Arnette Lamb

ELJEGYZÉS

LICIUM KÖNYVEK
 A mű eredeti címe:
The Betrothal
Copyright © 1992 by Arnette Lamb

Kiadója:
A POCKED BOOKS
1230 Avenue of the Americas, New York
NY 10020
All rights reserved!

Fordította:
KASKÖTŐ ZOLTÁN

A borítót készítette:
KATHY LÁSZLÓ

Hungarian translation
and edition © 1994 by LICIUM-Art

ISBN 963-8030-06-2
 1. fejezet

„Egyhangúlag elhatároztatott, hogy rosszmodorról ta-

núskodnak a férfiak, ha bálban a hölgye előtt csoportosul-
nak.”
Beau Nash: Bath törvényei

1739 február
Bath, Anglia

Valami gonosz dolog van készülőben. Marjorie

Entwhistle kisasszony próbálta megőrizni hidegvérét. Úgy
tett, mintha érdekelné a beszélgetés Frederick, a walesi
herceg és Beau Nash, Bath királya között. De a figyelme
elkalandozott két partneréről, és arra a kellemetlenül isme-
rős walesi férfira összpontosult, aki próbált átfurakodni a
zsúfolásig megtelt ivócsarnokon. Te jó isten, csak nem a
papa tervez megint valamit?
– Rosszul van, kedvesem? – kérdezte Beau.

4
Arnette Lamb

Lelógó tokája ráncolódni kezdett, és szavait aggodalom

járta át. A kérdés nem illett hozzá, hiszen Beau Nash ere-
dendően vidámsághoz szokott ember volt.
– Á, dehogy – tagadta Marjorie, pillantása az ajtókra ta-
padt. – Vajon az apja jött meg végre? – gondolta.
– Úgy látom, Magrath – mondta Beau, a tömeget vizs-
gálva.
– Magrath? – kérdezte a herceg, miközben kis fejét le-fel
mozgatta vékony nyakán, és parókájából púderpor szállt fel
körülötte. – A fickó egy kicsit elkésett. S ki ő egyáltalán?
Marjorie a kellemetlen előérzet ködén keresztül válaszolt.
– Milo Magrath, az apám hírnöke.
– Meghívta valaki?
Beau Nash felvette a helyi fejedelem szerepét, és össze-
szedte magát.
– Aligha, uram. – Lejjebb húzta gazdagon díszített ka-
bátjának ujját. – Magrath-t sohasem hívják meg Bath-ba,
mert mindig rossz hírrel érkezik.
– Ma estére nem kérünk a rossz hírekből – jelentette ki a
herceg. – Ez parancs. Királyi méltósággal bólintott, és a
tömeg halk zsongással adta beleegyezését.
Marjorie a szája szélét rágta. Még Anglia trónörököse
sem tud gátat vetni az apja praktikáinak?! Addig szorította
a kristálykelyhet, míg a metszett üveg kemény széle bele
nem vágódott a tenyerébe. A forrás csobogásának ismerős
hangjai visszhangoztak a terem kőfalán. A hírnök mintha
5
 Eljegyzés

köröket tett volna meg, a turnürös szoknyák és kitömött

vállak tengerében. Nyomában a terem nemes közönsége
elcsendesedett.
Magrath arcát kicserzette a szél. A kimerültségtől lihe-
gett, amikor néhány lépéssel megállt Marjorie előtt. Széles
mozdulattal leemelte tollal díszített kalapját, és meghajolt
Frederick herceg előtt.
– Királyi fenség.
– Királyi születésnapunk ünnepén nem kívánunk rossz
híreket hallani, Magrath – válaszolt a herceg. – Megtiltot-
tuk!
Magrath meglepődve rántotta fejét Marjorie felé. A lány
észrevette a hírnök szája körül a halványkék elszíneződést.
Arra következtetésre jutott, hogy csak a legelszántabb go-
noszság küldhette őt át a csatornán ebben a kegyetlen tél-
ben. Kisebb főhajtással üdvözölte Beau Nash-t.
– Engedelmével, uram.
– Ha feltétlenül szükséges – morgott Beau.
Milo letérdelt Marjorie előtt, megfagyott kezeiben sza-
laggal átkötött pergament tartott.
– Marjorie kisasszony, – mondta, miközben foga vaco-
gott a hidegtől – édesapja meleg és őszinte üdvözletét ho-
zom önnek, aki odaadóan imádkozik az ön további jó egés-
zségéért és szerencséjéért.
Marjorie szíve majd kiugrott a helyéből. Milo mindegyik
gonosz missziója a hamis jókívánságokkal kezdődött. Ha
6
Arnette Lamb

feltevése igaznak bizonyul, akkor a hír, amit most hozott,

szintén megsemmisítő megalázással ér véget. De mi van,
ha Magrath más okból jött? Talán az apja csak azt akarja
bejelenteni, hogy nemsokára Angliába érkezik... A legko-
miszabb tél közepén, amire Beau Nash csak emlékezni
tud? Nem. Az ő kényelmet szerető apja, ilyen időben nem
szánná el magát, hogy átkeljen a csatornán.
Magrath felemelkedett. Bocsánatkérő mosolya botrányt
jósolt. Marjorie szerette volna a falhoz vágni a kelyhet és
kirohanni a teremből. Igaz, már egészen megszokta a meg-
aláztatást. Bármit tervelt is ki az apja, nem áldozza fel
büszkeségét vagy a megélhetését az ő félreértelmezett apai
kötelessége miatt.
A hírnök a herceghez fordult.
– Engedelmével felséges uram, felolvasnám Marjorie
kisasszony apjának bejelentését.
A tömeg pletykára éhesen közelebb nyomult.
– Felséges uram, – szólt Marjorie – távol álljon tőlem,
hogy egy száműzött apró ügyével zavarjam, aki ráadásul
húsz éve nem tette lábát Anglia földjére.
Imádkozott, hogy a herceg egyezzen bele. Nyomorúsá-
gára azonban a herceg intett kezével, és azt mondta.
– Elnéző hangulatban vagyok. Intézd el gyorsan, bár-
hogy is hívjanak.
Magrath megköszörülte torkát, majd kihajtotta a perga-
ment.
7
 Eljegyzés

– Figyelmeteket kérem! – kezdte, és közben aggodalmas

pillantást vetett az ajtóra.
„Királyi fenségének isteni tartománya, Bath lakói és lá-
togatói!
Én Sir George Entwhistle, Marjorie Elizabeth Entwhistle
apja, ezennel büszkén kijelentem lányom azonnali és meg-
másíthatatlan eljegyzését őlordságával, Lord Blake Ches-
terfield sorhajókapitánnyal, Holcombe tiszteletbeli márki-
jával, és ő főméltósága Enderley hercegének jogos örökö-
sével.”
A gyógyvíz, amit az imént ivott, epévé változott
Marjorie-ben. Az apja úgy rendezte meg ezt a színjátékot,
hogy maximális legyen a hatása. Sarokba szorította, elzárt
minden egérutat.
Megfeszített testtel, és üres arckifejezéssel nézett. Nem
tudta levenni szemét az ajtóról. Blake Chesterfield!
Szűzmária! Pedig ez az ember mestere annak, hogyan kell
elkerülni a házasság csapdáját. Mi történhetett?
Figyelmét a tömegre fordította. Legyezők, monoklik és
lornyettek mögül kíváncsi szemek kandikáltak mindenfe-
lől.
– Éppen ideje, hogy móresre tanítsa ezt a csitrit! – je-
gyezte meg epésen Dame Surleigh, akinek tornyos paróká-
ját beborították a gyümölcs- és madárutánzatok. Hangján
már alaposan érződött a brandy hatása.

8
Arnette Lamb

– Milyen igaza van, Dame Surleigh. – Túlságosan me-

rész ez a lány, az bizony – mondta Fontaine özvegye. Kö-
vér arcán szív alakú hiúságtapasz fityegett. – A postáskis-
asszonyunk ma megkapta a levelet, amit megérdemelt.
Marjorie büszkeségét zavartsága csorbította.
– Hogy tehetted ezt velem ismét, apa! – kiáltotta benne a
gyermek
– Bravó, Marjorie kisasszony! – kiáltott fel túláradóan a
herceg. – Ez aztán valóban vidám hír! – Parókájából po-
mádé záporozott nyírott bársonykabátjának vállaira. – Az
apja igazán kitett magáért, egy Chesterfieldet sikerült ke-
lepcébe csalnia, – majd a vendégekhez szólva hozzátette –
a Chesterfieldek a hastings-i csata óta hűségesen szolgálták
az angliai királyokat.
Beau, mintha csak megérezte volna Marjorie kétségbe-
esését, közelebb húzódott hozzá. Beau tudott olvasni a lány
gondolataiban, nem úgy, mint a herceg. Kicsit hátrahajtotta
fejét, és biztatóan mosolygott.
– Nem értek egyet a módszereivel, de a leggazdagabb,
legkeresettebb agglegényt sikerült megszereznie Angliá-
ban.
Marjorie minden porcikáját a lázadás hatotta át.
– Nem tudom elfogadni a leánykérését.
A régens herceg szemöldöke a parókájához ért, majd
pislogva kérdezte.

9
 Eljegyzés

– Szent Györgyre mondom, miért utasítaná vissza

Enderley örökösét, Marjorie kisasszony?
Dame Surleigh közelebb húzódott, zavaros szemében
kéjes előérzet vibrált.
Hadd pletykáljanak, döntötte el Marjorie. Ezelőtt is túl-
élte már, most sem fog habozni.
– Nem kívánok megházasodni.
A herceg szájtátva bámulta.
– Sohasem?
Női suttogás töltötte meg a szoba fojtó levegőjét.
Marjorie nehéz lélegzetet vett, elefántcsont fűzői fájdalma-
san bevágtak a mellcsontjába. Hogyan magyarázhatná meg
a walesi hercegnek, hogy igenis szeretne majd egy napon
megházasodni, de nem az apja parancsának engedelmes-
kedve.
– Feladataim vannak, felséges uram.
– A feladatokat a férfiaknak kell vállalniuk – mondta
megvető mosollyal Dame Surleigh. – A londoni posta min-
dig késik, és olyan ragacsos, mint a csiriz.
Harag hasított Marjorie-be.
– Mindez persze nem zavarja önt addig, amíg megkapja
a nyomorúságos hecclapjait.
Az idős nő szája tátva maradt.
– Nyomorúságos? – visította. – Ennyit várhattam tehát
öntől, nem változott meg egy cseppet sem, ön még mindig
egy...
10
Arnette Lamb

– Ebből elég! – parancsolta Beau. – Eleget hallottunk

mára. Hűvös szél süvített be a terembe. A nyomtatott min-
tás drapériák meglebegtek a falak mentén. Parókás, pomá-
dés fejek fordultak az ajtók felé. A tömegből úgy tört ki az
ámulat, mint egy tőr hasítása.
– Szavamra mondom, – kiáltott fel a herceg – ez valóban
Chesterfield.
– Igen, ő az – mondta Beau, és idegesen kereste brokát-
kabátja zsebében a szemüvegét. – Legalább magas. Nem
mintha ez sokat számítana... – Marjorie-re nézett szemüve-
ge mögött, aztán hozzátette – ...hacsak meg nem kedveli őt.
– Ugyan! – A válasz szinte kitört belőle. Látva azonban
a kíváncsi tekinteteket, tudta, hogy elhamarkodottan vála-
szolt. – Majd meglátjuk – javította ki magát.
– Egyszer találkoztam vele Londonban. – csacsogta Fon-
taine özvegye, miközben kínai legyezőjét lebegtette. – Ki-
tűnő példája, hogyan egészíti ki egymást az angol nevelés
és a kontinens stílusa.
– Adja ide azt a szerződést! – Beau kikapta az iratot a
zavarban lévő Milo Magrath kezéből, gyorsan átfutotta.
Mosolygott, és Marjorie-re kacsintott. – Alá kell írnia ön-
nek is.
Némileg megkönnyebbülve Marjorie megmarkolta az
óráját, amely a derekánál lévő órazsebben lógott. Az idő-
gép apró rezgései csiklandozták nedves tenyerét. A sarkan-
tyúk baljóslatú csengése és a csizmák koppanása a
11
 Eljegyzés

Bathstone-i zászlókról visszhangzott. A tömeg lassan szét-

vált és a lépések az óra ketyegésével összhangban egyre
közelebb jártak.
Egy gyáva hang azt súgta Marjorie-nek, térjen ki a köze-
ledő alak elől. De a belső erő, melyet megerősített az az
elhatározás, hogy saját maga irányítsa életét, legyűrte ezt
az erőtlen próbálkozást. Nem volt oka félni. Az apja nem
kényszeríthet rá egy férjet. Megpróbálta már korábban is,
és akkor sem sikerült.
Kihúzta magát, és ellenfele felé fordult, hogy szemtől
szembe találkozzon vele. A rossz előérzet miatt megreme-
gett és ettől leomló haja megbizsergette a nyakát. Akárcsak
ő, a termen át közelgő férfi is legalább egy fejjel kimagas-
lott a tömegből.
Blake Chesterfield.
Hosszú fekete haja volt, melyet divatosan összefogott
tarkóján, és amelyen még ott volt kalapjának lenyomata.
Orrának arisztokratikus vonását, kiálló arccsontjának erős
vonalát ördögien kiemelte lombzöld szeme, mely határo-
zottságtól csillogott. A nemes állon, – amely oly tipikus hét
évszázad óta az angol születésű Chesterfieldekre – ugyanaz
a hasíték volt látható, mint a híres ős állán, aki Hódító
Vilmos mellett harcolt.
Combig érő csizmáját mészpor borította. Zergebőr térd-
nadrágja, mint valami második bőr, úgy tapadt keskeny
csípőjére, és izmos combjára. Levette kabátját, mely alatt
12
Arnette Lamb

bő ujjú, keményített fehér inget viselt. Széles mellkasát

begombolatlan mellény takarta, mely lombzöld szaténból
készült, és a Chesterfield címer volt ráhímezve. Határozott
lépésekkel vonult végig az ivócsarnokon, mely jobban illett
egy lovashoz, mint egy tengerésztiszthez.
Egyenesen Marjorie felé tartott.
Lehet, hogy ő Anglia legrégibb családjainak sarja és a
nők bálványa Bostontól Barcelonáig, de Marjorie számára
Blake Chesterfield nem volt más, mint a legújabb adu apja
megalázó házasságkerítő játékában. De miért érezte akkor
megfélemlítve magát?
Ahogy a férfi közeledett, Marjorie azt kutatta, hogy jó-
képű arcán jelzi-e valami a hangulatát, valami utalás az
ember jellemére, aki nemcsak egy hercegség várományosa
volt, de a legelegánsabb tengerész a királyi tengerészetben.
A választ akkor kapta meg, amikor tekintetük találkozott.
Szembeszökő és dühös rosszindulat tükröződött a férfi
szemeiben. A félelem újabb hideg hulláma futott végig a
hátán. Az apja abban a megrögzött mániájában, hogy férjet
válasszon neki, egy főrendet kutatott fel, mégpedig egy
igen mérges főrendet.
A tét most igazán nagy volt, valóban nagy.
Hirtelen szánalom támadt benne, mert ez a Chesterfield
nem saját akaratából jött Bath-ba! Mit tehetett, hogy ravasz
apja csapdájába esett? A szánalom már el is múlt. Minden
embernek van egy gyenge pontja. A legelső adandó alka-
13
 Eljegyzés

lommal megmondja ennek a kiválóságnak, hogy a küldeté-

se hiábavaló fáradozás. Odalépett Beau oldalához. Bizako-
dóan készült az est háziasszonyának megtisztelő szerepét
felvenni.
Beau Nash fejedelmien bólintott.
– Jó estét Lord Blake, üdvözöljük Bath-ban.
– Igen, igen Chesterfield, mindig szívesen látjuk a biro-
dalom védelmezőit – mondta a herceg. Vigyorgott, majd
ujjával megfenyegetve hozzátette. – Azonban meg kell
szabadulnia ezektől a csizmáktól, vagy Nash kalodába
záratja. A mi bath-i királyunk nagyon kényes arra, hogy az
öltözködési etikettet betartsák.
Lord Blake egy merész lépéssel Marjorie oldalára lépett.
A sarkantyútarajok forgása abbamaradt.
– Köszönöm fenségednek a figyelmeztetést. Nem sokáig
maradok.
Erőteljes bariton hangja meglibbentette a Marjorie ha-
lántékánál lévő hajtincseket. Miért kell olyan átkozottul
közel állnia?
– Elnézést kérek a rossz modorért Nash úr, de bevallom,
nagyon vártam a találkozást jegyesemmel.
Marjorie úgy érezte, csapdába esett, és rájött, ennek a
jóképű gazfickónak az volt a célja, hogy minél jobban lejá-
rassa. Ösztönösen elhúzódott a férfitól. Hideg kéz érintette
meg meztelen vállát.
– Jó estét, Marjorie kisasszony.
14
Arnette Lamb

Bár Marjorie csak hírből ismerte a férfit, nem gondolta,

hogy ilyen arcátlan legyen. A férfi hosszú ujjai a vállán
pihentek, és lazák voltak, de a hüvelykujját folyamatosan a
hátába nyomta. Szívesen lemondott volna a bristoli posta-
útról, ha megtudhatta volna, a férfi gondolatait.
Marjorie kissé megfordult, és a legelragadóbb mosolyát
vette fel. Szinte csak egy arasz választotta el Anglia
legjóképűbb férfijától. A férfi szemében elszántság tükrö-
ződött. Látszott, hogy Marjorie egy csöppet sem tett rá
mély benyomást. Marjorie megharagudott magára, amiért
nem vette számításba, talán a férfi így is reagálhat. Blake
Chesterfieldnek nincs szüksége rá, ő mindössze csak ki
akarja panamázni magát egy bonyodalomból, melyet
Marjorie apja okozott neki. Marjorie úgy döntött, felveszi a
férfi udvarias viselkedését, és így szólt.
– Megiszik velem egy pohár bort, Lord Blake. Bár kissé
megkésve, de őfensége a walesi herceg születésnapját ün-
nepeljük.
– Én inkább... – Blake elhallgatott. Harcias arckifejezés-
ét elfojtott mosoly váltotta fel. Nem csoda, hogy a nők úgy
rajzották körül, mint a méhek a virágokat. A férfi pillantása
Marjorie mellére esett. – Marjorie kisasszony, csodálatos
lenne egy ital az ön kezéből, vagy egyenesen isteni lenne
egy korty a kecses topánkájából, és megkérném magyaráz-
za meg nekem, hogyan tudott George Entwhistle ilyen
kedves teremtést nemzeni, mint ön.
15
 Eljegyzés

– Ez Chesterfield! – nevetett a herceg. – Elsőrangú lo-

vag. Marjorie tetőtől talpig elpirult, nem számított arra,
hogy Blake Chesterfield bókolni fog neki. Más férfiak egé-
szen megvetendő módszerekig mentek el. A dicséretük sü-
ket fülekre talált. Vajon miért pirul el ennek az embernek a
bókjaitól?
A férfi kuncogott, és megfogta Marjorie kezét. Marjorie-
t aggasztó remegés fogta el.
– Most kérem azt a pohár bort, Marjorie kisasszony, –
majd hangját lejjebb véve így folytatta – és aztán egy csen-
des helyen szeretnék beszélni önnel.
Marjorie legalább ezzel tartozott neki.
– Nagyon kedves, Lord Blake.
Beau Nash elrakta a szemüvegét, és kinyújtotta az el-
jegyzési dokumentumot.
– Elolvasná?
Profilból Lord Blake legalább egy tucat pénzérmét jutta-
tott az ember eszébe, melyet elődei tiszteletére készítettek.
Nemességet sugárzott... mégis a kéz, amely Marjorie kezét
fogta, megfeszült.
– Nem szükséges, jelen voltam a fogalmazásánál.
– Én is szeretném látni – kérte Marjorie. Most legalább a
férfi kénytelen lesz elengedni a kezét. Csalódottan vette
észre, hogy a férfi ujjai még szorosabban kulcsolódtak az
övéire. Marjorie másik kezével megragadta a pergament.

16
Arnette Lamb

– Szóval, az utóbbi időben feleségvadászatra adta a fejét

– jegyezte meg a herceg. – Marjorie kisasszonyban kitűnő
nőre talált. Mint tudja, rokonságban áll velünk... persze
csak a nagymamája második házasságán keresztül.
Blake élénk zöld szeme lassan, aprólékosan megvizsgál-
ta Marjorie-t, aki biztos volt benne, a fejedelmi ábrázat
meglepődést takar. Blake hidegen megjegyezte.
– Milyen nagyszerű!
– Mondja csak, Blake, – kezdte a herceg – hogy van a
kocsisa? Az ajánlatom még mindig áll, és viselheti azokat a
borzasztó kalapokat is.
– Peddicord kitűnően van – válaszolta Blake. – Nagyon
hízelgő az ajánlata, de a Chesterfieldek nem mondanak le
róla.
Milyen tipikus, gondolta Marjorie. A nemes és elkényez-
tetett Chesterfield úgy gondol a szolgáira, mint a tulajdoná-
ra. Ha róla is azt gondolta, hogy majd birtokolhatja, fáj-
dalmasan csalódni fog.
Tobias Ponds lépett előre. Nagy gazember volt, arany
parókájának szálaitól egészen le a gyémántokkal kirakott
cipőcsatjáig. Marjorie házasságából hasznot húzott volna,
hiszen meg akarta kaparintani az állását.
– Engedelmével felséges uram, szeretném emlékeztetni,
George Entwhistle nem gyámja Marjorie kisasszonynak, és
a hölgynek nincsenek meg az anyagi eszközei egy eljegy-
zéshez.
17
 Eljegyzés

– Formalitás. A Chesterfieldeknek megvan a módszerük,

hogy a szabályokat megkerüljék, kedves... Kihez is van
szerencsém?
Tobias meghajolt derékban.
– Ponds, uram. Tobias Ponds, szolgálatára.
Milyen trükk volt ez? Ponds az ő védelmére kel? Felhá-
borító. De ugyanakkor előnyt is kovácsolhat belőle.
– Mr. Pondsnak igaza van, mégis örülök, hogy találkoz-
hattam önnel, uram – mondta Marjorie, majd Chesterfield
felé fordult, és mély pukedlit csinált.
Blake nem engedte el a kezét, hanem ismét magához
húzta.
– Amikor híres elődöm Alexis Stewartnak udvarolt, és
megnyerte kezét, az énekesek azt dalolták, hogy soha ezu-
tán Chesterfield nem hozhat ennél gyönyörűbb nőt a csalá-
di fészekbe. – Ördöngösség parázslott a szemében. Meg-
fordította a kezét. – Úgy látom, – és vakmerően csókot le-
helt Marjorie tenyerébe – a dalnokok nem voltak tudatá-
ban, hogy egy olyan csillag mint ön, feltűnhet.
A női sóhajok lepelként borították be a termet. Marjorie
keze elviselhetetlenül viszketett. Vajon Blake Chesterfield
mindezt nem hallotta? – morfondírozott magában.
– Szavamra, Lord Blake! – tört ki dühösen Beau. – Buja
csábítást nem engedhetünk meg az Ivócsarnokban!
Chesterfield üres, de elragadó tekintettel fordult Bath ki-
rályához, és azt mondta.
18
Arnette Lamb

– Apropó, George Entwhistle üdvözletét küldi önnek,

uram.
Marjorie szíve összeszorult. Vajon Beau-nak is része
van ebben a gonosz komédiában? Beau arca foltokban el-
vörösödött.
– Megtarthatja a jókívánságait.
– Hogy adhatja Entwhistle férjhez őt? – visította Tobias,
miközben úgy bámult Blake Chesterfieldre, mintha elment
volna az esze.
Chesterfield megkímélte Tobiast egy lesújtó pillantástól,
és ehelyett újabb adag pezsgőt rendelt. Amikor a poharakat
megtöltötték, elengedte Marjorie kezét, és magasra emelte
a kelyhet. Mélyen Marjorie szemébe nézett, és azt mondta.
– Szeretnék köszöntőt mondani.
Marjorie-t elöntötte a harag, mert tudta, hogy ennek a
hamis üdvözletnek ő lesz a tárgya. Chesterfield mosoly-
gott, és pimaszul elégedettnek látszott.
– Köszöntőt mondok, Bath hölgyei és urai...
– A walesi hercegre – vágott közbe Marjorie.
Valaki bekiáltotta.
– Éljen a herceg!
Erre a tömegen üdvözlő kiáltások futottak végig.
Marjorie megkönnyebbülést érzett, egészen addig, míg
Lord Blake koccintott vele.
– Ön vagy nagyon okos, vagy nagyon vakmerő – morog-
ta a férfi.
19
 Eljegyzés

– Vakmerő volt fiatalabb korában – jegyezte meg fity-

málva Dame Surleigh.
– Tartsa a száját, asszonyom! – utasította Beau.
Marjorie önbizalma megnőtt egy kicsit.
– Csak az a célom, hogy véget vessek ennek a komédiá-
nak, Lord Blake.
– Értem! – Lord Blake hitetlenül bámulta. – Feltétele-
zem, hogy ön egyedül szeretne lenni velem. Ez kitűnő! – A
herceghez fordulva összecsapta a sarkát, és így szólt. – Fel-
séges uram, engedelmével haza szeretném kísérni a meny-
asszonyomat. Marjorie összeszorított fogai közt sziszegte.
– A feltételezése felháborító. Semmi ilyesmire nem gon-
doltam.
– Hát persze, persze, Blake. – A herceg a burnótos sze-
lencéjének zárjával bajlódott. – Nash úgyis bezár pontosan
tizenegy órakor. Ez is az egyik szabálya, tudják. – Megve-
regette Beau hátát, akinek a pezsgő ráfröccsent a kabátjára.
– Nos, öregem, legyél nagyvonalú, és küldd őket haza a
hintóddal. Kegyetlen hideg van odakint ma este.
Beau hosszú arca gondterhelt ráncokkal lett tele. Lord
Blake-ről Marjorie-re pillantott. A lány az apjától el tudta
viselni az árulást, de az a gondolat, hogy Beau Nash, barát-
ja és védelmezője elárulja őt, lehangolta Marjorie-t.
– Nem utasíthatom vissza a herceg kérését – mondta
Beau, szemében sajnálat tükröződött.
Marjorie megérintette a kezét.
20
Arnette Lamb

– Megértem önt.
– Adja át legjobb kívánságainkat Loxburg özvegy her-
cegnőjének – mondta a herceg. – Szerettük volna, ha
Rowena ma éjjel a körünkben van.
– Amint hazaérek, átadom felség – válaszolta Marjorie.
– A nagymamám mostanában keveset mozdul ki otthonról.
Az ön törődése viszont csodákat tesz az egészségével.
Blake Chesterfield meghajolt a herceg előtt, és átvezette
Marjorie-t a pompázatos ruhákban csillogó kíváncsi töme-
gen. A szabadszájú Mrs. Fieldmouth lornyettjén keresztül
tanulmányozta őket. Lady Cuperton-Mills egy vászon szal-
vétára jegyzetelt. Holnapra a fürdők, a kávéházak,
zsonganak majd a pletykától. Vigye el az ördög a holnapot,
és a pletykásokat úgyszintén.
Ha lesz ideje gondolkozni, kifőz egy saját tervet, és okos
manőverezéssel hamarosan darabokra tépi az eljegyzési
szerződést és vidáman jó utat kíván majd Blake Chesterfi-
eldnek.
Nagylelkűség töltötte el, és kedvesen mosolygott, ahogy
a férfi köpenyét a vállára terítette.
– Elfeledkezett a kabátjáról – mondta Blake-nek.
Tettetett kedvessége megszúrta Blake-et.
– Nem számít – válaszolta a férfi, és a harag hulláma
pezsdítette fel a vérét egészen a lábujjáig. Kezét határozot-
tan Marjorie derekán tartva kivezette az ajtón.

21
 Eljegyzés

Kegyetlen, süvítő szél fogadta őket, de Blake nem törő-

dött vele. Élvezte, hogy a hideg belemar. Az oldalán haladó
előkelő nő úgy tűnt, semmit sem vesz észre frivol hangula-
tából. Kétségtelenül George Entwhistle ivadéka. A nagy-
lelkű szív mögött lelke mélyén ugyanolyan hideg, számító,
mint az apja. Bárhogy is tetteti az ártatlanságát, és játssza
az ellenálló lányt, ez az eredményen nem fog változtatni.
Meg fognak házasodni, Blake feláldozza agglegénységét,
hiszen a házasság csekély ár azért, hogy elkerülje a meg-
aláztatást, amely életét darabokra törné.
Most, hogy találkozott Bath postáskisasszonyával, a
küldetése többi része olyan könnyű lesz, mint a Golf-
áramlásban hajózni nyáron.
Ahogy ott ült előtte a hintó szűk kabinjában, és ahogy a
lámpa borostyánfénye megvilágította kipirult arcát,
Marjorie Entwhistle nem tűnt ijesztőnek vagy korruptnak.
Mondták róla, hogy makacsul büszke. Saját apja figyel-
meztette Blake-t, a lány hirtelen haragú. Mindez csak szó-
rakozás, – gondolta Blake – kegyetlen játék apa, és lánya
között.
De Szent Elmora mondom, vajon miért nem említette
George a lány szépségét, és intelligenciáját? Elbűvölő kék
szemei mögött gyors észjárás lakozott, melyet Blake szána-
lom nélkül ki akart fürkészni. A bő selymek alatt húzódott
meg az a test, melyet élvezni szándékozott. A divatos rizs-
poros paróka olyan stílusú volt, hogy inkább kiemelje vo-
22
Arnette Lamb

násait, és nem vont le semmit bőrének szépségéből, mely

friss volt, mint egy falusi rét. A nagy ívű, hullámokba ren-
dezett fehér paróka kiemelte gesztenyeszínű szemöldöké-
nek csábító ívét, sűrű szempilláinak kissé felfelé ívelő vo-
nalát.
Marjorie Entwhistle haja vörös! Erre akár királyi megbí-
zatását is fel merné tenni. De vajon milyen árnyalat? Vajon
olyan mézarany árnyalatú a haja, mint Adelle-é, aki előző
kedvese volt? Vagy inkább harcias vörös, mint a Caroliné,
aki jelenlegi kedvese? Ha az utóbbinak felelt meg, akkor
Blake remélte, hogy Marjorie kedve összhangban lesz a
hajával, mert heves csatározásoknak nézett elébe George
Entwhistle okos lányával.
Ahogy ellenségére gondolt, Blake-et ismét átjárta a ha-
rag és a gyűlölet. Öklét összeszorította, majd helyet változ-
tatott a bársonyszékben. Térdei hozzáértek a lányéhoz.
Mindketten túlságosan megtermettek voltak Beau hintójá-
hoz.
Marjorie fejét hirtelen odarántotta.
– Elnézést – mondta halkan, és megigazította szoknyájá-
nak nehéz brokátanyagát, közben kerülve a férfi pillantását.
A lány zavartnak tűnt. Vagy csak Blake képzelte, hogy
kényelmetlenséget okozott neki? Ördög és pokol, szidta
magát. Miért törődik ő azzal, hogy a lány milyen hangulat-
ban van? Az ő keze is benne van ebben az egész házassági
csapdában, és mivel nincs kiút, ezért megpróbálja a helyze-
23
 Eljegyzés

tet maximálisan kihasználni. Megfizet mindkettőnek a

cselszövésért. Utódot nemz neki, elhelyezi az egyik vidéki
kastélyában, és visszatér a tengerészeihez. Szeretnie azon-
ban nem kell. Némileg megelégedetten köszörülte a torkát.
– Marjorie kisasszony, van-e valamilyen kérdése, mie-
lőtt megbeszéljük az esküvő időpontját? Természetesen
azonnal beadja a felmondását a postamesternek.
A lány olyan üres tekintettel nézett, hogy Blake azt hitte,
nem hallotta szavait. Nagy sokára aztán azt mondta.
– Úgy látom, ön és az apám, úgy jutottak egyezségre,
hogy egy csöppet sem gondoltak az én érzéseimre. Az
önök játéka nem eredeti, de meg kell vallanom, kíváncsivá
tesz. Vajon hogyan jött létre egy ilyen paktum?
Blake-nek nem volt szándékában megválaszolni ezt a
kérdést.
– Felteszem, hogy ön Franciaországban járt, és ott vált
apám prédájává – folytatta Marjorie.
Szörnyen gonosz a nyelve. Blake olyan hangon vála-
szolt, melyet az újonc tengerészekkel használt.
– Eddig remek formát mutatott. Ne tegye tönkre a má-
soktól kapott híreimet azzal, hogy korlátoltnak mutatkozik.
Nagy meglepetésére a lány nevetni kezdett. Nem szé-
gyenlős kuncogással, a vele szemben ülő nő őszintén szó-
rakozott rajta.
– Elárulta magát, Lord Blake.

24
Arnette Lamb

Blake megdermedt. Mit csinált rosszul? Mit mondott,

amivel kiadta magát?
– Miért venne el ön, ha nem az apám biztatására, egy
olyan nőt, aki egyrészt inzultálja, másrészt bárgyú.
Blake megnyugodott. A lány csak általánosságokban be-
szél. Figyelmeztette magát, hogy gondosabban válogassa
meg a szavait, és így szólt.
– Egy odaadó vőlegény sok mindent megbocsáthat a
menyasszonyának.
Marjorie egyenesen a szemébe nézett.
– Ehhez a nevetséges eljegyzéshez nekem semmi kö-
zöm.
A lány nyíltsága meglepte.
– Úgy gondolja, van ennek valami jelentősége? – kér-
dezte Blake.
– Remélem, hogy lesz, mivel ön nem kényszeríthet.
– De igen!
– Az apám alaposan felültette önt – mondta Marjorie
szomorúsággal a hangjában. – Milyen kellemetlen lehet ez
önnek.
Kellemetlen? Neki? Te jóságos ég! Miért kellene, a
lánynak sajnálni őt, amikor mindent megtett, hogy meg-
alázza Anglia koronázási hercege előtt?
– Ah, elég ebből az értelmetlen kötekedésből! – fakadt
ki Marjorie, és elfordította a fejét.

25
 Eljegyzés

– Remek – Marjorie végre hajlandónak tűnt az előttük

lévő üggyel foglalkozni. – Meg kell állapodnunk az előké-
születekben.
– Talán majd akkor, – mondta Marjorie leplezetlen un-
dorral – ha jobban megismerem önt.
– Biztosíthatom, – és láthatólag Blake-nek nagy öröme
telt ebben a kijelentésben – az az éjszaka nagyon hamar
eljön.
– Belőlem nem fog megkapni semmit.
Blake a lány kellemesen telt ajkait figyelte.
– Minden ízletes porcikáját meg fogom kóstolni.
Marjorie szeme harciasan villant meg, és a büszkeségé-
nek nagyon hiányzó elégtétel után Blake megállapította, a
lány haja csak vörös lehet.
Blake visszadőlt a hintó ülésén, és hallgatta a kerekek
pörgését. A nő, aki vele szembe kimérten ült, nem érdemel
jobbat, mint egy olyan tengerész buja vágyait, aki már na-
gyon régen nem lépett szárazföldre. Majd ő gondoskodik
róla, hogy ebből a vad hévből megkapja a teljes adagot.
– Kellemes utazása volt?
A lány hangtónusa meglepte. Udvarias beszélgetést a
legkevésbé sem várt.
– Olyan kellemes, amilyen kellemes a Csatorna lehet
ilyen télben – válaszolta.
– Akkor talán, – mondta Marjorie állát fejedelmi tartás-
sal tartva – várnia kellett volna tavaszig.
26
Arnette Lamb

– Nos, az ön apja nem akart késlekedni.

Marjorie ajkát lebiggyesztette, és ettől arca sérülékeny
vonást vett fel.
– Akkor lehet, hogy ő is hamarosan megérkezik?
Blake szándéka ellenére egyszercsak megenyhült a lány
iránt. A kis csitri a papáját akarja. Megérdemlik egymást.
– Nos, nem fogalmazott pontosan.
Marjorie bólintott és láthatóan nyelt egyet.
– Nem számítottam arra, hogy az apám eljön. Meggyőz-
te önt. hogy mondjon le a megbízatásáról, Lord Blake?
Jól látja? Könnycsepp csillog a lány szemében?
– Nem tervezem, hogy lemondok az állásomról.
– Remek, – mondta Marjorie felsóhajtva – én sem.
Kétség lopakodott Blake gondolataiba. Ha a külsőnek
hihet, akkor Marjorie Entwhistle ártatlan volt ebben a
csapdában. De még ha így igaz is, van-e ennek jelentősé-
ge?
– De hiszen tudja, ez elkerülhetetlen.
Mintha nem fogta volna fel szavai értelmét, Marjorie
megkérdezte.
– A hajója még mindig Angliában van?
– Igen, Bristolban kötöttünk ki.
– Azt mondja, hogy önök?
A szemérmes kérdés kitörölte a szimpátiát, amit egy
perccel ezelőtt érzett.

27
 Eljegyzés

– Milo Magrathra, és a szolgáimra gondoltam, akik ve-

lem jöttek.
– Az apám nem változtatta meg sem a módszereit, sem a
küldöncét. Talált már szállást Bath-ban?
Blake vállat vont.
– Úgy gondolom, Cleveland hercegnél fogok megszáll-
ni, és feltételezem, hogy Magrath pedig önnél.
Szemében megvetéssel Marjorie így felelt.
– A világ minden kincséért sem.
– Nos, az ön apja bizonyára foglalt szállást ennek a...
– Lakájnak – vágta rá Marjorie, megmerevítve a hátát. –
Önt alaposan félreinformálták. Nem láttam az apámat ti-
zennégy éve.
Blake nem tudta, hogy ellenséges legyen vele, vagy
megértő. Valami oknál fogva, melyet szinte nem is mert
megfogalmazni, az utóbbit választotta.
– Akkor ön még gyerek volt...
– Igen, tíz éves. – A lány kecses orrcimpái megremeg-
tek. – Nem szégyellem a koromat. De utálom azt a gazem-
bert, aki nemzett engem, és azokat a gyűlöletes talpnyaló-
kat, akiket hozzám küld Bath-ba.
Blake átkozta magát, amiért sajnálatot érzett iránta. –
Azzal, hogy engem szidalmaz, nem fogja a sorsát megvál-
toztatni.
– Bocsásson meg, ön bizonyára azt gondolja, hogy ön-
nek sincs más választása.
28
Arnette Lamb

– Nincs, akárcsak önnek – mondta nagy megelégedéssel

Blake.
– Lord Blake, – kezdte Marjorie bizonytalanul, miköz-
ben vékony ujjai szórakozottan játszottak hermelinszegé-
lyes kabátjának fonott sujtásával és zsinórjaival – bár a
pénzügyek általában nem tartoznak a jövendőbeli menyasz-
szony befolyása alá, és legtöbbször természetesen a nők
nem is tudják azt átlátni, az én esetemben azonban ez nem
így van.
Blake élvezte a fontoskodó előadást, és azon morfondí-
rozott, hogy vajon hova akar a lány kilyukadni. Szemöldö-
két felemelve azt kérdezte.
– Ön gazdag?
– Nos, nem mesésen gazdag. – Előredőlt az ülésen, és
úgy folytatta. – Bizonyos vagyok abban, ön úgy gondolja,
megfelelőképp cselekszik, és ha az ön indítékai kétségtele-
nül olyan nemesek, mint amilyen a származása, és nem
venném a bátorságot, hogy rágalmazzam az ön jellemét
vagy szándékait... – megállt, és szemeivel mélyen a férfié-
ba nézett, valószínűleg a gyenge pontot kereste, melyet ki
tudna használni.
– Istenem segíts, hogy fel ne fedezze – gondolta Blake.
– De? – sürgette türelmetlenül.
Marjorie lebiggyesztette a száját.

29
 Eljegyzés

– De biztos vagyok benne, ha megpróbáljuk, mindket-

tőnk számára elfogadható kibúvót találhatunk, hogy ki-
játszhassuk apám akaratát.
– És miért szándékszik ön apja kívánsága ellen csele-
kedni? Blake úgy érezte, hogy csak az anyja vizsgálta ilyen
alaposan valamikor. Akárcsak Enderley hercegnőjében,
Marjorie Entwhistle-ben sem volt se melegség, se nagylel-
kűség. Ismét düh borította el. Mióta George Entwhistle fel-
fedezte sötét titkát, Blake gyakran érezte azt, amit most,
mint a vadászkutya félelmetes szájában a zsákmányt, úgy
szorította őt saját tehetetlensége.
A lány elfordította az arcát.
– Én akarom megválasztani, hogy kihez megyek férjhez.
– Akkor engem fog választani.
Marjorie hátat fordított neki. Blake-et megint zavarba
hozta a lány szúrós tekintete.
– Figyelembe véve az ön társadalmi helyzetét és a kö-
zönségünket ott az Ivócsarnokban, reméltem, hogy nem
sértettem meg az ön érzéseit. De hagyjon fel a bosszantá-
sommal, Lord Blake. Ahogy megmondtam a walesi her-
cegnek is, jelen pillanatban nem szándékozom férjhez
menni.
Ha egyszer övé lesz a lány, sokkal többet ad majd neki,
mint zsarnokoskodást.

30
Arnette Lamb

– Én viszont biztos vagyok benne, hogy feleségül ve-

szem. Ami azt illeti, bármit megteszek, hogy a nászi ágyba
vigyem.
Marjorie felháborodott.
– Képtelenség.
Vajon más férfit szeret? A gondolat meglehetősen le-
hangolta. Hozzá volt szokva a túlságosan engedékeny és
hajlandó nőkhöz, és visszahőkölt annak a lehetőségétől,
hogy esetleg olyan menyasszonya lesz, aki nem érintetlen,
de nem volt más választása.
– Azt hiszem, nem ragaszkodom ahhoz, hogy szűz le-
gyen.
– Átkozott féreg! – elvékonyodó ujjait mellére szorította.
– Én a házassággal legalább annyit veszthetek mint ön, – és
a türelemnek a végső határáig elmentem, hogy megkímél-
jem az ön emelkedett Chesterfield büszkeségét, de most
már látom, hogy ön sem jobb, mint az apám.
Valóban vöröshajú. Blake vére felpezsdült erre a gondo-
latra. A nyakát, száját vizsgálta, és kereste a nyomokat,
melyeket a szeretője hagyhatott rajta. A lány arca válaszul
elpirult.
– Lehet, hogy igaza van – kezdte Blake, és tetszett neki,
hogy a lány indulatos. – Ahhoz azonban ragaszkodom,
hogy fejezze be a mostani kapcsolatát.
– Ön egy hétpróbás gazember.

31
 Eljegyzés

A lány haragja gyógyírt jelentett megtépázott büszkesé-

gének.
– Úgy tűnik, hogy talpnyalóból percek alatt gazemberré
léptem elő. Készüljön fel, postáskisasszony, – mondta Bla-
ke összeszorított foggal – ön ennek a hétpróbás gazember-
nek lesz a márkinéja
– Soha.
Marjorie elfordult, és kibámult az ablakon.
– Soha? – Blake elgondolkozott, mintha egy fontos ka-
tonai döntés előtt állna. – Nos, azt hiszem, legfeljebb egy
hónap választja el tőle. Egy jelentős hónap, ha érti mire
gondolok.
A lány pillantása visszatért Blake-hez.
– Meg kellene, hogy üssem.
– Nem ajánlanám – mondta lassan és halkan a férfi.
– És mi az, amit ajánlana? – kérdezte Marjorie, és ajkai
édes mosolyra görbültek. – Azt, hogy tegyem tönkre az
életem, mert az apám önt egy másik ember feleségével ta-
lálta az ágyban?
Blake kővé dermedt, és azon imádkozott, hogy a lány
nehogy elkezdje azt a témát, amitől a legjobban rettegett.
– Á, látom dühös reakciójából, hogy a bűne szívügyek-
kel kapcsolatos. – A lány szárnyhoz hasonlatos két sze-
möldöke egymáshoz húzódott. – Hibát követett el a szolgá-
lat során, és Angliát Franciaország prédájává tette? Vagy
elhazárdírozta a családi vagyont?
32
Arnette Lamb

Blake-en átvillant a felismerés. A lány nem tud a ször-

nyű igazságról.
– Van ennek valami jelentősége? Nem a pénz miatt jöt-
tem, hanem önért.
A hintó megrázkódott és megállt. A dokumentum legör-
dült az ülésről. Blake össze volt zavarodva, de ugyanakkor
megkönnyebbült és mozdulatlanul ült.
Marjorie felkapta a pergament. A hintó ajtaja kinyílt, és
a szolga letette a dobozt, hogy Marjorie kiszállhasson. A
hermelin és a büszkeség örvénylett körülötte, ahogy kilib-
bent.
Blake követte és lépést tartott vele. Mióta találkozott a
lánnyal, most figyelt fel másodjára szokatlan magasságára,
és most először tetszett neki ez a megfigyelés. A paróka és
a magas sarok nélkül az orra épp az álláig érne és a melle
szépen megpihenhetne a mellkasán. Magas, vékony dereka
pedig a csípőjét éppen oda helyezné...
Elhessegette a gondolatot. Tervei nem engedték meg,
hogy bujaságokra gondoljon. Néhány hét múlva feleségül
veszi, néhány hónap múlva gyermeket nemz neki, és ahogy
megszülte az utódot, sorsára hagyja őt.
Marjorie az ajtónál megállt, és a férfira nézett.
– Bármit is tett, és bármit is szeretne megtenni uram, ve-
gye figyelembe a következőket. – A pergament a férfi
mellkasához ütötte. – Ha engem házasságba akarnának

33
 Eljegyzés

kényszeríteni, az apám szeszélyeinél sokkal többre volna

szükség.
Blake-et meglepte a lány büszkesége és akaratereje, és
megfogta a kezét.
– Feleségül veszem, Marjorie.
– Nem, nem fog sikerülni. Sajnálom, hogy feleslegesen
kirándult Bath-ba, mert más körülmények között barátok is
lehettünk volna. Kérem, engedje el a kezem.
Blake lazított a szorításon.
– Sokkal többek leszünk egymásnak, mint barátok.
– Nem, nem hiszem. – Kinyitotta az ajtót, és belépett. A
válla fölött még visszaszólt. – Nem kényszeríthet. Az apám
sem kényszeríthet házasságra, megpróbálta már korábban
többször.
Blake mögött felhorkant a négy szürke ló. Nash kitűnő
hintájának kerekei a kövezett úton csikorogtak. Blake kel-
lemetlen érzéssel kérdezte.
– Korábban?
Marjorie kék szemei lágyabban tekintettek rá.
– Nem ön az első, Lord Blake, az apám több férfit kül-
dött már Bath-ba, hogy feleségül vegyen. Sokat.
Jeges szél süvített a ház elejét díszítő oszlopok között.
Vajon azokat a kérőket is ilyen nagy nézőközönség előtt
kellett fogadnia? Gyakran alázta meg az apja ezt a bájos
teremtést?

34
Arnette Lamb

A lány bizonyára megérezte sajnálatát. Telt ajkait össze-

szorította, vékony keze megragadta a fából készült bejárati
ajtót.
– Hányszor akarta önt férjhez adni?
A lány ráemelte tekintetét, úgy, hogy azt még az ő gőgös
anyja is megirigyelte volna. De a királyi viselkedés mögött
Blake megérezte a sérülékeny fiatal nőt.
– Hatszor!
Hangja megremegett, de testtartása egyenes maradt.
Blake-et hirtelen tisztelet érzése járta át.
– Ne nézzen már olyan önelégülten, Lord Blake.
– Miért ne, Marjorie kisasszony? – mosolygott a férfi. –
A hetes a szerencseszámom.

35
 Eljegyzés

2. fejezet

„Egyhangúlag elfogadtatott, hogy a hazugságok és bot-

rányok terjesztőit mindenki kerülni köteles.”
Beau Nash: Bath törvényei

Marjorie fáradt volt az átvirrasztott éjszakától, és bosz-

szantotta Blake Chesterfield nagyképű önteltsége.
Megállt nagymamája lakosztályának ajtaja előtt. Azt me-
ri feltételezni, hogy a karjaiba borulok, mint egy nagyravá-
gyó polgár, aki mindenképpen nemes férjet akar fogni ma-
gának?
A válasz nyilvánvaló volt. Az apja miatt merte.
Megragadta az ajtó kilincsét. De megint elbizonytalano-
dott.
Az istállóudvaron kakas kukorékolt. Az utcák még min-
dig sötétek voltak, és a gyaloghintós kiabált.
– Vigyázz magadra és fizesd meg a díjat.

36
Arnette Lamb

Mint a barátok között kinyújtott kéz, úgy ért el hozzá az

ismerős hang. Marjorie kétségbeesetten megszorította a
kilincset.
Megengedi majd Lord Blake-nek, hogy elkísérje őt
Wiltshire-be, és talán néhány bálba. Ezzel a büszkesége ki
lesz elégítve. Megmutatja majd neki, hogy az ügye hiába-
való.
Elutazik majd Bath-ból, aztán az élet megy tovább.
Kinyitotta az ajtót, és belépett. Szeretet légköre vette kö-
rül.
Rowena, Loxburg özvegy hercegnője egy sor térkép és
könyv között hevert. Hátát több párnával támasztotta meg,
lábánál egy álmos szemű terrier.
Dús haja vállát borította. Valamikor olyan színű volt,
mint az őszi tűz, most ezüst szálaktól csillogott. Bár az
egyik lába nyomorék lett egy esés miatt, melyet egy fara-
gatlan vadász okozott, Rowena mégis minden napot egy
gladiátor büszkeségével kezdett.
Marjorie szívében túlcsordult az érzelem, és vágyott ar-
ra, hogy apja legutolsó árulásának friss sebét megossza ve-
le, de egy hang Azt mondta neki, hogy várjon még vele.
Lizzie, a szolgálólány a kandalló előtt térdelt.
– Ég már az a tűz, Lizzie? – kérdezte nagymama.
A szolgálólány felállt. Zavart pír öntötte el szeplős arcát.
– Elnézést asszonyom, de a gyújtós olyan lassú, mint a
Claver kéményseprősegédei. De már kezd éledezni.
37
 Eljegyzés

Marjorie mosolygott a szolgálólányon, aki Bath szolgái

között a legnagyobb pletykás hírében állt.
– Köszönöm Lizzie, elmehetsz.
A lány pukedlit vetett, és kiment a szobából.
Marjorie lassan az ágy felé tartott.
– Nincs még elég világos. Még egy lámpát kellene gyúj-
tanod, nagymama.
A nagymama, anélkül hogy felnézett volna, gyors moz-
dulattal félretolta a térképet. Az visszaugrott tekercsbe, és a
földre pottyant.
– Újabb öt perc nyugalomra vágyom anélkül, hogy az if-
júság a fülembe ricsajozna.
Bár szigorú volt, de a hangjában nem volt gyűlölködés.
Rowena csettintett az ujjaival. A lámpafényben ékszerek
csillantak meg. A terrier leugrott az ágyról, és visszahozta
a térképet.
Marjorie kuncogott.
– Úgy csacsogok, ahogy tetszik.
Rowena tiszta kék szeme bizalmat sugárzott.
– Öt fontot adok, ha nem csacsogsz nekem.
Marjorie elfojtott egy elkeseredett sóhajt, majd azt
mondta.
– Rendben van. Most már csak 4995 fonttal tartozol ne-
kem. Rowena egyszerre kimért lett.
– Késik a londoni posta?
Marjorie nem próbálta elrejteni aggodalmát.
38
Arnette Lamb

– Igen, azt hiszem ez a szörnyű időjárás az oka. De ak-

kor is elvesztetted a fogadást, és az ötezer fontot.
Rowena helyet csinált az ágyon, és kitárta karjait.
– Persze, hogy az időjárás. Túlságosan hideg van ahhoz,
hogy a rablók az odúikból kimerészkedjenek. Tug valószí-
nűleg megszállt éjszakára Hunslow Heathben. Ma biztosan
megérkezik.
Mint az utóbbi tíz évben minden reggel, Marjorie fogad-
ta Rowena megnyugtató ölelését. Ismerős rózsaillatot ér-
zett.
– Jól aludtál?
– Olyan jól, ahogy egy özvegy márkiné alhat, akinek
tiszta a lelkiismerete, de üres a kofferja. És te?
Visszafojtva a bűntudat nyilallását, Marjorie így vála-
szolt.
– Kitűnően.
– Meséld el, milyen volt az estély.
Marjorie szórakozottan simogatta a terriert. Vágyott ar-
ra, hogy kiöntse a fájdalmas igazságot, a szavak mégsem
jöttek az ajkára.
– Remek volt, mint mindig, de az időjárás és... egyéb
dolgok megakadályozták, hogy kivonuljunk a Queen
Square-re, és ünnepélyesen a hercegnek ajánljuk az obe-
liszket.
– Egyéb? Mit csinált Frederick? Mérges volt?

39
 Eljegyzés

Marjorie megfogadta, hogy jobban megválogatja a sza-

vait, és azt mondta.
– A herceg nem csinált semmit. Azt sem bánta, hogy
nem láthatja az emlékművet.
– Miért bánná?! Már legalább egy tucat emlékművet
emeltek a tiszteletére az országban. Majd meglátod, mielőtt
elmegy, leborul előtte. Valószínűleg megajándékozza
Beau-t egy másik cifra burnótos szelencével – fintorgott. –
Gusztustalan szokás.
– Olyan gyakran mondod neki nagymama. Egyszer talán
hallgat majd rád, és felhagy a dohánypor szippantásával.
– A férfiak nem hallgatnak a nőkre, gyermekem. Most
mondd el nekem, hogy ki volt ott tegnap este. Dame
Surleigh igyekezett viselkedni?
– Általában igen. Egészen addig, amíg ki nem ürített egy
üveg brandyt és meg nem vádolta Beau-t azzal, hogy kur-
vahajcsár.
Rowenának leesett az álla.
– Nem lehet igaz. Mit mondott erre Beau?
– Megvédte magát, persze diplomatikusan. – Marjorie
mosolyogva emlékezett az esetre, amely az este utolsó él-
vezetes momentuma volt. – Azt mondta, hogy akinek egy
szeretője van, éppen úgy nem kurvahajcsár, mint az sem
sajtárus, akinek van néhány darab sajtja.
Csengő kacagás töltötte be a szobát.

40
Arnette Lamb

– Okos ördög – mondta pironkodva a nagymama. – A mi

Beau-nk tudja csűrni, csavarni a szót. – Ugorj csak fel! Át-
ülök a toalettasztalhoz, és befonhatod a hajamat, amíg el-
meséled a többit.
Rowena ügyes mozdulattal, melyet öt éve, a balesete óta
gyakorolt és tökéletesített, átlendítette az ép lábát az ágy
szélén, Marjorie kinyúlt, hogy megfogja a nyomorék lábat,
de nem tudta, mert a kezére csaptak.
– Vidd arrébb azt a babusgató kezedet! – parancsolta
éles hangon Rowena. – El tudom intézni magam is, köszö-
nöm.
Marjorie kissé meg volt sértve, de tudta, jobban jár, ha
nem vitatkozik.
Rowena botot fogott mindkét kezébe, és lassan lábára
állt. Ahogy felegyenesedett, szinte ugyanolyan magas volt,
mint Marjorie.
Az idős asszony szilárdan kiegyenesítette magát, majd
lassan, fájdalmasan átbicegett a szobán. Ahogy leült, oda-
nyújtotta Marjorie-nek a hajkefét.
– Ma nem kérek divatos frizurát, fürdőre vágyom.
– Azt hiszem, majd meggondolod magad, mihelyt ott le-
szünk. – mondta Marjorie. Ahogy kiejtette a szavakat, már
meg is bánta. Biztos volt benne, hogy ma a város róla és
Blake Chesterfieldről beszél.
– Te rejtegetsz valamit. Mi az?

41
 Eljegyzés

Marjorie a fésülés mozdulataira összpontosította figyel-

mét.
– A papa már megint a szokásos trükkjét alkalmazza.
– Mit csinált most? – gúnyolódott Rowena. – Háborúval
fenyegette meg Bath-t, ha nem rohansz azonnal Calaisba,
és nem mégy hozzá ahhoz, akit legutoljára kinézett neked?
Marjorie felvett egy köteg zöld szalagot. A szín élénken
emlékeztette Blake Chesterfield szemére. A kép zavarba
hozta, és ledobta.
– Ne viseld ma ezeket.
– Gyermekem, mit csinált az apád?
Marjorie letette a hajkefét, és elkezdte részekre bontani a
hajat.
– Megint eljegyzett.
– Az a gazember! – tört ki Rowenából. – Azt gondolná
az ember, hogy mára tanult az előző dolgokból. Megeskü-
szöm a nagyapád sírjára, hogy...
– Ne folytasd! – kérte Marjorie, és közben egyszerre
szólt saját szívéhez, és nagyanyjához.
– Ha az apád olyan ügyes lenne a férjek kiválasztásában,
mint amilyen jól tud csalni a kockajátékban, akkor már 16
éves korodban férjhez adott volna, akárcsak engem annak
idején. – Megfordult a széken, egészen addig, míg tekinte-
tük nem találkozott. – Nem lesz a férjed egy ostoba fickó a
Gyarmatokról, vagy egy fillér nélküli kisnemes, aki elég

42
Arnette Lamb

buta és kiszolgáltatott ahhoz, hogy az apád prédája lehes-

sen. Ki az az illető?
Bár nagymama sohasem akarta volna szándékosan meg-
sérteni az unokáját, Marjorie most mégis sértve érezte ma-
gát, amiért Rowena azt feltételezte, hogy csak egy kétség-
beesett ember venné el őt
Tudta, hogy tisztáznia kell a helyzetet.
– Nem mondom meg, ki kell találnod.
Rowena szeme ragyogott, mint a gyereké, akinek gyü-
mölcstortát ígértek.
– És a díj?
Marjorie gondolatban megdicsérte magát.
– A díj tízezer font.
Rowena gondolkodott. Számba veszi a veszteségeit,
gondolta Marjorie.
– Rendben van. A Gyarmatokról jött?
– Nem.
– Akkor angol. De figyelmeztetlek, hogy ez nem számít
kérdésnek.
– Jó, akkor most kezdődik a számolás.
– És hányat találhatok?
Marjorie mérlegelte az esélyeket.
– Nos, figyelembe véve kitűnő memóriádat, és a szeren-
csédet, melyet még az írek is megirigyelhetnek, az monda-
nám, hogy hármat.
Rowena ujjával megfenyegette.
43
 Eljegyzés

– Kegyetlen lány. Megéri tudni a dolgokat. Az a nő nem

jut semmire, aki évről évre csak az oltárterítőket varrja, és
gyermekeket szül.
– Emiatt nem kell aggódnod Hartsung Square-ben –
mondta halkan Marjorie.
– Ne affektálj, inkább értékelned kellene, hogy foglalko-
zom a jövőddel.
– Á igen, értékelem. Addig, amíg nem kerül semmi pén-
zembe. Szükségem lehet minden shillingre, hogy megvesz-
tegessem őt is mint a többieket.
Rowena ujjaival dobolt a toalettasztal márványlapján.
– Nemes családból származik?
– Igen. Ezzel eljátszottál egy lehetőséget.
– A grófi rang fölött van? Csak összegyűjtöm az infor-
mációkat. Ez nem számít kérdésnek.
– Igen – válaszolta Marjorie, és azonnal megátkozta
csökönyös nyelvét.
– Aha! – kiáltott fel Rowena, és szemében igazi érdek-
lődés csillogott. Felkapta a hajkefét. – Itt van Bath-ban?
Persze ezek az általános apróságok nem számítanak kér-
désnek.
– Igen, tegnap érkezett... Milo Magrath nyomában.
– Milyen szerencsétlenség ez a mi Merlynünknek, és mi-
lyen zavaró a mi rejtélyes vőlegényünknek. Jóképű?

44
Arnette Lamb

A jóképű gyönge szónak tűnt, hogy leírja a sötét bőrű és

hercegi viselkedésű Blake Chesterfieldet. Vajon ő is ilyen
zavart lenne?
– Értem. – Rowena a tenyerét paskolta a díszes ezüstke-
fével. – Ez jó pont számára, nagyon jó. Volt már nős?
– A válaszom erre elviszi a harmadik kérdésedet.
– Akkor visszavonom. Hercegségre pályázhat?
– Ez a harmadik kérdésed?
– Nem akarom a lehetetlenre pazarolni az egyik kérdé-
semet – felemelte a kézitükröt, majd gondosan manikűrö-
zött ujjaival megvizsgálta az arcát. – George-nak legalább
annyi esélye van, hogy egy herceget fog számodra, mint
amennyi Beau-nak arra, hogy meggátolja a szerencsejáték
törvényt... és persze kitalálni a te legutóbbi jövendőbelid
személyét, ez még nagyobb szerencsét kíván. Marjorie
Entwhistle, túl sokat kérsz egy idős asszonytól.
Marjorie elnevette magát.
Rowena soha többé nem fog segítség nélkül járni, de le-
galább annyira lenézte a királyság egyik hercegét, mint egy
mosogatólányt.
– Ne próbáld hízelgéssel kicsalni a nevét belőlem,
nagymama! Ismerem az összes trükködet.
Rowena pillantása azt mutatta, hogy eleresztette a füle
mellett a megjegyzést.

45
 Eljegyzés

– Nos, lássuk csak – mondta, és letette a tükröt. – Ahogy

számolom, tizenegy herceg van, akiknek a fiai szóba jöhet-
nek.
– Én pedig úgy számolom, legalább két kérdésed oda
van.
– Nem tiszteled a gyengéket, és az időseket.
– Te nem vagy egyik sem.
Rowena biztos kézzel kiválasztott egy parfümös üveget,
és élvezettel lerakta.
– Richmond örököse az egyik lehetőség – felkapott egy
másik üveget, és az előző mellé állította. – Oxford fia még
nincs lekötve – megragadott egy finom mívű kristályüveg-
csét. – Chesterfield sohasem kényszerítené semmire azt az
elkényeztetett porontyát, de a legényke akkor is nőtlen.
Marjorie mozdulatlanná vált, mint egy farönk. A nagy-
mama azonban belemerült a játékába, és nem vett észre
belőle semmit.
– Radcliffe éppen most fejezte be a gyászt...
Egy újabb jáspisüveg került a többi mellé. Addig folytat-
ta a számolást, míg felsorakoztatott tizenegy üvegcsét. Mi-
lyen érdekes, – gondolta Marjorie – van egy nagymamája,
aki ezeket az ünnepelt férfiakat egy sor drága parfümmé
tudja leredukálni. Marjorie megérezte Rowena ravasz pil-
lantásának erejét. Ahelyett, hogy beadta volna a derekát,
inkább egy szantálfa dobozban hajtűk után keresgélt.

46
Arnette Lamb

– Ezek közül az egyik, azt hiszem... – mondta Rowena

olyan hangon, mintha egy sétapálcát választana.
– Már csak egy kérdésed van nagymama, kérlek ne mo-
corogj!
– Sohasem mocorgok. A jáspisüveget bámultad, biztos
vagyok benne. Nézz csak rám, gyermekem! – Marjorie a
helyére nyomta az utolsó tűt is, aztán megvizsgálta az
összhatást a tükörben. – Segítsek neked? – Megrázta a fe-
jét, és megigazította a hajfonatot.
– Inkább nem.
– De apád nem ismeri Radcliffet! – Úgy tűnt, hogy
Rowena zavarban van. – Hogyan tudta akkor megfogni?
Marjorie kerülte Rowena tekintetét.
– Nem mondom meg, csak akkor, ha ez a harmadik kér-
désed. Mint egy isten, aki a halandók fátumát tartja a kezé-
ben,
Rowena néhány üveget eltávolított.
– Az ifjú Atherton még mindig rövidnadrágot visel.
Watson-Sykes-ot eljegyezték egy... – mély koncentrálással
felkapta a rozettás kvarcüveget, és az ajkaihoz érintette. –
Bolingbroke-kal, ha jól emlékszem... – elégedetten a többi
félretolt üveg mellé helyezte. Úgy ment tovább, amíg csak
öt üveg maradt, közöttük a rubinpiros üvegcse magasan
kiemelkedett a másik négy közül.

47
 Eljegyzés

– Azt hiszem az utolsó kérdésemet megtartom akkora,

amikor visszajöttünk a fürdőből. – Megvárta amíg tekintete
találkozik a Marjorie-éval. – A Cross Fürdőbe megyünk.
– Ez nem igazság.
Marjorie félelmei, melyeket az átvirrasztott éjszaka csak
fokozott, mind visszatértek. De közben valami új dologra
döbbent rá.
Arra gondolt, hogy valószínűleg nem vagyunk fontosab-
bak, mint ezek a parfümös üvegek.
– De hiszen szereted a Queen Fürdőt is, mindig oda me-
gyünk. A város összes pletykása a Cross Fürdőbe jár.
– És?
– Ez neked most előnyt jelenthet.
Rowena az elefántcsont fogantyús botjáért nyúlt.
– Kegyetlen szél van ma, gyermekem. Csak a bénák és a
bátrak mennek a vízbe. Bénának vagy erősnek érzed ma-
gad?
Marjorie zavarba jött.
– Jól érzem magam. De ma nem megyek a Cross Fürdő-
be, nagymama. Tudod, hogy imádnak rólunk pletykálni.
Még a ruhánk sem lesz vizes, és valamelyik szabadszájú
özvegy máris kikotyogja a nevét.
Rowena hideg pillantását Marjorie szemébe fúrta.
– Hány ember tudja?
– Elég az, ha az egyikük Dame Surleigh.
Rowena elfintorította az arcát.
48
Arnette Lamb

– Az az öreg boszorkány? – Megcsípte Marjorie arcát,

majd a tükörbe nézett. – Jó ha tudjuk, hogy mit gondolnak
rólunk az emberek. Nem mintha az ő véleményüknek kel-
lene irányítani az életedet.
Fejét hajfonatok koronázták, rózsaszín selyem öltözőkö-
penye csillogott a hajnal rózsaszín fényében.
Rowena inkább egy fiatal lánynak látszott, nem özvegy
hercegnének.
– És leckét kapsz abból is, hogyan kell bánni a férfiak-
kal. Marjorie hirtelen úgy gondolta, hogy jobb, ha kitart az
elhatározása mellett, mintha megpróbálja békítgetni az
előtte álló büszke asszonyt.
– Értsd meg nagymama, – mondta határozottan – én nem
megyek ma a Cross Fürdőbe.
– Kellemes meglepetés – jelentette ki Rowena, miköz-
ben felállt. – Úgy látom, megtanulod használni az eszet,
amit én adtam neked. Szedd össze a fürdőruháinkat, és ak-
kor irány a Queen Fürdő!

♦♦♦♦♦

Marjorie hagyományos bő fürdőköpenyben és fehér vá-

szonkalapban lépegetett le a Queen Fürdő meredek, kes-
keny lépcsőin. A vasas forrásvíz sistergése fölött női han-
gok duruzsolását hallotta. A záptojásra emlékeztető, kelle-

49
 Eljegyzés

metlen illat kevésbé zavarta, mint a bent folyó pletykálko-

dás.
Megborzongott. Lenyelte a torkában feltörő epét, és át-
lépett a bejárati ajtón. Sűrű és szagos köd szállt fel a fürdő-
ből, majd szétfoszlott a téli ég felé szállva.
Árnyszerű alakok mozogtak a vízben, és szegélyezték
körbe a víz fölött lévő falakat. Megragadta a nedves fém-
korlátot, és belépett a vízbe.
A forró víz körbefogta a bokáját, majd a térdét. Ahogy
mélyebbre süllyedt, örömmel vette észre, hogy senki sem
láthatja az arcát.
Van isten, gondolta, és ma úgy döntött, hogy kedvezni
fog nekem.
– Tegyen le, maga kétbalkezes fajankó! – harsant fel
Rowena fenyegető hangja.
A sziszegő régi forrás hangján kívül minden zaj meg-
szűnt. Marjorie szeretett volna a víz alá bukni és kisiklani a
fürdőből.
– Marjorie!
Kértek maradj csendben, kérlelte némán, és már sajnálta,
hogy olyan titkolódzó volt az Ivóteremben történtekkel
kapcsolatban. Beletörődve a megaláztatásba, amely várt rá,
megfordult, és odament Rowenához.
– Itt vagyok, nagymama.
Egy kéz megmarkolta a karját.

50
Arnette Lamb

– Olyan vak vagyok, mint az az öreg koldus a szegény-

negyedből, gyermekem.
Marjorie körülfogta és támogatta a karjával nagymamá-
ját.
– Menjünk haza?
– Á, dehogy, – mondta Rowena vidáman, majd közelebb
hajolva halkan odasúgta – hogy gyávának mutatkozzam?
Soha! Te csináltál játékot ebből az eljegyzésből, nem?
Marjorie rögtön bűnösnek érezte magát.
– Igen – válaszolta.
– Feladom a fogadást. Nem tűröm, hogy a jövőd és a
büszkeséged néhány ezer fontra váltsam át. Ki a jegyesed?
Valami csobbant a vízben tőlük nem messze. Mint egy
ködből előbukkanó fregatt, úgy siklott feléjük Dame
Surleigh. Fürdősapkája és terjedelmes köpenye alig enge-
dett sejtetni valamit festett arcából.
Az iskoláját, bosszankodott Marjorie. Biztos volt benne,
hogy a vén satrafa a Cross Fürdőbe megy.
– Á, itt vannak, hölgyeim?! – mondta Dame Surleigh.
Rowena kimérten válaszolt.
– Elfeledkezik a jómodorról, Dame Surleigh.
A hölgy szemei tágranyíltak, és szája lefittyedt. A kréta-
szerű púder és az arcpirosító keveréke rózsaszín pasztává
olvadt össze és lecsorgott agg orcáján.
– Bocsánatáért esedezem, kegyelmes asszonyom – mo-
tyogta hidegen. – Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?
51
 Eljegyzés

– Azt hiszem, ennyit igazán elvárhatok öntől.

Dame Surleigh merev arccal Marjorie felé fordult.
– A jegyesétől kell átadnom egy üzenetet. A King Für-
dőben várja önt.
– Várhat a második eljövetelig...
– Nagymama, kérlek! – szakította félbe Marjorie, aki
nem volt szokva ilyen nyers megjegyzéshez.
Rowena lenyelte a szavakat, de a körmei belefúródtak
Marjorie köpenyének vastag vásznába.
– Köszönöm, Dame Surleigh – mondta Marjorie. – Na-
gyon kedves volt öntől, hogy továbbította az üzenetet.
Az asszony fölhúzta az orrát és vigyorgott. Az arcán le-
vő keverék ráncban állapodott meg a szája szélénél.
– Ez csak természetes, Marjorie kisasszony. – Azután
Rowenára bámult. – Most, hogy teljesítettem kötelessége-
met, visszatérek a barátaimhoz. Jó napot.
A felháborodástól merev arckifejezést vett fel, nyakig
merült a langyos vízbe és eltűnt a ködben. Marjorie tudta,
hogy a bátorsága elhagyja, ha bizonytalankodik, és ezért
kirántotta magát Rowena szorításából.
– Bocsáss meg nagymama, jövök nemsoká.
– Azt nem teheted, hogy egyedül menj.
Úgy tűnt, Rowenát nem érdekli már, hogy mi a férfi ne-
ve, pedig ott volt a fal másik oldalán.
– De igen, nagymama, egyedül megyek.

