A földművelés jövője Európában

2006. 04.

A földművelés története napjainkig

A földművelés eredeti értelme ma homályba vész, mint ahogy lassacskán az emberi
munka értelme és célja is. Az életre vonatkozó alapkérdések feltétele nélkül azonban a
földhöz való viszony és az emberi lét mélyülő válságából nem remélhetünk kiutat.
A „mezőgazdaság” kifejezés ma kiszorította a földművelés – agrikultúra – szót, annak
eredeti értelmével együtt. A föld művelése az ember és a föld szakrális kapcsolatára utal,
erről tudósítanak a földműveskultúrák mítoszai. A Teremtő a földet teremtményeivel
együtt az ember, mint gazda gondjaira bízza, s fokozatosan kivonul a Teremtés művéből,
lépésről-lépésre a felnőtté, társteremtővé váló ember kezébe adva a világot fenntartó és
működtető erőket. A mítikus történelem korszakában kezdődött és ma is tartó folyamat
mozzanata a földművelés első gesztusa, amikor az ember a számára megnyilatkozó
szellemiséget beleviszi a földbe. Az ősperzsa mítoszok szólnak a fény uráról, Ahura
Mazdaóról, más néven Ormuzdról, és a sötétség fejedelméről, Ahrimánról. Ormuzd
ajándékozza az arany kardot, az ötezer éves ős-ekét az embernek, mellyel az a földet
felhasítja. A kész és magára hagyott teremtés folytatását, az entrópiába hulló természet
továbbnemesítését, felemelését végezték az ősperzsák, akiktől az első kultúrnövények
származnak. A perzsa misztériumkultúra beavatottai ismerték az ásványvilágot, a
növényeket és az állatokat formáló és fenntartó erők működését. A halott ásványvilág
művészi formálásából született az arany eke, az élő növényvilág formálásából a
kultúrnövények. A vad ősbe magasabb tulajdonságokat emeltek, e bölcsességből született
a búza, a rózsa és az őszibarack. A lelkes anyag formálásából erednek a háziállatok. A
vadállat ősökbe a hierarchia fölöttük álló rendje, az ember tulajdonságait ültették,
emberszerűvé tették őket. A vad, a gyilkolást önmagáért szerető farkasból így lett a hűség
mintaképe, a kutya. A vaddisznóból a házisertés, s hasonlóképpen formálódott a
háziállatok hosszú sora.
Az egyiptomi mítoszok a piramisban a földi hierarchiát ábrázolták, csúcsán az arany
gúlával, a fáraóval, az egyetlen individualitással, aki az istenek és az emberek között a
közvetítő volt. A piramis csúcsa azonban felfelé folytatódott a hegyére állított láthatatlan
piramissal, a szellemvilággal. A láthatatlan világ szimbóluma a piramis csúcsára
illeszkedő, saját csúcsával lefelé mutató arany háromszög. Ez a földet felhasító első eke,
vagy a háromszög alakú kapa ősképe. A kapával dolgozó ember saját munkáját még
művészi, szakrális tevékenységként élte meg; a szerszámot keze meghosszabbításának,
mozdulatát a misztériumpapok által közvetített szellemiség földbe áradásának érezte.
A lefelé fordított háromszög, mint a földbe áramló szellemiség képe a szabadkőművesek
és alkimisták jelképei közt is megtalálható. Az alkímia az anyag átváltoztatásának
művészete. Az átváltozás szakrális mozzanata az erjedés, amikor a növényi nedű borrá
változik, a pusztuló anyagban megjelenik az örök élő, a szellem, a spiritusz. Az arany
háromszöget ezért találjuk ott a sörgyárak emblémájában, így a Dreherében is.
A földművelés szakrális mivoltát az európai keresztény kultúra középkori virágzásának
kései nyomaként, létének utolsó pillanataiban még ma is megfigyelhetjük Erdélyben.
Mikor az öreg parasztember reggel kiér a mezőre, munka előtt letérdel, s egy imát mond
el. A kenyér megszegése előtt késével keresztet karcol rá. Ugyanez a bensőséges viszony
olvasható ki a parasztember és háziállatai közti kapcsolat jellegéből is. Az állatok szinte
családtagok, gondviselő szeretettel bánik velük, s e viszony része az is, ahogyan az állat
leölését végzi. Az emberi közösség egészét átfogó szakralitás képét ábrázolja Bereményi
Géza Hídember c. filmjének részlete, mikor a gyermek Széchenyit apja a nagycenki
kastély fényes ebédlőtermének aranyozott bútorai közt a főnemesi család asztalához
ültetett parasztemberhez vezeti, és megcsókoltatja a kisfiúval az öregember törődött
kezét, mondván: csókold meg, fiam, ezt a kezet, mert ebből kapod ételed. Talán ez volt az
utolsó pillanat, mikor a társadalmi rendben tükröződött a szellemi hierarchia, s ez a
megszentelt viszony az arisztokratáktól a földművesek kezéig, s onnan tovább, a földbe
hatott. A középkori magaskultúra terméke, az európai kultúrtáj békésen formálódott így
egészen a XVIII-XIX. század fordulójáig, míg a természettudományos szemlélet és a
technika meg nem jelent a földművelésben is, gyökeresen megváltoztatva annak
gyakorlatát.
