Dr.

Héjjas István: Kvantumfizika és tudattalan

A kvantumfizika a XXI. század fizikája. Kvantumfizikai elven működnek azok a műszaki

eszközök, amelyek a mai modern környezetünket alapvetően meghatározzák. Kvantumfizikai
elven működik az atomerőmű és az atombomba, a lézer, a fénycső, az elektronikus eszközök,
pl. a számítógép, a mobiltelefon, az Internet hálózat, a televízió, a bankkártya automata,
továbbá számos mérőeszköz és orvosi diagnosztikai műszer, pl. a röntgen készülék és a
számítógépes pozitron emissziós tomográfia (PET), valamint a modern haditechnika számos
alkotása, pl. a cirkálórakéták vezérlőrendszere, a csillagháborús fegyverek, stb.

A kvantumfizika az optikai mikroszkópokkal láthatatlan, parányi részecskék világában

tapasztalható jelenségekkel foglalkozik. Ezek a jelenségek azonban nagymértékben
különböznek a mindennapi tapasztalatainktól.

E mikrofizikai szinten hatalmas energiák feszülnek, s ezek hatása időnként begyűrűzik az

ember által tapasztalható „makrovilágba”. Lehet, hogy az érzékszerveink által nem
tapasztalható, számunkra láthatatlanul, de óriási aktivitással működő kvantumfizikai
jelenségek állnak számos olyan véletlennek tűnő váratlan esemény mögött, amikre nem
találunk logikus magyarázatot. Ha igen, akkor a kvantumfizikai szint hasonló szerepet tölt be
az anyagi világban, mint a tudattalan az emberi magatartásban.

A kvantumfizika kialakulása
A klasszikus fizika egészen a XIX. század második feléig kielégítette a gyakorlati igényeket.
A műszaki mérnöki praxis jelentős része ma is a klasszikus fizikára épül, amelynek
segítségével megbízhatóan lehet konstruálni pl. autókat, hajókat, repülőgépeket, rakétákat,
űrhajókat, műholdakat és számos egyéb technikai eszközt.
Az 1800-as vége felé azonban felmerült néhány olyan probléma, amelyek megoldása a
klasszikus fizika keretein belül nem látszott megoldhatónak. Az egyik ilyen probléma az volt,
hogy ha az egymáshoz képest állandó sebességgel haladó koordináta rendszerekben azonos
fizikai törvények érvényesülnek, akkor szélsőségesen nagy sebességeknél (amelyeket
egyébként ember alkotta berendezésekkel elérni ma sem lehet, hiszen több ezerszeres
hangsebesség feletti sebességekről van szó), logikai ellentmondás látszott felmerülni a
klasszikus mechanikai és elektrodinamikai egyenletek között. Ezt a problémát végül is a
relativitáselmélet oldotta meg.
Felmerült emellett néhány közvetlen gyakorlati probléma is. Így pl. a klasszikus fizikai
egyenletek alapján nem lehetett értelmezni a különféle forró anyagok sugárzási színképét és a
radioaktív bomlás jelenségét sem. Többek között ez utóbbiak tisztázásához dolgozták ki a
kvantumelméletet.
A XX. század elején a közvéleményt szinte sokkolta a relativitáselmélet. Úgy tűnt, felborul
fizikai világképünk. Max Planck Nobel díjas fizikus szerint azonban éppen az ellenkezője
történt. A relativitáselmélet tökéletesítette és szilárdabb alapokra helyezte a klasszikus fizikát,
kiküszöbölvén annak hiányosságait, habár azon az áron, hogy némileg át kellett értékelnünk a
térről és időről alkotott fogalmainkat.
Ha a relativitáselmélet ennyire megrázta az embereket, azt lehetett volna várni, hogy a
kvantumfizika sokkal nagyobb megrázkódtatást okoz, hiszen a fizikában felborulni látszott –
sőt ma is annak látszik –a szigorú oksági összefüggések érvényessége. Niels Bohr Nobel díjas
fizikus szerint a sokkhatás azért maradt el, mert az emberek nem értették meg, miről van szó.
A kvantumfizika jelentősen átalakította a technikát. Gyakorlati jelentőségét mutatja, hogy míg
a relativitáselméletet egyetlen tudós, mégpedig Albert Einstein dolgozta ki, szinte íróasztal
mellett, addig a kvantumfizikai és az ebből kifejlődött részecskefizikai kísérletekre és
fejlesztésekre már eddig is dollár milliárdokat költöttek, ezeken a feladatokon ma is több ezer
tudós dolgozik, s a kvantumfizikai felfedezésekért több tucat Nobel Díjat osztottak ki. Ezzel
szemben a relativitáselméletért soha nem ítéltek oda Nobel Díjat. Paradox módon maga
Einstein is egy kvantumfizikai felfedezésért, mégpedig a fotóelektronos effektus
problémájának tisztázásáért kapta meg ezt a nagy kitüntetést.

Kvantumfizikai jelenségek
A fizika tudománya voltaképpen az élettelen anyagi világban lezajló események modellezése
matematikai módszerekkel. Ez azt is jelenti, hogy nem a fizikai valóságot ismerjük, csak
annak modelljeit. Különösen igaz ez a kvantumfizikára, amelynek jelenségei jelentősen
különböznek attól, amit a bennünket körülvevő „makro világban” tapasztalhatunk.
Úgy is mondhatjuk, hogy mikrorészecskék világában nem olyan „játékszabályok”
érvényesülnek, mint amilyeneket a köznapi életünkben megszoktunk. Ha nem akarunk
belebonyolódni a matematikai egyenletekbe, a kvantumfizikai jelenségeket többé-kevésbé
sántító, de a jelenség lényegét talán mégis megvilágító hasonlatokkal lehet szemléltetni.

Kvantum ugrások
A klasszikus fizika azt feltételezte, hogy a fizikai mennyiségek folyamatosan változhatnak és
a mindenkori változás sebessége általában egy másik paraméter pillanatnyi értékével arányos.
Ennek megfelelően a fizikai jelenségek jelentős részét lineáris differenciálegyenletekkel
modellezték.
A kvantumfizika első lényeges felfedezése az volt, hogy a fizikai mennyiségek változása kis
ugrásokban történik. Olyan ez, mintha mondjuk az autónk csak 0, 10, 20, 30, 40, stb. km/óra
sebességgel tudna haladna és lehetetlen volna pl. 58 vagy 76 km/óra sebességgel autózni.
A kvantumfizikai ugrások annyira kicsik, hogy a mindennapi életünkben folyamatosnak
érezzük a változásokat, mint ahogy folytonosnak érzékeljük egy jó minőségű készüléken a TV
képet is, pedig tudjuk, hogy az diszkrét képpontokból áll.
A kvantum ugrások tehát azt jelentik, hogy bizonyos fizikai mennyiségek csak meghatározott
diszkrét értékeket képesek felvenni, s a közöttük lévő értékek tilosak. A fizikai mennyiségek
kvantum ugrásainál ismételten szerepet játszik egy alapvető természeti állandó, nevezetesen a
Planck-állandó, más néven Planck féle hatáskvantum.