52
Arnette Lamb

A kíváncsi arcok ködös tengerén keresztül megkerülve a

falat, Marjorie lassan átment a King Fürdőbe. Ahogy meg-
érkezett, trillázó női kacagást hallott elvegyülni a férfi-
hangok mély dörmögésével.
A víz itt jóval forróbb volt, mint a Queen Fürdőben, és
kiszívta az ember erejét. Fürdőköpenyének ujjai a vízen
hullámoztak, a nehéz szövet lehúzta. Határozott lépéseiből
lassan ijedt vánszorgás lett.
Bath előkelő vendégei bólintottak neki, ahogy elhaladt
mellettük. Milyen jellemző rájuk, gondolta, hogy ma in-
kább lemondtak a Cross Fürdő örömeiről, mivel itt na-
gyobb szórakozás ígérkezett.
Viszonozta a tréfás megjegyzéseket, és figyelmen kívül
hagyta a rosszindulatúakat, miközben kerülgette a vizen
lebegő japán tálak seregét, melyekben virágcsokrok között
édességek voltak a fürdőző hölgyek számára.
Jóval előbb hallotta a férfi hangját, mint ahogy megpil-
lantotta volna.
– Az ifjabb Pittnek igaza van. Azt mondom, ördög vigye
a franciákat, és a hadüzenet nélküli háborújukat, amelyet a
Spanyolországgal folytatott kereskedelmünk ellen vívnak.
A hang irányába vánszorgott tovább, egészen addig,
amíg egy apró kéz a karjához ért, és megállította.
– Nem tisztességes ahogy viselkednek, és mégis ők en-
nek az átkos királyságnak a főrendjei.

53
 Eljegyzés

A szimpatikus hang Mrs. Juliana Papjoyé volt, Bath ki-

rályának kedveséé.
Marjorie-t meglepte, hogy Bath városának eme félelme-
tes személyisége közbelépett, ugyanakkor kicsit megnyu-
godott.
– Köszönöm szépen.
Fekete, pajkos hajtincsek lógtak ki Juliana vászonkalapja
alól, és körbefogták madárszerű, szurokfekete szemét.
– Jobbat érdemel, minthogy egy csomó ostoba fajankó
zsarnokoskodjon ön felett.
Marjorie megértette, miért választotta Beau Nash ezt a
csupaszív asszonyt.
– Nem fognak velem zsarnokoskodni!
Remélte, hogy ez valóban így is lesz.
– Nem mintha sok közöm lenne hozzá, de nem akar ve-
lem jönni? – tartotta karját Marjorie-nek. – Udvart tartanak
ott Bladud király szobra mellett. Azt hiszem, jobban ten-
nénk, ha beszélnénk Nash-sel.
Marjorie nem tudta visszautasítani a felajánlott baráti
jobbot, és így együtt indultak el.
Ahol elhaladtak, a beszéd zaja elhallgatott, amely az
Ivóterem légkörét idézte fel Marjorie számára, amikor Bla-
ke Chesterfield berontott a helyiségbe és az életébe.
A köd kezdett feloszlani. Marjorie meglátta a férfit,
ahogy egy nyolcszögű oszlopnak dől, amely a fürdő kö-
zéppontjában áll. Mellette szinte eltörpült Beau Nash, aki
54
Arnette Lamb

Marlborough félelmetes hercegnőjével merült bele a be-

szélgetésbe.
Karjait szélesen széttartva, kezeit beakasztva a gyűrűk-
be, melyek az oszlopon lógtak, Blake Chesterfield teljesen
átadta magát a pihenésnek.
Nem szerette a kalapot, így sűrű fekete haja rendezetlen
hullámokban lógott magas homlokára. A rendkívül forró
víz kreol bőrét kipirosította.
Fürdőkabátjának nyitott gallérja látni engedte a mellka-
sát fedő sötét szőrzetet és egy arany iránytűt, mely vastag
aranyláncon lógott.
– Nagy fogás, Marjorie kisasszony – jegyezte meg
Juliana, de hangjába harag vegyült. – Nem csoda, hogy a
nők úgy tolonganak hozzá, mint a hamiskártyások a kár-
tyaasztalhoz.
A férfi ekkor vette észre őket. Marjorie szíve hangosan
verni kezdett. A férfi smaragdzöld szeme kalapjára szege-
ződött. Blake összeráncolta homlokát, ellökte magát az
oszloptól és feléjük úszott.
A hercegnő is abbahagyta a beszélgetést Beau Nash-sel.
Hátrébb tolta a fürdősapkáját felfedve gyémántos diadém-
ját, és elismerő pillantást vetett Blake Chesterfield-re. Beau
megfordult, de nem Marjorie-t nézte, hanem a kedvesét.
Beau csupa bűnbánat volt. Hölgye feléje nyújtotta a ke-
zét.
– Juliana?
55
 Eljegyzés

Az asszony azonban ellökte a kezet.

– Juliana, ugye? – vágta oda. – Csodálkozom, hogy em-
lékszik még a nevemre.
Beau közelebb lépett. Arcának ráncai elmélyültek fur-
csa, fájdalmas fintorától.
– Kedvesem, beszélnem kell önnel.
– Ó, persze, hogy kell! – emelte fel a hangját Juliana. –
Nos, nekem nincs szándékomban beszélni egy olyan em-
berrel, aki sajthoz hasonlít engem – sarkon fordult, és köz-
ben majdnem elvesztette egyensúlyát. – Inkább egy fa od-
vában élném le az életemet.
– Juliana! – Beau hangja visszhangzott a kőfalakon.
Juliana habozni látszott, de – dicséretére legyen mondva
– nem állt meg.
Marjorie kényelmetlenül érezte magát, és Blake Chester-
field-re pillantott. A férfi királyi ábrázata most olyan fiatal
férfihoz hasonlított, aki valamilyen titokról szerzett tudo-
mást. Aztán arckifejezése hirtelen komolyra fordult.
Marjorie rájött, hogy nem őt nézi, hanem valakit, aki mö-
götte áll. Megfordult, és meglátta a nagymamát.
– Chesterfield! – kiáltott fel Rowena, mintha a férfi csa-
ládneve valamilyen szitkozódás lenne. – Tehát ön az!
Marjorie még sohasem látott a nagymama arcán olyan
kifejezést, amilyet akkor. A gyűlöletnek és még valami
másnak a keverékét. Visszafordult Lord Blake-hez, aki to-
vábbra is Rowenára szegezte tekintetét.
56
Arnette Lamb

– Úgy tűnik, asszonyom!

Különös pillantást váltottak, és egy percre úgy néztek
egymásra, mint a támadásra kész, ellenséges csapatok.
Marjorie-t valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha
kihagyják volna valamiből, kihasználnák. Mégis tudta,
hogy a küzdelem körülötte folyik.
Már másodjára érezte magát kényelmetlenül ezalatt a
néhány másodperc alatt. Hátralépett. Lord Blake rábámult.
Marjorie úgy érezte, ott kell maradnia, ahol van.
Még akkor is, amikor a férfi nézése megenyhült, és nyílt
csodálattal járta be arcát. Még akkor sem tudott megszaba-
dulni az érzéstől; valaki kihasználja!
Rowena keze ért a karjához.
– Hagyd meg őt nekem, gyermekem! Te nem vagy még
megfelelő partner hozzá.
A szavak belevésődtek Marjorie tudatába. Annak ellené-
re, hogy a gőz beborította a fürdőt, Marjorie úgy érezte,
mindenki őt figyeli, és várja a válaszát.
– A hercegné ismét a régi formáját mutatja – suttogta va-
laki Marjorie mögött. – Szegény Marjorie kisasszony.
– Az ám, a hercegné őkegyelmessége rettentően szereti
lefőzni a vejét – mondta valaki más.
Marjorie türelme fogytán volt.
Várhatnak akár az ítéletnapig is! Az ő magánélete nem
piszkos történet, amit a szórakoztatásukra részletekben kell

57
 Eljegyzés

elmesélnie. Ő nem engedte volna meg azt sem, hogy a

nagyanyja közbelépjen.
De a King Fürdő nem az a hely, ahol a kényes dolgokat
megbeszélhette volna az ember.

♦♦♦♦♦

A Palladio stílusú ház tiszta vonalait, elegáns egyszerű-

ségét egy világ választotta el az ősi dombon álló
Chesterwood-i erődtől. Blake otthona hét évszázadon ke-
resztül szolgálta az ősöket. Őrszemként állt az ellenséges
népek hódításaival szemben. Ez a modern épület viszont a
kellem, és a fejlődés mintaképe volt. A Hartsung Square-
nek nem volt szüksége sem tornyokra, sem bástyákra.
Itt volt helyettük Loxburg hercegnője.
Blake mindent tudott a hatalmaskodó hercegnőkről, hi-
szen ennek a fajtának a királynője szülte őt is.
Rowena csak amatőr volt abban a sportban, amelyben
Enderley hercegnője vezetett. Marjorie Entwhistle pedig
még újoncnak is alig volt mondható.
Blake-et szánalom fogta el.
Tegnap, ahogy Rowena kirohanása után Marjorie el-
hagyta a King Fürdőt, – méltósága érintetlen volt ugyan –
de az érzéseit teljesen szétzilálták.
Blake jól ismerte ezt az érzést. Azt is tudta, hogyan se-
gíthet a lányon. De vajon muszáj neki ezzel foglalkoznia?
58
Arnette Lamb

Megfordult, és figyelte az utcát. Vajon követi-e Milo

Magrath, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Nem látta
a hírnököt, de látott jónéhány embert, akik levelekkel,
csomagokkal mentek az udvarház hátoldalához.
A bekötőút az állandó forgalomtól simára volt taposva.
Kíváncsi volt, ezért ahogy a sarkon túlra ért, megállt.
Figyelmét megragadta egy düledező istálló. Az egyik aj-
taja kitárva. Egy liba repült ki rajta, utána egy répahajú fiú,
aki zöld, és arany libériát viselt. A madár gágogva mene-
kült a biztonságot nyújtó udvarház felé.
Blake hitetlenkedve rázta a fejét, majd folytatta a vizsgá-
lódását az udvaron.
Az udvarház utcai frontja rendesen karban volt tartva, de
az épület többi része fájdalmasan, elhanyagoltan állt. Az
ablaktáblák ferdén lógtak a rozsdás sarokvasakon.
Az udvarház oldalsó ajtaja fölött postáskürt lógott. A
gyalogosok, akiket látott, nem véletlenül jártak arra, ők
voltak a pártfogók. Blake úgy gondolta, Marjorie állása
tiszteletbeli állás. Vajon a lány valóban a megélhetésért
dolgozott?
Miközben visszafordult, kíváncsisága egyre fokozódott
Bath postamester kisasszonyával kapcsolatosan.
Az eget sötéten gomolygó felhők borították, ólmos esőt
ígérve. A macskaköves utcán szél söpört végig, mintha utat
csinálna az esőnek.
Blake ismét az udvarház előtt állt.
59
 Eljegyzés

Marjorie-nek nem volt része ebben a gonosz eljegyzés-

ben. Felhajtotta gallérját, hogy védekezzen a szél ellen.
Marjorie tényleg nem hazudott.
Nem kellene annyit foglalkoznia a lány érzéseivel. De
mégis ezt tette. Megrázta magát, és kopogott az ajtó bronz
koppantójával.

♦♦♦♦♦

Mielőtt meg tudta volna számolni a korinthoszi oszlopo-

kat, melyek az épület ívelt frontját díszítették, a kettős ajtó
egyik szárnya hirtelen kinyílt. Morcos inas helyett egy fia-
tal, sötéthajú férfi nyitott ajtót. Különös módon ismerős
volt az arca. Egyik kezében egy női muffot, és kalapot tar-
tott.
– Ki az Merlyn? – kérdezte Marjorie kisasszony, aki az
inas mögött állt, csinos fejét lehajtva. Kecses keze éppen
azzal volt elfoglalva, hogy levegye kesztyűjét. Nem viselt
parókát, sem szalmakalapot.
Blake-nek földbe gyökerezett a lába, ahogy meglátta a
lány hajszínét, és viseletét. Az aranyszőke haj copfba volt
fonva, mely olyan vastag volt, mint a hajókötél. Szőke!
Miért gondolta, hogy vörös a haja?
– Mit óhajt, uram? – az inas kérdően nézett rá.
Blake sutba dobta katonai modorát, és elővette civilizált
hangját. Nagyvilági mosolyt erőltetve magára, így szólt:
60
Arnette Lamb

– Lord Blake, Holcombe őrgrófja kívánja látni Marjorie

kisasszonyt.
Marjorie felkapta a fejét. Ékszerként csillogó szemében
a megzavart érzelmek, és a megtiport büszkeség tükröző-
dött. A férfi tudta, hogy legszívesebben az orra előtt csapná
be az ajtót. Marjorie egy rántással lehúzta kesztyűjét. Igye-
kezett leplezni égéseit.
– Vezesd be őlordságát, Merlyn.
Blake belépett. Az inas bezárta az ajtót, és Blake-hez
fordult.
– Isten hozta Hartsung Square-ben, uram – mondta olyan
hangsúllyal, mintha egy költeményt szavalna. – A kabátját
legyen szíves.
Hol látta már Blake ezt az arcot?
Ismét kopogtattak. Az inas motyogva elnézést kért, és
kinyitotta az ajtót.
Milo Magrath akart rajta belépni. Szóval ez az az arc!
Az inas meglepődött, és leejtette a karján lévő ruhákat.
– Te vagy az?
Milo arckifejezése olyan hűvös lett, mint az odakint sü-
vítő szél.
– Szervusz, kedves testvér. Azért jöttem, hogy behajt-
sam rajtad a tíz fontot, amivel tartozol.
Merlynnek gyorsan visszatért a lélekjelenléte, majd ápolt
kezével mellkasánál fogva visszalökte Milot.

61
 Eljegyzés

– A szolgák bejárata hátul van. Még egy olyan talpnyaló

is tudhatná ezt, mint amilyen te vagy.
Milo visszanyerte az egyensúlyát. Ahogy azonban szó-
lásra nyitotta a száját, Merlyn bevágta előtte az ajtót.
– Ezért megfizetsz, te díszes szamár – hangzott a tompa
szitkozódás.
Merlyn megfordult, arcán az elégedettség derűje, majd
kezét megtörölve felnyalábolta a ruhadarabokat.
– A Hamburg teremben van tűz, asszonyom. Kérnek
majd Brandyt?
Marjorie ajkainak páratlan szépségű íve megrándult.
– Köszönöm, igen. Majd magam szolgálom fel, Merlyn.
– Akkor engedelmükkel elmegyek.
Hangos dobogással ment végig a folyosón, háta egyenes
volt, mint egy most felállított árboc. A fali gyertyatartók-
ban a gyertyák fénye alig libbent meg a nyomában.
– Merlyn! – kiáltott utána Marjorie. – Szóljon azonnal,
ha a londoni posta megérkezik!
Az inas meg sem állt, úgy kiabált vissza.
– Abban a pillanatban, asszonyom.
Ezek ketten aztán tényleg egy pár. Marjorie alig hallható
hangját pótolta elragadó mosolya. Hátravetette a fejét, és
nevetett.
Blake ízelítőt kaphatott a lány természetének erről a
rendkívül őszinte, szívélyes oldaláról. Volt humorérzéke.
Talán mégiscsak elboldogulnának ketten.
62
Arnette Lamb

A feszültség, amely a tegnapelőtti este kezdődött, ami-

kor belépett az ivóterembe, eltűnt, mint köd a reggeli nap-
sütésben. Ki gondolta volna, morfondírozott, hogy egy
ilyen valószínűtlen wales-i testvérpár hatástalanítja majd
ezt a kellemetlen szituációt?
– Mindig ilyen ellenségesek egymással?
– Bocsásson meg – kuncogott Marjorie, és kesztyűjét az
arcához tartotta. – Olyan megdöbbenten nézett, amikor
Milo besétált. Azt gondoltam, ismeri őket. – Ismét nevetett,
és meztelen válla rázkódott. Mellének látható ívei finoman
remegtek.
– Nem. Az apja nem... szóval nem mondták.
Még mindig zavart volt, de ugyanakkor rendkívül elvolt
ragadtatva. Azon kapta magát, hogy ő is nevet.
Mióta találkozott Marjorie apjával, először érezte magát
nyugodtnak. Kinyújtotta a kezét. Marjorie Entwhistle,
Anglia leggazdagabb körzetének postamester kisasszonya,
és annak az embernek az örököse, aki Blake lelkét zsarolta,
megfogta a férfi kezét.
– Fegyverszünet? – kérdezte halkan.
Melegség járta át Blake-et. Melegség, és a remény fény-
sugara.
– Igen, fegyverszünet.
– Remek – Marjorie megszorította a férfi kezét. – A két
Magrath-testvér úgyis annyit ellenségeskedik egymással,

63
 Eljegyzés

hogy az elég lenne az egész brit szigeteknek. A mi gon-

dunk, összevetve az övékével, egészen elhalványul.
– Talán – válaszolta Blake, miközben figyelmét a lány
vonásaira, nyakának hajlatára koncentrálta. Mennyire
megkedvelte hirtelen a levendula illatot – gondolta. – Ik-
rek?
– Igen. Merlyn szerint Milo egy nyögéssel idősebb.
Merlyn nem hajlandó beszélni Miloról. Talán ha tudna kö-
vetni...
Marjorie végigvezette vendégét a faburkolatú folyosón,
ahol a falak felül kazettás tükrökkel voltak borítva. A kris-
tálycsillárok fénye megsokszorozódott, és Blake minden
irányban más képét látta, a mellette sétáló magas nőnek.
Csodálatos haja nem egyszerűen szőke volt, hanem an-
nak tucatnyi finom árnyalata. Jól szabott, mégis egyszerű
levendulakék bársonyruhát viselt. A szín csodálatosan illett
szemeihez, és természetes szépsége rendkívül tetszett Bla-
ke-nek.
Szép pár leszünk, – gondolta – miközben egybevetette a
lány szőke szépségét, saját kreol vonásaival. Pár. Ismét be-
lényilallt az eljegyzés mögött rejlő ördögi titok.
– Megígérte... – korholta Marjorie dallamos hangján.
Szemébe ötlött a tükörképük. Bizalmatlan, mogorva nézése
élénk ellentétben volt Marjorie nyílt tekintetével.
– Mit ígértem meg?

64
Arnette Lamb

– Megígértük, megtaláljuk a módját... a mindkettőnk

számára elfogadható, és elegáns módját, annak, hogy ebből
a kínos helyzetből megszabaduljunk. Akkor hát mosolyog-
jon! Összedugjuk a fejünket, és kifőzünk valami tervet.
Buja képek jutottak Blake eszébe, egyáltalán nem a fe-
jekkel kapcsolatban.
– Lord Blake! Figyel rám?!
Gallérját szűknek érezte, szája kiszáradt és megköszörül-
te a torkát.
– Az apja sohasem mondta, hogy ön ilyen figyelmes.
– Az apám nem is ismer engem.
Végigmentek a tükörrel borított folyosón. Beléptek abba
a szobába, amelyről Blake úgy gondolta, valószínűleg a
Hamburg-terem.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Blake.
– George Entwhistle-t sohasem érdekelte az apaság kér-
dése. De ne törődjön vele! – Elengedte Blake kezét, és egy
hatalmas mahagóni válaszfal elé lépett. – Melegedjen meg
a tűznél.
Amit ő szeretett volna, és amit a lány ajánlott neki, telje-
sen különböző dolgok voltak. Blake odalépett a kandalló-
hoz. George Entwhistle dolgával, majd később hozakodik
elő. A háta mögött hallotta a szoknya suhogását, de tekinte-
te a kandalló fölötti festményre szegeződött.
Az ördögbe! Ez bizony Marjorie, a bizarr vászon köze-
pén. Hány meglepetést kell még elviselnie?
65
 Eljegyzés

A maga bolondos, ugyanakkor szívmelengető stílusában

Hogarth festette meg a Bath-i postamester kisasszonyt
munkája közben. Körülötte egy tucat fiatal legény, a postai
alkalmazottak hagyományos sárga-zöld egyenruhájában,
akik között Marjorie úgy uralkodott, mint a női türelem
megtestesítője, egy olyan helyszínen, melyet teljesen meg-
vadított a komikus káosz.
Feje fölött szárnyas levelek özöne kavargott. Alatta lá-
bakon tülekedő csomagok szaladgáltak, mindegyik éppen
gyorsabb volt, mint az a fiú, aki el akarta kapni őket, és
ezen kavalkád közepén állt Marjorie, bőre mint az elefánt-
csont, haja mint a déli nap.
Blake megbabonázva fedezte fel egyik meglepő részletet
a másik után. A háttér egy kamrácskákból álló fal volt,
melyben a leveleknek egérfülük, ökörorruk, és szamárfar-
kuk volt. Blake felkacagott.
– Tetszik?
Marjorie megállt mellette. Karcsú kezeiben egy-egy po-
hár, és elégedett pirosság az arcán.
A férfi rámosolygott, bár nem tudni, hogy ez válasz volt-
e a lánynak, vagy a képnek szólt.
– Valóban nagyon tetszik – elvette az italt, amit a lány
nyújtott felé, és koccintottak. – A bath-i postamester kis-
asszonyra!
– Köszönöm – Marjorie kortyolt a brandyből, közben te-
kintete a képen vándorolt. – Rendkívül eredeti módon áb-
66
Arnette Lamb

rázolta Hogarth Beau-t a képen. Ő persze utálja – lehalkí-

totta hangját, és Nash-t utánozva, kijelentette: – Azt mond-
ja, kikezdi a pozícióját.
Blake ismét átfutotta a festményt.
– Ez az első látogatásom itt, azelőtt sohasem találkoztam
Nash-sel. A hadihajókat, melyek az én otthonom, igencsak
elkerülik a pletykák. Meg kell tehát magyaráznia, mit is
jelent az ő pozíciója.
– Nézze – mutatta Marjorie Nash parókás arcképét, me-
lyen a férfi egy eltúlzott hosszúságú, pergamen tekercset
tartott, rajta cikornyás sorokkal. – Ez az ő bath-i törvényei-
nek paródiája, – majd álszemérmesen hozzátette – a
jómodornak tényleg rengeteg szabályát megírta, talán túl
sokat is ahhoz, hogy ráférjen arra a kis tekercsre.
Vajon mindig ilyen hamar helyreáll a lelki egyensúlya?
– morfondírozott Blake.
– És elfogadják valamennyit? – Remélte, hogy Marjorie
nem engedelmeskedik senki más törvényének, csak Blake
Chesterfieldének.
– Egytől-egyik. A postamester kisasszonynak kifogásta-
lanul kell viselkednie.
– Hm – Blake kinyújtotta kezét, hogy megérintse a lány
arcát, de az hátralépett. – Kifogástalannak, és elérhetetlen-
nek kell lennie?
Marjorie sóhajtott, letette az üveget a kandallópárkányra
és összekulcsolta a kezét a szoknyája ráncaiban.
67
 Eljegyzés

– Ha elmondja nekem, hogy az apám miért zsarolja önt,

– kezdte olyan komolyan, mint egy kapitány, akinek fe-
nyegető – lázadással kell szembenéznie – biztos vagyok
benne... együtt túljárhatunk az eszén. – Marjorie egyenesen
a férfi szemébe nézett. – Megtettem már régebben is!
Blake testén hideghullám futott végig. Te jó ég, rendkí-
vül szókimondó, és okos, mégis el kell buknia, mert Geor-
ge Entwhistle-nél van minden kártya.
– Ezúttal ez lehetetlen – mondta Blake halkan, miközben
szíve hevesen vert. – Irtunk egy szerződést, miszerint meg
kell házasodnunk. Törődjön bele! Hozzám kell jönnie!
Úgy látszott, mintha Marjorie nem is hallaná.
– Nem tudtam volna magam rávenni, hogy zavarba hoz-
zam annyi ember előtt az Ivóteremben, de az apám nem
adhat engem férjhez. Ön sem. Senki sem.
– Az ön apja bízik benne, hogy meg tudja csinálni.
A lány felvette az egyik poharat, és ismét ivott. Arcára
bocsánatkérő kifejezés ült.
– De hisz ő már nem is a gyámom! Elveszítette ezt a jo-
gát évekkel ezelőtt.
Blake-ben megdöbbenés, és zavartság kavargott.
– De mégis ő az ön apja. Nekem pedig a parancsolóm.
– Az nem számít.
– Akkor kicsoda, – kezdte Blake, miközben a lány ked-
vességét próbálta türelemmel viszonozni – az ön gyámja?

68
Arnette Lamb

Úgy érezte, hogy még Davy Jones is megalkudna ennek

a nőnek a kezéért.
– A király, amíg harmincöt éves nem leszek, vagy férj-
hez nem megyek – majd mosolyogva hozzátette – vagy
meg nem halok.
– Anglia királya?
– Természetesen.
Mint ahogy a napsugár feltündöklik a kegyetlen észak-
keleti felhők szélén, úgy járta át Blake-et a megkönnyebbü-
lés.
– Kitűnő, akkor emiatt nem kell aggódnunk. Úgy hi-
szem, április elseje szép nap lesz az esküvőhöz.
Marjorie lassan, és tömören így szólt.
– Ne legyen ostoba. A király még fogadni sem hajlandó
az apámat, nemhogy egy ilyen dokumentumot az ő kérésé-
re aláírni.
– De az én kérésemre megteszi, és emiatt nem szabad
késlekednünk, higgye el, nagyon várom, hogy önt feleségül
vegyem.
Marjorie tenyerével a kandallópárkányra csapott. Sze-
mében felvillantak a harag villámai.
– Ez felháborító! Egy fikarcnyit sem törődik velem. Éle-
tem a jövőben Bath-hoz kötődik, az öné valami máshoz.
Ezenkívül én lennék a legrosszabb márkiné.
– Ez megváltozik, ha már összeházasodtunk... ön lesz a
legcsodálatosabb márkiné.
69
 Eljegyzés

– Úgy látom, ön nem figyel rám. – Marjorie a férfi felé

lépett.
Ruhájának anyaga térdéhez ért. – A király sohasem fog
ellenem tenni ebben az ügyben.
– Nem? – kérdezte Blake vidáman, küszködve azzal a
késztetéssel, hogy legombolyítsa a lány hajfonatát, és bele-
túrjon arany sörényébe. – Rendes körülmények között
egyetértenék önnel, de ez egy különleges eset.
Marjorie nevetett. Blake-et a hang egy vízesésre emlé-
keztette.
– Lehet, hogy ön egy herceg fia, de vajon ki ön az angol
királyhoz képest?
Mélységes, és régen várt győzelmi érzés töltötte el Bla-
ke-et.
– A keresztfia, márkiné! A kedvenc keresztfia!
Marjorie arca olyan fehér lett, mint a fal. Próbálta össze-
szedni magát, ahogy egy kocsis próbálja a csökönyös lova-
kat összeterelni. Végül is sikerült neki, méghozzá kitűnően,
állapította meg Blake. Marjorie lágyan sóhajtott, ahogy
szólásra nyitotta ajkát, ekkor az inas lépett be a szobába.
– Elnézését kérem, asszonyom, a londoni posta megér-
kezett. Merlyn halk szavai sehogy sem illettek a szeméből
tükröződő félelemhez, és véres, maszatos kabátjához.

70
Arnette Lamb

3. fejezet

„Bath patrónusai és polgárai nem engedhetnek a rablók

és a zsebmetszők kísértésének, hacsak a zsiványok nem en-
gednek a Wiltshire-hegyi bitófa csábításának.”
Beau Nash: Bath törvényei

A félelemtől Marjorie mozdulni sem tudott. Rémülten

figyelte, ahogy Merlyn lefejti kezéről a véres kesztyűket.
– Tuggal történt valami?
Merlyn grimaszolva, összeszorított foggal válaszolt.
– Igen, asszonyom, már elküldtem Olivér doktorért.
Az üres pohár kiesett Marjorie kezéből, és végiggurult a
szőnyegen.
– Ha megengedi, Lord Blake, mennem kell.
Blake megfogta a lány karját.
– Olyan fehér, mint a vitorlavászon. Ki az a Tug, és mi
történt? – Követelő hangja csak olaj volt a tűzre. Marjorie

71
 Eljegyzés

nem akart magyarázkodásba kezdeni, amíg Tug nincs el-

látva. – Marjorie, mi történt?
Marjorie úgy gondolta, hogy nem kell magyarázkodnia
ennek az arisztokratának, akárki keresztfia is ő. Amellett
valószínűleg ellene használná fel. Végülis, a férfi nem tö-
rődött az ő problémáival, amik a postát érintették, és nem
törődik szegény Tug Simpsonnal sem.
Kirántotta kezét a szorításából.
– Semmi olyasmi, amiért aggódnia kellene, Lord Blake.
– A megszólítás beillett volna kisebb becsületsértésnek is.
– Sietnem kell!
A férfi zöld szeme összeszűkült. Szája szólásra nyílt, de
a lány nem vesztegette az időt, arra, hogy meghallgassa a
visszavágást. Mire az ajtóhoz ért, Merlyn eltűnt a keleti
szárnyba vezető folyosón.
Marjorie felemelte a szoknyáját, és futni kezdett. Ször-
nyű képek villantak át, az agyán. Tug, ahogy összeverték
az útonállók. Tug, ahogy ledobta magáról a ló. Tug, sebek-
től összevérezve.
A félelem súlyos kőként nehezedett a gyomrára, és
könnyek homályosították el a szemét. A lépcsők alján, me-
lyek a hálószobákba vezettek, szinte vakon próbálta meg
elkapni a korlátot.
Egy kéz ragadta meg a könyökét, és segítette fel a lép-
csőkön.
– Kitöri azt a kecses nyakát, ha nem lassít egy kicsit.
72
Arnette Lamb

Blake Chesterfield volt az.

– Mi az ördögöt csinál itt még mindig? – kérdezte éles
hangon Marjorie.
– Folytatom a beszélgetésünket, postamester kisasszony.
Marjorie-t elöntötte a düh.
– Most nincs időm kellemes társalgásra önnel – Nyil-
vánvalóan már nem tudta elkendőzni a tragédiát. Olyan
gyilkos pillantással bámult a férfira, amilyennel csak tu-
dott.
De a fickó nem őt nézte. Hirtelen sarkonfordult. A felső
korlátnál felsorakozva álltak a bath-i postásfiúk, fiatal ar-
cukon megdöbbenés, aggodalom, és harag. Némelyikük
éppen akkor tért vissza a reggeli kiszállításból, még rajtuk
volt a zöld-sárga egyenruha. Mások már felöltötték azt a
munkaruhát, melyet a postán végzett sokféle munkához
viseltek.
A félelmetes csendbe egy elcsigázott kiáltás robbant be-
le.
– Tug!
– Jöjjön velem! – mondta határozottan Lord Blake. Ma-
ga előtt engedve Marjorie-t fölfelé indult a lépcsőn. – Adja-
tok utat, fiúk! Hol van Tug?
Az egyik tágranyílt szemű fiú megmutatta. Átrohantak
az ajtón, és kerülgették a vetetlen emeletes ágyak sorát. Az
egyik ágy oszlopáról, egy törött papírsárkány lógott. A
szoba cipőpasztától, és parázsló széntűztől volt szagos. A
73
 Eljegyzés

nyögés hangosabb lett. Marjorie az ajkába harapott. Drága

Tug. Hat éves korában a fiú meggyötört, éhes gyermek
volt. Tizennégy évesen felelőségteljes, öntudatos férfi lett
belőle. Azelőtt is voltak persze balesetek, a postásfiúk
mindig ki voltak téve az elemek, és gonosz emberek ké-
nyének-kedvének. Tugnak régebben fegyveres kísérője is
volt, a London-Bath útvonalon ugyanis szükség volt a kép-
zett zsoldosra is.
De hát, mi lehetett akkor a baj?
Nem foglalkozott Blake-kel, úgy vánszorgott előre a ci-
pők, könyvek, és postáskürtök között, mint valami keskeny
ösvényen.
Tug nem valamelyik sarokban aludt összekuporodva,
mint régen. Az ágya a szoba fontos helyén volt, és mint
vezetőnek neki volt egyedül tollal töltött ágyneműje.
Amikor Marjorie meglátta, felkiáltott.
– Tug!
– A keservit! – káromkodott valaki Marjorie mellett. –
Álljatok félre, fiúk!
Wick Turner, Albert Honeycombe és egy tucat másik fiú
húzódott félre az ágytól. Szemükben rémület ült. Merlyn
nem messze tőlük hasonló arckifejezéssel járt körbe-körbe.
Marjorie remegő kézzel fogta meg a puha takarót, és letette
a földre.
Tug Marjorie felé fordult. A téli napsütés lágy fényt ve-
tett összetört arcára. Az egyik szeme úgy bedagadt, hogy
74
Arnette Lamb

nem tudta kinyitni. A másikat véres, barna fátyol borította.

A fiú elmosolyodott, ugyanakkor arca megrándult, ahogy
duzzadt ajkából megindult a vér.
Marjorie szíve a torkában dobogott.
– Ó, kedves Tug!
Merlyn közben magához tért. Egy gyors mozdulattal,
puha ruhával leitatta a sebről a vért.
– Nincs semmi bajom, Merlyn – nyöszörögte Tug.
Vér, piszok, és száradt fű keveredett Tug szőke hajával.
Körülbelül libatojás nagyságú dudor nőtt ki a homlokán.
Megpróbált felegyenesedni.
– A kezed! – kiáltott fel Marjorie. Nem tudta eldönteni,
hogy a zúzódásoktól vagy a hidegtől volt olyan kék.
Marjorie óvatosan elkezdte felhajtani a fiú kabátujját. Tug
önkéntelenül összehúzódott. – Olyan a bőröd, mint a jég! –
kiáltotta Marjorie. – Wick, rakjál már arra a tűzre!
– Rendbe jövök – motyogta Tug ismét.
– Biztos lehetsz benne – nyugtatta Marjorie átérezve a
fiú fájdalmát, és megérezve zavarát. – Már elküldtem a
doktorért. Itt lesz azonnal. Gondoskodom róla, hogy estére
juhász pitét kapjál, a kedvencedet.
Hirtelen egy árnyék vetődött Marjorie-re.
– Ki tette ezt veled? – Blake hangja belezengett a szállás
néma csendjébe.
Véres szemrésén keresztül a fiú pillantása Blake-re ve-
tődött.
75
 Eljegyzés

– Kicsoda ön?
Marjorie azon imádkozott, bárcsak meggyőzően tudna
hazudni Tug, majd így szólt.
– Felelj neki, Tug!
– Egy postás gebe- válaszolta, és közben bandzsított,
hogy Blake-re tudjon nézni. – Leestem az átkozottról.
– És aztán egy tündérke megdobott egy makkal, attól lett
ez a libatojásnyi dudor a fejeden, ugye?
Wick, és többiek ismét védőgyűrűt vontak vezetőjük kö-
ré. Marjorie visszatartotta a lélegzetét. Ellenségei árgus
szemekkel figyelték minden hibáját a postaügyek intézésé-
ben. Egy ilyen esetet, mint a mostani, rendkívül eltúlozná-
nak. Azt mondanák, nem alkalmas a feladatra, túlságosan
fiatal, és csúfot űz a férfiak munkájából. Tobias Ponds pe-
dig azért nyafogna, hogy miért nem mond már le végre.
Mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban, Tug
így suttogott.
– A postaló, amit Readingben adtak, az volt a hibás, asz-
szonyom. Csökönyösködött, mint egy szamár, amikor ne-
kivágtam vele a pusztaságnak.
– Ha olyan jól tudnál hazudni, mint ahogyan vérzel, –
vádolta Blake – akkor már táncraperdültél volna, és nem
nyomnád itt az ágyat összetört arccal.
– Ebből elég! – Marjorie a férfi felé fordult. Csodálko-
zott, mert a férfi jóképű arca, aggodalomról árulkodott.
Élesen kirajzolódó bajsza, kiemelte szájának eltökélt vona-
76
Arnette Lamb

lát. Marjorie azt kívánta, hogy bárcsak menne el. – Kö-

szönjük az aggodalmát uram, de megoldjuk egyedül.
A végszót átvéve, Wick előlépett szólásra. Kidüllesztette
a mellkasát.
– Nézze uram...
– Nem! – válaszolta Lord Blake. – Te figyelj rám!
Wick egy lépést hátrált, de továbbra is harcias pozíció-
ban maradt.
– Ennek az embernek brandyre van szüksége, méghozzá
ahogy kinéz, egy egész hordóval. – Lord Blake kiegyene-
sedett. Hátánál összefogta a kezét. – Szaladj le gyorsan, és
hozzál!
Wick szeme kidülledt, szája tátva maradt. Fiatal arca fol-
tos lett a dühtől.
– Nem fogadok el parancsokat öntől, – vetette oda – és
nincs is kulcsom az italos szekrényhez.
– Merlyn – vágott közbe Marjorie – adja oda Wicknek a
kulcsot!
Az inas engedelmeskedett. A mérges morgolódás cso-
dálkozó suttogássá halkult.
Lord Blake lassan megfordult.
– Inkább itt állnátok, és néznétek, ahogy szenved. Mi-
lyen férfiak vagytok ti? – A fejek megemelkedtek, a kezek
a nadrágvarráshoz lapultak. Marjorie egy perc alatt megér-
tette, hogy miért tudja Blake Chesterfield vezényelni az
atlanti flottát. Blake hatalmasan tornyosult Wick felé. –
77
 Eljegyzés

Ölbetett kézzel ültök majd akkor is, ha majd az orvos le-

vágja a kezét?
Wick olyan képet vágott, mintha lenyelt volna egy
zümmögő darazsat.
– Nem uram – hebegte, és pillantása a többiekre esett. –
Nem engedem senkinek, hogy levágja Tug kezét.
Blake arca tekintélyt parancsolt.
– Hogyan akadályoznád meg a dolgot, fiú?
– Kérem, uram – szólt közbe Marjorie, akinek fogytán
volt türelme. – Nagyon méltányolom az aggodalmát, de
elboldogulunk egyedül is, amíg megérkezik az orvos.
– Marjorie, – kezdte Blake nyugodt hangon – a fiúnak
megfagyott mindkét keze. Valószínűleg a lába is. Meleg
borogatásra van szüksége. – Halkabban folytatta. – Ön
majdnem sír, a fiúk nem tudják, mit kell csinálni, Merlyn
pedig mindjárt elájul, ha Tug még egyszer vérezni kezd.
Marjorie az ajkába harapott. Minden érzéke azt mondta,
hogy a férfinak igaza van, de gyűlölte átadni az irányítást
az apja bábjának. Az inasra pillantott, akinek sápadtsága
mostanra zöldes árnyalatot vett fel.
– Menjen le, és várja a doktort, Merlyn!
Blake szigorú ábrázata megenyhült, helyette kérlelő mo-
soly jelent meg rajta.
– Marjorie.
– Én nem megyek el innen.

78
Arnette Lamb

– Nem kérte senki öntől! – Blake Tug felé fordult. – Ki a

parancsnok helyettese?
Tug nyelvével megnedvesítette ajkait. Marjorie-re né-
zett, aztán rekedtes hangon nyöszörögte.
– Honeycombe.
Blake szemöldöke felemelkedett.
– Honeycombe?
– Ez a neve – mondta Tug.
Blake végignézett a várakozó arcokon.
– Honeycombe! – kiáltotta rekedten. – Lépjen elő.
Albert megköszörülte a torkát, és előrelépett. Nyurga,
jótermészetű fiú volt, aki sohasem zsörtölődött, még akkor
sem, ha a többi fiú répaszínű haja miatt bosszantotta.
– Én vagyok az, uram. Albert Honeycombe a nevem.
Blake végigmérte.
– Nagyon helyes, Mr. Honeycombe. – Blake a fiú vállá-
ra tette a kezét, és az ajtó fele sétált vele. – Szükségünk
lesz brandyre, törölközőkre és forralt vízre. Meg kellene
még...
Miközben Blake részletes utasításokat adott, Marjorie
figyelmét Tug felé fordította.
– Várj türelmesen még egy kicsit – mondta kisimítva ta-
karóját.
– Megígérem, hogy kapsz egy fontért citromos cukorkát.
– Az a fickó ismerősnek tűnik, ki az?

79
 Eljegyzés

– Majd később elmondom – mondta Marjorie. – Hosszú

történet.
Ismerős, bátor vonás ragyogott át Tug összetört ábráza-
tán.
– Nem úgy néz ki, mint a többi udvarló. Nem csúszik-
mászik, és nem viszi túlzásba az udvarlást.
Marjorie mosolygott.
– Nos,. ő nem egészen egy újabb udvarló. Inkább mond-
juk úgy... betört az életembe.
Tug sokatmondó pillantást vetett Blake-re, aki már hal-
lótávolságon kívül volt.
– Nem kell ahhoz Goldsmith-nek lenni, hogy valaki erre
rájöjjön. Tőrőlfakadt udvarló ez, abban biztos vagyok.
Bármilyen komoly volt is a helyzet, Marjorie kuncogott,
majd halkan azt mondta.
– Mi történt Horace Newtonnal? Úgy volt, veled megy,
hogy megvédjen.
A fiú megdagadt ajkai mosolyra görbültek.
– A Kétnyakú Hattyúban egy szolgálólány ajánlott neki
egy felest, és...
Marjorie-t a szeretet érzése melegítette át.
– Értem. Megvárhattad volna.
– Vártam én rá, úgy bizony! Két átkozott napig.
Nem hibáztathatta a fiú eljárását. Kirívó egyenruhájuk-
ban a postásfiúk könnyű zsákmányul szolgáltak a londoni
alvilágnak. Tug nem parádézhatott a Lad Lane-en, hogy
80
Arnette Lamb

keressen magának egy másik katonát, aki hazakíséri Bath-

ba.
– Ki támadott meg?
– Claude Drummond volt. Elvette a postát is, az összes
levelet, az utolsóig darabig. A huszonkettes mérföldkőnél
kapott el Marlborough után... – A fiú megmerevedett, és
Marjorie mögé bámult valamire, majd felemelve hangját
így folytatta – de nem fáj nagyon, asszonyom, tényleg nem.
Blake Chesterfield állt meg Marjorie hátamögött.
– Figyelj ide, Tug! – mondta, miközben egy poharat,
mely színültig meg volt töltve brandy-vel a fiú ajkaihoz
emelte. – Igyál bátran! Marjorie tartsa föl a fiú fejét.
Marjorie a fiú nyaka alá csúsztatta kezét. Tug olyan tö-
rékenynek tűnt, hogy Marjorie szemébe könnyek szöktek.
A fiú ravaszkás mosollyal mondta.
– Mindig szerettem, ha príma dolgokból kaphatok.
Úgy nyelte le az italt, mintha víz lett volna. Töretlen jó-
kedve szinte összetörte Marjorie szívét.
– Úgy tűnik nekem is – morogta Blake.
Tug bűntudattal nézett Marjorie-re.
– Nem mintha hozzá lennék szokva az italhoz, de azt
kérném, hogy ne babusgassanak!
– Kényeztetni? – Blake a fejét rázta. – Úgy fogsz üvöl-
teni, mint egy fogzó csecsemő, ha a fagy elkezd kiengedni
a kezedben.
– Jaj nekem!
81
 Eljegyzés

Egy órával később Marjorie láthatta, hogy Blake jóslata

bevált. Forró borogatás borította a fiú kezeit, és könnyek
csorogtak a szeméből. Tug felváltva hol jajgatott, hol sut-
togott, majd átkozódott, és kiabált. Amikor kiderült, hogy
az orvos nem tud jönni, Blake maradt Tug mellett. Óvato-
san kérdezgette, és a fiú úgy fecsegett, mint Dame Surleigh
papagája.
Amikor végül Tug álomba merült, Blake visszakísérte
Marjorie-t a Hamburg-szalonba. Járkált á szobában, gondo-
lataiba merülve, végül hosszú idő után így szólt.
– Elviszem Honeycombe-ot, és a hat másik fiút. Megke-
ressük Claude Drummondot.
– Marjorie felugrott a székéről.
– Ne tegyen semmi ilyesmit! Drummonddal a walesi
sheriffnek kell elbánnia.
– Ha visszajövök, – folytatta Blake halkan – eljön velem
a Wiltshire-be. – Szemében mosoly csillogott. – Nagyon
vágyom látni, ahogyan táncol.
– Nem hiszem, hogy elmehetek. Tug mellett kell marad-
nom.
– Merlyn is őrizheti a fiút.
– A bristoli posta éppen akkor fog megérkezni.
– Majd a fiúk elintézik.
– El kell mondanom nagymamámnak. Vár rám, biztos
vagyok benne.

82
Arnette Lamb

Ez nem volt teljesen igaz. Amit Marjorie-nek el kellett

mondania Rowenának, annak semmi köze nem volt Tug
balesetéhez. Blake összefonta a karját, sóhajtott, a lányra
nézett.
– Marlborough-ig hat óra az út, közben egy-két óra míg
megtaláljuk Drummond búvóhelyét, és hat óra alatt vissza-
érünk. Ennyi idő bőven elegendő ahhoz, hogy kitaláljon
valami magyarázatot.
Marjorie-t bosszantotta a dolog. Hogyan tudná vissza-
utasítani a férfit. Hiszen segített ma Tugnak, irányította a
többieket, felajánlotta, hogy megkeresi Drummondot, és
visszaszerzi az ellopott postaküldeményt.
– Gyűlölöm, ha elkötelezettje vagyok valakinek – bökte
ki végül.
– Értem! – Blake mosolygott, felemelte a lány állát,
majd ajkaihoz közel hajolva suttogta. – Akkor talán élvezni
fogja egy kicsit, ha udvarolni fogok magának.
A kandallóban nagyot pattant egy fahasáb. Marjorie –
felháborodást színlelve – éppen tiltakozni akart, amikor
Blake hirtelen magához szorította, és megcsókolta.
A lány megremegett, a dühtől megfeszítette magát. A
férfi azonban ellazult, forró ajkai csábították Marjorie-t a
szerelmi játékra.
Talán egy csók nem is nagy ár mindazért, amit a férfi
tett! – gondolta Marjorie. – Végül is Blake Chesterfieldről
volt szó, és minden nőnek legfőbb vágya, hogy egy ilyen
83
 Eljegyzés

férfi megcsókolja. Engedett tehát. Lábujjain egyensúlyozva

belekapaszkodott a férfi széles vállaiba. A férfi torkából
mély sóhajtás üdvözölte a lány hajlandóságát. Marjorie tes-
te szinte elolvadt a megnyugtató hangtól. Blake bajusza
csiklandozni kezdte, és amikor már úgy érezte, hogy nem
tudja elviselni, akkor a férfi ajkai enyhítették ezt a bizser-
gető érzést.
Blake csókja nem fojtotta, ahogy más férfiaké. Marjorie
a brandy ízét érezte. Elkezdett vele forogni a világ, mintha
legalább egy fél üveggel megivott volna belőle. Az erős
kezek, melyek szegény Tugot gondozták, gyengéden ván-
doroltak hajlékony hátán. A férfi rugalmas ajkai a füléhez
értek, miközben azt suttogta.
– Nem lesz időm vacsorázni, mielőtt elmegyek posta-
mester kisasszony. De ha megízlelhetném a nyelvét, annak
az íze elég táplálék lenne nekem.
A férfi buja szavai egyszerre zavarták, és izgatták. El
kellett volna taszítania magától, és ráparancsolnia, hogy
menjen. De ajkainak csodálatos volt az ízétől, ő maga is
éhséget érzett.
A férfi keze a hátáról a derekára simult. Szétterjesztett
ujjai a melle alá értek. Csukott szemén keresztül is fénye-
ket látott villódzni. Mélyen lélegzett, beszívta a férfi cit-
romillatú szappanának kellemes aromáját.
Marjorie nem tudott ésszerűen gondolkozni miközben
mellei bizseregtek, és a férfi ajkai apró csókokat leheltek a
84
Arnette Lamb

nyakára. Halántékát a férfi vállára ejtette, szemét lassan

kinyitotta. Megremegett, reszketve vett lélegzetet. Szentsé-
ges szűz Mária! Nem csoda, hogy a melle olyan furcsán
bizsergett, hiszen a férfi simogatta!
– Csodálatos – suttogta Blake.
Feje lejjebb kezdett vándorolni. Te jó ég! Meg akarja
csókolni ott is!?
– Nem, ezt nem szabad – Marjorie nagyot lökött Blake-
en.
A meglepetéstől a férfi a padlóra esett, szétterpesztett
lábbal és tágranyílt szemmel. Kifújta a levegőt, megrázta a
fejét, majd így szólt.
– Ha olyan jól táncol, amilyen jól csókol, postamester
kisasszony, akkor jól fogunk szórakozni.
Csúfot űzött belőle az aranyifjú.
– A hála csókja volt, semmi más.
Blake vigyorgott, és kezével megfésülte összekuszált ha-
ját.
– Ebben az esetben elhozom Claude Drummondot sza-
lagcsokorral feldíszítve.
– Álljon fel kérem, és viselkedjen!
Blake homlokát ráncolta.
– Ne legyen már ilyen vénasszonyos megint!
– Nem vagyok vénasszonyos. Inkább megdöbbentem.
Ne csókoljon meg soha többé, kérem!

85
 Eljegyzés

– Miért ne? Élveztem, hogy a szerelmemet így fejezhe-

tem ki.
– Szerelem? Nevetnem kell! Akkor sem ismerné meg a
szerelmet, ha egy sötét utcában felborítaná önt. Ön csak
vágyódik utánam.
Blake a bajusza hegyével játszott, szemében pajkosság
fénylett. Marjorie élvezte a csókot, de ezt a férfi sohasem
fogja megtudni.
– Élvezte a csókot, vallja be! Marjorie, én megteszek
mindent, amit szeretne!
Felháborodás fogta el. Nyugodt hangot próbált felvenni.
– Azt hittem, Marlborough-ba készül.
A férfi combjára csapott, és fölállt.
– Nos, jól van, szépséges postamester kisasszony. Me-
gyek, megölöm a sárkányt.
Marjorie a mellényén lévő lánccal játszadozott.
– Igen, nos... köszönöm. Nagyon kedves volt, hogy fel-
ajánlotta, és nagyon remélem, vigyáz majd magára. Nem
szeretném, ha a postát azzal vádolnák, hogy megsérült mi-
atta egy főrend.
Összevissza beszélt. A férfi úgy vigyorgott közben, mint
egy kamasz. Blake féloldalra hajtotta fejét. Göndör, fekete
hajából, egy tincs a homlokába lógott.
– Szóval aggódik értem!
Ó, miért nem megy már el? Ha sokáig csinálja ezt a hí-
zelgő célozgatást, még elolvadok a lábánál.
86
Arnette Lamb

– Természetesen aggódom – a kandallóra nézett. – Ag-

gódnék a nagymamám terrierjéért is, ha ilyen időben ki-
menne, vagy egy olyan gonosztevőért is, mint Drummond.
– Hm. Nagyon bátorító! – Blake megcsókolta a lány ar-
cát. – Fényesítse a tánccipellőjét, postamester kisasszony,
hamarosan visszajövök!
Ahogy elment, Marjorie véleménye úgy változott a férfi-
ról, mint az ingaóra járása. Blake nagy színész volt, ahogy
az apja színdarabjában játszott. Sima modorú gazfickó volt,
aki még egy templom oldalhajójában is megpróbálta volna
elcsábítani. Blake a nők bálványa, de ugyanakkor úriem-
ber. Elment, szembenézni a veszéllyel, visszaszerezni az
ellopott postai küldeményt. Ugyanakkor nagy gazfickó,
hiszen megfenyegette, hogy hírbe hozza. Vajon milyen
szörnyű tettet követett el, amiért eladta a lelkét az apjának?
Vajon mennyire feketítette be a családja hírnevét?
Marjorie igazán nem törődött a jó hírnévvel. Ha egyszer
megtalálja azt az embert, akihez hozzá akar menni felesé-
gül, a múltja nem fogja érdekelni. De elvárja majd, hogy az
övé is a saját titka maradhasson. Nem állt szándékában
Blake Chesterfieldhez menni feleségül.
Egy rendes férjet szeretett volna, aki jó természetű. Majd
a sötéthajú gazemberre gondolt a csiklandós bajuszával.
Egy nyugodt, kiegyensúlyozott ember kellene neki. Köz-
ben a nyughatatlan, fölényeskedő Blake Chesterfieldre

87
 Eljegyzés

gondolt. Nem ő volt a neki megfelelő férfi. Ő csak az apja

legújabb bábja volt.
De ugyanakkor kíváncsi volt, vajon milyen sötét titokra
lelt az apja Blake-kel kapcsolatban.
Órákkal később, amikor Tug ágya mellett ült, még min-
dig ezen morfondírozott. Ha Blake megtalálná Claude
Drummondot, és visszahozná az ellopott londoni postát,
hálás lenne érte. Egy táncos este a Wiltshire-ben, nem nagy
ár mindezért. De több csók nincs.
Marjorie az ügyet ezzel lezárta. Blake Chesterfieldre az
„ártatlan lovag”, és az „átmeneti ismerős” címeket ragasz-
totta. Elindult a nagymamája lakosztálya felé. Ahányszor
csak felidézte azt a szörnyű jelenetet a King Fürdőben,
mindig rendkívül ideges lett. Hogy lehetett ilyen meggon-
dolatlan a nagyanyja? Mivel érdemelt ki ilyen bánásmódot
attól, akit annyira szeret?
Loxburg özvegy hercegnéje, az Anna királynőtől kapott
asztalánál ült. Egy halom felbontott levél volt előtte, a ter-
rier pedig a lábánál. Királykék háziköntöse, és tökéletesen
álló rizsporos parókája, tetőtől talpig hercegnői megjele-
nést kölcsönzött neki. Bár ritkán ment látogatóba, minden
reggel olyan gondossággal öltözött, mintha maga a király
látná aznap vendégül.
– Szervusz, drágám – intett Marjorie-nek, hogy jöjjön
be. – Éppen keresni akartalak. Szörnyen érzem magam. –
Botjának elefántcsont fogójával megütögette az egyik kö-
88
Arnette Lamb

zelben lévő szék bársonypárnáját. Marjorie hűvös ábrázat-

tal állt meg.
– Köszönöm szépen, – kezdte – de nem ülök le, nem
azért jöttem, hogy meglátogassalak.
A nagymama úgy válaszolt, mintha nem is hallotta vol-
na.
– Marlborough hercegnő holnap elutazik Bath-ból, –
összehajtott egy pergamenlapot, rányomott egy pecsétet,
melyet Loxburg kócsagtollai díszítettek – vitesd ezt el
Tuggal hozzá!
Marjorie jószándéka elillant.
A nagymama tökéletesen tudta, mi történt Tuggal, hála
ugyanis Lizzie-nek, a pletyka olyan sebességgel terjedt az
udvarházban, mint a Király Fürdő bővizű forrása Marjorie
megzavarodva kérdezte.
– Miért vagy ilyen érzéketlen? Nem szoktál ilyen lenni!
Rowena megrázta hercegi pecsétjét.
– Hozzám kellett volna fordulnod segítségért
Drummonddal kapcsolatban, nem pedig Blake Chesterfi-
eldhez. Volt idő, amikor még bennem bíztál leginkább.
Nagymama megsértődött, de ez nem adott felmentést
nyers viselkedésére.
– Igen, valóban rád támaszkodtam, – mondta Marjorie
halkan – amikor még gyermek voltam.

89
 Eljegyzés

– Ó, elnézést, hiszen kinőttél már abból a korból, amikor

egy öregasszony segítségére lenne szükséged. Mi haszna
lehet egy nyomoréknak?
Marjorie sóhajtott.
– Ne haragudj. Most is szükségem van rád, de miért vi-
selkedtél olyan szörnyen a fürdőben?
Loxburg kócsagtollai nagy csattanással csapódtak az
asztalra.
– Mi az ördögről beszélsz?
– Zavarba hoztál annyi ismerős előtt! – A mondatok,
amelyeket előzőleg magában megfogalmazott, most szinte
kitörtek belőle. – Hiszen lassan már olyan idős vagyok,
hogy vénlánynak is beillek. Meg tudok megbirkózni Blake
Chesterfielddel, ugyanúgy, ahogy az előzőket el tudtam
intézni!
– Nyugodj meg, el tudsz bánni vele! – Nagymama arcki-
fejezése meglágyult. – Én csak egy kíváncsi öreg hölgy
vagyok, aki jobban szeret téged, mint Beau a nyerő lapjá-
rást.
Nagymama szeme megtelt könnyel. Marjorie védekezé-
sét lerombolta a sírás. Zavarban volt, majd felállt, és az öl-
tözőasztalhoz ment. A rubint üvegcse nem volt rajta.
Ahogy kereste, megpillantotta a kandallóban. A tűzben ott
csillogtak a piros üvegdarabok. Letérdelt, és kiszedte a da-
rabokat.
– Miért gyűlölöd őt annyira?
90
Arnette Lamb

Nagymama egy csipkés zsebkendőbe szipogott.

– Ő az apád bábja, ne felejtsd el!
– A többiek is azok voltak:
– Hogy mer ennyire nagyképű lenni!? Biztos vagyok
benne, hogy igazak azok a híresztelések a könnyűvérű nők-
ről, a dőzsölésekről, a fiatal lányokkal folytatott vigassá-
gokról. Mit képzel, ki ő?! Milyen jogon hasonlít ahhoz a
megszállott skót nőhöz, Alexis Stuarthoz, akit a nagyapád
tartott!? – megborzongott. – Undorító!
Marjorie úgy érezte, hogy együttérzés nyilall bele Blake
Chesterfielddel kapcsolatban. Ő aztán tényleg elsőkézből
ismerte a pletykálkodás kegyetlenségét. Még ha el is köve-
tett valami kompromittáló dolgot, nem kellene másoknak is
tudni róla.
– Bizonyára te is tudod, nem saját akaratából van itt.
– A saját eszközeit kellett volna használnia. Az apja
százszor megvehetné George Entwhistle-t. Kíváncsi va-
gyok, mivel zsarolja a fiút – sóhajtott. A terrier az ölébe
ugrott, és Rowena szórakozottan paskolgatta a fülét. – Lord
Blake bizonyára nagyon büszke fajzat. De ebben az eset-
ben ez nem segít rajta. Veled kapcsolatban nincs esélye.
Én... vagy mit is beszélek, te majd elbánsz vele, ugye?
Fiú? Milyen megalázó szó egy ilyen meglett emberre.
Marjorie ismét sértve érezte magát. Nem is bánta ha szavai
esetleg keserűek.
– Úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel.
91
 Eljegyzés

– Én sokkal többet tudok a férfiakról, és a gusztustalan

módszereikről, mint te azt gondolnád. – Megütögette a ma-
ga mellett lévő párnát. – Túlságosan belemerültél a postád-
ba, meg abba, hogy az a tolvaj Claude Drummond már me-
gint szabadlábon van. El kellett volna a walesi sheriffet
küldeni utána.
Ez a hír meglepte Marjorie-t.
– Honnan tudsz Drummondról?
Nagymama keze ide-oda mozgott a kutya fején.
– Tudok róla, hogy mi történik ebben a házban.
Marjorie kezdett világosan látni.
– Akkor Lizzie azt is elmondta, hogy Blake Drummond
után ment.
Nagymama büszke, őszülő szemöldökét ráemelte.
– Egyszerűen csak Blake? Milyen meghitt. Dame
Surleigh azt mondta, te nem vagy elég jó hozzá.
Szóval nem elég jó. A kegyetlen szavak sértették.
– Azt hittem, hogy sohasem törődsz azzal, amit Dame
Surleigh mond – próbálta könnyedén elintézni Marjorie. –
Blake felajánlotta a segítségét, én pedig elfogadtam.
– Hamarosan felajánlja majd a személyes segítségét is-
mét, és ha nem vigyázol, kisasszony, akkor túlságosan el
leszel kábítva ahhoz, hogy visszautasítsd. A kéjenceknek
ez a módszerük. Azt hittem, már tanultál a többi udvarló
leckéjéből.

92
Arnette Lamb

Rowena haragos hangjára a kutya leugrott, és a lábainál

helyezkedett el.
Blake valóban lépre csalná? Marjorie nevetett magában.
Minden bizonnyal. Te jó ég, a sármja megvan ahhoz, hogy
ezt véghezvigye. Még mindig előtte volt, ahogy vigyorog-
va, szétterpesztett lábakkal ül a padlón, mint akit torkosko-
dáson értek az éléskamrában.
– Te szereted őt!
Ez nem kérdés volt, hanem vád.
– Szórakoztató.
Nagymama bosszúsan vágott vissza.
– Ismerem én az ilyen szórakoztató férfiakat. A te nagy-
apád például, – Isten nyugosztalja a buja fajtáját – állandó-
an azon volt, hogy a kezét a mellényem alá dugja. Minél
zsúfoltabb volt a terem, annál gyorsabban járt a keze.
Marjorie elpirult. Nem gondolta, hogy ilyen jól belelát
Rowena a dolgokba. Zavarában elfordította a fejét, és a ku-
tyát paskolgatta. Amikor kissé összeszedte magát, ismét
Rowenára nézett.
– Ne bánkódj nagymama, csak szórakozom Blake Ches-
terfielddel. Amint elmondja, hogy miért zsarolja őt az
apám, elküldöm őlordságát, Miloval pedig visszaküldöm az
eljegyzési szerződést.
Gyűrűs kéz csukódott Marjorie kezére. A mozdulat
ezernyi kellemes emléket idézett fel benne. A napot, ami-
kor Marjorie az első postai megbízást kapta, a délutánt,
93
 Eljegyzés

amikor bemutatták a királynak, és azt a szörnyű éjszakát

évekkel ezelőtt, amikor kegyvesztett lett a Wiltshire-ben, a
játékteremben.
– Figyelj oda! Nehogy megint George csapdájába ess!
Túlságosan sokat jelentesz nekem, gyermekem. Nem né-
zem tovább, ahogy megszégyenít. – Felemelte a fejét a
stukkóborítású mennyezetre. – Csak az úristen tudja, mikor
fogja végre fel, hogy te tökéletesen képes vagy megválasz-
tani a férjedet.
– Ne aggódj, óvatos leszek Blake-kel.
– Remélem is. Vannak ettől fontosabb dolgok is, melye-
ket meg kell beszélnünk. – Rowena felvett egy borítékot. –
Elküldöd ezt őkegyelmességének, mielőtt elmegy?
Marjorie furcsa elégedetlenséget érzett, és azt mondta.
– Persze, de ez négy pennybe fog kerülni.
– Ez rablás! – csipkelődött nagymama. – Négy pennyért
Londonba is elmenne. – Kis, hímzett pénzeszacskóba
nyúlt. – Adok neked két pennyt.
Marjorie vállat vont, elvette a pénzt.

♦♦♦♦♦

Késő este Marjorie ébren feküdt az ágyán, és azon gon-

dolkozott, vajon mit ronthatott el. Szembeszáll t nagyany-
jával, miközben arra készült, hogy megtudja az okát annak
a megalázó jelenetnek a fürdőben. Azt remélte, nagyanyja
94
Arnette Lamb

elmondja az okokat, azután bocsánatot kér. De Rowena

egyiket sem tette. Marjorie végül valahogy úgy érezte,
vissza kell vonulnia, és meg kell vigasztalnia a nagyanyját.
Zavart volt. Nem tudott aludni, így hát felöltözött, és az
éjszaka további részét a levelek válogatásával, a postaszoba
rendezésével töltötte.
Azon gondolkozott, vajon hogyan utazhat Blake Ches-
terfield. Mire a férfi másnap délután megérkezik, az ide-
gességtől lerágja az összes körmét. Aggódhat, hogy vajon
Blake öli meg Drummondot, vagy Drummond öli meg
Blake-t.

♦♦♦♦♦

Blake biztos volt benne, hogy Marjorie összeráncolt

homloka neki szól. Belovagolt az istállóudvarra. Az udvar-
házba, a postai helyiségen keresztül lépett be. Marjorie
nem vette észre, Blake pedig kihasználta az alkalmat, és
megfigyelte a lányt.
Marjorie szolid, sárga selyemköntöst viselt, és egy bőr
karosszékben ült. Ölében egy iktatókönyv, kezében egy
ólomceruza. A lemenő nap sugarai átszűrődtek a Hamburg-
terem legyezőformájú ablakain, és rózsaszínű árnyalatúvá
festették. Blake ismét elcsodálkozott. Hogyan lehet ez az
intelligens nő George Entwhistle gyermeke?! Az a semmi-
rekellő nem érdemelte meg, hogy egy ilyen csodálatos nő
95
 Eljegyzés

foganjék tőle. Marjorie örökölte az apja hirtelen természe-

tét, de ezzel a hasonlóság be is fejeződött.
Miután hat órát lovagolt a hóviharban, szerette volna, ha
személyes, és hálás köszönetét kap a bath-i postamester
kisasszonytól.
Blake egyik ujját az arcán lévő véres vágásra szorítva
megkérdezte.
– Hogy van a mi kis betegünk?
Marjorie meglepődve nézett fel. Az iktatókönyv becsa-
pódott, és a földre hullott.
– Tug már jobban van, de mi történt önnel? – Egy lépést
tett a férfi felé. Együttérző aggodalom tükröződött a hom-
lokán.
Blake úgy gondolta, talán bűnösnek kellene magát érez-
nie, amiért becsapja, de a lány szimpátiája túlságosan jól
esett neki ahhoz, hogy ezt megtegye. Nem hagyhatta ki ezt
a lehetőséget.
– Drummond átkozottul jól verekszik.
– Ó, ki kellett volna térnie előle!
– Nem voltam elég gyors.
– Ugye, Mr. Nash-hez vitte el?
Még nem telt el huszonnégy óra mióta elolvadt a férfi
karjaiban. Mi az ördög történt vele? Hisz azelőtt
Drummond lőhetett volna akkora lyukat Blake oldalába,
mint egy jókora tallér, azzal sem törődött volna.
– Nem, futni hagytam.
96
Arnette Lamb

Marjorie nyakának kecses vonala megfeszült.

– Mit csinált? Azért küldtem, hogy...
– Elnézést, de visszaszereztük a posta nagy részét. – Ki-
húzott egy összegyűrt levelet, rajta törött pecséttel, melyen
a loxburgi kócsagtollak voltak láthatók. – Alaposan meg-
ijesztettem Drummondot.
Marjorie a borítékra meredt, amelyen nem volt címzés.
– Ezek után, – jelentette ki Blake igyekezve visszanyerni
a lány figyelmét – Drummond a Nagy Északi úton fogja
gyakorolni a mesterségét, nem pedig a Hounslow Heath-
en.
Marjorie elvette a levelet, és a kandallóba dobta.
– Igen? Ez aztán remek eredmény.
Ajkát összecsücsörítve olyan vonzó volt, hogy az egy
szerzetest is megingatott volna a fogadalmában.
– Akkor tehát egyetért?
– Igen. Ez volt a legjobb, amit tehetett.
Türelem, mondta Blake magának. Megízleltetted vele a
vágyat, és most zavarban van. Lassan haladj, csak akkor
ugrik a karjaidba!
– Ja, igen! Tug említette a brandy, és a kiolvadó fagyás
hatása alatt, hogy Ponds bizonyára felhasználná Claude
Drummond esetét ön ellen.
Marjorie kedvesen mosolygott.

97
 Eljegyzés

– Ő tudja, mit akar. Ponds bármit megtenne azért, hogy a

híremet rontsa. Meg akarja kaparintani a munkámat, és
persze imádja a bajt keverni.
Blake elgondolkozott. Vajon miért okozott a lánynak
olyan sok fejfájást ez a kis zavar a postaszolgálatnál. Eköz-
ben Marjorie-nek úgy tűnt, hogy Blake Chesterfieldből a
házasság gondolata sugárzik.
– Abból nem lesz semmi, postamester kisasszony, mert
meg fogom védeni.
Marjorie idegesen a kezére nézett. A lágy fényben haja
aranykoronaként ragyogott. Felnézett, pillantása bejárta a
férfi arcát.
– Azt a vágást be kellett volna kötni.
Az a tény, hogy nem ajánlotta föl, saját maga a segítsé-
gét, sokat elárult érzéseiről. Ha annak a bajkeverő
Rowenának van benne a keze, hogy Marjorie így megvál-
tozott, akkor száműzi az öreg boszorkányt a Gyarmatokra.
Meg kell szereznie Marjorie áldását az eljegyzési szerző-
désre, és meg kell próbálnia kedvesét ágyba vinni. Persze
nem feltétlenül ebben a sorrendben.
– Ez csak egy apró vágás – mondta Blake remélve, hogy
Marjorie vitába száll vele.
Marjorie legyezőszerű szempillái alól tekintett fel rá.
– Fáj?
Blake vállat vont, közben élvezte a nő tétova, határozat-
lan magatartását.
98
Arnette Lamb

– Nem annyira, mint majd akkor, amikor Everson össze-

ölti.
– Everson?
Ha nem indul el felé, azokkal a kecses lábakkal, akkor
itt, és most hírbehozza.
– A belső inasom. Úgy őcköli a bőrt, mintha vitorlavá-
szon lenne.
– Értem. De hát utána heg maradhat.
– Igen, és biztos vagyok benne, hogy elég csúnya heg.
– Ismét elhívhatom a doktort.
Még ha egész éjjel itt kell állnia, és szócsatát vívnia
Marjorie-val, akkor is vele varratja fel a sebét.
– Talán összevarrhatnám egy-két apró öltéssel. – Türkiz
szeme még mindig nem nézett a férfiéba. – Akkor nem kel-
lene viselnie sem Drummond, sem Everson kézjegyét az
arcán.
Blake megpróbált visszaemlékezni, hogy udvarolt-e már
valaha ilyen szégyenlős, vagy ilyen okos nőnek. A józan
ész azt diktálta, feledtesse el Marjorie-val azt az első csó-
kot. Férfiassága viszont azt követelte, másodszor is adjon
neki ízelítőt belőle. De egyéb gondolatai is odatolakodtak.
Korábban úgy gondolta, férfiúi vágya hajtja majd Marjorie
Entwhistle után. A lány szépsége, és érzékisége a legalap-
vetőbb igényeihez szólt. De arra nem gondolt, hogy milyen
izgalmas lesz őt magához szorítania, milyen örömteli lesz a
megismerés.
99
 Eljegyzés

– Mivel felajánlja, ezért inkább az ön jegyét viselném az

arcomon. – Alig tudta kiejteni az alázatos szavakat.
– Nos, rendben van.
Marjorie az ajtóhoz rohant, és szólt a szolgálólánynak.
Blake a legjobb jegyeket adta magának stratégiájáért. Még
mindig dicsérte magát a bölcs taktikáért, mikor a lány visz-
szatért egy varródobozzal.
– Üljön ide a fény alá! – Egy székre mutatott, a karos
gyertyatartó mellett.
– Csináljuk inkább állva! – A mondat pikáns tartalma
megbizsergette ágyékát.
Marjorie arcát rózsaszín pír öntötte el.
– Nem vagyok elég magas. – Szeme szélesre tágult, és
ajkának íve mosolyra görbült. – Sohasem gondoltam, hogy
ezt kell mondanom valakinek.
Te éppen jó vagy nekem, gondolta Blake. Elhessegette a
romantikus gondolatait. Ha most nem elég talpraesett, ak-
kor Marjorie Entwhistle megint elrohan. Kényelmesen el-
helyezkedett a füles karosszékben.
– Nos, tegyen amit akar, postamester kisasszony, feltéve
ha nem piros cérnával akar összevarrni.
Marjorie nevetett, és keresgélni kezdett a dobozban.
– Mit szólna a zöldhöz, az jól megy a szeme színéhez. –
Feltartott egy hosszú fonalat. A szín a James-folyó partján
lévő erdő színére emlékeztette Blake-et.

