak. Fatima
kevesebb, mint harminc másodperc alatt a csapat majdnem felét harcképtelenné tette, és ez könnyen okozhat pánikot,
vagy legalábbis frusztrációt az ellenfeleiben. Ha pedig mindannyiukkal ilyen gyorsan végezne, akkor nem vizsgálhatná
meg a kilátástalan helyzetekre adott reakcióikat.
Tehát várt, és figyelt. Alamut hideg kövén meztelen talpak mozdultak csendesen.
Az öt megmaradt gyilkos óvatosan zárta sorait. Bár Fatima korábban még soha nem harcolt ezzel a fida'i csoporttal, ez
a néhány másodperc mégis elegendı volt számára, hogy hozzászokjon az ellenfelei mozdulataihoz, és megbecsülje,
hogy az egyes növendékek milyen veszélyt jelentenek rá nézve: szinte elhanyagolhatót. Az esélyek drámai módon
átbillentek az ı javára, miután az ománi kardja és a harci pöröly kiesett a játékból.

2. oldal
 Névtelen
Nem is olyan régen még ezek voltak a leghalálosabb halandók, de Haqim gyermekei között ez a néhány fida'i csak
csecsemınek számított. Fatima legalább egy évszázadon keresztül gyakorolta mesterségét minden egyes év után,
amelyet ezek a gyermekek a nyájban eltöltöttek. Bár gyakorlott gyilkosok voltak, az izmaikba költözött újsütető erıt
még nem hajtották teljesen az uralmuk alá. Fatima tisztában volt vele, hogy az Átváltozás után nem mindenki nyerte
vissza a korábbi ösztönös uralmat a teste fölött, és egyesek a síron túli létben soha nem nyerték vissza a fizikumnak és
a vérmérsékletnek azt az egyensúlyát, ami olyan halálossá tette ıket életükben. De ez egy ígéretes csoport volt.
Ikhwan Termeiben az egyedüli berendezési tárgyak a falikarokban elhelyezett fáklyák voltak, és a lángok táncoló
árnyékokat vetítettek az orgyilkosok gazdag barna és sima olajszínő bırére. Idıvel Fatima arcához hasonlóan az ı
bırük is sötétebbre válik majd, és Alamut méhében megtalálják majd a méltatlanoktól megtagadott egységet.
Fatima rászánt néhány másodpercet arra, hogy belenézzen minden egyes lassan közelebb araszoló gyilkos arcába;
egyikük sem volt elég erıs a vérben ahhoz, hogy megtörje az akaratát. Öt szenvtelen, összpontosító, kifürkészhetetlen,
ragadozó sólyom tartotta szemmel a zsákmányát. Ötük közül egyedül a kurd arca tükrözött egy árnyalatnyi
izgatottságot. Fatima megjegyezte, hogy a férfi talán újra kellene gyakoroljon néhányat a fida'i-ok korábbi leckéi közül,
de ezzel a haladék, és vele együtt az elmélkedés pillanata, véget ért...
A jemeni indított egy széles vágással. A jambia nem ontott vért, de a csapásnak nem is ez volt a célja. A férfi folytatta a
vagdalkozást. A csapások védekezı jellegőek voltak, amelyek eltérítettek volna bármiféle támadást, amivel Fatima
megpróbálkozhatna, és közben a nı oldala felé mozdult el, mivel azt remélte, hogy ha Fatima szemmel tartja ıt, akkor
rákényszerítheti, hogy a hátát fordítsa a többiek felé.
Fatima jobb keze hirtelen magasan kivágódott. A jemeni magasra vágott, hogy kivédje a csapást - de Fatima jambiája
már a bal kezében volt. A nı felfelé vágott és felnyitotta a hasfalat, majd egy hibátlanul kivitelezett fegyvercserével
immár a jobb kezében lévı jambia körbevágott, hogy kivédje a kurd hátulról érkezı támadását.
Fatima csak hátra szerette volna kényszeríteni a kurdot, el akarta téríteni a támadását, hogy aztán támadást
indíthasson a balján közelítı Tigris felé, de a kurd nem tért ki, sıt, még csak a legkisebb erıfeszítést sem tette, hogy
elkerülje a vágást.
Egyszerően belerohant Fatima pengéjébe, és a jambia mélyen belefúródott a gyomrába. A roham és a nı felfelé tartó
vágásának összeadódó erejének hatására mind a markolat, mind Fatima ökle beleszaladt a kurd hasába, és abban a
pillanatban, mielıtt a férfi kibelezve hátrahanyatlott volna, a khanjar végigvágott Fatima alkarján.
Azonnal megérezte és felismerte a mérget.
Gin-gin.
A csipkézett szélő vágás körül felhólyagosodott a bır, és egészen az újhegyig futott a csontjain végigcsapó tőz. Az
izomrángások már meg is kezdıdtek, de az ösztönök átvették az irányítást. Most nem volt idı azon elmélkedni, hogy
miként eshetett meg, és hogy honnan eredhet egy ilyen elképzelhetetlen árulás. Fatima a másodperc egy törtrészével
az elıtt dobta át a bal kezébe a pengét, hogy a rángások használhatatlanná tették volna a jobbját. Megpróbálta ökölbe
szorítani a jobb kezét, de egyetlen ujját sem volt képes megmozdítani.
A tőz elindult felfelé a karjában.
Régóta tanulmányozta már az orgyilkosok ısi és modern fızeteit. A gin-gin egyike volt a legrégebbieknek, a
legtitokzatosabbaknak és a leghatásosabbaknak. Haqim vérével szemben csak nagyon kevés anyag, nagyon kevés
méreg ırizte meg végzetes tulajdonságait, és csak néhány volt halálos a gyermekeire nézve. A gin-gin egyike volt ezen
keveseknek, és most ez az anyag keveredett el Fatima vérével.
Egy széles vágás egy idıre visszaparancsolta a megmaradt három ellenfelet. Egy ilyen kiképzésen nem létezett
megadás: csak gyızelem vagy vereség. Még soha nem fordult elı, hogy egy tanár vereséget szenvedett volna, de
Fatima a szégyennél most sokkal súlyosabb következményekkel kellett szembenézzen.
Akaratával vért kényszerített lángoló karjába. Egy gyengébb mérget egyetlen pillanat alatt ki tudott volna égetni
magából, hiszen még a saját vérét is képes volt nagy erejő méreggé változtatni, de a gin-gin ellenállt a támadásnak. Ha
lenne ideje, és teljesen erre a feladatra összpontosíthatna, akkor képes lenne kipurgálni az anyagot a szervezetébıl, de
most egyikre sem volt lehetısége. Ha nem számol le gyorsan a megmaradt növendékekkel, akkor a gin-gin szép lassan
szétterjed a testében, és minden izmot megbénít, ami csak az útjába kerül. Ha pedig elveszíti az eszméletet - ami
gyakorlatilag biztos bekövetkezik, ha lebénul a növendékek támadásai elıtt - akkor a méreg addig emészti a belsejét,
amíg nem marad belıle semmi, amit Haqim vére meggyógyíthatna.
Az orgyilkosok a korábbi sólymok helyett most már inkább keselyőknek tőntek Fatima szemében, de aztán arra gondolt,
hogy vajon mit számítana a sivatagi nyúlnak, hogy a nemes sólyom, vagy a megalkuvó keselyő lakmározik a
tetemébıl? Merın nézett a három megmaradt növendékre, és az arcukban a cinkosság apró jelei után kutatott.
Összeesküvés a fida'i-ok között. Nem volt okuk rá, nem voltak meg a szükséges képességeik, de még a lehetıségük
sem, hogy hozzáférhessenek a gin-ginhez. Ehhez egy öreg kell...
Ám az igazságnak várnia kell - feltéve, hogy képes addig túlélni.
A jobb oldalán álló algériai lehetıséget látott a Fatima oldalán használhatatlanul lógó karban, és lecsapott - de nem elég
gyorsan. Fatima bal kézzel kivédte a széles pengéjő dhát, és ezzel szinte egy idıben befejelt a férfi arcába. Az ugró
rúgás eltörte a nyakát, és így már csak két ellenfél maradt.
Legalábbis Fatima így gondolta, amíg észre nem vette leterített kurd áruló irányából a mozgolódást. A férfi lassan talpra
állt, bár a dolgát igencsak megnehezítették a lába elıtt halomba tornyosuló belsıségei.
Fatima meglepıdött, de a figyelmét nem vonták el az új fejlemények. Nem úgy, mint az egyiptomiét, akinek keservesen
megfizetett a figyelmetlenségért. Fatima pengéjének két gyors vágása nyomán a férfi mindkét térdében elmetszett
inakkal vonaglott a földön.
A következı döfést Fatima a Tigris felé irányította, és az könnyedén ellépett a támadás útjából. Azonban ez a kitérés
lehetıséget adott arra, hogy Fatima figyelmét ismét a kurd felé fordítsa. A férfi kezében még mindig ott volt a
mérgezett penge, és az izgalom, amit Fatima korábban a szemében látott, mostanra átadta a helyét az ırületnek. A
kurd botladozva megindult.
Fatima karja már egészen a válláig lüktetett. A vére szembeszállt a méreggel és lelassította a terjedését, de csak teljes
összpontosítással tudta volna megakadályozni, hogy a gin-gin szét ne marja az izmokat és az idegeket. A karjában
hamarosan törékennyé válnak a csontok, és össze fognak roppanni a saját súlyuk alatt.
A győlölettıl és tébolytól csillogó szemő kurd ismét rávetette magát. Fatima önmagához képest nagyon is sután

3. oldal
 Névtelen
mozdult. Bár karjának holtsúlya visszahúzta a manıverét, végül sikerült éppen eléggé kompenzálni ezt a gátló
tényezıt. A lendületes ív és a csuklójának egyetlen mozdulata a khanjar útjába helyezte a jambiáját, és a kurd fegyvere
csörömpölve landolt a földön. Fatima felfelé vágott a pengével, és a fegyver felnyitotta a férfi torkát és bırt az álla alatt.
Az ırült kurd a belsı részeit maga után vonszolva ennek ellenére továbbra is támadott. Ügyet sem vetett azokra a
sérülésekre, amelyek harcképtelenné tették volna Haqim gyermekeinek többségét, vagy Khayyin bármelyik ivadékát. Mi
ez a lény? Fatima nem érezte benne az öregek vérét, mégis volt körülötte valamilyen hatalom, valami vadság az ırült
szemekben, valami erıszak, ami magával a földdel volt egyidıs.
A Tigris is közeledett. Megpróbálta megtenni azt, amire a társai nem voltak képesek: bevinni egy komoly csapást a
tanáruknak. Vajon ı is egy összeesküvı volt, vagy csak egy buzgó tanítvány? Mindenesetre...
Fatima egyetlen összefüggı mozdulattal megpördült, és a Sri Lanka-i felé hajtotta a jambiát. A fegyvert ugyan nem
dobáshoz egyensúlyozták ki, de az évszázados gyakorlat meghozta a gyümölcsét. A penge átmetszette a gégefıt és a
nyelıcsövet, és stabilan belefúródott a testbe. A Tigris úgy rogyott a földre, mintha kivágták volna alóla a lábait.
Fatima habozás nélkül megpördült, és kirúgott. A lába oldalra rántotta a kurd fejét. Az állkapocs reccsenése szinte
elfedte a kıpadlóra záporozó fogak csilingelését. A férfi fél térdre rogyott, de még most sem adta fel: keze
villámgyorsan a közelben heverı mérgezett khanjar felé mozdult.
Fatima kirántott egy fáklyát a közeli tartóból, majd a lángoló furkósbottal lesújtott a kurd fejére, aztán pedig az arcára.
A kurd arcra bukott a padlón. Fatima egyetlen szempillantás alatt már rajta is volt. Sarkával összezúzta az egyik kezét,
és a fáklyával lesújtott a tarkójára. Aztán a parazsat a nyakához szorította, és hagyta, hogy a lángok elvégezzék a
munkájukat a haján és az élıholt húson. A kurd üvöltve rángatózott, de Fatima még egy kézzel is biztosan tartotta.
A tőz mohón falta a bırt és inakat, amelyek már évekkel ezelıtt porrá kellett volna váljanak. Néhány másodperc múlva
Fatimának hátra kellett ugrania: ı sem sokkal ellenállóbb a tőz tombolásával szemben, mint a kurd. A kurd, aki
valahogy ismét talpra küzdötte magát, és rohamra indult, mint valami izzó dzsinn.
Fatima ismét meglendítette a fáklyát. A hevenyészett bunkó pontosan a lángoló arc közepén találta el a kurdot, és egy
sor reccsenés és roppanás kíséretében felrántotta és körbefordította a fejét. A csapás ereje megakasztotta a rohamot,
és egy hosszú pillanatig a férfi úgy állt ott, mintha a háta mögött és a feje fölött lévı mennyezetet bámulná. Végül
lerogyott, és a lángok teljesen elborították.
A halott kar súlya Fatimát is a földre húzta. Körülötte füst gomolygott, és a korábban harcképtelenné tett, de még
öntudatuknál lévı tanítványok nyögései töltötték meg a levegıt. Alig vette észre, amikor az arca a kınek csapódott.
Elveszett önmagában, és vérének, Haqim vérének teljes dühét a karjában tomboló méreg ellen fordította. Egyfolytában
a torkának szegezett újabb pengére várt. Hol lehet a kurd bőntársa? Most itt lenne a kiváló alkalom, amíg a méreggel
harcolt. Még csak nem is remélhette, hogy megvédheti magát. De egyetlen összeesküvı sem lépett elı, hogy begyőjtse
a jutalmat. Nem volt más, csak a karjában tomboló tőz.
Gin-gin. A gin-gin gyökér esszenciájának kecskebak hólyagban elkészített kénes fızete. Haqim vére lassan szorította a
behatolót lefelé a karjában, lerohanta, és darabokra tépte a mérget. Az égı fájdalmat jeges dermedtség váltotta fel.
Fatima gondolatai összezavarodtak. Tényleg árulás történt Alamutban, és az Ikhwan termeiben? Az ereje éppen csak
kitartott addig, amíg a méreg utolsó morzsáját is elpusztította, és aztán a torpor magához ölelte.

1999. július 12., hétfı, este 11:15

Thames Street
Baltimore, Maryland

Parmenides nyugodtan haladt az öböl partján. A Lord Baltimore szálló elıtt szolgálatot teljesítı ghoulok közül egyik sem
fogja felismerni. Ha ıszinték akarunk lenni, akkor még ı maga is csak mostanában kezdte felismerni önmagát. Többé
már nem volt teljes sokk, ha a tükörbe pillantva Ravenna, a ghoul arca nézett vissza rá - aki ráadásul éppen az ı keze
által pusztult el. Egy kis elıkészülettel Parmenides képes volt úgy tenni, mintha már hozzászokott volna. Amit a helyzet
nélkülözött humorban, azt jócskán kipótolta kegyetlen iróniával. Ez a sajátság úgy áradt Sasha Vykosból, mint a gız és
a hamu annak idején a Vezúvból.
A sántítása végre teljesen megszőnt. Parmenides éppen olyan kecsesen tudott mozogni, mint korábban, és az ehhez
hasonló éjszakákon, amikor Vykos egy-egy olyan megbízatással jutalmazta meg ıt a jó magaviseletéért, amely ennek a
nyers és fiatal nemzet vámpírok által lerohant fıvárosának határain túlra vitte, szinte már képes volt elfelejteni azt,
amitıl nem menekülhetett, a hajdani Ravenna ábrázatát. Egy másik ember arcát - az arcát és a testét, mert nem volt a
fiziológiájának olyan részlete, amelyet Vykos elhanyagolt volna ügyködései közepette - viselni néha szinte ırjítıvé vált.
Gyakran kapta magát rajta, hogy azon elmélkedik, vajon a Vykos által végrehajtott változtatások pontosan milyen
mélyre hatolnak a bıre és az izmai alá. Voltak alkalmak, amikor azt vette észre, hogy felveszi a személyiséget, amelyet
ı alkotott számára, amikor emlékeztetnie kellett magát...
Haszontalan gondolatok. Parmenides hátrasimította Ravenna fekete haját, és kihasználta az alkalmat, hogy
belemélyessze körmeit a fejbırébe. Ezzel emlékeztette magát az itt és mostra, arra, ami az egész teremtésben
változatlan volt: a vérre és a fájdalomra.
Ma éjjel Parmenides sokkal biztosabb volt a saját személyében, mint bármikor azóta, hogy a szörnyetegek kezére
adták. Asszamita. Haqim gyermeke. A fájdalom, amit el kellett viselnie semmi volt a megaláztatáshoz képest, amelyet a
klánja évszázadokon keresztül el kellett szenvedjen - de ennek már vége. És ma éjjel beteljesedik a bosszú egy
aprócska része. Egy újabb homokszemcsét adhat a sivataghoz, amely idıvel beborítja majd az egész földet.
Megkerülte a szállót és a személyzeti bejárathoz ment. Itt szintén két ghoul állt ırt, de Parmenides nem zavarta meg
ıket jobban, mint az öböl felıl fújó esti szellı. Az ı szemeik számára minden pontosan olyan volt, amilyennek lennie
kellett.
Az épület belsejében az orgyilkos mások mellett is elosont. Gyorsan megtalálta a hátsó lépcsıt, és felment a negyedik
emeletre, ahol a biztonsági intézkedések viszonylag enyhébbek voltak. Az érzékenyebb területek, a tanácstermek, ahol
a Kamarilla ügyeit intézték, Garlotte herceg személyes lakosztályáról nem is szólva a hatodik és a hetedik emeleten
voltak. Ha az adatai helytállónak bizonyulnak, akkor ma éjszaka Parmenidesnek nem kell behatolnia azokra a

4. oldal
 Névtelen
területekre.
Észrevétlenül elhaladt egy újabb ghoul ırszem mellett, és a sarok mögött megérkezett a szálló egyetlen
személyfelvonójához. A Kamarilla valóban túlságosan nagy mértékben támaszkodott ezekre a ki nem próbált lényekre
ahelyett, hogy az ıket megilletı módon kezelné İket: azaz kiképzetlen gyermekként. A számtalan rejtett zseb
egyikébıl Parmenides elıhúzott egy apró elektronikus eszközt. A szerkezet egyik éle egy lapos fémlemez volt, amelyet
most becsúsztatott a felvonó ajtószárnyai közé, majd megnyomta a gombot. A felvonó ajtaja szinte azonnal kitárult,
mert az érzékelıi úgy értelmezték a szerkezet által kiadott hangimpulzust, mintha a bezáródó ajtószárnyak hozzáértek
volna egy utashoz. A csengı, amely rendes körülmények között megszólalt, ha az ajtó kitárult, most néma maradt.
Valójában Parmenides közvetlen közelében sehonnan nem hallatszott még a legparányibb hang sem. Az orgyilkos néma
csendben mászott be a karbantartók létrájára, és azonnal el is indult lefelé, miközben a becsukódó ajtó lassan elzárta ıt
a fényesen kivilágított folyosótól.
Hamarosan hason feküdt a felvonó fülkéjének tetején. Várt. És fülelt.
Nem kellett sokáig várnia. A felvonó megrándult, és elindult felfelé. Elhaladtak a negyedik szint mellett, ahol
Parmenides bemászott az aknába, és meg sem állt a hetedik emeletig. A legfelsı szinten volt, és Parmenides
türelmesen gubbasztott a fülke tetején, amíg a magányos utas beszállt. Az Asszamita feltételezte, hogy az utas
nınemő: a lábai nem hordoztak jelentıs súlyt, és még a szınyegen is felismerte a koncentrált becsapódás hangját - az
utas magas sarkút viselt. A zárt csapóajtó melletti repedéseken még a finom, de kellemes parfüm illat is felszivárgott.
A felvonó ismét megremegett, és elindult lefelé. Parmenidesben akaratlanul felötlöttek annak az utazásának az emlékei,
amelyet saját maga tett egy felvonóban néhány héttel korábban a nem is olyan távoli Washingtonban. Akkor ı volt a
hagyományos utas, és egy potyautas utazott vele a mennyezeti csapóajtó fölött. Hiszen hol máshol lehetett volna a
Nosferatu, amikor Parmenideshez szólt?
Most már azonban felismerte a gondolatmenet hibáját, azt a megalapozatlan feltételezést, hogy a csatornapatkány a
mechanikus kocsi tetején utazott. Lehetséges volt, bár nem túl valószínő, hogy a teremtmény a fülkében volt
Parmenidessel. A Nosferatu talán ugyanabban a térben tartózkodott, amiben ı maga is, és öntudatlanul osztozott a
lénnyel a fülkén. Haqim öreg gyermekei körében ennél furcsább és lehetetlenebb történetek is keringtek. És Parmenides
nem volt csúcsformában azon az éjszakán. Harcolt az úrnıje ellen, az újsütető test bizonytalanságai ellen és nem utolsó
sorban saját maga ellen. Minden fájdalmát és reményvesztettségét levezethette volna, hiszen esélyt kapott, hogy öljön
- ez volt a hivatása, és örök kötelessége - de ı kudarcot vallott. Ehhez a sokkhoz hozzáadódott még a Tzimisce kezétıl
elszenvedett fizikai kínzások fájdalma, és az a gyomorforgató felismerés, hogy éppen az övéi adták a szörnyetegek
kezére. Azon az éjszakán csak Sascha Vykos karjaiban talált megnyugvást és vigasztalást. Sascha Vykos, a kínzója, a
végzete... a szerelme.
A gondolat kényelmetlenül érintette Parmenidest, és az orgyilkos testhelyzetet váltott. Puha csizmája nekidörzsölıdött
az alatta lévı fémnek. Azonnal felismerte a hibáját, és csendben átkozta magát, amiért hagyta, hogy elkalandozzon a
figyelme. De vajon elárulta magát? A felvonó közben megérkezett a földszintre, és a fülkébıl semmilyen utalás nem
érkezett arra, hogy felfedte volna a jelenlétét. Elmenekülhetne, de annyira utálatosnak találta a gondolatot, hogy szinte
azonnal elhessegette, amint felmerült az elméjében. Ha kudarcot vall és elpusztítják, akkor ezért csak ı maga és Vykos
lesz a felelıs - ı a gyengeségért, Vykos pedig a szeretetnek álcázott alapvetı embertelenségért. De talán nem éppen
Parmenides lenne az emberség és az embertelenség legjobb bírája, hiszen hosszú éveken keresztül képezték az élet
kioltásának mővészetében és tudományában. Másfelıl azonban vajon mi volt hőségesebb társa az emberei
történelemnek a gyilkolásnál?
Haszontalan gondolatok. Megint csak akkor bukkannak fel, amikor semmi szükség sincs rájuk.
Odalenn az utas kilépett a felvonóból és azonnal jó néhány ember sietett üdvözölni. „Ms. Ash.” - szólították meg. „Jó
estét, Ms. Ash.” „Hozhatok Önnek valamit, Ms. Ash?” Úgy nyüzsögtek körülötte, mint a rabszolgák. A nı édeskés
válaszaiból csak úgy sütött a leereszkedés és a megvetés: „Nos, köszönöm. Milyen kedves Öntıl.”
Ash. Victoria Ash. Parmenides ismerte a nevét. Eltőnıdött azon, hogy milyen könnyedén elpusztíthatta volna ezt a
Kamarilla öreget. De miért zavartatná magát. Az Asszamita klán nem volt ellensége a Toreadoroknak. Még akkor sem
volt értelme a túl korai felfedeztetést kockáztatni, ha most éppen Vykosnak dolgozik. Talán még a teljes Torreádor klán
kiirtása sem hátráltatná jelentısen a Kamarilla háborús erıfeszítéseit. Valójában talán még segítené is.
Azonban még ennél is fontosabb volt az a tény, hogy bár az öregei átadták ıt Vykosnak, Parmenides nem érzett
késztetést arra, hogy elısegítse a Sabbat ügyét, ha az nem esett egybe az Asszamiták céljaival. Összességében ı így
értelmezte a küldetését. Mi másért használnák fel az öregek a torz Nosferatukat arra, hogy fenntartsák vele a
kapcsolatot? Nyilvánvaló, hogy az így közölt információk minden egyes morzsája eljutott a Kamarillához is. Tehát a
Sabbat semmilyen módon nem igázta le Haqim gyermekeit, annak ellenére, hogy ı maga Vykos alárendeltjévé vált. Ez
a felismerés volt az egyik tényezı, amely segített Parmenidesnek kitartani a megpróbáltatásokban, amelyek
visszatartották ıt a kétségbeeséstıl.
A ma esti küldetésben az Asszamita és a Sabbat célok megkérdıjelezhetetlenül összefonódtak. Ezzel a tudással
Parmenides képes volt lecsendesíteni a zavaró gondolatokat, és a felismeréseket, amelyek túl sokszor zaklatták
mostanában. A múlt ködébe veszı leckéinek megfelelıen az elméje magára öltötte a halál csendjét. A percek most
sokkal könnyebben röpültek, mert az önmarcangolás kísértete nem gátolta szabad folyásukat.
Végül Parmenides ismét meghallotta Victoria Ash hangját. A hangneme élesen elütött attól, amit korábban a
szolgálókkal szemben használt. A hanghordozás még most is leereszkedı volt, de ezúttal már sokkal tisztelettudóbb
módon. „Maria.” - mondta a nı. A felvonóhoz két személy lépteinek zaja közelített. Victoria tovább fecsegett.
„Szívügyemnek tekintettem, hogy személyesen fogadjam Önt - tudom, mennyire esetlen dolog volt ez részemrıl...”
A második személy léptei könnyedebbek voltak, mint a Victoriáé. Semmi magas sarok. Ilyesmi nem illik Maria Chinhez,
a washingtoni Tremere-kápolna boszorkányához.
Parmenides teljes lényével a lentrıl felszőrıdı hangokra összpontosított. A felvonó ajtaja bezáródott. Egy kulcs
csikordult a bronz panelnek, aztán becsusszant a megfelelı helyre. A felvonó életre mordult, és emelkedni kezdett.
Victoria tovább fecsegett.
Felettük Parmenides teljes csendben a köpenye alá nyúlt, és elıhúzta a fojtóhurkot, amelyet éppen erre az alkalomra
készített - a drót a szokásosnál hosszabb volt, a módosított fogantyúkat megerısítette, hogy még akkor is hihetetlen
emelıerıt biztosítsanak, ha az áldozat jó néhány lábbal az orgyilkos alatt van. Egyetlen Torreádor „elıkelıség” sem

5. oldal
 Névtelen
gátolhatja meg ıt abban, hogy elragadja a boszorkány vérét. A hadd, bosszú hagyományának értelmében, a Tremerek
vitae-ja szabad préda.
És Parmenides igazságot fog tenni. Az Asszamita elfordította a kilincset a felvonó csapóajtaján.

1999. július 15., csütörtök, éjjel 1:08

A külsı falak,
Alamut, Törökország keleti része

Fatima nehézkesen Mahmud Azzamra támaszkodott. A léptei aprók és nehézkesek voltak. Körülöttük füstként ültek meg
a fellegek, és a bırükre telepedı lusta hópelyhek sem olvadtak el. Úgy ültek ott, mint a hamu.
- A kalifa nem válaszolt a kihallgatási kérelmedre - mondta Mahmud, és hagyta, hogy felháborodása kiszivárogjon a
felhık közé.
- Ez az ı elıjoga - emlékeztette Fatima fiatalabb klántársát.
- De a múltban mindig a pártfogásába vett téged.
- Nem mindig - javította ki Fatima - Csak mikor lehetısége volt rá. A kalifának ügyelnie kell arra, hogy mikor támogat
egy nıt egy férfival szemben, egy muzulmánt... - a nı itt megtorpant, és a megfelelı szı után kutatott az elméjében -
másokkal szemben.
- Ezek a mások még soha nem voltak ennyien - mondta Mahmud, aki átvette ugyan Fatima kifejezését, de az ı
mondatában a szó már nélkülözte a kifinomultságot.
- Haqim már korokkal a Szent Próféta elıtt is a földet járta - emlékeztette a férfit Fatima - A magunk módján még mi,
muzulmánok is csak újoncok vagyunk a vérben. Abban azonban igazad van, - vette elejét Mahmud tiltakozásának -
hogy a mi idınkben soha nem fogadtak be ennyi nem muzulmánt a testvériségbe.
A páros egy ideig csendben sétált tovább. A felhık idırıl-idıre résnyire szétnyíltak, és a félhomályban láthatóvá váltak
a környezı csúcsok - az erıdítmény legkülsı győrője. A köpeny alatt Fatima jobb karja még most is be volt kötve. Az
erejének nagy része már visszatért az elmúlt hat éjszaka alatt, de Mahmud támogatása megakadályozta, hogy túl
hamar kifáradjon. A férfi segédkezett az ápolásában, és al-Ashrad, Alamut emírje, készített egy elixírt az öregek
vérébıl, amely felgyorsította a felépülését.
Fatimát már korábban is megmérgezték egyszer a gin-ginnel. Az Átváltozását követı elsı évben, a fida'i kiképzés
részeként felvágták a csuklóját egy mérgezett pengével. Aztán magára hagyták: használja fel a vér erejét, vagy
pusztuljon el. Akkor a méreg nem maradt sokáig a szervezetében. Ezúttal azonban volt még más dolga is, amit el
kellett rendezzen, mielıtt megküzdhetett volna a méreggel, és a fızet nagyságrendekkel súlyosabb sérüléseket okozott.
De ismét túlélte a gin-gint. Miként eshetett meg, hogy másodszor is szembe kellett néznie ezzel a megpróbáltatással?
Ezek a kérdések továbbra is nyitva álltak.
- Mi törtét Gharokkal? - kérdezte Mahmudtól.
- Még mindig ı a mérgek ırzıje, bár az elkövetkezı száz éjszakán minden órában megjelölik izzó vasakkal. A figyelme
nem fog többé elkalandozni.
- Erısebbé válik - értett egyet Fatima.
- Csak képzeld el azt a szégyent, hogy egy fida'i eloson melletted, és lop a készletekbıl - rázta hitetlenkedve a fejét
Mahmud.
- Már ha valóban elosont mellette - mondta Fatima. Mahmud megtorpant, és ezzel megállásra késztette Fatimát is.
- Úgy gondolod, hogy Gharoknak része volt a támadásban? Fatima megrázta a fejét, és intett Mahmudnak, hogy
folytassa az útját.
- Gharok nem tenne ilyet, de azt sem hagyná, hogy egy fida'i túljárjon az eszén. Azt soha nem hagyná.
- Akkor ki? - Fatima vállat vont.
- Az öregek ítélkeztek.
Az öregek ítélete szerint a kurd, akinek a nevét soha többé nem ejthetik ki, hátha így lemosható a klánról a
szégyenének foltja, egyedül dogozott. Ismeretlen okból gin-gint lopott, és megmérgezte a Fatima megtámadásához
használt fegyvert. Fatima ismerte az ilyen ítéletek meghozatalának módját - a magyarázat, ami a leginkább megerısíti
a klánt, válik „igazsággá”. Az pedig végképp nem számított, hogy a kurd számlájára írt bőntettek jócskán meghaladták
a képességeit.
Gharok rátermett és tiszteletre méltó volt. El fogja viselni a büntetését, hogy a testvériség gyarapodjon erejében.
Fatima végül majd megkapja a kihallgatást a kalifától, és négyszemközt felteheti a kérdéseit. Bár nem értett egyet az
öregek ítéletével, mégsem fogja megkérdıjelezni a következtetéseket. De nem fog feledni sem. Ismét elıre ösztökélte
Mahmudot. Értékelte ugyan pártfogoltjának jelenlétét és erejét, de már elege volt a társalgásból. A további kérdésekre
már csak vállrándításokkal és kurta mondatokkal válaszolt.
Réges-régen, még fida'i-ként, Fatima megkérdıjelezhetetlen bizonyosságként fogadta el az öregek kijelentéseit. Hitt
ezekben a kijelentésekben. Most azonban már rafiq volt, a testvériség teljes jogú tagja, ı maga is egyike az öregeknek.
Eleget tudott ahhoz, hogy - türelmesen és óvatosan - kérdéseket tegyen fel, amikor az ösztönei erre sarkallták.
Azonban ennek ellenére zavarta, hogy az ösztönei gyanakvást keltettek benne. Talán Elijah Ahmed, a kalifa, saját
fészekaljának tagja, beleegyezik a találkozóba, és elsimítja a kételyeit.

1999. július 25., vasárnap, éjjel 1:37

A spanyol Harlem
New York városa, New York

A leadási pont veszélyesen, szinte már nevetségesen közel volt. Anwar alig fél óra alatt megtette a néhány kilométeres
utat a célállomásig, annak ellenére, hogy a St. Nicolas parkon keresztül, kerülı úton érkezett, és még a szokásos,

6. oldal
 Névtelen
üldözık lerázására felhasznált óvintézkedéseknek is a dupláját alkalmazta - az ember nem lehet elég óvatos, ha a
boszorkánymesterekkel volt dolga. Ebbe az idıbe belefért még egy gyors hívás is egy nyilvános fülkébıl, amelyben arról
informálódott a kapcsolatától, hogy pontosan hová is kell mennie.
Talán - gondolta magában, miközben a lerobbantság különbözı fázisaiban lévı téglaházak sora mellett haladt - a
Tremere klántól megszerzett tárgyakkal kapcsolatos esetekben, amilyen ez is volt, bölcs dolog lehet, ha nem tartják a
tárgyat, és természetesen a tárgyat megszerzı ügynököt, a szükségesnél hosszabb ideig az utcákon. Ki tudja, miféle
varázslatot szıttek a vajákosok a kérdéses ékkı köré, amelyek, ha szükséges, segíthetik ıket a visszaszerzésében? Az
sem volt teljesen elképzelhetetlen, hogy a kápolnába belépve magát Anwart is megjelölték valamilyen módon. Esetleg
éppen az elrabolt boszorkánymesteri vér ejtett valamilyen foltot rajta. Nem nevethetne így jogosan utolsóként az áruló
Aaron, aki beengedte Anwart a kápolnába, és végignézte, ahogy az orgyilkos elmetszette a régens gerincét, és megitta
a vérét? Mi van, ha a sápadt, kétségbeesett fiú számításba vette a saját pusztulását, és csapdát állított az orgyilkosnak?
Ha tényleg ez lenne a helyzet, akkor Anwart még akkor árulta volna el, amikor viszonylag gyámoltalan volt a kápolna
belsejében... hacsak nem Anwar, hanem valaki más volt a célpontja.
Ez a gondolat akkor ötlött fel benne, amikor a célállomás felé közelített. A további nyilvános tartózkodás jelentette
kockázat ellenére Anwar egy saroknál élesen elkanyarodott bal felé. Az utcák meglehetısen népesek voltak: lármás
vagy kötekedı fiatalok keresték a bajt, szajhák a betevıt, hajléktalanok vergıdtek - vagy szerettek volna - változatos
függıségek markában vergıdni, és a szegények, akik nem engedhették meg maguknak a légkondicionálás luxusát, az
utcán kerestek enyhülést a nyári melegben. Anwar könnyedén elrejtette magát az elméjük elıl, gyakran váltogatta a
haladásának ütemét is - araszolás, kocogás, gyors gyaloglás - és többször átment az utca túloldalára. És eközben
egyfolytában feszülten kutatott olyan alakok után, akik megkísérelnek lépest tartani vele. Megpróbált olyanokra
bukkanni az emberiség csoportjaiban, akiknek feltőnik kiszámíthatatlan mozgása, vagy olyan nem halandó lényekre,
akik még így is láthatják ıt. Senkit sem látott, úgyhogy folytatta az útját a telefonban megadott cím felé.
Ügyet sem vetett a háromszintes épület bejárati ajtajához vezetı lépcsısorra, inkább gyorsan lesietett a Nyugati 119.
utca 2417-A számú házának alagsori bejáratához vezetı cement lépcsıkön. A fenti bejárat rendelkezett egy apró, de
tiszteletre méltó kisebbség jogi vagy gazdasági cég ajtajának minden kellékével - ízlésesen festett fenyızöld ajtó, bronz
kilincs, kopogtató és névtábla, és az elıcsarnoki lámpa kiszőrıdı lágy fénye. A lenti bejárat sokkal kevésbé volt
hívogató, de a kellem hiányát biztonsággal pótolta. Egy kovácsoltvas kapu védte a fekete, fémbıl készült tőzbiztos
ajtót. A kétoldalt elhelyezkedı ablakok megtartották egy korábbi korból a rácsokat, annak ellenére, hogy mostanra már
befalazták ıket.
Anwar pontosan az ajtó elé állt, megnyomta az oldalt található, kivilágítatlan gombot, és az utasításoknak megfelelıen
pontosan harminc másodpercig benyomva tartotta. Várakozás közben megpróbálta megkeresni a kamerákat, amelyek
kétségtelenül minden mozdulatát követték, de nem járt sikerrel. Néhány pillanat múlva a fémen elcsúszó fém zaját
hallotta - az ajtó másik oldalán félrecsúszott egy nehéz keresztrúd, majd egy retesz - és a tőzbiztos ajtó befelé lendült.
Belülrıl semmiféle fény nem szőrıdött ki, és így nem is rajzolódott ki az ajtót kinyitó személy körvonala sem. Anwar a
mély árnyékokba meredt. A kovácsoltvas kapu nyilvánvalóan távirányítással vezérelt zárja kattant egyet, és a kapu
Anwar irányába kitárult. Az orgyilkos belépett a hideg sötétségbe.
Mögötte egy kattanással becsukódott a kapu. Láthatatlan kezek bezárták a tőzbiztos ajtót is a háta mögött és ezzel
teljessé vált a sötétség. Ismét felhangzott a fémen elcsúszó fém hangja - ezúttal élesen és tisztán - ahogy a keresztrúd
és a retesz a helyére csúszott.
Anwar éles szemei kezdtek hozzászokni a sötétséghez, amikor egy fájdalmasan éles fényforrás felvillanása elvakította.
Pislogva lerázta a kellemetlenséget, és hirtelen egy sötét - bár nála valamivel világosabb - bırő nıvel találta szembe
magát. Az arcán nyoma sem volt sem a frissen Ölelt élıholtak sápadtságának, sem a Haqimot hosszú ideje szolgálók
gazdag, sötét árnyalatainak. Halandó volt tehát, egy asszony, aki lassan középkorú lesz.
- Tartsa elıre a jobb karját - mondta a nı minden bevezetı nélkül.
Anwar engedelmeskedett. A nı egyik kezével megragadta a csuklóját, a másikkal elıhúzott egy fecskendıt a győrött
kardigán egyik zsebébıl, amit viselt. Anélkül, hogy kiürítette volna a fecskendıbıl a légbuborékokat - végül is mi
értelme lett volna, ha nincs dobogó szív, amelyet megsérthetnének - a nı beledöfte a tőt Anwar alkarjába, és
befecskendezte a tárolóban lévı fekete folyadékot.
- Várjon itt.
A nı hátat fordított, és a beton szoba egyetlen másik kijárata, egy újabb tőzbiztos ajtó elıtt várakozott, amíg egy
láthatatlan retesz félre nem csúszott. Aztán távozott. Anwar észrevette, hogy a retesz visszacsúszott, és ismét lezárta
az ajtót.
A látottak alapján nagyra értékelte a helyszín védelmét. Valószínőleg a lágyabb megjelenés ellenére a fenti bejárat
legalább annyira biztonságos lehetett, mint a pincében található társa, ha nem még biztonságosabb. Miután a szemei
hozzászoktak a lámpa durva ragyogásához, Anwar felfedezte a lábazatához rögzített három lencsét. A tény, hogy
észrevette ıket, megmutatta Anwarnak a szoba kizárólagosan védelmi természetét - amolyan földsáncként
szolgálhatott - amely lelassítja a behatolókat a menedék szíve felé vezetı útjukon. Bentebb lesznek majd újabb szobák,
amelyek jobban megfelelnek megfigyelési célokra, és ahol senki, még egy rafiq sem lenne képes ilyen könnyedén
megtalálni a kémeszközöket.
Anwar közönyösen a szoba mértani közepébe, a lámpa alá állt. A három lencse közül egyik sem nézett pontosan lefelé.
Természetesen kellett lennie valahol legalább még egy kamerának, amelyet eddig még nem vett észre, és amely lefedi
ezt a területet is. De így legalább tudatta azokkal, akik most szemmel tartották - és a felettesekkel, akik megkapják a
tevékenységével kapcsolatos jelentéseket - hogy átlátott a szitán.
A második ajtó retesze ismét félrecsúszott, és mielıtt még Anwar megtalálta volna a többi kamerát is belépett egy
zakót viselı, hatalmas termető férfi.
- James. Walter James - nyújtotta oda neki a kezét a férfi. Anwar felismerte a férfit. Látta már korábban is, és tudta,
hogy nem Walter James a neve, azonban valószínőnek tőnt, hogy a nı, valamint az épületben tartózkodó többi
alkalmazott ezen a néven ismerték a munkaadójukat. Tehát a férfi most Walter James volt.
- A Legöregebb mosolya ragyogjon rád - mondta Anwar a másik Asszamitának, miközben megragadta a felé nyújtott
kezet.
- És legyen erıs a te hátad - felelte Walter James.

7. oldal
 Névtelen
Nem eresztette el Anwar kezét, miután amerikai módon - azaz túl hevesen - megrázta, hanem a könyöke fölé húzta az
ingujját, és megvizsgálta az alkarját, ahol a nı befecskendezte a titokzatos anyagot. A bır sima volt és tökéletes.
Nyoma se maradt a tőszúrásnak.
James elmosolyodott, és durván meglapogatta Anwar vállát. A nagytermető férfi vendége alkarja felé intett.
- Az emír bocsátotta rendelkezésünkre a receptet. Ha megfertıztek volna a boszorkánymesterek, ha elvarázsolnak,
vagy bármilyen módon követnek téged, akkor a bıröd összeégett volna. Mint valamiféle allergia teszt, ahol a Tremere
mágia az allergén.
Anwar bólintott.
- És ha fertızött lettem volna?
James mosolya meg sem rezdült.
- Elpusztítottalak volna - felelte, és eleresztette Anwar kezét - És tíz percen belül kiürítettük volna a bázist. Nem maradt
volna egyetlen nyom sem, amely elvezetett volna a testvéreinkhez.
- Még „Walter James” sem?
- Csak egy név - vont vállat James - Semmi több. Történet vége.
- És ha a boszorkánymesterek nem mágiával követnek? Hanem mondjuk elektronikus poloskával?
- Már azelıtt letapogattunk, hogy átléptél volna azon az ajtón - mondta James - De - tette hozzá sietve - nem lehetünk
száz-százalékig biztosak minden eshetıség felıl, úgyhogy térjünk rá az üzletre. Nálad van az ékkı?
Anwar benyúlt a köpenye alá, elıhúzott egy összehajtogatott szövetdarabot, és szétnyitotta. James kivette a közepébıl
a vörös és fekete követ, majd benyúlt a zakója zsebébe, ahonnan egy kis dobozkát húzott elı. A kellemes, barátságos
mosoly közben egy pillanatra sem hervadt le az arcáról, míg végül Anwart egyre jobban kezdte egy festett maszkra
emlékeztetni. Könnyedén el tudta képzelni, hogy James ugyanezzel a rezdületlen mosollyal az arcán metszi el a
boszorkánymester gerincét, mint ahogy azt korábban ı maga tette. Ez a férfi komoly erıforrást jelentett volna a
kígyóknak, ha még elıtte ki nem választják Haqim szolgálatára.
- Szívesen látunk itt nálunk, ha te is úgy látod jónak - mondta James. Úgy dörzsölte össze a kezét, mintha a
boszorkánymesterek mővészetének ocsmány nyomait próbálná ledörzsölni róluk. - Van vitae-nk is, amelybıl szívesen
kiszolgálunk téged is.
Még csak rövid idı telt el, mióta Anwar csillapította vér és bosszú iránt érzett szomját, de ez a kettı örökké a társa volt,
és a kényeztetés nem egyenértékő a kielégüléssel. A legerısebben most mégis arra vágyott, hogy kóboroljon. Hogy
vadásszon. A belsejében még többért kiáltott a visszaszerzett vér. És ebben a városban lesz még - Kamarilla vagy
Sabbat, New Yorkban mindkettı elıfordult.
- Ezer köszönet, - felelte Anwar - de nem maradhatok. Itt már beteljesítettem a célomat.
- Nagyon jó - felelte James, a nagylelkő házigazda - Ugye tudod, hogy távol kell tartanod magad a boszorkánymesterek
kápolnájától. Valószínőleg fel lesznek bolydulva. A környéken van néhány Sabbat, bár úgy tőnik, hogy nagyrészük
elszelelt Washingtonba - a vér és a víz, meg ehhez hasonlók.
Ismét megragadta Anwar kezét, ismét egy kissé túl lelkesen, amerikai szokás szerint.
Néhány pillanat múlva Anwar ismét az éjszakában kóborolt. Élvezte a Tremere vért, és a dicsıséget, amit a tettei
hoznak majd számára a testvériségen belül. Itt-ott még most is lebzselt egy-két halandó, de ı ügyet sem vetett rájuk.
Ma éjjel gazdagabb vérre szomjazott.

1999. július 28., szerda, este 10:01

Földmélyi barlang,
New York városa, New York
Calebros megrántotta szeszélyes asztali lámpájának zsinórját. A villódzó fény kihunyt, és Calebros nyugodtan
sütkérezhetett a teljes sötétség békességében. Karmait végig-végig húzta a koponyáján, és megpróbálta az
akaraterejével kiőzni a feszültséget a testébıl.
Az események egyszerően kicsúsztak az irányítása alól, és ez legnagyobb részben az ı hibája volt. Mindig veszélyes volt
olyan zsinórokat húzogatni, amelyekrıl nem tudjuk, hogy hová csatlakoznak.
Megpróbálta számőzni ezeket a gondolatokat, és kinyújtóztatta kitekeredett gerincét. A sötétségben egy pillanatra
mintha megérezte volna azoknak a zsinóroknak a rántását, amelyeket nem ı irányított.

1999. augusztus 17., kedd, este 8:59

Nappali kamra
Alamut, Törökország keleti része
A sötétség csak vonakodva húzódott vissza, amikor kinyitotta a szemét. A hatalmas kıtömbök között nem volt ablak,
amely beengedte volna a hold, vagy a csillagok fényét, de a kövek felszíne lassan mégis elısejlett. Elıször csak a
monumentális mérető gerendák között határvonalat húzó keskeny, rendezett árkok, de végül még a kı felszíne is
felfedte magát Fatima elıtt. A falak és a mennyezet sima felszínét idınként egy-egy himlıhely pettyezte, mint néhány
megvilágítatlan csillagkép a belsı tér egén.
Egy tőnı pillanatig Fatima belekapaszkodott a pihenés jelentette megnyugtató feledésbe, de a köd még azelıtt felszállt
az elméjérıl, hogy a sötétség átadta volna helyét a megszokott szürke, fekete és lila árnyalatokból álló mintázatoknak.
Gyors esző, erıs lelkő: ı mindig ilyen volt. És soha nem vallott kudarcot népének szolgálatában.
Lábát lecsúsztatta a kıbıl faragott matracáról, és felült a rideg fekhelyen. Nem volt takarója, amit félrerúghatott volna.
Aki megmászta a hegyet, az már nem tartott a hidegtıl. Ágyát nem díszítette párna, sem egy finom, vagy akár egy
elnyőtt lepedı. A nappal szükségszerően a pihenés ideje volt. Ha szükség volt rá, akkor Haqim vére ilyenkor gyógyította
meg a testet, de hogy fényőzéssel övezze ezeket az órákat, az már egyet jelentett volna az elsı lépésekkel a tunyaság

8. oldal
 Névtelen
útján. Minden elvesztegetett óra, minden elvesztegetett perc egy újabb elmulasztott lépest jelentett az igaz úton. Egy
újabb elmulasztott lépés a hijra útján, amelyet megtehetett volna. Az elvesztegetett percek gyorsan elvesztegetett
órákká és elvesztegetett évekké dagadtak azoknál, akiket kiválasztottak, hogy az örök éjszakában járjanak. És ezeket
az éveket a Legöregebb, az ikhwan és a testvériség szolgálatára kellett volna fordítani. Vajon hány hosszú éven át
nyögtek volna Haqim gyermekei a kafir boszorkánymesterek átka alatt, ha a bölcs al-Ashrad nem szenteli oly
rendíthetetlenül életét az átok megtörésének?
Fatima felállt. Levette ruháját, friss, fehér köntöst öltött magára és odalépett az apró kamra túlsó végében álló égetett
agyag medencéhez. A sötétségben nyugodt víztükör megtévesztésig hasonlított arra a hatalmas sós óceánra, amelynek
a mérföldekre lévı hegycsúcsok tetejérıl tőnik a sivatag. Koncentrikus dőnék hulláma futott végig a hatalmas tengeren,
amikor Fatima belemártotta ujjait. Az éjszaka lehőtötte már a vizet, amit az arcához emelt, de az mégsem volt annyira
hideg, mint az ı mahagóni bıre. Az arca után Fatima módszeresen megmosta a kezeit, majd az alkarját. Vízcseppek
tapadtak a jobb karján éktelenkedı elszínezıdött sebhelyre, a méreg sápadt jelére, amely csak idıvel halványul majd
el. Feltéve, hogy elhalványul egyáltalán. Egy durva törölközıvel megszárítkozott, majd nyugodt bizalommal a
temploma, a majdnem pontosan dél felé fekvı apró alkóv felé fordult. A lába alatt az imaszınyegbe szıtt minták
majdnem teljesen elvesztek a sötétségben. A nı felemelte nyitott tenyerét:
- Allahu akbar - aztán összecsapta ıket - Minden dicsıség Allahnak, minden világok Urának, a legjóságosabb, örökké
megbocsátó, ítéletnapi királynak. Csak benned hiszünk, és csak hozzád fordulunk segítségért. Irányíts minket az
egyenes csapásra, az Áldottak ösvényére, és ne hagyj minket a megtévedtek útjára lépni.
- Mondd, egy az Isten, az örök Isten, nem nemzı és magától létezı; senki sem egyenlı İvele.
Fatima derékból elırehajolt, és tenyerét a térdére fektette. - Allahu akbar. Dicsıítem az én Istenem, a Hatalmas
tökéletességét - állt fel ismét Fatima - Allahu akbar.
- Allahu akbar - ismételte Fatima, és újra leborult a szınyegre. Homlokát a padlóhoz érintette, majd kezeit a csípıjén
nyugtatva felemelkedett, és ráült a sarkaira. - Allahu akbar - aztán másodszor is sujud, meghajlás, megadva magát
Istennek. - Allahu akbar.
Miután befejezte a teljes rak'ah-t, Fatima még kétszer megismételte az imádságot. A percek lassan peregtek, ahogy a
nı a salah rituális szavait mormolta. A hangja, a hitének alakot adó szavak évszázadokra nyúltak vissza. Felidézték
benne a múltat, és ı ismét átváltozott azzá, ami valaha volt - a fiatal nıvé, a lánnyá, aki megadta magát Istennek,
felajánlotta magát neki, és csak azt remélte, hogy érdemes lehet arra, hogy megvédje a családját és az otthonát a
kafiroktól. Azokban az ártatlan napokban látta és tapasztalta a halandó barbárok pusztítását, de nem ismerte a
Keresztények árnyékához tapadó szörnyetegeket, nem ismerte az igazi bestiákat, a vér és a végtelen halál
teremtményeit, akiknek ezek a halandók bábjai voltak csupán. Most már okosabb volt. Sokkal okosabb. De a szívét
soha nem törték meg.
A salah nyugodt megadása közepette Fatima ismét átváltozott azzá az ártatlan lánnyá, az İ akaratának eszközévé, aki
mindig is volt.
La ilaha illa 'l-Lah. Nincs más Isten Rajta kívül.
Wa Muhammadan rasula 'l-Lah. És Mohamed Isten hírnöke.
Sem az egymást követı évek, sem a sivatagban fújó szelek által hordozott homok nem tudták ıt megfosztani ettıl. İ
Fatima al-Faqadi volt, a Próféta lánya.
Salla-'l-Lahu 'ala sayyadina Muhammad. Allah által szálljon imánk urunkra, Mohamedre.
Al-alamu 'alaykum wa rahmatu 'l-Lah. Isten békéje és kegyelme legyen veled.

