Andrew LUCAS Mcilroy

Az álmokon túl
andrew LUCAS McIlroy

AZ ÁLMOkon túl

LiLLi Kiadó
Budapest
2008
 Az álmokon túl

© Sipőcz András, 2008

Címlapgrafika: Lucas

ISBN: 978 963 9837 140

LiLLi kiadó
Budapest
www.LiLLi.hu
 Mindazoknak, akik valaha is úgy érezték,
hogy nem tartoznak ehhez a világhoz.
Valami másra vágytak, nem biztos, hogy
szebbre, jobbra, de másra.

5
6
 1.

Egy szürke város

Már hetek óta esett, egyfolytában, megállít-

hatatlanul. A helyiek gonosz varázslatot, avagy
az ősök haragját sejtették a különös jelenség
mögött, katasztrófák egész áradata sújtotta a vi-
déket. Megmozdultak a hegyek, sár és kőzuhatag
pusztította az erdőket, a falvak java része víz alá
került. A rengetegben tanyázó vadállatok éheztek,
akárcsak az emberek, így nem volt csoda a ször-
nyeteg felbukkanása. Vagy épp ez is a büntetés
részét képezte.
A szántóföld, a mező sem hasonlított régi ön-
magára, a növekvő búza, a zöldellő fű, a virágok
rég eltűntek, és dögletes mocsár maradt csupán a
helyükben. Nyomasztó, szürke, halott táj. A har-
cos, bár megtermett férfi volt, térdig gázolt a sáros
vízben, kardját kivonva, összehúzott szemekkel
fürkészte a körülötte lévő félhomályt. Olyan sűrű,
fekete felhők kavarogtak az égen, hogy nem is
tudta eldönteni, nappal van-e vagy éjszaka. Persze
ez már hetek óta így volt. A köd és az eső is ellene
játszottak, oly kövér cseppek peregtek le az arcán,
hogy szinte alig bírta nyitva tartani fáradt, szürke
szemeit. Mivel szinte semmit nem látott maga
körül, megpróbált a hallására hagyatkozni, meg-
torpant és figyelt. Kis ideig semmi nem történt,
csupán az esőcseppek kopogtak rendületlenül
páncélja viseltes, fénytelen felületén. Aztán hirte-
lenében meghallotta. Semmivel össze nem téveszt-
hető, mélyről jövő morajlás, rettenetes visszhang

7
a köd sűrűjéből. Elsőként óriási, szürke folt jelent
meg a félhomályban, a férfi nem mozdult, csupán
a fejét emelte meg kissé. Még akkor is várt, mikor
két kutakodó, borostyánszín szempár tűnt föl a
ködből, hozzá rút, pikkelyekkel borított, éjfekete
fej és hosszú nyak tartozott. A sárkány óriási volt,
és bár teste java része még mindig homályban
maradt, a férfi soha nem látott hozzá foghatót.
Kezdetben mindketten csupán bámultak egy-
másra, a szörnyeteg pislogott néhányat tányér
szemeivel, mintha őt magát is zavarná az eső,
pedig ha van olyan időjárás, ami e gonosz teremt-
mények kedvére való, hát az bizonyosan ez volt. A
harcos fejében ilyesfajta gondolatok kavarogtak,
nem csoda hát, hogy ő csapott le először. Bár
maga a sárkány láthatólag semmiféle hajlan-
dóságot sem mutatott a támadásra, a férfi nem
várt tovább, elsőként a szörnyeteg álla alá célzott.
Kardját szinte markolatig döfte a lágy részekbe, az
éles penge talán egészen a sárkány szájpadlásáig
jutott. A szörnyeteg felüvöltött, fájdalmas ordítása
valóságos orkánként söpört végig a vidéken. Fejét
fölrántotta, hozzásegítve támadóját ahhoz, hogy
kardját ismét visszaszerezhesse. A férfit rendkí-
vüli erővel áldották meg istenei, ám még neki is
problémát jelentett volna fegyverét visszarántania
a kemény hús és csont közül. A sárkány megrázta
magát, pillanatokkal később ő maga is támadás-
ba lendült, óriási, agyarszerű fogaival a férfi felé
kapott, majd jobb mellső mancsával arrébb taszí-
totta, bele a sártengerbe. Bár az éles karmok föl-
hasították páncélját, a harcos pillanatokon belül
talpon volt, még épp időben, hogy kardjával ismét
állhassa a sárkány agyarainak támadását…

8
 A harcos és a sárkány, két szörnyeteg, életha-
lálharc, így szerepeltek ők ketten a fényes borítón,
körülöttük díszes keret valami kelta motívum
alapján. Rendkívül hatásos festmény, bár a téma
elcsépelt, a művész mégis úgy oldotta meg a fel-
adatot, hogy tele volt izgalommal és varázslattal.
Komor színek, mindenhol csak szürke és barna,
csupán a borító legalján virított óriási, vörös be-
tűkkel a cím: Alizmar átka.
A különleges, varázslatos hangulathoz cseppet
sem illő, fülsértő csipogás töltötte be a szobát, az
ébresztőóra rendületlen, könyörületet nem isme-
rő hangja. A régmúltban talán színes, megkopott
takaró alól fáradtan tapogatózó kéz nyúlt elő, jó
időbe beletelt, míg rátalált az óra gombjára. Ez-
után csönd lett végre, már amennyiben az utcáról
beszűrődő zajokat valaki csöndnek hívja. Rohanó
emberek ezrei, autók, buszok, villamosok megszo-
kott zsibongása szűrődött be a koszos ablakokon
keresztül. Vagy tán a falakon át, hisz az emeleti,
apró lakás falai olyanok voltak, akár a papír. A
takaró újból megmozdult, ezúttal egy kócos fej
is megjelent vörös, csíkos arccal, összeszűkült,
fáradt szemekkel. A fiú pislogott néhányat, az ágy
fölött lévő órára pillantott, majd összeszedte min-
den erejét és kikászálódott a takaró alól. A könyv
tompa puffanással ért földet a padlón, a sárkány
és a harcos szemrehányóan néztek fölfelé az álmos
óriásra, aki még perceken keresztül ücsörgött az
ágya szélén. A fiú végül megdörzsölte a szemeit,
felvette a könyvet a földről és biztonságba helyezte
az éjjeliszekrényen, az óra mellett. Pár pillanatot

9
szentelt a festett borítónak is, majd elindult a
fürdőszoba felé.
Kis idő elteltével, miután fölöltözött és vala-
melyest rendbe tette magát, Oliver Ralson végre
visszanyerte emberi formáját, és már nem hason-
lított száz évvel későbbi, összeaszott önmagára.
Ami igen üdítő, pláne ha valaki csupán a tizenki-
lencedik évét tapossa. Ezt maga a fiú is örömmel
vette tudomásul, mihelyst megpillantotta magát
a kicsiny lakás egyik tükrében, ami ez előszoba
falán lógott. Arca kisimult, már csupán halvány
nyoma volt rajta a párnájának, szemei kinyíltak,
mogyoróbarna haját megfésülte, vagy legalábbis
próbálta. Egyetlen dolog volt, amit még a hideg
víz sem tudott elűzni megjelenéséből, az a furcsa
tompultság, fásultság, ami olyannyira tanyát vert
a tekintetében, hogy azt bárki észrevette. Városi
embereknél nem ritka az ilyesmi, ám ez a fiú mégis
más volt… Ha egy pszichológussal vagy épp pszi-
chiáterrel találkozott volna össze az utcán, az illető
minden bizonnyal azonnal beutalja egy klinikára
öngyilkos hajlama miatt. Valóban, a fiatalember
tekintetéből teljességgel hiányzott az élni akarás és
bármiféle érdeklődés a való világ dolgai iránt. Nem
volt ez másként a lakásával, a szobájával sem. Alig
néhány holmi itt-ott a sarokban, minden szürke
és egyhangú, plakátoknak, csábos hölgyek bája-
inak nyoma se, valahol, a szekrény aljában alig
használt számítógép porosodott. Egyedül talán a
könyvek segítettek valamicskét az olcsó, huzatos
lakás hangulatán, akadt belőlük néhány az ágy
alatt, az ablakpárkányon és a fürdőszobában.
Oliver maga is fanyalogva vette szemügyre
lakása berendezéseit, mintha zavarná szegényes

10
motyója, pedig egyáltalán nem érdekelte. Lehetett
volna jobb is, ha akarja. Hihetetlenül jó eszű
fiú volt, a legtöbb egyetem tárt karokkal fogadta
volna. Egy átlagos fiatal bármilyen álmát kön�-
nyűszerrel valóra válthatta volna, lehetett volna
ügyvéde belőle, vagy orvos, akár régész vagy más
egyéb, szert tehetett volna egy jó kis zsíros állásra,
hogy saját háza legyen, autója, heteken át tartó
álomnyaralás, vagy épp föld körüli túra saját lu-
xusjachtján. Bármit elérhetett volna, de egyszerű-
en nem akarta. Nem látta értelmét. Ahogy semmi
másnak sem. Annak sem, hogy nap mint nap
bejárjon dolgozni, de azért ennie kellett, lakbért
fizetni nemkülönben. És amúgy is, élete olyannyi-
ra hidegen hagyta, hogy a változtatás még csak föl
sem merült benne. Pedig munkáját hihetetlenül
gyűlölte. Persze bármit is csinált volna, ugyanúgy
utálta volna, így teljességgel mindegy volt.

A Mézes Puffancs átlagos gyorsétterem volt a

város központjában, barna tetős, földszintes épü-
lete két utca kereszteződésénél és egy benzinkút
mellett állt. Jellegtelen külsejével tökéletesen
illeszkedett Sharston toronymagas épületei közé,
szmogtól és a nagyvárosok bűzével terhelt atmosz-
férájába. A reggeli forgalom egész szépen alakult,
Oliver már a buszmegállóból látta a parkolóban
pihenő kocsikat és kerékpárokat. Két rendőrau-
tó is képviseltette magát a sorban, nemhiába, a
Mézes Puffancs messze híres volt finomabbnál
finomabb fánkjairól. Tulajdonképpen ez volt az
étterem fő profilja, a fánk, cukros, fahéjas, mo-
gyorós, csokoládés, lekváros, töltött, vagy épp
lyukacsos, minden, mi valaha előkerült a szorgos

11
fánkkészítők keze alól. Ám mivel Sharston óriási
város volt, és a gyorséttermek gomba módra sza-
porodtak, bizony a Mézesnek is haladnia kellett a
korral. Pár éve rátértek a különféle hamburgerek
és pizzák forgalmazására is, így az üzlet piacképes
maradt, és egész szép hasznot termelt. A környék-
beliek szerették az éttermet, reggelente főként a
fánk fogyott, délután pedig a hamburger és egyéb
hasonlók, a családok szívesen töltötték itt az ide-
jüket, volt, hogy születésnapot is ünnepeltek. A
gyerekek különösen imádták az étterem logóját, a
fánkot majszoló, sapkás medvebocsot.
Bertie-t, a Mézes mackóját mindenki szerette,
kivéve az alkalmazottakat. Ez leginkább a sapka
miatt volt, ugyanis az étterem dolgozóinak kivétel
nélkül egy rendkívül idétlen, medvefülekkel díszí-
tett baseballsapkát kellett hordaniuk. És persze
azt sem díjazták, ha magának Bertie-nek a bőrébe
kellett bújniuk egy-egy akció alkalmával. Mikor
Oliver a bejárathoz ért, ő is csupán egy rendkívül
megvető pillantással illette a fényes neonreklám-
ként vigyorgó Bertie-t, majd belépett az üzletbe.
Oliver nem jött előbb és nem is késett, pont
időben érkezett, ahogy általában. Szekrényéből
előhalászta az egyenruháját és átöltözött, a gyű-
lölt sapkát sem felejtette el. Hamarosan ott állt
teljes harci díszben, munkára készen, mégsem
mozdult. Rápillantott az órájára, várt kicsit, majd
a sajátja melletti szekrényt is kinyitotta. Kulcsa
volt hozzá, a polcokon lévő holmik közt is teljes
nyugalommal kutatott. Végül egy pár cipőt tett ki
a padlóra, közvetlenül a szekrény elé, egy pólót
pedig hanyagul a kitárt ajtóra hajított. Épp hogy

12
elkészült vele, alacsony, szemüveges úr robbant
be az öltöző bejáratán.
– Á, itt vagytok? – kérdezte Mr Ashley, a Mézes
Puffancs tulajdonosa. Hasonló egyenruhát viselt,
akárcsak beosztottjai, a sapkát sem felejtette el.
Oliver közömbös képpel nézett a férfira:
– Mikey épp a folyó ügyeit intézi… – füllentette a
fiú, hisz rögtön észrevette, hogy főnöke a mellette
lévő nyitott szekrényt fürkészi. Még ezt is hozzá-
tette a biztonság kedvéért: – Azt mondta, hogy
inkább most megy, mint munkaidő alatt. – Mr
Ashley elismerőleg bólogatott:
– Helyes, helyes… csak igyekezzetek. Ma a
kasszánál vagytok, mindketten.
– Igen, tudjuk a beosztást. Egy perc és ott
vagyunk. Legalábbis remélem. – Ez utóbbit már
csak magának motyogta, főnöke időközben kisza-
ladt az öltözőből, legalább olyan hirtelen, ahogy
érkezett. Oliver hol az óráját nézte, hol a szekrény
elé kipakolt holmikat. Ő megtette, amit kellett, en-
nél többet ne várjon tőle senki emberfia. Már épp
indulni akart, mikor ismét nyílt az öltöző ajtaja és
egy fiatal fiú szánkázott be a fényesre koptatott,
régi kőpadlón.
Mikey Freemen képtelen volt időben megérkezni
a munkahelyére, pedig csupán egy sarokra lakott
a Mézes Puffancs épületétől. Oliver mindig pontos
volt, pedig az ő lakása a város másik végében állt,
buszra, majd metróra kellett szállnia, hogy idő-
ben megérkezzen. Mióta együtt dolgoztak, lassan
egy éve, azóta élt köztük a megállapodás, hogy
Oliver kipakolja barátja szekrényét is, mintha
már megérkezett volna. Az öreg Ashley még so-
sem jött rá a trükkre, persze Mikey nem is késett

13
olyan sokat, hogy feltűnő legyen. Mindig csak pár
percet, persze ez is épp elég lett volna ahhoz, hogy
röpüljön munkahelyéről. A kipakolósdi már olyan
rutinosan folyt, hogy Mikeynak eszébe sem jutott
megköszönnie barátja segítségét, egyszerűen
csak a szekrényhez futott és villámgyorsan öltözni
kezdett.
– Na? Mi újság? – kérdezte, miközben egyen-
ruhája utolsó tartozékát, a sapkát is a helyére
igazította.
– Semmi – válaszolta Oliver közömbös képpel.
– Na, látom, már megint jókedved van. – ­Mi­­­­­­­­­­key
fölröhögött, az együtt töltött hónapok ellenére sem
tudta megszokni barátja fancsali ábrázatát. A
két fiú tökéletes ellentéte volt egymásnak, Oliver
sohasem mosolygott, minden egyes mozdulata
kimértnek tűnt, Mikey viszont folyton nevetett
és pattogott, akár egy gumilabda. A pszichológi-
ával foglalatoskodók bizonyára két szóval illették
volna őket, depressziós és hiperaktív. Munkájuk
megtartása érdekében természetesen mind-
kettőjüknek változtatniuk kellett természetes
viselkedésükön. Oliver megpróbált jókedvűnek
látszani, inkább kevesebb, mint több sikerrel,
és a vásárlókhoz is kedves volt. Mikeynak pedig
folytonos mozgáskényszerét kellett legyűrnie és
némi nyugalmat erőltetnie magára. Mindenesetre
a pénztárgépeknél való szolgálatot mindketten
utálták, a konyhában sokkal jobban érezték ma-
gukat. Ott Olivernek nem kellett kommunikálnia
mindenféle városi bunkóval, Mikey pedig kedvére
zsonglőrködhetett a fánkokkal és sült krumplis
zacskókkal.

14
 A reggeli roham után végre egy kis nyugalom
következett, csupán néhány ember lézengett a
Mézes ebédlőjében. Egy fiatal anyuka a kislányá-
val, két járőr, akik szokásos fánkadagjukat tömték
magukba, és néhány srác, ők minden bizonnyal
lógtak az iskolából. Oliver és Mikey saját pénztár-
gépüknél ácsorogtak, a két fiú rendkívül furcsán
festett mackófüles sapkájában, hisz inkább
illettek volna egy vagány robogóra vagy valami
hasonlóra. A medvefülek még Mikey jókedvét is
elvették, az ebédlő bal oldalán hatalmas tükörfal
állt, így a fiú állandóan szemügyre vehette, milyen
nevetségesen néz ki.
– Mit csinálsz ma? – kérdezte váratlanul, és mi-
vel semmi dolga nem volt, átsétált Oliver térfelére.
A pultnak támaszkodott, és így figyelte a Mézes
elégedett vendégeit, különös tekintettel a fiatal
anyukára.
– Hogyan?
– Van valami terved ma estére? – Mikey tisztá-
ban volt vele, hogy barátjának soha semmi terve
nincs, már ami a szórakozást illeti, ő maga min-
dig próbálta elcsalni valahová, moziba, házi vagy
épp különféle egyetemi bulikba, sztriptízbárba,
vagy csak egyszerűen inni egy jót, vagy kettőt…
Soha nem járt sikerrel, ám ő mégsem adta fel.
– A haverokkal csocsóbajnokságot rendezünk
Larsonéknál. Hiányzik egy ember, jöhetnél.
– Nem hinném, hogy menne – mondta Oliver
közömbös képpel.
– Hogy ne menne? Csocsózni mindenki tud!
– Hát én nem. Illetve… még sosem próbáltam.
– Még sosem?! Az hogy a jó büdös életbe le-
het?! – Mikey akkorára tátotta a száját, hogy akár

15
két hamburger is belefért volna rajta egyszerre,
ráadásként meglepetésében kis híján átesett
a pulton. Mivel ordított is, minden szempár rá
szegeződött, még a konyhai munkára beosztott
dolgozók is kikukucskáltak a folyosóra, hogy
megnézzék, mi történt. Mikey kicsit szégyenkezve
vette tudomásul, hogy már megint megfeledkezett
magáról, és visszasomfordált a helyére. Oliver
felsóhajtott, kedvelte barátját, azt viszont utálta,
ha megpróbálta rátukmálni a saját elképzeléseit
arra nézvést, hogy neki mi a jó és mit kéne csi-
nálnia. Mikey képtelen volt fölfogni, hogy utálja
a zenét, amit hallgat, utálja azokat a srácokat,
akikkel lógni szokott, utálja a helyeket, ahová
szórakozni jár… Pontosabban… Az utálat nem is
a legjobb szó arra, amit Oliver érzett. A fiú kicsit
elgondolkodott. Idegen… talán ez volt a legmegfe-
lelőbb kifejezés mindarra, amit Mikey és a hozzá
hasonló srácok kedveltek. Idegen… és furcsa…
és taszító. Fölösleges dolgok, minden fölösleges…
Mielőtt még Oliver mélyebbre süllyedt volna a
búbánat mocsarában, egy apró cetlit vett észre a
pénztárgép oldalának döntve. Felvette, kihajtotta
és olvasni kezdte:

Kedves Oliver!

Köszönöm szépen a könyvet, amit kölcsön­

adtál, nagyon tetszett, pár óra alatt
kiolvastam. Holnap nappalis leszek, akkor
visszaadom.

16
A szép gyöngybetűk itt egy kicsit bizonyta-
lanná váltak, megremegtek, mintha a levél
írója habozott volna, hogy le merje-e írni a
következőket:

Itt a számom, ha van kedved, fölhívhatsz:

12345-578

Miranda

Oliver összehúzott szemöldökkel méregette a

cetlit, ám nem volt elég éber, és a rövidke üzenet
pár pillanaton belül egy szemfüles ragadozó pré-
dájává vált. Mikey úgy csapott le a cetlire, akár
egy keselyű, és fennhangon olvasni kezdte:
– Kedves Oliver! Köszönöm a könyvet, itt a szá-
mom, ha akarod, megdughatsz!
– Hogy te mekkora bunkó vagy! – Oliver a cetli
után nyúlt, ám barátja gyorsabb volt. Mikey arcán
kaján vigyor táncolt, egészen addig, míg az ebéd-
lőben ücsörgő anyuka felháborodottan fölpattant
az asztaltól. Vörös fejjel összepakolta a kislánya
holmiját, majd mindketten kitrappoltak az üz-
letből. Nem volt kétséges, miért. A többi vendég,
hímneműek lévén, csak jót röhögtek magukban.
Mikey kissé elbizonytalanodva bámult az as�-
szony után, rájött, hogy már megint ostobaságot
művelt.
– Szerinted bepanaszol? – kérdezte megillető-
dötten. Oliver, aki még mindig dühös volt barátjá-
ra, könyörtelenül kijelentette:
– Igen, biztosan. – Azzal a fiú kábultságát
kihasználva visszaszerezte a cetlit, és az inge
zsebébe süllyesztette. Mikey hanyagul vállat vont,

17
majd ismét visszasurrant a saját térfelére. Azért
azt nem bírta ki, hogy kommentár nélkül hagyja a
történteket. Bár ezután nem szólt semmit, szépen
elmutogatta, mit tanácsol barátjának. Bal kezéből
láthatatlan telefonkagylót formált és a füléhez
emelte, szájával pedig, túlságosan is jól artiku-
lálva, ezt súgta: „Hívd föl, jó csaj!” Oliver semmit
nem reagált barátja tanácsára, a cetlivel sem igen
tudta, mit kezdjen. Biztosra vette, hogy Mirandát
nem fogja fölhívni, viszont ahhoz sem volt szíve,
hogy a kukába dobja, így hagyta a helyén, vagyis
a zsebében. Azt mindenesetre bánta, amiért nem
volt óvatosabb, hisz tudta, Mikey egész héten
ezzel fogja piszkálni. Még szerencse, hogy barát-
ságuk kizárólag erre a nyolc órára, a munkaidőre
korlátozódott. Mindenesetre az aznapi megpró-
báltatásoknak még korántsem volt vége.
Olivernek fogalma sem volt róla, mi történik vele
olyankor. Önmagát éppúgy megrémisztette, mint
a körülötte lévőket. Azt sem értette, miért pont
akkor, azon a helyen tör rá az a furcsa érzés…
és a látomások. Vagy inkább álmok… nem tudta.
Mindenesetre semmi köze nem volt fáradtságához
vagy kialvatlansághoz, aznap délelőtt is egész kel-
lemesen érezte magát, vagy legalábbis tűrhetően.
Egykedvűen ácsorgott a pult mögött, ahogy álta-
lában, épp nyílt a bejárati ajtó, a szemébe tóduló
éles fényt pár pillanatig ennek tudta be… aztán…
hirtelenjében minden összemosódott a szeme
előtt. Kisebb korában előfordult, hogy elájult né-
hányszor, ám ez teljesen más volt.
Mintha ezernyiféle szín csapott volna össze
körülötte, akár egy óriási, tajtékzó hullám. A
tarka kavalkád nyomán pedig egy teljesen más

18
világ bontakozott ki a szeme előtt. Akár egy ki-
festőkönyv vagy színes rajzfilm, minden ragyogott
körülötte, oly élesen, ahogy emberi szem sosem
láthat a valóságban. Hófödte hegycsúcsokat lá-
tott, erdőt és mezőt, csodás virágokat és állatokat.
De legfurcsább maga az ég volt, bíborszínű felhők
úsztak a rózsaszín horizonton…
– Héj! Oli! – Valóságos, fizikai fájdalommal járt,
mikor a kiáltás kitépte őt ebből az álomvilágból,
Oliver összerándult és barátja felé fordult. Mikey
egész elképedve nézett rá, az előtte ácsorgó, meg-
illetődött család nemkülönben.
– Mi van veled, haver? – súgta Mikey, majd
fejével jelentőségteljesen a vendégek felé bökött.
Oliver a családra nézett, az apa, magas, kigyúrt
férfi, cseppet sem tűnt megértőnek, az anyuka
két kisfiával döbbenten bámultak. Oliver zavar-
tan téblábolt, bár az elmúlt néhány perc teljesen
kiesett az emlékezetéből, jól tudta, mi történt, hisz
nem ez volt az első eset. Ezek az emberek minden
bizonnyal perceken át próbálták szóra bírni, ő
azonban csak bámult, kimeredt szemekkel. A fiú
még mindig képtelen volt rá, hogy megszólaljon,
ezt Mikey is hamar észrevette.
– Kérem, fáradjanak ehhez a pénztárhoz –
mondta a lehető legnyájasabban, szerencsére
sikerrel járt és a kis család átbandukolt a pult
másik felére. Miközben Mikey fölvette a rendelést
és beütötte az összeget a pénztárgépbe, tekintete
folyamatosan barátja felé kalandozott. Oliver még
mindig ugyanúgy ácsorgott, bamba tekintettel,
ahogy pár perccel korábban. Miután a vendégek
megkapták a rendelt Puffancs burgereket és
üdítőket, ráadásul helyet is találtak maguknak

19
az egyik asztalnál, Mikey végre elszabadulhatott.
Óvatosan barátja mellé somfordált, és tőle szokat-
lan együttérzéssel megkérdezte:
– Jól vagy?
– Hogy...? Igen, igen… – válaszolta Oliver,
tekintetébe visszaköltözött az élet, bár még min-
dig zavarban volt. Mikey összehúzott szemekkel
fürkészte barátját, mivel semmi rendelleneset
nem talált rajta, jóindulata is egy csapásra
szertefoszlott.
– Már megint beszívtál, mi? – Szerencsére
aránylag halkan mondta, ám Oliver így is kellő-
képp felháborodott az alaptalan vád hallatán:
– Mi?! Nem, dehogy! Úgy értem… mi az, hogy
már megint!?
– Már láttalak így bambulni, rózsaszínű felle-
gek úsztak körülötted, mi? Haver, nekem semmi
bajom nincs ezzel, csak ne munkaidőben. Vagy
azt akarod, hogy kirúgjanak?
– Nem szívtam!
– Ezt magyarázd nekik. – Mikey az asztal felé
bökött, ahol az imént látott család ebédelt. Bár
láthatólag már túltették magukat a történteken, a
két kisfiú még mindig megilletődött pillantásokat
küldött a pult mögött ácsorgó srácok felé. Érthe-
tő… – gondolta Oliver. Elvégre elég ijesztő lehet,
ha perceken keresztül szólongatnak valakit, ám
az még csak meg sem rezdül. Nyilván ők is most
járnak itt utoljára, elvégre ki szeretné olyan étte-
rembe vinni a gyerekeit, ahol drogos pénztárosok
szaladgálnak. Illetőleg bámulnak. Bár ilyesmiről
szó sem volt, hisz ahhoz túlságosan egyszerűen
élte az életét, hogy ilyesmihez hozzájusson, min-
denesetre elismerte, a felvetés jogos. Mi másra

20
gondolhatnának, elvégre még maga sem tudja,
mi a fene van vele… Talán beteg? Egész életét vé-
gigkísérték ezek a furcsa képek, a látomások, ám
kizárólag álmaiban. Igen, álmaiban egy teljesen
más világban járt, és bár ez is egész életvitelére
rányomta bélyegét, mégis aránylag normálisan
tudott létezni civilizált közegben. Minden rendben
volt, míg az álom álom maradt… Ám az utóbbi
időben valami megváltozott. Az utolsó csapás ak-
kor érte, mikor a család kifelé tartott az üzletből.
Az egyik kisfiú, lehetett úgy ötéves, odasúgta a
testvérének:
– Biztos zombi… – Azzal mielőtt még kiléptek
volna az ajtón, játék pisztolyát Oliverre emelte,
és képzeletben egy egész sorozatot küldött a pult
mögött ácsorgó fiú felé.

A visszaút sosem volt olyan gyötrelmes, mint a

reggeli. Bár kora este felé az embertömeg is meg-
szaporodott a buszokon és villamosokon, mégis,
az a tudat, hogy hazafelé tart, sokat segített. Kis
otthona, az olcsó, külvárosi lakás valóságos me-
nedékhellyé vált Oliver számára, nem is hagyta el
sosem, csak ha muszáj volt. Ez a bizonyos muszáj
pedig csak és kizárólag a munkahelyére korlátozó-
dott. Azért akadt néhány tényező, ami megzavarta
Oliver nyugalmát még saját kis birodalmában is.
Példának okáért ott voltak a zajos szomszédok,
mikor borzalmas zenéjüket teljes hangerőre
csavarták, sokszor elképzelte, hogy rájuk töri az
ajtót és magnójukat ripityára zúzza a fejükön. Na
és ott volt Mrs Lovgrove. A kedves, aranyos Mrs
Lovgrove. Az öregasszony foglalkozását tekintve
házmester, kukkoló és hivatásos bosszantó volt.

21
Más szórakozása nem lévén abban lelte örömét,
hogy folyvást a ház lakói után szimatolt.
Mikor Oliver holtfáradtan megérkezett a lépcső-
házba, semmi másra nem koncentrált, mint hogy
a lehető leghalkabban közelítse meg kis otthonát,
az ütött-kopott bérház legfölső emeletét. Használ-
hatta volna a liftet, ám a régi szerkezet talán még a
háború előtti időkből való volt és olyan hangosan
nyikorgott, hogy még a holtakat is felébresztette,
ha valaki igénybe vette a szolgáltatásait. Az öreg
Lovgrove pedig korántsem volt halott. A fiú kis
ideig tétovázott az ütött-kopott, cirádás liftajtó
előtt, végül egy nagyot sóhajtott:
– Nem hiszem el, hogy beijedek attól a satra-
fától… – dünnyögte magában, majd nekilátott
hosszú vándorútjának, fölfelé a lépcsőn. Ám
mindenféle óvintézkedés hiábavalónak bizonyult,
épp elhagyta a veszélyzónát, a harmadik emele-
tet, Mrs Lovgrove birodalmát, mikor egy ismerős
hang szólította meg a félhomályból:
– Héj! Juhúúú! Fiatalember! Mr Ralson! Kérem,
várjon! – Oliver megtorpant a lépcsőfordulónál, ki
tudja, miért, de az az érzése támadt, hogy a vén-
asszony már órák óta leste a folyosót, csakis őmi-
atta. Megtehette volna, hogy továbbmegy, mintha
nem hallaná… ám tapasztalata szerint akkor soha
az életben nem szabadul tőle. Ezért megfordult,
és nyugalmat erőltetve magára, megkérdezte:
– Mrs Lovgrove? Valami gond van? – Az as�-
szony hálóköntösben, hajcsavarókkal a hajában
ácsorgott a folyosó közepén, megjelenése annyira
klasszikus volt, hogy meg lehetett volna mintázni
róla a bosszantó házinéni szobrát.

22
 – Csak szeretném jelezni önnek, hogy ez így
nem lesz ám jó.
– Micsoda?
– Épp sepregettem a maguk folyosóján, mikor
megláttam.
– Micsodát?
– Égve hagyta a villanyt a lakásban.
– Nem hinném…
– De bizony! Láttam!
– A kulcslyukon keresztül, mi...? – dünnyög­te a
fiú maga elé, szerencsére Mrs Lovgrove már kel-
lőképpen süket is volt. Illetőleg csak azt hallotta
meg, amit meg akart hallani.
– És szólt a tévé is!
– De Mrs Lovgrove, nekem nincs is tévém.
– Az nem lehet, mindenkinek van!
– Hát nekem nincs. Most ha megbocsát, nagyon
fáradt vagyok. Jó éjszakát.
– Hát… menjen csak. Biztos sokat dolgozik.
Bár nem kéne olyan későn lefeküdnie, a múlt éj-
jel is. Hajnali egykor még mindig égett magánál a
lámpa. – Oliver ezt már a lépcsőn fölfelé trappolva
hallotta, Mrs Lovgrove éles hangja visszhangzott az
egész házban. Persze tökéletesen illett a penészes,
málladozó falakhoz és a pislákoló világításhoz.
Mikor Oliver benyitott az ajtón, lakásában teljes
sötétség fogadta, megcáfolván Mrs Lovgrove elmé-
letét az égve felejtett lámpáról. Talán az ablakon
beszűrődő éles napfényt látta az öreglány a kulcs-
lyukon keresztül, legalábbis a fiú így okoskodott.
Többet nem is törte rajta a fejét, túl fáradt volt hoz-
zá. Kabátját földobta a fogasok egyikére, ő maga
pedig az ablakhoz sétált és kitekintett az alant
elterülő városra. Gyakori szokása volt sötétben,

23
hosszan gyönyörködni a csodás kilátásban, ha
máskor nem is, sötétedés után lélegzetelállító
volt Sharston végtelennek tűnő, ragyogó látképe.
Toronymagas irodaházak ablakaiban fények ezrei
gyúltak, az utcákon járművek és lámpaoszlopok
fénye pislákolt. Gyönyörű… mégis idegen. Oliver
megborzongott, fogalma sem volt, miért, hisz nem
fázott. Végül megunta a sötétben kuporgást, és
lámpát gyújtott.
A hűtőből előkotort valami régi, szinte már kö-
vületnek számító felvágottat, és készített magának
egy szendvicset. Miközben megvacsorázott, az
aznap történteken gondolkodott, az inge zsebébe
rejtett üzenet is eszébe jutott. Elővette a cetlit és
újból elolvasta. Mira valóban csinos lány volt, és
kedves. Nem túl okos, de kedves… Olivernek volt
egy olyan érzése, hogy a könyvet is csupán azért
kérte kölcsön tőle, hogy legyen némi kontaktus
köztük, mert máskülönben nem olyan fajtának
nézett ki, mint aki túl gyakran olvasna. Mindegy,
legalább annyi haszna volt a dolognak, hogy egy
kiváló regény újabb közönségre talált.
Oliver ismét a cetlin lévő számra pillantott.
Nincs is telefonja, sem mobil, sem vezetékes. De
ha lenne, akkor sem hívná föl. Mit mondhatna
neki? És egyáltalán… semmi értelme az egésznek.
Általában nem nézte meg jól a körülötte lévő em-
bereket, Miranda szöszke, göndör fürtjeire, kék
szemeire mégis emlékezett. Valóban csinos, de
mégis… valahogy… annyira idegen, más… Persze,
minden bizonnyal én vagyok más. És furcsa... –
gondolta szomorúan a fiú, és többet nem is törte
a fejét ilyesféle dolgokon. Még a szendvicsét sem
ette meg, egyszerűen lefeküdt aludni, pedig alig

24
múlt nyolc óra. Végre megszabadulhatott minden
gondjától és a város szürkeségétől, hisz egyetlen
hely volt, ahol jól érezte magát, az álmaiban.

A másnap hasonlóan gyötrelmesen indult,

akárcsak az előző, Oliver olyan fáradt volt, hogy
alig bírt kikecmeregni az ágyból. Úgy érezte, mi-
nél többet alszik, annál álmosabb lesz reggelente.
Nem mintha ennyire lusta lett volna, egyszerűen
csak oly nagy gyötrelmet jelentett neki elszakad-
nia álmaitól, hogy legszívesebben az egész napot
átaludta volna. Szerencsére aznap műszakja a
Mézes konyhájába szólította, és bár valósággal
hányingere volt már a forró olaj átható szagától,
mégis jobban örült ennek a munkának. Nap-
hosszat sütötte a hamburgerpogácsákat, sült
krumplit, fánkot és egyebeket. Roppant unalmas
elfoglaltság, mégsem bánta, mert legalább békén
hagyták. Mikeyt kivéve persze, aki szokásához
híven fáradhatatlanul megpróbálta rátukmálni
saját ízlését, és persze folyvást bohóckodott.
– Már a fülemen jön ki a sült krumpli – mo-
rogta Mikey, miközben a rendeléseket igyekeztek
szorgalmasan teljesíteni. – Látod? – A fiú be is
mutatta ezt a bizonyos jelenetet, mikor Oliver felé
fordult, két vaskos krumplihasáb lógott ki a füle-
iből és egy-egy orrlyukából. Oliver elmosolyodott,
leginkább azért, hogy mutassa, értékeli barátja
erőfeszítését, már ami az ő jobb kedvre derítését
illeti. Másvalaki gurult volna a kacagástól, hisz
Mikey igencsak viccesen festett. A fiú végül meg-
unta a dolgot, a krumplikat kiszedte az orrából és
füléből, majd visszatette őket az egyik zacskóba,
a hamburger mellé. Oliver megrökönyödve nézte,

25
ahogy egy munkatársuk fölkapta a rendelt Puf-
fancs menüt, és a különös utat bejárt krumplik
máris útban voltak az étkezde felé, ahol minden
bizonnyal valaki elfogyasztja majd őket, jóízűen.
Édes tudatlanság. Persze Olivert nem izgatta
túlzottan a dolog, pár perc múlva már meg is
feledkezett róla. Nem úgy, mint Mikey a tegnapi
cetliről.
– Na, felhívtad? – kérdezte, miközben egy egész
vödör fagyasztott krumplit öntött a forró olaj közé.
A fülsértő sercegés, ropogás közepette Oliver nem
is értette, mit kérdezett. Vagy inkább nem akarta
érteni.
– Mi?
– Mira! Fölhívtad?
– Nem. Nincs telefonom.
– És apród sincs, amit bedobhatnál egy
fülkénél?
– Nincs. – Ezt Oliver már meglehetősen durván
tette hozzá, így Mikey is visszavonulót fújt és csak
legyintett egyet:
– Pffff… te tudod. Pedig mára még egy randit is
megbeszélhettetek volna. Szabad lesz mindkettő-
tök délutánja. – Oliver szemei szikrákat szórtak,
barátja megesküdött volna rá, hogy még soha éle-
tében nem látott ennyi elevenséget a tekintetében,
így valóban nem feszítette tovább azt a bizonyos
húrt.
Oliver pedig belátta, hogy társának sajnos egy-
valamiben igaza volt, a közös szabad délutánban.
Ő, Mikey és Mira kis csapata aznap egy időben
fejezik be a műszakot, vagyis elkerülhetetlen,
hogy találkozzanak.

26
 Oliver már az öltözőben is kínosan érezte ma-
gát, és nem csupán azért, mert Mr Ashley spórolt
a berendezésen, nem építtetett külön női és férfi
fülkét. Ez utóbbi amúgy senkit nem zavart, hisz
az egyenruhát egy pólóra is föl lehetett húzni, és
ha egy lány arra vetemedett, hogy melltartóra
vetkőzött, az sem érdekelt senkit.
– Kit érdekel egy lány melltartóban, mikor
kinyitod az újságot és ott anélkül láthatod őket
– hangoztatta bölcsességét Mikey, majd minden-
nap. Olivert sokkal inkább a kínos csönd zavarta,
és Mira kissé szemrehányó, csalódott tekintete.
Akkor sem látott mást, mikor mindannyian ki-
özönlöttek az étkezde hátsó bejáratán, és a közeli
buszmegálló felé vették az irányt.
– Na, én tépek – rikkantotta Mikey, és ereklye-
ként őrzött gördeszkáját a hóna alól az aszfaltra
csapta.
– Hová sietsz? – kérdezte Mira, és nagyra me-
resztette kissé butácska, ám gyönyörű szemeit.
– Várják a videojátékai – tette hozzá Jo, Mira
állandó munkatársa és legközelibb barátnője. A
csúnyácska lányon még látszottak az éjszakai
buli nyomai, feketére festett körmei, szemhéja és
szája széle.
– Játékok?! Csak viccelsz, ugye? – Mikey tett
néhány kört a kis csapat körül, vigyorogva barát-
ja felé kacsintott, majd mielőtt még elszelelt volna,
ezt rikkantotta: – Na csá, legyetek rosszak. Hol-
nap találkozunk. Sajnos. – Azzal már száguldott
is tova, árkon-bokron keresztül, kis híja volt, hogy
nem végezte egy autó alatt, miközben átsüvített
az úttesten. Oliver sokáig nézett utána, eztán még
kényelmetlenebbül érezte magát, hisz egyedül

27
maradt a két lánnyal. Mira kedvesen mosolygott,
ahogy általában, Jo fanyalogva fintorgott, szintén
általános viselkedésforma volt a részéről. A fiú is
csak ácsorgott, kukán és tehetetlenül. Végül Mira
törte meg a köztük lévő csendet.
– Mondd csak, van még könyved attól az írótól?
Tényleg nagyon tetszett.
– Hát… igen. Azt hiszem, van. Már elég rég
olvastam… Amúgy nem túl ismert, csak néhány
regénye van. Eddig. Majd elhozom neked, ha
akarod.
– Igen, köszönöm. Amúgy… tegnap hagytam
neked egy cetlit, megtaláltad?
– Igen… – Mira egyre jobban elbizonytalanodott,
fehér orcájába pír szökött, a fiúéba nemkülönben.
Így a lány jobbnak látta, ha nem firtatja tovább
a dolgot. Igazság szerint valójában nem szeretett
olvasni, egy kezén meg tudta volna számolni,
hány könyv fordult meg eddig a kezei közt. Mikor
a regényt kölcsönkérte Olivertől, csupán barátnő-
je, Jo tanácsát követte, aki szerint egy fiút úgy
lehet a legkönnyebben megfogni, ha rendkívüli
érdeklődést mutatnak a hobbija iránt. „Ha olyan
fiú kell, aki videojátékokért él-hal, dumálj előtte
naphosszat a hülye játékairól, ha az autókat
szereti, szereled föl magad autósmagazinokkal,
ha sznob idióta, akkor áradozz előtte hangverse-
nyekről és hasonlókról, ha a focit szereti… Fuss
minél messzebbre, mert azt nem lehet elviselni
ép ésszel.” Mivel Oliver olyan zárkózott volt, hogy
szinte semmit nem tudtak róla, csupán azt lát-
hatták, mikor könyveit hurcolta magával, innen
jött a nagy ötlet. Szegény Mira még a könyvet is
elolvasta, pedig szörnyen unta, hogy legyen majd

28
közös témájuk első találkájuk alkalmával. Vagy
bármikor. Úgy tűnt, a terv nemigen akart össze-
jönni. Azért a lány nem adta föl olyan könnyen,
bár érezte, hogy aligha megfelelő az alkalom, azért
rákérdezett:
– Holnap… moziba megyünk a haverokkal. Jö-
hetnél te is, ha van kedved. – A haverokkal, akik
időközben szépen lemorzsolódnak… Bár Mira
mindezt akkor nem gondolta végig, úgy is jó ötlet-
nek tűnt. Oliver ezt már cseppet sem így gondolta,
fejét lázasan törte valami frappáns válaszon, ami
nem sértő, mégis hihető. Persze semmi nem jutott
eszébe.
– Nem… nem hinném, hogy ez jó ötlet volna…
nem érek rá… – nyögte ki végül. Azzal, mielőtt
még tovább fajult volna a helyzet, sarkon fordult
és elrohant a buszmegálló irányába. Arra azért
még sikerült rávennie magát, hogy köszönésképp
odaintsen a lányoknak, majd a megállóba érve
elbújt az egyik oszlop mögött. Itt végre menedéket
talált, bár még mindig érezte magán Mira és barát-
nője furcsálló, kutakodó tekintetét. Hisz legalább
feleakkorának kellett volna lenni szélességben,
hogy az oszlop tökéletesen elrejtse. Tisztában volt
vele, hogy már megint hülyét csinált magából, de
egyszerűen nem tudta, mit kezdjen a helyzettel.
Ráadásként a java csak ezután jött. Az emberek
nagy része sokszor esik abba a hibába, hogy osto-
ba módon azt hiszi, kiszemelt célpontja már elég
messze van tőle, vagy éppenséggel süket, mint az
ágyú. Jo is így lehetett ezzel, bár ha tisztában lett
volna vele, hogy Oliver tökéletesen hallja beszélge-
tésüket, valószínűleg az sem érdekelte volna.

29
 – Biztos meleg – mondta a lány fennhangon, és
szemét le se vette az oszlop mellett bujkáló fiúról.
– Nem, nem hinném. – Maga Mira sem különbö-
zött az átlagtól, és még csak fel sem merült benne,
hogy Oliver hallhatja őket, mégis kedvesebb volt
barátnőjénél. – Szerintem csak… valami nagy
csalódás érhette.
– Ja, persze. Sanyarú gyermekkor, mi? Na,
húzzunk innen! – Azzal a két lány sarkon fordult,
menet közben Mira még hátra-hátrapillantott
a megállóban ácsorgó fiú felé. Oliver a szeme
sarkából figyelte őket, ki tudja, miért, de Mira és
Jo leginkább két madárra emlékeztette, kedves,
apró énekesmadárra és egy nagy ronda, fekete
varjúra.
Mikor az ütött-kopott, koszos busz bedöcögött
az állomásra, Oliver teljesen megsemmisülten
baktatott föl a lépcsőn. Szerencsére akadt ülő-
helye, máskülönben tán nem is bírta volna ki a
hazautat. Hirtelenjében olyan fáradtság és kétség-
beesés lett úrrá rajta, hogy valósággal beájult az
ülések közé. Ezután csak bámult, hol a mellette
elsuhanó utcákat, házakat, hol pedig saját kép-
mását a mocskos ablaküvegen. Miért ilyen szürke
minden? És idegen… Egész életében valami fur-
csa, piszkosszürke árnyalatban látta a körülötte
lévő világot, ám ezúttal még rosszabb volt… Más,
nem helyén való, mintha hamis volna… ahogy az
arc is, ami visszanézett rá az üvegről.

Rosszkedve a hosszú út alatt sem enyhült, még

annak sem tudott örülni, mikor átlépte a bérház
kapuját és fölfelé trappolt a lépcsőn. Az első
emeleten megtorpant, pár pillanatig szemezett a

30
liftajtóval, majd gyorsan döntött. Az ősrégi szer-
kezet csikorogva, üvöltve indult fölfelé a fiúval,
ahol csak elhaladt, iszonytató visszhangot keltett
a folyosókon. Természetesen Mrs Lovgrove már az
első pillanatban kifülelte, hogy valaki épp fölfelé
igyekszik, szokásos hajcsavaróival és köntösével
már ott toporzékolt a folyosón. A felvonót megállí-
totta, és maga is beszállt az apró fülkébe. Különö-
sen örült neki, hogy az emeleten lakó fiatalembert
találta ott, mert kukacoskodó megjegyzéseit nem
minden házbeli viselte el. Mr Ralsonnak soha
nem volt egy rossz szava sem hozzá, mások bez-
zeg gyakorta elküldték melegebb égtájakra, vagy
épp nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágtak a
fejéhez.
Mrs Lovgrove tehát nyugodtan hódolhatott
hobbijának, egész úton fecsegett megállás nélkül,
még akkor sem hagyta abba, mikor mindketten
kiszálltak a liftből. Oliver egyáltalán nem figyelt a
vénasszonyra, valamit a lakógyűlésről és a szám-
lák befizetéséről hablatyolt, bár ebben sem volt
biztos. Csak akkor szabadult meg tőle, mikor a
lakásába lépett és szó nélkül becsukta orra előtt
az ajtót. Nem volt valami udvarias dolog, de a fiút
ez sem érdekelte. Mrs Lovgrove felháborodottan
kopogott, dörömbölt még egy darabig, végül
feladta és visszatért őrhelyére, hogy másokat
zaklathasson.
Oliver fellélegzett, mihelyst végre egyedül lehe-
tett, bár az áhított nyugalomra így sem talált rá.
Nem értette, miért, de valami különös nyugta-
lanság lett úrrá rajta, le s föl járkált a szobában,
majd régi holmijai közt kezdett kutatni a szekrény
mélyén. Nem tudta, mit keres, sőt, egyáltalán az

31
sem jutott el a tudatáig, hogy valójában kutat
valami után. Csak akkor nyugodott meg, mikor
végre rátalált. Ott volt egy óriási mappában, a
szekrény oldalának döntve, több tucat rajz, fest-
mény között.
Oliver régebben szeretett rajzolni, és egész jól
csinálta, tehetsége azonban csak és kizárólag a
fantáziájában élő dolgokban mutatkozott meg. Ki
tudja, talán a világ túl szürke volt ahhoz, hogy
lefesse. A rajzok közt akadtak csendéletek, táj-
képek, mind tele furcsábbnál furcsább lényekkel
és növényekkel. Ám mégis a legszembetűnőbb az
a különös portrésorozat volt, amit Oliver a kezei
közt tartott. Mind egyetlen arcot ábrázolt, akadt
köztük, ami kicsit gyengébbre sikerült, ám volt
olyan is, ami szinte megszólalt.
Egy különös leány arca nézett vissza Oliver
komor tekintetére, bőre színe szürke volt, zöld
árnyalatokkal. Enyhén mandulavágású, hatal-
mas szemei koromfeketék, akárcsak gyönyörű,
selymes haja. Fürtjei közül, amiket különféle
korongokkal és tollakkal díszített, hosszú, kecses
fülek kandikáltak elő. A fiú sokáig nézte a képe-
ket, lassan megnyugodott, csupán keze remegett.
Fejében ismerős, kedves hang szólt a régmúltból:

„Már megint manókat rajzolsz, Oliver,

drágám?”

Manókat… A fiú elfintorodott, majd a képeket

visszatette a mappába. Ahogy újból végiggondolta
a nap eseményeit, egyre inkább biztos volt benne,
hogy a körülötte élőknek igazuk van. Vele vala-

32
mi nagyon nincs rendjén. Végül fogta magát és
lefeküdt aludni, még korábban, mint tegnap.

Nem tudta, hogy ébren van-e, vagy csak álmodik.

Az ágyában feküdt, sötétség vette körül, csupán
az ablakon szűrődött be némi fény, minden bi-
zonnyal a közeli üzlet neonreklámjai. Oliver felült,
majd maga sem tudta, miért, de kikászálódott a
takarója alól és botladozva a szoba közepére sé-
tált. Már ekkor érezte, hogy valami nem stimmel
vele.
Hirtelenében éles fény tódult az arcába, mire új-
ból képes volt látni, minden megváltozott körülöt-
te. Eltűnt a félhomály és a szoba szürkesége, he-
lyét észvesztő színkavalkád vette át. Hasonló volt
ahhoz, amit az étteremben látott, csak épp sokkal
hatalmasabb, intenzívebb. És… körbevette, hatá-
rozottan bekerítette, csapdába ejtette. A kavargó,
forgó, nyúló színkavalkád mindenre rátelepedett,
a bútorokra, a falakra, a csillárra, mintha egy lát-
hatatlan kéz dolgozott volna hatalmas ecsetvoná­
sokkal. Mindezek nyomán pedig gyönyörűséges
táj bontakozott ki, erdők, mezők, vízesések, Oliver
csak bámult, cseppet sem félt. Pedig a színes
kavalkád egyre inkább közelített felé, vészes gyor-
sasággal, majd mielőtt még feleszmélhetett volna,
a hullámok átcsaptak fölötte. Ő maga is részese
lett ennek a festett világnak, ezt azonnal érezte és
látta is. Lenézett a lábára és kezeire, pizsamájá-
nak már nyoma sem volt, furcsa, hosszú szárú
csizmát és nadrágot viselt. Ujjai megnyúltak, bőre
színe zöldesszürkés árnyalatokban pompázott.
Vajon az arca… milyen lehet? A falitükörnek már
hűlt helye volt, a szobája teljesen eltűnt körülötte,

33
helyét egy varázslatos, virágokkal teli domboldal
vette át. Arcát tehát nem tudta megnézni, csupán
vállaira omló, fekete fürtjeit látta. Ám nem is fog-
lalkozott sokáig külsejével, a körülötte lévő világ
teljesen lenyűgözte.
Még soha nem látott ehhez fogható színeket,
különös madarak röppentek tova az égen, énekük
andalító volt… és ismerős. A távolból, a rózsaszín
horizonton egy kastély és város képe bontakozott
ki, az égbolton furcsa szerkezetek szálltak… Min-
den lenyűgöző és csodálatos… mégis… hirtelené-
ben különös érzés hasított belé. Egy érzés, ami
mindent kitörölt a fejéből. Tudta már… ott van ő
is… érezte, és hamarosan láthatta is.
Kecses alak tűnt fel a domboldalon, feléje köze-
lített, mintha a szél sodorta volna magával. Oliver
figyelt, szíve a torkában dobogott. A lány hófehér
ruhát viselt, olyan volt, akár egy angyal, hollófe-
kete hajzuhataga valóságos fátyolként lobogott
körülötte az édes szélben. Arca, mint egy formás
vízcsepp, gyönyörű és tündöklő, szemei fekete,
ragyogó gyémántok. A fiú úgy érezte, még soha
nem látott nála szebb teremtést, hihetetlenül bol-
dog volt, mégis, torkát sírás fojtogatta. A lány rez-
zenéstelenül nézett, tekintetében különös bánat
ült. Végül elmosolyodott, szemeibe a vidámság
csillogása költözött, majd az égre tekintett. Mint-
ha csak ezt mondta volna, Oliver szinte a fejében
hallotta:
„Lásd, nézz föl!”

Bár nehezére esett elszakadnia az angyal látvá-

nyától, a fiú is az égre emelte a tekintetét. Megérte,
olyasmit látott, ami lenyűgözte, szíve ismét majd

34
kiugrott helyéből. Az ismerős világ újabb szeletét
tárta föl előttük, a magasban, bíborszín fellegek
közt lángoló főnixek szálltak tova, szinte egybeol-
vadtak a nap sugarával. Kecses pegazusok a szél
szárnyán szálltak, nem messze tőlük, a vízesés
felett pedig óriási szörnyeteg, egy sárkány röppent
tova a horizonton. Kis idővel később Oliver ismét
a lány felé pillantott, de már késő volt. A színes
világ szertefoszlott előtte, minden lakójával és
csodájával.
A színek visszahúzódtak oda, ahonnan jöttek,
semmi más nem maradt utánuk, csupán a szürke
falak és a szoba berendezései. Mikor a fiú magá-
hoz tért, a szoba közepén ácsorgott, úgy pislogott
körbe, mintha álomból ébredt volna. Talán úgy is
történt… Mindenesetre csalódottsága leírhatatlan
volt, oly hatalmas ürességet érzett a szívében,
hogy ezúttal valóban elsírta magát.

35
 2.

A ködön túlról

A parti sziklák vastag ködfelhőbe burkolóztak,

az eső is szemerkélt. A nyáron tündöklő, turisták
ezrei által látogatott tengerpart most kihalt, elha-
gyatott táj volt csupán. A hajnal már rég elmúlt,
mégsem járt senki a homokbuckák közt, a partra
vontatott, ütött-kopott csónakok magányosan
ásítottak az őrbódé oszlopai mellett. Csupán
egyvalaki állt a tengerparton, ő is leginkább azért,
mert nem volt hová mennie. Az éjszakát is a kis
épületben töltötte, egész szépen berendezkedett,
szegényes motyójából ágyat készített magának,
még főzni is tudott. Vagy legalábbis megmelegít-
hette a beszerzett babkonzerv tartalmát, ami így
különlegesen finom lett. Az őrbódéban jól érezte
magát, nem zavarta senki és semmi, kora dél-
előtt azonban mégis kimerészkedett a szabadba.
Egyrészről azért, mert nem bírta a bezártságot,
másfelől meg kis társának is voltak bizonyos
szükségletei.
Az öregasszony közvetlenül a parton állt, a
hullámok rendszeres időközönként ellepték ütött-
kopott, viseltes cipőjét. Ráncos arca, hosszú,
kócos haja és fekete öltözéke miatt leginkább egy
mesebeli, gonosz boszorkánynak tetszett, félel-
metes külsejére azonban alaposan rácáfolt az a
különleges gyöngédség, amivel a kezei közt ficán-
koló kiskutyát simogatta. Furcsa páros voltak ők
ketten, az öregasszony saját külsejét láthatólag
teljesen elhanyagolta, ám kis barátját, a hófehér

36
ölebet oly tisztán tartotta, hogy egy filmsztár sem
bánhatott volna vele különbül. A kiskutya sárga
mellénykét viselt, nehogy megfázzék rövid szőre
miatt, nyakörve kék volt és csont alakú üveggyön-
gyök csillogtak rajta.
Az asszony mozdulatlanul ácsorgott, tekintetét
egyetlen pontra szegezte, valahová a tenger felé, a
sűrű ködbe. Hogy pontosan mit nézett, talán még
maga sem tudta, csupán bámult üveges tekintet-
tel. Nyugalmát azonban hamarosan megzavarta
valami, a kezei közt lévő kiskutya váratlanul han-
gos csaholásba kezdett. Az üres parton, a sziklák
közelében hosszan visszhangzott az apró jószág
haragos vakkantása, az öregasszony nem tudta,
mire vélje, kezdetben csitítani próbálta:
– Sssss… mi ütött beléd? Nincs ott semmi…
legfeljebb csak a sirályok. Túl kicsi vagy te ahhoz,
drágaságom, hogy sirályokat üldözz. Keresztbe
lenyelnek azok a szörnyetegek. – Ám hiába simo-
gatta, ölelgette, a kiskutya nem csendesedett, sőt,
haragos vakkantása hamarost sípoló morgásba
torkollott. Az öregasszony ekkor érezte meg. Kis
védence reszketett, nem csupán szeszélyből uga-
tott, valamitől rettenetesen félt. Tekintetét ismét
a tenger felé fordította, ám hiába meresztgette
a szemeit, a sűrű ködön kívül mást nem látott.
Aztán hirtelen ő is észrevette. Ölebe addigra már
a morgással is felhagyott, csupán nyüszített és
reszketett, akár a nyárfalevél. Az öregasszony
szájtátva bámult, fogalma sem volt, mit is lát
voltaképp.
A sűrű ködből, a sziklák mögött hirtelenében
sötét foltok bukkantak elő, sokáig tartott, mire
rájött, hogy egy furcsa hajó éjfekete vitorláit látja.

37
Miféle hajó az, amelyik ilyen ködben képes kifut-
ni… és miféle hajó az… amelyik fekete vitorlákkal
szeli a tengert… Már ez önmagában elég félelmetes
volt, ráadásként az elmúlt évtizedekben igencsak
erős veszélyérzet is kialakult benne, persze nem
véletlenül. Az asszony azonnal tudta, hogy nincs
jó helyen, nem szabadna látnia… Így fogta magát
és kis barátját, majd amilyen gyorsan csak tudott,
az egyik partra vontatott csónak mögé menekült.
Egész apróra összehúzta magát, és várt.
Hamarosan furcsa hangok keltek életre a
parton, emberek, férfiak beszélgettek, kiabáltak
egymással. Külföldiek lehettek, mert pergő, dalla-
mos nyelvüket nem értette. A kiskutya reszketve
nyüszített gazdája ölében, szerencsére néhány
kedves simogatás elég volt neki, hogy ezt is befe-
jezze. Eztán már csak gülüszemeit meresztgette
gazdájára, aki legalább annyira félt, mint ő.
Majd egy órán keresztül lapultak a csónak mel-
lett, a homokban. A kiáltások már rég elhalkultak,
ám ők mégsem mozdultak. Mire előmerészked-
tek, már a köd is felszállóban volt, és az eső sem
szemerkélt. Sőt, mintha a nap is bontogatta volna
szárnyait a szürke felhők mögött. Az asszony
óvatosan közelítette meg a partot, babonás ember
lévén biztosra vette, hogy egy kísértethajó hor-
gonyzott le Sharston közelében. Aztán meglátta a
lábnyomokat a homokban. A szellemeknek nin-
csenek lábnyomaik. Tekintetét ezután a sziklák
felé emelte, hogy ismét szemügyre vehesse a hajót
fekete vitorláival, ott sem talált semmit. Mindezek
ellenére biztos volt benne… valami érkezett a kö-
dön túlról…

38
 Újabb gyötrelmes nap, ismét a pénztárgép mel-
lett. Ráadásul hétvége lévén hatalmas forgalom
volt a Mézesben, Olivernek és társainak egyetlen
percnyi lélegzetvétel sem jutott. Persze talán jobb
is volt így, legalábbis a fiú rendkívül örült neki,
hogy senki nem zaklatta. Mikey rendületlenül
jegyezte a megrendeléseket, ujjai sebesen jártak a
pénztárgép billentyűin, kisebb gondja is nagyobb
volt annál, hogy megint faggassa jövőbeli terveiről
és Mirával való kapcsolatáról. A lányok is renge-
teg munkát kaptak a nyakukba, szakadatlanul
süthették a fánkokat, krumplit és hamburgert.
Nem jutott idejük pletykálkodni és kiszaladgálni
a konyhából. Persze ettől Oliver még rosszul érez-
te magát, fáradt volt és levert. Folyvást éjszakai
látomásán járt az agya, ráadásul reggel ismét
megtörtént vele… Az öltözőben. Pár percre kiesett
a fejéből minden, helyette különös, színes világot
látott. Szerencsére pont egyedül volt, mikor a ro-
ham rátört… Mert már csak így nevezte, roham.
Mindenesetre remélte, hogy az aznapi kellemetlen-
séget letudta a reggeli eseményekkel. Nem is tör-
tént semmi baj egész délelőtt, sőt, délután sem. A
hazafelé út viszont… Oliver végletekig pesszimista
volt, ám azt még ő sem gondolta, hogy aznap nem
ér haza. És valahol egész más helyen köt ki.
Minden ugyanúgy történt, ahogy általában.
Oliver felszállt a buszra, ülőhely nem lévén majd
félórát himbálózott ide-oda az ülések közt, a ka-
paszkodót markolva. Az állomás mozgólépcsőjén
közömbös ábrázattal utazott, ahogy más város-
iaktól látta, pedig félt. Maga sem tudta, miért, de
gyermekkorától kezdve valami különös félelem-
mel nézett a mozgólépcsőre, mióta Sharstonba

39
költözött és nap mint nap használnia kellett…
megszokta.
A metró is tömve volt, Oliver ismét ácsorogha-
tott. Mégis, ezt a járművet sokkal jobban szerette,
a sötétben, az állomások közt robogva mintha
egy teljesen más világban jártak volna. A fiú
elbűvölten nézte a mellettük elsuhanó fényeket,
bár a fülkében egy talpalatnyi hely sem volt,
mégis teljes csönd uralkodott, csupán a kocsik
zakatolását lehetett hallani. Minden a megszokott
volt, egészen addig, míg váratlanul minden fény
kialudt a metrószerelvény belsejében. Az utasok
részéről némi morgolódás következett, néhá-
nyan káromkodva rakták el aznapi újságjukat.
Tudták, ha valami elromlik, azt nem egyhamar
javítják meg. Ettől eltekintve minden ugyanúgy
zajlott tovább, ahogy eddig, közömbös tekintetek
és néma csönd. Oliver is tovább bámulta a kint
tovasuhanó fényeket, az alagút falára szerelt kicsi
lámpák hihetetlen sebességgel peregtek a szeme
előtt. Még egy és még egy és még egy… vég nélkül,
rendületlenül. Mintha valaki egy zseblámpával
villogtatott volna az arcába. Aztán hirtelen… ismét
rátört az a furcsa érzés. Legelőször arra gondolt,
hogy a sötétben talán senki nem veszi észre, mire
elérik a következő megállót, újból normális lesz.
Ám a látomások ezúttal elmaradtak. A fiú az uta-
sok felé fordította a tekintetét, álmatagon bámult
végig az ácsorgó embereken. Senki nem törődött
vele, két férfit kivéve.
Oliver nem szokott hozzá, hogy leplezetlenül
bámulják, a városi ember, még ha meg is nézett
magának valakit, azonnal elfordította a tekintetét,
ha áldozata észrevette. Ez a két ember azonban

40
más volt. Egyikük ült, a másik mellette ácsor-
gott, kissé esetlenül kapaszkodott az ülőhelyek
mellett felszökkenő oszlopban. Mindkettő ősré-
gi, már-már antik darabnak számító esernyőt
szorongatott a kezei közt… pedig nem is esett
már vagy hetek óta. Egyértelmű helyzet volt, őt
bámulták, még csak meg sem próbálták leplezni.
Oliver megborzongott, nem tudta, miért. Bár a
két férfi kétség kívül félelmetes látványt nyújtott.
Mindkettő kigyúrt, magas ember volt, épp csak a
homlokukról hiányzott a felirat: Verőlegények és
pénzbehajtás.
Oliver esetlenül toporgott a helyén, bár tudta,
hogy azt kéne tennie, de egyszerűen képtelen
volt tekintetét levenni a két emberről. Így a vál-
tozást nyomon követhette az elejétől egészen a
végéig. A két férfi feléje indult, lassan furakodtak
előre a tömegen, arcuk, ruházatuk hirtelenében
különös változáson ment át. Utcai öltözékük, az
egyszerű farmer és póló, éjfekete páncéllá vált,
díszes mellvértjük meg-megcsillant az elsuhanó
lámpák fényében. Hófehér hajuk a vállukat érte,
borostyánszín szemeik valósággal világítottak a
félhomályban.
Már megint egy látomás… Oliver összerezzent.
Látomás… de oly valósághű… Hamarosan rájött,
hogy ez teljesen más, mint az eddigiek. A két férfi
valóban ott volt, az utasok kitértek az útjukból,
előreengedték őket, ám teljes közömbösséggel
tették mindezt. A fiú hamar rádöbbent, hogy
senki más nem látja azt, amit ő. A felfegyverzett,
páncélos alakok elől már mindenki fejvesztve
menekült volna. Vagy ki tudja, talán még ezt is
megszokott közönnyel figyelnék... A két ember…

41
jöhetett volna akár egy filmforgatásról… vagy va-
lami fantasy találkozóról… Oliver fejében lázasan
keringtek a gondolatok, közben a két férfi egyre
közeledett felé, arcán pedig továbbra is táncoltak
a kinti lámpák fényei. A villanások már olyannyira
zavarták, hogy fizikai rosszullétet érzett. Nem sok
kellett volna hozzá, hogy összeessen, a körülötte
lévő világ összefolyni látszott előtte.
A különös, páncélt viselő alakok végül a köze-
lébe értek, Oliver szinte semmi mást nem látott,
csupán a penge villanását a lámpák fényében.
Fájdalom hasított az oldalába, ezzel egy időben
pedig éles, fülsértő csikorgás kelt életre a fülkén
kívül. A vonat lefékezett, olyan váratlanul, hogy
minden utas a földön kötött ki, még azok is, akik
a helyükön ültek. A metrószerelvényt hamarosan
jajgató, káromkodó, sikító emberek lepték el, és
teljes sötétség. Oliver is a padlón feküdt, alig tu-
dott magáról. Csupán azt érzékelte, mikor valaki
az arcába világított egy zseblámpával:
– Héj! Fiatalember, jól van? – A kalauz aggódó
tekintettel nézett végig a fiún, véres kabátja azon-
nal szemet szúrt neki. A férfi villámgyorsan elő-
kapta a rádióját és beleordított: – Jöjjenek a kettes
kocsihoz, súlyos sérült! – Oliver kábán pihegett,
a körülötte mozgolódó embertömeg hamarosan
óriási, egybefüggő masszává vált, végül elsötétült
előtte minden.

Egyágyas, kicsi kórteremben tért magához.

Olyannyira meglepődött új környezete láttán,
hogy menten fölpattant az ágyból, illetőleg csak
akart, mert az oldalába hasító fájdalom azonnal
visszadobta a matracra. Oliver felszisszent, majd

42
óvatosan kényelembe helyezte magát. Arca falfe-
hér volt, haja kócos és csimbókos. A jobboldalt
lévő üvegfalon át rálátott a zsúfolásig telt kórházi
folyosóra. Úgy tűnt, valakinek szemet szúrhatott
hirtelen jött ötlete, már ami a felkelést illeti, mert
hamarosan egy nővérke kukkantott be a szobá-
ba. A lány hatalmas szemüveget, elnyűtt, kopott
köpenyt viselt, mégis meglepően csinos volt.
– Látom, felébredt. De nem szabad ám még
felkelnie. Várja meg a doktor urat. Ő majd beszél
magával. – Mivel szinte semmire nem emlékezett
az elmúlt napok eseményeiből, Oliver értetlenül
és nyugtalanul forgatta a fejét.
– Hogy… hogy kerültem ide?
– Volt egy kisebb baleset a metróalagútban.
– Baleset...?
– Igen, a híradóban is benne volt. Pedig nem
halt meg senki. Khm… Bocsánat, nem akartam
tapintatlan lenni…
– Mások is…
– Sok embert elláttunk tegnap, de a java részük
csupán kisebb sérüléseket szenvedett. Horzsolá-
sok, agyrázkódás, néhány törött kar.
– És én...? – A nővérke elmosolyodott, Oliver
ágya mellé sétált, és finoman lehúzta róla a ta-
karót. A fiú is bekötözött oldalára nézett, eddig
azt sem vette észre, hogy félmeztelenül fekszik
az ágyon. A lány pár pillanat alatt megvizsgálta
a kötést, majd mielőtt távozott volna, egy kedves
mosolyt is küldött Olivernek:
– Hamarosan visszajövök kötést cserélni. Addig
maradjon nyugton. Szüksége van valamire?
– Hát… azt hiszem, egy kicsit szomjas vagyok.

43
 – Mindjárt hozom – mosolyogta a lány, azzal ki-
hátrált a szobából. Oliver megsemmisülten feküdt
az ágyán, lassan kezdtek visszatérni az elmúlt
napok eseményei, különös tekintettel a metróban
történtekre. Persze ettől még nem érezte jobban
magát, sőt. Eszébe jutott különös látomása a két
férfiról és a borzalmas, villódzó fényről. Ez utóbbi
olyan rossz érzésekkel töltötte el, hogy még mindig
belefájdult a feje.
Az elkövetkezendőkben mindent megkapott,
amit ígértek neki, először is vizet, majd fél órával
később a kötéscserét. A délután folyamán még
kezelőorvosa is meglátogatta. A sürgősségi osztály
ügyeletes doktora fiatal, hórihorgas férfi volt, a
kórterem ajtaján alig fért be, kis híján beverte a
feje búbját. A kezdeti nehézségek ellenére orvos
és beteg hamar beszélgetésbe elegyedett, a fiatal
doktor leült Oliver ágya mellé, és hosszas érte-
kezésbe kezdett a fiú állapotáról. A legfogósabb
kérdésnek maga a seb bizonyult, egyikük sem
tudott rájönni, hogy is szerezte voltaképp.
– Elég mély, szúrt seb – mondta a doktor úr,
miközben barna szemeit le sem vette betegéről,
mintha csak azt fürkészné, mikor mond igazat,
és mikor nem. – Ám igen szerencsés módon nem
ért létfontosságú szervet, hamar begyógyul majd.
Amúgy… van valami sejtése, miként sebesült
meg? Esetleg… tartott magánál kést? Könnyen
előfordulhatott a fékezésnél, hogy…
– Nem, nem tartottam magamnál. Sem akkor
és máskor sem.
– Biztos benne, hogy a balesetben sérült meg?
Mert ha esetleg megtámadták, és bántalmazták,

44
azt jelentenie kell a rendőrségen. Sok megkéselt
beteggel találkozunk itt a sürgősségin…
– Nem késelt meg senki! Talán… nem tudom…
A fékezéskor leszúrtak egy esernyővel, vagy mit
tudom én.
– Hát jól van. Pár napig bent tartjuk, aztán majd
csak kontrollra kell visszajönnie. Hanem… volna
itt még valami más is. Az utastársai szerint…
– Oliver duzzogó ábrázata hirtelenében ismét
falfehér lett. Hát mégis… mások is látták volna,
amit ő? Talán mégsem őrült? Ám legnagyobb csa-
lódottságára a doktor így folytatta: – A szemtanúk
szerint valamiféle rohama volt a fékezés előtt. Van
erről valami emléke? – Oliver elgyötörten feküdt
a paplan alatt, szeme előtt ismét leperegtek a
fülkében történtek, különös tekintettel a fények
villódzására. Nem tudta, mit mondjon… Mi a jobb,
ha hazudik, vagy elárulja a teljes igazságot? Bár
amúgy teljességgel közönyös volt a világ dolgai
iránt, a betegségtől való félelem felülkerekedett
rajta.
– Fényekre emlékszem, villanó fényekre az
arcomban… aztán… – Hozzá akarta tenni két
különös támadóját, végül mégsem tette. A doktor
együttérzően bólogatott:
– Bár nem a szakterületem, lehetséges, hogy
epilepsziás rohama volt.
– Epilepszia? – Oliver, ha lehet, még jobban
elsápadt.
– Nem kell rögtön halálra rémülni. Bár megle-
hetősen kellemetlen betegség, az utóbbi években
rendkívül kecsegtető eredmények születtek az
epilepszia kezelésére. A legtöbb beteg tünetmene-
tesen tudja élni az életét, normálisan, mint bárki

45
más. De mint mondtam, ez nem az én szakterü-
letem. Ha felgyógyult, szeretném, ha megkeresné
egy kollégám. Itt a kórházban. Ő majd elmondja
magának, mit kell tennie, milyen vizsgálatokon
kell túlesnie, hogy megtudjuk, valójában mi baja
van. Lehetséges, hogy csak egyszerűen… kime-
rült. Mondja csak, ugye tanul még?
– Nem… dolgozom.
– Akkor azt ajánlom, vegyen ki egy kis sza­
badságot, és pihenjen. Miután hazaküldjük, még
amúgy is jobb, ha ágyban tölt néhány napot.
Na, fel a fejjel, minden rendben lesz. – A doktor
elmosolyodott, fölpattant Oliver ágya mellől és a
kijárat felé indult. Mielőtt még kilépett volna az
ajtón, visszapillantott a búslakodó fiú felé:
– Nagy mázlija van. Kifogta az osztály legcsino-
sabb nővérkéjét. – Azzal vigyorogva bevágta maga
után az ajtót. Oliver, a biztató szavak ellenére,
teljesen megsemmisülten feküdt az ágyán, az
üvegablakon keresztül még jó ideig kísérte orvosa
útját a sürgősségi folyosóján. Semmi más nem
járt a fejében, csupán egyetlen szó: epilepszia. Bár
még sosem foglalkozott a betegséggel, így nem is
tudhatta, valójában milyen tünetekkel jár, máris
biztos volt benne, hogy az utóbbi hónapok külö-
nös látomásai ennek a számlájára írhatók. Hát
valóban őrült vagyok… – gondolta elkeseredetten,
és eztán még mélabúsabb ábrázatot öltött, mint
általában.

A kórházban töltött napok hihetetlenül lassan

teltek. Bár Oliver amúgy nem volt egy izgága fiú,
az egész napos fekvés és semmittevés alaposan
kikezdte az idegeit. Néha lejárt sétálni a kertbe,

46
külön orvosi rendelvényre, vagy épp ráfanyalo-
dott a szobájában lévő televízióra. Egy műsorban
foglalkoztak a metróban történt eseményekkel,
állítólag a szerelvény meghibásodása okozta a
balesetet, a vezető inkább hirtelenében lefékezte
a keze alá adott járművet, mint hogy nagyobb baj
legyen. Talán elviselhetőbb lett volna a kórházi
lét, ha valaki meglátogatja, de ilyen nem történt.
Munkahelyét fölhívta, hogy pár napig hiányozni
fog, így társai, köztük Mikey, jól tudták, hol van.
De egyiküknek sem jutott eszébe meglátogatni őt.
Oliver igazság szerint nem is bánta, nagyon jól
tudta, hogy barátságuk Mikeyval kizárólag a Mé-
zes határain belül szólt. Csupán egyvalaki akadt,
aki minden bizonnyal azonnal kocsiba pattan,
hogy meglátogassa. Ám ő már meglehetősen öre-
gecske volt, és Oliver nem akarta fölzaklatni ilyen
csip-csup üggyel.
A nap, mikor elhagyhatta a kórházat, egyszerre
volt megváltás és átok. Egyrészről örült, hogy
végre hazamehet, másfelől viszont elérkezett az
idő, mikorra bejelentették a másik doktorhoz, a
különféle mentális betegségek szakértőjéhez, kü-
lönös tekintettel az epilepsziára.

Dr. Eagleton kedves, mosolygós, középkorú

hölgy volt, irodáját rendkívül ízlésesen rendezte
be. Mind a bútorok, a falakon sorakozó festmé-
nyek, szőnyegek nyugtatólag hatottak a betérő
páciensek elméjére, Oliver mégis reszketve, sután
ücsörgött a doktornő asztala előtt. Az asszony
elegáns kosztümöt és sálat viselt, a fiú többna-
pos, elnyűtt ruházatát, hisz senki nem volt, aki

47
holmiját bevitte volna utána a kórházba. Oliver
külseje miatt is szégyellte magát.
– Nos, Mr Ralson – kezdte a beszélgetést Dr.
Eagleton, egy kedves mosoly és felkínált cukor-
kás doboz kíséretében. – Először is szeretném
megkérdezni, hogy valaha előfordult-e már önnel
hasonló. Átküldték hozzánk a kórtörténetét,
semmi különöset nem láttam benne. Viszont
gyakorta előfordul, hogy a betegek nem fordul-
nak orvoshoz a problémájukkal. Legfeljebb csak
akkor, mikor már végképp képtelenek kezükben
tartani a helyzetet. Az utóbbi években, vagy akár
gyermekkorában, voltak hasonló tünetei?
– Nem… nem rángatóztam a földön fekve, ha
erre gondol.
– Mint sok más betegségnek, az epilepsziának
is vannak fokozatai. A családjában esetleg előfor-
dult hasonló?
– Erre… sajnos nem tudok válaszolni. Örökbe
fogadtak.
– Értem. Nos, az epilepszia bizonyos fajtái ge-
netikus módon öröklődhetnek, ezért lett volna jó
tudni néhány dolgot a hátteréről. Persze számos
más oka is lehet a betegség kifejlődésének. Mond-
ja, Mr Ralson, fogyaszt tudatmódosító szereket,
gyakran, vagy akár alkalmanként?
– Nem vagyok drogos. – A doktornő helyeslő-
leg bólintott, majd páciense tájékoztatását így
folytatta:
– Ezenkívül epilepsziát okozhatnak különféle
elváltozások az agyban, sérülések, daganat. Mos-
tanában nem volt balesete? Nem érte nagyobb
trauma a fejét?

48
 – Úgy érti, a metróban történteken kívül? Nem…
nem emlékszem ilyesmire. – Oliver agyában foly-
vást különös álmai és látomásai zakatoltak. Az
lett volna a leghelyesebb, ha őszintén mindent
elmond magáról a doktornőnek… de egyszerűen
képtelen volt rá.
– Szeretném, ha visszajönne hoz­­zám. Mond­­­­­­­­­­juk,
úgy… egy hét múlva. – Az asszony lázasan kutatott
a határidőnaplójában, ­hamarosan meg is találta
a legmegfelelőbb alkal­mat. – Kedd, délután négy
óra. Mit szól hozzá? – A fiú tekintete leginkább ezt
mondta: „Muszáj?” Ennek ellenére természetesen
rábólintott. – Remek. Neuropszichológiai vizsgá-
latok sorára lesz szükség, ezt én végzem majd.
Ezenkívül el kell mennie EEG- és MRI-vizsgálatra.
– Oliver nagyra meresztett szemekkel, falfehéren
ücsörgött a székében, szinte dadogta:
– Ez… az… amivel az agydaganatot tudják
kimutatni?
– Részben. Az elektroencefalográf az agy
elektromos működését vizsgálja, különböző
hatásoknak kitéve a szervezetét, mint például a
villanófény teszt, megtudhatjuk, hogy valóban
epilepsziáról van szó, vagy más egyébről. Az
epilepszia fajtájra is következtethetünk az ered-
ményekből. A neuropszichológiai vizsgálatokon
pedig különféle teszteket és feladatokat kap majd,
teszteljük a memóriáját, az észlelését és még sok
más egyebet. Ezek a feladatok arra hivatottak,
hogy megmutassák az agy esetleges gyengeségeit,
hibás működését, azt a területet, ami a betegség,
a rohamok kialakulásáért felelős lehet.
– És ha… többet nem történik velem hasonló?
Ha csak… egyszer fordult elő?

49
 – Az is könnyen megeshet, Mr Ralson. Az em-
berek többsége élete során legalább egyszer átél
hasonló rohamot, csak ezek oly jelentéktelenek
lehetnek, hogy nem fordulnak orvoshoz vele. Ideg-
kimerültség, fáradtság vezet az effajta tünetek-
hez. – A doktornő elhallgatott, fürkész szemekkel
vizsgálgatta az előtte reszkető fiatalembert. Mivel
tökéletesen látta rajta, hogy mennyire megviselték
az elmúlt napok eseményei, kötelességének érez-
te, hogy a következőket is elmagyarázza neki: – Az
epilepszia súlyosabb formái általában már kora
gyermekkorban jelentkeznek, mivel önnek eddig
semmiféle problémája nem volt, nagy valószínű-
séggel a kimerültség, túlhajszoltság, a stressz
számlájára írhatók a tünetei. Ám ha mégsem, ak-
kor is tudnia kell, hogy manapság már rendkívül
jó gyógyszerek vannak az epilepszia kezelésére,
ezek az úgynevezett antiepileptikumok. Általuk
tökéletesen tünetmentessé válhat a páciens,
teljesen normálisan élheti az életét. Vannak más
megoldások, különféle műtéti eljárások, ám eze-
ket természetesen csupán különleges helyzetek-
ben alkalmazzuk. Kérek magának időpontot az
MR-vizsgálatokra is, szerencsére itt a kórházban
nagyon jó felszerelésünk van. – Azzal a doktornő
már emelte is a telefont, pár perccel később pe-
dig Oliver máris három beutaló tulajdonosa volt,
mindegyik külön napra szólt.
Bár Oliver hálás volt, amiért törődtek vele és
emberszámba vették, ráadásként egész szép,
kerek tájékoztatóval is ellátták, mégis közömbös
képpel méregette a cetliket. Mikor kilépett a ren-
delő ajtaján, már akkor jól tudta, hogy úgysem
fog elmenni a vizsgálatokra. A beutalókat csak

50
azért nem dobta ki az első kukába, mert félt, hogy
valaki meglátja. Mondjuk, a kedves doktornő az
emeleti ablakok egyikéből. Így a cetliket zsebre
rakta, majd meg is feledkezett róluk. Miközben
átvágott a kórház előtti parkon, rádöbbent, hogy
a város még a megszokottnál is szürkébb, mintha
esőfelhők takarták volna az eget. Pedig hétágra
sütött a nap.

A téren rengeteg ember sürgött-forgott, kora

délután lévén hatalmas tömeg gyűlt össze a mű-
emlékek egész hadát felsorakoztató városrészben.
A köd fölszállt, a nap melegen sütött, az emberfor-
gatag pedig oly színes volt, mintha a világ minden
részéből érkeztek volna turisták a régi emlékek
csodálatára. Fényképezőgépek kattogtak, a leve-
gőben pattogatott kukorica, hot dog és hamburger
illata szállt, a jó idő miatt a póló-, sapka- és kü-
lönféle emléktárgyárusok is kinyitották bódéikat.
Legnagyobb népszerűségnek a tér közepén
trónoló, gigantikus szökőkút örvendett, a gyere-
kek visongva szaladgáltak az eltévedt vízcseppek
közt, néhányan érméket dobáltak a kút aljára,
szerencsét remélve. Mások elbűvölten bámulták
a csodaszép sellőket ábrázoló szoboregyüttest, a
halleányok a szökőkút közepén csücsültek, és
korsóikból öntötték a vizet. Egy városi legenda
úgy tartotta, hogy a bronzból öntött sellők minden
holdtöltekor varázslatos dalra fakadnak, ám ezt
idáig egyetlen turistának sem sikerült elcsípnie.
A szökőkúton kívül ott volt még a város alapító-
jának szobra, a mesemondó, hárfás leány, ő a
változatosság kedvéért sírva fakadt minden ha-
rangkonduláskor, és csalárd módon elveszejtett

51
kedvese után kesergett. A középkorból fennma-
radt épületek is bizton számíthattak a vendégek
csodálatára, a toronyban lakó óramű nemkülön-
ben, ez andalító muzsikát játszott minden délben
és éjfélkor.
A rengeteg látnivaló ellenére mégis akadt egy
kisebb csoport, akik nem törődtek sem a sellővel,
sem a hárfás lánnyal, gondterhelten, sőt már-már
mérgesen méregették a körülöttük hömpölygő
tömeget. Bizonyára igen messzi országból érkez-
hettek, mivel beszédüket senki nem ismerte, sőt,
még csak nem is hallott hozzá hasonlót.
A csapat tagjai teljesen átlagos, már-már je-
lentéktelen személyek voltak, mind arcvonásuk,
mind öltözködésük teljesen egybeolvadt a tér
forgatagával. Egy közülük, a hatalmas, tagbasza-
kadt fickó méreteivel tűnt ki a tömegből, legalább
két fejjel magasodott a körülötte hangyaként sza-
ladgáló turisták fölé. Bár egyszerű kockás inget és
nadrágot viselt, tartása leginkább egy strázsáló,
szolgálatban lévő katonáéra emlékeztetett, szigorú
tekintettel méregette a tér forgatagát, és fejét csu-
pán azért nem szegte fel, mert akkor semmit sem
látott volna. Legfeljebb csak a sellőlányok méretes
kebleit. Sportos, már-már közönségesnek nevez-
hető viselete szöges ellentétben állt a sétapálcával,
amit kezei közt tartott. Csinos, drága darabnak
tűnt, amolyan régiségnek, nyele egy sárkány fejét
mintázta.
Az óriás mellett fiatal lány ácsorgott, vörös haja
és szeplői valósággal világítottak hófehér bőrén.
Ő fekete esernyőt szorongatott a kezei közt, pedig
sötét fellegeknek nyoma sem volt az égbolton. De
hát a turistáknak mindenre gondolniuk kell… A

52
kissé csúnyácska, szemüveget viselő leány sokkal
inkább érdeklődve fürkészte a várost és lakóit,
fejét bizonytalanul forgatta, ebből láthatta bárki,
hogy még sosem járt ezen a helyen.
– Hogy fogjuk megtalálni?! – harsogta az óriás,
idegen, szép, dallamos nyelvet beszélt, a városiak
közül persze senki nem figyelt fel rá, hisz hangja
elveszett a turisták izgő-mozgó forgatagában.
– Szükségem van egy térképre – mondta felsze-
gett fejjel egy szöszke leányzó, hasonló nyelven
válaszolva. Büszke, merev testtartása az ő öltö-
zékéhez sem illett, térd alá érő, kék szoknyát és
bő, rózsaszín kötött pulóvert hordott. Vállig érő
haját pánttal szorította a homlokához. A csapat
pontosan nyolc főből állt, férfiak és nők vegyesen,
láthatólag mind egyetlen személytől, a vörös hajú
lánytól vártak választ, vagy inkább parancsot.
Ám az sokáig rájuk sem nézett, megilletődötten
pislogott maga köré, majd egy hirtelen ötlettől ve-
zérelve a nyakában lévő lánccal kezdett játszani.
A medál részét kihúzta a pólója alól, és felnyitotta.
Ezüstből készült, szolid kis ékszer volt, a belsejé-
ben fényképtartóval. A lány pár pillanatig elgon-
dolkodva figyelte a festett, mosolygós női arcot,
ám a miniatúra hirtelenében, látszólag minden ok
nélkül, elhamvadt. Felpöndörödött, mintha csak
lángok emésztették volna, majd semmivé foszlott,
még csak hamu sem maradt a nyomában.
– Ó, nem… Niben mesternek igaza volt... – sut-
togta a lány elgyötörten, majd hamar összeszedte
magát és a többiek felé fordult: – Sebaj… majd
otthon készíttetek másikat… Most koncentrál-
junk a feladatra. Ana, azt mondod, hogy csak egy
térképre volna szükséged…

53
 – Így igaz, fenség. Semmi egyébre. Na meg vala-
mi nyugodtabb helyre…
– Térkép… bizonyára vásárolhatunk valahol. –
A vörös hajú lány gondterhelten fürkészte a körü-
lötte hömpölygő tömeget és az árusok bódéit, végül
határozott léptekkel elindult. Nem ment messzire,
hamar kiszúrt magának egy idősebb hölgyet, akit
külsőre szimpatikusnak vélt, majd kedvesen meg-
szólította: – Bocsásson meg, hölgyem. Feltehetnék
pár kérdést? – A lány egész jól beszélte a helyiek
nyelvét, csupán kiejtése volt meglehetősen furcsa,
az asszony azonnal kiszúrta, hogy külföldivel van
dolga. Ennek ellenére, vagy épp emiatt, kedvesen
elmosolyodott:
– Hát hogyne, kedveském, kérdezzen csak.
– Szeretnénk egy térképet a világáról, hogy jut-
hatnánk hozzá? Van könyvtára a városnak?
– Ó, nem kell ahhoz könyvtár, kedveském. Néz-
ze csak! – Az asszony hirtelenében megpördült és
vékony, csontos ujjával a legközelebbi újságosbó-
dé felé mutatott: – Látja, ott mindent megvehet,
amire csak szüksége van. Térképet, képeslapot,
katalógust, bélyeget. Még feltöltőkártyát is.
– Nagyon köszönöm, az Ősök áldása kísérje
útján.
– A magáét is… vagy mifene – vigyorogta az
asszony, és mivel úgy hitte, hogy valami Krisna-
hívővel vagy más egyéb vallás képviselőjével talál-
kozott, kicsit meghajolt, tenyerét összeillesztette,
és így köszönt el a furcsa idegentől.
A lány ezután az újságosbódé felé vette útját,
ezúttal már az egész csapat a nyomában volt.
Egyikük sem titkolta meglepetését, már ami veze-
tőjük egész tökéletes nyelvtudását illeti.

54
 – Honnan az ördögből ismered ilyen jól a he-
lyiek beszédjét? – harsogta az óriás, miközben
átküzdötték magukat a tömegen. A lány föl sem
nézett a férfira, úgy válaszolt:
– Készültem a küldetésre. A nyelvtudás mindig
hasznos lehet. Sőt. Elengedhetetlen.
– Én is készültem, és meg is tanultam néhány
szót. Ám korántsem beszélek tökéletesen… Tu-
dom, hogy… – a lány hirtelenében mélységesen
elpirult, hogy zavarát leplezze, határozottan
kijelentette:
– Tiburon, ez már a pimaszság határát súrolja.
– Az óriás azonnal meghunyászkodott és zavartan
motyogta:
– Bocsáss meg, fenség… – Ezután mindan�-
nyian hallgattak, egészen addig, míg elértek az
újságosbódéig. A lány kis ideig szemrevételezte
a különféle felfüggesztett, fellógatott, kiragasztott
kiadványokat, csak remélni tudta, hogy a pult
mögött ácsorgó fiatal fiú érti a dolgát, és hamar
megtalálja neki, amire szüksége van. Míg né-
zelődött, újabb dolgot is fölfedezett, a szemközt
lévő polc hátuljában méretes tükör villogott felé
hátborzongatóan. A polcra különféle dobozokat
és üvegcséket sorakoztattak fel, ám annyi üres
hely mégis akadt, hogy a lány viszontláthassa
saját falfehér képmását. Sok idejébe beletelt, míg
úgy helyezkedett, hogy eltűnjön a gonosz tükör
elől, vagy ha épp nem sikerült neki, szemlesütve
toporgott, így legalább saját magát nem látta. Az
újságárus fiút is hasonló helyzetben szólította
meg:
– Elnézést, kaphatnék egy térképet?

55
 – Hogyne, szivi – vigyorogta a srác, az ő figyel-
mét sem kerülte el vevője különös viselkedése, de
úgy gondolta, bizonyára csak nagyon szégyenlős.
És roppant mód örült neki, hogy a sok szenvedés
a konditeremben meghozta gyümölcsét, ilyen ha-
tást gyakorolt erre a külföldi bigére, még ha kicsit
csúnyácska is szegény. – Van várostérképem,
látod? Minden nevezetesség rajta van. Aztán van
egy a teljes megyéről, ebben is benne van minden,
műemlékek, szállodák stb. És van térképem az
egész szigetről…
– Az jó lesz! Meglehet… hogy szükségünk lesz
rá.
– Rendben, van hozzá valami kupon, amivel
ingyen kajálhatsz.
– Remek…
– 5.50 lesz. – A lány kezdetben tétován ácsor-
gott, láthatólag nemigen tudott mit kezdeni azzal
a néhány számmal… Végül egyszerűen fogta
magát, lehúzta az egyik karkötőjét és letette a
fiú elé. Az újságárus nagy szemeket meresztett a
felajánlott ékszerre:
– Ez meg mi?
– Színezüst, régi családi darab – válaszolta a
lány mosolyogva.
– Na nem. Ilyet nem játszunk. Mi ez,
kandikamera, vagy mi?
– Mi a baj a karkötővel? Sokkal értékesebb,
mint ez a nyomtatvány.
– Azt nekem honnét kéne tudnom? Felőlem
aztán valami szar bizsu is lehet. Arról meg nem
is beszélve, hogy én nem fogadhatok el ilyesmit.
Honnét jöttél? A dzsungelből vagy valami hülye
szektából?

56
 – Akkor mivel fizettek?
– Pénzzel, szivi! Tudod! – Azzal a fiú a kasszába
nyúlt, előkapott egy bankót és gúnyosan meglo-
bogtatta a lány előtt. – Font, dollár, euró, ennyi.
Minden más kicsukva. – A lány megilletődötten
bámult maga elé, majd a düh félreérthetetlen je-
leként vörös pír jelent meg az arcán. A karkötőjét
felkapta a pultról és visszaviharzott a többiekhez.
Társai némán nézték végig a jelenetet, hallani
nem hallották a lezajlott párbeszédet, talán jobb
is volt így. Az óriás rögvest ezt kérdezte, mihelyst
meglátta a visszatérő lány arcát:
– Az a kis nyikhaj. Csak nem pimaszkodott?
– Nem érdekes – legyintett a lány, majd gond-
terhelten fordult a társaihoz. – Niben mester sze-
rint a Ködön túliak cserekereskedelemből élnek,
ehhez képest saját pénzük van, láttam.
– Tudtál venni térképet? – kérdezte Ana.
– Nem… pénzt kell szereznünk valahogy.
– Pfff, mégis mit képzelnek ezek magukról?!
– harsogta az óriás, és még mielőtt a többiek
felocsúdhattak volna, döngő léptekkel elindult az
újságosbódé felé.
– Tiburon! Mit művelsz?! Várj! – A vörös hajú
lány némi szánalmas próbálkozást tett arra néz-
vést, hogy megállítsa a férfit, belecsimpaszkodott
a karjába, persze hiába. Mielőtt még komolyabb-
ra fordultak volna a dolgok és elhangzott volna a
bűvös „parancsolom” szó, addigra az óriás megér-
kezett a pult elé, és ellentmondást nem tűrőn az
újságárus szemeibe nézett:
– Fiú. Adni térképet világodról. Most. – A srác
szemei kikerekedtek, mintha legalábbis pisztollyal
fenyegették volna meg, tekintete csupán néhány

57
pillanatot időzött a föléje tornyosuló alakon. Végül
fogta magát, és anélkül, hogy odanézett volna,
lekapott egy összehajtogatott térképet a helyéről,
és az óriás felé nyújtotta. Tiburon minden szó
nélkül átvette a kiadványt és visszarobogott a
többiekhez.
– Hát ez… gyors volt – mondta Ana óvatosan,
hisz még nem tudhatta, vörös hajú társnője mit
szól az akcióhoz. Mivel vezetőjük csöndben ma-
radt, csupán grimaszai árulták el, hogy nem egé-
szen ért egyet a módszerrel, átvette az óriástól a
térképet, és széthajtogatta. – Te jó ég… Ez a világ
hatalmas… – Az egész csapat a lány köré gyűlt,
mint eltévedt turisták, úgy szemrevételezték a
térkép egyes részeit.
– Bárhol lehet… – suttogta a vörös hajú lány
csak úgy magának, ám ahhoz mégis elég hangos
volt, hogy társai is hallják.
– Megtalálom neked, ne félj – mosolyogta Ana.
– Menjünk, keressünk valami nyugodtabb he-
lyet. – A kis csapat ismét útra kelt, elhaladtak az
újságosbódé előtt is, ahol a meghökkent fiú még
mindig hasonló testtartásba dermedve bámult,
akárcsak pár perccel ezelőtt. Mielőtt végleg eltűn-
tek volna a forgatagban, Tiburon, a különös óriás
még néhány rosszalló, figyelmeztető pillantást
küldött a pimasz senkiházi felé, így annak tovább-
ra sem jutott eszébe segítséget hívnia. Pedig csak
egy mozdulatába telt volna, hogy mobilját megka-
parintsa a pult alól. És persze attól a gondolattól
sem tudott szabadulni, hogy valójában valami
gonosz tréfa áldozata lett. Talán holnap szerepel
a tévében…

58
 Ez az egész baleset, a sérülése, a kórház legalább
arra jó volt, hogy kivehessen néhány szabadnapot
és pihenjen. Legalábbis az első otthon töltött napot
ilyesfajta gondolatokkal kezdte, aztán Oliver igen
hamar rádöbbent, hogy iszonyúan unatkozik. A
munka legalább elterelte figyelmét a gondjairól.
Most azonban rosszkedve, mélabús hangulata
újult erővel tört rá, a megszokott magányosság
és elveszettség érzése félelemmel is társult. A be-
tegségétől való félelemmel. Mindig is tudta, hogy
valami nincs rendjén vele… Ám most, hogy valaki
ki is mondta, mintha egy rémálma vált volna
valóra. A második otthon töltött napon már nem
bírt magával, és bár általában nehezen hagyta el
menedékét, a lakását, délután mégis úgy döntött,
hogy egy kis sétára indul a városban.
Nem érezte magát túl jól, oldala még mindig saj-
gott, feje fájt, mégis rendületlenül menetelt előre,
maga sem tudta, hová. Sokszor azon kapta magát,
hogy már megint egész percek kiestek az emléke-
zetéből, helyette különös dolgokat látott, furcsa
szerzeteket, növényeket, állatokat, egy teljesen
más világ szeletkéjét. Bár általánosságban véve
egész jó kondiban volt, a hosszabb sétát ezúttal
nem bírta, egy idő után le kellett ülnie. Akár egy
öregember – gondolta a fiú bosszankodva. A szé-
les járda egyik padján húzta meg magát, mögötte
egy étterem hatalmas üvegablaka húzódott, előtte
hatalmas tömeg hömpölygött az úttesten. Egyik
percben járművek szaladtak el előtte, a követke-
zőben gyalogosok százai özönlötték el a zebrát és
a járdát. Oliver közömbös képpel figyelte őket, lát-
hatólag mindannyian rendkívül siettek valahová,
legyen bár kicsi vagy nagy, gazdag, szegény, mind

59
ugyanazt a sémát követték, szaladtak, ahogy a lá-
buk bírta. Mintha a városi embernek nem is volna
más feladata, mint hogy siessen.
Ismét rácsodálkozott, milyen szürke körülötte
minden, mintha valami… egy szörnyeteg folya-
matosan falta volna fel a világ színeit… micsoda
ostobaság. Bár maga az ötlet valóban furcsa
volt, a fiú nagyon is jól érezte, hogy valami nincs
rendjén. Vagy vele, vagy a világgal, de nincs rend-
jén. Ahogy elnézte az utcán hömpölygő tömeget,
a járművek ezreit, szinte fuldoklott, levegő után
kapkodott. Hogy lehet minden ennyire szürke, kö-
zömbös és idegen? El kell mennie, el kell tűnnie,
amilyen gyorsan csak lehet! Az ötlet hirtelen jött,
a fiú villámgyorsan fölpattant a padról, mintha
sérülése sosem létezett volna. Van egy hely, ahol
szívesen fogadnák… a színek még nem hagyták el
a világot, ahol megpihenhet… Oliver megfordult,
az elegáns étterem csillogó üvegfalával találta
szembe magát. Az odabent lévő világból semmit
nem látott, csupán táncoló, tükröződő képmását
figyelte.

Egy félórával később a zötykölődő busz koszos,

karcos ablaka hasonlóképp mutatta arcmását,
akárcsak az étterem üvegfala, pont abban a szög-
ben, hasonló közönnyel a tekintetében. Oliver oly
hamar szállt fel a vidékre tartó buszra, hogy sem-
mi mást nem vitt magával, csupán azt, amit még
az út előtt vett. Mielőtt sétálni indult volna. Vele
volt a tárcája pár kopott érmével és egy alma, ha
megéhezne, megszomjazna. Ki tudja, míg fölbak-
tatott a lépcsőn és megvette a jegyét, talán nem is
volt magánál. Legközelebbi emléke már arról szólt,

60
ahogy az ütött-kopott jármű megindult alatta, az
égig nyúló toronyházak sora pedig lassan ballagni
kezdett mellette.
Az utazás izgalmával végre egy kis élet költözött
a fiúba, bár tekintete hasonlóan közömbös ma-
radt, szívében végtelen izgalmat érzett. Nemhiá-
ba. A kis busz hamarosan lélegzetelállító tájakon
haladt vele keresztül. Az út java része magasan,
a sziklák közt vezetett, alant a végeláthatatlan,
csillámló óceán húzódott. A hegyekben és végig
a parton varázslatos fenyvesek burjánzottak.
Oliver képzelete valósággal szárnyalt, nem tudta,
miként, de néha olyan képeket látott a mellette
elsuhanó tájról, mintha egy repülőből szemlélte
volna az eseményeket. A naplemente is csodás
volt, bár ekkorra az út java részét már megtet-
ték, az országút kiért a hegyek közül, eltűntek
a fenyvesek, és az óceánpartot is mesterségesen
kialakított strand, kikötő vette át.

A nap még késő délután is ragyogott, Oliver úgy

érezte, mintha egy teljesen más világba csöppent
volna. Sharston komor, gyakran esős időjárása
szöges ellentétben állt a kisváros nyugodt, napsü-
tötte atmoszférájával. A fiú egyszerűen csak leült
a buszmegállóban, és várt. Mielőtt kényelembe
helyezte volna magát, még elintézett egy telefont
a helyi ütött-kopott fülkéből, szerencsére annyi
apró még akadt a tárcájában. Mennyivel más volt
itt minden, mint odahaza… a közeli erdőből ma-
dárcsiripelés hallatszott, a szél virágillatot hozott
magával, és az óceán friss, sós levegőjét. Bár ma-
gát Sharston városát is a tenger mellé építették,

61
a rengeteg autó, ember, épület, a nagyvárosok
szokásos bűze még az óceán illatát is elnyomta.
Oliver sokáig várt, de nem bánta, a csend, nyu-
galom üdítőleg hatott rá, nagyon jól érezte magát,
így egész jókedve kerekedett, mire az ütött-kopott
terepjáró begördült a megálló parkolójába. A kocsi
köhögve, csikorogva fékezett, belsejéből apró, idős
asszony kászálódott elő. Oliver elmosolyodott,
föltápászkodott a lépcsőről, és elindult a parkoló
irányába. Még meglehetősen messze járt, mikor
az asszony elfordult az autójától, és valóságos
örömtáncot járt, mihelyst meglátta őt.
– Oliver, kedvesem! El sem tudom mondani,
mennyire örülök neked! – rikkantotta, és idős ko-
rát meghazudtolva valóságos villámként cikázott
a fiú elé. Megölelte, két cuppanós puszit nyomott
az arcára, és bár Oliver láthatólag nemigen díjazta
mindezt, eltűrte az idős asszony hóbortjait.
– Én is örülök, hogy itt lehetek, Cecil néni. És
köszönöm, hogy kijöttél elém – mosolyogta a fiú
szokásos közömbösséggel a szemeiben. Bárki
más megijedt volna ettől a tekintettől, Cecil Ralson
azonban már kiválóan ismerte fogadott fiát, tud-
ta, hogy ilyen a természete. Hideg és nyugodt, de
nagyon jószívű…
– Hogy az ördögbe ne jöttem volna ki eléd? – ka-
carászta az asszony, majd mindketten elindultak
a kocsi felé. Mikor Oliver beugrott az első ülésre,
Cecil néninek csupán akkor ötlött eszébe valami.
Furcsállva nézegette a fiút, aki épp a biztonsági
övvel bajlódott, majd aggódva tekintett vissza az
állomás lépcsőjére. – A csomagod. Hol van?

62
 – Nem hoztam semmit – válaszolta a fiú egy-
szerűen. – Remélem, nem baj. – Az asszony vállat
vont, már fia furcsa szokásain sem lepődött meg.
– Miért lenne baj? A ruháid a szekrényben, a
fogkeféd a fürdőszobában… mi más kellhet még?
– mosolyogta Cecil néni, és ő is beszállt a kocsiba,
a sofőr oldalára. Oliver sosem tanult meg vezetni,
nem is vágyott rá, nevelőanyja ellenben valóságos
profinak számított már, hisz majd negyven éve
szelte az országutat ütött-kopott tragacsával.
Valóban, meglehet, hogy már maga a jármű is
a negyvenedik életévét taposta. Ennek ellenére
semmi gond nem volt vele, azonnal beindult, majd
rendületlenül fogyasztotta a mérföldeket egészen
sötétedésig, mikor is utasai előtt egy apró, magá-
nyos tanya bontakozott ki a félhomályból.

63
 3.

Egy sosemvolt élet emlékei

Mennyivel más volt a reggel a Ralson-tanyán,

mint odahaza a városban. Csönd, béke, nyu-
galom, sehol egy autó vagy siető, káromkodó
gyalogos. Csupán a madarak csivitelését lehetett
hallani a közeli erdőből és az ereszcsatornából, no
meg a kakas kukorékolását, aki minden bizon�-
nyal későn kelő, lusta jószág lehetett, hisz elmu-
lasztotta a napfelkeltét, és helyette kora délelőtt
próbálta felverni a ház lakóit. Oliver persze erre
sem ébredt föl, a szokatlan csönd hihetetlenül
mély álomba ringatta, még azt sem vette észre,
mikor nevelőanyja beoldalazott a szobájába egy
tálca kíséretében.
Cecil Ralson mindig is elkényeztette nevelt fiát;
hogy végre, hosszú idő után hazajött, jó alkalom
volt, hogy ismét dédelgethesse és a kedvében
járjon. Az asszony mihelyst belépett az ajtón,
azonnal észrevette, hogy a fiú még javában alszik.
Nem akarta fölébreszteni, ezért lábujjhegyen
beljebb lopakodott, a tálcát letette az íróasztalra,
majd kiosont a szobából.
Ki tudja, talán a finom illatok voltak, amik végre
életet leheltek a fiúba, mikor Oliver először kinyi-
totta fáradt szemeit, pillantása rögvest az ágya
végében lévő tálcára esett. Bár nagyon éhes volt,
kicsit még pihent, nyújtózkodott a takarója alatt.
Furcsán érezte magát régi szobájában, minden
ugyanúgy volt, mint mikor elköltözött. Sőt, gye-
rekkora óta semmi nem változott.

64
 Mikor először tette lábát a Ralson-tanyára,
nevelőszülei nagy gonddal berendezték neki az
emeleti szobák egyikét, telepakolták játékokkal,
a falakra képeket festettek. Mindez már legalább
tíz éve történt, azóta semmi sem változott. Oliver
rácsodálkozott az ágya fölött lévő harangjátékra,
aminek függői fából készültek, bárányok, felhők,
csillagok mintájára. Az ágyneműje is a régi volt,
vidám mackók és bohócok bukfenceztek a pár-
náján és a takaróján. A mennyezetről csillagok és
bolygók képei néztek le rá, a falakon rajzfilm és
mesefigurák közt kiválóan megfértek a különböző
focicsapatok zászlói és logói. A sarokból vidám
hintaló pislogott feléje egy összeeszkábált kard és
íj társaságában.
Oliver felült az ágyában, kissé előrébb mászott,
hogy az asztal tetejéről megkaparinthassa a tálcát,
és hozzáfogott a reggelihez. Cecil néni szalonnát
sütött neki és pirítóst, a kenyér mellé két különféle
ízű lekvárt is tett. A bögrében felforralt, cukrozott,
vaníliás tej illatozott. Bár a reggeli nagyon finom
volt, a fiú mégis keserű szájízzel falatozott. A körü-
lötte lévő dolgok, a szobája, Cecil néni kedvessége
egyre mélyebb lelkiismeret-furdalással töltötte el.
Pontosabban az, hogy sosem volt képes kellőkép-
pen viszonozni nevelőszülei gondoskodását.

Nevelőanyja épp a nappaliban, a tévé előtt ült,

mikor Oliver lecaplatott a lépcsőn. A két ember
kezdetben csupán szemezett egymással, a fiú
tétován toporgott, mintha nem is otthon volna,
hanem idegenek közt. Az asszony végül kedvesen
elmosolyodott, kötését lerakta az öléből és kezét
Oliver felé nyújtotta:

65
 – Gyere, drágám, ülj ide mellém. Ízlett a reggeli?
Megetted?
– Igen, nagyon finom volt, köszönöm – válaszol-
ta a fiú, és nevelőanyja kérésének eleget téve ő is
lekuporodott a kanapéra, a tévé elé. A készülék
olyan volt, akár maga a ház vagy épp az udvarban
parkoló kocsi, ütött-kopott és ősrégi. Egy borzal-
mas show-műsor ment éppen, szerencsére alig
látszott belőle valami a képernyőn futkosó csíkok-
tól. – Na haragudj, hogy ilyen hirtelen… – kezdte
volna a beszélgetést Oliver, ám Cecil néni azonnal
leintette:
– Egy szót se erről. Nem is tudod, mennyire
örültem, mikor felhívtál. – Valóban, mások min-
den bizonnyal káromkodva, dühösen fogadták
volna, ha egy rokonuk azzal zaklatja őket előzetes
bejelentés nélkül, hogy azonnal menjenek ki érte
a pályaudvarra. Az asszony azonban úgy élte
meg, mintha valami nagy, váratlan nyeremény
pottyant volna az ölébe. – Inkább mesélj. Mi van
veled mostanság? Még mindig abban a szörnyű
étteremben dolgozol?
– Igen…
– Miért nem keresel valami mást? Olyan okos,
tehetséges fiú vagy, bizonyára akadna valami
más is. Vagy tanulhatnál, beiratkozhatnál egy
levelezős szakra, és akkor sokat lehetnél itthon. A
lakásod is a régi?
– Igen.
– El kéne költöznöd, annyi pénzért bizonyára
akadna jobb is. Az a hely… dohos és huzatos,
megbetegszel. – Oliver arcára halvány mosoly
kúszott föl, ismerte már, milyen az, mikor Cecil
néni arra kér valakit, hogy meséljen magáról.

66
Nyilvánvalóan ő fog beszélni egész végig. Persze
nem is bánta. Arra mindenesetre készült, hogy
gondjait megossza nevelőanyjával, már ami a be-
tegségét illeti. Általában nem szeretett magáról és
problémáiról társalogni, most mégis úgy érezte,
hogy beszélnie kell róla valakinek… Türelmesen
végighallgatta Cecil néni kedves csacsogását a
városról, a tanya ügyes-bajos dolgairól, a szom-
szédokról, akik mérföldekre laktak tőlük. Mindez
legalább jó volt arra, hogy összeszedje magát és
gondolatait, mielőtt belekezdett volna:
– Cecil néni… most pár napig szabadságon
vagyok… – kezdte mondandóját.
– Az jó – bólogatott az asszony, bár jókedve egy
csapásra tovaszállt, mihelyst észrevette a gond-
terhelt felhőket fia tekintetében. – Valami baj van,
igaz? – kérdezte halkan, és elsápadt. Oliver csak
bólintott.
– Orvosnál jártam pár napja, illetőleg a
kórházban…
– Uramisten! Rákos vagy! – sikította Cecil
néni, és végleg az utolsó csepp vér is kifutott az
arcából. Oliver csupán egyetlen pillantást vetett
az asszonyra, és azonnal látta, mi forog a fejében.
Nevelőanyja gondolatban már a sírja mellett
zokogott…
– Nem, nem! Nem vagyok, dehogyis! Szó sincs
ilyesmiről, csak… Az utóbbi időben furcsán
éreztem magam, láttam dolgokat… Az orvosom
szerint meglehet, hogy epilepszia, beutalt külön-
féle vizsgálatokra. – Láthatólag Cecil néni szívéről
hatalmas kő esett le.
– Jaj, hála istennek… már azt hittem, valami
komoly bajod van…

67
 – Az epilepszia szerinted nem elég komoly?
– Nem tudom, én nem értek hozzá. Csak…
annyit láttam róla a tévében, hogy… Ez nem az
betegség, mikor rohamok törnek rá az emberre
és…
– De igen, bizonyos esetben.
– És neked is volt ilyen rohamod?
– Állítólag.
– De akkor sem értem. Kiskorodban nem volt
ilyen problémád, és később sem.
– Az orvos szerint a kimerültségtől lehet.
Amúgy még nem is biztos a dolog, a vizsgálatok
majd eldöntik, bármi más is lehet… – Oliver kis
híján elszólta magát, hogy egyáltalán nem szán-
dékozik visszamenni a rendelésre, de aztán még
időben észbe kapott. Cecil néni mindeközben
együttérzően bólogatott, majd magához vonta
nevelt fiát, mintha még mindig gyerek lett volna,
és kedvesen megcirógatta a tarkóját.
– Mindig mondtuk apáddal, hogy a város csak
tönkreteszi az embert. Maradj itt, amíg jólesik,
pihenj. Sőt, költözz haza! Meglátod, milyen jó vol-
na… – Oliver csendesen tűrte a babusgatást, míg
Cecil néni a karjai közt szorongatta, pillantása a
kandalló fölé tett fényképekre esett. Ott voltak ők
mindannyian, mindhárman, az a család, ami az-
óta még kisebb lett… Már csak ketten maradtak.
Az egyik fotóról mosolygós, nyakkendős úriember
nézett vissza rá, Mr Ralson itt még nagyon fiatal
volt, a kép az esküvőjén készült.
Oliver tekintete tovább kalandozott, a szoba
másik végében, az ablak alatt a zongora, a kan-
dalló mellett lévő üres sarok, hagyományosan a
karácsonyfa helye. Horgászbot, társasjátékok a

68
szekrény tetején, ez a ház csupa emlék… Kellemes
emlékek… de valahogy… mégis idegen. Oliver
iszonyú dühös volt magára, ezek az emberek a
lelküket is kitették érte annak idején, még most
is… Ő pedig… még arra is képtelen volt, hogy
apának és anyának szólítsa őket.

A keskeny, elhagyatott sikátorban egyetlen lé-

lek sem járt, tökéletes hely volt. Csupán egy napot
töltöttek az idegen világban, Tiburonnak máris
sajátos véleménye alakult ki az embereknek ne-
vezett lényekről, akik a Ködön túl laktak. Hihetet-
lenül önzőek, tudatlanok és primitívek, nagyjából
ez volt az elgondolása. Mindenesetre a kis csapat
úgy döntött, jobb, ha kíváncsi tekintetek nélkül
űzik praktikáikat, elvégre nem ismerték a helyi
hatóságokat és erejüket. Ezért hát a kis csapat
megfelelő helyet keresett, amit meg is találtak a
fentebb említett sikátorban. Ana sokat tollászko-
dott, míg a városban bolyongtak, ruháit és haját
igazgatta, láthatólag cseppet sem volt elégedett
külsejével.
– Vajon hogy nézhetek ki? Biztos borzalma-
san – morfondírozott állandóan, társait őrületbe
kergetve ezzel. Ennek ellenére a kirakatok előtt
úgy slisszolt el, mintha valami gonosz szörnyeteg
lesett volna rá a túloldalról, egyetlen pillantást
sem vetve képmására. Tiburon ugyan néhányszor
hozzálátott, hogy az utcán talált kövek segítségé-
vel megszabaduljon a bosszantó jelenségtől, már
ami a kirakatokat illeti. Bár néha Anát is szíves
örömest fejbe kólintotta volna, de hát udvari va-
rázslóval miként tehetett volna ilyesmit egy alan-
tas személy, mint ő. Az óriás végül a kirakatok

69
üvegét is békén hagyta, vezetőjük, a vörös hajú
leányzó még idejében megakadályozta.
Ana mindenesetre nem mondott le arról, hogy
valamiképp megszerzi az információkat saját
külsejét illetően, így igen megörült, mikor rejtek-
helyükön, a keskeny utcában méretes tócsára
bukkant. Mivel itt már nem kellett kíváncsi te-
kintetektől tartania, halk mormolásba kezdett,
majd csupán néhány mozdulatába telt, és a sáros
vizet kiemelte a helyéből. A tócsa ovális, fodrozódó
formává alakult előtte, a víztükör pár másodperc
elteltével simává vált, Ana pedig megpillanthatta
régóta vágyott képmását. A felület oly tökéletesre
sikeredett, akár egy valódi tükör, egyetlen szép-
séghibája az volt csupán, hogy a hátulján folya-
matosan csöpögött a vízben felgyülemlett sár. Ana
pár pillanatig szemrevételezte helyes, kerek pofiját
és szöszke fürtjeit, egyáltalán nem tetszett neki,
amit látott. Persze nem is tollászkodhatott sokáig,
a víztükör hirtelenében szétpukkadt előtte, akár
egy buborék, a sáros víz pedig beterítette a lányt.
– Fúj… – köpködte Ana, és jobb híján a ruhája
ujjával törölte meg az arcát. – Ez borzalmas! – fa-
kadt ki hirtelen, és társai felé fordult. – Ez a világ
borzalmas, a varázslataim mind besülnek!
– Számítottunk erre – válaszolta higgadtan a
vörös hajú lány. – Niben mester szerint a Ködön
túl minden meghal, mit mágia éltet, ami a mi
világunk része… – Elhallgatott, így gyászolta a
medáljában lévő festett miniatúrát, ami a szeme
láttára tűnt el. Az édesanyja portréja volt benne.
Végül keserűen elmosolyodott és a szőke lányra
emelte a tekintetét:

70
 – Ezért hoztunk téged. Elég erős vagy hozzá,
hogy a segítségünkre lehess.
– Igen – mondta büszkén Ana, a bók láthatólag
igen jólesett neki. Rögtön jókedvre derült, sem
sáros ruhája, sem külseje nem érdekelte többé.
Helyette széthajtogatta a zsebében lapuló térké-
pet, majd rövid keresgélés után alkalmas felületet
is talált, ahová letehette.
A bűbáj roppant egyszerű volt, Ana letérdelt
a térkép mellé, majd óvatosan a tenyerébe fújt.
Lehelete nyomán hófehér tollpihe jelent meg a
semmiből, ami pörögve, forogva lassan eresz-
kedni kezdett. A lánynak jó párszor újból kellett
kezdenie a varázslatot, míg végül sikerrel járt. Az
az átkozott toll minduntalan eltűnt, hasonlóképp,
ahogy azt a miniatúra is tette még megérkezésük-
kor. Végül Ana összeszedte minden erejét, és az
apró pihe megérkezett a térkép felszínére, szára
pedig határozottan egyetlen pontra mutatott. Mi-
előtt a toll újból eltűnt volna, a vörös hajú leány
összehúzott szemekkel méregette a tengerparti
városka nevét, a térképen ez állt: Raindale.
– Esővölgye – mondta a lány saját nyelvére le-
fordítva az írást. – Jól hangzik.
– Szerencsénk van – harsogta Tiburon. – Le-
vitorlázhatunk odáig. – A mellette ácsorgó kicsi
lányra nézett, vörös fejbúbján kívül aligha látott
belőle mást. Valami reagálást várt tőle, parancsot,
utasítást vagy bármi egyebet. Ám vezetőjük szót-
lan maradt, még mindig nem tudott elszakadni
a térkép látványától. Arca kipirult, tekintetében
pedig különös fények csillogtak.

71
 A tanyán töltött napok kellemesen teltek, Oliver
el sem tudta képzelni, hogy miféle ördög bújt belé,
mikor elment hazulról. Persze akkor még úgy
érezte, hogy szöknie kell… furcsa álmai és érzései
elől. Nevelőszülei bármennyire is szerették, min-
dent megadtak neki, ő mégis idegennek érezte
magát, ahol csak megfordult. Nem értette, miért
gondolta úgy, hogy a városban ez majd másként
lesz. Sőt, csak rosszabb volt. Napjai piszmogással
és heverészéssel teltek, hihetetlen, de mintha a
tanyán nem is létezett volna az idő. Festékeit is
újból elővette, ezúttal egy különös tájat rajzolt,
vízeséssel, sárkánnyal és egy gyönyörű, fekete
angyallal a domboldalban.
Cecil néni roppant büszke volt fiára, úton-út-
félen hangoztatta, hogy a kissé furcsa, hallgatag
fiú valójában zseni, csodagyerek. Lehetett is eb-
ben valami, Oliver gondolkodásmódja már egész
a kezdetektől oly bölcs volt, akár a sokat megélt
öregeké, nagyon könnyen tanult, különösen az
irodalom és a nyelvek ragadtak rá hihetetlenül
gyorsan. Annak idején pár nap alatt, magától
megtanult zongorázni, és nagyon szépen rajzolt,
ezt is egyedül tanulta. Az asszony nevelt fia leg-
újabb művét is csodálattal szemlélte, különösen
az eleven színek és a felhők közt röpködő, furcsa
lovak tetszettek neki. No és a domboldalban álló
alak sem kerülte el a figyelmét. Cecil néni hüm-
mögött kicsit, megköszörülte a torkát, kezét karba
fonta:
– Hát… A lányoknál gyakorta megesik, hogy
egész életükben a fehér lovas hercegükről álmo-
doznak, bár már ez sem divat mostanság. De hogy
egy fiú folyvást a hercegnőjét várja, ezt sosem

72
hittem volna. Nem baj, ha romantikus vagy,
Oliver drágám, de ez már egy kicsit túlzás. – A fiú
úgy kapta föl a fejét, mintha valami szörnyűséges
váddal illették volna:
– Miről beszélsz?! – Cecil néni mosolyogva
megkopogtatta a papírt, ahol a lány állt a képen.
Majd anélkül, hogy bárki kérte volna, sarkon
fordult, a szoba másik végébe tipegett és lázas
keresgélésbe kezdett az egyik fiók mélyén. Nem
telt bele pár perc és az asszony ismét visszatért,
hatalmas kupac papír társaságában. A rajzokat
mind leborította Oliver mellé a kanapéra, egyet
kiválasztott közülük, és a papírra bökött. A fiú
vörös fejjel nézte gyerekkori mázolmányait, amik
még így, egyszerűségükben is túl jók voltak egy
kilencéveséhez képest. Cecil néni eztán az összes
rajzot áttanulmányozta, mindegyiken, kivétel
nélkül ott volt az ismerős arc, a furcsa angyal a
domboldalról. Még külön érdekességként Oliver
rajzkészségének fejlődését is nyomon követhette
a szemlélődő: az idő, az évek múlásával a fiú fest-
ményei mind jobbak és jobbak lettek.
– Biztos egy rajzfilmben láttam – intézte el Oliver
egyetlen kézlegyintéssel a témát, pedig nagyon jól
tudta ő maga is, hogy szó sincs ilyesmiről. Cecil
néni csak somolygott, majd persze azt is kibökte,
ami már igen régóta bökte a csőrét:
– Ettől függetlenül, már igazán találhatnál ma-
gadnak valami rendes, csinos lányt. Túlságosan
magányos vagy, és búskomor. A barátnőm uno-
kája nagyon fess, ifjú hölgy, ha gondolod, meghív-
hatnánk valamikor ebédre vagy vacsorára.
– Eszedbe ne jusson… – sziszegte a fiú, majd
dühösen elkezdte összerámolni a papírjait és

73
festékeit. Tudta, hogy eztán már semmi kedve
nem lesz a rajzoláshoz, és nyugalma is odalett.
– Miért? Bizonyára sok közös témátok lenne,
July régésznek tanul, és imádja a könyveket… –
Mielőtt a dolgok még tovább fajultak volna, Oliver
fölpattant a kanapéról és festőkészletével együtt
felfutott a lépcsőn, hogy szobájában végre nyugta
legyen.
Cecil néni cseppet sem sértődött meg, moso-
lyogva nézett a fiú után, valószínűleg azt sem
bánta volna, ha nevelt fia tör-zúz, amerre csak
jár. Az idős asszony olyan sokáig élt egyedül, és
oly régóta vágyott fogadott gyermeke társaságára,
hogy semmi nem érdekelte. Egyetlen dolog volt
fontos, hogy Olivert végre ismét otthon tudhatta.
A kanapén hagyott régi rajzokat féltett kincsként
gyűjtötte újból egy csokorba, majd ismét bizton-
ságba helyezte őket a fiók mélyén.
Míg a papírokat rendezgette, több régi fotó-
albumra is rábukkant, eztán ezeket vette elő.
Letelepedett velük egy fotelba és a maga lassú,
komótos módján alaposan átnyálazta valahányat.
A fényképek java részét természetesen Oliver nö-
vekedésének különféle fázisai tették ki, bár a gyűj-
temény nem lehetett teljes. A fiú már kilencéves
volt, mikor nevelőszüleihez került, kisebb koráról,
csecsemőként nem készültek róla képek.
Ahogy maga Oliver, származása is teljességgel
titokzatos és kifürkészhetetlen volt. Annak idején
nem máshol, mint a tengerparton találtak rá
a vézna, magatehetetlen fiúcskára, aki majd fél
évet töltött a közeli menhelyen, ahonnan végül
hazavitte a Ralson házaspár. Cecil néni elmoso-
lyodott, eleinte, mint mindenki más, csecsemőt

74
vagy legalábbis kisebb gyereket szerettek volna.
Ám mikor meglátta Olivert, illetőleg akkor még
másként hívták… A szokványos Thomas nevet
aggatták rá, ám a fiú olyan gyámoltalanul, resz-
ketve tekintett a világba, akár egy szegény kis
Twist Oliver Dickens meséjéből, hát így kapta
Oliver a nevét annak idején. Persze sokan állítják,
hogy a gyermekeket nem lehet folyvást más néven
szólítani, rendkívül személyiségromboló és káros.
Ám a fiúnak oly mindegy volt, a Thomasra sem
hallgatott, sőt, semmi egyébre. A gondozók eleinte
úgy vélték, hogy a fiú valójában süketnéma vagy
fogyatékos. Sok vizsgálaton kellett túlesnie, mire
rájöttek az ellenkezőjére, Oliver nagyon is okos
fiú volt, némaságának oka pedig, hogy egyálta-
lán nem beszélte a nyelvet. Származását illetően
hamar megszületett a leglogikusabb magyarázat.
Minden bizonnyal illegális bevándorlók hozták
magukkal az országba, akik csónakkal értek par-
tot, kijátszva a határőrséget. Itt aztán, valamilyen
okból kifolyólag nem tartottak igényt tovább a
gyermek társaságára, és egyszerűen otthagyták.
Sokáig próbáltak rájönni, eleinte a gondozók,
majd a szülők, hogy Oliver milyen nyelvet is be-
szélt voltaképp, ám ezt soha nem sikerült kiderí-
teniük. Aztán, ahogy telt az idő, a fiú egyre jobban
megtanulta a körülötte élők nyelvét, sajátjáról
pedig megfeledkezett. Mindenesetre, hamarabb
kezdett beszélni, mint hogy a lelkén ejtett sebek
begyógyultak volna.
Az újdonsült szülőknek fogalmuk sem volt róla,
fiuk miken mehetett keresztül, mielőtt hozzájuk
került. Mindenesetre a kis Oliver oly rémülten
szemlélte a körülötte lévő világot, hogy biztosra

75
vették, durva, embertelen személyek gondoskod-
tak róla azelőtt, már ha egyáltalán törődtek vele.
A fiú különösen félt a modern háztartási gépektől,
mint például a mosógéptől, vagy épp a hajszárító-
tól. Az autótól is rettegett, éveknek kellett eltelnie,
hogy önként beszálljon. A tévé kezdetekben tetszett
neki, aztán megunta. Az mindene- esetre egyér-
telműen kiderült, hogy olyat sem látott azelőtt.
Mind közül azonban a tükörhöz fűződő, igencsak
barátságtalan viszonya volt a legkülönösebb. Cecil
néni sosem felejtette el az első alkalmat, mikor új-
donsült fiacskájára vadonatúj ruhát adott, haját
formára vágta, majd az előszoba óriási tükre elé
állította. Oliver csupán egyetlen pillantást vetett
saját képmására, majd fülrepesztő sikításba
kezdett, dobálta magát, rúgott, ütött-vágott, soha
nem viselkedett úgy, sem azelőtt, sem később.
Cecil néni a gyerekre cseppet sem volt dühös,
sokkal inkább előző gondviselőire, akik ki tudja,
mit műveltek vele annak idején. Igen, bizonyára
valami szörnyű dolognak kellett történnie, ha a
fiúcska ennyire retteg saját magától, vagy épp a
tükörtől.
Aztán a szeretet, megértés és gondoskodás
meghozta gyümölcsét. Bár Oliver egész életében
meglehetősen furcsa fiú maradt, gyermekkorá-
ban szerzett lelki sebei begyó­gyultak, legalábbis
az asszony ezt remélte. Az utóbbi időben történtek
aggasztották kicsit, ám hamar megtalálta a gyógy-
írt is. Fiát rá kell vennie, hogy hazaköltözzön, ő
majd megóvja minden rossztól és stressztől. Cecil
néni azt sem bánta volna, ha kis nyugdíjából élete
végéig el kell tartania nevelt fiát, csak maradjon
vele, az otthonában.

76
 Oliver sokat gondolkodott Cecil néni ajánlatán,
már ami hazaköltözését illeti. Ahogy teltek a na-
pok, rádöbbent, hogy igazság szerint semmit sem
szeretne jobban, mint otthagyni a várost és gyöt-
relmes, végletekig unalmas munkáját. Ráadás-
ként úgy tűnt, hogy a tanya csendje, nyugalma
végre megváltást hozott számára, furcsa álmai,
látomásai tovatűntek. Hát mégiscsak fáradt volt
és kimerült… ennyi az egész. Egyetlen bökkenőt
a munka jelentett, Raindale kicsi város volt, nem
hitte, hogy könnyűszerrel állást találna. Egy nap,
mikor épp a könyvtárba igyekezett, ez a problé-
mája is megoldódni látszott.
Kerékpárját maga mellett tolva fölfelé igyekezett
a városka dimbes-dombos főutcáján, mikor egy
kék cetlire lett figyelmes a vegyeskereskedés tor-
nácán. Mr Dormer, a bolt tulajdonosa, kisegítőt,
illetőleg eladót keresett. Oliver eltett magának
egyet a letéphető számok közül, és bár ezt leszá-
mítva még egyetlen lépést sem tett újdonsült állá-
sa érdekében, máris jobb színben látta a világot.
Legalábbis képletesen. Mert bár Raindale kis város
volt, rengeteg zölddel, gyönyörű, nagy parkkal és
kevés autóval, Oliver hasonlóan szürkének látta,
akárcsak előző otthonát. Ettől függetlenül egész
jól érezte magát, valóban nem értette, miként
lehetséges, hogy annak idején a városba szökött.
Pár nappal később azonban minden reménye
szertefoszlott. Mr Dormer egy közeli rokonának
ajánlotta fel az állást a vegyeskereskedésben,
tehát a munka ugrott. És mintha mindez nem
lett volna elég, különös látomásai is visszatértek.
Ráadásként nem akárhogy.

77
 Már napok óta furcsán érezte magát, nem tudta
megmagyarázni, de mintha várt volna valamire…
vagy valakire… Mint mikor nevezetes nap, ka-
rácsony vagy születésnap közeledik, esetleg lét-
fontosságú vizsga, sorsfordító esemény. Oliver a
fürdőszobában, a tükör előtt ácsorgott, képmását
figyelte már vagy egy teljes percen keresztül. Saját
maga sem értette, miért. Általában kerülte önma-
gát, sohasem sikerült túllépnie azon a rendkívül
zavaró érzésen, hogy egy idegen arc les vissza rá a
tükrön túlról. Gyerekkori fóbiájától már megszaba-
dult, pontosabban nem is emlékezett rá, mekkora
hisztit csapott legelőször, mikor Cecil néni a tükör
elé vonszolta. Bár azt meg kell hagyni, mindig is
érzett valamiféle megmagyarázhatatlan idegenke-
dést eme fényes, különös felület iránt, sötétben
például gyakorta letakarta valamivel. Kezdetnek
megmosta az arcát majd megtörülközött, borot-
válkozással még nem kellett sokat vesződnie, azt
a néhány pihét hébe-hóba eltüntette az álla alól,
és máris szalonképesen nézett ki.
Pillanatok alatt történhetett, Oliver ezúttal nem
látott semmiféle fényt vagy színes kavalkádot.
Egyszerűen csak kinézett a törülköző mögül, és
ott volt. Furcsa szerzet bámult vissza rá a tükrön
túlról, a fiú nem ember volt, valami más… Hosszú,
koromfekete haja meztelen vállát érte, bőre színe,
akár a hamu, hegyes fülei kikandikáltak fürtjei
alól, amiket tollakkal és különféle korongokkal dí-
szített. Arcán kacskaringós tetoválás futott végig,
mellkasán nemkülönben, ám itt az ábrákat jóko-
ra forradás szelte ketté. Oliver cseppet sem ijedt
meg, kezdetben közömbösen szemlélte a tükörből
pislogó alakot. A fiú ugyanúgy állt, akárcsak ő,

78
kissé meghajolva, fejét lehajtva, kezében Cecil
néni gondosan összehajtogatott, fehér törülköző-
jét tartotta. Végül Oliver vette a bátorságot és jobb
kezével a tükör felé nyúlt, az ismeretlen is ugyan-
így tett. Egyikük sem érintett mást, mint hideg,
párás felületet. Aztán a látomás egyetlen pillanat
alatt szertefoszlott, mihelyst hangos kopogtatás
kelt életre a fürdőszoba ajtaján.
– Oliver, kedvesem. Odabent vagy?
– Igen…
– Igyekezz, ha azt akarod, hogy bevigyelek a
városba… Valami gond van? – Az asszony persze
azonnal kiérezte nevelt fia hangjából, hogy valami
nem stimmel odabent, így anélkül, hogy engedélyt
kért volna rá, a fürdőbe nyitott. Oliver a dereka
köré csavart törülközővel ácsorgott a mosdó fölött,
holtsápadt arca duplán fénylett a félhomályban,
egyik a tükörből, a másik teljes valójában.
– Mindjárt megyek – mondta a fiú egyszerűen,
és összeszorított szájjal elfordult, ezzel jelezvén,
hogy cseppet sem igényli nevelőanyja társaságát,
pláne hívatlanul.
– Rendben, odalent leszek… – Cecil néni gyor-
san visszavonulót fújt és kihátrált a fürdőből.
Oliver ismét egyedül maradt, tükörbeli képmás-
ára pillantott. Minden normális volt… vagy még-
sem? Különös felfedezést tett… Vajon mitől van,
hogy az a furcsa szerzet, a fiú a tükrön túlról…
ismerősebb neki, mint tulajdon képmása… Oliver
megérintette a helyet a mellkasán, ahol a forra-
dást látta pár perccel ezelőtt, persze semmit nem
érzett.

79
 Raindale, ahhoz képest, hogy milyen kicsiny
városka volt, méretes, színvo­nalas könyv­­­tárral
rendelkezett. Két teljes emeletet rendez­­­­tek be a
könyvek számára, akadt média- és internetszoba
meg egy padokkal és vetítővel ellátott terem, ahol
különféle előadásokat és tanfolyamokat tartottak.
Voltaképp a könyvtár volt a városiak egyetlen szó-
rakozása közel s távol, a kocsmán kívül, persze.
Oliver aznap órákat töltött a természetfeletti je-
lenségeket tanulmányozó tudományos kötetetek,
mint például a jó öreg Däniken és a tudományos-
fantasztikus irodalom közti részlegen, ezen az
apró helyen, ahová a fantasyt és egyéb irodalmi-
lag be nem azonosítható könyveket bezsúfolták.
A többnyire egykötetes, nevenincs írók munkái
közt helyet kaptak a különféle szerepjátékok óri-
ási, színes szabálykönyvei, amiről aztán a helyiek
végképp nem tudták, hogy eszik-e, avagy isszák.
Oliver ez alatt az idő alatt egy ültő helyében ki-
olvasta egyik kedvenc regényét, a többit pedig
hatalmas toronyba rakta, és így oldalazott le a
lépcsőn a könyvtáros kisasszonyhoz, ahol kiköl-
csönözte őket, nagyjából századszorra.
Mikor kilépett az épület ajtaján, hátizsákja olyan
nehéz volt, mintha téglákat cipelt volna. A fiú itt
megtorpant és körülnézett, elsősorban Raindale
városka főterét fürkészte a tekintetével. Halvány
remény élt benne, hogy nevelőanyja kocsiját is
megpillantja majd a parkoló járművek közt, örült
volna, ha vár rá, és hazaviszi. Persze tudta, hogy
ez lehetetlen, Cecil néni már útban volt a legkö-
zelebbi város felé, valami örökösödési papírokat
kellett intéznie. Végül fogta magát, hátizsákját

80
megigazgatta, majd leszaladt a könyvtár hosszú
lépcsőjén.

Már vagy egy teljes napja kóvályogtak Raindale

városka házai és keskeny utcái közt. Bár az embe-
rek lakta település nem volt nagy, mégis jobbnak
látták, ha különválnak, több csapatot alkotva,
az eredményes keresés érdekében. A vörös hajú
leányzó és Tiburon, a különös óriás javarészt a
városka északi területén járőröztek, még a közeli
erdőt is átkutatták. Később persze rájöttek, hogy
az fölösleges volt, hisz a Ködön túliak már egyál-
talán nem laktak a biztonságot nyújtó fák közt.
Ahogy azt a neves Niben mester említette nekik,
megjegyzendő, tévesen. Persze nem ez volt az
egyetlen, amiben az öreg tévedett. Mindenesetre
a nap vége felé Tiburon és védence a városka
főterén kötöttek ki, pontosabban egy kisebb mel-
lékutcában, ahol ráláthattak az egész emberlakta
településre, legalábbis ami az ő vadászterületüket
illeti.
– Tűt szénakazalban… – morogta az óriás, mi-
közben bosszúsan, karba font kezekkel támasz-
totta a sikátor falát. Úgy tűnt, már egyáltalán nem
érdekli küldetésük. A lány azonban érdeklődve
fürkészte Raindale városka központját, az ide-oda
szaladgáló embereket és járműveiket.
– Megtaláljuk.
– Mégis, hogyan?! Talán az udvari boszorkád
ismét bevethetné magát, szerezzünk térképet a
városról! Úgy könnyebben…
– A közelben van… érzem.
– Pff… érzed. Ebben a világban minden varázs-
lat meghal, meglehet, hogy tévedsz.

81
 – Ez nem varázslat.
– Hanem micsoda? – A lány arca hirtelenjében
lángvörös lett, előbb zavarában, majd a dühtől.
Tiburon azonnal észrevette, és sokkalta udvaria-
sabb, tisztelettudóbb hangnemre váltott. A lány
pedig, hogy zavarát palástolja, hozzátette:
– Amúgy meg, szerinted van ezen a világon
bárki más, aki megértené a nyelvünket?
– Hát… nem, nem hinném.
– Na látod. Még ha a külseje meg is változott…
Ez alapján rögvest megismerjük. – A lány elmo-
solyodott és tekintetét ismét a térre szegezte.
Nem telt bele egy perc sem, hirtelen fölsikoltott,
kezeit a szája elé kapta és úgy motyogta: – Te jó
ég! Ott van! Ő az! Biztosan ő az! – Ezúttal Tiburon
is előmászott rejtekhelyéről, és abba az irányba
fordult, amerre a lány mutatott. Egy alacsony,
még az itteni fajtához képest is vézna fiatalember
igyekezett lefelé a szemközti épület lépcsőjén.
– Akkor, mire várunk? – kérdezte a férfi, szemé-
ben nyoma sem volt az örömnek, avagy izgatott-
ságnak. Sőt, sokkal inkább sötét fellegek gyűltek
a tekintetében, mihelyst a fiúra nézett.
– Nem, majd én… Te maradj itt.
– Biztos vagy benne?
– Igen. – A lány kihúzta magát, fejét felszegte,
mintha valami igen fontos diplomáciai találkozóra
készülne, majd elindult a könyvtár felé. Tiburon
is kikúszott a sikátor mélyéből és elhelyezkedett
az egyik lámpaoszlop tövében, ám ennél tovább
nem merészkedett. Innen figyelte árgus tekintet-
tel, amint védence átsétál a téren.
Oliver gondolataiba merülve caplatott le a lép-
csőn, nem figyelt senkire és semmire maga körül.

82
Ahogy általában, saját kis világába zárkózott,
ahol rajta kívül senki másnak nem volt hely.
Ezért aztán igencsak rossz néven vette, mikor egy
kívülálló durva és tapintatlan módon valósággal
dörömbölni kezdett ennek a világnak a kapuján.
Valaki megszólította a háta mögül, kedves, vé-
konyka hang volt. A fiú hirtelenében megpördült,
egy ismeretlen lányt látott maga előtt. Haja láng-
vörös volt, fehér arcát ezernyi szeplő pettyezte,
ócska, filléres szemüvegkeretet hordott. Szó mi
szó, szegény elég csúnyácska volt, egyedül zöld
szemei csillogtak úgy, akár a smaragd. A lány
köszönt neki, legalábbis úgy sejtette, mivel a
dallamos, idegen nyelvből semmit nem értett. A
csaj bizonyára turista, talán útbaigazítást kér…
Oliver így okoskodott, ezért latba vetette legjobb
nyelvtudását, hogy megértesse magát vele. Pró-
bálkozott franciául, olaszul, portugálul, egy kicsit
tudott németül és japánul is. Na nem mintha a
vörös hajú leányzó tősgyökeres ázsiai lett volna.
Semmi eredménnyel nem járt, a lány magyarázott
neki, kezdetben lelkesen, majd egyre elkesere-
dettebben, végül elhallgatott. Oliver szánakozva
megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nem értelek. A következő utcá-
ban van egy turisztikai információs központ. In-
formáció – ismételte magát abban a reményben,
hogy ez a nemzetközi szó majd érthető lesz, az
irányt is mutatta hozzá. A furcsa lány azonban
nem mozdult, tekintetében döbbenet ült, és za-
vartság. Zöld szemeit Oliverre meresztette, ettől
a fiú is zavarba jött. – Most… mennem kell. Sok
szerencsét… – Azzal Oliver sarkon fordult, és ami-
lyen gyorsan csak tehette, elmenekült onnan.

83
 A lány döbbenten bámult a távolodó fiú után.
Olyannyira belefeledkezett gondolataiba, hogy
észre sem vette, mikor Tiburon mellé sétált.
– No, mi az? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom… – dadogta a lány, majd kétség-
beesetten az óriásra nézett. – Nem értett meg! Egy
szót sem értett abból, amit mondtam!
– Nem ő volt.
– De igen! Biztos, hogy ő az! A külseje teljesen
más… mint mindannyiunké… De a tekintete
nem változott! – Tiburon szemében hirtelen fel-
legek gyűltek, és öklével bosszúsan a tenyerébe
csapott:
– Akkor szórakozik velünk a kis nyikhaj!
– Nem, nem hinném… A szemeiben őszinteséget
láttam… és nem ismert meg. Egyáltalán nem.
– Akkor? Mi lesz?
– Nem hagyjuk annyiban! Utána!
– A többiekkel meg kéne beszélni, hogy…
– Nem érdekel! Elveszítjük szem elől, gyerünk! –
Azzal mindketten a fiatalember nyomába eredtek.
Így történt, hogy majd egyórás séta után Oliver
nem egyedül érkezett meg a Ralson-tanyára. Háti-
zsákjában ott lapultak a könyvei, majd egy tucat,
no meg a két ismeretlen, akik tisztes távolságból,
de végig a nyomában voltak.

Egész kellemes estét fogtak ki aznapra, a le-

vegő lehűlt ugyan, ám már korántsem volt az a
hideg, őszies időjárás, mint pár nappal azelőtt.
A ködnek nyomát sem látták, és bogarak százai
berregtek a fák ágai közt. Tiburon és a lány már
órák óta kuporogtak rejtekhelyükön, egy öreg,
vastag fa lombaji közt. Menedékük az erdő szélén

84
állt, tökéletes rálátásuk nyílt a völgyben elterülő
Ralson-tanyára. Mindketten csendben figyeltek,
azt is szó nélkül hagyták, mikor a különös jármű
begördült az udvarba. Tiburon végül úgy ítélte
meg, többet kell látnia ahhoz, hogy eredménye-
sebb legyen megfigyelő munkájuk, így a hátizsák-
ja után nyúlt.
Oliver épp fürdéshez készülődhetett, pizsamá-
jával a kezében, derekára csavart törülközővel
flangált a szobájában. A férfi azonban egyetlen
pillantást sem vethetett rá, legalábbis közelebbről.
Tiburon egy hatalmas, katonai távcsövet emelt ki
a hátizsákjából, homlokráncolva, dühösen forgat-
ta kezei közt a különös tárgyat, láthatólag fogalma
sem volt róla, mit lát.
– Ez meg mi a rügyes rosseb? – morogta bos�-
szúsan. A lány csak egy futó pillantást vetett a
tárgyra, majd közömbösen kijelentette:
– Talán valami messzelátó. Úgy vettem észre,
hogy tárgyaink a Ködön túl megtartják valame-
lyest a funkciójukat. Vagy legalábbis a formájuk…
– A lány megilletődötten forgatta kezei közt az es-
ernyőjét. – Bár… erről fogalmam sincs, micsoda
lehet…
– Az ördögbe is! – Tiburon belenézett a távcső
lencséibe, de mivel fordítva tartotta, ahelyett,
hogy közelebb hozta volna, egész aprónak látta
a körülötte lévő dolgokat. Végül fogta magát és
a messzelátót belehajította a sötétségbe. Miután
eldobta, már rögtön meg is bánta, a különös tárgy
voltaképp féltve őrzött, aranyozott távcsöve volt,
valóságos ereklye, amibe varázslatos rúnák képét
és a császári címert vésték. Védencére pillantva

85
csupán ennyit fűzött a dologhoz: – Ez a hely való-
ban szörnyű… Hogy élhetnek így?!
– Hát, nem lehet könnyű nekik, annyi bizo-
nyos. Neki főleg nem… – A lány fejével a tanya felé
bökött.
– Mindjárt elsírom magam.
– Szerinted… tényleg nem ismert meg? Lehetsé-
ges, hogy ennyi idő alatt elfelejtse a nyelvünket?
– Egy nagy elnáspángolás. Az kell neki.
– Tiburon… Nem azért jöttünk, hogy fölhány-
torgassuk neki a múltat. Szükségünk van rá,
haza kell vinnünk.
– Tudom, tudom. De azért azt ne várd tőlem,
hogy megbocsássak neki.
– Nem, nem várom… – suttogta a lány, és egész
visszakúszott a fa törzséig, itt kényelembe helyezte
magát, hátizsákját a feje alá rakta. – Azt hiszem,
alszom kicsit…
– Már épp kérni akartalak rá.
– Ma már nem hiszem, hogy történne valami
érdemleges… – A lány lehunyta a szemeit, való-
ban nagyon fáradt volt. Annak ellenére, hogy tel-
jesen ismeretlen világba tették lábukat, a helyzet
cseppet sem volt idegen számára, odahaza igen
gyakran éjszakázott fa tetején, többnyire csak
szórakozásból. A levelek zizegő éneke, az éjszakai
erdő illata, mind-mind ismerős volt számára, a
közeli lombkorona közt huhogó bagoly nemkü-
lönben. Igen hamar elaludt, fél perc múlva még
utoljára, félálomban ezt motyogta: – Azért furcsa…
Észrevetted? Vajon miért olyan szürke minden..?

