A megtört

Kereszt
 Joseph J. Carr

Hit Gyülekezete, Budapest

1993

© Joseph J. Carr: The Twisted Cross

Hungarian Edition Copyright

Borító: Bódi Katalin

Fordította: Vékey Ádám

Dezsényi István
© Vékey, Dezsényi, Bp. 1992. Hungarian Translation

ISBN 0 910311 22 6

Kiadja a Hit Gyülekezete, Budapest 1993

Felelős kiadó: Takács Ferenc
Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető: Ducsai György
 Tartalom

Bevezetés
1. fejezet Gonoszság, te légy nekem a jó!
2. fejezet Adolf Hitler, a hamis Messiás
3. fejezet Megszállott volt-e Hitler?
4. fejezet A horogkereszt
5. fejezet Heinrich Himmler: a fekete jezsuita
6. fejezet A halál ifjú istenei
7. fejezet Az SS: Sátán katonái
8. fejezet Amikor a világ közömbös maradt
9. fejezet A végső megoldás
10. fejezet Egy nyílt titok... amely az emberiség minden
képzeletét felülmúlja
11. fejezet Hol volt az egyház?
12. fejezet Keresztények a pokol szélén
13. fejezet Szent grálok és szentségtelen misztériumok
14. fejezet Ezékiel írta-e a Mein Kampf utolsó fejezetét?
15. fejezet A New Age-mozgalom: Új nácizmus?
 BEVEZETÉS

Aleister Crowley, egy angol misztikus kalandor, 1904

áprilisában feleségével Kairóba utazott. Korábbi ceyloni és
indiai útjai során Crowley megismerkedett a buddhizmussal
és a transzcendentális meditációval, mostani egyiptomi
útjának célja az volt, hogy egy új dimenzióval egészítse ki
okkult tapasztalatait: a rituális mágiával.
Egy ilyen szertartás után feleségét, Rose Edith Crowleyt
megszállta a mágikus ihlet és közölte Aleisterrel, hogy
"várnak rád", értve ezen azt, hogy Hórusz, a háború ősi
egyiptomi istene "kapcsolatba akar lépni" a férjével.
Aleister Crowley először nem hitt a feleségének, ennek
ellenére Rose útmutatása szerint elmondott egy könyörgő
imát Hóruszhoz és három egymást követő napon déli
tizenkettőtől egy órát meditálásra szánt. Később azt
állította, hogy a meditáció közben mindhárom alkalommal
megjelent neki egy lény, aki lediktálta a Liber al vel legis (A
törvény könyve) című könyvet.
A lény bejelentette Crowleynak, hogy a régi kor eltűnőben
van, és rövidesen megkezdődik egy Új Kor, a New Age.
Európában okkult körökben már évtizedek óta beszéltek
erről. Manapság sokan a "Vízöntő Korának", Crowley "Hórusz
Korának" - a példátlan háborúk korának - nevezte. A "lény"
állítólag megjósolta az első világháborút és azt is közölte
Crowleyval, hogy a New Age vallása csak a régi vallás (a
kereszténység) felszámolása után kerülhet az őt megillető
helyre.
Gerald Suster így ír erről Hitler: az okkult messiás című
könyvében:
"Félreérthetetlenül arról van itt szó, hogy mielőtt az új kor
vallása győzelmet aratna, a régi kort éppoly könyörtelenül el
kell söpörni, mint ahogy az megtörtént a pogány Római
Birodalom esetében. A New Age előhírnökei vérfürdőt,
barbarizmust, szenvedélyeket, kegyetlenséget prófétáltak -
és a keresztény eszmeiség szétrombolását."

Néhány hónappal később az ausztriai Linzben egy Adolf

Hitler nevű, zavaros fejű fiatalember furcsa, minden
bizonnyal démonikus átalakuláson ment keresztül. Egy
szemtanú évekkel később részletesen beszámolt erről. Nem
kétséges, hogy a felnőtt Adolf Hitler a Crowley által
megjósolt New Age ügynökévé vált.
Mrs. Constance Cumbey nemrégiben jelentette meg a New
Age mozgalommal kapcsolatos kutatásait, melynek
végkövetkeztetése az, hogy a nácizmus szoros kapcsolatban
áll a New Age mozgalommal: ugyanannak a gonosz
gyökérnek a különböző megnyilvánulásairól van szó. Az
elkövetkező oldalakon elemezni fogjuk Adolf Hitler és náci
társainak okkult tevékenységét, hogy mindenki maga
dönthesse el, igaz-e a fenti megállapítás.

1. FEJEZET

Gonoszság, te légy nekem a jó!

Josef Goebbels, a náci propagandaminiszter a berlini

Führerbunkerben, a Birodalmi Kancellária kertje alá süllyesz-
tett, kétszintes beton erődítményben töltötte a második
világháború utolsó napjait más náci vezetőkkel és azok
kísérőivel, az úgynevezett "hegyi emberekkel" együtt. Hitler
parancsára Berlint végkimerülésig védeni kellett. A
Wehrmacht és a Waffen-SS elcsigázott csapatait a
Volkssturmmal erősítették meg: idős embereket éppúgy
csatasorba állítottak, mint a Hitlerjugendből verbuvált éppen
csak serdülőkorú gyermekeket.
Azon a viharos éjszakán, amikor az orosz csapatok véres
küzdelmek árán betörtek Berlinbe, Goebbels elgondolkozva
így szólt bunkerbeli társához, Werner Neumannhoz:
"Ezeknek az eseményeknek a jelentősége semmihez nem
fogható, hacsak nem a Golgotához."
Goebbels csak Hitler Harmadik Birodalmának bukásáról
beszélt - melyet személy szerint olyan "Új Kornak" tartott,
mely egy Ezeréves Királysághoz fog elvezetni -, de olyan
általános igazságra tapintott rá, amely az egész nácizmusra
jellemző: a gyilkos náci rezsimet szoros szálak fűzték a
jeruzsálemi Golgota hegyén 19 évszázaddal azelőtt
lejátszódott eseményhez!
A nácizmus nemcsak rasszista gonosztevők és más
deviáns elemek politikai mozgalma volt, amint azt sokan
gondolják, hanem több annál: olyan okkult vallás, amelyben
Adolf Hitler volt a Messiás, Heinrich Himmler a Főpap és a
vérszomjas 5S-legények alkották a klérust.
A holocaust hét éve alatt (1938-1945) a történelem egyik
legcivilizáltabb nemzete, Németország, előre kitervelt kam-
pányt kezdett a történelem egyik legrégibb nemzetének, a
zsidó népnek a kiirtása céljából. Ez a "páratlan bűntény"
egyszerűen "... felülmúlja az emberiség képzeletét".
Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a második
világháború azért tört ki, mert Hitlernek egy totális háború
kaotikus viszonyaira volt szükség ahhoz, hogy titokban
tartsa a "zsidókérdés végső megoldásával kapcsolatos"
hosszú távú terveit. A háború következtében több, mint 52
millióan haltak meg, hétszer annyian, mint az első
világháborúban, alig egy generációval korábban. A háború
előtti Európa 8,3 milliós zsidóságából a nácik 5,7 milliót
gyilkoltak le: az európai zsidóság jó kétharmadát, a világ
zsidóságának 35 százalékát.
A zsidóellenes náci bűntettek nem egyszerűen a háborúval
együtt járó lélektelen túlkapások, sem pedig egy totális
konfliktus szükséghelyzetére adott válaszok voltak: a
holocaustot előre kigondolt terv alapján három évtized alatt
valósították meg! A terv az okkultizmusra fogékony fiatal
Hitler agyában fogant meg és az első világháború utáni
Németország nyugtalan, zűrzavaros viszonyai között
kristályosodott ki. A húszas évek elején született beszédek,
pamfletek, újságcikkek és Hitler személyes levelei mind ezt
bizonyítják.
Akik közelebbről ismerték Hitlert, egyetértenek abban,
hogy személyiségének legfőbb jellemvonása a
következetesség volt mindenben, amibe csak belefogott.
Már 1919-ben kijelentette, hogy a németországi zsidóságot
meg kell semmisíteni. Mégpedig azt a szót használta, ami a
dél-német nyelvjárásban a rovarkártevők kiirtását jelenti. Ha
a világ már akkor odafigyelt volna, nem érte volna később
meglepetésként az, ami Auschwitzban, Maidanekban,
Chelmnóban és Treblinkában történt! G. L. Waite történész
írja: "Hitlerben az a borzalmas, hogy komolyan vette, amit
mondott, eszményeinek megfelelően élt és átültette a
gyakorlatba, amit hirdetett".
A holocaust sátáni természete abból az egyszerű tényből is
nyilvánvalóvá válik, hogy a zsidók lemészárlása minden
másnál fontosabb volt. A német nemzetiszocialista állam
hatalmas erejét arra használták, hogy kiirtsák az európai
zsidóságot. Az SS gyilkosainak gonosz küldetése még a
háború legsürgetőbb teendőivel szemben is elsőbbséget
élvezett. A gyilkos gépezet még 1943 után is teljes gőzzel
működött. A halálvonatok zavartalanul folytatták útjukat
akkor is, amikor a szövetséges csapatok már három fronton
támadták a Wehrmacht-ot és a Waffen-SS-t, amikor a
szövetséges légierő támadásai már megtizedelték a náci
vasútvonalakat.
Adolf Eichmann deportáló szerelvényei elsőbbséget kaptak
a fronton harcoló német csapatok utánpótlásával szemben.
A csapatokat, fegyvereket, lőszereket és más hadianyagot
szállító vonatokat rendszeresen leállították, kiürítették, hogy
helyet biztosítsanak a haláltáborokba szállítandó zsidóknak.
Nem nehéz úgy tekinteni a holocaustra, mint az emberi
történelem legsötétebb korszakára. Ahogy Lucifer tette
Milton Elveszett paradicsomában, egy egész nép - egy
kulturált és intelligens nép - jelentette ki: "gonoszság, te
légy nekem a jó". Olyan időszak volt ez, amikor jónak és
igaznak ítélték a gonosz, sátáni cselekedeteket. Ugyanazok,
akik más helyen, más időben jóravaló, kedves emberek
lettek volna, a Sátánt ültették a trónra, és felcserélték a jót
a gonosszal.
A nácizmus természete, cselekedetei és vezető
szóvivőinek nyilatkozatai mind azt bizonyítják, hogy egy
okkult vallással van dolgunk. A pogány nácik ősi német
isteneket imádtak, az okkultizmus ősrégi és modern
formáival egyaránt kacérkodtak; számukra mindez nemcsak
pillanatnyi szeszély volt, hanem nagyon is komoly szellemi
kalandozás. Mi keresztények csak ritkán nyerünk
bepillantást a titokzatos, eretnek szekták világának résnyire
nyitott ajtaján keresztül a holocaustot lángra lobbantó
beavatottak maroknyi csapatának szellemi megtapaszta-
lásaiba.
Ebben a könyvben Hitler és a legfelső náci vezetés
okkultizmussal való kapcsolatát elemezzük. Sajátos
keresztény nézőpontból vizsgáljuk a holocaustot, mint
szellemi eseményt. Továbbá bemutatjuk a nácizmus és az
újabban divatba jött modern New Age mozgalom közötti
ijesztő hasonlatosságot!
Azriél Eisenberg a Holocaust tanúja című könyvében
sokunk érzését fogalmazza meg: "Hiába is keresünk (a
holocaustra) valamiféle racionális magyarázatot: nincs
ilyen". Persze lehet, hogy Eisenberg téved és mégiscsak van
a történelemmel és Isten Igéjével, a Szentírás próféciáival
összhangban álló magyarázat a huszadik század példátlan
zsidóüldözésére - amint azt látni fogjuk!

2. FEJEZET

Adolf Hitler: a hamis Messiás

"Mi lehetett Isten célja ennek az embernek a

megteremtésével?"
- Augustin Kubizek, fiatalkori barátjáról, Adolf Hitlerről

"Hitler saját prófétikus képességeivel kapcsolatos

rögeszméje mindannyiunkat katasztrófába sodort"
- Dr. Werner Best

Az ausztriai Braunau am Inn városában, 1889. április 20-

án egy hűvös, borús napon Aloisnak, a szorgalmas
köztisztviselőnek és feleségének Klarának gyermekük
született. Sem ők, sem a Gasthaus Zum Pommer többi
lakója nem gondolta, hogy a síró kis csecsemő egyszer még
felforgatja Közép-Európa rendjét. A szomszédok legtöbbje
valószínűleg csak átvette a kisbaba megérkezéséről szóló
értesítést és sokat nem foglalkozott az eseménnyel, hiszen
készülni kellett a másnapi ünnepre: húsvét vasárnapja a
túlnyomóan római katolikus Ausztriában mindig is a
legnagyobb tavaszi ünnepnek számított.
A kisgyermek a nagypéntek és húsvétvasárnap közé eső
nagyszombaton született, és Ignaz Probst atya már
húsvéthétfőn megkeresztelte a braunaui római katolikus
plébániatemplomban: a gyermeket Adolf Hitler néven
anyakönyvezték.
A gyermek Hitlert a római katolikus egyház hagyományai
szerint nevelték, és egy bencés szerzetesek által fönntartott
iskolába íratták be. Azokban az években Hitler rendszeresen
járt misére és a templomi kórusban is énekelt. Azt tervezte,
hogy elvégzi a teológiát és pap lesz.
A bencés rendfőnök rendkívül okkult ember volt,
különösen egy középkori eretnek szekta követőinek, a
katharoknak a tanításait tette magáévá. A fiatal Hitlerre
mindez igen mély benyomást gyakorolt, okkultizmusa a
katharizmusban gyökerezett. Olyan nagy tisztelője volt a
kathar hagyományoknak, hogy később expedíciót küldött
Dél-Franciaországba a "Jézus vérét tartalmazó Szent
Kehely", a Szent Grál felkutatására.

Ellentmondásos egyéniség
A vallásos kisfiú rendkívül ellentmondásos, kettős
személyiséggel rendelkező férfivá serdült. Egyszerre volt
vakmerően bátor és szánalmasan gyáva. Az első világháború
alatt Hitlert több ízben is kitüntették hősies magatartásáért,
még az első osztályú vaskeresztet is megkapta, amit pedig
ritkán adományoztak sorkatonáknak. Más alkalmakkor
azonban szinte az őrületbe kergették bizonyos
meghatározhatatlan félelmek. Eva Braunnak bevallotta,
hogy fél a sötétben, és retteg az éjszakától.
Hitler tudott pragmatikus és objektív lenni, de voltak
teljesen irracionális és fanatikus megnyilvánulásai. Egyszer
megállíthatatlannak és mindenhatónak tűnt, máskor nagyon
is sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak. Egyszerre volt a
huszadik század és egy általa bálványozott ősi, pogány,
barbár kor embere.
Hitlerben destruktív ösztönei mellett látszólag határtalan
kreatív energia működött. A hajnali órákig tudott dolgozni
Linzben, Berlinben, Bécsben megvalósítandó grandiózus
építészeti tervein, sőt Germania néven új fővárost is
álmodott Németországnak.
Ugyanakkor gyakran annyira fásult és lusta volt, hogy
kritikus kérdésekben sem volt hajlandó állást foglalni.
Részben ez volt az oka annak, hogy egyes alárendeltjei
mérhetetlen hatalomra tettek szert.
Néha elfogadta az érveket és könnyen meggyőzhető volt,
máskor szélsőségesen merev és hajthatatlan maradt.
Gyakran előfordult, hogy az emberek nem tudták, mire
számítsanak nála, amíg színe elé nem kerültek.
Hitlernek nagy szerepe volt Németország újjáépítésében.
Sokat tett az ipar talpra állításáért, a munkanélküliség
megszüntetéséért, a termelés beindításáért. Szerte
Németországban új létesítmények tucatjait építette fel. És
ugyanez a Hitler a háború végén a felperzselt föld taktikáját
rendelte el, hogy semmi ne kerüljön Németországból a
szövetséges erők kezére - kerüljön ez bármilyen
szenvedésébe saját népének!
Adolf Hitler emberek millióit küldte a halálba, és az emberi
történelem legszörnyűbb gyilkos gépezetét hozta létre. Ő
volt az, aki elrendelte, hogy ki kell irtani a zsidókat, és az
európai zsidóság kétharmadát valóban legyilkolta.
Ugyanakkor a hozzá közelállók azt mondják, hogy kedves és
gyöngéd volt a kisgyermekekkel. Az az ember, aki parancsot
adott arra, hogy zsidó gyermekeket gázkamrába
vezessenek, gyöngéden kézenfogta az édesanyjuk sírjánál
álló "árja" gyermekeket és együtt imádkozott velük. A
gyerekek rajongtak Hitlerért és kizárólag ők tudtak valódi
meleg, emberi érzéseket kiváltani belőle.
Bármennyire hozzá nem illőnek tűnik is, de ez a milliók
haláláért felelős gyilkos, egy egész kontinens elpusztítója,
rajongva szerette Shirley Temple-t, a gyermeksztárt! Hitler
kedvenc filmje, melyet újra és újra le kellett játszani a
Führer főhadiszállásán, Walt Disney Hófehérke és a hét
törpe című rajzfilmje volt. Hófehérke iránti rokonszenve
talán nem is annyira furcsa, hiszen fanatikusan vonzódott a
"tisztaság", különösen az árja faj tisztasága iránt. Hófehérke
az abszolút tisztaságot személyesítette meg. Ami pedig a
hét törpét illeti, tudni kell, hogy Hitler számára a hetes szám
különleges jelentőséggel bírt. Személyes holmijait is
lehetőleg hetesével válogatta, és teájába mindig hét cukrot
rakott, sem többet, sem kevesebbet.
Hitler valóban paradox személyiség volt. Életének rejtélyei
még évtizedekkel azután is megmaradtak, hogy
pszichológusok és más tudósok mindent megtettek titkainak
felderítésére.
Testi adottságait illetően Hitler eléggé színtelen és átlagos
volt ahhoz, hogy az ember eltűnődjön rajta: hogyan tudta ez
az ember fellelkesíteni az "ideális" nordikus SS-legényeket?
A rasszista náci ideológia az ősi germánok "ideális"
leszármazottaiként a magas, szőke, kék szemű északi típusú
fajt bálványozta, a Führer azonban egy alacsony, fekete,
jelentéktelen külsejű férfi volt, aki még az SS-be sem
léphetett volna be 175 cm-es magasságával, 68 kg-os
súlyával, beesett mellkasával, keskeny vállával. Ha ehhez
még hozzávesszük túlméretezett lábfejét, x-lábát, sápadt
arcszínét, szokatlanul fésült haját és Charlie Chaplinre
emlékeztető bajuszát, akkor azt kell mondjuk, hogy Hitler
szinte komikus és nevetséges látványt nyújtott. Talán
pontosan ez volt az, amiért a világ vezető hatalmai kez-
detben kissé alulértékelték a "náci fenevadat".
Külseje ellenére Hitler szónokként milliókat tudott igézete
alatt tartani. Augustin Kubizek, Hitler fiatalkori barátja
szerint beszédeiben olyan erő volt, mint egy "kitörni készülő
vulkánban" és az "mintha tőle teljesen függetlenül tört volna
elő belőle". Egy másik megfigyelő szerint, amikor beszélni
kezdett, puhány teste megfeszült "mint amikor vizet
engednek az öntözőcsőbe". Mintha valamiféle titokzatos,
hipnotikus erő áradt volna belőle a hallgatóságra.

A fiatal Hitler
Alois Hitler, az Osztrák-Magyar Monarchia vámtisztviselője
volt. Több gyermeke született, de csak Adolf és Paula érte
meg a felnőttkort. A gyerekek anyjukkal együtt rettegtek a
sokszor brutálisan viselkedő, zsarnoki apától. Általánosan
elterjedt vélemény, hogy Adolf Hitler zsidók iránti féktelen
haragja az apja iránt érzett gyűlöletből táplálkozott.
Klara Polzl második unokatestvére és harmadik felesége
volt Aloisnak. Így tehát Adolf Hitlernek a harmadik
generációtól kezdve csak egy ágon voltak felmenői. Klara
sokkal fiatalabb volt férjénél, aki teljes mértékben uralkodott
rajta. Nagyon szerette Adolfot, de képtelen volt
megoltalmazni a fiút az apa kegyetlen büntetéseitől. Mint
minden más XIX. századi engedelmes feleség, Klara sosem
szólt bele abba, hogy férje hogyan fegyelmezi a
gyermekeket. Egyes pszichológusok elemzése szerint ez az
anyjával való szeretem-gyűlölöm kapcsolat magyarázza
Hitler állandóan felfokozott indulatait.
Az apa foglalkozása miatt a Hitler családnak gyakran
kellett más városba áttelepednie. De Alois Hitler egyébként
is élvezte a költözködéseket. Volt, hogy egy évben
háromszor költözködött egy városon belül! Ez semmiképpen
nem magyarázható hivatali okokkal. Az állandó hurcolkodás
csak még zavarosabbá tette Hitler amúgy is bizonytalan
gyermekkorát.
Az elemi iskolában Hitler jó tanuló volt, de később
leromlott és középszerűvé vált. Linzi reáliskolai tanára nem
is nagyon emlékezett vissza tanulmányi képességeire, arra
azonban igen, hogy Adolf gyakran beszélgetett a szélben
hajladozó fákkal. A fiatal Hitler barátai arról számoltak be,
hogy hosszú, magányos sétákat tett a Linz környéki
kirándulóhelyeken. Megmászta a hegycsúcsokat és
szónoklatokat intézett a szélnek.
Magányos sétái után Adolf mindig örült, ha találkozott
legjobb barátjával, "Gustl" Kubizekkel, de ingerült lett, ha az
megkérdezte, nincs-e valami baja. - Fogd be a szád -
morogta ilyenkor. És hagyj békén! - Néha még hozzátette: -
Magam sem tudom, mi a baj, Gustl.
Egy alkalommal Gustl vette a bátorságot és dacolva Hitler
hírhedt temperamentumával, tovább kérdezősködött.
Érdekes módon Hitler nem dühödött be. Szelíden
mosolygott, megköszönte barátjának az együttérzést és
csak annyit mondott: - Még te sem segíthetsz rajtam, Gustl.
- Valami rajta kívülálló erő már ilyen fiatal korában
beárnyékolta Hitler életét.
1903-ban Alois Hitler - 65 éves korában - váratlanul
meghalt és magára hagyta Klarát a 14 éves Adolffal és a kis
Paulával. Alois halála után a család az osztrák birodalmi
nyugdíj szerény, de elégséges összegéből éldegélt. Hosszú
szolgálati idővel rendelkező köztisztviselő feleségeként,
Klara élete végéig jogosult volt az özvegyi nyugdíjra,
gyermekei pedig árvaellátást kaptak nagykorúságuk
eléréséig. Sem szegények, sem gazdagok nem voltak.
Apja halálát követően Adolf iskolai karrierje zátonyra
futott, és piperkőc utcagyerek vált belőle. Ez a lázadás volt a
válasz arra, hogy zsarnoki apja most már semmit nem
tilthatott meg neki. Alois egész életében becsületesen
dolgozott, és nem engedte volna meg, hogy fia se iskolába
ne járjon, se ne dolgozzon.
A folyamatosan munkanélküli, divatosan öltözködő fiatal
Hitler úgy tűnik, mindenben különbözni akart az apjától.
Alois keményen dolgozott, Adolf csak lötyögött. Alois
akkurátusan pontos volt, Adolf az operaelőadásokat kivéve
mindenhonnan elkésett. Alois konzervatív módon
öltözködött, legjobban az osztrák birodalmi egyenruhát
szerette. Adolf divatmajommá vált, szalonkabátban,
szarvasbőr kesztyűben, cilinderrel a fején, sétapálcával a
kezében grasszált az utcákon.
Linzi és bécsi éveiben Hitler megvetette az egyenruhát. Az
osztrák-magyar hadsereg fiatal tisztjeit pedig, akik
elbűvölték a humortalan Hitlerre ügyet sem vető városi
hölgyeket, egyenesen utálta.
Bolondult viszont az operáért. A linzi operatársulat minden
előadását megnézte, ha csak tehette. Szenvedélyesen
szerette az operákat, különösen Richard Wagner darabjait,
és Wagner iránti vonzalma egész életén át elkísérte. Egyszer
megjegyezte, hogy az opera számára olyan, mint a vallás,
és úgy látogatja az operaelőadásokat, mint ahogy más
emberek templomba járnak. Ha az opera volt a vallása,
akkor Richard Wagner volt a főpapja.
A linzi operaház csak egy kis vidéki operatársulat volt
ugyan, mégis híresen jó előadásokat tartott. A környéken az
a vélemény járta, hogy színvonalban rögtön a világhírű bécsi
opera után következik.
A fiatal Hitler a linzi opera törzsközönségéhez tartozott,
akkor is, ha nem engedhette meg magának, hogy a drága
zsöllyében foglaljon helyet, és meg kellett elégednie az olcsó
állóhelyekkel. A legjobb állóhely a földszinti széksor mögött,
a díszpáholyt tartó oszlopok előtti beugróban volt. Az oszlop
bizonyos védelmet nyújtott a tömeg elől, továbbá az az
előnye is megvolt, hogy neki lehetett dőlni. Azonban csak a
legkorábban érkező három-négy operabarát állhatott erre a
helyre.
Egy kívánatos állóhelyért való tülekedés során történt egy
alkalommal, hogy Gustl Kubizek felfigyelt a szúrós
pillantású, komoly tekintetű fiatalemberre. Barátságot
kötöttek, mely negyven évig tartott és öt éven keresztül
valóban bensőséges volt.
Kubizek politikai értelemben soha nem volt Hitler
követője. A Führer hatalomra jutása után sok kritika érte
azért, mert nem lépett be a nemzetiszocialista pártba. Végül
jóval az orosz front megnyitása után belépett ugyan, de
csak azért, hogy támogatásáról biztosítsa régi barátját.
Kubizek személyes feljegyzéseinek köszönhetjük, hogy Hitler
linzi és bécsi tartózkodásáról egyáltalán tudunk valamit.
Ezekben az években alakult ki véglegesen az értékrendje,
ekkor érett meg a személyisége.
A két fiatalember sülve-főve együtt volt. Kubizek volt a
passzívabb, ő volt az, akinek Hitler elmesélte kialakulóban
lévő gondolatait.
Gustl Kubizek feljegyzéseit a történészek rendkívül
megbízhatónak tartják. A fiatal Hitler című könyve alapmű
azok számára, akik mélységében kívánják tanulmányozni
Hitler életét és személyiségét. A könyvben megtalálhatók a
későbbi démonikus szörnyeteg világot felforgató
gondolatainak első csírái.
Kubizek naplójának tanúsága szerint Hitler nagy hatással
volt rá azon a napon, amikor 1904. október 31-én,
Mindenszentek előestéjén először találkoztak. "Soha
életemben nem találkoztam még emberrel, akinek ilyen
átható pillantása lett volna" - írta Kubizek. Adolf haragjáról
később így írt: "Szeme villogott. Volt benne valami
baljóslatú, mintha minden felgyülemlett gyűlölete izzó
szemén keresztül akart volna előtörni". Kubizek anyja így
kiáltott fel, amikor először találkozott fia barátjával:
"Micsoda szemek!" Gustl visszaemlékezik rá, hogy anyjának
szavai inkább félelmet, balsejtelmet fejeztek ki, mintsem
elismerést.
Az embereknek mindig feltűnt Hitler anyjától örökölt
szeme, de Hitler - akit egyébként is elbűvölt Medúza mitikus
alakja - maga is megdöbbent, amikor először pillantotta meg
Franz von Stuck Medúza-portréját: - Micsoda szemek! -
kiáltott fel a kép láttán. - Anyám szemei!
Hitler karrierje és a náci ügy érdekében tudatosan
kihasználta szemeit. Órákig állt a tükör előtt és azt
gyakorolta, hogyan lehet ellenfeleit egyetlen pokoli
pillantással harcképtelenné tenni. Nem sokan mondhatják el
Hitlerrel való találkozásuk után, hogy átható tekintete
hatástalan volt rájuk: a szemek, melyek a Kubizek anyukát
megrémisztették, egy 66 milliós népet hipnotizáltak meg!
 A bécsi évek
Mind a náci párt hivatalos biográfiái, mind Hitler Mein
Kampf című könyve misztikus, romantikus képet fest Hitler
bécsi éveiről. Ezek a leírások azt sugallják, hogy a
Képzőművészeti Akadémiára beiratkozott diáknak kemény
küzdelmek árán kellett megismerkednie a szakma
rejtelmeivel, hiszen a neves tanintézet zsidó vezetői nem
engedték kibontakozni a benne rejlő "árja" géniuszt.
Hitlert gyakran úgy állítják be, mint aki nyomorúságos,
szűkölködő életet élt, alantas munkák elvégzésére
kényszerült, hogy tanulmányait elvégezhesse.
A hivatalos náci változat ellenpontozásaként egyes írók azt
terjesztették róla, hogy nem festőművészként, hanem
szobafestőként és tapétázóként dolgozott bécsi évei során,
ezt a két foglalkozást azonban egész élete során soha nem
gyakorolta.
Hitler szegényen élt, de nem nyomorgott. Árvaellátásként
havi 25 koronát kapott, apja vagyona után pedig havi 50-et.
Egy alkalommal pedig egy jelentős összegű kölcsönhöz
jutott a nénikéje révén (amit egyébként soha nem fizetett
vissza).
Ezek az összegek így nem sokat mondanak, de
összehasonlításképpen egy kezdő jogász havi 75-80 koronát
keresett, egy kezdő tanár öt éven át havi 66 koronát, majd
a véglegesítés után 82 koronát. A postai tisztviselők 60-70
koronát kerestek havonta. Hitler havi 75 koronás jövedelme
nem volt sok, de ahhoz mindenképpen elegendő, hogy -
legalábbis az első években - kényelmesen éljen. Lakbérre
mindössze 10 koronát kellett költenie.
Adolf először 1906 májusában, júniusában utazott fel
Bécsbe, és néhány hetet töltött el az osztrák fővárosban.
Ekkor döntötte el, hogy ideköltözik, és képzőművészetet fog
tanulni. Anyja betegsége miatt azonban el kellett halasztania
tanulmányainak megkezdését. 1907. január 18-án Klara
Polzl Hitlert mellrákja miatt beszállították az Irgalmas
Nővérek Kórházába és megoperálták. Az orvos, Eduard
Block, történetesen zsidó volt.
Szeptemberre Klara Hitler megerősödött annyira, hogy
Adolf ismét Bécsbe utazhasson, ezúttal a Képzőművészeti
Akadémia felvételi vizsgájára. A festészeti szakra abban az
évben Hitlerrel együtt 113-an felvételiztek.
A felvételi két részből állt. Az első fordulón a
jelentkezőknek az akadémia által megadott témák egyikéből
kellett kompozíciót készíteniük. Hitlerrel együtt 80
jelentkezőnek sikerült bejutnia a második fordulóra, ahol
korábbi munkákat kellett bemutatni a bizottságnak. A
tekintélyes iskolába Hitlernek végül nem sikerült bejutnia,
csak 24 jelentkezőt vettek fel.
Az akadémia indoklása szerint Adolf Hitler
emberábrázolása felületes volt, közepes tehetségnek
minősítették. Hitler általában épületeket, utcarészeket
festett, emberi alakot ritkán, arcokat szinte soha. Portréi
élettelenek, darabosak voltak, ezért is utasította el
jelentkezését az akadémia.
Érdekes, hogy a fejek mennyire megragadták Hitler
érdeklődését. Kedvenc festményein, így például Franz von
Stuck képein, gyakran szerepeltek lefejezési motívumok. A
büntetőjogot illetően Hitlernek az volt a véleménye, hogy a
vádlottat mielőbb bíróság elé kell állítani, és vagy teljesen
fel kell menteni, vagy azonnal le kell fejezni.
A sikertelen vizsga után Hitler felkereste Siegmund
L'Allemand professzort, az akadémia rektorát. A
professzortól azt a tanácsot kapta, hogy próbálkozzon meg
az építészettel, melyhez úgy tűnik, tehetsége van.
Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy ez vajon csak
sikertelen vizsgája miatti jóindulatú megjegyzés, vagy Hitler
képességeinek komoly, szakmai megítélése volt-e. Bár el
kell ismerni, Hitlernek valóban volt érzéke az építészethez.
Hitler 1907. november végéig maradt Bécsben, de akkor
vissza kellett térnie Linzbe, mert édesanyja állapota
rosszabbodott. Kubizek találkozott barátjával ebben az
időszakban, és arról számolt be, hogy Hitler lelkiismeretes
fiúként segített anyjának az otthoni munkákban. Magára
vállalta a főzést, felmosott, ellátta kishúgát, Paulát és élete
utolsó néhány hetében ágyhoz kötött édesanyját.
Klara Polzl Hitler 1907. december 21-én hajnali kettőkor
halt meg. Két nappal később eltemették férje mellé a
leondingi temetőbe. Ettől kezdve Hitler gyakran esett súlyos
depresszióba karácsony táján, és szeretett minél előbb
túlesni az ünnepen. Később látni fogjuk, hogy december 23-
a, anyja temetésének napja különös jelentőséget nyert
további életében, amikor szenvedélyesen belehabarodott a
kathar tanokba és a Szent Grál legendába.
Adolf Linzben maradt 1908 februárjáig, hogy az anyja ha-
gyatékával kapcsolatos ügyeket elintézze. Közben próbálta
meggyőzni Gustl barátját, hogy mindkettőjüknek Bécsben
van jövőjük. Gustl már az előző szeptemberben sem tartott
Adolffal, Linzben maradt, hogy apja kárpitosműhelyében
segédkezzen. Szabadidejében zenét tanult. Gustl Kubizek
határozottan tehetséges zenész volt, és Linzben tanáraitól
már bizony nem sok tanulnivalója akadt. Tovább
tanulásához mindenképpen Bécsbe kellett volna költöznie,
de ez lehetetlennek tűnt a számára. Nem úgy Hitlernek.
Gustl nem tudta elképzelni, hogy ne vidéki kárpitosként
élje le életét. Apja már évek óta betegeskedett a tüdejével,
a kárpitos szakmában ez foglalkozási betegségnek számított.
A családi üzlet fenntartásához szüksége volt fia segítségére.
Ezért Gustl aligha számíthatott arra, hogy apja elengedje
Bécsbe.
Linzi tartózkodása során Adolfnak mégis sikerült rávennie
az idősebb Kubizeket, hogy engedje el Gustlt Bécsbe zenét
tanulni. Adolf 1908 februárjában tért vissza Bécsbe, barátja
pedig néhány hét múlva követte.
A két fiatalember egy Frau Zackrey nevű lengyel
özvegyasszony fogadójában bérelt szobát, a Stumpergasse
29-ben.
Gustl beiratkozott a konzervatóriumba és megkezdte
tanulmányait. Gustl bérelt hangversenyzongorája és Hitler
rengeteg könyve, rajztáblái az egyébként is szűkös szobát a
végletekig zsúfolttá tették. Bár az adott viszonyok
alkalmanként súrlódásokhoz vezettek, a két fiatalember jó
barátságban élt.
Hitler későn feküdt, későn kelt és ez bosszantotta
Kubizeket. Tévesen arra a következtetésre jutott, hogy a
képzősök bizonyára más munkarendben dolgoznak, mint a
konzisok. Arról, hogy Hitlert nem vették fel a
képzőművészeti akadémiára, nem tudott.
Napközben Hitler Bécs utcáit járta és az épületeket
tanulmányozta. Egyes házakról vázlatot készített, az általa
rossznak tartott részleteket kitörölte és újjátervezte. A
rombolás és az újjáépítés foglalkoztatta, Bécs belvárosát
képzeletben többször is lerombolta és újjáépítette.
Közép-Európa nagyvárosainak újjáépítésével kapcsolatos
tervei idővel egyre hóbortosabbak és grandiózusabbak
lettek. Egyre több időt töltött el rajztáblája fölé hajolva és
csak ritkán lépett ki szobájából vázlatfüzet nélkül. A
gyakorlatias gondolkodású Gustl mindezt megdöbbenve és
némi csodálattal figyelte. Amikor Gustl megkockáztatott
egy-egy kérdést a nagyszabású vállalkozások anyagi
hátterét illetően, Adolf méregbe gurult, gúnyos és megvető
megjegyzésekkel hárította el barátja aggodalmait.
Hitler saját jövőjébe vetett hite és bizalma - hogy Kubizek
kifejezését használjuk - "rendíthetetlen" volt. A 18 éves
Adolf Hitler soha, egyetlen percig sem kételkedett abban,
hogy egy napon még a legmerészebb tervei
megvalósításához is rendelkezésére fog állni a szükséges
pénz és hatalom. Háború utáni visszaemlékezéseiben
Kubizek elmondja, hogy bizodalma nemcsak egy féktelen
tinédzser nagyzolása volt, hanem egy abszolút magabiztos
férfi bizonyossága. Hitler lenézte Gustlt, amiért az nem volt
képes meglátni a "nyilvánvaló igazságot".
A két fiatalember 1908. szeptember 16-ig lakott együtt a
Frau Zackreytől bérelt szobában, ugyanis Kubizeket katonai
szolgálatra hívták be az osztrák-magyar hadseregbe. Hitler
maradt, és még egyszer megpróbálkozott a Képzőművészeti
Akadémiára való bejutással. Annak ellenére, hogy előzőleg a
bécsi Iparművészeti Iskola tanárának, Roller professzornak
az ajánlására órákat vett egy híres bécsi szobrászművésztől,
Panholzertől, ezúttal már az első rostán fennakadt. Lehet,
hogy édesanyja halála miatti keserűsége volt az oka
sikertelenségének, lehet, hogy ellenszenvesnek találta őt a
vizsgabizottság, tény, hogy másodszorra sem vették fel.
Mielőtt Kubizek visszatért volna a szolgálatból, Hitler
kiköltözött Frau Zackreytől, és még csak új címét sem
hagyta meg. Kubizek és Hitler 29 éven át nem látták többet
egymást. Hitler különös viselkedésének oka az lehetett,
hogy szégyellte barátja előtt a kudarcát. Egy olyan
öntudatos ember, mint Hitler, semmiképpen nem akarta,
hogy Gustl - aki saját bevallása szerint a legbensőbb
gondolatait is ismerte - megtudja, hogy másodszor sem
sikerült bejutnia a főiskolára.
Hitler nyomtalan eltűnésének másik oka az lehetett, hogy
ki akart bújni a katonai szolgálat alól. Az 1889. évi Osztrák
Katonai Szolgálati Szabályzat 41. paragrafusa szerint Adolf
Hitlernek jelentkeznie kellett volna néhány hónapos
gyalogsági kiképzésre, de ő ezt nem tette meg. Ennek a
teóriának az a gyenge pontja, hogy Közép-Európában erős
volt a rendőri felügyelet, a fogadósokat törvény kötelezte,
hogy minden új lakót bejelentsenek a helyi hatóságoknak.
Még Kubizek is beismerte, hogy meg tudta volna találni
barátját, ha eszébe jutott volna a bécsi rendőrségi
nyilvántartást átnézni. Ha pedig Kubizek megtalálta volna
Hitlert, akkor a katonai hatóságok is megtalálták volna.
Hitler a Stumpergasse 29-ből a Felberstrasse 22-be
költözött (1908. november 11-től 1909. augusztus 20-ig),
onnan a Sechhauserstrasse 58-ba (1909. augusztus 20-tól
1909. szeptember 16-ig) majd 1909 decemberében a
Meldemannstrasse 27-be.
Kubizektől való elválása után Hitler részben képei
eladásából tartotta fenn magát. Birodalmi árvaellátásának
feléről kishúga javára lemondott, és így egészítette ki
jövedelmét. Nemes gesztusa egyesek szerint inkább csak
tartózkodási helyének titokban tartását szolgálta. A
nyilvántartási adatok alapján egyértelmű, hogy a hatóságok
mindvégig tudták, hogy hol van bejelentkezve.
1909-ben és 1910-ben Hitler hetente hat-hét kisméretű
képet, illetve hirdetési illusztrációt festett. Képeivel Hitler
többek között cipőket, cipőkrémeket, női fehérneműt,
púdert, egyéb kozmetikai cikkeket és gumicsizmákat
reklámozott.
Adolf Hitler üzlettársi kapcsolatot létesített Reinhold
Hanischsal, akivel egy meidlingi menedékhelyen találkozott
össze. Hitler képeket és képeslapokat festett, Hanisch pedig
műkereskedőknél házalt velük, illetve az utcán és
kávéházakban próbálta eladni azokat. A kölcsönösen
előnyösnek bizonyuló kapcsolat mintegy nyolc hónapig
tartott, míg perpatvar nem keletkezett a pénz elosztása
körül. Hitler beperelte társát, és azt be is csukták egy rövid
időre.
Gustl Kubizektől tudjuk, hogy Hitler három-négy
könyvtárnak is rendszeres és lelkes olvasója volt.
Kölcsönzött is könyveket, és nem volt ritka, hogy napokra
bevonult az olvasóterembe.
Tanulságos, hogy milyen könyveket olvasott Hitler. Termé-
szetesen mohón érdeklődött a művészeti és
építészettörténeti könyvek iránt. Amikor a háború után a
szövetségesek áttanulmányozták Hitler magánkönyvtárát,
azt találták, hogy sokféle téma iránt komolyan érdeklődött:
táplálkozás, egészséges ételek, népi gyógymódok,
homeopátia, csodás gyógyulások, okkult és mágikus
szimbólumok. Kubizek írja könyvében, hogy Adolf egyszer
rendkívül izgatottan olvasott egy könyvet a boszor-
kányságról, más alkalommal pedig a spanyol inkvizícióról.
Hitlert elbűvölték a germán mitológia történeti és gigantikus,
pogány alakjai, különösen a keresztény misszionáriusok
előtti kor "romlatlan" germán hősei és istenei. Rendkívül
érdekelte a világtörténelem is. Több alkalommal is
kifejezésre juttatta, hogy egyedül ő érti igazán a
történelmet, mert, mint egyszer hozzátette, isteni
kijelentést kapott.
Hitler, a közepes iskolai tanuló, kiemelkedő
teljesítményekre volt képes, ha számára érdekes témát
tanulmányozott. Ha volt egy ötlete, a végletekig
tökéletesítette, és olyan részletesen kidolgozta azt "...
mintha 'felülről' kapta volna az utasításokat" - jegyezte fel
róla Kubizek. Kubizek szerint, ha született egy ötlete, olyan
lett, mint egy megszállott. Amikor Hitler érdeklődését
felkeltette valami, semmi mással nem törődött: sem az al-
vással, sem az éhséggel, sem Gustl barátja alvási igényével.
Végül arra a következtetésre jutott, hogy szinte minden
téren szakembernek számít. Rendkívüli memóriája csak
alátámasztotta ezt az érzését.

Költözés Münchenbe
Adolf Hitler számára az Osztrák-Magyar Monarchia a
külföldi (nem-német) hatások miatt dekadens és teljesen
romlott társadalom volt. Ellenérzést váltott ki belőle, hogy a
Habsburg-uralkodók a Szent Római Birodalom különleges
német koronáját a királyi kincstárban tartották és helyette
egy XVII. századbeli cseh koronát használtak. A fiatal Hitler
pángermán gondolkodásmódja tükrében a különféle szláv,
francia és zsidó hatások az osztrák társadalmat
végérvényesen beszennyezték.
München azonban teljes mértékben német volt. Amikor azt
mondjuk valamire, hogy német, még ma is sokszor Bajoror-
szágra vagy konkrétan Münchenre gondolunk.
Hitler 1913. március 24-én költözött Münchenbe 80
koronával (körülbelül egy havi keresettel) a zsebében. Egy
Josef Popp nevű szabónál bérelt szobát, és a Popp családnál
maradt az első világháború kitöréséig. Annyira megszerette
a háziakat, hogy később rendszeresen írt nekik a frontról.
Az osztrák kormány elrendelte, hogy Hitler 1914. január
25-én jelenjen meg Linz városában sorozáson. Hitler -
szegénységére hivatkozva - kérvényezte, hogy Linz helyett a
Münchenhez lényegesen közelebb eső Salzburgba
mehessen, ahol 1914. február 5-én meg is jelent a sorozási
bizottság előtt. Úgy történt, ahogy remélte: fizikai állapota
miatt mind háborúban, mind békeidőben hivatalosan
alkalmatlannak minősítették.

Hitler, mint katona

 A XIX. századi európai monarchiák elegáns világa
századunk első éveire törékennyé vált, és 1914. június 28-
án végleg megrendült, amikor Ferenc Ferdinándot, az
osztrák trónörököst feleségével együtt meggyilkolta egy
szerb anarchista diák. Egy héttel később Európa háborúban
állt! Egy, a müncheni Odeonplatzon 1914. augusztus 1-jén
készült kép Hitlert mutatja, amint a háború hivatalos
bejelentését hallgatja: arca ragyog az izgatottságtól. Később
úgy számolt be az eseményről, hogy "viharos
lelkesedésében térdre borulva adott hálát az égnek a
háborúért". Megkezdődött hát az első világháború, "hogy
egyszer és mindenkorra véget vessen minden más
háborúnak".
Bár az előző év februárjában sikeresen meggyőzte az
osztrák hatóságokat katonai szolgálatra való
alkalmatlanságáról, Hitler mégis úgy döntött, hogy részt fog
venni a "dicsőséges" háborúban. Nem sokkal a háború
kitörése után kérelmet nyújtott be III. Ludwig bajor
királynak, hogy osztrák állampolgársága ellenére
csatlakozhasson egy bajor katonai egységhez. Az engedélyt
már másnap kézhez kapta. Alig hét hónappal azután, hogy
Ausztriában alkalmatlannak minősítették, Hitlert önkén-
tesként besorozták a bajor hadseregbe.
Az első világháború Németországa még nem volt olyan
egységes állam, mint amilyen később a második világháború
alatt lett.
Wilhelm Hohenzollern császár birodalma félig-meddig füg-
getlen államok laza szövetségéből állt. Mindegyik államnak
megvolt a maga királya és kormányzata, így Bajorországnak
is. Maga a birodalom viszonylag fiatal volt, 1871-ben Otto
von Bismarck, az első kancellár alkotta meg.
Hitler a 16. Bajor Tartalékos Gyalogsági Ezredhez vonult
be, melyet a háború első napjaiban hősi halált halt List
ezredes után List Ezrednek is neveztek. Hitler 1914.
augusztus 16-án jelentkezett a szolgálatra és a 6. Újonc
Zászlóalj 2. századához irányították. Néhány hetes
alapkiképzésen vett részt a müncheni Elisabethschuléban,
majd 1914 szeptemberében a zászlóalj I. századához
osztották be. Október 8-án Hitler hűségesküt tett III. Ludwig
bajor királyra és Ferenc József osztrák császárra.
1914. október 21-én Hitlerék ezredét vonattal a francia
frontra vitték, ahol október 29-én részt vett az yseri
ütközetben. Három nap múlva őrvezetővé léptették elő.
Az ezredkrónika, a tisztek és bajtársak egyöntetűen arról
számolnak be, hogy Adolf Hitler kiváló katona volt, és kitűnt
személyes bátorságával. Kétszer sebesült meg (1915.
október 5-én golyót kapott a bal combjába, 1918. október
13-14-én pedig mustárgáztámadás áldozata lett) és számos
kitüntetést kapott: Másodosztályú Vaskeresztet (1914.
december 2.), Kardokkal Ékesített Harmadosztályú Katonai
Szolgálatért Keresztet (1917. szeptember 17.),
Ezredkitüntetés Kiemelkedő Hősiességért (1918. május 9.),
Fekete Kategóriás Érdemérem (1918. május 18.),
Elsőosztályú Vaskereszt (1918. augusztus 4.), és
Harmadosztályú Szolgálati Érdemérem (1918. augusztus
25.). Az Elsőosztályú Vaskereszt komoly kitüntetésnek
számított, sorállományú katonáknak csak igen ritkán
adományozták. Az a tény, hogy Hitler megkapta, azt
mutatja, hogy valóban nagy bátorságot kellett tanúsítania.
Vannak, akik kisebbíteni próbálják Hitler katonai sikereit
és rámutatnak arra, hogy "parancsnoki futárként" viszonylag
kényelmes beosztása volt. Igaz ugyan, hogy a
parancsnoksághoz volt beosztva, de az ezredparancsnokság
általában a frontvonal közepén helyezkedik el.
Az ezredfutár feladata volt, hogy az ezredparancsnokság
utasításait közölje a lövészárok-parancsnokokkal. Ez a
feladat olyannyira veszélyes volt, hogy ugyanazzal a
paranccsal gyakran egyszerre két futárt is küldtek, hogy az
egyik biztosan célba érjen.
Úgy tűnik, Hitler nagyon szerencsés volt katonai
pályafutása során és erre társai is felfigyeltek. Bár sokszor
tette kockára életét, sok más bajtársával szemben mindig
megúszta élve. Bátorságát talán onnan merítette, hogy
tudta, küldetése van. A következő fejezetben arról lesz szó,
hogy miért érezhetett Hitler isteni küldetést magában.
 Az első világháború során került először bevetésre egy
alattomos fegyver, mely olyan rémületet keltett az
emberekben, hogy 1921-ben be is tiltották: a mérges gázról
van szó. Senki, még a nácik sem használtak ettől fogva
mérges gázt, mígnem a Szovjetunió be nem vetette Dél-
Jemenben, Afganisztánban és Délkelet-Ázsiában a hetvenes
évek során. Még a vesztésre álló németek sem használtak
gázt a második világháború végén, pedig megtehették
volna. Viszont az első világháborúban mindkét fél bevetette,
és Hitler is egy ilyen gáztámadásnak vált áldozatává 1918.
október 13-14-én. Az oudenaarde-i kórházban kapott
elsősegélyt, majd tovább szállították a pasewalki Porosz
Katonai Kórházba. Pasewalk egy pomerániai kisváros,
mintegy 200 km-re fekszik Berlintől.
Pasewalkban valami különleges történt Hitlerrel.
Időlegesen elvesztette a látását, melynek okaként az
orvosok "hisztériát" diagnosztizáltak. Kórházi tartózkodása
során Hitler azt állította, hogy "hangokat" hall, akárcsak
Jeanne'd Arc. A hangok azt mondták neki, hogy Isten
kiválasztotta őt Németország Messiásának, és ő fogja
megmenteni Németországot a nemzetközi zsidóság
karmaiból. Pasewalki tartózkodása során tette meg Hitler azt
a lépést, amit később élete legfontosabb döntéseként
emlegetett: elkezdett politikával foglalkozni.

Hitler politikussá válik

Az első világháború 1918. november 11-én életbe lépő
fegyverszüneti megállapodással ért véget. Hitler ekkor még
a pasewalki kórházban volt. Németország elismerte a
vereségét, és Bajorországban kikiáltották a köztársaságot.
Mindezt Hitler és legtöbb bajtársa mélységes
megaláztatásként élte meg. 1918. november 21-én Hitler
keserű és csalódott emberként hagyta el a kórházat. Több
millió katonatársával együtt úgy érezte, hogy
Németországot hátba döfték a "zsidó bankárok".
A kórházból Hitlert a 2. Bajor Gyalogsági Ezred 1.
zászlóaljának 7. századához osztották be. Sokmillió
veterántól eltérően nem bocsátották el a hadsereg
kötelékéből, hanem a Reichswehr, a Weimari Köztársaság
honvédségének állományába sorolták. Különös módon Hitler
a Reichswehr politikai kémjeként került kapcsolatba egy
maroknyi antiszemita, nacionalista csoporttal, a Német
Munkáspárttal (Deutsche Arbeiterpartei, rövidítve DAP),
melyből később kifejlődött a náci párt. Hitler 1919.
szeptember 12-én vett részt először DAP gyűlésen. Később
gyakran büszkélkedett azzal, hogy ő is 30 éves korában
kezdte meg "nyilvános szolgálatát", akárcsak egy másik
Messiás: Jézus.

Hitler: vallási vezető és Messiás

A nemzetiszocializmus - vagy nácizmus - több volt pusztán
politikai mozgalomnál: szertartásaival, rítusaival,
doktrínáival, istenével és messiásával formális vallás volt.
Nemcsak olyan volt, mint egy vallás, nemcsak hasonlított
egy vallásra - vallás volt! Azok a kutatók, akik nem veszik
figyelembe a nácizmus vallási jellegét, általában nem is
tudják teljesen megmagyarázni azt. Bár a holocaust teljes
értékű magyarázatára valószínűleg senki sem képes, annak
lényege sokkal világosabbá válik, ha tekintetbe vesszük az
azzal kapcsolatos szellemi tényezőket is. A nácizmus és a
holocaust pusztán politikai, történelmi és szociológiai
szempontból való vizsgálata több kérdést hagy nyitva, mint
amennyit megválaszol.
Ha a náci halálgyárosok "igazán hittek", és saját tetteikért
a felelősséget egy magasabb tekintélyre, akár magára
Istenre ruházták, akkor ez választ adhat a holocaust sok
nehéz kérdésére.
A legtöbb kutató elfogadja azt az állítást, hogy Hitler és
legfelsőbb körének jó része vallásos volt, bár nem éppen
keresztény. Martin Bormann, Hermann Göring és Reinhard
Heydrich kivételével a vezető náciknak volt valamiféle
vallásos hitük. És ez nemcsak propagandafogás volt. Josef
Goebbels, a propagandafőnök kezdetben nem tűnt
vallásosnak, később mégis hinni kezdett az asztrológiában,
és arra a meggyőződésre jutott, hogy Adolf Hitler Jézus
Krisztus reinkarnációja.
Hitler gyakran beszélt lelkesen Krisztusról, bár lenézte a
kereszténységet, mint gyenge és nőies vallást, mely
megrontotta a kereszténység előtti germán törzsek "tiszta"
pogány vallását. Soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy
magát Jézussal hasonlítsa össze. Gyakran utalt arra, hogy
mindketten 30 éves korukban kezdtek el "szolgálni", és azt
állította, hogy egyébként is sok a közös kettejükben. 1933-
as hatalomra jutása után elrendelte, hogy a német
iskolákban a közös ima során Krisztus neve mellé Hitler neve
kerüljön.
A rasszista náci ideológia miatt természetesen szükség
volt Jézus zsidó származásának tagadására. Bár még a
legkeresztényellenesebb zsidó szerzők is elismerik, hogy
Jézus zsidó volt, a nácik képtelenek voltak erre. Zsidóként
Jézus a legcsekélyebb elismerést sem kaphatta volna meg a
náciktól. A nácik szerint Jézus nem volt zsidó, sem isteni
származású, hanem egy moabita vagy elamita asszonytól
származott, akit egy római katona megerőszakolt. Hogy a
történetet még jobban hozzáidomítsák a náci
elképzelésekhez, egy olyan verzió is létezett, mely szerint a
katona a rajnai vagy a gall provinciából (a mai Franciaország
területéről) származott, ahol abban az időben germán
néptörzsek éltek. Még egy első századi római íjász, Julius
Tiberius Pandera sírjára is hivatkoztak, azt állítván, hogy ő
volt Jézus apja (bizonyos második századbeli zsidó rabbik hi-
tére utalva, akik ugyanezen oknál fogva "Jézus ben
Panderának" nevezték Krisztust).
Hitler karrierje során egész végig azt hangoztatta, hogy a
gondviselés őt választotta ki arra a "nagy feladatra", hogy
Németországot megszabadítsa a zsidóságtól. Kitartott
amellett, hogy Isten választotta ki arra, hogy a német nép
messiása legyen és ugyanúgy kiűzze a zsidókat
Németországból, ahogy Jézus kiűzte a templomból a
pénzváltókat. Nyilvánvaló, hogy őszintén hitt mindebben és
számára az ügy több volt politikai retorikánál.
Dr. Joseph Goebbels, a Propagandaminisztérium tuskólábú
vezetője azt terjesztette a német iskolás gyerekek körében,
hogy Adolf Hitler Jézus Krisztussal egyenértékű. 1934.
március 16-án a német gyerekeknek a következőt kellett
leírniuk a füzetükbe és felolvasniuk:
"Jézus és Hitler. Ahogy Jézus megszabadította az
embereket a bűnből és a Pokolból, ugyanúgy Hitler
szabadította meg a német népet a pusztulásból. Jézus és
Hitler üldözést szenvedtek, de míg Jézust keresztre
feszítették, Hitlert kancellárrá választották. Jézus a mennyet
prédikálta, Hitler a Német Birodalmat."
A nácik tovább torzították a kereszténység üzenetét a Mi-
atyánk obszcén meggyalázásával:
"Adolf Hitler, te vagy a mi nagy vezérünk. Megreszketteti
a te neved az ellenséget. Eljő a te Birodalmad, a te akaratod
lesz az egyedüli törvény a földön. Hadd hallhassuk
mindennap a te hangod, igazgass minket és mi
engedelmeskedni fogunk mindvégig, akár az életünk árán is.
Dicsérünk téged! Heil Hitler!"
"Dicsérünk téged! Heil Hitler!" Sátán pontosan azért
vettetett le a mennyből, mert saját magának keresett
dicsőséget és imádást. Úgy tűnik, nem változott, és most is
minden alkalmat megragad, hogy learassa az emberek
dicséretét.
A Harmadik Birodalomban arra tanították a szülőket, hogy
kisgyermekeiknek a következő asztali áldást mondják:
"Führer, Führerem, akit az Isten küldött, óvj meg és tarts
meg egész életemben. Te mentetted meg Németországot a
legnagyobb szükségében, hálát adok neked a mai kenyérért.
Maradj velem és soha ne hagyj el, Führer, Führerem, hitem,
világosságom. Heil Mein Führer!"
Hitler jól ismerte a Szentírást, különösen pedig az
Ószövetséget. Beszélgetéseibe, beszédeibe gyakran
belefűzött az Igéből vett idézeteket, példázatokat. Így
például 1934 szeptemberében a Hitlerjugendnek tartott
beszédében így intette meg az ifjúságot: "...sem forró, sem
hideg, hanem langyos vagy, ezért Isten megátkoz és kivet
téged a szájából". Vesd össze a Jelenések 3,15-16-tal.
A náciknak is megvolt a maguk bibliája. A
nemzetiszocializmus alapműve természetesen Hitler saját
könyve, a Mein Kampf volt. A könyv jogdíjaiból Hitler
meggazdagodott, hiszen - a Biblián kívül - minden más
könyvnél többet adtak el belőle (1943-as statisztikai
adatok).
Mindazonáltal nem Hitler könyve volt a nácik egyetlen
bibliája. Ilyenek voltak még Alfred Rosenberg: A huszadik
század mítosza című könyve, Richard Wagner operái és Otto
Rahn, egy SS Standartenführer (vagyis ezredes) két műve:
Keresztesháború a huszadik század ellen és Lucifer Bírósága
Európában. Ezek a könyvek és társaik kötelező olvasmányok
voltak a három SS vezetőképző intézetben.
A fiatal SS-vezetőknek hasonló volt a szerepük, mint a
római katolikus és a keleti ortodox egyház monostoraiban a
novíciusoknak.
A náci vallás a katolikusokat utánozta a párt és az SS
szervezeti felépítésében. Hitler szerette úgy beállítani saját
magát, mint apátot, aki felügyeli a papjait. A náci
Gauleiterek a középkori püspökökhöz hasonló szerepez
töltöttek be, az SS pedig a római katolikus jezsuiták
mintájára szerveződött.
A katolikusokhoz hasonlóan a náciknak is megvoltak a
maguk szent ünnepei és ereklyéi. A legfontosabb náci
ünnepek közé tartozott január 30-a, Hitler hatalomra
jutásának napja (melyre gyakran olyan kifejezésekkel
utaltak, mint a feltámadásra) és november 9-e, az 1923-as
ügynevezett "sörpuccs" évfordulója, amikor az első nácik
közül jó néhányan meghaltak a kormánnyal való
összeütközés során.
A legfontosabb náci ereklye a "Vérzászló" volt, egy vörös-
fehér-fekete horogkeresztes lobogó, mely még az 1923-as
puccsból maradt fenn. A Vérzászlót áhítatos tisztelettel
övezték. A müncheni Barna Házban, egy nevezetes náci
szentélyben tartották és az SA barnainges
rohamosztagosainak felavató ünnepélyein használták
szertartásos módon. Csak a nácik "pápája", Adolf Hitler
érinthette a Vérzászlót a rohamosztag lobogójához. A
szertartás arra emlékeztet, amikor egyes egyházakban kéz-
rátétellel avatják fel a papokat.
A katonai tanácsadók már a háború korai szakaszában
kénytelenek voltak megtanulni, mit is jelent az, amikor
valaki a gondviselés által kijelölt Messiásnak tartja magát. A
háború folyamán Hitler a saját sejtéseinek
engedelmeskedett, és figyelmen kívül hagyta tisztjeinek
józan tanácsait.
Dr. Werner Best, a Führerhez közel álló náci vezető így
nyilatkozott a háború után: "Hitler rögeszméje az ő prófétai
ajándékáról a katasztrófába vezetett bennünket". Hitler
időről időre elvetette tábornokai véleményét és kizárólag a
saját "prófétai ajándékára" hallgatott. Például a németek
könnyűszerrel lerohanhatták volna a brit hadsereget
Dunkerque-nél, és így biztosítva lett volna, hogy nyugatról
jó darabig ne érje őket támadás. Heinz Guderian tábornok
gyalogsága, tüzérsége, légi ereje és harckocsijai mindössze
25 kilométerre voltak a dunkerque-i tengerparttól. Nem lett
volna nehéz elbánni a britekkel, akiknek nem volt
megfelelően biztosítva az utánpótlásuk. Érthetetlen módon
Hitler leállította a támadást. A parancs lehetővé tette a
sarokba szorított briteknek, hogy időt nyerjenek, és végül
átszállítsák csapataikat Dunkerque-ből a viszonylag
biztonságosabb Angliába.
Az, hogy Hitler azonosította magát Jézussal, különféle
módokon nyilvánult meg. Nevezetes dühkitörései során,
melyeket gyakran egészen lényegtelen apróságok
provokáltak ki, szidalmakat ordítozva széttárta a karját,
mint akit keresztre feszítettek.
Egy alkalommal, amikor egy katonai tanácsadó azt találta
mondani, hogy Isten útjai a halandó ember számára
kifürkészhetetlenek, Hitler annyira begurult, hogy majdnem
szívrohamot kapott. Kicsit megnyugodva megfenyegette a
tanácsadót, hogy soha többé ne merészelje a jelenlétében
még egyszer elismételni ezt. Hitler számára
felfoghatatlannak tűnt, hogy ő ne ismerné Isten gondolatait.
Mindennek ellenére komolyan hitt abban, hogy Isten
közvetlen utasításokkal vezeti őt a háborgó tengeren át.

Félelmek és vonzalmak
A pszichológusok szerint mindenkinek megvannak a maga
félelmei, aggodalmai, másrészről pedig a speciális
érdeklődési területei. Egy rég meghalt történelmi személy
pszichológiai vizsgálata - bár sok bizonytalanságot rejt
magában - mégis tanulságos lehet, feltéve, hogy szigorúan
tartjuk magunkat a tényekhez.
Széles körben ismert, hogy Hitler undorodott az alkoholtól,
a nikotintól és a hústól. Némelyek ezt egyszerűen zsarnoki
apja iránt táplált gyűlöletével magyarázzák. Való igaz, hogy
Alois Hitler szerette a húsételeket, erős dohányos volt, és
mint minden temperamentumos, osztrák hivatalnok, sok
estét eltöltött barátai körében a különféle sörözőkben.
Mindazonáltal semmiféle bizonyíték nincs arra nézve, hogy
Alois Hitler inkább rabja lett volna akár a húsnak, akár a
dohányzásnak, akár az alkoholnak, mint bárki más. Az
apagyűlölet egyszerűen nem ad kielégítő magyarázatot
Hitler magatartására. Arról nem is beszélve, hogy Adolf
Hitler még húszas éveiben is sörözött, ha nem is vitte
túlzásba.
Mint szinte mindenki, akinek határozott véleménye és
megcsontosodott előítéletei vannak, Adolf Hitlerre is
jellemző volt, hogy meggyőződését éles szavakkal, maró
gúnnyal ráerőltette a környezetére. A háború vége felé csak
a keleti fronton kiemelkedő sikereket elért katonák mertek
rágyújtani Hitler jelenlétében.
Hitler életében hét olyan nő volt, akikkel romantikus
kapcsolatba kerülhetett volna, ha nem félt volna az ilyen
kapcsolatoktól. Az első egy Stephanie nevű fiatal linzi lány
volt. Kubizek szerint Hitlert teljesen elbűvölte a bájos kis
teremtés, de közeledni hozzá nem volt bátorsága. Stephanie
édesanyjával mindennap átkelt a Linz-Leonding hídon és
néhány órás sétát tett Linz belvárosában. Adolf
türelmetlenül várta őket a híd linzi oldalán, hátha elkaphatja
Stephanie pillantását, esetleg még egy mosolyt is. De
Stephanie nem sokat törődött vele. Végül hozzáment egy
fiatal katonatiszthez és elköltözött Linzből (egyúttal Hitler
életéből is), nagyjából akkortájt, amikor Adolf Hitler Bécsbe
költözött.
Sok évvel a második világháború után egy újságíró rátalált
Stephanie-re, aki egy ezredes özvegyeként élt egy német
kisvárosban. Titkos hódolója ekkorra már rég halott volt és
nevét a gonoszság szinonimájaként emlegették. Az újságíró
megkérdezte az idős hölgyet, emlékszik-e arra a jólöltözött
fiatalemberre, aki annak idején mindennap megvárta a Linz-
Leonding hídnál. - Halványan - válaszolta a hölgy. El lehet
képzelni a megdöbbenését, amikor megtudta, hogy az illető
valójában nem volt más, mind Adolf Hitler!
Hitler hölgyismerősei közül valószínűleg Stephanie volt az
egyetlen lelkileg kiegyensúlyozott alkat. A többiek mind vagy
öngyilkosok lettek, vagy öngyilkossági kísérletet hajtottak
végre. Geli Raubels, Hitler unokahúga, aki állítólag intim
kapcsolatban állt Hitlerrel, pisztollyal vetett véget életének a
nácik politikai hatalomátvételének előestéjén. Eva Braun, aki
végül néhány órával közös öngyilkosságuk előtt feleségül
ment Adolf Hitlerhez, eredetileg egy, a Führer környezetéhez
tartozó fényképész asszisztense volt. Nem keltette fel a
Führer érdeklődését egészen a második öngyilkossági
kísérletéig. De attól fogva egyre közelebb kerültek
egymáshoz, és végül össze is házasodtak. Hitler mindig is
nagy tisztelője volt a halálnak, és érdekelték azok az
emberek, akik oly módon mertek szembenézni a halállal,
hogy a saját életüknek akartak véget vetni.
Hitler idegenkedett a nőktől, és félt a szexualitástól. Bár
keringtek történetek Hitler állítólagos szexpartnereiről,
valószínű, hogy kevés szerelmi kapcsolata volt, sőt az is
lehetséges, hogy szűzen halt meg.
A szexualitástól való félelméhez hozzájárulhatott
feltételezett monorchizmusa (egyheréjűsége), és annak
nemi képességekre való kihatása (akár csak lelki téren is).
Bizonyos források szerint Hitler monorchid volt, és ezt látszik
bizonyítani az oroszok által 1968-ban bemutatott "Hitler
tetem" is.
Hitlernek egyéb fóbiái is voltak: félt a lovaktól, az
éjszakától, a víztől és a sötéttől. Rezidenciája és irodái egész
hajnalig fényárban úsztak. Rettegni tudott a víztől is.
Egyszer csónakázni ment egy tavon néhány hölgy
társaságában. Amikor a csónak egyszer ijesztően megbillent,
ragaszkodott hozzá, hogy azonnal a partra evezzenek.
Később úgy adta elő a történetet, hogy csak a hölgyek
biztonságáért aggódott, de szemtanúk szerint valójában
saját magát féltette elsősorban.
Amilyen különös félelmei voltak, éppoly bizarr volt az
érdeklődése is. Hitlert vonzotta az emberi vér, a lefejezés, a
tengeri rákok és a hollók látványa. Rajongott a farkasokért,
melyek majdhogynem szent állatai voltak.
A vér iránti morbid vonzódása különféle formákban
jelentkezett. Dr. Theo Morellnek vért kellett vennie tőle, azt
kémcsőbe rakatta, és órákon át bámulta a saját vérét.
Néhány történész szerint Hitler halálosan félt attól, hogy
valami probléma van a vérével, amit egyébként egyáltalán
nem lehet kizárni. Talán saját feltételezett zsidó
származásától félt (erről később még lesz szó). A náci
ideológia szerint ugyanis a zsidó vér megrontotta a
germánok "tiszta" árja vérét.
Az is lehetséges, hogy azt hitte, a vér hordozza a
rákbetegséget, melytől édesanyja halála óta rettegett.
Akármi is volt az ok, tény, hogy rendkívüli mértékben
foglalkoztatta a vér természete.
A rasszista náci doktrína szerint a vér közvetlen
kapcsolatban van a fajjal, a nemzettel. "Vér és föld" -
hangzott az egykori náci szlogen. A nácik szemében a
zsidóság legfőbb bűne a "faj megrontása", vagyis a
vérvonalak összekeverése volt. A nácik rendszeres
"vérszívóknak", "vérfertőzőknek" titulálták a zsidókat. Úgy
tekintettek a zsidókra, mint akik tudatosan keverték vérüket
a "felsőbbrendű" árja vérrel, hogy felhígítsák a tiszta árja
fajt és így csökkentsék annak erejét és vitalitását.
De van még egy lehetséges magyarázata Hitler vér iránti
vonzalmának, és ez általában elkerüli a világi történészek fi-
gyelmét. A vérnek különleges vallási jelentősége van, mind
a keresztény, mind a zsidó teológiában: a bűnért való
engeszteléshez vért kell ontani. Ha Hitler valóban démonok
befolyása alatt volt, akkor nagyon is tudnia kellett, mi a
szerepe a vérnek Isten üdvtervében. Gyermekkori katolikus
neveltetése alapján is felismerhette ezt az igazságot. Végül
is lehetséges, hogy a vér iránti vonzalma vallásos
természetű volt.
Hogy a rákok miért vonzották, az sokkal homályosabb.
Annyi bizonyos, hogy nagyon a szívén viselte ezen állatok
sorsát, még törvényeket is hozott az érdekükben. Egy ilyen
törvény például a legapróbb részletekig szabályozta, hogyan
kell tárolni a rákokat főzés előtt, és hogyan kell őket élve
megfőzni. Nem volt szabad hideg vízbe tenni és úgy főzni,
élve kellett a forrásban lévő vízbe bedobni a rákot.
A germán tradíció szerint a holló halált és
szerencsétlenséget jelent, megjelenését baljós előjelnek
tekintették. Európa nagy részén a hagyomány
összefüggésbe hozta a hollót a gonoszsággal, a démonokkal,
boszorkányokkal, sőt magával a Sátánnal is. Hitler
rendeletet adott ki a hollók védelmére - semmilyen
formában nem volt szabad bántalmazni őket.
A farkas is olyan állat, melyet hagyományosan azonosítani
szoktak a Sátánnal és démonjaival. A farkasemberek ismert
legendája szerint a démonok farkas alakjában jönnek
gyötörni az istenteleneket. A farkasokat rendkívül gonosz
lényeknek tartották, melyek rettegésben tartották az
embereket. A vadonból felhangzó farkasüvöltésre még a
felfegyverzett férfiak is szorosabban markolták meg a
puskájukat.
Hitlernek nagyon tetszett az a névmagyarázat, mely
szerint az "Adolf" az ősi germán "Athalwolf"-ból, vagyis az
"atah" és a "wolfa" szavakból származik és annyit jelent,
hogy "nemes farkas".
Adolf Hitler gondolkodásában kezdettől fogva jelentős
szerepet játszott a farkas fogalma. A Reichswehr politikai
kémjeként Hitler mindvégig a "Herr Wolf" álnevet használta.
Húgának asszonyneve Paula Hitler-Wolf lett. A Führer
háborús főhadiszállásai is farkasneveket kaptak: Kelet-
Poroszországban Wolfs-schantze (Farkastanya), Ukrajnában
Werwolf (Farkasember), Franciaországban Wolfsschlucht
(Farkasszurdok). Hitler kedvenc kutyája egy Blondi névre
hallgató farkaskutya volt. A berlini Führerbunkerről azt
mondta: - Én vagyok a farkas és ez az én tanyám! - Az SS-
t, mely tulajdonképpen a magánhadserege volt, gyöngéden
"az én kis farkasaimnak" becézte. Hitler választotta a
Volkswagen gyár nevéül a Wolfsburg (Farkasvár) nevet. És
még sorolhatnánk.