100
Arnette Lamb

– A zöld nem ütközik Mr. Nash öltözködési szabályai-

val?
– Biztosíthatom, hogy ha igen, akkor egész Bath tudni
fog róla.
– Hogyan?
– Beau teleragasztatja az egész várost plakátokkal.
– Képzelje csak el... egy ember miatt kellene új rendele-
tet hoznia – mondta Blake.
– Ezt, egy nő már elérte nála.
– Ön volt az a nő?
Marjorie összeszorította a száját, és hallgatott, de Blake
sejtette a választ.
– Mondja el, mit csinált!
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Marjorie befűzte a
cérnát. Mikor megfordult, ismét teljes egészében a bath-i
postamester kisasszony volt, nem pedig egy szégyenlős
cica.
– Régen volt, és nem olyan történet, melyet egy átmeneti
vendégnek szeretnék elmesélni.
– Én nem vagyok „átmeneti vendég”, Marjorie.
A lány vékony ujjai megérintették az arcát.
– Maradjon nyugodtan, vagy egész éjszaka itt leszünk. –
A lány belenézett a férfi szemébe. – Ez fájni fog.
Blake olyan mozdulatlanul ült, mint egy kőszobor, mi-
közben Marjorie beleszúrta a tűt. Gondolatai azonban ör-
vényként forogtak. A lány közelsége kellemes érzéssel töl-
101
 Eljegyzés

tötte el minden érzékszervét, és elterelte figyelmét a fájda-

lomról. A lány nyaka levendulaillatú volt, lehelete édes.
Nem festette az arcát, ahogy akkoriban divatos volt, csak
egyszerűen finom, enyhe púdert tett rá, amely alól itt-ott
átütött egy-egy szeplő. Blake vágyott arra, hogy végighúz-
za ujját orrának nemes vonalán, és kövesse ajkainak lágy
ívét. Nyelvének rózsaszín hegyét kidugta, ahogy megkötöt-
te az első öltést. Ó, mi mindet tudna tenni azzal a nyelvvel!
Marjorie zavarában pislogott.
– Úgy viselkedik, mintha élvezné.
Ha most őszintén megmondaná neki amit gondol, úgy
elszaladna, mint a nyúl. Inkább köhögést mímelt, hogy a
torkában lévő csomót leplezze.
– Azon gondolkozom, milyen szerencsés fickó vagyok,
hogy nem Everson, hanem ön bánik azzal a tűvel.
– Ó!
Marjorie csalódottnak látszott, apró ráncok jelentek meg
a homlokán. A macska előbújt rejtekhelyéről. Blake óvato-
san szerette volna adagolni neki a tejszínt.
– Nagyszerűen csinálja – mondta.
Marjorie ajkain ismét mosoly jelent meg.
– Honnan tudja? Lehet, hogy a fülét varrom az arcához!
Blake nevetett.
– Maradjon nyugton! – Marjorie szemében vidámság
villant meg. – Ne mozogjon megint, vagy elrontom az egé-
szet, és úgy fog kinézni, mint egy foltozott kabát.
102
Arnette Lamb

Blake tekintete Marjorie mellére esett.

– A tengerészetnél nem törődnének vele.
Marjorie mélyet lélegzett.
– A tengerészet szerencsés, hogy ön ott szolgál. Ön bi-
zonyára remek tiszt, és alighanem nagyon várja már a visz-
szatérést a parancsnoki posztjára.
Ha lehetett volna választani, Blake inkább a hitvesi ágy-
ra szavazott volna.
– Nem különösen.
– Ön kitűnően bánt a fiúkkal. Ismét szeretném megkö-
szönni. Blake büszkeségtől dagadó mellén feszültek a
gombok.
Ágyékában a vágy lándzsája emelkedett. Diszkréten ke-
zét az ölébe tette.
– Nem kell megköszönni. Táncolni megyünk, emlékszik
rá, ugye?
Marjorie az ollóért nyúlt, és a jól végzett munka örömé-
vel elvágta a fonalat.
– Akkor találkozunk Wiltshire-ben, de nem szabad csó-
kolgatással próbálkoznia! Ön csak egy véletlen látogató az
életemben, ne felejtse el!
Ő? Egy Chesterfield? Már hogy próbálkozna! – gondolta
Blake. – Legszívesebben fejétől a lábujjáig végig csókolta
volna Marjorie-t, megízlelve a közbülső kellemes helyeket
is.
– Ilyesmire gondolni sem merek... postamesternő.
103
 Eljegyzés

4. fejezet

„Származás miatti pökhendiségnek nincs helye Bath ci-

vilizált és felszabadult városában.”
Beau Nash: Bath törvényei

– Lord Blake odaadta a pisztolyt, és megparancsolta, lő-

jem el Drummond golyóit, ha meg merészel mozdulni.
Fergeteges nevetés harsant fel a fiúkból a postaterem-
ben.
– Remegett Drummond a lovaglócsizmájában – mondta
büszkén Albert Honeycomb. – Nyafogott, mint egy pelen-
kás csecsemő.
Marjorie észrevétlenül megállt az ajtóban. Szemérmetle-
nül hallgatózott.
Albert az osztályozó asztalánál guggolt, részletes, és
nyilvánvalóan kiszínezett formában mesélte el a postarab-
lóval esett kalandjukat. Egy sor fiatalabb fiú gyűlt köréje,
arcukat elragadtatott figyelemmel fordították felé. Albert

104
Arnette Lamb

ökölbe szorította a kezét, hangosan morgott, és egy harcias

felütéssel a levegőbe ütött. – Behúztunk neki egyet úgy,
hogy elszállt a pokolra, oda, ahonnan jött.
Marjorie a torkát köszörülte, majd belépett a terembe.
– Az áldóját! – Albert a földre ugrott. Hallgatósága
Marjorie felé fordult, és mamlasz képpel bámultak.
Albert szégyenlősen lehajtotta a fejét. A munkaasztalon
lévő levelek, újsághalmok, és a válogatószekrény üres fiók-
jai arról árulkodtak, hogy a fiú újra átélte – a posta szortí-
rozása helyett – „postarablós” kalandját.
Parancsoló pillantást vetett a fiúra.
– Albert, a bristoli postának még ma el kell mennie,
ugye tudja?
– Hogyne, asszonyom. – Sietősen felkapott egy halom
újságot.
– Akkor hát kezdjük, fiúk!
Mint a róka elől menekülő ludak, úgy széledtek szét ki-
jelölt helyeikre. Levelek repültek mozgékony ujjaik között.
Cumber Stokes, a legfiatalabb csak kilenc éves volt. Elő-
relépett Marjorie felé, kezében egy adag levéllel.
– A teringettét, kisasszony, hogy fel van cicomázva eb-
ben a gyöngyös, fekete ruhában!
Marjorie kedvesen nézett a fiúra. A fekete estélyi ruha,
és a hozzá illő magas sarkú papucs, a nagymama ajándéka
volt. Marjorie korábban sohasem viselte. A papucs öt cen-
tivel emelte meg, az amúgy is magas lányt. Ma azonban
105
 Eljegyzés

nem kellett aggódnia amiatt, hogy táncpartnere felé maga-

sodik. Blake Chesterfield volt ugyanis a legmagasabb em-
ber, akivel valaha is táncba ment. Cumber megrázta a fejét.
– Ön csodálatosabb, mint egy tündérkirálynő.
– Ön pedig nagyon kedves ifjú hódoló, Stokes úr.
Az apátsági templom harangja megszólalt. A fiúk meg-
álltak és hangosan számolták a harangütéseket. Huszon-
négynél Albert azt mondta.
– Richmond hercege megérkezett, Lizzie mondta.
Beau szokása volt ez is. A díszes vendégek megérkeztét
harangszóval köszöntötték. De ma Marjorie nem tudott ez-
zel foglalkozni.
– Cumber! – szólt Marjorie. – Megszámoltad a kimenő
leveleket?
Hatalmas mogyoróbarna szemek bámulták a gyöngyfü-
zéreket, melyek bársonyszoknyáját díszítették.
– Ööö... nem asszonyom – ugrott hátrébb a fiú. – Higgye
el, épp most vettem ki őket a helyi zsákból. Nem fogom
még egyszer Londonba küldeni őket, megígérem.
– Eddig mit csináltál?
A többiekre mutatott.
– Albert elmesélte nekünk, hogyan fogták el Claude
Drummondot, és hogyan futamodott meg a semmirekellő.
Nem engedték, hogy a jó öreg Drummond megússza
szárazon. Marjorie-nek a hála és a bosszúság miatt össze-
rándult a gyomra. El fogja küldeni Lord Blake-et, ahogy az
106
Arnette Lamb

elődeit is, de most még nem tudja megtenni. Nem teheti

akkor, amikor a férfi ilyen sokat vállalt miatta. Túl fontos
lett ahhoz, hogy egyszerűen el lehessen küldeni.
Marjorie elkezdte lehúzni a kesztyűjét. Tug felügyelete
nélkül még órák hosszat itt lesznek. Merlynt sem tudta be-
fogni, hiszen ő nagymamával, és a plébánossal volt elfog-
lalva, akik vacsorára jöttek.
– A leveleknek már zsákokban kellene lenni, uraim. Be-
letörődve a dologba letette a kesztyűjét és a retiküljét.
– Megcsináljuk asszonyom... – kérlelte Albert. – Ön
menjen csak nyugodtan Wiltshire-be. – A fiú az órára pil-
lantott. – Tíz perc múlva hat, el fog késni.
– A hölgyek mindig elkésnek, Albert. A postának azon-
ban pontosan kell megérkeznie.
A fiú összevonta sűrű szemöldökét.
– Lord Blake azt mondta, hogy ön elmegy vele táncolni,
igaz ez?
Marjorie-nek a gondolattól furcsa érzése támadt. Eltö-
kélten próbálta csitítani az izgatottságát. Miért kellene neki
aggódnia? Blake Chesterfield megígérte, nem csókolja meg
többé. Cserébe ő biztosítja neki, hogy a családi büszkeség
sértetlenségével hagyhatja el Bath városát.
– Azt hiszem igaz. Elmegyek vele.
Kezét csípőjére téve, Albert így szólt.
– Fogadni mernék, Lord Blake a nők nagy bálványa.
Elmesélte nekem, hogy majdnem párbajozott egy hölgyért
107
 Eljegyzés

a gyarmatokon aratás idején. A hajógyáros lányának meg-

tetszett Blake úr, és a lány másik udvarlója féltékeny lett.
Marjorie halkan motyogta.
– Biztos vagyok benne, hogy a lány szemüveges volt.
Marjorie az asztalhoz lépett. Felvett egy halom levelet.
Majd az osztályozó szekrény felé fordult. Hivatalos iratok
nehéz pergamenpapíron, érdekes pecsétekkel jól megfértek
egy fiókban a magánlevelekkel, melyeket cikornyás írással
illatosított papíron küldtek. Az Úriemberek Lapja együtt
volt a Cole Street újsággal, és a Verseny Kalendárium-mal.
A termet megtöltötték a fához súrlódó papír, és a boríté-
kokban csengő pénzérmék hangjai.
Mennyi munka, gondolta Marjorie, és milyen kevés pén-
zért! Aztán lopva a fiúkra nézett, ahogy elszántan végezték
dolgukat. Ezeknek a fiatal legényeknek addig van lehető-
ségük erre, amíg ő a postamester Bath-ban. A rablás veszé-
lyes következményeire gondolt, majd így szólt.
– Uraim!
– Figyeljen mindenki! – parancsolta Albert kidüllesztett
mellel.
Figyelmesen álltak, bizakodó arcukat felé fordítva.
– Ezt a rablást titokban kell tartanunk. Ha Tobias Ponds,
vagy bárki más tudomást szerez Tug balesetéről...
– Egyikünk sem fog beszélni, asszonyom – mondta Al-
bert. – Ha akármelyiknek eljár a szája, annak velem gyűlik
meg a baja. Értitek, fiúk?
108
Arnette Lamb

Tágranyílt szemekkel bólogattak.

Marjorie a szeme sarkából Albertet figyelte, mint aki
ismét az órára nézett. A fiatalember a bűntudat miatt szo-
morúnak látszott.
– Lord Blake azt mondta, hogy nagy segítséget jelentet-
tél Claude Drummonddal szemben – mondta a fiúnak.
Albert ravaszkásan mosolygott.
– Adtunk annak az átkozott Drummondnak egy kis ízelí-
tőt, a királyi törvényekből!
Ez a kifejezés szintén Lord Blake-re vallott. A bálvá-
nyozásnak azonban semmi értelme. A fiúknak látniuk kell,
Lord Blake is csak egy ember. Nem akarta, hogy a ház tele
legyen szomorú arcokkal, ha egyszer Blake elmegy.
– Úgy értesültem, Drummond pokoli jól öklözik.
Albert megvonta a vállát.
– Drummond sohasem érte el a kapitányt.
A „kapitány” – ha nem csinál valamit, gondolta
Marjorie, ezek a befolyásolható fiúk hamarosan balladákat
énekelnek majd az ő félrevezetett udvarlójáról.
– Szerintem pedig elérte, ezt igazolják az öltések Lord
Blake arcán.
– Arra a kis vágásra gondol az arcán? – kiáltott fel Al-
bert.
– Igen. Azt hiszem Drummond gonosz jobbjának kö-
szönhető.

109
 Eljegyzés

– Az áldóját! Hogy rászedte asszonyomat! – lecsapta a

kalapját az asztalra. – Drummondnak nem volt alkalma
visszaütni. A kapitány elcsúszott a jégen odakint, és a ci-
pőkaparó vason ütötte meg magát.
Marjorie keze megállt.
– Micsoda?
Albert a válla fölött hátraszólt.
– Nem így volt, Cumber?
Cumber megállt, vaskos ujjai egy spárgagombolyagba
mélyedtek.
– Albertnek igaza van, asszonyom. A saját szememmel
láttam, úgy bizony.
A „gonosz jobb”. Az a ravasz ördög! Megüti a guta, ha
arra gondol, mennyit gyötrődött amiatt, hogy Blake az ő
védelme miatt sérült meg. A férfi szánalmat keltett benne,
majd trükkel elérte, hogy hálát érezzen iránta.
Akit egyszer bolonddá tettek, az utána mindig óvatos.
Talán nem is tartozik Blake-nek azzal, hogy a jóhírére vi-
gyázzon.
– A kapitány nem mondott igazat?
Albert úgy nézett ki, mint egy éhes gyerek, aki egy cuk-
rászda ablakán leskelődik.
Marjorie nem akarta kiábrándítani a fiút.
– Nem, a kapitány nem hazudott. Egyszerűen csak,
ahogy te mondtad, megtréfált.
A fiú rántott egyet a térdnadrágján.
110
Arnette Lamb

– Akkor rendben! – mondta Tug kedvenc kifejezésével.

Marjorie eldöntötte, nem megy Wiltshire-be. Nem kell
megtartania a szavát, egy hazug embernek. Ahogy ezt el-
döntötte, folytatta munkáját.
De az idő múltával haragja egyre nőtt. Szerette volna az
újságokat áthajintani a szobán, és darabokra tépni a ver-
senyűrlapokat. A szerelmes levelek, és a kereskedelmi ka-
talógusok szétszórásával nem old meg semmit. Mégis na-
gyobb erővel hajította a leveleket, mint amekkorára szük-
ség lett volna. A kötegeket pedig olyan szorosra húzta,
hogy a spárga összegyűrte a levelek szélét.
Elképzelte, ahogy Blake Chesterfield peckesen sétál a
zsúfolt bálteremben, és dicsekszik, hogyan csinált bolondot
belőle. Arra számít, hogy Marjorie a karjaiba omlik, majd
áttáncolja vele az éjszakát. Az órára pillantott, fél nyolc
volt. Haragja lecsendesedett. Most megleckézteti Lord
Blake Chesterfieldet. Mi lenne erre alkalmasabb hely, mint
a Wiltshire Bálterem pénteken este, és ki lenne az erre
megfelelőbb személy, mint Bath királya.
Az íróasztalhoz ment, papírra vetett néhány sort. Össze-
hajtotta, majd Cumberért kiáltott.
– Vidd el ezt a pár sort Nash úrnak! Személyesen add át
neki!

♦♦♦♦♦

111
 Eljegyzés

Marjorie megállt a cserepes pálmák sora mellett, melyek

elválasztották a hallt, a bálteremtől. Egy menüett hangfosz-
lányai lebegtek az intelligens férfihangok, és a csengő ka-
cagások fölött. Ismerős ünnepi hangok. Bath játékos hang-
jai.
Saját közegében biztosnak érezve magát, Marjorie belé-
pett a terembe. Nem kellett keresnie Blake Chesterfieldet.
Tudta, hol találja. Egyébként is keresse meg a férfi őt, ha
egyáltalán lesz erre alkalma.
Dame Surleigh kimérten köszöntötte.
– Gratulálok, Marjorie kisasszony. Lord Blake arról tá-
jékoztatott bennünket, hogy hamarosan esküvői ünnepségre
leszünk hivatalosak. – Marjorie mögé nézett. – Őkegyel-
messége nem jött el önnel? Milyen kár, nem gondolod,
Georgina? – Félrehúzta a száját, és kísérőjéhez, a walesi
Lady Sheridanhez fordult.
Lady Sheridan nem akarta, hogy tekintete találkozzék
Marjorie-éval, így válaszát Marjorie melléhez intézte.
– Fogadja jókívánságaimat!
A harag lassan parázslani kezdett Marjorie-ban. Hogy
merészel így beszélni vele, ez a szószátyár liba. A Lady
Sheridan parókáját díszítő fácánhoz intézve szavait,
Marjorie így válaszolt.
– Ne higgye el egy szavát sem! Blake úr ismert tréfa-
mester. Hiszen ön mondta, a múlt évben megesküdött ön-
nek, hogy Marianne Blonigbroke-ot veszi el, nem így volt?
112
Arnette Lamb

Lady Sheridan felnézett, szemében erőtlen reménykedés

tükröződött.
– Hallottam híreszteléseket valami házasságról.
– Hát persze, hogy hallott! – válaszolta Marjorie. Az
asszony annyi hamisságot beszélt össze-vissza, hogy erre
már nem tudott visszaemlékezni. – és ön ugyebár volt szí-
ves ezt a hírt rögtön továbbadni. Ha megbocsát, most el-
megyek.
Marjorie bólintott. Csak Bath-ban keveredett ilyen sza-
badon a nemesség, és a köznép. Beau Nash diktátuma alap-
ján a kereskedők a kisebb nemesekkel keveredtek, a főren-
dek pedig megosztották asztalukat a nyomdászokkal.
Az osztályhatárokat megsértették, a fegyverek viselését
eltiltották. A küllem, és a viselkedés alapján ítélték meg az
embert. Marjorie megpillantotta Bath királyát, ahogy éppen
szónokolt a táncparkett mellett.
Fehér brokátruhát viselt, begöndörített parókát, mely a
válláig ért, és minden tekintetben fejedelmien nézett ki.
Marjorie könnyedén elindult felé.
Mint csillogó esőszemek, úgy világította meg a kristály
gyertyatartókon lévő gyertyák sokasága az elegáns töme-
get. A falak vakító fehérje illő hátterül szolgált a vidám
táncosokhoz, akik a festőpaletta minden színét visszaadták
ruhájukban.
Marjorie egy mélykék egyenruhára lett figyelmes. Az
ékszerekkel kirakott selymek, a habos csipke, és a tűzött
113
 Eljegyzés

bársony áradatában a kabát, melyet arany váll-lap és fitye-

gő váll-rojtok díszítettek, a férfiasságot testesítette meg.
Blake nem viselt parókát, vastag haját egyszerűen egy sza-
laggal fogta össze a tarkóján.
Marjorie a férfi széles hátát, és elragadó mozdulatait fi-
gyelte, ahogy Beauly grófnőt vezette a menüett dallamára.
Blake a bal kezét csípőjére tette, a jobbal az idős hölgyet
szorosan magához vonta, majd félkörben megfordította. A
kabát mellrészét szalagok, jelvények, és érmék díszítették.
Arcán pedig fehér selyemmel négy öltés ékeskedett.
A gazember. Hazug, bűnpártoló csirkefogó.
– Feltűnő pár, nemde?
Marjorie rámosolygott Beau-ra, aztán elvette kezéből a
felkínált puncsot.
– Az uniformis elragadó, de a férfi kívánnivalókat hagy
maga után.
Beau forgatta a szemét.
– Én Mrs. Papjoy-ról, és Morton uraságról beszéltem.
Marjorie-t mulattatta a férfi komikus arckifejezése.
– Juliana bárkivel elragadó párost alkot. Még nem láttam
rajta ezeket a zafírokat.
– Ezek szerint megbocsátott önnek?
Beau szemében nyílt csodálat tükröződött, ahogy kedve-
sére bámult.

114
Arnette Lamb

– Merész egy asszony ez a Juliana. Küldött nekem egy

pár kecskét, és egy pergament, melyen kinevezett engem a
király által választott, bath-i kecskekereskedőjének.
– És mit tett ön?
Beau nevetett.
– Elajándékoztam az állatokat a királyi állatkertnek, az-
tán megjött az eszem. Vagy adok egy csecsebecsét, vagy
erre a szezonra is faképnél hagyott volna. Büszke nő!
Marjorie irigységet érzett. Egyszer álmodott már arról,
hogy olyan embernek adja a szívét, aki szereti, kedves hoz-
zá, és megbecsüli. Aki csak azért venne neki ajándékot,
mert szereti. Semmi másért. Apjának hála, ez az álma rém-
álommá vált.
– Önök jól illenek egymáshoz, és mindketten nagyon
okosak. Beau összekulcsolta a kezét méltóságteljes pocak-
ján. Széttekintve tiszteletbeli királyságán, így szólt.
– Ön az okos, Marjorie. Megkaptam az ön céduláját, és
amint látja már kivitelezem a tervet.
– Remélem, sikerülni fog. – Marjorie megérintette a férfi
kabátjának hímzett ujját. Mióta Marjorie Bath-ba érkezett,
tíz év telt el, és Beau Nash azóta állandóan szerepet játszott
az életében. – Tudja, rendkívül büszke.
– Ön talán nem? Bizonyára valami súlyos hibát követett
el, máskülönben az ön apja nem csíphette volna el. – Beau
szünetet tartott, hogy biccentsen Cleveland hercegnek, aki

115
 Eljegyzés

éppen Lady Sheridant kísérte a táncparkettra. – Azzal di-

csekszik, hogy önt feleségül veszi.
Ismerős gyengeség lett úrrá Marjorie-n.
– Tudom.
– Hogyan lehet hatalma az apjának Chesterfield örökö-
sén? – suttogta Beau haragos, és talányos hangon. – Fel-
foghatatlan.
– Valóban, vajon hogyan? – suttogta Marjorie, nézve,
ahogy Lord Blake mélyen meghajol, táncpartnere kezét
megcsókolja. Hogy kerülhetett egy ilyen megbecsült, meg-
bízható tagja az angol nemességnek az apja hatalmába?
Marjorie a férfi megtermett alakját, és királyi vonásait ku-
tatta. A gyengeségnek valami jelét kutatta, de semmit nem
talált, csupán egy felháborítóan jóképű csirkefogót.
A zene elhallgatott. A grófné belekarolt Blake karjába, ő
pedig levezette a táncparkettről. A hölgy fejét a férfi felé
hajtva beszélt hozzá. Blake nevetett, közben az aranysujtás
megrázkódott a vállán. Ő is közel hajolt a nőhöz, és suttog-
va válaszolt. Az idős nő hitetlen pillantást vetett rá, majd
legyezőjét ajkai elé emelte, hogy elrejtse a kuncogását.
Beau, aki Marjorie mellett állt, rosszallásának adott han-
got.
– A fenevad – bökte ki. – Ha még többet enged szabad-
jára abból a Chesterfield bájból, akkor a nők ott ájulnak el,
ahol éppen állnak.

116
Arnette Lamb

– Egyetértek. – Marjorie a termet kutatta. – Lady

Sheridan olyan erősen és gyorsan pislog, hogy az arcán
lévő szépségflastrom már fityeg. Cleveland azt hiszi, a nő
vele flörtöl.
– Lord Blake szerint önök a hónap végéig megházasod-
nak. Marjorie majdhogynem elejtette a retiküljét.
– Hogy merészel ilyen ígéretet tenni az a fecsegő, öntelt
fráter? De most aztán vége a büszkeségének. A hónap vé-
gére belemerül...
Megállt, mert meglátta, hogy Dame Surleigh, Tobias
Ponds-al csupán egy karnyújtásnyira állt tőlük, és madár-
szerű szemeivel rájuk sandít, közben pedig tolakodóan ki-
hallgatja beszélgetésüket.
A férfi sötétbarna bársonykabátot viselt, melyben inkább
úgy nézett ki, mint egy gondtalan nemesember, nem pedig,
mint egy gyámoltalan csaló, aki még az árulásig is leala-
csonyodik, a bath-i postamesteri cím érdekében.
Beau Marjorie-re nézett, majd követte a lány tekintetét.
Felfigyelt a hölgyre és kísérőjére.
– Itt nincs hallgatózás – parancsolta. – Az a szajhák, és a
kukkolók kedvenc időtöltése.
Dame Surleigh szemei kidülledtek.
– Nos, én soha...
Megsértődve kapta föl az orrát, és elfordult. De a merev
képű Tobias nem mozdult. Beau a keze mögött súgta.

117
 Eljegyzés

– Ne féljen, Marjorie kedves. Nem kell a házasság kikö-

tőjébe evezni Lord Blake-kel, és táncolnia sem kell vele,
hacsak nem változtatta meg elhatározását azóta, hogy a le-
vélkét küldte.
Néhány órával korábban Marjorie szeretett volna Blake
Chesterfielddel táncolni. Még a legszebb ruháját is felvette
hozzá. A gondolatai egész nap hozzá kalandoztak. Blake
világlátott, jó humorú férfi volt. Ezért úgy gondolta
Marjorie, időlegesen barátok lehetnek.
– Marjorie?
Milyen ostoba ötlet volt.
– Nem, nem változtattam meg az elhatározásomat.
– Nos, akkor rendben van – mondta Beau.
– A dolgok új rendje szerint még négy grófnővel kell
táncolnia.
A bosszú édesebb volt Marjorie-nek, mint a puncs. Ter-
ve, hogy leckét adjon Lord Blake-nek, sikerülni látszott.
– és hány baronesse-szel? – folytatta Marjorie.
Beau arcát őszinte bizalom koszorúzta.
– Öttel.
– Nagyon szeretem, amikor ennyi szabálya van kéznél.
– Nos, ezt a legutóbbit ön alkotta, kedvesem. Én csak
betartatom. Amikor a népi táncok kezdődnek, elviszem a
játékterembe. A füst, és a tivornya valahogy mindig meg-
nyugtatja a férfiakat. – Fejét lejjebb hajtva, ünnepélyesen

118
Arnette Lamb

mondta. – Szeretném látni, hogy mit is akar ez a Chesterfi-

eld.
– Igen eltökélt.
Néhány perccel később azonban nem tűnt eltökéltnek,
amikor rábízta a grófnőt Beau gondjaira. Sarkát összeütve
derékból meghajlott és azt mondta.
– Megtisztel, hölgyem.
A grófnő elpirult és élénk szürke szemei Marjorie-éval
találkoztak.
– Lord Blake éppen most mesélte nekem a nagyszerű hí-
reket. Olyan természetesen viselkedik. Még azt is elmond-
ta, hogyan esett rajta ez a szörnyű vágás.
Tobias Ponds, aki Beau mögött állt Marjorie-re mosoly-
gott és azt mondta.
– Kérem, Lord Blake, világosítson fel bennünket erről a
sérülésről!
Szentséges isten! Tobias megtudott valamit a rablásról.
De kitől? Nem! Nem tudhat róla, ebben biztos vagyok.
Túlságosan hetvenkedő fajta ahhoz, hogy a szemérmeske-
dőt játssza. Ha tudna, a postarablásról, akkor úgy terjeszte-
né a történetet, mint ahogy a pestis terjed. Csak azt szerette
volna, ha láthatja Marjorie zavarát.
A csoporthoz szólva Marjorie így kezdte.
– Ó, egy szót se higgyenek abból, amit Lord Blake
mond. Állandóan mesél, mint egy öreg halász.

119
 Eljegyzés

Blake karba fonta a kezét, és testsúlyát az egyik csizmá-

jára helyezte. Megnyerően mosolyogva tekintett végig a
körülöttük állók kis arcán, kivéve a Marjorie-ét. Marjorie
mögött koccintások hallatszottak, és nevetés harsant fel. De
ebben a kis csoportban várakozással teli csend honolt.
Miért nem mellőzi őt Lord Blake? Miért nem olyan,
mint a többi jegyese, akiket az apja régebben küldött.
Hirtelen kényelmetlenül érezte magát, és várta a férfi
hőstettének történetét.
Blake kuncogott, és megérintette az összevarrt sebet az
arcán.
– Nos, rendben. Tudom, mit kell tennem, ha rajta kap-
nak. Hadd mondjam el először, hogy sokáig voltam tenge-
ren, ezért egy kicsit még mindig esetlen vagyok a száraz-
földön.
– Az ember nem is hinné annak alapján, ahogy táncol –
vágott közbe Marjorie, miközben már meg is bánta a vén-
kisasszonyos megjegyzést.
– Képzeljék csak, – trillázta a grófnő – nekiütközött a
cipőkaparó vasnak, és volt bátorsága ezt bevallani. A leg-
több férfi kitalálna egy hiteltelen történetet a hősiességéről.
A bűntudat, amit Marjorie az előbb érzett, teljes erővel
fogta el ismét. Blake tehát nem fedte fel a postarablást sen-
kinek. Egyébként pedig beletörődött a tánc előírásaiba, de
mindez mégsem szolgált elégtételül azért, amiért hazudott
neki.
120
Arnette Lamb

– Marjorie kisasszony öltötte össze a sebet, nemde? –

tette hozzá a grófnő.
A fuvolás egy futamot játszott, jelezve a következő tán-
cot. Beau összeszorított fogakkal mondta. – Bocsássanak
meg! – és elvegyült a tömegben.
– Csodálkozom, Marjorie kisasszony – mondta Tobias. –
Nem tudtam, hogy ön gyakorolja a varrás nőies művésze-
tét.
Marjorie a figyelem központjába került, tudta, hogy vá-
laszolnia kell. Blake-et nézte, aki azonban elkerülte a tekin-
tetét. Mi baja lehet vajon... és mi olyan szörnyen érdekes a
grófnő parókáján? Állandóan azt bámulja ahelyett, hogy
Marjorie-re nézne?
Eltelt egy perc, és Marjorie még kényelmetlenebbül
érezte magát.
– Az én sártisztítómra esett. A legkevesebb, amit tehet-
tem, hogy elláttam a sebet. Nem így van, Lord Blake?
Blake mereven maga elé nézve mosolygott.
– Tökéletes beszámoló a találkahelyünkről, kedvesem –
figyelembe véve, hogy vegyes társaságban vagyunk.
A nők úgy kuncogtak, mint a bakfisok. Marjorie pedig
mérgelődött. Beau közben visszatért, az oldalán egy szom-
szédos uraság matriarchája lépdelt.
Lord Blake nem nézett Marjorie-re, és nem tett felé egy
lépést sem, miközben átvette a szót.

121
 Eljegyzés

– Á, Nash – mondta olyan fensőbbséggel, ahogy egy ki-

rály szól a parádén. – Látom, hozott nekem egy újabb áldo-
zatot. Üdvözlöm, hölgyem.
Beau a mellényét rángatta.
– Engedjék meg, hogy bemutassam Lady Markham-et,
Wales úrnőjét.
Kora ellenére, melyet a pletykák hetvenre becsültek, a
matriarcha egész kecses pukedlit vágott le.
– Uram! – majd felemelkedve azt mondta. – Az ördögbe
Mr. Nash új protokoljával! Örülök, hogy megismerhetem
Lord Blake, de biztos vagyok benne, inkább Marjorie kis-
asszonnyal szeretne táncolni, mint egy ilyen idős hölggyel.
Mintha az óra mutatói megálltak volna, miközben Blake
a fejét lassan Marjorie felé fordította. Olyan lassan, hogy
Marjorie-nek szinte végtelen ideje volt elképzelni a férfi
arckifejezését. Valóban jóképű – gondolta, várva, hogy te-
kintetük találkozzon. Megnyerő mosolyt várt, ezért felké-
születlenül érte a férfi szemének hideg ragyogása.
Marjorie bágyadt lelkiállapota hirtelen megélénkült,
mert a gazfickó éppen olyan mérges volt, mint ő. Halleluja!
Marjorie oldalra fordította a fejét, és ártatlanul mosolygott.
A férfi mozdulatlanul állt, csak szúrós szempillái mo-
zogtak.
– Nagyon kedves öntől, Lady Markham, de a jegyesem
egy egész életen át táncolhat még velem. Ugye egyetért,
kedvesem?
122
Arnette Lamb

– Ó, valóban! – felelte Marjorie kimérten. – Az egész

élet előttem áll. Menjen csak nyugodtan, Lady Markham.
Mr. Blake úgyis hamarosan elhagy bennünket.
A férfi haragos arckifejezése olyan volt, mintha meg-
ütötték volna. A bizalmas megszólítás pedig úgy érintette,
mint egy káromkodás. Te jó ég, Blake mérges volt!
Marjorie a férfi játékát folytatta, és túljárt az eszén. Blake-
nek pedig ez nem tetszett.
A férfi közelhajolt. Lehelete a fülét csiklandozta. Baj-
szának szálai az arcához értek.
– Nemsokára elmegyek, de magammal viszem önt is.
Marjorie elpirult.
– Reméljük, hogy az ön esze ugyanolyan kiváló, mint a
merészsége.
Blake arrébb lépett, és szemtelenül a lányra kacsintott.
Lady Markham megértően mosolygott. Tobias zavará-
ban a homlokát ráncolta. Dame Surleigh sóhajtott. Marjorie
egyre nagyobb rémülettel ismerte fel, hogy a körülöttük
állók azt gondolják, Lord Blake a csábítás művészetét gya-
korolja, nem pedig az akarat erőpróbáját folytatja.
Beau remegő szájjal tombolt.
– Hagyja abba ezt a gazemberséget, Lord Blake. A csó-
kolózás, a kedveskedés, és ezek egyéb formái szigorúan
tilosak. Nem táncolhat senkivel sem.
– Ön hagyja abba, Mr. Nash – kiáltott felháborodva
Lady Markham. – Ez az új szabály értelmetlen, és min-
123
 Eljegyzés

dannyian nagyon unjuk. Itt pedig egyáltalán nem alkal-

mazható, mivel Lady Marjorie, Lord Blake jegyese. Ezért
nekik kell táncolniuk.
Marjorie szinte felnyögött. Ha ez a házassági kelepce
előre eldöntött ügy lenne, nehezen tudna belőle megszaba-
dulni.
– Ne aggódjon, Lady Markham. Lord Blake már hozzá-
szokott, hogy sok nővel táncoljon.
Lord Blake megragadta a grófnő kezét.
– Ne pirongassa oly gyakran Nasht, Lady Markham, hi-
szen lassan rájövök, hogy az ő elvei nélkül Bath az aljasság
fertőjébe süllyedne. Legyen szíves, jöjjön velem táncolni!
Mintha minden rendben lett volna, partnerével a parkett-
ra lépett, és a legszembetűnőbb helyen állt meg a táncosok
között.
– A pohara már majdnem üres, Marjorie. – Beau felkí-
nálta a karját. – Jöjjön, hadd kísérjem a puncsos tálhoz.
A kimerült Marjorie-t, Nash elvezette. Ahogy az ismerős
arcok között átvágtak, Marjorie bólogatott, mint egy bábu,
és értelmetlen mondatokat váltott a javasolt szerencsejáték
törvényről, a walesi herceg indulásáról, és London útjainak
felújításáról. Nem törődött a megjegyzésekkel, melyek a
Blake Chesterfielddel kötendő házasságával voltak kapcso-
latosak. Gondolatai egyre csak annak okát kutatták, miért
haragszik Blake. Hadd legyen olyan haragos, amilyen csak
akar. Marjorie Bath-ban él, és ha a hatalmas Lord Blake
124
Arnette Lamb

úgy gondolja, hogy csak úgy egyszerűen kitépheti onnan,

akkor a bosszantás hosszú menetére kell felkészülnie.
Hirtelen jobban érezte magát, belekortyintott a mandula-
likőrbe.
– Azt hiszem, – mondta Beau – megmondom a zené-
szeknek, játszanak még egy-két menüettet ráadásként.
Elsietett a zenészemelvény felé.
A mandulában gazdag italra bámulva Marjorie megfo-
gadta, hogy nem foglalkozik talányos udvarlójával. De ab-
ban a pillanatban, ahogy fogadalmáról megfeledkezett, fi-
gyelme a táncparkett felé fordult. Blake mosolygott mintha
semmi gondja nem lenne a világon, egy lovag eleganciájá-
val mozgott, és tökéletesen lejtette a menüett lépéseit. Ten-
gerészlábak, valóban! A férfi láthatóan szeretett a figyelem
középpontjában lenni, szinte ettől pezsdül fel. Vajon alábe-
csülte őt? Igen, valószínűleg, vallotta be magának
Marjorie, méghozzá alaposan.
Narancsszínű szatén hívta fel magára a figyelmet. Balra
tekintve megpillantotta Edward Luffinghamet, aki feléje
közeledett. Mestersége szabó volt, természete alapján pedig
kukacoskodó, zsémbes ember, akivel Marjorie most sem-
miképpen nem akart beszélni. Rikító öltönyét csomóba fo-
gott haja koronázta, mely mint a fehérrépa kikandikált a
fodros vendéghaj alól.
– Marjorie kisasszony – kezdte nagy hangon. – Beszél-
nem kell önnel a postáról.
125
 Eljegyzés

Bár Marjorie tudta, hogy a férfi botrányt akar, ezért ra-

gaszkodott munkájának biztonságos témájához.
– Miben segíthetnék önnek?
A férfi kihúzva magát így kezdte.
– Az a szemtelen kis postásfiú még nem volt nálam,
hogy elvigye a leveleket.
Marjorie letette a csészét.
– Azt a fiatal fiút Cumberland Stokesnak hívják, és azért
nem volt önnél, mert ön visszautasította a postai díj megfi-
zetését a Londonba küldött leveleire.
– Úgy tudom, a másik végén kell fizetni. Feltéve, ha
nem vette magára annak ódiumát, hogy megváltoztassa a
törvényt.
Szegény Cumber tényleg gyakran vonta magára ennek a
zsörtölődős, örökké elégedetlen fickónak a haragját.
Marjorie késztetést érzett arra, hogy önző, tolakodó fráter-
nek nevezze, de ez nem lett volna megoldás. Az örökké
résen álló bath-i pletyka elhíresztelné, hogy nem tud meg-
birkózni a munkájával. Most is, míg beszélgetett
Luffinghammel, kisebb csoport gyűlt köré, természetesen
Lady Sheridan, és Dame Surleigh is mellé sompolyogtak.
A közelgő Juliana Papjoy, bátorságot adott Marjorie-nek.
– Tudja nagyon jól uram, nem próbáltam meg sem meg-
változtatni, sem kijátszani törvényt. – Majd hangját csen-
desebbre fogva folytatta. – Az ön leveleit nem fogadta az
ügyvéd Londonban. Stokes erről értesítette önt, amikor az
126
Arnette Lamb

utolsó köteget visszavitte önhöz. Megjegyzem, nekem

mindez jelentős kiadással járt.
A férfi szemét kidüllesztette. A nevetséges paróka hom-
lokáról hátracsúszott, és feltűnt sárgarépa árnyalatú haja,
amely szerencsétlenül éppen nem illett kabátja színéhez.
– A levelek darabjáért négy pennyt adtam a fiúnak, mi-
kor elvitte őket. Nézze meg, még most is ott vannak az ér-
mék a fiú zsebeiben! Meg fogja találni.
Marjorie-ban egyre inkább felülkerekedett a védekező
kedv.
– Ez komoly vád, Mr. Luffingham. Cumber Stokes nem
tolvaj.
– Nos, szerintem pedig az. Ugyanúgy könyörgött néhány
pennyért, ahogy régebben az anyja tette, és én adtam neki
egy pennyt, amilyen nagylelkű vagyok.
Nagylelkű? – gondolta Marjorie. Ez a kuporgató tetű ki-
kaparta a címzéseket a borítékról, hogy kétszer felhasznál-
hassa. De bármilyen módszerekkel él is, Marjorie úgy dön-
tött, nem fogja elveszteni az önuralmát. Halkan azt mondta.
– Sem a hely, sem az idő nem alkalmas az üzleti megbe-
szélésre. Megvizsgálom majd a történteket, és holnap fel-
keresem.
A férfi hirtelen felfigyelt a körülöttük állókra.
– Nos rendben, akkor holnap találkozunk.
Megigazította a parókáját, és odébb sétált. Tobias Ponds
közeledett Marjorie felé.
127
 Eljegyzés

– Ha én leszek a postamester, ezt a Stokes-ot visszaker-

getem a putriba a többi koldussal és tolvajjal együtt.
A durva megjegyzés aláásta Marjorie türelmét. Mára
már elég kíméletlen megjegyzést kapott meggondolatlan,
arrogáns férfiaktól.
– Ön akkor lesz postamester, ha a fürdők forrásai ki-
apadnak.
A férfi gúnyosan rávigyorgott, kabátjának széles hajtó-
káját markolta meg kezével. Kisujján egy ismerős gyé-
mántgyűrű csillogott.
– Nem szándékszom önnel szócsatába keveredni.
– Ne is próbáljon, – vágta rá Marjorie – hiszen mindig
veszít.
– Túl fogom licitálni.
– Ön sohasem ajánlhat annyit, amennyit én képes va-
gyok ezért az állásért áldozni, de nyugodtan megpróbálhat-
ja.
Juliana Papjoy lépett közéjük.
– Menjen el, Tobias, vagy közlöm Mr. Nash-al, hogy
megszegte a csoportosulásokra vonatkozó szabályt.
Tobias sarkonfordult, és hangos dobogással eltávozott.
Kabátjának vége libegett utána. Juliana belekarolt
Marjorie-ba.
– Annyi rosszindulat van benne, mint egy koldusban.
Marjorie sóhajtva végignézett beszélgetőtársán.
– Önnek pedig csodálatos a nyaklánca.
128
Arnette Lamb

Juliana büszkén mosolygott.

– Új! – mondta.
Marjorie azokra az ékszerekre gondolt, melyek egyszer
az övéi voltak. Mikor elveszítette édesanyja ékszereit,
megkapta a leckét a férfiaktól, és önmagától is.
– Vonuljunk vissza a hölgyek szobájába. Kérem mesélje
el, hogyan sikerült egy pár kecskéből erre a nyakékre szert
tennie.
Juliana szemérmesen sóhajtott.
– Ezer örömmel, kedvesem. De előbb önnek kell min-
dent elmondania Lord Blake-ről.

♦♦♦♦♦

Blake úgy érezte, képtelen tovább mosolyogni a nyafka,

fiatal lányokra, vagy a hízelgő matrónákra. Az ég áldja
meg azt a merész Marjorie Entwhistle-t az önhitt barátjával
együtt. Elfogadta a ma esti meghívását, pedig kezdettől
fogva tudta, hogy nem fog vele táncolni. Vinné el az ördög
Nasht, és a nevetséges etikettjét. Vigye el az ördög
Marjorie-t, amiért nem figyelmeztette előre. Én is bolond
vagyok, amiért alábecsültem Marjorie képességeit, gondol-
ta.
Soha többé! – esküdött meg magának. Már tudta, ho-
gyan kell a helyére tenni Marjorie-t. Szóval a lány próbára
akarta tenni, és csellel akarta legyőzni őt. Igen, a kis pos-
129
 Eljegyzés

tamesternőnek most én gondoskodom majd meglepetésről.

Itt az ideje, hogy Beau Nash is kapjon már egy kis fenyí-
tést.
Egy órával később, ahogy újabb nyerő lapok voltak nála,
Blake megízlelte a bosszú ízét. Ponds, és a szabó,
Luffingham már több mint négyszáz fontot veszítettek
egyenként. Minthogy Bath királya volt a partnere, Blake
nem tudott veszíteni. Ponds és Luffingham fejni való tehe-
nek voltak számukra.
Blake túlságosan elégedettnek érezte magát, összeszorí-
totta a szájában lévő szivar négyszögletes végét, és lega-
lább ezer fontos nyereményére bámult.
Ponds hátradőlt a székében.
– Nos, Lord Blake, mivel ön, és a mi kis postamester-
nőnk megállapodtak az esküvő napjában, örülnék, ha én
nyomtathatnám a meghívókat. Mint bizonyára tudja, én
nyomtatom az összes menetrendet Marjorie-nek.
Luffingham, és Nash kezeskednek a munkám minőségéért.
Nash, a megszállott játékos, minden figyelmét a kártyák-
ra irányította.
– Ne legyél olyan kapkodó, Tobias. Ez az eljegyzés ko-
moly, személyes ügy.
A nyomdász visszahúzódott, mint akit ütés ért. A szabó
pislogott és kapzsi tekintetét elkapta Blake zsetonjainak
halmáról.

130
Arnette Lamb

– Azt hittem, ez az eljegyzés is csak egy vicc, mint a

többi – majd merészen hozzátette. – Csak nem akarja ma-
gát valóban ehhez a nőhöz bilincselni?
– Maradjon csendben! – parancsolta Nash.
– Mint tudja, sokféle módja van a „bilincselésnek” – vá-
laszolt Blake.
A szabó Blake szemébe nézve válaszolt.
– Olyan a nyelve, és a viselkedése, mint egy viperáé.
Ponds is bizonyíthatja az igazamat.
– A Chesterfieldeknek megvannak a saját módszereik, a
nők szelídítésére – morogta Blake, közben azon morfondí-
rozott, vajon mi okozta Ponds, és Marjorie közötti gyűlöl-
ködést. Bizonyára nem a posta, pláne ha Marjorie még pat-
ronálja is Ponds üzletét.
Luffingham az asztalra könyökölt, majd Blake-hez ha-
jolt.
– Összegyűjti a koldusokat, és a tolvajokat a putrikból,
mint például a Cumber fiú, aztán fényes libériába öltözteti
őket. Ezeket küldi a rendes emberek közé. Hát ezt csinálja!
Nash a kártyáit lecsapta a posztóra háttal fölfelé. Hideg
állarca lehullott.
– Luffingham! – ordította. – Mit merészel? Nincs joga
kritizálni Marjorie kisasszonyt. Ő a könyörületesség angya-
la!

131
 Eljegyzés

Ponds figyelte a szóváltást, és elégedetten mosolygott.

Vajon miért? Mit is mondott Marjorie neki? A nyomdász
meg akarja szerezni a munkáját?
A szabónak lila lett a feje. Zavarában megnyalta a szája
szélét.
– Lehet, hogy nem egészen illendően beszéltem, de most
mondok önöknek valamit. – Megrázta a kezét, és ostobán
felfedte közben a kártyalapjait. Blake már tudta, mit hívjon
legközelebb. – Marjorie-nek nem kellene egy férfi munká-
ját magára vállalnia. Ha Ponds lesz itt a postamester, nagy
javulást tapasztalhatunk a posta munkájában.
Ez a mondat Blake-et a következő megjegyzésre sarkall-
ta.
– Mi történt önök között, és mi ez a szóbeszéd egy tol-
vajról?
Beau válaszolt
– Biztos vagyok benne, csupán félreértésről van szó.
Nyilvánvaló, hogy a kisasszony, és Luffingham között üz-
leti vita folyik.
Marjorie mint üzlettel foglalkozó nő? A gondolat még
most is különösen hatott Blake-re. De hiszen az ő élete is
különös fordulatot vett, nem?
Felbátorodva a szabó így folytatta.
– Cumber Stokesról van szó, bizony róla. Én mindig azt
mondom, a származás meglátszik. Ő sem jobb, mint az a
tolvaj lotyó, aki világra hozta.
132
Arnette Lamb

Cumber tolvaj lenne? Nem, az nem lehet. Mikor Blake

elvesztette egyensúlyát, és elvágta az arcát, ez a jószívű fiú
szinte sírt. Nem lehetett olyan körmönfont, hogy lopjon.
– Nem beszélt a fiúról Marjorie kisasszonnyal? – kér-
dezte Blake.
– Csak röviden – felelte a szabó. – Holnap reggel akar
nekem beszámolni a dologról.
Blake szeretett volna ott lenni.
– Akkor biztos vagyok benne, hogy meg is teszi.
– Biztos vagyok benne én is. Ezzel pontot tehetnek az
ügy végére – mondta Nash üres arckifejezéssel. – Ön hív,
Tobias.
Ponds vállat vont, és pechére egy treff tízest hívott.
Luffingham, aki a két megmaradt kártyáját tartogatta, mint
valami talizmánt, amivel elűzheti a gonosz szellemeket,
mosolygott, és homlokáról zsebkendőjével felitatta az iz-
zadtság cseppeket. A jolly jokert játszotta meg.
– Hurrá! – kiáltott Nash, miközben letette a nyolcast. –
Hadd lássuk azt a királyt, Blake.
Blake-et édes elégedettség járta át.
– Ha ragaszkodik hozzá! – Sima mozdulattal letette a ki-
rályt, és félresöpörte az ütést, majd megjátszotta megma-
radt kártyáját, a királynőt, mely egyben az utolsó adu volt.
A teremőr haladt el mellettük, aki csengetéssel jelezte,
hogy az utolsó tánc következik.

133
 Eljegyzés

Blake elnyomta a szivarját. Nyereményét Nash felé se-

perte.
– Mi ez, Chesterfield? – kérdezte Nash a zsetonokra
nézve. Blake kellemes gonoszságot érzett és azt mondta.
– Szeretném, ha most rögtön megbízást adna
Luffinghamnak, lássa el új, meleg gyapjúkabátokkal az
összes postásfiút. A többit pedig kedvenc adományaira
költheti.
Nash-nek leesett az álla. A szabó, látva, hogy a pénze
egy részét visszakapja kárpótlásként, hangosan kifújta a
levegőt. Ponds alsó ajkába harapott, tekintete a semmibe
meredt. Blake-nek úgy tűnt, Tobias a ravaszabbik fajtából
való.
– Ponds, – kezdte – nem kell azon törnie a fejét, hogyan
diszkreditálja Marjorie-t, ő ugyanis hamarosan lemond a
posztjáról.
A nyomdász Blake-re bámult.
– A vitánk Marjorie-vel a mi ügyünk.
– Ha bármiben is bűnösnek találjuk, Ponds, – figyelmez-
tette Beau – akkor gondoskodom róla, hogy az én ügyem
legyen.
A csengő ismét megszólalt. Blake felkelt az asztaltól és
exkuzálta magát. Ahogy visszatért a bálterembe, Marjorie-t
kereste. A lány egy idősebb férfival sétált karöltve, aki is-
merősnek tűnt Blake-nek. Az utolsó két órát valószínűleg

134
Arnette Lamb

azzal töltötte Marjorie, hogy mindenkivel elment táncolni,

aki felkérte.
Blake forrongott magában, amikor a táncparketten uto-
lérte őket.
– Üdvözlöm Marjorie kedvesem.
Marjorie meglepődött, melle kihívóan megemelkedett
ruhája kivágásában.
Partnere láthatólag észrevette a dolgot.
– Wade marsall vagyok, szolgálatára.
Blake hallott a híres útépítő parlamenti képviselőről, és
remélte, a férfi nem akarja olyan elszántan védeni
Marjorie-t, mint Nash. Udvariasan mosolyogva fogta meg
Marjorie kezét.
– Ha megengedi...
Wade megértően bólintott.
– Természetes! Táncolni óhajt a menyasszonyával.
Marjorie megpróbálta elhúzni a kezét, de Blake szorosan
tartotta.
– Nem szeretem a bonyolult szavakat – mondta udvaria-
san Wade-nek. – Inkább a tömör kifejezések híve vagyok.
– A dühöngő postamesternőre nézett, de szavait a körülöt-
tük állóknak szánta. – Mondjuk egyszerűen azt, hogy
Marjorie... az enyém!
A mozgás megszűnt körülöttük. Marjorie kék szemében
olyan tűz égett, mint Szent Elmo tüze. Körmeit belevájta a
férfi kérges tenyerébe. Blake úgy érezte, hogy szívesen el-
135
 Eljegyzés

adná vitézségi kitüntetéseit, ha tudhatná most mire is gon-

dol a lány. A csinos, élénkpiros ajkak megnyíltak. Elegáns
hosszú nyakának alján pulzusa, mint egy parányi dob lük-
tetett. A férfi kifejezésének paródiájaként Marjorie is fel-
húzta szemöldökét.
– Milyen költői! Az utolsó tánc ezen az estén, a mi utol-
só táncunk az életben, ami pont ellenkezője annak, amit ön
ezeknek a szegény embereknek mondott.
Terhes szünet következett. Blake nevetett Marjorie okos
válaszán, és várta, hogy a táncosok két oldalukon felsora-
kozzanak. A zenészek gyors skót táncba kezdtek. Mikor ők
következtek, a táncparkett közepére vezette Marjorie-t.
– Nekem, még a tánc után is szükségem van magára,
Marjorie – fenyegette.
– Amelyik kutya ugat, az nem harap.
Marjorie vidáman nevetett, és hibás lépés nélkül járva a
skót táncot visszaugrándozott a helyére.
Blake szerette volna megfojtani a lányt. De a kép, ahogy
a kezét a kecses nyaka köré fonja, átalakult érzékibb láto-
mássá. Szeretné lefejteni róla azt a fekete-fehér ruhakeve-
réket, és megnézni, vajon a dereka tényleg olyan vékony-e,
mint amilyennek látszott. Nézte, ahogy a táncterem köze-
pére ugrik, és egy másik partnerrel kart karba öltve forog.
Igen, azt hiszem, élvezni fogom, ha utódot nemzhetek en-
nek a hosszúlábú boszorkánynak.

136
Arnette Lamb

Amikor Blake újra Marjorie partnere lett, a táncparkett

közepén megragadta a derekát, és megpörgette.
– Ön bámul engem! – mondta Marjorie.
Elszökkent, mielőtt Blake válaszolni tudott volna. Ami-
kor a tánc befejeződött, Blake kikísérte Marjorie-t a ruha-
tárba. Úgy érezte, mintha egyes testrészei tűzben égtek.
– Beau megígérte, hogy hazakísér – mondta Marjorie,
hátat fordítva Blake-nek.
Blake megfordította a lányt.
– Előbb látja meg a poklot! Én viszem haza!
– Nos, legyen. Most legalább olyan alkalmas az idő,
mint máskor – mondta félvállról Marjorie. – Úgyis lenne
néhány mondanivalóm az ön számára.

137
 Eljegyzés

5. fejezet

„Jólnevelt urak nem molesztálják a bath-i hölgyeket to-

lakodó figyelmükkel.”
Beau Nash: Bath törvényei

Marjorie alig tudta fékezni magát, hogy a mérges szavak

ne törjenek ki belőle, de sikerült visszafognia magát. Négy-
szemközt akarta megmosni a gazfickó fejét.
Összeszedte magát, köpenyét jól összehúzta maga körül,
és így vonult ki a táncteremből. Az utcai lámpák, mint fé-
nyes, négyszögletes holdacskák sora világított a sötétkék
égen. Ismerős útvonalat követett, miközben elindult a
Hartsung Square felé. A hideg éjszakai levegő lehűtötte
kipirult arcát, és divatos parókájának fodrait fújta.
Nem foglalkozott vele, hogy a férfi így látja.
Magas sarkú cipőjének kopogása a kövezett úton össze-
csengett Blake csizmájának erőteljes csikorgásával. Gya-
loghintósok mentek el mellettük. Üres szállítóeszközeik

138
Arnette Lamb

rázkódtak, ahogy siettek szert tenni egy-egy utasra a

Wiltshire-ből kiáradó tömegből.
Az egyik hintós megállt és letette a rudakat. Majd intett
a cimborájának is, hogy álljon meg.
– A legkényelmesebb utazás Bath-ban, uram – kiáltotta
Blake-nek. – Felveszem önt, a barátom pedig Marjorie kis-
asszonyt.
Blake pénzt dobott neki.
– Nem, köszönjük barátom, a menyasszonyommal mi
rejtettebb útvonalon szeretnénk menni.
Blake megragadta Marjorie karját, és így vezette át az
utcán.
– Nem akarom, hogy a menyasszonyának nevezzen.
– Ez elég sajnálatos – morogta Blake.
– Hova visz engem? – kérdezte követelő hangon
Marjorie, és próbálta kirántani karját a férfi szorításából.
– Munkára.
Marjorie megpróbált ismét kiszabadulni, de a férfi keze
úgy szorította, mint egy bilincs.
– Eresszen el, maga beképzelt, tapintatlan vadállat.
– Én vagyok tapintatlan? De hiszen állandóan ön körül
forognak a gondolataim.
– Nem szándékszom hallani róluk.
– Azt javaslom, – mondta a férfi nyugodt hangon –
kezdje elmagyarázni ennek a beképzelt, tapintatlan gazfic-
kónak, miért is késett két óra hosszat.
139
 Eljegyzés

Marjorie körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki. A

többiek a Wiltshire bejáratánál álltak egy háztömbbel
odébb.
– Javasolhat akármit, nem törődöm vele, még ha addig
állunk is itt, míg patina vonja be az érmeit.
Blake felgyorsította lépteit. Marjorie könnyen lépést tar-
tott vele.
– Szándékosan késett el – vádolta Marjorie-t.
Megnyúlt árnyékukat figyelve, Marjorie örömmel nyug-
tázta, jó cipőt választott. Ugyanolyan magas volt, mint a
férfi.
– Lehet! Mivel ön úgy néz rám, mint aki elszánta magát
arra, hogy eltörje a karomat, ha becses büszkeségét nem
nyugtatom meg, ezért elmondom, miért késtem.
Marjorie megállt, és szembenézett a férfival. Az utcai
lámpák fényei koszorút fontak köré. Milyen bolondos gon-
dolat, vélte Marjorie. Ha Blake Chesterfield angyal lenne,
akkor a postáslovak mesélni is tudnának.
– Várok.
Marjorie dühösen válaszolt.
– Zsákba kellett rakni a bristoli postát. Ezért késtem.
Blake szorosan magához vonta. Szája koromfekete baju-
sza alatt csak egy vágásnak látszott.
– A posta válogatása Albert feladata. Jobb mentséget
kell felhoznia, mint ez.

140
Arnette Lamb

Őrizd meg a nyugalmadat, mondta Marjorie magában.

De nem tudta.
– Ön csak egy elkényeztetett nemesember. Sohasem
dolgozott egy napot sem életében.
– Honnan tudja ilyen biztosan?
– Meg vagyok áldva a látás képességével.
Végignézett a lányon, majd érzékien mosolyogva azt
mondta.
– Elhiszem, hogy így van! Én is vágyom már látni önt, a
nászi ágyunkban.
Marjorie legyintett kezével.
– Miért vitatkozom én önnel?
Fejét megrázva Blake azt mondta.
– Ezen én is elcsodálkozom néha, postamesternő! De
még nem válaszolt a kérdésemre.
– A posta csomagolása Albert kötelessége, amíg Tug
meg nem gyógyul. Albert azonban a délutánt azzal töltötte,
hogy az önnel történt kalandjait mesélte, a munkája helyett.
– Küldhetett volna értesítést.
– Gondolkodtam rajta egészen addig, míg ki nem derült,
hogy hazudott, az arcán lévő vágással kapcsolatban. Ön
sohasem volt semmiféle veszélyben Drummond miatt!
A férfi ismét elindult, és vonszolta magával Marjorie-t. –
Vajon akkor is beölti a sebemet? Együtt nevetett volna ve-
lem? Beleegyezett volna, hogy elmenjünk a Wiltshire-be,
ha megtudja az igazságot?
141
 Eljegyzés

Marjorie-t meglepték, Blake őszinte szavai, és így vála-

szolt.
– Természetesen akkor is elláttam volna önt, különösen
azután, amit Eversonról, és az ő varrótudományáról mon-
dott. Megsajnáltam önt, de ez bolondság volt.
Blake szorítása alábbhagyott, de nem annyira, hogy
Marjorie ki tudjon szabadulni.
– De az ön sajnálata olyan jól esett… különösen, mikor
megcsókolt.
Marjorie-t megdöbbent. Miért emlegeti a férfi, a kettőjük
között történt gyengéd pillanatot?
– Ha ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen, akkor ne ezen
az úton menjünk. Forduljon balra, aztán jobbra Horrid
Tom-nál, és ha lehet, ne beszéljen többen a csókolózásról.
Ahogy a saroknál lefordultak, Blake így szólt.
– Ugye ön volt a szerzője Nash legújabb társasági szabá-
lyának?
Jeges szél kavargott körülöttük. Marjorie behúzta az ál-
lát köpenyének gallérjába.
– A szabályok az egész városban ki vannak függesztve.
Meg kellett volna állnia, és elolvasni őket.
– Megváltoztatta a szabályokat ma este? Miért? – A férfi
hangja megvetéssel volt tele.
– Miért ne? Ön nem törődött velem egészen az utolsó
táncig. Aztán pedig szörnyen zavarba hozott.
– Nagyon mérges voltam.
142
Arnette Lamb

– Na ne mondja!
– Még mindig az vagyok. És még ön sem válaszolt a
kérdésemre.
– Akkor van bennünk valami közös vonás. Nem is szán-
dékozom válaszolni.
– Lehetne bennünk több közös vonás is.
Lord Blake erőssége tehát a kitartás, gondolta Marjorie.
Nos jó, az övé viszont a nyíltság.
– Mit remélt attól, hogy Bath-ban mindenkinek a jegyes-
ségünkről beszél?
– De hisz tényleg azok vagyunk – mondta egyszerűen. –
Nem hiszem, hogy meg kell magyaráznom önnek, mit nye-
rek ezzel. Ön nem olyan naiv.
– Gazfickó!
– Talán. De az ön gazfickója!
– Hogyha ilyen őszintén beszél, amikor mérges, akkor
igencsak félek attól a gondolattól, hogyan viselkedik sze-
relmesként.
– Ezt könnyen megtudhatná.
– Azt hiszem, láttam már magából annyit, amennyire
szükségem van, és ez nem tetszik.
– Már megint kisasszonyos a viselkedése, Marjorie.
Marjorie olyan gyorsan lépkedett, hogy szinte már fájt a
lába.
Lelassította lépteit. – Menjen a pokolba.

143
 Eljegyzés

– Nézze, – sóhajtott Blake, és meglazította egyenruhájá-

nak gallérját – sajnálom.
A bocsánatkérés erőltetettnek hangzott. Marjorie így vá-
laszolt.
– És ugyanígy fog érezni dédelgetett életének további
részében.
– Dédelgetett! – tört ki Blake-ből. – Ugyan. Soha sem
volt még csatahajón, különben nem mondana ilyet. Hajnal-
ban ébredek egy fényűző utasfülkében, amely körülbelül
akkora, mint egy szerszámoskamra. Ha szerencsém van,
nem verem be a fejem a mennyezeti gerendába. A hajós-
inasom, aki egyébként egy elragadó fickó, s akit egy spa-
nyol gálya gyomrából szedtünk ki, felöltöztet kiváló egyen-
ruhámba, amely azonban sajnos olyan nedves, mint egy
használt bath-i fürdőköpeny. Ezután jön az ínycsiklandozó
reggeli, mely egyszerű sörből, és márkás hajós kétszersült-
ből áll. Néha csak úgy jópofaságból van benne egykét ku-
kac is. Aztán a fedélzeten sétálok, – hangját lehalkítva
folytatta – ahol pedig a látvány megjósolható és a társaság
sem valami elbűvölő.
Marjorie nem hitte volna, hogy sajnálatot fog érezni a
férfi iránt. Még mindig nagyon mérges volt.
– Nos, ma este viszont alaposan kivette a részét az elbű-
völő társaságból.
– Féltékeny?

144
Arnette Lamb

Marjorie olyan pillantást vetett a férfira, melyet a posta-

rablóknak tartogatott.
– Azt hiszem, túlzás lenne ezt remélnie.
– Figyeljen ide, Marjorie. Azért mentem oda, hogy önnel
lehessek. Reméltem, jobban megismerhetjük egymást.
– Ez jó ötlet lett volna, különösen ha még azelőtt rukkol
elő vele, mielőtt bejelenti az eljegyzésünket. Nincs szándé-
komban hozzámenni önhöz. Szerettem volna, ha nem kell a
büszkeségébe taposnom, de magának köszönheti.
– Befejezte?
– Önnel? Igen.
– Én viszont még nem fejeztem be önnel – válaszolta
Blake baljóslatú hangon.
– Értem. Ezért maradt a játékteremben órákig.
– Nash rángatott bele, hogy whistezzünk egyet. Ez való-
színűleg szintén az ön ötlete volt – vállat vonva hozzátette.
– Legalább nyertünk.
– Nash mindig nyer. Profi kártyás, de ez korántsem
mentség az ön viselkedésére.
– Szerintem igen, ha figyelembe veszi, hogy Ponds-ot,
és az ön barátját, Luffingham-et ezer fonttól szabadítottuk
meg.
Marjorie-nek émelyegni kezdett a gyomra, ahogy Ponds-
ra gondolt.
– Ők nem a barátaim! Nem érdekel a pénz, amit a játék-
ban nyert tőlük. Ez bűnös, és romboló időtöltés.
145
 Eljegyzés

– Honnan tudja?
A régi szégyen ismét felparázslott Marjorie-ban. Mesél-
hetne neki valamit, amitől Blake biztosan megundorodna.
– Higgye el, tudom.
– A nyereményrészemet jótékony célokra adtam. Elra-
gadó vonás a vőlegényétől, nem?
– Felőlem akár a pápának is adhatta volna, én akkor sem
megyek önhöz.
– Miért nem? Hiszen még nem is ismer. Lehet, hogy én
leszek álmai lovagja.
– De az is lehet, hogy ön lesz a rémálmaim gonosz szel-
leme.
A Hartsung Square-hez értek. Biztonság, és megnyugvás
érzése töltötte el Marjorie-t. Az udvarház egy emelkedő
tetején állt. A körülötte lévő többi ház szinte eltörpült mel-
lette, úgy nézett ki, mint egy királynő alattvalói körében.
Az oszlopos front, mely bath-i kőből készült, úgy ragyo-
gott a holdfényben, mint az elefántcsont.
– Jegyezze meg a szavaimat, Marjorie, ahogy egyszer az
ágyamba viszem, nem fogják többé zavarni a gonosz szel-
lemek.
– Ön süket? Nem megyek olyan emberhez feleségül, akit
gyűlölök. De ahhoz sem, aki hazug.
– Már megint kisasszonyosan viselkedik velem – mond-
ta Blake túlzott bizalmassággal. – Azonkívül az emberek

146
Arnette Lamb

nem azért házasodnak, mert szeretik egymást. A legjobb

körökben ez nem így szokás.
– Ezektől a köröktől megfájdul a fejem. Én igenis szere-
lemből akarok házasodni.
Blake-ből mély és csábító nevetés tört elő.
– Akkor az lesz a legjobb, ha megpróbálom elérni, hogy
belém szeressen, ugye?
Marjorie megállt, a férfi ígérete még mindig a fülébe
csengett, szívében pedig egy romantikus hang szerelemért
kiáltott. A Hamburg-terem ablakain keresztül fény szűrő-
dött ki.
– Pisztoly, és szoknya. – Marjorie oda sem figyelt a férfi
üres szavaira. – Aha! A két legkedvesebb dolog az életem-
ben – morfondírozott Blake. Mikor látta, hogy a lány
odébb ment, így folytatta. – Mi baj van? Hová megy?
– Nagymama még mindig ébren van. Nem akarom, hogy
együtt lásson bennünket, ezért megyek a hátsó ajtóhoz. Ön
pedig visszamehet a tengerre.
A férfiből ismét mély nevetés tört ki.
– Ön nélkül nem megyek, kedvesem.
– Jó éjszakát, Mr. Blake. – Marjorie a ház mellett lévő
udvarra ment, és a postahivatal bejárata felé tartott. Blake
követte.
A bronz postáskürt két gömb alakú lámpa alatt csillo-
gott. Marjorie hangokat hallott bentről.

147
 Eljegyzés

Marjorie kimerültnek érezte magát, szeretett volna egy

pár percig egyedül lenni, ezért átvágott a sötét udvaron az
istállókhoz. Blake azonban a nyomában volt, mint egy ta-
pasztalt kéjenc. Marjorie-nek sár szivárgott a cipőjébe, de
nem törődött vele.
– Nem hagyom idekint egyedül.
– Marjorie hátrahúzta a tolózárat, fölrántotta az ajtót,
majd belépett. – Nos, most már láthatja, bent vagyok, tehát
elmehet.
– Marjorie – dörmögte a férfi.
A sötétben a lovak nyerítettek, és dobbantottak.
– Nos legyen – mondta Marjorie. – De ha ragaszkodik
ahhoz, hogy a terhemre legyen, legalább lássam valami
hasznát is. Gyújtsa meg a lámpát! Ott van az ajtó mellett.
Marjorie hallotta, ahogy a háta mögött a férfi botorkálva
beütötte a sípcsontját egy útban lévő ládába, és káromko-
dott. Egy vödör hangosan csörömpölt.
A férfi ismét káromkodott. Egy perccel később kova
csapódott az acélhoz, és fény töltötte meg a termet.
A lovak felkapták fejüket a rekeszekből. Az első rekesz-
re kívülről egy szegre kabát volt felakasztva, mely még
mindig csepegett a nedvességtől.
Megérkezett a londoni posta. Nem csoda hát, hogy a
postaszobában fények égtek. Nagymama is a válogatással
volt elfoglalva, pedig már régen le kellett volna feküdnie.