Ezúttal álom volt, semmi más, mégis oly való-

sághű. Az elmúlt napok nyugalma után Oliver

86
szinte meg is feledkezett látomásairól, ám aznap
éjjel ismét különös képek peregtek a szemei előtt.
Újból látta a furcsa, mégis ismerős világot, és a
gyönyörű, fekete angyalt a domboldalon. Ki tudja,
miért, ám ez alkalommal még közelebb érezte
magához, mint eddig bármikor. Ám váratlanul
valami megváltozott. Eltűnt szeme elől a mező,
vízesés, távoli kastély képe, helyette sötét, rideg
teremben állt. Mintha egy ódon kastély falai közé
repült volna hirtelenében, előtte, a durva, mintás
kőpadlón tűz éledezett. Lángok… ám ezek is oly
különösnek tűntek. A lángok éjfeketén nyújtóz-
tak, tekergőztek, akár valami taszító kígyófészek
vagy férgek tucatjai. Oliver dermedten állt, érezte,
hogy valami rossz történik, mégsem tett semmit. A
tűz egyre terjedt, hamarosan akkorára nőtt, akár
a terem maga, a lángok közt pedig óriási madár
ropta félelmetes káosztáncát. Olyan volt, akár egy
főnix, legapróbb tolla is lángocskákból állt, ám a
tűz narancsos fénye helyett koromfekete színben
játszott valahány. A fekete főnix lángja felemész-
tett, lerombolt mindent, a régi nyugodt, mesebeli,
színes álomvilág maga volt a káosz…
Oliver izzadtan, zihálva ébredt, olyan félelem
szorította össze a szívét, amit rég nem érzett. Leg-
feljebb gyermekkorában. Fogalma sem volt, mi
történt, szeretett álmodni, ha tehette volna, semmi
mást nem csinál egész életében, csak alszik. Ám
ezúttal, évek óta először, nagyon nehezen aludt
vissza, a szívét összeszorító félelem nem enyhült,
és órákon keresztül csak forgolódott.
Mivel keveset aludt, egész későn ébredt, úgy
déltájt. Mire felöltözött és nagyjából összeszedte
magát, Cecil néni már az ebédet is elkészítette.

87
Oliver tehát megebédelt, morcosan és morgolódva,
rendkívül bosszantotta, hogy fél napja elveszett
éjszakai rémlátomása miatt. A fiú már jó ideje
fejébe vette, hogy munkát kerít magának a kör-
nyéken. Természetesen egyáltalán nem fűlt hozzá
a foga, de nevelőanyján sem kívánt élősködni,
hisz kevéske nyugdíjából nagyon nehezen élt.
Mire Oliver elfogyasztotta Cecil néni remek
narancsos csirkéjét, már kora délután felé járt az
idő, így nem volt értelme nyakába venni a várost új
állás reményében. Mivel jobb ötlete nem maradt,
ismét szeretett könyveihez fordult, hogy elüsse az
időt. Kezdetben a tornácon olvasott, majd mivel
igen szép, tavaszias idő volt, elhatározta, hogy egy
kis sétára indul a közeli erdőbe. Egy kis magányos
pikniket tervezett magának, fölpakolta a könyveit
és egy rakás süteményt, így indult útnak. Elvégre
mi lehet jobb annál, mint a fűben heverészni, egy
jó könyvet olvasni, és közben Cecil néni hírneves
teasüteményét majszolni. Eleinte azt is tervbe
vette, hogy a Ralson-ház egyetlen házőrzőjét is
viszi magával, hadd futkosson, szimatoljon ked-
vére. Ám Malac, a keverék bokszer túl lusta volt
ahhoz, hogy kimozduljon a házából és otthagyja
szeretett tányérját. A kutya alaposan rászolgált
nevére, nemcsak hogy fölfalt mindent, ami az
útjába került, olyan kövér is volt, akár egy disznó,
még arca és fülei is egy sertésére emlékeztettek.
Oliver hagyta hát a lusta kutyát, és egyedül indult
felfedezőútjára.

Gyerekkorában mennyit sétált a fák közt, szinte

egyenként ismerte valamennyit. Raindale azon
szerencsés kisvárosok közé tartozott, amiket

88
elkerült az úgynevezett „fejlődés”, így a közeli er-
dők érintetlenül maradhattak, és a fák többsége
már évszázadok óta növekedhetett háborítatlanul.
Oliver ugyan a dombtetőre érve már rálátott a
messze húzódó autópályára, ez pár éve még nem
volt így, ettől eltekintve tökéletes nyugalom, béke
uralkodott a környéken. A fiú letelepedett hát az
egyik fa tövébe, elővette kedvenc regényét és a
süteményeket, majd hamarosan irtóztató gyorsa-
sággal falta valamennyit, mind a betűket, mind az
édességet. A dombról rálátott a tanyára is, Cecil
néni épp azzal foglalatoskodott, hogy a párnákat
és az ágyneműt kipakolta a párkányokra.
A fiú épp szünetet tartott két fejezet közt, mikor
furcsa neszre lett figyelmes a háta mögött. Semmi
rosszat nem sejtett, hisz ahogy az öreg fák, az
erdő állatai is békében éltek Raindale közelében,
akadt itt szarvas, róka, menyét és még ki tudja,
mi minden.
Oliver gyanútlanul fordult meg, így alaposan
megrémült, mikor két alakot fedezett fel a fák
közt. Ijedsége csupán néhány pillanatig tartott,
hisz a lány, akivel szembe találta magát, cseppet
sem volt félelmetes. A mellette ácsorgó óriás már
megért volna néhány szót ebből a szempontból,
de Oliver addigra már kellőképpen megnyugo-
dott. Különösen azután, hogy fölismerte, a téren
látott külföldi csaj került a szeme elé kísérőjével
együtt… vagy mi fene. A fiú fölpattant a földről, és
vidáman kérdezte:
– Hát ti? Eltévedtetek? – Hirtelen eszébe jutott,
hogy a két ember valószínűleg semmit nem ért
abból, amit mondott. Főtt is a feje emiatt, hogy
az ördögbe fogja visszakalauzolni őket a főútra?

89
Azonban legnagyobb meglepetésére a lány hirte-
lenében megszólalt, csaknem tökéletes kiejtéssel:
– Most már értesz? – Oliver döbbenten
dadogta:
– Igen… Jól titkoltad, hallod-e. Bizonyára na-
gyon mókás dolog volt átverni engem a palánkon.
– A két idegen egymásra nézett, a lány tanács-
talanul, a férfi bosszankodva. Végül ismét a lány
vette föl a beszélgetés fonalát, egyenesen Oliver
szemeibe nézett, pár lépést közeledett hozzá.
– Nem ismersz meg? Mi vagyunk…
– De, igen. Hogyne ismernélek, tegnap találkoz-
tunk a téren.
– Akarod, hogy fölképeljem?! Szíves örömest
megteszem! – harsogta Tiburon saját nyelvükön,
és bár Oliver egy szót sem értett belőle, a hang-
súlyból tökéletesen kiérezte, hogy nem mondha-
tott valami kedves dolgot, már ami őt illeti. A lány
csak bosszúsan legyintett egyet, majd ismét a fiú-
ra függesztette kétségbeesett, már-már könyörgő
tekintetét.
– Én vagyok, Liani. Ő pedig Tiburon. – A lány
elmosolyodott, kicsit reszketve, reménykedve.
– Liani, szép név – ismételte Oliver, tőle szo-
katlanul cinikusan. Nem is igazán értette, miért
viselkedik így, leginkább azzal magyarázta ma-
gának, hogy senki se örülne, ha vadidegenek
zaklatnák mindenféle ostobasággal. Ez a két
ember láthatólag teljesen zakkant volt, honnan
is jöhettek? A fickó leginkább egy óriási, orosz
medvére emlékeztette. – Szép név, valóban. De…
most ha megbocsátotok… mennem kell. Ha itt
jobbra fordultok, találtok egy kis földutat, az
kivisz egészen az autópályáig. – A fiú sebtében

90
összekapkodta a könyveit, majd hozzálátott, hogy
szélsebesen elhagyja a helyszínt. A lány azonban
rákiáltott, Oliver pedig megtorpant. Ezt hallotta a
háta mögül:
– Odayin! – A fiú hitetlenkedve rázta meg a fejét,
és ismét a két idegen felé fordult:
– Nem értem a nyelvetek, olyan nehéz ezt föl-
fogni?! – A lány tekintetében teljes, mély döbbenet
ült, először szóhoz sem jutott, hol maga elé pislo-
gott, hol föl, a mellette tornyosuló óriásra. Végül
ezt dadogta:
– Nem… nem emlékszel a saját nevedre? – Néma
csönd ereszkedett közéjük, csupán a madarak
csiviteltek fölöttük, a fák ágain. Liani kétségbe-
esetten tördelte a kezeit, láthatólag fogalma sem
volt, mit kéne tennie. Bezzeg Tiburon, már-már
eltorzult arccal méregette az előttük toporgó fiút,
láthatólag nem sok választotta el attól, hogy le-
keverjen neki egyet. – Valóban… nem emlékszel
semmire? Hogy lehetséges ez?
– Átver minket! Ez nyilvánvaló! – ordította az
óriás, és döngő léptekkel Oliver felé indult. A fiú
hátrált pár lépést, bár nem volt szükség rá, mert
Liani még időben megállította a férfit:
– Várj! Miért hazudna nekünk?
– Mert egy kis mocsok!
– Nekem sosem hazudna!
– Én is ezt hittem! Nagyon sokáig ezt hittem!
– Tiburon végül megtorpant, dühösen fújtatott,
akár egy bika. A lány, miután sikerült megakadá-
lyoznia a tragédiát, ismét Oliver felé indult.
– Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, hát
semmire sem emlékszel? Tiburon pedig… apád
helyett apád volt, és rengeteget tanultál tőle…

91
 – De nem eleget. – Úgy tűnt, az óriás ezúttal
taktikát választott, és duzzogva, karba font ke-
zekkel arrébb sétált. Oliver rémült tekintettel,
szájtátva ácsorgott. Ez a hatalmas hústorony
laposra akarja verni, a lány pedig… összevissza
fecseg mindenféle ostobaságot… Hol is van a
legközelebbi elmegyógyintézet? Mert ezek ketten
bizonyára onnan szöktek meg. Leginkább ilyesfaj-
ta gondolatok keringtek a fiú fejében, és mivel az
őrültekkel nem tanácsos vitába szállni, egy mély
levegőt vett és bólintott:
– Ahhha… – A lány tekintete azon nyomban
felderült, izgatottan, mosolyogva folytatta, vagy
inkább hadarta:
– Na végre! Odayin kedves, vissza kell jönnöd
velünk, szükségünk van rád! Atianar újabb
hadjáratra készül, és leghatalmasabb varázslója,
Memmon segítségével szövetségre lépett a Tükrön
túliakkal. Tanial herceg képtelen rá, hogy hordoz-
za a Szívet, hogy miért… ez elég hosszú történet,
most nincs időnk rá. Vissza kell jönnöd velünk!
Tudom, hogy ami régen történt… Még bizonyá-
ra… sértett lehetsz és dühös. De nem hagyhatod
cserben a néped! – Oliver a szemeit meresztgetve
megvakarta az állát:
– Ahhha… hát igen…
– Ugye visszajössz velünk? – A lány reményked-
ve, szinte esdekelve nézett rá, már-már normális-
nak tűnt… A fiú nagy levegőt vett és bólintott:
– Vissza… persze, vissza… Csak előbb…
Hmm… – Oliver a tanya felé pislantott, egy gyors
hajrá, és máris az udvarban lehet… Hátrálni
kezdett, nagyon óvatosan. Közben arcán teljes ko-
molysággal, megkérdezte: – Na és… mi a helyzet a

92
sárkánnyal? – Liani boldogan, tökéletes természe-
tességgel legyintett.
– Ó, Bagu, ő nagyon jól van. Hiányzol neki.
– Igen, hiányzom… Khmm…
– Indulhatunk? A hajó az öbölben vár, legalább
két nap, míg felhajózunk az átjáróig, és lehet,
hogy az időjárás sem lesz a megfelelő.
– Igen, indulhatunk… mindjárt… csak… vis�-
sza kell mennem a házba… a… a kardomért. – A
lány lelkesen bólogatott, Tiburon feszülten figyelt,
hasonló testtartásban, ahogy pár perccel azelőtt.
Oliver pedig, némileg biztonságban tudva magát,
megfordult és kimért léptekkel elindult. Mikor úgy
ítélte meg, hogy kellő távolságba jutott, hirtelen
nyakába szedte a lábait és futásnak eredt. Ám a
fiú elszámította magát, vagy inkább képtelen volt
Tiburon hatalmas méreteivel kalkulálni. Mihelyst
az óriás meglátta, hogy a fiú szökni próbál, rá-
vetette magát és teljes súlyával a földre teperte.
Tiburon vetődése még egy profi futballjátékosnak
is a becsületére vált volna, Oliver pedig… hirte-
lenében úgy érezte, mintha egy több száz éves
fatörzs gyűrte volna maga alá.
– Eresszetek el… hagyjatok… – ordította, már
amennyire összepréselt tüdeje engedte. – Mind-
ketten totál zakkantak vagytok, eresszetek! –
Tiburon föltápászkodott, a kapálózó fiút maga
felé fordította, hatalmas öklét pedig máris emelte,
hogy egy jól irányzott ütéssel alaposan átrendezze
az ábrázatát. A tragédiát ismét Liani akadályozta
meg:
– Hagyd, ne bántsd! Engedd el…
– De megszökik! Én azt mondom, egy zsákba
vele, és vigyük!

93
 – Nem cipelhetjük magunkkal erőszakkal…
– Dehogyisnem!
– Nem… Tiburon, engedd el… erőszakkal nem
visszük haza. – Az óriás, bár láthatólag cseppet
sem értett egyet vele, a parancsot teljesítette, és
elengedte Olivert. A fiú azonnal felpattant a földről
és elszaladt, futtában ezt azért még odakiáltotta
nekik:
– Őrültek vagytok, húzzatok el innen, mielőtt
kihívom a rendőrséget! – Liani teljesen megsem-
misülten nézett a távolodó fiú után, az óriásra ta-
nácstalanul pislogott, mintha ő várt volna paran-
csot tőle, s nem fordítva. Tiburon ezt morogta:
– Nem tudom, hogy mekkora erőket képes
mozgósítani ez a… Rend Őrség. De jobb, ha most
megyünk. – A két ember pillanatok alatt eltűnt a
fák közt, természetesen ez nem azt jelentette, hogy
a kis tanyát, illetőleg Olivert szem elől tévesztették
volna. Maga a fiú is tudta ezt, most már határo-
zottan érezte, hogy minden lépését figyelik.
Bár Oliver a rendőrséget nem hívta ki, azért
megnézte, hogy Robert bácsi ősrégi puskája még
mindig a helyén van-e. Mivel Cecil néni semmit
sem változtatott a ház berendezésén, és férje
holmijait is a helyén hagyta, Oliver könnyen meg-
találta a fegyvert a vitrin mögött, jó néhány doboz
töltény társaságában. Azt azért nem hitte, hogy
szükség lesz rá, mindenesetre nevelőanyját meg-
akadályozta abban, hogy lábát kitegye a házból.
Cecil néni csupán állatait, köztük Malacot kíván-
ta megetetni, ám a fiú előzékenyen átvállalta tőle,
nehogy az őrült turisták ezúttal az idős hölgyet
pécézzék ki maguknak, és meghívják képzeletbeli
világukba uralkodónőnek.

94
 Igen furcsa volt ez az egész… Oliver, mióta csak
az eszét tudta, semmi másra nem vágyott jobban,
mint ami az elmúlt napon történt vele. Hogy
egyszer csak a semmiből különös figurák tűnnek
föl, és elviszik őt valahová, egy képzeletbeli világ-
ba, egy helyre, amiről mindig is álmodott. Hogy
kiderül, ő valaki egészen más, másként hívják,
másként néz ki, és semmi köze nincs a Földnek
nevezett valósághoz. Most, hogy megtörtént vele,
egy szót sem hitt az egészből. Persze, hogy nem
hitt, hisz az tökéletes vallomása lett volna annak,
hogy valóban megőrült. Bármennyire is vágyott
rá, bármennyire is szerette volna, tudta jól, világa
nem létezik. Minden lakója, teremtménye csupán
az ő képzeletének szüleménye, és ha valaha is
normális életet akar élni, akkor sürgősen le kell
szoknia a folytonos álmodozásról.
Annak ellenére, hogy nem tervezett visszautat
Sharstonba, pontosabban az orvosa rendelőjébe,
Oliver meg akart gyógyulni. Megy az mindenféle
borzalmas szerkezet és pirula nélkül is, csak
akarnia kell. Nyugalomra és csendre van szüksé-
ge. Bár életcélt még mindig nem sikerült találnia
magának, az jó kezdet volt, hogy kézzel-lábbal
kapálózott új munka után. A Mézes-beli állását
már elvesztette, ez bizonyos, hisz szabadságát
jóval hosszabbra nyújtotta az engedélyezettnél,
ráadásul nem is szólt róla főnökének… Szóval va-
lószínűleg azóta már más fiú vagy lány gürcöl he-
lyette az idióta medvefülekben. Oliver cseppet sem
bánta, legalább jó alkalom volt a változtatásra.
Kezdetnek megvett minden létező újságot,
amiben álláshirdetések szerepeltek, majd órákon

95
keresztül böngészett és telefonált. Tudta jól, hogy
a közelben nem talál munkát magának, legfeljebb
egy másik városban, és valószínűleg órákat kell
majd utazgatnia nap nap után. Nem volt épp ke-
csegtető kilátás, de inkább ezt választotta, mint
hogy nevelőanyján élősködjék, felnőtt fejjel. Miután
elfogytak a hirdetések, Oliver ismét felkerekedett,
hogy a városba eljutván újabb újságokkal töltse fel
készleteit. Ezúttal kerékpárral ment, ahogy a régi
szép időkben, mikor iskolába igyekezett. A bicikli
is ugyanaz volt, régimódi, poros, fékje nyikorgott,
a küllőkre szerelt kártyák azonban még mindig
ugyanolyan szépen kattogtak, akárcsak régen.

Oliver kora délelőtt ért be a városba, átkereke-

zett a téren, majd lefékezett Raindale egyetlen új-
ságosbódéja előtt. Fölpakolta a teljes rakományt,
már ami a hirdető újságokat illeti, és elindult a
közeli park irányába. Nagyon szép, napsütéses
idő volt, úgy tervezte, leül egy padra, és ott hely-
ben átböngészi a hirdetések egy részét. A tavaszi-
as időjárás egész jó kedvet hozott Oliver számára,
mindez azonban nem tartott sokáig.
Bár nem felejtette el a tanya közelében meg-
ismert két őrültet, sosem gondolta volna, hogy
újból látja őket. Erre föl nem ott kukkolják megint
az egyik mellékutcából?! A fiú hirtelenjében olyan
dühös lett, hogy arca egész kipirult, szeme sarká-
ból megnézte magának a két idegent, akik a falnak
lapulva, az árnyékba húzódva figyelték őt. Ennél
többet nem szentelt rájuk az idejéből, leginkább
úgy tett, mintha észre sem vette volna őket, és
ment tovább. A különös eseményeknek azonban
még korántsem volt vége. Úgy tűnt, ama bizonyos

96
elmegyógyintézet továbbra is köpködte magából az
ápoltjait, mert pár utcával arrébb Oliver ismét egy
igen fura figurával futott össze. A magas, betege-
sen sovány ázsiai férfi szintén egy sikátor tátongó
szájában ácsorgott, ám ő, meglepő módon, meg
sem próbált eltűnni Oliver szeme elől. A férfi nem
csupán származása miatt számított idegennek
Raindale városában… Volt valami különös a te-
kintetében és egész megjelenésében. Olcsó, barna
öltönyt és nyakkendőt viselt, ám méltóságteljes
testtartása sokkal inkább valami fejedelmi öltö-
zéket és fejdíszt követelt volna. Oliver akaratlanul
is megborzongott, ez az ember más volt, mint az a
kettő. A lány és az óriás két esetlen, mókás figura,
még ha bosszantók is… Ez a férfi azonban… egész
lényét valami különös, megfoghatatlan erő járta
át, különös… és félelmetes. Oliver bosszankodva
haladt tovább, biztos volt benne, hogy már megint
élénk fantáziája játszott vele. Rendületlenül tolta
maga mellett kerékpárját, tekintetét dühösen,
makacsul egyetlen pontra szegezte, mintha ezzel
elejét vehetné újabb képzelgéseinek. Ám hiába
erőlködött.
Hirtelenjében valami egész különös morajlás
kelt életre Raindale városka házai közt, a fiú pedig
megtorpant, és fülelt. A hang leginkább egy óriá-
sira nőtt, beteg, taknyos elefánt trombitálásához
hasonlított, ami hosszan visszhangzott az épüle-
tek fölött. Oliver körbenézett, az utcákon emberek
jártak le s föl, ám rajta kívül senki nem figyelt fel
a különös jelenségre. A fiú összevont szemöldök-
kel méregette a házak tetejét, hamarosan olyan
látvány tárult a szeme elé, amitől a lélegzete is
elállt.

97
 A legpompásabb, többemeltnyi magas épület
maga a polgármesteri hivatal volt, küllemét
tekintve egyáltalán nem lógott ki Raindale régi,
középkorból fönnmaradt házai közül. Piros csere-
pes tetején kémények hada sorakozott, több tucat
antenna és végezetül a városka egyik büszkesége,
a kovácsoltvas, fekete szélkakas. Ám úgy tűnt,
ezúttal valami egészen más is birtokba vette a
hivatal épületét. A cserepek mögül kezdetben két
óriási, fekete szárny bukkant elő, majd a hozzá
tartozó karmos mancsok és fej. A szörnyeteg úgy
kapaszkodott fel a tetőgerincre, mintha pihekön�-
nyű macska lett volna, csupán néhány cserép
bánta, amik rettenetes súlya alatt leszánkáztak a
járdára. Oliver tátott szájjal bámult a sárkányra,
újból körbenézett, de senki nem látta, amit ő. Pedig
néhányan, akik épp a hivatal környékén sétáltak,
káromkodva ugrottak el a lezúduló cserepek elől.
– Nincs ott semmi… csak képzelem… – mondo-
gatta magának a fiú, és már épp készült rá, hogy
hátat fordítson agyszüleményének, mikor a sár-
kány váratlanul elrugaszkodott a tetőről, és óriá-
si, hártyás szárnyaival a levegőbe röppent. Nem is
szárnyalás volt ez, sokkal inkább zuhanórepülés,
melynek célja láthatólag nem volt más, mint a
park széle, ahol Oliver kerékpárjával ácsorgott. A
fiú mozdulatlanná dermedt.
– Ez nem valóság, ez nem valóság… – motyogta
egyre bizonytalanabbul. Az óriási szörnyeteg át-
száguldott a tér fölött, sem őt magát, sem hatal-
mas árnyékát nem látta senki. A sárkány kissé
nehezen navigált az alacsony épületek közt, egyik
szárnyával jó adag vakolatot vert le a házak olda-
láról, a következő pillanatban egy útjába kerülő

98
lámpaoszlop teteje sínylette meg a találkozást.
Mindez oly kézzelfogható bizonyítéka volt a való-
ságnak, hogy Oliver nem várt tovább. Kerékpárját
eldobta, összegyűjtött újságjai szanaszét röpültek,
ő maga pedig futásnak eredt.
Kezdetnek átrohant a parkon, a körülötte
sétálgató emberek láthatólag igencsak furcsán
néztek rá, üldözőjére azonban egyetlen pillan-
tást sem vetettek. A város túlfelére jutva Oliver
egyre kétségbeejtőbb helyzetbe jutott, bármilyen
gyorsan is szaladt, egyre közelebbről hallotta az
óriási szárnyak suhogását, szinte már a feje fölött.
Fogalma sem volt róla, mi történik vele, ha képze-
letének szüleménye utoléri… mindenesetre nem
akarta megtudni. Jobb ötlete nem lévén befordult
az egyik keskeny utcácskába, úgy okoskodott,
hogy a szűk hely miatt üldözője megtorpan, vagy
legalábbis nem lesz képes használni irdatlan szár-
nyait. A fiú számítása részben bejött, a sárkány
pár pillanatra megállt a sikátor szájánál, majd
a földre ereszkedett, és eztán karmos mancsain
folytatta vadászatát, legalább olyan gyorsan, mint
pár pillanattal azelőtt.
Oliver futott, ahogy a lába bírta, bár érezte,
hogy ereje lassan elhagyja. Igazán nagy bajba
viszont akkor került, mikor rájött, hogy csapdába
esett. A sikátor zsákutca volt, a végén csupán né-
hány szemeteskonténer várta, és többemeletnyi
magas téglafal. A fiú, más lehetősége nem lévén,
szembefordult támadójával, aki időközben beér-
te őt. A sárkány pontosan olyan volt, mint ami
képzeletében élt az ilyesfajta lényekről, karmai
borotvaélesek, hatalmas agyarai nemkülönben.
Sárga, apró szemeiben szinte látni vélte önmagát,

99
különösen, mikor a szörnyeteg felé kapott, hogy
egyetlen mozdulattal befalhassa. Oliver, még egy
utolsó mentő ötletként, beugrott a konténerek
mögé. Koszban, szemét közt landolt, a sárkány
állkapcsa élesen csattant a fémfelületen. Földön
fekve a fiú kissé kifújta magát, ám csupán néhány
pillanatig lehetett biztonságban. Úgy tűnt, a ször-
nyeteg nem csupán gyors és hatalmas, hanem
kellőképp intelligens is, kis idejébe telte csak, míg
rájött, hogy a konténereket játszva arrébb gör-
getheti, ezzel hozzájutva zsákmányához. Ezután
Oliver valóban védtelen maradt, mást nem tehe-
tett, mint a falnak lapult, és várt. A sárkány újból
lecsapott, állkapcsa csupán centikre csattant a
fiú arcától. Hogy ezúttal miért hibázott, azt Oliver
csupán akkor tudta meg, mikor ki merte nyitni a
szemeit.
A fiú igencsak meglepődött, mihelyst felfogta,
hogy életben van, hát még akkor, mikor meglátta
az őt zaklató óriást és kicsi barátnőjét a sikátor-
ban. A tagbaszakadt férfi olyan erővel bírt, hogy
megragadta a szörnyeteg farkát és egyetlen len-
dülettel hátrarántotta. Csupán néhány centire,
ám ez is épp elegendő volt, hogy Oliver elkerülje
fájdalmas halálát a sárkány állkapcsa közt. A
lány mindeközben előreszaladt és legalább olyan
meglepetést okozva, akárcsak óriási barátja,
fekete esernyőjével csépelni kezdte a szörnyeteg
mellső mancsát és fejét. Ennek ellenére úgy tűnt,
mindkettejük erőfeszítése hiábavaló, a sárkány
nem törődött az oldalába hasító fájdalommal,
erejét is összeszedte és újból Oliver felé csapott.
Ezúttal még az óriás sem tehetett semmit, az

100
állkapocs épp összezáródott volna a reszkető fiú
körül, mikor egész különös dolog történt.
A sárkány teste hirtelenében semmivé foszlott,
az egész jelenség olyan volt, mintha hirtelen va-
laki fölnyitotta volna egy konfettis doboz tetejét,
milliónyi apró, fekete pernye szállt szanaszét a
sikátorban, majd ezek is eltűntek, nyomtalanul.
Az utcára néma csend ereszkedett, Oliver csak a
saját zihálását hallotta. Megpróbált fölállni, ám
visszazuhant a földre, megcsúszott valami rot-
hadó hulladékon, ami a konténerek mögött bújt.
Időközben a két ismeretlen a közelébe óvakodott,
legalább olyan megviseltnek tűntek, akárcsak ő.
– Ez Memmon volt… – mondta Liani szuszogva,
és úgy tűnt, egyetlen pillanatot sem szentel a sze-
mét közt kuporgó fiúnak.
– Persze, hogy ő! – harsogta Tiburon. – Ki más
képes megidézni egy fekete sárkányt a Ködön túl,
és ráadásul ennyi ideig! Úgy tűnik, mégiscsak van
valami előnye ennek a világnak. – Oliver végre
kezdett felocsúdni a kezdeti rémületből, tanácsta-
lanul, bizonytalanul pislogott a két alakra:
– Ti… ti is láttátok?
– Mit csuda? – kérdezte a férfi, és cinikusan
körbenézett. – Ja, hogy sárkány látni? Tiburon
látni sárkány. Tiburon fogni sárkány.
– Az… az meg hogy lehet? – Oliver végre ös�-
szeszedte magát és föltápászkodott, az óriás
tekintetében megvetést, a lányéban aggódást lá-
tott, mindkettő meglepte. Hirtelenjében az futott
végig az agyán, hogy talán mégsem őrült, mások,
az utcán sétáló emberek is láthatták, amit ő. Ez
mindennél fontosabbá vált számára, még annál

101
is, hogy megköszönje ennek a két embernek, ami-
ért megmentették az életét.
Oliver nyakába szedte hát a lábait és kirohant
a sikátorból, majd koszosan, büdösen lefékezett
az első járókelő előtt, aki az útjába akadt. Az idős
hölgy csak mosolygott rá, valószínűleg túl rossz
volt a szeme, hogy felháborodjon a fiú külsején.
Oliver így kezdte mondandóját:
– Elnézést… ne haragudjon… megkérdezhet-
ném, hogy látott-e… – egy óriási sárkányt a város
fölött… na persze, micsoda hülyeség. – Szóval…
látott valami… szokatlant pár perccel ezelőtt?
– Szokatlant? – mosolyogta az asszony.
– Igen.
– Hát… igen. Láttam.
– És… mi volt az?
– Micsoda?
– Hát amit látott!
– Maga nem Mrs Ralson fiacskája?
– De igen… mit látott? – Az idős hölgy közelebb
húzódott a fiúhoz, és szinte a fülébe súgta:
– Ne mondja el senkinek, de láttam a postás Mr
Harrisont a tanítónővel csókolózni az iskolaud-
varban, tanítási időben! Ráadásul felesége van, és
három gyereke! – Oliver megilletődötten toporgott,
majd kényszeredetten elmosolyodott, elköszönt
az asszonytól, és tisztes távolságra menekült. A
járdán már két ismerőse várta, a lány és az óriás.
A fiú nem tudta, mit mondhatna, teljesen össze-
zavarodott. Hogy lehetséges, hogy csak hárman
látták, mi történt valójában? Valójában… talán
mindhárman őrültek…
– Na, mi a helyzet? – kérdezte Liani, meglehetős
gúnnyal a hangjában.

102
 – Nem tudom… – sóhajtotta Oliver. Különös
volt, de egyre inkább azt vette észre, hogy már
cseppet sem tartja idegennek ezt a két embert.
Persze, hisz megmentették az életét…
– Legutóbb túl hamar elrohantál. Máskülön-
ben talán azt is elmondhattuk volna neked, hogy
veszélyben vagy.
– Veszélyben..?
– Igen. Tudod, míg nekünk az az érdekünk,
hogy hazagyere velünk, mások inkább holtan
látnának.
– Mi a fene volt ez az egész?! – Oliver olyan
kétségbeesetten fakadt ki, hogy a lány és az óriás
felhagytak addigi gúnyos ábrázatukkal, végül
Liani tekintete egész megenyhült, és egyenesen a
fiú szemeibe nézett:
– Jól van. Most tisztázzunk mindent, őszintén.
Valóban nem emlékszel semmire, vagy csak azért
játszod meg magad, hogy lerázz minket?
– Nem tudom… mire kéne emlékeznem…
– suttogta Oliver, és ő is állta a lány tekintetét.
Furcsa… de hirtelenjében mintha ismerőssé vált
volna számára ez a smaragdzöld szempár. Nem a
színe vagy az alakja miatt, sokkal inkább a lélek,
amit benne látott. Lianinak is csupán néhány
pillanatába telt, hogy felfedezze az őszinteséget a
fiú szemeiben.
– Hát… ha így állunk… akkor beszélgetnünk
kell. Meglehetősen hosszan. – Azzal sarkon fordult
és elindult a park irányába. A két ember azonnal
követte őt, mintha csak parancsot teljesítettek
volna. Oliver kábán és zavartan, Tiburon dacosan
és döngő léptekkel.

103
 Mesedélután a parkban. Bizonyosan minden
járókelő erre gondolt, aki csak hallotta a három
ember beszélgetését. Vagy egy kedvenc könyvük,
filmjük vitatták meg a kis mesterséges tó közelé-
ben, padon ülve, sütkérezve a tavaszi nap fényé-
ben. Kicsit Oliver is hasonlóan érezte magát, amit
Liani mesélt neki, oly hihetetlennek tűnt, már-
már lázálomnak vagy egy őrült képzelgéseinek.
Ám ahogy belegondolt az elmúlt hetek, hónapok
eseményeibe, sőt egész életébe, furcsa látomásai
és álmai egyre inkább értelmet nyertek. Oliver egy
különös történetet hallott Aghar birodalmáról,
ami a hatalmas óceánon túl fekszik, és amelynek
uralkodója a nagytiszteletű Tanial herceg, akit
hamarosan császárrá koronáznak. A lány és csa-
pata egy átjárón keresztül érkezett ebbe a világba,
amit ők egyszerűen csak a Ködön túlnak hívtak.
Küldetésük célja pedig nem más, mint hogy őt
hazavigyék.
– Ez a világ… meglehetősen furcsa – szőtte to-
vább a mondandóját Liani, miközben szemét le
sem vette a csillámló tóról és lakóiról, a hófehér
hattyúkról. Úgy tűnt, végre talált valami szépet
is a Ködön túli birodalomban. – Közülünk nem
sokan jártak itt, de tudjuk, hogy minden meg-
változik, amint áthajózunk az átjárón. Minden, a
ruha, amit hordunk, az ékszerek, amit viselünk,
a tárgyaink... Mi magunk is, a külsőnk. Talán
azért lehet, mert a mi világunkban mindent mágia
éltet, testünk részévé vált. Itt pedig, a ködön túl,
meghal minden varázslat.
– Én is… másként nézek ki? – kérdezte Oliver.
Liani mellett ült a padon, ám mégsem tudta jól

104
érezni magát, mert Tiburon folyvást ott járőrözött
mögöttük, és figyelt, árgus szemekkel.
– Igen… – mosolyogta a lány. – Teljesen más-
ként. Nehéz volt megtalálnunk téged, mert csak
Ana, a varázslónő praktikáiban bízhattunk.
– Mondjuk, használhattátok volna az inter­netet
– vigyorogta Oliver, hisz jól tudta, hogy a lánynak
fogalma sincs róla, miről beszél. – Egyébként,
van még egy fontos kérdésem. Ha mindez igaz,
amit elmondtatok, hogy a fenébe kerültem ide?
– Úgy tűnt, elérkezett beszélgetésük legkínosabb
pontja. A lány zavartan forgatta a szemeit, majd
hirtelen fölpattant a padról, Tiburon mellé szaladt
és valamit a fülébe súgott. Persze csak azután,
hogy az óriás lehajolt hozzá. Ezután váltottak pár
szót a saját nyelvükön, majd Liani ismét Oliverre
mosolygott, bár ezúttal kissé kényszeredetten:
– Erről sincs semmi emléked? – A fiú megrázta
a fejét. Cecil nénitől sokszor hallotta a történetet,
miszerint a tengerparton találták őt, még gyerek-
ként. Talán hajótörést szenvedett? Ráadásul ez
újabb kérdést is fölvetett:
– Na várjunk csak. Azt hiszem, mégsem én
vagyok az emberetek.
– Miért?
– Mert… Ezzel a külsővel, nem csak úgy előug-
rottam a semmiből. Felnőttem… gyerek voltam,
vannak emlékeim a gyerekkoromról… – A lány,
ha lehet, eztán még zavartabban forgatta a fejét:
– Az meg hogy lehetséges? Nem értem…
Tiburonnal azt beszéltük, hogy talán a hosszú
évek, amit a Ködön túl töltöttél, elvették az emlé-
keid… Niben mester is említett hasonlót… De ez
nem magyarázat a gyermektestre…

105
 – Mi szabja meg a külsőd, ha átlépsz az
átjárón?
– Nem tudjuk. Talán semmi, véletlen. Vagy egy
belső tulajdonságod.
– Túl gyerekes voltál, barátocskám – morogta
Tiburon a saját nyelvén. Oliver ebből szintén alig
értett valamit, a gúnyt azonban tökéletesen ki-
érezte belőle. Ez az óriás vajon miért nem kedveli
őt? Mielőtt még a helyzet kínosabbá vált volna,
Liani közbelépett:
– Egy a lényeg, te vagy, akit keresünk. Tudom.
Elfogadod a védelmünk és a segítségünk, hogy
hazajuttassunk?
– Nem válaszoltál egy kérdésemre. Hogy kerül-
tem ide?
– Igazság szerint… ezt mi sem tudjuk pontosan.
Talán elvesztél, vagy valami hasonló. – A lány még
új külsejében is képtelen volt jól hazudni, elpi-
rult, sűrűn pislogott, és feltűnően kerülte Oliver
tekintetét. Meglehetősen gyanús jelenség… A fiú
azonban jól érezte, hogy ennél többet úgysem fog
kihúzni belőle, így újabb fontos kérdést tett föl:
– Miért kell hazavinnetek?
– Hogy hagyhatnánk, hogy egyedül élj itt? Biz-
tos nagyon magányos vagy… – Oliver gyanakvása
kissé enyhült, nagyot sóhajtott. Valóban… egész
eddigi életére egyetlen jelző volt hivatott: magá-
nyos. Ha mindez igaz, ha nem álmodik… végre
rálelt a magyarázatra. Hogy miért volt oly idegen
számára minden és mindenki, még saját képmása
is. Liani, bár kissé bizonytalanul, így folytatta: –
És… unokatestvéred, a trónörökös is látni kíván.
Szükségünk van rád… Hogy pontosan miért…

106
Erre nincs fölhatalmazásom, ő fogja elmondani
neked. Ha visszajössz velünk.
– Fölhatalmazás… szép. És elvárnátok, hogy
fejeset ugorjak a semmibe? Anélkül, hogy az or-
romra kötnétek bármit is?
– Bízhatsz bennünk! Hisz az életed is
megmentettük.
– Ja, igen. A sárkány. Következő kérdés. Az mi
a fene volt, és hogy került ide?
– Nem csupán mi érkeztünk Agharról. Hogy
pontosan kikkel is állunk szemben, azt nem tu-
dom, mindenesetre egy biztos. Atianar mágusa,
Memmon a közelben van, ő idézte meg a sárkányt,
szerencsére ebben a világban az ő varázslata sem
élhet sokáig.
– Nem ez az első, hogy megpróbáltak megölni…
– Hirtelenében Oliver előtt világossá vált a metró-
alagútban történtek értelme is. Hát valóban nem
őrült…
– Látod? Amilyen gyorsan csak lehet, vissza
kell jönnöd velünk. Akár azonnal indulhatnánk,
a hajó odalent várakozik az öbölben.
– Hajó?
– Igen. Felvitorlázunk Sharstonig, ahol az átjáró
van. – Liani kiszaladt a parkot átszelő kis földútra,
mintha máris indulásra készen állna. Tiburon is
csatlakozott hozzá, úgy tűnt, az óriás is teljesség-
gel készpénznek veszi, hogy küldetésük első fele
sikerrel járt, már ami Oliver megpuhítását illeti.
A fiú azonban tétovázott, még az is percekbe telt
neki, hogy fölkászálódjon a padról.
– Hát… Sharstonba amúgy is vissza kell men-
nem a holmimért, a lakásomba… De ha nem ha-
ragudtok meg, én inkább busszal mennék odáig.

107
 – Busszal?
– Igen, az egy nagy jármű, amibe sokan befér-
nek. És aránylag gyorsnak mondható.
– Régen szerettél vitorlázni. – A fiú erre már nem
mondott semmit, csak megvonta a vállát. Akár-
hogy is, azért még annyira nem bízott bennük,
hogy vakon kövesse őket. Abban reménykedett,
hogy a Sharstonba vezető út egy kis haladékot
jelent számára. Amíg átgondolhatja a dolgokat. A
lány végül csípőre tette a kezét, és felszegett fejjel
ennyit tett hozzá:
– Jól van. De mi is megyünk.

A barna színű, ütött-kopott távolsági busz már

dugig volt, mikor begördült a raindale-i állomásra.
Oliver bölcsen és türelmesen kalauzolta kísérőit
a földi közlekedés útvesztőiben. Először is elma-
gyarázta Tiburonnak, hogy az idős néniket nem
illik megfogni és arrébb tenni a lépcsőről, mint
egy zsák krumplit, hogy védence, Liani rangjának
megfelelő tiszteletet kapjon és elsőként szálljon
föl a furcsa járműre. Aztán következett a jegy
megvásárlása.
– A pénzedért jegyet kapsz, egy kis darab pa-
pírt. Azzal bárhová elutazhatsz – magyarázta
Oliver, és tárcájából már elő is készítette a kívánt
érmemennyiséget.
– Nekünk nincs pénzünk – mondta Liani
egyszerűen.
– Nem baj, meghívlak titeket. Bár a barátod-
nak… meglehet, hogy pótdíjat is kell fizetnem…
– Oliver elvigyorodott, és mivel látta, hogy a lány
nem érti a poén lényegét, hozzátette: – A súlya

108
miatt. – Erre már Liani is elmosolyodott, majd
halkan hozzátette:
– Sssss… még meghallja.
– Azt hittem, nem ért minket.
– Sok szót ismer…
– Miről pusmogtok ti itt? – kérdezte az óriás, és
egész közel hajolt védenceihez. Liani a saját nyel-
vükön válaszolt:
– Ó semmit, csupán érdeklődött, hogy ki is
vagy te valójában. Mondtam, hogy a testőröm.
– Tiburon, valami berögződött kényszer miatt,
hirtelen haptákba vágta magát, és harsogva,
büszkén jelentette:
– Tiburon Alaskar, a császári testőrség pa-
rancsnoka és hivatásos, udvari cápavadász. –
Liani kacagva lefordította a férfi szavait, Oliver a
szemeit meresztgette:
– Cápavadász? Te jó ég… – Az óriásnak egyálta-
lán nem esett jól, amiért kikacagták, pláne, hogy
nem is értette, miért. A lányra nem haragudha-
tott, a fiúval kapcsolatban viszont már készült,
hogy egy jól irányzott nyaklevessel ellensúlyozza
sérelmeit. Oliver azonban még idejében sorra ke-
rült, föllépett a busz lépcsőjén, itt pedig a férfi már
nem érte el. Vagy legalábbis nem akart nagyobb
feltűnést kelteni a különös jármű belsejében.
A fiú megvette a jegyeket, majd mindhárman
a busz hátsó részébe verekedték magukat. Pár
percen belül elhagyták a raindale-i állomást, bár
a busz tömve volt, egy ülőhely mégis akadt Oliver
mellett:
– Gyere, ülj le! – mondta a lánynak. Liani úgy
kapaszkodott, mintha az élete múlt volna rajta,
apró kezei egész elfehéredtek. Arca nemkülönben.

109
A fiú elgondolkodott rajta, hogy valóban szörnyű
élmény lehet életében először utazni egy ilyen
rakás, döcögő ócskavason.
– Nem kell, tényleg… – suttogta a lány.
– Hosszú út lesz, ülj le. Meglátod, úgy majd job-
ban érzed magad. – Oliver átvette a lány esernyő-
jét, hogy legalább azzal ne kelljen foglalatoskod-
nia, és könnyebben leülhessen. Liani halványan
elmosolyodott, a fiú mellé oldalazott, majd egy
éles kanyarban akarata ellenére belehuppant az
ülésbe. – Így ni – vigyorogta Oliver.
– Valóban jobb. Sokkal. – A fiú lenézett a kezei
közt lévő ernyőre, azon tanakodott, hogy vissza-
adja-e a lánynak, hisz láthatólag nagyon ragasz-
kodott hozzá. Annak ellenére, hogy már napok
óta egy csepp eső sem esett. Legalábbis tudomása
szerint.
A látomás oly hamar jött, mint általában, Oliver
hirtelenjében azt vette észre, hogy egy kecses tőr-
kard pengéjét tartja a kezei közt. A fegyver kosár-
része valami rózsaféle virágot mintázott, ezt nem
tudta jobban megnézni, mert a kép pillanatok
alatt szertefoszlott, és újból a régi, fekete esernyőt
szorongatta. A fiú zavartan Lianira nézett, a lány
elmosolyodott:
– Te is láttad… ugye?
– Igen… azt hiszem…
– Mióta megérkeztünk, és más formát kap-
tunk… én is sokszor látok dolgokat… Mintha ál-
modnék… Te… semmit nem változtál… bár nem
tudom, hogy az idő a Ködön túl…
– Láttál… engem? Úgy, ahogy… régen?
– Igen… – Oliver zavartan átnyújtotta Liani-nak
az esernyőjét. Mindketten somolyogtak, jó ideig,

110
aztán mosolyuk egyre kényszeredettebb lett, és
rendkívül kínos csönd állt be köztük. Hol egymás
szemébe néztek, hol elszégyellték magukat, és a
mellettük száguldó tájat figyelték. Oliver egyre biz-
tosabb volt benne… ez a lány… valóban ismeri…
méghozzá egész közelről. Érezte, hogy az emlékei
mind-mind ott buzognak a tudata mélyén, de
egyszerűen képtelen előcsalni őket. Végül, több-
órányi hallgatás után ezt kérdezte:
– Mi… akkor ezek szerint már elég régóta is-
merjük egymást…
– Igen… gyerekkorunk óta…
– És… mi…
– Voltaképp, szegről-végről rokonok vagyunk.
– Rokonok? – Oliver igencsak igyekezett, hogy
csalódottsága ne érződjék ki a hangjából.
– Igen, mondhatni… – Liani ismét elfordult,
tekintetét a kinti tájra szegezte. Csupán akkor
rezdült össze, mikor Oliver véletlenül a vállát fogta
meg az ülés támlája helyett egy különösen éles
kanyar következtében.

Az öreg villa már vagy fél évszázada üresen állt

a part közelében, legutóbb akkor laktak benne,
mikor a háború idején tulajdonosai a bombázás
elől vidékre menekültek. Azóta senki nem lépte
át a Lawman-rezidencia küszöbét. Pedig a ház
lenyűgöző helyen állt, sziklák közt, egész közel a
tengerhez. Mikor hatalmas vihar tombolt odakint
a végeláthatatlan óceánon, a hullámok néha oly
óriásira nőttek, hogy hófehér tajtékuk szinte a
ház oldalát verte. Persze a kilátáson kívül más
érdeme nemigen maradt a régen pompázatos, tu-
lajdonosa gazdagságát hirdető épületnek. A falak

111
megroggyantak, mindent por, pókháló, szemét
lepett el, és élősködők. Egerek, csótányok futkos-
tak mindenfelé, a padláson denevérek fészkeltek,
a szemét közt férgek és undorító csúszómászók
tenyésztek. Az épületbe nem vezették be a villanyt,
sem a gázt, sem a vizet, mindezek tükrében aligha
csodálkozhatott valaki, hogy ingatlanügynökök
több generációja árulta már az ősrégi Lawman-
rezidenciát, sikertelenül.
Ám ezúttal úgy tűnt, mégis új lakók érkeztek,
ha a helyiek közül valaki kirándulni vagy csupán
sétálni indult Raindale városka tengerpartjára,
láthatta, hogy bizony rendkívül különös szer-
zetek mozgolódtak mind a villa kertjében, mind
az épületen belül. Bizonyára egy csapat szakadt
csöves… a legtöbben így gondolkodtak. Mások
pedig híresztelték, hogy végre sikerült elcsípniük
a Lawman-rezidencia sokat emlegetett szellemeit.
Pedig az új lakók korántsem voltak kísértetek, bár
meg kell hagyni, valóban furán viselkedtek.
Kezdetnek mindjárt ott volt a két őr, akik foly-
vást le s fel járkáltak a bejárati kapu előtt. Aztán
akadt még belőlük a tornácra, sőt a tetőre is, bár
ez utóbbi meglehetősen veszélyes vállalkozás volt
a foghíjas cserepeket és düledező kéményeket
tekintve. Továbbá marcona külsejű férfiak és as�-
szonyok járőröztek a villán belül is, tagadhatatlan
tényként, hogy a Lawman-rezidencia valóságos
erődítménnyé vált. Rendkívül fontos személy lak-
helyévé. Vajon kit őrizhetnek a csupa esernyős,
sétapálcás, fura figurák? Persze, ha fegyver lett
volna náluk, a helyiek azonnal értesítik a rend-
őrséget… Elvégre, a kísértetek nem hordanak
géppisztolyt és semmi más egyebet. A komor,

112
többnyire fekete ernyők azonban tökéletesen illet-
tek a képbe, elkárhozott, átkozott lélek valahány…
Az övükbe tűzött, vagy épp a csizmájuk szárában
rejtegetett apró késeket és bicskákat pedig senki
nem látta.

Bár csupán pár napja érkeztek, a varázsló

máris otthon érezte magát, a sötét, lepukkant,
egerekkel és csúszómászókkal teli épület saját kis
birodalmára, a laboratóriumra emlékeztette. Maga
is hasonló volt, komor, tekintetéből hiányzott a
vidámság vagy bárminemű érdeklődés a halandó
világ dolgai iránt. Ez persze nem azt jelentette,
hogy Memmon, a hatalmas mestermágus gonosz
személy lett volna, nem szorult belé több alatto-
mosság, mint bármely más halandóba a Ködön
innen és túl. Egyszerűen csak tette a dolgát, amit
elvártak tőle, ráadásként ez a komolyság amúgy
is népe sajátja volt. Arról nem is beszélve, hogy
fél életét sötétben, lombikok és varázsfőzetek közt
töltötte; miként várható el ilyen személytől, hogy
örvendezzen a felszíni nap sugarainak vagy bár-
mely más gyarlóságnak?
Szó mi szó, Memmon mester tökéletesen meg-
elégedett búvóhelyükkel, a sziklák tetején álló
épületet már akkor kiszúrta maguknak, mikor
hajójuk lehorgonyzott az öbölben. Szerencséjük
volt, amiért a villát üresen találták, bár a lakókkal
sem lett volna sok gondjuk. Néhány csontvázzal
több vagy kevesebb a szekrényben, az már nem
oszt, nem szoroz. A férfi saját lakosztályának az
egyik hálószobát választotta, bár a gerendákon
csüngő denevérek nem zavarták, a rendetlenség
és por már annál inkább. Néhány apróbb bűbáj

113
segítségével megpróbálta rendezettebbé, tisztáb-
bá változtatni a termet, ám rendrakó, illetőleg
portalanító varázslatai nem éltek tovább néhány
percnél. Bár amúgy sem talált sok bútort lakosz-
tálya mélyén, egy óriási ágy, nehéz ruhásszek-
rény, csupán ennyi maradt a Lawman-rezidencia
tulajdonában, valószínűleg azok a holmik, amik
túl nagyok voltak ahhoz, hogy különösebb előké-
szület nélkül ellopják őket.
Bár a szoba nem sok luxussal kecsegtetett, az
erkélyről való kilátás lenyűgöző volt. Memmon
mester általában nem fecsérelte az idejét ilyes-
mivel, mégis órákat töltött azzal, hogy az alant
hullámzó, felkorbácsolt tengert bámulta.
– Kicsit olyan, mint odahaza – jött egy lágy,
ám annál határozottabb hang a szoba rejtekéből.
Memmon mester megfordult és apró mandulasze-
meit az ágy körül sétálgató fiatal fiúra emelte. – Ez
a világ szörnyűséges… Csak a tenger, az ugyan-
olyan. A kilátás a Nagy Vízre, akárcsak odahaza.
– Ahogy mondod, fenség. Bár a színek… Mint-
ha gonosz bűbáj ülne az egész szigeten. Átok, ami
fölfalta a színeket. – Memmon mester végignézett
saját öltözékén, majd szemrevételezte kézfejét és
tenyerét is. Szürkének látta önmagát, ahogy kö-
rülötte minden mást. Ezután ismét a fiúra nézett,
és elgondolkodott. Miként lehetséges az, hogy a
dicső Jariath dinasztia leszármazottja, a hatalmas
Atianar király egy taknyos kölyök testét kapja a
Ködön túli birodalomban. Persze meglehet, hogy
az itteniek teljesen másként tartják számon az
életkorukat. A herceget egyáltalán nem zavarta
előnytelen külseje, bár valószínűleg nem is volt

114
tudomása róla. Minek is érdekelné, hisz csupán
pár napig maradnak. Reményeik szerint.
– Átok… – morogta a fiú, és szép arca fintorba
torzult. – Talán mégiscsak a katonáim kellett vol-
na küldenem. Bár ezekkel sem megyünk sokra.
– Atianar úr letekintett a keze ügyében lévő fekete
ernyőre. Láthatólag fogalma sem volt, mire való.
Az ajtónál strázsáló őrök ugyanígy tettek, bár
egyikük meglehetősen ügyesnek bizonyult, rájött
a roppant bonyolult szerkezet működési elvére, és
kinyitotta az esernyőjét.
– Ahha… – morogta maga elé. – Ez valami pajzs-
féle. – Társa, talán irigy volt rá, amiért ilyen sikert
ért el az idegen holmit illetően, vagy csak egysze-
rűen úgy tartotta kedve, késével fölhasította az
ernyő fekete anyagát. Valószínűleg csupán ural-
kodójuk jelenléte akadályozta meg őket abban,
hogy egymásnak essenek, egyetlen valamirevaló
fegyverük, az idegen világban zsákmányolt bics-
kák már igencsak nyiladoztak a zsebeik mélyén.
Bár egy jófajta, masszív baseballütő is volt náluk,
a buzogányok és egyéb zúzófegyverek Ködön túli
formája. Atianar úr és Memmon mester közömbös
arccal szemlélték a jelenetet, a fiú elfintorodott:
– Mindannyian hasznavehetetlenek vagytok. Ti
a fegyvereitek nélkül, te pedig, Memmon uram, a
varázserőd nélkül. – A két katona és a varázsló is
heves tiltakozásba kezdett.
– Nagyuram, nem a mi hibánk! Odayin Elvoran
valami varázslathoz folyamodott… mikor épp a
közelébe értünk, szörnyű sikoltást hallottunk…
kis híján beleőrültünk… az a furcsa kocsi pedig,
amiben utaztunk… mindenkit a földre dobott!

115
 – Odayin Elvorannak soha nem volt varázs-
ereje, de ha lenne is, egyetlen pillanatra sem
használhatná itt, a Ködön túl. Erre csak én va-
gyok képes… – Memmon úr ezúttal egyenesen az
uralkodóra szegezte a tekintetét. – Bocsásd meg,
fenség… Talán úgy látod, hogy kissé túlbecsültem
az erőm… de biztosíthatlak, hogy legközelebb…
– Nem. Te magad mondtad. Ebben a világban
minden varázslat halálra ítélt. Nézz körbe, a leg-
nagyobb udvari mágusommal utaztam, és egy
ilyen koszos lyukban kell töltenem az időm.
– Csupán néhány nap…
– Azt nem hinném. Elvesztettük szem elől. Ki
tudja, hová az ördögbe utazott már megint.
– Újból megtalálom neked, fenség.
– Igen, aztán megint napokat hajózhatunk,
hogy utolérjük. Mire kikötünk, addigra már vala-
hol máshol lesz. – A fiú hirtelen megpördült, mert
hatalmas robaj kelt életre a szoba másik végében,
a bejáratnál. Valóban, a kétszárnyú ajtó valóság-
gal kiszakadt a helyéből, a küszöbön egy tagba-
szakadt őr állt, kissé kreolos, leginkább mexikói
vonásokat kapott a Ködön túli világtól. A szobá-
ban strázsáló őrök is pórul jártak, egyikük, aki az
ajtó előtt állt, hasra esett, másikuk pedig bevert
orrát tapogathatta, hisz az ajtószárny szépen a
falhoz préselte. A küszöbön toporgó férfi, mihelyst
meglátta az uralkodót, rögtön meghunyászkodott
és hajlongva motyogta:
– Bocsáss meg, fenség… nem tudtam, hogy
jelenléteddel megtisztelted Memmon mester haj-
lékát… – A varázsló utálkozva morogta:
– Mert nekem nem jár az az alapvető udvarias-
ság sem, hogy kopogsz az ajtón.

116
 – Nem. Vagyis igen, csak…
– Történt valami? – kérdezte a fiú, megunva
testőre és udvari mágusa szócsatáját. A férfi
fölegyenesedett, bár még mindig nem mert az
uralkodóra nézni, tekintetét valahová a penészes
tapéta mintázatára szegezte:
– Találtunk valamit… idebent a házban. Aminek
talán hasznát vehetnénk. Kérlek, kövess, fenség.
Memmon mester… – A férfi elhúzódott az ajtóból,
és udvariasan kivárta, míg mindkét feljebbvalója
a folyosóra lépett. Ezután a kis csapat élére állt,
hogy kalauzolja őket a folyosók és lakosztályok
sora közt. Veszélyes utazás volt ez, különösen a
lépcsőn, minden lépésük nyomán hangos reccse-
nés, nyikorgás visszhangzott a villa falai közt.

A terem, úgy tűnt, javarészt megúszta az idő

pusztítását, és a tolvajok is elkerülték. Talán azért,
mert hatalmas, kétszárnyú bejáratát egy óriási la-
kattal zárták el az illetéktelenektől. A megmaradt
bútorokat fehér lepedőkkel fedték, amik megszür-
kültek az idő folyamán és a rengeteg por súlya
alatt. A király és varázslója érdeklődve jártak a
különös kísértetek közt. Bár a szobának méretes
ablakai voltak, az üvegen vastagon ült a kosz, így
a teremben meglehetős félhomály uralkodott.
Memmon mester megpróbálkozott egy apró
varázslattal, melynek nyomán rezgő, fehér láng
kelt életre a levegőben. A fény ugyan nem tartott
sokáig, néhány percen belül semmivé foszlott, ám
legalább addig jó szolgálatot tett, míg a katonák
megmutatták, mire is bukkantak voltaképp a régi
ház berendezései közt. A lepellel takart bútorok
közt akadt egy igen méretes tárgy is, hatalmas

117
volt, a padlótól szinte a mennyezetig ért. A falnak
támasztva, vastag porréteg alatt várta, hogy valaki
újból felébressze.
– Itt van – mondta a katona, aki egészen idáig
kísérte a herceget és varázslóját. A férfi egyetlen
mozdulattal lerántotta a leplet, alóla cirádás keret-
be foglalt, hatalmas tükör bukkant elő. Memmon
mestert lenyűgözték a látottak, perceken keresz-
tül csodálta a keret kacskaringós faragásait, a
virágokat, leveleket, szárnyas angyalokat és más
furcsa, Ködön túli lényeket. Leginkább mégis a
tükör fényes, hibátlan felülete vonta magára a
figyelmét. Az uralkodó csupán ennyit fűzött hozzá
a látottakhoz:
– Pompás. Használhatjuk valamire ideát?
– Hogyne, fenség. Ez… hatalmas ajándék. –
Memmon mester apró kezét végigfuttatta a tükör
hideg felületén. – Utazhatunk, akárcsak odaha-
za… Különös. – A férfi szemeit összehúzta, pár
pillanatra felsejlett előtte valódi képmása. Pompá-
zatos, bíborszínű talárja, arany ékszerei, hosszú,
hófehér haja, fekete bogárszemei és méretes
fejdísze. A látomás csupán néhány másodpercig
tartott, ezután a tükör megremegett, akár a tó
vize, ha kavicsot hajítanak belé.
– Valóban különös, rengeteg csatornát látok. Ez
a világ, mintha minden apró szeglete tükrökkel
volna tele, mintha az itteniek nem tartanának a
túloldalon lakóktól. Bárhová utazhatunk. Hamar
megtaláljuk, nagyon hamar. – Amint ezt kimond-
ta, fény varázslata semmivé foszlott, és ismét
félhomály ereszkedett a szobára.

118
 4.

Az utazás

Régi otthona, az ütött-kopott bérház, semmit

nem változott az elmúlt hetek alatt. Legfeljebb
még nyomorúságosabb és szánalmasabb lett, bár
meglehet, hogy ezt Oliver csupán Raindale után
látta így. Persze… mi is változhatott volna… Talán
kifestik az egészet, vagy megjavítják a liftet, neta-
lán kicserélik az égőket a folyosókon? Vagy valaki
bezárja az idős házmesternét a sufniba, hogy
ne bosszantson másokat? Oliver gondterhelten
vezette kis csapatát a bérház lépcsőjének útvesz-
tőjében. Lianinak és testőrének egyetlen szót sem
kellett szólnia, tekintetükből bárki kiolvashatta,
mennyire taszítónak találják ezt a helyet.
– Biztos valami rosszat tett – mondta Tiburon a
saját nyers stílusában. – És börtönbe zárták.
– Nem hinném, hogy a börtönbe ki és be lehet-
ne sétálni. Ráadásként ki építene tömlöcöket több
emelet magasan, hisz azok a föld alá valók. – A
lány és az óriás saját nyelvükön társalogtak, az
idő múlásával Olivernek egyre ismerősebb lett a
szép, dallamos nyelv, ám még vajmi keveset értett
belőle.
– Mit mondott? – kérdezte a fiú.
– Ez a hely… olyan, mint a börtön – vallotta be
Liani, miközben zavartan pislogott. Oliver csak
morgott:
– Ja, végül is.
– Te itt laksz?

119
 – Itt laktam. De most… inkább hazaköltözöm.
Vagy mit tudom én… – Ez a bizonyos „haza” foga-
lom most elég zavart volt a fiú számára, még egy-
általán nem tudta, hogy elfogadja-e a lány meghí-
vását, már ami a hajókázást illeti. Világéletében
úgy hitte, ha ilyesmi történik vele, hanyatt-hom-
lok menekül ebből a szürke, ocsmány világból.
Most azonban, hogy valósággá vált, meglehetősen
riasztó volt.
A lift előtt sokat tétováztak, végül Oliver úgy
döntött, igénybe veszik a szolgáltatásait, bár nem
volt biztos benne, hogy Tiburon barátjuk nem
tesz-e valami kárt a szerkezetben. A súlya miatt,
persze. A lift végül, ha csikorogva és nehézkesen
is, végül felszállította őket az ötödik emeletre,
Oliver a harmadik környékén összefutott az idős
házmesternével, legalábbis látta az asszonyt a
rácsokon keresztül néhány pillanat erejéig. Hi-
hetetlen volt, de Mrs Lovgrove ugyanabban az
öltözékben, megszokott papucsában és hajcsava-
róival leste a folyosót áldozat után kutatva. A fiú
fejében megfordult, hogy az öreglány talán valóban
klinikai eset, ám az utóbbi időben annyit gondolt
különféle intézményekre, ahol elmeháborodotta-
kat ápolnak, hogy inkább gyorsan elhessegette
magától ezt az egészet. Abban viszont biztos volt,
hogy az öregasszony pár percen belül az ajtaján
fog dörömbölni. Tévedett, Mrs Lovgrove nem jött a
nyakára, talán a múltkor nagyon megsértődött.
Kis otthona sem nyerte el vendégei tetszését,
ezen szintén nem csodálkozott. Liani úgy óvako-
dott előre a nappaliba, mintha valami förtelmes,
szörnyek lakta barlangban járna. A lány furcsáll-
va forgatta ide-oda a fejét, az előszoba tükre előtt

120
valósággal elosont. Oliver elsőként a hűtőbe nézett
be, néhány szelet penészes felvágotton és romlott
tejen kívül mást nem talált.
– Sajnos… nem tudlak megkínálni titeket
semmivel.
– Úgy érted, étellel? – kérdezte a lány.
– Igen…
– Nem érdekes. Amúgy sem vagyunk éhesek. –
Oliver sandán az óriás felé pillantott, a fél napot
együtt töltötték, és a férfi egyetlen falatot sem evett.
Liani nyilvánvalóan a saját nevében beszélt.
– Van egy kis pénzem. Leugorhatok, hogy hoz-
zak nektek valamit…
– Ne! Inkább maradj… Hamarosan amúgy
is indulunk, odahaza majd ehetünk. – Tiburon
mindeközben felfedezőútra indult az apró la-
kásban, mivel nem koncentrált, Oliver szavaiból
semmit sem értett. A szoba minden egyes szeletét
alaposan átvizsgálta, közben, csak úgy melléke-
sen, saját nyelvén megjegyezte:
– Majd kilukad a gyomrom. Ettől a kis nyik-
hajtól akár éhen is veszhetünk. – Liani azonnal
leintette:
– Tiburon! Nem azért vagyunk itt, hogy degesz-
re tömjük magunkat. Első a feladat.
– Degeszre… – morogta az óriás, és ezúttal
a fürdőszoba felé indult. – Egy szelet kenyérért
odaadnám a fél karom… – Oliver némán hallgatta
végig a beszélgetést, közben próbált úgy tenni,
mintha nem is figyelne vendégeire, hozzálátott,
hogy összeszedje a holmiját, amiért hivatalosan
jött. Akadt egy régi bőrönd az ágy alatt, abba
kezdte belepakolni a ruháit, könyveit és néhány
apróságot, amit még vinni akart. A szekrény

121
mélyén lapuló számítógép olyan régi volt, hogy el-
határozta, azt itt hagyja az új lakóknak. Ám nem
csupán ez a hasznavehetetlen roncs bújt meg a
sötétben, Oliver kiemelte a mappát, amiben raj-
zait tartotta. Persze rögtön megbánta, mert a lány
azonnal lecsapott rá:
– Odahaza is sokat rajzoltál. És nagyon szépe-
ket – mondta Liani mosolyogva, és kérdés nélkül
hozzálátott, hogy a rajzmappát kiszedje a fiú kezei
közül. Oliver azonban nem hagyta magát, bár
tudatosan aligha gondolt bele, pontosan miért
is, de nem szerette volna, ha Liani meglátja azt a
rengeteg portrét arról a fekete hajú lányról…
– Nem tudom, hogy odahaza milyen voltam… de
ezek itt szörnyen gyengére sikerültek. Ocsmány-
ságok. Ne… ne nézd meg. Nem akarom. – Liani
azonnal elengedte a mappát, bár szemrehányó
tekintettel nézett a fiúra:
– Jól van… nem nézem, ha nem akarod. – Oliver
kényszeredetten elmosolyodott, rajzait pedig a fal-
nak támasztotta. A kínos csönd elkerülése végett
új témába kezdett:
– Szóval, akkor… meddig is maradtok? Úgy
értem…
– A hajó úgy… holnap reggel éri el a város kikö-
tőjét. A többiekkel ott találkozunk.
– Akkor… az éjszaka még hátravan…
– Igen…
– Van szállásotok?
– Nem… nincs…
– Nálam maradhattok, ha gondoljátok. Az
ágyam lehet a tiéd, Tiburon barátod pedig…
van egy matrac, amit fölfújhatok neki. – Elég
furcsa ötlet volt az óriást egy felfújható matracra

122
fektetni, bizonyára keze-lába lelógna róla, már ha
egyáltalán kibírná a súlyát. Ám Oliver olyannyira
zavarban volt, hogy ilyesmire nem is gondolt. A
vécé jellegzetes zubogó hangja és igencsak károm-
kodáshoz hasonlatos ordítás sietett a segítségére,
hogy meneküljön a kellemetlen helyzetből. Liani
és a fiú a fürdőszoba bejáratához siettek, Tiburont
az apró helyiség közepén találták, a kád mellett.
A férfi indulatosan megpördült, és vádlón Oliverre
mutatott:
– Ez a kölyök boszorkánymesterkedésre adta a
fejét!
– Ugyan, Tiburon… – somolyogta a lány, és bel-
jebb merészkedett, pedig neki már nem sok hely
maradt az óriás mellett.
– Láttad volna, amit én! – harsogta a férfi, és a
vécécsészére mutatott. – Ráadásul tükrökkel ag-
gatja tele a vackát, mi ez, ha nem mesterkedés?!
– Az apró fürdőszobatükör ártatlanul pislogott az
újonnan jöttek felé, Oliver ugyanígy tett, aki sem-
mit nem értett az elhangzottakból. Mikor az óriás
a vécé fölé hajolt, csupán ennyit tett hozzá:
– Kérlek, ne kelljen elmagyaráznom, hogy az
mire való. – Időközben Liani is felfedezte magá-
nak a fürdőszoba nyújtotta csodákat, különös
tekintettel a kád szélén hagyott tusfürdőre. A lány
ördögi ügyességgel szinte pillanatok alatt rájött,
hogy a kupakot miként kell kipattintani a helyé-
ből, majd mélyet szippantott az illatából.
– Hmm… milyen finom, ez valami… virágméz?
– kérdezte a fiútól. Mielőtt azonban Oliver vála-
szolhatott volna, Tiburon is magához ragadta a
tubust, és védencéhez hasonlóan mélyet szippan-
tott az illatból. Ez még csak helyénvaló lett volna,

123
ám eztán fogta és a fiú legnagyobb megrökönyö-
désére a tusfürdő egész tartalmát belenyomta a
szájába. Úgy tűnt, az ő világukban ha valaminek
jó illata van, akkor az minden bizonnyal ehető
is. Oliver nem tudta, mit mondhatna, így inkább
hallgatott. Csak úgy, magának, ennyit fűzött a
dologhoz:
– Kösz, hogy bekajáltad a tusfürdőm. – Hogy az
óriásnak ízlett-e a különös vacsora, azt már nem
várta meg, kifordult a fürdőből és visszabattyogott
a szobába. Mindenesetre lelki szemei előtt már
látta, ahogy Tiburon barátja óriási buborékokat
böfög, mint egy buta rajzfilmfigura.
– Felétek minden olyan fura… – kezdte Liani a
beszélgetést, mihelyst visszatért a fürdőből. – Mie-
lőtt útnak indultunk volna, Niben mester megmu-
tatta a feljegyzéseit a Ködön túli világról, mesélt
a szokásaitokról, tanította a nyelvetek… Szóval
felkészültünk. Mégis, minden szörnyen idegen. Itt
van például a pénzetek. Mióta használjátok őket?
Na és azok a hatalmas járművek…
– A ti Niben mesteretek pontosan mikor is járt
errefelé?
– Ó, nem rég, úgy pár ezer éve.
– Akkor nem csodálom, hogy megváltoztak
azóta a dolgok. Tudod, mi, emberek… – ezt Oliver
lelkiismeret-furdalás közepette mondta ki. – …
Szóval, mi hajlamosak vagyunk mindig változtat-
ni és újat alkotni, az utóbbi ötven év alatt egészen
az űrprogramig jutottunk. Járműveket küldünk
az űrbe és a közelebbi bolygókra.
– A csillagokba?
– Ha úgy tetszik… – A lány arcára boldog mo-
soly kúszott fel, tekintete elhomályosult, mintha

124
emlékek egész áradata rohanta volna meg hir-
telenjében. Végül csak ennyit mondott, szinte
suttogva.
– Odahaza sokat néztük a csillagokat, együtt…
– A meghitt hangulatnak egy csapásra vége lett,
mihelyst Tiburon előtrappolt a fürdőből, a padló
úgy döngött alatta, hogy Oliver biztos volt ben-
ne, hamarosan látogatót kapnak az alant lakók
személyében. Az óriás láthatólag még mindig
bosszankodott és zsörtölődött, talán a vacsorája
feküdte meg a gyomrát. A fiúnak mindenesetre
ismét szöget ütött a fejében valami:
– Mi ez a dolog… a tükörrel? – Liani szeplős ar-
cocskája hirtelen olyan komoly vonásokat öltött,
hogy Oliver valóban megrémült tőle. – Mintha…
félnétek tőle. Ez amolyan… babona?
– Babona? Nem… A mi világunkban a tükör…
amolyan átjáróféle. Mind, kivétel nélkül. A tükrön
túl egy másik világ van, ahol rettenetes lények
laknak, démonok és ördögök. Ha a tükörbe né-
zel, ellopják az arcod és a lelked. Ti… nem féltek
ettől?
– Nálunk a tükör csupán eszköz, dísze a ház-
nak, megnézheted magad benne, hogy lásd…
kócos vagy-e, vagy valami hasonló.
– És… nem tűnnek el emberek, mikor ilyesmit
csinálnak?
– Nem. Nem hinném. – Oliver elhallgatott, hirte-
lenében rálelt egy emlékre. Egyszerű, fürdőszobai
tükör jelent meg előtte, és a borzalom, a hatalmas
trauma, mikor először látta meg saját, idegen
képmását. Majd később az a fura, megfoghatat-
lan félelem, valahányszor elosont a tükör előtt a
Ralson-tanyán. Még mostanság is… ha sötétben,

125
árnnyá silányult képmását nézte, szinte érezte,
hogy nincs egyedül, valami figyeli, valami rossz…
– Azt hiszem, a te világod védve van. Talán,
mert nem ismeritek a varázslás tudományát.
Azért aggathattok tükröket mindenhová, mert
biztonságban vagytok.
– Talán… – Oliver kitekintett az ablakon, mikor
megérkeztek az állomásra, már kora estefelé járt
az idő. Azóta jócskán besötétedett. – Bizonyára
fáradt lehetsz… – mondta a lánynak zavartan. –
Nyugodtan pihenhetsz, ha van kedved. – A fiú az
ágyához botorkált és lerántotta róla a pokrócot,
amivel még utazása előtt sebtében letakarta az
ágyneműt. Na nem mintha máskor gondosabb
lett volna. – Az ágynemű… még egész tiszta, csak
néhányszor aludtam benne… adnék újat… de
az a mosodában van. – Liani felkuncogott, majd
jelezvén, hogy tökéletesen megfelel neki, felkú-
szott az ágyra és elterült a paplanon. Látszott a
szemein, hogy már valóban fáradt lehetett. – Így
ni – mondta Oliver elégedetten, majd az óriás felé
sandított.
– Tiburon barátodnak pedig… megkeresem azt
a matracot. – Bár a férfi kevés szót értett a helyiek
nyelvéből, saját nevének említése azonnal felkel-
tette az érdeklődését. A lánytól kérdezte:
– Mit akar?
– Elővesz neked egy matracot, hogy azon alud-
hass. Kényelmesen. – Tiburon ismét haptákba
vágta magát, hasonlóképp, ahogy azt az állo-
máson tette, és a földiek nyelvén, tört kiejtéssel
kijelentette:
– Tiburonnak nem kell, Tiburon alszik kemény
földön, mindig. Most. – Oliver megvonta a vállát,

126
és a pokrócot magához véve lekucorodott az ágy
közelében lévő sarokba. Liani egész végig követte
őt okos, gyönyörű szemeivel. A fiú túl lusta volt
ahhoz, hogy saját magának fölfújja a matracot,
bár őszintén megmondva, amúgy sem igen tudta,
hol keresse. Talán már rég kölcsönadta valakinek.
Vagy kidobta.
Az éjszaka eseménytelenül telt, Oliver egész
sokáig gondolkodott, rágódott az elkövetkezendő
napon, végül őt is elnyomta az álom. Úgy tűnt,
Lianit sem zavarta a város zaja, vagy csak túl fá-
radt volt. A közeli kocsmából éktelen ricsaj szállt
tova a város fölött, egy idióta a kocsija rádióját
bömböltette a ház előtt, a szomszédok sem mellőz-
ték szokásos veszekedésüket és verekedésüket a
közeli lakásban. Ennek ellenére a lány édesdeden
aludt, csupán Tiburon őrködött, egészen hajnalig.
Mikor világosodni kezdett, a férfi mégis elbóbis-
kolt kicsit, talán úgy ítélte meg, hogy a sötétség
elvonultával és a város csendesedésével a veszély
is elmúlt.

Mikor Oliver kinyitotta a szemét, mindkét ven-

dége aludt körülötte, Liani halkan szuszogott, az
óriás pedig fújtatott, félreérthetetlenül jelezvén,
hogy hamarosan mélyebb álomba merül. És
horkolni fog, akár egy vén medve. A fiú kábán
pislogott maga köré, a félhomályban vajmi keve-
set látott. Éppen ezért az előszobából érkező fény
olyan érzékenyen érintette, mintha valaki zseb-
lámpával villogtatott volna a szemei közé. Pedig a
tükör ragyogása nem volt élesebb a holdfénynél,
Oliver hamar hozzá is szokott, így az elejétől a vé-
géig nyomon követhette az eseményeket. A tükör

127
csillámló felszíne, mint valami megnyújtott alufó-
lia papír, hihetetlen, groteszk formákba torzult,
vastag csápokat növesztett, melyek tekergőztek,
akár egy szörnyeteg karjai. Végül elérték egészen
a padlót, ahol is sorban köpködték ki magukból
az utazókat, az előszobát szempillantás alatt ide-
gen, tagbaszakadt fickók lepték el. Ha Oliver nem
látta volna, miként érkeztek, azt hitte volna, egy
kommandós alakulat egységei törték rá az ajtót.
Már az első alak megjelenésekor ordította:
– Tiburon! – Az óriás pillanatok alatt talpon
volt, ki tudja, tán nem is aludt, csupán lehunyta a
szemeit néhány pillanatra. Hogy a férfi pontosan
mit kiáltott, káromkodott-e, vagy őket figyelmez-
tette, azt Oliver nem tudta, mindenesetre néhány
szívdobbanásnyi idő elég volt hozzá, hogy fölfogja
a helyzet súlyosságát. Őérte jöttek, már megint.
Ráadásként támadóit is felismerte, a két fickót
a metróalagútból. Ezúttal mindannyian emberi
formájukat viselték, fegyvert nem látott náluk,
csupán késeket az övükbe tűzve, egyiküknél
pedig baseballütőt. Oliver egyre inkább kezdett a
túloldalról jöttek fejével gondolkodni, ez a bizonyos
ütő odaát valami hatalmas husáng, vagy egyéb
zúzóeszköz lehetett. A többi katona fegyverzete,
a kardok valószínűleg használhatatlanná váltak,
mihelyst átléptek az átjárón, sétapálcákkal és
esernyőkkel pedig nem látták értelmét harcolni.
Tiburon első cselekedeteként elkapta Oliver
grabancát és az ablak felé penderítette, még ezt is
hozzátette, egész jó kiejtéssel:
– Kifelé! – Ezután valóságos oroszlánként
vetette magát a tömegbe, fegyver híján az öklét
használta, bár hatékonyságban az sem maradt el

128
egy jobbfajta harci kalapácstól. Oliver dermedten
ácsorgott azon a helyen, ahová az óriás jóvoltából
került, Liani azonban helyette is cselekedett. A
lány egyetlen pillanatra sem vesztette el lélekje-
lenlétét, kitárta az ablakot, majd felmérve a kinti
terepet, a bamba fiút áttuszkolta a párkányon.
Oliver nagyot nyekkenve érkezett meg a tűzlépcső
apró teraszára, hamarosan Liani is követte:
– Gyerünk, ne bambulj már! Mássz! – A fiú
végre összeszedte magát és a létra legfölső fokára
lépett. Ezután már gördülékenyebben mentek
a dolgok, Oliver gyakorlott tűzoltó módjára szá-
guldott lefelé a létrán, az ősrégi, vasból készült
szerkezet nyikorgott, csikorgott alattuk, az egész
utcát felverték álmukból. A negyedik környékén
egy cigarettázó férfi figyelte őket, a harmadikon
pedig Mrs Lovgrove hajcsavaros, köntösös rém-
képével futottak össze. A látvány ezúttal még a
szokásosnál is ijesztőbb volt, hisz az idős házmes-
terné éjszakai arcpakolását sem mosta le magá-
ról. Az asszony nem érte be annyival, hogy nagy
szemeket meresztett a fiúra, kitárta az ablakot és
ordította:
– Mr Ralson! Mi az?! Tűz van?!
– Nem, nincs, Mrs Lovgrove… – Oliver már a
következő emeletnél tartott, de kötelességének
érezte, hogy válaszoljon. – Nyugodjon meg!
– Nyugodjak meg?! Akkor meg mi az úristent
csinál a tűzlépcsőn?! – Az öregasszony látóterébe
hamarosan Liani is bekerült, aki kicsivel később
indult ugyan, ám hasonlóan igyekezett, akárcsak
Oliver. A házmesterné szemében világosság gyúlt,
ezúttal még hangosabban rikácsolta: – Ahha!
Mr Ralson! Vegye tudomásul, hogy ez nem

129
nyilvánosház! Nem cipelhet fel minden jöttment
fruskát a tudtom nélkül! Hallja?! – Bár Liani való-
színűleg nem volt tisztában a „nyilvánosház” valódi
jelentésével, így meg sem sértődhetett, Oliver ezt
azonban mégsem hagyhatta szó nélkül. Mihelyst
lába ismét talajt ért, és a lányt is földre segítette,
visszakiáltotta a harmadik emeleti ablak felé:
– Fogja be, vén satrafa! És vegye úgy, hogy
elköltöztem! – Mrs Lovgrove épp készült volna,
hogy a holtakat is felébressze méltatlankodó riká-
csolásával, mikor újabb alak mászott az ablaka
elé, ráadásként akkora, hogy az egész kilátást
eltakarta előle. Tiburon meglehetősen esetlenül
kapaszkodott a tűzlétra korlátjába, különösen
azután, hogy fölülről egy méretes bakancs bele-
taposott az arcába. Nem kevesebb, mint három
személy függött a régi bérház létráján, panaszos,
nehézkes nyikorgása hosszan visszhangzott a
reggeli csöndben. Csupán pillanatok kérdése
volt, hogy az egész az utca kövezetére zuhanjon.
Tiburon elkapta támadója lábát, hogy egy erős
rántás kíséretében a földre küldje, ám a katona is
hasonlóképp makacsul kapaszkodott, akárcsak ő
maga, így hamar felhagyott a kísérlettel. Helyette
az utcán ácsorgó két fiatal felé ordított:
– Siessetek! Találkozzunk annál a fura vízesés-
nél! Tudod, hol van!
– Igen, tudom! – kiáltotta vissza Liani. – Vigyázz
magadra! – Azzal a lány megragadta Oliver karját,
és futásnak eredt. A fiú, bár semmit nem értett az
iménti beszélgetésből, engedelmesen tűrte, hogy
vezessék. Mielőtt még eltűntek volna a követke-
ző utca fordulójánál, egy utolsó pillantást vetett
Tiburon felé.

130
 Az óriás még mindig ellenfelével hadakozott,
láthatólag nem sok eredménnyel. A férfi végül
elunta a dolgot és valószínűleg ő maga is látta,
hogy a létrát tartó szerkezet már nem bírja sokáig,
így átlendült a hozzá legközelebb eső ablak párká-
nyára, Mrs Lovgrove lakásához. Üldözője ugyanígy
tett, így mikor a tűzlétra hangos robajjal földet ért,
már csupán egyetlen személy tartózkodott rajta, a
másik katona. Az idős házmesterné épp a telefon-
nal bíbelődött, mikor az ablaka ripityára tört, és
két egymást csépelő, harapó, rúgó ember gördült
be a konyhája padlójára. Az asszony hatalmasat
sikított, biztosítva, hogy a rendőrség a szokásos-
nál hamarabb a helyszínre érjen, hisz épp őket
hívta.
Bár több hét is eltelt a metróalagútban történ-
tek óta, és Oliver már kötést sem viselt, sebe még
mindig sajgott, különösen, ha mege­­rőltette magát.
Miközben rendületlenül követte vezetőjét, Lianit,
oldala egyre jobban szúrt, végül nem bírta tovább,
és elengedte a lány kezét. Oliver megtorpant, egy
lámpaoszlopnak támaszkodott, hogy kifújhassa
magát.
– Lassítsunk… kicsit… – nyögte a fiú. Liani
csúfondáros grimaszt öltött, és karba fonta a
kezeit:
– No mi az? Elpuhultunk?
– Nem… csak a sérülésem… – A lány arca
azonnal megenyhült, sőt, láthatólag igen erős
lelkiismeret-furdalás tört rá, bűnbánóan Oliver
mellé somfordált.
– Ne haragudj… rosszul érzed magad?
– Nem… már sokkal jobb. Hová… hová is ro-
hanunk voltaképp? – Liani néhány aggodalmas

131
pillantást vetett a mögöttük húzódó utcára, mivel
semmi gyanúsat nem látott, egész higgadtan
mondta:
– A városodban van egy vízesés, Tiburonnal ott
találkozunk. Nem kell rohannunk, de siessünk.
– Milyen vízesésről beszélsz?
– Majd meglátod, gyere! – A lány ismét kinyúj-
totta a kezét, Oliver tétovázott pár pillanatig.
Nem mintha szemernyi kétsége is lett volna Liani
jóindulatát illetően… Sokkal inkább azért, mert
hirtelenjében újabb emlékre bukkant a tudatalat-
tijában. Ez… mintha már megtörtént volna vele,
valamikor… régen… Ám a kép hamar szertefosz-
lott, a fiú pedig elfogadta Liani felé nyújtott, apró
kezét, és újból útnak indultak, ezúttal sokkal
lassabb tempóban.

Bár már lassan egy éve lakot Sharstonban, Oliver

alig ismerte a várost, hisz nem járt el otthonról,
munkahelyét leszámítva. Azt azonban még így is
tudta, hogy egy fia vízesés sincs a környéken. A
különös jelenségre végül az egyik parkban buk-
kantak rá. Az eredetileg szökőkútnak tervezett va-
lami egy óriási medencében kapott helyett, három
tükörsimára csiszolt, több emelet magas hasábból
állt, ezekről zubogott alá a töméntelen vízmennyi-
ség. Az egész nyilvánvalóan műalkotásnak indult,
aztán szörnyű, absztrakt ocsmányság lett belőle.
A legviccesebb az egészben mégis az volt, hogy
a szökőút valamiképp fölkerült Sharston neve-
zetességei közé, ki tudja, miként, talán nem volt
más… Mindenesetre a három oszlop ott díszelgett
a képeslapokon és prospektusokon, elriasztva a
turistákat.

132
 Maga az alkotás sem vonzott sok látogatót, mi-
kor Oliver és Liani megérkeztek a medence mellé,
csupán egy csapat galambbal és néhány szakadt
csövessel kellett osztozniuk a látványon.
– Ez nem vízesés. Csak egy rondára sikeredett
szökőkút – mondta a fiú közömbös képpel, rájött,
hogy semmit sem vesztett annak idején, mikor
nem látogatta ezt a városrészt.
– Szökőkút? Nálunk a szökőkutak csodaszé-
pek, a parkokban gyakran zenészek játszanak.
Olvasgathatsz, nézelődhetsz, vagy csak egyszerű-
en pihenhetsz. Mind a szemed, mind a lelked.
– Hát, nekünk csak ez jutott – fintorogta a fiú,
és hogy elejét vegye újabb konfliktusoknak, szó
nélkül aprót csúsztatott a kéregető koldusok
kezébe. A medence amúgy önmagában rendkívül
ocsmány hely volt, a járdán és a vízben is ciga-
rettacsikkek úsztak százszámra, egy elpusztult
galamb oszladozó teteme a porban hevert más
hulladékokkal együtt. Talán a víz árthatott meg
szegénynek. A lány és a fiú egyre feszültebben vá-
rakoztak, és bár Oliver már jó időt eltöltött itt, az
emberek világában, ugyanolyan rémült szemek-
kel figyelte a főúton kavargó forgalmat, akárcsak
Liani.
– Tiburon… nem aggódsz miatta? – kérdezte
végül a fiú.
– Ó, tud ő vigyázni magára. Hamarosan itt
lesz… De ne aggódj! Addig én megvédelek. – Liani
kacsintott egyet és elmosolyodott. Oliver kissé
megszédült… újból az a furcsa érzés… emlékek…
valahonnan, nagyon régről. A fiú elpirult, maga
sem igazán értette, miért. Mintha a lány bele-

133
láthatna a gondolataiba… Végül, hogy leplezze
zavarát, újabb témába kezdett:
– Egyébként… mi az ördög volt ez az egész? Le-
het, hogy már megint képzelődtem… de a tükör…
– Liani arca egész elsápadt, miközben Oliver sza-
vaira figyelt: – Mintha… azok a fickók… mintha
a tükrön keresztül érkeztek volna. Azt mondtad,
hogy a mi világunkban ilyesmi nem lehetséges.
– Nem, én azt mondtam, hogy az emberek
világában a tükrön túl nincs semmi. Semmi, csu-
pán üresség. Ám ettől függetlenül egy hozzáértő
személy használhatja csatornának… olyasvalaki,
aki elég erős hozzá, hogy varázslata fennmarad-
hasson a kellő ideig. Memmon mester képes rá…
Ez pedig azt jelenti, hogy sehol nem vagyunk
biztonságban. Sietnünk kell… Tiburon, hol vagy
már?! – Akár egy varázsütésre, a szemközt lévő
utca forgatagából ismerős alak bukkant föl, Oliver
és Liani az első pillanatban kiszúrták, hisz majd
két fejjel magasodott a körülötte hangyaszorga-
lommal futkosó emberek fölé.
A két fiatal nem várta meg, hogy Tiburon eljus-
son a szökőkútig, ahhoz át kellett volna vergődnie
az úttesten, abból pedig nem származott volna sok
jó. Oliver gyakorlott városi lévén hamar átsegítette
Lianit a zebra és zöld, piros lámpák útvesztőjé-
ben, az óriással két utca kereszteződésében talál-
koztak. A férfi egyetlen szót sem szólt, legalábbis
ami üldözőit és kalandjait illeti, sőt, még csak
védencét sem köszöntötte. Egyszerűen elkapta
Oliver gallérját, és akár egy alávaló bűnözőt, úgy
megrázta, hogy a lélek is majd kiszállt belőle.
– Hogy jutunk el leghamarább az öbölbe?!
Olyan sok jármű van itt, valamelyik biztos odatart!

134
– Tiburon saját és az emberek nyelvét felváltva
használta, igyekezett, hogy a fiú megértse mon-
dandóját, ám ha egy-egy szó nem jutott eszébe,
kénytelen volt kipótolni azt. Oliver azonban így is
kiszűrte belőle a szükséges információt:
– Húszpercenként megy busz a part felé… –
nyögte a fiú. – Eressz el…
– Mutatni út!
– Oké, oké. – Oliver, mihelyst szabadult és
lélegzethez jutott, az utca végében ácsorgó busz-
megálló felé mutatott: – Onnan indul, de… én
nem tudom, hogy akarom-e ezt egyáltalán… –
szegény fiú így fejezte volna be a mondandóját,
ám már senki nem volt kíváncsi rá. Tiburon
megindult a maga döngő, nehézkes léptein, Liani
is azonnal követte, bár ő azért hátra-hátralesett,
hogy megnézze, Oliver velük van-e még. Illetőleg
nem esett-e valami baja, vagy nem rabolták-e el.
Mindenesetre igen furcsa volt az egész, tekintve,
hogy voltaképp őérte jöttek, ő a fontos, védendő
személy… Tiburon nem kedveli őt valamiért, ez
nyilvánvaló volt. Látszott minden mozdulatán,
rezdülésén, de legfőképp a szemein.
Félúton a buszmegálló felé aztán kiderült, hogy
az óriásnak mégsem olyan sürgős elérnie az öböl-
be, mert megtorpant az újságárus bódé mellett,
olyan hirtelen, hogy Liani egyenesen beleszaladt
a hátába.
– Auu… mi van? – kérdezte a lány, miközben
apró orrát tapogatta. Tiburon válaszra sem mél-
tatta, egyszerűen csak lekapott egy újságot a
többi közül és olyan indulatosan kinyitotta, hogy
csoda volt, amiért nem tépte szét. A magazinból
egy igen hosszú, rögzített poszter gördült ki, a

135
rajta szereplő, meztelen lány formás topánkái kis
híján a földet érték.
– Miféle boszorkánymesterkedés ez már
megint?! – ordította Tiburon, a bódéban ücsörgő
fickó hasonlóképp indulatosan válaszolt:
– Héj, haver! Ez nem könyvtár! Vagy megveszed,
vagy húzz a sunyiba! – Oliver nagy bátorságról tett
tanúbizonyságot, mikor kiszedte az óriás kezei
közül a magazint, és visszaadta a tulajdonosának,
vagyis az újságárusnak.
– Köszönjük, majd máskor – mondta egyszerű-
en, majd futólépésben elindult a megálló irányá-
ba. Sietsége elsősorban annak volt köszönhető,
hogy el akart szökni a hatalmas pofon elől, amit
Tiburontól várt, ám a férfi még csak meg sem
közelítette. Lianival tisztes távolságból követték,
majd lecövekeltek mellette az oszlopnál, ahol a
kiplakátolt, aktuális menetrendet láthatták. A
lány és a férfi hevesen vitatkoztak valamin, ám
Oliver egy kukkot sem értett belőle, így inkább
tekintetét az autópályán elszáguldó járművekre
szegezte. Busznak nyomát sem látta, vagy leg-
alábbis olyannak nem, ami a megfelelő irányba
haladt volna.
Kis idő elteltével Liani Oliver mellé somfordált,
a lány megszeppenve téblábolt a szokatlan, szá-
mára ismeretlen környezetben. A fiú azonban
még valami mást is felfedezett a tekintetében,
Liani smaragdszemeit idegesen jártatta ide-oda,
hol az autókat, hol a szemközt lévő kirakatokat
kémlelete. Oliver hamar rájött, mit figyel. Bárhová
nézett, bármerre fordult, tükröződő felületekkel
találta szembe magát, ablaküvegek a házakon,
járműveken, a kirakatokon… Vajon ezek is

136
számítanak? Valahol, előrébb az utcai lámpák pi-
rosra válthattak, mert az előttük haladó kocsisor
megtorpant, nem messze tőlük kicsi, kék járgány
parkolt le. Liani azonnal elkapta a tekintetét, mert
a visszapillantó tükörben meglátta saját, falfehér
képmást.
– Ez a világ borzalmas… – motyogta, ki tudja,
hányadszor. Oliver közelebb húzódott a lányhoz,
valami hihetetlen késztetést érzett, hogy átölelje,
a szárnyai alá vegye és megvédje mindentől… ám
hasonlóan erős volt a szégyenérzet is, ami vissza-
tartotta ettől. Végül csak ennyit kérdezett:
– Minden tükröződő felület alkalmas… az uta-
zásra… ahogy fogalmaztál?
– Nem tudom… nem hiszem. Elvégre… akkor
még egymás szemébe se nézhetnénk, nem igaz?
– Hát… az valóban furcsa volna. – A fiú san-
da pillantást vetett az autóra szerelt tükörre. –
És… egyébként milyen méretű felület alkalmas
ilyesmire?
– Nem vagyok járatos a tükörmágia használa-
tában, de úgy tudom, hogy a méret nem számít.
Csupán egy a lényeg, hogy a felület tökéletesen
ép legyen. Nem lehet rajta karcolás vagy törés,
egészen apró sem. A legegyszerűbben úgy szün-
tetheted meg a csatornát, ha összezúzod a tükröt.
– Időközben az autósor ismét elindult, a jármű-
vek hasonló sebességgel suhantak el mellettük,
akárcsak pár perccel ezelőtt. Liani felsóhajtott,
láthatólag megkönnyebbült. A kék kocsi és gonosz
tükre messze száguldottak tőlük.
Oliver körbenézett, a megállóban rajtuk kívül
csupán egy fiatal nő ácsorgott. Öltözködését te-
kintve egy jobbfajta prostituált is lehetett volna,

137
ám a negyed közbiztonsága nappal meglehetősen
jó volt, és ilyesfajta pillangókat kizárólag sötétedés
után lehetett találni. Ám akkor dögivel.
A lány tősgyökeres városi volt, közömbös képpel
szemlélt maga körül mindent, még az óriási fickó
sem keltette fel különösebben a figyelmét, pedig
Tiburon igazán nem mindennapi jelenség volt.
Csak ácsorgott a megállóban tűsarkú cipellőjé-
ben, seggig érő, apró nadrágjában, ha fejét nem
forgatta volna néhanapján, hogy szöszke fürtjeit
a válla mögé dobja, közönséges próbabábunak
nézhette volna bárki. Ám úgy tűnt, mégis akad
valami, ami képes kirázni a fásultság tompultsá-
gát ennek a városi lánynak a tekintetéből.
A fiatal nő fekete, csillogó táskájára nézett,
szemöldökét érdeklődve összevonta. Ha sötétebb
lett volna, talán a halvány, holdfényű derengést is
észreveszi, ami a félig elhúzott cipzár mögül jött.
A lány szétnyitotta a táskáját, kis ideig kutatott
benne, majd rátalált arra, amit keresett. Apró,
szétnyitható sminkkészletét magához vette, majd
érdeklődve figyelte a benne lapuló tükör különös,
hullámzó felületét. Mikor saját képmása helyett
valami furcsa, torz férfiarcot pillantott meg, min-
dent elhajított, ami a keze ügyében volt, még a
táskáját is, ő maga pedig sikítva futásnak eredt.
Már amennyire divatos cipellői engedték.
A tükör csillogva pörgött a levegőben, csupán
néhány másodpercbe telt, míg ripityára tört az
aszfalton, ám ez a rövidke idő is elég volt ahhoz,
hogy három utazót kidobjon magából, szintén a
járdára.
Oliver és két társa már akkor érzékelték a
veszélyt, mikor az imént látott lány a táskájába

138
nyúlt, nem érte váratlanul őket a katonák érke-
zése. Tiburon és Liani azt tervezték, hogy ismét
hasonló módszerhez folyamodnak, akárcsak első
alkalommal, a férfi föltartja őket, a lány pedig
menekíti Olivert. Ám ezzel egy időben régóta várt
buszuk is megérkezett, a fiú pedig helyettük is
döntött:
– Föl, gyerünk! – kiáltotta Oliver, és két társát
a busz bejáratához tuszkolta. Úgy tűnt, a tükrön
keresztül való utazás nem lehetett egyszerű, avagy
kellemes dolog, a katonáknak jó időbe beletelt,
míg összeszedték magukat az aszfaltról, addigra
a kis csapat már a jármű belsejében szorongott.
Miután a busz ajtaja összezáródott, a kato-
náknak esélyük sem volt elkapni őket, értetlenül
bámultak a különös, áthatolhatatlan, áttetsző fe-
lületre. Majd hasonló bamba képet vágtak, mikor
a furcsa jármű, célpontjukkal együtt, elszáguldott
az orruk előtt. Oliver pedig először adott hálát a
városnak, amiért a buszsofőröket is hasonlóan
bunkóra nevelte, mint többi lakóját. Elvégre a férfi
megtehette volna, hogy ajtót nyit a három fickó-
nak, akik lekésték a járatot, ám az merő jóindulat
lett volna.
Ismét megszöktek üldözőik elől, legalábbis
egy időre. Liani leginkább ilyesmin törte a fejét,
miközben megpróbált talpon maradni a zötykö-
lődő busz belsejében, ülőhely már egy darab sem
akadt. Ám nyugalma nem sokáig tarthatott, igen
hamar felfedezte a sofőr fülkéjében lévő méretes
visszapillantó tükröt. A lány arca újból elsápadt.
A mellette lévő ülésben egy fiatalasszony utazott,
piperekészlete neki is igen hamar előkerült a tás-
kájából, pár hellyel arrébb egy lány a mobiljával

139
szórakozott, aminek a fedőlapján apró tükör
csillogott.
– Le kell szállnunk, nem vagyunk jó helyen… –
motyogta Liani, hol Tiburonra, hol Oliverre pislo-
gott. A fiú, mivel a lány minden rezdülését figyelte,
azonnal rájött, mi zavarja. Ami pár perccel ezelőtt
történt, még mindig nehezen hitte, nem is volt rá
ideje, hogy fölfogja. A feszült légkört viccelődéssel
próbálta elütni:
– Nyugi… ilyenkor nincsenek ellenőrök. Kö-
szöntelek első bliccelésed alkalmából.
– Miről beszélsz?
– Semmi… nem érdekes. Hamarosan elérjük a
partot.
– Azt nagyon remélem… – Hogy pontosan mi is
lesz akkor, mikor kiszállnak a buszból, Oliver még
mindig nem tudta. Vajon mi várja őket az öböl-
ben? Egy óriási vitorlás… tele fura szerzetekkel?
És egyáltalán… ő maga mit fog csinálni? Mielőtt
még tovább elmélkedhetett volna, gondolatmenet-
ét fülsértő fékcsikorgás szakította félbe. Buszuk
letért a külső sávról, és olyan erővel csapódott
neki egy parkoló járműnek, hogy az utasok egytől
egyig a földön kötöttek ki. Liani félelme beigazo-
lódni látszott, a sofőr olyannyira meglepődött a
különös jelenség láttán, hogy rögvest elvesztette
uralmát a jármű fölött, sőt, talán józan eszét is.
Mindez nem volt nagy csoda, elvégre aligha min-
dennapi dolog, ha egy rakás fura alak bukkan
elő a visszapillantó tükörből, akik egy csapásra
ellepik a vezetőfülkét.
A baleset helyszínét rögvest óbégató és sopánko-
dó járókelők lepték el, akik minden figyelmüket az
ablakon dörömbölő sofőrnek szentelték, így nem

140
is nagyon törődtek azzal a három emberrel, akik
kisurrantak a busz ajtaján. Pedig Tiburonnak
erővel kellett szétfeszítenie az ajtószárnyakat, ami
mondjuk nem esett nehezére.
Mikor a kis csapat átverekedte magát a bá-
mészkodók tömegén, azonnal látták, hogy balese-
tük egész jó helyen történt, már ha szabad ilyet
mondani. A part közelében álltak, egy kisebbfajta
bevásárlóközpont parkolójában. Hallották a ten-
ger morajlását, és a szél is friss, sós levegőt hozott
magával. Egyetlen percet sem tétováztak, futás-
nak eredtek.
Maguk a katonák sem keltettek különösebb
feltűnést, pedig meglehetősen bárdolatlan módon
viselkedtek, félrelöktek, eltapostak mindenkit, aki
az útjukba akadt. Senki nem tett nekik szemre-
hányást emiatt, egyrészről nem mertek szólni,
másfelől pedig megértően bólogattak, elvégre
bizonyára hatalmas sokk érte őket a baleset mi-
att. Az utcán összegyűlt tömeg egyedül a sofőrre
meresztette furcsálló, rosszalló tekintetét, aki
láthatólag teljességgel elvesztette a józan eszét.
Először az üveget kaparta kínjában, majd hozzá-
látott, hogy az ablakon keresztül meneküljön a
járműből. Szegény fickó, később sem értette, mi
történt vele, azt meg végképp nem tudta, miként
fogja magyarázni a károkat. Elvégre azt senki nem
hiszi majd el neki, hogy néhány fickó előmászott a
visszapillantó tükörből…

Oliver és két védelmezője hamar elérték a

partot, hanyatt-homlok menekültek, pedig még
csak arra sem szakítottak időt, hogy meglessék,
valóban üldözik-e őket. Az aszfaltot hamarosan

141
puha homok váltotta fel a talpuk alatt, az embe-
rek is eltünedeztek a közelükből. A nyári szezonra
tartogatott, üres, elhagyatott bódék mögül azon-
ban egy ismerős alak bukkant föl, úgy tűnt, vár
valamire. Illetőleg valakikre, mert amint meglátta
a feléje közeledő kis csapatot, heves integetésbe
kezdett.
– Fenség, erre! Siessetek! – Mikor Liani leféke-
zett mellette, a melegítőt és sapkát viselő öregúr
ezt is hozzá tette: – A hajó készen áll az indulásra,
a csónak… erre. – A férfi néhány, alig észrevehető,
sanda pillantással illette Olivert, majd kötelesség-
tudóan nyakába szedte a lábait és a part menti
sziklák felé vezette a kis csapatot.
– Ő Jiko, a Tűzsirály fedélzetmestere – magya-
rázta a lány, miközben fölkapaszkodtak az egyik
kisebb homokdűne tetejére. Oliver nem tudta, mit
mondhatna minderre, a feléje irányuló ellenséges
érzelmeket hasonlóan erősnek érezte, akárcsak
Tiburon barátjuk esetében.
A domb tetején a kis csapat ismét megtorpant,
először a mögöttük lévő tájat fürkészték, majd
az előttük elterülő hatalmas óceánt. Az időjárás
rendkívül szerencsés volt hajózás szempontjából,
olyan erős szél nyargalászott a parton, hogy Liani
apró termetével kis híján legurult a dombtetőről.
Közvetlenül a parton két ember ácsorgott, egy
ütött-kopott, rozoga csónakot fogtak közre.
– Gyere – mondta Liani, és határozottan megszo-
rította a fiú karját, mintha attól tartott volna, hogy
az utolsó pillanatban megszökik. Bár talán volt is
oka rá, Oliver láthatólag teljes mértékig összezava-
rodott, és lecövekelt a dombtetőn. Ezúttal hasznát
vette üldözőiknek, a katonák már a strandbüfé

142
környékén jártak, a veszély közeledte végre ma-
gához térítette a fiút, és a kis csapat leszánkázott
a homokdűne tetejéről. A parton ácsorgó két férfi
egyetlen pillanatot sem vesztegetett az érkezők
üdvözlésére, a csónakot vízre tolták, bepattantak,
evezőjüket pedig készenlétben tartották. Elsőként
Liani szállt be, rangsorban Oliver követte volna,
ám a fiú csak ácsorgott, nagyra meresztett, riadt
szemekkel.
– Gyere! – kiáltotta a lány.
– Én… nem lehet… nem búcsúztam el a neve-
lőanyámtól… nem mehetek el csak így…
– Erre nincs idő! Gyere!
– Visszajöhetek még..? – Liani elképedt a kér-
dés hallatán, végül némi lelkiismeret-furdalás
közepette rábólintott:
– Igen… biztos… De most gyere! – Oliver még
gondolkodott néhány pillanatot, majd ő is be-
pattant a csónakba. Őt követte Jiko, a fedélzet-
mester, majd Tiburon. Bár az óriás még egyszer
latba vetette hihetetlen erejét és úgy megtolta a
csónakot, hogy az apró jármű egész hosszan
szánkázott a hullámokon, mielőtt bárki is hasz-
nálhatta volna az evezőket. Oliver reszketve ült a
helyén Liani mellett, rettenetesen fázott a jéghideg
szélben, és persze félt is, bár ez utóbbit nem val-
lotta be magának. Nézte, mint távolodik tőlük a
szárazföld, előttük pedig nem volt más, csupán
a végtelen óceán. És még valami, egy apró hajó a
láthatáron.
Mikor Liani mesélt neki a Tűzsirályról, Oliver
valami hatalmas, káprázatos, többárbocos vitor-
lásra gondolt. Ehelyett a hajó, kis túlzással lehe-
tett csak így nevezni, leselejtezett, ütött-kopott,

143
modern vitorlás volt, az emberi technológia
elavult, ám tagadhatatlanul hasznos vívmánya.
Persze tudta, hogy a Ködön túlról érkező dolgok
más formát öltenek, ám akaratlanul is újból meg-
fordult a fejében a gondolat, hogy voltaképp nem
egy gigantikus tréfa áldozata-e.
A Tűzsirály csendesen ringatózott a tenger
hullámain, egészen addig nyugalom honolt a
fedélzetén, míg a csónak és utasai megérkeztek.
Ezután a vitorlás valóságos felbolydult méhkassá
változott, a legénység kezdetben azon fáradozott,
hogy a kis csapatot kimenekítse a vízből, majd
a csónakot is fölhúzták. Oliver megjelenése csu-
pán néhány pillanatig keltett érdeklődést, ám ez
a rövidke idő is épp elég volt ahhoz, hogy a fiú
ismét érezze, egyáltalán nem olyan társaságba
csöppent, ahol kedvelnék őt. Ana, aki időközben
megpróbált rangjához méltó öltözéket szerezni, és
valami borzalmas, sátorszerű fekete ruhát viselt,
csupán ennyi hozzáfűznivalót intézett a megszep-
pent fiúhoz:
– Pha. – Azzal karba tett kézzel elfordult, és
elvonult a hajó túlfelére. Időközben Liani kiadta
a parancsot az indulásra, a horgonyt felhúzták,
vitorlát bontottak, és a Tűzsirály, nevéhez méltón,
már száguldott is tova az óceán hullámain. Miköz-
ben a legénység le s föl rohangált a fedélzeten, az
apró hajóhoz képest túlontúl sokan voltak, Oliver
megszeppenve bámulta őket, kérdezni csupán
ennyit mert:
– Most… hová is megyünk voltaképp? – Vá-
laszt nem kapott, ráadásként Tiburon kis híján
a földre döntötte, mikor elrobogott mellette. Ala-
posan oldalba taszította a fiút, és nem is titkolta,

144
hogy direkt csinálta. Oliver régi sebét tapogatva
Liani mellé somfordált, aki úgy tűnt, a kapitányi
tisztséget is betöltötte, árgus szemekkel figyelte
legénysége minden mozdulatát:
– Csak én hiszem úgy… vagy valóban nem ked-
vel engem? – kérdezte Oliver, és fejével Tiburon felé
bökött. Liani nem nézett a fiúra, úgy motyogta:
– Ne is törődj vele. – Azzal a lány, ahogy a
hajón mindenki, a lehető legtávolabb húzódott
Olivertől.
– Ez remek… mintha leprás lennék… – morogta
a fiú, és szomorúan lekuporodott a korlát mellé,
úgy gondolta, itt talán nem lesz útban senkinek.
Mivel saját gondja épp eléggé lefoglalta, nem vette
észre a változást, ami végbement Liani arcán és
testtartásán.
A lány szinte összegörnyedt, tekintetébe sötét
fellegek úsztak, vagy sokkal inkább esőfelhők.
Liani lopva Oliver felé pillantott, szörnyen bán-
totta, amiért olyan közömbösen beszélt vele, de
egyszerűen… nem mert másként viselkedni.
Különösen a többiek előtt. Bár igazából saját
maga sem tudta, mit is érez valójában. Nagyon
szégyellte, de hirtelenében olyan elkeseredettség
lett úrrá rajta, hogy gyönyörű smaragdszemeibe
könnyek szöktek, hatalmas erőfeszítésébe került,
hogy visszatartsa őket. Különös módon egyedül
Tiburonnak, a hatalmas, esetlen, érzéketlen
óriásnak tűnt föl mindez, persze meglehet, hogy
kapott külseje egész más személyiséget takart.
Szokatlan gyengédséggel fordult a rábízott leány
felé, hatalmas lapátkezeit a vállára tette.
– Valami baj van? – kérdezte halkan. Liani csak
legyintett és szipogott néhányat. – Semmi, csak…

145
Igazából, olyan régóta vártam erre… – motyogta,
és fejével Oliver felé bökött. – Hogy visszajöjjön…
És most… még csak nem is emlékszik rám…
– Ez az egész… bizonyára nagyon felzaklat té-
ged… nem kellett volna jönnöd…
– Én akartam jönni! – A lány felszegte a fejét,
a könnyek eltűntek a szeméből, és sértődötten
arrébb sétált. Tiburon készült rá, hogy a nyomá-
ba szegődjön, ám ekkor éles kiáltás harsant az
árboctetőről.
Kosár híján a legénység egy tagja a kötelekbe
kapaszkodva figyelte a tengert, egyik karjával a
part menti sziklák felé mutatott:
– Hajó a láthatáron, fenség! A varázsló! – Ez
már Oliver érdeklődését is felkeltette, megfordult,
és a korlát fölött a part irányába fordult. A hófehér
luxusjacht valóban a sziklák mögött rejtőzhetett,
honnét tudták, hogy a sokat emlegetett mágus
és testőrsége utazik rajta, azt Oliver nem értette.
Bár őszintén, ki másnak jutott volna eszébe ül-
dözőbe venni a Tűzsirályt, márpedig láthatólag ez
történt.
– Nekünk miért nem ilyen jutott? – kérdezte
Oliver fanyalogva, miután gyors összehasonlítást
végzett saját vitorlásuk és a jacht között. Választ
persze nem kapott, így visszahuppant a földre.
Különös volt, de egy cseppnyi émelygést sem ér-
zett, mintha világéletében a tengereket járta volna,
pedig hajón még sosem utazott. Csak csónakban,
nevelőapjával horgásztak néhányszor.
A jacht feltűnése ismét felbolydult méhkassá
változtatta a Tűzsirály fedélzetét. Oliver nem értett
a hajózáshoz, annyit azonban még ő is észrevett,
hogy a vitorla és rengeteg kötél közt vergődő

146
legénység minden bizonnyal a legnagyobb se-
bességet igyekezett kicsikarni az apró vitorlásból.
A fiú ide-oda kapkodta a fejét, úgy figyelte őket,
ekkor történt.
Ezúttal kicsit más volt, mint az elmúlt hó-
napokban, nem látott különös fényeket vagy
színkavalkádot, egyszerűen csak megváltozott
a szeme láttára minden, egyetlen pillanat alatt.
Hirtelenjében egy háromárbocos, kecses vitor-
láson találta magát, a hajótest, a padló valami
igen különleges, vörös árnyalatú fából készült.
Az ócska, ember alkotta tákolmánynak nyoma
sem volt, helyét valóságos műalkotás vette át, egy
idegen nép keze munkája. A körülötte burjánzó
organikus minták és formák első látásra valóban
kaotikusnak tűntek, különösen az ember vitorlás
szürkesége után. Ám Oliver hamar rájött, hogy
minden egyes apró motívumnak, mintának meg-
volt a maga helye és funkciója. Az orrárboc alatt,
orrdísz gyanánt egy tovasuhanó sirályt faragtak,
a madár hatalmas szárnyai felkúsztak egészen
a hajótest feléig, így külső szemlélő számára úgy
tűnhetett, mintha a Tűzsirály valóban röpült vol-
na a tenger hullámai felett. Repült… de mégsem
elég gyorsan.
Erre a pár pillanatra nem csupán saját vitorlá-
suk mutatta meg valódi alakját Oliver számára,
hanem az őket üldöző jacht is. A varázsló hajója
óriási volt, egy tengerjáró szörnyeteg, teste és
árbocai éjfekete, a kabin ajtaja fölé akasztott
lámpásokban zöld lidércfény táncolt. Akár egy
elátkozott kísértethajó, úgy suhant a vízen, mégis
hasonlóan gyönyörű volt, akárcsak a Tűzsirály
maga, igazi műalkotás.

147
 Bár a látvány lenyűgöző volt, Oliver mégis elfor-
dította a fejét, tekintetével Lianit kereste. Igazából
nem is gondolt bele, miért. Túl rövid idő volt ez
ahhoz, hogy megfogalmazza magában a leány
eredeti külsejére vonatkozó kérdéseit. Valóban
nem gondolt rá… Körülötte mindenki megválto-
zott, új külsőt kapott Tiburontól kezdve Anáig, az
udvari boszorkányig, ám Oliver csupán egyvalakit
látott. A hajó elejében, oly közel az orrárbochoz,
hogy a felkorbácsolt hullámok permetje szinte
az arcát érte, ott állt az angyal. Az angyal az ál-
maiból és a festményeiről. Fekete haja hatalmas,
vészjósló vitorlaként lebegett a szélben, elegáns
ruha helyett nadrágot és mellvértet viselt, ám
ezen öltözékben is oly kecses, gyönyörű volt, hogy
Oliver órákig nézni tudta volna. Liani háttal állt
a fiúnak, arcát a messzi horizontra függesztette.
Talán megérezhette, hogy figyelik, mert hirtelen
megfordult, ám ebben a pillanatban a látomás is
szertefoszlott, minden visszanyerte az emberek
világának illúzióját.
Liani smaragdszemeit Oliverre meresztette,
fehér, szeplős arcát pirosra csípte a hideg tenge-
ri levegő. A fiú rögtön elkapta a tekintetét, nem
tudta, mit mondhatna. Úgy érezte magát, mintha
leütötték volna, kábán ácsorgott a korlát mellett,
már a tengert sem figyelte. Hosszú perceket töl-
tött el ebben az állapotban, így igencsak meglepte,
mikor előttük, a végeláthatatlan óceánon egy kü-
lönös, kiterjedt ködfolt bukkant föl. A partot már
jócskán elhagyták. Sharston közelében gyakori
volt az esős, ködös időjárás, előfordult, hogy a
strandot is vastag, szinte áthatolhatatlan ködfelhő
burkolta. Ám aznap sütött a nap, vagy legalábbis

148
meglehetős gyakorisággal bukkant elő a felhők
mögül, és a széljárás is kedvező volt. Oliver tehát
nem értette, miként került oda az a bizonyos
ködfolt. Szívesen kérdezett volna, de nem mert.
És értelmét sem látta.
A Tűzsirály egyenesen a szürkület felé siklott,
hamarosan minden eltűnt körülöttük, a nap, a
felhők, a szél, még maga a tenger is. A vitorlák
dologtalanul, petyhüdten csüngtek az árbocról,
a hajót sűrű, szürkésfehér fátyol lepte be, Oliver
szinte az orráig sem látott. Senki nem mozdult,
mintha hirtelenjében nem csupán az óceán tűnt
volna el, hanem a vitorlás egész legénysége is.
A fiú nem bírta tovább, botladozva Liani mellé
somfordált, aki jó kapitányhoz méltón még mind
helyén, a hajóorrban ácsorgott.
– Mi ez? – kérdezte Oliver suttogva, nem akarta
hangjával megtörni a kísérteties csendet. Választ
persze most sem kapott, a lány feszülten figyelte
az előttük gomolygó ködfelhőt. A fiú nyugtalanul
téblábolt le s föl, a szürkületből hamarosan a
fedélzetmester és maga Tiburon is előbukkant,
mindannyian vártak valamire. Kis idő múlva Oliver
is megtorpant, az elé táruló látvány olyannyira
ledöbbentette, hogy még lélegezni is elfelejtett.
A sűrű ködből egy hajó bukkant elő, vörös volt,
akár a Tűzsirály, ott úszott közvetlenül előttük, a
két vitorlás orra szinte összeért. Ám nem ez volt az
egyetlen furcsaság, a másik hajó fedélzetén négy
ember ácsorgott, három férfi és egy lány, Oliver
hamarosan saját, rémült képmásával szembesült
a különös, tükröződő felületen. Bár nyílt tengeren
sosem járt, nevelőapja gyakorta szórakoztatta
legendákkal és tengerésztörténetekkel, Oliver

149
számára hirtelenjében minden világossá vált,
mihelyst eszébe jutottak az ismert mese sorai:

„Jól vigyázz, tengerész, a világnak végén,

hol megpillantod hajód és saját magad,
óvakodj a ködtől, mert azon túl démonok
és szörnyetegek várnak. Ha a végtelen
óceánon szembetalálkozol önmagaddal,
ragadj lapátot és fordulj vissza, mert a
szelet vitorláidba hiába várod.”

Oliver dermedten ácsorgott a különös átjáró

küszöbén, a Tűzsirály orrárboca és vitorlája már
eltűnt a túloldalon, hamarosan ők következtek. A
fiú pár pillanatig egész közelről látta saját képmá-
sát, majd minden összemosódott előtte, mintha
a tükör felülete hirtelen összeolvadt volna, akár
egy olcsó, vásári nyalóka. Fogalma sem volt,
teste hová lett abban a néhány szívdobbanásnyi
időben, ám tudata tökéletesen működött. Oliver
fejében pedig az járt, miféle világ várja a ködön, az
átjárón túl. Az álmain túl.

150
 5.

Otthon

Olivernek fogalma sem volt, mikor léptek elő

az átjáróból, vagy hogy egyáltalán hol is húzódott
pontosan a két világ határa. Az egyetlen, amit
érzékelt maga körül, az a sűrű, átláthatatlan köd
volt. Mintha még mindig valami furcsa, álomsze-
rű létben lebegett volna. Aztán kis idő elteltével a
szürkület enyhülni látszott, mert felfedezte maga
körül társai körvonalait, néhány elmosódott,
színes foltot, pontosabban azokét, akikké lettek a
Ködön túli világban.
Oliver zavartan ácsorgott, amint a Tűzsirály
kifele tartott a szürkületből, egyre több részletét
föltárta a fiú előtt. A hajó elvesztette régi, kopott
formáját, és újból a pompázatos, vörös színű
vitorlássá vált, legénysége is megváltozott, egy
furcsa, ismerős-ismeretlen nép fiai és leányai
szorgoskodtak azon, hogy újból életet csiholjanak
a Tűzsirály pompázatos vitorláiba. Láthatólag a
változás Oliveren kívül senkit nem érdekelt, min-
denki tette a dolgát, a fiú pedig ismét a hajókorlát
mellé szorult, nehogy útban legyen.
Lassan kiértek a ködből, egyre tisztult előttük
a horizont, és a szél is éledezett odafönt, a vitor-
lák közelében. Oliver elsősorban Lianit kereste a
tekintetével, pontosabban próbálta elcsípni azt a
pillanatot, mikor a lány végre felé fordul, megles-
heti az arcát és a szemeit… Mintha egész életében
erre várt volna. A lány még mindig a hajóorrban
ácsorgott, kis idő után megfordult és elrohant

151
Oliver mellett. Valóban egymás szemébe néztek,
ám mindketten úgy elsiklottak efölött, mintha tel-
jességgel idegenek lettek volna. Abban a néhány
pillanatban sokkal fontosabb dolguk is akadt,
mint a másikat méregetni. Oliver kétségbeesetten
kapaszkodott, nehogy a tengerbe essen, Liani
pedig szaladt is tovább, ki tudja, hová, talán a
kormányoshoz, hogy utasításokkal lássa el, vagy
épp udvari boszorkáját kereste.
Oliver sokáig nem is értette, mi történt. Fülsértő
robajt hallott, majd a Tűzsirály megrázkódott, és
egyik árboca recsegve-ropogva a fedélzetre dőlt.
Mikor a fiú valamelyest összeszedte magát, tekin-
tetét ismét a tengerre szegezte, a maguk mögött
hagyott szürkületből fekete vitorlák kúsztak elő.
A hajótest felizzott néhány pillanatra a kartácstűz
fényében, majd egész sereg ágyúgolyó záporozott
a Tűzsirály körül kavargó hullámok közé. Ezúttal
egyik sem talált, Oliver döbbenten hápogta:
– Ti… ismeritek a puskaport? – A kérdést ismét
Lianihoz intézte, aki a változatosság kedvéért újból
elszáguldott mellette, ezúttal Ana társaságában.
Persze senki nem figyelt rá, azonban hamarosan
azt is megtapasztalhatta, hogy ostobaságot kér-
dezett. A varázsló hajója félelmetes sebességgel
fordult, az újabb ágyúsor hatalmas tűzerővel
csapott le, az egyik lövedék ezúttal a hajótestbe
fúródott, egy másik pedig átszáguldott a fedélze-
ten. Oliver ekkor látta, hogy az ágyúgolyót valami
furcsa, rózsaszínes fény ölelte körbe, a hagyo-
mányos puskapor használata már nem tűnt túl
valószínűnek.
Pár pillanat elteltével ez a különös fény megje-
lent a Tűzsirály körül is, akár egy mozgó, kavargó

152
gömb, úgy zárta körbe a hajótestet és a vitorlákat.
Oliver pillantása ezúttal a varázslónőre esett,
Ana merev testtartásban, kezét az ég felé fordítva
kántált a már oly sokszor hallott szép, dallamos
nyelven. Nem volt nehéz rájönni, hogy a lány vala-
miféle pajzsot alkotott a Tűzsirály köré. Kis időre
biztonságban érezhették magukat, a lövedékek
sorra lepattantak, csupán lángoló, hullámzó krá-
tereket hagytak maguk mögött a pajzs felületén.
Mivel Oliver árgus szemekkel figyelt, a változást is
igen hamar észrevette.
Kis idő elteltével Ana varázslatát emészteni
kezdte valami, valami furcsa, anyagtalan massza,
ami a gömb tetejéről indult, hogy aztán fölfalja a
Tűzsirály egész pajzsát. A lány derekasan állta a
próbát, amit a varázsló állított számára, minden
erejével a hajó védelmére koncentrált. Mindeköz-
ben a Tűzsirály úgy siklott a hullámokon, mintha
motort szereltek volna a belsejébe, vitorlái szinte
szétrepedtek az erős szélben. Oliver gyanította,
hogy ebben is a varázslónő keze lehetett. Talán
emiatt, vagy csak a másik nép mágusa volt túl
erős, Ana elvesztette a küzdelmet, minden csepp
ereje elhagyta, és ájultan a földre rogyott. A pajzs
azonnal megszűnt a Tűzsirály körül, Liani gyor-
san letérdelt a lány mellé és hozzálátott, hogy
biztonságosabb helyre vonszolja. Oliver végre
esélyt látott rá, hogy valami hasznosat csináljon,
azonnal ugrott és segített Anát a kapitány kabinja
mellé vinni.
– Mi történt vele? Nagy a baj? – kérdezte a fiú.
– Nem, csak kimerült. Majd összeszedi ma-
gát – válaszolta Liani meglehetősen nyersen.
Pár pillanatra egymás tekintetébe néztek, a lány

153
koromfekete szemei sötét drágakövekként csillog-
tak. Oliverben ekkor fogalmazódott meg először
a kérdés… ő maga hogy nézhet ki? Ideje ezúttal
sem volt rá, hogy sokat elmélkedjék. Ismerős,
félelmetes hangot hozott magával a tengeri szél,
a fiú fölpattant a fedélzetről, és tekintetét az égre
szegezte. Különös foltot fedezett fel a horizonton,
valami irtóztató sebességgel közeledett feléjük.
– Na nem… Más már nem is hiányzott! – kiáltot-
ta Oliver, miután felfedezte, hogy nem más, mint
egy óriási sárkány tart a hajó irányába. Nem értett
a varázslás tudományához, mégis elképesztőnek
tartotta, hogy a mágusnak még effajta bűbájhoz
is volt ereje azután, hogy párbajban legyőzte Anát.
Biztosra vette hát, hogy Memmon mester keze van
a dologban, ráadásként ez a szörnyeteg legalább
ötször akkora volt, mint a legutóbbi, és azt is tud-
ta, hogy nem fog eltűnni néhány perc leforgása
alatt, ahogyan odaát, a Ködön túli világban. A
sárkány hatalmas árnyékot vetett, mikor elsiklott
fölöttük, szárnyai valóságos szélvihart kavartak
a fedélzeten. Oliver épp azon tűnődött, hogy a
tengerbe ugorjon-e, vagy épp a lerombolt árboc
vitorlái közé bújjon a borotvaéles karmok elől, mi-
kor legnagyobb meglepetésére mély, mennydörgő
hang szólt fölöttük:
– Bocsásd meg, fenség, hogy nem jöttem hama-
rább. De nem mertem közelebb jönni az Átjáró-
hoz. – Liani a korláthoz futott és integetve kiáltott
a sárkánynak, aki néhány szárnycsapás mellett
máris mérföldekre került a Tűzsirálytól.
– Bagu! Segíts nekünk, el kell érnünk a partot!

154
 – Ez csak természetes! – rikkantotta a ször-
nyeteg, és máris vitorlázott tova, a másik hajó
irányába.
Oliver a Tűzsirály hátuljába futott, hogy láthas-
sa, mi történik, még mindig nem akarta elhinni,
hogy az óriási, beszélő sárkány voltaképp a segít-
ségükre sietett. Hát, nem lett volna a varázsló és
legénysége helyében, kezdetnek hatalmas lángok
csaptak föl a fekete vitorlák közt, majd hamar
kialudtak, valószínűleg egy ügyes bűbáj követ-
keztében. Ezután Bagu, a sárkány saját kezébe,
vagy inkább mancsába vette az ügy irányítását,
szó szerint, hisz valahányszor lecsapott, karmait
a hajóestbe mélyesztette. A vitorlást több ízben
a levegőbe emelte, hogy aztán hatalmas csobba-
nással visszadobja. Megtehette könnyűszerrel,
hisz legalább háromszor akkorára nőtt, mint a
varázsló hajója. Oliver egészen addig figyelte az
eseményeket, míg a Tűzsirály elég messze siklott,
a sárkány apró folt lett a horizonton, végül teljesen
eltűnt.
Végre nyugalom költözött a fedélzetre, Ana is
éledezni kezdett, igencsak káromkodásgyanús
szavak egész áradata bukott elő a szájából, per-
sze csak azután, hogy maga Liani vízzel kínálta.
Oliver időközben visszasomfordált jól megszokott
helyére, a kabin közelébe, a korlát mellé. Érdek-
lődve nézett végig a többieken, végre volt ideje
rá, hogy mindenkit alaposan szemügyre vegyen.
Liani valóban oly gyönyörű volt, akárcsak álmai-
ban, vagy ha lehet, még szebb, hisz itt állt előtte,
hús-vér valójában, tekintetében élet és elevenség
csillogott. Míg álmaiban… leginkább úgy látta,
akár egy jól sikerült festményt.

155
 Ana ifjú, öntelt boszorka volt, fekete haját olyan
hosszúra növesztette, hogy kis híján a földet
söpörte. Fürtjeit bizonyára valami rendkívül ra-
finált formában hordta, ám párbaja a mágussal
olyannyira megviselte, hogy elegáns frizurája
teljességgel tönkrement, fekete szénaboglyaként
keretezte helyes, kerek arcát. Jiko, a Tűzsirály
fedélzetmestere apró öregúrból termetes, fiatal
férfi lett, de a legmegdöbbentőbb változást mégis
Tiburon részéről látta. A hatalmas óriás megle-
hetősen alacsony, köpcös, páncélt viselő katona
alakját öltötte, még Liani is magasabb volt nála,
legalább fél fejjel. Kezében sétapálca helyett már
méretes pallost tartott, a jellegzetes sárkányfej
motívum ezúttal a markolatot díszítette. A lány
sem esernyőjét, hanem elegáns, vékony pengéjű
kardját szorongatta.
Ahogy Oliver végignézett a többieken, a legény-
ség tagjai is hasonlóképp bámultak őrá, hogy
visszanyerte eredeti formáját, sokkal nagyobb
érdeklődést tanúsítottak iránta. A tétlenségnek
végül az egyik matróz vetett végett, aki néhány
szerény kiáltás mellett figyelmeztette a csapatot,
hogy bizony szárazföld felé közelednek. Oliver azt
vette észre, hogy egyre több szót megért a körülöt-
te lévők beszédéből, már a kiejtés sem volt idegen
számára.
A Tűzsirály ismét méhkassá változott, és habár
törött árboccal, foghíjas vitorlázattal és sérült
testtel, egész gyorsan siklott a tenger hullámain.
Oliver mindeközben elbűvölten bámulta a világot,
ahová csöppent, hisz eddig nem volt lehetősége
szabadon, nyugodtan nézelődni. Hihetetlen volt az
a rengeteg éles, telt szín, ami körülvette, az óceán,

156
az ég, mind-mind ragyogott, akár egy festményen,
a távolból előbukkanó szárazföld nemkülönben.
A fiú furcsa, megfoghatatlan izgalmat érzett,
amint mind közelebb kerültek az öbölhöz. Egy ha-
talmas, gyönyörű város képe bontakozott ki a sze-
me előtt, a kikötőben a Tűzsirály kisebb-nagyobb
testvérei, pompázatos vitorlások vesztegeltek. Bár
az árbocok, kötelek, csigák tengere szinte az eget
érintette, a mögöttük húzódó, fallal körülvett vá-
rost még ennél is sokkalta magasabbra emelték.
A házak, karcsú tornyok, függőhidak erdeje oly
színes, csodás látványt nyújtott, mintha hirte-
lenjében egy mesekönyv oldala elevenedett volna
meg a fiú szeme láttára. Semmire nem emlékezett
régi életéből, mégis minden ismerős volt, érezte,
hazaérkezett. A hangok és illatok tudatalattija
legmélyét csiklandozták, feje fölött hófehér, hab-
könnyű sirályok rikoltottak a szélben, a befutó
hajók kolompjai még a kikötői forgalom zaját is
túlharsogták. Az öböl illata, bár a parton árusok
nyitották ki bódéikat, és a halászhajók is megér-
keztek portékáikkal, mégis friss volt, üde és sós.
Az otthon illata.

Oliver órákig tudott volna nézelődni szótlanul,

heves szívdobogással a mellkasában, ám kis idő
elteltével ismerős hangra lett figyelmes. Tekintetét
ezúttal az égre szegezte, Bagu, a sárkány köze-
ledett feléjük. Néhány szárnycsapás, és máris
fölöttük volt, a hatalmas szörnyeteg úgy körözött,
akár egy közönséges sirály. Mély, öblös hangján
pedig ezt rikkantotta:
– Üdvözöllek idehaza, Odayin herceg! – azzal
tovabukfencezett a felhők között, mintha nem

157
is sárkány volna, hanem valami pajkos pillangó
vagy énekesmadár.
Odayin olyannyira belefeledkezett a város és ki-
kötő csodálatába, hogy egész megrémült, mikor a
palló éles csattanással földet ért. Bár a hang ma-
gához térítette, mégis hosszan bámulta a Tűzsirály
legénységét, amint elhagyták a hajót, láthatólag
igen megkönnyebbültek, hogy végre szilárd talajt
érezhettek a talpuk alatt. A fiú sokáig tétovázott,
míg leóvakodott a pallón, kicsit talán félt is, ám
nem ez volt az igazi oka bizonytalanságának. Bár
mindent ismerősnek érzett, tudta, hazaérkezett,
mégis olyan ellenszenvet és megvetést tapasztalt
a körülötte sürgölődő népek részéről, hogy leg-
szívesebben a hajón maradt volna. Az egyetlen
biztos pont ebben a zűrzavarban maga Liani volt,
aki türelmesen megvárta, míg a fiú összeszedte
magát.
– Hát… megérkeztünk – mondta a lány kissé
zavartan, és némi mosolyt erőltetett magára. Úgy
tűnt, ő sem igen tud mit kezdeni a helyzettel, kez-
detnek a kikötőben szolgálatot teljesítő őrökhöz
fordult: – Egy ötárbocos varg hajózik partközel-
ben, küldjetek ki légi egységeket! – Az egyik férfi
azonnal kapta magát és elrohant, Odayin csupán
annyit látott, hogy eltűnt a szemközt lévő kapu
mögött, az óceánparti várost óriási kőfallal védték
a tenger felőli oldalról. Mivel Lianinak hirtelen-
jében nem jutott más eszébe, amivel elterelhette
volna a figyelmét vendégéről, illetőleg arról a kel-
lemetlen kötelességről, hogy foglalkoznia kell vele,
jobb híján ismét a fiú felé fordult.
– A kocsi hamarosan megérkezik, nem kell
gyalogolnunk. Föl, a kastélyba hihetetlenül

158
hosszú út vezet… – A lány mondandóját hirtelen
félbeszakította az a tény, hogy maga Tiburon is
feltűnt a színen. A férfi szokásához híven sem-
mibe vette ifjú vendégük jelenlétét, és alaposan
oldalba taszította, mikor elhaladt mellette. Hozzá
halk, ám annál ízesebb káromkodásokat mormo-
gott. Odayin megilletődötten nézett a férfi után,
legalább két fejjel alacsonyabb volt nála, ám szé-
lességben háromszor akkora, így nem csoda, hogy
a nagydarab, páncélban csörgő fickó kis híján a
földre döntötte.
– Ez… ez meg mi volt már megint? – fakadt ki
hirtelenjében a fiú, és jobb ötlete nem lévén, egye-
nest Liani szemeibe nézet. Pedig felőle is érezte
azt a fajta távolságtartást, amit mindenki részéről
tapasztalt. Bár a lány… neki valami egész más
is volt a tekintetében… Zavartság… és talán szé-
gyen… Liani azonnal elkapta a fejét és zavartan
motyogta:
– Ne is törődj vele… Nem bízik az idegenekben.
Na nem mintha te az lennél… csak… már jó ideje
annak… hogy eltűntél… – A kellemetlen helyzetet
végül a kikötőbe gördülő hintó mentette meg, a
jármű hasonlóan pompázatos, díszes alkotás volt,
akárcsak maga a Tűzsirály.
Odayin valódi, fontos, megbecsülendő személy-
nek érezte magát, mikor fölóvakodott a kicsi létrán,
és helyet foglalt a fülkében. Liani is letelepedett a
vele szemközt lévő párnázott ülésre, a lány ismét
mosolygott, biztatóan, ám kissé kényszeredetten.
A hintó hamarosan megindult velük, és elhagyták
a kikötőt, a fiú még annyit látott, hogy különös,
léghajószerű szerkezetek jelentek meg a horizon-

159
ton. Mindegyiket az a furcsa, rózsaszínes fény
ölelte körbe, akárcsak a Tűzsirályt.
Miután begördültek a városkapun, Odayin
már nem függesztette tekintetét az égre, hisz a
mellettük elszáguldó, pompázatos épületek oly-
annyira lenyűgözték, hogy más látnivalóra már
nem maradt ideje. A hely összességében egy földi,
középkori városra emlékeztette, ám nyoma sem
volt benne a mocsoknak és bűznek, az utcákat
szélesre építették, kacifántos, díszes csatorna
futott minden ház oldalán. Az út sima volt, mint
a modern autópályák, és minden színes, akár a
mesekönyvekben. A fiú nézelődött, míg tudott,
bár hamar rájött, hogy kíváncsi szempárok lesik
őt minden egyes zugból, így inkább lemondott
róla, és visszahúzódott a kocsi rejtekébe, mint
csiga a házába.
Az út valóban hosszúnak tűnt, a sziklák tete-
jére emelt kastély majd egyórányira volt az alant
elterülő várostól. A kacskaringós, fölfelé vezető
út végén ismét méretes, erődszerű fallal találták
szembe magukat az utazók, csak ezután jutottak
be az udvarra, ahol ismét zötykölődhettek néhány
percet, hisz a hintó itt már apróra faragott macs-
kaköveken futott. A fiúnak fogalma sem volt róla,
milyen fogadtatásra számítson. Igazság szerint
nem csodálkozott volna rajta, ha marcona őrség
várja őket, és azonnal letartóztatják, mihelyst lá-
bát kiteszi az ajtón. Tekintve az ellenséges hangu-
latot, ami körülvette. Az udvarban azonban senki
nem várta, a szolgákat leszámítva, akik azonnal
szárnyaik alá vették, mihelyst megérkeztek.
Odayin elszakadt Lianitól, pedig ő volt az egyetlen,

160
aki tartotta benne a lelket, pontosabban a kedves,
ismerős szemek látványa.
A fiút elsőként egy különös öregúr színe elé ci-
pelték, aki valamit bűvészkedett a karjába rajzolt
pecséttel. Odayin már egy jó ideje szemezett szép,
míves tetoválásaival, ám hogy pontosan mire jók,
ezúttal sem sikerült kifürkésznie, hisz semmit
nem kötöttek az orrára. Ezután a fürdőbe vitték,
hatalmas, már-már medenceszerű kádban, illa-
tos, meleg vízben alaposan lemoshatta magáról az
út porát, majd új ruhát kapott, és felkísérték sa-
ját, önálló lakosztályába. Itt végre békén hagyták,
a körülötte sürgő-forgó szolgák hada hajlongva
kihátrált a szobából, az ifjú Odayin pedig egyedül
maradt.
A fiú pompázatos, gazdag környezete ellenére
cseppet sem érezte jól magát, kemény gallérja
szorította, fényes, csatos cipője nemkülönben.
Elsőként kipróbálta óriási, párnákkal teletűzdelt,
baldachinos ágyát, majd a könyvespolcokat és
a kandallót vette szemügyre. Mégis, lakosztálya
legkülönösebb tárgya az a keretbe foglalt, tük-
röződő felület volt, ami az egyik ruhásszekrény
mellett állt. A fiú sokáig méregette, míg rájött, mit
is lát, bűbáj segítségével dermedt víztükör pihent
a díszes keretben. Ovális formája tökéletes volt,
felülete nemkülönben, Odayin úgy látta saját kép-
mását, mintha tükörbe nézett volna. Kis idő után
vette magának a bátorságot és átnyúlt a vízen,
ujjai a túloldalon az érdes, mintás tapétát érintet-
ték. A víztükör pár pillanatra zavarossá vált, majd
ismét kisimult. A fiú ezután ideje java részét azzal
töltötte, hogy új külsejét tanulmányozta, kép-
mása pontosan olyan volt, mint azon a különös

161
reggelen a Ralson-tanyán. Tetoválása az arcán és
a mellkasán, a forradás, tucatnyi, ezüstös karika
hosszú füleiben. Mikor eszébe jutott régi élete,
elszégyellte magát. Ha nevelőanyja nem hall felőle
hamarosan, belebetegszik az aggodalomba. Vajon
milyen rég jöttek el, és egyáltalán. Az idő… ugyan-
úgy telik mindkét világban?
Mielőtt Odayin sokkalta mélyebbre süllyedt vol-
na szokásos depressziójába, ismét megzavarták
a nyugalmát. Kisebb küldöttség érkezett hozzá a
már megismert szolgálók személyében, a férfiak-
ból és nőkből álló kis csapat ezúttal azt a feladatot
kapta, hogy kalauzolják vendégüket a kastély
folyosóinak és termeinek útvesztőjében. A fiú szó
nélkül követte őket, bár erős fenntartása volt a
dologgal kapcsolatban. Egyrészről érezte, hogy
hamarosan valami fontos történik vele, másfelől
meg kísérőinek viselkedése sem tetszett neki. A
szolgálók egy cseppnyi ellenszenvet sem tanúsí-
tottak iránta, viszont folyvást hajlongtak, és még
arra sem vették a bátorságot, hogy ránézzenek.
Ha itt élt régen, ha ez az otthona… akárhogy is, ez
a hihetetlen mértékű megalázkodás cseppet sem
tetszett neki, és tudta, jót nem jelenthet.

A terembe lépve Odayin megállapította, hogy

maga a kastély sem követi a klasszikus mintá-
kat, már ami az emberi építészetet illeti. Nyoma
sem volt a komor, sötét trónterem képének, amit
emlékeiben őrzött földi életéből. A helyiséget ha-
talmasra építették, a benne strázsáló testőrök és
szolgálók hada szinte apró hangyákká zsugoro-
dott. Minden tündökölt a nap természetes fényé-
ben, hisz gigantikus méretű ablakok sorakoztak

162
bármerre, amerre a fiú csak nézett. Ha mégis
akadt olyan zug a teremben, ahová nem értek
el a nap sugarai, ott apró, ám annál fényesebb
lámpások világítottak.
A hatalmas tér ellenére Odayin meglehetősen
kényelmetlenül érezte magát, mintha csapdába
sétált volna, ahol elvonult, kíváncsi szempárok
kísérték minden egyes lépését. Közelebb érve a
trónhoz, ami emeletnyi magas emelvényen állt,
rossz előérzete enyhült kicsit, hisz az uralkodó
mellett ott ácsorgott maga Liani. A lány ismerős,
csillogó szemei azonnal megnyugtatták. Emiatt
lehetett, hogy jó ideig semmi figyelmet nem szen-
tel a trónszéken kuporgó fiatal fiúnak, pedig az
szemlátomást végigmérte őt, alaposan, tetőtől
talpig. Mikor Odayin végre képes volt elszakadni a
kedves szemek látványától, csupán ezután emelte
tekintetét az uralkodóra.
Tanial herceg, akit csupán néhány hét vagy épp
hónap választott el attól, hogy császárrá koro-
názzák, egy dacos kölyök módjára mozgolódott a
trónszék párnái közt, szemeit forgatta, fintorokat
vágott, majd karba font kezekkel kijelentette:
– Hát itt van. – Odayin nem tudta, mit mond-
hatna, ez a kiállhatatlan, gúnyos ábrázat szintén
ismerősnek tűnt. Tanial herceg kinézetre vele
nagyjából egyidős lehetett, és mivel fogalma sem
volt, hogy pontosan milyen rokoni szálak is fűzik
őket egymáshoz, nem tudta, miként szólíthatná
ezt a pökhendi, apró fickót. Így inkább hallgatott. A
herceg ezúttal, az udvari etikettet minden bizon�-
nyal teljesen semmibe véve, valósággal elfeküdt a
trónszéken, koronás feje lelógott a támláról úgy,
hogy az arcába vér szökött. – Szép munka volt,

163
és gyors – rikkantotta a fiú. Liani, aki pontosan a
feje mellett ácsorgott, halványan elmosolyodott:
– Kösz.
– Ki beszélt hozzád? Neked a hátsódon kellett
volna ücsörögnöd és hímezned. És egyáltalán.
Hogy nézel ki? Ha nem látnám a bájos kis arcod,
azt hinném, férfi vagy. – A lány pár pillanatra
végignézett az öltözékén, majd arcába pír szökött.
Nem mintha zavarba jött volna, sokkal inkább
dühös volt, láthatólag igen kevés választotta el
attól, hogy egy óriási pofonnal hozza helyre sérel-
meit. Végül összeszorított foggal arrébb sétált. A
herceg ezúttal Odayin felé pillantott, arca egész
földagadt a belészállt vértől: – Na, mesélj, kedves
rokon. Milyen volt odaát?
– Hát… furcsa… – Odayin megilletődötten for-
gatta ide-oda a fejét, kellemetlen volt, hogy nem
tudta, kivel is beszél voltaképp. Vagy hogy milyen
kapcsolatot ápoltak azelőtt.
– Furcsa… – A herceg ezúttal felhagyott különös
testtartásával és a grimaszokkal, szemeit óriásira
meresztette, és így fürkészte az előtte toporgó fiút.
Végül megkérdezte: – Nem emlékszel rám, igaz?
Nővérkém volt olyan kedves – egy fintor kíséreté-
ben Liani felé pislantott –, és elárulta nekem, hogy
emlékeid az itteni életedről, huss, elszálltak, akár
a kismadarak! Milyen szomorú…
– Ez így igaz.
– Szomorú, valóban! – A fiú ezúttal egész kiha-
jolt a trónszékből, hátrapillantott és intett a terem
végében ácsorgó idős férfinak. Az öregúr hosszú,
ezüstösen csillámló talárt viselt, fejdísze oly hatal-
mas volt, hogy valóságos kis pagodát hordott a fe-
jén. Odayinnak nem kellett sokáig gondolkodnia,

164
hamar rájött, hogy az udvar egyik nagy tudású
mágusával van dolga. A férfi botja segítségével a
trón mellé evickélt, majd lehajolt, hogy a herceg
fülébe súghassa:
– Nem hazudik, nagyuram. Közülünk eddig
még senki nem töltött el ily hosszú időt a Ködön
túl. Tán nem csupán testünk, hanem elménk is
megváltozik, kiveszik belőle a mágia esszenciá-
ja… – A herceg türelmetlenül intett, hogy nem kér
több magyarázatot, az öreg pedig elhallgatott. A
fiú elgondolkodva megvakargatta pelyhedző állát,
majd ezt dünnyögte maga elé:
– Pompás. Ezt még a hasznunkra fordíthatjuk.
– Fennhangon így folytatta: – Nos, kedves rokon.
Nagy örömömre szolgál, hogy üdvözölhetlek ide-
haza. Ilyen hosszú idő után. Bizonyára sok kér-
désed van, tedd fel őket bátran, hátha emlékeid is
visszatérnek.
– Hát… kérdésem az volna… Igazság szerint…
minden olyan hirtelen történt. Liani és Tiburon
felbukkanása, túl hirtelen kellett otthagynom a
földi életem…
– Ahha… – A herceg unottan bólogatott, még
csak meg sem próbálta leplezni, hogy mennyire
nem érdekli a másik mondandója. Odayin, ha
lehet, ettől még inkább elbizonytalanodott:
– Hát… szóval… leginkább azt szeretném tud-
ni, hogy miként kerültem el hazulról… és… a
családom…
– Rossz hírekkel kell szolgálnom, apafej. Én
vagyok az egyetlen élő rokonod.
– Ez valóban rossz hír… – morogta magában
Odayin, képzeletben sokkal inkább egy bolond-
sipkát húzott volna a fickó fejére, mint koronát.