Hitler antiszemitizmusa
Közép-Európában a XIX. század végére, illetve a XX.
század elejére kialakult a zsidógyűlölet légköre, mindez
azonban még nem magyarázza meg teljes mértékben Adolf
Hitler túlburjánzó antiszemitizmusát.
Ausztriában, Hitler szülőföldjén a zsidóság nagymértékben
asszimilálódott, sokkal inkább, mint a kelet-európai
országokban. A németországi és az osztrák zsidóságot
többek között pontosan azért zavarta össze a nácik
gyűlölete, mert sokan közülük zsidó hitű németnek, illetve
osztráknak tartották magukat: elsősorban németek, illetve
osztrákok voltak, és csak másodsorban zsidók.
Hitler antiszemitizmusának eredetével kapcsolatban egyes
szerzők arra mutatnak rá, hogy annak eredményeként
alakult ki, hogy az első világháborút követően sokan a
zsidókat vádolták Németország vereségéért. Tehát eszerint
Hitler eleinte nem is gyűlölte a zsidókat, csak a
bűnbakkeresési hullám antiszemita áramlatának hatása alá
került.
Más szerzők szerint a bécsi éveinek sikertelensége miatti
keserűség nyomán alakult ki benne a zsidógyűlölet. Kubizek
viszont állítja, hogy Adolf "megrögzött antiszemita" volt már
linzi ismeretségük során. Továbbá ismert tény, hogy Hitler
egyik iskolai tanára, az egyetlen, akiről később kedvezően
nyilatkozott, szenvedélyesen utálta a zsidókat. Bécsben a
zsidóellenes pamfletek hatására Hitler 1909-ben belépett az
Antiszemita Szövetségbe.
Hitler antiszemitizmusa szövevényes események és erők
befolyása alatt növekedett. Hitler édesanyjának
melloperációját egy zsidó orvos, név szerint dr. Eduard Block
végezte. Kedves és tiszteletreméltó ember volt, sok esetben
ingyen gyógyította a szegényeket. Hitler mégis egy életre
meggyűlölte, mert édesanyja végül is meghalt. Hitler
szemében Doktor Block a tiszta német kultúra zsidók általi
bemocskolásának szimbólumává vált. Sok évvel később
Hitlernek minden bizonnyal nagy megelégedésére szolgált,
amikor elutasíthatta idős orvos barátainak kérelmét, akik
szerették volna megmenteni Eduard Blockot a koncentrációs
táborba való deportálástól.
Tehát legalább két érzelmi trauma járult hozzá Hitler anti-
szemita érzéseinek felkorbácsolásához: anyja mellműtéte és
halála, továbbá a művészeti főiskoláról való eltanácsolása.
Hitler mindkettőért a zsidókat tette felelőssé. Hitler később
kifejtett rasszista gondolatai nem tartalmaztak új elemet,
szinte kizárólag az első világháború előtti bécsi
pamfletíróktól származtak. Ezeket az irományokat néhány
hallerért árulták az idő tájt a Hitler szállásához közeli
trafikokban. Szinte bizonyos, hogy megvette és elolvasta
őket.
Az jól ismert, hogy Hitler mennyire gyűlölte apját, Alois
Hitlert, és antiszemitizmusát ez csak fokozhatta. Adolf
Hitlerben volt olyan félelem, hogy apja esetleg félig zsidó
származású lehet!
Történészek soha nem tudták kielégítően igazolni Hitler
állítólagos zsidó származását. A harmincas évek közepén a
Gestapo titkos nyomozást folytatott az ügyben és semmilyen
bizonyítékot nem talált.
Hitler atyai nagymamája, Maria Anna Hitler (leánykori
nevén Schicklgruber) állítólag egy Frankenberger nevű zsidó
családnál dolgozott. A történet egyik változata szerint Herr
Frankenberger teherbe ejtette Anna Schicklgrubert. Anna
otthagyta a családot és kis idő múlva hozzáment egy Hitler
nevű férfihoz (abban az időben előfordult, hogy a
családneveket többféleképpen is írták: Heitler, Hittler és
Heidler az ismert változatok), aki a születendő gyermeket -
vagyis Aloist, Adolf apját - törvényes gyermekének ismerte
el az egyház és a hatóságok előtt.
A "zsidó nagypapa" történetére sok megbízható forrás is
hivatkozik. Hans Frank, Hitler személyes ügyvédje volt 1930
körül, később ő lett Lengyelország náci Gauleitere (1939-
1945). Ő mondta el a történetet 1946-ban Nürnbergben
Sixtus O'Connor atyának, közvetlenül kivégzése előtt. Hans
Frank a bitófa alatt tért meg, és nem akarta lelkiismeretét
azzal terhelni, hogy titkokat vigyen magával a sírba. Ez a
tény növeli az általa elmondottak hitelességét.
Egy ilyen történet igazságmagvának kiderítéséhez
azonban bizonyítékok kellenek. Először is meg kell találni azt
a Frankenberger nevű zsidót, aki 1836-ban, Grazban lakott.
Másodszor meg kell állapítani, hogy egy Maria Anna
Schicklgruber nevű fiatal nő valóban elköltözött Linz
környékéről a rokonaihoz (a Raubels családhoz). Ha ezek
igazak, akkor Hitler nagymamájával tényleg
megtörténhettek a feltételezett események.
A történet egy verziója szerint Herr Frankenberger
anyagilag gondoskodott Annáról, míg az férjhez nem ment
tizennégy évvel később. Ezt persze levelekkel, banki
átutatásokkal kellene bizonyítani. Sokáig úgy vélték, hogy a
dokumentumok Hitler unokatestvérééknek, a Raubels
családnak a birtokában lehetnek, de ők nevetségesnek
tartják ezeket a feltételezéseket.
A tények nem támasztják alá a történetet. Ausztriában (és
egész Európában) a rendőrségi nyilvántartás nagyon alapos
és részletes volt. Minden családról, minden lakosról, de még
az átutazókról is amerikai szemmel szokatlanul részletes
feljegyzések készültek. Még a szállodavendégeket is naponta
lajstromba vették. Minden családot, minden háztartási
alkalmazottat számon tartottak a helyi rendőrhatóságok, a
lakásváltozást két héten belül jelenteni kellett. Ilyen
mértékű ellenőrzés mellett az adatoknak meg kellett volna
maradnia, illetve az adatok hiánya gyanús körülményként
merült volna fel. Szinte teljesen valószínűtlen, hogy a Maria
Anna Schicklgrubert állítólagosan megerőszakoló zsidó férfi
teljesen eltűnhetett volna a történelemből!
Graz környékén a XIX. században egyáltalán nem lakott
Frankenberger nevű család. A történészek ellenőrizték a
rendőrségi és helyhatósági adatokat, üzleti és szakmai
engedélyeket, adóíveket, születési bizonylatokat, hivatalos
és nem hivatalos városi évkönyveket, a holocaustot
átvészelő zsinagógai dokumentumokat: a Frankenberger név
sehol nem szerepelt.
Ausztriában éltek ugyan Frankenbergerek, de nem Graz
környékén és több mint egy évszázaddal korábban. Sőt,
Graz környékén egyáltalán nem éltek zsidók a XV. század
végétől Anna Schciklgrubernek a zsidó Frankenberger
családdal való esete utáni évtizedig! I. Miksa császár kiűzte
őket a városból 1497. január 6-án.
A történészek átnézték az egyházi keresztleveleket, egyéb
vallási iratokat, hátha a Frankenbergerek áttértek a
keresztény hitre - ez nem volt ritka a XIX. században: de
Frankenbergert nem találtak!
Végül is nincs túl nagy jelentősége, hogy be tudjuk-e bizo-
nyítani Hitler zsidó származását vagy nem, számunkra csak
az a lényeges, hogy Hitler minden bizonnyal elhitte ezeket a
történeteket és ezeknek megfelelően is cselekedett.
Talán csak véletlen, talán éppen Hitler saját zsidó
származásáról való fantáziálásának forrása, hogy kedvenc
zeneszerzője, Richard Wagner személyével kapcsolatban
szinte pontosan ugyanez a történet vetődik fel. A Wagner
zsidó származásával kapcsolatban fölröppenő történetek már
jól ismertek voltak, amikor Hitler még csak ismerkedett a
zeneszerző műveivel. Wagner, Hitlerhez hasonlóan,
szenvedélyesen gyűlölte a zsidókat. Talán Hitler Wagnerrel
való azonosulása, a tőle való szellemi függése indította el a
saját származásával kapcsolatos kételyeket.
Bármi is volt az oka, tény, hogy Hitler fanatikusan,
irracionális módon gyűlölte a zsidókat. Ha csak kiejtette
valaki a jelenlétében azt a szót, hogy "zsidó", arca eltorzult,
nyakán a dühtől kidagadtak az erek. Egy alkalommal annyira
indulatba jött, hogy maga is azt hitte, infarktust kapott.
Ezeknek a dührohamoknak a démonikus természete
kifejezésre jut Klaus Richter 1941-ben, titokban készített
Hitler-portréjában. A művész Hermann Göringről készített
éppen arcképet, amikor megérkezett a Führer. Richterre
nem gyakorolt különösebb benyomást Hitler arca, egészen
addig, amíg valaki ki nem ejtette a száján azt a szót, hogy
zsidó. Az utólag megfestett képen Hitler arca eltorzul a
dühtől. A "zsidó" szó kiejtése elégséges volt ahhoz, hogy
hatalmas lelki változások játszódjanak le benne - ez a tény
önmagában is arra mutat, hogy valamiféle démonikus erő
hatása alatt állt.

A végső órák
A német csapatok 1945 tavaszára felmorzsolódtak, a
komolyabb ellentámadás reményét is elveszítették. A
decemberi német offenzíva kudarcba fulladt és a harc
folytatása már csak arra volt jó, hogy még több fiatal katona
és ártatlan civil pusztuljon el értelmetlenül. A háború
kimenetele eldőlt. A német ipar összeroppant, a városok
romokban hevertek. A szövetségesek légiereje büntetlenül
hatolhatott be a német légtérbe és már alig-alig talált
magának értelmes célpontot. Az egykor rettegett Luftwaffe
jórészt megsemmisült, a megmaradt vadászgépek pedig
üzemanyaghiány miatt nem tudtak felszállni.
Hitler főemberei elmenekültek Berlinből, reménykedve a
csodában, hogy valahogy megúszhatják. Csak Martin
Bormann és Josef Goebbels maradt a Führer mellett. Még az
örök lojális Heinrich Himmler, az SS vezetője is elkeseredett
tárgyalásokat próbált folytatni számára kedvező megadási
feltételekről. De "feltétel nélküli megadásnál" jobbat nem
tudott kialkudni.
Hermann Göring a bajor hegyekben tartózkodott és
nyilvánvalóan Himmlerhez hasonló megoldásokban
gondolkodott. A náci rezsim utolsó óráiban Göring
megpróbálta magához ragadni a hatalmat: táviratban
közölte a Führerrel, hogy Berlin küszöbön álló eleste és
Hitler kilátástalan helyzete miatt átveszi a hatalmat. Hitlert
annyira feldühítette ez az esemény, hogy távollétében
halálra ítélte Göringet.
Albert Speer, Hitler személyes építésze és fegyverkezési
minisztere gépkocsival és repülőgéppel keresztül-kasul járta
Németországot és elkeseredetten próbálta megmenteni, ami
még megmaradt az iparból, Hitler "felperzselt föld" taktikája
ellenére. Speer állítja, hogy megpróbálta meggyilkolni Hitlert
a Führerbunkerbe juttatott mérges gáz segítségével.
Érdekes módon pontosan Speer volt az, aki a Führerbunker
tervezésénél gondolt a gázvédelemre is, és ezt az
elképzelését túlságosan jól valósította meg!
1945 áprilisában Berlint az oroszok ostromolták. A
szövetségesek politikai döntése volt, hogy Berlin bevételét
átengedik az oroszoknak, lehetőséget adva nekik az 1941-
43 során orosz földön végbement atrocitásokért való
bosszúra.
De Németország nem adta ingyen Berlint! Az oroszok az
egész háború talán legkeményebb ellenállásába ütköztek.
Utcáról utcára harcolva minden egyes házért meg kellett
küzdeniük. A Hitlerjugendtól (mely szervezet egyfajta
túlbuzgó antiszemita cserkészcsapat volt) a Waffen-SS
harckocsizóinak harcban edzett veteránjaiig mindenki meg
akarta védeni a várost az oroszok mészárlásától. Mindkét
oldal rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, a Waffen-
SS egységei vagy teljesen megsemmisültek, vagy nagyon
súlyos vérveszteséget szenvedtek.
Hitler a Birodalmi Kancellária kertje alatt épült
Führerbunkerben töltötte élete utolsó 105 napját. 1945 első
heteiben a bunker lakói alkalmanként még kisétáltak a friss
levegőre, áprilisra azonban már ez is túlságosan veszélyessé
vált az orosz tüzérség állandó bombázása miatt. A Harmadik
Birodalom vezetésének utolsó nagy drámái itt, a föld alatt
történtek meg.
A korábban oly energikus Führer beteges öregemberré vált
a háború végére. Sápadt volt és enyhén sántikálva járt. Bal
kezének remegése, mely annyira zavarta 1923. évi
bebörtönzésekor, visszatért. Orvosa, dr. Theo Morell egy sor
orvosságot írt fel neki, és jelezte, hogy a remegés
"hisztérikus" eredetű. Hitler fenomenális szemei, melyek
egykor villámokat tudtak szórni, fátyolossá szürkültek, és
már csak néha-néha villantak fel.
A bunkerben senki előtt nem volt kétséges, hogy Hitler ön-
gyilkos lesz, a kérdés csak az volt, hogy mikor? Mindenki
egyetértett azzal, hogy a Führer nem eshet az oroszok
kezébe - még a holtteste sem. Végül is Hitler 1945. április
30-án délután ölte meg magát, bár előzőleg kifejezte óhaját,
hogy május 5-ig életben akar maradni. Kívánságának okai
nem teljesen világosak, állítólag valami közük lehetett
Bonaparte Napóleonhoz.
A Hitler halála előtti órák feszültségben teltek el. Mindenki
attól félt, hogy az oroszok a bunker közelébe jutnak. A
bunker lakói végső elkeseredésükben ki szerettek volna törni
Berlinből nyugati irányba, hogy amerikai, brit, vagy
bármilyen más csapatoknak adják meg magukat - csak ne
az oroszoknak. De senki nem merte ezt megtenni, amíg
Hitler életben volt, hiszen ez dezertálásnak minősült volna,
amiért főbelövés járt.
1945. április 29-e estéjén, a történelem margóján érdekes
esemény került feljegyzésre: Adolf Hitler feleségül vette Eva
Braunt, pusztán néhány órával közös öngyilkosságuk előtt.
Kerítettek egy anyakönyvvezetőt és odarendelték a Führer
elé. És bár a világ rengett odakint, szóltak a "Sztálin-
orgonák", az ijedt tisztviselő annak rendje és módja szerint
levezette a szertartást. Minden törvényi előíráshoz
ragaszkodott, még Hitler árja származását bizonyító
okiratokat is be kellett mutatni neki, hiszen zsidók nem
házasodhatnak össze árjákkal. Eva Braun és Adolf Hitler
tehát egybekeltek, majd visszavonultak a Führer
rezidenciájába.
A fiatal házasok azonban nem szerelmeskedéssel, sem
nem az élet ünneplésével töltötték el a nászéjszakát.
Hitlernek és a náciknak sosem volt erősségük az élet
ünneplése, sokkal inkább a halálé. Adolf és Eva Hitler
cianiddal pecsételték meg frigyüket.
Hitler több cianidos fiolát kapott erre az alkalomra az SS-
től. Mivel Hitler mindig gyanakodott arra, hogy a
szövetségesek kezére akarják juttatni, először Blondi nevű
farkaskutyáján próbálta ki a ciánt. A szer hatott. Hitler
parancsot adott, hogy ha lövést hallanak a szobájából, tíz
percig senki ne lépjen be. Amikor emberei magukra hagyták
őket, Hitlernél számos cianid kapszula és két kis kaliberű
Walther pisztoly volt.
Eva valószínűleg csak a kapszulát vette be, mert testén
nem találtak sérülést. Bár a bunker lakói között vita volt,
hogy egy vagy két pisztolylövést hallottak-e.
Hitler halálának pontos körülményei azonban jelenleg sem
ismertek. A cianid rendkívül gyorsan ható méreg, ezért
sokan kétségbe vonják, hogy Hitler először bevette és utána
lőtte főbe magát.
Az is vitatott, hogy Hitler koponyájának melyik felén van a
lőtt seb, egyes szemtanúk az egyik, mások a másik
változatot erősítették meg. Az is lehetséges, hogy mindkét
tábornak igaza van. A Hitler birtokában lévő Walther pisztoly
6,35 vagy 7,65 kaliberű volt, mindkettő elegendő
teljesítményű ahhoz, hogy a golyó a koponyán
keresztülhatoljon és két lőtt sebet hagyjon hátra.
A bunkerlakóknak Hitler öngyilkossága után azzal a
problémával kellett szembenézniük, hogy mit tegyenek a
holttesttel. Hitler konkrét parancsot adott arra, hogy
holttestét titokban égessék el, nehogy az oroszok kezére
kerüljön. Egy SS-tiszt hozott néhány kanna benzint a
Birodalmi Kancellária garázsából és a bunker bejáratától
néhány lépésnyire rögtönzött máglyát készített.
Hitler halálát azóta is titok övezi. Történetek terjedtek el,
hogy repülőgépen Dél-Amerikába, a csendes-óceáni szigetvi-
lágba, Japánba, az Antarktiszra vagy Norvégia északnyugati
részére menekült. Egyesek állítják, hogy tengeralattjárón
menekült el, melyet egy amerikai romboló elsüllyesztett.
Azonban, eltekintve a bulvárlapok "szemtanúinak"
beszámolóitól, egyik teóriára sincs semmi bizonyíték.
Továbbá Hitler személyiségétől teljesen idegen lett volna a
menekülés. Semmi kétség, hogy sok magas rangú náci
elmenekült a szövetségesek igazságszolgáltatása elől, de
Hitler esetében az öngyilkosság tűnik a legvalószínűbbnek.
Az egyetlen bizonytalansági tényező, hogy Hitler holttestét
soha nem találták meg. Vagy mégis?
Lehetséges, hogy néhány lojális SS-tiszt titokban
eltemette a Führer földi maradványait. Talán egyszer még
elő is kerül egy berlini építkezés során, mint ahogy Martin
Bormann teste is előkerült. Az is lehet, hogy a berlini csata
utáni kaotikus viszonyok között az egészségügyi osztagok a
személyazonosság megállapítása nélkül összeszedték Hitler
és Eva Braun holttestét és így azok névtelen tömegsírba
kerültek.
Végül az is lehetséges, hogy azoknak a szemtanúknak van
igazuk, akik azt állítják, hogy Hitler holtteste az oroszok
birtokába került. 1945. május első hetében szovjet csapatok
végigkutatták a Birodalmi Kancellária épületét. Május 4-én
egy Dmitrivics Csurekov nevű szovjet katona a kancellária
kertjében két félig elszenesedett holttestet talált.
A szovjetek elrendelték a tetemvizsgálatot, melybe
bevonták Kather Hausermannt, Hitler egykori fogorvosának
asszisztensét is, aki megszerezte Hitler régi
fogröntgenképeit.
A szovjet-oroszok megállapították, hogy Hitler
cianidmérgezésben halt meg - a holttest a cianidmérgezésre
jellemzően mandulaszagú volt. Dr. Skaravszkij, a szovjet
orvosi bizottság vezetője pisztolygolyó általi sebet nem
talált. Lehetséges, hogy a szovjetek el akarták hitetni a
világgal, hogy Hitler "gyáva módon" halt meg, nem merte
"igazi katona módjára főbe lőni magát".
Nincs kizárva, hogy a szovjetek valójában megtalálták
Hitler holttestét, de némely azzal kapcsolatos dolgot
titokban akartak tartani. Lehet az is, hogy úgy gondolták,
egy halott Führer egy mártír lenne, az eltűnt Führer viszont
csak egy dezertőr. Mindenesetre eléggé érthetetlen, hogy
miért kellett titokban tartani a tetemvizsgálati
jegyzőkönyveket és a holttest megtalálásának történetét
1945. május 7-től 1968-ig.
A Hitler házaspár öngyilkossága után nem sokkal Josef
Goebbels, a náci propagandavezér cianidos cukorkával
megölte hat kisgyermekét, majd feleségével együtt szintén
öngyilkosságot kővettek el.
A bunker többi lakója azonban nem szándékozott véget
vetni az életének. Kisebb csoportokba szerveződve kitörtek a
bunkerből, hogy egy közeli alagúton keresztül Berlin
nyugati, illetve északi külvárosába jussanak.
A bunker lakóinak többségét azonban vagy megölték,
vagy fogságba ejtették. Sajnos, sok értékes szemtanú tűnt
el az orosz hadifogolytáborokban.
Az orosz katonai parancsnokok megengedték katonáiknak,
hogy minden elfogott német nőt megerőszakoljanak. A
bunkerből kitörő csapat nőtagjaira is ez a sors várt.
Martin Bormannról, Hitler magas rangú beosztottjáról
széles körben elterjedt, hogy Dél-Amerikába menekült.
Jelentések érkeztek, melyek szerint Paraguayban,
Uruguayban és Peruban él, testőrökkel őrizteti magát.
Újságcikkek jelentek meg, hogy látták Mengelének, az
auschwitzi tábor "Halálangyalának" társaságában. És bár a
történetek érdekesek voltak, hamisnak bizonyultak, miután
Martin Bormann holttestét megtalálták.
Bormannt utoljára Berlinben látták élve, amikor dr. Ludwig
Strumpfegger társaságában elváltak a bunkerből kitörő cso-
portjuktól. Aztán 1972-ben egy építkezés során két
csontvázat találtak, mindkettő szájában még ott voltak a
cianidos fiola üvegszilánkjai. Fogorvosi leletek alapján az
egyik csontvázról egyértelműen megállapították, hogy
Martin Bormanné. Társával együtt nyilvánvalóan azért
követtek el öngyilkosságot, hogy ne essenek orosz
fogságba.
Élete utolsó óráiban Hitler elrendezte dolgait, kiadta utolsó
parancsait és lediktálta személyes, valamint politikai végren-
deletét.
Ez utóbbiban a háború elvesztésével nem magát és nem a
nácikat, hanem a zsidókat vádolta! Utolsó leheletével is
ugyanazokat a hatásvadász, antiszemita szólamokat
ismételgette, melyeket a Mein Kampf-ban már lefektetett, és
amelyek több mint három évtizeden át meghatározták az
életét.
 Heinz Linge SS-ezredes Hitler személyes segédje volt. An-
nyira lojális volt a Führerhez, hogy valószínűleg az
öngyilkosságba is követte volna, ha Hitler parancsba nem
adta volna az ellenkezőjét. Hitler azt akarta, hogy
csatlakozzon az egyik kitörő csoporthoz. De hát kit fogok
szolgálni? - kérdezte a hűséges Linge. Hitler válasza
mellbevágó mindazok számára, akik komolyan veszik a
bibliai prófétákat: "... szolgáld azt, aki utánam jő!"
Szerencse, hogy Linge nem lett öngyilkos és nem is ölték
meg. Tíz év után tért vissza Németországba egy orosz kon-
centrációs táborból. Visszaemlékezései sok érdekes
részlettel gazdagították a történészek munkáját.
A Harmadik Birodalom, a New Age megjósolt ezeréves
királysága csak 12 évig tartott. Az utolsó órákban Hitler
egyik embere azt találta mondani, hogy minden másképp
végződött volna, ha máshogy csinálták volna a dolgokat.
Hitler mérgében ökölbeszorított kézzel ordított rá: "Hát nem
érted! Én nem tudok megváltozni!" Az a démonikus erő,
amely Hitlerben munkálkodott, olyan ellenállhatatlan erővel
szorította és hajtotta őt előre, hogy a holocaust kialakulása
és kiteljesedése elkerülhetetlen volt!

3. FEJEZET

Megszállott volt-e Hitler?

A holocaust olyan szörnyű volt, hogy csak sátáni eredetű

lehetett. Mégis felmerül a kérdés: megszállott volt-e Adolf
Hitler? Mielőtt válaszolnánk, először nézzük meg, milyen
megnyilvánulásai vannak a démonoknak. Nem elegendő a
holocaust borzalmaira gondolni, mélyebbre kell hatolni és
meg kell határozni a sátáni befolyás jeleit.
Mik a jelei a "démonikus megszállottságnak"? Egyáltalán
van ilyen, hogy valakit démonok szállnak meg? Sajnos a mai
egyház nagyon keveset tud a démonokról, sok keresztény a
démonikus megszállottságot egyenesen lehetetlenségnek
tartja. A démonizáltságról legtöbben csak annyit tudnak,
mint amennyit az Ördögűző című filmben láttak, vagy amit
különc prédikátorok "szabadító szolgálatáról" hallottak.
A racionális embernek problémát okoz a "démonok",
"szellemi lények" és általában a természetfölötti világnak
még a létezése is. Még keresztények között is vannak, akik
tagadják a démonok létezését. A nyugati filozófia 25
évszázada során alkalmazkodott a racionalista görög
világszemlélethez.
A természetfölötti világképtől való eltávolodásunk még
intezívebbé vált a tudomány elmúlt évszázadok során
történt fejlődése nyomán. Bár a tudomány azt állítja
magáról, hogy csak a fizikai univerzummal foglalkozik, a
köztudat minden téren tévedhetetlennek tartja. Sokan úgy
vélik, hogy amit a tudomány nem fogalmaz meg, vagy nem
tud megfogalmazni, az nem is létezik.
A keresztények tudnak a természetfölötti világ létezéséről,
mert Isten Igéje, a Biblia, Mózes első könyvétől a
Jelenésekig, a természetfölöttiről szól.
Még ha valaki nem is fogadja el a természetfölötti
létezését, akkor is jó oka van rá, hogy Hitler, illetve a
holocaust tanulmányozása során foglalkozzon vele. Bizonyos
jelenségeket nem lehet megérteni a központi figurák
hitének, gondolkodásmódjának megértése nélkül. Tehát
egyszerűen azért kell az okkultizmussal és a démonizmussal
foglalkoznunk, mert Hitlerrel foglalkozunk.
Nem kétséges, hogy Hitler okkult ember volt. Még a
természetfölötti világban nem hívő történészek is
megerősítik, hogy Hitler és fő embereinek egy része hittek
az okkultizmusban. Vannak, akik objektív módon tárgyalják
Hitler okkultizmusát, mások egyszerűen csak utalnak rá és
vannak, akik lényegtelennek tartják, sőt egyszerűen
tudomást sem vesznek róla. Kivételnek számít az, aki
tagadja Hitler okkultizmusát.
A Biblia és a démoni megszállottsággal foglalkozó más
források különféle jeleket említenek, melyek a démonok
tevékenységére utalhatnak. Ezen a területen persze nehéz
egyértelmű bizonyítékokat találni. Előfordul például, hogy
ilyen emberek nem a saját hangjukon szólalnak meg. Vagy
olyan hangokat hallanak, melyek mások számára nem
hallhatók. Gyakran ez a hang valamilyen cselekedetre
szólítja fel őket. És paradox módon úgy tűnik, mintha az
ilyen démoni befolyás alatt álló ember valamiféle "isteni"
védelem alatt állna. A démonok áldozatai transzszerű
állapotba kerülhetnek, gyakran a meditáció és a keleti
vallások kapcsán.
A megszállott személy cselekedetei alapján valószínűsíteni
lehet, hogy egy illető démonikus befolyás alatt áll. Ha valaki
például Istennek való alávetettség helyett végletesen
ragaszkodik a saját akaratához, megnyitja magát a
démonok előtt. Az is a démonok jelenlétére utal, ha valaki
racionálisan meg nem magyarázható, természetfölötti
befolyást gyakorol mások felett.
Az okkultizmus iránti intenzív érdeklődés is a
megszállottság lehetőségét hordozza magában. A
megszállottak, a démoni befolyás alatt álló személyek
nagyon szeretik a szertartásokat, különösen a mágikus
szertartásokat.
A megváltozott tudatállapot is egy olyan tényező, mely
könnyen megnyithatja a kaput a démoni befolyás előtt. A
ma divatos NEW AGE-MOZGALOM követői lelkesen
igyekeznek az ilyen megváltozott tudatállapot elérésére,
akárcsak annak idején Hitler és néhány közeli munkatársa
tették. A megváltozott tudatállapot elérése különböző
módokon történhet, melyeket Marylin Ferguson
"pszichotechnológiáknak" nevez Összeesküvés a Vízöntő
jegyében (The Aquarian Conspiracy) című könyvében. Ilyen
módszerek közé tartoznak a kábítószerek (marihuána,
meszkalin, LSD stb.), a jóga, a transzcendentális meditáció,
a hipnózis és egyebek. Ismert dolog, hogy Hitlernek voltak
tapasztalatai a meszkalinnal (mely nagyon elterjedt kábító-
szer volt bécsi tartózkodása során) és könyvtárában jógával
kapcsolatos könyveket tartott.
A Keresztény Orvosi Társaság (Christian Medical Society)
1974. évi konferenciáján dr. W. P. Wilson előadást tartott a
démonológiáról és elmondta, hogy világi pszichológusok
gyakran hisztériásnak diagnosztizálják a démonok által
megszállott személyeket. A Webster's New Collegiate
Dictionary értelmező szótár a következőképpen határozza
meg a hisztéria fogalmát: "kezelhetetlen félelem, illetve
érzelmi túltengés, a pszichoneurózis egy formája, mely
érzelmi kitörésekkel és a pszichikai, érzékelési,
vazomotorikus és zsigeri funkciók zavaraival jár együtt". A
definíció teljesen ráillik Hitlerre. Egyébként mind dr. Theo
Morell, a Führer háziorvosa, mind a pasewalki porosz katonai
kórház orvosai diagnosztizálták a hisztériát Hitlernél.
Az okkult tevékenységek során gyakran utánozzák a
keresztény szertartásokat és ez is a démonikus befolyás
jelenlétére utal. A sátánista szekták például fekete misét
tartanak, ami nem más, mint a római katolikus mise
eltorzítása, visszafelé vagy obszcenitásokkal tűzdelve
mondják el a Miatyánkot, megfordítják a keresztet stb.
Sok esetben a sátáni színlelés látszólag keresztény
program képében jelenik meg, mely bár igen nehezen
leplezhető le, szellemileg mégis könnyen végzetessé válhat.
Számos ártalmas eretnekség esetében az összehordott
igazságok mélyén apró, de jelentős doktrinális tévedés van
elrejtve. Ezzel a módszerrel fejtették ki tevékenységüket a
történelem során a legpusztítóbb szekták, és a legtöbb
modern kultusznak is ez a programja.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a keresztényi
gondolatokat bitorló szellemi utánzatok támogatása, a
megváltozott tudatállapot keresése, a kereszténység
eltorzítása: a sátáni tevékenység jelei. Más jelekkel együtt
ezek valószínűsíthetik a démoni befolyás jelenlétét.
Számos történet kering Hitler okkult kapcsolatairól, bár
ezek nem mind hitelt érdemlőek. Állítólag Hitler hitt az
asztrológiában, sőt hivatásos asztrológus állt az
alkalmazásában, mint arról világi és egyházi források
egyaránt beszámolnak. A szövetségeseknek tudomásuk volt
erről, a britek fel is kérték Louis de Wohl londoni csillagjóst,
hogy mondja meg, vajon milyen tanácsokat kaphat Hitler
saját asztrológusától. Nem mintha az amerikai és angol
tábornokok hittek volna az asztrológiában, de hitték, hogy
Hitler hisz benne.
Az asztrológiával kapcsolatos történetek nagyon csábítóak
azok számára, akik bizonyítani akarják Hitler okkultizmusát.
Sajnos, az egyetlen szemtanút a történészek nem tekintik
hitelt érdemlőnek a visszaemlékezéseiben fellelhető
tévedések miatt.
Annyi bizonyos, hogy Heinrich Himmler, aki elkötelezett
híve volt az asztrológiának, horoszkópot készíttetett Hitlerről
1933. január 30-án, Hitler hatalomra jutásának napján. Ez
alapot adhatott az asztrológiával kapcsolatos történeteknek.
Pedig valószínű, hogy Hitler nem hitt se a csillajósoknak, se
a jövendőmondóknak, legalábbis élete legutolsó napjaiig,
amikor hiú reménnyel fordult a 12 évvel azelőtt készült
horoszkóp felé. De hát miért is szorult volna asztrológusok
segítségére egy "messiás", aki közvetlen üzeneteket kapott
"istentől".
A Führer közvetlen munkatársai közül viszont sokan
lelkesen hittek az asztrológiában. Heinrich Himmler és
Rudolf Hess híresek voltak csillagokba vetett hitükről, a
háború vége felé pedig egyre többen fordultak
asztrológusokhoz, hátha a csillagok információt tudnak adni
a végső német győzelemről.
A cinikus Josef Goebbels gyakran idézte az
asztrológusokat propagandacéljai érdekében. Az utolsó
hetekben Hitler és Goebbels utolsó reményüket az
asztrológiába vetették. Goebbels felolvasta Hitlernek a
"Brandenburgi ház csodája" címen ismert történetet,
melyben Nagy Frigyes porosz seregei halálos küzdelmet
folytattak az orosz cárnő csapataival és kilátástalan
helyzetbe kerültek, amikor Frigyes egy "próféciát" kapott,
hogy tartson ki. Nem sokkal ezután a cárnő meghalt és
utódai békét ajánlottak Frigyesnek.
Hitlert könnyekig meghatotta ez a történet. Előhozatta a
személyéről és Németország sorsáról korábban készült
horoszkópokat, valószínűleg a Himmler-féle jóslatokat.
A horoszkópok szerint a háború 1939-ben tör ki, 1942-ig
gyors katonai sikerek következnek, majd rendkívüli
nehézségek, nyomorúságok után végül 1948-ban megalakul
a Nagy Német Birodalom.
Korábban sem Hitler, sem Goebbels nem vették komolyan
az asztrológiát, de most mindketten abban reménykedtek,
hogy a jóslatok valóra válnak. 1945. április 13-án, pénteken
Goebbels egészen felvillanyozódott, amikor meghallgatta a
BBC híradását. Pezsgőt bontott és felhívta Hitlert: -
Führerem! Gratulálok! A horoszkóp helyesen írta, hogy
április második fele fordulópont lesz számunka - Roosevelt
halott!
Néhány napig úgy érezték magukat, mintha "a cárnő halt
volna meg". Nem értették meg, hogy az általuk oly
mélységesen lenézett amerikai demokráciában mit jelent a
hatalom folyamatossága, hogy egy demokratikus vezető
halála nem jelenti automatikusan a kormányzat szétesését.
Hitlernek nemsokára be kellett látnia, hogy a sátáni
"gondviselés" egyszerűen gúnyt űz belőle. Talán arra is
rájött, hogy sorsát nem Isten, hanem a Sátán igazgatta.
Roosevelt halálhírét követő tizenhetedik napon Hitler véget
vetett a saját életének.

Hallott-e Hitler "hangokat"?

A történelem során Isten rendszeresen szólt bizonyos sze-
mélyekhez, akiket kiválasztott magának különleges
feladatok elvégzésére. De Sátán ebben is utánozza Istent.
Időről időre előfordul, hogy egyes bűnözők úgy nyilatkoznak,
hogy iszonyatos gaztettüket természetfölötti erők
parancsára hajtották végre. Alapvető különbség van
azonban Isten hangja és a Sátán hangja között, Sátán
gyakran gyilkosság elkövetésére utasítja áldozatait.
A kérdés az, hogy vajon Hitler hallott-e ilyen "hangokat"?
És ha igen, mi volt a hangok forrása, milyen utasításokat
kapott a hangokon keresztül?
1918 októberében és novemberében Hitlert a pasewalki
katonai kórházban ápolták, miután az ypresi csatában
ideiglenesen elveszítette a látását. "Mint Pál apostol" -
dicsekedett vele később. Az orvosok "hisztériát"
diagnosztizáltak, bár ezt a náci életrajzírók a mérges gáz
hatásának tulajdonították. Pasewalkban történt, hogy
Hitlerben határozott küldetéstudat alakult ki: hangokat
hallott, melyek azt mondták neki, hogy a gondviselés őt
választotta ki arra, hogy Németországot megszabadítsa a
gyűlölt zsidóságtól. Neki kellett magára öltenie Lohengrin
fehér fegyverzetét, hogy megmentse hazáját a zsidóktól,
akik megfertőzték azt.
A démonizáltságnak egyik jele, hogy az illető látszólag
természetfölötti védelem alatt áll, veszélyes helyzetekből
sértetlenül kerül ki. Adolf Hitler ilyen ember volt.
Államférfiként tizenegyszer követtek el merényletet ellene -
mindannyiszor sikertelenül. Az utolsó pillanatban váratlanul
változtatott a programján, vagy a merénylő részéről jött
közbe valami - valahogy mindig megúszta. Ő maga a
"gondviselésnek" tulajdonította ezeket az eseteket és ez
megerősítette benne a küldetéstudatot.
Az egyik ilyen merénylet 1938-ban történt egy müncheni
sörözőben, ahol Hitlernek az 1923. évi sörpuccs évfordulója
alkalmából kellett beszédet mondania. Szokásától eltérően
egész rövidre fogta a szónoklatot és utána sem elegyedett el
régi harcostársaival, mint máskor, hanem sietve elhagyta a
helyiséget. Néhány pillanattal később felrobbant az egyik
tartóoszlop alá rejtett bomba, és az ott tartózkodók közül
sokan meghaltak.
Egy másik jól ismert merénylet során 1944. július 20-án
Claus von Stauffenberg ezredes egy bombát tartalmazó
aktatáskát helyezett Hitler lába mellé egy poroszországi
katonai konferencián. Néhány másodperccel a robbanás előtt
valaki betolta a táskát az asztal alá, hogy ne legyen útban. A
nehéz tölgyfaasztal megvédte Hitlert a robbanás erejétől.
Még a távolabb állók között is voltak, akik azonnal
meghaltak, Hitler azonban semmilyen komoly sérülést nem
szenvedett. Végül is több, mint ötezer német tiszt veszítette
el életét a merényletet követő megtorlások következtében.
Lélektani szempontból Hitlert elsősorban a félelem és az
aggodalom motiválta. Bár egyáltalán nem volt gyáva, amint
azt az első világháborús katonai feljegyzések is tanúsítják,
sokszor előfordult, hogy meghatározhatatlan félelem
kerítette hatalmába. Egyik bizalmas hölgyismerősének
bevallotta, hogy fél éjszaka egyedül maradni. Szokatlan
nyíltság ez egy olyan férfitól, aki Isten kiválasztott
messiásának tartotta magát. Hitler a sötétségtől való félelme
miatt későn feküdt le, és ritkán kelt fel reggel 10 óra előtt.
Vacsora után Hitler minden este hosszú monológokkal
untatta környezetét, melyek sokszor éjfél utánig is
eltartottak.
Nem volt olyan tárgykör, amiben ne érezte volna otthon
magát, mindenről határozott véleménye volt. "Isten témája"
volt az egyik kivétel, de fogadkozott, hogy "egy napon erre
is megtalálja a választ".
Az éjszaka a rettegés időszakát jelentette a Führer
számára. Minden helyiséget kivilágíttatott, hogy az ijesztő
árnyakat elűzze. 1934 elejétől erős, fiatal SS-tiszteknek
kellett készenlétben állniuk, hogy a félelmes éjszakákon
társaságot biztosítsanak a számára, míg a hajnal fényei el
nem oszlatják a gonosz sötétséget.
Egy SS-testőr elmondta Hermann Rauschningnak, hogy
Hitler gyakran összerándulva felriadt álmából és segítségért
kiáltott. Az SS-tisztek ilyenkor berohantak és ott találták az
ágy végében ülve, reszketve a félelemtől. Félóráig is
eltartott, amíg lehiggadt, majd sokáig üveges szemekkel,
mozdulatlanul bámult a semmibe.
Más alkalmakkor az SS-őrök arra lettek figyelmesek, hogy
levegőért kapkod, mint aki fulladozik. Berohantak hozzá és
azt találták, hogy érthetetlen szavakat, mondatokat
kiáltozik, mint aki megzavarodott. Vajon a nyelveken szólás
sátáni utánzásának megnyilvánulásáról van itt szó? Brennan
szerint elképzelhető, hogy olyan állapotba került, mint azok
a fekete mágusok és sátánisták, akik az általuk megidézett
démonokkal hadakoznak.
Hitler 1934-ben egy éjszaka felébredt és felordított.
Rauschning visszaemlékszik rá, hogyan rohant be hozzá az
SS-őrökkel és másokkal együtt. Hitler a szoba sarkában állt,
és halálra rémült szemekkel tekintgetett körbe. Kiverte a
veríték és levegőért kapkodva magyarázta: - Itt volt! Ide
jött, hogy elkapjon! - Még mindig remegve az ijedtségtől
teljesen értelmetlen szavakat kezdett mormolni. Rauschning
szerint "furcsa, a némettől teljesen idegen szavak voltak".
Eltartott egy ideig, amíg Hitler megnyugodott. Megmasszí-
rozták és inni adtak neki. Egy darabig csak az ajkai
remegtek, de egyszer csak ismét felkiáltott: - Ott! Ott a
sarokban! Ki az ott? - Hitler összerándult, toporzékolni
kezdett, és csak akkor higgadt le ismét, amikor
megbizonyosodott róla, hogy senki idegen nincs a közelben.
Félelmeit sokszor morbid élvezetekben élte ki: szerette a
tüzet, a pusztítást, a vért. Elkeseredett erőfeszítéseket tett
arra, hogy elnyomja a bensejében uralkodó szorongást.
Lehetséges, hogy azért is foglalkozott olyan sokat a
sötétséggel és a tűzzel, mert lelke mélyén tudta, hogy mi
vár rá halála után. A történelem időről időre megmutatja, mi
lesz a sorsa azoknak a népeknek és azoknak a
diktátoroknak, akik kezet mernek emelni Isten választott
népére. Hámántól Hitlerig ugyanúgy végezték!
A pusztítás is jelentős szerepet játszott Hitler életében.
Több alkalommal adott ki ilyen értelmű parancsot, Varsót és
más keleti városokat értelmetlenül felgyújtatott. Elbűvölte a
pusztítás gondolata.
A német mitológia fiatal korától kezdve foglalkoztatta.
Szellemi példaképe Richard Wagner volt, akinek skandináv
istenekkel és szőke hősökkel teleszőtt operái ősi germán
legendákat idéztek meg. Hitler kedvence Wotan volt, a
rombolás istene. Nagy hatással volt rá Franz von Stuck
egyik festménye, mely lóháton ábrázolja Wotant, amint
tombolva vágtat keresztül a világon. Áldozatai kísértetiesen
hasonlítanak a koncentrációs táborok mártírjaira: csontig
lesoványodott testek, beesett arcok, betegesen sápadt
bőrszín.
A festmény 1889-ben készült, Hitler születésének évében.
Wotan figurája, arcvonásai megdöbbentően hasonlítanak
Hitlerre. Egy szerző egyenesen azt állítja, hogy Hitlert a kép
inspirálta balrafésült haja és jellegzetes bajusza
kialakításakor. Más szemtanúk szerint azonban hajviselete
is, bajusza is megvolt már, mikor Münchenbe költözött, ahol
a von Stuck-kép ki volt állítva.
A vér is különleges szerepet játszott Hitler életében. 1945.
január 16-án - röviddel azelőtt, hogy Hitler és társai végleg
átköltöztek volna a Führerbunkerbe - egy beszélgetés során
Hitler felajánlotta, hogy felvágja a vénáit és emberei ihatnak
a véréből: már a gondolat is az Úrvacsora perverz
megszentségtelenítése. Más alkalommal gúnyosan beszélt
arról, hogy holttestéből készítsenek véreshurkát és osszák ki
a katonáknak.
Hitler tehát egyrészről bátor volt, másrészről mégis tele
volt félelmekkel. Meg volt győződve arról, hogy Isten őt
választotta ki arra a szent küldetésre, hogy Németország
Messiása legyen. Wagneri hősnek képzelte magát, "Rienzi"
és "Lohengrin" megtestesülésének.

Operaelőadás, mely megváltoztatta

a világtörténelem menetét
Az eddigiek alapján úgy tűnik, Adolf Hitlert szellemek
irányították. A legárulkodóbb jel még a linzi évek során
történt. Hitler egyetlen jóbarátja "Gustl" Kubizek volt, egy
kárpitos család zenebarát sarja. Mindketten szerették az
operát, különösen Wagnert. A két fiatal operarajongó 1904-
ben Mindenszentek napján ismerkedett össze az egyik
előadáson. Attól fogva aztán együtt jártak a linzi
operaházba.
Egy didergős novemberi nap délután Hitler betoppant
Kubizekékhoz. Türelmetlenül várta, hogy barátja elkészüljön
a kárpitosműhelyben eltöltött munkanap után. Ő maga nem
dolgozott, az árvaellátás keretében kapott összegből élt. Az
operában kapunyitás után az állóhelyeket hamar elfoglalták,
csak a korán érkezőknek volt esélyük a jó helyre, ezért
sietett annyira.
A linzi operatársulat aznap este Wagner Rienzijét adta elő:
A történet egy fiatal római tisztről szól, akinek sok nehézség
és ármánykodás ellenére végül sikerül római tribunussá
lennie. (Bár végül is megbukik, de ez az aspektus úgy látszik
elkerülte Hitler figyelmét.)
Az előadás rendkívüli hatással volt Hitlerre! Évekkel
később, az 1938. évi bayreuthi Wagner-fesztiválon a
diadalittas Adolf Hitler - akinek lábai előtt hevert egész
Németország és Ausztria - ezekkel a szavakkal emlékezett
vissza arra az emlékezetes estére: "Abban az órában
kezdődött el!"
Hitler már fiatal korában is nagyon szeretett beszélni.
Hozzáértő műkritikusnak tartotta magát, és operaelőadások
után hazafelé menet alaposan megkritizálta a látottakat,
hallottakat. Kubizek jó hallgatóságnak bizonyult. De ez
alkalommal Hitler furcsán hallgatag volt, magába zárkózott.
Gustl keserű tapasztalatai alapján tudta, hogy Adolf érzelmei
vulkánként törnek elő, ha gondolataiban megzavarják, ezért
nem mert megszólalni. Egy idő elteltével mégis megkérdezte
barátját, hogy tetszett neki a darab, melyet mindketten
ekkor láttak először. Az ártatlan kérdésre ellenséges
pillantás és kurta "Fogd be a szádat!" volt a válasz.
Kubizek későbbi visszaemlékezése szerint Hitler szótlanul
ment mellette "mintha valamilyen láthatatlan erő hajtotta
volna". Arca sápadt volt, és felhajtott gallérjával "szinte
kísértetiesen nézett ki".
Jóval elmúlt már éjfél, amikor a két fiatalember felért a
Freinbergre, egy Linz környéki magaslatra. Itt, a csillagos ég
alatt mondta el Hitler élete egyik legtalányosabb beszédét.
Erősen megragadta Gustl mindkét csuklóját és szokatlanul
érdekes, rekedtes hangon, tüzesen kezdett el magyarázni.
"Soha nem hallottam így beszélni Adolf Hitlert, sem azelőtt,
sem azután, mint abban az órában. . . olyan volt, mintha az
egész világ megszűnt volna körülöttünk és csak mi ketten
léteztünk volna" - emlékszik vissza Kubizek.
Gustl így folytatja visszaemlékezését: "Megdöbbentett az a
furcsa beszédmód, amit soha azelőtt nem tapasztaltam nála,
még akkor sem, amikor nagyon izgatottan szólt hozzám.
Mintha egy másik lény beszélt volna a testéből (kiemelés a
szerzőtől). Nem olyasmiről volt szó, mint amikor egy
szónokot saját szavai elragadnak, éppen ellenkezőleg: úgy
éreztem, ő maga is döbbenten hallgatja azt a szóáradatot,
ami elementáris erővel tört ki belőle. Kubizek szerint "teljes
extázisba és elragadtatásba esett, melyben meghatározó
volt Rienzi figurája, bár nem említette őt név szerint".
Aztán a két fiatalember lesétált a Freinbergről. Hitler, aki
nem sokkal azelőtt még teljes extázisban volt, most ismét
csendes és látszólag nyugodt volt. Hajnali háromkor értek
Kubizekék háza elé. Hitler még búcsúzóul mondott valamit
arról a küldetésről, melyet "egy napon be kell töltenie",
majd barátságosan megrázta Gustl kezét és eltűnt az
éjszakában.
Ettől a naptól fogva Hitler úgy élt, mint aki biztosan ismeri
végső sorsát, és csak arra vár, hogy megkezdhesse a
"gondviselés" által rá kirótt feladat végrehajtását. Egyszer
tett egy olyan megjegyzést, hogy a nemzetiszocializmus
megértéséhez először Wagnert, különösen pedig a Rienzit és
a Parsifalt szükséges megérteni.

Lucifer lábjegyzetei
Hitler 1909-ben elvált Kubizektől és 1913-ig, Münchenbe
költözéséig, Bécsben élt. Életének erről a szakaszáról kevés
az információ. Dr. Walter Johannes Stein egyike a kevés
szemtanúknak, akik személyesen kapcsolatban voltak
Hitlerrel ezekben az években. Stein 1936-ban Lipót belga
király közgazdasági szakértőjeként látogatást tett Angliában,
és végül haláláig, 1957-ig ott is maradt. A második
világháború alatt Sir Winston Churchill tanácsadója volt
Hitler személyiségével kapcsolatos kérdésekben.
Dr. Stein 1912-13-ban került kapcsolatba Hitlerrel. Termé-
szettudományt tanult Bécsben, de emellett az
okkultizmussal is kacérkodott. Később elismert szakértője
lett a Szent Grál (Szent Kehely) legendájának és más okkult
témáknak. Hitlerrel egy könyv megvásárlása kapcsán
ismerkedett meg: Wolfram von Eschenbach Parsifaljának
egy megkopott, bőrkötésű példányáról van szó, a XIII.
századi Szent Grál-történetről, mely Richard Wagner
ugyanilyen című kvázi-vallásos operáját is inspirálta.
Walter Stein rendszeres vendége volt a bécsi óváros
antikváriumainak. Nemcsak olcsóságuk miatt szerette ezeket
a kis könyvkereskedéseket, hanem azért is, mert itt találta
meg az érdeklődésének megfelelő vallási, okkult, teozófiai,
alkimista és ezekhez hasonló témájú könyveket. 1912-ben,
egy szép augusztusi délelőtt Stein belépett Ernst Pretsche
antikváriumába. Az egyik agyonzsúfolt könyvespolcon
kezébe akadt a Parsifal egy XIX. századi kiadása. A könyv
Stein ösztöndíjához képest sem volt drága, így hát
megvette. Talán azért is volt annyira olcsó - és talán
leginkább ez keltette fel Stein érdeklődését - mert az előző
tulajdonos sűrűn telejegyzetelte a lapokat. Szinte minden
oldalon voltak magyarázatok, megjegyzések, hivatkozások -
végig ugyanazzal a kézírással.
Stein kifizette a könyvet, és törzshelyére, a Demels Cafeba
sietett. Abban az időben az volt a szokás, hogy az emberek
beültek egy csendes kávéházba, rendeltek maguknak
valamilyen süteményt és egy pohár bort vagy sört, aztán
órákig elüldögéltek mellette. Stein egyébként is szívesen
látott vendég volt, mert szülei ismerték a kávéház
tulajdonosát. Rendelt tehát egy italt, és szemügyre vette
csemegének ígérkező szerzeményét.
Walter Stein átlapozta az egész kötetet és
áttanulmányozta a kézzel írott jegyzeteket. Nem kellett sok
idő, hogy félelemérzés fogja el azok "ijesztő természete"
miatt. Megértette, hogy a könyv előző tulajdonosa nemcsak
egy egyszerű olvasó volt, hanem olyan ember, aki okkult
praktikákkal foglalkozott. A megjegyzések tükrében Stein
számára új értelmet kapott a Parsifal és a Szent Grál
kutatásának története. Továbbá az is kiderült a
jegyzetekből, hogy a keresztény és zsidó perverzitások miatt
a tiszta árja vérvonal megtört a IX. században. Márpedig a
jegyzetek írója szerint csak ők voltak méltók a Grál
birtoklására. Összességében Stein azt a következtetést
vonta le, hogy a könyv előző tulajdonosa egy komor
gondolkodású zseni, aki keserű gyűlölettel van az egész
világ iránt. Stein saját megfogalmazása szerint olyan érzése
volt, mintha "Lucifer lábjegyzeteit" olvasta volna.
Ebben a pillanatban Stein észrevette, hogy egy "arrogáns
arcú, démonikus tekintetű alak" figyeli. Valami művészféle
volt, saját készítésű képeslapjait árulta. Eladott Steinnek
egy kis akvarellt, majd elégedett mosollyal távozott. Stein
később döbbenten állapította meg, a telejegyzetelt könyv
első lapján és a kis vízfestményen ugyanaz az aláírás
található: Adolf Hitler.
Ezt követően Stein számos alkalommal találkozott Hitlerrel
és beszélgetéseik során sok okkult témát megbeszéltek. Az
elkövetkező hónapokban Stein gyakran megfordult Pretsche
antikváriumában. Pretsche szakembernek tartotta magát az
okkultizmusban és szívesen válaszolt Stein kérdéseire. Hitler
egyszer rosszmájúan megjegyezte, hogy Ernst Pretschének
nem volt joga eladni az "ő" könyvét Steinnek. Úgy tűnik,
hogy Adolf Hitler alkalmanként zálogba adott néhány
könyvet Pretschének azzal, hogy később majd visszaváltja.
Az egyik alkalmazott tévedésből kirakhatta a polcra Hitler
kedves kötetét.
Lehetséges, hogy Hitler megpillantotta a Parsifalt Stein
kezében már az első alkalommal. Az is elképzelhető, hogy
Pretsche elmondta Hitlernek, ki vásárolta meg a könyvet és
Hitler felbukkanása egyáltalán nem a véletlen műve volt.
Akárhogy is történt, tény, hogy Stein és Hitler folyamatos
kapcsolatban álltak egymással - bár szoros barátság nem
alakult ki közöttük - egészen Hitler Münchenbe való
utazásáig, 1913-ig. Bár Stein visszaemlékezései nem olyan
megbízhatóak, mint Kubizekéi, mégis fontos adalékot
jelentenek Hitler fiatalkori okkult érdeklődésével
kapcsolatosan.

A prófétálás ajándéka?
Politikai pályafutásának kezdetétől, 1919-től fogva
egészen haláláig, 1945-ig Adolf Hitlernek mintha
jövőbelátási képessége lett volna, mintha előre ismerte
volna a bekövetkező eseményeket. Gyakorlatilag minden
Hitlerrel foglalkozó történész megemlíti ezt a momentumot.
Világi szerzők Hitler zsenialitására, vagy példátlan
szerencséjére hivatkoznak, de ez a magyarázat nem
kielégítő. Okkult hátterű kutatók más megközelítést
alkalmaznak. Ők látnoki képességgel, érzékszerveken kívüli
érzékeléssel (ESP), természetfeletti erőkkel magyarázzák
Hitler prófétai ajándékát. Véleményük szerint Hitler
kapcsolatban állt valamiféle misztikus "Kozmikus Tudattal",
illetve a titokzatos "Felső Mesterekkel".
A keresztények Hitler ajándékát legtalálóbban
"démonizmusnak" nevezhetnék. Míg a valódi prófétálás
egyedül Istentől származik, a hamis prófétálás csakis a
Sátántól. Adolf Hitler esetében úgy tűnik, démonoktól
származott az a részleges jövőbelátási képesség, mely a
Führer küldetésének végeztével puszta találgatássá kopott.
A harmincas évek közepétől Hitler pontosan az
ellenkezőjét tette, mint amit hivatásos katonai, politikai és
diplomáciai tanácsadói javasoltak neki. A tábornokok nem
voltak félénk emberek, de tisztában voltak Németország
sebezhetőségével. A versailles-i szerződés értelmében az
első világháború után Németországot szinte teljesen
lefegyverezték. A hadsereg felszerelése hosszú és költséges
folyamat volt, a tábornokok úgy ítélték meg a helyzetet,
hogy még jó néhány évre szükség van ahhoz, hogy katonai
erőben Nagy-Britanniával és Franciaországgal felvegyék a
harcot. Amikor Hitler katonai kalandokat akart kezdeni a
Szudéta-vidék (Csehország) és Ausztria visszacsatolásával,
katonai és diplomáciai tanácsadói óva intették. Abban az
időben (1936-38) Németországot könnyűszerrel legyőzte
volna a francia és a brit haderő. Hitler viszont tábornokai
óvatosságával nem törődve teljes magabiztossággal csele-
kedett: és igaza lett!
1941-ben azonban "prófétai ajándéka" csődöt mondott. A
német katonákat, akik mindig a legjobb felszerelést és
ellátást kapták, nyári egyenruhájukban lepte meg a
kegyetlenül hideg orosz tél. A hihetetlen katonai baklövést
számos teória próbálja magyarázni. A legismertebb változat
szerint Hitler rosszul ítélte meg az Oroszország térdre
kényszerítéséhez szükséges időtartamot. 1941 júniusában
kezdődött el a hadművelet és Hitler arra számított, hogy
még a tél beállta előtt sikerül legyőznie a Vörös Hadsereget.
A Blitzkrieg mindenütt eredményes volt, miért pont a
Szovjetunióban mondott volna csődöt?
Van azonban egy kis probléma ezzel a magyarázattal.
Hitler 37-es számú háborús direktívája, melyet 1941.
október 10-én, még a tél beállta előtt adott ki, a következő
évre irányozza elő Murmanszk elfoglalását. Tehát e szerint a
terv szerint a német hadseregnek át kellett telelnie
Oroszországban!
Hogyan követhetett el Hitler, aki egyébként oly nagy
gondot fordított csapatai ellátására, ilyen szarvashibát?
Okkult hiedelmei zavarták volna meg józan katonai
ítélőképességét? Vagy Isten ilyen módon akart lehetőséget
adni a szövetségeseknek a nácik legyőzésére?
Okkult körökben divatos volt abban az időben Hörbiger: A
tűz és jég kozmológiája (Fire and Ice Cosmology), mely
meteorológiai jóslatokat is tartalmazott. A könyv szerint
1941-42-ben az orosz tél rendkívül enyhe lett volna. A
valóságban évszázados rekordot döntött a hideg! De Hitler
hitt az okkult doktrínáknak, és nem biztosított megfelelő
öltözetet katonáinak. Akárcsak Napóleon serege jó száz
évvel korábban, Hitler légiói is szó szerint halálra fagytak a
nagy orosz síkságon.
Nem nehéz meglátni Isten kezét a dologban. 1941-42 tele
kritikus jelentőségű volt a szövetségesek számára. Ha a né-
meteknek sikerült volna előretörniük és megsemmisíteniük a
Vörös Hadsereg ellenállását, akkor hatalmas erőket lehetett
volna átcsoportosítani a nyugati hadszíntérre. A brit, francia
és amerikai erőknek egy lényegesen erősebb német
hadsereggel kellett volna szembeszállnia, a háború
elhúzódhatott volna, sőt Hitler meg is nyerhette volna a
második világháborút. Így azonban a szövetségeseknek
sikerült időt nyerniük és megerősödniük.
1941-42 telén Hitlert cserbenhagyta a "gondviselés". Ettől
fogva ha csak tehette, nem szerepelt a nyilvánosság előtt.
 Az akarat győzelme
Az emberek utánozni próbálják azt, amit imádnak. A
keresztények Krisztust követik, krisztusi életet kívánnak élni.
A sátánisták mesterüket utánozzák, a szeretetet fölcserélik
az élvhajhászással, az orgiákkal, az engedelmességet
fölcserélik az önakarattal.
Vajon Hitler is utánozta istenét? Alan Bullock történész
szerint igen: "Egyetlen szót sem használt olyan gyakran,
mint azt, hogy akarat, és 1919-től az egész karrierjét az
akaraterőre alapozta." Az 1934-es nagyszabású nürnbergi
náci pártgyűlésen mutatták be Az akarat győzelme című
filmet, mely rámutat a nácizmus hajtóerejére.
A második világháború után a nürnbergi per megmutatta,
hogy a náci rezsim szinte kizárólag egy ember, Adolf Hitler
akaraterejére épült fel. A hitetlenkedő ügyészek először azt
gondolták, hogy a vádlottak saját maguk mentegetése miatt
akarnak mindent Hitlerre kenni. De ahogy teltek a hetek, a
hónapok, kiderült, hogy az egész nemzetiszocialista államot
Adolf Hitler akarata építette fel és tartotta működésben.
Már korábban is felvetődött, hogy Hitler személyes
kapcsolatban állt a Sátánnal. Beszélik róla, hogy megvolt az
a furcsa képessége, hogy magához vonzotta az embereket
és rájuk kényszerítene az akaratát. Albert Speer és Karl
Dönitz is említik, hogy Hitler ilyen hatással volt másokra, sőt
rájuk magukra is. Dönitz tengernagy egyszer megjegyezte,
hogy nem szívesen megy Hitler főhadiszállására, mert a
Hitlerrel való találkozásokkor kimegy belőle az energia.
Hitlernek megvolt az a képessége, hogy magába szívja
mások erejét.
Ha úgy akarta, energizálni is tudott másokat. Végül is
képes volt egy egész népet hipnotizálni, képes volt művelt
embereket rávenni arra, hogy a történelem legszörnyűbb
bűncselekményeit hajtsák végre. Goebbels személyes
naplójából kiderül, hogyan befolyásolta Benito Mussolinit. Az
olasz diktátor megtört, rémült ember volt 1943 elején;
birodalma szinte remegett a szövetségesek várható inváziója
előtt. Mussolini 1943. április 7-én Salzburgban találkozott
Hitlerrel. Goebbels szerint Mussolini úgy érkezett a találkozó
színhelyére, mint egy megvert öregember, viszont úgy tért
vissza Olaszországba, mint akinek lábai előtt hever a világ.
A történészek általában kiváló szónoknak tartják Hitlert.
Valóban nagy szónoki tehetséggel rendelkezett, de ez
önmagában még nem magyarázza meg a hallgatóságára
gyakorolt rendkívüli, szinte hipnotikus hatást. A németek
vakon engedelmeskedtek a Führernek, alárendelték
magukat az akaratának - egészen addig, amikor már túl
késő volt. Becslések szerint 1938-ban a németek 97
százaléka támogatta Hitlert.
De volt valami furcsa abban, ahogy Hitler saját
beszédeihez viszonyult. Politikai pályafutásának elején a
beszédei minden energiát kiszippantottak belőle és teljesen
kimerültté tették. Jó néhány erős müncheni sört meg kellett
innia egy-egy ilyen fellépés után. Később azonban ez a dolog
megváltozott. Ugyanúgy, akadozva kezdte szónoklatait, a
szavakat, a gondolatokat. De kis idő múltán belelendült,
"megtáltosodott" és ékes szárnyalásba kezdett. Ráadásul
ahelyett, hogy kifáradt volna, szinte feltöltődött. Néhány
korty tea, és ismét frissnek érezte magát.
Pedig aki ismeri, hogy Hitler milyen érzelmi és fizikai
intenzitást vitt bele a beszédeibe, az tudja, hogy a többórás
beszéd után minden ember kimerült volna. De Hitlernek elég
volt néhány korty tea, és már regenerálódott is.

Hitler, a mágus
Hitler szavai és tettei gyakran teljesen irracionálisak
voltak, és ez sok történészt teljesen összezavart. Hogyan
magyarázható például az a kitörő öröm, amelyet az váltott ki
Hitlerben, hogy megtudta, a nevét viselő Waffen-SS
hadosztályt megsemmisítették az oroszok? A hír hallatára -
és a jelenlévők legnagyobb megdöbbenésére - így kiáltott
fel: "Nagyszerű! A veszteségek soha nem lehetnek eléggé
nagyok!"
 Talán némileg megérthetjük a dolgot Francis King, egy brit
okkult szerző nyomán, aki szerint Hitler rituális mágiával
foglalkozott! Bizarr gondolat! Mindenesetre tény, hogy a
fiatalkori Hitlerre nagy hatással volt két ősztrák mágus:
Guido von List és Georg Lanz von Liebenfels. A mágia, a
varázslás divatban volt Európában a XIX. század végén,
illetve a XX. század elején. List fehér szakállt hordott és
rítusainak elvégzéséhez hosszú fehér leplet öltött magára.
Egész Közép-Európában ismert volt, különösen Bécsben.
Népszerűsége később csökkent, amikor fény derült arra,
hogy a szellemidézések mellett szexorgiákat is rendezett.
Elveszítette az ezoterikus ismereteitől elámult bécsiek
kegyeit, amikor kiderült róla, milyen közönséges praktikákat
folytat varázslótársával, az angol származású Aleister
Crowleyval.
1875-ben egy reggel, egy Bécsre néző magaslaton List
mágikus rítust hajtott végre, mely szimbolikusan
előrevetítette saját antiszemita tanításainak szörnyű
következményeit. List és követői hajnalban varázsigéket
kezdtek mormolni, majd List az ezoterikus szertartás
keretében kilenc, horogkereszt alakban elrendezett
borosüveget temetett el a föld alá.
Lanz von Liebenfels arisztokratikus hangzású nevét saját
maga találta ki. Eredeti neve Adolf Lanz volt. De nem
elégedett meg ennyivel, még egy doktori címet is
odabiggyesztett a neve elé. Elsősorban az ő Bécsben
terjesztett antiszemita írásai lobbantották lángra Hitlerben a
gyűlöletet. Lanz szószólója volt az úgynevezett
alacsonyabbrendű fajok sterilizálásának és a felsőbbrendű
északi faj "kitenyésztésének". A nácik egyébként jórészt
meg is valósították ezt a programot a zsidókkal és Kelet-
Európa szláv népeivel.
Hitler Lanz befolyása alá került bécsi éve során. Lanz
akkoriban nagyon népszerű volt, írásait mindenütt
terjesztették. Az is lehet, hogy személyesen is
megismerkedtek 1909-ben, amikor Hitler bement Lanz
irodájába, hogy az Ostara című antiszemita kiadvány régi
számait beszerezze.
 Lanz 1907-ben vásárolt egy Dunára néző romos
várkastélyt. Itt rendezte be az általa alapított népies fajvédő
szervezet, az Új Templomos Lovagok Rendje főhadiszállását.
Zászlójukon egy horogkereszt díszelgett.
Miután a nácik 1938-ban bevonultak Ausztriába, Lanznak
megtiltották, hogy publikáljon. Vajon miért tartott Hitler
egykori tanítómesterétől? Korábban kellett, hogy legyen
valamilyen kapcsolat kettejük között, hiszen egy 1932-i
levelében Lanz így ír: "Hitler a mi tanítványunk... egy napon
meglátod, hogy győzni fog, és olyan mozgalmat alapít,
amely megrengeti a világot". A levél talán arra a történelmi-
mozgalomra utal, mely később a New Age-be torkollt? Annyi
bizonyos, hogy nem telt bele néhány év és Lanz tanítványa
valóban megrengette a világot.
List is, Lanz von Liebenfels is rituális mágusok voltak. Mit
jelent ez? McCandlish Phillips, a New York Times egykori
újságírója így ír a mágiáról A Biblia, a természetfölötti és a
zsidók című könyvében: "a mágia az a tevékenység, amikor
a kívánt hatást olyan módszerek, így például varázsigék
kimondásának segítségével érik el, melyek biztosítják az
ember uralmát a természetfölötti erők, illetve a természet
erői felett."
Tehát a rituális mágiához azért fordul az ember, hogy
uralhassa a természetes és természetfölötti erőket. Ebből a
szempontból mindegy, hogy a rituális mágia valójában
hatékony eszköz vagy nem, a lényeg, hogy Hitler hitt benne.
Hitte, hogy a gépiesen ismételt mondatok önmagukban
igazságokká válnak. A nácik sajátos rituáléikban alkalmazták
ezt. A szabadban, hatalmas reflektorokból "fény katedrálist
építettek", itt tartották összejöveteleiket, harsogó
indulókkal, olyan hangulatban, mely nagyon alkalmas volt a
háború isteneinek megidézésére.
Miért örült Hitler annyira az Adolf Hitler SS-hadosztály
pusztulásának? Brennan szerint ez egy rituális áldozat volt!
A sátáni rituálék állítólag akkor igazán hatásosak, ha annak
során emberi életeket is feláldoznak. Hitlernek megvolt rá a
hatalma, hogy ezreket áldozzon fel istenének.
Hitler újfajta embert akart létrehozni, egy ember-istent, az
Új Kor emberét, aki az "imádat tárgya lesz". Közölte
Hermann Rauschninggal, hogy egy olyan "Új Rendet" kíván
létrehozni, mely által az emberi evolúció második
szakaszába léphet. "De vannak még további szakaszok,
melyekről nem beszélhetek" - írta Rauschningnak. Vajon
miért nem beszélhetett a Führer a további szakaszokról? És
vajon mi lehet az emberi történelemnek ez az Új Kora,
melyről Hitler beszélt? És vajon azonos-e Hitler
Übermensche a mai New Age Mozgalom Homo noeticusával?
Adolf Hitler 1945. április 30-án 15 óra 30 perckor véget
vetett az életének a berlini betonbunker mélyén. A férfi, aki
húsvétkor született, a Walpurgis éj délutánján, a sátánizmus
legfőbb ünnepének napján halt meg.

4. FEJEZET

A horogkereszt

Kövessétek Hitlert! Ő táncol, de úgy, ahogy én fújom! Be-

avattam őt a Titkos Doktrínába, megnyitottam a látását és
megtanítottam, hogyan lépjen kapcsolatba az erőkkel. Ne
gyászoljatok: nincs olyan német, aki nálamnál nagyobb
befolyást gyakorolt volna a történelemre!
- Dietrich Eckart, halálos ágyán (1923. december)

Amikor Adolf Hitler seregei bejárták egész Európát a

horogkereszt vérvörös zászlaja alatt, minden idők
leggonoszabb eszméit vitték magukkal. Ámbár a náci tanítás
lényege nem volt új. Hitler eszméi tulajdonképpen nem
voltak eredetiek. Intellektuális és szellemi elődei között
megtalálhatóak voltak a XVIII. és XIX. század filozófusai,
elsősorban Schopenhauer és Nietzsche.
Kevesebbet tudunk a náci vezetők vallási, szellemi és
okkult hátteréről. Bár a témával foglalkozó szerzők
egyetértenek az okkult befolyás tényében, kevesen
foglalkoztak részletesen ezzel a kérdéssel. Pedig a nácizmus
valódi természetét nehéz enélkül megérteni. Tény, hogy
Hitler és legfőbb emberei vagy kifejezetten sátánisták
voltak, vagy legalábbis belekontárkodtak az okkultizmusba.
Nem véletlen, hogy a holocaust megtörtént: a katasztrófa
magjait velejéig gonosz emberek szórták szét a termékeny,
szépen megművelt talajra.

Okkult ember volt Hitler?