*****

A hírnök a pártázatnál találta meg Fatimát, amikor éppen az ırségbe beosztott fida'i-okat ellenırizte. Ma éjjel tiszta volt
az égbolt, az a fekete kupola, amely látszólag nem nyúlt messzire a közeli csúcsokon túl, és közelebb ölelte ıket
Alamuthoz. A Sasfészek szinte megközelíthetetlen volt, kivéve a veszedelmes sziklák és hasadékok között vezetı
egyetlen ösvényt. Több száz lábnyival alattuk a fida'i-októl sokkal idısebb és tapasztaltabb orgyilkosok járıröztek a
mérföldnyi peremsávokon, és ellenıriztek minden közeledıt. Ezen felül az emír, az Asszamita mágusok
leghatalmasabbika által szıtt fátyol elrejtette a hegyi erıdöt a modern és a misztikus szemek, a kémmőholdak és a
varázslók elıl.
Az ırség parancsnoka és a beosztottai viszonylag jól eleget tettek a kötelességüknek, azonban Fatima véleménye
szerint még rengeteg dolgon lehetett volna javítani. Nagyon valószínőtlen volt, hogy az ırök bármikor is valódi
betolakodókkal kerüljenek szembe, az öregek mégsem nem vették félvállról ezt a megbízatást. Úgy tekintették, mint a
kiképzés és a fegyelem egyik elengedhetetlen részét. Az orgyilkos mesterségének gyakorlása közben rengeteg idıt -
valójában idejének döntı hányadát - tölt majd megfigyeléssel és várakozással. Az örökös éberség létfontosságú volt. A
megfigyelési szekértelem legalább olyan fontos volt, mint a fegyverek, mérgek és álruhák megfelelı használata.
Fatima fáradhatatlanul ostromolta az ırség tagjait olyan apró részletekkel kapcsolatos kérdésekkel, amelyek biztosan
elkerülték volna az elkalandozó növendék figyelmét: pontosan hány kört tettek meg a rájuk bízott falrészen, becslésük
szerint körülbelül mennyit esett a hımérséklet az elmúlt órában, bizonyos csillagok és csillagképek nevei, a szélirány
változása... Az egyik újszülött becslése a közeli hegycsúcs magasságával kapcsolatban a véleménye szerint nem volt
kielégítı, úgyhogy Fatima elküldte az ifjoncot, mássza meg a kérdéses magaslatot.
De a fida'i-ok kielégítı válaszokat adtak Fatima legtöbb kérdésére. Ezek a gyermekek dicsıséget hoznak Haqimnak,
annak ellenére, hogy viszonylag fiatalok voltak még a vérben. Ellenkezı esetben nem jutottak volna ilyen messzire. Az
ocsút kegyetlenül kirostálták a búza közül, kezdve azzal az intenzív megfigyelési eljárással, amely már jóval azelıtt
megkezdıdött, hogy maga a halandó tudomást szerzett volna a megfigyelés fényérıl. A Vér Ösvényének külsı titkaiba
már csak a megkérdıjelezhetetlenül ígéretes jelöltek nyertek bebocsátást, és közülük is csak azok válhattak hétévnyi
halandó és ghoul kiképzés után a testvériség tagjaivá, akik hatalmas ugrásokkal váltották valóra a bennük rejlı
lehetıségeket. A szőzi lakomán pedig éppen azokat a társaikat szolgálták fel nekik, akik nem bizonyultak érdemesnek a
beléjük vetett bizalomra.
A hírnök türelmesen várakozott a közelben, amíg Fatima befejezte a szemlét. A futár arcának fiatalos megjelenése
ellenére Fatima tudta, hogy a Marijava család tagja, egy ghoul, aki már több mint négy évszázada szolgálja híven

9. oldal
 Névtelen
al-Ashrad emírt, Haqim gyermekeinek legfıbb mágusát.
- Az emír beszélni óhajt veled - mondta alázatosan lesütött szemekkel a hírnök.
Fatima kurtán biccentett és azonnal elindult. A hírnök követte. A kalifa nem válaszolt a kihallgatási kérelmére. A kurd
támadása óta még csak nem is látta Elijah Ahmedet. Talán az emír éppen errıl az ügyrıl kíván beszélni vele. Bár
Fatima megértette a protokoll fontosságát, mégsem volt hozzászokva, hogy több héten át figyelmen kívül hagyják a
kérését. Még akkor sem, ha a kérést a du'at egyik tagjához intézte.
A hírnök kíséretében meredek, ívelt, a magaslati égboltra nyitott lépcsıkön haladtak lefelé, majd bementek magába a
hegybe, ahol a kıbıl kifaragott folyosókon lázas tevékenység zajai visszhangoztak: a fémnek csendülı fém hangja,
erılködı, frusztrált és fájdalmas nyögések, és keményen a kıhöz csapódó testek puffanása. Bárhol is haladtak,
bármerre jártak, minden teremben fida'i-ok edzettek. Csiszolták a szakértelmüket a pengével és a bottal. Ikhwan
Termeiben egy csoport a birkózást és a dobásokat gyakorolta. Ahogy Fatima és a hírnök egyre mélyebben hatolt a hegy
gyomrába, a fülüket lövések tompa zaja ütötte meg. A hang akár mérföldekrıl is érkezhetett volna, de nem ez volt a
helyzet. A lövések nem messze tılük, éppen a hegy belsejében dördültek el. Több évtizeddel korábban egy hatalmas
termet alakítottak át lıtérnek, és varázslatokat szıttek köré, amelyek letompították a visszahangzó robbanásokat. Az
idı és a technológia változásokat hozott a halálban csakúgy, mint bármely más mővészetben vagy szakmában. A merev
hagyományırzık nem is olyan régen még a számszeríj és az összetett íj ellen emelték fel a szavukat. Most pedig,
amikor gyakorta a mesterlövész puska, vagy a rohamkarabély lett a növendékek választott fegyvere, ugyanezek a
hagyományırzık a fida'i-ok szégyenletesen gyenge íjásztudománya miatt sopánkodtak. Fatima, másokkal karöltve,
gondoskodott arról, hogy a növendékek képzése egyetlen szempontból se legyen hiányos. Az ısi módszerek már
számtalanszor bizonyítottak, de az emberiség egyfolytában új és minden eddiginél hatékonyabb gyilkolási módszereket
fejlesztett ki.
Fatima folytatta útját lefelé, és hamarosan a két pár láb lépteinek zaján kívül minden zaj elhalt a távolban. A harc
visszhangjai átadták helyüket a korok csendjének. A levegı idelent egy kicsit melegebb volt, és a külsı
hımérsékletváltozások semmiféle hatással nem voltak rá. Ilyen mélyen Alamutban szinte már semmiféle légmozgás
nem létezett, és a testvériségbıl csak kevesen voltak, akiknek okuk lett volna ezen a kövön, a hegy szívében tapodni.
A páros egy magas és erıs faajtóhoz érkezett, amely egyike volt azon kevés tárgyaknak, amelyeket a veszedelmes
ösvényeken az erıdítményben szállítottak. A hírnök megragadta a hatalmas fémgyőrőt, feltárta az ajtót és belépett.
Fatima tökéletesen egyenesen háttal, és felemelt állal várakozott. Több perc is eltelt, míg végül a ghoul ismét kilépett
az ajtón, és szők járatok sorozatán keresztül a megfelelı terembe vezette ıt. Végül egy halványkék, csillámló
függönyökkel takart kıboltív elıtt magára hagyta. Fatima óvatosan félrehúzta a leplet, és belépett.
Al-Ahrad a könyvespolcokkal zsúfolt terem túlsó végében ült, nem messze Fatimától. Testvérei szénfeketesége
közepette elefántcsont színő bırével ı volt az egyedüli gyémánt. Egy valódi gyémánt töltötte be azt a helyet, ahol a bal
szemének kellett volna lennie. A számtalan fehér metszett oldal elfoglalta a szögletes arc egyik mély repedését. A fejét
kopaszra borotválta, de a koponyája egy sima kupola helyett inkább egy hegyoromra emlékeztetett, amely szilárd és
erıs volt, a csupaszsága, az idı, no meg az idıjárás kegyetlen ostromának jól látható nyomai ellenére is. A fehér
mohamedán köntös hullámai között csak néhány halvány árnyék jelezte, hogy hol ér véget a szövet és hol kezdıdik a
hús. A köntös egyik ujja üres volt, és ezt feltőzték a vállához. A férfi nem viselt és nem is tartott magánál semmiféle
hivatali jelképet: a köpeny üres ujja, és a gyémántból metszett szem voltak az egyedüli megkülönböztetı jegyei -
hiszen a legendák szerint maga Haqim fosztotta meg ıt büntetésbıl a karjától és a szemétıl. A hatalmas mágus
ugyanis az Öregek Legöregebbjének idejében járta a föld színét. Az emír vér volt Haqim vérébıl. Al-Ashrad valamivel
megsértette a Legöregebbet, azonban a varázsló túl értékes volt ahhoz, hogy az ıs elpusztítsa. Azt mondják, hogy az
emír évezredek óta szolgálja a Legöregebbet.
Al-Ashrad tudomást sem vett Fatimáról. A bejáraton függı halványkék függönyhöz hasonlatos színő jobb szeme ugyan
a nı felé nézett, de nem látta ıt. Fatima nem tudhatta, hogy az emír mit szemlél a gyémánt gömbön keresztül - ezt a
termet, vagy egy ezermérföldnyi távolban lévıt, a jelent, egy pillanatot évszázadokkal korábban vagy a még be sem
teljesedett jövıt. Legendák szóltak azokról az ısi öregekrıl, akiknek a szemei szétszóródtak a földön, és ık így látták -
és uralták - azt a helyet, ahol nem jelenhettek meg testi valójukban.
Al-Ashrad éles metszéső álla a hüvelykujján nyugodott. A mutatóujja az ajkaira simult, mintha csak csendre intené
Fatimát. A teremben álló polcokat elhasznált fóliánsok töltötték meg, bırkötéső gerincük megrepedezett a kortól és a
gyakori használattól. A jobboldali fal mellett álló állványt zsúfolásig megtöltötték a tekercsek. A teremben mindössze az
a zsámoly volt, amin az emír foglalt helyet, de Fatima még akkor sem merészelt volna leülni a jelenlétében, ha
véletlenül lett volna még egy szabad szék. Állva várakozott tehát, amíg a termet megvilágító egyetlen gyertya lassan
egyre lejjebb égett. Nagyon szerette volna már feltenni a kurddal kapcsolatos kérdéseit, de - ellentétben a kalifával,
akivel sokkal szabadabban szólhatna - az emírnek nem tehet fel kérdéseket, hacsak ı elıbb fel nem hozza a témát.
Egy órán keresztül várakozott. És aztán még a következı nagyobbik részén át. Al-Ashrad egész idı alatt mozdulatlanul
ült, és az arckifejezése sem változott egy árnyalatnyit sem. Mint mindig, amikor az emír társaságában volt, Fatima
érezte, hogy a levegı telítıdik... energiával, mágiával? A karján bizseregni kezdtek az apró szırszálak. Idınként mintha
valamiféle szellıt érzékelt volna, pedig a szobában nem mozdult a levegı. A tér idınként mintha hullámokat vetett
volna közte és az emír között, de ezt mindig csak a látóterének peremén érzékelte - bár közben egész idı alatt figyelt.
Mintha a szemei túl gyengék, az elméje túl erıtlen lenne, hogy felfogják a valóságot. Fatima szinte áhítatosan
várakozott.
Aztán al-Ashrad megmozdult. Félrehajtotta a fejét, és a nıre szegezıdött megmaradt szemének pillantása, amely eddig
mintha áthatolt volna Fatimán, hogy egy rajta túl található helyet szemléljen.
- Ó, Fatima - mondta, és a felismerés szikrája cikázott át az arcán - Megvárattalak. Meg fogsz bocsátani.
Szavai Fatima mellkasában visszhangoztak, mintha a hangja által üldözıbe vett levegı valahogy bemászott volna a
testébe. A férfi hangja nyugodt volt, mégis a két Asszamita között a... tapasztalat, a minıségi létezés olyan mély
szakadéka tátongott, amelyen Fatima még csak nem is remélhette, hogy valaha is átkelhet. Mintha a nı lenne a
sivatagi bolha, az emír pedig a hatalmas óceán.
- Salaam - hajolt meg az emír elıtt - Nincs mit megbocsátanom.
És ekkor furcsa dolog történt: az emír arcára egy mosoly homályos árnyéka költözött. A pillantása ismét messzire
vándorolt, bár a tekintete meg sem rebbent. Fatima egy pillanatra azt hitte, hogy ismét várnia kell, amíg beszélhet a

10. oldal
 Névtelen
bölcs al-Ashraddal, de a figyelme csak néhány másodpercig kalandozott el, és aztán az emír ismét ott volt vele. A
metszı kék szem ıt figyelte. Ez a szem úgy izzott, mint az északi égbıl lezuhant jégcsillag.
- Soha nincs mit megbocsátani - mondta végül.
Fatima nem tudta mit válaszoljon, úgyhogy csendben maradt.
Al-Ashrad pillantása nem eresztette. Mintha csupán ilyen összpontosított megfigyeléssel lenne képes itt tartani a
figyelmét, mintha a gyémánt szem magának követelte volna az emír osztatlan figyelmét és csak tudatos erıfeszítéssel
lenne képes az itt és most történéseire összpontosítani. És mindeközben úgy tőnt, mintha a levegı vibrálna körülötte,
mintha nyugtalanná válna, és saját magától mozgolódni kezdene.
- Nyugodtan alszol? - kérdezte az emír, majd, mintegy Fatima zavarára válaszul, hozzátette - A nap órái alatt,
nyugodtan pihensz?
Fatima ezen elgondolkodott egy pillanatra. Nem látta al-Ashrad kérdéseinek okát, de biztos volt benne, hogy nem
haszontalan csevegésre és kellemkedésre hívatták ide. Azt remélte, hogy beszélhet a kurd támadásáról, és az egész
helyzet lehetetlenségérıl, de az emír dönti majd el, hogy mirıl beszélnek, és mirıl nem.
- Igen - felelte nyíltan az igazságnak megfelelıen, mint egy gyermek az apjának.
- Úgy pihensz, mint egy alvó halandó, vagy mint valaki, aki becsapta a halált? - kérdezte az emír közömbösen.
Fatima ezen a kérdésen is elgondolkodott - ez a megkülönböztetés már évszázadok, az Átváltozásának legelsı éjszakái
óta nem foglalkoztatta.
- Számomra soha nem volt túl nagy különbség a halandó alvás és a fajtánk pihenése között - emlékezett vissza azokra
a régmúlt éjszakákra - Halandóként néha elıfordultak álomtalan éjjelek... az aggodalom, a betegség, vagy az álmok
miatt. Most csak a pihenés maradt.
- Nincsenek álmok? - hangzott el a kérdés ugyanabban a hangnemben, mint a többi.
Az emír nem hajolt közelebb Fatimához, a tekintete nem keményedett meg, a szavai mégis visszhangot vertek a nıben,
és a hangja súlyosan roppant a mellkasában. Talán valami elektromosság is felsistergett a levegıben, megmoccantak a
számára láthatatlan erık, de ebben Fatima nem lehetett bizonyos.
- Nincsenek álmok - felelte - Nem álmodtam már... - kutatott Fatima az emlékei között a legutolsó alkalom után.
Olyan régen történt. Szinte egy évezred telt már el a halandó élete óta. İ mégis emlékezett. Az álom nem egy fiatal
szerelmesrıl szólt, ahogy az egy zsenge korú nıhöz illett volna. Nem, az ı álma erıszakról és tőzrıl és halálról szólt,
barbár martalócokról, a családját darabokra szabdaló fegyveres, vérszomjas keresztényekrıl, akik a megkötözött férfi
rokonok szeme láttára megerıszakolják a nıvéreit és az anyját, majd mindannyiukat megölik. Fatima a halandó
életébıl hátralévı napokban, és az azóta eltelt éjszakákon gondoskodott arról, hogy ez az álom ne válhasson valóra.
Nem is vált valóra. Megvédte a családját. Néhányan, amint az helyénvaló, életüket adták az ügyért, de nem mint a
birkák a vágóhídon. Idıvel végül mindegyikük eltávozott. Természetesen voltak leszármazottak. Valójában rengeteg
leszármazott, de egy bizonyos ponton a szülei unokáinak unokáinál a kapcsolat túl távolivá vált. Vajon hányszor
nézhette volna a távolból, ahogy egy csecsemı születik, növekszik és játszik, él és szeret, megnısül és gyermekeket
nemz, aztán megöregszik és meghal? A ciklus örökösen ismétlıdött, és bár ı maga nem volt részese, éppen az ı
kívülállása, a körbıl való kirekesztettsége biztosította a családja túlélését. Mostanra a testvérei vérébıl származó
ivadékok szétszéledtek az egész világban. Fatima teljesítette a kötelességét az irányukban.
- Nagyon régóta nem álmodtam. Al-Ashrad nem szólt, Fatima mégis érezte, hogy az öreg ismeri minden gondolatát,
minden bánatát, minden vágyát. És valami számára felfoghatatlan okból kifolyólag ez az érzés indokolatlanul felkavarta.
- Álmok nélkül pihensz, - mondta az emír - és minden este felkelsz, hogy a mestered szolgáld.
- Igen, emírem.
- És az ajkaidat elsıként az İ neve hagyja el. Minden este az elsı gondolataid az irányában teljesítendı kötelességed
körül forognak.
Fatima meghökkent. A kijelentés - hiszen az emír nem kérdésként, hanem állításként ejtette ki a szavakat - elsı látásra
meglehetısen ártatlannak tőnt, de aztán Fatima észrevette a szavakban rejtızı dilemmát. Ajkai szóra nyíltak, de
mégsem mondott semmit. Elég bölcs volt ahhoz, hogy ne szóljon hamisan al-Ashrad elıtt.
- Nem ugyanarról a mesterrıl beszélünk - mondta az emír.
- Nem teljesen - értett egyet Fatima.
Egy rövid ideig megint úgy tőnt neki, mintha al-Ashrad elkalandozna egy számára elérhetetlen hely felé, de egyszer
csak lecsapott rá az az érzés, hogy az emír nagyon is jól látja ıt, hogy egyenes a lénye legmélyébe néz, és ott olyan
ellentmondásokat fedez fel, amelyeknek a létezésével még ı maga sincs tisztában. Vajon fény csillant abban a gyémánt
szemben? Belelát-e az a szem a lelkébe, vajon még nála is jobban ismeri a szívének titkait? Vagy, ami sokkal
valószínőbb, az a fény csak a sarokban álló asztalkán égı gyertya lángjának visszaverıdése volt?
- A földön egyetlen lény sem szolgálhat sokáig két urat - szólt al-Ashrad.
- Én, emírem, öröktıl fogva szolgálom mindkét mesteremet.
Bár Fatima nem értett egyet az emírrel, szavai mégsem voltak dölyfösek. Ezek a szavak meggyızıdésbıl és hitbıl
fakadtak, és Fatima remélte, hogy al-Ashrad nem érti ıket félre, hogy olyannak látja majd a szívét, amilyen az
valójában volt - és egyúttal rettegett is ettıl a lehetıségtıl. A rettegés pedig egyre csak nıtt.
- Öröktıl fogva - ismételte halkan az emír, és hangjának Fatima mellkasában dübörgı visszhangja világosan
megmutatta a hibáját.
Öröktıl fogva.
- Az Átváltozásom éjjele óta - visszakozott Fatima - A kiképzésem legelsı éjjele óta Haqimot szolgálom. Elıtte nem volt
más, csak Allah.
- Ami egyeseknek az örökkévalóság, - mondta al-Ashrad - az még csak nem is rég annak, aki még azelıtt hátat
fordított a napnak, hogy a Szent Próféta a föld színét járta volna, aki már azelıtt ismerte a vér rituáléit, hogy Krisztus,
al-Masih, fájdalmában istenéhez kiáltott volna, aki már akkor is ısi volt, amikor Mózes Egyiptom földjét mővelte, aki
szembeszállt Khayyinnal az Elsı Város eleste elıtt.
A szavak erısebben megragadták, mint a gyémánt szem pillantása, mert ezek belülrıl kapaszkodtak belé. Fatima
lehajtotta a fejét.
- Úgy igaz, ahogy mondod, emír. Szavaimat büszkeség szülte.
- Nem büszkeség - felelte al-Ashrad - Céltudatosság. Ha a sivatagi egér csak a kígyót figyeli, akkor nem veszi észre feje

11. oldal
 Névtelen
fölött a baglyot.
- De hát nem éppen te...?
Fatima hangja elhalt. Felismerte zaklatottságának mértékét, és rádöbbent, hogy kéretlenül szólt al-Ashradhoz, éppen
miután már egyszer elhamarkodottan felelt. A kérdések mennydörögtek a mellkasában, a szívében vihar tombolt. Az
emír szavai mély jelentést hordoztak. Bárcsak képes lenne felülemelkedni saját zavarodottságán. Talán a gyémánt szem
segített neki meglátni ezeket a dolgokat.
- Beszélj, gyermek. Nem vétkezel.
- De hát nem éppen te vagy az, bölcs, aki céltudatosan járod az éjszakát? Másként hogyan érhetted volna el a Tajdidot?
Megtörted az átkot. Visszaadtad a Vér Ösvényét azoknak, akik követni akarják.
Fatima szinte azt hitte, hogy al-Ashrad elfintorodott a szavai hallatán. Talán csak a levegı egy újabb hulláma volt, vagy
ifjú szemei megcsalták egy ilyen hatalmas és ısi személy jelenlétében.
- Két út vezethet ugyanabba az irányba is - mondta az emír - A biztos elméjő és szívő haladhat egy-egy lábbal mindkét
ösvényen. De mi történik, ha az utak különválnak?
- Akkor az utazónak választania kell. Különben nem mehet tovább. - Fatima szívében a förgeteg megerısödött. A Szent
Próféta útja, Isten dicsıségére; a Vér útja, amelynek végén az igazhitőek felemelkedhetnek, és eggyé válhatnak a
Legöregebbel - már nagyon régóta ez a két fonál határozta meg a létezését, és most al-Ashrad valamiféle... szakadásra
utal?
- Vajon az utaknak mindenképpen el kell válniuk? - kérdezte az öreget.
Al-Ashrad szemei, a kı és a hús egyaránt, most éppen annyira kifürkészhetetlenek voltak, mint az égbolt csillagai, arca
pedig tiszta volt, mint a sivatag a tisztító vihar után.
- A kérdésre a választ az álmok adják majd meg.
Az álmok. Az álmok, amelyek a többiekhez hasonlóan Fatimát sem látogatták meg... még nem.
- Eljött az idı, hogy az igazak felkészüljenek, hogy bizonyítsák, méltók a fennmaradásra - mondta al-Ashrad.
Felkészüljenek. De mire készüljenek fel? - szerette volna kérdezni Fatima, de az al-Ashradon tapasztalható árnyalatnyi
változások torkán akasztották a szavakat. Fatima nem tudta volna megmondani, hogy miként ismerte fel a változást.
Talán a tanulás hosszú évei tették, amikor elsajátította, hogy miként olvasson a körülötte lévık érzelmeiben,
majdhogynem gondolataiban. Azonban az emír nem mozdult ültében, és még az arckifejezése sem változott. Fatima
pedig nem volt annyira elbizakodott, hogy azt higgye, kiolvashatta az emír gondolatait, ha nem éppen ez volt az öreg
szándéka is. Talán a hangulatváltozást inkább a nyughatatlan levegı közvetítette, az energia, amely úgy áradt
al-Ashradból, mint a fény ezernyi tőszúrás ütötte lyukon. Bármi legyen is a közvetítı közeg, Fatima érezte az emírbıl
sugárzó vonakodó, szinte már sóvárgó jóindulatot. És a szomorúságot. Erezte a szomorúságot is.
- Azt remélem, hogy te méltónak bizonyulsz - mondta al-Ashrad.
Szavai valamilyen tág értelemben szintén jóindulatúak voltak. Ott bujkált bennük az a gyengédség is, ami nagy ritkán
belopózott az öregek öregjének hangjába. A vérben ifjabbaknál ez soha nem fordulhatott elı. Még egy Fatima korával
és státuszával rendelkezı személy sem engedhetett meg magának szentimentális botlásokat, mert ebben rejtıztek az
árulás csírái. A testvériség minden egyén számára rendkívül személyes volt, a testvériségen belüli ügyek mégis
szükségszerően személytelenül zajlottak, hiszen csak az erıs élte meg, hogy szolgálhasson. A kötıdés pedig
gyengeség. És most itt vannak al-Ashrad szavai, akinek nem kell féltenie a helyzetét, aki a klán tagjai közül vérében
legközelebb állt Haqimhoz. Thetmes, az Atyja, az egykori kalifa is beszélt néha így vele. Igaz, csak nagyon ritkán. Elijah
Ahmed, a mostani kalifa, szintén. Azonban al-Ashrad szájából a szavak sokkal vészjóslóbbak, sokkal zavarba ejtıbbek
voltak.
- Azt remélem, hogy te, Fatima, fennmaradhatsz.
Fatima döbbenten állt. Nem talált szavakat a válaszhoz. De az emír hangjának dübörgése a mellkasában, a lelkében
gomolygó káosz átalakult valamiféle hasogató fájdalommá, mintha al-Ashrad nemcsak meglátta volna a szívét, de meg
is ragadta volna az egyik kezével. És most ezekkel a gyengéd szavakkal ki akarná tépni a testébıl.
Készülj fel. Bizonyulj méltónak. Maradj fenn.
Több mint kilencszáz évet töltött a fennmaradással. Ez idı alatt pedig minden nap és minden éjjel azért dolgozott, hogy
méltónak bizonyuljon Allah, és Haqim szolgálatára. Milyen más módon kellene felkészülnie? Ez is a szétváló utakkal
lenne kapcsolatban?
Al-Ashrad figyelte, ahogy Fatima megpróbálta megválaszolni ezeket a kérdéseket, és a lágyság és az aggodalom nyom
nélkül eltőnt belıle - bár a lány még most sem tudott volna rámutatni egyetlen olyan árulkodó jelre sem, ami
közvetítette volna neki az öreg hangulatának változását. Az érzés eltőnt, bár a gyémánt szem pillantása még mindig
fogva tartotta. Olyan tökéletesen elpárolgott, hogy Fatima már azon kezdett aggódni, hogy vajon nem képzelte-e csak
az egészet. Az emír olyan világból érkezett, ami legalább olyan távol volt tıle, mint az ı világa egy egyszerő
halandóétól. Vajon remélheti-e, hogy megérti ıt? Vagy meg kell várnia az álmokat?
A zavarodottság és az aggodalom nem voltak megszokott vendégek Fatimánál. Úgy sajogtak, mint a húsban mászó
piócák. Létezésének alapja mindig is szilárdan állt, és már meglehetısen régóta minden cselekedetével arra törekedett,
hogy erre az alapra építkezzen. Most pedig a klán öregjei olyan dolgokat mondtak és tettek, amelyeket nem értett, és
amelyek éppen ezeket az alapokat ásták alá. Az al-Ashrad szavaiban található általánosítások és absztrakciók
futóhomokja elnyeléssel fenyegette Fatimát.
Kétségbeesetten kapkodott bármilyen elérhetı, sziklaszilárd tény után, még akkor is, ha ezzel önteltnek tőnhet az emír
elıtt.
- Egy támadást kellett elszenvednem ezek között a szent falak között - mondta.
Al-Ashrad arcán átsuhant valami, ami talán harag is lehetett. Az éles szemöldöke által vetett árnyék hirtelen sokkal
mélyebbnek, fenyegetıbbnek tőnt.
- Az öregek már szóltak az üggyel kapcsolatban - felelte, aztán nem szólt többet.
Ezek után Fatima nem tehetett mást, mint hogy beletörıdıen meghajtsa a fejét. A téma annyira érinthetetlen volt,
hogy az emír ilyen kurtán-furcsán reagált rá. Vajon abban a rövidke pillanatban haragot észlelt - vagy riadalmat? De
vajon mi lehet az, ami megriasztja az emírt? Egy újabb rejtély, de Fatima inkább választotta ezt a rajta kívül álló
rejtélyt, mint a saját lényében rejtızıket.
Al-Ashrad ismét kifürkészhetetlen arccal nézte ıt, majd kinyújtotta a kezét, mire az egyik csontból faragott serleg

12. oldal
 Névtelen
lassan a levegıbe emelkedett a sarokban álló asztalkáról. A serleg ikertestvére, és egy csontfehér palack szintén
felemelkedtek, és kötelességtudóan átlebegtek a termen. Al-Ashrad elvette az elsı serleget, és a második odakínálta
magát Fatimának. Ahogy közelebb ért, Fatima észrevette, hogy a palack egy fordított koponya volt, amelyrıl hiányzott
az állkapocs. A szem- és az orrüregek szolgáltak fogantyúként, míg a nyakszirtet lereszelték, és így egy apró, de
mőködıképes csırt alakítottak ki. A palack elıször az emír, majd Fatima serlegét töltötte meg - látszólag magától,
hiszen al-Ashrad semmilyen utasítást nem adott ki, mióta felemelte a kezét - végül pedig visszatért a helyére az
asztalkán.
- Az erıre! - emelte meg al-Ashrad a serlegét. Fatima bólintott.
- A rég áhított erıre - adta meg a tiszteletet a vendéglátójának. Egy halovány mosoly jelent meg az emír ajkain, mintha
Fatima szavai szórakoztatnák, de ugyanakkor fájdalmasak is lennének. Talán ironikusnak találta a lány elképzeléseit a
régen idıtartamával kapcsolatban, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy telt el olyan hosszú idı azóta, hogy
világossá tette elıtte, mennyire korlátozott perspektíva alapján alkotja meg az idırıl alkotott képét. De valahogy
Fatima nem hitte, hogy az emír ajkához érı serleg ezért torpant volna meg egy pillanatra. A habozásban valami ennél
sokkal személyesebbet érzékelt. A megkönnyebbülés és a megbánás keverékét. A Tremere átok mellesleg több mint
ötszáz évig nehezedett Haqim gyermekeire, és bárki bármit is mondjon, ez bizony hosszú idı. Mint ahogy hosszúra
nyúlnak a lángoló nap felbukkanása elıtti másodpercek, vagy azok az órák, amikor nem tudunk biztosat szeretteink
sorsáról.
Miután az illendıségnek megfelelıen kivárta, hogy elsıként al-Ashrad igyon, Fatima is belekortyolt a serlegében lévı
vérbe. Az illat azonnal végigsöpört rajta, amint az arcához emelte az edényt. Lassan kortyolt a nedőbıl, ami lecsusszant
a torkán, és felgyújtotta az élet tüzét a gyomrában. Az ital gazdag volt, túl gazdag ahhoz, hogy halandótól származzon,
vagy egyike legyen az emír, és más varázslók által készített fızeteknek, amelyeket azért készítettek, hogy az
orgyilkosok megırizhessék erejüket. Nem, ez Khayyin egyik ivadékának a vitae-ja volt.
- A Tremere klánból - mondta al-Ashrad, és az arcát egy kissé felfelé fordítva behunyt szemmel élvezte az ital zamatát.
A serleg túl hamar kiürült, bár Fatima azt hitte, hogy lassan iszik, és a nyelve hamarosan a csontot nyalogatva kutatott
a folyadék után, ami már nem volt ott. Miféle alattomos kínzás ez, hogy mindössze egy fél serlegnyit ihatott ebbıl a
mámorító vitae-bıl? Megpróbálta legyőrni az éhséget, de még többet akart. Szinte kétségbeesetten pillantott az
asztalkán álló palack felé. Oly közel van! Aztán a pillantása a csukott szemmel, és megfeszített nyakkal üldögélı
al-Ashradra esett, és egy pillanatra Fatima elképzelte, hogy az ı vérét issza - ami oly közel volt Haqiméhoz! A Fenevad
megmoccant odabenn. Az éhség felordított. Az eksztázis, amit a vér hozna el számára... és a hatalom. Maga lenne a
földre szállt Isten!
És ekkor kinyíltak az emír szemei. Pillantása Fatimára vetıdött, és ı meztelenül állt elıtte. Az éhség, a késztetés, hogy
al-Ashradra vesse magát, semmivé sorvadt, és nem maradt más utána, csak a szégyen.
- Az erıre - mondta ismét al-Ashrad - A rég áhított erıre.
Fatima teljesen mozdulatlanul állt. Kényszerítette az ujjait, hogy enyhítsenek a szorításon, mielıtt elroppantanák a
serleg csontját. A szégyenét bekényszerítette arra a helyre, ahová az al-Ashrad tekintetétıl megzabolázott Fenevad
menekült. Ellenállt az érzelmi vákuum kitöltésére sietı haragnak is, amelyet a saját gyengesége miatt érzett. A
bensejében dúló felzúdulást a halál százezernyi éjszakája és a feledés nappalai alá szorította - és a súly túl nagy volt
ahhoz, hogy bármiféle érzelem hosszú ideig túléljen alatta.
Végül ismét a saját ura volt. A túléléshez elengedhetetlen higgadtság visszatért. A belsı igazság ismét azonos volt a
külsı mázzal. Al-Ashrad még mindig ıt nézte, és ı elég bölcs volt ahhoz, hogy ne is remélje, az emír nem volt tanúja a
küzdelmének, nem volt tisztában a gyengeségével.
- Gyökerestıl ki kell tépnünk a gyengeséget, ha szolgálni akarjuk mesterünket - mondta al-Ashrad.
A szavakat könnyedén ejtette ki, de azok mégis a lány elevenébe vágtak. Fatimának valahogy sikerült megállnia, hogy
össze ne rezzenjen. A lelkében nem volt hely a félelem magjainak. Ha az öregek bármilyen okból könnyőnek találják, és
úgy döntenek, hogy többé már nem méltó Haqim szolgálatára, akkor ı elfogadja az ítéletüket.
- Ezért szükségessé válhat, hogy visszavegyük egyik testvérünktıl a vért - folytatta az emír.
Fatima önmagával foglalkozó gondolatai azonnal meghátráltak. Az emír nem az ı gyengeségérıl beszélt - legalábbis
nem kizárólag. Bármi legyen is az, amiben nem felelt meg ma éjjel, vétkeivel még nem süllyedt addig a pontig, ahol
már haszontalanná válna a testvériség számára. Ezúttal belekapaszkodott abba a sziklaszilárd ténybe, amit az emír
mutatott neki. Kikaparta magát a futóhomokból.
- Valaki a fida'i-ok közül? - kérdezte Fatima és magában átfésülte a legutóbbi beavatott növendékek listáját.
Dragomir már több próbán is kudarcot vallott, de ennek kizárólag az volt az oka, hogy Fatima a többi férfinál sokkal
többet követelte az orosz nıtıl. Az öregek között még mindig túl sokan voltak olyanok, akik szerint az orgyilkosok
termeiben nincs hely a nık számára, és Fatima túl sok évszázadot töltött a fundamentalisták fogcsikorgató
elismerésének kivívásával ahhoz, hogy egy másik nı botlása miatt meg merje kockáztatni a térvesztést. Tehát Fatima a
hímnemő társaiknál sokkal keményebb követelményeket állított a nınemő jelöltek és fida'i-ok elé. Az öregek pedig
felismerték ezt. Dragomir kudarcait nem gyengeségként fogják értelmezni, hanem tudni fogják, hogy ha a nınek sikerül
túlélnie, akkor a legtöbb társánál keményebb fából faragták.
Fatinna tovább pörgette magában a listát. Ki lehet még...?
- Az illetı nem a fida'i-ok közül való - mondta al-Ashrad - Egy rafiq.
Nem a fida'i-ok közül való. Fatimának ezt nehezére esett elhinni. Idınként újraértékeltek egy-egy új beavatottat. Az
eljövendı, várhatóan végtelen éjszakák egymásutánja egy év, vagy egy évtized eltelte néha már túl nagy terhet rótt
egy-egy újdonsült élıholt szívére vagy elméjére. De Fatima mindössze egyetlen alkalomra emlékezett, amikor egy ennél
tapasztaltabb orgyilkost hívtak vissza.
- A Görög - mondta végül egykedvően al-Ashrad.
Fatima bólintott. A Görög. Parmenides. Még emlékezett a férfi számtalan év óta sötétre váltott bırének ragyogására.
Emlékezett a kezdeti arcátlanságára, a büszkeségére, a fesztelenségére, amelyet soha nem sikerült teljesen megtörni.
- Ellenezted az Átváltozását - mondta az emír.
Fatima ismét bólintott. Ez így igaz. A halandó orgyilkosok egyöntetően és javíthatatlanul arrogánsak voltak. Csak a
legszigorúbb kiképzés hatására döbbentek rá saját hitványságukra, az egyén jelentéktelenségére. Csak ez után
kísérelhették meg meglátni a módot, amivel a létezésük értelmet nyerhet - a Legöregebb szolgálata által. A testvériség

13. oldal
 Névtelen
által még a leghitványabb, félredobott faforgács is egy fog lehetett a fogak között a sors felé gördülı keréken. Fatimát
soha nem gyızték meg arról, hogy Parmenides megtanulta ezt a leckét. A férfi nagyon is jól beszélte a testvériség
szavait, de Fatima fülének ezek a szavak üresen csengtek: a nyelvérıl szóltak, és nem a szívébıl. Azonban akkoriban
Thetmes volt a kalifa, és ı szárnyai alá vette a Görögöt, tehát Parmenidest befogadták. Az évek hosszú során át
nyújtott kifogástalan teljesítménye ellenére azonban az arrogancia, amely talán csak még tovább erısödött,
egyfolytában a felszín közelében ólálkodott. Tehát Fatimát nem lepte meg annyira, amikor az ı nevét hallotta, mintha
bárki másról lett volna szó.
Al-Ashrad kivárt egy kis ideig. Talán arra várt, hogy Fatima beszéljen, de a nı nem látta okát, hogy felhánytorgassa a
régmúlt véleménykülönbségeket, még akkor sem, ha az ı álláspontja látszott igazolódni. Ez az ügy szégyen a klánra,
nem pedig ok a büszkeségre.
- Az ügyben nem egyedül Parmenides a hibás - folytatta az emír - A kalifa remélte, hogy képes lesz túlélni a helyzetet,
amibe mi kevertük.
- A kalifa csatlakozik hozzánk? - kérdezte Fatima. Al-Ashrad nyilvánvalóan egy küldetésre készítette fel - az emír nem
szólítaná magához kizárólag egy egyszerő megbeszélés miatt - de általában Elijah Ahmed választotta ki a kezet, amely
forgathatja Haqim akaratának pengéjét. A kalifa talán most érkezik majd meg, és hamarosan válaszol majd a kurddal
kapcsolatos kérdéseire.
- Nem - mondta al-Ashrad - Nem csatlakozik.
A kijelentés véglegessége megdöbbentette Fatimát. Nem. Nem csatlakozik. Az emír tompa, kimért hanghordozása elejét
vette minden további kérdezısködésnek, de éppen ezért már azt sem lehetett remélni, hogy a kalifa valamilyen késıbbi
idıpontban mégis csak megérkezik. Al-Ashrad érzelemmentes, élettelen hangja a véglegesség súlyát hordozta. Amikor
korábban Thetmes torporba zuhant, ahogy az az öregebb vérbıl valókkal megesett néha, egyenesen megmondták
Fatimának: senki sem tudhatja, hogy meddig pihen majd az Atyja, hogy hány éjszaka, vagy év telik majd el, mielıtt
ismét felkelne. A mester, Jamal, a Hegyi Öreg új kalifát választott, és az éjszakák visszazökkentek a megszokott
kerékvágásba. Azonban volt valami abban, amit al-Ashrad mondott - vagy abban, amit nem mondott, vagy ahogyan
nem mondta - ami miatt Fatima biztos lehetett benne: bármi tartja is távol Elijah Ahmedet, az mostantól kezdve mindig
távol fogja ıt tartani. Örökké. De ha történt vele valami, akkor a mester miért nem nevezett ki egy új kalifát?
- Van itt még valami - mondta al-Ashrad - Teljesíteni kell néhány rendezetlen szerzıdést.
Bár Fatima kifelé semmi jelét nem mutatta, a szíve mégis összeszorult, mintha az emír szavai préselnék össze. Nem
volt túl valószínő, hogy húsz év alatt még akár Ö, a kegyelt rafiq is kétszer beszélhessen az emírrel. Hirtelen még ez is
túl soknak tőnt. Fatima évszázadokig tisztán érezte a célt, és létezése maga volt a majdnem bizonyosság. Ma éjjel
azonban ez alatt a rövidke idı alatt al-Ashrad sorra kiszedegette és kiterítette a szeme elé a szívében megbúvó apró
bizonytalanságokat. Rendezetlen szerzıdések. Fatima csak egyetlen egy szerzıdés teljesítésében vallott kudarcot.
- Az Atyádhoz hasonlóan te magad is megbotlottál egyszer - mondta az emír - És mivel Thetmes most nem lehet itt,
ezért neked kell gondoskodnod mindkettırıl.
Fatima tudta, hogy nem kerülheti ki a kötelességét, de ez a tudás még nem könnyítette meg a dolgát. Még a legapróbb
haladék is több volt a semminél. Legszívesebben bármi másra gondolt volna, csak erre nem.
- Nem is tudtam az Atyám kudarcáról - mondta.
- Nem beszélünk róla túl gyakran - felelte az emír. Egy pillanatra talán elmosolyodott, de az is lehet, hogy csak a
körülötte vibráló levegı keltette ezt a benyomást. - Ahogy te kudarcot vallottál a Gyermekkel, úgy vallott kudarcot az
Atyád az Atyával szemben.
Thetmes. Az ı kudarca. Fatima inkább ebbe kapaszkodott, mint hogy szembenézzen a sajátjával. Az Atyjának sem
sikerült elpusztítania a kijelölt áldozatainak egyikét, bár errıl mostanáig Fatima mit sem tudott. A klán oly sok évig
követte azt a hagyományt, hogy ha egy célpont elég szerencsés volt ahhoz, hogy elhárítsa a testvériség egyik tagjának
támadását, akkor ezzel a tettével bizonyította tisztességét - megpróbáltatott a harcban, és csak az arra érdemesek
maradtak fenn. Az életben maradt célpont ezek után a testvériség részérıl érinthetetlennek számított - nem vállaltak el
további szerzıdéseket ellene.
A modern éjszakákban azonban megváltozott az öregek hozzáállása. A hagyományok egyetlen célja az volt, hogy
Haqimot szolgálják - érveltek egyesek. Haqim akarata pedig világos volt. A testvériség tagjain kívül az éjszaka egyetlen
teremtménye sem volt tiszteletreméltó. Mindegyikükön ott volt a pusztulás letörölhetetlen jele. Vagy nem így
rendelkezik a Vér Ösvénye? A Számadást nem lehet elkerülni. Akkor hogyan bizonyulhatna egy kafir méltónak?
Ez a változás körülbelül akkortájt következett be, amikor Thetmes megadta magát a hosszúra nyúló álomnak, és Elijah
Ahmed követte ıt a kalifa tisztségében. A hagyomány a klánon kívül alig volt több kósza híresztelésnél, úgyhogy a
változást csak nagyon kevés kafir vette észre. De lassan, egyenként, minden túlélıt utolért a végzete. Haqim gyermekei
behajtották a járandóságukat. Most már Khayyin egyetlen ivadéka sem állt védelem alatt. Fatima elnyomta a szívét
elöntı zavarodottságot és fájdalmat. Ott nem volt számukra hely. A kötelesség teljes szívet igényelt. Úgy tőnt,
al-Ashrad el akarja szabadítani az összes zavarodottságot, amelyet ı oly sokáig elnyomott.
- Jelen pillanatban a gyermek nem olyan fontos, - mondta az emír - bár hamarosan az ı vérét is meg kell szerezned...
ha méltónak akarsz bizonyulni. Az atyát azonban el kell pusztítanod.
Az Atya. Moncada. És a gyermeke - Lucita.
- Van ennek valami köze a kafirok között dúló háborúhoz? - kérdezte Fatima.
Moncadára kell összpontosítania, különben ismét elveszíti az önuralmát, és ezt nem engedhette meg magának.
Belenézett hát az emír gyémánt szemébe, kényszerítette magát, hogy szembenézzen a tényekkel, és hogy eltemesse az
érzelmeket. Moncadát... nem a gyermeket. Moncadát.
Al-Ashrad merın nézte ıt, és Fatima megérezte, hogy ez a pillanat mindössze egyetlen homokszem az emír tenyerén
pihenı hatalmas homokórában.
- Eljött az idı, amikor vissza kell vennünk a vért, amelyrıl már szót ejtettünk - mondta - Elı kell készítenünk az utat.
Fatima bólintott. Moncada. A Sabbat kardinálisa. Nem lesz egyszerő küldetés. Az elméje már ebben a pillanatban is tele
volt olyan részletekkel, amelyek majd dönthetnek siker és kudarc között. Nem maradt hely a zavarodottságnak és a
kétségeknek. Moncadát, nem a gyermeket. Moncadát.
- Természetesen léteznek a kafirok közötti háborúval kapcsolatos rövidtávú megfontolások is, ahogy azt te is látod -
mondta al-Ashrad - A háborújukkal elvégzik a mi munkánkat, kirostálják a gyengéket. És minél hamarabb véget ér

14. oldal
 Névtelen
közöttük a háború, annál nagyobb a ránk váró feladat. Az idı pedig sürget.
- Moncada ennyire rátermett vezetı? - kérdezte Fatima. Emlékezetébıl elıkotorta azt a keveset, amit a kardinális
madridi menedékérıl - a templom alatti halálos labirintusról - tudott.
- A Sabbatban csak nagyon kevesen vannak, akiket annyira félnek, mint a kardinálist, és már nem sok hiányzik, hogy
még a régens, vagy a Fekete Kéz se érhessen hozzá. Ezt a pillanatot választotta arra, hogy kinyújtsa a kezét. Nekünk
pedig le kell vágnunk ezt a végtagot.
Fatima ezt meg tudta érteni, de azt kívánta, bárcsak az azonnali feladatokra tudna összpontosítani. Kénytelen lesz így
tenni, nincs más választása. Nagyon hálás volt azért a rengeteg részletért és elintéznivalóért, amire oda kell majd
figyelnie, és amelyek majd lefoglalják az elméjét az elkövetkezı éjszakákon.
Elsınek Moncada. Az atya.
Nem a gyermek.

1999. augusztus 29., vasárnap, este 9:46

Nappali kamra
Alamut, Törökország keleti része

La ilaha illa 'l-Lah. Nincs más Isten Rajta kívül.

Wa Muhammadan rasula 'l-Lah. És Mohamed Isten hírnöke.
Fatima már jı néhány órával korábban befejezte a subh imádságát, amikor az ég már világos, de a nap még nem
bukkant elı a horizont mögül - a halandóknak ez a kezdet ideje, az éjszakából való elıbukkanásé, az ı fajtájának
viszont ez a visszavonulás, a nappalból való előzetés. Ez volt Isten akarata, amely kötelezı Haqimra és minden
gyermekére: ık soha többé nem érezhetik a nap melegét, nem láthatják a szivárvány sávjait a vihar után, és amint a
pók felfalja a zümmögı bogarat, a veréb a pókot, a sólyom pedig a verebet, úgy Haqim gyermekei is megszabadítják
majd egy éjszakán a földet a halandó véren élısködı teremtményektıl.
Salla-'l-Lahu 'ala sayyadina Muhammad. Allah által szálljon imánk urunkra, Mohamedre.
Al-alamu 'alaykum wa rahmatu 'l-Lah. Isten békéje és kegyelme legyen veled.
A sallah szavai általában megnyugtatták Fatimát, általában csendesen elvezették az alvás nélküli pihenésbe, de ezen a
reggelen Isten távolinak, egy távoli utakat járó idegennek tőnt.
A nap órái alatt, nyugodtan pihensz? Talán al-Ashrad szavai nehezítették el a szívét. Nincsenek álmok? Nem voltak
álmok. De ma nem jött a pihenés sem. Az álmok hiánya miatt az elméje éppúgy száguldott, mintha valóban álmodott
volna. Hiszen az emír burkoltan közölte vele, hogy álmodnia kellene, vagy hogy álmodni fog - álmokat, amelyek közlik
vele: el kell-e árulnia az Istent, ha hő akar maradni a véréhez. Vajon hogyan válaszol majd ezekre az álmokra, ha
valóban meglátogatják ıt? Hogyan is válaszolhatna?
Fatima érezte a feledés csábítását, a nappal hívását, de képtelen volt válaszolni rá. Úgy rángatta, mint egy a föld sötét
mélyérıl felemelkedı hatalmas kéz, de ı szilárdan kitartott az éber világban. A fekhelyén érezte minden egyes
gyékényszál minden egyes hajlatát, képes volt felidézni maga elıtt minden egyes aprócska gödröt a feje fölött, a
körülötte és az alatta lévı hatalmas köveken.
Még amikor sikerült előznie az álmokkal kapcsolatos gondolatokat, al-Ashrad hetekkel korábban kiejtett szavai akkor is
kísértették Fatimát. Ahogy te kudarcot vallottál a Gyermekkel, úgy vallott kudarcot az Atyád az Atyával szemben. A
szavak a békét szétzúzó cimbalmokként csörömpöltek.
Moncadát, nem a gyermeket. De bárhogy is tagadja, mindketten a célpontjai voltak, és nem csak az Atyja, de a saját
hibáját is helyre kell hoznia. Idıvel, mondogatta magában. Mindent a maga idejében.
Moncadát, nem a gyermeket. Még nem.
Azonban a gyermek már évszázadok óta befészkelte magát Fatima gondolatai közé. Lucita.
Mily régen volt, mily fiatalok voltak még a halálban mindketten, amikor elıször találkoztak, amikor elıször
megküzdöttek. Fatima túlságosan is magabiztos volt. Végül is nem ı volt az elsı a nemébıl, akit Haqim gyermekei
részesítettek az Ölelésben? Vajon a szenvedélyével és a szakértelmével nem gyızte-e meg a rettegett orgyilkosokat
arról, hogy annak ellenére, hogy a természet perverz szeszélye nıvé tette ıt, ı mégis méltó arra, hogy a soraikba
fogadják. Azokon az éjszakákon céltudatosan járta a Szentföld köves lejtıit, és elszántan próbálta bebizonyítani, hogy a
testvériségben senki nem lehet jobb nála.
Fatima és Lucita Krisztus földjén találkoztak. Egyiküknek ı Próféta volt, a másikuknak Messiás. És ezért az apró
különbségért halálos ellenségek lettek. Ha a halandó életükben találkoznak, még Spanyolországban, akkor is ellenségek
lettek volna: a mohamedánok bosszúálló védelmezıje, és a keresztény király lánya.
Fatima nyíltan közelítette meg Lucitát, feladva minden cselt és rejtızködést. Aragon Sötét Rózsája fiatalabb volt a
vérben, harcának vakmerı féktelensége mégis lenyőgözte Fatimát. A hold még magasan járt az éji égen, amikor a
handzsár elıször csapott össze a pallossal, és az éji lámpás már régen elsüllyedt a horizont mögött, de az acél még
mindig próbálta az acélt. Fatima erısebb volt, és a pengét is jobban forgatta. Fáradhatatlanul támadt, de Lucita
segítségül hívta a sötétséget, és az árnyéksereg elvonta a támadó figyelmét és eltérítette a csapásokat. A mór
felszabdalta a sötétséget, mindig egy lépéssel az árnyék elıtt járt, ami megpróbálta szétmorzsolni. Csapásai pedig
folyamatosan záporoztak Lucitára. Azonban amikor térdre kényszerült, vagy Fatima egy hasadéknak szorította,
ahonnan látszólag már nem volt menekvés, az árnyékok mindig megmentették a Lasombra gyermeket. Az árnyak
eltérítették Fatima gyilkos csapását, vagy kivájták alatta a laza talajt, vagy támadásokat záporoztak rá, amelyeket ki
kellett védenie, ha nem akart áldozatul esni nekik. Hajnalban még mindig egymás torkát szorongatták, de akkor a kard
már ritkábban csapott le, és az árnyékok elolvadtak a közelgı naptól. A megerıltetéstıl, a vérhiánytól és az éjszaka
szerzett sebektıl legyengülten most mindkettejüket pusztulással fenyegette a pártatlan nap. A vereség mindkettejük
számára ismeretlen kompromisszum volt, Fatima mégis leengedte a kardját.
- Nincs szégyellni való a tisztes vereségben - mondta.
- Ezt csak a mestereid szeretnék elhitetni veled - felelte Lucita, és kelletlenül ı is leeresztette a fegyverét.
Fatima ebben a pillanatban vált biztossá abban, amit eddig csak sejtett - hogy ez a magas, gyönyörő keresztény, aki

15. oldal
 Névtelen
annyira tele volt tőzzel, addig küzdött volna, amíg már képtelen elvonszolni magát, amíg a hajnal parázzsá nem
perzseli, de nem adta volna fel, ha Fatima nem ereszti le elsıként a fegyvert. Eltelt a nappal. Egy sekély barlangban
bújtak össze a nap kegyetlen sugarai elıl, és a következı éjszaka elváltak egymástól.
Az évszázadok során voltak újabb csaták, egymással ellentétes célok, amelyek ismét szembeállították a két gyilkost -
mert Lucita gyilkossá nevelte magát, rettegett orgyilkossá - de valahogy mindig mindketten elérték a céljukat, anélkül,
hogy véglegesen meghiúsították volna a másikét, vagy szükségessé vált volna egy végsı, végzetes összecsapás. Fatima
egyszer inkább legyilkolt harminc testırt a német bárójukkal együtt, minthogy egy héttel korábban csapjon le, amikor
Lucita volt a báró egyedüli ırzıje. Lucita tevékenysége is általában ezt a mintát követte, és bár a páros útja többször is
keresztezte egymást, ez az élni és élni hagyni állapot mindig megmaradt. Ez a ki nem mondott fegyverszünet nem a
félelem, - hiszen Fatima nem ismerte ezt az érzelmet, és el sem tudott volna képzelni ilyesmit Lucitáról - hanem a
csodálat és a kölcsönös tisztelet miatt lett ilyen tartós... de ugyanakkor volt ebben még valami más is. Fatima soha nem
vívott ennyire egyenlı küzdelmet, soha nem adta ki magából minden energiáját, hogy utána kudarcot valljon. Az örök
éjszakába való Ölelés óta soha nem töltött még úgy el nappalt, hogy összefonódott volna egy testtel, amit órákkal
korábban még olyan hevesen el akart pusztítani.
Az öregek elıtt természetesen nem maradt rejtve ez a kapcsolat. Fatima soha nem volt képes elrejteni a szívét azok
elıl, akik erısebbek voltak Haqim vérében. Azt talán nem tudták, hogy ı és Lucita máskor is találkoztak - feszült
összejövetelek voltak ezek, ahol a visszafogott beszélgetés csak lassan adott teret a kimért bizalomnak, és amelyek
végén minden egyes alkalommal egymás karjaiba zuhantak. Az öregek talán nem tudták, hogy milyen mély a két nıt
összekötı különös kapcsolat, de megérezték a megosztott lojalitást, úgyhogy elküldték Fatimát, vezeklésül pusztítsa el
Lucitát. Fatima még most is összerezzent az emléktıl. Akkor nem a sötétség, hanem a szíve hagyta cserben, és Lucita
tovább létezhetett.
Egyesek a testvériségen belül azt suttogták, hogy ha Fatima teljesítette volna a küldetését, ha elvette volna a vért,
amelyért szót emeltek és elvitte volna a Végsı Halált Lucitának, akkor most Thetmes másik gyermeke lenne a kalifa,
akkor egyike lenne a három kegyeltnek, az alamuti du'at triumvirátusának. Akár nı, akár nem. İ elárulta azt, amiért
akarata minden cseppjével küzdött - kivéve a legapróbb cseppet, amelyet nem volt képes átadni Haqimnak.
Azonban a kudarca legalább biztosította Lucita biztonságát. Aragon Sötét Rózsája túlélt egy orgyilkost. Méltónak
bizonyult. És az ügyek így is maradtak jó néhány évszázadon át. Azonban nemrégiben megfordultak a szelek, amelyek
a hatalmas Alamut falai között fújtak, és viharfelhıket sodortak a horizont felıl. Csak néhány héttel korábban fektette
al-Ahrad az öregek követelését Fatima lábai elé. Ezúttal a vereség csak kegyvesztettséget és pusztulást jelentene
számára, és jönnének utána mások, akik gondoskodnának arról, hogy Lucita elpusztuljon. Fatima többé már a
kudarcával sem volt képes biztonságot nyújtani neki.
A legtöbb, amit tehetett, a késlekedés volt. Lucita elpusztítása kevésbé volt sürgetı. Moncadát, nem a gyermeket. De
vajon meddig? Vajon meddig késlekedhet Fatima, hogy ezzel garantálja Lucita biztonságát? Mert jelenleg éppen a
halálos ítélet védi ıt - a testvériségbıl senki nem tenne próbát Moncadával vagy gyermekével, amíg Fatimáé volt az
ügy. De vajon meddig?
Eljött az idı. Elı kell készítenünk az utat.
Fatima a melléhez emelte a kezét. Úgy érezte, mintha hatalmas súlyt gördítettek volna rá, de senki nem lépett be a
kamrába. Felemelte a másik kezét is, és teljes erejébıl nyomni kezdte a mellkasát. Próbálta kiszorítani a lélegzetet, ami
nem volt ott, próbálta megtalálni a sír nyugalmát, amely még mindig elkerülte ıt. Nem talált békére. Valaki kölcsön
vette, ellopta azt, amit eddig ismert. A mesterei követelték vissza. Nem is ketten, hanem mindjárt hárman: Vér. Lélek.
Szerelem. Mindegyik féltékeny, és mindent elemésztı. Valahol odafenn lángolt a nap, és csak arra várt, hogy
elemészthessen, hogy visszakövetelje a testét, minden testet, ami jog szerint már régen porrá kellett volna legyen.
Végül elfogyott a türelme és Fatima felült. Kezébe vette a jambiáját, ami soha nem volt túl messze tıle. Nem volt fény,
ami megcsillanhatott volna a pengén, de neki nem is volt szüksége a látására. Tökéletesen ismerte a fegyverét. A
pengét a két tenyere között tartotta, és érezte a hideg fémet a hasonlóképpen hideg bırén. Végül a kezébe vette, és a
hegyét nekinyomta a középsı ujjbegyének. Az éles penge könnyedén áthatolt a húsán, és simán becsúszott a csontig.
Fatima összeszorította a fogát, de nem állt meg. Lassan végiggördítette a pengét az íve mentén, és így lassan
végighasította az ujját, aztán a tenyerét. Nem engedte, hogy a vér a sebhez fusson, hogy meggyógyítsa az idegeket és
az izmokat, hogy megtagadja tıle a fájdalmat.
A fájdalom marad. Mindig lesz fájdalom. Tisztesség volt, ha meglátta: a fájdalomnak célja van. Biztosítani, hogy Isten
gyermekei élnek és virulnak - ezt a célt érdemes volt szolgálni, és Fatima így is tett, Allah nevében. Khayyin ivadékait
eltüntetni a föld színérıl - ez szintén egy nemes cél volt, és ezt Haqim nevében szolgálta. Nem értette, hogy a kettı
miként kerülhet szembe egymással. Nem látta azt, amit al-Ashrad azzal a gyémánt szemmel. Vajon mi lett az eredeti
szemgolyóval? Vajon az emír az elméjében és a lelkében ırzi az emlékét, hogy így uralkodjon ezeken a szeszélyes
birodalmakon? Vagy talán nem volt viszály azokon a helyeken. Fatima is erre a békére vágyott - arra a békére, amit
néha Lucita karjaiban tapasztalt meg. Ott azonban Fatima nem találhatott nemes célokat. Ott csak önmagát tenné
boldoggá, és ezt minden egyéb téren megtagadta magától.
A penge lapját most az arcára fektette. Az önzı érzések elmúlnak majd, miután elpusztul a tárgyuk. Az atya és a
gyermek. Fatima jól látta ezt a méltatlanságot önmagában. De a másikat?
La ilaha illa 'l-Lah. Nincs más Isten Rajta kívül.
Vajon Haqim arra gondol, hogy Allah fölé helyezi magát? Ezt merészelné a Legöregebb?
Fatima végigvezette az ívet a homlokán, és csak annyira nyomta meg, hogy egy vörös félhold maradjon a nyomában. A
jambia hegye könnyedén szalad végig a járomcsonton az orr felé, és alulról közelített a szemsarok lágy szövetéhez.
La ilaha illa 'l-Lah.
La ilaha illa 'l-Lah.
És mi legyen Haqimmal? Ha kételkedik a Legöregebben, akkor hogy lehet, hogy még mindig ıt szolgálja? Ezt nem
értette. A tır hegye nekifeszült a szeme fehérjének, és könnyedén áthatolt a membránon. Most majd meglátja. Számőzi
a zavart és a kétséget. Akarata erejével legyızi ıket, ahogy most is az akarata erejével tartotta nyitva a szemeit.
Növelte a nyomást a pengén. Mélyebben, bele a szemgödörbe. Örök éberséggel és töretlen elhivatottsággal ura lesz a
saját elméjének és szívének, mint maga a bölcs al-Ashrad.
Egy apró pöccíntés, és a penge elvégezte a dolgát. A szem kipattant, és a lábához hullott. Erıs remegés lett úrrá

16. oldal
 Névtelen
Fatimán. Elöntötte a fájdalom, a düh és a szomorúság. A szem néhány perc alatt porrá omlott, és csak az emléke
maradt.
A nap magasan járt, amikor valahol a delíriumban Fatima ha békére nem is, de haladékra lelt.