A fény kettős természete

Több száz évig vitatkoztak a fizikusok arról, hogy a fény apró részecskékből áll-e vagy pedig
hullám természetű. A kvantumfizika kimutatta, hogy a fény mind a kétféle természettel
rendelkezik. Lehet olyan kísérletet végezni, amelyben a fényrészecskék, az un. fotonok
becsapódása egy mérőkészülékbe egyenként megszámlálható.
Lehet azonban olyan kísérletet is végezni, amelyben a fény hullámtermészete mutatkozik meg
az un. fény interferencia jelenségében.
Az interferenciára jó példát szolgáltatnak a víz felszínén haladó hullámok. Ha két
hullámvonulat találkozik, azt tapasztaljuk, hogy ha hullámhegy hullámheggyel találkozik, az
eredmény még nagyobb hullám lesz. Ha pedig hullámhegy hullámvölggyel találkozik,
kioltják egymást.
Hasonlóan előfordulhat, hogy az azonos hullámhosszúságú fénysugarak egyes helyeken
erősítik, máshol kioltják egymást. Ez utóbbi helyeken tehát a „fény plusz fény egyenlő
sötétség” elve érvényesül.
A fény hullámtermészetének igazolására szolgáló kísérleti elrendezés : a sugárforrásból
kiáradó fény egy lemezbe ütközik, amelyen két lyuk van. A lyukakon keresztül haladó
fénysugarak fényképező lemezre vagy filmre esnek, amely utóbbi megfeketedik ott, ahol fény
éri. Ha a fényképező lemezt előhívjuk, azt tapasztalhatjuk, hogy azon helyenként fehér csíkok
vannak, vagyis ott, ahol a fénysugarak kioltották egymást, a feketedés elmaradt.
Hogy a csíkok oka tényleg az interferencia, azt egy másik kísérlettel tudjuk igazolni. Ha
ugyanis a kísérleti elrendezésben lévő lemezen az egyik lyukat eltakarjuk, a fényképező lemez
ott is meg fog feketedni, ahol korábban a fénysugarak kioltották egymást.
A kvantumfizika szerint azonban a fény nemcsak hullámtermészetű, hanem diszkrét
fényrészecskékből, azaz fotonokból áll. Egy-egy foton energiája a fény rezgésszámával
(frekvenciájával) arányos. Az arányossági tényező a már említett Planck állandó.
Lehetséges ezért ezt a kísérletet úgy is elvégezni, hogy a sugárforrást annyira legyengítjük,
hogy a műszerben egyszerre csak egyetlen foton legyen. Megtehetjük azt is, hogy a
fényképező lemezt egy olyan felfogó ernyővel helyettesítjük, amely egyenként, felvillanással
mutatja az egyes fotonok becsapódását. E felvillanások helyét azután figyelhetjük pl.
számítógéphez kapcsolt TV kamerával és a felvillanások sűrűsödési helyeit a számítógép
segítségével ábrázolhatjuk. Azt fogjuk tapasztalni, hogy az interferencia csíkok az így
előállított képen is megjelennek. Ha viszont az egyik lyukat eltakarjuk, a korábban sötét
helyeken is tapasztalhatunk foton becsapódásokat.

A részecskék kettős természete, anyaghullámok

Az anyagi tárgyakat alkotó atomok atommagból és ezt körülvevő elektronokból állnak. Az
elektron pontszerű részecske, s ha van is kiterjedése, a méretét nem sikerült megállapítani.
Érdekes lehet ezért az ábra szerinti kísérletet fotonok helyett elektronokkal is végrehajtani. Az
ilyen kísérlet azt az eredményt hozza, hogy az elektronok a fotonokhoz hasonlóan
viselkednek. Ha a lemezen mindkét lyuk nyitott, az elektronok becsapódása interferencia
csíkokat okoz. Ha viszont az egyik lyukat eltakarjuk, a korábban sötét helyeken is
megjelennek az elektron becsapódások. Ez a kísérlet akkor is működik, ha az elektron
sugárforrást annyira legyengítjük, hogy a kísérleti készülékben egyszerre csak egyetlen
elektron tartózkodik. Úgy tűnik, hogy amikor az elektron áthalad az egyik lyukon, „tudja”,
hogy a másik lyuk nyitva van-e, vagy sem.
A jelenségre Louis de Broglie dolgozott ki elméleti modellt 1924-ben publikált dolgozatában.
Ezek szerint az elektronnal együtt halad egy un. anyaghullám, amelynek időbeli frekvenciája
az elektron energiájával, térfrekvenciája pedig az elektron impulzusával arányos.
Az anyaghullám mibenlétéről a fizikusok sokáig vitatkoztak. A jelenleg elfogadott álláspont
az, hogy ez egy un. valószínűségi hullám, amely megmutatja, hogy egy adott pillanatban a tér
egy meghatározott pontjában az elektron mekkora valószínűséggel van jelen, vagyis, hogy
akkor és ott mekkora valószínűséggel hajlamos kölcsönhatásba lépni, pl. egy felfogó ernyőbe
becsapódni. Az interferenciát pedig az okozza, hogy a lyukakon keresztül haladó
valószínűségi hullámok interferálnak, s ezzel meghatározzák az elektron becsapódások
statisztikus térbeli eloszlását.
Ez az elmélet új megvilágításba helyezte a Bohr féle atommodellt is. Bohr szerint ugyanis a
pontszerű elektronok az atommag körül keringenek úgy, hogy a rajtuk ébredő elektrosztatikus
vonzóerő egyensúlyt tart a centrifugális erővel. Az elektron azonban csak olyan pályán
keringhet, amelyen az elektron impulzusmomentuma a már említett Planck féle állandó egész
számú többszöröse. Ha az elektron átugrik egy másik pályára, kibocsát vagy elnyel egy olyan
fotont, amelynek energiája éppen a két pálya közötti energiaszint különbsége. Ez a hipotézis
megmagyarázta a különféle anyagok kisugárzási és elnyelési színképének vonalas
durvaszerkezetét.
De Broglie anyaghullám elmélete azt is megmagyarázta, miért csak bizonyos meghatározott
pályákon keringhetnek az elektronok. A megengedett pályák kerülete ugyanis éppen az
elektronhoz tartozó anyaghullám hullámhosszúságának egész számú többszöröse. Ha az
elektron ettől eltérő – tiltott – pályán mozogna, a hozzátartozó anyaghullám önmagával
negatív interferenciába kerülne és kioltaná saját magát.
George Gamow Nobel Díjas fizikus egyik ismeretterjesztő sci-fi története arról szól, mi
történne, ha az anyagi tárgyak kettős természete a makrovilágban is tapasztalható lenne.
Története szerint vadász expedíció indul abba a képzeletbeli „kvantum őserdőbe”, ahol a
Planck állandó 40 nagyságrenddel nagyobb, mint a valóságban. A vadászokat tigris csapat
támadja meg. Rengeteg tigris ugrál körülöttük, akadálytalanul áthatolva mindenen, ami
útjukba kerül, fákon, bokrokon, terepjáró autón, sőt a vadászok testén is. Kiderül azonban,
hogy csak egyetlen tigris van, de az soknak látszik, mivel éppen a hullám-természete van
fölényben. Mivel ilyen tigrist célzott lövéssel leteríteni lehetetlen, ezért a vadászok vaktában
lövöldöznek össze-vissza, mígnem egy golyó végül is célba talál. Ekkor hirtelen eltűnik a
számtalan fantom tigris és helyette ott hever egyetlen igazi tigris, amelynek most a golyóval
való kölcsönhatás miatt a részecske természete válik meghatározóvá.