148
Arnette Lamb

A fiúk szintén keményen dolgoztak. Marjorie-nek is se-

gítenie kell majd.
Marjorie hirtelen fáradtnak érezte magát, odament az el-
ső rekeszhez, és nekidőlt. Ahogy máskor is szokta, gondo-
latban végigsorolta a másnapi feladatait.
Felkelés napfelkelte előtt. Elindítani Wick Turnert és a
bristoli postakocsit. Gondoskodni a fiú ebédjéről. Reggeli
nagymamával. A fürdőbe nem megy. Elvinni Cumbert,
hogy szembesítse azzal az átkozott szabóval. Leülni Tug
mellé. Földrajzlecke a fiúknak. Délután a nemes vendégek
és városlakók meglátogatása, leveleik, csomagjaik össze-
gyűjtése. Egyeztetni a postai díjak könyvelését.
– Valami baj van? – kérdezte Blake.
Marjorie kedvetlenül nevetett, és megrázta a fejét. A ló
orrával megérintette a nyakát. Marjorie megsimogatta.
– Minden, és semmi egyszerre. Legyen szíves, menjen
el!
A férfi fölmarkolt egy marék zabot és a lóhoz sétált.
Marjorie akaratával ellenkezőleg azon kapta magát, hogy
megcsodálja Blake Chesterfield izmos alakját, hosszú vé-
kony lábait, keskeny csípőjét, széles vállait, vastag izmos
nyakát, és arcát, melyet bármelyik angol felismerne.
Marjorie mellett állva Blake az egyik lónak zabot nyúj-
tott.
– Mondja el, mi zavarja.

149
 Eljegyzés

Marjorie próbálta a korábban érzett haragját felidézni, de

nem tudta.
– Azt szeretném, hogy hagyja el Bath-t.
A férfi arcán korhely mosoly gyúlt.
– Megteszem, mihelyt hozzám jön feleségül, és gyerme-
ket vár tőlem. Lépjen egy kicsit arrébb!
Marjorie-t bosszantotta a férfi csökönyössége. Blake ki-
nyitotta a rekesz ajtaját, besétált, majd levette kabátját.
Halkan beszélt a barna szőrű lóhoz, felvett egy marék
szalmát és elkezdte dörzsölgetni vele az állat nedves taka-
róját.
– Jobban kellene gondozniuk a lovaikat.
– Ez nem az én lovam. A Chippinghami fogadósé.
– Amikor a ló az ön istállójában van, akkor ön érte a fe-
lelős. Azonkívül jobb hátaslovakat kellene követelni.
– Önnek pedig hallgatnia kellene rám. Ez nem az ön
dolga
– Bármi, ami érinti a jegyesemet, az egyben az én
ügyem is.
– Visszautasítom, hogy az ön jegyese vagyok! Nem le-
szek báb maga, és az apám között.
Blake a ló marjára könyökölt, fejét a kezére támasztotta.
Látszólag nagy nyugalommal mondta.
– Számítana-e valamit, ha az apja becsülete lenne kocká-
ra téve?

150
Arnette Lamb

Marjorie előtt elsuhant néhány kép arról, hogy apja

mennyire elhanyagolta egész életében. Attól a naptól kezd-
ve, amikor megtanulta az ábécét, mindig írt az apjának.
Először csak kérte, később könyörgött neki, hogy láto-
gassa meg a zárdában. Minden évben kapott egy levelet a
születésnapjára, benne kevés pénzzel.
De a levélben lévő cédulát a titkár írta, és Marjorie
egyébként se tudta elkölteni a pénzt sehol.
Visszafojtotta a feltoluló fájdalmát.
– Az apám nem tudja mi az a „becsület”, és egyébként
sem adott nekem semmit!
A férfi szélesre tárta karját.
– Nekem viszont önt adta.
– Nem akarom önt férjemnek!
– De igenis, akar. Csak még nem tudja.
– Ön süket?!
A férfi ideges lett, és a rekesz oldalába rúgott. A ló
odébb lépett.
– Csak lassan a testtel Marjorie. Mit szólna, ha azt mon-
danám, az apja kénytelen lenne nekem adni a kastélyát, és
a szőlőjét, ha ön nem jönne hozzám!
Marjorie évekig könyörgött azért, bárcsak a körülmé-
nyek úgy alakulnának, hogy az apja néha kénytelen lenne
emlékezni a létezésére. De a sok eljegyzés után már ő is
kimerültnek érzi magát.

151
 Eljegyzés

– Nem vagyok egy jobbágy lánya, akit egy földdarabért

el lehet adni.
– Ön csak állna, és hagyná, hogy az apja elveszítse min-
denét, ami fontos számára?
– Engem nem érdekel az a halom kő, sem a szőlői Fran-
ciaországban. Ha mindezt egy fogadáson elveszítené az ön
javára, az nem az én ügyem. Bár azon csodálkoznék, ha
veszítene. Azt mondják, csalni is hajlandó azért, hogy
nyerjen.
Blake ünnepélyesen azt mondta.
– Ezek kemény szavak, Marjorie. Végül is az apjáról be-
szél. Marjorie hirtelen elszégyellte magát. Az apácák azt
mondták neki, talán túl sokat vár el az apjától. Egy szófo-
gadó lány tudja a helyét. Istenem, micsoda helyet választott
az apja neki!
Egy szűk, sötét szoba Franciaország egyik eldugott zár-
dájában. Társasága idős apácákból, a civakodó kecskékből,
néhány csirkéből, és egy vörössárga kancából állt, melyet
találóan „Tűznek” neveztek. Marjorie nevet adott a fáknak,
a szikláknak.
Tavasszal feldíszítette őket gyermekláncfű fonatokkal és
megköszönte nekik, hogy május királynőjének nyilvánítot-
ták. A nap végére Marjorie magányosságáról beszélt nekik.
– Tessék – mondta Blake egy zsebkendőt nyújtva felé. –
Törölje meg a szemét.

152
Arnette Lamb

Marjorie nem vette észre, hogy sír. Amint a forró köny-

nyek végigcsorogtak az arcán, azon gondolkozott, vajon
milyen szörnyű bűnt követhetett el egy lánycsecsemő, ami-
ért ilyen elhagyatott gyermekkort érdemel.
Ironikus módon az ő legnagyobb bűne évekkel később
történt meg itt Bath-ban.
Erős karok fogták körül, és mielőtt tiltakozhatott volna,
a férfi magához vonta.
– Sssss, – suttogta a férfi a fülébe – ne sírjon! Semmi
sem olyan rossz, mint az, ha sírni látom. Inkább mondja el,
mi kavarta így fel.
– Semmi olyan, amit megértene. Ne legyen olyan gon-
doskodó.
A férfi megsimogatta a haját.
– Minden rendben lesz, Marjorie.
Blake igazat mondott, és bár Marjorie tudta, hogy nem
kellene engednie a gyengeségének, mégsem tudott változ-
tatni a dolgon. A férfi megnyugvást, vigasztalást nyújtott.
Marjorie-nek mindkettőre szüksége volt.
Talán el is fogadhatja tőle, míg itt van Bath-ban. Hason-
lóan a többi kérőjéhez, Blake is hamarosan elmegy. Aztán
sohasem látja majd viszont.
A férfi keze Marjorie hátát simogatta.
– Jól van kislány, nyugodjon meg.
Marjorie szót fogadott, de ahogy a gondolatai kitisztul-
tak, visszatért józansága is. Eltolta magától Blake-et.
153
 Eljegyzés

– Ön kihasználta a pillanatnyi gyengeségemet. Nos, én

mégsem fogok önhöz férjhez menni.
– Ezt már mondta egyszer. – A férfi ajkai megérintették
halántékát.
– Megalázott engem ma mindenki előtt.
– Sajnálom. Sohasem teszek többé ilyesmit.
– Igaz, mivel hamarosan úgyis elmegy. Csak azt mondja
meg nekem, az apám miért zsarolja önt, és akkor helyreho-
zok mindent. Ne próbáljon olyan hazugsággal előjönni,
hogy az apám elzálogosította a szőlőjét, mert azt úgysem
hiszem!
– Valószínűleg nem is kedvel engem. Nyilván minden
este a pokolba kíván.
Az önbíráló megjegyzés iróniára sarkallta Marjorie-t.
Bármelyik nő szeretné megkapni Blake Chesterfield-et.
Marjorie Entwhistle viszont nem tudja elfogadni, legaláb-
bis a felkínált feltételekkel.
Marjorie mélyet sóhajtott, és orra megtelt a férfi citrom-
illatával.
– Nem szoktam átkozódni sohasem.
– Hm. – A férfi mély hangjának rezgései a fülébe cseng-
tek. – Ez kiváló vonás, postamesternő.
Légy észnél, mondta Marjorie magának. Most már kitöl-
tötted a haragodat. Mára még feladataid vannak. Hagyd hát
a férfit büszkén távozni.

154
Arnette Lamb

– Nem arról van szó, hogy nem kedvelem önt. Amit a

barátságunkról mondtam, azt komolyan gondoltam.
A férfi ajkai megérintették Marjorie arcát és bajszának
simogatása megnyugtatta a bőrét. A férfi most olyan biz-
tonságot árasztott, mégis veszélyesnek tűnt.
– Megpróbálhatnánk, – mondta Blake, miközben ajkai
közel kerültek a lányéhoz – és újrakezdhetnénk a dolgot.
Hiszen tetszett, amikor megcsókoltam.
– Nem!
A férfi szemében különös ragyogás ült, és ha a lány nem
ismerte volna, azt hihette volna, hogy ez a gyengédség jele.
– De igenis, tetszett.
– Azért csókoltam meg, mert hálás voltam azért, amit
tett, de közben kiderült, hogy nem is mondott igazat.
Blake mosolygott és két kezével megfogta a lány arcát.
– Valami a szemeiben azt mondja nekem, hogy nem ez
volt az egyetlen ok.
Most nyugodtan beszélhettek, Marjorie elmondhatta az
igazat.
– Mindössze csak szerettem volna kipróbálni a bajuszát.
– Értem, – mondta Blake komolyan – és tetszett, amikor
a bőréhez ért? – Elővett egy zsebkendőt, leitatta a könnyet
a lány szeméről. – Csiklandozott vagy szúrt inkább?
A férfi gyöngéd segédkezésére akaratlanul is felmelege-
dett.
– Nem emlékszem, hogy erről gondolkodtam volna.
155
 Eljegyzés

– Mert csak hálát érzett irántam.

– Igen, pontosan így volt.
– Tökéletesen megértem.
Marjorie nem tudta levenni szemét a férfiról. Önző, és
hazug! – emlékeztette magát Marjorie. Most megpróbálja
kiengesztelni, hogy aztán elcsábíthassa.
– Örülök, hogy segíthettem önnek Marjorie.
A férfi ajkai a nőéhez értek.

♦♦♦♦♦

Marjorie akarta őt. A férfi ajkai forrók, lágyak voltak.

Édes francia konyakra, és egzotikus dohányra emlékeztető-
ek.
Marjorie felbátorodva, ugyanakkor kíváncsian követte a
férfi irányítását. A férfi előre hajtotta a fejét, és mélyebben
csókolt, nyelve a lány ajkait gyengéden szétfeszítette.
Bajszának lágy simogatása az arcbőrét csiklandozni
kezdte. Marjorie kinyitotta a száját, hogy megálljt paran-
csoljon a férfinak, de annak nyelve szájába csúszott, ezzel
elnémította a szavakat, s olyan tüzet csiholt, mely egész
testét átmelegítette. Marjorie elgyengült, kezei karomként
kapaszkodtak a férfiba, összegyűrte ingének lágy selymét,
és közelebb húzta magához.
A férfi keze a lány hátát simogatta.

156
Arnette Lamb

Derekánál körözött, miközben megtartotta a lányt, és

magához szorította. Marjorie megküzdött minden lélegze-
tért, próbálta megőrizni a lélekjelenlétét, de gondolatai
egyre hevesebben sodródtak az érzéki gyönyör dühöngő
tengerében.
– Hogy érzed magad?
– Mint hajóroncs a... azt hiszem, nagyon különösen.
– Emlékezz rá, – suttogta a férfi – hogy ez csak hála.
Marjorie visszasúgta.
– Ha ez hála, Blake Chesterfield, akkor a király nem
német, hanem török.
A férfi kuncogott.
– Ön egy csoda, Marjorie Entwhistle.
Blake ismét megcsókolta a lányt, akinek érzékei kava-
rogtak. Bármilyen tapasztalatlan is volt, érezte, hogy elönti
testét a vágy.
Teste sokkal határozottabban válaszolt, mellét nehéznek
érezte, mely epekedett, hogy a férfi megérintse, rejtett női
testrészei pedig még nagyobb intimitásra vágyakoztak.
Keze magától kúszott fel a férfi nyakán és beletúrt hajá-
ba. A szalag kioldódott, és Marjorie ujjait beletúrta a vas-
tag, hullámos hajfürtökbe.
A férfi felnyögött, és mélyebbre csókolt nyelvével.
Marjorie nem ellenkezett, hanem szívesen vállalta a diák
szerepét a tanárával szemben, aki gyöngéden simogatta.
Kedvét lelte ebben a szenvedélyes tanításban.
157
 Eljegyzés

A férfi szenvedélyes szavak közben kapta el a száját. El-

váló ajkaival végigsimogatta nyakát, majd lejjebb is. Blake
kezei félretolták a lány köpönyegét, és a mellénye alá
csúsztak, aztán alulról megfogta Marjorie melleit, fölemel-
te, és ringatta azokat, miközben ujjaival a megfeszült mell-
bimbókat ingerelte.
Marjorie úgy érezte, hogy minden érzékszerve ide össz-
pontosul. Mikor a férfi nyelve megfürdette a megfeszült
emlőit, megborzongott, és levegő után kapott.
Válaszul a férfi gyöngéden rálehelt a bimbóra, aztán tel-
jesen a szájába vette.
Marjorie hátrafeszült, mint egy megfeszített íj.
– Így táplálhatná a fiúnkat, Marjorie, – mondta a mellei-
nek – vagy szoptathatna egy kislányt, aki olyan csodálatos
lenne, mint ön.
Igen, Marjorie szíve így felelt, nagyon szeretnék egy
gyereket. Dédelgetném és gondoznám.
– Mondjon igent, Marjorie!

♦♦♦♦♦

A férfi karjaiba rántotta a lányt, és annak igenje a meg-

lepődés halk sikolyává változott. A szenvedély kábulatában
Marjorie aléltan tűrte, hogy a férfi karjaiban átvigye a sáros
udvaron. Álomszerű letargiában, köpenyének szélét mezte-
len mellére húzta, és megborzongott, mikor a lágy prém
158
Arnette Lamb

megérintette érzékeny mellbimbóit. Fent a csillagok vibrál-

tak, és kellemes, lágy szellő kavargott körülöttük.
A férfi fölvitte a lépcsőkön, és amikor a lépcsőforduló-
hoz ért, előrehajolt.
– Nyissa ki az ajtót, szerelmem!
Marjorie elkábulva a férfi szemében forrón ragyogó ér-
zéki üzenettől, lenyúlt a kezével, megfogta az ajtó fogan-
tyúját, és kilendítette az ajtót.
– Ördög és pokol! Mi van itt!
A férfi káromkodása magához térítette Marjorie-t. Ami-
kor szeme hozzászokott a fényhez, hangosan feljajdult. A
postaszobában ugyanis a nagymama, és a lelkész éppen a
londoni postát válogatták.

♦♦♦♦♦

Másnap reggel Blake még mindig úgy érezte magát,

mint akit leforráztak. Soha életében nem volt még ilyen
szégyenben azóta, hogy egyszer cambridge-i vizsgáján csa-
láson kapták. Kimerültséget érzett.
Nem aludt egész éjjel, ahányszor csak lecsukta a szemét,
mindig az előző éjszakai szörnyű jelenetét látta maga előtt.
Az özvegy grófné a végsőkig felháborodott. Az az undoro-
dó tekintet, melyet Marjorie-re vetett még mindig felforral-
ta Blake vérét.

159
 Eljegyzés

Ó, Marjorie! Blake gyomra fel-le járt, amikor a lányra,

és az előző éjszakára gondolt. A lány olyan könnyű, simu-
lékony volt a karjában, mint egy cica.
Szemében a vágyakozás tüze égett, érett teste pedig arra
várt, hogy megízleljék. Blake szerelmeskedhetett volna
vele az illatos szénában. De nem, ő a lányt egy meleg, nyu-
godt, és lágy helyen akarta magáévá tenni, ahol órákat tölt-
hetett volna azzal, hogy titkaikat megosszák egymással.
Amikor beléptek a postaszobába, Marjorie vágya el-
szállt. Blake engedelmeskedett a lány elfojtott hangú kéré-
sének, és letette a földre. Haragosan figyelte, ahogy a lány
kidülledt szemű lelkészhez szólt, majd elnézést kért, és egy
királynő büszkeségével vonult ki a szobából.
A magyarázata viszont arról, hogy elcsúszott a jégen, és
megsérült a bokája, mesébe illően együgyű volt.
Everson megköszörülte a torkát, ezzel kizökkentve Bla-
ke-et az emlékeiből.
– Talán meg kellene rendelnie egy lószőr inget, uram,
amíg itt vagyunk. Az illene legjobban az ön hangulatához.
A jól ismert szarkasztikus hang mosolyra fakasztotta
Blake-et.
– Fogd be a szád, Everson!
– Nem számít – válaszolta az inas, és mutatóujjával
olyan óvatosan lapozgatta egy divatkönyv lapjait, mintha
hangyák mászkáltak volna rajtuk. – Ez a Luffingham fickó

160
Arnette Lamb

valószínűleg megkéri majd önt, hogy vigye el a lovát igazí-

tani.
Blake nevetgélt. Szörnyen udvariatlan inasa még egy
lángokban álló hajón is talált volna valami vicceset.
– És te természetesen bevezetnéd ezt a szerencsétlen te-
remtményt az ajtón keresztül egészen a műhelybe.
– Soha sem lennék olyan merész.
– Te hazug – mondta Blake jóindulatúan.
Everson becsukta a könyvet, megtörölte kesztyűs kezét,
és kihalászott egy hosszú papirost a zsebéből.
– Elhoztam önnek Nash szabályait, meg akarja hallgatni
őket? Blake bánatos arccal válaszolt.
– Van más választásom?
– Nincsen. – Everson karnyújtásnyira tartotta a lapot. –
Mr. Nasht idézve, elkezdte az olvasást. – „Előkelő urak
sohasem viselnek csizmát hölgyek társaságában” – kun-
cogva tette hozzá – ezt a szabályt ön megsértette.
– Nagy rohanásban voltam, és úgy látszott, a walesi her-
ceg nem törődött a dologgal.
Nash-t utánozva Everson kezét rátéve, kidűtötte a hasát.
– Ez volt az első éjszaka. De mi volt tegnap este? Me-
gint csak csizmában volt.
– Az előkelő csizmáimra, és az uniformisomra nem vo-
natkoznak a szabályai.
De Everson tovább olvasott.

161
 Eljegyzés

– Á, itt egy másik, amit megsértett! – mondta komoly

hangon és megfenyegette Blake-et ujjával. – „A hölgyek-
nek, akik bálba jönnek, előzőleg inasukkal meg kell beszél-
niük a távozás időpontját, hogy azok hazakísérhessék
őket”. Ön viszont egyedül sétált vele haza. Később ször-
nyen megsértődve érkezett meg Clevelandékhez.
Blake ismét felidézte őrjöngő szenvedélyét, és fortyogó
haragját, majd azt mondta.
– Az nem egészen sértődés volt.
– Erről jut eszembe – vágta rá Everson. – Lepattant egy
gomb a nadrágjáról.
– Ebből elég, Everson. Javítsd meg azt az átkozott nad-
rágot, és kész!
– Cleveland szobalánya felajánlotta, hogy rendbe teszi,
és persze más dolgokat is ajánlott. – Everson szélesen vi-
gyorgott. – Természetesen elfogadtam.
Blake zsörtölődött.
– Te mindig elfogadod a segítséget csinos szolgálólány-
októl. Everson kezét széttárva így szólt.
– Ki vagyok én, hogy elutasítsam őket?
Blake nem felelt. Jobban érdekelte Marjorie Entwhistle
megérkezése, mint inasának szerelmi kalandjai.
– Hallgassa meg ezt – mondta Everson. – „Az előkelő
férfiak tolakodó figyelmükkel nem molesztálhatják a höl-
gyeket a bálban”. Azt hiszem, miközben ezt fogalmazta,
önre gondolt.
162
Arnette Lamb

Blake öklével a szék karfájára csapott.

– Befejeznéd végre!
Everson összehajtotta a papírt, elrakta, azután elkezdte
vizsgálgatni a szövetmintákat. Oscar Everson tíz évvel idő-
sebb volt Blake-nél, barátja, inasa és társa volt, mióta Bla-
ke csak az eszét tudta. A szőke hajú, barna szemű Everson
lepipálta az összes komornyikot a birodalomban. A szoba-
lányoknak, akiknek pillanatok alatt felkapta szoknyáját,
még arra sem volt idejük, hogy a lámpát lecsavarják.
Sasorrán egy érdekes sebhelyet viselt, mely egy engedet-
len szobalány kezének nyoma volt, aki egy bronz gyertya-
tartóval hadakozott.
– Hogy tetszik önnek ez a zöld árnyalat? – kérdezte
Everson, felmutatva a citromzöld bársony egy darabkáját.
– Úgy néznék ki benne, mint egy papagáj.
– Igaz. – Everson félrelökte. – A fekete felel meg legin-
kább a hangulatának. Á, megszólalt a csengő. – Kivette az
óráját. – Azt hiszem, az ön zsákmánya belesétált a csapdá-
ba. Én mégis azt mondom, semmi különbséget nem fog
észrevenni önön.
Blake-et izgalom töltötte el arra gondolva, hogy ismét
láthatja Marjorie-t.
– Hidd el, észreveszi majd! Ugyanis eléggé kedveli az
arcomat.
Everson félrehúzta a függönyt, amely elválasztotta a
próbatermet a szabóműhely nagyobbik részétől.
163
 Eljegyzés

– Sok szerencsét uram! Hagyja meg Luffingham-et ne-

kem.
Blake mozdulatlanul állt, a függöny a hátánál, és előtte
Marjorie. A lány gyapjúruhát viselt, melynek piros árnyala-
ta a szömörcére emlékeztette. A szerény turnűrök Blake
szemét a lány karcsú derekához vonzották, melyet egy fe-
kete szaténból készült szalagcsokor díszített. Szürke bár-
sony felsőszoknyáját selyemöv fogta keretbe. Dús arany-
színű haja kikandikált az illedelmes szürke kalap alól.
Egyik kezében bőr levelestáskát tartott, másikat pedig
Cumber Stokes vállára tette.
Blake előnyös helyzetéből profilból láthatta a lány ked-
ves arcát. Bár volt rajta egy kevés púder, Blake rögtön ész-
revette a szeme alatt lévő sötét árkokat. Valószínűleg egész
éjszaka ébren volt, és idegeskedett.
A pult mögött Luffingham jelent meg.
– Csatlakozzon hozzánk, Lord Blake.
Marjorie arca megmerevedett mint egy álarc.
– Fejezze be, amit akart, Mr. Luffingham!
– Teljesen az én hibám volt Marjorie kisasszony –
mondta a szabó szórakozottan ütögetve az asztalt. A posta-
pénzt ide tettem, és az egyik segédem nem tudta, hogy mi-
ért van odakészítve. Véletlenül visszatette a pénzt a doboz-
ba, ide ni. – Hamiskásan mosolyogva, a szabó néhány
pénzérmét söpört Marjorie felé. – Remélem, megért en-
gem.
164
Arnette Lamb

Marjorie elvette a pénzt, és odaadta Cumbernek.

– Megértem, hogy előfordulnak tévedések, Mr.
Luffingham. Ön viszont valóban egyértelműen tolvajnak
nevezte Cumbert, ráadásul sok ember előtt. Úgy gondolom,
bocsánatkéréssel tartozik neki. Remélem lesz önben annyi
tisztesség, hogy tisztára mossa a fiú nevét.
Blake emlékezett arra, amikor gyermekkorában sokszor
rosszul bántak vele, és senkit nem érdekeltek az érzései.
Miért nem volt neki egy ilyen támasza, mint Marjorie?
Nem tudja az időt visszaforgatni, de azt talán elérheti még,
hogy gyermekeinek egy ilyen szerető és védelmet nyújtó
anyjuk legyen.
Cumber zöld-sárga egyenruhájának zsebébe dugta a ke-
zét. Állát magasra emelve, kihúzta magát. Amikor meglátta
Blake-et, a szája tátva maradt. – A mindenségit! Leborot-
válta a bajuszát? Nahát, ha elmondom a többieknek! Hop-
pá! Sajnálom, asszonyom. – Ismét az előző pózban állt, de
szemében várakozás csillogott.
Marjorie a válla fölött Blake-re pillantott, és tekintete a
szájára rögzült.
– Úgy néz ki, mint egy csupasz veréb, nem asszonyom?
– kérdezte Cumber.
Marjorie vállat vont, és visszafordult a szabóhoz.
– Tehát ott tartottunk, Mr. Luffingham, hogy...
Az Északi Tengerben megmerülni nem lett volna olyan
fagyos, mint amilyen Marjorie viselkedése volt.
165
 Eljegyzés

A szabó nem takarékoskodott a szavakkal nagy igyeke-

zetében, hogy felsorolja Cumber kiváló tulajdonságait.
– Bizonyára tévedtem a fiúval kapcsolatban. Prímán fog
kinézni az új köpenyében.
Marjorie a homlokát ráncolta.
– Nem tudom miről beszél, uram. Én nem rendeltem új
öltözetet Cumbernak.
Blake úgy érezte magát, mint egy elítélt, ahogy a bitófá-
hoz közeledik, miközben odalépett Marjorie mellé. – Én
rendeltem, Marjorie.
Mivel a lány nem akart kezet fogni vele, ezért megfogta.
Érezte, hogy keze remeg. Tekintetük találkozott. Blake za-
vartságot várt, de most is csak közönyt látott. Abban a
percben Blake megfogadta, egy napon, amely már nincs
messze, ez a büszke, és nehezen kiismerhető nő szerelem-
mel fog ránézni. Ugyanakkor Marjorie sohasem tudhatja
meg sötét titkát. Elrejti előle ugyanúgy, ahogy mindenki
más elől. Kivéve Marjorie apját, és Eversont.
– A fiúknak új köpenyre van szükségük – mondta Blake
remélve, hogy a lány kinyitja csinos száját. Szerette volna
tudni, miért sírt előző este az istállóban. Szerette volna el-
érni, hogy ne kelljen többet sírnia.
– Nos, igen – hebegett a szabó. Lord Blake rendelte meg
a köpönyegeket, mindegyik postásfiúnak, méghozzá mele-
get, jó erős béléssel, és kapucnival. Nagylelkű lélek ez a
Mr. Blake.
166
Arnette Lamb

– Milyen nagylelkű, tényleg – motyogta Marjorie. –

Remélem, most jobb a lelkiismerete.
– Nos, ebben az esetben Mr. Luffingham, – jelentette be
Everson rögtön a végszó után – azt javaslom, menjünk, vá-
lasszunk gyapjút.
Cumbernek is megveregette a vállát, és így szólt hozzá.
– Gyere fiú, te is kellesz, hogy az anyagot a kiskabátod
színéhez igazítsuk, és levegyük a méreteket. Önnel kezd-
jük, Mr. Stokes.
Marjorie az inasra nézett.
– Kicsoda ön?
Everson meghajolva válaszolt.
– Tiszteletére, Everson vagyok, hölgyem.
Marjorie tekintete Blake-re szegeződött.
– Engedje el a kezemet!
Blake várt még egy percet, mielőtt szót fogadott volna,
ezalatt Eversonnak volt ideje diszkréten becsukni a bejárati
ajtót, és beterelni Cumbert Luffinghammel együtt a hátsó
szobába. Blake csendesen így szólt.
– Nem aludt jól, úgy látom.
Marjorie lagymatag mosollyal válaszolt.
– Semmit sem csináltam jól az elmúlt éjjel.
Blake egy piros horzsolást fedezett fel a lány arcán. Ér-
zékeny bőrét megviselte bajusza. Gondolatban megdicsérte
magát, amiért most leborotválta.
– Ez megítélés kérdése. Hogy érzi magát?
167
 Eljegyzés

Marjorie a levelestáska bőrszíjával játszott.

– Nos, azt mondanám... egész jól érzem magam, már
csak a jótékonyság miatt is.
Büszkesége gyengéd érzéseket váltott ki Blake-ből.
– A fiúknak szükségük van köpenyre, Marjorie. Nash
mondta, hogy ön nem ellenezte, amikor tavaly Ralph Allen
megvette az ágyakat a hálóterembe.
– Az más volt. Mr. Allen bath-i lakos.
– Nézzen rám! – Blake kezét a lány álla alá tette és föl-
emelte fejét.
Marjorie szeme megbánásról tanúskodott. Abban a pil-
lanatban a férfi úgy érezte, kezd beleszeretni. Ahogy az
érzelmei fokozódtak, úgy szökött az égbe a bizakodása is.
– Gyönyörűen néz ki, és az enyém.
Blake ujja alatt a lány torkának finom izmai összehúzód-
tak.
– Nem – mondta a lány, de nem távolodott el tőle. –
Amit a múlt éjjel tettem, az hiba volt. Sohasem kellett vol-
na megcsókolnom önt.
Igen, ez volt ő, határozott és bátor ahhoz, hogy beismer-
je saját részét a dologban. Blake nagyon elégedett volt és
így szólt.
– Sajnálom. Nyers voltam, de nekem tetszett, amikor
megcsókolt. Meg borotválkoztam, amint látja. Ezután so-
hasem karcolom meg az arcát.
Marjorie pillantása a férfi simára borotvált ajkára esett.
168
Arnette Lamb

– Nem, valóban nem. Mert nem fogunk többé csókolóz-

ni.
– Úgy érti, nem kellene, hogy még egyszer rajtakapja-
nak.
– Részben úgy.
A szeme sarkából Blake látta az utcán elhaladó járóke-
lőket, és remélte, talán most senki sem akar bejönni a sza-
bóműhelybe.
– Ugye kívánt engem a múlt éjjel, Marjorie? Mondja,
szerelmem, mondja meg őszintén!
Marjorie-nek egy szempillája sem rebbent, amikor vála-
szolt.
– Valóban vágyakoztam önre, ezt nem akarom letagadni.
De most ön mondja el az igazat. Miért akar engem? Az
apám zsarolása miatt, vagy valójában egy játékadóság ré-
sze vagyok?
Blake nem állta a lány tekintetét. Te jó ég, ha Marjorie
megtudná! – Mi lenne, ha azt mondanám, csak magamnak
akarom önt, hogy szeretem!.
Marjorie lehunyta a szemét, aztán elnevette magát.
– Milyen eredeti! A hat kérőm egytől-egyig mind ugya-
nezt mondta.

169
 Eljegyzés

6. fejezet

„Az az előkelő úr, aki kihasznál egy jólnevelt hölgyet,

nem különb az élelemért kutató állatnál.”
Beau Nash: Bath törvényei

Az emeleti iroda csendes magányában Marjorie egy pos-

takocsiról készült vázlatot tanulmányozott. A jármű csillo-
gó, nagy kerekű, négy ló húzza és nagy sebességre tervez-
ték. A rajz hatására gondolataiban megjelentek a gyorsan
pörgő kerekek, a megfeszülő lovak, és a tovasuhanó
Wiltshire-i hegyvölgyes táj, mely a száguldástól szinte ösz-
szeolvad. A fürge postakocsi azonban reménytelenül be
volt zárva a fóliáns méretű rajzlap csapdájába.
A postamester kollégái hóbortosnak tartották ötletét. Azt
mondták, hogy a postakocsi, mely London és Bath közt
közlekedne, beleragad majd a sárba, vagy eltörik egy kere-
ke mielőtt elérné Brentfordot, amely a tizenegy pihenőhely
közül az első. A kollégáknak volt némi igazuk, mert az

170
Arnette Lamb

úton olyan mély volt már a kerékvágás, amely a gyors uta-

záshoz egyáltalán nem volt alkalmas. A nagy szekerek a
leggyorsabb hátaslovakkal is legalább három nap alatt ju-
tottak el Bath-ba.
Wade marsall azonban teljesen új helyzetet teremtett,
amikor úgy döntött, kikövezteti az utat. Marjorie most már
megengedheti, hogy postakocsit alkalmazzon. Beau össze-
gyűjtötte a pénzt az út ki kövezéséhez, és Marjorie meg-
győzte Wade marsallt, hogy neki kell felügyelnie a munká-
kat. A postakocsi hamarosan elhagyja a rajzasztalt, és a
Bath-ba tartó úton repül majd végig.
A postakocsival hosszabb időbe telik ugyan, amíg a pos-
ta eljut Bath-ba, mint lóháton, de a biztonság és a várható
profit kárpótol a késedelemért.
Marjorie a kocsi elegáns vonalait tanulmányozta. Büszke
volt, hogy övé a kezdeményezés. Bizakodott elképzelés
sikerében. Úgy tervezte, négy utast vihet majd, és az ő vi-
teldíjuk elegendő lesz az újabb lovak etetésére, elszálláso-
lására. Tug, Wick, és Albert megtanulják a hintóhajtás
mesterségét. Hiszen értelmes, komoly fiúk, meg fogják ta-
nulni. De ki fogja megtanítani őket? Marjorie Entwhistle-t
ünnepelni fogják, mint egy feltalálót, amiért ilyen haladó
lépésre szánta el magát. Senki nem fogja majd kritizálni,
hogy nem vezeti jól a postát. Még nagymama sem.
Marjorie elképzelte, milyen meglepetést okoz majd Bla-
ke Chesterfieldnek, amikor a férfi tudomást szerez az
171
 Eljegyzés

eredményről. Nem kellene, hogy az ő elismerését kívánja,

de mégis úgy érezte, szüksége van rá ugyanúgy, ahogy
akarta a férfi csókjait is az istállóban.
Azon az éjjelen olyan előérzete volt, amelytől megbor-
zongott minden porcikája. Most megint azt érezte. A férfi
lágy ajkaira, kedves szavaira, gyöngéd segédkezésére gon-
dolt. A férfi kezére, ahogy kedveskedett neki, és tartotta őt,
amikor az ölelésében erejét vesztette. Blake táplálta a
szenvedélyét, egyben felkészítette a szerelmére. A mellét
csókolta, és azzal csábította, hogy gyermeket nemz neki.
Mint Rómeó, akit elragadott a szerelem Júliáért.
Egészen addig vitte, míg szembe nem találták magukat a
megsértett nagymamával, és a döbbent arcú lelkésszel.
Az emlék megkeseredett. Marjorie megborzongott arra a
gondolatra, milyen közel járt hozzá, hogy a férfinak adja
magát. A csirkefogó! Ez a Blake Chesterfield valószínűleg
több nőt csábított el, mint II. Károly, ami csak azért történ-
hetett meg, mert az utolsó Stuart király nem ment el hódí-
tani a gyarmatokra.
Marjorie nem szeretett volna egy szívtelen gazfickó ál-
dozata lenni, akit valamilyen gyűlöletes titok sötét szövet-
ségbe sodort az apjával. Majdnem áldozatául esett Blake
Chesterfieldnek, de ezután sohasem fog neki engedni.
Még a szabóműhelyben is megpróbálta Blake a mágikus
módszereit. Őszintének látszott ugyan, amikor az istállóban

172
Arnette Lamb

történtek miatt bűntudatról beszélt, de ez nem akadályozta

meg abban, hogy ismét feleségül kérje Marjorie-t.
Csupán praktikus szempontokból fogadta el, hogy a férfi
kabátokat ajánlott fel. A fiúknak ugyanis kellett a meleg
ruházat. De Marjorie rájött a gesztus lényegére. Megvesz-
tegetés! Igaz, az ötlet eredeti, – gondolta – mert eddig még
egyik udvarlója sem próbálkozott ilyen okos, és igen nagy-
lelkű fogással. Ők mindannyian szerelmet vallottak, de
Marjorie már jól ismerte, az ilyen üres kinyilatkoztatáso-
kat.
Valaki kopogott.
– Jöjjön be.
Merlyn lépett be kellemesen mosolyogva, fehér kötény-
nyel fekete színű komornyik öltözetén. Kezében egy ezüst
gyorsforralót tartott, és egy fekete rongyot.
– Sajnálom ha zavarom asszonyom, de őkegyelmessége
szeretné látni a Hamburg-teremben.
Marjorie első gondolata az volt, hogy visszautasítja.
Egyrészt szégyene miatt, másrészt, mert szeretett volna
egyedül lenni. Tömérdek munkája miatt lemondott a
Rowenával való közös étkezés, és fürdőzés örömeiről.
Marjorie visszautasítását nem a gyávaság vezérelte, in-
kább valamilyen megmagyarázhatatlan magányra vágyott.
Előbb-utóbb úgyis meg kell válaszolnia Rowena kérdéseit.
Merlyn megköszörülte a torkát.

173
 Eljegyzés

– Egész jó hangulatban van. – Zavarában Merlyn arca

elpirult. – Persze, ha egyáltalán ez érdekli asszonyomat.
Marjorie mosolygott. Merlyn bizonyára tudta, hogy mi-
lyen botrányt kavart Blake Chesterfield-del. A pletyka úgy
terjedt, mint a pestis a Hartsung Square udvarházban. Va-
jon meddig terjed a szóbeszéd? Valószínűleg egészen
Westminsterig.
– Köszönöm, Merlyn. Mondja meg neki, azonnal me-
gyek.
– Ahogy kívánja.
A komornyik kifelé indult a szobából, de megállt, ami-
kor meghallotta a harangszót. Megfordult, az ablakhoz lé-
pett, majd lenézett az utcára. A bath-i székesegyház ha-
rangjának csengése folytatódott.
– Huszonnégy ütés – morfondírozott Marjorie. – Ki ez
az előkelő látogató, Merlyn?
A komornyik olyan közel hajolt az ablakhoz, hogy lé-
legzetétől bepárásodott az üveg.
– Még nem tudom kivenni a hintó ajtaján lévő címert, de
a kocsis egészen rendkívüli látvány. Fekete kalapot visel,
rajta huncut piros toll. Az egyik Stuart herceg lesz bizonyá-
ra.
Marjorie már ennyiből tudta. A legkitűnőbb kocsis Ang-
liában, mondta egyszer a walesi herceg arról az emberről,
aki ilyen merész kalapokat visel. Vajon Lord Blake
Marjorie apját Bath-ba hívatta?
174
Arnette Lamb

– Á, most már látom! – Merlyn szünetet tartott. Marjorie

felé fordult. Bocsánatkérően mosolygott, és így szólt. – Ez
a Chesterfieldék hintója. A testvérem ül benne.
Marjorie a megkönnyebbüléstől egészen megnyugodott.
– Úgy tűnik... Lord Blake még Bath-ban akar maradni
egy kis ideig.
Merlyn bólintott.
– Így mondta Everson is.
– Meg vagyok lepve, Merlyn. Honnan ismeri maga
Eversont?
– Hát itt volt néhány perccel ezelőtt, Marjorie kisasz-
szony. Lord Blake-kel jött.
Marjorie meglepetten kérdezte.
– Lord Blake itt járt? Mit akart?
Merlyn nagy levegőt vett.
– Nem tudom biztosan, de Lizzie szerint őlordsága a
postahivatalba jött, és Tugot kérette.
– Lizzie részleteket is mesélt a látogatásról?
– Csak azt, hogy rövid találkozó volt. Azt mondta, Lord
Blake túlságosan halkan beszélt Tuggal, ezért nem tudta
kihallgatni őket. – Majd élénken hozzátette. – De felhívha-
tom Tugot, ha kívánja.
Tehát Merlynt is furdalta a kíváncsiság a látogatással
kapcsolatban. Mint a szobalányok, és szakácsok parancso-
lójának, Merlynnek tudomása volt az összes házi pletykáról

175
 Eljegyzés

Hartsung Square-ben. Csak a postásfiúk nem tartoztak a

törvénykezése alá.
– Nem, ne hívd fel! – mondta Marjorie. – Majd beszélek
én vele mielőtt elindul Londonba.
– Ahogy kívánja asszonyom. Akkor én megyek is. –
Meghajolt és kiment a szobából.
Marjorie összetekerte a rajzot, majd visszacsúsztatta a
bőrtokjába. Az új táskáját kereste, és mivel nem találta, a
rajzot a régebbi bőrtasakba tette. Rendet csinált az íróaszta-
lon, visszatette a könyvespolcra a nyilvántartó könyveket.
Holnap el kell kezdenie az elmúlt évi postai bizonylatok
ellenőrzését, amely igencsak unalmas munka, de szükség
van rá. Másképp nem tudja elkészíteni az éves ajánlatát, a
postafelügyelőnek. Bízott benne, hogy megint megnyeri a
megbízatást. Ellenfeleinek más áldozat után kell nézniük.
Tobias Ponds pedig legyen átkozott.
Mikor lefelé ment a lépcsőn, már nem idegeskedett a ri-
válisa miatt. De amikor meglátta nagymamát, a gyanakvás
tüskéi ismét szurkálni kezdték.
Rowena egy kanapén pihent, kezeit összetéve, ujjai ide-
gesen jártak. A kandallóba bámult. Nyaka körül hüvelyk-
nyi topázokból álló láncot viselt, melyekben megcsillant a
tűz fénye, és úgy vibráltak, mint parányi napocskák.
Aranyszínű bársonyköpeny volt rajta, fehér szaténszoknya
felett, melyet áttört aranyszálak díszítettek.
Marjorie vidám arckifejezést öltött magára.
176
Arnette Lamb

– Min gondolkoztál el olyan nagyon, nagymama?

Rowena kezeit szétválasztotta, és a mellette lévő helyre
mutatott.
– Marjorie, kedvesem, gyere, ülj le! Évek óta nem ittunk
meg együtt egy csésze finom kakaót.
Marjorie számonkérésre számított, ezért vissza akarta
utasítani. Nagymama azonban mentesnek látszott minden
elítélő szándéktól, ami Marjorie Lord Blake-kel kapcsola-
tos viselkedését illeti. Miért is ne?
– Ülj le, és pihentesd a sérült lábadat.
Nagymama ezek szerint elhitte Marjorie meséjét arról,
hogy elcsúszott a jégen.
– Jól vagyok, igazán. Alig sérültem meg.
Rowena ajka mosolyra görbült, egy türelmes nevelőnőre
emlékeztetett.
– Mondod te. De elővigyázatosságból megparancsoltam
annak a Honeycombe fiúnak, szórja föl homokkal a járdát.
Marjorie kissé megsértődve folytatta.
– Albertet kérted meg? De nagymama, ő nagyon elfog-
lalt, nincs ilyesmire ideje. Cumber vagy bármelyik másik
fiú könnyebben megtehette volna.
Nagymama lebiggyesztette a száját.
– Csak segíteni próbáltam. Túlságosan öreg vagyok már
ahhoz, hogy megkülönböztessem egyik fiút a másiktól.
Volt idő, amikor a postának csak néhány munkásra volt
szüksége, és azok is felnőtt férfiak voltak.
177
 Eljegyzés

– Nagymama, az már...
– Egyetértek, kedvesem – vágott közbe Rowena – Az
akkor volt és ott. Ahhoz, hogy valaki Bath-ban postames-
ternő legyen, elhivatottságra, kemény, kitartó munkára van
szükség. Az emberek nem értenek meg ebből egy fikarc-
nyit sem. De én igen, ezt elhiheted. Végül is én magam is
postamesternő voltam. – Rowena benyúlt a szoknyája alá,
előhúzta Marjorie új táskáját.
– Hol találtad meg?
Rowena önelégült mosollyal válaszolt.
– Merlyn vette föl az irodádból, míg te aludtál. Ha sze-
gény lábammal tudnék még lépcsőt mászni, én magam
hoztam volna le.
Marjorie megsértődött.
– De hisz ez az enyém!
– Nagyon praktikus! Nézd csak meg, mit csináltam! Tu-
dod, aggódtam a lábad miatt. Megkíméltelek attól, hogy
körbejárd a területet. Idenézz! – Kihúzott egy adag levelet.
– Béreltem egy hintót, és begyűjtöttem a leveleket. Mind itt
vannak, az összes bath-i herceg levelezése.
Nagymama tudta, hogy Marjorie bárkitől átvette a leve-
let a hercegek házában, nem csak a főrendtől magától.
Marjorie zavartan kérdezte.
– Ez valami turpisság?
– Dehogy! – Rowena a mellét csapkodta a levelekkel. –
Milyen turpisság lehet abban, hogy megpróbálok segíteni?
178
Arnette Lamb

Mi az ördög bújt beléd? Én csak a te szabályaidat követ-

tem, te vagy az, aki elhatároztad, személyesen gyűjtöd ösz-
sze a leveleket az illusztris lakóktól, ha legalább hercegek
vagy még előkelőbbek, és ha hajlandók plusz pénzt fizetni
a szolgáltatásért.
Amikor Marjorie elkezdte a levélbegyűjtést, Rowena
erősen ellenezte.
– A fiúknak cipőre, könyvekre van szükségük – mondta
Marjorie védekezésképpen. – Erre használom fel a pénzt.
– Persze, hogy szükségük van. Te mindig is egy okos
vállalkozó voltál. Levetted a felelősséget a vállamról.
– De te sohasem vásároltál köpenyt a postásoknak, ami-
kor még te irányítottad – mondta Marjorie.
– Volt azoknak sajátjuk. Azt azonban bölcsen tetted,
hogy nem álltál meg Cleveland hercegnél éppen most. Én
szívesen mentem oda helyetted. Egyébként megy a könyv-
vizsgálat?
Marjorie azért kerülte el a herceg rezidenciáját, mert
Blake ott lakott. Marjorie zavartan válaszolt.
– A számok már összefolynak a szemem előtt.
– Vajon nyereséges volt a tavalyi év?
– Természetesen. Úgy számítom, hogy majdnem tízezer
fontot gyűjtöttünk össze.
– Te jó ég! – mondta Rowena izgatottan, miközben a le-
veleket és a táskát Marjorie ölébe tette. – Kiváló munkát
végeztél! Majdnem olyat, mint én régebben. – Majd büsz-
179
 Eljegyzés

kén hozzátette. – Rendkívül precízen vezeted a könyveket.

Nem úgy, mint egyik-másik postamester, akiket jobb, ha
nem is emlegetünk. Lizzie azt mondja, hogy megrendeltél
egy postakocsit. Mikor kezdődik a munka?
Marjorie azért kételkedett nagymamája őszinteségében,
mert aggódott saját lelkének sérülékenysége miatt Blake
Chesterfielddel kapcsolatban. Pedig a nagymama csak se-
gíteni próbált Marjorie-nek. Nagy izgalommal fogott bele a
postakocsival kapcsolatos érdekes részletekbe.
Éppen amikor befejezte a témát, akkor lépett be Tug a
szobába. A fiú bőr lovaglónadrágot viselt hozzá zöld és
arany színű libéria kabátot. Kesztyűs kezében egy frissen
kifényesített postáskürtöt tartott, és egy foltozott gyapjúka-
bátot. Marjorie-t elszomorította, amikor a fiú szeme körül
lévő sárgás színezetű sérülésére pillantott, meg arra a vé-
kony, rózsaszín vonalra az ajkán. Marjorie remélte, hogy
Tug megúszta az incidenst lelki sérülések nélkül, mert
Tugnak minden bátorításra szüksége volt, amit csak meg-
kaphatott.
– Elnézést, asszonyom. Beszélhetek önnel egy percet? –
zsebéből néhány levelet húzott elő.
– Mik ezek? – kérdezte Marjorie.
– Lord Blake levelei.
– Jöjjön csak beljebb Tug, – kérte Rowena – és igyon
velünk egy csésze kakaót!

180
Arnette Lamb

A fiú Rowenára nézve úgy pislogott, mintha az asszony-

ság kínaiul beszélt volna.
– Jöjjön be Tug, ragaszkodom hozzá – szólt Rowena ha-
tározottan. – Hiszen még alig kelt fel a betegágyból.
A fiú bizonytalanul közeledett.
– Nagyon kedves kegyelmességedtől, de azonnal indul-
nom kell Londonba. Ezeket a leveleket ugyanis oda kell
vinnem. De még nem írtam be őket a könyvbe, Marjorie
kisasszony.
Vajon miért nem gyűjtötte össze nagymama Lord Blake
leveleit is? Visszautasította vajon? Az különös lett volna,
ugyanis nagyon szerette tudni, hogy ki kinek írt. Blake ma-
ga hozta el a leveleit.
– Köszönjük, Tug. Majd én beírom őket az iktatókönyv-
be – ajánlotta fel Marjorie.
– Én pedig összekötöm őket a többivel – mondta
Rowena. Kikapta a leveleket Marjorie öléből, és Tug felé
nyújtotta a kezét. – Adja csak ide őket!
A fiú vonakodva engedelmeskedett.
Rowena látszólagos közönnyel nézegette a leveleket,
megvizsgálva a pecsétet.
– Szép kezeírása van. Nagyon katonás, ez is egyértelmű-
en látszik. – A borítékokat a levélköteg aljára rakta.
Marjorie megdöbbenve szólt rá
– Ne nézegesd azokat!
Nagymama legyintett.
181
 Eljegyzés

– Ez csak egy levél az anyjának. Milyen kötelességtudó!

Talán a hercegnő eljön, és meglátogatja Bath-t. – Feltartott
egy másik levelet. – Á, ez érdekes. A kedvesének, Carolin
Sharpnak szól. Dame Surleigh mesélt nekem róla.
Marjorie szívébe keserű fájdalom nyilallt. Rowena fel-
pillantva megkérdezte.
– Remélem nem hiszed, hogy Blake érte küld? Mi a baj,
gyermekem? Betegnek látszol!
Marjorie próbálta magát túltenni a lelki sérülésen, és azt
mondta.
– Köszönöm, jól vagyok. Egyébként mindaz, amit mon-
dasz, csak feltételezés.
– Nem bánnád, ha idehozná azt a nőt?
– Nem! – tagadta Marjorie nagy hévvel. – Nem szép tő-
led, hogy elolvasod a leveleit. Add ide nekem!
– Nem olvasom el őket! – Megnézte még a többi levele-
zőlapot is, aztán odanyújtotta őket Marjorie-nek.
– Azt hiszem, ez egy utcalány. Legalábbis, ha a haja
tényleg olyan vörös, ahogy mondják. Azt hallottam, elég
filigrán alkat, ezért gyakran elájul. Sohasem dolgozott éle-
tében, kivéve intim pozícióban. Azt is mondják, hogy ma-
gának való. Blake írt a királynak is. Ez rossz előjel, kedve-
sem. Cleveland herceg szerint, kedvesem, Lord Blake a
király keresztfia. Ha valaki közben tud járni azért, hogy az
apád visszajöhessen Angliába, az Blake.

182
Arnette Lamb

Marjorie a legfelső levélre pillantott. A díszes felirat el-

lenkezni látszott a férfi jellemével. Nyilvánvalóan a leg-
szebb írását megőrizte a kedvesének.
– Érdekes, nem? – kérdezte Rowena.
Marjorie szeretett volna szemrehányást tenni
Rowenának, de nem Tug előtt.
– Nekem nem.
Marjorie felállt, odaadta a fiúnak a leveleket, és kikísérte
az ajtóig. – Légy nagyon óvatos!
– Hát persze, asszonyom. – Majd lehalkította a hangját.
– Lord Blake egy fél koronát ajánlott, ha személyesen vi-
szem el azokat a leveleket.
Marjorie szíve hangosan vert.
– Azt, amit Mrs. Sharpnak írt?
A fiú lehajtotta a fejét.
– Igen, azt.
– És szeretnéd elvinni?
A fiú kidugta a nyelvét, és megnyalta az ajkán lévő se-
bet.
– Ha megkeresném ezt a pénzt, elmehetnék abba az
édességboltba, amely az Oxford közben van.
– És vehetnél bőven abból a citromos cukorkából min-
denkinek?
A fiú élénken bólogatott.
– Igen, ezt szeretném tenni.

183
 Eljegyzés

– Akkor megengedem. Vigyázz, Londonban a postahi-

vatalnokok ne adjanak neked nehéz csomagokat, még ak-
kor sem, ha azokat magának a walesi püspöknek címezték.
Mondd meg nekik, hogy a csomagokat majd a csomagszál-
lító szekér fogja elhozni.
A fiú kihúzta magát.
– Nincs semmi esélyük! Azonkívül nem mernék meg-
kockáztatni, hogy még egyszer ujjat húzzanak önnel.
– Nos, rendben van, akkor indulj. – Marjorie átadott neki
néhány pennyt. – Egyél valami meleget Hungerfordban!
Marjorie figyelte, ahogy a fiú elmasírozik. Halkan imád-
kozott, nehogy valami baj érje. Ahányszor csak elköszönt
tőle, mindig úgy érezte, mintha egy kicsit ő maga is meg-
halt volna. Lehet, hogy sohasem látja viszont.
– Sugdolózni illetlenség – jelentette ki Rowena.
Marjorie összeszedte magát és megfordult.
– És tapintatlanság átvizsgálni mások levelezését. Miért
pletykáltál éppen Tug előtt. Neki jó példára van szüksége,
nem pedig arra, hogy ízelítőt kapjon a szaglászásból.
Rowena szeme megtelt könnyel.
– Úgy gondoltam, talán segít, ha tudod, mi a szándéka
Lord Blake-nek. Azonkívül én csak egy idős, nyomorék nő
vagyok, akinek semmi dolga sincs. De nagyon szeretlek
téged, és nem bírom elviselni a gondolatát, hogy valaki be-
lerángasson egy olyan házasságba, melyet te nem szeretnél.

184
Arnette Lamb

Marjorie neheztelését meglágyította a nagymama iránt

érzett szimpátia. Valamit mégis meg akart neki mondani.
– Ígérd meg, ezután sohasem fogsz belekukucskálni má-
sok leveleibe.
– Tudnunk kell, hogy mit szándékszik tenni, és egyéb-
ként is nem vehettem át a leveleit, mert még nem herceg.
– Elvehetted volna azért a leveleket például Cleveland
herceg iránti tiszteletből.
– Lord Blake-et nem lesz olyan könnyű elriasztani, mint
a többieket – mondta Rowena. – Gondold csak el, a Ches-
terfield örökös van itt, megkérni a kezedet.
– Nem érdekelne akkor sem, ha ő maga lenne a koroná-
zási herceg.
– Még az is lehet.
– Ahogy mondtam, a levelek fürkészése a bizalom meg-
sértése, nagymama. Nem engedhetek meg semmilyen hibát
magamnak éppen akkor, mikor újabb évre kell ajánlatot
tennem.
Rowena szipogott és megtörölte kendőjével a szemét.
– Az apádtól is elég gonosz dolog, hogy úgy használ té-
ged, mint a tulajdonát, amivel kénye kedve szerint keres-
kedhet. Hiszen bizonyára érzed te is... rád kényszerítette
ezt a helyzetet. Gyűlölöm azt a gonosz ördögöt.
Marjorie nem volt olyan biztos abban, mit is kell éreznie
azzal a férfival kapcsolatban, aki sohasem volt több számá-
ra, mint egy borítékon lévő név, vagy az eljegyzési szerző-
185
 Eljegyzés

désen lévő aláírás. Bízott benne, hogy ki fog szabadulni

ebből a csapdából is, ahogy a többiből.
– Ígérd meg nagymama, nem fogsz belekukucskálni
senkinek a levelébe!
– Esküszöm a herceg sírjára, sohasem zavarlak többet,
és nem leszek a terhedre.
– Te sohasem vagy a terhemre, nagymama.
Aznap egy kicsivel később Marjorie bekopogott Cleve-
land hercege kastélyának ajtaján. Még mindig szörnyen
érezte magát amiatt, hogy Rowena milyen nyersen viselke-
dett Lord Blake-kel. Bármit is hozott Blake Bath-ba, ugya-
nolyan tisztelettel kell kezelni, mint a birodalom bármelyik
főrendjét.
A komornyik ajtót nyitott.
– Jó napot, Marjorie kisasszony. Jöjjön be!
– Üdvözlöm, Sanford.
Marjorie-t bevezették a hallba. A fa viaszillata kelleme-
sen elvegyült a melegházi rózsákéval. A falakat aranyszá-
las kárpit díszítette, rajta egyszarvú képe volt látható.
– Sajnálom, de őkegyelmessége éppen most ment el vi-
dékre, asszonyom.
– Tulajdonképpen Lord Blake-kel szeretnék beszélni.
– Á értem, akkor jöjjön velem. Őlordsága azt mondta,
hogy önt mindig szívesen fogadja.
Ahogy Marjorie követte a komornyikot végig a portrék-
kal díszített hallon, nem tudta elfojtani a bűntudat kis nyi-
186
Arnette Lamb

lallását. Nagymama szörnyen viselkedett Blake-kel, amikor

a hercegek, vagy még rangosabbak elvét alkalmazta vele
szemben, és ezért nem vette el tőle a leveleket. De vajon
miért? Hiszen ugyanakkor fúrta az oldalát a kíváncsiság,
hogy elolvassa őket.
Marjorie megfogalmazta a bocsánatkérését. Ezenkívül
kigondolt egy javaslatot is.
– Őlordsága Eversonnal gyakorol – mondta a komor-
nyik. – Azonnal jelentem.
– Mit gyakorolnak?
– Vívnak, asszonyom. Egészen kiválóan, ha szabad
megjegyeznem.
Marjorie mindig nagyrabecsülte, ha valaki jól forgatta a
vékony fémlapot, de mivel Beau kitiltotta a fegyvereket, a
sport iránt csökkent az érdeklődés Bath-ban.
– Megnézhetem őket anélkül, hogy bejelentene?
– Semmi akadálya, asszonyom.
A komornyik felvezette Marjorie-t a lépcsőkön. Hallotta,
ahogy a vasak egymáshoz csapódnak. Bevezették egy kar-
zatra, amelyről a bálteremre lehetett látni. A lenti teremben
az asztalok, és a székek az egyik falhoz voltak állítva. A
finom szőnyegeket feltekerve eléjük helyezték.
Marjorie remélte, hogy a férfiak nem látják meg, ezért
mozdulatlanul állt, mint egy szobor, de a vére felpezsdült a
lent folyó verseny izgalmától.

187
 Eljegyzés

Lord Blake patyolatfehér húzott inget viselt, melynek bő

ujjai úgy libegtek, mint a vitorlák. Fekete, szoros bőrbri-
cseszt, és csizma volt rajta. Egyenes haja összekuszálva
lógott vállára. Blake felmordult, majd egy táncoshoz illő
mozdulattal felugrott az egyik asztalra. Everson vasa a le-
vegőt hasította.
– A bakugrásban jobb voltál – kötekedett levegő után
kapkodva Everson, akinek ingujja könyékig fel volt hajtva.
Blake a vékony tőrt orrához emelte, aztán eltúlzott üd-
vözletét mutatott be karját kilendítve.
– Te pedig jobb voltál, mikor a klasszikusokat olvastad.
Everson nevetve visszalépett és felvette a kiinduló helyze-
tet.
– Abban nem voltál ellenfelem, de a vívás az más dolog.
En garde, te gyalázatos gazfickó, vagy lemetszem azokat a
hullámos fürtjeidet, míg olyan nem leszel, mint egy irokéz.
Aztán majd meglátjuk, mennyire kedvel majd a postáskis-
asszony.
Blake kivédte a csapásokat, majd támadásba ment át.
– Biztosan tetszem majd neki. Nagy terveim vannak ve-
le. Everson összeszorított szájjal válaszolt.
– Nem lesz olyan könnyű ágyba vinni, mint Caroline
Sharpot. Blake felugrott egy székre.
– Marjorie egy kisasszony. Őt a nászi ágyba viszem.
Everson morgott.
– Először a munkájától kell őt elfordítani.
188
Arnette Lamb

Blake leugrott a székről. Olyan puhán érkezett a földre,

mint egy macska.
– Most dicsekedj, te bolond. – Blake forgatta a csuklóját,
és kis köröket írt le a levegőbe a pengével. Lecsapva ellen-
felére, Blake így kiáltott. – Lemetszem a golyóidat! Eu-
nuchot csinálok belőled.
– Nem hiszem – Everson visszalépett. Blake követte.
– Ilyen hamar visszavonulsz, öreg barátom?
Everson oldalra mozdult, és visszavonta a pengéjét,
majd hirtelen előretört.
A fémek összecsengtek. Marjorie visszatartotta a léleg-
zetét, ahogy a küzdők hangosan lihegtek a megerőltetéstől.
Szitkok és nyögések szakították meg az acél hátborzongató
csengését. Marjorie összeszorította a kezét. Ujjai táskájá-
nak szíjaiba gabalyodtak. Szíve hevesen dobogott, ahogy
csodálattal nézte, amint hol az egyik, hol a másik oldalnak
volt kedvezőbb a helyzete.
Marjorie egyszerre érzett elragadtatást és fáradtságot.
Pang, pang, pang. Blake megállíthatatlanul ment előre,
beszorította ellenfelét az egyik sarokba. De Everson leha-
jolt, átbújt Blake karja alatt, és egy bukfenccel már kívül
volt a kard hatótávolságán. Mire Blake megfordult,
Everson lábra ugrott és felemelte kezét, hogy lesújtson.
Marjorie izgalmában felkiáltott.
– Vigyázzon!

189
 Eljegyzés

Blake felkapta a fejét, megpillantotta Marjorie-t, majd

visszafordult ellenfele felé.
Jobb oldalra hajolt el. Everson pengéje lesújtott.
A fehér selyem úgy vált el, mint a levegő. A penge he-
gye felhasította a karját. Blake arca megrándult a fájdalom-
tól. Marjorie holttá válva nézte, ahogy a vér csorogni kezd
a sebből és lefolyik a férfi karján. Everson ledobta a tőrt, és
előrerohant.
– Uram!
Blake is ledobta a fegyvert, és másik kezével megmar-
kolta sérült karját. Vér szivárgott az ujjai között. Marjorie
gyomra felfordult. Biztos volt benne, hogy mindjárt össze-
esik, ezért megragadta a korlátot, úgy tartotta meg magát.
– Csak egy karcolás az egész, Everson. Egyszer te csiná-
lod jobban, egyszer én. – Lord Blake intett, hogy menjen
arrébb. Szemét egy pillanatra sem vette le Marjorie-ről.
Mosolyogta így szólt.
– Olyan fehér, mint a legmagasabb vitorla. Nem ájul el,
ugye? Everson felbámult Marjorie-re. Nem jöttek ki han-
gok a torkán. Marjorie keze rákulcsolódott a fakorlátra ha-
lálos szorítással. Annyit azért meg tudott tenni, hogy meg-
rázta a fejét.
– Remek, – szólt Lord Blake – nagyot esne.
Elindult a lány felé. Marjorie nagy levegőt vett, de aztán
haragosan tört ki.
– Hogy lehet ilyen könnyelmű, hiszen megsérült?
190
Arnette Lamb

Everson rávágta.
– Persze, hogy megsérült. Majdnem megölte őt!
– Nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad elterelnem a
figyelmét. Csak meg akartam nézni önöket. – Elfordult,
otthagyja őket.
– Várjon! – kiáltott Blake.
Marjorie megállt. Tele volt bűntudattal, ahogy a férfira
nézett.
– Szörnyen sajnálom.
Blake végiglépdelt az üres báltermen, vér csörgött le a
karján és csepegett a márványkövezetre.
– Everson, menj, hozz egy törölközőt – kérte Blake. –
Csak holnap reggel gyere vissza.
Everson zsörtölődve eltűnt az erkély alatt. Egy ajtó nyílt
ki, majd csukódott be. Blake felnézett Marjorie-re, arcán
izzadtságcsöppek csorogtak végig. Felnyújtotta a kezét és
megragadta a korlátoszlopot. Dame Surleigh kis majmát
meghazudtoló ügyességgel átlendítette magát a korláton, és
Marjorie mellett ért földet.
– Teljesen megőrült!
Blake úgy vigyorgott, mint egy elkényeztetett arisztokra-
ta.
– Ön pedig csodálatos. Szeretem ezt a ruhát, mindig pi-
rosban kellene járnia.

191
 Eljegyzés

Marjorie gondolataiban mérges visszavágásokat fogal-

mazott meg, de ugyanakkor csak a férfi sebére tudott gon-
dolni.
– Elvérzik.
Blake szeme tágranyílt.
– Hogy itthagyjam vénlánynak? Arról szó sem lehet,
postamesternő.
Marjorie a férfi vérző karjára meredt.
– Adja ide az ingét! – parancsolta.
– Az ingem, a szívem, az életem mind az öné, Marjorie.
– Lekapta az inget és átnyújtotta a lánynak.
Marjorie-nek elállt a lélegzete, ahogy meglátta a férfi
meztelen mellkasát, melyet középen az arany iránytű díszí-
tett. Göndör, fekete szőrzet borította egészen a válláig, lent
pedig egy pontban keskenyedett el, mielőtt eltűnt volna
teljesen a botrányosan szoros bricsesz alatt.
– Mire gondol, postamesternő?
Marjorie-t zavarta a férfi kétértelmű megjegyzése. Pró-
bált másra figyelni, így felfedezett egy régi sebet a férfi
vállán, amely teljesen sima, szépen összeöltött heg volt.
Everson öltése, gondolta magában.
– Nem arra, amire ön. Hazudott! Azt mondta, Everson
úgy ölti a bőrt, mint a vitorlavásznat. Ő azonban tökélete-
sen összeöltötte a sebét, amint látom.
– Sohasem mondtam, hogy nem varrja össze rendesen.
Csak pokolian fájt, amikor csinálta. Nézzen rám!
192
Arnette Lamb

– Most nem érek rá! – Marjorie mégis ránézett. A férfi

szemében lévő otromba kihívás láttán elfordította tekinte-
tét, és tépést csinált az ingéből. A váll és a könyök között
félúton a vágás elfordult a vastag izmos karon, melyet
Marjorie két kezével sem ért volna körül.
– Maradjon nyugodtan!
– Inkább önt tartanám.
A karja köré tekerte az inget, enyhe szorítással kötötte
be a sebet. – Nem érdekel a dolog, és nem is lennék rá haj-
landó. Egyébként pedig összepecsételné a ruhámat.
– Szerintem érdekli. A szeme arról árulkodik.
– Ne tévesszen össze más nőkkel.
– Ön az egyetlen nő az életemben.
Marjorie hirtelen a férfira pillantott.
– Törölje le a vigyort az arcáról, Lord Blake! Önnek
nincs szüksége az én öltéseimre. Nem önre néztem, hanem
az arcára. Látom, hogy Everson eltávolította az öltéseket.
Azt hiszem ismét össze tudja önt varrni.
– Nem lehet ilyen szívtelen!
– Önnek még sokat kell megtudnia az én szívemről,
Blake Chesterfield.
Marjorie valamilyen érzelmet látott csillogni a férfi sze-
mében, amit nem tudott volna meghatározni.
– Ez nagyon bátorító, a tanulás minden percét élvezni
fogom.
– Ön nagy hízelgő.
193
 Eljegyzés

– Bekötözne, postamesternő? – kérdezte a férfi halkan.

– Igen, ha felvesz egy tiszta inget, és megtesz nekem egy
szívességet.
Blake megnyalta a szája szélét.
– Sok mindent megtehetek önért, csak mondja meg, mit
szeretne. Nem kell üzletet kötnünk ahhoz, hogy készséges
legyek önnel.
Nem csak a férfi volt a szóbeli csapdák nagy mestere.
– Adja nekem bérbe az ön kocsisát, azt, akit a walesi
herceg olyan nagyra tart.
– Micsoda? – A zavarodottság és a bajusz hiánya fiata-
losságot kölcsönzött Blake arcának.
– Megbízást adtam egy postakocsi elkészítésére, és sze-
retném, ha az ön embere tanítaná be Tugot a többi idősebb
fiúval együtt, hogyan kell egy fogatot hajtani. Szombat dé-
lutánonként jó lenne. Ez az egyetlen nap, amikor mindany-
nyian itt vannak Bath-ban ugyanabban az időben.
Blake alig hitt a fülének.
– Átkozottul jelentéktelen dolgokat kér, Marjorie
Entwhistle. Öröm sugárzott a lány arcán, ahogy nevét emlí-
tették a férfi ajkai, mintha fordítva szólt volna a bók.
– Nos, akkor megegyeztünk?
Blake mosolyogva mondta.
– Minden, ami az enyém, az öné is, beleértve a kocsiso-
mat.

194
Arnette Lamb

– Köszönöm, de a kocsis szolgálata elég lesz, meg egy

ing.
– Szívesen – mormogta Blake. – Odalent találkozunk.
Később, amikor Marjorie egy széken ült a dolgozószo-
bában és rendes kötést tett a férfi karjára, gratulált magá-
nak, hogy ilyen jó üzletet kötött. A kocsis, Reuben
Peddicord a rendelkezésére állt, akárcsak Blake kitűnő hin-
tója.
– Meséljen valamit az új hintóról – kérte Blake, miköz-
ben figyelte a lány munkáját.
Marjorie felállt, felvette a táskáját.
– Megmutatom szívesen. Kivette a rajzot és átadta a fér-
finak. Blake tanulmányozta, majd így szólt.
– Ezt ön rajzolta?
– Nem, a kocsikészítő.
Blake egy idő után a kocsi tetejére mutatott.
– Ez micsoda?
– Pótkerék. Az én ötletem volt, én rajzoltam oda, de nem
tudok szépen rajzolni.
– Nagyon okos és ügyes dolog.
Marjorie büszkélkedni szeretett volna, de meg volt ben-
ne a jólneveltség, hogy ezt elleplezze.
– Köszönöm, de ezt valójában a józan ész diktálta.
Ugyanis nem engedhetem meg magamnak, hogy innen
egészen Londonig mindegyik fogadóban vegyek egy pót-
kereket. Ugyanakkor a posta késése sem engedhető meg.
195
 Eljegyzés

A férfi kisimította combján a papírt.