165
 – Apád… nem volt túl lojális a koronához és a
dinasztiához, hogy finoman fejezzem ki magam,
csúnya, csúnya dolgokat művelt. Szegény édes-
anyád pedig belehalt a bánatba. – A herceg gú-
nyos kacagása hangosan visszhangzott a terem
falai közt, Odayin először Lianira nézett, majd
döbbenten motyogta:
– A bánatba...? – Kis híján ezt is hozzá tette:
„Miféle baromság ez?” Aztán inkább hallgatott.
– Úgy van, kedves rokon. De ne is vesztegessünk
több időt a szomorú múltra, nézzünk a jelenbe.
– Az eltűnésem…
– Ja, igen. Nos, erről sajnos mi sem tudunk
sok mindent. Igazság szerint közülünk senki nem
merészkedik a Ködön túli birodalomba, csupán
néhány elvetemült kutató és tudós. Te, kedves
rokon, mindig is túlontúl kalandvágyó voltál. Si-
mán el tudom képzelni, hogy meglovasítottál egy
vitorlást a kikötőből, és uzsgyi! Irány az ismeret-
len! Aztán… a Ködön túli világ csapdába ejtett.
Mivel szívemnek mindig is kedves voltál, sokáig
kerestettünk, sajna eredménytelenül.
– Hogy találtatok meg mégis? Ennyi idő után?
– Nos, ezt azoknak az átkozott akani kalózoknak
köszönheted, akik voltak olyan kedvesek és Tolba
mester hajóját túlontúl közel űzték az átjáróhoz.
– A trón mellett ácsorgó mágus egész kihúzta
magát, jelezvén, hogy róla van szó. A herceg egy
hanyag mozdulattal intett, hogy ismét beszélhet,
az öregúr pedig így kezdte:
– Az ősök szellemei vezéreltek minket azon a
napon, az átjáró közelében rábukkantam né-
hány igen régi, megkopott, ám még érzékelhető
szálra, emlékfoszlányra, azonnal tudtam, hogy a

166
fiatalurat a Ködön túl kell keresnünk. Nem ké… –
Tanial herceg intett, és a mágus ismét hallgatásba
burkolózott, pár lépést hátrált a trón közeléből.
Odayin álmélkodva hallgatta végig mindezt,
tisztában volt vele, hogy semmit sem tud ennek
a világnak a szabályairól és rendszeréről, ám ez
az egész mégis túlontúl hihetetlennek tűnt… sőt,
gyanúsnak. Rengeteg kérdés megfogalmazódott
benne, példának okáért, hogy a frászkarikába ta-
lálták meg olyan gyorsan, hisz az emberek világa
hatalmas… Mégis, inkább hallgatott. Nem úgy a
herceg, akire talán megint rájött az a bizonyos tíz-
perc, mert harsány kacagása hosszan visszhang-
zott a trónterem falai közt. Vagy csak épp ő maga,
Odayin ácsorgott oly szerencsétlenül, hogy való-
ban mulatságos volt. A herceg végül néminemű
komolyságot erőltetett magára, és kijelentette:
– Egy a lényeg, még igen sok megbeszélnivalónk
van. Személyes megbeszélnivalónk. Mit szólnál
egy pompás ebédhez? Bizonyára már régen ettél
olyasmit, ami a mi fajtánk gyomrának való.
– Hát… az jó volna.
– Remek! Akkor találkozzunk az étkezőben,
mondjuk úgy… öt perc múlva. – A herceg föl-
pattant, nyújtózott egyet, majd díszes kísérete
gyűrűjében levonult az emelvényről. Testőrök és
szolgák hada vette körbe, Odayin el nem tudta
képzelni, miként lehet úgy élni, hogy egyetlen
percre sem hagyják magára az embert. Persze az
ifjú herceget láthatólag ez cseppet sem zavarta, a
körülötte lévő felnőtteket viszont annál inkább.
Bár egyetlen mozdulatuk vagy arcvonásuk sem
árulta el, Odayinnak valamiért az volt az érzése,
hogy egy kanál vízben meg tudnák fojtani azt

167
a kis mitugrászt, akinek a védelmére, illetőleg
szolgálatára kirendelték őket. Persze meglehet,
hogy csak saját érzelmeit vetítette ki rájuk. Min-
denesetre, legalább egy dolognak, az ebédnek
örült, mert valóban éhes volt. Bizonyára szolgák
százai serénykednek a konyhában, hogy a lehető
legfinomabb étkeket készítsék uralkodójuk szá-
mára… vagy ki tudja, talán csak egy csettintésbe
és ügyes bűbájba kerül az egész.

Hogy az ebéd pontosan milyen módon készült,

arról Odayin a későbbiek során sem szerzett
tudomást, mindenesetre még soha életében nem
evett olyan finomat, vagy legalábbis nem emlé-
kezett rá. Cecil néni kiváló főztje is eszébe jutott,
emiatt megint lelkiismeret-furdalás gyötörte. Nem
földi élete hiányzott neki, azt a háta közepére sem
kívánta, egyszerűen csak aggódott az idős hölgy
miatt. Részben emiatt lehetett, hogy régi, jól meg-
szokott depressziós hangulatát otthonában sem
sikerült legyűrnie, némán, tompa tekintettel lapá-
tolta magába az ebédjét, szinte egyetlen fölösleges
mozdulatot sem tett. Nem ő volt az egyetlen, aki
így viselkedett, Liani szinte dermedt testtartásban
ült az asztal mellett, egyetlen mosoly sem jelent
meg az arcán. Ha bárki látta volna őket, biztosra
vette volna, hogy ezek ketten egy halotti torra
gyűltek össze. A herceg bezzeg kilógott a sorból,
folyvást locsogott összevissza, fészkelődött, és
mintha soha nem tanulta volna az udvari etiket-
tet, finoman szólva is úgy evett, akár egy disznó.
Mindenbe beleharapott, megrágta, amit csak ért,
ha nem ízlett neki, nemes egyszerűséggel kiköpte,
és másik fogásnak állt neki. Volt miből válogatnia,

168
hisz az irdatlanul hosszú asztal csak úgy roska-
dozott az ételtől.
– Nos, hogy így magunk vagyunk… – motyogta
a herceg két falat közt. Odayin sanda pillantást
vetett a falak árnyékában meghúzódó szolgálókra
és apródokra. – Szóval, tudnod kell néhány válto-
zásról, amik azóta történtek, hogy… eltűntél.
– Változások?
– Igen. Sajnos szeretett apám, a nagybátyád,
eltávozott az élők sorából, és rám hárult azon rop-
pant kellemetlen feladat, hogy a birodalom ügyeit
intézzem. Egyelőre a Tanács felügyelete alatt, ám
néhány héten belül nagykorú leszek, és császárrá
koronáznak.
– Gratulálok. – A herceg nem érezte ki Odayin
szavaiból a gúnyt, így vigyorogva válaszolt:
– Köszönöm. Bizonyosan emlékezetes nap lesz
az egész birodalom számára. Viszont… az utóbbi
időben van itt egy kis probléma az akani kérdés
környékén. Pontosabban, háborúban állunk ve-
lük, ami persze nem újdonság, ám mostanság egy
kissé megváltoztak az erőviszonyok.
– A kalózok? – Ezúttal Liani is bekapcsolódott a
beszélgetésbe.
– Az akani egy messzi, északi népcsoport. Alap-
vetően egy faj vagyunk, ám még régen, azokban
a korokban, amikről már csupán a legendák és
krónikák mesélnek, túlontúl eltávolodtunk egy-
mástól. Mikor még az Ősök köztünk jártak… – A
herceg egyetlen intésével elhallgattatta a lányt:
– Nem hinném, hogy kedves rokonunkat érde-
kelnék a meséid, beszéljünk fontosabb dolgokról.
– Szívesen meghallgatom a meséid – vont vállat
Odayin, és először mosolyodott el a vacsora alatt,

169
a lány is így tett, bár neki némi zavartság is csillo-
gott a szemeiben. – Majd talán később…
– Szóval, amennyiben befejeztétek a bájcsevelyt,
igazán hálás lennék, ha rám is figyelnél, kedves
rokon.
– Figyelek, nagytiszteletű – morogta Odayin,
mert már elleste, hogy a leendő császárt gyakorta
illetik alattvalói ezzel a jelzővel. A herceg elégedet-
ten böffentett:
– Nos, van ez a galiba a hóemberekkel…
– A micsodákkal?
– Az akani nép bőre sokkal halványabb a mi-
enknél, hajuk pedig hófehér – magyarázkodott
Liani. – Sok évezreden keresztül a föld alatt éltek.
Ezért hívja így őket.
– Köszönöm az eligazítást, kedves nővérkém,
majd ha megüresedik egy állás a kastély turiszti-
kai információjánál, beajánllak idegenvezetőnek.
Szóval, a problémánkról. Mióta az eszemet tu-
dom, háborúban állunk az akani királysággal, így
nevezik magukat. Szánalmas. Igazából soha nem
jelentettek ránk különösebb veszélyt, ám az utóbbi
időben valami megváltozott. Kémeink és mágusa-
ink jelentései szerint rendkívül erős szövetségesre
tettek szert, felülkerekedtek rajtunk, több csatát
elvesztettünk. Hogy ez miként lehetséges? Kedves
nővérkém, ha már amúgy is mesélhetnéked van,
ezt átadom neked. – Liani egy csöppet sem törő-
dött a gúnyos hangnemmel, Odayin felé fordult,
és így szólt:
– Ugye emlékszel, amit odaát mondtam neked.
A tükrökről.
– Igen… – A fiú elgondolkodott egy pillanat-
ra, a különös vízvarázs járt a fejében, amit a

170
szobájában látott. Minden bizonnyal egyetlen fia
tükröt sem találna a kastélyban. Sőt, talán az
egész birodalomban.
– Memmon mester és csatlósai a te világodban
mágikus csatornákon át közlekedtek, egyik tükör-
ből a másikba. Mostanáig mindez lehetetlen volt,
mindannyiunk számára. Lehetetlen, vagy inkább
veszélyes. Még a leghatalmasabb varázstudóknak
is. A tükrön túli világban nincs élet, csupán sö-
tétség és gonoszság, ha bárki betette lábát ebbe a
szörnyűséges birodalomba, lelkét azon nyomban
millió darabra szaggatták az odaát lakó démonok.
Ám az utóbbi időben valami megváltozott… Úgy
tudjuk, hogy az akani nép egyik hőse, Nahuatli
rábukkant egy ősi ereklyére, amit a meséink így
emlegetnek: a Fekete Tükör. Abból a korból szár-
mazik, mikor még csupán tűz, lángok emésztették
a földet, mikor az Ősök születtek. A tükör volta-
képp átjáró volt a másik világba, sok dicső harcos
halt meg azért, hogy megsemmisítsék, és az élet
csíráját nyugalomban, békességben elvethessék a
birodalmunkban. A Fekete Tükör ennek az átjá-
rónak egy darabkája, a legenda úgy tartja, hogy
rajta keresztül egyenesen magával Júlahoorral,
a tükrön túli birodalom leghatalmasabb te-
remtményével beszélhetünk. Memmon mester
minden bizonnyal tőle kapta roppant erejét. És
népe a képességet, hogy a csatornákon keresztül
utazhassék, sértetlenül. – Liani elhallgatott pár
pillanatra, a fiú tekintetét fürkészte, hogy vajon
mennyit értett meg abból, amit az imént elmon-
dott neki. Odayin megcsóválta a fejét:
– Igen… annak ellenére, hogy ezt a sok kaci-
fántos nevet nem sikerült elsőre megjegyeznem,

171
annyit mindenesetre leszűrtem belőle, hogy…
valóban bajban lehettek.
– Bajban?! – A herceg apró öklével akkorát
csapott az asztalra, hogy a tányérok és poharak
valóságos szaltót vetettek a levegőbe. – Szarban
vagyunk! Óriási szarban! Azok az átkozottak
olyan fegyvereket és páncélt viselnek, amit még
sosem láttam azelőtt, a Tükrön túlról jött kato-
náik sosem fogynak el, mert valójában nem lehet
megölni őket!
– Nyugalom, kedves testvérkém – mondta hal-
kan Liani, ám meglehetős gúnnyal a hangjában.
A herceg vörös fejjel ordította:
– Fél! Csak fél! – Apró termete ellenére az egész
terem zengett a hangjától, ám mindez legalább
arra jó volt, hogy a fiú kiadja magából fölösleges
energiáit. Ezután lecsillapodott, arca visszanyerte
eredeti színét, és egész higgadtan folytatta: – Nos,
kedves rokon. A helyzet nem épp rózsás, ám ne-
künk is van egy ütőkártyánk a tarsolyunkban.
– És mi lenne az? – Odayin egész kicsire húzta
a szemeit, talán már sejtette, hogy eztán mi követ-
kezik. A herceg egy hanyag mozdulattal Liani felé
intett, a lány pedig ismét mesélni kezdett:
– Korokkal ezelőtt élt egy nemes hölgy, ki hűsé-
gével, szeretetével és roppant erejével kivívta Uara
ősanya tiszteletét és barátságát. Mikor a hatalmas
Ős egy csatában életét vesztette, nagy, kegyes
ajándékkal jutalmazta a bátor leányt, odaadta
neki a szívét. A Szív roppant erejű ereklye, a neve-
zetes nap óta egyetlen nemes család birtokolja, a
leány leszármazottai. E nemes család évezredeken
át uralkodott Aghar birodalmában, ahogy teszi
most is. Mikor nagy veszély fenyegeti földünket, a

172
leszármazottak közül valaki hordozhatja a Szívet,
hogy megkapja roppant erejét. – A teremre néma
csend ereszkedett, Odayin elfintorodott, és hosszú
percek óta először fészkelődni kezdett a helyén:
– És ha jól sejtem, én vagyok az a valaki. – A
herceg harsány nevetésbe kezdett.
– Igazán örülök, hogy ilyen hamar meg-
értetted!
– Igen. Micsoda véletlen, hogy pont most ta-
láltatok rám. – Odayin tekintete hirtelenjében
olyan félelmetes formát öltött, hogy még Liani is
megrémült tőle. Ami pedig a herceget illeti, arca
egész elsápadt, és a röhögést is befejezte. – Csak
egyvalamit kérdeznék még. Rokonok vagyunk,
nem igaz? Ez a Szív… Miért nem mented meg a
néped te magad? Császár leszel, vagy mi a fene,
mi a kötelességed, ha nem ez? – A herceg kezdet-
ben csak hápogott, majd arcába ismét pír szökött
és teli tüdőből ordította:
– Hogy merészelsz így beszélni velem?! A Biroda-
lom leendő császárával, a saját asztalomnál?! Én
nem tehetem kockára az életem egy csatában!
– Vagyis haljak meg helyetted? Ez a Szív még-
sem lehet olyan hatalmas, ha…
– Elég! Egy szót se többet! Takarodj vissza a
szobádba, és ott is maradsz, míg azok az átkozott
tömjéndobálók végre hajlandók áldásukat adni a
szertartásra és levezényelni a Menetet! Gyerünk!
Még mindig itt vagy?! – A hercegnek csupán egy
intésébe került, és máris őrök tucatjai gyűltek a
fiú köré. Odayin nem várta meg, míg kipenderítik
a székéből, méltóságteljesen felállt az asztaltól,
majd tűrte, hogy kivezessék a teremből. Utoljára
még Liani felé küldött néhány rosszalló pillantást,

173
elvégre ő volt az egyetlen, akit érdemesnek tartott
rá, hogy kommunikáljon vele.
A lány kevés ideig állta Odayin pillantását,
hamar elkapta a fejét, hisz joggal érezte, hogy a
kialakult helyzetért ő is felelős. Elrángatta ezt a
fiút a másik világból és most tessék, rögtön az
első napon házi őrizetbe helyezik. Mikor az őrség
foglyával együtt kivonult a teremből, Liani egye-
nesen öccse szemébe nézett:
– Úgysem titkolhatod előtte sokáig.
– Ki ne merd mondani! – toporzékolta a fiú,
majd járkálni kezdett az asztal körül, ami való-
ságos tornagyakorlatnak számított a bútordarab
méretét tekintve. – Ki ne merd mondani AZT!
– Miért, mi van, ha kimondom AZT? Mit gon-
dolsz, meddig maradhat titokban előtte? Valaki-
nek úgyis eljár a szája itt a kastélyban.
– Hát senkinek nem fog eljárni a szája, mert az
lesz az utolsó szó, amit kimond életében! Világos?!
Ezt bárkivel közölheted, aki él és mozog körü-
lötted! – Liani egy mélyet sóhajtott, rosszallóan
megcsóválta a fejét:
– Már ezerszer elmondtam, hogy emiatt…
– Egy szót se! Ne merj erről beszélni előttem!
– Ami pedig Odayint illeti… Mi lesz, ha vissza-
térnek az emlékei? Egyre többet lát a birodalom-
ból, az otthonából, előbb-utóbb rátalál arra, ami
emlékezteti. Egy szín, egy hang vagy hangulat…
– Hát éppen ezért fog a mi kedves rokonunk a
szobájában maradni.
– Nem értek vele egyet. Ha tudná az igazságot…
úgyis segítene.

174
 – Az az aljas áruló egy szalmaszálat sem tenne
keresztbe értünk, ha emlékezne! Vagy már elfelej-
tetted, mit művelt?!
– Nem… nem felejtettem… – A herceg hirtelen
abbahagyta a járkálást, és szemeit az ablakokra
függesztette. Eddig észre sem vették, de valóságos
félhomály borult a teremre, hisz a nap fényét egy
irdatlanul hatalmas test takarta el előlük. Az egyik
ablakból óriási, kutakodó borostyánszem bámult
rájuk.
– Te meg mit csinálsz itt?! – üvöltötte a herceg.
Bagu, a sárkány megilletődötten pislogott.
– Talán rab vagyok itt, vagy mi? Oda röppenek,
ahová kedvem tartja! Vagy igencsak össze kell
szedned az építőmestereid, nagytiszteletű, ha en-
gem is be akarsz zavarni a szobámba, mint ahogy
az ifjú Odayin herceget.
– Herceg, mi?! Egy nagy frászt! Most pedig huss!
Tűnés innen! Rusnya szörnyeteg!
– Pha! Micsoda pimasz alak! – Azzal a sárkány
felszegte a fejét és tovaröppent az ablakokból.
Liani grimaszok közepette hallgatta végig mind-
ezt, majd ő is felállt az asztaltól:
– Azt hiszem, már nincs étvágyam, kedves
öcsém. – Azzal kitrappolt a teremből.

Kezdetben Odayin cseppet sem bosszankodott,

mikor őrei visszakísérték a szobájába. A helyzet
túlontúl vicces volt. Teljes évtizedet töltött egy
olyan világban, ahol kis híján megfulladt, belehalt
a magányba, aztán különös katonák és sárkány
üldözte, majd ágyúval lőttek rá, és most, mikor
végre hazaért, egy beképzelt kis mitugrász vis�-
szaparancsolja a szobájába. Mikor azonban

175
másnap reggel megpróbált kiosonni a folyosóra,
és éles alabárdok meg kötelességtudó katonák
megakadályozták ebben, már cseppet sem találta
szórakoztatónak a helyzetét. Sőt, egyre inkább
kétségbeesett.
A délelőtt java részét azzal töltötte, hogy le s
föl járkált a szobájában, a berendezés legapróbb
szegletével is megismerkedett, sőt a ruháival is,
amik százszámra sorakoztak a gardróbjában
szépen, vállfákon elrendezve. Az ablaknál is sok
időt töltött, kezdetben azt latolgatta, miként szök-
hetne meg. Ám az irdatlan mélység, ami odalent
tátongott, és a simára csiszolt kőfal azonnal tu-
datta vele, hogy semmi esélye nincs. Ezután már
csupán a tájban gyönyörködött, a tengerparti
városban zajlott az élet, apró, fekete hangyák
szaladgáltak mindenütt, a kikötőben pompázatos
vitorlások árbocai nyújtóztak az ég felé. Odayin
egykedvűen szemlélt mindent, iszonyúan unat-
kozott. Kapott reggelit, majd ebédet, ez lett volna
az egyetlen felüdülés szörnyűséges magányában,
ám a lány, aki felszolgálta a roskadásig tömött
tálakat és a bort, még csak rá se nézett. Odayin
pedig nem látta értelmét, hogy szóljon hozzá, hisz
úgyis csak megijesztette volna.
Mivel órákon keresztül teljes csöndben és ma-
gányban töltötte életét, csupán néhány színes
madárka röppent el az ablaka előtt, nagyon meg-
lepődött, mikor délután felé halk, ám határozott
kopogtatás jött az ajtaja felől. A fiú nem válaszolt,
fogalma sem volt, mit mondhatna. Talán igen
élénk fantáziája játszott vele, de máris azt képzel-
te, hogy ezúttal egyenesen a vesztőhelyre viszik,
vagy más hasonló szörnyűség vár rá. Persze az

176
érte küldött őrök bizonyára nem kopogtatnának
ily szemérmesen az ajtaján… és ilyen kedves,
csinos arcocskával sem rendelkeznének.
Liani óvatosan dugta be fejét az ajtón, mintha
csapdát sejtene, pillantása rögvest az ágyon ku-
porgó fiúra esett:
– Ne haragudj… zavarlak? – kérdezte
bizonytalanul.
– Persze, bokros teendőim közepette azt sem
tudom, mihez kapjak. – Odayin elfintorodott, a
lány pedig mosolyogva beljebb óvakodott a szobá-
ba. – Borzalmasan unatkozom.
– Elhiszem… azért jöttem, hogy bocsánatot
kérjek, a testvérem nevében is. Nem illendő, amit
veled művelt. – Liani lekuporodott a fiú mellé az
ágyra, rettenetes zavarában a kezeit tördelte vég
nélkül. – Tudod… még nagyon fiatal, és túlontúl
hamar szakadt a nyakába ez az egész… a biroda-
lom, a háború… Én pedig… Tudom, úgy érzed,
csapdába csaltalak, elárultalak… De hidd el, én
nem akartam neked rosszat.
– Tudom. – A fiú elmosolyodott, hosszú idő
után először.
– Igazán örülök, hogy visszajöttél.
– Tényleg?
– Igen… hiányoztál… És meglátod, az emlékeid
is visszatérnek, hamarosan. Túl sok időt töltöttél
odaát.
– Ezt hogy érted? – Liani az inge alól előhúzta
a medált, amit egész úton viselt, szétnyitotta és
a benne lévő festményt Odayin felé mutatta: – Ő
kicsoda? – Amint kimondta, rögvest tudta, hogy
fölöslegesen kérdezett, hisz a hasonlóság szembe-

177
szökő volt. Gyönyörű, fekete hajú asszony nézett
vissza rá a miniatúráról.
– Az édesanyám – mondta a lány mosolyogva. –
Odaát a kép megsemmisült, ma pótoltattam. Egy
művész megfesti, majd varázslattal a megfelelő
méretre és alakra zsugorítják.
– Nagyon hasonlítasz rá, gyönyörű asszony… –
Liani ezt személyes bóknak vette, így elpirult kis-
sé, majd hogy leplezze zavarát, belekezdett valódi
mondandójába.
– Míg odaát voltunk, ha csak néhány napra is,
máris azt vettem észre, hogy egyre nehezebben
tudom felidézni az arcát… Éreztem… mintha
valami fölfalná az emlékeim… Tudtam, ha to-
vább maradnánk, mindent elfelejtenék, ahogy
te. És ezzel mindannyian így voltunk, még maga
Tiburon is. Láttam a zavartságot az arcán… Biz-
tos vagyok benne, hogy egy idő után visszatérnek
az emlékeid.
– Meglehet… igazság szerint már most is… –
Odayin összehúzott szemöldökkel keresgélte a
legmegfelelőbb szót erre az érzésre. Az érzésre,
hogy tudta, emlékei ott buzognak a tudatalatti-
jában, de valamiért nem tudnak felszínre törni.
– Leginkább olyan, mint mikor elfelejtesz egy szót,
ott van a nyelved hegyén, tudod, de mégis képte-
len vagy kimondani. – Liani komolyan bólintott,
majd halkan ezt kérdezte:
– Nagyon… szörnyű volt odaát?
– Leginkább úgy éreztem, mintha megfulladnék.
Embernek hittem magam, mégis képtelen voltam
rá, hogy megértsem az embereket. Hogy mit miért
csinálnak, a szokásaik, a gondolataik… Ember-
nek hittem magam, mégis úgy éreztem, hogy egy

178
teljesen más világba csöppentem, nem tudtam
beszélni, kommunikálni velük, és ők is levegő-
nek néztek. Mintha egy teljesen más faj egyedeit
szemléltem volna, már akkor is úgy gondoltam…
Sokszor rácsodálkoztam, milyen iszonyúan so-
kan vannak, milyen fura épületeket emelnek…
Kívülálló voltam, és magányos. – A szobára néma
csend telepedett, Odayin kissé megrémült attól,
hogy hirtelenében olyan dolgok törtek föl belőle,
amit még soha senkivel nem osztott meg. Sokáig
arra is képtelen volt, hogy saját magának megfo-
galmazza a gondolatait. Liani zavartan ücsörgött
az ágyon, szemei furcsán csillogtak, ki tudja, mi-
ért, de a fiúnak az az érzése támadt, hogy szörnyű
lelkiismeret-furdalás gyötri. Mintha felelősnek
érezné magát mindazért, ami vele történt… de
hát micsoda ostobaság ez? Bármi történt is ré-
gen, biztos volt benne, hogy ez a kedves teremtés
semmi rosszat nem tett ellene. És mindezt nem
csupán a lány bájos külseje miatt gondolta, érezte
is, a szívében.
Perceken keresztül hallgattak, majd mielőtt
még a csönd elviselhetetlenül kínossá fokozódott
volna köztük, sötét árnyék borult rájuk és Odayin
teljes lakosztályára. Mindketten azonnal az abla-
kok felé kapták a fejüket, hatalmas tányérszemek
vizslatták őket odakintről. Liani elmosolyodott:
– A herceg nem fog örülni, ha meglátja, hogy
itt körözöl, mint valami óriási keselyű. – Bagu, a
sárkány kinyújtotta irdatlanul hosszú, villás nyel-
vét, mintha csak ezzel akarná kifejezni undorát
a herceg parancsait illetően, majd mennydörgő
hangján ezt ordította:

179
 – Udvari sárkány vagyok, nem pedig udvari
bolond, akit dróton lehet rángatni, oda megyek,
ahová akarok! Mellesleg, fenség, nem hiszem,
hogy te engedélyt kaptál volna a látogatásra. –
Liani elfintorodott, és sunyi pillantásokat vetett
az ajtó felé:
– Hihetetlenül könnyű olyasvalakit néhány
kedves szóval és egy finom ebéddel meggyőzni,
aki már fél napja szolgálatban van. Arról nem is
szólva, hogy a testvérem egy kissé… hát…
– A herceg egy kis pöcs! – köpte a sárkány, és
néhány füstgomolyagot is küldött hozzá az orrá-
ból. Odayin felnevetett, a lány viszont szégyenkez-
ve forgatta a szemeit:
– Bagu! Válogasd meg a szavaid, kérlek.
– Miért?! – A sárkány tányérszemei ezúttal vi-
tathatatlanul a fiúra szegeződtek: – Ifjú Odayin,
elhiheted nekem, hogy a kastélyban mindenki ezt
gondolja, kérdezz csak meg bárkit!
– Na, képzelem… Majd pont elmondják… – mo-
rogta a fiú.
– A herceg nem való a trónra, túl ifjú még! Bár
szerintem… az elkövetkezendő ezer év is kevés
volna hozzá, hogy benőjön a feje lágya.
– Akárhogy is, hamarosan császárrá koronáz-
zák, és némi tiszteletet kéne mutatnod iránta.
– Liani ádázul védelmezte testvérét, még akkor
is, ha jól tudta, a szörnyetegnek igaza van. Bár
meglehet, hogy csupán belérögzült, kiirthatatlan
hűsége munkálkodott benne a korona és a biro-
dalom iránt.
– Pha! Neked erről mi a véleményed, ifjú Odayin?
– A fiú megilletődötten pislogott. Nem tudta, mit
mondhatna, és igazság szerint még ahhoz sem

180
szokott hozzá, hogy egy hatalmas sárkánnyal
társalogjon.
– Nem tudom… még… nem igazán vagyok
tisztában a körülöttem lévő dolgokkal… Minden-
esetre ez, hogy házi őrizetbe helyeztek, egyáltalán
nem tetszik.
– Házi őrizet, mi? Ha akarod, én kivihetlek
innen.
– Bagu! – Liani ezúttal úgy fölháborodott a hal-
lottakon, hogy felpattant az ágyról és az ablakhoz
rohant. – Kérlek, ne ártsd bele magad ebbe! Én
sem értek egyet a herceg parancsával, de ki kell
várnunk, míg megnyugszik. Hisz ismered, milyen,
akár egy duzzogó gyerek…
– Nem megszöktetni akartam! Csak egy kis
sétarepülést ajánlottam fel neki, ahogy a régi szép
időkben.
– Nem lesz semmiféle sétarepülés! – Odayin
elgondolkodva figyelte őket, pontosabban nem is
igen hallotta, miről fecsegnek azok ketten ott, az
ablaknál. Teljességgel lefoglalta, hogy az emlékei
közt kutasson, egyedül a repülés szó jutott el a
tudatáig, ez visszarángatta a valóságba:
– Sétarepülés..? – kérdezte Odayin halkan, és
ő maga is az ablakhoz óvakodott: – Úgy érted,
régen… – A sárkány borostyánszín szemei újból
a fiúra szegeződtek, tőle szokatlan módon sokáig
hallgatott, hangja pedig egész komollyá vált:
– Egyáltalán nem emlékszel rám, igaz, ifjú
Odayin?
– Sajnálom… – motyogta a fiú szomorúan.
– Pedig milyen sokat utaztunk együtt… és ne-
vettünk… Bejártuk az egész birodalmat néhány
röpke óra alatt, óceánok és magas hegycsúcsok

181
fölött suhantunk! – Odayin komor tekintettel
megrázta a fejét, jelezvén, hogy ezekből sem em-
lékszik semmire. – Nem hagyhatom, hogy idebent
senyvedj egész nap, gyere!
– Bagu! – Liani arca ezúttal egész elvörösödött
a dühtől, gyönyörű, fekete szemei szinte vérben
forogtak.
– Nyugi, fenség. Senki nem tudja meg, csak ide
röppenünk, a lakosztályomba. Kell a fiúnak egy
kis napfény, nem látod, milyen sápadt?
– Ha napfény kell neki, kiáll az ablakba! Fölös-
leges a herceget… – Mielőtt még a lány befejezhet-
te volna, a sárkány hatalmas tányérszeme eltűnt
az ablakból, ám csupán azért, hogy helyet adjon
óriási, karmos mancsának. Odayin, mielőtt még
egy szót szólhatott volna, a karmok összezáródtak
körülötte, ő pedig repült is ki az ablakon, hogy
néhány pillanat múltán Bagu hátán landoljon.
A sárkány többet egyetlen másodpercet sem
késlekedett, őrült, féktelen száguldásba kezdett.
Olyan hirtelen röppentek tova, hogy a fiú már
csupán Liani paprikavörös arcát látta lakosztálya
ablakában, hangját nem hallotta. Pedig biztos
volt benne, hogy ordított és káromkodott, ahogy
a torkán kifért.
Odayin az első pillanatokban meglepődött, hisz
valóban csodálatos látvány volt, ahogy a kastély
falai és tornyai elszáguldottak alattuk, aztán…
egyre inkább érezte, hogy Lianival ellentétben az ő
arca zöldes árnyalatot öltött. Bagu, aki rugalmas,
hosszú tagjai lévén rendkívül könnyen szemmel
tarthatta utasát, hamarosan megjegyezte:
– Te… nehogy összepiszkítsd nekem a kárpitot!
– A fiú erre nem szólt semmit, csak kapaszkodott

182
a sárkány hosszú, erős sörtéibe, mivel jobb fo-
gódzkodót nem talált. Egy idő után már arra is
képtelen volt, hogy lenézzen, valóságos megváltás
volt tehát, mikor érezte, a hatalmas test újból
szilárd talajt ér alatta. Úgy tűnt, ezzel egy időben
ereje is elhagyta, a fiú leszánkázott a sárkány
hátáról, majd legurult óriási, hártyás szárnyain.
Ez utóbbi út leginkább arra emlékeztette, mikor
kiskorában, egy tűzoltógyakorlat keretein belül
hasonló csúszdán kellett elhagyniuk az iskola
épületét.
Mikor Odayin végre földet ért, nem tápászkodott
föl azonnal, hanem kiterült, akár egy béka. Bagu
szemlélte néhány pillanatig, majd megbökdöste
hatalmas, tömpe orrával, hogy lássa, él-e még.
A fiú lélegzett, sőt, arcra régi, szürke színét is
visszakapta.
– Mi ez a hely? – nyögte Odayin, és felült, gyom-
ra megnyugodott, csupán a feje kóválygott még
egy kicsit. Óriási, mintás kövekkel, mozaikokkal
kirakott téren álltak, a kastély legmagasabb pont-
ján lehettek, mert körülöttük, felettük nem volt
más, csupán a rózsaszínes égbolt. Még a tornyok
tetejét sem látták.
– Ez? Hagyományosan az udvari sárkányok
pihenő- és leszállóhelye.
– Te itt laksz? – Odayin időközben összeszedte
magát és föltápászkodott, most már valóban biztos
volt benne, hogy iszonyú magasan lehetnek, a szél
valósággal nyargalászott körülötte. Körbenézett, a
tér teljesen üres volt, azt a kis fedett, leginkább
jurtához hasonlatos szobácskát leszámítva. No és
egy lépcsősor is vezetett lefelé.

183
 – Mondhatjuk. A családom már időtlen idők
óta a császári udvarban él. – A fiú elgondolkod-
va megvakargatta az állát, eddig úgy képzelte,
hogy a sárkányok sötét, fertelmes barlangokban
élnek, amik természetesen dugig vannak lerágott
csontokkal és szénné égetett lovagok holttesteivel.
Mondjuk padlótól a mennyezetig. Itt azonban,
akárhogy is meresztgette a szemeit, egyetlen
csontocskát sem talált.
– Egy ilyen hatalmas… teremtmény… miért
szolgál a császári udvarban? – Elsőre válaszként
mérges, forró füstfelhő érkezett a sárkány bal
orrlyukából, majd felháborodott, mennydörgő
hangja:
– Az első és legfontosabb dolog, amit meg kell
tanulnod a sárkányokról, ifjú Odayin: Egy sár-
kány sohasem szolgál, legfeljebb csak szívességet
tesz!
– Óóó…
– Úgy bizony! A családunkban ez hagyomány,
szívességet teszünk a birodalomnak azáltal, hogy
védelmezzük a palotát, és minden fontosabb
csatában ott vagyunk! Ráadásul… Meglehetősen
kellemes itt. Nem túl szórakoztató, de kellemes.
Vagy inkább nyugodt. Próbáltál te már pihenni,
miközben egy csapat troll azon mesterkedett, hogy
miként kanyarítson le egy szeletet a hátsódból?
– Hát… nem…
– Látod? Itt nyugtom van. És a kaját is szinte
a számba teszik. Semmire nincs gondom. – Bagu
hirtelenjében elhallgatott, mert a fütyülő, szágul-
dó szél ismerős hangot hozott magával:
– Ez aztán szép volt, gratulálok! Az egész kastély
látott titeket! – Liani koromfekete fürtjei, vörös

184
arca jelent meg a feljáróban, olyan gyorsan szedte
a lábait, hogy a legutolsó lépcsőfoknál kis híján
hasra esett.
– Na és?
– Na és?! Kedves öcsém a legutóbbi ülés alkal-
mával szám szerint harmincnégy akasztást, hu-
szonöt lefejezést és három vízbefojtást terjesztett
a Tanács elé, még szerencse, hogy ilyesmihez a
Bölcsek jóváhagyása is szükséges.
– És nekem, fenség, melyiktől kéne tartanom?
– Ne csak magadra gondolj, hanem másokra
is! Például őrá! – Liani Odayin felé mutatott, mire
Bagu ismét a fiú köré fonta karmos mancsát és a
mellkasához emelte, akár egy szeretett, szívéhez
nőtt rongybabát.
– Ha bárki bántja a barátom, velem gyűlik meg
a baja!
– És gondolj az őrökre is, akik az ajtaja előtt áll-
tak! Az öcsémet nem fogja érdekelni, hogy semmi
közük az eltűnéséhez. – Az óriási szörnyetegben
láthatólag felébredt a lelkiismeret-furdalás,
Odayint ismét földre tette, majd anélkül, hogy al-
sóteste megmozdult volna, hosszú nyakát a lány
felé nyújtotta.
– Csak azt akarom, hogy visszatérjenek az
emlékei… hogy emlékezzen rám… Olyan nagy
baj ez? – súgta a sárkány, egyenesen Liani fülébe.
Láthatólag a lány vonásai is megenyhültek, sűrű
pislogások közepette suttogta:
– Nem… Én is ezt szeretném… De nem tudom,
mi a jobb… Talán hatalmas önzés ez a részünkről…
A birodalom érdekeit kell szem előtt tartanunk.
Akárhogy is, ne feledd a testvérem parancsát.

185
 – Fütyülök rá! Egy kis kirándulástól nem sza-
kad le az ég! És nekem különben sem parancsol!
– Azzal a sárkány kiterjesztette hatalmas, hártyás
szárnyait, egyik mancsával a fiú, másikkal Liani
felé nyúlt, mindkettejüket feldobta a hátára,
és már száguldott is tova, oly sebesen, hogy a
kastély pillanatok alatt apró bogárrá zsugorodott
alattuk.
Az első percben Odayin semmi mást nem látott
maga előtt, csupán a sárkány érdes, durva bőrét
és ritkás, ám annál erősebb sörtéit. Hallani is
csupán két dolgot hallott, a fülében fütyülő szelet
és Liani szünet nélküli káromkodását. Ezután
összeszedte magát valamelyest, fejét oldalra for-
dította. Elsőként a lány vérben forgó szemeivel
találkozott össze, Liani hihetetlen bátorsággal
két lábon ácsorgott mellette, csupán néhány
méretes, vaskos szőrszálat tartott a kezei közt
biztosítékként.
– Juhuuu! Érezd a szelet, a szabadság illatát,
ifjú Odayin! – rikkantotta Bagu, és úgy szökdé-
cselt ide-oda az égbolton, akár egy pacsirta.
– Érzek valamit… de az nem a szél… – morogta
Odayin, és valóban érezte, hogy mind sápadtabb
és sápadtabb lesz. Liani lenézett a görcsösen
kapaszkodó fiúra, hamar megszánta és a kezét
nyújtotta neki:
– Gyere… ne félj. – A lány messze az óriási
szárnyak keltette tornádótól, a szörnyeteg nyaka
tövében biztonságba helyezte Odayint és saját
magát is, itt egész kényelmesen ülhettek a sokkal
sűrűbb és erősebb sörték közt. A fiú leginkább úgy
érezte magát, mintha bolha volna egy hatalmas,
drótszőrű foxi bundájában. Mivel sokkal nagyobb

186
biztonságban érezte magát, arcszíne is visszatért,
görcsös testtartása enyhült, és pár perccel később
már érdeklődve nyújtogatta a nyakát az alattuk
elsuhanó táj felé.
Valóban csodálatos látvány tárult elé, mindaz,
amit eddig csupán az álmaiban látott, vagy épp
a képzelete szüleményének tartotta, ott hevert
a lábai előtt, valóság volt. Hófödte hegycsúcsok,
hatalmas vízesések, az óceán, különösebbnél kü-
lönösebb teremtmények égen és földön… Igazság
szerint minden pillanatban újabb kérdést tudott
volna feltenni a mellette ülő lánynak: Hol járnak
éppen? Miért ezüstös színű a sziklák közé éke-
lődött, apró öböl? Miféle szörnyetegek úsznak az
óceán felszínén? A hatalmas, lángoló madarak
mintha egyenesen a napból kúsztak volna elő,
valóban így van? A sűrű erdő fölött, ahol elsu-
hantak, különös dallam szállt tova, milyen lények
énekelnek odalent? A sziklák… valóban szemük
van és szájuk, vagy csupán óriások is élnek a
birodalomban? A fiú azonban mégsem kérdezett,
leginkább azért, mert nem is tudott volna szólni
a meghatottságtól. Torkában hatalmas gombócot
érzett, és bár próbálta visszatartani, egy apró
könnycseppet elmorzsolt a szeme sarkából. Liani
meglepetten figyelte őt, Odayin nem akart a szo-
kásos „szemembe ment valami” szöveggel mente-
getőzni, így inkább csöndben maradt. Ez a hely…
a szülőföldje… Végre megérkezett, már tudta, mi
lapul az álmain túl… önmaga, a valódi énje és a
világa. A saját világa.
Egy alkalommal azonban Odayin képtelen
volt rá, hogy hallgasson. Néhány esőfelhő mögül
rendkívül furcsa jelenség bukkant elő, Odayin

187
először nem is tudta, mit lát voltaképp. Mintha
maga a szél űzte volna furcsa játékát a szeme lát-
tára, gomolygott, kavargott, akár egy tornádó, ám
amint közelebb értek hozzájuk, a fiú felfedezte,
hogy határozottan ló formája van valahánynak.
Egy áttetsző, nyargalászó, égi ménes…
– Ez meg mi..? – kérdezte végül. Liani moso-
lyogva felelt neki:
– Elementálok. Legnemesebb paripáink, oda-
haza a kastélyban is akad belőlük néhány. Sok
tudós és varázsló vitatkozik azon, hogy élőlé-
nyek-e, avagy sem. Nem is igen tudjuk, miként
születnek, legalábbis szabadon. Az otthoniak
hírneves mágusok munkái. Voltaképp a főnixek
is elementálok, csak ők a lángokból születnek.
– A lány somolyogva figyelte Odayin meglepett
tekintetét, majd a fülébe súgta: – Ha van kedved,
odahaza kipróbálhatod, milyen sebesen szalad-
nak és repülnek… – Liani kacsintott, majd vis�-
szahúzódott a saját térfelére, hosszú, hollófekete
haja selymes fátyolként szállt mögötte. Úgy tűnt,
a lány megbékélt, nem mormogott magában, arca
visszanyerte eredeti színét, és már duzzogni sem
duzzogott. Liani hasonló csodálattal szemlélte az
alant lévő tájat, akárcsak a fiú, hisz a legszebb
dolgok olyanok, hogy ezerszer is láthatjuk, még-
sem tudunk betelni vele.
Odayin egy időre elszakadt a hegyek, völgyek,
folyók látványától, és Liani arcát fürkészte hos�-
szú perceken keresztül. Maga mellett legalább
oly szépségeset talált, akárcsak odalent, Aghar
földjén. Az ismerős táj… a lány… Odayin egyre
inkább érezte, hogy emlékei mind-mind ott so-
rakoznak a fejében, utat, kaput keresve, hogy a

188
felszínre törhessenek… Ám mindez oly vékonyka
szálon függött, oly törékeny volt, tudta, egyetlen,
zavaró pillanat is elég ahhoz, hogy ismét a mélybe
zuhanjanak. Liani hirtelenjében összerezzent,
szemeit résnyire húzta, mindez elég volt, hogy a
fiú ismét visszatérjen a valóságba.
– Mi az? – kérdezte, ám a lány nem felelt,
csupán a nyakát nyújtogatta, hogy minél többet
láthasson az alattuk elterülő tájból.
– Bagu! Mi van előttünk?! – kiáltotta Liani.
– A Nyugati Vég, fenség… úgy hiszem… – Bár
Odayinnak fogalma sem volt, miről beszélnek
ezek ott ketten, feszülten figyelt ő is, így hama-
rosan észrevette… Bár még igen messze szálltak,
sűrű, fekete füstöt és lángok fényét látta odalent
a hegyek lábánál.
– Mi az ott?! – kérdezte újból a fiú, Liani ezúttal
ránézett, szinte dadogva mondta:
– A Nyugati Vég, hatalmas erőd a birodalom
szélén… ostrom alatt áll…
– Megbocsásd fenség, de a lángokból ítélve, úgy
hiszem, az ostrom már véget érhetett! – kiáltotta
a sárkány, és erőteljes szárnycsapások közepette
irányt változtatott.
– Bagu, mit csinálsz?! Oda kell mennünk! Az
erőd körül falvak vannak! Segítenünk kell!
– Persze, kedves ifjú hölgy, de előbb visszavisz-
lek titeket. – Liani ismét felvette jól megszokott,
duzzogó ábrázatát, ám mielőtt még a káromko-
dásra is rázendíthetett volna, Odayin megrángatta
a karját:
– Nézd csak… ott lent. – Nem messze tőlük,
a szántóföldön át szürke folt suhant el, ebből a
magasságból leginkább igyekvő, apró hangyának

189
tűnt. A sárkánynak csupán néhány szárnycsapá-
sába került, és máris a különös jelenség fölé röp-
pentek. Ilyen távolságból Liani gyakorlott szeme
már fölismerte:
– Egy lovas! Bagu!
– Mondanod sem kell! – dörmögte a szörnyeteg,
és máris zuhanórepülésbe kezdett.
Néhány pillanat volt csupán, és a sárkány ele-
gánsan a földek közt futó úton landolt. Azaz talán
mégsem olyan elegánsan, hisz hirtelen felbuk-
kant, óriási teste és kitárt szárnyai a frászt hozták
a katona hátasára. A ló nyerítve felágaskodott,
gazdája pedig magatehetetlenül az útra zuhant.
Liani azonnal lepattant Bagu hátáról, és a férfihoz
futott. A katona valóban a birodalom hadsereg-
ében szolgált, fegyverei és ruházata azonnal el-
árulták. És bár meglehetősen fiatal volt még, Liani
jól tudta, milyen kemény lovas kiképzést kaptak,
nem lett volna szabad leesnie ilyen könnyedén. A
férfi azonban sebesült volt, mellkasán hatalmas,
vágott seb tátongott, feje is több helyen vérzett,
szinte már alig élt. Az esés sem tett jót neki.
Időközben Odayin is leszánkázott Bagu szár-
nyain, földet érve azonnal Liani mellé rohant. A
sebesült katona látványa letaglózta, nem emlé-
kezett rá, hogy valaha is látott volna ennyi vért,
legfeljebb csak az esti híradóban és háborús tu-
dósításokban. No meg filmekben. Liani letérdelt a
férfi mellé, aki zavartan forgatta a szemeit:
– Kik vagytok?
– Ne beszélj… – súgta a lány, apró, finom keze-
ivel hozzálátott, hogy a katona mellkasát megsza-
badítsa szétroncsolt vértjétől. Odayin nem értette,

190
mit akar, nem volt náluk kötszer, sem más egyéb,
amivel segíthettek volna.
– Tovább kell mennem… Nyugati Vég elesett…
olyan hirtelen jöttek… szörnyek… El kell érnem a
fővárost!
– Onnan jöttünk, ne aggódj… Hamar vissza-
érünk, az uralkodó tudni fog róla, és segítséget
küld. – Liani két kezét a katona mellkasára, a
sebre helyezte, tenyeréből egész halvány, fehér
fény sugárzott, a kellemes, vibráló melegséget még
Odayin is érezte, aki mellettük állt. A fiú döbben-
ten nézte a varázslatot, nem telt bele egy perc és a
vérzés elállt, a seb maga pedig varasodni kezdett,
és kis idő elteltével úgy festett, mintha a katona
hónapokat pihent volna hozzáértő gyógyítók kezei
közt. – Hazaviszünk – mondta végül a lány, és
ellépett a férfitól. Ezután a mögöttük várakozó
sárkány felé pillantott, egyetlen szót sem kellett
szólnia, Bagu máris tette a dolgát, a katonát is
fölpakolta a hátára.
– A lovam… – nyögte a férfi útközben, mielőtt
még elsüppedt volna a sörtetengerben.
– Ne aggódj a lovad miatt, ifjú vitéz! – rikkan-
totta a sárkány, majd miután két utasát is a
hátára dobta, erőteljes szárnycsapásokkal a leve-
gőbe emelkedett. Hátsó lábaival, akár egy sas a
zsákmányát, megragadta a katona lovát, és már
száguldott is vele tova, az ég felé.
Odayin megszeppenve ücsörgött jól megszokott
helyén, Liani mellett, Bagu nyaka tövében. Még
mindig kényelmesen elfértek, pedig ezúttal hár-
man utaztak a sárkány hátán. A katona mély
álomba zuhant, bár sebe begyógyult, bizonyára
rendkívül kifárasztották a történtek. Hasonló táj

191
fölött suhantak tova, akárcsak utazásuk elején,
Odayin azonban egyáltalán nem tudott figyelni
rá, gondolatai folyvást Liani és a katona körül
forogtak, pontosabban a varázslat járt a fejében,
amivel a lány megmentette az életét. Kérdezni
akart, de nem tudta, miként kezdje. Liani szeren-
csére magától is észrevette a fiú zavart pillantását,
és magyarázkodni kezdett:
– A családomban… sokunknak birtokában van
a gyógyítás képessége.
– A herceg is..?
– Nem… ő csupán… a féltestvérem. Anyámmal
egy teljesen más helyről származunk, a népem…
Sokkal inkább harmóniában éltünk a természet-
tel, mint idehaza, a császári udvarban. Házain-
kat, kastélyainkat fák és vízesések közt emeltük,
esténként a szél ringatott minket álomba… Cso-
dás volt. Ám apám meghalt, még kiskoromban,
ez pedig jó alkalom volt a két család, a vagyon, a
hatalom egyesítésére. Édesanyámból királyné lett
és ideköltöztünk, az udvarba.
– Nem lehetett… könnyű…
– Nem volt… de aztán megismertelek téged…
– Hát…
– Egész nap együtt játszottunk, mindig én nyer-
tem… – Liani kissé elpirult, szemében bizonyta-
lanság csillogott. Mivel a lány többet egy szót sem
szólt, Odayin úgy érezte, nem csupán zavarba jött,
valamit elhallgat előle. Liani szerencséjére feltűnt
előttük a császári kastély hangyává zsugorodott
képe, Bagunak pedig csupán néhány erőteljesebb
szárnycsapásába került, hogy utasait ismét biz-
tonságba helyezze. Kezdetben a fiút csempészte

192
vissza a szobájába, majd Lianit és a katonát lová-
val együtt az udvar pázsitjára szállította.
Odayin az ablakból nézte, mi történik odalent,
a sárkány dolgavégezetten ismét elhagyta a kas-
télyt, bizonyára visszaröppent arra a helyre, ahol a
katonát találták, talán újabb túlélőket keresett. A
lovat villámgyorsan istállóba terelték, a katonáért
gyógyítók jöttek, és hordágyon elszállították. Liani
sem maradt sokáig az udvaron, kis ideig felügyelte
az eseményeket, majd eltűnt a kastély bejáratá-
nál. Mivel a nyüzsgés megszűnt odalent, Odayin
is visszahúzódott az ablakból, hisz már nem volt
semmi látnivaló. A fiú leült az ágyára, pont úgy,
ahogy azt pár órája tette. Tudta, hogy borzalma-
san unatkozni fog az elkövetkezendőkben.

Mikor Bagu visszatért szálláshelyére, jól meg-

szokott látvány fogadta. Egyrészről óriási adag fi-
nom, érett gyümölcs várta, ezüsttálcára helyezve,
csokorba rendezve, ahogy az illendő. Egy udvari
sárkány elé nem lehet csak úgy odavetni az ebéd-
jét, mint valami közönséges háziállat esetében.
Másfelől meg az összeráncolt szemöldök, villámo-
kat szóró tekintet, toporzékolás és káromkodás,
ez is megszokott volt. A herceg apró termete miatt
ki sem szállt a gyaloghintóból, amivel egész a to-
rony tetejéig szállították, talán attól félt, hogy az
erős szél elsodorná. Így a fiú csupán az ablakból
tekingetett kifelé, bár belőle bőven elég volt ennyi
is.
– Te ostoba, rusnya hústorony!
– Hozzám beszélsz? – ásította a sárkány, majd egy
hatalmasat falt a felhalmozott gyümölcsökből.

193
 – Hogy merted megszöktetni a szobájából!? A
parancsom ellenére?!
– Ha jól sejtem, az ifjú Odayinról beszélsz.
– Arról hát, gyíkagyú idióta! Mert akkora vagy,
mint egy ház, még az udvarhoz tartozol! A koroná-
hoz, hozzám! Engedelmességgel tartozol nekem!
– Én csak vendég vagyok itt. Soha, egyetlen fel-
menőd sem volt oly ostoba, hogy gúzsba kössön
egy sárkányt, légy szíves, te se próbálkozz vele!
– Nem azért jöttem ide, hogy a státuszodról
vitázzam veled! Engedetlenséged az egész biro-
dalmat veszélybe sodorhatja! – Bagu lenyelte az
utolsó falatot, villás nyelvével megnyalta a szája
szélét, majd hosszú nyakával egyenesen a her-
ceg ablakához hajolt. Bár a körülöttük ácsorgó
szolgák minden szavát hallották, egész bizalmas
hangot ütött meg:
– Nem akarod, hogy emlékezzen. Szerintem ez
hiba.
– Nincs jogod hozzá, hogy megkérdőjelezd a
döntéseim!
– Jog?! Ha már a jognál tartunk! Az ifjú her-
cegnek joga van tudni mindent, a múltjáról és
az elkövetkezendőkről, amik rá várnak! És ha itt
mindannyian túlontúl ostobák vagytok ahhoz,
hogy ezt fölfogjátok, akkor majd én intézkedem!
– Ne merészeld! – A herceg, jobb eszköze nem
lévén, összehajtogatott legyezőjével egy óriásit
csapott a sárkány orrára. Bagu ezt persze meg
sem érezte, ennek ellenére rendkívül sértőnek
érezte a dolgot és elhúzódott. – Megparancsolom,
hogy tartsd a szád! Különben jaj neked!
– Jaj nekem! – utánozta gúnyosan a sárkány.

194
 – Ha bármi eszébe jut, tudni fogom, hogy a te
mancsod van a dologban! Egyébként nem értelek!
Felesküdtél a birodalom védelmére, te magad,
senki nem kényszerített! Most pedig inkább párt-
ját fogod annak az árulónak? Hát nem emlékszel
arra az éjszakára?!
– Lehet azt elfelejteni..? – dünnyögte Bagu, és
csalódottan lehuppant a földre. Miután a szolgák
hada túltette magát a kisebbfajta földrengésen,
ismét készenlétben álltak, hisz láthatólag a her-
ceg már nem kívánt sok időt tölteni a sárkány
társaságában.
– Erről beszéltem – vigyorogta a fiú diadalittasan,
láthatólag úgy érezte, megnyerte a csatát. – Eztán
ehhez tartsd magad. – A herceg visszahúzódott a
hintó biztonságába, még az ablakok függönyeit
is elhúzta. Eztán a szolgák, akár kis hangyák
az óriási morzsát, hozzáláttak, hogy uruk és pa-
rancsolójuk visszaszállítsák a földszintre. Bagu
megsemmisülten nézett utánuk, még a finom
gyümölcsöktől is elment a kedve. Hosszú életében
először fogalma sem volt, mit kéne tennie. Azaz
egyszer már érzett hasonlót… Cseppet sem meg-
lepő módon, eme ügy kapcsán, csak épp az majd
tíz éve történt. Végül fogta magát és tovaröppent,
hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét.

Odayin várakozásaink megfelelően kis híján

halálra unta magát. Kirándulásukat követően
majd két napot töltött a szobájában, bezárva,
magányosan. Eleinte reménykedett benne, hogy
legalább Liani meglátogatja. Biztosra vette, hogy
mind a lány, mind Bagu hatalmas letolást kap-
tak miatta, pontosabban azért, mert a herceg

195
parancsát megszegve megszöktették őt. A legros�-
szabb mégis a bizonytalanság volt, nem tudta,
mi vár rá, néhány homályos mesén kívül semmit
nem kötöttek az orrára.
Magányában némi felüdülést csupán az étkezé-
sek jelentettek, amúgy idejét azzal töltötte, hogy
az ablakon bámult kifelé. A kirándulásukat kö-
vető órákban szemtanúja lehetett egy kisebbfajta
flotta tovaröppenésének, szemernyi kétsége sem
lehetett afelől, hogy a katonákat hová vezényelték.
Eztán semmi érdekeset nem tapasztalt, csupán
Bagut látta néhányszor az udvar fölött körözni.
Már ha egy sárkány fölbukkanására lehet a „csu-
pán” szót használni, bár az idő múlásával egyre
inkább hozzászokott.
Ezenkívül Odayin más röpdöső lényeket is
megfigyelhetett az ablaka körül, a kis verébforma
madárkákban nem volt semmi különös vagy
varázslatos, bár nagyon szépen daloltak. Ám
valami mégis felkeltette a figyelmét. Rajtuk kívül
más állatot nem látott a kastély környékén, a kis
verébkék uralták egyes-egyedül a levegőt, és bár
ebben nem volt biztos, de mintha folyvást ugyan-
azokat a madárkákat látta volna. Kis csapatban
repültek, pontosan tizenketten. Odayin egész
közelről is megfigyelhette őket, jobb dolga nem
lévén, morzsákat szórt nekik a párkányra, amit
örömmel elfogyasztottak.
A fiú sokáig fürkészte az eget is, néha előfordult,
hogy különféle állatok jártak a kastély közelében,
ám tovább sosem merészkedtek. Pontosabban,
valami oknál fogva mindig irányt változattak.
Odayin másra nem tudott gondolni, mint hogy
valamiféle pajzs, erőtér lehet a kastély körül is.

196
 – Pompás… – morogta magának. – Ha valahogy
ki is szöknék innen, nem sokáig jutnék. – Na nem
mintha lett volna bármiféle terve is arra nézvést,
hogy elhagyja a szobáját. Gondolkodott rajta, hogy
összeköti a lepedőjét és takaróit, mintegy kötelet
fonva magának… de ez hatalmas hülyeség volt.
Más nem maradt hát, mint várni és unatkozni.
Az idő előrehaladtával elfeledett anyanyel­vét
egyre jobban használta, ám az olvasás még elég
nehezen ment neki, így a lakosztályában felhal-
mozott könyveket sem igen tudta alkalmazni una-
loműzőnek. Legfeljebb csak a képeket nézegette,
ezért is lett a kedvence a kézzel festett, csodás
atlasz. Mivel ez idáig fogalma sem volt, hová ke-
rült pontosan, jól jött, hogy végre tájékozódhatott
kicsit.
Aghar nem a birodalom, hanem a világ neve volt,
ami az átjárón, az emberek földjén túl létezett. Az
óceán közepén egy hatalmas kontinens húzódott,
itt találta meg a Wyor királyságot, melynek határai
szinte az egész szárazföldet magukba foglalták. A
kontinensnek akadt néhány szeletkéje, ami nem
tartozott a birodalom fennhatósága alá, ezek közül
a legnagyobb egy hegyekkel és vulkánokkal tűz-
delt félsziget volt. Parázsföld, így hívták, a leírások
közt azt is sikerült kisilabizálnia, hogy ott bizony
egy rakás sárkány tengeti életét.
A birodalom közepe táján, észak felé akadt egy
nagyobb terület, egy völgy, ami ugyan a császár-
ság fennhatósága alá tartozott, mégis különálló
részként jelölték a térképek. Könnyek Völgye, így
hívták. A hatalmas kontinensen túl kisebb-na-
gyobb szigetcsoportok tarkították a kéklő óceánt,
ezekről szemmel láthatólag sokkalta kevesebb

197
információ állt rendelkezésre, mint magáról a
birodalomról. Mintha azok a területek még felfe-
dezésre vártak volna. Ráadásként Odayin a könyv
egyetlen lapján sem talált olyan térképet, ami
teljes valójában, gömb alakban ábrázolta volna
Aghar világát. Lehetséges volna, hogy ezek még
mindig úgy hiszik, a föld lapos? Vagy ki tudja…
talán ebben a furcsa világban valóban az…
A birodalom keleti partján maga a császári
város feküdt, az előtte lévő nyílt óceánon Odayin
felfedezte az átjárót is, amelyen keresztül érkez-
tek. Jelölése meglehetősen furcsa volt és félelmet
keltő, a ködfelhőből mindenféle ocsmány fajzatok
tekergőztek elő. Bár így volt ez a birodalmon túl
lévő ismeretlen szigetekkel is, ködbe burkolóztak,
partjaikat megfeneklett kísértethajók díszítették.
Nehogy véletlenül is eszébe jusson valakinek
odamerészkedni. Bár hogy magától a Ködön túli
birodalomtól miért féltek… azt Odayin tökéletesen
megértette. Az emberek világa valóban csapda
volt a magafajtának, hisz annál szörnyűségesebb
aligha történhet valakivel, ha elfelejti, ki is ő
valójában.

A második nap úgy tűnt, végre rámosolygott a

szerencse. Rámosolygott, szó szerint, egy óriási
sárkány személyében. Odayin épp délutáni pihe-
nőjéből ébredt, mikor megpillantotta a hatalmas,
éles fogakat az ablaka előtt. Pár pillanatra elgon-
dolkodott rajta, hogy úgy három nappal ezelőtt
valószínűleg infarktust kapott volna egy ilyen
látványtól… mostanra azonban megszokta.

198
 – Bocsáss meg, hogy felébresztettelek – menny-
dörögte a sárkány. – Nem gondoltam, hogy
alszol…
– Semmi baj… Egyszerűen csak… annyira
nem volt mit csinálnom, hogy elaludtam. – A fiú
ásított néhányat, majd lekászálódott az ágyáról
és az ablakhoz sétált. Ezúttal Bagu hatalmas bo-
rostyánszeme takarta el előle a kilátást. – Minek
köszönhetem a látogatást?
– Csak tudni akartam, hogy vagy.
– Megvagyok… csak épp… Tudod, egy kicsit
sűrűbb mozgásnak jobban örülnék idebent, már
ami a látogatókat illeti. Voltaképp az az egyetlen
szórakozásom, hogy alszom és eszem. – A fiú
elmosolyodott, majd hogy a valóságban is illuszt-
rálja a dolgokat, az asztalához lépett és felemelte
a tálca tetejét, ami az ebédjét rejtette. Mikor hoz-
ták neki, nem volt éhes. Most viszont… csábító
illat hívogatta. A fiú lekapott a tálról egy combot,
nagyjából akkora lehetett, mint egy pulykáé, és
jóízűen rágcsálni kezdte. Közben visszasétált az
ablak elé, nem akart udvariatlan lenni és magára
hagyni vendégét. Legnagyobb meglepetésére a
sárkány arcán olyan undor táncolt mintha épp…
– Mondd csak, ifjú Odayin. Láttál te már sár-
kányt hányni? – kérdezte Bagu szemforgatva. A
fiú szájában megállt a falat.
– Hát… nem? Nem.
– Nos, amennyiben nem kívánsz ilyesfajta
élményeket… Rakd el a szemem elől azt a gusz-
tustalan húscafatot, de nagyon gyorsan! – A fiú a
keze ügyében lévő combra sandított, majd villám-
gyorsan a háta mögé rejtette. – Kész vagy már?

199
– kérdezte a sárkány, aki időközben lehunyta a
szemeit.
– Ahha…
– Húú… Soha nem értettelek titeket…
– Mi bajod az itteni konyhával? Remekül
főznek!
– Hús! Az a bajom! Hogy lehet fölfalni valamit,
ami élt és mozgott?! Az aranyos nyuszikákat és
kiscsibéket! – Odayin tátott szájjal ácsorgott:
– Khm… úgy érted… te vega vagy?
– Nem tudom, mi az a vega! De ha azt jelenti,
hogy nem gyilkolok le semmit azért, hogy teletöm-
hessem a bendőm, akkor igen! – A sárkány egy
bosszús füstgomolyagot küldött a szoba belsejébe,
Odayin köhögve legyezgette maga előtt a levegőt.
– Oké, oké… értelek… És igazad van, fúj hús…
– A fiú amilyen gyorsan csak tehette, a combot
visszacsempészte a tálca alá, majd ebédje közül
kiválasztotta a desszertet, egy gyönyörű, félbevá-
gott sárgadinnyét. Legalábbis Odayin annak hitte,
bár vöröslő, puha magjai valahogy nem illettek a
képbe. Bagu, anélkül hogy barátja egy szót szólt
volna, azonnal megértette szándékát, és száját
hatalmasra tátotta. A fiú a félelem legkisebb jele
nélkül a fél dinnyét a sárkány nyelvére tette, Bagu
pedig egyetlen falásra elfogyasztotta.
– Hmm… ez már döfi… – mormogta a ször-
nyeteg elégedetten, és olyan viccesen nyalogatta
a szája szélét, hogy Odayin elnevette magát. –
Köszönöm, ifjú herceg, hogy megosztottad velem
ebéded! – A fiú azon is elmosolyodott, hogy Bagu
úgy változtatta beszédstílusát, akár a szél, egyik
pillanatban fennkölten dalolt, akár egy udvari
énekmondó, a másikban pedig oly közönséges

200
elemeket használt, hogy a Ködön túli világban is
megállta volna a helyét. Mindenesetre, nagyon
tetszett neki, vigyorogva megvakargatta a sárkány
orra tövét.
– Nem tesz semmit… egyébként… miért hívsz
engem így? Valóban herceg vagyok? Úgy értem…
Nem egészen úgy bánnak velem, mint egy herceg-
gel, ha érted, mire gondolok. – Bagu egész sokat
tétovázott, mielőtt válaszolt volna. Persze, hisz
elérkeztek abba a tartományba, amiről elméleti-
leg neki… nem lett volna szabad beszélnie. Végül
zavartan megrázta magát, és így felelt:
– Hogy herceg vagy-e… fogós kérdés. Mármint
jogilag. Mert ha valaki hercegnek születik, az
mindig herceg marad, még ha koldusok rongyát
is ölti magára. Tehát ha azt vesszük, herceg vagy.
Viszont ami a valós rangodat illeti, azt sajna a
családod már elvesztette… egy ideje.
– Elvesztette? Hogy lehet azt elveszteni?
– Hogy valaki... és egész nemzetsége kita-
gadtassék a családból… ahhoz igen súlyos dol-
got kell cselekednie. Ami persze nonszensz! Mit
tehetnek a fiúk az apák bűnéről?! – Odayin várt,
hogy Bagu többet is megoszt vele, ám a sárkány
elhallgatott.
– De… én ebből semmit nem értek! – panasz-
kodott a fiú, és csalódottan lehuppant a földre.
– Senki nem mond semmit, kerülnek, mintha
leprás lennék. Ráadásként… folyvást olyan ér-
zésem van, mintha… én csináltam volna valami
rosszat! Bagu, kérlek, áruld el nekem… mikor
arról a „valakiről” meséltél… rám gondoltál? – A
sárkány idegesen forgatta a szemeit, egy pilla-
natra úgy tűnt, beszélni kezd, már ott volt villás

201
nyelve hegyén… aztán mégis meggondolta magát.
Odayin dühösen megrázta a fejét: – Bizonyára
megvan rá az okotok, amiért így bántok velem.
De… nem elég, hogy a múltamról nem tudok
semmit, még a jövőmről sem szólnak egy szót se.
Liani… a fejemhez vagdosott néhány legendát,
amit értenem kellett volna, és ennyi. Ez a Szív, és
a háború…
– Ó, igen, a Szív… A leghatalmasabb ereklye az
idők kezdete óta.
– Tudsz róla valamit?
– Szinte mindent. – Odayin ismét várta, hogy
Bagu többet is eláruljon neki, de újból csalódnia
kellett. Végül csak egy mélyet sóhajtott:
– Úgy érzem… valami rossz vár rám… és semmit
nem tehetek ellene… – A sárkány egyre kétség-
beesettebben figyelte az előtte kuporgó, szomorú
alakot, többször megrázta magát, annak jeleként,
hogy bensőjében ádáz csata dúlt. Egyik énje hall-
gatásra ösztönözte, a másik már világgá kürtölte
volna azt a rengeteg emléket és tapasztalást, ami
a birtokában volt. Végül a csata mégis eldőlt az
utóbbi fél javára, és a sárkány száján kicsúszott,
amit Odayin már oly régóta várt:
– Az a „valaki”, nem rád gondoltam, ifjú Odayin,
hanem az apádra.
– Az apámra..? Hát igaz… a herceg...
– Sose hidd a hatalmasok és hízelkedők szavait!
Ez a történet nem oly egyszerű, ahogy azt eljöven-
dő uralkodónk képzeli. Hogy trónra került, csu-
pán a véletlennek köszönheti… Véletlen? A jobb
létre szenderült császárt ismerve, kötve hiszem…
Zinahil vére már rég kiveszett az ereikből.
– Zina… hil?

202
 – A harcos, az asszony, aki megkapta Uara
Szívét, a császári család őse. A tiéd is. Persze,
nem mindenki büszkélkedhet ily hatalmas fel-
menőkkel… – Bagu mindezt olyan gúnnyal tette
hozzá, hogy Odayin ismét csak tátotta a száját,
várva az újabb részleteket. Ezúttal azonban nem
kellett csalódnia. A sárkány lenézett rá borostyán-
szemeivel, tekintetében hihetetlen harag és düh
munkált. – Ez így nem mehet tovább! – ordította
hirtelenjében. – Jogod van tudni az igazságot!
– Tényleg? – kérdezte Odayin reménykedve, és
feltápászkodott a földről. Bagu eztán egy szót sem
szólt, csak elkapta a fiút, földobta a hátára és már
repült is vele tova, akárcsak két nappal ezelőtt.
Ezúttal nem kalandoztak a birodalom távolabbi
részeibe, a sárkánynak csupán néhány szárny-
csapásába került és máris fönn trónolt törzshe-
lyén, a kastély legmagasabb tornyában. Odayin
még mindig nem sajátította el a sárkányhátról
való elegáns leszállást, így ismét Bagu szárnyain
szánkázott le a földre.
– Mit keresünk itt? – kérdezte, mihelyst szilárd
talajt tudott a lába alatt. – Nem lesz bajod belőle,
hogy megint kiszöktettél?
– Mi bajom lehetne? Talán megbotoznak, vagy
tömlöcbe vetnek?
– Ez igaz… de miért is jöttünk ide? Na nem
mintha hálátlan lennék a friss levegőért… –
Odayin nagyot szippantott a kastély fölött kerge-
tőző, erős, jeges szélből, kétnapi bezártság után
valóban jólesett neki. A napfény nemkülönben.
Bagu még tollászkodott kicsit, mielőtt megszólalt
volna, megtornáztatta hatalmas szárnyait, majd
ismét az oldalához szorította őket.

203
 – Azért jöttünk ide, mert itt nyugodtan beszél-
hetünk. Ha valaki idedugná a rusnya képét, hogy
szaglásszon utánunk, egyszerűen lefújom.
– Úgy érted, lánggal..?
– Dehogyis! Egyszerűen csak visszapöckölöm a
lépcső aljába. Tudod, néhányan nem szeretnék,
ha visszatérnének az emlékeid. Igazság szerint…
én sem vagyok biztos benne, hogy helyesen cse-
lekszem… De az ördögbe is, a barátom vagy…
És már vagy tíz éve lelkiismeret-furdalás gyötör,
mióta elmentél… mióta elvittek.
– Elvittek? – Bagu ismét megragadta a fiú, és
ezúttal nemes egyszerűséggel hatalmas, gömbö-
lyödő pocakjára helyezte.
– Így ni. Tudnod kell, ifjú Odayin, hogy most a
herceg parancsával ellenkezőt cselekszem. Egy
arrogáns kis mitugrász, aki nem való trónra…
De igazság szerint, nem tudok rá haragudni so-
káig. Tudod, mi sárkányok nagyon sokáig élünk,
éppen ezért emlékezetünk is kiváló. Nem csoda,
hisz több tízezer év emlékeit kell elraktároznunk
magunkban. Éppen ezért sosem felejtem, a kis
Tanial herceg milyen helyes kölyök volt, aranyos
és kedves. Nem tudok rá sokáig haragudni.
– Ez nagyon megható… de nem akartál nekem
valami fontosat mondani?
– Mondani? Ó nem, épp csak azt terveztem,
hogy mesélek neked egy kicsit. Elvégre azt senki
nem tiltotta meg, nem igaz?
– Hát…
– Szóval, ifjú Odayin, amit most hallasz, mese,
szigorúan mese.
– Világos.

204
 – Mese egy hercegről, aki itt élt a kastélyban,
édesszüleivel a császári család nagyra becsült
tagjaként. Mindene megvolt, mit megkívánhatott,
talán egy napon király is lehetett volna belőle. Ám
egy különös, rémisztő éjszakán minden megvál-
tozott… – Odayin, a sárkány hasán csücsülve, a
mese minden egyes részletére figyelt, Bagu pedig
beszélt és beszélt, több órán keresztül. Ahogy
haladtak előre a történetben, a fiú mindinkább
érezte, ez a mese valóban róla szól, emlékei pedig
olyan erővel törtek föl belőle, mintha egy kútba
hajították volna, egy kútba, ahol víz helyett saját
életének képei örvénylettek.

205
 6.

Egy sárkány meséje

A Birodalom déli területein hatalmas felhősza-

kadás tombolt, a vidéket víz és sártenger borította.
A kastély körül épült város hasonló sorsra jutott,
komor, fekete felhők úsztak az égen, a remek
csatornázás ellenére az utcákon víz hömpöly-
gött, a kikötőt az óceán felkorbácsolt hullámai
ostromolták. Maga a kastély azonban, a császári
család rezidenciája, semmit nem érzett a vihar-
ból, az épületet körbevevő erőtér minden időjárási
viszontagságot kint tartott. Ráadásként az udvar
mágusai arról is gondoskodtak, hogy tiszta,
napos időt varázsoljanak a kastély fölé, hisz köz-
tudott volt, az ifjú Tanial herceg mennyire retteg
a villámlástól és mennydörgéstől. A bűbájtudók
mesterkedéseinek köszönhetően tehát hétágra
sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, tökéletes idő
mind sétához, mind játékhoz. Előbbit a felnőttek
művelték, utóbbit pedig a gyerekek, a királyi lak-
osztályokhoz tartozó, hatalmasra épített tornác
mindkét időtöltéshez kiváló teret nyújtott.
– Milyen édesek ezek hárman – mosolyogta
Tanama királyné, miközben népes rokonságával
és udvarhölgyei gyűrűjében a rózsákkal futtatott
lugast járta. Tekintetét a tér közepén játszadozó
gyermekekre szegezte. A csodaszép kislány, úgy
hatéves lehetett, a sajátja volt, akárcsak a kétéves
kisfiú, aki csipkés, fidres-fodros ruhácskájában
inkább tűnt angyalnak, mint halandó gyermek-
nek. Az idősebb, nyolcéves forma fiúcska sógornője

206
gyermeke volt, Malgelit asszony hasonló örömmel
szemlélte a békésen játszadozó porontyokat. Ő
maga nem szólt semmit, ám a dadák egyike, Anibi
asszony, aki híres volt szószátyárságáról, helyette
is kimondta, amit gondolt:
– Micsoda gyönyörű, tökéletes gyermekek! És
milyen szépen játszanak együtt. – Valóban, a
gyerekek tökéletes egyetértésben építették saját
várukat a színes kockák segítségével. Úgy tűnt,
a legidősebb fiúcska, Odayin herceg, maga volt
a csapat vezetője és az építkezés felügyelője,
ő mondta meg, melyik elem hová való. Az apró
Tanial herceg minden kérdés nélkül engedel-
meskedett, ügyetlen ujjaival nagyon igyekezett,
nehogy csalódást okozzon társainak. Liani her-
cegnő már sokkal határozottabb volt, nemegyszer
megkérdőjelezte unokatestvére parancsait, és
saját elképzeléseinek is hangot adott.
Kiváló barátok voltak ők hárman, bár a fiú és
a leány jóval többet éreztek egymás iránt, mint
egyszerű rokoni kapcsolatot. Ezt láthatta bárki,
ha csak egy pillantást is vetett rájuk, és igazság
szerint senki semmi kivetnivalót nem talált ebben.
A királyné messzi vidékről költözött a császári
udvarba, apró leányát hozta magával, így az ifjú
Odayin herceg és Liani hercegnő között semmiféle
rokoni kapcsolat nem volt. Legfeljebb csak papí-
ron, hisz a király, mint újdonsült hitvese előző há-
zasságából származó leánykáját, Liani hercegnőt
hivatalosan is örökbe fogadta. Tanial herceg már
a császári udvarban született, és mint az uralko-
dó legelső gyermeke, a trónörökös, sokkalta több
figyelmet kapott nővérénél. Bár a kis hercegnek
még igen sokat kellett várnia a koronára, hisz a

207
birodalom öröklési törvényei szerint a király halála
után öccse került sorra, az ifjú Odayin édesapja.
Maguk a gyerekek persze mit sem törődtek a
bonyolult rokoni kapcsolatokkal, a trónörökléssel
pedig még kevésbé, ők csupán játszópajtások
voltak, igazi barátok. Legalábbis javarészt, mert
hirtelenében a kis Tanial herceg eget rengető
bömbölésbe kezdett.
Odayin, mivel unokatestvérét túlontúl ügyet-
lennek találta és nem szerette, ha mások kontár
módon elrontották remekművét, nemes egy-
szerűséggel a fiúcska kezére csapott. Hirtelen
mozdulata nyomán a kockákból épített vár is ös�-
szeomlott, emiatt pedig Liani kezdett szívszaggató
sivalkodásba. A kislány arca paradicsomvörös
színben táncolt, és olyannyira megsértődött, hogy
könnyeit nyeldekelve az egyik kockával alaposan
fejbe kólintotta unokatestvérét. Ettől Odayin
herceg is bömbölni kezdett, az egész keleti szárny
zengett az ordításuktól.
– Akárcsak a felnőttek – morogta magában
Tiburon, aki a császári testőrség tagjaként végig
árgus szemmel figyelte a népes családot. A sors
furcsa fintoraként valóban az elmúlt hónapok ese-
ményeit látta vissza maga előtt. Birodalomszerte
nyugtalanság ütötte fel a fejét, grófok és bárók egy-
másra acsarkodtak a megszerzendő területekért.
A folyamat hasonló volt, mint amit a gyerekeknél
tapasztalt, egyik nemes férfiú a másik orrára kop-
pintott, az nyivákolni kezdett, majd visszavágott.
Tiburon unottan szemlélte az eseményeket,
a sivalkodó császári csemeték szétválasztása
nem az ő dolga volt, ezt meghagyta a dadáknak.
Anibi asszony valóban futott, hogy lecsitítsa a

208
gyerekeket, a kis Odayin bizonyára egy nagy
nyakleveset is kapott volna tőle, ha rangja nem
védi meg. Anibi asszony fölkapta Tanial úrfit a
földről, megsimogatta, ringatta, ám a fiúcskának
esze ágában sem volt abbahagyni a bömbölést.
Édesanyja tűrte egy darabig, majd királynői stá-
tuszát sutba dobva, maga vette kézbe az ügyeket,
illetőleg a kis herceget.
– Azt hiszem, már épp eleget voltunk idekint –
mosolyogta Tanama királyné. Senki nem csodál-
kozott rajta, hogy özvegyasszony létére a király őt
választotta társául. Hisz gyönyörű volt, koromfeke-
te haja szinte a földet érte, csepp alakú arca akkor
sem lehetett volna tökéletesebb, ha márványból
faragják a birodalom legnevesebb mesterei. Még-
is, leginkább fenséges, büszke tartása volt, ami
felkeltette a bámészkodók figyelmét. – Gyere, kis
Hollóm… – mosolyogta az asszony, szabad kezét a
lánya felé nyújtotta. A kis Liani azonnal édesany-
jához futott, és csatlakozott hozzá. Kisírt szemeit
megdörzsölte néhányszor, és bár még nem tette
túl magát az imént történteken, kissé csalódottan
tekingetett vissza unokatestvérére, aki egyedül
maradt a játékokkal.
Míg a királyi család elvonult, az udvarhölgyek és
szolgák hada néma csendben várakozott. Néhány
pillanattal később azonban felbolydult méhkassá
változott a terasz és környéke, a takarítók seré-
nyen dolgoztak a gyerekek után, mert bár királyi
vér csörgedezett az ereikben, ugyanolyan malacok
és rendetlenek voltak, akár bármely más csemete.
Amint a királynő kihúzta a lábát, a pletykaáradat
is megindult.

209
 – Az a fiú nem is hasonlít az apjára! Egyáltalán
nem – súgtak össze a hölgyek, persze a lehető
leghalkabban, hisz az asszonynép szerette meg-
tartani magának a titkait, különösen, ha bajba
is kerülhettek miatta. Malgelit asszony azonnal
arrébb sétált, sokkal többre tartotta magát
annál, hogy belefolyjon hasonlóan szánalmas,
megvetendő beszélgetésbe. Mielőtt azonban fiával
elvonult volna, ezt odavetette a szájtátva bámuló
hölgyeknek:
– Miért, milyennek kéne lennie? Talán hordjon
bajuszt és borostát? – Azzal a kis Odayinnal az
oldalán visszavonult a kastély hűs falai közé.
Egyetlen pillanatig sem hitt a rosszindulatú plety-
káknak, elvégre sokan irigyelték Tanama királyné
szerencséjét, szépséges külsejét nemkülönben. Az
pedig, hogy rögtön elsőre egy fiúgyermekkel aján-
dékozta meg a Birodalom uralkodóját, már vég-
képp lenyelhetetlen béka volt irigyei szemében.

Az Elvoran család, jobb dolga nem lévén, foly-

vást ingázott saját otthona, egy vidéki kúria, és a
császári kastély közt. Erac Elvoran, az uralkodó
testvére kötelességének érezte, hogy mind több
időt töltsön az udvarban, szeretett belelátni az ott
folyó ügyekbe. Különösen az utóbbi időben, hisz
meglehetős nyugtalanság uralkodott az ország-
ban. Ezenkívül fiának és feleségének is jót tett egy
kis társasági élet, az ifjú Odayin kedvére játszha-
tott unokatestvéreivel, Malgelit pedig a bálok és
vacsorák díszvendége volt.
Minden tökéletesen haladt a maga útján,
Erac testvérével igen jó viszonyt ápolt, feleségeik
is kedvelték egymást. Ráadásként gyermekeik

210
házasságát is sikerült nyélbe ütniük, pontosab-
ban egy rendkívül ígéretes koccintást az eljövendő
frigyre. Odayin és Liani hercegnő jegyben jártak,
bár ők maguk erről mit sem tudtak. Valószínűleg
nem is bimbódzó, gyermeteg szerelmük adta az
ötletet a szülőknek, sokkal inkább az államérdek,
öröklés és vagyonfelosztás volt a mérvadó. A gye-
rekeket ez persze vajmi keveset foglalkoztatta, a
kis Odayin csupán annyit tudott, hogy neki van a
legszebb unokatestvére széles e világon.
A kisfiú számára minden tökéletes volt, ami
körbevette, csupán akkor szomorodott el, mikor
családjával ismét útnak indultak, hogy néhány
napot vidéken, az otthonukban töltsenek. Így
ment ez már évek óta, néhány hét odahaza, majd
egy kis idő a császári udvarban. Odayin szeretett
saját szobájában lakni, ám azt cseppet sem ked-
velte, mikor el kellett válnia pajtásaitól, különösen
a hercegnőtől. Odahaza nem is voltak barátai,
egyvalakit kivéve.
Tiburon nem csupán az Elvoran család testőre
volt, hanem a kisfiú tanítója is. Vagy legalábbis
valami olyasmi, Erac úr szívesen vette, ha a ve-
terán katona foglalkozott fiával, mert ő amúgy
általában nemigen ért rá bokros teendői miatt. A
wyor nép mindig is előnyben részesítette a művé-
szeteket, elsősorban a zenét, ám egy ifjú herceg-
nek éppolyan jól kellett bánnia a karddal, mint
lanttal. Odayin könnyebben tanult barátjától,
hisz második apjaként szerette őt, tanácsit jobban
elfogadta, mint bármely más idegentől. Ez utóbbi
pedig igen fontos momentum volt, mert amúgy a
fiúcskát rendkívül makacs természettel áldották
meg az Ősök. Tiburon maga is hasonlóan érzett

211
a kis Odayin iránt, szinte sajátjaként szerette, és
amúgy is büszkeséggel töltötte el, hogy a herceg
egyetlen gyermekét ilyen nyugodt szívvel bízza a
gondjaira. Szinte mindig a fiúval volt, szobája előtt
maga őrködött, napközben sem hagyta magára,
és utazáskor is kísérte. Az ifjú Odayin tehát so-
sem maradt egyedül, mindig akadt, aki foglalko-
zott vele, vigyázott rá, mégis igen elszontyolodott,
mikor másnap családjával és díszes kíséretével
elhagyták a császári udvart.
A menet egész korán indult, a nap még fel
sem ragyogott a hegyek mögött, mikor a méretes
karaván megkezdte útját az Elvoran-birtok felé.
A család általában az utazásnak ezt a formáját
választotta, hisz Erac úr rettegett a repüléstől.
A napokig tartó esőzések miatt nem kellett ag-
gódniuk, hisz udvari bűbájtudók egész hada állt
rendelkezésükre, nem fordulhatott elő, hogy akár
egyetlen kocsi is a sárban vesztegeljen. Ráadás-
ként a hercegi család a birodalom legnemesebb
paripáit lovagolták, a gyönyörű elementáloknak
vajmi keveset számított az út minősége, hisz pa-
táik alig érintették a földet.
Pompázatos menet volt az Elvoran család uta-
zása, bárhol haladtak el, nagy feltűnést keltettek.
A birodalom földjein, erdejeiben tett kirándulás
természetesen nem volt veszélytelen vállalkozás,
útonállók egész hada állt lesben, hogy lecsaphas-
son a gyanútlan utazókra. Ám a hercegi családot
valóságos sereg védelmezte, a nagy tudású bo-
szorkánymesterekről nem is beszélve, így aligha
akadt olyan botor halandó, aki megpróbálkozott
volna a menet feltartóztatásával.

212
 Ahogy általában, a kis család ezúttal is minden
akadály, baj nélkül hazaérkezett. A majd egy teljes
napot igénybe vevő utazás alaposan kifárasztotta
őket, ügyet sem vetettek a felszolgált vacsorára, a
herceg és hercegné azonnal ágyukba zuhantak,
mihelyst alkalmuk adódott rá. Gyermekük bezzeg
cseppet sem volt fáradt, az utazás izgalma pont
ellenkezőleg hatott rá, olyan nyugtalanság költö-
zött a lelkébe, hogy nem tudott aludni.
Odayint dajkája ágyba fektette, gondosan
betakargatta, a lámpákat is eloltotta a szobájá-
ban, majd magára hagyta. A kisfiú sokáig csak
forgolódott az ágyában, szép, nyári éjszaka volt,
így ablaka tárva nyitva állt, függönye valóságos
kísértetként lebegett a szélben. Odayin cseppet
sem félt, tudta, hogy vigyáznak rá. Mikor már
végképp nem bírt magával, kibújt az ágyából és
az ablakához lopózott, meztelen talpa halkan
csattogott a díszes márványpadlón. Mielőtt az ud-
varra tekintett volna, a hold fényében megszem-
lélte pár pillanatra lakosztálya berendezéseit. Bár
ugyanazok a különleges, méregdrága bútorok
díszítették a szobáját, akárcsak szüleiét, bárki
rögtön megmondhatta, hogy egy gyermek lakik
itt. Mindenhol játékok sorakoztak, építőkockák,
hintaló, a birodalom állatainak kicsinyített másai,
képeskönyvek, fejtörők, társasjátékok, mind-
mind a királyság legnevesebb játékkészítőinek
munkái. Mivel Odayin már hozzászokott, hogy
szinte minden héten kapott valami meglepetést
szüleitől, a játékokat nem sokra tartotta, helyette
sokkal érdekesebb dolog felé fordult, a csöndes,
éjszakai udvarra függesztette a tekintetét.

213
 A kapunál, a tornyokban, a falakon katonák
strázsáltak, az ablaka alatt pedig nem más, mint
barátja, Tiburon teljesített szolgálatot. A férfi ször-
nyen fáradt lehetett, hisz egész úton kísérte őket,
pihenni sem tudott, és máris éjszakai őrséget vál-
lalt. Persze a kisfiú erre egyáltalán nem gondolt,
igen vicces tervet eszelt ki arra nézvést, hogy a
katonával észrevetesse magát. Vacsorájából meg-
maradt szőlőszemekkel kezdte dobálni, Tiburon
kezdetben azt hitte, éjszakai bogarak koppannak
a sisakján. Körülbelül az ötödik szőlőszemnél vé-
gül föltekintett, cseppet sem lepődött meg, mikor
a herceg huncut kis orcáját pillantotta meg az
ablakban.
– Jó estét, fenség – vigyorogta a férfi, és az utol-
só szőlőszemet már elkapta a levegőben, majd
azonnal befalta. A kisfiúnak ez rendkívül tetszett,
halkan felkuncogott. – Miért nem alszol, fényessé-
ges, nagytiszteletű ifiúr?
– Nem tudok, Tiburon… Pedig próbáltam.
– Hát, amint látod, én sem tudok.
– Persze, mert neked nem is szabad.
– Nem-e?
– Nem, vigyázol rám, nehogy valaki bemásszon
az ablakomon éjszaka.
– Ó, hát… bizony, ez így van. – Tiburon moso-
lyogva figyelte a fiúcskát, aki egyre jobban átha-
jolt a párkányon, hogy közelebb lehessen hozzá.
– Vigyázz, fenség, nehogy kiess nekem!
– Akkor majd te elkapsz… Tiburon…
– Igen?
– Nem volna kedved följönni hozzám? Játszhat-
nánk valamit, rettentően unatkozom.

214
 – Kedvem az épp volna… – Miközben a fiúval
beszélgetett, tekintete egyetlen pillanatra sem
lankadt, árgus szemekkel figyelte az udvart és
az azt körülvevő falat. – De sajnos nem tehetem,
őrségben vagyok.
– De ha itt fönt lennél, jobban tudnál vigyázni
rám…
– Ez is igaz. Ám… – A férfi hirtelenében a tor-
náchoz vezető árkádsor felé kapta a fejét. Csupán
a szeme sarkából érzékelte a mozgást, mihelyst
arra fordult, már semmi különöset nem tapasz-
talt. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy látott
valamit, illetőleg valakit.
Tiburon nyugtalanul forgatta a fejét, a cselédek
már rég az igazak álmát aludták és amúgy is,
csupán az oson a sötétben ilyen ügyesen, akinek
valami vaj van a füle mögött. Tekintetét a fala-
kon és tornyokban szolgálatot teljesítő őrszemek
felé fordította, ha valaki kintről jött, átjutva a
katonák gyűrűjén, akkor nem lehet akárki. Egy
mestertolvajjal van dolguk… vagy valami még
rosszabb. Kicsit örült, hogy végre lesz valami
dolga, mióta az Elvoran család szolgálatában
állt, elég unalmas volt az élete, vagy legalábbis
nem tudta harci tapasztalatait úgy kamatoztatni,
ahogy régen tehette.
– Bocsáss meg, fenség, akadt egy kis dolgom –
mondta a férfi váratlanul, majd egyetlen kézmoz-
dulatával helyettes őrszemet rendelt maga helyé-
be a kis herceg ablaka alá. Odayin csalódottan
nézte, ahogy Tiburon átvág az udvaron és eltűnik
a sötétben. A riadókészültségből sem vett észre
semmit, mindig rengeteg katona vigyázta a birtok

215
nyugalmát. A folyosón menetelő őrségváltáshoz is
hozzászokott.

Bár Tiburon csupán egy árnyat látott, azt is röp-

ke pillanatra, ösztönei azonnal megsúgták neki,
hogy valami nincs rendjén. Az egész házat átku-
tatták, a szolgálókat felébresztették, természete-
sen mindezt oly csendben és diszkréten intézték,
hogy a hercegi család semmit nem vett észre az
egészből. Sőt, talán még maga a tolvaj sem, leg-
feljebb csak annyit láthatott, hogy az őrszemek
nagyobb létszámban, gyakrabban masíroznak a
folyosókon, mint érkeztekor. A keresés java részét
Tiburon intézte, minden egyes apró zugot átku-
tatott, még a hercegi lakosztályba is többször be-
lesett, hogy lássa, minden rendben van-e. Ennek
ellenére semmi különöset nem talált, sem ő, sem
emberei, még a kutyák sem fogtak szagot, pedig
ha idegen lett volna a házban, azt ők bizonyosan
megérezték volna.
Tiburon csupán egyetlen különös dolgot fede-
zett fel, azt is akkor, mikor másodjára kukkantott
be a hercegi pár lakosztályába. Erac Elvoran
ágyát üresen találta. Mivel ezt a tényt ismét a
különös események kategóriájába sorolta, hisz
az volt a munkája, hogy gyanakodjék és utána-
járjon a dolognak, a herceg keresésére indult. A
riadókészültséget már lefújta, katonái java része
visszatért eredeti őrhelyére, vagy épp a hálókörlet-
be. Tiburon egyedül masírozott végig a fáklyákkal
megvilágított folyosókon, akárhogy is, ösztönei
még mindig azt súgták neki, hogy valami nincs
rendjén.

216
 Végül a hercegre egész hamar rábukkant, még-
hozzá nem máshol, mint a dolgozószobájában.
Tiburon elsőnek azt érzékelte, hogy fény szűrődik
ki a teremből, majd ura hangját is felismerte,
mihelyst fülét az ajtóra tapasztotta. A herceg be-
szélt valakivel, egy nővel, aki nyilvánvalóan nem a
felesége volt, hisz Malgelit asszony békésen aludt
a hálószobájukban. Hogy miről társalogtak, azt
sajnos nem értette, a tömör, vaskos ajtó féltéke-
nyen óvta titkait, épphogy csak el tudott csípni
néhány szófoszlányt. Amúgy sem hallgatózhatott
sokáig, hamarosan nyílt az ajtó, Tiburon épp
csak el tudott ugrani az útból. Egy karcsú, sötét
ruhába öltözött leány osont ki a folyosóra, hos�-
szú köpönyeget viselt, arcát csuklya fedte. Hogy
asszonnyal van dolga, azt Tiburon csupán csinos
alakjából és könnyű lépteiből gondolta. A férfinak
mérlegelnie kellett… Lehetséges, hogy a herceg
szeretőt tart? Nem lett volna nagy csoda a család
történetét ismerve. Ám a nő úgy mozgott, akár
egy kígyó, járása, mozgása teljesen ismeretlen volt
Tiburon számára. Így a férfi gyorsan döntött, mie-
lőtt még a lány tovább osonhatott volna, előlépett
a falak árnyékából, és határozottan megszorította
a karját.
– Bocsáss meg, hölgyem, egy pillanatra. – Ud-
variassága nyilvánvalóan gyanújának szólt, hátha
mégis a herceg egyik titkos randevújába gyalogolt
bele. Tiburon ezzel egy időben az ajtóhoz lépett és
belesett a terembe. Erac Elvoran ép és egészséges
volt, az íróasztala mögött ácsorgott, bár tekintete
meglehetősen gondterheltnek tűnt.
– Eressz el… – sziszegte a lány, és egyene-
sen Tiburon szemeibe nézett. A férfi ekkor már

217
biztosan tudta, hogy jól tette, mikor megállította
ezt a furcsa idegent, a tekintete… akár egy sólyo-
mé, nem épp finom, udvarias úrhölgyet fogott az
éjszaka közepén. Ráadásként a lány vonásai…
arca holtsápadt volt, ajkai szürkék… Soha éle-
tében nem látott hozzá hasonlót, ahogy legtöbb
fajtársa a birodalomban. Alig akarta elhinni,
gyermekkorának egyik réme, mesék, legendák
szereplője nézett vele farkasszemet, egy akani
asszony.
– Tiburon, nincs semmi gond, engedd útjá-
ra – mondta a herceg, és egész az ajtóig sétált.
Nem elegáns ruhái egyikét, hanem hálóköntösét
viselte, lábát finom papucsba bújtatta. Tiburon
azonnal engedelmeskedett, bár még mindig nem
értette, mi folyik itt.
– Uram, bocsáss meg, azt hittem… – kezdte vol-
na szabadkozását, ám a herceg azonnal leintette:
– Semmi baj, csak a munkádat végzed. Elége-
dett vagyok veled és a katonáiddal.
– Köszönöm, uram, de… – Tiburon a távolodó
lány után nézett, messziről, a mozgását figyelve,
biztos volt benne, hogy őt látta odalent, az udva-
ron. A különös szerzet visszapillantott rá a lépcső-
fordulónál, szemei halvány, narancsos fényben
fölragyogtak, mintha csak őt gúnyolná. Tiburon
eztán a herceghez fordult, a tekintetéből azonnal
kiolvasta, nem érdemes, vagy inkább nem taná-
csos kérdezősködnie.
– Még mindig szolgálatban vagy?
– Igen, uram…
– Akkor azt hiszem, épp itt volna az ideje, hogy
lepihenj. – A herceg elmosolyodott: – Ez parancs.

218
 – Igen, uram… – Tiburon figyelte, ahogy ura
saját kezűleg eloltotta a dolgozószobát megvilágító
lámpásokat, majd elindult a folyosón, lakosztálya
irányába. Kis ideig hihetetlen kísértést érzett,
hogy beosonjon a terembe és átnézze az asztalon
hagyott papírokat, vagy épp átkutassa a fiókokat,
aztán persze mégsem tette. Helyette inkább en-
gedelmeskedett a parancsnak és nyugovóra tért,
bár előtte még eleget tett utolsó, legfontosabb
kötelezettségének. Ellenőrizte, hogy az ifjú Odayin
ablaka alá rendelt őrszem rendesen végzi-e a
feladatát, a fiút pedig saját szemével nézte meg,
jól van-e. A gyereket végül mégiscsak elnyomta
az álom, csendesen szuszogott a takarója alatt,
mikor Tiburon az ágya mellé osont.

Majd egy hét telt el a különös látogatás óta,

Tiburon mégsem tudta kiverni a fejéből. Pedig
semmi nem történt, nem öltek meg senkit, nem
tűnt el semmi. Az a lány… talán csak a holdfény
láttatta vele különös vonásait… talán tévedett…
Hisz az akani nép csupán legenda, mese, valami-
kor a korai időkben tán valóban léteztek, ám az-
óta évtízezredek teltek. Az eset azért is volt furcsa,
mert a nőt senki nem látta rajta kívül sem bejönni,
sem pedig távozni. Magától a hercegtől pedig nem
akart kérdezni, úgy gondolta, ha valami baj volna,
neki szólna róla, hisz régi bizalmasa.
Ennek ellenére Tiburon gyanakvása nem eny-
hült. A hercegi család semmi jelét sem mutatta,
hogy bármi is megzavarta volna a nyugalmukat,
Erac Elvoran, ha volt is valami ügye, gondja,
azt nem osztotta meg feleségével. Vagy csak épp
mindketten kiválóan színészkedtek. A következő

219
héten két estélyt is adtak, a herceg vadászatot
szervezett a környékbeli nemeseknek, és magán
az ifjú Odayinon sem látszott, hogy bármi problé-
ma volna a családban. Márpedig ha valami nem
stimmel odahaza, azt egy gyerek azonnal megérzi.
Ezért aztán a császári követség felbukkanása
azon a késői estén mindenkit meglepett.

Malgelit asszony kedvenc időtöltése az éneklés

volt, ahogy legtöbb fajtájabelit, őt is gyönyörű szép
hanggal áldották meg az ősei. Családjukban és
birodalomszerte rengetegen hódoltak a művészet
ezen ágának, a zene valóságos életformává nőt-
te ki magát. A wyor nép énekelt, ha vidám volt
vagy szomorú, koncerteket tartottak esküvőkön,
bálokon, temetéseken. Malgelit asszony nem
kevesebb, mint hat hangszeren játszott, és annyi
dalt ismert, hogy össze sem tudta volna számol-
ni őket, sőt, saját szerzeményei is akadtak szép
számmal. Nem csoda hát, ha saját fiát is a zene
szeretetére nevelte, programjaik közt szerepelt a
közös éneklés, tanulás.
Aznap este is hódoltak szenvedélyüknek, a
hercegné hárfán játszott és énekelt, fia pedig
kísérte őt, az egész ház legnagyobb örömére. A
kis Odayinnak olyan hangja volt, akár az angya-
loknak, nem csoda, hisz édesapja is tehetséges
muzsikus hírében állt. Ez az esti program, hogy
édesanyjával a kandalló elé telepedtek és éneke-
ket tanultak, olyannyira hozzátartozott a kisfiú
mindennapjaihoz, hogy már el sem tudta volna
képzelni az életét nélküle. Úgy hiányzott volna
neki, akár a jóéjtpuszi vagy szülei cirógatása.
Malgelit asszony a közös esti zenélés után maga

220
fektette ágyba a fiát, minden olyan volt, mint álta-
lában, békés és csöndes. Egészen addig, míg meg
nem hallotta az udvarról beszűrődő zajokat.
A hercegi kúriát körülvevő fal bejárata általában
egész nap nyitva állt, éjszakára azonban mindig
lezárták és katonák hada őrizte, alabárdosok az
udvarban, éles szemű íjászok a tornyokban. Ám
aznap este, mihelyst Malgelit asszony az ablakhoz
rohant és az udvarra tekintett, a kaput nyitva talál-
ta. Odalent mindenhol fáklyás alakok mozogtak,
idegen lovak patái kopogtak a járdaköveken, és
egy hintó is vesztegelt közvetlenül a tornác előtt. A
kocsi a császári udvar címerét viselte. A hercegné
szíve összeszorult, úgy hitte, valami szörnyűség
történt, és valójában követek érkeztek hozzájuk
ily késői órán. Lehetséges volna, hogy meghalt az
uralkodó? Csak ez lehetett a magyarázat arra a
rengeteg katonára, akik érkeztek, hisz férje volt a
következő a trónöröklési sorrendben. Logikus lett
volna, hogy az új királyért ilyen hatalmas sereget
küldenek.
Malgelit asszony kiszaladt a szobájából, férje
után kutatott, ám sehol nem találta. A császári
katonák időközben már a házban jártak, fegyve-
reik és páncéljuk csörgése hosszan visszhangzott
a folyosókon. A hercegné megtorpant, ha való-
ban követség érkezett, fegyveres őröknek akkor
sincs joguk bemasírozni az otthonukba. Az as�-
szony elsőként haragot érzett, fiát nyilvánvalóan
felébreszti ez a lárma. Mikor azonban a katonák
elhaladtak mellette és kis híján feldöntötték, egyre
jobban megrémült. A felfegyverzett férfiak és nők
csoportja egyáltalán nem foglalkozott vele, helyet-
te azonban mindent összetörtek, ami az útjukba

221
akadt. A katonák szétváltak, a szobákat átkutat-
ták, a talált holmikat szanaszét dobálták, még a
kis Odayin szobája sem maradt ki a sorból.
A fiú arra ébredt, hogy ajtaját szinte rátörték,
majd két férfi módszeresen elkezdte felforgatnia
a játékait és a polcán sorakozó könyveket. Sze-
rencsére az édesanyja hamar kimenekítette a
folyosóra, majd onnan nézték, otthonuk miként
teszik tönkre néhány perc leforgása alatt. A zűr-
zavarban Tiburon valóságos reménysugár volt,
mikor föltűnt a falak árnyékából.
– Tiburon! Mi folyik itt?! – sikította kétségbe-
esetten Malgelit asszony, fiát magához szorítva,
tanácstalanul ácsorgott. A férfi azonnal úrnője
segítségére sietett:
– Kövess, fenség. Ki a tornácra, ne nézd ezt
a felfordulást. – A hercegné azonnal Tiburon
gondjaira bízta saját magát és fiát, mindhárman
elindultak a kert irányába.
– Kik ezek? És miért… hogy merik feldúlni az
otthonom?! Tiburon, hol vannak a katonáid?
– A helyükön, asszonyom… Sajnálom… Nem
tehetek semmit. Császári parancs van náluk.
– Parancs..? Miféle parancs?
– A ház átkutatására… és a nagytiszteletű her-
ceg letartóztatására…
– Hogyan..? – Malgelit asszony egészen addig
nem hitt a fülének, míg a saját szemével nem
látta. Bár a kirendelt katonák java része épp azzal
foglalatoskodott, hogy romba döntsék az ottho-
nuk, mégis maradt belőlük elegendő ahhoz, hogy
láncra verve vonszolják férjét az udvaron, majd
betuszkolják a császári hintó belsejébe.

222
 A hercegné fiát Tiburon gondjaira bízta, ahogy
már oly sokszor, majd lélekszakadva a kocsihoz
futott. Erac Elvoran sápadt arca valósággal világí-
tott a hintó sötétjéből. – Mi folyik itt?! – kiáltotta az
asszony, sokkal inkább kétségbeesetten, mint dü-
hösen. Férje nem válaszolt, úgy tűnt, képtelen rá,
hogy egyetlen szót is kipréseljen a száján. Malgelit
pedig túlontúl közel merészkedhetett hozzá, mert
az egyik őr kardot rántott, és fenyegetően elindult
az asszony felé. Tiburon ezt már természetesen
nem hagyhatta annyiban, a kis Odayint felkapta,
és torkaszakadtából ordította:
– Te! Még egy lépés és császári parancs ide vagy
oda, kettéhasítlak! Világos?! – A katona azonnal
meghunyászkodott, fegyverét visszaeresztette
maga mellé, és a hintó árnyékába húzódott.
Tiburon gyorsan intézkedett, finoman, de határo-
zottan elkísérte úrnőjét a kocsi közeléből.
Maga a férfi természetesen tudta, mi folyik
a hercegi udvarban, hisz olvasta a parancsot,
mielőtt elrendelte volna a kapunyitást a császári
katonák előtt. Erac Elvorant, az uralkodó öccsét
fenségárulással vádolták, összeesküvéssel és
mesterkedéssel, házában pedig dokumentumo-
kat, bizonyítékokat kerestek. Tiburonnak sze-
mernyi kétsége sem volt afelől, hogy találnak is,
méghozzá hamarosan. Nem mintha hitt volna a
herceg bűnösségében, csak épp ismerte, miként
mennek ezek a dolgok. Hogy a bizonyítékot ma-
guk a katonák csempészték-e a férfi személyes
irományai közé, vagy még régebben került oda, ez
sosem derült ki. Azt azonban biztosra vette, hogy
nem a herceg keze volt a dologban. Egyrészről ura
nem olyan bolond, hogy ekkora hibát elkövessen,

223
ha egyszer lázadásra adja a fejét. Másfelől pedig
ismerte a herceget, soha nem vágyott rá, hogy
király legyen és testvérét is szerette, tisztelte.
Mégsem tehetett semmit, csupán nézte, ahogy
urával elhajtott a hintó, a hercegi udvar pedig
elcsöndesedett körülöttük, mihelyst a katonák is
távoztak.
Malgelit asszony semmit nem értett, teljesen
zavart volt, Tiburon jó ideig nem is vesztegette
az idejét azzal, hogy megpróbálja elmagyarázni
neki, miért vitték el a férjét. Úrnőjét visszakísérte
a lakosztályába, és utasítást adott a szolgáknak,
hogy azonnal csináljanak rendet. Leginkább még-
is a kis Odayint sajnálta, főképp azt, hogy végig
kellett néznie ezt az egészet. Miféle kegyetlenség
betörni és felforgatni egy gyerek szobáját..? Bár…
valószínűleg csak a munkájukat végezték, paran-
csot teljesítettek… És minden bizonnyal ő maga
is hasonlóan cselekedett volna.

A csonka Elvoran család ismét visszaköltözött a

császári kastélyba egész udvartartásával. Malgelit
asszony minden áldott nap meglátogatta férjét a
tömlöcök mélyén, és az ítélethozatalnál is jelen
akart lenni. Az ítélethozatalnál és… ebbe bele se
mert gondolni. Tudta jól, hogy férje ártatlan, ezért
saját maga is nyomozásba kezdett, ám Tiburonnal
együtt hamar rájöttek, az ügy szálai oly magasra
nyúlnak, hogy ők semmit nem tehetnek. Egyikük
sem mondta ki nyíltan, de jól tudták, maga a csá-
szár intézkedett arról, hogy öccsét eltakarítsa az
útból, és fia követhesse őt a trónon.
Ashin Elvoran, a birodalom királya soha életé-
ben nem mutatta, hogy bármiféle ellenszenvvel

224
viseltetett volna testvére irányába, ám mint a
legtöbb személy, aki szinte isteni hatalmat kapott
a kezei közé, az évek alatt alattomossá vált, akár a
kígyó. És megszállottá, a hatalom megszállottjává.
Mivel ahhoz nem volt bátorsága, hogy a nagyhatal-
mú mágusokból álló Bölcsekkel szembeszálljon,
és megváltoztassa a birodalom öröklési törvényeit,
más eszközökhöz kellett folyamodnia. Öccsét bár-
mikor, bármilyen körülmények közt megölethette
volna, nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb lett volna,
nincs semmi kényelmetlen tárgyalás és más egye-
bek. Ám Erac Elvoran, akárhogy is, nagyhatalmú
herceg volt, a császár után a leggazdagabb föld-
birtokos, erőszakos halála alkalmat adott volna
a környékbeli nemeseknek, hogy a válságot ki-
használva a gazdátlan földekért marakodjanak. A
Birodalom nem mutathatta gyengeségeit, ahogy ő
maga sem, ezért döntött úgy, hogy inkább bebör-
tönzi testvérét. Ám ezzel még nem gördült el min-
den akadály fia trónra lépése előtt. Az örökösödési
törvény kimondta, mindig a legidősebb gyermek
viseli a koronát, így halála után testvére fia, az ifjú
Odayin került volna hatalomra. A császár ereje
teljében érezte magát, tudta, még jó időnek kell
eltelnie, mire a királyság új uralkodót kap, ám
szeretett mindent időben elintézni. Odayin herceg
sem jelentett számára sokáig akadályt, hisz jól
ismerte a per kimenetelét.
Ahogy azt mindenki várta, Erac Elvoran bűnös-
nek találtatott felségárulás és lázítás vádjában.
Szomorú nap volt ez a birodalom történetében,
a herceg otthonában talált lista alapján több tu-
cat főúr és nemes találta nyakát a hóhér bárdja
alatt az összeesküvésben való részvételért. Ashin

225
császár nem egy, de nem is két legyet ütött egy
csapásra, hanem jóval többet. Megszabadult
testvérétől, néhány bosszantó bugristól, akiknek
földjeit már amúgy is vissza kívánta venni, a fő-
urak lecsendesültek országszerte, hisz érezték,
könnyűszerrel az ő fejük is hullhatott volna. Vé-
gül, de nem utolsósorban, fia trónra lépése elől is
elgördült minden akadály.
– Erac Elvoran élete fogytáig a császári bör-
tönben raboskodjék, rangjától és vagyonától
megfosztassék, ahogy egész háza népe. – Így
szólt az ítélet a Bölcsek szájából, akik bár kivá-
lóan tudtak uruk ténykedéséről, elegendő pénzt
és hatalmat kaptak ahhoz, hogy hallgassanak.
Mivel a Bölcsek általában úgy jutottak rangjuk-
hoz, hogy bölcsen hallgattak, a császárnak nem
volt nehéz dolga velük. Bár igaz, hogy a felhozott
bizonyítékok alapján egy pártatlan bíróság is el-
ítélte volna a herceget. Otthonában nem csupán
az összeesküvők listáját, hanem szerződéseket
és térképeket is találtak, ezek alapján pedig több
tucat elrejtett fegyverraktárra bukkantak. Na és
tanú is akadt szép számmal, akik állították, hogy
jelen voltak azon összejöveteleken, mikor az álnok
csoport azon mesterkedett, miként távolítsák el a
császárt trónjáról és helyébe a herceget ültessék,
nyilván saját céljaik elérése érdekében. Ami kü-
lönös felháborodást váltott ki, az a vád volt, hogy
az összeesküvők nem csupán magát a királyt,
hanem egész háza népét holtan kívánták látni,
beleértve a gyermek herceget.
Ennek tükrében az életfogytig tartó raboskodás
még elég enyhe büntetésnek számított, már ami
Erac urat illeti. A rang- és vagyonelkobzás azonban

226
néminemű vitát váltott ki az egybegyűltek között,
a hangadó természetesen maga Bagu, a hatal-
mas sárkány volt, aki jelenlétével megtisztelte a
bíróságot. Vagy legalábbis óriási, borostyánszín
szemeivel órák óta kukucskált befelé a terembe:
– Hogy ez mekkora ganéjság! Miért büntetitek
az asszonyt és a fiút az apa bűnéért?!
– Ez a törvény – mondta nyugodt hangon
a Bölcsek egyike, meglett korú, ráncos férfiú
volt, egykor hollófekete haja már hamuszínben
tündökölt.
Malgelit asszony a legelső padsorban ült gyer-
mekével, az ítélet másik részét föl sem fogta,
egyedül férje érdekelte, aki eztán egész életét a
kastély alatti tömlöcök egyikében tölti. Megállás
nélkül a könnyeit törölgette, a kis Odayin nem
sírt, valószínűleg vajmi keveset értett az egészből.
Üres tekintettel bámult az őt körbevevő felnőttek-
re, csupán akkor költözött némi élet a szemeibe,
mikor a kint ácsorgó sárkány felé tekintett. Bagu
dühében egy méretes füstfelhőt küldött a bíróság
termébe, mindenki köhögni kezdett. Mint ősi,
mágikus lénynek általában beleszólása volt a bi-
rodalom ügyeibe, ám úgy tűnt, ezúttal szava nem
sokat ért.
Ashin király is részt vett a tárgyaláson, a Bölcsek
körében, trónszéken foglalt helyet. Arca olyan volt,
akár egy maszk, az érzelemnek legkisebb jele sem
mutatkozott rajta. Talán már előre eltervelte, vagy
épp a zúgolódás miatt ötlötte ki, az ítélet elhang-
zása után hozzátette:
– Természetesen Malgelit Elvoran asszonynak
és gyermekének semmiben nem kell hiányt szen-
vednie. Havi járadékot kapnak, és új otthont a

227
császári városban. Az ifjú Odayin neveltetésére
is lesz gondom, jómódú családként élhetnek a
továbbiakban. – Ez akár a tárgyalás végszava is
lehetett volna, a bíróság hamarosan feloszlott,
a hallgatóság pedig ment a dolgára, bár Erac
Elvoran tettéről és csúfos bukásáról még sokáig
beszéltek. Maga az érintett nem lehetett jelen a
tárgyaláson, a birodalom törvényei lehetővé tették
ugyan, hogy a vádlott védje magát, ám a herceg
bűnét oly súlyosnak találták, hogy megfosztották
eme jogától. Erac Elvoran tehát saját feleségétől
értesült, miféle élet vár rá ezután, bár azért némi
könnyebbséget is érzett, hogy nem került hóhér
keze közé. Ez persze korántsem jelentette azt, hogy
szegény Erac úr még sokáig élhetett volna…

A kis Odayin, bár semmit nem értett abból,

amit a felnőttek beszéltek körülötte, saját bőrén
tapasztalta a változásokat. Elsőként soha nem
térhettek vissza otthonukba, minden ingóságuk
elkobozták tőlük, csupán néhány személyes,
apróbb tárgyukat tarthatták meg. Ezenkívül új
lakásba költöztek, ami egy polgár szemében tisz-
tességes ház lett volna, ám egykori otthonukhoz
képest valóságos kalyiba volt. Szolgák, őrök, cse-
lédek hada eltűnt az életükből, csupán Tiburon
maradt meg nekik, aki továbbra is kötelességének
érezte, hogy védelmezze Malgelit asszonyt és fiát.
Mégis, Odayin leginkább akkor tapasztalhatta
meg, mennyire más lett az élete, mikor egy nap
elszakították őt játszópajtásaitól.
Rögtön a tárgyalás másnapján történt, édesany-
ja és Tiburon épp költözködtek, azon igyekeztek,
hogy minél hamarább eljöhessenek a császári

228
udvarból, és új otthonukban lakhassanak. A ki-
rályné követte férje példáját és rendkívüli könyö-
rületességet mutatott barátnője iránt, persze az ő
szánalma legalább őszinte volt. Tanama asszony
minden lehetséges jóval ellátta a csonka kis csa-
ládot, bútorokat, szőnyegeket, takarókat, edénye-
ket ajándékozott nekik, hogy könnyebb legyen az
újrakezdés. Ő maga persze azt sem bánta volna,
ha gyermekeik továbbra is együtt játszanak, ám
ezt sajnos az udvari etikett nem engedte. A kis
Odayin elvesztette hercegi rangját és vele együtt a
jogot is, hogy a császári gyermekekkel lehessen.
Erre maga a nevelőnő figyelmeztette őket, aki va-
lószínűleg álmában is az udvari élet szabályait so-
rolta, és egyetlen percig sem tűrte a rendbontást.
– A gyermeket el kell távolítani – mondta magas
orrhangján egyenesen Tiburonnak, mivel abban
a pillanatban ő volt az egyetlen alantas személy a
környezetében, akire rábízhatott ilyesmit.
– A fiút? Miért? Csak játszanak. Éppen
hurcolkodunk…
– Vitéz uram, legyél szíves, kímélj meg attól,
hogy egyetlen percnél is többet kelljen vitáznom
veled erről a dologról. A fiúnak mennie kell.
– De hát csak gyerekek, az összes Ősre!
– Mint mondottam, vidd el a fiút! Most! –
Tiburon általában igen heves vérmérsékletű volt,
ez az asszony rangban aligha állt fölötte, akár meg
is mondhatta volna neki a magáét, ám ezúttal
józan eszére hallgatott. Nem akarta még inkább
súlyosbítani az amúgy is kétségbeejtő helyzetet,
így nyelt egyet és a kis Odayin felé fordult.
– Fiam… mennünk kéne. – Lelkiismeret-fur-
dalást érzett, amiért nem fenségnek szólította, de

229
valahogy… már nem lett volna helyénvaló. A kisfiú
fölnézett, szerette Tiburont, ahhoz viszont egyál-
talán nem szokott hozzá, hogy parancsolgasson
neki. Azt meg aztán végképp nem értette, miért
kéne mennie, mikor nincs kedve hozzá, maradni
akar. Ezért rá se hederített a férfira, visszafor-
dult Lianihoz és az apró Tanial herceghez, majd
ugyanúgy játszottak tovább, mintha mi se történt
volna. – Fiam, hallasz? Állj föl, kérlek, mennünk
kell.
– De miért? – kérdezte Odayin.
– Majd elmondom, de most gyere.
– Nem, maradni akarok! – Tiburont hirtelen
elfutotta a méreg, többet egyetlen szót sem vesz-
tegetett, felkapta a fiút, hóna alá csapta, mint egy
zsákot, és elindult vele. Nem a gyerekre haragu-
dott, sokkal inkább a felnőttekre, arca egész eltor-
zult a dühtől. Mikor Malgelit asszony összefutott
vele a folyosón és meglátta nála a fiát, kis híján
szörnyethalt a rémülettől.
Liani hercegnő és apró testvére értetlenkedve,
csalódottan bámultak az óriás után, aki hirtele-
nében minden ok nélkül elrabolta tőlük játszó-
pajtásuk és barátjuk. Tanial herceg szívszaggató
bömbölésbe kezdett, a kislány sűrű pislogások
közepette a mamája közelébe óvakodott.
– Odayin… hová ment? És miért? És mikor jön
vissza? – A királyné maga emelte fel síró csemeté-
jét a földről, szabadon maradt kezével lánya arcát
simogatta meg.
– Nem tudom, kedvesem… erről majd még
beszélünk.

230
 – Tudod, megígérte nekünk, hogy olvas ebből
a könyvből, ő már nagyon szépen olvas, tudtad,
anya?
– Igen, tudtam, nagyon okos fiú. Gyertek,
sétálunk kicsit a kertben. – Tanama asszony
mosolyogva kézen fogta a lányát, majd fiát ölében
tartva könnyű sétára indultak az ezernyi színben
pompázó udvar felé. Bármerre jártak, gyönyörű,
egzotikus virágok bontogatták szirmaikat, még né-
hány erdei, bűbájos pille is akadt a kertben, amit
a birodalom legkiválóbb szakemberei gondoztak
nap nap után. A kis Liani azonban egészen sokáig
figyelte azt a helyet, ahol barátját látta eltűnni,
mikor elvitték… Bár semmit sem értett, valahogy
az a szomorú érzése volt, hogy soha többé nem
látja.
Liani hercegnőt érzései nem csalták meg,
Odayin többet lábát sem tehette a császári udvar-
ba, legfeljebb akkor, mikor apját látogatták meg a
szörnyűséges tömlöcök mélyén.

A csonka Elvoran család élete teljesen meg-

változott, ha Tiburon nem őrizte, segítette volna
őket továbbra is, valószínűleg sorsuk sokkalta
rosszabbra fordult volna. Malgelit asszonyban
forrt a düh és dac, szinte aludni is alig tudott,
hisz valahányszor férjére gondolt, rémület szorí-
totta össze a szívét. Új otthonukban nem találta
a helyét, a sok aggodalomba végül egész belebe-
tegedett. Mivel kimondhatatlan gyűlöletet érzett
a császári udvar iránt, az első időkben még havi
járadékát sem akarta elfogadni. Elhatározta, hogy
saját lábán fog megállni és maga tartja el a fiát,
ezért munkát vállalt. Ám kezdeményezése csupán

231
néhány napig tartott, az volt a szomorú igazság,
hogy egész életében soha egyetlen szalmaszá-
lat sem tett keresztbe, így bárhogy is akarta, a
munkát nem bírta. Szégyenkezve, megtaposott
büszkeséggel hát visszatért otthonába, és eztán
minden garast elfogadott, amit az udvartól kapott.
Az igazi csapás azonban férje halála volt.
Erac Elvoran, bár életerős férfiú volt, a méreg,
amit heteken át adagoltak szegényes ételébe,
végül megtette a hatását. A császár ezt is jól ki-
fundálta, még azzal sem vádolhatta senki, hogy
saját testvérének vére tapad a kezeihez. Malgelit
asszony a rendszeres látogatások alkalmával jól
látta, hogy férje egyre csak fogy, mégis, mikor egy
este érte küldettek azzal, hogy Erac úr haldoklik,
oly váratlanul érte, hogy szegény asszony ájultan
rogyott a földre. Gyengesége ellenére Malgelit
természetesen azonnal rohant az udvarba, fiát is
vitte magával, Tiburon pedig, hűséges szolgájuk
és őrzőjük, kísérte őket.

Szomorú, esős éjszaka volt akkor, a villámok és

mennydörgés miatt nem csupán a börtön sötét-
je, hanem maga az odáig vezető út is rendkívül
félelmetes formát öltött. Odayin nem tudta, hová
tartanak, édesanyjának valószínűleg fel kellett
volna készítenie őt, ám Malgelit asszony olyan
állapotban volt, hogy szinte alig tudott magáról.
Tiburon sem tudta, mit mondhat egy kisfiúnak,
aki elveszti az apját.
Mikor hosszú, kanyargós folyosó után a kis csa-
lád Erac úr tömlöcéhez ért, elsőnek Malgelit as�-
szony ment be férjéhez. A zárka ajtaja nyitva volt,
hisz már egyáltalán nem fenyegetett az a veszély,

232
hogy a fogoly megszökik. Az egykor életerős, jó
kiállású, csinos herceg szalmazsákokon feküdt,
rongyaiba csavarva, akár egy közönséges koldus.
Felesége kis híján újból elájult, mikor meglátta.
Malgelit asszony férje mellé térdelt, fekélyes kezét
megfogta, ami szinte oly fekete volt, akárcsak
csapzott, izzadságtól csatakos fürtjei.
– Hát eljöttél… – motyogta a férfi, és bágyadt
szemeit az asszonyra emelte. Malgelit nem felelt,
csupán elmosolyodott, alig bírta visszatartani
könnyeit. Felnézett az orvosra is, aki már majd
egy órája virrasztott a beteg mellett, elvégre mégis-
csak az uralkodó testvéréről volt szó. Nem lehetett
magára hagyni. Az idős doktor csupán megrázta
a fejét, félreérthetetlen jeleként annak, hogy már
csak néhány órát számít Erac úr életéből. Malgelit
asszony sokáig beszélt férjéhez, mindenféle
ostobaságról fecsegett, ám láthatólag a férfi ezt
egyáltalán nem bánta. Mindig is imádta felesége
hangját, különösen, ha énekelt, most, élete utolsó
óráiban ennél többet nem is kívánhatott.
Malgelit természetesen egyetlen perce sem fe-
ledkezett meg fiáról, aki odakint várakozott, csak
épp nem tudta eldönteni, vajon mi a jobb neki…
Végül vett egy mély lélegzetet és behívta. Erac úr
fia nevét hallva rémülten az asszony keze után
kapott:
– Ne! Nem akarom, hogy így lásson…
– A fiúnak joga van látni az apját – mondta
Tiburon határozottan, aki közben a tömlöc bel-
sejébe kísérte az ifjú Odayint. A fiú szemeiben
közömbösség csillogott, látszott, hogy alig ért va-
lamit a körülötte zajló eseményekből. Csupán mi-
kor apjára nézett, akkor tört össze benne valami.

233
Erac úr is beletörődött fia jelenlétébe, sőt, örült is
neki. Valóban látni akarta, utoljára.
– Te vagy nekem a legfontosabb – suttogta, és
egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. Ezután,
mintegy utolsó segélykiáltásként, megragadta
egykori testőre karját, Tiburon egész meglepődött,
hogy mennyi erő lakott még abban a beteg, hal-
dokló testben: – Vigyázz a fiamra! Vigyázz rá…
– Mondanod sem kell, fenség – válaszolta
Tiburon, meglett kora ellenére érezte, hogy valami
kapar a torkában. Természetesen magát Odayint
szánta legjobban, a kisfiú már úgy reszketett,
akár a nyárfalevél. Erac úr elmosolyodott a fen-
ség megszólítás hallatán, majd visszahanyatlott
fekhelyére. Ezek után valószínűleg még órákon
keresztül küzdött az elmúlás ellen, ám Tiburon
úgy ítélte meg, a fiúnak ennyi épp elég volt, és
kivezette a teremből. Csupán Malgelit asszony
maradt férjével és a doktor, akinek hajnaltájt már
más dolga nem akadt, mint megállapítani a halál
beálltát.

A temetésre is hasonló borongós, őszi napon

került sor. A tisztás, ahol az effajta szertartásokat
rendezték, csak úgy fehérlett a gyász színeibe
öltözött rokonoktól és egyéb személyektől, akik
utolsó útjára kísérték Erac Elvorant. Természe-
tesen maga a császár is megjelent a temetésen
egész udvartarásával, talán ez volt az utolsó hely,
ahol a kis Liani még láthatta egykori játszópaj-
tását. A lány gyönyörű volt hófehér, könnyű
ruhácskájában, szénfekete hajában virágkoszorú
tekergőzött. Ám Odayin egyetlen pillantásra sem
méltatta, a gyász és feladata olyannyira lefoglalta,

234
hogy semmi másra nem maradt ereje. A feladata…
népé­nek szokása, hogy valamely rokon énekel
a gyászszertartáson, rá maradt. Igazság szerint
Malgelit asszony kötelessége lett volna, ám ő an�-
nyi haragot, gyűlöletet érzett magában, hogy tud-
ta, egyetlen tiszta hang sem jönne elő a torkából.
Az ifjú Odayin azonban oly gyönyörűen, szívhez
szólóan énekelt, hogy a meghívott vendégek még
napok múltán is emlegették, dicsérték. A fiú dala
a halálról és a tűzről szólt, a tűzről, ami végleg
felemésztette apja testét, hisz ez volt népé­nek szo-
kása. Majd a hamvakat visszaadták a tengernek,
ahonnan mindannyian származtak legendáik és
meséik szerint.

A csonka Elvoran család számára természete-

sen nem volt könnyű új életük, Malgelit asszony
nehezen mondott le a pompáról, a semmittevés-
ről. Ám mégis, a kis Odayinnak volt a legnehe-
zebb, hisz gyerekként kevésbé értette, mi történik
körülötte. A tragédiák csak úgy záporoztak a kis
családra, Tiburon támogatása nélkül minden
bizonnyal sokkalta mélyebbre süllyedtek volna.
A fiú számára azonban a legnagyobb sorscsapás
anyja halála volt.
Gyönyörű, nyári éjszakán történt, hogy maga
Tiburon talált rá Malgelit asszony élettelen testé-
re. A férfi sosem mondott le azon szokásáról, hogy
rendszeresen ellenőrizze, minden rendben van-e
a házban, továbbra is ugyanúgy végezte a köteles-
ségét, mintha még mindig hercegi udvarban szol-
gálna. Malgelit asszony az ágyán feküdt, mintha
aludt volna, ám Tiburon éles szemével azonnal
kiszúrta, hogy nem lélegzik. Mellette, a párnáján

235
kis üvegfiolát talált, az íróasztalán pedig búcsúle-
velet, amit fiának címzett. A férfi órákon keresztül
ücsörgött az asszony szobájában, fogalma sem
volt, mit tegyen. Az pedig, hogy a fiúval miként
közölje… már végképp meghaladta a képességeit.
Emellett hihetetlen haragot is érzett, mert egy per-
cig sem hitte, hogy Malgelit asszony önként vetett
volna véget az életének. Rengeteg tragédia érte az
utóbbi időben, és szörnyen összetört, ám volt egy
igen fontos feladata, fiát fel kellett nevelnie.
Igazság szerint az utóbbi hónapokban Tiburon
és Malgelit néminemű nyomozásba kezdtek a
herceg halálát illetően. Tudták jól, hogy magáig
a császárig úgysem juthatnak, ám a férfi talált
néhány rendkívül nyugtalanító szálat, amit se-
hogy sem tudott megmagyarázni. Mi dolga volt a
hercegnek az akani fajtával, ami saját népük torz,
száműzött testvére?
A wyor faj kettéválása még a korai időkben tör-
tént, véres háborúkat követően az akanik végül
a föld mélyébe költöztek. Az utóbbi időben mind
gyakrabban látták őket birodalomszerte, vagy leg-
alábbis effajta kósza hírek és pletykák keringtek
bizonyos helyeken… mondjuk a kocsmák söntése
körül. Mese vagy valóság? Ki tudja?
Tiburon régi kapcsolatai révén hozzájutott némi
információhoz, sőt, még találkozást is kieszközölt
egy Hupia nevezetű asszonnyal. A nőről az a hír
járta alvilági körökben, hogy rendkívül tehetséges
tolvaj és fejvadász, aki képességeit némi bűbájjal
is megsegítette alkalomadtán. Tiburon egy régi
raktárépületben találkozott vele, meglepetése
leírhatatlan volt, mikor megpillantotta az asszony
vonásait. Egyrészről azért, mert egy csodaszép

236
akani nő nézett vele farkasszemet. Fekete haja
helyett hófehér fürtök keretezték az arcát, bőre
oly halovány volt, hogy szinte kísértetnek tetszett
az épület félhomályában. Sárga, szinte színtelen
szemei apró kis lámpásként világítottak. Mindez
önmagában épp elég furcsa élmény volt Tiburon
számára, hát még akkor hogy meglepődött, mikor
az asszony vonásaiban felfedezte a lányt, akit a
herceg házában látott azon az éjszakán.

Hupia valóban úgy mozgott, akár egy kígyó,

hol a lámpás fényében állva, hol a falak sötétjé-
ből, hol az egyik tartógerenda magasából beszélt
Tiburonhoz, egyetlen pillanatra sem tudott nyug-
ton maradni.
– Ismerlek téged, akkor este, a herceg dolgo-
zószobájában… – kezdte a férfi meglehetősen
kellemetlen beszélgetésüket. Cseppet sem érezte
biztonságban magát. Ráadásként a lány kinevet-
te, kacagása hosszan visszhangzott a teremben.
– Jó megfigyelő vagy, Tiburon Alaskar.
– Mit kerestél ott?!
– Lássuk csak, a közvetítőmnek tíz kristályt fi-
zettél, ez nem valami sok. Ezért kevés információ
jár ám. De legyen. Figyelmeztettem a herceged,
tudtuk, hogy a császár mire készül.
– Kémeitek vannak a királyi udvarban?
– Nem kellenek ahhoz kémek, hogy tudjuk, az
egész kastély szaglik a rothadás bűzétől. Rotha-
dás, árulás és kegyetlenség bűzétől.
– Miről beszélsz?
– Hogy miről? – Hupia szemei hatalmasra
nyíltak, a kis lámpások ezúttal fáklyaként világí-
tottak. – A népem elűzetett erről a földről, súlyos

237
rögök mélyén éltünk, akár az állatok. Ám ennek
vége. Hosszú idő után találtunk valakit az ud-
varban, akinek van szíve és füle, hogy meghallja
szenvedésünk, és ügyünket a magáénak érezze.
A hercegetek. A szövetség azonban meghiúsult
Erac Elvoran halálával.
– Nem… az nem lehet… a herceg nem lehetett
áruló…
– Nem is volt. Ti vagytok az árulók, fajtánk
hóhérai, hisz egykoron testvérek voltunk! Ám ha-
marosan, minden megváltozik… És akkor majd
a ti gyermekeitek falnak a rothadás bűzéből,
nem a pedig a mieink. – Hupia elhallgatott, majd
egyetlen szökkenéssel az ablakban termett. Még
utoljára visszanézett Tiburonra: – A fiúra pedig
vigyázz! Mert ha a császár meghal, ő marad az
egyetlen. – Az asszony felkuncogott, majd eltűnt
az éjszaka sötétjében.
Tiburon sokáig bosszankodott, amiért meg sem
próbálta elkapni, busás vérdíjat kapott volna a
fejéért a hatóságoknál. Még hogy a herceg áruló…
Az a nőszemély mindenféle ostobaságot összefe-
csegett neki. Eljön az ő idejük, szövetség… bizo-
nyosan őrült... hisz minden fajtájabeli az. A föld
alatt töltött évezredek valóban állatot csináltak
belőlük... Ráadásként a búcsúszavai… Tiburon
ezen töprengett a legtöbbet. Való igaz, hogy az
Elvoran család hercegi ágának utolsó sarja az ifjú
Odayin, de ez miért érdekel bárkit is?
Tiburon egészen addig az éjszakáig, míg Malgelit
asszonyt holtan találta, folytatta a nyomozást és
kérdezősködést, persze nem sok eredménnyel.
A temetés után azonban eldöntötte, fölösleges
bolygatnia a múltat, hisz úgysem tehet semmit.

238
Az asszony halálát figyelmeztetésként értékelte,
nyilvánvalóan annak is szánták. Csak épp azt
nem értette, miért pont neki kellett meghalnia.
Miért az anya, és miért nem ő, a szolga? Talán a
hatalmasok úgy ítélkeztek, hogy a fiúnak fel kell
nőnie, élnie kell, és erre Malgelit asszony nem lett
volna képes Tiburon segítsége nélkül.
A férfi nem mozgott otthonosan a legendák és
mesék világában, ám ott volt az a homályos uta-
lás Uara Szívére… A hatalmas ereklyét csupán
Zinahil leszármazottjai hordozhatják, vére pedig
a császári család rendkívül szűk körére korláto-
zódott. Bár a Birodalom hatalmas hadsereggel
rendelkezett, a biztonság kedvéért meg kellett
őrizni a vérvonalat, óvni minden cseppjét, hisz oly
kevés volt belőle. Tiburon legalábbis így gondol-
kodott. Persze az évek alatt, míg az ifjú Odayinról
gondoskodott, korántsem ez a momentum mun-
kálkodott benne. Az idő múlásával voltaképp meg
is feledkezett róla, hogy egy kis herceg lakik vele
egy fedél alatt. Csupán ígéretére emlékezett, amit
Erac úrnak tett azon a szomorú éjszakán.

Az évek gyorsan teltek, bár Tiburon sosem

vágyott családra, egész hamar beletanult az apa
szerepbe. Mivel a kis Odayin úgy a szívéhez nőtt,
mintha sajátja lett volna, szinte egyetlen röpke
pillanatnak érezte a vele töltött időt, a fiú gyorsan
felnőtt. Túl gyorsan. Tisztes, egyszerű polgári éle-
tet éltek ők ketten, Malgelit asszony halála után
is a nekik kirendelt, apró házban maradtak. A
járadékot továbbra is kapták, bár erre már nem
lett volna szükségük, tekintve, hogy Tiburon egész
szép karriert futott be az elmúlt években. Jó ideig

239
a császári testőrség tagjaként szolgált, tehetsége
révén egészen a parancsnoki rangig vitte. Meg-
becsülés, tisztelet övezte mindenhol, és persze
jól is keresett. Az ifjú Odayinra is maradt ideje,
szinte mindent megtanított neki, amit ő tudott, a
vitorlázástól kezdve egészen a kardforgatásig. A
fiú egész jól bánt az íjjal, más fegyverekkel viszont
kevésbé, nem volt valami erős, és alkata, vére ellen
vajmi keveset tehetett. Mivel Tiburon egy kis part
menti faluból származott, ahol a népek főként
cápavadászatból éltek, eme nemes tevékenység
rejtelmeibe is be kívánta vezetni nevelt fiát.
Odayin még egész kicsi volt, mikor a férfi ten-
gerre szállt vele, és üldözőbe vették a hullámok
rettegett királyait. Ebből a tanulmányból azonban
semmi nem lett, az egyik cápa túlontúl hevesen
védelmezte életét, és farok tüskéjével végighasí-
totta a fiú mellkasát. A seb nem volt túl mély, ám
Tiburon rettenetesen megrémült, és letett arról,
hogy Odayinból hivatásos cápavadászt faragjon.
A fiú meg élete végéig hordozta a heget, ami ha
másban nem is, de gyönyörű, míves császári
tetoválásaiban kárt tett. A cápák tehát elúsztak,
ám maradt még elég szórakozás a tarsolyukban.
Példának okáért előszeretettel űzték a birodalom
erdeinek vadjait, hisz legalább az a veszély nem
fenyegetett, hogy a szarvasok felöklelik őket agan-
csaikkal. És amúgy is, az ifjú Odayin fegyvere
egyértelműen az íj volt.

Tiburon és Odayin egy kisebb, girbegurba

földúton poroszkáltak, a férfi nemes, gyönyörű
elementálján lovagolt. Az effajta hátas rendkí-
vül ritka volt, ám a testőrparancsnoknak kijárt

240
ilyesmi. A fiú irigyelte is érte, neki csak a wyor
nép hagyományos lova jutott, az a rusnya, testes
jószág, amivel bármelyik istállóban vagy úton
összefuthatott. Az állat gyorsan szaladt és rend-
kívül szívós volt, ezt lehetett felsorolni előnyös
tulajdonságaként, ám külsőre úgy nézett ki, mint
egy újszülött, szürke vakond. Bőre csupasz volt
és ráncos, néhány helyen erős sörte növekedett
rajta, például az orrából és füléből.
Odayin odahaza párszor megpróbálta megülni
nevelőapja lovát, ám hamar megtanulta, hogy
az elementálok csak és kizárólag saját gazdáikat
engedik nyeregbe. Semmi különös nem történt,
csupán a fiú úgy siklott át az állat testén, akár a
puszta levegőn. Persze, hisz ezen nemes paripák
anyagtalan teste nem is állt másból, mint levegő-
ből és a vad, szabad szél fuvallatából.
A férfi és a fiú már vagy fél napja járták az er-
dőt, Tiburon mögött egy méretes szarvas teteme
zötykölődött, nyeregtáskájáról pedig élettelen,
csapzott fácánok lógtak.
– Pihenhetnénk kicsit, éhes vagyok – mondta
hirtelenjében a férfi, és lefékezte lovát. Odayin is
megállt, nézte, ahogy nevelőapja lekászálódik a
nyeregből. Tiburon az utóbbi időben, hogy már
nem kellett éjszakákon át strázsálnia, csupán pa-
rancsokat osztogatott és papírokat tologatott vég
nélkül, méretes pocakot eresztett… Vagyis, mit
szépítsük, alaposan elhízott. A fiú elmosolyodott,
egyáltalán azon csodálkozott, hogy a férfi ennyi
ideig kibírta evés nélkül. Éppen egy kisebb tó
közelében jártak, a vizet ugyan nem látták, mert
sűrű nádas takarta előlük, pihenőhelynek kivá-
ló volt. Odayin is épp készült, hogy lepattanjon

241
hátasáról, mikor az út túlfelén megrezzentek a
bokrok száraz levelei. Mindketten odakapták
a fejüket, hatalmas, gyönyörű szarvas nézett
farkasszemet velük, két fehér, csavaros szarva
valósággal tündökölt a napfényben. Csupán egy
pillanatra látták, az állat azonnal menekülőre
fogta a dolgot.
– Az anyját! Micsoda pompás jószág! – rikkan-
totta Tiburon, ám ahhoz már túl lusta volt, hogy
visszakászálódjék a nyeregbe. Odayin azonban
egy percet sem késlekedett, azonnal a szarvas
után eredt. A férfi egyedül maradt hát, de cseppet
sem bánta. Egyrészről örült a szendvicsének, amit
végre befalhatott, a csendnek, ami körülvette, és
ha fia az elejtett vaddal tér vissza, az bizony felte-
szi a koronát egész napos munkájukra.
Odayinnak hatalmas szerencséje volt, egy ideig
ugyan az erdőn át űzte a szarvast, ám hamarost
kiértek a tisztásra, ahol a menekülő, rejtőzni kép-
telen vad szabad prédává vált. A fiú emelte az íját,
első nyílvesszője ugyan célt tévesztett, a második
azonban egyenesen az állat oldalába fúródott.
Olyan szép találat volt ez, hogy Odayin biztosra
vette, a szarvas már ki is szenved, mire a közelébe
ér. Lovát lassította, íját leengedte, ám hatalmasat
csalódott. Nem tudta, miként, ám az állat tovább
szaladt, és tudomást sem vett sebesüléséről vagy
az oldalából fityegő nyílvesszőről. Ráadásként
egyetlen szökkenéssel a bokrok mögött termett,
ahol aztán el is tűnt a fiú szeme elől.
Odayin káromkodva újból futásra ösztönözte
hátasát, annál rosszabbat el sem tudott volna
képzelni, mint hogy vadja valahol az erdő mélyén
pusztuljon el és kárba vesszen. A tisztást elhagyva

242
ismét az erdő sűrűjében találta magát, lovával
lassított, mert a szarvast sehol nem látta.
– Hová a fenébe tűnhetett?! – kérdezte hango-
san, és fekete szemeit az ágak felé emelte. Na nem
mintha ott kereste volna az állatot, sokkal inkább
komisz erdőpillék után kutatott, akik bizony igen-
csak szerették megtréfálni az utazókat és vadászo-
kat bosszantó varázslataikkal. Kis ideig zavartan
bóklászott a fák közt, aztán végre megtalálta, amit
keresett. A szarvas a földön feküdt, egy irdatlanul
hatalmas, öreg tölgy gyökerei közt. Ám nem volt
egyedül, valami fura szerzet guggolt mellette, kö-
zelről vizsgálgatta. Odayin fejét elöntötte a düh, az
az ő szarvasa, ő lőtte, és ő is fogja hazavinni!
– Héj, te! Az az enyém, kotródj onnan! – kiál-
totta, miközben ismét megsarkantyúzta a lovát.
Pillanatok alatt a helyszínre vágtatott, ám sem
szavai, sem jelenléte nem keltette fel az idegen ér-
deklődését. Odayin semmi mást nem látott belőle,
csupán szénfekete haját, ahogy az állat fölé hajolt.
Épp készült rá, hogy újabb, ízes káromkodáso-
kat vágjon a fejéhez, mikor az ismeretlen kezét
a szarvas sebe fölé helyezte, a kihúzott, véres
nyílvessző már mellettük hevert, a tölgy gyökerei
közt. A kéz szép volt és apró, a fény azonban, ami
hirtelenjében körülölelte az állat testét, még annál
is szemet gyönyörködtetőbb. Odayin különös me-
legséget érzett, majd tátott szájjal figyelte, ahogy
a szarvas sebe beheged. Az állat pár pillanattal
később talpra állt, majd úgy elspurizott onnan,
mintha mi se történt volna.
– Hát… hát ez szép! Köszönöm! – ordította vö-
rös fejjel a fiú, ám azonnal elhallgatott, mihelyst
a guggoló alak fölnézett rá. Egy lány volt, a saját

243
népéből… és a leggyönyörűbb, akit valaha látott.
Nem festette magát, nem viselt ékszereket és a
ruhája is… hát, leginkább férfigúnyának tűnt.
Mégis oly csodás és vonzó volt, hogy Odayin szája
ezúttal valóban tátva maradt.
– Vigyázz, ha valami megcsípi a nyelved, abba
bele is halhatsz. Tőlem pedig ne várd, hogy meg-
gyógyítlak. Aljas gyilkos! – A lány gonoszul össze-
húzta a szemeit, majd egyetlen szökkenéssel a fa
mögött termett.
– Hogy… hogy micsoda..? – hebegte a fiú, és leg-
inkább úgy érezte magát, mintha álomból ébredt
volna. Sértettsége azonban hamar felülkerekedett
rajta. – Ez csodás volt! Köszönöm!
– Szívesen – szólt a lány a túloldalról.
– Ez… ez alávaló jogsértés! A vad azé, aki kilőt-
te, ez a törvény!
– Te beszélsz törvényről?! Aljas gyilkos! Szánal-
mas, hogy nem találsz magadnak más szórako-
zást, ezt sportnak hiszed?! Undorító vagy!
– Te talán bizony nem eszel húst?
– Mi közöd van hozzá, hogy mit eszek és mit
nem?! – A lány ezúttal előbújt a fa mögül, ábráza-
ta olyan vad dühről árulkodott, hogy Odayin úgy
érezte, menten nekiesik. A fiú nyugalmat erőlte-
tett magára, talán újból a csodás arc varázsa alá
került.
– A hús, amit megeszel, szerinted honnan van,
az égből pottyan alá?
– Felesleges ezen vitáznunk, undorító vagy és
kész.
– Óóó… – Odayin erre már nem tudta, mit
mondhatna. Úgy tűnt, a lány is lenyugodott
kissé, mert szemmel láthatólag jobban megnézte

244
magának a fiú vonásait. Ennek eredménye az
lett, hogy elfintorodott, gúnyosan kiöltötte a nyel-
vét, majd újból eltűnt a fa mögött. Odayin szíve
hirtelenjében a torkába szökött: – Várj! Ugye nem
mész el?
– Miért kéne maradnom?
– Hát… Te… valami... nimfa vagy… vagy ilyes-
mi? – hebegte a fiú, és elindult a tölgy felé. Csengő
kacagás szólt a fa túlfeléről:
– Nimfa? Úgy nézek ki?
– Hát… – igen, olyan gyönyörű vagy, Odayin így
fejezte be a mondandóját magában. Helyette azon-
ban elpirult és zavartan toporgott. A lány ismét
előkukkantott a fa mögül, mintha tudta volna, mi
jár a fiú fejében, gúnyosan elmosolyodott.
– Nem, nem vagyok nimfa. A nimfák varázs-
lények, akik ifjakat csalogatnak az erdőbe, hogy
aztán elvegyék az ártatlanságukat, úgy nézek ki,
mint egy szatír? Nem bukom kisfiúkra.
– Héj… – Odayin képtelen volt rá, hogy ennél
többet mondjon, pedig vérig sértették. Hiába akart
megszólalni, csak hebegett összevissza, végül a
lány elunta a dolgot:
– No, jól van. Nincs időm rá, hogy itt ácsorog-
jak egész nap. – Mielőtt eltűnt volna a fák közt,
Odayin végre kinyitotta a száját:
– Várj! Te… itt laksz?
– Hogy itt? – kacagta a lány.
– Úgy értem… az erdőben.
– Hát… nem.
– És van neved? – Micsoda ostobaság, hisz
biztos van neve, mindenkinek van neve… a fiú
legszívesebb kupán csapta volna magát, amiért
szerencsétlenkedett és baromságokat beszélt. A

245
lány azonban nem gúnyolta ki, csak hallgatott,
majd kijelentette.
– Holló. Így hívnak.
– Holló… Várj, máskor is jársz erre, úgy
értem…
– Itt leszek, ne félj. És ha még egyszer lövöldöz-
ni merészelsz az erdőmben, a te seggedbe állítom
a nyílvesszőt, világos? De téged nem gyógyítalak
meg. – Azzal a lány elvigyorodott, majd eltűnt a
fák közt. Odayin egyedül maradt, még a lépteit
sem hallotta. Az egyetlen bizonyíték, hogy nem
álmodta az imént történteket, az a földön heverő,
véres nyílvesző volt.
Tiburon azonnal fölpattant a földről, mihelyst
megpillantotta nevelt fiát a bokrok mögött. Ám
bárhogy nyújtogatta a nyakát, a szarvas tetemét
bizony nem látta sehol.
– Elszúrta… – morogta magában, kicsit csaló-
dott volt, de elhatározta, hogy nem is emlegeti,
nem kérdez felőle. Úgy a fiú majd könnyebben
elviseli a vereséget. Maga a férfi is fölmászott a
lovára, megvárta, míg nevelt fia mellé poroszkált.
A kölyök tekintete nagyon furcsa volt, Tiburon
kérdőn nézett rá.
– Holló, így hívták… – motyogta maga elé
Odayin, láthatólag alig tudott magáról. A férfi
nagyra meresztette a szemeit:
– Hollónak hívták a szarvast?
– Micsoda? – A fiú tekintete hirtelenjében
kitisztult.
– Azt mondtad, hogy hollónak hívták a
szarvast.
– Én?! Biztos nem.