Valószínűségek
A kvantumfizika első eredményeinek publikálásakor sokan úgy vélték, ez olyan speciális
fizika, amely csupán a mikrorészecskék világában érvényes, de a mindennapi
környezetünkben továbbra is egyfajta Newtoni–Einsteini világban érezhetjük magunkat, ahol
a fizikai eseményeket szigorúan determinálják a kiindulási feltételek, vagyis a jövő –
legalábbis elvileg – pontosan kiszámítható.
A valószínűségi anyaghullámok azonban megmutatták, hogy a fizikai jelenségekben a
véletlen is szerepet kap. Hasonló következtetésre juthatunk a radioaktív bomlások
tanulmányozásával.
Ha van egy radioaktív izotópunk, amelynek a felezési ideje pl. egy óra, s van egy egymilliárd
atomból álló izotóp populációnk, ebből egy órán belül félmilliárd elbomlik. Egyetlen atom
esetén azonban nem tudjuk sem megjósolni, sem befolyásolni a bomlás időpontját. Lehet,
hogy az egy óra felezési idejű atomunk egy másodperc múlva bomlik, de lehet, hogy erre csak
ezer év múlva kerül sor.
Hasonló ez ahhoz, hogy ha születik egy gyermek, nem tudjuk megjósolni, fiú lesz-e vagy
lány. Sok millió születés esetén azonban az 50-50% körüli megoszlás mégis mindig kialakul.
A kérdés alaposabb tanulmányozása rávilágított arra, hogy a makrofizikai törvények is
lényegében statisztikai törvények. Egyes fizikai törvényeknél, pl. a gáztörvényeknél ez
korábban is nyilvánvaló volt, meglepetésként hatott ugyanakkor, hogy még az olyan alapvető
törvények, mint az energia megmaradás elve, ugyancsak statisztikus jellegűek. A
mikrorészecskék világában ugyanis az energia megmaradás igen rövid időpillanatokra
sérülhet, hosszabb időszakban azonban az átlagos energiaszint nagyon stabilan állandó marad.
Határozatlansági tétel
Heisenberg határozatlansági tétele szerint egy részecskéhez tartozó különféle fizikai
paraméterek között vannak olyan, u.n. „komplementer” paraméter-párok, amelyek egyidejű
tetszőleges pontosságú megmérése elvileg nem lehetséges. Így pl. nem lehet egyszerre
pontosan megmérni egy részecske helyét és sebességét is, mert minél pontosabban mérjük az
egyik paramétert, annál pontatlanabbul tudjuk csak megmérni a másikat.
Sok jel mutat arra, hogy a két mennyiséget azért nem lehet egyszerre pontosan megmérni,
mert mindkét mennyiség egy-egy bizonytalansági tartományban állandóan „magától”
ingadozik, úgy, hogy ha az egyik mennyiség ingadozási tartományát korlátozzuk, akkor a
másik mennyiség ingadozása meg fog nőni.

Alagút effektus
Az „alagút effektus” jelenség abban áll, hogy egy részecske bizonyos valószínűséggel képes
áthatolni egy olyan fékező erőtéren, amelynek leküzdéséhez a klasszikus fizika szerint nincs
elegendő energiája. A jelenség magyarázata az, hogy a már említett határozatlansági tétel
szerint az energia és az idő komplementer mennyiségek, úgy, hogy nagyon rövid
időtartamhoz jelentős mértékű energiaszint ingadozás tartozhat. Ha tehát az alagút effektus
olyan rövid idő alatt zajlik le, hogy a hozzá tartozó pozitív irányú energia kilengés fedezi a
potenciálfalon való átjutás átmeneti energiaszükségletét, akkor az effektus elvileg létrejöhet.
Az elektronikus áramkörök működése során minden egyes másodpercben több millió ilyen
jelenség szokott lezajlani.
Ezt a jelenséget azzal a hasonlattal lehetne jellemezni, mintha egy falnak támaszkodó ember
egyszer csak „véletlenül” átesne a falon, anélkül, hogy akár ő, akár a fal megsérülne. Egy
másik példa lehetne egy olyan magasugró esete, aki átlagosan 2 méter magas lécet tud
átugrani, de az esetenkénti ugrási teljesítmény az átlag körül ingadozik. Így azután
előfordulhat, hogy néha még a küszöbön sem tud átkelni, máskor pedig egy emeletes házat is
átugrik.

A kauzalitás elvének sérülése

Az igen gyors lezajlású részecske kölcsönhatások különös tulajdonsága, hogy az itt előforduló
rendkívül kicsiny tér és idő tartományokban – az energia és az idő komplementer jellege miatt
– az idő-bizonytalanság olyan mértékű lehet, hogy az „előbb” és a „később” fogalmakat sem
lehet egyértelműen megkülönböztetni. Előfordulhat, hogy egy több lépéses kölcsönhatási
sorozat eredménye csak úgy magyarázható, ha feltesszük, hogy egyes részecskék korábban
lépnek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek.
Más szóval: az idő néha egy kicsit visszafelé is folyik, pontosabban: piciny lépésekben előre-
hátra ugrál, de úgy, hogy mindig többet ugrik előre, mint hátra.
Ha a következmény egyes esetekben megelőzheti az okot, ez a szigorú oksági összefüggések,
vagyis a kauzalitás elvének sérülését jelentheti.

Szüntelen mozgások
A kvantumelmélet szerint az anyagi részecskék tulajdonsága, hogy szűk térve bezárva élénk
mozgásba jönnek. Olyanok, mint a ketrecbe zárt vadállat, amely annál agresszívebben támad
neki a rácsnak, minél szűkebb a ketrec. Az anyagi tárgyakat alkotó részecskék túlnyomó része
a molekuláris, atomi és nukleáris struktúrákat összetartó erők hatására olyan szűk helyre van
bezárva, hogy a látszólag mozdulatlan anyag belsejében a részecskék hatalmas sebességgel
nyüzsögnek, mint a hangyaboly.
A határozatlansági tétel egyik következménye ugyanis az un. „dobozba zárt” részecske
jelenség. A dobozba zártság azt jelenti, hogy a részecske tartózkodási helyét, pl. erre alkalmas
erőtérrel, szűk helyre korlátozzuk. Ha pl. egy elektron az atommag körül egy tízezred mikron
átmérőjű pályán kering, akkor úgy tekinthetjük, hogy be van zárva egy ilyen átmérőjű
gömbbe. Sebességének ingadozása ekkor mintegy 4 millió km/óra, ami csak úgy lehetséges,
ha legalább ekkora átlagos sebességgel száguldozik. Az atommag belsejében lévő részecskék
ennél is mintegy százezerszer szűkebb átmérőjű gömbbe vannak bezárva és a sebességük is
ennek megfelelően nagyobb. Az igen nagy sebességek miatt az atommag olyan, mint egy
állandóan forró, bugyogó folyadékcsepp, amelyben legalább százszor magasabb a
hőmérséklet, mint a Nap belsejében.
Figyelembe véve a részecskék hullámtermészetét, s azt is, hogy a relativitáselmélet szerint az
anyag összesűrített energia, azt is mondhatjuk, hogy a részecskék folyton mozgó, hullámzó
energiacsomagok, amelyek hatalmas energiáktól feszülnek. Egyetlen gramm anyagba annyi
energia van összesűrítve, amennyit mintegy 2500 tonna szén elégetésével lehet megtermelni.