– Nem gondolt még arra, hogy jobb lenne a kerekeket a
poggyásztartó közé tenni, nem pedig a tetejére?
Marjorie homlokát ráncolva megpróbálta elképzelni az
ötletet.
– Nem egészen értem, mire gondol.
– Jöjjön ide! – Intett neki Blake, és széke karfájára muta-
tott. Marjorie azonban mozdulatlan maradt, ezért Blake így
szólt.
– Tengerész becsületemre mondom, hogy nem fogom
megharapni.
– Tengerész még sohasem fogadkozott nekem.
Blake csodálkozva vonta fel szemöldökét.
– És ha úri becsületszavamat adom?
Marjorie ezen nevetni kezdett.
– Meg vagyok sértve.
– Ez bizony igaz.
Marjorie leereszkedett a férfi székének karfájára.
Blake kedvesen rámosolygott, és Marjorie meglepetten
látta, hogy a férfi arcán egy kis gödröcske jelenik meg.
– Mi olyan nevetséges? – kérdezte Blake.
– Semmi – válaszolta a lány.
Blake megérintette a csupasz felső ajkát.
– Hiányzik a bajuszom?
– Csak annyira, mint a postarablók Hounslow Heathben.
Mutassa meg, mire gondolt ezzel a kerékkel.
196
Arnette Lamb

Blake a rajzra mutatott.

– Hogyha a kereket idetesszük, és beékeljük állítva a ko-
csiszekrény és a csomagtartó közé, akkor kevesebb helyet
foglal el, és nem pörög körbe-körbe. Blake felvázolt egy
kereket, olyan tökéletesen, hogy szinte azt hitte az ember
legurul a lapról.
– Igen, most már értem. – Marjorie a tetőre mutatott. –
így nem kaparja le a festéket sem. Hol tanult meg így raj-
zolni?
– Nem emlékszem, hogy tanultam volna. Mindig tudtam
rajzolni.
– Egészen tehetséges.
Blake a lány kezére tette a kezét, és gyengéden megszo-
rította. A gyengéd, spontán gesztus heves reakciót váltott ki
Marjorie-ből. Emlékezett még, a férfi kezére, mikor hozzá-
ért. Akkor Blake nagyon kitartó volt, most viszont olyan
kedvesnek tűnt, mint egy férj.
Fölnézett Marjorie-re, és azt mondta kedvesen.
– Kitűnő pár lennénk, postamesternő. Vacsorázzon ve-
lem.
– Köszönöm, de nem fogadhatom el.
– A szakács bárányt készített – próbált kedveskedni Bla-
ke, miközben letekerte az ingujját. – Lesz csatosrája leves
is és egy halom más finomság, melyek olyan ízletesek,
hogy az már szinte bűn. Mondjon igent, és az ökörpástétom
fölött mesélek magának azokról az időkről, amikor
197
 Eljegyzés

Peddicord megnyert egy versenyt, és a legidősebb fiának

egy vikomt lányát szerezte meg feleségnek.
Marjorie érezte, hogy vissza kellene utasítania. Semmi
értelme egy közös vacsorának Blake Chesterfielddel.
Ugyanakkor szerette volna megünnepelni a postakocsit. Az
egész napot ünnepnek érezte, jó lett volna, ha egy kicsit
tovább tart ez az érzés. – Nem kedvelem az ökröt.
– Nem számít – mondta Blake nagylelkűen. – Vegye
úgy, hogy levettük a menüről. Desszertnek van mandulás
sodó málnakrémmel.
Marjorie szájában összefutott a nyál, de nem a desszert
miatt.
– Maradjon, kérem!
Marjorie úgy érezte, megoszthatja örömét a férfival. Ez
nem jelenti azt, hogy bátorítást ad neki, vagy igen? Nem
volt biztos benne.
– Nos Marjorie?
– Nagymama arra számít, hogy hazamegyek.
– Jobb, ha szokja egy kicsit ön nélkül is. Majd tudatjuk
vele, hogy később megy haza.
Marjorie figyelmen kívül hagyta a célozgatást, és a reg-
geli sértést hozta szóba.
– Sajnálom, hogy nagymama az ön leveleivel úgy bánt.
Mindez csak azt jelenti, nagyon lojális hozzám.
– Tényleg elég kínos helyzet volt.
Akkor még finoman fogalmaztunk, gondolta Marjorie.
198
Arnette Lamb

– Függetlenül a kettőnk közötti kapcsolattól, nem volt

joga visszautasítani a leveleket begyűjtését. Hiszen tudja,
én még Sanford szerelmes leveleit is elviszem.
– Itt egészen másról volt szó.
Persze, mivel Lord Blake írta a kérdéses szerelmes leve-
leket. Marjorie melankolikus hangulatba esett és azon mor-
fondírozott, egyáltalán, miért kell neki foglalkoznia a férfi
levelezésével. Ez csak megerősítette a meggyőződését,
hogy a férfi csak azért udvarol neki, mert Marjorie apja
zsarolja.
– Nos, igen, az ön levelezése, az ön magánügye. Ezt
megmondtam nagymamának is. Biztosíthatom, Lord Blake,
ha legközelebb megint ő gyűjti a leveleket, akkor az önét is
elveszi.
– Nem, nem hiszem. Ön sem változtathatja meg a véle-
ményemet.
Marjorie zavarban volt.
– Én sem? Mit ért ezalatt?
– Őkegyelmessége ragaszkodott hozzá, hogy adjam oda
neki a leveleimet, amit nyilvánvaló okok miatt visszautasí-
tottam.
– De nagymama azt mondta...
Marjorie tudta, hogy a férfi igazat beszél. Úgy érezte, a
padló elsüllyed alatta. Az egyetlen ember, akiben bízott,
hazudott neki. Nagymama nem alkalmazta a herceg vagy

199
 Eljegyzés

még rangosabb szabályt, hanem megpróbálta a Blake leve-

leit is elkérni. A megaláztatás miatt hazudott neki.
– Azt hiszem ön kisasszony egy másik verziót hallott –
mondta halkan a férfi.
– Nem csoda, – mondta Marjorie védekezőleg – hiszen
megsértette az érzéseit.
A férfi szólásra nyitotta a száját, de nem mondott sem-
mit. Egy pillanattal később aztán így folytatta.
– Nem engedjük, hogy szegény Rowena megsértett érzé-
sei tönkretegyék az esténket, vagy beleszóljanak a mi al-
kunkba, ugye?
Marjorie még mindig Rowena hazugságával küszködött,
és így szólt.
– Milyen alkunkba?
– Kölcsönadom önnek Reuben Peddicordot, ön pedig el-
viszi a postámat még akkor is, ha nem vagyok még her-
ceg... és ma este velem fog vacsorázni.
– A vacsorába még nem egyeztem bele.
– Ne eméssze magát többet a nagyanyja miatt – mondta
Blake nagylelkűen. – Küldök neki egy üzenetet.
Marjorie a férfi szemébe nézett, amely olyan zöld volt,
mint a tölgy levelek a nyári árnyékban, és azon morfondí-
rozott, vajon hogyan tud majd a férfinak valaha is ellenáll-
ni. Úgy érezte, rátör a gyengeség. Szárazon azt mondta.
– Nem írhat neki üzenetet.

200
Arnette Lamb

A férfi összerezzent, majd váratlan düh fogta el, és a

szeme összeszűkült. Marjorie azon gondolkozott, hogy va-
jon mi rosszat mondhatott.
– Miért lett ilyen mérges? – kérdezte zavartan.
A férfi visszavonta a kezét és elfordította a fejét, de
Marjorie még látta, hogy a szemében ragyogó tűz megfa-
kult.
– Nem mérges vagyok, hanem inkább éhes – mondta.
Marjorie nem értette a férfi változó hangulatát. Milyen
ember is valójában Blake, mi rejtőzik a mítosz mögött. Le-
het, hogy csak a karja fájt. Marjorie szeretett volna beszélni
erről, valamint a férfi életéről. Szerette volna megkérdezni,
milyen érzés bajusz nélkül, és szerette volna tudni azt is...
vajon mi az, ami őt a férfihoz vonzza.
A szíve mélyén tudta a választ. Magányos volt, és a pos-
tamesternő szerepében ma elérte a célját. Meg akarta ünne-
pelni a postakocsi rendelést. Elképzelése viszont, hogy
Blake Chesterfielddel tegye ezt, hibásnak bizonyult.
– Nem értem Rowenát – mondta Blake halkan.
– Rowena nem lesz toleránsabb önnel, csak azért, mert
én önnel vacsorázom, ha egyáltalán megteszem.
– A közbeavatkozáson kívül, semmi más nem várható el
tőle. Írja meg a levelet! Gondoskodom az eljuttatásáról!
Úgy tűnt, Blake-en szomorúság lett úrrá. Vajon ő is
olyan magányos volt, mint ő, gondolta Marjorie. Ez a lehe-
tőség szíven ütötte.
201
 Eljegyzés

– Eleget beszéltünk nagymamáról. Mondtam már önnek,

hogy barátok is lehetnénk. Ahogy látja, erre törekszem
most is.
– Akkor vacsorázzon velem!
Marjorie érezte, nem kellene engednie. Haza kellene
mennie, és elkezdeni a könyvvizsgálatot.
– Marjorie, – kezdte a férfi, megfogva a kezét – mi töb-
bek leszünk egymás számára, mint barátok. Mi férj, és fe-
leség leszünk.
– Nem, nem megyek önhöz az apám parancsára!
– Hozzám jönne az én kérésemre?
– Nem.
– És a szíve kérésére mit tenne?
– A szívem érintetlen. – A férfi felvonta szemöldökét és
Marjorie tudta, a férfi sarokba akarja szorítani. – Tudom
mit akar mondani, Blake Chesterfield, de ez nem fog men-
ni.
Blake mosolygott és az a ritka kis gödröcske jelent meg
az arcán.
– Nos, mit akartam mondani?
Marjorie szíve erősebben dobogott.
– Azt, hogy itt és most megerőszakol, ha nem egyezem
bele a házasságba.
– Ez képtelenség. Csak azt akartam megkérdezni, hogy
az ólomceruzát vagy a lúdtollat szereti-e jobban.
Marjorie-t megmosolyogtatta a dolog.
202
Arnette Lamb

– A ceruzát. Mellesleg felveheti a kabátját is.

– Természetesen, és megígérem, nem fogom megerő-
szakolni, – kis szünetet tartott – csak a desszert után.
Miután Marjorie megírta az üzenetet, Blake elküldette,
majd átkísérte Marjorie-t az ebédlőbe. A csillogóra políro-
zott fából készült hosszú asztal szinte végeláthatatlan volt.
Egyetlen gyertyatartó világított meg két terítéket, melyeket
az asztal két végére tettek. Marjorie emlékezett arra, ami-
kor legutóbb járt ebben a teremben, mint Cleveland herceg
vendége. Szinte hallotta nagymama kifulladó nevetését,
ahogy pirongatta a férfiakat, amiért szinte a kifulladásig
táncoltatták. Egy héttel később a balesete véget vetett a
táncnak és még olyan sok másnak is.
– Mire gondol? – kérdezte Blake, ahogy kihúzta a lány
székét.
– Nagyon elgondolkodott.
– Arra gondoltam, mennyire szeretett nagymama táncol-
ni, és mennyi öröme volt azelőtt.
Blake intett Sanfordnak, hogy elmehet. Amikor a ko-
mornyik távozott, Blake felvette a tányérját. Az ezüst evő-
eszközeit az asztal másik végéhez vitte. Leült és maga ön-
tötte ki a bort.
– Mi történt vele?
– Öt évvel ezelőtt a vadászlova megbokrosodott. Ledob-
ta szegényt, és a bathstone-i útra esett. Eltörte a lábát és a
csípőjét.
203
 Eljegyzés

– A kőbánya mellett lovagolt?

– Nem. A Prior Parkban. Akkor még építették, és Ralph
Allen pikniket, vadászatot rendezett ott.
– Nagyon sajnálom. Ma reggel azonban egészen jól né-
zett ki, alig sántított.
Marjorie valamikor éles haragot érzett a baleset miatt,
mára azonban ez sajnálattá enyhült.
A meleg fürdő segít neki, ha minden nap megy. Néha
jobban sántikál, néha kevésbé. A tél az mindig rossz.
– Cleveland állítja, hogy valamikor ő volt Bath királynő-
je. Emlékek tolultak fel Marjorie-ben.
– Tényleg az volt. Színjátékokat, álarcosbálokat, vacso-
rákat rendeztünk Hartsung Square-ben. – A feltoluló emlé-
kek lassan sötétebb képeknek adtak helyet. – Sokszor per-
sze semmiségeken nevettünk, vagy a legtriviálisabb dol-
gokra fogadtunk.
Blake kérdően felvonta szemöldökét.
– Ön játszott? Beau azt mondta nekem, ön sohasem ját-
szik. Marjorie bűnbánó arccal válaszolt.
– Mostanában már nem.
– A nagymamája gyengesége miatt? Miért kellene, hogy
ez megakadályozza, ha szereti a szerencsejátékot?
Blake túlságosan gyors volt. Hadd higgyen csak, amit
akar, Marjorie nem kívánta megosztani vele emlékeit erről
a dologról. Ezek ugyanis túlságosan személyesek és fáj-
dalmasak voltak. Csak a felét mondta el az igazságnak.
204
Arnette Lamb

– Nincs pénzem a kártyajátékra. – Marjorie felemelte a

poharát. – Mire mondjunk köszöntőt vagy kire? Talán az
apámra, aki összehozta ezt a találkozót?
Blake rendíthetetlen mély hangon válaszolt.
– Nem. Az ön intelligens gondolkozására mindig bénító-
an hat az apja emlegetése. – Mosolyogva folytatta. –
Igyunk az új postakocsira! – Koccintott Marjorie-vel. – és
az okos nőre, aki tervezte.
Vidámság takarója fojtotta el sötét gondolatait.
– Én csak az ötletet adtam.
A pohár karimája fölött a férfi így válaszolt.
– Elég az okoskodásból. Nem fél a haladástól, ugye?
– Persze, hogy nem. Még mindig a barlangokban élnénk,
ha valaki nem találta volna ki a szerszámokat és a szavakat,
meg a többit.
– Úgy bizony.
Amikor a hallevest felszolgálták, és a komornyik ismét
kiment, Marjorie így szólt.
– Hiányzik önnek a tenger? Lord Blake kedvesen sóhaj-
tott és tekintete a távolba tekintett.
– Néhány dolgot nagyon sajnálok. A többit viszont ak-
kor szeretném látni, amikor a hátam közepét.
Marjorie letette a kanalat.
– Mi hiányzik?
A férfi szórakozottan kavargatta a levesét.

205
 Eljegyzés

– Hiányzik az ég, amely olyan csodálatosan kék, hori-

zonttól horizontig tart. Megtölti az ember lelkét nyuga-
lommal. Az éjszakák gyakran olyan tiszták, és a csillagké-
pek olyan élesek, hogy az ember szinte úgy érzi, ha ki-
nyújtva a kezét leveheti a nagy göncölt.
A férfi szomorkásan vágyakozó hangja meglepte
Marjorie-t.
– Csodálatosan hangzik.
– Valóban csodálatos sokszor.
Marjorie kíváncsian kérdezte.
– És milyen máskor?
Blake félretolta a tálat.
– Valóban érdekli?
Jól állt Blake-nek a nyugalom.
– Egyszer elkényeztetett nemesnek neveztem önt. Itt az
alkalom! Bizonyítsa be, hogy nem volt igazam.
Blake úgy nézett rá, mintha a saját tulajdonát nézte vol-
na.
– Nem szép dolgok – figyelmeztette Marjorie-t.
A lány szabad szelleme fellázadt.
– Ezzel a parancsoló tekintettel megfélemlítheti néhány
alárendeltjét, de engem nem.
A férfi nevetett.
– Az élet nem mindig mutatja meg a kellemes oldalát –
mondta Marjorie. – Mit nem szeret a tengerben.

206
Arnette Lamb

Blake mutatóujjával kiigazgatta a tányérja mellett lévő

ezüst evőeszközöket, amíg a villák fokai egy vonalba nem
kerültek.
– Nem hiányzik, amikor el kell rendelnem, hogy egy
emberemet megkorbácsoljanak, mert az őrposztján elaludt,
és ezzel veszélyeztette az egész legénységet. Nem hiány-
zik, mikor egy ártatlan kereskedelmi hajónak a roncsait
találjuk meg, amelyet elfoglaltak, elsüllyesztettek a kaló-
zok. Legkevésbé az a látvány hiányzik, ahogy az angolok
beterelik az afrikaiakat az úszó koporsókba, és elszállítják
őket spanyol Amerikába, ahol egész életükben rabszolgák
lesznek. – A férfi a salátásvilla finom mintázatán simította
végig a kezét. – Szegény párák.
Marjorie megborzongott attól a kétségbeeséstől, amelyet
a férfi nem is próbált elrejteni, és a komor képtől, amit le-
festett.
– Állítsák meg a hajókat! – javasolta Marjorie. – Hiszen
az angol hajók fölött van hatalmuk.
A férfi a fejét rázta.
– De a mi honfitársaink ténykedése csak csepp a tenger-
ben. A spanyolok még nagyobb erővel űzik ezt az ipart, és
mögöttük jócskán leszakadva másodikként a portugálok
következnek. – Blake becsukta a szemét, és úgy mondta. –
A pokol tüzén égjenek meg mind az afrikaiak ellen elköve-
tett bűneikért!

207
 Eljegyzés

Marjorie-t gyötrő vágy fogta el, hogy tehessen valamit

az igazságtalanság ellen, és megragadta a férfi karját.
– Tennie kell valamit! Legalább az angolokat állítsa
meg!
A férfi megfogta Marjorie kezét, és Marjorie csodálkoz-
va vette észre, hogy a tenyere megizzadt.
– Nem tehetem. Legalábbis amíg a Reliant fedélzetén
szolgálok, vagy a flotta bármelyik más hajóján.
– Akkor ki az, aki tehet valamit?
– Csak a parlament vethet véget annak, hogy így sem-
mibe vegyék az emberi méltóságot.
– Önnek van egy helye a Lordok Házában, ha úgy dönt,
hogy részt akar venni a parlamenti munkában.
– Igen, de nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám
változtatni a dolgokat.
– Szerintem igen. Írjon leveleket és petíciókat!
– Nem vagyok a betűk embere. Az afrikaiak eladása rab-
szolgának üzlet, Marjorie. Az angolok nem válnának meg
egykönnyen a megélhetésüktől csak azért, mert egy gazdag
nemes azt mondja, hogy nem helyes, amit tesznek.
Marjorie-t megdöbbentette a férfi hozzáállása. Elhúzta a
kezét a férfiétól.
– Ne mondja ezt, Blake Chesterfield! – válaszolt indula-
tosan. – Csak a gyávák nem harcolnak a hitükért. Nem hi-
szem, hogy ön gyáva lenne.
– Hát mi vagyok?
208
Arnette Lamb

Blake nem akart megint a szavakkal játszani.

– Ön egy okos férfi, aki megpróbál engem elcsábítani.
Blake szomorúan rámosolygott és a borospoharáért
nyúlt.
– Nem hiszem. Úgy érzem, egyre távolabb kerülök ön-
től.
– Milyen jellemvonások fontosak önnek, Marjorie?
Marjorie nem emlékezett arra, hogy valaha is feltették
volna neki ezt a kérdést, de a válasz könnyű volt.
– Becsületesség, függetlenség, lojalitás.
Blake poharát kissé megdűtve, tréfásan köszöntötte
Marjorie-t és azt mondta.
– Mint leendő férje megígérem, hogy a függetlenségét
nem fogom túlságosan csorbítani.
Blake nem akarta fortélyos csapdába ejteni a lányt.
– Tehát akkor eggyel kell beérnem a három erény közül?
És mi van a becsületességgel és a lojalitással? Ezeket nem
tudja nekem biztosítani?
– Dehogynem tudom – válaszolta Blake.
– Akkor mondja meg az igazat – vágott vissza Marjorie.
– Mivel zsarolja önt az apám?
Blake kezében halk roppanással összetört a borospohár
vékony szára. A talpas rész az asztalra koppant. Pörgött,
mint egy nyomorék pörgőcsiga.

209
 Eljegyzés

– El fogom mondani önnek a teljes igazságot, Marjorie

Entwhistle. Meg akarom ugyanis önt szerezni, az apja pe-
dig legyen átkozott.
Marjorie úgy érezte, mintha a sakkjátékban egyszerre
lenne zálog és díj. Megsértődve válaszolt.
– Akkor most visszakanyarodtunk a csábításhoz, ugye?
Majd én elmondom önnek a teljes igazságot Blake Chester-
field. Nem tud elcsábítani, mert nem szándékozom egyedül
lenni magával.
A férfi körbemutatott a teremben.
– Most is egyedül vagyunk.
– Haha. Mindkettőnket tönkretenne azzal, hogy komp-
romittál Cleveland ebédlőjében.
– De szívesen kompromittálnám az önében.
A férfi szemeiben tükröződő eltökéltség megrémítette
Marjorie-t, de nem szándékozott meghátrálni. – Ne ijeszt-
gessen!
A férfi hátradőlt székében, sóvárgó tekintete meghazud-
tolta a hétköznapi pózt.
– Amit mondtam, nem fenyegetés volt, hanem ígéret.
– Majd meglátjuk.
Sikerült intelligens mederben folytatni a beszélgetést
mind a tizenkét fogáson keresztül, de Marjorie sajnálatára
sosem nyerték vissza azt a spontaneitást, ahogyan korábban
beszéltek. Blake elbeszélte kocsisának egyik történetét,
amikor megnyert egy gazdag nemes asszonyt, hogy legyen
210
Arnette Lamb

a felesége. Marjorie ezzel szemben Merlynről, és Miloról

mesélt. Mire felszolgálták a mandulás sodót, Beau Nash is
megérkezett.
Bath királya nagy fehér kalapját fogta a kezében.
– Őkegyelmessége azt mondta, Marjorie kisasszony ma
itt vacsorázik, és megkért, kísérjem haza biztonsággal.
Blake ásított.
– Igen, egészen hosszúra nyúlt ez az este.
Marjorie kimerültséget tettetett, hogy elrejtse csalódott-
ságát, és a desszertet visszautasítva, Beau-val együtt távo-
zott. Egy órával később nyugtalan álomba szenderült.

♦♦♦♦♦

Másnap reggel úgy ébredt fel, hogy az ezüsttálaló az öl-

tözőasztalán volt. Felemelte a fedelét és felfedezte a man-
dulás sodót málnaszósszal.
Később, mikor a leveleket gyűjtötte, visszavitte az elmo-
sott tálakat Lord Blake-nek.
– Hogy kerültek ezek a szobámba? – kérdezte követelő-
en.
– Magam vittem be.
– De hisz nem látta senki.
Blake vigyorgott, mint egy lovag és megcsókolta
Marjorie orrát, majd így válaszolt.
– Nagyon óvatos voltam.
211
 Eljegyzés

– Megtiltom, hogy ezt még egyszer megtegye.

Blake olyan pillantással nézett Marjorie-re, amely azt
mondta, megtámadhatná, és meghódíthatná Franciaorszá-
got is, ha ahhoz lenne kedve.
A következő reggel Marjorie aprólékosan megrajzolt
vázlatot talált, aláírása a B.A.C. kezdőbetűkből állt, és egy
címer keretezte, mely a Chesterfieldeké volt.

212
Arnette Lamb

7. fejezet

„Egyhangúlag elfogadtatott, hogy azon hölgyek, akik

kötényben jelennek meg a nyilvánosság előtt, nem számít-
hatnak irgalomra az urak molesztálásaival szemben.”
Beau Nash: Bath törvényei

Kemény, fagyos napok után vidám napfény áradt be

Marjorie irodájának legyező alakú ablakain. Jégcsapok roj-
tozták a tetőt. Almosító ritmussal csepegtek, olyan elbájo-
lóan, hogy Marjorie-nek szinte kényszerítenie kellett ma-
gát, hogy ne figyeljen rá. Pillantása az íróasztalára vető-
dött, és a számoszlopokra. Középen voltak a Királyi Posta
levélkupacai, külön egy minden postaállomásnak, mely
Marjorie körzetéhez tartozott. A nagyközönségnek hasznos
segítséget jelentettek a menetrendek, a postarablóknak vi-
szont a rabláshoz nyújtottak útmutatást.
Az eredetiket el kell vinnie Tobias Pondshoz még ma,
hogy ki tudja nyomtatni, és ki lehessen osztani a körzeté-
ben mindenütt. Marjorie összeszorította az öklét arra a

213
 Eljegyzés

gondolatra, hogy az ellenségeivel kell együttműködnie, de

Tobias alkalmazta a legjobb betűmetszőt Bath-ban, és
Marjorie nem akart rosszabb minőséget kapni nézeteltéré-
seik miatt.
A menetrendektől balra Blake Chesterfield nevetséges
vázlata feküdt.
Hogarthhoz hasonló stílusban Blake lerajzolta Marjorie-
t, ahogy egy ágyban epekedik, haja összekuszálva, szája
együgyű örömöt tükröz, és szemében szinte az extázissal
határos kifejezés.
Félelem fogta el. Keze remegett, ettől a papír zörgött,
mert ez a tekintet Juliana Papjoyra emlékeztette, ahogy
Beau Nash-re bámul, mikor azt hiszi, hogy senki sem fi-
gyeli.
Marjorie-t keserűség fogta el, mely mint kő nehezedett a
szívére. Hogy mer róla ilyen botrányos pózban képet raj-
zolni? Korábban azt remélte, lesz majd egyszer egy férfi,
akire ilyen szerelemmel, és szenvedéllyel nézhet, de az a
férfi az általa választott odaadó férj lesz, nem pedig az apja
talpnyalója.
A papa gondolatára felkapta a rajzot, összegyűrte és be-
dobta az íróasztala mellett álló szemetesbe.
Némileg megkönnyebbülve figyelmét, a további előtte
álló tételekre koncentrálta. Mrs. Caroline Sharp válasza
Lord Blake-nek. Tug hozta be a levelet Marjorie-nek, rög-
tön azután, hogy megérkezett Londonból.
214
Arnette Lamb

Marjorie-nek még mindig eszében járt, ahogy a fiú leírta

a kis termetű nőt, és meglepő viselkedését, amikor meg-
kapta Lord Blake üzenetét. A kis arcátlan lotyó! A levél
enyhén orgonaillatú volt. Egy nevelőnőéhez hasonló kacs-
karingós kézírással volt megcímezve. Kíváncsivá tette
Marjorie-t. Leszállítja a levelet, azzal nem lesz hiba, és egy
saját üzenetet is átad majd vele.
Az ajtó kivágódott. Tobias Ponds masírozott be a szobá-
ba. A háznak ebbe a felső zugába csak kevesen próbáltak
behatolni. Marjorie ezt magánterületének tekintette, és nem
nézte jó szemmel a férfi megjelenését.
– Jó napot, Marjorie.
Marjorie kezét a levélre csapta, úgy seperte be a fiókba.
– Kopogni sem szokott?
A férfi bőr irattáskáját a hóna alá tette, és elkezdte le-
húzni kesztyűjét.
– Nem kell elrejtenie a szerelmesleveleit előlem, kedve-
sem – mondta olyan közvetlenséggel, amely még hat év
után is sajgatta Marjorie szívét. – Ironikus, nem gondolja?
Végighúzta kezét a könyvespolcon, aztán megvizsgálta,
hogy poros lett-e az ujja.
Ponds divatos parókát viselt, mely szürkére volt poroz-
va, három különleges csiga díszítette a füle fölött, és tarkó-
jánál farokba volt összefogva. Sohasem festette az arcát,
mint más férfiak, a szépítőszerek ugyanis csupán kárba
mentek volna, hiszen Tobias hibátlan sima bőrrel volt
215
 Eljegyzés

megáldva. Mindig elegánsan öltözködött, kissé konzervatív

stílusban. Ma bricsesz volt rajta és jól szabott sötétkék bár-
sonykabát. Marjorie-nek köszönhetően prosperált az üzlete
Bath-ban.
Ponds összeráncolta a szemöldökét és elvette Marjorie
egyik ceruzáját.
– Olyan a viselkedése, mint egy hólyagos talpú gyalog-
hintósé.
– Micsoda elme, Marjorie, de hiszen mindenki így
mondja. Nos például csak ma reggel a Cross Fürdőben az
ön nagymamája azzal dicsekedett az ön okosságával, és azt
híreszteli, hogy milyen szörnyen elfoglalt. Szegénynek bé-
relnie kellett egy vezetőt, ahogy ő mondta, egy idegent, aki
segít neki megállni a vízben.
Szegény Rowena, valóban. Marjorie megérezte, hogy
milyen gondolatok motoszkálnak nagymamája segítőkész-
sége mögött. Újabban azonban Rowena minden – erőfeszí-
tése visszájára sült el. Eszébe jutott például, a Lord Blake
leveleivel kapcsolatos eset. Ha ismét megszerzi a postai
megbízatást, és kiadta Lord Blake útját, akkor – fogadta
meg magában Marjorie – több időt fog szentelni
Rowenának. Addig azonban felfogadhat valakit, aki elkísé-
ri a nagymamát a fürdőbe. Először azonban az ellenségei-
vel kell foglalkoznia. – Köszönöm a tájékoztatást, Tobias.
A férfi ökölbe szorította a kezét és összegyűrte a kesz-
tyűjét.
216
Arnette Lamb

– Ön most is épp olyan nyers, mint mindig.

Marjorie elégedett volt magával, és a férfi felé csúsztatta
a menetrendeket.
– Azt hiszem, ezért jött.
– Nem kell megköszönnie, hogy magam jöttem helybe a
munkáért, itt voltam ugyanis a szomszédban. – Anélkül,
hogy megvárta volna, míg hellyel kínálják, leült a plébános
padjára az ajtó mellett. Nyakát nyújtogatva vizsgálgatta a
falat. – Ki kellene festeni, és függöny is kellene az ablakok
elé. Szörnyen puritán így ez a szoba.
Még a legfiatalabb postásfiú is kényelmesen le tudott ül-
ni a szobában, anélkül, hogy valamit felborított volna vagy
bepiszkította volna a bútort. Azon kívül Marjorie nem en-
gedhette meg magának, hogy bársony drapériát vásároljon
aranyzsinórral vagy plüss szófákat vegyen Doyley-tól.
Marjorie a férfira meresztette a szemét.
– Ez itt munkahely, nem pedig klub, ahova szórakozni
járunk. A szoba tökéletesen megfelel az én ízlésemnek.
– Nos, tegyen belátása szerint, amíg teheti.
A férfi szarkazmusa bosszantotta Marjorie-t.
– A munkatervre, amilyen hamar csak lehet, szükségem
van.
– Ön igencsak megváltozott az évek során, Marjorie.
Nem? Valamikor a bálok szépe volt, most pedig csak a
munka, a munka és a munka.
– Igen. Feladatom van. Tudja az utat kifelé.
217
 Eljegyzés

Tobias ártatlanul válaszolta.

– De még nem mondtam el, hogy miért vagyok itt.
– Ha arról akar beszélni, hogyan irányítom a postát, az
egyáltalán nem érdekel. Ha a múltamról, az mégannyira
sem.
– Úgy hiszem, – kezdte a férfi gúnyosan – hogy a Lord
Blake-kel kötendő házassága kevés időt hagy majd a leve-
lekkel való foglalkozásra és arra, hogy menedéket adjon
mindenféle utcagyereknek. Hacsak az ön nem egészen folt
nélküli múltja miatt meg nem gondolja magát a Lord az
esküvő előtt.
Micsoda puhány, gondolta Marjorie. Sohasem ismerné
el a részét abban, ami évekkel ezelőtt Marjorie-vel történt.
Mosolyt erőltetve magára válaszolt.
– Azt hiszem, önnek a saját dolgával kellene törődnie, a
menetrendekkel. Marjorie átnyújtotta a lapokat a férfinak.
Tobias elkapta őket és nézegetni kezdte egyiket a másik
után. Marjorie próbálta elrejteni bosszúságát és így szólt.
– Vigye inkább magával.
A férfi szólásra nyitotta a száját, de nem mondott sem-
mit.
Figyelmét az egyik menetrendre koncentrálta.
– Nem helyes az az idő, amit feltüntetett London és
Brentford között. Ez így túlságosan lassú lenne. – A követ-
kező lapra nézett, majd az azt követőre. – Látja itt is. Szin-
tén hibás Hounslow és Colinbrook között.
218
Arnette Lamb

Marjorie mosolygott, mert Tobias azt feltételezte, hogy a

postát még mindig lóháton viszik. Bár a kocsi lassúbb, a
szolgáltatás mégis javulni fog. Marjorie gondolkodott. El-
mondja-e a férfinak, amit tervez? Aztán úgy döntött, hogy
inkább nem.
– Az időpontok helyesek Tobias, és köszönöm, hogy ez-
zel is törődik. Teszek majd néhány változtatást.
– Mire gondol? – A férfi magabiztosan vigyorgott, így
kilátszott néhány csorbult foga.
– Teknősbékákat nyergel fel lovak helyett?
Mióta Bath-ba költözött hat évvel ezelőtt, Tobias több-
ször okozott Marjorie-nek szörnyű kellemetlen perceket.
Marjorie meg tudott bocsátani a férfi múltbeli tapintatlan-
ságáért, hiszen tudta, hogy nyughatatlan és elszánt. De
most Tobias az állására pályázott. Itt Marjorie nem tehetett
engedményeket.
– Csak nyomtassa ki a menetrendeket, és kész. Most
dolgoznom kell.
– De hát ezek hibásak – jelentette ki Tobias fennhéjázva.
– Ezzel önnek nem kell foglalkoznia.
– De feltétlenül foglalkozom majd vele akkor, – mondta
a férfi mézesmázosan – ha én leszek a postamester.
Még ha Tobias magasabb összeget ajánlana is fel a meg-
bízásért, mint Marjorie, a postakocsi ötlete akkor is bizto-
sítja Marjorie-nek a sikert. A fiúknak lesz helyük, kapnak
oktatást, és van reményük egy jobb jövőre. Neki pedig lesz
219
 Eljegyzés

megélhetése és önbecsülete. Ennek elegendőnek kell len-

nie.
– Nem felejtkezem el róla, hogy ön milyen ambiciózus,
Tobias. Nos, ha nincs más, akkor...
Tobias egy színészt meghazudtoló ügyességgel moso-
lyodott el.
– De igen, van, ami az illeti. – Az irattartóból elővett né-
hány papírdarabot. – Lord Blake megbízott, hogy készít-
sem el ezeket a kártyákat. Gondoltam, talán szeretné meg-
nézni őket. – Letette az íróasztalra, és Marjorie felé csúsz-
tatta őket. – Nagyon gondos, ugye?
A kártyán gyönyörűen rajzolt betűkkel hivatalos értesí-
tés volt Lord Blake Chesterfield és Marjorie eljegyzéséről.
Marjorie nyelvébe harapott, hogy ki ne mondjon valamit,
amit később megbánna, valamit, amit Tobias később fel-
használhat ellene.
– Sajnos, ez kárba veszett munka. A betűmetszője azon-
ban kitűnő munkát végzett, mint mindig.
Tobias büszkélkedve jegyezte meg.
– Lord Blake új levélpapírt is rendelt nálam, Lady
Marjorie Chesterfield fejléccel. Szép csengése van, nem?
Marjorie a papírra nézett és felfedezte a monogramját,
amely a gyűlölt címer alatt volt elhelyezve. Ez megtette a
magáét. Elvesztette a türelmét. Leseperte a levélpapírt az
asztaláról, amely Tobias lábainál ért földet.

220
Arnette Lamb

– Takarodjon! Vigye ezeket és a feltevéseit is magával!

Tobias úgy ugrott a papírokért, mint egy zsugori az elgurult
aranytallér után. Marjorie-nek felfordult a gyomra, az ab-
lakhoz sétált, és kibámult az utcára. Hallotta, hogy mögötte
a férfi a padlón négykézláb mászkál, esetlen mozdulataival
ráadásul még a papírkosarat is feldűtötte.
– Azonnal összeszedem. – A papírok csörögtek.
Kinn az udvaron Cumber vitt egy vödör vizet a tyúkól
felé egyik kezét kitartva, hogy egyensúlyozzon. Tobias so-
sem akar már elmenni?
Végre hallotta a lépteit az ajtó felé kopogni. Az ajtó ki-
nyílt.
– Pontosan úgy fogom kinyomtatni a menetrendeket,
ahogy kérte – vágta oda. – Egy hét múlva elkészülnek.
Az ajtó becsapódott. Marjorie, ahogy hallotta, hogy a
férfi elvonult, lehuppant az ablaknál lévő székre. Le kell
állítania ezt az egészet. Eddig türelmes, megértő volt, de ez
nem volt megoldás. Most ostoba lesz, és önző.

♦♦♦♦♦

Blake Cleveland könyvtárának a szőnyeggel borított

padlóján járt fel s alá, s a ház üres csendje vette körül. Ré-
gebben állandó zajban, és változó hangulatban élt a Reliant
fedélzetén, de ennek a városnak a hazug udvariassága
nyughatatlanná tette. Minél tovább maradt itt, annál na-
221
 Eljegyzés

gyobb volt a veszélye, hogy végül kiadja magát. Rettegett a

pletykásoktól, akik felfedhetik titkát.
Bath csupán egy örömöt jelentett számára. Az a tudat,
hogy ismét láthatja Marjorie Entwhistle-t, kellemes érzése-
ket ébresztett benne, és felpezsdítette a vérét. Kezdetben
úgy tervezte, feleségül veszi, gyermeket nemz neki, és az-
tán elmegy a dolga után. Most azonban szeretett volna ud-
varolni neki, imádni őt, és magával vinni mindenhová. Va-
jon mikor történt ez a változás? Ő, aki kerülte a hosszabb
kapcsolatokat, most azt akarja, hogy mindennap láthassa,
minden éjszaka szerethesse.
Az óra tízet ütött. Az ő prűd, és pedáns, annyira még
sem pontos postamesternőjének már itt kellene lennie,
hogy elvigye a leveleket, gondolta Blake. Te jó ég! Régeb-
ben sohasem írt annyi levelet, mint azóta, hogy Jenkins ka-
pitány elveszítette az egyik fülét, és megígérte, háborút in-
dít Anglia és Spanyolország között. Blake szintén elkezdte
a saját háborúját. Ha Marjorie nem jelenik meg nála szemé-
lyesen, akkor elkezdi az offenzívát.
Fekete humor lett rajta úrrá. Mit szól vajon Marjorie a
legújabb éjféli betöréséhez a hálószobájába? Mit szól vajon
a rajzhoz? Vajon egészen a vénkisasszonyos kombinéjáig
megdöbbenne, ha megtudná, milyen közel volt Blake ah-
hoz, hogy letépje magáról a ruhákat, mellébújjon az ágyba.
Izgalom járta át, ha a lány hosszú lábaira gondolt, ahogy

222
Arnette Lamb

csípője köré fonódnak. Buja testére, ahogy megadja magát,

és befogadja őt.
Bár elkapta a vágy, tudata mégis hatásosan ellenszegült
az érzelem áradatának. Kényszeríteni hiba lett volna
Marjorie-t, elcsábítani pedig becstelenség. Blake-nek meg
kellett szereznie őt, aminek az oka viszont egyáltalán nem
volt kapcsolatban saját visszataszító hibájával, vagy
Marjorie apjának önző szeszélyével.
Az utóbbi időben Blake rájött, hogy Marjorie-ben egy
koraérett kislány lakozik. Ahogy az óceán felszíne alatt
lebegnek a dolgok tükörképei, úgy Marjorie szigorú bath-i
postamesteri egyenruhája alatt egy szeretetteljes, szenvedé-
lyes lény lakozott. Blake el volt szánva, hogy ő fedezze fel
ezeket a vonásokat.
Blake megpróbálta életét a Marjorie-jéhoz igazítani.
Megtanulta a társasági névsort, megismerkedett ellensé-
gekkel és barátokkal egyaránt. Még a fürdőkbe is eljárt
minden reggel, de Marjorie már nem kísérte el a nagyma-
máját.
Blake a fogát csikorgatta, ha Rowenára gondolt. Ahhoz
a satrafához képest Macbeth boszorkányai jóindulatú ke-
resztmamáknak tűntek. Loxburg özvegy hercegnéje nem
tüntette ki kegyeivel az unokáját. Vajon Marjorie nem látta
azt a manipulatív durvaságot, amely Rowena eltorzult sze-
retete mögött meghúzódott?

223
 Eljegyzés

Blake saját szüleire gondolt, akik túlságosan el voltak

foglalva saját örömeikkel és nem figyeltek oda arra a fékte-
len fiúra, aki inkább a kalandot szerette, mint a tanulást. A
fiúra, aki kitűnő vezető képességekkel rendelkezett, de ret-
tenetesen hiányzott belőle az önbizalom. Csak azután érez-
te magát Blake jól, miután elhagyta otthonát és a tengerre
szállt.
Felidézte anyja arckifejezését, mikor kinyitja a levelet,
és tudomást szerez fia közelgő menyegzőjéről. Bizonyára
mosolyogni fog, aztán megünnepli azzal, hogy megrendel
egy tucat új köpenyt.
Az anyjának csak akkor jut eszébe, hogy van egy fia is,
amikor az egy újabb kitüntetést kap, és amikor az apja átad
neki kezelésre egy újabb ingatlant.
A véletlenszerű találkozásokon kívül, amelyek ritka lon-
doni utazásaikor következtek be, az egyetlen rendszeres
kapcsolat, amely Blake és Enderley hercegnéja között fen-
nállt, az a levél volt, melyet a hercegnő minden évben a fia
születésnapjára küldött. Ezt azonban nehezen lehetne üd-
vözlésnek nevezni, hiszen a tartalma mindig ugyanaz volt,
hogy mikor nemz utódot Blake, és teljesíti ezzel a Chester-
field családdal szemben fennálló kötelezettségét.
Blake elgondolkozott, hogy hogy követelhetik a szülők
ilyen megszállottan az utódokat, amikor egy idő után elta-
szítják őket maguktól megőrzőkbe és dadusokhoz. Blake
mindig úgy érezte magát, mintha egy dísztárgy lenne az
224
Arnette Lamb

életükben, melyet leporolnak, kifényesítenek, ha szükségük

van rá, aztán becsomagolnak, és elküldenek, ha vége a
partynak. Enderley hercege, és hercegnője több figyelmet
tanúsított személyi szolgáik iránt, mint amennyit egyetlen
fiúknak szenteltek. De Blake is bűnösnek érezte magát eb-
ben, mert Eversont inkább apjának érezte, mint vér szerinti
szülőjét.
Marjorie-vel ebben a tekintetben egyformák voltak.
Egyikük sem ismerte a családi szeretetet, legalábbis annak
őszinte megnyilvánulását vagy a gondoskodó nevelést. Ez
nem akadályozta meg azonban Blake-et, abban, hogy
mindkettőre igényt tartson, sőt még többre is. Ő jó apa lesz,
szeretni fogja gyermekeit, és sohasem lesz szégyenlős, ha
az érzelmeit ki kell mutatnia.
És mi az, amit Marjorie akart? Három dolog, ahogy
mondta. Őszinteséget nem tud neki adni, mert a lányt meg-
döbbentené, ha tudná az igazságot. A függetlenség is ki
van zárva, mivel ő minden nap, minden éjjel vele szeretett
volna lenni, ami távol állt attól a hűvös házasságtól, melyet
Blake korábban tervezett. De hűséget tud, és akar is adni.
Marjorie mögött állna, amíg csak hajók járják a tengereket,
és megvívna bárkivel, aki be merészelné feketíteni a nevét.
Az idők végezetéig szeretné őt. Csak egy apró akadálya
volt mindennek. Előbb meg kell őt nyernie.
Az ajtó kinyílt. Blake-et izgatottság fogta el.

225
 Eljegyzés

Everson lépkedett be, egy halom levéllel a kezében, ar-

cán sokatmondó tekintettel.
– Csalódottnak látszott, ahogy meglátott, bizonyára mást
várt. Blake ismét fel-alá kezdett járni.
– Hol van Marjorie?
– Hadd fogalmazzam újra. A csalódottság kevés arra,
hogy az ön állapotát leírja – mondta Everson. – Inkább úgy
néz ki, mint az a kelepcébe zárt párduc, amit a májusi vá-
sárban láttunk tavaly Bostonban. A macskának persze in-
kább zöld volt a szeme. Emlékszik arra az állatra?
– Igen, és arra a vékony fiúra is, aki egy bottal böködte.
Meg is fizetett a bolondságáért.
Everson félelmet imitálva emelte fel a kezét.
– Ó, nem! Csak nem harapta le a macska a kezét? Az az
állat pokoli kedvében volt.
Az ismerős ugratás egy kicsit oldotta Blake feszültségét.
– Neked pedig egészen hátborzongató a humorod! Lát-
tad a lányt?
Everson vigyorogva felkapta Blake kabátját.
– Tessék vegye ezt föl. A szomszédban van Kingston
hercegénél.
Blake megfordult és bedugta karjait a kabátujjába.
Everson kisimította a vállaknál, majd a váll-lapokkal bab-
rált. Bármikor besuhanhat az ajtón Marjorie levéltáskájával
a vállán, büszke tartással, csodálatos távolba néző kék

226
Arnette Lamb

szemekkel, és azzal a hivatalos, kötelességtudó viselkedés-

sel, mely elpalástolja a nőt, akire vágyott.
De néhány perccel később, amikor Sanford bevezette a
szobába a lányt, Blake rájött, hogy egy dologban tévedett,
mégpedig a szem kérdésében.
Marjorie ugyanis már nem volt zárkózott, és szeme a
napsütésben türkizben csillogott.
– Jó napot, uram – mondta egy hóvihar hűvösségével.
– Üdvözlöm, Marjorie.
Everson közéjük lépett.
– Elvehetem a köpenyét és a kesztyűjét, hölgyem?
– Ez nem társasági látogatás. Azonban tegye.
Marjorie a táskát egy székre tette. Miután átnyújtotta a
kapucnis köpenyét és kesztyűjét a szolgának, így szólt.
– Ha lenne olyan szíves, Everson és magunkra hagyna.
Szeretnék négyszemközt beszélni az urával.
Blake minden idegszálával feszülten figyelt. Vajon mi-
lyen terv lappangott ezek mögött a csodálatos szemek mö-
gött?
Figyelmesen végigmerte a lányt. Marjorie-nek jó ízlése
volt az anyagokhoz, és úgy választotta ki ruhái szabását is,
hogy azok ellensúlyozzák szokatlan magasságát. Ma fé-
nyes és merev vászonköpenyt viselt, amelynek árnyalata
közelebb állt a rozsdabarnához, mint a narancshoz. A
szoknyán divatos hasíték volt csípőben, amely láthatóvá
tette a sárga szaténból készült alsószoknyát, mely pontosan
227
 Eljegyzés

illett a buggyos ujjakhoz. A köpenyen nem volt szalagcso-

kor, füzérdíszítés vagy bonyolult hímzés, mégis kiemelte,
de nem túlozta el szépségét, A felsőrész négyzet alakú ki-
vágása látni engedte kulcscsontjainak finom vonalát, és
sejtette melleinek buja halmait.
Blake azon gondolkodott, egy ékszer milyen jól mutatna
ott, a két mell között. Felpezsdült a gondolattól, ahogy a
mellbimbók alakjára, formájára gondolt, és arra, hogy mi-
lyen érzés azokat megcsókolni.
– Éhes, uram? Hozzak teát?
Everson gúnyos megjegyzése kibillentette Blake-et buja
ábrándozásából. Arra is figyelmeztette, hogy mennyire
meglátszanak rajta ezek a gondolatok.
– Igen.
– Ami engem illet, én nem kérek – mondta Marjorie
olyan őszinteséggel, amely próbára tette Blake türelmét. –
Amit mondani szeretnék, az nem vesz sok időt igénybe.
Amikor az ajtó bezárult Everson után, Blake tudta, hogy
a szolga már nem fog visszajönni.
Marjorie a postástáskája után nyúlt. Kecses mozdulattal,
melyet valószínűleg ezerszer és ezerszer elismételt már,
kikapcsolta a táskát és kiemelt egy kopott bőr tartót.
Blake a lány haját nézte, amely nem volt beporozva, és
vastag aranyszín kontyba volt felfogva, amely szinte túl
nehéznek tűnt karcsú nyakához. Blake észrevette, hogy a
lány nem visel ékszert, csak egy szalagot, aminek örült is,
228
Arnette Lamb

mert úgy gondolta, hogy Marjorie-nek nincs szüksége effé-

le díszítésre. Egyszer majd ennek ellenére szeretné meg-
ajándékozni őt a Chesterfield gyémántokból álló híres
gyöngysorral. Azok a drágakövek majd a karjaiba repítik a
lányt, ha beszélgetéssel ezt nem tudja elérni.
Marjorie egy levelet nyújtott át.
– A postája, uram.
Blake megérezte az orgona illatát, melynek nem örült.
Megrökönyödött, hogy leendő felesége nyújtotta át neki a
korábbi kedvese levelét. Te jó ég, hozhat-e még ennél fur-
csább fordulatot ez az udvarlás.
Mint egy kezdő hajós, akit cigerettázáson kaptak a pus-
kaporos raktár mellett, Blake zsebébe gyűrte a bűnös bizo-
nyítékot.
– Köszönöm – motyogta.
Marjorie még mindig tartotta a kezét, és meglepően ked-
vesen mosolyogva mondta.
– Négy penny lesz, uram.
Szóval játszani akar.
– Ön túlságosan merész, Marjorie.
– Tényleg? Az ön viselkedése viszont nagyon tipikus.
– Mit akar ezzel mondani?
– Amiatt ne fájjon a feje. Négy pennyt kérek.
– Négy pennyt, miért? – kérdezte Blake.
– A postaköltség.

229
 Eljegyzés

Blake szörnyen ostobának érezte a helyzetet, ezért így

vágott vissza.
– Ne fizessek inkább egy csókkal?
Marjorie mosolya lehervadt az arcáról, és érzékeny orr-
cimpái megremegtek.
– Ne legyen ilyen bőbeszédű! A kedvesével való levele-
zése az ön ügye. A postai díjak beszedése pedig az enyém.
Blake szégyene lehűtötte flörtölési kísérletét.
– Sajnálom.
Az íróasztalról felvett egy aranypénzt és Marjorie tenye-
rébe helyezte.
– Két guinea? – kérdezte Marjorie. – Nem tudok vissza-
adni.
A férfi gyöngéden ráhajtotta Marjorie ujjait a pénzérmé-
re.
– A többit használja arra, a postakocsi kifizetésére – és
bocsássa meg, hogy ilyen pojáca voltam, tette hozzá gon-
dolatban. Vajon mikor fogja már megtanulni, hogy kell
ezzel a nővel bánni.
Marjorie egy percig a pénzre bámult, majd megrázta a
fejét.
– Nem, nem vehetem el. Küldje el Mrs. Sharpnak. Neki
és a fiának nagyobb szüksége van rá, mint nekem, különö-
sen most, hogy kidobta őket.
Blake-t megdöbbentette a lány hangjában lévő számon-
kérés.
230
Arnette Lamb

– Nem hittem volna, hogy képes mások leveleit elolvas-

ni. Robert pedig nem az én fiam.
Marjorie összeszedte magát, és tett egy lépést Blake felé.
A levendula kellemes illata eltörölte az orgona nyomait.
– Nem olvastam az ön postáját, Blake Chesterfield. So-
hasem olvasom el senkiét, kivéve a sajátomat. Tug szemé-
lyesen vitte az ön levelét, és ő mondta el nekem, hogy Mrs.
Sharp hol sírt, hol nevetett, mivel ön véget vetett a kapcso-
latnak. Hogy érti azt, hogy a fiú nem az öné?
Légy türelmes, mondta Blake magának. Marjorie hozzá-
szokott a támasz nélkülieket védelmezéséhez.
– A fiú öt éves, én pedig csak... nos csak egy éve isme-
rem Mrs. Sharpot. Mindamellett intézkedtem arról, hogy
iskolába járjon. Biztos vagyok benne, a nekem szóló levél-
ben erről van szó.
Marjorie meglepődött, és sima homloka ráncokba redő-
ződött.
– Ó, bocsásson meg. Nem kellett volna ilyen meggondo-
latlan következtetést levonnom.
Mióta megismerte Marjorie Entwhistle-t, Blake-et állan-
dóan készületlenül érte a lány egyenes viselkedése. Szeret-
te volna megölelni, és elérni azt, hogy a lánynak szüksége
legyen rá. Meg akarta kérdezni tőle, miért vállalta el a pos-
tai szolgálat nyomasztó felelősségét. Szavakkal nem lesz
könnyű udvarolni neki, pláne, ha olyan kellemetlen témák
keverednek folyton a beszédükbe, mint például a korábbi
231
 Eljegyzés

barátnője. Más részről viszont, mikor beszélgetett nyugod-

tan Marjorie-vel?
– Meg van bocsátva, kedvesem – mondta Blake vidá-
man. – Nos, most, hogy tisztáztuk ezt a dolgot is, mondja
meg mit csinált, mióta nem találkoztunk.
Marjorie a táskájába csúsztatta a pénzt.
– Legutóbb, amikor ön látott engem, én aludtam.
Blake felidézte magában, milyen angyali volt Marjorie
akkor. Ajkai kissé elváltak egymástól, a takaró pedig a
nyakáig fel volt húzva.
– Mégpedig nagyon aranyosan.
– Ön egy kobold!
– Nem vagyok az.
– A botrányos rajzát a szemétkosárba dobtam.
– A szemétkosárba? – Marjorie szavai láthatólag szíven
ütötték Blake-et. Évek óta nem rajzolt semmit, így az a
vázlat, amit küldött, nem tükrözte igazán a képességeit, de
kis gyakorlattal ezek hamarosan visszatérnének.
– Ó, úgy látom, megsértettem az érzéseit.
Nos, akkor úgy látszik, Marjorie megint a félénket adja.
Blake úgy érezte, esetleg képes lenne megfelelni a lány
elvárásainak.
– Bizonyára azt akarja ezzel mondani, hogy nem fog is-
mét modellt ülni nekem.
Marjorie közelebb lépett a férfihoz. A büszkeség, nim-
buszként vibrált körülötte
232
Arnette Lamb

– Először is, én eddig sem ültem modellt. Ön tört be a

szobámba.
– Nem, én nem – vágott közbe Blake, reménykedve,
hogy leszereli Marjorie haragját. – Nagyon csendes voltam.
– Boldoggá tesz, hogy a betörés és a behatolás ilyen hu-
moros az ön számára.
Marjorie olyan félelmetesnek és elszántnak tűnt most is,
mint amilyen a szabóműhelyben volt, amikor megvédte
Cumber Stokes-t. Az emlékezés kellemes volt Blake szá-
mára.
– Elragadó, amikor így haragszik.
Marjorie nevetett, a szemében lévő tűz vidámsággá ol-
dódott.
– Azt várja, hogy meghatódom ilyen közönséges bókok-
tól?
Blake feltérképezetlen tengereken vergődött, és rájött,
hogy Marjorie-t megnyerni egy cseppet sem lett könnyebb
feladat. A kihívás inspirálta kényelmes gondolatait, a hu-
mora azonban elhagyta. Vajon sikert érne el, ha nyíltan be-
szélne?
– Mit kell ahhoz tennem, hogy hatni tudjak önre?
Marjorie a kandallóhoz sétált. Végighúzta kezét a párká-
nyon és megérintette a vaskatonákat, melyekben Cleve-
land-nek oly sok büszkesége és öröme telt. A sötét, férfias
szoba vidámabbnak tűnt Marjorie jelenlétével. Akárcsak
Blake élete.
233
 Eljegyzés

– Ha valaki azt szeretné, hogy hasson rám, – jelentette ki

Marjorie – annak nem olyan embernek kellene lennie, aki
egy betörő tálentumával és egy kondás képzelőerejével
rendelkezik.
– Megfordult, ujjával megfenyegette Blake-et. – Fogadja
meg a tanácsom, Blake Chesterfield. Korlátozza művészi
késztetését a kocsikerekekre, és a gyümölcsös tálakra... és a
szerelmes figyelmességét olyan valaki hálószobájára, aki
ezt szívesen veszi.
Ha a büszkeség jó szél lenne, akkor már régen vízbefúlt
volna. Blake védekezően jegyezte meg.
– Ha el akarja venni a bátorságomat, többre van szüksé-
ge, mint kisasszonyos sértegetésre. Különösen azután,
hogy nem is olyan rég a karjaimba hullott és szinte elborí-
tott a csókjaival. Egyértelműen bátorította azokat a gyen-
géd érzéseket, melyeket én, ön iránt táplálok. Ha a nagy-
mamája, és az a mamlasz lelkész nincs a postaszobában,
akkor továbbvittem volna, föl a lépcsőkön, aztán meg sem
álltam volna vele a fodros ágyáig. A szerelmes gondosko-
dásom teljes skáláját megismerte volna.
Marjorie nem hátrált meg, csak az jelezte dühét, hogy
mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek.
– Hamar észhez tértem volna, jóval azelőtt, hogy ön
megronthatott volna.
Valóban, nemegyszer megtörténhetett volna.

234
Arnette Lamb

– Akkor tehát bevallja, hogy érzett valamit irántam, eset-

leg kívánt is engem.
Marjorie arcát dühös pír festette meg.
– Én csak kíváncsi voltam, és túlságosan is mérges, a sa-
ját érdekemben.
– Hiszen ön most is nagyon mérges.
– Mindig mérges vagyok önre.
Vigyázz Marjorie, gondolta Blake. Könnyen a fejed tete-
jére állítalak!
– Akkor ebből az következik, hogy mindig kíván engem.
Marjorie felkapta a kezét.
– Nem tudom, egyáltalán miért veszem magamnak azt a
fáradságot, hogy beszéljek önnel.
Blake teste megfeszült a vágytól, hogy Marjorie-t magá-
hoz ölelje. A karjaiba zárta Marjorie-t.
– Azért veszi a fáradságot, mert szeret engem.
– Nem. – Marjorie megpróbálta eltolni a férfit. – Nem
szeretem önt, legalábbis nem úgy, ahogy ön gondolja. Ó,
az ördög vigye el! Azt akarom mondani, hogy téved abban,
amit gondol.
Mivel Marjorie továbbra is szabadulni próbált, Blake to-
vább erősködött, hogy megmagyarázza véleményét.
– No és mit gondolok?
A lány olyan közel állt, hogy Blake látta szempilláinak
tollszerű szerkezetét. Marjorie halkan így szólt.

235
 Eljegyzés

– Azt hiszi, az akaratomat lassan legyőzheti, és azt sze-

retné, hogy feláldozzam a szüzességemet önnek. Ha nem
teszem, gondolom megpróbálja majd elvenni.
Blake száguldó gondolatai csikorogva megálltak. Szü-
zesség? Vajon miért gondolta ő azt, hogy Marjorie már
nem szűz? Az első találkozás miatt. Testi adottságain kívül
Marjorie volt a legfüggetlenebb, és a legéletrevalóbb nő
Angliában. Blake feltételezte, hogy van szeretője, és miért
is ne?
Megdöbbenve vette tudomásul, amit hallott, és a kedves
hírt lassan ízlelgette. Egy éjszaka, nemsokára, Blake beve-
zeti ezt a különleges és tökéletes nőt a szenvedély játékai-
ba. Blake teste minderre úgy reagált, mint egy zabolátlan
kecskéé.
– Nos? – kérdezte Marjorie hátralépve. – Nincs mit
mondania? Itt veszi el a szüzességemet? – Szeméből erő
sugárzott. – Most?
Blake válaszra nyitotta a száját, de a lány arckifejezése
beléfojtotta a szót. Érdeklődéssel figyelte, ahogy a lány
tekintete a nadrágja sliccére irányul.
– Milyen tökéletesen megjósolható az ön viselkedése,
uram.
A lány éleslátása kihozta Blake-et a sodrából.
– Nos, figyeljen ide, Marjorie.
– Én már meghallgattam, köszönöm szépen, és egy
cseppet sem érdekel az apám legújabb ajánlata.
236
Arnette Lamb

Blake felnevetett, hogy zavarát palástolja.

– Bízzon bennem kedvesem, az apjának semmi köze az
én ajánlatomhoz.
– Akkor sem bíznék önben, ha a Canterbury érsek ke-
zeskedne az ön jelleméért.
– Akkor a király talán?
Marjorie egyszerűen így válaszolt.
– Tudom, hogy neki is írt. Vajon miért?
– Aggasztja?
Marjorie-t bizakodás fogta el.
– Egy csöppet sem.
– Szerintem nagyon is aggasztja, – és ez így van jól,
gondolta – mellesleg pedig, ön fél tőlem.
– Fenét! Ezzel csak magának hízeleg. Azt reméli, hogy
majd önbe szeretek.
– Igen, azt gondolom. Szerintem jó parti vagyok, ön pe-
dig egy főnyeremény, Marjorie.
Marjorie ökölbe szorította a kezét, és a párkányra ütött
olyan erővel, hogy ledűtötte a gyalogságot.
– Nem vagyok főnyeremény, Blake – válaszolta, közben
felállította a katonákat.
– Ugyanolyan játékszer vagyok valakinek a kezében,
mint ön. Szavainak igazsága kimerítette Blake-et. Kezét az
oldalához ejtette.
– A jegyességről van szó, ugye?

237
 Eljegyzés

A lány arckifejezése meglágyult, és olyan ártatlannak

nézett ki, hogy Blake azt hitte, sírni fog.
– Igen az eljegyzésről. Vajon miért akarna ön engem
ezen kívül? Hiszen bármelyik eladósorban lévő nőt meg-
szerezheti Angliában. Valószínűleg Franciaországban és
Spanyolországban is. Ne tettesse magát! Tudjuk, hogy mi-
ért van itt.
Blake-nek merész ötlete támadt.
– Ne mozduljon, jövök azonnal!
Mielőtt még végig tudta volna gondolni a következmé-
nyeket, átsietett a lakosztályába, és visszatért az irattal.
– Tessék. – A pergament Marjorie kezébe adta. – Nem
ér egy lyukas pennyt sem az ön aláírása nélkül. Tépje el,
dobja a tűzbe, vagy húzza egy zászlópóznára, Marjorie,
engem nem érdekel!
A megsértett büszkeség pírja színezte ki a lány arcát.
– Tudtam... nem akar igazán feleségül venni. – Marjorie
megrázta a pergament. – Ezt bizonyítja az is, hogy ön
mennyire érzéketlen az egész iránt.
Marjorie félreértette. Blake-nek elfogyott a türelme.
– Természetesen el akarom venni. Nem csináltam belőle
titkot, de valójában mikor kértem én meg az ön kezét?
– Nem kérte meg tulajdonképpen. – Marjorie miközben
beszélt, úgy cirógatta az összehajtott pergamentekercset,
hogy attól Blake szinte meghunyászkodott. – Bath egész

238
Arnette Lamb

városa előtt mondta meg nekem, hogy férj és feleség le-

szünk.
Egy ártatlan mozdulat volt csupán, Blake mégis önkén-
telenül elképzelte Marjorie kezét, ahogy hasonlóképpen
simogatja őt.
– Tagadja tehát, amit mondott? – kérdezte Marjorie.
Blake térdei szinte összeroskadtak, és ha nem veszi el a
papírt hamarosan Marjorie-től, akkor meg fogja bánni.
– Nem, nem tagadom, de honnan tudja, hogy nem akar
hozzám jönni feleségül. Hiszen még nem is ismer engem.
– Bízzon bennem, hogy már eleget tudok. Ha elfelejtette
volna, én figyelmeztetem! Ezt a forgatókönyvet már hat-
szor eljátszottam.
– De én más vagyok, mint a többiek.
Marjorie végignézett rajta.
– Valóban? Milyen szempontból különböző?
Sohasem fogja megtudni a választ.
– Szeretném megszerezni. A többiek nem voltak méltók
önhöz. Hajlandó vagyok bizonyítani, hogy én az vagyok. –
Blake határozottan nézett az iratra. – Tépje össze!
Marjorie ahelyett a melléhez ölelte a dokumentumot.
– Ezt nem mondhatja komolyan. Ön nem ismeri még az
apámat. Ő négy rendes embert tönkretett, és egy kivételé-
vel mindet csődbe juttatta. Kíméletlen, amikor arról van
szó, hogy férjet akar nekem keresni, aki unokát nemz neki.

239
 Eljegyzés

Blake úgy érezte, hideg félelem járja át csontjait, de mo-

solyt erőltetett magára, és hazudott.
– Nem félek az apjától, de megértem azt, ha nem akarja,
hogy házasságot erőltessenek önre.
– Akkor mi az ön véleménye? Hogy kényszeríthették
ebbe a helyzetbe?
Bárcsak elmondhatná neki. Elvette az írást Marjorie-től,
és Cleveland asztalára tette, ahol végre biztonságban volt.
Megkönnyebbült, hogy a blöffje bevált, és így válaszolt.
– A véleményem a következő. Még nem ismerjük egy-
mást, ön egy intelligens nő, én pedig egy meglehetősen
eszes kobold vagyok. – Marjorie rámosolygott, Blake pe-
dig gyorsan folytatta.
– Próbáljuk meg az udvarlást. Akkor majd meglátja,
hogy kedvel-e engem.
– Nem arról van szó, hogy nem kedvelem. Nem mehetek
hozzá egy olyan férfihoz, akinek hazugság fertőzte meg a
nyelvét.
– Honnan tudjam, hogy megbízhatom-e önben a hazug-
ságommal kapcsolatban?
– Nem tudhatja.
– Hajlandó vagyok kockáztatni. Azzal kezdjük, hogy
elmegyünk a Simpson terembe kedden este.
– Nem mehetek. – Marjorie elkezdte fölállítani a kato-
nákat a kandallópárkányon. – Találkoznom kell Mr. Nash-
sel és Wade marsallal.
240
Arnette Lamb

– Akkor menjünk Wiltshire-be szerda este.

– Sajnálom, akkor is egyedül kell mennie. Nekem ugya-
nis el kell kísérnem Albertet Bristolba. Csak csütörtökön
jövünk vissza.
– Ezek csak kifogások.
– Nem, Bristolban új postahivatalnok van. Át kell vizs-
gálnom a könyvelését.
– Akkor a Simpsonba menjünk csütörtökön.
Marjorie csinos fehér fogai a szája sarkát harapdálták.
– Ön olvasta a társasági híreket.
Blake színlelt harciassága alábbhagyott, de nem akarta
megadni magát.
– Eljön akkor velem?
– Elmegyek táncolni önnel pénteken, de meg kell ígérnie
két dolgot. Meg kell ígérnie, hogy befejezi az éjszakai lá-
togatásait, és mondja vissza a megrendelést a házassági
értesítés és a levélpapír nyomtatására.
Blake megdöbbenve kérdezte.
– Ki beszélt önnek ezekről?
– Tobias sietett a tudomásomra hozni.
– Ön nem kedveli őt. Miért nem?
Marjorie sóhajtott.
– Ez egy régi és szokványos történet. – Az egyik apró
ágyút odatolta az előőrshöz, amit kirakott. – Unalmasnak
találná.
– De én kíváncsi vagyok, mesélje el.
241
 Eljegyzés

– Nem – válaszolt a lány határozottan.

Blake úgy érezte, hogy vissza kellene vonulnia, amíg ő
van előnyben.
– Nos jó. Akkor tartsa meg a szavát postamesternő, én
pedig megtartom az enyémet.
Marjorie kinyújtotta a kezét.
– Barátok leszünk, és egy napon, amikor ön tényleg
megnősül és visszatér a márkinéval Bath-ba, nyugodtan
nézhetünk majd egymás szemébe. Kezet rá!
Marjorie ujjai a férfiéba kulcsolódtak, és Blake várta,
hogy egy közvetlenebb ölelés kövesse. Marjorie lesz az ő
márkinéja, ha isten is úgy akarja.
– Természetesen. Meglátogatom, ahogy visszatért Bris-
tolból. Együtt megyünk majd a Cross Fürdőbe.
– Milyen szép lesz. A nagymama bizonyára nagyon elé-
gedett lesz a kíséretünkkel.
Blake hangulata hirtelen megváltozott.
– Miért lett ilyen kétségbeesett, Blake? A nagymama
nem harap.
Ezzel nyilván kozmetikázta egy kicsit a valóságot, mert
Loxburg hercegnője ellenségeit megrágta, és kiköpte. Bla-
ke ismerte az ilyen fajtát. Azt is tudta, hogyan kell velük
elbánni. De vajon rávilágíthatna-e arra, milyen Marjorie
nagymamája igazából, anélkül, hogy megsértené a lányt?
– Blake?

242
Arnette Lamb

A férfi elhessegette gondolatait a kegyetlen asszonyról,

és így válaszolt.
– Természetesen nem harap. Most hova megy, és ho-
gyan jutott eszébe a kísérő ötlete?
Marjorie vállat vont.
– A kávéházakba megyek, hogy elvigyem a Tatler, és az
Úriemberek Lapja legújabb számait. Nincs szükségem kí-
séretre.
– Szerintem igen.
– Miért?
Blake megdörzsölte meztelen felső ajkát.
– Dame Surleigh szerint a kávéházak nem felelnek meg
a gyengébb nem finom lelki alkatának, és bővelkednek a
filozófiáról, vallásról szóló komoly társalgásban.
Marjorie nevetett.
– Észre sem veszik, hogy ott vagyok, legfeljebb csak ak-
kor, ha az újság útközben elszakad. Én csak megyek és jö-
vök, mielőtt a komoly társalgás engem is odakötne.
Blake hirtelen úgy érezte, hogy egyik kezét hátra kötve
is fel tudna mászni egy árbocon.
– Mindenképpen oda akartam most menni – füllentette.
– Egészségére.
Blake belekarolt Marjorie-be, és az ajtóhoz kísérte. Kö-
tekedően így szólt.
– Azt hiszem, meglátogatom Tobiast, és megkérdezem,
hogy ön miért nem kedveli őt.
243
 Eljegyzés

Marjorie megmarkolta a férfi hajtókáját. Aggodalom

tükröződött a szemében.
– Azt nem szabad.
Blake kezét a lány kezére tette.
– Miért nem?
Marjorie idegesen nézett a férfi kabátjáról a dohányzó-
helyre, és a falon lévő portrékra. Végül Marjorie így vála-
szolt.
– Tobias meg akarja kaparintani a munkámat.
Blake a kezébe fogta Marjorie arcát.
– Nézzen rám! – Amikor a lány megtette, Blake így
folytatta – Mi volt még? Valamit rejteget vele kapcsolat-
ban.
Marjorie ismét összeszedte ösztönös büszkeségét, de
nem akart hazudni, mert Blake Chesterfield fölismerte a
szégyenkezést az arcán. Mély szimpátia ébredt benne a
lány iránt.
– Mondja el.
– Hat évvel ezelőtt az apám Tobiast küldte ide, hogy fe-
leségül vegyen.