Bár sok neves történész felismerte, hogy Hitler és társai
okkult befolyás alatt voltak, kevesen elemezték
mélységében a nácizmus okkult alapjait. E kevesek közé
tartozik Gerald Suster, Trevor Ravenscroft és Jean-Michel
Angebert.
A szövetségesek, akárcsak a nürnbergi per bírái, tudtak
Hitler okkult kapcsolatairól. Egyes tanúk, így például Walter
Stein állítják, hogy a nürnbergi bírák és Sir Winston Churchill
tisztában voltak ezekkel az okkult kapcsolatokkal, de
szándékosan elhallgatták a tényeket. Persze feltételezhető,
hogy a szövetséges kormányok elvilágiasodott vezetői
számára nem sokat mondott az, hogy "okkult kapcsolat",
úgy gondolták, hogy az nem több, mint egy a számos egyéb
pszichológiai tényező között, és egyszerűen nem törődtek
vele.
Néha azt az érvet hozzák fel Hitler "állítólagos"
okkultizmusa ellen, hogy alkalmanként nyilvánosan elítélte,
kigúnyolta az okkultizmust és személyében támadta meg
kora okkult személyiségeit (például dr. Rudolf Steinert és
Aleister Crowleyt). Bizonyított tény, hogy a nácik az 1920-as
években Münchenben, amikor Hitler közéleti figurává kezdte
kinőni magát, meg akarták gyilkoltatni Steinert. Röviddel
azután, hogy Hitler helyettese, Rudolf Hess 1941 májusában
Angliába repült, Hitler elrendelte az asztrológusok,
okkultisták és színpadi mágusok letartóztatását.
Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni Hitler saját
okkultizmusával? Miért gúnyolná Hitler nyilvánosan az
asztrológiát, ha ő maga okkult dolgokkal foglalkozott? A
válasz nem is föltétlenül ellentmondásos.
Nézzük például Hitler asztrológiáról alkotott véleményét.
Hitler valóban kigúnyolta az asztrológiát, mert - ellentétben
Heinrich Himmlerrel - nem hitt benne, csalásnak tartotta.
Hitler számára ugyanolyan távol állt a valódi okkultizmustól
az asztrológia és a horoszkóp mint amilyen messze állnak a
színpadi bűvészek a fekete mágiától.
Az okkultizmus szakértői azt állítják, hogy beavatást
nyertek a titkos, elrejtett ősi tudományokba. Az első
világháború utáni Németországban számos ilyen okkult
csoportosulás működött: a rózsakeresztesek, a teozofisták,
az antropozofisták, a szabadkőművesek, a Vril Társaság és a
náci pártra különösen erős befolyást gyakorló Thule
Társaság. Ide sorolhatók még a gnosztikus hagyományokat
folytató kvázikeresztény csoportosulások: a neo-
kathariánusok, a manicheusok, stb. A Teuton Lovagok és a
Templomos Lovagok középkori "keresztény" rendek voltak,
melyeket számos német társadalmi és politikai szervezet -
így például a náci párt felépítésénél mintául vettek. Ezek az
okkult csoportok sokban különböztek egymástól, egyben
azonban azonosak voltak: úgy vélték, hogy a tömegek elől
elrejtett szellemi tudás birtokában vannak.
Miért akarta tehát Adolf Hitler vagy az általa irányított
Thule Társaság lejáratni és tönkretenni az okkultizmus más
képviselőit? A thulisták sikertelen merényletet követtek el
Steiner ellen és 1933 után, a koncentrációs táborok
megnyitását követően a zsidókkal és a közbűntényesekkel
együtt bebörtönözték a szabadkőműveseket és más
okkultistákat. Miért? Először arra gondoltam, hogy a
thulisták ugyanúgy viszonyultak az okkultizmus más
irányzataihoz, mint a középkori egyház az eretnekségekhez.
A különböző ezoterikus hitrendszerek közötti látszólag apró
különbségek az "igazhívő" okkultisták számára jelentős
eltérésnek számíthattak. Egy hozzáértő barátom azonban
mutatott egy alternatív magyarázatot. Szerinte Hitlert az
motiválta, hogy a nagyközönség ne jöjjön rá
okkultizmusára. Attól félt, hogy a titkos tudományok más
beavatottjai felismerik okkult kapcsolatait. Az okkultizmus
azon képviselői, akik nem voltak tisztában tevékenységük
démonikus és sátáni természetével, akik magas szintű
erkölcsiséget véltek kifejleszteni az okkult tanítások alapján,
könnyűszerrel leleplezhették volna Hitlert.
Van egy még ördögibb lehetőség is, amely okot adhatott
Hitlernek az okkultisták elnyomására. Nézzük csak meg,
mely csoportok voltak azok, melyeket a nácik már hatalomra
jutásuk előtt is támadtak, 1933. január 30 után pedig
egyszerűen eltűntek Németország életéből. Egyes
csoportokkal szemben Hitler nagyon keményen lépett fel,
másokat békén hagyott. Például a szabadkőművesek minden
formáját üldözték, a steineriánusokat, valamint a brit
eredetű Arany Hajnal Rend tagjait koncentrációs táborokba
zárták, a teozófia követőit, Madame Helena P. Blavatsky
teozófiai munkáinak híveit kivégezték. Liebenfels Új
Templomos Lovagok Rendjét feketelistára tették, a rendben
való korábbi tagság kizáró ok volt a náci pártba való
felvételkor (ugyanez vonatkozott az okkult Germanan rend
tagjaira és egykori tagjaira is). Liebenfels akinek pedig sokat
köszönhetett Hitler - nem publikálhatott. Gróf
Sebottendorfot, a Thule Társaság megalapítóját
Törökországból hazajövet letartóztatták, könyveit
betiltották. Az okkult irodalomra szakosodott
könyvesboltokat durva módszerekkel kényszerítették
profilváltásra a nácik.
Miért? Miért csináltak a nácik ilyen nagy ügyet ezekből a
kis csoportocskákból? Titkos jellegük ugyan aggodalomra
adhatott volna okot, de nem ez zavarta Hitleréket. A
Szovjetunió ugyanolyan mértékben totalitáriánus
társadalom, ott mégis szabadon működnek az okkult
csoportok, bár titkosságuk csak látszólagos. A nácik azonban
kíméletlenül elbántak az ilyen csoportokkal.
Bár az is igaz, hogy bizonyos típusú okkult tevékenységet
toleráltak a nácik. A jövendőmondók, bizonyos médiumok és
halottidézők, a színpadi mágusok és asztrológusok
nyilvánosan folytathatták tevékenységüket egészen Rudolf
Hess már említett 1941 májusi szerencsétlen repülőútjáig.
 Mi az a közös szál, ami összekapcsolja a Hitler által
betiltott csoportokat? A mágia és a teozofikus jellegű
csoportok által képviselt "titkos doktrínák". A 2. fejezetből
megtudhattuk, hogy Hitler hitt a rituális mágiában. A nácik
által üldözött csoportoknak gyakorlatilag mind volt közük a
rituális mágia valamilyen formájához. Nem kell hinni a
mágikus rituálék hatásosságában ahhoz, hogy
megérthessük: Hitler, aki hitt, nem akarta, hogy más
"mágusok" az ő személyes befolyásától függetlenül, sza-
badon fejthessék ki - esetlegesen náci-ellenes, Hitler-ellenes
tevékenységüket. Úgy tűnik, Adolf Hitler kizárólag magának
és a neki teljesen elkötelezett elitnek kívánta fenntartani a
varázslói tevékenység előjogát.
1933 után már csak egyes, Hitler által lenézett csoportok
működhettek. Hitler ki is fejezte megvetését a népi
okkultizmus bizonyos képviselőivel szemben, akiknek
rituáléiból hiányzott az erő.
A nácik hatalomra jutásuk után elismerésre vágytak.
Nyugaton általában kedvezőtlen kép alakult ki az
okkultizmusról, és a nácik nem kívántak magukról
kedvezőtlen képet kialakítani.
Valószínű az is, hogy a nácik mindent elkövettek, hogy
mozgalmuk okkult gyökereit elrejtsék. Az okkult csoportok
elnyomásával, a kulcsfontosságú vezetők kivégzésével, az
írásos anyagok megsemmisítésével sikerült sok mindent
elrejteni a közvélemény elől. A második világháború előtt
csak nagyon kevesen tudtak a nemzetiszocializmus okkult
eredetéről. De azén néhányan tudtak. 1941 előtt három
könyvet adtak ki ebben a témában Nagy-Britanniában,
köztük Sebottendorf Bevor Hitler kam (Hitler előtt) című
könyvét és önéletrajzi regényét, a Rózsakeresztes talizmánt,
mely sok mindent felfed a nácizmus és az okkultizmus
kapcsolatáról. A szerzőt bebörtönözték, majd azzal a
feltétellel engedték csak ki, hogy elhagyja Németországot és
örökre hallgatni fog a nácizmus valódi eredetéről.
A feketelistára tett okkultisták, főleg a teozófia és az
antropozófia követői már jóval 1933 előtt célpontjaivá lettek
a nácik és a thulisták brutális támadásainak.
Bajorországban, 1923-ban nagyon sok politikai gyilkosság
történt, egyes források szerint 300-500 is lehetett. Úgy
tűnik, a thulisták jócskán kivették részüket belőle, bár soha
egyikük sem került bíróság elé. A rendőrség látszólagos
tehetetlenségét talán megmagyarázza, hogy a bajor
rendőrfőnök maga is thulista volt állítólag és hallgatólagosan
jóváhagyta a bűncselekményeket. Amikor egyszer
megkérdezték tőle, tud-e arról, hogy politikai gyilkosságokra
specializálódott csoportok garázdálkodnak az általa vezetett
körzetekben, azt válaszolta: - Sajnos nincs belőlük elég!
A nácik és a thulisták később sem hagytak fel a többi
okkult csoport üldözésével. A náci rezsim uralomra
kerülésétől (1933-tól) fogva erőteljesen üldözték a
szabadkőműveseket: elbocsátották őket az állásaikból,
ezrével börtönözték be őket és általában ugyanúgy kezelték
őket, mint a zsidókat. A szabadkőművesek üldözésére
okkultizmusuk mellett az adott okot, hogy a nácik elhitték
azt a vádat, hogy a szabadkőművességet egy "világméretű
zsidó összeesküvés" irányítja. Heinrich Himmler 1940.
február 7-én meghívta orvosi masszőrjét, dr. Felix Kerstent
a berlini Náci Szabadkőműves Múzeumba. Kersten
koponyákat, vallási és egyéb kultikus tárgyakat látott,
melyeket a nácik a legkülönbözőbb német páholyoktól
foglaltak le. A múzeum birtokában volt a világ legnagyobb
szabadkőműves könyvtára is. Himmler elmagyarázta
Kerstennek, hogyan látják a nácik a zsidó befolyás alatt
működő szabadkőművességet. Elmondta, hogy
tevékenységük - titkosságuk miatt - elfogadhatatlan a náci
állam számára.

Az első találkozások
Hitler kisiskolásként a bencésekhez járt, ahol is a
rendfőnök az okkultizmus elkötelezettje volt. Kubizektől,
Hitler gyermekkori barátjától tudjuk, hogy Adolf érdeklődött
az okkultizmus iránt. Az okkultizmussal foglalkozó könyvek
kedvencei közé tartoztak. Ezt támasztja alá az is, hogy
évtizedekkel később amerikai történészek katalogizálták
Hitler magánkönyvtárát és számos okkult könyvet találtak
sűrűn telejegyzetelve Hitler kézírásával. Közöttük volt
Madame Helena P. Blavatsky Titkos Doktrína című
klasszikusnak számító okkult műve is, melyet gyakran láttak
Hitler éjjeliszekrényén. A könyvet Dietrich Eckart ajánlotta
Hitler figyelmébe, még a húszas évek elején.
Hitler bécsi évei alatt számos okkult csoporttal és
személyiséggel került kapcsolatba, köztük a hírhedt Guido
von Listtel. Az óvárosban tucatszámra működtek okkult
irodalmat és mágikus kellékeket árusító üzletek. Ernst
Pretsche egyike volt az okkultizmusra szakosodott
kereskedőknek. Hitler 1911-ben találkozott vele először.
Később nemcsak szívesen látott törzsvevője lett, de gyakran
együtt is ebédelt az üzlettulajdonossal.
Ernst Pretsche különös kis emberke volt. Mexico City
nacionalizmustól túlfűtött német negyedében nőtt fel. Apja
gyógyszerész volt, de minden szabadidejét az egykori
aztékok és más dél-amerikai népek mágikus és rituális
szokásainak tanulmányozásával töltötte. Ernst is hamar apja
nyomdokaiba lépett, már ami az okkultizmus iránti
vonzalmat illeti.
A fiatal Pretsche 1892-ben, a Wagner művei nyomán
fellángoló pán-germán mozgalom népszerűsége idején
költözött át Bécsbe. Pretsche is kivette részét a
mozgalomból, antiszemita irodalmat terjesztett városszerte.
Ernst Pretsche, mint szinte minden okkultizmusba
belekeveredett német, alaposan áttanulmányozta Wolfram
von Eschenbach Parsifalját. Állítólag ő vezette be a fiatal
Hitlert a könyv ezoterikus szimbólumrendszerének
megértésébe.
Eschenbach vándor énekes volt a XII. században,
Németországban. A Parsifal egyik versében utal rá, hogy a
történet a toledói kabbalisztikus iskola egy okkult, misztikus
mesterétől, Kyottól (más néven Guiottól) ered. Eschenbach
szerint Kyotnak a fekete mágia tudományába való beavatás
előtt meg kellett tanulnia az ábécét. Az "ábécé" a
"magasabb, transzcendens tudat" kifejlesztését jelenti, mely
lehetővé teszi az egyén számára, hogy kapcsolatot létesítsen
a szellemvilággal és "megismerje a Kozmikus Tudatot, és így
megnyíljon előtte a múlt, jelen és jövendő".
Pretsche tisztában volt vele, hogy ez az út a "a fekete
mágia tudománya nélkül" a beavatás lassú folyamatát és a
misztikus "Szent Grál" kutatását jelentette. A "fekete
tudományok" alkalmazása úgynevezett "tiltott út" volt, mert
ez állítólag rövidre zárja a szellemiség azon fokára való
eljutás fáradságos folyamatát, melyen az ember képes
szembenézni a szellemvilág valóságával.
Mexikói tartózkodása során Ernst Pretsche felfedezett egy
másik "rövidített utat" és ezt állítólag az ifjú Hitlerrel is
megismertette. A pszichogén anyagokról van szó. A Mexikó
északi részén élő egyes indián törzsek körében elterjedt,
hogy vallási ceremóniáikon meszkalint tartalmazó peyote-ot,
egy kaktuszból nyert kábító, pszichogén hatású anyagot
fogyasztanak. Ravenscroft beszámol arról, hogy Pretsche
feltárta a fiatal Hitler előtt ennek a szernek a magasabb
tudatállapot gyorsabb elérésében játszott "előnyös"
szerepét.
Mikor Adolf Hitler 1913-ban Münchenbe költőzött, már
nem volt kezdő az okkultizmus terén. Intenzíven kereste azt
a titkos tudást, mellyel az okkultizmus kecsegtette, és ilyen
módon a Sátán ügynökévé vált.

A nemzetiszocializmus okkult személyiségei

Egy ember természetét talán legjobban az mutatja meg,
hogy az illetőnek kik a barátai és kik az ellenségei. Hitler
esetében azt találjuk, hogy barátai között is, ellenségei
között is voltak okkult emberek. Így például Houston
Stewart Chamberlain és Dietrich Eckart a barátai, de
legalábbis támogatói voltak Hitlernek; Aleister Crowley és
Rudolf Steiner az ellenségeinek számítottak. Nézzük meg
közelebbről azokat az embereket, akik Adolf Hitlerre
gyakorolt lehetséges befolyásuk révén talán a történelmet is
befolyásolták.
 Houston Stewart Chamberlain
Ha Hitler volt Németország Messiása, akkor Houston
Stewart Chamberlaint tekinthetjük Keresztelő Jánosának.
Hitlerrel való első találkozásakor - 1923 októberét írták -
Chamberlain így kiáltott fel: "Íme itt a vezetőnk, akit Isten
küldött, hogy a szűkség órájában megsegítse a német
népet".
Chamberlain származását tekintve angol volt, de Wagner
pángermánizmusa olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy
végül "németebb lett a németeknél". Jelentősebb írásait sem
anyanyelvén, hanem németül írta meg. Az angliai Southsea-
ben született 1855-ben. Apja admirális volt, két nagybátyja
tábornokként szolgálta Nagy-Britanniát. A családi
hagyománynak megfelelően Houston Stewart Chamberlaint
is katonai pályára szánták, de egészségügyi okok miatt sem
a hadseregben, sem a haditengerészetnél nem futhatott be
karriert.
A fiatal Chamberlaint rokonai nevelték fel Párizsban egy
briliáns elméjű, de rendkívül szigorú porosz nevelőtanár
segítségével. Egyetemi tanulmányait Versailles-ban,
Genfben és Drezdában végezte. Huszonhét éves korában
költözött Drezdába. Hamarosan Wagner zenéjének és
heroikus mitológiájának igézete alá került. Olyan mértékben
kötődött Wagnerhez, hogy végül is a mester elkötelezett
tanítványává vált és Wagner egyik lányát vette feleségül.
Írói pályafutását német nyelven kezdte, főleg Wagnerről és
Wagner műveiről írt. Az ő művei bátorították fel és győzték
meg Adolf Hitlert, hogy a vallási, faji és politikai eszméket
összekapcsolja.
Chamberlain legnagyobb műve A tizenkilencedik század
alapvetése (Foundation of the nineteenth century). A
könyvet, melyben Chamberlain megpróbálta egymáshoz
közelíteni Wagner és Nietzsche világát, 1899-ben adták ki,
és rövid időn belül bestseller lett. A német gondolkodás
nyitott volt a metafizikus-politikai eszmefuttatásra.
Hitlerhez hasonlóan Chamberlain is okkult démonikus
befolyás alatt állt. William Shirer szerint Chamberlain
gyakran "szörnyű lázban, valóságos transzban." írt, és nem
ritkán fel sem ismerte utólag a saját munkáját. Shirer említ
egy esetet, ami 1896-ban történt, Chamberlain olaszországi
útja során. Shirer szerint Chamberlain démoni befolyás alatt
Gardone-ban megszakította utazását és nyolc napra
bezárkózott egy hotelszobába. Lázasan dolgozni kezdett egy
munkán, melyből később megszületett A fajok és a
történelem című náci alapmű.
Chamberlain 1927-ben meghalt, de halála előtt
nyilvánosan megáldotta Adolf Hitlert és nyilvánosan felkente
őt mint Németország "messiását".

Dr. Rudolf Steiner

Dr. Rudolf Steiner (1861-1925), az Antropozófiai Társaság

megalapítója a húszas évek elején Hitler kíméletlen
gúnyolódásának első számú céltáblájává vált. Dr. Steinert
szülei katolikus neveltetésben és kiváló oktatásban
részesítették. Komoly szakmai megbecsülést és hírnevet
jelentett számára, hogy fiatal kora ellenére ő szerkeszthette
Goethe tudományos és filozófiai műveit.
A XIX. század végén, a XX. század elején Közép-Európa
intellektuális atmoszféráját az emberi tudás legkülönbözőbb
szférájában jelentkező új felfedezések és új fejlemények lát-
szólag végeszakadatlan sora határozta meg. A tudás határai
olyan ütemben és olyan mértékben tágultak, mint soha
azelőtt.
Az emberek fokozott érdeklődéssel fordultak mind a
természettudomány, mind az okkultizmus felé. A tudomány
területén a 300 éve egyeduralkodó klasszikus, newtoni fizika
helyét kezdte átvenni a "modern fizika". A XX. század
hajnalán dr. Max Planck a Német Fizikai Társaság egyik
ülésén előadást tartott az energiakvantumokról és ezzel
lerakta a kvantummechanika alapjait. Az elkövetkező
években sok más érdekes és jelentős teória is napvilágot
látott. Így például 1905-ben a Svájci Szabadalmi Hivatal egy
ismeretlen hivatalnoka, Albert Einstein megjelentetett három
dolgozatot egy fizikai lapban: egyet a Brown-féle mozgás
magyarázatáról, egyet a fotoelektromos hatás
magyarázatáról (melyet később Nobel-díjjal jutalmaztak) és
egyet a speciális relativitáselméletről. Ebben az izgalmas,
intellektuális miliőben nőtt fel Rudolf Steiner.
Steiner részt vett az Európán végigsöprő "Okkult Ébredés"
mozgalomban és csatlakozott a Teozófiai Társasághoz,
melynek németországi elnöke volt 1902-től 1909-ig.
Életének ebben a szakaszában Steiner megpróbálta ötvözni
a természettudományt és az intuíciót a teozófia romantikus
miszticizmusával.
A teozófia ebben az időszakban a csodákra, rendkívüli ese-
ményekre, a természetfölötti világ látványos
megnyilvánulásaira tette a fő hangsúlyt. Mivel ez a
tendencia nem kedvezett a természettudományt és a
természetfölöttit összebékíteni próbáló Steiner
elképzeléseinek, Steiner átpártolt az Antropozófiai
Társasághoz. Ezen új csoportosuláson keresztül Steiner
szilárd természettudományos alapra akarta helyezni az
okkultizmust.
Az antropozófia alaptétele az, hogy az ember eredendően
a szellemi világhoz tartozik és része a "Kozmikus Tudatnak".
Az anyag a fizikai valóság része és bár valóságos, eredetét
tekintve a szellemi világból származik. Steiner szerint az
ember egy magasabb rendű valóságból jött az ősidőkben.
Okkult körökben igen népszerű ez a nézet, és sokan a bibliai
Édenkert történetét is belekeverik ebbe. Steiner úgy hitte,
hogy az embernek kétfajta elméje van: a Jiva, mely csak a
fizikai valóságot és az Atman (abszolút elme), mely mind a
fizikai, mind a szellemi valóságot érzékeli. Az ember elméje
általában a Jivára korlátozódik, de következetes tanulással,
meditációval, a művészetek, a zene és a képzelet irányított
működésének segítségével kiterjeszthető az Atmanra. Mind
a teozofisták, mind az antropozofisták egyetértenek abban,
hogy a totális univerzalitás és a pusztán fizikai valóság
egybemosása olyan hiba, ami korlátozza az ember
tudatának potenciálját.
 Steiner egyik tanítványa, Frederich Rittelmeyer (1872-
1983) evangélikus pap, kísérletet tett arra, hogy az
antropozófiát keresztény köntösbe öltöztesse. Isten helyébe
a Kozmikus Tudat lépett, az ember bukásából a
Világegyetemmel való egység elvesztése Lett, Krisztust
pedig azonosította a Nagy Mesterrel, az Avatárral (Visnu
isten megtestesülésével), akinek a történelemben egyedül
sikerült teljes mértékben elérnie az érzékfeletti érzékelés
képességét és a transzcendentális tudatot. Rittelmeyer
munkássága nyomán az antropozófia sok keresztény
számára elfogadhatóvá vált, eretnek gondolatai mind a mai
napig szerepet játszanak bizonyos európai és amerikai
pszeudo-keresztény kultuszok létrejöttében.
Az antropozofisták érdeklődése meglepő egyezést mutat
Hitlerével. Robert S. Elwood, Jr. így ír erről Vallási és
szellemi csoportok a modern Amerikában című könyvében:
"Az antropozofisták fő érdeklődési területe az építészet, a
képzőművészet, a zene (különösen a Wagner-operák), az
értelmi fogyatékos gyermekek nevelése és a kertépítészet."
Az értelmi fogyatékos gyermekek nevelésének kivételével
ez a felsorolás teljesen egybevág Adolf Hitler érdeklődési
körével!
De hát akkor miért gyűlölte annyira Hitler az
antropozofista mozgalom atyját, Rudolf Steinert? Hitler
rendkívül éles kirohanásokat rendezett ellene és azt állította,
hogy Steinernek köze volt a "Schlieffen Terv" 1914. évi
bukásához.
A Schlieffen Tervet a német hadsereg legfelső parancsnok-
sága dolgozta ki a franciákkal való háború kirobbanása
esetére. Tulajdonképpen egy bekerítő hadműveletről volt
szó, mely Franciaország egy részén és Belgiumon keresztül
Párizs ellen irányult volna. A terv sikeres végrehajtása döntő
győzelmet és igen rövid háborút jelentett volna
Németország számára. A Schlieffen Terv végrehajtásával
Helmuth von Moltke tábornokot, dr. Rudolf Steiner követőjét
és jó barátját bízták meg.
A Schlieffen Terv bukásának következménye volt az a
katonai patthelyzet, amely az első világháborút jellemző
végeláthatatlan lövészárokharcokhoz vezetett. Egyik fél sem
tudta döntésre vinni a háborút, és az néhány hét helyett
majd négy évig elhúzódott.
A Schlieffen Terv bukásáért von Moltke tábornokot
hibáztatták. A tábornok okkultizmussal foglalkozott (ami
nem volt ritkaság abban az időben) és Steiner tanítványa
volt. Moltke számos alkalommal saját otthonában látta
vendégül Steinert és beosztottai körében terjesztette Steiner
nézeteit. Amikor aztán Moltke tábornok látomásokat kezdett
látni, és ezekről is beszámolt katonáinak, azok diszkréten
jelentették ezt Vilmos császárnak. A császár eleinte nem
tulajdonított ennek jelentőséget, annál is inkább, mivel ő
maga is támogatója, sőt barátja volt Steinernek. Végül
azonban a katonák aggodalmainak helyt kellett hogy adjon,
és nyugdíjba küldte Helmuth von Moltkét. A tábornok
látomásai azonban folytatódtak és ezeken keresztül állítólag
az egész XX. század történelmét megismerte, beleértve
Hitler uralomra jutását is.
Adolf Hitler hevesen támadta Steinert, mert az a fekete
mágia eszközeit sem mellőzve Moltke tábornok megrontásán
keresztül negatív befolyást gyakorolt a németek háborús
erőfeszítéseire. Hitler vádjai a háborút megjárt milliók
körében megértésre találtak, annál is inkább, mert nem
találtak megfelelő magyarázatot háborús veszteségeikre.
De volt a Steiner ügynek egy másik vonatkozása is. A jó
sajtóvisszhang mellett Steiner azért is kerülhetett a
támadások kereszttüzébe, mert Dietrich Eckart szerint
Rudolf Steiner egyike volt azon okkult embereknek, akik
felfedték a Thule Társaság sátáni kapcsolatait. Bár Steiner
maga is luciferánus volt, ő és követői úgy vélték, hogy
Lucifer nem azonos a Sátánnal, és bár lehet jónak is,
rossznak is tekinteni, ő az út ember és Isten között. Így a
thulisták 1921-ben elhatározták, hogy likvidálni fogják
Steinert, nehogy felfedje igazi természetüket.
A gyilkossági terv szerint egy lefűrészelt csövű puskából
egészen közelről fejbe lőtték volna. Steiner szerencséjére a
terv meghiúsult. Sokak szerint valaki elárulta a tervet,
mások állítják, hogy Steiner okkult erők révén szerezte a
figyelmeztető információt. Akárhogy is történt, Rudolf
Steinernek sikerült megmenekülnie a halálkommandótól.
Négy évvel később, 1925-ben természetes halállal halt meg.
Rudolf Steiner követőit kíméletlenül üldözték a nácik és a
thulisták. Az Antropozófiai Társaság összejöveteleit
megzavarták, a helyiségeket vandál módon feldúlták. 1922-
ben újév napján egy náci rohamosztagos felgyújtotta és
porig égette az antropozofisták Geotheaneumját.
Az antropozofisták német ágazata 1925-tői teljesen
széthullott. Az 1933-as náci hatalomátvétel után a maradék
aktív antropozofistát és teozofistát bebörtönözték,
kivégezték, vagy egyszerűen meggyilkolták az utcán.

A horogkereszt
A horogkereszt, vagy hindu eredetű szóval szvasztika, ősi
vallási szimbólum; annyira ősi, hogy eredetét is homály fedi.
Ausztrália és Új-Zéland kivételével gyakorlatilag az egész
világon elterjedt, Észak- és Dél-Amerikában, Indiában,
Mexikóban éppúgy, mint Skandináviában vagy a Közel-
Keleten. A skandináv népeknél a horogkereszt Thor isten
kalapácsát jelentette. A görögök és a rómaiak Közép-Ázsia
indoeurópai népeitől (az úgynevezett árja népektől) vették
át a hódítások és a népvándorlások során. Baszkföld
Bayonne városa a szvasztika gamma kereszt változatát
hivatalos címerébe is felvette.
A gamma kereszt nagyon elterjedt Dél-Franciaországban,
különösen a Pireneusok spanyol határvidékén. Nagy-
Britanniába állítólag a titokzatos druidák vitték be.
A horogkereszt vallási természetét mutatja az a tény,
hogy gyakran ezzel díszítették a pogány isteneknek emelt
oltárokat, szentélyeket. Egy nemrégiben feltárt második
századbeli zsinagógán pedig a horogkereszt együtt szerepel
a Dávid-csillaggal és a pentagrammal (mely egy körrel
körülkerített ötágú csillag: jellegzetes sátánista szimbólum!).
A szvasztika jelentése különböző kultúrákban kissé eltérő.
Az amerikai indiánoknál sokak szerint egyszerűen csak a
jószerencse jele volt, mások azonban rámutatnak, hogy
ennél sokkal többről van szó. Az első amerikai telepesek
talán nem értették meg a szimbólum mögött rejtőző mély
vallási és filozófiai mondanivalót.
A legtöbb kultúrában a horogkereszt a napot jelképezte,
így kapcsolódik a Baál imádáshoz is. Baál napkultusza az
évszázadok során sokféle formában jelent meg és szinte
egyetemesen kapcsolódik a szvasztika valamilyen
formájához. A pszeudo-keresztény napkultuszok - így
például a manicheusok és a katharok - ismerték és
használták a szvasztikát. Angebert szerint a gamma kereszt
univerzálisnak mondható vallási szimbólum, mely összeköti
a természetfölötti szimbolikára alapozott mágia napimádó
vallásait és rendszereit. A horogkereszt minden esetben
"életkereket", változást jelent. Leggyakrabban az óramutató
járásával ellentétes irányba, balra hajlított formájában
(szinisztrogirát) jelenik meg, mely a napkorong kelet-nyu-
gati mozgását szimbolizálja. Közép-Ázsia kultúráiban a
szvasztika egyrészt a nap szimbóluma volt, másrészt az
egyén életének a világegyetemmel való összhangba hozását
jelentette. Mint ilyen, a szvasztika rokon a kínai Tao
gondolatával is.
A legtöbb kultúra előnyben részesítette a balra forgó, balra
hajlított horogkeresztet, mert állítólag a nap is így forog.
Innen ered, hogy a szimbólumot összekapcsolták az
igazsággal, a jósággal. A nácik által használt jobbra hajlított
horogkereszt (dextrogirát) viszont univerzálisan a
gonoszságot és a világegyetem törvényeivel való
diszharmóniát jelképezi.
A középkori gnosztikus-keresztény alkimisták úgy
ismerték a horogkeresztet, mint a bölcsek négyzetének
nyolcadik formáját, mely az alapnégyzetből bizonyos részek
kitörlésével jön létre. Ez a szimbólum nem csak a középkori
alkimisták munkáiban jelent meg, megtalálható egyes korai
görög pénzérméken is, évszázadokkal Krisztus előtt.
Érdekes megjegyezni, hogy az alkimisták számára a
horogkereszt egy elem más elemmé, például az ólom
arannyá való átváltozását jelentette, azt amit a modern
vegyészek "transzmutációnak" nevezhetnének.
 A mai kémikusok, gyógyszerészek szakmájuk eredetét az
alkimistákhoz szokták visszavezetni. Az alkimisták azonban
nem természettudósok voltak, hanem okkultizmussal
foglalkoztak. Sokuk - egy számukra ellenséges keresztény
kultúrában működő - titkos varázsló, boszorkány, mágus
volt (ne felejtsük el, hogy az egyház abban az időben
megégette az eretnekeket!). A transzmutáció kutatása csak
áltevékenység volt, amely révén jó kapcsolatokat lehetett
kialakítani a pénzéhes helyi uralkodókkal, egyházi
méltóságokkal. Az okkult alkimisták számára a
transzmutáció valójában a Kozmikus Tudat elérését
jelenthette.
A XIX. század végén, a XX. század elején az antiszemita
okkult mozgalmak már a nácikat jóval megelőzve elterjedten
használták a horogkeresztet. A Thule Társaság egyenesen
szimbólumává választotta a szvasztikát, akárcsak a kommu-
nista kormány megdöntésére 1919-ben Berlinbe bevonuló
magánhadsereg (melynek tagja volt Rudolf Hess, a későbbi
náci okkultista vezér is). Georg Lanz von Liebenfels, aki
bécsi évei alatt okkult befolyása alá vonta a fiatal Hitlert,
egyszer felvonta a horogkeresztes zászlót titokzatos
kastélyára, mely az Új Templomos Lovagok Rendje
szervezetnek adott otthont.
Amikor Hitlert 1920-ban a náci párt vezetőjévé
választották, szinte első dolga volt, hogy csoportjának
vonzó, hatalmat jelképező, sajátos jelvényt és zászlót
készíttessen. Az elsőként benyújtott terveket rendre
elutasította. Végül egy sternbergi fogorvos munkáját fogadta
el, aki egyébként régóta tagja volt a Thule Társaságnak, sőt
egykor a Német Rend népi szárnyának is. Dr. Friedrich
Krohn vérvörös háttér előtt fehér körben balra forgó
horogkeresztet tervezett. A Krohn által megrajzolt szvasztika
a jóságot, igazságosságot, a természettel és a jó erőkkel
való egységet kívánta szimbolizálni. Hitler elfogadta a rajzot,
de tett egy apró változtatás: a Krohn által megrajzolt
horogkeresztet annak jobbra forgó, gonosz változatával he-
lyettesítette. Szándékosan alkalmazta a gonoszságot,
sötétséget és fekete mágiát jelképező megfordított
szvasztikát.
Bár nem Hitlertől származik az ötlet, hogy a horogkereszt
legyen a nemzetiszocializmus jelképe, annak vallási
jelentőségével Hitler tökéletesen tisztában volt. Egyszer
vacsoravendégeinek megjegyezte, hogy Wagner
Lohengrinjében a Lohengrin-kereszt a jobbra és a balra
forgatott szvasztika egymásba illesztéséből keletkezett.
Malom Blavatsky: A titkos doktrína című műve és más Hitler
által tanulmányozott és a szvasztikával is foglalkozó
könyvek egyértelműen rávilágítanak a horogkereszt okkult
jelentésére.
Ha figyelembe vesszük a horogkereszt és az okkultizmus,
a sátánista kultuszok évszázadokra, évezredekre visszanyúló
kapcsolatát, akkor azon sem kell csodálkoznunk, hogy pont
a szvasztika lett a zsidók kiirtására tett legnagyobb méretű
sátáni próbálkozás szimbóluma. A jobbra hajlított szvasztika
által képviselt gonosz erők évezredek óta gyűlölködnek a
zsidók ellen.

Titkos társaságok
"Nem érezte meg rajta a Gonosz leheletét és
felszabadította a benne lakozó erőket" - lamentált Albrecht
Haushofer a berlini Moabit Börtön siralomházában arról,
hogyan tanította apja Adolf Hitlert az okkultizmusra. A
fiatalabb Haushofert nem sokkal e sorok papírra vetése után
kivégezték. Egyike volt az 1944. július 20-i Hitler elleni
bombamerényletet követő tömeges megtorlások több ezer
német áldozatának. Albrecht Haushofer tagja volt a
náciellenes Fehér Rózsa Társaságnak, egy gnosztikus
irányultságú steineriánus csoportnak, akik a ró-
zsakeresztesek állítólagos fehér mágiájával próbáltak a náci
fekete mágia ellen harcolni.
Albrecht Haushofer valóban jól ismerhette Hitler okkult
befolyásoltságának mélységeit, hiszen az ő apja vezette be
Hitlert Blavatsky: A titkos doktrína című művének
rejtelmeibe 1923-24-ben, amikor Hitler Landsbergben
töltötte börtönbüntetését.
Az első világháború alatt és közvetlenül utána számos
titkos, okkult társaság működött Németországban: részben
rózsakeresztes, részben teozofista jellegűek, és voltak olyan
soviniszta faji kultuszok is, mint a Hammerunion vagy a
Wandervogel, melyek a kereszténység előtti nordikus
isteneket idealizálták. Úgy tűnt, hogy csak némelyikük
gyökerezett mélyen az okkultizmusban, bár legtöbbjük
Madame Blavatsky könyvét bibliaként használta. E csoportok
közé tartozott az Aleister Crowleyt követő Vril Társaság és a
Thule Társaság is.
Aleister Crowley az egyiptomi istenek neopogány imádója
és a mágia gyakorlati művelője volt. A Crowley-féle
neopogányok mágusoknak, varázaléknak,
boszorkánymestereknek nevezték magukat. Crowleyt a
csoportok állítólag ma is működnek Németországban, bár
egyik sem nemzetiszocialista jellegű.
A crawleista neopogányok boszorkánysággal, mágiával,
asztrológiával, tarokk-kártyával, "zsidó" és "keresztény"
miszticizmussal (kabalizmus) és ehhez hasonlókkal
foglalkoztak.
A neopogány mozgalomhoz tartozott az Arany Hajnal Rend
vagy más néven Arany Hajnal Társaság. Ezt a csoportot
angol szabadkőművesek alapították 1888-ban. Az Arany
Hajnal vezetője S. L. M. Mathers volt, aki saját állítása
szerint annak a három titkos okkult mesternek az irányítása
és ellenőrzése alatt állt, akik minden jelentősebb európai
okkult csoportra döntő befolyást gyakorolt. A döntéshozó
"mestereknek" ez a titkos belső köre nagyon hasonlít a
XVIII. századi "illuminatusok" (megvilágosodottak)
szervezetére, de még annál is régebbre nyúlik vissza.
Az Arany Hajnal szervezete a szabadkőművességhez
hasonlóan a beavatottsági foknak megfelelő páholyokra
épült. Minden fokozat a kijelentett, de titkos tudás
ismeretének bizonyos szintjét jelentette és sajátos beavatási
rítusokhoz kötődött. A beavatottaknak vizsgát kellett
letenniük a mágikus szertartások, az asztrológia, a
talizmánok ismeretéből, kristálygömb olvasásból, szellemek
megidézéséből és a velük való kommunikációra való
képességből. Legfőbb szertartásuk az "Egyiptomi Mise" volt,
melyben Ízisz istennőt idézték meg.
Aleister Crowley az Arany Hajnal Társaság egyik Mestere
volt, 1912-ben mégis kizárták. Ekkor alakította meg saját
társaságát, az Argentinum Astrumot, melynek révén közeli
kapcsolatba került az Ordo Templarum Orientalis (O. T. O.)
német társasággal, melyet Karl Keller alapított 1895-ben. A
kapcsolat révén befolyása alá kerültek olyan személyek, akik
később részt vettek a Vril Társaság és a Thule Társaság
megalapításában.
Úgy tűnik, a nácik varázslás iránti érdeklődése ebből a
crawleista befolyásból ered, bár hozzá kell tenni: nem mind-
egyikük gyakorolta a fekete mágiát. Hermann Rauschning,
egykori náci vezető, 1934 előtt Hitler számos
magánbeszélgetésén jelen volt. Ezzel kapcsolatos élményeit
The Voice of Destruction (A pusztítás hangja) című
könyvében írta meg. Rauschning visszaemlékszik arra, hogy
egy berghofi fogadáson egy asszony így figyelmeztette
Hitlert: "Führerem, ne foglalkozzon fekete mágiával! Most
még mind a fehér, mind a fekete mágia kapuja nyitva áll Ön
előtt! De ha egyszer belebonyolódik a fekete mágiába, akkor
az meg fogja határozni a végzetét. A fekete mágia foglyul
ejti Önt. Ne akarja a gyors és könnyű sikereket. Ön hatalmat
gyakorolhat a tiszta szellemek birodalma fölött. Ne engedje,
hogy a földhöz kötött szellemek (vagyis a démonok - a
szerző megjegyzése) meglopják Önt kreatív erőitől." A
szegény asszonynak csak részben volt igaza. Felismerte a
fekete mágia mögött rejlő gonosz erőket, de azzal nem volt
tisztában, hogy mindenfajta mágia gonosz és Sátán
befolyása alatt áll. Még Rauschning is - akit pedig hitelt
érdemlő szemtanúnak tartanak - korán rájött arra, hogy
Hitler olyan sötét és pusztító erőknek adta át magát,
amelyeket nem tudott kontrollálni. Talán pontosan ez volt az
egyik olyan tényező, amely arra indította Rauschningot,
hogy elhagyja a nácizmust és Angliába emigráljon.
A Vril Társaság az első világháború utáni Németország leg-
befolyásosabb okkult csoportosulásai közé tartozott. A Thule
Társasághoz hasonlóan a Vril Társaság is szoros
kapcsolatban állt a nácikkal és a korai vezetők közül sokan
tőlük kerültek ki. A Vril Társaságot a Fény Páholya vagy
Fényes Páholy néven is ismerték. Mint a legtöbb titkos
páholyról, a Vril Társaságról is nehéz megbízható
információkat szerezni.
Annyi mindenesetre tudható, hogy a Fényes Páholy
Franciaországban alakult meg egy ezoterikus, okkult
témákkal foglalkozó francia író, Louis Jaccolliot (1837-1890)
közreműködésével. Hatással volt a Fényes Páholyra Jacob
Boehme, a XVI. századi misztikus, a modern
rózsakeresztesség egyik megalapítója és Claude de St.
Martin, a francia illuminatusok egyik vezetője.
A vril mozgalom állítólag ma is virágzik keleten, Angebert
szent Indiában nem kevesebb, mint kétmillió hívük van. A
mai vrilisták napimádók, minden reggel leborulnak
köszönteni a hajnalt, akárcsak a brit Arany Hajnal Társaság
tagjai, akik a gyarmati időszakban egész Indiát bejárták. Az
indiai vril templomokat állítólag horogkeresztekkel díszítik!
A német Vril Társaságot a XX. század elején alapították
meg a brit Arany Hajnal emberei és a világ különböző
részein szerveződött teozofista csoportok.
A Vril Társaság alapító tagjai közé tartozott Karl Haushofer
professzor, a társaság berlini páholyának tagja, a már
említett Albrecht Haushofer apja. A professzor intenzíven
foglalkozott a buddhizmussal, keleti miszticizmussal,
beutazta az egész keletet, sőt egy ideig Japánban is élt.
Később Münchenbe költözött, ahol a titkos társaságokba
tömörült legkülönbözőbb okkult és rasszista csoportok
virágkorukat élték. Haushofer belépett az alakulóban lévő
Német Munkáspártba (DAP), mely idővel, Hitler vezetésével,
Nemzetiszocialista Német Munkáspárt néven vált hírhedtté.
Karl Haushofert úgy ismerik, mint a Hitler által gyakorlatban
is megvalósítani kívánt geopolitikai teóriák atyját.
Az első világháborút követően Bajorországban
népszerűségre szert tett okkult csoportok legtöbbjéhez
hasonlóan, a Vril Társaságba való belépésnél is az alapvető
követelmény Blavatsky: Titkos doktrína című könyvében
való jártasság volt. Karl Haushofer behatóan ismerte a
művet és ő volt az, aki a landsbergi börtönben raboskodó
Hitlerrel is megismertette Blavatsky gondolatait.
Az okkult csoportok közül a Thule Társaság állt a legszoro-
sabb kapcsolatban a náci párttal. A történelem előtti időkben
Norvégiától északra állítólag létezett egy nordikus árja
kultúra, a társaság innen kapta a nevét. Állításuk szerint a
jelenlegi homo sapiens gyökerei is ide vezetnek vissza. A
Thule Társaság 1914-ben alakult, tagjainak létszáma
hamarosan elérte az 1500-at. A tagság soraiban voltak
bírák, rendőrkapitányok, egyetemi professzorok, tudósok,
ügyvédek, gazdag iparmágnások, arisztokraták
leszármazottai, orvosok, üzletemberek, de még a királyi
Wittelsbach család egyes tagjai is. A Thule Társaságnak igen
jó társadalmi kapcsolatai voltak. A társaság azt tanította,
hogy míg a németek született nemes tulajdonságokkal
rendelkeznek, a zsidók - egy korábbi alsóbbrendű faj
maradéka - gonoszok. A Thule Társaság kezdettől fogva
antiszemita volt és ezt csak fokozta Németország első
világháborúban elszenvedett veresége és az 1918.
november 11-i "szégyenteljes békében" való állítólagos zsidó
közreműködés.
A Thule Társaságot egy Rudolf Heinrich von Sebottendorf
nevű titokzatos báró alapította, aki Theodore Fritsche, Georg
Lanz és más rasszisták befolyása alatt állt. Sebottendorf
büszke volt nemesi címére, bár nem bárónak született:
valódi neve Rudolf Glauer volt. Állítása szerint az osztrák
gróf Heinrich von Sebottendorf révén jutott a nemesi
címhez, akinek törökországi hajótörésekor segítséget
nyújtott. Glauer szerint Sebottendorf a török jognak
megfelelően hivatalosan örökbe fogadta őt, így jogosulttá
vált a grófi cím viselésére.
Rudolf Glauer egy német kereskedelmi tengerész fia volt.
Huszonhat éves korától, 1901-től, Törökországban élt: egy
építési vállalkozás irányítása volt a feladata. Amellett bőven
jutott ideje a keleti filozófiák tanulmányozására és a Sufi
meditáció gyakorlására. Rendkívüli hatást gyakorolt rá
Blavatsky Titkos doktrínája, ebből a könyvből merítette a
Thule mítosz felelevenítésére vonatkozó elképzelését.
A Thule Társaságot irányító belső kör magukat nyíltan
luciferiánusnak valló, crawleista varázslást folytató
emberekből állt. A thulisták jól ismerték a sokakban
visszatetszést kiváltó szexorientált mágikus rítusokat is. A
belső mag luciferánus rítusok segítségével kívánta
"fejleszteni a tudat állapotát", "megismerni az univerzális
energiamezőket". Bár a thulisták többsége közönséges
átlagember volt, a társaságot irányító magot ördögien
gonosz emberek alkották. A társaság gyűléseit látogató,
templomba járó németektől idegen volt a vezetők titokban
végzett sátáni tevékenysége, melynek valódi természetét
hosszú évek alatt sem ismerték meg. Közép-Európa
szellemileg halott egyházainak tagjai arról is nehezen
győzték meg magukat, hogy az anyagi lét csak egyik része a
valóságnak. Egy szellemileg élő egyháznak könnyebb lett
volna felismerni a veszélyt, mert aki hisz Istenben, hisz
Krisztusban, hisz az angyalok valóságos létezésében, annak
a Biblia alapján hinnie kell a Sátán, a gonosz angyalok, a
démonok létezésében is.
A Thule Társaság elvileg filozófiai vitakörként működött,
de titkos politikai tevékenységet is kifejtett. A húszas évek
elején történt gyilkosságok közül jó néhánynak ők álltak a
hátterében, jó kapcsolataik miatt mégis mindig megúszták a
felelősségre vonást. A hivatalos szervek nemcsak politikai
támogatást, de pénzt, fegyvereket és lőszert is biztosítottak
a thulistáknak.
A thulisták Bajorország felsőbb köreiből verbuválódtak,
főhadiszállásuk is egy luxushotelben, a Vier Jahreszeitenben
volt. Az első világháború utáni Bajorország társadalmi
osztályok szempontjából eléggé megosztott volt, így a
munkásosztály nemigen méltatta figyelmére a thulistákat.
Ezt a társadalmi űrt kívánták áthidalni a thulisták azzal,
hogy támogatták Anton Drechsler vasutast a Német
Munkáspárt megalapításában. Ebben az időben ismerte meg
Hitler a náci pártot.
Dietrich Eckart a Thule Társaság legbelső köréhez
tartozott. Hitler később úgy nyilatkozott róla, mint aki
hozzásegítette látóköre bővüléséhez és politikai érettsége
kiteljesüléséhez - ritka elismerés egy olyan egocentrikus
ember szájából, mint Adolf Hitler. Eckart volt az, aki
bevezette Hitlert a mágia bizonyos formáiba, a szimbólumok
értelmezésébe és a Titkos doktrínába.
A thulisták felkészülten fogadták Hitlert. Eckart úgy
tájékoztatta a többi Mestert, hogy - Ravenscroft szavaival -
"sátáni üdvözletet" kapott, mely szerint ő fogja felkészíteni
az "Antikrisztus edényét", akinek vezetésével az árja faj
végső győzelmet fog aratni a zsidók felett. Eckart és más
thulisták "megerősítő" üzeneteket is kaptak szeánszok
sorozatán keresztül, melyeket két antiszemita és
antibolsevista orosz emigráns tábornok, Skoropadszkij és
Bisupszkij szponzorált. A szeánszok során Eckart és társai
azt a kijelentést kapták, hogy küszöbön áll a német Messiás,
egy "Lord Maitreya" megjelenése. Az orosz tábornokok - sok
társukhoz hasonlóan pszeudo-keresztény spiritiszták voltak.
Állítólag egyikőjüktől származott az a pénz, amelyből a nácik
megvásárolták a Volkischer Beobachter című újságot,
melynek Eckart lett a szerkesztője. Egyébként a spiritizmus
rendkívül népszerű volt az európai országok felső osztályai
körében. Az 1840-es évektől egészen a második világhá-
borúig a "jobb emberek" nagy része belekóstolt az okkultiz-
musba, asztrológiába, tarot kártyába, jövendőmondásba,
szeánszokba.
A Thule Társaság erőteljes hatást gyakorolt Hitlerre és
közvetett módon az egész történelemre. A Hitler által
képviselt gondolatok nem voltak újak és nem is haltak el
Hitlerrel együtt. Hitler okkult filozófiájának két alapvető
tétele ugyanaz a két hazugság, amivel Sátán becsapta Évát
az Éden kertjében: 1. bizony nem haltok meg, 2. olyanok
lesztek, mint az Isten. Hitler elhitte az első hazugságot,
amennyiben saját magát hét előzőleg élt történelmi
személyiség reinkarnációjának hitte. Előző életei között
tartotta számon a legendás Barbarossa Frigyest és azt a
középkori varázslót is, akiről Klingsore figuráját mintázta
meg Richard Wagner a Parsifalban. A második hazugságban
azon náci teória alapján hitt, mely szerint az evolúció
törvényei szerinti szelektív tenyésztési program segítségével
az ember szuperemberré (Übermensch) válhat. Hitler hitt
egy olyan evolúciós ugrásban, melynek eredményeképpen -
a mai new agesek által homo noeticusnak nevezett - új faj
jöhet létre.
Az Alice A. Bailey tanítványai által vezetett mai New Age
mozgalom szinte teljes mértékben a nácik világnézetét
vallja. A két mozgalom párhuzamos tanulmányozása
elképesztő hasonlóságokra vet fényt.

5. FEJEZET

Heinrich Himmler: a fekete jezsuita

Heinrich Himmler ellentmondásos személyiség volt. Jelen-

téktelen külsejű, handabandázó, bolondos kis alaknak tűnt,
mégis ő volt Hitler után a Harmadik Birodalom legnagyobb
hatalmú embere. Ő volt a Schutzstaffel, vagyis az SS
vezetője, így őhozzá tartozott a rettegett Gestapo és a
koncentrációs táborok hálózata is.
Egyes szemtanúk szerint szellemes és kulturált, mások
szerint unalmas társalgó volt. Egyszerre volt a "hölgyek
kedvence" és félénk, visszahúzódó személyiség; "kedves,
segítőkész jó barát" és Hitler után a legördögibb náci, aki 11
millió ember brutális meggyilkolását szervezte meg. Heinz
Guderian Wehrmacht tábornok azt mondta róla, hogy
"olyan, mintha egy másik világból való lenne". Alfred
Rosenberg, a náci párt főideológusa, a legszélsőségesebb
antiszemita és rasszista írások szerzője úgy nyilatkozott
róla, hogy soha nem tudott egyenesen a szemébe nézni,
olyan mértékű rosszindulat volt a tekintetében.
Heinrich Himmler, akit a náci állam és a Führer iránti
fanatikus elkötelezettsége miatt "Reichs Heini"-nek neveztek
a háta mögött, sokat szerepelt a nyilvánosság előtt a kezdeti
időkben. Gyakran jelent meg Hitler és Ernst Röhm, az SA
(Sturmabteilung) vezetőjének társaságában. A fiatal
Himmlert Röhm szervezte be a náci mozgalomba, még
akkor, amikor mindketten a Reichswehrben, a Weimari
Köztársaság félkatonai szervezetében szolgáltak. Sok
köszönet nem volt benne, mert 1934. június 30-án Himmler
SS-legényei leszámoltak az SA vezetőivel. Röhmmel együtt
mintegy ezer volt "bajtársukat" egyszerűen meggyilkolták.
Ahogy telt az idő, ahogy nőtt a nácik hatalma, Himmler
úgy húzódott vissza a nyilvánosság elől. Kísérteties figura
lett belőle, aki rettegésben tartotta az európai társadalmak
legkülönbözőbb rétegeit. Csak Hitler legbizalmasabb emberei
merészeltek azzal próbálkozni, hogy Heinrich Himmlert
kijátsszák, de ez is veszélyes volt a Himmler kezében lévő
nyomozó és terror apparátus miatt.
Az SS létrehozásánál azt tartották szem előtt, hogy tagjai
északi, germán típusú emberek legyenek, akiknek kék a
szeme, magas, atletikus a termete. Himmler pont az
ellenkezője volt: alacsony volt és zömök, tehát
semmiképpen sem atletikus. Nem keltette egy erőteljes
ember benyomását. Cvikkere mögött pislogó élettelen,
szürkéskék szemei inkább egy jelentéktelen kishivatalnokra
vallottak, mint olyan emberre, akitől emberek millióinak
élete függött. Nyers modora és a legkisebb részletekre is
kiterjedő figyelme példátlan akaraterővel párosult. Azok,
akik esetlen külseje és puhány keze alapján tévesen
gyengeséget tulajdonítottak Himmlernek, szörnyű
kegyetlenségét megtapasztalva hamarosan megváltoztatták
a véleményüket. Walter Dornberger tábornok, a V2
rakétaprogram vezetője szerint Himmler "hideg és
érzelemmentes" volt. Talán soha nem fogunk rájönni
rejtélyes egyéniségének titkára.
Heinrich Himmler személye a pszichotörténészek számára
is kemény dió. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan
szörnyeteg, mint ő, ugyanolyan családi háttérből jön, mint
például Adolf Hitler: zsarnok apa, megalázott anya, a
gyermek személyiségét megnyomorító családi körülmények.
De nem, Himmlernek meglepően normális gyermekkora volt.
Szülei a bajor középosztályhoz tartoztak, köztisztviselők
voltak. Olyannyira beilleszkedtek koruk társadalmába, hogy
gyermekük keresztapjának Heinrich Wittelsbach bajor
herceget kérték fel. Himmlerék jó családi életet éltek.

Himmler vallása
A vallás fontos szerepet játszott Heinrich Himmler
életében. Jámbor római katolikusként nevelkedett. A
felnőttkor küszöbén kezdett vonzódni a neopogány
miszticizmus felé, de mindig is érdekelte a szellemi világ. A
fiatal Himmler számára a római katolikus mise nemcsak egy
liturgikus forma volt, mint annyi más gyakorló katolikusnak,
hanem egy olyan mély szellemi megtapasztalás, mint
amilyennek a misét eredetileg szánták. Jellemző, hogy
Himmler mindig bejegyezte naplójába, amikor misére ment.
Mindazonáltal 1919-ben Himmler elbizonytalanodott
vallásában, még akkor is, ha naplójában ezt a bejegyzést
találjuk: "... mindig szeretni fogom Istent ... akkor is
megvédelmezem az egyházat, ha kitaszít". Himmler elfordult
a kereszténységtől és a spiritualizmus azon pogány formája
felé fordult, amelyben a nordikus istenek és a rég meghalt
germán hősök szellemei nagyon is valóságosak voltak… A
kereszténységgel való szembefordulása 1933-ra odáig fajult,
hogy az SS legénység százezreit kényszerítette egyházuk
formális elhagyására. Tétlenül nézte a legkülönbözőbb
felekezetek vezetőinek, szerzeteseinek és apácáinak
ezerszámra való bebörtönzését, meggyilkolását és komolyan
javasolta XII. Pius pápa nyilvános kivégzését. Himmler - bár
torz perspektívából nézve, de - helyesen látta, hogy a
holocaust szellemi természetű dolog, és a zsidók kiirtását,
Adolf Hitlerhez hasonlóan, eszkatologikus eseményként
fogta fel.
Annak megértéséhez, hogy hogyan lett egy jámbor
vallásos emberből az SS sátáni rendjének főpapja, tudnunk
kell, hogy Heinrich Himmler még az első világháború
kitörése előtt belépett a Német Ifjúsági Mozgalom okkult
artaman csoportjába. A mozgalom a "vissza a természethez"
elve népies változatát tette magáévá és előszeretettel tartott
gyűléseket, előadásokat, vallásos összejöveteleket
Szászország és Bajorország vadregényes vidékein. Az
artamanok a kereszténység előtti dél-német kultuszoktól
átvették a "vér és föld" misztikus filozófiáját, mely szerint a
német parasztok szent közösségben élnek a természettel.
Himmler vallásos életének részét képezte az okkultizmus
és az asztrológia is. Masszőrének és "háziorvosának", dr.
Felix Kerstennek (akiről később még bővebben szólunk)
bizalmasan elmondta, hogy kapcsolatba tud lépni a
halottakkal, de csak azokkal, akik már jó ideje meghaltak. I.
Henrik szász király (875-936) a szlávok meghódítója, a
németek keleti terjeszkedésének szimbóluma, különösen
nagy hatást gyakorolt a misztikus Himmlerre. A szász király
állítólag megjelent a félálomban lévő Himmlernek és
tanácsokat, utasításokat adott neki. I. Henrik halálának
ezeréves évfordulóján (1936. július 2-án) Himmler elment
druszájának kriptájához a quedlinburgi katedrálisba és szent
esküvéssel megesküdött, hogy a király nevében leigázza a
kelet szláv népeit. Ettől fogva minden július 2-án éjfélkor
leszállt a kriptába és órákon keresztül társalgott Heinrich
királlyal. Himmler később arra a meggyőződésre jutott, hogy
ő I. Henrik szász király reinkarnációja.
Az okkult Himmler az SS-t a római katolikus egyház
jezsuita rendjéhez hasonlóan szervezte meg. Vallásos
buzgalma keveredett a jezsuiták által is utánzott középkori
rendek, mint például a teuton lovagok és a templomos
lovagok iránti csodálatával. A lovagok mintájára Himmler
Ordensburg kastélyokat létesített, olyan központokat, ahol
az SS krémjét a náci ideológia alapján kinevelték. A
vesztfáliai Wewelsburg kastély volt Himmler kedvenc
Ordensburgja és egyben saját szellemi menedékhelye is. A
háromszög alakú kastélyt eredetileg Wewel van Bueren
rablólovag építette, valamikor ez volt a szláv invázió elleni
ellenállás fő fészke.
A szigorú faji kritériumok alapján kiválasztott fiatal SS-
legények többéves vezetőképzésen vettek részt a három
Ordensburg kastély egyikében, melynek végén felszentelték
őket a "gonosz erők" elleni harcra. A végzősök hatalmukat
és Adolf Hitler iránti hűségüket jelképező SS vezetői tőrt
kaptak ajándékba.
Himmler rajongott Arthur király legendája és a Kerekasztal
12 lovagjáról szóló történetek iránt. Krisztushoz és Arthur
királyhoz hasonlóan Heinrich Himmler is 12 SS
Obergruppenführert (tábornokot) gyűjtött maga köré.
Hivatalos ebédlőjébe soha nem engedett be 12-nél több
embert.
A 12 tanítvány a Wewelsburg kastély 30x35 méteres
hatalmas ebédlőjében gyűlt össze. Minden "lovag" magas
támlájú, ezüst névtáblával ellátott disznóbőrülésen foglalt
helyet. Az "SS Kerekasztal Lovagjai" számára egy
történelemprofesszor különleges, egyedi címereket
tervezett. Mindegyiküknek saját lakosztálya volt a
kastélyban, melyet egy-egy német történelmi személyiségre
utaló egyéni stílusban rendeztek be. A közös együttlétekkor
többórás meditációt folytattak, mely fölért egy spiritiszta
szeánsszal.
A Wewelsburg kastély az SS rendjének afféle templomává
vált. A Szentek Szentjét az ebédlő alatt elhelyezett régi kő-
kripta képviselte. A kripta közepén lépcsőket faragtak ki a
másfél méter vastag kőfalakból. A lépcsőkön lehetett lejutni
egy üregbe, amelynek közepén kőoltár állt. Egy "lovag"
elhalálozása esetén itt égették el ünnepélyes ceremónia
keretében a címerét.
Amikor Himmler létrehozta az SS-t, a római katolikus
jezsuiták szerzetesrendjének szervezeti felépítését tartotta
szem előtt. Ezért nevezték Himmlert beosztottai "fekete
jezsuitának", és ezért szólította őt Hitler "Loyola
Ignácomnak".

Felix Kersten, a csodakezű masszőr

Az egész holocaust egyik legérdekesebb története dr. Felix
Kersten nevéhez fűződik, aki finn állampolgárként élt
Berlinben és 1940-től 45-ig Heinrich Himmler háziorvosa és
bizalmasa volt. Egészen a háború legvégéig nagyon kevés
információ szivárgott ki Nyugatra Kerstenről (bár a svéd és a
finn kormány tudott a tevékenységéről). Sir Hugh Trevor-
Roper az egyik legkiválóbb brit történész hírszerzőként
dolgozott a háború alatt. Kersten visszaemlékezéseihez írt
előszavában elmondja, hogy az elfogott SS-tisztek gyakran
hivatkoztak egy "Kersten" nevű illetőre, akiről a britek
egyáltalán semmit nem tudtak.
Kersten egymaga képes volt a koncentrációs táborokba
zártak százezreinek, köztük sok zsidónak az életét
megmenteni. Egy alkalommal például Kersten
közbenjárására 2700 szerencsétlen zsidó deportáltat
Auschwitz helyett Svájcba szállított a vonat. El lehet képzelni
az áldozatok örömét, amikor a vagonajtók nyitásakor szürke
ruhás SS-legények helyett a svájci Vöröskereszt emberei
fogadták őket.
Joseph Kessel értékelése szerint egyedül Kerstennek
köszönhető, hogy Hollandia egész lakosságát nem
telepítették át Lengyelországba! Hitler és Himmler a
náciknak való ellenállásuk miatt akarta deportálni őket, de
Kersten rábeszélte Himmlert, hogy halassza el a holland nép
megbüntetését a háború utánra.
Felix Kersten finnországi népi német családban született
1898-ban. Az első világháború kitörésekor Schleswig-
Holsteinben élt, mezőgazdásznak tanult. Mivel Vilmos
császár német kormánya is igényt tartott volna katonai
szolgálatára, jobbnak látta besoroztatni magát a finn
hadseregbe. Amikor a finnek csapatokat küldtek Észtország
megsegítésére az oroszok ellen, Kersten is részt vett a
harcokban.
Az első világháború befejezésekor Kersten a helsinki
katonai kórházban lábadozott sebesüléséből. Itt barátkozott
össze egy Ekman nevű sebészőrnaggyal, akinek bizalmasan
elmondta, hogy ő maga is sebész szeretne lenni. Ekman
lebeszélte erről a tervről azzal, hogy a képzés idő- és
pénzigényes, nem való olyan embernek, akinek munka
mellett kell tanulnia. Helyette azt ajánlotta, tanuljon
"tudományos masszázst", hiszen nagy, erős tenyere van.
 Doktor Ekman bemutatta Kerstent kollégájának dr.
Kollandernek, aki tudományos masszázzsal foglalkozott.
Finnországban nagy hagyománya van a masszázsnak. Más
országokban sokan kuruzslóknak tartják a
hátgerincmasszázzsal foglalkozókat, csontkovácsokat, de
Finnországban ez elismert szakma. Kersten dr. Kollandernál
kezdte meg tanulmányait, és 1921-ben megszerezte a
doktori fokozatot.
Tanárai tanácsára dr. Felix Kersten Berlinbe költözött,
hogy tovább folytassa tanulmányait. Ott ismerkedett meg
dr. Ko kínai masszőrrel, aki állítása szerint Tibetben,
buddhista szerzeteseknél tanult. Kersten mind a diagnózis,
mind a terápia területén sokkal többet tanult ettől a kis
kínaitól, mint finn mestereitől. Ez a tibeti kapcsolat Himmlert
is izgatta, hiszen ő maga is szerződtetett tibeti szerzeteseket
az SS okkultizmussal foglalkozó irodájába.
(Megjegyzés: tibeti emigránsok már jóval Hitler előtt
megjelentek Berlinben. A buddhizmus "misszionáriusaiként"
ők indították el azt az okkult hullámot, ami végigsöpört a
XIX. század Európáján.)
1940-re dr. Kersten meggazdagodott a praxisa révén.
Több rendelője volt Berlinben és a hollandiai Hágában, ahol
többek között a királyi család tagjait is kezelte. Felváltva élt
hollandiai házában, illetve a Berlin melletti Harzwaldban
berendezett rezidenciáján.
Kersten berlini páciensei közé tartozott egy gazdag
gyáros, aki szívességet akart tenni Himmlernek. Kersten
lekötelezettje volt a gyárosnak, mert az rendkívül
nagyvonalú volt vele, harzwaldi rezidenciáját az ő révén
tudta megvenni magának. Így, amikor a gyáros Kersten
szolgálatait ajánlotta a gyengélkedő Himmlernek, Kersten
nem mondhatott nemet.
Himmler időről időre visszatérő, rendkívül erős
fájdalommal járó hasgörcsöktől szenvedett. Ilyen esetekben
annyira legyöngült, hogy napokig nem bírt felkelni. Orvosai
sem a betegség okát nem tudták meghatározni, sem
fájdalmait nem tudták enyhíteni.
Dr. Felix Kersten azonban, bár nem orvos volt csak
masszőr, képes volt szinte azonnal csökkenteni a fájdalmait,
ráadásul tartósan. E képessége révén nyílt aztán lehetősége
ezreket megmenteni a biztos haláltól. Himmler egyszer félig
tréfásan el is panaszolta, hogy Kersten csodálatos kezeinek
minden mozdulatáén 1000 ember életét követeli tőle.
Ha Himmler betegsége szervi eredetű lett volna, bármelyik
orvos képes lett volna gyógykezelni, de akkor nem lett volna
lehetősége befolyást gyakorolni Himmlerre. Ha egy
közönséges orvos Kersten követeléseivel állt volna elő, ott
helyben agyonlőtték volna és másikat hívtak volna. De ahol
mindenki más kudarcot vallott, Kersten sikeres volt. Nem
kétséges, hogy Isten használta ennek az embernek a kezeit,
hogy megmentse a maradékot.
Az első ember, aki Felix Kersten közbenjárására menekült
meg, Kersten egy hágai barátja volt, akit a Gestapo
letartóztatott és halálra ítélt. Később hat svéd üzletembert
mentett meg, akiket a németek elleni kémkedésért ítéltek
halálra Lengyelországban.
Himmler egyiküket futni hagyta, a többiek büntetését
pedig életfogytiglani börtönre változtatta.
Amint már említettük, az SS Lengyelországba akarta
áttelepíteni az egész holland lakosságot. A nácik azért
haragudtak rájuk különösen, mert germán származásuk
ellenére ellenálltak. A tervek szerint 1941. április 20-ig
kellett volna befejezni a deportálásokat, Adolf Hitlernek
szánt születésnapi ajándékként. Mindazonáltal a tömeges
deportálások megkezdése előtt Himmler görcsös rohamokat
kapott és Kerstennek ismételten fel kellett keresnie őt. 1941
tavaszán az SS számos fontos terv végrehajtásán dolgozott
és Kerstennek sikerült rávennie Himmlert, hogy adjon
elsőbbséget a többi tervnek. Az egyik legerősebb görcsös
roham alkalmával megintette Himmlert, hogy saját
egészsége érdekében nem szabad túlterhelnie magát.
Meggyőzte Himmlert, hogy a háborús előkészületek fonto-
sabbak a deportálásnál, amit el lehet halasztani a végső
német győzelem utáni időszakra.
A háború végéig Kersten közbenjárására Himmler sok ezer
embert engedett szabadon, illetve mentett meg a haláltól.
 Kerstennek sok ellensége volt a náci vezetők körében, így
például Reinhard Heydrich és Ernst Kaltenbrunner, akiknek
folyamatosan keresztezte a terveit. De Himmlerrel való
kapcsolata olyan védelmet biztosított a számára, amivel
szemben ellenségei tehetetlenek voltak. Egy alkalommal
Kerstent figyelmeztették, hogy akció készül ellene,
Kaltenbrunner emberei akartak lecsapni rá. Vidéki
rezidenciájából Berlinbe jövet legéppuskázták volna és aztán
azt mondták volna Himmlernek, hogy egy tragikus félreértés
folytán Kersten sofőrje nem állt meg az ellenőrző pontnál. A
terv biztosnak tűnt. De Kerstent figyelmeztette egy barátja,
aki az SS-központban dolgozott. Kersten kerülő úton jött
Berlinbe, és azonnal jelentette az ügyet Himmlernek.
Himmler később meghívta Kaltenbrunnert és Kerstent
ebédre. Félreérthetetlenül tudtára adta Kaltenbrunnernek,
hogy Kersten személye nagyon fontos a számára, és bármi
történne vele, Kaltenbrunner nem sokkal élné túl kedvenc
masszőrjét.
Az egész SS értetlenül szemlélte, hogy ez a kövér kis mas-
szőr milyen erőteljes hatást képes gyakorolni egyébként
befolyásolhatatlan vezetőjükre. Az őrség sokszor
megdöbbent, hogy Kersten milyen könnyedén bejut
Himmlerhez, amikor Reinhard Heydrich SS-tábornoknak is
sokszor napokkal előbb kell időpontot kérnie. Egy
alkalommal, amikor Kersten néhány hetet Hágában töltött
hollandiai ingatlanjainak eladása ügyében, Himmler
megkérte, hogy naponta jelentkezzen be a helyi Gestapo
irodában. Az első napokban Kersten meglehetősen nyers
elbánásban részesült. Végül elunta a dolgot és megmondta,
hogy hívják fel a berlini SS-központot és kérjék a telefonhoz
Himmlert. Az SS-tiszt gúnyos mosollyal engedelmeskedett.
Legnagyobb megdöbbenésére néhány perc múlva vonalban
volt Himmler, hogy beszéljen a barátjával. Természetesen
soha többet nem jutott a tiszt eszébe ujjat húzni Kerstennel.
Kersten olyan szoros viszonyban volt Himmlerrel, hogy
Himmler személyes berlini postafiókját használhatta. Azt
mondta, hogy a szeretőjével levelezik és nem szeretné, ha a
felesége vagy a titkára megtudná. Valójában a holland
ellenállástól kapott híreket. Himmler gyerekes módon elhitte
és engedélyezte saját postafiókjának használatát. Hitlert
leszámítva az egész német birodalomban egyedül Himmler
postáját nem ellenőrizte a Gestapo. Ilyen módon Kersten
közvetlen kapcsolatot tudott tartani a holland ellenállási
mozgalommal! Még egy krimi-író is túlságosan merésznek
találná ezt a gondolatot, pedig így történt.
Kersten Himmler személyes telefonvonalát is használhatta,
ezen folytatott tárgyalásokat a svéd kormány képviselőivel.
Abban az időben Himmleré volt az egyetlen olyan vonal,
amelyen nem kellett tartani a lehallgatástól.
A háború után Kerstent kihallgatták a nürnbergi perben,
valamint Svédországban és Hollandiában is. Mindhárom
alkalommal bizonyítást nyert, hogy ezrek életét mentette
meg. Mégsem dicsekedett saját tetteivel, az ötvenes évek
közepéig teljes hallgatásba burkolózott. Mások viszont
magukénak tulajdonították eredményeit, részben németek,
akik a saját maguk által elkövetett háborús bűnöket
szerették volna ilyen módon elleplezni, részben magas rangú
svéd politikusok, akik egyszerűen társadalmi
megbecsültségüket szerették volna fokozni. Végül aztán
mind a holland, mind a svéd kormány elismerte és nyil-
vánosságra hozta dr. Felix Kersten tevékenységének
részleteit. Kersten saját maga is megírta emlékiratait,
melyet az ötvenes évek közepén adtak ki Sir Hugh Trevor
Roper előszavával.

Himmler bukása
1945 tavaszára a náci rezsim végleg megrendült. Himmler
elkeseredetten próbálta megtartani pozícióját, mint azt
egész életében tette. Abban a hiú reményben, hogy a
szövetségesek számolnak vele, mint a háború utáni
Németország egyik lehetséges vezetőjével, Himmler
béketárgyalásokat kezdeményezett az Egyesült Államokkal
és Nagy-Britanniával. De a legkedvezőbb ajánlat is csak a
feltétel nélküli fegyverletétel volt.
 Kersten unszolására Himmler elrendelte a zsidók
kiirtásának felfüggesztését, és előkészületeket tett arra,
hogy a svéd Vöröskereszt buszkonvojt indíthasson a
koncentrációs táborok lakóinak semleges svéd területre való
szállítására. Kelet-Európa-szerte az SS hiábavaló
kísérleteket folytatott a zsidóüldözés nyomainak
eltüntetésére, és ez a buszakció is azt a célt szolgálta, hogy
a nácik felmentést kapjanak saját bűneik alól.
Az SS vezetői kezdtek eltünedezni, hogy a haláltáborokért
való felelősséget alárendeltjeiknek kelljen elhordozniuk.
Wehrmacht egyenruhába bújtak és elvegyültek a közkatonák
között. Sokuknak sikerült is elmenekülni a felelősségre
vonás elől, mint például a hírhedt Adolf Eichmannak is.
Himmler ostoba módon úgy képzelte, hogy a
szövetségesek csak a magas rangú SS-tiszteket fogják
keresni, ezért az SS biztonsági rendőrségének sorállományi
egyenruhájában próbált meg elmenekülni. Nyilvánvalóan
nem volt tudatában annak, hogy a szövetségesek mindenkit
letartóztatnak, akit SS-egyenruhában találnak. Az SS
minden tagját bíróság elé állították, ha háborús bűnök
gyanúja merült fel.
Himmler azonban nem tudott erről, és könnyű szívvel
feladta magát egy brit ellenőrző ponton. SS-egyenruhája
miatt azonban letartóztatták, és a kihallgatás során
kiderítették valódi személyazonosságát.
Himmler elfogatásánál jelen volt egy palesztinai zsidó is,
aki a brit hadseregben teljesített szolgálatot, bizonyos Chaim
Herzog. Izrael állam megalapításakor Herzog magas állami
pozícióba került. Az 1973. évi Yom Kippúr háborúban ő volt
az Izraeli Hadsereg parancsnoka.
Heinrich Himmler életében erőteljesebben volt jelen az
okkultizmus, mint bármely más náci vezetőében, beleértve
magát Hitlert is. Himmler okkultizmusának nagyon mély
vallásos gyökerei volt.
Nem kétséges, hogy Himmlert halálra ítélték volna
háborús bűneiért. Azonban nem sokkal elfogatása után
öngyilkosságot követett el: elharapott egy ciánkapszulát és
néhány pillanattal később már halott volt.
 6. FEJEZET

A halál ifjú istenei

Adolf Hitler olyan emberekkel vette körül magát, akik

alkalmasak voltak a végső megoldás végrehajtására. A velük
való bánásmódot két alapvető szempont határozta meg.
Először is gondoskodott arról, hogy állandó
érdekellentétek, viták legyenek közöttük, így soha ne
foghassanak össze ellene. Ennek érdekében szándékosan
adott ki homályosan megfogalmazott parancsokat és
összemosta a hatásköröket. Így senki nem tudhatta
biztosan, kinek van joga döntést hozni egy adott ügyben. Az
állandó torzsalkodás kizárta egy puccs lehetőségét.
A másik szempont az volt, hogy olyan embereket gyűjtött
maga köré, akiknek nem voltak erkölcsi gátlásaik a náci
rezsim terveinek megvalósításában. Mindegyikük
személyiségében volt egy közös pont, ami a zsidó nép
kiirtásában való aktív részvételre determinálta őket.
Hitler kegyeltjei között voltak olyanok, akiket kizárólag a
pénz motivált. "Kaparj kurta" - ez volt a jelszó. A náci felső
vezetők és középkáderek rövid idő alatt vagyonokat
harácsoltak össze. Megfigyelők, mint például Hermann
Rauschning elképedtek azon, hogy egyes, szegény sorból
származó náci vezetők milyen hihetetlenül gyors ütemben
halmozták fel az autókat, házakat, villákat, műkincseket és
más értékeket. Az ilyen emberekre persze lehetett építeni,
privilegizált helyzetük megvédése érdekében sok mindenre
hajlandók voltak.
Furcsa módon Heinrich Himmler kivétel volt. Perverz és
gonosz módon ugyan, de becsületes volt. A
nemzetiszocialista mozgalom elkötelezett híveként szinte
vallásos rajongással vette körül Führerét. Felix Kersten írja,
hogy ezermárkás havi fizetéséből élt és jogosulatlanul soha
egyetlen pfennigre sem tartott igényt. Továbbá néhány
esetben SS-tisztek kivégzését is elrendelte kirívó gazdasági
bűncselekmények esetében. Egyik ilyen tiszt a München
melletti Dachau koncentrációs tábor vezetője volt. Koch
hírhedt volt szadista magatartásáról. Ő volt az, aki felesége,
Ilse részére a táborlakók tetovált bőréből készíttetett
lámpaernyőt. Koch parancsára gyilkolták meg azokat az
embereket, akiknek a tetoválása különösen tetszetős volt.
De nem hátborzongató barbársága miatt ítélték el és
végezték ki Kochot, hanem azért, mert lopott a táborlakók
fejadagjából és a feketepiacon próbálta értékesíteni az
élelmiszert.
Hitler kegyeltjeinek egy másik típusa az egzisztenciális
biztonságra, karrierre vágyó bürokrata volt. Amikor Hitler
1933-ban uralomra jutott, Németország gazdasága már több
mint egy évtizede stagnált. És amikor a kilábalás első jelei
mutatkozni kezdtek volna, kitört a gazdasági világválság. A
karrieristára a legjobb példa talán nem is egy valóságos
személy, hanem a Holocaust című film egyik szereplője
lehet.
A fiatal Eric Dorf frissen végzett jogász volt, de nem kapott
állást, nem tudta eltartani terhes feleségét. Végül
jelentkezett az SS-be. Reinhard Heydrich a kihallgatáson
megkérdezte tőle, miért akarja megszerezni az állást. "Mert
nincs munkám" - hangzott a cinikus válasz, ami sokkal
inkább tetszett a ravasz Heydrichnek, mint a többi
jelentkező rasszista, nacionalista handabandázása. Az
éhező, családos Eric Dorfra számítani lehetett bármily
kegyetlen parancsok végrehajtásánál.
A következő típus az "igazhívő" náci, aki lelki vagy érzelmi
aberráció következtében Adolf Hitler és a Nemzetiszocialista
Párt fanatikus követőjévé válik. Ebbe a csoportba sorolható
Rudolf Hess és Alfred Rosenberg. Ide tartozik még Julius
Streicher is, akit szinte kizárólag a zsidó nép iránti elvakult
gyűlölet motivált.
Aztán voltak olyanok, akiket nehéz osztályokba sorolni.
Berger tábornok például túl későn ismerte fel a Végső
Megoldás igazi természetét, de lelkileg megrendült. Kersten
szerint kész lett volna arra is, hogy a Waffen-SS elit
csapatait bevesse a nácik ellen a háború végén: "Több
emberem van, mint Kaltenbrunnernek" - jelentette ki.
Egy másik ellentmondásos személy Rudolf Brandt,
Himmler titkára volt. Jogi végzettségű ember lévén akár
"Dorf" alakjának mintája is lehetett. A holocaust
legszörnyűbb rendeleteinek némelyike az ő nevéhez fűződik,
ráadásul előfordult, hogy Himmler nevében írta azokat alá.
Ugyanakkor aláírási joga lehetővé tette számára, hogy
segítségére legyen Kerstennek és sokak életét
megmentette. A nürnbergi perben mindazonáltal elítélték, és
Kersten, valamint mások közbenjárása ellenére fel is
akasztották.
Pedig Brandtnak volt lelkiismerete. Élete kockáztatásával
szövetkezett Kerstennel és titkos információkat adott át neki
a kivégzendő emberekről. Brandt kezén ment keresztül
Kersten hollandiai postája, és ő figyelmeztette Kerstent,
hogy Kaltenbrunner merényletet készít ellene. Brandt
kegyelmi rendeleteket írt elítéltek részére és átadta azokat
Kerstennek, aki a legmegfelelőbb lélektani pillanatban tudta
jóváhagyatni Himmlerrel. Általában nagy helyet hagyott az
aláírás felett, hogy utólag néhány nevet még be lehessen
írni.
Rudolf Brandtot a szövetségesek kivégezték. Nem
kétséges, hogy büntetését megérdemelte. De irgalma éppoly
valóságos volt, mint bűntettei. Minden személyes érdek
nélkül, sőt saját élete rendkívüli mértékű kockáztatásával
mentett meg embereket a biztos halálból. Szégyen, hogy a
szövetségesek nem kegyelmeztek meg annak az embernek,
aki oly sok ember számára kijárta a kegyelmet!
Amíg Himmler az SS szellemi vezetője volt, Reinhard
Heydrich volt a fő gyakorlati szakember, a tökéletes
kormánytisztviselő mintaképe, aki mentes volt mindenfajta
emberi érzelemtől, és a hatékonyság volt az egyetlen
szempont, ami vezérelte.