Kvantummező elmélet
A kvantummező elmélet szerint a részecskék között ható erőket a részecskék által kibocsátott
un. virtuális részecskék közvetítik.
A kvantum-mező elmélet elsőnek kidolgozott fejezete az un. kvantum-elektrodinamika volt.
Ennek alapgondolata az, hogy ha a fotonok elektromágneses hullámcsomagok, akkor a térben
ide-oda röpködő rengeteg ilyen hullámcsomag elektromos és mágneses erőtere úgy adódhat
össze, hogy abból elektrosztatikus erőtér alakul ki.
Egy ilyen modell szerint két elektromos töltésű részecske közötti vonzást vagy taszítást úgy
lehet értelmezni, hogy a részecskék kölcsönösen fotonokat lövöldöznek egymásra és ez idézi
elő közöttük az erőhatást. Elektronok esetében azonban a fotonok kibocsátásához akkora
energia kellene, amekkorával az elektron nem rendelkezik.
A probléma megoldását a Heisenberg féle határozatlansági tétel kínálja. Az energia és az idő
ugyanis komplementer mennyiségek, úgy, hogy nagyon rövid időtartamhoz jelentős mértékű
energiaszint ingadozás tartozik. Ha az energiaszint pozitív kilengésekor az elektron kilök egy
olyan fotont, amelyet a megengedett igen rövid időn belül vissza is kap, akkor ez a „semmiből
vett kölcsön” működni képes, mint ahogyan a már említett alagút effektus is működik,
bármennyire is ellenkezik ez köznapi szemléletünkkel.
A kvantummező elméletből az is következik, hogy a kölcsönhatás erőssége az abban
résztvevő részecskék távolságának növelésével csökken, hiszen minél nagyobb távolságot kell
áthidalni, annál hosszabb ideig tart az erőközvetítő részecskék „utazása”, s a határozatlansági
tétel szerint egyre hosszabb időhöz egyre kisebb energiaszint bizonytalanság tartozik. Az
ezzel kapcsolatos részletesebb számításokat a kísérleti tapasztalat is igazolta.
Érdemes azt is megvizsgálni, mekkora egy foton. Amikor a foton kölcsönhatásba lép, pl.
becsapódik egy felfogó ernyőbe, akkor pontszerű részecskeként viselkedik. „Repülés közben”
azonban a foton egy meghatározott energia tartalmú elektromágneses hullámcsomag-
impulzus, amelynek spektrális sávszélessége megmérhető. Ebből az derül ki, hogy a
hullámcsomag-impulzus időtartama 10 nanosec, azaz 0,000 000 01 másodperc körül lehet.
Ennyi idő alatt a fény kb. 3 métert tesz meg. Vagyis a kb. 0,1 nanométer, azaz 0,000 000 1
mm átmérőjű atom belsejében az atommag és az elektronok közötti elektrosztatikus vonzás
úgy jön létre, hogy ezek a részecskék 3 méter hosszú fotonokat lövöldöznek egymásra. Olyan
ez, mintha egy ping-pong labda belsejében több kilométer hosszú vasúti szerelvények
robognának ide-oda. Bármennyire is meglepőnek tűnhet, ez a modell remekül megállta a
helyét, olyannyira, hogy ma már – a gravitációs kölcsönhatás kivételével – gyakorlatilag
csaknem minden kölcsönhatáshoz sikerült megtalálni a vonatkozó erőközvetítő részecskét.

Antirészecskék
Paul Dirac 1928-ban publikált egy olyan hullámegyenletet, amelyben sikerült figyelembe
venni az elektron relativisztikus tömegnövekedését. Az egyenlet jól írta le az elektron
viselkedését, azonban volt egy különös tulajdonsága, nevezetesen, hogy egy formális
négyzetgyökvonási művelet következtében negatív energiaszintek létezését is megengedte.
Mivel az elektron egy-egy foton spontán kibocsátásával igyekszik minél alacsonyabb energia
szintre legerjesztődni, ezért, ha valóban végtelenül sok negatív energiaszint van – mint
ahogyan az az egyenletből adódik – akkor a világban létező összes elektronnak már régen el
kellett volna süllyednie a negatív energia állapotok feneketlen mélységében. Dirac szerint ez
azért nem következett be, mert a negatív energia szintek telítettek, márpedig a Wolfgang Pauli
által felfedezett kizárási elv tiltja, hogy két elektron azonos energia szinten legyen.
Más szóval: az üres tér minden egyes pontjában végtelen sok negatív energia állapotú elektron
van és ezeket azért nem észleljük, mert nem lehet velük kölcsönhatásba lépni.
Ha azonban véletlenül sikerülne egy különösen nagy energiájú fotonnal eltalálni egy ilyen
eltemetett elektront és ily módon átlökni azt a pozitív energia szintű reális világba, akkor az
megfigyelhető lenne.
Dirac szerint ilyen esetben a kilökött elektron helyén „lyuk” maradna és ez maga is úgy
viselkedne, mint egy igazi részecske. Ezen „antirészecske” töltése pozitív lenne, hiszen a
lyukból negatív töltés „hiányzik”. Tömege pedig a valódi elektronhoz hasonlóan pozitív
lenne, hiszen a lyukból negatív energiaszintű és ezért – a relativitáselméletnek megfelelően –
negatív tömegű részecske távozott el.
Dirac elméleti modellje kezdetben csupán szellemes spekulációnak tűnt, mígnem 1932-ben
kísérletileg sikerült kimutatni az „anti-elektron”, vagyis az un. pozitron létezését. Ezután
1955-ben felfedezték az antiprotont, 1956-ban az antineutront, majd számos egyéb
antirészecskét.
Ilyen antirészecskékből antiatomok, antimolekulák, antianyag tárgyak épülhetnek fel és
létezhetnek az univerzumban antianyag galaxisok, amelyekben antianyag csillagok körül
antianyag bolygók keringenek. Egy ilyen antianyag világból szemlélve a dolgokat, úgy
tűnhet, hogy az antianyag az igazi anyag és a mi világunk csupán lyukak rendszere a negatív
energiaszintek óceánjában.