Először a gépek jöttek, éket verve az ember és a föld közé. A parasztok a veszélyt
megérezvén ösztönösen géprombolókká váltak. Lassan a szakrális folyamat lényegi
mozzanatait, az emberi munkát hatékony és személytelen gépek váltották ki: a szent ekét,
melynek végét az ember fogta, a traktorvontatás váltotta föl, ma egyszerre tucatnyi eke-
kardot húzva maga után; kormányánál kezdetben a földműves ült, később bérmunkás, ma
távirányítású robot. Az aratás arany sarlóját, s az azzal arató embert az arató-cséplőgép
váltotta föl. Nincs olyan terület, ahol a gépek meg ne jelentek volna, kezdetben
kétségtelen előnyökkel, később az egyre nyilvánvalóbb eredménnyel: a szellemvilág és a
föld közti közvetítő kapocs, az ember kiiktatásával.
Az individuum megjelenése
Az ókori Egyiptomban a fáraó volt az egyetlen individualitás, ezért is áll közel
lelkünkhöz Ehnaton és híresen szép felesége, Nofertiti arcmása, őket mai, élő
személyiségeknek látjuk. Krisztus megjelenésével a szabad akarat lehetősége mindenki
számára megnyílt, s elindult a népiségtől az individualitásig vezető út. A középkori falu
egyetlen individualitás volt, egyetlen mezőgazdasági organizmus. Az egyes ember
szétszakíthatatlanul része volt a közösségnek, s annak természetes módon alárendelte
akaratát. A falu-lény tagjait kollektívan, a hagyomány által hordozta. Az individuum még
nem emancipálódott a közösségtől, ha megkísérelte, belepusztult- erre utal a mondás: ha
egy ember elvész a faluból, az egész falu elveszett.
Szociológiai alaptörvény: „A kultúrállapotok kezdetén az emberiség szociális kötelékek
létrejöttére törekszik. Eleinte ezen szövetségek érdekében az individuum a saját érdekeit
is feláldozza. A további fejlődés az individuumnak a közösség érdekeiből való
felszabaduláshoz, az egyes ember erőinek és szükségleteinek szabad kibontakozásához
vezet.”
Rudolf Steiner, Gesammelte Aufsätze zur Kultur- und Zeitgeschichte, GA 31
A faluorganizmus formáját a keresztény szerzetesrendek tanításai adták, Európát
behálózó kolostoraik révén, szellemi forrásként árasztva ki a gazdálkodás új módját, a
földművelés és állattartás egységét. A falu közepén állt a templom, mint a kultusz forrása,
ezt övezték a parasztudvarok, a szakrális rendben megépített házak, mögöttük a rend
folytatásaként a terménytárolók, a baromfiudvar, a veteményeskertek, gyümölcsösök,
majd a szántók, legelők, s az erdő. Európa hatalmas erdőségeiből kihasítva így lett a
faluorganizmusok összefüggő szövete az a kultúrtáj, melyet az emberi munka formált
évszázadokig, a vetésforgó, a háromnyomásos gazdálkodás ritmusában meg-megújítva,
élettel telítve a táj egészét.
A gépek után a természettudományos világszemlélet a szakralitást háttérbe szorítva a
halott természetre tekintett, s így a gazdaságosság, a termelékenység szempontjait tette
elsődlegessé. A XX. században megkezdődött a szakosodás, a tömegtermelés. A
gépesítés totálissá vált a szántóföldeken, a vetéstől a növényvédelmen át az aratásig, a
terményfeldolgozásig, de kiterjedt az állattartásra is. Létrejöttek a nagyüzemi állattartó-
telepek. A talajéletet ritmikusan megújító szervestrágyát és a többnyomásos gazdálkodást
kiszorította a műtrágya és a monokultúrák, a hagyományos növényvédelmet a kemizálás.
A hozamfokozás érdekében kezdetben a növénynemesítés eszközeihez nyúltak, később
szintetikus vegyszerekhez, hormonokhoz. A növények esetében ez a gyorsan és
hatalmasra növő, beltartalmi értékben egyre alacsonyabb, szermaradványokkal terhelt
termést jelentett, állatok esetében csirke- és sertésgyárakat, állati fehérjével etetett
szarvasmarhákat, s ennek következményeként a kergemarhakórt.