246
 – De ha mondom. Te, egész véletlenül nem
erdőpillékkel futottál össze a fák közt? Mert úgy
nézel ki.
– Meglehet…
– Átkozott kis hernyók… Meséltem már, mikor
az erdőben táboroztunk és szömörcét csempész-
tek a…
– Csak ezerszer. – Odayin elfordította fejét
nevelőapjáról, és tekintetét a fákra szegezte. Álta-
lában mindent megbeszélt Tiburonnal, hisz nem
csupán gondviselője, hanem barátja is volt. Ám
most… Valahogy egyáltalán nem akaródzott be-
szélnie a dologról. Talán azért, mert még mindig
különösen érezte magát, mintha álmot látott vol-
na. Mindenesetre már akkor eldöntötte magában,
hogy holnap visszajön erre a helyre, sőt. Minden
áldott nap itt fog vesztegelni egészen addig, míg
újból nem láthatja azt a különös teremtést.

Odayin betartotta ígéretét, másnap, igaz, már

nevelőapja nélkül, újabb vadászatra indult. Vagy
legalábbis vitte magával a fegyvereit, ám sokkal
inkább alibiként, esze ágában sem volt újabb
kárt tenni a különös lány erdejében. Bár azt nem
igazán tudta elképzelni, hogy miként mondhatta
a sajátjának. Hisz a birodalom erdei, tavai, hegyei
mind-mind egyetlen személy tulajdonát képezték,
a császárét. Persze az is igaz, ha valaki lakik va-
lahol, azt nyilvánvalóan magáénak érzi, Odayin
pedig biztos volt benne, hogy Holló valami erdőjá-
ró nép gyermeke. Favágók, vadászok, szénégetők
éltek a rengetegben, na és útonállók.
A fiú egész napját azzal töltötte, hogy a tisztáson
és a jól ismert öreg tölgy közelében bolyongott, ám

247
a lánynak nyomát sem találta. Mikor este haza-
tért, hihetetlen csalódottságot érzett. Amúgy nem
is igazán értette, mi ütött belé, egyszerűen képte-
len volt Holló szép arcát kiűzni a gondolatai közül,
sőt, még csengő kacagása is ott visszhangzott a
fülében. Különös nyugtalanság vett erőt rajta,
éjszaka is csak forgolódott az ágyában. Ennek
eredménye pedig az lett, hogy Odayin másnap is
a kis földútra léptetett a lovával, és a tisztás felé
indult. Tiburon pedig csodálkozott, hogy hirte-
lenjében erdőjáró lett a fiából. Bár egyelőre nem
gyanakodott, hogy nő van a dologban, egyszerűen
úgy hitte, Odayin a gyönyörű szarvast űzi, aki leg-
utóbb is csúffá tette. Végső soron ez is elég közel
állt a valósághoz.
Míg Odayin a fák közt poroszkált lovával, sem-
mi különös nem történt körülötte. A nap hétágra
sütött, madarak csiviteltek és veszekedtek az ága-
kon, minden rendkívül unalmas volt. A fiú mégis
akkora gombócot érzett a torkában, mintha egyik
vizsgájára készült volna. Még azt is közömbösen
szemlélte, mikor a lombkoronák fölött egy hatal-
mas árnyék vetült rá. Csupán pár pillanatra, mire
a fiú fölkapta a fejét, a hatalmas test már tovaröp-
pent. Egy sárkány volt, hatalmas pikkelyei bar-
nás színben pompáztak. A környéken nem éltek
hasonló szörnyetegek, így Odayin azonnal tudta,
hogy az udvar nagyra becsült sárkányát, Baguát
látta. Hogy erre mit keresett, nem tudta, és nem
is érdekelte.
Csupán egyvalami tudta felrázni tompult-
ságából, az öreg tölgy közelében poroszkálva,
hirtelenjében egy nyílvessző fúródott a mögötte
lévő fatörzsbe, pontosan a feje fölött. Odayin

248
összerezzent, mintha álomból ébredt volna, kard-
ját előkapta és már készült rá, hogy fedezékbe
vonuljon, mikor jól ismert kacagás csendült föl a
lombkoronák közt:
– Na mi van? Nem tetszik? Képzeld milyen, ha
el is talál. – Holló egy vastagabb faágon ácsorgott,
íjával még mindig a fiúra célzott.
– Te megőrültél?! Meg akarsz ölni?! – ordította
Odayin, aki leginkább hihetetlen örömét próbálta
leplezni ezzel, hisz mikor a lányt megpillantotta,
szíve kis híján kiugrott a helyéből. Még azt sem
bánta, hogy épp fegyvert szegezett rá, hisz úgysem
akar kárt tenni benne… vagy legalábbis remélte.
– Gondoltam rá. Tegnap is figyeltelek, eszmé-
letlen, hogy mekkora dinka vagy... Olyan méla-
búsan járkáltál le s föl, hogy azt sem vetted volna
észre, ha egy ötméteres troll rohamoz feléd ordítva
és a husángját lóbálva. Egy apró szisszenés, a
nyílvessző…
– Na jól van, elég ebből, úgysem hiszem, hogy
megtennéd. Gyűlölöd a vadászokat, lefogadom,
még a kipottyant madárfiókát is visszateszed a
fészkébe, ne mondd nekem, hogy hideg vérrel
leszednél bárkit is.
– Nem gyűlölöm a vadászokat. – Holló időköz-
ben íját eltette, és a földre huppant egy ügyes
szökkenés kíséretében. Odayin is leszállt a lová-
ról. – Néha… sajnos szükség van rájuk az erdő
egyensúlyának fenntartása érdekében. Azokat
utálom, akik sportot űznek belőle. Mondd csak,
próbáltál már mondjuk… elolvasni egy könyvet?
Vagy írhatnál valami szép dalt a kedvesednek. – A
fiú hirtelenjében elpirult, több okból is. Egyrészt,
mert nagyon fiatal, tapasztalatlan volt még, és a

249
barátnő téma a tabu kategóriába tartozott. Más-
felől meg… Odayin szíve hirtelen olyan nehéz lett,
mintha kővé vált volna. Bár csodás hangja volt,
az apja temetése óta egyetlen dallam sem hagyta
el az ajkát. Holló azonnal meglátta a fiú tekinteté-
ben gyűlő fellegeket, és elhatározta, nem piszkálja
tovább.
– Azért… rajzolni szoktam. Azt szeretem… – tet-
te hozzá pirulva Odayin, a lány tekintete ettől még
inkább megenyhült.
– Tényleg?
– Ahha… egyesek szerint… egész jól csinálom.
– Holló egy mélyet sóhajtott és a fiú közelébe óva-
kodott, gyönyörű, fekete szemeit óriásira meresz-
tette. Mindketten sokáig hallgattak, végül a lány
megkérdezte:
– Nem ismersz meg?
– Dehogynem, hisz tegnapelőtt találkoztunk…
– Holló elfintorodott, nem tudta, hogy a fiú csak
most, zavarában beszél ilyen hülyeségeket, vagy
tényleg idióta. Végül elfordult és magának mo-
tyogta: – Mindegy… nem érdekes…
– Hogy?
– Semmi. Tényleg, csak… Egyébként minek
köszönhetem az újabb látogatást?
– Látni akartalak…
– Minek?
– Hát… egyébként megbeszéltük, hogy itt leszel.
Ehelyett csak kukkoltál a fák közül, és bizonyára
jót röhögtél rajtam.
– Nem beszéltünk meg semmit! – kacagta a lány,
és elindult a fák közt vezető ösvényen. Odayin per-
sze azonnal követte, akár egy kiskutya, rusnya,
ráncos hátasa is ott poroszkált a nyomukban.

250
 Holló eztán sétájuk java részét azzal töltötte,
hogy a hátát mutatta a fiúnak, közben persze jókat
mosolygott magában. Az erdő sűrűje mindinkább
elnyelte őket, Odayin kétségbeesetten igyekezett
észrevetetni magát szíve választottjával, sehogy
sem értette, miként lehet az, hogy még csak rá
se néz. Javarészt csupán a hátához beszélhetett,
ha megpróbált közelebb férkőzni hozzá, a lány
egyszerűen faképnél hagyta. Tapasztalatlansága
révén egyáltalán nem értett a testbeszédhez, így
fogalma sem volt róla, hogy a lány szíve is hasonló
gyorsasággal kalapál, akár az övé. Valóban, Hol-
lónak esze ágában sem volt otthagyni a fiút, csak
épp tetszett neki, ahogy szerencsétlenkedett, jót
mulatott rajta. Nagyon is kívánta a társaságát,
hisz szerette, már vagy húsz éve.

Tiburon jó ideig, hetekig semmit nem vett észre,

bár ez leginkább amiatt lehetett, hogy a szív-
ügyekhez aligha értett. Végül magának is feltűnt,
hogy nevelt fia szinte egyetlen percet sem tölt
odahaza, amint alkalma adódott rá, elszökött há-
tasa és fegyverei társaságában. Vadászni ment…
na persze. Többször rajtakapta, hogy a nevezetes
kirándulás előtt megmosakodott és fésülködött
is, márpedig eme tevékenység nem tartozott az
ifjú Odayin kedvencei közé. Ráadásul az utóbbi
időben a fiú szobája úgy bűzlött a kölnitől, hogy
mikor Tiburon először megérezte, kis híján rosszul
lett tőle, és azt hitte, valami rusnya varázslény
ette be magát az otthonukba. Nő van a dologban,
ez nyilvánvaló.
Mivel a férfi nemcsak hogy a szívügyekhez nem
értett, hanem ráadásként még szégyellősnek is

251
teremtették az égiek, fogalma sem volt, miként
kérdezzen rá nevelt fiánál ezekre a dolgokra. Vé-
gül a beszélgetésből semmi nem lett, Tiburon nem
kérdezett, Odayin sem mesélt, így minden maradt
a régiben. Azaz mégsem, hisz a fiú mindinkább
elmerült ama varázslatos érzésbe, amit köznyel-
ven szerelemként szoktak emlegetni. Holló volt a
mindene, az egész élete körülötte forgott. A lány
az idő múlásával megenyhült irányába, legalábbis
a fiú így érezte, már nem gúnyolta, nem nevetett
rajta, és udvarlását is szívesen fogadta. Általában
az erdőt járták együtt, beszélgettek, piknikeztek.
Ezenkívül kihasználták a nyár adta lehetősége-
ket, és órákon át lubickoltak a közeli tó vizében.
Ám a vidám, gondtalan napoknak egyszer vége
szakadt, az idillbe maga Tiburon gyalogolt bele,
aki a fejébe vette, hogy épp itt volna az ideje nevelt
fiát önálló életre szoktatni.

A bűnös voltaképp egy lyukas csizma volt, a két

férfi, asszony nem lévén a házban, olyan disznó
módon élték életük, ahogy jólesett nekik. Tiburon
természetesen alkalmazott takarítónőt, máskü-
lönben valóban belefulladtak volna a koszba, ám
Mikova asszony rendkívül félénk teremtés volt,
és sosem szólt bele semmibe. Így történhetett,
hogy ebédjüket és vacsorájukat mindig a lehető
legkényelmesebben fogyasztották, székükben
hátradőltek, lábukat pedig felpakolták az asztalra.
Egy közös étkezés alkalmával azonban Tiburon
kiszúrta, hogy nevelt fia lábbelijén méretes lyuk
tátong.

252
 – Vegyél újat – mondta egyszerűen, bár fizeté-
séből megengedhette volna magának, öltözködé-
sükre sosem költöttek sokat.
– Veszek, adj pénzt – válaszolta az ifjú Odayin
két falat közt, közben előzékenyen felemelte a
lábát, hogy Mikova asszony letörölhesse az asztal
tetejét is.
– És miért kéne adnom?
– Hát mert… te vagy… a gondviselőm, vagy
mifene.
– Ó, tényleg? A mindenségit… – Tiburon már jó
ideje nem igényelte az udvarból kapott támoga-
tást, az úgynevezett hozzájárulást az ifjú Odayin
taníttatásához. Fizetése bőven elegendő volt ah-
hoz, hogy büszkeségére hallgatva visszautasítsa a
császár könyöradományát.
– Tudod, min gondolkodtam?
– Nem… de ha jól sejtem, mindjárt megtudom.
– Ideje volna valami munka után nézned.
– Csak most tettem le a vizsgáim.
– Ja, fél éve. Én a te…
– Tudom! Az én koromban már saját házad volt
és vitorlásod, a bőröd feketére cserzette a tengeri
nap, a tenyered pedig kérgesre súrolta a vitorla-
kötél. Kifelejtettem valamit?
– Igen, kifelejtetted, hogy laposra vertem az ilyen
kis szemtelen mitugrászokat, mint amilyen te
vagy! – Tiburon lapátkezével Odayin felé csapott,
ám a fiú bölcsen elhajolt előle. Mikova asszony
rémült szemeket meresztett az asztalnál ülőkre,
talán attól tartott, hogy verekedés lesz a dologból.
Ám sem a férfi, sem fiú nem gondolta komolyan a
vagdalkozást, pillanatokon belül túltették magu-
kat rajta.

253
 – És mégis… miféle munkát képzeltél nekem?
– kérdezte végül Odayin.
– Hát…
– Talán festhetnék.
– Pha! – Tiburon sosem titkolta, hogy mennyire
lenézi a viráglelkű művészeket, akik sosem forgat-
tak kardot a kezükben. A dolog valójában onnan
eredt, hogy még régen, ifjú korában élete szerel-
mét, akikből volt körülbelül egy tucat, lenyúlta
valami nyálas, lantpengető pernahajder. Az ifjú
Odayin valóban jól bánt az ecsettel és színekkel,
de most egész életén keresztül cégéreket és ut-
catáblákat festegessen? Mivel művészeti iskola
nélkül jobb munkára aligha számíthat. Tiburon
gondolatmenetét nevelt fiával is megosztotta,
Odayin bosszúsan ücsörgött a székén.
– Na és akkor? Mit szántál nekem? Máshoz…
nem hiszem, hogy értenék… – A fiú tisztességgel
kijárta az iskolát, az évek alatt átlagos műveltség-
re és tudásanyagra tett szert, bár nem volt épp
éltanuló. Ám ezzel sem sokra ment, ha valami
jobb munkát kívánt magának. Mert ugye a ké-
ményseprőknél, istállókban, építkezéseken, na és
hajókon mindig akadt betöltetlen állás. Tiburon
csak vigyorgott:
– Épp véletlenül bővítik a császári gárdisták
létszámát.
– Hogy mi?! Neked dolgozzam?! Hát ez…
– Ideális. Legalább szemmel tarthatlak, és
kapsz egy kis kiképzést is.
– Másra sem vágyom. – Tiburon elégedetten
böffentett egyet, majd ismét hátradőlt a székében.
Nevelt fia sorsát elintézettnek ítélte, hisz mint pa-
rancsnok, maga válogatott a felvételre alkalmas

254
ifjoncok közt. A fiú nem volt valami erős, ám
őrszemnek kiváló lesz. Ráadásként még a férfikor
küszöbén állt, sokat változhat az elkövetkezendő
években.
Tiburon tökéletes délutánt jósolt magának, azt
tervezte, szundít egyet a finom ebéd után, nevelt
fia duzzogó fintorai cseppet sem zavarták. Jó-
kedvének azonban hirtelen vége szakadt. Odayin
csupán annyit látott a dologból, hogy nevelőapja
kényelmesen terpeszkedett a széken, majd egy
reccsenést hallott, Tiburon pedig eltűnt az asztal
alatt. A fiú azonnal felpattant és a baleset helyszí-
nére sietett, a férfi káromkodva tápászkodott föl
a földről.
– Azt hiszem… diétáznom kell kicsit… – morog-
ta Tiburon, és fancsali képpel vizsgálgatta a szék
darabjait, ami egyszerűen összerogyott alatta.

Odayin cseppet sem rajongott a gondolatért,

hogy katonának álljon, pláne nevelőapja pa-
rancsnoksága alatt. Ám volt a dologban egy
olyan tényező, ami rendkívül csábította. A fiú
természetesen sosem felejtette, honnan szárma-
zik, Tiburon nem is hagyta volna. Jól tudta, hogy
régen, neki és családjának szabad bejárása volt
a császári udvarba. Mikor rangjukat elveszették,
csak nyolcéves lehetett, már alig emlékezett a
kastély belső termeire, ám álmában sokszor rót-
ta az ódon, hosszú folyosók egyikét. Hogy ismét
láthatja a falakat, melyek közt gyermekkora egy
részét töltötte, hihetetlenül csábította. Ezért egye-
zett bele Tiburon ajánlatába, másfelől meg jobb
munkát úgysem talált volna. Semmi kedve sem
volt trágyát lapátolni, vagy téglát hordani és más

255
egyebek. A legjobban azt sajnálta, hogy Hollóra
eztán sokkalta kevesebb ideje jut majd.
Odayin jóslata természetesen bevált, a felké-
szítés időszaka alatt, ami nagyjából két hónapig
tartott, szinte alig találkoztak. A kiképzés kemény
volt és fárasztó, ám elsősorban végletekig unal-
mas. Odayin soha nem kedvelte a fegyvereket,
itt meg nagyjából a kardjával aludt és kelt, már
ha egyáltalán jutott ideje rá, hogy álomra hajt-
sa a fejét. Nem is igazán hitte, hogy képes lesz
végigcsinálni, ráadásként ő volt a legrosszabb a
csapatban. Persze a többiek nyilvánvalóan jobban
igyekeztek nála, hisz az újoncok közé elsősorban
olyan szegény családok gyermekei jelentkeztek,
akik felemelkedésük egyetlen lehetőségét a ka-
tonai pályában látták. Odayinnak meg mindegy
volt, tudta, nevelőapja úgyis átengedi a vizsgákon,
vagy ha nem, hát az még jobb. A fiú pechjére azon-
ban a második hónap végére mégiscsak sikeresen
vette az akadályokat, és megkapta bizonyítványát
egy oklevél formájában. Eztán már csupán ün-
nepélyes beavatásuk volt hátra, és egy cseppnyi
bűbáj, melynek segítségével szabadon járhattak a
császári udvarban.
A kastély szíve maga a mágustorony volt, az a
rendkívül különleges, cirádás épület, ami mes�-
sze a többi torony fölé emelkedett, nála csupán
Bagua, az udvari sárkány rezidenciáját építették
magasabbra. Az építmény elsődlegesen védelmi
funkciót töltött be, itt lüktetett a mágia szíve,
mely erős, áthatolhatatlan pajzsot vont az egész
kastély köré. Az erőtér láthatatlan volt, és csupán
az közlekedhetett rajta ki és be, aki megfelelő en-
gedéllyel rendelkezett. A szolgák és cselédek hada

256
voltaképp börtönben élt, lábukat nem tehették a
kastélyon kívülre, más, fontosabb személyek pe-
dig varázspecsétet kaptak, és ezzel szabadon jár-
hattak-kelhettek, amikor csak kedvük tartotta.
Odayin már nem emlékezett rá, ez valahogy
kiment a fejéből az évek során, de mikor rangju-
kat elvesztették és úgymond kiűzettek a császári
udvarból, mágikus pecsétjeiktől is megfosztották
őket. Pontosabban a bűbájtól, ami a rajzolatokban
lakott, hisz a tinta és festékek örökre a bőrükben
maradtak. Odayin tehát nem kapott újabb pecsé-
tet, csupán a régit töltötték fel az udvar mágusai,
amit a fiú nem is igen bánt a jelen körülmények
között.

A különös eseményre a barakkokban került sor,

az elmúlt hónapok miatt az ifjú Odayin valósággal
rosszul érezte magát ettől a helytől. Nyugodt szív-
vel állította, ez volt élete legszörnyűbb időszaka…
persze, hisz alig emlékezett rá, mikor haldokló
apját látogatta meg a börtönben.
A barakkokban csupán ettek és aludtak, a
nyomasztó hangulat, a bűz és félhomály aznap is
felforgatta a fiú gyomrát. Ezúttal azonban némi
szín is betört ebbe a szürke, egyhangú világba, az
étkezőben két hivatásos, udvari mágus várta őket.
Egyikük hóbortos, apró öregúr, a másikuk fiatal
leány, ráadásként meglehetősen csinos is. Bár
nők is jelentkeztek a gárdistákhoz szép számmal,
az együtt töltött idő, szenvedés és gyakorlatozás
hamar elfeledtette velük, hogy voltaképp lányok
is vannak a csapatban. Ráadásként gyakorta oly
sok kosz, sár ragadt rájuk, hogy meg sem lehetett
különböztetni őket hímnemű társaiktól. Ez a lány

257
viszont… elegáns, csinos ruhát hordott, virágillata
volt, fürtjei valósággal csillogtak a fáklyák fényé-
ben… valóban üdítő jelenség.
– Nos, Niben mester volt oly kedves és elfáradt
közibénk – kezdte Tiburon a két mágus bemuta-
tását. – Az ifjú hölgy pedig tanítványa, Ana, egy
kicsit rajtatok fog gyakorolni, fiúk. – Nevetés hul-
lámzott végig a termen, sem Odayin, sem pedig
Tiburon figyelmét nem kerülte el a szikra, ami
hirtelenjében fölparázslott a lány szemeiben, így
inkább jobbnak látták, ha nem tréfálkoznak to-
vább. A fiú abbahagyta a nevetést, Tiburon pedig
megköszörülte a torkát, és így folytatta: – Nos…
Akár kezdhetjük is, nyugalom, nem fog fájni.
Elhihetitek, nekem is van – vigyorogta a férfi,
felhúzta az ingujját és csuklóját tanítványai felé
fordította. Odayin is megnézte a sajátját, persze
csak titokban, hisz nem szerette, ha valaki fényt
derített származására, mert abból mindig csak
csúfolódás és gúnyolódás volt.
Elsőként Niben mester végezte a munkát, egyet-
len érintésével gyönyörű, körbe rendezett mintá-
kat varázsolt az újoncok csuklójára, tanítványa,
Ana, szorosan mellette állt és árgus szemekkel
figyelte az öregúr minden mozdulatát. Mikor
Odayin került sorra, jobb, üres kezét tartotta a
férfi felé, Niben mester azonban elsomolyodott ősz
bajsza alatt, és kijelentette:
– A másikat, fiam. – Odayin szégyenkezve bal
csuklójáról is felhúzta az ingét, Ana láthatólag
hatalmas szemeket meresztett a hercegi pecsét
láttán, az öregúr azonban semmi jelét nem mu-
tatta, hogy meglepődött volna. Helyette inkább
elgondolkodva megvakargatta ősz kobakját. – Hát

258
ezzel most mit csináljuk? – Kérdőn tanítványára
nézett, a lány azonban csak megrázta a fejét.
Olyan szemeket meresztett a fiúra, mintha valami
különleges állatfajt látott volna. – Tiburon uram,
egy pillanatra.
– Mester?
– Ezzel itt mi legyen? – Maga a férfi is hos�-
szasan bámulta a hercegi pecsétet, mintha még
életében nem látta volna. Niben mester tovább
fűzte a szót: – Kapjon újat a fiatalúr, vagy ez a régi
is megteszi?
– Én… nem is tudom. Miért kéne másik… ha
már van egy?
– Bölcs elgondolás, Tiburon uram. Csakhogy
ez hercegi pecsét, és olyan termekbe is bebocsá-
tást enged, ami az újoncok számára tiltva van.
Példának okáért a konyha és bálterem. – Újabb
nevetés hullámzott végig a szobában, maga az
öregúr is elmosolyodott. Persze a lényeget elhall-
gatta, a hercegi pecsét mindenre feljogosította
viselőjét, a tömlöcök látogatására éppúgy, mint a
mágustoronyba való belépésre. – Úgy hiszem, az
ifjú Elvoran úr nem csak a te bizalmadat élvezi,
hanem magáét az uralkodóét is.
– Talán… – vont vállat Tiburon, bár az utób-
biban egyáltalán nem volt biztos. Ő viszont úgy
bízott a fiúban, mint saját magában, tudta, nem
lehet baj belőle, ha továbbra is a hercegi pecsé-
tet viseli. Másfelől meg… az ördögbe is! Elvégre
joga van hozzá! Bár Odayin elvesztette rangját,
Tiburon szemében mindig herceg maradt. Annak
ellenére, hogy kapcsolatuk is nagy változáson
ment keresztül az utóbbi években. Család lettek.

259
 A férfi végül bólintott, Niben mester ezt igennek
vette, és megragadta a fiú csuklóját. A hercegi
pecsét fölfénylett, a kacifántos minták arany szín-
ben pompáztak néhány pillanatra, majd újból
felöltötték régi formájukat, fekete és kék színben
tekergőztek Odayin szürke bőrén.
– Meg is vagyunk – mosolyogta az öregúr,
majd halkan hozzátette: – Aztán nem szeretném
visszahallani, hogy a konyhán a cselédlányokat
hajkurászod. – Odayin olyan zavarban volt, hogy
nem tudott nevetni a mágus élcelődésén, helyette
inkább a fal mellé húzódott, és onnan figyelte a
további eseményeket.
Niben mester még néhány újoncon bemutatta
a pecsétmágia tudományát, majd teret adott ifjú
tanítványának is. Ana koncentrálva, idegesen
látott munkához, a varázsszavak szinte dadogva
szóltak a szájából.
– Nyugalom, kedvesem. Csak nyugalom – biztat-
ta Niben mester, a lány pedig újból próbálkozott.
Ezúttal úgy tűnt, a varázs sikerrel járt, a pecsét
megjelent az ifjú katona csuklóján, fölfénylett,
aztán… hirtelenjében eltűnt.
– A fenébe! – kiáltotta Ana, és valószínűleg a
nagy koncentrálás közepette arról is megfeledke-
zett, hol van voltaképp, mert ízes káromkodások is
elhagyták a száját. Az idős mágus elgondolkodva
figyelte az előtte reszkető katonát, szegény fiúnak
fogalma sem volt, mi történik vele.
– Hmm… – morogta Niben mester, és lassan
körbejárta a katonát, közben Ana idegesen topor-
zékolt. – Úgy érzem, a varázs sikeres volt, csak
épp… – A férfi girbegurba varázsbotjával megko-
pogtatta a fiú lábait: – Ifjú vitéz, legyél oly kedves,

260
és húzd fel kicsinyt a nadrágod szárát. – A katona
azonnal engedelmeskedett, bár látszott rajta, hogy
már a halálát várja. Csupasz lábán azonban sem-
mi nem volt, egy méretes sebhelyen kívül. Niben
mester tovább hümmögött, majd tanítványát
maga mellé rendelte. Eztán ketten ácsorogtak a
fiú mögött, az öregúr szemében azonban hirtelen
világosság gyúlt. Ujját megmozdította, mintha
csak egy szemtelen legyet pöckölt volna arrébb,
a katona nadrágja pedig, az alsóval egyetemben,
azonnal a földre csúszott.
Ana felsikoltott és kezeit szégyenkezve a szeme
elé kapta. Tiburon és Odayin tátott szájjal nézték
végig a jelenetet, nem tudták, hogy a lány a mezte-
len férfihátsótól pirult el, vagy a szép kis pecséttől,
ami a katona fenekén virított.
– Azt hiszem, a fiatalember csuklója helyett
valami egész más testrészére koncentráltál, ked-
vesem – súgta Niben mester, és arrébb sétált. A
csúffá tett fiú zavartan forgolódott, és megpró-
bálta szemügyre venni a pecsétjét, majd amilyen
gyorsan csak tudott, felöltözött.
– Kész szerencse, hogy nekem már volt egy –
morogta Odayin, akit meglepő módon cseppet
sem mulattatott az iménti esemény, pedig az egész
terem visszhangzott a nevetéstől. Végül a fiú fogta
magát, és duzzogva kivonult az udvarra.
Hogy eztán Ana miként birkózott meg felada-
tával, a pecsétmágia alkalmazásával, azt Odayin
nem tudta, majd egy órán keresztül ácsorgott a
központ tornácán. Az újoncok szálláshelye köz-
vetlenül a császári udvart védelmező fal tövében
állt. A kastély égbe szökkenő tornyai mellett a fiú
apró porszemnek érezte magát, ha szemügyre

261
kívánta venni a felsőbb emeleteket, nyaka majd
kitört a mutatványtól. Nem mintha érdekelte
volna, mi van odabent, duzzogva méregette a
kaputornyokban szolgálatot teljesítő katonákat,
tudta, ez a sors vár rá is. Időközben rágyújtott egy
jobb fajta szivarra, és elmélázva pöfékelt.
Miután a pecsétosztás sikerrel lezajlott, Tiburon
is csatlakozott nevelt fiához, eztán ketten füstöl-
tek, akárcsak a környező város kéményei. Odayin
továbbra is duzzogott, a férfi nem szólt semmit,
ám a fiú fancsali képét látva azért eszébe jutott,
hogy talán mégsem kellett volna erre a pályára
kényszerítenie. Hisz láthatólag semmi kedve nincs
hozzá. Talán valóban hiba volt, elvégre élete első
éveit úrként élte a kastélyon belül, most pedig
szolga legyen? De hát élnie kell… felednie a múl-
tat, és ha vissza akar szerezni valamit családja régi
dicsőségéből, hogy esetleg a sajátjának újra jövőt
biztosíthasson, ez a felemelkedés legjobb lehető-
sége. Idővel akár még rangot is kaphat. Tiburon
elnézte a mellette duzzogó fiút, aztán hirtelenjé-
ben rádöbbent, hogy neki nem is ez a legnagyobb
baja, egész más jár a fejében. Na persze.
– Kevesebbszer fogod látni, de azért találkozhat-
tok – jelentette ki a férfi, Odayin azonnal fölkapta
a fejét. Nem látta értelmét, hogy tiltakozzék, vagy
tagadja a dolgokat.
– Ja, két őrségváltás között.
– Másfelől meg, nézd a jobbik oldalát. Odalesz
az egyenruhádért.
– Ő nem olyan, aki elájul az egyenruhától.
– Na nézzenek oda, valami okos, ifjú hölgyet ta-
láltál magadnak? – A fiú erre már nem válaszolt,
csak elhúzta a száját. – Egyébként hogy hívják?

262
 – Holló.
– Miféle név az, hogy Holló?
– Miért, miféle név az, hogy Tiburon?! – A fiú
láthatólag úgy kimeresztette a tüskéit, akár egy
sündisznó, ezért a férfi jobbnak látta, ha nem pisz-
kálja tovább, majd magától megenyhül. Tiburon
elindult vissza a barakkok felé, nevelt fiának még
ennyit vetett oda:
– Készülődj, hamarosan indulunk a dísz-
terembe.
Az újoncokból álló csapat Tiburon veze-
tésével végigmasírozott a kastély folyosóin,
mindannyiuknak lenyűgöző élmény volt az
elképzelhetetlen pompa és gazdagság látványa.
Még magának Odayinnak is, hisz az elmúlt húsz
évben egyszerű polgárként élte életét. Igazság sze-
rint… már el sem tudta képzelni, milyen lehetett
itt lakni, vagy legalábbis hasonló körülmények
közt. Régi, vidéki birtokukat azóta nem látta, va-
lószínűleg már valami hájas, talpnyaló nemesúr
pöffeszkedett az Elvoran-házban.
Míg a fiú nyakát nyújtogatva minden egyes fest-
ményt, szobrot, oszlopot megszemlélt magának,
egyre inkább érezte, hogy bizony igen sok köze
volt mindehhez, és emlékei is egyre élesebben
rajzolódtak ki előtte. Természetesen emlékezett
gyerekkorára, hisz annyira kicsi nem volt, emlé-
kezett a szüleire, a rokonokra, emlékezett játszó-
pajtásaira… ám mindez oly távolinak tűnt, hogy
sokáig csak mint furcsa álmokra, úgy tekintett
rájuk.
Tiburon egész végig nevelt fián tartotta a sze-
mét, nem mintha attól félt volna, hogy valami
ostobaságot csinál. Igazság szerint az elmúlt

263
húsz évet békességben töltötték, a férfi soha
nem hangolta az ifjú Odayint a császár, illetőleg
megmaradt családja ellen. Egyrészt veszélyes lett
volna… másfelől meg nyugodt életet kívánt a fiú-
nak biztosítani. Ha végig a bosszún töri a fejét, és
azon mesterkedik, miként szerezze vissza elvesz-
tett rangját, az egész életét megmérgezte volna.
Tiburon csupán egyetlen dologból nem engedett,
már egész korán nevelt fiába sulykolta azt a tényt,
hogy apja nem volt áruló, bárki bármit is mond-
jon. Ami az Elvoran családdal történt, a balsors
keze, és szerencsétlen események sorozata. Bár
Odayin tekintetében nem látott gyűlöletet vagy
félelmet, kicsit aggódott, mi történik majd, ha a
díszterembe érve nevelt fia nagybátyja, a császár
szemébe néz. És fordítva.

A király és királyné pompázatos, kényelmes

fotelekben ücsörögve várták újdonsült katonáik
érkezését. Mintha csak a trónteremben ültek
volna, kis emelvényről tekintettek le a strázsáló
őrök hadára és a szolgálókra, akik tálcákon bort,
ételt hoztak. A császári család két felnőtt tagja
semmit nem változott az évek során, hisz a wyor
nép életének ez, a felnőtt kor volt a leghosszabb
szakasza. Tanama királyné régi szépségében tün-
dökölt, ránctalan, sima arca akárcsak húsz évvel
ezelőtt. Talán egyedül a tekintetében változott
valami… A fiú elgondolkodott… Gyermekkorából
egy mosolygós, vidám fiatalasszonyra emlékezett,
kinek tekintete csillogott… Ám most, mintha sú-
lyos gondok gyötörték volna, szemeiben szomorú
felhők úsztak. A császár… őt gyerekkorában sem
látta sokszor, legfeljebb egy-két ünnepségen és

264
vacsorák alkalmával. Odayin zord, mogorva férfi-
ra emlékezett, benne cseppet sem csalódott.
Ashin Elvoran kissé összehúzott szemöldökkel,
szúrós tekintettel nézett végig újdonsült vitézein,
nem is titkolta, hogy kutakodó pillantása elsősor-
ban az ifjú Odayinnak szólt. A felnőttekkel ellen-
tétben a királyi gyermekek rengeteget változtak,
a kis Tanial herceg ugyan még mindig gyerek
volt, ám totyogós korszakát már bőven elhagyta.
Apjához hasonlóan kis sámliján ücsörgött, túl-
díszített ruhájában, merev testtartása miatt úgy
nézett ki, akár egy bábu. A legtöbbet mégis Liani
hercegnő változott, már amennyit első pillantásra
láttak belőle a terembe masírozó katonák. A lány
a hátsó ablakoknál ácsorgott, próbált úgy tenni,
mintha az alant lévő udvart szemrevételezné,
mindeközben szinte múmiává csomagolta magát
a függönyök rojtjai közt.
A császár felpattant a foteljéből, épp hozzákez-
dett volna hangzatos beszédéhez, ami amolyan
beavatási szertartásként funkcionált, mikor meg-
látta lánya botrányos viselkedését.
– Te meg mit csinálsz ott? Ülj a helyedre! – A
nyers beszéd hallatán a királyné felkapta a fejét,
Liani hercegnő is kénytelen-kelletlen előjött a füg-
göny mögül, és családja felé indult. Meglehetősen
furcsán viselkedett, ezt láthatta bárki, oldalazva
lépkedett és arcát elfordította, mintha hirtelen-
jében valami nagyon érdekeset fedezett volna
fel a díszterem berendezésében. Félúton aztán
újból megtorpant, lecövekelt egy óriási cserép és
a benne növekvő fa mögött. Ashin császár újfent
nekikezdett volna beszédének, ám tekintete ne-

265
velt lánya felé kalandozott. Feje paprikavörös lett,
szinte ordította: – Az összes Ősre! Ülj már le!
– Inkább állnék, apám… – szólt a hercegnő
hangja a díszfa mögül.
– Hát állj! De ne a virág mögött, az ég szerel-
mére! – A lány kénytelen-kelletlen elhagyta utolsó
menedékét, és ezúttal valóban családja mellé
sétált. Bár neki is volt kis párnázott sámlija, akár-
csak a hercegnek, mégsem ült le. Helyette zavar-
tan toporgott, majd más lehetősége nem lévén,
végigtekintett az újoncok során. Mikor Odayint
meglátta, halványan elmosolyodott és megvonta a
vállát. Ez a mozdulat azonban oly finom volt, hogy
a fiún kívül más aligha vette észre. A császár végre
elkezdhette a beszédet, Odayin azonban egyetlen
szavára sem figyelt, épp igyekezett túltenni magát
azon a traumán, amit Holló felbukkanása okozott
neki. Persze azonnal tudta, miféle átverés áldo-
zata lett. Bár a lány olyan ártatlanul pislogott rá,
hogy az bárki szívét meglágyította volna, Odayin
elpirult a dühtől.
– Külön öröm számomra, hogy kedves öcsém
újból a közelemben tudhatom. – A császár sem-
mitmondó, unalmas beszédét ezzel a személyes
mondattal zárta. A fiú csak azután vette tudomá-
sul, hogy róla van szó, miután Tiburon finoman
oldalba bökdöste.
– Fenség… – minden erőmmel azon leszek,
hogy családom hírnevét újból dicsfény övezze. Ez
volt az, amit Tiburon begyakoroltatott vele, ám
Holló felbukkanása mindent kiszívott a fejéből.
Ashin úr is várt, hátha unokaöccse mégis kinyög
valami értelmeset, kínos csönd ereszkedett a te-
remre. Végül a királyné mentette meg a helyzetet,

266
kedvesen az újoncokra mosolygott, majd a tenye-
rét néhányszor összecsapva jelt adott a szolgálók-
nak, hogy megkezdhetik az étel kiosztását.
Az ifjú katonák többsége soha életében nem
evett olyan finomat, mint aznap a díszteremben,
a király és királyné jelenlétében, a borra ugyanez
vonatkozott. Kiváló előjel volt ez mindannyiuk
számára, egy jobb élet, a megbecsülés, a felemel-
kedés lehetősége. Odayin azonban csak turkált az
ételben, és amúgy sem szeretett állva enni.
Miután az újoncok elhagyták a termet és más
nem maradt utánuk, csupán morzsák a drága,
antik szőnyegen, a császár morgolódva vissza-
huppant a foteljébe.
– Micsoda ostobaság ez az egész. A legtöbbjét
sosem látjuk, vagy ha igen, az arcát úgysem jegy-
zem meg.
– Ez a szokás – csitította a királyné, és tenyerét
finoman a férje kezére helyezte. – Ezek a fiatalem-
berek és leányok miránk vigyáznak, talán egész
elkövetkezendő életükben. Ennyivel tartozunk
nekik.
– Én ugyan senkinek nem tartozom semmivel!
– A férfi elhessegette magától a feleségét, mintha
egy közönséges legyet hajkurászott volna, majd
fiára nézett. Az ifjú herceg még mindig a helyén
ücsörgött. – Neked nincs dolgod?! – dörrent rá a
fiúra. – Tanítómestereidtől úgy hallottam, mos-
tanság hanyagolod a tanulmányaidat. – Tanial
herceg megilletődötten pislogott, egyik percben
még mozdulatlanul kellett ülnie, most meg máris
elzavarják. Végül apja haragos tekintetét látva
gyorsan kereket oldott. A királyné együttérzően

267
nézett fia után, ám egy szót sem szólt, Liani tekin-
tete azonban valósággal villámokat szórt.
– Én sokkal rosszabb tanuló voltam – mondta
hetykén, mert jobb hirtelenjében nem jutott eszé-
be, amivel nevelőapját bosszanthatta volna.
– Tényleg? – kérdezett vissza gúnyosan a csá-
szár, majd hirtelen úgy döntött, elege van a csa-
ládjából, és ő is kivonult a teremből. A hercegnő
még utolsó tartozásként, jó hosszan kinyújtotta
rá a nyelvét.
Liani eredményei valóban siralmasak voltak,
már ami a tanulást illeti, ez persze nem jelentette
azt, hogy tudásanyaga hiányt szenvedett volna.
Valójában rendkívül intelligens ifjú hölgy volt, és
műveltsége messze felülmúlta az udvar lakóinak
java részét. Egyszerűen az történt, hogy vizsgáit
mindig önszántából lerontotta, a lehető legna-
gyobb bosszúságot okozva nevelőapjának. Sosem
tetszett neki, ahogy a férfi az anyjával bánt, mos-
tanság viszont öccse került a célkeresztbe. Csu-
pán anyjuk volt közös, ám úgy szerette, mintha
édestestvére lett volna.
Amint az uralkodó elhagyta a termet, Liani a
királyné felé fordult, azzal a vitathatatlan szán-
dékkal, hogy felmerülő, családi problémákról
társalogjon vele, ám anyja látványosan hárította
a beszélgetést. Tanama asszony helyette egész
más témát hozott föl, lányához hajolt és a fülébe
súgta:
– Nem most láttad azt a fiút először, igaz? – A
királynénak rendkívül jó szeme volt az ilyesmihez,
természetesen észrevette a két fiatal közti feszült,
vagy inkább meglepett testbeszédet.
– Hisz együtt játszottunk… – hebegte a lány.

268
 – Tudod jól, mire gondolok.
– Hát… találkoztunk néhányszor… – A királyné
ennél többet nem kérdezett, csupán mosolyogva
megcirógatta lánya piruló arcát, majd ő is kivo-
nult a teremből. Maga is kiválóan tudta, hogy
családjában hatalmas problémák tornyosulnak,
torlódnak, őrlődnek, akárcsak a vízen úsztatott
fatörzsek… és most még ez is. Mert hogy baj lesz
belőle, efelől egy szemernyi kétsége sem volt.

Odayin egész meglepő helyen, az újoncok

szállásának illemhelye előtt találkozott újra her-
cegnőjével, Hollóval, Liani Elvorannal, és még ki
tudja, hányt nevet használt. A fiú még mindig
paprikavörös volt, így a lányt eleinte észre sem
akarta venni, pedig elegáns, halványkék ruhá-
jában és ékszereiben a hercegnő meglehetősen
feltűnő jelenség volt. Különösen azok után, ahogy
az erdőben öltözött.
– Milyen romantikus – morogta Odayin, mikor
hajlandó volt szóba állni a lánnyal. – A kis herceg-
nő úgy próbál szökni az udvar nyomása alól, hogy
a pórnép közé vegyül. Mintha ezt már olvastam
volna valahol, ja, néhány drámában.
– Nincs semmiféle nyomás! Illetve… nyilván…
az öcsém néha bosszant, az apám meg még in-
kább… De… egyszerűen csak arról van szó, hogy
jól érzem magam az erdőben, a fák közt. A régi
otthonomra emlékeztet.
– Miért, ki volt az apád? Valami szénégető? –
Odayin kiválóan emlékezett első találkozásukra,
mikor a lány folyton ugratta őt. Most fordult a
kocka. A szénégető meg nyilvánvaló utalás volt

269
arra a tényre, hogy a császár csupán nevelőapja a
hercegnőnek. Ezúttal Liani is dühbe gurult:
– Nem, apám Namas Edoal volt, a Könnyek
Völgyének nemes ura, bölcs és kedves férfiú!
– Hát ez… igazán nagyszerű.
– Népem korokon át élt harmóniában a termé-
szettel, fáink védelmet és életet adtak nekünk!
Mikor el kellett jönnöm anyámmal, úgy éreztem,
mintha kitépnék a szívem… Lehet, hogy ő képes
az életét e falak közt élni, de én nem! – A hercegnő
úgy ordított, hogy az egész folyosó zengett tőle,
akik elhaladtak mellettük, bölcsen úgy tettek,
mintha semmit sem látnának. Odayin, a lány két-
ségbeesett tekintetét látva kezdett megenyhülni,
és amúgy is… Az ő Hollója, Liani, ő a mindene…
Hogy haragudhatna rá sokáig? Mindenesetre ezt
megkérdezte:
– Miért nem mondtad el előbb? – Mindketten
a falak árnyékába húzódtak és szinte suttogtak,
végre az is eszükbe jutott, hogy bajba kerülhet-
nek, ha együtt látják őket.
– Én… mikor először találkoztunk, azt hittem,
felismertél. Ahogy én téged.
– De mégis… hogy ismertelek volna föl? Hisz…
legalább kétszer akkora voltál, mint mikor utoljá-
ra láttalak és… – két szép cicit is növesztettél, a
fiú így fejezte volna be a mondatát, de aztán letett
róla.
– Férfiak, semmihez nincs szemetek… – dü-
höngött a lány.
– Még mindig nem tudom, mit akartál elérni ez-
zel, egy kicsit úgy érzem… mintha átvertél volna.
Nevettél rajtam?

270
 – Dehogy… Én csak… úgy gondoltam, próbára
teszlek. Elvégre, mindenki másként tekint a csá-
szár lányára… nem igaz? Később meg már nem
mertem elmondani, mert féltem, hogy mérges
leszel…
– Hát, mérges is vagyok.
– Látom… – kuncogta a lány, majd egy gyors
csókot nyomott a fiú szájára. Mielőtt kilépett
volna a falak árnyékából, hogy visszasiessen lak-
osztályába, mosolyogva kijelentette:
– Legalább… közelebb vagyunk egymáshoz.
Találkozhatunk…
– Ezt mintha már hallottam volna valahol –
dünnyögte Odayin és Tiburon szavaira gondolt.
Hirtelen ez is eszébe jutott: – Tényleg, hogy tetszik
az egyenruhám? – Liani kezeit a szája elé kapta,
kis híján elgurult a kacagástól:
– Olyan vagy… mint azok a vásári paprikajan-
csik, akiket dróton mozgatnak!
– Hát ez kedves, tényleg… – dühöngött a fiú,
majd nézte, ahogy a lány eltűnik a folyosón. Már
egy cseppet sem haragudott rá.
Odayin visszatért a szállására, bár ő nem kért
teljes ellátást, hisz a városban lakott, azért kiren-
deltek számára egy szobát, hogy tudjon pihenni.
Büdös, kényelmetlen, rozoga ágyat kapott, mégis,
mikor elterült a matracon, hihetetlenül jól érezte
magát, hisz szerelmesebb volt, mint bármikor
addigi élete során.

Odayin felbukkanása nem csupán Liani her-

cegnő miatt keltett felbolydulást a császári család
életében. Maga az uralkodó egyáltalán nem volt

271
meggyőződve róla, hogy jó ötlet unokaöccsét újból
a kastélyba engedni.
– Az a fiú… pont olyan, mint az apja! – mor-
mogta Ashin úr, miközben le s föl járkált a lakosz-
tályában. A királyné nyugodt tekintettel figyelte:
– Szerintem meg inkább az anyjára hasonlít. A
vonásai, a szeme…
– Tudod, hogy értettem!
– Nem, nem tudom…
– Láttam rajta… A szemei… ahogy rám nézett,
és a fiamra… – Ashin úr eszelős tekintetét egyetlen
pontra szegezte, felesége nem volt biztos benne,
de mintha saját képmását figyelte volna a szoba
túlfelében lévő víztükörben. Az asszony mosolya
lehervadt az ajkáról, aggódva nézett a férjére:
– Kedves, jóravaló fiúnak látszott…
– Engem nem tud becsapni! Mi másért volna
itt… bosszú forrt a tekintetében, tudom!
– Bosszú..? Miért… talán van oka rá? – A férfi
tudata hirtelenjében kitisztult és a felesége felé
fordult. Az asszony semmit nem tudott üzelmeiről,
legalábbis ő így gondolta. Tanama királyné min-
dig a háttérben maradt, ám ennek ellenére sok
mindennel tisztában volt, majdnem mindennel.
– Nem… természetesen nincs. De az a kölyök
az egész családját elvesztette, az életét, szerinted
kit okol emiatt? Engem!
– Nem hinném… és szerintem nagyon jó ötlet,
hogy újra a palotában lehet. Bizonyíthatja irán-
tunk való hűségét, idővel… még akár rangot is
szerezhet magának. Másfelől meg… mégiscsak
a rokonod, már előbb ide kellett volna hozatnod.
Taníttathattad volna.

272
 – Az már szent igaz. Valószínűleg kevésbé
csalódnék benne, mint a saját fiamban. – Ezzel a
kijelentéssel pedig el is érkeztek kis családjuk kö-
vetkező problémájához. Az ifjú herceg említésével
Odayin azonnal feledésbe merült, legalábbis a ki-
rályné számára biztosan. Maga Ashin úr azonban
képtelen volt megszabadulni rögeszméitől.

Odayin úgy várta legelső munkanapját, mint egy

foghúzást a helyi gyógyítónál. Rögvest éjszakai őr-
ségbe osztották, éjféltől hajnalhasadtáig. A város
felé néző keleti tornyok egyikében kellett szolgá-
latot teljesítenie, míg rótta az irdatlanul hosszú,
kanyargós lépcsősort, ami munkahelyére vezette,
folyvást mormogott és káromkodott magában. A
torony legtetején egy katonával találta szemközt
magát, a fiú vele nagyjából egykorú lehetett, és
az őrszemek jellegzetes egyenruháját, fegyverét
hordta.
– Őrségváltás… – morogta Odayin. A katona
felé fordult, és halványan elmosolyodott.
– Jó estét az úrnak. – Odayin biccentett, majd
az őrtorony apró ablakához lépett. Sisakját levette
a fejéről, mert borzalmasan idegesítette, hisz alig
látott tőle. Márpedig a toronyból való kilátás az
alant elterülő tájra, a városra, csodálatos volt.
Odahaza előfordult, hogy fölült a tetőre és onnan
figyelte a házak, utcák fényeit, ám ezt az élményt
össze sem lehetett hasonlítani vele.
– Gyönyörű, nem igaz? – szólalt meg hirtelenjé-
ben háta mögött a katona. – Szeretem az éjszakai
szolgálatot. – Odayin csak dünnyögött magában,
majd a fiú felé fordult. A fáklyafényben kicsit job-

273
ban megnézte magának az arcát, már amennyit
látott belőle a sisak miatt.
– Odayin vagyok, neked mi a neved?
– Mindenki Rahunak hív.
– Nos, Rahu… én a helyedben már rég elhúz-
tam volna. – Mindkét fiú elhallgatott, a város
felől szép, csengő harangjáték szólt, vitathatatlan
bizonyítékaként annak, hogy elmúlt éjfél.
– Igen, már lejárt a szolgálati időm, de szeretek
itt lenni. Ráadásként újonc vagy, nem akartalak
minden szó nélkül itt hagyni.
– Ez kedves tőled. Te amúgy… mióta vagy a
palotában?
– Lassan tizenkét éve. Figyelj csak… – Rahu
elsőként Odayin sisakjára mutatott, amit a fiú a
feje helyett ezúttal a hóna alatt hordozott. – Yarim
kapitány leordítja a hajad is, ha meglátja, hogy
nincs rajtad. Azonkívül az első napokban az újon-
cokat többször is ellenőrzi, úgyhogy ne aludj el.
Egyébként… van nálad valami pia?
– Nincs.
– Helyes, mert azt is rühelli. Mérföldekről meg-
érzi, ha ittál... és képes megmotozni. Bár… – a fiú
kacsintott egyet –... ez nem is olyan kellemetlen
dolog. Nos, nagyjából ennyi. Szívesen maradnék
még, de kicsi itt a hely kettőnknek. Ja, látod? Kis
híján elfelejtem a legfontosabbat.
– Ugye, ugye, Rahu… Sietsz a barátnődhöz,
mi?
– Valami olyasmi… – pirult el a katona, majd a
nyakában lévő kürtöt átadta a fiúnak.
– Békés éjt – tette még hozzá, majd leszaladt
a lépcsőn. Odayin sokáig hallgatta, ahogy Rahu
léptei visszhangoznak a torony falai közt, majd

274
pillantása a keze ügyében lévő kürtre esett. Vajon
mikor használták utoljára? Mindenesetre meg-
törölte a ruhaujjával, és csak eztán akasztotta a
nyakába. Sisakját ismét a fejére illesztette, mert
azt ugyan nem bánta volna, ha kirúgják újdon-
sült állásából, viszont utálta, ha ordítottak vele.
Odayin ácsorgott tíz percet, majd fél órát, ez a
kevéske idő is épp elég volt ahhoz, hogy halálra
unja magát.
– Anyám… – morogta félhangosan. – Én ezt
nem bírom… – Alighogy kimondta, kis híján
felordított rémületében. Hirtelenjében valami
óriási, fekete tömeg takarta el előle a csillagokat
és a város fényét, ha Odayin nem dermed meg
a félelemtől, talán még kürtjét is megfújja, hogy
riadóztassa a kastély többi őrét… A sötétből irdat-
lanul hatalmas, borostyánszín szempár meredt
rá, az őrtorony apró ablaka kevés volt hozzá, hogy
Odayin az egészet láthassa. A fiú elsőként hálát
adott az égnek, amiért a falak közt biztonságban
érezte magát, a szörnyeteg nem tudja befalni…
Ám ekkor mély, morajló hangot hallott a tető
felől:
– Á, az ifjú Odayin herceg. – A fiú szája tátva
maradt, majd elméjében hirtelen világosság
gyúlt… Bagua, a palota udvari sárkánya… Hát
persze, hisz a pajzson semmi nem jöhet át. Miután
túltette magát az első megrázkódtatáson, Odayin
dühösen válaszolt:
– Nem vagyok herceg.
– Dehogyisnem! Aki hercegnek születik, az az is
marad. Légyen bár az utca porában nyomorúsá-
gos koldus, vagy őrszem egy… undorítóan büdös
torony kellős közepén… – Odayin szétnézett maga

275
körül, a sárkánynak igaza volt, a fáklya fényében
tökéletesen látta, hogy mind a padlón, mind a
falakon gyanús tócsák sorakoztak, és igaz, ami
igaz, rendkívül erős húgyszag terjengett az egész
toronyban.
– Te vagy Bagua… igaz? – kérdezett vissza a fiú,
miután megállapította magában, hogy valóban
rossz helyre került.
– Csak Bagu.
– Bagu… a frászt hoztad rám!
– Én?
– Hát nem is a molylepkék…
– Bocsáss meg, ifjú Odayin. – A sárkány szeme
hirtelenjében eltűnt az ablakból, a fiú, maga sem
értette miért, de kicsit megijedt, hogy elmegy,
ezért utána kiáltott:
– Bagu, itt vagy még?
– Hát hogyne. – Odayin az ablakhoz merész-
kedett, sokáig kellett erőltetnie a szemeit, hogy
fölfedezze a sárkányt az oldalt lévő cseréptető
sötétjében. Aztán, mintegy varázsütésre, a hold
előbukkant a felhők mögül, fényét pedig pontosan
Bagu sötétbarna pikkelyeire vetette. Odayin kis
ideig tátott szájjal bámulta a sárkány fenséges,
büszke sziluettjét, hirtelen emlékek egész árada-
ta zúdult rá. Mikor gyerek volt, sokszor látta az
udvar sárkányát, ám közel sosem merészkedett
hozzá, mert nagyon félt tőle. És anyja amúgy sem
engedte volna. Ám Bagu mégis olyannyira hoz-
zátartozott gyermekkora világához, akár bármely
más rokona, vagy épp a szülei.
– A sárkányok nem alszanak? – kérdezte a fiú,
és egész közel húzódott az ablakhoz, rendkívül
örült neki, hogy van kihez szólnia.

276
 – Már miért ne aludnánk? Én például imádok
álmodni, mikor fölébredek, rendszerint tökéletesen
emlékszem az álmaimra. És igen jó vagyok benne,
hogy meg is fejtsem őket. Persze, hisz volt időm rá
bőven, hogy kitapasztaljam, mit jelentenek.
– Akkor csak ma éjszaka nem tudsz aludni.
– Ugyan, hisz még fiatal az este!
– Ahha… biztos valami helyes sárkánylánnyal
randiztál odakint, mi? – Bagu hirtelenjében olyan
hangot hallatott magából, mintha épp fuldokol-
na, majd dühös füstfelhőt eresztett az éjszakába.
Szárnyait óriásira tárta, fejét bosszúsan ingatta:
– Nem látod a szárnyaim kecses ívelését? Én
lány vagyok! Másfelől meg, te adnád egy fiú sár-
kánynak a Bagua nevet?
– Hát… nem?
– Persze, hogy nem!
– Bocsáss meg… És tényleg… már látom…
khm… a szárnyaid kecses ívelését… – Bagu ettől
kicsit megnyugodott, szárnyait ismét a testéhez
szorította, és újból felvette büszke testtartását,
olyan volt, akár egy óriási vízköpő. Hirtelenében
azonban úgy tűnt, valami ismét megzavarta a
nyugalmát. A sárkány szimatolni kezdett, majd
szárnyra kapott és Odayin tornyához röppent.
A fiú épp azzal foglalatoskodott, hogy csillapítsa
valamivel éhségét, őrségben ugyan nem lehetett
enni, ám úgy gondolta, egy almából nem lehet
nagy gond. Ám mielőtt beleharaphatott volna a
vacsorájába, irdatlanul hatalmas, tömpe, szima-
toló orr jelent meg előtte az ablakban.
– Alma… – sóhajtotta sóvárogva Bagu, és egy
füstkarikát küldött a torony belsejébe, ami azon-
mód körbeölelte az ifjú Odayint.

277
 – Szeretnéd? – kérdezte a fiú, miután köhögött
párat. A sárkány nem is válaszolt, csupán kitá-
totta a száját. Odayin felkuncogott, majd áthajolt
a kis ablakon, és egy szem almáját Bagu nyelvére
helyezte. A kicsi gyümölcs valószínűleg a fél fogá-
ra sem volt elég, ám a sárkány olyan elégedetten
nyalogatta a szája szélét, hogy Odayin ismét
fölnevetett.
– Köszönöm, ez fennnnnséges volt! – Bagu el-
hallgatott, láthatólag ezúttal a füleit használta az
orra helyett. – De most… mennem kell. – A fiú
meglepetten nézett rá, egész kihajolt az ablakon.
– De miért?
– Mert nem én vagyok az egyetlen sárkány a
kastélyban. Óvd a fejed, ifjú Odayin! – Azzal Bagu
tovaröppent az éjszakában. A fiú értetlenül bámult
utána, fogalma sem volt, mi ez a nagy sietség.
Kezdetben az eget kémlelte, másik sárkány? Hát
erről nem tudott. Hamarosan azonban megértette
újdonsült barátja szavait.
Yarim kapitány úgy trappolt fölfelé a lépcsőn,
hogy az a holtakat is felébresztette volna, ordítása
pedig a legrészegebb őrszemből is kiverte volna az
álmot.
– Katona! Mi ez a fegyelmezetlenség?! – visította,
Odayin pedig azonnal haptákba vágta magát, és
egyáltalán nem értette, miként lehetséges, hogy
Bagutól ijedt meg az imént, pedig nála sokkalta
rémesebb szörnyetegek is élnek a kastélyban. Na
nem külsőre, Yarim kapitány csinos, erős, izmos
asszonyság volt, ennek ellenére a férfiak messzire
elkerülték, sőt, rettegtek tőle. – Figyellek! Tudom,
hogy csak azért lehetsz itt, mert Tiburon Alaskar
a kedves papád, nyeszlett girnyó! – És Odayin

278
még hasonló kedvességeket hallgathatott majd
tíz percen keresztül. Nem csodálta, amiért Bagu
elmenekült, és csak remélni tudta, hogy Yarim
kapitány csupán az újoncokat tiszteli meg kitün-
tetett figyelmével. Talán pár nap elteltével már
nem számít újoncnak…

Ahogy a kapitány, maga a császár is kitüntetett

figyelmet szentelt az ifjú Odayinnak, különösen az
első időkben. Aztán, hónapok múltával gyanakvá-
sa enyhülni látszott, a fiú nem tört az életére, nem
próbált tőrt mártani a szívébe, nem csempészett
mérget az ételébe, még csak a háta mögé sem
osont, hogy lelökhesse a lépcsőről… Legalábbis
Ashin úr fejében ilyesfajta rémképek éledeztek
azóta, hogy unokaöccse ismét a közelében volt.
Természetesen a fiúnak testőrök és varázstudók
seregén kellett volna átverekednie magát ahhoz,
ilyesmit véghezvigyen. A császár gyanakvása az
idő múlásával enyhült, ám sosem szűnt meg tel-
jesen. Odayin pedig az udvari katonák hétköznapi
életét élte, azaz mégsem, hisz két furcsa barátja is
volt, egy sárkány és egy hercegnő.
A fiú és a lány sikerrel tartották titokban kapcso-
latukat, vagy legalábbis ők ezt hitték. Legnagyobb
szövetségesük Bagu volt, a sárkány szállította ki
és be a kastélyból, bárhová elvitte őket, amikor
csak kívánták. Mint kiderült, a legelső időkben,
mikor az erdőben találkoztak, és Liani még Hol-
lónak hívatta magát, akkor is Bagu volt a ludas
a dologban, ő röpítette hátán a hercegnőt, hogy
idejében odaérjen a találkákra. Máskülönben
igen nehezen tudott volna megszökni a testőrök
és katonák hada elől. Odayin és Liani gyakorta

279
lementek a tengerpartra, és saját apró vitorlá-
sukon szelték a tengert, máskor pedig hatalmas
kirándulásokat tettek Baguval, szinte az egész
birodalmat bejárták, legalábbis madár-, avagy
sárkánytávlatból.
Odayin gyűlölte munkáját a császári udvarban,
ő sokkalta érzékenyebb és kreatívabb lélek volt
ahhoz, hogy egész nap vigyázzállásban strázsál-
jon egy torony tetején, vagy épp a lakosztályok
bejárata előtt. Még annak sem örülhetett, mikor
esetlegesen kedvese ajtajánál teljesített szolgála-
tot, hisz beszélni sem tudtak. Ebben a munkában
valóban az volt az egyetlen pozitívum, hogy nem
kellett mérföldeket gyalogolniuk, illetőleg repülni-
ük, ha látni kívánták egymást. Szinte mindennap
találkoztak, és annyi időt töltöttek együtt, amen�-
nyit csak tudtak. Odayin még kötelességét sem
hanyagolta el randevújuk miatt, csupán egyetlen
alkalommal. De hát az oly csodás volt, hogy nem
lehetett kihagyni.

Liani Elvoran a Könnyek Völgyében született,

pontosabban abban a pompázatos városban,
ami a vízesések közt épült. Ez a hely valóban oly
varázslatos volt, hogy egy nap a hercegnő elha-
tározta, kedvesének is látnia kell. Egyrészről ez
motiválta, mikor hozzáláttak hosszú kirándulá-
sukhoz, másfelől meg már nagyon vágyott látni
régi otthonát és a szívének oly kedves ismerőseit,
barátait.
A Könnyek Völgye valóságos kis birodalom volt
a császárság szívében, bár völgynek nevezték,
valójában egy hatalmas területről volt szó, melyet
hegyek, dombok, vízesések öleltek körbe. Itt épült

280
fel évszázadokkal ezelőtt Namas Edoal városa. Ala-
pítójáról kapta nevét, Liani édesapja nemes, bölcs
férfiú volt, aki a birodalom legkiválóbb építészeit
gyűjtötte maga köré. Az általa alapított település
nem csupán tudományos, hanem művészeti
központtá nőtte ki magát az évek múlásával, sőt,
nagy hatalmú bűbájtudók is előszeretettel töltöt-
ték itt idejüket. Varázsiskola is működött Namas
úr városában. Mégis, a legmegdöbbentőbb az a
fajta kölcsönös tisztelet, szeretet és oltalom volt,
mit Liani népe kapott a völgyben növekvő fáktól
és egyéb növényektől.
Mikor Bagu valósággal végigvitorlázott a víz-
esések által keltett erős szélben, Odayinnak a
lélegzete is elállt, Namas Edoal oly lenyűgöző
volt. Elsőként mindjárt a bejárat vonta magára a
figyelmét. A város voltaképp méretes hasadékban
épült, oldalról a hegy száját egy gigantikusra nőtt
fa torlaszolta el a külvilágtól. Az átjáró ettől függet-
lenül nyitva állt, ugyanis magán a törzsön óriási
lyuk tátongott. De akkora, hogy Bagu is minden
gond nélkül átröppent rajta. Odayin számára
mégis a legfurcsább az volt, hogy a bejáratot nem
faragták vagy vésték. Az egész leginkább úgy fes-
tett, mintha a fa saját akaratából nőtt volna ilyen
formán. Igen, a gigantikus óriás a törzsén tátongó
lyuk ellenére tökéletes erőnek és egészségnek
örvendett, lombkoronája zöldellt, ágai közt édes
gyümölcsök teremtek.
Miután Bagu átröppent a bejáraton, feltárult
előttük Namas úr városának hihetetlen látképe.
A házakat és magas tornyokat a fák, sziklák és
vízesések közt építették, minden harmóniában
élt egymással. A két hegyoldal közt kötelekből

281
font hidak vezettek át, ezek is oly magasan vol-
tak, hogy a sárkánynak ügyelnie kellett, nehogy
beléjük gabalyodjon. Na nem mintha Namas
Edoal városa ennyire kicsiny lett volna, sőt még a
Baguhoz hasonlatos, óriási szörnyetegek is bizton
számíthattak rá, hogy akad hely számukra is.
Miután elröppentek a toronymagas, sziklákból
faragott szobrok mellett, és kellő óvatossággal
elkerülték a kikötőből felszálló hajókat, Bagu
pompás leszállópályát talált magának az egyik ki-
szögellés tetején. Nagyon úgy tűnt, hogy már nem
először járt itt, különös tekintettel arra a tényre,
hogy valóságos kis delegáció fogadta őket.
Mikor Odayin leszánkázott a sárkány hátáról,
megdöbbenve vette tudomásul, hogy errefelé
mindenki gyászol valamiért. Az egész város olyan
volt, mintha hó lepte volna be, akárcsak télen.
Míg odafönt röpültek, a fiú úgy hitte, csupán a
vízesések habja miatt tűnik minden fehérnek.
Most azonban rájött, hogy nemcsak az épületek
hófehérek, hanem maguk az itt élők is hasonló
ruhákat hordanak. Az egyedüli szín, ami körbe-
vette az épületek falait, azok az óriási fák zöldellő
lombkoronái voltak.
– Talán rosszkor jöttünk… – súgta Odayin Liani
fülébe, mihelyst mindketten földet értek. Bagu
még csak le sem tette a lábát, de serény szolgák
máris gyümölcsökkel kínálták, amit hatalmas
tálcákon szállítottak eléje. A lány láthatólag majd
elrepült, olyan boldog volt, hogy ismét az övéi közt
lehet, kábán kérdezte:
– Hogy? Miért?

282
 – Hát… azt hiszem meghalt valaki… – Liani
döbbenten fordult Odayin felé, majd hirtelenjében
hangos kacagásba kezdett. – Most mi van?
– Jaj, Odayin kedves, a fehér szín nem min-
denhol a gyász jele a birodalomban. Illetőleg…
korokkal ezelőtt bizonyosan az volt, de mára
már teljességgel természetes a népem számára.
Miután a végső csatában Uara életét vesztette,
megfogadtuk, hogy örökké gyászolni fogjuk. Hát
ezért divat nálunk a fehér holmi.
– Akkor bizonyára ki fogunk lógni a sorból.
– Igen, bizonyára… – A lány elfordult Odayintól,
és ezúttal a fogadásukra kirendelt küldöttségre
szegezte a pillantását. Íjászok és alabárdosok ki-
sebbfajta gyakorlatot mutattak be a tiszteletükre,
majd ismét alakzatba formálódtak, és utat enged-
tek a hercegnőnek. Odayin az élő fal láttán újból
elbizonytalanodott.
– Ezek… tudják, hogy ki vagy…
– Naná, hogy tudják – lelkendezett Liani. – Hisz
itt nőttem fel… na jó, félig.
– De… nem lesz ebből baj? Úgy értem… ha
együtt látnak minket… Nem fognak pletykálni?
– Mégis miről? Hogy a testőröm elkísért erre
a roppant veszélyes útra? Amúgy meg nem
hinném, hogy itt bárki beleütné az orrát a dolga-
imba. – Azzal a lány elmosolyodott, megragadta
Odayin karját, majd kacagva szaladni kezdett vele
a szemközti épület irányába. Bagu pár pillanatig
még bámult utánuk, majd teljességgel belefeled-
kezett a finomabbnál finomabb gyümölcsökbe,
amit felhalmoztak neki. Hiába, a Völgyben igazi
csemege termett.

283
 Odayin nem volt az a fajta, aki megrémült a
magasságtól, ám mikor áthaladtak a függőhidak
egyikén és letekintett az alant zubogó vízesések-
re… hát kicsit megszédült. Soha életében nem
látott ilyen végtelen, kegyetlen mélységet. Bár
az egész város leginkább egy szentek által lakott
hófehér paradicsomra emlékeztette, mégis oda
nem illő gondolatok kavarogtak a fejében, mikor
a szakadékba pillantott. Itt aztán marha könnyű
volna valakit eltenni láb alól. Egyszerűen csak le-
hajítod, a vízesés pillanatok alatt elnyeli, és aztán
az atyaúristen sem talál rá.
Liani megszorította Odayin karját, mert látta
rajta, hogy tekintetét folyvást a mélység vonzza,
és hamar végigvezette a hídon. Az épület, ami felé
igyekeztek, ismét méltán számíthatott a fiú cso-
dálatára. Az egész úgy nézett ki, mint egy torony,
amit sziklakúpból faragtak, kívülről viszont egy
hatalmas fa törzse csavarodott rá, szinte tökéletes
spirál alakban. Az épületnek nem is volt teteje, a
sűrű lombkorona kellő védelemmel látta el esőtől,
széltől. A hely amolyan rendkívül elegáns kocs-
maféle lehetett, már ha egyáltalán illő volt ilyen
szavakat emlegetni vele kapcsolatban. Persze a
fiút aligha érdekelte ilyesmi, neki továbbra is csak
kocsma maradt, vagy ivó. Liani amolyan közös-
ségi házként emlegette az épületet, ja… közösen
isznak egy jót, vagy kettőt.
Összességében a hely egy hangyányit sznobnak
tűnt a fiú számára, bár meg kell hagyni, az azért
fantasztikus volt, hogy egyetlen különálló, faragott
bútort sem lehetett találni odabent. A fa törzse,
gyökerei a házba is begyűrűztek, és pontosan
olyan bútordarabot formáztak, mint amilyenre

284
az adott helyiségben szükség volt. Természetesen
bonyolult polcok, vagy épp szekrények aligha
sarjadhattak ily módon, ám az asztalok, padok,
söntés egész szépre sikeredett. Mindez már nem
lehetett véletlen…
– Valóban nem az – magyarázkodott Liani, miu-
tán ebédet és innivalót rendelt maguknak. –
Sokszor beszélgetünk a fáinkkal, akik a házaink
körül élnek, családtagnak számítanak. Úgy nő-
nek, ahogy megkérjük őket.
– Te jó ég… ez elég sokáig tarthat.
– Nem, csak pár nap az egész. – A fiú elisme-
rőleg bólintott, bár nem tudta elképzelni, hogy
úgy éljen az otthonában, hogy közben állandóan
kukkolja valaki. Még ha egy fa is az illető.
Az étel, amit rendeltek, egy cseppnyi csalódást
sem okozott neki, egyrészről valóban finom volt,
másfelől meg tudta, hogy a környéken még a
nyomát sem találja majd húsnak és efféléknek.
A helyiek halat sem ettek, pedig a hasadék aljá-
ban zubogó folyókban biztos bőven halászhattak
volna.
Közös ebédjük után Liani hozzálátott, hogy
részletes, mindenre kiterjedő városnéző túrára
vigye kedvesét. Először is meglátogatták a helyi
templomegyüttest, ami csodák csodájára egy
hatalmas fa belsejében volt. Elsősorban az Ősök
szellemeit tisztelték itt, és néhány újabb kori
prófétát, kik az eljövendő aranykorról prédikáltak
híveiknek. A legnagyobb megbecsülés természe-
tesen Uarának járt, a hatalmas Ős egy gyönyörű
wyor leány képében támasztotta a templom falát,
körülötte mécsesek és gyertyák égtek százszám-
ra. Odayin először elgondolkodott azon, hogy a

285
hatalmas fa miként tűri mindezt, ám igen hamar
rájött, hogy ezen gyertyák sokban különböznek
attól, amit ők odahaza használnak. A mécsesek-
ben fehér láng lobogott, csupán fényt adtak, hőt
nem. Legfeljebb igen keveset.
A templom után a barlangi fürdő következett. A
gyógyvizes medencék egy sziklába vájt járat végén,
hatalmas barlang közepén várták a megfáradt
helyieket. Odayin úgy gondolta, hogy ez is inkább
amolyan szórakozás lehet a részükről, hisz Liani
népe birtokában volt a gyógyítás képességének,
minden bizonnyal kezelgették egymást vég nél-
kül. Persze a lány ezzel a dologgal kapcsolatban is
hamar fölvilágosította.
– Nehogy azt hidd, hogy ha valaki egyet tüs�-
szent, mi máris rohanunk hozzá, hogy kigyógyít-
suk a nyavalyájából. Képességünk csak sürgős
esetben, főként sebek gyógyításánál alkalmazzuk.
Ugyanúgy szenvedünk a náthától és megfázástól,
akárcsak ti.
– Hogy ez mekkora hülyeség… – mormogta
Odayin, és feje búbjáig elmerült a forró, bugy-
borékoló medencében. Valóban kellemes volt itt
tölteniük az idejüket, csak azt sajnálta, hogy Liani
nem meztelenül fürdött. Valami szörnyű hálóing-
szerű izét kellett fölvenniük mindkettőjüknek, így
engedték őket a medencébe. Micsoda vaskalapos,
sznob alakok…
– Hogy pazarolhatnánk el, amit a természettől
kaptunk? – kérdezte a lány, miután Odayin ismét
a felszínen volt.
– Miért, elfogy?
– Hát… nem… de akkor is…

286
 – Én bizony egy percig sem hagynám, hogy
fejfájás gyötörjön, vagy bármi hasonló.
– Ez a különbség köztünk…
– Valóban? – A fiú úgy tett, mintha megsértő-
dött volna, valójában arra készült, hogy a lehető
legváratlanabb pillanatban alaposan lefröcsköl-
hesse Lianit. Terve bevált, hamarosan kacagva,
visítva üldözték egymást a medence belsejében.
Persze csak addig, míg a teremőrök egyike zord
ábrázatával csendre intette őket. A többi kicsi me-
dencében a városlakók próbálták kipihenni napi
fáradalmaikat, és állítólag zavarták őket. Persze,
hisz rajtuk kívül még csak egy pisszenést sem
lehetett hallani a barlangfürdőben.
A fürdőzés után a helyi múzeumba látogattak
el, Odayin általában nem rajongott a poros fest-
ményekért és egyéb hasonló holmikért, ám Liani
népe egész különleges dolgokat is őrzött mágikus,
törhetetlen vitrinjeikben. Példának okáért ott volt
egy apró, elrongyolódott szövetdarab, ami állító-
lag maga Zinahil köpönyegéből származott. Egy
hatalmas sárkányfog, ami Izzaliss, a sárkányok
ősanyjának tulajdonát képezte egykoron. Odayin
láthatott eredeti unikornisszarvat, pedig azok
köztudottan kihaltak már, naná… máskülönben
nem kerültek volna múzeumba… Továbbá meg-
csodálhatott egy lángoló fejdíszt, melyet főnix-
tollakból fűztek… igencsak kellemetlen lehetett
viselni. Ahogy azt a trollbőrből varrt mellvértet,
ami még a vitrinen keresztül is bűzlött.
A múzeum után művészeti galéria következett,
itt a fiú már hihetetlenül unta magát, hisz a helyiek
fantáziájának kilencvenkilenc százalékát különös
alakú fák és növények kötötték le. Hol vannak az

287
aktok, szép kerek cicik és hátsók?! Ráadásként
a festmények arra is emlékeztették, hogy Lianiról
még mindig nem rajzolt portrét, pedig már igen
régóta fontolgatta.
A városnéző túra után délutánjuk java részét
könnyű sétával töltötték, ez volt a nap legklas�-
szabb része, hisz nyugodtan beszélgethettek,
nevethettek, senki nem szólt rájuk, és a park is
gyönyörű volt. Talán még az otthoni Tövisek kert-
jénél is csodásabb, Liani népe a legkülönlegesebb,
legszebb virágokat gyűjtötte össze az arborétum
számára. Az idő gyorsan repült… túlontúl gyor-
san… Odayinnak elméletileg éjfélre, őrségváltásra
vissza kellett volna érnie a palotába… Ám amint
meglátta, hogy hol is töltenék az éjszakát kedvesé-
vel, kettesben… füttyentett egyet és ezt morogta:
– Ördög beléjük… nem érdekelnek! – Ha a fiú
eddig úgy gondolta, hogy kellemes sétájuk volt
a nap csúcspontja, hát most belátta, tévedett. A
szállás, ami rájuk várt, egy toronymagas fa leg-
tetején nőtt. Kötélhágcsón jutottak fel odáig, el is
fáradtak, mire megérkeztek, hisz igen sokat kellett
mászniuk. De megérte. A nap már rég lebukott
a hegyek mögött, sötétedett, a város pedig olyan
volt, akár egy gyönyörű jégkocka. A megvilágított
vízesések tündököltek, mindenhol fehér fények
hunyorogtak, csupán maga az égbolt feketéllett.

Szállásuk, a fa legteteje úgy nézett ki, akár

egy kéz, aminek hat ujja a csillagok felé tört, ez
a néhány vaskos ág, ennyi volt a fal, ami óvta
őket, furcsa lakosztályuknak a teteje is hiányzott.
Persze cseppet sem bánták, a csillagok gyönyörű-

288
en ragyogtak aznap. Szállásuk oly magasra nőtt,
hogy a város fénye már nem zavarta a kilátást.
– Akkor… maradunk? – kérdezte Liani, miköz-
ben holmijukat lepakolták a földre, ágyneműt
kaptak és párnát, na meg egy kicsiny lámpást.
– Naná… – Odayin máris kényelembe helyezte
magát, ahhoz lusta volt, hogy megágyazzon, így
egyszerűen csak elfeküdt, hátizsákját pedig a feje
alá tolta.
– Nem kerülsz bajba?
– De. Minden bizonnyal. Ám túl sokáig tartott,
míg felmásztunk ide, nincs kedvem levánszorogni.
Másfelől meg, ez egy vissza nem térő alkalom…
– Alkalom? Mihez..? – vigyorogta Liani, és ő is
elnyúlt a földön.
– Hát…
– Remélem, azért nem fognak kirúgni…
– Mármint téged?
– Nem, téged, te lüke! Nem hinném, hogy tudnék
olyat művelni, amiért kirúgnának hercegnői állá-
somból. – Liani kicsit elszégyellte magát, mihelyst
ezt kimondta, hisz eszébe jutott Odayin múltja…
Hát igen, mégiscsak lehet olyan dolgot csinálni,
amiért valakit kipenderítenek a családból. A fiú
nem mutatta, hogy a szívére vette volna a dolgot,
halkan suttogta:
– Nem érdekel az ottani munkám… Igazából
csak Tiburon miatt félek kicsit…
– Na ne már… Ugye nem azt akarod mondani,
hogy megver…
– Nem, dehogy… csak… csalódást okozok neki,
és kellemetlenséget. Tudod, olyan, mintha az
apám volna… Bár ha azt vesszük, ő kényszerített
erre a pályára, úgyhogy vessen magára. Amúgy…

289
– Odayin most pajkosan összehúzta a szemeit és
Liani felé pördült. – Mi lenne, ha… egyáltalán nem
mennénk vissza? – A lány hangosan felkacagott,
és egész közel bújt a fiúhoz.
– Bolondokat beszélsz… most mondtad, hogy
Tiburon milyen fontos neked. Képes volnál ott-
hagyni, örökre?
– Fontos, de te fontosabb vagy… Nos, meg-
szöksz velem?
– Odayin Elvoran, hagyd abba ezt a hülye-
séget! – kacagta Liani, és büntetésként rettentő
kegyetlen módon csiklandozni, bökdösni kezdte
a fiút. Persze igen hamar megbánta, hisz Odayin
felülkerekedett rajta, és duplán adta vissza neki
elszenvedett sérelmeit. Nevetésüktől visszhangzott
az éjszaka, még szerencse, hogy olyan magasan
voltak. Talán nem véletlenül szállásolták el őket
épp ott… Aztán persze minden elcsendesedett.
Namas Edoal városában, talán a vízesések miatt
igen hidegek voltak az éjszakák, Odayin mégsem
fázott, hisz Liani csókjai oly forrók voltak, hogy
egész testét átmelengették. Éppen ezért, mikor a
jéghideg csepp a tarkóján landolt, a fiú kis híján
felkiáltott.
– Ez meg mi a… – morogta, majd megfordult
és a csillagok felé tekintett. Az égen semmit nem
látott, csupán üres feketeséget, pár pillanattal
később ezernyi, jéghideg esőcsepp pettyezte tele
az arcát. – Na nem! Ez nem igaz! Te érezted?! –
fordult kétségbeesetten a lány felé. – Nem gondol-
tam, hogy eső lesz… fenébe!
– Nyugi… – mosolyogta Liani, kedvesen megsi-
mogatta a fiú arcát, majd egy csókot is nyomott az
ajkaira. A lány teljességgel nyugodtnak tűnt, pedig

290
az eső már valósággal záporozott rájuk odaföntről.
Szerencsére nem sokáig, Odayin szájtátva bámul-
ta a fa ágait, amik hirtelenjében növekedésnek
indultak. A hat ujj, ami szállást biztosított nekik,
kisebb gallyakat, ágakat növesztett, azokon pedig
ezernyi rügy, majd levél fakadt. Pár perc leforgása
alatt sűrű levéltakaró, valóságos lugas nőtt fölöt-
tük, megvédve őket az időjárás viszontagságaitól.
Ezután már a fiú sem bosszankodott, sőt, egy esős
éjszakánál aligha lehet valami romantikusabb.

A következő nap programja ismét Lianinak

kedvezett, mikor Odayin megtudta, hogy könyv-
tárba igyekeznek, unott, már-már szánni való
sóhajokat hallatott. Ám a lány nem könyörült
rajta, úgy gondolta, kedvesének nem árt egy kis
kultúra, neki pedig új olvasnivalóra volt szüksé-
ge. Természetesen a császári udvarban is akadt
könyvtár, nem is akármekkora, ám a lány saját
népe szavaira vágyott, az ő dalnokaik sokkalta
lágyabban bántak a rímekkel.
Maga a könyvtár, akárcsak a fürdő, egy barlang
mélyében kapott helyet, legalábbis a nagyobb
része. Az előtér, ahol az őrök strázsáltak, és ahol
a könyveket lehetett kikölcsönözni, egy pompá-
zatos, oszlopokkal tagolt épületben volt. Mikor
Odayin először tette be ide a lábát, az az érzése
támadt, hogy voltaképp egy kórházba érkeztek. A
rendkívüli tisztaság és rengeteg fehér szín miatt
gondolta így. Liani azonnal a pulthoz sietett, ahol
egy idős úr fogadta őket.
– Liani, kedvesem! – mosolyogta a férfi, mi-
helyst meglátta a hercegnőt. Úgy tűnt, csupán
akkor ismerte fel, mikor közvetlenül előtte állt, az

291
öregúr hihetetlenül vastag kristályokból csiszolt
szemüveget hordott, ám úgy tűnt, így sem lát
tökéletesen.
– Essaam mester, jó újra idehaza lenni – moso-
lyogta a lány, és a pult fölött megölelték egymást.
Odayin csak és kizárólag a férfi életkora miatt nem
volt féltékeny. A felettébb személyesre sikeredett
üdvözlés után Liani kísérője felé fordult: – Mester,
bemutatom Odayin Elvorant.
– Üdvözletem, fiatalember. – Az öregúr bólin­
tott, pedig valószínűleg egy fekete folton kívül
mást aligha látott a fiúból.
– Odayin, ő pedig Essaam mester, gyerekkori
tanítóm és a helyi könyvtármester. Azonkívül
tehetséges költő. Ha veszed a fáradságot oda-
bent, jó néhány kötetet találhatsz, amit az ő neve
fémjelez.
– Ó, csupán néhány csacska szösszenet – le-
gyintett a férfi, bár azért láthatólag igen jólesett
neki a dicséret. Liani így folytatta:
– Mester, szeretnék néhány könyvet elvinni,
ha lehetséges. És hoztam is vissza egyet-kettőt.
– A lány tarisznyájából előpakolta a szóban forgó
köteteket, és felhalmozta őket a pultra. Az öregúr
gondosan feljegyezte valahányat, közben azért
somolygott ősz bajsza alatt.
– Hogyne volna lehetséges, kedvesem. Akár
kérdés nélkül besétálhatnál, elvégre… Ha azt
vesszük, itt minden a tiéd. – Odayin felvonta a
szemöldökét, valóban, Liani a császár lányaként
akár az egész állományt elvitethette volna. A
fürdőben mégis rájuk szóltak… talán már hoz-
zászoktak, hogy a hercegnő egyáltalában nem
gyakorolja uralkodói jogait.

292
 – A könyvtár mindenkié – felelte a lány, azzal
kézen fogta kedvesét, és elindult vele a szemközt
lévő, kétszárnyú ajtó irányába. Útjukat azonban
marcona őrök zárták el, egyikük karba fonta a
kezeit, és zord ábrázattal kijelentette:
– Tarisznya, hátizsák és minden egyéb kére-
tik letenni a fogasoknál. – Essaam úr azonban
rádörrentett a két fiúra:
– Mi ütött belétek?! Engedjétek útjára a herceg-
nőt, bugrisok! Azt hiszitek, lopni fog a saját könyv-
tárából?! – A két őr szégyenkezve utat engedett
a vendégeknek, Liani csak elnézően somolygott,
Odayin pedig örült, hogy ő is megtarthatta a cso-
magját. Na nem mintha bármi fontos lett volna
benne, csak épp lusta volt visszavánszorogni az
előtérbe, hogy letegye. A félreértés tisztázása után
mindketten nyugodt szívvel léphettek a könyvtár
belsejébe.
Talán a könyvtár volt az egyetlen hely az egész
városban, ahol normális, mesterember által ké-
szített bútorokat használtak a helyiek, legalábbis
ami a könyvespolcokat illeti. Az asztalok és szé-
kek a már jól ismert fa és gyökér trükk alapján
növekedtek, a könyvtárnak otthont adó barlang
falát és a talajt is növények ezrei fonták át. Ám
maguknak a köteteknek rendes polcra volt szük-
ségük, és óriási helyre, hisz annyi iratot, kódexet,
regényt és verseskötetet halmoztak fel a város
könyvtárában, hogy Odayin nem is hitte, létezik
ennyi a világon.
Maga a barlang több tucat kisebb részlegre
oszlott, persze a fiú számára ezek a különálló
termek is oly végtelennek tűntek, különösen a
félhomályban. Ez persze nem az jelentette, hogy

293
az esetleges látogatóknak sötétben kellett volna
kutatniuk a könyvek után. Ahol épp elhaladtak,
nappali világosság gyúlt fölöttük, majd miután
már nem volt szükség rájuk, a mennyezetre
függesztett lámpások újból kialudtak. Valami
furfangos bűbáj lehetett a dologban.
Kezdetnek holmijukat lepakolták egy asztal
tetejére, majd Liani belevetette magát a könyvtár
útvesztőjébe. Odayin tűnődve nézte a mennyezetig
érő, végtelen hosszúnak tűnő könyvespolcokat, a
lány egész élete kevés volna, hogy mindezt kiolvas-
sa. Bár a sárkányok bélrendszerének működése
kit érdekel? Na és a trollok bűzmirigye? Micsoda
ostobaság… A fiú morgolódva forgatta kezei közt
a kérdéses köteteket, majd Liani felé kiáltotta:
– Ez meg mi? Valaki fölboncolt egy sárkányt?
Azt meg hogy csinálta?
– Nem tudom – jött a türelmetlen válasz vala-
honnan a polc túlfeléről.
– A trollok bűzmirigye… szerintem szimplán
büdösek, mert még életükben nem fürödtek.
Csak dagonyáznak a saját ganajukban.
– Csöndben maradnál egy kicsit?
– Ó, hogyne… – Odayin sértődötten arrébb sé-
tált, a következő polcnál végre rátalált olyasmire,
ami érdekelte. Úgy tűnt, itt a meséket és egyéb
legendákat, mondákat tartották, a képeskönyv,
ami a keze ügyébe került, régi emlékeket csalt
elő belőle. Annak idején az édesanyja is ebből a
könyvből mondott esti mesét neki, gyakran éne-
kelve, hisz nagyon tehetséges asszony volt.
A fiú belelapozott a kötetbe, jól emlékezett róka
úrra, aki csalafintaságának köszönhetően király
lett a wyorok közt, vagy épp a falánk egerentyűkre,

294
akik az egész birodalom magtárát kifosztották. A
kedvence mégis a kicsi varázslóinas volt, aki még
szorongatott helyzetében is túljárt a buta trollok
eszén. Gondolatmenetét Liani zavarta meg, aki
mint valami kísértet, ellopózott a háta mögött.
– Látom, megtaláltad a neked való könyvet –
mormogta a lány, és már ment is tovább. Gyakor-
ta ugratták egymást hasonló beszólásokkal, ám
ezúttal komolynak tűnt a dolog, Odayin meg is
sértődött. Nem értette, mi baja Lianinak, bár már
tapasztalta, ha a körülmények úgy hozzák és fi-
togtathatja tudását, akkor igen könnyen kifordul
önmagából. Előszeretettel érezteti vele hátrányát,
már ami műveltségbeli hiányosságait illeti.
A fiú duzzogva áttrappolt a következő terem-
be, innen figyelte a lány minden lépését, hisz az
egyes szobákat csupán indák és mennyezetig
nyúló cseppkövek választották el egymástól. A
bosszún gondolkodott… egészen addig, míg meg
nem látott egy különös, aranybetűkkel díszített,
meglehetősen vaskos kötetet.
– A szerelem művészete – olvasta hangosan. –
Ez már valami! Nem akarod kikölcsönözni?
– Nem… – mormogta Liani, és mélységesen
elpirult, mert nem ők voltak az egyetlenek, akik
a könyvek közt válogattak. Az idős hölgy úgy
tett, mintha meg sem hallotta volna a fiatalem-
ber szavait, ám jobbnak látta, ha átköltözik egy
másik részlegbe. Minél távolabb az erkölcstelen
ifjúságtól. Ezúttal Liani érezte sértve magát. – Köl-
csönözd ki te! Bár neked azt úgysem adják oda.
Az csak felnőtteknek van. – Odayin is elpirult a
dühtől. Ez már valóban kihívás volt, a lány leg-
utóbbi kijelentése bosszúért kiáltott! A fiú majd

295
fél órán keresztül tanakodott, miként vihetné
véghez, végül igen egyszerű megoldást választott.
Vaskos verseskötetet vett magához, majd Liani
elé járult vele. Megvárta, míg a lány felfigyelt rá.
– Mi az? – kérdezte a hercegnő.
– A néped valóban mestere a szavaknak. Nem
szeretem a verseket, de ez… – Odayin jó színész
volt, Liani érdeklődését azonnal felkeltette a köl-
temény, ami ilyen hatást gyakorolt a fiúra. Ezzel
rögvest csapdába is sétált, Odayin becsapta előtte
a könyvet, a hercegnő tudálékos orra pedig szépen
a lapok közt rekedt.
– Auu! Te normális vagy?! – rikácsolta a lány,
miközben az orrát tapogatta.
– Megérdemelted – húzta ki magát a fiú. – Így
legalább lapos lett az orrod, és nem olyan bumszli,
mint volt.
– Szóval nagy az orrom?! – azonnal csépelni
kezdték egymást a kezük ügyében lévő köny-
vekkel, az első pillanatokban komolyan, aztán
kisvártatva már az egész terem csengett a kaca-
gásuktól. Odayin persze nem érte be ennyivel, vé-
gigkergette, csiklandozta Lianit a könyvespolcok
labirintusában, ha épp megszökött előle és nem
látta, néhány kötetet egyszerűen a földre borított,
hogy kifürkészhesse, merre jár.
– Te fogsz összetakarítani utánunk! – kacagta a
lány, miközben kedvese elől menekült. Józan esze
folyvást ott ordított a füle mellett, hogy szörnyen
illetlenül viselkedik, de nem érdekelte.
A fiú és a lány végül egy újabb kétszárnyú ajtó
előtt torpant meg, itt is csak azért, mert a herceg-
nő valamelyest megőrizte józan eszét és elkapta

296
Odayin karját: – Állj, ne tovább! – kuncogta, ám
szorítása igen határozott volt.
– Miért? Mi van ott?
– Egy folyosó. Majd a könyvtár egy újabb részle-
ge. Ugye nem akarod, hogy kihajítsanak minket?
– Te vagy a hercegnő, nincs olyan botor halan-
dó, ki ilyesmit tenne…
– Nem szeretek visszaélni ezzel! – Odayin
láthatólag cseppet sem vette komolyan a figyel-
meztetést, rohant volna tovább, ám Liani ezúttal
is visszatartotta. – A tiltott könyveket katonák
tucatjai és rendkívül erős bűbáj őrzi, maradj
nyugton. – Végre-valahára a fiúba is költözött
némi komolyság, elgondolkodva tekintett végig
az ajtó faragásain. A kopogtatók leginkább egy
szörnyeteg mancsát mintázták… minek kopogta-
tó egy olyan bejáratra, ahová senki nem mehet
be? Az ajtó lapjáról hosszú testű, smaragdszemű
sárkány nézett rá, ami egy fa köré csavarodott.
Végül megkérdezte:
– Mik azok a tiltott könyvek?
– Olyan iratok, amik valami miatt tiltó listára
kerültek a történelem során. Rontó bűbájok,
démonok idézése, történelemkönyvek, amik
egész másként mesélik az elmúlt korokat, mint
ahogy azt mi tanultuk… Minden itt van, az
utolsó példánya ezeknek az iratoknak. A többit
megsemmisítették.
– Ha senki nem olvashatja őket, akkor mire
jók? Miért hagyták meg az utolsó példányokat?
– Nem tudom, talán még valamikor szükség
lehet rájuk.

297
 – Miért nem a császári udvarban őrzik őket?
Szerintem… ott sokkal nagyobb biztonságban
lennének.
– Ez így igaz, ám az apokrif iratok őrzése nem épp
a császár érdeme. Nevelőapám szerint mindnek
pusztulnia kéne. Namas Edoal viszont vállalta az
őrzésüket, a Bölcsek tanácsának engedélyével.
– Hát… ez igen érdekes… – Odayin megvakar-
gatta pelyhedző állát, még megpróbált némi ko-
molyságot erőltetni magára, ám ezúttal elbukott.
Hamarosan újból nevetésroham tört fel belőle,
a kacagás pedig ragadós lehetett, mert Liani is
felkuncogott, majd ismét futásnak eredt. A fiú
azonnal utána vetette magát, pontosan úgy ker-
getőztek a polcok közt, ahogy pár perccel ezelőtt.
A látogatók legnagyobb megbotránkozására.
Ám nem mindenki tekintett ferde szemmel
a fiatalokra, sőt, akadt olyasvalaki is, aki egész
kedvtelve figyelte őket. A különös árny a falak
mentén, a sötétben bújt, több termen keresztül
követte Odayin Elvorant és az ő hercegnőjét.
Ahol megfordult, maradt a félhomály, mintha a
bűbájos lámpák nem is érzékelték volna a jelen-
létét. Na nem mintha szüksége lett volna fényre a
tájékozódáshoz, úgy osont az árnyak közt, akár
egy kísértet, ha biztos volt benne, hogy senki nem
fedezi fel, szemei narancsos fényben ragyogtak a
könyvtár homályában. Márpedig nyugodtan jár-
hatott volna akár a fényben is, a termek java része
üresen tátongott, csupán a fiatal pár kacagása
visszhangzott a végeláthatatlan polcok közt.
Az ismeretlen követte egy ideig a fiút és kedvesét,
csendben kivárta, míg azok perceken át csókolóz-
tak, majd újból elszaladtak. Ekkor végre előbújt

298
az árnyak közül, sötét, csuklyás köpönyeget vi-
selt, arcának vonásai rejtve maradtak. Egyenesen
ahhoz az asztalhoz ment, ahol Odayin és Liani a
holmijukat hagyták. Köpenye alól előhúzott egy
vaskos könyvet, fehér bőre valósággal világított a
sötétben. Valószínűleg már jó ideje figyelhette a
párt, mert minden teketória nélkül kiválasztotta
a fiú hátizsákját és a könyvet belecsúsztatta. Ez-
után ismét eltűnt a falak árnyékában.
Jó időbe beletelt, míg Odayin és Liani megun-
ták a fogócskát és némi komolyságot erőltettek
magukra, bár a fiú még akkor is csókolgatta a
hercegnő nyakát, mikor visszatértek a holmijuk-
hoz. A lány föltornyozta a könyveket, amiket ki-
választott, majd elindult az előcsarnok irányába.
Odayin, ki tudja, talán a marcona őröktől tartott,
vagy csak eszébe jutott, hogy segítenie illene, át-
vett néhány nehezebb kötetet a lánytól, és ezúttal
valóban komoly fiatalembernek mutatta magát.
Hogy hátizsákja valamelyest többet nyom, mint
néhány órával ezelőtt, azt észre se vette.

Minden a legnagyobb rendben zajlott, Liani

kikölcsönözte a könyveit, majd elhagyták az épü-
letet. Sajnálatos módon több időt nem tölthettek
Namas Edoalban, mindkettejüknek dolga akadt,
Odayinnak Tiburon, a lánynak pedig édesanyja
előtt volt jelenése. Mert magát a császárt aligha
érdekelte, hol kószál nevelt lánya. Bagu ugyan-
ott várta őket, ahol tegnap elváltak egymástól, a
sárkány épp akkor fejezte be gyümölcslakomáját,
tehát indulásra készen állt.
Jó időbe beletelt, míg a kis csapat felfedezte, mi
lapul Odayin hátizsákja mélyén. Órák óta repültek

299
már, nagyjából félúton lehettek a császári város és
Namas Edoal közt. A fiú némi harapnivaló után
kutatott, mikor rábukkant, a szendvicsek közt ott
lapult egy méretes, bőrkötésű, meglehetősen régi
és viseltes kódex.
– Ez meg mi a csuda? – mormogta Odayin, és
a könyvet az ölébe vette. Lianinak csupán egy
pillantást kellett vetnie rá, és máris ezt kiáltotta:
– Hiszen ez a tiltott könyvek közül való! Hogy
kerül hozzád?
– Nem tudom. – Bagu, aki a gyomrát terhelő
gyümölcsöktől kis híján elszundikált a levegőben,
most érdeklődve kapta fel a fejét. A hercegnő va-
lósággal tombolt dühében:
– Elloptad? Hogy csinálhattál ilyen hülyeséget?!
Egyáltalán… HOGY csináltad?!
– Nem én voltam! Mit gondolsz?! Te magad
mondtad, hogy a tiltott könyvekhez senki nem fér-
het hozzá. Én legalábbis biztos nem… vagy talán
titokban boszorkánymesteri kurzust folytatok?
– Akkor hogy került hozzád?
– Nyilvánvalóan valaki a zsákomba csúsztatta.
Húú… még szerencse, hogy az őrség nem kapott
el vele… – Mindketten elhallgattak, és tekinte-
tük a könyvre szegezték. A borítóján volt valami
kacifántos jel, de egyikük sem látott még ehhez
hasonlót. Liani gondolt egyet és a könyvet Bagu
felé mutatta:
– Te felismered ezt? – A sárkányok köztudottan
rendkívül művelt és tanult lények voltak, ráadás-
ként hosszú életük is sok tapasztalattal ruházta
fel őket. A lánynak ezúttal sem kellett csalódnia.
– Akani szimbólum – válaszolta Bagu egyszerű-
en. – Egy nemes család címere, hogy melyiké…

300
az nem érdekes. – Újból néma csönd következett,
csupán a szél nyargalászott a fülük mellett. Liani
némán tűrte, hogy Odayin átvegye tőle a könyvet,
csupán akkor kapta el a karját, mikor a fiú hoz-
zálátott, hogy föllapozza.
– Ne… úgy hallottam… szörnyű rontás száll
bárkire, aki a tiltott könyvekbe tekint. – A fiú
kezdetben értetlenül pislogott, majd ő is Bagu felé
nyújtotta a könyvet:
– Érzel belőle… bármi rosszat? – A sárkányok
nem csupán okosak voltak, hanem a mágikus
holmik mibenlétét is sikerrel kifürkészhették.
Mivel testük, ősi vérük olyannyira egybefonódott
a mágia esszenciájával, hogy minden varázslatot
érzékeltek. – Nos? – Bagu összehúzta borostyán-
szemeit, majd egyszerűen megrázta a fejét.
– Nem. Nem érzek semmit. Ez csupán egy
egyszerű könyv. Persze attól még lehet ártalmas,
mi benne van. A szavak erejét sose becsüljétek
alá. – Mivel Odayin tökéletesen megbízott barát-
jában, többé már nem állt ellen kíváncsiságának,
fellapozta a könyvet az első oldalon. Liani némán
figyelte, szemei azért elárulták, hogy cseppet
sem tetszik neki ez az egész. A könyv a saját
nyelvükön íródott, és a krónikás első mondatai
szerint egy bizonyos Kiriy család történelmével
foglalatoskodott az elkövetkezendő fejezetekben.
Odayin tovább lapozott, a következő oldalakon
illusztrációk fogadták őket… rajzok, a legocs-
mányabb, legfélelmetesebb teremtményekről,
miket valaha is láttak. A démonok halandókat
kínoztak a legkülönfélébb módokon, elevenen
falták, tépték őket. A látvány olyannyira szörnyű
volt, hogy a fiú azonnal becsapta a könyvet, bár

301
elhitte barátjának, hogy semmiféle átok nem la-
kik a lapok közt, azért többet nem merte kinyitni.
Emlékezett Liani szavaira, a tiltott könyvek közt
akadtak olyanok, melyekkel démonokat lehetett
idézni a világukra. Talán ez is pont egy ilyen…
– Most… mit csináljuk ezzel? – kérdezte a fiú. –
Talán… visszavihetnénk.
– Te jó ég… és mégis mit mondasz, hogy került
hozzád?
– Az igazat…
– És szerinted ki fog hinni neked?
– Akkor talán… egyszerűen szabaduljunk meg
tőle. – Odayin arrébb kúszott a sárkány szárnyai
felé és letekintett a mélybe. Kis ideig valóban azt
fontolgatta, hogy a könyvet egyszerűen fogja és
leejti… Végül mégsem tette, két okból kifolyólag.
Egyrészről elképzelte, ahogy a kódex egy idióta
troll vagy manó fején landol, akik aztán addig sze-
rencsétlenkednek, míg valami rusnyaság előmá-
szik a könyv lapjai közül. Akárhogy is… mégsem
kerülhetett bárki kezébe… valami oka csak van,
hogy tiltó listára tették a hozzáértők. Másfelől meg
az a furcsa érzése volt, hogy ezt a könyvet valóban
neki szánták… rá kell jönnie, ki kell derítenie,
miért. Végül Odayin visszakúszott a helyére, a
kódexet pedig ismét a hátizsákjába csúsztatta.
– Mit csinálsz vele? – kérdezte a hercegnő.
– Találok neki valami jó helyet – válaszolta a
fiú, és többet nem is gondoltak a furcsa könyvre.
Persze, hisz csupán néhány órájuk volt hátra,
amit együtt tölthettek, utána pedig… Odayin úgy
érezte, más gondok kötik majd le a figyelmét.
Mikor a városba érkeztek, a fiú első dolga volt,
hogy különös szerzeményének biztonságos helyet

302
keressen. Egyenesen hazament hát, Tiburon
szerencsére nem volt otthon. Odayin felszaladt a
szobájába, a gardróbja mélyén akadt egy kis tit-
kos rekesz, oda rejtette el a könyvet, többi holmija
közé. Némileg lelkiismeret-furdalást érzett, hogy
gyermekkori emlékei, kincsei közé teszi ezt a för-
medvényt, de jobb helyet nem tudott neki. Aztán
persze erről is igen hamar elfeledkezett. Odayin
cseppet sem csalódott nevelőapja reakcióját ille-
tően, mikor színe elé járult az irodájában. Tudta,
hogy feje a kétszeresére dagad, üvölteni fog… ám
ami a büntetését illeti, arra azért nem számított.

Tiburon Alaskar vérnyomása már akkor az

egekben szárnyalt, mikor meghallotta a kopog-
tatást az ajtaja felől. Pedig fogalma sem lehetett
róla, hogy nevelt fia ácsorog odakint a folyosón.
Igazság szerint már régóta tudta, hogy a fiúnak
híre-hamva sem volt őrségváltáskor, és azóta
sem került elő. Persze Odayinnal valami szörnyű
dolog is történhetett volna, betegség, támadás,
sérülés és egyéb kellemetlenség, ám atyai szíve
egész mást súgott neki. Egész pontosan azt, hogy
Odayin Elvoran egy lusta, felelőtlen fráter, és arra
vonatkozólag is volt ötlete, hogy hol tölthette az
éjszakát… illetőleg kivel. Az a lány… vagy nő…
legyen bárki is, teljesen az ujja köré csavarta azt a
bolondot… Ő maga is volt szerelmes, elég sokszor,
de a kötelességét soha nem mulasztotta el… vagy
legfeljebb csak néhányszor. Mindenesetre éktelen
haragra gerjedt, mikor nevelt fia megjelent az iro-
da ajtajában és az íróasztala elé járult.
– Halihó… – mondta a fiú, mert jobb nem
jutott eszébe. – Tudom, hogy mulasztottam, de

303
bepótolom. Egész napos őrséget vállalok, pihenés
nélkül. Ki ugrott be helyettem? Mert…
– Van fogalmad róla, mit műveltél?! – bődült el
Tiburon. – Nem arról van szó, hogy másnak kellett
a toronyban rostokolni helyetted, hanem arról,
hogy katona vagy, akár tetszik, akár nem! És ha
egy katona nem teljesíti a kötelességét, annak
igen súlyos következményei vannak! És engem is
szégyenbe hoztál! Mégis, mit képzelsz magadról?!
– Ha lenyugodnál… esetleg elmagyarázhatnám,
hol voltam…
– Nem érdekel!
– És…
– Pofa be! Egyáltalában nem vagyok kíváncsi a
magyarázkodásodra!
– Hát ez szuper… És most mi lesz? Megbotoz-
tatsz? Vagy felakasztanak? – Odayin hiúságát
rendkívül sértette nevelőapja viselkedése és szó-
használata… vele ne üvöltsön senki! Éppen ezért
nem is vette komolyan beszélgetésüket, duzzogva
karba fonta a kezeit, és az íróasztalnak támaszko-
dott. Szemtelen grimasza azonban csak olaj volt a
tűzre.
– Nem, azt nem. Viszont azt kapod, amit min-
den más katona ilyen helyzetben. Eddig túl elnéző
voltam veled, túlságosan elnéző!
– Most is elnézhetnél valahová máshová… –
dünnyögte a fiú, és egy pillanatig sem hitte, hogy
Tiburon valóban képes rá… Tévedett. Pár perc
múlva a zárkák egyikében találta magát, ágyne-
művel és egy ütött-kopott csajkával a kezében.
– Három nap! – ordította Tiburon, és saját ke-
zűleg csapta a zárka ajtaját nevelt fiára. Odayin
csak pislogott, az elkövetkezendő három nap volt

304
élete legunalmasabb időszaka. Persze a jó után
mindig rossz következik.
A büntetés lejárta után apa és fia hetekig nem
szóltak egymáshoz, vagy legalábbis csak dün�-
nyögtek, amit a másik aligha érthetett. Végül
valahogy mégiscsak megbékéltek egymással, az
idő mindenre gyógyír, vagy legalábbis majdnem
mindenre.

Az Égi Fény napja, vagy inkább éjszakája, kü-

lönleges ünnep volt az egész birodalomban. Le-
gendáik úgy tartották, hogy mikor a világ kiemel-
kedett a káoszból és az első halandók visszaűzték
Júlahoort és más démonokat a tükrön túlra, az
Ősök aranyló könnyeket hullajtottak az égből a
győzedelmes harcosok dicsőségére. A meteoreső-
re nagyjából minden ezredik évben került sor,
tehát egy átlagos halandó a wyor népből életében
egyszer láthatta az Égi Fény éjszakáját.
Az ünnepség alkalmából mindenhol mulatságot
és esti pikniket rendeztek, a császári város épp-
úgy kiürült, ahogy a környező falvak és minden
más település a királyságban. A helyiek általában
egy nagyobb téren vagy magaslaton gyűltek ös�-
sze, hogy együtt csodálhassák az égből aláhulló
csillagok ezreit. A tehetősebbek messzelátókat és
távcsöveket állítottak, a császári udvarban pedig
az asztrológiával is foglalatoskodó mágusok mé-
regdrága kristályaikat és teleszkópjaikat a nemes
vendégek rendelkezésére bocsátották.
A mágustorony legfelső szintje erre az egyetlen
éjszakára valóságos bálteremmé változott. Színes
szalagok, lampionok lógtak mindenhonnan, a
szokásos kén és egyéb vegyszerek szagát finom

305
illatok váltották föl, parfüm és sült hús illata szállt
mindenfelé. Az ünnepség meglehetősen zártkörű
volt, csupán a császári család legközelebbi roko-
nai és a birodalom legtehetősebb nemesei léphet-
ték át a mágustorony bejáratát. Nem több, mint
harminc férfiú és asszony leste a csillaghullást az
áttetsző, hatalmas kupolán keresztül, bár ha te-
hették, inkább a teleszkóp lencséi előtt tolongtak.
Az ünnepségről csupán a királyi gyermekek
hiányoztak, Liani hercegnő szörnyű fejfájásra
hivatkozva visszavonult a lakosztályába, Tanial
herceg pedig büntetésben volt. A fiúcska, bárhogy
igyekezett is, nem tudta megütni azt a szintet
tanulmányai terén, amit fenséges atyja kívánt
tőle, így a császár szörnyű büntetést rótt ki rá. A
herceg nem vehetett részt az ünnepségen, csupán
szobája ablakából csodálhatta a csillaghullást.
Liani hercegnő pedig… valószínűleg az édesany-
ján kívül másnak nem hiányzott, sőt, a császár
még külön örült is, amiért önként lemondott
a bálról. A lány nem volt épp ideális társasági
személy, elegáns ruháiban slamposan mozgott,
a vendégeket gyakorta kioktatta, az ifjakat pedig,
akik voltak oly bátrak és kicsit udvaroltak neki,
kinevette, kigúnyolta és önbecsülésüket a sárba
tiporta. Még az is megesett, hogy egyiküket ne-
mes egyszerűséggel tökön rúgta. Ashin urat tehát
cseppet sem érdekelte, hol van nevelt lánya, mert
ezt a fejfájós sztorit természetes nem vette be, a
lényeg az volt, hogy ne legyen a közelében.
Liani, ahogy legtöbb ifjú fajtájabeli, hatalmas
izgalommal várta az Égi Fény éjszakáját. Tudta
jól, hogy életében ez az egyetlen lehetősége a
csodálatos meteorhullás megtekintésére, hacsak

306
nem történik valami csoda, mondjuk ölébe pot�-
tyan egy varázslatos ereklye. Vagy épp hercegnői
állásából átnyergel mágustanoncnak és a mágia
olyannyira megváltoztatja a testét, hogy élete is
hosszabbodik. Minderre kevés esélyt látott, rá-
adásként a kelleténél nem is kívánt tovább élni
ráncos öregasszonyként. Az első és utolsó lehető-
ség tehát, olyasvalaki társaságában akarta tölteni
az estét, aki mindennél fontosabb volt számára.
Édesanyját természetesen nagyon szerette, ám a
listát mégis egy fiú, Odayin vezette.
Liani már hetek óta készült az ünnepségre,
teleszkópját megtisztogatta, ruhát válogatott
magának, pedig ilyesmit sosem tett azelőtt. Ezen-
kívül lebeszélte Baguval, hogy ezen az éjszakán is
legyen a kísérőjük, hisz azt akarta, hogy randija
tökéletes legyen. A sárkány természetesen telje-
sítette kis barátai kérését, így a hercegnő és az
ifjú katona aznap éjszaka is a szörnyeteg hátán
szökött ki a kastélyból, ahogy általában tették.

Bagu utasaival a környék egyik legmagasabb

sziklacsúcsára telepedett, természetesen jóval
magasabb helyet is talált volna birodalomszerte,
ám ennél közelebb az alázuhanó, tüzes kövek-
hez… ezt már túlontúl veszélyesnek ítélte. Liani
és Odayin a sárkány feje búbjára telepedtek le,
a lány, mintha csak a földön állna, teleszkópját
is összeszerelte és felállította Bagu sörtéi közt. A
szőrszálak és vaskos pikkelyek tetején tökéletes
biztonságban tudhatták magukat, oly magasan
voltak, hogy az egész világ a lábuk előtt hevert.
– Az ott a kígyó, és a vaddisznó, meg a sárkány
– mondta Liani, miközben teleszkópja kristályába

307
bámult. Kis idő múltán Odayint is odaengedte,
hogy megcsodálhassa az éjszakai égboltot, a me-
teorhullás még nem kezdődött el, csupán néhány
csillag szökkent át az égen. A fiú is belenézett a
teleszkópba, közben elvigyorodott:
– Azt hittem, megbuktál asztrológiából.
– Meg is, de csak azért, hogy az apám bosszant-
sam vele.
– A sárkány csillagkép már az idők kezdetén is
a helyén volt – szólt közbe Bagu, hangja igencsak
büszkén csengett. – Akárcsak Uara és más ősök
csillagai.
– Tényleg, te hány csillaghullást láttál már? –
kérdezte a fiú, és elmászott a teleszkóp mellől,
Liani azonnal átvette a helyét.
– Összesen tízet.
– Húú, akkor nem csodálom, hogy mindenkit
„ifjúnak” hívsz.
– Úgy bizony, ifjú Odayin.
– Amúgy nem bánod, hogy itt kell ülnöd velünk?
Ennél sokkal jobb helyet is találhatnál magad-
nak, sőt. Ha szárnyam volna, én olyan magasra
repülnék…
– Nono, ifjú Odayin. Egyszer megpróbáltam,
és pórul jártam. A szárnyam átlyukasztotta egy
olyan tüzes kavics…
– Sssss! – Liani elfordult a teleszkóptól és te-
kintetét az égre emelte. – Kezdődik… – Valóban,
Odayin és Bagu is felnéztek, eleinte néhány apró,
fényes csík suhant át az éjszakai égbolton, majd
mind több és több. Mindhárman áhítattal bámul-
ták a természet csodálatos, néma tűzijátékát, a
csönd, ami körülvette őket, szinte tapintható volt.
Odayin nem csupán saját szívverését hallotta,

308
hanem a hatalmas testét is, ami ezen az éjszakán
is hordozta őket. A sárkányoknak két szívük volt,
egy a csípőjük környékén, egy pedig a nyakuk
alatt, a gerincük tájékán. Szükség is volt rájuk,
hogy a hatalmas test mágikus vérét keringetni
tudják. Ám Bagu hiába rendelkezett mindjárt két
szívvel, bármily hangosan is doboltak, Odayin
mégis egyetlen ritmusra figyelt. A lány szívdob-
banására, aki hozzásimult, és aki a legfontosabb
volt számára.
– Mintha itt sem lennék… – sziszegte Bagu a
fogai közt, és lehunyta a szemeit. Valószínűleg
Liani is hallotta, ám úgy tett, mintha továbbra is
a csillagokat bámulná. Jól tette, mert eztán már
semmit nem látott az áhított meteorhullásból,
hisz Odayin csókjain kívül másra aligha tudott fi-
gyelni. Pár perc múltán azonban azt vették észre,
hogy Bagu feje, akár a föld, reszketett alattuk, a
szörnyeteg pedig úgy horkolt, hogy az egész hegy-
vidék zengett tőle.
– Elaludt… – kuncogta Liani, és a biztonság
kedvéért magához vette a teleszkópját, nehogy a
földre pottyanjon. A fiúhoz pedig olyan szorosan
bújt, mint még soha azelőtt.

Bagu utasaival saját lakhelyén landolt, a hatal-

mas sárkánytoronyról gyönyörű kilátás nyílt az
alant elterülő tájra még éjszaka is. Mikor Odayin
lecsúszott a szárnyakon, még mindig látott oda-
fönt, a végtelen feketeségben néhány aláhulló
csillagot, ám az Égi Fény ünnepe már véget ért.
Legalábbis ami a jelenséget illeti, a bál és egyéb
rendezvények még mindig tartottak, a sötét hori-
zonton tábortüzek égtek birodalomszerte.

309
 – Köszönjük a fuvart – vakargatta meg hálából
Liani Bagu tömpe orrát. – Bár kicsit megijedtem
néha… azt hittem, repülés közben is elaludtál. – A
sárkány erre nem válaszolt, csupán hátrahajtotta
a fejét és akkorát ásított, hogy az árnyékában
ácsorgó két kicsi alaknak úgy tűnt, az egész hol-
dat elnyelhetné. Odayin és Liani úgy döntöttek,
nem zavarják tovább barátjukat, ezért elindultak
a lépcső irányába.
– Van egy meglepetésem – mosolyogta Liani,
miközben lefelé osontak a fáklyákkal megvilágí-
tott, irdatlanul hosszú csigalépcsőn.
– És mi az? – A lány egészen addig nem volt
hajlandó semmit sem elárulni, míg meg nem ér-
keztek célállomásukhoz, Odayin hiába faggatta,
hiába csiklandozta, Liani hajthatatlan volt.
A kastély üres folyosói és termei dermedt
csendben várakoztak körülöttük, csupán lépteik
koppantak a hideg márványpadlón, kuncogásuk
pedig hosszan visszhangzott az ódon épület falai
közt. Ahogy a birodalomban mindenki, az őrök
java része is vagy egy erkélyen, vagy nagyobb
ablakban kuksolt, nehogy lemaradjon az évezred
látványosságáról. Így Odayin és Liani szabadon
járhattak, amerre csak kedvük tartotta, a fiú
hagyta magát vezetni, végig a lány finom, puha
kezét szorította. Csupán kevés dolog akadt, ami
el tudta vonni figyelmét az ő hercegnője bájos ar-
cáról, vagy épp csinos hátsójáról, ha épp mögötte
lépkedett. Ám a bálterem felé vezető folyosón
zord külsejű, mérges, vagy épp bánatos alakokba
botlottak.
Odayin tátott szájjal bámulta a falakon sorako-
zó festményeket, az ősei, mind-mind ott voltak,

310
aki valamit is számított az Elvoran dinasztia
családfáján. Apját is megtalálta a sor legelején,
Erac Elvoran szigorúan, már-már gonosz módon
tekintett le fiára, holott az életben ilyet sosem tett.
A fiú most először makacsolta meg magát és nem
engedte, hogy Liani tovább vonszolja, lecövekelt a
kép előtt, és elgondolkodva bámulta. Miután min-
den vagyonuk elkobzásra került, apjáról csupán
egy kis miniatúra maradt fönn, lenyűgöző látvány
volt őt újból életnagyságban látni. Anyjáról nem
talált képet, talán kevés ideig volt a család tagja
ahhoz, hogy ilyen monumentális alkotás ké-
szüljön róla. Liani érezte, hogy kedvese reszket,
mintha láz gyötörné, ezért hozzá bújt és a fülébe
súgta:
– Nem is volt ilyen morc alak… ahogy én emlék-
szem rá.
– Nem, nem volt… – Odayin végignézett a többi
festményen is, királyok és királynék, hercegek, fő-
urak, mind, mind hasonló testtartásban, gonosz
ábrázattal kerültek megörökítésre. Hát igen, népe
szokása volt, hogy szeretett a valóságnál sokkalta
félelmetesebbnek látszani, úgy hitték, ezzel vív-
hatják ki az utókor tiszteletét.
– Mikor kicsi voltam… nem mertem ide lejönni
egyedül… Úgy éreztem, mind engem figyelnek,
és mérgesek rám. Amiért mindig bosszantom az
apámat…
– Ez gondolom nem tartott vissza a csínytevés-
től – nevetett fel a fiú kissé kényszeredetten, újból
megborzongott, ahogy a homályos folyosó őrzőire
tekintett.

311
 – Nem, valóban nem… – Mindketten hallgattak,
egész sokáig, végül Odayin elfordult a festménytől
és Liani szemeibe nézett:
– Szerinted igaz?
– Micsoda?
– Hát… hogy a holtak szellemei visszatérnek
ahhoz a házhoz, ahol éltek, vagy megszülettek.
Talán az apám is itt van… – Liani elfintorodott,
most már érezte, hogy valósággal borsódzik a
háta:
– Ne már, hagyd abba. Te jó ég, ezután tényleg
nem jövök erre egyedül. Menjünk tovább, gye-
re. – Bár a fiúnak még mindig fogalma sem volt,
Liani hová vezeti, szó nélkül követte. Hamarosan
elhagyták őseik arcképcsarnokát, a nyomasz-
tó folyosó után egy hatalmas kétszárnyú ajtó
következett. Mindketten nekiveselkedtek, hogy
átjussanak rajta, odabent pedig feltárult előttük
a bálterem pompázatos látképe.
A bálterem sötétbe burkolózott, csupán a hold
fénye világított be a hatalmas üvegablakokon,
ezüstje tükörként csillámlott a márványpadlón.
A karzatra két lépcsősor vezetett, az oszlopokon
pompázatos rózsák bontogatták szirmaikat. A fa-
lakon festmények, a család címerpajzsa és drága,
antik szőnyegek sorakoztak.
Liani a terem közepére húzta kedvesét, mielőtt
bármit mondott volna neki, hagyta, hadd néze-
lődjön kedvére. Odayin halványan emlékezett
erre a helyre, kisfiúként csupán néhány bálon
vett részt, de azt is borzalmasan unhatta, mert
egyáltalán nem keltett benne kellemes érzéseket.
Mintha a lány belelátott volna a gondolataiba, ezt
súgta:

312
 – Borzalmas, mikor idelent vagy, ők meg föntről
figyelnek. Az álarcosbál volt a legrosszabb, gonosz
ördögök és szörnyek lestek rám…
– Miért jöttünk?
– Csak… kíváncsi voltam, milyen lenne, ha…
akkor…
– Nem történik az… – Liani összeszorított száj-
jal bólintott, majd kedvesen megsimogatta a fiú
arcát.
– Együtt nőhettünk volna fel… Kíváncsi vol-
tam... vajon akkor is utálom ezt a helyet, ha
veled táncolhatok? – A lány teleszkópját lerakta
a földre, zsebéből pedig előhúzott egy kis dobozt.
Első látásra valami apró ékszernek tűnt, ám Liani
felnyitotta a tetejét, a ládika pedig zenélni kezdett,
halk, gyönyörű dallamot játszott. Odayin azonnal
vette a lapot és színpadiasan meghajolt:
– Szabad egy táncra, hölgyem? – Liani felkun-
cogott, és kezét a fiúnak nyújtotta:
– Uram… – A ládika végül felkerült egy poszta-
mensre, valami rút öregember szobra látta ven-
dégül erre a kis időre. Innen játszotta halk, lágy
dallamát. Odayin tánctudása meglepte Lianit,
egy különösen jól sikerült kipörgetés után a lány
felkacagott:
– Hisz te emlékszel!
– Nem… – somolyogta a fiú. – Csak… Mit gon-
dolsz, a pórnép nem táncol? Csak ülünk egész
este a tűzhely előtt, és a lábunkat lógatjuk? –
Liani már olyan hangosan kacagott, hogy az egész
terem zengett tőle, nem csupán a fiú közelsége,
hanem a tánc is megszédítette.

313
 – Ez furcsa, szerinted… Emlékszel rá, hogy
jegyben jártunk? – kérdezte a lány, miután némi
nyugalmat erőltetett magára.
– Rémlik valami.
– Szerinted akkor is szeretnénk egymást, ha…
– Odayin elfintorodott, majd egy mókás grimasz
mellett kijelentette:
– Nem, szerintem akkor utálnánk egymást.
– Szerintem is! – Ezúttal mindketten felnevettek,
ám jókedvük nem tarthatott sokáig. Elhallgattak,
fejüket a bejárat felé kapták. Bár az ajtót magukra
csukták, tisztán hallották, hogy valaki közeledik
feléjük, hisz fajtájuk rendkívül jó hallással ren-
delkezett. Liani egyetlen pillanatot sem tétovázott,
a kis dobozt felkapta a helyéről, megszorította
Odayin kezét és futásnak eredt.
– A karzatra, ott sötét van… – javasolta a fiú,
ám Liani megrázta a fejét:
– Csak őrök lehetnek, a többiek mit keresnének
idelent? A mulatság még tart…
– És ha őrök?
– Meghallottak minket, mindent átkutatnak
majd. – Hirtelenjében lefékeztek az ablakok előtt,
márványpadló helyett puha szőnyegen lépkedtek,
közvetlenül mellettük párnázott pad csillogott a
hold fényében. Ám nem ez volt az emeltnyi magas,
osztott ablakok egyetlen dísze, hosszú sorban
virágok és cserepes cserjék sorakoztak a földön.
Liani az egyik kicsi fához rohant, és a fiúval együtt
elrejtőzött a levelei közt. Odayin először idegesen
mozgolódott, a szerencsétlen kis fa nem sokat
takart belőlük, ágai satnyák voltak, kevés levelet
növesztett.

314
 – Sss… ne mozdulj… – hallotta a lány hangját
közvetlenül a füle mellett. Odayin engedelmes-
kedett, mozdulatlanná dermedt, bár még mindig
nem értette, miért nem keresnek valami jobb
búvóhelyet. Pár pillanattal később azonban meg-
értette. Testüket hirtelen ezernyi inda és levél fon-
ta át, árnyakká váltak, a fa élő, lélegző részeivé,
valószínűleg igen erős mágia kellett volna ahhoz,
hogy bárki fölfedezze őket. Liani gyógyító képessé-
ge után nem lepődött meg rejtőző tudásán. Azon
meg pláne nem, hogy első találkozásuk után hiá-
ba kereste az erdő mélyén.
Kis idő múltán feltárult a bálterem ajtaja, és két
őr óvakodott be rajta. Kezükben lámpást tartot-
tak, először csak fejüket dugták be, tekintetük
rémült volt, és bizonytalan.
– Nincs itt senki – mondta egyikük, Odayin is-
merte látomásból, valami Emosnak hívták, vagy
ilyesmi. A katona már több évtizede szolgált az
udvarnál, ehhez képest reszketett, akár a nyárfa-
levél. Társa az egész termet végigvilágította, szinte
halálra váltan suttogott:
– Te is hallottad…
– Hallottam… Zeneszó és nevetés, mintha bál
volna…
– De azok odafönt vannak…
– Én is tudom, idióta! – A két katona beljebb
óvakodott, hátukat egymásnak vetve lopakodtak
a terem közepéig. – Semmi, semmi… Nézzük meg
odafönt is. – Azt ugyan nem lehetett mondani,
hogy a két férfi rendkívül alaposan átvizsgálta
volna a termet, Lianinak mindenesetre igaza volt,
a karzaton secperc alatt megtalálták volna őket.

315
 A kutatás nagyjából tíz percet vett igénybe, az
ablak előtt növekvő kis fa előtt többször is elha-
ladtak, ám a két rejtőzőt nem találták. Odayin
hihetetlen kísértést érzett rá, hogy egyiküket fené-
ken billentse, ám letett róla, és amúgy is, a varázs
talán nem is engedte volna. Az egyik férfi ugyan
rábukkant Liani távcsövére, amit elöl felejtett, ám
az ünnep jellegét tekintve ez sem keltett gyanút. A
lány csupán amiatt bosszankodott, hogy a kato-
na magához vette, holnap majd kérdezősködhet,
hol adta le az a szerencsétlen. Mert megtartani
biztos nem meri. A két katona végül újból a terem
közepén tartott kupaktanácsot.
– Semmi, sehol semmi…
– Ez… azt jelenti, hogy már megint…
– Igen… kísértetek voltak…
– K… ki… kísértetek…
– Az egész kastély tele van velük.
– Ó, hogy utálom ezt a munkát! Mindenhol
varázslók és boszorkányok hemzsegnek, csodá-
lod, hogy a holtak nyugtalankodnak? – Liani és
Odayin a beszélgetés java részét már a folyosóról
hallották, bár biztonságban voltak, még jó ideig
kuksoltak álcájuk mögött, a fa levelei közt. Végül,
mikor úgy ítélték, hogy a két őr már messze jár,
gyorsan ők is elhagyták a báltermet, mielőtt még
fölbukkanna néhány igazi kísértet.

Odayin nem emlékezett rá, hogy valaha is job-

ban érezte volna magát, mint ezen a különleges
estén. Már hajnalodott, mikor otthona felé igyeke-
zett a városka sötét, kihalt utcáin. A főtérről még
mindig zene és nevetés szólt, a környező dombok
tábortüzei is vígan égtek. Míg elért kis házukig,

316
ami a várost átszelő híd közelében állt, csupán
két őrrel futott össze, ám azok is részegen dülön-
géltek, egymást támogatva araszolgattak előre.
A fiú előkotorta a kulcsát, és otthonába lépve
rögvest a lépcső felé indult. Bár házukat megle-
hetősen apróra építették, mégis két emelet állt
a rendelkezésükre. A város már oly nagyra nőtt,
hogy hely híján a helyiek inkább fölfelé építkez-
tek. A földszinten volt a konyha és ebédlő, az első
emeleten a fiú szobája, a másodikon Tiburon lak-
osztálya, a padláson pedig mindenféle limlomot
tároltak.
Odayin elsőként lámpást gyújtott, majd íróasz-
talához ült le. Érezte, hogy fáradt, mégsem tudott
aludni, az a különös nyugtalanság, ami az utóbbi
hónapokban gyötörte, most hatalmas erővel tört
rá. Bármit tett, bárhová nézett Liani arca táncolt
a szeme előtt, az ő hangja csengett a fülében. A
fiú kitárta az ablakát, ami közvetlenül az asztala
fölött volt, a város feketén, némán ásított odakint,
csupán néhány házban égett fény. Kellemes,
nyári szellő fújdogált odakint, Odayin először arra
gondolt, hogy kiül az ablakpárkányba, de aztán
meggondolta magát, és asztalfiókjában kezdett
kutatni. Hirtelenjében eszébe jutott, Lianiról még
sosem készített portrét vagy más egyéb rajzot…
pedig mennyit gondolt rá… Vajon meztelenül mo-
dellt állna neki? Mikor együtt töltötték az idejü-
ket, lehetőségük bőven lett volna a művészetekre
is, de a fiú valahogy mindig sajnálta rá az időt,
elvesztegetett óráknak gondolta. Most úgy hatá-
rozott, emlékezetből megpróbál egy kisebb portrét
készíteni, papírt vett elő, és krétát.

317
 Odayin általában elég jól érzékelte a körülötte
lévő világot, példának okáért gyakorta megérezte,
ha valaki figyelte őt. Ám azon az estén még csak
a gyanúja sem merült föl benne, hogy esetleg
nincs egyedül a szobájában. Ezért aztán kis híján
meghalt a rémülettől, mikor ezt hallotta a háta
mögül:
– Jó estét a fiatalúrnak, vagy inkább jó reggelt.
– A fiú megpördült, egy ismeretlen alak állt a szo-
bája közepén. Úgy bukkant föl, akár egy kísértet,
bútorai közt nem igazán akadt olyan, ami rejtő-
zésre alkalmas lett volna, a szoba ajtaja csukva
volt. Odayin következő pillantása az ágya végébe
esett, mikor hazaért, fegyvereit hanyag módon
csak lehajította. Az ismeretlen azonnal észlelte,
mi jár a fiú fejében: – Arra semmi szükség, majd
meglátod, Odayin Elvoran. – Egy nő szólt hozzá,
ez teljesen világos volt, magas, nyúlánk testét éjfe-
kete köpenybe burkolta, fejét csuklya fedte. Igaz,
nem sokáig, a nő felnézett rá és az arcát takaró
leplet hátravetette.
A fiú eltátotta a száját, ilyesmit csupán könyvek
lapjain látott, élőben soha. Egy akani asszony
ácsorgott a szobája közepén, fehér haja és arca
valóságos kísértetté varázsolta. Odayin biztosra
vette, hogy mestertolvajjal hozta össze balsorsa,
hisz mi másért lenne itt? Talán meg is öli? Hát
persze… pont most kell meghalnia, mikor a leg-
jobban érzi magát…
– A szobámban nincs semmi érték… legfeljebb
az… – motyogta a fiú, és a polcra mutatott, ahol
édesanyja portréja állt aranyozott keretben. Bár
a császári udvarban szolgált és kiképzést is ka-
pott, egyáltalán nem érezte, hogy képes lenne

318
megvédeni magát, pláne a fegyverei nélkül. Az
asszony közelebb lépett hozzá.
– Hupia vagyok, nem azért jöttem, hogy kira-
boljalak. Míg idefelé tartottam, legalább tizenkét
házat rámoltak ki éppen, hatalmas ostobaság ez
az ünnep, az otthonaitok őrizetlenül hagyjátok.
Te is… jó soká jöttél. A fél éjszakát azzal töltöttem,
hogy rád vártam. Egész héten éjjeli szolgálatban
voltál, ez az egyetlen nap, mikor beszélni tudunk.
Mikor itthon vagy.
– Vártál? Miért?
– Üzenetet hoztam a számodra. Memmon mes-
ter látni kíván.
– Ki a fene…
– Felesleges kérdezősködnöd, mert többet
úgysem mondok, mint amiért megfizettek. Jövő
héten, az Esőzés havának második napján, a
Tövisek Kertjében. Pontban tíz órakor. Memmon
mester ott lesz, hogy beszéljen veled. Rendkívüli
ajánlata lesz a számodra.
– Nem hinném, hogy bármi…
– Azt te csak hiszed, kis drágám. Kockázat nél-
kül nincs nyereség, ha szeretnél pár szót hallani a
szüleid haláláról és arról, miért vagy itt, ahelyett,
hogy a császár fogadásán múlatnád az időt… De
legfőképpen, mit tehetsz azért, hogy családod
ismét régi dicsfényében tündököljön… Nos, ha
mindez érdekel, légy a megbeszélt helyen. Egye-
dül, fegyvereid nélkül. Nem mintha a mesternek
árthatnál velük, de miféle tárgyalás az, ahová az
egyik fél felfegyverkezve megy, nem igaz? Ennyi
volna. – Hupia színpadiasan meghajolt, csuklyá-
ját visszahúzta az arcába és a kijárat felé indult.
Odayin tátott szájjal bámult utána, nem tudta,

319
mit mondhatna. Ajtaja csikordult egyet, az as�-
szony pedig eltűnt odakint, az előszoba sötétjében.
A fiú várt kicsit, majd ő is kiment, körbenézett a
házban. A bejárati ajtót zárva találta, ahogy min-
den mást is. Csupán a padláson fedezett fel egy
kis tetőtéri ablakot, ami tárva-nyitva csikorgott a
hajnali szélben.
Odayin visszatért a szobájába, pillantása
rögtön édesanyja miniatűr képmására esett.
Apjáé odalent volt, az ebédlő egyik szekrényén,
könyvek társaságában. Így bárhol volt, mindig
látta valamelyikőjüket. Már régóta nem gondolt a
kastélyban töltött évekre. Rég volt… tán igaz sem
volt, leginkább így érzett. Tiburon mellett sosem
szenvedett hiányt semmiben, biztonságban érezte
magát, nem jutott eszébe, hogy lehetne ez más-
ként is. Így nem is kérdezett… Ám most… ki ez
az ismeretlen, aki találkozni akar vele? Mi van a
szüleivel? Édesapja a börtönben halt meg, anyja
pedig… ő is beteg volt. Családjának újból dicső-
ség… Elég bután hangzott. Végül a fiú úgy dön-
tött, nem gondolkodik tovább ezeken a dolgokon,
hisz szinte már szédelgett, annyira fáradt volt.
Lefeküdt hát, félálomban pedig Hupia látogatása
már nem is tűnt valóságosnak.

Tiburon az ünnep java részét azzal töltötte, hogy

rendet tartott a vásártéren mulatozó tömegben.
Szabadnapos volt, a beosztásokat ő intézte, nyil-
vánvalóan nem szúrt ki magával, hogy az évezred
egyetlen Fény ünnepén a kastélyban tologassa az
aktákat, és felügyelje az őrséget. Ennek ellenére
nem tudott megszabadulni beidegződéseitől, ideje
java részében zsebtolvajok után szaladt, és részeg

320
ifjakat fegyelmezett. Alig látott valamit a csillag-
hullásból. Rendkívül bosszantotta az a fajta fejet-
lenség, ami a városőrség köreiben uralkodott, az
utcák szinte őrizetlenül maradtak. Csak remélni
tudta, hogy távollétében a kastély elkerülte a
zűrzavart.
Már hajnalodott, ám még mindig sötét volt,
mikor Tiburon hazaindult, üres, kihalt utcákon
haladt keresztül, bármerre járt. Átsétált a hídon,
ami kis otthona felé vitte, a deszkapadló recsegett-
ropogott minden egyes lépése alatt. A korláton túl
sebes folyó vagy inkább patak futott, a sötétben
csupán a hold fényét látta, amint meg-megcsil-
lant a habokon. Pár pillanattal később tekintetét
a túlparton lévő háztetők felé fordította, nevelt fia
ablakában is sötétség honolt. Vajon otthon van
már? És egyáltalán, hol töltötte az ünnepet, vagy
inkább kivel? Talán olyan részeg, hogy alig bírja
hazavonszolni magát…
Tiburon leginkább ezen elmélkedett, mikor
hirtelenjében, a hold fényénél megpillantotta azt
a különös árnyat. Az idegen úgy szökkent tető-
ről tetőre, akár egy mókus a fák lombjai közt,
pillanatok alatt eltűnt a férfi szeme elől. Tiburon
megtorpant, csupán egyszer találkozott élete
során olyasvalakivel, aki képes volt ilyesfajta mu-
tatványokra. Mivel már igen régen történt, maga
Hupia neve föl sem merült benne, csupán ez járt
a fejében: az idegen… egyértelműen az ő házuk
felől szökött… különleges képességei korántsem
azt mutatták, hogy egyszerű tolvaj lett volna…
Tiburon hatalmasat nyelt, reszketni kezdett.
Majd olyan gyors futásnak eredt, ahogy csak lábai
bírták, szemei előtt már rémképek egész áradata

321
lebegett, nevelt fiát elvágott torokkal, vérbe fagyva
látta.
A férfi valósággal berontott a bejárati ajtón, fel-
dobogott a lépcsőn. Bár a fiú még nem aludt és a
léptek zaját is hallotta, kis híján kiugrott a szíve
ijedtében, mikor nevelőapja rátörte az ajtaját:
– Fiam! – ordította Tiburon, és azonnal lámpást
gyújtott. Odayin rémülten pislogott a takarója
alól:
– M… Mi az..?
– Jól vagy..? – A férfi kezdett lehiggadni, mi-
helyst nevelt fiát épen és egészségesen látta.
– Nem ittam semmit…
– Az kit érdekel!
– Te jó ég… mintha kísértetet láttál volna.
– Odayin felült az ágyában, hirtelenjében igen
erős késztetést érzett rá, hogy felkacagjon, mivel
nevelőapja ugyanolyan képet vágott, mint a két
szolgálatban lévő őr ott, a bálteremben. Úgy tűnt,
ez a kísértetek éjszakája volt… hisz ő maga is
látott egyet.
– Nem történt… semmi szokatlan? – A fiú lát-
hatólag zavarba jött, kerülte Tiburon pillantását.
Természetesen tisztában volt vele, hogy Hupia lá-
togatását nem álmodta. Megrémisztette, hogy az a
nőszemély csak úgy, minden gond nélkül bejutott
az otthonukba, mégis… úgy érezte, jobb, ha ez a
dolog az ő titka marad. Legalábbis még egy ideig.
Akárhogy is, az asszony szavai felkeltették az ér-
deklődését, különösen a szüleivel kapcsolatban.
– Nem… nem hinném – mondta végül hosszas
hallgatás után. Tiburon is rettentő zavarban volt,
teljesen hülyének érezte magát, végül jobb ötlete
nem lévén, elfordult nevelt fiától és hozzálátott,

322
hogy ajtaját visszategye a helyére, mert az valóban
kidőlt, mikor berontott hozzá.
– Hát… remélem, jól érezted maga ma este… –
motyogta Tiburon, miután az ajtót vagy tízszer is
kipróbálta, hogy működik-e.
– Jó volt, tényleg… remek.
– Hát ez pompás… akkor… megyek is, hagylak
aludni. Holnap azért… megnézzük, nem tűnt-e el
valami itthonról.
– Legalább tizenkét házat kirámoltak az
éjszaka.
– Mi? Ezt most miért mondod? – Odayin kis-
sé elpirult, hogy végül elszólta magát, alig bírta
helyrehozni.
– Csak… tippeltem. Gondolj bele, kiváló alka-
lom a besurranó tolvajoknak, a népek a mulatsá-
gokon, őr alig az utcákon.
– Igazad lehet. Na, majd holnap mindent átné-
zünk, most aludj. – Tiburon eloltotta a lámpást,
ami a fiú éjjeliszekrényén állt, majd kilépett az
előszobába. Odayin visszabújt a takarója alá, ám
hirtelen, nem is tudta miféle ördög bújt belé, ne-
velőapja után kiáltott:
– Tiburon! – A férfi visszadugta fejét a szobába:
– Igen…
– Mit tudsz a szüleimről? Pontosabban arról,
hogy…
– Hisz erről már beszéltünk… – A férfit megdöb-
bentette ez a hirtelen támadás, mert annak vélte,
holtfáradtan, hajnaltájt nem érezte megfelelő kon-
diban magát ahhoz, hogy meggyőzően hazudjon.
– Tudom, de…
– Mindent elmondtam neked, amit tudtam.
Különben meg nem hinném, hogy ez a megfelelő

323
alkalom erre. Majd beszélünk… – Azzal Tiburon
bevágta a szoba ajtaját, és döngő léptekkel elin-
dult saját lakosztálya felé, föl, a második emeltre.
Odayin egész az orráig húzta a takaróját, hallgatta
a föntről szűrődő zajokat, ha nevelőapja csupán
egy pohár vízért kelt föl éjjelente, ő azt is mindig
hallotta. Az elkövetkezendő napokban várta azt
a bizonyos beszélgetést, hisz Tiburon megígérte
neki, ám a férfi látványosan kerülte őt, a témát
meg még inkább. Így a fiúban egyre inkább élede-
zett a gyanú, hogy nevelőapja titkol valamit.
Részint a kíváncsiság, részint a harag vette rá
Odayint, hogy végül mégiscsak elfogadja Hupia
ajánlatát. Ha Tiburon nem hajlandó beszélni vele,
akkor majd keres valaki mást… Természetesen
arra is gondolt, hogy ez az egész egy hatalmas át-
verés, vagy inkább csapda. Ha elrabolják, Tiburon
szép váltságdíjat fizetne érte. Ám akkor ez az
egész felhajtás teljesen fölöslegesnek tűnt. Hupia
rendkívül erős asszony volt, ha valóban elrablást
terveznek munkaadói, egyszerűen berakja őt egy
zsákba még az ünnepség éjszakáján, és már viszi
is. A gyilkosságra ugyanez vonatkozott, az asszony
egyetlen pillanat alatt végezhetett volna vele, ha ez
a céljuk. Odayin mindenesetre nem követte Hupia
azon tanácsát, ami a fegyverekre vonatkozott,
elrejtett egy tőrt az övében és a csizmájában, így
indult el a találkára. Míg a kihalt utcákon ban-
dukolt, az jutott eszébe, hogy a különös idegenek
valóban jól kifundáltak mindent. A héten ez volt
az egyetlen szabad napja, vagy inkább éjszakája.
Bár kicsit meg is rémítette, hogy ennyire ismerik
az életét, mintha minden lépését figyelték volna.