Vákuumfluktuáció
Mint láttuk, a kvantummező elmélet szerint az elektromágneses erőtér is kvantált és
kvantumjai a fotonok. Ezzel függ össze egy másik különös jelenség, nevezetesen a vákuum-
fluktuáció. Az erőtértől mentes üres térben ugyanis az elektromos és mágneses térerősség
elvileg zérus. Mivel azonban ezek komplementer mennyiségek, a határozatlansági tétel szerint
csak az átlagértékük lehet zérus.
Az elektromágneses „nullatér” a valóságban folyton ingadozik, oszcillál. Mivel azonban a
nem zérus erőtér fotonokból áll, ezért az „üres” térben szüntelenül virtuális fotonok
bukkannak fel a „semmiből”, majd újra eltűnnek. Sőt, mivel a Dirac-egyenlet szerint a
fotonok időnként elektron-pozitron párképződést is előidéznek, ezért ezen részecskék időleges
felmerülése és rekombinálódás útján való megsemmisülése is fellép. A vákuum, vagyis az
üres tér zsúfolásig tele van fotonokkal és részecskékkel, amelyek látszólag a semmiből
keletkeznek, majd maguktól elenyésznek. A vákuum nem puszta üresség, hanem folytonosan
lüktető, mozgó közeg.

Az atomok üressége
Az atomok tömegének túlnyomó része – legalább 99,95%-a az atommagban koncentrálódik.
Az atommagot elektronfelhő veszi körül. Egy-egy elektron anyaghulláma úgy csévéli körül az
atommagot, mint fonál a gombolyagot, s úgy viselkedik, mint valamiféle rugalmas hártya,
amelynek bármelyik pontjában az elektron bizonyos valószínűséggel jelen is van meg nincs is
jelen.
A különböző atomokhoz tartozó negatív töltésű elektron burkok az egyébként elektromosan
semleges atomok közvetlen közelében egymást taszítják. Emiatt az atomok nem tudnak
túlságosan közel kerülni egymáshoz és úgy töltik ki a teret, mintha egy hatalmas csarnokot
felfújt léggömbökkel töltenénk tele.
Az atom külső átmérője mintegy 100 000 –szer nagyobb, mint az atommag átmérője,
térfogata pedig mintegy 1 000 000 000 000 000 –szer nagyobb, mint az atomot alkotó
részecskék valóságos helyigénye.
Ha az atomot alkotó részecskéket sikerülne szorosan egymás mellé helyezni, az anyag sokkal
kisebb helyen elférne. Ezzel a módszerrel pl. a Parlament épületét egy akkora porszembe
lehetne zsúfolni, amit szabad szemmel már alig lehet észrevenni.

Koppenhágai modell
A kvantumfizikai jelenségek értelmezésére Niels Bohr és Werner Heisenberg által kidolgozott
Koppenhágai Modell szerint egy kvantumfizikai kísérlet eredménye nem lehet biztos, az csak
valószínűségekkel írható le és ezek a valószínűségek függenek a megfigyelés módjától. A
megfigyelés ugyanis beavatkozás a kísérletbe. A megfigyelt mérési eredmény ezért a fizikai
objektum és a megfigyelő személy kölcsönhatása során jön létre és erősen függ a kísérleti
elrendezéstől és a mérés módjától.
A kísérleti elrendezés megfelelő beállításával pl. bebizonyíthatjuk, hogy a fény részecskékből
áll, s egy másik kísérleti elrendezéssel bebizonyíthatjuk, hogy a fény hullámtermészetű.
Objektum és szubjektum kölcsönhatása semmiféle kísérletből nem küszöbölhető ki.
A kísérletek „objektív” jellegének vitathatóságát erősíti az a tény is, hogy kvantumfizikai
szinten csaknem értelmét veszíti a megszokott hagyományos tér és idő rendszerben való
fogalomalkotás, amely utóbbihoz a „röghöz kötött” emberi gondolkodás ösztönszerűen
ragaszkodik. Így pl. még azt sem állíthatjuk határozottan, hogy az atomokban az elektron az
atommag körül kering, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy:

* bizonyos kísérleti körülmények esetén az elektron úgy viselkedik, mintha keringene az

atommag körül,
* más esetekben úgy viselkedik, mintha változó sűrűségű ködfelhő lenne, amely körülveszi
az atommagot, s ez a ködfelhő olykor gömb alakú, máskor pillangó alakú, megint máskor
lóherére emlékeztető alakú, stb,
* megint más esetekben az elektron úgy viselkedik, mintha vékony rugalmas hártya lenne,
amely beburkolja az atommagot,
* még további esetekben az elektron úgy viselkedik, mintha végtelenül kicsi átmérőjű
tömegpont lenne, amely úgy tud becsapódni egy szilárd tárgyba, mint egy sörétgolyó, más
esetekben az elektron úgy viselkedik, mintha a térben táguló gömbfelület mentén minden
irányban szétterjedő hullám lenne,
* máskor viszont az elektron úgy viselkedik, mintha koncentrált energiacsomag lenne,
amely egy pozitronnal való találkozás esetén megsemmisülhet és fénysebességgel
szétsugárzódhat,
* egyes esetekben pedig az elektron úgy viselkedik, mintha néha létezne, néha nem létezne,
hiszen a vákuumfluktuáció során – pozitron párjával együtt – időnként spontán felbukkan a
„semmiből”, majd rövidesen megint eltűnik a „semmibe”, stb.

Nem véletlen, hogy bizonyos kvantumfizikai jelenségeket egyes elméleti fizikusok 10+1=11
dimenziós téridőben modelleznek, ahol ezek matematikai leírása korrektebben értelmezhető,
mint az általunk megszokott 3+1=4 dimenziós téridőben.

Hadron bootstrap elmélet

A kvantumfizika alapján az anyag szerkezetének kutatása részecskefizikai módszerekkel
történik, főleg úgy, hogy nagy energiára felgyorsított részecske nyalábokat ütköztetnek, s
ennek során a részecskék egy része darabokra törik és a „törmelékeket” erre alkalmas
technikai eszközökkel megfigyelik.
Az ilyen „tördelések” során különös dolgokat lehet tapasztalni. Minél nagyobb energiájú
részecskékkel dolgoznak, annál gyakrabban fordul elő, hogy a törmelékek nagyobb tömegűek,
mint az eredeti részecske. Olyan ez, mintha kalapáccsal hatalmasat csapnánk egy 1 kg-os
kődarabra, amire az 3 darabra törne szét és kapnánk egy 2 kg-os, egy 5 kg-os és egy 10 kg-os
kődarabot.
Az is előfordulhat, hogy egy részecskét ütköztetéssel darabokra tördelnek, majd a keletkezett
törmelékeket tovább tördelve, végül egy törmelékben visszakapják az eredeti részecskét. A
részecskék ezért bizonyos értelemben elpusztíthatók, de bizonyos értelemben
elpusztíthatatlanok is.
A jelenség a relativitáselmélet alapján magyarázható, ugyanis az ütköztetésben a részecskék
felgyorsítására fordított energia tömeggé alakul át és ez fedezi a törmelékek tömeg többletét.
Ezen tapasztalásból kiindulva az 1960-as években Geoffrey F. Chew kidolgozott egy
elméletet, amely szerint végső elemi részecske egyáltalán nem létezik, mivel az „elemi”
részecskék kölcsönösen tartalmazzák egymást. Mivel azonban az elméletet csak az erős
kölcsönhatásokban részt vevő „nehéz” részecskékre, az un. hadronokra sikerült meggyőzően
alátámasztani, Chew az elméletét hadron-bootstrap elméletnek nevezte el.