A természetet kizsigerelő módszerekért súlyos árat kell fizetnünk: szenved a természet és
egészségtelen táplálékot ad, szenvednek az emberek, és gyilkolják a természetet, egyre
tovább.
A szakadékba vezető út mindezidáig utolsónak tűnő állomása a genetikailag módosított
organizmusok (GMO) megjelenése. A GMO legelterjedtebb alkalmazása a kártevőknek s
a totális gyomirtóknak ellenálló növényfajták kifejlesztése. A teljesen gépesített, kemizált
tömegtermelés céljaira kifejlesztett vetőmagok nem szaporíthatóak, ezért a gazdát a
kereskedőhöz láncolják. A környezetre gyakorolt hatások lényegi kérdéseit soha fel sem
vetették, a fizikailag tesztelhető hatásokat áltudományos hazugságokkal és manipulált
laboratóriumi vizsgálatokkal fedik el. Ha csak a halott természet szemléletét végző,
félvak természettudomány tisztességes módszereit követnénk, „tudományos
szempontból” megnyugtató eredményekhez csak több évtizednyi tesztelés által lehetne
jutni. A szellemi látás számára a kérdés feltevése is abszurd.
A föld műveléséből az ember lassan kiszorul. Nem távoli a lehetőség, hogy a Föld
életteréből is kiszoruljon.
Miért kell ezt az árat fizetnünk?
A technika révén létrejött a természettől teljesen emancipálódott individuum. Ez
eredmény. De vajon történhetett volna, lehetne-e másképp ugyanide jutni? S most hova
tovább?
A mezőgazdaság perspektívája az EU-ban
Az EU közös agrárpolitikája (KAP) és a hazai helyzet nincs közvetlen összefüggésben. A
KAP célja a vidéken élő lakosság megtartása, a területalapú támogatások és a
vidékfejlesztés támogatása révén. Az újonnan csatlakozó országok az unióba eleve
hátrányos helyzettel érkeztek. A szocialista rendszerek által leépített gazdaságoknak
kellett a tőkeerős és versenyképes Nyugattal szembenézni. Az adósság-elengedés és az új
Marshall-segély elmaradt. A közép-kelet-európai gazdákat az EU-ban hozzáférhető
támogatások mézesmadzagjával csábították a belépésre, biztatták a fejlesztésekre,
könnyen felvehető hitelekre. Az EU kínálta előnyökkel a csatlakozó új tagállamok közül
különösen Szlovákia és Lengyelország tudott élni. Az intézményrendszer kiépült, a
gazdák időben, sőt idő előtt hozzájutottak a támogatásokhoz, s a nemzeti kiegészítéshez
egyaránt. Ennek köszönhetően e két ország gazdái már második prosperáló évüket töltik
az EU-ban, s mezőgazdasági kivitelük – ha egy számjegyű százalékkal is, de nőtt. Nem
kis részben köszönhető ez a náluk sikeresebben lezajlott rendszerváltásnak .
Más történet játszódott le Magyarországon. A szocializmus összeomlása után a
mezőgazdaság egészséges átalakulása elmaradt. Torgyán szövetkezetellenes retorikája
eredményeképpen a kényszer szülte tsz-eknek az önkéntes termelő- és értékesítő
szövetkezetekké történő szükséges átalakítása elmaradt. A TSz-ek, állami gazdaságok
vagyonát kevés kivétellel széthordták vagy átmentették. A „sokkterápia” végrehajtásával,
a TSz-ek vagyonnevesítésével és a kárpótlási jegyek módszerével a tőkés gazdaság
működésében járatlan gazdákat és tulajdonosokat aprópénzzel kifizetve az önkéntes
átalakulás elősegítése helyett lezajlott a privatizáció és a földtulajdon spekulatív célú
megszerzése. A még működő szövetkezeteket szétverték, az újonnan létrejöttek száma
elenyésző.
Torgyán dicstelen működésének befejeztével az Orbán-kormánynak nem maradt ideje a
mezőgazdaság talpraállítására, a családi gazdaságok megerősítésére. A kormányváltás
után a folyamat megszakadt. Az elmúlt négy évben jól kiolvasható forgatókönyv szerint
alakult a hazai mezőgazdaság sorsa. A nagyüzemi lobbi és a spekulációs befektetői
csoportok elsődleges célja a földtulajdonszerzés lett. Hatalmas birtokkoncentráció zajlik
napjainkban is, politikai és médiatámogatással. A hivatalos álláspont - Magda Sándor,
MSZP-s politikus - szerint 500 ha alatt nincs életképes gazdaság; a mezőgazdaságban a
jelenleg működő munkaerő zömére - ez mintegy 500.000 vállalkozást jelent! - nincs
szükség, azt majd a szociálpolitika kezeli – jelentette ki a magyar parasztság ősellensége,
Szanyi Tibor volt államtitkár (MSZP). Kevéssé érdekli őket az a tény, hogy az EU
átlagos birtokmérete 20 ha alatt van. A 2004 telén lezajlott gazdatüntetések
eredménytelenek voltak, a gazdák helyzete azóta jelentősen romlott. Az uniós
támogatások akár egy évig is húzódó, késleltetett kifizetése, s a hazai önrész
elégtelensége a gazdák tömeges tönkremenetelét eredményezte. A jelzáloghitelre vett
traktorokért, s a jelzáloggal megterhelt lakóházakért jelentkeztek a bankok, ez 2005-ben
harminc gazda öngyilkosságához vezetett. A mezőgazdasági termelés 2005-ben
Magyarországon 40 %-kal csökkent!