324
 A Tövisek Kertje gyönyörű nyilvános park volt a
város szélén, abban a negyedben, amit csak az úri
népség otthonaként emlegetett az egyszerű pol-
gár. Míg Odayin az utcákon sétált, szinte percnyi
pontossággal masíroztak el mellette a városőrség
katonái, több ízben igazoltatták is. A fiúnak csu-
pán hercegi pecsétjét kellett megmutatnia, rögtön
tovább engedték. Hogy mi dolga van arrafelé,
nem kérdezték. Sötétedés után, egy ifjú katona…
nyilvánvalóan mindannyian úgy hitték, valami
titkos találkára megy. Ez végső soron félig igaz is
volt. Azért csak félig, mert Odayin nem hitte, hogy
Memmon mester nő lett volna, és abban is biztos
volt, nem épp szerelmi légyott lesz a dologból.
Pedig a helyszín alkalmas lett volna rá, a kert,
nevéhez méltón, ezernyi rózsának adott otthont,
illata oly mámorító volt, hogy a környező utcákat
is körbelengte. A parkot amúgy éjszakára lezár-
ták, nem is a közbiztonság miatt. A tolvajok mes�-
sze elkerülték a negyedet, hisz tudták, a lebukás
veszélye itt tízszer nagyobb. Ráadásként sokkalta
súlyosabb büntetésre is számíthattak. A kertet
inkább a szerelmes, tilosban járó ifjak elől zárták,
a város erkölcsös öregjei úgy ítélték, túlontúl sok
kisasszony vesztette el szüzességét a rózsalugas-
ok árnyékában. A tilalom ellenére Odayin egész
könnyen a kertbe jutott, nem értette, hogyan, ám
az őrök hirtelenjében eltűntek az útjából, még
csak rejtőznie sem kellett.
A parkban végül letelepedett a földre, és várt.
Korábban érkezett a megbeszéltnél. Gondolatai
leginkább akörül forogtak, hogy egyszer Lianit is
el kell hoznia erre a helyre, természetesen éjsza-
ka. Bár azt sehogy sem értette, ha ilyen könnyű

325
bejutni a tiltott kertbe, miért nincs tele szerelmes-
párokkal és hasonlókkal…
– Mert ez csupán a mi éjszakánk. – Odayin
gerincén végigfutott a hideg, fölpattant a földről és
a hang irányába fordult. Egy idős férfi ácsorgott
a hold fényében, szürke, egyszerű talárt viselt,
Hupiával ellentétben nem takarta idegen vonásait.
Az akani férfi szeme narancsos fényben ragyogott
az éjszakában, hófehér, hosszú haját az illatos
szél borzolta. Furcsa módon külseje cseppet sem
volt félelmetes, sőt, inkább valami megfoghatatlan
nyugalom áradt belőle. És hatalom. Bár az, hogy
belelátott a gondolataiba…
– Memmon mester? – kérdezte a fiú zavartan.
– Én volnék, örömömre szolgál, hogy szemé-
lyesen is találkozhatom veled, Odayin Elvoran.
Herceg úrfi, Zinahil véréből.
– Nem vagyok herceg.
– A rangot és vagyont elvehetik valakitől, ám a
születés jogát soha.
– Ezt mintha már hallottam volna… – morogta
a fiú.
– És milyen igaza volt, a sárkányok bizony vilá-
gunk legbölcsebb teremtményei.
– Ha ennyi mindent tudsz rólam, te is elárul-
hatnál magadról egy s mást. Példának okáért,
hogy miért vagyunk itt.
– Hmm… – Az öregúr botjára támaszkodva kö-
zelebb merészkedett Odayinhoz, járása csöppet
sem volt nehézkes, vagy tartása megfáradt. Gir-
begurba, faragott botja sokkal inkább társának,
lénye részének tűnt, mint támaszának. – A királyi
udvar főmágusa vagyok, Atianar úr megbízását
teljesítem.

326
 – Királyi udvar? – A fiú hitetlenkedve megrázta
a fejét, még tanulmányai során olvasott a régi há-
borúkról, és arról az időről, mikor népük két részre
szakadt. Mindenki tudta, hogy az akani nép nem
csupán legenda, mégis, olyanok voltak ők, akár a
mesefigurák, soha, senki nem látta őket. Vagy ha
mégis, hát utána már nem volt lehetősége rá, hogy
beszámoljon élményeiről. Az akani fajta leginkább
amolyan mumusféle szörnyeteggé vált, a kis wyor
gyermekek ijesztgetésére. Odayinnak a császári
kastély monumentális festményei jutottak eszé-
be, a képeken hős wyor katonák harcoltak a fehér
hajú, lángoló szemű szörnyek ellen. Ám Memmon
mester… nem tűnt többnek egy öreg vándornál.
Szemei is csupán halvány, narancssárgás szín-
ben világítottak a sötétben, Odayin nyugodtan,
minden gond nélkül állta a pillantását. Hupia
kicsit más volt, az ő tekintetében nyugtalanság
és őrület táncolt. – Ti nem vagytok királyság… ti
csak…
– Korokon át a föld alatt éltünk, ahová ti űztetek
minket. Ez igaz, ám eszünket nem vesztettük, se
méltóságunk, birodalmunk odalent is virágzott.
Most pedig eljött az idő, hogy újból a fényben
éljünk.
– Mit akarsz tőlem?
– A segítséged.
– Miféle… segítséget?
– Nem kertelek – vont vállat az öregúr, és elmo-
solyodott. – A segítségedre van szükségünk, hogy
ez a föld újból a miénk lehessen. Hogy elűzhessük
a rothadást, ami tanyát vert odafönt, már korok-
kal ezelőtt. – Memmon mester csontos ujjaival a

327
császári palota felé mutatott, az égen viharfelhők
gyülekeztek, hamarosan a holdat is eltakarták.
– Én nem… nem tudom, hogy miről beszélsz, de
nekem ennyi bőven elég volt… – motyogta Odayin,
és dobogó szívvel hátat fordított a férfinak. Ám
moccanni már képtelen volt, mintha hirtelenjében
ólommá változtak volna a tagjai. Háta mögül halk
nevetést hallott:
– Ne olyan sietősen, ifjú herceg, még meg sem
hallgattad az ajánlatom. Segítesz nekünk romba
dönteni a Birodalom szívét, utána háborúnkat
már könnyűszerrel megnyerjük, évszázadok óta
készülünk a végső összecsapásra. A bosszúra.
– Azt hiszed, elárulom a népem?!
– Ó, igen, úgy hiszem, te megtennéd. Mert olyan
fajta vagy, akinek a szíve megsúgja, mi a helyes
út. Olyan vagy, akárcsak mi.
– Ezt hogy érted? – Memmon mester ezúttal a
fiú elé lépett, aki még mindig képtelen volt rá, hogy
megmozduljon. Szemei ezúttal úgy parázslottak,
akár két kicsi lámpás.
– Az történt veled, ami népünkkel korokkal
ezelőtt, elárultak, megfosztottak attól, ami a tiéd,
elvették, mi szívednek kedves, és szolgasorba
taszítottak. Mondd, ifjú herceg, szeretnéd tudni,
miféle méreg végzett atyáddal a császár tömlö-
ceiben, vagy anyáddal, saját házában, míg te, a
gyermek, az álmok útján jártál?
– Az apám…
– Apád nem volt áruló, soha nem akart király
lenni, és téged sem szánt annak.
– Tudom…
– Ennek ellenére hatalmas veszély volt puszta
létezése, pláne olyan személynek, kinek szemében

328
az őrület lángja pislákol. A hatalom utáni őrült
vágyakozás és a halhatatlanságé, mely utódjában
él tovább. Egy kemény, megdönthetetlen dinasz-
tia, a saját magjából. Uara vére mit sem számít,
ha mások beszennyezik azt.
– Apám és a császár… csupán féltestvérek vol-
tak… – Az öreg mosolyogva bólintott:
– Ulachon császár, a fenséges, két fiúgyermek,
két anyától. Liren, az édes, és Karaya, a titokza-
tos. – Odayin nagyot nyelt, alig emlékezett a nagy-
szüleire, inkább csak festményeken látta őket,
mogorva, gonosz, morc alakok… kísértetek. Bár
Memmon mester sokszor zavaros rébuszokban
beszélt, a fiú mégis azonnal megértett mindent.
Pontosabban úgy érezte, szavai eddig is ott éltek
a tudatalattijában, jól tudta, mi történt gyermek-
korában, a szüleivel… mégis, kellett valaki, aki
kimondja végre. Tiburon pedig… Vagy nem is
tudott róla..?
– Tanítód képtelen volt rá, hogy szembenézzen
az igazsággal – súgta az öreg, aki egész végig nyo-
mon követte, mi jár a fiú fejében. – Gyengeség,
vagy csupán óvatosság, nem tudom. Minden-
esetre nagyobb hibát, mint önmagunknak és egy
gyermeknek hazudni, nem követhetünk el.
– Mit akarsz tőlem?!
– A szövetséged. Mikor eljön az idő, az első csapás
a tiéd lesz, a legnagyobb mind közül. Ha el akarsz
pusztítani valamit, ami náladnál hatalmasabb, a
szívét célozd. Mikor népünk visszakapja, mi régen
az övé volt, te is elnyerheted családod dicsőségét.
Király lehetsz, ahogy az eleve elrendeltetett.
– Nem akarok király lenni. – A fiú érezte, hogy
tagjaiba ismét élet költözött, amint tudott mozogni,

329
azonnal távolabb menekült a férfitól. Memmon
mester továbbra is nyugodt maradt, pedig az eső-
cseppek már valósággal záporoztak az arcába.
Odayin épp azon volt, hogy elrohan, elmenekül,
minél messzebbre, hisz olyan káoszt érzett a
fejében és szívében egyaránt, mint még soha éle-
tében… Vagy talán csak egyszer… az is hasonló
éjszaka volt. Hirtelen felderengett előtte haldokló
apja rothadó teste. Futtában azonban mégis meg-
torpant, mikor ezt hallotta a háta mögött:
– És volna itt még valami. A hercegnőd.
– Micsoda? – Odayin megfordult, Memmon
mester egyetlen mozdulatával megállította körü-
löttük az esőt. A fiú körbenézett, mintha egy fur-
csa, láthatatlan gömb belsejébe kerültek volna, a
cseppek peregtek körülöttük, akár az ablaküve-
gen. – Mi van vele?!
– Semmi, csupán az, hogy soha nem lesz a
tiéd, ezt ugye tudod jól. Soha. Csupán akkor, ha
teszel róla, hogy másként legyen. – Odayin meg-
semmisülten ácsorgott, a pár másodperces vihar
is elég volt ahhoz, hogy bőrig ázzon. Nem tudta,
mit mondhatna. A férfi újból elmosolyodott: – Ter-
mészetesen nem kell most válaszolnod, hagyok
időt neked, hogy átgondold a dolgot. Hupia majd
szemmel tart. Mielőtt távoznék, hadd adjak neked
egy kis ajándékot. – Memmon mester a talárja
alá nyúlt, pár pillanattal később a tenyerében
láncra fűzött medaliont tartott. Odayin közelebb
óvakodott a férfihoz, lenézett az ékszerre. A medál
aranyból készült és egy fej formáját mintázta, ami-
nek hét arca volt. – Ő Baira, a Bőreváltó, népünk
egyik Őse – magyarázta az öregúr, és a láncot a
fiú felé nyújtotta:

330
 – Miért… adod ezt nekem?
– Hogy a segítségedre legyen az igazság felkuta-
tásában. Mert látom, nekem nem nagyon hiszel.
Viszont ha a saját szemeddel látod, a saját füled-
del hallod… A medál bűvös tulajdonsággal bír,
bárkinek az alakját felöltheted, csak akarnod kell.
– Odayin tétovázott, majd átvette az ajándékot.
Kicsit megborzongott tőle, hogy egy akani holmi
van a keze közt, végül zsebre tette. – Most menj,
és keress. – Memmon mester ezzel a mondattal
zárta beszélgetésüket, hátat fordított a fiúnak és
elindult. A lugasok árnyékában olyan sötét volt,
hogy Odayin csupán addig követhette a tekinte-
tével. A férfi ott valóban eltűnt, át kellett volna
vágnia a parkon, ám sehol nem látta.
Pár pillanattal később Odayin arcán újból jéghi-
deg esőcseppek peregtek, gondolataiba mélyedve,
kábultan a kert kijárata felé indult, ám legnagyobb
meglepetésére ezt hallotta az utca felől.
– Héj te! Gyere ide! – A fiú összehúzott sze-
mekkel méregette a park körül strázsáló őröket,
úgy tűnt, Memmon mester mágiája eddig tartott,
hogy odaérjen a találkozóra, fontos volt neki.
Távoztára azonban kevéssé ügyelt. – Kölyök, gyere
ide! – Odayin elhagyta a parkot, és nyugodtan a
lámpák fényébe sétált. A városőrök azonnal ráve-
tették magukat, kezeit hátracsavarták, és a falhoz
nyomták.
– Jó estét a fiatalúrnak! – röhögték a háta mö-
gött. – És az ifjú hölgy merre bujkál? Már elszelelt,
mi?
– Madárrá változott és elrepült, hiába könyö-
rögtem neki, hogy maradjon…
– Á, egy vicces fiú.

331
 – A kastélyban dolgozom, eresszetek, idióták!
– Odayin pecsétjét ismét megnézték, már har-
madszor az este folyamán. A városőröket némileg
lelombozta, hogy egy udvari bugrissal futottak
össze, ám úgy tűnt, a fiút ezúttal hercegi pecsétje
sem menti meg.
– Nem érdekel, miféle, megszegte a tilalmat!
Vigyétek. – Az alkoholszagú, büdös leheletű kato-
nák, mivel Odayin a falhoz nyomva leginkább ezt
érzékelte belőlük, valószínűleg olvasni sem tud-
tak, nemhogy különbséget tenni a pecsét fajtái és
rangja közt. Így történhetett, hogy a fiú az éjszaka
hátralevő részét a városi fogdában töltötte, elcsí-
pett zsebtolvajok, verekedők és prostituáltak közt.
Csupán másnap szabadulhatott ki, nevelőapja
jóvoltából.

Mikor Odayin nem tért vissza esti sétájából és

Tiburon egészen hajnalhasadtáig várt rá, a férfi
már a legrosszabbtól tartott. Nevelt fiát összeverve
vagy átvágott torokkal látta valamelyik sikátor
mélyén, vagy épp a csatornában úszkálva. Igaz,
jól emlékezett rá, hogy a legutóbb is átvágta őt,
illetőleg hanyag módon megfeledkezett a köte-
lességéről, ám ezúttal valamiért az az érzése volt,
hogy a kölyök bajba került.
Tiburon tehát egy szemhunyásnyit sem aludt,
és mikor elunta a várakozást, fia keresésére in-
dult. Kapcsolatai révén igen hamar eljutott hozzá
a hír, hogy a gazdagok lakta negyed cellájában
csücsül, nem kevés pénzébe került kiváltania őt.
Odayin borzalmasan nézett ki, ruhája nedves volt,
arca sápadt, és úgy bűzlött, mint akit kóbor macs-
kák hugyoztak körbe. Ennek ellenére Tiburon egy

332
szemernyi sajnálatot sem érzett iránta, egyrészt
ideges volt, mert semmit sem aludt. Másfelől meg
nem értette, hogy lehet ilyen hülyeséget csinálni.
– Megvesztél?! – ordította, mihelyst elhagyták
a helyi őrsöt. – Mi a fenéért kellett odamenni?!
Van folyópart, holdfény, sőt, éttermek is, ahová
vihetted volna! Azért annak legalább örülök, hogy
úriember voltál. Míg letartóztattak, ő hazamehe-
tett – dohogta Tiburon. A fiú számára nyilvánvaló
volt, hogy nevelőapja úgy hiszi, szerelmi légyottot
szervezett a Tövisek Kertjében. Egy pillanatig sem
tiltakozott. Hirtelenjében azonban a férfi fejében
ismét szöget ütött valami, vörös képpel nézett föl
a fiúra.
– Azért remélem… nem valami előkelő csitrit ta-
láltál magadnak… – Odayin csak megvonta a vál-
lát, Tiburon szemei elkerekedtek. – Dehogyisnem!
Hát persze! Ezért nem beszéltél róla sohasem!
– Miért baj, ha gazdag?!
– Mondd, kardélre hányva akarod végezni?! Az
a környék veszélyes a magadfajtának, mit gon-
dolsz, melyik apa örülne, ha a lányát egy ilyen…
– Milyen? Milyen vagyok?!
– Csak egyszerű katona vagy, könyörgöm! Nem
igaz, hogy nem találsz magadnak egy csinos lány-
kát a környéken! Nézd azt ott, vagy azt! – Mivel
már elhagyták az előkelők lakta negyedet, Tiburon
nyugodtan mutogathatott. Első választottja egy
utcán sétálgató ifjú hölgy volt, a második pedig
a zöldségárus lány. Utóbbit Odayin ismerte is,
mindig a legfrissebb gyümölcsöket kapta tőle,
mikor nála vásárolt. Sőt, néha még ingyen is
csúsztatott neki egy-egy almát vagy szőlőfürtöt.
Valóban csinos lány… mindez idáig rendben is

333
volt, ám Tiburon szavai rettenetesen felkavarták,
tekintve, hogy valóban gazdag hölgynek udva-
rolt. Mondhatni… a leggazdagabbnak az egész
birodalomban.
– Herceg vagyok. – A fiú olyan büszkén, da-
cosan jelentette ki mindezt, hogy Tiburon szája
tátva maradt. Elnézte Odayin tartását, felszegett
fejét, nem tudta, mit mondhatna erre. Végül csak
ennyit motyogott:
– Ó, anyám… erről majd még beszélünk… – hát
persze, természetesen, ahogy eddig mindig, ez a
beszélgetés is a süllyesztőbe került. A fiú azon
gondolkodott, valahányszor félretett volna ma-
gának pénzt, mikor nevelőapja megígérte, hogy
„erről majd beszélünk…”, akkor már egy saját
házat vehetett volna belőle. Az önálló otthonnak
pedig egyre inkább szükségét érezte.

Odayin sokat töprengett rajta, hogy használni

merje-e Memmon mester ajándékát. Talán egy
szörnyű átok fertőzi meg, vagy elrabolja szabad
akaratát, és bugyuta zombivá változtatja… Tudat
alatt azért érezte, hogy szó sincs ilyesmiről. Fur-
csa módon egyáltalán nem irtózott a férfitól, sem
a medáltól. Végül mégiscsak kipróbálta, a bűbáj
roppant egyszerűen működött, és hatékonyan, bár
azért a hátrányait is igen hamar megismerhette.
Egyszerűn koncentrálnia kellett arra a személyre,
kinek arcát, formáját föl kívánta ölteni. Minden-
hová bejutott, ahová csak akart, akár fényes nap-
pal is. Természetesen pecsétje sem akadályozta,
Memmon mester talán épp ezért választotta őt?
Odayin a császári udvar levéltárának legtit-
kosabb részébe is befurakodott, többnyire a

334
könyvtárban másoló szerzetesek alakját öltötte
magára. Lázasan keresett, kutatott, hátha talál
valamit, ami az akani férfi igazát támasztja alá,
vagy épp megcáfolják a szavait. Többek között
rátalált a lefoglalt iratokra, amit apja házából
szereztek, és a boncolási jegyzőkönyvre is. Még
édesanyja búcsúleveléből is őriztek egy példányt.
Ám amit igazán keresett, azt nem találta. Persze,
mire is számított, talán a császár saját kezű
bejegyzésére:

„Kedves naplóm! Ma elhatároztam, hogy elte­

szem láb alól testvéröcsém és családját.”

Micsoda hülyeség. Az egyetlen, amit érdemle-

gesnek talált, az az örökösödési törvény eredeti,
kiállított példánya volt.
Az ősrégi tekercs üvegvitrinbe zárva aludta év-
ezredes álmát, annak ellenére, hogy megsárgult
kicsit, régi pompájában tündökölt. Minden bi-
zonnyal bűbáj volt a dologban. Odayin soha nem
foglalkozott a birodalom örökösödési törvényeivel,
nem is érdekelte, ezért aztán igencsak meglepte,
hogy valóban király lehetett volna, méghozzá igen
hamar. Csupán nagybátyjának és atyjának kellett
elhaláloznia. Furcsállotta, hogy még a császári
utódnál, a kis Tanial hercegnél is előbbre való volt.
A trónutódlás mindig életkor szerint történt, a leg-
idősebb gyermekre szállt a korona. A herceg csak
őutána következett volna, bár nem tudta, hogy
Liani mennyit számít az ügyben. Ugyan lányok is
trónra léphettek, ám a hercegnő csupán örökbe
fogadott gyermek volt. És valószínűleg… már nem
lenne életben, ha potenciális ellenfél volna.

335
 Mikor Odayin erre gondolt, ismét Memmon
mester szavai csengtek a fülében. Bár közvetlen
bizonyítékot nem talált, már szemernyi kétsége
sem volt afelől, hogy az öreg igazat mondott. Fejé-
ben a káosz egyre inkább szertefoszlott, gondolatai
letisztultak. Csupán a szívében érzett rettenetes
ürességet.
Az elkövetkezendő napokban nem csupán múlt-
ja, hanem jövője is aggasztotta. Memmon mester-
nek igaza volt, mindent elvettek tőle annak idején,
most pedig tűrje, hogy attól is megfosszák, akit a
legjobban szeret a világon? Úgy döntött, elsőnek
Lianival beszél a dologról. Nem épp megfelelő
időpontot választott, bár ehhez a beszélgetéshez
valószínűleg nem is létezett ilyesmi.

Aznap délután a tengerpartra utaztak barátjuk,

Bagu hátán. Elkötöttek egy kis vitorlást a királyi
kikötőből, és már száguldottak is tova a csillámló
hullámokon. Mindketten kiváló tengerészek vol-
tak, ismerték a hajózás minden csínját-bínját,
Odayin Tiburontól tanulta, Liani pedig leckéket
vett ismert, népszerű tanároktól. Ám bármennyire
is profi hajósok voltak, a szélcsend ellen vajmi ke-
veset tehettek. Elég messze jártak a parttól, mikor
vitorlájuk megadta magát és petyhüdten, haszna-
vehetetlenül csüngött alá az árbocról. A lány és
a fiú nem bánták túlzottan, kettesben akartak
lenni, mindegy volt, haladnak-e, vagy sem. Süt-
kérezéshez kiváló alkalom, beszélgetéshez már
kevésbé. Legalábbis abban a témában. Odayin
rögvest érezte, hogy elrontotta a hangulatot:
– Mondd csak… te… már gondolkodtál… a
jövőnkről?

336
 – A jövőnkről? – Liani fekete szemeit a fiúra
meresztette, arca mintha elsápadt volna kicsit.
– Igen… hogy… mi ketten… a házasságról… Na
nem mintha el akarnálak venni… Illetve, persze,
hogy el akarlak, csak nem most… Szóval érted… –
Odayin pirulva tördelte a kezeit, a lány úgy nézett
rá, mint valami különleges, érdekes szerzetre.
– Miket hadoválsz itt össze?
– Az udvarban… van jegyesed?
– Nem, nincs. Igazság szerint az én koromban
már feleség lehetnék, vagy minimum menyas�-
szony. De azt hiszem, a nevelőapám annyira nem
érdeklem, hogy még erre se fordít időt. Hogy talál-
jon nekem valami jó partit.
– Tényleg? – A fiú szemében felcsillant a re-
mény. – És… akkor az sem érdekelné, ha valaki…
megkérné a kezed… valaki, aki…
– Csak egy katona? – Liani zavartan pislo-
gott, egész beszélgetésük alatt kerülte Odayin
tekintetét.
– Hát…
– Az apám előbb nyelne le keresztben egy villát,
mint hogy szívességet tegyen nekem. De… nem
akarok erről beszélni, rossz kedvem lesz tőle. –
Azzal, hogy valóban megszabaduljon a kínos han-
gulattól, Liani fogta magát és egy gyönyörű fejest
ugrott a tengerbe. Odayin arcát hideg vízpermet
pettyezte be, bár a lány vetődése semmiség volt
ahhoz képest, ami ezután következett. Bagu, aki
eddig a környéken röpdösött, úgy gondolta, maga
is megmártózik kicsit, a csobbanás oly hatalmas-
ra sikeredett, hogy azt egy bálna is megirigyelte
volna. A fiút óriási hullám terítette be, csoda volt,
hogy vitorlásuk nem süllyedt el.

337
 Miután Lianival való beszélgetése ilyen ka-
tasztrofálisra sikeredett, Odayin még rosszabbul
érezte magát. Mintha a lányt egyáltalán nem is
érdekelte volna ez az egész… vagy tudott valamit,
csak épp… nem merte elmondani neki. Lehetsé-
ges, hogy a kezét már másvalakinek adta, valami
bugyuta, piperkőc hercegnek? Ez a gondolat
szinte megőrjítette, bár legalább arra jó volt, hogy
figyelmét elterelte a szüleiről. Ezzel kelt és ezzel
feküdt, végül nem bírta tovább, elhatározta, hogy
beszélnie kell valakivel. Valakivel, aki kedves,
bölcs és megértő. Ráadásként a kellő hatalma is
megvan hozzá, hogy befolyással bírjon az ügyre.

A királyné az utóbbi időben alig mozdult ki a

lakosztályából, férjétől külön, saját szobájában
élte mindennapjai java részét. Hisz az udvari eti-
kett még a királyi párnak sem engedte, hogy egy
ágyban töltsék éjszakáikat, csupán azokon a bi-
zonyos napokon. Így a császári titoknokok és bű-
bájtudók könnyűszerrel figyelemmel kísérhették
a királyi család bővítésére tett kísérleteket, bőszen
jegyzeteltek dátumokat, és számoltak vég nélkül.
Kizárva ezzel a félrelépés lehetőségét, legalábbis
ami a királynét illeti. Bár az utóbbi évtizedekben
nem sok dolguk akadt, Tanial herceg születése
volt az egyetlen alkalom, mikor latba vethették
tudásukat és bölcsességüket.
Tanama királyné többnyire olvasással töltötte
ideje java részét, ám a művészeteknek is elősze-
retettel hódolt. Mint fajtájában oly sokaknak,
gyönyörű hangja volt, ezenkívül festett, néha
szobrászkodott és hímzett is. Szabad ideje másik
felét gyermekeinek szentelte, pontosabban a velük

338
kapcsolatos problémákra. A kis Liani szerelmes
volt, ennek örült, bár hogy pont az ifjú Elvoran
csemetét választotta, ez elég sok kérdést fölvetett.
Kínos kérdést. Ám ez a probléma még távolinak
tűnt, a baj csupán bontogatta szárnyait, így első-
sorban fiára koncentrált.
A herceg szinte összeroskadt a hatalmas súly
alatt, amit apja tett a vállaira. Mindenben kiváló
eredményt követelt tőle, gyötörte vég nélkül, a fiú
pedig kis híján összetörte magát, annyira igyeke-
zett. Hiába. Tanial herceg soha egy jó szóra, dicsé-
retre nem számíthatott atyjától, a királyné pedig
egyre kétségbeesettebben figyelte fia változását. A
gyermek teljesen magába zárkózott, alig beszélt,
vagy ha meg is szólalt, semmi más nem jött ki
a száján, csupán arrogáns megjegyzések. Mintha
valami gonosz varázs ült volna rajta, átok, ami
fokozatosan kővé dermesztette a szívét.
Tanama asszony épp ezen gondolkodott, mi-
közben szeretett növényeit gondozta. Régi otthona
egy kis szeletkéjét nevelte a szobájában, mindent
elborítottak a fák és virágok, természetesen ízlé-
sesen elrendezve. Aki a királyné lakosztályába
lépett, úgy érezhette magát, mintha egy kertbe
érkezett volna. Tanama asszony, akárcsak régi
életében, oltalmat, szeretetet kapott növényeitől,
mikor gondoskodott róluk, problémái is messze
szálltak. Sőt, gyakorta még megoldást is talált
rájuk, szentül hitte, hogy a fák súgták neki gon-
dolatait. Látogatókat már nemigen várt, férje az
utóbbi időben egyre kevesebbszer igényelte a tár-
saságát, fia is eltávolodott tőle. Csupán lánya volt
az egyetlen, aki néhanapján szentélyébe lépett.
Ahogy aznap is.

339
 Az asszony határozott kopogtatásra lett figyel-
mes, mikor ajtót nyitott, kicsit meglepődött, hisz
a hercegnő általában szélvészként száguldozott a
palota termei közt. Csak nagy ritkán jutott eszébe
az udvariasságnak eme alapvető szabálya.
– Valami baj van? – kérdezte a királyné, Liani
tekintete olyan furcsa volt.
– Bemehetnék, anyám? – kérdezte a hercegnő.
Tanama asszony bólintott, és ő maga is visszasétált
a szoba közepére. Míg lánya követte, alaposabban
megszemlélte magának. Liani, bár próbálta leplez-
ni, csodálkozva tekingetett a lakosztályt beborító
növényáradatra, mintha még sosem járt volna itt
azelőtt. A járása pedig… leánya sosem sajátította
el az elegáns, kisasszonyokhoz méltó tipegést, ám
ezek a slampos, nehézkes léptek… még tőle is
messze álltak. A királyné cseppet sem ijedt meg,
csupán összehúzta a szemeit és egyenest a lányra
nézett:
– Te meg ki vagy? – A hercegnő először meg-
lepődött, majd elfintorodott. A lány teste azonnal
semmivé foszlott, és egy ifjú katona állt a helyé-
ben. Ráadásként nem is akárki, Odayin Elvoran.
– Bocsáss meg fenség, hogy rád törtem… –
kezdte szabadkozást a fiú, ám a királyné elmoso-
lyodott, és ez egy kis önbizalmat öntött belé.
– Minek köszönhetem a látogatásod?
– Beszélnem kell veled… ha volna néhány sza-
bad perced.
– Ó, hogyne. Gyere, ülj csak le, kedvesem. – Az
asszony egy kis asztal felé mutatott, mindketten
helyet foglaltak, a királyné, mielőtt bármiről is be-
széltek volna, azzal kezdte vendéglátói státuszát,
hogy teát töltött a fiúnak. Amúgy sem a bútorok,

340
sem a teáskészlet nem lógott ki a lakosztály beren-
dezéseinek sorából, az asztalt faragott vízililiom
minták díszítették, a csészék és a teáskanna is
valami virág kelyhét mintázták. Meglepő módon
cseppet sem volt giccses, sőt, inkább ízléses és
egzotikus, egy távoli vidék szeletkéje.
– Köszönöm… – motyogta Odayin, miközben re-
megő kézzel hörpölt egyet a narancsszínű teából.
– Ha jól sejtem, a leányomról szeretnél beszélni
velem.
– Így igaz, fenség… – az asszony végigmérte
magának a fiút, tekintete azonnal megakadt a
nyakában lévő medalionon.
– Megnézhetném?
– Csak tessék… – Odayin újból zavarba jött,
vagy inkább megijedt, hisz joggal hihette, hogy
a királyné azonnal felismeri, miféle holmi van a
kezei közt. Az asszony azonban továbbra is csak
mosolygott, az arcot mintázó nyakláncot alaposan
megnézte, majd visszaadta tulajdonosának.
– Erős, mágikus holmi.
– Praktikus…
– Az már biztos, de térjünk vissza jöveteled
céljára.
– Asszonyom… fenség… szeretnék a lányodról
kérdezni… Talán szemtelenségnek véled, hogy
csak úgy beszöktem ide… De a régi emlékek…
Mindig kedves voltál hozzám, emlékeztem az
arcodra, a hangodra… úgy gondoltam, hozzád
bizalommal fordulhatnék…
– És milyen jól gondoltad – mosolyogta az as�-
szony, és az asztal fölött átnyúlva megszorította
Odayin reszkető kezét. Látta rajta, hogy a fiú
rendkívül nehezen adja elő mondandóját, ezért

341
úgy döntött, segít neki. – Tudom, hogy szereted a
lányom.
– Tényleg? Elmondta?
– Hát, azt nem éppen… De van szemem. És
amúgy is, úgy tűnik, hogy akiket az égiek egymás-
nak szántak, azok mindig megtalálják egymást.
– Odayin szívéről hatalmas kő esett le, a királynő
semmiféle ellenszenvet nem tanúsított irányába,
sőt úgy tűnt, hogy még örül is kapcsolatuknak.
– Ugye tudod, hogy gyermekkorotokban jegyben
jártatok?
– Igen… Éppen ez az… azt hiszem, ez a dolog
már érvényét vesztette… nem igaz?
– Sajnos igen, mikor családod rangját vesztette,
az egyezség is semmis lett.
– És azóta… van valaki más?
– Nem tudok róla. Az uralkodó általában nem
osztja meg velem terveit a jövőre nézve, ám nekem
van szemem és fülem. Nélküle is tudok minden-
ről. Vagyis majdnem mindenről. Nem hinném,
hogy leányom bármelyik nemesúrnak szánná.
– És mit gondolsz… én…
– Feleségül kéred a lányom, ifjú Elvoran úr? – A
királyné szemében pajkos fény táncolt, Odayin
viszont füle hegyéig elpirult:
– Nem… vagyis igen… úgy értem…
– Előrelátó vagy, és tervezed a jövőd, ez dicsé-
retes. – Tanama asszony tekintetéből azonban
hirtelenjében eltűnt minden vidámság, ezt a fiú is
rögtön észrevette.
– Bolondokat beszélek, igaz? Lehetetlen
dolgokat…
– Nem beszélsz bolondokat, Odayin kedves. Igaz-
ság szerint, ez pompás ötlet volna. A házassággal

342
újból hercegi rangot szerezhetnél, családod régi
fényében tündökölhetne. Csak épp… úgy hiszem,
ez törvénytelen. Bocsáss meg, de jelenleg egy-
szerű katona vagy… Itt a császár szava a döntő.
Csupán neki van hatalma hozzá, hogy áthágja
évezredek hagyományát. Egy kis törvénytelenség
nem hinném, hogy gondot okozna neki. Beszélek
vele erről a dologról.
– Tehát… van remény?
– Remény mindig van, ifjú Elvoran úr. – Bár
Odayin nem volt biztos benne, hogy jó ötlet a csá-
szár orrára kötni bimbódzó kapcsolatuk, annak
rendkívül örült, hogy a királynéban szövetségesre
talált. A hercegi rang is igen jól hangzott, bár
az elkövetkezendő napokban sokat forgolódott
emiatt. Álmatlan éjszakáin ezen gondolkodott:
egyáltalán, vissza akar kerülni abba a családba,
amelyik megölte a szüleit? Mi a fontosabb, saját
élete, rangja, vagy büszkesége?
Szegény fiú nem tudta, ám új rangja miatt aligha
kellett volna aggódnia. Azt mindenesetre sejtette,
hogy kellemetlen beszélgetések várnak rá. Leg-
alábbis ami magát a császárt illeti. Azonban a baj
nem jár egyedül, ezt a fiú is megtanulta, mihelyst
rendkívül kellemetlen helyzetbe keveredett, rá-
adásként nem máshol, mint a saját otthonában.

Mióta Odayin megkapta Memmon mester aján-

dékát, az aranymedaliont mindig a nyakában
hordta. Sosem tudhatta, mikor lesz szüksége rá.
Ráadásként forrófejű kamaszként rendkívül szó-
rakoztatónak találta, ha valakivel tréfát űzhetett
oly módon, hogy felöltötte az alakját.

343
 Ez alatt a pár nap alatt mindenkin bosszút állt,
aki csak egy kicsit is a bögyében volt. Példának
okáért, Yarim kapitány rendkívül csinos fizimis-
káját magára öltve, minden hímnemű lénnyel
kikezdett a palota falain belül, porig rombolva az
amúgy büszke, arrogáns hölgy tekintélyét. Senki
nem értette, mi történt az asszonnyal, bizonyára
részegnek gondolták.
A szakács szerepét játszva döglött patkányokat
csempészett a főúri vendégek vacsorájába. Eme
férfiú azzal vívta ki haragját, hogy fejbe merészelte
kólintani őt egy merítőkanállal, mikor a katonák-
nak osztott étel minőségét kritizálta. Mondjuk a
tréfa kis híján rosszul sült el, a szakács nyakára
kötelet követeltek az illetékesek, végül „csak” né-
hány botütés lett belőle.
A kápolna környékén lakó szerzeteseket rend-
kívül kellemetlen helyzetbe hozta azáltal, hogy
egy igencsak csinos szajhát csempészett szerény
hajlékukba. Magát Ashin királyt is szívesen meg-
tréfálta volna, de ezt már nem merte. Félt, hogy a
körülötte lebzselő bűbájtudók leleplezik a titkát.
Pedig milyen mókás lett volna, ahogy a császár
le s föl rohangál a kastélyában, mint valami futó-
bolond, közben pedig a meztelen hátsóját muto-
gatja minden arra járónak… Mindegy… Memmon
mester ajándéka tehát csupa áldás volt számára,
egészen addig a délutánig.
Odayin a szobájában ücsörgött, székében
hátradőlve, lábát földobva az asztalra, ahogy ál-
talában. Az elmúlt napok eseményein merengett,
még mindig jót nevetett magában, mikor a rémült
bogarakként rohangáló szerzetesekre gondolt, úgy
futottak a közöttük felbukkanó asszonyszemély

344
elől, mintha legalábbis valami szörnyeteg üldözte
volna őket. Szüksége is volt a vidámságra, mert
máskülönben az egész világot gyászba borulva lát-
ta maga előtt. Nem tudta, mi lesz vele, mi történik
majd az elkövetkezendőkben, bízott is meg nem
is a királyné ígéretében. Bár a különös szerzetek
látogatása, a mágusé és Hupiáé alaposan felzak-
latták, hogy Lianival milyen jövő elé nézhetnek,
sokkal inkább aggasztotta. Ahogy kifelé bámult
az ablakán, figyelte a házak fölött úszó különle-
ges alakú felhőket, csak és kizárólag a lány járt a
fejében. Bár a város ott csücsült a császári palota
közelében, mégis olyan messze érezte magától…
Gondolatmenetét, mint már annyiszor élete
során, egy irdatlan reccsenés zavarta meg, a fiú
azonnal a bejárat felé kapta a fejét. Tiburon úgy
csörtetett be a szobájába, akár egy medve, soha
nem gondolt rá, hogy esetleg kopognia illene
nevelt fia ajtaján. Még azután sem, hogy Odayin
tagadhatatlanul elhagyta gyerekkorát, és a felnőt-
té válás útjára lépett. Ezúttal azonban valamiért
a férfi ajkára fagyott a szó. Csak ácsorgott a
küszöbön, láthatólag köpni-nyelni nem tudott a
meglepetéstől. Végül ezt motyogta:
– Fenség… – Odayin felvonta a szemöldökét,
már az idejét sem tudta, Tiburon mikor szólította
így őt utoljára. A férfi láthatólag teljesen zavarban
volt, elpirult, egyik lábáról a másikra állt. – Fen-
ség… már megbocsáss… de… mit keresel itt..? –
Beletelt egy kis időbe, míg a fiú rájött, mi történt.
Odayin végignézett magán, megdöbbenve tapasz-
talta, hogy ezúttal Liani felettébb csinos alakját
birtokolja… túl erősen gondolt rá, olyannyira,

345
hogy a medalion parancsnak érzékelte. Ezúttal a
fiú is zavarba jött, kis híján lefordult a székéről.
– Tiburon… – motyogta a hercegnő kedves
hangján. – Én csak… – Odayinnak hirtelenjében
választania kellett. Vagy elárulja a medalion tit-
kát, vagy… Ez utóbbit választotta. – Mennem kell,
Tiburon, ne haragudj! – kiáltotta, majd nyakába
szedte a lábait és elrohant. A férfi nem vette ma-
gának a bátorságot, hogy útját állja, csak tátott
szájjal bámult a hercegnő után. Pedig igen szíve-
sen megszorongatta volna, hogy kikérdezze, meg-
tudja, mi volt ez az egész. Liani Elvoran Odayin
szobájában? Egyedül? Várt rá? Miért?! Hát azért!
Tiburon valósággal tombolt, már mindent értett.
Nyilvánvaló, az a is nyikhaj magával a hercegnő-
vel találkozgatott, ezért nem mondott róla semmit.
Hát hogy lehet valaki ennyire hülye?!
– Na gyere csak haza! – ordította a férfi, pedig
nagyon jól tudta, hogy rajta kívül már senki nem
hallja. Még Odayin sem, pedig a fiú nem futott
messzire, csak a legközelebbi sikátorba, ahol ma-
gára öltötte saját alakját. Jól tudta, hogy ezúttal
valóban szorulni fog… ám nem kívánta kellemet-
len beszélgetésüket későbbre halasztani. Ezért
nagy levegőt vett és a házuk felé indult.
Végül az ajtócsapkodáson és ordibáláson kívül
egyéb nem történt odahaza, bár Odayin másra
amúgy sem számított, hisz Tiburon soha nem
emelt kezet rá. Mindenesetre nevelőapja szavai
alaposan földbe döngölték, ezerszer is megkapta,
hogy ő egy idióta, hülye taknyos, és annyi esze
sincs, mint annak a póknak, ami ott függesz-
kedett a sarokban. Tiburon voltaképp egyetlen
szóval sem mondta, hogy eltiltja őt a hercegnőtől,

346
de bizonyosan gondolta. Vagy csak épp nem látta
értelmét olyan dologról üvölteni, aminek a végki-
fejlete úgyis megváltoztathatatlan. Ebben a dolog-
ban nem ő dönt, hanem sokkal inkább a császár
maga. És Tiburonnak kétsége sem volt afelől,
hogy a nagytiszteletű Ashin úr miként vélekedne
a fiatalok románcáról. Odayin pedig… ha volt
valami, ami végképp nem hiányzott neki jelenlegi
állapotában, akkor az Tiburon nevelő célzatú pré-
dikációja. Eleinte úgy gondolta, őt is megbünteti
valamiképp a medalion segítségével, de aztán még
ehhez sem volt kedve. Búskomorságban várta az
ügy fejleményeit, már csak Tanama asszonyban
bízhatott.

Bár jó pár napba belekerült, míg a királyné al-

kalmat talált arra, hogy a fiatalok jövőjéről kérdez-
zen, végül mégiscsak férje elé állt és nekiszegezte
a kérdést:
– Mondd csak, van valami elképzelésed a lá-
nyomat illetően? – A beszélgetésre egy vacsora
alkalmával került sor, a királyné már hónapok
óta alig evett valamit. Bár mindig is undorodva
tekintett új otthona szakácsművészetére, úton-
útfélen húst szolgáltak fel, az utóbbi időben még
a szokásosnál is kevesebb étvágya volt. Étkezés
helyett ezúttal is inkább a teremben sétálgatott
le s föl, mialatt férje és fia jóízűen falatoztak. Az
udvari etikett még magánvacsorán sem enge-
dett a különféle fajtájú villák, kések és kanalak
szakszerű használatából, mégis, mikor családja
férfi tagjai a húst tömték magukba, az asszony
kis híján rosszul lett. Nagy erőfeszítésébe telt hát,

347
hogy a teremben maradjon, ám máskor aligha
látta férjét.
A császár meglepődött a kérdés hallatán, vacso-
rájuk általában néma csendben költötték, legfel-
jebb ő szólt néhány szót, azt is a bort felszolgáló
apródok felé.
– Úgy érted azon kívül, hogy egy jó kis elfeneke-
lés kéne neki?
– Ne tréfálkozz, tudod, hogy értettem.
– Nos, egy időben gondolkodtam rajta. De aztán
rájöttem, hogy úgysem találnék olyan bolondot,
akire rásózhatnám. Szóval, a kérdésedre válaszol-
ván: nincs.
– És mit szólnál hozzá, ha nekem volna?
– Szegény ördög… – A királynét rendkívül bos�-
szantotta, hogy férje ilyen rossz véleménnyel van
lányáról, ám ezúttal félretette sérelmeit.
– Szóval, nincs kifogásod ellene?
– Ez most beugratós kérdés? Kiről van szó? –
Tanama asszony tétovázott kicsit, igaz, hogy az
ifjú Odayint reménnyel biztatta, ám ő maga sem
igen hitt az ügy sikerében. Akárhogy is, ismerte
férjét.
– Az unokaöcsédről. – Ashin úr arcába hirtelen
annyi vér szökött, hogy a körülötte strázsáló őrök
és szolgák hada attól félt, felrobban. Bár igazság
szerint tán nem is bánták volna túlzottan… Min-
denesetre maga a királyné is hátrált pár lépést.
Nem mintha férje valaha is kezet emelt volna rá,
azt azért nem merte.
– Te megbolondultál?! – bömbölte a férfi, az
étkezőben addig tökéletes csend honolt.
– Miért..? – szepegte az asszony, kis híján
elsírta magát, hisz nem volt hozzászokva, hogy

348
ordítsanak vele. – Gyönyörű pár volnának, és en-
nél jobbat el sem tudnék képzelni. Az ifjú Odayin
ismét a család tagja lehetne, hercegi rangot sze-
rezhetne, minden olyan volna, mint régen…
– Herceg?! Család?! Annyi eszed sincs, mint egy
tyúknak, a halálomat akarod?!
– Ostobaságokat beszélsz!
– Igen?! Elfelejtetted, mit művelt az apja?! A
saját testvérem! Ha lehetősége lett volna rá, leöl
mindannyiótokat!
– Ő nem az apja… Lehetőséget adtál neki, mi-
kor a palotába engedted.
– Már megbántam! Ezerszer is! Végig azon mes-
terkedett, miként döfhetne kést a hátamba!
– Jaj, istenem…
– Ne emlegesd nekem itt az égieket! Amúgy
meg, mit gondoltál?! Azt hiszed, nem tudtam erről
az egészről?!
– Úgy érted…
– Úgy hát! Nem elég, hogy a nevelt lányom min-
den áldott nap elszökik és az erdőben oson, mint
valami haramia, még a lábát is szétteszi egy áruló
fattyának!
– Ashin Elvoran! Nem tűröm, hogy még egy
pocskondiázó szó elhagyja a szád a lányomat
illetően! – A királyné soha életében nem ordított,
vagy csak rendkívül ritkán. Éles hangja valóságos
ostorcsapásként hatott a teremben, még maga
a császár is elképedt. Kicsit magához tért, vis�-
szanyerte önuralmát, persze dühe cseppet sem
enyhült. Ezúttal a bejáratnál strázsáló őrökhöz
fordult:
– Hozzátok ide, most!

349
 – A fiút… uram? – Az egyik katona reszketve
kérdezett vissza, bár a vitát figyelemmel kísérték
mindannyian, ez a rész valahogy nem volt világos
előttük.
– Nem, az öreganyádat a hátsó udvarból! Per-
sze, hogy a fiút, idióták! – Az őrök elrohantak, a
császár pedig dühösen a terem másik végébe, az
ablakokhoz trappolt. Talán, hogy minél messzebb
legyen feleségétől.
– Mi a szándékod vele? – kérdezte az asszony,
ám a férfi már válaszra sem méltatta. Helyette
elgondolkodva nézte az őrtornyokban táncoló
fényeket, talán unokaöccsét is pont onnét rán-
gatják le… Természetesen azóta figyeltette a fiút,
hogy lábát a kastélyba tette, így nyilvánvalóan
tudott nevelt lányához fűződő kapcsolatáról is. A
hercegnő sorsa valóban nem érdekelte, a dolog
csupán unokaöccse miatt bosszantotta. A kis
nyikhaj miként veszi a bátorságot magának, hogy
a királyi család bizalmába férkőzzék? Ez persze
csak még jobban megerősítette paranoiájában,
hogy a fiú trónjára és életére tör. Ráadásként
a királynét is az ujja köré csavarta. Az elmúlt
hónapok során azért nem tett semmit, mert
várt. Tudni akarta, mire készül unokaöccse, és
nevelt lánya milyen szerepet játszik a tervében.
Félelme akkor ért csúcspontjára, mikor az egyik
jelentésben rendkívül különös dolgot fedezett fel.
Megtörtént… a fiú találkozott valakivel a Tövisek
Kertjében, éjszaka, titokban. Ráadásul nem is
akárkivel, legjobb kémei is elvesztették a nyomát
egyetlen szempillantás alatt. Egyik percben a
szemük előtt volt, aztán huss… Eltűnt. Ez pedig

350
csak úgy történhetett, ha rendkívül nagy hatalmú
bűbájtudó állt a szolgálatában.
A férfi csupán akkor fordult el a kastélyt
körbevevő tornyok látványától, mikor nyílt az
ebédlő ajtaja és az őrök bedöcögtek foglyukkal,
az unkaöccsével. Pontosabban a két katona még
mindig nem tudta, mire is számíthatnak, sem
bűnözőként, sem vendégként nem kezelték az ifjú
Odayint, nem lökdösték vagy ütlegelték, de épp
udvariasak sem voltak vele. A fiú láthatólag igen-
csak megrémült, az újoncok egyenruháját viselte,
oldalán az őrszemek jellegzetes kürtje fityegett,
valóban szolgálati helyéről rángatták el.
– Fenség… – motyogta a fiú, mihelyst megsza-
badult a katonáktól, mélyen meg is hajolt, ahogy
az illett. A császár elindult felé, ám félúton megtor-
pant, és körbenézett a teremben lévő alattvalóin.
Voltak vagy százan.
– Átkutattátok? – kérdezte szenvtelen hangon,
és szúrós tekintetét a katonáira szegezte. Azok is
meghajoltak:
– Természetesen, uram.
– Jó, akkor mindenki kifelé. – Mintegy varázs-
ütésre, a terem pillanatokon belül kiürült, csupán
a királyné tétovázott kicsit, különösen azután,
hogy a király fiára dörrentett:
– Te maradsz. – A kisfiú már egy jó ideje csak
ücsörgött az asztalnál, szülei veszekedése miatt
természetesen többet egyetlen falat sem ment le a
torkán. Miután atyja maradásra kérte, értetlenül
pislogott távozó anyja után, aztán hamar felülke-
rekedett rajta fensőbbrendű énje, amit születése
óta neveltek belé. Kihúzta magát, és határozott

351
léptekkel az apja mellé sétált. A férfi egy pillantás-
ra sem méltatta, de már megszokta.
A király időközben egyetlen intésével maga elé
invitálta unokaöccsét, a fiú tekintete elárulta,
hogy semmi jót nem vár ettől a beszélgetéstől.
– Szóval… a lányom kezére pályázol. – A férfi
ezzel a mondattal indított, és egy rendkívül taszító,
lesajnáló mosollyal. Odayinban is felülkerekedett
büszkesége, többet akkor sem hajlongott volna
nagybátyja előtt, ha lándzsával bökdösik a hátát.
Helyette inkább ő is kihúzta magát, fejét felszegte.
Dacos tekintete a császárt még inkább emlékez-
tette elhunyt testvérére.
– Talán baj?
– Hogy baj? Hatalmas ostobaság. Vagy inkább
ravaszság? Ne hidd, hogy nem tudom, mit forgatsz
a pimasz fizimiskád mögött.
– És mégis, micsodát? Áruld el, mert nem em-
lékszem rá. – Odayin karba fonta a kezeit, most
már valóban úgy társalogtak egymással, akár
a közeli rokonok. Mintha az iménti hajlongás is
csupán a köznépnek szólt volna.
– Egész végig azon mesterkedtél, miként tud-
nád átharapni a torkom. És a fiamét. – A császár,
ki tudja, talán életében először, kezét a fia fejére
helyezte. Odayin is a kis hercegre tekintett, olyas-
mit látott a tekintetében, ami megrémisztette.
Mérhetetlen csodálatot és hódolatot az apja iránt,
ugyanakkor félelmet is.
– Soha nem akartam ártani nektek. Hogy
itt dolgozzam, nem az én ötletem volt. És hogy
Lianival találkoztam, az is csupán a véletlen műve.
A fenséges császárné szerint nincs semmi terved
a lányod jövőjét illetően, sőt, magasról teszel rá.

352
Nekem csupán ő kell, semmi más. Azt sem bánom,
ha a birodalom túlfelére űzöl, csak ő velem lehes-
sen. – A császár egész sokáig hallgatott, már-már
úgy tűnt, komolyan veszi unokaöccse szavait. Ám
hirtelenében gúnyos, megállíthatatlan röhögés
lett úrrá rajta, Ashin úr szinte a hasát fogta ne-
vettében. Mellette, mint valami parancsra, Tanial
herceg is kacagni kezdett, pedig valószínűleg
fogalma sem volt semmiről. Odayin sok mindenre
számított, hogy a császár saját kezűleg végez vele,
vagy tömlöcbe vetteti. Fel is készült a legrosszabb-
ra. Ám ez a gúnyos vihogás, mindennél rosszabb
volt, eltaposta, vérig sértette.
– Bizonyára az is ilyen vicces volt, mikor a csa-
ládom sorsáról döntöttél – sziszegte a fiú, tekin-
tete olyan félelmetes formát öltött, hogy a császár
végre abbahagyta a kacagást.
– Ó, igen, hasonlóan mókás volt az is. Apád
elárult…
– Apám nem volt áruló! De ha az is lett volna,
akkor sem szégyellném! Hogy rokonok vagyunk,
azt viszont annál inkább!
– Vagy úgy. Ebben az esetben nincs több
megbeszélnivalónk, kedves rokon. Távozhatsz. –
Odayinban fortyogott a düh, igencsak uralkodnia
kellett magán, hogy az ajtó felé haladva ne ha-
jítsa földre a drága tányérok, poharak és tálcák
sokaságát. Végül mégiscsak elért a kijáratig, ott
azonban visszafordult és gúnyosan megkérdezte:
– Gondolom, ki vagyok rúgva.
– Azt még majd meggondolom – kuncogta a
császár, és legyintett. – Viszont minden piszkos
kis terved elfelejtheted, egy lépést sem tehetsz
anélkül, hogy ne tudnék róla.

353
 – Remek, bizonyára érdekes lesz a tanulmányt
olvasni arról, hogy milyen formát szartam aznap.
– A fiú ismét hátat fordított a királynak, így nem
láthatta a gyűlöletet, ami hirtelenjében fellángolt
a tekintetében. Persze, eddig nemigen akadt
olyan, aki jelenlétében ki merte volna mondani
azt a bizonyos szót. Legszívesebb ott helyben tőrét
unokaöccse hátába állította volna, ám bárhogy is
vágyott rá, nem tehette. Vannak dolgok, amit még
ő sem tehetett meg. Ez a kis fattyú pedig bizonyá-
ra nagyon is tisztában volt vele. A császár még
utoljára összeszedte magát, és ahogy azt tanulta,
oda döfött, ahol a legjobban fájt ifjú rokonának.
Odayin keze már a kilincsen volt, mikor ezt hal-
lotta a háta mögül:
– Felejtsd el, hogy még egyszer ránézel ebben az
életben. Felejtsd el! – A fiú pár pillanatra megtor-
pant, majd úgy bevágta maga után az ajtót, hogy
még a falak is beleremegtek.
A császár rendkívül elégedetten nézett utána,
legutolsó támadása igen sikeres volt. Bár azt
egyetlen percig sem hitte, hogy unokaöccse valós
érzelmeket táplálna a hercegnő iránt. Elvégre a
fiú mégis az ő vére volt, családja pedig soha nem
házasodott szerelemből, csupán kőkemény, gaz-
dasági és politikai megfontolásból. Az ifjú Odayin
nyilvánvalóan szövetségeseket remél a királyi csa-
lád női tagjaitól, szövetségeseket egy támadáshoz,
áruláshoz… Hosszasan gondolkodott, mit tegyen
a fiúval. Börtönbe csukathatta volna, ez ellen
talán még a Bölcseknek sem lett volna kifogása.
Ám paranoiája olyannyira elhatalmasodott rajta,
hogy már semmi más nem érdekelte, csupán az
összeesküvés részletei. Vajon kik álltak az ifjú

354
Odayin oldalára? Úgymond barátai, rokonai közül
kiket sikerült meggyőznie? Kik azok, akik inkább
őt látnák a trónon, mint jelenlegi urukat, majd
törvényes örökösét… Meg kellett tudnia.

Odayin valóságos forgószélként söpört végig a

palota folyosóin, mindenkit fellökött, aki az útjába
akadt. Szállása ajtaját föltépte, majd szobájában
is rettenetes pusztítást végzett. Itt már ütött,
rúgott mindent, amit csak ért, bár sok kárt nem
tehetett a berendezésben, legfeljebb magában.
Egyedül székét sikerült összetörnie, párnáját
pedig szétszaggatta, így hófehér tollpihék szálltak
mindenfelé.
Jó időbe beletelt, míg megnyugodott, Odayin
csüggedten lehuppant az ágyára, matraca is úgy
állt, mintha disznók táncoltak volna rajta. Pár
perccel később halk kopogtatást hallott az ablaka
felől, bár a tombolás szörnyen kimerítette, azon-
nal rohant, hisz tudta, ki az. A fiú kitárta az ab-
laktáblákat, odakint az udvaron Liani ácsorgott.
Az újoncok szállása a földszinten volt, így a lány
könnyűszerrel megközelíthette:
– Mit tettél? – támadt neki Liani azonnal, ahogy
a fiú kidugta orrát az ablakon. A lány arca sápadt
volt, és zavart. – Úgy kellett kiszöknöm a szobám-
ból! Bezártak, ilyesmi sosem történt velem!
– Sajnálom… azt hittem…
– Mégis mit?! A hátam mögött intézkedtél! Rá-
adásul ekkora baromságot, mégis mit vártál az
apámtól?! Ó, te jó ég… Eztán még az illemhelyre
is őrség kísér majd! Egyébként, mi a fene történt
veled? – Liani a fiú koromfekete fürtjeibe simított,
és megszabadította néhány tollpihétől.

355
 – Semmi különös, csak megtámadott a párnám,
én pedig legyilkoltam.
– Hogy csinálhattál ilyen ostobaságot…
– Hűha, most nem lesz min aludnom…
– Nem az, te marha… – Úgy tűnt, a lány harag-
ja kicsit elpárolgott, helyét tekintetében ezúttal a
szomorúság vette át. – Most… mi lesz velünk..?
Miért nem tudtad befogni a szád..?
– Sajnálom… jót akartam… Mondd, elszöksz
velem? – Ezt maga a fiú sem gondolta komolyan,
pláne nem ilyen hirtelen. Liani is csak elmoso-
lyodott, egy gyors csókot nyomott Odayin arcára,
majd ezt súgta:
– Most mennem kell… Visszamásznom nehe-
zebb lesz…
– De… azért még szeretsz, ugye..? – kiáltotta
Odayin, kétségbeesetten bámult a lány után, aki
átosont az udvaron.
– Szeretlek, te párnagyilkos… – kacagta a
hercegnő, majd gyorsan eltűnt az árnyak közt.
A fiú visszahúzódott az ablakból, körbenézett a
szobájában. Nem tudta, mire számíthat az elkö-
vetkezendőkben, ám ha maga a császár könyör-
gött volna neki térden állva, hogy maradjon az
udvarban, neki akkor sem kellett volna az állása
a továbbiakban. Ezért hát összekapkodta szegé-
nyes motyóját, és elindult a kastély kijárata felé.
Az ablakon keresztül, persze.

Mikor hazaért, otthonukat üresen találta,

Tiburon nem volt szolgálatban, ám úgy tűnt, va-
lami más dolga akadhatott a városban. Odayin
örült neki, hogy egyedül lehet, senkivel nem akart
beszélni. Olyan kétségbeesés és harag lett úrrá

356
rajta, hogy szinte minden energiáját felemésztette,
alig bírta átvonszolni magát a városon.
Mihelyst Odayin felért a szobájába, rávetette
magát az ágyára, pihent kicsit. Ezután az íróasz-
talához ült le, nyugtatóként átnézegette a rajzait,
és megpróbált olvasni is. Ám egyik elfoglaltság
sem tudta lekötni a figyelmét, Odayin úgy érezte,
menten megfullad, az utóbbi órák eseménye való-
sággal szétfeszítette a fejét. Végül fogta magát és
kitárta az ablakát, mintha valóban, fizikálisan is
fulladozott volna, és egy hatalmasat szippantott
az esti város levegőjéből. A két különös alakra, a
varázslóra és Hupiára gondolt, olyan erősen, hogy
akár a nevüket is belekiálthatta volna az éjszaká-
ba. A fiú végül visszatelepedett az íróasztalához,
és csak bámult kifelé. A házak ablakaiban, az ut-
cákon lámpafény pislákolt, az égen pedig ezernyi
csillag ragyogott.
Ám hirtelenjében valami eltakarta előle a ki-
látást, a város látképét éjfekete semmi vette át,
mintha valaki egy sötét vászonnal borította volna
be az ablakát. Hupia olyan hirtelen termett az
íróasztal tetején, hogy Odayin szíve a torkába
szökkent, székéről pedig a földre pottyant.
– Jó estét, Elvoran úr – kacagta a nő, arcát
csuklya fedte, ahogy első látogatásakor. Lepat-
tant az asztalról és kezét a padlón kuporgó fiú felé
nyújtotta. Odayin tétovázott egy darabig, hogy
elfogadja-e, végül kezet adott Hupiának, aki fölse-
gítette őt a földről.
– Jó, hogy erre jártál… – motyogta a fiú.
– Tényleg? Köszönöm a szíves vendéglátást.
– Beszélnem kell Memmon úrral.

357
 – Nem hinném, hogy a mester újból megtenné
érted ezt a hosszú, fáradságos utat, már mindent
elmondott neked, amit akart.
– De… nekem még rengeteg kérdésem van…
Azt hittem, Memmon mester varázsló, csak egy
csettintésébe kerül, és oda utazik, ahová kedve
tartja!
– Ez a dolog azért nem ilyen egyszerű. De ne
keseregj, kis drágám. Helyette itt vagyok én. –
Odayin szemét nem kerülte el, hogy Hupia bal
kezét folyamatosan köpönyege alá rejti, mintha
hordozna valamit, egy tárgyat, a fegyverein kívül,
persze. Az asszony elmosolyodott a fiú kutakodó
tekintete láttán, majd nem titkolózott tovább. –
Ajándékot is hoztam neked. – Azzal a köpenye
alól elővett egy kisebbfajta, dísztelen, ütött-kopott
ládikát.
– Mi ez?
– Győzelmünk záloga. Tehát… rábólintasz a
Szövetségre?
– Pontosan mi az alku tárgya?
– Roppant egyszerű dolog. Holnap, az Újjászüle-
tés havának harmadik napján hatalmas sereggel
a császári udvar ellen vonulunk.
– Ezt nem nevezném egyszerűnek. A kastélyt
védő pajzson semmi nem jut át, a birodalom leg-
hatalmasabb mágusai készítették.
– Ez igaz, ám… – Hupia újból elmosolyodott.
– Emlékszel Memmon mester szavaira? Ha el
akarsz pusztítani valamit, ami nálad sokkalta
hatalmasabb, célozd a szívét. Márpedig a kastély
és a pajzsbűbáj szíve…
– A mágustorony.
– Úgy bizony. Ez a dolog rád eső része.

358
 – Hogy tudnék lerombolni egy tornyot? Mi van
abban a dobozban? Robbanó por?
– A birodalom összes robbanó pora kevés volna
a mágustorony elpusztításához. Nem… a doboz-
ban valami… egész más van.
– Ha megteszem…
– Megnyerjük a csatát, utána pedig a háborút
is. A királyi udvar elestének híre tűzvészként ter-
jed majd a birodalomban, az ellenállás semmivé
foszlik.
– Mi lesz a népemmel?
– Mi csupán a földet akarjuk, ami régen a mi-
énk volt, és hogy újból a fényben élhessünk. Nem
vagyunk gyilkosok, testvéreink békében élhetnek
mellettünk, ahogy régen, korokkal ezelőtt. Per-
sze… úgy hiszem, téged igazából egyetlen személy
érdekel. Amint a császári család távozik a trónról,
új uralkodóra lesz szüksége a népednek. Mivel
amúgy is téged illetett volna mindez, úgy hiszem,
elég méltányos ajánlat. És ami a legfőbb, senki
nem állhat utadba, hogy végleg elnyerd a herceg-
nőd kezét.
– Én… sosem akartam király lenni…
– Ám családod régi dicsőségét visszaszerezni, ez
csábító lehetőség, nemde? És végre attól az égető
érzéstől is megszabadulhatsz, ami a szívedet mar-
dossa már jó ideje… bosszúvágynak hívják.
– Ha a torony összeomlik, a csatát biztosan
megnyeritek?
– Nagy esélyünk van rá. A hercegnőd miatt
pedig ne aggódj, az elsők között lesz, akit kime-
nekítenek az ostrom kezdetekor. – Az asszony
hirtelenjében elhallgatott, különös mosolya is
lefagyott az arcáról. A ládikát két kezébe fogta és

359
a fiú felé nyújtotta. Odayin habozott kicsit, majd
átvette Hupia ajándékát. Forgatta, közelebbről is
megvizsgálta. Ám mielőtt még ennél többet tehe-
tett volna, az asszony rákiáltott:
– Vigyázz! A dobozt ne nyisd föl, míg el nem jön
az ideje. Nincs benne más, csupán halál és káosz.
Maga a káosz. – A fiú hátán végigfutott a hideg,
ahogy a ládikára tekintett. Valóban… valami
furcsa hidegséget érzett körülötte. Odayin újból
elbizonytalanodott. – Most pedig, ifjú Elvoran úr,
beszéljük meg a pontos részleteket. – Hupia fölte-
lepedett az íróasztal tetejére, valóban olyan volt,
akár egy macska, úgy tűnt, csupán a magasabb
helyeken érzi jól magát. Odayin érezte, hogy ez a
beszélgetés már sokkalta hosszabbra nyúlik majd,
így ő is leült, ezúttal az ágyára. Meghallgatta az
asszony részletes beszámolóját arra nézvést, hogy
mit is kell majd tennie, hogyan, milyen időpont-
ban. Pedig egyáltalán nem volt biztos benne, hogy
akarja-e ezt az egészet.

Másnap reggel, mikor kinyitotta szemeit, Hupia

látogatása ismét álomnak tűnt csupán. Ám ezút-
tal bizonyítéka is volt beszélgetésüknek, a ládika,
amit Odayin az ágya alá rejtett. Mihelyst valame-
lyest kiűzte az álmot a szemeiből, magához vette
a dobozt, és újból vizsgálni kezdte. Nem volt rajta
semmi különös, egyetlen rúna, avagy más motí-
vum sem díszítette, leginkább egy nagyobbfajta
szivardoboznak tűnt. A fiúban még az a gyanú is
felmerült, hogy esetleg valami hatalmas, gonosz
tréfa áldozata lett… Talán maga a császár teszteli
ily módon… Ám a ládikát nem merte kinyitni. He-
lyette inkább gyorsan a takarója alá rejtette, mikor

360
szobája ajtaja valósággal berobbant, úgy tűnt,
Tiburon másként már nem is tud közlekedni.
– Igaz ez?! – ordította a férfi, feje legalább két-
szer akkora volt, mint általában. – Igaz, hogy azt
mondtad a császárnak, hogy szarrágó?!
– Szarrágó..? Miről beszélsz?
– Ne beszélj mellé! Pelnal mondta nekem, aki
Malitól hallotta, ő pedig Niastól, aki a császári
ebédlő bejáratánál hallgatózott!
– Nem mondtam, hogy szarrágó! Csak azt…
hogy a kémei majd jelenthetik neki, milyen… ala-
kút… szartam… Mert mást aligha találnak velem
kapcsolatban. – Tiburon szinte rosszul volt, meg-
kapaszkodott az ajtófélfában, nehogy összeessen:
– Mondd, te normális vagy?! Ez… ez… nem hin-
ném, hogy van rajtad kívül más a történelemben,
aki túlélt volna ekkora pimaszságot!
– Hurrá, rekorder vagyok.
– Rekord gyorsasággal veszted el a fejed!
– Tiburon, nem csinálhat velem semmit, nem
ölethet meg. A vérem megvéd.
– És hallottál te már olyan kedves dolgokról,
mint a korbács vagy az életfogytig tartó börtön?!
– Persze, de mindkettőbe belehalnék sec perc
alatt. Azt pedig nem lehet. Értékes vagyok.
– Értékes?! Egy semmirekellő, pimasz kis móc-
sing, az vagy! Szégyen!
– Szégyen? – Pár pillanat leforgása alatt a
fiú olyan változáson ment keresztül, hogy még
Tiburon is eltátotta a száját. Odayin mintha hir-
telenjében évtizedeket öregedett volna, ami voná-
sain ugyan alig változtatott, ám tekintete sokkal
bölcsebb, érettebb lett. Sőt, már-már félelmetes.
Tiburon rég nem látta ezt a tekintetet, hajdani

361
ura, Erac Elvoran tudott hasonló ábrázatot ölteni,
ha valami felbosszantotta. – Szégyen..? – sziszegte
Odayin a fogai közt. – Majd én megmondom ne-
ked, mi a szégyen. És ha már a szarnál tartunk…
Egész életemben szartál rám, és a szüleimre, mert
ha nem így lett volna, messzire elkerülöd azt a
viperafészket, amit köznyelven csak császári ud-
var néven emlegetnek. Hogy merted oda betenni
a lábad azok után, hogy láttad apám és anyám
meghalni?! Láttad, mikor mindenünk elvették,
ott voltál… – Tiburon megsemmisülten nézett a
fiúra, arca ezúttal elsápadt.
– Mégis… mit kellett volna tennem? Kölyök-
korod óta gyakorlatoznom kellett volna veled az
udvaron, hogy a leghatékonyabban vághasd át a
nagybátyád torkát? Hogy minden napod a bos�-
szúról szóljon? Én más életet akartam neked…
egy olyat, ahol…
– Egyszerű katonaként nyalom a családom
árulójának talpát?! Gyáva vagy, Tiburon Alaskar,
gyáva voltál ahhoz, hogy a szemembe nézz!
– Vigyázz a szádra!
– Mert? Különben mi lesz? Megversz? Elfene-
kelsz? Ááá… menj innen. – Odayin duzzogva kar-
ba fonta a kezeit, és a fal felé fordult. Tiburon még
egész sokáig ácsorgott az ajtóban, szemeit nevelt
fiára meresztve. Először valóban arra gondolt,
hogy nekiesik, ez a kis nyikhaj gyávának nevezte
őt… Holott az utóbbi húsz évben semmi mást
nem csinált, csak azon munkálkodott, hogy a kis
hercegúrfi jól érezze magát. Ne szenvedjen hiányt
semmiben, sem család, sem anyagiak terén. Az-
tán… Tiburon Alaskar valóban elszégyellte magát.
Talán valóban beszélnie kellett volna vele… Talán

362
valóban eladta magát és a büszkeségét egy jól
fizető állás miatt. Talán…
– Valóban herceg vagy, Odayin Elvoran – mo-
tyogta Tiburon megsemmisülten és szomorúan.
A férfi tényleg szánni való látvány volt, esetlenül
ácsorgott az ajtóban, és csak nézte, ahogy húsz
év munkája kárba veszett. Eddig tartott, míg
felépítette a kettejük kapcsolatát, barátságot és
bizalmat, ami most hirtelenjében tovaröppent.
– És úgy is beszélsz. – Azzal Tiburon kitrappolt
az előszobába, és becsukta maga után az ajtót.
Nyugodtan, halkan, mint bárki más. Odayin felé
sem nézett, olyan gyűlölet lángolt a szívében, hogy
úgy érezte, az a kis doboz hozzá képest semmiség
abban a pillanatban. Ráadásként… eszébe jutott
még valami… Hupia legutolsó szavai. Olyan élén-
ken élt benne a kép, mintha pillanatokkal ezelőtt
történt volna. Az asszony az ablakpárkányon gug-
golt, fekete köpenyét, fehér fürtjeit a szél borzolta.
Hupia visszanézett rá, és csak ennyit mondott: „
Pillants a könyvbe, ifjú Elvoran úr.”
Odayin kivánszorgott az ágyából, a kis dobozt
magához vette, és a szekrénye felé indult. A titkos
rekeszben, más kincseivel, titkaival együtt ott he-
vert a könyv, amit még Namas Edoalból hoztak. A
ládikát biztonságba helyezte, a kódexet pedig kéz-
be vette és fellapozta. Bár az első oldalakon lévő
illusztrációk még mindig taszították, továbblapo-
zott és olvasni kezdett, ott, a szekrény mélyén.
Bagunak igaza volt, egy akani család történel-
mét írta le a könyv, ami önmagában még nem
is lett volna oly furcsa. Ám a szöveg egészen a
kezdetektől, a káosz korától, a teremtéstől fi-
gyelemmel kísérte az akani nép sorsát. Odayin

363
döbbenten olvasta a sorokat, minden egyes betű,
szó, mondat tökéletes cáfolata volt annak, amit
ő megtanult az iskolapadban. Nem föld alatt élő
testvéreik a szörnyetegek, hanem ők maguk…
Memmon mester igazat szólt… És Odayin arra is
rádöbbent, hogy valóban sok hasonlóság van köz-
te és az akani nép közt. Mindannyiukat elárulták,
elűzték, megfosztották mindentől, mi őket illette
volna…
A fiú annyit olvasott, amennyit csak bírt, jól
tudta, hogy a kódexet maga Hupia csempészte
a hátizsákjába, mikor a könyvtárban jártak. Né-
hány óra elteltével azonban a szemei elfáradtak,
a tiltott könyvet pedig visszatette a rejtekhelyre.
Odayin ezután sem jött elő a szekrény mélyéről,
ott gubbasztott sötétedésig. Fejében egymást
kergették a gondolatok, várt… Még maga Tiburon
sem zaklatta többé, teljesen egyedül maradt.

Memmon mester ajándéka, a varázserejű me-

dalion ezúttal is jó szolgálatot tett Odayinnak,
könnyűszerrel bejutott a palotába. Társai és
feljebbvalói külsejét váltogatva minden gond nél-
kül haladt előre, egy ízben még Tiburon alakját
is magára öltötte. Egyre feljebb és feljebb jutott,
köpenye, hóna alatt ott lapult a kicsi dobozka.
Jó pár emelet után elért arra a szintre, ahol
közkatonaként vagy akár kapitányként is fel-
tűnő jelenség lett volna, így újból váltott. Liani
hercegnő bárhol felbukkanhatott az udvarban,
folyvást mozgásban volt, egyetlen percig sem
tudott nyugton maradni, tehát tökéletes álca. A
palotában élők már megszokták, nem csodálkoz-
tak, ha a konyhák környékén látták, vagy épp a

364
mágustorony felé vezető lépcsősoron. Bár az igazi
hercegnő minden bizonnyal a szobájában rabos-
kodott, vagy épp elszökött Bagu hátán, ki tudja.
Késő este felé járt az idő, miközben Odayin a
folyosókon osont, az ablakokon át kitekintett a
városra és az azon túl hullámzó tengerre. Való-
ban minden gond nélkül haladt előre, kevesen
keresztezték útját, ám azok sem mertek kérdezni
semmit. A mágustorony környékén flangáló tanít-
ványok közül csupán egyetlen tűnt veszélyesnek,
Ana és a hercegnő jól ismerték egymást, félő volt,
hogy a lány megállítja és érdeklődni fog, mit is
keres ott késő éjjel. Így Odayin úgy döntött, első-
nek támad, persze csak képletesen, mielőtt Ana
nyithatta volna a száját, így köszöntötte:
– Szia, pecsétes lány. – Ana elsőként meglepő-
dött, szája tátva maradt, majd mélységesen elpi-
rult. Zavartan bámult a távolodó hercegnő után,
majd dühöngve indult útjára:
– Kinek járt el a szája?! Megölöm, az biztos! –
Odayin egyetlen pillanatra sem állt meg, maga-
biztosan menetelt előre, mégis nagy kő esett le a
szívéről, mikor az ifjú mágus léptei elhalkultak a
háta mögött.
A tanítványok szálláshelye után már valóban
olyan szintek következtek, ahol egyszerű halan-
dónak semmi keresnivalója nem volt, így a fiú rej-
tőzködő tudását is latba vetette. Hercegi pecsétje
jóvoltából minden ajtó feltárult előtte, Hupia pedig
arról gondoskodott, hogy a fiú eszébe vésse a to-
rony térképét, és a legrövidebb, veszélytelen úton
haladhasson.
Odayin átlopakodott a laboratóriumok során,
járt a csillagok termében is. A fény ünnepén a

365
császári család itt tartotta fogadását, persze erről
a fiú mit sem tudott. Ennek ellenére ismerős volt
számára a hely, gyerekkorában járt itt párszor,
különösen a hatalmas teleszkóp maradt meg em-
lékei közt.
Ha Hupia nem hívja föl rá a figyelmét, Odayin
úgy hitte volna, elérkezett a torony legtetejére. Ám
a hely trükkös volt és cseles, a terem legvégében,
hatalmas könyvespolcok árnyékában egy létra
bújt, ez pedig már valóban a legfelső emeletre
vezetett. Odayin fél kézzel fölkapaszkodott a létra
fokain, gyorsan, határozottan, egyetlen percet sem
tétovázott. Úgy hitte, egy rendkívül kicsi helyre ér-
kezik majd, ehelyett, mikor fejét a nyílásba dugta,
óriási, tágas terem képe tárult a szeme elé. A fény
meghatározhatatlan helyről jött, minden valami
különös, zöldes árnyalatban játszott.
Odayin kikászálódott a lyukból és körbenézett,
mintha egy kápolnába érkezett volna, leginkább
úgy érezte magát. A teremnek nem voltak abla-
kai, rendkívül nyomasztó látványt nyújtott, a fiú
azonban nem várt tovább és elindult. Miközben
haladt előre az oszlopsor közt, érezte, hogy figye-
lik. Talán a falakon sorjázó faragások miatt, rút,
ocsmány szörnyetegek lestek rá mindenhonnan.
Bár gyerekkorában mintha hallott volna ilyesmit:
egy varázsló akkor is tudja, hogy a szobájában jár-
tál, ha épp nem volt ott. Mágikus szemük sosem
alszik, sőt, a furcsa kristályokkal még raktározni
is tudják a történéseket. Odayin elhessegette ma-
gától ezeket a gondolatokat, és különben is, ha
valóban rögzítik is cselekedeteit, már mit számít?
Álcája időközben semmivé foszlott, nem a fiú
akarta így. Érezte maga körül, hogy a mágia oly

366
sűrűn van jelen a kápolna belsejében, mint sehol
máshol a birodalomban. Ott futkosott a bőrén,
érezte az arcán és a gerincén, megrázkódott tőle.
Memmon mester bizonyára hatalmas mágus volt,
ám úgy tűnt, még az ő bűbája is kevés ahhoz,
hogy itt életben maradhasson. Vajon tényleg
képesek lesznek megnyerni a csatát? A doboz…
nem jutott-e arra a sorsa, mint a medalion?
Odayin a ládikát elővette a köpenye alól, és az
oltár felé indult vele. A lépcsősor előtt azonban
megtorpant, ez volt az a hely, amit Hupia a fiú
eszébe vésett, a legtökéletesebb pont. Odayin le-
guggolt, még egyszer körbetekintett, a dobozt pe-
dig fölnyitotta. Fogalma sem volt róla, mit hordoz
voltaképp, az asszony semmi mást nem árult el
neki, csupán annyit, hogy a ládika magát a káoszt
rejti. Ki tudja, talán nem is volt jobb szavuk rá…
Éppen ezért alaposan meglepődött, mikor semmi
mást nem talált a doboz aljában, mint egy jó kupac
hamut. Az is inkább összesepert kosznak tűnt…
Odayin kiöntötte a ládika tartalmát a padlóra,
a látvány ellenére rossz érzése nem szűnt, sőt,
a doboz felnyitása után csak fokozódott. Valami
rendkívül furcsa mélabú és keserűség lett úrrá
rajta, ha eddig volt egy szemernyi kétsége is afelől,
hogy helyesen cselekszik, mindez végleg semmivé
foszlott. Soha életében nem forrt olyan végtelen
düh és bosszúvágy a szívében, mint akkor. Nem
érdekelte semmi, hogy mi történik ezután, hányan
halnak meg, mi lesz a sorsuk. Közömbös arccal
szemlélte a változást is.
A kiöntött hamu mozgolódni kezdett, mintha
csak férgek jártak volna benne, a porból lassan
tömör forma alakult, egy szürke tojás, melynek

367
héján fekete, izzó csíkok futottak, akár a parázs.
A tojás hamarosan fölpattant, a mélyén apró
lény ült, egy fióka, ám még kicsi formájában is
oly félelmetes volt, hogy Odayin felkelt a padlóról
és hátrább lépett. A madár fekete gombszemeivel
a körülötte lévő világot fürkészte, közben mind
több és több tollat növesztett. A főnix úgy indult
növekedésnek, akárcsak a tűz füstje, kezdetben
apró volt, majd gomolygott és gomolygott, egyre
terjeszkedett, fölfelé, a mennyezet irányába. A ma-
dár lassan elvesztette anyagi testét, minden egyes
apró tolla tűzből állt, fekete lángokból. Odayin nem
várt tovább, megfordult, és határozott léptekkel a
létra felé indult. Egyszer sem nézett vissza, pedig
a főnix már oly hatalmasra nőtt mögötte, hogy
árnyéka egész a lejáratig kísérte. Bár a varázs
rettenetesen erős volt és minden csepp jóérzést,
gondolatot kiszippantott a fejéből, egyvalami
mégis megmaradt Odayin gondolatai közt. Liani
hangja csengett a fülében, az ő arcát látta. Mielőtt
lemászott volna a létrán, ezt suttogta:
– Kíméld meg őt… Kíméld meg őt… – Fohásza a
fekete főnixhez szólt, bár a hatalmas káoszmadár
aligha hallgatott halandó szavára. Odayin végül
lemászott a létrán és visszasétált az újoncok
hálókörletébe, mintha mi se történt volna. Akik
találkoztak vele a folyosók félhomályában, félve
elhúzódtak az útjából. Nem tudták megmagya-
rázni maguknak, ám tekintete rendkívül különös
volt, és éreztek valamit… valamit, amitől hátukon
végigfutott a hideg.

Fagus mester a császári udvar főmágusa volt,

késő este lévén békés álmát aludta lakosztályában.

368
Körülötte csend honolt, csupán a falióra ingája ke-
tyegett ide-oda. Az öregúr azonban mégis fölriadt,
olyan hirtelen, hogy ágya alácsüngő baldachin-
jába egész belecsavarodott. Dühöngve, a lehető
leggyorsabban kiszabadította magát és a földre
ugrott. Persze sokkal inkább gurult, hisz Fagus
mester azonnal egyensúlyát vesztette, mihelyst
lába a padlót érintette. A férfi bosszúsan elmor-
mogott egy fényvarázst, majd figyelt. Hallgatózott,
körbenézett a szobájában. Bár odabent semmi
különöset nem tapasztalt, homlokán izzadság-
cseppek gyöngyöztek. Jól tudta, hogy valami
nincs rendjén. Az öregúr sietve magához vette a
botját, majd úgy, ahogy volt, hálóingben, sipkával
a fején, kiszaladt a szobájából. Csupán egyetlen
dologra ügyelt, meztelen lábát prémes papucsába
bújtatta, ebből nem engedett, történjék bármi.
Fagus mester kiválóan érezte, hogy baj van,
hatalmas baj, ám az utóbbi évszázadokban olyan
mérhetetlen hatalom jutott a birtokába, ami csak
kevés halandónak adatott, és ez elbizakodottá
tette. Ő volt az udvar főmágusa, a problémát neki
kell megoldania, legyen az bármi, és amúgy sem
akart azzal időt pazarolni, hogy társait felébreszti.
Az öregúr tehát egyedül látott neki fáradságos,
hosszú útjának, ami a mágustorony legfelső tor-
nyába vezette.
Mikor szuszogva a létra tetejére ért és fejét a
nyílásba dugta, olyan látvány tárult a szeme
elé, amitől tátva maradt a szája. Egy fekete főnix
bontogatta szárnyait a kápolna belsejében, már
oly hatalmasra nőtt, hogy kis híján szétfeszítette
a torony falait. Fagus mester a lehető leggyorsab-
ban felmászott a létra tetejére, ám még arra sem

369
volt ideje, hogy varázsszavait elmormolja. A ma-
dár hirtelenjében rávetette fekete gombszemeit,
az öregúr megdermedt, majd minden elsötétült
körülötte.

Bár lassan éjfél körül járt az idő, Liani mégsem

aludt, nyugtalanul járkált le s föl lakosztálya
fogságában. Aznap nem sikerült elszöknie, apja
még az ablakai alá is őrszemeket állított. Egye-
düli reménye Bagu volt, ám a sárkánynak valami
fontos dolga akadhatott, mert színét sem látta a
kastély körül. A hercegnő végigtekintett szobája
berendezésén, kislány kora óta szinte semmit nem
változtatott rajta. Játékai ott sorakoztak a polco-
kon, ágy méretű babaháza rengeteg helyet foglalt.
Talán ideje volna átrendezni, vagy épp… egy telje-
sen új életet kezdeni. Liani az utóbbi időben egyre
jobban eltávolodott öccsétől, az a szörnyű érzés
gyötörte, hogy mindinkább kezd nevelőapjára
hasonlítani. Így családjában csupán édesanyja
maradt neki, akihez ragaszkodhatott. Ő volt az
egyetlen, aki miatt hazament csatangolásaiból. A
kialakult helyzetet tekintve, Lianinak nem jutott
jobb eszébe, mint végleg elszökni a palotából,
kedvese oldalán. Ám tudta, édesanyja szörnyen
hiányozna neki, és az asszony is belebetegedne
a fájdalomba. Szörnyű dilemma volt ez, emiatt
nem tudott aludni, és csak járkált a szobájában,
megállás nélkül.
Gondolatmenetét azonban egy hirtelen jött robaj
szakította félbe, a lány azonnal ablakához sietett
és kilesett az éjszakába. Valósággal megdermedt
a rémülettől, a mágustorony a szeme előtt omlott
le, oly könnyedén, akár egy kártyavár. A röpködő

370
kőtörmelékek, füst és por között, akár a forgószél,
egy különös madár röppent tova, legalább akkora
volt, mint az udvar sárkánya, Bagu. A fekete főnix
úgy szabadult a leomlott toronyból, akár dzsinn a
palackból, rettenetes pusztítását tovább folytatta.
Azonnal nekiesett a következő toronynak, majd
az utána jövőnek. Liani az első pillanatban felsi-
koltott és kezeit a szája elé kapta… szolgák százai
laktak a toronyban, hogy a mágusok rendelkezé-
sére állhassanak, és a tanítványok szálláshelye is
ott volt. Ráadásként azt is jól tudta, mit jelent a
mágustorony megsemmisülése, tekintetét ezúttal
a fekete égboltra függesztette. Csupán néhány pil-
lanat telt el, és máris megpillantotta a fényeket, egy
egész flotta közeledett feléjük a messzeségből.
A lány többet nem tétovázott, kardját magához
vette és az ajtajához rohant. Mivel természetesen
zárva találta, eszement dörömbölésbe kezdett:
– Nyissátok ki, azonnal! Héj, valaki! – Liani fülét
az ajtóra tapasztotta, futó léptek zaját hallotta
odakint, teljes volt a káosz, talán őrei már messze
jártak. Valószínűleg minden katonára szükség
lesz a falakon… Ám pár perc elteltével mégis nyílt
az ajtaja, a katona gyorsan meghajolt a hercegnő
előtt, majd ezt darálta:
– Fenség, az uralkodó parancsára elkísérlek a
hajóhoz! Kövess! – Liani kezdetben jól játszotta a
megszeppent, engedelmes kisasszonyt, ám amint
kísérője hátat fordított neki, ő villámgyorsan a
nyakába szedte a lábait és elrohant. A szerencsét-
len katona semmi mást nem tehetett, mint hogy
kétségbeesetten kiáltozott utána.

371
 A lány első útja anyja lakosztályához vezetett, a
királyné testőrei gyűrűjében szintén a tornác felé
tartott, ahol már útra kész hajó várta őket.
– Anya! – kiáltotta a lány, és megölelte Tanama
asszonyt, érezte, hogy a szíve hasonló gyorsa-
sággal ver, akárcsak az övé. A királyné tekintete
teljesen zavart volt, fia kezét úgy szorította, hogy
a kis Tanial ujjai szinte belefehéredtek. Rémülete
azonban tovább fokozódott, mihelyst meglátta a
lánya oldalára csatolt kardot:
– Ne… Liani, kérlek, ne csinálj ostobaságot,
gyere velünk!
– Szükség van rám!
– Semmit sem tehetsz! Meg akarsz halni?!
Ki fog rám vigyázni… – Az asszony szívszaggató
sírásba kezdett, a körülöttük ácsorgó őrök mind
idegesebben tekintettek a várakozó hajó felé. Liani
hamar megszánta édesanyját, újból átölelte, majd
hozzálátott, hogy támogatva a tornácra kísérje.
A hajó valóban útra készen, felvont vitorlákkal
vesztegelt a levegőben, ám csupán addig, míg a
királyi család fölsietett a pallón. Ezután olyan
hamar tovaröppentek, hogy Lianinak esélye sem
volt visszatérnie a földre. Még utolsóként arra
gondolt, hogy átugrik az egyik teraszra, ám anyja
tudhatta, mire készül, mert olyan szorosan fogta
a kezét, hogy a lány nem tudott szabadulni tőle.
Pedig mind a harcban, mind a sebesültek ápolá-
sánál bizonyosan sok hasznát vették volna…
– Kérlek, fenség, fáradjatok le a kabinba – szólt
rájuk a kapitány, aki maga kormányozta el a
császári hajót a kastély falaitól. Ám az asszony és
a lány a füle botját sem mozdította, a férfi pedig
többször nem merte kinyitni a száját.

372
 Liani döbbenten bámulta a maguk mögött ha-
gyott otthonát, valóságos káosz tombolt a palota
falai közt. Ráadásként pillanatokkal később az
idegen flotta hajói is megérkeztek, robbanások,
tűz tarkította az éjszakai égboltot.
– Uramisten… ő is ott van… – suttogta Liani, és
Odayinra gondolt. – Csak ne essen semmi baja…
– Nem tudta, hogy a fiú hol lehet éppen, titokban
remélte, apja még időben kirúgta és elküldte a
kastélyból. Igen, minden bizonnyal így történt…
ám rajta kívül igen sok ismerőse és barátja miatt
kellett aggódnia.

Aznap éjszaka Tiburon sem tudott aludni, úgy

látszik, ez egy ilyen nap volt, mindenki nyugta-
lanul járt le s föl az otthonában, gondolkodva,
elmélkedve. A férfi elsőként a robajra lett figyel-
mes, rögtön az ablakához sietett, így szemtanúja
lehetett a mágustorony leomlásának. A látvány
olyannyira ledöbbentette, hogy mire észbe kapott,
hatalmas tömeg gyűlt össze az utcákon. A váro­
siak java része tátott szájjal bámulta az esemé-
nyeket, voltak, akik az ablakokból, a háztetőkről
figyeltek. Mindez idáig még rendben is volt, ám az
idegen hajók felbukkanása után kitört a pánik,
mindenki futott, menekült, amerre látott.
Tiburon elsőként Odayin szobájába rohant,
nem tudta, hol lehet éppen, reménykedett benne,
hogy otthon van… még mindig az ágyán ücsörög
és duzzog… Ám a fiút sehol nem találta, és mi-
vel kötelessége szólította, ideje sem volt rá, hogy
megkeresse. A férfi villámgyorsan felöltötte az
egyenruháját, fegyvereit magához vette, és már
rohant is a palota irányába. Már amikor sikerült

373
átküzdeni magát a pánikba esett, egymást taposó
városiak tömegén.
Mire Tiburon a kastélyba ért, az összecsapás
már javában folyt, a támadók hajói a falon belül,
az épület fölött lebegtek, testükből ezernyi kötél
hullott alá, melyről még percek múltán is özön-
löttek a megszállók. A férfi elsőként az újoncok
szállása felé vette az irányt, már kis híján elájult,
annyira megviselte a rohanás. Reménykedett
benne, hátha maradt még néhány tartalékos
csapat, akiket vezethetne, és nevelt fiát is kereste.
Bár nem igazán hitte, hogy volt olyan bolond és
a történtek után visszajött. Ám mindkét esetben
csalódnia kellett, a katonák szállása üresen táton-
gott, csupán néhány szolgáló futkosott fejvesztve
a szobák labirintusában.
Odayin ellenben a szállása mélyén kucorgott, az
ágya mellett. Olyannyira az árnyak közé olvadt,
hogy Tiburon elsőként észre sem vette, kis híján
továbbrohant. Aztán mégiscsak megtorpant, és a
sötétbe bámult:
– Fiam… te vagy? – A fiú nevelőapjára nézett,
de nem mutatta semmi jelét, hogy értette is volna,
amit kérdezett. – Erre nincs időnk! Föl, a falakra!
Mindenkire szükség van!
– Minek..? – morogta Odayin, és nem mozdult.
Tiburon vérnyomása ismét az egekben szárnyalt,
valósággal ordította:
– Mi a fene van veled?! Próbáld túltenni magad
azon, ami történt, az ég szerelmére! A kastélyban
nők és gyerekek is vannak! A városról nem beszél-
ve! – A férfi dobogó szívvel várakozott, tekintetét
nevelt fiára szegezte. Ám miután az percek múltán
sem volt hajlandó mozdulni, egyszerűen rácsapta

374
az ajtót, ő maga pedig a lépcsők irányába rohant,
hogy belevethesse magát a harc sűrűjébe. Tudta
jól, hogy helyettese, Yarim kapitány tökéletesen
végzi a dolgát, ám egyetlen katona is sokat számít,
pláne, ha olyan tapasztalt, mint ő.

Az ostrom első része, mikor az idegen flotta át-

jutott a falak fölött, pillanatok alatt lezajlott. Bár
a tornyokban ágyúk is laktak, és a császári hajók
közül is felkészítettek néhányat, pajzs nélkül a
kastély védtelen maradt. Legalábbis a levegőben,
a falakon, közelharcban azonban hatalmas ellen-
állással kellett számolniuk az akani katonáknak.
Különösen, hogy az udvar mágusai, már akik nem
haltak meg a torony összeomlásakor, még mindig
azon igyekeztek, hogy megfékezzék a palota fölött
tomboló káoszmadarat.
A fekete főnix, mint valami haragvó istenség,
úgy csapott le a körülötte lévő épületekre, mindent
elpusztított, ami az útjába akadt, még a felszálló
hajókat is. A mágusok maroknyi csapata minden
tudásuk latba vetették a szörnyeteg elfogására,
egy rendkívül erős bebörtönző bűbáj segítségével
többször a föld felé kényszerítették, ám a ma-
dárnak mindig sikerült kitörnie. Ráadásként a
zűrzavar és káosz közepette igencsak nehezükre
esett koncentrálniuk. Az idegen katonák hamar
rájöttek, hogy a madár győzelmük záloga lehet, így
mindent elkövettek, hogy elsőként a mágusokhoz
férjenek hozzá. Egész seregnyi katona védelmez-
te hát a bűbájtudókat, néhány tanítvány pedig,
akik túlélték a katasztrófát, pajzsvarázst küldtek
mestereik köré, hogy megóvják őket a hajók fedél-
zetéről záporozó nyílvesszőktől.

375
 Ana hasonló káoszt érzett a szívében, mint amit
maga körül látott, bár mágusnak tanult és tudta,
egy nap majd a csatatéren is bizonyítania kell
tehetségét, ám a történtek olyannyira megvisel-
ték, hogy kis híján elsírta magát. Mikor a torony
leomlott, épp visszafelé igyekezett szálláshelyére,
az épületek közt futó, fedett folyosón haladt ke-
resztül. Csupán egy hajszál kellett volna hozzá,
hogy ő is a törmelékek közt maradjon, a tomboló
főnix az orra előtt vitte el a folyosó elülső részét,
a lány lába alatt nem maradt más, csak tátongó
mélység. Néhány társával hamar összeverődtek,
és csatlakoztak a falakra tartó katonákhoz. Ele-
inte őket védelmezték varázsigéikkel, egyiküknek
még egy kisebbfajta tűzgyíkot is sikerült megidéz-
nie, amit aztán az ellenséges hajókra uszítottak.
Végül bekapcsolódtak abba a reménytelennek
látszó küzdelembe, melynek során mestereik a
főnix megfékezésére törekedtek.
A tanítványok által megidézett pajzs elég erős
volt, a mágusok feladatukra koncentrálhattak, az
ifjakat viszont szinte semmi nem védte, így Ana
két társát is látta elesni, egyikük a mellkasába,
másikuk egyenesen a torkába kapta a lángoló
nyílvesszők egyikét. Maga a lány is biztos volt
benne, hogy nem éri meg a reggelt, sőt, talán a
következő percet sem. A fehér hajú, izzó szemű
szörnyek csak özönlöttek lefelé a kötelekről, meg-
állíthatatlannak tűntek, éppúgy, mint a kastély
fölött tomboló madár. Ráadásként abban a pilla-
natban a fölöttük lévő tornyot is találat érte, talán
egy ágyúgolyó, vagy a lángoló hajók egy darabja.
Mindenesetre az aláhulló törmelék bizonyosan

376
véget vetett volna ifjú életének, ha valaki nem
menti meg.
Ana egy nehéz test nyomását érezte magán,
majd mire föleszmélt, már a földön feküdt, pár
lépéssel arrébb, ahol a torony tetőcserepe földet
ért. A lány fejét oldalra fordította és tekintetét
megmentőjére szegezte. Tiburon Alaskar, a csá-
szári testőrség parancsnoka pihegett mellette.
Amúgy nem sokat találkozott a férfival, ám azon
az emlékezetes napon… mikor mágikus pecséttel
látták el az ifjoncokat, nos, az olyan kínos volt,
hogy egy életre megjegyezte magának az arcát.
– Már nem tehettek semmit! Hagyjátok el a
kastélyt… már ha egyáltalán még van ép lépcső,
amit használhattok… De hát mágusok vagytok,
valahogy csak megoldjátok! – kiáltotta a férfi.
– Már egy csepp erőm sem maradt… – motyogta
a lány, és ezúttal valóban sírva fakadt.
– Mi a fene ez?! – ordította Tiburon, mert hir-
telenjében akkora robaj kelt életre a közelükben,
hogy kis híján megsüketültek. Az egyik hajó
végleg megadta magát és lángoló teste a falakra
zuhant, hogy pontosan melyik félhez tartozott,
azt már nem lehetett eldönteni a roncsokból. A
férfi tekintetét a tomboló madárra szegezte, Ana
is sikoltva válaszolt:
– Egy főnix!
– Hogy került ide?! Hogy jutott át a pajzson?!
– Sehogy! Ő maga rombolta le a tornyot, idebent
kellett születnie! A kastélyban! – Időközben mind-
ketten fedezékbe vonultak az aláhulló törmelékek
mögött, innen figyelték a mágusok és a madár
csatáját.

377
 A varázslókat immár semmi nem védte, csupán
pillanatok voltak hátra az életükből. Ám ekkor
hirtelen megtörtént a csoda, a főnix még egy
utolsó kísérletet tett, hogy megszökjön kínzói elől,
ezúttal azonban ereje cserbenhagyta. A bebörtön-
ző bűbáj hatalmába kerítette, majd húzta, húzta
egyre lejjebb, míg a mágusok összeszedték minden
tudományukat és az élő, tomboló káoszt a földre
kényszerítették. A madár vergődött egy darabig,
majd más kiút nem lévén, hamuvá foszlott. Hogy
kis idő múltán újból életre keljen hamvaiból, hisz
a főnixek halhatatlanok voltak. Ám a varázslók ezt
már nem várták meg, az előbukkanó tojást végleg
bebörtönözték egy lezárható korsó belsejébe. A
mágikus rúnákat sebtében írták föl, ám így is
sikerrel jártak, a főnixet megfékezték. Nemhiába,
ők voltak a birodalom leghatalmasabb bűbájtu-
dói. A mágusok haragja eztán a betolakodók ellen
fordult, minden csepp erejüket latba vetették,
hogy visszaverjék az ostromlók hadát.
A császári udvar minden haderejét bevetette
az ostrom kezdetekor, és segélykérő üzeneteket
is küldtek a birodalom legtávolabbi csücskeibe.
A behívóra azonnal válaszolt mindenki, a grófok
és nemes urak, akik a császári pecsétet viselték,
nem is tehettek volna másként. Flottáikat és ka-
tonáikat azonnal az udvar megsegítésére küldték,
ám jó időbe beletelt, míg megérkeztek. Csupán
egyvalaki volt, aki a vártnál korábban érkezett.
Bagu, a sárkány azonnal válaszolt az üzenetre,
amit a bőrébe rajzolt pecsét sugalmazott neki,
és éjszakai kiruccanását félbeszakítva rögvest az
udvar segítségére sietett. Bár távol járt otthonától,

378
csupán néhány erőteljes szárnycsapásába került,
és máris belevethette magát a harc sűrűjébe.
Mire megérkezett, a mágusok már megnyerték
csatájukat a főnix ellen, Bagu nem is értette, mi
volt az, ami ekkora pusztítást végzett a kastély
falai és tornyai közt. Még fenséges sárkánytornya
is romokban hevert, emiatt különösen dühös
volt. Kezdetben egyik fajtársára gyanakodott, hisz
ahogy a halandó népek, a sárkányok is éppoly
gyarlók volt, ki az egyik, ki a másik fél oldalára
állt. És különben is, ki a megmondhatója, hogy
ezek közül a bizonyos oldalak közül melyik a jó,
és melyik a rossz? A történelem alaposan meg-
taníttatta vele, hogy nem létezik sem fekete, sem
fehér, és annak a bizonyos érmének gyakorta a
kettőnél is több oldala van.
Míg Bagu a lángoló törmelék, ágyúgolyó és nyíl-
vesszőzápor közt lavírozott, megrázta hatalmas
fejét és kényszerítette magát, hogy fejezze be végre
a filozofálgatás, és koncentráljon kötelességére.
Körbetekintett a megmaradt falakon és tornyo-
kon harcoló apró hangyákon, legelső feladatát
igen hamar kiszúrta. Éles szeme még sötétben
is kiválóan látott, a császári család címerét viselő
hajó már eltávolodott a kastélytól, ám ezzel még
korántsem menekült meg, az idegen flottából két
jármű is üldözőbe vette. Bagu azonnal tovaröp-
pent, gyorsan, akár a szél.

A császári családot menekítő hajót túlontúl

gyorsan indították útnak, így arra sem maradt
idejük, hogy valamirevaló mágust kerítsenek
a fedélzetre. Ha jobban felkészülhetnek, akkor
bizonyára a legkiválóbb bűbájtudó áll a család

379
rendelkezésére, így azonban egy kezdő tanoncnál
többre nem futotta. A szegény fiú épp szolgálatban
volt, hisz a hajót biztonsági okokból mindig ké-
szenlétben tartották, és csatamágusnak is kellett
lennie a fedélzeten. Az ifjú mágus rendületlenül
óvta pajzsvarázsával a hajót és utasait, ám lát-
szott rajta, hogy nem sokáig bírja már. Különösen
azután, hogy mindkét idegen jármű beérte őket,
és tüzet nyitott rájuk. Az Ezüsthattyú kapitánya
minden tőle telhetőt megtett azért, hogy elkerül-
je ezt a helyzetet, ám hajója kisebb és sokkalta
lassabb volt, mint üldözőik. Mikor közrefogták és
tüzet nyitottak rájuk, tudta, hogy elvesztek. Az ifjú
varázsló pajzsa mind több lövedéket engedett át,
az egyik ágyúgolyó végül egyenesen a gépházba
csapódott, ahol a fűtők munkálkodtak azon, hogy
a lehető legnagyobb sebességet préseljék ki a jár-
műből. Ezután az Ezüsthattyú valóban elvesztette
szárnyait, megállt a levegőben, és más lehetőség
nem lévén, a legénység fölkészült a közelharcra.
Liani öccsével és anyjával a kabinok rejtekében
várakoztak, mikor az őket üldöző hajók feltűntek a
horizonton, jobbnak látták, ha követik a kapitány
javaslatát. Odalentről hallgatták hát az ágyúk
hangját és a becsapódó lövedékek zaját. Tanama
asszony a maga részéről leginkább azért imádko-
zott, nehogy lányának eszébe jusson fölmenni,
fiát magához szorítva csendesen sírdogált. Amúgy
nem volt egy gyenge asszony, sok mindent átélt
már, könnyei leginkább a hercegnőnek szóltak
a lelkiismeretére hatva. A módszer jó ideig be is
vált, Liani hűségesen őrizte édesanyját, egészen
addig a pontig, míg a gépházat találat érte. Az
Ezüsthattyú testén földrengésszerű remegés

380
futott végig, utasai azonnal érezték, hogy a hajó
lelassult, majd végleg megállt. Lianit eztán már
fegyveres őrök sem tudták volna visszatartani,
anyja sivalkodása és könyörgése ellenére fölsza-
ladt a fedélzetre.
Odafönt rettenetes látvány fogadta, pajzsuk
már alig tartott, mindenhol repedések, lyukak
tarkították, és még mindig a két ellenséges hajó
tűzvonalában voltak. Váratlanul azonban az
ágyúk elhallgattak, a két idegen jármű olyan közel
siklott az Ezüsthattyú fedélzetéhez, hogy a lány
tökéletesen látta, mi zajlik a túloldalon. Egészen
addig a pillanatig fogalma sem volt róla, miféle
sereg támadta meg az otthonát. Döbbenten bá-
multa azokat a lényeket, akik eddig csupán édes-
anyja meséiben, dalnokok énekeiben léteztek…
és a történelemkönyvek lapjain. A lány azonban
hamar túltette magát a csodálkozás pillanatain,
és felkészült. Az idegen hajó ágyúsora visszahú-
zódott, Liani tudta, mi következik. Néhány léleg-
zetvételnyi idő és csáklyák, kötelek áradata veszi
célba a Hattyú oldalát, az idegen katonák pedig
elözönlik a fedélzetet.
Ám erre már nem került sor, mint egy hatal-
masra nőtt mentőangyal, Bagu úgy csapott le az
éjszakai égboltról. A sárkány legalább háromszor
akkora volt, mint a hajók, az egyiket arrébb ta-
szította, a másikat pedig megragadta, és hihetet-
lenül magasra röppent vele. Árbocait letördelte,
vitorláit megszaggatta, a legénység java része még
út közben kipottyant, a megtépázott hajót végül
elengedte, ami zuhanni kezdett. Földet végül nem
ért, ám annyi kár esett benne, hogy jobbnak látta
visszavonulót fújni. A másik jármű is hasonló

381
sorsra jutott, bár ez keményebb dió volt, hisz
akadt ideje ágyúit újratölteni, és tüzet nyitott vele
a sárkányra. Bagu kőkemény bőre derekasan
állta a támadást, csupán szárnyai lyukadtak ki
néhány helyen. A sárkány ettől még jobban be-
vadult, és haragjában olyan messze hajította a
járművet, hogy Liani és a Hattyú legénysége hiá-
ba meresztgették a szemüket, többet nem látták a
horizonton.
A fedélzeten hatalmas üdvrivalgás tört ki, min-
denki tapsolt és éljenzett, a szegény, holtfáradt
mágust kivéve, aki ájultan rogyott össze, mihelyst
tehette.
– Te vagy a legjobb, Bagu! – kiáltotta Liani, és
egész áthajolt a korláton, hogy megsimogathassa
barátja kobakját. A sárkány örömmel fogadta a
dicséretet, és a lányra kacsintott:
– Mire jó egy vén csont, nem igaz?
– Na, repülj tovább, te őskövület, a falakon biz-
tos hasznodat veszik.
– Nem, nem. Elsődleges feladatom a család
védelme. És ha újból megtámadnak titeket?
– Bagu, kérlek… ő is ott van! Úgy érzem…
– Az ifjú Odayin?
– Igen… kérlek, keresd meg nekem! Tudnom
kell, hogy jól van-e…
– Na nem bánom… de a szemem rajtatok tar-
tom! – A sárkány irányt változtatott, hatalmas
szárnycsapások közepette eltávolodott a hajótól,
és a kastély felé repült. Liani aggódva nézett utá-
na, a kapitány hangjától valósággal összerezzent:
– Le kell szállnunk, fenség… De talán jobb is. A
földön, a fák közt, könnyebben elrejtőzhetünk.

382
 – A fák mindig menedéket nyújtanak… – Ez
már a királyné hangja volt, az ütközet elmúltával
ő is fölmerészkedett a fedélzetre fiával együtt. Te-
kintetével elsőként lányát kereste, majd figyelme
a sebesültek felé fordult. A katonák java része
megúszta a harcot néhány karcolással, ám azok,
akik a gépházban dolgoztak, vagy az alázuhanó
árboc és gerendák alatt maradtak, segítségre szo-
rultak. Már amelyik még életben volt.
A sebesülteket a fedélzetre hozták, maga a
királyné felügyelte a munkálatokat. Míg az Ezüst-
hattyú útját járta a föld felé, a királyi család női
tagjai latba vetették minden gyógyító tudomá-
nyuk. Tanama asszony jó alkalomnak érezte,
hogy fiát is bevonja eme nemes cselekedetbe, hisz
a herceg az ő vére is volt, a gyógyítás képessége
benne lakozott, akárcsak őseiben.
– Gyere ide, kedvesem. Próbáld te is… – moso-
lyogta a királyné, és maga mellé húzta fiát a földre,
a sebesült katona mellé. A kis Tanial hercegnek
bizonyára megrázó élmény volt a vér és összezú-
zott testrészek látványa, ám aligha okozott neki
nagyobb kárt, mint apja közömbös, durva viselke-
dése. A kisfiú azonnal megértette, mit kell tennie,
apró kezét a lány mellkasa fölé helyezte, akit gyó-
gyítani kívánt. De semmi nem történt. A királyné
türelmesen várt, ám mind több aggodalommal
tekintett fiára. Népének minden tagja birtokolta
a gyógyítás tudományát, a természet, éltetőjük
és védelmezőjük ruházta föl őket ezzel a képes-
séggel. Erejük gyermekkorban volt a legnagyobb,
aztán mind csökkent, ahogy testük öregedett… a
királyné tehát nem értette, mi történhetett. Végül
megfogta a fia kezét és elmosolyodott:

383
 – Majd máskor megpróbálod, most inkább
pihenj. – Az asszony pillantása ezúttal Lianira
esett, a lány szemében hasonló, szomorú fellegek
úsztak, akárcsak az övében. Egyikük sem tudta,
mi történhetett… pontosabban… sejtették.

Odayin az ostrom alatt végig a szobájában

maradt, ugyanazon a helyen, ugyanabban a test-
tartásban, mint mikor Tiburon rávágta az ajtót.
Hupia elfelejtette megemlíteni azt az aprócska
tényt, hogy a káosz, ami a főnix éltetője, rendkívül
erős varázs, és fertőző, akár egy betegség. Bár ha-
tása nem volt maradandó, ám arra az éjszakára
alaposan megváltoztatta a személyiségét. Ponto-
sabban bebörtönözte, csapdába ejtette, kiszívott
belőle minden reményt és életkedvet. Odayin
minden iránt közömbössé vált, még az sem tudta
kizökkenteni fásultságából, mikor az egyik hajó
beszánkázott a mellette lévő terembe, és hatalmas
pusztítást végezve eltüntette az újoncok szállásá-
nak nagyját.
A fiú csak bámult és ücsörgött. Persze ha nincs
rajta a varázs, akkor sem igen tudta volna, mit te-
hetne. Harcoljon a megszállók oldalán és vágja le
a barátait, ismerőseit? Vagy küzdjön a sajátjaival,
érdekei és céljai ellen? Igen, ha nincs a főnix vará-
zsa, Odayin Elvoran minden bizonnyal hasonlóan
ücsörgött volna a sarokban, egymaga.

Az ostrom egészen pirkadatig zajlott, Memmon

mester kiválóan tudta, hogy addig kell megnyerni-
ük az ütközetet, míg a segítség megérkezik a távoli
vidékekről. Éveken át gyűjtötték erejüket erre az
összecsapásra, mégsem volt elegendő. Nagy csa-
pásként érte őket a főnix elvesztése, bár a madár

384
elsődleges feladata a mágustorony lerombolása
volt, amit ezután tett őrült káosztáncában, azt
maga cselekedte. Hisz nem született még olyan
hatalom a birodalomban, ami engedelmességre
bírhatott volna egy fekete főnixet. A császári
udvar legkiválóbb varázstudóit is elvesztette, ám
még mindig maradtak annyian, hogy alaposan
feladták a leckét az akani királyság legerősebb
mágusának. Memmon mester varázspárbajban
egészen sokáig védelmezte az övéit és önmagát,
ám végül tudománya cserbenhagyta. Hosszú idő
után végre eljött az ő idejük, a bosszú, a felemel-
kedés lehetősége, ő mégis kudarcot vallott.
Memmon mesterben hihetetlen keserűség és
düh munkált, mikor hajnaltájt végül kiadta a
visszavonulási parancsot, megtépázott, lángoló
hajóikkal szégyenszemre menekülésre kénysze-
rültek. Az ostrom túl hosszúra nyúlt, a wyor nép
segítsége és utánpótlása megérkezett, ha élni
akartak, más lehetőségük nem maradt. Még utol-
só mozzanatként összeszedtek mindenkit, akit
csak tudtak, és visszavonultak. Az akani katonák
jó része a hajóik kötélzetén lógva hagyták el a
kastély falait, hisz még arra sem volt idejük, hogy
a fedélzetre kapaszkodjanak. Fordult a kocka,
az íjászok ezúttal őket vették célba, ám ha lezu-
hantak, vagy épp torkukba fúródott nyílvesszővel
végezték, még mindig jobban jártak, mint azok a
testvéreik, akik a falak közt rekedtek.

Szomorú reggel köszöntött a császári palotára,

pontosabban arra a romhalmazra, amivé egyetlen
éjszaka leforgása alatt vált. Sok helyütt a tüzeket
még mindig nem tudták eloltani, máshol pedig

385
koromfekete, sűrű füst gomolygott az ég felé. A
gyógyítók és az egyszerű katonák is azon mun-
kálkodtak, hogy összeszedjék a sebesülteket, vér,
égett hús szaga terjengett mindenhol a levegőben.
Ám mindez semmi volt ahhoz képest, ami az elkö-
vetkezendő órákban történt.
A császár számára, aki ugyan nem menekült el
a család hajójával, ám a harcot is kerülte, a föld
alatti búvóhelyek egyikében rejtőzött az ostrom
végéig, mindennél fontosabb volt a megszállók
példás büntetése. Előbbre való a károk felméré-
sénél, a sebesülteknél, még saját családjánál is,
akikről jó ideje nem kapott hírt.
Az elfogott akani katonákat a lehető legbru-
tálisabb módon végezték ki a lerombolt palota
falainál, az egész város szeme láttára. Bár igaz,
hogy ezúttal meglehetősen kevesen vettek részt
a „rendezvényen.” Egy-egy nyilvános botozás,
akasztás vagy nyakazás mindig számíthatott a
tömeg érdeklődésére, ám az akani katonák kivég-
zése valóban olyan brutálisra sikeredett, hogy az
még a sokat látott wyor nép gyomrát is fölkavarta.
Ráadásként a fehér hajú, narancsszemű idege-
nek még haláltusájukban is különös, átoknak
tetsző szavakat ordítottak, így a legtöbben jobb-
nak látták, ha kimaradnak az eseményekből. A
kivégzések után sokan úgy gondolták, végre itt
az ideje, hogy az élőkkel is foglalatoskodjanak, a
sebesültekkel és az újjáépítés megkezdésével, ám
tévedtek… Még akadt egy feladat, ami a császár
számára elsőbbséget élvezett minden másnál.
A valódi felelősök felkutatása, az árulóké, akik
minden bizonnyal köztük jártak. Hisz a mágusto-

386
rony romba döntésére az ellenség nem lett volna
képes.

Mikor a katonák érte jöttek, Odayin még min-

dig a helyén, a sarokban ücsörgött. A sötét már
elmúlt körülötte, egyrészt azért, mert nappal volt,
másfelől meg az újoncszállás fele eltűnt mellőle,
a falak és a tető is. Hogy pontosan mi is történt
a mágustoronyban, mielőtt romba dőlt volna, azt
az udvar mágusai igen hamar kiderítették, sőt,
mondhatni végignézték. Az ifjú Odayin jól emlé-
kezett gyermekkorából, a varázstudók különleges
kristályaikon keresztül mindent láthattak, ami a
falakon belül történt, és rögzíteni is tudták azt.
A császár valósággal tombolt dühében, mindig
is sejtette, hogy unokaöccse egyszer hátba tá-
madja, ám ilyesmit még ő sem várt tőle. A palota
romokban hevert, a királyi család védtelenül ma-
radt, iszonyú sokan meghaltak… és ez csupán a
kezdete volt annak a végtelenül hosszú listának,
ami az ifjú Odayin bűneit sorolta.
Ashin úr szíve szerint az akani katonák sorsára
juttatta volna unokaöccsét mindenféle tárgyalás
nélkül, szétszaggatni, kerékbe törni, felnégyelni…
Ám bárhogy is vágyott rá, nem tehette. Jobb híján
a legmélyebb tömlöcök egyikébe vitette, azokban
legalább nem esett kár az este folyamán.
Bár a fekete főnix varázslata elmúlt már, az
ifjú Odayin elméjére hasonló homály telepedett,
akárcsak éjszaka. Semmi nem érdekelte, mikor
elfogták, nem védekezett, mikor a tömlöcébe
rugdosták, egyszerűen összekuporodott, akár egy
magatehetetlen rongybaba. És bár őrei kiválóan
látták rajta, hogy akkor sem menne sehová, ha

387
börtöne ajtaját nyitva hagynák, súlyos láncokat
is kapott a csuklóira és bokáira, amik a tömlöc
falaihoz szegezték.
Mikor a katonák végre magára hagyták és
teljes sötétség borult rá, a fiú akkor nyert vis�-
sza valamit öntudatából. Kis idő elteltével szeme
hozzászokott a sötéthez, börtönében semmi mást
nem látott, csupán egy szalmazsákokból összedo-
bált ágyat, a nedves, nyirkos falakat és hatalmas
csúszómászókat, amik valósággal tenyésztek a
felgyülemlett ürülékben. Odayin hallotta, ahogy
nyüzsögnek, undorító neszezésük szinte széthasí-
totta a fejét. Így volt ez a falakról csöpögő poshadt
vízzel, minden csepp, szörnyű fejfájás. A sötétben
gyermekkora emlékei is visszatértek… lehetséges
volna, hogy apja is ebben a cellában raboskodott
annak idején? Őt legalább nem láncolták le… Bár
ő ártatlan volt… ő igen.

A Bölcsek Tanácsának körében is hatalmas

vita alakult ki az ifjú Odayin jövőjét illetően. A
nagyhatalmú, meglett korú férfiakból és nőkből
álló csoport csupán egyetlen dologban értett
egyet, mégpedig abban, hogy a fiúnak élnie kell.
Bárhogy is, de élnie. Nehéz ügy volt, nem csupán
a császár, hanem nyilvánvalóan a nép is holtan
akarta látni. Vagy legalábbis egy kínzómester
kezei közt.
– A fiúnak halnia kell! – ordította a császár,
miközben veszett vad módjára rohangált a ta-
nácsterem közepén, ő maga egyedül állt szemben
a negyvenfős bírákkal.
– Nem, nagyuram. A vére túl értékes ahhoz, hogy
kiontassék. – Az öregúr, aki a Tanács szószólói

388
tisztségét tudhatta magánék, mert amúgy a töb-
biek általában nemigen beszéltek, zord, szótlan,
morc alak valahány, olyasmit tett, amit kevesen
előtte az elmúlt évszázadokban. Tekintetét kemé-
nyen a császárra szegezte, szemrebbenés nélkül
állta a pillantását. Pedig a férfi szemeiben az őrület
lángja parázslott, az őrülteknek pedig nem taná-
csos ellentmondani, pláne, ha király az illető.
– A vére! A vére! És ez az ostobaság Zinahil
örökségéről!
– Bocsásd meg fenséged, de ez nem ostobaság.
Shamedaj, az Ősöreg, már évezredek óta őrzi a
Szívet.
– Mi szükség rá?! A Birodalom olyan erős, mint
még soha a történelemben!
– Erős? Az elmúlt éjszaka nem ezt bizonyítja
számomra. – Az öregúr és társai egyöntetűen a
mennyezet felé tekintettek, pontosabban arra a
romhalmazra, ami maradt belőle. A tanácsterem
teteje hiányzott, a csonka gerendákról vízcseppek
potyogtak alá, hisz pár órával ezelőtt kisebb zápor
öntözte a kastély falait. Persze legalább segített
eloltani a tüzeket. A füstszag még mindig a leve-
gőben terjengett. A látvány némileg lenyugtatta
Ashin urat is, abbahagyta a járkálást, és a Böl-
csek irdatlanul hosszú, cirádás asztalához lépett.
– És akkor mégis, mit tanácsoltok, tiszteletre
méltó hölgyek és urak? A nép bizalma megren-
dült a hadseregben, nem hiszik, hogy képesek
megvédeni őket. Az az áruló fattyú nem csupán
a kastélyom rombolta le, hanem a tekintélyem is!
Az egész birodalmat válságba sodorta!
– A halálbüntetés szóba sem jöhet!

389
 – Nem értem, mi szükség rá?! Hisz itt vagyok én
és a fiam! Elárulhatom, hogy nem szándékozom
távozni az élők sorából az elkövetkezendő ötszáz
évben! Ráadásként a herceg már maholnap férfi-
vá érik, továbbviszi Zinahil örökségét. Arról nem
is beszélve, hogy még engem sem kell eltemetni
ebből a szempontból… a fenséges királynéval fiak
és lányok tucatjait nemzhetjük… – Az öregúr ha-
miskásan elmosolyodott, majd fejét a mellette ülő
hölgy felé fordította:
– Úgy hallottam, ez mostanság már nemigen
megy… – súgta a férfi egész halkan, az asszony
felvonta a szemöldökét, és az ő szája szélén is
megjelent egy aprócska mosolyféle. A császár
értetlenül forgatta a fejét, mivel nem hallotta, mit
pusmognak azok ott ketten, még csak meg sem
fordult benne olyan fokú tiszteletlenség, hogy róla
pletykálnak a jelenlétében.
– Mondtál valamit, Iftar mester? – Az öregúr
csupán megrázta a fejét, az asszony ellenben ha-
tározottan kijelentette:
– A fiúnak élnie kell, ez nem alku tárgya.
– Hát jó – vont vállat Ashin úr. Az idegtől már a
szeme is rángatózott. – Akkor marad a várbörtön,
elvégre ott is el lehet éldegélni néhány száz évig.
– A börtön maga a halál, patkányok, férgek,
tüdőbaj…
– Hogy oda ne rohanjak! Mindjárt utaljunk ki
neki egy luxuslakosztályt!
– A körülmények miatt még nem is aggód-
nánk… ám figyelmünket nem kerülte el, hogy a
férgeken kívül néha egész más is belecsusszan
a rabok ételébe. Példának okáért néhány csepp
Kőrózsa méreg… Ahogy az nyilvánvalóan történt

390
Erac Elvoran herceg esetében. – A teremre néma
döbbenet telepedett, a császárt nyíltan gyilkos-
sággal vádolni, ez már valóban túlment miden ha-
táron. Az asszony azonban semmit nem vesztett
nyugalmából, jól tudta, mit csinál. Ashin úr nem
is dühödött fel a vád hallatán, csupán hallgatott,
majd némi gondolkodás után megkérdezte:
– Egyéb javaslat? Halál, kilőve. Börtön,
úgyszintén.
– Száműzetés.
– Száműzetés? Ez már valami. És ha a drága
unokaöcsém átlépi a meghúzott határokat, ak-
kor majd rácsapunk egyet a kis fenekére, és ezt
mondjuk neki: „Ejnye-bejnye, fiacskám, rossz
voltál, sicc vissza, de rögtön!” Hát ez már valami.
Mi ütött mindenkibe?! Ha elengedjük, legközelebb
egy óriási sereggel tér vissza! A szövetségeseivel!
Vagy mit gondoltok, kik kopogtattak tegnap éj-
szaka az ablakainkon, a jótündér?! – A Tanács
tagjai összenéztek, mintha már jó előre kifundál-
ták volna ezt az egészet, most csupán arra vártak,
hogy szóvivőjük ezt közölje az uralkodóval. Az
öregúr tekintetét ismét a császárra szegezte, és
kijelentette:
– Van egy hely, ahonnan nincs visszatérés.
– Tényleg? És hol, mert én még nem hallottam
róla!
– A Ködön túl. – Ismét néma csend ereszkedett
a teremre, maga Ashin úr is hatalmasra nyitotta
a szemeit meglepetésben.
– A Ködön túl… Egyáltalán, mi van ott?
– Egy világ. Hasonló a mienkhez, csak nyilván-
valóan más fajok lakják.
– Van köztünk bárki… aki járt már odaát?

391
 – Köztünk nincs. Nem vagyunk olyan bolon-
dok, és a tudásvágy sem hajszol minket. Vagy
legalábbis nem ebben a témakörben. – A férfi
mellett ülő hölgy bólogatott:
– Niben mester viszont… kissé habókos, ám
most hasznát vehetjük. Talán ő az egyetlen, akit
ismerek. Aki járt a Ködön túli birodalomban. Igaz,
régen… – A császár elgondolkodott. Bár egy átjáró
csücsült a világuk, az óceán közepén, ködbe bur-
kolózva, mégis, alig akadt néhány fajtájabeli, aki
érdeklődést tanúsított volna iránta. Valami meg-
foghatatlan félelem, távolságtartás lett úrrá min-
denkin, ha szóba került a Ködön túli birodalom.
Minden bizonnyal őseiktől örökölték ezt… Van
valami a túloldalon, valami rossz, valami idegen…
Az ötlet viszont, hogy unokaöccse élete hátralevő
részét abban a távoli világban töltse, egész csábító
volt. Így Ashin úr többet egy pillanatot sem tétová-
zott, kiadta a parancsot, hogy Niben mestert azon
minutában hozzák a színe elé. Az öregembert
megtalálni nem volt épp könnyű feladat, a kastély
állapotát tekintve.

Niben mester föld alatti laboratóriumában mun-

kálkodott, mikor a katonák rátörték az ajtót. Nem
egy újabb bájitalt kevert éppen, és kísérleteit is
hanyagolta. Azon igyekezett, hogy a lehető legtöbb
holmiját kimenekítse az épületből. Bár laborja
megúszta az ostromot, hisz a palota alatt volt,
nagyjából a pincékkel egy szinten, ám a fölötte
lévő emelet padlózata megroggyant, nyilvánvaló-
an a rázuhanó hajó roncsaitól. Mivel a mennyezet
életveszélyessé vált, és a víz is csöpögött belőle,
ami bizonyosan tönkretette volna kísérleteit, az

392
öregúr úgy döntött, elköltözik. Bár rettenetesen
fáradt és erőtlen volt, hisz az udvar mágusaként
részt vett a főnix elleni küzdelemben, egymaga
pakolta könyveit, laborfelszerelését feneketlen do-
bozába. Az ütött-kopott, egyszerű ládának tűnő
varázstárgya egyik legféltettebb kincse volt, hisz
bármit belegyömöszölhetett volna, akár egy óriá-
si sárkányt is. Niben mester nem vette igénybe
tanítványa, Ana segítségét, hagyta, hogy kialudja
magát. A lány szörnyű állapotba került az éjszaka
történtek miatt, egy kis álomvarázs segítségével
azonban tudott pihenni.
Mikor a mestert a császár elé cipelték, minden-
re számított, csak arra nem, hogy a Ködön túli
birodalomról kell beszélnie. Úgy hitte, megint az
ostrommal kapcsolatban akarják kikérdezni.
– Jártam ott, bár már elég rég… – vallotta be az
öreg, azért jólesett neki, hogy végre valakit érdekel
a mondanivalója. Még a mágusok közt is furcsa
alaknak számított, társai mindig ferde szemmel
tekintettek rá, ezért is volt laboratóriuma a palota
alatt, és nem a mágustoronyban. Bár Niben mes-
ter ezúttal jól járt, hisz holmija sértetlen maradt.
– Mi van odaát? – kérdezte Ashin úr.
– Egy világ, hasonló a mienkhez. A faj, ami
lakja, embernek hívja magát. Házakat építenek,
városokat, fegyvert kovácsolnak, háborúznak,
valóban, akárcsak mi. Királyaik uralkodnak a
népek fölött, a mezőkön jobbágyok dolgoznak, er-
deikben szarvasok élnek, az égen sólyom röppen
tova. Viszont… Nem tudom, miként lehetséges,
ám van egy lényeges különbség. Az ő világukból
teljességgel hiányzik a mágia esszenciája. Sőt,
nemhogy hiányzik… a Ködön túli birodalomban

393
minden meghal, mit varázs éltet. Tudományom
mit sem ért, egyszerű öregember voltam. Igen,
öreg és ember. – A Tanács tagjai ismét összesúg-
tak, a császár érdeklődve hallgatta a mester be-
számolóját. – Ezt a dolgot sem értem pontosan…
ám minden, ami a mi világunkról származik,
formáját megváltoztatja odaát. A ruháink, fegyve-
reink, ékszereink, testünk emberi lesz. A tárgyak
ugyan valamelyest megtartják funkciójukat, ám
teljességgel azonosulnak környezetükhöz.
– Ez mind nagyon érdekes… de még mindig
nem értem, miért jobb ez, mint bármi más.
– Bocsáss meg, fenség… talán valakinek szándé-
kában áll meglátogatni az emberek birodalmát?
– Szándékában? Úgy is fogalmazhatunk.
– Mert… volna itt még valami. Ezt sem értem
igazán… talán arról van szó, hogy testünk, vérünk
olyannyira átjárja a mágia esszenciája, hisz vilá-
gunk része, hogy odaát nem tarthatja meg eredeti
formáját. Egyszerűen… nincs helyünk abban a
világban. Sem magunknak, sem emlékeinknek.
Csupán kis időt töltöttem köztük, tanulmányoz-
tam a nyelvük, a szokásaik, ám egy idő után azt
vettem észre… alig tudom felidézni magamban
az itteniek arcát. A régi életem… talán csak kép-
zeltem, iszonyú honvágy és magány gyötört, ám
meglehet, ha tovább maradtam volna… még azt is
elfelejtem, hogy ki vagyok voltaképp. – A döbbent
csend nem távozott a tanácsteremből, az uralko-
dó is dermedten ácsorgott, próbálta megemész-
teni a hallottakat. Ha mindez igaz, a Ködön túli
birodalom… tökéletes büntetés unokaöccsének.
Örökös száműzetés élete végéig, magányosan, egy

394
idegen világban. Persze nem olyan tökéletes, mint
a szétszaggatás, de azért megteszi.
Mivel Odayin Elvoran bűne oly súlyos volt, hogy
még tárgyalást sem érdemelt, száműzetésének
híre igen hamar elterjedt a palotában. Mondhat-
ni, már mindenki tudott róla, őt magát kivéve.
Magányosan kuporgott a cellájában, láncaitól
ugyan megszabadították, ám így sem mozoghatott
sokat, börtöne méreteit tekintve. Na nem mintha
ugrálni támadt volna kedve, majd két napot töltött
a sötétben, ám senki még csak rá se nyitotta az
ajtót. Csupán nyomorúságos ebédjét csúsztatták
be neki a kis ablakon keresztül. Bár mikor végre
fény tódult az arcába és látogatók érkeztek hozzá,
akkor sem mutatta, hogy bármiféle érdeklődést
tanúsítana a külvilág iránt.

Mikor Liani előtt csikordulva feltárult a tömlöc

ajtaja, kis híján felsikoltott a látványtól. Kedvese
kísértetnek, élőholtnak tetszett megtépett ruhá-
iban, zúzódásaival és koszos arcával. Férgektől
nyüzsgő szalmazsákon gubbasztott, a padlón és
falakon csótányok százai menekültek a fény elől.
– Uramisten… – suttogta a lány, és a mocsok-
kal, bűzzel nem törődve, azonnal a fiú nyakába
vetette magát. Tiburon döbbenten nézte őket, ő
nem ment beljebb, a folyosót tartotta szemmel.
Bár busásan fizettek az őröknek, hogy adjanak
nekik néhány percet. Na nem neki… a lánynak.
Tiburon egyetlen pillanatra sem kívánta látni
nevelt fiát, most is csak dünnyögött magában. –
Mit műveltek veled?! – kiáltotta Liani, és Odayin
arcát két kezébe fogta. A fiú tekintetéből minden
élet hiányzott. – Egy percig se aggódj… kiviszlek

395
innen… akárhogy is… – Tiburon megköszörülte a
torkát:
– Khm… fenség… Úgy hiszem, nem erről volt
szó.
– Hálás vagyok neked, Tiburon, amiért elintéz-
ted, hogy eljöhessek hozzá… talán…
– Nem! Ennyi, többre ne számíts! – A herceg-
nő hangja hirtelenjében megváltozott, szép arca
egész eltorzult, dühösen ordította:
– Tiburon Alaskar! Hogy hiheted el mindezt?!
A fiad! Nem látod, hogy csapdába csalták?! Ez
az egész… miattam van… Hogy is tehetett volna
olyasmit… – A férfi továbbra is dünnyögött az orra
alatt, igyekezett elkerülni nevelt fia szánni való,
elgyötört látványát. De nem sikerült neki… Iszo-
nyúan dühös volt rá, legszívesebben megfojtotta
volna… Ám amint nyomorúságos körülményeire
pillantott… Bevillant neki egy emlék, mintha
húsz évet röpült volna vissza az időben. Erac úr
ártatlanul raboskodott, lehetséges volna, hogy a
történelem megismétli önmagát? Nem… hisz a
saját szemével látta… Mint parancsnoknak, joga
volt beletekinteni a mágusok által rögzített ese-
ményekbe. Nevelt fia egyértelműen árulóvá lett,
borzasztó rontást csempészett a mágustorony
belsejébe, aztán szépen végignézte művét. Liani
nem volt hajlandó a mágusok kristályába pillan-
tani, fejébe vette, hogy ez az egész egy furmányos
összeesküvés a fiú ellen…
Odayin mindkettejükre közömbösen pillantott,
Liani ölelését nem viszonozta, forró csókját jéghi-
deg ajkakkal fogadta. Sőt, már-már ellenségesen
viselkedett, fejét minduntalan oldalra fordította,
nem akart a lányra nézni. Liani semmit nem értett,

396
a nyomorúságos körülményeket látva azt hitte,
Odayin valósággal könyörögni fog neki, hogy vigye
ki onnan. És minden bizonnyal ő az egyetlen, aki
hisz ártatlanságában. A fiú nem tehette…
– Menj innen. – Ez volt Odayin első mondata a
lányhoz.
– De… miért..?
– Csak.
– Kiviszlek innen, meglásd…
– Nem kell. Menj innen. – Liani döbbenten
hátrált a fiútól, Odayin tekintete olyan félelmetes
formát öltött, hogy Tiburon azt hitte, megtámadja
őket. A lány döbbenten motyogta:
– Nem… az nem lehet… Te nem lehettél… Ugye
nem? Mondd, hogy nem…
– Akkor nem mondom – morogta gúnyosan
a fiú, teljességgel úgy tűnt, hogy elvesztette az
eszét.
– De… miért? – A szüleimért, a bosszúmért,
és elsősorban… miattad. Odayin így válaszolt
magában, ám hogy hangosan is kimondja, annak
már nem látta értelmét. Hisz úgyis meghal, ha-
marosan. Valójában rettenetesen kínozták a lány
könnyei, ám úgy ítélte meg, jobb neki, ha azonnal
elveszti őt, mintha még éveket gyötrődne miatta.
Bár az a tény, hogy mindent a szerelmükért tett,
azért, hogy együtt lehessenek, a lány szívét talán
ez sem lágyította volna meg, hisz rengetegen
meghaltak azon az éjszakán… Liani nem volt az a
törékeny virágszál, aki mások előtt itatja az egere-
ket, ám ezúttal úgy sírt, akár a záporeső. Többet
nem bírt Odayinra nézni, kihátrált a cellából és
elfutott. Tiburon még egész sokáig nézte nevelt

397
fiát, az elmúlt húsz évre emlékezett, majd rávágta
a cella ajtaját.

A nap, mikor Odayin Elvorannak el kellett hagy-

nia a birodalmat, sőt a világát is, valóságos temetési
szertartássá változott. Igen, ő valójában meghalt a
népe szemében, és ezt bizony ki is mutatták. A
hajót hófehér vitorlával látták el, kísérői is fehér
ruhát öltöttek, és olyan is akadt, aki gyászéneket
dalolt a szertartáson. Ráadásként nem is akárki,
maga a királyné vállalkozott a feladatra. Tanama
asszony, bár rengeteg ismerősét, alattvalóját látta
meghalni azon az éjszakán, néminemű szánalmat
is érzett a fiú iránt. Legalábbis bizonyosan többet,
mint lánya. Liani nem is akarta hallani Odayin
nevét, a szertartás elől is makacsul elzárkózott.
– Neked kéne búcsúztatnod… – biztatta a ki-
rályné leányát, a hercegnő válasz helyett azonban
bezárkózott a szobájába. Illetőleg új lakosztályá-
ba, amit kijelöltek számára, Odayin Elvoran miatt
mindenét elvesztette. Nem is hitte volna, ám régi
játékai szörnyen hiányoztak neki… szinte gyerek
volt még. Tanama asszony hát magára vállalta a
szertartás levezénylését, legszebb ruháját, éksze-
reit öltötte magára, mintha csak egy uralkodót
temettek volna.
Kora hajnalban indultak, a köd oly sűrűn go-
molygott a kikötőben, hogy szinte az orrukig sem
láttak. Innen indult el a kísértetmenet, melynek
még különösebb, gyászosabb hangulatot adott
a királyné csodálatos éneke. Liani a távolból, az
egyik épen maradt erkélyről figyelte, mi történik
odalent. Talán azért merészkedett ki a szabadba,
mert amúgy nem sokat látott a szertartásból,

398
csupán a hajó roppant nagy, hófehér vitorlái vil-
logtak a ködfelhők közt. Édesanyja hangja viszont
messze szállt.
– Még nem késő! Menjünk utánuk! – rikkantotta
Bagu, aki végig a hercegnő mellett maradt. Ahogy
a lány, ő maga sem igen tudta, miként viszonyul-
jon a történtekhez… Ott viszik a barátját… viszont
Odayin áruló lett, borzalmas dolgot művelt. Liani
szomorkásan megsimogatta a sárkány orrát, és
ezt súgta:
– Nem, Bagu… ezúttal nem. – Azzal megfor-
dult és visszasietett a szobájába. A szörnyeteg
nyugtalanul forgatta a fejét, majd gondolt egyet
és néhány szárnycsapás segítségével felült a part
menti sziklák egyikére. Szárnyát kitárta, majd
félelmetes, mélyről jövő bömbölést küldött a tá-
volba, a maga részéről így búcsúzott barátjától.
Odayint tehát ez a két dolog kísérte utolsó útjára,
egy sárkány üvöltése és a királyné szívszaggató
éneke.
A hajón szolgálatot teljesítő matrózok, sőt, még
maga a kapitány is erős fenntartással fogadták úti
céljuk. Látogatás a Ködön túlra? Ahol még madár
sem jár, nemhogy épeszű wyor hajós? Hogy pon-
tosan mitől féltek, azt ők maguk sem tudták volna
megmondani. A Pillangó gyászmenethez méltón
rendkívüli lassúsággal szelte a tenger hullámait,
a királynő az orrban állva, akár egy bűvös szirén,
még mindig énekelte szomorú dalát. Odayin
mögötte állt, kezeit összekötötték, nem kevesebb,
mint öt katona vigyázta minden mozdulatát.
Persze fölöslegesen, a fiú még csak arra sem mu-
tatott hajlandóságot, hogy megmozduljon. Fejét

399
lehajtva, görnyedten ácsorgott, fogalma sem volt,
hová viszik, mi lesz vele. Bár nem is érdekelte.
A hajó mindeközben rendületlenül szelte a köd-
felhőket, az árbockosárban szolgálatot teljesítő
őrszemnek igen össze kellett szednie magát, hogy
navigálhassa a Pillangót.
A kis csapat tagjai, akik utolsó útjára kísérték
Odayin Elvorant, szinte semmit nem tudtak a
Ködön túli világról. Maga a királyné meghallgatta
ugyan Niben mester fura, homályos beszámolóját,
ám nem sokat értett belőle. A változás azonban el-
maradt, sem a Pillangó, sem utasai nem észleltek
magukon furcsaságokat. Talán a köd tette, ideig-
óráig megóvta őket az emberek világától. A partok
mentén is rendkívül sűrű ködfelhők gomolyogtak,
persze legalább nem kellett leleplezéstől tartaniuk,
mikor a hajó lehorgonyzott az öbölben. Odayin
őreivel egyetemben csónakba szállt, ő nem evezett,
csupán ácsorgott, és hallgatta a királynő énekét.
Ha valaki, egy ember azokban a korai órákban a
tengerparton jár, bizonyosan halálra rémül a lágy,
szívszaggató dallam hallatán, hisz könnyedén
kísértetjárást sejthetett volna mögötte. Talán az is
volt, hisz a szellemek nem tartoznak az emberek
világához, ahogy a wyor nép sem.
Mihelyst a csónak partot ért, a katonák meg-
ragadták a fiút és a homokra vonszolták. Ezután
minden szó nélkül otthagyták, még csak rá se
néztek, kezét nem oldották el. Odayin ekkor sem
mozdult, csupán ácsorgott, fejét lehajtotta. Igaz-
ság szerint nem fogta föl, mi történik körülötte.
Az esze értette, tudta, hová hozták, ám mindez
olyan furcsa… végleges volt, akár a halál… A fiú
hamarosan egyedül maradt, a sűrű ködben végleg

400
elveszett szeme elől a csónak és maga a hajó is.
Kis ideig még hallotta az evezők hangját, amint a
vizet szelték, majd az is elhalkult. Ahogy a király-
né éneke. Odayin számára talán ez volt a fogódzó,
ami régi világában tartotta. Hogy megszűnt, már
nem védelmezte tovább, a változás is megindult.
A fiú nem tudta, mi történik vele, azt hitte, való-
ban meghal. Lerogyott a földre, és ezúttal könnyeit
sem tartotta vissza. Ám a távozás helyett teljesen
új külsőt kapott, teste összement, bőre színe meg-
változott, ahogy haja és szeme is. A kuporgó fiú
helyett hamarosan egy embergyermek sírdogált a
part menti homokban.
Órákkal később a köd felszállt valamelyest, és
bár még mindig elég korán volt, az új világ első
lakója is megjelent. Az asszony halványrózsaszín
melegítőjében, fülhallgatóval a fején komótos
tempóban kocogott a tengerparton. Arcát kicsípte
a hajnali szél, a zene valósággal ordított a fülébe.
Nem sok kellett volna hozzá, és elfut a gyermek
mellett, ám valami mégis arra késztette, hogy a
víz felé fordítsa a tekintetét.
– Szentséges isten! – sikította a nő, és fülhall-
gatóját azonnal letépte a fejéről. Nem messze tőle
egy test feküdt a homokban, egy gyereké… Ahogy
közelebb óvakodott hozzá, kis híján elsírta magát,
olyan szánni való látvány volt. A sovány fiúcska
csendesen sírdogált, ütött-kopott rongyaiba leg-
alább háromszor belefért volna. Cipő nem volt a
lábán, ellenben kezeit gúzsba kötötték. Az asszony
remegő kézzel előhalászta a mobilját és azonnal a
rendőrséget hívta, majd letérdelt a fiú mellé. Szíve
szerint azonnal kiszabadította volna, akár a kör-
meivel is kikaparta volna azt az átkozott kötelet,

401
de nem mert hozzányúlni, félt, hogy belekontár-
kodna a nyomozók munkájába. A nő megpróbált
beszélni a gyermekhez, minden nyelvet kipróbált,
amihez csak egy kicsit is értett. Az első percekben
a fiú ránézett és szólt is hozzá, ám elgyötört, apró
szájából csupán érthetetlen motyogás tört elő. Az
asszony nem is gondolt rá, hogy valójában egy
távoli nép szép, dallamos beszédét hallja.