244
Arnette Lamb

8. fejezet

„A csalók, és sarlatánok harminc aranypénz büntetést

kötelesek fizetni hamisan szerzett nyereményükből, és a
jövőben bűneik vigasztalására Tunbridge Wells-t keressék
fel.”
Beau Nash: Bath törvényei

Blake az üres asztalok mellett állt a Wiltshire játékter-

mében, kezében egy pohár skót whiskyvel, és nézte a zajos
tömeget. Egy csapat fiatal játékos kockázott. Ruháik rende-
sen megjavított darabok voltak, melyek azonban láttak már
jobb napokat is. Az egyik egy csúnyán elnyűtt parókát vi-
selt, a másik lekopott sarkú cipőt és térdharisnyát, melyet
sarkánál lyukak díszítettek. Hol nevettek, hol szidták egy-
mást, de amikor a kocka ismerős kezébe került, abbahagy-
ták az ugratást. Ráhajoltak az asztalra, ökölbe szorították a
kezüket a nagy figyelemben, mintha társuknak nyerő gurí-

245
 Eljegyzés

tást tudtak volna így kívánni. Egy kéz kinyílt, és a kocka

végiggurult a posztón.
– Nyert!
A győztesek hangosan ünnepeltek, a vesztesek morgo-
lódtak.
Blake-et mindez saját fiatalságára emlékeztette. Húsz
éves korában neki is csak két cél lebegett a szeme előtt. A
komoly szerencsejáték és a frivol nők. Bár neki nem volt
szüksége a nyereményekre, hogy megéljen, mint ezeknek a
fickóknak láthatóan igen. Neki is kellett azonban egy kis
pihenő az ambiciózus mamáktól, akik előttük masíroztatták
leányaikat, mint az egyéves tenyészállatokat az állatvásár-
ban. Londonban a leghírhedtebb játéktermekben rengeteg
nőt talált, akik hajlandóak voltak megosztani agglegényi
ágyát, és több tucat szerencsejátékost, akik szerették volna
próbára tenni képességeit.
Blake élvezte az ifjúságot, még akkor is, ha reggelenként
gyakran égő gyomorral, lüktető fejjel ébredt fel csinos szo-
batársa mellett, akinek a nevére hirtelen nem is emlékezett.
Visszatekintve azt sajnálta csak, hogy nem követte a diva-
tot, és nem jött Bath-ba már évekkel ezelőtt, hiszen akkor
megismerkedhetett volna Beau Nash-sel. Ha Bath királya a
barátja lett volna, Blake már elvehette volna Marjorie
Entwhistle-t, és nem került volna a lány apjának igájába.

246
Arnette Lamb

Arra a gondolatra, hogy George Entwhistle lesz az apó-

sa, Blake-nek felfordult a gyomra, de a lehetőség, hogy
Marjorie lesz a felesége, meglágyította a szívét.
Kortyolt a whiskyből. Az üveg eltakarta a látóteret, és
gondolatai befelé fordultak. Volt idő, amikor bármi, ami a
jegyességre emlékeztette, keserűséget keltett benne. Most
viszont az a lehetőség, hogy Marjorie-vel köthet házassá-
got, lelkét megelégedéssel, és helyesléssel töltötte el.
– Úgy látom, jól érzi magát, uram – szólította meg
Tobias Ponds.
Blake-nek az volt az első gondolata, hogy de jó volna
ököllel belecsapni Ponds bájos arcába, félholtra verni a
gazembert, aztán eltörni azokat a kezeket, melyek
Marjorie-t megérintették. De az erőszak nem változtatna a
lány múltján és ugyanakkor kedvezőtlenül hatna a jövőjére
is.
Blake nyájas tekintettel válaszolt.
– Rengeteg szórakoztató embert találok itt.
– Tényleg mindig akad. – A nyomdász mosolygott és
kivillantotta törött fogát: – Bár biztos vagyok benne, hogy
inkább az úr kedvére való lenne a társaság, ha Marjorie
nem lenne éppen Bristolban.
Vajon milyen újabb csalafintaságot tervez Tobias?
– Marjorie holnap jön haza – válaszolta Blake.
Tobias az italába bámult.

247
 Eljegyzés

– Marjorie nem örült túlságosan a kihirdetésnek és a le-

vélpapírnak. A legjobb megoldás, ha lemondja őket.
Ezt igazán finoman mondta, hiszen a lány valójában ret-
tenetesen dühös volt. Ha Blake ismerte volna, hogy a
nyomdász és a postamesternő között milyen régóta tart az
ellenségeskedés, nem adott volna neki megbízást.
– Ön nem tartozik Marjorie kedvencei közé, Tobias.
Ponds nevetett.
– De azok sem, akik a munkáját szeretnék megkaparin-
tani, vagy a kezét elnyerni. Én voltam az első jegyese,
amint tudja.
A lekezelő kijelentés felbőszítette Blake-et.
– Én viszont az utolsó leszek.
– Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Nos, figyelje csak
azt az urat ott! – Tobias a kockázók asztala közül lévő tö-
megre mutatott, melyet Blake az előbb figyelt. – A zöld
mellényest. A neve Shelbourne. Mint magabiztos vicomt
masírozott be Bath-ba eljegyzési szerződéssel a kezében.
Marjorie nem akart hozzámenni, de én véletlenül tudom, a
lány pénzt adott neki, hogy bosszút álljon George
Entwhistle-n. A lány apja viszont tönkretette a szegény fic-
kót.
Blake úgy érezte, lábai hirtelen olyan hajlékonyak lettek,
mint a facsemeték az orkánszerű szélben. Tudta...
Entwhistle képes megnyomorítani az ellenfeleit, de egé-

248
Arnette Lamb

szen más dolog volt látni a pusztulást, amit okozott. Sze-

gény Shelbourne.
Blake valamilyen ártalmatlan válaszon gondolkozott,
bármin, amivel keresztülhúzhatná Ponds számítását, hogy
megfélemlítse őt. Legyűrte a hideg fájdalom okozta görcsöt
és azt kérdezte.
– Ez a férfi a kensingtoni Shelbourne családból való?
Ponds grimaszt vágott a csalódottságtól.
– A gróf fia, és örököse volt, de már nem az. A család
ugyanis kitagadta, a király pedig elvette a címét.
Pokolba a címekkel! Ha Blake sötét, visszataszító titka
ismertté válna, a Chesterfieldek ősi, és nemes háza lenne
kénytelen magára venni a szégyent. Az ilyen illusztris fér-
fiaknak, tiszteletre méltó utód dukál, aki továbbviszi a ne-
vüket, nem pedig egy olyan hazug családtag, aki megfakít-
ja dicsőségüket. Miért nem lehetett másodszülött fiú?
A könyörtelenség megerősítette Blake-et elhatározásá-
ban.
– Sajnálatos, hogy Shelbourne sorsa így alakult, de az
ügyei csak rá tartoznak. Nekünk egyéb dolgokról kellene
beszélnünk, Tobias, például Marjorie-ről. Ön szeretné a
munkáját megszerezni, ha jól tudom.
Tobias vállat vont és széttárta a kezét.
– Nem csináltam titkot az ambíciómból. A lány tudja,
hogy vele szemben én is teszek ajánlatot, és biztos vagyok
benne, hogy én fogok győzni.
249
 Eljegyzés

Blake felhasználhatná a nyomdász lelkesedését a saját

céljaira. De vajon megtegye-e?
– Valószínűleg Marjorie ugyanolyan tökéletes márkiné
lesz, mint amilyen postamesternő, nem gondolja?
Ponds úgy nézett ki, mint aki törött üveget evett.
– Tönkre fogja önt tenni, ugyanis Marjorie-nek híre van,
tudja?
Blake hátravetette a fejét, és felkacagott.
– Akkor mi tényleg jól összeillünk.
Ponds fröcsögve válaszolt.
– Csodálkozom, hogy az ön családja támogatta ezt az el-
jegyzést.
– Én pedig azon csodálkozom, – vágta rá Blake – hogy
ön tudomással bír arról, hogy Enderley grófja és grófnéja
kit részesít előnyben. Azt hittem, ön alacsonyabb körökben
mozog.
Zavarodottságában Ponds arca elvörösödött.
– Nem akartam felvágni, Lord Blake. Csupán azt ismé-
teltem, amit őkegyelmessége Loxburg özvegy hercegnéje
mondott.
Vagy úgy, gondolta Blake. Szóval Pondsnak még min-
dig megvan a büszkesége. De vajon mi volt a gyengesége?
Miként csúszott ki Entwhistle csapdájából? Marjorie azt
mondta, hogy az apja tönkretett néhány férfit, és csődbe
juttatott másokat is. Ponds nem illett egyik kategóriába
sem.
250
Arnette Lamb

– Nem kellene a női pletykákat szajkóznia, Tobias.

– Megfogadom a tanácsát – kezdte és lehalkította a
hangját. – Én azonban jobban ismerem az öreg boszor-
kányt, mint ön. Higgyen nekem, uram, Rowena minden
percét arra fogja majd felhasználni, hogy Marjorie-t ön el-
len fordítsa.
Ó dehogy, nem lesz rá alkalma, gondolta Blake. Van egy
remek terve. Ismert valakit, aki majd lefoglalja Rowenát,
és egészen biztosan megnyeri támogatását a jegyességhez.
– Majd én elintézem Rowenát.
Tobias a bejárat felé fordult.
– Most érkezett Mrs. Papjoy. Nem csodálatos a ruhája?
Blake figyelte Nash társát, ahogy az végignézett a töme-
gen. A nő karmazsinvörös tafotából készült bő ruhát viselt,
amely elegendő lett volna ahhoz, hogy a Reliantot csúcsvi-
torlával szereljék fel.
– Valóban – válaszolta, és közben csodálkozott, vajon
hogy tud Mrs. Papjoy ezekkel a turnűrökkel ellavírozni,
melyek olyan szélesek, mint egy-egy mentőcsónak.
– Tiszteletünket tesszük?
– Menjen csak előre! – mondta Ponds. – Én táncolni sze-
retnék Wallingford lányával.
Blake mosolyt erőltetett magára és figyelte, ahogy Ponds
a táncterem fele vonul.
Vajon Ponds udvarolt Marjorie-nek? Milyen messze ju-
tott a csábításban? Megcsókolta Marjorie-t, megérintette a
251
 Eljegyzés

mellét? Blake-ben csúnya kisajátító érzések támadtak.

Marjorie hozzá tartozott, akarta a lányt itt, és most. Amint
Marjorie belép a város kapuján, Blake sohasem engedi el
ismét maga mellől.
Blake tudta, hogy Marjorie után megy, ha valamiképpen
nem sikerül lekötnie magát mással, ezért elhatározta, meg-
keresi Juliana Papjoyt. A kockázók asztala mellett találta
meg, éppen beszélgetésbe merült egy férfival, akit
Shelbourne-nak hívtak. Blake-et a kíváncsiság és valami-
lyen perverz, belső vágy hajtotta a termen keresztül, hogy
találkozzék George Entwhistle egy másik áldozatával.
Ahogy áthaladt a tömegen, Blake megállt, hogy röviden
elbeszélgessen Dame Surleigh-vel, Ralph Allennel és szá-
mos más helyi lakossal. Amikor körülbelül tíz perc után
még mindig nem tett többet, mint húsz lépés, Blake megér-
tette, hogy mi az oka a lassú a tempónak. Félt! Minél köze-
lebb ért a kockajátékosok asztalához, annál magasabbra
szökött a félelme, és amikor ott állt Juliana Papjoy mellett,
a gyomra úgy háborgott, mint a tenger hurrikán idején.
– Jó estét, Juliana – mondta, de nem tudott Shelbourne
szemébe nézni.
Szatén suhogott, ahogy Juliana megfordult. Mosolygott
és vállai előre estek.
– Ó, jó estét, uram. – A nő szeme egy pillanatra a kocká-
zók asztalára szegeződött, majd ismét visszatért Blake-hez.
– Nagyon örülök, hogy látom önt.
252
Arnette Lamb

Blake összeszedte a bátorságát, egy futó pillantást vetett

Shelbourne-ra, és azt kívánta, hogy bárcsak ne tette volna,
mert a fiatalember a teljes reménytelenség arckifejezésével
bámult rá vissza. Blake már látott hasonló arcokat, azokét
az afrikaiakét, akik egy spanyol rabszolgatartó fogságában
töltöttek el hónapokat éhezve, lealacsonyítva.
Blake-et tetőtől talpig a szörnyű rémület remegése fogta
el.
Juliana eltátotta a száját.
– Ó, te jó ég! – Felismerte a helyzet iróniáját. – Ez tény-
leg szörnyű.
Blake nyelt egyet. Mosolyt parancsolt magára, ahogy
Julianára nézett.
– Tudja, hogy milyen elragadóan néz ki?
Juliana aggodalmas ráncait megkönnyebbülés simította
el.
– Köszönöm.
Blake éles pillantást vetett Shelbourne-ra, majd vissza
Julianára.
Juliana sietősen így szólt.
– Bocsássa meg a viselkedésemet, Lord Blake. Bemutat-
hatom a vicomtot, – itt megállt, és szeme a zavartságtól
tágra nyílt – bemutathatom Thomas Shelbourne-t?
Blake nem tudta az öklét kiengedni, ezért nem nyújtott
kezet, de sikerült biccentenie egyet.
– Örülök a találkozásnak, Shelbourne.
253
 Eljegyzés

– Chesterfield.
A mágikus szó. Chesterfield. Évszázadok családi büsz-
kesége parázslott benne. Szinte érezte, ahogy Edward,
wales fekete hercege megragadja a vállát és azt mondja.
– „Most tégy ki magadért, fiú!”
Isten úgy segélje, állni fogja a sarat.
Végigmérte Shelbourne kusza haját, zsírfoltos ruháját.
Brokát mellényt viselt, melynek színe a mészkőnek egy
régebben divatos árnyalata volt. A szegény fickó piszkos
nyakkendője olyan volt, mintha asztaltörlőnek használták
volna.
Juliana a torkát köszörülte.
– Mr. Nash még nem érkezett meg, és nem tudom, meg-
kérhetném-e önt arra, hogy...
Blake tökéletesen megértette a nő szándékát.
– Felkérhetem egy táncra?
Shelbourne visszafordult az asztalhoz. Haját hátul sza-
kadozott szalag fogta össze.
– Ó, nem erre gondoltam – jegyezte meg Juliana meg-
rázva kissé a fejét, melytől egy szem rizspor sem hullott le
tornyosuló és egészen kecses parókájából. Legyezőjével
eltakarta az arcát, ahogy beszélt. – Látja, Lord Blake, vala-
ki ennél az asztalnál csal. Ha itt lenne Mr. Nash, ami remé-
lem hamarosan bekövetkezik, bizonyára véget vetne neki.
A körülötte zajló dolgok eltérő fajsúlya humoros akkor-
dokat pendített meg Blake-ben. Éppen az egyik híres előd-
254
Arnette Lamb

jének, Edwardnak, a crécy-i csatában tanúsított hősiességé-

re gondolt. Ahhoz képest, a csaló szerencsejátékosok felku-
tatása Bath-ban gyermekjátéknak tűnt. Blake most ki akart
tenni magáért. Furcsa módon vonzotta a lehetőség.
– Ezer örömmel helyettesítem Mr. Nasht. Ezek a fickók
cinkelt kockával játszanak?
– Igen, – mondta Juliana gúnyosan – biztos vagyok ben-
ne. Az, amelyik abban a szörnyű parókában van, és az a
másik, akinek letaposott a cipője, ötször nyert öt alkalom-
ból. Elég vakmerőek voltak ahhoz, hogy arassanak, amikor
az a szegény nő került sorra. Pedig senki sem nyert többet,
mint egy shilling. A nő már az ékszereit is kénytelen volt
feltenni.
A nő kezében tartotta a kockát. Amikor Blake-re nézett,
hívogatóan mosolygott. Előtte volt a tét, amely ötszáz font
értékű érméből, egy igazgyöngyös fülbevalóból, két rubin-
tos dísztűből és egy arany burnótos szelencéből állt.
Blake felismerte a fickókat, akiket néhány perccel aze-
lőtt figyelt. Egymás mellett álltak és arról beszéltek, milyen
az ellátás a Fehér Hattyú fogadóban. Úgy látszott, nem na-
gyon érdekli őket, mi jön ki a kockán a következő dobás-
nál. Vajon miért nem? Valószínűleg azért, mert amikor is-
mét ők következnek, már biztosak lehetnek a sikerben. Va-
jon kinél van a cinkelt kocka?
A lány arckifejezése kétségbeesésről árulkodott, és
megmaradt fülbevalóját is a kis halomhoz tolta. Amikor
255
 Eljegyzés

kezét összezárta, hogy megrázza a kockát, Blake megfogta

a csuklóját.
– Egy pillanat – mondta.
A nő meglepődött. Ujjai megfeszültek, és a kocka begu-
rult a ruhájának elejébe. Blake-et nem érdekelte ez a kocka.
A lovagoknál volt az, amire neki szüksége volt.
– Na de uram – mondta az, aki a letaposott sarkú cipőket
viselte. – Meg kell várnia, amíg ön következik. Most az ír
hölgy dobhatja a kockát. – Dallamos kiejtése elárulta, hogy
ír származású.
Az asztalnál ülő többi játékos is mind felnézett Blake-re.
A szemük tágra nyílt. Mint mikor a bábuk drótját megránt-
ják, úgy kezdtek el figyelni. A beszélgetés megszűnt a te-
remben. A környező asztaloknál parókás fejek hajlongtak
ide-oda és mindenki próbált minél többet látni az esemé-
nyekből.
– Dugd el, O’Donnell – mondta a kopott parókás férfi. –
Ő nem csak egy lord, hanem egy Chesterfield. Nem látod?
Az ír visszalépett és hirtelen érdeklődni kezdett a cipő-
jén lévő horzsolás iránt.
A két férfi, ahogy Blake sejtette is, barátok voltak, vagy
legalábbis bűntársak. Végignézett az asztaltársaság többi
tagján. Nem talált olyan okot, amiért ezt a két alakot kellett
volna kiválasztania. Mi van akkor, ha további barátaik
vannak a játékosok között.
Akkor valamennyiüket meg kellene gyanúsítania.
256
Arnette Lamb

Az egész asztalhoz intézve, így szólt.

– Uraim, ürítsék ki a zsebeiket!
Az asztalnál ülők meglepődtek, és megsértődtek az erő-
szak miatt. Shelbourne olyan grimaszokat vágott, mintha
poshadt vizet nyelt volna.
– Ürítsék ki a zsebeiket, – ismételte meg Blake – mind-
nyájan!
– Ah… rendben van uram, de szeretném ezt négyszem-
közt megtenni – válaszolt Shelbourne.
Olyan mélyre süllyedt már, hogy csalt a kockázásban?
Már eddig is többet veszített, mint amennyit a legtöbb em-
ber egy egész élet során keres. A legkevésbé azt érdemelte,
hogy kételkedjen benne az ember.
– Jól van, – mondta Blake – de a többiek csinálják, amit
mondtam.
Shelbourne kivételével mindenki elkezdte kiforgatni a
zsebeit. Burnótos szelencék, meghívókártyák, egy sor óra
és egy kör király került az asztalra. De cinkelt kocka nem.
Amikor egy pocakos skót szalaggal átkötött óvszert húzott
elő a kabátjából, nevetés harsant fel a feszült csendben.
Csak Shelbourne nem pakolta ki a zsebeit.
Blake így szólt Julianához.
– Tartson mindenkit itt, amíg visszatérek. – Aztán elkí-
sérte Shelbourne-t az öltözőbe.
Shelbourne arcán nyomorult kín tükröződött, miközben
a fiatalember így szólt.
257
 Eljegyzés

– Mostanában rosszul áll a szénám, amint valószínűleg

tudja. Nem engedhettem meg magamnak egy vacsorát sem,
így elcsentem egy fél csirkét a büféből. Itt van a mellény-
zsebemben.
Shelbourne azért kérte egyedül lehessen, mert menekülni
akart a szégyentől, hogy ételt találjanak a zsebében. Blake
próbálta elpalástolni a sajnálatot, amit érzett, mert saját ta-
pasztalatából tudta jól, milyen a megaláztatás. Bánatosan
gondolt erre, de istennek hála akkor megjelent a régi Blake
Chesterfield.
– Mennyit veszített?
Shelbourne kifújta a levegőt.
– Tegnap este tíz fontot Simpsonnál. Ma este eddig hu-
szonötöt.
– Azt mondták nekem, hogy valaki cinkelt kockával ját-
szik. Van-e itt olyan, aki játszott tegnap este is?
Shelbourne-nak tágra nyílt a szeme.
– Az a nő. Négyszáz fonttal, és a fülbevalókkal sétált el.
Az apámnak igaza volt, ostoba fajankó vagyok.
Blake szomorúan gondolt a saját apjára. Elődeivel ellen-
tétben Enderley jelenlegi hercegét minden jel szerint nem
érdekelte, hogy maradandó tetteket vigyen végbe. Mindig
hétköznapi dolgokról beszélt, vagy a grófnéra tett szemre-
hányásokat. Blake fiatal korában megesküdött, ha rászáll a
cím, minden erejét latba veti, az angol polgárok helyzeté-
nek javításáért. Az utóbbi időben azonban szimpátiája a
258
Arnette Lamb

szerencsétlen afrikaiak felé fordult, valahogy segíteni sze-

retett volna rajtuk.
Blake úgy érezte, hogy meg kell bocsátania.
– Ha továbbra is játszik, Shelbourne, akkor legalább azt
tanulja meg, hogyan kell a csalókat kiszúrni, még ha ked-
ves is az arcuk.
A fiatalember önmarcangoló nevetéssel felelt.
– Bárcsak figyelmeztetett volna valaki, mielőtt leültem
kártyázni George Entwhistle-lel. Az utolsó penny-met is
elnyerte. Ha Marjorie nem jön a megmentésemre, az adó-
sok börtönében végeztem volna.
Blake arca megrándult.
– Kössünk egy üzletet, Thomas Shelbourne.
A férfi szemében a remény hol felcsillant, hol eltűnt.
– De hiszen ön egy Chesterfield, én pedig egy senki va-
gyok. Blake kedvesen azt mondta.
– Ön még mindig férfi.
– De vajon miért segítene ön nekem?
– Miért ne? Mondjuk azért, mert mindketten gyűlöljük
George Entwhistle-t. Indíthatnánk egy klubot!
– Én abba nem tudnék belépni, hacsak az éves díj jelké-
pesen alacsony nem lenne.
– Adok önnek ötszáz fontot, és egy ajánlólevelet, azzal
elmehet egy bostoni hajóépítőhöz, aki jó ismerősöm. Cse-
rébe válaszoljon őszintén a kérdéseimre, Marjorie
Entwhistle, és az ön eljegyzésével kapcsolatban.
259
 Eljegyzés

Shelbourne-nak tátva maradt a szája.

– Az az undorító Tom azt mondta, Marjorie most az ön
jegyese, de én azt gondoltam, hogy ez csak szóbeszéd,
vagy csak ugratás. De miért gyűlöli ennyire George
Entwhistle-t, szerencsejátékon veszített vele szemben?
– Nem, én mindössze feleségül szeretném venni a lá-
nyát.
– Az egy csodálatos nő, uram.
– Nos beleegyezik abba, hogy kivándorol?
Shelbourne hangosan sóhajtott, és tekintete befele for-
dult. Egy perccel később azonban már mosolygott és ki-
húzta magát.
– Igen, új életet kezdhetnék a gyarmatokon.
– Így lesz – mondta Blake bizakodva. – Úgy gondolom,
szeretni fogja az amerikaiakat. Ők nem tulajdonítanak a
rangnak olyan jelentőséget, mint mi.
– Áldja meg az isten, uram, amiért segít, és... amiért
megmentette a büszkeségemet.
– Ugyan, szóra sem érdemes. Akkor szeretnék néhány
kérdést feltenni.
Néhány perccel később Blake visszatért a szerencsejáté-
kosok asztalához, ahol Juliana állt őrt. A kockázó hölgy
igen merész, gondolta Blake, miközben összeszorított szá-
ját és hamis önbizalmát figyelte.
Blake kezét kitartva így szólt.
– Adja ide a kockát a fűzőjéből.
260
Arnette Lamb

A nő izgett-mozgott.
– Elveheti az összes játékszereimet, uram, de a kocka
nincs közöttük.
– Csak a kockát szeretném. – A nő nem engedelmeske-
dett. Blake figyelmeztette. – Ha nem adja ide, kénytelen
leszek elvenni.
– Nem hiszem, hogy arra vetemedne – vetette oda a nő,
és arckifejezése olyan gyűlölködő lett, mint az utcai kurti-
zánoké. Blake karba telte a kezét.
– Ha nem hiszi, próbálja meg.
Ötig számolt. A nő Blake-re bámult, aki bedugta kezét a
mellei közé. A jázmin émelyítő édes illata csapta meg az
orrát.
– No de uram, egy hölggyel nem lehet így viselkedni –
mondta a nő, és ficánkolt, miközben a férfi keze ruhájában
kutatott.
Nagy levegőt vett. Beszorította a férfi kezét mellei fél-
gömbjei és ruhája nyakvonala közé.
– Ó uram, – sikoltotta – micsoda finom keze van önnek!
Blake keze áthaladt a húshalmokon, majd végül elérte a
kockát.
A teremben megszűnt a zaj. A márvány padlóról egy bot
hangos koppanása hallatszott. Blake felnézett. Az olcsó kis
nő lesütötte a szemét. Blake ereiben megfagyott a vér, mert
Beau Nash jelent meg a láthatáron, aranybrokát ruhában

261
 Eljegyzés

díszelegve. Mellette Rowena sudár alakja emelkedett, aki-

nek szemei Blake csapdába esett karjára szegeződtek.
Blake végül kiszabadította magát. Megemelve a kockát,
azonnal tudta, valóban cinezett.
Kesztyűs kéz érintette meg a karját. Sötétpiros szoknya
került a látóterébe. Juliana Papjoy szólt hozzá.
– Köszönöm. Jöjjön és köszöntsük az újonnan érkezett
vendégeket.
Blake szinte hangosan felnevetett.
– Természetesen, hölgyem.
– Először be kell gyűjtenie a harminc aranypénz bünte-
tést.
– Miért? – kérdezte Blake.
– Ez is Mr. Nash egyik szabálya – mondta Juliana.
Blake felkapta a pénzt a kockázók asztaláról.
– Nash megtartja a pénzt?
Juliana levegőt vett, majd sértődötten válaszolt.
– Nem. Természetesen annak az intézménynek adja, me-
lyet mindig is olyan nagylelkűen támogatott, a Termál
Kórháznak.
Az emberek többsége elhagyta asztalát. Körülvették
Nasht és Rowenát, hogy üdvözöljék őket. A hivatásos játé-
kosok úgy csaptok le Bath királyára, mint a halászhajó után
repülő sirályok. A polgárok, akik szerették volna köszönte-
ni az özvegy hercegnét, úgy néztek ki, mint a szent helyre
igyekvő zarándokok.
262
Arnette Lamb

Blake felnevetett.
– Mi olyan nevetséges? – kérdezte Juliana.
A férfi jobbra hajolt és azt mondta.
– Éppen arra gondoltam, hogy ha ez a terem egy hajó
lenne, akkor veszélyesen jobbra dőlt volna.
Juliana a tömegre nézett, ahogy a terem egyik oldalán
összegyűltek. Nevetve jegyezte meg.
– Milyen szellemes megjegyzés! Gondolja, hogy el fo-
gunk süllyedni?
– Csak azok, akik nem tudnak a ceremónia felszínén le-
begni. Juliana szeme kedvesen ragyogott.
– Maga tetszik nekem, Blake Chesterfield.
– Örülök neki, úgyis szükségem van egy barátra. – Meg-
szorította a nő kezét, és odavezette a tömeg széléhez. Egy
pár perccel később már csak John Wood állt előttük a her-
cegnőnél.
Az építész megcsókolta Rowena kezét.
– Kegyelmességed jelenléte a tavasz előhírnöke.
Rowena mosolygott, kivillantak fogai, melyek olyan fe-
hérek és egyenes állásúak voltak, mint a Marjorie-é. Ba-
rokk gyöngysor egészítette ki fehér bőrét. Marjorie fekete
bársony ruháját viselte, hozzá gazdagon hímzett fehér
szoknyát vett fel. Marjorie magasságát anyai ágon örököl-
te, hiszen George Entwhistle alig volt magasabb az átla-
gosnál. Marjorie sok egyéb tekintetben is hasonlított a
nagymamájára. Mindketten méltóságteljesek, és elegánsak
263
 Eljegyzés

voltak. Kék szemük, vékony, tökéletes orruk, próbára tette

volna bármelyik művész képességét. Temperamentumuk
azonban olyan különböző volt, mint a cápáké, és a kifogott
halaké.
Blake emlékezett arra, mit mondott George Entwhistle
Rowenáról. Fortélyos, és keserű vénasszonynak nevezte,
aki inkább elveszítené egyik karját, mintsem, elengedje
Marjorie-t.
Shelbourne szerint Rowena viszont egy vén kopott kor-
helynek nevezte Marjorie apját, aki elnézné, hogy lányának
ugyanaz legyen a sorsa, mint az anyjának, aki meghalt a
gyermekszülésben... mindez egy örökös miatt. Összefog-
lalva a véleményeket George, és Rowena két egymáshoz
jól illő önző naplopó, gondolta Blake. Nash-t érdekelték
egy sérülékeny fiatal lány érzései, akinek szíve tele volt
szeretettel és nem talált olyat, aki megérdemelje. Blake vi-
szont szerette volna, ha minden szempontból megfelelhetne
a lány igényeinek.
Blake eddig ahányszor csak találkozott Rowenával,
mindig hátrányos helyzetben volt. De az a második talál-
kozó élénken felötlött emlékezetében. Marjorie-vel a kar-
jában berontott a postaterembe, szívében égő vággyal. A
mai este azonban más volt, mivel nem terelte el figyelmét
Marjorie túláradóan kellemes jelenléte, ezért figyelmét
Rowenára összpontosíthatta.

264
Arnette Lamb

Blake csak erre várt, Julianát ezért Nash gondjaira bízta,

aztán odament és megfogta az özvegy hercegné kezét.
– Jó estét, kegyelmes asszonyom – mondta Blake. –
Nagy örömömre szolgál, hogy ismét láthatjuk önt körünk-
ben.
Rowena fejedelmien biccentett és lefitymálva nézett rá.
– Ön, Lord Blake, úgy látom kivette részét Bath vendég-
szeretetéből. – A férfi kezére nézve hozzátette. – Az illat
még mindig itt lebeg. Jázmin, ha nem tévedek.
A gonosz vén banya! Rowena megpróbálta Blake akció-
ját pajzánságnak beállítani, pedig csupán a törvényt kívánta
betartatni. Blake megvonta a vállát.
– Ez az ára annak, ha az ember megpróbálja Bath törvé-
nyeit betartatni.
– Elég kétes történet. – Rowena Nash-hez fordult, és ne-
ki suttogta. – George Entwhistle a legnagyobb szószátyá-
rokat küldi hozzánk látogatóba, nem gondolja?
Juliana megdöbbent.
Beau elejtette fehér kalapját.
Blake elengedte Rowena kezét, majd közel hajolva hoz-
zá így szólt.
– Vigyázzon kegyelmes asszonyom, ez a látogató még
meglepheti önt.
Rowena meglóbálta a botját, és így szólt.
– Azt kétlem.

265
 Eljegyzés

Ha Rowena arra gondolt, hogy megfélemlítheti Blake

Chesterfieldet, ahhoz akkor össze kell szednie minden ere-
jét.
– Talán jó volna, ha a többit egy pohár puncs mellett be-
szélnénk meg.
Rowena szemében a kihívás jeges fénye csillogott.
Olyan volt a szeme, mint a Marjorie-é, de ugyanakkor ke-
ményebb és hidegebb.
– A világért sem akarom elrabolni önt kockázó barátai-
tól. Úgy láttam, hogy nagyon kellemesen érzi magát a tár-
saságukban.
Juliana szólalt meg.
– Az a szégyentelen ronda nő csalt. Nem akarta odaadni
a kockát, így Lord Blake kénytelen volt elvenni tőle.
Beau Nash Blake-re emelte tekintetét.
– Megszerezte a kockát?
– Természetesen, itt van. – Blake átnyújtotta a büntetést
és a kockát.
– Köszönöm, – mondta Bath királya, és hosszúkás arca
ráncokba húzódott. – Ordenáré csőcselék – morogta. – Ide-
jönnek Bath-ba és úgy gondolják, hogy meg lehet kopasz-
tani bennünket, mint a libát.
– Ez aligha lehetséges uram, – felelte Blake. – Amíg ön
vigyáz a dolgokra.

266
Arnette Lamb

Nash kihúzta magát, de ahogy Blake megérezte, nem

azért mert túlságosan büszke volt magára vagy a hírére.
Végül is ő is játszott szerencsejátékot, de becsületesen.
– Azt hiszem, – mondta Nash – jobban figyelnem kelle-
ne ezt a tivornyázó tömeget, és meghívni a csalókat, hogy
Tunbridge Wellsben folytassák tovább tevékenységüket.
Bath királya kinyújtotta kezét királynőjének, majd
mindketten eltűntek a tömegben.
– Tobias Ponds is itt van, és egy báró lányával táncol. –
mondta Rowena. – Ő is George Entwhistle egyik barátja,
amint tudja. Azt hittem, hogy hoz egy csésze puncsot ne-
kem, Lord Blake.
Rowenának megvolt az az igen furcsa szokása, hogy az
egyik pillanatban kirohanással támadott ellenfelére, majd
ezután egy ártatlan kijelentéssel folytatta a beszélgetést.
Blake azonban felvette a kesztyűt.
– Ponds mindig szeretettel beszél önről, kegyelmes asz-
szonyom. Marjorie nem mondta véletlenül, hogy odaadtam
neki a lovamat a bristoli úthoz?
Rowena ajka lefittyedt.
– Hogyne mondta volna el! Mindent el szokott nekem
mondani. Megpróbáltam ugyan kiverni a fejéből, hogy be-
fogja azt a rakoncátlan állatot egy szekér elé, de ő hallani
sem akart róla. Marjorie évek óta nem vezetett ilyen fékez-
hetetlen állatot.

267
 Eljegyzés

Ez remek volt Marjorie-től. Érvényesíteni tudta igazát

Rowenával szemben. Blake élesen megjegyezte.
– Marjorie kordában tud tartani minden állatot.
Rowena a földre koppantott a botjával.
– Persze, de vajon ez az állat akarja-e, hogy kordában
tartsák?
Blake gonoszan vigyorgott, és kezét kitartotta.
– Szívesen odaadom Marjorie-nek a zablát is.
Rowena kezét a férfi karjára tette.
– Marjorie nem megy önhöz feleségül!
– Értem. – Blake lassan elindult a puncsos tál felé. –
Úgy látom, most jutunk el a dolog lényegéhez.
– Marjorie nem fogja aláírni az eljegyzést, még egy eg-
zaltált Chesterfield-származék kedvéért sem.
Ismét a mágikus szó. Blake fellelkesülve bólogatott az
elhaladó Edward Luffinghamnek, majd így szólt
Rowenához.
– Az ember azt hinné, hogy meg akarja tagadni
Marjorie-től, a luxust, és azokat az előnyöket, melyeket a
nevem nyújthat számára.
Rowena kezében reszketett a bot.
– Az ön neve nem ér majd egy lyukas tallért sem, mire
George Entwhistle végez önnel.
Ha Rowena nem hagy fel ezekkel a fullánkokkal, akkor
mire végeznek, Blake-ből egy átkozottul összevérzett har-
cos lesz.
268
Arnette Lamb

Felhasználva a Shelbourne-tól kapott újabb értesülé-

seit, Blake így szólt.
– Mit hallok? Ön dicséri George-ot? Azt hittem, gyűlöli
őt.
– Természetesen gyűlölöm. Gazember, de elég ravasz
ahhoz, hogy önre is ráhúzza a vizes lepedőt. De vajon mi-
ért?
Blake megmerevítette a térdeit, hogy járás közben ne
csoszogjon. Ha Rowena tudná! Ugyanakkor elhessegette
magától a képtelen gondolatot.
Shelbourne az ismeretek kútforrása volt.
– Tudja, mit gondolok én, Rowena? Azt hiszem, ön él-
vezi, hogy George Entwhistle-lel együtt játszhatja ezt a já-
tékot. Úgy látom, azt viszont nem képes észrevenni, hogy
Marjorie-nek milyen sok kellemetlenséget okoz.
– Maga szemtelen disznó! – Rowenából megvetés áradt,
de a tömeg kedvéért mosolyt erőltetett az arcára. – Ez a
legabszurdabb dolog, amit valaha is hallottam. Marjorie
erős egyéniség, és nagyszerű nő. Sokkal jobb, mint amit ön
megérdemel.
Legalább száz szempár figyelte őket, így Blake a hangját
halkabbra fogta.
– Marjorie-nek erősnek is kell lennie, ha meggondoljuk,
hogy ön és George milyen megpróbáltatásoknak teszik ki.
Rowena ujjai megragadták a férfi hajtókáját.

269
 Eljegyzés

– Marjorie és én túléltük George játszmáit. Mit tudhat ön

egyáltalán arról a gazemberről?
– Legyen ez, a külső megfigyelő véleménye.
– Mondjon csak annyi badarságot, amennyit akar.
Marjorie szerelemből fog férjhez menni, és nem az apja
parancsára.
Blake kijátszotta az egyik adut, amit Shelbourne adott
neki.
– Ahogy például... ön?!
Rowena elsápadt. Odaérkeztek az italos asztalhoz. Egy
makulátlan öltözetű pincér puncsot öntött nekik. Blake el-
vette a poharakat, és átnyújtotta az egyiket Rowenának.
– Az én házasságaim rendezettek voltak. – Öreg, mégis
hajlékony ujjai legyezőjének zsinórjával játszottak. – Még
a szemem sem emeltem egyik férjemre sem a házasság
napjáig.
Rowenát sikerült jól megsértenie. Lehet, csak azt tudta
elképzelni, hogy ugyanígy viselkedjen az unokájával,
ahogy vele viselkedtek? Blake puhatolózva így szólt.
– De a házasságaival nem volt elégedett, ugye?
Rowena felemelte a fejét. Barokk igazgyöngyök csillan-
tak meg a gyertyafényben.
– Túléltem őket, és segítségemmel Marjorie-t sohasem
fogják sem megvenni, sem eladni, mint egy üszőt a vásár-
ban.

270
Arnette Lamb

Blake most először morfondírozott el azon, milyen fáj-

dalom érhette ezt a büszke nőt a férfiak gonoszsága miatt.
Vajon az élményei feljogosíthatják-e arra, hogy Marjorie
életével játsszon. Milyen különös! Ő, aki mindig úgy tekin-
tett a házasságra, mint üzleti megegyezésre, most képes
úgy szemlélni, mint érzelmi egyesülést.
Bár Blake egyetértett Rowenával, nem mondhatta meg
neki; Rowena ugyanis ebben a gyengeség jelét látná, és
visszaélne vele. Ehelyett inkább úgy döntött, jobb ha erőre,
erővel válaszol. Rowena kortyolt a poharából, és a tömeg
felé fordította az arcát. Blake halkan így szólt.
– György király támogatja az eljegyzést.
Rowena hirtelen rápillantott.
– A király válaszolt a levelére? Nem láttam, hogy meg-
jött volna a... – Itt hirtelen megállt, gyorsabban, mint ahogy
egy fregatt homokzátonyra fut.
Blake nem tudta elfojtani a késztetést a mosolygásra.
– Mások levelét elolvasni olyan, mint a lopás!
Rowena úgy duzzogott mint egy mérges, elkényeztetett
gyermek.
– Elmondom Marjorie-nek, hogy tolvajnak nevezett.
– Azt is elmondhatja neki, hogy felajánlottam önnek há-
zasságunk után egy birtokot.
– Azt is elmondom..., hogy megpróbált megvesztegetni.
– A Chesterfieldek, – válaszolta Blake büszkén – nem
ereszkednek le a megvesztegetéshez.
271
 Eljegyzés

– Hacsak nincs valamilyen titkuk, melyet rejtegetniük

kell, vagy nem állnak nagy kicsapongó hírében, melyet
fenn akarnak tartani. – Rowena kihörpintette a pohár tar-
talmát és visszaadta Blake-nek. – Jó éjszakát. Nem venném
magamnak a bátorságot, hogy elvonjam önt az örömöktől,
uram!
Pedig bizony azt teszi, gondolta Blake, ahogy nézte
Rowenát elbicegni. Rowena, Loxburg özvegy hercegnője
lélekben annyira eltorzult, hogy tönkretette volna azt az
embert is, aki legjobban szerette őt a világon.
Blake szíve Bath postamesternőjéért fájt, és amiatt, hogy
mennyi szenvedés vár még a lányra.
A közelben a beszélgetés távoli zsongássá fakult. Blake
hirtelen üresnek, magányosnak érezte magát a vidám tö-
megben. Letette Rowena poharát.
Bárcsak itt lenne Marjorie ma este, nem pedig Bristol-
ban. Akkor valószínűleg megpirongatná őt búskomor han-
gulatáért, és nyilván segítene neki abban, hogy kikerüljön
belőle. Vajon mikor történt az a változás, gondolkozott el
Blake? Nem csak kötelességből akarta már a lányt, hanem
szükségét kezdte érezni annak, hogy vele legyen?
Mint elszabadult ágyúgolyó a hánykódó fedélzeten, úgy
kergették egymást fejében a nyomasztó gondolatok.
Marjorie iránt érzett szeretete nem a szenvedély robbaná-
sával jelentkezett, hanem lassan fogta el, ahogy a háborgó
óceán is lassan csendesedik el. Először gyűlölte a lányt, és
272
Arnette Lamb

a körülményeket is, melyek összehozták őket. Azután

kezdte megismerni és tisztelni egyéniségét, melyet a lány
olyan hevesen védett. Ezután azonban Blake olyan rendít-
hetetlenül kezdett vonzódni a lányhoz, hogy már nem szá-
mított a zsarolás, vagy a sötét titok. Most már vágyott a
lányra, szüksége volt rá. Olyan intenzív volt ez a sóvárgás,
hogy szinte leterítette. Egyértelmű volt, beleszeretett
Marjorie-be.
Szeretem őt.
Megdöbbenve ment a legközelebbi székig, és lehuppant
az egyik triktrak asztal üres székére. Izzadtságcseppek je-
lentek meg a homlokán. Egy hajtásra kiitta italát. Keblében
gyengéd érzelmek kavarogtak. A tagadás szelleme ágasko-
dott benne ellenük.
Blake-nek még nem volt tapasztalata a szerelemben. A
házasság rekvizitumai számára korábban a kötelesség, és a
hűség voltak. A melegség, a szeretet csupán egy lovag ro-
mantikus jelszavai, nem pedig egy nyomorék eszközei, aki
védelmet keresett egy szükségházasság mögött.
Blake szerelmes volt Marjorie Enstwhistle-be. A szavak-
ra gondolva, – és bevallva önmagának is az igazat – hábor-
gó lelke lecsendesedett.
Szerette a lányt, aki holnap reggel már itthon lesz. A kö-
vetkező nap Marjorie elkíséri őt a fürdőbe.
Még aznap este a magáévá teszi.

273
 Eljegyzés

9. fejezet

„A szebbik nem csábítói tartózkodnak attól, hogy mé-

zesmázos szavaik áradatát Bath nyilvános termeiben ont-
sák.”
Beau Nash: Bath törvényei

Marjorie úgy gondolta, hogy ma reggel még elmegy vele

a fürdőbe. Este azonban megmondja Blake-nek, hagyja őt
békén. Ez volt a helyes választás, ez volt Marjorie egyetlen
választása. Akkor vajon miért sajgott a szíve?
Belelépett az újonnan varratott köntösébe, és beledugta
kezeit a bő ujjakba. Vállai előre estek, de nem a ruha súlyá-
tól. Galambok búgtak, majd röppentek fel fészkükről a ház
tetőcserepei alól. Úgy látszott, még az időjárás is ki akarja
figurázni melankolikus hangulatát, mivel a hajnal gyenge
fénye olyan tiszta égbolton szűrődött át, mint az üveg.
Ahogy begombolkozott, mentségeket talált azokra a ké-
telyeire, melyek elhatározását állandóan kikezdték. Próbál-

274
Arnette Lamb

ta meggyőzni magát, hogy még mindig sajnálja Blake

Chesterfieldet. De Marjorie tudta jól, fájdalmának lényege
a férfi iránt érzett igazi szerelem volt.
Marjorie nem várta el Blake-től, hogy érdekelje a mun-
kája, hát még azt, hogy veszélybe sodorja magát az elrabolt
küldemények miatt. Azzal, ahogy Tuggal törődött, vagy
ahogy Cumbert védelmezte, igazi törődést mutatott. Blake
Chesterfield a szíve mélyén nem volt gazember. Marjorie
tudta, milyen a színlelt szeretet. Az apja mellett ugyanis
szinte szakértőjévé lett a hamis érzelmeknek.
Blake láthatólag törődött vele. Vajon miért szakítana
időt egyébként arra, hogy elkísérje őt a délutáni levélbe-
gyűjtés során. Nyilvánvaló volt, a férfi kívánta őt. Miért
csókolta volna meg, és simogatta volna meg olyan hévvel.
Miért beszélt volna gyerekekről, melyeket Marjorie szülne
neki? Mi másért? Azért, mert Blake-nek el kell vennie őt.
Marjorie becsaphatja önmagát annyira, hogy még a na-
pot is letagadja az égről. Akkor aztán állandó sötétben bo-
torkálhat, és még mindig azt hiheti, hogy a férfi becsületes
okokból szeretett belé, és sohasem lenne elég bátor beval-
lani az ellenkezőjét.
Marjorie-t sajnálat fogta el. De amikor szembe kellett
néznie azzal, hogy hazugságban éljen-e vagy egyedül, ak-
kor tudta, mit kell tennie.

275
 Eljegyzés

Beletörődve a helyzetébe felvette a retiküljét, kesztyűjét

és lement a földszintre, hogy a nagymamával együtt meg-
várja Blake-et.
Rowena a kandalló mellett állt, és a párkány fölötti képet
figyelte. Lizzie kifestette nagymama arcát, ajkát, és divatos
csavarással feltűzte a haját. Fülében rubintok ékeskedtek.
Bő fürdőköpenye eltakarta a kandalló rostélyát, de semmi
sem takarhatta az ellenszenvet, amit Hogarth iránt érzett.
– Most is azt gondolom, meg kellene engedned, hogy a
saját irodámba vigyem – mondta Marjorie, ahogy megállt a
nagyanyja mögött. – Hiszen annyira zavar téged.
Rowena haragosan nézte a festményt.
– Ez a Hogarth egy közönséges karikaturista. Úgy kellett
volna téged megfestenie, mint egy intelligens, tiszteletre
méltó nőt, nem pedig úgy, mint az ártatlanság kidülledt
szemű mintaképét. Még akkor sem, ha meglehetősen naiv
vagy.
Marjorie gondolatban megalázkodott.
– Ó nagymama! Gonosz dolog, hogy ezt mondod.
Nagyanyja még mindig nem nézett rá, mikor így folytat-
ta.
– Az emberek ebben a városban mindig gonosz dolgokat
beszélnek rólad. Nem felejtik el, hogy milyen ostobán vi-
selkedtél, még évek múlva sem. Ha nem véded meg magad
gyermekem, akkor ki fog megvédeni?
Marjorie Rowena hátát nézte.
276
Arnette Lamb

– Majd megvédem magam nagymama. Felnőtt vagyok

már, és nem félek a város pletykájától.
Rowena lehajtotta fejét és előtűntek gesztenyebarna ha-
jának őszes tincsei. Szomorúan válaszolt.
– Meg kell vallanod, mindez olyan lealacsonyító volt.
Ezek az eljegyzések. Nem tudom, kész vagy-e elviselni egy
újabbat. Mi lesz így velünk?
Mindegyik eljegyzés megviselte nagymamát.
– Én Bath postamesternője leszek, te pedig az én ked-
venc nagymamám. Emlékezz rá! Már nem vagyok az az
ártatlan kislány, akit Hogarth évekkel ezelőtt megfestett.
Rowena a fehér márványt ütögette botjával.
– El kellett volna égetnem azt a nevetséges dolgot. Ha
arra gondolok, hogy eladtam a jade nyakláncomat, hogy
megbízást adjak a megfestésére... – Rowena sóhajtott és a
fejét rázta. – Undorító.
Egy pofon kevésbé fájt volna Marjorie-nek. Ő ugyanis
mindig nagyra értékelte Hogarth szatirikus stílusát. Hát-
rább lépett.
– Remélem, nem gondolod komolyan.
– Nem úgy értem, ahogy te, nem. Sohasem tudnálak
megbántani. – Rowena megfordult. Visszatetszés biggyesz-
tette le a szája szélét. – Csak nem így viseled mostanában a
hajadat?
Marjorie hirtelen öntudattal válaszolt.
– Mi baj a hajammal?
277
 Eljegyzés

– Úgy néz ki, mint egy befont lófarok. Ha bevizezed,

akkor Lizzie-nek órákat kell majd eltölteni a szárításával.
Marjorie megérintette a hajfonatát, amely a feje tetején
kezdődött, a válláig ért, majd vissza volt tűzve.
– Nekem tetszik ez a stílus, és nem szándékozom úszni
vele. Lizzie sohasem szokta szárítani a hajamat.
Rowena vállat vont.
– Ahogy neked tetszik. De ha az imádód nem lesz itt
hamarosan, akkor akár itthon is maradhatunk. Hét órakor
az emberek olyan sürjen lesznek a vízben, mint a heringek
a sósvizes hordóban.
Marjorie az órára nézett.
– Még csak hat óra harminc perc van. Sok időnk van
még, Blake pedig csak egy barátom.
– Ugyan! A nők és a férfiak sohasem barátkoznak. Ne-
ked ezt már igazán meg kellene értened. Ő az apád szeren-
csétlen bábja. Csak nem gondolod, hogy tényleg törődik
veled, vagy mégis?
Marjorie az ajkába harapott. Próbálta leplezni az érzel-
meit.
– Nem – motyogta. – Természetesen nem. Te már meg-
tanítottál engem az ilyesmire.
Rowena megpaskolta a lány kezét.
– Remek. Mert az a gazember bármit megígér majd, és
megtesz mindent az esküvőért. Ha olyan bolond vagy,
hogy hiszel a bókjainak és az ígéreteinek drágám, akkor
278
Arnette Lamb

hamarosan az egyik walesi birtokán találod majd magad

egy gyermekkel a hasadban. Ott aztán nem lesz senki, aki
törődjön veled. – Rowena megrázta a kontyát. – Ugye
mondtam már, hogy ez a fukar felajánlott nekem egy házat
Northumberlandban. Képzelj el engem egy falusi kunyhó-
ban! Egy év alatt elvinne a tüdővész. Akkor aztán tényleg
egyedül maradnál.
Marjorie szíve elszorult bánatában. Szerette volna össze-
szedni magát, ezért kedvenc képét, a Hogarthot kezdte
nézni. De a remélt megnyugvás csak nem akart eljönni.
– Ilyesmi sohasem történhet meg veled nagymama!
– Tudtam, hogy nem fogsz elhagyni, kedvesem. Te vagy
az egyetlen kincsem! Hidd el, én segíteni próbálok neked.
– Rowena odabicegett hozzá, és gyorsan megölelte. –
Nincs szándékomban az olyan pletykálkodók mellé állni,
mint Miranda Surleigh, míg a barátod megpróbál elcsábí-
tani téged. – Rowena kacsintott, majd így folytatta. – A
végén még kivájná a szemem.
Marjorie erőltetve felnevetett.
– Te olyan magas vagy nagymama, hogy fel kellene áll-
nia kísérője vállaira, ha el akarna érni téged. Ne aggódj
Blake Chesterfield miatt, nincs szándékomban feleségül
menni hozzá.
– Azzal, hogy kimondta ezeket a szavakat, meg kellett
volna könnyebbülnie. Ehelyett azonban Marjorie különös

279
 Eljegyzés

hiányt érzett, mint amikor megpillantunk egy szivárványt,

ami hirtelen eltűnik.
Rowena ragyogott
– Te túlságosan okos vagy egy olyannak, mint ez a sen-
kiházi, aki ráadásul gátlástalan is. Meséltem már neked,
hogy láttam, mikor azok közül a londoni csavargók közül
az egyiket dédelgette. Alig indultál el Bristolba, amikor ő
elrohant a Wiltshire-i játékterembe, és megkereste az első
hajlandó nőt. A kezét a csuklójáig bedugta a nő mellei kö-
zé... Nos, mosolyogj egy kicsit kedvesem, aztán mondd el,
hogy áll az ajánlat.
Marjorie hálás volt, hogy félbeszakíthatja a lelkét felka-
varó beszélgetést, és biztonságosabb témára válthat.
– A bristoli könyvek penny-re egyeznek. Az új hivatal-
nok él-hal a matematikáért.
– Nyereségünk is van? – kérdezte Rowena.
– Igen, különösen a csomagszállítás terén. Talán még
egy echós szekeret is lehetne indítani. A postaszekér ugya-
nis már eléggé megviselt állapotban van.
Rowena mindkét kezével a botra támaszkodott. Előreha-
jolva így szólt.
– Az a Honeycomb fiú még egészen fiatal. Nem hiszem,
hogy elboldogulna egy lovasfogat hajtásával.
Meg tudja csinálni, gondolta Marjorie, Peddicord segít-
ségével. De ha megemlítette volna a kocsis nevét, akkor a
beszélgetés visszakanyarodik Blake Chesterfieldhez.
280
Arnette Lamb

Nagymama csúnya dolgokat mondott volna rá, Marjorie

pedig megvédte volna. Legjobb, ha a dolog ülepszik egy
kicsit. Azonkívül lehet, hogy a bristoli csomagszállítás pro-
fitjából fizetésemelést ad a hivatalnoknak.
– Nyárig nem foglalkozom a postakocsival – füllentette
Marjorie. – Albert akkorára már eléggé tapasztalt lesz.
– Van elég pénzünk kifizetni a londoni postakocsit?
– Igen, a hónap végére már készen is lesz.
Rowena kérdően felvonta szemöldökét.
– Ilyen gyorsan?
– A kocsikészítőknél ez az uborkaszezon. A mester na-
gyon örült a megrendelésnek.
– Reméljük, hogy érti a dolgát. – Nagymama az ablak
felé fordította a fejét. – Mi ez a hang? – Odasétált az arany
színű bársony drapériához, és botjával félrehúzta azt. – Á,
itt van őlordsága hintója. Meg kell adni, szép darab. – Majd
meglepődve így szólt. – Nézd csak azt a fura kocsist! Ki
hallott már olyat, hogy egy hercegi hintót egy bohócnak
öltözött férfi hajtson.
Szombatonként Peddicord tollas kalapjával, és egyéb kü-
löncségeivel szokásos látogatója lett Hartsung Square-nek.
Marjorie hallotta maga mögött, ahogy a főbejáratot kinyit-
ják. Blake Merlynnek beszélt lehalkított hangon. Sarkan-
tyúk csengtek a hallban. Ahogy Blake végigvonult a tükrös
előcsarnokon, Marjorie arra gondolt, amikor a férfi először
lépkedett végig a folyosón. Emlékezett rá, amikor látta
281
 Eljegyzés

Blake nehéz hintójának tükörképét, és a férfi dühös arcki-

fejezését. Még a harag sem tudta elcsúfítani jóképű arcát.
Marjorie sajnálta őt azon az éjjelen, amikor megérkezett
Bath-ba. Ma saját magát sajnálta.
– Mosolyogj, kedvesem! – mondta Rowena. – A Ches-
terfieldek elvárják. Hozzászoktak, hogy a nők körülrajong-
ják őket
Amikor a férfi belépett a Hamburg-terembe, Marjorie-
nek nem kellett erőlködnie, hogy mosolyogjon. Ahogy
nagymama mondta, a dolog magától jött.
Blake Chesterfield hagyományos fürdőöltözetet viselt.
Fehér vászonból készült kabát, bokáig érő nadrág volt rajta.
Csak neki kellett szabóval készíttetnie, mert a bérelhető
öltözékek, melyek a fürdőkben a látogatók rendelkezésére
álltak, nem lettek volna elég hosszúak. A halvány szövet
még jobban kiemelte bőrének barnás árnyalatát, és ezzel is
hangsúlyt kapott amúgy is lenyűgöző férfiassága. Vállai
különösen szélesnek látszottak, Marjorie úgy gondolta,
hogy ennek valószínűleg a merev anyag az oka. Egyik hó-
na alatt egy barna papírba tekert csomagot tartott.
Blake mosolyogva közeledett és átnyújtotta a csomagot.
– Üdvözlöm, Marjorie. Hoztam önnek valamit. – A férfi
zöld szeme Marjorie arcát kutatta, majd megállapodott a
haján. – Csodálatos. Úgy nézel ki, mint egy istennő, a fel-
tűzött hajaddal.
Marjorie lankadó kedve felpezsdült.
282
Arnette Lamb

Rowena botja hangosan csattant.

– Ühüm!
Marjorie átvette a csomagot.
– Mi van benne?
Blake arcán hamiskás mosoly jelent meg.
– Nyissa ki, és meglátja!
Rowena ismét a torkát köszörülte. Blake sarkát össze-
csapva meghajolt.
– Jó reggelt, kegyelmes asszonyom! Milyen kedves ön-
től, hogy csatlakozik hozzánk.
– Jó napot önnek is, Lord Blake! Valóban kedves tőlem
– vidám hangjában elnézés érződött. – Az unokám kegyeit
ajándékokkal akarja megvásárolni?
– De nagymama!
– Ezt az unokájától kérdezze meg. Nos Marjorie, nyisd
ki!
Úgy tűnt, Blake hamar megfeledkezett Rowena lekezelő
viselkedéséről. Figyelmét Marjorie kötötte le. Marjorie
nem állta tovább a férfi várakozó arckifejezését, ezért a
csomagra pillantott. A kíváncsiságtól elpirult az arca. Kiol-
dotta a zsineget. A papír lehullott, és előtűnt egy bath-i vá-
szon fürdőköpeny, bő ujjai voltak, melyek szorosan illesz-
kedő mandzsettában végződtek. Nem hagyományos fehér
anyagból készült, hanem pirosra volt festve.

283
 Eljegyzés

– Tetszik? – kérdezte a férfi várakozással, miközben

olyan közel állt Marjorie-hez, hogy a lány érezte a borot-
válkozó szappan erős illatát.
Blake aznap dicsérte meg Marjorie ruháját, amikor pi-
rosban volt, és megnézte, hogyan vív Eversonnal. Miköz-
ben felidézte a kedves emléket, Marjorie megcsodálta a
galléron, az elülső hasítékon lévő kitűnő varrást. Arany
gombok kacsintottak vissza rá.
Marjorie felemelte a fejét, tekintetük találkozott.
– Köszönöm, ez elragadó szín.
– Én is úgy gondolom – a férfi mosolygott, és megérin-
tette Marjorie arcát. – Egyébként viselje egészséggel.
Rowena a botját közéjük tartotta.
– Mi történik itt, kérem?!
Marjorie megfordult úgy, hogy Rowena is lássa.
– Ez egy bath-i fürdőköpeny.
Rowena az orrát fintorította.
– De hiszen ez piros!
– Hát persze! – mondta Blake. – Ez a szín tökéletesen il-
lik Marjorie-hez, nem gondolja?
Rowena dúlt-fúlt, és olyan erővel szorította meg a botját,
hogy ujjai elfehéredtek.
– Csak egy prostituált viselne a fürdőben pirosat! Min-
denki rajta fog nevetni.
– Jöjjön! – mondta Blake udvariasan, megfogva
Marjorie karját. – Marjorie legfeljebb kitűnik majd a sok
284
Arnette Lamb

elkínzott arcú vénasszony közül. A legtöbben festik az ar-

cukat a fürdőben is. Néhányan parókát viselnek a vászon
kalapok alatt, Marlborough hercegnője gyémántos fejdíszt
visel. – Blake derékból meghajolt, és feltűnően Rowena
fülbevalójára nézett.
– Úgy látom... ön is rubintokat visel.
– Akármit is viselek, ahhoz magának semmi köze!
Marjorie pedig egy postamesternő, nem pedig hercegnő –
ordította Rowena.
– Igen, a legkitűnőbb Angliában, ahogy én sejtem. De az
idők, és az emberek is változnak – mondta Blake könnye-
dén.
Rowena magabiztosan mosolyogott.
– Marjorie apja sohasem változik meg. Megkeresi a leg-
gyengébb férfiakat, aztán ideküldi őket, hogy foglalkoz-
zunk velük.
Blake elkomorult, és ujjai megszorították Marjorie kar-
ját.
– George Entwhistle mindig olyan kedvesen beszél ön-
ről, kegyelmes asszonyom.
– Ugyan! Ő maga az ördög, és gyűlöl engem.
– Ebből elég, nagymama! – mondta Marjorie.
– Ma még nem kell viselnie ezt a köpenyt, Marjorie,
vagy talán sohasem. Egyszerűen csak reméltem, hogy tet-
szik.
– Nagyon kedvesen beszél ma – morogta Rowena.
285
 Eljegyzés

A férfi őszintesége jobban tetszett Marjorie-nek, mint

bármilyen ajándék. Bárcsak elmondhatná az igazi okát,
hogy miért jött Bath-ba. Sejtette azonban, sohasem fogja
megtudni.
– Köszönöm a figyelmességet.
Rowenából káromkodás tört ki franciául, majd olyan
gyorsan fordult meg a tengelye körül, hogy szinte elvesz-
tette az egyensúlyát. Blake utána akart kapni, de Marjorie
megállította. Rowena összeszedte magát. Karjának gyors
rántásával, botját horgászbotként használva elcsípte retikül-
jének zsinórját.
– Ha azt a szörnyű dolgot fölveszed, én nem megyek.
– No de kegyelmes asszonyom! – mondta Blake. – Az
ember még azt hihetné, hogy minden örömtől meg akarja
fosztani Marjorie-t.
– Amit állít, az egyszerűen abszurd. Marjorie-nek min-
dig megvan a szórakozása. És ehhez nincs szüksége sem
piros köpenyre, sem herceg fiára.
Marjorie csak egy órája ébredt, de máris kimerültnek
érezte magát.
– Nem illik hozzád, hogy ilyen nyers legyél, nagymama.
Talán itthon kellene maradnod.
Rowena arcán könnycseppek gördültek végig.
– Te tudod, milyen keményen dolgozom. – Összegör-
nyedt, miközben ezeket mondta. – Nem tudom, mi történt
velem! Olyan faragatlan vagyok, mint Dame Surleigh. Bi-
286
Arnette Lamb

zonyára az lehet az oka, hogy olyan sokáig maradtam fent

és szortíroztam a leveleket azon az éjszakán, amíg te Bris-
tolban voltál. Nem akarok a fürdőbe menni. Szörnyen saj-
nálom a történteket, Lord Blake.
Blake megnyerően mosolygott.
– Nem szükséges bocsánatot kérnie, kegyelmes asszo-
nyom. Nekem általában nyers tengerészek a társaim. Kö-
szönöm, hogy ön mellett otthon érezhettem magam. – Sza-
bad kezét kitartva kérdezte. – Elvegyülünk a tömegben?

♦♦♦♦♦

Aznap este Blake felsegítette Marjorie-t a hintóba, majd

belépett ő is és a szemközti ülésen foglalt helyet.
Peddicord még mindig tartotta az ajtót. A kocsis testal-
kata olyan volt, mint egy spanyol bikáé, lelke pedig mint
egy oxfordi bárányé. Egyetlen gyenge pontja volt, a kala-
pok. Ezen az estén lovagi fejfedőt viselt, amely hetykén
volt a fejébe csapva, és hivalkodó vörös toll díszítette.
Lekapta a kalapját. Kopaszodó kobakját szeplők díszítet-
ték.
– Csak helyezkedjen el nyugodtan, kisasszony. – Elren-
dezte Marjorie köpönyegét a bokái körül, pedig kezei in-
kább arra voltak teremtve, hogy megzabolázzák a paripá-
kat, mint arra, hogy egy hölgy körül segítkezzenek. Azután
a bőrszíjakra mutatott. – Ezek a fogantyúk, kisasszony.
287
 Eljegyzés

Kapaszkodjon beléjük jó erősen, ha rázós lesz az út! –

Majd Blake-hez fordulva így folytatta. – Ha valamilyen
gond van uram, fújja el a lámpákat. Nem tudhatjuk, van-
nak-e zsiványok ezen az úton, de nem szabad megkockáz-
tatnunk, hogy tűz legyen.
Blake már ismerte a férfi szokásait, és bólogatott.
– Azonnal kioltom a lámpákat, Peddicord.
– A gyanútlan népek hamar megsérülnek a hintóban. Fe-
leslegesen ne változtassanak helyet benne.
– Természetesen, Peddicord.
– Az oldaltartóban van két megtöltött pisztoly.
– Nagyszerű, Peddicord!
A lovász rácsapott a hintó burkolatára Blake ülése alatt.
– Everson iderakott egy üveg bort, némi könnyű harap-
nivalót. Takaró és víz is van betéve.
– Ez igazán remek, Peddicord!
– Telihold van. Két fegyveres kísérő mutatja az utat fák-
lyákkal.
– Ahogy rendesen, most is gondolt mindenre, Peddicord.
A kocsis Marjorie-re mosolygott. – Ezt a hintót nem ér-
heti baleset – mondta. – Különös gonddal vigyázok a kapi-
tány úrnőjére.
Marjorie elnézően mosolygott.
– Azt hallottam, hogy a kapitány mindegyik hölggyel
ilyen gondosan bánik.

288
Arnette Lamb

– De úgy ám! Mint a királynőkkel! Emlékszem arra az ír

hölgyre...
Blake megköszörülte a torkát.
Peddicord összeszorította a száját, mintha bogáncsot
nyelt volna, és azt mondta.
– Kitűnő esténk van egy kis vidámságra ebben a száraz-
földi szkúnerben, nem gondolja, uram?
– Ahogy mondja, Peddicord. Vegye át a kormányrudat!
Peddicord biccentett és hátrébb lépett, hogy bezárhassa az
ajtót
– Rögzítse belülről, uram!
Blake elreteszelte az ajtót. Peddicord körülsétált, hogy
ellenőrizze a másik ajtót is, melyet Blake ugyancsak bere-
teszelt.
– Mindig ilyen alapos a dolgában? – kérdezte Marjorie.
– Mindig. Helyezze magát kényelembe, mert nem fog
felmászni az ülésre addig, míg nem ellenőrizte az összes
istrángot és hámot Ha szerencsések vagyunk, akkor eltekint
a lovak patájának az ellenőrzésétől.
– Mi van akkor, ha sietne valahová?
Blake a fejét rázta. – Peddicordnál olyan dolog nincsen.
– Mindig ilyen szőrszálhasogató volt?
– Igen, gyerekkorom óta, vagy talán már azelőtt is. Az
apja a nagyapám kocsisa volt. Egyszer a hintó felborult, és
szegény Peddicord apja meghalt.
– De szörnyű! A hintók olyan veszélyesek!
289
 Eljegyzés

– Ameddig Peddicord a főnök, addig nincs mitől tartania

– nyugtatta Blake.
– Mennyi előkészület egy ilyen rövid utazásért!
Blake lejjebb vette a lámpák fényét.
– Hacsak nem szándékozik a Wiltshire-be menni ma este
– mondta. – Ki kocsizhatnánk Claverton-Avonbe. Lord és
Lady Claver ma este partit adnak. Cleveland is ott lesz.
– Milyen alkalomból látogatjuk meg őket? – kérdezte
Marjorie, miközben kikapcsolta a köpenyét.
Blake figyelte, ahogy a ruha lecsúszik Marjorie vállain,
és láthatóvá vált mélyen kivágott bársonyruhája, melynek
kék árnyalata az égboltra emlékeztette.
– Azt hiszem, a tulipánok kinyíltak.
A hintó megingott. Marjorie megkapaszkodott az egyik
szíjban. Peddicord felmászott a bakra.
– Azt hittem, önt nem érdeklik a virágok – mondta
Marjorie.
– Nos való igaz, hogy jobban szeretnék egy hosszú uta-
zást egyedül önnel, ebben a hintóban.
Marjorie formás ajkai körül sokatmondó mosoly tűnt fel.
– Ismerős huncutsága volt ez a harmadik, és az ötödik
udvarlómnak, – hangsúlyozottan körülnézett a hintóban –
bár azok a hintók brokáttal és arannyal voltak díszítve.
Blake elfojtotta magában a féltékenység nyilallását.
– Az én szándékaim tiszták.

290
Arnette Lamb

– Tudom. – Marjorie hátravetette a fejét és felnevetett. –

Micsoda hízelkedő!
Ez az okos, szórakoztató teremtés hamarosan ágyamban
fog nevetni és gyermeket szül nekem, gondolta Blake.
– Nos, Marjorie? Elmenjünk kocsikázni a holdfényben
Peddicorddal mint gardedámmal, vagy a Wiltshire-ben sze-
retne elbújni a tömegben?
Csuklójának könnyed mozdulatával Marjorie fölemelte
az ablak függönyét és kinézett az üvegen. Ez a finom profil
egy cameát kellene, hogy díszítsen. Elviszi majd Olaszor-
szágba egy nap, és megbízza a legjobb mesterembert, vésse
a képét finom rózsaszín kagylóra.
– Szeretném látni a tulipánokat.
Blake hátranyúlt, és kinyitott egy kis ablakot.
– Horgonyt fel, Peddicord! Haladjon északnyugati
irányba.
A kocsis megrántotta a gyeplőt. A hintó olyan lágyan
indult el, ahogy egy hajó a déli szélben. A lovak patái han-
gosan kopogtak az út kövein.
A bádogpadló alatt melegített téglák fűtötték a hintót. Az
öltözködőlámpák apró fényei aranyban fürdették Marjorie
alakját, leomló haján, melyen nem volt rizspor, és amely
egy nap Blake párnáját fogja borítani.
Blake megütögette az ülést maga mellett.
– Üljön át ide!
Marjorie kérdően tekintett rá.
291
 Eljegyzés

– Miért? Fél, hogy kiesek?