1999. augusztus 30., hétfı, este 9:12

Katakombák, Iglesia de San Nicolás de Los Servitas
Madrid, Spanyolország

- Mea culpa.
Csatt!
A cuerda húsba mart. A szalag hosszába körültekintıen beleszıtt üvegszilánkok lehántották a bırt.
- Mea culpa.
Csatt!
Aztán a jobb vállon is.
- Mea maxima culpa.
Csatt!
Ambrosio Luis Moncada kardinális derékig merült a süllyesztett kımedencébe, amely elég nagy volt ahhoz, hogy három
vagy akár négy férfinak is helyet adjon - feltéve, hogy egyikük nem maga Moncada volt. Bár a medence csak félig volt
mielıtt beleereszkedett volna, a kardinális minden mozdulatára a víz mégis kicsapott a peremen. A hátán a vércseppek
csak lassan gyülekeztek.
- Mea culpa.
Csatt!
- Mea culpa. Csatt!
- Mea maxima culpa. Csatt!
Moncada tempója könnyedén végzett volna egy halandóval, és még a legtöbb káinitát is hamar kimerítette volna, sıt,
talán még azon is túl, egészen a torporig hajtotta volna. Azonban a kardinális terjedelmes testében az áhítat és az
eltökéltség olyan mélysége lakozott, amelyet mások soha nem érthettek meg.
- Mea culpa.
Csatt!
A kardinális képes volt az érzés és a csattanás hangja alapján megállapítani, hogy korbács mikor vágott egy korábban
felszakított sebbe, és mikor ért sértetlen bırfelületet. Hogy lehetne ıszinte a megbánása, ha még most is találhat
sértetlen bırt a hátán? Az elsı néhány óra volt mindig a legbosszantóbb. A vitae-jének megvolt az a zavarba ejtı
szokása, hogy egy szempillantás alatt begyógyította a szétmarcangolt húst. Végül azonban ez a körülmény csak arra
késztette, hogy megsokszorozza az erıfeszítéseit, és az önfeláldozás magasabb szintjére lépve végül kellıképpen
megalázza magát a Teremtıje elıtt.
Az idı haladt. Az érdemtelen húsnak csapódó bır szaggatott pergése úgy mérte az idıt, mint egy óra ingája -
egyenletesen, ritmusosan követte az órák változatlan mozgását a jelenbıl a múlt felé. Évekkel ezelıtt a fájdalom
vonzotta Moncadát - az égetı, agyzsibbasztó fájdalom, ami megtisztította érdemtelen húst, és ıt magát a büszkeségtıl
és a bőntıl. De azok még a halandó évek voltak, amikor elájult az agóniától, vagy a késıbbiekben a kimerültségtıl.
Azok még az Ölelés, a spirituális létezésére rótt leghatalmasabb tartozás elıtti évek voltak.
A végtelen éjszakákkal együtt megérkezett a saját kárhozatának biztos tudata is - és a fizikai képesség arra, hogy az
addig ismert mindenféle fájdalmat messze túlhaladja. Isten bosszúja a bőnösön éppen olyan felszabadító volt, mint a
szenteknek juttatott kegyelme, döbbent rá Moncada. Vagy talán még annál is inkább.
Moncada vérzı lelkétıl elostorozták a megváltás gyógyírját.
- Mea culpa.
Csatt!
A helyét elfoglalta az eleve elrendeltetés éles, tiszta ösvénye.
Azokban az elsı években egész éjszakákat - és néha, ellenállva a nap hívásának, még nappalokat is - töltött a
kínszenvedés extázisában dagonyázva, és bőnös gyönyör csak arra volt jó, hogy tovább erısítse a kezét. Kísérletezni
kezdett a böjt hatékonyságával - hisz minden vér csak Krisztus vérét helyettesítette, arra pedig ı nem szolgált rá -
aztán a bırrel és az üveggel, saját vitae-jét ontva a húsból - megszőrve, megtisztítva, mint valami spirituális lepárló
készülék.
A szenvedések után végül felülemelkedett a fizikai fájdalmon. Annak látta a semmiben széthulló testet, ami valójában
volt. Ez a test csak egy üres héj volt, annak ellenére, hogy földi viszonylatban erısnek számított, és Káin átka csak még
erısebbé tette. Az élıholt lét éjszakái nem voltak mások, mint a hús kárhozata. A megvilágosodásnak azokban az
idıtlen pillanataiban Moncada láthatta, hogy az ı valódi és örökkön tartó számadása még nem érkezett el. A
Végnapokig nem ismeri majd meg az igazi leépülést. A Végsı Éjszakákon feltárul majd a lelkét rágó fekete burjánzás.
Szívébıl dögevı madarak lakmároznak majd, és férgek falják fel a szemeit és a nyelvét. A teste már régen porrá
omlott, de ı még akkor is a pokoltőzben ég majd. És végsı kínszenvedésének azon a dicsıséges napján Istent fogja
szolgálni. Hisz nem létezhet a végsı jóság tiszta megalázottság nélkül, a szentek megváltása a bőnösök kárhozata
nélkül.
- Mea maxima culpa.
Csatt!
Ma éjjel azonban Moncada gondolatai elkalandoztak, és még az órákon át tartó fegyelmezés sem volt képes előzni a
tolakodó gondolatokat. Szünetet tartó a csapások között, és mélyebben merült a medencébe, hogy a sós víz
végigsimítson a háta és a válla ronccsá tépett húsán. Új tőz száguldott végig testének idegszálain, és ı erıt merített a
fájdalomból, miközben a víz felszíne megtelt lebegı húscafatokkal. A vércseppek zavarossá tették a medence tartalmát.
Ám ı még ekkor sem volt képes megszabadulni a fürdıkamra jelenétıl. Nem volt képes felemelkedni, és elérni azt az
áldott állapotot, amiben megláthatta valódi rendeltetését. A fülei felfogták a víz loccsanásár. Angyalok kórusának

17. oldal
 Névtelen
képzelte a hangot, vagy a labirintusszerő menedéke fölött több száz lábnyira lévı templomban éjjeli misére gyülekezı
hívek mormoló beszélgetésének. A szemei még mindig látták a medencét körülvevı freskókat. Éva, az átkozott nı, aki
a jó és a gonosz fájának gyümölcsével csábítja Ádámot. Ismét a két elsı szerelmes, amint szégyenükben eltakarják
meztelenségüket. Ábel, aki bemutatta az égı áldozatot, holtan hever testvérének, Káinnak a lábainál.
Moncada képtelen volt megszabadulni a helyiségtıl. Képtelen volt elveszni a hús és a vér rituáléjában. Még a
megtisztító víz sem volt elég, hogy elhozza számára a megvilágosodást.
És mi volt ennek az oka? Mi kavarta fel a gondolatait, és zavarta meg szent elmélkedését? Mi volt az, ami ilyenkor
szinte mindig elvonta a figyelmét?
Lucita. A lánya. A sötét rózsa, aki - ebben Moncada teljesen biztos volt - egy éjjelen a töviskoronájává válik. Már a
nevének gondolata is nagyobb fájdalmat okozott, mint a roncsolt húson végigloccsanó víz. A lány az o teremtménye
volt, eddig azonban még nem tudta irányítani, sem teljesen birtokolni.
- Mea culpa - suttogta a teljes birtoklás gondolatára, amiért elképzelte, hogy Lucita meghajol elıtte, és megcsókolja a
lábát.
Emlékezett az éjszakára, amikor egy kémlelınyíláson keresztül megleste a kelletlenül modellt álló Lucitát, és ahogy
Vykos elıször feketében, aztán fehérben kifaragta ıt Moncada sakk-készletéhez. Emlékezett meztelen vallanak
vonalára, amikor felöltötte a pazar ruhát... csípıjének ívére, csupasz hátára...
- Mea culpa.
A vágya azonban több volt az egyszerő testi kísértésnél. Ha kívánta, legyızhette az akaratát. Elroppanthatta karcsú
alakját, mint egy pálcát, vagy elıhívhatott volna az éjszakánál is sötétebb árnyékokat, amelyek elvonszolták volna ıt a
föld mélyére, ahonnan soha többé nem bukkant volna elı. Mégsem tette meg egyiket sem, hiszen ı is ugyanarra a
következtetésre jutott, mint már számtalan keresztény teológus a hosszú évek során - szabad akarat nélkül nem
létezhet valódi imádat. Egy akarat nélküli báb nem lehet méltó hódoló. Moncada megteremtette saját - ha nem is
fizikai, de spirituális - hasonlatosságára a tékozló leányát, és meghagyta neki a dacot, hogy a lány valamikor majd
kellıképpen felmagasztalhassa ıt. Imádni fogja. És ı birtokolni fogja, testileg és lelkileg egyaránt, és sütkérezni fog a
hódolatában.
- Mea maxima culpa.
Moncada sóhajtva ismét felemelte a cuerdát... de megtorpant, és a korbács lágyan lengedezett elıtte a levegıben.
- Alfonzo! - kiáltott a kardinális, mikor meghallotta az ajtón túl közeledı lépteket.
A terem két nehéz tölgyfa ajtaja közül az egyik panaszos nyikorgás kíséretében kitárult. Alfonzo lesütött szemekkel tett
egy lépést a fürdıkamrába. Moncada személyes légiósainak egyenruháját viselte - az elit egységét, amelyet azért
hozott létre, hogy ellensúlyozza a régens rettegett Fekete Kezét.
- Eminenciád - mondta az ırség parancsnoka - Megparancsolta, hogy azonnal közöljük Önnel, ha híreket kapunk az
Ön... az Ön lányáról.
- Igen. Nem hiszem, hogy emlékeztetned kellene a saját parancsaimra - felelte ridegen Moncada, és keményen
megszorította öklében a cuerda nyelét.
Meglehetısen bosszantónak találta a légiós habozását, amikor Lucitát kellett szóba hoznia. Alfonzo nem rendelkezett
azzal az elıjoggal, hogy helytelenítse, vagy helyeselje a kardinális viszonyát lányával - akár a lányának, az ágyasának,
vagy a rabszolgájának tekinti is Lucitát. Ezt nem tartozott az alantasokra. Vallejo mindig felismerte és tiszteletben
tartotta ezt a fontos tényt. Azonban most, amikor Vallejo és az elsı osztag az Újvilágban tartózkodott, a testırség
maradék fél-szakaszának parancsnoksága Alfonzóra hárult. Moncada eddig nem volt túlságosan lenyőgözve tıle. Oly
sok katonához hasonlóan Alfonzo is akkor mőködött teljes hatékonysággal, amikor megengedhette magának a
parancsok teljesítésének fényőzését - amelyeket rendes körülmények között Vallejo adott ki. De amikor kénytelen volt a
saját belátása szerint cselekedni, akkor a parancsnokhelyettes láthatóan nélkülözte a vezetıktıl elvárható
ítélıképességet és magabiztosságot.
- Miféle híreket? - követelte Moncada.
- Egy újabb Sabbat tagot iktatott ki - egy Péter Munro nevezetőt, Delaware-ben.
- Munro - ismételte Moncada - Felismerem a nevet. Egy fegyverkereskedı.
A kardinális egy pillanatig elgondolkodott azon, amit a Sabbat utánpótlás vonalairól tudott világszerte. A részletek
természetesen jóval meghaladták egyetlen személy emlékezıképességét, de ı rengeteg tényt tárolt az elméjében -
hiszen a Jyhad éjszakai csatározásaiban csak egyetlen szabály volt sarkalatosabb az ismerd meg az ellenséged
szabálynál, mégpedig az ismerd meg az úgynevezett barátaidat.
- Munro. Ez kisebb nehézségeket okoz majd - ismerte el Moncada - De ezek nem lesznek tartósak. És Lucitának
általában kifogástalan az ízlése. Gyanítom, hogy ez a Munro egy elviselhetetlen fickó volt, akit ki kellett iktatni.
- Igenis, Eminenciád.
Moncada Alfonzóra meredt. Végképp nem volt szüksége egy olyan alattvalóra, ki kötelességének érezte, hogy minden
elmélkedésével egyetértsen - mintha Moncada kíváncsi lett volna mások véleményére, különösen, ha a vélemény
gyógyíthatatlan szolgalelkőségen alapult.
- Ez minden, Alfonzo.
- Igenis, Eminenciád.
Moncada az ajtó csukódása után egy ideig elgondolkodva üldögélt, és a korbács szárait összecsücsörített ajkaihoz
nyomta. A nyelve idırıl-idıre elıvillant az ajkak közül, egyszer, hogy visszavegyen egy csábítóan aprócska cseppet az
áldozatként felajánlott vérbıl, egyszer pedig hogy a szárak közé szıtt üvegszilánkok csíkokra hasogassák. Azonban
szinte alig tudatosul benne az öncsonkításnak és a csábításnak ez a sorozata. A gondolatai ismét a gyermekére, a
tékozló lányra terelıdtek.
Moncadát egy csöppet sem érdekelték azok a véletlenszerően kiválasztott Sabbat csicskások, akiket Lucita saját
belátása szerint idınként eltett láb alól - nem is annyira véletlenszerő, javította ki magát. Falkavezér, harci fınök,
fegyverszállító. Az eddigi célpontjai bizonyos korlátozott mértékben ártottak ugyan a Sabbat Észak Amerikai céljainak.
Különösen a fegyverszállítmányok kiesése, amíg Munrot nem pótolják. De mindannyian pótolhatóak voltak. Az ennél
lényegesebb hatás azonban Moncada felmérése szerint az volt, hogy az áldozatok látszólagos véletlenszerősége miatt a
legalantasabb falkavezértıl felfelé minden Sabbat tag gondolatai között felbukkanhat a kérdés, hogy vajon nem ı lesz-e
a következı? Ez a habozás, a Kamarilla egy aprócska pszichológiai elınye arra utalt, hogy valaki az ı soraikból bérelte

18. oldal
 Névtelen
fel Lucitát.
És egyúttal megmutatta, hogy mennyire kétségbeestek.
Az orgyilkosságok nem elegendıek. A Sabbat elırenyomulás nem torpan meg, legfeljebb csak lelassul, még akkor is, ha
Lucitának sikerül elpusztítania az egyik érseket. Mostanra már csak egy maroknyi keleti parti város maradt a Kamarilla
kezén.
És vajon hogyan illettek a Lucita Kamarilla számára kifejtett tevékenységérıl érkezı jelentések a Moncada által hallott,
és ennek ellentmondó híresztelések közé, miszerint a lányát egy közülük való bérelte fel az érsek elpusztítására?
Moncada tudta, hogy a jelentések nem annyira ellentmondásosak, hanem inkább egymást átfedık.
A kardinális beszippantotta a cuerda egy kis darabkáját a szájába, és keményen ráharapott. Az üveg megnyugtatóan
ropogott a fogai alatt. Aztán erısen odanyomta a nyelvét az aprócska fogazott élhez, és addig mozgatta, amíg a vitae
szinte megtöltötte a száját.
Moncada felállt, és testérıl a víz csobogta hullott vissza a vérrel szennyezett medencébe. Egy pillanatnyi szédülés tört
rá. Túl sok éjjen át böjtölt felkészülésképpen a mai vérontásra. Holnap este enni fog, és az erı visszaköltözik a testébe.
De addig is - sıt, még az után is - aggódni fog: nem az orgyilkosságok miatt, hiszen azok végül is nem érnek majd el
túl sok mindent. Nem is az érsekei között rejtızı árulóról szóló híresztelések miatt, hiszen a Sabbatban a nagyravágyás
szinte kötelezı volt. Bármelyik apához hasonlóan ı a gyermekéért fog aggódni, mert ellene küldte a klántársát, Talleyt,
a Vérebet, és a testırré avanzsált angol orgyilkos keményen fog játszani. Moncada gyanította, hogy Lucita még a
legrosszabb esetben is legalább túl fogja élni a kalandot. De az apák mindig aggódnak.

1999. szeptember 9., csütörtök, este 10:12

New York sugárút
Washington D. C.

Hiábavaló. Hiábavaló, de elkerülhetetlen. Ez volt Parmenides véleménye arról a stratégiáról, aminek ezt a mostani
megbízatását köszönhette - a íremére kápolna, a Kamarilla hatalom egyedüli megmaradt bástyájának megfigyelése.
Legalábbis az egyedüli megmaradt bástya, amirıl a Sabbat tudott. A városban biztosan maradtak még halandók, akik
továbbra is a Ventrue urak befolyása alatt álltak - szívességeket behajtó szenátorok és kongresszusi tagok, bürokrata
ghoulok, akik úgy olajozták, vagy akadályozták a hivatal fogaskerekeit, ahogy azt a körülmények megkövetelték.
Vegyük csak például a múlt hónapban városszerte bevezetett kijárási tilalmat, ami miatt a Sabbat sokkal
körültekintıbben kellett eljárjon a megmaradt Kamarilla ellenálló sejtek kifüstölésében. Mi mással lehetne ezt
magyarázni? Vagy azt a tényt, hogy az ügyben a szokásos eljárástól eltérıen nem a szövetségi csapatokat kérték fel a
rendfenntartásra, hanem Marylandi Nemzeti Gárdát?
Pusztán elızékenységbıl, siettek biztosítani a polgárokat a hatalom birtokosai. A boszniai, koszovói és egyéb
békefenntartó küldetések miatt a fegyveres erık szétaprózták erejüket, ezért teljesen kézenfekvınek és magától
értetıdınek tőnt a közelben állomásozó felhasználható erıket bevetni a zavargások megfékezésére. A lépés mellesleg
nem volt kifejezetten alkotmányellenes... és így tovább, és így tovább. Az események helyességérıl mindenkit biztosító
szózatok folyamatosan zümmögtek minden lehetséges fórumon.
Természetesen Parmenides és a hozzá hasonlók rendelkeztek egy olyan nézıponttal, amivel a szélesebb rétegek (értsd
halandók) nem. Például csak nagyon kevés állampolgár hinné el, hogy a kérdéses zavargásokat és az azt megelızı
nyugtalanságot a Keleti Parton, valójában elsısorban az éjszaka teremtményeinek két egymással szemben álló szektája
között dúló hatalmas háború okozta. Vegyük még számításba, hogy Washington munafiqum hercege, Vitel északra
menekült, és Garlotte hercegnél lelt menedékre Baltimore-ban, és a fıvárosi kijárási tilalomhoz vezetı szívességek
láncolata azonnal nyilvánvalóvá válik.
És ez csak egyetlen példa volt. A Sabbat talán irányítása alá vonta Washington utcáit, de a hatalom csarnokaiba nem
volt ilyen egyszerő betörni. A Ventrue befolyás lényege pedig éppen ott bújt meg.
Ha pedig az a büszke és fondorlatos klán volt a Kamarilla gerince, akkor a felkapaszkodott Brujah-k voltak az izom, és
az átkozott Tremerek a fogak és az agyarak. Jelenleg pedig éppen ez a klán foglalta le Parmenides figyelmét.
Az orgyilkos az utca Oktagon házzal ellentétes oldalán feküdt a sövény rejtekében. Az épület egy amolyan „történelmi”
relikviája volt ennek a nemzetnek, amely túl fiatal volt még ahhoz, hogy történelemmel rendelkezzen, vagy éppen hogy
megértse a történelmet. Azonban az épület történelmi jelentısége elhalványult a háborúzó szekták szemében birtokolt
stratégiai jelentısége mellett, mert éppen alatta helyezkedett el a Tremerek tanyája.
Tehát Parmenides figyelt és várt.
Maguk a boszorkánymesterek akár mágia segítségével is közlekedhetnek - ki lenne a megmondhatója? - de a Sabbat
ébersége már eddig is meghozta a gyümölcsét. Mióta tíz héttel ezelıtt a szekta erıi bemasíroztak a városba, már a
Tremerek jó néhány emberi és ghoul csicskását elfogták és semlegesítették. Ráadásul sikerült az Oktagon ház
környékén két eddig ismeretlen bejáratot megtalálni és lezárni. A boszorkánymestereket természetesen nem
kényszeríthetik térdre ezek a jelentéktelen veszteségek, de a folyamatos nyomás idıvel talán sokkal jelentısebb
lehetıségeket is elıidézhet.
A Tremerek elpusztítása. Ez a lehetıség még Parmenidest is lelkesíteni tudta, bár ı maga jobban szeretett volna egy
sokkal cselekvıbb stratégiát, vagy legalább egy sokkal közvetlenebb szerepet saját magának. A többhétnyi közeli
kapcsolat után Lady Sascha Vykossal most látszólag az ırködés hátországába számőzték, annak ellenére, hogy a
Sabbat nem szenvedett hiányt olyan haramiákban, akik elláthatták volna az ırséget. Vykos bizonyosan ennél többre
tartogatja az ı különleges képességeit, de a baltimore-i Chin megbízatás óta nem adott számára újabb feladatot.
Parmenidesben felötlött, hogy talán nincs ínyére, ha egy túlságosan is gyakorlott gyilkos van a közelében. Azonban
kénytelen-kelletlen már rögtön a gondolat felbukkanása után felismerte a benne rejtızı üres hısködést, amely gyorsan
elpárolgott Vykos jelenlétében. A pokolba vele.
Parmenides bı dzsekijén található számtalan zseb egyikében elkezdıdı vibrálás megtörte az éjszaka egyhangúságát -
és emlékeztette egy másik feladatra, amit Vykos rábízott. Parmenides csendesen kimászott a sövénybıl - voltak más
ırök is, nem fog hiányozni - és gyorsan hallótávolságon kívülre ment az Oktagon háztól. Csak ez után vette elı a

19. oldal
 Névtelen
mobiltelefont, pattintotta fel a fedelét, és nyomta le a „beszéd” gombot.
Várt még egy pillanatot, amíg mőködésbe lépett a lehallgatást gátló áramkör, aztán:
- Hello?
- Jó estét.
A hívó hanghordozása szokás szerint kegyetlenül gunyoros volt, mintha ı tenne szívességet azzal, hogy méltóztatott
telefonálni.
- Ó, Dona Lucita. Milyen kellemes meglepetés - hazudott udvariasan és átlátszóan Parmenides - Segíthetek valamiben?
- Csak valami apróság, igazán - a nı könnyedén fenntartotta az üres szívélyességet - Azon gondolkodtam, hogy Ön
talán adhatna egy aprócska utalást arra nézve, merre is járhat a célpont az elkövetkezı éjszakákon.
Parmenides habozott. Utasításai szerint minden útmutatást meg kell adnia Lucitának, amivel nem fedi fel a saját, vagy
a megbízó személyazonosságát. Ha azonban túlságosan bensıséges ismeretekrıl tesz tanúbizonyságot Borges érsek
napirendjével kapcsolatban, akkor megerısítheti a nı érlelıdı gyanúját.
- És ezt nekem honnan kellene tudnom, Dona Lucita?
- Mert az tudja, aki az ön zsinórjait mozgatja, ugye? Nem vagyok elég vak ahhoz, hogy ne lássam meg, ami ott van az
orrom elıtt. Ki az? Polonia? Vykos? Az egyik hájas bolond lenn Mexico városban?
Parmenides most sem válaszolt azonnal. Sokkal kevésbé lepte meg Lucita gorombasága, mint az, hogy hajlandó volt
felfedni elıtte, hogy mit tud, és mit nem. Ennél több diszkréciót várt volna el egy Lasombrától. Talán a megjegyzéseivel
csak megpróbálta elhitetni vele, hogy kevesebbet tud, mint valójában, és valahogy már sikerült kiderítenie, hogy ki is a
megbízója. De akkor miért nem altatja el a gyanakvását azzal, hogy fel sem hozza a témát? Vajon ez csak egy kettıs
csavar volt, vagy tényleg ennyire tapintatlan?
- Attól tartok, fogalmam sincs, mirıl beszél, Dona. Igazán sajnálom.
- Maga egy igazi szánalmas hazudozó, és ez minden - érkezett a csípıs felelet - Tehát, mondja csak, hol lehet?
Parmenides elmosolyodott. Végül mégiscsak válaszolt a kérdésére - eléggé gıgös volt ahhoz, hogy elhiggye, a sértései
jelentenek majd Parmenidesnek valamit.
- Két héten belül kifizetıdınek találhatja a vadászatot Hartfordban. Ez elegendı információ?
- Nem fogok hazudni Önnek: nem, nem elegendı, de be kell érnem ennyivel. Nagyon jı. És köszönöm az
udvariasságát.
- Enyém a megtiszteltetés - hazudott ismét Parmenides és bontotta a vonalat - És remélem Borges megeszi a májadat
reggelire.
Parmenides rendelkezett még olyan információkkal, amiket átadhatott volna neki, de nem érzett rá késztetést, hogy
megkönnyítse a dolgát. Ezért volt ostobaság ok nélkül ellenségünkké tenni egy kapcsolatot. Ezt az egyszerő leckét
minden orgyilkosnak ismernie kellene. Az Asszamiták ismerték is.

1999. szeptember 21., kedd, éjjel 12:29

Kilátó, Albert Mayor épület
Hartford, Connecticut

Fatima a mellvéden keresztül átjutott a megszépült párkányra, amely amolyan ebédidıbeli sétálóudvarként szolgált az
általa megmászott irodaépületben. A feltekerhetı napfénytetıt szorosan az épület külsı falához rögzítették, de az
ebédelıket az idıjárás viszontagságaitól védı üveg válaszfalakat még nem szerelték föl téli helyükre. A kerek asztalok
és a székek a következı vendégre vártak.
Fatima szeme már teljesen meggyógyult. Alig néhány éjszaka alatt visszanıtt, és most az új látásával és nyugodt
lélekkel nézte a várost.
A fenséges magaslat és a szél lökései egy pillanatra Alamut falaira emlékeztették. De csak egy pillanatra. Nehéz volt
figyelmen kívül hagyni a kilátást uraló káoszt. Nem messze tıle a város szívében az egyik épületbıl lángok törtek az
égbolt felé. Több háztömbnyire nyugat felé égtek a közigazgatási épületek is. A torokkaparó füst alacsonyan szállongott
a folyó irányába. A mindenfelé rohangáló tőzoltóautók, mentıautók és rendırségi jármővek fényei úgy villogtak, mintha
sokszínő szentjánosbogarak ropnának valamiféle lázas, mániákus táncot. Az éjszakának eben az órájában már
általában elhagyatott utcákon mindenfelé akadályok állták útjukat: egy lerobbant busz torlaszolta el a fı átvezetı
útvonalat a külvárosban, az egyik erıs forgalmat bonyolító hidat egy kupac füstölgı acélroncs - néhány autó
maradványa - zárta el, és egy baleset következtében észak felé az államközi forgalom is kezdett feltorlódni a közelben.
Rövid megszakításokkal az utcákon és a parkokban fel-felugattak a fegyverek.
Fatima felvette egy unatkozó turista testtartását, nekidılt a korlátnak, és szinte közömbösen bámulta az alatta
kibontakozó eseményeket. Nos, végül is ez egyáltalán nem hasonlított Alamutra. Csak a magasság volt azonos, és az
érzés, hogy a világ zuhan a lábai alatt. A kérlelhetetlen, és mégis szelíd csúcsok látványa helyett Fatima szemei elıtt
egy mészárlás képei bontakoztak ki. A Sabbat itt volt a városban, és bár a ma esti tőzesetek, a fosztogatások és a
zavargások talán borzalommal töltik el a város halandó lakosságát, neki mégis úgy tőnt, hogy a város Kamarilla
vámpírjaira ennél sokkal rosszabb sors vár.
Öt azonban igen kevéssé érdekelte, hogy melyik élıholt csoport irányítja a várost. Akár a Kamarilla cselszövık
maradnak a helyükön a plüss fogadószobáikban, akár a Sabbat falkák terrorizálják a halandókat az utcán, a küldetését
akkor is teljesíteni fogja. Ma éjjel azért jött ebbe az ostromlott városba, mert itt összetalálkozott az emír által rábízott
két feladat.
- Lehetséges, hogy el kell pusztítanunk Parmenidest - mondta al-Ashrad - A kalifa döntése alapján került annak a
szörnyeteg Vykosnak a kezére. Ez nem könnyő helyzet. Okunk van feltételezni, hogy Vykos... megrontotta Parmenidest.
Olyan módon, amire ı nem készülhetett fel. Talán helyrehozhatatlan sérüléseket szenvedett. Ezt neked kell eldöntened.
A kalifa egyezsége Vykosszal mindenesetre hatályát vesztette és semmisnek tekintendı. A Görögnek lehetısége lehet a
haddra.
Hadd. Bosszú. Parmenidesnek el kell pusztítania Vykost, ha lehetséges, hogy így igazságot szolgáltasson a Haqim
gyermekein esett gyalázatért. Ha ez nem volt lehetséges, akkor Fatimának haza kellett ıt parancsolnia Alamutba. Ha

20. oldal
 Névtelen
pedig az ı meglátása szerint a Görög „helyrehozhatatlan sérüléseket szenvedett”, akkor Fatima vissza kell vegye a
vérét a klán számára.
A küldetés meglehetısen egyszerő volt, azokhoz a feladatokhoz mérten, amelyeket Fatima az évszázadok során
teljesített. Bár nem okozott neki örömet, ha a testvériség egyik tagjával kellett leszámolnia, mégis habozás nélkül
megteszi, ha úgy hozza a szükség. Nem is maga a helyzet vagy a közelgı megoldás keltette fel az érdeklıdését, hanem
egy a Parmenides siralmas állapotával érintılegesen kapcsolatos ügyek közül.
A kalifa döntése alapján, mondta al-Ashrad, de éppen a kalifa, Fatima közvetlen felettese nem volt jelen, amikor pedig
ott kellett volna lennie.
Úgyhogy tisztelettudóan, de kitartóan tovább érdeklıdött.
- Akkor hát a kalifa készen áll Vykos elpusztítására, annak ellenére, hogy a szörnyeteg milyen hevesen győlöli a
boszorkánymestereket?
Al-Ashrad közömbösen nézett rá rezzenetlen kék-fehér pillantásával. A hagyományok szerint meg is korbácsoltathatta
volna, amiért így kérdıre vonta az egyik felettesét, de Haqim gyermekei között csak kevesen emelkedtek olyan
magasra, mint Fatima, és ezért néha elnézıen viseltettek irányában.
- A kalifa néhány álláspontját... újraértékeltük - felelte al-Ashrad.
Al-Ashrad szavaiban volt egy bizonyos súlyos semlegesség, a véglegesség érzése, amely már korábban is felbukkant, és
ami arra késztette Fatimát, hogy további kérdések nélkül elfogadja a választ. Az elnézésnek is voltak határai, még egy
hozzá hasonlóan magas rangú személlyel szemben is.
Úgyhogy Fatima nekilátott a feladatának. Az utazás erre a kontinensre nem volt rövid. A Sasfészek félreesı helyen
emelkedett, de Haqim gyermekei tapasztalt utazók voltak, akik hozzászoktak, hogy a prédájuk nyomában a világot
járják. Az utazás alatt Fatima úgy érezte, mintha elırefelé haladna az idıben. Alamut örökké változatlan aszkétikus
szikláitól és viharvert ösvényeitıl a rozoga utakon, a dízel teherautókon és a vonaton keresztül egészen a repülıútig,
amely Szodoma modern földjén ért véget, ahol elfeledték a régi idıket, és ahol a modern szerkezetek uralkodtak. Nem
volt véletlen, hogy a testvériség csak olyan ritkán választott jelöltet Észak Amerikából. A fegyelem, és a lojalitás
általában semmit sem ért ott, ahol a modern szekularizmus volt az úr.
Fatima azonban nem a modern világot, hanem Parmenidest kellett megítélje. És nem Parmenides megmérettetése
hozta ıt ma éjjel Hartfodba. İ nem volt a városban. A Görög a Nosferatu közvetítı révén elküldte nekik a támadás
adatait - és ezek az adatok segítségére lehetnek a második küldetésében. Fatima ezzel a tudással és a város
madártávlatú képével felszerelkezve elkezdett visszamászni a korláton keresztül a kilátóra, hogy leereszkedhessen az
alant tomboló ırületbe.
Az ırület azonban elébe jött.
Szétzúzódó üveg. Két alak lépett be a kilátó látszólag bezárt táblaüveg ajtaján és Fatima mozdulatlanná dermedt a
korlát tetején. Egyikük viharvert munkásruhát, a másikuk flanelinget, tépett farmert, és egy nyilvánvalóan lopott
biztonsági ır sapkát viselt. Mindketten egy-egy MAC 10 géppisztoly tartottak esetlenül a kezükben. Embertelen, torz
vicsorgásuk alapján Fatima akkor is felismerte volna bennük a Sabbatot, ha a város nem állt volna éppen ostrom alatt.
- Ne tegye, hölgyem - kiáltott oda az egyik Fatimának, mintha a nı egy halandó lenne, aki éppen le akarja vetni magát
az épület te tejérıl - Nem lehet annyira szörnyő... egyelıre.
Mindketten felröhögtek a vicc hallatán - és még akkor is nevettek, amikor Fatima követhetetlen gyorsasággal elırántott
és elhajtott jambiája belefúródott a mókamester csuklójába, és a háta mögötti falhoz szegezte a kezét. A fickó nevetése
azonnal fájdalomsikollyá torzult. Az ujja megszorult a ravaszon, és a levegı megtelt vadul röpködı .45-ös kaliberő
lövedékekkel.
A második Sabbat már nem lövöldözött ennyire vaktában. Amint felfogta, hogy mi történik, azonnal útjára indított több
golyót is - arra a helyre a korláton, ahol pillanatokkal korábban még Fatima kuporgott.
İ azonban már a levegıben volt, és a golyók fölött a támadó felé vetette magát. Keményen a halántékára sújtott.
Miközben a támadó összerogyott, Fatima földet ért, kigurulta a becsapódást, és azonnal felfordított két fémasztalt. A
szél felkapta a biztonsági ır sapkát, és legurította a város szakadékába.
A Sabbat, aki elkerülte a felnyársaltatást, talpra küzdötte magát. Mozdulatainak esetlen táncát társának szaggatott
sivalkodása festette alá, miközben a szerencsétlen utolsó töltényeit is a levegıbe lıtte.
- Fogd már be, ember!
A kettes számú Sabbat a felfordított asztalok felé fordult, amelyek úgy hevertek az oldalukon, mint valami nagy, kerek
pajzs.
- Rendben, ribanc - mondta, majd többször belelıtt az egyik asztalba.
A golyók átszaggatták a vékony fémet, félrelökték az asztalt, és felfedték mögötte az üres teret.
- Már nincs hová bújnod, bébi.
Addig lıtte a második asztalt, amíg az fel nem billent, és meg nem állapodott a lapján. A fém asztal lapja lassan
vesztett a magasságából, és mennydörgésszerő robaj kíséretében egyre gyorsabban pörgött a peremén. Azonban a
második asztal mögött sem rejtızött senki. A bútordarab végül elhasználta az összes mozgási energiáját, és egy
végleges puffanás kíséretében megállapodott a lapján.
- Azt hiszem, ez harminc volt - mondta Fatima tökéletes angolsággal a kettes számú Sabbat háta mögött. Amaz
megpördült és meghúzta a ravaszt, de a MAC 10-es néma maradt. Úgy tőnt, hogy a társát teljesen lefoglalja a feltőzött
kezébıl sugárzó fájdalom. A sikolyai mély jajgatássá halkultak, és értetlenül meredt a hasznavehetetlen karjára és a
fegyverére. A kettes számú Sabbat tovább húzogatta a ravaszt. Eredménytelenül.
- Harminc lövés - mondta Fatima. Nem számolta ugyan a hüvelyeket, de meglehetısen biztos volt a dolgában. - Elég
kellett volna legyen.
A kettes számú a zsebe felé nyúlt egy újabb tárért, de Fatima felemelte a kezét és a mozdulat megakadt. Egyszer már
megérintette, és most a vérét szólította. Érezte, ahogy a vitae válaszol a hívására. És a kettes számú is érezte. A tárért
nyúló kéz inkább a mellkasát kezdte markolászni. Úgy rángatta az ingét, mintha a ruhadarab kezdett volna
összeszorulni a testén.
Fatima lassan ökölbe szorította nyitott tenyerét. A kettes számú szemei elkerekedtek a félelemtıl és a fájdalomtól. A
fegyvere csörömpölve hullott a földre, de ı láthatóan észre sem vette. Az orrából, a fülébıl és a szeme sarkából vér
kezdett szivárogni. Lassan térdre hullott, maga köré kulcsolta a karjait, és végül a földre rogyott.

21. oldal
 Névtelen
Fatima kinyitotta a tenyerét, és egymás után kinyújtóztatta az ujjait.
- Azt hiszem, ennyi elég.
A kettes számú nem pusztult el - még nem -, de közel járt hozzá. A fájdalom delíriumában fetrengett a földön. Fatima
az egyes számú felé fordult, aki még most is szipogva markolászta a karját a kiálló penge alatt. Látható undorral
közelítette meg. A férfi vitae-ja elkezdte begyógyítani a sebet a jambia körül. Bár nagyhatalmú vérrel ajándékozták
meg, mégsem volt meg benne a morális erı ahhoz, hogy kihúzza a pengét, és folytassa a harcot. Nem mintha ezzel
megváltoztathatta volna a végkimenetelt, de legalább tisztességben érte volna a Végsı Halál.
- Rossz választás voltál - mondta Fatima a fejét csóválva.
Közelebb lépett, hogy orvosolja ezt a hibát.

1999. szeptember 21., kedd, éjjel 1:37

A Connecticut Egyetem Jogi Kara
Hartford, Connecticut

A városban haladó Fatimának a sötétségbıl, füstbıl és éles, erıszakos színő villanásokból álló éjszaka egy szürreális
festménynek tőnt - mindenfelé narancssárga lángok, kék és vörös fények villogtak. Az ereiben keringı friss vér a
háttérben mindent állóképekké alakított, és a képek elıterében egyedül Fatima mozgott. Minden lövés hangja, minden
felvijjogó sziréna a valóság egy félbeszakított villanásának tőnt, egy megfagyott pillanatnak, ami nem volt képes lépést
tartani vele.
Láthatatlanul mozgott a lángokat megfékezni próbáló halandók között, a Sabbat tomboló falkái mellett - már eleget
evett, nem vehette hasznukat. Valami mégis rágott a bensejében, valami vágyakozás, ha nem is valódi éhség. Oly sok
év telt el úgy, hogy a klánja képtelen volt Khayyin ivadékaiból táplálkozni, hogy nem állt hatalmukban visszavenni az
obszcén, önámító fajtájuktól a vért. De ı ellenállt a késztetésnek, hogy kinyúljon, és elroppantsa ezeket a szánalmas
szörnyetegeket, a Sabbat által számolatlanul teremtett rovarokat. Haladt tovább, és szabadjára eresztette a benne lévı
vért.
Hamarosan elérte a területet a Jogi Karnál, ahol Parmenides szerint a fıhadiszállást felállították. A Sabbat vezérkara
valóban impozáns volt: a parancsnok Borges, Miami Lasombra érseke, Vykos, Washington frissen felkent érseke a
tanácsadó és Talley, a Véreb, az orgyilkosból lett testır, akinek mindkettejüket meg kellett volna védeni.
Egyetlen Sabbat kiválóság sem volt ott, ahol lennie kellett volna. Az épületek között a fő üres volt, eltekintve egy kupac
bőzölgı szerves anyagtól - talán egy Tzimisce harci ghoul maradványaitól. Láthatóan nem sok emberség maradt
azokban a hatalmas teremtményekben, ami ide köthette volna ıket, miután az akarat eltávozott, bár a bomlás nem volt
annyira drámai, mint egy idısebb káinita, vagy Haqim gyermekeinek egy éltesebb korú tagjánál, akiknek a teste
azonnal porrá omlik a Végsı Halál után.
A Sabbat parancsnokság hiánya nem volt igazán meglepı - a tervek változtak, különösen háborús idıkben - és nem is
gátolta jelentısen Fatimát. Számára az érsekek és a védelmezıjük csupán eszközök voltak. Csak azért kereste ıket,
mert tudta, hogy ki van még a nyomukban.
Lucita.
Az események nyomai után kutatva átvizsgálta a területet. A gondosan nyírt pázsit kopása megmutatta a menekülés fı
irányát. Egy rövid, vérrel feljavított hallgatózás megmutatta, hogy melyik irányban dühöng jelentısebb összetőzés -
fegyverropogás, sikolyok, elroppanó csontok - és ha Lucita egyáltalán felbukkan valahol, akkor az a harc sőrőjében lesz.
A küzdelem hőséges társa volt a gyönyörő Lasombra gyilkosnak, akár ı maga keltette, akár csak követte azt.
Körülbelül húsz percen keresztül Fatima ide-oda járt a háztömbök között, de közben végig nagyjából dél felé haladt.
Senki sem figyelt föl rá. Kevesebb volt, mint egy árnyék a mészárlás éjszakájában. Folyamatosan mozgásban volt, amíg
végül meg nem torpant, hogy figyelmesebben meghallgathasson egy hangot, amit felismerni vélt. Lehetséges lenne...?
Igen. Ott balra. Talán még néhány háztömb. Elég messzirıl jött, hogy halvány legyen, de mégis az a vibráló nıi hang
volt, amit olyan jól ismert.
- ...Kétségtelenül emlékezetes... ilyen nagyszerő gyızelem...
Az épületek itt már alacsonyabbak voltak, mint a külváros szívében. Fatima leküzdötte a feltámadó érzelmeket,
gyakorlott mozdulatokkal felmászott az egyik apró étterem tetejére, majd a háztetıkön elindult a hang, és a küzdelem
felé - ami természetesen most is elmaradhatatlanul követte a hangot. Nem volt értelme megkockáztatni, hogy bárkibe
vagy bármibe is belefusson az utca szintjén. Ugyanez a gondolat természetesen talán másokban is felmerülhetett, ezért
továbbra is feszülten figyelt a környezetére.
A vártnál valamivel távolabb kellett mennie - vagy rosszul mérte fel a hangot, vagy, ami valószínőbb, a harcoló felek
futás közben küzdöttek. Ha korábban így is volt, mostanra már akkor is megálltak. Fatima lepillantott Lucitára, aki
Borges érsek viharvert alakjának közelében állt. Árnyékcsápok kúsztak az érsek felé, hogy kitépjék, vagy kiverjék a
testébıl az élıholt életet, de a sötétség egy újabb csápja félretaszította Lucitát, majd a földre rántotta, amikor elindult
volna Borges felé.
Fatima tudta, hogy ez csak Talley lehet. Úgy is van. A templomos kilépett az árnyak közül, és várta, hogy az árnyékok
odahúzzák hozzá Lucitát. Horzsolások és kisebb sebek bontották a Lasombra gyilkosokat, és mindketten kimerültnek
tőntek. Talleyn még egy véres vállseb is éktelenkedett. Miközben folyamatosan az akaratukhoz idomították a
sötétséget, egyiküknek sem maradt fölösleges vére a gyógyulásra.
Fatima azon kapta magát, hogy le akarja vetni magát a tetırıl, és fentrıl halálos csapást akar mérni Talleyre. Gyorsan
visszakozott. Lucita nem fogadná szívesen a segítséget, még akkor sem, ha a Végsı Haláltól mentené meg. Ha pedig
Talleynek sikerül elpusztítania Lucitát... nos, akkor Fatima dolga nagymértékben leegyszerősödne.
Tehát Fatima visszahúzódott, miközben Talley és Lucita halálos fekete szalagokat küldtek egymás kibelezésére.
Végignézte, ahogy két toronymagas harci ghoul imbolyog be a hadszíntérre, és ráront Lucitára. A Lasombra darabokra
tépte ıket, és a maradványaik felhasználásával sikerült néhány másodpercre megszabadulnia Talleytıl. A Sötét
Rózsának pedig mindössze ennyi idıre volt szüksége ahhoz, hogy beérje Borgest, felhasítsa, és kipréselje belıle a
szánalmas halálsikolyt.

22. oldal
 Névtelen
A Véreb szorosan Lucita nyomában volt, de most, hogy a védence elpusztult, már egyedül a büszkeségéért küzdhetett.
Ez pedig láthatóan még ösztönzıbben hatott rá: olyan megveszekedett dühvel mart Lucitába, aminek nyoma sem volt,
amikor még Borgest védelmezte. Karom a karom ellen küzdöttek, és Talley találatai voltak a pontosabbak. Végül Lucita
úgy döntött, hogy a munkáját elvégezte a Vérebbel folytatott elhúzódó küzdelem nélkül is. Talált egy rést, és
menekülıre fogta a dolgot.
Talley azonban nem adta fel egykönnyen, és ott loholt Lucita sarkában a folyó felé. Fatima ismét kísértést érzett arra,
hogy lecsapjon rá. Lucita és a vér hiánya kimerítették a templomost, úgyhogy gyors és könnyő célpont lenne. Ehelyett
inkább hátat fordított a két Lasombrának, és visszament az egyik biztonságos garázsban leparkolt autójához.
Az autót az amerikai kapcsolatai bocsátották a rendelkezésére - egy szürke SUV-t, ami olyan népszerő volt az
Államokban: sötét, foncsorozott üvegek, és elég piszkos volt ahhoz, hogy ne tőnjön újnak, de ahhoz már nem eléggé,
hogy felkeltse a figyelmet.
Fatima felhajtott a 91-es Államközi út dél felé vezetı oldalára - a Sabbat ezen a ponton már csak az északi oldalt zárta
el - és elindult a Connecticut folyó nyugati partján. Elképzelte az áramlat hátán dél felé úszó Lucitát. Nem tőnt
valószínőnek, hogy Lucita nem érte el a folyót a vékony, szıke hajú Talley elıtt. Mégis volt valami kis esélye annak is,
hogy a Véreb beérte és elpusztította Lucitát, és levette a súlyt Fatima válláról.
Tovább haladt az Államközin, majd Rocky Hill aprócska városánál lehajtott az útról. Legalábbis az útjelzı táblán ez állt,
de Fatima nem látott semmi olyasmit, ami egy városka, vagy akár egy falu lehetett volna. Leparkolt egy elhagyatott
önkiszolgáló jégkrémbüfével szemben. Egyetlen autó állt a jégkrém üzlet parkolójának hátsó részében: Lucita
lehajtható tetejő BMW-je.
Fatima egy kicsit korábban bukkant rá az autóra, mielıtt Hartford felé indult volna - a Nosferatuk hihetetlenül
segítıkésznek bizonyultak ebben az ügyben: Lucita valószínőleg elpusztította az egyik társukat. A szeméhez emelt egy
aprócska látcsövet, és várt.
Nem kellett sokáig várnia. A mőszerfal órája 4:15-öt mutatott, amikor Lucita besétált a folyó felıl a parkolóba.
Szaporán lépkedett, és a vállán átvetve egy zsákot cipelt, miközben a hajnal egyre közeledett. A haja nedves volt.
Ennek ellenére száraz ruhákat viselt, de nem azokat, amelyeket a Talleyvel vívott csata közben. Fatima a száz méteres
távolságból, és a foncsorozott üveg biztonságos rejtekében látta, hogy Lucita szemei elkerekednek, amikor
megpillantotta az ajándékát, amit korábban hagyott ott neki. A parkoló egyik lámpája pontosan akkor mondta fel
hunyorogva a szolgálatot, amikor Lucita arcán felragyogott a felismerés fénye. Gyorsan levágta a narancssárga sálat az
ablaktörlırıl, és hagyta, hogy a selyem a földre hulljon. Felületesen átvizsgálta az autóját - nem is rossz ötlet,
elmélkedett Fatima - majd elhajtott. A félredobott sálat elsodorta a szél.
Körülbelül tíz mérföld után Lucita észrevette, hogy valaki követi. A BMW hirtelen 90-ról felgyorsított 135-re, és
elrobogott. Fatima 85-re lassított a SUV-vel. Jól kitanulta már a modern jármővek vezetésének fortélyait, de nem érezte
szükségét egy nagysebességő üldözésnek.
Néhány mérfölddel késıbb lehúzott egy magányos kijáratnál, és megállította az autót a bedeszkázott benzinkút
parkolójában. A BMW ott volt, és Lucita karba font kézzel az utasoldali ajtónak támaszkodott.
Fatima egy tucat yarddal arrébb állította meg az autót. Behúzta a kéziféket, annak ellenére, hogy a parkoló teljesen
vízszintes volt, majd kinyitotta az ajtót, és kiszállt. A murva ropogott a bakancsa alatt. Lucita ott állt vele szemben. Az
államközin idınként elhúzott mellettük egy-egy autó.
- Gondoltam, hogy te lehetsz - mondta Lucita. A haja megszáradt a lehajtható tetejő autóban, de reménytelenül
összeborzolódott és összegubancolódott.
Hagyom beszélni, döntötte el magában Fatima. Lucita mindig beszédes volt. Most összevonta a szemöldökét, és a
grimasz elroppantotta a Talley által ejtett seben képzıdött vart.
- Úgy értem, a francba is, valaki követ - mondta Lucita - Valószínőleg poloskát szerelt az autóba. A reggel sincs már
messze. Nem állhatok meg nappalra anélkül, hogy tudnám, ki jön majd, hogy rá se hederítsen a „ne zavarjanak”
táblácskámra, nem igaz? Ha ı is egy pióca, akkor rendben vagyok, mert neki is meg kell állnia. De ha egy ghoul, vagy
valami halandó csicskás, aki a nagy dobásra hajt...?
Lucita kinyitotta a tenyerét, és odamutatott egy apró elektronikus nyomkövetıt Fatimának.
- Ez a tied? - kérdezte - Vagy Schrecké?
- Az ott az enyém - felelte Fatima egykedvően - Schreck is tett poloskát az autóra, de soha nem találod meg, hacsak
nem szeded darabokra az egészet.
Lucita fintorogva fémporrá morzsolta a szerkezetet a mutató és a hüvelykujja között.
- Tehát a Nossieknak dolgozol? Ennyire felkapták a vizet a motyogó futárjuk miatt Hartfordban? Vagy csak vissza
akarják kapni az autót? Sose hittem volna, hogy behajtó lesz belıled.
- Nem nekik dolgozom - mondta Fatima. Nem engedte meg magának az örömet, a dühöt vagy a fájdalmat. Nem
tehette, különben minden kibuggyant volna belıle. - Idınként csak úgy össze-össze futok velük.
- Ahogy velem is, huh? - mosolygott gunyorosan Lucita. Látványosan elıbb az órájára, aztán a világosodó keleti égre
pillantott. - Gondolom, van egy kényelmes kis kuckód a Land Cruiser hátuljában, de engem nem lelkesít a gondolat,
hogy a csomagtartóban összegömbölyödve töltsem a nappalt. Tehát, miért vagy itt?
Fatima nem válaszolt azonnal. Nem létezett egyszerő válasz, különösen ha azt akarta, hogy értelme is legyen annak,
amit felel. És olyan kevés volt az idı. Jobb volt így.
- Látni akartalak.
- Miért? Ismét... meg kell ölnöd?
- Nem téged. Most még nem. Az atyádat.
Lucita ajkai megfeszültek kissé. Erre most hirtelen nem volt egyetlen szellemes válasza sem. Egy kicsit szorosabbra
főzte a karjait maga közül, mintha fázna, pedig nem ez volt a helyzet. Áthelyezte a testsúlyát az autón, aztán elindult a
vezetıülés felé.
- Idehallgass, épp most pörköltem meg Borgest... de ezt már tudod, ugye? És valószínőleg azt is tudod, hogy Talley is
itt van, és hogy Hartfordban csak úgy nyüzsög a Sabbat. Úgyhogy ha lehet, nem maradnék itt a közelben.
Beereszkedett a vezetıülésbe, és a motor életre mordult.
- El fogom pusztítani az atyádat - mondta Fatima.
Lucita arca elsápadt egy másodpercre, mielıtt sikerült volna magára erıltetnie egy vigyort.

23. oldal
 Névtelen
- Már elsıre is hallottalak. Csak ne engedd, hogy megelızzelek.
A BMW murvát szórva kilıtt, és a porfelhıben hátrahagyta Fatimát. Kellı figyelmeztetés - gondolta Fatima miközben
bemászott az SUV-be, hogy leparkoljon egy félreesı zugban, ahol eltöltheti a nappalt.