Reinhard Heydrich
 Reinhard Heydrich az SS Biztonsági Szolgálatának,
valamint a Reichssicherheitshauptamtnak (RSHA), a
Birodalmi Biztonsági Hivatalnak volt a vezetője, így
közvetlenül az ő irányítása alá tartozott a Kripo (a bűnügyi
rendőrség) és a Gestapo (az államvédelmi titkosrendőrség).
Az ő feladatkörébe tartozott a Végső Megoldás végrehajtása.
Himmler beosztottjaként és Eichmann főnökeként
Heydrichnek személyes felelőssége van a holocaust
megvalósításában.
Ehhez képest eléggé meglepő, hogy Heydrich nem volt
tipikus náci, nem volt benne mély és személyes gyűlölet a
zsidók ellen, sőt magánemberként nemegyszer kigúnyolta a
nácik rasszista teóriáit. Hogyan lehetett hát részes hatmillió
zsidó és több millió nemzsidó áldozat meggyilkolásában? A
válasz egyszerre kézenfekvő és megdöbbentő: Heydrich
olyan elgépiesedett bürokrata volt, aki számára milliók
meggyilkolása pusztán szervezési és technikai kérdéseket
vetett fel, erkölcsi aggályai egyszerűen nem voltak! Neki
csak az számított, hogy a feljebbvalói által kitűzött célokat
minél hatékonyabb módon érje el.
Heydrich 1922-ben tengerész kadétként kezdte
pályafutását. Feljebbvalói briliáns jövőt jósoltak neki és
valóban gyorsan haladt felfelé a ranglétrán, mígnem a
versailles-i szerződés korlátozásokat rendelt el a német
haditengerészetnél. Így még 1931-ben is csak hadnagyi
rangban volt. Karrierje itt meg is szakadt, mert Raeder
admirális még abban az évben elbocsátotta a flottától. A
valószínű ok az volt, hogy a fiatal Heydrich beleszeretett egy
befolyásos iparmágnás lányába, aki teherbe esett tőle.
Heydrich nem volt hajlandó feleségül venni a lányt, mire az
apa panaszt tett Raeder admirálisnál. Az bíróság elé vitte az
ügyet és "a német haditengerészet tisztjéhez méltatlan
viselkedésért" kirúgta Heydrichet állásából.
Reinhard Heydrich azonban nem sokáig maradt uniformis
nélkül: belépett a náci párt alakulóban lévő SS
szervezetébe. Itt aztán nemsokára felismerték kiváló
képességeit és gyors előléptetésekkel honorálták ezt. A
háború kitörésekor Reinhard Heydrich már SS tábornoki
rangot mondhatott magáénak.
A pszicho-történészek hajlamosak tudathasadásos, kettős
személyiséget tulajdonítani Heydrichnek és a hozzá
hasonlóknak, de nem beszélnek démonikus befolyásról.
Pedig az ő esete azt sugallja, hogy a Sátán munkálkodott
rajta keresztül. Carl Burckhardt, a Népszövetség megbízottja
így nyilatkozott a vele való beszélgetés után: "... egyszerre
két ember nézett rám rajta keresztül".
Burckhardt beszámol egy történetről is, melyet SS-
tisztektől hallott. A történet szerint egy alkalommal Heydrich
részegen tántorgott haza. Amikor fényárban úszó
fürdőszobájában belepillantott a tükörbe, felindulva
előrántotta automata pisztolyát, és "Most elintézlek, te
szemét!" kiáltással kétszer belelőtt a saját tükörképébe.
Ittas állapotában alapszemélyisége másik önmaga ellen
támadt. Burckhardt szerint Heydrich soha nem tudott
megszabadulni második, démonikus személyiségétől.
Reinhard Heydrich számára a vég nem váratott sokáig: a
halálipar fő szakemberét 1942. május 27-én
Csehszlovákiában meggyilkolták.
Egyéb tisztségei mellett Heydrichet kinevezték "Cseh és
Morvaország protektorává" és megbízták a német
megszállási politika végrehajtásával.
Heydrich a Lengyelországot megszálló Hans Frankétól
némileg eltérő közigazgatási rendszert alakított ki. Alighogy
megérkezett Prágába, olyan páratlan terrort vezetett be,
aminek alapján messzemenőkig kiérdemelte a "Prága
mészárosa" gúnynevet. Mindezt azzal a céllal tette, hogy
megmutassa a cseheknek, mire számíthatnak a német
megszállás alatt. Nem sokkal ezután némileg visszafogta
terrorgépezetét és megkönnyítette a gyári munkások életét,
különösen azokban az iparágakban, amelyek fontosak voltak
a németek számára. Mintegy negyedmillió pár cipőt osztott
ki, megnyitotta az addig exkluzívnak számító üdülőhelyeket,
megemelte a munkások élelmiszeradagját. Az életfeltételek
javulásával lanyhult a cseh munkások aktív részvétele az
ellenállási mozgalomban. A Londonba menekült csehszlovák
kormány mindezeket figyelembe véve úgy döntött, hogy
Heydrichnek mennie kell - 1941 decemberében parancsot
adtak meggyilkolására.
Az akció lebonyolítását Jan Kubis és Josef Gabcik vállalta
el. Londonban kiképezték őket kém- és szabotázsfeladatok
végrehajtósára, majd ejtőernyővel ledobták őket
szülőföldjükön, ahol felvették a kapcsolatot az ellenállási
mozgalommal.
Heydrich minden reggel nyitott Mercedesén hajtott a
fővároshoz közeli villájából prágai irodájába. Látszólag nem
sokat adva a biztonságra, minden nap ugyanazt az útvonalat
választotta.
A merénylők alaposan tanulmányozták szokásait és a
Drezdát Párizzsal összekötő országút Trója-hídjánál való éles
kanyarulatát választották ki tettük színhelyéül, mert a
Mercedesnek itt egészen le kellett lassítania a kanyar miatt.
A kitűzött napon fél tízkor hárman voltak a helyszínen.
Valcik, egy helybéli ellenálló, 300 méterrel a kanyar előtt
rejtőzködött el. Az ő feladata az volt, hogy füttyjelzést
adjon, ha megpillantja Heydrich kocsiját. Kubis és Gabcik a
kanyarban várakoztak, mindkettejük kézigránátokkal és egy
9 mm-es brit gyártmányú géppisztollyal volt
felfegyverkezve. Az autó általában 9.30-kor szokott a
kanyarba érni, de aznap valami miatt késett. A merénylők
majd egy órát vártak türelmetlenül, amikor végül
meghallották Valcik jelzését.
Kubis és Gabcik előkapták fegyvereiket. Gabcik a közeledő
Mercedes elé lépett. Amikor világosan látta Heydrich és
sofőrje, Klein arcát, felemelte a géppisztolyt és meghúzta a
ravaszt. De az egyébként percenként 600 golyót leadó
fegyver csütörtököt mondott. Ezt látva Kubis is előugrott
rejtekhelyéről és kézigránátot dobott a Mercedesbe. A
gránát felrobbant ugyan, de Heydrich látszólag sértetlenül
kiugrott a kocsiból. Lövéseket adott le szolgálati fegyveréből
és parancsokat ordított Klein felé. Kubis megfutamodott.
Felkapott az elrejtett kerékpárjára és elszelelt. Heydrich
figyelme a másik merénylő felé fordult. Gabcik eldobta a
géppisztolyt és pisztolyt rántott. Viszonozta Heydrich
lövéseit, de aztán kénytelen volt ő is kereket oldani.
Heydrich minden hősiessége ellenére halálosan
megsebesült. A merénylők után eredt, majd eldobta
pisztolyát, még néhány lépést tett támolyogva és
összeesett. A gránátrepeszek szétroncsolták a mellkasát, a
lépét, a gerincét.
A sebészek már nem tudták megmenteni Heydrich életét,
néhány napos haláltusa után meghalt. Élete utolsó óráját -
állítólag - a pokoltól való iszonyú félelemben töltötte el,
elkeseredetten kiáltozott Istenhez, hogy bocsássa meg neki,
amit a zsidók ellen elkövetett.
Heydrich megtérésének történetét valószínűleg erősen
kiszínezték, de volt egy náci vezető, aki valóban, őszinte
szívből megtért. Hans Frankról, Lengyelország
kormányzójáról van szó. A holocaust legtöbb szörnytettét
Frank felügyelete alatt követték el. A nürnbergi bíróság
1946-ban halálra ítélte Hans Frankot, akit még ugyanabban
az évben, október 16-án fel is akasztottak. Frank a
börtönlelkész hatására tért meg. Az 1946. október 16-án
felakasztott hét náci vezető közül egyedül Frank lépett
mosolyogva a bitófa alá.
Heydrichet halála német nemzeti hőssé, mártírrá léptette
elő. Pazar állami temetést kapott, és elneveztek róla egy SS
harckocsizó hadosztályt. Csehszlovákiában ugyanakkor több
mint tízezer embert tartóztattak le, és majdnem ezer embert
végeztek ki megtorlásképpen. A Prága melletti kis falut,
Lidicét, földig rombolták és minden férfilakosát
lemészárolták. Lidice neve azóta is egyet jelent a
brutalitással.
Heydrich halálába is magával vitte tudathasadásos
személyiségét. Halotti maszkjáról azt mondták, hogy
egyszerre hordozta a "titokzatos szellemiség és a perverz
szépség jegyeit". De halála nem vetett véget a
holocaustnak. A Végső Megoldás folytatódott az általa
megszerkesztett gépezet olajozottan működött tovább.
Reinhard Heydrich halála után az RSHA vezetője és
egyben a halálgépezet irányítója dr. Ernst Kaltenbrunner
lett, aki szervezési, igazgatási ismereteinek hiányát
szadizmusával és féktelen zsidógyűlöletével pótolta ki.

Rudolf Hess
Közel négy évtizede, hogy Németország kapitulált a
második világháborúban. A bebörtönzött nácik vagy
kegyelmet kaptak, vagy már letöltötték büntetésüket.
Mindannyian, kivéve egyiküket. E könyv megírásakor a
berlini Spandau börtönben még mindig őriznek egy volt
nácit, aki ráadásul a második világháború túlnyomó részét
nem is Németországban, hanem Angliában töltötte el: Rudolf
Hesst. A nyugati szövetségesek hosszú évek óta szabadon
akarják bocsátani, de az oroszok minden kegyelmi indítványt
rutinszerűen megvétóznak.
Nem tudni pontosan, mi van az oroszok konoksága
mögött. Talán azt akarják, hogy a németek orosz földön
elkövetett bűncselekményeinek legyen egy élő szimbóluma.
Vagy talán attól félnek, hogy Hess nyilvánosságra hozná,
amit a Lengyelország felosztásával kapcsolatos hírhedt
németérosz megállapodásról tud. Hess miniszteri rangban
volt és Adolf Hitler jobb kezének számított. Ha valaki, ő
bizonyosan ismerte a tárgyalások részleteit. Az sem kizárt,
hogy Hess okkultizmusban való közismert járatossága miatt
félnek az oroszok. Akármi is legyen az okuk, tény, hogy
létezik Berlinben egy 200 cellás börtön, melynek egyetlen
idős személy a lakója.
Hess igen korán belépett a Thule Társaságba és nagyon
érdeklődött az okkultizmus iránt. Már az első világháború
kitörése előtt elkezdte okkult tevékenységét és legalábbis
1941-ig, Angliába való repüléséig folytatta. Rudolf Hess egy
Egyiptomban élő német nagykereskedő gyermeke.
Egyiptomban nőtt fel, ahonnan 14 éves korában szülei
Németországba küldték tanulni.
Az első világháborúban lövészként harcolt, ugyanannál az
egységnél, ahol Adolf Hitler is szolgált. Megsebesült,
kórházba került, majd felépülése után a Német Légierő
pilótának képezte ki.
 A világháborút követő fegyverszünet zavaros hónapjaiban
Németország forradalmi lázban égett. Nacionalista, rasszista
és kommunista csoportok harcoltak egymás ellen a hatalom
megszerzéséért. A fiatal Hess 1919. május 1-jén részt vett
abban a müncheni felkelésben, amely elsöpörte a nem
sokkal azelőtt hatalomra került kommunista "szovjetet".
Rudolf Hess ekkor már tagja volt a Thule Társaságnak,
Hans Frankkal, Dietrich Eckarttal és másokkal együtt. Hess
ismertette meg Adolf Hitlerrel az okkult Karl Haushofer
professzor geopolitikai nézeteit is.
A kiszámíthatatlan, különc Hesst sohasem vették
komolyan társai, és úgy tűnik, hogy csak Hitlerhez fűződő
baráti viszonya miatt tolerálták. Amíg más náci vezetők
számára a nemzeti szocializmus ideológiájánál fontosabb
volt saját anyagi előrehaladásuk, addig Hess Himmlerhez
hasonlóan lelkes "hívő" volt. Hitt a mozgalomban és hitt
annak vezetőjében, Adolf Hitlerben. De amikor az 1933-as
győzelem után a hatalom felosztására került a sor, Hessnek
csak morzsák jutottak.
Sok más okkult személyhez hasonlóan Hess is sokféle
bizarr dologba belekóstolt: asztrológiába, homeopátiába stb.
Különös jelentőséget tulajdonított az "egészséges"
étkezésnek, előfordult, hogy a saját készítésű ételeit
fogyasztotta Hitler díszvacsoráján. Ezt az inzultust azonban
Hitler sem viselte el sokáig, és elrendelte, hogy
mindenkinek, még Hessnek is azt kell fogyasztania, amit a
Führer kínál.
Hess érzelmi instabilitása jól ismert volt már Angliába
repülése előtt is. Ezt a tényt használta ki Joseph Goebbels
propagandaapparátusa is, amikor azt terjesztette róla, hogy
azért hagyta el Németországot, mert megőrült.
Hessnek nem volt szüksége pilótára, hogy Angliába
repüljön, hiszen ő maga is pilóta volt. Az augsburgi
repülőgépgyár udvaráról szállt fel 1941. május 10-én
délután 5.45-kor egy Messerschmitt BF-110-es géppel és kis
idő múlva Skóciában landolt.
Miért tette kockára az életét? Miért repült háború idején
ellenséges területre? Úgy tudni, Hess békét akart kötni
Nagy-Britanniával, hogy Németország minden erejét az
oroszok ellen fordíthassa. Nem telt bele öt hét, és Hitler
valóban megindította az offenzívát Oroszország ellen, és ez
a tény hitelt ad ennek a teóriának.
Az is ismert tény, hogy Hess erősen hitt az asztrológiában
és horoszkópja szerint neki kellett békét teremtenie
Németországban. Azonkívül Karl Haushofer, Hess müncheni
tanára közölte Hessszel, hogy álmot látott, és álmában Hess
béketárgyalásokat folytatott Németország és Nagy-Britannia
között, egy skót kastélyban.
Angebert felvet egy további lehetséges okot is Hess őrült
útjával kapcsolatban. Hess már hosszú ideje Haushofer
(akiről később még részletesebben szólunk) hatása alatt állt,
aki viszont kapcsolatban állt a brit Arany Hajnal Társaság
tagjaival és a német Thule Társaság, valamint a Vril
Társaság azon korábbi tagjaival, akik Hitlerrel való
ellentéteik miatt 1934-ben Angliába emigráltak. Haushofer
állítólag Hess rendelkezésére bocsátotta emberei névsorát.
Megérkezése után Hess valóban találkozni akart a brit
társadalom bizonyos prominens képviselőivel, némi
megrökönyödést is okozva ezzel a brit kabinetben, mert
listáján igen magas társadalmi presztízsű személyek is
szerepeltek!
Nyilvánvaló, hogy béketárgyalásait Hess okkult ismerősei
segítségével próbálta megkezdeni. Hess olyan kiválóan
navigálta magát, hogy leszállóhelye csak 20 kilométerre volt
egyik kiszemelt partnere kastélyától. Földet érésekor arra
kért egy rémült skót farmert, hogy vigye el az illető
gentlemanhez - ehelyett azonban rögtön letartóztatták.
Aznap éjjel átadták Adolf Hitlernek Hess zavaros levelét.
Annak elolvasása után a megrendült Führer ezt mondta
Keitel marsallnak: "Alig akarom elhinni, hogy ezt Hess írta...
ez egy másik személy".

Alfred Rosenberg
A Keleti-tenger partvidékéről származó Alfred Rosenberg
fiatalkorában mérnöki és építészeti tanulmányokat folytatott
a moszkvai Polyteknik Műszaki Egyetemen. Diplomamunkája
illett ahhoz az emberhez, aki később a náci párt főideológusa
lett: egy krematóriumot tervezett! A dolgot még pikánsabbá
teszik azok a pletykák, melyek szerint Rosenberg felmenői
között zsidók is voltak.
Rosenberg okkult ember volt. A Thule Társaság tagjaként
teozófiával is foglalkozott és Dietrich Eckarttal rendszeresen
járt egy akkoriban divatos bajorországi médium szeánszaira.
A csoport nevében általában Rosenberg kérdezgette a
médiumon keresztül válaszolgató "szellemet".
A "Sion Véneinek Jegyzőkönyve" - egy hamisított
dokumentum - kéziratának másolata révén Rosenbergnek
sikerült bekerülnie a Thule Társaság belső köreibe is. A
jegyzőkönyv állítólag a Theodore Herzl által 1897
októberében Bázelben összehívott Zsidó Világkongresszuson
készült. Ez a kongresszus szervezte meg az egységes
cionista mozgalmat, melynek célja a palesztinai zsidó állam
létrehozása volt. A jegyzőkönyv tanúsága szerint azonban a
gyűlés valóságos célja a zsidók világuralmának
megvalósítása volt. A jegyzőkönyv ezen állítása mérhetetlen
szenvedést okozott a zsidóságnak.
A jegyzőkönyv hamisított voltát már nyilvános bírósági
eljárás keretében is bizonyították, amikor Rosenberg átadta
ezt a thulistáknak. A hamisítást vagy Sergie Nilusz orosz
ortodox pap vagy az orosz cár titkosrendőrségének párizsi
irodája végezte azzal a céllal, hogy újabb zsidóellenes
pogrom szükségességéről győzzék meg a cárt. A nép
monarchiával szembeni elégedetlenségét rutinszerűen
terelték ebbe a mederbe.
A kéziratmásolatot, melyet Rosenberg csempészett ki
Oroszországból, Nilusz írta egy másik ortodox pap által írt
könyv függelékeként. Hogy hogyan került a kézirat
Rosenberghez, az rejtély. Rosenberg mindig is javíthatatlan
romantikus volt, állítása szerint egy vadidegen embertől
kapta. A történet egyik változata szerint az illető egy
moszkvai utcasarkon nyomta a kezébe, egy másik változata
szerint valaki kopogtatás nélkül benyitott a szobájába,
letette a könyvet az íróasztalra és egyetlen szó nélkül
távozott.
Dietrich Eckart rendkívül fellelkesült a jegyzőkönyv láttán,
akárcsak a Thule Társaság többi vezetője. Azonnal rendkívüli
ülést hívtak össze, hogy megvitassák a dokumentum
nyilvánosságra hozatalának legmegfelelőbb módját. Végül
úgy döntöttek, hogy célszerűbb, ha ők maguk a háttérben
maradnak, és a müncheni Ludwig Müllert kérték fel a
jegyzőkönyv kiadására. Az antiszemitizmusra hajló német
közvéleményben hatalmas sikert aratott a könyv. A német
nép meg volt győződve arról, hogy első világháborús
veszteségeiket és megaláztatásaikat a kormányzat és a
bankvilág zsidó személyiségeinek árulása okozta, és a
jegyzőkönyv is ezt a vádat támasztotta alá.
Bár régóta bizonyított tény, hogy a Sion Véneinek Jegyző-
könyve rosszindulatú hamisítás, időről időre újra felbukkan.
Például Amerikában egyes antiszemita csoportok - melyek
közül némelyik "kereszténynek" tünteti fel magát -
ismételten életre keltik. Tommy Tarrant "Egy Klán tag
megtérése" című könyvében felidézi, hogy milyen szerepet
játszottak a jegyzőkönyvben leírt gondolatok abban, hogy a
Ku Klux Klán tagja lett és elindult egy úton, melynek
betetőzéseként a rendőrök tűzharcban életveszélyesen
megsebesítették, amikor bombát akart dobni egy zsidó
család otthonára.
A jegyzőkönyvet állítólagos keresztény könyvek és
pamfletek is felhasználták annak alátámasztására, hogy
hitszegő zsidók állnak az egységes világkormány létrehozása
(a New Age-mozgalom népszerű követelése), illetve az
amerikai kapitalizmus összeroppantása érdekében
munkálkodó erők mögött. A jegyzőkönyv a központi témája
egy számos keresztény rádióállomás által népszerűsített
könyvnek is. Óvatosnak kell lenni minden olyan irománnyal
szemben, amelyik a jegyzőkönyvre, mint hiteles forrásra
hivatkozik.
 7. FEJEZET

Az SS: Sátán katonái

Ők lettek volna az Új Kor, az új faj élcsapata. A jelenlegi

fajból szelekció segítségével akarták kitenyészteni a magas,
szőke, kékszemű, "árja" embereket, Nietzsche Übermensch
(szuperember) teóriája alapján. Hitler úgy jellemezte a
szuperembert, mint "aki kemény és kegyetlen, akinek
jéghideg vér folyik az ereiben".
Az S5 titokzatos erőt képviselt Dél-Olaszországtól
Norvégiáig, Franciaország nyugati partvidékétől a
Kaukázusig és a Krím félszigetig. A halálfejes emblémát
viselő csapatok a Pireneusoktól szinte egészen Moszkváig
mindenkit terrorizáltak, aki Hitlernek ellentmondott.
A "kígyóhoz" hasonló SS kezdőbetűk a német Schutzstaffel
(védosztag) szó rövidítéséből származnak. Az SS embléma
kettős villáma a régi nordikus rovásírás SIG jelére utal,
melyet Észak-Európa kereszténység előtti vallásainak
mágikus és okkult rítusaiban használták.
Az SS-t eredetileg Adolf Hitler testőrségeként alapították
meg. Végül azonban olyan vízfejű szörnyeteg vált belőle,
amely Németországban és a megszállt területeken az élet
minden területét kontrollálta. Az SS nemcsak a Führer
személyes biztonságáról gondoskodott, hanem őrizte Hitler
főhadiszállását, harcolt a Wehrmachttal (a hadsereggel)
karöltve, külön iparágakat üzemeltetett és az SS tartotta
fenn a koncentrációs táborokat is. Hitler az SS-t bízta meg a
Végső Megoldás kivitelezésével.
Az SS-t Heinrich Himmler személyes hűbérbirtokaként ke-
zelte. Minden alkalmat megragadott arra, hogy
szervezetének hatalmát növelhesse. Még a háború utolsó
hónapjaiban is merész terveket dédelgetett az SS
megerősítéséről, abban a reményben, hogy a szövetségesek
számolnak vele és szervezetével a háború utáni
Németország politikai életében. A Harmadik Birodalom
végleges bukásának árnyékában a karrierista Himmler még
engedélyt csikart ki Hitlertől egy Póthadsereg felállítására. A
terv azonban csúfosan megbukott.
Az SS megalakításának eredetileg az volt az oka, hogy
Hitlernek félelmei voltak az SA-val (Sturmabteilung,
magyarul rohamosztag) kapcsolatban. Az SA a
"barnaingesek" magánhadserege volt és Ernst Röhm, az első
világháborús Német Birodalmi Hadsereg volt tisztjének
parancsnoksága alatt állt. Mivel Hitler nem tartozott a náci
párt legelső tagjai közé (az 555-ös sorszámú tagsági
igazolvány tulajdonosa volt), az alapító tagok némelyike
opportunistának tartotta. Pontosan ezek a régi tagok
alakították meg az SA-t, és Röhm is az ő emberük volt.
Az SA feladata gyakorlatilag kimerült a pártgyűlések
biztosításában, ellenzéki személyiségek megverésében,
rivális politikai csoportok gyűléseinek feloszlatásában. A náci
párt növekedésével együtt növekedett az SA is. A nácik
politikai sikereinek jórészt az SA volt a letéteményese,
hiszen senki nem akart a rohamosztagosok martalékává
válni.
Az idő múlásával azonban az SA kezdett irányíthatatlanná
és öntörvényűvé válni. Egy erőszakon alapuló független
szervezet a náci pártvezetés számára egyszerűen
elfogadhatatlan volt.
Ezek az utcai banditák nem Hitlertől, hanem Ernst Röhmtől
kapták parancsaikat. A pártvezetés számára
megbízhatatlanok és ellenőrizhetetlenek voltak. Ernst Röhm,
az SA parancsnoka homoszexuális volt, ráadásul nyilvánosan
kérkedett ferde hajlamával. Arrogáns viselkedése Hitlert is
ingerelte, mégsem mert ujjat húzni az SA-val, a legnagyobb
és legagresszívebb pártformációval. Végül, amikor az SA
vezetői már túlságosan elszemtelenedtek Hitlerrel szemben,
saját sorsukat pecsételték meg.
Miután Hitler lett Németország kancellárja, politikai
hatalmával élve megszabadult az SA rebelliseitől. 1934
júniusában Hitler összehívta az SA legfelső vezetőit.
Legtöbbjük azt gondolhatta, hogy a párt iránti hűséges
szolgálatukat fogják végre honorálni. Hitler már több mint
egy éve osztogatta cimboráinak a politikai pozíciókat, az SA
vezéreknek jó okuk volt azt gondolni, hogy most végre rájuk
került a sor. Németország minden részéből sorra érkeztek
Berlinbe a gyanútlan SA-sok. Megérkezésükkor azonnal
letartóztatták és a Stadelheim börtönbe szállították
mindegyiküket. Az akció 1934. június 30-án reggel kez-
dődött, és egész nap tartott. Délután hatkor Josef "Sepp"
Dietrich SS-tábornok a börtönben kihirdette az összes SA
vezető azonnali kivégzéséről szóló parancsot. Nem sokkal
ezután a Reichswehrtől kölcsönzött fegyverekkel felszerelt
SS-legények egyenként az udvarra vezették és ott főbe
lőtték a rohamosztagosokat. A "hosszú kések éjszakáján" az
SA-nak több, mint ezer vezetőjét gyilkolták meg. A június
30-i események alapozták meg az SS hatalmát.
A harmincas évek Németországában az SS-t nem
tekintették olyan szörnyűségesnek, mint később. Gröber
freiburgi érsek a háború után megjegyezte, hogy jóravaló
emberek általános véleménye volt, hogy "a különböző náci
szervezetek között még az SS volt a legelfogadhatóbb". A
németek ezrével léptek be az Allgemeine SS-be (általános
SS), mert anyagi támogatásuk miatt felajánlották nekik a
csatlakozás lehetőségét. Akinek (például alacsony termete
és fekete színű haja miatt) kérdéses volt az északi fajhoz
tartozása, pusztán társadalmi presztízse szempontjából
belépett.
A mai olvasónak nehéz megértenie ezt a kort. Az 1918. évi
megalázó vereség még ott lüktetett minden német szívben.
A gazdasági válság itt sokkal általánosabb, és sokkal
súlyosabb volt, mint Amerikában. A középosztály szinte
teljesen megszűnt létezni, odalett az emberek megtakarított
pénze, odalett a jövő, odalettek a vágyak. Az embereknek
nemigen volt miben reménykedniük. És akkor jött Hitler,
jöttek a nácik, és az emberek kezdték úgy érezni, hogy
ismét valakik. Kivéve persze a zsidókat. Az egyenruha-barát
németek között szinte mindenki tagja volt valamilyen párt-
formációnak, melyek mindegyikének más-más egyenruhája
volt. A koromfekete SS-egyenruha volt talán a
legelegánsabb és a legelőkelőbb. Az SS tagjainak rendelet
írta elő, hogy csak jól szabott, minden tekintetben tökéletes
egyenruhát szabad hordani. Havi illetményével játszott az a
védosztagos, akinek az igazolványa kicsit is kidudorodott a
zsebéből!
Az SS-uniformis átmeneti színt vitt be az Allgemeine-SS
tagjainak életébe. Ha otthon le is kellett vetniük az
egyenruhájukat, alkalmanként csak végigparádézhattak az
utcán, és ez elviselhetőbbé tette unalmas civil életüket. Az
Allgemeine-SS tagja egy rövid ideig valakinek, mégpedig
fontos valakinek érezhette magát.
Az 1938-as év kritikus jelentőségű volt az egész világ szá-
mára. Az SS kezdte elbocsátani az Allgemeine-SS azon
tagjait, akik nem kifejezetten északi típusúak voltak, illetve,
akik politikai szempontból megbízhatatlannak számítottak.
Himmler egyre nagyobb hatalomra tett szert, nemcsak az
SS-en belül, hanem az egész országban. A totalitárius
kormányzat a rendőrség teljhatalmú ura kell, hogy legyen,
különben nem tudja betölteni funkcióját. Az SS lassan, de
biztosan átvette a rendőrség irányítását. Heinrich Himmler
először Bajorország rendőrparancsnoka lett, aztán az egész
országé. A Gestapo (titkosrendőrség) az SS szerves részévé
vált, és behálózta a német társadalom egészét.
A Gestapót eredetileg Hermann Göring állította fel Kelet-
Poroszországban. 1936-ra azonban berlini központtal
országos szervezetté, Németország központi rendőrségévé
vált Heinrich Himmler vezetése alatt. A horizontális
szervezettség, az egymást átfedő hatáskörök és a pontosan
meg nem határozott területi illetékesség talán csökkentette
a szervezet hatékonyságát, de a középvezetők egymás ellen
való kijátszhatósága biztosította Adolf Hitler uralmának
szilárdságát.
A Gestapo feladata volt a nácik ellenzékének
elhallgattatása, az árulók kilétének felfedezése és az
ellenkémkedés. A Kripo (bűnügyi rendőrség) a köztörvényes
bűnözőket üldözte. A Gestapo és a Kripo együttesen képezte
a Sicherheitspolizeit (SIPO), a biztonsági rendőrséget, vagy
ahogy néha nevezték: a "Biztonsági Szolgálatot". A városi
rendőrkapitányságok a SIPO-tól függetlenül működtek egy,
a Gestapo és a SIPO vezetőjével azonos rangban álló SS-
tábornok parancsnoksága alatt.
A SIPO végső soron Hitlertől kapta az utasításokat,
Himmleren és Reinhard Heydrichen (majd az őt követő Ernst
Kaltenbrunneren) keresztül. Heydrich, illetve Kaltenbrunner
a SIPO-t és a Biztonsági Szolgálatot magában foglaló
Reichssicherheitshauptamtnak (RSHA), a Birodalmi
Biztonsági Hivatalnak voltak parancsnokai. 1939-et
követően az RSHA volt az állam fő terrorszervezete.
Az RSHA egy másik vezetője volt Adolf Eichmann SS-
tábornok, aki a végső megoldás részleteit kidolgozta.
Heinrich Müller volt a Gestapo parancsnoka, "Gestapo
Müllernek" is nevezték, hogy megkülönböztessék egy másik
azonos nevű náci személyiségtől. És bár "Gestapo" Müller
azonos rangban volt Arthur Nebevel, a Kripo
parancsnokával, a Gestapo sötét módszerei miatt Müller
lényegesen nagyobb hatalmat élvezett.
A "rendőrállam" kifejezés nagyon is illett Hitler
Németországára. Érdemes megismerni, hány rendőrtiszt
jutott a 66 milliós nemzetre. Több, mint 45 000 Gestapo
tiszt tartozott 20 regionális hivatalhoz (Leitstellen) és 39
szubregionális hivatalhoz (Stellen). A Gestapo szervezetéhez
kapcsolódott 300 Kripo regionális hivatal és 850 határőr
egység. A SIPO összesen 64 000 tisztet alkalmazott és 2,8
millió rendőrt tudott mozgósítani. Az RSHA kötelékébe
tartozott még a Totenkopfverband (halálfejes különítmény)
40 000 tagja, akik a 160 koncentrációs táborban szolgáltak.
Az RSHA-nak ezen kívül több mint 100 000 fizetett
informátora is volt. Mindösszesen több mint 3 millió ember
kapcsolódott be a rendőrség munkájába, Németország
lakosságának mintegy öt százaléka.
Szervezetileg nem az RSHA-hoz tartozott, de a rendőrség
munkájába bevonható volt még a Waffen-SS 950 000-es lét-
száma, melyből 310 000 külföldi születésű, úgynevezett népi
német volt, 200 000 pedig idegen ajkú külföldi. Bár a
Waffen-SS elsőrendű feladata az volt, hogy a Wehrmachttal
vállvetve harcoljon, a nagyméretű rendőrségi akciókba -
például a varsói gettó leverésébe is bevonták őket.
 A Waffen-SS eredetileg az SS-központok védelmét ellátó
néhány tucat fegyveresből állt és csak fokozatosan növelte
létszámát. Amikor létszámuk elérte a 120-at, úgynevezett
politikai osztaggá (Politische Bereitschaft) alakultak át.
A Waffen-SS első tényleges katonai egységét 1933.
március 17-én alakította meg Sepp Dietrich SS-tábornok.
Hitler instrukciói alapján a Führer testőrségéből 120 főt
válogatott ki és az új szervezetet Leibstandarte Adolf
Hitlernek nevezte el. A Leibstandarte a Potsdami
Lövészezredtől kapott felszerelést és kiképzést, 1933 nyarán
pedig a berlini tisztiiskolába került.
A Leibstandarte hajtotta végre 1934. június 30-án az SA
vezetőinek lemészárlását. A háborúban a Leibstandarte
vezette be azt a gyakorlatot, hogy nem kell foglyokat ejteni.
Amikor 1939-ben Németország lerohanta Lengyelországot, a
megadásra kényszerített lengyel csapatokat a Leibstandarte
egyszerűen legéppuskázta. Az SS atrocitásairól szóló
történetek kezdtek kiszivárogni nyugatra. Amikor a németek
Franciaország ellen támadtak, Belgiumban brit csapatok
kerültek szembe a Leibstandarteval. Az első nap egy híján
száz brit foglyot lőttek agyon, a második napon néhány
mérfölddel odébb kilencvenet. A háború vége felé, 1944-ben
a Sepp Dietrich által megszervezett SS-Leibstandarte Adolf
Hitler hetven fegyvertelen amerikai hadifoglyot gyilkolt le.
Nem sokkal a Leibstandarte megalakítása után egy másik
fegyveres SS-alakulat is létrejött Paul Hausner vezetésével.
Az SS-Verfügungstruppe (SS-VT) az SS karhatalmi csapata
volt, mely végső soron a Leibstandarteval együtt a Waffen-
SS (fegyveres SS) zászlója alatt harcolt.
A Wehrmacht sosem fogadta el teljes mértékben a
Waffen-SS-t. A Wehrmacht arisztokrata tisztjei nemigen
kedvelték a Waffen-SS "egyszerű származású" tagjait és az
sem tetszett neki, hogy a Waffen-SS tőlük független
parancsnokság alatt állott.
A háború során a Wehrmacht biztosította a Waffen-SS
ellátását, és bár mind a szervezeti struktúrában, mind a
rangjelzéseknél jelentős eltérések voltak, a Waffen-SS
ugyanazt a szürkés-zöld egyenruhát hordta, mint a
hadsereg. Csak eltávozáskor és ünnepélyes alkalmakkor
vették fel a hírhedt fekete uniformist. Az 1944-es év
legvégén az SS átvette a Wehrmacht rangjelzéseit. Ennek
részben szervezési okai voltak, részben az indokolta, hogy a
Waffen-SS tisztjei meg kívánták különböztetni magukat a
koncentrációs táborokban szolgálatot teljesítő halálfejes
egységektől.
A Wehrmacht parancsnokok Waffen-SS-szel szemben
tanúsított arrogáns magatartása ellenére, sokan szívesen
vették, hogy a Waffen-SS a Wehrmachttal vállvetve harcol.
A háború során nemegyszer előfordult, hogy a Waffen-SS
húzta ki a csávából a Wehrmacht egységeit.
Az SS szervezete a templomos lovagok mintájára épült fel.
A templomos lovagok középkori rendje megtiltotta tagjainak
a harctérről való visszavonulást, hacsak az ellenség nem volt
legalább háromszoros túlerőben. Ennek az elvnek a
gyakorlati megvalósítása azt eredményezte, hogy a Waffen-
SS veszteségei rendre meghaladták a Wehrmacht
veszteségeit. Ez a tény összhangban volt Hitler
elgondolásával, aki kijelentette: "a veszteségek sosem
lehetnek elég nagyok".
A Waffen-SS tagja eredetileg csak az lehetett, aki
kifogástalanul megfelelt az északi faj kritériumainak. A
háború kitörése után azonban a sorköteles fiatalok a
Wehrmachthoz kerültek és csak leszerelésük után,
jelentkezhettek volna az SS-be. Himmler úgy oldotta meg
ezt a problémát, hogy a megszállt területek németajkú
lakossága köréből toborzott embereket az SS számára. Így
aztán létrehozott holland, dán, norvég és balti SS
hadosztályokat. Amikor ez a forrás is kiapadt, Himmler en-
gedélyezte a más nemzetiségűek toborzását is. A háború vé-
gére horvátokból, mohamedánokból, litvánokból, ukránokból
és lengyelekből álló hadosztályokat is felállított. A
mohamedánok a hagyományos fezükön halálfejes jelvényt
vagy horogkeresztet viseltek.

Az SS eredetileg a náci párt fajtiszta elitegysége volt.

Annyira elitnek számított, hogy 1930-ban még csak 300
tagja volt. Az SS ideálja a magas, atlétikus termetű, szőke,
kékszemű férfi volt, Nietzsche Übermensch fogalmának
megfelelően. Meglehetősen furcsa módon az SS három
legfelsőbb vezetője közül csak Reinhard Heydrich közelítette
meg ezt az ideális képet. Sem Hitler, sem Himmler nem
ütötte volna meg az SS sorozásán a mércét.
Hitler őrült álma volt a nordikus tökéletességű
szuperemberek nemzetének létrehozása. A náci rasszizmus
azt tartotta, hogy a darwini természetes szelekció
szuperembereket hoz létre, de csak akkor, ha szigorúan
vigyáznak arra, hogy ne történjen faji beszennyezés.
Himmler azt tervezte, hogy 2000-re 60 SS hadosztálynyi
katonakorú szuperember (több mint 1 millió szőke harcos)
áll majd a rendelkezésére.
Az SS szigorú faji kritériumokat állapított meg a
sorozásoknál, hogy csak a tiszta árja németek ölthessék
magukra a fekete egyenruhát. A faji jellemzőket a
koponyaméretek, a szemszínárnyalat és a hajminta
elemzése alapján állapították meg. A sorozáskor 1800-ig,
tisztek esetében 1750-ig visszamenőleg igazolni kellett a
családfa árja jellegét, nehogy zsidó vér szivároghasson be az
SS soraiba.
Az SS tagjait bátorították a házasságra, de a menyasszony
személyét a felettesekkel jóvá kellett hagyatni. Himmler az
SS-feleségekkel szemben is ugyanolyan követelményeket
állított fel, mint a sorozás alkalmával. Ha a menyasszony faji
jellemzőit az SS-bürokrácia kivizsgálta és megfelelőnek
találta, sor kerülhetett a házasságra, mely pogány oltár
előtt, sajátos misztikus rítusok szerint folyt le. Sem pap,
sem pásztor nem vehetett részt ezeken a ceremóniákon.
A német asszonyokat a világra hozott fiúgyermekek száma
alapján az "Anyasági Érdemérem" három különböző
fokozatával tüntették ki. Az Anyasági Kereszt díszesebb volt,
mint a legtöbb katonai rendjel.
Amikor az SS-családok gyermekáldása a várt szint alá
esett, sajátos programot dolgoztak ki a helyzet
megoldására. Legalizálták a bigámiát az SS tagjai részére.
Eleinte csak a Vaskereszt érdeméremmel kitüntetett
veteránoknak engedélyezték a második feleséget, később
minden háborús veteránra kiterjesztették ezt a lehetőséget.
A Hitlerjugend párjaként létrehozták a Német Lányok
Ligáját. A Ligához tartozó lányokat felkészítették arra, hogy
tökéletesen engedelmes feleségei legyenek az SS-
legényeknek. A pártában maradt lányokat arra bátorították,
hogy "szüljenek kisbabát a Führernek". Ezeket a lányokat
összehozták az SS tagjaival, majd különleges otthonokban
tölthették el terhességük hónapjait. Az otthonok kényelmes
életet és bőséges ellátást biztosítottak a kismamáknak a
csökkentett élelmiszeradagok idején is. A kisgyermeket
megszületésekor törvényesítették, és az anya asszonynevet
(Frau) kaphatott.
A fajtiszta-SS gyerekek iránti igényt azonban nem tudták
kielégíteni sem a házasságok támogatásával, sem a
bigámiával, sem a prostitúció legalizálásával. Ekkor történt,
hogy az SS elkezdett kelet felé tekintgetni. Az SS a
történelem legnagyobb szabású gyerekrablását tervelte ki.
Kelet-Európa fajilag nem kizárólag szláv jellegű volt, az
északi elem jelenléte számottevő volt. A germán és a szláv
népék közötti határok átjárhatósága következtében az
évszázadok során jelentős keveredés jött létre, és népi
németek is nagy számban éltek Kelet-Európa országaiban.
A kelet-európai családoktól részben fortéllyal, részben erő-
szakkal elvették gyermekeiket. Az északi típusú gyermekek
tízezreit küldték speciális németországi otthonokba, hogy SS
matrónák neveljék fel őket. A legtöbb esetben a szülők
sosem látták többet gyermekeiket. A születési okmányokat
megsemmisítették, és a gyermekekből német állampolgárok
lettek.

Kikből állt az SS?

Kikből is állt a világ jelentős részét hét éven át terror alatt
tartó SS? Kik jelentkeztek az SS kötelékébe? Mi volt ezeknek
az embereknek a közös jellemzője? A kérdések elemzése
során meglepő választ kapunk. A hideg, acélos tekintetű SS-
legények közönséges emberek voltak egy rendkívüli
időszakban. Adolf Eichmann tárgyalásán az egyik tanú
beszámol arról, hogy a tárgyalás során micsoda
megdöbbenést keltett benne az a felismerés, hogy a náci
tömeggyilkos "teljesen normális".
Szeretnénk elhinni, hogy az SS-legények szadista
bűnözők, brutális fenevadak voltak, más szóval olyan
emberek, akik képtelenek voltak elkülöníteni a jót és a
rosszat. Szinte sérti az emberi méltóságról alkotott
képünket, hogy ezek a férfiak teljes mértékben tisztában
voltak azzal, amit tettek. A valóság ezzel szemben az, hogy
az "emberiség elleni bűntettek" elkövetőinek csak 5-15
százaléka volt természettől fogva szadista. Többségük
teljesen normális volt, amikor jelentkezett az SS-be.
A 950 000 SS tag közül csak körülbelül 50 000 vett részt a
holocaustban. Közéjük tartoztak jogászok, operaénekesek,
teológusok, számos értelmiségi, vezető állású szakemberek,
jó családból származó gazdálkodók, sőt még egy protestáns
pásztor is. A háborús bűnök elkövetői túlnyomórészt
képzett, kiművelt koponyák voltak, nem pedig brutális,
kegyetlen vademberek. Az NBC televízió Holocaust című
filmje "Eric Dorf" személyében tökéletesen ábrázolta a
tipikus SS figuráját: a fiatal, munkanélküli ügyvéd pusztán
azért lépett be az SS-be, mert el akarta tartani a feleségét
és a gyermekét.
A dolog természetét még jobban megvilágítja egy
megtörtént eset. Konkoly Kálmán 1942 végén tért vissza az
orosz frontról szülővárosába, Budapestre. Elmesélte, hogy
szemtanúja volt Oroszországban annak a tragédiának,
amikor két német SS egyetlen nap leforgása alatt ötezer
zsidót géppuskázott bele egy tömegsírba. Később
összetalálkozott a két gyilkossal egy kocsmában.
Egyikük zongorázott, Beethoven Holdfény-szonátáját ját-
szotta, a másik sört ivott. Olyan furcsán emberinek, barátsá-
gosnak tűntek mindketten. Konkoly csatlakozott hozzájuk,
és elbeszélgetett velük. Kiderült, hogy mindketten
zenetanárok civilben. Mindazonáltal büszkék voltak arra,
amit akkor tettek - hittek abban, hogy jó szolgálatot tettek
az emberiségnek. Hittek abban, hogy az ártatlan,
fegyvertelen zsidók legyilkolása "tisztogató akció" volt.
Az SS tagjai közül sok olyan jóravaló parasztgyerek volt,
akik a válság évei alatt elveszítették bizalmukat a
mezőgazdaság jövőjében. Számukra, mint például az 1944
októberében Finnországban megölt Frank Waldemann
számára az SS-be való belépés egyfajta menekülés volt.
Rudolf Höss, az auschwitzi koncentrációs tábor
parancsnoka családközpontú ember volt, szerette a
feleségét és a gyermekeit. Akárcsak Konkoly géppuskásai, ő
is hitt a "tisztogatás" szükségességében. Az ilyen emberek
sokszor saját magukat sajnáltatták, mondván, hogy az
emberiség érdekében végzik áldozatos és nehéz feladatukat.
Amikor Rudolf Höss megszervezte és az auschwitzi halálgyár
gépezetébe beillesztette a gázkamrákban való kivégzéseket,
úgy nyilatkozott, hogy ez "megnyugtató hatással van rá",
mert így "megszűntek a lövöldözések okozta végtelen
vérfürdők".
Az SS vezetői - Hitlertől lefelé - meglehetősen furcsa
erkölcsiséget hirdettek. Nézetük szerint az SS tagjainak
minden tekintetben puritánnak kellett lenniük. Bár
kíméletlen keménységet követeltek meg beosztottaiktól,
minden cselekedetüknek - ideértve a megvetett zsidók
kínzását és meggyilkolását is - "nemes" indítékai kellett,
hogy legyenek. Erénynek számított, ha egy SS úgynevezett
"nemes" motívumból gyilkolt meg egy zsidót. Ha azonban
ugyanaz az ember szexuális, szadista vagy önös ösztönei
alapján tette ugyanazt, akkor tette büntetendő atrocitásnak
minősült. Előfordult, hogy ugyanazon tettekért egyeseket
halálra ítéltek, másokat kitüntettek! Himmler már 1935-ben
megtiltotta, hogy az SS tagjai önálló akciókba kezdjenek a
zsidók ellen - az SS-nek másnak kellett lennie mint az SA!
A furcsa erkölcsök a szexuális életre is kiterjedtek, Míg az
egyedülálló SS-férfiakat hajadonokkal való együttlétre
biztatták a népességnövelési program keretében, a
homoszexualitást halállal büntették. A homoszexualitás
halállal való megtorlását formálisan 1942-ben vezették be,
de ténylegesen már kezdettől fogva alkalmazták. A
homoszexuális SS-tagokat koncentrációs táborban letöltendő
börtönbüntetésre ítélték, ahol aztán rövidesen "menekülés
közben agyonlőtték" őket.
Himmler - akárcsak főnöke, Adolf Hitler - fiatalkorában
buzgó katolikus volt, és azt fontolgatta, hogy pap legyen.
Felnőttkorában azonban távol került Istentől és Sátán
szolgájává lett. Himmler arra késztette az SS tagjait, hogy
formálisan és nyilvánosan hagyják el az egyházat. Nem a
vallással szemben voltak kifogásai, még csak nem is a
Római Katolikus Egyházzal: ő magát Istent gyűlölte.
Dieter Wisliceny SS-tiszt megfogalmazása szerint az SS
"egy újfajta vallási szekta volt, sajátos szertartásokkal és
szokásokkal". Az SS vezetői hittek egy felsőbb lényben,
akire gyakran hivatkoztak beszédeikben és esküjeikben. Az
SS-eskü utolsó mondatában hűséget fogadtak Adolf
Hitlernek mindhalálig "... So wahr mir Gott helfe" (Isten
engem úgy segéljen). De ez az eskü nem a keresztények
Istenéhez szólt. Az SS istenképe az ateizmus, a teozófia és a
pogány deizmus furcsa keveréke volt.
Minden alkalmat megragadtak arra, hogy pellengérre
állítsák az SS azon tagjait, akik nem voltak hajlandók
elhagyni egyházukat. Azt az SS-t, aki ragaszkodott
katolikus, evangélikus vagy más protestáns felekezetéhez,
nem léptették elő, amíg megtartotta egyháztagságát. Az SS
gyakorlótáboraiban a felsorakoztatott legénység közül
rendszeresen kiléptették azokat, akik még nem hagyták el
egyházukat, és megalázó gyakorlatokat végeztettek velük.
Az SS tagok házasságkötésével kapcsolatban is olyan
szabályok voltak életben, amelyek kizárták, hogy a
szertartáson az egyházak képviselői részt vegyenek.
Mindazonáltal Himmler egyházellenes politikája nem volt
teljes mértékben sikeres. Így például az Allgemeine-SS
tagjainak kétharmada sosem hagyta ott felekezetét. A
Waffen-SS esetében 47 százalék, a halálfejes brigádok közül
31 százalék tartotta meg egyháztagságát. A bajorországi
Berchtesgaden falu papja elmondta, hogy Hitler közeli
főhadiszállásáról, a "Sasfészekből" többen is rendszeresen
eljártak a vasárnapi misére, többek között Rochus Misch
(Hitler telefonközpontosa), Sepp Dietrich (az SS-
Leibstandarte Adolf Hitler parancsnoka) és Eva Braun, Hitler
későbbi felesége.
Az SS-nél nem működhettek tábori lelkészek sem. A
tilalom ellenére a háború vége felé a Wehrmacht
alkalmazásában álló katolikus papok miséket tartottak a
fronton harcoló Waffen-SS részére is. A harcok során állandó
életveszélyben álló katonáknak fontosabb volt saját lelkük
üdvössége, mint Himmler sajátos istenképéhez való
ragaszkodás. Így ismét bebizonyosodott annak a régi
mondásnak az igazsága, hogy "a lövészárkokban nincsenek
ateisták".
A Waffen-SS csapatai a második világháború
legkeményebb harcosai közé számítottak. Úgy tűnt, hogy az
SS-legénység még a nagy túlerőben lévő ellenséggel
szemben sem ismer félelmet. Gyakran valóban az utolsó
emberükig harcoltak. A legkeményebb oroszországi csaták
közepette az egyik SS-parancsnok összehivatta az embereit
és megdöbbenve kellett tudomásul vennie, hogy a 2000
főből csak negyvenen-ötvenen maradtak meg, pedig a csata
csak néhány napja kezdődött. A Waffen-SS egységek
vesztesége általában 45-70 százalékos volt.
Bár valóban nagyon bátrak voltak, hiba lenne azt gondolni
róluk, hogy csupa nemes tulajdonsággal rendelkező,
hazájáért szívvel-lélekkel harcoló katonából állt a Waffen-
SS, mint azt veteránjaik állítják. A koncentrációs táborok
legénysége jórészt a Waffen-SS tagjaiból került ki. Az SS
bűnöket követett el általában az emberiség ellen és
konkrétan Isten választott népe ellen.
Az SS tagjait arra tanították, hogy örökös háborúban
állnak a zsidósággal. A teozofikus orientáltságú SS-doktrínák
az ötödik alapfajt (homo sapiens) a korábbi alapfajok
maradéka (így a zsidók és a cigányok) ellen uszította. A
doktrína része volt a reinkarnáció és az evolúció tana is. A
doktrína szerint az SS tagjai, mint kiválasztott harcosok, a
reinkarnáció által folyamatosan újonnan születnek, hogy
ismételten felvegyék a harcot a "gonosz erők" ellen
általában és konkrétan a zsidóság ellen. A homo sapiens
szuperemberré válásának küszöbén a kiválasztott harcosok
lecsapnak a zsidóságra és ezzel a faji tudat gigantikus lépést
tesz előre. Érdemes összehasonlítani az SS tanítását a New
Age-mozgalom általános tanításaival és az ő szuperem-
berük, a homo noeticus eljövetelével kapcsolatos tételekkel.
Az SS őrült álmainak a Harmadik Birodalom bukása vetett
véget. A háború végén az SS tagjai eldobták
egyenruhájukat, hogy így meneküljenek meg az
igazságszolgáltatástól.
Himmler halálának híre futótűzként terjedt el a még
harcoló SS egységek között. Az a tény, hogy nagy
tiszteletben álló vezetőjük a menekülés mellett döntött,
alapjaiban rázta meg az SS szervezetét. 1945 májusában
pogány szertartásra gyűlt össze egy tucatnyi SS-tiszt
Bajorország egyik erdejében. Megerősítették SS-
véresküjüket, megátkozták Himmlert gyávasága miatt, majd
maguk is öngyilkosságot követtek el. Az SS története ezzel
gyakorlatilag véget ért.

8. FEJEZET

Amikor a világ közömbös maradt

Berlin Wannsee elnevezésű külvárosának egy villája 1942.

január 20-án végzetes konferencia színhelye volt. Reinhard
Heydrich SS-tábornok elnöklete alatt a kulcsfontosságú kor-
mányszervek - a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium,
az Igazságügyi Minisztérium, a Gestapo, a Birodalmi
Kancellária, a Négyéves Gazdasági Terv Hivatala és a Keleti
Megszállt Területek Közigazgatásának Hivatala - nevében a
legfelső vezetés alatti szint képviseltette magát. A
konferencia jegyzőkönyvét egy korábban ismeretlen SS-
tisztviselő, Adolf Eichmann vezette. "A zsidókérdés végső
megoldása szempontjából rendkívüli jelentőséggel bíró
gyakorlati tapasztalatok birtokába kerültünk" - vezette fel a
témát Heydrich.
Hitler halálgépezetének funkcionáriusai így értesültek a
világ zsidóságának teljes kiirtására vonatkozó döntésről,
melyet Poncius Pilátus döntésével azonos jelentőségűnek
mondtak.
A tapasztalatokat, melyekre Heydrich bevezetőjében utalt,
a keleti frontra vezényelt 3000 gondosan kiválogatott SS
révén szerezték. A négy akciócsoportra (Einsatsgruppen)
felosztott SS-legények szisztematikusan irtották Oroszország
és a Szovjetuniótól elfoglalt más területek zsidó lakosságát.
A Wannsee Konferencia idejében a szovjet határtól keletre
eső meghódított területeken rekedt zsidó lakosság 90
százalékát kiirtották. A gyilkosságok nagy részét az SS-
akciócsoportok kivégzőosztagai követték el.
A holocaust azonban nem a Wannsee Konferenciával, de
nem is az orosz zsidók legyilkolásával kezdődött el. A
holocaust tényleges kezdete 1938 volt, amely év
fordulópontot jelentett a német zsidók életében.
Joachim von Ribbentrop náci külügyminiszter szerint is
1938-ban állt be döntő fordulat a nácik és zsidó áldozataik
kapcsolatában. A német külképviseletnek küldött 1939.
januári körtáviratában leszögezte: "Nem véletlen, hogy 1938
lényeges előrelépést jelentett a zsidókérdés megoldásában".
Vajon tudott-e a világ arról, hogy mi készül Európa
zsidósága ellen? Voltak előjelei Hitler gyilkos szándékainak?
Mit tettek a világ nemzetei a helyzet megoldására? Ezek a
kérdések válaszért kiáltanak. A szomorú igazság az, hogy a
világ nemzetei között kevés volt a "jó szamaritánus" a
holocaust hét éve alatt. A világ nagy része - a bibliai
történet farizeusaihoz hasonlóan - közömbösen szemlélte a
zsidók üldöztetését.
1938-ban Németország zsidósága már ötödik éve
szenvedett a nácik egyre fokozódó nyomása alatt. Az 1935-
ös nürnbergi törvények hivatalosan is szentesítették a nácik
előítéleteit. 1938-ban Roosevelt amerikai elnök javaslatára
32 ország képviseletében kétszáz delegátus, megfigyelő és
újságíró gyűlt össze Evianban, a Genfi tó francia oldalán
fekvő kisvárosban, a német zsidók ügyének
megtárgyalására.
A konferencia július 6-tól 14-ig tartott. Csehszlovákia és a
Szovjetunió képviselői távolmaradtak és Mussolini fasiszta
Olaszországa sem küldött delegátust. Lengyelország,
Magyarország és Románia csak megfigyelőket küldtek,
pusztán arra voltak kíváncsiak, hogyan szabadulhatnának
meg saját zsidó polgáraiktól. Németország nem küldött
hivatalos delegációt, de nagylelkűen engedélyezte, hogy
Németország és Ausztria zsidó közösségei képviseltessék
magukat. Palesztinából Golda Meir asszony, a későbbi Izrael
miniszterelnöke jött el.
A konferencia eljárásrendje kezdettől fogva részrehajló
volt. A világszerte hétmillió zsidót képviselő Zsidó
Világbizottság (World Jewish Committee) csak öt percet
kapott szólásra. A németországi és ausztriai zsidó
küldötteket pedig - megfigyelői státuszukra hivatkozva -
egyáltalán nem engedték a mikrofonhoz, csak írásbeli
megjegyzéseket nyújthattak be.
A 32 szuverén ország képviselői egymás után emelkedtek
szólásra. Mindegyikük sajnálkozását fejezte ki a német
zsidóság helyzete miatt, de segítséget nem tudtak
felajánlani: "...talán valamelyik másik ország...". Egyedül a
Dominikai Köztársaság ajánlotta fel bevándorlási kvótájának
emelését, ugyanis a karibi szigetországban nagy szükség
volt mezőgazdasági vállalkozókra. A konferencia harmadik
napján már mindenki előtt világos volt a helyzet. 1938.
július 8-án a New York Herald Tribune ezzel a vastag
szalagcímmel jelent meg:, "A HATALMAK BECSAPJÁK AZ
AJTÓT A NÉMET ZSIDÓK ELŐTT".
A konferencia legcinikusabb megállapítása az utolsó
napon, július 14-én hangzott el. Hogy ne mutatkozzanak
túlságosan keménynek, a delegációk úgy fogalmaztak, hogy
bátorítják ugyan az emigrációt, de "... a befogadó országok
semmilyen kötelezettséget nem vállalnak az emigráció
anyagi támogatására". Mivel Hitler kormánya nem
engedélyezte az emigráló zsidóknak, hogy személyes
vagyontárgyaikat, illetve 5 dollárnál nagyobb összegű
készpénzüket magukkal vigyék, a fenti kijelentés egyet
jelentett a kivándorlás ellehetetlenítésével. Ettől az
időponttól fogva a Németországból sikeresen elmenekülő
zsidók száma rendkívül megcsappant. Egyébként az 1933 és
1938 között az Egyesült Államokba menekült német zsidók
száma sem haladta meg egyetlen haláltábor gázkamráinak
két napi "teljesítményét".
A nácik kárörvendően fogadták az eviani konferencia ered-
ményeit. A Reichswart című náci újság a következő címet
hozta le a konferencia nyomán: "ELADÓ ZSIDÓK - KINEK
KELLENEK? SENKINEK.". A Gestapo újságja, a Schwarzkorps
büszkén hirdette: "Semmi nem gátolhat meg bennünket
abban, hogy a zsidókérdést véglegesen megoldjuk". Maga
Hitler korábbi kijelentéseivel összhangban így nyilatkozott a
dél-afrikai védelmi miniszternek: "A zsidókérdést a
közeljövőben meg fogjuk oldani... a zsidók el fognak tűnni".
A holocaust kezdetét az eviani konferenciától számítjuk. A
világ országai gyakorlatilag lezárták határaikat a zsidók
előtt, ezzel mintegy jelezték Hitlernek, hogy szabad kezet
kapott a zsidók likvidálásának megkezdésére. Az
elkövetkező hónapokban szorulni kezdett a németországi
zsidók nyakára tekert kötél.
1938. augusztus 17-én kiadták az úgynevezett "Globke
rendeletet", mely megfosztotta őket nevüktől. A rendelet
értelmében a zsidó férfiak kötelesek voltak keresztnévként
felvenni az "Israel" nevet, a zsidó nők pedig a "Sára" nevet.
A svájci kormány, talán Németországgal való hosszú
határa miatt való aggodalmában, azzal a tiszteletteljes
javaslattal állt elő, hogy a német kormány megkülönböztető
jellel lássa el a német zsidók útlevelét. A németek engedtek
a kérésnek, és egy nagy vörös színű "J" betűt nyomtak
minden zsidó állampolgáruk úti okmányába. Így aztán
könnyűszerrel el lehetett különíteni a turistáktól a
kivándorlással próbálkozó zsidókat, akiket azon nyomban
visszafordítottak.
A dél-amerikai országok, ahol jelentős létszámban éltek
nácikkal szimpatizáló németek, kíméletlenül lezárták
határaikat a zsidók előtt. Olyan zsidóellenes bevándorlási
törvényeket hoztak, amelyek Josef Goebbels
propagandaminiszternek is becsületére válhattak volna.
A világ hozzáállását a francia kormány 1938 októberében
a német külügyminiszterhez küldött üzenete fejezi ki a
legjobban: "Egyetlen állam sem vitatja a német kormány
azon jogát, hogy saját belátása szerinti intézkedéseket
hozzon az állampolgárait érintő ügyekben". Más szavakkal:
tegyetek, amit akartok, mi nem szólunk bele.

Kristallnacht
Robert G. L. Waite történész "megdöbbentő kronológiai
egybeesésnek" nevezte, hogy az első nagyszabású,
szervezett zsidóüldözésre 1938, november 9-10-én, Luther
Márton születésének évfordulóján került sor. Kristallnacht -
kristályéj - néven vonult be a történelembe ez a nap, mert
utána hegyekben állt az utcán a zsinagógák, zsidó üzletek és
otthonok összetört ablakaiból származó üvegcserép. A náci
bandák "spontán" randalírozását a Gestapo és Goebbels
Propagandaminisztériuma irányította a háttérből.
A Kristallnachthoz egy 17 éves párizsi zsidó fiú által
elkövetett merénylet szolgáltatta az ürügyet. Herschell
Grynspanban gyilkos indulatokat keltett szülei sorsa, akiket
több ezer Németországban élő lengyel zsidó társukkal együtt
kiutasítottak a Harmadik Birodalomból. A deportálandókra
szuronyt szegeztek és így kényszerítették őket a határon
túlra, annak ellenére, hogy a lengyel kormány nem
engedélyezte az országba való belépésüket. A 17 000 ember
ideiglenes táborban volt kénytelen élni a két országhatár
közötti senkiföldjén, a megfelelő minimális ellátás nélkül.
A fiatal Grynspan érzelmi felindulásában pisztolyt vásárolt,
felkereste Németország párizsi nagykövetségét, és azt
mondta, hogy a nagykövettel akar beszélni. A harmadik
titkárhoz irányították, aki bevezette irodájába. Grynspan ott
előkapta fegyverét és az egész tárat belelőtte a harmadik
titkárba. Az eset kapóra jött Goebbelsnek, aki már jó ideje
vadászott egy hasonló botrányra, amivel fel lehet
korbácsolni a közvélemény haragját. Az újságok világméretű
zsidó összeesküvést emlegettek, amely Grynspant csak
eszközül használta.
A rendőrség tétlenül figyelte, hogyan randalíroznak az
utcákon az SA barnaingesei. Harminchat zsidót gyilkoltak
meg azon az éjszakán és sok zsinagógát porig égettek.
Zsidók ezreit tartóztatták le és küldték koncentrációs
táborba: 10 911-et a München melletti Dachauba, 9845-öt
Buchenwaldba és 9000-et Sachsenhausenbe. A világ
reakciója mérsékelt felháborodásban merült ki.
A Kristallnacht után két hónappal Adolf Hitler közölte
Chvalkovsky csehszlovák külügyminiszterrel: "EI fogjuk
pusztítani a zsidóságot... elérkezett a leszámolás ideje!".
Kilenc nappal később, 1939. január 30-án hatalomra
kerülésének hatodik évfordulója alkalmából mondott
beszédében Hitler kijelentette: "Egy Új Világban az európai
zsidóság meg fog semmisülni". Az elkövetkező években
Hitler kis híján be is váltotta fenyegetését!