Mi áll a háttérben és mi várható itthon és az unióban?
Kevesen tudnak a Világkereskedelmi Szervezet, a WTO létéről és működéséről. A
legtöbbet a Védegylet nevű civil szervezet tett a WTO tevékenységének
megismertetéséért. A WTO-t 1995-ben hozta létre a Világbank és a Nemzetközi
Valutaalap (IMF). Deklarált célja „a tőke, az emberek, az információ és az áruk szabad
áramlása”. A Védegylet derítette ki, hogy Magyarország aláírt egy szerződést a WTO-
val, melyben kötelezettséget vállalt a közszolgáltatások teljes körének privatizációjára.
Ezt az Orbán-kormány vonakodva és lassan, az ú.n. baloldali kormányok lelkesen és
gyorsan igyekeztek végrehajtani. A szerződés tényéről és részleteiről a közvéleményt
nem tájékoztatták, vagy ha igen, annak súlyáról és következményeiről aligha. A WTO
működését figyelve megállapítható, hogy – noha döntéseit konszenzussal hozza – célja az
USA gazdasági-politikai szándékainak véghezvitele.
Ékesen illusztrálja a fenti állítást a GMO-történet. Az EU lakosságának cca. 70%-a
elutasítja a genetikailag módosított élelmiszerek fogyasztását. Ennek megfelelően az EU
fenntartotta a behozatali korlátozást a GMO-tartalmú árukra. Az USA a WTO-nál
feljelentette az EU-t a szabad kereskedelem elvének korlátozásáért, mert utóbbi kizárta
piacáról a génmódosított amerikai árukat. Hosszas jogi vita után az EU rákényszerült az
ú.n. koegzisztencia-törvény meghozatalára, mely bizonyos feltételekkel megengedi a
GMO-k jelenlétét, szabályozva a hagyományos organizmusokkal való együttélés
szabályait. Ezzel a fő akadály elhárult a behozatal előtt, a továbbiakban a védekezés
lehetőségei a tagállamok kormányainak és helyi közösségeinek hatáskörébe csúsztak.
Még maradtak lehetőségek országok illetve meghatározott térségek GMO-mentes
övezetté nyilvánítására, de ennek hatékonyságát két példa kérdőjelezi meg, az egyik
Görögországé. Görögország 2006 elején GMO-mentes övezetként deklarálta magát, amit
a WTO azonnal megtámadott (a folyamat még nem zárult le). A másik példa hazai:
papírforma szerint ma Magyarország GMO-mentes terület. Egy kutatóintézet
vizsgálatából kiderült, hogy a forgalomban lévő élelmiszerek közt – a nyers
hústermékeket is beleértve – a GMO-t tartalmazó termékek aránya eléri az 50 %-ot (!!!).
Ez nagyrészt az USA-ból behozott takarmányszójának köszönhető, de egyébként is nehéz
nyomonkövetni az élelmiszerek összetevőinek eredetét. A kutatóintézet pedig – a
törvényi kötelezettség ellenére – csak egyetlen árun talált a GMO-tartalomra utaló jelzést,
egy amerikai gyártmányú chips-en. Az érvényben lévő tiltás hatékonysága ismeretében
sejthető, mi fog bekövetkezni, ha a parlament elfogadja a koegzisztencia-törvényt. Egy
biztos, a román határ túloldalán a moratórium feloldására várakozó, amerikai eredetű
kukorica-vetőmag-szállítmány - mely a magyar vetésterület negyedére elegendő – feladói
tudják. A koegzisztencia-törvény tervezete – a Parlament környezetvédelmi bizottsága
egyértelmű, a moratórium fenntartása mellett kiálló, kivételesen négypárti konszenzussal
hozott döntése ellenére – elkészült. A Brüsszelből érkezett kritika szerint túl szigorú a
magyar tervezet – a kritikát a magyar törvényhozásnak egyébiránt nem kötelessége
figyelembe venni.
Az Európai Uniót a WTO-ban az unió tárgyalási főbiztosa, Peter Mandelson képviseli.