MÁSODIK RÉSZ
Fal menny és pokol között

1999. szeptember 22., szerda, hajnali 4:11

A spanyol Harlem
New York városa, New York

Anwar nem hitte volna, hogy visszahívják New Yorkba, azt pedig különösen nem, hogy röviddel a Tremerek elleni
támadás után ugyanabba a biztonságos házba kell majd mennie, mint korábban. Aggodalommal töltötte el, hogy csak
alig néhány mérföldnyire kellett elhaladnia a boszorkánymesterek kápolnája mellett - természetesen csak
elıvigyázatosságból, és nem félelembıl. Talán ez az aggodalom jót is tesz neki. Éberen tartja, ahogy az amerikaiak
mondanák. Ebben az ügyben is, ahogy minden más esetben, Anwar az öregekre bízta magát.
A városbeli akciója óta eltelt hónapokban Chicagóba utazott, és teljesített egy szerzıdést. Nem volt ugyan annyira
látványos, mint a Foley munka, de tiszteletreméltó feladat volt, és Anwar megitta, ami járt neki. Aztán néhány
éjszakával ezelıtt megérkezett a hívás New Yorkból. Ma éjjel érkezett a városba. Az autóját egy Fort Lee melletti
elhagyatott garázsban parkolta le a folyó túloldalán, amelynek a bejárati ajtaját kiszakították a helyérıl. Kevésbé lesz
feltőnı, ha gyalog közelíti meg a biztonságos házat.
Baj nélkül megérkezett a West 119. tömbhöz, és ismét lement az alagsori bejárathoz. A legutóbbi utasításoknak
megfelelıen ötször röviden lenyomta a gombot. A tőzbiztos ajtó kitárult, és ezúttal maga „Walter James” tessékelte
beljebb. Nyoma sem volt annak a slampos nınek, aki legutóbb beledöfte a karjába a fecskendıt.
- A Legöregebb mosolya ragyogjon rád - mondta James, miután visszazárta és biztosította az ajtót.
Megragadta Anwar vállát, aztán a túl lelkes, amerikai módon megrázta a kezét.
- És legyen erıs a te hátad.
- Erre - mondta James ıszinte mosollyal - Ugyanaz a személy csak ritkán látogat el többször is hozzánk. Hogy telt az
elmúlt négy hónap?
A belsı tőzbiztos ajtón túl egy keskeny folyosó végén álló nehéz, zárt ajtóhoz vezette Anwart.
- Közelebb van az a két hónaphoz - javította ki Anwar. Tisztában volt vele, hogy vendéglátója afféle ráadás biztonsági
intézkedésként vétett hibát. - Jól vagyok.
- Jó-jó!
Felmentek egy kényelmetlen, téglafalak közé szorított lépcsın - a behatoló csapat itt kizárólag egyes sorban haladhatott
volna. A lépcsı tetején álló ajtót egy érzékelı nyitotta, amelyhez James odanyomta a jobb tenyerét.
Az ajtó mögött az alsóbb szintek spártai berendezését egy üzleti iroda teljesen semleges díszlete váltotta fel. Ha valaki
az utcai bejárat felıl érkezik, akkor semmi oka nem lett volna arra gyanakodni, hogy az épület nem csak egy szerény,
de tiszteletreméltó ügyvédi, vagy befektetési iroda, abból a fajtából, amelyek szinte a földbıl nınek ki minden
elidegenedett kisebbségi közösségben.
James egy ízlésesen kitapétázott folyosón egy jelentéktelen külsejő ajtóhoz vezette Anwart. Egy apró bólintás
kíséretében az amerikai elfordította a gombot, és kitárta az ajtót. Anwar belépett a terembe, és még a szava is elakadt.
A sötét árnyalatú cseresznyefa konferenciaasztal távolabbi végében Fatima al-Faqadi ült. Meghajolt, és mindaddig állva
maradt, amíg Fatima nem jelezte, hogy leülhet. Talán a szék hibája volt. A párnázás már öreg és lapos lehetett, esetleg
csak a rugók gyengültek meg. Bármi legyen is az ok, de ahogy Anwar leereszkedett a székbe, hirtelen úgy érezte,
mintha összement volna. Fatima közömbösen nézett rá. Annyira lenyőgözte az, hogy találkozhat klánjának egy ennyire
kiemelkedı tagjával, hogy észre sem vette a kattanást, amikor James becsukta az ajtót.
- Gondolom Chicagóban bevégezted a munkádat - mondta Fatima.
- Igen.
Anwar már megtette a jelentését, és Fatima minden bizonnyal tudott is róla. Figyelmesen szemügyre vette a nıt. A
gyengeség jele lenne, ha nem merne szembenézni vele. Nem volt már fida'i, hogy szerényen lesüsse a szemét. Fatima
nagy, sötét szemei nem a lelkére nyíló ablakok voltak, hanem olyan leplek, amelyek semmit sem mutattak. Valahol
mélyen az eredeti marokkói árnyalatból sötétebbre váltott bır és a nyers modorát kiemelı vékony, kerek arcvonások
alatt talán rejtızött egy lélek. Látszólag törékeny kezeit Fatima az asztalon heverı jelöletlen dosszié két oldalán
nyugtatta.
- Ismerıs vagy Madridban - mondta.
- Már ötször jártam a városban, de csak egyszer maradtam hosszabb ideig. Kiismerem ott magam.
- Ismered az Iglesia de San Nicolás de las Servitast - a spanyol szavak mézként csöpögtek a nı szájából.
- Igen.
Fatima megtaszította a dossziét. Karja simán, erılködés nélkül mozdult, a papírköteg mégis könnyedén siklott, és
pontosan Anwar elıtt állapodott meg. Nem volt szükség rá, hogy megigazítsa a dossziét ahhoz, hogy neki kezdhessen
az olvasásnak. Egyetlen papírlap sem lógott ki a többi közül.
- A templom alatt egy mecset romjai rejtıznek - mondta Fatima - A mecset romjai alatt található Luis Ambrosio
Moncada menedéke.
- A Sabbat érseke - bólintott Anwar.
- Az elmúlt évben kardinális rangra emelkedett.

24. oldal
 Névtelen
Anwar félrebillentette a fejét. Errıl nem volt tudomása, de a Sabbat politikája éppen olyan kiszámíthatatlan és nyüzsgı
volt, mint egy asszony szíve, és nem volt rá szüksége, hogy naprakész legyen a szekta vezetı rétegének belsı
ügyeiben. Mostanáig.
- Értem.
- Moncada tanyájának számos be- és kijárata van - folytatta Fatima - Az elıtted lévı adatok az általunk ismert
bejáratokat ismertetik: az elhelyezkedésüket, a mőködtetés módját, és bizonyos esetekben a védelmet is. A dosszié
ezen kívül még a szolgákról és a partnerekrıl is tartalmaz adatokat.
Anwar átnézte a lapokat, de gondosan ügyelt arra, hogy odafigyeljen Fatima minden szavára. Az a tény, hogy Fatima
személyesen tájékoztatja, nyilvánvalóan azt jelenti, hogy felhívta magára az öregek figyelmét, hogy a tanulással és
fegyelemmel töltött évek, a klán szolgálatában elvégzett gyilkosságainak lenyőgözı portfoliója nem maradt észrevétlen.
Miközben a Moncada különbözı segítıinek szentelt lapokat forgatta, Anwar akaratlanul is eltőnıdött azon, hogy vajon
melyikük lesz a célpontja. Volt ott néhány régóta szolgáló ghoul, de egy ilyen jelentéktelen célpontra szóló megbízatás
biztos jele lenne az öregek elégedetlenségének. Ez pedig látszólag ellentmondana Fatima személyes figyelmének.
Sokkal valószínőbb, hogy Moncada megbízható védelmezıi, Vallejo, vagy a helyettese Alfonzo elpusztítására küldik.
Vagy valamelyik alacsonyabb rangú légiós ellen.
Aztán a következı lapról Moncada gyermeke, Lucita nézett vissza rá. Kirívó viselkedése ellenére a Lasombra
orgyilkosnak meglehetısen sokáig sikerült túlélnie. Magától adódott tehát a következtetés: nagyon jó volt abban, amit
csinált. Sajnos a nı Lasombra volt, úgyhogy az orgyilkosként összegyőjtött lenyőgözı ajánlólevelei ellenére is nem volt
jobb egy egyszerő utánzatnál. Kafir volt, és alacsonyabb rendő vérét vissza kellett követelniük. Anwar ismerte a
pletykákat, hogy egyszer legyızte Fatimát, de ezek minden bizonnyal csak... nos, pletykák voltak.
- Valamikor majd le kell számolnunk vele - mondta Anwar, és ujjával megkopogtatta a képet. Megpróbálta kordában
tartani a várakozást, ami azért horgadt fel benne, mert talán egy Lucitához hasonlóan fontos célpont elpusztítását
bízhatják rá.
- A megbízatásod kizárólag a megfigyelés lesz - mondta kurtán Fatima.
A szavak fájdalmasabban érintették, mint egy gyomrába mélyedı katar. Kizárólag megfigyelés.
- Moncada tanyája kétségtelenül más bejáratokkal is rendelkezik, és a meglévı adatokat is meg kell erısíteni - folytatta
Fatima - Elfogadható eredmény lenne, ha sikerülne meghatároznod a védelmi intézkedések mibenlétét, de a
legfontosabb, hogy észrevétlen maradj.
Anwar gyorsan legyőrte a büszkeségét. A korábbinál sokkal figyelmesebben meredt az elıtte heverı papírokra.
Adatokat fog győjteni annak a személynek, akit megtiszteltek a gyilkolás lehetıségével, bárki legyen is a célpont, Nem
fedi fel jelenlétét Moncada alattvalói elıtt. Semmit nem tesz majd, amibıl rájöhetnének, hogy figyelik ıket. Végül is a
dossziéból kiderült, hogy Lucita nem jár túl gyakran Madridba. Valójában kifejezetten kerülte az atyját, a kardinálist.
Anwar valószínőleg nem találkozik majd vele.
- Mr. James elıkészített egy autót és egy magánrepülıgépet - mondta Fatima - Madridban elvezetnek egy biztonságos
helyre, ahol kialakíthatod a hadmőveleti bázist.
Anwar becsukta a dossziét. A feladata világos volt. Csak azokat a részleteket nem ismerte, amelyeket nem is kellett
ismernie. Felállt, és szertartásosan meghajtotta a fejét Fatima elıtt.
- Akkor indulok - mondta - Hacsak nincs még valami megbeszélnivalónk.
- Nincs - felelte Fatima, és arca nem árult el sem helytelenítést, sem helyeslést.
Walter James a konferencia terem ajtaja elıtt várakozott, és készen állt arra, hogy elvezesse Anwart a várakozó
autóhoz. A feladat nem éppen az volt, amiben Anwar reménykedett, de úgy szolgálja Haqimot, ahogy parancsolják neki.
Személyesen Fatima tartotta az eligazítást. Ezt a megtiszteltetést nem hagyhatja figyelmen kívül. A lojalitás és a
szorgalom eddig jó szolgálatot tettek neki. A továbbiakban is biztosan hasznukat veszi majd.

*****

Szürke és himlıhelyes salaktéglák. A hideg cementpadlót törékeny, lepattogzott habarcspor borította. Állott szag és a
nedvesség íze. Hajhoz, ruhákhoz és bırhöz tapadó nedvesség. Fatima fülét elérte a készítıjük súlya alatt lágyan
lengedezı pókhálók puha hussanása. A sötétben ki tudta venni a mennyezetrıl lógó csupasz villanykörte ívét, amelyrıl
egy tizenhat különálló, de összefont szembıl álló fémlánc lógott le. A táskája a földön hevert a durva fa plató
közelében, amelyen végigfeküdt. Az álom azonban elkerülte.
Nyitott szemmel hevert. Dermedten. A saját elméje és szíve uraként.
Szembenézett Lucitával, és mégis sikerült fenntartania a rendíthetetlen céltudatosságot. A kérdések túlmutattak rajta.
Nem feszegethette ıket, és szolgálhatott is egyszerre. Csak a cél maradhat. Elpusztítani Moncadát, az atyát. Aztán...
Az aztán az nem most. Nem kell az aztánnal foglalkoznia, amíg el nem pusztítja Moncadát. Ennek ellenére most éppúgy
képtelen volt távol tartani magától a Lucitával foglalkozó gondolatokat, mint ahogy képtelen volt megállni, hogy ne
találkozzon vele. Látnia kellett az ellenségét, a riválisát, a jövıbeli célpontját. Haqim gyermekének tudnia kellet, hogy
még az emír mindent tudó, erıt adó jelenléte nélkül is szilárd marad az eltökéltsége, és nem omlik porrá, mint ez a
habarcs a salaktéglák között.
Pusztítsd el Moncadát, az atyát. Aztán...
Talán Lucita hallgat a figyelmeztetésre. Talán elmegy oda, ahol Fatima nem érheti el - bárhol legyen is az a hely. De
jobban ismerte annál, hogy ebben komolyan reménykedjen. Lucita nem hajlik meg, ıt csak eltörni lehetett. Senki nem
tarthatja kordában a benne égı tüzet.
Fatima szégyenkezve hessegette el az együttlétük emlékeit. A Lucitával kapcsolatos gondolatok elkerülhetetlenül
káoszhoz vezettek. Még maga a föld sem volt az, ami mindig is volt. Fatima kinyúlt a kábulatért, de nem érhette el.
Szürke és himlıhelyes salaktéglák. A cement padlón porrá omló habarcs. A padló megdılt, a falak és a mennyezet
összezáródtak körülötte. Bárcsak ilyen egyszerő lenne. Nedvesség. Hajhoz, ruhához, bırhöz tapadó nedvesség. Nem
izzadtság: vér szivárgott a pórusaiból, és győlt össze az ajkai fölött. Cseppek futottak le az oldalán és a hátán.
Széllökésektıl széttépett pókhálók. A húst a csontról lehántó sivatagi vihar. A holtak legyeibıl és kukacaiból falatozó
pókok. Nem egy apró fémlánc, hanem a fönt lángoló nap felé vezetı torony. A mennyre irigykedı földi teremtmények.
Fatima kinyúlt a jambiáért, és a mellére fektette a pengét. Elég volt. Ura volt a saját elméjének és szívének. Nem látta

25. oldal
 Névtelen
ugyan, amit a bölcs al-Ashrad, de képes volt egyenesen maga elé pillantani.
Valamikor majd le kell számolnunk vele - mondta Anwar Lucitáról, és igaza volt. Fatima figyelmeztette, hogy ne
veszélyeztesse a küldetést, de ı maga már veszélybe sodorta, amikor találkozott Lucitával. Kiszámított kockázat,
döntötte el magában. Szükség volt rá.
Behunyta a szemét. Érezte a penge súlyát a mellkasán, és megpróbált elosonni az egész elıl.

1999. szeptember 24., péntek, éjjel 1:31

Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

Az öreg templomtorony sokkal baljósabban derengett fel, mint az egy szent helytıl elvárható lenne. A halandók azért
jönnek erre a helyre, hogy közelebb kerüljenek Istenhez. Lucita számára ez nem a Mennyország, hanem a kínok kapuja
volt. Most mégis itt volt. Megtorpant, késleltetve néhány percre az elkerülhetetlent, amit közel egy évszázada
halogatott. Megesküdött, hogy soha többé nem teszi a lábát erre a helyre. Most mégis itt volt. Talley és a két különbözı
megbízó után, akik felbérelték, hogy pusztítsa el Borgest, meggyızte magát, hogy a saját elképzelése szerint fog ide
visszatérni. Most már nem volt olyan biztos ebben. S ez jobban felbıszítette, mint az a tény, hogy megszegte a
fogadalmát. Így hát várt, és egyre dühösebb lett.
A templom kıfalai és a patkó alakú boltívek, mint ahogy városszerte minden, mór befolyásra utaltak, ami Lucitát egy
újabb fájó pontra emlékeztette. Fatima. Hogy merte az Asszamita a szemébe mondani, hogy az atyja volt a célpont?
Mintha Lucita semmit sem tudna tenni ellene? Mi másért figyelmeztette volna, ha nem gúnyból? Nem. Lucita
helyesbített. Ez nem vallott Fatimára. İ nem hencegett volna se a Kamarilla, se a Sabbat szociopatái kedvéért. Fatima
Asszamita volt, tehát arrogáns is egyben. Képzeletében Moncada már halott is volt, mivel ı már korábban eldöntötte,
hogy ennek így kell lennie. Ez az alku már megköttetett. Akkor mi rossz lenne abban, ha elmondja Lucitának?
- Öntelt szuka - morogta maga elé.
Ez volt az, ami minden másnál jobban zavarta Lucitát: a tisztelet hiánya. Többször kijátszotta már Fatimát, bármikor
megtehette újra. A gondolat, hogy Moncada puffadt teste, darabokra szaggatva hamuvá porlad a tőzı déli napon,
egyáltalán nem nyomasztotta Lucitát. Éppen ellenkezıleg! Felvillanyozta, szinte már erotikusán. Hányszor elképzelte,
hogy az ujjai a nyaka köré fonódnak, s addig szorítják, amíg a kövér húsredık ki nem buggyannak az ujjai között, majd
megcsavarja, kitekeri a nyakát, érzi, ahogy a csontok megreccsennek, és tekeri...
Lucita arra eszmélt, hogy fényesen ragyogó vércsöppeket izzad. Az ujjai finoman a saját nyakán pihentek. Öntudatra
ébredve leeresztette a kezét. Az utcák kihaltak voltak, de ki tudja, atyjának milyen kémei ólálkodnak a közelben. Nem
volt értelme tovább várni, döntött. Ha egész éjjel ott ácsorog, akkor kell majd bemennie, ha már feljött a nap.
- A francba vele! - morogta, aztán meggondolta magát. - Nem. A francba velem!
Belökte az ajtót és belépett a templomba. Távolabb, a szentély elıtt gyertyák égtek. Három idıs ember lehajtott fejjel,
halk imát mormolva térdelt a padok közt. Lucita hálás volt azért, hogy soha nem fog megöregedni - testileg. El sem
bírta képzelni, hogy valaki más segítségére szoruljon, vagy elviselje a megalázó várakozást, míg teste lassanként
megszőnik mőködni. Eltőnıdött egy pillanatig, vajon kiért imádkoznak az öregek: önmagukért, kérve Istent, hogy
enyhítse gyengeségüket? Vagy szeretteik lelkéért imádkoztak, akik már elmentek?
Lucita halkan, undorodva felhorkantott. İ aztán átkozottul jól tudta, hogy nincs senki, aki megérné, hogy hiányozzon.
Elırement a szentély melletti gyóntatófülkékhez, és belépett hátulról a harmadikba. Nem ült le, inkább állva maradt, és
ujjaival dobolt a kis ablakon, ami elválasztotta a gyóntatópaptól. Az egész halandó „társasjáték” hirtelen nagyon
irritálóvá vált a számára.
- Üdvözöllek, gyermekem - szólt a pap hangja.
- Hagyjuk ezt a baromságot, atyám! Tudja jól, hova kell mennem!
Egy pillanatnyi szünet után a Lucita mögötti panel félrecsúszott, feltárva egy átjárót, ami teljes sötétbe veszett. Egy
rövid pillanatig habozott, mielıtt belépett volna atyja menedékébe.

1999. szeptember 24., péntek, hajnal 2:17

Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

A tollhegy belemerült a vörös tintába, aztán egy gyengéd ütıdés gondoskodott róla, hogy lecsepegjen a felesleg. A toll
óvatosan, mégis magabiztosan felemelkedett és elhelyezkedett a pergamenen:
10. Az Úrtól való félelem a bölcsesség kezdete, a Szent Kiválasztott ismerete a szellemi éleslátás.
Az utolsó szóval és a ponttal a toll is kiürült, s egy újabb tökéletes vers született. Moncada újra megmártotta tollát:
11. Általam a napjaid megsokszorozódnak, s évek adódnak életedhez.
A kardinális finoman ráfújt a kéziratra, majd leitatta róla a tintát. Egy újabb tekercs pergamenért nyúlt, de ahogy
folytatni akarta a következı verssel, halk léptek zaja ütötte meg a fülét - két pár láb hangja. Egy csepp vörös tinta
lecsöppent a tollhegyrıl és ráfröccsent a tiszta oldalra. Moncada szinte észre sem vette. A keze remegni kezdett. De
mire az ajtó kinyílt, újra ura volt önmagának.
Cristobal tétovázott, vajon kinyissa-e az ajtót. Tudta jól, mestere nem szereti, ha megzavarják; ugyanakkor azt is
tudta, ha késlekedik ebben az esetben, a gazdája félholtra veri. Cristobal az oldalához lépett, kissé késve térdet hajtott,
de Moncada alig vette észre ghoulját. Az ajtóban Lucita állt. A lány múlhatatlan szépsége, ami annak idején arra
késztette Moncadát, hogy végrehajtsa rajta az Ölelés szertartását, ma is elnémította. A vékony szövet, amit viselt,
szorosan körülölelte karcsú testét. Hollófekete haja fénylett a scriptorium gyertyafényében. Moncada visszatette a tollat
a tartójába, nehogy a remegés visszatérjen, és az írószerszám az árulójává váljon.
- Leányom - suttogta. - Kérlek, lépj be - szólt, s körbemutatott az árnyakkal teli scriptoriumon.

26. oldal
 Névtelen
Lucita tétovázva beljebb lépett. Cristobal, még mindig lesütött szemekkel és meghajtott háttal kihátrált a terembıl, és
behúzta maga után az ajtót. A bezáródó nehéz tölgyfaajtó hangja s a zár kattanása megnyugtatta Moncadát, és
meggyızte arról, hogy az elıtte álló látomásszerő szépség a saját gyermeke, nem egy tünékeny szellem, amely
szertefoszlik az éterben. És a gyermeke most visszajött hozzá.
- Leányom - szólt ismét.
- Hihetetlenül rövid találkozásnak ígérkezik, ha ragaszkodsz ehhez a megszólításhoz - mondta Lucita, felemelve az
ujját. Moncada csaknem visszahıkölt a dorgálástól. Már majdnem megfeledkezett a kisded játékról, amit a lány úgy
kedvelt. Lucita fejével az elıtte heverı pergamen felé intett. - Késıbb is visszajöhetek, majd ha már befejezted a
firkálgatást!
Moncada elmosolyodott. Minden tiszteletlensége ellenére a lány hangja olyan volt számára, mint a csalogány éneke.
- İsi szövegeket írok át - felelte, mintha bármi kétség is felmerülhetett volna nevezetes munkáját illetıleg. - Éppen egy
érdekes versszakhoz érkeztem: „Az ostoba nı lármás, könnyelmő, és nem ismer szégyent.” A közmondásoknak gyakran
igen nagy nevelı hatása van.
Lucita összeszorította az állkapcsát, mire Moncada még szélesebben mosolygott.
- Milyen híreket hoztál az Újvilágból? Azt hallottam, nagyon... gyönyörő. - Ahogy kiejtette az utolsó szót, Moncada
tetıtıl talpig végigmérte a lányt.
- Sokkal jobb volna a Sabbat talpnyalóid nélkül, akik mindenütt ott vannak - kúszott némi szemérmesség a hangjába. -
Már nincsenek olyan sokan - mondta a mennyezetet bámulva.
- Igen - mondta Moncada. - Hallottam, hogy elfoglalt voltál, bár nem hiszem, hogy az erıfeszítéseid lényeges
eredményt hozhatnának. Sosem tétlenkedtél. „A gyermek, aki nyáron győjtöget, elırelátó, de a gyermek, aki aratáskor
alszik, szégyent hoz rád.”
Lucita a szemeit forgatta.
- Salamon valószínőleg forog a sírjában - már ha egyáltalán a sírjában van. Nem tartod itt véletlenül valahol, hogy
legyen kivel teniszezned a hétvégeken?
Moncada arcáról lefagyott a mosoly, s vele együtt elszállt a türelme is. Végül is évek óta volt már türelmes.
- „Ha túl sok a szó, nem hiányzik a vétek sem, de aki féken tartja a nyelvét, megfontolt.”
- Egész jó - bólintott gúnyosan Lucita - Minden alkalomra egy-egy vers. Feldobhatnál egy-két partit ezzel a
mutatvánnyal. De mondok én neked valamit! Itt egy füles számodra az Újvilágból: legkedvesebb bérenced, Vykos,
kijátssza egymás ellen a két oldalt.
- Valóban? - kérdezte Moncada, s felvonta szemöldökét.
- Valóban. Mialatt úgy tett, mintha hőséges ölebed volna, nem volt rest felbérelni engem, hogy végezzek Borgesszel.
Névtelenül, természetesen. De az információ, amit kaptam, belülrıl jött, és a harci ghouljai véletlenül túlságosan is
jókor hátráltatták Talleyt. Talleynek rá kellett volna jönnie, ha nem lett volna túlzottan elfoglalva a duzzogással, amiért
ı csak a második helyezett lehet - Lucita diadalmasan hintázott a sarkán.
- Elıször is - szólt Moncada -, ami Talleyt illeti, ı ugyanerre a megállapításra jutott, mint te. Másodszor arról, hogy
Vykos felbérelt téged Borges meggyilkolására... természetesen így tett. Én utasítottam rá, hogy ezt tegye - Moncada
nem tudta elfojtani nevetését Lucita nyilvánvalóan döbbent arckifejezése láttán. - Mit gondolsz, miért választott téged?
Azt hitted, olyan pitiáner okból, hogy zavarba hozzon engem? Ugyan már! Túl nagyra tartod magad, bár ez minden
bizonnyal azért van így, mert elkényeztettelek. Nem. Én kértem Vykost, hogy keressen meg téged, és te kiválóan
eljátszottad a rád osztott szerepet!
Moncada újra végigjáratta tekintetét a lányon.
- Gyönyörő vagy, leányom. Be kell vallanom, hogy ez a szemérmetlen modern divat igencsak illik hozzád.
Lucita kitört Moncada tekintetének börtönébıl és végignézett magán. Egyszerre támadt fel benne az öntudat és a
harag, amiért rászedték. Aztán visszanézett rá, elvörösödött s az arca dühbe borult. Újra felemelte az ujját, hogy
rendreutasítsa nemzıjét.
- Figyelj! Nem mondom el többször! Nem... vagyok... a kibaszott... lányod!
Moncada lebiggyesztette az ajkát és lassan bólintott. Vidámsága addig hervadt, míg végleg el nem tőnt.
- Teljesen igazad van. Nem fogod többször elmondani! - Hátralépett az asztaltól és kitárta a karját. - És most, gyere ide
hozzám...leányom!
Lucita ellenállt neki, ameddig csak tudott. Ott állt merev lábakkal, kezei ökölbe szorítva, állkapcsa összezárva. Moncada
kitárt karokkal várta. Néhány másodperccel késıbb a jobb lába, mintha valami láthatatlan erı erıszakkal emelné fel a
földrıl, elıre lépett. Aztán a bal. Esetlen kisgyermek volt, aki most teszi meg elsı lépéseit apja ölelı karjai felé.
Még mindig harcolt, bár semmi remény nem volt a gyızelemre. Esélye sem volt, hogy megtörje ellenfele vasakaratát.
Minden lépésnél kipréselt magából egy szót.
- Légy... átkozott!
Moncada mellızte a kézenfekvı választ, miszerint éppen elég átkozott volt már eddig is, ehelyett inkább a megfelelı
közmondás után kutatott emlékezetében.
- „A győlölet felszítja a küzdelmet, de a szeretet elsimít minden ellenségeskedést.” Megbocsátok neked, gyermekem.
Még néhány fájdalmas lépés, és a karjaiban volt. Moncada magához szorította. Hány éjjelen, hány éven át várta, hogy
a karjaiba zárhassa! Hazatért hozzá és elfoglalja majd az ıt megilletı helyet az oldalán, amint belefogott hosszú élete
legnagyobb kihívásába.
A lány fejét a melléhez szorította, s miközben a boldogságban úszott, csak késve hallotta meg Lucita sértéseit és átkait:
- ...megöllek!
- Csssss, gyermekem.
- Nyomorult.... rohadt.... fattyú!
- „A becsületes száj bölcsességet hoz, a trágár nyelvet kivágják.”
- Kurva...
- „Az Úr félelme meghosszabbítja életed, de a bőnös évei meg vannak számlálva.”
- Baszd meg... baszd meg... baszd meg...!
- „Ö, aki ırzi száját, megırzi életét, de aki tágra nyitja, a vesztébe rohan.”
A remegés visszatért a kezébe. Egyre szorosabban tartotta gyermekét, de ez sem segített. Nem így képzelte ezt a

27. oldal
 Névtelen
találkozást.
- Kibaszott... kur...!
Moncada remegett, szinte rázkódott a dühtıl. Húsos kezeivel durván megragadta Lucita vállát, és felemelte a földrıl.
- „Mint egy arany karika egy disznó orrában, olyan egy szép nı tapintat nélkül.”
Lucita arcul köpte. Moncada addig szorította, amíg csontok roppanása nem hallatszott, aztán a földre dobta. A feje
durván koppant a kövön. A kardinális visszafordult masszív íróasztalához, puszta kézzel összetörte, majd felkapott egy
hosszú, erıs lécdarabot.
- „Olyan ember hátának kell a pálca, akiben nincs értelem.” Hevenyészett bunkósbotjával ütni kezdte a hátát.
- „A könnyelmőek arcátlansága harcot szül.”
Újra és újra megütötte ıt. Jóval azután, hogy minden ellenállás megszőnt, szétzúzva a lány hátát és fejét, letörte
arcáról a gúnyos mosolyt. Teste kiadta magából sokéves haragját, az elhagyatottság fájdalmát, miközben folyamatosan
a becsületrıl citált neki. „A bolondok szája butaságot eszik.” „Szigorú büntetés vár arra, aki letér a helyes útról.” Addig
ütötte, míg a lány szemérmetlen ruhája cafatokra nem szakadt, s végül foszlányokban hevert mellette.
- „...azok elkerülhetik a halál csapdáját.”
Addig ütötte, míg végül a levegıbe emelte a botot, és visszafogta a következı csapást. Elmúlt. Moncada csak állt
fölötte, üres tekintettel meredt rá, fáradt és kába volt az isteni nyugalomtól, ami eltöltötte. Lénye megtisztult a dühtıl.
Ledobta a földre véres gyermeke mellé, ami az asztaldarabból megmaradt. Lucita szemei csukva voltak, szája résnyire
nyitva, és vér csorgott az ajkai közül.
Moncada egy percig ízlelgette a gondolatot, hogy magához öleli ıt. Az összezúzott testre meredt. Cristobalnak
gondoskodnia kell arról, hogy Lucita kényelembe helyezhesse magát. Szüksége lesz új ruhákra is. Szórakozottan
elfordult tıle. Kezébe fogta a legutolsó pergament és a lecsöppent tintafoltra nézett. Aztán, még mindig meglehetısen
zavartan, kiment a terembıl, behúzva maga mögött a scriptorium ajtaját.

1999. szeptember 24., péntek, este 11:20

Az Elnöki Hotel
Washington D. C.

Minden csendes volt a hatodik emeleti tetıtéri lakosztályban, mígnem Ravenna/Parmenides megpördült és eldobta
tölgyfa botját. Gyors mozdulattal dobott, ezért a dárdaszerő spirális forgás helyett a rézgyőrő és a fogantyú
megtévesztı biztonsággal csapódott be. A szokatlan repülési ív megzavarhat egy tipikus kafirt, így elkerülhetı, hogy
kivédje a támadást. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel dobott, Parmenides kioldotta a zárat, ami útjára engedte a
győrőbıl kiálló tüskét.
A tüskés hegy egy karosszék támlájának közepébe fúródott, átütötte azt és feldöntötte a bútordarabot. Parmenides
kezének következı lendületes mozdulatával egy tır repült a szemközti falon lógó festmény felé. Mielıtt a fegyver
céljához ért volna, a két márvány mellszobor felé vágott egy borotvazsineg súlyozott végével, ami egy pillanattal
korábban még a pulóverének szegélyében rejtızött.
Július Caesar és Marcus Antonius feje is lebillent a földre. A két talapzat, amin a fejek nyugodtak, s amihez a felsıtestek
hozzá voltak kapcsolva, megingott, de állva maradt.
Parmenides szemrevételezte keze munkáját. Ha lett volna még egy esélye Marcus Vitellel, Washington ex-hercege nem
menekült volna. De Vykos a fals-ghoulját küldte a tiszteletreméltó Ventrue ellen, mielıtt Parmenides teljesen
felgyógyult volna a Vykos által végrehajtott kísérletekbıl és az átváltoztatás sérüléseibıl. Hogyan remélhette, hogy
sikerrel járhat? Túlbecsülte a felépülését.
Másképpen szólva, ıt magát becsülte túl. Ma este például a kezei tétlenül pihentek, és miért? Mert Vykos tanácsos
leváltotta ıt a posztjáról a Tremerek elleni harcokban. Azt mondta, azért döntött így, mert a férfi kifinomult érzékeit
nem akarta ilyen unalmas esettel tompítani. Lehet, hogy még nem ismerte fel, hogy Haqim gyermeke
megszámlálhatatlan éjen át volt képes megfigyelni az esetleges célpontot, ha szükséges, akár évekig is, miközben
minden porcikája ugyanolyan tettrekész és alapos maradt, mint a legelsı éjszakán volt? Ez megint finom, metszı gúny
volt a részérıl, vagy esetleg valami újabb nagy cselszövést forgatott a fejében?
- A szobalányok nem fognak ennek örülni - mondta a hang, amit Parmenides csaknem olyan jól ismert, mint a sajátját.
Felkapta a fejét. Egész nyáron ez a hang játszotta a közvetítı szerepét, az elsı éjjeltıl kezdve, amire Parmenides csak
emlékezni tudott, miután nem sikerült elpusztítania Vitelt - mind a mai napig. A hang lágy volt és kedves, mint a susogó
holdfény.
- Üzenetet hozok - szólt.
Parmenides figyelmesen hallgatott. Az elsı, annyira távolinak tetszı éjszaka kivételével a hang mindig felkereste, hogy
híreket vigyen azokhoz, akiket Parmenides mestereinek hívott. A bejelentés annyira szokatlan volt, hogy Parmenides
feszülten figyelt minden apró hangsúlyra, a sajátos tónusra, ami arra késztette, hogy hegyezze a fülét. Olyan közelrıl
hallotta, hogy szinte érezte a levegı hullámzását, amint a hangok elsuhantak mellette.
- Te hoztál híreket nekem? - kérdezte. - Nem vagy kissé összezavarodva?
- Nem zavarodtam össze, ifjú Asszamita - érkezett a felelet a humor leghalványabb nyoma nélkül.
- Nem vagyok ám olyan fiatal - felelte Parmenides. Lassan elmozdult a szoba közepétıl az átszúrt tájkép felé.
Megtorpant, majd irányt változtatott. - Miért, te olyan öreg vagy?
- Elég öreg ahhoz, hogy észrevegyem, ha a vadász a hangom forrása után kutat.
Parmenides megdermedt. Valóban megpróbálta követni a hangot, meghatározni az irányát, de bármerre is fordult, nem
érezte közelebbinek. Felnevetett.
- Elég öreg ahhoz, hogy úgy játssz a hangoddal, mint a vadász a sípjával, míg a kölyökkutya a saját farkát kergeti.
- Szeretnéd, ha felfedném magam, fiatal Asszamita? Szeretnéd, ha nem öregednék tovább?
- Szeretném, ha megmutatnád magad - szólt Parmenides az üres szobához. - Semmi okom rá, hogy bántsalak.
- A vérem nem elég indok, kölyök?
Parmenides megvonta a vállát.

28. oldal
 Névtelen
- A mestereink azt kívánják, hogy közösen dolgozzunk. Nem akarok dacolni velük. De ha ez még nem elég garancia a
biztonságodra, a szavamat adom rá.
A hang csak hosszú szünet után válaszolt.
- Sajnállak téged, akit kiszolgáltattak a szörnyetegeknek. Szembenézek veled. Gyere a mosdóba!
Sajnál? Parmenides eltőnıdött ezen, de elindult a legközelebbi fürdıszoba felé. Ahogy az ajtóban ácsorgott, körbenézett
a tágas helyiségben, s elbővölve nézte a porcelán berendezést. Rengeteg történetet hallott a Nosferatuk
jövés-menésérıl, és torz hajlamaikról. A csatornában éltek. Vajon a hírnök most is ezt az utat választja?
Halk kaparászásra lett figyelmes, de nem a vécé felıl, hanem a mennyezetbe bemélyedı szők kis szellızınyílásból. A
szellızırács megremegett egy kicsit. Egy pillanat múlva levált a mennyezetrıl és egy arasznyival lejjebb lógott.
Lassanként a rács lejjebb ereszkedett, így Parmenides megláthatta, hogy ami eddig tartotta, az... egy kéz? De ujjakból
- már ha ezeket ujjaknak lehet nevezni - túl kevés volt, és valahogy a kelleténél hosszabbak voltak. A hosszú,
fájdalmasan vékony kéz elıbukkant, majd egy csukló követte - nem vastagabb, mint egy szál csont - és végül egy
alkar.
Parmenides nem értette, amit látott. A nyílás, amihez a szellızırácsot illesztették, nem volt nagyobb egy húsz
centiméteres négyzetnél. Vajon a hírnök meg akart nyitni egy nagyobb, titkos portált? Bizonyára nem remélhette, hogy
át...
A hosszú, csontsovány kar következett. A fényben Parmenides látta a pikkelyes foltokat a nagyon, nagyon sötét zöld
bırön. Aztán a szürreális jelenet még bizarrabbá vált. Egy torz, gumós ízület - egy váll - vergıdött keresztül a nyíláson.
Ezt a fej követte. Úgy tőnt, teljesen kitölti a rést, aztán valahogy mégis összezsugorodott, mint egy leeresztett labda. A
ráncos fejtetı keresztülhaladt a peremen, aztán újra kitágult és megtelt valamivel. A fej többi része hasonlóképpen
érkezett, lassan hullámozva. Parmenides az ajtókeretnek támaszkodott. Azon gondolkodott, hogy talán nem kellett
volna személyesen átadni az üzenetét.
Miután a fej átjött, Parmenides még akkor sem volt biztos abban, hogyan illeszkedik hozzá a mellkas. Úgy tőnt, a
bordák összenyomódtak, egymásba fonódtak. Elképzelte az összecsikorduló csontok hangját, a kificamodó ízületek
reccsenését, de az átkelés teljes csöndben történt. A felsıtest után minden sokkal gyorsabban ment, bár az igazat
megvallva sokkal kevesebb idı telt el, mint azt Parmenides elıször gondolta, annyira lekötötte a látvány, ami a szeme
elıtt bontakozott ki - szó szerint. Végül egy ügyes láb segítségével, amely még mindig a nyílás szélébe kapaszkodott, a
hírnök képes volt kinyújtózni a padlóig. Úgy festett, mint egy hosszú, testrészekbıl álló madzag, amit csak esetlegesen
kapcsoltak össze a megnyújtott végtagok és a túlméretezett ízületek. Szemei kicsik és feketék voltak, és szinte
elvesztek a foltos, szabálytalanul kidudorodó koponyán. Az orra és a szája vonzó lehetett volna egy gyönyörő nı arcán,
de zavarbaejtıen oda nem illınek tőnt ezen az aszimmetrikus, hullaszerő „kupacon”.
Még néhány másodperc, és a hírnök a padlón guggolt, vékony kezeivel átfogta, és melléhez szorította lábait. Azok a
testrészei, melyeket nem borított pikkely, zúzódásoktól sötétlettek.
- Köszöntelek, ifjú Asszamita - szólt ugyanaz a kedves hang, most valamennyire a Parmenides elıtt heverı teremtmény
felıl érkezve. - John Courier vagyok.
- Találó név. Örülök a találkozásnak - szólt az Asszamita keményen. - Szólíts Parmenidesnek.
A fickó már tudta ezt. Az ı fajtája valószínőleg mindent tudott. S bár a hangja továbbra is kedves volt, szemei úgy
figyelték Parmenidest, mint egy ragadozóé.
- Vykos nincs itthon ma este - szólalt meg újra, remélve, hogy szavai csillapítják a szörnyeteg izgatottságát. - Egyedül
vagyunk.
Courier bólintott. Úgy tőnt, mintha a gerincének és a nyakának gondot jelentett volna a magasban tartani a fejét.
Persze, sokkal inkább otthon lehetett a város szők csatornahálózatában. Valóban zavartnak tőnt, ahogy a hideg
fürdıszobapadlón kuporgott. Majd, alig hogy ezt végiggondolta, Courier kinyújtotta felé a kezét. Parmenides elsı
reakciója az volt, hogy hátralép, de szerencsére visszafogta magát, és helyben maradt. A szörny túl messze volt tıle
ahhoz, hogy elérje.
De Courier mégis elérte ıt. A kéz csak jött félé, a kar kinyúlt egészen az ajtónyílásig. Az Asszamita megfagyott, s olyan
émelygés fogta el, amit akkor érzett, mikor kísérlet közben magához tért és Vykos éppen a belsı szerveivel babrált. A
zöld, lila és fekete foltos kéz közelebb jött, vastag, durva mély zúzódásoktól éktelenkedı bırével, és végül megpihent
az alkarján. A hüvelykujj és három másik, a kelleténél másfélszer nagyobb ujj, felborzolták a szırt Parmenides karján.
Courier zavartnak tőnt. Aztán gyorsabban, mint ahogy kinyúlt felé, a Nosferatu visszahúzta a kezét, s egy győrött
papírdarab feküdt Parmenides karján.
Az Asszamita felvette és kinyitotta a papírt. Egy leveskonzerv címkéje volt, de a hátoldalára két utca nevét körmölték,
egy keresztezıdését, nem messze a szállodától.
- Gyere oda! - szólt Courier.
Higgadtabbnak tőnt, mióta megérintette Parmenidest, vagy talán az a tény nyugtatta meg a lényt, hogy kézbesítette az
üzenetet. Anélkül, hogy választ várt volna, Courier szétgöngyölte testét és könnyedén elérte a mennyezeti nyílást.
Elıször a kezét tuszkolta át, majd felhúzta magát. Az egyik lába nem hagyta el a padlót addig, míg a koponyája össze
nem esett és át nem préselıdött a lyukon. A másik lábával a szellızırácsot tartotta. A fedı másodpercek alatt a helyére
került és Parmenides ott állt a fürdıszobában egyedül. Semmi jele nem volt a teremtmény rövid látogatásának; semmi
más, csak Parmenides libabırös karja. Még egy pillantást vetett a mosdóra és a vécére, - ezeket Vykos általában arra
használta, hogy megszabaduljon a cseppfolyóssá vált hústól, amire már nem volt késıbb szüksége -, majd bezárta az
ajtót.

*****

A szürke Land Cruiser másodpercekkel azután fékezett le, hogy Parmenides elérte a keresztezıdést. Gondolatok
sokasága rohanta meg, míg magabiztosan lépkedett a jármő felé. Nem sok oka volt arra, hogy árulásra gyanakodjon.
Egyszerőbb módszerek is voltak arra, ha Vykos el akarta volna pusztítani. Ez persze nem zárta ki Vykos állítólagos
Sabbat szövetségeseinek hőtlenségének a lehetıséget, ha bármelyikük is szembe akart volna szállni Washington új
érsekével. De miért kellett volna ekkora felhajtás egy egyszerő ghoul kiiktatásához? Parmenides biztos volt benne, hogy
egyikük sem látott át a „Ravenna-játékon”.

29. oldal
 Névtelen
Legfeljebb Courier nem volt az, aminek mondták. Legalábbis nem az, akinek vallotta magát. De késég sem férhetett
ahhoz, mi volt. Nosferatu. Mégis ı tartotta Parmenidesszel a kapcsolatot, legalábbis eljátszotta azt a szerepet, hogy
közvetít az Asszamita és mesterei között. Voltak Nosferatuk, akik a Sabbatot szolgálták. Lehet, hogy Courier rászedte?
Parmenides figyelte, amint Ravenna kezei a kilincs felé nyúltak. Nem égett a belsı világítás, amikor kinyitotta az ajtót.
- Szállj be! - mondta a sötétségbe burkolózó sofır.
Parmenides beült és becsapta az ajtót. Az autó azonnal mozgásba lendült, gyorsan, de nem vakmerıen kiengedve a
féket. Nem túl sietısen, nehogy feltőnést keltsen.
- Atyád üdvözletét küldi - szólt a sofır még mindig a sötétbıl, bár Parmenides mindössze egy méterre ült tıle.
- Az atyám...? Közel kétszáz éve elérte a Végsı Halál.
Parmenides számított valami ehhez hasonló azonosítási tesztre, bár, végsı soron, ez sem bizonyított semmit. A
Tzimisce-ek képesek volt hiteles hasonmással helyettesíteni bárkit, vagy kínzással kicsikarni bármely féltett titkot. Ez a
sofır lehet, hogy hamisítvány, de ha valóban Haquim gyermeke, kétségtelenül szkeptikus volt Parmenides kilétét
illetıen.
De a sötétség eloszlott az autóban, s a kormánynál ülı alak...
- Fatima!
Fatima al-Faqadi. Parmenides, bár még magának is utálta bevallani, meglepıdött. Az a Fatima, a testvériség
legnagyrabecsültebb tagja, a páratlan orgyilkos. Az, hogy ı volt itt, csak azt jelenthette, hogy nagy tettekre
választották ki.
- Elég különös ezzel a másik arccal és hanggal látni téged - mondta.
- És összességében nem kellemes, még nekem sem - bólintott Parmenides.
Az elsı pillanatokban gyakorlott szeme sorra vette Fatima minden apró részletét. Bı, hosszú ujjú blúzt viselt szorosan
simuló fehérnemője fölött, sötét haja hátrafogva. Eddig úgy ült, hogy csak egyik keze pihent a kormányon, de most a
bal kezét is könnyedén felemelte. Szemei állandó mozgásban voltak, nem idegesen ugrálva, hanem higgadtan
pásztázva, mint egy prédáját lesı madár. Figyelte az utat maga elıtt, a többi autót, az elszórt járókelıket, az oldalsó és
a belsı visszapillantó tükröket. A belsı tükör, ahogy Parmenides észrevette, nem úgy volt beállítva, hogy az autó
mögötti forgalmat mutassa. Arra gyanakodott, hogy az ölében pihenı kezeire irányították.
Mást is észrevett: a hangját. Elıször nem ismerte fel, sıt, nem is jött rá, hogy egy nıvel beszél. Ez nem valami durva
álca volt, hanem egyszerően fel se tőnt neki. Ahogy az arcát elfedte elıle, úgy változtatta el a hangja valódi
természetét is. Voltak Parmenides által is jól ismert trükkök, amikre maga is képes volt, de a lány vére elég erıs volt
ahhoz, hogy felhasználja ezeket ellene.
Fatima nem kezdeményezett újabb beszélgetést, s miután így állt a helyzet, Parmenides sem tehetett másként.
Viszonylagos csöndben robogtak tovább. Még a kerekekhez súrlódó aszfalt, vagy a nehéz jármő zötykölıdésének
hangja is némának és távolinak tőnt.
Parmenides megnyugodott, hogy ez valóban Fatima volt, nem pedig egy csaló szélhámos. A Tzimisce talán képes
lemásolni a testi valóját, de korábban már jó néhány alkalommal találkozott vele személyesen, és mély benyomást tett
rá Fatima csendes eleganciája és rideg méltósága. Nemesi vér volt, s a természete oly módon sugárzott róla, hogy azt
egy hamisítvány nem lenne képes utánozni.
Ezzel a felismeréssel a felszabadultság hulláma öntötte el. Az egész procedúra kezdete óta most elıször volt egy
klántársa társaságában. Korábban sosem vágyott ilyen kapcsolatra, még soha nem volt szüksége erre. De azok a
megaláztatások, amiket Vykos kezei között szenvedett el, a kétségbeesés és az elszigeteltség, ami feltört a lelkében,
amikor megértette, hogy az Öregektıl a legutolsó barátjáig mindenki elhagyta, és a bőntudat, amit akkor érzett, ha
Vykos a közelében volt... Szinte kibírhatatlan volt.
Belekapaszkodott abba a kapcsolatba, amit a Nosferatu jelentett neki, holott még benne sem bízhatott meg teljesen.
Mostanáig. Az üzenet, amit az ocsmány alak hozott, bizonyítottan újra egyesítette Parmenidest Haqim gyermekeivel.
Courier állta a szavát.
Sajnállak téged, akit kiszolgáltattak a szörnyetegeknek. A Nosferatu különös szavai megragadták Parmenidest, és most,
hogy ténylegesen látta Couriert, kétszeresen is. Hogy képes ez a szerencsétlen sajnálni bárki mást? Parmenides külseje
megváltozott, igen.
Talán idılegesen így van. De az erı visszatért a testébe. Nem volt számkivetett. Nem volt kitaszított sem a halandók,
sem az élıholtak szemében. Zavarodottsága teret engedett a felháborodásnak. Hogy meri az az alak sajnálni ıt?!
A fájdalomérzet lassan érte el. Ráébredt, hogy a saját ujjai belevájnak a lábába. Szándékosan nem nézett Fatimára,
miközben fokozatosan elernyesztette kezeit. Nem volt kétsége afelıl, hogy a nı látta, mi történt. Miért volt ilyen ideges,
miért nem volt formában? Nem értette. Azok után, amit el kellett viselnie, a találkozás egy klántársával balzsam
lehetett volna a lelkének.
De rájött, hogy az Öregek jelenlétében mindig ott volt az ítélkezés. Vajon azért küldték Fatimát, hogy megjutalmazzák,
hogy felajánlják neki a dicsıség és tisztesség lehetıségét? Vagy azért jött, hogy megítélje? Lehet, hogy Parmenides
megsértette valamivel, vagy csalódást okozott az Öregeknek? Ilyen aggodalmak soha nem gyötörték korábban...
mielıtt Vykos...
Parmenides a gombért nyúlt, hogy lehúzza az ablakot - az éjjeli levegı jót fog tenni neki. Fatima, mintegy mellékesen,
ismét levette bal kezét a kormányról, és maga mellé eresztette. Parmenides rájött, hogy az elıbb valószínőleg
gyorsabban mozdult, mint az ilyen körülmények között tanácsos lett volna, ezért egy hosszú pillanatig pihentette kezét
a gombon. Figyelte Fatima tükrözıdı sziluettjét a leereszkedı ablaküvegen, aztán lassan és megfontoltan visszatette
kezét az ölébe. Rövidesen Fatima keze visszatért a kormányra.
Fatima kihajtott a belvárosból, keresztül a terjedelmes külvárosokon, amelyek úgy köröztek a beteges város körül, mint
megannyi keselyő. Egy pillantás a csillagokra megerısítette azt, amit az útjelzı táblák is közöltek Parmenides-szel:
nyugatnak tartottak. Nagyrészt tudomása volt a Sabbat város körül elhelyezett védvonalainak elhelyezkedésérıl - bár a
legtöbb ezek közül észak, azaz Baltimore felé helyezkedett el - és egy pillanatra felötlött benne, hogy mutatja az utat
Fatimának. De a nı akár az ösztöneinek, akár a kimerítı felderítésnek hála, de mindig olyan útvonalat választott, ami
elkerülte mind az ırjáratokat, mind a telepített védegységeket.
Egy órán belül az összezsúfolódott emberiség látványa és szaga átadta helyét a fák nyíltabb elrendezésének. Fatima
folyamatosan nagyjából nyugat felé haladt. Amikor végül lekanyarodott az autópályáról, akkor is látszott, hogy

30. oldal
 Névtelen
pontosan tudja, hová tartanak. Habozás nélkül választotta ki ezt a kétsávos utat, majd ugyancsak tétovázás nélkül
hajtott rá a murvával felszórt útra néhány újabb mérföld megtétele után. A város és a külváros már teljesen átadta a
helyét a hullámzó vetésnek, és amikor a Land Cruiser-rel végül lehúzott a murvás útról és megállt egy lejtıs, füves
mezın, magán az úton, és a körülbelül egy kilométernyi távolságban rogyadozó szögesdrót kerítésen kívül semmi jele
nem maradt már a civilizációnak.
Parmenides hozzászokott a hatalmas motor lágy duruzsolásához, és szinte fülsüketítı volt a zaj hiánya, amikor Fatima
leállította a jármővet. Az éjszakát egyéb zajok töltötték meg: tücskök és leveli békák arénáztak a távolban, de a
hangjuk meglehetısen erıs volt még akkor is, amikor elérte a párost, a fényszórók elıtt éjjeli lepkék szárnyai
verdestek, néhány Parmenides számára ismeretlen rovar hangja, Fatima kitáruló ajtajának mechanikus kattanása, a
halk csilingelés, ami arra emlékeztette ıt, hogy bennhagyta a slusszkulcsot. Parmenides csatlakozott az autó mellett a
klántársához. A fényszórók ragyogása beborította a mezıt, és sötét megnyugvást hozott az éjszaka többi részére.
Parmenides eltőnıdött azon, hogy vajon mi ez a hely, és miként esett éppen erre Fatima választása. Talán az ingatlan a
klánnal szövetségben álló halandó, vagy talán a testvériség egy tagjának a tulajdonában volt. Azon is elgondolkodott,
hogy vajon miért hozta ıt ide Fatima. Olyan helyre volt szüksége, ahol zavartalanul beszélgethetnek? Vagy a saját
érdekében eltávolította ıt a városból, és Vykostól?
Parmenides megkönnyebbült erre a gondolatra, de csöppnyi megbánást is érzett, ami meglepte.
- Megkaptuk a jelentéseidet - közölte kurtán Fatima, mielıtt Parmenides kavargó érzései vizsgálatába foghatott volna. -
Csodálatraméltóan teljesítettél... és különösen nehéz körülmények között.
Parmenides tiszteletteljesen meghajolt. Ez volt az elsı alkalom, hogy Fatima dicsérı szavakkal illette, és ez
megelégedéssel töltheti majd el, de jelen pillanatban jobban érdekelte, hogy mit hallhat még, milyen feladatot gondolt
ki neki. Bizonyára nem azért hívatta ide Fatima al Faqadi, hogy szép szavakkal illesse. Türelmesen állt, karjai keresztbe
fonva, kezei szem elıtt. Nem tudott szabadulni az érzéstıl, ami az idevezetı úton foglalkoztatta, hogy most a sorsáról
fognak dönteni. Fatima bal keze sosem vándorolt messze az oldala mellıl.
- Szerinted származhat-e további haszon abból, ha továbbra is a jelenlegi helyeden maradsz, Vykosszal? - kérdezte
Fatima. Újból büszkeség töltötte el Parmenidest, de gyorsan visszafogta magát és közömbösen felelt:
- Az Öregek nálam jobban tudják azoknak az információknak az értékét, amiket szerezhetek.
Fatima elfintorodott, mintha Parmenides válasza problémát jelentene, vagy mintha rosszul tette volna fel a kérdést?
- Megbízik benned Vykos? - kérdezte.
- Nem hiszem, hogy lenne a földön olyan lény, amely birtokolná - vagy birtokolni akarná - Vykos bizalmát. Megoszt
velem dolgokat... néha - mondta, majd úgy gondolta, helyesbít: - Vagy ha nem is megoszt, inkább csak éppen én
vagyok kéznél, amikor néha beszédes kedvében van. Úgy hiszem, az agya egyfolytában jár, és ha nem beszélne
valakivel... - Parmenides itt elhallgatott. Rájött, hogy ebben a pillanatban nemcsak Vycost, de magát is jellemezte.
Pusztán feltételezésekre támaszkodva egy Öreg idejét rabolta. Megpróbálta röviden lezárni a gondolatsort: - Beszélne ı
egy állathoz, vagy egy székhez is, ha én nem volnék ott!
Nem törıdött már azzal, hogy egyúttal saját szerepét is kisebbítette. Nem volt annyira jelentéktelen, mint egy háziállat,
és nem is hitte, hogy Vykos így gondolna rá.
Fatima egy ideig csöndben mérlegelte, vajon mennyit tud Parmenides. De Parmenides jobban összezavarta magát, mint
Fatima. Összezavarták Vykos, a kínzója iránti érzései; az, hogy sajnálat mardosta, ha arra gondolt, hogy el kell
hagynia. Volt idı, amikor valóban csak megjátszotta az érzéseket, amikor azok mind részei voltak a szerepének, részei
voltak az erıfeszítésnek, hogy a bizalmába férkızzék - vagy legalábbis enyhítse a gyanúját. Vykos nem tudhatott róla,
hogy információt küldött a Nosferatun, és ezáltal a Camarillán keresztül az Öregeknek. Vykos iránti érzelmeit csak
félrevezetésnek szánta, de most igencsak mélyen érintette, hogy el kell válnia tıle. Ez a tény zavarba ejtette - sıt mi
több, megrémisztette -, ezért gyanakvó pillantást vetett Fatimára. Mennyire jól tud vajon olvasni benne? Mennyit látott
ı mindebbıl?
Fatima keresztbe fonta karját maga elıtt. Tekintete Parmenidesébe fúródott. A ghoul hirtelen gyengének érezte magát,
mintha egy ideje már nem evett volna, pedig nem ez volt a helyzet. A bal térde mögötti egyik izom megállíthatatlanul
rángatózott. Másik lábára helyezte testsúlyát.
- Úgy döntöttünk - mondta végül Fatima higgadtan, minden érzelem nélkül -, hogy nem folytatódhat ez a kapcsolat
Vykosszal. Megengedjük, hogy megsemmisítsd, ha lehetıséged nyílik rá.