Blake kuncogott, és arra gondolt, az egyetlen esés, ami
történhet Marjorie-vel, hogy fülig szerelmes lesz bele.
Vágytól duzzadt meg az ágyéka, de a szíve többet kívánt
Marjorie Entwhistle-ből, mint a testi gyönyör.
– Tud úszni?
– Igen, – válaszolta a lány jelentőségteljesen – még a
legkavargóbb vizekben is.
– Erre emlékezni fogok. Nos, jöjjön ide, és mutassa meg
nekem a látnivalókat.
Marjorie kíváncsian nézett rá, kesztyűs kezével a nyaká-
hoz nyúlt. A nyakába kötött szalaggal kezdett babrálni. A
Chesterfield ékszerládika majd feldíszíti azt. Egy drágakő-
re gondolt leginkább Blake. Egyik ősének köszönhette, –
Edwardnak, Wales fekete hercegének – hogy volt egy ha-
talmas zafírköve, akkora, mint egy vörösbegy tojása. El-
képzelte ezt a követ, ahogy egy hosszú aranyláncon függ,
és elhelyezkedik Marjorie két melle között.
A családi büszkeségtől áthatva, Blake így szólt.
– Remélem, nem fél tőlem.
– Menjen arrébb! – mondta Marjorie bátran.
Blake úgy tudott olvasni a lány gondolataiban, ahogy
tengerészként az Atlanti-óceán áramlatait ismerte. Fel-
emelkedett, nagykabátját kihúzta maga alól. Balra húzó-
dott, és kinyújtotta a kezét. Marjorie megkapaszkodott

292
Arnette Lamb

benne, aztán átült a férfi mellé. Csak szoknyájának szolid

turnűrjei választották el őket.
– Jól ül? – kérdezte Blake, miközben mélyen beszívta a
lány levendula illatát, s azt kívánta, ruhájának kivágása
bárcsak lenne olyan pimaszul mély, hogy kivehesse mellét
és megcirógathassa.
– Igen. – Marjorie a férfi felé fordult, tekintetük találko-
zott. – Vajon Peddicordnak lesz-e türelme ahhoz, hogy
megtanítsa Tugot és a többieket?
Az úton egy tivornyázó csapat közönséges dalt üvöltött
Erzsébet királynőről és Blake egyik elődjéről. Mindenki jól
érzi magát Bath-ban kivéve a postamesternőt. Blake el volt
szánva, hogy ezt megváltoztassa.
– Elnézést, mit mondott?
– A kocsihajtás betanításáról beszéltem. Hálás vagyok
önnek, – mondta – csupán aggaszt, hogy a fiúk semmit
nem tudnak a lovasfogat hajtásáról.
Blake-ben kellemes emlékek idéződtek fel. Mint gyer-
mek, gyakran megszökött Chesterwood hideg folyosóiról a
Peddicord kunyhó meleg, családias szobájába.
– Min mosolyog? – kérdezte Marjorie.
– Peddicordra gondoltam, és a fiaira, akik mind maga-
sabbak, mint az apjuk. Kiváló lovasok... mind a heten. Bíz-
zon benne, neki megvan ehhez a türelme.
– Általában nem bízom önben, de ezt elhiszem.

293
 Eljegyzés

Blake tekintete állandóan fel s alá járt Marjorie elegáns

hosszú nyakától elbűvölően gömbölyödő melléig.
– Ez csodálatos hely a kezdéshez.
Marjorie felnevetett.
– A buja természete kiütközik Blake Chesterfield! –
Marjorie előrehajolt, felemelte az oldalsó függönyt és kiné-
zett az ablakon. – Mondja meg Mr. Peddicordnak, hogy
forduljon a következő elágazásnál jobbra. Egy kis kerülő
lesz ugyan, de az út felvisz a hegyekbe, és onnan csodála-
tos kilátás nyílik Bath-ra.
Blake ismét kinyitotta a kisablakot.
– Jobbra kormányozzon Peddicord, és tartsa egyenesben.
– Igenis, kapitány úr!
Blake a nagykabátját a másik ülésre dobta. A nehéz, sö-
tét gyapjúszövet úgy takarta be Marjorie nőies köntösét,
ahogyan majd Blake teste fogja hamarosan Marjorie nőies
formáit. A gondolat felpezsdítette vágyát, amelyet tovább
tüzelt Marjorie közelsége.
Áthaladtak a városkapun, és letértek a földútra. A lovak
kipp-koppja lágy dobogássá fakult. Blake kipillantott a sö-
tétségbe. – Mondja meg nekem, hogy mi van odakint,
Marjorie! Én csak árnyakat látok és egy mellettünk elhala-
dó fényt.
– Ó! – csodálkozott Marjorie, miközben hátradőlt és a
lámpára nézett. – Egy csiga tempójával haladunk, így nem
érünk éjfél előtt Claverton-on-Avonba.
294
Arnette Lamb

– Ön miatt nem szeretnék túl gyorsan menni.

Marjorie szemei örömtől csillogtak.
– Ön túlságosan gyors, még egy magányos, pénztelen
özvegy számára is.
Blake kezébe fogta Marjorie bal kezét és játékosan vé-
gighúzta hüvelykujját a lány gyűrűsujján.
– És mi a helyzet egy olyan postamesternővel, akinek a
szeme kékebb mint a búzavirág, és az esze gyorsabb, mint
a villám?
Marjorie szégyenlősen lenézett, majd elfordította a fejét.
Mintha mindenütt sérülékeny lett volna.
– Én egyáltalán nem ilyen vagyok. Önnek nem kell ilyen
bókokhoz folyamodnia. Ilyesmit már számtalanszor hallot-
tam.
A hintó finoman rázkódva haladt az éjszakában. Blake
Marjorie füléhez közel hajolva mondta.
– A gyors észjárásodat is sokat emlegették?
Marjorie egyik vállát fölhúzta és a füléhez dörzsölte.
– Nos, azt nem. Ezt pontosan még sohasem. Az egyik
udvarlóm úgy akart nekem kedveskedni, hogy állandóan
Shakespeare-t idézett.
Blake-nek a lány olyannak tűnt, mint egy cica, és ettől ő
is ellágyult.
– Taplófejű korcs fickó lehetett, kétségtelen.
– Csak egy alávaló gazfickó volt – mondta Marjorie
szimpátiával a hangjában. – Jól ismerem ezt a típust.
295
 Eljegyzés

Hat férfi csapta a szelet neki, kétségbeesésük miatt. Va-

jon volt-e bármelyiknek ideje arra, hogy felfedezze az ér-
zékeny és barátságos nőt? Valószínűleg nem, hiszen
egyébként kitartottak volna. Vajon beleszeretett bármelyik
is?
Blake-et hirtelen elkapta a birtoklás vágya, átölelte a
lány vállát és odahúzta magához. A lány próbált elhúzódni.
– Maradjon, – mondta a férfi – biztonságban van itt.
Marjorie kibámult az ablakon.
– Mitől vagyok biztonságban ön mellett?
Blake-et meglepte a lány nyíltsága, ezért elhatározta, ő is
hasonlóképpen válaszol.
– Azoktól a dolgoktól, melyektől a legjobban fél. Attól,
hogy valaki kényszeríti. Ebben nagyon csökönyös, azt tud-
ja?
Marjorie sóhajtott, s ettől melle enyhén megemelkedett.
– Az kellett, hogy legyek, nem volt más választásom. Ha
az első udvarlóm karjaiba hullok, akkor ma este nem ülök
itt.
A hintó oldalra billent, és ettől előredőltek. Blake szoro-
san tartotta a lányt, ahogy a hintó elindult a hegyen felfelé.
– Akkor van bennünk valami közös.
Marjorie olyan gyorsan fordította vissza a fejét, hogy or-
ra hegye megérintette Blake arcát. Szemeiben őszinte hitet-
lenség tükröződött. – Ez felháborító! Ön egy herceg fia.
Mit tudhat ön a kényszerről?
296
Arnette Lamb

Blake úgy érezte, hogy életében először akarja megosz-

tani személyes gondolatait egy nővel. Azt kívánta, bárcsak
egy hosszú útra indultak volna a skót felvidékre, vagy wa-
lesi birtokaira, mert annyira jól érezte magát Marjorie mel-
lett a hintó meleg fészkében.
– A házassági csapda elkerülése az én életemnek is része
volt, Marjorie.
Marjorie hátradőlt és figyelmesen nézte a férfit.
– Ezt nem gondoltam volna. – A lány szeme megértően
csillogott. – Hiszen ön gazdag és előkelő, – majd ajkát le-
biggyesztve hozzátette – és persze nagyon kiütköznek önön
a Chesterfieldek vonásai.
Blake-et kellemes érzések járták át.
– Azt akarja mondani... kellemesnek találja, ha rám néz?
– Évszázadok óta számos ország női találták kellemes-
nek, ha Chesterfield-férfiakra néztek.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
– Nem szándékozom önt bátorítani. Csak el ne feledje,
hogy ön nagyon ügyes a házasság elkerülésében.
Blake kellemetlenül érezte magát, jelenlegi helyzetének
iróniája miatt. – Szomorúan jegyezte meg.
– Így kellett viselkednem, a nők ugyanis gyakran kímé-
letlenek.
Marjorie oldalsó pillantást vetett rá.

297
 Eljegyzés

– A legtöbb nőnek nincs más választása. A férfiak több-

ségének viszont igen. Mennyi idős is ön, harmincöt?
Mondja el, hogy miért nem házasodott meg eddig.
– Önre vártam.
Marjorie nevetése betöltötte az egész hintót.
Marjorie sohasem tudhatja meg hosszú legényéletének
igazi okát, mert ezt megmondani egyenlő lenne azzal, hogy
felfedi bűnös titkát. – Harminchárom éves vagyok.
– Ó, – mondta Marjorie szempilláját lesütve – sajnálom.
– Nem kell sajnálnia, ön nem bántott meg engem. Ma
már okosabb vagyok és nem lépek olyan könnyen csapdá-
ba, mint régebben.
Marjorie befészkelte magát a férfi karjába, és Blake me-
gint arra gondolt, hogy milyen tökéletesen illenek egymás-
hoz. Most már csak a lányt kell erről meggyőznie.
– Megosztaná-e velem egyik-másik történetét híres
megmeneküléseiről? – Majd negédesen hozzátette. – Az
enyémeket már ismeri.
Marjorie-t megalázta korábban Rowena és George is.
Ugyanígy Blake-et is. Mindketten elkerülték a házassági
csapdákat. De lehet, Marjorie mégsem vészelte át olyan
könnyen, az apja játékait, és a nagyanyja praktikáit.
– Min gondolkodik? – kérdezte Marjorie elmélyült fi-
gyelemmel.
Mikor tanulja már meg, hogy számítania kell Marjorie
nyers megjegyzéseire.
298
Arnette Lamb

– Arra gondoltam, hogy a történeteimmel valószínűleg

untatnám. – Majd miután Marjorie kérdő tekintettel nézett
rá, hozzátette. – Néhányat viszont valószínűleg szórakozta-
tónak találna.
– Akkor mesélje el! Volt-e olyan hatása bármelyiknek,
hogy megváltoztassa önt?
A lószerszám hangosabban csilingelt. A hintó lelassult,
majd hirtelen fordult. Blake szorosabban tartotta a lányt.
Úgy érezte a lány kérdésében valójában kijelentést fogal-
mazott meg, mégpedig azt, hogy az apja viselkedése mé-
lyen bántotta. Blake szeretett volna segíteni Marjorie-nek,
elfelejteni azokat az időket.
– Amikor huszonegy éves voltam, az egyik londoni há-
zunkban éltem. Volt ott egy grófnő, aki megmérgezett
laudanummal. Jó pár órával azután ébredtem az ágyamban
kábán és anyaszült meztelenül. A grófnő lánya feküdt mel-
lettem ugyancsak meztelenül és gyógyszertől bódultan.
Marjorie a szája elé kapta a kezét, hogy eltakarja a neve-
tését.
– Mit tudott tenni?
– Felkeltettem Eversont és mondtam neki, siessen le, és
tudassa a grófnővel, hogy halott vagyok.
– Nem igaz!
– De igen, és nagyon meggyőző hulla voltam.
– Ó, biztosan nem hittek önnek.

299
 Eljegyzés

– De igen. A grófnő hangosan jajveszékelt, miközben

felöltöztette a lányát. Everson kivitte a hintóba. A további
csapdák elkerülése végett ezt a házat az egyik rokonomnak
adtam, és beköltöztem a nagybátyámhoz, Westchester
grófhoz.
Marjorie elgondolkozott.
– Tehát kénytelen volt feladni a függetlenségét.
Blake-nek számítania kellett volna a lány okos következ-
tetésére. Marjorie egész életét azzal töltötte, hogy értékelte
a helyzetet, és döntéseket hozott. Egy olyan embernek,
akinek Chesterwoodra, és még tizennégy másik birtokra
kell felügyelnie, nagy szüksége lenne olyan segítőtársakra,
mint Marjorie.
– Igen, kénytelen voltam. De egy évvel később beálltam
tengerésznek, ahol soha sincs egyedül az ember.
– De néha csak kikötnek a tengerészek is, és ön... – a
lány habozott – legendás arról, hogy vonzza a nőket.
Blake kellemetlennek érezte ezt a hízelgő megjegyzést.
– Ezt bóknak veszem.
– Annak is szántam – mondta Marjorie őszintén. – A
nők mindenütt rajongnak önért.
– És ön?
– Mondja el, mi történik akkor, ha valamelyiküket nem
utasítja el?
Bármilyen furcsának is tűnt Blake számára, de nem érez-
te, hogy nevetségessé teszi magát.
300
Arnette Lamb

– Nos, – kezdte könnyedén – mestere lettem annak, ho-

gyan kell kimászni az ablakon az éjszaka közepén.
Marjorie oldalba bökte a férfit, amire Blake meghátrált.
– Tehát így jutott be az én szobámba is, amikor elhozta a
vaníliás krémet, és a rajzot?
Blake-nek sajgott az oldala. Kinézett az ablakon és így
szólt.
– Nem itt van valahol a kőbánya?
– Ne térjen el a tárgytól, még nem fejeztem be.
– Még én sem – mondta Blake halkan, de hangsúlyozot-
tan. – Beszéljünk az ön ágyáról, mindig is kíváncsi voltam
rá. Valószínűleg hosszú, hiszen ön is magas, nekem tökéle-
tesen megfelelő méret.
Marjorie eltátotta a száját.
– Gazember!
Blake vállat vont és kinyújtotta a lábát.
– Igaz is, kezdek elgémberedni itt. – Kinézett az abla-
kon. – Elérkeztünk már ahhoz a látványos helyhez, amit
meg akart mutatni?
– Ragaszkodnom kellene ahhoz, hogy hazavigyen.
Blake hirtelen válaszolt.
– Chesterwoodba?
Marjorie felnevetett és közben aprólékos frizurájából ki-
szabadult egy fürt. Visszatűzte, majd így válaszolt.
– Ahhoz el kell rabolnia.

301
 Eljegyzés

Nem, arra nem lesz szükség. A lány szereti őt, és ma éj-

jel megmutatja neki, hogy ez mennyire igaz.
– Nem szoktam elrabolni a barátaimat, önszántukból
jönnek hozzám.
– Jól forgatja a szavakat, de engem nem tesz bolonddá. –
a lány kipillantott az ablakon. – Mondja meg Peddi-
cordnak, hogy vessen horgonyt.
Blake hirtelen megcsókolta a lány arcát.
– Olyan okos, mint egy bizonyos Vikomtné, aki feltörte
a hálószobám ajtaján lévő zárat.
– Én sohasem tennék ilyesmit.
– Nem lenne rá szükség, drágám. – Zöld szeme csábító-
an ragyogott. – Önt sohasem zárnám ki.
Miközben Blake átadta az üzenetet a kocsisnak,
Marjorie megpróbálta összeszedni magát. Blake Chesterfi-
eld szörnyen megnyerő volt, és minden újabb találkozáskor
úgy érezte, egyre jobban kedveli. A szavai olyan simogató-
ak voltak, mint a citrompuding. Magabiztos volt minden
mondata, és nem tűnt olyan embernek, akinek rejtegetni
való gyengesége van. Annyira megigézte már őt, hogy nem
törődött vele többé, miért is lépett be az életébe?
Nem, Blake nem egyszerűen elbűvölte. Marjorie tudta,
hogy beleszeretett. Reménytelenül, ostobán megadta magát
neki, és befogadta őt a szívébe. Blake Chesterfield azzal,
ahogy törődött vele, és amilyen barátságosan beszélt hozzá,
elfogadta a lány invitálását. Megnevettette Marjorie-t, és
302
Arnette Lamb

hozzásegítette, hogy büszke legyen arra, amit elért. Blake

felhívta a figyelmét a benne rejlő értékekre. Marjorie nem
tudta megmondani pontosan, mikor következett az be,
hogy Blake már nem csupán egy újabb látogató volt szá-
mára, hanem úgy kezdett gondolkozni róla, mint férjről,
akit imádni fog. Valahol időközben Marjorie jövőjét a férfi
kezébe tette le.
Vajon mit kezd Blake vele?
A legrosszabb és a legkedvezőbb lehetőségek jutottak
eszébe.
A hintó hirtelen megállt. Marjorie szerette volna, ha egy
időre megszabadul a kérdésektől, melyekre nem tud vála-
szolni, és elhúzta az ajtó reteszét. Blake felkapta a kabátját,
mintha egy zsebkendő lett volna és térdére fektette. Majd
felkapta Marjorie köpenyét és vállára borította.
– Készen áll arra, hogy a vezetőm legyen, Marjorie?
Zöld helyett, inkább szürkésbarnát kellene viselnie, gon-
dolta Marjorie.
– Csak akkor, ha úgy viselkedik, mint egy úriember.
Blake rákacsintott és a lány most figyelt csak fel szem-
pilláira, melyek olyan hosszúak voltak, hogy azt valószínű-
leg fésülni is kellett.
Peddicord kitárta az ajtót. A mosoly gyorsan eltűnt az
arcáról, amikor meglátta, hogy Marjorie a Blake melletti
helyen ül.

303
 Eljegyzés

– Ne zsémbeskedj, Peddicord, – mondta Blake – és ne

oktass ki bennünket arról, hogy mozgó hintóban nem sza-
bad helyet változtatni.
A kocsis az ajkába harapott és az mondta.
– Kitűnő az idő egy kis sétához, kapitány úr. Hadd segít-
sek feladni a kabátját.
Blake kilépett a hintóból, és kissé lehajolt, hogy az ala-
csony kocsis eljátszhassa az inas szerepét.
Blake Chesterfieldnek rongyokban kellene járnia, gon-
dolta Marjorie határozottan, és nem lenne szabad megmos-
nia az arcát. Nem kellene vakítóan fehér selyemingeket és
bonyolultan megkötött nyakkendőket viselnie smaragdtűk-
kel megtűzve. Elegáns volt, lehengerlően férfias. Lányokat
és fiúkat nemzhet neki, akik későbbi éveinek értelmet ad-
hatnak. Bármit megtesz, hogy feleségül vegye.
Blake kinyújtotta a kezét. Marjorie megragadta, és köz-
ben érezte a pecsétgyűrű kemény szélét, melyen egy ha-
talmas aranykorongon a Chesterfield címer volt látható egy
hüvelyknyi smaragd fölött. Ennek a gyűrűnek a hasznából
az összes postásfiút elküldhetné egyetemre, és kereskedel-
mi iskolába.
– Marjorie. – A lány fölnézett. A férfi homlokán érdek-
lődő aggodalom tükröződött. – Milyen szörnyű gondolatok
kavarognak rólam abban a csodálatos fejben?
Marjorie-t bosszantotta, hogy a férfi ilyen ravasz volt, és
rávágta.
304
Arnette Lamb

– Ne hízelegjen magának azzal, hogy azt hiszi, mindig

önre gondolok.
Blake olyan nézéssel tekintett rá, amelyből nyilvánvaló
volt, hogy tudja, Marjorie hazudott.
– Mosolyogjon rám! – kérlelte Blake. – A gondterhelt
nők a legbujább vágyaimat keltik életre.
Hogyan ragaszkodhatna ahhoz, hogy a férfi hagyja őt
békén, amikor azt szerette volna, ha az éjszaka örökké tart.
Mivel erre a kérdésre Marjorie képtelen volt válaszolni,
hagyta, hogy a férfi leemelje a hintából, közben azon tűnő-
dött, vajon lesz-e ereje bármilyen kérését visszautasítani.

305
 Eljegyzés

10. fejezet

„A fiatal hölgyek tartsák számon, hogy hány szempár fi-

gyelme irányul rájuk.”
Beau Nash: Bath törvényei

– Majd én! – Blake félretolta Marjorie kezét, hogy be-

gombolja köpönyegét.
Blake ujjai megérintették a lány nyakát, aki ismét elcso-
dálkozott, milyen erős a férfi bőre. Kezei dolgos kezek vol-
tak, nem pedig nemeshez illőek.
Csuklyás télikabátjában a férfi alig kivehető alakja olyan
volt Marjorie előtt, mint egy hatalmas árnyék. Még mielőtt
szemei hozzászoktak volna a sötétséghez, már tudta, hogy
Blake mosolyog. Marjorie érzékszervei megteltek a férfi
jelenlétével, a kedvenc citromillatú szappanjával, a meleg-
séggel, amit a férfi teste kínált, és azzal az őszinte öröm-
mel, amit jelenléte nyújtott neki. Őszinte lenne? Lehetetlen,
hiszen Blake Chesterfield csak egy újabb udvarló volt, aki-

306
Arnette Lamb

nek az volt a célja, hogy Marjorie apja zsarolásáért ő le-

gyen a fizetség.
Vajon egy pár csodálatos óráért elfelejtheti-e, hogy a fér-
fi miért jött Bath-ba? Az okok most nem érdekelték, tuda-
tának testőre elillant, és mintha nagy kő esett volna le szí-
véről. Marjorie maga mögött hallotta, ahogy Peddicord
odaszólt a lovaknak, de nem értette tisztán a szavakat. Fi-
gyelme az előtte lépegető férfira irányult.
A férfi felhúzta Marjorie csuklyáját, és azt mondta.
– Az öné vagyok Marjorie, vezessen!
Marjorie legyűrte izgalmát, és megkerülve a hintót elin-
dult lefele a nyílt úton. Blake hamar utolérte, átkarolta a
lány csuklóját a vállára téve. Nem vonta magához közel,
megelégedett azzal, amit ez a közelség nyújtott.
Pedig belém szerethetne Marjorie, ha adna magának egy
lehetőséget.
Blake csak ennyit mondott neki aznap este, amikor
Marjorie vele vacsorázott Clevelandéknél. Ma éjjel elszánt
volt arra, hogy a szeretet gyengéd gesztusaival ezt bizo-
nyítsa is.
Marjorie amint a holdfényben árnyékaikat nézte, megfi-
gyelte, körülbelül egyforma magasságúak. A férfi egy pa-
rányival talán magasabb. Egyszerre lépve haladtak a kita-
posott ösvény felé. Kellemes, hűvös szél fújt, amely meg-
zörgette a bükkök, szilfák kopasz ágait, és meglengette a
fenyőket. Összetapadt foltokban még hó fedte a tájat, de a
307
 Eljegyzés

tél már maga mögött hagyta a vidéket. A horizonthoz közel

a hold úgy világított a csillagokkal teleszórt égen, mint egy
ütött-kopott aranytál.
Blake hátrahajtotta fejét, mélyen beszívta a levegőt,
majd kifújva így szólt.
– Szeretem Anglia a szagát, és ön?
Marjorie élénken válaszolt.
– Igen, különösen, ha Franciaországhoz hasonlítjuk. An-
nak olyan szaga volt, mint... – Kereste a kifejezést, mellyel
leírhatta volna a zárdát átható kellemetlen illatokat.
Blake hüvelyk- és mutatóujjával befogta az orrát.
– Olyan, mint a sajtérlelő, amikor megérett a sajt.
Marjorie-ből nevetés tört ki.
– Nyáron lehet, de télen olyan a szaga, mint egy dézsa
nedves és hideg gyapjúnak.
– És a víz színén mintha kérges dolgok lebegnének.
Marjorie feltartott kézzel, ujjait mozgatta.
– És szörnyű bűz jön ki a tetején, ami marja a szemet.
– No és az ételek?! – Blake hahotázott, közben botorkál-
ni kezdett kezével Marjorie-re nehezedve és magával ránt-
va őt is. Árnyékuk az ösvényen úgy ingott, mint akik gintől
részegedtek meg, és feldűtöttek egy vödröt. – Ami engem
illet, – jelentette ki Blake – én egy jó nagy tányér ökörle-
vest kérek.
Marjorie a nevetéstől fuldokolva így szólt.
– Nem eheti meg azt a moslékot, az ugyanis francia étel.
308
Arnette Lamb

Blake megállt.
– Az nem lehet.
Marjorie nekidőlt.
– Mondom, hogy francia.
Blake olyan közel hajolt a lányhoz, hogy arca csak egy
ujjnyira volt tőle. Ezüst fény csillogott sötét hajában és
szemében.
– Mondja azt, hogy nem az.
Marjorie ördögien boldognak érezte magát.
– Oui, monseieur, – a fuldokló nevetés elvette a hangját
– a legjobb fonásból tudom.
Blake megragadta a lány vállát.
– De én gyűlölök mindent, ami francia!
Marjorie-t meglepte, hogy a férfi ennyire föllelkesült és
szabadnak érezte magát. Remélte, tovább fokozhatja jó-
kedvét és megkérdezte.
– Mit fog most tenni?
– Nos, – mondta Blake végleges elszántsággal – ennyit
erről. Ezután sohasem eszem ökörlevest.
– Mit eszik helyette?
Blake mellkasában ördögi kuncogás kavargott.
– Ehetnék egy falatot önből is.
– De én olyan keserű lennék, mint az elszáradt rebarba-
ra.
– Azért én megpróbálnám.

309
 Eljegyzés

A lány odébb pördült. Blake utána futott, csizmája alatt

recsegtek a száraz levelek és az ágak, melyek az ösvényt
borították. A hegy tetejéig az utolsó kis szakaszt futva tet-
ték meg. Amikor utolérte a lányt, Blake megállt, mély le-
vegőt vett. Nem volt kifulladva, s ezt a lány is észrevette,
amint felé fordult. Megbabonázta a kilátás, nemes profilja
most szinte angyalinak látszott, és uralkodói viselkedése is
feloldódott.
– Az Avon völgye! – suttogta Blake tiszteletteljesen. –
Csodálatos!
Egy fehérmellű bagoly libbent eléjük, majd a szélben
ide-oda körözött, miközben szárnyait enyhén libbentette,
hogy egyensúlyban maradjon.
– Látja az apátsági templom tornyait? – kérdezte
Marjorie a város központja felé mutatva.
– Igen, – válaszolta Blake csodálkozással hangjában – és
látom a gőzt is, amely a Kings Fürdőből száll fel. A folyó...
te jó ég! Úgy ragyog, mintha higany lenne.
– Némelyek azt mondják, az Avon úgy kanyarog, mint-
ha egymás mellé tennénk két sarlót úgy, hogy az egyik he-
gyéhez a másik fogóját tesszük.
Blake elgondolkozva válaszolt.
– Tényleg olyan.
Marjorie-t is elkapta a férfi lelkesedése.
– A nagy London-Bath országút arra nyugatra van, de
innen nem látni.
310
Arnette Lamb

– Igen, azon az úton mentünk, amikor el akartuk kapni

Drummondot.
Marjorie-nek eszébe jutott, hogy akkor még alig ismerte
Blake Chesterfieldet.
Blake felnézett az égre, és a csillagokat kutatta.
– Merre van észak?
Marjorie meglepődve jegyezte meg.
– Azt hittem, hogy a hajósok a csillagok alapján kormá-
nyoznak.
Blake kifújta magát, és a csizmáját bámulta. A lelkese-
dés egy szálig eltűnt az arcáról.
– Túl sok felhő van az égen. Én valójában sohasem kor-
mányoztam hajót. Egy alárendeltem ül a Reliant kormány-
rúdjánál.
– Hol van az iránytűje?
– Nem szoktam mindig magammal hordani – mondta
szárazon Blake.
Marjorie kíváncsi lett, vajon mi az oka a férfi hirtelen
hangulatváltásának. Talán sajnálta, hogy olyan sokat meg-
mutatott magából? De hiszen azt mondta, szeretné, ha bará-
tok lennének. Marjorie lenyelte csalódottságát, és megmu-
tatta neki az irányt.
– Arra van Lansdown.
Blake követte a kinyújtott kéz vonalát.

311
 Eljegyzés

– Egy századdal ezelőtt a királypártiak ott harcoltak a

parlamenterekkel – mondta látszólag elmélyülten. – Anglia
csak veszíthetett a küzdelemben.
– Ugye az ősei is részt vettek a csatában? – kérdezte
Marjorie.
– Igen, öt Chesterfield halt meg.
Marjorie rádöbbent, hogy Chesterfieldek szinte az angol
történelem mindegyik korszakában harcoltak.
– Az ön családja éppen úgy bele van szőve Anglia törté-
nelmébe, mint ahogy ez a völgy hozzátartozik a tájhoz. –
mondta Marjorie. – Egy hercegnőt kellene elvennie felesé-
gül, nem pedig egy hírhedt múltú postamesternőt.
– Ön hírhedt lenne? – Blake hangosan kacagott. – Nem
hiszek önnek. Mivel érdemelte ezt ki? Elveszített egy leve-
let, amely a királynak szólt?
Marjorie-nek eszébe jutottak szégyenteljes emlékei. El-
mondaná neki, de annak ára van.
– Mondja el a titkát és én is elmondom az enyémet.
– Akkor visszavonom a kérdésemet – mondta Blake. –
Ne beszéljünk ma este titkokról.
– Tényleg ne – egyezett bele Marjorie. Szíve túláradt a
reménységtől, és szeretettől. – Örüljünk annak, hogy együtt
vagyunk.
A bagoly magányosan huhogott. Hangja lassan belesi-
mult az éjszakai szél dallamába. Marjorie szeme kutatta a

312
Arnette Lamb

csupasz fákon a madarat, de pillantása Blake Chesterfiel-

den akadt meg.
A férfi elmélyülten figyelte a tájat, de pillantása állandó-
an visszatért Lansdownhoz. Végül dél felé mutatott.
– Nézzen oda! – Szeme felcsillant a felfedezés örömétől.
– Az a lapos háromszögletű föld Little Solsbury Hill. Ak-
kor a római út körülbelül ott lehet. – Északkelet irányába
mutatott.
Marjorie kicsit zavart volt, de ugyanakkor vágyott arra,
hogy visszatérjenek ahhoz a játékossághoz, melyet néhány
perce mindketten élveztek.
– Azt hiszem önnek nincs szüksége kalauzra.
Blake nevetve megrázta a fejét. Fényes fekete hajának
egy fürtje kibomlott és a homlokába lógott.
– Akkor beszéljünk önről! – Blake a lány vállához érin-
tette a vállát.
– Hol nőtt fel?
– Egy zárdában, Toumai mellett Franciaországban.
– Az ökörleves rajta volt az étlapon?
Marjorie nevetett.
– Egy héten egyszer, de akkor én böjtöltem.
Blake ismét meglökte a lányt játékosan.
– Mindig postamesternő szeretett volna lenni?
Blake úgy akart a barátja lenni, hogy Marjorie titkait
megtudja, de a sajátjait megtartsa magának.
– Nem.
313
 Eljegyzés

– Dame Surleigh azt mondta, régebben Rowena volt

Bath-ban a postamesternő.
Marjorie-ben kellemes emlékek idéződtek fel. Emléke-
zett, milyen magányos, elhagyott gyermek volt, aki bárki-
ben kész volt megbízni.
– Igen, és ő akarta, hogy vele éljek.
– Vannak más rokona?
Csak egy apa, aki többet törődik a leendő unokájával,
mint a lánya boldogságával.
– Nincs.
– Ön segített neki a posta ügyeit intézni.
– Igen – válaszolt Marjorie. – Rowenának csodálatos öt-
letei voltak, de nem volt ideje mindegyiket megvalósítani.
– Tudna mondani egy példát?
– Például, hogy terjeszkedjünk, és így biztosabban fenn
tudjuk magunkat tartani.
– Hogyan terjeszkedik a posta?
– Növelni kell a körzetet. Most Wells-t látjuk el, a bris-
toli csomagszolgálatot, és igen hamar a londoni postakocsit
is bevezetjük.
– Ami fogadok az ön ötlete volt.
Marjorie emlékezett a vitákra.
– Nagymama ellenezte, de most már elfogadja ő is.
– Akkor lett postamesternő, amikor Rowenának az a
szörnyű balesete volt?
– Á, nem. Akkor már én voltam a postamester.
314
Arnette Lamb

Blake hirtelen a lányra tekintett.

– A baleset idején csak tizenkilenc éves volt. Mikor lett
akkor postamesternő?
– Hivatalosan tizennyolc éves koromban.
– Valóban? Nem félt olyan fiatalon a nagy felelősségtől?
Marjorie-ben felötlöttek az első bath-i év keservei. Még ha
ő és Blake tényleg gyorsan összebarátkoznának is, akkor
sem mondaná el neki azokat a szörnyűségeket, melyeket
azon a nyáron művelt. Azon a nyáron, amikor kénytelen
volt a függetlenségét megtalálni. Kissé megszépítve a dol-
gokat így válaszolt.
– Nekem akkor pénzre volt szükségem, és valami
olyasmire, amivel értelmesen eltölthetem az időmet. Tudja,
nagymama csak egy igen kis járadékot kap Loxburgból, és
a balesete után...
– Nem tudom elképzelni őkegyelmességét, amint azzal
tölti az idejét, hogy Tugot, és a többi fiút tanítja, úgy aho-
gyan ön teszi.
– Nem, ő nem tanította őket. Amikor nagymama volt a
postamesternő, felnőtt férfiakat fogadott fel a postai szállí-
tásokra. De tudja, az egyetlen út, melyen jártunk a Bath-
London útvonal volt. Akkor én még túlságosan tapasztalat-
lan voltam ahhoz, hogy férfiakkal elboldoguljak. Így talál-
tam rá Tugra és a többiekre.

315
 Eljegyzés

Blake ismét átölelte. Marjorie szerette volna a vállára

hajtani a fejét, de nem tudta magát rászánni erre a merés-
zségre.
– Ön ezeknek a gyermekeknek otthont adott, és reményt
a jövőre. Ez nagyon nemes.
– Ezt én nem tartom nemes dolognak. Ahogy nagymama
mondja, én egy okos vállalkozó vagyok.
– Ez inkább sértésnek hangzik. Ön együttérzésből tett
valamit, és a nagymamája ezt úgy állítja be, mintha a kap-
zsiság hajtotta volna. – Blake megszorította Marjorie vál-
lát. – Ön is így látta?
– Kezdetben igen. – Marjorie-ből őszintén fakadtak a
szavak. – De félreértettem őt, nagymama sohasem tudna
megsérteni.
– Gyakran megsértődik azon, amit a nagymamája mond?
Marjorie bűntudatot érzett.
– Csak akkor, ha önző és túlságosan büszke vagyok.
– Ugyan, ne mondjon ilyet! – Blake a tenyerének apró
mozdulataival simogatta Marjorie vállát. – Nem hiszem,
hogy önre bármelyik tulajdonság jellemző lenne.
Marjorie őszinte volt vele, és úgy gondolta, nem kellene
Blake-nek vitatkoznia.
– Higgyen azt, amit akar!
Blake felnevetett.
– Régebben azt hittem, engem az ördög tett le
Chesterwood bejárata elé.
316
Arnette Lamb

– Miért hitte volna ezt?

– Mert az anyám azt mondta.
– Micsoda gonoszság, hogy lehetett az anyja ilyen ke-
gyetlen önnel?
A férfi nem közvetlenül a lányra nézett, hanem a kapuc-
niját bélelő prémre. Majd csendesen így folytatta.
– Azt hiszem, féltékeny volt, mert nem lehetett már a fi-
gyelem középpontjában. – Blake hamiskásan mosolygott és
forgatta a szemeit. – A Chesterfield örökös mindig nagy
felfordulást okoz. Az apám, a nagybátyáim és az anyám
családja sem beszélt semmi másról, csak rólam. Ahogy lát-
ja, néha még azok is megbánthatnak bennünket, akik sze-
retnek.
Blake olyan őszintén mondta ezt, hogy Marjorie azon
morfondírozott, vajon a férfi nem az ő kedvéért beszél-e
ilyesmiről.
– Eleget beszéltünk már rólam – zárta le Blake. – Mond-
ja el, hány éves volt, amikor befogadta Tugot.
Marjorie élete aznap nagy változáson ment keresztül,
méghozzá jó irányban.
– Éppen akkor töltöttem be a tizenhetet.
Blake a homlokát összeráncolva szigorúan nézett.
– Ön tizenhét eves korában vállalt postai megbízatást?
Marjorie szinte felnevetett ilyen abszurd feltételezés hal-
latán.

317
 Eljegyzés

– Nem, csak irányítottam a munkát. Nagymama olyan

nagylelkű volt, hogy aláírta az első ajánlatot nekem, és így
ő indított el.
– Ön az ő mindene – mondta Blake szomorúan.
Marjorie-t bosszantotta ez a kesergő hang.
– Igen, és nekem pedig csak ő van. Miért fenyegette meg
azzal, hogy Northumberlandba küldi?
Blake-nek leesett az álla.
– Northumberlandba? Sohasem említettem semmit
Northumberlandről. Az egyik kuzinom ott él a családjával
az egyik birtokomon. Felajánlottam, veszek Rowenának
egy házat bárhol Angliában. Én azt hittem, hogy Tunbridge
Wellst fogja választani.
Nagymama ismét hazudott! Marjorie biztos volt benne.
Vajon a Blake Chesterfielddel történő eljegyzéssel kapcso-
latban, mi késztette a nagymamát hazugságra, és csalafin-
taságokra? Valószínűleg félt attól, hogy bármilyen elegáns
helyen is, de egyedül kell élnie. Tetteinek, az indítéka volt
igazán fontos.
– Ez csupán geográfia, a lényeg az, ön meg akar szaba-
dulni nagymamától.
– Azt hittem, szeretni fogja Tunbridge Wellst. A vize
gyógyító erővel bír, és közelebb van Londonhoz, mint ahol
mi élünk majd. Sok ember, aki eljön Bath-ba, meglátogatja
Tunbridge-et, például Beau Nash is. Clevelandnek is van
ott egy háza, és Marlborough hercegnőnek is. – Blake
318
Arnette Lamb

megdörzsölte a homlokát, mintha csak zavarban lenne. –

Csak egy saját otthont akartam neki.
Marjorie nem akart válaszolni a férfinak arra a feltétele-
zésére, hogy Londonban fognak együttélni.
– Nagymamának van otthona.
– Nem, kedvesem. Hartsung Square az ön apjáé.
– Ez hazugság! – mondta Marjorie, akit ismét elkeserí-
tett apjának csalárdsága. – Nagymama mindenét azért ál-
dozta fel, hogy megvegye nekem ezt az otthont.
Blake a vállát vonta.
– Lehet, hogy rosszul értesültem. Visszatérve a nagy-
mamájára, hallotta-e, mit mondott Tobias Pondsnak a
Cross Fürdőben?
Vajon szándékosan váltott témát? Mindegy, Marjorie-t
már fárasztotta a Blake, és Rowena közti küzdelem.
– Egész Bath hallotta. Nem kellett volna a férfit laposte-
tűnek neveznie.
Blake kuncogott.
– Tobias viszont Rowenát savanyúképű... – Hirtelen ab-
bahagyta. – Shakespeare-t idézték, azt a darabját, amelyik a
házsártos asszonyról szól.
Marjorie szomorúan válaszolt.
– Gyakran megteszik.
Blake csettintett az ujjúval.
– Tobias volt az a kérője, aki Shakespeare-t idézett!
– Mondtam önnek.
319
 Eljegyzés

Blake szeme összeszűkült. Összeszorított szájjal folytat-

ta.
– Igen, beszélt egyszer valamelyik udvarlójáról, de nem
mondott részleteket arról, hogy milyen kapcsolata volt a
férfival.
Marjorie furcsamód megörült, és így szólt.
– Ha nem tudnám, hogy olyan elszántan feleségül akar
venni, azt hihetném, Blake Chesterfield féltékeny.
A férfi megszorította Marjorie karját.
– Szörnyen féltékeny vagyok bárkire, aki jobban ismeri
önt, mint én.
– Akkor féltékeny lehet Bath lakóinak legalább felére.
– Ez hamarosan megváltozik.
– Nem értem, miért csinál még mindig gondot magának
ebből. Én egyáltalán nem vagyok érdekes. – Marjorie per-
sze tudta, a férfinak nincs más választása. Marjorie apja
gondoskodott róla, hogy így legyen.
– Miért törődik olyan keveset magával, Marjorie?
Mert olyan dolgokat tett fiatal korában, melyeket nem
lehet meg nem történté tenni. Nagymama megbocsátott a
gonosz ifjú lánynak, gondoskodott róla, elfogadta őt, és
szerette úgy, ahogy más sohasem tudná. Marjorie tudta,
hogy a férfi választ vár.
– Én csak egy hétköznapi nő vagyok.
– Én pedig egy istenverte talált gyerek vagyok, akit Lu-
cifer hagyott a küszöbön.
320
Arnette Lamb

Marjorie nevetett.
– Ön egy nagy gazember, aki ugyanakkor ravasz is.
– Ha már így van, – mondta Blake, elegáns szemöldökét
mozgatva – hadd emlékeztessem önt arra, csodálatosan néz
ki. – A férfi hangja csábító suttogássá halkult. – Az ön in-
telligenciája a legtöbb tudóst megszégyenítené. Ön nagy-
lelkűen bánik az idővel, és olyan nemes a szíve, hogy egy
sor árva gyereknek lehetőséget ad a jobb életre. Ön egy
tiszteletre méltó asszony, Marjorie Entwhistle.
Marjorie szíve olyan vadul vert, már azt hitte kiugrik a
mellkasából.
– Az biztosan nem vagyok.
– Akkor majd bebizonyítom önnek. – Blake a szavakat a
lány fülébe suttogta. – Jöjjön ide! – Maga elé vonta
Marjorie-t, majd kabátját kinyitotta, és melléhez húzta a
lányt. A férfi teste forró volt, mint egy kemence, és karjai
szorosan tartották.
Blake hűvös arcát odatartotta a Marjorie-éhoz, és állát a
vállára helyezte. Együtt néztek le Bath-ra, beburkolózva a
szantálfa illatú gyapjúkabát gubójába.
– Most, hogy ilyen kellemes helyen van, pontosan ott,
ahol én szeretném, mutassa meg azokat az épületek, ahol
együtt voltunk, és kezdje a Hartsung Square-rel! – kérte
Blake.
Az ismerős helyek nevei és az évszázados nevezetessé-
gek értelmetlen szavak zagyvalékává lettek, mert Marjorie
321
 Eljegyzés

összes érzékszerve a férfira, annak ölelő karjaira irányult.

Az érzékelés, az értelmes gondolkodás képessége úgy el-
szállt, mint a vadkacsák a tél első jeleire.
– Nem tudom megmutatni, – mondta Marjorie, akit a
bágyadtság köde vett körül – a kezeim csapdában vannak.
– Hmm... – Blake megcsókolta a lány nyakát, és fölfele
haladt a füle mögött lévő érzékenyebb pontok irányában. –
Úgysem illik mutogatni.
Marjorie füle megbizsergett, még mielőtt a férfi hozzáért
volna. Ujjait ökölbe szorította
– De hiszen ön szerette volna látni a nevezetességeket! –
mondta Marjorie bizonytalanul.
– Kit érdekel Bath? – suttogta Blake. – Sokkal csodála-
tosabb látvány van most előttem.
Marjorie felnyögött, és mivel térdei majdnem összeros-
kadtak, a férfira nehezedett. Blake válaszul a lány köpe-
nyébe csúsztatta kezét, és csuklótól vállig megsimogatta a
karját, majd ugyanezt visszafelé. Azután megmasszírozta a
lány kezeit egészen addig, míg a feszültség megszűnt, ujjai
ellazultak, és nedves tenyere a combja mellett pihent. Bla-
ke fürge ujjai fölfele haladtak, és megsimogatták a lány
megfeszült melleit. A gyöngéd simogatás heves izgalomba
hozta.
A férfi mellkasa megdagadt, ahogy nagy erőfeszítéssel
szaggatottan lélegzett, miközben ujjai folytatták a csodás
dallamot.
322
Arnette Lamb

– Forduljon meg!
Mint egy utat vesztett utazó, aki útjelző táblát keres egy
elhagyott úton, Marjorie engedelmeskedett a férfi szavai-
nak.
Blake összekulcsolta a kezét Marjorie mögött és olyan
erővel húzta magához, hogy a lány nem tudott ellenállni.
– Öleld át a nyakam, Marjorie, és nyisd ki a szemed!
Vajon mikor csukta be a szemét? Saját érzésein kívül
semmire nem tudott figyelni, vak volt minden másra. Most
magához tért és engedelmesen nézett a férfira. Küzdött a
késztetéssel, hogy visszasodródjon az édes feledésbe, hi-
szen Blake szemeiben gyengéd érzelmek erdeje ragyogott.
– Mondja meg, mit akar, szerelmem!
– Azt akarom, csókoljon meg! – hallotta Marjorie önma-
gát.
– Reméltem, hogy ezt fogja mondani. – Blake szája
gyengéden a lányéhoz ért, de ajkai kissé elváltak, lehelete
pedig olyan édes volt, mint a lucerna reggel. Ekkor jutott
Marjorie eszébe, hogy a férfinak régebben bajusza volt.
Kíváncsian simogatta végig a férfi arcát, hogy megérintse
azt a pontot, ahol ajkaik összeforrtak.
Marjorie ujjai hegyétől érzéki izgalom futott az agyáig,
és erotikus képeket váltott ki, melyek reszketve csillogtak,
mint a hold sugarai. Látta Blake-et, ahogy leengedi a haját
és kisimítja egy szatén párnán, ahogy nászéjszakájukon

323
 Eljegyzés

megajándékozza egy ládika ékszerrel, ragaszkodva ahhoz,

hogy meztelenül fölvegye őket, és előtte sétáljon bennük.
Marjorie-nek a meglepetéstől és az örömtől szinte elállt
a lélegzete. A férfi nyelve szájába csúszott, ott tekergőzött
és kutatott, ahogy egy vadász keresi az értékes prédát.
Marjorie-t elcsábította az élvezet ígérete és fejvesztve ro-
hant a férfi csapdájába. Ahogy tőrbe esett, egészen merész
lett, nekifeszült a férfinak, hogy kipróbálja a vágy határait,
melyet Blake táplált iránta
Aztán Blake elvette a lány kezét a nyakáról és a kettőjük
közt feszülő forrósághoz irányította. A hideg ujjak meg-
érintették Blake meleg selyemnadrágját. Marjorie tenyere
alatt a férfi élettől feszült, amely azt az üzenetet továbbítot-
ta félreérthetetlenül, kívánta a lányt.
Marjorie felismerte a kegyetlen igazságot. A férfiakkal
kapcsolatban túlságosan gyenge volt. Nagymama is rávilá-
gított már erre a gyengéjére. Mivel az apja elhagyta
Marjorie-t, ezért más férfiakat keresett, akik átveszik a sze-
repét.
– Marjorie?
Blake hangja visszazökkentette a valóságba.
– Mi baj van? – kérdezte Blake.
– Semmi. – Pedig azt gondolta, hogy minden.
– Maradjon velem! – kérlelte a férfi, és ismét csókokkal
borította el a lányt, finoman mozogva a lány keze alatt. –
Kívánom!
324
Arnette Lamb

Marjorie-t megragadta a férfi könyörgő hangja, és meg-

adta neki, amit kért. Vágyott rá, hogy utolérje a férfi lángo-
ló szenvedélyét, és felfedezze saját vad vágyait, tapaszta-
latlanságának határát próbálgatta. A melle fájt, és úgy érez-
te, túlságosan gyenge ahhoz, hogy állva maradjon.
A férfi bizonyára megérezte küzdelmét. Vágyakozás jár-
ta át a mellkasát és száját elkapta a lányétól.
– Álljon meg – kérte felnyögve.
Marjorie-t meglepte a férfi sürgetése, és kinyitotta a
szemét. A férfi száját idegesség szorította össze, nyakának
inai megfeszültek, mint a kötelek.
– Mit mondott? – hebegte Marjorie.
Blake összeszorított szájjal válaszolt.
– Most mozgassa a kezét!
Marjorie engedelmeskedett és a férfinak elállt a lélegze-
te, mint akinek fájdalma van. Marjorie is fájdalmat érzett
és megérezte, hogy a férfi keze még mindig a mellének fe-
szül. Marjorie hirtelen megértette kétségbeesésének okát.
– Mozgassa ön is! Most.
Úgy tűnt, mintha Blake megrázná magát, azután elmoso-
lyodott.
– Nem akarom.
– Nem igazságos velem.
Blake ujjai gyengéden megszorították a lányt, és köpe-
nyének anyaga lágyan dörzsölte megfeszült bőrét.

325
 Eljegyzés

– Ha az ágyamban lennénk, kedvesem, igazságosabb

lennék önhöz. Ha nem lenne szűz, itt a holdfényben állva
lehetne az enyém.
Blake szeretkezésről beszélt Marjorie-nek, de mi köze az
igazságosságnak ehhez. Marjorie a lelke mélyéről vála-
szolt.
– Az lehetetlen lenne. Legurulnánk a völgybe.
– A gyakorlatias nők mindig megvadítottak.
– Engedje el akkor ezt a gyakorlatias nőt!
– Nem engedem, csodálatos, ahogy idesimul. – Blake
megcsókolta a lány orrát. – Nem hiszi, hogy állva tudnék
önnel szeretkezni?
A zavartság újabb hulláma öntötte el Marjorie-t. Elfordí-
totta a fejét.
– Te jó ég! – kiáltott fel érdes hangon Blake – ön egy jó-
zan embert is megőrjítene.
– Kigúnyol!
– Ne higgye! Megteszek mindent, ami csak tőlem telik,
hogy elcsábítsam. – Blake nagyot sóhajtott, és kezét elvette
a lány mellétől. – Menjünk. – Visszafordult az ösvényre, és
magával húzta Marjorie-t.
Marjorie minden gondolatát a férfi foglalta el, aki nem
lehetett az övé. Teste vágyott a közelségére, melyet még
nem kaphatott meg, de nem merte vállalni annak a veszé-
lyét, hogy most emberek közé menjen.
– Várjon! Inkább nem megyek Claverékhez.
326
Arnette Lamb

– Jó. – Blake tovább sétált. – Nekem sincs szándékom-

ban, hogy odavigyem.
– Megígéri?
– Igent Nem hisz nekem?
– Nem nagyon.
Blake megállt és így szólt.
– Nos, rendben van. Megesküszöm a tengerész megbízó-
levelemre.
Ezt olyan vidáman mondta, olyan büszkén, hogy
Marjorie-ben szörnyű kétely támadt. Vajon apa nem kény-
szerítette-e Blake-et arra, hogy lemondjon a posztjáról?
Rosszabbul is elbánt már az apja néhány emberrel, például
szegény Shelbourne-nal.
– De hiszen, ön imádja a tengert.
Blake átkarolta Marjorie-t és megcsókolta a homlokát.
Igen, – mondta halkan, komolyan – ez igaz. Elmondtam
már, hogy mit érzek a tengerrel kapcsolatban.
Marjorie-ben gyengéd érzések ébredtek, és könnyek
csordultak ki a szeméből. Mi van, ha tényleg fel kell adnia
csodálatos karrierjét? Mit mondana az apjának, Enderley
hercegnek? Marjorie megölelte, magához szorította olyan
erővel, ahogy csak bírta. Nem lenne igazságos, ha Blake-
nek ilyen sokat kellene feláldoznia. Az sem volt igazságos
persze, hogy ennyire beleszeretett.
– Mit látok, mi ez? – Blake hideg kezei megfogták
Marjorie arcát. Marjorie remegett. Blake hátrahajtotta a
327
 Eljegyzés

lány fejét. – Sikerült megríkatnom. Marjorie, szeretném, ha

barátok lennénk.
Kimerültség lett úrrá Marjorie-n. Nem illett ő Blake
Chesterfieldhez. Miért nem hallgatott a jó szóra?
– Nagymamának igaza volt – mondta Marjorie, miköz-
ben sírás fojtogatta. – Ön mindent el fog veszíteni miattam.
Remélem tisztában van ezzel. Meg fog gyűlölni.
– Lehetetlen, kedvesem. Eddig nem volt alkalmam, hogy
megmagyarázzam. Valóban szeretem a tengert, de ugya-
nakkor gyűlölöm is, akár a legtöbb tengerész. Nem fog hi-
ányozni, tényleg nem, ha önt magam mellett tudom.
Minden szava hazugság volt, melyet csak azért mondott,
hogy meg ne sértse Marjorie érzéseit, és hogy rávegye a
házasságra. Nem volt új számára a történet, de Marjorie
régi védekező reflexei most nem működtek. Szeretett volna
hinni abban, hogy Blake Chesterfield szerelmes belé, ha
csak egy estére is.
Blake belekarolt a lányba, és az ösvényen visszasétáltak
az útra. Amikor elérték a hintót, Blake felkiáltott. –
Peddicord, feszítse ki a vitorlákat, és irány az otthoni kikö-
tő.
Ahogy beültek egymás mellé a hintóba, Blake elővett
egy takarót a szemközti ülés alatt lévő rekeszből. Eloltotta
a lámpákat, magához vonta Marjorie-t, majd beburkolta
mindkettőjüket a takaróval.
– Fázik? – kérdezte Blake.
328
Arnette Lamb

Marjorie-nek csontjáig hatolt a hideg, de nem az időjárás

miatt.
– Nem – hazudta, miközben fejét a férfi mellkasán pi-
hentette. Még a súlyos kabáton keresztül is hallotta a férfi
szívének egyenletes lüktetését. A lány úgy érezte, hogy
védelmet kap és szeretetet Blake karjának megnyugtató
erejétől.
Semmilyen férfi nem hasonlítható Blake Chesterfield-
hez. A papa mégis kijátszotta őt. Hogyan él majd tovább,
ha egyszer Blake megszabadul a jegyességtől?
Vajon elegendő lesz-e számára a hivatása? Nem volt
benne biztos.
– Nézzen rám! – Blake felemelte Marjorie állát.
A holdfény nyugodt, lágy vonásokat kölcsönzött a férfi
helyes arcának. Marjorie mosolygott, ahogy a férfit csodál-
ta, és megkérdezte.
– Felmelegedett már?
A férfi visszamosolygott rá és azt suttogta.
– Azóta lángban vagyok, mióta besétáltam az Ivóterem-
be, Marjorie Entwhistle. – Azután ajkai megérintették a
lányét, gyengéden mozogva, mintha a tökéletes illeszkedést
próbálgatná.
– Segítsen nekem, hogy ez a tűz ne hunyjon ki! – suttog-
ta Blake, és megcsókolta a lányt.
Amikor visszahúzódott, Marjorie így szólt hozzá.
– Csak úgy segíthetek, ha megszököm az apámtól.
329
 Eljegyzés

– Akkor legyen a feleségem!

– Nem.
– Akkor szeressen nagyon!
Marjorie lassan lehunyta szemét. A sötétségben egy kel-
lemes nyári nap képei villantak fel előtte. Ő, és Blake lepi-
hennek egy szalmazsákra egy virággal teli mezőn, és sütké-
reznek a szerelem fényében. Marjorie ajkait elégedett sóhaj
hagyta el, melyre a férfi a vágy hangjaival válaszolt, mely
összetörte ezt a mesés képet, és felkorbácsolta Marjorie
vágyát.
A kerekek pörögtek, a lószerszám csengett, a paták tom-
pán koppantak a földúton, és a hintó gyengéden vitte őket a
hegyeken át. A hintóban pedig hevesen dobogtak a szívek,
a kezek összefonódtak, és az érzelmek felkavarodtak egé-
szen addig, hogy Marjorie úgy érezte, most először él iga-
zán.
Blake suttogva kérlelte.
– Érintsen meg! – Marjorie kezét az inge alá bújtatta. A
lány ujja hegye megérintette mellkasának kemény falát,
belefésült selymes szőrzetébe.
Blake megremegett, és visszafojtotta lélegzetét.
Marjorie tudta, hogy talán sohasem lesz ismét szerelmes,
ezért agresszív lett, ütötte a férfit, nyelvét a férfi nyelvével
összefűzte, felkorbácsolta a vágy tüzét. Blake válaszolt
Marjorie kihívására, és keze fájdalmasan lassú utazásra
indultak a lány mellétől. Megkerülte szoknyájának bonyo-
330
Arnette Lamb

lult redőit, és utazását combjainak belső, érzékeny területén

fejezte be. Blake mellkasa zihált, és száját elkapta a lányé-
tól.
– Csúsztassa széjjelebb a lábait! – suttogta sürgetően. –
Hadd érintsem meg itt is!
Amikor a férfi kereső ujjaival megsimogatta lányt, az
megfeszítette magát.
– Blake, ne!
– Ssss! – nyugtatta Blake. – Lazítsa el magát, ne zárjon
ki, tudom, hogy kíván, és ön is tudja.
Marjorie szemét lassan kinyitotta. Észrevette a férfi for-
ró pillantását, mely szájára irányult. Blake mosolygott, fo-
ga a sötétben megcsillant és mosolyának melegségétől el-
olvadtak Marjorie gátlásai.
– Ez az! – suttogta Blake, és ujját a lányba csúsztatta.
Marjorie megremegett a férfi finom érintésétől.
Blake ismét csókolni kezdte Marjorie-t. Nyelve szétfe-
szítette ajkait, és követte kezeinek gonosz ritmusát. Fények
csillantak meg a hintón kívül a sötétségben. Marjorie fejé-
ben harangok zúgtak. Blake egyre beljebb és egyre gyor-
sabban mozdult, míg hüvelykujja megtalálta azt a helyet,
mely Marjorie vágyainak középpontjává vált.
Marjorie úgy érezte, lábai gyengék, és használhatatla-
nok, de tudata élénk, vágyakozó volt. Nagy felfedezés várt
rá, egy kéznyújtásnyira volt csak tőle. Olyan díj, melyet
nem érhet még el, mégis úgy érezte, hogy egyre közelebb
331
 Eljegyzés

és közelebb jön. Marjorie ajkait kétségbeesett kiáltás hagy-

ta el.
– Csodálatos, szerelmem – Blake ezeket a szavakat a
lány szájába suttogta.
– Csak az élvezetre gondoljon. Biztos, hogy eljön, meg-
ígérem.
A lány visszasuttogott.
– Nem, nem hiszem, a közelében vagyok, de...
– Dehogynem.
Blake szorosan magához ölelte. Arca a lány arcához ért.
– Koncentrálni kell, szerelmem – mondta halkan. –
Nyúljon ki érte, a megkönnyebbülés várja!
Marjorie-t elborította a mámor, feloldódtak feszültségé-
nek görcseit. Édes örömteli megnyugvásba jutott, mely bé-
két hozott a lelkének, és örömöt a szívének.
Szaggatót kiáltás hagyta el ajkát, és borzongás futott raj-
ta végig. Blake simogatása lelassult, megnyújtva a lány
örömét, levezetve a feszültséget, sikamlós nedvességet fa-
kasztva a lány lábai között.
Marjorie álomszerű bágyadtságban olvadt fel, és így
szólt.
– Ó, Blake! Ez az érzés olyan, olyan...
– Csodálatos?
Ez a szó hétköznapi és túlságosan közönséges volt ah-
hoz, hogy leírja a rendkívüli érzéseket, melyek átjárták
Marjorie-t.
332
Arnette Lamb

– Másnak érzem magam, mintha valami újat fedeztem

volna fel magamban.
A férfi megigazította Marjorie ruháit és ölébe vette a
lányt.
– A mindenségit! – ugrott fel Blake. – Ezek az átkozott
turnűrök!
– Nem szereti őket?
Blake arrébb fordította a lányt, hogy elrendezze a ruhá-
ját.
– Igen, de most éppen nem. Hol is tartottunk?
– Éppen azt vallottam meg önnek, hogy segítségével fel-
fedeztem nőiességemnek egy részét.
Blake kinézett az ablakon és úgy válaszolt.
– Tiszta szívemből azon leszek, hogy ne veszítse el ezt a
felfedezést.
A hintó megállt. Blake gyöngéden megcsókolta Marjorie
orrát.
– Kapaszkodjon belém! – mondta. Mellkasához szorítva
a lányt, kilépett a hintóból.
A fény vakította Marjorie-t. Lehajtotta fejét a férfi válla-
inak védelme mögé. Szemei résnyire voltak csak nyitva, és
a vágy keltette kábulatban Marjorie engedte, hogy a férfi
fölvigye a lépcsőkön Cleveland házának ajtajáig. Az ajtó
kinyílt. Blake anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna
elhaladt a megdöbbent Sanford előtt, majd folytatta útját
fel a lépcsőn, majd végig a hosszú folyosón. Aranyrámás
333
 Eljegyzés

portrék suhantak el mellettük, melyeken a fejek elmosódtak

ugyanúgy, ahogy a Marjorie agyán átvillanó gondolatok.
Marjorie megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.
– Maradjon nyugton – kérte Blake, vagy elesünk és
egymásra zuhanunk. Alig állok a lábomon.
Egy újabb ajtó nyílt ki és odabent Oscar Everson csodál-
kozó arca nézett rájuk. Blake fejével az ajtó fele mutatott.
Az inas kezében a ruhakefével és a fekete bársonykabáttal
kisietett a szobából. A zár elfordult. Blake Marjorie-t a lá-
bára állította, majd letépte magáról a nagykabátot és a za-
kóját, és az öltözködő padra dobta őket.
A lány egyedül volt vele a hálószobájában.
Ahogy egy kő zúzza be az ablakot, úgy rázta fel kime-
rültségéből a valóság Marjorie-t. Szűz Mária! Mit csinál ő
most?
Úgy érezte magát, mint egy gyermek, aki túl messze sé-
tált az erdőben, és nem találja a hazavezető utat. Gondol-
kozz! Körülnézett, de nem ismert fel semmit, hiszen nem
járt még ebben a szobában soha. Gondolkozz! Felfigyelt az
egyik asztalon egy szerencsejátékra. Két szék volt mellette.
Gazdag karmazsin-vörös drapériák vették körül és ehhez
illő ágytakaró mutatta Cleveland gazdagságát. Az ágytaka-
ró. Az ágy.
Eufória emléke idéződött fel Marjorie-ben. Ingadozó lá-
bain elbotorkált egy magas háttámlájú székhez és megmar-
kolta a kárpit durva szövetét. Ki kell innen jutnia, de ho-
334
Arnette Lamb

gyan, mikor az esze nem működik és a lábai sem képesek

megtartani?
A tűzpiszkáló hangjára figyelt fel. Megfordult és látta,
ahogy Blake a kandalló előtt térdel, elegáns profilját sárgás
fény rajzolta körül. Gyors, szurkáló mozdulatokkal élesz-
tette a tüzet. Néhány perccel ezelőtt ezek a kezek másféle
tüzet gyújtottak.
Marjorie-t ismét elfogta a vágyakozás.
Blake a piszkálóra támaszkodva fölegyenesedett, és
Marjorie-re nézett. Homlokát összeráncolta!
– Rémültnek látszik. Mi a baj? – kérdezte, miközben kö-
zelebb lépett.
Marjorie hátrébb lépett.
– Nem kellett volna idehoznia.
– Nem? – Bár a férfi kihívásnak szánta, szavai selymes
suttogásként hangzottak.
– Nem! – válaszolta Marjorie makacsul. – Azt hittem,
hogy hazavisz.
Blake elhajította a tűzpiszkáló vasat, amely berepült a
kandallóba, nyomában egy sereg szikra pattant ki a parázs-
ból, és szállt fel a kéménybe. A férfi orrcimpái megremeg-
tek, és mérges tekintete szinte belefúródott a Marjorie-éba,
miközben így szólt.
– Nos, a felfedezés után, ami a hintóban történt, már ne-
hezen tudtam volna bármi más helyre vinni. Ebben az ágy-
ban szeretném látni, puha matraccal a hátánál, hogy mezte-
335
 Eljegyzés

len teste olvadjon össze az enyémmel, és végtelen hosszú

lábai fonják körül a csípőmet.
Marjorie remélte, hogy a férfi hevességét megszelídítheti
színlelt harciasságával.
– Az ön szájából a szerelmeskedés olyan durvának
hangzik. Nem szeretem, ha így beszél.
– Lekicsinyel egy csodálatos aktust. Vallja be Marjorie,
hogy szeretne velem egyesülni!
Marjorie tényleg szerette volna, de az összetört szív túl
nagy ár volt érte.
– Nevetgéltünk és élveztük egymás társaságát. Azt
mondta, szeretné, ha barátok lennénk.
– Abban a percben, amikor a nevemet kiáltotta a hintó-
ban, többek voltunk már egymásnak, mint barátok.
– Én nem így gondoltam. Kihasználta azt a barátságot,
melyet felajánlottam. Elcsábított.
Blake arckifejezése megfeszült. Düh villogott a szemé-
ben.
– A csábításból ön is átkozottul kivette a részét.
Marjorie elszégyellte magát, de már évek óta ismerte ezt
a gonosz érzést és megbirkózott vele. Most Blake Chester-
fielddel kell megbirkóznia.
– Én csupán megcsókoltam – mondta higgadtan. – Fél-
reértett engem.
Blake becserkészte a lányt.