Mandelson brüsszeli irodájának folyosóin végtelen búzamezők fotói láthatóak, rajtuk
gigászi aratógépek csatasora, amint a monokultúrás táblákról a legfejlettebb
technológiával takarítják be a termést.
Az unió agrárpolitikája változik, s ebben kulcsszerepet visz a WTO. A KAP követi a
WTO előírásait, a „megszokott” menetrend szerint, azaz először egy teljes médiacsend
által kísért szerződéskötéssel a WTO-n belül, majd ennek kötelező végrehajtásával, azt az
illúziót keltve, mintha a KAP alakítása kizárólag a tagállamok szuverén ügye volna. A
technika sokaknak ismerős lehet a felsőoktatásban zajló „bolognai folyamat” példájából.
Minden döntés egy korábbira hivatkozik, amelynek eredete, oka homályba vész,
módosítani pedig látszólag már nincs mód. 2005 év decemberében Hongkongban
tartották meg a legutóbbi WTO-csúcsértekezletet, óriási rendőri készenléttel, az európai
gazdaszervezetek tüntetése mellett, jogtalan erőszakkal és letartóztatásokkal, szűrt és torz
médiatudósítások mellett. A találkozó deklarált célja az áruk szabad áramlásának
elősegítése volt az USA, Európa és a harmadik világ között, ilyen értelmű
megállapodások születtek. Mit jelent ez konkrétan?
- az EU-nak 2013-ig meg kell szüntetnie az export-támogatásokat, legtöbbjüket az
elkövetkezendő négy évben,
- az agrártámogatásokat is csökkenteni kell,
- az uniós importvámokat 45%-kal csökkentik, ez megnyitja az EU piacait az olcsó
élelmiszer előtt.
Milyen következményekkel járnak a fenti döntések?
Az olcsó harmadik világbeli élelmiszerek beáramlása az európai parasztság százezreit
teszi munkanélkülivé. A menetrendre jó példa a brazil cukor esete. Tony Blair brit
miniszterelnök szerint kár Európában cukrot előállítani, ha Dél-Amerikából egyharmad
áron beszerezhető. Miért olcsó a brazil cukor? Az óriási ültetvényeket esőerdők helyén
létesítik, laza környezetvédelmi előírások mellett, intenzív kemizálással, éhbérért
dolgoztatott bérmunkásokkal. Ha valamennyi externális költséget (környezetterhelés,
szállítási költség, tisztességes bérezés, stb.) ráterhelnének a brazil cukorra, eladhatatlanná
válna. A brazil modell végigkövethető: az óriásültetvények makrogazdasági mutatói
kitűnőek, beáramlik a működőtőke, a GDP nő, azonban a helyieknek rég nincs
földtulajdona, a latifundiumok külföldi befektetők kezén vannak, az őslakosság zöme –
negyvenkétmillió ember – nyomorog, s éhezik. A WTO ezt a modellt igyekszik eladni
másutt is, többek közt hazánkban. Mi szükséges ehhez? Első feladat a földtulajdon
megszerzése. Ha nem adják önként, el kell szegényíteni a parasztságot, hogy kénytelen
legyen megválni földjétől. Ha eladta, nagybirtokokat kell létrehozni, és „hatékony,
versenyképes” termelést megvalósítani. A folyamat ma kulminál Magyarországon. Ma
egyre általánosabbá válik a kép: az egyszeri falusi, aki – tudatlanságból, vagy
kényszerből – eladta földjét, ma nyugdíjas, vagy munkanélküli, segélyből él. Ha kinéz az
ablakán, ősei földjén – melyhez már semmi köze, idegen traktoros dolgozik. A traktoros
bérmunkás, a közeli városban lakik. Reggel jön, este – a műszak végeztével – megy haza.
A föld nem az övé, nem is érdekli. Pénzért dolgozik. A parasztember pedig áll és néz.
Nézi a semmit, a másét. Ez a jövő van szánva a magyar parasztságnak, a WTO és helyi
végrahajtói szándéka szerint.