*****

A rángatózás Parmenides lábában görccsé alakult és átterjedt néhány másik izmára is. Egy pillanatig azt hitte, hogy
térdre fog kényszerülni, de megtartotta egyensúlyát. Becsukta szemét, megdörzsölte, mintha csak egy repkedı bogár
ment volna bele. Vért érzett a tenyerén - a körme véletlenül felsérthette a húst.
- De azelıtt még meg kell tudnod valamit - folytatta Fatima.
Parmenides alig hallotta. Furcsa üvöltés ütötte meg a fülét, és ehhez fogható fájdalmat érzett a lábában. A lába
emlékeztette mindarra a rosszra, ami vele történt - amit Vykos tett vele! Összemosta a húst a csonttal, eggyé
olvasztotta két végtagját, majd a földhöz ragasztotta, végül mindent visszafordított, amikor úgy tartotta kedve. A
fülében hangzó hörgés a halántékában dübörgött.
- Meg kell tudnom...! - hallotta a saját hangját. Fatima oly távol volt. Nem is látta ıt. A reflektorok az arcába
világítottak - pedig nem is, még mindig a mezıre irányultak.
- Beszélt neked Vykos Moncadáról?
Moncada. Moncada. A név ott zakatolt Parmenides agyában, és csak lassan értette meg jelentését.
- Moncada - hallotta a saját hangját.
Parmenides kinyújtotta maga mögött a kezét, lassan, amíg nem érezte a kocsit, és aztán teljes súlyával
nekitámaszkodott. A támaszték, úgy tőnt, segített a lábának. Látása kitisztult.
- Moncada. Alkalmanként említi ıt... futólag. Voltak bizonyos... nem túl hízelgı megjegyzései a Lucita ellen küldött
templomossal kapcsolatban. És azt is említette, hogy Vallejo igazából nem hozzá, hanem a kardinálishoz hőséges -
Parmenides hátrasimította haját, megpróbálta feltőnés nélkül masszírozni a halántékát, miközben a lábát is
kinyújtóztatta egy kicsit.

31. oldal
 Névtelen
- Azt mondta - emlékezett vissza Parmenides -, hogy nekem kell megsemmisítenem Vitel herceget, hogy a dicsıség az
övé legyen és ne a kardinálisé. İ Moncadának felel, de úgy tőnik, rivalizálnak is egymással - ez vagy barátságos, vagy
más természető.
Biztos csak véletlen, hogy ha Vykosról beszélt, akkor enyhült a fájdalom a lábában és a fejében.
Megengedjük, hogy megsemmisítsd...
Parmenides elhallgattatta a hangokat, megpróbált tudomást sem venni róluk. Meg kellett próbálnia kordában tartani a
fájdalmat, ha kedvezı képet akart kialakítani magáról Fatimában. Megint tisztán láthatta ıt. A nı a földet bámulta, azt
mérlegelte, amit hallott.
- Többet kell megtudnod Moncadáról... - szólt Parmenides.
- Igen. És a madridi búvóhelyérıl: védelmi rendszer, testırök, satöbbi. Képes vagy rá?
Parmenides bólintott, talán valamivel lelkesebben, mint kellett volna. Nem veszi ki jól magát, ha valaki túl lelkes.
- Képes vagyok rá.
Fatima hosszasan tanulmányozta ıt. Szeme összeszőkült, és Parmenides érezte tekintete súlyát, de végül határozottan
bólintott.
- Rendben! Utána pusztítsd el a nıt!
Ezzel a témát lezártnak tekintette. Elfordult Parmenidestıl, visszamászott a Land Cruiserbe és beindította a motort. A
háta mögött vibráló autó visszahozta Parmenidest a jelenbe.
Rendben! Utána pusztítsd el a nıt!
Átment a csomagtartó mögött az utasüléshez. Megpróbált tudomást sem venni a lüktetı fájdalomról, megpróbált a
közvetlen problémákra koncentrálni: megtudni mindent Moncadáról, a búvóhelyérıl és a védelmérıl. Fatima, vagy egy
hozzá hasonló képességő jelölt, Moncadát akarja, és Parmenides is része lesz az akciónak. Ezen kell most
elgondolkodnia: az Öregek által kapott megtisztelı feladaton. Ez jelentıs nyitány lehet. Most megmutatja, mit tud.
Nevét rövidesen mindenfelé suttogni fogják a klánban.
Utána pusztítsd el a nıt!
A többi majd azután jön. Most nem kell emiatt aggódnia. Hátradılt a Fatima melletti ülésében, amint a nı
visszakormányozta az autót a kavicsos útra.

*****

Fatima két mérföldnyire rakta ki Parmenidest a hoteltól, amelyet Vykos Marcus Viteltıl örökölt. A Land Cruisert dél felé
irányította, a magánrepülıtér felé, ahol az a gép várt rá, ami majd Spanyolországba repíti. Inge alá nyúlt, kivette a
226-os Siget, amit bal csípıje felett viselt. Nem túl finom jelezésekkel közölte Parmenidesszel, hogy a fegyver ott van,
és ı ennek megfelelıen reagált, óvatosan figyelte minden mozdulatát. Valószínőleg attól tartott, hogy Fatima kétségbe
vonja kilétét, különösen, amiért teljesen megváltozott a külseje. Pedig nem errıl volt szó. Parmenides az ı klánjának
tagja volt. És Fatima korában a vér ezt felismerte.
De azért ott volt az igencsak valós fenyegetés, hogy megsemmisíti Parmenidest, és ha megtámadja, akkor a Görög
biztosan a bal keze felé esı fegyver ellen mozdult volna, és nem a jobb karja alatti csuklópenge ellen - a penge
felhasította volna a torkát, és bénító mérget küldött volna egész testébe. Ezután a 9 mm-es Sig lezárta volna a kérdést.
De erre nem került sor. Fatima nem bízott teljes mértékben abban, hogy Parmenides meg tudja semmisíteni Vykost. Az
az ördögi és tekintélyes lény több praktikával bírt, mint ahány homokszemmel a sivatag. A legtöbb esetben Fatima
visszaparancsolta volna a csatlósát Alamutba, és nem küldte volna vissza az ellenségéhez, de most fennállt a lehetıség,
hogy olyan részletre bukkanjon, amely segíthet majd a Moncada elleni küzdelemben. Ezért az eshetıségért jogosan
tette kockára Parmenides életét. Haqim gyermekei nem húzzák ki magukat egy ilyen feladat alól. Fatima úgy gondolta,
hogy Parmenides azzal, hogy szó nélkül elfogadta végzetét, sokkal biztosabb jelét adta hőségének, mint ı. İ
megkérdıjelezte al-Ashrad szavait, miszerint Allah Útja és a Vér Ösvénye egy éjjel majd szétválik; valahol még mindig
kételkedett az Öregek megállapításában, hogy ıt a kurd támadta volna meg két hónappal korábban; valószínőleg
veszélybe sodorta a küldetést azzal, hogy mindenféleképpen látni akarta Lucitát; megpróbált tudomást sem venni arról
a tényrıl, hogy Lucitának, csakúgy, mint az ı mesterének, meg kell halnia.
Megint megpróbált megfeledkezni minderrıl. Ezzel nem vitte elıre a küldetést, és ezen az éjjelen sokat kellett még
utaznia.

1999. szeptember 25., szombat, este 12:12

Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros kirántotta a papírlapot a Smith Coronából, és a kandeláber fényénél átolvasta a jegyzeteket. A néhai asztali
lámpájának talpa fejjel lefelé kandikált ki az asztal melletti szemetes kosárból.
Újraolvasva megdöbbentették az általa gépelt szavak, de nem lepték meg az alaptalan feltételezések. Nem csoda. Már
csak az Asszamiták gondolatától is ideges lett. Sejtette, hogy idıvel Fatima is belekeveredik majd, de ez még nem
jelentette, hogy most örülnie kell neki.
Felkapta a vörös tollat.

1999 szeptember 25., szombat, délelıtt 2:47

Calle del Barquillo
Madrid, Spanyolország

32. oldal
 Névtelen

- Biztos vagy benne, hogy ı volt az...?

A szők sikátor elnyomott minden hangot és fényt. Semmilyen hang nem hagyhatta el; a kétfejő jelenést - mely
valójában két egymástól centikre álló alak volt - nem láthatta senki, aki elsétált mellettük.
- Vagy csak abban vagy biztos, hogy úgy nézett ki, mint ı? - kérdezte Mahmud a suttogásnál is halkabban.
Anwar azonnal átlátta a kérdésben rejlı bölcsességet.
- Az arca pontosan megegyezett a képekkel, amiket láttam... a képekkel, amiket Fatima adott.
Anwar szándékosan említette meg Fatimát, mert nem volt ínyére, hogy igazat kell adnia Mahmudnak. Bár Fatima volt
Mahmud mentora, az öregek Fatimát nagyobb becsben tartották. Igaz, hogy rendíthetetlen és megbízható volt... De
mégsem volt Fatima. Voltak, akik azt suttogták, hogy Fatima pont azért választotta ıt Protégé-jének, nehogy a tanonca
túlszárnyalhassa. Anwar nem ismerte az igazságot, de határozottan jobban szeretett egyedül dolgozni.
- Akkor az ı arca volt - mondta Mahmud enyhülésképpen, de aztán az ı tüskéje is célba talált - De ki tudja, milyen
árnyjáték mőködhetett ott, vagy melyik Tzimisce fenevad másolhatta le a kinézetét?
Anwar nem láthatta klántársának a szemeit; olyan közel álltak, hogy csak Mahmud arcának ívét, és állkapcsának,
ajkainak és nyelvének a mozgását láthatta, ahogy beszélt.
- A fenevadak nem ilyen pontosak, - mondta Anwar. - Az alkotásaik torzak.
- Találkoztál már Tzimisce öreggel? - kérdezte Mahmud. - Egy olyannal, aki régebben kezdte a hús formázását, mint
hogy te csecsszopó lettél volna?
- Lucita volt az, - mondta Anwar a suttogás engedte minden eréllyel. - A templom elıtt állt, és csak... nézett, mintha
csak a pusztulását várta volna. És megtehettem volna.
- Lehet. De lehet, hogy figyelmeztetted volna az atyját, hogy nincs minden rendben. Hogy győlnek a farkasok.
Anwar ezzel nem szállhatott vitába. Bár nagyon szomjazott már a vérére.
- Azért vagyunk itt, hogy megfigyeljünk, hogy információt szerezzünk - mondta Mahmud - Pilar kémei majdnem
mindent figyelemmel kísérnek - a többi a mi feladatunk.
Anwar bólintott. Arca Mahmudéhoz ért.
- Igen - válaszolta.
Elég közel állt hozzá rangban ahhoz, hogy ne tetsszen neki, amiért Mahmudtól kell utasításokat elfogadnia, de nem
merte megkérdıjelezni a hatalmát, különösen hogy azt Fatima ruházta rá.
- Természetesen.
A két orgyilkos elvált, és mindketten mentek a saját feladatuk után.

1999 szeptember 26., vasárnap, délelıtt 12:50

Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

Az órák kibogozhatatlanul belekavarodtak a sötétségbe. A fekete indák kiforgatták az idıt, lebontották, és új formákba
rendezték. Lucita is mestere volt az árnyaknak, de itt túl sok volt jelen az atyjából. Az évszázadok folyamán lelke
beszivárgott a földbe is, és akarata átitatta a falakat, a padlót és a fekete levegıt. Lucita gyenge, csoszogó léptekkel
haladt. A járatok összezavarták. Idınként emlékek hasítottak belé valamitıl, amit látott: kegyetlen kıfolyosók, melyek
mintha össze akarnák roppantani, termek, melyekben az összes fal minden centiméterét szent ikonok és apró faképek
borították, megfakulva már, mint az ıket festı, régen holt kezek emlékei; durván megmunkált járatok, melyek
egyenesen a pokolba vezettek; nehéz vaskapuk magába a kıbe ágyazva; csarnokok szobrokkal és faragványokkal, a
szenvedı Krisztussal a kereszten, és a Szőzanyával, aki kész közbenjárni a bőnös lelki üdvéért; Poncius Pilátussal, aki a
kezeirıl vérrel mossa le a vért; egy mormogással teli kúttal és mosdótállal.
Itt egy zsarátnok, mely bár égett, fényt nem adott; amott egy másik fáklya, mely már évszázadokkal korábban kialudt.
A sötétség közepette Lucita nem tudta biztosan, melyek az évszázados és melyek a pillanat szülte emlékek. Eddig olyan
jól kizárta ıket, hogy végül még ı maga is elhitte, hogy visszajöhet ide anélkül, hogy ismét elıtörnének. A járatok
tovább vezettek, és ı követte ıket, pedig fogalma sem volt, hogy mi az új, és mit látott már korábban is.
A sötétség egy pillanatra megnyílt, és látta Moncadát, félmeztelenre vetkızve, és önmagát, amint a mellkasán lévı
mély sebbıl mohón issza a vért. A férfi mellkasán lévı göndör, szürke szır csiklandozta az arcát, és a fogai közé akadt.
Gyönyörteljes nyögései elnyomták a csendes zsoltárokat, melyben az egeket magasztalta. Lucita érezte, ahogy a
sötétség szétárad benne, erısebbé teszi, ugyanakkor ideköti ehhez a helyhez, elıször körbefonja, majd elengedi.
Kéjesen ébredt, ahogy finom ujjak, és egy finom fogazatú féső belesimított a hajába. A haja mindig gyönyörő volt.
Selymes, lágy.
Azonban az út, amit választott, keskeny volt és magányos. Nem volt ideje szolgákra, akik amúgy sem voltak
biztonságosak, és ráadásul az Ölelése óta nem látott. Az ezüsthátú üveg megtagadta tıle. Halott volt már a számára, és
önmaga számára is. Annyi éven át gyönyörő haját csak az érintésrıl ismerhette. Meztelenül feküdt, selyempamlagok
alatt, és egy nı simogatta a haját, szétterítette a párnákra, és lágyan kifésült minden bogot, kisimította a kócokat. A nı
ezerszer simította végig, majd még ezerszer. Lucita majdnem el tudta képzelni, majdnem emlékezett rá, hogy milyen
érzés a meleg napsugár, amint az arcára és a csukott szemére süt.
Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, a nı már eltőnt. A szoba apró volt, valaha talán egy szerzetes cellája lehetett.
De a hideg követ színes kárpit fedte, és lábait vastag perzsaszınyeg várta. Széthúzta a takarókat, és, leküzdve a
szédülést, felállt. Meglátta az ajtón lógó fehér köntöst, majd lenézett tulajdon örökkön fiatal meztelen testére. Az
egyszerő köntös az ı ízlésének egy kicsit túl elegáns volt. Ha rajta múlik, nem ilyet választott volna. Majdnem úgy
döntött, hogy a sokkhatás kedvéért meztelenül lép ki a cellából, de aztán beleborzongott a gondolatba, hogy atyja rajta
legelteti a szemeit. Elvette a köntöst és felemelte a kezeit, hogy a ruha redıi kisimuljanak testén. Aztán kinyitotta az
ajtót, és kilépett cellája biztonságából a kavargó árnyak közé.
A lábaira számolatlan évek piszka és pora rakódott. Az ujjaira is, mert bolyongása közben a követ és a freskókat
használta támaszul. Amióta az eszét tudta, a győlölet hajtotta, de most ezt a hővös lángot eltakarta valami. Túl fáradt

33. oldal
 Névtelen
volt a győlölethez, a haraghoz, és már csak üresség maradt. Moncada legyızte, de tudta jól, hogy nem a testére vetett
szemet. Egyszer sem kellett megütnie. Úgysem tudott volna sokáig kitartani akarata ellenében. De ı azt akarta, hogy
szabad akaratából, kényszer nélkül jöjjön el hozzá.
Ahogy Lucita haladt elıre, és az ujjaival követte a szemei elıl rejtett követ, elért egy újabb olyan hatalmas kapuhoz,
mint amelyek idınként elzárták már az útját. Megérezte a jelenlétét, mielıtt meglátta volna, mint ahogy valaki
megérezheti egy szakadék mély őrjét, mielıtt belelépne. Még két kézzel sem volt képes átérni a kaput alkotó rudakat. A
vas hideg volt, mint a téli sír, és mozdíthatatlan, mint a föld maga. A kapun túl az alagút balra kanyarodott és
emelkedni kezdett. Volt egy olyan járat is, amely jobb felé ágazott el. Bal kéz felöl Lucita kevésbé állott levegıt érzett,
amelyet nem itatott át teljesen a rabtartója lelkébıl áradó feketeség. Az oldalfolyosóból dörgı morgás hallatszott, és az
árnyak mozogni kezdtek, mint egy lassan emelkedı hullám. Egyik út sem állt nyitva Lucita elıtt, pont úgy, ahogyan
egyik út sem állhatott nyitva, amit ı vagy az atyja követett volna: Soha sem adná meg magát neki, mint ahogy ı sem
hagyna fel azzal, hogy erre megpróbálja rávenni. Egy olyan ajtóhoz értek, amelyen lehetetlen átlépni. Már évszázadok
óta álltak elıtte, és soha sem léphetik át ezt a határt. És a vér mégis összekötötte ıket.
A valóban lehetséges menekvést máshol kellett keresnie - a Végsı Halálban, vagy az ırületben. Kétségbeeséstıl
marcangolt szívvel tántorodott el a kaputól, és a sötétség utána vetette magát.

*****

Moncada éppen a kápolnában térdelt és imádkozott, amikor meghallotta a nyíló ajtó zaját a háta mögött. A léptek
hangtalanok voltak. Azért jött vajon, hogy elpusztítsa, mint már annyiszor? Nem emelte fel lehajtott fejét, hogy felé
forduljon.
- Imádkozol velem, leányom?
Lucita nem felelt. Elment mellette, az oltárhoz, ahol egyetlen gyertya égett. Az egyszerő fehér köntöst viselte, amit még
Cristobal vitt be neki - klasszikus vonalak, kifogástalan megmunkálás. Természetesen utálta.
Moncada figyelmét nem kerülte el, hogy Lucita csendben maradt. A hívására nem profán feddés volt a válasz, és nem
köpte le, nem is buzdította arra, hogy töltse kedvét magán a keresztjével. Ez már haladásnak számított. Lucita háttal
állt neki, inkább az oltár, a gyertya és a keresztre feszített Krisztus felé fordulva.
- Nem maradhatok itt - mondta Lucita. Moncada felsóhajtott.
- De hiszen oly sokáig voltál távol.
Az oltárra fektette a kezeit, és megtámaszkodva elıre dılt, amíg a bájos haja veszélyesen közel nem került a gyertya
lángjához. Vállai tartásában, nyakában és csüggı fejében fáradtság látszott. Moncada annyi vért adott csak hogy
feléledjen, de annyit már nem, hogy megerısödjön.
- Ha itt tartasz, - mondta - elpusztítom magam.
Moncada meglepıdött a szavain, és azon is, hogy egyáltalán meg tudott lepıdni. A gyermekétıl tagadást várt volna,
igen, na de önpusztítást? Mindig úgy gondolta, hogy az ilyenfajta viselkedés átmeneti állapot csupán, amit elıbb-utóbb
kinı, de amikor belegondolt, hogy saját keze által érje utol a vég... Moncada elnyomta a nevetését. Osztoztak a vérén;
Lucita túl erıs volt ahhoz, hogy sokáig kétségbe eshessen. Nem, ez csak egy húzás volt, amit arra talált ki, hogy
lépésre kényszerítse.
- És hogyan tennéd meg ezt, lányom? - kérdezte. - Nem vagyunk ehhez egy kicsit túl szívósak? Levágnád a saját fejed?
Ez nehéz. Vagy talán sóvárogva tekintesz arra a lángra? Úgy gondolod, hogy bármely láng sokáig éghet a
menedékemben, mielıtt az árnyak kioltanák? Azt hiszed, ha bezárnálak, megszökhetnél valaha is, hogy találkozhass a
nappal?
Megfordult, hogy szembenézzen vele, és Moncada meglátta a köntösét és arcának tökéletes vonalát piszkító
koszfoltokat.
- Találok rá módot, - mondta. - Mindkettınket elpusztítom.
Moncada most már nevetett, de hogy ne bántsa meg túlságosan a lányát, elfojtotta a hahotát.
- Az érzelgıség még kevésbé illik hozzád, kedves gyermekem, mint a cinizmus. De bebizonyítom neked, hogy én csak a
te érdekeidet tartom szem elıtt.
- Te a modern éj gyermeke vagy, lányom. Tudom, tudom, - hárította el az ellenvetést - régen születtél és kaptad meg
az Ölelést. Ha valaki, akkor én igazán tudom. Mégis, benned már akkor is ott éltek a mostani kor eszméi, még mielıtt a
világban elterjedtek volna - függetlenség, függetlenül az ártól és az értelmetlenségtıl, és önérvényesítés akár mások
kárára is. Ezek a tulajdonságok vonzottak hozzád eredetileg, bár akkoriban még én sem értettem teljesen. Igen, az Úr
útjai kifürkészhetetlenek.
- Megadom neked a szabadságot - mondta, és kezét kinyújtotta Lucita felé. A lány habozott, de aztán most mégis
odalépett hozzá - De nem szabad messzire menned. - A csuklójára kulcsolta a kezét, és a ellenkezése ellenére is
szilárdan tartotta - A városban kell maradnod. Cristoballal megfelelı házat szereztetek neked, de nem hagyhatod el a
várost. Ezt megígéred nekem?
- Ez nem szabadság. Csak a lánc hosszabb - mondta Lucita.
Ó igen, ez már az. Moncada magában mosolygott az ellenállásán. Ez volt az a lány, akit ismert, és akit mindenki másnál
jobban szeretett.
- Talán így van, ahogy mondod, de oly sokáig voltam nélküled. De, - fordult félig Lucita felé, miközben lassan
felemelkedett a tördelésbıl - ha nem akarod a hosszabb láncot...
- A városban maradok - mondta kelletlenül.
Moncada visszaereszkedett.
- Tudtam, hogy ezt fogod tenni... amíg vissza nem nyered az erıdet. De az elıtt még részletesen meg fogjuk beszélni a
dolgot.
Moncada kinyújtotta felé a kezét, hogy arcából kisöpörjön egy tincset, de Lucita elfordult tıle. A szelleme kezdett újra
megerısödni. Érdekes lesz megfigyelni, hogy a vére most mennyi ideig tudja Moncada közelében tartani.

34. oldal
 Névtelen
1999 szeptember 27., hétfı, délelıtt 4:04
Plaza Morería
Madrid, Spanyolország

A jelöletlen teherautó, bár majdnem az egész utcát elfoglalta, a kószáló kutyákra, szemetesládákra és fiatal
szerelmesekre ügyet sem vetve száguldott végig a Calle de la Redondillán. A párok bensıséges suttogásai hirtelen az
elhúzó sofırre szórt átkokká változtak. Bár a sőrőn lakott épületek viszonylag újak voltak - az elmúlt egy-kétszáz évben
húzták fel ıket - a meredek és kanyargó utcák nem voltak sokkal alkalmasabbak a közlekedésre, mint évszázadokkal
korábban, amikor még az öreg Arab medina foglalta el ezt a helyet. Mégsem illett volna a sofırhöz, ha biztonságosabb
sebességgel halad, és gyanút keltett volna, míg így csak megijesztette az áldozatait.
Épp hogy átért a plazán, a teherautó az összetorlódó rakomány robajától kísért hangos fékcsikorgással megállt. A kis
boltban Anwar felhúzott egy pólót. Az éjszaka hővös volt, és semmi szükség nem volt arra, hogy az autó
megérkezésétıl felriadt kíváncsiskodó szomszédok gyanúsnak találják, hogy egy félmeztelen idegen segít a
kirakodásnál.
- Rafael! - szaladt ki hálóingben visítva Pilar, az apró szınyegkereskedı az utcára - Reggel kellett volna megérkezned!
Magas hangját visszaverte a macskakı és az aszfalt, olyan éles hangot produkálva, amely könnyedén hasított át a
motor zúgásán, és megfosztotta a szomszédokat a nyugodalmas alvás maradék reményétıl is.
- Sötét van, vagy világos? - korholta a sofırt égnek emelt karokkal.
- Reggel van - mondta Rafael, akit cseppet sem zavart szidalmazása. Belerúgott az ajtóba, ami kivágódott, és hangosan
csapódott a vezetıfülke oldalának.
- Az Isten és a szentek óvják a félkegyelmőeket - hiszen az éjszaka közepén járunk! - panaszolta Pilar - És miért nem
javítod már meg azt az ajtót?
- Jobb, ha nem nyílik ki, amíg vezetek, - mondta Rafael.
- Ai, Garamba. - Pilar a fejét fogta - Szállj le onnan és segíts kirakodni ezeket a szınyegeket. De ne lehelj a fiaimra - a
hülyeség ragályos lehet. Anwar, Mahmud és három másik férfi kisietett a boltból és elkezdte kirakodni az összetekert
szınyegeket, miközben Pilar végig ıket és Rafaelt korholta. Mire Rafael elszáguldott az éjszakába, - vagy reggelbe,
nézıponttól függıen - a szınyegek már takarosan egymás mellé voltak állítva egy zsúfolt raktárhelységben. Egy
szınyeg kivételével, amit egy pinceszobába cipeltek le. Pilar három „fia” visszatért Madrid utcáira, hogy teljesítsék a
rájuk bízott különbözı feladatokat. Anwar és Mahmud kitekerte az utolsó szınyeget, amíg Pilar szakavatottan
eltávolította a szıttes dugaszokat, amik a véletlen napfénytıl védték a középsı részt, és az ott tartózkodó utast.
Fatima mozdulatlanul feküdt, amíg teljesen ki nem csavarták, és a hátán fekve maradt, amíg Anwar és Mahmud felé
nem nyújtották a kezüket, hogy talpra segítsék.
- A, Fatima - fuvolázta Pilar, miközben félresöpörte a két férfit, hogy megölelje az újonnan érkezıt. Az öreg nı Fatima
válláig érhetett, bár Fatima nem volt igazán magas.
Az Asszamita felemelte a kezét, és az öreg ghoul üdvözlését mereven, de nem barátságtalanul fogadta.
- Sok év telt el - mondta Fatima.
- Túl sok év - mondta a ráncos kis öregasszony, és hátralépve megfenyegette az ujjával. Aztán megvonta a vállát, és
minden szemrehányás eltőnt a hangjából. - De megértem, hogy miért nem látogatsz gyakrabban. Az is elég, hogy most
itt vagy. Éhes vagy az utazás után?
Anwar majdnem megsértıdött, mert Pilar sem neki, sem Mahmudnak nem ajánlott frissítıt az érkezésükkor, de hát
nem ık voltak a kedvencei, és amúgy sem származott volna semmi jó a sértıdésbıl. Itt az idıs asszony uralkodott. Ha
Alamut ura a Hegyi Öreg volt, akkor Madridban Pilar volt a Domb Öregasszonya. Hőségesen szolgált, és az elsöprı
Sabbat jelenlét ellenére évszázadok óta hajtott végre hadmőveleteket Haqim gyermekeinek. A „fiai”, kemény ghoulok
egytıl egyig, szakavatottan cserkészték be a Sabbat magányos Káinitáit, és megfosztották ıket vérüktıl, mielıtt
azoknak feltőnhetett volna, hogy körbe vannak véve. Sosem végeztek fontosabb Káinitákkal, vagy a város elöljáróival,
nehogy szembekerüljenek Moncadával, aki rosszakaratot szıtt a hálója közepébıl. Madridban, mint minden más Sabbat
városban, sok kallódó Sabbat vámpír akadt, aki senkinek sem hiányzott. De a fontosabb látogatók számára mindig
akadt vitae Pilar boltjában.
- Köszönöm, de nem kérek - felelte Fatima. - Az éhségem hajt elıre.
Anwar ezen elgondolkodott egy kicsit, mert ez nem lehetett igaz. Amióta megtört az aljas Tremerek átka, és Haqim
gyermekei ismét ihattak Káinita vitae-t, a táplálkozás nem hogy nem csitította el éhségüket, de egyenesen
felkorbácsolta azt. A sokáig megtagadott vér íze hívogató volt. Már sem ı, sem a testvérei nem szorultak rá arra, hogy
halandókból igyanak, vagy az emír által kotyvasztott elixíreket fogyasszák. A Káinita vér arra ösztönözte az
orgyilkosokat, hogy még több Káinita vért keressenek - olyannyira, hogy a korábbiaknál sokkal gyakrabban röppentek
fel híresztelések olyan rafiq-okról, akik megadták magukat a Fenevadnak, Káin rontásának. Lehetett Fatima olyan erıs,
hogy ebbıl mit sem érzett? Vagy csak a tiszta fejet részesítette elınyben a szenvedéllyel szemben? Csak nem attól
tartott, hogy túl jól végzi majd a feladatát?
Úgy tőnt, Pilar nem bántódott meg a visszautasítás miatt. Egy bólintással nyugtázta a választ, majd Anwarhoz fordult.
- Te, - paskolta meg lágyan a kézfejét - hozd fel azt a szınyeget, amikor feljössz - utasította, aztán elindult, felfelé a
lépcsın.
- Gyertek - mondta Fatima, és egyetlen csepp idıt sem vesztegetve egy kisebb szobába vezette ıket, mintha tudta
volna, hogy a térképek ott lesznek kiterítve.
Anwar kötelességtudóan követte. A Mahmuddal való együttdolgozás szülte frusztrációt most elfojtotta a várakozás,
hogy végre Fatimával dolgozhatott. Közel lehet már a támadás idıpontja. Pilar emberei el tudták végezni a rutin
megfigyeléseket. Fatima, Mahmuddal együtt nem jött volna ide ok nélkül. A nı elszántan tanulmányozta a térképeket.
Anwar figyelte, ahogy a szemei minden apró részletet, minden általa és Mahmud által odaírt megjegyzést
megvizsgálnak. Szinte már látta, ahogy egy stratégiát dolgoz ki, a temérdek látszólag össze nem illı tényt
rendszerezve: Moncada rejtekének a belépési pontjai, épületek elhelyezkedése, nyitva tartás, a lakók, leellenırzött
védelmi rendszerek...
Anwar úgy döntött, hogy a célpont csakis Moncada lehet. Mi másért lenne itt maga Fatima? Nem volt itt senki más
halandó, vagy Khayyin olyan ivadéka, aki elég jelentıs lett volna - hacsak Fatima nem Lucitát akarja elkapni. De amikor

35. oldal
 Névtelen
New Yorkban beszélt vele, akkor az volt a benyomása, hogy nem számít Lucita madridi jelenlétére. Fatima nem utalt
arra, hogy a kardinális gyermeke is jelen lesz.
- Mi ez az épület?
Anwar már várta ezt a kérdést. Elıbb azért Mahmudra pillantott, de ı csak bólintott.
- Ebbe a házba ment Lucita ma éjjel - felelte Anwar.
Fatima kezei, melyek különbözı utakat és útvonalakat követtek végig a térképen, hirtelen megmerevedtek.
- Láttam belépni a San Nicolás de las Servitas templomba három éjszakával ezelıtt - magyarázta Anwar - Ma éjjel
kisétált a bejáraton és erre a helyre ment. Nem is fárasztotta magát azzal, hogy megpróbálja álcázni magát, vagy
elkerülje a kíváncsi tekinteteket.
- Nem kell tartania a Sabbat vámpíroktól ebben a városban - mondta Mahmud - Az atyja védelme alatt áll.
- Szerintem ettıl függetlenül sem tartana a Sabbattól - mondta Anwar.
Lucita antitribu volt, és a klánja ellen fordult - a hőtlenség pedig egy újabb megbocsáthatatlan vétek Anwar szemében.
Azonban nem sokan akadtak hajdani klántársai között, vagy ha jobban belegondolt, az egész Sabbaton belül, akik
komoly fenyegetést jelenthettek volna rá nézve. Anwar ezen a héten látta meg ıt elıször, és neki nem olyan fajtának
tőnt, aki elrejtızne félelmében.
- Mindenki szeme láttára sétált az utcán. Nem értem, hogy élhetett túl ilyen sokáig.
Fatima még mindig az asztal fölé hajolt, és a térképekre meredt, de már nem látta ıket. Inkább csak ott voltak elıtte,
és ı nem mozdult arrébb.
- Nem vette észre, hogy követed? - kérdezte Fatima, de továbbra sem pillantott fel.
- Semmit sem tettem, amibıl a jelenlétemre következtethetett volna - mondta Anwar.
A három orgyilkos csendben állt jó néhány percig. Anwar nem vette le a szemét Fatimáról, aki viszont a térképekbıl
nem emelte fel a tekintetét. Fentrıl súrlódó és puffanó hangok utaltak arra, hogy Pilar az új szınyegeket rendezgeti.
- Ügyelj rá, hogy megfigyelés alá kerüljön - mondta végül Fatima.
- Van valami kifogásod az ellen, ha Pilar valamelyik csapatát állítom rá a feladatra? - kérdezte Mahmud. - Vagy inkább
azt szeretnéd, ha közülünk valaki csinálná?
- Pilar emberei a mi népünk. Megfelelıek lesznek - mondta Fatima.
Anwar is erre a válaszra számított. Hacsak nem Lucita volt a célpont, semmi szükség nem volt arra, hogy a
megfigyelése lefoglalja valamelyiküket. Úgy tőnt, beigazolódik a gyanúja, hogy Fatima nem számított Lucita jelenlétére
itt Madridban, és hogy nem Moncada gyermekét jött elpusztítani.
Mahmud csendesen elfordult, elhagyta a kis szobát. Felfelé indult, hogy megszervezze Lucita megfigyeltetését. Anwar
maradt. Ott állt, és figyelte a térképekre meredı Fatimát. Akkor sem fordult el, amikor a másik végre felpillantott, és
tekintetük összefonódott. Tudni szerette volna, hogy mi jár a fejében. Mire gondolhatott a nagy Fatima? Most
szabadjára engedhette az intellektusát és a gyilkos ösztöneit. Ennyit Anwar is látott, de akárcsak New Yorkban, a sötét
szemek mögött játszódó események most is rejtve maradtak elıle. Miben különböztek - mivel múlták felül - az ı
elıkészületei a sajátjait?
- Moncada - mondta Fatima bevezetı nélkül, megszakítva Anwar gondolatmenetét.
- A célpont?
Fatima bólintott.
Anwar elméje egyetlen pillanat alatt fordult a kardinális rejtekének részletei, a Fatima által rendelkezésére bocsátott
információ, és az általa az elmúlt néhány éj során szerzett adatok felé. A fél tucat ismert bejárat közül vajon melyik
bizonyul a legkönnyebben, legkisebb feltőnéssel hozzáférhetınek? Az Alfonzo V nem volt túl esélyes. A hotelben
gyakran szálltak meg Moncada vendégei, és a biztonság ott valószínőleg szigorúbb volt. Az opera ígéretesebbnek tőnt, a
sok emberrel, aki éjjel - nappal jött-ment ott. És persze mindig ott volt még maga a templom...
A baj az volt, és ezt Anwar is jól tudta, hogy még a legújabb ismereteik is csak külsıségekre korlátozódtak. A könnyen,
titokban behatoló orgyilkos útja nem lesz feltétlenül könnyő a továbbiakban is, ha egyszer belépett Moncada rejtekébe.
Azonban ha a kardinális megérte a pénzét - és nem élt volna túl ennyi ideig belsı viszályairól híres Sabbatban, ha nem
lenne így - a legkönnyebben hozzáférhetı bejáratok rendelkeztek egyúttal a legáthatolhatatlanabb belsı védelemmel is.
Ezek a tényezık azonban, melyeket Anwar épp elkezdett végiggondolni magában, eltörpültek jelentıségükben az öröm
mellett, amit azért érzett, mert Fatima megosztotta vele a célpont kilétét. Megbízott benne. Ez egy olyan részlet volt,
aminek az ismeretére még nem volt feltétlenül szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse a kötelességeit. Nyilvánvalóan
Fatima számított az ı meglátásaira is - és méltónak tartotta ennek a mindennél fontosabb információnak a birtoklására.
Vagy, gondolta kevesebb öngratulációval, azt is gondolhatta, hogy már úgyis rájött a célpont személyére, ami igaz is
volt, a gondolkodását akarta serkenteni a találgatások okozta elkalandozás elhárításával.
Így vagy úgy, de Fatima megbízott benne. Tanúbizonyságot tett a belé vetett bizalmáról. Anwar megpróbált nem
fellélegezni, nehogy úgy viselkedjen, mint egy száját tátó kezdı.
- Mahmud jó véleménnyel van rólad - mondta Fatima.
Anwar ezt egy éles bólintással vette tudomásul, és figyelmét ismét a térképek felé irányította. Még buzgóbban akart
segíteni ennek a nınek, mint valaha, aki ilyen tisztelettel adózott neki, és akinek a sikere határtalan elismerést hozna
neki.

1999 szeptember 30., csütörtök, délelıtt 1:42

Cava de San Miguel
Madrid, Spanyolország

Madrid egy új ruhákba bújtatott régi város volt. Fatima a Plaza Mayor alatt állt. Közel volt ugyan a tapas bárok sorát
megtöltı élénk embersereghez, de mégis elkülönült tıle. Halandók haladtak az egyik létesítménytıl a másik felé
követve az étel, az ital és a zene hívását. A nyilvánvaló turistákból a fiatal európaiak voltak a legtöbben. Az öregebb
amerikaiak és japánok, csupa esetlenség és villogó vakuk, már órákkal ezelıtt visszavonultak a hotelszobáik jelentette
biztonságba. Sok ıshonos Madrinero is engedett az éjszakának. Vígan mulatoztak a lankás fıút mentén.

36. oldal
 Névtelen
Azonban Fatima elıl nem rejtette el a hullámzó ünneplés az alatta meghúzódó küzdelmet és halált. Maguk a vidáman
elrendezett bárok is errıl a múltról beszéltek. Az üzletek homlokzatai beépültek a fenti plaza támfalába. Az idıjárás
koptatta kövek ugyanazok voltak, amelyek évszázadokkal korábban néztek az utcákra, amikor keresztény ölt mórt, és
mór keresztényt. A modern, díszes kellékek, mint a város újabban épített részei, meghazudtolták a múlt tragédiáit. Az
emberiség emlékezete rövid volt, nehogy a lelkiismeret teljesen megfojtsa az életet.
És az emberiség közé keveredve ott volt a szörnyő és az embertelen is. Ki jobban, ki kevésbé jól játszotta a halandó lét
színjátékát. Próbáltak úgy tenni, mintha ık is halandók lennének, akikre vadásztak. Mert a Sabbat megvetette az
tehetetlen Kamarilla Maskarádéját, pedig a szükségbıl kifolyólag ı maga is hasonló elveket követett - igaz, néha elég
lazán. A Sabbat Káinitái talán csak a vágómarháknak tekintik az emberiséget, ám ez mit sem változtat a tényen, hogy a
tömegesen feleszmélt emberek el tudnák pusztítani az élıholtakat. Így a rengeteg megfontolatlan fiatal ellenére még az
ırjöngök között is volt egy gyakorlatban betartatott Maskarádé. Elég ironikus volt, hogy azokban a Sabbat városokban,
ahol egy öreg vámpír uralkodott, mint tette azt Moncada Madridban, az élıholt populációt kordában tartották, és a fiatal
vámpírokat figyelemmel kísérték. A Kamarilla és a Sabbat között kisebb volt a különbség, mint azt a szekták tagjai
közül sokan hinni szerették volna. Fatima szempontjából nem volt különbség. Haqim, aki önkezétıl vált halhatatlanná,
végül minden Káinita vért visszakövetel majd.
Fatima hálás volt azért a sok dologért, ami lefoglalta. Az este nagy részét azzal töltötte, hogy az Anwar és Mahmud által
már megerısített értesüléseket ellenırizte újra. Mahmudról már régen tudta, hogy megbízható. Anwar is bizonyítani
látszott. Fatimának nem kellett kijavítania a két orgyilkos, vagy Pilar tapasztalt ghoul csapata által tett megfigyeléseket.
Nem mintha az ellenkezıjére számított volna. Felesleges volt újra végigjárni a többiek útját, egy olyan biztonsági
intézkedés, amit elhagyott volna, ha fontosabb a gyorsaság. Egyetlen lényeges indoka volt, amiért ilyen lassan haladt a
küldetéssel: függetlenül a többi Asszamita által összegyőjtött temérdek információtól, ami a Moncada kardinális
menedékébe vezetı bejáratok ırzésérıl szólt, sem ı, sem a többiek nem tudhatták, hogy mi vár rájuk, amint
áthatolnak a legkülsı védelmi vonalakon.
Fatima három lehetıséget látott, hogy orvosolja ezt a hiányosságot. Az elsı, hogy kémeket használ. Parmenides nem
az egyetlen olyan tagja volt a testvériségnek, aki ilyen bizalmas információ birtokába juthatott. Al-Ashrad támogatta
Fatima javaslatát, hogy mindenkit utasítsanak információszerzésre, akinek Lasombra vagy Sabbat kapcsolatai vannak.
Nem segítene a helyzetén, ha kitudódna a célpont személye, de Haqim gyermekei szakértınek számítottak abban, hogy
úgy találjanak meg válaszokat, hogy senkinek nem tőnik fel, hogy egyáltalán megkérdezték ıket.
A második, Fatima számára rokonszenvesebb megoldás a kínvallatás volt. Haqim gyermekei abban sem voltak
járatlanok, hogy ilyen módszerrel tudják meg, amit akarnak. Míg egy kém jelentését másod-, vagy harmadkézbıl kell
megítélni, a kelı nap elsı sugarait bırén érzı Káinita gyakran beszélt megbízhatóan olyan dolgokról, melyekkel
bensıséges ismeretségben állt. Az igazi nehézség az volt, hogy megfelelı alanyt találjanak, akit nem kezdenek el túl
hamar hiányolni. Voltak Káiniták, akik meglátogatták Moncadát rejtekében, bár nem voltak túl sokan. A kardinális
magányos lélek volt. Ezzel kapcsolatban is világszerte Asszamiták latolgatták a lehetıségeket. Az végsı lehetıség, és
Fatima kénytelen lesz ezt alkalmazni, ha a másik kettı kudarcot vall, a felderítetlen behatolás. Bár nem ma éjjel kellett
a kardinális ellen elindulnia, és valószínőleg jó pár éjen át még nem is kell, de Al-Ashrad egyértelmővé tette számára,
hogy a kardinálist hamarosan el kell pusztítani.
Fatima kivár majd, amíg érzése szerint megteheti, de ha már nincs remény arra, hogy újabb titkokra derítsen fényt,
akkor azonnal nekiindul. Az évek során számtalanszor behatolt már boszorkánymesterek és varázslók erıdjeibe, és
királyoknak, királynıknek és egyéb állami vezetıknek játszotta ki a védelmeit. Pusztított már el Káinitát minden
klánból, hercegeket és érsekeket a halálos rejtekükben. De egyikük sem volt még a Sabbat kardinálisa. Egyikük sem
volt Ambrosio Luis Moncada. Egyikük sem volt Lucita atyja.
Fatima megrázta a fejét. Elfoglalt volt, nem gondolt Lucitára - valójában mindenre gondolt, csak Lucitára nem. De volt
egy gyakorlati kérdés, amit a Sötét Rózsa jelenléte felvetett. Elárulta-e Lucita a küldetését? Fatima találkozott Lucitával,
és érzelmi okokból - gyengeségbıl - beszélt neki az atyja ellen készülı merényletrıl. A döntéseibe nem szólt bele a
gyakorlatiasság. Győlölte-e Lucita eléggé az atyját ahhoz, hogy segítsen? Volt-e olyan erıs az alapvetı hősége felé,
hogy figyelmeztesse? Fatima tudta, hogy ezek a lehetıségek léteztek, és mégis figyelmen kívül hagyta ıket. Annyira
távolinak tőntek.
Fatima nem is tudta, pontosan milyen reakciót vár Lucitától. Úgy gondolta, hogy a Lasombra orgyilkos valószínőleg
inkább a saját ügyeivel foglalkozna - mint azt mindig is tette - és inkább kimaradna az egészbıl.
Amire Fatima nem számított az az volt, hogy Lucita Madridba utazik, hogy meglátogassa az atyját. Az értesülései
szerint majdnem egy évszázad óta elıször tett ilyet.
Így Lucita lett a rejtvény végsı megoldása, az utolsó nyom, amin a kémek és a kínzások eredményein kívül
elindulhatott. Mielıtt próbát tesz majd, tudnia kell, figyelmeztette-e Lucita az atyját. Akarata ellenére elöntötte az
izgalom az újabb találkozás gondolatára. Ez volt az, amit egyszerre várt mindennél jobban és szeretett volna mindennél
jobban elkerülni.
Ahogy Fatima apró, zárt labdába gyömöszölte ezen érzelmeit, az emberiség hullámai keresztülsöpörtek az utca tapas
bárjain. Egyetlen halandó sem jött a közelébe. Akik véletlenül felé közeledtek volna, valamiért tettek egy ívet hogy
elkerüljék a helyet, ahol egy árnyas épület falának támaszkodott. Egyetlen halandó sem vette észre, és abban is biztos
volt, hogy a közöttük bujkáló kimunkálatlan elméjő Sabbatisták sem vehetik észre.
Aztán Fatima észrevett valamit.
Mozgásra lett figyelmes. Egy test az emberek rengetegében, ami ott van, és aztán már nincsen ott. Őr, amely egy
pillanattal korábban még el volt foglalva, de most már üres. Fatima figyelme azonnal teljes egészében a mostra és az
ittre összpontosított. Fürkészte a hömpölygı tömeget, de semmi szokatlant nem látott. Aztán újra mozgás, egy kicsit
jobbra. Vajon volt-e valaki a tömegben, észrevétlen, vagy csak képzelıdött?
Fatima mindig mozgásban maradt - nem volt az a fajfa, aki képzelıdni szokott.
Elhaladt a közeli emberek mellett, akik látszólag mit sem vettek észre belıle, sem abból, amit látni vélt. A turisták és a
bárok törzsvendégei megérezni látszottak Fatima következı lépéseit, és mindig úgy mozdultak, hogy utat engedjenek
neki. Nem hatalmas hullámokban váltak szét, mint Mózes elıtt a Vörös Tenger, hanem mindegyikük a saját útján járva,
mint az ablaküvegen lefolyó patakocskák. Fatima átrobogott az üresen hagyott helyeken, gyorsan kiért a sőrőbb
tömegbıl, és szinte futósebességre gyorsított.

37. oldal
 Névtelen
A következı sarkon megállt. Bármerre nézett, mit sem sejtı halandókat látott sétálni. Nem volt újabb bevillanó mozgás,
vagy fantom a periférikus látásán, ami irányt mutatott volna neki. Azonban volt valami, amit érzett, szinte ki tudta
szagolni - valami zavar a levegıben, egy nyom, amit egy nagyon gyors személy hagyott maga után. De senki sem volt
olyan közel, hogy ilyen tőnı nyomot hagyhatott volna. Egyetlen halandó sem.
Fatima balra fordult és tovább haladt a hosszú, tekergızı háztömb mentén. Átvágott az embercsoportokon, amelyek a
tapas bároktól távolodva lassan ritkulni kezdtek. A nyom, a levegı csalfa játéka még mindig jelen volt. Úgy húzódott a
halandók között, mintha azok szilárd akadályok lennének. Ha követni tudja a múló nyomot, mielıtt az szétoszlik és
visszasüpped a Madridi éjszakába, Fatima megtalálhatja azt, aki - vagy ami - véletlenül felhívta magára a figyelmét.
Vagy nem annyira véletlenül.
Tovább haladt észak felé egy széles sugárúton. Az utcák nevei nem jelentettek már semmit. A halandók kis homályos
foltok voltak. Fatima már nem rejtette magát az elméjük elıl. Úgysem tudnák, mi húzott el mellettük, és teljesen
lekötötte a figyelmét a szétoszló léggomoly, mely nem maradhatott fenn tovább néhány másodpercnél. Közel lehetett.
Nagyon közel.
A sebesség, amivel a nyomot követte, komoly veszélyt rejtett magában. Kelepce. Bármi legyen is, amit követ, a végén
csapdába is vezetheti, de Fatima volt annyira magabiztos, hogy úgy gondolja, még a leghalálosabb csapdával is el tud
bánni. És nem fordíthatott csak úgy hátat ennek a valaminek, ennek a jelenlétnek. Nyilvánvalóan nem halandó volt, és
nem is a töröm-zúzom Sabbathoz tartozhatott. Nem olyan érzés volt, mintha a kardinálishoz vagy az árnyuraló
szolgáihoz lenne köze. Ilyen gyors és osonó mozgásra még Lucita sem lehetett képes. Fatima társai közül csak kevesen
követhették volna ezt a nyomot. Ezt a fenyegetést nem hagyhatta figyelmen kívül. Ha nem tudja meg, mi volt ez, akkor
komoly kockázatot vállal a küldetése szempontjából. Így hát követte. Akár van csapda, akár nincs. Haqim vére
gyızedelmeskedni fog.
A jelenlét - legyen akár vadász, akár préda - tekergı útvonalon vezette, keskeny, macskaköves sikátorokon keresztül.
Délnek fordult, és párhuzamosan elment olyan utcák mellett, amelyeken épp az imént haladt keresztül. Aztán újabb
irányváltoztatás után nyugatnak fordult. Fatima minden lépéssel, minden sarkon úgy érezte, hogy mindjárt beéri. De
mindig épp hogy lemaradt róla. Elıtte volt, csak a következı sarkon túl. A levegı kavargott, mintha valaki épp az imént
haladt volna el ott. Valaki elhaladt. És mégsem volt ott senki.
És aztán már nem volt nyom.
Fatima azt hitte, hogy csak elvétette egy pillanatra, de amint kiterjesztette az érzékeit, az apró örvények már nem
voltak ott. A levegı nem volt teljesen mozdulatlan, de a sokatmondó kavargás eltőnt.
Belekerült néhány másodpercébe, mire Fatima felismerte a környezetét, és a figyelme - melyet teljesen az apró
környezeti ingerekre összpontosított - ismét a tágabb környezete felé forduljon. Felismerte az épületeket, az utcákat és
az autókat. A széles Calle de Bailénen állt, pont szemben a Sabatini Kertekkel, nem messze a Palacio Reáltól.
Nem volt benne biztos, hogy elvesztette a nyomot, vagy a nyom ért véget. A másodikra gyanakodott, de még ha csak
félrelépett is, már akkor is késı volt visszazökkenni. A nyom mindenhol csak néhány másodpercig létezett. Pedig olyan
közel volt már.
Elképzelhetı lehetett-e, kezdett gondolkodni, hogy a prédája hirtelen álcázni kezdte a haladását? Vagy felgyorsult, és
megnövelte a távolságot kettejük között? Egy személy esetén a levegı ugyanolyan gyorsan csitulna el. A hullámok
inkább függtek a tömegtıl, mint a sebességtıl. Ha a célpontja szándékosan vezette ide - ha eddig is lehagyhatta volna,
de mégis engedte, hogy kövesse - az csapdára utalt. De ahogy Fatima az utcát fürkészte, nem úgy tőnt neki, mintha ez
a kivilágított köztér ideális helyszíne lett volna egy orvtámadásnak.
Itt-ott néhány autó húzott el; egyik sem tőnt gyanúsnak. Fatima tőnt az egyetlen gyalogosnak háztömbökön belül, és
ez elég hihetetlen volt. Minél többet gondolkodott rajta, annál biztosabb lett benne, hogy szándékosan vezették ide - de
ki lehetett az, és vajon miért tette?
Mivel Calle de Bailen nem kínált fel túl sok választ, Fatima határozott léptekkel átkelt az úttesten, és anélkül, hogy
megtört volna a lendülete, átvetette magát a Jardín Sabatinit szegélyezı vaskerítésen és a borókabokor-soron.
Védekezı guggolásban ért földet. A sötétben erıteljesebb volt a különbözı virágok, fák, és bozótok illata, mint a tompa
színek. Azonban mindössze néhány másodpercnyi megfigyelés után a kert legszembetőnıbb jellemzıinek a növények
közt elszórt izgatott mozgolódás, és a barátságtalan hangok - elnyújtott nyávogás, mint a kínzott, fájdalomban vergıdı
gyermekeké - bizonyultak.
Macskák. A kertek több száz kóbor macska otthonául szolgáltak, és most is tele voltak velük. Mindegyik féltékenyen
ırizte a saját területét, ami persze jó néhány másikét átfedte. Az éji harcok ezt a nyugodalmas menedéknek szánt
helyet egy kavargó, üvöltözı, vérrel teli torz kondérrá változtatták. Fatima onnan is érezte a vér szagát, ahol éppen
térdelt. Szaglásával nyomon tudta követni a kiharapott fülő macskát, vagy azt a másikat, amelyiknek szinte teljesen
kikarmolták a szemeit.
A kertek és a különféle mészárlási jelenetek nem zavarták Fatimát. Volt már itt. Hozott ilyen helyekre fida'i-kat edzeni.
Becserkészni és elkapni egy vad macskát sokkal nehezebb volt, mint levadászni egy egyszerő halandót, és a
kóbormacskák senkinek sem hiányoztak. És ott volt még az az elıny is, hogy még a sikeres vadász is végezhette
fájdalmas karmolással vagy harapással, ha nem volt elég figyelmes, ez pedig segített megedzeni a figyelmét a
következı vadászatra.
Minden hangra és mozgásra odafigyelve Fatima óvatosan beljebb hatolt a kertekbe. Nem riasztotta meg a macskákat.
Folytatták éji cserkészéseiket, mit sem sejtve a jelenlétérıl. Alacsonyan mozgott, elıre araszolva az ösvény mentén.
Ahogy a macskák nem vehették észre ıt, úgy ı sem vehette észre, amit be akart cserkészni. Semmi jel nem utalt rá,
Fatima mégis érezte a csontjaiban, hogy itt van, és vár rá. Elég sokáig élt túl ahhoz, hogy megtanuljon bízni az
ösztöneiben; tulajdonképpen azért élt túl ilyen sokáig, mert mindig megbízott az ösztöneiben.
És az ösztönei ismét nem tévedtek.
Elıtte az ösvényen az egyik vézna macska feküdt, a feje hátrahajtva, a torka felnyitva. Az alatta és körülötte még
mindig terjedı vértócsában egy barna és fehér szırcsomó úszott. Friss halál. Fatima méterekrıl megérezte a vér
szagát.
A helyett, hogy egyenesen folytatta volna az útját, jobb oldalt becsúszott a bozótba, és széles ívben megkerülte a
szerencsétlen macskát. Ha Fatimát meg akarnák támadni, akkor a halott állat lenne a végsı csali. Akárki is volt a
nyomában, azt akarta, hogy vizsgálja meg jobban. Valóban ennyire alábecsülték volna?