9. FEJEZET

A végső megoldás

"Tudom, mi lesz a sorsom. Egyszer a nevem valami

szörnyűség emlékéhez fog kapcsolódni."
Friedrich Nietzsche próféciája (1889. Hitler születési éve)
A holocaust olyan szörnyűség volt, hogy Sir Winston
Churchill úgy beszélt róla, mint olyan bűntényről, amire
nincs is megfelelő név. Olyan döbbenetes mértékű bűntény
volt, hogy emberi nyelv nem is képes azt leírni. Egy háború
ürügyén Hitler valójában a zsidók kiirtásához fogott hozzá,
először Európában, azután az egész világon, és ez majdnem
sikerült is neki!
A holocaust 1938 júliusában kezdődött a franciaországi
Evianban tartott konferenciát követően, és az első
szervezett antiszemita pogrom ugyanebben az évben,
novemberben zajlott le. 1939 januárjára Hitler már arról volt
híres, hogy tudatta a világgal, a németországi zsidókra
pusztulás vár - de ezt senki sem hitte el neki, azok a
szerencsétlen sorsú zsidók sem, akik náci üldözés alatt éltek
Németországban.
Az európai zsidók kiirtását és Hitler programjának további
részeit nem lehetett volna megvalósítani á totális háború
okozta káosz nélkül, ezért Hitler 1939. április 3-án parancsot
adott Wilhelm Keitel tábornoknak (a német hadsereg
vezérkari főnökének), hogy készüljön fel a "fehér
hadműveletre", a szomszédos Lengyelország lerohanására.
Lengyelország katonai megtámadása Moszkva
beleegyezése nélkül Hitler számára az öngyilkosságot
jelentette volna. Az oroszok Lengyelország területének egy
részét már régóta orosz földnek tekintették, és meglehetős
gyanakvással figyelték a robbanékony természetű kis
osztrák káplárt, aki az újra felfegyverzett Németországot
vezette. A német hadsereg már régóta fenyegetést jelentett
Oroszország számára, és Adolf Hitler bolsevikellenes
kijelentései egyáltalán nem csökkentették az oroszok
félelmeit.
A "szovjet medve" semlegesítése céljából Hitler utasította
a német külügyminisztériumot, hogy kezdjen tárgyalásokat
Moszkvával Lengyelország és a balti államok sorsáról. 1939.
május 30-án a moszkvai német nagykövet már
tárgyalásokat folytatott orosz partnerével. 1939. augusztus
23-án von Ribbentrop német külügyminiszter Moszkvába
érkezett, hogy aláírja a szerződést Sztálinnal. A náci párt
sok tagja a Berlin-Moszkva szerződést árulásnak tartotta, és
úgy látták, hogy Hitler feladta korábbi bolsevikellenes
pozícióját. Hitler azonban később azt mondta, hogy a párt
nem értette meg a szerződés aláírása mögött húzódó
szándékot, ami szavai szerint "egy szerződés volt a
Sátánnal, hogy elűzzék az ördögöt". (Ez Hitler egyik kedvenc
kifejezése volt).
A Berlin-Moszkva szerződés titkos záradékaiban
Lengyelországot és a balti államokat orosz és német
befolyási övezetekre osztották fel. Németországnak jutott
Litvánia és Lengyelország nagyobbik része (főleg a déli,
nyugati és keleti területek), Oroszország pedig Lettországot,
Észtországot, Finnországot és Lengyelországnak a szovjet
határ melletti keleti területét kapta (amelyet az oroszok a
történelem során országuk szerves részének tekintettek, és
az első világháború előtt részben hozzájuk is tartozott).
A "fehér hadművelet" egy héttel a szerződés aláírása után
kezdődött: Hitler páncélosai 1939. szeptember 1-jén, reggel
6 óra 30 perckor átlépték a lengyel-német határt és ezzel
elindult a hadművelet, amelyet a II. világháború kezdetének
tekintenek. Guderian tábornok villámháborús taktikája előtt
a döbbent lengyel sereg darabokra hullott: a német
páncélosokkal és Stuka bombázókkal szemben múlt
századbeli Iovashadsereg harcolt. A lengyel hadsereg bátran
és jól küzdött, de a németek túlereje túl nagynak bizonyult
számukra. Varsó ugyan minden nehézség ellenére makacsul
kitartott szeptember 27-ig, de az ország legnagyobb részét a
németek a támadás megkezdése után hamarosan
megszállták.
Az oroszok 1939. szeptember 17-én léptek, bevonultak,
hogy megszállják Lengyelország keleti területét.
A "zsidókérdés végleges megoldásának" elkezdésére
vonatkozó hivatalos döntés időpontját néhány történész
tévesen 1941-re vagy 1940-re helyezte. Reinhard Heydrich
tábornok 1939. szeptember 21-én, még Varsó bevétele előtt
kiadott utasítása azt mutatja, hogy akkor már létezett egy
részletes terv a zsidók megölésére. Az utasítás, amelynek
címe "A zsidókérdés a megszállt területeken" körvonalazta a
zsidók megsemmisítésére vonatkozó tervet, amely most már
nem pusztán egy komikus kis politikus valóságtól
elrugaszkodott elképzeléseinek vitriolos és bombasztikus
megfogalmazása volt, hanem egy erős és gonosz szándékú
kormányzat hivatalos politikája.
Hitler kezdettől fogva Lengyelország brutális elintézését
tervezte. 1939. augusztus 22-én találkozott a Wehrmacht
főparancsnokaival, és kidülledt szemekkel, és egyre élesebb
hangon ordította a sátáni szavakat "... zárják ki a szívükből
a sajnálatot... brutálisan kell cselekedni!"
 Lengyelország lerohanásával együtt megérkezett az első
náci halálosztag: az SS rohamosztagai, amelyek az RSHA
parancsnokának, Reinhard Heydrichnek a kezdeményezésére
jöttek létre. A rohamosztagok tulajdonképpen a katonai
ütőerőt képviselték az SS titkosrendőrségen belül, és először
Ausztria megszállásakor használták őket a náciellenes erők
elfojtására. Csehszlovákia elfoglalásakor a rohamosztagokat
olyan gyárak és egyéb gazdasági létesítmények elfoglalására
és biztosítására használták, amelyek később fontosnak
bizonyultak a német háborús gazdaság és az SS
támogatásában. Lengyelországban azonban a
rohamosztagok tevékenysége kibővült: szervezett, nagybani
gyilkosságba kezdtek.
A német hadsereghez lazán kapcsolódó rohamosztagok
követték a Wehrmacht csapatainak előrenyomulását
Lengyelországban.
Szinte azonnal hozzáfogtak egy gyilkolási kampányhoz,
amelynek célja a lengyel társadalom lefejezése volt. A
rohamosztagosok ezrével lőtték le a polgári és katonai
vezetőket, gyártulajdonosokat, papokat, értelmiségieket és
mindenkit, akiről csak feltételezni lehetett, hogy az
ellenállási mozgalom magját képezheti. Elkezdték a zsidók
elleni szisztematikus atrocitásokat is.
Az SS tevékenysége megdöbbentette és felháborította a
Wehrmacht tábornokait, és azonnal tiltakoztak a
legmagasabb szinten. Lehetséges, hogy a tábornokok
valóban kifejezték erkölcsi felháborodásukat, a
feljebbvalóikkal szemben azonban különös módon más
taktikát választottak hivatalos álláspontjuk
megfogalmazására. Azzal a panasszal éltek ugyanis, hogy az
SS rohamosztagok önálló tevékenysége rombolóan hat a
katonai uralom fenntartására egy olyan területen, amely
elsősorban még mindig harcászati terület. Az SS
halálosztagok névlegesen ugyan a Wehrmacht alá tartoztak
adminisztrációs és gazdasági tekintetben, de utasításaikat
inkább Heydrichtől, és nem a hadsereg parancsnokaitól
kapták.
 Oroszország megtámadása
A Moszkva-Berlin tengelyt nem hosszú távra tervezték.
Miután Hitler biztosította pozícióit Lengyelországban és
Litvániában, még keletebbre fordította figyelmét, a
Szovjetunió hatalmas területeire, és Ukrajna gazdag
termőföldje felé. Bár több orosz kém is, köztük a híres
Richard Sorge Japánban, ismételten figyelmeztette Sztálint,
hogy a németek árulásra készülnek, a Szovjetuniót teljesen
váratlanul érte 1941. június 22-e, amikor a német fegyveres
egységek átgördültek a határon. A motorizált német
hadsereg keresztülhatolt a szovjet védelmi vonalakon, és
elfoglalta Lettországot, Észtországot, Kelet-Lengyelországot,
Ukrajnát és egy a Balti-tengertől a Krímig terjedő nagy
területet a Szovjetunióból.
Szorosan a páncélos csapatok nyomában 3000 főnyi SS le-
génység érkezett, négy 500-950 főnyi rohamosztagba be-
osztva. Az "A" rohamosztag az Északi Hadseregcsoport
előrenyomulását követte a balti országokba és
Oroszországba Leningrád irányában; a Központi
Hadseregcsoportot a "B" rohamosztag követte a balti
országok és Ukrajna közti területre való bevonulásban; a "C"
rohamosztag a Déli Hadseregcsoport számára kijelölt terület
északi részén tevékenykedett, a "D" rohamosztag pedig a
Déli Hadseregcsoportot követte a Kaukázusba, Besszarábia
déli területeire és a Krímbe.
A rohamosztagok lengyelországi gonosz és bestiális
viselkedése csak halvány árnyéka volt annak, amit
Oroszországban tettek. Öt nappal a támadás megkezdése
után az SS kommandók megkezdték az öldöklést; 1941.
június 27-én Bialystokban 2000 zsidót mészároltak le,
három nappal később Lvovban pedig újabb 7000-et. A
rohamosztagok kivégzőegységei összesen 600 000 embert
öltek meg 1941--42-ben.
A rohamosztagokba az SS és a rendőrség minden
területéről kerültek emberek: 3,5 százalék az SD-ből, 4,1
százalék a Kripoból, 9 százalék a Gestapóból, 13,4 százalék
a városi rendőrségekből, 8,8 százalék a külföldi rendőri
segédegységekből, és 34 százalék a Waffen SS-ből. A
polgári élet minden területéről érkeztek, de legtöbben
mezőgazdasági dolgozók, iparosok és értelmiségiek voltak.
Minden egyes rohamosztag körülbelül 500-950 emberből
állt és 100-150 fős kommandókra, és 30-40 fős szakaszokra
volt beosztva. Ezek az egységek kizárólag a zsidók kiirtása
céljából mentek Oroszországba!
A rohamosztagosok 1941 áprilisában kezdtek összegyűlni,
két hónappal Oroszország megtámadása előtt. A támadási
parancsot 1940 decemberében adták ki, de Heydrich úgy
gondolta, hogy bölcsebb lenne a zsidók kiirtására vonatkozó
terveket csak fokozatosan megismertetni az SS
önkéntesekkel. Áprilisban Heydrich csak annyit tudott
mondani az RSHA osztályvezetőinek, hogy szüksége van
önkéntesekre "egy igen nehéz feladat végrehajtására
Oroszországban". Májusban Heydrich kijelölt 120 SS
vezetőt, hogy a Wittenberg közelében levő Elba-parti Pretsch
határrendőrségi iskolában tanuljanak. Néhány hét múlva
már mind a 3000 rohamosztagos képzésen vett részt a
szászországi Pretschben és Dubenben.
Az SS csapatoknak fajgyűlöletet és megsemmisítési
módszereket tanítottak. Az RSHA kiképzői fokozatosan
növelték óráik kegyetlenségét; és a tanfolyam végén már
alig palástoltan népirtásról beszéltek. Az SS embereit arra
biztatták, hogy "különösen kemények" legyenek, akik hamar
érzéketlenné is váltak az általuk okozott szenvedésekre. Az
SS Oroszországba küldött emberei közül azonban csak
kevesen értették meg teljesen, hogy az általuk
végrehajtatott "nehéz feladat" mit is jelent, amíg az öldöklés
valójában el nem kezdődött. Néhányan ugyan visszaléptek,
és felmentésüket kérték (ami megkérdőjelezi az SS
tagjainak azt a védekezését, hogy engedelmeskedniük
kellett a parancsoknak, vagy őket is megölték volna), de a
döntő többség folytatta a gyilkolást. A fajgyűlölet sátáni
evangéliumát már több mint egy évtizede hangosan
hirdették Németországban, mindez évszázados
hagyományokra épült: el is érték vele a kívánt hatást! Az SS
gyilkosok nem bűnözőknek és gyilkosoknak látták magukat,
hanem olyan embereknek, akik egy nagyon nehéz - és
hálátlan - feladatot hajtanak végre "az emberiség
előrehaladásának" érdekében. Néhányan állítólag még
sajnálták is áldozataikat, bár ez a sajnálat nem akadályozta
meg őket abban, hogy meghúzzák a ravaszt! A roham-
osztagosok számára ez a véres munka alig jelentett többet,
mint férgek és kártevők elpusztítását, egyszerű tisztogatást;
a zsidók nem számítottak embernek az SS gyilkosainak
gondolkodása szerint.
A rohamosztagok vezetői felismerték, hogy csak
rajtaütések és félrevezetések segítségével végezhetik el
gyilkos munkájukat. Ha az öldöklés már nagy méretekben
elkezdődött, a hír el fog jutni a zsidó közösségekhez, és a
kiszemelt áldozatok elmenekülnek. Ezért a rohamosztagosok
szorosan a Wehrmacht csapatainak nyomában haladtak,
hogy rajtaütésszerűen dolgozhassanak, azt remélve, hogy a
frontvonal körül kialakuló kavarodás megkönnyíti a zsidók
befogását és megölését. A frontvonal csapatai mögött
egykét nap múlva általában már ott voltak a
rohamosztagok, hogy elkezdjék a gyilkolást, még mielőtt a
katonai egységek teljesen biztosították volna a területet az
orosz hátvédegységekkel szemben. Sok helyen ezek a halál-
osztagok már a katonai egységekkel együtt bevonultak a vá-
rosokba. Kijevben, Kovnoban és Rigában a rohamosztagok a
katonai csapatokkal egyszerre érkeztek a városba, és segíte-
niük is kellett abban, hogy a várost megtisztítsák az orosz
ellenállóktól.
A Szovjetunió és a szomszédos balti államok területén élő
zsidóknak már évszázadok óta tartó antiszemitizmust kellett
elviselniük, bár ennek erőssége Sztálin uralma alatt némileg
csökkent. A szovjet társadalom teljesen zárt volt, és a hírek
áramlását államilag irányították. Az oroszországi zsidók
ezért nem tudtak semmit a nácikról, és túl keveset tudtak az
új német kormány természetéről is. A német parancsnokok
meg is jegyezték, hogy "az ukrajnai zsidók meglepően
tudatlanok voltak a velük kapcsolatos szándékaink felől". A
zsidók először más ukránokkal együtt úgy fogadták a német
csapatokat, mint felszabadítókat az orosz uralom alól. Az
illúzió azonban nem tartott sokáig, az SS kivégzőosztagok
géppisztolyai hamar szétoszlatták.
A rohamosztagok átgondolt hatékonysággal dolgoztak,
azokat a városokat vették célba, ahol az oroszországi
zsidóságnak összesen több mint 90 százaléka élt. A cárok
ideje alatt évszázadok óta tartó üldözések természetszerűleg
azt eredményezték, hogy a zsidó közösségek egy helyre
csoportosultak, hogy védekezni tudjanak. Amellett, hogy
megvolt ez a természetes tendencia zsidó szigetek
kialakulására a kereszténység tengerében, a törvények is
arra kényszerítették a zsidókat, hogy néhány nagy, zárt
közösségbe tömörüljenek össze. A múlt században a cári
kormány politikája az volt, hogy korlátozza azokat a
területeket, ahol a zsidók legálisan élhettek: a számukra
engedélyezett terület pontosan azokat a területeket fedte le,
amelyeket a németek 1941-ben elfoglaltak.
A rohamosztagok gyilkosai semmilyen cseltől és fogástól
sem riadtak vissza annak érdekében, hogy végrehajtsák
sötét céljaikat, és minél több embert ölhessenek meg,
bármilyen kegyetlenség is volt az. Válogatás nélkül, és
könyörtelenül végeztek ki férfiakat, nőket és gyermekeket.
Az SS 3000 embere olyan ártatlan embereket gyilkolt le,
akiknek sem fegyverük nem volt az ellenállásra, sem
lehetőségük a menekülésre. A kegyetlenség és a bestialitás
minden formája megengedhetőnek számított, a gazság nem
lehetett elég égbekiáltó ahhoz, hogy a gondosan
megszervezett halálgyár működését megállítsa. 1941-42
telén, hat hónappal azután, hogy a németek megérkeztek
Oroszországba, már majdnem félmillió zsidó halott volt: 250
000-et az "A", 45 000-et a "B", 95 000-et a "C", 92 000-et
pedig a "D" rohamosztag ölt meg. Észtországot 1941 végén
hivatalosan is "zsidómentes"-nek nyilvánított
Az oroszországi hadműveletek első napjaiban a zsidó
lakosságot viszonylag könnyen rá lehetett venni, hogy
együtt, tömegesen adja fel magát. Az ezen a területen élő
zsidók már hozzászoktak a deportálási és áttelepítési
akciókhoz, ezért egyszerűen csak bosszúsak voltak, amikor
a németek hirdetményeket helyeztek el, amelyeken arra
szólították fel őket, hogy jelentkezzenek egy központi helyen
nyilvántartásba vétel céljából. Arra számítottak, hogy
internálótáborba kerülnek, hogy azután áttelepítsék őket az
elfoglalt szovjet területeken belül egy másik, számukra
kijelölt helyre. Kijevben az SS eredetileg arra számított,
hogy csak 5000 zsidó fog jelentkezni az áttelepítési
felhívásra, de végül több mint 30 000en jelentek meg! A
"deportálás" neve alatt történő félrevezetés elérte a célját.
Kijevben a zsidók megsemmisítése egyetlen, több napig
tartó akció során történt, amely azóta "Babíj Jar-i
mészárlás" néven vonult be a történelembe.
Az akciók ugyan különbözőek voltak a különböző
területeken, de legtöbbször azonos mintát követtek.
Hatalmas gödröket ástak, és a munkát gyakran azokkal a
zsidókkal végeztették, akik az első áldozatok lettek. Az
áldozatokat 50, 100 vagy 200 fős csoportokban vezették a
gödrökhöz. Egyes csoportokban férfiak voltak csak,
másokban pedig nők és gyerekek. A foglyokat meztelenre
vetkőztették, és a ruháikat és egyéb dolgaikat le kellett
tenniük egy halomban a gödörtől nem messze. Ezután a
kivégzőhelyre vezették őket, miközben a többiek az SS őrök
felügyelete alatt csoportosulva várták, hogy ők kerüljenek
sorra. Az áldozatokat egy sorba állították a gödör szélén,
háttal a kivégzőknek. A gépfegyveresek tűzet nyitottak, és
az első sorozattal a legtöbb zsidót megölték. A többiek
ezután a gödörhöz mentek, és pisztolylövésekkel végeztek a
túlélőkkel. Azt a néhány áldozatot, aki túlélte a lövéseket, a
gödör betemetésekor élve temették el.
A Németek Babij Jar-nál több mint 30 000 zsidót öltek
meg néhány nap alatt, és a halálos jeleneteket
megismételték mindenfelé a megszállt keleti területeken. A
rohamosztagosok által megöltek száma 1942 végére elérte a
600 000-et. Az SS által a második világháború során megölt
6 000 000 zsidó közül több mint 2 000 000-t közvetlenül a
rohamosztagosok öltek meg.
 A gázosítás elkezdődik
Az SS technokratái számára hamarosan nyilvánvalóvá lett,
hogy a fegyveres egységek nem elég hatékony eszközök a
zsidók elpusztítására, mivel a lövések sok időt vettek
igénybe, és sokba kerültek. Pszichológiai tényezők is
szükségessé tették a változást: az SS embereiben a
fegyveres kivégzések viszolygást keltettek. A
rohamosztagokban a fegyelem odáig süllyedt, hogy néhány
SS vezető már lázadástól tartott. Heinrich Himmler
személyes látogatást tett keleten, hogy erőt öntsön a
lelkesedésüket vesztett kivégzőosztagokba. Látogatása alatt
Himmler végignézte 200 zsidó kivégzését Minszk közelében.
Miután a zsidókat gépfegyverrel lelőtték, odament a
gödörhöz, és figyelte, amint a csapat vezetői megadják a
kegyelemdöfést a még életben lévőknek. Himmler
megpróbált közömbösen viselkedni, amint a lövések
folytatódtak, de egy agyvelődarab és némi vér fröccsent az
egyenruhájára. Karl Wolff kapitány, Himmler szárnysegédje
kellett, hogy elkapja főnökét, hogy az ájultan össze ne
essen. Wolff a Reichsführer súlya alatt nyögve megjegyezte
egy a közelben álló SS-parancsnoknak: jó, hogy Himmler
megtapasztalta "ezt az utálatos, véres dolgot... most
legalább tudja, mit vár el az embereitől". Himmler utasítást
adott, hogy találjanak más kivégzési módot. Ez az utasítás
vezetett a gázkamrák bevezetéséhez.
Németországnak már volt bizonyos tapasztalata a
mérgező gázokkal való gyilkolásról. Egy eutanáziás program
keretében, amely ugyanazon a napon kezdődött, mint
Lengyelország megtámadása, (1939. szeptember 1.),
elmebetegeket és értelmi fogyatékosokat végeztek ki gázzal.
A nácik kiadták azt a hírhedt törvényt, amely a nem
életrevaló személyek elpusztítását célozta, és amelynek
rendelkezései szerint az értelmi fogyatékosok, az
elmebetegek és bizonyos egyéb csoportok is likvidálhatókká
váltak. Amikor megfelelő számú beteg gyűlt össze, egy
kamrába vagy egy buszba terelték őket össze, amelybe egy
dízelmotor kipufogógázát vezették. Körülbelül fél órával az
ajtók lezárása után a motorból származó szénmonoxid
befejezte munkáját, és mindenki halott volt. A hozzátarto-
zókat általában arról értesítették, hogy a beteg influenzában
vagy valami halálos betegségben meghalt. Ritkán tudták
csak meg, hogy valójában mi történt. Voltak azonban
pletykák és híresztelések, és ezek arra indították Kurt
Gersteint, a fiatal keresztény orvost és mérnököt, hogy
csatlakozzon az SS-hez. Gerstein nővérét ugyanis
likvidálták, és a családnak gyanúsak voltak a halál
körülményei, ezért Gerstein belépett az SS-be, hogy
személyesen győződjön meg arról, igazak-e a híresztelések.
A zsidók ellen gázt először Lengyelországban használtak,
Chelmnóban, speciálisan felszerelt teherautókban. 1941
elején Arthur Greiser, a korábbi Lengyelország a németek
által Warthelandnak nevezett területének náci kormányzója,
arra kérte Himmlert és Heydrichet, hogy tegye a területet
zsidómentessé. Még 100 000 zsidó volt a lodzi gettóban, és
Greiser meg akart tőlük szabadulni. Az SS vezetése 1941
nyarán teljesítette kérését, és elküldte Lange SS kapitányt,
hogy állítsa fel a chelmnóí intézményt egy magányos
kúriában 60 kilométerre Lodztól. Chelmno volt az első az üj
típusú koncentrációs táborok borzalmas sorozatában: az első
"megsemmisítő tábor". A chelmnóí tábor 1941. december 8-
án készen állt a zsidók megölésére, azon a napon, amikor az
USA hadat üzent Japánnak.
Lange kapitány vezette be a gáz használatát a zsidók
megölésére. Speciális teherautókat készített, amelyekben a
kipufogógázt vissza lehetett vezetni a zárt raktérbe. A
teherautó 15-30 percig ment, miközben a szénmonoxid
megölte a bentlévőket.
A zsidókat egyre nagyobb számban szállították Lodzból
Chelmnóba vonaton. A régi chelmnóí vasútállomásról a
kúriába vitték őket. A férfiakat, nőket és gyermekeket
meztelenre vetkőztették, és be kellett mászniuk a
teherautóba, miközben azt mondták nekik, hogy fürödni
viszik őket. Miután az ajtókat bezárták, a kipufogógáz
elkezdett befelé ömleni, és megkezdődött a halálba vezető
rövid utazás. Közben más zsidó foglyok összegyűjtötték az
elszállítottak holmijait, és rejtett értéktárgyak után kutattak.
Amikor a teherautó visszaérkezett, ugyanezek a foglyok
vették le róla a szörnyű rakományt, és a holttesteket egy
tömegsírba dobták. Átkutatták a holttestek legintimebb zu-
gait is, hogy elrejtett értéktárgyakat találjanak: az SS
mindent megtett, hogy a szerencsétlen zsidókkal fizettesse
meg saját kivégzésük költségeit.
Chelmnóban az ilyen zsidó különítményesek még néhány
hétig tartő életre kaptak lehetőséget és talán, de csak talán,
némi esélyt a szökésre. De végül ezek a különítmények is
belekerültek a teherautóba, és reménykedő foglyok új
csoportja foglalta el a helyüket.
A chelmnóí teherautók nem működtek olyan jól, mint azt
remélték. Az RSHA íróasztalai mögül kiadott utasítások
tizenöt percet hagytak csak arra, hogy a teherautóban lévő
emberek meghaljanak. Néha azonban, amikor az ajtókat
harminc perc múlva kinyitották, néhány áldozat még mindig
életben volt. Gyakran órákig tartott, míg egy rakományt
végre teljesen megöltek. Az SS feljegyzéseiben az is
szerepelt, hogy a teherautók nagy mennyiségű értékes
üzemanyagot használnak fel, amire Németország nagy
méretű, gépesített hadseregének is szüksége lenne. Az SS
újra jobb módszereket keresett az ölésre.
Az auschwitzi és belzeci koncentrációs táborokban
kísérleteket folytattak egy új gáz használatával
kapcsolatban. A Zyklon-B néven forgalmazott rovarirtó szert
az SS és a hadsereg fertőtlenítő szerként használta. Két
polgári szakértő érkezett abból a hamburgi gyárból, ahol a
gáz készült, a hírhedt auschwitzi II-es blokkba, hogy
segítsen az SS-nek 250 koncentrációs tábori kórházi beteg
és 600 orosz hadifogoly elgázosításában. A kísérlet sikerrel
járt, és attól kezdve a Zyklon-B segítségével ölték meg a
foglyokat Auschwitzban.
Már a Zyklon-B-vel folytatott kísérletek előtt elhatározták,
hogy Auschwitz haláltábor lesz. 1941 nyarán az auschwitzi
tábor parancsnokát, Rudolf Hösst Berlinbe hivatták, ahol
Himmler közölte vele Hitlernek a végleges megoldás
elkezdésére kiadott döntését. Hössnek megmondták, hogy
erre a feladatra az SS-t választották ki.
Még korábban, 1941 márciusában Himmler a
lengyelországi Auschwitzba látogatott, és utasította Hösst,
hogy növelje meg a tábor méreteit úgy, hogy az alkalmas
legyen 100 000 hadifogoly és 30 000 közelebbről meg nem
nevezett polgári fogoly befogadására. A bentlakók közül 10
000-et jelöltek ki az I. G. Farben új gumigyárában való
munkára, amely azért épült, hogy az itt rendelkezésre álló
"rabszolga-munkaerő"-t hasznosítsa. Himmler azt mondta
Hössnek, hogy a tábort azért választották ki a nagy
feladatra, mert izolált, jól álcázható, és ami talán a
legfontosabb a végleges megoldás szempontjából, a tábor
egy fontos vasútvonal mentén helyezkedik el. A háború
befejezése előtt Auschwitzban közel 200 000 fogoly volt, és
naponta 15 000-et öltek meg.
Auschwitz tulajdonképpen több táborból állt, és akkora
volt, mint egy közepes méretű város. A központi táborokat
27 altáborra osztották fel, és mindegyiknek külön feladata
volt. A nagy kiterjedésű területen fekvő táborok közül a
legtöbb munkatábor volt, bár a vaskapu fölé írt jelszó "A
munka szabaddá tesz" - igazából kegyetlen tréfa volt.
Az auschwitzi haláltábort Auschwitz II-nek nevezték vagy
Birkenaunak, a közeli falu után. A birkenaui táborban több
mint 2 000 000 zsidót öltek meg.
Bár Auschwitz volt a legnagyobb tábor, nem ez volt az
egyetlen, és nem is szükségszerűen a leghatékonyabb
haláltábor. Belzec (Lublin mellett) 1942 februárjában nyílt
meg, Sobibor 1942 márciusában: Maidaneket, amelyet
1940-ben állítottak fel mint munkatábort, 1942-ben
alakították át haláltáborrá; Treblinka, amely eredetileg
szintén munkatábor volt, 1942-ben alakult át halálgyárrá, és
főleg a varsói gettó zsidóinak kivégzésére használták. A
haláltáborok megnyitása a végleges megoldás egy új
szakaszának kezdetét jelentette: a gyilkolás már nem
ártatlan emberek ellen elkövetett brutális katonai akció volt,
hanem szervezett ipari tevékenységgé vált.
Chelmno "kisteljesítményű" teherautóit zuhanyzónak,
fürdőnek és gőzfürdőnek álcázott gázkamrák váltották fel.
Az új táborokat Christian Wirth SS rendőrségi felügyelő
hozta létre, eredetileg az eutanáziás program részeként.
Balzacba érve elrendelte, hogy készítsenek egy
kivégzőépületet három 5 x 5 x 2,4 méter méretű
gázkamrával. A kivégzőépület bejáratát muskátlival
díszítették, és gonosz tréfaként a tetőre egy Dávid-csillagot
festettek. Balzacban naponta 12 000 embert tudtak megölni,
Sobiborban 20 000-et, Treblinkában, amely csak körülbelül
120 kilométerre van Varsótól északkeletre, 30 gázkamrában
pedig naponta 25 000 embert. Wirth, a német hatékonyság
mintaképe, minden beszámolójában a kivégzettek számának
növekedéséről tudott beszámolni feletteseinek.
A haláltáborok parancsnokai versenyezni kezdtek egyre
újabb és magasabb eredmények eléréséért. Höss
Auschwitzban kezdte lehagyni társait a Zyklon-B felfedezése
után, és Auschwitz vált az első számú haláltáborrá.
Általános vélekedés, hogy az SS-en, sőt az SS-en belüli
RSHA szekción kívül csak kevesen tudtak a végleges
megoldásról; és hogy az első hírek csak a háború végén
jutottak el a német és lengyel lakossághoz, amikor a
szövetséges csapatok felszabadították a táborokat. Egy
angol újságíró jelentése meglepetést és megdöbbenést fejez
ki a Dachauban történtek fölött. De az a vélekedés, hogy
"senki sem tudta", teljesen hibás. Legalább 1 000 000
német tudott a végső megoldásról, és valószínűleg sok
lengyel is. A lángok a krematóriumok kéményeiből hat
méternyire csaptak fel, és 15 kilométerről láthatók voltak.
Az elégetett holttestek szaga a több kilométernyire fekvő
Katowice városában majdnem olyan erős volt, mint
Auschwitzben. A vonatokból, amelyek megállás nélkül
haladtak át Auschwitz kis vasútállomásán, az utasok
láthatták a koromfekete füstöt, ami a krematórium
kéményéből szállt fel, és érezhették az elégetett testek
émelyítően édeskés szagát, amely átjárta az egész kör-
nyéket. Az utasok állítólag felálltak a helyükről, és a vonat
ablakán kidugva fejüket próbálták megpillantani, hogy mi is
folyik Birkenauban. Miért állna fel valaki egy egyszerű
gyárkémény miatt, ha nem tudná, hogy ott valami
szörnyűség történik? A tudatlanságra hivatkozó álláspont
nem tartható fenn.

A német módszerek
A haláltáborok mögött precízen működő szervezet állt,
amely folyamatosan szállította az áldozatokat.
Lengyelország megszállása után a németek hamarosan
elkezdték összeterelni a zsidókat a nagyvárosok bizonyos
részeibe. Egy zsidó sem élhetett elszigetelten vagy vidéken.
1939. október 12-én elrendelték egy
Generalgouvernmentnek nevezett nagy kiterjedésű terület
kialakítását Lengyelország középső részén, amelynek
főkormányzója Hans Frank volt. Ezt a területet jelölték ki a
lengyelországi zsidók összegyűjtésére, és annak a mintegy 1
000 000 lengyelnek a letelepítésére, akiket kitelepítettek
Lengyelország azon részeiből, amelyeket hivatalosan is
Németországhoz csatoltak.
A németek a zsidókat néhány nagyvárosba gyűjtötték
össze, és később elválasztották őket a lakosság többi
részétől azzal, hogy csak a város bizonyos kerületeiben
lakhatnak - általában a nyomornegyedekben. Amikor egy
rabbi meglátta, hogy elkezdik építeni a falat Varsó
zsidónegyede körül, felkiáltott: "Isten segítsen rajtunk... ez
egy középkori gettó."
Zsidó tanácsnak nevezett bizottságokat állítottak fel a
gettók igazgatására, amelyek szigorú SS ellenőrzés alatt
működtek. A tanács feladata az SS parancsainak
végrehajtása volt, és az, hogy meggyőzzék a gettó lakóit
arról, hogy semmi bántódásuk nem esik, ha
együttműködnek a németekkel és engedelmeskednek az SS
parancsainak. A terv az áldozatok elszigetelését célozta
barátaiktól, és a megszokott világi környezetüktől. A
németek, ahol csak lehetett, elválasztották a családokat, és
a gonosz és kiszámíthatatlan erőszak légkörét igyekeztek
megteremteni a gettón belül, amellyel az áldozatok élni
akarását akarták összetörni. Nyomort, túlzsúfoltságot és
általános veszélyérzetet hoztak létre, ezáltal az SS-nek
sikerült fizikailag és lelkileg teljesen kimerítenie a zsidókat
Európa gettóiban.
Első látásra rejtélyesnek tűnik, hogy hogyan mehetett
olyan sok zsidó passzívan a halálba. Miért nem tanúsítottak
ellenállást? Miért nem próbáltak elmenekülni az erdőkbe
vagy elrejtőzni a lakosság között? Az USA-ban élő zsidók ma
gyakran Hitler áldozataiban keresik a hibát, és néhányan
még megvetésüket is kimutatják azzal, hogy megesküsznek
rá: "soha többé ellenállás nélkül". De vegyük figyelembe azt
is, hogy milyen volt a zsidók helyzete ezekben a gettókban.
Azok az emberek, akik Varsóban a "rakodóhely" feliratú
tábla alatt várakozó vonatok felé vonszolták magukat,
belülről ki voltak égve, és nem sok erő maradt bennük a
harcra. Talán mégis meg kellene nekik bocsátani, hogy nem
vették fel a harcot a gépfegyveres nácikkal.

Auschwitzen belül
Emberek milliói fordultak meg a háború során
Auschwitzben, zsidók és nem zsidók egyaránt, de csak
néhány százalékuk maradt életben, hogy elmondja, mi is
történt ott. Ezek a milliók vonatszállítmányként érkeztek
Auschwitzbe; férfiak, nők és gyermekek válogatás nélkül,
emberi masszává összepréselve marhaszállító vagonokban.
Néhányan már addigra meghaltak, mire a vonat
megérkezett a táborba - az elviselhetetlen zsúfoltság
áldozatai lettek. Mások a víz és az élelem hiányától és a
betegségektől haldokoltak, mikor megérkeztek. Számukra a
szörnyű utazás nem sokkal a a megérkezés után véget ért,
mert a betegeket nem hagyták életben az auschwitzi
munkatáborokban. A többi áldozat sorsa is meg volt
pecsételve; vagy a kemény munka, vagy a gázkamra
végzett velük. Legtöbbjük még az odaérkezés napján
meghalt.
A marhavagonok repedésein keresztül az áldozatok
láthatták, amint az acélsisakos SS őrök fel-le sétáltak
Schmeisser MP-40-es és Mauser K98-as géppisztolyukkal.
Amikor a parancs elhangzott, az őr odament a vagon
ajtajához, kinyitotta, és leeresztette a fából készült lejárót.
Amikor az ajtó kinyílt, a megkönnyebbülés hulláma futott
végig a tömegen, mivel a nyomás, amellyel egymásnak
voltak préselődve, enyhült, és a könnyebbség érzése
átmenetileg elnyomta a félelmet attól, hogy mi vár rájuk a
táborban a szögesdrót mögött.
- Zsidók kifelé! - kiáltották az őrök. Az emberek kezdtek
előjönni a vagonokból, a nagytermetű SS-ek pedig addig
lökdösték és taszigálták őket, amíg végül valamilyen sort
alkottak. Amint az élők előbotorkáltak a vagonokból, a
halottak a kocsi padlójára zuhantak. A vagonokban akkora
volt a zsúfoltság, hogy akik útközben meghaltak, el sem
tudtak esni, hanem állva maradtak - bizonyítékául a nácik
kegyetlen gyűlöletének.
A zsidók görbe sorokban vánszorogtak előre arra a helyre,
ahol több SS tiszt várt rájuk. Bizonyos napokon az érkezési
részleg ügyeletes tisztje dr. Josef Mengele volt, Auschwitz
hírhedt halálangyala, aki ördögi kísérleteket végzett a tábor
lakóin. (Mengeléről azt tartják, hogy túlélte a háborút és
Dél-Amerikába menekült, az igazságszolgáltatás nem tudta
utolérni és lehet, hogy még ma is él.)
A várakozó SS tisztek szétválogatták az embereket: akiket
jobbra küldtek, még életben maradhattak egy ideig, és vala-
melyik auschwitzi gyárban vagy munkatáborban kellett
kényszermunkát végezniük; akiket pedig balra küldtek,
azokat azonnali halálra ítélték valamelyik gázkamrában. A
jobb oldal az életet jelentette, a bal a halált.
Mengele ott feszített SS tisztiorvosi egyenruhájában,
mutatóujjával vezényelve a haláltáncot: bal, bal, bal, jobb,
bal, jobb, jobb, bal - balra a halál, jobbra az élet.
Csak azokat küldték jobbra, akik a legkeményebb
munkára is alkalmasak voltak. Az SS csak azoknak
kegyelmezett, akiket még ki lehetett zsákmányolni egy
ideig. Akik az SS mércéi szerint inkább halálra, mint életre
valók voltak, azokat azonnal a kivégzőépületekbe vitték.
Balra kerültek a gyengék és a betegek, a 16 éven aluli
gyerekek, a gyermekes anyák, a nők legnagyobb része és az
öregek; csak néhányan kerültek a jobb oldalra. Időnként
egy-egy különösen szép nőnek kegyelmeztek, mivel az SS-
nek voltak külön intézményei, ahol használhatták őket.
A halálraítélt foglyok fáradtan vonultak befelé a
haláltáborba, ahol azt mondták nekik, hogy megfürdetik és
tetvetlenítik őket. Sokan nem hitték el ezt a hazugságot,
mivel keleten a zsidók között széles körben tudták, hogy mi
folyik Auschwitzben. Csak azok, akik nyugati országokból
jöttek, voltak teljesen tudatlanok Auschwitz, Treblinka és a
többi tábor célja felől. Voltak, akik ugyan naivul érkeztek
meg, de gyorsan felfogták, hogy miről van szó, amikor
meglátták, hogy kiket küldenek jobbra, és kiket balra.
Puskatussal, gumibottal és bőrszíjjal tartották bent az
embereket a gázkamrák felé vonuló oszlopban. Akik
megbotlottak és elestek, azokat azonnal lelőtték - az SS
őrök láthatóan örömüket lelték az áldozatok lelövésében.
A kivégzőépületekben a foglyokat meztelenre vetkőztették
a "fürdés" előtt. Ezen a ponton már nem sok embert hitte
ezt el, mert a levegőben érezhető volt a halál szaga, az
utolsó gázosítás és közeli krematórium kéményeinek
édeskés illata. A meztelen áldozatokat belökték és
berugdosták a gázkamrákba, gyakran több mint 200-at
egyszerre. Amikor a kamra már annyira megtelt, hogy több
felnőtt már nem fért be, a tömeg tetejére gyerekeket és
csecsemőket dobáltak. Azután rácsapták és bezárták az
ajtókat a halálra ítélt emberek rémült kiáltásaira és
sikoltásaira.
A Zyklon-B légmentesen zárt fémdobozokba töltött
kristályos ciánhidrogén volt. Amikor a kristályok a levegővel
érintkezésbe kerültek, párologni kezdtek, és mérgező gázt
bocsátottak ki. Rudolf Höss táborparancsnok a nürnbergi per
során tett vallomása során elmondta, hogy háromtól tizenöt
percig tartott, míg a gázkamrákban az összes áldozat
meghalt. Egy SS katona felmászott a kivégzőépület tetejére,
ahol volt egy kivezetés az alatta lévő zuhanyzóból. Kinyitotta
a Zyklon-B dobozát és a füstölgő szert betöltötte a kamrába.
A németek és a táborlakókból alakított különítményesek
tudták, hogy mikor halt meg már mindenki, mert akkor vége
lett a kiáltásoknak és sikoltásoknak.
A gázkamra kezelői általában fél órát vártak az ajtók kinyi-
tása előtt, hogy a gáz kiszellőzhessen. A táborlakókból
kialakított speciális különítmények eltakarították a
holttesteket a kamrából és átvonszolták őket a
krematóriumba. A különítményesek leszedték a holttestekről
a gyűrűket, az ékszereket, az aranyfogakat és egyéb
értéktárgyakat, amelyek gyakran a test intimebb helyein
voltak elrejtve. A nők haját levágták és Németországba
szállították, ahol matracokat, párnákat, filcpapucsokat és
kárpit tömést készítettek belőle. A beszámolók nem
egyértelműek abban, hogy vajon az emberi zsiradékból
valóban szappant készítettek-e a német lakosság számára.
Mindenesetre az SS hasznosította a holttesteket. Ruhákat,
cipőket és az áldozatoktól elvett egyéb dolgokat nagy
kupacokba halmoztak fel, hogy aztán nyugatra szállítsák
őket, és szétosszák a német lakosságnak. Akkor, amikor a
német katonák nyári egyenruhájukban megfagytak a keleti
fronton a kemény hidegben, a megölt zsidóktól elvett meleg
téli ruhákat tonnaszámra szállították Németországba.
Auschwitz hatalmas ipari komplexum volt, ahol több ezer
embert dolgoztattak a német háborús gazdaság
megsegítésére. A táborlakóknak sovány élelemadagokkal
kellett beérniük, és addig dolgoztatták őket, amíg teljesen
kiégtek. Akik még életben maradt, azokat "kiválasztották"
elgázosításra. Néha találomra is kiválasztottak zsidókat, akik
ezután eltűntek a munkahelyükről, csak azért, hogy a
félelem szintjét, és a gázkamrák hatékony működését
fenntartsák.
A zsidók a foglyoknak csak egyik csoportját alkották
Auschwitzban és más táborokban. Németország a
koncentrációs táborokat börtönnek is használta, így a tábor
lakói között mindenféle ember volt - még orosz hadifoglyok
is. Voltak olyan táborlakók is, akik a szabadulásban
reménykedtek, mivel csak meghatározott időre szóló ítéletük
volt. Amikor letelt az idejük, általában (de nem mindig!)
szabadon engedték őket, azzal a feltétellel, hogy hallgatni
fognak mindarról, amit a táborban tapasztaltak. A
kiszabadult foglyok csak ritkán mondták el az igazságot,
mivel a tábor borzalmairól beszélni a visszatérést és a biztos
halált jelentette a számukra.
A foglyok egy azonosítási számot kaptak, ez volt a nevük.
Auschwitzben a számot a foglyok bal karjára tetoválták, a
többi táborban pedig a csíkos egyenruha bal felső részén és
jobb lábán volt a szám.
A táborlakók egy külön jelzést is viseltek az
egyenruhájukon, ami azt mutatta, milyen kategóriába
tartoznak:

Politikai foglyok: piros háromszög

Köztörvényes bűnözők: zöld háromszög
Jehova tanúi: lila háromszög
"Nem életrevaló személyek": fekete háromszög
Homoszexuálisok: rózsaszín háromszög
Cigányok: barna háromszög

Néhány fogolynál a háromszögbe egy betűt is írtak, hogy

jelezzék, melyik országból származik. Például egy piros
háromszögbe írt F betű egy Franciaországból származó
politikai foglyot jelölt. A zsidók két sárga vagy zöld
háromszöget viseltek. A két háromszöget úgy tették
egymásra, hogy egy Dávid-csillagot képezzenek. Ha a zsidó
fogoly úgynevezett "fajszennyezés"-t követett el, vagyis
megszegte az 1935-ös nürnbergi vérségi törvényeket
(például egy nem zsidóval kötött házasságot), akkor
különösen kegyetlen bánásmódra választották ki, amit a fe-
ketével keretezett sárga vagy zöld csillag jelölt.
Az olyan foglyok, akikről feltételezték, hogy szökni
próbálnának, figyelmeztetésként egy piros-fehér célzó-
keresztet viseltek az egyenruhájuk hátán. Azokat, akik
valóban megpróbálták a szökést, vagy lelőtték a szökés
közben, vagy visszahozták a táborba, és nyilvánosan
felakasztották a másnap reggeli névsorolvasáskor tanulságul
azoknak, akik esetleg még menekülésről gondolkodtak.
 Néhány táborlakó teljes kétségbeesésében, hogy már soha
nem fogja élve elhagyni a tábort, öngyilkosságot követett el.
A tábort és az altóborokat körülvevő elektromos feszültség
alatt lévő szögesdrótkerítéshez rohantak. Vagy a kerítésben
levő áram, vagy az őrtoronyból érkező géppisztolysorozat
végzett velük.
A foglyok barakkjai fából készültek, akárcsak a katonai ba-
rakkok, de nem volt bennük fűtés. Háromszintes emeletes
ágyakon aludtak, és gyakran több fogoly is aludt egy ágyon.
Az élelem papíron elegendő volt, a gyakorlatban azonban
már akkor kevés volt, mielőtt a tábor tisztjei a javát ellopták
volna, hogy a helyi feketepiacon eladják. A táborlakók csak
igen ritkán kapták meg az RSHA által rendelt teljes ellátást.
Az adagok általában pótkávéból és fekete kenyérből, vagy
egy tál híg levesből, vagy hústalan pörköltből álltak. Hús
csak egészen ritkán, vagy soha nem volt, és még a
vízadagokat is korlátozták.
Az alultápláltság, a túlzsúfoltság és a 12-14 órás munka-
napok brutális bánásmóddal jártak együtt, és szándékos ha-
nyagsággal azért, hogy a lehető legrosszabb egészségügyi
körülmények jöjjenek létre. Ha egy fertőző betegség
megjelent valamelyik barakkban, hamarosan tucatjával
szedte az áldozatait. Auschwitzben igazából nem volt orvosi
ellátás, az SS "katonai orvosai" közül sokan alig voltak
többek, mint egyszerű képzetlen sarlatánok, akik
eljátszották, hogy ők orvosok. A tábori kórházban
alkalmazott kezelés gyakran csak egy halálos adag
közvetlenül a szívbe fecskendezett fenol volt.
A tábori kórházat ezenkívül dr. Mengele borzalmas
kísérleteire (amelyek orvosi értéke igen kétséges volt) és
eutanáziára használták. A táborlakók megpróbálták elkerülni
a kórházat, hacsak nem dolgozott ott egy barátjuk. Inkább
eltitkolták betegségüket, különösen azért, hogy a barakk
többi lakója nehogy beárulja őket a betegség terjedésétől
való félelmében. A "szerencsés" betegeket egy
betegbarakkba vagy betegtáborba küldték, ahol vagy
maguktól meggyógyultak, vagy belehaltak a betegségükbe
(vagy a betegtáborban összeszedett másik betegségbe!).
Anna Frank, akinek a nevét híres naplója örökítette meg, a
bergen-belsen-i táborban halt meg, csak néhány héttel
azelőtt, hogy az amerikai katonák felszabadították a tábort.
Kitty Hart író túlélte Auschwitzet, és visszament
Auschwitzbe a BBC dokumentumfilmje kedvéért, amelyet
1981-ben mutattak be az USA-ban. Beszélt arról, hogy a
foglyok milyen rettenetes körülmények között vegetáltak
egyik napról a másikra, és arról, hogy a félelem mindent és
mindenkit átjárt. Még 35 évvel szabadulása után is csak
sírástól elcsukló hangon tudott beszélni a kimondhatatlan
borzalmakról, amelyet a pokol kapuin belüli élet jelentett, és
ez minden kimondott szónál beszédesebb volt.
A táborlakók élete mindig csak egy vékony hajszálon
függött; ha véletlenül egy szadista vagy dühös őrrel akadtak
össze, ha megsértettek valamilyen kisebb és nem
nyilvánosságra hozott szabályt, vagy ha valaki más
cselekedete miatt jött megtorlás, ez mindig a foglyok halálát
jelentette. A zsidók és a nácik által hozzájuk hasonlóan
kezelt többi népcsoport szüntelenül a halál fenyegetése alatt
élt, mert időnként megritkították az embereket, hogy a
gázkamrákat megfelelően kihasználják.
A foglyok számára a kis dolgok is borzasztóan fontossá és
igen értékessé váltak. A kis bádogtál, ami az egyetlen tárgy
volt, ami egy fogoly tulajdonában lehetett, életet vagy halált
jelentett. A tál nélkül nem lehetett hozzájutni a napi híg
levésadaghoz, egyetlen táplálékuk enélkül az ujjaik között a
földre folyt volna. Enélkül az értékes tál nélkül nehezen
lehetett vízhez jutni, ami rendkívül fontos volt az életben
maradáshoz. A foglyok szorosan magukhoz szorították a
táljukat, és általában odakötözték az egyenruhájuk
pizsamaszerű nadrágjához. Verekedések törtek ki egy ilyen
kis bádogtál birtoklásáért; egy olyan tál, amelyre rá se
néztek volna egy használtcikk kereskedésben, maga az élet
volt egy auschwitzi fogoly számára. Ez a tál az életet
jelentette: ezt használták evésre, ivásra, ürítésre, vizelésre -
egyetlen mindenes edényként.
A táborban a munkakörülmények kegyetlenek voltak, a
gyárakban és a szabadban egyaránt. Az őrök folyamatosan
jelen voltak minden munkahelyen, és sűrűn használták a
korbácsot és a puskatust. Akiket az embertelen körülmények
nem törtek össze, azok még mindig félhettek attól, hogy egy
szadista őr végez velük. 1943-ra, amikor már ezrével
csatlakoztak a Waffen SS-hez nem németek is, a
koncentrációs tábor őrei egyre brutálisabbak és szadistábbak
lettek. A táborlakók sorban a krematóriumban végezték.

A lángok kialszanak
1944 végére a német haderő három oldalról is támadás
alá került: az oroszok előretörtek a keleti síkságokon, a
nyugati szövetségesek Olaszországból és Franciaország alsó
részéről nyomultak előre délen, Normandiából pedig
nyugaton. A német légierő összeomlott, és a tengeri
flottájukból csak néhány hajó és tengeralattjáró maradt. A
szövetséges hajóoszlopok, amelyek a csapatokat és az
ellátást hozták, szinte akadálytalanul szelhették át az
Atlanti-óceánt, ahol a németek korábban súlyosan
megtizedelték őket. A Harmadik Birodalom katonai irányítói
tudták, hogy közel van a vég, és a teljes összeomlás már
csak idő kérdése. A Hitlertől távolabb álló német vezetők
abban reménykedtek, hogy tárgyalásos rendezést lehet
elérni a szövetségesekkel. De a szövetségesek álláspontja
nem változott, ragaszkodtak a tengelyhatalmak feltétel
nélküli kapitulációjához.
Heinrich Himmler látta, hogy személyesen is felelős a
holocaustért, és megpróbálta biztosítani a jövőjét azzal,
hogy titkos tárgyalásokat kezdeményezett a
szövetségesekkel. Kezdeményezéseit, amelyeket Folke
Bernadotte gróf közvetített, azonban mereven elutasított.
Himmler abban a hiú reményben volt, hogy a háború utáni
Németország szövetségesek által irányított kormányzatában
helyet kaphat, ha sikerül félretolnia Adolf Hitlert és elérnie a
német hadsereg kapitulációját.
1944 elejétől fogva az SS megpróbálta eltüntetni a
holocaust bizonyítékait. A németek visszavonulásuk során
Oroszországban megálltak olyan helyeken, mint Babij Jar,
hogy előássák és elégessék a holocaust első áldozatainak
maradványait. A vasúti vágányokat felszedték, a barakkokat
felgyújtották, és a gázkamrákat leszerelték. De az SS-nek
nem sikerült teljesen eltüntetnie a nyomokat, és bőségesen
maradt bizonyíték az általuk elkövetett kegyetlenségekről.
Az oroszok előrenyomulása kelet felől túl gyors volt ahhoz,
hogy hatékony "takarítást" végezhessenek.
A holocaust végén történtek a hírhedt "halálos
menetelések", amikor a koncentrációs táborok lakóinak
százezreit terelték gyalog Németország felé. Akik kiléptek a
sorból, vagy nem bírták a menetelést, azokat lelőtték és
otthagyták az út mellett. Az SS mentette az életét, és csak
néhány kilométerrel járt a támadásban lévő orosz egységek
előtt. Gyakran a szovjet hadsereg által használt "Sztálin
orgonák" lövedékei csapódtak be a táborokba, alighogy az
utolsó fogoly is eltávozott onnan.
Végül, mire a foglyok teljesen kimerültek és már alig
maradt bennük élet a halálos menetelés végén, vagy az őrök
gyűlölete végzett velük, vagy a szövetséges csapatok
szabadították fel őket. A menetelések egyik túlélője
elmondta, hogy mekkora megkönnyebbülést érzett, amikor
az SS-őrök eltűntek az erdőben, és mekkora rémületet
okozott, amikor úgy látszott, hogy visszatérnek. Amikor
meghallotta a tank hangját, megpróbált elrejtőzni egy bokor
mögött az út szélén. Hatalmas örömmel vette azonban
észre, hogy a tank, amelynek különös fehér csillag volt a
tornyán, amerikai volt és nem német: a hétéves holocaust
befejeződött.
Sokakat, akik személyesen is felelősek voltak a holocaust
szörnyűségeiért, a háború végén elfogtak és elítéltek.
Voltak, akiket hosszú börtönbüntetésre ítéltek, mások a
szövetségesek igazságszolgáltatása által felállított
akasztófán végezték. Néhányan elmenekültek és sokakat
még ma is keresnek. Sok volt SS-nek nyoma veszett az
évek során: voltak, akik természetes halállal meghaltak, és
voltak, akik elvegyültek a lakosság között Európában, Dél-
és Közép-Amerikában, az Egyesült Államokban, sőt még
Németországban is. Az amerikai kormány nemrég
kezdeményezett bírósági eljárást néhány volt koncentrációs
tábori őr kiutasítására, akik addig szabadon éltek az USA-
ban. Adolf Eichmannt, aki a holocaust fő szervezője és
végrehajtója volt, és szintén elmenekült, az izraeli
titkosszolgálat rabolta el Argentínából és Izraelbe vitték,
ahol gyilkosságért bíróság elé állították. Eichmann volt az
első, akit az újkori Izraelben halálra ítéltek és kivégezték:
felakasztották és a testét elégették. Az izraeliek azután
kivitték a hamvait a tengerhez, és beleszórták a Földközi-
tengerbe, hogy a teste ne szennyezze a zsidók szent földjét.
Ez ismét az Ábrahámnak adott ígéretre emlékeztet: "... aki
téged átkoz, megátkozom azt" (Mózes 12,3).

10. FEJEZET

Egy nyílt titok ... amely az emberiség

minden képzeletét felülmúlja

1945 áprilisában a brit csapatok döbbenten álltak az

általuk felszabadított bergen-belsen-i koncentrációs
táborban, Németországban. A kemény csatákat átélt
gyalogoskatonákon, akik azt hitték, hogy a háború minden
szörnyűségét látták már, rosszullét és felháborodás vett
erőt, amikor meglátták, hogy a túlélők milyen nyomorúságos
állapotban vannak, és hogy a táborban, rendezetlen
kupacokban heverő temetetlen testek milyen borzalmas és
groteszk látványt nyújtanak. Miközben a brit tisztek és
katonák szemügyre vették a tábort és a csont és bőr
túlélőket, kezdett megvilágosodni előttük a holocaust igazi
jelentése. Az egyik brit haditudósító, aki szintén jelen volt,
ezt írta: "Olyan dolgokról kell beszámolnom, ami az
emberiség minden képzeletét felülmúlja."
A bergen-belsen-i és dachaui koncentrációs táborokból
érkező hírek mélységes felháborodást keltettek mindenütt a
világon, és a táborok csontig soványodott áldozatai a náci
bestialitás jelképeivé váltak. A nyugati országokban a
kormány és a sajtó egyaránt kifejezte megdöbbenését a
holocausttal kapcsolatban.
A közvélemény érdeklődésének középpontjában Bergen-
Belsen és Dachau állt, pedig ezek nem megsemmisítő
táborok voltak. A Münchentől nem messze fekvő Dachau
közönséges koncentrációs tábor, Belsen pedig betegtábor
volt. Bár emberek tízezrei haltak meg ebben a két táborban,
egyiket sem azzal a céllal hozták létre, hogy a foglyokat
elpusztítsák: nem voltak tömeges kivégzésre szolgáló
állandó berendezések, legalábbis nem olyan mértékben,
mint Auschwitzben vagy Treblinkában.
A háború után először a bekeni és dachaui SS-őröket
állították bíróság elé és ítélték el. A megsemmisítő
táborokban szolgáló társaik csak később kerültek bíróság
elé, sőt néhányan még később sem!
Fel kell tennünk azonban a kérdést: miért volt ez ekkora
meglepetés? A holocaust története már korábban eljutott
nyugatra! A nagyobb táborok nevét és elhelyezkedését már
régebben nyilvánosságra hozták; sőt még a
táborparancsnokok neveit is felsorolták az újságokban. Miért
volt mégis ekkora a meglepetés hivatalos körökben és a
lakosság között is?
A kivégző gépezet Chelmnóban, Maidanekben,
Sobiborban, Auschwitzben és Treblinkában már hónapokkal
azelőtt befejezte működését, amikor a szovjet csapatok
véget vetettek a német uralomnak Lengyelországban. A
holocaust méretei már akkor ismertté váltak, miért okozott
Bergen-Belsen mégis akkora meglepetést?
A történész Walter Laqueur Borzalmas titok című
könyvében nyomós érveket hoz fel azzal a széles körben
elterjedt nézettel szemben, hogy a holocaustról az
áldozatokon, valamint a kitervelőkön és végrehajtókon kívül
senki nem tudott a Harmadik Birodalomban. Laqueur elsöprő
érvelése szerint a holocaust szinte a kezdetektől fogva nyilt
titok volt a nácik által megszállt európai országokban és a
nyugati fővárosokban is.
A semleges országok, Svédország és Svájc is tisztában
volt a tényekkel már az első hónapoktól fogva. Ezeknek a
semleges országoknak a kormányaihoz több forrásból is
eljutottak az információk. Svédország például rendszeresen
kapott tájékoztatás dr. Felix Kerstentől; közvetve, berlini
nagykövetén keresztül, és közvetlenül Kersten a háború
alatt tett gyakori stockholmi látogatásai során.

Az információ forrásai
Általában úgy tartják, hogy a németek sikeresen
megakadályozták, hogy információ kerüljön ki a "végső
megoldás"-ról. Az igazság eltitkolása ésszerű is lett volna
ebben az esetben, és nem okozhatott volna különösebb
gondot egy totális diktatúrában. A németeknek egyéb
titkaikat sikerült is jól megőrizniük, például az új
"csodafegyver" titkát. De a titkok között lényeges
különbségek vannak. A fegyverekkel kapcsolatos és egyéb
államtitkokról csak néhány száz, vagy legfeljebb néhány
ezer ember tudott. Ezek többsége fegyelmezett hivatásos
katona, vagy könnyen elszigetelhető polgári személy volt,
mindnyájan erősen hazafias beállítottságúak. A "végső
megoldás"-ról azonban emberek százezrei tudtak, akik közül
a legtöbb nem is volt katona.
Más okok is közrejátszottak abban, hogy a "végső
megoldás" titkát nem lehetett megőrizni. Amellett, hogy
hány embernek kellett tudnia róla, egy egész nép kiirtása
érzelmileg nem közömbös dolog. A gyilkosság minden
fajtája, különösen ártatlan áldozatok tömeges meggyilkolása
ellentétes az európai normákkal. Bármelyik derék hazafi
nehézségek nélkül tudott titkot tartani katonai dolgokkal
vagy új fegyverekkel kapcsolatban, de csak kevesen tudtak
részt venni úgy egy tömeggyilkosságban, hogy arról
legalább egy embernek ne beszéljenek.
Arról sem szabad elfeledkeztünk, hogy a haláltáborok
szagát már kilométerekről érezni lehetett! Aki például
Auschwitztól 50 kilométeres körzeten belül lakott, nem
mondhatta, hogy semmit sem tudott a táboron belül folyó
szörnyűségekről!
Mivel a nácik által megszállt európai területeken sokan
tudtak a holocaustról, ésszerű-e azt feltételezni, hogy a
szövetségesek és a semlegesek is tudtak a táborban történő
dolgokról? A válasz csak egyértelmű "igen" lehet! A
megszállt országokban, de még Németországban sem
lehetett az információk áramlását teljesen ellenőrizni. Sok
semleges ország (például Svédország, Svájc, Argentína,
Chile, Írország, Törökország, Spanyolország és Portugália)
tartott fenn nagykövetséget Berlinben vagy a megszállt
országokban a háború alatt, sőt egészen a háború végéig is.
A diplomáciai csatornák mellett postán és az üzleti
ügyekben utazók közvetítésével is érkeztek információk.
Bármilyen meglepően is hangzik, rendszeres posta és légi
összeköttetés volt a semleges államok, és a németek által
megszállt területek között, majdnem a háború végéig. Nagy-
Britanniával, az USA-val és a Szovjetunióval különösképp
megszakadt az ilyen jellegű kapcsolat, Svédországgal,
Svájccal és Portugáliával nem.
Az üzleti ügyekben történő be- és kiutazásokat a németek
által ellenőrzött területeken szigorúan figyelték ugyan, de
még a háború alatt is hosszú ideig engedélyezték azokban
az időkben, amikor a haláltáborokban a legtöbb áldozat halt
meg. Üzletemberek utaztak rendszeresen Stockholm és a
kontinens között.
A szövetségeseknek különböző titkos információforrásai is
voltak. Nemcsak a kémek és a szabotőrök, hanem
partizánalakulatok és a Lengyel Honi Hadsereg is aktívan
ellátta a szövetségeseket a megszállt területekről származó
információval.

Az újságok és a rádió
A legmegdöbbentőbb dolgok egyike, hogy az újságok és a
rádió is foglalkozott a holocausttal! A háború alatt többször
is írtak róla, gyakran meglepő pontossággal és
részletességgel. A sajtó pontosan tisztában volt azzal, hogy
valami egészen nagy méretű és rendkívüli dolog történik az
európai zsidókkal. A Babij Jar-i mészárlásról Kijev közelében
néhány hét múlva már tudott a semleges országok sajtója.
Nem minden beszámolónak adtak azonban hitelt. Sok
olyan információ, amelyről később kiderült, hogy igaz, alig
vagy egyáltalán nem kapott nyilvánosságot. A holocaustról
szóló történetek gyakran csak eldugott kis hírként jelentek
meg, nem pedig a címoldalon, ahol a helyük lett volna.
Különbséget kell persze tenni a nyugaton, a semleges
országokban és a nácik által megszállt országokban
megjelenő újságok között. Természetesen az utóbbiak
voltak a legkevésbé szabadok. Ezeket az újságokat
szigorúan cenzúrázták, és gyakran gyakorlatilag teljesen
német állami irányítás alatt működtek. Európa nácik által
megszállt részén az újságok alig, vagy egyáltalán nem tettek
említést a holocaustról. Voltak viszont rejtett utalások, és
nyilvánvaló nyelvbotlások, amelyek újságokban vagy
rádióközvetítésekben néha előfordultak. Josef Goebbels, a
nácik által megszállt Európa tömegkommunikációs
eszközeinek teljhatalmú ura is ilyen hibát követett el, amikor
1943 telén a berlini Sportpalotában tartott híres beszédében
a zsidók Németországból való eltűnéséről szólva kis híján a
kiirtásnak megfelelő német szót használta; de a második
szótag után észbe kapott, és végül az eltávolításnak
megfelelő német szóval fejezte be a mondatot, amelynek
kevésbé volt vészjósló felhangja.
A náci uralom alatt lévő Európa sajtójában gyakran jelent
meg bejelentés arról, hogy ez vagy az a város már
"zsidómentes"-sé vált. Mivel ezen városok némelyikében a
háború előtt a zsidó közösségek létszáma tíz- és százezer
között volt, az ilyen bejelentések gyakorisága bizonyára
elgondolkoztatta az embereket, hogy vajon ezek a százezrek
hova tűntek. A hivatalos magyarázat szerint "deportálták"
őket keleten fekvő mezőgazdasági területekre:
leggyakrabban a Krím és a Kaukázus neve hangzott el. De el
lehetett gondolkozni azon is, hogy akkor miért csak néhány
deportált írt levelet haza, és ők is miért csak a deportálás
utáni első néhány hónapban? Több hónapja deportált
emberektől gyakorlatilag nem érkezett egyetlen levél sem.
Laqueur rámutat, hogy ezen tényezők egyike sem lett
volna túl jelentős önmagában, de együttesen teljesen
egyértelmű bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy mekkora
katasztrófa történt.
Sőt, maga Hitler is évekig következetesen a zsidók
kiirtásával fenyegetőzött. Az egész közösségek tömeges
eltűnéséről szóló beszámolókat így már nem lehetett puszta
véletlennek tekinteni.
A semleges országokban sok újság igyekezett a
holocaustról szóló beszámolók élét elvenni, vagy csak
burkoltan beszélt róla, de voltak olyan lapok is, amelyek
nyíltan használtak olyan kifejezéseket, mint a "halálhajók", a
"zsidók kiirtása" vagy "tömeggyilkosság". Még a hivatalos
náci elnevezés, a "végső megoldás" is előfordult. A "Svenska
Dagbladet" című stockholmi újság már korán felismerte,
ideje a nyilvánosság elé tárni a zsidók gyilkolását.
1941 októberében, csak néhány hónappal azután, hogy
Reinhard Heydrich rohamosztagai elkezdték gyilkos terveik
végrehajtását az oroszországi zsidókon, stockholmi és
londoni újságok már megírták, hogy a Németországból
deportált zsidókat megölik. Svédországban a "Social
Democraten" című lap még azt is pontosan megjelölte, hogy
Adolf Eichmann, az SS vezetője a felelős a kiirtási
programért.
1941 végén és 1942-ben sorra jelentek meg beszámolók,
amelyek figyelemre méltóan részletes információval
szolgáltak arról, hogy a zsidókat hogyan ölik meg a németek
által uralt területeken. 1942 áprilisában például a "London
Sunday Times" beszámolt romániai zsidók tömeges
meggyilkolásáról - még azt is pontosan megírta, hogy 120
000 embert öltek meg!
Ne felejtsük el, hogy a haláltáborokban folyó
tömeggyilkosságok csak a Wannseeben tartott konferencia
után kezdődtek 1942 januárjában. Ez azt mutatja, hogy az
addig eltelt időszakból származó igen bőséges mennyiségű
beszámoló még csak a rohamosztagok viszonylag kevésbé
hatékony és könnyebben eltitkolható tevékenységére
támaszkodott - és nem a haláltáborokra, amelyek sokkal
kevésbé voltak elrejthetőek.
1942 júniusában, egy évvel azután, hogy a tömeges
gyilkosságok elkezdődtek, és három évvel Bergen-Belsen
felszabadítása előtt, az Egyesült Államokban már akkora volt
az aggodalom az európai zsidóság sorsa miatt, hogy
tömeggyűléseket tartottak a New York-i Madison Square
Gardenben, tiltakozásul a tömeggyilkosság ellen. 1942.
július 23-án az USA szenátusának az ülését azzal nyitották
meg, hogy a holocaust zsidó áldozataiért imádkoztak. 1942.
december 17-én pedig a szövetségesek nyilatkozatot adtak
ki, amelyekben felháborodásuknak adtak hangot zsidók
kiirtása miatt, és a bűnösök felelősségre vonását helyezték
kilátásba.
Angliában az újságok - például az "Evening Standard" és a
"London Times" - hátsó oldalain arról számoltak be, hogy
több mint 1 millió zsidót öltek meg! 1942 végén az olyan
svájci újságok, mint az "Evangelische Flüchteingshilfe", a
"Volksfreund" és a "Basler Nationalzeitung" beszámoltak a
zsidók kiirtásáról (legalábbis addig, amíg a cenzorok a
német reakciótól való félelmükben le nem csaptak rájuk!). A
svájci beszámolók még részleteket is közöltek a
kivégzőosztagokkal és a mérgező gázok használatával
kapcsolatban.
A tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy a sajtó mind
a semleges, mind a szövetséges országokban részletes
információkkal rendelkezett a zsidók tömeges
meggyilkolásáról.

Egyéb források
Az angolok foglalkoztak a németek titkos üzeneteinek
dekódolásával, de nem tudni pontosan, hogy ez a
tevékenység valójában milyen eredményekkel járt, mivel az
ezzel kapcsolatos információk nagy része még ma is zárolva
van. Az "Ultra" titkokat mostanában kezdik nyilvánosságra
hozni, de ez a folyamat csak néhány éve kezdődött el. Az
igazság az, hogy az angolok már 1941-ben sok német kódot
megfejtettek. Sikerült megfejteniük a légierő, a katonai
elhárítás, az SS és a német vasutak kódjait, így a német
vonalak mögül származó üzeneteket rendszeresen dekódolni
tudták. Az SS-kódon keresztül ugyan csak korlátozott
mennyiségű információhoz juthattak, mivel a végső
megoldással kapcsolatos információáramlás futárok és
szóbeli utasítások útján történt. A vasúti kódok megfejtése
azonban igen fontos volt, mivel a szokásostól eltérő vasúti
forgalom gyakran nagyobb katonai hadműveleteket jelzett
előre. A szövetségesek ezért erősen figyelték a német vasúti
forgalmat és az Auschwitzbe, Treblinkába, és a többi táborba
irányuló forgalom bizonyára felkeltette az érdeklődésüket az
iránt, hogy mi is történik ezeken a helyeken.
A szövetséges országok titkos ügynökei a semleges
országok fővárosaiban igyekeztek információkhoz
hozzájutni. Ilyen ügynökök voltak Svédországban,
Spanyolországban, Portugáliában, Törökországban és
Svájcban (ahol Allen Dulles volt a szervezet vezetője, aki
később a CIA első igazgatója lett). Ezek az ügynökök
minden útjukba kerülő információra figyeltek, és sikerült is a
holocaust történetének sok töredékes részletét összegyűjte-
niük.
A legtöbb semleges ország nem volt igazán semleges,
hanem vagy az egyik, vagy a másik oldal felé húzott,
miközben el nem kötelezett szerepet vett fel. Ezért időnként
a svéd kormányon keresztül is információhoz lehetett jutni,
különösen humanitárius természetűnek bélyegzett
értesülésekhez.
Az egyik ilyen beszámoló von Otter bárótól, egy svéd
diplomatától származik, aki a Waffen SS egy tisztjével
találkozott a Varsó-Berlin expresszen 1942 augusztusában.
Kurt Gerstein a Waffen SS-nek a higiéniáért felelős vezetője
volt, és ez lehetővé tette számára a bejárást a koncentrációs
táborokba. Otto Dibelius evangélikus püspök szerint Gerstein
jó keresztény volt, és azért lépett be a Waffen SS-be, hogy
megtudja, igazak-e a híresztelések arról, hogy az SS megöli
az elmebetegeket (valóban ezt tették, "az értéktelen élet
kiselejtezéséről" szóló 1935-ös törvény alapján). Gerstein
ellenőrző körúton volt Lengyelországban a belzeci
haláltáborban, és visszatérőben találkozott a vonaton von
Otterrel. Szerencsés találkozás volt, mert Gerstein meg
akarta osztani terheit egy semleges ország diplomatájával.
Az a történetet, amit Gerstein von Otternek elmondott,
fantasztikusnak hangzott, de minden részletében igaz volt.
Elmondta, hogy a zsidó foglyokat tömegesen elgázosítják,
beszélt a szénmonoxid és a Zyklon-B előnyeit összehasonlító
tanulmányokról, arról, hogy a holttestekről összeszedik az
ékszereket és az egyéb értéktárgyakat, és a Belzecben folyó
gyilkolás technikai részleteiről is. Gerstein még számlákat is
mutatott von Otternek arról, hogy az SS nagy mennyiségben
vásárolja a Zyklon-B gázt.
Gerstein abban a tévhitben élt, hogy a németek
fellázadnának a nácik ellen, ha tudnának a
Lengyelországban folyó tömeggyilkosságról, különösen, ha
egy tiszteletben álló semleges megfigyelő is megerősítené a
történeteket, de sajnos tévedett. A német emberek soha
nem lázadtak fel a nácik ellen, annak ellenére, hogy a
tömeggyilkosságokról Németországban is igen sokan tudtak,
amint azt majd később látni fogjuk.
Miről tudott a nácik által megszállt Európa?
Sok kérdést fel lehet tenni azzal kapcsolatban, hogy ki és
mit tudott a végső megoldásról a nácik által megszállt
Európában. Ha válaszolni tudnánk ezekre a kérdésekre,
jobban megérthetnénk az események természetét. Tudták-e
például a zsidók a gettókban, hogy mi vár rájuk? Mennyire
voltak ismertek a tömeggyilkosságok?
Az emberek millióinak tömeges mozgását nem lehet
eltitkolni még a háború idején egy totális rendőrállamban
sem. Túl sok logisztikai problémát kellene ehhez megoldani,
a dolog méretei túl nagyszabásúak, az érintett emberek
száma pedig túl nagy ahhoz, hogy titokban lehessen tartani.
Különösen nehéz akkor titokban tartani az igazságot, ha az
érintett emberek annyira szem előtt vannak, mint a zsidók
Németországban és Ausztriában. A faji vonások, az
öltözködési és egyéb szokások mellett a zsidókat az ellenük
hozott jogi és társadalmi szankciók is megkülönböztették,
amelyek célja az volt, hogy elkülönítse őket a társadalomtól
- tehát könnyen azonosíthatók voltak.
A végső megoldás hatalmas méretei, az érzelmi oldalról
nem is beszélve, lehetetlenné tették azt, hogy az események
titokban maradjanak. Hatalmas méretű bürokráciára,
emberek tízezreinek közreműködésére volt szükség.
Laqueur "A borzalmas titok" című könyvében hihető képet
fest arról, hogy a deportálások hogyan zajlottak le Németor-
szágban és Ausztriában. A helyi vezetőket értesítették, hogy
a városból hamarosan nagy számú zsidót fognak deportálni.
Utasították őket, hogy működjenek együtt az akció
végrehajtásáért felelős tisztekkel. Azután a deportálandó
zsidókat (gyakran több ezret is egyszerre) postán
értesítették; a postások ezrével kézbesítették a zsidó
hangzású nevekre címzett, hivatalos külsejű borítékokat.
Néha az SS szedte össze, és szállította el az áldozatokat, de
legtöbbször a helyi rendőri erőknek kellett elvégezni ezt a
feladatot. Az elszállítást meg kellett szervezni. Ha a vá-
rosnak nem volt saját vasútállomása, teherautókra vagy bu-
szokra volt szükség, hogy a zsidókat a legközelebbi
vasútállomásra szállítsák. Minden egyes alkalommal, amikor
egy zsidó szállítmányt indítottak el a táborokba, ebben sok
vasúti alkalmazott vett részt: állomásfőnökök, irodai
alkalmazottak, vasúti munkások, mérnökök, tűzoltók és
szervezők. Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy egy vasúti
alkalmazott sem ismerte az igazságot! Auschwitznek és
Treblinkának már a legnépesebb európai városok közé
kellett volna tartoznia azután, hogy annyi embert szállítottak
oda! Az emberek elgondolkozhattak azon is, hogy az oda
szállított élelmiszer miért csak néhány ezer ember számára
elegendő.
A deportálásoknál is jelentőségteljesebbek voltak azok a
Németországba érkező hatalmas szállítmányok, amelyek az
áldozatok személyes tárgyait tartalmazták. A vasutasokat
bizonyára elgondolkoztatta az, hogy a személyes
értéktárgyak hegyei érkeztek vissza azért, hogy szétosszák
őket; de az emberek közül soha senki sem tért vissza.
Ráadásul a vonatokat kísérő személyzet láthatta a
haláltáborokat, és érezhette a krematóriumok szagát
minden egyes ilyen végzetes utazás során.
Ezek a személyes értéktárgyak a vasutasokon kívül más
német emberek érdeklődését is felkelthették volna. Az
arany, az ezüst, az ékszerek, a fogtömések és a pénz
németországi bankokba került; a szociális szervezetekhez
nagy hegyekben érkeztek a ruhák, takarók, szemüvegek,
kézitáskák, karórák, sőt még babakocsik is. Honnan jöhettek
ilyen hatalmas mennyiségben? Azok a gyári dolgozók, akik
az emberi hajat töltötték matracokba és párnákba, nem
lehettek teljesen tudatlanok afelől, hogy ezek a
nyersanyagok honnan származnak.
A bürokráciának is fel kellett dolgoznia az áldozatok
eltűnését. Vagyonukat az állam kisajátította, az
életbiztosítási kötvényeket összegyűjtötte, és értesítenie
kellett a biztosítótársaságokat, hogy a kötvények
tulajdonosai jogilag halottnak tekintendők; az ellátásért
felelős tisztviselőket értesíteni kellett, hogy az
elhalálozottaknak már nincs többé szükségük kuponokra; az
ingatlanokat pedig a tulajdonosok halála után értékesíteni
kellett.
Emberek százezreit érintették közvetlenül a végső
megoldással járó másodlagos teendők, lehetetlen, hogy
mégis szigorúan őrzött titok maradt!
A végső megoldásról szóló hírek a külföldi rádióadások
útján is eljuthattak a német emberekhez. A BBC a háború
során többször is hírt adott a történtekről vagy annak
részleteiről a közép- és a rövidhullámú helyi adókon
keresztül. Ezeket az adásokat jól lehetett fogni
Németországban is, így biztos, hogy a hírek eljutottak oda.
A félelem ugyan bizonyos mértékig visszatartotta a német
embereket ezeknek az adásoknak a hallgatásától - a náci
törvények ugyanis tiltották az ellenséges rádióadások
hallgatását -, sokan mégis meg merték ezt tenni. A törvény
megszegőire sokévi börtönbüntetés, koncentrációs tábor
vagy halál várt. 1941-42-ben összesen 1705 embert ítéltek
el Németországban külföldi rádióadások illegális hallgatása
miatt. Az amerikai kormány a háború után felmérést
végzett, amely szerint a német polgári lakosság több mint
fele (németek milliói!) hallgatták a külföldi rádióadásokat,
így a BBC-nek a végső megoldásról szóló beszámolóit
bizonyára minden alkalommal tízezrek hallgatták. A BBC
becslése szerint a háború alatt naponta 1 millió körüli német
hallgatója volt adásaiknak.
Az illegális rádióhallgatás mellett a hivatalos német rádió
is több mint 500 embert alkalmazott a külföldi adások
figyelésére. Ezeket az embereket általános megvetés vette
körül a hivatalos körökben; megrögzött pesszimistáknak és
elégedetlenkedőknek tartották őket, mivel magatartásuk
tükrözte azokat a háborús híreket, amelyeket naponta
hallottak a rádióban. Ezek az emberek valószínűleg a
családjuknak és a közeli barátaiknak is beszéltek a BBC
híreiről.
A keleti frontról hazatérő szabadságos katonák is hírt
hoztak Németországba a végső megoldásról. Amikor a
tömeggyilkosságok Oroszországban elkezdődtek, a
rohamosztagosok gyakran a Wehrmacht csapatainak szeme
előtt hajtották végre a kivégzéseket. A keleti fronton harcoló
német katonák százezrei voltak közvetlenül is tanúi az
eseményeknek. Ehhez a számhoz hozzáadódik még több
mint 40 000 koncentrációs tábori őr és több ezer tábori
polgári alkalmazott.
A rohamosztagosok tevékenységéről többé vagy kevésbé
nyíltan beszéltek hónapokig a Wehrmachtban és a kormány
köreiben azután, hogy a tömeggyilkosság elkezdődött. Azok
a katonák, akik látták a kivégzéseket, még fényképeket is
készítettek, egészen addig, amíg Reinhard Heydrich egy
rendeletében ezt be nem tiltotta.
Sokan, akik szemtanúi voltak a mészárlásnak, elmondták
ezt feleségüknek vagy barátnőjüknek, szüleiknek,
rokonaiknak és barátaiknak. A végső megoldás egyszerűen
nem maradhatott titokban.
Gyakran elfeledkeznek arról, hogy a táborokból
hazaengedett foglyok is híreket hozhattak. A legtöbb tábor
nem megsemmisítő tábor, hanem munkatábor és börtön
volt. Az auschwitzi táborkomplexumban például csak egy
haláltábor volt (Birkenau), a többi tábor munkatábor vagy
börtön volt. Köztörvényes bűnözőket is gyakran ezekbe a
táborokba hoztak büntetésük letöltésére. Akik Auschwitzbe
kerültek, nyilvánvaló bizonyítékait láthatták a Birkenauban
folyó gyilkosságnak. Ezeket a foglyokat büntetésük letöltése
után szabadon bocsátották. 1942-ben 978-an szabadultak
Auschwitzból.
A koncentrációs táborból szabadult foglyok gyakran nem
akartak beszélni élményeikről, mivel a nácik megfenyegették
őket, hogy újra letartóztatásba kerülnek, ha beszélnek arról,
amit láttak. Az informátorok annyira megszállták a német
társadalom minden részét, hogy különös elővigyázatosságra
volt szükség. Sok szabadon bocsátott fogoly ennek ellenére
beszélt a táborról.
Hivatalosan igen kevés zsidót bocsátottak szabadon a kon-
centrációs táborokból. A kivételek között volt néhány nő, aki
az iparmágnás Oscar Schindler erőfeszítései által szabadult
ki, és néhányan, akiket Felix Kersten Heinrich Himmlerre
gyakorolt befolyása miatt engedtek szabadon. Sokaknak
sikerült azonban megszökniük, és ők közösségeikben
beszámoltak a táborokban folyó tömeggyilkosságról.
Auschwitzben 667 szökést jegyeztek fel, ebből 60 százalék
(397) volt sikeres és csak 270 embert fogtak el és vittek
vissza.
A szökések száma ennél valószínűleg magasabb volt,
mivel a jelentések nem mindig voltak teljesek, és
elképzelhető, hogy meg is hamisították őket. Kaltenbrunner
és Himmler gyakran hívatta magához Rudolf Hösst, az
auschwitzi táborparancsnokot, a táborból történő szökések
magas száma miatt. A bürokrácia természetét ismerve, és
ez különösen igaz az SS ördögi bürokráciájára, valószínű,
hogy Höss és beosztottai sok szökést a halottak arctalan,
névtelen, megszámolhatatlan tömegéhez számítottak - hogy
mentsék a bőrüket feletteseik haragjától.
A rohamosztagosok mészárlásai során is történtek
szökések. Akadtak olyan áldozatok, akik sebesülésükkel
halottnak tettetve magukat menekültek meg, mások még a
lövések megkezdése előtt elmenekültek, és rejtekhelyükről
nézték végig a gyilkolást. Akik megszöktek, általában a
legközelebbi, még érintetlen zsidó közösségbe menekültek.
Sokak számára ez a hely a varsói gettó volt. Beszámoltak a
gettó vezetőinek arról, hogy Auschwitzben, Treblinkában és
más hasonló helyeken a zsidók kiirtása folyik.
Eleinte nem hittek ezeknek a beszámolóknak, mivel túl
valószerűtlenül hangzottak. De ahogy a hónapok teltek,
egyre hihetőbbnek tűntek. Amikor egymástól függetlenül
többen is ugyanazt a történetet mondták el, és a korábban
deportáltaktól még mindig semmiféle életjel nem érkezett,
végül hitelt adtak ezeknek a történeteknek, és az igazság
széles körben ismertté vált.