Az érvek szerint túltermelés van az EU-ban, s ezt meg kell szüntetni, a támogatások
leépítésével. Ismét féligazságról van szó. A 2005-ös európai gabona-túltermelés 50%-a
Magyarországról származik. A túltermelés oka valóban a támogatott termelés. Kiket
támogat az EU legjobban? Az összes támogatás 80%-a a gazdák 20%-ához jut, köztük az
angol királyi családhoz, a holland mezőgazdasági miniszterhez, stb., a magyar gazdák az
uniós átlag alatt kapnak – noha ezzel is elégedettek lennének, ha időben érkezne, nem
egyéves késedelemmel, faktorálási költséggel megterhelve. Milyen termelést támogat az
EU? A holland mezőgazdaság tipikus példa erre: túltrágyázással tönkretett talaj,
kemizálással kicsikart termésátlagok. Érdekes lenne megvizsgálni, milyen gazdasági
környezet teszi gazdaságossá azt, hogy a német sertésgyárakban (ill. Magyarországon)
legyártott húst fagyasztva Olaszországba (ill. Spanyolországba) fuvarozzák, ott sonkává
dolgozzák fel, majd ismét kamionba rakják és megjelenik a német (ill. magyar) áruházak
polcain, mint olasz prosciutto. Egy osztrák vizsgálat szerint a mai iparosított
mezőgazdaság egy biológiai alapú, egyensúlyra törekvő gazdálkodáshoz képest
nyolcszorosan túlhasználja a földet. A túltermelés zöme a talaj és a természet
kizsákmányolásán alapul, azaz nem fenntartható. Ezért a hangoztatott ú.n. komparatív
előnyök zöme hazugság.
A folyamatban további csúsztatás érhető tetten. A komparatív előnyök – ha korrekt
módon, az externáliákat is beleszámítjuk – az ipari termékekre érvényesek, a
mezőgazdasági termékekre csak korlátozottan. A növények-állatok helyhez kötöttek.
Táplálékként hasznosulva is erőket hordoznak, melyeket a helyből merítenek és a
helynek szánnak. A tájban élő embernek a táj adta erőkre van szüksége. A hely termékei
ezért nem csak személytelen, materiális gazdasági értékhordozók, a hely maga is értéket
képvisel. Az élelmiszer-önrendelkezés iránti törekvés motívuma mélyén ez a sejtés
működik.
A középkortól a XX. századig nem létezett állami támogatású mezőgazdaság. Ekkor
valóban szabad piac működött, a minőség követelményei szerint. Az áreltérítő hatások
nélküli piacon az áruk értékükön érvényesültek, így a magyar élelmiszerek is.
Tartósíthatóságuk, szállíthatóságuk függvényében volt piacuk, a szárított halnak, a
bornak, a lábon hajtott szarvasmarhának, a búzának egészen Franciaországig, Angliáig. A
mai viszonyok közt is világos: a magyar biotermékek szinte korlátlan felvevőpiaccal
rendelkeznek. Ha leépítik a támogatásokat, akkor ezt ott kellene kezdeni, ahol a
természeti környezetet és az emberi szervezetet terhelő, nem fenntartható gazdálkodás
zajlik. Az „áruk szabad áramlása” elvét pedig felül kell vizsgálni, mert a hangzatos
jelszavak mögött piszkos manipulációknak nyílik tér: ellenőrizetlen származású
termékeknek , a késedelmes fizetés módszerének , a beszállítók zsarolásának fő
eszközeként.
Egy óriási, globális zűrzavar részesei vagyunk, előnyök, ígéretek lila ködében, s ha
kinyitjuk szemünket, egy mélyülő ökológiai és szociális krízis közepén találjuk
magunkat.
Van-e még lejjebb?
Peter Mandelson kereskedelmi főbiztos 2005 októberében Brüsszelben a következő
kijelentést tette: Európának fel kell áldoznia mezőgazdaságát az ipar és a szolgáltatások
versenyképessége oltárán. A WTO arra törekszik, hogy a harmadik világ megnyissa
piacait az európai ipari termékek és szolgáltatások előtt, cserébe Európa beengedi az ő
olcsó élelmiszereiket. Mandelson kifejtette, milyen konzekvenciát kellene ebből
levonnunk: Európának ki kell helyeznie mezőgazdasági termelését is az EU-n kívülre.
Ennél megdöbbentőbb kijelentést nem sokat hallhattunk az utóbbi húsz évben. Ha ez
megvalósul, ördögi vízió ölt testet. Idézzük magunk elé ezt a víziót, mint egyet a
lehetséges jövők köréből.
Európában megszűnt az ipari és a mezőgazdasági termelés. Mivel a rabszolgáknak uraik
mindig adtak annyit enniük, hogy éhen ne haljanak, az európai népek az elkövetkezendő
időkben nem fognak éhenhalni. A rabszolgáknak csak egy része fog dolgozni - a
szolgáltatások területén - ott, ahol még nem sikerült gépesítéssel kiiktatni az élőmunkát.
A népesség fennmaradó része segélyből él, nem túl rosszul. A földeken már rég nem
dolgozik senki. Nem lesz többé szántóföld, legelő, gyümölcsös, csak nemzeti parkokban,
műparasztok rezervátumában. A rabszolgák pihenőkertjében nyírt pázsit simul, tujákkal
övezve.
Ez a vízió azonban nem oly távoli, mint amilyennek látszik. Megkezdődött a földbirtokok
vásárlása az EU-n kívüli területeken, Szibériában, s a Távol-Keleten.