38. oldal
 Névtelen
Ahogy körbement, a macskák szüntelen hangjai távolodni látszottak. Azok, amelyek elég közel voltak, megérezték hogy
mi történt a szomszédjukkal, és szétszóródtak. Ösztön és félelem. A macskaféléknek ez egy és ugyanaz volt; Fatima
azonban csak az elıbbit ismerte.
Figyelt bármilyen más zavarra is: bármire, ami mozog, elhajló vagy letörı növényekre, lábnyomokra a földben,
elpattanó gallyakra. A macska vérének az illata elnyomott minden más illatot. Az ív félkörré teljesedett. Visszaért az
ösvényre, csak távolabb, és még mindig nem történt semmi. Semmi jele nem volt, hogy ki vagy mi vezette ide, és
végzett a balsorsú kóbormacskával.
Furcsa. Fatima úgy gondolta, hogy egyetlen személyt követett a Plaza Mayortól, pedig ha valaki el akarta kapni, annak
a meglepetésen kívül valószínőleg túlerıre is szüksége lenne. És mégsem látta nyomát senkinek.
Folytatta a körívet, és az ösvény másik oldalán tért vissza az eredeti helyzetébe. Senki. Semmi. Ott állt, ahol pár
perccel azelıtt, és a vér szaga ült az orrában. Tökéletesen biztos volt benne, hogy ki kell derítenie, ki volt a felelıs
mindezért. Biztosra kell mennie, hogy semmi se veszélyeztethesse a küldetését.
Így hát lassan megközelítette a macska holttestét. Óvatosan. Olyan hiperérzékenyen, mint amikor a nyomot követte
erre a helyre. Haqim vére minden hangot megmutatott neki; a szemei minden egyes levél alakját befogadták. A vér
illata úgy öntötte el, mintha literszám locsolták volna a lába elé.
Elért a tetemig, megállt fölötte - majd megpördült, a dzsambiája a kezében. Ott állt az üldözötté vált üldözıje, azon a
ponton, ahol ı elıször megtorpant.
A karjai nyugodtan lógtak az oldalán; a fürge és halálos kezek üresek voltak. Furcsa módon modern öltözéket viselt,
ami nem illett az este hidegéhez: ujjatlan fehér pólót és farmert, ám mezítláb volt. Az álla, Fatima emlékezett rá, túl
keskenynek és élesnek tőnt, hogy jól illeszkedjen széles arcának többi részéhez. Meredek homloka és széles arca véres
volt - a macska vérétıl. A vörös nagyon sötét volt a bırén, ami az eredeti egyiptomi árnyalat sok év alatt besötétedett
változata volt.
- Thetmes - mondta ki Fatima a nevét.
A másik látványa elıször megdöbbentette, de aztán cseltıl tartva ismét figyelni kezdett. Thetmes már-már
tisztelgésszerően odabiccentett neki.
- Én vagyok.
Fatima közelebb araszolt, és fáradtan szemügyre vette. Az elıtte álló személynek ugyanolyan volt a stílusa, mint Fatima
atyjának. Ha ez egy álca, akkor híján van a látható hibáknak. A tartás, az arckifejezés, a hanghordozás és a hangszín -
mind tökéletes volt. És a vér. A macska vérének közönséges szaga alól is megérezte. Haqim vére. Az atyjának a vére.
Fatima közelebb lépett hozzá, immáron megbizonyosodva kilétérıl. Valóban ez volt az az öreg, aki annak idején
bevezette ıt a testvériségbe. Visszadugta a hüvelyébe a pengéjét, és összetette a kezeit.
- Salaam.
Thetmes ismét bólintott. A teste szikár és kemény volt. A vállai és könyökei olyanok voltak, mint a göcsörtök egy öreg
fán - amelyik kiállta az idı próbáját, és túlélt már árvizet, tőzvészt és szárazságot. Kimondhatatlan erı rejtezett
ezekben a karokban, ebben a testben.
- Nem tudtam, hogy visszatértél közénk - mondta Fatima.
- Sosem hagytalak el benneteket - mondta Thetmes. A szemei feketék voltak, mint az éj. Fatima nem tudta, mire vélje
ezt a választ. Megadta magát a torpornak, és visszavonult abba az érzéketlen alvásba, amibe az öregek néha
visszavonulnak.
- Mindig mindannyian együtt vagyunk - mondta ki Fatima a mantrát, de valami nem volt rendjén. Atyjának arcán
valami mosolyszerő jelent meg. - Nem az írásról beszéltél.
- Nem. - Thetmes ennyit mondott csupán, aztán csak állt ott, és figyelte ıt.
- Akkor?
- Nem adtam magam az alvásnak - mondta Thetmes.
A hangja úgy visszhangzott Fatima fülében, mintha hirtelen furcsa visszhang telepedett volna a kertre. A szavak csak
lassan ülepedtek le, és Fatima csak lassan fogta fel az értelmüket. És még eztán is csak több kérdést vetettek fel, mint
amennyit megválaszoltak.
- De te... - Fatima küzdött, kereste a szavakat, amelyekkel felelhetett volna az övéire, melyeket nem értett - Te kalifa
voltál. Lemondtál.
- Az voltam. És lemondtam. - újabb válaszok, amelyek nem adtak választ semmire.
- Miért?
- Szükség volt rá - a mosolyszerőség mostanra eltőnt. Fatima zavara láthatóan csak rövid ideig szórakoztatta. -
Elfoglalt voltam az elmúlt néhány évben. - Az arckifejezése megkeményedett valamennyire Fatima továbbra is
hitetlenkedı pillantása láttán. - Megkérdıjelezed az öregeidet? - kérdezte élesen.
- Bízom bennük - felelte Fatima - De nem mindig értem meg ıket.
- A fida'i-ok mindig megértenek téged?
Fatima bólintott, és elismerve az atyja igazát.
- Tudod, amit tudnod kell - mondta Thetmes - Tudod, amire szükséged lehet.
Fatima ismét bólintott. A szavakat ugyanolyan jól ismerte, mint a salah szavait. Hányszor korholt már meg egy
faggatózó fida'i-t, amikor azt akarta tudni, amit nem kellett tudnia? Mégis, sokkal könnyebben kérdezett az atyjától,
mint bármelyik másik öregtıl, és ı finoman támogatta is a függetlenségét. Talán megbocsátott neki. Vagy, figyelembe
véve, hogy miket ért el, ez volt a jussa. Akárcsak az emír, aki szintén több szabadságot adott neki, mint másoknak.
Még nála öregebbeknél is többet.
Al-Ashrad gondolata eszébe juttatta Elijah Ahmedet, aki átvette Thetmes helyét a kalifa székében.
- Elijah Ahmed tud róla? - kérdezte meg egyenesen. Ez a fortély, amit Thetmes mővelt, hallatlan volt. Alamut kalifája
nem mondhatott le csak úgy egyszerően. Mi vihette rá, hogy ilyesmit tegyen? Bizonyára a mostani kalifa tudott róla, és
az emír...
- Elijah Ahmed nincs többé - mondta Thetmes.
Egy pillanatig Fatima fülei számára az atyja hangja elkeveredett a macskák távoli nyávogásával és visításával, és a
hangok megkülönböztethetetlenekké váltak - olyan zajok voltak, amelyek jelentést hordoztak ugyan, de számára mégis
érthetetlenek voltak. Nem tudott felelni. Amit hallott, az túlságosan ellentmondott mindannak, amit tudott - amiben

39. oldal
 Névtelen
hitt.
- Nem tudtad - mondta Thetmes. Nem kérdés volt. És a kijelentése ki nem mondott következtetést tartalmazott: Nem
tudtad. Nem kellett tudnod.
- Elijah Ahmedet elpusztították? - Fatima szavai gyengén szálltak tova az éjszakában. Ha Thetmes nem bólintott volna
csendben, maga sem tudta volna, kimondta-e ıket, vagy sem. - Hogyan?
- A hijra útja hosszú, - mondta Thetmes - de közeledünk a végéhez. A hatalmas Alamut csak az elsı volt az ösvény
mellett álló három erıd közül. A hírnök visszatért közénk, és az ı keze által miénk a második erıd.
- Tajdid - mondta Fatima. A vér felélesztése, a Tremere átok megtörése. - De al-Ashrad...
- Évszázadokon át dolgozott, hogy az átok megtörhessen - fejezte be Thetmes a gondolatát - Igen. És bár hatalmas
varázsló, nem volt képes szembeszállni a boszorkánymesterek hatalmával, amelynek Haqim gyermekei alávetették
magukat. És amire évszázadok alatt képtelen volt ez a hatalmas varázsló, az a hírnöknek csupán néhány órájába
került.
- Ur-Shulgi.
A hírnök. Fatima számára ez egy legendákkal övezett név volt. De ha valóban Haqim második gyermeke, és nem
al-Ashrad tudta megtörni az átkot, akkor miért a látszatkeltés? Miért nem tudott errıl a testvériség? Fatima nem is tette
már fel a kérdéseket, mert tudta jól a választ: Nem tudtad. Nem kellett tudnod.
De most Thetmes elmondta neki. Akármi is legyen az indítéka, elmondta neki. Fatima érezte, ahogy a talaj kicsúszik a
lábai alól. Már nem öreg raqif volt, hanem tudatlan fida'i, és az atyja megosztotta vele a tudását. Minden szó titkokat
fedett fel elıtte, és minden újabb titokkal, amit megtudott, fájdalmasan rá kellett eszmélnie, hogy mennyi mindent nem
tudott még. Még mindig.
- Akkor... ur-Shulgi volt az?
- Haqim nevében visszavette a kalifa vérét - mondta Thetmes.
- De miért? - Fatima majdnem annyi ideje ismerte Elijah Ahmedet, mint magát Thetmest.
Küzdött a hitetlenkedés ellen. Kereste a hit erejét, hogy ne kelljen megértenie semmit, de nem látta az okokat. Nem
látta az okot, amiért Elijah Ahmednek pusztulnia kellett, és amiért ı, egy öreg, ilyen tudatlannak kell érezze magát.
Hogyan tudná megfelelıen szolgálni Haqimot, ha ennyi minden rejtve volt elıle?
- Miért? - ismételte meg Thetmes a kérdést. A Fatima mögött fekvı élettelen macska felé mutatott. - Miért veszett el az
a lény?
- Mert az élete a te célodat szolgálta - mondta Fatima - Mert a vérének a szaga elnyomta a jelenlétedet.
Thetmes elismerıen bólintott.
- Jól szóltál. Az élete az én célomat szolgálta. Mindannyiunk élete Haqim felsıbb céljait szolgálja - amíg engedi, hogy
szolgáljuk. Eljött az idı, hogy az igazhitőek bizonyságot tegyenek értékükrıl
- Hogy fennmaradhassanak - mondta Fatima. Ezeket a szavakat használta al-Ashrad.
- Igen - felelte Thetmes. Fatima felé lépett, kinyújtotta a kezét és a vállára tette. Évek óta most ért elıször hozzá. -
Hogy az igazhitőek fennmaradhassanak.
- És Elijah Ahmed nem volt igazhitő?
A kérdésének éle volt. Soha életében nem beszélt még így az atyjával, vagy bármely nála öregebbel.
Thetmes visszahúzta a kezét a válláról, nem annyira megbántottan, hanem inkább lassan. Óvatos mozdulat volt.
- Elijah Ahmed... megtévedt.
Fatima kemény szavakat nyelt vissza. Tudta, hogy ez nem volt igaz - legalábbis úgy nem, ahogy ı a hitet ismerte, és
amit neki a megtévedt jelentett. A kalifa - az elpusztított kalifa, Thetmes beszámolója alapján - ugyanolyan hő volt,
mint ı maga. Létezését Haqimnak szentelte.
- Elijah Ahmed túl sokat foglalkozott Mohamed tanításaival - mondta Thetmes. - Akárcsak Jamal és...
Jamal. Fatima nem hitte, hogy egyetlen este alatt ennyiszer meg tud borzongani. Jamal. Alamut ura. A Hegyi Öreg.
Jamal hite gyengének találtatott? Jamal elpusztult, és a vérét a legöregebb visszakapta? Lehetetlen. Annyira lehetetlen,
mint hogy Fatimát egy feldühödött kurd támadja meg Alamut szent termeiben.
Fatima tekintete Thetmes szájára tapadt, a nyelvére. Az elméje megragadta a szavait, és követte az általuk mutatott
utat.
- Mint én - mondta kihívóan. Thetmes rezzenéstelenül figyelte, az arckifejezésén semmi sem látszott. Karjai ismét az
oldalán lógtak.
- „Mások”-at akartam mondani. Biztos vagyok benne, hogy erıs a szíved és rendíthetetlen a hited. A Végsı Éjszakák
közelednek, Fatima. Már nincsen helye mohamedánoknak közö...
- Nem vagyunk mohamedánok - mondta Fatima élesen. - Mohamed az utolsó próféta. A prófétákat tiszteljük. Nem
imádjuk. Istent imádjuk.
- Engem akarsz kioktatni, gyermeken?
- Sértegetni akarsz? - vágott vissza Fatima. - Idevezetsz, majd ilyen dolgokat hordasz össze, mint hogy nincs már...
- Fatima.
Hangjának éle belefojtotta a szót; ez, és a hideg tőz, ami a szemében égett. Néhány láb lehetett csak közöttük a
távolság, és Fatima szándékosan ugyanolyan lazán állt, mint atyja. Haqim gyermekei között azonban keskeny volt a
laza és az agresszív közötti határvonal. Azonban Thetmes arckifejezése amint megkeményedett szinte azonnal meg is
enyhült, és a hangja rokonszenvesebb színt öltött.
- Atyáid hite halandó ragaszkodás, de te már nem vagy halandó. Ideje félretenni a hiábavaló gondolatokat arról, hogy
Isten a paradicsomban vár. A hírnök köztünk van. A Legöregebb a vérünkbıl sincs már messze.
- La ilaha illa 'l-Lah - motyogta Fatima becsukott szemmel - Wa Muhammadan rasula 'l-Lah.
- Nem azért jöttem, hogy sértegesselek - erısködött Thetmes - Azért vagyok itt, hogy eligazítsalak.
- Egy éjszakán talán már nem lesz szükségem az eligazításodra.
- Vagyis már mindent tudtál, amit most elmondtam neked? - Fatima erıt vett magán, nehogy a körmeit a tenyerébe
mélyessze, nehogy összerezzenjen. Nem feddhette meg az atyját, ebben nem tudott nem igazat adni neki. Nem tudta,
hogy ı mit tudhat. Bár már egy évezrede járta a földet, Thetmes vagy kétszer annyi idı óta létezett, mint ı. Erısebb
volt a vérben.
Mintha meg akarná erısíteni az igazát, Thetmes rávetette magát. Néhány láb távolságról hirtelen ott termett mellette,

40. oldal
 Névtelen
erıs ujjaival megmarkolva a vállait, mint ahogy egy fa kapaszkodhat az idık kezdete óta a lankás hegyoldal köveihez.
Fatima ösztönei reagáltak. Kezével elindított egy csapást felfelé, de nem tudta befejezni. A szorítás annyira erıs volt,
hogy a karjait az oldala mellé szegezte. Az erı annyira sokkolta, hogy kizökkent harci ösztönei közül. Nem teljesen, de
ahhoz eléggé, hogy a tudatos elméje visszavegye az irányítást. Eléggé, hogy ne támadjon az atyjára, ne zúzzon a
homlokával az arcába, vagy ne törje össze a térdét vagy medencéjét a saját térdével.
Megdermedt.
Megdermedt, és látta a haragot atyja szemében - a haragot, amely majdnem el tudta rejteni az esdeklı fájdalmat. Ez a
lény, kinek ereje és tudása annyival nagyobb volt, mint az övé, és vére annyira közel volt Haqiméhoz, ez a lény
kétségbeesetten meg akarta ıt menteni. Addig szorította, amíg a csontjai majdnem összeroppantak, és a karjai
majdnem kifordultak a vállaiból. Az arca hüvelykekre volt az övétıl. A nyála az arcára fröccsent.
- Azt hiszed, bárki más megkapta ezt az esélyt, lány? Azt hiszed, bárki is figyelmeztette ıket, mielıtt az álmok eljöttek?
- Akkor miért? - köpte Fatima a szavakat. Csak egy másodpercre riadt meg, de a haragja újra elıtört. Próbált
kiszabadulni atyja szorításából, de visszafogta magát, nehogy megüsse.
Thetmes arcához nyomta arcát, úgy ordított rá, hogy a homlokuk és az orruk összeért:
- Mert nem hagyhatom, hogy egy gyermekem ne bizonyuljon méltónak! Nem fogom!
Aztán ellökte ıt magától. Fatima megtántorodott, de megtartotta magát, és újra néhány lábnyira álltak egymástól.
Haqim vére tombolt benne. A teste inkább kész volt támadni, mint ı maga. Leküzdötte a késztetést, hogy támadjon,
hogy elıhúzza a kardját. Ki tudja, mi lenne a végkimenetel, ha az atyja erıszakot akar? Nem bizonyította már így is,
hogy a hatalmában áll elpusztítani ıt? De az erı önmagában még nem harc, és a hatalom nem volt még élet vagy halál.
- Akkor azért vagy itt, hogy próbára tegyél? - kérdezte.
Kérdése megtörte Thetmes kifejezéstelenség maszkját, és száraz, örömtelen nevetéssel nevetett fel.
- Nem kell próbára tennem téged.
Egy ideig elgondolkodott az ötleten, aztán hangosan felhorkant.
- Ha! Bárcsak mernélek próbára tenni... de túl engedékenynek bizonyulnék. A feladat nem az enyém. Nem én vagyok a
hírnök, hogy álmokban látogassalak meg, hogy a szívedbe lássak.
Álmok.
De muszáj az utaknak kettéválniuk?
Erre a kérdésre álmokban jön a válasz.
Allah útja. A Vér Ösvénye. Thetmes nyíltan beszélt arról, amire az emír csak utalt. Al-Ashrad kérdéseket tett fel neki.
Thetmes megadta a válaszokat, azonban ezek olyan válaszok voltak, amelyeket nem akart elhinni.
Fatima hirtelen a kertekben eluralkodó csendre lett figyelmes, bár az nyilvánvalóan Thetmes kitörésével kezdıdött. Az
éhes, állatias macskák megérezték, hogy a halál - és a halál hírnökei - közel vannak. Csendben voltak, valószínőleg
elmenekültek. Kivéve azt, amelyiknek az élete a mesterét szolgálta.
- Mennünk kell - mondta Thetmes, aki ugyancsak tisztában volt a feltőnéssel, amit a kiabálás okozhatott.
- Miért? - suttogta Fatima, és atyja nem értette félre a kérdést.
Mindketten tudták, hogy egyetlen halandó vagy Káinita, aki rájuk találhat, sem jelentene fenyegetést akár csak az egyik
orgyilkosnak sem, hát még mindkettejüknek. Azonban fennállt a veszélye, hogy neki és az atyjának olyasvalakit kellene
elpusztítaniuk, akit inkább elıbb, mint késıbb kezdenének el hiányolni. Nem sodorhatták veszélybe a küldetését. A
küldetés, természetesen, mindenek felett állt.
De Fatima nem azt kérdezte, hogy miért kell elmenniük. A kérdése a szétválni kénytelen utaknak szólt, és Thetmes
tudta ezt. Ismerte a gyermekét.
- Miért, - mondta - morzsolja fel a legerısebb hegyet is a víz meg a szél? Miért égeti le csontjainkról a nap a húst? Mert
így tesz. Reggel szemrehányást teszel a napnak, vagy menedéket keresel, hogy túlélj? Megtagadnád a legöregebbtıl,
ami jogosan ıt illeti?
- Megtagadná-e ı Allahtól, ami jogosan az Övé?
- Ezt nem nekem kell ezt eldöntenem.
- Már eldöntötted.
Thetmes erıteljesen rázta a fejét elıre-hátra.
- Engedetlen gyermek! Mit nyersz azzal, ha ellent mondasz a Legöregebbnek? A biztos halálon kívül? İ olyan közöttünk,
mint egy isten!
- Akárcsak mi a halandók között - mondta Fatima - És bár a Legöregebb a vérben, és istenként van közöttünk, mégsem
Allah. Nem Isten.
Thetmes feldobta a kezeit. Fel-alá kezdett járkálni, majd megállt. Fatima sosem látta, hogy ennyi haragot és
izgatottságot mutatott volna, mint ma éjjel. Most úgy tőnt, mintha máshova összpontosítana. Hallgatózott, mintha
távoli neszekre figyelne. Ha volt is mit hallani, Fatima nem hallotta meg.
- Gyere. Mennünk kell - mondta újra.
- Igen. De válaszolj nekem még valamire. Alig pár lépés után megállt.
- Mire, gyermek?
- Az álmok... eljöttek hozzád?
- Igen.
- Mesélj róluk. Mesélj a hírnökrıl. Thetmes lassan megrázta a fejét.
- Attól tartok, keveset jelentene neked az, amit nekem jelentett. Egy hívás, egy megtagadhatatlan idézés. Elutaztam
ıseink földjére, és a hírnök elé álltam. Sötét és szörnyőséges - a mennyek haragja, és a poklok tüze. Sötét és
beleláthatatlan, mint a legsötétebb éjszaka.
Thetmes felfelé fordította a tenyerét, és rámeredt, mintha olyasmit tartott volna benne, amit nincs ereje letenni, de
amit meg sem érthet. Aztán szemei elvesztették üvegességüket, és gondolatai visszatértek arról a távoli helyrıl.
- Majd eljönnek, amikor eljönnek - mondta - Az öregek közül sokan megkapták már a hívást - egyesek kiállták a próbát,
mások...
Thetmes megvonta a vállát, de Fatima látta a szomorúságot azokban a sötét szemekben, és a félelmet, ami idehozta,
hogy figyelmeztesse.
- Néhány fida'i is meghallotta a hívást, de egyrıl sem tudok, aki... Az álmok túl nagy erejőek fiatal vérüknek, és

41. oldal
 Névtelen
elveszik az eszüket. A próbát nem a fida'i-knak szánták. Nem állnak készen. A hatalmas tüzet nem nekik szánták, de a
melege megérinti ıket.
- Megırülnek? - kérdezte Fatima, és eszébe ötlött a kurd, és az ırület a szemeiben, a fiatal, eltorzult vér lehetetlen
tetteire.
- Igen - mondta Thetmes, és kitalálta a gondolatait - Találkoztál egyel.
Újra kinyúlt, ezúttal lassan, és megfogta a jobb kezét, végigkövetve a gin-gin sebhely nyomát az alkarja mentén.
- A te fida'i-jaid erısebb akarattal bírnak, mint a többiek, úgy hallottam. Az emír úgy gondolja, hogy a hírnök annak az
egynek az ırületet - ırületet és ravaszságot - figyelmeztetésül küldte. Figyelmeztetésül, neked.
- Figyelmeztetésül.
- Al-Ashrad így gondolja. És ki vagyok én, hogy ilyen dolgokban kételkedjek az emír szavában?
- Nekem nem beszélt róla.
- Nem érezte helyénvalónak. A vére egy a hírnökével, de te az én vérembıl való vagy. Most gyere.

*****

Thetmes kivezette a kertbıl, és Fatima kábán követte. Ez volt az atyja. A mondandójából oly sok minden egyezett meg
azzal, amire az emír célzott, de amit ı nem mondott ki.
Ur-Shulgi, Haqim hírnöke. A Végsı Éjszakák, amikor Haqim felkel, és elıtte és a gyermekei elıtt elhullik majd Khayyin
minden ivadéka. A vérüket pedig visszaveszik az arra méltóknak.
Az arra méltók. Fatima mindig közéjük számította magát, úgy hitte, be is bizonyította magáról, hogy közéjük tartozik.
De vajon Elijah Ahmed is méltónak tartotta magát? És Jamal, a Hegyi Öreg, aki Haqim minden gyermekénél
magasabbra emelkedett?
Vajon azt várja tıle a Legöregebb, hogy feladja az Allah által mutatott utat, és kizárólag a Vér Ösvényét kövesse? Ezt
követelné tıle? Fatima lábai elgyengültek a gondolatra. Attól félt, hogy megbotlik, miközben Thetmest követte kifelé a
Jardini Sabatinibıl, kifelé a város régi központjából. Az atyja kivezette ıt a régi idık maradványai közül az új, modern
épületek, a benzinkutak, a Nyugat ikonjainak vulgaritása közé, amelyek úgy övezték a régi várost, mint valami heg, és
úgy ölelték körül Madrid szívét, mint egy rákos burjánzás.
Fatima szinte alig érezte, hogy a lábai viszik elıre. Arra gondolt, talán levágták a lábait, learatták a lelkét, hogy végül
betakarította a halált, amit oly sokáig vetett.
Ideje félretenni a hiábavaló gondolatokat arról, hogy Isten a paradicsomban vár. A hírnök köztünk van. A Legöregebb a
vérünkbıl sincs már messze.
A fülében csengtek atyja szavai. Thetmes mindig odaadóan okította ıt. Nem hagyta, hogy megtévedjen. Még most is,
azzal, hogy figyelmeztette, olyat tett, amit még al-Ashrad sem merészelt.
Fatima nem vette semmibe atyja figyelmeztetését. Nem becsülte alá a kockázatot, amit miatta vállalt. A világ mégis
teljesen értelmetlenné vált, amikor elgondolkodott azon, amit kért tıle. Beton, gipsz és aszfalt vette körül. Ha
félredobja a hitét - ha egy pillanatra feltételezzük, hogy képes lenne egy ilyen alapvetı tettre - akkor csak a világi és a
vulgáris marad. Eltőnne minden, ami a kezdethez, a világosság világához köti ıt. Az élet már most is csak egy halvány
emlék volt, valami távoli, amit látott ugyan, de nem érzett. Az éjszaka és a sötétség nem volt egy és ugyanaz. Átadta
magát az éjszakai létezésnek, de dobjuk el a nappal emlékét, és csak a sötétség marad.
Hogy várhatja ezt tıle még maga a Legöregebb is? Ha feladja a hitét, akkor az nem is volt igazi hit, és hazugsággá
válik minden nappal és éjszaka, amikor a lába Isten földjét érintette. Miként állhatna sokáig a legmagasabb toronyban,
ha lerombolja a létezése várának alapjait?
Nem. Hirtelen rádöbbent, hogy a zavar helyén nem maradt más, csak egy rettenetes választás. Azonban a zavar
szétoszlása nyomán nem jött semmiféle megkönnyebbülés. Csak kétségbeesés. Hiszen ha a Legöregebb olyasmit kér
tıle, amit nem adhat oda, akkor vissza kell utasítani ıt. És aztán nem jöhet más, csak a pusztulás.
- Van itt még valami, ami miatt meglátogattalak - mondta Thetmes.
A hangja visszarántotta Fatimát a gondolatai közül. Úgy érezte, hogy már évek teltek el, amióta utoljára valamilyen
hangot hallott, legyen az az atyjáé, vagy bárki másé. Szinte meglepıdött, hogy Thetmes mellette sétált ebben az
idegen, lélektelen városban. Az atyja, aki elhagyta a klánt, aki alávetette magát az álomnak, ami néha magához szólítja
az öregeket, és közben mégsem. Az atyja, aki tudott Elijah Ahmed és Jamal pusztulásáról. Az atyja, aki titokban
értekezett al-Ashraddal és ur-Shulgival, Haqim hírnökével.
- Megjöttünk - mondta Thetmes.
Egy zömök, piszkos épület elıtt álltak. Egy motel, erkölcstelen nık, és drogkereskedık menedéke. A bőn nem változott
az évek során. Csak a környezet. Csak a század más, de ez ugyanaz a szar, mondta egyszer Lucita. Fatima alig ismerte
fel a városnak ezt a részét. Madrid központjától északra voltak, és jócskán nyugatra a folyótól.
- Erre.
Thetmes társaságában átvonultak az elıcsarnokon. A portás felpillantott, egyenesen rájuk nézett, de úgy tőnt, nem
érdekli, amit lát.
- A mi emberünk - mondta Thetmes.
Elmentek az apró, üres úszómedence mellett - az alján fő nıtt a repedésekben - és megkerülték az épületet. A szőkös
omladozó parkolót szögesdrótkerítés övezte, ami elválasztotta a telket a közvetlenül a mellette húzódó forgalmas úttól.
Thetmes bekopogott az ajtón, amelyen nem volt szám. Az kitárult, és ı karonfogva bevezette Fatimát. A forgalom zaja
azonnal eltőnt, amint az ajtó becsukódott mögöttük, mintha az út és az autók hirtelen megszőntek volna létezni.
Hangszigetelés. Nagyon bölcs dolog, figyelembe véve az ágyhoz láncolt káinita torokhangú jajgatásai. Két fekete
csuklyát viselı férfi állt fölötte. A szoba vértıl bőzlött, pedig az ágyon kívül tiszta volt és kopár - a halandó vér
cukorszerő édességétıl, bár ez valóban nagyon gyenge vér volt. Vizezett.
A csuklyák alól két szempár szegezıdött Fatimára, de a kínzómestereket nem riasztotta meg a jelenléte. Szó szerint
tetıtıl-talpig feketébe öltöztek. A káinita az ágyon már túl messze járt ahhoz, hogy észrevegye bárkinek is az
érkezését. Csontig szorított bilincsek tartották a nyersre dörzsölıdött bokáit és csuklóit. A bıre kopott függönyként
lógott a vértıl megfosztott tetemén. A matracon csomókban állt a haj. A szemgödrei túl nagynak tőntek a részlegesen
összefonnyadt szemeknek. Az ínye hátrahúzódott, láthatóvá tette a csontot, és a fogak lötyögtek a helyükön. A derekán

42. oldal
 Névtelen
átvetett törölközı mentett csak meg némi méltóságot a számára.
- Meg akarod ismerni Moncada és a tanyája titkait - mondta Thetmes.
A csuklyás alakok egyike elıhúzott egy jegyzettömböt, és átnyújtotta Fatimának. A lány elkapta a férfi tekintetét. Volt
benne valami ismerıs, valami, amire a nagyon régi idıkbıl emlékezhetne - de nem tudta hová tenni. Aztán csak
egyetlen pillantást kellett vetnie a jegyzettömbbe, és azonnal teljesen elmerült a tartalmában, és végképp
megfeledkezett a csuklya alól elıvillanó szemekrıl. A lelkében dúló vihar, bár nem csillapodott le, de utat engedett a
küldetés iránt érzett mélyen gyökerezı elhivatottságnak. A jegyzettömb lapjait zsúfolásig megtöltöttét a firkálások és az
apró rajzok - térképek és diagrammok.
Moncada menedéke. Csapdák és védelem.
Fatima lapozgatta az oldalakat. A templomból és az operából nyíló bejáratokat ghoulokból és légiósokból álló erıs ırség
vigyázta. Csapdákat helyeztek el az alagutakban is - egymástól adott távolságra lezuhanó kıtömbök ejtik csapdába a
betolakodókat, hogy aztán könnyedén elbánhassanak velük, amikor Moncada úgy látja jónak. Fatima látott egy
bejáratot, amelyet sem Mahmud, sem Anwar, sem pedig Pilar csoportja nem szagolt ki.
A térképek egyik lapról a másikra nyújtóztak. A járatok minden látható ok nélkül kanyarogtak ide-oda. Egyes
területekrıl sokkal részletesebb térkép készült, mint a többiekrıl, és nem minden rész kapcsolódott a többihez.
Töredékes emlékek. A vállatokat nyilvánvalóan nem lehetett a buzgóság hiánya miatt elmarasztalni. Fatima gyanította,
hogy ık is a vérbıl valóak. Ezt érezte, de nem tudta hová tenni ıket, pedig Haqim gyermekei büszkék voltak rá, hogy
meglehetısen gyakran összegyőlnek. A testvériségbıl senki nem lehetne idegen a számára, de mégsem ismerte fel
ıket. Gyötörte ez a furcsa névtelenség. Fatima az ágyon lévı káinitára pillantott. A lapokon figyelemre méltó adatok
szerepeltek - feltéve, hogy megfeleltek a valóságnak. A káinita arcvonásai eltorzultak a vér hiányától. Kiszívták, aztán
mindig csak annyit adtak neki, amivel szóra bírhatták. Fatima csak találgatni tudott, hogy vajon hány éjszakát tartott
már a vallatás. Az egyik csuklyás Asszamitához hasonlóan az ágyhoz kötözött alak is ismerıs volt számára. Elképzelte a
férfit teltebb arccal és testtel - és hirtelen rádöbbent.
- A Fekete Kéz már jó ideje fontolgatja, hogy fellép Don Ibrahim ellen - mondta Thetmes.
Don Ibrahim. Halandó életében muzulmán pap, most a Sabbat érseke, Moncada, a keresztény pap régi riválisa, majd
szövetségese. Fatima felismerte a halvány hasonlóságot az általa tanulmányozott felderítési képekkel. Eszébe ötlött,
hogy a férfi vajon még mindig híven szolgálja Allahot - vajon a mesterei megengedik-e neki? - vagy Khayyin vére
teljesen megrontotta? Egy pillanatra elképzelte, hogy más körülmények között megkérdezhetné tıle, pedig tudta, hogy
ez nem igaz. Bár látszólag a próféta követıje, Ibrahim mégis kafir volt. Ellenség, akit el kell pusztítani.
Azonban Fatima sokkal kevésbé lepıdött meg azon, hogy felismerte Ibrahimot, mint Thetmes mondandójának többi
részén: A Fekete Kéz már jó ideje fontolgatja...
A Fekete Kéz. Fatima a két csuklyás testvérre pillantott, akiket ismernie kellene, de mégsem ismert. A Fekete Kéz. A
Sabbat elit gyilkosai, akik a széthúzó szekta névleges vezetıjének, a régensnek tartoztak engedelmességgel. A
jelentések szerint sokan közülük Asszamita antitribuk voltak - Haqim földönfutó gyermekei, akik nem azért lettek árulói
a klánjuknak, mint a többi antitribu általában, hanem mert ellenszegültek az öregek akaratának, és nem vetették alá
magukat a gaz Tremerek átkának. A soraik között még öregek is akadtak. Fatima látta ıket elmenni. İ maga is
felkészült, hogy velük tartson, de az atyja mást tanácsolt: Ha a legjobbjaink mindannyian visszautasítják az
egyezményt, akkor a munafiqum le fog minket vadászni. Fatima pedig hallgatott rá. Azok a gyengeség éjszakái voltak,
a klán történetének legsötétebb pillanatai. Odafordult Thetmeshez. Ha a Fekete Kézben is voltak kapcsolatai...
- Én nem vagyok tnanus nigrum - mondta Thetmes, és mint mindig, látszólag most is két lépéssel Fatima elıtt járt - De
vannak közöttük, akik osztják a nézeteinket.
Fatima gondolatai száguldottak. İ maga, csakúgy, mint a testvérei, akik engedelmeskedtek a klánnak, soha nem
viseltetett ellenszenvvel azok iránt, akik az ellenszegülést választották. Éppen ellenkezıleg. Megkísérelte biztosítani a
klán túlélését, és bető szerint betartotta az egyezményt, de ugyanakkor tisztelte és csodálta is az antitribukat.
Elképzelhetetlen volt, hogy Haqim alávesse magát valaki másnak - most már úgy tőnt, hogy még Istennek sem.
Azonban egyszerően csodálatra méltó volt a felfedezés, hogy nemcsak tolerancia, de együttmőködés is volt Haqim
gyermekeinek klánon belüli és a Fekete Kézben található legmagasabb körei között.
- Amíg távol voltál... - fogott bele a kérdésbe Fatima.
- Nem voltam torporban, hanem az elkerülhetetlent készítettem elı - mondta Thetmes - Elértük Alamutot és a Tajdidot.
A híjra ösvénye mentén a három közül a harmadik erıd az Umma.
Umma. Közösség. Amikor a testvériség ismét egységes és oszthatatlan lesz.
- A Sabbat szörnyei nem állhatnak urunkba - mondta Thetmes - A közöttük élı testvéreink közül sokan látják ezt, és
idıvel mind annyian látni fogják.
A szemei összeszőkültek. Bár a hangja a nem kívánt hallgatóság kedvéért durva volt, a szemében mégis ott rejtızött az
esdeklı fájdalom, amiért a gyermekének méltónak kell bizonyulnia.
- És Allah összes prófétája sem óvhat meg minket a Végsı Éjszakáktól és Haqim akaratától.
Fatima elengedte a füle mellett Thetmes gúnyolódását, különben megint képtelen lesz a küldetésére összpontosítani.
Nem a hitét ért sértés aggasztotta, hanem az iránta érzett nyilvánvaló aggodalom - ami csak számára volt nyilvánvaló,
a többiek elıtt rejtve maradt.
Inkább azokra a felfedezésekre összpontosított, amikkel ez a szoba szolgált. Tehát a teljes Fekete Kéz nem volt Alamut
szövetségese.
Ez a tény bizonyos szempontból megkönnyebbülésére szolgált, mivel sértette a büszkeségét, amiért ezt a titokban
tartották elıtte, annak ellenére, hogy lenyőgözınek találta azt a szemfényvesztést, amit Thetmes játszott bosszú
éveken keresztül, és a Fekete Kéz szimpatizánsaival kapcsolatban kifejtett tevékenységét. Végeredményben az tette
elviselhetıvé, hogy ez csak egy kisebb titok volt - és nem az, hogy nem a teljes Fekete Kéz volt Alamut bábja.
Nem tudtad. Nem kellett tudnod.
Fatima mégis egyike volt Haqim legöregebb és legmegbecsültebb gyermekeinek. Vajon hány hatalmas titkot nem ismert
még? Vajon mikor ismerheti meg ıket? Mikor lesz szükség rá, hogy megismerje ıket?
A csuklyás vallatókat nem érdekelte a Fatima és Thetmes között lezajló beszélgetés, és visszatértek a feladatukhoz. Az
egyikük - akit Fatima nem ismert fel - egy kis idıre kiment a mosdóba - ıt talán már a klánszakadás után Ölelték.
Fatima hallotta, hogy kimer valamit a fürdıkádból. Amikor visszatért, egy pohár vért hozott magával, de a vér a

43. oldal
 Névtelen
kelleténél világosabb színő, és kevésbé viszkózus volt. Felvizezték. A szagot azonban nem lehetett eltéveszteni. Halandó
vér.
Don Ibrahim is megérezte a szagot. Orrlyukai megremegtek, és gyorsan magához tért kábulatából. Megpróbált mondani
valamit, de az álla leesett, és kivillant összeaszott és hasznavehetetlen nyelve, ami mindössze arra volt jó, hogy a
levegıt csapkodja, és kétségbeesetten kutasson az után, amire annyira vágyott.
Fatima visszaadta a jegyzettömböt az ismerıs Asszamitának. A társa eközben felhígított vért csöpögtetett Ibrahim
arcára. A Lasombra fogoly tágra nyitotta a száját, és minden erejét arra használta, hogy ide-oda forgassa a fejét, és így
a lehetı legtöbbet felfoghasson az éltetı folyadékból. A kínvallató elégedetten vette tudomásul, hogy Ibrahim, hacsak
idılegesen is, de visszanyerte eszméletét, a pohár tartalmából beleöntött egy keveset a szájába. Ibrahim a láncait
rángatta. Követelızıen felmordult, mint egy értelmi fogyatékos gyermek, de nem kapott többet. Megpróbálta lenyelni a
torkában bugyogó folyadékot.
Még ez a kis mennyiségő felhígított vér is elegendı volt ahhoz, hogy az öntudat látszatával ruházza fel a foglyot. Az
összeaszott nyelve kezdett egyre természetesebb formát ölteni, ahogy a csupasz matracra fröccsent apró cseppeket
nyalta. A szemei egy kicsit jobban kitöltötték a szemgödrét, bár nyilvánvalóan nem látott semmit. Mindaddig vak is
marad, amíg nem kap több vért, és nem lesz képes ennél kielégítıbben meggyógyítani magát. Fatima nem hitte, hogy
ez megtörténik. A Fekete Kéz nem azért lép fel Moncada kardinális szövetségese ellen, hogy aztán életben hagyja. Nem,
a szerencsétlen Ibrahimnak valószínőleg lejárt az ideje. Ha szerencséje van, akkor valamilyen késıbbi
felhasználhatóság okán talán elrejtik valahol a karóval átdöfött, torporba esett testét.
- A fekete kapu - mondta az elsı Asszamita Ibrahimnak - Mi van mögötte?
- Meg vagyunk gyızıdve róla, hogy van még egy utolsó terület, amirıl többet is tud - magyarázta a poharat tartó társa
Thetmesnek és Fatimának.
- A kapu - mondta ismét az elsı Asszamita - A kapurostély. Mi van a másik oldalán?
Intett a társának, aki néhány újabb cseppet öntött Ibrahim arcára.
Ibrahim elgyötörten zihálni kezdett, ahogy erejét megfeszítve próbálta elérni a cseppeket a nyelvével. Lázasan
nyalogatta az ajkait, amelyek alig voltak többek egy-egy vékony, összeaszott bırdarabnál.
- A kapu...
- Ennél tovább soha... - recsegte Ibrahim - Uh... uh... uh...
Fatima látott már kínzástól megtörten nála nagyobb embereket is. Nem érzett sem sajnálatot, sem örömet ennek a
büszke, Óvilági Lasombrának az elmúlása láttán.
- De tudod, hogy mi van mögötte.
Az elsı Asszamita, a vezetı kínzómester, belemártotta ujját a pohárba, és Ibrahim arca fölé tartotta a kezét. Az ujján
egyetlen csepp vér imbolygott csábítóan. Ibrahim kinyújtózott utána, de képtelen volt néhány másodpercnél tovább
felemelni a fejét. A torkából elıtörı hang lehetett morgás, de akár kétségbeesett zokogás is.
- Tudod.
- Ennél tovább soha...
- Tudod!
A kínzómester lejjebb eresztette az ujját, aztán visszakapta. Ibrahim utána kapott, de még csak a közelébe sem ért. A
vércseppecske remegett, és mintha valamilyen titkos szív dobolásának ütemére lüktetett volna.
- A kapu le van zárva... mindig le van zárva - zokogta lágyan Ibrahim. A szemei kifordultak, de a szemhéjai teljesen
összefonnyadtak, úgyhogy az összeaszott szemgolyók nekiütköztek a szemöldök csontos vonalának.
- Belülrıl közelítetted meg a kaput - mondta a kínzómester halk, megnyugtató hangon - Nem tudtál átmenni rajta. Ezt
értem. Mi volt a kapu mögött? Mi volt a másik oldalon?
Ibrahim ösztövér alakjából egy szánalmas nyüszítés tört elı. Hasznavehetetlen szemei forogtak a gödrükben.
- Alagút... - mondta - Sötét alagút.
- Egy alagút - unszolta a vallatója.
- Kettı - mondta elgyengülten Ibrahim.
A kínzómester Ibrahim arcába törölte a vércseppet az ujjáról, de ügyelt rá, hogy gyorsan visszakapja a kezét. Ibrahim
teste azonnal erıteljesen összerándult. Fatima azt hitte, hogy eltöri a saját nyakát, annyira igyekezett megkaparintani
azt az egyetlen vércseppet. A torokhangú zihálás bennszakadt a torkában. A nyelve végül meglelte vágyai tárgyát, de a
gyönyör gyorsan átcsapott kétségbeesésbe, miután a csepp elfogyott.
- Két alagút - mondta a kínzómester - Hová vezetnek?
A társa egy nagymérető dobozt vonszolt ki a hálószobából. A doboz tartalma csörögve ütıdött össze. Fatima tüskéket,
hüvelykszorítókat, nyúzókéseket látott... A kínzómester egy kézmozdulattal félreparancsolta a társát. A második
Asszamita nyilvánvalóan fiatalabb, kevésbé tapasztalt és túl lelkes volt. Az Ibrahim állapotáig jutott káinitának a fizikai
kín semmit sem jelent már az éhséghez, a vér szagához, az éppen elérhetetlen táplálék jelentette pszichikai kínhoz
viszonyítva.
- Hová vezetnek?
- Ennél tovább soha...
- Hová?
Ibrahim képtelen volt egyfolytában hosszabb ideig öntudatán maradni. A testét zokogás rázta meg. Végül a kínzómester
adott neki néhány újabb cseppet, és újra nekiszegezte a kérdést, mikor Ibrahim zihálva megnyugodott.
- Hová vezetnek?
Ibrahim mélyet sóhajtott, mintha egy halandó szívta volna be, és engedte volna ki az utolsó leheletét.
- Ki... az egyik ki vezet a szabadba. Nem tudom, hová.
A kínzómester már tapasztalatból tudta, hogy Ibrahim mikor tart vissza információkat, és mikor nem. Most elégedettnek
tőnt a válasszal, és meggyızıdött róla, hogy a segédje megfelelıen feljegyezte a hallottakat.
- És a második alagút? Hová vezet a második alagút?
- Leviatán - suttogta Ibrahim - Leviatán... sötétség...
Ibrahim motyogása hamar összefüggéstelenné változott. Az elméje visszavonult a kínok elıl egy olyan helyre, ahol nem
érhették el - a torporba vagy az ırületbe. A kínzómester adott még neki néhány csepp vért, de Ibrahim nem válaszolt a
kérdésekre, sıt, még a csuklóján átszúrt tüskére sem reagált, annak ellenére, hogy a cseppeket mohón elnyelte.

44. oldal
 Névtelen
- Idıvel visszatér majd hozzánk - mondta a kínzómester - Holnap éjjel.
Fatima és Thetmes nem sokkal ezután elhagyta a kínzókamrát. A nı megkapta az eddig elkészített jegyzeteket. Egy
ideig csendben sétáltak egymás mellett a város modern részében. Ez a városrész bármely modern város alhasa lehetett
volna.
- Értem, hogy miért volt szükség a csuklyákra - mondta végül Fatima - Az egyik leghatalmasabb Sabbat vezér
tanyájába készülök betörni, és ha kudarcot vallanak, akkor sem tudnám kiadni ıket. De akkor miért hagytad
egyáltalán, hogy tudomást szerezzek róluk? Így ha kudarcot vallok, akkor a régens tudomást szerez arról, hogy
hőséges rohamosztaga több is és kevesebb is annál, amit eddig hitt. Egyszerően elhozhattad volna nekem ezeket a
jegyzeteket. Megbíztam volna benned akkor is, ha nem ismerem a forrást.
- Nem adhatsz ki minket - mondta Thetmes - Ha a régens felfedezi, hogy a Fekete Kéz egyes tagjai két urat szolgálnak,
azzal is csak megerısíti a korábbi gyanúit. Csak még több tagot állít a mi oldalunkra, ha zaklatni kezdi a Kezet.
- Tehát ti mindenképpen nyertek, akár sikerrel járok, akár nem.
- Mi nyerünk - javította ki Thetmes - De úgy van, akár sikerrel jársz, akár nem. A kafirok közötti bizalmatlanság a mi
malmunkra hajtja a vizet. De ettıl függetlenül is hamarosan feltőnik majd nekik Don Ibrahim távolmaradása.
Nemsokára bőnbakot keresnek majd.
Olyan jól összeillett minden. Ha Fatima sikerrel jár, és elpusztítja Moncadát, akkor a Sabbat nagy részén úrrá lesz a
káosz - még a szokottnál is nagyobb mértékben. Ha kudarcot vall és elfogják, akkor a kínvallatásából értesülhetnek a
Fekete Kéz kétszínőségérıl, és ezzel kitör egy másfajta káosz. Még a legrosszabb esetben is, ha ı kudarcot vall és
elpusztul, Ibrahim eltőnése Thetmes szerint akkor is elvezet majd a Kézhez.
- Van még egy másik ok is - mondta Thetmes - Egy másik oka annak, hogy láttad, amit láttál, és hogy elmondtam
neked ezeket a dolgokat - Thetmes megtorpant, és megragadta Fatima karját - Ezzel a fejünkre idézhetjük ur-Shulgi
haragját.
- Akkor mégis miért?
Fatima nem érezte úgy, hogy szívességet tettek neki. Nem várta el, hogy szívességet tegyenek neki. Már régóta
szolgált, és soha nem tett fel kérdéseket, de most a hőségét kérdıjelezték meg - és ezért még hálásnak kellene lennie?
- Mert úgy érezzük, hogy a pusztulásoddal nagy veszteség érné a klánt - mondta Thetmes - A fida'i-ok, de még a
rafiq-ok között is legendásak a tetteid. Ha ily módon vallasz kudarcot...
- Úgy érted, hogy szégyent hozna rád, ha a gyermeked méltatlannak bizonyulna? - vicsorgott Fatima.
- Ez nem csak az én ügyem - mondta Thetmes és elfojtotta izgatottságát - Al-Ashrad is osztozik az érzelmeimben. És
mások is.
- Talán Moncada megkíméli İket az aggodalomtól...
- Moncada semmi a hírnökhöz képest! - Thetmes most ismét majdnem elroppantotta a karját, de végül hagyta, hogy
Fatima kibontakozzon a markából - Ur-Shulgi kiismeri a szívedet. A klán szolgálatában tiszteletreméltó lenne a halálod,
de hogy a hírnök pusztítson el...
- Nem árultam el sem Allahot, sem Haqim-ot!
- A hírnök ezt nem így látja majd.
- Akkor a hírnök téved!
Thetmes hátrált egy lépést. Egy hosszú pillanatig Fatimát nézte, és a szemeiben ugyanaz a zavarodottság tükrözıdött,
amit Fatima is érzett korábban. Végül azonban minden hevesség elszivárgott belıle. Nyugodtan állt vele szemben, és az
arcán nem tükrözıdött semmi. Aztán megfordult, és ismét nekivágott. Fatima követte.
- Lucita a városban van, de errıl már te is értesültéi - mondta Thetmes, mintha az eddigi beszélgetés meg sem történt
volna.
- Így van.
- İ talán többet tud, mint Ibrahim. Ráadásul ı is szerepel a Fekete Kéz listáján.
- Én majd kiderítem, hogy mit tud - mondta Fatima.
Ennyit, és semmi többet. Ordítani szeretett volna, ráparancsolni, hogy tartsa távol a mészárosait Lucitától. De hát maga
Fatima is legalább annyira mészáros volt, mint a Kéz tagjai. És legalább annyira volt gyilkos is.
- Ahogy óhajtod - mondta Thetmes - Értesítelek, ha megtudunk még valamit Ibrahimtól. Ha ennek vége, visszatérek
Alamutba, és ismét kalifa leszek. Te pedig bizonyíts.
Ezzel Fatima atyja eltőnt - mintha soha vissza se tért volna, mintha tényleg torporban lett volna már hosszú évek óta.
Pedig nem adta át magát az álomnak. Most is a Legöregebbet szolgálta, bár ezúttal titokban. Aztán csatlakozni fog
al-Ashradhoz Alamutban.
Bizonyíts.
Minden, az egész kínzás, azért történt, hogy ı bizonyíthasson. Mintha nem ezt tette volna évszázadokon keresztül.
Bizonyíts.
Fatima csak azt kívánta, hogy bárcsak képes lenne rá.

1999. szeptember 30., csütörtök, éjjel 3:22

Calle Luis Garcia
Madrid, Spanyolország

Négyszázötvennyolc, négyszázötvenkilenc, négyszázhatvan...

Lucita valamiféle ritmusos feledést talált abban, hogy átadta magát a haján végighúzott kefe kényeztetı érzésének. És
Consuelának úgysem volt semmi más dolga. Miféle feladat lehetne hasznosabb, mint örömet okozni a mester
leányának.
Gyermekének. Nem leányának.
Lucita egyetlen pillanat alatt jutott el a teljes nyugalomból a dühöngésig. Kitépte a kefét a ghoul kezébıl, és elkezdte
püfölni az ezüst eszközzel. Consuela levetette magát az ágyról, és összegömbölyödött a padlón. Lucita keze
megtorpant. Consuela pityergésétıl eltekintve a villa teljesen csendes volt.

45. oldal
 Névtelen
Lucita az ágyra ejtette a kefét, és ezzel egy apró, véres foltot ejtett a fehér terítın. Milyen zavaró, hogy a nyugalmat
ilyen könnyő elorozni tıle. Az sem javított a helyzeten, hogy a saját gondolatai tették ezt vele.
Consuela nem mert felpillantani a földrıl. A nı, Christobal gyermeke, látszólag úgy negyven-, ötven éves lehetett, de
valójában évszázadok óta szolgálta Moncadat.
- Menj innen - mondta neki Lucita - Undorodom tıled.
Consuela négykézláb az ajtó felé iramodott, és elmenekült a szobából. Lucita tett néhány lépést, majd felsóhajtott, és
leroskadt a szoba sarkában álló karosszékbe. A kifinomult szövet felzaklatta. Egy egész más világból származott, mint a
bırnadrág, és a szők, ujjatlan szvetter, amit Consuelával hozatott magának. Mélyen belevájta a körmeit a sértı
szövetbe, és hosszú bemetszést hasított a karosszék karfájába. Ettıl egy kicsit jobban érezte magát. De csak egy kicsit.
A villában túl nagy volt a luxus. Lucita hozzászokott a menekülés éjszakáihoz, hogy egy fürdıkádban térjen nyugovóra,
és ragasztószalaggal és törölközıvel tömje el az ajtó körül a repedéseket. Na nem mintha nem engedte volna meg
magának a finom üdülıhelyeket és fogadókat, miután végzett a munkával, de azt arca verítékével szerezte, és nem a
kövér atyja nagylelkőségének köszönhetıen jutott hozzá.
Az atyja. Nem az apja. Nem számít, hogy mit gondol az a püffedt kurafi.
Lucira a bakancsáért nyúlt. Megengedett magának némi erıszakot, amikor felrántotta a lábbelit, és minden lábnál úgy
tett, mintha egy bizonyos kardinális arcát zúzná szilánkokra. Újabb élvezetet okozott magának azzal, hogy leszakította
az ajtót a pántjairól, amikor kiment a szobából. Hallgatózott, hátha kiszőrıdik a sírás zaja Consuela szobájából, de a
ghoul - igen bölcsen - csendben maradt. Vajon az nem bosszantaná fel Moncadát, gondolta Lucita, ha halálra rugdalná
az egyik kedvenc régi ghoulját?
Lerobogott a lépcsın, így lázadt a villa csendje ellen. Kicsapta a bejárati ajtót, és céltudatosan átmasírozott a kövezett
udvaron. A kapunál azonban megtorpant. A kilincsre meredt, és elképzelte a kezét, amint lenyomja. A képzeletében
látta magát, amint beleveti magát az éjszakába, amint fejvesztve menekül a városból és az országból. A megfutamodás
gondolatánál csak egyetlen másik volt bántóbb, mégpedig, hogy képtelen lett volna megtenni.
Halálos biztonsággal tudta, hogy ha lenyomja a kilincset, ha kilép az udvarról, akkor vissza fog menni az atyjához.
Kezeivel megmarkolta a kapu acél rácsait. A villa egyszerre volt a vára és a börtöne. Azt mondta az atyjának, hogy a
városban marad. İ azt akarta, hogy Lucita gyakran meglátogassa, és a nı csak ennyiben volt képes ellenszegülni az
akaratának. Képes elbújni ebben a házban, bırruhába öltözni, tönkretenni az ajándékait, gorombáskodni a ghouljával...
de nem volt képes elhagyni a várost. A vér szava túl erıs volt. Nem volt képes megtömi.
Az átkozott vér. Az átkozottak vére. Bárcsak úgy fogadhatta volna az ajándékait, ahogy ı akarta. Képes volt hátat
fordítani a napnak, megtartóztatni magát a tükörtıl, és a haját végigsimító kefe gyönyörétıl. De a vére az atyjához
kötötte. Nem tudott megszabadulni tıle. Nem tudott igazán megszabadulni tıle.
De nem fogja feladni.
Hátat fordított a kapunak, a gyengeségének állított emlékmőnek. Elindult visszafelé, a házba, de ismét megtorpant.
Érezte a tekintetüket. Tudta, hogy figyelik. Az atyja szolgái követik nyomon a tevékenységét, ez kétségtelen.
Hogyan botránkoztathatná meg ıket? - elmélkedett. Miféle zaftos jelentésekkel szalajthatná vissza ıket a perverz, és
mégis nevetségesen prőd atyjához? Felszedhetne egy fiatal férfit a városban, a szeretıjévé tehetné itt, az udvar
közepén, aztán lakmározhatna belıle, és az utcára dobhatná a vértelen tetemet.
Moncada eltakarítana utána. A test eltőnne. A helyi csendırség másfelé nézne. Minden menne tovább a szokott
kerékvágásban. De az atyja tudná. Tudná, hogy mennyire irtózik tıle, hogy mennyire vágyik rá, hogy bárcsak az ı
rothadó hullája heverne az utcán.
Lucita maga elé képzelte az atyja pusztulását, és a gondolatai elindultak a megszokott irányba. Elbotladoztak a másik
személyhez, aki mintha egy véres korbáccsal őzte volna el a józanságot Lucita elméjébıl.
Látni akartalak.
Miért? Ismét... meg kell ölnöd?
Nem téged. Most még nem. Az atyádat.
Kibaszott kurva. Mintha Lucita hagyná, hogy ezt valaki más végezze el helyette. De Fatima nem szokott blöffölni. A
pokolba, hiszen alig-alig szólal meg. Ok nélkül nem játszadozik a szavakkal. Az Asszamita - aki már akkor is tapasztalt
gyilkos volt, amikor Lucita még udvari diplomatát játszott - elıbb vagy utóbb fel fog bukkanni, és célba veszi a
kardinálist. Lucitának meg kell találnia az erıt, hogy megelızze. İ fogja elpusztítani Moncadát. Ügy lezárva.
De nem ma este. Hamarosan.
Lucita ismét sarkon fordult, odasétált a kapuhoz, és a sötétséget kutatta a rejtett ırszemek után. Ma éjjel csak hadd
nézzenek.