Miért nem tettek semmit?

Miután ennyire tiszta volt a kép, joggal kérdezhetjük, hogy
a szövetségesek miért nem tettek semmit a zsidók
elpusztításának megállítására. Többféle válasz is adható erre
a kérdésre, de egyik sem igazán kielégítő.
Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy nem igaz,
hogy nem tettek semmit. A dánok például kicsempészték
országukból a legtöbb zsidót Svédországba. Finnországban a
tengelybarát kormányt dr. Felix Kersten figyelmeztette a
zsidókra váró sorsra, és arra, hogy a németek az ottani
zsidók deportálását is követelni fogják.
Heinrich Himmler személyesen utazott Helsinkibe, hogy
súlyt adjon a finn zsidók összegyűjtésére vonatkozó német
követelésnek. Annak ellenére, hogy a Waffen SS egységei
jelen voltak az országban, a finnek ellenálltak a német
követeléseknek. A módszerük maga volt az egyszerűség.
Elveikben egyetértettek a mélyen tisztelt SS birodalmi
vezetővel, de az ügyet nyilvánosan is meg kellett volna
tárgyalni a finn parlamentben mielőtt hivatalos döntés
születik! Mondani sem kell, hogy Himmler nem akart
semmiféle nyilvános vitát ezzel kapcsolatban. Visszatért
Németországba, és csak néhány szerencsétlen zsidó
áldozatot tudott magával vinni. Az olaszok, a magyarok és a
balkáni nemzetek is tanúsítottak bizonyos mértékű
ellenállást a német követelésekkel szemben, különösen az
1943-as sztálingrádi csata után, amikor már egyáltalán nem
volt biztos, hogy Németország lesz a háború győztese.
Ezek az akciók ugyan dicséretesek voltak, különösen a
finnek és a dánok ellenállása, de hatókörük elég korlátozott
volt - csupán néhány ezer zsidó élt ezekben az országokban.
Ha az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió tett volna
lépéseket, annak sokkal nagyobb hatása lehetett volna - de
túl keveset tettek, és túl későn, ezért az európai zsidóság
nagy részét nem sikerült megmenteni.
A szovjetek igazából nem tettek semmit, viszont a mai
napig azt a mesét terjesztik, hogy az események egy része
nem zsidókkal, hanem oroszokkal történt. Nagy-Britannia és
az USA sem tett semmit a zsidók megsegítése érdekében
(azon kívül, hogy anyagilag támogatták Raoul Wallenberget
Budapesten).
Ez a passzivitás részben azzal magyarázható, hogy nem
hittek a híreknek. Nekünk, akik demokratikus
társadalmakban élünk, az hogy egész népeket kiirtsanak,
valószerűtlennek tűnik, és nem könnyen fogjuk fel, hogy
lehetséges a holocausthoz hasonló méretű népirtás. Ha azt
hallanánk, hogy egy helyi parancsnok 600 zsidót megöletett,
akkor ezt hihetőnek tartanánk, és megfelelő felháborodással
reagálnánk. De ha arról érkezik jelentés, hogy egy kormány
hivatalos politikájának részeként 6 millió embert megölnek,
az túl hihetetlennek hangzik, rémhírnek,
propagandafogásnak, ezért elfelejtjük. A holocaust története
egyszerűen több volt annál, amit el tudtak hinni!
Nagy-Britanniában az emberek még inkább hajlottak arra,
hogy kételkedjenek, mivel az első világháború alatt annyi
rémtörténet keringett a sajtóban az állítólagos
atrocitásokról. Amikor 1941-ben a gyilkolás komolyan
elkezdődött, az angolok közül sokan még mindig azt hitték,
hogy azzal az úriemberként viselkedő porosz arisztokráciával
van dolguk, amely 1914-ben a német hadsereget vezette. A
szörnyűségekről szóló történetek már egyszer hamisnak
bizonyultak, miért kellene akkor most elhinni az újabb
történeteket ugyanazokban az újságokban? Az angolokkal
akkoriban a német hadsereg, a légierő és a haditengerészet
állt szemben, ezek valóban nem is követtek el ilyen
atrocitásokat. Az, hogy már egyszer becsapták őket a
rémhírek, és az, amit Észak-Afrikában és Franciaországban a
német tiszteknél tapasztaltak, arra vezette az angolokat,
hogy ne adjanak túl sok hitelt a történeteknek. A
bizonyítékok ellentmondásosnak tűntek, ezért a
tömeggyilkosságokról szóló beszámolókat egyszerűen csak
"a zsidó félelmek által keltett pletykáknak" tartották.
Az is igaz, hogy a távoli helyeken élő zsidók problémája
amerikai és brit körökben egyaránt csekély fontosságúnak
számított. A szövetségesek a háború során élethalálharcot
vívtak, és ez teljes figyelmüket lekötötte. Még ahol nem is
volt a háttérben burkolt antiszemitizmus (vagy nyílt
antiszemitizmus, mint a szovjetek esetében) teljes
érdektelenség volt jelen.
Mire a történeteknek végre hitelt adtak, az érdeklődés
megnőtt és az erőforrások felszabadultak, már túl késő volt
segíteni: az európai zsidók nagy része már halott volt.

11. FEJEZET

Hol volt az egyház?

Az egyház torz és démonikus módon valójában segítséget

nyújtott Hitlernek a zsidók kiirtásához. A kereszténység na-
gyobb irányzatai mind felelősek a holocaustért. Sem a
protestánsok, sem a római katolikusok, sem a keleti
ortodoxok nem mondhatják, hogy egyházuk teljesen
ártatlan volt a 6 millió áldozat halálában. Még az
Evangéliumi Hitvalló Egyháznak is - amelyet Martin
Niemöller és társai alapítottak a nácizmusra adott válaszul -
szüksége volt arra, hogy bűnbánatot tartson a háború után.
A szervezett egyházak bűnösek abban, amit tettek, és
abban is, amit elmulasztottak megtenni. Az egyház sokszor
csak hallgatott a nácik által elkövetett szörnyűségek láttán.
Más esetekben aktívan segítette és támogatta a nácikat,
máskor pedig nem állt ellen olyan tévtanításoknak, amelyek
végül oda vezettek, hogy a náci doktrínákat könnyedén el
tudták fogadni az emberek.
Végül pedig az egyház hivatalos szervezete nem nyújtott
segítséget és menedéket azoknak a zsidó áldozatoknak, akik
megpróbáltak elmenekülni a nácik elől. Amikor egy
franciaországi gyülekezet pásztora elhatározta, hogy
befogad néhány menekültet, egyházi felettese megrótta őt
ezért. Túl veszélyesnek tartották a megvetésre méltó zsidók
segítségét. Néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve az
egyház politikája teljesen elhibázott volt: semleges kívánt
maradni.
Az egyház állapotát ebben az időszakban talán az jellemzi
a legjobban, hogy milyen volt a reakciója a "kristályéjszaka"
(1938. november 9-10.) után, amikor a német csapatok
vadul gyilkolták a zsidókat, felgyújtották a zsinagógákat, és
vandál módon feldúlták a zsidó otthonokat és üzleteket.
Zsidók ezreit tartóztatták le és küldték koncentrációs
táborba azon az éjszakán, de csak egyetlen jelentős
keresztény vezető akadt, aki erőteljes, nyilvános tiltakozásra
szólított fel a tombolással szemben: Dietrich Bonhöffer. Erről
az éjszakáról szólva azt mondta: "csak aki felemeli a hangját
a zsidók védelmében, annak van joga gregorián énekeket
énekelni". Bonhöffer bátor kiállásával magára maradt, mivel
egyetlen más vezető egyházi személyiség sem emelt szót az
igazság érdekében!
Nem valószínű, hogy a keresztények hangos tiltakozása
meg tudta volna állítani Hitlert. Saját személyisége és az őt
uraló démonikus erők arra engednek következtetni, hogy az
általa annyira megvetett vallásos emberek tiltakozása nem
térítette volna el szándékaitól. A holocaust úgy is megtörtént
volna, de valószínűleg sokkal kevesebb halálos áldozattal. A
vezetők arra buzdíthatták volna a keresztényeket, hogy
egyénileg és kis csoportokban, az egyház szervezett
keretein kívül keresztényi szeretettel forduljanak a zsidók
felé, és segítsék őket. Hány "megigazult pogány"-t lehetett
volna felbátorítani, hogy cselekedjen, ha látta volna a
vezetők hősies kiállását? Soha nem fogjuk megtudni.
Az egyházi vezetők erkölcsi árulását akkor tudjuk
megérteni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a legtöbb
európai egyházban milyen tanítások uralkodtak a század
első négy évtizedében. A XIX. századi német teológusok és
filozófusok ördögi befolyása eljutott arra a pontra, hogy a
Szentírást sokan csak zsidó versek és történeti anekdoták
kétes hitelességű gyűjteményének tekintették; Krisztust
isteni mivoltától megfosztva "nagy erkölcsi tanító"-nak
nevezték ki, ha egyáltalán létező személy volt, de ha
mégsem, akkor több nagy erkölcsi tanítóból összegyúrt
képzelt alaknak tartották: Isten mindenesetre halott volt. A
bűnt a felemelkedőben lévő pszichológia tudománya, mint
természetes aberrációt magyarázta, és ezzel félre is tette az
útból, a keresztény etika teljes alapját feláldozva ezzel a
humanizmus oltárán. Az olyan keresztény egyház, amely
már nem hitt abban, hogy Isten akarata alá tartozik, nem
volt alkalmas arra, hogy olyan hatalmas méretű sátáni
eseménnyel, mint a holocaust megbirkózzon. Az egyházi
vezetők gyakran komoly erkölcsi alapokra helyezték ugyan a
Krisztustól megfosztott kereszténységet, a keresztény
erkölcs szívét, az Istennek való engedelmességet azonban
gondosan leválasztották róla. Ami maradt, csupán üres héj
volt, ami igen könnyen alkalmazkodni tudott a változó
körülményekhez, és csendes, egyet nem értő kívülállóként
nézte végig a zsidók elpusztítását. Visszatekintve persze
világosan látható, hogy a csendes egyet nem értés a bűnnel
ugyanaz, mint a hallgatólagos elfogadás.
Érdekes megfigyelni, hogy a Sátánnak sikerült teljesen el-
vennie az egyház erejét a nemzedékeken át tartó liberális
teológián és az agnosztikus vagy nyíltan ateista papokon
keresztül a történelemnek pontosan abban a pillanatában,
amikor legördögibb támadását készült végrehajtani a
választott nép ellen. A Sátán kihasználta, hogy az emberek
mennyire büszkék tudnak lenni saját intellektuális
eredményeikre, azért, hogy eltérítse az egyházat a helyes
útról.
Valószínűleg az vezetett a holocausthoz, hogy nem volt
erős, egészséges tanítás által megalapozott keresztény
erkölcs. Ha az emberek nem tudják, vagy nem akarják
elfogadni, hogy a Szentírás Isten beszéde, akkor Isten
Igéjének erejével nem fogják tudni legyőzni a Sátán
szolgáitól való félelmüket.
Szerencsére ezzel az uralkodó egyházi magatartással
szemben voltak helyi kivételek is. A helyi egyházi vezetők
sokszor ellenálltak a náciknak és segítették a zsidókat,
engedetlenséget tanúsítva ezzel egyházi feljebbvalóikkal
szemben. Az olyan emberek, mint Mária anya (egy ortodox
apáca Párizsban), Pierre Chaillet atya (egy római katolikus
pap Lyonban), és Andre Trocme (egy protestáns pap),
tisztában voltak azzal, hogy mi az erkölcsi kötelességük az
útjukba kerülő zsidó menekültekkel szemben. Ezek az
emberek az életüket kockáztatták (Mária anyát
Ravensbrückben végezték ki), amikor a zsidókat rejtegették
és megpróbálták őket biztonságos helyre juttatni. Isten főleg
hozzájuk hasonló embereken keresztül akarta megmenteni
Izrael maradékát - ahogyan az már sokszor történt.
A legtöbb névleges keresztény a Tízparancsolat erkölcsi
normái szerint cselekszik. Úgy tartják, hogy valaki akkor
követ el bűnt, ha egy cselekedetével megszegi valamelyik
parancsolatot. De Istennek azok a szentjei, akik a zsidók
életét igyekeztek menteni, felismerték, hogy a "legnagyobb
parancsolat"-nak (Mt 22, 36-40) szélesebb értelmezést kell
adni: ha passzívan nézzük, amint ártatlan áldozatokat
bántalmaznak, az ugyanolyan, mintha mi magunk
bántanánk őket - még akkor is, ha az áldozatok megsegítése
az életünk kockáztatásával jár; a hallgatás ilyen esetben
bűn.
Az egyház világszerte különböző felekezetekből,
irányzatokból, csoportokból áll, amelyeknek általában nem
sok közük van egymáshoz azon kívül, hogy igyekeznek
egymást befeketíteni. A különböző doktrínák, liturgiák és
külsőségek fölötti viták olyan ellenségeskedéseket okoztak a
keresztények között, amelynek csak a Sátán örül. Néha a
szakadékok akkorára nőnek, hogy minden kommunikációt
lehetetlenné tesznek. Az az igazság, hogy elég nehéz a
pásztor hangját meghallani, ha a juhok állandóan bégetnek.
Az egyház helyzete pedig ilyen volt Európában a második
világháború előtt.
Franciaországban a római katolikusok és a protestánsok
közötti történelmi szakadék akkora volt, hogy Chaillet atya
"Keresztény tanúbizonyság" nevű csoportja Lyonban, és
Trocme protestáns lelkész emberei Le Chambon-sur-Lignon
falujában alig 160 kilométernyi távolságban sok ideig nem is
tudtak egymásról a háború alatt.
Az egyház mulasztásai nyilvánvalóan a megtorlástól való
félelemből származtak, amelyhez az alapvető tanítások ellen
intézett évtizedek óta tartó liberális támadások
előkészítették a talajt. Az aktívan elkövetett bűnöket
azonban szinte kivétel nélkül az egyházban jelenlévő
antiszemitizmus okozta. Az európai egyház (és az amerikai
is) - olyan antiszemita magatartást tanúsított, amely a zsidó
emberek enyhe megvetésétől a kimondott zsidógyűlöletig
terjedt.
A náci szörnyűségek elől menekülő szerencsétlen zsidók
számára a gyakorlatban nem volt sok különbség az
antiszemitizmus két formája között. A zsidók nyílt gyűlölete
csak akkor volt rosszabb, mint a passzív, de ugyanolyan
káros közömbösség azok részéről, akik egyszerűen csak
megvetették a zsidókat, ha erőszakos és szószegő
cselekedetek is kísérték.
Az egyház közömbössége a zsidókkal szemben nem
magyarázható kizárólag azzal, hogy nem tudták, mi történik,
mivel a Hitlerféle végső megoldás elég ismert volt (lásd 10.
fejezet). A római katolikus hierarchia különösen jól informált
volt a kelet-európai eseményekről. Walter Laqueur francia
történész szerint a Vatikán az elsők között volt, akik tudták,
hogy a deportálás a zsidók meggyilkolását jelenti.
Bizonyítékok vannak rá, hogy a Vatikán tudott ezekről az
eseményekről már néhány héttel az 1942 januárjában
Wannseeben megtartott konferencia után.
A Vatikánnak hivatalos és nem hivatalos
információcsatornái is voltak. A hivatalos csatornákat a
Vatikán külképviseletei, a pápai nunciusok és hivatalosan
egyházi ügyekben utazók jelentették. A nem hivatalos
csatornákat pedig a legkülönbözőbb rangú és beosztású
papok, a legkisebb falusi paptól kezdve az érsekig, az
apácák és a szerzetesek, valamint az egyházukban lelkesen
hívő egyszerű katolikusok milliói. Ezek az emberek
készségesen gyűjtötték és továbbították az információkat és
a szemtanúk beszámolóit a Vatikán képviselői számára, akik
diplomáciai védettséget élveztek még a nácik által megszállt
európai területeken is, ami figyelemre méltó dolog.

A nácik magatartása az egyházzal szemben

Az egyház népszerűsége a különböző európai országokban
változó volt. Bizonyos országokban nem övezte az egyházat
különösebb tisztelet, és a nácik nyugodtan figyelmen kívül
hagyhatták őket, amit meg is tettek. Hitler az egyházak
közül leginkább a langyosakat vetette meg, és gyakran
idézte is (bár tévesen) azt, amit a Jelenések könyve ír a
laodiceai gyülekezetről (Jel 3, 14-17).
Ahol az egyház tiszteletben állt, az egyház ereje és
befolyása miatt, a náciknak óvatosan kellett viselkedniük.
Ezért Hitlernek legalábbis hatalmas népszerűsége miatt el
kellett tűrnie a Római Katolikus Egyházat Franciaországban
és néhány kelet-európai országban. Lengyelország kivétel
volt, ahol a Római Katolikus Egyház ugyan igen népszerű, de
a német érdekek is elég jelentősek voltak ahhoz, hogy
megkockáztassák az egyház haragját. Heinrich Himmler
ugyan XII. Pius pápa nyilvános kivégzését szorgalmazta, de
Hitler sokkal gyakorlatiasabb volt. Ő megengedte azoknak a
papoknak, akik nem szálltak szembe vele nyíltan, hogy
megmaradjanak szószékükön.
A legtöbb náci vezető Himmlerhez hasonló rossz
véleménnyel volt az egyházról. Akik nem gyűlölték nyíltan,
azok is megvetették. A langyos egyháztól nem sok
félnivalójuk volt, ezért az SS nyugodtan folytathatta gyilkos
terveinek végrehajtását. Bizonyítékokat lehet rá hozni, hogy
még a nácik legfelsőbb vezetői is féltek attól, hogy a végső
megoldás nem marad többé titokban a nyilvánosság előtt, és
mindig meghátráltak, ha vezető pozíciókban lévő emberek
szembehelyezkedtek velük.
Hermann Rauschning feljegyezte, hogy mi volt Hitler
véleménye az egyházról 1934 előtt. Asztali beszélgetések
során Hitler gyakran fejtette ki nézeteit a protestáns és a
katolikus egyházról. Hitler tisztelte a Római Katolikus Egyház
erejét és szervezeti felépítését, és a náci pártot
tulajdonképpen az egyház, az SS-t pedig a jezsuiták
szervezetének mintájára szervezte meg. Hitler hitte, hogy a
"Gondviselés" keze volt abban, hogy őt katolikusnak
nevelték, "mivel csak egy katolikus ismeri az egyház
gyengeségeit". Úgy gondolta, hogy Otto von Bismarck
herceg, Németország első kancellárja ostobán viselkedett a
Római Katolikus Egyházzal kapcsolatban. Hitler szerint "Bis-
marck ostoba volt. Más szóval protestáns. A protestánsok
nem tudják, mi az egyház".
A német protestánsok igyekeztek felhasználni a nácizmust
arra, hogy ők legyenek a birodalom uralkodó egyháza, de
ezt a reménységüket durván lerombolták. A protestánsok,
akik Róma ádáz ellenségei voltak, a nácik alatt szerettek
volna egy egységes evangélikus német nemzeti egyházzá
válni, amelyből vagy teljesen száműzték volna a
katolikusokat, vagy legjobb esetben is csak jelentéktelen
szerepre ítélték volna őket. Hitler egy ebéd során így foglalta
össze véleményét a protestánsokról (szintén Rauschning
feljegyzései szerint): "A protestánsoknak halvány fogalmuk
sincs arról, hogy mi az egyház. Az ember azt csinálhat
velük, amit csak akar - ők hagyni fogják. Ezek a papok
megszokták a bajokat és az alárendelt szerepet... ezt
tanulták a földesuraiktól. A lelkész, amikor meghívták a
vasárnapi libasültre, az asztal végén ült a gyerekek és a
házitanítók között. Már az is megtiszteltetés volt, ha nem a
cselédek asztalánál kellett ülnie. Jelentéktelen kis figurák,
alázatosak mint a kutya, és zavarukban izzadni kezdenek,
ha az ember beszélni akar velük. Nem tudják komolyan
venni a vallásukat, és olyan erősségük sincs, mint Róma."
Hitler úgy gondolta, hogy a protestáns papok bármit
megtennének neki, mivel leginkább csak az foglalkoztatta
őket, hogy a saját nyugdíjuk biztosan meglegyen. Milyen
szánalmas állapotba került az evangélikus egyház, ha egy
olyan ravasz politikus, mint Hitler, ilyen megvetéssel nézett
le rá! Azt hiszem, a dolog magyarázata a tanítások
erőtlenségében rejlik és abban, hogy ezek csak langyos
reakciókat tudtak az emberekből kiváltani.

Hitler terve az egyház és a vallás számára

Adolf Hitler udvarolt az egyházaknak, ha céljai ezt
kívánták, de azután könnyedén faképnél is hagyta őket, és
ment tovább a saját útján. Hitler aktívan szembeszállt az
egyházakkal és Jézus Krisztus evangéliumával. Ő nem
ismert kompromisszumot - az egyháznak kellett mennie.
Azt, hogy milyen jövőt szánt Hitler az egyháznak, miután
(elképzelése szerint) megnyerik a háborút, jól mutatja az a
beszélgetés, amely Heinrich Himmler SS birodalmi vezető és
magánorvosa, dr. Felix Kersten között zajlott. Himmler saját
külön vasúti kocsijában éppen Hitler hívására várakozott
Franciaországban. Kersten is vele volt arra az eshetőségre,
ha Himmler betegsége kiújulna, és mivel nem volt más
dolga, nézelődött a kocsiban. Ekkor fedezte fel, hogy
Himmler személyes könyvtára kizárólagos vallásos
könyvekből állt. Csodálkozva kérdezte Himmlertől, hogy a
vallás és a nácizmus nincsenek-e ellentétben egymással.
Himmler azt válaszolta, hogy Hitler utasította őt arra, hogy
állítsa fel egy olyan nagy német vallás tantételeit, amelyet
egész Európában be fognak majd vezetni. A náci New Age
vallása ősi germán-pogány elemek, keleti misztika, és el-
torzított kereszténység keveréke lett volna, amelyben Hitler
foglalta volna el Krisztus helyét. Az igazi keresztény
egyházra elnyomás és végül teljes kirekesztés várt volna.
Ezer évvel később már csak Hitler vallása létezett volna.
Érdekes, hogy korábban az egyház milyen gyorsan
szembeszállt az eretnekségekkel, de a náci eretnekséggel
szemben csak hallgatott. Pedig ismerték Hitler szándékait!
Hitler már a 20-as években szerette magát Krisztushoz
hasonlítani, és 1934 elején a német gyermekeket már arra
tanították az iskolában, hogy ne Istennek, hanem a
Führernek adjanak hálát imáikban.
A Sátán kemény kihívást intézett az egyház minden
csoportjához a holocaust során, és az egyház bizony
könnyűnek találtatott. Hiányzott belőle a krisztusi szeretet, a
bűn gyűlölete és a szilárd tanítások, ezért nem tudott
szembeszállni a gonoszság áradásával. A holocaust az
egyháznak, Krisztus testének szinte egyedülálló lehetőséget
kínált arra, hogy megtérjen, és visszatérjen ahhoz az első
szeretethez, ami az első századi keresztényekben még
megvolt. A keresztényeknek, akik tudják, hogy az
antiszemitizmus rákos betegsége hová vezet, a mai Izrael
legjobb barátainak kellene lenniük.

12. FEJEZET

Keresztények a pokol szélén

Aki megment egy életet, az olyan, mintha az egész világot

mentené meg.
- a babiloni Talmudból

A Sátán a holocaust során szabadon tombolt Európában,

és az európai zsidóság kétharmad részét megölte. A náci
halálgyár kegyetlen hatékonyságát ismerve az is csodálatos,
hogy akadtak zsidók, akik egyáltalán életben maradtak!
Több mint 2,5 millió zsidó túlélte a holocaustot. A
pusztulásra ítélt áldozatok egyharmada megmenekült a halál
torkából.
Philip Friedman "Az ő atyjafiaik őrizői" című könyvében azt
írja, hogy ezek a zsidók a keresztények aktív segítsége
nélkül nem maradhattak volna életben. Ezekben az években
néhány keresztény a pokol kapui mögé is bement, hogy
kiragadja onnan a Sátán áldozatait.
Az, hogy a nácik mennyire voltak sikeresek a zsidók
kiirtását célzó programjuk során, nagy mértékben függött
attól, hogy a megszállt országok lakossága miként reagál a
német követelésekre, kiadja-e a zsidókat vagy nem.
Dániában például X. Keresztély királytól kezdve egészen az
utca emberéig mindenki ellenállt a német követeléseknek. A
következő történetet ugyan néhány történész nem tartja
hitelesnek, mégis jól mutatja, hogy milyen volt a dánok
magatartása. Amikor a németek elrendelték, hogy a dán
zsidóknak is sárga csillagot kell viselniük a ruhájukon, hogy
jól meg lehessen őket különböztetni, X. Keresztély erre úgy
válaszolt, hogy másnap reggeli szokásos lovaglására úgy
indult, hogy a ruhájára ő is feltette a sárga csillagot. A náci
rendelettel szembeszállva büszkén hirdette, hogy az egyik
dán éppen olyan jó, mint a másik. Estére Koppenhága utcái
tele voltak sárga csillagot viselő, nem zsidó emberekkel. A
sárga csillagra vonatkozó rendeletet visszavonták, és az
nem is jelent meg többé Dániában.
A németek 1943. október 1-jét jelölték ki a dániai zsidók
összegyűjtésére, hogy "deportálják" őket, a dánok azonban
az előző éjszakán kicsempészték majdnem az összes zsidót
az országból, kis hajókkal a semleges Svédországba vitték
őket, ahol biztonságban átvészelték a háborút.
Lengyelországban és Ukrajnában azonban más volt a
helyzet. Ukrajnában a lakosság egyes helyeken éljenezte a
zsidókat kivégző náci osztagokat, voltak ukránok, akik
segítették a rohamosztagosok gyilkosait, mások pedig
koncentrációs tábori őrök lettek.
Lengyelországban, ha valaki zsidókat rejtegetett, a többi
lengyel legalább akkora veszélyt jelentett a számára, mint a
németek. Az antiszemitizmusnak hosszú története volt már
Kelet-Európában - a lengyel antiszemitákat nem kellett a
németeknek külön megtanítani a zsidók meggyilkolására! A
lengyel terroristák a gyűlölet antiszemita evangéliumát
terjesztették még a háború után is. Azokat a lengyel
keresztényeket, akik zsidó embereket bújtattak el, gyakran
a lengyel terrorista csoportok ölték meg. A háború után egy
Kicinski nevű lengyel paraszt arra kérte a két zsidót, aki nála
talált menedéket, hogy "el ne mondják senkinek, mert ha
kiderül, akkor veszélybe kerülhet az életem".
Ahhoz azonban, hogy az eseményeket helyes
megvilágításban láthassuk, tisztában kell lennünk azzal,
hogy milyen volt a helyzet Lengyelországban, és hogyan
fordulhatott elő, hogy sok keresztény elfordította a fejét,
amikor a zsidók segítséget kértek. Lengyelországban és a
többi megszállt keleti területen a helyzet egészen más volt,
mint Dániában. A dán a német nép rokona, sőt Hitler
számára ők voltak a náci fajelmélet ideális szőke, északi
típusának a megtestesítői. A németek megpróbálták
fenntartani azt a látszatot, hogy Dánia nem is megszállt
ország, hanem "különleges protektorátus". 1943 őszéig,
amikor a dánok fellázadtak a dán zsidók deportálására
vonatkozó német döntés ellen, a nácik sokkal kevésbé voltak
brutálisak Dániában, mint Lengyelországban. A náci
fajelmélet szerint a szláv népek, köztük a lengyelek is, nem
voltak teljes értékű emberek, csak alig valamivel jobbak,
mint a zsidók, és ezért csak szolgaságra alkalmasak.
Lengyelország lerohanásától fogva a németek páratlan
kegyetlenséggel bántak a lengyelekkel. Ennek a szörnyű
elnyomásnak, és a lengyelek antiszemitizmusának
szentségtelen frigyéből született meg a holocaust.
A lengyelelv magatartása a holocausttal szemben elég
szégyenletes volt, de voltak néhányan, akik rendkívül
hősiesen viselkedtek. Azok között, akiket Izrael állama "igaz
pogány"-oknak ismert el, mert megmentették a zsidók életét
a háború alatt, sok a lengyel - több mint bármely más
nemzet fia.
A zsidók elrejtése nem volt olyan könnyű, mint
amilyennek az azóta eltelt évek biztos távlatából nézve
látszik. A németek azonnal kivégezték azokat, akik csak a
legkisebb segítséget is nyújtották a zsidóknak. Legtöbbször
vagy a helyszínen agyonlőtték, vagy a legközelebbi
utcasarkon felakasztották őket. Gyakran az áldozatok testét
ott is hagyták, hogy a lakosságot elrettentsék a zsidók
megsegítésétől.
A nácik a családját sem kímélték azoknak a
keresztényeknek, akik zsidó testvéreiket segítették.
Általában kivégezték (vagy koncentrációs táborba küldték) a
feleségüket, gyerekeiket s más családtagjaikat. Amikor egy
keresztény úgy döntött, hogy befogad egy zsidót az
otthonába, vagy bármilyen más módon segítséget nyújt
neki, ezzel azoknak az embereknek az életét tette kockára,
akiket a legjobban szeretett. Aki csak egy darab kenyeret is
adott egy zsidónak, halállal fizethetett érte.
Ha egy keresztény elég bátor volt ahhoz, hogy kockára
tegye a családja életét, ez még nem volt elég. Megfelelően
álcázott helyre is szükség volt, ahol a zsidók
elrejtőzködhettek. Sőt kapcsolatban kellett, hogy álljon
másokkal is, akik megosztották vele a kockázatot és a
munkát. Ezekre az emberekre azért volt szükség, hogy
biztosabban értesülhessenek arról, ha házkutatás
fenyegetett, és hogy legyen hova elhelyezni a menekülteket
a házkutatás idején.
A hasonló felfogású emberek hálózatára azért is szükség
volt, mert amint a tapasztalat tragikusan bizonyította, a
sikeres túléléshez a rejtekhelyek állandó, gyakori
változtatására volt szükség. A legtöbb zsidó, aki a táborokon
kívül életben maradt, állandóan újabb rejtekhelyre kellett,
hogy menjen, és nem maradhatott sokáig egy helyen.
Gyakran véletlenül találtak rá a zsidók rejtekhelyeire. Igen
sokszor viszont a hozzájuk érkezett feljelentések vezették
nyomra a nácikat. Akármi is volt a motívumuk - pénz,
élelmiszer, antiszemitizmus, vagy egyszerűen csak
személyes rossz viszonyban voltak a zsidókat rejtegetőkkel -
tragikusan nagy számú volt az olyan esetek száma, amiért
ezeket az árulókat terheli a felelősség.
A következő oldalakon olyan történeteket mondunk el,
amelyek egy ennél sokkal nagyobb egésznek a részei, amely
mindazokról a keresztényekről szól, akík az életüket
kockáztatták azért, hogy testvéreiknek őrizői legyenek.

Fegyverek és rózsák: Ona Simaite

Abba Kovner, a zsidó költő, aki túlélte a háborút a vilnai
gettóban, ezt írta: "Ha tíz igaz lenne csak a nem zsidó
emberek között a világon, Ona Simaite köztük lenne." Ona
(vagy Anna, ami a nevének angolos változata) litván nő volt,
aki hétköznapi életet élt, mielőtt a németek bevonultak a
szülőföldjére. Kelet-európai paraszt családból szárinazott, és
kissé telt testalkatú volt. Sem az életkora, sem a fizikuma
nem volt olyan, mint a katonáké általában, mégis az első
vonalban küzdött a zsidók megmentéséért Vilnában.
A második világháború előtti Kelet-Európa mélyen belesül-
lyedt az antiszemitizmus mocsarába. Az évszázadokon át
tartó idegen elnyomás, és az orosz-lengyel határ mentén
folyó háborúk felerősítették a nacionalista érzéseket, és az
idegengyűlölet rákos daganatként terjedt. A zsidók nemcsak
"Krisztus gyilkosai"-nak számítottak egy névlegesen
keresztény országban, hanem megvetendő, és amennyiben
lehetséges, elüldözendő idegen elemeknek is. Ezeken a
kelet-európai területeken a zsidók már évszázadok óta az
antiszemitizmus leggyilkosabb formái között éltek és haltak
meg.
Ona Simaite azonban liberális nagyapjától azt tanulta
gyermekkorában, hogy az antiszemitizmus a bigottság
minden más formájával együtt helytelen, és a zsidó
embereket is a saját érdemeik alapján kell megítélni. A
családban a zsidókat embereknek tartották - ami abban az
időben igen ritka és népszerűtlen nézetnek számított.
Ona középiskolás volt Rigában, amikor csatlakozott a
Szocialista Forradalmi Mozgalomhoz, ami az országot abban
az időben uralma alatt tartó orosz cári rendszer ellen
létrejött föld alatti szervezet volt. Ona végül is Moszkvában,
egy tanárképzőben fejezte be tanulmányait, majd szegény
gyermekek gondozásával és tanításával kezdett foglalkozni.
Amikor a második világháború elérte Litvániát, Ona Simaite
a vilnai egyetemi könyvtár katalógus osztályát vezette.
Ona Simaite nyugodtan élhette volna tovább az életét, ő is
elfordíthatta volna a fejét (ahogy sokan mások honfitársai
közül), amikor a németek összeterelték a vilnai zsidókat a
gettóba, ami a város legócskább nyomornegyede volt. Egy
nyugodt egyetemen a könyvtári katalógusok között békésen
átvészelhette volna a háborút anélkül, hogy nagyobb
szükségeket szenvedett volna. De Ona nem ült ölbe tett
kezekkel, mert "egy nála sokkal hatalmasabb erő" hajtotta
előre.
Amikor a németek bevonultak Vilnába, először arra
kényszerítették a zsidókat, hogy hagyják ott otthonaikat és
költözzenek a fallal körülvett nyomornegyedbe, a vilnai get-
tóba. 1941 végén már zsidók ezrei éltek a gettóban, és lassú
éhenhalás fenyegette őket.
A ponari börtön a gettó közelében volt és a holocaust a
zsidók kivégzésével itt is kezdetét vette. A németek
egyszerre 1500-2000 zsidót vittek a ponari börtönbe, és ott
gépfegyverrel agyonlőtték őket. A gettó falain belül és
azokon kívül is mindenki tudta, hogy Ponarban mi történik.
A nácik a Vilna körüli erdőkbe is vittek zsidókat azért,
hogy ott megöljék őket. Csoportokban szállították őket az
erdőbe, ahol megásatták velük a saját tömegsírjukat,
miközben azt mondták nekik, hogy tankcsapdát kell ásniuk
az orosz támadások kivédésére. Amikor a sírgödrök
elkészültek, az áldozatokat felállították a gödör szélére, és
gépfegyverrel lelőtték őket. Friss földdel félig lefedték a
holttesteket, majd a következő csoportot állították a gödör
szélére és lőtték le.
Ilyen szörnyűségek folytak Vilnában - pedig ez még csak a
kezdet volt -, amikor Ona Simaite elkezdte harcát az SS
ellen. Képzeljük el a jelenetet, ami az SS-parancsnok
irodájában játszódott le. Az SS helyi erőinek a parancsnoka,
aki élet és halál ura nemcsak a gettóban, hanem a városban
és a környékén is, ül az íróasztala mögött kitűnő szabású
tiszti egyenruhájában.
Az acéltekintetű SS-tiszt előtt pedig ott áll egy kövérkés
kis asszony egyszerű vonásokkal, aki a könyvtárból jött
azért, hogy panaszt tegyen, és összevissza fecseg valamit
arról, hogy az összes zsidót bezárták, pedig még nem vitték
vissza a már lejárt könyvtári könyveket!
Az SS parancsnokai általában nem engedték meg, hogy
nem zsidók ki és bejárkáljanak a gettóba, de a parancsnok
most kivételt tett, és megengedte, hogy a könyvtáros
kisasszony teljesítse kötelességét, és begyűjtse az értékes
könyveket azoktól a tolvaj zsidóktól!
Lehet, hogy csak szórakozott cinizmusból döntött így az
SS parancsnoka, vagy talán azért, hogy megszabaduljon
ettől az erőszakos kis könyvtárosnőtől, aki betolakodott az
életébe. Mindenesetre Ona Simaite megkapta a belépési
engedélyt a vilnai gettóba, hogy összegyűjtse a "lejárt
határidejű könyvtári könyveket".
Ona heteken át akkor ment be a gettóba, amikor csak
akart. Miután a németek panaszt tettek, hogy túl sokáig tan
a könyvek összegyűjtése, más kifogásokkal állt elő,
csakhogy továbbra is bejárhasson a fallal körülvett területre.
Ona végül is több hónapon át járt-kelt a gettó és a külvilág
között. Fegyvereket, élelmiszert, gyógyszereket csempészett
be, sőt még egy csokor rózsát is olyan nőknek, akik már
lemondtak arról, hogy valami szépet is látnak még ebben az
életben. Ha bármelyik alkalommal is elkapják, azonnal
lelőtték volna.
Ona ki is csempészett sok mindent a gettóból: naplókat,
leveleket, okiratokat, a Törvényt tartalmazó tekercseket,
ritka zsidó könyveket és egyéb értékes tárgyakat, amelyek
később beszélni tudtak a szenvedésről, amelyen előző
tulajdonosai átmentek a "Jákob nyomorúságának idején". Az
Ona Simaite által kicsempészett iratokat a vilnai egyetem
nyelvészeti intézetének pincéiben rejtették el a németek
elől.
1942 elején a Gestapo is felfigyelt Onára. Jacob Gens, a
gettó hírhedt zsidó vezetője, aki az SS besúgója is volt,
figyelmeztette, hogy a németek felfigyeltek a
tevékenységére. De Ona így sem hagyta abba, és a
következő hónapokban sok gyermek életét mentette meg a
gettóban. Megvesztegette az őröket (akik közül sokan
szintén litvánok voltak, nem németek), honfitársait
hízelgéssel vagy csalással megnyerve sok zsidó gyermeket
mentett ki a gettóból, és helyezett el nem zsidó családoknál.
Több száz zsidó az ő önfeláldozó tevékenységének kö-
szönhette az életét a háború végén.
Ona Simaite-nak végül menekülnie kellett a Gestapo letar-
tóztatása elől. Egy ideig ez sikerült is neki, de 1944 nyarán
elfogták. A Gestapo vilnai főhadiszállására vitték, ahol
brutális vallatásnak vetették alá. A kínzások és az ütések
ellenére sem árulta el egyik "gyermekét" sem, és az őket
befogadó litvánokat sem. Később egyik gyermekének
elmondta: "Imádkoztam, hogy semmit se mondjak el...
teljes szívemből imádkoztam, és Isten megválaszolta az
imámat".
A Gestapo halálra ítélte Onát, de a halálos ítéletet nem
hajtották végre, Inert valaki az egyetemről megvesztegette
az egyik magas rangú német tisztet, hogy az ítéletet
változtassák át életfogytiglani koncentrációs táborra (ami
majdnem ugyanazt jelentette, mint a halálos ítélet). Ona
először a németországi Dachauba, azután pedig egy
franciaországi táborba került.
A háború után a zsidók között elterjedt a hír, hogy Ona
Simaite komoly egészségi és anyagi gondokkal küszködik.
Addigra a "gyermekei" kivándoroltak és a világ különböző
részein, többek között az USA-ban és Izraelben telepedtek
le, de nem feledkeztek el arról a kis litván nőről, akinek az
életüket köszönhették. 1953 tavaszán Ona Simaite-ot
Izraelbe vitték, hogy ott éljen. Bár először visszautasította a
segítséget, végül romló egészségi állapota arra
kényszerítette, hogy elfogadja az izraeli kormány által
felajánlott életjáradékot.

Mária anya: "... az a csodálatos orosz apáca"

A kis orosz ortodox zárda Párizsban a Rue de Lourmelen
az 1917-es bolsevik forradalom által hazájukból elűzött
orosz emigránsok vallási és szociális tevékenységének
központja volt. A zárda vezetőjét Mária anyának hívták. A
holocaust idején végrehajtott hőstettei legendássá váltak.
Mária anya eredeti neve Elizabeth Pilenko. Egy kozák
tábornok lánya volt, ősei között volt Napóleon egyik tisztje,
aki részt vett az orosz hadjáratban. Mária anya korábban
házasságban élt, és két gyermeke született, Jurij és Gajana.
A lánya Alekszej Tolsztoj titkárnője volt Moszkvában. 1932-
ben Mária elvált a férjétől és zárdába vonult.
Mária anya és nővérei együttműködtek az orosz ortodox
és a római katolikus papokkal is, hogy elrejtsék a zsidókat
és biztonságos helyre juttassák őket. Szorosan
együttműködött egy jezsuita pappal, Pierre Chaillet atyával,
akinek kiterjedt katolikus föld alatti szervezete volt Lyonban,
ahol nyomda is működött a hamis iratok előállítására. Sok
keresztelő levelet készítettek itt bujkáló zsidók számára.
Mária anya működésének évei alatt zsidók százainak nyúj-
tottak segítséget, és tucatszámra szöktették át őket
semleges országokba. A vég 1943. február 7-én kezdődött el
Mária anya számára. A Gestapo emberei Hofmann SS-
felügyelő vezetésével a kolostorba mentek, hogy
letartóztassák. Mivel nem találták ott, Hofmann parancsot
adott, hogy a fiát, Jurijt vigyék magukkal túszként.
Mária, amint visszaérkezett, elment a Gestapo
főhadiszállására, hogy visszakapja a fiát. Egy dühös
hangvételű, ám eredménytelen kihallgatást követően Mária
anyát a romainville-i koncentrációs táborba küldték, 1943.
április 24-én pedig átszállították a hírhedt ravensbrücki
koncentrációs táborba, Németországba. Jurijt először a
compiegne-i koncentrációs táborba vitték, utána pedig
Buchenwaldba, ahol meg is ölték.
Mária anya, aki már elmúlt ötvenéves, amikor elkezdte
harcát a nácik ellen, mindenét odaadta: a szabadságát, az
egészségét, és a fia életét. De ez a szent asszony még
mindig tudott valamit adni. Ravensbrückben a barakkokba
zárt 2500 nő az élősködőktől, a vérhastól, a fertőző
betegségektől és alultápláltságtól szenvedett. Mária hittel
úrrá tudott lenni még ezen a nyomorúságos helyzeten is,
megosztva saját szegényes élelmiszeradagját a
fogolytársaival, és szavakkal vagy imával is bátorítva őket.
Bibliaórákat is tartott egy becsempészett orosz nyelvű
Újszövetség segítségével, és tanította a rabokat a vallás
dolgairól.
De a koncentrációs tábori élet megviselte a törékeny
testalkatú Máriát. Szenvedett az éhségtől, az egészségtelen
körülmények által okozott betegségektől, és a brutális SS
őrök fizikai bántalmazásaitól. A tábori élet minden
veszélyével együtt Mária mégis szinte teljes biztonságban
volt; nem fenyegette a kivégzés, mivel értékes "árja"
személyazonossági igazolványa volt, ami jelezte, hogy ő
nem zsidó - bőven voltak még rajta kívül zsidók, akiket a
gázkamrákba lehetett vinni.
Az együttérzés utolsó, legnagyobb cselekedeteként Mária
anya helyet cserélt egy zsidó nővel, akit "kiválasztottak" a
kivégzésre. Odaadta neki az életmentő árja igazolványát, és
elfoglalta a helyét. Mária anya igazi keresztényként halt meg
1945. március 31-én, nagypénteken, csak öt héttel azelőtt,
hogy a tábort felszabadították a szövetségesek.
Mária anyát annyira legyengítette a többiekért végzett
munkája, hogy már nem tudott egyedül járni, és SS őrök
vitték a kivégzésre. A háború után a nürnbergi per során
azok az SS őrök, akiket a ravensbrücki táborban elkövetett
bűnökért állítottak bíróság elé, azt mondták, hogy "az a
csodálatos orosz apáca... az ő halála tévedés volt, mi nem
akartuk, hogy meghaljon".
A párizsi Gestapo főhadiszálláson történt első
kihallgatáson Hofmann SS-felügyelő gúnyosan azt mondta
Sophia Pilenkónak, Mária anyjának: "A maga lánya bolond,
segíti a zsidókat!" Az idős asszony, aki jól tudta, hogy már
soha többé nem fogja látni se Máriát, se Jurijt, így válaszolt:
"Ő keresztény... neki nem számít, hogy valaki görög vagy
zsidó, még magának is segítene, ha bajba kerülne".

Menedékváros... ahol jó dolgok történtek

 A legtöbben valószínűleg soha nem fogunk olyan helyzetbe
kerülni, ami keresztény erkölcsünket olyan súlyos próba elé
állítaná mint a holocaust. Sok európai keresztény
megpróbáltatott és az erkölcsük törékeny építménye
legtöbbször igen hamar összedőlt.
Egy kis francia faluban, Le Chambon-sur-Lignon-ban
azonban másképp volt: itt jó dolgok történtek.
Le Chambon protestáns-hugenotta falu a Lignon folyó
partján, a Lyon és a svájci határ közti dombos vidéken. A
falu évszázadok óta protestáns, így a római katolikus
Franciaországgal szembeni ellenállásnak hosszú története
volt már. Amikor az első zsidó menekültek megérkeztek Le
Chambonba 1940-ben, gyakran ugyanazokon a
rejtekhelyeken bújtatták el őket, ahol a protestáns papokat
és kálvinista menekülteket az ellenreformáció idején.
Le Chambonban az emberek főleg mezőgazdaságból és
idegenforgalomból élnek. Télen, amikor a mezőgazdaság
pihen, és a turisták sem érkeznek a faluba, Le Chambon téli
álomba merülve várja a tavasz érkezését. 1940-41
félelmekkel teli telén kezdődött a chamboniak keresztény
erkölcsének a próbája. Franciaország nemrégiben
szenvedett vereséget a németektől, ráadásul már több, mint
száz éve nem volt olyan kemény tél, mint akkor. Ezen a
télen kopogtattak az első összefagyott, rémült zsidók a le
chamboni paplak ajtaján.
Philip Hallic "Nehogy ártatlan vér hulljon" című könyvében
azt írja, hogy Le Chambon volt a legbiztosabb hely a zsidók
számára a nácik által megszállt európai területeken. A falu
lakói elrejtették a menekülteket, segítették őket, pedig
maguk is szegények voltak, és sok üldözött embert
átcsempésztek a határon a semleges Svájcba - mindezt úgy,
hogy ezzel saját életüket, és a hozzátartozóik életét is
kockára tették.
Milyen motívumból cselekedtek ezek az emberek? Miért
kockáztatták meg egyszerű falusi emberek, hogy kivégezzék
és megkínozzák őket azért, mert menedéket adtak
zsidóknak, akiket nem is ismertek? A választ egy szóban
lehet megadni: Jézus.
 Jézus szeretete, amelynek a pap Andre Pascal Trocme
tanítása és élő példája adott kifejezést, indította fel Le
Chambont az erőszakmentes ellenállásra a németek
kegyetlenkedéseivel szemben. Ez nem az a fajta érzelgős,
üres "szeretet" volt, amit azok a papok prédikáltak, akik
biztonságos szószékükről valami közelebbről meg nem
határozott gonosz ellen beszéltek, hanem a megtestesült
gonosszal szembeszálló halálosan veszélyes szeretet.
Trocme lelkész 1901. húsvét vasárnapján született
Franciaországnak azon a részén, ahol az első világháború
zajlott. Gyermekként saját szülőföldjén átélte a háború
borzalmait, ezután meggyőződéses békepárti lett. A Trocme
család már nemzedékek óta a hugenottákhoz tartozott,
egyik ősük Kálvin János egyik első követője volt. A 20-as
években, amikor Hitler éppen csak elkezdte politikai
pályafutását a szomszédos Németországban, Andre Trocme
New Yorkban tanult az Union teológiai szemináriumon.
Elnyert egy ösztöndíjat, és ezt arra használta, hogy az
akkoriban igen nagyra értékelt "szociális evangélium"-ot
tanulmányozza. Szellemi beállítottsága miatt a szociális
evangéliumot túlságosan világinak találta; jó elgondolásnak
tartotta, amelyet elrontottak. New York-i tartózkodása
idején azzal egészítette ki jövedelmét, hogy David és
Winthrop Rockefellert tanította franciára.
Miután visszatért Franciaországba, feleségével, Magdával,
a protestáns lelkészek kényelmes és eseménytelen életét
élték.
A második világháború előestéjén Trocme elfogadta a
meghívást a le chamboni szószékre.
Az új le chamboni lelkész dinamikus vezetőnek bizonyult.
A beszámolók szerint "népszerű ember" volt, akiben szinte
zavarba ejtően erős szeretet élt Isten minden teremtménye
iránt. A vérmérséklete is nagyon heves volt, de amilyen
gyorsan felfortyant, olyan hamar le is csillapodott.
Trocme saját feljegyzései szerint a szíve kívánsága az volt,
hogy "ne szakadjon el Jézustól". Philip Hallic arról tudósít,
hogy a faluban "úgy beszéltek róla, mint akinek Jézus iránti
rajongása megmozgatta és megrázta a körülötte élőket".
 Személyisége talán abban nyilvánult meg legjobban,
ahogy másoknak segített. Soha nem éreztette velük, hogy le
lennének kötelezve, pedig igen sokkal tartoztak neki, sőt
még ő volt hálás az embereknek, hogy megmenthette az
életüket. Jules Isaac francia történész például feljegyezte,
hogy egy alkalommal a lelkész megpróbálta őt meggyőzni
arról, hogy valójában ő segít Trocme-nak és nem fordítva.
Röviddel azután, hogy megérkezett Le Chambonba, 13
házi bibliakört állított fel. A körök vezetőit ő tanította,
csoportjaiknak azután már ők tanítottak az éppen aktuális
fejezet vagy rész mondanivalójáról. Trocme érkezése után a
már működő csoportok létszáma több mint kétszeresére
nőtt, és a fiatalok is nagy számban eljöttek.
Le Chambonban ugyan erős volt a keresztény vezetés (az
állami és az egyházi iskola igazgatóját is ide számíthatjuk),
mégis helytelen lenne kizárólag nekik tulajdonítani mindazt,
ami történt. Az egész falu részt vett az ellenállásban: a
falusiak voltak Trocme vér nélküli háborújának katonái, a
bibliakörök voltak a katonai egységek, és a házicsoportok
vezetői a parancsnokok. Közös munka volt, ami azután is
folytatódott, hogy a három vezetőt, köztük Trocme-t,
letartóztatták és koncentrációs táborba küldték.
A zsidó menekültek általában a délutáni vonattal érkeztek
Le Chambonba, és a paplakba mentek. A legtöbben
valamilyen úton már hallottak arról, hogy a lelkész segíteni
fog nekik, de fogalmuk sem volt arról, hogy ez mit jelent.
Csak saját mélységes kétségbeesésüket látták. Fáradtan,
éhesen, és félve érkeztek meg, és semmijük nem volt, amit
felajánlhattak volna az életükért cserébe, csak a hálájuk. A
chamboniak, akárcsak a többiek, akik embereket
csempésztek át a francia-svájci határon, nem kértek semmit
cserébe, a hála, és az a tudat, hogy Istennek
engedelmeskednek, elegendő fizetség volt a számukra.
A menekülteket átadták az egyik házicsoport vezetőjének,
ahonnan egy rejtekhelyre vitték őket. Akik arcán a zsidó
vonások nem voltak túlságosan szembetűnők, gyakran a
falu rendes lakóiként éltek tovább, mások pedig egy
rejtekhelyre vagy egy közeli tanyára visszavonulva húzódtak
meg. A zsidók egy részét, különösen a megszállás vége felé,
a semleges Svájcba csempészték át. Nem tudni, hány zsidó
köszönheti az életét a le chamboniaknak, de a falu
népessége a háború alatt jelentősen magnövekedett a
korábbihoz képest.
Az emberek szeretete és együttérzése a legmeglepőbb
helyeken is szövetségeseket nyert meg az ügynek. Még a
hírhedt Vichy rendőrség emberei között is voltak, akik
segítséget nyújtottak, pedig ők szinte mindenben
együttműködtek a németekkel. Az, hogy Trocme-t
értesítették a németek ellenőrzései előtt, azt mutatja, hogy
voltak barátai a rendőrségen is. A megszállás idején csak
egyszer vagy kétszer fordult elő, hogy ezek a barátok nem
tudták értesíteni Trocme-t az ellenőrzés előtt. A
figyelmeztetés általában éjszaka, telefonon érkezett:
"holnap, holnap" suttogta a rejtélyes telefonáló. Trocme
ekkor riasztotta a 13 házicsoport vezetőt, akik elküldték a
saját embereiket vagy a cserkészeket, hogy figyelmeztessék
a rejtekhelyen élőket.
Reggelre sem a házakban, sem a tanyákon nem lehetett
találni egy zsidót sem. A vichy rendőrség és a Gestapo nem
tudott senkit sem letartóztatni.
A személyazonossági kártyák ügye is azt bizonyítja, hogy
Isten barátokat helyezett a kritikus helyekre. A megszállt
országokban mindenki számára kötelező volt a
személyazonossági kártya, és súlyos bűncselekménynek
számított, ha valakinek nem volt.
A kártyák nemcsak a letartóztatás elkerülése miatt voltak
fontosak, de a fejadagokat is csak velük lehetett megkapni.
Akinek nem volt ilyen kártyája, az komoly bajban volt. Az
elővigyázatos németek ráadásul gyakran cserélték is a
kártyákat. Az embereknek a régi kártya lejárta után rövid
időn belül be kellett szerezniük az újat. Ezzel a németek igen
megnehezítették a menekültek dolgát, mivel az újabb
kártyák hamisításához időre volt szükség!
Le Chambonban még ma is titok övezi a
személyazonossági kártyák ügyét. A kártyákat csak a
rendőrség adhatta ki, ezért bizonyára volt ott valaki, aki
ellátta Trocme-t üres kártyákkal. Amikor már csak egy vagy
két kártya maradt, vagy amikor új kártyát bocsátottak ki, ez
a rejtélyes barát újabb csomagot küldött a lelkésznek.
Amikor Trocme kinyitotta reggel a hátsó ajtót, egy kis
csomag üres kányát talált a küszöbön, amit valaki éjszaka
helyezett oda. A Le Chambonban élő zsidóknak nem kellett a
hamisított kártyákkal járó veszélyeknek kitenni magukat,
mert valódi kártyájuk volt. Néhányan azt feltételezik, hogy
egy angyal hozta ezeket az életmentő kartonokat!

Jispa
Ha az ember Isten munkáját végzi, soha nem garantált a
könnyű siker. Gyakran az a helyzet, hogy azoknak kell a leg-
keményebben dolgozniuk, és a legtöbbet feláldozniuk, akik
válaszolnak a hívásra, így volt ez a Trocme családdal is. A
paplak nemcsak a bejárat volt Trocme "menedékváros"-ába,
de annak irányító központja is. Az emberek a nap minden
órájában jöttek és mentek, néhányan ott is laktak.
Le Chambonban senkire nem nehezedett nagyobb
nyomás, mint Magda Trocme-ra, a lelkész feleségére. 1942-
43 telén az ellenállásban eltöltött kétévi kimerítő munka
után Magda a kétségbeesés szélén és rossz egészségi
állapotban volt. Szerencsére Isten már akkor is látja a
szükségeinket, amikor mi még nem. Még mielőtt Magda
segítségért kiáltott volna, Isten elkészítette azt számára.
Volt egy protestáns közösség Avignonban, ahol az
emberek erősen hittek Istenben. Egyes beszámolók szerint
pünkösdiek voltak, mások pedig elkülönült
fundamentalistáknak tartják őket (az is lehet, hogy mind a
kettő egyszerre volt igaz, és egy különálló közösségben élő
pünkösdiek voltak). Amikor ez a közösség értesült Magda
helyzetéről, elküldtek egy nőt maguk közül, hogy segítsen a
háztartásban és a gyereknevelésben.
Magda először nehéz helyzete ellenére vonakodott
elfogadni az ajánlatot, mivel ezek az emberek teljesen
Istennek szánt életet éltek, naponta többször imádkoztak,
és állandóan olvasták a Bibliát. Magdára, aki ennél
világiasabb volt, mindez kissé ijesztően hatott. Egészen
1943 januárjáig halogatta, hogy elfogadja a segítségüket.
Addigra már a teljes kimerülés szélére került, és saját égető
szükségei miatt a segítség már kevésbé tűnt félelmetesnek.
Nem sokkal döntése után, hogy elfogadja az avignoni
közösség által felajánlott segítséget, egy vidám, kerek arcú
kis nő, Alice Reynier kopogtatott a paplak ajtaján. Azt kérte,
hogy Jispának szólítsák, ami az "öröm a szolgálat
békességben és szeretetben" szavak francia megfelelőinek
kezdőbetűiből összerakott szó volt. Jispa csak néhány
hónapra érkezett, de végül több mint három évtizedig
maradt.
Mielőtt Jispa Le Chambonba érkezett volna, ő még
Magdánál is jobban félt ettől a feladattól. Trocme lelkész híre
az egész vidéken elterjedt, az egyik legfontosabb protestáns
vezetőnek tartották Franciaországban. Bár a lelkész
valószínűleg döbbenten elutasította volna ezt a címet, sokan
szellemi óriásnak tartották. Amikor Jispa megtudta, hogy őt
választották ki arra, hogy a Trocme családnak segítsen, és
így részt vegyen Istennek abban a munkájában, ami Le
Chambonban folyik, térdre borult és megköszönte Istennek
a lehetőséget.
Jispa hamarosan már családtagnak számított Trocme-
éknál. Fontos szerepe volt a zsidók megmentéséért folyó
munkában is. Amellett, hogy kivette a részét a
házimunkából, a hamis okmányokat is remekül tudta aláírni
- ami olyan munka volt, amit Trocme egyáltalán nem
szeretett csinálni. Jispa tele volt erővel; és az ő segítsége
felszabadította Magdát arra, hogy több részt vállaljon férje
munkájából. Andre Trocme volt a menekültekért folyó akció
szellemi és politikai vezetője, Magda pedig az a személy,
akin keresztül történtek a dolgok.

Trocme etikája
Az etika olyan terület, amiről sokan nem vesznek
tudomást, különösen olyan keresztények, akik különben igaz
emberként, bűn nélkül élnek. Néhányan még a "szituációs
etika" kísértésének is engednek és megpróbálnak annak
keresztény színezetet adni. De amikor élet-halál kérdésekről
van szó, mint a holocaust idején, akkor döntéseink
jelentősége akkora, hogy azt már nem lehet egyszerűen
kikerülni. Az, hogy milyen döntéseket hozunk, erősen függ a
motívumainktól.
Trocme számára a legalapvetőbb etikai kérdés az Isten
akaratának való engedelmesség volt. Hallie szavaival élve
"Trocme nem úgy engedelmeskedett Jézusnak, mint egy
katona a parancsnokának, sokkal inkább úgy, mint egy
szerelmes a kedvesének. Közel akart lenni Jézushoz, mint
egy szerető tanítvány, aki makacs rajongással követi a
mester minden lépését".
A holocausthoz hasonló helyzetekben a kérdések elég bo-
nyolultak is lehetnek, ami gyakran passzivitást okoz, és
emberek életébe kerül. Ahelyett, hogy segítenének az
áldozatoknak, az emberek heves vitákra, és elméleti
fejtegetésekre pazarolják az erejüket. A chamboniak túl
voltak az elméleteken, és a kérdés számukra egyszerű volt:
az ember vagy segít, vagy nem. A keresztényeknek a hit
embereinek kellett lenniük, az, hogy segítséget nyújtsanak
az olyan üldözötteknek, mint amilyenek a zsidók voltak a
holocaust idején, egyszerűen az Isten iránti en-
gedelmességből kellett, hogy következzen. A chamboniak
gyakorlati etikáját így lehet megfogalmazni: az ember vagy
engedelmeskedik Istennek, vagy nem. Egy keresztény az
örök élet ígéretével él, és tudja, hogy mindene, amije van -
az élete is -, Istené. Ha az Isten iránti engedelmesség azt
kívánja, hogy tegye le az életét, akkor ettől az életét
fenyegető veszély sem szabad, hogy eltántorítsa.
Trocme különleges ember volt annyiban, hogy Isten iránti
engedelmessége nem vezetett semmiféle formális
programhoz, szisztematikus módszerhez vagy merev
szervezeti formához. Gyakran beszélt a "Szent Szellem
erejéről", és az Istennek való engedelmesség azt jelentette
számára, hogy enged a Szent Szellem akaratának, aki
"...csodálatos erővel működik és a mozgását senki nem
tudja előre megmondani vagy irányítani". Hallie szerint
Trocme "...maga testesítette meg azt a csodálatos erőt,
amiről olyan gyakran beszélt". A keresztények valószínűleg
inkább azt mondanák, hogy "be volt töltekezve Szent Szel-
lemmel".
Gyakorlatias kereszténységét, amelyet a prédikációi és
személyes élete is közvetített, leginkább a Hegyi Beszéddel
és az irgalmas szamaritánus történetével lehetne
összefoglalni. A második nagy parancsolat: "szeresd
felebarátodat, mint magadat", felveti azt a kérdést, hogy ki
az ember felebarátja. Trocme válasza: mindenki, aki
szükségben van. Számára Isten akaratának
engedelmeskedni nemcsak annyit jelentett, hogy az ember
megtartja a Tízparancsolatot és eljár a templomba, hanem a
Hegyi Beszéd szellemében úgy gondolta, hogy tétlenül
nézni, hogy valakit bántalmaznak, felér a bántalmazással.
Nyugodtan végignézni, amint az SS emberei megölnek egy
zsidót, Trocme számára magával a gyilkossággal volt
egyenlő!
Személyes etikája különbözött ettől. Nem volt hajlandó
például a zsidó menekültek gyermekeit evangelizálni. Más
körülmények között szenvedélyes evangélista lett volna, de
nem tartotta tisztességesnek a gondjaira bízott menekült
gyerekek evangelizálását, számára ez a bizalommal való
visszaélés lett volna. Számos keresztyén ugyan vitába szállt
volna Trocme lelkésszel ezen a ponton, de ő úgy érezte,
hogy ha az ember az Istennek való engedelmesség
szellemében jár, akkor nem nyújthat segítséget csupán a
propaganda kedvéért - még akkor sem, ha az evangélium
propagandájáról van szó. Trocme és a chamboni emberek
cselekedetei sokkal többet mondtak el Isten szeretetéről,
Jézus uralmáról és az evangéliumról, mint amit bármilyen
erőltetett evangelizálással el lehetne érni.

Koncentrációs tábor és menekülés

 Trocme lelkész nem titkolta tevékenységét, ezért a Vichy
rendőrség jól ismerte. Hite szerint még a jó szándékú
hazugságok is bűnnek számítanak, ezért utálatosak Isten
előtt, parancsolatainak megszegését jelentik. A hálózat
biztonságát hazugság nélkül csak úgy lehetett fenntartani,
hogy Trocme nem tudta sem a menekültek nevét, sem azt,
hogy ki ad nekik menedéket.
Amikor a vichy rendőrség a vele együttműködő emberek
névsorát kérte tőle, Trocme nem tagadta saját szerepét, de
többet nem volt hajlandó mondani.
"Én a pásztora vagyok ezeknek az embereknek. A
pásztornak nem az a dolga, hogy elárulja a rábízott
juhokat." Ezért az erkölcsi kiállásáért a lelkész koncentrációs
táborba került.
A vichy rendőrség 1943. február 13-án este érkezett Le
Chambonba. A kis különítményt Silvani rendőr őrnagy
vezette. Jellemző módon Trocme-ék nem gondoltak semmi
rosszra, ami zavarba is hozta Silvanit. A mindig gyakorlatias
Magda még vacsorát is készített neki, amíg Andrét várták.
A rendőrség Trocme mellett még Edvard Theisst, a keresz-
tény iskola igazgatóját, és Roger Darcissacot, az állami
iskola igazgatóját is letartóztatta. A három férfit a falu
főterére vezették, ahol a rendőrségi autó várt rájuk. A
falusiak előjöttek, hogy elbúcsúzzanak a vezetőktől, akikre
bizonytalan jövő várt. Amint az autóhoz közeledtek,
hallották, hogy az emberek az "Erős vár a mi Istenünk" című
dalt éneklik, aminek igazságába vetett hitük hamarosan
próbák nyomása alá került.
A falu három vezetőjét a Limoges francia város közelében
fekvő Saint Paul d'Eyjaux-beli koncentrációs táborba vitték.
Mindnyájan biztosak voltak benne, hogy a halálba mennek,
a tábornak ugyanis ilyen híre volt abban az időben!
A chamboniak elhalmozták a letartóztatott vezetőket a há-
ború alatti ínséges időszakban nagyon értékes ajándékokkal:
csokoládéval, kolbásszal, szardíniával és egy tekercs WC-pa-
pírral - ez utóbbi kivételes luxusnak számított akkoriban.
Amikor Trocme megérkezett a táborba, és felbontotta az
értékes WC-papírt, felfedezte, hogy valaki a külső lapokra
aktuális igéket írt ki a Bibliából!
A tábor többi lakója csodálkozott, hogy a három le
chamboni rendszeresen milyen sok ajándékcsomagot kap.
Az ajándékok olyan bőségben érkeztek, hogy külön polcot
kellett készíteniük az emeletes ágyuk fölé, hogy elférjenek.
A többiek először azt hitték, hogy gazdag emberekről van
szó, de hamarosan megértették, hogy a falusiak szeretete
miatt érkeznek ezek az értékes kincsek. Az egyik kemény
csatákban edződött kommunista ellenálló meglepődve látta,
hogy keresztények úgy viselkednek, ahogy a marxista tanok
szerint az emberek a tökéletes társadalomban viselkedni
fognak!
Isten nem akarta, hogy a le chamboni vezetők Hitler
táboraiban haljanak meg. Amikor megérkeztek a táborba,
már beletörődtek abba, hogy életük hátralévő rövid idejét
koncentrációs táborokban fogják tölteni, szeretteiktől távol.
Valamilyen okból azonban, amelyet máig sem sikerült
kielégítően megmagyarázni, a három embert egyszer csak
szabadon engedték, és hazaküldték! Néhány nappal azután,
hogy valamilyen tévedés folytán kiszabadultak, a tábort
bezárták, és a foglyokat átszállították a keleti megsemmisítő
táborokba, ahol mindnyájan meghaltak; vagy az embertelen
munka következtében, vagy a lengyelországi Maidanek
gázkamráiban.
Röviddel Trocme hazatérése után a német hadsereg
elfoglalta Vichy - Franciaország területeit is. Az olaszok
megdöntötték Mussolini uralmát, és letették a fegyvert a
szövetségesek előtt, ezért a Wehrmachtnak kellett figyelni
az olasz hadsereg által addig védett déli területekre is. A
német hadsereg megérkezése után a chamboniaknak már
nemcsak a Gestapo "tanácsadói"-val kiegészített vichy
rendőrséggel kellett szembenézniük, hanem magával a
rettegett Gestapóval, és a Waffen-SS csapataival is. A
Gestapo lényegesen nehezebb ellenfél volt, mint a vichy
rendőrség, ezért Trocme-nak el kellett menekülnie Le
Chambonból, és a tíz hónapig tartó megszállás idején szám-
űzetésben élt.
A Gestapót erősen foglalkoztatta a Trocme-ügy, ezért
köröztette is a lelkészt, neve állítólag rajta volt a Gestapónál
kivégzendők listáján. Minden vasútállomáson, és minden
rendőrségi ellenőrző ponton ott voltak az SS, a Gestapo és a
vichy rendőrség emberei, akiknél ott volt Trocme fényképe
és adatai. Parancsot kaptak, hogy tartóztassák le, ha pedig
szökni próbálna, lőjék agyon.
Menekülése közben Trocme többször is megtapasztalta,
hogy a hite megpróbáltatik, de megáll. Egyszer, amikor egy
lelkész otthonában talált menedéket Lamastre-ban, a
Gestapo alig néhány órával távozása után tartott
ellenőrzést. A lelkész felesége a férje tudta nélkül fogadta
be. Amikor a férj hazaért, felháborodott, hogy egy olyan
veszélyes szökevényt talál a lakásában, mint Trocme, és
azonnal elküldte. Alig néhány órával ezután a Gestapo
Trocme-t keresve átkutatta a házat.
Egy másik történet megmutatja, hogy Isten milyen véde-
lemmel vette körül a menekülő lelkészt. Trocme a lyoni
vasútállomáson várakozott a Valence felé tartó vonatra. Vele
volt 12 éves fia, Jacot is. Valahogyan felkeltették egy német
katona figyelmét, aki a puskacsövével egy kis asztalnál ülő
tiszthez irányította őket, aki a személyazonossági
igazolványokat ellenőrizte. Trocme hamis igazolvánnyal
utazott, de hazugságra nem volt hajlandó. Kész volt rá,
hogy felfedje kilétét, még ha ez a halált jelentette volna
számára, és valószínűleg a fia számára is. Trocme és fia
várták, hogy sorra kerüljenek az ellenőrzést végző tisztnél.
Az őket letartóztató német katona a közelben állt és figyelte
őket. Trocme hirtelen észrevette, hogy egy oszlop eltakarja
őket, és szólt a fiának, hogy lassan lépjenek ki a sorból.
Elvegyültek a pályaudvari tömegben, és egy beszámoló
szerint 15 perc múlva már egy közeli protestáns
templomban énekeltek. A német katonát buzgóságáért azzal
jutalmazták, hogy a halált jelentő keleti frontra küldték.
Amikor Trocme ezt megtudta, imádkozott, hogy a fiatal
katona ne haljon meg a németeket kelet felől visszaszorító
orosz húsdarálóban.
Isten a falut is megóvta ebben az időszakban. A rettegett
Waffen-SS tatár légiója 25 km-re állomásozott Le
Chambontól, de soha nem kapott parancsot arra, hogy a
chamboniak ellen akcióba lépjen. A tatár légió a muzulmán
horvátok által alkotott külön egység volt az SS-en belül (a
náci fajelmélet ellenére!) és speciálisan arra volt kiképezve,
hogy megtorló akciókat végezzenek a nácikkal szembeszálló
falvakban és városokban. A tatár légió számos akciót hajtott
végre más falvakban - kivégezték a férfiakat és lerombolták
a házakat -, de Le Chambonba soha nem mentek.
Le Chambonban csak Trocme unokatestvére, Daniel
Trocme és néhány menekült gyerek esett áldozatul, akikre ő
vigyázott. Az egyetlen sikeres ellenőrzés után, amikor zsidó
menekülteket találtak Le Chambonban, Danielt
koncentrációs táborba küldték keletre. A németek nagy
meglepetésére nem volt hajlandó letagadni, hogy segítette a
zsidókat. A Trocme családnak a háború után sikerült
kinyomoznia, hogy Danielt Maidanek gázkamráiban ölték
meg 1944. április 4-én hajnali két órakor. A Gestapo
emberei, akik olyan kegyetlen vallatásnak vetették alá
Danielt, még halála után is folytatták a vizsgálatot. Soha
nem tudták elhinni, hogy egy nem zsidó ilyen makacsul
védheti a zsidókat, arra gondoltak, hogy Daniel Trocme
legalább részben zsidó volt, és ő soha nem ábrándította ki
őket ebből az elképzelésükből.