Kvarkelmélet
A fentebb tárgyalt jelenség másfajta megközelítése a kvark-elmélet, amelyet 1964-ben
publikált Murray Gell-Mann és Yuval Ne’emann. Eszerint a hadron típusú részecskék, vagyis
a protonok, neutronok, mezonok, stb. u.n. „kvark”-okból tevődnek össze. Furcsa módon ezen
kvarkok villamos töltése és barionszáma plusz illetve mínusz 1/3 és 2/3 értékre adódott,
márpedig a korábbi tapasztalatok szerint a részecskék ezen fizikai jellemzői mindig egész
számok szoktak lenni. A kvark-elmélet eleinte sok vitát váltott ki, de végül kísérleti
bizonyítékot nyert.
Ezután az volt a kérdés, hogy mi tartja össze a kvarkokat, hogy azokból különféle hadronok,
álljanak össze. A válasz az volt, hogy a kvarkok közötti kölcsönhatást egy újabb
részecskefajta közvetíti, és ezek az u.n. „gluon”-ok. Ez a fajta kölcsönhatás azonban nagyon
különös természetű, mert ellenkezni látszik a kvantummező elmélet azon következtetésével,
amely szerint a távolság növelésével a kölcsönhatás erőssége csökken.
A kvarkok közötti kölcsönhatásban ugyanis – szokatlan és meglepő módon – a vonzás ereje a
távolság növelésével nem csökken, hanem növekszik. Emiatt, ha két kvarkot eltávolítunk
egymástól, a távolításba akkora energiát kell belefektetni, hogy az így felhalmozódó
potenciális energia az elszakítás pillanatában tömeggé átalakulva újabb két kvarkot teremt.
Így azután az egy kvark-pár helyett kapunk két kvark-párt. Ez magyarázza, hogy önálló kvark
a természetben nem fordul elő. A kvark párok és kvark hármasok pedig úgy kombinálódnak,
hogy együttes töltés számuk és barion számuk egész számra adódik és kölcsönhatási reakció
esetén a kölcsönhatásba belépő és onnan kilépő részecskékhez tartozó töltések és
barionszámok előjeles összege is – a vonatkozó megmaradási törvényeknek megfelelően –
azonos marad.

Nem lokális kapcsolatok

A kvantumfizikai kutatások legújabb eredményei közé tartozik a nem helyhez kötött (nem
lokális) kapcsolatok felfedezése az iker foton polarizációs koincidencia kísérletek alapján.
A kísérleti eredményeket a következő hasonlattal lehetne szemléltetni: Képzeljük el, hogy van
egy egypetéjű ikerpár, akik közül az egyik átköltözik Dél-Amerikába, a másikuk pedig
Ausztráliába. Bár többé nem érintkeznek egymással, sőt nem is leveleznek, mégis mindig
ugyanaz történik velük. Pl. ha Dél-Amerikában az egyikük bemegy egy üzletbe és vásárol a
feleségének egy piros kalapot, akkor ugyanebben az időpontban, Ausztráliában, a másikuk is
bemegy egy ugyanilyen üzletbe és ő is vásárol a feleségének egy ugyanolyan piros kalapot.
Ehhez hasonlóan a kísérletben résztvevő foton párral is mindig ugyanaz történik. Közöttük
azonban oksági kapcsolat mégsem tételezhető fel, mert ez esetben a közöttük működő
kölcsönhatás terjedési sebessége meghaladná a fénysebességet, ami a relativitáselmélet szerint
nem lehetséges.
A nem lokális kapcsolatok lehetősége alapján már megjelentek olyan sci-fi ízű publikációk is,
amelyek szerint ezen az elven lehetséges lenne makro méretű tárgyak „teleportációs”
továbbítása. Jelenlegi ismereteink szerint azonban az ilyen várakozás reálisan nem
megalapozott.
A kvantumjelenségek makrofizikai hatásai
Sokáig azt hitték, hogy a kvantumfizika csupán az elemi részecskék világában érvényes,
mindennapi életünkben azonban továbbra is olyan világban érezhetjük magunkat, ahol
kizárólag a klasszikus fizika törvényei uralkodnak.
Mindezekre rácáfol a valóság. Bár a kvantumfizikai jelenségek a háttérben, szinte
észrevétlenül működnek, a hatásuk betör a minket körülvevő „makrovilág” szintjére. Egyfelől
tény az, hogy az életünket befolyásoló elektronikus eszközök – televízió, rádió, mobiltelefon,
számítógép, Internet hálózat, bankkártya automata, stb. – a kvantumfizika elvei alapján
működnek. Másfelől a mindennapi életünkben is lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy a jövő
nem kiszámítható, hiszen körülöttünk rendszeresen fordulnak elő váratlan, meglepő, olykor
paradox jelenségek.
Ezt a véleményt alátámasztani látszik az utóbbi időben kidolgozott káoszelmélet is, amely
szerint létezhet „determinisztikus káosz”. Erre mutat példát az un. „pillangó effektus”.
Eszerint, ha pl. az Amazonas melletti őserdőben egy virágra szálló pillangó a korábbi
szokásától eltérően nem kettőt, hanem hármat legyint a szárnyaival, ennek következménye
esetleg az lehet, hogy egy hónappal később hatalmas tornádó söpör végig a Florida
félszigeten.
A pillangó effektus lehetőségét számos gyakorlati példa alátámasztja. Pl. amikor egyszer 10
napos számítógépes meteorológiai előrejelzést készítettek, s a számítást megismételték,
homlokegyenest ellenkező prognózis adódott. Pedig az eltérés csak annyi volt, hogy egy
részletszámításnál a tizedik tizedes jegy utáni 5-ös számjegyet az egyik esetben felfelé, a
másikban lefelé kerekítették.
A kiindulási feltételekben fellépő csekély eltérés hatalmas különbséget okozhat a
következményekben. Márpedig végtelen pontosságú numerikus számítás elvileg lehetetlen.
De ha lehetséges is volna, a peremfeltételek kvantumbizonytalansága miatt ennek nem volna
értelme.
Valószínű, hogy a mikrovilág szintjén a kvantumfizikai folyamatok által alkotott un.
„kvantumkáosz”-ból minden egyes másodpercben sokmillió pillangó effektus indul el és
terjed lavinaszerűen a makrovilág felé. A nagy számok törvénye alapján azonban ezek hatása
nagy valószínűséggel kompenzálja egymást, ezért makroszinten a fizikai jelenségek
kiszámíthatónak látszanak és érvényesülni fognak a (statisztikai jellegű) makrofizikai
törvények.
Olykor azonban ezen mikrofizikai pillangóeffektusok egyensúlya egy picit felborulhat,
aminek eredménye makrofizikai szintű katasztrófa vagy más váratlan esemény lehet.