1999. október 2., szombat, éjjel 2:30

Az Elnöki Hotel
Washington D.C.

Parmenides felszedte a három pengét és eltette ıket a rejtett tokokba. Egyre többször gyakorolt a hotel
berendezésének rovására, és most, amikor egy lépést hátrált és szemügyre vette a keze munkáját, a hotel hatodik
emeleti lakosztályán lassan kezdtek megmutatkozni az igénybevétel jelei. Az elsı áldozatok a lámpák voltak, amint azt
a különbözı sarkokban heverı különféle mérető kerámia cserepek tanúsították. Néhány helyérıl elmozdított
lámpamaradványnak még most is sikerült bevilágítani a szoba egyes részeit. Az átdöfött, felhasogatott, és egy esetben
felgyújtott berendezés is látott már jobb napokat. A falakat díszítı legtöbb festmény a fal aljában hevert némi
üvegcserép és a keretek maradványai között.
Az emelkedı felvonó zaja rántotta ki Parmenidest a gyakorlás elmeállapotából, és ugyanez késztette arra, hogy úgy
nézzen végig a szobán, ahogy valaki más is tenné. A Courierrel és Fatimával folytatott beszélgetés óta eltelt héten
gyakorlatilag egyedül volt - ez azért nem olyan hosszú idı egy halhatatlannak. Vykos nem tért vissza, és bár
Parmenides tudta, hogy az újsütető városában máshol is létesített menedékeket, mégis képtelen volt nem neheztelni rá,
amiért így elhanyagolta. Utasította, hogy további parancsig várakozzon, ahelyett, hogy meglátogatta volna. Még a

46. oldal
 Névtelen
Tremere kápolna ostromának figyelemelterelı unalmát is megtagadta tıle.
A felvonó elhaladt a negyedik, majd az ötödik emelet mellett is.
A tetıtéri lakosztályból nem látszottak többé Washington fényei. Vykos hatalmas redınyökkel fedette el a magas
ablakokat. És a fekete redınyöket csak a látszat kedvéért látták el pántokkal. Sem a nap, sem a hold nem tisztelte meg
többé a lakosztály belsejét. Csak a néhány megmaradt lámpa, és a felvonó kijelzıjének derengı lámpái.
Az ajtó egy lágy bing kíséretében kitárult, és Vykos lépett ki rajta. Lady Sascha Vykos, Washington érseke. Hosszú,
lelógó prémet viselt. A blúza, a feszes szoknyája és a magas sarkak kihangsúlyozták testének törékeny
függılegességét. Parmenidesnek gyakran támadt az az érzése, hogy csak egyszerően ki kellene nyújtania a kezét, és
kettéroppanthatná.
Vykos tett három lépést az elıtérben, majd megtorpant, és szemügyre vette a viharvert, roskadozó berendezést.
- Csak nem unatkoztunk?
- Arra utasítottál, hogy várjak - felelte Parmenides - Vártam. - Vykos diplomatikusan megvonta a vállát, majd elsétált
mellette és a kezébe nyomta a bundáját. Parmenides azonnal megérezte, hogy a selymes prém nem vidrától vagy
nyúltól származik, de nem is szintetikus. Emberi szır volt, és az összetartó szövet olyan lágy volt, mint egy második
bır. Elképesztı volt a hasonlóság.
A ruhadarab semmiféle hatással nem volt Parmenidesre, de az már bosszantotta, hogy inasnak nézték, úgyhogy a
legközelebbi székmaradvány kupacra hajtotta a bundát. Vykos talált egy viszonylag épségben maradt kanapét, és
unottan leereszkedett rá.
- Gondolom, a mi kis barátunk megkapta végsı fizetségét? - kérdezte.
Parmenides bólintott. Lucita a professzionalizmus hiánya ellenére elvégezte a munkáját. Elpusztította Borgest.
Parmenides gondoskodott róla, hogy a szerzıdés Vykos részérıl is teljesüljön.
- Jó - mondta Vykos - Hozz valami rágcsálnivalót. Melegítsd meg.
Parmenides meg sem moccant, de úgy tőnt, Vykosnak fel sem tőnik a vonakodása. Szétszórtnak tőnt, és elgyötörtnek.
Általában hozzátett még egy gunyoros, játékos „kérlek”-et az utasításaihoz, mintha csak emlékeztetni akarná
Parmenidest, hogy bármit megtehet vele, amihez csak kedve szottyan. Ma éjjel azonban nem. Parmenides elindult a
fızıfülke felé. Győlölte magát minden egyes lépésért, de nem akart ellenszegülni. Nem szabad felkeltenie a
gyanakvását - mondogatta magában. Ki kell szednie belıle a titkokat. És aztán...
Aztán elpusztítom.
Kinyitotta a hőtı ajtaját, kivett belıle egy alkart, amin még mindig ott volt a kéz és néhány ujj, és betette a
mikrohullámú sütıbe.
- A klánod káinitái ennyire alábecsülik a nıket, én filozófusom? - kérdezte tıle Vykos a szobán keresztül.
Haqim gyermekei soha nem nevezték magukat káinitának, de Parmenides nem válaszolhatott, mert Vykos a láthatóan
szónoki kérdés után máris folytatta.
- Az ırizık nyilvánvalóan lebecsülik ıket, még az enyéim, a Tzimiscek is. Attól tartok, még én magam is be kell
ismerjem magamról ezt az elıítéletet. Nem most, természetesen - tette hozzá, amikor hirtelen eszébe ötlött, hogy
Parmenides is a szobában van - Nem, ez az alak... megvilágosított.
Parmenides kivette a kezet a sütıbıl, és odavitte neki. Vykos egy pillanatig félszívvel szimatolta, de úgy tőnt, képtelen
igazi vágyat csiholni magából.
- Tudtad, hogy egyes újonnan Öleltek állítólag gyereket szültek? - kérdezte - Igazi gyereket.
- Ismerem a pletykákat.
- Lenyőgözı.
Vykos az arcához emelt egy ujjat, aztán rájött, hogy az ujj nem az övé, és félretette a kart.
- Ez a politizálgatás kezd fárasztóvá válni - sóhajtotta - Moncada megígérte, hogy úgy alakíthatom át a várost, ahogy
akarom, de ez egyáltalán nem olyan. Annyi a részlet, és még úgy is, hogy Borges visszavonult, és a követıi
marakodnak a koncon, és minden falásnyi morzsán... - lökte az ég felé dühében a kezeit Vykos - És Polonia is kezd
nagyon fárasztó lenni. Mindig csak „Baltimore” így, és „New York” úgy. Túl kevés idı maradt a kutatásaimra. Attól
tartok, hogy nem vagyok egy igazi társasági személy.
Vykos hirtelen felnézett Parmenidesre, mintha valamilyen módon megsértette volna.
- Ó, de neked nem kell emiatt aggódnod.
Megfogta a kezét, és maga mellé ültette az Asszamitát. Parmenides úgy érezte magát, mintha a hullámok játszanának
vele. Ez mindig így volt Vykos jelenlétében. Nem akart harapnivalót készíteni neki. Nem akart odaülni mellé. És most
mégis itt volt.
- Valódi gyereket - mondta csak úgy magának - Lenyőgözı.
A szoba összezárult Parmenides körül. A lámpák romjai felmondták a szolgálatot? Vajon a felvonó kijelzıjének
derengése tényleg furcsa, áttetszı köddel töltötte meg a teljes lakosztályt? A hatalmas redınyöket elreteszelték.
Parmenides megszédült a körülötte tomboló vihartól. A kanapé hirtelen hihetetlenül megnyúlt. Vykos mérföldekre volt
tıle, de a hangja megtöltötte a fülét és az elméjét.
- Kihozza belılem az anyai ösztönöket...
Parmenides képtelen volt levenni a szemét Vykos hihetetlenül hosszú és vékony ujjairól, amelyek sorra megoldották a
blúz gombjait. Aztán elıtőnt a meztelen mellkas, a két szilárd és kerek mell. Tökéletes... kivéve a bimbókat. A világos
színő bır ellenére ezek természetellenesen sötétek voltak, mint a nedves trágya.
- Gyere...
Parmenides figyelte, ahogy a teste közelebb mozdul. Nem láthatta Vykos arcát, de a hangját hallotta.
- Én ifjú romantikusom.
A vihar orkánként dühöngött a fülében, mégsem volt képes elnyomni a hangját. Most a két szilárd mell helyett már csak
egyetlen durva, megkeményedett bimbójú csecs lógott elıtte. Parmenides a szájába vette, és szopni kezdte Vykos
obszcenitását. A szája megtelt folyadékkal - nem tej, nem is vér, bár vér is keveredett belé. Valami vaskos, gonosz
fekete anyag.
- Lenyőgözı - mondta a hang.
Parmenides nem volt képes elhúzódni, bár a szeme és a szája égett. Mohón ivott, rágcsálta a szívós bimbót, és érezte,
ahogy a fekete nedv lefut az arcán. A romlás szaga elborította, és megtöltötte az orrát.

47. oldal
 Névtelen
- Kell nekem egy azok közül a hígvérőek közül - mondta a hang - Kell nekem egy közülük. Ki kell derítenem... Ó, de
majd máskor. Az a szenvedélyem. Lenyőgözı.
A hang megtartotta Parmenidest, különben ledobta volna a dühöngı, szédítı vihar. Hirtelen rátört a rosszullét, de ı
mégis ivott, bár a teste fel akart robbanni a szörnyeteg perzselı, véres nedvétıl.
- Megízlelted a szenvedélyemet, én éhes gyermekem - szólt a hang - Mond el nekem, mi a te szenvedélyed?
Parmenides elveszett. Egy tajtékzó, fekete óceán dobálta. Oly messze minden ismerıs parttól.
- Mi a te szenvedélyed? - Késztetést érzett, hogy gyilkoljon. Hogy pusztítson. De a keze, a mővészkezek, nem voltak az
övéi. Nem érezte ıket. Elmerültek az éhes, fekete óceán felszíne alatt.
Aztán elpusztítom... aztán elpusztítom...
A feketeség átvette az irányítást, elborította az arcát, és lehúzta a mélybe. Az éhségbe merülten lebegett, és az idı
helyét átvette a fájdalom.

*****

- Kit pusztítanál el? - kérdezte a hang.

Vajon mennyi idı telt el - percek, órák, évek?
Aztán elpusztítom...
- Moncadát - mondta a hang - nem, most az ı hangja szóit - Moncadát.
- Hmm. Elég ambiciózus ifjú vagy - mondta a hang. Mondta Vykos.
Parmenides ismét összekapcsolta ıt a hanggal, de most másmilyen volt, kevésbé nıies.
Aztán eszébe jutott a hatalmas, lógó mell, a kemény bimbó, a fekete óceán. Nem is óceán - tócsa. Négykézláb állt, és
maga elé hányt. Görcsös rángatózás vonaglott végig a testén. Úgy érezte, hogy többet mondott a kelleténél, de Vykos
feltételezései valahol tévesnek tőntek.
- Ó, de Moncada okos - mondta Vykos - Ha el akarnád pusztítani, akkor a megfelelı helyen kellene kezdened, nemde? A
kezdeteknél. A gyümölccsel, a jó és rossz fájánál.
- A fa... - Parmenides hallotta a szavakat, és érezte, ahogy az ajkai megformálják ıket. Olyan gyenge volt, oly
zavarodott, és az epe és a vér még most is szivárgott a szájából.
- Ó igen. Annyira jellemzı rá, nem igaz? És a nap soha nem nyugszik le a fa mögött. Fajtánk újabb végzete. Nem
mintha szükségünk lenne rá, hogy ismerjük a jót és a rosszat. Szeretem azt hinni, hogy többé már nem vagyunk
ennyire szubjektívek, de a kardinálist boldoggá teszi. Akkor mi rossz lehet benne?
Parmenides képtelen volt válaszolni. Az ereje lassacskán cserbenhagyta, és minden idegszálával próbálta értelmezni a
szavakat. Gyümölcs és fa... A karjai többé már nem tudták megtartani. Egyre lejjebb süllyedt, egyre közelebb a lenti
fekete tócsához. Az arca nekicsapódott a nedves padlónak.
- És aztán ott van a Leviatán - rázkódott össze Vykos; Parmenides kihallotta a hangjából - Ismeri a vért - aztán
csendesen, szinte ámulva megismételte - Ismeri a vért.
Parmenides azon törte a fejét, hogy vajon jól értette-e a szavakat. A hang most már nagyon távol volt. A feketeség
fanyar lángolása ismét kezdte elönteni az érzékszerveit, és lassan minden mást kiszorított.
- Itt vagy még, én ifjú filozófusom...?

1999. október 5., kedd, éjjel 12:19

Cave de Paja
Madrid, Spanyolország

- Csak egyenesen elıre.

Anwar amint megszólalt azonnal tudta, hogy nem kellett volna. Amikor elıször elhagyták Pilar boltját, minden egyes
sarok után körülnézet, hogy lássa, az öreg még mindig ott van vele. İ pedig mindig ott volt pontosan másfél lépéssel
mögötte. Se több, se kevesebb. Anwar felhagyott a hátrapillantgatással. Még akkor se rázhatná le Fatimát, ha akarná.
Eddig is mindig látta rajta az összpontosítást, bármi legyen is az aktuális feladat, de eddig még soha nem látott rajta
ilyen végletes elhivatottságot. A korábban érkezett üzenet óta az események gyorsan pörögtek.
Fatima összevont szemöldökkel szemlélte az üzenetet a szınyegárus pincéjében. „A Leviatán.” Komoran bólintott. Úgy
tőnt, hogy ez megerısíti az adatokat, amiket azon a héten győjtött be - bár Anwarnak fogalma sem volt, hogy miként
jutott a jegyzetekhez és az elnagyolt térképvázlatokhoz, sem arról, hogy miként akart elbánni ezzel a „Leviátánnal”. De
ha nem tudott, akkor nem is kellett tudnia róluk. Az utolsó üzenet további része már kevésbé volt világos Fatima elıtt.
Egy ideig még nézte az üzentet, aztán átnyújtotta Mahmudnak.
- A jó és rossz fájának gyümölcse - olvasta a férfi. A bibliai utalás nyilvánvaló volt, de nem sokat segített rajtuk. - Egy
gyümölcsös a város közelében? - próbált emlékezni, és átnyújtotta a papírt Anwarnak - Vagy a gyümölcsfák a
városban? Lenniük kell ilyeneknek is. Pilar embereivel majd készíttetek egy listát...
- Én tudom - mondta Anwar. A szavak szinte rávetették magukat a papírosról. - A nap soha nem nyugszik le a fa
mögött. - Anwar képtelen volt leplezni a meglepetést a hangjában, ahogy a másik két orgyilkosra pillantott - Ismerem
ezt a helyet.
- Mutasd meg. - Fatima mindössze ennyit mondott.
Úgyhogy most az ısi utcákat járták, amelyek újjászülettek minden korhoz. Anwar szemében Madrid egy fiatal maszkot
viselı öreg város volt. A durva aszfalt alatt kockakövek rejtıztek. Az éjszakát benépesítı fiatal halandók álcája mögött
ott rejtızött az egyházi szörnyeteg, aki valóban uralkodott az árnyékok fölött. Anwar átvezette Fatimát a kanyargós,
meredek utcákon. A páros nem tett különösebb óvintézkedéseket azért, hogy elfedjék magukat az éjféli járókelık elıtt,
ennek ellenére mégis észrevétlenül haladtak tovább.
Anwar lelkét elöntötte a büszkeség. Nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy akár tévedhet is. Az éjszakáit a város
tanulmányozásával töltötte. Megismerte az utcáit és a plázáit. Most pedig a buzgalom meghozza a gyümölcsét. Fatima
dicsısége az ı dicsısége is lesz egyben.

48. oldal
 Névtelen
A nap soha nem nyugszik le a fa mögött.
Anwar az arab fal mellett a Mayrit-hoz, az eredeti arab erıd víznyerıjéhez vezette Fatimát. Ezen a területen véletlen
összevisszaságban mindenfelé apró kunyhók és pultok emelkedtek. Itt kétségtelenül szinte semmi sem változott a város
elsı lakói óta. Anwar megállt. Fatima másfél lépéssel mögötte szintén megtorpant.
- Ott - mondta a férfi.
Fatima szemügyre vette a kivénhedt bódét, amire Anwar mutatott. A zöldséges stand rozzant ajtaját éjszakára
leláncolták. Az ajtó fölötti oromzatba egy jelenetet faragtak: egy meztelen nı és férfi egy fa elıtt álltak. A fa ágai között
egy kígyó tekergett. A nı egy almát tartott a kezében. Az alakok mögött pedig ott volt a hatalmas, sugárzó nap. Egy
faragott nap, ami soha nem nyugszik le.
Fatima Anwar vállára tette a kezét. A férfi helyeslést és várakozást érzett ujjainak enyhe szorításában. A büszkesége új
erıre kapott az öreg gesztusától.
- Térj vissza Pilar boltjába - mondta Fatima halk, lágy hangon - Mond meg Mahmudnak, hogy készítsen elı mindent
holnap napnyugtára.
- Felkészüljünk rá, hogy Lucitára is lecsapjunk? - kérdezte Anwar.
Meg volt gyızıdve róla, hogy nagy szolgálatot tennének a testvériségnek ennek az ál-orgyilkosnak az elpusztításával.
Úgy tőnt, hogy a nı felhagyott hivalkodó viselkedésével, amióta a városba érkezett - legalábbis néhány éjszakával
ezelıttig. Annyira furcsa és felkavaró volt a jelentés, hogy Anwar személyesen kérdezte ki Pilar megfigyelı csoportját. A
kardinális lánya egy halandót, egy közönséges hímringyót hívatott a villájába. Ott, a szabad ég alatt fajtalankodott vele,
lakmározott belıle, aztán a kibelezett testet otthagyta az utcán.
Anwar tudta, hogy néhányan Khayyin ivadékai közül még mindig hódoltak a test örömeinek - bár azt nem értette, hogy
miért - de egy halott halandót hagyni ilyen közel a pihenıhelyhez oktalan ostobaságnak tőnt. A kardinális követıi
természetesen gondoskodtak mindenrıl. Gyorsan megszabadultak a testtıl, és elrendezték, hogy a policía szemet
hunyjon az eset fölött. Azonban a nı a vétkeivel szinte könyörgött azért, hogy visszaköveteljék tıle a vért.
A kérdés nyomán Fatima szorítása egy kicsit felerısödött a vállán.
- Én majd gondoskodom a kardinális gyermekérıl - mondta.
Anwar kurtán bólintott, és további kérdések nélkül elindult, hogy teljesítse a rá bízott feladatot.

1999. október 5., kedd, éjjel 12:58

Calle Luis Garcia
Madrid, Spanyolország

Fatimát nem lepte meg a villa sérült belseje. Ahogy az emelet felé tartott a lépcsın, tépett szélő karomnyomok
éktelenkedtek mellette a falon. Bár a földszinti bútordarabok mind tökéletes rendben helyezkedtek el, de gyakorlatilag
mindegyiken mély hasadások éktelenkedtek - mintha egy nagyon kifinomult ízléső, és nagyon dühös állatot tartanának
itt bezárva. Annak alapján, amit a Lucita és az atyja között lévı viszonyról - no és magáról Lucitáról - tudott,
valószínőleg ez a megközelítés nem is járt messze az igazságtól.
Fatima elıször elküldte Pilar megfigyelıit, aztán belépett a házba, és az emeleti halion keresztül halkan megközelítette
a belsı szobát. Túl mélyen bevésıdött a kecsesség a testébe ahhoz, hogy szükség legyen tudatos összpontosításra.
Inkább arra gondolt, amit végig próbált figyelmen kívül hagyni az elmúlt éjszakákon. Nem gondolta volna, hogy Lucita
Madridba jön. Nem hitte volna, hogy ilyen rövid idın belül ismét szembe kell néznie vele.
A baljával az ajtó gombja felé nyúlt, jobbjával pedig a jambiáért. Fatima jelenléte felfogta az elforduló gomb, a zár
nyelvének zaját, és a mostanában megjavított pántok halk csikordulását.
Lucita félig az ágyon hevert. A lába lelógott, és a talpa a földön pihent. Az ábrándos póz ellenére magasra tartott kardja
egyenesen Fatimára szegezıdött.
- Azt hiszem, jó, hogy ezt elıvettem - mondta. Fatima belépett a szobába.
- Jobb lenne, ha becsuknád - intett a kard hegyével az ajtó felé Lucita - Nem szeretnénk felzavarni Consuelát.
- Semmi sem fogja felzavarni az öreg nıt - jelentette ki tárgyilagosan Fatima.
Lucita vállat vont, már amennyire erre az ágyon fekve képes volt. - Szükségem lesz erre? - kérdezte, és egy kicsit
meglengette a kardját.
- Te mit gondolsz? - kérdezett vissza Fatima és visszadugta hüvelyébe a jambiát.
Úgy tőnt, ez kielégíti Lucitát, aki az ágy mellé ejtette a saját pengéjét. Fatima nem képzelte azt, hogy Lucitának
szüksége lenne a kardra ahhoz, hogy halálos legyen, és ezt minden bizonnyal Lucita sem gondolta róla.
- Tudod néhány száz év után akkor is tudom, ha egy ajtó kinyílik, ha éppen nem hallom - mondta Lucita.
- Nem használom az ajtót, ha meg akartalak volna lepni, és tudom, hogy ott vagy a másik oldalon.
Lucita egykedvőnek tőnt, annak ellenére, hogy egy szobában tartózkodott egyikkel a világ azon kevés orgyilkosa közül,
aki képes lett volna ıt megizzasztani. Nehézkesen feltápászkodott, de Fatima tudta, hogy a letargia szükség esetén
egyetlen pillanat alatt elpárologna.
- Moncada dühös lesz Consuela miatt - mondta Lucita.
- A ghoul vérét most már hasznosabb célra fordítottam - felelte Fatima.
Semmi kérkedés, csak a puszta tények.
- Azért tettél meg ekkora utat, hogy „visszavedd” egy parányi lady-ghoul vérét?
- Nem.
Még ı maga se döntötte el teljesen, hogy miért jött ide. Csak két cél vezérelhette volna: hogy utat találjon Moncada
védelmén keresztül, vagy hogy véglegesen elpusztítsa Lucitát. Fatima megkísérelt a pillanat kemény valóságára
összpontosítani a homályosabb kérdések helyett. Gyorsan végigpörgette magában a rejtett pengék listáját, és
megpróbált nyomára bukkanni azoknak, amiket kétségtelenül Lucita is elrejtett valahol a testén.
Lucitát mint mindig, most is felbıszítette Fatima hallgatása. A Sötét Rózsa az öklébe győrt egy maroknyi lepedıt.
Felkorbácsolta a saját haragját, és ez még a vérnél is biztosabban hajtotta elıre. A kezeit nézve Fatima észrevette az
apró vérnyomokat a lepedın. Miután ezeket észrevette, már képtelen volt nem észrevenni a halvány illatot. Consuela

49. oldal
 Névtelen
vérének illatát.
- Azt mondtad, hogy az én nyomomban is jársz, nemcsak az atyáméban - vicsorgott megvetıen Lucita. Hogy a
megvetése neki, vagy Moncadának szólt, azt Fatima nem tudhatta. - Tehát, most rajtam a sor?
Fatima fájdalmasan tisztában volt Lucita kezeivel. Szem elıtt voltak ugyan, de rengeteg potenciális fegyver esett a keze
ügyébe. Egy váza, egy hegyes oromdísz, egy gyorsan elroppantható karosszék - és ezek még csak azok voltak, amiket
Fatima egy gyors pillantással is észrevehetett. Teljesen mozdulatlan maradt, a karjait és a kezeit lazán tartotta -
semmit sem tett, ami beindíthatta volna Lucitát. Csakhogy a semmittevés is könnyedén beindíthatja Lucitát.
- Nem.
- Most nem? - kérdezte Lucita - Korábban ezt mondtad.
Fatima egy nyugodt lépést akart tenni elıre, de Lucita azonnal talpon termett, készen arra, hogy méltón fogadja a
támadást. Fatima nagyon lassan maga elé emelte a kezeit, és nyitott tenyérrel ott tartotta ıket. Tudta, hogy semmivel
sem tudja megnyugtatni Lucitát. A legjobb lehetséges taktika az akciót kiváltó mozdulatok mellızése volt.
- Az atyád miatt jöttem Madridba - mondta Fatima - Nem tudtam, hogy te is itt leszel.
- Nem ezért mondtad el nekem Hartfordban? - nevetett megvetıen Lucita - Hogy idejöjjek, és egyszerre elkaphass
mindkettınket - hogy megpróbálj elkapni mindkettınket?
Fatima megrázta a fejét.
- Nem.
A kezeit még most is maga elıtt tartotta.
- Azt várod, hogy higgyek neked? Bármit hazudnál, csak hogy a klánodat szolgáld.
Megint a megvetés. Fatima felismerte mögötte a zavarodottságot. Lucita nem értette, nem érthette ıt és a lojalitását.
De Fatima nagyon is jól értette Lucitát. Errıl szólt az a prostituált is. Nyers engedetlenség. Minden volt, amire Fatima
soha nem volt képes, amire soha nem volt oka. A saját kihágásai finomabbak voltak, csalárdabbak, de éppoly
valóságosak lennének ur-Shulgi, a hírnök szemében, és Lucita legbotrányosabb bőnénél is szigorúbb lenne a
büntetésük.
- Nem hazudok neked - mondta Fatima.
Most felemelt kezekkel megtette a megkezdett lépést. Lucita ezúttal nem állította meg, de még volt közöttük néhány
lábnyi távolság. Fatima túl gyorsan bekerülhetne Lucita védekezésén belülre ahhoz, hogy hasznát vegye a kardnak, de
a többi fegyver... és Fatima felemelt kezei a másodperc törtrészével lassabbak lennének a szokásosnál.
- Nem hazudok neked - ismételte Fatima. De a teljes igazságot sem merte elmondani.
Lucita habozott. Mindketten haboztak, és az ıket elválasztó egylábnyi távolság hatalmas szakadéknak tőnt.
- Azt hiszed, hogy egyszerően hagynám, hogy elpusztítsd, még ha képes is lennél rá? - kérdezte Lucita - Azt hiszed,
nem állítanálak meg?
Fatima kihallotta a kihívást, de megvetette a lábát, és érzelemmentes hangon válaszolt.
- Meg akarsz állítani?
- Megtehetném.
- Talán.
Lucita erre megmerevedett, de nem támadott. A kezei alig észrevehetıen megremegtek, de nem lıttek ki a rejtett
penge felé. Fatima tett egy újabb lépést. Nyugodtan.
- Meg akarsz állítani?
Annyi mindent akart még mondani, annyi mindent volt képtelen kimondani. Moncada talán elpusztítja ıt, és Lucita
biztonságban lesz... amíg egy újabb orgyilkos nem érkezik, aztán egy újabb. Vagy talán Fatima elpusztítja a kardinálist,
és Lucita szabad lesz. Szabad lesz, és elrejtızhet elıle. De Lucita soha nem tenne ilyet. Nem létezett jı válasz.
- Meg akarsz állítani? - mondta harmadszor Fatima, de a szavak most kemények voltak, teli kihívással.
A hangja arculcsapásként érte Lucitát.
Találkozott a tekintetük. Mindketten biztosak voltak abban, hogy a másik vére nem erısebb annyival, hogy a
pillantásával átvegye az irányítást. A szakadék szélén imbolyogtak. Két gyilkos.
Most Lucita lépett elıre. Csak néhány hüvelyk. Lassan nyitott tenyérrel felemelte a kezeit, és a Fatimáéra fektette ıket.
- Nem hazudok neked - suttogta Fatima.
És az ajkaik összeértek. Consuela még mindig friss vérének cseppjei gazdát cseréltek, ahogy a nyelvük összefonódott.
Lassan, nagyon lassan Fatima Lucita arcához emelte a kezét. Lucita keze, amelyik megszabadult a társától, Fatima
mellkasának nyomódott. Minden mozdulat kimért volt, arra tervezték, hogy ne keltsen gyanakvást - mert a vágy nem
változott át egykönnyen bizalommá.
Fatima megpróbálta megırizni a higgadtságát. Nem veszhetett el annak a nınek a csókjában, akit meg kell ölnie. De az
oly sokáig tilalmas szabadságnak nehéz volt ellenállni. A bal kezét még mindig Lucita jobbjához szorította. Az ujjaik
összefonódtak, megosztották az erejüket, és a lágy cirógatáshoz nem szokott ujjak gyengédségét. Fatima nem tudott
szabadulni a csalárdság veszélyétıl, de mennyivel lenne rosszabb a szerelmének karjai között elpusztulni, mintha az
öregek kezétıl érné utol a vég? Ha a hírnök már a hitéért is elpusztítaná Fatimát, akkor hadd legyen ott a bőnei listáján
a szerelem és a vágy is.
Lucita nekivetette magát Fatimának, és ı viszonozta gesztust. A szenvedély felforralta a vért. A nyelvek végigsimítottak
az agyarakon. Egymást harapdálták - ajkakat, nyelveket - és a saját vérük keveredett a szájukban. Az öreg vér
mámorító aromája elborította Fatima érzékeit. A teste remegett. Vagy Lucita rázkódott? Fatima nem tudta, de nem is
érdekelte. A mővészi, vérmocskos ágy felé mozdult. Mindketten megmerevedtek egy pillanatra, amikor rádıltek - de
minden kéz megvolt. Nem voltak fegyverek, nem jött csábításnak álcázott támadás.
A vér forróságot hozott. Fatima visszahúzta a száját, amíg gyorsan ledobta magáról az ingét. Lucita bır után kutató
kezei a hosszú ujjú nadrágot rángatták. Az arcán egy kis vérpatak futott le. Fatima követte a nyomát lefelé, végig a
nyakon, és feltépte Lucita gallérját. Az anyag engedett. Fatima egy friss, gazdag vérpettyet talált Lucita mellei között.
Felitta, és nyalogatni kezdte az apró tetovált rózsát bal felé. Egy pillanatig hallgatózott, mintha szívverést keresne, de a
még a csend sem volt képes elfedni a káinita vér hívását.
Abban a pillanatban, amikor Fatima inni kezdett, és a szája megtelt a szerelme vérével, megérezte a kéjes fájdalmat a
karjában, ahogy Lucita a méreg marta, soha nem gyógyuló hegen keresztül behatolt. Már nem volt visszaút, oly sokáig
nem volt visszaút. Fékevesztve rohantak lefelé a pusztulás útján.

50. oldal
 Névtelen
Fatima érezte a testébıl kifolyó vér húzását, de képtelen volt elszakítani magát Lucita mellétıl. Oly sok év, oly sok
évszázad után a kör ismét teljes volt, és Fatima soha nem ismert még ilyen éhséget, és ilyen elégedettséget.
Az éhség egy pillanatra az elıtört. A Fenevad felmordult, hogy megkövetelje a jussát - és Fatima feltépte a húst, hogy
több vérhez jusson. Lucita összerezzent, és még mélyebben harapott Fatima karjába. A fájdalom megerısítette Fatimát,
megkeményítette a Fenevad ellenében. Már régen az uralma alá hajtotta ezt az állatot, de most az oly sokáig
elérhetetlen vér minden cseppjével a uralma meginogni látszott. Azonban az erı még mindig az övé volt. Ha feladná, az
egyet jelentene a pusztulással - Lucita pusztulásával, és a fegyelem pusztulásával, ami pedig egy volt Fatimával. És ha
Lucitának is van bármilyen beleszólása, akkor Fatima pusztulásával is.
Meghátrálásra késztette hát a Fenevadat, és folytatta a rajongó táncot Lucitával. Két összefonódó vipera, csupa fog és
méreg és vér. Az egyik vére a másiké is volt. Fatima Lucita engedetlenségébıl lakmározott, a saját engedetlenségébıl,
míg végül a diadal átadta helyét a kimerültségnek. Egyként vonultak vissza, ahogy behatoltak. Fatima futó csókot lehelt
és Lucita mellének húsa összeforrt. Nem maradt más, csak a megújult sötét rózsa. Lucita meleg, nedves lehelete
meggyógyította Fatima karját, bár a heg megmaradt.
- Mennem kell - mondta Fatima.
Ujjaival követte a vér által befutott ösvényt. Arc, nyak, mell.
- Az atyád vár - mondta lágyan.
Kegyetlen emlékeztetı saját magának, mindkettejüknek, hogy ez nem lehet tartós, bármilyen vigaszt leljenek is
egymás karjaiban.
Lucita megfeszült, de csak egy pillanatra, aztán folytatta Fatima hajának simogatását.
- Odakinn nappal van.
Fatima azonnal rádöbbent az igazságukra, amint a szavakat kimondták. A fájdalom, a bőntudat és a kétségbeesés
óráival ellentétben a gyönyör órái ritkák voltak, és túlságosan gyorsan tova is tőntek.
- Akkor most sem sikerült elpusztítanunk egymást - jegyezte meg Fatima reménytelen vágyakozással a hangjában.
- Egyelıre - felelte Lucita - Még néhány óráig.
És aztán a nappal legyőrte ıket.

HARMADIK RÉSZ
A kaszabolás

1999. október 5, kedd, éjjel 12:58

Calle Luis Garcia
Madrid, Spanyolország

Fatima egy ideig az ujjain próbálgatta a jambia élét, és közben Lucita mozdulatlan alakját figyelte. A Sötét Rózsa
mellkasa nem emelkedett és süllyedt a lélegzés egyenletes ritmusára. Az arcát elöntötte a békesség, amiben soha nem
volt része az ébrenlét óráiban. A visszavonuló nap még mindig az uralma alatt tartotta.
Fatima számára még nem telt el sok az éjszakából, de ı máris kudarcok sorozatát érte meg. Tudta, hogy végeznie
kellene Lucitával, de azt is tudta, hogy nem fogja megtenni. Éppen a salah-ot kellene bemutatnia, de bőntudatosan
döbbent rá, hogy nincs rá elég ideje. Nem volt kéznél víz a szertartásos mosdáshoz, pedig ma éjjel szüksége volt a
feloldozásra mind a hatalmas, mind az apró, mind a cselekedettel, mind a gondolattal elkövetett vétkek alól.
Víz hiányában ott volt számára a vér. A megtisztító fájdalmat keresve Fatima közvetlenül a könyöke alatt a jobb
karjához nyomta a jambia hegyét.
Allahu akbar. Minden dicsıség Allahnak, minden világok Urának… a szavakat nem mondta ki, és még az elıírt
testtartást sem vette fel. Allah kegyelmére és jóságára bízta magát. A legjóságosabb, örökké megbocsátó, ítéletnapi
király.
A vágásai a szék hasítékait utánozták, ahogy Fatima könyöktıl csuklóig végighasította a karját.
Csak benned hiszünk, és csak hozzád fordulunk segítségért. Irányíts minket az egyenes csapásra, az Áldottak
ösvényére, és ne hagyj minket a megtévedtek útjára lépni.
Úgy tőnik, hogy az úton valahol ı is megtévedhetett. Vajon Haqim követésével? Hiszen ı kényszerítette arra, amit
képtelen volt megtenni. Mégis, Haqimé volt a vér, ami azzá tette ıt, ami, és ma éjjel is az ı kívánságának
engedelmeskedik. És az ı kívánságának szegül ellen.
Fatima lehunyta a szemét, hogy a kedvesének szépsége ne vonja magára a tekintetét. Hol volt most az a béke és
összpontosítás, amit általában az ima hozott el neki?
La ilaha illa 'l-Lah. Nincs más Isten Rajta kívül.
Wa Muhammadan rasula 'l-Lah. És Mohamed Isten hírnöke.
A szavak nem nyugtatták meg Fatimát. Még a húsában újra és újra végigszántó penge okozta fájdalom sem hozta el a
gondolat fegyelmét. Az egyetlen bizonyosság a saját csalárdsága maradt. Nem szolgálta teljes szívvel Haqimot, hiszen
megtagadta a kérését. Nem szerette teljes szívbıl Lucitát, hiszen a pusztulására tör. Vajon miként bízhatna abban,
hogy megtartja a hitét az Istenében, ha a többi köteléket így megcsalja?
Salla-'l-Lahu 'ala sayyadina Muhammad. Allah által szálljon imánk urunkra, Mohamedre.
Al-alamu 'alaykum wa rahmatu 'l-Lah. Isten békéje és kegyelme legyen veled.
Csak Isten tudja.
Fatima mélyebbre tolta a pengét. A fém hegye a csonthoz ért. De még ez a vezeklés is hiábavaló volt. Nem merte
lemetszeni a kezét vagy a karját, nem merte kivájni a szemeit, mert még veszélyeztetné a küldetés sikerét - pedig
legalább annyira örült volna a bukásnak, mint a sikernek. És ahogy a hús meggyógyul majd, és ismét egésszé válik,

51. oldal
 Névtelen
úgy térnek majd vissza az éjszakái végén a kétségek, hogy tovább marcangolják a lelkét.
Fatima végül kényszerítette magát, hogy felálljon a székbıl. Egy pillantást sem küldött Lucita felé, ahogy vércsöppekbıl
álló nyomot hagyva maga után beleveszett az éjszakába.

1999. október 5., kedd, este 8:49

Calle de la Redonilla
Madrid, Spanyolország

A szınyegárus pincéjében az egyetlen zajt az M-4 Lidérc gépfegyver utolsó alkatrésze csapta, ahogy Anwar azt is a
helyére illesztette. A lıfegyvert - ami nem a saját választott fegyvere volt - megtisztította, összeszerelte. Bevetésre
készen állt, szükség esetére. A küldetés kezdetét kísérı semmi máshoz sem hasonlítható átszellemült nyugalom
rátelepedett az Asszamitára, és Anwar tökéletes összpontosítással és vér szülte sebességgel mozgó ujjakkal elkezdte
ismét szétszerelni a gépfegyvert. A gyakorlás kedvéért. A feladat végrehajtásához majdnem húsz másodpercre volt
szüksége.
Mahmud odakinn véglegesítette a csapatok elhelyezését. Ma éjjel még az apró, ráncos Pilar is részt vett a bevetésen.
Csak Anwar maradt hátra, hogy...
Ott. A pincébe vezetı lépcsın felhangzott Fatima lépteinek nesze. Nem állt szándékában elrejteni magát, különben nem
vette volna észre, hogy közeledik.
- Salaam - hajolt meg Anwar tisztelettudóan.
- Salaam. Minden a helyén van? - Fatima arckifejezése kimért, szinte semleges volt.
Anwar talán azt remélte, hogy megérezheti a lelkesedését a gyilkolás közelgı lehetısége iránt, hogy megpillanthatja
rajta azt az élénkséget és büszkeséget, amit ı is érzett, amikor az elızı éjszakán Fatima megszorította a vállát. De hát
ı túl gyakorlott volt ehhez, döbbent rá Anwar hirtelen, és azonnal el is szégyellte magát a várakozásai miatt.
- Minden a helyén van - felelte.
Fatima Anwar mellett a fal mellé állított láda halomhoz sétált. Ügyet sem vetett a keze ügyében heverı feszítıvasra,
inkább a kezeivel nyitotta fel a ládákat. Félresöpörte a töltelékanyagot, és kiemelt két fedeles fadobozt. Az egyik
nagyjából cipıs doboz mérető lehetett, a másik egy kicsit szélesebb, és jó néhány lábbal hosszabb. Az elsıben egy
pisztoly, és a hozzávaló hangtompító és lézerkeresı lapult, de a két utóbbit Fatima a helyén hagyta. A második doboz
egy gyönyörően megmunkált damaszkuszi handzsárt rejtett. A pengéjét besötétítették, hogy a fény ne csillanhasson
meg rajta. Fatima a pulóvere különlegesen kialakított zsebébe rejtette a pisztolyt, majd az övére rögzítette a handzsárt.
- A tervek egy ponton megváltoztak - mondta, miután végzett - El kell menned a villához, ahol Lucita lakik, és figyelned
kell ıt.
Anwar ezt furcsának találta. Tegnap éjjel azt hitte, amikor az ırség Fatima parancsára visszatért, hogy a klántársa úgy
döntött, egyszer és mindenkorra leszámol Lucitával. Talán Fatima csak információkért ment, hogy tisztázzon valamit a
jegyzetekkel kapcsolatban. Talán éppen ezt a Leviatán ügyet. De biztosan nem engedte volna, hogy Lucita túléljen egy
ilyen találkozást. Hacsak nem jutottak valamiféle egyezségre - talán azért kímélte meg Lucita életét, mert átadott
bizonyos információkat, és megesküdött, hogy nem hagyja el a villát. Az öregek néha titokzatos utakat jártak.
- Elpusztítsam, ha elıbújna? - kérdezte Anwar.
Igencsak meglepte az a gyorsaság, amivel Fatima felé fordult és ezúttal a korábbinál sokkal erıteljesebben ismét
megragadta a vállát.
- Nem.
Fatima Anwar arcába meredt, de a férfi jól látta, hogy nem ı köti le a másik gondolatait.
- Nem fog távozni - mondta egy pillanattal késıbb Fatima, és aztán ismét megtorpant.
Fatima magabiztosságából Anwar arra következtetett, hogy talán mégis elpusztította Lucitát.
- Ha mégis... - cáfolta meg Anwar találgatását néhány másodperccel késıbb Fatima - Ha mégis távozna, akkor szegıdj
a nyomába. Nem láthat, és nem is érezhet meg. Elég jártas az ilyesmiben. - Fatima szorítása keményebbé vált a férfi
vállán - Ha távozik a városból, akkor minden rendben. Ha Moncada menedékéhez megy...
- Igen?
- Ha Moncada menedékéhez megy, akkor várj öt percet, jelezz nekem, és indítsátok meg az elterelı akciókat.
Ezzel Fatima felkapott egy közvetlen jelre hangolt csipogót az asztalról, és meggyızıdött róla, hogy a szerkezet
vibrálásra, és nem csipogásra van állítva.
- Semmilyen körülmények között se közelítsd meg - tette hozzá végül - Megértettél?
Anwar bólintott. Az utasításokat értette, de a mögöttük rejtızı megfontolásokat már annál kevésbé. Nyilvánvalónak
tőnt, hogy valamikor Lucitával is leszámolnak majd. Akkor miért nem most? Fatima nem gondolhatta, hogy az a
kivételezett helyzető, hedonista Lasombra gyermek gondot okozhatna neki.
- Ez minden - mondta Fatima.
- A Legöregebb mosolya ragyogjon rád - kántálta Anwar.
- És legyen erıs a te hátad - felelte Fatima.
És a pince kiürült.

1999. október 5., kedd, este 9:51

Calle de Paja
Madrid, Spanyolország

Fatima az árnyékok közül a zöldségárus bódéját és az utcát figyelte. A halandók még most is nyüzsögtek az utcákon, és
az övén függı handzsárt nem volt könnyő elrejteni. Várni fog. A Calle de Paja-n nem voltak bárok és klubok. A bódét
már bezárták és leláncolták éjszakára. A türelem majd meghozza az alkalmas pillanatot.

52. oldal
 Névtelen
Anwar hangja, a Lucitával kapcsolatos kérdései még most is ott csengtek a sötétben várakozó Fatima fülében.
Elpusztítsam, ha elıbújna? A férfi fanatikus volt, amilyen ı maga is volt valamikor, és valamilyen oknál fogva iszonyúan
szomjazott Lucita vérére. Abban nem tévedett, hogy egy ilyen tett felhívná rá az öregek figyelmét. Néhány éjszakával
ezelıtt Fatima dicsérettel terelte el a figyelmét. Felfedte elıtte a célpont személyét, és a büszkesége és az
önelégültsége kiőzte a fejébıl a Lucitával kapcsolatos gondolatokat - egy idıre. De Anwar nagyravágyó volt. Senki és
semmi nem téríthette el a céljától.
A halandó járókelık még mindig megtöltötték az utcát, és Fatima akaratlanul is felidézte magában Lucita vérének erejét
és csábítását. Elgyengült elıtte. Ott állt Lucita félmeztelen teste fölött. Tökéletes alkalom lett volna arra, hogy
elpusztítsa. Fatima mégis csendben kiosont a szobából. Elhagyta a villát, és közben remélte, hogy soha többé nem
találkoznak. Lucita legalább túléli ezt a kirándulást Madridba. Ha ma éjjel nyugton marad, akkor a küldetés teljesítése
után Fatimának és a társainak meglehetısen sietve kell majd elhagyniuk a várost. Vagy ha ı hagyja el a várost, akkor a
ma esti eredményeit meglovagolva elodázhatja az elkerülhetetlent. Vagy ha kudarcot vall...
Fatima a megszerzett információkra összpontosítva megpróbálta kizárni az elméjébıl ezeket a haszontalan
gondolatokat. Don Ibrahim vallomását Vykos megerısítette. A Leviatán. Önmagában mindkét forrás értéke
megkérdıjelezhetı lett volna. Lehetséges volt, hogy Vykos tévedett a bejárat hollétével kapcsolatban, vagy hogy
Anwarral félreértették a szörnyeteg szavainak jelentését, de egy orgyilkosnak csak ritkán adatot meg a bizonyosság
fényőzése. Fatima hozzászokott már, hogy az ösztöneire és az intuícióira hagyatkozzon, és ezek ma éjjel ide hozták
ehhez a jelentéktelen zöldséges bódéhoz. Szinte biztos volt abban is, hogy a legrosszabb esetben legalább a fogságba
esést el tudja majd kerülni. A legrosszabb, amivel szembe kell néznie, az a tiszteletreméltó Végsı Halál lehet - és
bizonyos szempontból kedvére való is lett volna ez a végkifejlet. Így elmenekülhetne a többi döntés elıl, amelyeket
rákényszerítenek, és amelyeket nem tud meghozni. Többé nem kellene szembenéznie a saját álszentségével. Tehát
készületlenül, szinte vakon vágott bele a küldetésbe. A testvérei feltételezései ellenére fogalma sem volt, hogy miként
gyızheti le a Leviatánt. A Végsı Halállal kacérkodott, az pedig nem volt egy válogatós szeretı.
Ismét elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Az idıközben megfogyatkozott idegesítı halandók legalább ebben a
segítségére voltak. Itt az idı. Fatima kilépett az árnyékok közül. Merített a vér hatalmából, és az utcán szétszórtan
lıdörgı halandók nem látták sem ıt, sem az övén függı pengét.
Megközelítette az Ádám és Éva, a fa és a kígyó, az alma és soha le nem nyugvó nap faragott képmásával dísztett
fabódét. Az ajtóba és a mellette álló falba vájt lyukakba egy láncot főztek. A lakat belül volt. Bárki zárta is be a boltot,
most is odabenn volt.
A lánc meg sem csörrent, amikor Fatima az ujjai között szétroppantotta az egyik szemét. Akkor sem csapott zajt,
amikor a földre esett az ajtó túloldalán. Fatima benyitott, átlépett a láncon, és behúzta maga után az ajtót.
A zsúfolt bódé két szobából állt. Az elülsı szoba nappal nyitva állt az utca felé, és szinte teljesen megtöltötték az
asztalok, és a zöldséges és gyümölcsös ládák. A második, sokkal kisebb szobába vezetı nyitott ajtó a szoba hátsó
részébıl nyílt. Fatima csendesen mozdult az almákkal teli ládák között. A jó és a rossz fájának gyümölcse.
Nem hallatszott léptek zaja, ami felébreszthette volna a hátsó szoba priccsén heverı öregembert. Fatima elmetszette
torkát a jambiával, és betapasztotta a száját, amíg abba nem maradt a rángatózás. Halandó volt, vagy gyenge véren
tartott ghoul. A kiömlı vér nem csábította Fatimát. Hagyta, hogy az elaggott ágybetét és a földre terített poros szınyeg
feligya a nedvességet. Aztán félredobta a szınyeget, és felfedezte alatta a csapóajtót.
Hosszú ideig nézte az ajtót, mielıtt megérintette volna. Sem Ibrahim, sem Vykos nem beszélt csapdákról, de
Parmenides jelentése alapján Vykos meglehetısen titokzatos és szőkszavú volt, míg Ibrahimnak sejtelme sem volt róla,
hogy hol található a bejárat. Azonban az a mód, ahogy mindkét forrás a Leviatánt említette, arra a következtetésre
vezette Fatimát, hogy ezt az utat csak egyetlen említésre méltó akadály nehezítette. Az óvatosság persze sosem
lehetett fölösleges. A kezét további hosszú percekig a falapon tartotta, és az ujjai egyszerre csak egy hüvelyk
törtrészével mozdultak arrébb. Az elméjébıl a faanyagon kívül számőzött minden egyebet - a szerkezet, az erezete, a
karcolásokat kitöltı piszok és porszemcsék, a fa rostjai közötti tér, az ajtón túli tér...
Végül megrántotta a süllyesztett kampót. Az akna egyenesen lefelé vezetett. A kıfalakba durva kapaszkodókat faragtak
a kéznek és a lábnak, és a nyílásból nem szőrıdött ki semmilyen hang vagy fény. Fatima bemászott, és leereszkedett a
sötétségbe.

1999. október 5., kedd, este 11:03

Calle Luis Garcia
Madrid, Spanyolország

Ma éjjel. Ma éjjel fog megtörténni. Lucita ebben biztos volt. Fatima próbát tesz Moncadával. Mi másért bukkant volna
fel, ha nem valamiféle titokzatos figyelmeztetésképpen?
Lucita tovább járkált fel s alá. Már órák óta járkált.
Na nem mintha Fatima kimondta volna. Ó, nem. Soha nem állna elé, hogy egy kibaszott szót is mondjon bármirıl.
Inkább elrejtızött a csendes legyızhetetlenség álcája mögé. Persze most azt hiszi, hogy ha tudtára adja, hogy mi fog
történni, akkor ı engedelmesen távol tartja magát.
Szép, kövér esély. Sokkal kövérebb, mint az atyja.
Lucita oda sem figyelve vakargatta a bizsergést a mellkasán. A frissen begyógyult bır volt az a rózsatetoválás fölött.
Amikor Fatima elment ı úgy tett, mintha még mindig a nap varázsa alatt állna. Akkor könnyebbnek tőnt így. Most már
nem volt annyira biztos ebben.
Legszívesebben belerúgott volna saját magába, amiért nem mondott többet tegnap éjjel - de annyira meg akarták ölni
egymást, aztán meg annyira nem, végül pedig annyira szerették volna elemészteni egymást. Lucita vett egy mély
lélegzetet, és megpróbált úgy tenni, mintha a tüdeje még jó lenne valamire. Mindig így történt: száz vagy még annál is
több évnyi lopakodás és vágyakozás, aztán néhány forró óra, és végül a rossz érzések.
Nem kellett volna így lennie. Akkor nem, ha Fatima nem lenne egy ilyen szófukar ribanc (Lucita soha nem fojtotta el az
érzelmeit). Akkor nem, ha Fatima nem akarná megölni Lucita atyját. Neki is volt elszámolnivalója azzal az undorító

53. oldal
 Névtelen
kurafival. Csak éppen még nem tette meg a szükséges lépéseket. Kivárt. A nagy tervei mindig annyira
összezsugorodtak az atyja jelenlétében. Nem számít, hogy akkor is megszabadulna tıle, ha Fatima megpirítaná. Nem
ez a lényeg. A lényeg az, ahogy maga Moncada mondaná, hogy ezt a keresztet Lucitának kell cipelni. Hogy mer ebbe
Fatima beleavatkozni? Azt meg már ne is említsük, hogy Fatima nagyon is világosan az értésére adta, hogy ı lesz a
következı, miután leszámolt az atyjával.
- Öntelt kurva.
De átkozódással Lucita nem volt képes megtagadni a sokkal gyengédebb érzelmeket - a tegnapi éjszaka után már nem.
Mióta alvást színlelt, amíg Fatima mély vágásokat ejtett a karján. Lopva többször is rápillantott. Késztetést érzett, hogy
odamenjen hozzá, hogy kivegye a kezébıl a tırt és félredobja, hogy addig nyalogassa a sebeket, amíg begyógyulnak.
És tudta, hogy voltak sokkal mélyebb sebek is, amelyeket ápolhatna. Néha úgy érezte, hogy meg kellene próbálni.
Megvigasztalhatná Fatimát, és viszonzásul ıt is megvigasztalnák...
De szerencsére Lucita mindig észre tért.
Függıség. Kiköpött, és lábával elmaszatolta a padlón Fatima vérének cseppjeit.
Belefáradt a járkálásba. Belefáradt ebbe a játékba, amit Fatimával játszott az örökkévalóságon át. Bármi vonzotta is
ıket egymáshoz, Fatima akkor is csak az Iránban, vagy hol a pokolban rejtızı rongyturbános mestereinek a bábja volt.
Lucita felkapta a kardját. Körülnézett a hüvely után, de nem találta sehol - pedig volt valahol egy a kardhoz, bár
mostanában már nem igazán használta ezt a fegyvert. A huszadik század végén már nem volt ugyanaz a divateszköz,
mint korábban.
- A pokolba vele.
Elindult az ajtó felé, és ujjaival beletúrt összekócolódott hajába. Fatimának ezért is felelnie kell. Lucita hozzászokott,
hogy esténként Consuela kikeféli a haját, akár Moncada ghoulja, akár nem. Korábban megtalálta a nı elvágott torkú
tetemét a földszinten. Nem érezhetett fájdalmat, de Lucitát sokkal kevésbé izgatták a ghoul utolsó percei, mint a
kellemetlenség, amit a halála okozott.
Lucita csak az udvaron bizonytalanodott el. Hogyan reagál majd Moncada, ha figyelmezteti? Még az is elképzelhetı,
hogy azt hiszi majd róla, hogy elgyengült. Erre ı teljesen jogosan mond majd valamit, valószínőleg eléggé gorombát, és
Moncada kiveri belıle még a szart is, aztán bezárja a szekrénybe három évre, vagy valami ilyesmi. Ebbıl a szempontból
nézve még az is felötlött benne, hogy talán át kellene ıt engednie Fatimának. De akkor hogyan nézhetne ismét az
Asszamita szemébe? Menyivel önelégültebbé és felsıbbrendőbbé válna Fatima? Moncada talán egyedül is elbánik vele.
Lucita bizonytalan volt.
Míg ezeken a kérdéseken töprengett, akaratlanul is felötlött benne annak a nem is olyan régen elmúlt éjszakának az
emléke, amikor majdnem pontosan azon a helyen végzett a hímringyóval, ahol éppen most állt. A dolog elıször csak
nehezen akart beindulni, de aztán rájött, hogy a vér - a férfi vére - legalább olyan jó síkosító, mint bármi más.
Végeredményben ez a gondolat döntötte el a kérdést, és ezért indult el az Iglesia de San Nicolás felé. Most, hogy a
fenyegetés sokkal közelebbi volt, már nem volt biztos benne, hogy figyelmezteti-e Moncadát Fatimára. Bármilyen dühös
is volt Fatimára, még abban sem volt biztos, hogy szeretné, ha kudarcot vallana. De azóta nem látta az atyját, hogy
lefeküdt a ringyóval, és aztán kiterítve hátrahagyta, mint valami halandó szemetet, ami valójában volt.
Ez pedig már elég ok volt arra, hogy meglátogassa az atyját.