Miután Odayin Elvoran eltávozott a Ködön

túlra, minden a régi kerékvágásban ment tovább.
Mérnökök és építészek egész hada látott neki a
munkának, hogy a lehető leghamarább újjáva-
rázsolják a császári palotát. Maga az uralkodó
tovább folytatta áldatlan tevékenységét, már ami
a fia elrontását illeti, és mindemellett összetobo-
rozta a történelem leghatalmasabb, legerősebb
hadseregét. Az ostrom után újabb támadásokra
számítottak, ám az akani népnek újból nyoma ve-
szett. Bizonyára visszatakarodtak a föld alá, ahová
valók, mindenki így gondolta. Újabb varázstudók
érkeztek a palotába, a mágusiskola régi fényében
tündökölt, Tiburon Alaskar pedig, bár a torony
összeomlását védence okozta, és nyilvánvalóan
megakadályozhatta volna, megtarthatta jól fizető
állást az udvarnál. Bagua, a sárkány is rendszere-
sen járta ellenőrző körútjait a birodalomban, min-
den ugyanolyan volt, mint azelőtt. Azaz mégsem,
egyetlen dolog mégis változott. Illetőleg valaki.
A hercegnő mintha néhány nap alatt felnőtt vol-
na, ezt mindenki így látta. Nem a külseje változott,
sokkal inkább a tartása és viselkedése. A felnőttek
többsége rendkívül örült ennek, végre nem kellett
folyton szégyenkezniük miatta, egyedül a királyné

402
látta, mi is történt valójában. Leánya nem felnőtt,
nem lett érettebb, csupán búskomor. És a kétség,
ami vállát nyomta, oly súlyos teher volt, hogy te-
kintete évszázadokat öregedett. A vidám, cserfes,
szemtelen hercegnő, úgy tűnt, Odayin Elvorannal
együtt eltávozott a Ködön túlra.

Évek teltek el, a birodalomban béke honolt, az

emlékezetes éjszaka óta az akani népnek még
csak hírét sem hallották. Tanial herceg végre ifjú
korába lépett, és növekedés terén beérte nővérét.
Ám ezzel egy időben teljességgel el is távolodott
tőle, ahogy családjában, környezetében minden-
kitől. A királyné félelmei beigazolódtak, fia teljes-
séggel azonosult apjával és gondolkodásmódjával,
ő maga pedig semmit nem tehetett ellene. Hogy a
császár miként viszonyult fiához és tanításához,
azt kiválóan példázta az évenként megrende-
zett íjászverseny, melynek maga a palota adott
otthont.
A rendezvény amolyan évforduló volt, emléke-
zés az évekkel ezelőtti ostromra. Keringett valami
kósza pletyka, ami azóta már legendává vált, hogy
a harcok elején egy ifjú íjász megmentette a csá-
szár életét, így lett az ünnepség elmaradhatatlan
része az íjászverseny. A megmérettetésre bárki
benevezhetett, aki csak egy kicsit is úgy érezte,
hogy esélye van a díjak elnyerésére. A királyi gyer-
mekeknek meg persze kötelező volt, legalábbis az
ifjú hercegnek bizonyosan. A császár úgy tartotta,
hogy fiának példát kell mutatnia, és persze azt
is elvárta tőle, hogy győzzön. Vagy legalábbis jó
helyezést érjen el. Maga az első hely lehetetlennek
tűnt, tekintve, hogy a távoli vidékek barbárnak

403
mondott népei is ellátogattak a versenyre. Ezek
a férfiak és nők szinte íjjal a kezükben születtek
és haltak, nemigen akadt, aki kenterbe verte
volna őket ezen a téren. A herceg mellett Liani is
minden évben nevezett, túl jó móka volt ahhoz,
hogy kihagyja, és nevelőapja előtt is szeretett
bizonyítani.
Bizonyítani… az ifjú Tanialban is hasonló ér-
zelmek munkálkodtak, mikor első nyílvesszője a
szalmabábukra függesztett cél felé röppent. Ügyes
találat volt, a fiú elégedetten elmosolyodott, úgy
hitte, apjának is megfelel majd. Ezután nővére
felé tekintett, a lány is ügyes íjász volt, ám ezúttal
nem lehetett túl jó formában. Saját győzelménél
már csupán az töltötte el nagyobb megelégedés-
sel, ha túlszárnyalhatta testvérét. Pontosabban…
féltestvérét.
A herceg saját csoportjában valóban a legjobb
eredményt produkálta az első fordulóban, míg a
bírák közelebbről is szemrevételezték a céltáb-
lákat, maga a császár is kisebb sétára indult a
versenyzők közt. Nevelt lánya eredményét látva
elismerőleg bólintott, mert azért valóban szép
lövés volt, ha nem is a legjobb élete során, de
azért szép. Ellenben fia eredményére csupán egy
pillantást vetett, arca elkomorult, és ezt sziszegte
a fogai közt:
– Szánalmas. – A herceg kővé dermedten nézett
apja után, kezdeti öröméből hamar kijózanodott.
Miként is hihette, hogy egyszer, életében először
elégedett lesz vele?! Kétségbeesetten Liani felé
pillantott, a lány hasonlóan ledöbbent, akárcsak
ő maga.

404
 – Ne is törődj vele… – próbálkozott a hercegnő
testvére vigasztalásával, ám ezzel csak olajat ön-
tött a tűzre. A herceg rettenetes dühbe gurult, őt
ne sajnálja senki! Íját és nyílvesszőkkel teli tegezét
a földhöz vágta, majd elrohant.
A királyné, mintha csak lovagi tornát szemlélt
volna, a családnak fölállított, díszes páholyban
ücsörgött. Egészen eddig ő is jól érezte magát,
ám fia távoztakor elkomorult a tekintete. Bár
messze volt ahhoz, hogy beszélgetésük hallja,
jól tudta, mi történt már megint. Hisz évtizedek
óta ezt kellett néznie, ahogy férje gyötri fiát, vég
nélkül. Az íjászverseny valóban tipikus példa
volt az uralkodó viselkedésére. A herceg örökös
igyekvése, hogy megfeleljen apjának, majd so-
rozatos kudarcai, már igen korán eltorzították a
személyiségét. A királyné ezzel akkor szembesült
legelőször, mikor észrevette, hogy fiából hiányzik
a gyógyítás képessége. Pontosabban kiveszett,
kihalt belőle. Olyasvalaki, aki önző, tombol benne
a hatalomvágy, és szíve kőből van, aligha kérheti
a természet segítségét és oltalmát.
Tanama asszony még a kezdetekkor megpróbál-
kozott azzal, hogy fiát kimenekítse az udvarból.
Otthonában rendkívül nagy tudású bölcsek éltek,
azzal érvelt, hogy a herceg színvonalas oktatásban
részesülne a Könnyek Völgyében. Az uralkodó ter-
mészetesen hallani sem akart a dologról, helyette
ő maga szerzett tanítómestereket fia számára.
A királyné ezenkívül megpróbált férje szívére és
eszére hatni beszélgetéseik alkalmával, ám Ashin
úr hihetetlenül makacs volt, és még abban sem
hallgatott felesége szavára, hogy milyen zoknit ve-
gyen fel aznap. Tanama asszony tehát mást nem

405
tehetett, mint a lehető legjobban szerette fiát, hát-
ha kicsit ellensúlyozhatja apja viselkedését. Ám a
királyné szeretete kevésnek bizonyult.
Furcsa és érthetetlen dolog volt, ám minél ko-
miszabbul, gonosz módon viselkedett vele, a her-
ceg annál jobban szerette atyját. Bár talán nem
is szeretet volt ez, hanem sokkal inkább valami
torz ragaszkodás, ragaszkodás olyasvalakihez,
aki nála erősebb és nagyobb, aki előtt az egész
világ meghajol… Legalábbis egy ideig. Mert Ashin
úr voltaképp a saját sírját ásta, miközben azon
fáradozott, hogy fiából kemény, hajthatatlan, kö-
nyörtelen uralkodót faragjon.
Olyan dolog lehetett ez, mint a vadállatoknál
a területért folytatott harc. A nőstény ádázul
védelmezi kölykeit, míg azok megnőnek, hisz a
hím érzi, hogy egy nap majd eljön az az idő, mikor
gyermekei az életére törnek. Fia, aki erősebb és
gyorsabb nála, fölékerekedik, elűzi őt, talán az
életét is elveszi. Bár a herceg nem volt sem erő-
sebb, sem gyorsabb apjánál, ám már egész ko-
rán érezte, hogy eljött az ideje változtatni életén.
Változtatni, vagyis trónra lépnie. Nem vigasztalta
az a tudat, hogy apja után egyenesen ő a korona
várományosa, biztos volt benne, hogy az öreg még
évszáza­dokon keresztül keseríti az életét, ha nem
tesz valamit.

A sors fintoraként Ashin urat akkor érte utol

a halál, mikor ádázul védelmezte elveit fiával
kapcsolatban. A királyné az évek múlásával
már leszokott arról, hogy férjét bírálja gyerme-
kükkel kapcsolatos viselkedése miatt. Ám Liani,
aki akkor is szerette öccsét, ha az számítóvá és

406
hataloméhessé vált, sosem hagyta szó nélkül
atyjuk magatartását. Az emlékezetes vacsorán is
épp emiatt robbant ki a vita köztük, Ashin úr a
sárga földig lehordta a fiát, elkobozta tőle kedvenc
hátasát, amiért nem a megfelelő eredményt pro-
dukálta egy fontos vizsgáján. Már ezt önmagában
szörnyű volt hallani, ám a császár olyan megalázó,
gonosz kifejezésekkel illette a herceget, hogy más
jó érzésű személy még a kutyájával sem beszél
olyan módon.
– Most már elég ebből! Fogd be a szád! – ordí-
totta a lány, és nem sok választotta el attól, hogy
villáját nevelőapja kézfejébe mélyessze. Persze ah-
hoz igen sokat kellett volna futnia, vagy jól céloz-
nia, az asztal méretét tekintve. Amúgy Lianinak
cseppet sem kellett lelkiismeret-furdalást éreznie
amiatt, hogy elrontotta a vacsora hangulatát,
hisz az uralkodó azt már előtte elintézte. – Még
egy szó… és… és én nem tudom, mit csinálok!
Te pedig csak hallgatsz! Ne hagyd magad! Mondj
valamit! – Ez utóbbi már testvérének szólt, a fiú
valóban csak ücsörgött a helyén és hallgatott. Bár
a tekintetében volt valami… ezt csupán a királyné
látta. Valami gonosz mosolyféle, felülemelkedés,
várakozás… A herceg helyett Ashin úr válaszolt
Liani szavaira, ő maga is ordított:
– Hogy beszélsz te velem?!
– Úgy, ahogy kedvem tartja!
– Még egy szó, és nagyon megjárod!
– Miért, mit csinálsz, börtönbe csukatsz?! Vagy
szörnyűséges száműzetésben lesz részem?! – A
száműzetés meglehetősen kínos téma volt oda-
haza Odayin Elvoran távozása óta, a hercegnő is
csupán haragjában mondta ki azt a bizonyos szót.

407
Ennek eredményeképp kínos csönd ereszkedett a
teremre, az uralkodó is nyugalmat erőltetett ma-
gára, és már csupán a fogai közt sziszegte:
– Annyi eszed sincs, mint az anyádnak! Már jó
előre megmondtam, nem tűröm, hogy bárki bele-
szóljon, miként nevelem a fiam!
– Ezt te nevelésnek nevezed?!
– Ááá, nem is értem, miért állok le veled vitázni
folyton. Túl ifjú vagy még ahhoz, hogy megértsd.
Talán idővel benő a fejed lágya.
– Mit is kéne megértenem? Gyerünk, magya-
rázd el, talán mégsem vagyok olyan hülye, és
megértem! – Ashin úr vére ismét a fejébe szökött,
öklével az asztalra csapott. Bár már ekkor érezte,
hogy valami nincs rendjén vele. Fejében enyhe
fájdalom lüktetett.
– Az öcséd vállát sokkalta nagyobb teher nyom-
ja, mint azt te elképzelhetnéd! Halálom után ő
veszi át a koronát, hatalmas, gazdag birodalom
örököse! Ahhoz, hogy király lehessen, megvéd-
hesse, ami az övé, ezreket küldjön csatába és
talán a halálba, erősnek kell lennie! Keménynek,
hajthatatlannak, könyörtelennek! Ez a dolgok
rendje! Meg kell tanulnia, hogy minden egyes
cselekedetének súlya van, mindenkinél jobbnak,
erősebbnek, okosabbnak, ravaszabbnak kell
lennie!
– És szerinted úgy lesz erős, ha fattyúnak és
idiótának nevezed? Egy jó király nem kegyetlen!
Szörnyeteget csinálsz belőle!
– Szörnyeteg? Mókás kifejezés. De talán talá-
ló is. Igen, szörnyeteggé kell lennünk, hogy mi
tapossunk el másokat, és élhessünk! Csupán
szörnyetegek képesek háborút nyerni, mert az

408
élet mit sem számít nekik! Ha eljön az idő, és
a sors úgy hozza, fiam megmenti majd a népét
azzal, hogy csatákat nyer és katonáit minden
lelkiismeret-furdalás nélkül küldi a halálba! Ezért
van, hogy mi uralkodunk, és nem az a paraszt,
aki a földet túrja odaát! A dinasztia évezredek óta
virágzik, és ehhez semmi köze Zinahil vérének!
Csak mi vagyunk! Igen, a szörnyetegek! – Liani
megsemmisülten hallgatott, nyilvánvalóan volt
némi igazság nevelőapja szavaiban, nem minden-
ki képes rá, hogy elviselje az uralkodás súlyát,
sőt, nagyon kevesen… Ám volt itt még valami más
is… A lány tekintetét a császárra szegezte, egész
halkan, nyugodtan beszélt:
– Mindez igaz… csak épp azt felejted el, hogy a
háborúkat is mindig az ilyen szörnyetegek kezdik.
Ez egy körforgás, amelyből minden bizonnyal már
nem szabadulhatunk… Nem érted? Minden király
szörnyeteget csinál a fiából, hogy megvédhesse
magát a másiktól… Pontosan azt hozod létre,
amitől rettegsz. – Ashin úr még csak fontolóra
sem vette lánya szavait, helyette inkább felkunco-
gott, majd jó nagyokat kortyolt a borából. Liani az
anyjára nézett, a királyné tökéletesen értette, mi-
ről beszélt, ez egy kissé megnyugtatta. Az viszont
már kevésbé, hogy öccse tekintetében is ugyanazt
a gúnyt, lesajnálást látta, mint az apjáéban.
– Elég ebből… még a vacsorám sem költhe-
tem nyugodtan – morogta férfi, és a villája után
nyúlt.
– Te kezdted – tette hozzá Liani, hogy övé legyen
az utolsó szó. Ezután néma csend ereszkedett a
teremre, hosszú idő után először. Ezért aztán
valóságos, fülsértő robajnak tetszett, mikor az

409
uralkodó hirtelenjében a földre zuhant. Magával
sodort mindent, mi a keze ügyébe akadt, a terítőt
görcsösen markolta. Az volt az egyetlen, amibe
kapaszkodhatott, hisz fia kezére aligha számít-
hatott. A tányérok, ezüsttálcák, kristálypoharak
milliónyi cintányérként szóltak a márványpadlón,
Liani és a királyné azonnal az uralkodóhoz siettek,
ahogy a teremben strázsáló katonák és szolgálók.
A hercegnő különösen megrémült, azt hitte, ő
bosszantotta fel nevelőapját annyira, hogy végül
agyvérzést kapott, vagy valami hasonlót. Bár-
mennyire is utálta, azt azért nem kívánta, hogy
meghaljon. Márpedig a császár halott volt, talán
abban a minutumban, ahogy a földre zuhant.
Tudata, lelke elhagyta, és bár mágusai napokon
át életben tartották a testét, végül belátták, hogy
új korszak köszöntött a birodalomra. Első Tanial
császár uralkodásának ideje.
A herceg nagyon ifjú volt még, ennek ellenére
olyan befolyásra tett szert az udvarban apja háta
mögött, hogy könnyedén elrendezte a dolgokat,
már ami az uralkodó halálát illeti. Tanial úrfi a
nyegle, agyongyötört kamasz álcája alatt szinte
mindent megtehetett, a Bölcsek java részét a
maga oldalára állította, atyja tudta nélkül szép
kis vagyont gyűjtött össze. Ebből pedig kiválóan
finanszírozhatta a mesterek lefizetését, akik a
császári család ételeit ellenőrizték halálos mérgek
után kutatva, majd az orvosokét, akik a gyönyö-
rű, tiszta kristályokért cserébe szemet hunytak
a király nyilvánvaló tünetei fölött, és egyszerű
szélütésként magyarázták halálát.
A királyné természetesen jól tudta, mi tör-
tént, elég volt fia szemébe néznie. Ám soha nem

410
emlegette föl a dolgot, tudta, nincs értelme. Fásul-
tan ugyan, de belenyugodott, hogy nem csupán
sajátja, hanem meg nem született fia életét is
elrontotta, mihelyst kezét annak idején az uralko-
dónak nyújtotta. Na nem mintha lett volna más
választása. Tanial úrfi pedig tobzódhatott a sza-
badságban atyja halála után, ennek eredménye-
képp pedig még kiállhatatlanabb és szemtelenebb
lett. Bár talán ez is csak álca volt, hisz ki tekint
komoly ellenfélként egy pimasz, gyerekes kamasz
fiúra?

Míg a wyor nép új uralkodójáról suttogott, Tanial

úrfi pedig koronázási ünnepségét tervezgette, hisz
már csupán azt kellett megvárnia, míg nagykorú
lesz, addig egy távoli birodalom szintén újdonsült
királyát ünnepelte. A különbség csupán annyi
volt, hogy az akani uralkodó, III. Agaros valóban
természetes halállal távozott az élők sorából.
Trónját fiára, Atianar hercegre hagyta, aki nem
csupán a koronát örökölte atyjától, hanem gon-
dolatait, eszméit és terveit az eljövendőre nézve.
Mert bár az akani nép jó időre eltűnt a felszínen
lakók szeme elől, soha nem adták föl törekvéseik,
hogy bosszút állnak testvéreiken, és újból a fény-
ben élnek.
Száműzetésük korokkal ezelőtt történt, oly
régen, hogy emlékeik már elvesztek, csupán kró-
nikáik lapján olvashatták történelmük, és hall-
gathatták legendáik, énekeik. Dalnokaik szerint,
azokban az időkben, mikor még démonok jártak
a földön, két testvér uralkodott népük felett. Egyi-
kük kegyetlen, hataloméhes, másikuk önzetlen,

411
jóságos férfiú volt, természetesen előbbi a wyor, a
második pedig az akani nép őse.
Szörnyű háborúk dúltak akkoriban, mágusok
és boszorkánymesterek szabadon űzték praktiká-
ik, az átjárók más világokba tárva-nyitva álltak. A
tükrön túli birodalom minden lakója a halandókat
gyötörte. És bár a démonok hatalmas ellenfélnek
bizonyultak, mégis akadtak olyan elbizakodott
bűbájtudók, akik e szörnyetegek nyomába ered-
tek, hogy megkaparintsák a szívüket. Egy démon
szíve hatalmas ereklye volt, végtelen erővel látta
el tulajdonosát. Krónikáik csupán egyetlen sze-
mélyt említenek, akinek sikerült mindez, Zinahal,
a szépséges, Uara szívét hordozta évszázadokon
át. A két testvér mindent megtett a hős leány
szövetségéért, a kezdeti időkben együtt harcoltak,
legkiválóbb bajnokaik visszaverték a démonok
seregét és megsemmisítették az átjárókat, örökre
bebörtönözve őket egy másik világba. Ám mihelyst
béke köszöntött a birodalomra, a wyor király
szörnyű tervet szőtt testvére ellen. Képtelen volt
osztozni a hatalmon és a földön, melyen uralkod-
tak, fivérét és háza népét elűzte, Zinahil szerelmét
pedig csellel szerezte meg. Az akanik királya, hogy
népének békességet találjon, a föld alá költözött,
és itt építette fel birodalmát, Darcant.
Az akani nép krónikásai ekképp mesélték
eredettörténetük, minden apró gyermekben ott
élt hát a vágy, hogy újból a fényben élhessenek,
és visszaszerezhessék jogos tulajdonuk, a földet,
ahonnan elűzték őseik. A császári palota elleni
ostromra éveken át készültek, voltaképp mióta
Agaros király trónra lépett, semmi más nem

412
foglalta le életük, csupán a bosszúvágy. Ez volt
Atianar herceg valódi öröksége.
A császári palota ostromára tett kísérlet csúfos
kudarcot vallott, ez azonban nem jelentette azt,
hogy az akani nép, vagyis sokkal inkább uralko-
dójuk, feladta volna azon mesterkedéseit, hogy
valamiképp megkaparintson egy szeletet a fenti
világból, jogos örökségéből. Mágusai és feltalálói
folyvást rettenetes harci szerkezetek, gépek meg-
alkotásán dolgoztak, bűbájtudóik a legsötétebb
fekete mágia rejtelmeibe vetették magukat. Meg
kell hagyni, nem sok eredménnyel. Az évekkel
ezelőtti ostrom hatalmas érvágás volt föld alatti
birodalmuknak, nagyon nehezen tértek ma-
gukhoz, mind az anyagiak, mind a szellemiek
terén. Ám egy nap mégis rájuk mosolyogtak az
Ősök odaföntről, mert olyasmi jutott a kezükbe,
melyről álmodni sem mertek. Illetőleg álmodni
bizonyosan mertek, máskülönben az uralkodó
aligha fizette volna kalandozó csapatok százait,
hogy megleljék a roppant erejű, felbecsülhetetlen
értékű ereklyét.

Nahuatli már vagy fél éve úton volt kis csapa-

tával, lábukat térdig járták Darcan birodalmának
útvesztőjében. Az évszázadok alatt a királyság
mind kisebb és kisebb lett, a dicső korok elmúl-
tak, a régi csarnokok kiürültek, és csupán ősöreg
krónikák, térképek hirdették birodalmuk egykori
nagyságát.
A csapat rendkívüli kihívás előtt állt, egy legen-
dás Ősük, Hokadalaj elveszett templomát kellett
felkutatniuk, melynek már a korai időkben is
nyoma veszett. Bár az évezredek alatt rendkívül

413
ocsmány népségek ették be magukat az alagút-
rendszerekbe és a lerombolt csarnokok törmelékei
közé, az ügy igazi nehézsége abban mutatkozott,
hogy az ősi templom hollétére vonatkozó bizo-
nyítékok többsége nem máshol, mint a felszínen
rejtőzött.
A wyor nép sokszor nem is tudott róla, micsoda
titkok rejtőztek könyvtáraik mélyén, vagy épp az
otthonukban. Hupia azonban gondoskodott róla,
hogy ezek az irományok jó helyre kerüljenek. Bár
igen veszélyes küldetés volt, az asszony majd két
évet töltött a fényben járók közt, és megszerzett
minden információt, amire csak szükségük
lehetett. És persze emellett a gazdag wyor csa-
ládokat értékeiktől is megszabadította. Hupia
munkálkodását siker koronázta, kis csapatuk
elindult Hokadalaj templomának nyomába, ám a
föld alatti világ labirintusa oly hatalmas, végtelen
volt, hogy Nahuatli és társai valóban majd fél évet
bolyongtak az elhagyatott csarnokok közt.
Az akani nép hosszú életében fél év bizonyára
röpke időnek tűnt, ám nem akkor, ha kísértetjárta
barlangokban, dohos, romos termekben kellett el-
tölteniük mindezt. Ráadásként minden sarokban,
kő mögött ellenség lesett rájuk. Kígyók, bogarak
nyüzsögtek a csarnokok sötétjében, némelyikük
mérge egyetlen szempillantás alatt ölt. Nem egy
társukat, kísérőjüket vesztették el ily módon. Ám
a csúszómászóknál sokkalta rettenetesebb dolgok
is vártak rájuk, szinte mindennapos csatát vívtak
a legkülönfélébb dögevőkkel és ragadozókkal, me-
lyek már évezredek óta tenyésztek a labirintusok
mélyén.

414
 Mire elérték céljukat, a templom bejáratát, a csa-
patnak csupán kemény magja maradt, Nahuatli
legközelebbi barátai és társai, akik a legkiválóbb
tulajdonsággal bírtak ahhoz, hogy túlélhessék az
utat. Teherhordóik mind egy szálig elvesztették,
élelmük is odalett, így már jó ideje a környeze-
tükben levadászott állatokból lakmároztak. Friss
víz akadt bőven, a barlangrendszerekben édesvi-
zű patakok csörgedeztek. Annak ellenére, hogy
mindannyian a kalandlelkűek népébe tartoztak,
akik általában egyetlen percre sem tudnak meg-
ülni a hátsójukon, rendkívül hiányolták otthonuk
kényelmét, a jófajta borokat és ételeket. Ezért
aztán, cseppet sem meglepő módon, hatalmas
üdvrivalgás, kurjongatás visszhangzott a barlang-
rendszer falai közt, mikor a kis csapat átjutott a
törmelékek labirintusán, és először tették lábukat
Hokadalaj templomának lépcsőjére.

A terem óriási volt, míg Nahuatli és barátai az

oszlopcsarnokok közt jártak, nem is látták a vé-
gét, pedig népük az elmúlt korok alatt rendkívüli
képességre tett szert. Sötétben is úgy használták
szemüket, mint más fajok nappali világosságban.
Óvatosan haladtak előre, mivel tapasztalták már
néhányszor, hogy Őseik furmányos csapdákat is
hátrahagytak örökségük védelmére. A krónikák
úgy szóltak, hogy a régi csarnokok többsége a föld
alatt élő, különféle szerzetek sorozatos támadásai
miatt ürültek ki. Sőt, egy ízben, még a korai idők-
ben, a wyor nép uralkodója is kísérletet tett arra
nézvést, hogy örökre eltüntesse elűzött testvéreit
még a föld alól is.

415
 A kis csapat rémségesnél rémségesebb faragá-
sok közt folytatta útját, az oszlopokról, falakról
ősidők szörnyei lestek rájuk. Emiatt is óvatosan
haladtak, bár a sötétben kiválóan láttak, azért ne-
héz volt eldönteniük, melyik árnyék él, és melyik
alussza évezredes álmát kőbe vésve. Ám amint el-
értek a templom túlfelére, ahol hatalmas, cirádás
oltár várt rájuk, figyelmük is lankadt, és egyetlen
pontra szegeződött.
A lépcsősor tetején torz, védelmező angyalok kö-
rében megpillantották azt, amiért jöttek. Az óriási,
fenséges tükör a terem homályában pihent, akár
maga Nahuatli is átléphetett volna rajta minden
nehézség nélkül. Pedig a férfi fajtájának egyik leg-
kiválóbb példánya volt, mind magasság, mind erő
terén. Eszét pedig pótolták társai, különösképp a
furmányos Hupia.
A kis csapat lecövekelt a lépcső aljában, innen
tekintettek föl az ereklyére. Legendáik úgy tartot-
ták, hogy a tükör az ősi átjáró egy darabja volt.
Most cirádás keretbe foglalva aludta évezredes ál-
mát. Igen, valóban aludhatott, felülete leginkább
szürke, halott kőnek tetszett. Mivel az akanik
hasonlóan tartottak a tükröktől, akár a wyor nép,
még a sokat próbált kalandozóknak is gondot
jelentett, miként közelítsék meg.
– Egyszerű, sorsot húzunk – jelentette ki Acu,
aki Hupiához hasonlóan leginkább alvilági tudo-
mánya révén segítette csapatát a nehéz időkben.
Természetesen kiváló harcos is volt, máskülön-
ben aligha élte volna túl az utat. A többiek csu-
pán mormogtak az ötlet hallatán, jól tudták, hogy
társuk akkor is csalt, ha egyszerű, barátságos
kártyapartit játszottak tét nélkül. Nyilvánvalóan

416
semmi kedve a tükör közelébe merészkedni, ezért
ajánlotta föl a sorshúzást.
– Egyáltalán… minek nézzük meg közelebbről?
Elvégeztük a dolgunk… megtaláltuk… Elvinni
nyilvánvalóan nem tudjuk. – Emar, a csapat va-
rázslója, mint mindig, most is bölcsen szólt. Per-
sze hiába, ahogy általában. – Ez már az uralkodó
dolga, és a mesteré.
– Ne mondd, hogy téged nem érdekel, mi a fene
ez.
– Tudjuk, mi ez. A Fekete Tükör. Átjáró Júlahoor
birodalmába. – Hupia pár lépést közeledett a lép-
cső felé, elgondolkodva nézett föl.
– Fekete Tükör… én semmi feketét nem látok
benne. Olyan, mintha… kővé vált volna, vagy
ilyesmi.
– Hát épp ez az, amiért… nem kéne közelebbről
szemügyre vennünk… Valami… rosszat érzek.
– Te mindig rosszat érzel, Emar – mormogta
Nahuatli, majd elindult fölfelé a lépcsőn. A va-
rázsló fintorogva elfordította a fejét, és ezt morogta
magában:
– Naná, ha a közelemben vagy. – A fiú félreért-
hetetlenül célzott vezetőjük meglehetősen barbár
külsejére és szagára. Na nem mintha nekik az
lett volna a legnagyobb gondjuk, hogy fürödjenek
útjuk során.
A többiek kicsit fellélegeztek, mikor a férfi döngő
lépteivel a tükör felé indult, örültek, hogy magá-
ra vállalta. Bár ha ilyesfajta helyzetbe kerültek,
mindig ez volt a dolog vége. A nagy Nahuatli fel-
áldozza magát… Persze, a dicsőség is neki jutott.
Hallott valaki éneket a szépséges Hupiáról, vagy
a csavaros eszű Acuról? Vagy épp a nagyhatalmú

417
Emarról? Hát nemigen. Pedig már majd egy év-
százada rótták együtt a kalandorok útját.
A férfi hamar feljutott a lépcső legtetejére, ott
megtorpant, és tekintetét a tükörre szegezte. Meg-
vizsgálta a keret faragásait, sikító, vak, rettenetes
maszkok néztek vissza rá. Az oltár mellett arcta-
lan, szárnyas lények szobrai álltak, kik ősidők óta
védelmezték e helyet. Nem szívesen ismerte be, de
önmagának is igen rossz érzése támadt, különösen
a tükör közelében, mintha… Gondolatmenetében
azonban nem juthatott tovább, hirtelenjében,
mintha csak egy óriás nyitotta volna ki fekete
szemeit, a tükör felszínébe élet költözött. Emar,
aki továbbra is a lépcső aljából figyelt, leginkább
ahhoz hasonlította a jelenetet, mint mikor a kővé
vált személy kiszabadul börtönéből, visszakapja
húsát és vérét. A tükör szürke felszíne eltűnt,
helyébe koromfekete üresség lépett. Csupán aki
közel állt hozzá, Nahuatli látta, hogy a fekete
semmi álcája valóban egy tükör felszínét rejti.
Bár rossz érzése tovább fokozódott, képtelen volt
legyűrni kíváncsiságát. Nem csupán a környező
termet, hanem önmaga hasonmását is viszontlát-
ta a túloldalon. Akár egy valódi tükörben, csupán
minden fekete volt és valahogy… üres.
– Mi történik?! – hallotta Hupia hangját
odalentről.
– Semmi – kiáltott vissza a férfi. – Valóban
semmi, csak… – Érezte, hogy már épp eleget
látott, tudta, jobb, ha távozik, elhátrál… Ám va-
lami különös módon képtelen volt rá, hogy akár
egyetlen lépést is tegyen, mintha tagjaiba szörnyű
tompultság költözött volna. Talán csupán a döb-
benet tette, vagy valami átok, nem tudta. Csak

418
nézte, bámulta önmaga torz képmását. A többiek
odalent már csupán annyit láttak, hogy karok ez-
rei nyúltak ki a tükör felszínéből, furcsa, groteszk
csápok, megragadták a férfit, és húzták a fekete
semmi felé.
Nahuatli küzdött, minden erejét latba vetet-
te, ám mire társai segítségére siettek, addigra
felsőtestét már elnyelte a végtelen üresség. Egy
teljesen más világ bontakozott ki előtte, rémálmai
elevenedtek meg a szeme láttára. Káosz, szörnyű
sötétség vette körül, a sötétben oly rémséges ször-
nyetegek mozogtak, hogy még a hős akani férfi
is kis híján meghalt félelmében. Bár testének fele
a túloldalon maradt, mégis úgy érezte, mintha
odaát járna, futna az életéért. Messze a távolban
vöröses fény pislákolt, mintha egy alagút végét
látta volna. Hangok ezrei üvöltöttek a fülében,
mégis, egy kitűnt mind közül.
– Nahuatli, az akanik népéből… – A többivel
ellentétben ez a hang kellemesen lágy volt, se nem
férfié, sem nem nőé, mégis egészen érzékei leg-
mélyére hatolt. Hirtelenjében erős rántást érzett a
testén, majd pár pillanat múlva ismét saját vilá-
gában volt. Társai nem hagyták cserben, bármily
erősen is húzta magába a fekete üresség.
Míg Hupia és Acu tartották a testét, Emar be-
vetette hasznos bűbájainak egyikét. A varázsló
mozdulatai nyomán aranyszínű kötél teremtődött
a semmiből, minek egyik vége Nahuatli dereka
köré, a másik pedig az oszlopok egyikére tekere-
dett. A mágikus kötelék eztán folyamatosan zsu-
gorodott, rövidült, olyan erővel rántva magával
a férfit, hogy pár pillanat alatt kiszabadították a
tükör fogságából.

419
 Miután Nahuatli kibucskázott a sötétből, tár-
saival együtt legurult a hosszú lépcsősoron. Mire
földet értek, mindannyian összevissza ütötték
magukat, de legalább sikerrel jártak. Hupia a
lehető leggyorsabban összeszedte magát és a férfi
fölé hajolt. A hatalmas Nahuatli eszméletlennek
tűnt, szemei nyitva voltak ugyan, ám egy csepp-
nyi fény sem parázslott bennük.
– Életben van? – kérdezte Emar, sajnos a gyó-
gyításhoz nem értett.
– Azt hiszem… – Hupia meghallgatta a férfi szív-
verését, semmi különöset nem tapasztalt. Ezután
a fejét vette szemügyre, sérülést sem talált, ami
az eszméletvesztést okozhatta volna. Végül pár
perc elteltével Nahuatli visszanyerte az öntudatát,
szemeibe narancsos fény költözött:
– Megvagy..? – hallotta az asszony suttogását.
– Igen…
– Mit láttál odaát?
– Én… nem… nem tudom. De tűnjünk innen.
– Barátai felsegítették a földről, majd azonnal a
kijárat felé indultak. Egyedül Emar tekintett még
vissza a különös tükörre, felülete semmit nem
változott azóta, hogy a férfi a közelébe ment.
Olyan volt, akár egy átjáró a csillagokba, a fekete
világmindenségbe. Nem öltötte fel újra halott kő-
maszkját, valóban felébredt.

Bár Nahuatli csapatának lényegesen kevesebb

idejébe került hazajutnia, mint megtalálniuk
Hokadalaj elveszett templomát, a Fekete Tükör
még hónapokon át várt csöndes magányában,
míg újra látogatói érkeztek. Ezúttal egy egész se-
reg zavarta meg nyugalmát, a hatalmas csarnok

420
valóságos táborhellyé változott. Maga Memmon
mester, a hatalmas mágus vezette csapatát a
templom belsejébe. Mikor odahaza fülébe jutott,
hogy megtalálták az ősi templomot, benne pedig
a tükröt, azonnal útnak indult. Sokáig nem is
igen akarta elhinni, hogy a sok balszerencse után
végre rájuk mosolyogtak az Ősök. A visszatérő
kalandozócsapat ugyan figyelmeztette őket, hogy
valami szörnyűség lakik a tükrön túl, ám a mes-
ter csupán mosolygott rajtuk. Hisz minden tükör
mögött démonok laktak, így volt ez már a korok
kezdete óta. Pontosabban azóta, hogy Júlahoor a
Tükrön túlra űzetett. Igen, Júlahoor, ő volt győzel-
mük záloga, az utolsó ősi démon, kinek szíve még
a mellkasában dobogott.
Memmon mester tudta, hogy borzalmas dolog-
ra vállalkozik, aminek kimenetele bizonytalan,
ám az életét is föláldozta volna népéért. Miközben
varázserejű rúnákat rajzolt a templom köveze-
tére, és szent énekekkel készítette föl magát az
utazásra, társai és a katonák is biztosra vették,
hogy pont erre készül. Meghal értük, a népéért.
Senki nem hitte, hogy sikerrel járhat. Ha valakit
csapdába ejtett a tükrön túli világ, onnan nem volt
visszatérés. Ennek ellenére az öregúr oly bátran,
büszkén lépdelt fölfelé a lépcsőn, mintha csak egy
kitüntetéséért igyekezett volna, a tükrön is önma-
ga lépett át, magabiztosan, felszegett fejjel.
A katonák ugyan már nem láthatták, ám amint
Memmon mester átcsusszant a másik világba,
elbizakodottsága azonnal lefagyott arcáról. Káosz
és zűrzavar vette körbe mindenhonnan, ahogy
azt a nagy Nahuatli is tapasztalhatta annak ide-
jén. A férfi a földre kuporodott, úgy óvta fejét a

421
tovaröppenő démonoktól és egyéb lényektől. Nagy
hatalmú varázsló volt, ám akkor valahogy eszébe
sem jutott, hogy megvédhetné magát.
Kis idővel később arra lett figyelmes, hogy min-
den elhalkult körülötte. Fölnézett, semmi mást
nem látott, csupán végtelen feketeséget. Azaz
mégsem, a távolban fölfénylett az alagút vége.
Memmon mester a vörös fény irányába indult,
nem tudta, hová tűntek a lények, akik valósággal
burjánzottak körülötte, ám jó jelnek tekintette
mindezt.
Az öreg mágus hamarosan elérte az alagút vé-
gét, egy vörös fénnyel megvilágított terembe jutott.
Azonnal észrevette, hogy Hokadalaj templomának
pontos mását látja maga előtt, ám a roppant csar-
nokban fordítva volt minden, mintha csak egy
tükörből nézte volna. A lépcső legtetejébe cirádás
trónszéket állítottak, az ősrégi, torz, csavarodott
minták közt ott ült ő, maga Júlahoor, az utolsó,
hatalmas démon, ki a földet járta egykoron.
Júlahoor nem volt sem férfi, sem nő, hisz a
démonok nemtelen lényekként születtek a világ
kezdetén, mégis valami olyan hihetetlenül erős
vonzalmat ébresztett a terembe lépő férfiban,
amit egyetlen akani asszony sem volt képes el-
érni évszázadokon keresztül. Pedig mondhatni,
a hatalmas mestermágus körül bizony fajtája
legszebbjei sündörögtek. Júlahoor teste egy ször-
nyetegé volt, vérvörös bőrén izzó erek futottak át,
melyek lüktettek, akár a mellkasa mélyén dobogó
szíve. Hosszúkás, ránctalan arcán kéken izzó sze-
mek ültek, haj helyett fura csápok tekergőztek a
fején. Teste izmos volt, ám ugyanakkor karcsú is,

422
dereka vékony, csípője széles. Talán leginkább ez
adta asszonyi formáit.
Memmon mester, mihelyst a lépcső aljához ért,
a földre vetette magát és sírt, akár egy gyermek.
Ő, a mestermágus, ki soha, senki előtt nem hajolt
meg, még királya előtt sem. Ám Júlahoor hatal-
ma, ami még nála is erősebb volt, ebben rejlett.
Kiválóan manipulálta a halandók érzelmeit, bárki,
aki csak a közelébe ért, nem tudott mást érezni
iránta, mint mérhetetlen csodálatot, hódolatot és
talán szerelmet.
– Ó, hatalmas Júlahoor… miként szolgálhat-
lak..? – Ezek voltak Memmon mester első szavai,
mihelyst a földre vetette magát. Eredeti terve,
hogy szövetséget ajánl, és népe megmentése
azonnal kiröppent a fejéből. Júlahoor sokáig nem
mozdult, csupán bámulta az előtte kuporgó férfit,
majd elmosolyodott:
– Köszöntelek birodalmamban, Memmon mes-
ter. Mikor az a másik… benézett hozzánk, már
ekkor tudtam, hogy eljössz. Láttam a gondolatai
közt, hogy te küldted. Ezért meghagytuk életét
is.
– Ó, hatalmas Júlahoor… – A démon hirte-
lenjében felkelt trónszékéből, és a lépcső aljába
sétált, tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a
mesterről.
– Tudom, miért jöttél. Népünk hasonlít egymás-
hoz, mindannyian száműzettünk, megfosztottak
minket attól, ami a miénk, elvették szabadsá-
gunk. Titeket a föld alá, engem ide űztek, a sem-
mibe. Amit itt látsz, minden csupán illúzió, az én
elmém terméke. Időm java részét azzal múlattam,
hogy életet adtam teremtményeimnek, elhiheted,

423
sokan vannak. Mondd csak, Memmon mester,
az akanik népéből, mi van odaát? Elmúltak már
azok a korok, mikor a halandók démonok szívét
vágyták, hogy hatalmasabbak lehessenek?
– Hatalmas Júlahoor, te vagy az utolsó, az
egyetlen…
– Valóban? Ez mókás. Odaát már nem kéne
éhezniük a gyermekeimnek, és el sem pusztíta-
ná őket senki. Tudom, miért jöttél, szövetségre
vágysz. Ahogy én is.
– Mit tehetnék érted, hatalmas Júlahoor?
– Sok mindent. Többet, mint képzelnéd. Hoz-
zásegíthetsz, hogy elhagyjam, elhagyjuk e helyet.
– Memmon mester most először pillantott föl meg-
érkezése óta, talán maga a démon engedélyezte
neki. Mindenesetre a férfi egyenesen Júlahoor
kéklő szemeibe nézett. Ha magánál lett volna,
minden bizonnyal feltűnik neki, hogy a szörnyeteg
tekintetéből hiányzik valami… Valami, ami min-
den élőében ott van, minden lényében, ki lélekkel
rendelkezik. A fény és csillogás, a tükör, melyben
viszontláthatjuk önmagunk és cselekedeteink.
Júlahoor szeme azonban üres volt, akárcsak
tükre, ami trónszéke mögött állt. A mester mit
sem vett észre ebből, csupán mélységes szeretetét
érezte ez iránt a különös lény iránt. – Mint tudod,
kedves vendégem, nem hagyhatjuk el e helyet.
Bebörtönzőink jól kifundálták mindezt, ám… va-
lamire nem gondoltak. Ha segítesz nekem, én is
segítek rajtad, a népeden. Szavamat adom, hogy
minden egyes teremtményem a szolgálatodba
állítom, neked pedig olyan hatalmat adok, miről
halandó csupán álmodhat.
– Mit tehetek érted?

424
 – Semmiség, apró csekélység… – dünnyögte a
démon, és újabb sétára indult, lassan körbejár-
ta alattvalóját, mintha csak szemügyre kívánná
venni minden egyes porcikáját. Memmon mester
időközben feltápászkodott a földről, álmatag sze-
mekkel követte Júlahoor lépteit.
– Csupán a fényed kell, hogy kijuthassunk in-
nen. Átlagos halandóé talán nem volna elegendő,
ám a tiéd, Memmon mester, hatalmas és erős.
– A… fényem?
– Igen, ti talán… léleknek nevezitek. Ám hívjá-
tok bárhogy, utána egy leszel közülünk, és olyan
hatalmat kapsz, hogy már nem lesz rá szükséged
többé. – Júlahoor elhallgatott, bár ereje hatalmas
volt, bűbáját sosem használhatta, hogy halandók
fényét elvegye. Önként kellett adniuk. Memmon
mester most először gondolt népére, elméjében
képek peregtek, egy dicsőséges, mindent elsöprő
hadjáraté.
– Hogy… tehetném meg mindezt?
– Csupán akarnod kell. – Újabb csend eresz-
kedett a teremre, az öregúr dermedten ácsorgott.
Júlahoor türelmesen várt, majd mikor eljött az
idő, kecses karját a mágus felé nyújtotta. Rette-
netes üvöltés visszhangzott a terem falai közt, a
lélek utolsó halálsikolya, mielőtt kitépik a testből,
mi évszázadokon át hordozta.
Odakint, a túloldalon, a tábort vert katonák
semmit nem hallottak a történtekből, mégis a lép-
cső köré gyűltek, ami a tükörhöz vezetett. Mind-
annyian éreztek valamit, valami furcsát, valami
rettenetest… Hupia, aki újfent elkísérte a csapatot,
kikukkantott sátrából, a tömeget látva ő is azon-
nal a helyszínre sietett. Az első percekben semmi

425
különös nem történt, a tükör felszíne dermedten
csillogott. Kisvártatva azonban valami mozgo-
lódni kezdett, a keret díszítése, a furcsa arcok
sokasága, mintha életre kelt volna. Vak szemeik
pislogtak, néma szájuk ordított, egy láthatatlan
szobrász keze pedig újabb testvérük faragta a tü-
kör legtetején. Igen, ez a groteszk mű hamarosan
újabb arccal bővült, Hupia elszörnyedve ismerte
fel benne Memmon mester képmását. Ezután a
keret ismét mozdulatlanságba dermedt.
A katonák többsége, bár semmit nem értettek,
fejvesztve menekültek, csupán Hupia maradt a
lépcső aljában és még néhányan, akik túl kíván-
csiak voltak ahhoz, hogy elfussanak. Ezúttal maga
a tükör fekete felszíne kelt életre, és Memmon
mester lépett át rajta. Hasonlóan, ahogy távozott,
feszes, büszke testtartással, botjával a kezében.
Hupia épp fellélegzett volna, hogy a férfit épen és
egészségesen látja, mikor megpillantotta a sze-
meit. Memmon mester tekintete üres volt, nem
tükröződött benne semmi, sem a terem falai, sem
a katonák, akiken végignézett, sem Hupia vonzó
alakja, sem a csarnok fényei.

Rettenetes időszak köszöntött a wyor nép

birodalmára. Falvak, városok néptelenedtek el
egyetlen szempillantás alatt, a maroknyi túlélők
rettenetes szörnyekről meséltek, akik legyilkoltak,
fölfaltak mindenkit, ki útjukba akadt. Asszonyo-
kat, gyermekeket, katonákat, még állataikat is.
Kezdetben a félelemből és halálsikolyokból
kevés jutott el a császári palotáig, vagy ha mégis
meghallgatták távoli vidékek követeinek beszá-
molóit, a nemes urak és hölgyek jót kacagtak

426
rajtuk. Hisz démonok már nem járnak a világban,
csupán mesék és legendák szereplői. Ám hamar
eljött az az idő, mikor a rettenetes hordák főurak
palotáit rombolták porrá, seregekeit pedig leölték
és fölfalták. Egyértelmű helyzet volt, egyre csak
nyomulnak előre és előre, maga a császári udvar
irányába.
Ez volt az egyetlen pillanat, mikor Tanial úrfi
megbánta, hogy túlontúl korán került hatalomra.
Bár fiatal kora miatt a koronát még nem hord-
hatta, a birodalom irányításának nehézségei már
teljességgel az ő vállát nyomták. Pontosan ilyen
vészterhes időkben! Apja még élhetett volna kicsit,
hogy ő foglalkozzon ezzel a roppant kellemetlen
üggyel.
Az ifjú király igen hamar rájött, az uralkodás
nem csupán abból áll, hogy egész nap lógatja a
lábát, finomabbnál finomabb étkeket eszik, és
mindenki az ő trónja előtt hajbókol. Természe-
tesen tanult harcászatot és stratégiát, ahogy azt
atyja megkövetelte tőle, ám mindinkább érezte,
ez az ügy túlnő rajta, átcsapnak feje fölött a
hullámok. Nem értette, miként, ám minden pró-
bálkozása arra nézvést, hogy visszaverje azt az
átkozott csürhét, kudarcba fulladt. Birodalmára
sötét árnyék vetült, félelem és rettegés, különösen
azután, hogy rájöttek kivel is állnak szemben.
Tanial úr leghatalmasabb mágusai segítségével
bepillantást nyert az ellenség tervébe, tudtak a
Tükörről, torz testvéreikről és Memmon mester-
ről. Ahogy Júlahoorról is, hisz a démon hatalmas
ereje minden jóérzésű lényben riadalmat keltett
birodalomszerte. Bűbájtudók, boszorkányok,
jósok minden éjszaka rémálmaikból ébredtek,

427
mióta feltárultak a Tükrön túli birodalom kapui.
Hogy tisztában voltak vele, kivel állnak szemben,
semmi előnyükre nem származott. Sőt, teljes
nyugtalanság, reménytelenség ütötte fel fejét
mindenhol, tudták, egy egész hordányi démonnal
nem küzdhetnek. A leendő császárnak viszont jó
időbe beletelt, míg elismerte vereségét.
Tanial úrfi a végsőkig küzdött, illetőleg sere-
gei, kiket a szörnyetegek megfékezésére küldött.
Makacsul, önfejűen űzte halálba katonáit, hisz
apjától szerzett sebe mindvégig ott munkálkodott
benne. Bizonyítani akart, ám ahogy eddigi éle-
tében mindig, kudarcot vallott. Júlahoor seregei
sosem fogytak el, sőt, ha hinni lehetett a beszá-
molóknak, valójában megölni sem lehetett őket.
Mindezek ellenére volt még egy remény. Az oly
sokat emlegetett Szív.
Hogy maga a Szív mi is valójában, már senki
nem tudta, hisz korok óta Shamedaj rejtekében
bújt. Egy ereklye, hatalmas erejű drágakő, a
bölcsek így elmélkedtek. Arról sem volt fogalmuk,
mit is várhatnak tőle, végtelen erőről, hatalomról
beszéltek a krónikák. Csupa olyan dologról, ami
igen jól hangzott, különösen az ifjú uralkodó szá-
mára. Borzasztó volt, de ahogy végiggondolta az
elmúlt hónapok eseményeit, már nem is igazán
bánta Júlahoor felbukkanását. Hosszú idő után
az Elvoran dinasztiában ő lesz az első, aki hor-
dozhatja a Szívet, és megkapja végtelen hatalmát!
Ennél jobbat el sem tudott volna képzelni. Ezért
aztán Tanial úrfi hatalmas izgalommal várta
a szertartást, jobban, mint saját koronázását.
Mert a végtelenül bölcs és ősöreg Shamedajtól

428
nem lehetett csak úgy elkérni a Szívet, hatalmas
engesztelő ünnepség, szertartás kellett hozzá.

A menet oly hatalmas volt, mintha az egész bi-

rodalom csatlakozott volna királyukhoz ezekben
a vészterhes időkben. A menet élén éneklő, kán-
táló főpapok haladtak, utánuk következett maga
Tanial úr, aki oly büszkén léptetett pompázatos
hátasán, akár egy földre szállt istenség. Mondjuk
annak is érezte magát. Birtokában a Szívvel több
lesz, mint egyszerű halandó, és miután elűzte
azt a Júlahoort minden rusnya teremtményével
együtt, szövetségesein pedig szörnyű bosszút állt,
valóban istenségként fog uralkodni birodalma
felett. Olyan hatalom birtokosa lesz, melyről apja
csupán álmodhatott. Igen, túlszárnyalja őt, legyő-
zi, és ezúttal nem vall kudarcot.
Az uralkodó után rögtön testőrök hada követke-
zett, és udvari mágusai, majd háza népe, testvére,
Liani hercegnő és egy rakás rokon, kiknek még
a nevét sem tudta. Egyedül édesanyja hiányzott.
Rendkívül bosszantotta, hogy a királyné nincs
jelen ezen a fontos eseményen, mintha legalábbis
a koronázását hagyta volna ki… Tanama asszony
szörnyűséges fejfájásra és lázra hivatkozott,
otthon maradt lakosztályában. A rokonok után
katonák csatlakoztak a menethez, majd boldog-
boldogtalan a környező városokból és falvakból.
A hatalmasra duzzadt, feketébe öltözött kígyó
erdőkön, mocsarakon haladt keresztül, míg
megérkeztek a fenséges Shamedaj színe elé.
Vagyis pontosabban gyökerei közé, mert a nagy
Shamedaj nem volt más, mint egy ősöreg, bű-
bájos fa, kinek ágai már korok óta nyújtóztak a

429
birodalom csillagai felé. A krónikák úgy tartották,
hogy a bölcs Shamedaj csupán Zinahil örökö-
seinek adja át a Szívet, ha eljön az ideje. Mikor
szörnyű veszedelem fenyegeti a birodalmat. Min-
denki úgy gondolta, hogy ez bizony az az idő…
vagy legalábbis remélték. Mindenesetre a papok
megkezdték rituális táncaikat, fülszaggató, szent
énekeket daloltak. A dobok hangja felverte az ősi
erdő nyugalmát, a sűrű tömjénfüst pedig minden
állatot elűzött a környékről. Nem csoda, ha a nagy
Shamedaj végül valóban felébredt erre a szörnyű
zsivajra.
A fa első látásra is valóban ősöregnek tűnt, oly
magasra nőtt, akárcsak a császári palota tornyai,
törzsét valószínűleg ezer, jól megtermett katona
sem érte volna körbe. Nem csoda hát, hogy a
menetben részt vevő kisgyermekek és gyengébb
idegzetű felnőttek igen messze szaladtak rémüle-
tükben, mikor a nagy Shamedaj megrázkódott és
beszédre nyitotta kérges száját:
– VALÓBAN HATALMAS VESZÉLY FENYEGE-
TI BIRODALMAD, IFJÚ KIRÁLY – mennydörögte
a fa, ágait egész közel nyújtotta Tanial úrhoz,
aki ennek ellenére büszkén, bátran ücsörgött a
lován.
– Akkor bizonyára azt is tudod, miért jöttem
– válaszolta a fiú kissé szemtelenül. A körülötte
ácsorgó mágusoknak ez egyáltalán nem tetszett,
ám szólni sem mertek. Az öreg fa kis ideig csak
dünnyögött magában, majd kijelentette:
– PERSZE, HOGY TUDOM. A SZÍVÉRT, MELYET
KOROK ÓTA ŐRZÖK. ZINAHIL ÖRÖKÖSÉNEK.
– Pompás. Akkor essünk túl rajta. – Tanial úrfi
lepattant lováról, és várt. Nem tudta, hogy ez a

430
monstrum miként adja majd át neki a Szívet, de
mindenre felkészült. Ám Shamedaj mozdulatlan
és néma maradt. A király türelme fogytáig várt,
körülbelül tíz másodpercig, majd ingerülten kiál-
totta: – Kezdjük!
– MICSODÁT, IFJÚ KIRÁLY?
– A szertartást! Vagy mit tudom én!
– MIFÉLE SZERTARTÁST?
– Melynek során átadod a Szívet! Nekem!
– ÁTADOM A SZÍVET, MIKOR ELJÖN AZ IDE-
JE. MIKOR SZÖRNYŰ VESZEDELEM FENYE-
GETI A BIRODALMAT. AKKOR ZINAHIL VÉRE
ISMÉT HORDOZZA MAJD UARA ÖRÖKSÉGÉT.
– Köszönjük a történelemórát, de most már
tényleg térjünk a lényegre. Figyelj csak, fafej!
Átadod, amit őrzöl, a Szívet, az örökösnek, ne-
kem. Érthető voltam? Vagy esetleg mondjam
lassabban?
– Fenség… – Tolba mester, aki a legközelebb állt
az ifjú uralkodóhoz, óvatosan megkocogtatta a fiú
vállát. – Fenség… a nagy Shamedaj nem szereti,
ha… nem kéne… – Ám Tanial úrfi lerázta magá-
ról a mágus kezét, és hetykén a fa elé sétált. Az
összegyűlt tömeg feszülten figyelt, egyetlen hang
sem hagyta el a torkuk. Liani csodaszép hátasá-
ról nézte az eseményeket, valami szörnyű dolgot
érzett már azóta, hogy elhagyták az otthonukat.
– A Szívet! Most! – kiáltotta a fiú, mihelyst lecö-
vekelt Shamedaj gyökerei közt. A fa nem mutatta,
hogy bármit is magára vett volna az ifjú wyor
pimaszságaiból, a maga nyugodt tempójában,
mennydörögve válaszolt:

431
 – BÁR A BIRODALOMRA SÖTÉT ÁRNYÉK VE-
TÜL, A SZÍVET, IFJÚ KIRÁLY, NEKED KI NEM
ADOM.
– Mi… micsoda?! – ordította Tanial úrfi, és
toporzékolt, akár egy dacos gyerek. – A Szívet
akarom, azonnal!
– MINT MONDOTTAM. IFJÚ KIRÁLY, A SZÍVET
NEKED KI NEM ADOM.
– Van fogalmad róla, ki vagyok?! Te túlmérete-
zett, ostoba gyújtós! Apám Ashin Elvoran császár,
a dinasztia dicső örököse!
– AZT TE CSAK HISZED, IFJÚ KIRÁLY. – Döb-
bent csend ereszkedett a tisztásra, ahol az ősöreg
fa annak idején megvetette gyökereit. Hallgatósá-
ga hamarább megértette Shamedaj szavait, mint
maga az uralkodó, a fiú tekintetében őrült láng
táncolt, homloka izzadt, és valami fura remegés is
úrrá lett tagjain.
– Az apám Ashin Elvoran, hatalmas uralkodó,
családfánk örök és dicső! Zinahil vérét hordozzuk
mindahányan!
– MINDAHÁNYAN, A FATTYAKAT KIVÉVE. –
Ezúttal halk sutyorgás kelt életre Tanial úrfi háta
mögött, vagy csupán a fiú hallotta így? Bomlott
elméje már tisztán hallani vélte, ahogy rokonai
kuncognak, nevetnek rajta. Persze senki nem volt
olyan elmeháborodott, hogy nevessen a királyon,
bármily meglepő fordulat is volt ez. Sőt, általános
megrökönyödés és rémület lett úrrá a tömegen.
Mindenki a saját felfogásával közelítette meg
a dolgot, a köznép úgy vélekedett, ilyesfajta er-
kölcstelenség a császári udvaron belül, hatalmas
balszerencse és rossz ómen. Az Elvoran család
tagjai és a nemes urak csoportja rögvest lázas

432
fejszámolásba kezdett, hogy vajon hányadik is
lehet azon a bizonyos trónöröklési listán. Ám a
helyzet súlyosságát mégis leginkább a mágusok
értették. Rémülten bámulták Shamedaj ősöreg,
kérges vonásait, a föld, melybe született, a szeme
és füle is volt egyben, mindenről tudott, ami a
birodalomban történt. Tehát a bölcs Shamedaj
semmiképp sem tévedhetett. A fáról rögvest
uralkodójukra esett a pillantásuk, Tanial úrfi va-
lósággal dobálta magát, olyan roham jött rá. Már
valóban csak az hiányzott, hogy a földre vesse
magát, akár egy hisztis gyerek.
– A Szívet akarom, azonnal! Fogalmad sincs,
kivel húzol ujjat! A Szív engem illet, csakis engem!
Császár vagyok!
– TÁVOZZATOK – mennydörögte Shamedaj,
és arca, szája eltűnt kérgei közt, visszahúzódott,
mintha máris álomba merült volna.
– Gyere elő, te férges gyújtósnakvaló! Parancso-
lom! – Ám a fa nem mozdult, Tanial úrfi pedig má-
gusai felé pördült. – Ne csak álljatok ott, mint akik
gyökeret eresztettek! Csináljatok valamit! – A fiú
őrült tekintete még a leghatalmasabb varázslókat
is óvatosságra intette. Szószólójuk, Tolba mester,
aki minden bizonnyal a legbátrabb is volt köztük,
halkan megkérdezte:
– Fenség..?
– Csináljatok valamit, azért vagytok! Talán
én mondjam meg, miféle bűbájt használjatok!
Gyújtsátok rá az erdőt, attól majd meggondolja
magát! Vagy tépjétek ki a gyökereit, küldjetek rá
dermesztő jeget, sáskajárást! Férgeket, terme-
szeket! – Természetesen az udvari mágusoknak
nem került volna sokba mindez, mondhatni, apró

433
ujjgyakorlat, ám Tolba mester alázatosan meg-
rázta a fejét:
– Nem tehetjük, nagyuram…
– Mi az, hogy nem tehetitek?!
– Sajnálom, fenség… Shamedajt a legősibb,
leghatalmasabb varázs védi… egyszerűen nem
tehetjük…
– Idióták, hasznavehetetlenek vagytok mind!
Kontárok, szemfényvesztők! Akkor majd magam
csinálom! – Mindenki elhűlve nézte, ahogy a fiú
az egyik katonához rohant, elkobozta tőle harci
fejszéjét, majd nemes egyszerűséggel Shamedaj
törzsének esett vele. Az ifjú király vézna testalka-
tával valószínűleg nem sok kárt tehetett volna a
fában, ám rögvest az első csapás után Shamedaj
ismét életre kelt. Barátságos, kissé mélabús áb-
rázata helyett ezúttal dühös, torz maszkot öltött,
egyik ágával elkapta Tanial úrfit a lábainál fogva,
alaposan megpörgette a levegőben, majd olyan
messzire hajította, hogy a tömeg csak lesett utá-
na. Szerencsére Tolba mester még időben latba
vetette tudományát, és nem hagyta, hogy a király
összezúzza magát, egy gyors bűbáj segítségével
tompította zuhanását.
Bár őszintén megmondva, a jelenet elég vicces
volt, mégsem nevetett senki. Liani is csak elhűlve
figyelte az eseményeket, majd testvére földet érése
után azonnal a segítségére sietett:
– Ne nyúlj hozzám! – ordította a fiú, és kis híján
a földre lökte nővérét.
– Nem esett bajod?
– Takarodj az utamból! – A hercegnő rémülten
figyelte, ahogy testvére átverekedte magát a bá-
mészkodók tömegén és nyeregbe pattant.

434
 – Hová mész?! – kiáltotta utána a lány, ám
Tanial úrfi természetesen erre sem válaszolt. Liani
szíve a torkában dobogott, valahol, a lelke mélyén
tudta jól, mi jár öccse fejében. Mire készül. Így
azonnal lóra pattant ő maga is, és testvére nyo-
mába eredt.
A királyi gyermekek kiváló lovasok voltak, és
mivel a legjobb hátast ülték az egész birodalom-
ban, valóságos szélvészként söpörtek át az erdőn,
mezőn, falvakon, ahol a menet keresztülhaladt.
Liani egyetlen pillanatra sem tágított testvére
mellől, egész úton a nyomában lihegett, majd a
kastélyba érve is folyvást körülötte ugrált. Tanial
úrfi, akár egy dúvad, úgy csörtetett végig a termek
labirintusán, egyetlen pillanatra sem mutatta,
hogy észrevette volna nővére jelenlétét. Pedig Liani
csitította, vigasztalta, teljességgel hasztalan.

A fiú elsőként a kertek irányába rohant, édes-

anyjukat ott látták utoljára, Tanama asszony
nyugágyon pihent szeretett növényei és gyógyteá-
ja társaságában. Fejfájására csöndet, nyugalmat,
friss levegőt javasolt orvosa. Ám az asszonynak
ezúttal nyomát sem találták, Tanial úrfi pillanatok
alatt úti célt változtatott, és ezúttal rendületlenül
menetelt a császári lakosztályok irányába.
– Mit akarsz?! Állj már meg! – kiáltotta Liani
kétségbeesetten, már édesanyja hálószobája
előtt jártak. Öccse azonban, ahogy eddig, rá se
hederített. Sőt, arca eltorzult maszkká változott,
és ezúttal kardját is kivonta a helyéből. – Mit mű-
velsz?! Azonnal állj meg! Bediliztél?! – A hercegnő
kétségbeesett sikoltására senki nem válaszolt,
pedig az őrök hada most is ott strázsált a folyosón

435
és a királyné lakosztálya előtt. Mivel mindenki
közömbös képpel szemlélte őket, vagy épp nem
volt bátorsága, hogy közbelépjen, a lánynak ma-
gának kellett intézkednie. Liani öccsére ugrott és
hozzálátott, hogy kardját kicsavarja a kezéből. Az
ifjú király, fizikai állapotát tekintve, valószínűleg
előbb-utóbb elvesztette volna a küzdelmet nő-
vérével szemben, ám rögtön az első pillanatban
intett az őröknek, akik ezúttal nem késlekedtek.
A hercegnőt leválasztották az uralkodóról, majd
gondoskodtak róla, hogy több kellemetlenséget
ne okozhasson. Karjait hátracsavarták, Liani
moccanni sem tudott. Tanial úrfi eztán minden
akadály nélkül rohamozhatott a királyné lakosz-
tálya felé, anyja ajtaját ezzel a felkiáltással rúgta
be:
– Te utolsó ribanc! – A hercegnő már valósággal
zokogott, testvére őrült tekintetét látva szemernyi
kétsége sem volt afelől, hogy megteszi… Ám a
császári lakosztályra teljes némaság borult, az
őrök még tétováztak kis ideig, majd maguk is a
bejárathoz óvakodtak. Liani is szabadult béklyó-
iból, már csupán a bal csuklóját szorította egy
marcona katona.
Odabent, a lakosztály belsejében döbbenetes
látvány tárult eléjük. Tanial úrfi kivont karddal
ácsorgott a szoba közepén, tekintetét egyetlen
pontra szegezte. A királyné az íróasztalára borulva
feküdt, fejét a karjaira hajtotta, arca oly békés volt,
mintha valóban csak aludt volna. Lianit és öccsét
emlékek áradata sodorta magával, sokszor látták
édesanyjukat késő este, íróasztala fölött görnyed-
ve. Az asszony nem csupán gyönyörűen énekelt,

436
hanem verseket is írt. Gyakorta éjszakákba
nyúlóan.
A királynén nem volt semmi külsérelmi nyom,
ám az üvegfiolát azonnal észrevehette bárki, aki
kicsit is körbenézett a szobában. Ott volt az ágy
mellett, az éjjeliszekrény tetején. Liani kitépte ma-
gát fogvatartója kezei közül és anyjához rohant,
átölelte, úgy sírt, akár a záporeső. Néha-néha
öccse felé is tekingetett, talán azt várta, hogy osz-
tozik gyászában, ám a fiú még mindig csak ácsor-
gott, kővé dermedten. Kardját végül leengedte, és
kiszaladt a szobából.
A hercegnő magára maradt, mindkét értelem-
ben. Az őrök kihátráltak a szobából, nem kívánták
a leányt gyászában zavarni. Másfelől pedig Liani
valóban egyedül maradt a kastély falai közt, egye-
dül édesanyja volt, aki törődött vele, aki szerette.

Az elkövetkezendő napokban, hetekben min-

denki tudta, mi történt, és cseppet sem lepődött
meg a királyné tettén. Hogy fattyú gyermeket
hozott a világra, férjét, az uralkodót, sőt az egész
udvart az orránál fogva vezette éveken át, hát ez
hatalmas szégyen volt. Talán soha nem derül ki
botrányos viselkedése, ha a herceg nem indul a
Szívért azon a napon. Hogy a fiúnak ott, a nagy
Shamedaj színe előtt kellett megtudnia, akit eddig
atyjának hitt, semmi köze sincs hozzá… Szörnyű
botrány, szégyen. És gyávaság. A királyné inkább
meghalt, semhogy fia szemébe nézzen a menet
végeztével.
Ilyesfajta gondolatok keringtek az udvarban,
még több fájdalmat okozva ezzel a hercegnőnek,
és magának az uralkodónak is. Tanial herceg

437
hetekre bezárkózott a szobájába, nem mert sen-
ki szeme elé kerülni, annyira szégyellte magát
származása miatt. Hirtelenjében egész élete ös�-
szeomlott, ha színe elé hozzák valódi apját, hát őt
bizonyosan megölte volna.
Liani teljesen másként látta a dolgokat. Bár ő
maga is meglepődött, hogy édesanyja ilyen súlyos
titkot hordozott éveken keresztül, és még neki
sem mondta el, egyáltalán nem volt dühös rá.
Tanama asszony egyértelműen az uralkodóval
kötött házassága után lépett úgymond félre, hisz
előző férje már évekkel ezelőtt meghalt. És bár a
wyor asszonyok egész sokáig hordták szívük alatt
gyermekeiket, majd két évig, ez az időintervallum
mégiscsak több volt a kelleténél.
Hogy ki lehetett Tanial úrfi édesapja, azt soha
nem tudták meg. Liani sokszor hallotta, ahogy
ingyenélő rokonaik a kertésszel, a főkomornyik-
kal és egyéb alantas személyekkel viccelődtek.
Ám a lány tudta, bárki legyen is, nagyszerű férfiú
volt. Édesanyja hagyott búcsúlevelet gyerme-
keinek, melyet elsősorban leányának címzett.
Fiától csupán bocsánatot kért az éveken át tartó
hazugságért, mást nem üzent neki, hisz jól tudta,
fölösleges volna. A herceg már túlontúl eltávolo-
dott tőle, szinte idegenként éltek egymás mellett.
Leányának azonban kitárta szívét és leírta gondo-
latait. A hercegnő gondos helyre tette édesanyja
utolsó szavait, szinte mindennap elolvasta a tőle
kapott levelet. Egy szomorú, ám büszke asszony
gondolatai bontakoztak ki a sorok közt, Liani szá-
mára ez a néhány mondat volt a legfontosabb, pár
nap után már kívülről fújta őket:

438
 „Leányom, jól tudd, soha nem bántam,
amit tettem. Legfeljebb csupán azt, mikor
kezemet az uralkodónak nyújtottam.
Nem hallgattam a szívemre, és ezért
súlyos árat fizettem. Általában két út
létezik, amit elvárnak tőlünk, ezt súgja
eszünk is. A másikat szívünk diktálja,
és ha bárkinek beszélsz róla, megvetés,
ellenségeskedés jut osztályrészedül. Ez
az út a nehezebb, ám mindenképp kifi­
zetődőbb, hisz másként nem élhetsz. Le­
gyél hát bátor, sose félj az ismeretlentől,
ha szíved útja odavisz. Drága kis Hollóm,
röpülj szabadon!
Most talán dühös vagy rám, amiért
magadra hagylak, tudom, rajtam kívül
senkid sincs e falak közt. Ám mást nem
tehetek. Bár nem szégyellem, hogy sze­
rettem, családunk és az udvar megvetése
hatalmas és borzalmas. Különösen test­
véredé. Eltávozok, ám népünk tanítását
sose feledd. Mindig ott leszek körülötted,
szívem más élőében dobog tovább, látlak
a madarak szemével és érintelek a virá­
gok szirmaival.”

Liani egyetlen percig sem haragudott édesany-

jára, csupán mérhetetlen szomorúságot és ma-
gányt érzett. Ráadásként személyes gyászán túl
sötét árnyék vetült a birodalomra és testvérére is.
Vajon egy fattyú meddig maradhat király?

Hosszú idő után a Bölcsek tanácsa egyedül ült

össze, az uralkodó jelenléte nélkül. Ez ugyan felrú-
gott minden megállapodást, ám a Bölcsek mindig

439
is a szabályok fölé helyezték magukat, és ennek
gyakorta hangot is adtak a történelem során. Az
uralkodó jövője természetesen napirendi pontjaik
közt szerepelt, ám akadt egy ennél sokkalta fon-
tosabb dolog is.
– Shamedaj csupán Zinahil örökösének adja ki
a Szívet. – Az uralkodó jelenléte nélkül a tanács
tagjai felszabadultan vitatkoztak, egymást túlki-
abálva beszélték ügyes-bajos dolgaik a kastély
egyik rejtett termének mélyén.
– Miként lehetséges, hogy nem tudtunk a ki-
rályné viselt dolgairól?
– Talán valaki tudott róla… csak épp nem tar-
totta fontosnak, hogy közölje velünk.
– Félelmeink beigazolódni látszanak. A csá-
szár valószínűleg soha nem volt képes rá, hogy
gyermeket nemzzen. Vele együtt Zinahil vére is
kiveszett.
– Kit érdekel az átkozott dinasztia?! Felőlem az-
tán egy majom is ülhet a trónon, sokkal nagyobb
gondunk az ellenség, ki határainkat fenyegeti.
A herceget rá kell vennünk, hogy újabb sereget
toborozzon, és Júlahoor ellen vonuljon.
– A Szív nélkül nincs esélyünk, azt hiszem, az
elmúlt hetek eseményei is ezt bizonyítják. – Iftar
mester, aki a tanács szószólói tisztségét tudta
magáénak, ezúttal is megpróbált úrrá lenni a káo-
szon. Felemelkedett székéből és integetve próbálta
lecsillapítani társait. Ám a meglett korú férfiak és
asszonyok már olyannyira belemelegedtek a vitá-
ba, hogy csupán egyvalami segített. Iftar mester
halk, bűbájos szavakat mormolt, néhány pilla-
nattal később néma csend ereszkedett a teremre.
A tanács tagjai elképedve vették tudomásul, hogy

440
tagjaik hevesen ránganak, szájuk mozog, ám
egyetlen hang sem jön elő a torkukból. Ez végre
arra sarkallta őket, hogy vezetőjük felé fordulja-
nak. Iftar úr színpadiasan meghajolt:
– Köszönöm kitüntető figyelmetek. Most, ha
megengeditek, elmondom az én véleményemet.
Való igaz, a Szív nélkül sötét kor köszönt ránk.
Régen történt már, mikor démonok és más
fattyak jártak köztünk, az efféle szörnyetegek
a mágia megnyilvánulásának legősibb formái,
akárcsak a sárkányok. Nem tudjuk, miként har-
colhatnánk ellenük. Rendkívül sajnálatos, hogy
ifjú királyunkról kiderült… nem veheti át Zinahil
örökségét. Ám van valaki, aki talán igen. – A
csendvarázs, úgy tűnt, elvesztette erejét, mert az
egyik asszony hozzátette:
– Shamedajt a legősibb varázs hozta létre... nem
hinném, hogy bármilyen módon becsaphatnánk.
– Nem is kell. – Iftar mester büszkén hordozta
végig tekintetét társain. – Talán már sokan nem
emlékeztek rá, mert vagy tíz esztendeje történt.
Ám akkor, bölcs előrelátásunk bizonyítékaként,
megmentettük egy ifjú herceg életét. Kinek véré-
ben Zinahil öröksége buzog, ki ugyan retteneteset
cselekedett, ám mégis túl értékes volt a halálhoz.
Odayin Elvorant száműztük. A Ködön túlra.
– Azt az éjszakát nem lehet elfelejteni… – dün�-
nyögték néhányan. Ám ezenkívül néma csend
ereszkedett a teremre.
– Hölgyeim és uraim. Úgy hiszem, eljött az idő,
hogy egy kisebb követséget indítsunk útnak abba
a távoli birodalomba.
– Ez volna az egyetlen esélyünk? Egy áruló kezé-
be helyezzük népünk leghatalmasabb ereklyéjét?

441
Ráadásként… ki tudja, mi van odaát? És ha már
nem is él?
– Bízzunk benne, hogy életben van. Másként
nem lehet. Hiszek a sorsban. Hiszem, hogy Odayin
Elvoran végzete, hogy korok után ő hordozza a
Szívet, Ősei dicsőségére.
– Valóban szerencse, hogy nem öltük meg
annak idején… – Újabb sutyorgás kelt életre a
teremben, Iftar mester gyűlésük első napirendi
pontját elintézettnek tekintette, ezért ezúttal nem
csitította társait. Csupán megköszörülte a torkát,
és visszaült a helyére. Azért ezt még odadünnyög-
te a mellette ülő idős hölgynek.
– És reménykedjünk benne, hogy az Elvoran
család eme ágának női tagjai némileg erkölcsö-
sebb magatartást tanúsítottak.

A csapatot a lehető legkörültekintőbben vá-

logatták össze. Elsőként mindjárt szükségük
volt egy bűbájtudóra, kinek ereje épp elég nagy,
ám korántsem olyan fontos személy, esetleges
vesztesége nem ró nagy terhet a császári udvar
védelmére. Választásuk az ifjú Anára esett, a
lány nemrégiben fejezte be tanulmányait a pa-
lotán belül működő iskolában, és képességeivel,
jó eredményeivel messze felülmúlta társait. Sőt,
még néhány mesterét is. Az ifjú hölgy kellőképpen
ambiciózus teremtés hírében állt egy ilyen vállal-
kozáshoz, nem is kellett sokáig győzködni.
Aztán szükség volt valakire, aki közelről ismerte
Odayin Elvorant, hasonló személyből mindjárt
kettő is akadt. Elsőként Tiburon Alaskar, aki
az elmúlt években is hűségesen szolgálta az ud-
vart, az ifjú, rangja vesztett herceg nevelője volt

442
egykoron. A másik pedig maga a hercegnő. Mivel
a Bölcsek jószerével mindenről tudtak az udvar-
ban, annak idején az ifjú szerelmesek bimbódzó
kapcsolata sem kerülte el figyelmüket. Mivel a
Bölcseket általában azért tartották, hogy bölcsek
legyenek, és kellőképp ravaszak, jól tudták, hogy
egy kedves, csábos arc sok mindenre képes, talán
többre, mint bármely kard vagy egyéb fegyver. A
hercegnő erről természetesen mit sem tudott, a
tanács úgy intézte a dolgot, hogy a lány magától
jelentkezzék a feladatra. Ha Liani hercegnő akár
csak megneszelte volna, hogy bájait akarják föl-
használni az ügyben, ott kő kövön nem maradt
volna…
A testőrség parancsnokának, Tiburon Alas-
karnak több szerepet is szántak. Egyrészről, mint
tapasztalt fegyverforgatónak, az egész expedíció
védelmét a nyakába varrták, különös tekintettel
a hercegnő testi épségére. Másfelől meg, mint
zord atya, a tanács tagjai abban reménykedtek,
majd kellő szigorral dörrent rá nevelt fiára, ha az
makacskodna visszatérését illetően. Ők hárman
alkották a csapat magját, ezenkívül még adtak
melléjük pár katonát, ám nem sokat, hisz az
expedíciót titkosnak szánták, nehogy az ellenség
időben megneszelje, mire készülnek. Hisz ha az
ifjú Odayin eddig túl is élte a Ködön túli biroda-
lom viszontagságait, az akani nép és Memmon
mester csatlósai biztosan gondoskodnának róla,
hogy eltegyék az útból.
A kis csapat nem egészen egy hónapot kapott
a felkészülésre, idejük java részét Niben úr la-
boratóriumában töltötték, és olvasgatták, tanul-
mányozták a mester feljegyzéseit. A ködön túli

443
nép, az emberek nyelve meglehetősen kemény
diónak tűnt számukra, ám néhány szót mégis
megtanultak, szokásaikat eszükbe vésték. Niben
mester térképeket is készített annak idején, eze-
ket is megnézték, bár a legtöbb rajz átláthatatlan
firkálmány volt.
A sok furcsa mesét, amit az öregúrtól hallottak,
hitték is, meg nem is. Hogy testük teljesen más
formát kapna a ködön túl, ahogy minden felszere-
lésük a hajójuktól kezdve a legapróbb piszokig a
zsebükben… Ez elég hihetetlenül hangzott. Niben
mester figyelmeztetését a mágikus holmikat ille-
tően ugyan meghallgatták, ám előszeretettel elfe-
lejtették, különösen indulás előtt. A csapat java
része erős fenntartással viseltetett az expedíció
iránt, különösképp a tengerészek, akik képtelen
voltak babonáiktól megszabadulni. Persze maga
Tiburon sem lelkesedett az ötletért. A hercegnővel
ellentétben, vele nem vesződtek mindenféle trük-
kel, hogy önként vállalja az expedíció védelmét,
egyszerűen közölték elvégzendő feladatát és an�-
nyi. A férfi még tíz év távlatából sem tudott meg-
bocsátani nevelt fiának, sőt, az a bizonyos tüske
a szívében még alaposan el is gennyesedett, hisz
nem volt senki, aki kihúzta volna. Talán egyedül
Liani várta az utat, persze érzéseit megtartotta
magának, hisz édesanyja halála óta valóban nem
akadt senki, akivel beszélhetett volna.
Igazság szerint a hercegnő, bármennyire igye-
kezett is, nem tudta Odayin Elvorant kiverni a fe-
jéből. Tudta jól, hogy borzalmas dolgot művelt, és
esze azt súgta, sosem bocsáthat meg neki, mégis,
az évek múlásával egyre inkább rádöbbent, hogy
nem élhet nélküle. Fogalma sem volt, mi lehet

444
odaát, abban a messzi birodalomban, talán a fiú
már nem is él… Vagy épp megházasodott és gyer-
mekei is születtek… Mégis, gyakorta álmodozott
róla, hogy egy nap utánamegy és megkeresi, még
ha évekbe telne is. Különösen édesanyja halála
után gondolkodott ezen, olyannyira magányos
volt, hogy szinte szólni sem tudott kihez, Bagut
leszámítva persze. Ráadásként a királyné levele
sem hagyta nyugodni. Valamiért az a különös
érzés gyötörte, hogy mikor anyja a szív útjáról
beszélt, mely az ismeretlenbe viszi, a Ködön túli
birodalomra célzott, ahol Odayin raboskodott.
Természetesen az, hogy kedvese után szökik,
éveken át csupán álom maradt, ám Liani ennek
ellenére megkezdte felkészülését új életére. Gya-
korta leszökött Niben mester laboratóriumába, és
tanulmányozta az emberek nyelvét. Az öregúr be-
számolóit is kívülről fújta már, úgy érezte, ismeri
a ködön túli világot, akár a tenyerét. Mikor csa-
patával áthajóztak az átjárón, szíve oly hevesen
vert, hogy majd kiugrott helyéből… újból láthatja
őt… Olyan boldogságot érzett, mint még soha
életében, vagy legfeljebb tíz évvel ezelőtt… ennek
ellenére fogalma sem volt, mi lesz azután, ha
rátalálnak Odayin Elvoranra. Vajon még mindig
szereti őt? Tudnak miről beszélni, szóba áll vele?
És egyáltalán… ő maga képes lesz megbocsátani
neki?
A rendkívül szigorú biztonsági intézkedések
ellenére Memmon mester számára nem maradt
titokban, mire is készülnek ellenfelei. Júlahoor
betartotta szövetségük ráeső részét, olyan ha-
talommal ruházta fel a mágust, melyet halandó
még sosem birtokolhatott azelőtt. Ráadásként

445
egy olyan birodalomba is bepillantást engedett
neki, mi egész világuk előtt rejtve volt. Memmon
mester megkapta azon képességet, hogy ő maga
és csatlósai sértetlenül utazhattak Júlahoor bi-
rodalmában. Az oly gyűlölt tükrök visszatértek
száműzetésükből, az akani varázslók valóságos
átjáróként használhatták őket.
Hatalma és befolyása révén Memmon mester
még a császári városba is vitetett egyet újdonsült
tükreiből, a csatorna révén bármikor átküldhette
kémeit a wyor birodalomba. Mikor hírét vette,
hogy ellenségeik csapatokat küldenek a ködön
túli birodalomba Odayin Elvoran felkutatásá-
ra, ő maga sem késlekedett. Az első napokban
gondolkodott rajta, hogy a fiúnak esetleg újabb
szövetséget ajánlhatna. Aztán elvetette mindezt,
legutóbbi találkozásuk óta az ifjú Elvoran úr min-
den bizonnyal igencsak neheztel rájuk. Elvégre ők
rángatták bele a háborúba, szövetséget, hatalmat
ajánlottak neki, aztán magára hagyták. Memmon
mester tudta, más lehetőség nincs, a hercegnek
halnia kell, és vele együtt Zinahil öröksége is örök-
re elvész. De mi szükségük lenne nekik a Szívre,
mikor Júlahoor szövetsége többet ér bárminél?
Így történhetett, hogy pár nap múltával nem egy,
hanem mindjárt két hajó is elindult az átjáróhoz.
Előbb a Karom, mely Memmon mester igencsak
népesre sikeredett csapatát szállította, majd a
Tűzsirály, ami ugyan apró volt, ám villámgyors, és
büszkén, félelem nélkül siklott az emberek világa
felé.

446
 7.

A Szív

Odayin még mindig Bagu pocakján ücsörgött,

ahogy azt tette órákon keresztül, miközben min-
den egyes szavát úgy szívta magába, akár egy
szivacs. Most már emlékezett régi életére, és bár
megkönnyebbülést várt, sokkal inkább dühöt és
szörnyű keserűséget érzett a szívében. Bagunak
valószínűleg még több mondanivalója is volt, hisz
a sárkányok igencsak szószátyár lények hírében
álltak, ám Odayin váratlanul lebucskázott barátja
hasáról, és döngő léptekkel a lépcső felé indult.
– Hová mész? – kiáltott utána a sárkány, majd
hatalmas mancsával eltorlaszolta a lejáratot, ne-
hogy a fiú megszökhessen.
– Van egy kis elintéznivalóm – morogta Odayin,
és türelmetlen lábdobogással jelezte, egyáltalán
nincs ínyére, hogy Bagu itt tartja.
– Visszaviszlek a szobádba, nehogy bajba
kerülj.
– Itt csak egyvalaki lesz bajban! Az a taknyos
pojáca, aki uralkodónak nevezi magát! Most pedig
engedj!
– Nem hinném…
– Bagu!
– Jól van, jól… – A sárkány elvette mancsát
a lépcsőről, majd sértődötten arrébb röppent.
Odayin egy pillanatig sem törődött vele, pedig
a hatalmas szárnyak által keltett szél kis híján
lesodorta. Ezzel a lendülettel a fiú valóságos vil-
lámként cikázott le a kacskaringós lépcsőn, majd

447
át a folyosók labirintusán. Tökéletesen emlékezett
rá, merre kell mennie. Akik látták útközben, és
nem ismerték föl, még csak meg sem fordult a
fejükben, hogy szökött fogollyal van dolguk.
Odayin oly komoran, fenségesen és határozottan
robogott át a kastélyon, akár egy igazi uralkodó.
Ha néhányan fel is ismerték, nem mertek szólni
hozzá. Ez alól Ana valószínűleg kivételt képezett
volna, a lány hatalmas szemeket meresztett,
mihelyst a fiú felbukkant mellette a folyosón.
A varázsló összehúzta magát és megrázkódott,
mintha csak egy leprással lett volna dolga, fejét
lesajnálón felszegte. Ám mielőtt még kinyithatta
volna a száját, Odayin egyenest a szemébe nézett,
és megkérdezte:
– Szia, Ana, adsz egy pecsétet a hátsómra? – A
lány kővé dermedt, csupán szemei pislogtak, arca
pedig kipirult. Már vagy tíz éve nem emlegette fel
neki senki ifjúkori ballépését, az egyetlent egész
tanulmányai során. Miután kicsit magához tért,
eltorzult, dühös ábrázattal fordult a fiú után,
hogy ízes káromkodásokat zúdítson a fejére, és
talán valami jófajta átkot is, mikor hirtelen eszébe
ötlött… Ez… ez bizony nem jelentett mást, mint
hogy a fiú emlékei visszatértek. Tökéletesen. Dühe
azon nyomban szertefoszlott, helyét a kétségbe-
esés vette át, és máris rohant, hogy figyelmeztesse
mestereit és a Bölcseket.
Odayin Elvoran egyenest a trónterem felé ma-
sírozott, nem született olyan őr, aki megállíthatta
volna. Rettenetes harag tombolt benne, még a be-
járatnál strázsáló katonáknak is nekiment. Elő-
ször megpróbált minden balhé nélkül a terembe

448
lépni, ám éles alabárdok és marcona tekintetek
állták útját.
– Eresszetek! Az uralkodóhoz jöttem! – kiáltotta
a fiú, és újabb kísérletet tett, hogy elérje az ajtót.
– Semmi dolgod nincs itt! – morogta az egyik
katona, és Odayint a földre lökte. Ettől a fiú úgy
bedühödött, hogy valóságos oroszlánként vetette
magát az őrökre és egészen addig hadakozott,
rúgkapált, míg mindannyian átbucskáztak a két-
szárnyú bejáraton.
Odayin és az őrök a méregdrága, antik szőnye-
gen értek földet, a katonák nyilvánvalóan nem
merték fegyvereiket használni a fiú ellen, ezért
csupán öklükkel csépelték, ahol érték. A vere-
kedésnek azonban igen hamar véget vetett egy
határozott hang:
– Elég legyen! Mi a fene folyik itt? – Tanial úrfi a
trónterem mélyén épp egyik kedvenc szórakozásá-
nak hódolt, a birodalom népszerű táblás játékával,
a busrával játszott, egyedül. Így legalább mindig
nyert. És amúgy sem igen akadt, aki az uralkodó
szeszélyes természetét ismerve szívesen játszott
volna vele, hisz túl nagy tét feje elvesztése.
Az ifjú király érdeklődve fordult vendége felé,
majd néhány kézmozdulatával jelezte, hogy a két
őr visszatérhet eredeti helyére. Mihelyst Odayin
egyedül maradt a bejáratnál, újból összeszedte
magát, és döngő léptekkel az uralkodó felé indult.
A trónszékhez vezető lépcső aljában azonban meg-
torpant, ezúttal sokkalta hatalmasabb túlerővel
kellett szembenéznie. Őrök hadával a teremben
és íjászokkal, akik a karzatokról figyelték őt.

449
 Mivel Tanial úr tökéletes biztonságban érez-
te magát, arcán nyájas mosoly terült szét, és
megkérdezte:
– Minek köszönhetem a látogatást, kedves ro-
kon? Ha nem tévedek, a szobádban kéne lenned.
– Kedves rokon, mi? Na ide figyelj, te pojáca...
– A herceg fejébe azonnal vér szökött, teli tüdőből
ordította:
– Hogy beszélsz te velem! Aljas kis senkiházi,
takarodj vissza a szobádba, vagy ezentúl odalent
lesz a lakosztályod, a tömlöcök egyikében! – Ezút-
tal Odayin is hasonló módon kiengedte a hangját,
maga a trónterem talán soha nem hallott effajta
heves vitát. Persze, hisz uralkodóból mindig csu-
pán egy akadt.
– Fogd be a szád, taknyos kölyök! Apád nyom-
dokaiba lépnél, és mindenkit bebörtönöznél, aki
ferdén néz rád?! Szép kis örökség mondhatom,
pláne olyasvalakitől, akihez semmi közöd sincs!
– Ezt… ezt meg…
– Engem nem érdekel, ki fia-borja vagy, vilá-
gos?! A lényeg, még egy piti kis hazugság, egészen
apró, és a kisujjam sem mozdítom értetek!
– Aljas, áruló fattyú!
– Áruló volnék? Nos, én legalább megtettem azt,
amit apám nem. Úgyhogy, szerintem kvittek va-
gyunk ebből a szempontból. – Az uralkodó elhall-
gatott pár pillanatra, ha eddig nem is volt világos
számára, most már biztosra vette, hogy Odayin
Elvoran mindenre emlékszik, valóban mindenre.
Sőt, olyan információk is a fülébe jutottak, amiket
csupán úgy tudhatott meg, ha valakinek eljárt a
szája… Először nővérére gondolt, de aztán rájött,

450
hogy még a lánynak sincs bátorsága ilyesfajta
engedetlenséghez. Csupán egyvalaki lehetett…
– Az a nyomorult, gyümölcszabáló, tohonya
hústorony!
– Remélem, nem a barátomról beszélsz, mert
azt sem tűröm!
– Elég legyen ebből! Vigyétek innen! – A király
egyetlen intése nyomán katonák egész hada in-
dult el a fiú felé, ám Odayin elkiáltotta magát:
– Megállni! – Hangja olyan határozott volt,
hogy az őrség megtorpant. A fiú ezután ismét az
uralkodó felé fordította a fejét: – Ha csak hozzám
nyúlnak, lesheted, hogy segítek nektek! Nem
érdekel, mi lesz velem, nincs vesztenivalóm.
Nektek viszont annál inkább. Szóval, egyetlen
lépés, és más bolond után nézhettek, aki ellátogat
Shamedaj gyökerei közé! – Odayin végighordozta
tekintetét a teremben lévőkön, a feszült csend
kiválóan mutatta, hogy mindenki tökéletesen
értette, miről beszélt. Még maga Tanial úrfi is, aki
hosszú idő után képes volt rá, hogy uralkodjék
rettenetes haragján.
Az ifjú király sután, tehetetlenül fészkelődött
székében, láthatólag nem tudta, mit kéne tennie.
Odayin végül elunta a kíváncsi tekintetek kereszt-
tüzét, és kimasírozott a teremből. Néma, döbbent
csend maradt utána. A fiú ezúttal saját lakosz-
tálya felé indult, a folyosókon nem mással, mint
magával a hercegnővel futott össze. Liani azonnal
hírét vette a trónteremben zajló veszekedésnek,
és rögtön a helyszínre sietett. Odayin nem mutat-
ta, hogy bármiféle érdeklődést tanúsítana a lány
iránt, csupán mikor elszáguldott mellette, kissé
meghajtotta a fejét, és köszöntésképp ezt súgta:

451
 – Holló… – Azzal már rohant is tovább. Persze
tisztában volt a döbbenettel, amit maga után
hagyott. Liani kezeit a szája elé kapta, hisz ez az
egyetlen szó is elég volt ahhoz, hogy tudja, a fiú
mindenre emlékszik.
Odayin jól tudta, hogy hatalmas ütőkártya van
a kezei közt. Csöppnyi beszélgetése az uralko-
dóval máris meghozta gyümölcsét, őrei rögvest
eltakarodtak az ajtaja elől, és bármikor szabadon
járhatott a palotában. Jól tudta, akármit kérhet-
ne, teljesítenék, hisz ő az egyetlen, aki kihúzhatja
őket a pácból. Vagy legalábbis ők így gondolták,
Odayin azonban nemigen tudta elképzelni, hogy
egy drágakő miként segíthetne a birodalmon. Még
ha igaz is, hogy erőt és hatalmat kölcsönöz hordo-
zójának, egyetlen személy mit tehetne? Ráadás-
ként Odayin abban sem volt biztos, hogy helyesen
cselekedne-e, ha a császári udvar mellé állna. Jól
tudta, hogy maga Tanial úrfi semmit nem vétett
ellene, ám tekintetében ugyanaz az őrület lángolt,
akárcsak apjáéban… illetőleg nevelőapjáéban…
Ez pedig sok mindent elárult Odayin számára. Az
egész palotában, sőt, talán a birodalomban is úgy
tekintenek rá, akár egy aljas gyilkosra, árulónak
tartják, minek segítene nekik? Megölt anyjáért és
apjáért, elkobzott vagyonáért, rangjáért?

Tanial úr nem volt gondolatolvasó, ám saját

magának is pontosan ez járt a fejében, miközben
le s föl járkált lakosztálya mélyén. Az eddigieknél
is hatalmasabb teher nyomta a vállát. Idejük
fogytán volt, Júlahoor mind erősebb és erősebb
lett, a birodalom szabad területei egyre csak fogy-
tak. Ráadásként saját trónja is ingatag lábakon

452
állt. Bár ilyen vészterhes időkben a Bölcseknek
kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem az
uralkodó jövőjéről társalogjanak, Tanial úr tudta,
eljön az az idő, mikor majd megkérdőjelezik jogo-
sultságát a koronára. Akkor pedig… kit választa-
nak majd helyette? Csak nem az ifjú Odayint, ki
a Szív segítségével visszaverte Júlahoor seregét,
és szinte isteni hatalomra tett szert? Tanial úrfi
szinte eszméletét vesztette a dühtől, mikor ilyes-
fajta gondolatok jártak a fejében. Valamit ki kell
eszelnie! Ha hinni lehetett a krónikáknak, a Szív
egész élete végéig elkísérte hordozóját, igencsak
hosszú élete végig. És máshogy nem lehetett el-
venni tőle, csupán halála után. Ha az ifjú Odayin
elvégezte dolgát, már ami Júlahoor kisöprését
illeti, halnia kell… Csak épp hogyan? Talán egy
jófajta, erős méreg még az ő isteni szervezetét is
ledönti a lábáról. Vagy ha más nem, udvari má-
gusai bizonyosan kiötölnek valamit.
Tanial Elvoran soha nem mondott le arról,
hogy ő maga birtokolja Uara örökségét, akkor
aztán senki nem kérdőjelezheti meg hatalmát,
senki nem mer trónjára törni. Csak épp ahhoz,
hogy megkaparinthassa, mindenekelőtt ki kellett
csalnia Shamedaj gyökerei közül. Unokatestvérét
rá kell beszélnie a szertartásra, bármi áron. Bár
gyerek volt még, mikor Odayin Elvoran a Ködön
túlra távozott, jól emlékezett a fiú és apja vitájára.
Igen, legnagyobb ütőkártyájának ezúttal nővére
tűnt, a hercegnő igencsak gyengéd érzelmeket
táplált Odayin iránt, és fordítva. Ha van valaki,
aki ráveheti a fiút, hogy az ő oldalukra álljon,
akkor az maga Liani.

453
 A hercegnő mit sem sejtett testvére mesterkedé-
séről, nyugodtan gubbasztott a székében, miköz-
ben a tábla fölé hajolt és arra koncentrált, hogy
a lehető legjobb lépést válassza bábui közül. A
busra leginkább a földi sakkjátékhoz hasonlított,
legalábbis Odayin így bölcselkedett volna, ha a te-
remben tartózkodik. Tanial úrfi ezúttal alig figyelt
játékukra, minden gondolatát a háború és a Szív
megszerzése kötötte le, így testvére könnyedén
kenterbe verte.
– Ma nem vagy formában, öcsikém – kuncogta
Liani, és szinte már szégyellte magát a rengeteg
korong miatt, amit testvére bábuiból rabolt.
– Hmm… – Tanial úrfi csupán ennyit reagált
nővére szavaira. Kis ideig gondolkodva bá-
mult a táblára, majd fogta magát és az egészet
összecsomagolta:
– Mit művelsz?! Már majdnem nyertem! – Hát
ez az, majdnem. Öccse gyűlölt veszíteni, Liani
volt az egyetlen az egész udvarban, aki busrát
játszott testvérével, meg más táblás játékokat.
Neki legalább a fejét nem kellett féltenie, vagy épp
állását.
– Most nincs több kedvem játszani, nővérkém
– mosolyogta a fiú, szép arca megnyerő volt, és
ezúttal nyugodt. Normálisnak tűnt. Emiatt Liani
sem kesergett többet a játék miatt. – Inkább
beszélgethetnénk.
– Beszélgessünk… És miről? Vagy inkább
kiről..?
– Kiről… Például kedves rokonunkról. Igazán
sajnálatos, hogy visszanyerte az emlékeit, erről is
az a rusnya szörnyeteg tehet. Még nem tudom,
mit csináljak vele…

454
 – Semmit, Bagu a barátunk. Még az életedet is
megmentette néhányszor.
– Én csak egyre emlékszem.
– És az nem elég? – Tanial úrfi felpattant a
székéből és ideges járkálásba kezdett, Liani ag-
gódó szemekkel figyelte. Általában ezután jöttek
a szitkozódások, dühkitörések és rohamok… ám
ezúttal a fiú, úgy tűnt, képes uralkodni magán.
– Elég vagy sem… Most nem arról a túlmére-
tezett gyíkról kell beszélnünk. Sokkal inkább…
Mond csak, szereted még?
– Bagut? – kérdezte pirulva a hercegnő, mert
nagyon is jól tudta, mire célzott testvére. Tanial
úrfi ez idáig azzal múlatta az idejét, hogy a kan-
dallóban táncoló lángokat nézte, ám most nővére
felé fordult. A lány nem válaszolt, ám csillogó, za-
vart tekintete elárulta. Az uralkodó nem is firtatta
tovább a dolgot, helyette ezt kérdezte:
– Na és ő?
– Hogy ő...? Nem tudom… Azt hiszem… úgy
érzi, hogy elárultam őt… – és én magam is…
Folytatta tovább a gondolatait Liani. Testvére egy
szemernyi együttérzést sem tanúsított iránta.
– Nos, akkor ezen változtatnod kéne. Férkőzz a
bizalmába, tudd meg, mik a szándékai és… kü-
lönféle módszerekkel terelgesd a helyes irányba.
– És mégis, mi volna az a helyes irány?
– Semmi különös, csupán amire rendeltetett.
– Nem hiszed már, hogy elárulna minket?
– De igen. Bizonyos vagyok benne, hogy amint
lehetősége adódik rá, ellenünk fordulna. Ép-
pen ezért, neked igen fontos szerep jut ebben a
történetben. – Tanial úrfi elvigyorodott, ismét
felülkerekedett rajta önző, fensőbbséges énje,

455
minden lelkiismeret-furdalás nélkül vágta nővére
arcába: – Ezúttal engedéllyel is szétteheted neki
a lábad. – Most azonban a büntetés nem maradt
el, Liani szép arca eltorzult, fölpattant a székből,
majd ezzel a lendülettel úgy orrba rúgta öccsét,
mintha egész életében harcművészeteket tanult
volna. Hozzá ezt ordította:
– Te arrogáns kis pöcs! – A fiú a falnak repült,
alig bírt magához térni a meglepetésből és a
fájdalomtól.
– Atya ég… kis híján lerúgtad a fejem…
– Ó, igazán sajnálom… hogy nem sikerült! –
Azzal Liani fogta magát és kiviharzott a teremből.
Tanial úrfi eszelősen elvigyorodott, miközben
vérző orrát tapogatta. Nővére után ezt kiáltotta:
– Akkor… ezt megbeszéltük. Számítok rád.
Ahogy a néped is.
Bár Liani olyan gyorsan szaladt, akár a szél, és
testvére utolsó szavait nem hallhatta, pontosan ez
járt a fejében. A népe. Tudta jól, hogy Uara öröksé-
ge az egyetlen esélyük, vagy­is Odayin, ki a Szívet
hordozhatja. Anélkül, hogy tisztába lett volna az
ereklye mibenlétével vagy valódi erejével, szentül
hitt ebben, ahogy mindenki birodalomszerte.
Ezért testvére figyelmeztetése nélkül is jól tudta,
kötelessége rábírni a fiút, hogy az ő oldalukra
álljon. Fogalma sem volt, annak idején miért
fordult ellenük… Pontosabban valamennyire
értette, hisz borzalmas gyerekkora lehetett, nem
csupán rangját és vagyonát vesztette el, hanem
szüleit is. Bizonyára szörnyű harag és bosszúvágy
munkálkodott benne… Ám most, ily vészterhes
időkben… a népe mellé kell állnia, máshogy nem
lehetséges.

456
 Liani sokat járkált, tépelődött, mielőtt felkereste
volna Odayint lakosztályában. Még akkor sem
tudta, mit fog mondani neki, mikor bekopogott az
ajtaján.
– Ő küldött, mi? – Ez volt a fiú első kérdése, mi-
helyst meglátta a lányt. Liani olyan szánnivalóan,
szerencsétlenül ácsorgott a küszöbön, hogy végül
megsajnálta és intett neki, hogy beljebb léphet.
Amúgy Odayin saját magát sem igazán értette,
érezte, hogy a lány még mindig a legfontosabb
neki, és úgy szereti, mint évekkel ezelőtt… vala-
miért mégis ellenséget látott benne. Vagy csak
épp nem tudta elhinni, hogy Liani másként nézne
rá, mint egy aljas árulóra… nem hitte, hogy meg-
bocsáthat neki.
– Beszélhetnék veled? – A hercegnő Odayin
mellé óvakodott, a fiú az ablakban állt és az alant
elterülő tájat bámulta.
– Csak nem az Örökségemről?
– De igen… arról is. Most, hogy em­lék­szel…
– Be vagytok szarva, hogy nem segítek nektek,
mi?
– Miért… hát nem segítesz..?
– Még nem tudom. – A fiú dacosan elfordította
fejét a lányról, Liani tehetetlenül tördelte a kezeit.
– Én… azért nem mondtam neked semmit,
mert féltem… féltem, hogy a haragod és gyűlöleted
még mindig túl erős… cserbenhagysz minket…
Tudom, hogy úgy érzed, elárultalak… rengeteget
tépelődtem ezen… Akkor… nem lett volna szabad
hagynom, hogy elvigyenek… Nem tudom, miért
tetted, amit tettél, de…
– Miattad.

457
 – Tessék..?
– Miattad tettem. – Odayin először nézett a
lányra. Milyen régen volt, mikor saját tükörképét
látta viszont ezekben a gyönyörű, koromfekete
szemekben… – Miattad… azért, hogy együtt
lehessünk. És persze a szüleimért is, de elsősor-
ban miattad. Mikor a mester felkeresett azon a
különös éjszakán, olyasmit ajánlott, amiről csak
álmodni mertem. Te voltál. Szavai szerint biro-
dalmunk királya lehettem volna… újból dicsőség
családunknak. És bosszú azokért, kik eltávoztak.
Nem tudom, hogy valóban így lett volna… ha a
háborút megnyerik. – Odayin szomorkásan elmo-
solyodott, majd sarkon fordult és leült az ágyára.
Liani azonnal követte őt, ledöbbentették a fiú
szavai. – Azt hiszem… megtartották volna az ígé-
retük. Valamiért bíztam bennük. Furcsa, de talán
jobban, mint a sajátjaimban. Még most is…
– Szörnyű dolgot tettek, Odayin… Falvakat,
városokat perzseltek fel, megöltek minden élőt,
elvágnak bennünket forrásainktól. A legvégső
összecsapásra készülnek.
– Úgy érzem, ők is olyanok, akárcsak én… sér-
tettek és dühösek… bosszúvágy él a szívükben.
Jogos bosszúvágy.
– És aztán? Ha megnyerték a háborút? Utána
mi lesz? A mi népünkre kerül sor? Évszázado­kon,
vagy tán évezredeken keresztül majd a mi gyer-
mekeink tervezgetik bosszújuk? Ennek sosincs
vége, míg királyaink uralkodnak…
– Talán legyünk köztársaság… – kacsintott a
fiú, és elmosolyodott. Ez végre enyhítette a köz-
tük lévő feszült, távolságtartó hangulatot. Liani is
felkuncogott:

458
 – Ez valami… emberi dolog?
– Igen, olyasmi… – Ezután mindketten hall-
gattak, csak nézték egymást, majd Odayin vette
a bátorságot és végigsimított Liani arcán. Igen,
valóban azt érezte, mint évekkel ezelőtt… A lány
kihasználta az alkalmat, megszorította Odayin
kezét és szinte könyörgött neki:
– Ne hagyj cserben minket, a néped, az ottho-
nod… – A fiú elmosolyodott, majd csak ennyit
kérdezett:
– És… ez a Szív… mi is valójában?
– Hát segítesz?!
– Majd még átgondolom… ha jók lesztek… –
Szemei természetesen egyértelműen igent mond-
tak, ezt Liani kiválóan látta, így boldogan a fiú
karjaiba vetette magát, átölelte és megszorongat-
ta, pont, ahogy régen. Odayin zavartan pislogott,
egész földi életében erre az érzésre várt. – A Szív…
Uara öröksége… mi is pontosan? Úgy értem, a
meséket én is hallottam, de…
– Mindent megtudok neked, Odayin kedves!
Tudom is, kivel kell beszélnünk, emlékszel Niben
mesterre?
– Még gyerekkoromból… A hóbortos öregúr
azzal a furcsa szemüvegével… – Liani már tiszta
szívből kacagott:
– A palotában van a mágusiskola, az egész épü-
let tele van fura, szemüveges öregurakkal!
– Ez igaz, de… Niben mester… Ó, tudom már,
akkor is találkoztam vele, mikor… Hát, mikor Ana
rápecsételt az egyik újonc seggére.
– Hogy mit csinált..?
– Ne mondd, hogy te még nem hallottad…
Erről bezzeg hallgatott, mi? Na, gyere, útközben

459
elmesélem. – Bár Odayin valóban mindenre em-
lékezett, Niben mester laboratóriumát akkor sem
találta volna meg, ha térképet nyomnak a kezébe.
Mióta elhagyta otthonát, az egész kastélyt át-,
illetőleg újjáépítették, az öregúr pedig a pincék
labirintusában rendezte be saját birodalmát.
Liani vezette hát, útjuk igen sokáig tartott, persze
legalább volt idejük kinevetni magukat Ana első,
és valószínűleg utolsó baklövésén. Hisz ha hinni
lehetett a pletykáknak, a lány osztálya legjobbja-
ként végzett, és sosem hibázott.
Odayin gyerekkorában és később is csupán né-
hány szót hallott Uara Szívéről, egy rövidke mesét
és pár soros éneket. Így azt hitte, hogy ennél több
nem is maradt fönn az utókor számára, legfel-
jebb ősi tekercseken és kódexekben, ezek pedig
elérhetetlenek az egyszerű halandók számára.
Így alaposan meglepődött, mikor Niben mesterrel
szóba elegyedtek a témáról és kiderült, hogy nem
csupán kötetek sokasága foglalkozik a dologgal,
hanem egy egész szakma épült rá, amit egyszerű-
en csak Szívtannak neveztek a bennfentesek. És
minthogy a mester tapasztalt tudós, mágus, maga
is igen sokat foglalkozott eme tudományággal.
– Szóval, te is amolyan kardiológus vagy… – mo-
rogta Odayin, miközben elfogadta Niben mester
zavaros, barna színű kotyvalékát, amit teaként
szolgált fel nekik. Azaz ő csupán csészékbe töltöt-
te, a munka java részét Ana végezte. A lány ugyan
már felszabadult az inasságból, ám igen kedvelte
idős mesterét, és úgy döntött, hogy mellette ma-
rad egy ideig. Talán még volt mit tanulnia tőle.
A különös szó hallatán mindannyian felkapták
a fejüket, ám csak mosolyogtak és nem mutatták

460
semmi jelét, hogy kíváncsiak volnának az erede-
tére. Az öregúr csupán okosan bólogatott, majd
maga is hörpölt egyet a csészéjéből. Utána Odayin
és Liani is megkóstolták a kotyvalékot, Ana dühös
ábrázatát látva nem csodálkoztak volna rajta, ha
mérget csempész az italukba.
– Nos, fogalmazzunk úgy, ha információt szeret-
nétek a Szívről, a legjobb helyre jöttetek. Mindent
tudok róla, vagyis majdnem mindent. Elvégre, az
ereklye korokkal ezelőtt született, és akárhogy is,
ez nagyon hosszú idő. Az emlékek… szertefosz-
lanak, a tudás megkopik. Szóval… mit szeretnél
tudni, ifjú Elvoran úr?
– Hát, először is… – Odayin kicsit feszélyezve
érezte magát Ana társaságában, a lány kis híján
átdöfte őt gyűlölködő pillantásaival. Össze kellett
szednie magát, hogy a mesterre koncentrálhas-
son. – Miért van ez a dolog… hogy csak én kapha-
tom meg? Más nem is hordozhatja?
– Uara örökségét bárki hordozhatja. Így volt
ez a régi időkben is. Kevesen tudják, ám a Szív
nem volt mindig az Elvoran család tulajdonában.
Háborúk során más uralkodók kezébe jutott,
mint hadizsákmány és egyebek… Csupán a sors
kegye, hogy végül mindig visszatért eredeti gaz-
dáihoz. Sors..? Talán sokkal inkább kemény harc
és küzdelem, a dinasztia mindig mindent megtett
Uara örökségéért. Nem csoda, a Szív hatalmat ad,
és hosszú életet.
– Ez a Szív… mégsem lehet olyan hatalmas, ha
csatákat vesztettek. Ha valóban olyan roppant
erejű ereklye, az Elvoran család békében uralkod-
hatott volna, míg világ a világ.

461
 – Szörnyű háborúk dúltak akkoriban, ifjú
Elvoran úr. És bár az ereklye roppant hatalmat ad,
ereje nagyban függ hordozójától. Sok év elteltével
gazdája megöregszik és elgyengül, akár bármely
halandó. Ez az az idő, mikor a kiéhezett keselyűk
lecsapnak rá, és megfosztják hatalmától. A nemes
férfiak és asszonyok, kik a Szívet hordozták, szin-
te kivétel nélkül mind csatában estek el. Szeretnél
látni képet az örökségedről?
– Persze. – Niben mester könyvespolcához tipe-
gett, ami egy pincéhez méltón nem volt emeletnyi
magas, akár a többi mágus könyvtárában, viszont
oly hosszúra nyúlt, hogy Odayin a félhomályban
nem is látta a végét.
– Itt is van. Szerintem a legjobban sikerült
munka a Szívtan témakörében. – A fiú orra alá
odadugta egy varázslatos szépségű, zöld színben
szikrázó ékkő képét, Liani is elbűvölten bámulta
a régi kódex lapjait.
– Mikor látták utoljára a Szívet? – kérdezte a
fiú, miután sikerült elszakadnia a drágakő lát-
ványától. Ha öröksége valóban ez… akkor végső
soron nem olyan vészes a dolog…
– Hogy utoljára..? Lássuk csak… – Niben mes-
ter ezúttal visszavette a könyvet és lázas lapozga-
tásba kezdett. – Sajnos az évszámokban sosem
voltam túl jó…
– Pontosan a harmadkor végén, 5431-ben –
mormogta Ana, aki beköltözött egy sötét sarokba,
és onnan figyelte mestere vendégeit. – A harhabai
csatában.
– Úgy van, ez a lány fantasztikus! – lelkendezett
a mester, és szeretett könyvét vissza is tette helyé-
re, a polcra. Hisz volt egy saját, élő lexikonja.

462
 – Tudom… – mormogta Ana, gyilkos pillantásai
ellenére mindenki láthatta, milyen jólesett neki a
bók. Odayin szomorúan lesett a könyv után, még
átnézte volna, a mester azonban elkapta az orra
elől. Igen hamar. Túl hamar. Végül túltette magát
a dolgon, és újabb kérdésére koncentrált:
– Harmadkor..? Hogy is volt a jelenkori időszá-
mítás előtt?
– Tíz részre osztjuk az elmúlt korokat, minden
szakasz kereken hatezer periódusból áll, egy peri-
ódust pedig négy tavasz tesz ki.
– Húú… akkor az tényleg baromi régen volt.
– Ahogy mondod, ifjú Elvoran úr.
– És azóta… nem látta senki? Nem is akarták
megszerezni?
– Akarni bizonyosan akarták. Ám Shamedajt a
legősibb varázs hozta létre, senki más nem juthat
a Szívhez, csupán az, ki Zinahil örökségét hordoz-
za. Még valami kérdés, ifiúr?
– Ki volt az előző… tulajdonos?
– Avramiel király – Ezt ismét Ana-lexikon
tudta.
– És… hogy halt meg?
– Hát csatában, ifjú Elvoran úr. – Az öregúr
elmosolyodott és visszatelepedett az asztalához,
hogy tovább hörpölhesse a teáját. Odayinnak
több kérdés nem jutott eszébe, ennek ellenére
mind Niben mester, mind Ana érthetetlen nevek,
megjegyezhetetlen évszámok egész garmadájával
tömték a fejét, melyek a Szív történelméhez tar-
toztak valamiképp.
Egész délutánjuk a laboratórium mélyén töltöt-
ték, miután a két mágus kifogyott az információk-
ból, egész más téma felé terelődött beszélgetésük.

463
Ezúttal a fiún volt a sor, neki kellett mesélnie a
Ködön túli birodalomról, Niben mestert minden
egyes apró részlet érdekelte, mintha nem csupán
a Szívtanból kívánna jeleskedni, hanem magából
az emberek világából is. Mondjuk, ezt hívhatnák
Ködtannak, vagy ilyesminek… na nem mintha az
öregúron kívül más wyor tudós érdeklődést mu-
tatott volna az átjárón túli birodalom iránt. Maga
Niben mester így magyarázta társai tartózkodását
a témával kapcsolatban:
– Azt hiszem, félnek… Igen, mindenki fél az
átjárótól, pedig fogalmuk sincs, mi van odaát. Ez
amolyan kollektív tudatalatti félelem, őseinktől
örököltük.
– Miért félnek az átjárótól?
– Úgy hiszem, ez a legkorábbi időkből erede-
teztethető. Mikor birodalmunk kiemelkedett a
káoszból és Őseink megteremtettek mindent, mi
élő, sok portál létezett, melyeken át más világok-
ba tekinthettünk. Júlahoort és az ősi démonokat
száműzték ezekbe a világokba, majd az átjárókat
megsemmisítették. Csupán ez maradt, ami az em-
berek világába vezet. Vagy legalábbis így tudom.
– Miért hagyták meg?
– Nem tudom… talán nem tudták elpusztítani,
hatalmasabb volt a többinél… Vagy nem jelentett
veszélyt a világunkra. Az ősi félelem azonban meg-
maradt. Ráadásként az emberek világa oly más,
mint a miénk. Rengeteg faj, mi birodalmunkban
él, a varázslények, elpusztulnának odaát.
– Nem csak a varázslények… – morogta Odayin,
és kezeit durcásan karba fonta. A fiú szinte resz-
ketett, tekintetébe sötét árnyék vetült. Látványa
olyannyira megdöbbentő volt, hogy még Ana is

464
félretette néhány pillanatra a gyűlölködést. – Tel-
jesen elfelejtettem odaát, hogy ki vagyok. Még
csak a gyanúja sem merült föl bennem, hogy lé-
tezik egy másik világ az emberekén kívül. Csupán
azt éreztem… hogy nem tartozom oda. Régi énem
meghalt a Ködön túl…
– A nyelvet is elfelejtetted? – kíváncsiskodott a
mester, miközben bőszen jegyzetelte Odayin sza-
vait, talán egy új lexikonhoz.
– Igen, teljesen…
– Most már jól megy.
– Igen, köszönöm…
– És akkor, ezek szerint nem is szándékozol oda
visszamenni többet, nem igaz? – Odayin zavartan
nézett az öregúr apró, aranykeretes szemüvegére,
mögüle koromfekete, csillogó szempár vizslatta.
– Úgy értem, elég időt eltöltöttél ott… Család, ba-
rátok? Egy kedves? – Liani pirulva forgatta a fejét,
Odayin nemkülönben, végül mégis kinyögte:
– Nem… volt senkim… csupán a szüleim, kik
fölneveltek odaát…
– Na persze… – mormogta Ana félhangosan, és
újabb villámok cikáztak a feje fölött, tekintetével
kis híján átdöfte a fiút.
– Így igaz… nevelőanyám nagyon szeretett…
éppen ezért, ha csak kevés időre is, de minden-
képp vissza kell majd mennem. Remélem, nem
kapott agyvérzést miattam… Tényleg, mester, az
idő ugyanúgy telik mindkét világban?
– Igen, nagyjából…
– Szuper… akkor ez azt jelenti, hogy már egy
hete nem kapott hírt felőlem. – Odayin rosszal-
lóan megcsóválta a fejét, bármennyire is gyűlölte
az emberek világát, ez a szál, a kapocs, mely

465
nevelőanyjához fűzte, túlontúl erős volt. Nem te-
heti meg az asszonnyal, hogy minden szó nélkül
eltűnik. Cecil néni már bizonyára bejelentette
a rendőrségen, végigtelefonálta a kórházakat,
és holtan, átvágott torokkal látja őt egy sikátor
mélyén… Nevelőanyja olyannyira lefoglalta a
gondolatait, hogy semmit nem vett észre Niben
mester sunyi, lapos pillantásaiból. Azóta viselke-
dett így, hogy elárulta, visszatér majd az emberek
világába.
Az öregúr hol Ana, hol Liani felé pillantott, egy-
értelműen tudott valamit, amit láthatólag nem
szándékozott megosztani a fiúval. Odayin akkor
kapcsolódott be újra a beszélgetésbe, mikor Kö-
dön túli formájára terelődött a szó. Kicsit pirulva
vallotta be:
– Hát… gyerek voltam…
– Milyen roppant mód érdekes! – lelkendezett
a mester, már egy egész füzetet teleírt Odayin
beszámolóiból.
– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Liani, aki még
mindig nehezen tért magához az öregúr fura vi-
selkedése óta. A fiúval ellentétben ő tökéletesen
érezte, hogy valamit nem árul el nekik.
– Mi határozza meg a formát, amit kapunk
odaát?
– Úgy gondolom… talán az, ami a fejünkben
van. Fenség, te miként néztél ki odaát?
– Hát… azt hiszem… kicsit csúnya lehettem.
– Az volt… – bólogatott Odayin, mire Liani bün-
tetésképp keményen a karjába bokszolt.
– Ó, igen… – folytatta Niben mester elmélkedé-
sét. – Ami a fejünkben van. – A lány elszontyolod-
va, fintorogva motyogta:

466
 – Akkor ezek szerint én odabent egy rút némber
vagyok?!
– Nem, nem úgy értettem. Azt hiszem, fenség,
már bocsáss meg, de soha nem tartottad magad
szépnek… Kisebbségi érzésed, és hogy testvér-
öcséd mindig is több figyelmet kapott nálad,
fiús, már-már durva viselkedéseddel kívántad
kompenzálni.
– Tiszta analitikus az öreg… – motyogta
Odayin, ám ezúttal ő következett. Niben mester
így folytatta:
– Te pedig, ifjú Elvoran úr. Nyilvánvalóan igen
fiatal voltál még, mikor elhagytad a világunk,
mondhatni, gyerekes. Ám úgy hiszem, nem ez
lehetett a döntő. Mikor abba az idegen közegbe
léptél, elméd tudta, hogy nincs visszatérés. Hát-
ralévő életed az emberek közt kell leélned. Ahhoz,
hogy sikeresen beilleszkedhess, hogy valóban új
életet kezdhess, gyermekké kellett lenned.
– Hát… így sem sikerült… – morogta a fiú. Újból
néma csend ereszkedett a teremre, csupán Ana
unott, türelmetlen hümmögését lehetett hallani
a sarokból, félreérthetetlen jeleként annak, hogy
vendégeik jelenléte már valóban terhes a számá-
ra. Végül Liani felállt az asztaltól és kijelentette:
– Hát, akkor nem is zavarunk tovább. Mester,
nagyon köszönjük, hogy fogadtál minket.
– Ez csak természetes, fenség. És ha bármilyen
kérdésetek volna, csak forduljatok hozzám biza-
lommal. – Liani és Odayin kimasíroztak a terem-
ből, Ana egészen a folyosóig kísérte őket, majd
gyűlölködő pillantások közepette rájuk vágta a
labor ajtaját. A fiú csak mormogott az orra alatt,
nem akarta szóba hozni Ana viselkedését, mert

467
az egyenes út lett volna az ostrom éjszakájáig.
Helyette inkább ezt motyogta:
– Ami a fejünkben van, mi? Tiburon meg egy
nagy, izomagyú hústorony... – Liani kuncogva
megszorította a fiú kezét:
– Valóban olyan csúnya voltam odaát?
– Nem, dehogy… Például az az édes kis szem-
üveg nagyon tetszett… – A két fiatal hamarosan
elérte a lépcsőfordulót, itt Liani hirtelenjében
megtorpant. Mintha furcsa fuvallat érte volna a
tarkóját, egy kísértet láthatatlan, hűvös érintése.
Fejében pedig a következő üzenet szólt:

„Bocsáss meg, fenség, amiért ilyen módon

szólok hozzád, de ha időd engedi, kérlek, gye­
re vissza hozzám. Az ifjú Elvoran úr nélkül.
Van néhány dolog, amiről beszélnünk kell.”

Így szólt Niben mester üzenete Liani fejében, a

lány arcáról azonnal lehervadt a mosoly. Hát jól
érezte. Az öreg valóban elhallgatott előlük valamit.
Pontosabban Odayin elől. Rossz érzése ellenére
nyugalmat erőltetett magára, és vidámságot, nem
akarta, hogy a fiú gyanút fogjon.

Liani még aznap este visszaszökött a mester

laboratóriumába, az idős mágus ezúttal egyedül
fogadta. Ana, mint önálló ifjú varázsló, már saját
lakosztályt kapott a mágustoronyban.
– Megkaptam az üzeneted, mi ez az egész? –
kérdezte a lány, mihelyst belépett az ajtón. Az
öregúr hellyel kínálta őt, ám Liani megrázta a
fejét, túlontúl ideges volt a teázgatáshoz.

468
 – Van néhány dolog, amit elhallgattam a fiú
előtt – vallotta be Niben mester, és idős, fáradt
szemeit egyenesen a hercegnő tekintetébe fúrta.
– Mégis… micsodát?
– Az ifjú Elvoran úr vissza kíván térni az embe-
rek birodalmába… Ám ha megkapja az örökségét,
ezt már nem teheti meg. Semmiképp.
– De… miért?
– Hogy miért? A Szív világunk leghatalmasabb
ereklyéje, mágikus holmi, egyetlen pillanatig sem
élhetne az emberek világában. Megsemmisülne…
és nem egyszerűen elpusztulna… a haldokló va-
rázs szörnyű pusztítást végezne maga körül…
– Ő is meghalna..?
– Nem… azt nem hinném… Viszont az átjáró,
az egyetlen varázslatos dolog, mi az emberek vilá-
gában létezik… Azt hiszem, a haldokló Szív azt is
elpusztítaná…
– Többet nem térhetne vissza…
– Az még csak hagyján. De mi lenne velünk
Uara öröksége nélkül? Talán nem most, nem
holnap, száz vagy ezer év múlva, de szükség lehet
rá. Odayin Elvoran nem térhet vissza az emberek
világába. – Liani fancsali, szomorú képpel nézett
az öregre:
– Odayin… nagyon szereti a nevelőanyját…
– Erre már egyikük sem tudott mit mondani, a
mester is csupán egy mélyet sóhajtott:
– Ezenkívül… volna itt még valami más is.
– Micsoda? – Láthatólag a lánynak már igen ele-
ge volt a meglepetésekből. Ráadásként az öregúr
ezúttal úgy viselkedett, mintha valami igen nagy
titkot bízna a hercegnőre. Kezét a vállára tette,
majd rövid sétára indult vele, mintha attól tartott

469
volna, hogy valaki hallgatózik az ajtaja előtt. Szin-
te suttogta:
– Amit most mondok, hercegnő, talán egy kissé
megrémiszt majd… De a Szív… Az a rajz, és a
kódexek java része, ostobaság. A Szív… nem egy
ékkő, hanem az, aminek hívják. Egy valódi szív.
Egy démon szíve, Uara szíve… Igen, leányom,
kevesen tudják, és még kevesebben képesek
elfogadni, ám sokat emlegetett, dicső Őseink va-
lójában démonok voltak. Ahogy a sárkányok és
birodalmunk más varázslényei, a démonok közt
is voltak jók és gonoszok, éppoly gyarlók, akár
bármely halandó. Teremtőink korokkal ezelőtt
eltűntek, kik az oldalunkon harcoltak, csatában
estek el, kik pedig életünkre és fényünkre törtek,
száműzettek más világokba.
– Uara…
– Uara Ősanyánk mindvégig kitartott mellet-
tünk, gyermekei mellett, halálát csatában lelte
korokkal ezelőtt. Ez volt az a pillanat, mikor szívét
egy apró leánynak ajándékozta, hogy a háborút
a népünk javára fordítsa. Hogy képesek legyünk
Júlahoort a Tükrön túlra űzni. A Szív ezután
anyáról leányra és apáról fiúra szállt, már ami-
kor a hódítók nem rabolták el az Elvoran család
tulajdonából. Igen, a Szív útját mindig is véres
csatározások, halál, testvérgyilkosság szegélyezte.
Zinahil után… nemigen akadt, ki méltó lett volna
Uara örökségére… A harmadkorban történt, hogy
Avramiel király hitvese, Hessamar, a Könnyek
Völgyéből, átkot bocsátott a Szívre, és megterem-
tette Shamedajt, hogy eztán senki ne férhessen
az ereklyéhez. Csupán akkor, ha valóban szükség
van rá. Ami miatt valójában aggódom… – Niben

470
mester hirtelenjében megtorpant, és újból a her-
cegnő szemébe nézett. –… az ifjú Odayin sorsa.
Ezt nyilvánvalóan nem az én tisztem eldönteni…
és nincs más választásunk… Ám egyetlen ha-
landónak sem kívánnám a sorsot, hogy a Szív
hordozója legyen.
– M… miért?
– A Szív voltaképp… egyszerűen mondva, egy
parazita. Hatalmas erővel ruházza föl hordozóját,
ez igaz, ám beeszi magát a testébe, átveszi vére
keringetését, míg gazdája valódi szíve szép lassan
elsorvad… Ezután már valóban képtelen lesz a
Szív nélkül élni. Na nem mintha bárki a történe-
lem során arra törekedett volna, hogy megszaba-
duljon örökségétől. Királyok és királynők csupán
a Szív hatalmát vágyták, a következményekkel
mit sem törődve. Mindezt… az ifjú Odayin előtt
nem mertem említeni. Nem az én tisztem eldönte-
ni, hogy tudhat-e róla, vagy sem.
– És most az én vállamra raktad ezt a terhet?!
– kiáltotta Liani kétségbeesetten, azonnal megér-
tette, milyen nehéz helyzetbe került már megint.
Szerette Odayint, és az érzései azt súgták neki,
távol kell tartania kedvesét Uara örökségétől, hisz
a Szív hordozójának lenni valóban borzalmas
és taszító… Ráadásként a fiú vissza sem térhet
az emberek világába… Viszont népe és világa
elveszik, ha Odayin Elvoran hátat fordít nekik…
Niben mester csupán dünnyögött a hercegnő ri-
adt, szomorú tekintetét látva. Ő maga is jól tudta,
mekkora terhet tett a leány vállára. Választania
kell a fiú és népe közt, rábízta, hogy a hallott
információkat megosztja-e az ifjú Elvoran úrral,
avagy sem.

471
 Liani valóban éjszakákat gyötrődött emiatt.
Odayin újból megbízott benne, avagy legalábbis
jóval közelebb kerültek egymáshoz… és most új-
ból árulja el? Mert legutóbb is elárulta őt, ki kellett
volna állnia mellette, bármit is tett. A hercegnő
végül is hallgatott, az elkövetkezendő napokban
ugyan sokat találkozott a fiúval, ám egy szemer-
nyit sem mutatta előtte, hogy bármi baj volna.
Elvégre hallgatni a legkönnyebb.

Beletelt néhány napba, míg a papok és bűbájtu-

dók serege fölkészült a menetre. Nem tudni, pon-
tosan kicsoda, ám egy krónikás valamikor, még
a régi időkben kitalálta, hogy a nagy Shamedaj
csupán megfelelő engesztelő szertartás mellett
adja át a Szívet, és ebből azóta nem engedtek
fikarcnyit sem, hagyománnyá vált. A megfelelő
biztonságról is intézkedni kellett, Odayin Elvorant
hasonló csapat kísérte, akárcsak a királyt azon
az emlékezetes napon, csak épp a menet nagyját
katonák tették ki, gyermekeknek, falusiaknak,
egyszerű polgároknak ezúttal nem jutott hely.
Tekintve, hogy Odayint a Ködön túl többször is
próbálták megölni, jogos volt félelmük, hogy ez-
úttal is megkísérlik, mihelyst a fiú kiteszi lábát a
palota biztonságot nyújtó falai közül.
A menetet maga Tiburon Alaskar vezette, csillogó
páncéljában, gyönyörű paripáján olyan büszkén
léptetett csapata élén, akár egy valódi uralkodó.
Odayin és a mágusok közvetlenül mögötte halad-
tak, a fiú ezúttal rút hátasa helyett pompázatos,
sárgás színű elementálon lovagolt. Az idő csoda-
szép volt, lágy, illatos szellő lengedezett a fák ágai

472
közt, madarak csiviteltek, baljós előjelnek sehol
nem látták nyomát.
– Mit szólsz, Tiburon? Fontos személy lettem
– mosolyogta Odayin, mihelyst nevelőapja mellé
vágtatott. Nem volt épp szabályos a menet élén
haladnia, de senki nem mert neki szólni, ne-
hogy meggondolja magát a Szívet illetően. A fiút
rettenetesen bántotta, hogy Tiburon levegőnek
nézi őt… már amikor nem lökte a földre… Szóval
úgy döntött, egy kicsit beszédbe elegyedik vele, a
menet amúgy is végtelenül unalmas volt. A férfi
azonban rá se nézett, csupán dünnyögött az orra
alatt. – Igazán… jó újra látni téged… Odaát…
nem emlékeztem, mennyi időt töltöttünk együtt…
Lianinak igaza volt, apám helyett apám voltál…
– A védelmemre kirendelt személyekkel nem
társalgok! Tiltja a szabályzat! – harsogta a férfi,
és még jobban kihúzta magát. Bal karjában egy
zászlórudat tartott, melyen a császári lobogó
csüngött, Tiburon igencsak erős kísértést érzett,
hogy nevelt fiát fejbe kólintsa vele, de aztán túltet-
te magát rajta. Soha, senkiben nem csalódott ak-
korát, mint Odayin Elvoranban, még utoljára ezt
ordította: – Fenséges Szívhordozó, lennél oly ked-
ves visszafáradni a helyedre?! Nem áll módomban
elkapni egy esetlegesen feléd röppenő nyílvesszőt!
– A fiú csalódottan visszaporoszkált a menetben
kirendelt helyére, bármerre tekintett, ellenséges
vagy épp teljességgel üres tekintetek vették kör-
be. Csupán Liani mosolygott rá együttérzően és
biztatón.
Tiburon még sokáig mormogott a menet elején,
a legjobban az bosszantotta a dologban, hogy ne-
velt fia teljességgel elvonta a figyelmét, még percek

473
múltán is ő járt a fejében. Akárhogy is, ösztönei
mégsem hagyták cserben. Míg az erdő felé tartó
földúton poroszkáltak, a férfi hirtelen megtor-
pant, és egy kézmozdulatával megálljt parancsolt
az egész menetnek. Nem ő volt az egyetlen, aki
megérezte a közelgő veszélyt, Tiburon fejében hir-
telenjében ismeretlen hang szólt, a menet egyik
ifjú mágusáé:

„Tiburon Alaskar, bajt érzünk mindannyian,

valami rendkívül furcsát… Amott, az út
mentén…”

Az üzenet még tovább is tartott, a varázsló

valami furcsa erőről, energiáról hablatyolt, ám
Tiburon többet egyetlen pillanatot sem késleke-
dett. Néhány kézmozdulatával katonáit nagyjából
kör alakzatba rendezte, középre természetesen
a védendő személyek kerültek. A legfontosabb,
Odayin Elvoran, az uralkodó, a hercegnő és az
udvar mágusai. A katonák és Tiburon feszülten
figyeltek, elsőként íjászok támadására számí-
tottak, bár a körülöttük lévő fák ágain a levelek
ritkásan nőttek, ott nem rejtőzhetett el senki. A
helyzet ugyanez volt a talaj közelében, nem üthe-
tett rajtuk senki váratlanul, nyilvánvalóan ezért
is választották ezt az útvonalat. Ám az ellenség
mégis megérkezett, méghozzá olyan helyről, amire
valóban nem számíthattak.
Azon a helyen, amiről az ifjú mágus beszélt,
hirtelenjében egy átjáró nyílt, a koromfekete,
csillámló tükör a semmiből tűnt elő. Az odaátról
érkező, túlvilági hangok már önmagukban meg-
dermesztették a wyor katonák szívét, bátorságuk

474
java része azonnal odalett, mihelyst meglátták a
túloldalról előözönlő démonok seregét. Mintha
valóban egy rémálmuk vált volna valóra, a legkü-
lönfélébb, legocsmányabb lények rohamoztak fe-
léjük, egyikük apró volt, akár a denevér, másikuk
hatalmas, mint egy jól megtermett troll. Némelyek
két lábon jártak, a többi négykézláb futott, ám
akadtak olyanok is, melyeknek végtagjai sem
voltak. Egyikük arca olyan volt, hogy akár a wyor
nép közé is vegyülhetett volna, a másiké ocsmány
és torz, némelyeknek viszont arcot sem adott te-
remtőjük, Júlahoor.
Tiburon sok csatát megjárt már, igaz, fiatalabb
korában, emlékei már elhalványultak, csupán a
tíz évvel ezelőtti ostrom szörnyűségei éltek eleve-
nen a fejében. Ennek ellenére az első pillanatok-
ban tudta, hogy ilyesmivel még ő maga, a sokat
látott veterán sem találkozott. Nem is harc volt ez,
sokkal inkább mészárlás, kétségbeesett védeke-
zés a wyor katonák részéről, és hogy valamelyest
kitartottak, azt mágusaiknak köszönhették. A kör
közepére szorult varázstudók és egyéb védendő
személyek szinte összepréselték egymást, hátasa-
ik prüszkölve, nyerítve tomboltak, megvadította
őket a vér és zsigerek szaga.
Az átjáróból előözönlő lények ellen szinte alig
lehetett védekezni, kiismerni támadásukat vagy
esetleges gyengeségüket pedig lehetetlen. Egyi-
kük borotvaéles fogaival, másikuk karmaival
harcolt, a következőnek karjából oly hatalmas
pengék teremtek, hogy a legerősebb mellvért
is azonnal megadta magát egyetlen csapása
nyomán. Tiburon a harc kezdetekor belekerült
a véres forgatag közepébe, katonáit sorban látta

475
elhullani maga körül. Rögtön pár perc után rájött,
hogy már nem tarthatják magukat sokáig, lovával
a kör közepe felé vágtatott, és ezt ordította Tolba
mesternek:
– Vigyétek őket innen!
– Nem lehet, Tiburon uram! A szertartás… – A
szertartásnak befellegzett, tekintve, hogy az ös�-
szes pap már valahol az út porába taposva hevert,
minden bizonnyal egyetlen ép csontjuk sem ma-
radt. Vagy ha igen, azt a rájuk törő szörnyetegek
falták. Ez volt a második dolog, amin Tiburon
meglepődött, a hihetetlen éhség, mi ezeket a lé-
nyeket űzte. A csata még javában zajlott, közülük
is elhullottak néhányan, ám nekik mégis jutott
idejük arra, hogy faljanak, áldozataikat marcan-
golták, tépték… És az illető katona igencsak sze-
rencsésnek mondhatta magát, ha már távozott az
élők sorából, nem elevenen falták föl.
– Pokolba a szertartással! Vigyétek őket innen!
– A helyzet mind súlyosabbá vált, azok a katonák,
akik életben voltak még, kezdték belátni, hogy
semmi esélyük nincs, ott pusztulnak valahányan,
ha nem oldanak idő előtt kereket. Az alakzat
felbomlott, ahányan csak voltak, annyi irányba
vágtattak lovaikkal, és Tiburon, parancsnok lété-
re, egyetlen pillanatig sem hibáztatta őket. Kis idő
múltán maguk a mágusok is belátták, hogy nem
sokat tehetnek, legfeljebb azt, amire Tiburon kérte
őket. Egyikük halk mormolásba kezdett, Odayin
a csata hevében csupán annyit látott, hogy fehér
fényű, apró gömb kelt életre a mágus kezei közt,
majd hirtelenjében minden elsötétült előtte.
Tiburon és megmaradt katonái derekasan tar-
tották magukat, már nekik sem volt más céljuk,

476
mint szabad utat biztosítani a mágusoknak, akik
lovaik segítségével az ég felé röppentek. Odayin
és a királyi család biztonságban voltak a fehér,
ragyogó gömbben, amit az egyik varázstudó a
hóna alá csapott. A lények közül ugyan néhányan
szárnyra kaptak, ám amint üldözőbe vették a me-
nekülőket, rögvest vissza is költöztek a tükrön túli
birodalomba. A mágusok tűzgömbjei nem tévesz-
tettek célt, és oly hatalmas pusztítást végeztek,
hogy a démonok pillanatok alatt hamuvá égtek.
Első feladat elvégezve… Tiburon erre gondolt,
mikor a távolodó mágusok után nézett, most
már épp ideje önmagára gondolnia. Beletelt némi
időbe, míg rájött, hogy nem az összes varázstudó
távozott el Shamedaj erdejének irányába, Tolba
mester még mindig őket védelmezte pajzsbűbá-
jával. Bár az öreg a császári udvar nagyhatalmú
mágusa volt, már ő sem bírta sokáig. A csata
hevében a két férfi egymás mellé keveredett, en-
nek ellenére alig törődtek a másikkal. Ezért aztán
Tiburon alaposan meglepődött, mikor az öregúr
kinyújtotta felé apró, ráncos kezét:
– Tiburon uram! – A férfi szinte nem is hallotta
az öreg szavait, jószerével csupán szája mozgását
látta. Ennek ellenére azonnal kezet adott neki, ta-
lán az utolsó pillanatban, hisz szinte már csupán
ők ketten maradtak a véráztatta földúton Júlahoor
teremtményeivel szemben. Amint Tiburon Tolba
mester tenyerébe helyezte a kezét, és ezzel életét
is, testük szempillantás alatt semmivé foszlott. A
démonok serege, akik időközben valóban egyet-
len élőt sem hagytak maguk mellett, értetlenül
bámultak az égre, hátha ott megtalálhatják a két
férfit. Ám emiatt sem izgatták magukat sokáig,

477
hogy még több idejük jutott rá, azonnal az elhul-
lott katonák tetemeinek estek.

Mikor Odayin magához tért, éles fény tódult az

arcába, még csak nem is feküdt, valami jéghideg,
sima felületen ücsörgött. Körbenézett, minden-
hol ugyanazt a szembántó gyöngyházfényt látta.
Ezúttal azonban társait is megtalálta, Liani vele
szemben ült, Tanial úrfi dúlva-fúlva járkált, akár
egy dacos gyerek. Rajtuk kívül még két varázsló
volt ezen a különös helyen, Odayin csupán aznap
látta őket először.
– Mi… mi történt? Hol vagyunk?
– A gömb belsejében – válaszolta az egyik fiatal-
ember, aki a mágustanoncok jellegzetes, címerrel
ellátott talárját viselte.
– Miféle gömb..?
– Ez egy védő varázslat… a kiszemelt személyt,
személyeket ebbe a gömbbe zárjuk, és sokkalta
könnyebb őket megóvni, szállítani.
– Uram isten… – nyögte a fiú, és arca gúnyos
fintorba torzult. – Miért érzem úgy magam, mint
egy pokémon… Ááá, ne is törődjetek velem… csak
utálom a szűk helyeket…
– Ahogy én is! – ordította Tanial úr, és most
először nézett Odayin Elvoranra, mióta megje-
lentek a mágikus gömb belsejében. – Kis híján
megdöglöttünk! Azok az átkozott idióták még
arra is képtelenek, hogy megóvják a királyuk! Kis
híján meghaltam, fel tudod ezt fogni?! – Odayin
ezúttal tekintetét a fiúra szegezte, Tanial úrfi
reszketett, akár a nyárfalevél, szemei kidülledtek,
arca és ruhája feketéllett a vértől. Természetesen

478
nem az ő vére volt. – Bugrisok, idióták, kontárok!
Amatőrök!
– Most már elég! – ordította Liani is. – Azok a
katonák meghaltak, hogy megvédhessenek! Szé-
gyelld magad! – Tanial úrfi még szaporábbra vette
lépteit, most már valósággal szaladgált a gömb
belsejében, akár egy mérgezett egér. Közben
furcsa, már-már nevetséges szuszogó hangokat
adott ki magából, más körülmények közt Odayin
kikacagta volna. Bár a gömb belsejében ott volt,
ki a legfontosabb neki, valaki mégis hiányzott.
– Tiburon… remélem, jól van… – Liani ezúttal a
fiú mellé kucorodott, és megszorította a kezét.
– Valahogy kijutott… biztos vagyok benne…
– Te jó ég… mi a fene volt ez? Még mindig resz-
ketek… – A lány egy gyors csókot nyomott Odayin
szája szélére, majd átölelték egymást. Tanial úrfi
elfintorodott a jelenet láttán, és magában ezt
dünnyögte:
– Micsoda gusztustalanság… Ehhez képest az
a horda odalent semmi!

Az utazás pillanatok alatt lezajlott. Mire Tiburon

kinyitotta a szemét, egy teljesen más helyen talál-
ták magukat. Eltűntek a fák, a földút, a teremt-
mények hordája, helyüket egy békés kisváros
képe vette át. Mindketten a vásártér közepén, a
míves szökőkút mellett értek földet, nem sok kel-
lett volna hozzá, hogy a vízben landoljanak.
– Nem esett bajod? – kérdezte Tiburon, ő hama-
rabb feltápászkodott a kemény macskakövekről,
mint az idős mágus.