A mezőgazdasági termelés – a Kínába, Tajvanra kihelyezett ipari termeléshez
hasonlatosan – eltűnik a kontinensről. Az embernek a földhöz való kapcsolata végleg
megszakad.
A vízió már nem vízió. 2005 decemberében Baráth Etele tárcanélküli miniszter a
Középpont Fórum c. tanácskozáson bemutatta a Nemzeti Fejlesztési Terv II. szakaszának
vízióját. A projektorral kísért előadás Magyarországot egy információs-technológiai
sztráda végpontjaként mutatja. Nyugatról jön a fejlett technológia, a „dinamikus
településekre” - értsd: Budapestre és néhány nagyvárosba - áramlik, melyek technológiai
centrumokká válnak, s mint ilyenek, húzóerőt képviselnek az ország többi, elmaradott
vidékéhez képest. A „nem dinamikus” településekre nincs szánva támogatás, azokat majd
a szociálpolitika kezeli – mint a miniszter informálisnak szánt megjegyzésével súgta a
mellette ülőnek: „a lényeg az, hogy a parasztok nem kapnak semmit”. Miskolc a Techno-
polisz, Szeged a Bio-polisz.
A poliszok haszonélvezői a magas technológia közvetítői, a többi a szociális resztli,
kezelendő hulladék. Ezt szánja nekünk néhány küldetéstudattól fűtött politikus, 2007-től.
Versenyképesség
Mit jelent az EU-bürokraták által mantraként ismételgetett „versenyképesség”?
Valahol itt van a kulcsa a világgazdaság ma legégetőbb, de még felszín alatt duzzadó
problémájának.
A versenyképesség – ha most eltekintünk a ma bejáratott piaci manipulációk technikáitól,
s feltételezünk egy „ideális”, csak közgazdasági tankönyvekben létező állapotot – csak az
árra figyel. A – szerinte objektív és mindenható – árra. Az ár határozza meg a
versenyképességet. S mi az, aminek ára van? Ára van a terméknek, szolgáltatásnak, de
ára van a földnek, a termelőeszköznek, az ingatlannak, és a munkaerőnek. S ebben a mai
logikában és a mai gazdaságban a munkaerő költség. A költség pedig az ár ellensége,
tehát a versenyképesség érdekében az árat, s vele együtt a költséget is le kell szorítani.
Hogyan lehet a munkaerő költségét leszorítani? Gépesítéssel, vagy a termelés
áthelyezésével oda, ahol olcsó a munkaerő – Afrikába, Kínába. Azonban már látható a
folyamat vége. Az eleje már közel száz éve látható volt, akkor Rudolf Steiner felhívta rá
a figyelmet, mégis – úgy tűnik – ki kellett várni a végét. Steiner figyelmeztetett: a gépek
feleslegessé teszik az embert, „kiracionalizálják a termelésből”. Ez akkor még az ipari
termelés területén jelentkezett, s hamarosan kiteljesedett. Olyan gyárak jöttek létre,
amelyekben gép gyártott gépet. Ma a kereskedelemben teljesedik ki a folyamat: az eladó
nélküli hipermarketek, az internet-áruházak virtuális polcai, az objektív, személytelen ár,
az alku lehetőségének kizárása. A mezőgazdaság maradt utoljára. A gépesítés még nem
totális, de hajszál választja el attól. A munkaerő azonban áru maradt. A termelést tehát
kihelyezték, egyre távolabb, először Kelet-Európába, majd tovább, Kínába, s a Föld
körbeért. Európában fogynak a munkahelyek, visszafordíthatatlanul.
2005 telén Párizsban és Franciaországszerte autókat gyújtottak föl a bevándorló szülőkkel
rendelkező, már francia állampolgárként élő, munkanélküli fiatalok.
A kiváltó ok egyszerű: munkát akarnak. Mivel azonban a munkahelyek száma egyre
kevesebb, s a tendencia nem látszik változni, az ő helyzetük fokozottan romlik. A nem
bevándorló szülőkkel rendelkező ős-franciák előnyt élveznek a munkahelyek
betöltésénél. Az oknak tehát eredendően semmi köze a származáshoz, a
következményekben jelenik csak meg a rassz kérdése. A fő ok pedig: a munkahelyeket
kihelyezik az országon kívülre, s erről a sajtóviták során szinte senki sem beszélt. Volt
csőcselék-emlegetés, rendcsinálás követelése, érzékenykedés, bizonyára lesznek
munkanélkülieknek szóló tanfolyamok, pszichológusok, szociológusok bevonásával, stb.
A lényegi kérdésre azonban nincs válasz. S ha nincs, akkor tüzek bizony lesznek még. S
minél később keresik a választ, annál nagyobb lesz a baj, s annál nagyobb a kísértés,
hogy az egyik fél a bevándorlókra kenje, a másik a rasszistákra, akár vérre menve.