13. FEJEZET

Szent grálok és szentségtelen

misztériumok

Az évszázadok során sok olyan tárgy létezett, amely

mintegy varázserővel hatott az emberekre: mágikus
tulajdonságokat, természetfölötti erőt tulajdonítottak nekik,
vagy pedig titkos ismeretek forrásainak tartották őket. A
keresztények ezeket a dolgokat teljes mértékben elutasítják,
okkultizmussal foglalkozó emberek viszont azt állítják, hogy
ezek a tárgyak erővel bírnak, ami az imákból összegyűjtött
energiának tulajdonítható. Más okkult emberek szerint egy
tárgy valódi erővel rendelkezhet, amit szellemi lényektől
(démonoktól) kap, akik uralmuk alatt tartják a tárgyat.
Vannak keresztények, akik azt mondanák, hogy a tárgy
démonikus befolyás alatt van, magában ugyan nem
rendelkezik erővel, hanem a démon ereje nyilvánul meg
rajta keresztül. Más keresztények szerint fizikai tárgyak nem
lehetnek démonikus befolyás alatt, ezért a tárgyak
önmagukban nem veszélyesek. Csak hiszékeny emberek
tulajdonítanak nekik erőt. Ebben az esetben viszont az a
személy kerülhet démonikus befolyás alá, aki különös
figyelemmel fordul a tárgy felé, és nem a tárgy, hanem a
személy démonizálódik.
Állítólag már sok olyan tárgy létezett a századok során,
melynek természetfölötti ereje volt, de ezek legtöbbje
eltűnt, és a legendákon kívül nem sok konkrét bizonyítékot
hagyott maga után.
A "Bölcsek Köve", a Mandylion. a "Szent Lándzsa"
("Longinus dárdája", ami valóban létezik) és a Szert Grál
mind ilyen tárgyak voltak. Ezek közül kettő különösen nagy
hatással volt Adolf Hitlerre és Heinrich Himmlerre: a Szent
Lándzsa és a Szent Grál.
Vannak bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy Hitler
szerint ez a két tárgy tulajdonképpen egy volt. A Szent Grál
mély benyomást gyakorolt Hitlerre azért is, mert számos
német középkori legenda tárgya, ilyen például Wolfram von
Eschenbach Parsifal című költeménye, de Richard Wagner
hasonló című operája is. Hitlerre és Wagnerre is különleges
vallásos vonzerővel hatottak a gráfról szóló történetek.
Wagner a Parsifalt szinte vallásos tiszteletben részesítette,
és amíg élt, nem is engedte, hogy szülővárosán, Bayreuthon
kívül máshol bemutassák.
Ebben a fejezetben megvizsgáljuk a Szent Lándzsa és a
Szent Grál legendáját is, hogy megnézzük, vajon volt-e
ezeknek valamilyen mélyebb jelentése Hitler számára.
 Longinus dárdája (A Szent Lándzsa)
Hitler a dárdával egy borús, hideg napon találkozott
először, abban az időben, amikor Bécsben lakott.
Jegyzetfüzetével a Hofburg Múzeum lépcsőjén ült, fázott,
kivetettnek és depressziósnak érezte magát. A sikertelenség
érzése mellett betegség is gyötörte, mert a hörghurut,
amelytől 1905 óta szenvedett, ismét kiújult. A múzeumban
keresett menedéket a hideg elől. A gyöngyökkel kirakott,
régi német koronák és jogarok között egy bársony párnán
meglátott egy egyszerű, minden díszítés nélküli
dárdahegyet.
Hitlert lenyűgözte ez a dárdahegy. Sokáig csendben nézte.
Akkor lépett csak hátrébb, amikor egy turistacsoport
érkezett a dárdahegyet tartalmazó vitrin elé. Az
idegenvezető elmondta a dárda történetét, és a Szent
Lándzsáról szóló legendát, amely szerint "aki megfejti a
lándzsa titkát, az megszerzi az uralmat a világ fölött ... és
jóra vagy rosszra használhatja".
Mi is tulajdonképpen "Longinus dárdája"? Mi is a
lándzsáról szóló történet? Miért vágyott rá Hitler annyira, a
Szent Grálon kívül szinte minden más kincsnél jobban?
Egyesek azt állítják, hogy ez az a lándzsa, amivel a
Longinus nevű római százados átlyukasztotta a kereszten
függő Jézus oldalát. Azt is hozzáteszik, hogy a dárda
bizonyos mágikus erőre tett szert a Szent Vér kiontása
során. A dárda a legenda szerint egymást követő római
császárok tulajdonában volt, és Nagy Konstantin ezzel a
dárdával a kezében aratta híres győzelmét a Róma melletti
Milvian hídnál. A legendák szerint Konstantin nem a
keresztről való látomásban kapta az indíttatást, hogy
felvegye a keresztséget, hanem a lándzsában rejlő erőt
ismerte fel.
A legenda úgy folytatódik, hogy ez a dárda volt Nagy
Károly kezében is, amikor helyreállította a "Szent Római
Birodalmat" és a Meroving családon keresztül jutott el
hozzá, akik a Nyugat-római Birodalom bukása után
uralkodtak Nyugat- és Közép-Európában.
A legendához tartozik az is, hogy a dárda tulajdonosa
azonnal elveszíti a természetfölötti erőt, amint a dárda kiesik
a kezéből. Konstantin és Károly kezéből állítólag csak
haláluk előtt közvetlenül esett ki a dárda.
Amit a történészek tudnak a dárdáról, az nem egészen
egyezik meg a legendával. Valóban nagyon régi időkből
származik, és már a XI. században említést tesznek róla.
Feltételezik, hogy ha az egyház valóban azt hitte volna,
hogy birtokában van a Krisztus oldalát átlyukasztó lándzsa,
akkor ez az előző évszázadok során sem maradt volna
titokban a keresztény világon belül. A középkori egyház
minden bizonnyal tiszteletben és imádatban részesített volna
egy ilyen tárgyat. De ez nem így volt - szinte semmi
bizonyíték nincs a dárda XI. század előtti létezésére. Az
viszont elképzelhető, hogy a lándzsa azén bukkant fel a XI.
században, mert a keresztes háborúk során találták meg
Palesztinában.
De itt nem is arról van szó, hogy mennyi igazság van
ezekben a legendákban, hanem arról, hogy Hitler hitt
bennük, és meg akarta szerezni a dárdát! Számára nem volt
kétséges, hogy a dárda, Ravenscroft szavait idézve "valami
különös és véres titok"-hoz kapcsolódik. Később azt állította,
hogy az a szellemi élmény, amelyet Bécsben a dárda
megpillantásakor átélt "olyan ablakot nyitott a jövőre,
amelyen keresztül hirtelen megvilágosodást kaptam, és
teljes bizonyosságot nyertem arról, hogy az ereimben folyó
véren keresztül egy napon népem szelleme fog
megnyilvánulni".
Röviddel a lándzsával kapcsolatos élményét követően
Hitler elköltözött Frau Zackreynél bérelt szállásáról, és nem
találkozott többet gyermekkori barátjával, Gustl Kubizekkel.
A fenti történet is magyarázatot adhat arra, miért
viselkedett ilyen különösen egyetlen barátjával. Az is
elképzelhető, hogy a katonai behívót akarta elkerülni, és azt
is szégyellte, hogy másodszorra sem sikerült a felvételije a
művészeti főiskolára. Emellett azonban az a magyarázat is
lehetséges, hogy hirtelen szoros kapcsolatba került az
okkultizmussal, és ezt akarta eltitkolni barátja, Gustl elől.
Persze a kizárólagos magyarázatok keresése nem mindig
felel meg a valóságnak. Az igazság lehet, hogy összetettebb,
és a fenti magyarázatok mindegyike igaz egy bizonyos
mértékig, sőt még más okok is szerepet játszhattak.
Hitlernek talán nem volt már elég pénze ahhoz, hogy
továbbra is fizesse a szállást Frau Zackreynél.
Ezután gyakran elment a Hofburgba megnézni a lándzsát,
és legalább egy alkalommal dr. Walter Stein is vele volt.
Ekkor Stein felfigyelt rá, hogy Hitler valósággal transzba
esett a lándzsa látványától " ... mintha valami hatalmas
szellemi erő szállta volna meg, és gonosz természetével és
hatalmával teljesen megváltoztatta volna." Stein
beszámolója azt sugallja, hogy Hitler teljesen megnyitotta
magát a dárdában "lakozó" szellemnek, és egészen a
befolyása alá került.
És Hitler egy napon valóban megszerezte a dárdát! 1938
márciusában, hónapokig tartó politikai manőverek és egy
manipulált népszavazás után Hitler szülőföldjét, Ausztriát
Németország bekebelezte. Az anschlusst követően Ausztria
Németország egyik tartományaként létezett csak.
Hitler valóságos eksztázisba került, amikor 1938-ban
megérkezett Bécsbe; teljhatalmú uralkodóként érkezett
abba a városba, ahol egykor szegényes albérletekben
nyomorgott. Felment az emelvényre a német hatalomátvétel
alkalmából tartott ünnepségen, és tüzes beszédet tartott,
amelyben hálát adott Istennek, hogy egyesítette szülőföldjét
a nagy német birodalommal. Ezután egy új SS-hadosztályt
avatott fel, amely később Der Führer SS-osztag néven vált
hírhedtté, és szemlét tartott az osztrák SS felsorakozott
egységei fölött.
Hitler azt tervezte, hogy tovább ünnepelteti magát;
körutat tesz a városban, és részt vesz a tiszteletére
rendezett fogadáson. Erre azonban nem került sor, mert
biztonsági emberei felfedezték, hogy merénylet készül ellene
(nem minden osztrák örült ugyanis az anschlussnak).
Helyette az emelvényről Hitler egyenesen az Imperial
Hotelbe ment, ahol a város legelegánsabb lakosztálya várta.
 A nácik az anschlusst követő első éjszakán mindenfelé ün-
nepségeket tartottak. Hitlernek meg kellett jelennie ezeken
a hívei által rendezett ünnepségeken, ezért csak jóval éjfél
után indulhatott el Himmler és néhány SS-tiszt kíséretében a
Hofburg Múzeumba: Longinus dárdájáért mentek, hogy
Németországba vigyék.
Ernst Kaltenbrunner (aki az osztrák SS parancsnoka volt,
és később Reinhard Heydrich utódja lett az RSHA
parancsnoki székében), Walter Buch SS-őrnagy (Martin
Bormann apósa, aki okkultizmussal foglalkozott), és
Wolfram von Sievers (az Ahnenerbe vezetője) a Hofburg
előtt állomásoztak, hogy őrizzék a lándzsát, és a többi
Habsburg-műkincset. Ez a három SS-vezető már több
nappal azelőtt Bécsbe érkezett, hogy a német csapatok
átlépték a határt. A feladatuk az volt, hogy megaka-
dályozzák ezeknek a kincseknek az esetleges eltűnését.
Miklas osztrák elnök ugyan rendőri kordont állított a
Hofburg és más fontos épületek köré, de a nácik nem
ütköztek ellenállásba. Kaltenbrunner fegyveresei azzal az
utasítással érkeztek, hogy nyissanak tüzet, ha a rendőrség
ellenállásába ütköznének. A rendőrök a Hofburgnál,
akárcsak egész Ausztriában azon az éjszakán, józanul
viselkedtek és nem szálltak szembe a náci túlerővel.
Hitler társaival együtt egyenesen a múzeum kincstárába
sietett. Sievers, Buch és Kaltenbrunner a terem előtt
várakozott, Hitler és Himmler pedig bement, hogy
szemügyre vegyék a lándzsát. Himmler hamarosan kijött, és
egyedül hagyta Hitlert a Szent Lándzsával, aki több mint egy
órát töltött odabenn. Végre az ő birtokába került az a híres
tárgy, amelyről azt hitte, hogy segítségével megszerezheti a
világ fölötti uralmat!
Hitler a dárdát más Habsburg-műkincsekkel együtt Nürn-
bergbe, a náci hatalom szellemi központjába, az egyik
legerősebb antiszemita hagyománnyal rendelkező városba
szállította. Himmler elrendelte, hogy készítsenek helyet a
dárda számára több száz méterrel a nürnbergi vár alatt. A
dárda egyszer már volt ott, 1796-ban, amikor a vár alatt
300 méterrel egy alagútban rejtették el, hogy ne
kerülhessen Napóleon kezébe.
Az alagút bejárata a hegy lábánál volt, és egy közönséges
nürnbergi ház garázsának hátsó fala fedte el. Átmenetileg a
Kohn Bank pincéjében tárolták a kincseket, onnan vitték
őket teherautóval a garázsba, amelynek a külseje semmi
különösről nem árulkodott. Biztonsági okokból a teherautó
hosszú kerülőutat tett, és a banktisztviselőknek azt
mondták, hogy a kincseket más városba szállítják.
1944. október 13-án Nürnberget erős bombatámadás
érte: az amerikaiak nappal, az angolok éjjel bombázták. A
támadás után az óváros romokban hevert azzal a garázzsal
együtt, ahol az alagút bejárata volt. Az alagút bejáratát őrző
fal azonban ép maradt, és tovább őrizte az SS titkát.
A szövetségesek tudták, hogy a Habsburg-kincsek, a nácik
által zsákmányolt más kincsekkel együtt valahol
Nürnbergben vagy a környékén vannak elrejtve. Az amerikai
hadsereg különítményei átfésülték a várost és összeszedtek
minden zsákmányolt kincset vagy műtárgyat, amit csak
találtak. A náci vezetők hosszú éveken át szisztematikusan
fosztogattak és begyűjtötték az európai kultúra kincseit - a
zsákmány több millió dollárt ért, vagy mások szerint az
értéket nem is lehet felbecsülni, mivel egyedi darabokról van
szó.
Az amerikai csapatok szinte véletlenül találtak rá a
düledező falra, amit gyanúsnak ítéltek. Azt gondolták, hogy
a rejtekhelyen mindenre elszánt ellenállókba fognak ütközni,
ezért harcra készen léptek be az alagútba. Német katonák
helyett Longinus dárdáját és más, a Hofburgból származó
kincseket találtak. A Szent Lándzsa 1945. április 30-án 14
óra 10 perckor került az amerikaiak birtokába - alig két
órával Hitler halála után.
A nácik által elrabolt és az amerikai hadsereg által vissza-
szerzett kincseket kiállították magas rangú katonatisztek,
kongresszusi képviselők, szenátorok és más magas
beosztású amerikai kormánytisztviselők számára. A kiállított
kincseket minden fontos személyiség megtekintette, aki az
akkoriban felszabadult Bajorországba látogatott. A látogatók
közül (Ravenscroft szerint) csak egy ember akadt, aki igazán
értékelni tudta a dárda történelmi jelentőségét, és azt, hogy
az USA birtokába került. George S. Patton tábornok, a
páncélos egységek parancsnoka, aki hitt a reinkarnációban,
és gyönyörűségét lelte a háborúban, volt az egyedüli, aki
hosszasan időzött a lándzsa előtt. Amerikai és német
szakértőket hívott magához, hogy meséljék el neki a dárda
történetét.

Hitler és a Szent Grál

1943-ig a németek csak Franciaország északi tartományait
tartották megszállás alatt. Délen a vichy kormány volt hatal-
mon Pétain marsall vezetésével. Amikor Olaszország különb-
ékét kötött a szövetségesekkel, a német hadsereg bevonult
Dél-Franciaországba és Észak-Olaszországba, hogy
megerősítse a pozícióit azokon a helyeken, amelyeket az
olaszok már nem védtek.
A megszállás után hamarosan egy SS-különítmény
érkezett titokban a francia-spanyol határon fekvő
Pireneusokba, hogy különös ásatásokba fogjanak Montsegur
vára közelében. Az expedíciót Otto Rahn SS-ezredes, az
okkultizmussal foglalkozó Ahnenerbe (az SS
származáskutató osztálya) tagja vezette, aki az SS
vezetőképző iskolának, a Vogelsangnak is a tanára volt.
Mit keresett Rahn? Miért vesztegette volna az SS azzal az
idejét, hogy egy franciaországi várrom körül ásatásokat
végezzen, különösen egy igen heves háború közepén? A
Szent Grál! Sok tudós azon a véleményen van, hogy a Szent
Grál, ha valamikor egyáltalán létezett, egy időben a
katharoknak nevezett francia gnosztikusok birtokában volt.
Úgy tartják, hogy ezt a csoportot az albigensek ellen
folytatott keresztes hadjárat törölte el, amely Montsegur
váránál ért véget, pontosan azon a helyen, ahol Rahn az
ásatásait végezte.
Mi is tulajdonképpen a "Szent Grál"? A tárgyat magát a
mítosz különböző formái különböző módon írják le, sőt úgy
is beszélnek róla, hogy a Grál nem is fizikai tárgy, hanem
szellemi valóság, amelyet szellemileg lehet megragadni.
Mások szerint egy személyről vagy egy családon
végighúzódó származási vonalról van szó.
A Grál-történetek legnépszerűbb változata szerint, ez az
az edény, amelyből Jézus az Utolsó Vacsorán a bort itta. Más
változatok szerint ez egy ezüst edény, amelyet maga
Arimatheai József tartott a kezében, hogy felfogja a Jézus
oldalából kiömlő vért, amikor a kereszten függő testét
lándzsával átdöfték.
Legalább egy olyan változat is van, amely a legenda két
legnépszerűbb változatát egybeszerkeszti, azt állítva, hogy a
József által használt edény volt Krisztus kezében az Utolsó
Vacsorán.
A "grál" szó jelentése "kehely" vagy "lapos edény". Robert
de Bonon verziója szerint a Grál egy lapos tányér, amelyről
a húsvéti bárányt ették az Utolsó Vacsorán.
Vannak a Grál-történetnek olyan változatai is, ahol nem
edényről vagy tálról van szó. A Parsifal történetben, például
a Grál a Bölcsek Köve - ami egy másik olyan tárgy, amiről
igen sok találgatás kering. Olyan történetek is vannak, ahol
a Grál lándzsa vagy dárdahegy, sőt egyesek szerint azonos
Longinus dárdájával.
Jean-Michel Angebert feltevése szerint a Grál az
elveszettnek hitt Árják könyve lehetett, egy, az állítólag csak
a választottak köre által érthető titkos tanításokat
tartalmazó könyv.
A legenda szerint a könyvben tibeti ezoterikus tanítások
találhatók és az árja népek hozták magukkal Közép-
Ázsiából.
A dél-franciaországi katharok számára a Grál a "titkos
tudás kelyhe" volt, és állítólag a katharok egyik
erődítményében őrizték a Pireneusokban. Más hasonló
történetek szerint a Grál Dél-Franciaországban, egy "szent
hegy" belsejében fekvő titkos mélyedésben található.
Mindkét változat szerint az erődítmény neve "Montsalvat"
(az Üdvösség Hegye), ami Montsegurral azonosítható.
 Más Grál-legendák
A templomos lovagok a szerzetes-katonák olyan
gnosztikus rendje volt, amelynek megvolt a saját külön Grál-
legendája. A rend új tagjai beavatáson mentek keresztül, és
fokozatosan vezették be őket a titkos tanokba, míg végül
teljes "megvilágosodást" nyertek. A lovagoknak állítólag
birtokában volt egy olyan "szent tárgy", amely a Grál-
történetek forrása lehetett. Egyesek szerint ez az Utolsó
Vacsorán vagy az Arimatheai József által használt edény
volt. Mások azt állítják, hogy egy sima vászon kendőről van
szó, amelyen Jézus véráztatta arcának lenyomata látható,
amelyet az anyag csodálatosan megőrzött. Egy asszony a
tömegből (a katolikus hagyomány szerint Szent Veronika)
állítólag ezzel törölte le Krisztus arcát a Via Dolorosán,
miközben a Golgota felé haladt. Vannak olyanok is, akik
szerint pedig a Grál azonos azzal a tárggyal, amit a Bizánci
(Görögkeleti) Egyház "Mandylion" néven tart számon.
Van olyan modern szerző is, aki amellett érvel; hogy a
"Veronika kendője" és a "Mandylion" azonos a Turini lepellel.
Az érvelés azon a feltevésen alapul, hogy a leplet a
keresztesek lopták el Konstantinápolyból, amikor
kifosztották az akkor még keresztény várost útban a
Szentföld felé, hogy felszabadítsák azt a hitetlenektől.
Feltételezik, hogy az a keresztes lovag, aki Mandyliont
"felszabadította", és akinek a leszármazottai eladták azt a
Savoy-háznak, templomos lovag volt. Ennek a történetnek
az apró hibája, hogy a templomos lovagok cölibátusban
éltek, legalábbis elméletileg, és így nehezen lehettek
leszármazottaik.
A templomos lovag Gráljáról szóló történet elmondja, hogy
a rend új tagjai csak egyszer nézhették meg a Grált, és
akkor is csak rövid ideig. Ez akkor történt, amikor a rend
teljes jogú tagjaivá váltak, teljesen beavatottak lettek. Ez a
pillanat állítólag felfokozott szellemi eksztázisba hozta a
frissen beavatottakat.
Heinrich Himmler Otto Rahn ezredest, aki egyetemi
tanárként a keleti misztikát és az okkultizmust
tanulmányozta, azért küldte el a Pireneusokba, hogy
megtalálja a Grál titkos rejtekhelyét. Rahn állítólag
megtalálta ezt az üreget az egyik régi kathar erőd,
Montsegur vára alatt.
Rahn úgy gondolta, hogy a "kehely"-ről szóló elméletek az
igaz, valóságos történetet eltorzították, olyan mítoszok,
amelyeket a Római Katolikus Egyház csak azért talált ki,
hogy a katharok és a más gnosztikus eretnek csoportok
Grál-történeteit elhomályosítsák. Szerinte az igazi Grál fából
vagy kőből készült táblákból állt, amelyekre ősi rúna írással
titkos misztikus tanításokat jegyeztek le. Ezek voltak azok a
táblák, amelyek állítólag Tibetből érkeztek Perzsián keresztül
Európába. A nyugati világban élő és okkultizmussal
foglalkozó emberek közül ma is sokan meg vannak
győződve, hogy a Grál valóban létezik, és Otto Rahnnak
legalább részben igaza volt. Ugyanezek az emberek azt is
mondják, hogy a Római Katolikus Egyház ezeket a titkos
tanokat el akarta hallgatni, és még a Bibliát is megvál-
toztatta azért, hogy ezt a titkos tudást a papok
megőrizhessék maguknak.
Gyakran hallani azt is, hogy Rahn meg is találta ezeket a
táblákat, és ugyanoda rejtették el őket Nürnbergben, ahol
Longinus dárdája is volt. A magyarázat úgy folytatódik, hogy
a táblák valahogy eltűntek, még mielőtt a szövetséges
katonák megtalálhatták volna őket. A történet egyik
változata úgy szól, hogy magas rangú SS tisztek titkos
különítménye egy öreg Heinkle bombázóval indult el
valahonnan Nürnberg környékéről az értékes rakománnyal,
és valahova Perzsiába, Dél-Amerikába, Afrikába vagy
"Keletre" vitte (a hely szabadon választható, a történet több
változatban is terjed).
Ezek a történetek nem adnak kielégítő magyarázatot arra,
hogy az SS-tisztek miért nem vitték magukkal a Longinus
dárdáját is, miért hagyták ott az értékes Habsburg-
kincsekkel együtt. Az ilyen apokrif legendák hitelességét
sajnos nem szokták tudományosság feltételei alapján
megvizsgálni.
 A Szent Grálról szóló történetek a XI-XIII. századi
középkori irodalomból nőttek ki. Ezeket a történeteket
időnként "keresztény" irodalomnak nevezik, de valójában
nagyon távol állnak attól. A témájuk úgy hangzik, mintha
keresztény lenne, de igazából olyan vallásos történetek,
amelyek okkult csoportok és gnosztikus eretnekségek
tanításain alapulnak.
Ahhoz, hogy a Grálról szóló történeteket megértsük,
tudnunk kell, hogy sok okkultizmussal foglalkozó ember
milyen kettős jelentésű nyelven fejezi ki magát. Olyan
allegóriákat és szimbólumokat használnak, amelyek a
beavatottak számára könnyen érthetők, akik viszont nem
tartoznak ebbe a körbe, könnyen félreérthetik (és ezután
már nem tudják feltenni a helyes kérdéseket sem). Tehát a
titkos tudás után kutató alkimista a királynak és a
püspöknek azt mondja, hogy a közönséges elemeket
igyekszik "átváltoztatni" arannyá. A Grál-történetekkel is ez
volt a helyzet. A be nem avatottak egy "elveszett szent
tárgy"-ról szóló történetet hallottak (amely nyilvánvalóan
keresztény volt), a beavatottak viszont a történetből az
emberiség többi része elől elrejtett titkos tanok utáni
kutatást olvasták ki.
A Grál-történetek igen nagy hatást tettek Hitlerre. A
történetet Richard Wagner operáján, a Parsifalon keresztül
ismerte meg, amelyet elejétől a végéig kívülről tudott.
Lelkesen fel tudta sorolni a Grál-misztériumokba való
beavatás különböző fokozatait, és azt, hogy ezek hogyan
kapcsolódnak a teuton lovagok címerjelzéseihez, akik a
templomos lovagok rendjének német változatát alkották. A
fekete holló, amelyet Hitler védett madárrá nyilvánított, a
Grál rendbe való beavatás első lépcsőjének szimbóluma volt.
Hitler saját magát a Grál-történetek főszereplőjének látta,
aki elhozza az üdvösséget az árja emberiség számára, és
bevezeti őket a történelem Új Korszakába. Hitler magát a
nemes Parsifálnak, a Wagner-operák eposzi hősének látta. A
Führer 1938-as hivatalos portréján Hitler csillogó fehér
fegyverzetet visel, hősi pózban, bár kissé komikus hősként.
Egyes források szerint Hitler egy IX. századi varázsló
reinkarnációjának hitte magát, aki visszatért, hogy az Új Kor
eljövetelében segédkezzen, amely a faji tisztaság ezeréves
Birodalma lesz. Trevor Ravenscroft elmondja, hogy a gonosz
varázsló a Capuai Landulf volt, egy legendás alak, akiről a
Parsifal történetben Klingsor alakját mintázták.
A Szent Grálról szóló történetek teszik ki a középkori
irodalom egy jelentős részét. A Grálról szóló történetekben
szinte kivétel nélkül szerepel egy tiszta és nemes szívű
lovag, aki elindul, hogy megkeresse a Grált. Vannak a
történetnek francia, német és angol változatai (bár az
angolok csak a francia és német történetek adaptációi).
A Grál-történetek az Arthur legendakörön keresztül
jutottak el hozzánk, ahol Galahad eposz és Percival
történetek néven szerepeltek. Ezeknek a legendáknak az
egyik legelső forrása Angliában a Qvete del Saint Graal
francia történetének Mallory-féle fordítása volt.
A Grál mindegyik változatban valamiféle szent talizmán,
amely méltó arra, hogy az erényes lovagok erőfeszítéseinek
célpontja legyen. A legendák egy részében csak azok
képesek a Grál megtalálására, akik tiszta szívűek és
nemesek, de előbb nekik is próbák hosszú során kell
keresztülmenniük. Más változatokban a lovagnak
nehézségek egész sorozatán kell keresztülmennie, amelyek
megtisztítják, és végül eléri azt a szellemi szintet, ahol már
méltóvá válik arra, hogy megpillantsa a Grált - be kell őt
avatni a titkokba.
A Grál-történetek mindkét típusában közös elem, hogy
valamilyen fizikai vagy szellemi kincset kell megszerezni
olyan lépéseken keresztül, amelyek a lovagi rendek és a
titkos gnosztikus társaságok beavatási lépcsőfokaihoz
hasonlóak.
Adolf Hitler ezeket a régi Grál-történeteket saját korára
nézve profetikusnak tartotta, saját magát helyezve a dráma
középpontjába. Hitler hitte, hogy a Grál-legendák IX.
századbeli figurái újra testet öltenek ebben a világban, és
ezzel a történelemben döntő fordulatot idéznek elő, egy régi
korszak végét, és egy Új Kor hajnalát hozzák.
A Szent Grálról szóló történetek a náci vezetők kedvenc
társalgási témái közé tartoztak. Az egyik ilyen történet a
tárgya Wagner Parsifal című operájának is. A Grál-legendák
a kései középkorban keletkeztek, először a XI. vagy a XII.
században jelentek meg.
Wagner közvetlen forrása valószínűleg Wolfram von
Eschenbach Parsifal-története volt. Wolfram bajor lovag és
vándor énekes volt, feltehetőleg valamikor 1195 és 1216
között készítette el a Parsifalt. A Wolfram-féle változat
szerint a Grál egy kastélyban volt elrejtve a Pireneusokban,
amelyet "Montsalvat"-nak (Az üdvösség hegye) neveztek.
Michel Baigent többekkel együtt arra mutat rá a "Szent Vér,
Szent Grál" című könyvben, hogy Wolfram szerint a vár ura
egy bizonyos Perilla volt, és ez a név Montsegur várurának
neve latinos változatban (Raimon de Pereille). Erős érveket
hoznak fel amellett, hogy a Montsegur a Grál-kastély.
Korábban már Angebert és más tudósok is erre a
következtetésre jutottak.
Wolfram Németországa és Montsegur vára közti távolság
azonban túl nagynak tűnik ahhoz, hogy a kor közlekedési le-
hetőségeit figyelembe véve az legyen a Grál-történetek
elsődleges forrása, de ezt még könnyen meg lehet
magyarázni. A német uralkodó házak jelentős területekkel
rendelkeztek a mai Franciaország területén, és nagy
kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le azokkal a
területekkel, ahol a Grál-történetek játszódnak. A
közlekedés ugyan lassú volt, de a Pireneusok vidékén
lakóknak több okuk is lehetett arra, hogy Németországba
utazzanak. A kereskedőkön kívül ott voltak a vándor
énekesek is, akik az ilyen történeteket szerte Európában
elterjesztették. Egyes tudósok szerint a vándorérsekesek
közül sokan nem csak egyszerű dalnokok voltak, hanem
valójában titokban tevékenykedő gnosztikus misszionáriusok
(gyakran püspöki rangban), akik egy ellenséges keresztény
világban tevékenykedtek (lásd Hans Jonas könyvét a
"Gnosztikus vallás"-ról). Az egyik ilyen vándorénekes vihette
a történetet Spanyolországból Franciaországba és
Németországba, ahol azt Wolfram is meghallotta.
Vannak tudósok, akik szerint Wolfram történetei inkább ki-
állják a történelem és az irodalomtudomány kritikáját, mint
néhány másik változat. Ha a történetek tényleg valóságos
személyekről és eseményekről szólnak, akkor talán Wolfram
beszámolója áll a legközelebb az igazsághoz. A "Grál" a
Parsifal-történetben egy dárda - valószínűleg Longinus
dárdája.
Az egyik legérdekesebb Grál-történet azt próbálja meg
elmagyarázni, hogy az Utolsó Vacsorán használt kehely
hogyan keveredett Angliába, hogy ott Galahad és mások a
keresésére indulhassanak. Ez a történet az Arimatheai
Józseffel kapcsolatos legenda változata, és igen népszerű
azok körében, akik elfogadják a múlt században
megjelentetett hamis "Vízöntő evangéliumot". A történet
szerint Arimatheai József igyekezett elrejteni az értékes
kelyhet az egyház ellenségei elől. Júdeában abban az időben
a Római Birodalom és a zsidó hatóságok hevesen üldözték a
keresztények "új szektáját" és igyekeztek őket
értéktárgyaikkal együtt elpusztítani.
A történetben József egy gazdag kereskedő, aki sokfelé
utazik a világban, és üzleti ügyeit intézi. Állítólag Indiából
elindulva eljutott Angliáig, sőt még azon túl is. A brit
szigeteket a rómaiak csak Kr. u. 43-ban hódították meg.
Aulius Plautius vezetése alatt álló négy légió segítségével. A
rómaiak Colchester körül táboroztak le, és ott építettek ki
egy támaszpontot. Anglia többi részén még három évtizeden
át nem volt béke, Skóciában pedig egészen 143-ig. József
állítólag 40 körül szállt partra Angliában, hogy olyan
rejtekhelyet keressen a Grál számára, ahol a rómaiak és a
zsidók templomi elöljárói nem találhatják meg.
A Grál a feltételezések szerint valahol a Glastonbury
apátság közelében van elrejtve. Ez a legenda a mai napig él,
annak ellenére, hogy a tudósok véleménye szerint kizárt,
hogy Arimatheai József Glastonbury-ben legyen eltemetve.
Vannak olyan Grál-történetek is, amelyek nem fizikai tár-
gyakról: kelyhekről, tányérokról vagy kőtáblákról szólnak.
Az Encyclopedia Britannica 1955-ös kiadásának X. kötete azt
írja, hogy Wolfram von Eschenbach szerint a Grál "nem
fából, nem fémből, nem kőből, nem szaruból és nem
csontból" készült. Más szóval a Parsifal Szent Grálja nem
fizikai tárgy volt. Egyes állítások szerint szellemi valóság
volt, amit a beavatási fokokon való sikeres átjutás után
szellemileg lehet érzékelni. Akik szerint a Grál egy
leszármazási vonal, azok valószínűleg úgy értelmeznék
Wolfram leírását, hogy "királyi vérre" utal.
A Parsifal Richard Wagner számára nem egyszerűen csak
egy középkori történeten alapuló opera volt, hanem egy
vallásos rítus. Az opera misztikus vallásos szimbólumok
keveréke. A Parsifal központi vallásos eszméje azonban
ellentmond a keresztény tanításoknak. Egy keresztény
számára az üdvösség ingyen ajándék, amely teljesen Isten
kegyelméből ered; senki sem tud olyan jó lenni, hogy
kiérdemelje az üdvösséget, csak elfogadhatja, ha megtér a
bűneiből, és elfogadja Jézus Krisztust megváltójaként. A
Parsifalban viszont az üdvösség megfelelőjét próbák egyre
nehezedő sorozatán való helytállással kell megszerezni.
Csak amikor valaki túljutott a beavatás alacsonyabb
lépcsőfokain, akkor nyerhet üdvösséget.
A Parsifalt ugyan időnként tévesen "keresztény"
elbeszélésként tartják számon, de valójában nem az. Tele
van pogány kathar szimbólumokkal, és egyes olvasók alig
leplezett és erőteljes keresztényellenes üzenetet olvasnak ki
belőle. Nem csoda, ha a középkorban a pápák igyekeztek
elnyomni a Grál-történetek minden változatát.
Érdekes, hogy a protestánsok, még a papok is, mennyire
keveset tudnak azokról a korai eretnekségekről, amelyek
szétbomlasztották az egyházat összetartó erőket. Úgy tűnik,
hogy sok protestáns teológián teljesen elfeledkeznek
mindarról, ami a Jelenések könyvének keletkezésétől, az
első század végétől a reformációig történt. Pedig lehet, hogy
ezekben a korai eretnekségekben már ott találjuk a magvát
annak a mechanizmusnak, amelynek segítségével az Anti-
krisztus hatalomra fog kerülni.
Hasonlóan komoly, ha talán kevésbé drámai jelentőségű
tény az is, hogy a jelenleg működő legveszélyesebb
álkeresztény kultuszok közül sok olyan régi eretnekségeken
alapul, amelyek egészen Babilonig nyúlnak vissza. Fárasztó
hallani, amint bizonyos keresztények folyton a "Titokzatos
Babilon"-ról beszélnek, miközben nyilvánvaló, hogy semmit
nem tudnak a babiloni misztérium-vallásról (vagy a Római
Katolikus Egyházról, amely szerintük maga a Titokzatos
Babilon). De a legtöbb teológián szóba sem kerülnek azok az
eretnekségek, amelyeket manapság a New Age Mozgalom
széles körben tanít, és már valószínűleg évszázadok óta
tanítják ezeket. A teozófia XIX. század végi felemelkedése
óta ezek a tanítások terjednek Európában és Amerikában. A
Teozófiai Társaságnak még székhelye is van az evangéliumi
keresztény Amerika középpontjában: Wheatonban, Illinois-
államban. A teológiákról azonban olyan növendékek
kerülnek ki, akik nem tudnak választ adni azokra a
kihívásokra, amelyek a legnagyobb támadást jelentik a
gondjaikra bízott emberek számára. Szinte olyan ez, mintha
egy farkast juhászkutyának néznének.

A Grál gnosztikus csoportjai:

katharok, templomosok
és a modern elmélet
Ahhoz, hogy valamit megtudjunk a korai eretnekségekről,
és hogy felismerjük, milyen szellemi tényezők hatottak a
Hitlert befolyásoló emberekre, vizsgáljunk meg olyan
csoportokat, mint a katharok, a Templomos Lovagrend, és
egyes olyan leszármazottjaik, akik még talán ma is aktívak!
A katharok a legerőteljesebb korai eretnekség képviselői,
és úgy tűnik, hogy Franciaország déli, délkeleti részén voltak
a legtöbben (bár különböző számban mindenütt
megtalálhatók voltak Európában. A katharok vallása nem
volt olyan egységes, mint például az iszlám vagy a római
katolicizmus. Szerkezetében inkább a protestantizmushoz
hasonlít annyiban, hogy egy központi doktrína körül
különböző elképzelések és gyakorlat alakult ki laza
kötődéssel, az imádás eltérő formáival, különböző
szentségekkel, olyan igazi központi hatalom nélkül, amely
összefogta volna a különböző elemeket. Úgy tűnik, hogy
számos eretnek csoport valójában kathar volt, de a helyi
vezető olyan státusba emelkedett, hogy ő lett a névadója a
körülötte kialakult " ... izmus"-nak.
A katharok színes sokfélesége miatt nehéz olyan
eszmerendszert találni, amelyet a valódi "kathar
gondolatnak" vagy "kathar tanításnak" nevezhetnénk. Ezzel
együtt több jelentős eretnekség gyökerei a katharokhoz
nyúlnak vissza. Az albigens eretnekség annyira kathar volt,
hogy a legtöbb történész nem is tesz különbséget az
"albigens" és "kathar" szavak használata között.
A katharok sokat merítettek a keleti vallásokból, köztük a
júdaizmusból és a kereszténységből is. A kor talán
legbefolyásosabb keleti vallása a manicheizmus mani
kultusza volt. Mani követői a Perzsiából származó
zoroaszterízmus misztikus változatát terjesztették
Európában a korai középkorban. A katharok, úgy tűnik,
sokat átvettek a manicheizmusból.
A katharok befolyása óriási volt, bár a XIII. század elején
az albigensek ellen indított keresztes hadjárat során
feltehetőleg eltörölték őket. A katharok befolyása érezhető
olyan későbbi csoportokon, mint a waldensek, a husziták, az
adamiták, az anabaptisták, a kamizárdok és a Szabad
Szellem Testvérei. Valószínűleg a legtöbb modern
gnosztikus-keresztény kultusz és az olyan nem keresztény
okkult csoport, mint a teozófia, a rózsakeresztesek és a
szabadkőművesek "titkos tanításaikat" legalábbis részben a
katharok befolyásának köszönhetik.
Az albigens hadjárat után a katharok igyekeztek beolvadni
a Római Katolikus Egyházba, és lehetséges, hogy a kathar
eszmék a forrásai azoknak a katolikus tévtanításoknak,
amelyek elválasztják őket a protestánsoktól. Szűz Mária
kultusza például lehet, hogy egy korábbi kathar kultusz
továbbélése, amely az egyiptomi Ízisz (istenanya)
kultuszából származik. Baigent könyvében azt az elméletet
állítja fel, hogy a Szűz Mária imádása a modern változata
annak, ahogy a katharok egy másik bibliai alakot, Mária
Magdolnát imádták. Azt állítják, hogy sok, a Madonnát a
kisgyermekkel ábrázoló szobor és festmény, a "fekete
madonnák" és más középkori műkincsek valójában a
katharoktól származnak, és Mária Magdolna, nem Szűz
Mária tiszteletére készültek. Ezeket a Magdolnára és
gyermekére vonatkozó következtetéseket a legtöbb
keresztény istentelennek minősítené, de elképzelhető, hogy
korábban kisebb volt az ellenállás az ilyen elképzelésekkel
szemben - különösen, ha a politikai stabilitásról volt szó.
A római katolikusok és a katharok keveredése a középkor
vége felé bizonyos kellemetlenséget jelentett a pápák
számára, akik ebben az időszakban igyekeztek megerősíteni
politikai hatalmukat. A középkor bizonyos időszakaiban
gyakran "ellenpápák" is voltak, és az egyház egymással
szembenálló csoportjai sokszor két különböző pápát
választottak. A "másik pápa" több esetben is a katharok
közül került ki, és egy kathar városban volt a székhelye.
Állítólag volt olyan időszak is, amikor a nyugati püspökségek
vagy katharokhoz, vagy ariánusokhoz tartoztak, vagy pedig
üresek voltak. A pápa egy katolikus püspököt, a híres
Bemard de Clairvaux-t küldte el, hogy a kathar területeken
lévő római katolikus papokat visszavezesse az "igaz út"-ra,
de a püspök anélkül tért vissza, hogy bármilyen fegyelmező
akcióba belekezdett volna, mondván, hogy a legtöbb pré-
dikáció, amit a katharoktól hallott, inkább keresztény volt,
mint a környékbeli katolikus papok prédikációi.
A katharok tanításai a felszínen hasonlítottak a hivatalos
keresztény tanításhoz. A katharok és a keresztények
világképe például egyaránt dualista; két szellemi lény (vagy
"erő", ahogy néhányan a katharok közül mondanák) áll
szemben egymással, az egyik jó, a másik pedig gonosz. A
keresztény világkép a Sátánt állítja szembe Istennel, Isten a
teremtő, és végtelenül erősebb ellenfelénél.
A katharok elképzelése is hasonló, de a gonosz szellemi
lényt egyenlőnek tartják a jóval. Ebben az elméletben
érezhető a sátáni befolyás, hiszen a Sátánt éppen azért
taszította le Isten a mennyben elfoglalt kiemelkedő helyéről,
mert megpróbálta magát egyenlővé tenni Istennel.
A katharok szerint a jó szellem teljesen test nélküli, a
gonosz szellem viszont beköltözhet egy fizikai testbe. A
kathar kozmológia gonosz istene, a Rex Munki, az egész
anyagi világ teremtője (ez is a Sátán egy hazugsága,
amellyel megpróbálja magát hatalmasnak beállítani). A jó
szellem a szeretet szelleme, és csak valamilyen kozmikus
energián keresztül tud hatást gyakorolni a fizikai világra,
egyébként teljesen tehetetlen ebben a világban.
A katharoknak a jó szellemről szóló felfogása rányomta a
bélyegét Jézusról alkotott képükre. Azt állították, hogy Isten
nem válhat testté, és ezért Jézus nem lehet Isten fia, ahogy
azt a katolikusok állítják. Abban, hogy Jézust kinek vagy
minek tartották, úgy tűnik, a katharok egyes csoportjai
különböznek egymástól. Néhányan látható szellemi lénynek
gondolták - valamilyen kozmikus fantomképnek, valóságos
fizikai test nélkül. Mások, talán a többség, Jézust a
muzulmánokhoz hasonlóan képzelte el, mint aki próféta volt,
de halandó, és semmi esetre sem isteni származású. Ezek
tagadták Jézus kereszthalálának jelentőségét, míg az előző
felfogás tagadta annak történelmi realitását is. (Egy
fantomképet keresztre sem lehet feszíteni!) Tehát az összes
kathar szekta tagadta Jézus kereszthalálának fontosságát,
és a legtöbben ezzel együtt a Keresztség fontosságát is.
A katharok minden fizikai dolgot a gonosz szellemisten
alkotásának tekintettek, és ezért az új életek nemzését is
eredendően bűnösnek ítélték. Miután valaki elérte a
tökéletesség szintjét, minden szexuális kapcsolat tilos volt a
számára. Ha azonban mindenki eljut a "tökéletesség"-nek
erre a szintjére, akkor egy ilyen tökéletes generáció után az
egész nemzetség kihal. Azért, hogy ezt a nehézséget
áthidalják, a Consolamnetum ceremóniáját, ami a
keresztény kathar megfelelője volt, általában öregkorig
halasztották, vagy egészen addig, amíg valaki már a halálos
ágyán volt.
A Római Katolikus Egyház számára a katharok komoly
fenyegetést jelentettek. A XIII. században az egyházban
már erős félelmet keltett a katharok növekvő befolyása, és
elhatározták, hogy véget vetnek ennek a mozgalomnak.
Amikor 1208. január 14-én az egyik kathar városban
meggyilkoltak egy pápai legátust, akkor az ürügyet is
megtalálták erre. 30 000 lovas és gyalogos katonából álló
pápai sereg indult el Dél-Franciaország felé az északi francia
és flamand tartományokból. Ez az albigens hadjáratnak
nevezett háború az európai történelem egyik legvéresebb
epizódja. Egyetlen városban több mint 15 000 férfit, nőt és
gyermeket öltek meg. Amikor a pápai megbízottól a
hadsereg parancsnoka megkérdezte, hogy a katonái hogyan
tudják megkülönböztetni az eretnekeket a katolikusoktól, az
állítólag azt válaszolta, hogy mindenkit megölnek, és Isten
majd kiválogatja az övéit.
A hírhedt "Szent Inkvizíció" is az albigens hadjárat idején
kezdte el működését, az eretnekség kiirtásával megbízott
bíróságként. Végül az inkvizíció haragja a zsidók ellen
fordult, és ezzel előre gyanakvóvá tette a zsidó közösséget
minden későbbi keresztény evangelizálással szemben. A
XIII. században azonban még a délfranciaországi katharok
álltak az inkvizíció érdeklődésének középpontjában.
A pápai katonákat valószínűleg nem csak a tisztán vallásos
buzgóság vezette az eretnekekkel szemben folytatott
kíméletlen hadjáratukban. Fantasztikus kathar kincsekről
szóló történetek keringtek abban az időben. A zsákmányra
éhes katonák arra gondoltak, hogy aranyról, ezüstről és
drágakövekről van szó (amelyekből valóban sok lehetett), de
az igazi kincs valószínűleg egészen másfajta volt, valami
olyan, amit a katharok ennél sokkal többre értékeltek.
Az albigens hadjárat 35 évig tartott. 1243-ra a legtöbb
kathar várost lerombolták, és csak néhány szánalomra méltó
szerencsétlen csoport maradt fenn. A fő erősségük
Montsegur várkastélya volt - a Parsifal-történetben szereplő
Montsalvat. Montsegur 10 hónapig állta az ostromot és végül
1244 márciusában adta meg magát. A katharok látható
vallásos mozgalomként megszűntek létezni. A hegyek között
fennmaradtak kis csoportok, és gerillaháborút folytattak a
terület katolikus urai ellen. Vannak azonban olyan
bizonyítékok is, amelyek arra utalnak, hogy a katharok
tanait nem sikerült teljesen felszámolni, hanem ezek tovább
éltek a nyugati civilizáció "földalatti" ezoterikus áramlatai
között; még 1978-ban is élt egy "kathar pápa" Dél-
Franciaországban.
Montsegur vára 1244 márciusában adta meg magát a
pápai erőknek, de két hét tűzszünetet kért és kapott, hogy a
megadás feltételeiről gondolkozhasson. Montsegur védői
között nemcsak "tökéletes" katharok voltak, hanem
zsoldosok is. Az ostromló sereg vezetői különösen
engedékeny feltételeket szabtak a védőknek. Azok a
zsoldosok, akik nem tartoztak a katharok közé, szabadon
elmehettek családjukkal és fegyvereikkel együtt. Ez a kathar
"tökéletes"-ekre is vonatkozott abban az esetben, ha
megtagadták eretnekségüket, és hűséget esküdtek
Rómának.
Nem tudni, miért ragaszkodtak Montsegur védői mégis a
két hét tűzszünethez. Talán az a magyarázata ennek, hogy a
két hét lejárta március 15-ére esett, ami a tavaszi
napéjegyenlőség, a katharok nagy vallásos ünnepe.
A tűzszünet 1244. március 15-én, napnyugtakor járt le, és
másnap reggel a pápai csapatok összeszedték a várból
azokat a "tökéletesek"-et, akik nem voltak hajlandók
bűnbánatot tartani, és a hegy lábánál egy hatalmas máglyát
készítettek, ahol együtt megégették őket. A 200 "tökéletes"
közül egy sem volt, aki megpróbálta volna megmenteni az
életét azzal, hogy feladja meggyőződését - mindnyájan a
lángok között haltak meg.
Négynek azonban sikerült elrejtőznie közülük a várban, és
március 16-án éjjel a négy ember elmenekült Montsegurból.
Kötelekre erősített kosarakban bocsátották le őket a hegy
meredek, majdnem függőleges nyugati oldalán.
A hagyomány szerint ezek az emberek vitték magukkal a
titkos kathar kincset. Baigent vitába száll ezzel az
elképzeléssel, mivel nyilvánvaló, hogy a katharok már
korábban, 1244 januárjában elszállították kincseik nagy
részét. Amit azon az éjszakán Montsegurból elszállítottak,
sokkal értékesebb volt a katharok számára, mint az arany
vagy ezüst. Lehet, hogy a Szent Grálként ismert tárgy volt
ez a kincs. Akármi is volt, amit azon az éjszakán
Montsegurból elvittek, Otto Rahn ezredes megtalálta, és a
náci vezetők kezébe került. Egy harmadik elmélet szerint
egy XIX. századi plébános találta meg Dél-Franciaországban
a kincset, legalábbis részben. Egy negyedik, megfontolásra
érdemes elmélet szerint a kincs egy másik gnosztikus
csoport, a Templomos Lovagrend birtokába került.
A templomosok kiléte már sok fejtörést okozott a történé-
szeknek. Rejtélyes és titkolózásba burkolózó csoport volt, és
ez igen megnehezíti a behatolást az évszázadokon át tartó
hallgatás fala mögé. Különös módon a róluk szóló
információk viszont bőségben állnak rendelkezésre. Végül is
ez a csoport egyike volt az európai politikát formáló
legromantikusabb erőknek két évszázadon keresztül. A róluk
szóló anyagok mennyisége ugyan elegendő lenne, de az
anyagok feldolgozása és értékelése komoly gondot okoz,
nehéz megkülönböztetni az igazságot a kitalálásoktól és a
szándékos félrevezető információktól (a templomosok nem
riadtak ugyanis vissza a pszichológiai hadviselés ilyen
formáitól).
A templomosokat különböző szinteken lehet megérteni. Az
első szinten a rend képének romantikus változatát látjuk:
Krisztus fehérbe öltözött szegénységi fogadalomban élő
lovagjai csatába indulnak a hitetlenek ellen a híres Cross
Patee, a vörös színű kereszt zászlaja alatt.
A templomosok szerzetes lovagjai arra éreztek magukban
elhivatottságot, hogy a Szentföldet és az ottani értékes
keresztény emlékhelyeket megvédjék a hitetlen
muzulmánoktól, és külön feladatuknak tartották a Palesztina
földjére ellátogató keresztény zarándokok védelmét. A
templomosok katonai rendje igen fontos szerepet játszott a
keresztes hadjáratokban.
De a dolognak van egy másik oldala is. A templomosok
rendje titkos vallási társaság volt. A belső működésük rejtve
volt a kívülállók elől, akárcsak vallási rítusaik, szertartásaik
és szentségeik.
Azt, hogy valami nem volt rendben belső köreikben az is
mutatja, hogy két évszázaddal az alapítás után a
templomosok már az egyház megvetésének tárgyává váltak.
Mire az egyház lépéseket tett a templomosok ellen, addigra
már olyan történetek keringtek róluk, hogy titokban
megvetik Jézus Krisztust, egy Baphomet nevű gonosz
szellemet imádnak és Istent káromolják; a szertartásaik
során leköpik a keresztet és megtapossák. A XIX. századi
történészek között elfogadott volt az a nézet, hogy a
templomosok sátánimádók voltak.
Már száz évvel a rend felszámolása előtt III. Innocent
pápa intésben részesítette őket olyan szentségtelenségekért,
mint a halottidézés. Sok történet keringett arról, hogy a
templomosokat menynyire érdeklik az olyan ezoterikus
dolgok, mint az alkímia, az asztrológia, a szent geometria és
a rituálékban rejlő erők - az utóbbi kifejezés valószínűleg a
mágiára vonatkozott. A kortársaik közül sokan azt állították,
hogy a templomosok varázslók és mágusok voltak. A
templomos szertartások erősen hasonlítanak a fekete
mágiához, és úgy tűnik, hogy Baphomet titokzatos
személyének imádása állt a középpontjukban. Állítólag
leborultak egy szakállas férfifejet mintázó bálvány előtt, és a
titokzatos fej beszélt a lovagokhoz, titkos tudást és okkult
erőt adott át nekik. Habermas és Stevenson a Turini lepelről
szóló könyvükben azt állítják, hogy a fej valószínűleg ez a
lepel volt, amit úgy hajtogattak össze, hogy csak az alak
feje legyen látható. Ez a legenda összhangban van a bizánci
Mandylionról szóló történettel is, ahol szintén egy fej
formájú bálvány szerepel.
A templomosok hivatalos története szerint a rendet 1118-
ban alapította Hugue de Payen. Az újonnan alapított rendből
kilenc lovag ajánlotta fel a szolgálatait I. Baudovinnak, a
jeruzsálemi frank (keresztes) királyság uralkodójának.
Baudovin a Merovingok dinasztiájából származott, és
testvére, Godfroi de Bouillon hódította meg Jeruzsálemet
1099-ben. A királyi palota egy teljes szárnyát a
templomosok kapták meg, ami igen kivételes bánásmódra
utal, tekintve, hogy számuk milyen csekély volt.
Különös módon a rend majdnem kilenc évig nem toborzott
új tagokat, pedig katonai missziót teljesítettek. Még abban
az évben visszatértek Európába nagy ünneplés közepette,
őket tartották az igazi hősöknek.
1128-ban, azután, hogy a templomosok visszatértek
Palesztinából, hivatalosan is bejegyezte őket az egyház,
mint vallásos katonai rendet. Ezzel együtt bizonyos
földtulajdonra és adókedvezményre jogosító jogok is jártak.
Az oklevelüket a troyesi tanács állította ki. Figyelemre méltó,
hogy Troyes akkoriban az okkult tudományok központja volt,
és a keresztény és zsidó kabbalisztikus miszticizmus számos
iskolája működött a városban. Chretien de Troyes, aki az
egyik legnépszerűbb Grál-költeményt írta, szintén itt élt.
1139-ben II. Ince pápa egyik bullájában a templomosokat
a saját fennhatósága alá vonta, és kijelentette, hogy ők
egyedül csak a pápaságnak esküdtek hűséget. Ezzel a
rendelkezésével II. Ince gyakorlatilag kivonta a
templomosokat bármely uralkodó fennhatósága alól, saját
magát kivéve.
Minden szerzetesrend egy írott szabályzat szerint
működik, amelyet az egyházi hatóságoknak kell jóváhagyni,
és ez alól a templomosrend sem volt kivétel. A templomosok
szabályzata szigorú engedelmességi, tisztasági és
szegénységi fogadalmat követelt meg (még ha a rend maga
igen gazdag is volt). A katonai szabályzat szerint a
lovagoknak utolsó csepp vérükig kellett küzdeniük, és csak
akkor volt szabad meghátrálniuk, ha több mint háromszoros
túlerővel találták szembe magukat. Egy templomos lovag
nem adhatott váltságdíjat magáért, és a családját sem
kérhette meg erre. Kegyelemért sem volt szabad
könyörögniük, csak küzdelem árán menthették meg az
életüket.
A rend hatalmas gazdagságot gyűjtött össze. Nagy
földterületekkel, rengeteg arannyal, ezüsttel, és számos más
kinccsel rendelkeztek. Az újonnan beavatottaknak
véglegesen le kellett mondani minden tulajdonukról a rend
javára. A kor más szerzetesrendjeivel, például a
ferencesekkel ellentétben a templomosok soha nem adtak
oda semmit a birtokukban lévő dolgok közül, és idővel óriási
kincseket halmoztak fel.
A templomosok fokozatosan a kereskedők, a királyok és a
pápaság bankáraivá váltak. A templomosok politikai hatalma
jelentősen megnövekedett, mivel a legtöbb király és a pápa
is adósuk volt. A rend jól működő banki hálózatot alakított
ki, amelynek segítségével a kereskedők és a nemesek nagy
pénzösszegeket utalhattak át egyik városból a másikba,
kódolt dokumentumok segítségével, amely a modern
bankrendszer elődjének tekinthető.
A templomosok bukása a XIII. század végén, és a XIV.
század elején következett be. 1291-ben kiűzték őket a
Szentföldről, az utolsó erődítményük ebben az évben esett
el. A vereség után a templomosoknak el kellett hagyni
Palesztinát, és Cipruson telepedtek le, de a Szentfölddel
együtt létezésének értelmét is elvesztette a rend.
Nem telt el húsz év sem, és a templomosok megszűntek
létezni. 1306-ban IV. Fülöp francia király szövetkezett V.
Kelemen pápával, hogy véget vessenek a Templomos
Rendnek, és a tervet 1307. október 13-án végre is
hajtották. Franciaországban mindenütt a templomosok
kolostorait lerohanták a király és a pápa katonái, és a
lovagokat elfogták. Baigent leírása szerint a templomosok
közül sokan meglepő módon nem tanúsítottak ellenállást,
"mintha erre kaptak volna parancsot", pedig ők voltak a kor
legvitézebb harcosai.
A legtöbb elfogott lovagot végül eretnekség és egyéb
bűnök vádjával kivégezték. A rendet hivatalosan 1312-ben
oszlatták fel, és ezután feltehetően már csak földalatti
mozgalomként létezett. A rend utolsó nagymesterét,
Jacques de Molay-t lassú tűzön megsütötték
szárnysegédjével, Geoffroi de Charnay-val együtt.
De nem minden templomos halt meg Fülöp uralkodása
alatt, bár sok más európai uralkodó is arra használta fel a
helyzetet, hogy megszabaduljon a rettegett templomosoktól.
Skóciában a templomosok kivégzésére vonatkozó rendeletet
nem hajtották végre, és sok templomos lovag a kontinensről
a skót felföldre menekült. Állítólag a skót felkelők oldalán
harcoltak az angolok ellen is, de az angolok győzelme után
már nem lehetett hallani róluk.
A szabadkőműves hagyomány szerint a skót
szabadkőművesség gyökerei azokig a templomos lovagokig
nyúlnak vissza, akik 1308-ban menekültek el a kontinensről.
A kathar és templomos szertartások öltözékei láthatók a
modern szabadkőműves szertartásokon is. A
szabadkőműveseknél időnként látható koponyák pedig a
Baphomet-fejre emlékeztetnek - a templomosok démoni
istenére. A fiatal fiúk szabadkőműves rendje egyébként az
utolsó templomos nagymester, de Molay nevét viseli.
Az albigens hadjárat idején a templomosok elvileg
semlegesek voltak, de valójában a katharokkal
szimpatizáltak. A templomosok bejegyzett tagjai között sok
kathar családnév található, és a katharok száma az
üldözéssel együtt növekedett. Feltevések szerint a kathar
kincsek Montsegur eleste után a templomosokhoz kerültek.
Hitler és Himmler is nagy tisztelője volt a templomos
lovagrendnek, és a Rend német ágazatának, a teuton
lovagrendnek. A náci vezetők gyakran úgy beszéltek az SS-
ről, mint az "Új templomos lovagrend"-ről, és ezzel a névvel
illette Georg Lanz von Liebenfels is saját okkult rendjét.
Hitler talán azért üldözte eleinte a szabadkőműveseket, mert
azt hitte, hogy ők őrzik a templomosok titkait.
Létezett-e egy másik titkos társaság, amelyik a
templomosokat, később pedig a szabadkőműveseket
irányította? Baigent és szerzőtársai így gondolják, a Prieure
de Sion nevet adták neki, és azt állítják, hogy ma is létezik.
Az elméletük igen meggyőző, nemcsak azért, mert remek
bizonyítékokkal szolgálnak a "Szent vér, szent gráf" című
könyvükben, de azért is, mert a legtöbb titkos, okkult
társaságnál, az ókortól kezdve napjainkig, létezett egy
irányító, belső kör. A Thule Társaságnak és az Arany Hajnal
Angol Hermetikus Rendnek is volt ilyen belső csoportja,
amely olyan ellenőrzést gyakorolt, amelyről vagy amelynek
jellegéről a társaság többi tagjának nem volt tudomása.

Egy szent dinasztia

Ahhoz, hogy a Prieure de Sion jelentőségét megláthassuk,
először a rendet elindító ősi dinasztiát kell megvizsgálni. Ez
a dinasztia uralkodott Róma bukásától egészen addig, amíg
Martell Károly megalapította Nagy Károly Szent Római
Birodalmát. A Meroving dinasztia uralkodott Európa jelentős
részén, Franciaország és Németország nagy területein is.
Egy általánosan elterjedt előítélet szerint Európa ekkor a
"sötét középkorban" élt. Arra hivatkoznak, hogy Róma
elesett a vandálok és vizigótok támadásaival szemben az
ötödik században, és ezzel mintegy lefejezték. Ez a beállítás
nem igazán felel meg a történelmi tényeknek, mivel Róma
nem hirtelen esett el, hanem fokozatosan vesztette el
életerejét a negyedik és az ötödik század során a birodalom
ügyeivel nem törődő, és hozzá nem értő kormányzás alatt.
Róma elestének időpontja sem egyértelmű, a tudósok és a
tankönyvek különböző időpontokat adnak meg 410 és 476
között. Mindegyik egy olyan eseménynek, általában
inváziónak az időpontja, amely állítólag megdöntötte a
Római Birodalmat. Róma nem "elbukott", hanem két
évszázadon át tartó hosszú hanyatlás során elhalt.
A birodalom "bukásáról" azért sem lehet beszélni, mert
nem szűnt meg létezni az ötödik század végén, hanem még
legalább ötszáz éven át fennállt. Nagy Konstantin császár a
birodalom székhelyét Rómából Bizáncba (ma Isztambul)
helyezte át, és a várost saját magasztalására
Konstantinápolynak nevezte el. Róma "bukása" után a
birodalom tovább működött, csak keletre került át.
A "sötét középkor" valószínűleg azért is rossz elnevezés a
Róma bukása utáni évszázadokra, mivel a tudomány és a
műveltség igazából nem halt ki, ahogy azt feltételezik,
hanem tovább virágzott a keleti birodalomban. A tudomány
ápolása folytatódott Írországban és Lanquedocban is (ez
utóbbi egy kathar erősség, Dél-Franciaországnak
Marseillestől a Pireneusokig nyúló vidéke), majdnem olyan
mértékben, mint a keleti birodalomban. Egyfajta sötét kor
szállt a régi nyugati birodalom nagy területeire, de ez a
sötétség sem volt teljes, mint azt gyakran állítják - inkább
"szürkésbarna", mint teljesen sötét kornak lehetne nevezni.
Bár a barbárság teret nyert a nyugati birodalomban, a
tudományokat még mindig elterjedten művelték. Talán azért
használják a "sötét középkor" kifejezést, mert
félreértelmeztük a "barbár" szót, amelyet a rómaiak a
vizigótokra, a vandálokra és a galliai frankokra alkalmaztak.
A szóhoz az eredendő bestialitás, műveletlenség jelentése
kapcsolódik, de eredetileg csak azokat a népeket jelentette,
amelyek nem voltak rómaiak. A görögöknek hasonlóan
egocentrikus világképük volt, és még a rómaiakat is
"barbárok"-nak nevezték.
A dél-franciaországi vizigótok között voltak olyanok, akik a
Benjámin törzséből való zsidóknak vallották magukat. A ha-
gyomány szerint ezek a benjáminiták menekültek voltak
(lásd Józsué könyve 24-21. rész), és Lanquedoc területén
telepedtek le, amely a mai Marseilles és Barcelona városa
között terül el, és a Pireneusok hegyvonulatát is magában
foglalja. Ma is találhatók emellett szóló bizonyítékok a
városok és családok címereiben (amelyek gyakran zsidó
jelképeket tartalmaznak, például Dávid-csillagot és a hármas
fonatú árpakalászt) és zsidó hangzású hely- és
családnevekben.
Ne felejtsük el, hogy Isten Benjámin törzsének jogos
örökségül adta Kánaán földjének ezt a részét, ahol
Jeruzsálem is fekszik (Józsué 18, 21-28). Vagyis Jeruzsálem
jog szerint benjáminita város!
A nyugat-római birodalom befolyásának csökkenésével az
egyház egy politikai vákuumba került. Galliában és Németor-
szágban több egymással szembenálló erő is volt, ezért az
egyháznak bőséges oka volt azzal foglalkozni, hogy ki kerül
hatalomra. Természetesen nem akartak újra üldözött
kisebbségi vallásként élni egy ellenséges világban: a
Konstantin uralkodása előtti idők üldözéseinek emlékei még
elevenek voltak. Az egyház erős volt Konstantinápolyban, de
a keleti birodalom nem sok védelmet tudott nyújtani a
nyugaton élőknek.
A pápa szerződést kötött I. Clovis Meroving királlyal,
valószínűleg azért, hogy megőrizze politikai hatalmát. A
szerződés bizonyos világi jogokat biztosított az egyháznak,
és Róma püspökét elismerte "pápa"-ként. Addig a pápa csak
névlegesen birtokolta címét, és nem rendelkezett olyan
katonai erővel, amellyel rákényszeríthette volna
fennhatóságát a püspökökre. A szerződés másrészt császári
címet adott I. Clovisnak, és ezzel elültette azokat a
magokat, amelyekből a se nem szent, se nem római Szent
Római Birodalom kinőtt. I. Clovis a szerződés szerint hirtelen
keresztény lett, bár gyanítható, hogy a megtérése csak
formális volt, és nem szívből történt.
A Merovingok eredete rejtélyes. A hagyomány szerint a di-
nasztia az V. században kezdődött, és az első Meroving 458-
ban halt meg. A Merovingokat egészen különös dinasztiának
tekintették, és azt tartották, hogy "mágikus képességek"-kel
rendelkeznek. A Merovingok ereje, akárcsak Sámsoné,
hajukban volt. Ez a róluk szóló hagyomány arra utal, hogy a
Merovingok feltehetőleg okkultizmussal foglalkoztak és a
katharok elődei voltak.
Egyesek szerint a Merovingok zsidó származásúak voltak
és valószínűleg a benjáminiták azon csoportjából
származtak, akik a Marseilles környéki területeken
telepedtek le, és később költöztek Franciaország középső
részébe, ahonnan azután a Meroving dinasztia
felemelkedett. A VI. sz. vége felé családi kötelékek alakultak
ki a Merovingok és a Grál vidéken élő vizigótok között,
amikor I. Sigisbert király egy vizigót hercegnőt vett
feleségül.
A dinasztia a VII. században II. Dagobert halálával elveszí-
tette a hatalmát. Amikor Dagobert 679-ben merénylet
áldozata lett, a hatalom a Karolingok kezébe került, akiknek
az uralmát "Szent Római Birodalom"-nak nevezték. A
Merovingok uralmát a pápával való titkos cselszövés
alapozta meg, bukásukat pedig egy következő pápa
cselszövése okozta.
Baigent könyvének hipotézise szerint a Meroving királyi di-
nasztiának sikerült túlélnie ellenségeinek gyilkos terveit. II.
Dagobert száműzöttként éveket töltött Írországban és
Britanniában, ahol feleségül vett egy kelta hercegnőt.
Először Írországban élt, azután Northumbriában (ahol
megszerezte a király és a helyi püspök támogatását), végül
pedig Dél-Franciaországban, a vizigótok uralma alatt lévő
területen. Itt vette el második feleségét, egy vizigót
hercegnőt, miután kelta felesége gyermekszülés közben
meghalt.
Dagobertnek 674-ben sikerült visszakerülnie a trónra, és
megszereznie az uralmat Franciaország nagy része fölött. A
Meroving örökségből a vizigót családi kapcsolaton keresztül
megszerzett területekkel együtt Európa egyik legnagyobb
birodalma jött létre. Nem sokkal azután Dagobertnek fiú
örököse született, IV. Sigisbert.
II. Dagobertet 679. december 23-án, egy szemén
keresztülfúrt lándzsával megölték, az "udvarmester", Kis
Pippin utasítására. Dagobert halála adta, úgy tűnik, a mintát
a Grál-történetekben Siegfried halálához. Később az egyház
igyekezett jóvátenni Dagobert halálában játszott szerepét,
és szentté avatta; december 23. Szent Dagobert napja lett.
Érdekes egybeesés, hogy ez volt az évnek az a napja, amit
Adolf Hitler a legjobban gyűlölt - ugyanis ezen a napon
temette el anyját.
A szerencsétlen Sigisbertet is meg akarták ölni, de úgy lát-
szik, neki sikerült elmenekülnie apja gyilkosai elől. Arról,
hogy végül mi történt vele, nem sokat tudunk, mivel eltűnt a
történelem színpadáról. A történetírás sajnos elfogult a
királyokkal, hercegekkel és nagy háborúkkal szemben, és az
olyan árván maradt hercegekről, akik elveszítették politikai
szerepüket, teljesen elfeledkezik.
A legenda szerint IV. Sigisbert valóban életben maradt, és
a dinasztia így nem szakadt meg. Állítólag anyja mentette
meg, és elvitte őt a vizigót királyságban fekvő szülőföldjére.
A Meroving dinasztia ezzel visszakerült a Pireneusokhoz,
ahonnan egyesek szerint elindult.
A Grál-történetekben a Merovingok szerepe fontos lehet,
amit az is mutat, hogy a történet Mallory-féle változatában
az események a költő szerint pontosan 454 évvel Krisztus
halála után játszódnak. A keresztre feszítés dátumát
általában 29 és 33 közé teszik, ha ezt elfogadjuk, akkor a
Grál-történet valamikor 483 és 487 között játszódott le,
pontosan abban az időszakban, amikor a Merovingok I.
Clovis uralkodása alatt Nyugat-Európa vezető hatalmává
váltak. Talán ezért gondolják néhányan azt (Hitlerhez
hasonlóan), hogy a történetek a Merovingok uralkodása alatt
történt valóságos eseményeket írnak le.
A Baigent által felállított elmélet szerint a Grál Marseilles-
en keresztül jutott el a vizigót királyságba. Ez a történet
alapjában véve az Arimatheai Józseffel kapcsolatos mítosz
egy változata. Feltételezik, hogy valamikor Krisztus
feltámadása után, valószínűleg több év elteltével, zsidó
keresztények egy kis csoportja elmenekült a Szentföldről és
magával vitte a Grált a száműzetésbe. A csoportot állítólag
Arimatheai József vezette, és többek között Mária Magdolna
is köztük volt. Marseilles-t azért választották, mert az ott élő
benjáminiták védelmet tudtak adni a menekülteknek.
A legtöbb keresztény teljesen elutasítaná Baigent
következtetéseit, és eretnekségnek bélyegezné azokat.
Baigent és a Szent Vér, Szent Grál című könyv társszerzői
szerint a "grál" maga Jézus dinasztiája volt. Elméletük
szerint Mária Magdolna Jézus felesége volt, és egy
fiúgyermeke született. Bizonyítékul azt hozzák fel, hogy a
költeményekben szereplő Sangraal (Szent Grál) szót
helytelenül értelmezik. Ha "San Graal"-nak olvassuk, akkor
Szent Grált jelent. Ha azonban "Sang Raal"-nak, akkor Szent
Vért jelent. Tehát a Szent Grál az a vérségi láncolat, az a
"dinasztia", amely Jézus Krisztussal kezdődött.
Keresztények számára a Szent Vér, Szent Grál szerzőinek
hipotézisei elfogadhatatlanok. De mi van akkor, ha egy korai
Meroving, vagy benjáminita próbált meg valamilyen alapot
keresni későbbi dinasztikus igényei megalapozásához? Az
általa alkalmazott hazugság az igazság látszatát ölthette
magára, ahogy hosszú időn át gyakran elismételték. A nácik
hazugságai is abszurdnak tűntek még 1918-ban, de 1933-ra
elfogadottá váltak Németországban. A hazugság alapja
lehetett az is például, hogy a dinasztia valóban Jézus
törzséből (Dávid házából), sőt talán még családjából is
származott. A bibliatudósok szerint Jézusnak testvérei, és
minden bizonnyal más hozzátartozói is voltak. Konstantin
idejéig sok zsidó keresztény is volt az egyházban, amíg
Szilveszter, Róma püspöke nem kezdte el üldözni őket. Dr.
Malachi Martin, egykori jezsuita szerint, aki "A Római Egyház
hanyatlása és bukása" című könyvet írta, Rómában 318-ban
egy találkozót tartottak Szilveszter és a zsidó keresztény
egyház vezetői között.
Szilveszternek megvolt a maga oka, hogy tartson a zsidó
keresztényektől, mivel a zsinagógájuk vezetője Jézus
családjának egy leszármazottja volt; Joakim és Anna (Jézus
anyai nagyszülei), Erzsébet és Zakariás (Keresztelő János
szülei) és Kleofás és felesége (aki, akárcsak Erzsébet,
Máriának, Jézus anyjának unokatestvére volt) voltak a
Desposyniek ősei.
Sokak szemében a szent család leszármazottainak
megalapozottabb igényei voltak az egyház fölötti vezetés
megszerzésére, mint a pápának, és ők az egyház központját
Jeruzsálembe szerették volna helyezni. Szilveszter azonban
elutasította követeléseiket, és elkezdte üldözni a zsidó
keresztényeket. Az egyháznak ez az ága néhány évtizedig
élt még tovább. Talán a Desposyniek családjából akadt
valaki, aki a politikai hatalomra vonatkozó igényeit
igyekezett megalapozni az Úrral való valamilyen távoli
rokonság felmutatásával.
Egy másik feltevés szerint a Grál a zsidók elveszett
nemzetségtáblája. Ezeket a táblázatokat különös gonddal
vezették a zsidóknak Istentói juttatott föld és a messiási
próféciák miatt. A régi zsidó törvények szerint a föld
tulajdonjoga időről időre visszaszállt arra a törzsre, akié
eredetileg is volt. Az eladott vagy elzálogosított föld a
kürtölés évében (minden ötvenedik évben) visszakerült az
eredeti tulajdonosához. Nyilvánvalóan szükség volt a
Templom által vezetett nemzetségtáblákra ahhoz, hogy
megállapítsák, kik a törvényes leszármazottak. A zsidóknak
azért is szükségük volt ezekre a táblázatokra, mert a
Messiás a próféciák szerint Dávid házából kellett, hogy szár-
mazzon. A templomi nyilvántartások szolgáltathatnák a jog-
szerű alapot annak, aki Messiásként kíván fellépni (sokan
voltak már ilyenek, és lesznek is még.)
Ha a Grál a nemzetségtábla lenne, hogyan került akkor
Lanquedocba? Baigent feltevése szerint a Templom
papjainak a közreműködésével, miután Titus római légiói
elfoglalták Jeruzsálemet 70-ben. Ez a feltevés - ugyan más
összefüggésben, de helytálló lehet.
Amikor a római csapatok ostrom alá vették a Templomot a
Jeruzsálem ellen indított végső támadás során, elsősorban a
kincsek, az arany és az ezüst foglalkoztatta őket. Amikor
Titus visszatért Rómába, magával vitte a Templom kincseit.
A győzelmi menet során nyilvános szemlére tették a
kincseket, utána pedig feltehetőleg a birodalmi kincstárban
őrizték őket. Bár ez eléggé valószínűtlen, elképzelhető, hogy
a Templom kincsei Konstantin császár segítségével az
egyház kezébe kerülhettek, vagy pedig a vizigótok, vagy a
Merovingok szerezték meg hódításuk során. Az is
lehetséges, hogy a Templom kincsei Konstantinápolyba
kerültek, miután a birodalom két részre szakadt, és a
"keresztény" kereszteslovagok szerezték meg, amikor Pa-
lesztina felé tartó útjukon feldúlták Konstantinápoly
keresztény városát. Ezek a feltevések ugyan erőltetettnek
tűnnek, de ha netán mégis igazak, akkor ez azt jelentheti,
hogy a legendás kathar kincsek a jeruzsálemi Templom
kincsei voltak.
A templomi nemzetségtáblákról szóló változat szerint
akadt olyan zsidó pap, aki megértette, hogy a táblázatok
fontosak a nép számára, és az életét is kockára tette, hogy
megmentse azokat. Ez a lévita, akinek a nevét sem
ismerjük, hagyta, hogy az aranyat és az ezüstöt, a
Templomot feldúló római katonák elvigyék, és megmentette
a zsidó kultúra továbbélése szempontjából döntő fontosságú
táblázatokat.
Lehet, hogy elrejtette őket valahol a Templom közelében,
és később értük ment, amikor a harc már véget ért. Baigent
feltevése szerint a templomos lovagok találtak valamit, talán
ezeket a táblákat, amikor Jeruzsálemben jártak. Az én
elképzelésem szerint a lévita fogta a táblákat, és hogy
biztonságba helyezze azokat, Marseilles-be vitte az ottani
zsidókhoz, akikről Júdeában is tudtak.
Tegyük fel, hogy a Meroving királyok, az ismert királyi di-
nasztia, és a katharok közt vérségi kapcsolt volt. Ez IV.
Sigisbert miatt elképzelhető. A más népekkel, főleg a
vizigótokkal való házasságok során a későbbi leszármazottak
már nem voltak zsidónak tekinthetők. Annak ellenére, hogy
az őseik zsidók voltak, ez a dinasztia a keresztes háborúk
idejére már teljesen franciává vált.
Maguk a Meroving dinasztia tagjai azonban tudhattak saját
származásukról, ha a történelem el is felejtette azt. Az ilyen
dolgok fontosabbak voltak akkoriban, mint manapság.
Címek, örökségek és még nagyon sok minden a
származástól, a családfákon elfoglalt helytől függött. A
Merovingok valószínűleg ismerték saját származásukat, vagy
legalább egy olyan tagja lehetett a családnak, aki valóban
tisztában volt származásával. A Szent Vér, Szent Grál könyv
azt állítja, hogy Jeruzsálem első frank (vagyis keresztes)
királya ebből a családból származott. Bátyja, Godfroi de
Bouillon, Bouillon grófja és Lorraine hercege csatlakozott a
keresztesekhez, és 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet.
Korábban azt feltételezték, hogy Godfroi csak hódítás által
szerzett jogot a trónra az előző uralkodó legyőzésével, és
így tulajdonképpen csak bitorolta a trónt. Igaz, hogy ez is
egy bevett módja volt az uralomra kerülésnek. Ha Godfroi a
Meroving dinasztiához tartozott, és ezt tudta is, akkor a
korabeli szokások szerint jogos igényt formálhatott
Jeruzsálem trónjára. Amint már említettük, Jeruzsálem a
benjáminiták öröksége volt Isten törvénye szerint.
Lehetséges, hogy Godfroi birtokában voltak a templomi
nemzetségtáblázatok, és így bizonyítani tudta, hogy ő maga
is Benjámin törzséből származik? Baigent azt állítja, és
feltevése mellett szól részben az is, hogy Godfroi minden
európai birtokát eladta, mielőtt elindult a keresztes
hadjáratba. Miért tette volna ezt, ha nem szándékozott
volna Jeruzsálemben maradni?
Godfroi volt az alapítója a Prieure de Sion néven ismert
titkos társaságnak is, amelyről feltételezhető, hogy a
Templomos Lovagrend mögött álló, őket irányító
háttérszervezet volt. Eredeti neve, a "Sion rendje" a
templomosokhoz kapcsolódott, legalábbis 1188-ig, amikor,
úgy tűnik, a két csoport kettévált egy eléggé bizarr epizód
után, ami a történelemben "A kivágott szilfa" néven vált
ismertté.