479
 – Nem… nem… Köszönöm, Tiburon uram…
köszönöm… – nyögte az öregúr, miközben elfo-
gadta a katona felé nyújtott kezét.
– Hol vagyunk? – kérdezte a férfi, tekintetét vé-
gigjártatta a városon. Sok helyen megfordult már
eddigi élete során, ám ezúttal fogalma sem volt,
hol lehetnek. Az emeltnyi magas, favázas házak
hasonló stílusban épültek, akárcsak a császári
város lakóépületei, ám a keskeny kis utcák és
szűk sikátorok már egyáltalán nem emlékeztet-
ték otthonára. A városfalakon és a házak tetején
lengedező címeres lobogókat sem látta még soha-
sem. A piactér zsúfolásig telt árusokkal és tisztes
polgárokkal, ezernyi szempár meredt rájuk azóta,
hogy hirtelenjében előbukkantak a semmiből. Ko-
szosan, véresen és elgyötörten. Ám nem csupán
a helyiek figyelmét keltették föl, a szemközt lévő
utcából kisebb csapat városőr masírozott feléjük.
– Ez itt Laylan. A szülővárosom – motyogta
Tolba mester. Mindketten türelemmel megvárták,
míg a katonák megérkeztek a szökőkút mellé.
Anélkül, hogy bármit kérdeztek volna tőlük, ala-
bárdok tucatjai szegeződtek rájuk, na meg egy
cseppet sem bizalomgerjesztő, szúrós tekintet a
kapitány személyétől.
– Mit kerestek itt?! Idegenek nem léphetnek a
falakon belülre, pláne nem ilyen módon! – Az el-
múlt hetek, hónapok történéseit tekintve Tiburon
cseppet sem csodálkozott ezen, nem tudta, hogy
Laylan pontosan hol is helyezkedik el a térképen,
ám bizonyosan oka volt eme szigorú biztonsági
intézkedésnek. Na nem mintha Júlahoor te-
remtményeit érdekelte volna, hogy beengedik
őket a városon belülre, avagy sem. Mindenesetre

480
Tiburon és Tolba mester is érezték, hogy hama-
rosan a tömlöcök egyikében találják magukat, ha
nem magyarázkodnak.
– Tiburon Alaskar vagyok, a császári testőr-
ség parancsnoka, ő pedig a nagytiszteletű Tolba
mester, az udvar leghatalmasabb varázstudója.
Az úton, mi a nagy Shamedaj felé vezetett, megtá-
madták a menetet és katonáimat. – Tiburon a biz-
tonság kedvéért császári pecsétjét is megmutatta.
A városőrség kapitánya nagyot nyelt, kezdeti ön-
bizalma szertefoszlani látszott. Apró malacszeme-
ivel zavartan nézett végig a testes katona viseltes
páncélján, bizonytalanul kérdezte:
– A horda..? – Tiburon csak bólintott, ekkor
vette észre, hogy jobbjában még mindig kardját
szorongatta, a pengéről fekete, sűrű vér csöpögött
a macskakövekre. A pajzsát elhagyta valamikor…
hogy villám csapna Júlahoor összes fattyába…
Az a pajzs antik darab volt, valóságos ereklye, egy
öreg barátjától kapta. Persze nem ért rá effajta
dolgokon keseregni, újból a mester felé fordult:
– Odayin Elvoran és a királyi család, meg kell
tudnunk, hogy sikerrel jártak-e. Esetleg a palotá-
ban is működne… ez a varázslat?
– Sajnálom, Tiburon uram. De a kastélyt védő
bűbáj lehetetlenné teszi az utazás ilyetén for-
máját. Mi, nagyhatalmúak, adott csatornákon
keresztül közlekedhetünk. Én a szülővárosom
választottam.
– Na és… nincs ilyen csatorna a császári város
közelében?
– De igen, van… ám most ahhoz sem érzek elég
erőt magamban, hogy egy nyulat előhúzzak a sip-

481
kámból… Kell legalább egy nap, míg kipihenem
magam…
– Nekem nincs annyi időm! Vissza kell térnem,
amilyen gyorsan csak lehet! – Ezúttal a kapitány
felé fordult: – Mondd csak, uram. Van kikötője a
városnak?
– Természetesen van… nem túl nagy, de van.
– Remek. – Azzal Tiburon döngő léptekkel, mor-
golódva elindult abba az irányba, ahol a kikötőt
sejtette. Hogy jobban körülnézett, már látta a
házak fölött sorakozó árbocok és vitorlák erdejét.
Mikor már a tér túloldalán járt, eszébe jutott, hogy
tán meg kellett volna köszönnie a mesternek, ami-
ért megmentette az életét… elvégre neki nem volt
kötelessége magával cipelnie őt szülővárosába.
Ám az idő sürgette, úgy okoskodott, majd később
tárgyalnak ez ügyben. Közben pedig azért imád-
kozott, hogy legyen járat, ami a császári város felé
indul. No és elvigyék ingyen, pénz nélkül, talán
pecsétjét elfogadják fizetségként.

Kikerülniük a gömb belsejéből hasonló élmény

volt, mint első alkalommal. Odayin szembántó
fényt látott maga körül, majd a következő pil-
lanatban már a földön ücsörgött. Ezúttal nem
vesztette el az eszméletét. A fiú körbenézett, bár
még soha nem járt ezen a helyen, azonnal tudta,
hogy Shamedaj erdejében lehetnek. Az ősöreg
fák oly óriásira nőttek, hogy mindannyian apró
hangyának érezték magukat a gyökereik közt, ám
mind közül a leghatalmasabb a bölcs Shamedaj
volt. Odayint leginkább egy gigantikus tölgyre
emlékeztette, méretén kívül semmi nem mutat-
ta, hogy bármi különleges lenne ebben a fában.

482
Ágai közt levelek, tenyérnyi nagyságú gubacsok
növekedtek, és apró, dalos kedvű madarak
fészkeltek. Az erdő viszont… Odayin nem tudta
megmagyarázni magának, de valami rendkívül
furcsát érzett. Mintha minden egyes fának szeme,
lelke lett volna… mintha ezernyi kísértet járt volna
köztük… Liani azonnal megérezte, mi motoszkál
kedvese fejében, és hogy ne ébressze fel az erdőt,
halkan a fülébe súgta:
– Borzalmas csata volt itt egykoron. Ezek a fák…
azt mondják, mindegyik törzsében egy elesett
harcos lelke lakik, az ő vérükből, az ő testükből
nőttek ily hatalmasra… – Nővérével ellentétben
Tanial úrfi egy cseppnyi tiszteletet sem tanúsított
az erdő iránt, bár okulva a történtekből, a nagy
Shamedajtól tisztes távolságban telepedett le,
pimasz hangon ordította:
– És most mihez szándékoztok kezdeni hölgyek
és urak?! Talán bizony sámánszoknyát öltötök és
rikoltoztok, mint azok az eszement tömjéndobá-
lók?! Ennyit a szertartásról… – Liani épp készült
rá, hogy ízes káromkodások mellett újból helyre-
rakja öccsét, mikor fejük fölött mély, mennydörgő
hang szólalt meg, hatásában hasonlatos volt,
mintha földrengés söpört volna végig a vidéken.
Tanial úrfi vinnyogva egy fa mögé bújt, Odayin és
Liani ámulva pillantottak föl Shamedaj ébredező
arcára. A hatalmas fa, úgy tűnt, ásított néhányat,
majd kérges szemeit egyenesen a fiúra vetette:
– ODAYIN ELVORAN.
– Igen..? – motyogta a fiú, és nagyot nyelt. Azt
hitte, hogy a beszélő sárkányon kívül más megle-
petés már nem érheti. Egy beszélő fa azonban még

483
ennél is különösebb volt, annak ellenére, hogy
már kiválóan emlékezett világa furcsaságaira.
– ÖRÖKSÉGEDÉRT JÖTTÉL, IFJÚ ELVORAN
ÚR.
– Így igaz… nagy Shamedaj…
– LÉPJ BE, IFJÚ ELVORAN ÚR. – Azzal a bölcs
Shamedaj fölemelte gyökereit, Odayin előtt pedig
feltárult egy koromsötét odú bejárata. A fiú Lianira
nézett, a lány szemében, hasonlóan őhozzá, bi-
zonytalanság, zavartság csillogott. A mágusok is
meglepődtek, bár őket inkább az ejtette ámulatba,
hogy a nagy Shamedaj mindenféle előkészület és
engesztelés nélkül szólt hozzájuk. Odayin perce-
kig tétovázott, szíve a torkában dobogott… végül
vett egy nagy levegőt és az odúba lépett. Shamedaj
gyökerei azonnal összezáródtak mögötte.
– Ő bezzeg lépjen be! – toporzékolta Tanial úrfi,
mihelyst Shamedaj ismét álomba merült, és némi-
leg biztonságban érezte magát. Azért menedékét,
a választott fa törzsét nem hagyta el. Liani ezúttal
néma maradt, csupán a szemeit meresztgette,
majd letelepedett a földre. Aggódva nézett arra a
helyre, ahol Odayint látta eltűnni… Vajon mi vár
rá odabent? Szörnyű lelkiismeret-furdalást érzett,
amiért nem szólt neki… Pedig az utolsó pillana-
tokban… kis híján meggondolta magát.

Odayin már a varázslatos gömb belsejében is

szörnyen érezte magát, valóban utálta a szűk,
apró helyeket. Az odú belsejében valóságos roham
kerülgette, olyan sötét vette körbe, mintha hirte-
lenjében megvakult volna. A wyor nép is egész jól
használta szemeit sötétedés után, ám itt még az
orra hegyéig sem látott. Pár lépést haladt előre,

484
aztán megtorpant, félt, hogy megbotlik valamiben,
vagy falnak megy.
– Héj… valaki… Nagy Shamedaj… Megtudhat-
nám, hol vagyok? – kérdezte bátortalanul, miköz-
ben karjaival a fekete semmi közepén kalimpált,
próbálta kitapogatni a körülötte lévő dolgokat.
– A SZENTÉLYBEN VAGY, IFJÚ ELVORAN
ÚR – jött feje fölül a jól megszokott hang. Kisvár-
tatva nappali világosság gyúlt Odayin körül, a
fiú érdeklődve nézett körbe. Egy hatalmas, tágas
odú belsejében volt, ám minden élt és mozgott
odabent. Shamedaj gyökerei, mint furcsa karok,
úgy tekergőztek körülötte, a fa törzse, a falak és
talaj, hullámzott, akár egy tó felszíne. Akárhogy
is, szentélynek egyáltalán nem tűnt.
– Miféle szentély? Úgy értem… kié? – Odayin
továbbra is figyelte maga körül Shamedaj moz-
gását, kis idő múltán rájött, hogy minden egyes
mozdulatának oka van. Hol arca tűnt föl a gyöke-
rei közt, hol pedig őt terelgette nyújtózó karjaival.
– FOGLALJ HELYET, IFJÚ ODAYIN – menny-
dörögte Shamedaj, és testéből olyan helyet for-
mált a fiúnak, ahová leülhetett. Odayin, bár kissé
vonakodva, de végül helyet foglalt ebben a fura
fotelben. – ÍGY NI. MOST PEDIG MESÉLEK NE-
KED, ELMONDOM, MIKÉNT SZÜLETTEM, ÉS
MIRE RENDELTETTEM.
– A Szív… Itt van? – Ám Shamedaj erre már
nem felelt. Odayin csupán azt látta, hogy az
öreg fa karjai mind közelítenek felé, körbeveszik,
átfonják, mintha épp arra készülnének, hogy az
utolsó csepp életet is kiszorítsák belőle. Hirtelen
éles fájdalom hasított a fejébe, majd eltűnt előle a

485
szentély belseje, elméjében pedig képek peregtek,
mintha csak egy filmet látott volna.

Az öreg király gondterhelten tekintett le a mély-

be, fenséges palotájának legmagasabb tornyából.
Odalent katonái vártak rá, rettenetes, hömpölygő
tömeg, harci énekek, csatakiáltás, kürt szava
szállt a széllel. Avramiel király tudta, hogy eljött
az idő… Nem a vérontás vagy háború ideje, hisz
rengeteg csatát megjárt már. A halál ideje volt ez,
az utolsó megmérettetésé, az utolsó kardcsapásé.
Az öreg király elfordult az ablaktól, és fáradt tekin-
tetét feleségére vetette. Hessamar úgy tündökölt
a terem félhomályában, akár egy valódi drágakő.
Valóban a legszebb asszony volt, akit látott, érin-
tett élete során. A Szív, melyet hordozott, ami ott
dobogott a mellkasa közepén, rendkívül hosszú
élettel ajándékozta meg, sok feleségét látta meg-
halni maga mellett. Ám Hessamar ifjú volt még,
a legutolsó a dicső királynék sorában. Saját teste
már öreg volt és fáradt, talán rút is, ám a nő tiszta
szívéből szerette, ezt tudta, és érezte is.
– Ezúttal nem jövök vissza hozzád… – suttogta
halkan az öreg király, miközben felesége segédke-
zett neki páncélja felöltésében.
– Tudom – mosolyogta a királyné, ám szemében
könnyek csillogtak.
– Hosszú, nagyszerű életem volt. Csupán két
dolog bánt, hogy téged egyedül hagylak… és
testvéreim… Mindannyian úgy hiszik, jogot for-
málhatnak Zinahil örökségére. Ám én nem tudok
választani közülük, mindegyik csupán a halálom
várja, és egymás torkát marják érte. – Az öreg király
mellkasára helyezte a tenyerét, a varázslatos, zöld

486
fény még vértjén is áthatolt. Hessamar királyné
is a Szívre helyezte kezét, érezte, hogy már nem
sok erő maradt a testben, mi hordozta. – Egyikük
sem méltó rá… – A királyné ismét elmosolyodott,
majd rövid sétára indult a teremben. Egy apró
ládikához sietett, amit íróasztalán tartott. A doboz
mélyén drágakövek és ékszerek csillogtak, közü-
lük kiemelt egyet és férje nyakába akasztotta. A
lánc oly egyszerű volt, mégis tökéletes, medalion
része nem állt másból, mint egyszerű magból. Az
öreg király szívéhez szorította kedvese ajándékát,
egy forró csókkal mondott köszönetet érte, majd
az ajtó felé indult.
Ezúttal Hessamar lépett az ablakhoz, letekintett
a kastély udvarára. Kisvártatva férje is felbukkant
katonái élén, oly büszke volt, hatalmas, akárcsak
ifjúkorában. A sereg megindult, hogy napnyugta-
kor vérrel áztassa ősei földjét, a királyné tekinte-
tével férje minden egyes mozdulatát figyelte. Kis
idővel később, mikor a katonák már a kapukon
kívül meneteltek és zászlaik feketévé változtatták
a horizontot, Hessamar bűvös szavakat mormolt.
Az asszony ajkaihoz emelte tenyerét, mintha csu-
pán egy utolsó csókot küldene férje felé.
– Shamedaj… – súgta a királyné, és szavai
messze szálltak a hűvös széllel. Messze, egészen
a katonákig, az élükön léptető királyig. Hessamar
ajándéka, a különös medalion, benne a mag, hir-
telenjében fölfénylett, ragyogása még a Szív erejét
is elhomályosította egy pillanatra.
Az öreg király legidősebb fivére seregei ellen vo-
nult, csatározásuk földért és vagyonért folyt, ám
legfőbb ok maga Zinahil öröksége volt. Avramiel
király már túlontúl sokáig hordozta a Szívet, itt

487
volna az ideje, hogy a vén bolond utódot válasszon
és megdögöljön végre… Testvérei és egyéb rokonai
ekképp vélekedtek, és valóban keselyűként köröz-
tek a királyi palota fölött. Ahogy a csatatéren is.
Mikor a két sereg összecsapott a fennsíkon,
valóban vértenger árasztotta el a vidéket, az öreg
király oroszlánként harcolt, akárcsak ifjúkorában.
Ám jól érezte életének végét, ha nem csatában,
odahaza, párnák közt lelte volna halálát. Avramiel
király úgy halt, ahogy élt, bátran és büszkén, teste
több sebből vérzett, míg végül megadta magát, és
pompás hátasáról a földre zuhant. A Szív még jó
ideig keringette zöld vérét, mielőtt lelke eltávozott
volna. A keselyűk, kik a csatatér fölött köröztek
és a király elestét lesték, már készültek, hogy
megszerezzék örökségük. Ám mielőtt még bárme-
lyikük is cselekedett volna, Avramiel király testén
új élet fakadt.
Hessamar ajándéka, a medalion, benne a mag,
fejlődésnek indult. Kezdetben oly apró volt, hogy
senki nem vette észre. Majd egyre növekedett és
növekedett az öreg király mellkasa, a Szív fölött
egy fa sarjadt, a legpompásabb, mi valaha léte-
zett. Shamedaj már ekkor öntudatára ébredt,
pedig apró cserje volt csupán. Tudta, mi a fel-
adata, mire rendeltetett. Növekedett hát, ahogy
csak erejéből bírta, mind magasabbra tört és
vastagodott. A fennsíkon, a csatatéren aznap
csoda történt. Minden teremtett lélek a fenséges
Shamedaj születését csodálta, a katonák der-
medten ácsorogtak, és fegyvereiket leengedték,
a vidékre némaság borult. A hatalmas fa néhány
perc leforgása alatt felnőtt, hisz varázs éltette,
gyökerei közt pedig ott dobogott Zinahil öröksége.

488
Shamedaj magába temette az öreg király testét is,
örök emléket állítva neki. A Szívet pedig elzárta
minden keselyű elől, kik méltatlanok voltak rá.
Avramiel király fivérei és nővérei, kik csupán a
Szív hatalmát vágyták, rögtön aznap hozzáláttak,
hogy Shamedaj gyökerei közé férkőzzenek, ám a
fát a legősibb varázs, a szeretet, szerelem, hűség
bűbája óvta. A bölcs Shamedaj születésével aznap
több ezer katona életét óvta meg, ám a harcok kis
idő elteltével újra folytatódtak, ez ellen pedig már
semmit nem tehetett. Gyermekei vérből és rotha-
dó talajból születtek.

Odayin feje ismét kitisztult, a múlt helyett

Shamedaj szentélyét látta maga előtt. Szíve oly
hevesen vert, mintha maga is a harcoló katonák
közt lett volna.
– SENKI NEM VOLT, KI MÉLTÓ LETT VOLNA
RÁ – mennydörögte a fa, és arcával a fiút mére-
gette, mintha kifürkészhetné, mi lakik a szívében.
– TE, ODAYIN ELVORAN. MIT GONDOLSZ?
MÉLTÓ VAGY ÖRÖKSÉGEDRE? – A fiú zavartan
nézett maga köré… ez most valami próba? Mert
ha igen… akkor már fordulhat is vissza oda, ahon-
nan jött. Semmi más nem élt a szívében, csupán
gyűlölet és harag… Szörnyű dolgot tett, rengete-
gen meghaltak miatta. Önző volt, és felelőtlen…
Ha van olyan a birodalomban, aki valóban nem
méltó Zinahil örökségére, akkor az ő…
Odayin egyetlen szót sem szólt, Shamedaj is
néma maradt. Ám a fa talán belelátott a fiú gon-
dolataiba. Tán a szívébe is, lelke legmélyébe…
Mert a szentély közepe újból mozgolódni kezdett,
a gyökerek, ágak, akár nyüzsgő férgek, úgy

489
vonaglottak. A nagy Shamedaj felhozott valamit
a mélyből, mi már korok óta nyugodott gyökerei
közt. Az ágak, mint valami oltár, vagy sír, úgy emel-
ték magasba Avramiel király testét. Pontosabban
azt, ami maradt belőle, hisz a csata oly rég zajlott,
hogy az öreg király csontjai is elporladtak azóta.
Kardja, pajzsa, páncélja azonban még mindig
tartotta magát. A mellvért alatt pedig ott dobogott
Uara szíve, zöldes fénye az egész termet betöltötte.
Maga Shamedaj gyökerei segítségével felhasította
Avramiel király páncélját, kiszabadította a Szívet,
és magasba emelte. Odayin tátott szájjal bámulta
a jelenetet, ott volt előtte népe leghatalmasabb
ereklyéje, érezte hatalmát, erejét… ám valami
mégsem stimmelt.
– VEDD EL A SZÍVET, IFJÚ ELVORAN ÚR. A
TIÉD – mennydörögte Shamedaj, és a Szívet való-
ban a fiú felé nyújtotta. Odayin, vonakodva bár,
de átvette örökségét. Az a furcsa valami… ami ott
dobogott a kezei közt… nem drágakő volt. Való-
ban úgy csillogott, akár egy csiszolt smaragd…
Ám mégis… taszító volt, és félelmet keltő. Olda-
lából zöld csápok tekergőztek, tapogatóztak, ízlel-
gették a bőrét, mintha csak azt kutatnák, miféle
halandó került megint a közelükbe. Odayin kis
híján elhajította a Szívet, amit látott, cseppet sem
volt magasztos vagy dicsőséges… sokkal inkább
undorító. Ám már elkésett vele, hogy visszatán-
coljon. A Szív, akár egy valódi parazita, fölfutott a
karján, átrágta magát a ruháján, és a mellkasára
tapadt. A fiú felordított, mikor a csápok beették
magukat a húsába, rácsavarodtak a bordáira,
hogy soha többé ne eresszék. A bölcs Shamedaj
csupán némán figyelt.

490
 Liani és társai órákon keresztül várakoztak, a
lány igen hamar elunta a földön való ücsörgést,
azóta idegesen járkált le s föl. Tanial úrfi is így
tett, persze őt nem az aggodalom vezérelte. Sokkal
inkább a dac és düh, egy rangját vesztett pojáca,
egy áruló fattya előbbre való a nagy Shamedaj
színe előtt, mint ő maga?! Hogy valójában mi is
történt, mikor utoljára erre jártak, azt az ifjú király
olyan mélyen eltemette magában, hogy alig em-
lékezett rá. Származásának titka még mélyebbre
süllyesztette az őrület mocsarában.
– Egyáltalán… mi történik odabent?! – fakadt
ki hirtelenjében a hercegnő, és tekintetét a mágu-
sokra szegezte.
– Nem tudjuk, fenség… senki nem tudja…
– Hát ez remek! Lehet, hogy… valami szörnyű-
ség történt vele! Lehet, hogy csapda!
– Vannak fák, amik élők húsával táplálkoz-
nak… – vont vállat az egyik ifjú varázsló, ám mes-
tere azonnal fejbe kólintotta büntetésként. Liani
a húsevő fák hallatán még nagyobb félelemmel
tekintett Shamedaj gyökerei közé, ám ezúttal már
nem kellett sokáig aggódnia.
Az odú hirtelenjében újból megnyitotta hatal-
mas száját, a sötétből pedig egy alak vánszorgott
elő. Igen, Odayin Elvoran alig állt a lábán, sá-
padt volt, és elgyötört. Különös, zöld fény ölelte
körbe, mellkasán pedig ott dobogott Uara szíve.
Mindannyian döbbenten bámultak a fiúra, arra
a valamire… ami beette magát a húsába, a véres
ingjére… Egyáltalán nem erre számítottak. Egy
dicsőséges félistennek kellett volna elővágtáznia
Shamedaj gyökerei közül! Odayin kibotorkált a

491
szabadva, reszketve társaira nézett, majd egysze-
rűen összeesett.

A sötétség, ami elméjére borult, hirtelenjében

oszlani kezdett, Odayin lakosztálya díszes men�-
nyezetét látta maga előtt. Ágyában feküdt, pár-
nán, takaró alatt, ez egy kicsit megnyugtatta. Az
pedig pláne, hogy nem volt egyedül, Liani ott ült
mellette, és azonnal megfogta a kezét, mihelyst
észrevette, hogy magához tért.
– Odayin, kedves! – kiáltotta a lány, szemében
könnyek csillogtak. – Jól vagy? Hogy érzed ma-
gad? – A fiú kezdetben csupán mormogott, szája
teljességgel kiszáradt. Liani gyorsan megitatta
valami édes teával, Odayin eztán már képes volt a
beszédre:
– Hogy érzem..? Mint akinek… épp egy alien
készül előtörni a mellkasából… – A hercegnő
Odayin ágya mellé térdelt, így figyelte a fiú elgyö-
tört vonásait.
– Micsoda..?
– Ezek olyan lények… akik… rátapadnak az
arcodra és belepetéznek a mellkasodba… onnan
aztán kikelnek… nagy, rusnya teremtmények…
– Uramisten, nem is hittem volna, hogy az em-
berek világában ilyen veszélyes vadállatok élnek…
– Odayin halkan felkuncogott, ahhoz már nem ér-
zett magában erőt, hogy a lánynak elmagyarázza
a mozifilmek mibenlétét.
– Ó, te jó ég… a fejem is szétmegy… Meddig
voltam eszméletlen? Persze tudom, én mindig
eszméletlen vagyok, eszméletlen jól nézek ki… de
akkor is… – Végre a lány is felnevetett, szeméből

492
eltűnt az aggódás, vidáman megsimogatta a fiú
izzadt arcát.
– Úgy egy napig feküdtél, de nem marad-
tál le semmiről. Visszafelé újból a gömbben
utaztunk…
– Húú, azt bizony tényleg jó, hogy ki-
hagytam…
– Idehaza pedig percenként jártak be hozzád a
Bölcsek és kevéssé bölcsek egyaránt. Vizsgálgat-
tak, fogdostak…
– Fogdostak?! Remélem, megjegyezted az ar-
cuk, hogy beperelhessem őket… Perverz alakok…
– Bár Liani megint alig értett valamit a fiú szavai-
ból, ismét felkuncogott, majd segített neki felülni.
Ő szíve szerint még az ágyban, a párnán tartotta
volna, ám Odayin már egy percig sem tűrte a
fogságot. A fiú elsőként a mellkasára pillantott,
tiszta, új inge nyitva volt, megcáfolhatatlan bizo-
nyítékaként annak, hogy valóban vizsgálgatták,
míg aludt. A zöld, csillogó szív ott dobogott a mell-
kasa közepén, a sebek, ahol a kacsok a bőrébe
hatoltak, már beforrtak. Odayin figyelmét nem
kerülte el Liani sápadt arca, mikor őrá nézett…
pontosabban arra a szörnyűségre, ami a testébe
kapaszkodott. – Hát… ez nem épp smaragd… –
morogta a fiú. – Undorító, mi?
– Nem… dehogy…
– Nem fogok neheztelni rád, ha eztán a köze-
lembe se jössz…
– Miket beszélsz?! Én akkor is… akkor is
szeretnélek, ha valami nyáladzó szörnyeteggé
változnál…
– Vigyázz, mert szavadon foglak!
– Ezt hogy érted?

493
 – Ez az izé itt… ki tudja, mit művel velem? –
Időközben a fiú kikászálódott a takaró alól, és
hozzákezdett első lépteihez. Egész jól ment neki,
kezdeti gyengesége távozott a szervezetéből, sőt,
egyre erősebbnek érezte magát. Mind a testét,
mind a lelkét. Pár pillanatra Liani is elgondolko-
dott ezen. Valóban… most, hogy a fiú felkelt az
ágyból, a változás szembeötlő volt. Vézna teste
izmosabb lett, és mintha nőtt is volna… Hogy
tényleg valami mássá változna? Ezt nem igazán
hitte, a krónikák ilyesmiről nem szóltak… Persze
a krónikák nagyon sok mindent elhallgattak,
vagy épp ostobaságokat hordtak össze. A lány
gondolatmenetét hangos kopogtatás zavarta meg,
mindketten az ajtó felé fordultak.
– Hát itt a delegáció, akikről beszéltem… – mor-
mogta Liani, mihelyst mágusok és tudósok egész
hada óvakodott be Odayin lakosztályába. A jeles
férfiak és asszonyok csoportja hatalmas szemeket
meresztett a szobában tébláboló fiúra, nagyjából
félórával ezelőtt látták utoljára, akkor még eszmé-
letlen volt.
– Megint fogdosni akartok? – kérdezte Odayin
meglehetősen pimasz módon, a díszes delegáció
csupán bólogatott, majd ennyit fűztek hozzá:
– Szeretnénk a fiatalurat laboratóriumi körül-
mények közt is megvizsgálni.
– Ehh… hát nem bánom, ha a gatyám rajtam
maradhat. – A fiú hozzálátott, hogy magára kap-
kodja a többi ruháját is, cipőjét befűzte, majd a
tudósok után indult. Lianinak csupán egy kacsin-
tást küldött az ajtóból. A lány csodálkozva nézett
utána, kissé viselkedése is megváltozott… maga-
biztosabb lett, mind járása, mind személyisége.

494
Lehetséges volna, hogy Odayin Elvoran régi énje,
a kissé szerencsétlen, gyerekes, szétszórt kamasz
örökre a bölcs Shamedaj gyökerei közt maradt?
Talán mégis jól sül el ez a dolog…

Mióta Júlahoor seregei mind törtek előre, és

sorra visszaverték a wyor udvar támadásait, az
akani nép végre megszerezte rég óhajtott sza-
badságát. Bár a háború csupán néhány hónapja
tartott, máris hozzáláttak, hogy uralkodójukhoz
méltó rezidenciát építsenek a felszínen. Atianar
császár palotája közvetlenül a tengerparton állt,
és bár a legtöbb torony még javában épült, a fi-
atal uralkodó egész háza népével beköltözött új
otthonába. A legtöbb lakosztály és a trónterem
már készen várta gazdáit, a király innen tarthatta
szemmel a hadjáratok eseményeit.
A föld alatt, a sötétben töltött évek után Atianar
úr képtelen volt betelni a csodával, ami odakint
tündökölt, a palotáján túl. A kristálytiszta óceán,
a friss levegő, a felkorbácsolt, hófehér hullámok,
valóságos jelképe volt mindannak, amiért egész
életükben harcoltak. Éppen ezért az ifjú király
minden szabadidejét az ablakában, vagy épp a
tornác korlátjának dőlve töltötte, és figyelte az
alant hullámzó végtelen tengert. Ennél már csak
az lett volna jobb, ha egyedül teheti mindezt, a be-
járatnál strázsáló őrök hada, a szolgálók jelenléte
rendkívül zavarta, minden gondolata kiröppent a
fejéből. A legrosszabb azonban maga a tükör volt.
Jól emlékezett azokra az időkre, mikor az ilyen
holmik csupán feketemágusok, boszorkányok
titkos laboratóriumaiban bújtak, birtoklásuk
halálos bűnnek számított a birodalomban. Most

495
pedig itt állt egy a trónterme közepén, akkora,
hogy akár hátasával is átugrattathatott volna raj-
ta. Az óriási tükör gondoskodott róla, hogy soha
ne érezze magát egyedül, sőt, jól tudta, minden
lépését figyelik odaátról.
Bár igyekezett, Atianar úrfi képtelen volt le-
vetkőzni népe babonaságát, félelmét a tükrök
iránt, soha nem nézett a fényes, csillogó felületre,
bármennyire is vonzotta a tekintetét. Ezúttal is
elfordította a fejét, pedig szeme sarkából kiválóan
érzékelte, hogy hamarosan látogatót kap a tükrön
túli világból. Hogy saját katonái közelednek-e,
vagy épp Júlahoor egyik taszító teremtménye,
arról fogalma sem volt, csupán annyit látott, hogy
a tükör felülete fodrozódni kezdett, akárcsak az
odalent hullámzó tenger.
Pár pillanattal később három akani férfi lépett
elő az átjáróból, lépteik azonnal királyuk felé vet-
ték. Mindannyian mély főhajtással köszöntötték
uralkodójukat, Atianar úr ugyanígy tett.
– Nagyuram… újból elkezdődött… Legutóbb
említetted, hogy azonnal szóljunk…
– Hol vannak most? – kérdezte a fiú, és tekinte-
te elsötétült.
– Északon, egy kis bányászfaluban… az átjáró
egyenesen odavisz… De… már megbocsáss uram,
én a helyedben nem mennék oda… A vér… és
halál… olyannyira megrészegíti őket, hogy talán
még maga Júlahoor sem tud nekik parancsolni…
– Az ifjú király azonban már nem figyelt katonái-
ra, döngő léptekkel az átjáró felé indult. Egyedül
a tükör előtt torpant meg, talán életében először
végigpillantott saját képmásán. Az akani varázs-
lók nem értettek a vízmágiához, nem tudtak oly

496
tökéletes vízfelületeket dermeszteni, mint a wyor
mágusok. A kovácsokra és fegyverkészítőkre ma-
radt hát, hogy különféle fémekből csillogó felüle-
teket kalapáljanak, ám ezek igencsak torzították
a valóságot. Atianar úrfi saját tükörképével sem
foglalkozott sokat, azonnal az átjáróba lépett.
Már utazott hasonló módon, tudta, mi vár rá.
Egy szörnyekkel, démonokkal teli birodalmon
keresztül vitt útja, ami ugyan csak pár pillanatig
tartott, ám így is azt érezte, valójában meghalt,
és lelke a pokolba jutott, elkárhozott. A tükrön
túl burjánzó démonok azonban útjára engedték,
nem bántották.
Mikor a fiú kilépett az átjáróból, egy erdőbe ér-
kezett, katonái a túloldalról azonnal követték őt.
Na nem mintha szükség lett volna rájuk, egy egész
akani sereg várakozott a fák közt. Parancsnokuk
azonnal köszöntötte az átjáróból előlépő uralko-
dójuk, Atianar úr azonban egész másra figyelt. A
fákon túlról vérfagyasztó sikolyok visszhangzottak
a völgy felől, az ifjú király azonnal arrafelé vette az
irányt. Arca kőkemény maszkká torzult, szemei
villámokat szórtak a haragtól.
Bár jó pár katonája ügyelt a biztonságára,
Atianar úr mégis kis híján életét vesztette, mikor
kilépett a fák közül. Csupán a pillanatok tört
részén múlt, a fiú annyit látott, hogy Júlahoor
egyik teremtménye felé ugrott, valami rendkívül
taszító, óriási lény… Borotvaéles fogaival és kar-
maival minden bizonnyal azonnal felhasította
volna a torkát és mellkasát. A démon azonban
nem érhette el őt, egyetlen pillanat alatt semmivé
foszlott, porrá lett.

497
 – Nem épp bölcs döntés erre járnod, fenség…
– A hang Memmon mesteré volt, aki az egyik ki-
szögellésről figyelte a völgyben zajló eseményeket.
Beletelt egy kis időbe, míg a király magához tért,
varázslója megmentette az életét. Persze eszébe
se jutott hálálkodnia érte, a mester nem is várta.
Atianar úr ehelyett szintén a völgyben elterülő
falucskára szegezte a tekintetét. Ha nem látta
volna, akkor is tudta volna, mi zajlik odalent.
A vér és kitépett zsigerek gyomorforgató bűze a
széllel szállt tova, a fák mögött strázsáló katonák
közül nem egy öklendezni kezdett. A látvány
ennél természetesen sokkalta rosszabb volt, úgy
tűnt, a faluban már mindenki meghalt, csupán
Júlahoor teremtményei mozgolódtak, akik hihe-
tetlen éhséggel és gyorsasággal tépték, falták a
wyor parasztok tetemeit.
Memmon mester királyával ellentétben teljes
közömbösséggel szemlélte mindezt, ám az ifjú
uralkodó undorát látva rögvest intézkedett.
Csupán egy kézmozdulatába került, és Júlahoor
teremtményei azonnal a fekete átjáró felé vetették
magukat. A völgy pillanatok alatt kiürült, a tükör
is semmivé foszlott. Atianar úr azonnal elindult a
falu irányába, a bányavidék vöröses, száraz rögein
kis híján elcsúszott. Koszosan, porosan ért földet
a házak közt, útját szétmarcangolt holttestek sze-
gélyezték mindenütt.
A fiú undorodva nézett maga köré, szemében
féktelen harag gyúlt… mindenki halott volt… És
a bányászok, családjaik nem csupán meghaltak,
kard által, ahogy háborúban szokás… elevenen
széttépték, fölfalták őket… Hirtelen azonban kü-
lönös hangra lett figyelmes, a gurgulázó, fuldokló,

498
elhaló sivalkodás egy asszony teteme felől jött.
Atianar úr határozott léptekkel a hang irányába
fordult, mindvégig érezte Memmon mester jelen-
létét, tudta, nem eshet baja. Mikor megtorpant,
lábával arrébb görgette a tetemet, az asszony
véres, szétszabdalt teste alatt egy csecsemő bő-
gött. Hogy a súlytól megszabadult, az apró wyor
gyermek fülsértő ordításba kezdett. Az ifjú király
szemlélte egy darabig, majd lehajolt és fölvette a
földről. Memmon mester még mindig a sziklák
közül figyelte az eseményeket, jól érzékelte, mi jár
uralkodója fejében.
– Szükséges lépés volt, nagyuram – mondta a
férfi, miközben Atianar úrfi a csecsemővel a kar-
ján elindult vissza a fák felé. – Bányászfalu volt,
ércet nyertek a birodalom számára, hogy fegyve-
reket kovácsolhassanak belőle. El kell vágnunk
őket minden utánpótlástól.
– Na és a teremtményeket is etetni kell valamivel,
nem igaz, Memmon uram? – mormogta a fiú, a si-
valkodó wyor poronttyal átvágott a fák közt, majd
az átjáróba lépett. A tükör fényes felülete azon-
nal elnyelte őket. A mester közömbösen bámult
utánuk, nem értette királya viselkedését. Holott…
kis idővel ezelőtt ő maga is hasonlóan cselekedett
volna. Tisztában volt vele, hogy valamit elvesztett
önmagából… ám régi énje álomnak tetszett csu-
pán. Álomnak, melyből végre felébredt.

Mikor Hupia a trónterembe lépett, egész különös

látvány tárult a szeme elé. Uralkodója egy bölcső
fölé hajolt, sebtében összeeszkábált bútordarab
volt ugyan, ám funkcióját azonnal felismerte.
Az újabb meglepetés azonban akkor érte, mikor

499
meglátta a szuszogó wyor porontyot a takaró
alatt.
– Ez meg micsoda? – kérdezte az asszony, és
egész megfeledkezett az alapvető udvariassági
szabályokról. Bár amúgy is csak mások, katonák,
szolgálók előtt játszották el mindezt.
– Egy csecsemő. Egy wyor csecsemő – válaszol-
ta a fiú nyugodt hangon.
– Azt én is látom. – Az apró kölyök ritkás haja
szénfekete volt, az idegen környezet ellenére bé-
késen szunyókált a bölcső mélyén. Hupiát meg-
lepte, hogy az uralkodó milyen gyengéden nyúlt a
csecsemőhöz, talán a kedves simogatás nyugtatta
meg annyira, hogy végül el tudott aludni. Valóban
meglepő cselekedet egy férfitól, egy királytól…
különösen a gyermek fajtáját tekintve. – Hogy a
fenébe került ide?
– Én magam hoztam. Egyetlen túlélője a leg-
utóbbi mészárlásnak. – Az asszony figyelmét nem
kerülte el a király szóhasználata. A hadjárat, a
felkészülés kezdetén nem ejtette volna ki ezt a
szót a száján. Valami megváltozott… – Nézd meg
ezt a gyermeket, Hupia…
– Nézem én… de csak egy fattyút látok, kinek
lelkét atyái bűne nyomja. – A király elmosolyo-
dott, majd távolabb lépett a bölcsőtől, talán attól
tartott, hogy fölébreszti a gyermeket.
– Tudod, kedvesem, ma reggel, mikor kiléptem
az átjáróból, kis híján Őseim földjére távoztam
Júlahoor teremtménye által.
– Minek mentél oda? Már bocsánat…
– Memmon mester mentette meg az életem.
Hogy minek mentem oda? Talán az volt a szándé-
kom, hogy véget vetek ennek az egésznek.

500
 – Véget vetni? Mikor már karnyújtásnyira va-
gyunk a győzelemtől? Már csupán egyetlen, végső
összecsapás…
– Ne érts félre, Hupia, tudom, mi a kötelessé-
gem… Ám egészen az utóbbi időkig úgy gondoltam
hadjáratunkra, mint dicsőséges bevonulásunkra
a földre, mi minket illet. De ez… – A fiú ismét a
bölcső felé tekintett. – Mi nem vagyunk mészá-
rosok… mi nem vagyunk olyanok, mint ők! Ez a
gyermek… valóban ez volna az örökségem? Egy
olyan birodalom, amit ártatlanok vére árán szer-
zünk? Meglehet, hogy ők már rég elfeledkeztek
róla, de testvérek vagyunk…
– Az már igen régen volt, uram. És ha atyád
látná, hogy meghátrálsz, most, mikor a végső győ-
zelem előtt állunk, úgy hiszem, forogna sírjában.
Ahogy minden Ősöd őelőtte. Ilyen hatalmas szö-
vetséggel csak nyerhetünk, másként nem lehet.
– Szövetséges? Hát éppen ez az… – A király lop-
va a trónteremben lévő tükör felé sandított, Hupia
vállára tette a kezét, rövid sétára indult vele, majd
a fülébe súgta: – Mi lesz, ha megnyertük a hábo-
rút? Mi lesz, ha majd Júlahoor teremtményeinek
nem lesz mit falniuk? Ha nem lesz több wyor falu,
mit porig rombolhatnak? Egyáltalán… azt sem
értem, hogy szabadulásuk után mi az, ami még
hozzánk köti őket…
– Talán az adott szó... vagy mágikus szerző-
dés...
– Adott szó? Ostobaság… és nincs olyan mági-
kus egyezség, mi kötné egy ősi démon cselekede-
teit... Nem tudom, mi történhetett odaát, de egyi-
kükben sem bízom... Memmon mester hűséges

501
szolgája volt az udvarnak, ám mióta visszatért a
Tükrön túlról, valami megváltozott.
– Ez így igaz… más lett… nem tudnám meg-
mondani, mi az, ami változott rajta, de más…
– Résen kell lennünk, Hupia… Úgy érzem, ez
a szövetség még a vesztünket okozhatja. Mióta a
Fekete Tükör labirintusaink mélyén rejtőzik, még
aludni sem tudok nyugodtan. – Mindketten el-
hallgattak, és az átjáró felé fordították tekintetük.
Minden nyugodt volt, csillogó felülete a trónterem
pontos mását adta vissza, ám így is érezték, hogy
valaki figyel odaátról. Pár pillanat elteltével azon-
ban egész másvalami kötötte le a figyelmük, a kis
wyor gyermek szívszaggató bömbölésbe kezdett.
Mindkét felnőtt a bölcsőhöz sietett, ám ezúttal
Hupia vette magához a csecsemőt.
– Azt még azért megkérdezném… – morogta az
asszony. – Egy wyor katona is így cselekedett vol-
na a mi fajtánk gyermekével? Szerintem, átdöfte
volna a szívét minden teketória nélkül.
– Reménykedjünk, hogy nem – válaszolta az
ifjú király, és tekintete ismét az ablak, a végtelen
óceán felé kalandozott.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Odayin lábát a

kastélyba tette, valóban vizsgálódások, kutatások
célpontjává vált. Így volt ez már akkor is, mikor
eszméletlenül feküdt az ágyában, miután magához
tért, az udvar tudósai és varázslói még fokozottabb
érdeklődést tanúsítottak iránta. Legtöbbjüknek
valóban fogalma sem volt a Szív valódi mibenlét-
ét illetően, így az ereklye felbukkanása az egész
királyi udvart felbolygatta. Elsősorban Odayin
Elvoran testét vizsgálták fizikai változások után

502
kutatva, a fiú elméje csupán ezután került sorra,
hisz a krónikák szerint a Szív nem csupán erőt,
hanem varázshatalmat is adott hordozójának.
Akárhogy is, a Bölcsek tanácsa csupán egyre volt
kíváncsi a furcsa párossal kapcsolatban. Hogy
egy esetleges ütközetben miként használhatnák.
Mivel napokon keresztül az ifjú Elvoran úr nem
sok jelét mutatta különös képességeinek, úgy
döntöttek, próba elé állítják. Kemény próba elé.
Ahogy általában, Odayin Elvorant arról sem
értesítették, hogy hamarosan az arénában kell
megcsillogtatnia harci tudását. Néhány órával
a párviadal előtt szóltak neki, ami igencsak vá-
ratlanul érte a fiút, Lianit pedig még inkább. A
lány ismerte kedvesét, tudta, nem épp katonának
való, és bár látott rajta némi fizikai változást az
utóbbi időben, nem hitte, hogy harcra készen áll-
na. Maga Odayin is így volt ezzel, bár egy démon
szíve dobogott a mellkasán, egyáltalán nem érezte
különlegesnek magát.

A mérkőzést abban az arénában tartották, ahol

általában lovagi viadalokat rendeztek, példának
okáért a legutóbbi íjászversenyt is itt tekinthette
meg a nagyközönség. Ezúttal azonban csupán a
királyi család és az udvar leghatalmasabb varázs-
tudói lehettek jelen a viadalon, nagyjából húszan
ültek a lelátón. Odayin így is feszélyezve érezte
magát, pedig Liani is ott ücsörgött a sátor alatt…
Vagy épp miatta? Az ő véleménye sokat számított
neki… na és még valakié.
Tiburon Alaskar, mint parancsnok és kiképző,
szintén helyet foglalt magának a közönség sora-
iban, bár Odayin Elvoran nevelőjeként amúgy

503
is hivatalos volt erre a kis rendezvényre. Amúgy
maga a fiú egyáltalán nem érezte készen magát
egy effajta összecsapásra, pedig a legelső forduló
egész egyszerű volt. Vagy legalábbis nem nehe-
zebb, mint bármely más párviadal. Ellenfélnek
egyetlen katonát kapott, a férfi sisak nélkül lépett
az arénába, Odayin rögtön az első pillanatban
felismerte arcának vonásait.
– Te…
– Rahu Meeya vagyok, Elvoran uram. Azelőtt…
együtt szolgáltunk az udvarban… – A katona
kezdetben kedvesen mosolygott, majd rádöbben-
hetett, hogy igencsak ingoványos talajra tévedt,
így inkább elhallgatott.
– Persze… Rahu… Emlékszem rád… – Úgy
tűnt, Rahu valóban idősebb lehetett nála, jó pár
évtizeddel, hisz már férfikorba lépett. A wyor nép
ifjúkora nagyjából százötven, kétszáz évig tartott,
ez a fiú az elmúlt tíz évben rengeteget változott,
magasabb lett, és megizmosodott. Nyilvánvalóan
már nem egyszerű közkatonaként szolgált.
Tanial úr, aki szintén a lelátókról figyelt, hisz a
világ minden kincséért sem hagyta volna ki ezt az
eseményt, lekiáltott a kűzdőtérre.
– Kezdődjék a viadal! – még apró, aranyszínű
kendőjével is intett, ahogy az igazi versenyek kez-
detekor szokta.
Rahu valóban gyakorlott lehetett a viadalok
terén, szertartásosan meghajolt a közönség, majd
ellenfele felé. A megfelelő távolságba helyezkedett,
és felkészülten várta Odayin támadását. A fiú
azonban csak ácsorgott, lenézett a kardjára, ő és
ez a kis szerszám soha nem voltak valami nagy
barátságban. Miért nem lehet inkább íjászversenyt

504
tartani?! Míg ezen morfondírozott, Rahu elvesztet-
te türelmét és támadásba lendült.
A lelátón ücsörgő közönség feszülten figyelt,
na nem mintha sok látnivaló lett volna. Odayin
csupán az első csapásokat hárította, utána már
csak hátrált, és kis idő múltán kardja is kiszán-
kázott a kezéből. Maga Rahu nem tudta, miként
viszonyuljon a történtekhez, mindig méltó ellenfe-
leket kapott az arénában. Most is erre számított…
Elvoran úr, ki Uara örökségét hordozza… ám ez a
kölyök még fakardot sem érdemelt a kezei közé.
Tiburon összehúzott szemekkel méregette a
küzdő feleket, jól tudta, hogy nevelt fia nem har-
cosnak született. Ám ez túl jó alkalom volt ahhoz,
hogy kihagyja, csúfondáros hangon a fiú felé
kiáltotta:
– Na mi az?! Mit csináltál az elmúlt tíz évben?!
Talán edényeket törölgettél?!
– Valami olyasmi… – mormogta Odayin az orra
alatt, miközben feltápászkodott az aréna porából.
Rahu egy különösen erős csapása után került oda.
Maga a férfi segített neki fölkelni, kezét nyújtotta
felé. Odayin elfogadta, és abban reménykedett,
hogy szenvedése ezzel véget ért, ám hatalmasat
csalódott. Rahu újból támadásba lendült.
Liani aggódva figyelte az eseményeket, semmit
nem értett… Kedvesének fél kézzel el kellett volna
bánnia ellenfelével… Lopva végigtekintett a pá-
holyban ücsörgő Bölcseken… Lehetséges, hogy
a Szívnek nincs is mágikus ereje? Niben mester
szavaival élve… egyszerű parazita, és nem több?
Ám az összecsapásnak még korántsem volt vége.
Nem tudta, pontosan mikor történhetett…
talán azután, hogy Rahu egy különösen gyors

505
támadással áttörte a védelmét és fölhasította a
karját… Akárhogy is, Odayin Elvoran nem szo-
kott hozzá a fizikai fájdalomhoz, bár az elmúlt tíz
évben a kínok kínját állta ki, az emberek világa
„csupán” lelkében tett kárt. Nagy erőfeszítésébe
telt hát, hogy összeszorított fogakkal tűrje sebe-
sülését, ellenfele pengéje mélyen a húsába mart.
Miközben azon igyekezett, hogy az elkövetke-
zendő csapásokat kivédje, inge átázott a vértől.
Hirtelenjében azonban valami megváltozott.
Ahogy a kétségbeesés eluralkodott rajta, mind
gyorsabban dobolt mellkasa közepén Uara, a
démon szíve, mintha testébe hihetetlenül erős
drogokat pumpáltak volna, önbizalma megnőtt,
ereje úgyszintén. Sokáig nem is sejtette, mennyi-
re. Kezdetben tökéletes mozdulatokkal hárította
ellenfele támadását, majd arra is képes volt, hogy
viszonozza azokat. Rahut egészen az aréna széléig
űzte, majd egyetlen csapásával kettétörte a kard-
ját. A katona csodálkozva nézett a csonkra, ami
a kezében maradt, Odayin ugyanígy tett, és hálát
mondott azért, hogy csupán ellenfele fegyverében
tett kárt.
A lelátón ücsörgő közönség megtapsolta a küz-
dő feleket, Rahu egész mélyen meghajolt Odayin
előtt:
– Megtiszteltetés volt veled harcolni, ki Uara
örökségét hordozod. – A fiú szemében valóban
öröm csillogott, majd kivonult az arénából. Maga
Odayin is hihetetlenül boldog volt, soha nem
gondolta, hogy egyszer valódi harcos válik belőle.
Ő nem látta, ám akik a lelátókról figyelték, jól ér-
zékelték a zöldes ragyogást, ami körbeölelte egész
testét.

506
 – A Szív felébredt…
– Megismerte hordozóját… – A Bölcsek ekképp
vélekedtek, Liani minden egyes szavukra figyelt.
Odayin épp készült elhagyni dicsőséges győzel-
mének színhelyét, mikor azt látta, hogy újabb
katonák meneteltnek be az arénába. Persze, nyil-
vánvaló volt. A birodalom nem csupán annyit várt
a Szív hatalmától, hogy egyetlen ellenfelet üssön
ki a nyeregből. Minden bizonnyal a császári sereg
élén kell majd masíroznia… miközben összezúzza
Júlahoor hordáinak nagyját… Hisz a krónikák is
így mesélték, a Szív, a leghatalmasabb ereklye…
Odayin összehúzott szemekkel, feszülten figyel-
te az aréna közepére érkezett csapatot. Ezúttal egy
egész sereget küldtek ellene, vagy legalábbis nem
emlékezett rá, hogy valaha került volna hasonló
helyzetbe, mikor is egy tucatnyi elszánt, már-már
haragos szempár méregette őt a túloldalról. Bár
gyerekkorában az utcán megkergette egy csapat
kölyök… hát az is hasonlóan félelmetes volt.
Akkor elfutott… Most mit tehetne? A győzelem
mámora és az önbizalom, amit régi ismerőse,
Rahu felett aratott győzelme hozott, már messze
illant. A pánik akkor uralkodott el rajta különös-
képp, mikor a páholyok felé tekintve igen különös
felfedezést tett. A levegő mozgolódni, vibrálni
kezdett, és pár pillanat alatt halványrózsaszín,
áthatolhatatlan pajzs teremtődött az aréna köré.
A jelenség igencsak ismerős volt Odayin számára,
a védőbűbáj megjelenése pedig nagyon rosszat
jelentett. Ezúttal oly szörnyű összecsapásra szá-
mítottak, hogy a nézőket, az egybegyűlteket óvni
kellett az esetleges sérülésektől… És őt vajon ki
védi meg, mikor az egész banda ráveti magát, és

507
a homokba teperik?! Bár nyilvánvaló volt, ha nem
éli túl az összecsapást, akkor amúgy is mindegy,
élete fikarcnyit sem ér a tisztelt udvar számára.
Odayin ismét végignézett ellenfelein, a felsora-
koztatott, valószínűleg hivatásos gladiátorságból
éldegélő férfiak és asszonyok láthatólag meg sem
rezdültek a felhúzott pajzs láttán. A birodalom
legkülönfélébb szúró- és vágófegyverein kívül még
a két hatalmas állat is borzolta Odayin idegeit,
melyek a bajnokokkal egyetemben léptek az aréna
homokjára. A két szörnyeteg amolyan hátasként
funkcionált, nyergében egy-egy állig felfegyverzett,
páncélos alak gubbasztott. A bal szélen ácsorgó
hátas valami teknőcféle lehetett, vaskos lábaival
és hatalmas páncéljával olyan volt, akár egy tank.
Nyilvánvalóan nem hordozta villámsebességgel
gazdáját, ám egy csapat jól megtermett trollnak is
össze kellett volna szednie minden tudományát,
hogy az aréna homokjába döntsék.
A jobboldalt lévő szörnyeteg sokkalta veszé-
lyesebbnek tűnt, a ruganyos, hófehér szőrzettel
borított test és hosszú farok leginkább a macska-
félékre emlékeztetett, a fej viszont egy varacskos
disznóé volt, bár az is a különösebb fajtából.
Három pár, hatalmasra nőtt agyara valóságos
sisakként védelmezte, apró, sárga szemeiben fé-
kezhetetlen vadság csillogott. Odayin dermedten
ácsorgott… egészen addig, míg Tanial úrfi újból
jelt adott a küzdelem kezdetére.
Senki nem tudta, honnan jött a tudás, a techni-
ka, a mozdulatok, melyekkel az ifjú Elvoran úr az
életét óvta, mind több sikerrel. A lelátókról figyelő
közönség néma döbbenettel bámulta az arénában
zajló összecsapást, még maga Liani is. A lány

508
legfeljebb akkor sikkantott föl, mikor kedvese
egy különösen hatalmasra sikeredett csapás elől
táncolt el az utolsó pillanatban. Rettenetes, hatal-
mas pallosok, borotvaéles pengék, harcikalapács,
villámként cikázó dobótőrök űzték a fiút minden
egyes pillanatban, és bár a hercegnő nem szü-
letett gyenge virágszálnak, ezt bizony sokszor ő
sem bírta nézni. Szemeit gyakran a tenyere mögé
rejtette, persze aztán újból az aréna homokjára
pillantott… látni akarta… látnia kellett, kedvese
életben van-e még. Bár ahogy telt az idő, a fiú ellen
kivezényelt harcosok pedig egymás után kerültek
az aréna homokjába… egyre valószínűtlenebbnek
tűnt, hogy bármely halandó a wyor népből dacolni
tudna a Szív hatalmával.
Maga Tiburon is összeszorított foggal leste a küz-
delmet. Egyrészről aggódott nevelt fia miatt, persze
önmagának sem vallotta be. Másfelől pedig, mint
veterán katona, döbbenten figyelte az ifjú Odayin
mind erőteljesebb csapásait, mozdulatait. Bár
gyermekkorában sok mindent megtanított neki,
együtt gyakorlatoztak, nyilvánvaló volt, hogy a fiú
olyan technikákat alkalmaz, melyről fogalma sem
lehetne. Sőt, valószínűleg senki másnak a biroda-
lom hadseregében. Ősi mozdulatok voltak ezek,
ősi technikák, ősi erő. Maga Tiburon is csupán
régi kódexekben és leírásokban találkozott effajta
harcmodorral, a legrégebbi csatákban küzdöttek
ily módon.
Valóban, erről senki nem tudott, ám míg
Odayin ellenfeleivel küzdött, hihetetlenül furcsa
látomások peregtek a szemei előtt. Néhány pilla-
nat, villanás volt csupán, ám rég holt hősöket, rég
lejátszott csatákat látott maga előtt, mintha a Szív

509
emlékei elevenedtek volna meg előtte. Bár sosem
harcolt azelőtt hasonló fegyverek, katonák ellen,
mindig tudta, megérezte, mit kell tennie, hová kell
lépnie, miként hárítsa a feléje irányuló támadáso-
kat. Sőt, az idő előrehaladtával már erre sem volt
szüksége. Fizikai ereje is nőttön-nőtt, a pallosok,
lándzsák, fejszék csapását puszta kézzel vissza-
verte, az egyszerű, vékony pengéjű kard, melyet
fegyverként kapott, rettenetes, halálos villámmá
változott kezei közt. Nem telt bele sok idő, és ellen-
felei az aréna porában hevertek szétzúzott, véres
tagokkal. Bár a győzelem mámora mindinkább
megrészegítette, Odayin rendkívül figyelt rá, hogy
a katonák életét megkímélje. Ahogy a Szív hatalma
nőtt, és emlékek sokasága pergett a szeme előtt,
fajtája iránti gyűlölete is mind erősebben tört fel
belőle. Emiatt különösen nehéz volt visszafognia
haragját.
Az összecsapás utolsó mozzanataként a különös
varacskos disznó rohamozott a fiú felé, gazdáját
már rég elvesztette, azonban egymaga is veszélyes
ellenfélnek bizonyult. Nem úgy a lomha teknős,
ami irányítás nélkül maradván egyszerűen vis�-
szahúzódott a páncélja alá. Minő bölcsesség! A
másik szörnyeteg azonban dühödt bika módjára
száguldott az aréna homokjában, a vérszag és csa-
tazaj láthatólag teljesen megvadította. Hatalmas
agyaraival még a kőfalat is bezúzta volna, a fiú
azonban könnyűszerrel túljárt az eszén. Az arénát
védő pajzs előtt az utolsó pillanatokig várakozott,
a felbőszült malac pedig annak rendje s módja
szerint teljes erejéből a bűbájos falnak csapódott.
Bár agyarai megóvták a halálos erejű ütközéstől,
ezzel el is dőlt a küzdelem. Odayin az állat teste

510
mellé szaladt, hogy egy jól irányzott ütéssel végleg
harcképtelenné tegye, ám a keze időben megállt
a levegőben. Nem vitte rá a lélek, hogy a gerincét
összezúzza, különösen azután, hogy tekintete ta-
lálkozott kedvesével, aki a lelátóról figyelte őt. Így
a fiú egyszerűen felállt, leporolta a ruháját, majd
a közönség felé kiáltotta:
– Állatvédő vagyok. – Maszatos arcára mosoly
kúszott fel, annak ellenére, hogy gesztusát senki
nem értékelte. A hercegnőt kivéve. Bár úgy har-
colt, mozgott, mint senki más a birodalmi hadse-
regben, tucatnyi katonával bánt el fél kézzel, Liani
mégis emiatt volt büszke rá, a könyörületességére
és józanságára. A lány is elmosolyodott, szeme
csillogott… ám valami váratlanul megváltozott.
Odayint annyira lekötötte kedvese látványa, hogy
nem vette észre, az összecsapásnak még koránt
sincs vége, újabb személy érkezett az aréna
közepére.
Mintegy varázsütésre, a küzdőtérről eltűnt min-
den nem odavaló, példának okáért a nyöszörgő
vagy épp ájult katonák, sebesült hátasaik és a
szanaszét heverő fegyverek. Hogy bármi történt
is az elmúlt percekben, azt csupán az aréna ho-
mokjában vöröslő vérfoltok bizonyították. Odayin
figyelmét elsőként a testek hűlt helye kötötte le,
majd a csatamágus vészjósló alakja, aki egy szem-
pillantás alatt tűnt fel az aréna közepén. A szürke,
durva szövésű talárt viselő férfi cseppet sem volt
bizalomgerjesztő, bőrét számtalan kaotikus min-
ta díszítette, fülében, szemöldökén és orrnyergén
tucatnyi, apró ezüstkarika díszelgett. Vállig érő,
hollófekete haját szabadon hagyta, fürtjei a szél-
lel együtt szálltak, mit mágikus pajzsa keltett az

511
aréna belsejében. Eztán már minden a pillanatok
tört része alatt zajlott, Odayin épphogy csak el
tudott vetődni a feléje száguldó átok elől.
A fiú, mivel már bízott önmagában és a Szív
erejében, kissé bosszankodva tápászkodott fel a
homokból. Ez az egész… leginkább valami hülye
videojátékra emlékeztette földi életéből… Mi ez?!
Most, hogy ellenfeleit mind egy szálig legyűrte,
megjelent a főellenség is? Persze a dolog nyilván-
való volt, az udvar varázstudói azt is le kívánták
tesztelni, Uara öröksége miként védi hordozóját
a mágikus energiákkal szemben. Miként? Hát
tökéletesen.
A varázsló főként abból építette ártó bűbájait,
ami a rendelkezésére állt, az aréna homokjából.
Varázsigéi és néhány mozdulata nyomán góle-
mek teremtődtek, a következő átok milliónyi, apró
üvegszilánkot olvasztott a homok szemcséiből.
Átok jött átok után, csapás csapás után, a csa-
tamágus egyetlen pillanatra sem pihent. Odayin
a legtöbb energialövedék és ártó bűbáj elől félre-
ugrott, a gólemeket szétzúzta, ám a varázsló egy
ízben mégis túljárt az eszén.
A támadás alulról jött, és a fiú egészen addig
nem is észlelte a veszélyt, míg már késő volt.
Ismét a homok kelt életre néhány pillanatra,
mint furcsa karok és csápok, fölkúsztak Odayin
lábszárán, majd megkeményedtek, akár az üveg,
a Szívhordozó pedig csapdába esett. Csupán egy
kis időre, ám ahhoz épp elegendő volt, hogy egy
hatalmas tűzgolyó pontosan telibe találja.
Liani ezúttal felsikoltott a lelátón, maguk az egy-
begyűlt Bölcsek és varázstudók is felmordultak.
Tiburon tőle szokatlanul gyorsan talpra ugrott,

512
és tömzsi nyakát nyújtogatva, aggódva figyelte
nevelt fiát, aki egy mélyedés, valóságos kis kráter
közepén hevert. Odayin kezdetben kábán pislo-
gott maga elé, majd fel­ült, a helyzet súlyosságát
tekintve senki nem nevetett rajta. Pedig a fekete
szénaboglya hajú, füstkarikákat köpködő fiú igen
vicces látvány volt. Ráadásként ruhájának java
része leégett róla, szerencséjére mellvértje és nad-
rágja jól bírták a megpróbáltatást. Ezután pedig…
Senki nem tudta, mi történt. Még maga az aréna
közepén pöffeszkedő varázstudó sem.
A csatamágus, bár legtökéletesebb bűbájai
élesítették érzékeit, hirtelenjében elvesztette szem
elől az ifjú Szívhordozót. Minden a pillanatok tört
része alatt zajlott, erős kéz szorítását érezte a
torkán, többet egyetlen szót sem sikerült kipré-
selnie magából. Mivel átkaihoz, varázslataihoz
nem csupán mozdulataira, hanem hangjára is
szüksége lett volna, tudta, elveszett. Döbbenten
bámult az ifjú Elvoran úrra, aki minden nehézség
nélkül hatolt át a pajzsán, és egyetlen mozdulatá-
val megbénította. Nézte, míg tehette, mert a világ
mindinkább elsötétült előtte.
– Elég legyen! – harsant egy kiáltás a páholyok
felől. Tolba mester, hogy még nagyobb nyomaté-
kot adjon felszólításának, egyetlen kézmozdulatá-
val megszüntette az aréna körül vibráló pajzsot.
Mindenki számára egyértelmű volt, az összecsa-
pás véget ért. Maga Odayin is elengedte a mágus
torkát, a férfi azon nyomban az aréna homokjára
rogyott.
Döbbent csend honolt a császári palota azon
szegletén, legfeljebb a bebörtönzött, csapatnyi kis-
madár csivitelt, miközben a kertek felé röppentek.

513
A díszpáholyban ülő nézősereg azonban némán,
mozdulatlanul próbálta megemészteni a történ-
teket, még maga Liani sem ujjongott kedvese
győzelme láttán.
Odayin kissé zihálva, ám hihetetlen nyugalom-
mal tekintett végig az egybegyűlteken. Jól látta,
nem csupán döbbenet ült az udvar Bölcseinek
tekintetében, hanem félelem is. Maga Tanial úrfi
is sápadtan ücsörgött a kifeszített ponyva árnyé-
kában, szinte reszketett. Valószínűleg az járt a
fejében, hogy nem volt túl bölcs döntés Odayin
Elvorant kiereszteni az aréna pajzsa mögül…
Bár a látottak alapján nem tartotta volna vissza
sokáig.
Maga Odayin, talán hogy egy kicsit elégtételt
vegyen az őt ért sérelmek miatt, hirtelenjében
elindult a páholyok irányába. Felöltötte legfé-
lelmetesebb ábrázatát, hihetetlen sebességgel,
döngő léptekkel trappolt föl a kilátó lépcsőjén…
A Bölcsek kis híján szétfutottak ijedtükben, az
udvar mágusai már készítették bűbájuk egy
esetleges ellentámadáshoz… Ám Odayin Elvoran,
összehúzott szemöldökét leszámítva, semmiféle
fenyegető mozdulatot nem tett, mihelyst a díszes
társaság színe elé járult. Helyette inkább lehajolt,
és az aranyszín kis kendőt, mi időközben Tanial
úrfi széke mellé csúszott, egyszerűen felemelte a
földről és az uralkodó felé nyújtotta.
– Ezt elvesztetted, nagytiszteletű – mondta a fiú
egész halkan. Tekintetét egyenesen az ifjú király
szemeibe fúrta, Tanial úrfi pedig, hát mit szépít-
sük, kis híján maga alá vizelt az alatt a néhány
pillanat alatt, míg Odayin Elvoran feléjük „roha-
mozott”. A király arra sem érzett elég bátorságot,

514
hogy a kendőt átvegye, így nővére intézkedett
helyette.
– Köszönjük – mondta Liani diplomatikusan,
és elmosolyodott. Odayin ezúttal a Bölcsek és
mágusok felé fordult:
– Esetleg… van még valami próba a számom-
ra? – A megszeppent férfiak és asszonyok csupán
megrázták a fejüket. – Pompás, akkor, ha meg-
engeditek, visszavonulnék. – Legelsőként Tolba
mester szedte össze magát annyira, hogy felülke-
rekedjék félelmén, nyugodt hangon kijelentette:
– Hát persze, ifjú Elvoran úr… ahogy kívánod.
Végy egy forró fürdőt, pihenj le… – Odayin még
néhány rosszalló, félelmetes pillantást küldött a
nézősereg felé, roppantul élvezte, hogy ennyire
tartanak tőle, majd sarkon fordult. Maga után
általános megrökönyödést hagyott, és még va-
lami mást is. Reményt, izgatott mozgolódást. A
Bölcsek és kevéssé bölcsek egyaránt tökéletesen
egyetértettek abban, hogy hatalmas ütőkártya
került a kezükbe az ifjú Elvoran úr személyében.
Bár ők maguk a kisujjukat sem mozdították az
ügyben, legfeljebb aláírták a parancsot, mely
útjára indította az emberek világába vezényelt
expedíciót, ennek ellenére mosolyogva gratuláltak
egymásnak, kezet fogtak, hogy milyen gyorsan,
tökéletesen oldották meg szorongatott helyzetük.
Az eljövendő összecsapás sokkalta több remén�-
nyel kecsegtetett.
Csupán egyvalaki ült a páholyok rejtekében,
ki nem örvendett Odayin Elvoran produkciója
láttán. Mert irigy volt, hihetetlenül irigy. Tanial
úrfi, miután túltette magát ijedségén, már nem
reszketett, arca visszanyerte eredeti színét,

515
összehúzott szemöldökkel, eltorzult vonásokkal
figyelte unokatestvérét, míg az eltűnt a szeme
elől. Miként fogja megszerezni jogos örökségét, ha
a Szív már ily borzalmas erővel ruházta föl hor-
dozóját? Korábban kellett volna lépnie, sokkalta
korábban…

Odayin Elvoran igen hamar, rögtön aznap rá-

döbbent, hogy a Szívet hordozni mégsem olyan
nagyszerű feladat, mint azt az arénában aratott
győzelem után gondolta. Mihelyst a tanács úgy
látta, csodafegyverük felkészült a háborúra, rög-
vest gyűlést hívtak össze, hogy megbeszéljék az
esetleges hadjárat részleteit.
A Bölcsek asztalánál ezúttal helyet kapott
Odayin is, hisz nem mást vártak tőle, mint hogy
ő maga vezényli majd az egész összecsapást. A fiú
hihetetlenül unta magát a stratégiai térképek és
apró makettek közt, bár ezeket legalább lehetett
tologatni, mint egy társasjáték figuráit. Ám úgy
tűnt, nem ő az egyetlen, aki képtelen a nemes
stratégákra figyelni. Egész idő alatt érezte magán
az ifjú király gyilkos tekintetét. Tanial úrfi le nem
vette volna szemét ellenfeléről, és aligha kellett
gondolatolvasónak lenni, hogy bárki lássa, mi
jár a fejében. Épp azon tanakodott, miképp lehet
valakit eltenni láb alól, ha egyszer oly gyorsan
mozog, hogy fegyver számára szinte érinthetetlen.
Vajon a Szív a méregtől is megóvja hordozóját?
Miközben a király azon elmélkedett, hogy a
lehető leghatékonyabb módszerrel szabaduljon
meg riválisától, Odayin gondolatai egész máshol
jártak. Míg a tanács az eljövendő összecsapásról
vitatkozott, ő régi életére gondolt… pontosabban

516
Cecil nénire. Bármennyire is érezte, hogy a háta
közepére se kívánja az emberek világát, tudta,
nevelőanyját kötelessége meglátogatnia. Mennyi
ideje is lehet ideát? Úgy két hete… A tanácste-
remben szinte megfagyott a levegő, mikor Odayin
Elvoran hirtelenjében megkérdezte.
– Mennyi ideig is tartanak az előkészületek? – A
fiú nem kiabált, még csak fel sem emelte a hang-
ját, mégis, a teremben ülők mind érezték, hogy
rá kell figyelniük. Valami megmagyarázhatatlan
hódolatot, tiszteletet éreztek a fiú iránt, a Szív
hatalma egész lényét körbelengte.
– Bocsáss meg… úgy érted, a háború
előkészületei?
– Úgy hát. – A tanácstagok kérdőn egymásra
néztek, majd maga Iftar mester válaszolt a fiú
kérdésére:
– Körülbelül… egy hét… Ha nagyon összeszed-
jük magunkat… Gyorsan kell cselekednünk,
készleteink kiapadóban vannak…
– Ez pompás. Egy hét nekem bőven elég. Mivel
a stratégiához nem értek, úgy gondoltam, kirán-
dulok kicsit a Ködön túlra. – Mivel bejelentését
néma csend fogadta, Odayin úgy érezte, magya-
rázkodnia kell. – Tudjátok, a nevelőanyám már
bizonyára rettentően aggódik miattam. Beszélnem
kell vele…
– Hát… – Iftar úr szószólói tisztsége ellenére
igen kellemetlenül érezte magát. – Bocsásd meg,
fiatalúr… de nem hinném, hogy ez jó ötlet volna.
– Aztán miért?
– Bocsásd meg… de úgy hiszem, ez… nyilván-
való… – Odayin tekintetébe sötét fellegek úsztak,

517
valószínűleg már ekkor tisztában volt vele, mit is
jelent ez, de más szájából akarta hallani.
– Úgy értitek, hogy nem mehetek haza?!
– Hisz itt az otthonod…
– Valóban?! – A fiú ezúttal öklével az asztalra
vágott, ami azon nyomban ripityára tört, a fel-
halmozott étel, ital, a térképek és figurák mind a
földre zuhantak. Iftar mestert ezúttal elfutotta a
méreg, talán az ölébe ömlött bor miatt. Felpattant
a székéből és ingerülten kijelentette:
– Felesleges az erőd fitogtatnod, semmin nem
változtat! Nem változtat azon a tényen, hogy töb-
bet nem térhetsz vissza az emberek földjére!
– Tényleg?! Hát csak figyeljetek! – Odayin dön-
gő léptekkel a kijárat felé indult, valószínűleg nem
lett volna őrség, mi megállítja. Iftar mester ezúttal
azonban alaposan kiengedte a hangját:
– Egy lépést se! Most jól figyelj arra, amit mon-
dok! Ha csupán egyetlen pillanatra is a Ködön túli
birodalomba teszed a lábad, mindannyiunknak
vége! A Szív elpusztul odaát, ahogy te is, fiatalúr!
– Odayin megtorpant az ajtóban, tétovázott kicsit,
majd a tanács felé pördült. Rémült, aggódó sze-
mek pislogtak feléje az összezúzott asztal mögül.
A fiú elfintorodott, és gúnyosan fölnevetett:
– Ez igen… Végül is, tudhattam volna. Tud-
hattam volna, hogy a fajtámban egyetlen percig
sem bízhatom. Lefogadom… nagyon is tisztában
voltatok vele, hogy mi ez az egész… – Odayin
elkeseredetten megmarkolta az ingét, ahol Uara
szíve dobogott a mellkasán. – Jól tudtátok, hogy
nem egy ékkő lapul Shamedaj gyökerei közt! És
azt is tudtátok, hogy nem mehetek vissza az em-
berek világába! Csak épp úgy döntöttetek, nekem

518
fölösleges szólni róla! Mert akkor tán meggondol-
tam volna magam. Rossz hírem van! Keressetek
más hülyét, akit dróton rángathattok! Hogy lehet
megszabadulni ettől az izétől?!
– A Szív nem egy kalap, amit ha gondolsz, a
fejedre teszel, vagy épp a sarokba hajítasz! Ha
egyszer valaki hordozója lett Uara örökségének,
élete végéig vinnie kell e terhet!
– Hát ez nem igaz… ti aztán jól csőbe húztatok
engem… – Azzal Odayin véghezvitte, amit már
percek óta tervezett, kimasírozott a tanácste-
remből, értetlenséget, döbbenetet és heves vitát
hagyva maga mögött.

Odayin a lakosztályában, az ágyán fekve ala-

posan átgondolta helyzetét. Míg a Szív csodás
erőt és hatalmat adott neki, nem is gondolt rá,
hogy micsoda szörnyű terhet ró egész életére. Az
arénában aratott győzelem, a dicsőség elfeledtette
vele, hogy valójában egy parazita ette be magát a
húsába, és arról is hajlandó volt megfeledkezni,
hogy a tisztelt udvar nyilvánvalóan nagyon is
jól tudta, hová küldik őt. Most azonban… az a
szörnyűséges, zöld izé, ami a mellkasán dobogott,
egyszeriben undorítóvá, taszítóvá vált a szemé-
ben. Soha többé nem térhet haza… mondjuk,
erre gondolhatott volna ő maga is, hisz a Ködön
túl minden meghal, mit varázs éltet. Most már… ő
maga is, hisz Uara öröksége a részévé vált… Soha
többé nem láthatja nevelőanyját, szegény Cecil
néni pedig belebetegszik az elvesztésébe… És ez
nem minden. Próbált küzdeni ellene, ám folyton
azok a képek peregtek a szeme előtt, amit a nagy
Shamedaj szentélyében látott. Avramiel király

519
története, utolsó küzdelme. Talán a Szív tette
vele, aki még nyilvánvalóan magában hordozta
előző gazdája emlékeit. Odayin folyamatosan arra
a képre koncentrált, mikor az öreg király elmúlt
életére gondolt… Azon belül is, számtalan felesé-
gére és gyermekére, kik mind meghaltak mellette.
Hisz oly hosszú ideig járta a halandók útját… Hát
rá is ez a sors várna? Nézze végig, hogy mindenki
eltávozik körülötte? Különösen egyvalaki…
Amint Odayin gondolatai Liani felé kalandoztak,
határozott kopogtatást hallott lakosztálya ajtaja
felől. Tudta, hogy a lány az, még feküdt kicsit az
ágyán, mielőtt összeszedte volna magát.
– Tudtad? – kérdezte tőle, mihelyst ajtót nyitott
neki. Pontosabban csak kidugta fejét a résen, nem
is nézett a lányra. Liani azonnal értette, miről van
szó, bűnbánó tekintetét a fiúra meresztette:
– Igen… – durr, az ajtó máris becsapódott az
orra előtt. Ezután hiába dörömbölt, Odayin vá-
laszra sem méltatta.
A fiú ismét visszatelepedett az ágyára, párnáját
pedig a füleire tapasztotta. Nem csupán a kopog-
tatást akarta kizárni az elméjéből, hanem minden
mást is. Úgy tűnt, a Szív még nem játszotta ki
összes ütőkártyáját, már ami az ő képességeit
illeti. Odayin egyre inkább érezte, hogy hallása
hihetetlenül finomodik… mind többet és többet
hallott a körülötte lévő zajokból, az odalent gör-
dülő kocsikat, az asszonyok énekét, akik a hátsó
udvarban ruhát mostak… még az egér neszezését
is a falakban. Végül mégiscsak elaludt valahogy, a
hirtelenjében nyakába szakadt gondok alaposan
kifárasztották, és talán szervezete sem szokott
hozzá a megterheléshez.

520
 Mikor Odayin újból kinyitotta a szemét, már be-
sötétedett. Ablakát nyitva felejtette, a függönyöket
hűs szellő mozgatta. A faliórára tekintve látta,
hogy épp éjfél múlt néhány perccel. Még mindig
szörnyen fáradt volt, nem is igazán értette, mi
ébresztette föl az éjszaka közepén… Aztán meg-
hallotta azokat a különös hangokat. Valószínűleg
eddig is a fülében doboltak, csak épp nem tudta
elválasztani őket a kastély egyéb neszeitől. Még
ilyenkor, éjszaka is minden élt, mozgott, nyüzs-
gött… Ami azonban az ágya alól szólt… ez teljesen
más volt…
A fiú lassan előmászott a takarója alól, jól emlé-
kezett gyermekkora félelmeire. Már rég nem érzett
ehhez hasonlót, biztosra vette, ha lábát a földre
teszi, azonnal elkapja valami szörnyeteg, ami az
ágya alatti sötétben bújik.
– Micsoda ostobaság… – mormogta magában,
majd mégis kikászálódott az ágyából. Bár semmi
nem fogta meg a bokáját, félelme nem szűnt, ahogy
a hangok sem. Végül Odayin fogta magát és cirá-
dás, baldachinos fekhelyét egyetlen mozdulattal
eltolta a helyéből. Pár nappal ezelőtt meg se tudta
volna mozdítani, ám nem is ezen morfondírozott.
Valami volt az ágya alatt… egy tükör. – Hogy a
fenébe… – kerülhetett ez ide?! A fiú így fejezte
volna be morgolódását, és valószínűleg még ízes
káromkodással is megspékelte volna, ám már
nem maradt ideje rá. A tükör felszíne azonnal
magába szippantotta.

Odayin jó ideig fel sem fogta, mi történt vele.

Hirtelenjében rémálmai közepébe csöppent, igen,
úgy érezte, mégis elaludt, és fejében pontosan

521
azok a lények jelentek meg, mint amik megtámad-
ták kis karavánjuk, miközben a bölcs Shamedaj
erdejébe tartottak. Bármerre tekintett, borzalmas
káosz, kavalkád, burjánzás fogadta, mintha egy
élő, fekete szív felszínén lett volna, vagy valami
hatalmas állat gyomrában. Fertelmes démonok
lakták e hely minden egyes szegletét, ordítottak,
vicsorogtak, némelyek saját tagjaikat falták… ám
őt magát nem bántották. Sőt. Mikor a fiú néhány
lépést tett előre, elhúzódtak az útjából. Mögöttük
feltárult a vörös fény, az alagút vége. Odayinnak
persze fogalma sem lehetett, hogy a nagy Nahuatli
és maga Memmon mester is ezt látta annak idején,
egyszerűen elindult, mert más választása aligha
volt.
Az alagútból kiérve, legnagyobb meglepetésére,
saját lakosztályába jutott. Azaz mégsem… Beletelt
neki egy kis időbe, de aztán rájött, hogy szobájának
fordítottját látja, ráadásként minden valami egész
halovány, vöröses színben játszott. Kezdetben
egyedül volt, mivel jobb nem jutott eszébe, leült
az ágyára. Fekhelye a faltól eltolva, ferdén állt, ám
a padlón, az ágya alá rejtett tükörnek nyoma sem
volt.
Odayin pontosan nem tudta, meddig várakozott
odaát, igen hosszú időnek, szinte óráknak tűnt,
míg végül megérezte a jelenlétét, és a háta mögé
pillantott. Fogalma sem volt, hogy az a lény…
miként került oda… A démon a kandalló előtti
fotelben terpeszkedett, méghozzá meglehetősen
illetlen módon. Lábait szétrakta, és bár nemi
szerve nem volt, asszonyi formái miatt valóban
modortalan viselkedésnek tűnt ez a részéről.
Odayin összehúzta a szemeit, érezte, hogy valami

522
rendkívül furcsa bűbáj kopogtat az elméjén, ám a
Szív megvédi őt… Júlahoor elfintorodott, és lábait
is maga alá húzta.
– Ahogy sejtettem – mondta kedélyesen, és
elmosolyodott. – Valószínűleg te vagy az egyetlen
halandó széles e világon, Odayin Elvoran, ki nem
szűköl a lábam előtt, mint valami eszement. – A
fiú jól tudta, kivel van dolga:
– Júla… – Ám a démon nem hagyta, hogy befe-
jezze, azonnal rávágta:
– Maradjunk csak ennyiben. Elvégre, rokonok
vagyunk.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, kedvesem, hogy testvérhúgom szíve
dobog a mellkasodon. Szánalmas bolond volt, de
mégiscsak a testvérem…
– Hol vagyok? És hogy kerültem ide? – Odayin
tekintete ezúttal a démon mögé kalandozott,
nem tudta, hogy mikor kerülhetett oda, talán
Júlahoorral együtt érkezhetett… A kandalló vö-
röses fényét egy cirádás tükör takarta el… azaz
csupán első látásra tűnt tükörnek, hisz felülete
koromsötéten ásított a szoba félhomályában.
Júlahoor, aki előtte trónolt, mintha csak a vi-
lágmindenség fölött őrködött volna. A tükörben
azonban nem volt semmi élet, a sötét horizonton
csillagok sem hunyorogtak. Csupán a végtelen
üresség… Ám a legrémisztőbb mégis maga a ke-
ret volt, ezernyi arc éledezett rajta, pislogtak, ordí-
tottak, vagy legalábbis próbáltak, hisz mindegyik
némának tűnt.
– Az én birodalmamban vagy, Odayin – vála-
szolta a démon kedélyesen.
– A tükör az ágyam alatt…

523
 – Igen, Kebar mester volt oly szíves és oda-
csempészte nekem. Hogy találkozhassunk. Mióta
kiszabadultam börtönömből, oda utazok, ahová
kedvem tartja, ám a császári udvart igen erős
varázs védi. – Júlahoor összehúzta a szemeit,
megpróbálta kifürkészni a fiú gondolatait, ám
testvére szíve ezúttal is megvédte.
– Ha olyan erős varázs… a te… Kebar mestered
miként jutott át rajta?! Ráadásul egy tükörrel…
Úgy hiszem, az egész birodalomban hiánycikk
lehet az olyasmi… – A démon ezúttal felkacagott,
igencsak kedvtelve nézett végig vendégén:
– Hiánycikk? Ó, ifjú Odayin, valóban jót tett
neked az a néhány év a Ködön túl… Bevallom, én
magam is szívesen látogatást tennék az emberek
világába, de sajnos… azok a férgek még jó időben
elintézték, hogy a magamfajta soha ne tehesse
lábát a földjükre.
– Úgy érted… régen… az emberek világa is…
– Ó, hogyne, hisz minden abból az erőből szüle-
tett, mit mágiának hívunk. Minden, élő és anyag
egyaránt. Nincs olyan világ az univerzumban, mit
ne varázs éltetett volna, ha csak a kezdet kezde-
tén is. Miért? Az emberek mit gondolnak, miről
szólnak teremtésmítoszaik? Hogy istenek gyúrták
őket, sárból, agyagból? Vagy netalántán egyetlen
istenben hisznek, ki mindannyiukat teremtette?
Ostobaság, minden a mágiából született, ahogy
mi, démonok is.
– Mit tettek az emberek… hogy…
– Fogalmam sincs. Régen történt. Korokkal
ezelőtt szabadon járhattunk világokról világokra,
talán teremtményeim közül néhányan még emlé-

524
keznek az emberhús ízére… Fényük is oly ragyogó
volt…
– Miért csempésztél tükröt az ágyam alá?!
– Nem én voltam, Kebar mester tette. Bizony,
áruló van köztetek. – Júlahoor csúfondárosan
nevetett, apró, éles fogai kivillantak ajkai mögül.
– Lakosztályát a második szinten keressétek, lás-
suk csak… Ti Ummayo Salarnak nevezitek.
– Elárulod a saját kémedet?!
– Már nincs szükségem rá. Amúgy is túlontúl
sokat időzött felétek, már-már azt hinni, megtet-
szett neki a fényűző élet. És nem kíván visszatérni
keblemre.
– Képzelem… – Odayin tekintete Júlahoor
mellkasára tévedt, keblei valóban sok hasonló-
ságot mutattak a wyor asszonyok büszkeségével.
A taszító, izzó ereket leszámítva, melyek szíve
ritmusára lüktettek. Ezután a démon szemeibe
nézett… eddig észre sem vette, ám tekintete oly
üres volt, mintha halott lett volna. Nem, még egy
halott szemeiben is tükröződik valami a külvilág-
ból… Júlahoor tekintete azonban teljesen üres
volt. A lény így folytatta nyájas beszédét:
– Na de térjünk rá a lényegre. Látni kívántalak,
és nem csupán azért, hogy újra találkozhassam
húgommal… legalábbis egy darabjával. Bizonyára
ő is rosszul érezhette magát korokon át bezárva…
Szóval, mi ketten sokban hasonlítunk…
– Memmon mester is így kezdte annak idején.
– Valóban, és sikerrel járt. Vagy tán valaki
kényszerített, hogy a főnixnek hamvát a mágus-
toronyba csempészd?
– Ostobaság volt…

525
 – Valóban az. Az ostrom előtt el kellett volna
pusztítaniuk minden utánpótlást, a végek seregét,
kik a királyság segítségére siettek. Ha így tesznek,
győztek volna. Ám most, hogy itt vagyok én, már
semmi nem állhat az útjukba.
– Láttam a teremtményeid…
– Ó igen, úgy érzem, némileg több energiát
kellett volna fektetnünk az ügybe, hogy ne érd el
Shamedaj erdejét…
– Mi szükségetek van az akani népre?! Egyedül
is végigtarolnátok az egész birodalmat!
– Meglehet, ám én előrelátó vagyok. A végső
ütközetnél jól jöhet, ha egy erős, halandó nép
hadserege harcol az oldalunkon.
– Végső ütközet..?
– Igen, hamarosan sor kerül rá, úgy hiszem. A
madarak csivitelték, a wyor királyság már meg-
tette az előkészületeket, a Könnyek Völgyében
újból vértenger áztatja majd a földeket. Tudod,
meglehetősen vicces ez az egész. Korokkal ezelőtt,
a Könnyek Völgye volt, hol testvérem halálát lelte.
A bolond képes volt saját szívét kitépni, és egy
halandónak adni, csak hogy megnyerhessék az
ütközetet.
– Zinahil…
– Igen, valahogy így hívták a kis fruskát.
– Mit akarsz tőlem? Ha azért jöttél, hogy a múlt-
ról csevegjünk, esetleg… felrakhatnál egy teát is…
Sütemény?
– Pimasz vagy, Odayin Elvoran! Pimasz, akár
egy ember! Korokkal ezelőtt is úgy hitték, ők a vi-
lágmindenség közepe, látom, semmit nem változ-
tak azóta. De legyen. Az ok, amiért felkerestelek,

526
hogy felajánljam szövetségem. Elvégre, közös a
célunk.
– Tényleg? Nem hinném…
– Nem kívánod halálát azoknak, kik elvették
családod, téged pedig a Ködön túlra űztek? Az
akani népnek királyságot, birodalmat ígértem a
felszínen, neked is jutna hely. Sőt, talán korona
is, elvégre ki más uralkodhatna, mint a Szív
hordozója? – Odayin ezúttal lemondott a csúfon-
dáros visszavágásról, helyette elgondolkodott…
Nem csapták-e be újfent? Az állítólagos testvérei,
a népe… Dehogyisnem… már megint átverték,
elhallgatták előle az igazságot, semmi más nem
fontos nekik, csak saját érdekük… Őt magát
pedig feláldozták, mert Uara örökségét hordozni
valóban áldozat. Áldozat, mit egy nemes asszony
vagy férfiú tesz népéért, hiába a hatalom és erő,
roppant hosszú életük során végignézik, ahogy
mindenki meghal körülöttük, kit szeretnek. Úgy
érezte, egyik világhoz sem tartozik igazán, bár az
emberek közt legalább akadt egyvalaki, akiben
vakon megbízott. Aki mindig kiállt mellette, aki
szerette… És soha többé nem láthatja… Valahol
a szíve mélyén, az igaziban, ami sajnos egyre erőt-
lenebbül vert… ott élt Liani képe is… Ám jelenleg
a lányra iszonyú dühös volt…
Míg Odayin hallgatott, Júlahoor ismét meg-
próbált a gondolataiba férkőzni, ám ezúttal is
sikertelenül. Sőt, a dolog inkább fordítva sült
el. A fiú ismét a démon üres tekintetébe nézett,
mintha a végtelen űrbe vagy szurokkal teli kútba
pillantott volna. A Szív, mit mellkasán hordott,
egyre gyorsabban dobolt, fénye is erősödött, vé-
gül Odayin meglátta… Júlahoor tekintetében ott

527
voltak gondolatai, vagy inkább a jövő… A fiú nem
tudta… ám amit látott, elborzasztotta.
Világuk a kezdet kezdetén lehetett ilyen, min-
dent tűz és káosz borított, Júlahoor teremtményei,
a démonok féktelen tombolásukban mindent föl-
faltak, mi élő. Nyoma sem volt az akani nép által
remélt paradicsomnak, az ő húsuk és csontjaik
is temetetlenül rothadtak, bennük férgek és más
teremtmények tenyésztek.
Hát ez az a jövő, amit Júlahoor nyújtani kíván
szövetségeseinek. Odayin az eljövendőn kívül
valami mást is kifürkészett a démon gondolatai
közt.
– Te félsz tőlem – mondta a fiú váratlanul.
Júlahoor nyájas mosolya azonnal lehervadt az
arcáról.
– Miket beszélsz?
– Azért kívánod szövetségem, mert rájöttél,
hogy testvéred szíve éppoly erős, mint a tiéd. És
vele együtt én is.
– Nincs választásod, Odayin Elvoran. Az én vi-
lágomban vagy, akkor öllek meg, mikor akarlak.
– Júlahoor idegesen felpattant a fotelből, és fekete
tükre felé mutatott. – Elfogadod szövetségem és
az átjárón keresztül csatlakozol seregemhez…
vagy meghalsz. Ilyen egyszerű. – A fiú is felkelt
az ágyról, tekintetét a tükörre szegezte, ám szeme
sarkából a szobát vizslatta. Érezte, hogy egy új
képessége bontakozik benne, a lakosztály beren-
dezései valósággal a fejébe költöztek, mintha egy
film pergett volna a szeme előtt. Az átjárónak, ami
saját világába vezette, nyomát sem látta, ám jól
emlékezett rá, honnan érkezett. A szekrény és a
kis asztalka között, a festmény alatt… Most már

528
biztos volt benne… Odayin még egy utolsó pillan-
tást vetett a démonra, majd futásnak eredt.
A hely, ahol az átjárót sejtette, azonnal, minden
akadály nélkül továbbengedte, bár eleinte kicsit
tartott tőle, hogy egyenesen a falnak rohan. Miu-
tán kibucskázott abból az apró, fordított világból, a
lakosztályából, ismét az alagútban találta magát,
a végén ezúttal fehér fény világlott. Útja azonban
cseppet sem volt olyan egyszerű, mint idefelé jö-
vet. Az a borzalmas káosz, burjánzás mind utána
vetette magát, megpróbálták föltartóztatni, elkap-
ni, ám a fiú olyan gyorsan szaladt, akár a szél.
Az átjáró előtt azonban egy csarnokba ért, vagy
legalábbis valami olyasmi lehetett, itt valósággal
át kellett küzdenie magát Júlahoor teremtménye-
in, mindenhol ott voltak, a falakon, a lábai alatt…
Erős karok ragadták meg, éles fogak a húsába
vájtak, valami fölhasította az oldalát. Odayin
azonban összeszedte minden csepp erejét, amit
Uara szíve adott neki. Amint kiszabadult, azonnal
a fény felé vetette magát.

Mivel már jócskán elmúlt éjfél, a kastély folyo-

sóin senki más nem járt, csupán az őrség. Néma
csend honolt mindenütt, legalábbis egészen ad-
dig, míg a hercegnő és Tiburon fel nem tűntek a
lépcsőfordulóban. A strázsáló katonák azonnal
haptákba vágták magukat, ám így is kiválóan
látták, hogy mindketten rendkívül idegesek. Liani
arca kipirult a dühtől, parancsnokuk feje pedig
kétszeresére dagadt.
– Elegem van már ebből a taknyos kölyökből!
– bömbölte Tiburon, miközben döngő léptekkel
haladt Odayin lakosztálya felé: – Komolyan

529
mondom, rosszabb, mint egy kisasszony, aki
bevágta a durcát, mert egy sárfolt került a topán-
kájára, vagy letört a körme!
– Tiburon! Azért… némileg igaz van… Úgy érzi,
hogy megint elárultam…
– Megint?! Egyik pillanatban fúj ránk, mint
egy kiscica, a másikban megígéri, hogy segít! Egy
óra múlva újfent meggondolja magát az ifiúr, és
bezárkózik a szobájába!
– Az én hibám is… nem mertem neki elmonda-
ni az igazat… Az igazat a Szívről, mert attól féltem,
hogy akkor nem segít nekünk…
– Erről beszélek! – Hirtelenjében mindketten
megtorpantak, mert elérkeztek Odayin lakosztá-
lyának bejáratához. Tiburon egyetlen pillanatot
sem tétovázott, öklével verni kezdte az ajtót.
– Biztos alszik… – motyogta Liani, valóban
lelkiismeret-furdalás gyötörte a történtek miatt…
Ám a háború már a nyakukon volt… Odayint rá
kellett vennie, hogy segítsen nekik. – Ha beenged
minket, egy kicsit próbálj finomabban beszélni
vele… Talán rád hallgat… Te nem árultad el…
– Bocsásd meg, fenség, de hagyd már abba ezt
a hülyeséget! Nem árultál el senkit! Mi lesz már,
te senkiházi, nyiss ajtót! – Ám Tiburon akárhogy
is ütötte-verte a lakosztály bejáratát, az bizony
nem nyílt ki. Mindketten elhallgattak, a férfi kis
időre felhagyott az ajtó gyötrésével. Hallgatóztak,
ám semmi mozgás nem szűrődött ki a szobából.
– Talán már… lehetséges volna, hogy elszökött?
– kérdezte Liani. A fiú új képességeit tekintve való-
ban nem lett volna nehéz dolga kimászni az abla-
kán. Ennek hallatán Tiburon úgy döntött, végleg
sutba dobja az udvariasság minden formáját, és

530
néhány sikertelen kísérlet után betörte az ajtót. A
zajra néhány őrségben lévő katona is a helyszínre
sietett, ám Tiburon néhány kézmozdulatával vis�-
szaparancsolta őket a helyükre.
Odayin szobájában teljes sötétség honolt, míg a
férfi döngő léptekkel az ágy felé indult, addig Liani
lámpát gyújtott. Hogy magát a fiút nem találták
sehol, az még csak hagyján volt, ám mintha va-
laki fölforgatta volna a lakosztály berendezését,
legalábbis a dög nehéz, baldachinos ágy messze, a
faltól eltolva ácsorgott. A földön pedig… egy tükör
hevert. Liani és Tiburon dermedten bámulták,
ám csak néhány pillanatig, a férfi azonnal emel-
te a lábát, hogy egyetlen, jól irányzott lépéssel
ripityára zúzza. Szerencsére a lány még időben
megállította:
– Ne, Tiburon, várj! – Alighogy ezt kimondta, a
tükör felülete életre kelt, és nem más, mint maga
Odayin Elvoran bucskázott ki rajta.
Ezután minden a pillanatok tört része alatt zaj-
lott, Tiburon a tükörre nézett, ám saját képmása
helyett Júlahoor teremtményeivel találta szembe
magát. Akár egy élő, eleven, lüktető húsdarab,
olyan volt az odaát lévő világ, ám mielőtt még
egyetlen démon is átléphetett volna az átjárón,
a férfi fogta magát és ezúttal valóban a tükörre
taposott. Apró szilánkok csilingeltek a csizmája
alatt, rögvest az átjáró is megszűnt, néma csend
telepedett a szobára. Ezután nevelt fiára pillan-
tott, mérge azonnal elszállt, mihelyst meglátta,
miként néz ki. Odayin ruhája cafatokra szakadt,
teste több sebből vérzett. A fiú kezdetben a földön
kuporgott, majd összeszedte magát és felült, bár
ebben Lianinak is szerepe lehetett, aki azonnal

531
leguggolt mellé. A férfi és a lány is elszörnyedve
nézték Odayin állapotát, különös tekintettel arra
a tényre, hogy vére halványzöld árnyalatban csor-
dogált a sebeiből. Emiatt leginkább Liani aggódott,
tudta, mit jelent ez… A fiú szíve, a sajátja, lassan
elsorvad, a mellkasán dobogó démonszív pedig
teljesen átveszi vére keringetését, megváltoztatja,
átformálja… A rettenetes sebek ellenére Odayin
nem érezte gyengének magát, oldala fájt ugyan,
és a harapások nyomai is lüktettek tagjaiban,
ám azt is tudta, hogy Uara öröksége hamarosan
gondoskodik róla. Valóban így történt, néhány
perc múlva sebei máris hegesedni kezdtek. Még
azelőtt, hogy Liani bevetette volna különleges,
gyógyító képességét. Ennek ellenére a fiú zihálva
nézett föl késői látogatóira, majd csupán ennyit
kérdezett tőlük:
– Ismertek valami… Ummayo Salart… vagy
micsodát..?
Hát persze, hogy ismerték Ummayo urat, hisz a
tanács nagyra becsült tagja volt, gazdag, befolyá-
sos férfiú. És itt a hangsúly… volt. Miután Odayin
röviden megosztotta velük tapasztalását arról a kis
időről, amit a Tükrön túl töltött, Tiburon Alaskar
és még számos katonája azonmód látogatást tet-
tek Ummayo úr lakosztályában.
A férfi épp édesdeden aludt, mikor rátörték az
ajtaját, természetesen azonnal tudta, miért zavar-
ták föl ezen a késői éjszakán. Némi szánalmasnak
nevezhető próbálkozást tett szökésére vonatkozó-
lag, ám igen hamar Tiburon kezei közt találta ma-
gát. Ummayo úr külsőre teljesen átlagos, sokat
élt wyor úriembernek nézett ki, ám amint Odayin
megszabadította nyakékjétől, amit még ágyába

532
is magával vitt, rögvest visszanyerte eredeti for-
máját. Júlahoor kéme egy akani fiatalember volt,
aki azonnal el is foglalta új lakosztályát, a kastély
alatti tömlöcök egyikét. Odayin sokáig, elmélázva
nézte az amulettet, amit lefoglaltak Ummayo úr
hasonmásától. Baira, a Bőreváltó csúfondárosan
nézett rá mind a hét arcával, ő maga is ponto-
san ilyet kapott annak idején… Memmon mester
ajándéka. Ám nem csupán a varázserejű meda-
lion volt Júlahoor kémének egyetlen hagyatéka.
Holmija közt megtalálták Ummayo mester egyik
darabját is, pontosabban a csuklójáról lenyúzott
bőrét, rajta a császári pecséttel. Az akani kém
úgy hordta a zsebében, akár más a zsebkendőjét,
szépen, csinosan összehajtogatva.
Még aznap éjszaka megkezdődött a hajtóvadá-
szat további, esetleges betolakodók után. Odayin
hagyta, hogy nevelőapja katonái futkossanak le
s föl az udvarban, akár a mérgezett egerek, pedig
ő maga jól tudta, nincs több akani kém szolgá-
latban. Júlahoor elérte, amit akart, legalábbis
félig, hisz beszélhetett vele. Ami pedig a többit
illeti… ha idáig Odayin Elvoran azt fontolgatta,
hogy a lehető legmesszebb menekül az eljövendő
összecsapás elől, hát most aztán végleg meggon-
dolta magát. Jól tudta, hogy népe, vagy legalábbis
azok, akik a császári udvarban növesztették a
hátsójukat, a sok ingyenélő senkiházi, még azt
sem érdemelnék, hogy egy szalmaszálat kereszt-
be tegyen értük… Ám a terv, vagy inkább a jövő,
mi Júlahoor elméjében létezett, arra késztette,
hogy egy időre tegye félre sérelmeit. Akárhogy is,
ebben a világban nőtt fel… legalábbis először… És
a birodalom oly sok, csodás varázslénynek adott

533
otthont… Nem hagyhatja, hogy újból a káoszba
süllyedjen, ahogy az korokkal ezelőtt történt. Ha
valamilyen csoda folytán sikerülne Júlahoort és
teremtményeit visszasöpörni oda, ahonnan jöttek,
minden ugyanúgy folytatódna, ahogy azelőtt, ez-
zel Odayin tökéletesen tisztában volt. Acsarkodás,
testvérgyilkosság, boldog-boldogtalan megmérge-
zése hobbi szinten… Így ment ez a birodalomban
évezredek óta. A fiú fejében valahogy folytonosan
ott motoszkáltak Avramiel király utolsó szavai:
„Senki nem méltó rá…” Valóban így volt ez, senki
nem méltó Uara örökségére, ám mindenki meg
akarja szerezni. A Szív, ami inkább átok, mintsem
áldás.

Ahogy teltek az órák, Odayin ereje is nőttön-nőtt,

új és új képességeket fedezett fel magában, nem
kellett sokáig várnia, hogy az egyszerű halandók
fejében olvashasson. Hazudott volna önmagának
is, ha azt állítja, nem számított unokaöccse orv-
támadására. Vagy legalábbis effajta gondolataira,
melyek oly erősek voltak, hogy valósággal döröm-
böltek az elméjén. Ezzel rögvest akkor szembesült,
mihelyst újból a tanácsterembe lépett. Ezúttal is
mindenki ott volt, aki számított. Maga az uralko-
dó, a Bölcsek, Tiburon úr és magas rangú tisztek.
Na meg a kicsi figurák és térképek, amik azóta új
asztalon pihentek.
– Hallani akarom a terveket – mondta Odayin
egyszerűen, mit sem törődve azzal, hogy megjele-
nése általános megrökönyödést keltett. Nem cso-
da, hisz úgy fél napja kettétörte az asztalt a tisztelt
egybegyűltek színe előtt, és alaposan beintett
nekik, már ami a segítségét illeti. Vagy ha azért

534
nem is intett be… hát bizonyosan udvariatlanul
viselkedett.
– Hogyne, ifjú Elvoran úr! – vágta rá azonnal
Iftar mester, aki ugyan semmit nem értett, ám
végtelenül örült, hogy a fiú végre jobb belátásra
tért. – Mivel sajnos csupán nagyjából tudjuk meg-
ítélni az ellenfél haderejét, több taktikát is kidol-
goztunk… Kezdetnek például arra gondoltunk,
hogy a lovasság egy hatalmas erejű rohammal
kettéoszthatná az akani sereget, majd visszafor-
dulván bekerítenénk őket, és mivel légi egységekre
is számítunk, bevethetnénk Parázs Föld lakóit, a
sárkányokat. Ha valakik, hát ők megtizedelik az
akani flottát és a teremtményeket, kik szárnyakat
kaptak Júlahoortól…
– Sárkányok? – kérdezte Odayin, és a térké-
pekre nézett, pontosabban az apró, fából faragott
sárkányfigurákra.
– Legalábbis reménykedünk benne, hogy diplo-
máciai törekvéseink sikerrel járnak.
– Legutóbb igencsak megorroltak ránk néhány
ellopott tojás miatt – fintorogta Tanial úrfi, aki
azóta le sem vette szemét unokatestvéréről, mi-
helyst lábát a terembe tette.
– Képzelem… – mormogta Odayin. Az ifjú ki-
rályból valósággal sütött az irigység, gondolatai oly
erősek voltak, hogy akár a világba is kiabálhatta
volna őket. A fiú leginkább azon mesterkedett,
miképp tehetné el őt láb alól, hogy megszerezhes-
se magának a Szívet. Az irigység mellett azonban
érzett még valami más is Tanial úrfi elméjében…
méghozzá félelmet. Félelmet a kudarctól és bu-
kástól, jól tudta, trónja igencsak ingatag lábakon
áll, mióta valódi származására fény derült. Ha

535
megszerezné a Szívet, többé már senki nem mer-
né megkérdőjelezni jogosultságát a trónra…
Míg Odayin unokatestvére gondolataira kon-
centrált, nem is tudott figyelni Iftar mester szava-
ira, aki a további stratégiájukat ecsetelte. Amúgy
sem igen értett volna hozzá. Hamarosan rájött,
hogy Tanial félelmei nem alaptalanok. Ahogy vé-
gigtekintett a Bölcsek seregletén, az ő gondolata-
ikat is látta, sőt, elfogta titkos üzeneteiket, miket
egymással váltottak.
A legtöbb nagyra becsült asszony és férfiú az
eljövendő összecsapásra koncentrált, ám akadtak
néhányan, akik semmi mással nem törődtek, mint
személyes dolgaikkal és eljövendő pozíciójukkal,
ami esetlegesen veszélybe kerülhetett az uralkodó
távoztával.
„Az uralkodó méltatlanná vált a koronára, ten-
nünk kell valamit…”
„Nem hinném, hogy ilyen vészterhes időkben
ezzel kéne foglalkoznunk…”
„Történelmünk során a leghatalmasabb uralko-
dók hordozták a Szívet, az ifjú Odayin valóságos
szimbólum lehetne eme nehéz időkben, a múlt,
az erő, biztonság szimbóluma! És amúgy is ő kö-
vetkezne az öröklés sorrendjében…
„Megőrültetek?! Inkább látok a trónon egy fat�-
tyút, mint egy árulót!”
Odayin fejében ide-oda röpködtek az elfogott
gondolatok és üzenetek, néha olyan sok volt
belőlük, hogy nem is tudta szétválasztani őket
egymástól, valami rendkívül furcsa disszonancia
kerekedett belőlük. Ám hirtelenjében egy igen
erős gondolatfoszlány keltette fel a figyelmét:
„Na és a hercegnő?”

536
 „A hercegnő..?”
„Igen, Liani Elvoran hivatalosan is a dinasztia
tagja, mióta Ashin király örökbe fogadta annak
idején. Ha utánanézünk az örökösödési törvények
apró betűinek, biztos vagyok benne, hogy talá-
lunk olyat, ami hasznunkra válhat. A hercegnő az
utóbbi időben komoly, felelősségteljes ifjú hölggyé
vált, ráadásként újabb területeket csatolhatnánk
a birodalomhoz egy esetleges gyümölcsöző frigy
kapcsán…”
Odayin többre nem volt kíváncsi, szerencsére
a Szív olyasfajta képességgel is felruházta, hogy
ki tudott zárni az elméjéből minden betolakodó
gondolatot. Miután tökéletes csönd, harmónia
uralkodott a fejében, saját gondolataira is jutott
ideje. Liani, mint királynő… voltaképp egész jó
ötletnek tűnt, csakhogy… a fiú ezúttal unokatest-
vérére nézett. Ha Tanial úrfi megneszeli, hogy ve-
télytársa akadt nővére személyében… a hercegnő
élete veszélybe kerül. Elmélkedését maga Iftar úr
kérdése zavarta meg:
– Valami baj van? – Vagy legalábbis úgy hitte,
valami ilyesmit kérdezett tőle, mert arra sem
figyelt.
– Baj, nem, nincs… csak épp arra gondoltam…
rengetegen fognak meghalni az összecsapás
során. – Yarim kapitány, aki szintén díszpáholy-
ból figyelhette a tanácskozást, sőt, bele is szólt,
mikor annak idejét érezte, most kissé gúnyosan
elmosolyodott:
– A háború már csak ilyen, Elvoran úr. – Odayin
ingerülten válaszolta:
– Igen, talán! De nincs valami más mód? Én…
nem is tudom… mikor a Tükrön túl jártam,

537
láttam valamit… Egy furcsa tükröt, a felülete éjfe-
kete volt, a díszítése pedig… mintha arcokból állt
volna…
– A Fekete Tükör. – Tolba mester nyugtalanul
hordozta végig tekintetét az egybegyűlteken, úgy
tűnt, még beszélni sem szeretnek róla. A fiú így
folytatta:
– Nem is tudom… de úgy éreztem, mintha
valami különleges kapcsolat volna Júlahoor és a
tükör közt.
– A Fekete Tükör korokon át aludta álmát,
mígnem az akani nép fölébresztette, hogy roppant
erejű szövetségesre tegyenek szert. Most, a tükör
Júlahoor része, úgy hiszem, ez az, ami a mi vilá-
gunkban tartja.
– És mi történne, ha ezt a tükröt valaki összetör-
né? – Tolba mester mosolyogva megrázta a fejét,
vonásain látszott, hogy igen nagy erőfeszítésébe
került visszafojtania nevetését.
– A Fekete Tükröt nem lehet összetörni. Akkor
már megtettük volna korokkal ezelőtt. Bocsásd
meg, ifjú Elvoran úr, értékeljük az igyekezeted.
Ám sajnos nincs más mód, csupán a háború.
– Odayin csalódottan huppant vissza a helyére.
Valóban ez az egyetlen lehetőségük? Akárhogy is
igyekezett, a továbbiakban sem tudott koncent-
rálni a nagyra becsült stratégák előadásaira, sem
pedig a diplomáciai tanácsokra, amik valósággal
záporoztak az ifjú uralkodó fejére. Tanial úrfi
rendkívül büszkén, céltudatosan trónolt a helyén,
mindvégig kezében tartotta az eseményeket. Ezen
előnyös tulajdonságai voltaképp alkalmassá tették
az uralkodásra… csak ne lett volna elmeháboro-
dott szegény. Igen, Odayin mindig is tudta, hogy

538
ő maga alkalmatlan a korona viselésére, soha
nem akart király lenni. Személye túlságosan…
egyszerű és szabad… Képtelen lenne elviselni az
uralkodással járó terheket… Hogy tudna katoná-
kat gondolkodás nélkül a halálba küldeni, hogy
irányítana egy összecsapást? Miként ítélkezhetne
bűnösök felett? Pedig most, a Szív birtokosaként,
igen nagy eséllyel pályázott volna az uralkodói ál-
lásra. Ez a gondolatmenet ismét egyetlen személy-
hez vitte, bár Liani mindvégig ott volt a fejében és
a szívében, az igaziban.

A hercegnő igencsak meglepődött, mikor a dél-

után folyamán látogatót kapott Odayin Elvoran
személyében. Mindketten percekig ácsorogtak az
ajtóban, mielőtt egymáshoz szóltak volna, sze-
mükben zavartság és lelkiismeret-furdalás csillo-
gott. Végül a lány összeszedte magát és beljebb
invitálta vendégét. Mivel még mindig nem tudták,
mit mondhatnának egymásnak… illetőleg tudták,
csak arról nem volt fogalmuk, miként kezdjenek
hozzá… Szóval Liani időhúzás gyanánt teával kí-
nálta a fiút, Odayin pedig elfogadta, és miközben
a csészéjét bámulta, átadta magát emlékeinek.
Annak idején, mikor a királyné színe elé járult,
Tanama asszony is pontosan ezzel a teáskészlettel
kínálta.
– Na, miről beszéltek az okosok? – Liani így in-
dította beszélgetésüket, szeme furcsán csillo­gott.
– Sárkányokról meg trollokról… – vont vállat
a fiú. – Én… igazság szerint nem értek ehhez…
Jobbszárny, balszárny, légi egységek… Úgy hi-
szem, ez nem az én dolgom.
– Hát akkor… mi a te dolgod?

539
 – Nem tudom! – A fiú olyan ingerülten válaszolt,
hogy Liani szinte megdermedt. – Nem tudom, és
ez az, ami a leginkább zavar. Mit várnak tőlem?
Hogy rontsak neki Júlahoor teremtményeinek,
és daráljam őket, mint valami huszadrangú ak-
ciófilm hőse? – Bár a hercegnő Odayin szavainak
felét nem értette, azért megérezte, miről beszél.
– Úgy hiszem… majd rájössz… megérted…
megérzed… Ennek így kell lennie, ez a sorsod…
– A lány elhallgatott, tekintetét a fiú mellka­sára
szegezte. Odayin inge alatt ott dobogott egy dé-
mon szíve, a zöldes fény sosem szűnt, egész lé-
nyét körbeölelte. Olyan más volt… olyan idegen…
Szörnyű lelkiismeret-furdalása sosem nyugodott,
most pedig hatalmas erővel tört rá. – Odayin…
bocsáss meg ezért… – motyogta a hercegnő, hogy
leplezze a torkát szorongató gombócot, furcsa
grimaszokat vágott. Még a fiú előtt sem akarta
elsírni magát.
– Nem hinném… hogy volna miért bocsánatot
kérned… – suttogta Odayin, és ő is elfintoro-
dott, olyanok voltak ők ketten, akár két durcás
gyerek.
– Tudtam, hogy többet nem térhetsz haza,
mégis elhallgattam…
– Én pedig egy főnix hamvait csempésztem a
mágustoronyba annak idején…
– Tudtam, hogy a Szív egy parazita… undorító
és… na nem mintha te undorító volnál…
– Ostoba voltam… rengetegen meghaltak miat-
tam azon az éjszakán…
– De te mindent miattam tettél! És ez a kü-
lönbség köztünk! Nem te vagy az áruló, Odayin,
hanem én… elárultam a szerelmünk…

540
 – Igen, van különbség köztünk, én bolond va-
gyok, te pedig józan. Én csak magammal törődök,
te pedig mások érdekeit nézed. – Ha még volt egy
cseppnyi harag is a szívében, mikor átlépte Liani
lakosztályának ajtaját, az már végleg messze il-
lant. Amit mondott, valóban úgy gondolta. A lány
szemében ezúttal remény csillogott.
– Hát… nem haragszol rám? – Odayin csak
megrázta a fejét. – Úgy sajnálom ezt az egészet,
bárcsak tehetnék érted valamit…
– Már tettél… – Végre mindketten elmosolyod-
tak, Odayin átnyúlt az asztal fölött, és megszo-
rította Liani kezét. Jókedve azonban igen hamar
messze illant, szinte pillanatok alatt. A lányra
nézve ismét eszébe jutott… Világéletében az volt
a legnagyobb kívánsága, hogy előbb halhasson
meg, mint szerettei, talán már egész kiskorában
is hasonló gondolatok forogtak a fejében. Előbb
halhasson meg, mint a szülei, majd odaát, az em-
berek világában, mint nevelőszülei… Most pedig
végig kell néznie, ahogy ez a lány megöregszik
mellette… Már ha egyáltalán megérik a következő
évszakot. Mintha Liani belelátott volna a gondola-
taiba, sűrű pislogások közt kijelentette:
– Ha lesz egy kis szabad időd, kirándulhatnánk
együtt, ahogy régen. Talán többet nem tehetjük...
– Ne gondolj ilyesmire…
– Attól, hogy nem gondolunk rá, még igaz…
Talán pár nap múlva meghalunk, birodalmunk
pedig az ellenség kezére kerül…
– Nem bízol a Szív hatalmában?
– Nem tudom... fogalmam sincs, mi történik
majd... Csak épp… szörnyű előérzetem van…
– Mi a terved az elkövetkezendőkben?

541
 – Ezt hogy érted?
– Azt szeretném… ha minél messzebb volnál…
– Liani bűnbánó, kedves arca hirtelenjében dü-
hös maszkká változott, azonnal kihúzta kezét a
fiú tenyeréből.
– Csak nem képzeled, hogy a lábamat lógatom
valahol, miközben az enyéim harcolnak?!
– Én csak… – féltelek, és biztonságban szeret-
nélek tudni… Ezúttal Odayin szégyellte magát,
bűnbánóan pislogott.
– Semmi csak! Ott leszek, mint minden életerős
fiatal a birodalomban! És bizonyára a testvérem-
nek is szüksége lesz rám… Ez… igen nehéz idő-
szak lehet számára…
– Talán nem kellett volna fenséges atyját idő
előtt a másvilágra küldenie.
– Hát erről is tudsz?
– Én mindent tudok.
– Lényeg, ami lényeg, a birodalom jövője múlik
ezen az összecsapáson, ott kell lennem. Ráadás-
ként… a Könnyek Völgyében születtem, a fáink
erőt és védelmet adtak nekünk egész életünkben.
Ha meg kell halnom, ez tökéletes hely…
– Nem fogsz meghalni! Ha kell, valóban be-
darálom az egész hordát, egyik rémség sem fog
hozzád nyúlni… Már csak egy rakétavetőt kell
kerítenem…
– Az meg mi a csuda? – kuncogta a lány, és
az asztal fölött áthajolva kedvesen megcirógatta
Odayin arcát.
– Egy földi fegyver… de nem érdekes. Azt hi-
szem, még egy csúzlit sem tudnék kezelni. Szó
mi szó, valószínűleg ez a rondaság itt a mellka-
somon ezerszer is megbánta már, amiért velem

542
kezdett. Úgy hiszem, eddig sokkalta dicsőbb gaz-
dái lehettek…
– Te is az leszel… majd meglátod. – Liani ez-
úttal egy csókot is nyomott Odayin arcára, majd
elmosolyodott. Annak ellenére, hogy rendkívül
aggasztó felfedezést tett. A fiú szívét már nem
is érezte dobbanni, csupán azt a parazitát, mi a
mellkasába ette magát.

Volt valami, ami nem hagyta Lianit nyugodni

egyetlen percig sem. Odayinnal folytatott további
beszélgetésük a Szívre és a fiú otthonára tere-
lődött. Voltaképp ki is mondta neki, hogy nem
térhet haza soha többé, mert azon nyomban
szörnyet halna? Ez a dolog már megint sántított
kicsit. A lány kiválóan emlékezett Niben mester
szavaira. Abban mindannyian egyetértettek, hogy
a Szív az emberek világában azon nyomban el-
pusztulna, ám az öregúr egyetlen szót sem szólt
arról, hogy Odayinra is ez a sors várna. Így hát
Liani újból nyomozásba kezdett, vagyis elhatároz-
ta, ismét fölkeresi Niben mester laboratóriumát.
Kedvesének egy szót sem szólt róla, nem akarta
hiú ábrándokba kergetni.
Maga az öregúr láthatólag nemigen örvendett
a hercegnő láttán, talán már sejtette, miről fog
szólni meglehetősen kínos beszélgetésük.
– Most… nem épp alkalmas az idő, gyerme-
kem… az összecsapásra készülünk varázslata-
inkkal és főzeteinkkel… – szabadkozott a mester,
voltaképp ajtót sem nyitott a lánynak, csupán egy
kisebb résen kukucskált ki a folyosóra.
– Kérlek, mester, beszélnem kell veled. A
Szívről…

543
 – A Szívről… úgy hiszem, már mindent…
– Kérlek, tudnom kell! Ha Odayin az emberek
világába lép… meghal a Szívvel együtt?
– Ezt ki is mondta neked?
– Nem is tudom… azt hiszem, Tolba mester
vágta Odayin fejéhez. – Az öregúr semmi hajlan-
dóságot nem mutatott rá, hogy a hercegnőt bel-
jebb engedje, tekintete viszont megenyhült. Szinte
suttogta:
– Szükségük van a Szívre… nem engedhetik,
hogy bárki elfecsérelje… mindent megtennének
azért, hogy a fiút a mi világunkban tartsák… és
szó mi szó, ebben én is egyetértek velük. Mi lenne
velünk leghatalmasabb ereklyénk nélkül? Nem
szabad elpusztulnia…
– Mester, kérlek. Odayin... meghalna odaát?
– Tudod, kedvesem, ez a dolog azért is nehéz,
mert voltaképp fogalmunk sincs, mi történik oda-
át… Én úgy hiszem, az ifjú Odayinnak nem esne
baja. Abban az esetben, ha szíve még nem sorvadt
el teljesen. Ha nem válik el idejében Uara Szívé-
től, az a részévé válik… És ha a Szív megszűnik
dobogni odaát, ő is meghal. Ebben biztos vagyok.
– Liani letaglózva hallgatta az öreg beszédét, még
várt volna tőle valamit. Egy kis segítséget, hasz-
nálható ötletet, vagy csak némi biztatást… Ám az
öreg ezúttal valóban becsukta orra előtt az ajtót.
Míg a lány fölfelé caplatott a kacskaringós, ódon
lépcsőn, folyvást az a pillanat táncolt a szeme
előtt, mikor Odayin kibucskázott az átjáróból…
megszaggatva és véresen. A vére zöld volt… és
legutóbb… nem hallotta a szívverését… talán már
késő?

544
 A kastély simára csiszolt falai olyanok voltak,
akár a jég, különösen éjszaka, mikor a leszálló
köd rájuk telepedett. A csillogó, sikamlós felületen
tán egy pók sem mászott volna föl, ám az az alak,
aki a tornác árnyékában bújt, minden akadály
nélkül haladt előre. Elhagyva az alsóbb szintek
párkányait, egyre csak kúszott, kúszott fölfelé,
akár egy árny, kezei és lábai szinte nem is érintet-
ték a falakat, rendkívül erős bűbáj vitte előre. Az
idegen szürke köpönyeget viselt, ha mozdulatlan
maradt, szinte eggyé olvad a kövekkel. Körülötte
az őrtornyokban, a falakon, az udvaron katonák
százai vigyázták az alvók álmát, mégsem vette őt
észre senki.
Mikor elérte célját, a legfölső lakosztályok egyi-
két az idegen fölkuporodott az ablakpárkányra,
és várt. Pontosabban fülelt, így kémlelte, mi tör-
ténik odabent, a szobában. Mögötte, az éjfekete
égbolton gyönyörű telihold szórta ezüstös fényét.
Végül elszánta magát, apró tolvajkulcsával pilla-
natok alatt kipattintotta helyéből az ablaktáblák
zárját, és máris a lakosztály padlóján termett.
Hangtalanul ért földet, akár egy kísértet, a férfi itt
is megdermedt, figyelt, majd többet egy pillanatot
sem tétovázott. Tőrét előhúzta az övéből és az ágy
felé indult.
Aki a takaró alatt szunnyadt, szinte gyerek volt
még, az árnyak és a párna fodrai kamaszos vo-
násait is elvették. Odayin Elvoran mélyen aludt,
lakosztályában teljes sötétség honolt, csupán a
mellkasán dobogó démonszív vetette zöld fényét a
szoba berendezéseire. A betolakodó csak néhány
pillanatra vette szemügyre áldozatát, elsősorban
a fény nyűgözte le, a fiú ártatlan gyermekarca

545
kevéssé érdekelte, és még kevesebb lelkiismeret-
furdalást érzett miatta. Végül lecsapott, pengéje
egyenest a Szívet fúrta volna át, ám abban a pilla-
natban Odayin Elvoran szemei kipattantak.
Maga a fiú nem igazán értette, mi történik kö-
rülötte. A démon szíve már akkor figyelmeztette,
mikor az idegen odakint, az ablakpárkányon
gubbasztott. Odayin még mindig az álmok útját
járta, ám kiválóan látta, mi történik a szobájában.
Látta támadóját, látta önmagát, mintha csak egy
filmet nézett volna. Ám amint a penge megcsillant
fölötte, azonnal magához tért, majd anélkül, hogy
tudatosan cselekedett volna, elkapta támadója
karját és egyetlen mozdulattal eltörte. A férfi,
bár alapos kiképzést kapott és az orgyilkosság
elkövetésében erős bűbáj segítette, felordított a
fájdalomtól. A támadás olyan váratlanul érte,
hogy szinte fel sem fogta, mi történt vele.
Odayin villámgyorsan felült, akár egy rugó, és
ezúttal a sarokba hajította ellenfelét, de olyan
erővel, hogy a férfi minden egyes bútordarabot
ripityára tört, ami az útjába akadt. A fiú angyalar-
ca eltűnt az álmaival együtt, dühös, torz maszkot
öltött, és kész volt rá, hogy támadója után vesse
magát, mikor váratlanul katonák tucatjai törték
rá a lakosztálya ajtaját. Odayin Elvoran álmát,
bár valószínűleg nem lett volna szüksége rá, egy
egész sereg őrizte, amint meghallották a felfordu-
lást odabent, rögvest akcióba léptek.
Maga a fiú álmélkodva leste a szobájában to-
longó kisebbfajta hadsereget, talán a meglepetés
volt az, ami kivette kezéből a kezdeményezés
jogát. Már valamelyest fölfogta, mi történt vele,
tudta, ki kell kérdeznie támadóját, el kell fognia

546
a gondolatait… Ám a férfi, aki még mindig a
szoba túlfelében pihegett, nem élt tovább néhány
pillanatnál. Az egyik katona, egy bizonyos Meron
úr, azon nyomban szíven szúrta a lándzsájával,
minden teketória nélkül. Utána még volt képe
megkérdezni:
– Uram, jól vagy? Nem esett bántódásod? –
Odayin az ágya tetején ücsörgött, az elfogott gon-
dolatok valósággal záporoztak az elméjébe. Meron
úr azonnal elárulta magát, fejében ott voltak az
elmúlt napok eseményei. Az ifjú Tanial úr, mint-
egy próbaként, orgyilkost küldetett a nyakára,
hogy lássa, el lehet-e őt tenni ily módon láb alól.
A sikerben maga a király sem igen bízott, ám úgy
gondolta, egy próbát mindenképp megér. Hogy az
idegen kudarcot vallott, Meron úr gyorsan elin-
tézte, nehogy beszélhessen. Odayin, bár minden
egyes részletről tudott, nem mutatta gyűlöletét és
megvetését, halkan válaszolt:
– Igen… köszönöm. – Meron úr tovább játszotta
szerepét, döngő léptekkel a tárva-nyitva lévő ab-
lakhoz sietett, kilesett a fekete éjszakába. Közben
katonái hozzáláttak, hogy a merénylő testét el-
szállítsák a lakosztályból.
– Megkettőzzük az őrséget, ifjú Elvoran úr. Ígé-
rem, ilyesmi többet nem történhet meg. – Meron
úr Odayin ágya mellé sietett, és mélyen meghajolt
a fiú előtt. – Ha gondolod, átkísérlek egy másik
lakosztályba, ahol lepihenhetsz…
– Nem, köszönöm, ez is jó lesz.
– Néhány katonám itt hagyom… – Hogy aztán
ők döfjenek tőrt a hátamba, mi? Gondolta a fiú,
ám arcának vonásain tökéletesen uralkodott,
nem árulta el magát. Bár jól tudta, hogy ezen az

547
éjszakán támadásra már nem kell számítania,
és különben is, Uara szíve mindig vigyáz rá, még
álmaiban is… Ennek ellenére Odayin egy szem-
hunyásnyit sem tudott aludni az elkövetkezendő
órákban. Gondolatai folyvást unokatestvére körül
forogtak, vajon mi lesz a következő lépése? Talán
kipróbálja, hogy meg lehet-e mérgezni őt? Vagy
valami szörnyű rontást küld rá boszorkánymes-
terei segítségével? Tanial úrfi semmi másra nem
vágyott, mint hogy ő birtokolhassa Uara szívét…
Bármit megtett volna érte.

Atianar király föld feletti rezidenciája folyama-

tosan épült, varázstudói és mérnökei segítségével
égig nyúló tornyok nőttek ki a földből, a várat
körülvevő hatalmas fal áthatolhatatlan erődnek
tűnt. Bár maga az épület még nem készült el,
pincéi, föld alatti laboratóriumai már fogadták az
udvarban tevékenykedő mágusokat és boszor-
kányokat. Az egyik ilyen védett, sötét teremben
lakott maga Júlahoor, a birodalom legkényel-
mesebb bútoraival berendezett lakosztályában.
Bár a démonnak nem volt szüksége sem ételre,
sem pihenésre, kihasználta a halandók világának
minden kényelmét és élvezetét. Az udvar szaká-
csai külön az ő tiszteletére készítették ételkülön-
legességeiket, az akrobaták és egyéb mutatvá-
nyosok kis híján összetörték magukat, csak hogy
a hatalmas Júlahoor kedvében járhassanak. A
démon bűvereje mindenkit megfertőzött, aki csak
a közelébe került, a legerősebb katonák, a legha-
talmasabb mágusok is bűnbánó kisgyerek mód-
jára itatták az egereket jelenlétében, szívükben
pedig oly hatalmas szeretetet, szerelmet éreztek,

548
mint még soha életükben. Mikor a varázs hatása
elmúlt, rendkívül szégyellték magukat emiatt,
ám valahányszor Júlahoor közelébe kerültek,
minden kezdődött elölről. Senkinek szemernyi
kétsége sem volt afelől, hogy ilyen hatalmas úrnő
vezérletével megnyerik a háborút. Igen, a férfiak
úrnőként tekintettek a hatalmas Júlahoorra, az
asszonyok pedig egy fiatal ifjú báját látták benne,
mindenki számára tökéletes volt.
Maga a démon azonban egyáltalán nem volt
meggyőződve az összecsapás sikerességéről. A
kétely azután ette be magát a szívébe, miután sze-
mélyesen is találkozott Odayin Elvorannal. Sosem
hitte volna, ám húga, Uara szíve oly hatalommal
ruházta föl azt a halandót, mintha egy valódi, ősi
démonnal, testvérével kellett volna szembenéznie.
Júlahoor kicsit hasonlított a sárkányokhoz, leg-
alábbis ami emlékeit illeti. Mióta csak eszét tudta,
semmit nem feledett, mi vele történt, elméje csor-
dultig telt képekkel, történésekkel. Az eljövendőn
gondolkodva emlékek tucatjai zubogtak, kava-
rogtak a fejében. A legkorábbi időkre, mikor még
csak maguk voltak, a démonok, ősi testvérei, úgy
emlékezett, mintha néhány perccel ezelőtt történt
volna.

Azokban az időkben más volt minden, a föld,

levegő, víz, az égbolt. Átjárók tucatjai nyíltak a
világokba, maguk a démonok, a számtalan bi-
rodalom egyetlen lakói, szabadon jártak-keltek,
amerre csak kedvük tartotta. Minden az övék volt,
bár a kezdet kezdetén világuk nem sok izgalom-
mal kecsegtethetett. A föld felett és a rögök alatt
is tűzfolyók rohantak tova, vulkánok köpték izzó

549
lelkük a felszínre, füst, kénszag burjánzott min-
denütt. Az ég sem tündökölt, mint az újkorban,
nappal még nem létezett, állandó sötétség honolt
mindenütt, és olyan csillagok vetették fényüket a
földre és vulkánok sorára, melyek azóta már rég
eltűntek a világmindenségben. A legősibb démo-
nok idejük java részét elmélkedéssel töltötték,
gondolataik saját és világuk létezése körül forog-
tak. Az ifjabbak viszont másra vágytak, kalandra
és utazásra.
Júlahoor és testvérhúga, Uara szakadatlanul
járták a világok sokaságát, kerestek valamit, ami-
vel elüthették idejük, valami érdekeset, izgalmasat.
Ha éppen nem úton voltak, akkor teremtményeik
számát szaporították, a forró, vulkánokkal teli
világokban rút, ocsmány szörnyetegek tenyésztek
kezeik által.
– Nem értem – szólt Uara, mikor egyik teremt-
ménye előbújt a hegyek gyomrából és velőtrázó
üvöltéssel a többiekre vetette magát. Felfalta
húsukat, kitépte szívüket, csontjaik összeroppan-
totta. – A gondolataimban oly szépség lakozik…
teremtményeim is ilyennek szánom, mégsem si-
kerül sohasem. – A két ősi démon egy szunnyadó
vulkán szélére telepedett, onnan fürkészték az
alant elterülő tájat. Júla fénylő szemeit testvérére
vetette:
– Nem értem, mit akarsz. Versenyezhetünk.
Kinek teremtménye erősebb, az győz.
– Inkább versenyezzünk abban, ki tud szebbet
készíteni. – Uara ismét koncentrált, az erőből,
a mágia esszenciájából, mi mindent körülölelt,
újabb teremtményt hozott létre. Az első pillana-
tokban úgy hitte, sikerült. A lény, mi kikelt az izzó

550
földből, gyönyörű angyal volt, hozzájuk hasonla-
tos. Hosszú, karcsú lábai a föld fölött lebegtek,
szárnyai tűzből, fürtjei vulkánok forró leheletéből
állt, szemei kékesen parázslottak, akárcsak nővé-
réé. Ám a látszat csalóka volt, a gyönyörű angyal
arca hirtelenjében torz maszkká változott, karjai
helyén éles pengék teremtek, és a többi gyermek
vére öntözte a földet, bárhol is járt. Uara szomorú-
an lehajtotta a fejét: – Valami… hiányzik… valami,
amit nem értünk… – Júla gúnyosan felkacagott,
és egy csókot nyomott testvére arcára, hisz akár-
hogy is, azért kedvelték egymást.
– Kedves húgocskám. Miért töröd olyasmin a
fejed, mit még a legbölcsebbek sem értenek? Gye-
re, inkább utazzunk egy keveset.
– Nincs már olyan hely, ahol ne jártunk volna.
– Dehogyisnem! A világűr végtelen! Minden
egyes világban új átjárók várnak ránk. – Azzal
Júla megragadta Uara karját, és már el is tűn-
tek, hisz így utaztak ők ketten, a szél, gondolatok
szárnyán. A legközelebbi átjárónál bukkantak fel
újra, karcsú, vonzó testük viszontlátták a kavar-
gó, csillámló tükör felületén. Ha egymás mellett
álltak ők ketten, olyanok voltak, akár egy szál ró-
zsa, Júla vérvörös, Uara pedig tengerzöld bőrével.
Ám nem egyedül készültek a nagy utazásra.
– No, mi az? Újabb kalandok? Hisz már min-
denhol jártatok, egy percre sem tudtok megülni a
hátsótokon! – A csúfondáros hang egy közeli kráter
belsejéből jött, Uara szíve azonnal megdobbant,
mihelyst meghallotta. Hát még mikor gazdája
egyetlen szökkenéssel a felszínen termett… Bár a
démonok nemtelen lényekként születtek, azért ők
is szerettek, szerelemmel. Shantus, ki olyan volt,

551
akár a majdani égbolt pírja, kezeit csípőre téve,
arcán gúnyos fintorral fürkészte a nővéreket. Júla
gyűlölte ezt a pimasz kis mitugrászt, szeme egész
elsötétült jötte láttán.
– Semmi közöd hozzá – sziszegte. Shan azonban
egyáltalán nem sértődött meg, tudta, Uara szíve-
sen látja őt, így közelebb óvakodott hozzájuk.
– Ha volna még egy hely a csapatban, szívesen
csatlakoznék. Halálra unom magam! – A démon
ezen roppant jót hahotázott, hisz oly hosszú ideig
éltek, hogy a legöregebbjeik sem tudták pontosan,
mi az a halál. Uara kedvesen elmosolyodott:
– Örömmel látunk.
– A magad nevében beszélj! – Persze Júla
hiába pufogott, valahányszor útnak indultak,
Shan mindig lesben állt és bekönyörögte magát
a csapatukba. Talán túl gyáva volt ahhoz, hogy
egyedül keljen át a tükrön. Most is minden úgy
történt, ahogy általában, Uara szíve ellágyult,
Shan örvendezett, amiért újabb kalandokra in-
dulnak, ők hárman, Júla pedig bosszankodhatott
vég nélkül.
Bár a régi világban még nem létezett az a fogalom,
mit a halandók időként emlegetnek, a démonok
saját szabályokat alkottak életüket illetően. Hogy
pontosan miként is számították az évek, hetek,
órák múlását, azt nehéz volna megérteni, annyi
bizonyos, hogy legújabb kalandjaikat illetően Júla
és csapata több hónapot vándorolt a világok vé-
geláthatatlan sorában. Saját földjüket elhagyván
olyan helyre érkeztek, ahol mindent víz borított,
majd sötét, végeláthatatlan űr közepébe kerültek,
a csillagokkal együtt utaztak. Útjuk java részét jól
ismerték, hisz számtalanszor megtették már, ám

552
hosszú kalandozásaik során elérkeztek egy olyan
földre, ahol még sosem jártak azelőtt. Az itt talált
átjárók is mind idegen világokba vezettek.
– Ugye megmondtam! – kacagta Júlahoor,
majd félelem, mérlegelés nélkül a pompázatos
tükör csillámló felületébe vetette magát. Nem cso-
da, hisz soha nem találkoztak olyasmivel, mitől
félniük kellett volna. Társai is gondolkodás nélkül
követték. A túloldalon azonban olyasmi fogadta
őket, amit még soha nem láttak azelőtt.
A világ igen apró volt, mondhatni, egy kisebb
terem méretű. A fal nélküli szoba közepén hihe-
tetlenül ragyogó, szemkápráztató fénygömb lebe-
gett. Nem is gömb volt ez, sokkal inkább valami
sűrű, anyagtalan jelenés, ám oly gyönyörű, hogy a
három utazó döbbenten bámulta, hosszú órákon
keresztül. A bűbájos fény egész az elméjükig ha-
tolt, Uara úgy érezte, soha többet nem lesz képes
elhagyni e helyet.
– Ez… meg micsoda? – kérdezte Shan, ő volt a
legelső, aki összeszedte magát.
– Nem tudom… – felelte Uara döbbenten. Mind
közül mégis Júlahoort nyűgözte le leginkább
a fény látványa. Még soha életében nem érzett
ehhez foghatót… tudta, ha egy parányi szeletét
is megszerezhetné, oly hatalmas lehetne, mint
senki népéből. Bár nem is hatalomvágy fűtötte.
A ragyogás, az apró fénycsóvák szíve legmélyét
csiklandozták, hívogatták, a démon még soha
nem tapasztalt ehhez foghatót… éhséget érzett…
Éhséget, amit csupán ez a különös fény csilla-
píthatott. Bár szavuk nem volt rá, tudták, mire
bukkantak.

553
 – Ez az… – suttogta Uara. – Ez az, ami hiány-
zott. – Shan is döbbenten figyelt, az éhség az ő
szívét is megérintette. Uara is érzett ehhez hason-
lót, ám a jóság és önzetlenség, mi benne lakott,
azonnal legyűrte. Hihetetlen öröm kelt életre a
démon szívében, tudta, megtalálta a tökéletes
összetevőt. Azt, ami eddig minden teremtményé-
ből hiányzott. – A gyermekek… tökéletes halandót
alkothatunk… – Júla döbbenten hallgatott, a fény
egész megrészegítette. Jó időbe beletelt, míg gon-
dolkodni tudott. Miként férhetne hozzá ehhez a
csodálathoz? Miként falhatná, habzsolhatná?! Ők
maguk, a démonok, semmi másra nem születtek,
mint az élvezetek ilyetén megnyilvánulására…
Húga azonban helyette is válaszolt. Érezte, tud-
ta már… sehogy máshogy nem férhet a bűvös
fényhez, csupán akkor, ha gyermekeik hordozzák
azt. Tőlük könnyűszerrel elveheti majd. Így bele-
egyezett Uara javaslatába, eztán minden idejük új
teremtményeiknek szentelték.
Kezdetben ők hárman munkálkodtak tervei-
ken, Uara elsőként az óceánok partjára ment, és
a habokból kiemelt egy apró szerzetet. Amint a
legelső csecsemő felsírt és lelke betöltötte az egész
világmindenséget, minden megváltozott, örökre.
Eljött a káosz kora.
– Íme a wyor nép első szülöttje – kacagta Uara,
és a szürke bőrű, apó gyermeket magasba emelte.
Shan is ugyanígy tett, a homokból gyönge, rózsa-
szín kis jószágot ásott elő:
– Íme az ember!
– Ugyanolyanok lesznek, akár csak te, Shan.
Arrogánsak, gőgösök és felettébb bosszantók! –

554
morgolódott Júla, ám ő is követte példáját, és a
tűzből kiemelt egy szőrös kis teremtményt:
– Íme a farkas! – Uara így folytatta:
– Íme a sárkány. – A pikkelyes, kissé csúf te-
remtmény a vulkánok kráteréből bújt elő.
– Íme az ertuszok népe.
– Íme a sólyom.
– Íme a hal. – És ezzel kezdetét vette a fajok
végeláthatatlan sora. Kezdetben ők hárman
munkálkodtak a teremtmények létrejöttén, ám
mikor a többi démon is megérezte a különös fény
nagyszerűségét, és az éhséget, ők is bekapcsolód-
tak a munkába. A gyermekeknek végül otthont is
kerestek, a számtalan világok közül mindig akadt
olyan, ami a legmegfelelőbb volt nekik.
Minden tökéletesen haladt a maga útján, egé-
szen addig, míg Júla tartóztatni tudta magát. Ám
már oly régóta vágyott a fényre… többet képtelen
volt várni. Mind közül a legelső gyermekeknek, a
wyor népnek adatott a legnagyobb szelet a bűvös
fényből. Egy nap Júla titokban a fűből és levelek-
ből font bölcsőhöz lopakodott, hol a legelső gyer-
mek aludta álmát. Mohón, élvezettel falta a fényét,
mind egy cseppig elfogyasztotta. Mivel nem tudott
betelni vele, újabb áldozat után nézett. Mire Uara
észrevette, mi történt teremtményeivel, addigra
már késő volt, a wyor gyermekek java része üres
héj volt csupán. Testük épp nem halt meg, ám
fényüket elvesztették. Pontosabban elrabolták
tőlük, gonosz, alávaló módon.
– Mit tettél?! – sikította Uara.
– Mire valók a teremtmények, ha nem arra, hogy
kedvünket töltsük rajtuk?! – köpte Júlahoor, a
rengeteg, elfogyasztott lélektől ő maga is ragyogott,

555
akárcsak az a furcsa gömb ott, abban a távoli
világban.
– Hogy tehettél ily szörnyűséget?! Megölted
őket! Nem, ez még annál is rosszabb! Nem vagy
a testvérem többé! – Így kezdődött a háború. Pon-
tosabban azzal, amit eztán Uara tett. Mivel ő volt,
ki elsőnek a halandókat teremtette, elhatározta,
hogy megvédi őket. Bár nővére ellen nem sokat
tehetett, azt azért sikerült véghezvinnie, hogy ter-
mészetes védelemmel ruházza föl teremtményeit.
Nekik adta a szabad akarat ajándékát.
Eztán Júlahoor elvesztette hatalmát a gyerme-
kek fölött, már nem rabolhatta el fényüket kedve
szerint. Csellel, gonosz tervvel kellett megfoszta-
nia őket legdrágább kincsüktől. A teremtmények
eközben minden világban szaporodtak és soka-
sodtak, mindannyiukban ott lüktetett a csodála-
tos fény, örökre ellátva a démonokat falnivalóval.
Mert bár szabad akaratot kaptak Uarától, sokan
besétáltak Júlahoor alávaló csapdáiba.
Az igazi összecsapások ekkor vették kezdetüket.
A gyermekek, megelégelve a félelmet és szolga-
sorsukat, háborút indítottak teremtőik ellen. A
démonok népe is kettészakadt, kik ellen tudtak
állni a fény csábításának, a halandók oldalára
álltak. Ám akárhogy is, mindannyian eltűntek a
történelem színpadáról, lejárt az idejük.

Ám ezután minden másképp lesz… Júlahoor

visszatért emlékeiből, és legnagyobb kincse, tükre
felé fordult. Különös, mi régen vesztét okozta, mi
börtöne volt, most az adja legnagyobb erejét. Tud-
ta, csak egyvalami áll útjába, hogy visszahozza
gyermekei és önnön dicsőségét, hogy visszaállítsa

556
a régi rendet. Ám testvére, akárcsak korokkal ez-
előtt, ismét borsot tört az orra alá. Ők, a démonok
a háború előtt nem is tudták, mi az a halál, a bo-
lond pedig életét áldozta, hogy a csata kimenetelét
a halandók javára fordítsa. Most pedig… testvér-
húga szíve újból bosszúságot és kellemetlenséget
okoz neki. Odayin Elvoran… A fiú valószínűleg
vajmi keveset tudott még erejéről, máskülönben
ott, saját birodalmában megpróbálta volna el-
pusztítani őt. Ám nem kell sok idő, és rádöbben
önmaga nagyságára… Valamit tennie kellett… egy
ötlet… terv… furfang… Júlahoor egyetlen alattva-
lója előtt sem mutatta bizonytalanságát, csupán
Memmon mesterrel osztotta meg kételyeit, de hát
a férfi már inkább közülük való volt.
– A Szív… roppant hatalmas – mondta elmé-
lázva, miközben fekete tükre előtt ácsorgott, úgy
érezte, mintha magát az univerzumot látná, akár
meg is érinthetné…
– A legelső csatát is így vesztettétek el… –
Memmon mester meghunyászkodva kuporgott
az egyik sarokban, igen ügyelt szavaira, nehogy
megsértse vele imádott úrnőjét. A démon arca
dühös fintorba torzult.
– Nem felejtettem el! Én semmit sem felejtek!
– Bocsásd meg szavaim, hatalmas Júlahoor…
– Elég! Most már valóban elegem van a szűkö-
lésedből! Azért vagy itt, hogy a segítségemre légy.
– Igen, hatalmas Júlahoor… – A démon hi-
tetlenkedve megrázta a fejét, néha valóban úgy
érezte, terhes számára különleges képessége. A
végtelen imádat olykor bosszantó is lehet…
– Mindegy… Most egyetlen dologra kell kon-
centrálnunk. Valahogy el kell érnünk, hogy a fiú

557
távol legyen, mikor a végső összecsapás kezdetét
veszi a Könnyek Völgyében.
– A birodalom minden létező erejét odavezényli
ellenünk…
– Tudom! Ám a Szív nélkül vajmi keveset ér-
nek. Egyikük sem tud kárt tenni bennem. És míg
én biztonságban vagyok, teremtményeim sem
fogynak el sohasem. Jól jegyezd meg, mágus. Ez
győzelmetek záloga. Én!
– Ó, hatalmas Júlahoor…
– Már van is egy rendkívül használható ötletem.
Odayin Elvoran gyenge pontja a wyor királyság
hercegnője. Liani Elvoran.
– Mit tegyünk a lánnyal?
– Semmi különöset. Csupán vigyétek a Ködön
túlra. Kíváncsi vagyok, kis barátunk mit tesz
majd.
– Az emberek világában meghal minden bű-
báj… a Szív is elpusztul…
– Így igaz, Memmon uram. És ha van némi sze-
rencséje annak a pimasz kölyöknek, akkor ő is a
Szívvel együtt hal. Mert ha még egyszer a szemem
elé kerül, apró darabokra szaggatom.
– És ha az ifjú Elvoran úr nem hagyja el a Kön�-
nyek Völgyét a csata kezdetekor? Ha nem megy a
lány után?
– Ettől nem félek. De ha mégis így esne. A kis
hercegnőjét nyugodtan postázhatjátok neki a
sátra elé. Néhány darabban. Amúgy volna itt még
valami, Memmon uram. – Júlahoor a tükör fekete
felülete felé fordult, egyetlen kézmozdulata nyo-
mán eltűnt a végtelen üresség, és helyébe a trón-
terem képe került. Minden ugyanolyan volt, akár
napokkal azelőtt, egyedül a bölcső tűnt el, a wyor

558
gyermekkel együtt. Nem mintha a démon keze
lett volna a dologban, alig mutatott érdeklődést a
történtek iránt. Ifjú királyuk, szívében túlcsordult
szánalommal, megmenti egy kis féreg életét, sőt
elszállásolja a saját otthonában… Csupán egy szó
van rá, szánalmas. – Úgy hiszem, mélyen tisztelt
uralkodónkkal beszélgetned kéne egy kicsit… –
mormogta Júlahoor, és elsétált a tükör elől, hogy
Memmon mester tökéletesen láthassa a túlolda-
lon történteket.