A mulasztás démoni tükörképei: a GMO-ügy és az USA beavatkozása Irakban.

A versenyképesség hajszolása a végletekig kiéli magát. Egyik tünete a GMO-ügy, annak
is egy nemrég nyilvánosságra került mellékszála, a madárinfluenza. A madárinfluenzát
egy amerikai biotechnológiai cég fejlesztette ki, azzal a céllal, hogy a hagyományos
baromfifajtákat elpusztítsa, és aztán piacra dobhassanak egy olyan, speciálisan
kifejlesztett csirke-fajtát, amely amerikai csirkegyárakban már elterjedt, és a korábbi
eredményeket messze felülmúló hatékonysággal, 14 hetes vágásérettség helyett már 7 hét
alatt feldolgozásra alkalmas méretűre nő. Ez a recept a Monsanto-hoz hasonló, ezúttal
nem növényekre adaptálva.
De ilyen példa Irak Amerika általi leigázása, a tízezer éves földműveskultúra elpusztítása
és helyettesítése a Monsanto vetőmagvaival („Hintsük el a demokrácia magvait Irakban!”
G.W.Bush).
Említhetjük Argentína példáját, hogyan vált egy prosperáló ország monokultúrás
szójatermelővé, ahol földesurak maroknyi csoportjával áll szemben a tönkretett
természet, és a nyomorgó tömeg.
Okok és kiút
A kiút nem bonyolult, de nem is egyszerű. A helyzet vált kétségbeejtővé, mely a
mulasztásokból keletkezett.
A fenntartható jövőhöz a biogazdálkodáson át vezet az út. A parasztkultúra hanyatlása
elkerülhetetlen, de siettetni nem szabad. A közösség által hordozott egyén helyébe a
szabad individuum által hordozott közösség lép. A faluorganizmus helyére a gazda lép,
aki saját gazdaságát organikus egységbe fogja, s kezét a hagyomány helyett a jelenlét
veszi át, a természethez láncolt tradíciót a földművelés művészetévé alakítja.
A gazdaságban el kell választani a munkateljesítmény és a jövedelem közvetlen
összefüggését. Meg kell szüntetni a munkaerő, a tulajdon és a pénz árukarakterét.
Ha a munkaerő kikerül a költségtényezők köréből, lehetővé válik az európai ember
visszatalálása a munkához. Emberi méltóságát vesztett bérmunkásokból saját kreatív
képességeiket szabadon kifejtő individuumok lesznek ismét – „Minden ember
művész”(Beuys). Ez a feltétel teszi lehetővé az Európából kihelyezett termelés
visszahozatalát, a képességeknek a munkán keresztül a gazdaságba áramoltatását.
A magántulajdon használati tulajdonná alakítása, annak bizományosi igazgatása
megszünteti a munka nélküli jövedelemszerzés és a tulajdon monopolizálása révén
történő hatalomgyakorlás lehetőségét.
A pénz árukarakterének megszüntetése révén visszanyeri csereeszköz jellegét, s a
gazdaságot működtető hitelpénz jogi dokumentummá, kötelezvénnyé alakul, a
spekuláció, a tőzsdejátékok lehetősége egyszer s mindenkorra eltűnik.
Csak ezzel nyerheti vissza a munka eredeti értelmét, s az ember így kerülhet vissza
társteremtői pozíciójába egy olyan világból, ahol a gépeken keresztül Ahrimán uralkodik,
s az ember teremtő erejére nincs szükség.
Mi várható ma, itthon?
A közvélemény a pártok választási propagandájától hangos. A nyilvánvaló, ordító
hazugságok taglalásától – noha hihetetlenül hatékonyak - eltekinthetünk, az őszintének
tekinthető ígéretek és megoldási kísérletek mélyén azonban nyoma sincs az okok
megnevezésének. A gondolatrendőrség működése nem túl erőteljes, az öncenzúra
magától elvégzi a munkát.
Az emberekben nő az elégedetlenség, a szorongás. A felismerés, hogy a megoldást nem
várhatjuk másoktól, pártprogramoktól, miegymástól, kevesekben születik meg. E kevesek
közt vannak azok, akiket a körülmények egzisztenciájuk teljes összeomlásával
fenyegetnek, s inkább felveszik a kesztyűt. Másokat nem sorsuk, hanem a megismerés
vezet a helyzet tarthatatlanságának felismerésére és a felelősség átérzéséből születnek
szabad iniciatíváik.
Ők azt mondják: rossz útra tévedtünk, mindent újra kell gondolnunk, mindent alapjaitól
kell újraépítenünk. E szavak ma a Föld több pontján elhangoznak, itt is, az USA-ban is,
mindenütt. Halk, de mély meggyőződés vezette szó-csírák, a jövő előszelei.
Sötét idők jönnek.
Ertsey Attila