Kvantumfizika és pszichológia
A kvantumfizikai jelenségek a háttérben zajlanak és közvetlenül nem észlelhetők, hatásuk
azonban a makrovilágban is érvényesül. A makro és mikrofizikai jelenségek közötti kapcsolat
hasonló ahhoz, ahogy az emberi pszichében kapcsolódik egymáshoz a tudat és a tudattalan.
Sigmund Freud a tudattalanra vonatkozó téziseit 1900-ban publikálta „Die Traumdeutung”
című könyvében. Ezzel megjelent a pszichológiai–pszichiátriai szakirodalomban a
„tudattalan” fogalma, amelynek jelentősége – a Nobel Díjas fizikus Wolfgang Pauli szerint –
hasonló horderejűnek bizonyult a pszichológiában, mint a „kvantum” fogalmának bevezetése
a fizikában.
A „tudattalan” azt jelenti, hogy a lelki működésünknek kis része tudatosul, nagyobb része
nem. Azt is jelenti, hogy semmit nem felejtünk el teljesen. Elvileg minden emlékünket elő
lehet hívni pszichénk „háttérmemóriájából”. Ezt az állítást számos tapasztalat alátámasztja.
Az 1940-es és 50-es években pl. Angliában olyan agyműtéteket végeztek, amelyek során a
páciens éber állapotban volt és a felnyitott koponyában az agykéreg gyenge elektromos
ingerlésével keresték meg azt a pontot, amely az epilepsziás tüneteket kiváltotta és amelyen a
műtéti beavatkozást végre kellett hajtani. Az agykéreg ingerlése közben előfordult, hogy a
páciens fényképszerű részletességgel írt le csecsemőkori helyszíneket és eseményeket,
olyanokat, amelyekről „normális” állapotban nem volt tudomása. Az utólagos ellenőrzés –
amennyiben lehetséges volt – általában igazolta ezek valódiságát.
Freud szerint, bár a tudattalan rejtve van, onnan szüntelenül érkeznek impulzusok a
tudatunkba és jelentősen befolyásolják, olykor teljesen meghatározzák a viselkedésünket. Bár
az ember szereti magáról azt hinni, hogy racionálisan gondolkodó lény, aki a döntéseit
észszerű megfontolások alapján hozza, a valóság más. A legtöbb ember nem racionális,
hanem „racionalizál”, vagyis a tudattalanból jövő érzelmi-indulati hatások alatt végzett
cselekvéseihez utólag logikusnak tűnő álmagyarázatokat kreál.
Freud elméletét Carl Gustav Jung fejlesztette tovább a kollektív tudattalanról szóló
elméletével. Jung szerint az egész emberiségnek van egy közös háttérmemóriája, s ez
kapcsolatban áll minden egyes ember személyes tudattalanjával. Bár Jung nem ad
magyarázatot arra, hogy mi lehet a kollektív tudattalan „működési mechanizmusa”, számos
olyan adatot közöl, amelyek ennek valóságos létezésére utalnak.
Jung szerint a kollektív tudattalanban találhatók az un. archetípusok, vagyis az ősminták,
ősképek, a tipikus élethelyzetek, konfliktusok, emberi szerepek prototípusai, valamint ezek
szimbólumai. Jung az archetípus fogalmát nagy számú álomanalízis alapján vezette be. Azt
tapasztalta ugyanis, hogy egymástól távol élő, eltérő sorsú emberek álmaiban rendszeresen
előfordulnak olyan, erős érzelmi töltésű, hasonló jellegű képek, szituációk, szimbólumok,
amelyeknek a páciensek személyes életében nincs semmiféle megmagyarázható előzményük.
Jung később felfedezte, hogy ezek a szimbólumok rendszeresen megjelennek egymástól távol
eső népek kultúrájában, népművészetében, babonáiban, mondáiban és meséiben,
népdalokban, hímzéseken, díszítő mintázatokban, továbbá a modern műalkotásokban és az
álmokban is. Hasonló szimbólumokkal találkozhatunk a különféle ezoterikus irányzatok
jelképrendszerében is, mint amilyenek a kínai Ji King, a héber kabbalisztika, a tarot, stb. Jung
szerint a középkori alkímia jelképrendszere is archetípus szimbólumokból áll. Az
aranycsinálásra leírt módszerek ugyanis gyakorlati kivitelezésre nem alkalmasak és ez akkor
is nyilvánvaló volt, amikor azokat leírták. Ha azonban az olyan fogalmakat, mint megtisztítás,
nemesítés, transzmutáció, transzformáció, unio mistica, szublimáció, prima materia, bölcsek
köve, föld, víz, tűz, levegő, stb, valamint az alkimista művekben a kémiai elemekre
alkalmazott asztrológiai jelképeket pszichológiai jelentésű szimbólumokként értelmezzük,
akkor abból gyakorlatban megvalósítható szellemi önfejlesztési módszer bontakozik ki. Jung
szerint feltehető, hogy a beavatott alkimisták nem aranyat akartak csinálni, ez csupán látszat
tevékenység volt az igazi tevékenységük palástolására.
Jung szerint a kollektív tudattalan legmélyebb szintjén találhatók azok az információk,
amelyek a biológiai lét legelemibb formájáig, az élő és élettelen határáig, sőt azon is túl
vezetnek. Jung kimutatta, hogy sok modern nonfiguratív festmény olyan mintázatot mutat,
ami megfelel az anyag mikro-szerkezetének, vagyis ezekben az alkotásokban felismerhető pl.
az idegsejtek hálózata, egyes szerves molekulák szerkezete, rezgési interferencia mintázatok
képe, részecske kölcsönhatások ködkamra felvételei, stb.
Jung egy helyütt egyenesen azt a kijelentést teszi, hogy a materiális világ voltaképpen a
kollektív tudattalan legmélyebb szintje, amelyben az anyag nem más, mint a tudattalan
összesűrűsödött, megfagyott, megkocsonyásodott állapota.
Jung pszichológiai elméletéhez szorosan kapcsolódik szinkronicitás elmélete. Eszerint a
világban szinkronizmusok működnek. Ez azt jelenti, hogy bizonyos események együttes
bekövetkezése akkor is előfordulhat, ha nincs közöttük oksági kapcsolat. Ha pl. az ember
délben megéhezik és az óra 12 órát mutat, akkor ez a két esemény egyidejűleg következik be,
de még sincs közöttük okozati összefüggés, hiszen délben akkor is megéheznénk, ha az óra
nem működne, és az óra akkor is mutathatna 12 órát, ha nem lennénk éhesek.
Jung szerint a tudattalan legmélyebb szintje és a materiális világ történései között is van
szinkronicitási összefüggés és erre több példát idéz.
Jung szinkronicitással kapcsolatos vizsgálatai felkeltették Wolfgang Pauli figyelmét, aki
felajánlotta együttműködését egyes kérdések tisztázásában. Együttműködésük eredményét
Jung és Pauli 1952-ben publikálta „Naturerklärung und Psyche” című közös könyvükben,
amelyben megállapították, hogy a kvantumelmélet és a szinkronicitás nem mond ellent
egymásnak, sőt ezek kölcsönösen valószínűsítik a másik megalapozottságát, azonban egyik
elméletből sem lehet logikai úton levezetni a másikat.
A fizikai doktorátussal is rendelkező R. A. Wilson amerikai pszichológus professzor ennél is
tovább megy, és azt állítja, hogy a már említett kvantumkáosz – általában tudattalan szinten –
kölcsönhatásban van az emberi pszichével, és hogy ez a kölcsönhatás a nem lokális
kapcsolatokhoz hasonlóan működik.
Wilson szerint ezért a mindennapi életünkre, szubjektív tapasztalatainkra is érvényesek a
kvantumfizikában megszokott bizonytalanságok, kettős vagy többes természetű jelenségek, s
ezt alátámasztják a tudat és anyag között kimutatható olyan kölcsönhatások, mint amilyenek a
pszichoszomatikus betegségek, valamint a váratlan gyógyulások orvosilag gyógyíthatatlannak
minősített betegségekből.
Wilson szerint a tudatunk, a gondolkodásunk, a hitünk jelentősen befolyásolhatja a szellemi
és fizikai állapotunkat, a sorsunkat, sőt a külvilágot is.
Wilson számos konkrét példával támasztja alá, hogy a pozitív dolgokban való hit pozitív
hatással lehet az egészségünkre és a környezetünkkel való kapcsolatunkra. Az ilyen hit
ugyanakkor együtt jár a gyakran indokolatlan, túlzott optimizmussal, a mások iránti fokozott
bizalommal, jóindulattal és hiszékenységgel, s ezért az ilyen embereket könnyebb becsapni.
Statisztikai adatokkal az is kimutatható, hogy az ilyen emberek egészségesebbek és tovább
élnek, s amikor végül meghalnak, a halálukat kevesebb megpróbáltatás előzi meg. Wilson
felteszi a kérdést: akarunk-e bedőlni olyan „illúzióknak”, mint azok a „rászedett bolondok”,
vagy inkább hamarabb meghalunk.
A modern ember gondolkodása azonban egyre inkább a materialista felfogás felé tendál, így
azután a „rászedett bolondok” száma is egyre csökken. Wilson erre példaként hozza fel azt,
hogy a Lourdes-i zarándokok között mindössze 63 olyan esetet regisztráltak, amikor az
orvosilag biztosan menthetetlen betegek, ahelyett hogy néhány hónapon belül meghaltak
volna, utóhatás nélkül tökéletesen meggyógyultak. Úgy látszik, a több millió zarándok között
csak 63 olyan akadt, aki komolyan vette Jézus kijelentését, hogyha valaki legalább akkora
hittel rendelkezik, mint egy mustármag, képes lehet a hegyeket is elmozdítani.
Wilson még számos egyéb olyan pszichológiai jelenséget vél felfedezni, amely párhuzamba
állítható kvantumfizikai effektusokkal. Így pl. a fény és a mikrorészecskék kettős
természetéhez hasonlóan léteznek kettős, sőt többes személyiségek. Sőt, Wilson szerint
minden emberben több személyiség lakik, s az ezek közötti állapotváltozások néha olyan
ugrásszerűek, hogy az a kvantum ugrások analógiájaként is felfogható.
Wilson szerint az érzékszerveink csupán „zajos” kommunikációs csatornaként közvetítik a
külvilág jelenségeit és ezek alapján a tudatunk konstruálja azt a „virtuális” valóságot, amit
tapasztalni vélünk. Így azután minden ember másmilyen világot lát maga körül, s ugyanazt a
környezetet az egyik esetleg pokolként, míg a másik mennyországként éli át.
Ezen elgondolás előzményének tekinthetjük Ernst Mach osztrák fizikus-filozófus 1885-ben
publikált tanulmányát, amely szerint a világ lényegében érzetek komplexuma, tér és idő pedig
érzet-sorozatok rendszere, amelyben az egyetlen rendező elv maga az emberi tudat. Van olyan
vélemény, hogy a tudományos módszerekkel elvileg megszerezhető teljes emberi tudás három
részre osztható, s ebből kb. 1%, amit tudunk, kb. 4%, amit nem tudunk, de keressük-kutatjuk
a választ, és kb. 95%, amiről azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk. Valószínű, hogy a
kvantumfizikai jelenségek és a tudat közötti kapcsolat kérdése az utóbbi két tudás-típus
határeseteként fogható fel.
Érdemes ezzel kapcsolatban idézni Niels Bohr megállapítását is, aki szerint a tudomány soha
nem mutatja meg, hogy milyen a világ, csak azt, hogy mit mondhatunk róla.