1999. október 5., kedd, este 11:27

A katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

A járatokban honoló sötétség több volt a fény hiányánál. Úgy tőnt, hogy a tintaszerő nedvesség köde rátelepszik
Fatimára, a kıfalakra, a padlóra, még magára a levegıre is. A sötétség belekapaszkodott a testébe, beszivárgott a
lelkébe, és elszívta az akaraterejét. Minden lépéssel erısebbé vált az elıtte és a mögötte terpeszkedı őr. Éppen csak
annyit látott, hogy folytathassa útját. Nem voltak oldaljáratok, nem került elé egyetlen válaszút sem.
Azon csodálkozott, hogy Lucita miként volt képes akár csak egyszer is belépni erre a nyomasztó helyre, anélkül, hogy
azonnal megırült volna. Még Fatima is érezte, ahogy a föld ránehezedı súlya megpróbálja kipréselni belıle az életet,
pedig számára egyáltalán nem volt idegen a zord magány. És vajon mit mutathat Moncadáról az a tény, hogy önként
választotta ezt a fekete labirintust az örökkévalósága színhelyéül?
A sötétség a kétségek bölcsıje volt, és a bizonytalanság egyre erıteljesebben rontott Fatimára, minél beljebb hatolt a
járatba. Megkérdıjelezte azoknak a forrásoknak szavahihetıségét, amelyek erre a helyre vezették. Vajon ki láthat bele
egy gyalázatos Tzimisce idegen elméjébe? És talán nem is Thetmes és Haqim gyermekei manipulálták a Fekete Kezet,
hanem éppen fordítva. Talán Moncadát már figyelmeztették, és ı feláldozta Ibrahimot, csaliként használta ıt, hogy
Fatimát erre a reménytıl elhagyott helyre csalja.
Az ırzı még akkor is ott várt rá az elıtte nyújtózó sötétben, ha a hiányos ismeretei valamilyen csoda folytán
helytállónak bizonyulnak. A Leviatán. Természetesen minden küldetésben ott volt a kudarc, és a Végsı Halál kockázata.
Ebbıl a szempontból ez a mai éjszaka sem számított kivételesnek. Vagy elpusztítja Moncadát, vagy nem. Vagy túléli a
kalandot, vagy nem. De mindeddig még csak egyszer érezte úgy, hogy talán a kudarc lenne a legjobb végkifejlett, és
hogy rászolgált a vereségre és a Végsı Halálra. Akkor az árulást kockáztatva gondoskodott róla, hogy a célpont
személye még jócskán az érkezése elıtt kiderüljön, és a teljesen felkészült Lucita legyızte ıt.
Az idık változtak.
A hírnök köztünk van. Vérünk Legöregebbje sem késik már soká. Haqim örökké engedelmes, soha meg nem alkuvó
gyermekeit most valóban keskeny ösvényre vezették.
Bizonyulj méltónak - mondta Thetmes. Bizonyuljon méltónak. Pusztítsa el Moncadát. Aztán Lucitát. Ha ezzel méltónak
bizonyulhat, akkor Fatima úgy gondolta, hogy képes lenne megtenni. Talán képes lenne kitépni a saját szívét, ha az
lenne Haqim kívánsága. Bár egyszer már kudarcot vallott, most mégis elpusztítaná Lucitát, és feláldozná a köztük lévı
köteléket.
De még ez sem lenne elég. Ezt mind megcselekedhetné, de az álmok idıvel akkor is eljönnének. A hírnök akkor is

54. oldal
 Névtelen
felelısségre vonná a hitéért - amit nem akart, amit nem tudott félredobni. Jamal és Elijah Ahmed méltatlanak bizonyult.
İ hogyan lehetne különb náluk?
Itt valami nem volt rendjén. Valami sokkal inkább nem volt rendjén, mint az ıt körülvevı sötétséggel.
De hát ki ı, hogy megítélje Haqimot? - elmélkedett Fatima. A vére az İ vére volt. Joga volt hozzá, hogy
visszakövetelje. Akár jogosan, akár igazságtalanul. Ahogy Mózes sem léphetett az ígéret földjére, úgy lehet, hogy
Fatima szolgálata is véget ér mielıtt eljönnének a Végsı Éjszakák.
Nem hagyja el Allahot.
Nem hagyja el Haqimot, még ha İ el is hagyja. Mert egy dolgon nem változtatott sem az igazságosság, sem az
igazságtalanság - Khayyin ivadékai a föld mételyei voltak. Ebben még itt, a fojtogató sötétségben is biztos volt. Sıt, ha
lehet a meggyızıdése csak még jobban megerısödött itt, ahol Moncada rettenetes romlottsága elszabadult.
Az elıtte lévı félhomályban Fatima szemei elıtt néhány rúd bontakozott ki - a fekete egy különbözı árnyalata a fekete
háttér elıtt. Az áthatolhatatlan kapurostély, amirıl Ibrahim beszélt. Az egyik oldaljáratban szél támadt, még mielıtt
megközelíthette volna a kaput. Azonban a szélben nem a levegı, hanem az árnyékok mozogtak. És a mindenütt
jelenlévı árnyék körbefolyta és megragadta Fatimát. Százszorta szilárdabb volt a fekete levegınél, amiben eddig is
gázolt.
A karjai az oldalához préselıdtek, és képtelen volt elıhúzni a fegyvereit. És az árnyék bevonszolta ıt a Leviatán
szájába.

1999. október 6., szerda, éjjel 12: 03

Iglesia de San Nicolás de las Sevitas
Madrid, Spanyolország

Nem fog távozni. Fatima ezt állította Moncada obszcén gyermekérıl. A szavak már elhangzásuk pillanatában is inkább
ábrándozásnak tőntek Anwar fülének, mint megalapozott jóslatnak. Persze most semmi gond nem lenne, ha Fatima
megengedte volna neki, hogy elpusztítsa a Lasombrát. Biztos megvolt rá az oka, bár Anwar nem látta be, hogy Lucita
pusztulása ezen a ponton miért sodorná nagyobb veszélybe a Moncada elleni küldetés végkimenetelét, mint az, hogy
engedték visszatérni a kardinális menedékébe.
Lucita mindenesetre távozott a villából. Kezében egy karddal vakmerıen végigmasírozott az utcákon. A halandók az
utcákon persze feltételezték, hogy a fegyver csak egyike a turistáknak gyártott ezernyi másik pengének, de Anwar
ennél okosabb volt. Engedelmeskedett Fatima utasításának és nagyon biztonságos távolságból követte az atyja
tanyájára visszatérı Lucitát, aki az éjféli misére gyülekezı gyanútlan halandó seregben elvegyülve bement a
templomba. Nos, ez tényleg komoly elterelı hadmőveletnek ígérkezik.
Anwar nem vesztegette az idıt. Fogást váltott a dzsekije alá rejtett géppisztolyon, meggyızıdött róla, hogy rövid
sorozatra van állítva, aztán kipattintotta a biztosító pöcköt. Ezután megnyomta a szerkezet gombját, amely jelzi
Fatimának, Mahmudnak és a többieknek, hogy indítja az akciót, aztán minden további késlekedés nélkül felment a
lépcsıkön az ajtókhoz, amelyeknél Lucita néhány perccel korábban eltőnt. Az éltes korú orgonából felszálló zene elé
sietett, hogy üdvözölje.
A szentély viszonylag zsúfolt volt. Anwar alig keltett feltőnést az ajtóban ácsorgó csavargók között, akik keresztet
vetettek a templom küszöbén. Talán így próbáltak meg isteni bőnbocsánatot nyerni, amiért elkéstek. A legtöbb hívınek
a bıre sötét árnyalatú volt, de Anwaré még így is sötétebb volt néhány árnyalattal. Egy felületes szemlélı könnyedén
összetéveszthette volna egy napcserzette földmővessel, bár az ı bırét nem a nap, hanem a vér változtatta meg. Ahogy
a lépcsıima utolsó hangjegyei is elenyésztek, Anwar hátravetette a dzsekijét, és tüzet nyitott.
Azonnal kitört a pánik. Magasra célzott, és egyik ólomüveg ablakot a másik után zúzta porrá. A levegı megtelt
sikolyokkal és üvegszilánkokkal. A hívık a földre vetették magukat. A kórus tagjai által viselt köntösök úgy lobogtak,
mint az angyalok visszavonuló serege.
Anwar továbbra is magasra célozva folytatta a tüzelést. A lövések és az üveg staccato ropogása közepette felrobbantak
a világító testek. Gyertyák és feszületek röpködtek a levegıben. Szikrák záporoztak a földön kuporgó egyházközségi
tagok fejére, ahogy a golyók visszapattantak a kövekrıl. Semmi szükség nem volt rá, hogy Anwar ténylegesen lelıje a
halandókat. İk mindössze a káosz felhasználható forrásai voltak, és nem szolgáltak rá az ok nélküli szenvedésre. A
rémült hívık megrohanták az összes kijáratot, amelyiken keresztül elmenekülhettek volna Anwar közelébıl. Amikor az
orgyilkos szünetet tartott, hogy egy új tárat csapjon a Lidércbe, az egyik meggondolatlan ifjú férfi megkísérelte
elgáncsolni. Anwar az arcába csapódó kimerevített karjával lebeszélte ıt errıl az ırültségrıl, és a fiatal férfi törött orral
zuhant a padlóra.
A rövid sorozatok most már egyre ritkábban hangzottak fel Anwar fegyverébıl. Alkalmanként néhány lövés éppoly
hatékonyan szította fel a lassan alábbhagyni készülı pánikot, mint ahogy a folyamatos tüzelés tenné. Már úgyis
majdnem lejárt az ideje. Nem várta, hogy Moncada védelmezıinek nagyobb ereje bukkanjon fel a halandók elıtt. A
bemutató úgysem veszélyezteti a kardinálist. Az itt található bejáratokon lehetetlen lenne behatolni, úgyhogy a légiósok
és a ghoulok megengedhetik maguknak, hogy tétlenül szemléljék az eseményeket.
De fel fognak dühödni. Ezt már nem vehetik tréfára. És éppen ez volt a cél.
Néhány búcsúzó sorozat kíséretében Anwar kirohant az ajtón át Madrid utcáira. A templomban tartózkodó halandók
közül senki sem lesz képes azonosítani ıt, sıt, még csak pontos személyleírást se tudnak majd adni róla. Beleolvadt az
éjszakába, mintha soha nem is járt volna itt.

1999. október 6., szerda, este 12:16

A katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Servitas
Madrid, Spanyolország

55. oldal
 Névtelen
- A kardinális a fürdıkamrában tartózkodik - mondta Cristobal.
A rengeteg zárt ajtó és kapu, amelyeken át Lucitát Moncada menedéke felé vezette, legalább olyan nehézzé tette az
elırehaladást, mint a Panama csatornán.
- Leporolta a jó öreg terelıostort? - kérdezte Lucita. Cristobal túl szürke és sajátos volt az ı ízléséhez. Már csak attól
felfordult a gyomra, ahogy az öreg ghoul módszeresen nyitotta majd visszazárta ezt a rengeteg ajtót. A józan ghoul
nyilvánvalóan helytelenítette, hogy magával hozta a kardját, de soha nem lenne annyira tapintatlan, hogy ezt ki is
mondja. Lucita megrázta a fejét. Nem mintha le akarná csapni valakinek a fejét a fenti szentélyben. És még arra is
ügyelt, hogy ne az éjféli misére gyülekezı hívek orra elıtt tőnjön el a gyóntatószékbıl. Inkább a másik bejáratot, a
fıhajó mellettit használta. Cristobal túl szőkseggő volt, döntötte el magában.
- Apropó - mondta Lucita - Consuela halott. Consuela. A halandó életben ı volt Cristobal lánya.
A ghoul egy pillanatra megtorpant a makacs zárnál, amit éppen most próbált visszazárni. De csak egy pillanatra. A zár
nyelve feladta az ellenállást, és a helyére csúszott. Az arckifejezése ırjítıen üres volt, ahogy a következı ajtó felé vette
útját.
Lucita megragadta a karját, és megállította. A ghoul bizonyos kíváncsisággal nézett vissza rá - a gyermek gátolta a
munkáját - de az arcán nyoma sem volt haragnak, szomorúságnak vagy megbántottságnak.
A pokolba. Lucita biztos volt benne, hogy ha saját magával közölte volna ilyen hányaveti módon a híreket, akkor
biztosan szétrúgta volna a saját seggét. Cristobal kivárta, amíg Lucita eleresztette a karját, aztán a következı ajtóval
kezdett foglalkozni.
Ekkor vette kezdetét a lövöldözés. Mindketten megtorpantak. A hang a fejük fölül jött. A szentélybıl, gondolta Lucita.
Cristobal azonnal újra nekilátott a feladatának, de ezúttal már egy kicsit sietısebben dolgozott a zárakon.
Amint bejutottak a menedék belsejébe, a ghoul fürgén elindult az árnyékos folyosókon. A lövések hangja egyre
halványabb lett, ahogy egyre lejjebb vezette Lucitát a lejtıs folyosókon, és a meredek, durván faragott lépcsısorokon.
Lucita feltételezte, hogy a lövöldözésnek lesz valami köze Fatimához, de hacsak az Asszamita nem hozott magával egy
kisebbfajta hadsereget - sıt, talán egy nagyobbfajta hadsereget - akkor elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy frontális
támadás komoly fenyegetést jelentene. Akkor talán egy elterelı hadmővelet. De miért? Miért nem próbálják elkapni
Moncadát, amíg még nem számít a támadásra.
Lucita már tudta a választ, mielıtt a kérdés teljesen megformálódott volna az elméjében: azért, mert ı itt volt. Fatima
feltételezte, hogy figyelmezteti Moncadát. Lucita a tenyerébe mélyesztette a körmeit. Tehát Fatima azt hiszi, hogy ilyen
jól kiismerte ıt? Ez már eléggé felbosszantotta ahhoz, hogy hirtelen eldöntse, tényleg figyelmeztetni fogja az atyját
arra, hogy pontosan ki vadászik arra a szánalmas, terjedelmes bırére. De a határozatlanság szinte ugyanilyen gyorsan
csapott le rá. Az arrogáns és arcátlan Fatima megérdemelte volna, hogy áthúzzák a számításait. De ezzel jó szolgálatot
tenne Moncadának, és ez nem lelkesítette túlságosan Lucitát. Másfelıl azonban azonnal felállt a szır Lucita hátán, ha
arra gondolt, hogy valaki más végez Moncadával - különösen, ha az a más Fatima lenne...
Már majdnem úgy döntött, hogy egyszerően kinyír mindenkit, és egyszer s mindenkorra véget vet az egésznek, de
akkor befordult a fürdıkamrához vezetı folyosóra. A lövések hangja - feltéve, hogy a lövöldözés még mindig
folytatódott - nem hatolt le ilyen mélyre, de azért láthatóak voltak a tevékenykedés jelei is. Alfonzo - a légiósok vezére,
amíg Vallejo az Új Világban cicázik - éppen most lépett ki a fürdıkamrából. A férfi kurtán biccentett, amikor elhaladt
mellette. Az ajtó még mindig nyitva állt, és Cristobal bevezette Lucitát.
Szerencsére Moncada papi köntöse a helyén volt, és nem ült meztelenül a medencében, bár a vörösre felhısödött víz,
és a falon lógó korbács üvegszilánkjain csillogó friss vér elárulta, hogy a kardinális nem is olyan régen még a vízben
tartózkodott.
- Ó, leányom! - ömlengett Moncada, és látszólag ügyet sem vetett rá, hogy valaki alig néhány száz lábnyira a feje fölött
éppen szétlövi a templomot.
A kardinális kitárta felé a karjait.
Lucita nem rohant, hogy üdvözölhesse. Egyszerően megállt az ajtóban.
- Köszönöm, Cristobal - mondta Moncada a várakozásteljesen, bár a lövöldözéstıl még mindig kissé idegesen álldogáló
ghoulnak - Minden a legnagyobb rendben.
Ez láthatóan kielégítette Cristobalt, aki meghajolt, és hátrálás közben becsukta maga után az ajtót.
- Örömömre szolgál, hogy visszatértél hozzám, gyönyörő gyermekem - mondta Moncada - A város jelen pillanatban
talán nem teljesen biztonságos, de neked nem kell aggódnod. Itt nem eshet bántódásod.
- Ó, én nem is aggódom - felelte Lucita.
A szavai még most is tele voltak tőzzel, de a gyomra mintha hirtelen kiürült volna. A kard a kezében, a lázadásának
jelképe, hirtelen nem tőnt többnek egy egyszerő gyermekjátéknál.
- Jó - mondta Moncada és szándékosan vagy véletlenül, de tudomást sem vett a lány vészjósló szarkazmusáról. - Jer -
folytatta, és a folyosó végébıl nyíló szobába vezette.
A méretéhez képest a mozdulatai hihetetlenül fürgék voltak.
Lucita kelletlenül követte. A legtöbb teremhez hasonlóan ennek is mindössze néhány szívós fából ácsolt szék és asztal
volt a berendezése. Minden fal közepén egy-egy ikon lógott. A nagymérető festett fatáblák mindegyike egy-egy
Keresztény mártírt ábrázolt: Szent Lırinc a rostélyon, Szent Lucia a kezében a szemeit tartó tálcával, Szent István a
kıhalom alatt, Szent Eustach, akit az üreges bronz bikában fıztek meg. Lucita mindig gyanakodott arra, hogy Moncada
valamiféle mártíromságra jelölt lénynek képzeli magát, és miután végignézte, hogy miféle kellemetlen véget értek a
mártírok, már ı maga is boldogan segítette volna elıre ezen az úton a kardinálist.
De ma éjjel, csakúgy, mint mindig, ha a társaságában volt, vagy ha tényleges kárt okozhatott volna neki, az
akaratereje elpárolgott, mintha nem is létezett volna. Ismét a kezében tartott kardra pillantott. Elképzelte, ahogy a
pengéje lecsapja az atyja fejét, aki aztán Szent Déneshez hasonlóan felkapja azt, és elsétál. De Moncada elıtt állva
még gondolatban sem volt képes lesújtani rá. Csüggedten támasztotta a falnak a kardot.
A kardinális terjedelmes testével elhelyezkedett az egyikben az asztal két oldalához állított székek közül. Az asztalon
egy megkezdett játszmához felállítva sorakoztak a sakk-készlet darabjai. A fehér már csak néhány gyalognak és egy
futónak parancsolt, míg a fekete még mindig rendelkezett egy futóval, egy huszárral és a vezérrel. Moncada a másik
szék felé intett, és Lucita közelebb lépett, de nem ült le. Az atyja ügyet sem vetett erre a szánalmas lázadásra.
- Don Ibrahim már egy ideje nem járt erre, úgyhogy magamat próbálgatom - mondta - Ne sajnálj. Ez nem olyan nagy

56. oldal
 Névtelen
megpróbáltatás - vette elejét egy olyan tiltakozásnak, ami még csak eszébe sem jutott Lucitának - Végre ráleltem egy
ellenfélre, akit soha nem fogok alábecsülni - tette hozzátette hozzá önelégülten Moncada.
- Fatima eljött, hogy megöljön - mondta Lucita.
Nem akarta kimondani. Még nem döntötte el, hogy figyelmezteti-e egyáltalán az atyját. A szavak egyszerően...
megtörténtek, és most már túl késı volt bármit is tenni. Eltékozolta a hatalmát az atyja fölött, engedte kicsúszni az
ujjai között az egyik utolsó döntési lehetıséget, ami még megmaradt neki. Lucitában fellángolt a harag.
Moncada egy röpke pillanatra felvonta a szemöldökét, és így megfeszült a bır az arca felsı részén. De még az
arcvonásainak oly szokatlan meglepıdöttség sem volt képes megemelni a megereszkedett tokáját. Végül a kardinális
elmosolyodott.
- Jobb szeretném, ha Vallejo most itt lenne - jelentette ki higgadtan - De Alfonzo is elegendı lesz. Nincs veszély.
Lucita akaratlanul is hitt neki. Annak ellenére, hogy a halálát kívánta. Minden győlölete ellenére képtelen volt komolyan
veszélyeztetni az atyját. Miként lehetne több esélye a hideg és professzionális Fatimának?
- Éppen terveket szıttem - szólt Moncada, aki szemmel láthatóan elégedetten vette tudomásul, hogy a Fatima témát
kimerítették. - Most, hogy visszatértél hozzám, már majdnem minden készen áll.
Nemtörıdöm mozdulattal kinyújtotta a karját, és kezét a fekete királynıre tette - arra a Lucita szoborra, amit Vykos
faragott ki évekkel ezelıtt azon a rettenetes éjszakán.
- Te elvégezted a feladatodat, és Vykos is a sajátját - folytatta - Tulajdonképpen Vykos figyelemre méltóan jó munkát
végzett. Úgy számoltam, hogy a figyelme már jóval ezelıtt el fog kalandozni.
Lucita hallotta a szavakat, de csak félig értette meg ıket. Még mindig túlságosan döbbent volt a saját magával szemben
elkövetett árulásától, hogy bármiféle kritikát főzhetett volna az atyja zagyva monológjához. Úgy tőnt, Moncada nagyon
élvezi annak az újdonságát, hogy egy illıen alázatos gyermek elıtt nyilatkozhat meg.
- Borgesnek vége, hála a te szakértelmednek, és az amerikai dél hercegei vagy elpusztultak, vagy előzték ıket. Olyan
szőklátókörőek voltak - rázta meg gúnyos megbotránkozással a fejét a kardinális.
- Mindegyikük egy-egy szánalmas uralkodó, aki féltékenyen óvta a városát. Semmi kölcsönös védelmi egyezmény. A
hercegek még akkor is azt hitték, hogy az elıbbi város volt az utolsó áldozat, amikor pedig már jó elıre figyelmeztették
ıket - söpörte megvetıen a földre a fehér bábokat a kardinális.
- Egy ideje már megvolt az erı ehhez, de az akarat még hiányzott - mondta, és hatalmas szandáljával porrá zúzta a
földön heverı bábokat - Az érsekeknek és a nomádoknak csak egy szigorú kézre volt szükségük, amely irányítja ıket.
És az ég a megmondhatója, de a régens nem szándékozott vezetni ıket. Akkor miért pont most akarna hozzáfogni?
Lucita szeretett volna elhátrálni atyjának egyre növekvı lelkesedése elıl. Nem akart részt venni a terveiben. Nem látta,
hogy a terveknek mi közük lehet ıhozzá - de attól félt, hogy nagyon is sok.
- Washingtonban megtörtük a Kamarilla erejét - mondta Moncada - A megmaradtak Baltimore-ban lapulnak, de még
nem vertük meg ıket. Aztán ott van Polonia, az egyetlen megmaradt nagy kaliberő érsek. Amint azok a Kamarilla
bolondok elvégzik a feladatukat...
Eljött a pillanat, amelytıl Lucita rettegett: Moncada rápillantott. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy megtámadja, vagy
hogy elmeneküljön, de mindkettıre képtelen volt. Még csak nem is tiltakozott, amikor Moncada felé nyúlt és megfogta a
kezét.
- Miután beverték Polonia orrát, az Új Világ készen fog állni - mondta Moncada. A pillantása Lucitán nyugodott, de
szemei elıtt egy átalakult világ képei peregtek. - Készen fog állni arra, hogy az élére álljak... veled az oldalamon.
Egyik ujjával végigsimította Lucita karját - a csuklójától a könyökén keresztül a válláig. A lány megremegett, de nem
húzódott el. Moncada szemei kidülledtek.
- A hatalmunk idıvel a régensével fog vetekedni, leányom. Ahol ı veszett kutyák fölött uralkodik, ott én az uralmam alá
hajtom ıket. És akkor a tiéd lesz minden, ami az enyém.
Lucita hirtelen késztetést érzett arra, hogy elfusson, hogy elmeneküljön atyja ırülete elıl, de Moncada szorosan tartotta
a karját. Elfojtott egy nyüszítést. Sem ezt, sem a sírást nem fogja megengedni magának. Inkább a Végsı Halál,
minthogy Moncada mellett maradjon és engedelmeskedjen neki... Nem maradt más, csak a nevetés. A hideg, üres,
mániákus nevetés.
Lucita kegyetlen kétségbeesésének hangja arculcsapásként rántotta ki Moncadát a gyızedelmes ábrándok közül.
Durván megrázta lányt, de a nevetés csak nem akart abbamaradni. Inkább egyre erısebbé és hangosabbá vált.
Görcsbe rántotta Lucita testét, és vérkönnyeket csalt a szemébe.
Moncada újból megrázta. A páros felborította az asztalt, és a fekete vezér a földre zuhant a porrá zúzott fehér bábok
romjai közé.
Lucita képtelen volt abbahagyni a nevetést. Atyjának ırülete úgy szakította ki meddı méhébıl, mint egy
megnyomorodott magzatot. Moncada megcsavarta a karját. A csont elroppant, de még ekkor sem tudta abbahagyni. Az
atyja nem eresztette a meggyötört testet, magasba emelte az öklét, és megérkezett az elsı ütés.
Az elsı, de nem az utolsó.

1999. október 6., szerda, este 12:20

Calle del Sapo
Madrid, Spanyolország

Anwar félreugrott a páraszerő mozgás útjából, pedig az is lehet, hogy valójában semmi sem volt ott. De lehetett akár
egy újabb árnyékcsáp is. A szeme sarkából látta a villanást, ami valójában Mahmud volt, látta az ostor csendes
pattintását és a papírként csíkokra hasadó árnyékfoltot.
Most Anwar pördült meg, és katarjával belevágott egy másik árnyékba. A penge ellenállásba ütközött, és a sötétség egy
idıre ismét távolabb rándult tıle. Követte Mahmud példája, és ı is mozgásba lendült. A testek nem jelentettek komoly
akadályt. Anwar át, és túl lendült rajtuk, és még csak a ritmusa sem tört meg. Az árnyékok nem boríthatták el azt, amit
nem tudtak elkapni. De a sötétség ott volt mindenütt.
Olyan simán ment a templomi lövöldözés, csakúgy, mint a robbantás, amivel Mahmud a földdel tett egyenlıvé egy

57. oldal
 Névtelen
bizonyos termet az operában. De az ellenállás gyors volt és erıteljes, amikor Fatima utasításai alapján a páros
találkozott az elterelı hadmővelet következı helyszínén. Pisztolyokból tüzelı és furkósbotokat lóbáló ghoulok özönlöttek
elı. A helyszín a város kevésbé festıi körzetében helyezkedett el, ahol gyakoriak volta a részeg utcai verekedések, és
ahol a policía nem sieti el a közbeavatkozást.
Anwar kicsit megkönnyebbült, amikor Mahmuddal karöltve gyorsan leszámoltak a ghoulokkal, és a járókelık tömege
fejvesztve menekülni kezdett.
Az árnyékok ekkor csaptak le.
Most már a túlélésért folyt a küzdelem. Mahmuddal megkíséreltek visszavonulni a harcmezırıl, miután megértették,
hogy a figyelemelterelési feladatukat teljesítették, de az árnyékok mindenütt ott voltak. A feltételezéseik szerint
Moncada légiósai közül csak körülbelül féltucatnyi volt a városban, de Anwar meg mert volna esküdni rá, hogy legalább
százan vannak. Bárhová fordultak is, a sötétségnek mindenütt saját akarata volt - lecsapott rá, a lába és a fegyverei
után kapkodott, és megpróbálta minden irányból elborítani. Idınként egy-egy szilárd alak tőnt fel, éppen csak annyi
idıre, hogy támadjon, aztán mire Anwar pengéje feldalolt az éjszakában, az alaknak már nyoma sem maradt.
Eddig csak felületes sérüléseket szenvedett, de figyelnie kellett volna rájuk, és vérre lett volna szükség a gyógyításhoz.
Mahmud megszállottként küzdött. Bár az ostorának nem volt hangja, de a fullánkja azért megmaradt.
Anwarnak csak egyetlen aprócska résre lett volna szüksége, hogy felszívódjon az éjszakában, de az árnyékok mindig
útját állták. Bár a harcot még nem vesztették el, de nem is nyerték meg. Az idı és a túlerı idıvel megteszi a magáét.

1999. október 6., szerda, éjjel 12:22

Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Sevitas
Madrid, Spanyolország

Fatima átadta magát a tehetetlenségnek. A sötétség foglya volt. Az árnyék csápjai tekeredtek köré, és összeszorították
a lábait, és a karjait odaszögezték az oldalához. Néhány percnyi hiábavaló küzdelem után belátta, hogy így nem
szabadulhat. A sötétség a föld súlyát, és a kı erejét hordozta. Körbevette, és elkerülhetetlen rosszindulattal
bebörtönözte.
A Leviatán.
A sötétségbıl merített erıt, és a sötétség teljes volt abban az oldaljáratban, ahová bevonszolta Fatimát. A hideg még az
ı élıholt húsát is megdermesztette, és sikolyok visszhangoztak a sötétben - a kétségbeesés csapdába esett
visszhangjai, amelyeket oly régen bocsátottak útjukra a bebörtönzött elítéltek. Az árnyék oly tökéletesen uralta ezt a
helyet, hogy életben tartotta a sikolyokat még jóval azután is, hogy a csont és a hús semmivé porlott és még az
emlékük is elenyészett. Az inkvizíció és a bőnbánat, a végsı rituáléként felajánlott könnyek még most is itt voltak.
A sötétségtıl és a saját emlékezetének árnyaitól körülvéve Fatima megismerte a csendes kétségbeesést. Az érzés nem
azért tört rá, mert kockáztatott és vesztett, hanem mert úgy kockáztatott, hogy veszíteni akart. İ volt Fatima
al-Faqadi, az orgyilkosok orgyilkosa. Volt egy halvány esélye, és ı megcsalta magát, amikor felbecsülte az esély
mértékét. Sem Mahmud, sem Pilar, de még Anwar sem vonta ıt kérdıre. Pedig talán ezt kellett volna tenniük. Ha
kérdıre vonják, azzal nem gyengének, hanem bölcsnek bizonyulnak.
De ık vakon hittek a szavaiban. Feltételezték, hogy többet tud náluk errıl a sötét ösvényrıl és a Leviátánról. De
minden, amit tudott, csak találgatás volt - elég ahhoz, hogy rájuk hagyjon mindent, és idejöjjön a sötétbe elpusztulni.
Abban reménykedett, hogy hátrahagyhat mindent, és kettesben maradhat Allahhal, de most - amikor már túl késı volt
- már látta a hibáját. Allah azt kérte tıle, hogy legyen hőséges mindenhez, ami kedves a szívének. A következmények
nem alakíthatták a hitet - legalábbis az arra méltók hitét nem. Ebben az ügyben mégis a következmények alakították
ıt, és ı megcsalta a testvéreit, megcsalta Lucitát. Megadta magát a kétségbeesésnek, és feladta mindegyiküket.
Egyáltalán próbálta-e elkerülni a fogságot, elkerülni ezt a lényt, akirıl tudta, hogy valahol idelenn ólálkodik? Ebben nem
lehetett biztos. Többé már nem tudott bízni magában. Most már túl késı volt. A kétségei vezették ide, és most azok
fogják belefojtani a sötétségbe. Arra számított, hogy legalább az emésztı bőntudat érzése megszőnik, de ebben is
tévedett. A bánat nem szőnt meg még most sem, hogy már nem tudott cselekedni, hogy már esélye sem volt rá, hogy
bármit is jóvátegyen. Sıt, már csak a bánat maradt.
Talán a feledésben kellene reménykednie. Megismeri végre a békét, ha a Leviatán végzett vele. Még ha a fenevad csak
fogságba ejtette, végül az éhség fájdalma és ırülete után csak eljön majd a torpor békéje. És ennek mindössze az volt
az ára, hogy cserbenhagyjon mindent, ami fontos volt neki.
Az alku miatt összeszorult Fatima torka. Eszébe jutott Lucita, és hogy miként utasítana vissza minden kétséget kizáróan
egy ilyen egyezséget a lány. Fatima érezte a dacot a vérében - Lucita vérében, ami most az ı testében keringett.
Fatima lesújtott a sötétségre, de alig tudott mozogni. Pusztán az akaraterejével nem volt képes utat nyitni a
homályban. A sötétség üdvözölte ıt: mélyebbre vonta az ölelésébe, és biztosan tartotta. A Leviatán ott volt mindenhol -
megérintette, megszagolta, megízlelte. És aztán eltőnt. Az árnyékok hirtelen már nem voltak olyan mindent elborítóak,
és Fatima újra a saját két lábán állt. A sikolyok a múltba vesztek, és velük együtt halványult el a kétségbeesés is.
Ismeri a vért.
Fatima ereiben Haqim vére csordogált - és Lucitáé. Moncada elsıszülöttéé.
Ismeri a vért.
Fatima kihasználta a szerelmét, álságos indokkal zuhant a karjai közé. És most a csalárd szerelmest útjára bocsátották,
hogy jóvátehesse vétkeit. Az alku érvényét vesztette, és vele tőnt a bánat is. Fatima gyorsan mélyebbre hatolt az
árnyékok tanyájára, hiszen a haladék talán túl rövidnek bizonyul, és a sötétség teljes súllyal visszatér utána.

1999. október 6., szerda, éjjel 12:41

Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Sevitas
Madrid, Spanyolország

58. oldal
 Névtelen

A Leviatán barlangjai hamarosan átadták helyüket a Moncada menedékét alkotó alagutaknak. Fatima beljebb nyomult.
Minden fordulóban és minden keresztezıdésnél belebotlott a keresztény ikonográfia egy-egy darabjába. Szinte érezte az
árnyéktól megrontott hitet, ami áthatotta Moncada tanyáját. De Fatima is a hit teremtménye volt. Nem tartott sem a
mennytıl, sem az angyalaitól.
Szinte már ismerısnek találta a tekervényes folyosókat. Még soha nem járt a kardinális odújában, de a Fekete Kéz igen
alaposan kifaggatta Don Ibrahimot. A térképek beleégtek a memóriájába, és egészen eddig pontosnak is bizonyultak.
Nem tévedt el, és senki és semmi nem próbálta útját állni.
A kardinális féltékenyen óvta a magánéletét. Ibrahim vallomása szerint csak nagyon kevés szolgálót engedett a
menedékének legfelsı szintjénél beljebb, ma éjjel pedig a ghoulok és a légiósok a bejáratokat ért támadásokra válaszul
azokra a területekre fognak ügyelni. Miután kiszabadult a Leviatán fullasztó ölelésébıl Fatima azonnal megérezte a
rezgéseket a zsebében. Ez volt a jelzés, hogy a figyelemelterelés kezdetét vette... és hogy Lucita visszatért az atyjához.
Most már nem csak Moncadával kerül majd szembe.
Végül Fatima a vártnál sokkal könnyebben megtalálta, amit keresett. Az elméjében átnézte a hosszú folyosókat, és úgy
döntött, hogy szobáról szobára fog járni, de a fülei ismerıs hangokat fogtak fel a távolban: a húsnak csapódó hús
tompa rezgéseit.
Fatima gyorsan elindult a küzdelem hangjai felé, mert jól tudta, hogy ott kell lennie Lucitának is. Idegen, és mégis
ismerıs folyosókon rohant végig, túl a kápolnán, befordult egy sarkon, elhaladt a másolószoba mellett. Pillanatnyi
megtorpanás nélkül viharzott keresztül a fürdıkamrán, és végigszaladt a mögötte nyíló folyosón, majd átlépett a nyitott
ajtón.
Moncada sokkal nagyobb volt annál, amilyennek képzelte, és a derékbıségét meghazudtolóan erıs. Egyszerő köpenyt
és szandált viselt, és Fatima érezte a verítékében kiütközı vér szagát. Látta, ahogy az ökle lesújt Lucitára. Fatima úgy
rezdült össze, mintha a csapás az ı testét érte volna.
Moncada a törött karjánál fogva tartotta Lucitát. A lány öntudatánál volt, és a megvert testbıl egy halk hang tört elı,
ami korábban talán egy nevetés lehetett.
Fatima a handzsárért nyúlt, és csendben elindult az atya és gyermeke felé. Nem tudta, hogy Lucita pillantott az
irányába, vagy Moncada volt túlságosan is ráhangolódva a menedékét megtöltı árnyékokra, de a kardinális valahogy
megérezte a jelenlétét, és feléje fordította az arcát. Fatima ebben a helyzetben a kard helyett inkább a 266 SIG mellett
döntött, és gyors egymásutánban megeresztett három lövést.
Moncada hihetetlen sebességgel pördült meg, és a lövések, amelyek levitték volna a fejét, a vállába fúródva robbantak
fel. A hatalmas férfi hátratántorodott. Elejtette Lucitát, és a vállának véres maradványaihoz kapott. A bal karja
hasznavehetetlenül lógott az oldala mellett.
Hirtelen Fatima lett a célpontja a dühének, amit eddig Lucitára és a dacos, háborodott kuncogására összpontosított.
- Megállj! - parancsolta.
Hangjának lökéshulláma szökıárként borította el a szobát. Fatima ujja megremegett a ravaszon - tizenkét
robbanógolyó maradt a tárban, amivel véres masszává változtathatta volna a kardinálist - de képtelen volt
megmozdítani. Csak egy pillanatig habozott, de ezalatt az árnyékcsápok megragadták a fegyvert. Fatima meghúzta a
ravaszt, és a mennyezet egy darabja felrobbant. A hármast kıpor borította el.
Fatima ahelyett, hogy a fegyverért kezdett volna huzakodni, inkább magára hagyta a pisztolyt, és a handzsárral a
kezében elırevetette magát. De az árnyékok felemelkedtek és útját állták. Az Asszamita feléjük vágott, kitért az
útjukból, de azok mégis eltérítették ıt Moncadától. Mozgás közben egyetlen csuklómozdulattal elıvette a jambiát, majd
egy sima metszéssel felvágta a csuklóját. A vér szabadon kezdett ömleni, és Fatima eldobta a pengét.
Egy árnyékcsáp útját állta a fegyvernek, de a Haqim vérében megfürösztött jambia szétszaggatta a sötétséget, és
belefúródott a meglepett kardinális mellkasába.
Moncada fájdalmasan felbömbölt.
A közelben Lucita is talpra küzdötte magát. Fatima ügyet sem vetett rá, és az atyja felé mozdult.
De most már valóban a pokol összes árnyéka válaszolt Moncada hívására. Sötétség áradt a szoba minden sarkából és
beugrójából. Fatima sokkal könnyebben változtathatta volna nappallá az éjszakát, minthogy kitérjen a roham útjából,
és miközben a csápok tengere gúzsba kötötte a lábait, megérezte a Leviatán jelenlétét. A teremtmény nem volt egy
távoli alagúthoz kötve, hanem élt, és betöltötte ezt az egész földalatti halálcsapdát. A fenevad egyszer megkímélte az
életét - felismerte a vérét - de most a mester parancsainak engedelmeskedett.
Fatima az árnyék-teremtmény felé vágott, de a szoba lassan egy sötét tóvá változott, és már nem maradt helye, hogy
kitérjen az ölelése elıl. A sötétség mindent elborított, és a gyorsasága használhatatlanná vált. A fenevad ismét
megragadta, és bár ezúttal szakadatlanul küzdött ellene, mégis ezúttal sem ért el jobb eredményt. A csápok
megszorították. Nem roppantották össze, de nem is eresztették. Talán az ismerıs vér túlságosan megzavarta a
Leviatánt ahhoz, hogy elpusztítsa, de az is lehet, hogy Moncada szerette volna foglyul ejteni.
A kardinális a sebeivel törıdött. A válla máris kezdett gyógyulni. A jambiát már kihúzta a mellkasából, és most a
kezével takarta el a sebet, ami nem válaszolt a vérre, és nem volt hajlandó bezáródni.
Az árnyékokban Lucita mozgott. Sötét haja úgy lobogott utána, mint megannyi árnyékcsáp. A lány talpra küzdötte
magát, és valahonnan elıhúzott egy kardot. Aragon Sötét Rózsája Fatima és Moncada között állt. Az ı karja is részben
meggyógyult már, bár még nyilvánvalóan fájhatott neki, mivel a bal kezében tartotta a kardot.
Moncada látható fájdalmai ellenére is elmosolyodott.
- Teljesen igazad volt, én gyönyörő leányom. Úgy tőnik, hogy foglyul ejtettünk egy pogány Asszamitát - mondta, majd
a gyızedelmes arckifejezése aggodalmasra váltott - Meg kell tudnunk, hogy miként juthatott ilyen messzire - jelentette
ki, de beszéd közben lassan visszatért az önbizalma - Amúgy különben sem maradnánk már sokáig ezen a helyen.
Emelünk majd egy még csodálatosabb...
Moncada meglepettnek tőnt, amikor Lucita pengéje a nyakába csapódott. A kard átvágta az izmokat és az inakat, és
belefúródott a csontba. Lucita az esetlenebbik kezét használta, és az ereje kezdte cserbenhagyni: enyhén imbolyogva
állt Moncada elıtt. Az atyja kérdın nézett a nyakából kiálló pengérıl a gyermekére. A szája nyitva maradt, de úgy tőnt,
nem találja a szavakat...
- Leányom... - nyögte ki végül, de a nyilvánvaló döbbenetét kifejezı szavakat még ekkor sem találta.

59. oldal
 Névtelen
Fájdalmas arckifejezéssel rántotta ki a beágyazódott, és most már csorba élő kardot a testébıl, és messzire hajtotta.
Úgy tőnt, hogy a kınek csapódó fém csörgése kizökkentette döbbenetébıl, vagy legalábbis szabadjára engedte a
lelkébıl feltörı hatalmas dühöt. Az arca másodpercek alatt vérvörösre váltott, és a kezei ökölbe szorultak az oldala
mellett.
Lecsapott Lucitára, és a visszakezes ütés a szoba hátsó végébe röpítette a lányt. Az önkontroll most csak távoli emlék
volt a kardinális számára. Remegett a dühtıl, és szemeit szorosan összeszorította.
- A pokol kapui tárulnának ki elıtted! - ordította végül, és a kinyilatkoztatás után az árnyékok elözönlötték Lucitát.
A Leviatán még mindig szorosan tartotta Fatimát. A lény méretei bıven elegendıek voltak ahhoz, hogy egyszerre két
személyt is foglyul ejthessen. Azonban ahogy az árnyékcsápok körülfolyták a kardinális gyermekét, Fatima megérezte a
határozatlanságot a szörnyetegben. Hiszen Moncada arra utasította, hogy végezzen Lucitával. Most nem foglyul ejtenie
kellett, nem megkötözni, hanem pusztítani, addig szorítani a testet, amíg semmi nem marad belıle. Fatima ezt az
árnyékokban érezte, de az is lehet, hogy a közös vér volt az - az övé, és Lucitán keresztül Moncadáé - ami
felvilágosította ıt.
Ismeri a vért.
Leviatán fekete szökıárja hordalékként sodorta maga elıtt Lucita testét. A tóból több hatalmas csáp nyúlt ki, és
ráfonódtak a lányra, majd a korok erejével szorultak meg körülötte. Az ízületek kiugrottak a helyükrıl, majd a csontok
lassan kezdtek elpattanni.
Azonban a Leviatán még mindig habozott, és nem roppantotta szét ıt teljesen. Nem akarta elpusztítani a vér
gyermekét. Fatima, aki oly jó ismerıse volt a kétségbeesésnek, most megérezte ezt a lényben is - akinek most
megparancsolták, hogy pusztítsa el a vért, aminek az oltalmazásáért létezett.
Ismeri a vért.
Az árnyék fenevad elhatározása néhány másodpercen keresztül ingadozott... de végül döntésre jutott.
A Fatimát mozdulatlanságra kárhoztató árnyékpántok hirtelen sokkal nagyobb erıvel kezdték szorítani. A Lucitát tartó
csápok ismét megfeszültek - és hatalmas árnyékkígyók vetıdtek elıre, hogy gúzsba kössék magát Moncadát is.
Ha a Leviátánnak el kell pusztítania a vért, akkor ı el is fogja pusztítani.
Moncada tiltakozásának hamarosan vége szakadt, hiszen nem tudott elég levegıt a beszívni a beszédhez. Lucita
felhagyott a küzdelemmel, és Fatima is követte a példáját, miután megérezte, hogy a lény szorítása kevésbé erıs, ha
nem küzd ellene.
Moncada azonban úgy vergıdött és fröcsögött, ahogy csak tudott. A dühe mindenek fölött állt. Elıször a leánya, aztán
az ırzı fenevada támad rá. A csápok úgy nyüzsögtek körülötte, mint a sakálfalka a friss dög körül. Körülfonták a karját,
a lábait és a testét. A feje sötétbíbor színő lett a féktelen dühöngéstıl.
Mire a csontjai kezdtek elroppanni Moncada végül uralma alá vonta sértett hiúságát, és az izmai ereje helyett az
akaratát fordította a szörnyeteg ellen. A Leviatán, Moncada teremtménye, megingott. A sötét áradat egy árnyalatnyit
visszahúzódott. A csápok serege vesztett egy unciányit a határozottságából.
És Fatimának éppen csak erre a kis résre volt szüksége. Azonnal kiszabadult, amint a csápok enyhítettek a
szorításukon, és széles ívben meglendítve a handzsárt Moncadára vetette magát.
Azonban az idıs Lasombra is kiszabadította a sértetlen kezét az árnyékok közül, és most azzal hárította a kard
csapását. Az orgyilkos lecsapta a kezét, de a kardinálisnak ezzel sikerült megmentenie a fejét.
Fatima közelrıl cselezett a handzsárral, de a másik kezével egy újabb rejtett tırt húzott elı az övébıl. Moncada nem
kerülhette el a pengét. A tır mélyen belefúródott a derekába, de a sebesülés árán még kéz nélkül is képes volt Fatima
köré fonni a karját. Óriási erejő szorításában kezdte összepréselni az orgyilkost, ahogy azt pillanatokkal ezelıtt a
Leviatán tette.
Az árnyékszörny csápjai ismét elırevetıdtek, és szerelmes ölelésben egymáshoz szorították Fatimát és Moncadát.
Fatima érezte, hogy elıbb az egyik, aztán egy újabb bordája enged a hatalmas nyomásnak. Beljebb fúrta a tırt, de
Moncada és a Leviatán kettıs ölelése sokkal mélyebbre nyomta a pengét, mint amire ı maga valaha is képes lett volna.
Moncada elfintorodott, ahogy a gin-gin kezdte kifejteni a hatását.
Fatima ismerte a kardinális gyomrában lángoló pokoli tüzet. Megforgatta a pengét, hogy a méreg még jobban
szétterjedjen a testében. Azonban ıt már nem menti meg, hogy Moncada végül el fog pusztulni. A látótere peremén
fényes szikrák perdültek táncra az árnyékok között. Az egyik törött borda átfúrta a bırét.
A lassan kihunyó öntudat utolsó erıfeszítéseként Fatima még egyszer utoljára segítségül hívta a vérét, és az válaszolt a
hívásra. Az arca Moncada mellkasához préselıdött. Az Asszamita felpillantott, és a Leviatán szorításában
összepréselıdve a tekintetük találkozott egy pillanatra. Moncada szemei jókedvtıl csillogtak. A belsıségeit felemésztı
fájdalom ellenére a férfi örvendezett. Örvendezett, hogy Fatimát vele együtt éri utol a végzet, és még valami más miatt
is - és azt a valamit Fatima csak beteljesülésként értelmezhette.
Azonban a vér kötelességtudóan felelt a hívására. Feltört a torkában, és a száján át Moncada arcába fröcskölt. És Haqim
vére megégette a kafirt, ahol hozzáért. Ezúttal Moncada már talált elég levegıt, hogy felsikoltson.
A bıre levált a vér érintésétıl. A szemei összefonnyadtak, és csak füstölgı lyukak maradtak utánuk. És a vér tovább
ömlött. Fatima addig lövellte ki magából az erıteljes sugarat, amíg minden ereje el nem fogyott, aztán a földre rogyott,
és csak lassan jutott eszébe, hogy csodálkoznia kellene, amiért ismét szabadnak tudhatja magát. A Leviatán
zsugorodott. A csápok visszahúzódtak, majd semmivé foszlottak. A sötétségbıl álló tó különálló foltokba vonult vissza a
szoba sarkaiban.
Moncada hallatott még egy utolsó megcsonkított sikolyt, aztán a feje végképp eltőnt. A vér úgy falta fel a húst és a
csontot kívülrıl, ahogy a méreg belülrıl. Fatima még ahhoz is túl gyenge volt, hogy távolabb gördüljön, amikor a
püffedt alak maradványai a földre rogytak. Miközben Fatima a hátán hevert, és bénultan meredt fölfelé, a mennyezeten
repedések futottak végig, és a habarcs lassan elkezdett zuhogni rá, mint egy közelgı vihar elsı cseppjei.

1999. október 6., szerda, éjjel 1:10

Callo del Sapo
Madrid, Spanyolország

60. oldal
 Névtelen

Anwar és Mahmud egymásnak vetették a hátukat. Az erejük már elfogyott. Mindketten olyan sebekbıl véreztek,
amelyeket már nem tudtak meggyógyítani. Anwar az oldala mellett tartotta a katarját, és képtelen volt csípımagasság
fölé emelni a pengét.
A körülöttük körözı sötétség közelebb araszolt. Az árnyékharcosok közelebb jöttek a végsı csapáshoz.
- Gyorsan - lökte Anwar elé az alkarját Mahmud - Vedd a vérem, és elmenekülhetsz, amikor lecsapnak rám.
Anwarnak nem maradt ereje vitatkozni, de egy gyengéd taszítással félrelökte Mahmud karját. İ nem lesz a csata
egyedüli túlélıje. A küldetés sikere nem attól függött, hogy egyikük elmeneküljön errıl a helyrıl. A dicsıség vagy a
szégyen Fatimától múlik. Anwar vagy Mahmuddal együtt távozik, vagy sehogy.
Moncada légiósainak köre ismét szorosabbra húzódott körülöttük. Közelgett a sötétség, ami végezni fog Anwarral. A
gyengeség erıt vett rajta, és megtántorodott. Nem. Azonnal rádöbbent, hogy nem ı mozgott, hanem maga a föld a
lába alatt.
Egy újabb rengés futott végig a földön, mintha csak meg akarná erısíteni az elızı észrevételét. A lökéshullámok
észrevehetıek voltak, de távolról sem lehetett ıket túlságosan erısnek nevezni. A légiósok reakciói alapján azonban
Anwar akár azt is hihette volna, hogy maga a világ készül összeomlani.
Gyötrelmes kiáltások szakadtak fel az árnyékok közül, és még maga a sötétség is örvénylett és kavargott körülöttük.
Aztán a kiáltások a két orgyilkos körül mindenütt fejhangú sikolyba váltottak. Az árnyékok különálló fekete ciklonokra
estek szét, amelyek közül egyik sem volt embernagyságúnál nagyobb. Aztán úgy tőnt, hogy maga a föld szippantja
éppoly gyorsan magába ıket apró lyukakon keresztül, amilyen gyorsan a ciklonok kialakultak. A kétségbeesett kiáltások
megszakadtak.

1999. október 6., szerda, éjjel 1:13

Katakombák, Iglesia de San Nicolás de las Sevitas
Madrid, Spanyolország

Úgy tőnt, mintha a mennyezetrıl hulló por és a potyogó kıdarabkák ráérısen lebegnének a föld felé. Fatima a hátán
fekve figyelte ıket, és arra gondolt, hogy milyen békés ez a látvány. Az elméjének egy észre felismerte a torpor csábító
hívogatását. A teste elnyőtt volt, és vérének nagy részét feláldozta a küldetés sikeréért. Moncada elpusztult. Parázsló
maradványai semmivé omlottak, miután az akarat távozott a testébıl.
A Leviatán is eltőnt. Fatima élesen érzékelte a hiányát. Miután kétszer is a hatalmába került, Fatima rádöbbent, hogy
miként hatotta át a rosszindulata, Moncada életre kelt akarata a kardinális menedékének minden apró zugát. Ennek a
helynek minden kınél és habarcsnál inkább ez az árnyékszörny volt az alapja.
És most, hogy a teremtmény eltőnt, a kı és a habarcs kezdte megadni magát a nyomásnak. A padló és a falak
remegtek.
Egy kéz ragadta meg Fatima karját. Felnézve Lucita arcát pillantotta meg. A lány szájából vér csordogált.
- Azért jöttél, hogy engem is megölj? - kérdezte Lucita.
Fatima kis híján felnevetett. Most az egyszer nem tudta volna megmondani, hogy Lucita gúnyolódik-e, vagy sem.
Valószínőleg igen, döntötte el végül. Alig volt elég ereje hozzá, hogy ülı helyzetbe tornássza magát. Másfelıl azonban
Lucita sem volt jobb bırben nála.
Válaszul Fatima odahajolt, és lágyan megcsókolta Lucitát, majd lenyalogatta a vért az ajkairól. Még ahhoz is túl gyenge
volt, hogy engedelmeskedjen a vér csábító ízétıl felébresztett éhség sürgetı követelésének. Hálás volt a
gyengeségéért, a megpróbáltatásokért, amelyeket együtt vészeltek át, mert levette a válláról a döntés kényszerének
súlyát - bár nagyon is jól tudta, hogy mi lenne a döntés.
A két nı segített egymásnak talpra állni. Fatima szakított néhány fájdalmas pillanatot arra, hogy megrántsa az oldalát,
és visszahúzza a bırt a kiálló bordára, aztán együtt próbáltak a lehetı leggyorsabban haladni a kijárat felé. Körülöttük
egyre nagyobb kıtömbök csapódtak a földhöz. Csendben haladtak a sötétben. Fatima kivezette a társát az alagúton,
amelyen behatolt a kardinális tanyájára, és úgy tőnt, hogy Lucita megelégszik azzal, ha követheti. Az árnyékok nem
tőntek olyan mélynek, mint korábban, és a sötétség sem volt annyira ellenállhatatlan.

*****

Elsıként Lucita mászott fel a zöldségárus bódé friss levegıjébe. Aztán a durván faragott létrán leszőrıdött az
átkozódása egészen Fatimáig, aki csak akkor döbbent rá a kiváltó okra, amikor végül ı is kibukkant az aknából. Anwar
állt Lucitától nem messze. A férfit horzsolások és vágások egész tengere borította, és úgy tőnt, hogy minden pillanatban
összeeshet a kimerültségtıl, de ennek ellenére Lucitára szegezte a kezében tartott gépfegyvert. Fatima is csatlakozott
hozzájuk, és ekkor már hárman álltak ott imbolyogva. Mindegyiküket egyedül az akaraterı tartotta talpon.
Anwar pillantása minden fáradtsága ellenére kemény volt és diadalittas. A szemét nem vette le Lucitáról, bár a
testvéréhez intézte szavait:
- Gondoltam, hogy ezen az úton fogsz távozni.
Fatima tudta, hogy mi jár a fejében. Mivel újra látta Fatimát, ez azt jelenti, hogy Moncada elpusztult és a küldetés
sikerrel járt. Jogosan érzett büszkeséget és elégedettséget. És itt volt a kardinális gyermeke is. Többé már esélye sem
volt annak, hogy veszélyeztetheti a küldetést, és nem volt többé ok arra, hogy ne pusztítsa el.
Fatima közelebb lépett hozzá, kezét a fegyver csövére tette, és nyugodtan eltolta. Anwar most már ránézett, és kihívó
pillantást küldött felé. Fatima állta a pillantását, amíg Anwar végül el nem fordította a tekintetét.
Addig állt ott kezével a fegyveren, amíg meg nem hallotta, hogy Lucita elsétált. Amíg Lucita el nem ment.
Anwar nem tett fel kérdéseket. Az nem lett volna helyénvaló. De Fatima tudta, hogy a szíve mélyén neheztel rá.
- İ az enyém - mondta a férfinak.
Ezt Anwar meg tudta érteni, de még így sem válaszolta meg a kimondatlan kérdéseket. Miért nem pusztították el most
Lucitát, amikor az alkalom tálcán kínálta magát. Fatimát nem érte volna szégyen, ha elfogadja egy klántársa segítségét.

61. oldal
 Névtelen
A klán akarata fontosabb volt a személyes büszkeségnél.
De Fatima úgy érezte, hogy méltónak bizonyult. Valamikor majd leszámol Lucitával. Ha pedig az álom még azelıtt
meglátogatja, ha szembe kell néznie a hírnök ítéletével... akkor talán megadatik az esély Anwar számára is.

AZ ÍRÓRÓL

Gherbod Flemming a feleségével és három macskájával él. A szembefordítható hüvelykek monopóliumának hála
egyelıre az emberek vannak fölényben. Flemming írta a Klán regény: Gangrelt és a Klán regény: Ventruet, valamint a
Vámpír: a Maszkabálhoz a Vér Átok trilógiát - Az ördög ügyvédjét A válogatást és a Sötét próféciát.

Tartalom:
I. Akik felsorakoztak
II. Fal menny és pokol között
III. A kaszabolás
Az íróról

62. oldal