Atianar úr ezúttal egyik magas rangú tisztjével

beszélgetett az eljövendő összecsapásról. A két
férfi a trónterem tornácán ácsorgott, a lehető
legmesszebb a terembe állított tükörtől. Mégis, a
mester úgy látta és hallotta őket, mintha az orra
előtt beszéltek volna.
– Három katonám vesztettem… – mondta a pa-
rancsnok gondterhelt ábrázattal, páncélzatban,
fegyvereivel az oldalán ácsorgott királya mellett,
mintha csak épp most érkezett volna az átjáróból.
– Kettő pedig oly súlyosan sérült, nem hinném…
hogy megérik a reggelt. Egy esetleges összecsapás
alkalmával természetesen sokkalta több vesztesé-
günk volna… de uram… azokat a szerencsétlene-
ket elevenen fölfalták… Sok mindent láttam már
életem során… de ez… A démon ígérete szerint
együtt menetelünk majd minden csatába, de úgy
érzem… nem igazán tud teremtményeinek paran-
csolni. A katonáim jobban félnek tőlük, mint az el-
lenség kardjától. – Atianar király némán hallgatta
végig parancsnoka beszámolóját, nem tudta, mit
tehetne. Szövetségük egyben átok is, különösen,
hogy fogalma sem volt, mi lesz a háború után. Ők

559
maguk, a wyor néppel ellentétben nem kívánták
mind egy szálig kiirtani testvéreiket, nekik csupán
jogos örökségük kellett. Az ifjú király elméjében
békés, hatalmas birodalom képe éledezett, ahol
együtt élhetnek testvéreikkel, ahol egyikük sem
kényszerül a föld alá a másik elnyomása miatt…
ám Júlahoor valahogy nem illett bele ebbe a
képbe…
Atianar úr gondolatmenetét Memmon mester
felbukkanása zavarta meg, a férfi az átjáróból
érkezett, ahogy általában. A katona mélyen meg-
hajolt a hatalmas mágus láttán, majd kihátrált a
teraszról és a teremből is. Ketten maradtak hát, a
varázsló és a király, Memmon mester uralkodójá-
hoz hasonlóan a korlátnak támaszkodott, és üres
tekintetét az alant hullámzó tengerre szegezte.
– Valamiért úgy érzem, kétségeid támadtak
a háború kimenetelét illetően – kezdte a mester
beszélgetésüket.
– Ő küldött, igaz? – mormogta a fiú. – Az egész
kastélyban… mindenhol ott van. Bármerre nézek,
tükröket látok.
– A nagy Júlahoornak nincs szüksége rájuk,
anélkül is lát mindent, és saját tükre segítségével
bárhol átjárót nyithat magának.
– Ezzel most megnyugtattál.
– Mondd, királyom. Mi az, ami aggaszt? –
Atianar úr Memmon mester üres tekintetébe
nézett, tudta, hogy valami furcsa benne, de még
ennyi idő után sem jött rá, mi az, ami zavarja.
– Semmi egyéb, csupán a jövő.
– A háborút megnyerjük. Visszaszerezzük, mit
őseinktől elvettek annak idején. Leszámolunk az
árulókkal.

560
 – Ehhez szemernyi kétség sem fér. De mi lesz
azután?
– Azután, fenség?
– Igen. Júlahoor talán visszamegy a saját vilá-
gába? Teremtményeivel együtt? – A mester erre
már nem tudott felelni. Mivel fényét elvesztette és
szinte már közülük való volt, természetesen ki-
válóan látta, miféle jövőkép él úrnője fejében. Ám
valahogy mégsem akart tudomást venni róla. Nem
akarta népe vesztét, vagy a világét, ahol született,
csak egyszerűen elvesztette a képességet, hogy
bármit is érezzen, vagy cselekedni tudjon. – Úgy
érzem… ezzel a szövetséggel hatalmas hibát köve-
tünk el… – fűzte tovább a szót Atianar úr. Majd
rátapintva a lényegre, ezt is hozzátette: – Mintha
eladtuk volna a lelkünk…
– Atyád és őseid is mind a Tükör után kutattak,
neked megadatott a lehetőség, hogy fordíts néped
sorsán. Pár éven belül a krónikák úgy emlékeznek
rád, mint néped szabadítójára.
– Vagy mint a világ rombolójára. Már ha egy-
általán lesznek tollforgatók, kik megírják a kró-
nikákat… – Az ifjú király hirtelenjében felnézett,
rendkívül különös érzés kerítette hatalmába.
Hogy mondhatott ilyet? Júlahoor, a világegyetem
legtökéletesebb teremtménye segítségét ajánlotta
fel nekik küzdelmeik során, ő pedig elárulja..? A
történelem megismétli önmagát. Korokkal ezelőtt,
mikor Uara népe oldalán harcolt, a hatalmas is-
tennőt is elárulták, megölték… Most pedig ő tenné
ugyanezt Júlahoorral? Az ifjú királynak hasonló
gondolatok keringtek a fejében, természetesen
a történet azon részét kihagyta, miszerint Uara

561
és a birodalom népei pont az ősi démonok ellen
harcoltak, köztük Júlahoorral a sorban.
Atianar úr gondolatai persze nem maguktól
születtek, amint a fiú megfordult, úrnőjével
találta szembe magát. A démon a trónteremben
állt, mögötte fekete üresség kavargott annak
jeleként, hogy épp abban a pillanatban lépett ki
az átjáróból. Tükre, mi a néma, vak arcok ezreit
hordozta, azonnal semmivé foszlott. Az ifjú király
alig bírta visszatartani a könnyeit, térdre esett,
és mint valami rongyos koldus, a földön csúszva
indult úrnője felé. Memmon mester szenvtelen
arccal nézte a jelenetet, maga Júlahoor azonban
elmosolyodott. Még ennyi idő után is mulattatni
tudta a halandók megalázkodása. Ez az ifjú pedig
különösen vicces látvány volt.
– Bocsáss meg, hatalmas Júlahoor, amiért
kételkedtem benned… – esdekelt Atianar úr,
miközben a jéghideg márványpadlón fetrengett
a démon lábai előtt. Júlahoor csengő kacagása
az egész termet betöltötte, jó ideig hagyta az ifjú
királyt, mert igen jól mulatott rajta. Az akani nép
uralkodójával csupán egyszer találkozott sze-
mélyesen, még a kezdetekkor. Tulajdonképpen
igen könnyen elintézhette volna, hogy a fiú úgy
táncoljon, ahogy ő fütyül, hisz csupán jelenléte
elegendőnek bizonyult ehhez. Ám ezt cseppet
sem találta szórakoztatónak, úgy akarta, hogy az
ifjú király saját maga döbbenjen rá a hatalmas
Júlahoor nagyszerűségére és pótolhatatlanságá-
ra. Nem titkolta, idővel Atianar úr fényére vágyott,
hisz oly erős volt és nagyszerű, márpedig ebben
az esetben az ifjú királynak szabad akaratából
kellett döntenie. Ám a dolgok kezdtek kicsúszni

562
a kezéből, az uralkodó mindinkább megkérdője-
lezte cselekedeteinek szükségességét, tartott tőle,
és szövetségük árulásán törte fejét. Ezt már nem
hagyhatta. Ezért döntött úgy, hogy ismét szemé-
lyesen tesz látogatást nála.
– Bocsáss meg, hatalmas Júlahoor, bocsáss
meg… – esdekelt Atianar úr vég nélkül. A démon
pedig, miután kikacagta magát, akár egy jóságos
istenség, nagy kegyesen megbocsátott. Kezét az
uralkodó felé nyújtotta, és felsegítette a földről.
– Tudod, ifjú királyom… – kezdte Júlahoor
mézes-mázos beszédét. – Korokkal ezelőtt a ha-
landók mind démonok teremtményei voltak, a
mágia esszenciájából gyúrtunk titeket, és otthont
adtunk nektek szerte a világokban. – mindez va-
lóban így volt, maga Júlahoor azonban kifelejtette
azt az aprócska tényt, hogy míg egyes démonok a
világok szépítésén és benépesítésén munkálkod-
tak, addig ő és más testvérei csupán azért terem-
tették a halandókat, hogy elrabolhassák fényük.
Teremtményeik pedig húsukból lakmározhassa-
nak. – Hogy haragudhatnék legkedvesebb teremt-
ményeimre? Megkerestetek, hogy a segítségem
kérjétek. Én pedig visszaadom nektek, mi jogosan
a tiétek. Maholnap, a Könnyek Völgyében újból
vértenger áztatja majd a földet, de ne csüggedje-
tek, mert veletek leszek. És ha én ott vagyok, nem
veszíthettek.
– Hatalmas Júlahoor… – motyogta a király, ám
nem ő volt az egyetlen, aki így tett. Minden egyes
katona, őrszem, szolgáló, kik a trónteremben és
közelében tartózkodtak, könnyezve kuporogtak
a földön. A démon pedig, bűbájára föltéve a ko-
ronát, egy hosszú, finom csókot nyomott Atianar

563
úr ajkaira. Ezzel biztosítva, hogy varázsa hatása
napok múltán sem távozik az ifjú király elméjéből.
Pedig a fiú bizonyosan belehalt volna a szégyenbe,
ahogy a démon előtt térdepelt és zokogott, akár
egy kisgyerek.

564
 8.

Az összecsapás

A wyor nép történelme csupán korokkal ezelőtt

látott oly hatalmas sereget, mi összegyűlt a Kön�-
nyek Völgyében. Júlahoor terve ugyan sikerrel
járt, már ami az utánpótlás megsemmisítését
illeti. A bányákból több érc nem érkezett, fegyver-
kovácsaik szűkös készleteikből gazdálkodtak, a
falvak java részét felperzselték, ételük is fogytán
volt. Ráadásként a végek seregeit, kik a biroda-
lom védelmét biztosították a határok mentén,
szintén elpusztították, egyenként, módszeresen.
Ennek ellenére a wyor nép még mindig elegendő
számú hadsereggel rendelkezett egy esetleges
összecsapáshoz, arról nem is beszélve, hogy ha-
talmas varázstudók álltak az oldalán. A mágusok
minden tudásukat latba vetették, és katonáik
erős varázslényekkel egészítették ki. Parázs Föld
lakói, a sárkányok már korok óta szövetségben
álltak a birodalommal, trollokra és más egyéb
buta teremtményekre pedig bűbájuk segítségével
kényszerítették akaratuk. Na és nem utolsósor-
ban, velük volt Uara ősanya, vagy legalábbis a
szíve.
Az összecsapás előtti estén valóságos gomba-
ként nőttek ki a katonai sátrak a Könnyek Völ-
gyének földjéből, mindkét fél táborhelyén. A völgy
két oldalán ezernyi apró fény világlott az éjszaka
sötétjében, a mérnökök még mindig ácsolták harci
szerkezeteiket, a kovácsok borotvaéles pengéken
dolgoztak. Trollok, óriások és sárkányok üvöltése

565
szállt a hideg széllel. Minden teremtett lélek a haj-
nali ütközetre készült, volt, aki testét, és volt, aki
elméjét edzette.
Maga a királyi család is a völgyben ütött tábort,
az uralkodó szigorúan őrzött lakhelye mellett
közvetlenül a hercegnő sátra állt. Kisebb volt és
kevésbé vigyázták, mint testvéréét, ám Liani így
is biztonságban érezhette magát. Ám ha egyetlen
katona sem strázsál a sátra körül, ő akkor sem félt
volna, bízott benne, hogy meg tudja védeni magát.
A lány iszonyúan fáradt volt és feje is fájt, mégsem
bírt aludni aznap éjszaka. Persze nem valószínű,
hogy bárki is álomra tudta volna hajtani fejét a
táborban. Liani ideje nagy részét elmélkedéssel
töltötte, és néhány vívó mozdulatot is gyakorolt,
amit régen tanult. Még édesapja mutatott neki
pár hasznos fogást annak idején, innen, a völgytől
nem is olyan messze. Népe városa a dombokon,
a vízesésen túl feküdt, legalábbis néhány hónapja
még így volt. Namas Edoal.
Mivel a Könnyek Völgyének városát hatalmas
bűbájtudók védték, a lakosság java része megme-
nekült, mikor Júlahoor teremtményei lerohan-
ták. Bár azt beszélték, maguk a fák, akárcsak a
katonák, életük végéig védelmezték őket. Mára
Namas Edoalból szinte semmi nem maradt, csu-
pán törmelék és hamu, az egykor oly hatalmas
fák pedig kárhozott, szénné égett csonkokként
nyújtóztak az ég felé. A lány mindezt érkezésük-
kor látta, mikor a császári sereg hajói a völgy
fölé értek. A hercegnőt olyannyira elkeserítették
a látottak, hogy kis híján elpityeredett. Így aznap
este, az összecsapás előtt még nagyobb dühvel
vetette bele magát a gyakorlásba. Az udvar egyik

566
mestere rendkívül könnyű, hajlított pengéjű kar-
dot kovácsolt neki, Liani maga rendelte a fegyvert,
mihelyst bizonyossá vált az eljövendő összecsapás
a Könnyek völgyében.
Míg Liani gyakorlatozott, ezernyi gondolat
röpködött a fejében. Az is eszébe jutott, hogy
édesanyja minden bizonnyal szörnyethalt volna
ijedtében, ha így látja… Bár ki tudja, talán megér-
tette volna. Mert ha valaki a császári család tagja,
még nem vonhatja ki magát a felelősség alól, bár
az ingyenélő rokonok többsége így tett. Persze ők
annyira elhíztak már az udvar vérét szívva, hogy
úgysem vették volna sok hasznukat. Legfeljebb
golyóként leguríthatnák őket a domboldalról…
Ha akadt olyan személy a táborban, kinek nem
való a háború, hát az testvéröccse volt, a fiú
gyönge alkata egyáltalán nem tette alkalmassá
fegyverforgatásra. De hát ő a király, jelen kellett
lennie. Na nem mintha Tanial úrfi akárcsak egy
pillanatra is azt fontolgatta volna, hogy elbújik a
csata idejére.
Mikor Liani egy-két percre elhagyta lakhe­lyét,
látta, hogy testvére sátrában nappali világosság
ég. Minden bizonnyal tanácsadóival és stratégá-
ival társalgott éjszakába nyúlóan. A rég elhunyt
Ashin császár elégedett lett volna fiával… azt
az aprócska tényt leszámítva persze, hogy meg-
mérgezte őt… Szóval ettől eltekintve, a fiú igazi
uralkodó módjára viselkedett, büszkén hordta
mind a koronát, mind a háború terheit. A herceg-
nő gondolatai öccséről hamarosan kedvese felé
terelődtek. Bizonyára Odayin sem tud aludni egy
szemhunyásnyit sem… Talán beszélhetne vele,

567
meglátogathatná a sátrában… hisz meglehet,
hogy holnap hajnalban látják egymást utoljára…
A lány hirtelenjében megtorpant, kardját maga
mellé eresztette. Nem tudta megmagyarázni ma-
gának, ám valami igen különöset érzett. Miért
is harcolnak holnap? Hisz… ez az egész ostoba-
ság… Az akani nép fölébresztette azt, kire minden
halandó várt… az istennőt, ki megteremtette
mindannyiukat a korok kezdetén. Júlahoor, a
hatalmas… Kicsodák ők, hogy dacolni merészel-
nek vele? Liani megfordult, érezte, hogy valaki a
sátrába lépett. Legnagyobb megdöbbenésére saját
magával nézett farkasszemet, mintha egy tükörbe
bámult volna.

Miután tanácsadói kivonultak a sátrából, azzal

a vitathatatlan szándékkal, hogy pihenni hagyják,
Tanial úrfi ismét alkalmat talált arra, hogy uno-
katestvére és a Szív jövőjén elmélkedjék. Az ifjú
király úgy ítélte, minden a legnagyobb rendben
halad, sikerült a lehető leghatalmasabb sereget
összetoboroznia, a birodalom legnagyobb mágusai
álltak az oldalán. Zseniális mérnökök a legújabb
és leghalálosabb fegyvereken szorgoskodtak… Ám
valami mégsem stimmelt. Méghozzá az, hogy leg-
nagyobb ütőkártyájuk, a Szív egy olyan személy
kezén volt, kiben egyetlen pillanatra sem bízott.
Míg Tanial úrfi idegesen járkált sátra mélyén,
őrülete mindinkább elhatalmasodott rajta, pa-
ranoiája pedig az egekig szárnyalt. Az a fattyú
el fogja árulni őket, ahogy annak idején tette…
ebben biztos volt. Tennie kellett valamit. Bár
gondolatait pedzegette tanácsadóinak, a Bölcsek
rendkívül bölcsen hárították az ötletet, már ami az

568
ifjú Odayin hirtelen halálát illeti. Egyrészről nem
tudták, miként lehetne megölni valakit, aki Uara
örökségét hordozza, másfelől meg eddigi tanulmá-
nyaik szerint a Szívnek kellett egy bizonyos idő,
míg hordozóját felruházta különös képességeivel.
Egy új gazda nem készülhetett volna föl egyetlen
éjszaka alatt. Nyomós érv, ésszerű… Ám Tanial
úrfi a vállát nyomó teher miatt már régen túlesett
az ésszerűség határain. Majd megveszett dühében,
mikor arra gondolt, hogy egy senkiházi hordozza
Uara szívét őhelyette, mikor az őt illetné, csakis
őt, senki mást! Őrült elméjében már ezerszer is
lejátszódott az elkövetkezendő csata kezdete, mi-
kor is Odayin Elvoran egyszerűen fogta magát, és
kacagva átállt az ellenség oldalára… Cselekednie
kellett hát, saját magának, ha egyszer senki nem
hallgat rá.
Tanial úrfi valóságos dúvadként rontott be nő-
vére sátrába, a strázsáló őrök aggódva figyelték,
mikor elszáguldott mellettük. Attól féltek, őrült-
ségében valami kárt tesz testvérében. Bár ezzel a
két dologgal mindenki tisztában volt az udvarban:
Ifjú királyuk őrült, a hercegnő pedig valóságos
vadmacska, aki akár egy csapat trollal szemben
is megállná a helyét. Ezért nem is aggódtak túl
sokat, bár amúgy sem mertek volna közbelépni.
Természetesen mindannyian tévedtek, Tanial
úrnak esze ágában sem volt bántani nővérét, sőt,
inkább a segítségét kérte.
Mikor testvére becsörtetett hozzá, a hercegnő
épp a matracán pihent. Bár egyszerű, szolid öltö-
zéket viselt, tartása leginkább a birodalom előke-
lőbb bordélyainak szajháira emlékeztetett. Az ifjú

569
király természetesen semmit nem vett észre, terve
olyannyira lefoglalta, hogy az orráig sem látott.
– Liani! – kiáltotta, évek óta először mondta ki
a nővére nevét. Villámgyorsan a lány fekhelyéhez
szánkázott, hisz kis híján elcsúszott a felhalmozott
szőnyegeken, majd lehuppant a matracra. Ezt is
oly hevesen tette, hogy a lány egyensúlyát vesztve
majdnem a földre bucskázott.
– Mit akarsz?! – kérdezte a hercegnő szokat-
lanul nyersen. Tanial úrfi vett egy mély levegőt,
nyugalmat erőltetett magára, és csupán ezután
kezdett bele mondandójába:
– Liani, segítened kell!
– Mi az, berezeltél?
– Nem! Vagyis igen! De nem a harc miatt! En-
gem sokkal nagyobb gond aggaszt!
– Nagyobb gond, mint egy hatalmas sereg és
Júlahoor teremtményei?
– Odayin Elvoran elárul minket! – ordította
Tanial úr, majd esdeklő, nagyra meresztett szeme-
ivel figyelte, milyen hatást váltanak ki szavai nő-
véréből. Hát semmilyet… a lány csak kuncogott.
– És honnan veszed mindezt?
– Tudom! Érzem!
– Már eddig is megtehette volna…
– Megtehette volna, persze! De így… hogy a
csata legelején hagy cserben minket, a lehető
legnagyobb csapást méri birodalmunkra és né-
pünkre… Elárul minket, tudom! Ahogy azelőtt is
tette!
– És most… mit akarsz tőlem? – Ez volt az a
kérdés, melyre Tanial úrfi várakozott. A fiú resz-
kető kézzel a zsebébe nyúlt, és egy kékes színben
ragyogó fiolát nyújtott a hercegnő felé.

570
 – Mi ez? – kérdezte a lány fintorogva.
– Ez… Tűzgyík mérge, a legerősebb méreg, mit
bűbájtudók keverhetnek birodalomszerte. Akár
egy sárkányt is ledöntene a lábáról néhány perc
alatt…
– Ha jól sejtem, ezt nem most szerezted, már
régóta a zsebedben lapulhat.
– Így igaz, bár most sem okozna gondot. Csak
egyet füttyentenék, és kész.
– Szóval… mi is az pontosan, amit vársz tőlem?
– Az ifjú király ezúttal jelentőségteljesen nővére
szemébe nézett, kezét megszorította:
– Liani… most a birodalom sorsa múlik rajtad.
És mindannyiunké. Te vagy az egyetlen, akiben
megbízik. Meg kell itatnod vele valahogy. Menj át
hozzá… vigyél egy finom bort… beszélgess vele…
de hát tudod… – Tanial úrfi feszülten várt, min-
denre felkészült nővére reakcióját illetően, hogy
zokogni kezd, vagy megpofozza őt, esetleg kidobja
a sátrából… Ám amit a lány valójában csinált…
arra nem számított. Legfeljebb csak remélni tud-
ta. Liani egyszerűen átvette tőle a fiolát, és saját
zsebébe csúsztatta.
– Majd meglátom, mit tehetek. – A fiú hatal-
masra tátotta a száját meglepetésében:
– Hát megteszed? Ó, kedves nővérkém, meg-
látod, a krónikák hősként zengik majd a neved!
Áldozatod nem lesz hiábavaló! Amúgy… még va-
lami… Miután Odayin Elvoran eltávozott az élők
sorából, a Szívnek új gazdára lesz szüksége.
– És ha jól sejtem, te magad akarsz az lenni.
– A Szív már engem illetett volna a kezdetektől!
Én fogom győzelemre vezetni a népem! És ha a
Szív a birtokomban lesz, senki nem kérdőjelezheti

571
meg jogosultságom a trónra! – Tanial úrfi ismét
elvesztette a fejét, magánkívül ordított. Ám a
hercegnőt ezúttal cseppet sem zavarta, csupán
jókedvűen kacagott testvérén.

Odayin Elvoran herceghez méltó szálláshelyet

kapott, sátrát minden kényelemmel felszerelték,
amit a nomád körülmények engedhettek. Ágya
úgy nézett ki, akár egy szultán fekhelye, min-
denhol díszes, színes párnák hevertek, fegyverei
és páncélja vitrin mögött várták a napkeltét.
Lábait puha, antik szőnyegeken pihentethette,
sátra közepén fehér láng égett, ami csupán
fényt és meleget adott, füstje nem volt. Úgy ítélte
meg, nagyjából őreinek száma is megegyezhet a
királyéval, bár a neki kirendelt katonák sokkal
inkább őt magát őrizték, mint testi épségét. Jól
tudta, hogy egy szemernyit sem bíznak benne, és
minden lépését figyelik. Persze az a néhány kato-
na aligha jelentett volna gondot neki, ha valóban
valami rosszaságon törné a fejét. Az ő gondolatait
azonban egészen más kötötte le.
Míg Odayin a sátrában várakozott, rengetegszer
eszébe jutott, hogy átszökik Lianihoz. Talán ez az
utolsó estéjük… együtt kéne tölteniük… beszélni-
ük kéne… Gondolatai oly erősek voltak, hogy tud-
tán kívül üzenetet küldött a lánynak, legalábbis
valami hasonló történhetett, mert a hercegnő
hirtelenjében megjelent a sátra bejáratánál. Min-
denesetre a fiú igen megörült kedvese láttán, és
azonnal beljebb invitálta.
– Képtelen vagyok aludni… csak rád gondol-
tam… – súgta Odayin, miközben Lianit kézen
fogta és a sátra túlfelére vezette. A fehér tűz lángja

572
oly erős fényt adott, hogy szinte megvakultak tőle.
Az ágy félhomálya már sokkalta kellemesebb volt,
mindketten leültek a felhalmozott párnák közé.
– Rám? Azt hittem, az elkövetkezendő csatára
– nevette a hercegnő csúfondárosan. Odayin nem
értette a viselkedését, elmúltak már azok az idők,
mikor csak gúnyolta vég nélkül, és kacagott rajta.
A fiú zavartan folytatta:
– Persze… arra is, de te fontosabb vagy… Félte-
lek… Tudom, ne is kérjem, hogy maradj ki ebből
az egészből, de azért könyöröghetek, hogy vigyázz
magadra, igaz? – Odayin épp arra készült, hogy
gyöngéden a lány nyakába csókoljon… mikor va-
lami visszakozásra késztette. Egyenesen Liani te-
kintetébe nézett… és megrémisztette, amit látott.
Vagy sokkal inkább az, amit nem látott. A lány
szeme üres volt és jéghideg. Odayin rengetegszer
látta viszont magát ennek a kedves tekintetnek a
tükrében, mindig önmaga lehetett… Ki tudja, ta-
lán még az emberek világában is… Most azonban
nem látott semmit. A fiú iszonyodva elhúzódott a
hercegnőtől, és döbbenten suttogta:
– Júla..? – A lány elfintorodott, és lemondóan
legyintett:
– A fenébe! Sejtettem, hogy előbb-utóbb rájössz,
de nem ilyen hamar.
– Mi a fenét keresel itt?! – ordította Odayin, és
egész a sátor faláig menekült. Nem mintha ma-
gától a démontól félt volna… sokkal inkább az
rémisztette meg, hogy kedvese bőrébe bújt. – És…
mit csináltál vele?!
– A hercegnőddel? Semmit, ez az én bőröm,
bárkinek alakját magára ölthetem.
– Mit akarsz?

573
 – Csupán… kíváncsi voltam, miként készülőd-
tök. Gondoltam, meglátogatom a táborhelyetek. –
Ezúttal a lány is felkelt az ágyról, majd lassú sétába
kezdett a sátor belsejében. Úgy ringatta a csípőjét,
hogy valóban nyoma sem volt benne Liani Elvoran
szerénységének. Odayin összehúzott szemekkel
figyelte… nem lehet véletlen a felbukkanása. Ám
mielőtt még mélyebbre ásta volna magát a démon
gondolataiban, Júlahoor megfordult és egyenest
a szemeibe nézett. – Jártamban-keltemben igen
különös felfedezést tettem – vigyorogta.
– Tényleg? És mi az?
– Valami, amitől lehet, hogy meggondold ma-
gad. Már ami szövetségünket illeti. – A lány zsebé-
be nyúlt és előkapta a fiolát, amit az ifjú királytól
kapott. – Tudod mi ez, Odayin Elvoran?
– Talán… valami méreg…
– Az bizony, és neked szánták. Nem tudom,
hogy valóban kárt tehetne-e benned… elvégre
a Szív sok mindentől véd, ám halhatatlanságot
nem ad… De szó mi szó, szerintem a szándék a
lényeg.
– Honnan szerezted..?
– Magától a királytól, természetesen a Szívre fáj
a foga. A kis aranyos. Ráadásként saját nővérét kí-
vánta felhasználni az ügy érdekében. Míg ti utolsó
éjszakátokat töltitek együtt, bort kortyolgattok és
turbékoltok, a méreg lassan felemészt és elpusz-
tít… Csúnya dolog, nem igaz? – Odayin tekintete
egész eltorzult a dühtől… eddig is tisztában volt
vele, hogy a király a halálát kívánja. Ám mostani
orvtámadása teljesen váratlanul érte, kétsége sem
volt afelől, hogy a démon ezúttal igazat mond.
Érezte. De ami a legjobban dühítette, hogy Tanial

574
úrfi saját testvérét akarta ellene használni… na
várjunk csak… Ezúttal ismét szöget ütött a fejé-
ben valami.
– Mi a fészkes fenét kerestél te Liani sátrában?!
– kérdezte a fiú, és arca ezúttal valóban eltorzult
a dühtől. Júlahoor ismét csak kacagott, úgy tűnt,
meg sem próbál titkolózni Odayin előtt, elméjét
is teljesen kitárta. A fiú azonnal kifürkészte a
gondolatait. Liani már nem volt a táborban…
elrabolták… egy hajón tartották fogva, ami… az
emberek világa felé tartott. Odayin azonnal meg-
értett mindent, amint a kétségbeesés felkúszott az
arcára, a démon annál gúnyosabban kacagott.
– Most mit teszel, Odayin Elvoran? – Júlahoor
csengő nevetése az egész sátrat betöltötte, igen
jól szórakozott. Voltaképp az egész háborút, az
összecsapást elintézhette volna rendkívül egysze-
rűen. Csupán annyit kellett volna tennie, hogy
saját bőrében megjelenik a wyor nép királya előtt,
és még látogatást tesz néhány fontosabb tanácso-
sánál… Mindenki a lábai előtt heverne, zokogna,
szűkölne, az egész birodalom az övé lehetne… Ám
több okból nem tette mindezt. Egyrészről, a két
nép hadserege, még ha nem is egymás oldalán
harcoltak, kemény diónak bizonyult volna. Más-
felől meg teremtményeinek enniük kellett, vérre
és húsra vágytak, a hosszú fogság után az ös�-
szecsapás talán enyhíti éhségük. A gonoszkodást,
taktikázást pedig amúgy is igen kedvelte. Ezért is
nevetett olyan jóízűen az ifjú Odayin bosszúságán.
Bár mikor a fiú felé indult, azzal a tagadhatatlan
szándékkal, hogy móresre tanítsa, kissé inába
szállt a bátorsága. Egyedül volt, teremtményei
nélkül. Ezért villámgyorsan megnyitotta maga

575
mögött Fekete Tükrét, majd eltűnt az átjáróban.
Mindez csupán néhány pillanat alatt zajlott le,
Odayin semmit sem tehetett, hogy elkaphassa.
Bár igazság szerint nem is törődött vele, ennél
fontosabb dolga akadt.
Odayin kiszáguldott a sátrából, mindenkit fél-
retaszított, aki csak az útjába állt, és egyenest a
tábor azon része felé vette az irányt, ahol Parázs
Föld lakói, a sárkányok pihentek. Bár vagy egy
tucat szörnyeteg kuporgott a füves dombokon,
Odayin azonnal kiszúrta barátját. Bagu épp szu-
nyókált, talán a sárkányok voltak az egyetlen te-
remtmények, akik aludni tudtak az összecsapás
előtt. Hiába, hosszú életük megtaníttatta velük,
semmiért nem érdemes izgulni vagy félni. Ha meg
kell halniuk, hát meghalnak, így is, úgy is meg-
történik, addig pedig minek izgassák magukat?
Inkább esznek egy jót, és alszanak. Legalábbis
addig, míg kis mitugrászok nem zaklatják őket.
– Bagu! – ordította Odayin, és teljes erejéből
rázni kezdte a sárkány fülét. – Bagu, ébredj!
Szükségem van rád!
– Hogy… mi… micsoda? Már elkezdődött? – A
szörnyeteg felemelte hatalmas fejét és a horizon-
tot kémlelte, úgy hitte, már hajnalodik. A többi
sárkány is így tett, ám amint észrevették, hogy
még sűrű sötétség gomolyog körülöttük, bosszús
füstkarikákat küldtek zaklatójuk felé. Odayin
azonban egyikőjükkel sem törődött, minden teke-
tória nélkül felpattant Bagu hátára:
– Gyerünk! Liani veszélyben van! – Ez a néhány
szó végre kiverte az álmot Bagu szemeiből, teli
torokból üvöltötte:

576
 – A hercegnő?! Veszélyben?! – És anélkül,
hogy bármi egyebet kérdezett volna, hatalmas
szárnyait kitárta, majd száguldott is tova a fekete
horizonton. Társai csak lestek utánuk, egy jól
megtermett, aranyszínű sárkány a maga ötven-
ezer évével csupán ennyit fűzött a látottakhoz:
– Ezek a fiatalok… – Azzal hatalmas feje ismét
visszazuhant a földre, és elaludt.

A sárkányokkal ellentétben az egész völgy életre

kelt, mindkét oldalon. Amint Júlahoor visszatért
övéihez, rögvest saját formáját öltötte magára és
valóságos szélvészként söpört végig serege tábor-
helyén. Mikor Memmon mester és az akani csa-
patok parancsnokának színe elé került, magából
kikelve ordította:
– Most! Támadás, azonnal! – Mivel a démon
már saját külsejét használta, varázsa is hatott,
senkinek nem jutott eszébe ellenkeznie vele.
Annak dacára, hogy a támadást hajnalra tervez-
ték. Júlahoor elégedetten nézte, ahogy mindenki
rögvest hajbókolva eleget tett parancsának, az
akani sereg csatasorba állt. A mérnökök által
épített szerkezetek, a borotvaéles pengék, az íjá-
szok hada, hajítógépek lövedékei, izzó tűzgolyók
és forró olaj, minden készen állt. Ahogy Odayin
Elvoran ügye is, a fiú már messze járt a wyor
sereg táborhelyétől.
Odayin távoztának híre futótűzként terjedt a
völgy másik oldalán is, elsőként maga az uralkodó
tudta meg, egyik parancsnoka rohant be sátrába
a következő hírrel:
– Nagyuram! – kiáltotta a férfi, és még az alap-
vető udvariasságról is megfeledkezett, nem hajolt

577
meg királya előtt. – Nagyuram! Odayin Elvoran
eltűnt!
– Micsoda?! Mi az, hogy eltűnt?! – Tanial úrfi
hirtelenjében úgy érezte, rémálmai valóra váltak…
hiába tett meg mindent ellenük. Elméje azonnal
elborult.
– Eltűnt… elment! Elrepült! Az udvari sárkány,
a nagytiszteletű Bagua hátán!
– Tudtam, hogy elárul minket az a fattyú! –
bőgte az uralkodó, és döngő léptekkel azonnal ki-
trappolt a sátrából. Elsőként nővére lakhelye felé
vette az irányt, azt tervezte, hogy ott helyben lefe-
jezteti, felkoncoltatja, kerékbe töreti, felakasztatja,
szétszaggattatja testvérét, amiért az ellenszegült
neki… becsapta, elárulta… Ám mikor a lány sát-
rába lépett, azt bizony üresen találta. Az ifjú király
dühe ettől már valóban az egekig szárnyalt.
– Megszökött vele az a ribanc! – ordította,
mihelyst kirontott a szabadba. A katonák, akik
körülötte álltak, döbbenten figyelték, ahogy ural-
kodójuk, hadvezérük a fejét fogva toporzékolt és
nyáladzott, akár egy taknyos kölyök… Ha eddig
volt is bennük némi remény a csata megnyerésé-
re, hát az is semmivé foszlott. Tolba mester, aki
szintén igen hamar hírét vette Odayin Elvoran
eltűnésének, nagy kísértést érzett, hogy egy hatal-
mas pofonnal térítse észre a fiút, ám ezt mégsem
merte. Helyette inkább bűbájt bocsátott rá, bár
ez is főbenjáró bűnnek számított, ám helyzetük
súlyos döntést követelt. A nyugtatóvarázstól
Tanial úrfi arca kisimult, dühe elillant, gondola-
tai leülepedtek. Az ifjú király ekkor végre képes
volt rá, hogy a körülötte történő eseményekre is
koncentráljon.

578
 A fiú döbbent arccal tett néhány lépést a
domboldal széle felé, ahol serege táborozott. Le-
tekintett az alant elterülő völgybe. Bár a hajnal
még messze járt, az akani csapatok megindultak,
zúdultak, özönlöttek feléjük, akár egy hatalmas
vízesés habja. Mindez önmagában félelmetes
látványt nyújtott, ám a háború már csak ilyen.
A parancsnokok és katonák közül jó páran meg-
éltek hasonlót. A wyor és akani sereg létszáma
nagyjából azonosnak tűnt, egyenlő esélyek,
egyenlő küzdelem… Ám ekkor történt valami a
horizonton. Hatalmas, cirádás tükör teremtődött
a semmiből, felszíne akár az éjszaka, koromsötét
volt, keretén ezernyi néma száj ordított. Bár ez
utóbbit csupán azok vették észre, kik távcsővel
kémlelték az ellenség vonalait. Magát a tükröt
azonban mindannyian kiválóan látták, a fekete
semmiből előözönlő démonok seregét úgyszintén.
A borzalmas burjánzás, a teremtmények megállás
nélkül szökkentek elő odaátról, valóban, mintha
sosem fogynának el.
– Te jóságos ég… – halottak vagyunk… mor-
mogta magában Tolba mester, pedig a birodalom
egyik leghatalmasabb mágusa volt. Lenézett a
mellette álló fiatal fiúra, a királyára… Tanial úrfi
csak ácsorgott, nem mutatta jelét, hogy bármit is
fölfogna helyzetük súlyosságából… Talán a varázs
tette.

Mikor Liani felébredt, egy hajó gyomrában talál-

ta magát. Nem arról volt szó, hogy leütötték volna,
vagy bármi hasonló, egyszerűen rajta is hatott
Júlahoor bűbája. Az elmúlt órák eseményeire
csak igen halványan emlékezett, bár amiatt is

579
szégyenkezett vég nélkül. Mikor a démon megje-
lent sátrában és kézen fogta őt, hogy a mögöttük
nyíló átjáróba vezesse, Liani nem is tiltakozott,
avagy védekezett. Sőt, valami hihetetlen euforikus
öröm lett úrrá rajta, Júlahoor, a földkerekség leg-
nagyszerűbb teremtménye, saját maga jött el érte!
Micsoda kegy! Az átjáró rögvest a tengerpartra ve-
zetett, ahol már egy hajó várta őket. Itt sajnos meg
kellett válnia úrnőjétől, mily fájdalom! Ráadásként
mogorva matrózok és katonák közé került. Bár a
lány továbbra sem okozott problémát, őrzői úgy
ítélték meg, jobb, ha bezárják. Liani így került a
hajógyomorba ládák, hordók és rothadó szalma
közé, még a kezét is összekötözték. A hercegnő
ez ellen sem tiltakozott, úgy gondolta, a nagy
Júlahoornak bizonyosan oka van rá, amiért ezt
teszi. Liani tehát teljes nyugalomban és elégedett-
séggel viselte sorsát, egészen addig a pillanatig.
Talán már elmúlt Júlahoor bűbájának hatása,
vagy túl messze kerültek tőle… vagy épp túl közel
az átjáróhoz. Persze a lánynak fogalma sem volt
róla, hová tartanak vele, csupán annyit tudott,
hogy az óceánon vannak. Még a hajó bűzlő bel-
sejében is érezte a tenger illatát, hallotta a fa,
deszkapadló ropogását a hullámok roppant súlya
alatt. Hogy magához tért, vagy inkább visszakap-
ta önálló akaratát, azonnal mesterkedni kezdett,
miként szökhetne meg. Nagyon rossz előérzet
gyötörte az eljövendőt illetően, így tudta, gyorsan
kell cselekednie.
Elsőnek szétnézett a raktérben, hátha talál
valami használhatót. Vitorlavászonból és kötélből
akadt bőven, rumból és lámpaolajból úgyszintén.
Mondhatni, kiváló alkalmatosságok, hogy tüzet

580
gyújtson, ám semmi eszköz nem állt a rendel-
kezésére, amivel szikrát csiholhatott volna. Azt
azért már nem hagyták ott neki. Liani valami
éles tárgyat is keresett, amivel esetleg elvághatta
volna kötelékeit, ám ilyet sem talált. Jobb ötlete
nem lévén, hozzálátott, hogy szétrúgja az egyik
ládát, ami vele együtt a hajógyomorban utazott. A
szilánkosra tört deszkadarabokkal nagyobb esél�-
lyel kezdett kísérletezésbe, már ami a csuklóját
szorító kötelet illeti. Bár még nem tudta, miként
jut ki a raktérből, Liani azt tervezte, hogy odakint,
a fedélzeten egyszerűen fogja magát és a tengerbe
ugrik. A démon bűbája miatt fogalma sem volt,
miféle teknőre került, és hányan őrzik, azt azon-
ban sejtette, hogy fegyver nélkül aligha lesz esélye
elbánni fogvatartóival. Más lehetősége nem lévén
menekülni fog, ugrani és úszni.
Kötelékei idővel talán megadták volna magukat
a hegyes, szálkás deszkadarabon, ám erre már
nem maradt idejük. Liani a láda összetörésével
túlontúl nagy zajt csapott, őrei nyilvánvalóan tud-
ni akarták, mi folyik odalent. A raktér belsejébe
rövid lépcsősor vezetett, amit egy csapóajtó zárt el
a külvilágtól. Mihelyst a hercegnő érzékelte, hogy
súlyos léptek zaja közeledik börtöne irányába,
rögvest taktikát váltott. Fejét az egyik hordóba
nyomta, annyi rumot vett a szájába, amennyit
csak bírt, majd elhelyezkedett a lépcső legte-
tején. Amint nyílt a csapóajtó, a maró alkoholt
fogvatartója szemébe köpte, ez pedig rögvest az ő
javára fordította összecsapásuk kimenetelét. Míg
a férfi ordítva próbálta óvni szeme világát azzal,
hogy az arcát dörzsölgette, addig Liani mindent
megszerzett, ami meneküléséhez szükséges volt,

581
a matróz kését és tengerészkardját. Az akani férfi
társai persze azonnal reagáltak a történtekre, ám
Liani addigra már kiszabadította kezeit a kötelék-
ből, és a fedélzetre ugrott, harcra készen.
A lány pillanatok alatt fölmérte, hogy valóban
nem volna esélye, legalább ötven katona roha-
mozott feléje. Egy csónak kötelékeit ugyan elvág-
hatná, ám vitorla nélkül nem jutna messze, vagy
újból elfognák, vagy kilőnék egy ágyúgolyóval.
Más nem maradt, mint az úszás, illetőleg a tenger
hullámai. Liani tehát semmi másra nem koncent-
rált, mint hogy elérhesse a fedélzet korlátját, az
első katonákat ugyan még megleckéztette néhány
kardcsapással, aztán villámgyorsan tovaillant egy
alácsüngő kötél segítségével. A lány pontosan a
korlát mellett ért földet, illetőleg fedélzetet, már
épp készült volna rá, hogy a vízbe vesse magát,
mikor igen különös felfedezést tett. Nem messze
tőlük, a hajótól sűrű köd gomolygott. Liani azon-
nal megértette, mi elrablóinak szándéka, átcsem-
pészik őt az emberek világába… Hogy Odayin
kövesse… Amint gondolataiban idáig jutott, az
égre tekintett. Odafönt ismerős árnyék közeledett
feléjük, még az éjszakai horizonton is fölismerte.
Bagu hátán pedig ott ült Odayin Elvoran, a Szív
zöldes, foszforeszkáló fénye azonnal elárulta.

Odayin fáradhatatlanul kémlelte az alattuk

suhanó óceán hullámait, rettegett attól, hogy el-
késtek… Lianit elrablói talán nem bántották még,
hisz szükségük van rá, ám ha már átjutottak a
Ködön túlra… A fiú rosszallóan megcsóválta a
fejét… Nem érdekli! Ha már az emberek világá-
ban járnak, ő akkor is utánuk megy! Jól látta

582
Júlahoor fejében a tervet, a lány csupán addig él,
míg csalinak használhatják őt, olyan volt, akár
a répa, amit szegény, csökönyös szamár orra elé
tartanak egy zsinegen, hogy mozgásra bírják…
Igen, ő maga is egy nagy szamár… Egyrészről
azért, mert segíteni akart azokon, akik folyvást
hátba döfik… hát sosem tanul belőle? Másfelől
meg jobban kellett volna vigyáznia kedvesére.
– Biztos, hogy jó irányba tartunk? – kérdezte
váratlanul Bagu, az ő szemei is rendületlenül
vizslatták a tengert. – Úgy értem… a megérzéseid
nem csalnak?
– Ez nem pusztán megérzés volt, Bagu! Láttam!
Láttam Júlahoor fejében, mit eszelt ki ellenünk.
Lianit a Ködön túlra viszi, hogy elpusztítsa a Szí-
vet! És vele engem is!
– Jól meggondoltad ezt? Ne érts félre, a herceg-
nő számomra is a legfontosabb… De meglehet,
hogy elvesztik a csatát távolmaradásod miatt.
Ifjú királyunk bizonyosan szélütést kapott már a
dühtől.
– Letojom! Inkább figyelj! Hátha még nem késő!
– A sárkány olyan gyorsan szelte a levegőt, ahogy
csak szárnyaitól telt, a jéghideg éjszakai levegő
valósággal hasított mellettük. Odayin érezte, hogy
arca szinte elfagy, ám nem törődött vele. Hirtelen-
jében azonban meglátta. – Ott! Odalent! – A fekete
hullámok közt futó zöld lidércfényre mutatott,
csak egy hajó lehetett. Bagu éles sárkányszeme-
ivel a jármű körvonalait is látta, azt pedig még
inkább, hogy az akani vitorlás a sűrű ködfelhő
felé tartott. – Gyerünk! Bagu! Gyorsan! – kiáltotta
a fiú, és ösztönzésként alaposan meghúzogatta
a sárkány vaskos sörtéit. Bagu néhány erőteljes

583
szárnycsapás kíséretében a hajó közelébe röp-
pent, majd zuhanórepülésbe kezdett. Odayin
ekkor látta meg kedvesét, aki már a korlát tetején
ácsorgott.
Liani hirtelenjében ugrani is elfelejtett a rémü-
lettől, amit kedvese felbukkanása okozott neki,
kétségbeesetten integetett:
– Ne! Menj vissza! Menj vissza, szükség van rád!
– Az akani vitorlás mindeközben a sűrű ködfelhő
belsejébe úszott, Bagu ugyanezt tette, csupán a
levegőben. Liani ekkor végre elszánta magát és
elrugaszkodott a korláttól, gyönyörű fejest ugrott
a tengerbe, pedig már a hullámokat sem látta. A
sárkány és Odayin már oly közel jártak a hajóhoz,
hogy hallották a csobbanást, a fiú egyetlen pilla-
natot sem tétovázott, és ő is rögvest a ködfelhőbe
vetette magát.
Liani jéghideg vízbe érkezett, fogvacogva próbált
a lehető legmesszebb evickélni az akani vitorlástól.
Bár látni már nem látta őket, hallotta a felbolydu-
lást, amit szökése okozott, kiáltások harsantak
a szürke ködben, majd csónakok csobbantak a
vízfelszínen. A lány már érezte, hogy nem élné túl
ezt az utat, még ha valahogy sikerülne is átúszni
az irdatlan távolságot, a szíve megállna a hideg
vízben, mielőtt még partot érhetne. De legalább
már nem volt a hajón, nem tudják átvinni az át-
járón… és ez a fontos. Amint gondolatai Odayin
felé terelődtek, egy fekete folt tűnt fel mellette a
ködben. Liani először azt hitte, fogvatartói közül
követte valaki, így harcra készen várakozott. Ám
hamarosan megkönnyebbülhetett, hisz sorstár-
sában kedvesét ismerte föl. Úgy tűnt, a Szív fénye
nem hatolt át a ködön és a vízen. A lány, ahelyett,

584
hogy örült volna megmentőjének, dühösen le-
fröcskölte a fiút:
– Mondtam, hogy menj vissza! – rikácsolta. –
Nem veszed észre?! Pontosan azt csinálod, mint
tíz éve! Csak magadra gondolsz! – Odayin egyálta-
lán nem sértődött meg a vád hallatán, egyszerűen
csak a lányhoz úszott és átölelte. Mindketten úgy
reszkettek, hogy beszélni is alig tudtak.
– Az emberek… világába is… utánad mentem
volna… – motyogta a fiú. Liani szíve majd kiug-
rott a boldogságtól, mikor Odayin átölelte, mégis
morgolódott:
– És mindjárt… úgy is lesz, ha nem… tempó-
zunk. – Valóban, mindketten körbenéztek, bár
a sűrű köd miatt szinte az orrukig sem láttak,
érezték, hogy az áramlat pontosan az átjáró felé
sodorja őket. Kibontakoztak hát egymás ölelésé-
ből, ám egyetlen karcsapást sem tehettek előre,
mert a fiú hirtelenjében felkiáltott. Odayin arca
eltorzult és a mellkasához kapott, Liani azonnal a
segítségére sietett.
– Az átjáró… túl közel vagyunk az átjáróhoz!
– kiáltotta kétségbeesetten. Nem tudta, mit tehet-
ne, megragadta kedvesét és úszni kezdett vele,
a fiú szemei már fennakadtak, az eszméletét is
elvesztette. Hát igaz… az átjáró kapocs az em-
berek és az ő világa közt… ha már a küszöbön
ez történik… mi lenne Odayinnal odaát..? A lány
kétségbeesetten tempózott, és azért imádkozott,
nehogy tévedjenek… A fiú tudta, merről jött, a jó
irányba indultak el… az áramlat mindig az átjáró
felé visz… vagy mégsem? Liani hirtelenjében meg-
torpant, tehetetlenül taposta a vizet. Körülöttük

585
átláthatatlan köd gomolygott, már valóban nem
tudta, melyik a helyes irány.
A baj azonban csőstül jött, a sűrű felhőből, akár-
csak egy szürke kísértet, úgy bukkant föl az akani
vitorlás egyik csónakja. Benne vagy egy tucat
marcona katona ücsörgött, a csónak orrában álló
matróz szigonnyal a kezében fürkészte a csendes
vízfelszínt. A lány és a fiú hirtelen bukkant elő
a ködből, ő azonban rögvest reagált, és minden
erejét beleadva feléjük döfött. Ezzel a lendülettel
valószínűleg mindkettőjük átszúrta volna, ám
hirtelenében fekete árnyék vetült a vízre. A hatal-
mas sárkányszárnyak az összes akani katonát a
jéghideg vízbe sodorták, ezzel egy időben pedig a
karmos mancsok megragadták a fiút és a leányt,
majd a levegőbe emelkedtek velük. Bagu rögvest
a hátára dobta kis barátait, és amilyen gyorsan
csak tehette, eliszkolt az átjáró közeléből. Mihelyst
biztonságban voltak, Liani hálásan a sárkány
nyakára simult és megölelte:
– Bagu… Te vagy a legjobb… – suttogta
elgyötörten.
– Tudom… – mormogta a sárkány. – És beval-
lom… már kicsit elegem van belőle, hogy folyton
meg kell mentenem titeket…
– Sajnálom… – A lány hallgatta a sárkány
szívverését, kezdetben megnyugtatta… ám igen
hamar felfedezte, hogy valami nem stimmel.
Felnézett a szörnyetegre, valóban, szárnyai egye-
netlenül verdestek, fejét lógatta, mintha szörnyű
fáradtság gyötörné. – Bagu! – sikította a lány. – Mi
van veled?!
– Az átjáró… – suttogta a sárkány… – Túl közel
voltunk az átjáróhoz… de már… sokkal jobban

586
érzem magam. – Valóban, ahogy távolodtak,
úgy javult Bagu állapota, és a fiúé is. A sárkány
visszanyerte egyensúlyát, ismét büszkén röppent
az éjszakai égbolton. Odayin ugyan még mindig
eszméletlen volt, a mellkasa közepén lévő Szív
azonban újból teljes pompájában világlott, és
egyenletesen vert.
– Hogy van..? – kérdezte Bagu, és nyakát a háta
felé nyújtotta, hogy jobban lássa utasait.
– Már jobban… – motyogta Liani, szörnyen
reszketett. A sárkány egy forró füstfelhőt küldött
felé, hogy felmelegítse, ám nagyon hamar tovail-
lant. A hercegnő elgyötörten nézett Bagu boros-
tyánszemeibe, úgy festett, akár egy szegény, ázott
veréb. Odayin fejét az ölébe vette, így próbálta
melengetni. – Most… mi lesz?
– Semmi! – kiáltotta Bagu öntudatosan. – Té-
rítsd magához, mert ha én rázom meg, abban
nem lesz köszönet! Akinek még dolga van, ne
ájuldozzon! Irány a Könnyek Völgye! Már ha nem
késő… – A sárkány ezt már csak az orra alatt
motyogta, eztán semmi másra nem koncentrált,
csupán arra, hogy a lehető legnagyobb sebességet
csikarja ki szárnyaiból. Kis idővel később Odayin
valóban magához tért, Lianinak nem is kellett
különösebben fáradoznia emiatt. Amint elhagy-
ták az átjárót, a fiú állapota rohamos javulásnak
indult. Odayin ereje visszatért, elszántsága nem-
különben. A történtek óta még nagyobb dühvel
várta az összecsapást, hisz már személyes indoka
is volt, hogy Júlahoor orrára koppintson. A Szív
testhőmérsékletét is azonnal helyrehozta, már
nem fázott, így ezúttal ő melengette kedvesét.

587
 Mikor Bagu és utasai a völgy fölé siklottak,
borzalmas látvány tárult a szemük elé. Odayin
akkor látott hasonlót, mikor a tükör magába szip-
pantotta, a pokol egy szeletkéje tombolt alattuk.
A vér és felhasított zsigerek szagát már messziről
érezték, tudták, sok jóra nem számíthatnak… de
ez… Mikor Odayin megneszelte, mit tett Júlahoor
Lianival, teljesen elvesztette eszét az aggodalom-
tól. És nem csupán józan ítélőképességét, hanem
időérzékét is. Fogalma sem volt, mennyi ideig le-
hettek távol… talán néhány órát. Többet semmi-
képp sem… Ám ez a rövidke idő is elég volt hozzá,
hogy a wyor sereg teljesen szétzilálódjék. Ahogy
a levegőből és sötétből megállapíthatták, több
tucat kisebb, elszigetelt csoportra oszlottak, ezek
aztán külön-külön vívták elkeseredett harcukat
Júlahoor teremtményeivel szemben. Maguk az
akani katonák is ott voltak valahol a tömegben,
ám a hatalmas démonok közt elvesztek a harc
sűrűjében. Néha szó szerint… Júlahoor teremt-
ményei alig válogattak szövetséges és ellenség
közt, gyakorta az akani katonák is bendőjükben
végezték. Féktelen tombolásukban úgy tűnt, talán
még teremtőjük sem képes parancsolni nekik.
Odayin landolásukhoz a dombtetőt választotta,
ahol egy nagyobbacska, elszigetelt csoport küz-
dött. Óvták a szerkezeteket működtető mérnökö-
ket, a varázstudókat és magát az ifjú uralkodót
is, aki már rögvest a csata kezdetekor a táborhely
közelében rekedt. Mikor Bagu földet ért, alig tö-
rődött velük bárki is, a katonák elkeseredetten
harcoltak, hogy Júlahoor teremtményeit távol
tartsák királyuktól. Éppen ezért igencsak megle-
pő volt az a váratlan támadás, ami Odayint érte,

588
mihelyst lábát a földre tette. Egy nehéz test teperte
őt a vérrel áztatott, letaposott fű közé, Tiburon ész
nélkül ordította:
– Még van képed idejönni?! – hatalmas öklét
nevelt fiára emelte, ám Odayin még a levegőben
elkapta a kezét, majd ezzel a mozdulattal le is
lökte magáról a férfit. Tiburon jól tudta, hogy a
Szív erejével aligha szállhat szembe, ám józan
eszét odahaza hagyta, kis városi házában. Ismét
készült rá, hogy Odayinnak ugrik, ám a hercegnő
rákiáltott:
– Elég! Tiburon, azért jöttünk, hogy segítsünk!
Most nincs időnk elmagyarázni! Bagu, Odayin!
Menjetek! – A sárkány azonnal szárnyra kapott
és a völgy felé indult. A lány még egy utolsó pil-
lantást vetett kedvesére, majd ő is elszaladt. Az
egyik halott katonától kardot és pajzsot szerzett,
ezzel indult a kis csapat segítségére, akik testvérét
védték. Odayin nevelőapja szemébe nézett, utolsó
szavai ezek voltak hozzá:
– Soha nem akartam rosszat… mintha az apám
lettél volna. – Azzal elszaladt és a harc sűrűjébe
vetette magát. Tiburon csak lesett utána, véres,
horpadt páncéljában reszketve nézett nevelt fia
hűlt helyére, aki pillanatok alatt eltűnt a szeme
elől. Hosszú idő után most először ébredt föl ben-
ne a félelem, hogy elvesztheti őt.

Odayin Elvoran árulása, a Szív elvesztése sokat

rontott a wyor sereg morálján, ám parancsnokaik,
elöljáróik egyetlen pillanatra sem hagyták, hogy
feladják a küzdelmet. Bár a harc kimenetele már
az első percekben eldőlni látszott, mikor a hatal-
mas wyor sereg apró csoportokra morzsolódott,

589
a hős katonák valóságos oroszlánként harcoltak.
Pedig tucatnyi társukat látták elesni, ráadásként
nem is akárhogyan, nem kard által, egyenlő
küzdelemben. Júlahoor teremtményei elevenen
fölfalták őket, csontjaikat a vérmocskos földbe
taposták.
Yarim kapitány egy nagyobb csapatával egé-
szen sokáig jutott a harc sűrűjében, ezt egyrészről
saját képességeiknek, másfelől az előttük mene-
telő trolloknak köszönhették. Az óriási, tohonya
szörnyetegek úgy hullottak, akár a legyek, ennek
ellenére fel sem vették a teremtmények támadá-
sát. Igen erős varázs ült rajtuk, máskülönben
már fejvesztve menekültek volna. Yarim kapi-
tány különleges szövetségeseivel végül sikeresen
átverekedte magát az ellenség vonalain, hisz a
legnagyobb dicsőségre tört. A hősiesen harcoló
asszony és néhány katonája volt az egyetlen a
wyor seregből, kik eljutottak idáig.
Yarim kapitány néhány pillanatra megtorpant
kísérői gyűrűjében. Míg csapata derekasan küz-
dött az akani katonák és Júlahoor teremtményei
ellen, addig az asszony tekintetét körbejártatta a
völgy ezen részén. Bármerre nézett, halált látott, a
földön démonok ezrei, a levegőben sárkányok és
hajók csatái… Ám ekkor észrevette, amit keresett.
Az asszony minden maradék erejét összeszedte
és megállíthatatlan rohamba kezdett Júlahoor
felé, aki egy kisebb dombon állva szemlélte az
összecsapást. Magát a démont akani katonák tu-
catjai és saját teremtményei védelmezték, Yarim
kapitány mégis átjutott rajtuk, hatalmas pallosát
emelete, hogy Júlahoorra sújtson vele, és ezzel
talán véget vessen mindennek… ám keze megállt

590
a levegőben. A hatalmas asszony teste megreme-
gett, majd térdre esett, vérmocskos, horpadt pán-
célja fülsértő csörgéssel koppant a sziklás talajon.
Yarim kapitány esdeklő tekintetét Júlahoorra
emelte, arcán könnyek patakzottak.
– Ó, hatalmas Júlahoor, bocsáss meg… – mo-
tyogta az asszony. Már semmi nem érdekelte,
katonái, kiket hátrahagyott, lassan elvesztették
pozíciójukat, a teremtmények folyamatos táma-
dásai bedarálták őket, egymás után hullottak el.
Különösen azután, hogy minden csepp reményük
elvesztették, mihelyst meglátták kapitányuk a
démon előtt térdepelni. Pár perc leforgása alatt
mind egy szálig halálukat lelték… és valóban sze-
rencsések voltak, ha lelkük már elhagyta testük,
mikor a démonok falni kezdték őket.
Júlahoor kis ideig kedvtelve nézte új rajongóját,
rendkívül tetszett neki, hogy egy halandó asszony
ilyen erősre edzette a testét, átjutott teremtménye-
in és szövetségesein… Talán meg is sebesíthette
volna… Most pedig itt térdel előtte, és zokog, akár
egy gyermek. Végül Júlahoor úgy döntött, más
szórakozási lehetőség után néz, és egyetlen moz-
dulattal eltörte a kapitány nyakát. Teremtményei
sokáig lakmároztak az asszony húsából.
Yarim kapitány és csapata elvesztése senkinek
sem tűnt föl, na nem mintha bárkinek az élete egy
fikarcnyit is számított volna a pokolban, ami arra
az éjszakára feltárult a Könnyek Völgyében. Némi
derengés ugyan már mutatkozott a horizonton,
közeledett a hajnal, ám ez senkit nem érdekelt,
hisz minden csepp reményük elvesztették. A wyor
sereg java része felmorzsolódott, bár az akani csa-
patokkal is hasonló történt. Egyrészről ellenségeik

591
vágták le őket, másfelől meg igen gyakran szövet-
ségeseik, a teremtmények gyomrában végezték.
De hát a nagy zűrzavarban ki vette észre? A wyor
sereg egyik kemény magját, a trollokat már rég
levágták, maguk az ősi, hatalmas sárkányok is
siratták néhány társukat, kiknek teste a földön
hevert, véresen és kiontott zsigerekkel.
Ahogy a földön, a levegőben is ádáz csata
dúlt, a két hajóflotta közt a sárkányok harcoltak
Júlahoor szárnyas teremtményeivel és azokkal,
kiket Memmon mester sötét varázslata keltett
életre. A csatamágusok is főként az égi háborúra
pazarolták erejük, már amikor nem ifjú királyuk
csapatát védelmezték. Ám a varázstudók is egyre
kevesebben voltak, az összecsapás túlontúl hos�-
szúra nyúlt, a nagy tudású asszonyok és férfiak
elméje elfáradt, kiürült… Miután már nem tudták
megvédeni magukat, és katonáikat is felmorzsol-
ták, könnyűszerrel levágta őket egy egyszerű
akani közkatona is. Csupán a leghatalmasabb
mágusok tartottak ki az összecsapás végéig.

A wyor sereg legnagyobb, elszigetelt csoportja

Tanial úrfi körül maradt, a katonák elszántan
védelmezték királyuk, itt harcolt maga Tiburon
és Liani is. A férfi uralkodóját védte, és persze a
hercegnőt is, a lány pedig önmagát és testvérét.
Tanial úr hatalmas hátasa, egy zömök gyíklény
nyergéből szemlélte az eseményeket, teljes harci
díszben, páncélban, felfegyverkezve. A fiú nem
vonta ki magát a harc alól, Júlahoor néhány
szárnyas teremtményét levágta, kik táborhelyük
fölé röppentek. Bár a testi épségét óvó íjászoknak
sokat köszönhetett. Magát a királyt sokkal inkább

592
katonái óvták az összecsapástól, hisz gyenge
alkata miatt azonnal szörnyethalt volna. Liani
is tudta ezt, bár testvére szörnyű dolgokat tett a
múltban, és valószínűleg mostanra sem változott
meg, kővé dermesztette a tudat, hogy elvesztheti
őt. Akárhogy is, a testvére volt, szerette… Csak
ő maradt neki a családjából. Elszántan küzdött
hát, hogy megóvhassa. Ám bármennyire igyeke-
zet a hercegnő, Tiburon és a wyor sereg összes
katonája, lassan elvesztették a küzdelmet a fo-
lyamatosan rohamozó ellenséggel szemben. Nem
kellett hozzá sok idő, Júlahoor teremtményei utat
nyitottak maguknak a katonák közt, és elözönlöt-
ték a táborhelyet.
Tanial úrfi derekasan küzdött és tartotta magát,
ám erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Egy
roppant hatalmas, szárnyas teremtmény a leve-
gőből csapott le rá, karmait és fullánkos farkát a
gyíklény hátába mélyesztette. Az apró fiú meg tu-
dott lapulni a démon hasa alatt, ám hátasa azon-
nal szörnyet halt, részint kiontott zsigerei, részint
kettéroppantott gerince miatt. Az állat eldőlt, akár
egy zsák, Tanial úrfi épphogy csak megúszta, kis
híján a hatalmas test alatt maradt. Mihelyst a fiú
földet ért, közvetlen közelről is megtapasztalhatta
a háború borzalmait, hátasán, a magasban, min-
den olyan más volt… Ráadásként a teremtmény,
mi a gyíklénnyel végzett, egyáltalán nem mondott
le róla, hogy befalja őt. A hatalmas démon hátá-
ban már ezernyi nyílvessző díszelgett, az íjászok
óvták királyuk, míg tehették. Ám hamarosan ők
is elfogytak, a vonalakon áttörő ellenség azonnal
levágta őket. A megmaradt katonák, köztük Liani
és Tiburon, szintén az ifjú Tanial segítségére

593
siettek. A hatalmas démon ekkora túlerővel már
nem bírt, szárnyait fölhasították, repülni nem tu-
dott, számtalan sebből vérzett, míg végül megadta
magát, és a földre zuhant. A hercegnő azonnal
indult testvéréhez, aki még mindig a gyíklény te-
teme mellett gubbasztott. A lány útja a hatalmas
démon teste mellett vezetett, Tiburon már akkor
rosszat sejtett, mikor Liani első lépéseit megtette.
Ám nem jutott ideje, hogy szóljon neki, hisz a
teremtmények újabb rohamát kellett visszavernie
megmaradt katonáival.
Az ifjú király szinte eszét vesztette a félelemtől,
miközben alattvalói az életéért küzdöttek. Hogy a
hatalmas démon elpusztult, valamelyest magához
tért, ám még mindig reszketett, akár a nyárfalevél.
Kimeresztett szemekkel, dermedten nézte, ahogy
nővére felé tart… még soha életében nem örült
neki ennyire. Pedig régen ez nem így volt… szeret-
ték egymást… és ahogy az imént is… a hercegnő
mindig megvédte őt, kiállt mellette, még apjukkal
szemben is. Hirtelenjében rádöbbent, hogy nincs
egyedül, van családja, a nővére az… Ezért aztán,
mikor a démon újból lecsapott, jobban megré-
mült, mintha saját élete került volna veszélybe.
Talán csupán reflex volt, az elpusztult test utolsó
cselekedete… vagy szándékos, kitervelt mozdulat.
Amint Liani öccse felé nyújtotta kezét, hogy fölse-
gítse a földről, a teremtmény hatalmas fullánkja
úgy szúrta át a mellkasát, mintha páncélt sem vi-
selt volna. Akár egy skorpió farka, úgy csapott le.
A tüske azonnal visszahúzódott a lány testéből, és
a démon valóban nem mozdult többet. Liani pár
pillanatig döbbenten ácsorgott, majd összeesett.
Tanial úrfi rögvest összeszedte magát, már semmi

594
nem érdekelte, saját testi épsége sem. Kimászott
menedékéből, a hatalmas állat teteme mellől, és
nővéréhez kúszott. A lány fejét ölébe vette, torkát
sírás fojtogatta. Liani ugyan még lélegzett, de már
alig volt benne élet.
– Nehogy meghalj nekem, hallod?! – motyogta
a fiú. – Különben nagyon megjárod… nem mond-
tam komolyan, mikor ribancnak neveztelek, csak
szörnyen dühös voltam… De hát te ezt bizonyo-
san tudod, te mindig, mindent tudtál… – Tanial
úrfi tekintetét végighordozta a körülötte harcoló
katonáin, valóságos kört alkottak körülöttük, így
védték őket. Tudta, már nem sokáig tartanak
ki. Tiburon a szeme sarkából látta, mi történt,
a hercegnőre éveken keresztül vigyázott, nagyon
megkedvelte és a szívéhez nőtt… Ám semmit
sem tehetett, nem volt gyógyító, és a falat sem
bonthatta meg. Így tovább védelmezte a királyi
testvérpárt, dühe óriási erőt adott neki.

Odayin Elvoran felbukkanása hatalmas fel-

bolydulást keltett a völgyben. A Szív oly csodásan
ragyogott a sötétben, hogy azt bárki észrevette, a
zöldes lidércfény mindenhová elkísérte hordozó-
ját. A fiú rendületlenül tört előre, bár még mindig
nem tudta, mire készül valójában. Ez sokáig
tudatalattija titka maradt. Holttesteken át gázolt,
wyor, akani katonák maradványai szegélyezték
útját, bármerre lépett. Mégis, Odayin Elvoran
tartása, egész lénye oly csodálatos volt, hogy a
harcoló felek, tartozzanak bármelyik oldalhoz,
elbűvölten figyelték őt. Mindezt nem csupán a
Szív fénye okozta, a fiú tartása uralkodóhoz méltó
volt, tekintete pedig elszánt, mint a legbátrabb

595
hadvezéreké. Akik látták, bizonyosak lehettek
benne, hogy egy istenség szállt le közéjük, Uara
szíve minden bizonnyal a csata hevében érte el
képességeinek csúcspontját.
Odayin Elvoran egész lénye erőt, hatalmat su-
gárzott, ellenségei nem is álltak az útjába, csupán
a leghatalmasabb démonok vették maguknak a
bátorságot, hogy megpróbálták megállítani. A fiú
azonban egyetlen pillanatra sem torpant meg,
még arra sem szánt időt, hogy támadóival végez-
zen, egyszerűen csak eltaszította őket magától.
Nem telt bele néhány perc, és átjutott az ellenség
vonalain, rövid keresés után pedig ráakadt arra,
akihez valójában jött. Júlahoor és közte akani
katonák, teremtmények egész serege állt, ám
mindannyian azonnal elkotródtak a fiú útjából,
valóságos kis átjárót engedve úrnőjükhöz. Persze
meglehet, hogy maga a démon parancsolta így,
Júlahoor karba font kezekkel, pimasz ábrázattal
méregette ellenfelét.
– Szóval választottál – kiáltotta vigyorogva.
– A lány él! És én is itt vagyok! – ordította Odayin,
miközben rendületlenül menetelt a démon felé.
– Milyen kár… – mormogta Júlahoor, ám gú-
nyos fintora nem tűnt el az arcáról. Még akkor
sem, mikor Odayin Elvoran a közelébe ért, és
minden figyelmeztetés nélkül nekiugrott.

A horizonton már valóban derengett valami, a

hegyek mögött a nap készülődött újabb útjára,
hajnalodott. Persze ezt csupán az látta volna, aki
az égre tekint, ám a völgyben senkinek nem volt
sem ideje, sem energiája ilyesmire. Még Tanial úr-
finak sem, aki katonái gyűrűjében csak ücsörgött

596
és sírdogált, akár egy gyerek. Persze… hisz az
volt még… Ölében a nővére feküdt, Liani már rég
elvesztette az eszméletét. A fiú letekintett a földre,
nem tudta megmagyarázni magának, miért, ám
hirtelenjében rendkívül különös békesség töltöt-
te el a lelkét. Talán tudta, hogy hamarosan ő is
meghal? Kedvtelve nézte a mellettük növekedő
smaragdzöld füvet, néhol ugyan vércseppek
pettyezték és letaposták, mégis csodálatos volt.
Eszébe jutottak édesanyja meséi régi otthonuk-
ról, a Könnyek Völgyében lévő városról, ahol a
fák suttogtak, óvták, védelmezték népüket. Ahol
a bűbájos vízesések oly csodásak voltak, és enge-
delmeskedtek bárki akaratának… ahol az állatok
együtt éltek a wyor faj e különös népével… Az ifjú
király édesanyjára gondolt, kit elvakultságában
kis híján saját maga ölt meg… majd nővérére, ki
a kezei közt haldoklott.
Tanial úrfi hirtelenjében visszatért a valóságba,
ismét hallotta maga körül a csatazajt, érezte a vér
szagát… és valami mást is. Valami furcsa meleg-
séget és megnyugvást. Letekintett a tenyerére,
finom, fehér fény ölelte körbe az egész testét. Bár
még soha életében nem gyógyított senkit népe
különleges képességével, azonnal tudta, mit kell
tennie. Tenyerét nővére mellkasára tapasztotta,
és várt. Sem Liani, még talán maga a királyné sem
volt képes ekkora gyógyító erőre, mi hirtelenjében
előtört az ifjú király tudatalattijából. Talán egész
életében gyűjtögette, tartogatta magában ezt a
hatalmat, bomlott elméje és sebei nem hagyták
felszínre törni… most azonban, hogy végre utat
engedett neki, kirobbant, akár egy vulkán. A
hercegnő sebe azonnal gyógyulni kezdett, és nem

597
csupán ő, hanem minden katona, ki Tanial úrfi
közelében tartózkodott. Liani hamarosan vis�-
szanyerte eszméletét is, bár még bágyadtan, ám
kedvtelve nézett föl testvérére:
– Hát mégiscsak sikerült… – suttogta a lány. A
fény és melegség megszűnt, az ifjú király döbben-
ten bámulta a tenyerét. Megpróbálta újból elő-
csalni különös képességét, ám ezúttal nem ment
neki. A hercegnő mindeközben fel­ült, még gyenge
volt, ám máris azt fontolgatta, hogy ismét kardot
ragad. Hisz bár az imént megmenekült a haláltól,
szorongatott helyzetük cseppet sem javult. A kör
egyre szűkült körülöttük, katonáik sorban estek
el, Júlahoor teremtményei pedig nem fogytak. Ha
valaki abban a pillanatban a völgy távoli szeglete
felé pillantott, láthatta, hogy a Fekete Tükör még
mindig ontotta magából a démonok seregét, meg-
állíthatatlanul özönlöttek, burjánzottak, akárcsak
a csata kezdetekor.

Odayin és Júlahoor összecsapása rettenetesen

elhúzódott, sokáig úgy tűnt, egyikük sem bír a
másikkal, egyforma gyorsak, egyformák a reflexe-
ik és erejük. A démon rubinpiros vére a fiúéval
keveredett, miközben ütötték, vágták egymást,
Júlahoor éles fogai Odayin húsába vájtak. Két
démon szíve csapott össze a Könnyek Völgyében,
ám egy idő után mégis úgy tűnt, hogy az egyik a
másik fölé kerekedik. Tán Uara szíve sok erőhöz
jutott, hisz hordozója oly fiatal volt, Júlahoor pedig
egyre fáradt, mind kétségbeesettebben küzdött.
A démon azonban még szorongatott helyzetében
sem mellőzte ironikus megjegyzéseit, talán tudta,
hogy csupán egy intésébe kerül, és teremtményei

598
azonnal a fiúra vetik magukat. Mikor Odayin a
földre teperte őt és így ütötte, Júlahoor felnevetett,
mintha fájdalmat sem érzett volna.
– Milyen élvezetes pozíció! – röhögte, majd
mintha csókot nyomna a fiú szájára, éles fogaival
az ajkaiba mart. Odayin felordított és hátraesett,
ezúttal a démon javára fordítva a küzdelmet.
Júlahoor éles karmaival több helyen fölhasította
a fiú mellkasát, ám Uara szíve ezúttal sem hagyta
gazdáját. Odayin sebei hihetetlen sebességgel
gyógyultak, néhány pillanat múltán összeszedte
magát, és egy jól irányzott rúgás után ismét földre
küldte ellenfelét. Júlahoor ezúttal már teljesen
kifáradt, erőtlenül vonaglott a vérmocskos tala-
jon, így elérkezettnek látta az időt, hogy segítséget
kérjen. Előtte azonban nem bírta ki, hogy a fiú
képébe ne köpje:
– Nem ölhetsz meg! Még mindig nem fogtad
föl?! Testvéreim közül a leghatalmasabb voltam,
mit gondolsz, miért űztek a Tükrön túlra?! Mert
nem tudtak megölni! – Odayin ökle megállt a
levegőben, a démon szavai ezúttal eljutottak a tu-
datáig. Lehetséges volna..? Érezte, hogy Júlahoor
igazat mond, az egyik leghatalmasabb démon
volt a korok kezdetén… ám azzal, hogy őseik egy
másik világba űzték, és összekötötték a tükör bű-
verejével… Ez az egyetlen gyenge pontja. Mielőtt
a teremtmények hordája rávetette volna magát,
hirtelenjében eszébe villant valami… Nem tudta
pontosan, miért akkor, és miért Memmon mester
szavai csengtek a fülében: „Ha el akarsz pusztí-
tani valamit, mi náladnál hatalmasabb, célozd a
szívét.”

599
Odayin lepillantott Júlahoorra, a démon ekkor
már sejtette, mire készül, ám semmit nem tehe-
tett. A fiú azzal a lendülettel, ahogy megütötte
volna, kezével megcélozta a démon mellkasát.
Roppant erejével áttört a húson és bordák falán,
egyetlen mozdulattal kirántotta helyéből Júlahoor
vérvörös, dobogó szívét. A démon felsikoltott,
hangja az egész völgyet betöltötte. Az ütközet
megállt egy pillanatra, minden teremtett lélek a
fülére tapasztotta a kezét, hisz ezt másként aligha
tudta volna elviselni.
Odayin döbbenten bámult a kezei közt dobogó
szívre, pontosan olyan volt, akárcsak az övé, mi
mellkasa közepén vert. Csupán színe volt vörös,
és nem zöld. Csápjai, a kacsok undorítóan teke-
regtek, talán új gazdát keresve, ám a halandó, ki
közelében volt, már másik parazitát hordozott.
Amint Júlahoor sikolya elhalt, a csata újból
megkezdődött, Odayin pedig a teremtményeknek
egész hordájával nézett szembe. A démonok azon-
nal utána vetették magukat, ám a fiú gyorsabb
volt. Tudta, hogy Júlahoor testének halálával még
nincs vége az összecsapásnak. Fölszaladt hát a
legközelebbi dombtetőre, és karjait az ég felé nyúj-
totta, érezte már, mit kell tennie.
Csupán néhány pillanat telt bele, és ahogy már
eddigi életében oly sokszor, hatalmas, karmos
mancs fonódott a teste köré. Odayinnak már nem
volt szüksége szavakra, hogy barátaihoz szóljon,
vagy bármely más élőhöz. Bagu a csata hevében is
érzékelte a fiú gondolatait, és azonnal a segítségére
sietett. Pontosan sikerült elcsípnie a démonhorda
orra elől, majd villámgyorsan tovaszáguldott vele.
Ezúttal nem fecsérelt rá időt, hogy a hátára dobja,

600
egyszerűen csak vitte a mancsai közt, ahogy a sas
röpteti elfogott zsákmányát.
Minden élő, ki a Könnyek Völgyében vívta élet-
halálharcát, az égre tekintett egy pillanatra. Bár
a hegyek mögött már derengett valami, fölöttük
fekete éjszaka volt, az óriási sárkány pedig a csil-
lagok előtt repült, hatalmas karmai közül élesen
világított a Szív zöldes fénye. Később, évszázadok,
évezredek, sőt korok múltán is kedvelt témája lett
a művészeknek ez a lenyűgöző jelenet, bár ahogy
az idő telt, az ifjú, vézna Odayinból erős, izmos
férfiú lett, aki nem a sárkány karmaiban, hanem
a nagy Bagua hátán repült, miközben Júlahoor
dobogó szívét szorongatta a kezei közt. Persze
abban a pillanatban még senki nem tudta, mi
történik.
A sárkány erőteljes szárnycsapások mellett
a Tükör felé röppent, majd egyszerűen leejtette
Odayint, akár egy vadászgép a bombát, majd
kanyarodott is vissza, hogy újból az övéinek se-
gíthessen. A fiú igen magasról pottyant a földre,
mégis talpra esett, majd egyetlen pillanatot sem
várt, máris rohanni kezdett. Az átjárót, Júlahoor
Fekete tükrét javarészt akani katonák védték,
a teremtmények még mindig özönlöttek elő a
túloldalról. Odayin nem tudta, miért, ám amint
átküzdötte magát a védők gyűrűjén, ezt kiáltotta:
– Félre! Mindenki! – Az akani katonák termé-
szetesen nem hallgattak rá, Odayin pedig egy
pillanatot sem tétovázott. Az átjáróhoz rohant,
kis időre meglátta önnön fekete, üres képmását.
Eztán Júlahoor dobogó szívét hatalmas erővel a
tükör felszínébe vágta. Az átjáró azonnal ripityára
tört, mintha bombát robbantottak volna odaát,

601
milliárdnyi darabja messzire röppent. Minden
élő, ki a közelében tartózkodott, és akár csak egy
apró szilánk is eltalálta, azonnal porrá vált. Ahogy
Júlahoor teremtényei is szerte a völgyben. A csata
hirtelenjében abbamaradt, a hatalmas démonhor-
da egyszeriben semmivé lett, a Könnyek Völgyére
pedig néma csönd ereszkedett.

Mindkét fél döbbenten ácsorgott, a wyor se-

regek hirtelenjében felszabadultak szorongatott
helyzetükből, az akani katonák pedig elvesztették
szövetségeseik. Egyedül maradtak… sokáig tar-
tott, míg fölfogták. Liani és öccse, kik eddig biz-
tosra vették, hogy együtt halnak meg a nap első
sugaraival, most kitörtek védelmezőik gyűrűjéből,
egész a tábor széléig szaladtak, és ahogy mindenki
a völgyben, szemüket a távoli horizontra szegez-
ték. Arra a helyre, ahol pár pillanattal ezelőtt még
Júlahoor tükre és serege volt.
A völgy túloldalán semmi és senki nem maradt,
csupán a véráztatta föld és holttestek. És még
valaki… Liani szíve a torkában dobolt, pár pilla-
natig figyelt, majd rögvest nekiesett a közelében
lecövekelt varázslónak, és kezéből kitépte a táv-
csövét. A mágikus lencséken át már tökéletesen
látta… Odayin életben volt, de… a földön feküdt,
és sebesültnek tűnt. A lány azonnal elhajította a
távcsövet és a dombtető felé szaladt, hogy Bagu
a lehető leghamarabb a hátára vehesse őt. Így
már nem láthatta, hogy mások is Odayin Elvoran
segítségére siettek, hamarabb, mint ő.
A tükör pusztulása után néhány perccel Niben
mester és ifjú kolléganője, Ana rögtön a helyszínre
siettek egy teremtett sárkánygyík hátán. Az akani

602
sereg még talpon volt, így a veszély nem hárult el
teljesen, tudták, hogy szükség van rájuk. Bár az
öreg varázsló messzelátóját már rég elvesztette a
csata hevében, egy apró bűbáj segítségével töké-
letesen nyomon követhette, mi történt az átjáró
közelében. Mágikus szeme látta, hogy Odayin
Elvorannak segítségre van szüksége.
Mikor a fiú közelében landoltak és a sárkány-
gyík egyszerűen semmivé foszlott alattuk, közvet-
len közelről is meggyőződhettek róla, hogy nagy
a baj. Ezt maga Odayin is tudta, érezte. Uara
öröksége ugyan megóvta őt a szanaszét röppenő
szilánkoktól, bőre, teste azonnal kivetette magá-
ból a tükör darabjait, ám egy hatalmas szilánk
egyenesen a Szív közepébe fúródott, és úgy tűnt,
ezzel már a démoni erő sem tudott mit kezdeni. A
fiú pihegve feküdt a földön, a Szívből valósággal
patakzott zöld vére. A két varázsló Odayin mellé
térdelt, Ana gyorsan és könnyedén, Niben mester
lassan és óvatosan. Az éjszakázás és kemény
megpróbáltatás nem tett jót öreg ízületeinek.
Ana soha nem kedvelte Odayint, sőt, gyűlölte.
Ám a fiú azon az éjszakán hatalmas, már-már
hősies dolgot cselekedett. Olyasmit, amit még
sokáig emlegetnek a krónikák lapjain… Valamit
tennie kell, nem szabad hagynia, hogy meghaljon.
Ennyivel tartozik neki. A lány felküzdötte magát a
leghatalmasabb varázstudók sorába, erős volt és
okos… ám felettébb meggondolatlan. Ez bizonyára
az ifjak sajátja. Niben mester pedig talán túlontúl
fáradt és lassú volt ahhoz, hogy megakadályozza
a lány tervét.
– Ne, várj! – kiáltotta az öregúr, és maga Odayin
ajakai is hasonló szavakat súgtak, mikor Ana a

603
szilánk után nyúlt, hogy kihúzza a fiú mellka-
sából. Ám mindketten elkéstek, a lány épp csak
hozzáért a tükör darabkájához, teste semmivé
foszlott, még arra sem jutott ideje, hogy felsi-
koltson. Abban a pillanatban súlyos szárnyak
suhogását hallották a fejük felől, Bagu elegánsan
landolt mellettük a vérmocskos földön. Bár Liani
azt sem várta meg, hogy a sárkány mancsa talajt
érjen, ő máris ugrott, rohant Odayin felé. A fiú
tanult az iménti eseményekből, és minden erejét
összeszedve már messziről ordította:
– Ne! Senki ne nyúljon hozzá… – Niben mester
teljesen magába roskadt, elhátrált Odayin köze-
léből. Egész éjszaka minden erejét arra fordította,
hogy népét, a katonákat védelmezze, és még vala-
kit… A hatalmas zűrzavar közepette arra is jutott
energiája, hogy volt tanítványát, az ifjú Anát óvja.
Nemegyszer megmentette az életét anélkül, hogy
a lány tudott volna róla… az összecsapás alatt
minden lépését vigyázta… és most… mikor már
vége van… most vesztette el… micsoda ostoba-
ság… micsoda felelőtlenség... felesleges halál…
Mikor Liani Odayin mellé térdelt, az öregúr pár
pillanatig azt hitte, a hercegnő is Ana sorsára jut.
A lány, bár látta, mi történt, hihetetlen kísértést
érzett, hogy a Fekete Tükör legutolsó darabját
kitépje kedvese mellkasából. A fiú rettenetesen
szenvedett, arca elsápadt, a Szív mind erőtleneb-
bül vert, zöld vére megállíthatatlanul patakzott a
sebből. Ráadásként a fekete, tündöklő szilánkból
mintha valami szörnyű rontás, fertőzés hatolt vol-
na a testébe, a gonosz varázs halálos küzdelmet
vívott az ősi démonszívvel.

604
 – Odayin… – motyogta Liani elhomályosult
tekintettel, mintha bűbáj ült volna rajta, a szilánk
felé nyúlt.
– Ne… – súgta a fiú, talán kedvese iránt érzett
aggódása ösztönözte arra, hogy végre összeszedje
minden erejét. Elhúzódott a lánytól, és ezúttal ő
maga látott neki, hogy a szilánkot kirántsa a Szív
közepéből. Rettenetes fájdalom járta át a testét,
kis híján felordított… ám sikerrel járt. A tükör da-
rabja kiszakadt a mellkasából, majd azonnal szer-
tefoszlott, ahogy az történt többezernyi testvérével
is néhány perccel azelőtt. Hogy a szilánk eltűnt
a Szívből, Odayin állapota rohamos javulásnak
indult, sebei behegedtek, ám még mindig nagyon
gyenge volt. Pedig úgy tűnt, erejére, a Szívre ismét
szükség lesz.
Bár Júlahoor teremtményei eltűntek a Tü-
körrel együtt, az akani sereg még mindig talpon
volt. Odayin Liani segítségével feltápászkodott a
földről, ezután mindannyian végigtekintettek a
völgyön. A csata kis idő múltán újból folytatódott,
miután a wyor seregek magukhoz tértek kezdeti
meglepetésükből, az akani csapatok pedig túltet-
ték magukat szövetségeseik elvesztésén.
– Még nincs vége… – nyögte Odayin, és bi-
zonytalan járással hozzálátott, hogy Bagu felé
evickéljen.
– De igen… a számodra… Már megtetted, amit
kellett… – súgta Liani, miközben támogatta ked-
vesét. – Pihenned kell…
– Nem… mindjárt összeszedem magam, csak
néhány perc kell. – Bagu készségesen a földre
feküdt, hogy kis utasai a lehető legkönnyebben
fölmásszanak a hátára, ezúttal Niben mesternek

605
is jutott ott hely, aki tanítványa elvesztése óta
inkább tűnt holtnak, mint élőnek. A hatalmas
sárkány újból a levegőbe emelkedett, és erőteljes
szárnycsapások közepette a wyor seregek tábor-
helye felé röppent.

A veszély elmúltával Tanial úrfi sokkalta ma-

gabiztosabban mozgott katonái körében. Ő is
előkapta apró, díszes messzelátóját, és így követte
figyelemmel a völgyben zajló eseményeket. A kris-
tályokon keresztül mindent látott, a varázslónő
halálát éppúgy, ahogy Odayin Elvoran borzalmas
sérülését. Kis idővel ezelőtt ő maga visszahozta
nővérét a halálból, meggyógyította népe külön-
leges képességével, melyről mindenki úgy hitte,
már kiveszett belőle gyermekkorában… Abban a
pár percben, a halál küszöbén, kőkemény szíve
meglágyult kicsit, régi sérelmeit elfeledte, már
nem érezte úgy, hogy folyamatosan bizonyítania
kell, nem félt a kudarctól, és őrült hatalomvágya
is messze illant. Ám mindez csupán szorongatott
helyzetüknek szólt. Már nem kellett attól tarta-
nia, hogy egyedül marad, elveszti nővérét, vagy
hamarosan a másvilágra költözik… sőt, úgy tűnt,
fordult a kocka, és igen nagy esélyük van a csata
megnyerésére.
Az ifjú király szinte eszét vesztve ordított, úgy
adta ki a támadási parancsot, megrészegítette
az eljövendő győzelem mámora. Tudta, most kell
lerohanniuk ellenfeleiket, míg nem tértek maguk-
hoz a döbbenetből, mit szövetségeseik elvesztése
okozott. És volt valami más is… Ez a gondolat
még a győzelemnél is nagyobb izgalommal töl-
tötte el. Odayin Elvoran megsérült… talán nem

606
halálosan, ám mindenképp legyengült. És ennél
tökéletesebb alkalom, hogy megszerezze magá-
nak jogos tulajdonát, a Szívet, nem is adódhatott
volna.
A csata ismét kezdetét vette, a Könnyek Völgyé-
ben újabb lelkek röppentek az ég, az ismeretlen
felé, miközben a horizonton ezúttal valóban
hajnalodni kezdett. A nap már előbukkant a he-
gyek mögül, erőtlen sugarai aranyszínű felhőket
varázsoltak az égbolt aljára. Ahogy kis idővel
ezelőtt, Bagu ismét iszonyatos lárma, nyüzsgés,
halálhörgés fölött röppent tova, ám ezúttal valódi
küzdelem folyt odalent, egyenlő, igazságos ös�-
szecsapás. Nem pedig puszta mészárlás. Ennek
ellenére egyértelmű volt, hogy a reggel a wyor
csapatok győzelmét hozza majd magával.
Az akani seregek szövetségeseikkel együtt min-
den csepp reményük elvesztették, ráadásként
leghatalmasabb mágusoknak, Memmon mester-
nek is nyoma veszett. Csupán azok tudták, mi
történt vele, akik épp a közelében tartózkodtak.
Amint Júlahoor tükre darabokra tört, a hatalmas
mágus is megszűnt létezni, ahogy kőbe vésett
arca a keret díszítésén. Bár akik látták, úgy hit-
ték, mielőtt a mágus eltávozott volna, volt valami
a tekintetében… A fény, mi minden élő sajátja,
visszaköltözött a szemeibe. Odayin Elvoran, mi-
közben Bagu hátán és kedvese ölében pihent…
valahogy tudta mindezt. Érezte, amint a Szív
visszanyeri erejét, a fejében gondolatok ezrei
röpködtek, és nem csupán a sajátjai. Mindent
hallott, ami odalent történt, a hatalmas kavalkád
elszédítette. Egyvalami azonban mégis megütötte

607
a fülét, vagy sokkal inkább elméjét. A fiú felült és
Lianira nézett:
– Már sokkal jobban vagyok…
– Mit forgatsz a fejedben? – nézett rá a lány
gyanakodva.
– Még van egy kis… elintéznivalóm… Bagu…
ha nem bánnád, repülj egy kicsit közelebb a
földhöz… Egy ekkora ugrást még nem kockáztat-
nék meg. – A sárkány ősi vére lévén tökéletesen
érzékelte a fiú üzenetét és gondolatait, így azon-
nal engedelmeskedett barátja szavainak. Bagu
zuhanórepülésbe kezdett, majd pár pillanatra a
föld fölött lebegett, míg Odayin hozzálátott, hogy
leszánkázzon az oldalán. Alattuk a két sereg
összecsapása valóságos káosznak tetszett, Liani
rémülten elkapta a fiú karját:
– Várj! Itt már semmi dolgod nincs! Menjünk
innen! – Odayin azonban csak megrázta a fejét,
egy gyors csókot nyomott a lány arcára, majd a
földre ugrott. Vérmocskos sárban, holttestek közt
ért talajt, Bagu hatalmas teste azonnal tovaröp-
pent fölüle. A Szív fénye alig világított, nem keltett
feltűnést jelenléte. Jobb is volt így, bár erejét vis�-
szanyerte valamelyest, arra azért még nem érezte
képesnek magát, hogy több tucat katonával
elbánjék. Tekintetét végighordozta a harcoló fele-
ken, igen hamar megtalálta azt, kinek gondolatai
felkeltették a figyelmét.

Atianar király az egész éjszakát végigharcolta

katonái oldalán. Nemes hátasát, a hatalmas,
gyors vakondpatkányt, mi évszázadok óta hű tár-
sa volt Darcan földmélyi csarnokaiban, már rég
elvesztette. Ha nem lett volna Júlahoor csókja,

608
akkor is hasonló elszántsággal küzdött volna. Mi-
óta a Tükör és vele együtt a démon is elpusztult,
a bűbáj távozott elméjéből, persze ez nem sokat
változtatott a hozzáállásán. Csupán rettentő
szégyen ette a lelkét, amiért térdepelt, megaláz-
kodott Júlahoor előtt. Miután szövetségeseik, a
teremtmények eltűntek a szemük elől, magukra
maradtak, az ifjú király tökéletesen tisztában volt
vele, hogy a csatát elvesztették. Ennek ellenére
meg sem fordult a fejében, hogy visszavonuljanak,
vagy saját életét mentse. Tudta, meg kell halnia
azon a reggelen, máshogy nem lehet. Kudarcot
vallott, népe újból a sötétbe, a föld alá kényszerül.
Ész nélkül vagdalkozott, már nem nézte, kit üt-
vág, elméje hasonlóan elborult, akárcsak a másik
uralkodóé odaát, a wyor csapatoknál. Csak épp
indokaik voltak mások. Míg az egyik a biztos
győzelem mámorában úszott, addig a másikat a
szégyenérzet és harag a teljes kétségbeesés mo-
csarába taszította.
Atianar úr azonban váratlanul megtorpant, a
hatalmas, fekete káosz közepén halovány fényt
látott. A zöldes ragyogás valóban olyan volt, akár
egy lámpa, útjelző… Ám amint a király meglátta,
ki közeledik feléje, arca torz maszkká változott:
– Odayin Elvoran! – köpte Atianar úr, és azon-
nal a fiú felé vetette magát. Jól tudta, hogy a Szív
erejével nem dacolhat, de már semmi nem érde-
kelte. Odayin gyorsan mozgott, az egyik halott
katona mellől kardot kerített magának, hárította
az akani király támadását, majd teljes erejéből a
földre lökte. Atianar úr pillanatokon belül újból
talpon volt, ám ezúttal megtorpant, mert Odayin
rákiáltott:

609
 – Megállj! – az ifjú király holtsápadt, vérmocs-
kos arcát a fiúra emelte, úgy tűnt, már valóban a
két világ, az élők és holtak földje közt jár.
– Gyerünk! Mi lesz?! – ordította Atianar úr,
és büszkén kihúzta magát. – Ölj meg engem is!
Mészárolj le mindenkit, hisz úgyis csak ahhoz
értetek! Minden erőnk itt volt ma éjjel, városaink
üresen maradtak! Öljétek le asszonyaink és gye-
rekeink! Írmagunk se maradjon!
– Vonulj vissza! – kiáltotta Odayin.
– Fenét!
– Vonulj vissza! Nem akarhatod katonáid halá-
lát egy veszett ügyért!
– Vonuljunk vissza, hogy hátba támadhassa-
tok bennünket?! Jól ismerem a fajtád, Odayin
Elvoran!
– Vonuljatok vissza, és legyen már végre vége
ennek az ostobaságnak! A múltat nem változ-
tathatod meg, és a jövőt sem! Vérrel legalábbis
biztosan nem! Soha nem lesz vége! Meglehet,
hogy most mind itt pusztultok, de nem lesz vége!
A gyermekeid, az unokáid, a katonáid gyermekei,
mind, mind újabb háborúba kezdenek majd. És
ha néped egyszer győzedelmeskedik… utána mi
lesz? Az én fajtám kerül majd a föld alá, és ők
szövögetik bosszútervük ellenetek? Újabb há-
borút kezdenek? Soha nem lesz vége! – Odayin
látta az ifjú király minden gondolatát, és bár el-
méletileg ellentétes oldalon álltak, mégis… sokkal
inkább közelebb érezte magát hozzá, mint saját
unokatestvéréhez, saját uralkodójához. Sőt, ez a
fiú… lényegében igencsak hasonlít őhozzá… lám,
Memmon mesternek mégis igaza volt. Elvégre mi
különbség van egy fekete főnix és Júlahoor közt?

610
Bizonyára sok minden… ám jelentésében semmi,
mindketten rossz oldaltól reméltek változást és
gyógyírt a múltban elszenvedett sérelmeikre. Meg
sem fordult a fejében, hogy megöli az akani nép
királyát, pedig ezzel jó pár évre, évszázadra elejét
vehette volna a háborúskodásnak. Ám kicsoda ő,
hogy ítélkezzék? Miért van a wyor népnek több
joga e földre, mint testvéreiknek? Tudta, ha elen-
gedi őket, az úgy helyes és igazságos… már ha
a király kellőképp józan, és elfogadja mindezt.
Persze a dolog talán nem is épp Atianar úr józan-
ságán múlott, sokkal inkább azon, hogy képes-e
megbízni Odayin Elvoranban.
Talán maga az ifjú király is megsejtett valamit a
fiú gondolataiból, vagy csak érezte, hogy valóban
sok közös van bennük, mert megfontolta a vissza-
vonulás lehetőségét.
– Ha visszavonulunk… a császár üldözőbe vesz
minket és leöl mindannyiunkat… inkább ves�-
szünk csatában, mint menekülés közben…
– Ha visszavonulsz, garantálom a biztonságo-
tok. – Odayin jól tudta, mit csinál, holott magát
az uralkodót be sem avatta tervébe. Egyrészt ideje
sem lett volna rá, másfelől meg tudta, hogy fölös-
leges volna. Atianar úr összehúzta a szemeit, így
fürkészte azt, ki Uara örökségét hordozta. Végül
gyorsan döntött:
– Hát legyen… De ha csapdába csalsz, légy
átkozott örök életedre, Odayin Elvoran és minden
fattyad! – Az akani nép híres volt szép míves,
hosszú átkozódásairól, valóságos művészetként
űzték, Odayin csupán elmosolyodott, majd hátat
fordított az akani uralkodónak. Atianar úr min-
den különösebb nehézség nélkül hátba döfhette

611
volna, ez leginkább amolyan becsületpróba volt
mindkettejük részéről. Odayin eztán minden
szó nélkül faképnél hagyta a királyt, Atianar úr
pedig némán követte tekintetével a fiút, míg az el
nem tűnt a harc sűrűjében. Ezután már egyetlen
pillanatot sem várt, parancsnokainak, már akik
életben maradtak, kiadta a visszavonulásra vo-
natkozó utasítást.

A wyor csapatokat igencsak váratlanul érte
ellenfeleik meghátrálása. Mint az élet minden
területén, a háborúknak is megvolt a maga eti-
kettje, talán néhány elvetemült történetíró fel is
jegyezte ezeket. A kódexek szerint el kell fogadni
az ellenfél megadásra vonatkozó javaslatát, és
visszavonultukban tilos halomra kaszabolni őket.
Nyilvánvalóan az évezredek bebizonyították, hogy
eme nemes férfiak és asszonyok fölöslegesen
dolgoztak, már ami a kódexek megalkotását illeti,
hisz erről a szabályról előszeretettel megfeledkez-
tek királyok és hadurak. Maga Tanial úrfi is így
gondolkodott. Miután üdvrivalgása és kurjonga-
tása elhalkult, hisz rettenetes boldogság költözött
ifjú szívébe, mikor látta ellenfeleit visszavonulni a
harcmezőn, gondolkodás nélkül ordította:
– Futnak a patkányok! Utánuk, egyet se hagy-
jatok! Leölni mindet! Hírmondó se maradjon, egy
disznó se, aki visszatúrhatná magát a föld alá!
– Tanial úrfi minden elvesztett önbizalmát vissza-
szerezte néhány perc leforgása alatt, hisz szentül
hitte, hogy fenséges jelenléte és kiváló taktikája
volt az, ami a javukra fordította a háború kime-
netelét. Nyilvánvalóan Odayin Elvoran is csinált
valamit… de az nem érdekes. Mindenesetre az

612
ifjú király ordított, ahogy a torkán kifért, bár a
völgyben harcoló katonái ebből valószínűleg sem-
mit sem hallottak.
Váratlanul azonban lefagyott a mosoly Tanial
úrfi arcáról. Megmaradt sárkányai a hatalmas
Bagua vezetésével hirtelenjében szembefordultak
saját seregével. A fiú nem értette, mi történik
odalent, távcsövet ragadott hát, és így figyelte
az eseményeket. Ahogy azt parancsolta, katonái
üldözőbe vették a menekülőket, ám a sárkányok
felbukkanása megtorpanásra késztette őket. A két
sereg közt kisebb űr támadt, az akani csapatok
mind távolodtak, megmaradt hajóik is kezdtek
eltünedezni a horizonton.
– Mi a fene történik ott?! – üvöltötte Tanial
úr. A wyor katonákat meglepte szövetségeseik,
a sárkányok ellenséges viselkedése, bár a ször-
nyetegek messze tőlük, a föld fölött várakoztak,
nem merték megközelíteni őket. Egy ősi szövetség
szerint a sárkányok nem falhatták föl a wyor nép
gyermekeit, és ez fordítva is igaz volt, ők sem bán-
talmazhatták eme hatalmas, ősi varázslényeket…
bár ez utóbbi nyilvánvalóan nehezebb dolog volt.
Talán emiatt lehetett, hogy a wyor parancsnokok
nem sokáig tétováztak, a fenyegetés ellenére ismét
útnak indították katonáikat. A sereg megindult
hát a menekülők után, ám ezúttal ismét útjukat
állta valami.
Bár a sárkányok nem estek neki a wyor har-
cosoknak, több emeletnyi magas, áthatolhatat-
lan tűzfalat fújtak eléjük. És nem csupán egy
helyen, voltaképp teljesen elzárták előlük a völgy
túloldalát, kellő egérutat adva ezzel a menekülő
akani seregnek. Tanial úrfi valósággal tombolt

613
dühében, nagyon jól tudta, kinek a keze van eb-
ben a dologban. Nem is kellett messzire mennie,
hogy megtalálja, Odayin Elvoran megszólította a
háta mögül:
– Csak nyugi, öcsikém, megnyerted a háború-
dat, ennyi nem elég? – Az ifjú király vérben forgó
szemekkel pördült a fiú felé.
– Te csináltad! Ez a te műved!
– Én csupán megsúgtam Bagunak, hogy az
akani sereg távozni szeretne. A grillparti már az ő
ötletük volt. Hidd el… jó ez így…
– Jó?! Te megőrültél?!
– Én?! Nézz már tükörbe! – A jelen körülmé-
nyek közt ez meglehetősen illetlen hozzászólás
volt, ezt maga Odayin is belátta, ám csupáncsak
hasonlatnak szánta. – Ha nem király volnál,
már rég láncra vertek volna a bolondokházában!
Csillapodj!
– Ne pofázz nekem, te áruló senkiházi! Elen-
gedted őket, holott itt volt az esély, hogy egyszer
és mindenkorra leszámoljunk velük! Te… Te
utolsó…
– Elég legyen már! – ezúttal maga Liani hercegnő
is bekapcsolódott a beszélgetésbe. A király test-
őrei csak lestek, fogalmuk sem volt, mit tegyenek.
Már ha egyáltalán szükség van rájuk… – Odayin
megmentett mindannyiunkat, ha ő nincs, már
rég egy rusnya szörnyeteg gyomrában keringélnél!
Tanial… te nem vagy ilyen… mikor megmentetted
az életem… az voltál te… a testvérem…
– Az összes Ősre! – szörnyülködött Tanial úrfi. –
Ha szokásaink nem tiltanák, most én is ezt mon-
danám: Nővérkém, nézz tükörbe, mert egy gigan-
tikus nyálcsepp csordogál a szád szélén! Mindjárt

614
jön az a rész, hogy én valójában jó vagyok, csupán
apánk rontott el a folytonos követelőzésével és
kegyetlenkedésével, már hallgathattam elégszer!
Most már elég! Hülye liba vagy, és az is maradsz!
Akár az anyánk! – Néma csend ereszkedett a
táborra. Csupán Tanial úr zihálása hallatszott,
hisz úgy kieresztette a hangját, hogy az minden
csepp erejét felemésztette. Liani pedig csak ácsor-
gott, szótlanul… még arra sem érzett késztetést,
hogy egy óriásit bemosson az öccsének. Az ifjú
király, mihelyst újabb erőt gyűjtött az ordításhoz,
így folytatta: – Király vagyok, és senki nem fogja
elvenni tőlem a koronát!
– Jó ég… – motyogta a hercegnő. – Ki a fene
akarja elvenni tőled..?
– Vajon ki? Játszadozzunk kicsit, a neve O-val
kezdődik, és éppenséggel egy démon szíve dobog a
mellkasa közepén, vajon hányan vannak ilyenek?!
– Odayin értette a tréfát, bár Tanial úr nem épp
annak szánta. Mindenesetre jóízűen felnevetett:
– Megnyugtatlak, kedves öcsém… nekem nem
kell a koronád, sőt még a kisujjadról a gyűrűd
sem. Csupán a legnagyobb kincsed.
– Micsoda?!
– A nővéred, te idióta. – Engem senki nem ne-
vezhet idiótának! – Tanial úr már készült rá, hogy
ezt ordítsa, mikor valami szöget ütött a fejében
és hallgatásra késztette. Liani Odayinhoz lépett
és megölelte, a fiú is így tett, ám előtte halkan
felszisszent… a mellkasa még mindig fájhatott…
És valóban. Ahogy Tanial úrfi jobban szemügyre
vette unokaöccsét, gyengesége szembetűnő volt.
Koszos, vérmocskos ruhájában, sápadt bőrével
egyáltalán nem tűnt Uara dicsőséges örökösének.

615
Maga a Szív is… ugyan egyenletesen dobolt
Odayin mellkasán, az ifjú király jól emlékezett
gyönyörű, zöld fényére… ami mostanra csak
pislákolt. Odayin Elvoran túlélte ugyan sérülését,
ám gyenge… Tanial úrfi szája szélén egy aprócska
mosoly jelent meg, majd katonái felé fordult és
egyszerűen kijelentette:
– Megölni. – Olyan halkan mondta mindezt,
mintha csupán a reggelijét kérte volna, a körü-
löttük strázsáló őröket éppúgy meglepte, ahogy
Odayint és Lianit.
– Micsoda?! – ordította a lány. Ha eddig volt
is benne némi szánalom, szeretet testvére iránt,
azonnal semmivé foszlott.
– Azt mondtam, megölni! – kiáltotta Tanial
úrfi. – Ez az áruló nem méltó Uara örökségére!
Megsérült a harcok során, most van esélyünk,
mielőtt erőre kapna! Másként nem szabadulunk
tőle, megölni, azonnal! – A katonák többet egyet-
len pillanatot sem tétováztak, rögvest Odayinra
vetették magukat. A fiú derekasan harcolt, ám
ekkora túlerővel nem bírt, a Szív még túl gyenge
volt, és ő maga is. Azt is tehetetlenül kellett tűrnie,
hogy Lianit elrángatták mellőle, pedig az őröknek
a hercegnővel sem volt könnyű dolguk. A lány
ütött-vágott, csípett, harapott. A dolog elsimításá-
nak érdekében Tanial úrfi testőrparancsnokához,
Tiburon Alaskarhoz fordult.
– Vidd innen! – utasította a férfit. Tiburon, bár
tétovázott, nem tudta, mi mást tehetne. Katoná-
itól átvette a hercegnőt, aki valamelyest csilla-
podott a keze közt. Legalábbis ami a balhorgait
illeti, mert a szája továbbra is járt, káromkodott
vég nélkül. – Vidd már! Vidd a sátrába… – Tanial

616
úrfi körülnézett, a királyi sátraknak már csupán
széttaposott, elszaggatott vásznát látta itt-ott a
sárban. – Vagy kötözd egy fához, az is megteszi.
A száját pedig tömd be valamivel. – Miközben
Odayin utolsó küzdelmét vívta saját bajtársaival,
addig Tiburon szó nélkül elvezette a hercegnőt.
Valóban azt tervezte, hogy az egyik fához köti…
Tudta jól, hogy a lány bármilyen ostobaságra
képes volna. De hogy a száját is betömje… ez már
túlzásnak tűnt… Egyáltalán… mivé lett ez a világ,
hogy saját úrnőjét kell megkötnie? Nevelt fiát meg
épp lekaszabolják… szép kis győzelem…
A férfi gondolatmenetét a hercegnő zavarta
meg, mihelyst kellő távolságra értek Tanial úrfi
katonáitól:
– Héj… Tiburon… eressz el…
– Bocsásd meg fenség, de nem hinném, hogy ez
jó ötlet volna…
– Segítenem kell neki!
– Miért, mit csinálnál?
– Még nem tudom… De kitalálom, mihelyst
elengedsz… Tiburon, nem akarlak bántani…
– Bántani?!
– Azt hiszed, nem tudnék elbánni veled?
– Azt javaslom, inkább ne próbáld meg, fenség.
– Már a közeli erdő szélén jártak, egy vékonyabbra
nőtt fa gyökereinél. Liani valósággal tombolt:
– Ha meg mersz kötözni, Tiburon Alaskar,
nagyon megjárod! Hát nem látsz a szemedtől?!
Odayin megmentett minket, ez a hataloméhes,
arrogáns kis senkiházi pedig megöleti! Azért, hogy
magának megszerezze a Szívet! Nem is értem,
hogy lett ilyen! Az anyám hogy szülhetett egy ilyen
szörnyeteget?! Bolond! Elmeháborodott! Eszelős!

617
Idióta! Nem a testvérem többé! Biztos… az anyám
egy répaföldön találta, vagy mit tudom én!
– Jól van, jól… – csitította Tiburon. – Nem kö-
tözlek meg… hisz még kötelet sem hoztam. – Liani
hirtelenjében elhallgatott… ez már szent igaz. – Mi
a terved? Esetleg… kellek hozzá én is?
– Nem… Tiburon… azt hiszem, megoldom ma-
gam is – motyogta a lány, és tekintetét egyetlen
pontra szegezte.
A lovasság egy egészen elhanyagolható százalé-
ka túlélte a csatát, bár ez is leginkább hátasaikra,
a villámröptű elementálokra vonatkozott. Két el-
árvult, gazdáját vesztett paripa visszatért eredeti
helyére, a sebtében összeeszkábált karámok közé.
Most idegesen fújtatva, sörényüket rázva szemlél-
ték a reggel első sugarait. Liani pár pillanatig attól
tartott, hogy elillannak a feltámadt széllel, hisz
nyilvánvalóan semmi másra nem vágytak, mint
hogy itt hagyják ezt a borzalmas helyet, vér és
hús szaga terjengett az egész völgyben. Vágytak
szabad testvéreik után a ragyogó égbolton, a kris-
tálytiszta, friss szél szárnyán… Ám a hercegnő
még épp idejében elkapta egyiküket, és bár az
elementálokat úgy teremtették az udvar mágusai,
hogy csupán gazdájuk tudta megülni őket, a
csatában részt vevő lovak másként viselkedtek…
vagy működtek – felfogás kérdése. Bárki a hátuk-
ra pattanhatott, hisz az összecsapás során elég
kellemetlen lett volna, ha valaki menekülni kíván,
és egyszerűen átsiklik választott paripáján.
Odayin derekasan küzdött szabadságáért és
életéért, bár a rettenetes túlerő lassan fölékereke-
dett. Kezdetben abban reménykedett, hogy Bagu,
mint mindig, most is a segítségükre siet. Az éles

618
szemű sárkány talán észreveszi odaföntről, mi
történik. Ám barátjuk fajtársaival túlontúl elfog-
lalt volt ehhez, még mindig szorgalmasan táplál-
ták a lángfalat, mi visszatartotta a wyor seregeket.
Maga Tanial úrfi türelmetlenül várta az összecsa-
pás kimenetelét, nem fért a fejébe, hogy katonái
mit vacakolnak annyit. Bomlott elméje már arra
is felkészítette, hogy esetlegesen saját maga vágja
ki unokatestvére mellkasából Uara szívét. Odayin
mindeközben egyre vesztett erejéből, a wyor kato-
nák kardja ugyan a Szívet nem tudta átdöfni, úgy
tűnt, erre csupán a Tükör szilánkja volt képes,
ám testét több helyen megsebezték. A fejét ért so-
rozatos ütések pedig teljességgel összekuszálták
előtte a világot, idegen gondolatok, néma szavak
röpködtek az elméjében, borzalmas, hangos
kavalkádként.
A pompás paripa éles nyerítése oly hirtelen jött,
hogy kis híján széthasította a fejét, ám ami kezdet-
ben átoknak tűnt, az pár pillanattal később áldás
lett, és menekülési lehetőség. Liani csodás, kissé
vöröses színű elementálján a tömegbe ugratott, a
nagy zűrzavar közepette hátasa felágaskodott. A
lány azonban kiváló lovas volt, és oly keményen
tartotta magát, hogy egy tornádó sem tudta volna
elsöpörni a helyéből. Igen, maga az elementál is
úgy viselkedett, akár egy tornádó, szél teste tom-
bolt, hullámzott, kavargott, szemei parázsként
izzottak, bizonyára a zaj rémisztette meg ennyire.
Bár fizikai sebesülést a katonáknak nem okoz-
hatott, látványa elég félelmetesre sikeredett, amit
Liani kiválóan kihasznált. Azok a katonák, kik
nem rebbentek arrébb eme rémisztő jelenség lát-
tán, bár a csata, a démonhorda után nem lehettek

619
valami jók az idegeik, azokat Liani lábbal szépen
arrébb rugdosta, és mondhatni, nem viselkedett
finom úrhölgyként. Mihelyst hozzáfért kedvesé-
hez, azonnal a kezét nyújtotta neki. Odayinban
még volt annyi erő, hogy fölhúzza magát Liani
mögé a nyeregbe, majd többet egyetlen pillanatot
sem tétováztak. A pompás paripa elrugaszkodott
a földtől, és máris tovaröppent az ég felé, a szél,
felhők közelébe, távoli rokonaihoz.
Az ifjú királynak sokáig tartott, míg magához
tért a meglepetésből, aztán persze hangját annál
jobban kieresztette, ordított, ahogy a torkán ki-
fért. Ennek eredménye pedig az lett, hogy bizony
alaposan berekedt. Persze előtte még volt ideje rá,
hogy minden kéznél levő katonáját az ifjú Odayin
és nővére után küldje. Jó ideig eltartott, míg
használható hajót kerítettek, ezután Tanial úrfi
otthagyott csapot-papot és máris unokatestvére,
vagy sokkal inkább jogos öröksége, a Szív után
vetette magát. Pedig bizonyára szívesen sütkére-
zett volna a dicsőségben, hisz a csatatérről vissza-
térő katonái üdvrivalgással köszöntötték győztes
uralkodójukat. Ám az ifjú király úgy érezte, élete
egy fabatkát sem ér a Szív nélkül.
Maga Tiburon Alaskar csendes bölcsességgel
nézte végig a zűrzavart, nem is tért vissza a tábor-
helyre, elrejtőzött a közeli erdő fái mögött. Pedig
mint testőrparancsnoknak, elsőként kellett volna
a hajó fedélzetére tennie lábát, hogy mindentől
megóvhassa uralkodóját. Ám ezúttal úgy dön-
tött, inkább saját életét félti. Szerencsére Tanial
úrfi elméje olyannyira elborult, hogy nem jutott
eszébe a felelősöket keresni, már ami a hercegnő
szökését illeti. Tiburon pedig várt, csupán akkor

620
jött elő rejtekéből, mikor az uralkodó és katonái
már eltűntek a horizonton.
A férfi fancsali képpel tekintett körbe, az ő
szeme is megakadt a nap fényében sütkérező
elementálon. Pompás jószág volt, hófehér, kris-
tálytiszta, akárcsak a vízesések habja.
– Hát… már úgyis nyugdíjba akartam menni
– mormogta Tiburon, hisz jól tudta, hogy eztán
az udvarba visszamennie egyáltalában nem volna
tanácsos. – Legalább újból horgászhatom. – A
horgászaton természetesen régi mesterségét, a
cápavadászatot értette, már valóban hiányzott
neki régi élete. Kis kunyhója, vitorlása, a nyuga-
lom és legfőképpen az óceán. Csupán egyetlen do-
log miatt aggódott. Liani és Odayin… vajon hová
mentek? Remélhetőleg jó messzire, mert ahogy
Tanial úrfi szája habzott, egész biztosan a világ
végére is követi őket.

Amint paripájuk az ég felé szökkent, maga Liani

sem tudta, merre tartanak. Semmi tervet nem
szőtt a továbbiakra nézve, csupán egyetlen dolog
volt fontos, hogy Odayint biztonságban tudhas-
sa. Paripájuk irtóztató sebességgel száguldott az
égbolton, a lány és a fiú egyetlen szót sem szól-
tak egymáshoz. A hercegnő fejében még mindig
testvére őrült viselkedése keringett, egyszerűen
nem tudott napirendre térni fölötte. Odayin pedig
azon igyekezett, hogy minél jobban összeszedje
magát. A Szív gyógyította sebeit és zúzódásait,
mégis olyan különösen érezte magát. Nem akarta
kifürkészni kedvese gondolatait, ám egyszerűen
képtelen volt kizárni őket elméjéből, ahogy min-
den mást. Rettenetes kavalkád, káosz uralkodott

621
a fejében, nem értette, miért, ám Avramiel király
szavai is folyamatosan a fülében csengtek: „Senki
nem méltó rá.” „Senki nem méltó rá.” Ahogy a
lány, ő maga sem tudta, hová tartanak voltaképp,
ezért igen meglepődött, mikor kis idő múltán há-
tasuk a tengerpart finom homokján landolt velük.
Mindketten körbenéztek, a királyi kikötő közelé-
ben jártak. Nem messze tőlük a császári város
első védelmi vonala, a gigantikus fal magasodott.
Távolabb, a sziklák mögött pedig maga a palota
nyújtózott a felhők felé hatalmas tornyaival.
A fiú és a lány lekászálódtak paripájuk hátáról,
olyan lassan, mintha fogalmuk sem lett volna
róla, hogy üldözik őket. Talán azért, mert már
tudták, mit fognak tenni. Legalábbis Odayin biz-
tos volt benne. Hogy Liani mire gondolt… ezúttal
nem tudta. Szégyellte magát, amiért korábban
belesett a gondolatai közé, kényszerítette magát,
hogy kizárjon az elméjéből minden nem odavalót.
Sikerrel járt, talán a tenger friss levegője adta
vissza ezen képességét.
Odayin és Liani az egyik partra húzott apró
vitorlás felé indultak, közös erővel pillanatok alatt
a vízre tolták. A fiú minden szó nélkül a csónak-
ba ugrott, majd hozzálátott az előkészületekhez,
vitorlát bontott, és ellenőrizte a köteleket. A lány
csupán nézte, dermedten és szótlanul. Hirtelen-
jében Odayin is megtorpant, egyenesen Liani
szemeibe nézett. Valamiért úgy érezte, hogy a
hercegnő szólt hozzá, ezért újból a gondolataiba
lesett. Maga a fiú már döntött… elhajózik… az
emberek világába… történjék bármi is azután. A
lány azonban tétovázott. Míg csodás paripájuk
hátán repültek és testük összesimult, egyáltalán

622
nem érezte Odayin szívverését, az igazit… Odaát…
nézze végig, ahogy meghal? Hagyja el az otthonát,
a világát mindörökre? Jól emlékezett a fiú szavai-
ra, az emberek világa szürke és fojtogató, minden
csepp varázs hiányzik belőle, a magafajta szörnyű
életre kárhoztatik odaát… csupán lézengés a
semmiben, az ürességben… emlékek nélkül. Ám
azt is tudta, hogy kedvesével kell lennie, mind-
végig, történjék bármi. Ráadásként hirtelenjében
édesanyja sorai is eszébe jutottak. Ha szíve az
ismeretlenbe viszi… hát követi.
Odayin arcán egy halvány mosoly jelent meg,
kezét pedig a lány felé nyújtotta. Liani azonnal
elfogadta, és hagyta, hogy a fiú maga mellé, a csó-
nakba segítse. Ezután úgy dolgoztak ők ketten,
akár egy igazi csapat, gyorsan, minden fölösleges
mozdulat nélkül. Vitorlájuk földagasztotta a szél,
és máris siklottak tova a nyílt vízre, az átjáró felé,
a Ködön túlra.
Odayinnak még a háta is borsódzott attól, ha
rágondolt, ismét az emberek világában kell élnie.
Persze fogalma sem volt róla, mi történik, mikor
átsiklanak az átjárón, talán nem is éli túl… De
egyszerűen semmi más, jobb nem jutott eszé-
be. Ha maradnak, Tanial Elvoran megtalálja a
módját, hogy megölje őt. Vagy ha mégsem… az
eljövendő sem kecsegtetett sok jóval. Liani előbb-
utóbb eltávozik mellőle, ahogy a gyermekeik is.
Egyetlen nyugodt perce nem volna, hisz állandó-
an keselyűk köröznének a feje fölött, hataloméhes
dögevők, kik halálát kívánják, hogy megszerez-
hessék maguknak Uara szívét. Folytonos harc,
háborúskodás várna rá… és ha eljönne az ideje,
nem volna senki, ki méltó lenne a Szív roppant

623
erejére. Ebben a vonatkozásban szülőföldje sem
különbözött az emberek világától, hataloméhes,
kapzsi, kegyetlen urak ültek a legmagasabb pozí-
ciókban. A birodalom csodálatos, varázslatos hely
volt, tele izgalommal és kalanddal, semmi másra
nem vágyott, mint hogy saját világában élhesse
le az életét… ám ahogy az öreg király mondta,
a Szívre senki nem méltó. Talán maga Avramiel
király volt az utolsó, ki magában hordozta Zinahil
örökségét. És nem a vérében, hanem a szívében,
az igaziban.

Mikor Odayin és Liani az égre tekintettek, egy-

általán nem voltak biztosak benne, hogy tervük
sikerrel jár. Már a nyílt óceánon siklottak, mikor
meglátták a horizonton a birodalom egy hadihajó-
ját. A monstrum olyan gyorsan közeledett feléjük,
mintha legalábbis rakéták hajtották volna, pár
perc leforgása alatt beérte őket. Sebessége csu-
pán akkor lassult, mikor a hatalmas hajótest a
hullámok közé csobbant, hogy eztán a tengeren
űzze a menekülőket.
A fiú és a lány kiváló hajósok lévén tudták, mi-
ként csikarják ki a lehető legnagyobb sebességet
apró vitorlájukból. Ennek köszönhetően kis ideig
tartani tudtak némi távolságot a hadihajótól, bár
az ágyuk dörrenése után alaposan elbizonytala-
nodtak. A golyózápor szerencsére nem tett kárt
apró járművükben, a tengerészek elszámították
magukat, és az ágyúgolyók jóval túlrepültek a kis
vitorlás árboca fölött. És nem csupán Odayin és
Liani szerencséjére, hanem a sajátjukra is. Tanial
úrfi a hajóorrban ácsorgott, rekedtsége már vis�-

624
szahúzódhatott valamelyest, mert teli torokból
ordította:
– Mit műveltek, idióták?! Ha a tengerfenékről
kell összeszednem őket, utánuk hajítalak benne-
teket! El az ágyúktól, barmok! – Mivel a hajó már
meglehetősen közel volt hozzájuk, Liani testvére
minden szavát hallotta, ingerülten kiáltott felé:
– Menj innen a fenébe! Hagyj minket békén!
– Buta liba! Ribanc! Aljas áruló! – Tanial úrfi
ekképp szólt vissza nővérének, és persze ezenkí-
vül még szitkok özönét zúdította a fejére, nyom-
dafestéket nem tűrő módon. Odayin hallgatott,
feszülten figyelte az óceán közepén gomolygó
ködfelhőt… vajon elérnek odáig? A válasz hamar
megérkezett.
A fiú és a lány kisvártatva azt vették észre,
hogy vitorlájukból kifutott a szél, petyhüdten,
hasznavehetetlen lógott az árbocról. Körülöttük
hatalmas hullámok nyaldosták a csónak oldalát,
vitorlázáshoz kiváló szél nyargalászott az óceán
felett. Kezdetben nem értették… aztán persze
meglátták Tolba mester alakját az ifjú uralkodó
mellett.
– Ez csak bűbáj lehet! – kiáltotta Liani kétség-
beesetten, kis vitorlásuk már magatehetetlenül
sodródott a vízen. A lány elsőként a lapátok felé
nézett, persze annak sem lett volna sok értelme.
A hatalmas csatahajó vészesen közeledett felé-
jük, Odayin sem tudta, mit tehetne, még mindig
gyengének érezte magát. Aztán, ahogy eddigi éle-
tükben oly sokszor, egy sötét foltot fedeztek fel a
horizonton.
– Bagu! – kiáltotta diadalmasan a hercegnő.
Valóban a nagy Bagu közeledett feléjük, hatalmas

625
szárnycsapásaival igen hamar beérte őket és
üldözőiket. Tanial úrfi már valósággal tombolt
dühében, a korlátot kis híján kitörte a helyéből:
– Mi ez?! – ordította. – Takarodj onnan te nagy,
rusnya, tohonya szörnyeteg! Parancsolom! – A
sárkány persze rá se hederített a királyra, helyette
az apró vitorláshoz röppent, és fejét barátai felé
nyújtotta. A hercegnő azonnal megölelte őt, meg-
simogatta az orrát, Odayin is ugyanígy tett.
– Túl közel vagyunk az átjáróhoz, nehogy va-
lami bajod essen… – súgta a lány. Bagu boros-
tyánszemeit ezúttal a fiúra szegezte, tudta, mi
jár a fejében, és azt is azonnal kitalálta, miként
segíthetne rajtuk. Az áramlat mindeközben már
a ködfelhők közelébe sodorta az apró vitorlást, a
sárkány érezte az átjáró közelségét, ahogy Odayin
is. Már nem volt sok idejük.
– Legyetek boldogok, bárhová is mentek –
mennydörögte a sárkány. – És ne felejtsetek el…
túl hamar.
– Soha nem felejtünk el – motyogta Liani, hatal-
mas gombóc volt a torkában. Bagu pedig kitárta
hatalmas szárnyait, és egyetlen csapásával annyi
szelet küldött az apró hajó vitorlájába, hogy az kis
híján szétrepedt.
A vitorlás olyan gyorsan siklott tova a hullámok
közt, mint még soha pályafutása során, a kis
csónak és barátai pillanatok alatt eltűntek Bagu
szeme elől. A köd elnyelte őket.
– Hozd vissza őket! Parancsolom! Te ronda
szörnyeteg! Aljas áruló! Hozd vissza őket! – Akik
látták királyukat féktelen dühében, attól tartottak,
agyvérzést kap. – A Szív! Kell nekem, szükségem
van rá! Akarom! Parancsolom! – Bagu persze csak

626
jót nevetett a pattogó kis mitugrászon, mennydö-
rögve kiáltotta:
– Az első és legfontosabb dolog, amit meg kell
tanulnod a sárkányokról, ifjú Tanial uram: Egy
sárkány sohasem szolgál, legfeljebb csak szíves-
séget tesz! – kacagta, majd a hajót úgy oldalba
taszította, hogy az kis híján felborult. Persze csak
tréfának szánta, többet nem is törődött a wyor
vitorlással, egyszerűen tovaröppent a horizonton.

627
 9.

Örökre odaát

A szél, mit Bagu küldött vitorlájukba, rendü-

letlenül vitte őket előre, Lianinak csupán kormá-
nyoznia kellett, és máris feltárult előttük az átjáró.
A végeláthatatlan tükör pont olyan volt, mint első
alkalommal… már amennyit Odayin látott belőle.
Érezte, hogy a Szív mozgolódik, tiltakozik a mell-
kasa közepén… ám tudta, már nincs visszaút.
A szél szárnyára kapta őket, akkor sem tudtak
volna megállni, ha akartak volna. Bár sebességük
már csökkent valamelyest, azért kellő lendülettel
siklottak az átjárón keresztül, és néhány pillanat
múltán már az emberek világához tartózó hullá-
mokat szelték.
Liani a szemét folyamatosan kedvesén tartotta,
látta, mint romlik az állapota. Nem tehetett sokat
érte, csupán a kezét foghatta. És remélhetett.
Odaát azonban, rögtön megérkezésük első má-
sodperceiben olyasmi történt, amire álmaiban
sem gondolt. Tudta, hogy a Szív elpusztul… és
talán maga az átjáró is, hisz Niben mester így
okoskodott annak idején… A látvány mégis le-
döbbentette, már ameddig nyitva tudta tartani a
szemeit.
A Szív még dobbant néhányat az emberek vilá-
gában, majd hirtelenjében megállt. Zöldes fénye
mind erősödött és erősödött, akár egy hatalmas
léggömb, melybe levegőt fújtak… túl sok levegőt…
A léggömb pedig pillanatok múltán széthasadt,
valósággal felrobbant. Az emberek világában még

628
csak hajnalodott, a sötét égbolton csillagok hu-
nyorogtak. A roppant erejű zöld fény úgy villant
föl a fekete horizonton, akár egy atombomba fé-
nye, akik már fent voltak ezen a korai órán és épp
a tenger felé tekintettek, valóban robbanást, vagy
kísértetjárást sejtettek a jelenség mögött. Ráadás-
ként az egész nyugati part áram nélkül maradt, a
nagyvárosok fénye, mintegy varázsütésre, eltűnt
az éjszakában.
A robbanás ténye végső soron nem is állt olyan
messze az igazságtól, rögtön a villanás után Liani
iszonyú süvítést, csilingelést hallott a füle mellett,
nem látta, de tudta, mi történt. A hatalmas tükör,
az utolsó megmaradt átjáró ripityára tört, szilánk-
jai valóságos repeszekként hasították a levegőt. A
lány azonnal Odayin testére vetette magát, hogy
óvja az újabb sérülésektől. A fiú már rég nem volt
magánál.
Percek múltán, mikor minden elhalkult, Liani
csupán akkor nézett föl. Az átjárót már sehol nem
látta, csupán sűrű köd gomolygott körülöttük.
Mivel rettenetes fájdalom gyötörte, elsőként saját
testén nézett végig, több helyen méretes szilánkok
álltak ki a bőréből. A lehető leggyorsabban meg-
szabadult tőlük, sziszegve, könnyeivel küszködve
kirántotta őket a húsából, ám nem volt kellőképp
óvatos és alapos. Szíve már Odayinhoz húzta,
hogy lássa, él-e… elsirassa… így egyetlen, apró
tükördarab a karjában maradt. A fiúhoz hajolt,
már nem láthatta, ahogy teste szikrázva elnyelte
a szilánkot, a bőrébe süllyedt, és a seb azonnal
behegedt. Többé nem is érezte.
Liani elsőként feltépte Odayin ingét, hogy meg-
lássa, mi maradt Uara örökségéből. Voltaképp

629
semmi, a Szív teljesen eltűnt, csupán az apró
sebek maradtak a fiú mellkasán, ahol a kacsok
a bőrébe, húsába kapaszkodtak. Maga Odayin
pedig… halottnak tűnt. Liani kétségbeesetten a
fiú mellkasára hajtotta fejét, hallgatózott. Eleinte
semmit nem hallott, könnyei már patakzottak…
aztán hirtelenjében felfigyelt rá. A fiú szíve, az
igazi, bár igen erőtlenül, de dobolni kezdett. Aztán
mind gyorsabban és erősebben. Odayin hamaro-
san kinyitotta a szemét, Liani pedig felkacagott
a boldogságtól, és meglehetősen durván szájon
csókolta kedvesét.
– Mi… mi volt ez… Mi történt..? – kérdezte a fiú,
és Liani segítségével felült a csónakban.
– A frászt hoztad rám! – kacagta a lány, és át-
ölelte Odayint. A fiú zavartan pislogott.
– Hát sikerült..? Nem haltam meg?
– Nagyon úgy néz ki… – Odayin is lenézett a
mellkasára, a Szívnek hűlt helye volt. Ezután az
átjáró felé esett a pillantása, ám a sűrű ködön
kívül mást nem látott. Bár már elvesztette a ké-
pességet, hogy a lány gondolatai közt olvasson,
így is tudta, mi történt. Hát vége… örökre ideát
rekedtek. Bár kezdetben örültek, hogy egyáltalán
túlélték ezt az egészet, mosolyuk igen hamar az
arcukra fagyott. Kis vitorlásuk mindeközben
sodródott a tenger hullámain, a köd pedig oszlani
kezdett körülöttük. A fiú és a lány felálltak, egyre
inkább kezdték átérezni helyzetük súlyát, két-
ségbeesetten kapaszkodtak a másik tekintetébe,
megszorították egymás kezét.
– Ígérd meg… ígérd meg, hogy… nem felej-
tünk… – motyogta Liani. A fiú azonban szótlan
maradt, hisz miként is ígérhetne meg olyasmit,

630
amiről tudta, hogy nem tudják betartani. Helyette
inkább átölelte a lányt, Liani is belécsimpaszko-
dott, így vártak.
Amint utolsó fogódzkodójuk, ami saját világuk-
ban tartotta őket, a köd feloszlott körülöttük, a
változás is megindult. Régi testük eltűnt, örökre,
mindketten már jól ismert emberalakjukat kap-
ták vissza. Liani egy barna hajú, egyszerű, bús
ábrázatú srácot ölelt, Oliver pedig a kissé csú-
nyácska, szemüveges, vörös kis fruskát tartotta
a karjaiban. Vitorlásuk egyszerű csónakká válto-
zott, ráadásként az ütött-kopott fajtából.
– Minden kezdődik elölről… – motyogta Oliver.
– A tenger… mintha kiszívtak volna belőle minden
színt… hajnalodik… de nem látom a csillagokat,
sem a ragyogó felhőket… Megfulladok… – Liani
kedvesen elmosolyodott, megsimogatta a fiú ar-
cát, és ezt suttogta:
– Ezúttal más lesz… mert nem vagy egyedül…
És azt hiszem… Igen, ne feledd. Mindegy, hol
élsz, a világod olyan, amilyennek megteremted
magadnak.
– Talán… – Ezúttal a fiú is elmosolyodott, bár
kissé szomorkásan. A lány válla fölött pillantása a
csónak aljára esett, lábbelijük már kisebb tócsá-
ban tocsogott. – Ezt nem hiszem el… – morogta
Oliver, ám ugyanakkor kicsit viccesnek is találta
helyzetüket. Miért van az, hogy nekik ideát mindig
csak az ócska jut?!
– Mi az? – kérdezte a lány.
– Semmi különös, de ha nem tempózunk gyor-
san, megtapasztalhatod, milyen az igazi, kiadós
tüdőgyulladás ideát, az emberek világában. Ha jól

631
sejtem, van egy szép kis lyuk a csónak aljában…
ha nem kettő.
– Hát… legalább ezek itt vannak – somolyogta
Liani, és megragadta a csónakban himbálózó
lapátokat. Mikor leült Oliver mellé, megpróbálko-
zott vele, hogy levegye a szemüvegét, ám alig látott
nélküle, így inkább hagyta, ahol volt.
A sikeres csapatmunka eredményeként pár
órán belül elérték a szárazföldet, épp időben, mert
likas ladikjukban bokáig ért a víz. Bár a nap már
felkelt, még mindig elég korán lehetett, a strand
üresen ásított. Csupán egy öregúr ücsörgött a
stég elejében, horgászott. Hosszú idő után ő volt
az első ember, akit Oliver látott.

Raindale városka lakói már úgy ahogy hozzá-

szoktak az ősrégi Lawman-rezidencia látványá-
hoz. Annak ellenére, hogy kísértetek lakták. Úgy
néhány évvel ezelőtt sokan látták a különös, morc
alakokat, akik elözönlötték a villát, majd nyom
nélkül eltűntek. Persze nyilvánvalóan még most
is ott vannak, csak láthatatlanok.
Mikor a part menti sziklákon feltűnt az a hajó…
nos, a városiak ezt is kétséggel, félelemmel fo-
gadták. A gyönyörű, kecses, korhű vitorlás egyik
napról a másikra bukkant föl Raindale partján,
legalábbis mindenki így tartotta. Persze fogalmuk
sem volt a rengeteg szenvedésről és küszködésről,
míg azt a monstrumot sikerült felvontatniuk a
sziklatetőre a szállítótársaság embereinek. Az is
sok időbe telt, míg a helyiek rájöttek, mi célt is
szolgált mindez. A hajó voltaképp lakóházként
funkcionált, felettébb furcsa, de ötletes. Egy fia-
tal pár lakott benne, ők maguk is oly különösek

632
voltak, akárcsak otthonuk. Persze a helyiek csu-
pán addig rótták ezt fel nekik, míg megtudták,
mivel foglalatoskodnak. Valami művészek, írók
voltak, azok pedig köztudottan furcsa emberek
mind egy szálig.
Annak ellenére, hogy a városiak különcnek
értékelték őket, Liani és Oliver úgy érezték, egész
szépen sikerült beilleszkedniük az emberek társa-
dalmába. Ez különösképp a lányra vonatkozott,
Liani gyakorta járt le a városba vásárolni, arány-
lag sokat utazott, megtanult biciklizni, sőt idővel
jogosítványt is szerzett. Oliver már sokkal inkább
magába zárkózott, ő alig hagyta el tágas otthonuk,
a vitorlás belsejét. Lakhelyük tökéletes volt, min-
dig az óceánon érezhették magukat, és ha kiálltak
a hajó fedélzetére, a felkorbácsolt hullámokat is
megcsodálhatták a sziklaszirtről. Otthonuknak
csupán egy hátránya volt, az egyszerű halandók
igen nehezen tudták megközelíteni. Ez mondjuk
önmagában nem rossz tulajdonság, ha az ember
magányra vágyik, viszont szegény Cecil néninek
alaposan össze kellett szednie a tudományát, ha
meg akarta látogatni nevelt fiát és barátnőjét. Mert
végre volt neki… nem egy szépség… de legalább
volt. Az idős asszony mondjuk jobban örült, mikor
az ő házában laktak, de hát a fiatalokat hagyni
kell, hadd éljék a saját életüket. Ráadásként egész
szépen is kerestek az utóbbi időben, miért ne en-
gedhetnének meg maguknak egy saját otthont…
még ha ilyen furcsát is. Annak ellenére, hogy
Cecil néni rendkívül büszke volt fiára, egyetlen
megjelent regényüket sem tudta elolvasni. Neki
ez… úgy érezte, túl furcsa, sárkányok, manók,
tündérek, démonok és szörnyetegek… viszont a

633
festmények és illusztrációk, miket Oliver készített,
azok tetszettek neki, mind olyan… színes volt.

Ahogy minden héten, Cecil néni aznap is felpö-

fögött ősrégi tragacsával a partot övező dombol-
dalra, majd a sziklák felé, ahol fia otthona állt,
gyalogszerrel indult útnak. Oliver a fedélzetről
kémlelte a környéket, korhű kalózjelmezben, táv-
csővel a kezében várta nevelőanyját.
– Cecil néni, mondtuk, hogy meglátogatunk
ezen a héten. Nem kellett volna följönnöd idáig.
– kiáltotta a fiú, mihelyst meglátta, hogy szegény
asszony kis híján kiköpi tüdejét a megerőltetéstől.
Cecil néni csak legyintett:
– Csudát! Így legalább kétszer láthatlak
benneteket.
– Az már igaz. – A hajó fedélzetére lépcsősor
vezetett, Oliver felsegítette maga mellé nevelőany-
ját. Az lett volna az igazi, ha valódi kötélhágcsót
használhatnak, de az idős asszonyra is gondoltak,
ezért építtették a lépcsőt.
– Hát ez meg mi a csuda? – kérdezte Cecil néni,
mihelyst végignézett fia szerelésén. – Úgy nézel ki,
mint… Fekete Szakáll, vagy mit tudom én.
– Igen, kalózjelmez… tudod, így jobban megy az
írás. És a festés is.
– Ti tudjátok… – vont vállat az asszony. Hama-
rosan megtapasztalhatta, hogy nem csupán a fiú
hóbortja ez a kalózosdi, Liani jelent meg a kabi-
nok felé vezető lépcsőn. A lány hasonló jelmezt
viselt, akárcsak Oliver, ám az ő vonalait csinosan
kihangsúlyozta a piros kendő, mit a dereka köré
csavart.

634
 – Cecil néni! – mosolyogta a lány, és úgy ölelte
meg az idős asszonyt, mintha hónapok óta nem
látta volna.
– Én is örülök neked, kedveském. – Cecil néni
alaposan meglapogatta Liani hátát, majd mind-
hárman elindultak a szobák irányába, amik a ha-
jógyomorban kaptak helyet. Odalent a nappaliban
leültek a kanapéra, Liani pedig lázas keresgélésbe
kezdett, hogy összekaparhasson némi süteményt,
ami a lakásban hevert itt-ott, a dobozok alján.
Cecil néni kedvtelve nézett körbe fia otthonában,
még a rendetlenség sem zavarta. Aztán váratlanul
kijelentette:
– Miért nem vesz magának másik szemüveget a
helyett a rondaság helyett? És a hajával is csinál-
hatna valamit, úgy sokkal csinosabb lehetne.
– Cecil néni… ő úgy jó, ahogy van. Különben
is… ha úgy látnád, ahogy én… szépségversenyre
is beneveznéd, rögvest. – Az asszony rosszallóan
megcsóválta a fejét, a szerelem valóban vak…
Még a legelején, miután Oliver hetekre eltűnt,
nevelt fia megpróbálta elmagyarázni neki, hol is
volt tulajdonképpen, de ő egy kukkot sem értett
belőle. Így aztán nem is tudott semmiről… vagy
inkább nem akart tudni… Mindenesetre Cecil
néni nyugodt szívvel tette hozzá.
– Persze, hisz még egy nyavalyás tükör sincs
ebben a házban. Hogy is várhatnám el szegény-
kétől, hogy foglalkozzon a hajával? Talán nincs
pénzetek tükörre? Na várjatok csak… Seamus
bácsikád tükre valóságos antik darab, illene ide.
Legközelebb elhozom nektek…
– Köszönjük, nem kell… – mosolyogta udvari-
asan Liani. – Viszont… Cecil néni, nincs kedved

635
megnézni Oliver festményét? Szerintem nagyon
szép lesz, az új regényünk borítója.
– Nincs tükör… – morgolódott az asszony to-
vábbra is. – Bezzeg internet van. Az kell.
– Persze, hogy kell, Cecil néni. Máskülönben
honnan tudnánk, hogy mennyi kötetet adtak el
eddig? És a listát is szemmel tarthatom. Nem
sok kell hozzá és felkúszunk a második helyre.
Tényleg, mondtam már, hogy a Sárkánykönnyet
hamarosan külföldre is viszik? Több nyelvre lefor-
dítják, világhírűek leszünk.
– Gratulálok, kedveském, hadd lássam azt a
festményt! – Úgy tűnt, az asszony végre megfe-
ledkezett a tükör témáról, feltápászkodott a ka-
napéról és elindult a műterem felé, már ismerte a
járást fia otthonában. Liani és Oliver somolyogva
egymásra néztek. Ahogy telt az idő, sajnos egyre
inkább elvesztették emlékeiket, a fiú például már
arra is képtelen volt, hogy felidézze magában
Tiburon arcát… Egymást is mind ritkábban
látták eredeti külsejükben, néhanapján, egy-egy
pillanatra beugrott nekik látomás formájában,
ahogy Olivernek annak idején szülőföldje… ám ez
vajmi kevés volt. A fiú keserűen vette tudomásul,
hogy még néhány év, és újból elveszti régi világa
emlékeit, sőt, önmagát is. Annál pedig aligha van
szomorúbb dolog, mintha nem emlékezünk, kik
vagyunk, és elfelejtjük barátainkat. Olivernek sej-
tése sem volt arról, hogy van remény számukra,
sőt, még maga Liani sem tudott róla.
Ahogy teltek az évek, a fiú valóban elfelejtett
mindent, ám a lány rengeteg emléket megőrzött
magában. Az idő távlatából ugyan ezek is elho-
mályosultak, olyanokká váltak, akár az álmok,

636
ám Liani Elvoran mindig is tudta, honnan jöttek,
kik ők valójában. A hatalmas átjáró, a tükör volt
az egyetlen varázslatos dolog, mi életben maradt
az emberek földjén. Apró szilánkja örökre a lány
bőrében maradt, a legutolsó töredéke, bizonyítéka
egy másik csodálatos, varázslatos világnak. Liani
soha nem felejtett.

Vége

637
638
 Tartalomjegyzék

Első fejezet
Egy szürke város 7

Második fejezet
A ködön túlról 36

Harmadik fejezet
Egy sosemvolt élet emlékei 64

Negyedik fejezet
Az utazás 119

Ötödik fejezet
Otthon 151

Hatodik fejezet
Egy sárkány meséje 206

Hetedik fejezet
A Szív 447

Nyolcadik fejezet
Az összecsapás 565

Kilencedik fejezet
Örökre odaát 628

639
A szerző előkészületben lévő művei:

Willy Greys életrajz/szépirodalom

Világok hercegnője sci-fi

Árnyból az angyal fantasy

http://mcilroy.vilagfa.hu

A kötet megrendelhető a www.LiLLi.hu-n.

640