A Prieure de Sion
A Prieure de Sion egy titkos társaság, amely lehet, hogy
ma is működik. A társaság eredete a XI. század végére
nyúlik vissza, amikor Godfroi de Bouillon megalapította. A
titkos föld- alatti szervezetnek több évszázados hagyománya
van a nyugati történelemben és könnyen lehet, hogy a
Prieure de Sion is közéjük tartozik. Ha egy bizonyos
távolságról alaposan szemügyre vesszük a titkos társaságok,
hermetikus vallások és egyéb gnosztikus filozófiák tarka
összképét Európában az elmúlt kétezer évben, akkor egy jól
kivehető minta áll előttünk. A titkos társaságoknak erős
hagyományai vannak, és sok közülük, úgy tűnik, ugyanarról
a tőről származik.
A rózsakeresztesek, a teozófia és egyéb csoportok
megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a középkori
Franciaország katharjaival. A szabadkőművesek elismerik a
köztük és a templomosok között fennálló kapcsolatot, amely
így a Prieure de Sionra is vonatkozik. A szabadkőművesek
jelvényén szereplő G betű talán a Godfroi de Bouillonhoz
való hűséget jelzi, aki meghódította Jeruzsálemet, és
megalapította azt a rendet, amelyből több száz évvel később
a szabadkőművesség kialakult.
A Prieure de Sionnal való kapcsolatra utalhat az is, hogy
sok okkult csoport gyakran hivatkozik "titkos mester"-ekre.
A Golden Dawn (Arany Hajnal) angliai hermetikus rendet S.
L. M. Mathers vezette, aki azt állította, hogy három mester
vezeti őt, akik Párizsban vannak, ahol akkoriban állítólag a
Prieure de Sion főhadiszállása volt.
A titkos okkult társaságok hagyománya a XX. században is
folytatódott, és a legtöbb a titkos társaságok évszázadok
során kialakult klasszikus modellje alapján formálódott. Azok
a német titkos társaságok, ahonnan Hitler is elindult,
általában távoli, titokzatos mesterekre hivatkoztak. A
thulisták közül néhányan például azt állították, hogy képesek
bekapcsolódni a tibeti "Félelem Királyá"-nak gondolataiba
(aki állítólag Georg Gurdieff volt), és ő irányítja őket
legfontosabb döntéseikben. A "bekapcsolódás" állításuk
szerint szellemi szinten történt, de elgondolkoztató, hogy a
thulisták rendelkeztek rádió adó-vevő készülékkel, amellyel
az 1923-as technika szintjén Párizst el lehetett érni, de
Tibetet már nem. Lehetséges, hogy a "szellemi vezetés"
nem a "kozmikus tudat"-on, hanem prózaibb eszközökön
keresztül történt, és a Thule társaság titokzatos mesterei
egyszerűen csak a Prieure de Sion Franciaországban élő
tagjai voltak?
Van egy szervezet (úgy tartják róluk, hogy sátánisták),
amely újra és újra felbukkan a keresztény irodalomban: az
illuminátusok (megvilágosodottak). A csoportra vonatkozó
kutatást sajnálatosan megnehezíti, hogy néhány
"keresztény" a saját antiszemitizmusának leplezésére
használja ezt a csoportot. Amikor illuminátusokat
mondanak, valójában zsidókat értenek rajta. Jó vigyázni az
olyan emberekkel, akik láthatóan erősen vonzódnak az
illuminátusok elképzeléseihez, különösen, ha azt még egy
feltételezett "egész világra kiterjedő zsidó összeesküvés"-sel
is megpróbálják összekapcsolni.
A szervezetet Közép-Európában alapították a Nagy Francia
Forradalom idején, és őket vádolták 1789 óta minden
politikai összeesküvésért, és felforgató vallási mozgalomért.
Bizonyos okkult csoportok hangsúlyozzák az illuminátusokkal
való kapcsolatukat azáltal, hogy ők is "megvilágosodott"-nak
nevezik magukat. A német Vril társaság másik neve például
"A megvilágosodottak páholya".
Mike Warnke a "Sátán ügynökei" című könyvében leírja a
sátánizmus területén tett utazását, és úgy beszél az
illuminátusokról, mint a modern sátánizmust irányító háttér-
szervezetről. Vajon valóságos szervezetről van szó, vagy ez
is csak egy mítosz? Lehetséges, hogy az illuminátusok a
Prieure de Sion vezetői? Vagy ez is egyszerűen csak egy a
sok név közül, amelyet a Prieure de Sion használt?
Ennek a fejezetnek nagy része kitérő volt könyvünk
témájától, és felmerülhet a kérdés, hogy hol itt a kapcsolat.
Én azt hiszem, az itt leírtak kapcsolatban állnak Adolf Hitler
okkultizmusával, és ezen keresztül azzal, hogy miért is
történt meg a holocaust, és hogy ez hogyan kapcsolódik a
Bibliának az utolsó időkre vonatkozó próféciáihoz. Emellett
kapcsolatban állhat még a New Age mozgalommal is.

14. FEJEZET

Ezékiel írta-e a Mein Kampf

utolsó fejezetét?

"Embernek fia! Vajjon megélednek-é ezek a tetemek?" Ezt

kérdezte Isten Izrael prófétájától, Ezékieltől. (Ezék 37,3).
"...Ezek a tetemek Izrael egész háza" folytatódik a prófécia;
Izrael nemzetsége szétszóródik a pogány népek között,
Isten azonban megígéri, hogy vissza fogja őket hozni Izrael
földjére (Ezék 37,12).
A zsidó nép úgy szóródott szét majdnem kétezer éven át a
népek között, mint a próféciában szereplő tetemek (az angol
fordítás szerint csontok). A szétszóratás a 66 és 70 között
lejátszódó első lázadás végén kezdődött, amikor a római
légiók Titus vezetése alatt feldúlták Jeruzsálemet, és
lerombolták a Templomot.
Jeruzsálem pusztulását Jézus előre megjövendölte (Mk
13,2).
A kegyetlen római katonák zsidók százezreit mészárolták
le, és szintén százezreket hurcoltak el rabszolgának. A
birodalom rabszolgapiacai annyira telítettek voltak, hogy a
zsidók iránti kereslet igen csekély volt, és keveset is fizettek
értük.
A lázadás után viszonylagos békesség volt Júdeában 50
évig. A Templom elpusztult, az istentiszteletet betiltották, és
egy aránytalanul nagy római helyőrséget telepítettek az
országba a béke fenntartása érdekében: a Pax Romanát, a
"római békét" könyörtelen megszálló csapatok tartották
fenn.
Jeruzsálem, mint zsidó város, a második lázadás után
pusztult el véglegesen. 130-ban Hadrianus császár
látogatást tett Jeruzsálemben, és azt javasolta, hogy építsék
újjá a várost, amelyet 70-ben tönkretettek, és állítsanak fel
benne egy templomot Jupiternek. Az újjáépített város neve
Aelia Capitolina lett volna. Ez a terv tökéletesen alkalmas
volt arra, hogy fellázítsa a zsidókat. Különben is igen feszült
volt a helyzet amiatt, hogy a rómaiak betiltották a zsidó
vallásgyakorlatot (a körülmetélést, a nyilvános imádkozást
és a szombat megtartását is beleértve), és Hadrianus terve
jelentette azt a bizonyos utolsó cseppet a pohárban.
A lázadás 132-ben tört ki, amikor Simon Bar Kochba beje-
lentette, hogy ő a megígért Messiás, aki megszabadítja az
országot az idegen uralom alól, ezért zsidó harcosokat
gyűjtött maga köré. Aklába ben Joseph rabbi, az egyik
fontos vallási vezető is támogatta Bar Kochbát mint
Messiást. (Ennek inkább politikai okai voltak, nem bibliai
alapja: Bar Kochba nem Dávid házából származott, nem tett
csodákat, és hogy mennyire volt istenfélő, azt jól mutatja az
a dicsekvése, hogy nincs szüksége Isten segítségére ahhoz,
hogy legyőzze a rómaiakat ... de azért annyit mégis
imádkozott, hogy Isten ne rontsa el azt, amit ők csinálnak).
A második lázadás túlment azon, amit Hadrianus még haj-
landó volt eltűrni. Elhatározta, hogy eltörli az egész zsidó
provinciát, amely hosszú évtizedeken át annyi gondot
okozott a Birodalomnak. A lázadás leverése nem volt
könnyű, Simon Bar Kochbát több százezer zsidóval együtt
megölték. A lázadókat három év múlva sikerült teljesen
legyőzni, és Róma elhatározta, hogy véglegesen leszámol
ezekkel a bajkeverőkkel. Jeruzsálemet ismét feldúlták és
lerombolták, a Templom-hegyet szántók csapatainak
szisztematikus munkája a föld színével tette egyenlővé.
Ismét több ezer ember halt meg, és sokkal több volt
azoknak a száma, akiket rabszolgaságba hurcoltak. Római
rendelet tiltotta meg a zsidóknak, hogy Jeruzsálemben
éljenek, és aki megpróbált visszatérni, azt kivégezték.
Mintegy kétszáz évig nem is létezett jelentősebb zsidó
közösség Jeruzsálemben, és az utána következő
évszázadokban is csak csekély számban voltak jelen.
A zsidó foglyokból ismét csak túlkínálat volt a
rabszolgapiacon, akárcsak az 50 évvel korábbi lázadás után.
A világ minden részéről érékeztek rabszolga-kereskedők
Gázába és Hebronba, hogy a zsidó foglyokat megvásárolják,
és elvigyék őket távoli helyekre. Azok a túlélők, akik
megmenekültek ettől a sorstól, csendben elhagyták Júdeát,
és csatlakoztak a diaszpórához; szinte csak annyijuk
maradt, amit a hátukon el tudtak vinni.
A rómaiak megépítették Aelia Capitolinát Jeruzsálem
romjain, és pogány templomot építettek azon a helyen, ahol
azelőtt Izrael Istenének temploma állt. A zsidó nemzet
gyakorlatilag halott volt, és még 1813 évig ebben az
állapotban is maradt.
A diaszpóra, vagyis a szétszóratás évei nem voltak
könnyűek a zsidó emberek számára. Beteljesült a prófécia
abban is, hogy sok zsidó üldözés és kegyetlenkedés áldozata
lett. Az 5Mózes 28,6566 így szól: "De e nemzetek között
sem pihensz meg, és nem lesz a te talpadnak nyugodalma;
mert rettegő szívet, epedő szemeket, és sóvárgó lelket ád
ott néked az Úr. És a te életed kétséges lesz majd előtted:
és rettegni fogsz éjjel és nappal, és nem bízol életedben.
Európa-szerte, és bizonyos fokig az Egyesült Államokban
is, a zsidók elsőszámú üldözője az egyház volt, pedig
Istentől nem ezt a feladatot kapta. A kereszt a zsidók
üldözésének szimbólumává vált az egész világban. A pogány
háttérből jövő keresztények zavarba jönnek, amikor olyan
zsidókkal találkoznak, akik a szívükben nem tudnak
különbséget tenni a keresztes lovagok zászlóinak keresztje,
a Nagy Inkvizítor feszülete, az SS gyilkosainak
horogkeresztje és az olyan kereszt között, amely őszinte
keresztényi érzéseket akar kifejezni. Talán a kor egyik
leghatalmasabb ellentmondása az, hogy Jézus Krisztus és az
ő saját népe között a legmakacsabb ajándékként a pogány
nemzetekből származó egyház áll.
A holocaust csak folytatása volt a támadásoknak,
amelyekkel a Sátán évszázadok óta gyötri a zsidókat.
Ártatlan zsidó áldozatok hosszú sora vezetett Auschwitzhez.
A holocaust szörnyűségei után felmerült a kérdés: Miért?
Hogy tudott ez megtörténni? A világ egyik legfejlettebb
nemzete hogy tudta ezt véghezvinni? Miért pont most
történt meg mindez?
Hal Lindsey-nek igaza van: A Sátán valóban él, és igen jól
érzi magát a Földön.
A legkönnyebb persze azt mondani, hogy ezekre a
kérdésekre nincsen válasz. Vagy adhat az ember sablonos
válaszokat is, amelyekről érezni, hogy nem kielégítőek. A
válaszok esetleg nyugtalanítóak lehetnek, és bizonyos
keresztény körökben régi hagyománya van az ilyen
kellemetlen kérdések kikerülésének. Mégis meg kell próbálni
választ találni rájuk, még ha ez különböző előítéletek
ledöntésével jár is.
Ahhoz, hogy a "miért"-re választ adjunk, meg kell
értenünk Isten az emberiség megváltására vonatkozó tervét.
Némely keresztény szereti azt gondolni, hogy Isten már
végzett a zsidó néppel; az egyház lett Izrael helyett Isten
választotta népe és a keresztények alkotják a "Szellemi
Izraelt". Azt állítják, hogy mivel a zsidók elutasították Jézus
Krisztust, ezzel Isten is elvetette őket, mint nemzetet,
egyszer és mindenkorra. Sok egyébként helyes nézeteket
valló keresztény gondolkozik így, pedig sem a történelem,
sem a Biblia elfogulatlan tanulmányozása nem igazolja
ezeket a nézeteket. Szerintük azok az ígéretek és áldások,
amelyeket Isten Izraelnek adott, most már egyedül az
egyházat illetik meg.
A "Szellemi Izrael" elméletével pedig az a probléma, hogy
egyszerűen nem igaz! Az utolsó időkről szóló bibliai
próféciák Izraelnek és Izraelről szólnak, és Izrael
történelmét jövendölik meg előre. Amit Ezékiel, Dániel és a
Jelenések az utolsó időkről ír, az nem Amerikában fog
megtörténni, hanem Izraelben. Ha a Bibliát szó szerint
vesszük, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Isten tudta,
mit akar mondani, és ha azt mondta Izrael, akkor az azt
jelenti, hogy Izrael. Ha Isten úgy gondolta volna, hogy
Izraelt az egyházzal fogja helyettesíteni, akkor azt meg is
tudta volna mondani. Ha ezt valaki nem fogadja el, akkor
ezzel tulajdonképpen azt állítja, hogy a Biblia csak addig
igaz, amíg a Krisztus utáni 1. században történt
eseményekről szól, de később már nem.
A Sátán jobban ismeri a Bibliát a legjobb bibliakutatónál és
a legismertebb prédikátornál vagy a legbölcsebb rabbinál is.
Jobban fel tudja ismerni az idők jeleit, mint az emberek.
Tudja, hogy a zsidók továbbra is főszereplői az utolsó
időkben zajló üdvtörténeti eseményeknek, és Isten végső
ítélete nem valósulhat meg a Bibliának megfelelően, csak
akkor, ha vannak még zsidók a világon, és Izrael és főként
pedig Jeruzsálem városa az ő kezükben van.
A "miért"-re a II. világháború óta keresik a választ, és ezt
a kérdést valószínűleg még hosszú éveken át vitatni fogják.
Bonyolult pszichológiai és társadalomtudományi
megközelítéseket alkalmaznak, de szerintem a válasz sokkal
egyszerűbb. Kissé leegyszerűsítve talán így
fogalmazhatnánk: A Sátán indította el a holocaustot azért,
hogy megakadályozza a bibliai próféciák beteljesedését. Ha
a zsidó népet sikerült volna kiirtani, a Sátán győzött volna
Istennel vívott küzdelmében, mivel az utolsó időkre
vonatkozó próféciák nem teljesedhettek volna be. Adolf
Hitlert választotta ki eszközül céljainak megvalósításához, és
maga Hitler is ezeknek a próféciáknak az összefüggésében
látta a Végső Megoldás jelentőségét, ami azt mutatja, hogy
volt némi ismerete a Bibliáról.
"Megélednek-e ezek a tetemek?" (csontok, az angol
fordítás szerint) - kérdezte Isten Ezékieltől. A válasz: "Igen!"
Auschwitz poklából Isten összegyűjtötte népét Izraelbe. A
zsidó nép 1948. május 14-én hivatalosan is újjászületett a
szétszóratás közel kétezer éves időszaka után. Izrael Állam
elkeseredett ellenállás közepette jött létre. Isten Igéjének
megvalósulását azonban sem ellenséges kormányok, sem
hamis vallások nem akadályozhatják meg.
A csontok a XIX. század végén mozdultak meg. Az első
zsidó telepesek az 1870-es években érkeztek, földet
vásároltak, és elkezdték azt művelni. Az első Cionista
Világkongresszust 1897-ben tartották Svájcban, Bázelben
(Adolf Hitler ekkor nyolcéves volt), hogy megfogalmazzák a
mozgalom célkitűzéseit, és elindítsák azokat a politikai
folyamatokat, amelyeknek eredményeként végül Izrael
Állam megalakult.
A Sátán valószínűleg látta, hogy elindult a zsidók mozgása
Izrael felé, és tudta, hogy ez az utolsó idők jele; vagyis azt
jelenti, hogy már nem sok ideje van hátra. Útjára indított
tehát egy tervet, amely elvezetett a holocaust borzalmaihoz.
A holocaust olyan bonyolult, és egyébként igen
véletlenszerűnek tűnő események eredője volt, ami aligha
lehet csak történelmi véletlen. A holocaust démonikus
összetevőinek tagadása olyan, mintha azt mondanánk, hogy
egy tévékészülék egy elektronikai gyárban bekövetkezett
robbanás következtében jött létre.
Az okkultizmussal való kapcsolat szinte alapfeltétele
annak, hogy valaki képes legyen a holocaust
szörnyűségeinek a végrehajtására. Az, hogy Hitler, Himmler
és a többi náci vezető valamilyen módon kapcsolatban álltak
az okkultizmussal, a szemtanúk nagy száma miatt biztosnak
tekinthető. Hitler a Sátán szolgálatkész eszköze volt abban,
hogy a történelem egyik legvakmerőbb tervét végrehajtsa.
De miért éppen Németországból indult ki a holocaust?
Sajnos a XIX. század végére Martin Luther népe a
legkevésbé keresztény nemzet volt Európában. Az emberi
teljesítmények akkor érték el a csúcsot, amikor a teológia
hitetlen liberalizmussá fokozódott le. A németek vezető
helyen álltak szinte minden területen a tudományban, a
matematikában, a filozófiában, az orvostudományban és
különösen a zenében. Ha valaki összeállítaná minden idők tíz
legnagyobb zeneszerzőjének rangsorát, akkor a nevek közül
nyolc vagy talán kilenc is német lenne.
Mi, amerikaiak, büszkék vagyunk műszaki
találmányainkra, de azt nem tanították nekünk az iskolában,
hogy a németek legalább ennyi találmánnyal
büszkélkedhetnek, és számos területen felül is múlták az
amerikaiakat.
Az emberi tudás határainak kitágításában, a még
homályban lévő területek megismerésében, legtöbbször
német emberek vettek részt. Az 1950-es évek vége felé,
amikor szovjet és amerikai műholdak keringtek a Föld körül,
ezt a viccet lehetett hallani: "Szeretnék gratulálni az orosz
és amerikai tudósoknak a csodálatos teljesítményükhöz, de
sajnos nem beszélek németül". Annyi biztos, hogy amit az
ember csak képes magától elérni, az a XIX. század végi
Németországban megtalálható volt.
Volt azonban valami más is, amit leginkább rákos
betegséghez lehetne hasonlítani. A német teológusok úgy
döntöttek, hogy Isten sem létezik, vagy ha létezett is,
mostanra már halott. Az a liberális teológia, amit a bibliai
keresztény tanítások helyett elfogadtak, hatékonyan
semlegesíteni tudta az egyházat, hogy annak ne lehessen
többé komoly hatása az európai kultúrára. A német
humanisták Isten helyett az emberi értelmet és az emberi
teljesítményeket imádták, néhányan pedig az újraélesztett
pogányság isteneit.
Sokan, akik nem ismerték Istent, az okkultizmusban
kerestek szellemi útmutatást. Az okkultizmus iránti
érdeklődés olyan gyorsan terjedt Németországban (és
Európa nagy részén) ebben az időszakban, hogy az újonnan
létrejött ezoretikus társaságok számának növekedését már
nem is nagyon lehetett követni. Az angliai okkultizmus
vezető alakjai, mint Aleister Crowley és Houston
Chamberlain, végül Németországban kötöttek ki. Az, hogy a
holocaust Németországból indult ki, csak azt bizonyítja, amit
a történelem egyébként már olyan sokszor megmutatott,
hogy az ember Isten nélkül vadállati szintre süllyed, és a
legszörnyűbb bűnöket is képes könnyedén elkövetni.
Úgy tűnik, a Prieure de Sion és az Európában található
többi titkos okkult társaság között kapcsolat volt. (Lásd 13.
fejezet). Lehet, hogy Hitler is kapcsolatban állt a Prieure
társaságával? A helyzetet ismerve egy ilyen kapcsolat
mindenképpen elképzelhető, sőt valószínű. A Thule Társaság
és a Vril Társaság tagjait, akik Adolf Hitlerre befolyást
gyakoroltak, feltehetően jól ismerték a Prieure de Sion
hasonló gondolkodású emberei. Lehetséges, hogy a thulisták
rövidhullámú adó-vevőjét a Prieure-rel való
kapcsolattartásra használták.
A thulisták nevelgették a kezdő politikus Adolf Hitlert, a
vrilisták pedig elvezették a hatalomátvételhez. Dietrich
Eckart, a Thule Társaság belső tanácsának egyik tagja volt
Hitler támogatója és pártfogója. Hitler és Eckart között olyan
szoros volt a kapcsolat, hogy Hitler a Mein Kampf egyik
kiadását az idős Eckartnak ajánlotta. Hitler később is
elismerően beszélt Eckartról, és arról, hogy mennyit tanult
idős mesterétől. Voltak olyan esetek is, amikor Eckart
nevének puszta említésére könnybe lábadt a Führer szeme;
ilyen érzelmeket senki más nem tudott felébreszteni a
végletesen egoista Hitlerben.
Eckartnak azonban kissé más véleménye volt Hitlerről. A
halálos ágyán 1923-ban Eckart így dicsekedett: "Hitler úgy
fog táncolni, ahogy én fújom neki!" és azt is hozzátette:
"Nagyobb befolyásom lesz a történelemre, mint bármely
más németnek eddig." Ez így lett.
Valóban úgy táncolt-e Hitler, ahogy Eckart a zenét adta
hozzá? Aligha, ugyanis Hitler saját útján ment tovább, és
hamarosan megszakította a kapcsolatait a Thule
Társasággal. Később már nem is léphetett be a náci párthoz
olyan személy, aki korábban tagja volt a Thule Társaságnak,
és kormányzati állást sem vállalhatott - ez mindenkire
vonatkozott, kivéve Hitler néhány közeli munkatársát, akik
korábban a Thule Társaságban is központi szerepet
játszottak.
Tételezzük fel, hogy Hitler eredetileg csak a Prieure de
Sion bábfigurája volt, akit Eckarton és más thulistákon
keresztül mozgattak, és ez egyike lett volna a már
évszázadok óta folytatott próbálkozásoknak, amellyel a
Prieure a politikai hatalmat igyekezett megragadni.
Constance Cumbey "A szivárvány rejtett veszélyei" című
könyvében írja, hogy egy vezető okkultista elmondta,
hogyan próbálták meg a világuralmat megszerezni "a Rajna
folyót használva irányító tényezőként". Ez a kísérlet nem
történhetett csak Adolf Hitler személye által. Az okkultista
beszámolója szerint a kísérlet kudarcba fulladt.
Végeredményben Hitler kényszerítette illegalitásba a
társaságot.
A Prieure de Sion korábbi uralma Hitler felett, és Hitler
utána következő szakítása a renddel elegendő magyarázatul
szolgált az okkult csoportok elnyomására Németországban.
A szabadkőművesekről, akik a náci elnyomás egyik első
célpontjai voltak, azt tartották, hogy a templomos lovagoktól
származnak (és birtokolják azok titkos tudását is, amitől
Hitler tartott), és hogy még mindig a Prieure irányítása alatt
állnak.
A Meroving királyi család, úgy tűnik, a lorraine-i házban
(Godfroi de Bovillon Lorraine hercege volt) és a Habsburgok
között folytatódott. Lehetséges, hogy a Prieure de Sion
óriási hibát követett el Hitlerrel kapcsolatban. Nem vették
észre, hogy mélységes gyűlölet élt benne a Habsburgok
iránt, akiket azzal vádolt, hogy "elkorcsosították" az ő
kedves, és eredetileg tiszta német Ausztriáját.
A II. világháború alatt a francia szabadkőművesek a
Lorraine-ház címereit, Lorraine keresztjét választották
jelképükké. Talán a Prieure-rel való kapcsolatuk miatt volt
ez így, és ezzel akartak üzenni Hitlernek is.
A Prieure politikai érdeklődése láthatóan soha nem ért
véget, és a történelem során ismételten megpróbálták
megszerezni a hatalmat. A XIX. században Baigent szerint a
Prieure megkísérelte egy "felújított és korszerűsített" Szent
Római Birodalom megalapítását - egyfajta teokratikus
Európai Egyesület Államok formájában, amelyet a
Habsburgok irányítottak volna egy radikálisan megreformált
Római Katolikus Egyházzal együtt. A Prieure a
szabadkőműveseken keresztül működött az elmélet szerint,
ami újabb magyarázatot ad arra, hogy Hitlernek miért kellett
elnyomnia a szabadkőműveseket.
Baigent elmélete szerint a Prieure tervei semmivé lettek,
mivel az első világháború teljesen felforgatta Európát, és a
Habsburgok más királyi házakkal együtt áldozatul estek
ennek.
A Szent Vér, Szent Grál elolvasása hasznos lehet olyan
erős keresztények számára, akik túl tudják tenni magukat az
olyan nevetséges feltételezéseken, hogy a Merovingok Jézus
leszármazottai, mivel a könyv valami olyat tartalmaz, ami
ismerős azoknak, akik tanulmányozzák a próféciákat. A
szerzők elképzelése a jövőbeni eseményekről nagyon
megegyezik a bibliai próféciákkal, de úgy tűnik, hogy az
ezekre vonatkozó modern látásokat nem ismerik. Vegyük
például a Prieure de Sion politikai terveire vonatkozó
elképzelésüket:
"Mire készül tehát a Prieure de Sion? Nem tudom, olyan
erőről van szó, amely képes lesz szembeszállni a Vatikánnal
a jövőben."
Később, miután bebizonyítják, hogy a Prieure de Sion
valóban létezik, a Rend terveinek különös módon ismerős
leírását adják: "Szükségtelen elmondanunk, hogy ezekről a
tervekről csak elképzeléseket alkothatunk magunknak. Úgy
tűnik azonban, hogy egy teokratikus Európai Egyesült
Államokról van bennük szó, egy egész Európát átfogó
államszövetségről, amely egy modern birodalmat alkot."
"Ez a dinasztia nemcsak a politikai, vagy világhatalmat
szerezné meg, de feltehetően a 'Szent Péter székét' is. Ez a
legfelső hatalom királyságok és fejedelemségek, dinasztikus
szövetségek és házasságok által összetartott rendszere
felett uralkodna, ami egy huszadik századi feudális rendszert
jelentene."
"A kormányzás tényleges folyamata valószínűleg a Prieure
de Sion kezében lenne - talán egy Európa Parlament
formájában, amely végrehajtási és/vagy törvényhozói
jogokkal rendelkezik."
Egy ilyen Európa egy új és egyesített politikai hatalomként
lépne fel a nemzetközi színtéren - egy a Szovjetunióhoz
vagy az Egyesült Államokhoz hasonló nagyhatalomként. Sőt
lehetséges, hogy ezeknél is erősebb lenne, mivel mély
szellemi és érzelmi gyökerei lennének, míg az előbbieknél a
gyökerek csak elméletiek vagy ideologikusuk. Ez az Európa
nemcsak az emberek értelméhez, hanem a szívéhez is
szólna. Nyugat-Európa kollektív öntudatának
megcsapolásából nyerné erejét, felélesztve egy alapvető
vallásos érzületet.
 Teokratikus Európai Egyesült Államok? Modern birodalom
(és ráadásul Szent Római Birodalom)? Királyságok
összefüggő hálózata? Le merném fogadni, hogy pontosan 10
királyság lenne ebben a hálózatban. A szerzők
következtetései pontosan egybeesnek a bibliai próféciákkal,
de a forrásuk nyilvánvalóan egészen máshonnan ered.
Baigenték könyvében semmi olyan nincs, ami arra utalna,
hogy a szerzők ismerik ezeket a próféciákat, de ezzel együtt
ugyanazokra a következtetésekre jutnak!
A bibliai próféciák szerint egy olyan politikai rendszer lép
majd színre valószínűleg Európában, amely egyszerre
hatalmas politikai és vallásos hatalommal is rendelkezik
(Hitler is erre tett kísérletet). Sokan úgy gondolják, hogy a
10 királyságból álló birodalomban két hatalom létezik majd,
egy politikai (az Antikrisztus) és egy vallásos (hamis
próféta). Baigenték könyve is egy ilyen felállást vázol fel.
A szerzők szerint ez a vallásos európai királyság feléleszt
egy alapvető vallásos érzületet, és ezáltal elég erőssé válik
ahhoz, hogy szembeszálljon a Szovjetunióval. A népszerű
politikai próféciákról szóló könyvekben is hasonlókat
olvashatunk.
A próféciák szerint a Szovjetunió megtámadja Izraelt (lásd
Ezékiel 38). Erről szól Levitt és McCall könyve "Az oroszok
támadása Izrael ellen" címmel. Sok tudós úgy gondolja,
hogy ez az orosz támadás a Nagy Nyomorúság évei előtt
közvetlenül, vagy annak első éveiben fog megtörténni. Az
Antikrisztus ekkor majd szerződést köt Izraellel, és
garantálja számára a békét. A prófécia szerint azonban
három és fél év múlva az Antikrisztus felrúgja ezt a
szerződést, és megtámadja Izraelt teljes ördögi erejével.
A Bibliában az Antikrisztus és az uralma alá tartozó 10
nemzet feje királyként szerepel. A próféciákról írt "népszerű"
könyvek szerzői általában úgy gondolják, hogy ez csak
képes beszéd, és a "király" itt "nemzet"-et jelent. Nyilván
azért vélekednek így, hogy a próféciát valahogy
beilleszthessék a jelenlegi politikai helyzet szabta keretek
közé. Nyugat-Európában ma inkább köztársaságok mint
királyságok vannak, és a királyok uralma inkább csak
névleges; ezért ezen nézetek szerint a "király" helyett
"miniszterelnök"-öt vagy "elnök"-öt kell értenünk. Ez
azonban azon a nem bizonyított feltételezésen alapszik,
hogy az európai politikai helyzet alapjában véve változatlan
marad a jövőben.
A "király" szó ilyen behelyettesítése egyébként sem igen
tetszik azoknak, akik a Bibliát szó szerint értelmezik. Ha
Isten azt mondta, hogy "király", akkor biztos királyra is
gondolt. A Biblia szó szerinti értelmezését nem lehet csak
bizonyos központi kérdésekre korlátozni, azután pedig
engedni ebből a követelményből, amikor Dániel vagy a
Jelenések könyvéről van szó.
Azzal szoktak érvelni, hogy Isten úgy íratta le ezeket a
próféciákat, hogy a kornak megfelelő kifejezéseket
használta, és a Dániel korában élő zsidók egyszerűen nem
ismerték a köztársaság fogalmát. Vagyis azt feltételezik,
hogy a zsidók a világtól annyira elszigetelten éltek, hogy
nem ismerték a görög államformát, sőt még a saját
történelmüket sem. Az Izraelben talált görög pénzérmék a
görögökkel való kereskedelmi kapcsolatot mutatják. Ebből
következik, hogy a zsidók bizonyára ismerték az athéni
demokráciát is. Szidón és Tirus városából a babiloniak is
eljutottak a Földközi-tenger távoli vidékeire, ezek a városok
pedig igen közel voltak Izraelhez, a zsidók valószínűleg kap-
csolatban álltak föníciai szomszédaikkal.
Izraelben is bírák uralkodtak a királyok előtt, tehát
nemcsak a királyság volt ismeretes számukra. A görögökhöz
hasonlóan a zsidók is szerettek mindenről feljegyzéseket
készíteni, ezért erről bőségesen állnak rendelkezésre
ószövetségi iratok.
A Bibliát szó szerint értelmezőkhöz a Baigent könyvében
szereplő elképzelések ezért közelebb állnak, mint bizonyos
keresztény szerzőknek az Utolsó Időkre vonatkozó nézetei.
Ha a Baigent és szerzőtársai által felvázolt kép csak részben
is helytálló, akkor elképzelhető, hogy az Antikrisztus a
Meroving dinasztiából származó uralkodó lesz. Egy ilyen
ember nemcsak a Szent Római Birodalom feletti uralomra
formálhatna igényt, hanem Jeruzsálemre és a mai Izrael
területének nagy részére is. Ki más vehetné magának a
bátorságot, hogy megszentségtelenítse a jeruzsálemi
templomot, mint egy olyan ember, aki azt hiszi, hogy
származási alapon jogot formálhat rá?
Egy Európai Királyság megteremtése pedig nem is olyan
képtelen ötlet, mint amilyennek első hallásra gondolnánk.
Ma is több királyság van Európában, az első világháború
előtt pedig Franciaország kivételével mindenhol ilyen
államforma volt.
A királyi családok ma is tovább élnek Európában,
néhányan a címeiket is megtartották, ezért nem is olyan
nehéz elképzelni egy monarchista restaurációt. A királyság
eszméje ma is jelen van a demokrácia felszíne alatt, és
Európában sokan vannak, akik örülnének a királyok
visszatérésének, különösen ha az egy demokratikus
kormányzattal összekapcsolva jelenne meg (mint például
Dániában). Talán mégiscsak jobb lenne a Bibliát ebben az
esetben is szó szerint értelmezni.
A Szent Vér, Szent Grál című könyv arra a következtetésre
jut, hogy a Prieure de Sion által őrzött titkos családfa
Jézustól indul ki. Ez a feltételezés a Biblia fényében
természetesen tarthatatlan.
Az azonban már elképzelhető, hogy az Antikrisztus azt
fogja magáról állítani, hogy Jézus családfájából (vagyis
Dávid házából) származik, mivel ez csak megerősítené
messiási követeléseit, különösen Izraelre nézve. Még
kedvezőbb lenne a szempontjából, ha a leszármazását Jézus
valamelyik közeli rokonáig tudná visszavezetni.
Az öröklés szokásos rendje szerint az elsőszülött halála
esetén az utána következő legidősebb testvér örökli a trónt.
Mivel Jézus Krisztus örökös nélkül halt meg, elméletileg az
utána következő testvére számítana örökösül, erre
hivatkoztak például annak a zsidó-keresztény gyülekezetnek
a vezetői, akiket már korábban említettünk, akik közvetlenül
Jézus családjából származónak tartották magukat.

A Sion Véneinek Jegyzőkönyve

 Amint a világ, vagy Európa fölötti uralomra irányuló több
száz évre visszanyúló összeesküvésről beszélni kezdenek, a
Sion Véneinek Jegyzőkönyve is szóba kerül. Néhányan
például Baigent és szerzőtársai egy alternatív elmélettel
állnak az eredeti okmány hitelességével kapcsolatban,
miközben a rendelkezésre álló változatot hamisítványnak
tartják. Mások, köztük sokan olyanok, akik legalábbis névleg
keresztények, ezt az iratot a saját antiszemitizmusuk
igazolására használják fel. Mióta a Hitler és a Prieure de Sion
közötti feltételezett kapcsolat foglalkoztatni kezdett, a
Jegyzőkönyv körüli rejtély iránt is érdeklődni kezdtem: noha
ez a XX. század egyik leggyalázatosabb irománya, és több
bajt okozott a zsidóknak, mint bármely más írás, Hitler Mein
Kampf-ján kívül. A nácik arra használták fel, hogy lángra
lobbantsák a németekben a zsidókkal szembeni gyűlöletet,
és még ma is forgalomban vannak az irat rossz minőségű
utánnyomásai bizonyos rasszista körökben.
A Jegyzőkönyv körüli titok része az is, hogyan került az
irat a nácik kezébe. Korábban már elmondtuk a történetet
könyvünkben, ami inkább csak újabb kérdéseket vet fel
ahelyett, hogy megválaszolná azokat, és romantikus
kitalációnak tűnik; Rosenberg állításai hamisan hangzanak.
Rosenberg szerint egyik este egy ismeretlen férfi állított be
moszkvai dolgozószobájába, és letette az íróasztalára a
Jegyzőkönyv kéziratát. Ezután állítólag szó nélkül távozott a
szobából. Rosenberg a kéziratot Münchenbe vitte, amikor
elmenekült a forradalom és a kommunisták elől. Az iratot
később megmutatta a Thule Társaság belső körének, akik
gondoskodtak a kiadásról. Hitler teljesen hitelesnek tartotta
az iratot, noha már a 20-as években is általánosan elterjedt
vélemény volt, hogy közönséges hamisítvány.
A Jegyzőkönyv már akkor sem volt teljesen ismeretlen,
amikor Rosenberg állítólag megkapta azt a bizonyos
kéziratot. Jelenlegi formájában először egy Szergej Nilusz
nevű férfi adta ki azért, hogy brosúraként osztogassák.
Nilusz diák volt és az ex-teozófus Vszevolod Szolovjov
követője. Mindketten a misztikus papok közé tartoztak az
Orosz Ortodox Egyházban, akik közül Gregorij Raszputyin és
egy sereg más okkult "keresztény" egyházi ember kikerült.
Nilusz először 1903-ban hozta nyilvánosságra a
Jegyzőkönyvet, amikor a Znamja című orosz újság közölte
folytatásokban. Két évvel később újra megjelent egy
változata Nilusz könyvének függelékeként, amelynek címe
ez volt: A nagy a kicsiben - az Antikrisztus, mint eljövendő
politikai lehetőség.
A Jegyzőkönyv egy nem túl meggyőző elmélet szerint az
1897-es bázeli Cionista Világkongresszus titkos
jegyzőkönyvét tartalmazza. Arról szól, hogy egy maroknyi
ember hogyan fogja megszerezni a teljes világuralmat. Az
állítólagos konspiráció több szálon fut, behatol a
szabadkőművesek közé, ott van a világ minden jelentős
politikai szervezetében, és uralma alatt tartja a világban, de
legalábbis a nyugati világban zajló társadalmi, kulturális és
politikai folyamatokat.
A Jegyzőkönyv nyíltan arról beszél, hogy az aláírók a
világban zajló eseményeket a háttérből irányítják. Az aláírás
egyébként a 33. Rend Képviselőit említi, ami nem zsidó,
hanem szabadkőműves kifejezés. A Jegyzőkönyv egyik
kiadása (nem a Nilusz-féle változat) egy rejtélyes fordítói
megjegyzést is tartalmaz, amely arra utal, hogy a Sion
Vénei nem tévesztendők össze a cionizmus képviselőivel.
Melyik Sionról van akkor szó? A Prieure de Sionról?
A Jegyzőkönyvet valószínűleg régebbi francia iratokból állí-
tották össze, amelyeknek semmi közük nem volt világuralmi
összeesküvéshez, legyen az zsidó vagy bármilyen más. Erről
majd egy később kiadásra kerülő munkámban szeretnék
részletesen szólni.
A Jegyzőkönyv beszél egy pápáról, egy Dávid magvából
származó királyról és egy háromfős Tanács uralmáról. Ennek
nincs sok értelme, ha az irat valóban a zsidóktól származik
(miért használnának olyan keresztény szimbólumokat, mint
a pápa?), de a kép már inkább összehasonlítható, ha az
iratot eredeti formájában a Prieure de Sion adta ki.
Valószínű, hogy a Jegyzőkönyvnek az a kiadása, amelyet
Hitler és a cári titkosrendőrség is a zsidók elleni gyűlölet
felkorbácsolására használt, egy olyan eredetin alapszik,
amely a Prieure de Sion részletes világuralmi (vagy legalább
a Franciaország fölötti uralom megszerzésére irányuló)
terveit tartalmazza. Ezt figyelembe véve nem valószínű,
hogy a Thule Társaság közvetítésével Németországba
kerültek. A Rosenberg által elmondott történetet azért
találták ki, hogy valami magyarázatot adjanak arra, miért
van jelen ez az irat Németországban, de a történet
egyáltalán nem meggyőző.
Úgy látszik, hogy a Prieure de Sion valami nagy dobásra
készül. Baigenték könyve ezt írja: "Tudjuk, hogy 1956 óta
több mint négyszeresére nőtt a taglétszám, és úgy tűnik,
mintha készülődnének valamire".
A könyv szerint a Prieure egyik vezető beosztású tagja, aki
hajlandó volt a beszélgetésre, arra utalt, hogy a szervezet
"többé-kevésbé pontos menetrend szerint dolgozik". Baigent
szerint a Prieure szándékosan kiszivárogtat bizonyos
korlátozott mennyiségű információt saját magáról, ez volt
az, ami őt és szerzőtársait a kutatásra, és végül a Szent Vér,
Szent Grál című könyv megírására indította.
Más, különböző fonásokból származó jelek is utalnak arra,
hogy valami készülődik. Ismert keresztény evangélisták
arról beszélnek, hogy a Nagy Nyomorúság ideje közel van. A
század elején olyan okkult emberek, mint Aleister Crowley
és Rudolf Steiner, úgy gondolták, hogy az emberiség egy "új
démonikus kor"-ba lép.
1982 tavaszán egy okkultizmussal kapcsolatban álló
ismerősöm ugyanezt mondta, és hozzátette, hogy mindez
már a küszöbön áll. Az utóbbi időkben megnövekedett a
kereslet a próféciákról írt keresztény könyvek iránt is, ami
azt mutatja, hogy sokan hiszik, hogy az utolsó idők közel
vannak. Valami van - vagy legalábbis érezni valamit a
levegőben.
Nem is olyan régen a keresztények nem tudtak komolyan
elgondolkozni az utolsó idők eseményeiről, mert egy nagyon
fontos tényező hiányzott. Izrael állam nem létezett. De
Izrael mára már valóság, és csak néhány más eseménynek
kell megtörténnie, mielőtt a próféciákban leírt események
bekövetkezhetnek. Vigyáznunk kell, ne essünk abba a
hibába, hogy egészen pontosan akarjuk meghatározni az
időpontokat, de az idők jeleit figyelhetjük (sőt a
keresztényeket buzdítja is erre a Biblia). Nem tudjuk,
mennyi idő van még, de ha a főszereplők még nem is lépnek
egyelőre színpadra, az öltözőben már ott vannak.
Ezek a kosztümösök és szereplők az elmúlt évtizedben
különösen aktívak lettek. A múlt század végén (egyesek
szerint 1875-ben) indult New Age mozgalom egyre
erősödött, és annak idején talán Hitler is ehhez a
mozgalomhoz tartozott. Vessünk most egy pillantást a New
Age mozgalomra, és nézzük meg, találunk-e benne a
nácizmussal közös vonásokat.

15. FEJEZET

A New Age mozgalom:

új nácizmus?

Jelen könyv megírása, és a vele kapcsolatos kutatómunka

körülbelül három évet vett igénybe, azon felül, hogy már
egy évvel azelőtt elkezdtem olvasni a holocaustról. Adolf
Hitler okkultizmusa már a munka elején egészen nyilvánvaló
volt, bár eleinte még nem értettem teljesen ennek
jelentőségét. Azután azt is észrevettem, hogy Hitler háta
mögött egy egész okkult összeesküvés állt, ami nagyrészt
nem is volt titkos.
Hitlernek az okkultizmussal való kapcsolatát az
okkultizmus iránt Európa- és Amerika-szerte hirtelen
fellángolt érdeklődés táplálta, amely a XIX. század végén
kezdődött, és különösen a teozófiára és az ahhoz hasonló
mozgalmakra irányult. Tudtam, hogy ezek a filozófiák és
elméletek ma is divatosak, sőt néhány Hitler érdeklődését is
tápláló csoport ma is népszerű. Azt azonban nem tudtam,
hogy ennek a mozgalomnak neve is van, aktívan működik,
és alapvetően ugyanaz a filozófiája és a programja mint a
náciké - a New Age mozgalomról van szó.
Gary Greenwaldtól, a televíziós prédikátortól hallottam
először a New Age és a nácizmus közötti kapcsolatról. Sok
általam is felkutatott tényt ismert, ezért írtam neki egy
levelet, és további információkat kértem. Gary válaszul
elküldte nekem annak az interjúnak a kéziratát, amelyet a
Southwest Radio Church egy ügyvéddel, Constance Cumbey-
val készített. Egy frissen megjelent könyvet is ajánlott,
David Hunt "Béke, jólét és a közelgő holocaust" című művét.
Hunt könyvét nagyon izgalmasnak találtam, mert két olyan
fejezete is volt, ami akár ebben a könyvben is szerepelhetett
volna.
Néhány olyan nehezen hozzáférhető forrásra is
támaszkodott, amelyeket én is felhasználtam könyvem
megírásához, és pontosan ugyanazokra a következtetésekre
jutott.
Ráadásul a Cumbey-val folytatott interjúban szereplő
információk nagy része olyan eredményeket közölt, mint az
én kutatásaim, legalábbis a nácizmus, és a vele kapcsolatos
modern mozgalmak tekintetében. Meghallgattam az interjút
többször is, és egyre inkább azt éreztem, hogy mindezt már
korábban hallottam, csak nem ebben a modern körítésben.
Hamarosan Constance Cumbey is kiadta könyvét A szivár-
vány rejtett veszélyei címmel, és ezzel rengeteg új
információ látott napvilágot. De miután már 35 könyvet, és
több mint 200 cikket megírtam, kissé szkeptikus lettem, és
nem könnyen fogadok el mindent, amit valahol leírnak
anélkül, hogy magam is ellenőrizném az állítások
helyességét. Amerika egyik legnagyobb New Age
könyvesboltja éppen a városomban található, ezért
megvettem és elolvastam sok olyan könyvet, amelyet
Cumbey is idéz könyvében. Meggyőződtem arról, hogy
munkája megbízható. Ha valamiben Cumbey egyáltalán
elmarasztalható, az nem az, hogy túloz, amivel kritikusai
vádolják, hanem inkább az, hogy még túl keveset is mond.
Azt is megnéztem, mivel támadják Cumbey-t. Érdekes
módon két fő kritikusa is a legtisztességtelenebb módon
igyekezett őt lejáratni: nem az álláspontját vagy az általa
felhozott tényeket vitatták, hanem személyében támadták
őt. Anélkül utasították el következtetéseit, hogy valamit is
felhoztak volna ellene. Az egyik kritikus, aki leghangosabban
támadta a könyvet, kizárólag olyan liberális teológiai
felfogású professzorokat idézett, akiknek véleményét a
legtöbb evangéliumi keresztény valószínűleg nem osztja.
Amikor ez a széles körű kampány beindult Cumbey könyve
ellen, elhatároztam, hogy kapcsolatba lépek néhány
kritikusával, és kérdéseket teszek fel nekik. Az egyik támadó
egy igen jól ismert szolgálat különböző kultuszokkal
foglalkozó kiadványaiból idézett. Felhívtam őket telefonon,
de a fiatal kutató (ahogy magát nevezte) igen kellemetlenül
fogadta a kérdéseimet. Udvariatlan és erőszakos volt, és
meglehetősen sértő és leereszkedő modorban tárgyalt velem
- kissé szokatlan magatartás olyan szolgálatoknál, amelyek
adományokból tartják fenn magukat. Ami még ennél is
rosszabb, ez a fiatalember teljesen félremagyarázta Cumbey
álláspontját egy bizonyos dologban, ami vagy
felületességből és hanyagságból, vagy pedig rosszindulatból
történhetett.
Ezután a szolgálat vezetőjétől hallgattam kazettákat és ol-
vasgattam könyveket, amelyekben felfedeztem, hogy
bizonyos körülmények között mind az abortuszt, mind a
hipnózist megengedhetőnek tartja! Ez önmagában ugyan
még nem bizonyíték semmire, de mindenesetre erősen
kételkedővé teszi az embert az ilyen kereszténynek nevezett
szolgálatok információinak megbízhatóságával kapcsolatban.
Az eset sajnálatos, mert ez a szolgálat az egyik fő forrása a
kultuszokról szóló információnak.
Abban ugyan még mindig nem tudok egyetérteni Cumbey-
val, hogy a New Age mozgalom az az antikrisztusi
mozgalom, amiről a Biblia beszél. Abban azonban én is
biztos vagyok, hogy ez is egy olyan antikrisztusi mozgalom,
amely újabb Adolf Hitlert hozhat létre, és egy olyan
holocaustot, amelyhez képest csekélységnek tűnik az, ami a
második világháborúban történt.
 Saját kutatásaim a nácizmus és a New Age
összefüggéseiről azt mutatják, hogy Cumbey tudja, miről
beszél, és csak kisebb, lényegtelen pontokban téved. A
legnagyobb hibát azzal követte el, hogy Hitler könyvének
címét, amely németül Mein Kampf "Az én harcom" vagy "Az
én küzdelmem", "Az én tervem"-nek fordította.

Közös eredet
Az, hogy a nácizmus és a New Age vajon ugyanaz a
mozgalom vagy sem, még nem eldöntött kérdés. De a nácik
és a New Age világképének fő elemei kétségtelenül
azonosak. Ez szükségszerű is, hiszen mind a kettő
ugyanabból az okkult gyökérből, a teozófiából származik.
Kozmogóniájuk, kozmológiájuk és filozófiájuk azonos.
A felszínen alig található bármi hasonlóság a nácik és a
New Age között. A nácik kezdettől fogva hidegek és
kegyetlenek voltak. Hangjuk éles volt, programjuk pedig
erőszakos. A New Age tipikus követői ezzel szemben
szelídek, a "benső utak" érdeklik őket, és harmóniába
szeretnének kerülni a világmindenséggel ami nagyon
magasztosan hangzik. Ismerek közöttük olyanokat, akitől
némely keresztény akár tanulhatna is egy-két dolgot a
szeretetről. Mi lehetne a közös ott, ahol ennyire ellentétes
dolgokat látni? Legalább kétféle módon lehet megközelíteni
ezt a kérdést: meg lehet vizsgálni a csoportokat magukat,
vagy pedig a világképük főbb vonásait lehet elemezni.
A politikai címkék ugyan különbözhetnek, mivel a nácikat
(tévesen) jobboldalinak tartják, míg a New Age általában
baloldaliként jelenik meg, de ennek nincs különösebb
jelentősége. A nácik ugyan nemzetiszocialisták voltak és az
összes többi szocialistát baloldaliként tartják számon.
Annak, hogy a nácikat miért szerepeltetik mégis a
jobboldalon, azt hiszem, legalább három oka van.
Az egyik az, hogy az amerikai neonácik jobban
hasonlítanak a többi szélsőjobboldali katonai jellegű
szervezetre, mint német elődeikre. A másik ok az, hogy
Amerikában a jobboldali konzervativizmust azonosítják a
rasszizmussal, különösen azzal, amely a feketék ellen
irányul. Ez így talán nem igaz, bár egy korábbi időszak
történései némi alapot szolgáltatnak erre. Harmadszor pedig
elképzelhető, hogy a New Age vezetői szándékosan
igyekeznek eltüntetni minden olyan vonást, amely a ná-
cikhoz való hasonlóságra utalna. Az ilyesmi egyáltalán nem
idegen tőlük. A Jonestownban történt tömeges öngyilkosság
előtt például Jim Jones és követői a New Age-hez tartozónak
számítottak, de utána egyből "keresztény fundamentalisták"
lettek.
A New Age mátrix-szerű felépítése páratlan. Ez egy
ördögien okos terv, amelynek segítségével a mozgalom
szinte gond nélkül elhatárolhatja magát az olyan esetektől,
mint Jim Jones és Adolf Hitler. A kulcsszó a "networking", a
hálózati munka, amely halászhálóhoz hasonló.
Az ilyen hálók úgy készülnek, hogy az erős köteleket a
földre helyezik és csomókat kötnek oda, ahol azok egymást
keresztezik. Ha a háló elég nagy és rugalmas, és a csomók
is elég közel vannak egymáshoz, akkor a hálóban okozott
kárt könnyen ki lehet javítani anélkül, hogy az a háló
egészére komolyabb hatással lenne. Ha valahol kiszakad a
háló, akkor a szabad végeket össze lehet kötni, és így a háló
helyreállítható. A New Age is valahogy így működik, az
eltévedt vagy túl sok bajt okozó elemeitől így gond nélkül
meg tud szabadulni.
Az összes többi szervezeti forma rendelkezik legalább egy
gyenge ponttal. A leggyakoribb forma a vertikális vagy
piramisszerű felépítés. A csúcson van egy vezető, és a
szervezet felülről lefelé kiterjedve egyre nagyobb köröket
foglal magába. Ha a vezető csődöt mond, akkor a szervezet
összeomlik vagy legalábbis súlyos nehézségekkel kell
szembenéznie.
Például amikor Annie Besant, aki Madame Blavatsky
utódja volt a Teozófiai Társaság élén, arra használta a
szervezet tekintélyét, hogy Lord Maitreya egy hamis
"megtestesülés"-ét népszerűsítse (egy fiatal Krishnamurti
nevű hindu képében), ezzel saját társaságának a bukását
készítette elő. Amikor Krishnamurti 1929-ben nyíltan
megtagadta ezt a szerepet, a társaság teljesen jogosan
nevetség tárgya lett, és csak mostanra kezdi kiheverni ezt a
sokkot. Abban az időben a Maitreya-mozgalom figyelme egy
másik, hasonló okkult csoport felé fordult, amely Alice A.
Bailey követőiből állt. Alice Bailey írásainak kiadói joga a
Lucis Trust-é, amely a Lucifer Publishing Co. utódja (Lucis
egyébként a Lucifer latin változata).
Adolf Hitler is egy olyan csomó volt a hálón, amelyet ki
kellett vágni annak érdekében, hogy a mozgalom
egészségesen továbbfejlődhessen. Már azon sem
csodálkoznék, ha valamelyik New Age kiadványban Hitlerrel,
akárcsak Jim Jonessel, mint keresztény fundamentalistával
találkoznék. Bizonyos konzervatív protestáns körökben az a
tendencia figyelhető meg, hogy a katolikusok iránti
ellenszenvüket azzal is igyekeznek kimutatni, hogy Hitlerről
(tévesen) mint katolikusról beszélnek. Én azt hiszem, az
ilyen kijelentések éle könnyen visszafordítható a ke-
resztényekre úgy, hogy végül Hitlerről már, mint
keresztényről fognak beszélni. Néhányan így is már
egyenesen nácinak nevezik a konzervatív
fundamentalistákat, ami nemcsak tévedés, de egyben sértés
is.
Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy Adolf Hitler a New
Age hálózatához tartozott. Constance Cumbey idéz a New
Age egyik vezetőjének Foster Baileynek (Alice férjének) a
könyvéből, amely az Isten tervének megvalósítása címet
viseli:
"Történt egy kísérlet arra, hogy a Rajna völgyében élő
népeket egyesítsék, a folyót mint egységesítő erőt
felhasználva (ez a nacionalizmusra utal - a szerző
megjegyzése). Az egyik tanítvány próbálkozott ezzel, de
sikertelenül. Most egy másik terv indult el, amelynek célja
egy hat nemzetből álló 'Európai Közös Piac'.
A New Age-mozgalom hálójának mára már rengeteg
különbözőféle csomója van. Ezek annyira különbözőek, hogy
Cumbey-t azzal vádolták kritikusai, hogy túl sok mindent
foglal bele ebbe a kategóriába. Van sok olyan személy és
csoport, amelyek csak véletlenül tartoznak a New Age-hez,
vagy a mozgalom perifériáján vannak, sőt talán még azt
sem tudják, hogy a mozgalomhoz tartoznak (mivel a
hálózatnak ilyen a természete). Azokat, akik a New Age
kemény magjához tartoznak, könnyebb azonosítani, mivel
azonos nézeteket vallanak.
A nácik és a New Age filozófiájának alapjai egyaránt
azokon az okkult tanokon alapulnak, amelyeket a teozófiai
mozgalom tett népszerűvé a XIX. század végén. A nácizmus
és a New Age is erősen támaszkodik Helena P. Blavatsky
tanításaira, amelyek a Titkos Tanok, illetve A leleplezett Ízisz
című könyvekben találhatók. Hitler a teozófusoktól vette át a
teremtésre vonatkozó elméleteit, és azt az elképzelést, hogy
a beavatottak hierarchiáját hogyan kell ellenőrzés alatt
tartani. A teozófusok és a nácik is abban hittek, hogy az
emberiség sorsát felsőbbrendű lények, Übermenschek
irányítják, akik a világ távoli területén, mint például a
Nyugat-Kínában fekvő Góbi-sivatagban és a Himalája
lábainál, Tibetben élnek. Meglehetősen nagy tibeti és kínai
közösség élt Berlinben a németek erős okkult
érdeklődésének következtében, és Hitler újabb
emigránsokkal töltette fel őket hatalomra kerülése után.
1941-re több mint 1000 tibeti élt Berlinben.
A New Age megegyezik az okkultizmus korábbi válfajaival
és a nácizmussal abban, hogy fanatikusan gyűlöli a zsidókat.
Adolf Hitler valószínűleg kombinálta öröklött közép-európai
antiszemitizmusát azzal a kifinomultabb változattal, amit az
okkult emberektől tanult. Azt tanították, hogy a zsidók
"vérrel fertőzöttek" a nemzetük korábbi bűnei miatt. Alice A.
Bailey és a nácik is egyetértettek ezzel, és a nácik számára
ez ürügyül szolgált a zsidók kiirtásának Végső Megoldásnak
nevezett programjához.
Bailey is egy hasonló tisztító akciót tervezett a zsidókkal
kapcsolatban, amely egy "tisztítótűzön" keresztül történik
meg. Néhányan a New Age követői közül odáig mennek,
hogy tagadják, hogy a zsidók valaha is Ábrahám
leszármazottjai voltak, ami már a nácik körében is elterjedt
nézet volt, mások pedig azt az elméletet állították fel, hogy
minden fehér ember Ábrahám leszármazottja, a zsidókat
kivéve, akik eljátszották ezt a kiválasztott státuszt nemzetük
bűne által. Hasonlóan ahhoz, ahogy Jézust "zsidótlanították"
a nácik, hogy ezáltal maguk számára elfogadhatóvá tegyék,
a zsidóktól elvitatták Ábrahámtól való származásukat, hogy
az Írások tekintélyét megőrizve is megtarthassák
antiszemitizmusukat.
A New Age szerint az emberiség egy ősi atlanti fajból
származik, amelyből azután az árja (fehér) emberek
kifejlődtek. Ugyanezt tanították a nácik is. Csupán abban
van különbség, hogy hova helyezik el azt az ősi földrészt,
ahonnan a homo sapiens szerintük származik. A nácik arról
beszéltek, hogy az ősi faj egy messze északon fekvő
elsüllyedt kontinensről, Hyperborea-ról származik, egy olyan
földről, amelynek neve Thule volt. (Innen vette a nevét a
Thule Társaság.) Ugyanezt a mítoszt néhányan a New Age-
ből is átvették, míg mások máshová helyezik az emberiség
szülőföldjét.
Az evolúció a New Age tanításának alapköve. A Teremtést
tagadják, különösen azt, ahogy arról a Biblia beszámol.
Manapság gyakran náciknak bélyegzik a Teremtésben
hívőket, de ez tévedés. A kor sok más irányzatához
hasonlóan a nácik teljes mértékben hittek a darwini
tanításokban.
Az evolúció az alapköve a náci elméletnek is. A New Age
és a nácik is abban hisznek, hogy az emberek egyéni élete
és az egész emberiség is a felemelkedés folyamatában van,
és végül el fog érkezni az Istennel való egységhez. A nácik
azt tanították, hogy az árja faj a legtökéletesebben az északi
emberekben élt tovább, és hogy ezt a fajt a szaporodás
megfelelő irányításával fel lehet újítani. Az úgynevezett
Lebensborn-program során az SS-ből "ideális" férfiakat
választottak ki, hogy teherbe ejtsenek "ideális" árja nőket.
A New Age egyes szószólói azt javasolják, hogy a
gyermekszülés legyen engedélyhez kötött, és az állam
irányítsa azt tudományos genetikai elvek alapján. (Heinrich
Himmlernek ez biztos nagyon tetszene ...)
A nácik szerint a zsidók egy korábbi, egyébként már kihalt
"ősfaj" alacsonyabbrendű, ember-alatti maradványai.
"Bűnük" pedig az, hogy vegyes házasságokkal megfertőzték
az utánuk következő árja fajt. Különös módon a nácik azt
hitték, hogy a zsidók külön jutalmazták a vegyes házasságot
a pogányokkal, mivel az ilyen kapcsolat által hozzáférhettek
az árja fajban lévő erőhöz, és ezzel fejleszthették saját
fajukat. A nácik azt teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy
abban az időben, sőt talán még ma is, a legtöbb
zsidócsaládnál az ilyen házasság igen nagy szégyennek
számított.
A New Age is gyakran azt tanítja, hogy a zsidók egy
korábbi, már kihalt faj maradványai. Mindkét mozgalom hisz
abban, hogy az árja faj felülkerekedhet a génjeiben
hordozott zsidó vonásokon, és egy új tökéletesebb fajjá
fejlődhet. A New Age-ben neve is van ennek az Új
Embernek: homo noeticus. Talán oda kellene figyelniük
mesterükre, Hitlerre, aki azt mondta arról az új emberről,
akit megpróbált létrehozni: "Láttam az Új Embert ... és
nagyon megrémültem tőle!"
A New Age és a nácik is elfogadnak hasonló szellemi
tanokat, amelyekről azt tartják, hogy magasabb
tudatrégiókba viszik az embert (ami az egyén evolúciójának
egy formája). A nácik számára ez a szellemi felemelkedés
általában a Szent Grál keresésének formájában jelentkezett
(képletesen és szó szerint is, ahogy azt Otto Ralin ezredes
példájából láthattuk). Bár a nácik más utakat is elismernek,
a Grál keresése volt a legfőbb számukra. Ez a New Age-ben
is szerepel, része az úgynevezett "nyugati ezoterikus
tradíció"-nak. A New Age azonban más utakról is tud,
amelyek ugyanehhez a luciferi szellemi fejlődéshez
vezetnek.
A kábítószerek egy időben vezető szerepet játszottak a
New Age-ben, különösen a 60-as és 70-es években. Bár a
kábítószerek ma is jelen vannak a New Age-es csoportoknál,
sokan már más pszichotechnikákat használnak, hogy
ugyanabba a megváltozott tudatállapotba kerüljenek.
Adolf Hitlerről tudjuk, hogy meszkalint használt bécsi évei
alatt, amely népszerű kábítószer volt a New Age-esek
körében is úgy tíz-húsz évvel ezelőtt. Bár a New Age
elismeri a kábítószerek jelentőségét, más módszereket is
használnak megváltozott tudatállapotok eléréséhez, köztük a
hipnózist, a meditációt és valami olyasmit, ami leginkább az
imához hasonlít. Amit sem Hitler, sem a New Age nem
fogadna el, az a keresztény meditáció, ami az Isten Igéjén
való elmélkedést jelenti.
A beavatás gyakorlata igen régi időre nyúlik vissza, és na-
gyon népszerű a New Age csoportok körében. Az ókori
"misztérium-iskolák" Júdeában, Babilonban, Alexandriában
és más helyeken általában egy lépésről lépésre haladó
beavatási folyamatot alkalmaz amelyek során az újonnan
érkezetteket bevezették a rend titkos tanításaiba,
misztériumaiba, amíg végül teljes jogú tagok lettek. Ezt az
eljárást Európában is átvették, és a korábbi évszázadok
szinte minden titkos, hermetikus csoportjánál megtalálható,
és különösen népszerű volt a templomosok és a katharok
körében. A szabadkőművesek, a rózsakeresztesek és más
modern okkult mozgalmak is használják ezt a módszert.
Hitler magát teljesen beavatottnak tekintette, és olyan
emberek voltak a mesterei, mint Haushofer és Eckart.
Az SS tagjainak is olyan beavatási rítusokon kellett átmen-
niük, amelyek kísértetiesen hasonlítottak a korábbi századok
luciferi beavatásaihoz. Az SS vezetőinek a templomosok
iskoláihoz hasonló speciális "Ordensburg" kiképző
kastélyokban tanították az ezoterikus tanokat (köztük az
árja faj elméletét, egy gnosztikus teremtéstörténetet és az
ősi északi rúna-írásjegyek olvasását).
A horogkereszt a náciknál és a New Age-ben is szerepel.
Nem Hitler találta ki, és nem is tulajdonított neki semmiféle
új jelentést. Az okkultizmusban már évszázadok óta ismert
volt ez a szimbólum, és különösen elterjedt volt a XIX.
század végén, amikor Hitler az ezoterikus tanokat
tanulmányozta. Madame Blavatsky részletesen ír a
horogkeresztről a Titkos tanok-ban.
Hitler Madame Blavatsky tanítványa volt, és bevezetést
nyert a "titkos tanok" megfejtésébe. Olyan emberek
tanították, akik korábban maguk is teozófusok voltak, és
egészen a háború végéig teozófusok vették körül. Ezzel nem
a Teozófiai Társaságot akarom vád alá helyezni, mert azok,
akik Hitlerhez csatlakoztak, többségükben igen hamar
szakítottak a társasággal, és saját útra tértek, hogy egy
olyan különleges északi, pogány teozófiát fejlesszenek ki,
ami összhangban állt a náci tanokkal.
Hitler végül üldözni kezdte a Teozófiai Társaságot (és a
belőle kinőtt csoportokat, például az antropozófiát), sőt ki is
végeztette őket. Amint már korábban szó volt róla ebben a
könyvben, szerintem ezt azért tette, hogy semlegesítse a
teozófusokat. Úgy gondolta, hogy erősek, és meg akarta
akadályozni, hogy az erejüket ellene használják fel.
Azt, hogy végül is mit hoz a jövő, nehéz megmondani. A
bibliai próféciákon kívül nemigen van más megbízható
forrása az ilyen tudásnak, sőt Isten figyelmeztet is arra,
hogy ne is próbálkozzunk ilyesmivel.
Cumbey-nek igaza lehet abban, amikor úgy látja, hogy az
Antikrisztus a New Age Mozgalom gyermeke lesz. De
akárhogy is lesz, azt látnunk kell, hogy a New Age hatalmas
sötét erőként működik a náci világban, és igen könnyen
létrehozhat egy újabb Hitlert.
Egy ismerősöm, aki egy okkult mozgalom tagja, arról pa-
naszkodott, hogy Cumbey "a Sátánt kereste minden bokor
alatt, és meg is találta."
Erre azt válaszoltam, hogy azért tudta megtalálni, mert ott
is van.
Lehet, hogy Cumbey túloz egy-két helyen, de alapjában
véve igaza van. Miután ez az ismerősöm elolvasta Cumbey
könyvét, így panaszkodott: "ez a nő több bajt csinált
nekünk, mint bárki más". Remélem is.
 A horogkereszt és a Sig runa náci szimbólumai ősi időkre
nyúlnak vissza, és többféle formában léteztek:

(a) A Hitler által kiválasztott dextrogirát horogkereszt ha-

gyományosan a gonoszhoz kapcsolódik.
(b) A szinísztrogirát horogkereszt, amely eredetileg a náci
párt jelvénye volt, általában a jót és a természettel való har-
móniát jelentette. Hitler megfordította az irányát, bár
tisztában volt a két változat különböző jelentésével.
 (c) A Gamma kereszt változat több város címerében is
szerepel Franciaország és Spanyolország kathar területein.
(d) A napkorong változatot is használták a nácik, de ókori
görög pénzérméken is szerepel (Korintus Kr. e. V. század a
Smithsonian gyűjtemény tulajdona Washingtonban).

(e) és (f) Így lett a középkori alkimisták által használt

bölcsek négyzetéből horogkereszt.
 (g) Hitler egyszer megjegyezte, hogy a jót, illetve a
rosszat szimbolizáló első két változat egyesítésével Richard
Wagner Lohengrin című operájában szereplő Lohengrin
keresztet kapjuk.
 SZÉLMALOM VAGY LEGYEZŐ HOROGKERESZT (h)

A SIG RUNA HÁROM FORMÁJA, AMELYET AZ SS HASZNÁLT

A legyező horogkereszt is több ókori görög vagy más

kultúrából származó pénzérmén is látható.
Az ősi északi Sig runa három formája, amelyről a nácik azt
állították, hogy nagy mágikus erővel rendelkező szimbólum,
és amelyet Heinrich Himmler rettegett SS alakulatai
használtak.