IRODALOM
MARX György: Kvantummechanika, Műszaki Könyvkiadó, 1957
SIMONYI Károly: A fizika kultúrtörténete, Gondolat Kiadó, 1978
Richard P. FEYNMANN: Mai fizika, Műszaki Könyvkiadó, 1978
Joseph NORWOOD: Századunk fizikája, Műszaki Könyvkiadó, 1981
BÍRÓ Gábor – TÓTH András: Fizika II. BME jegyzet, 1992.
Robert Anton WILSON: Kvantumpszichológia, Mandala-Véda, Budakeszi, 2002.
Carl Gustav JUNG: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, Europa, Budapest, 1990.
Roberto ASSAGIOLI: Psychosynthesis, Harper Collins, London, 1990.
BUDA Béla: A pszichoanalízis és modern irányzatai, Gondolat, Budapest, 1971.
Max BORN: Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1973.
P. W. BRIDGMAN: Reflections of a Physicist, Philosophical Library, New York, 1950.
Niels BOHR: Atomic Physics and Human Knowledge, John Wiley, New York, 1958.
HÉJJAS István: Illúzió és valóság, Aszklépiosz, Budapest, 1997
Paul DIRAC: Az elektron relativisztikus hullámegyenlete, Fizikai Szemle, 1977. évfolyam
443. oldal
Geoffrey F. CHEW: Hadron Bootstrap, Physics Today, October, 1970
G. F. CHEW, M. GELL-MANN, A. H. ROSENFELD: Strongly Interacting Particles,
Scientific American, February, 1964
GAJZÁGÓ Éva: Kvantum teleportálás, Élet és Tudomány, 1998/6. szám
JUC & PETEY: Kvantum teleportálás és kvantumszámítógépek,
http://nyuz.elte.hu/archiv16/szam5/nabla.htm
BŐDY Zoltán: Túl a valón, Természet Világa, 1998. december

A dokumentum eredetileg a következő címen érhető el:

http://www.lelekbenotthon.hu/modules.php?file=article&name=News&sid=81