336
Arnette Lamb

– Marjorie, ön megnyitotta a lábait nekem. Megengedte,

hogy örömet szerezzek önnek. Ne mondja, hogy nem mo-
toszkál önben a vágy, ne tagadja, hogy többre vágyna.
Marjorie nem tudott megszólalni. Nyelt egyet és a
triktraktáblát nézte, egy újabb végzetszerű dolog az életé-
ben.
– Mondja, nem lüktet önben az üresség? Tudom, azt sze-
retné, ha betölteném.
– Nem.
Blake megragadta a lány csuklóját, kezét a hasára he-
lyezte. Izmai összerándultak és lejjebb is újabb vágyak jár-
ták át testét.
– Kedvesem, annyira kívánom, hogy az szinte fáj. Ráz-
hatja azt a szép kis fejét, amíg a csillagok lepotyognak az
égről, de nem tagadhatja, hogy ön is ég a vágytól utánam.
A vágy összehúzza még a gyomrát is. – Blake megérintette
a lány hasát, és gyengéden megnyomta.
Marjorie ajkába harapva elfojtott egy sóhajtást.
– Tudom, tudom, hogy így van. – Blake melléhez rántot-
ta a lányt és ott tartotta, miközben keze, mint egy meg-
nyugtató vízesés simogatta a hátát. Halk szavai enyhülést
hoztak háborgó gondolatainak.
– Szeressen teljes szívéből, szerelmem! Megígérem, én
mindig dédelgetni fogom!
A férfi szája a lányéra csukódott. Nyelve utat talált a
lány ajkai közt csábítva, kérlelve, hogy vesse el gátlásait,
337
 Eljegyzés

és rohanjon gondolkodás nélkül a szenvedély nyújtotta de-

líriumba, melyet néhány perccel azelőtt már tapasztalt.
Blake remegő kezei közé fogta Marjorie arcát.
– Nyissa ki a szemét, kedvesem! Marjorie engedelmes-
kedett. A férfi buja zöld szemében ígéret parázslott és lágy,
érzéki ajkai a lányét harapdálták. – Mondja, amit gondol
Marjorie. Tudom, hogy ott vannak a szavak a nyelve he-
gyén. Mondja ki azt, amit mind a ketten hallani szeretnénk!
Marjorie ellenállásra képtelenül megmarkolta a férfit és
így kiáltott.
– Rendben van, bevallom. Kívánom, de tudom, hogy
rosszul teszem.
Blake mosolygott és szemében boldogság tükröződött.
– Rosszul tenné? Dehogy, szerelmem. Mi ketten olyanok
vagyunk egymásnak, mint Bath meleg forrása egy téli na-
pon. Bízzon bennem, úgy fogja érezni magát, mint kará-
csony reggelén.
Könyörüljön meg az ég bűnös lelkén, de szíve már Bla-
ke Chesterfieldé volt.
– Mondja, mit tegyek!
– Segítsen levetkőzni, és mindenre megtanítom. – Blake
Marjorie kezét a mellkasára vonta. – Gombolja ki az inge-
met!
Marjorie-t vad vágyak, sürgető szükség hajtotta tovább.
Rángatva vette le a smaragd nyakkendőtűt és a divatos

338
Arnette Lamb

nyakkendőt, majd lehúzta a férfiról az inget. Csodálkozva

bámulta Blake napbarnított bőrét, dús mell szőrzetét.
Blake meztelen karját kitárva így szólt.
– Az öné vagyok! Fedezzen fel, Marjorie. Tudom, sze-
retné! Látom a kíváncsiságot a szemeiben.
Nem jó, hogy a férfi ilyen könnyedén kiolvassa szemé-
ből a gondolatait, de mégis így történt. Nem kellene olyan
gyengének lennie, de mégis az volt.
Marjorie elragadtatva fedezte fel a férfi széles mellkasá-
nak körvonalait, amikor izmai megfeszültek, még bátrabb
lett. Felfedezte karcsú derekát, keskeny csípőjét, melyet
még mindig lágy, zöld bársony borított.
– Lejjebb! – mondta Blake vágyakozással megtelt han-
gon.
– Tegye a kezét oda, ahol a legjobban vágyom rá.
Ahogy Marjorie megérintette a férfi tüzes forróságát,
Blake a kezét az övére szorította, és felnyögve mozgatta,
megmutatva neki erejét, hagyva, hogy a lány is érezze azt.
– Elég!
A férfi kezei kellemes lassúsággal mozogtak. Lefejtették
a lányról köpenyét, ruháját, turnűrjét, majd alsószoknyáját.
Marjorie úgy állt előtte, hogy csak alsóinget, harisnyát, és
cipőt viselt.
A férfi letérdelt elé. Keze a bokájától simogatva elindult
a lány térdéig, majd följebb, megmarkolta combját, és

339
 Eljegyzés

megsimogatta a köztük lévő érzékeny területet. Blake hát-

rahajtva fejét így szólt.
– Régóta álmodom arról, hogy láthassam a lábait. Te jó
ég, milyen csodálatos!
A lány zavartan kérdezte.
– Most mit tegyek?
Blake érzékien vigyorgott.
– Csak álljon itt, hadd teljek el a látvánnyal! Milyen kar-
csú! Az ilyen lábak nézését mindenkinek meg kellene tilta-
ni rajtam kívül.
Fel kellett volna háborodnia a birtoklási vágynak ilyetén
megnyilvánulásán, de nem volt fegyvere Blake Chesterfi-
eld csábítása ellen.
– Az öné akarok lenni – mondta.
– Máris az enyém – suttogta Blake.
Felkapta a lányt a karjaiba, ajkát az ajkára tapasztotta
olyan csókkal, melytől szíve hevesen kezdett verni.
Marjorie tűzben égett. Könyörgött neki, hogy ott, és akkor
tegye a magáévá
– Nyugodjon meg drágám, – felelte Blake – rengeteg
időnk van.
Mintha csak a Spring Parkban sétáltak volna egy vasár-
nap délelőtt, Blake az ágyhoz sétált Marjorie-vel. Amint
odaértek, a lány kétségbeesésére, Blake a földre engedte
úgy, hogy a lány teste végigcsúszott a testén. Mire lábai a
szőnyeggel borított padlóra értek, már nem tudott másra
340
Arnette Lamb

gondolni, csak a férfi erejére, ahogy meztelen bőre az övé-

hez ért, és arra az ürességre, melynek betöltését Blake
megígérte.
Blake a nyelvét Marjorie szájába nyomta. Az ismerős
ritmusba kezdett, melyet a lány elfogadott, és viszonzott
Erős kezei rácsukódtak Marjorie tomporára, és magához
húzták testét Ezután Blake elkezdte a csípőjét himbálni,
olyan egzotikus mozdulatokkal, melytől Marjorie gerincén
remegés futott végig, és lábai közt ragyogó nedvesség ke-
letkezett. Édes fantáziaképek borították el a lányt, a férfi
karjaiban ringatózott, keze belemarkolt Blake-be felfedez-
ve annak robosztus alakját, hátának körvonalait és tompo-
rának feszítőizmait.
– Gombolja ki gyorsan a bricseszemet!
Marjorie-n merészség lett úrrá. Ha a férfi nem akart siet-
ni vele, akkor úgy gondolta, ő is mozoghat a saját ritmusá-
ban.
– Nyugalom, kedvesem! – mondta közel a férfi szájához.
– Rengeteg időnk van.
A férfi görcsösen nevetett.
– Ahogy azt egy szűz gondolja!
Marjorie-nek hízelgett a megjegyzés, folytatta a csókot,
majd begörbítette ujjait és körmeivel enyhén megkarcolta a
férfi bőrét. A karcolás nyoma mindenütt ott volt. A hátán, a
bordáin, a mellkasának domborulatain, egészen le a bri-
csesz sliccéig. Egyik kezével a gombbal játszott, a másik-
341
 Eljegyzés

kal a férfi testével. Blake zihálva vette a levegőt és gyomra

remegett. Elkapta száját a lányétól, csókokkal borította el
az arcát, majd a fülére csukódtak ajkai.
– Remélem tudja, – mondta rekedten – hogy milyen
nagy bajban van.
Marjorie remegett.
– Mutassa meg! – Marjorie közelebb bújva próbálta ki-
gombolni a nadrág gombjait.
Megkönnyebbült sóhaj tört fel a férfiból.
– Micsoda élvezet!
Blake megragadta a lány csípőjét, megfordult, és leült az
ágy szélére. Marjorie megingott, de Blake megtartotta.
Azután felhajtotta az ingét, felfedve combját, és női részeit.
Blake megállva megcsókolta a lányt ott. Nyelve a köldökét
simogatta, lehelete pedig hűtötte a nedves bőrt.
Marjorie a férfi vállaiba kapaszkodott, lenézett rá, meg-
csodálva feje tetejét, széles hátát, elkeskenyedő csípőjét, és
a tűz tükröződését szurokfekete haján. Szép, gondolta
Marjorie, és kíván engem.
A büszkeségtől könnybe lábadt a szeme, és ahogy a for-
ró cseppek végigcsorogtak az arcán, Marjorie lelkébe né-
zett és most értette meg igazán, mennyire egyedül volt,
amíg Blake Chesterfield be nem lépett az életébe.
Szerette volna ezt elmondani a férfinak, kiönteni a szí-
vét. De Blake keze följebb mozdult. Kitakarta mellét, szá-
jával ott körözött, forró lélegzete szinte kínozta őt.
342
Arnette Lamb

Marjorie nem tudta tovább elviselni a feszültséget. Előre

hajolt, hogy befogadja a férfit, felajánlotta magát az egye-
süléshez, és egy perccel később a férfi a szájával megérin-
tette a mellét. Mellbimbóját tűz járta át, a férfi megmosdat-
ta a megkeményedett csúcsot, gyengéden szívta, kitartóan,
hogy a lány összes érzéke erre az egy pontra koncentráló-
dott. Azután a férfi a másik mellét kezdte cirógatni ugyano-
lyan módon kedveskedett vele, és a lány vágyát a csúcsig
fokozta.
A lány nem tudott tovább állni, behajlította térdeit, hát-
ranyomta a férfit, majd elhelyezkedett az ölében. A férfi
csípője előre lendült, és ringatta a lányt, keménységét a
lány ürességéhez érintve.
– Most! – suttogta Marjorie, oldalra hajtva a fejét, hogy
ajkaik találkozzanak.
A férfi kétségbeesett nyögést hallatott.
– Nem, az első alkalommal ne így!
Letépte Marjorie ingét, majd felemelte és a levegőben
tartotta, miközben kényelmesen ingerelte a melleit. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire lefektette az ágyra. Fölé ha-
jolt, szép arcán a feszült vágy tükröződött, haja szabadon
kibomolva omlott a vállára. Homlokát a lányéhoz érintette.
– Egy perc, szerelmem, csak egy perc.
Marjorie a férfi szemébe nézett. Arra gondolt, milyen
örömmel ajándékozta meg őt, és tudta, hogy bármi is tör-

343
 Eljegyzés

ténjen a jövőben, sohasem fogja elfelejteni Blake Chester-

field-et.
Lábai ösztönösen szétnyíltak, a férfi elhelyezkedett a fé-
szekben, melyet Marjorie készített neki.
– Eljött az idő, Blake Chesterfield, szeressen nagyon!
Blake becsukta a szemét és a fogát csikorgatta.
– Ó, az ég áldja meg! A csizmám még mindig rajtam
van. Olyan kétségbeesés volt a hangjában, hogy Marjorie
kuncogni kezdett. A férfi szemei kipattantak, majd össze-
szűkültek. – Ne mozduljon! – figyelmeztette Marjorie-t.
Leugrott az ágyról, leráncigálta a csizmáját, a nadrágját,
majd lehúzta a szoros bricseszt is a csípőjéről.
Napbarnította háta alatt a tompora fehéren világított. Meg-
fordult és megállt Marjorie előtt. Nagyszerűen nézett ki
meztelenül, mint egy merész harcos, aki készen áll a hódí-
tásra. Az idő kereke visszapörgött hétszáz évet, és Marjorie
szász szűznek képzelte magát, aki az első Chesterfieldet
csodálja meg, amint az megveti lábát Anglia partjain. Az
esemény fontossága lenyűgözte.
Blake kérdően felvonta szemöldökét.
– Milyen súlyos gondolatok forognak az eszében,
Marjorie? Remélem, nem fél tőlem.
Marjorie mosolygott, ahogy csodálta a férfit. Igaz, hogy
nagy darab volt, de miért félne tőle. Blake férfi volt, ő pe-
dig nő.

344
Arnette Lamb

– Jöjjön ide, – mondta Marjorie – és vegye le a haris-

nyámat.
– Az lehetetlen. Megvadítanak. – Blake elhelyezkedett
Marjorie mellett és karjába fogta. Ajkuk találkozott, és
csókban forrt össze, mely olyan felfedező erejű volt, mely-
ből Marjorie sejtette, hogy a férfi nem fog tovább késle-
kedni. Blake forró, kemény hímtagja, mely a combjához
feszült, bizonyította azt, hogy a férfi kész a szerelemre.
A férfi térde Marjorie lábai közé csúszott és gyengéden
szétfeszítette azokat, de nem volt szükség további bátorí-
tásra, magától is megnyíltak. A férfi fölé helyezkedett, és
testük összeforrt, ahogy korábban ígérte.
– Széjjelebb, szerelmem, – suttogta Blake – tegye szét a
lábát jobban, és hajlítsa be a térdeit! Hadd érezzem azokat
a harisnyákat a bőrömön!
Marjorie engedelmeskedett. Érezte, ahogy a férfi megta-
lálja a helyét, és lassan behatol. Marjorie-nek elakadt a lé-
legzete.
– Ne féljen, – mondta Blake – egy kicsit kellemetlen lesz
néhány pillanatig, de kíván engem, szerelmem, és én is önt.
Édes istenem, szörnyen vágyom már rá! Marjorie a férfi
arcát kezébe fogva a szemébe nézett.
– Én is kívánom, nagyon!
Blake mosolygott, majd nagy levegőt fújt ki.
– Akkor emelje fel a csípőjét és tartsa erősen!

345
 Eljegyzés

Marjorie-t elbűvölte a férfi szemében tükröződő ígéret,

megragadta a vállát és felemelkedett, hogy találkozzon ve-
le. A következő percben véget ért a varázslat, és helyette
éles, szúró fájdalom lépett, melytől elakadt a lélegzete és
lábujjai görcsbe rándultak.
Blake csikorgó fogai közt súgta.
– Nyugodjon meg, kedvesem! A fájdalomnak mindjárt
vége. Még egy-két inch és... – A férfi gyors, és biztos lö-
késsel teljesen behatolt.
Marjorie felkiáltott, körmeit a férfi hátába vájta. Meg-
próbálta eltolni magától.
– Nyugalom, kedvesem! – búgta Blake. – Legyen türel-
mes, mindjárt jobb lesz, meglátja. Most még nagyon kicsi.
A lány ágyéka tovább lüktetett kínzó rendszerességgel,
de ahogy a férfi szavaira gondolt, elfelejtkezett a fájdalom-
ról.
– Nem vagyok kicsi. Szinte mindenkinél magasabb va-
gyok, akit ismerek, kivéve persze önt. – Blake hatalmas
termetű ember volt, ugyanolyan, mint legendás ősei.
– Számomra tökéletes. – Ajkai simogatták a lányt, és ar-
ra biztatták, hogy csókoljon vissza. – Mondtam, ugye nem
tartott soká. Most már jobb? – kérdezte.
Marjorie most már nem érzett fájdalmat, csak teltségér-
zést, és furcsa csalódottságot. Azt hitte a szerelmeskedés-
ben több élvezet van.
– Igen, és most szeretnék megfésülködni.
346
Arnette Lamb

– Most? – kérdezte fejhangon Blake, miközben homlo-

kát ráncok borították.
– Miért? – csodálkozott. – Mi mást kell még tennem? –
Marjorie nem tudta, hogy mit is mondjon.
A férfi homloka kisimult.
– Szóval azt gondolja, a szerelmeskedésnek máris vége.
Nos, kedvesem, ez nem így van. Még csak most kezdjük.
Mintha csak bizonyítani akarná igazát, kísérletképpen
mozogni kezdett és közben állandóan figyelte a lányt, ku-
tatta, hogy a kellemetlenségnek nincs-e valamilyen jele
arckifejezésében.
A fájdalom elmúlt.
– Ó! – sikoltott fel Marjorie, és hirtelen életre kelt a férfi
alatt.
– Ugye megmondtam?
A férfi dallamos hangja megnyugtatta Marjorie-t, de sze-
relmeskedésének erotikus ritmusa egészen más hatású volt.
Marjorie kellemesen bujának érezte magát. Kész volt elfo-
gadni a férfi irányítását.
– Jobb most már? – kérdezte Blake.
– Csodálatos!
Blake tökéletesen értette, de a világ minden belátása sem
tudott gátat vetni teste kívánságának. Vágy nyilallott a
gyomrába, mélyen beleszántva, és fájdalom sugárzott az
ágyékába. Túlságosan régen kívánta már a lányt, és az
utóbbi hetek vágyakozása áldozatot követelt. Úgy érezte
347
 Eljegyzés

magát, mint egy puskaporos hordó, melyet veszélyesen kö-

zel hagytak a lángokhoz, és ha nem uralkodik a szenvedé-
lyén, akkor biztosan felrobban.
Mi lenne akkor Marjorie-vel?
Marjorie ugyanis azon a határon volt, hogy megismerje a
teljes kielégülést. Blake úgy érezte, ezt mindenképpen meg
kell neki adnia. Te jó ég, most, hogy elvette a szüzességét
és fájdalma alábbhagyott, Marjorie olyan lendülettel kez-
dett szerelmeskedni, mint amikor egy fregatt nekifeszül az
óceán hullámainak.
Marjorie fejét dobálva nyögdécselt. Rádöbbent, Blake
igazat mondott, amikor a gyönyörről beszélt.
Blake szíve összeszorult a váratlan gyengédségtől. Ko-
rábban azt hitte, csak élvezni fogja Marjorie Entwhistle-t,
de nem számolt azzal, hogy ennyire beleszeret. Ahogy a
lány csodálatos vonásait nézte, a kék szemeket, melyek
visszatükrözték a boldogságot, a szájat, mely fenséges mo-
solyra görbült, Blake azon gondolkozott, vajon bele lehet
halni a szélsőséges boldogságba?
Még mielőtt ezen morfondírozhatott volna, Marjorie
megfeszült, és felkiáltott. Blake megcsókolta a lányt, hogy
letompítsa az extázis hangjait. Azután ő kezdett mozogni.
Ő is megkönnyebbült, és beteljesedett vágya. Marjorie a
férfi gyors lökéseivel együtt mozgott, amikor Blake meg-
kérte, hogy kulcsolja lábát a dereka köré, pillanatnyi habo-
zás nélkül teljesítette a kérést. Blake oldalát csipkés haris-
348
Arnette Lamb

nyakötők csiklandozták, és így valósággá váltak azok az

ábrándok, melyeket oly sokszor dédelgetett. Blake tudta,
lendülete a vége felé jár, ezért megölelte a lányt, és szemé-
be nézett. Hagyta, hogy kielégüljön, és magját annak a nő-
nek adta, akit szeretett.
Kimerültség lett rajta úrrá. Úgy omlott össze, mint egy
régi vitorla a hurrikánban.
– Nem nyomom össze? – kérdezte, miközben levegő
után kapkodott.
Marjorie tagadóan hümmögött, miközben ujjaival a férfi
hajába túrt. Blake megremegett az érintésétől.
– Ugyanúgy érzett, ahogy én? – kérdezte Marjorie szé-
gyenlős hangon.
Blake a hátára fordult, és magával rántotta Marjorie-t.
Játékos kedvében volt.
– Nem tudom, borzasztó erősnek, és reménytelenül
gyengének éreztem magam egyszerre. Ön, hogy érzett?
Marjorie gondolatait összpontosítva figyelte a mennye-
zetet.
– Először gyűlöltem a szeretkezést, de egy-két pillanat
után nagyon megkedveltem.
Blake úgy érezte, hogy eltelik szerelemmel. Megfogta a
lány kezét, megköszörülte a torkát és azt mondta.
– Marjorie, én...
Kopogtattak az ajtón.

349
 Eljegyzés

– Lord Blake! – Beau Nash hangja verte fel a szoba

csendjét.
– Nyissa ki az ajtót, azonnal!

350
Arnette Lamb

11. fejezet

„A nők és a becsület miatt keletkezett perpatvarok ma-

gántermészetű dolgok.”
Beau Nash: Bath törvényei

Marjorie kővé dermedt Beau hangja hallatára. Mit ke-

reshet itt Bath királya?
Szégyenérzés töltötte el, mely szinte felsértette meztelen
bőrét, mint egy durva pokróc.
– Szentséges ég! – kiáltott fel Marjorie. – Nem szabad,
hogy itt találjon!
– Miért nem? – Blake izmos karjára támaszkodva hajolt
fölé. Izzadságcseppek csillogtak a homlokán és elhatározás
sugárzott a szeméből. – Semmit sem kell szégyellnie. An-
nak, adta magát, aki a férje lesz. Majd én beszélek Beau
Nash-sel.
Marjorie szíve hangosan dobogott. Az eufória, amit ko-
rábban érzett hideg realitássá fakult. Évek óta ügyesen el-

351
 Eljegyzés

kerülte, hogy kompromittálják. Ismerte a szabályokat, és a

veszélyeket is. Ismét játszott. Veszített, de a tét most a lel-
ke volt.
– Lady Marjorie! – üvöltötte Beau. – Ott van?
– Menjen el, Nash! – kiáltott vissza Blake. – Marjorie-
nek nincs szüksége a segítségére.
– Nem hiszem egy szavát sem.
Marjorie a menekülés útját keresve kétségbeesetten ku-
tatta át tekintetével a szobát. A tűzből már csak füstölgő
parázs maradt, amely gyér megvilágításban mutatta a szo-
bát. A szoba többi része sötét volt, kivéve azt a hátborzon-
gató fénysávot, amely az ajtó alól beszűrődött. Beau állt a
folyosón.
Marjorie eltökélte, hogy ki kell jutnia valahogy.
– Hadd keljek fel!
– Kedvesem, – mondta Blake, arca a lányéhoz közel volt
– az ön helye itt van mellettem. Most már az enyém.
– Az öné? Olyan embert akartam mindig, aki azért ked-
veskedik, mert szeret. Most viszont egy elszánt gazember-
rel állok szemben, aki szép szerelmes szavakkal és udvarló
trükkökkel próbál házasságba kényszeríteni. – Amilyen
szánalmas bolond volt, gondolta Marjorie, a férfi minden
csapdájába belesétált.
– Én ismerem önt, Marjorie Entwhistle – mondta csábító
hangon Blake, és elsimította a lány haját a párnán. – Mond-

352
Arnette Lamb

ja meg a szívének, ne az eszére hallgasson, hanem inkább

rám.
– Akkor már az apámra is hallgathatnék – Blake meg-
szégyenítette ugyan, de ez nem azt jelenti, hogy neki hozzá
kellene mennie. Régebben átvészelt már nehéz helyzeteket,
most is sikerülni fog! – Nem vagyok az öné, és nincs szán-
dékomban önre hallgatni. Hagyjon békén!
– Térjen észre, kedvesem! Egy pár perccel ezelőtt még
szeretett. Ami megtörtént, az megtörtént.
– Észretérni? – Marjorie ahelyett, hogy gondolkodott,
vagy higgadtan cselekedett volna, a férfi mellének szőrze-
tébe dugta ujjait, és ökölbe szorította a kezét. Amikor a fér-
fi felszisszent, Marjorie így válaszolt. – Az egyetlen ember,
akiben valaha is megbíztam, kinn áll az ajtó előtt. Mióta
Bath-ba jöttem, Beau olyan volt számomra, mint az apám.
Még akkor is becsült, amikor nem érdemeltem meg. Szé-
gyenkezem amiatt, hogy itt kellett megtalálnia, de nem fo-
gok több csalódást okozni neki. Kiegyenesítette a tenyerét,
és ellökte Blake-et.
Blake közönséges káromkodásban tört ki. Fölpattant az
ágyról. Megkapó volt meztelensége, ahogy átvonult a
szomszédos szobába.
– Beau, – kiáltott ki Marjorie – legyen szíves várjon meg
odalent. Egy perc múlva lemegyek én is.
– Megsérült? – kérdezte Beau, hangja remegett a dühtől.

353
 Eljegyzés

Hogy megsérült-e? Marjorie romokban volt, saját gyen-

gesége árulta el egy simabeszédű gazfickó kedvéért.
– Nem – hazudta. – Tökéletesen rendben vagyok, ne ag-
gódjon.
– Biztos benne? Ha kell, betöröm az ajtót, és...
– Erre nem lesz szükség.
– Akkor lent leszek a nappaliban. – Beau lépései elhal-
kultak. Látóterének határán Marjorie mozgást észlelt. Sö-
tétzöld öltözőköpenyben megjelent Blake, az ajtóban meg-
állt, dühös arckifejezéssel.
– Nem mehet sehová ma éjjel, Marjorie!
A férfi lehengerlő tónusa lendületbe hozta.
– Nem birtokolhat engem, Blake Chesterfield.
Marjorie arca eltorzult, mert sajgó fájdalmat érzett lábai
közt, mikor leszállt az ágyról. Combja belső oldalát vér-
foltok borították. Büszkesége új erőre kapott, amikor osto-
baságának nyilvánvaló bizonyítékát megpillantotta. Még
mindig megvolt benne a büszkeség. Egy elegáns kivonulás
biztosíthatja a lelki békéjét.
Ruhák borították a parkettet. Marjorie remegő kézzel öl-
tötte magára ingét és alsószoknyáját, majd fölvette a ruhá-
ját. Amikor Blake a vágytól türelmetlenül leszakította róla
a ruhadarabokat, a legtöbb kapcsot letépte, a többit elhajlí-
totta. Marjorie kába volt a kétségbeeséstől. Belelépett a
gyűrött ruhába, és a kapcsokkal bajlódott. A ruha hátulját
nem lehetett összekapcsolni, de a kabátja majd eltakarja.
354
Arnette Lamb

Blake hozzálépett.
– Hadd segítsek!
Marjorie fölemelte a kezét.
– Hozzám ne érjen!
Blake sóhajtott, de közelebb lépett.
– Nem gondolja, hogy kicsit késő most eltaszítania,
Marjorie?
Marjorie összeszedte bátorságát.
– Hiba volt idejönni, de ami itt történt, az nem változtat
semmin.
– Hiba? – sziszegte Blake, akinek férfi büszkeségét és
Chesterfield magabiztosságát igencsak összetörte a lány
megjegyzése. – Azt gondolja, az is hiba volt, hogy együtt
voltunk egy fél órával ezelőtt? Miért gondolkozik most
másképp?
– Mert Beau rajtakapott önnel. Nem kellett volna enged-
nem önnek, ez hiba volt.
– „Szeressen nagyon, Blake!” – utánozta Blake a lány
hangját. –, „Jöjjön ide, és vegye le a harisnyámat!”
Marjorie a férfi gúnyolódására dühvel felelt.
– Menjen a pokolba, Blake Chesterfield!
– „Megőrülök önért, Blake!” – A férfi megragadta a
csuklóját és fogva tartotta. – Megkapta, amit kért, posta-
mesternő!
Vak düh lett úrrá Marjorie-n. Megpróbálta kirántani a
kezét.
355
 Eljegyzés

– Engedjen el!
– Hogy aztán arcul csapjon? – Blake szárazon nevetett. –
Azt hiszem, ezt nem tehetem.
Marjorie sípcsonton rúgta.
A férfi felnyögött. Elengedte Marjorie-t és a sérült lábát
szorította.
Marjorie-t elégedettség töltötte el.
– Elcsábított engem, Blake Chesterfield, és bizonyára
elég ostoba voltam, amikor a karjaiba omoltam.
– Az ágyamba! – nyögdécselt Blake, miközben egy lá-
bon ugrált. – Az ágyamba omlott, Marjorie. A szeretkezés-
nek minden percét élvezte. Itt a bizonyíték! – mutatott rá. –
Szűz vére megfestette a lepedőt.
Marjorie ismét látta magát, ahogy Blake a mellét ingerli,
és arra biztatja, nyissa magát szélesebbre, hogy teljes sze-
relmében részesíthesse. Marjorie bőre bizsergett, ahogy a
férfi erős testére gondolt, és arra, ahogy behatolt, miközben
testük összeforrt.
Blake Chesterfield bevezette őt az érzékek világába,
mely olyan megsemmisítő, és pusztító volt, mint a szeren-
csejátékok szenvedélye. Marjorie besétált a csábítás csap-
dájába, és ha nem hagyja el gyorsan ezt a szobát, akkor is-
mét visszaesik.
Blake megsimogatta a lány vállát.
– Mindketten túlságosan hevesek voltunk, kedvesem.
Próbáltam lassúbb lenni, de oly régen vártam már erre az
356
Arnette Lamb

alkalomra. Marjorie elrántotta a vállát és magára kapta a

kabátját.
– Felelőtlen, alávaló gazember! Valószínűleg minden
nőt ilyen szavakkal csábít el!
Blake Marjorie felé bicegett.
– Marjorie, – mondta engesztelően – térjen észre! Ennek
nem lesz vége ezzel az éjszakával!
Marjorie összetört szíve epekedett azután, hogy hihessen
a férfi kedvességében. Az esze viszont azt sikoltotta, a
kedvesség csak újabb trükk a férfi eszköztárában.
– Ne próbáljon elbűvölni több hazugsággal, Blake Ches-
terfield!
Blake szomorúan mosolygott és széttárta karját.
– Kimerült, Marjorie, jöjjön ide, hadd vigasztaljam meg!
Marjorie érezte, csábítja a férfi ölelése, de lelke mélyén
nem tudott megbízni benne. Veszélyesen közel került a
vénlánysághoz, mivel ragaszkodott hozzá, hogy csak ahhoz
megy feleségül, akit szeret. Most sem fogja beadni a dere-
kát, különösen nem egy olyan embernek, aki csupán go-
nosz indítékból akarja elvenni.
– Ne próbáljon rászedni, többé nem fog sikerülni.
Blake karjai ernyedten hullottak le.
– Nem mondtam önnek semmi mást, csak az igazat.
Most Marjorie-n volt a sor, hogy utánozza a férfit.
– „Ön csodálatos Marjorie! Intelligenciája a legtöbb tu-
dóst megszégyenítené.”
357
 Eljegyzés

– Ön tényleg csodálatos, – mondta Blake, mintha ez ab-

szolút igazság lenne – és túlságosan csökönyös a maga
dolgaiban, vagy a mienkében?
Marjorie félt hátat fordítani a férfinak, így az ajtó felé
hátrált.
– Nincs semmiféle „miénk”.
Blake gonoszul mosolygott, és lehajolt a bricseszéért.
– Az ajtó zárva van, kedvesem.
– Nem vagyok a kedvese!
– De igen, hiszen szeret engem.
Blake olyan könnyedén ejtette ki ezt a mondatot, mintha
csak a pipáját kérte volna.
– Ez egy újabb eredeti elképzelés!
– Ez nem az. Tisztában kell lennie a saját érzéseivel.
Nyilvánvaló, hogy a nagyrabecsült Blake Chesterfield
úgy gondolta, minden nő bolondul érte. Alábecsülte
Marjorie Entwhistle-t.
– Így is van, és gyűlölöm önt!
Blake mély lélegzetet vett, majd lassan kiengedte.
– Ez nagy kár, mivel hozzá kell mennie a gyűlöletes sze-
relméhez.
– Hát azt, sohasem fogja megérteni!
– Nem? – kérdezte mosolyogva Blake. – Mi van akkor,
ha a következő Chesterfieldet hordja a szíve alatt.
Marjorie kezét a hasára csapta.
– Ez természetesen nem igaz. Csak ijesztgetni próbál!
358
Arnette Lamb

– Miért ijeszti meg az a gondolat, hogy saját gyermeke

legyen, akit dédelgethet? Azt hittem, szeretne gyermeke-
ket.
Lehet, hogy Marjorie elpazarolta kislánykori álmait egy
odaadó férjről, és a drága gyermekekről egy meggondolat-
lan estén. Lehet, hogy nem érdemel meg olyan boldogsá-
got. Óvatosság nélkül válaszolta.
– Nagyon szeretnék gyermekeket, de az apjuknak ked-
ves, és becsületes embernek kell lennie.
Blake meztelen lábujjait bámulta.
– Úgy gondolja, hogy egyik sem illik rám?
Soha nem fájt még ennyire az igazság. Miért nem lehe-
tett Blake álmai lovagja a rémálmok haramiája helyett?
– Tudja a választ.
– Mindent megadhatnék önnek, amit szeretne.
Marjorie sajnálta azokat az álmokat, melyek sohasem
válhatnak valóra, és ettől összeszorult a torka.
– Ugye nem mondhatja el az igazat arról, hogy az apám
miért küldte önt ide?
Blake felnézett, és meglepően sérülékenynek látszott.
– Nem, Marjorie. Sajnálom visszataszító szívem legmé-
lyéből, de ez az egyetlen, amit nem adhatok meg önnek.
Marjorie úgy érezte, hogy kíméletesebb lett volna, ha a
férfi megüti, mint az a fájdalom, amit beismerésével oko-
zott.
– Én tudok önnek segíteni.
359
 Eljegyzés

– Ahogy Shelbourne-nak segített?

– Nem, Shelbourne veszített a kártyán, neki nem volt tit-
ka.
– Az egyetlen mód, amellyel segíthet rajtam, ha hozzám
jön feleségül.
– Ez nem igaz. Apám zsarolta Tobiast, és a többi kérő-
met is. Én viszont segítettem nekik kijátszani apámat azzal,
hogy bizonyítékokhoz juttattam őket. Blake, kérem, bízzon
bennem.
– Én nem vagyok olyan, mint Tobias, vagy a többiek –
bökte ki Blake.
Marjorie kimerülten, kedvetlenül kérlelte.
– Akkor nyissa ki az ajtót, és engedjen elmenni!
Blake visszakozott.
– Nem engedhetem el, ezt nyilván tudja.
Marjorie körbenézett a szobában.
– Van másik kijárat?
Blake hamiskásan mosolygott.
– Metaforával szólva, igen. Ha hozzám jön feleségül.
– Kíméljen meg a metaforáitól, mondja olyanoknak,
akik értékelik az ajánlatait.
Blake felvonta szemöldökét, amitől arcának szeretetre
méltó és jóképű vonásai tűntek elő.
– Biztos abban, amit cselekszik? Elszánta magát arra,
hogy kilépjen azon az ajtón?

360
Arnette Lamb

Vajon arra számított, hogy meggondolja magát? Ha

igen, akkor a hatalmas Blake Chesterfieldnek hamarosan
csalódnia kell. Ugyanakkor óvatos volt a férfival. Lehet,
van még egy-két húzása, amit most akar kijátszani?
– Igen, eltökélt vagyok! Kisétálok azon az ajtón, és egy-
ben az életéből is.
– Nem akarja még egyszer végiggondolni? Nincsenek
elintézetlen ügyek?
Nyugalom, biztatta magát Marjorie. Valószínűleg te
vagy az első nő, aki valaha is ott akarta hagyni. Marjorie
fogadni mert volna akár az új postakocsiban is, hogy a férfi
megpróbálja a szavakat csűrve-csavarva csapdába ejteni,
vagy ismét elcsábítani. Fájdalom lüktetett alsó testében,
amikor arra gondolt, milyent gyönyörben részesítette a férfi
szeretkezés közben.
– Azt hiszem, minden ügyünket befejeztünk, amely eh-
hez a szobához kötődik.
– Tehát elszánta magát! Kimegy azon az ajtón, és soha-
sem gondol arra, amit maga mögött hagyott.
A lelkét összeszorította a fájdalom, mert tudta, elkövet-
kező életében, gondolatban még néhányszor átélni ezt az
estét. Az egyetlen reménye az volt, hogy a keserűség ha-
marosan megszűnik.
Marjorie kezét kitartva így szólt.
– Adja ide a kulcsot, Blake! Beau vár rám, és azt szeret-
ném, ha hazavinne engem.
361
 Eljegyzés

– Nem lenne szabad ezt tennem. – Blake beletúrt a hajá-

ba és arcvonásait úgy változtatta, hogy a szomorúság paró-
diájának tűnt. – Nagyon fogom sajnálni, biztos vagyok
benne.
Marjorie-t nem lehetett ilyen könnyen becsapni. Blake
Chesterfield elszánt volt.
– A kulcsot!
Blake az íróasztalához ment. A fiókban kutatott. Aztán
visszalépett az ajtóhoz, és kinyitotta. Amikor Marjorie ki
akart menni az ajtón, Blake elállta az útját. – Peddicorddal,
és a hintóval együtt ott leszek holnap reggel. Készítse fel
Tugot, a többieket együtt!
Blake úgy tudott viselkedni, mintha mi sem történt vol-
na. A nemeseknek, gondolta Marjorie, furcsa szokásaik
vannak. Holnapra összeszedi magát, és az érzelmein is
uralkodik majd. Holnap a fiúknak elkezdődik a képzés,
Marjorie viszont egy életre szóló leckét kapott ma este.
– Hacsak nem változtatta meg az elhatározását az elinté-
zetlen ügyeinkkel kapcsolatban...
– Semmi sem változott. – mondta Marjorie, de képtelen
volt a férfira nézni. – A fiúk készen lesznek, és várják az
istállóudvaron tíz órakor.
Blake félreállt az ajtóból.
Marjorie összefogta a köpenyét és kisétált az előtérbe.
– Marjorie...
A lány megfordult.
362
Arnette Lamb

– Igen?
Blake vidám szemmel nézett rá.
– Elfelejtette felvenni a cipőjét!

♦♦♦♦♦

Bryan, az ír lakáj segítette fel Marjorie-t Beau hintójába.

Legutóbb, amikor ebben a fényűző hintóban utazott Blake
Chesterfield ült vele szemben, és megesküdött arra, hogy
elveszi őt feleségül. Aznap éjjel, amikor Blake Bath-ba ér-
kezett, Marjorie még bízott abban, hogy ezt el tudja kerül-
ni. Még azt is felajánlotta a férfinak, segít neki megszaba-
dulni apja csapdájából. Ezzel szemben most ő esett Blake
csapdájába.
Beau is beszállt a hintóba, és Marjorie-vel szemben ült
le. Káromkodott és fehér hódsapkáját az üléshez vágta. A
hintó apró lámpásai hunyorogtak.
Marjorie szíve összeszorult.
– Beau, annyira szégyellem magam. – Sírás szorította
össze a torkát, könnyek homályosították el a szemét. – Bi-
zonyára nagyon csalódott bennem.
Beau előre dőlt és megfogta Marjorie kezét. Vidám kék
szemei együttérzően csillogtak.
– Ugyan, ugyan Marjorie drágám! Ne is mondjon ilyet.
Soha férfi nem volt még büszkébb saját magára, mint ami-
lyen büszke vagyok önre. Tudja jól, végképp lemondanék a
363
 Eljegyzés

kártyában a szerencsémről, ha azzal büszkélkedhetnék,

hogy maga az én lányom.
– Ó, Beau! – mondta Marjorie elcsukló hangon. – Nem
érdemlem meg a hűségét.
– Ugyan már! – Hüvelykujjával megszorította a lány te-
nyerét. – Ugyanezt mondta akkor is, amikor tizenhat éves
volt, emlékszik?
Marjorie ifjúságának fekete napjai, mint sötét árnyak
kavarogtak a lelkében. Szinte már fuldoklott az élvezetek-
ben, amikor Beau megmentette őt. De ifjúságának bűnei
elhalványultak ahhoz az ostobasághoz képest, amelyet
most Blake Chesterfielddel elkövetett.
– Már megbeszéltük, hogy mit érdemel, és mit nem,
ugye Marjorie?
Marjorie korábbi bátorságának parazsa éledni látszott.
– Igen, de olyan mérges leszek, amikor arra gondolok,
hogy mennyi bajt okozok állandóan.
– Nem ön, hanem az apja a bajkeverő.
– Önnek más fontos feladata is van.
– Az bizony igaz, – mondta Beau tréfásan – mint például
Dame Surleigh, és a kedvenc majma. Tudta, hogy elveszett
a kis huncut Sally Lunn pékségében. Szörnyű zűrzavar
volt, majd egyszer elmesélem. Torták és gyümölcsös lepé-
nyek repültek mindenütt Nem azért vállaltam fontos teen-
dőket itt Bath-ban, hogy a majmok ügyeit intézzem.
A történet abszurditása megmosolyogtatta Marjorie-t
364
Arnette Lamb

– Gondolom, az ügyet a szokásos diplomáciai érzékkel

kezelte.
– Igen, sikerült, és ne izguljon, megoldjuk az ön problé-
máját is Lord Blake-kel kapcsolatban.
Szegény, szegény optimista Beau!
– Ön nem érti ezt. Blake nem kényszerített engem.
– Az nem lehet. Elcsábította magát – válaszolt Beau, és
arcán sötét felhők gyülekeztek. – Tudom, hogy milyen híre
van, Marjorie. Az ördögbe is, még a legostobább paraszt is
tudja, hogy Blake Chesterfield milyen nagy előszeretettel
foglalkozik a szép nőkkel. Meg kellet volna védenem önt.
Marjorie-nek az sem esett volna jobban, ha a királytól
kapja a dicséretet.
– Nem az ön hibája.
– Lennék csak húsz évvel fiatalabb, megmutatnám an-
nak a gazfickónak! – esküdözött Beau. – Egy vágás azon a
nemes arcán megtanítaná a bath-i nőkkel való játszadozás-
ban.
Marjorie visszagondolt arra, hogy Blake milyen ügyesen
forgatta a tőrt. Beau Nash-nek még fiatalabb korában sem
lett volna semmi esélye vele szemben. Ennek ellenére a
gesztus megnyugtatta kétségbeesett lelkét.
– Tudtam, hogy mit csinálok. Engem illet a vád.
Beau közelről nézte figyelmesen a lányt.
– Hogy érzi magát?
– Elcsigázott vagyok.
365
 Eljegyzés

– Szereti őt, Marjorie?

Egy fél órával ezelőtt azt kiáltotta volna, hogy igen, alá-
írta volna a szerződést, és követte volna Blake Chesterfiel-
det a világ végére is. Most már tudta, mi a különbség a sze-
relem, és a testi vágy között. Ugyanúgy, ahogy Anglia női-
nek felével történt volna, az én hiúságomnak is hízelgett,
hogy Blake Chesterfield udvarol nekem. Szeretem-e?
Marjorie a kezét bámulta.
– Nem – hazudta végül.
Beau még egyszer megszorította Marjorie kezét, aztán
hátradőlt az ülésen. Elgondolkozva kérdezte.
– Mit szólna, ha megmártóznánk a Cross fürdőben?
– Most?
– Igen, most. Juliana esküszik rá, hogy a víz este olyan,
mintha a Szentlélek gyógyítaná a nő lelkét. Nekünk is ki
kell próbálnunk. Kipihenheti magát, mielőtt a nagyanyjával
találkozik.
Arra a gondolatra, hogy szembe kell néznie Rowenával,
Marjorie úgy érezte, még az a kevés erő is elhagyja, ami
maradt.
– De a fürdő már bezárt.
Bath királya büszkén válaszolt.
– Ebben a vizekben bővelkedő városban semmi sincs
zárva előttem.
– De a köpenyem otthon van.

366
Arnette Lamb

– Ne aggódjon! Van ott egy szekrény, tele köpenyekkel

a látogatók számára. Azok közül felveheti az egyiket.
Nyugalom, béke, és egy medence forró víz. Csodálato-
san hangzott.
– Menjünk akkor a Cross Fürdőbe.
Beau utasítást adott a kocsisának, aki megpattintotta az
ostorát. A hat szürke pej egyszerre húzta a hintót Bath ut-
cáin. A lámpák mint sárga üstökösök suhantak el. Marjorie
megkönnyebbülten sóhajtott, mivel az utcák szinte kihaltak
voltak. A patkók vízhangzó kipp-koppja a kövezeten fülébe
csengett.
– Köszönöm, Beau, hogy elhozott. De honnan tudta,
hogy... – Nem tudta szavakba foglalni a bűnét.
Beau kinézett az ablakon.
– Bryan az inasom kedveli Kingston egyik szobalányát.
Éppen a Kingston-palota bejáratánál állt, amikor ön meg-
érkezett.
Marjorie próbálta összeszedni magát összezúzott büsz-
keségével szemben. Hogy nézhetett ki Blake karjaiban?
Elesetten, mint egy szerencsétlen bolond? Megborzongott,
amikor arra gondolt, hogy milyen könnyen hullott a férfi
karjába Mégis, amikor szembenézett eltévelyedésének kö-
vetkezményeivel, újraélte azt az intenzív gyönyört, amit a
férfi adott neki. A kéj érzése fog leginkább eszébe jutni
arról, ami kettejük között történt, – gondolta Marjorie – de
szegényes emlék ez egy összetört szívnek.
367
 Eljegyzés

Félt megkérdezni, de ugyanakkor hajtotta a kíváncsiság,

s végül megkérdezte.
– Látott még valaki bennünket?
– Nem. Mindenki, aki számít el volt foglalva Claverék
tulipánbemutatójával, és a Wiltshire-i bállal. Azonkívül,
még ha ki is szivárogna valami pletyka, senki sem hinné el.
Arra a mendemondára emlékeznek csak, ami ön és Tobias
között zajlott abban a fogadóban.
– De Tobias megpróbálta rámerőszakolni magát.
– Szerencsétlen dolog – mondta Beau. – Mégis, ha szük-
ség lesz rá, ma este megfelel a célnak.
– Hála istennek az apró jótéteményekért! – mondta
Marjorie.
A hintó megállt. Az ír szolga kinyitotta az ajtót, és lehaj-
totta a kilépőt. Marjorie kiszállt, és az íves bejárathoz sé-
tált. A vastartalmú források ismerős szagát ma este nem
érezte olyan kellemetlennek.
– Menjen csak előre, Marjorie! – mondta Beau, majd
néhány szót váltott Bryannel.
Marjorie az íves bejáraton besétálva a fáklyákkal megvi-
lágított előtérbe jutott. A csepegő víz visszhangja és cipő-
jének kopogása töltötte meg a keskeny folyosót. A falakat
ókori istenek szobrai díszítették. A kedves Luna hívogató-
an mosolygott le rá, Gorgon haragos képe pedig mintha
ráüvöltött volna a libegő fényben.

368
Arnette Lamb

Városi hölgyek, tiszteletre méltó lovagok ezrei, vidéki

nemesek, és ünnepelt szépségek tömege járt már itt, de
nem ilyen késő éjszaka. Csak egy elit csoportnak volt ki-
váltsága, ez a luxus.
A hagyományos berendezés vette körül Marjorie-t, és
mire belépett a női öltözőterembe, jobban érezte magát.
Két kőpad, egy üres szárítókályha, és egy ruhafogas jelen-
tette a kedves szoba összes bútorzatát.
Marjorie-t egy mosolygó, ismerős szolgáló köszöntötte,
kezében vödörrel és felmosóruhával.
– Üdvözlöm, Marjorie kisasszony! – A szolgáló pukedlit
csinált. – Jött egy kis esti megmártózásra, Mr. Nash-sel?
– Ismerem önt valahonnan?
A nő nagy zajjal csapta le takarítóeszközeit, és megtöröl-
te a kezét a kötényében.
– Pegnek hívnak, asszonyom. Cumberland Stokes nagy-
nénje vagyok.
– Hát persze, Peg! Cumber már mesélt önről. Üdvözlöm.
Az asszony mosolygott és arca gömbölyű almaként pi-
roslott.
– Tudja, mi hétszilvafás nemesek vagyunk, de a magunk
módján rendesen elboldogulunk. Nyolc gyermekem van,
mind olyan egészséges, mint a makk, ahogy mondani szok-
ták. Nincs okunk panaszra.
– Örömmel hallom.
A szolgáló közelebb lépett hozzá.
369
 Eljegyzés

– Adja ide a köpenyét!

Marjorie kikapcsolta a ruhadarabot, és átnyújtotta
Pegnek. A szolgáló körbenézte, elcsodálkozott.
– Te jó ég, mi történt a szép ruhájával, kisasszony? Re-
mélem, semmi kellemetlen dolog?
Marjorie szíve a torkában dobogott.
– Nem, dehogy... az egyik szobor kezébe akadtam bele.
– Előfordul az elég gyakran, de ne aggódjon, hozok tűt,
cérnát, és mire kiáztatta magát, a ruhája olyan lesz, mintha
új lenne. Gyakran besegítek a varrónőnek a Pierrepont ut-
cában.
Marjorie megkönnyebbülten sóhajtott.
– Köszönöm szépen, Peg.
– Ne köszönje, kisasszony. Az ön szíve olyan, mintha
aranyból lenne, mindenki azt beszéli. Én meg különösen
hálás vagyok önnek, hogy befogadta szegény Cumbert,
amikor az anyja eltávozott. Én nem tudtam volna a fiúnak
gondját viselni.
A fiúk közül igen soknak még rokonuk sem volt Ebből a
szempontból Cumber még szerencsésnek volt mondható. –
Remek fiatalember ez a Cumber, Peg.
Peg kihúzta magát.
– Senki se büszkébb rá, mint én. Hallottam, hogy kiállt
mellette azzal a roskatag lábú szabóval szemben.
Marjorie köhögött, hogy elrejtse a mosolyát, mert igen-
csak találónak érezte Luffingham leírását.
370
Arnette Lamb

– Nem volt joga Cumbert tolvajnak nevezni.

– Ugyanezt mondtam én is az én Thomasomnak, úgy bi-
zony. Amit én mondok, abban meg lehet bízni, kisasszony.
Amikor úgy érzi, hogy ki akarja áztatni magát este, jöjjön
el bármikor a Cross Fürdőbe tíz, és éjfél között. Peg majd
gondoskodik a nyugalmáról.
– Köszönöm, Peg.
– Örömmel, nagyságos kisasszony.
Úgy fogta Marjorie kabátját, mit egy babusgatni való
csecsemőt. Várjon meg itt, hozok önnek egy fürdőköpenyt
Rövid lesz, de nincs itt senki Mr. Nash-en kívül. Mindenki
tudja, hogy ő olyan, mintha az apja volna.
Néhány perc múlva Marjorie a súlyos köpenyben, mely
a lábikrájáig ért, belépett a medencébe. Fáklyák világítot-
ták meg a téglalap alakú termet, melynek alacsony meny-
nyezete olyan intimitást biztosított, melyet a nyitott King
vagy Queen Fürdők nem tudtak megadni. A víz alig gőzöl-
gött, és hűvösebb volt, mint királyi testvéreié. Minerva üres
szemű bronzszobra őrködött a medence fölött. Az árnyékos
alkóvokból szobrok kukucskáltak.
Marjorie megfogta a korlátot és lassan lépkedve beleme-
rült a kellemesen meleg vízbe. Enyhén fájdalmas, merev
izmai ellazultak. Szívének fájdalma azonban megmaradt.
Vállig alámerülve Beau henyélt a medence másik szélé-
nél. Paróka, és rafinált öltözködés nélkül Bath királya hét-

371
 Eljegyzés

köznapi ember látványát keltette. Marjorie-t azonban ez

nem tévesztette meg.
A férfi felé lépdelt.
– Köszönöm, hogy elhozott ide.
Beau szemei vidámságot árasztottak.
– A mi titkunk lesz, akárcsak a többi, ami ma este tör-
tént.
– És Cleveland szolgái?
Beau nagyot nevetett.
– Sanford odáig van magáért.
– De a többiek?
Beau vállat rándított.
– Ha kiszivárogna a pletyka, akkor beborítom az egész
várost plakátokkal, melyek bizonyítják majd ártatlanságát.
Marjorie szerencsésnek érezte magát. Életkedve ismét
helyreállt. A medence széléhez lebegett, és a barátja mellett
foglalt helyet
Beau hosszú hallgatás után így szólt.
– Holnap Londonba kell utaznom.
– Sokáig lesz távol?
– Egészen addig, amíg nem sikerül meggátolni a szeren-
csejáték-törvény elfogadását.
Az utóbbi időben Marjorie-t annyira lekötötte az elbűvö-
lő Blake Chesterfield, hogy egészen elfeledkezett Beau
gondjairól. Most megfogadta, Blake-et száműzi gondolata-
iból, és ismét folytatja megszokott életét.
372
Arnette Lamb

– A parlament szavaz a törvényről? – kérdezte Marjorie.

– Igen – sziszegte Beau. – Egy csapat vaskalapos kazal-
hordó és vidéki nemes, akiknek nincs egyéb dolguk, mint
ráerőltetni bugris erkölcsüket egész Angliára. A szerencse-
játékosok persze a pénzüket majd Franciaországba viszik.
– Reméljük, hogy leszavazzák a konzervatívokat.
– Ki tudja? Én megteszem, amit tehetek. Ha mégis elfo-
gadnák a törvényt, Bath-ra ugyanolyan szomorú idők jön-
nek, mint Cromwell idején.
Marjorie megborzongott a gondolatra, milyen szörnyű
élet lehetett az elmúlt évszázadban. Eszébe jutott a
lansdowni csata is, mely a városkapuktól nem messze,
északra történt. Blake azt mondta, hogy öt őse halt meg ott.
Büszke volt származására, és miért is ne lett volna. A leg-
több angolnak a Chesterfield név a nagyságot jelentette.
Marjorie számára azonban a keserűséget idézte fel.
– Gyakran gondol rá? – kérdezte Beau.
Marjorie-t nem lepte meg a férfi éleslátása. Beau jobban
ismerte őt, mint bárki más, kivéve nagymamát.
– Csak ma. Sok szerencsét a londoni úthoz!
– Önnek is, Marjorie. Az ön harca is most kezdődött.
A titokzatos kijelentés meglepte Marjorie-t.
– A harcom? Ezt, hogy érti?
– Úgy értem, – kezdte Beau nagy sóhajjal – hogy Blake
Chesterfield nem adja fel, és én, mivel nem leszek itt, nem
tudom megvédeni magát.
373
 Eljegyzés

– Most már tudom, mire képes egy Chesterfield, és meg

tudom védeni magam vele szemben.
Beau a vízre csapott.
– Tudja, nem mennék el, ha nem lenne mindenképpen
szükséges.
– Tudom, és megígérem, hogy amikor visszajön, én fo-
gom várni.
– Ön mindig nagyon kedves, és Bath is szerencsés, hogy
ilyen hölgyek lakják. Biztos vagyok benne, az a skót her-
ceg, aki látogatóba jön ide, a sors különös kegyeltjének érzi
majd magát emiatt.
Marjorie felnevetett.
– Lord Blake is elegendő nekem a főnemességből, kö-
szönöm szépen.
– Lehet, hogy Blake-nek nem tetszik majd, ha üdvözli a
herceget, és valami bajt kever.
Blake Chesterfield azt már megtette.
– Ne felejtkezzen el nagymamáról!
– Neki már nincs ereje megállítani ezt a fickót. Az sem
biztos, hogy nekem sikerülne, de legalább megpróbálnám.
Marjorie a medence oldalának dőlt.
– Nagymama gyűlöli őt. Sohasem szerette egyik kérő-
met sem.
– Marjorie, sohasem gondoltam, hogy nekem ebbe bele
kellene avatkoznom, mégis úgy hiszem, Rowena örömét
leli abban, ha túljárhat az apja eszén.
374
Arnette Lamb

– Ez szerintem is így van, de csupán azért, mert engem

nagyon szeret.
Beau szomorúan válaszolt.
– Több ez, mint szeretet maga iránt, kedvesem. Neki
igencsak kemény élet jutott, és sohasem választhatott sza-
badon. Ezért neheztel a férfiakra. A mai nők azonban, az
olyanok mint maga, nem függenek annyira a férjüktől vagy
az apjuktól, mint korábban.
– Ne felejtse el, hogy nekem egyik sem volt, hacsak nem
számítjuk be apa kegyetlen játékait.
Beau Marjorie felé fordította a fejét.
– Ne hagyja Rowenát beavatkozni! Magának szerető
férjre, és gyerekekre van szüksége, akikről gondoskodhat.
Blake is azzal hízelgett neki, hogy otthont, és családot
ígért. Megígérte volna neki a Wight-szigetet, ha beleegye-
zik a házasságba. – Szeretném a férjemet saját magam ki-
választani.
– Vigyázzon azonban arra, hogy a saját szempontjai ér-
vényesüljenek, ne pedig a nagyanyjáé. Az idők megváltoz-
tak, önnek már van lehetősége választani. Neki még nem
volt.
A férfi szinte suttogva mondta ezeket a szavakat, és
Marjorie érezte, komolyan beszél. Tudta, hogy Beau a szí-
véből szólt hozzá.

375
 Eljegyzés

– Én már nehezen lehetnék olyan gyermek menyasz-

szony, amilyen ő volt, hiszen hamarosan vénlány sorba ke-
rülök.
Beau felnevetett.
– Ez csak azért van, mert még nem talált olyan férfit,
akit alkalmasnak ítélt volna. Mondta már Rowenának,
hogy férjhez szeretne menni?
Marjorie érezte, megtalálta azt a férfit, akit szeretett vol-
na magáénak tudni, a férfit, akiben azonban nem bízhatott,
így nem is lehetett az övé.
– Régebben beszélgettünk nagymamával a házasságról.
– És mit szólt hozzá?
– Azt mondta, hogy minden férfi gazember – Beau arca
megrándult. – Természetesen önt kivéve.
– Nagyon hízelgő! És ön osztja a véleményét?
– Azok a férfiak, akiket apám küldött, mind elszántak
voltak. Nagymamával szörnyen bántak egész életében a
férfiak, de azok nem voltak elszántak.
– A nagymamája nagyon szereti önt, – mondta Beau. –
Bármit megtesz azért, hogy az apja ne tudjon önnek férjet
választani, még ha Anglia legkeresettebb agglegényét kül-
dené is ide.
– A legkeresettebb agglegény Angliában nem önszántá-
ból udvarol nekem.
– Igaz, a jó házasságok tisztább alapokra kell építeni,
mint a zsarolás.
376
Arnette Lamb

– A nagymama is ezt mondja.

– Ön az ő egyetlen kincse, Marjorie. Bármelyik férfit vá-
lasztja, a nagyanyja mindenképp talál benne hibát.
Különös! Blake is ugyanezt mondta.
– Tudom.
Ahogy már gyakran előfordult, Marjorie azt kívánta,
bárcsak lenne egy nagy családja, szeretettel kényeztető
nagynénikkel, nagybácsikkal, és féktelen unokatestvérek-
kel. Hiányzott neki az apai szeretet. Bár szinte azonnal úgy
érezte, hogy ezzel hűtlenné válna nagymamához. Beau
megérintette a karját.
– Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzon. Saját dön-
téseit kell meghoznia, különösen Blake Chesterfielddel
kapcsolatban.
Marjorie lelkére kőként nehezedett a kétségbeesés.
– Blake kellemes benyomást tett önre, amikor elfogta
azokat a csalókat Wiltshire-ben.
Beau markába vett egy kevés vizet, és megmosta az ar-
cát.
– Akkor sem bocsáthatom meg neki, amit ma este tett.
De azt hiszem, ön szereti őt.
Marjorie kétségbeesetten válaszolt.
– Beszéljünk valami másról.
– Nos rendben, – mondta Beau – de ha szeretne valaki-
vel beszélni a ma este történtekről amíg távol vagyok, ak-
kor Julianát ajánlanám, nem pedig Rowenát.
377
 Eljegyzés

– Lady Masterson megérkezett Londonból. Nagymama

vele van elfoglalva.
– Ez kitűnő! Megbízik majd Julianában?
Marjorie-t felvillanyozta, hogy egy újabb szövetségese
lesz.
– Igen, és ha már a házasságról beszélünk, azt hiszem el
kellene őt vennie.
Beau köhögött, és dühösen válaszolt.
– Beszéljünk inkább valami másról.

♦♦♦♦♦

Másnap reggel Blake egyedül utazott a hintójában, ujjai

doboltak az ülésen. Gondolatai az előtte álló találkozásra
összpontosultak. Akkor érzett ilyen idegességet utoljára,
amikor az első napját töltötte Cambridge-ben. Vajon mit
szól majd Marjorie? Vagy ami még ennél is rosszabb, mi
lesz, ha nem áll vele szóba egyáltalán?
Ujjai ökölbe szorultak, és rácsapott az ülésre. A helyzet
iróniája bosszantotta.
Tudta, hogy Marjorie szereti őt, de addig nem megy
hozzá, míg sötét lelkét fel nem fedte, míg ki nem szedte
belőle szörnyű titkát. Akkor aztán visszahőkölne, szerelme
sajnálattá fonnyadna. Szerencsés esetben, a lány elrejtené
megdöbbenését, de ott látná azután minden mosolyában, és
pillantásában. Ahogy az idő telne, elhidegülnének egymás-
378
Arnette Lamb

tól. Az ökörlevesről meg az összeöltött arcról szóló viccek

fájdalmas emlékekké fakulnának.
Blake torka összeszorult. Mit tett ő, hogy ilyen kegyet-
len sorsot érdemel? Végre találkozott egy nővel, akit sze-
ret, és mégsem fejezheti ki érzelmeit. Ha kiöntené is a szí-
vét, a lány akkor is azt gondolná, hogy vallomása csak egy
újabb trükk, amivel elkerülheti George Entwhistle csapdá-
ját. Hogyan lehet egy ilyen szörnyetegnek ilyen csodálatos
lánya?
Szerette volna elterelni a figyelmét, és felemelte az ablak
függönyét. Az utcák megteltek gyalogosokkal, akik kedve-
sen társalogtak, miközben az Ivóterembe mentek, hogy
részt vegyenek a szokásos ceremónián, mely három pohár
forrásvíz megivásából állt.
Blake esze úgy kínozta a szívét, ahogy a macska az ege-
ret. Az előző estére gondolt. Marjorie élvezte az együttlé-
tet. Blake kedvét lelte abban, ahogy a lány hosszú lábai
körbefogták, és abban, hogy féktelen teste összeforrt a lá-
nyéval. Minden éjjel vele akart aludni, a mosolyára ébredni
és látni, ahogy gyermekeit táplálja. Mit tehetne azért, hogy
ez így legyen?
Vajon mit mondott Marjorie Nash-nek?
Blake vonakodva bár, de csodálta Bath királyát, amiért
Marjorie megmentésére megjelent. Marjorie-nek szüksége
volt egy olyan lovagra, aki mindig tekintettel van az érde-
keire. Szüksége volt persze egy férjre is, aki teljesíti a
379
 Eljegyzés

gyermekek iránti vágyát. Most csupán egy nagy felelős-

séggel járó állás volt a vállán. Körülötte egy csapat kedves
fiú, egy megkeseredett özvegy hercegné, aki neheztel min-
den férfira, és a jövő egy olyan ember mellett, akitől irtó-
zik.
A hintó megingott, s ez összerázta Blake gyomrát. Mint
egy vad és hallgatag állat, Blake szörnyű gonosz titka visz-
szatért lelkének búvóhelyére. Blake Chesterfield szomorú-
an és megbánással vette fel azt a bizakodó és arrogáns vi-
selkedést, melyre szüksége volt ahhoz, hogy szembenézzen
a világgal.
Az ablakon keresztül meglátta a Hartsung Square ele-
gáns homlokzatát. A postához kitaposott út vezetett. Az
ismerős postakürt alatt, ott állt Marjorie, rajta egy olyan
ruházat, melyről Blake most már sejtette, valószínűleg ez a
munkaruhája Praktikus kék ruha volt rajta zárt felsőrésszel,
szerény turnűrökkel. Blake mosolygott. A postamesternő-
nek nem volt szüksége díszítésre ahhoz, hogy a szépsége
érvényesüljön. Vonzó magassága, selymes haja, megejtő
önbizalma felforralta Blake vérét, és újra vággyal töltötte el
szívét.
Tug, Wick, és Honeycombe álltak mellette. Blake sze-
rette volna, ha hidegebb idő van, mert látni akarta a fiúkat
az új kapucnis kabátjaikban.
Az emeleti ablakból Cumber Stokes dugta ki a fejét és
lekiáltott.
380
Arnette Lamb

– Gavallér a láthatáron! Kíváncsi arcok jelentek meg

minden ablakban.
Blake kuncogott és előlépett.
– Le a vitorlákkal, Peddicord, lehorgonyzunk!
– Rendben, kapitány uram!
Blake lehúzta a kesztyűjét, odalépett az üdvözlő cso-
porthoz, mely úgy nézett rá, mintha Attila jött volna por-
tyázni és fosztogatni. Különös, gondolta Blake, mert úgy
érezte magát, mintha az ő szívét fosztották volna ki.
– Jó reggelt, kedvesem! – mondta a férfi.
Marjorie ránézett, szeme összeszűkült.
– Jó napot, uram! Köszönjük, hogy időt szakított a láto-
gatásunkra.
Tug Marjorie elé lépett, a többi fiú pedig az oldalánál
helyezkedett el. Előre szegezett állukról, és összeszorított
szájukról lerítt, hogy eltökéltek megvédeni Marjorie-t. A
hírek gyorsan terjedtek Bath-ban. A fiúk tudták, Marjorie
mennyi időt töltött Blake-kel, és most fenyegetve érezték
magukat.
Marjorie ezeket a fiúkat a nyomornegyedek piszkából
emelte ki, élelmet, és biztonságot nyújtott nekik. Lehetősé-
get adott nekik a küzdelemre, hogy elkerülhessék az élet
kegyetlen megpróbáltatásait. Blake-nek el kellett fogadnia,
a fiúk büszkék Marjorie-re.
Az etikett azt diktálta, hogy a fiúk meghajoljanak előtte,
de Blake sohasem csinált nagy ügyet a protokollból. Azon-
381
 Eljegyzés

kívül ezeket a fiúkat a maga oldalára kellett állítania, ha

meg akarta szerezni Marjorie-t.
Blake reménykedett a legjobbakban, és kezet nyújtott
Tugnak.
– Jó reggelt, Mr. Simpson. Ugye színét sem látták Clau-
de Drummondnak a környéken?
A fiú kimérten válaszolt.
– Nem, uram.
Alberthez így szólt.
– Hogy van ma az én vidám cimborám?
A fiú gyűlölete úgy elolvadt, mint a napra kitett vaj.
Kidűtötte a mellkasát, és úgy válaszolt.
– Fogott-e banditákat az utóbbi időkben, kapitány uram?
Tug fölkapta a könyökét, és fiatal társa bordái közé vá-
gott.
– Juj! – kiáltott fel Albert. – Miért csináltad ezt?
Tug válasz helyett dühösen nézett rá.
Blake elnézően mosolygott.
– Attól tartok, hogy nem Mr. Honeycombe. Valószínű-
leg nagyon elijesztette őket.
Marjorie a szemét forgatva dühösen fújtatott.
Peddicord is csatlakozott hozzájuk. A fiúknak leesett az
álluk. Marjorie is mosolygott, amikor a kocsisra nézett.
– Milyen remek rókafarok van a kalapján, uram!
Peddicord lekapta a kalapot.
– Az én mátkám a hiúság jelének hívja, kisasszony.
382
Arnette Lamb

– És ön minek nevezné, Mr. Peddicord?

A férfi kacsintva válaszolt.
– Talán egy bolond kísérletének arra, hogy megmutassa,
milyen is valójában.
Marjorie nevetett, és mint egy kotlós a csirkéit, maga kö-
ré gyűjtötte a fiúkat. Miután mindegyiket bemutatta, így
szólt.
– Okos, dolgos fiúk ezek, Mr. Peddicord. Azt hiszem,
nem fogja sajnálni azt az időt, amit rájuk szánt.
Blake-nek megdobbant a szíve. Minden gyereknek kel-
lene egy olyan támasz, amilyen Marjorie Entwhistle. Az ő
gyerekeinek is. De először meg kell találnia a módját, hogy
kiengesztelje a lányt, aki most újra zavart, szégyenlős... és
persze fülig szerelmes volt.
Marjorie hátrébb lépett, de még mindig nem nézett Bla-
ke-re.
– Akkor önre bízom őket, Mr. Peddicord. Jó napot, Lord
Blake.
Megfordult és bement a házba. Te jó ég! A kötelező for-
dulatokon kívül, Marjorie nem mondott egy szót sem feles-
legesen. Blake a legidősebb fiúhoz fordult.
– Tug, válthatnánk néhány szót?
Kicsit távolabb mentek. Amikor hallótávolságon kívül
voltak, Blake azt kérdezte.
– Mi a baj, fiú?
Tug Blake-re bámult.
383
 Eljegyzés

– Semmi az ég világon uram. Minden a legnagyobb

rendben van.
Blake tudta, hogy zárkózottsággal fog találkozni, a gúnyt
azonban nem akarta eltűrni.
– Sohasem gondoltam volna, hogy gyáva vagy, fiú.
– Nem vagyok gyáva.
– Akkor miért félsz? Mond el az igazságot?
Intelligens szemek fürkészték Blake-et. Tug védekezően
így szólt.
– Marjorie kisasszonynak nincs szüksége férjre, itt va-
gyunk neki mi.
Türelem, intette magát Blake. Ha elboldogulsz egy flot-
tányi hajóval és sok száz tengerésszel, akkor három fiú sem
jelenthet akadályt.
– Ezek a te szavaid, vagy a Marjorie kisasszonyé, Tug?
– Ön éppen olyan, mint a többi udvarló. Azért akarja el-
venni Marjorie kisasszonyt, mert az apja így kívánja.
Blake úgy érezte magát, mint egy udvarló a leendő após-
sal szemben.
– Én valóban el akarom venni Marjorie kisasszonyt. Ha
elfelejtetted volna, emlékeztetlek rá, hogy az előre elrende-
zett házasság teljesen általános a kisnemeseknél.
A fiú zavartan ráncolta a homlokát.
– De Marjorie kisasszony választhatna magának férjet.
– Mondd meg nekem, Tug, szeretnéd-e ha Marjorie kis-
asszony boldog lenne?
384
Arnette Lamb

– Hiszen ő most is boldog.

– Nem gondolod, lehet ő is vágyna arra, hogy saját
gyermekei legyenek?
Tug a száját rágta.
– Gondolom, igen.
Az élet néha furcsa dolgokat produkált Blake számára.
Ki gondolta volna, hogy egy istállóudvaron állva egy ti-
zennégy éves gyereknek kell egyszer magyarázkodnia. A
hízelgés tűnt a legcélravezetőbbnek.
– Marjorie csodálatos anya lenne.
– Ehhez nem kell Goldsmith-nek lenni, hogy az ember
rájöjjön – mondta Tug, szavaiban némi gúnnyal. – Marjorie
kisasszony a legjobb parti a környéken.
– Néhányan viszont azt mondják, a férfiak mégis elkerü-
lik.
Tug a kezét csípőre tette.
– Ki az a becstelen, aki ilyen ostobaságokat beszél?
Majd ellátom a baját!
– Gyakran elgondolkozom, – morfondírozott Blake –
hogy milyenek lennének Marjorie gyermekei. Például ha
lánya lenne.
– Ő is csodálatos lenne, ízig-vérig úrinő.
Blake megdörzsölte az arcát.
– Igazad van persze, de azt hiszem, sohasem fogjuk
megtudni, milyen is lenne. Hiszen úgy néz ki, hogy
Marjorie kisasszony nem akar megházasodni.
385
 Eljegyzés

Ezen el kellett gondolkodnia a fiúnak. Kíváncsi tekintete

ide-oda villant.
Blake úgy döntött, hogy most fejezi be, amikor van némi
előnye a fiúval szemben. Átkarolta a vállát, és így szólt.
– Nos, nekem mennem kell. Peddicord pedig már türel-
metlenkedik.
Blake egy enyhe lökéssel Tugot a kocsis felé indította,
majd bement a házba, föl a lépcsőkön egészen Marjorie
irodájáig. Amikor kopogtatott, Marjorie felugrott. A lúdtoll
pacát hagyott az előtte lévő pénztárkönyvben. Marjorie
mély lélegzetet vett, majd kiszólt.
– Szabad!
Blake belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Reme-
kül nézett ki zergebőr bricsesznadrágjában, szoros, fekete
csizmában, mely térdközépig ért, és szerecsendió színű ka-
bátjában.
– Szabad? – mutatott Blake a padra.
Egyedül voltak. Marjorie már bánta, nem maradt a fiúk-
kal. Bűnösnek érezte magát, hogy őket is belevonja a saját
problémáiba, de nem volt más választása. Közönyösséget
tettetett.
– Ahogy tetszik, de nagyon elfoglalt vagyok.
Blake magas, széles vállú alakja szinte megtöltötte a
szobát. Friss citromillat ütötte meg Marjorie orrát, amire
összefutott a nyál szájában. Fájdalom nyilallt az ágyékába.
Blake leült és keresztbe tette a lábát.
386
Arnette Lamb

– Ha igazán azt tehetném, ami „tetszik”, akkor megcsó-

kolnám.
Marjorie-ben ellentétes érzelmek kavarogtak. Pillantása
a férfi szájára szegeződött.
– Azt lopnia kellene.
– Olyanra gondol, mint a tegnap esti volt?
– Nem szép, hogy felemlegeti ezeket a dolgokat.
– Ön pedig gyáva, ha tagadja, az élvezetet amit a karja-
imban talált.
Marjorie úgy érezte, Blake megfélemlíti, s ha nem vi-
gyáz, kicsúszik ellenőrzése alól a beszélgetés.
– Nem félek öntől!
– De fél, attól, hogy ismét engedni fog nekem. De sza-
vamat adom, nem akarom megalázni önt, nem azért jöttem.
Marjorie megacélozta akaratát a férfiéval szemben, bár
emlékezett rá, milyen izgatott volt a teste, és férfiassága
milyen érzéseket keltett benne. Blake csupán egy elbűvölő
gazember, semmi más.
– Akkor miért jött?
– Hogy lássam, hogy köszönhessek, hogy megkérdez-
zem, mit csinál.
Miért kell ilyen szörnyen barátságosnak lennie. Marjorie
bosszankodva válaszolt
– A pénztárkönyvet ellenőrzöm.
Blake felpattant és a lány mögé lépett. Marjorie válla fö-
lött a nyitott könyvbe kukucskált.
387
 Eljegyzés

– Egyebek között, nagyon jól tudok számolni. Talán se-

gíthetnék önnek.
A férfi csábító hangja megmelengette Marjorie-t, ugya-
nakkor óvatos volt, nehogy a férfi fondorlatosan kicselez-
ze.
– Nincs szükségem a segítségére, egyedül is tökéletesen
elboldogulok.
Blake sokatmondó mosolya láthatóvá tette arcának tüné-
keny gödröcskéjét.
– Tug nem ezt mondta. Talán a brandy beszélt belőle, de
azt állította, inkább gyalog menne a postával Londonba,
minthogy összeadja azokat a számsorokat.
Az udvarból gyerekes kiabálás hangzott fel. Marjorie
remélte, a fiúk nem felejtik el, hogy kell viselkedniük.
– Mikor kínálta Tugot itallal?
– Az volt már régen! Amikor Bath-ba jöttem...
– Tug túlzott. Most pedig, ha megbocsát...
– Ugyan, ne bolondozzon, Marjorie – kérlelte a férfi. –
Ne legyen olyan csökönyös!
Marjorie a férfi csizmáit nézte. A tükörfényes bőrön látta
az ablakot visszatükröződni. Szegény Eversonnak valószí-
nűleg megfájdult a háta, és hólyagos lett a keze, míg így
kifényesítette.
– Nem tehet úgy, mintha a múlt éjjel nem történt volna
semmi, Marjorie.

388
Arnette Lamb

Marjorie emlékezett a tegnapi boldogságra, és ettől ösz-

szeszorult a torka.
– Gondolom, az most már túlságosan naiv dolog lenne.
– Alig aludtam, annyit gondoltam önre. Szerettem volna,
ha mellettem marad, vágytam arra, hogy ismét a karomban
tarthassam, hogy beszélhessek önhöz.
A férfi szavai úgy hatottak Marjorie-re, mint az eső után
felragyogó nap.
– Tényleg nincs időm beszélgetni. Azon kívül nincs is
egymásnak mit mondanunk.
– De igenis van! Mielőtt Bristolba ment, megegyeztünk,
egy hónapot töltünk azzal, hogy jobban megismerjük egy-
mást. Visszatáncol ettől az ígéretétől?
Marjorie nem számított arra, hogy a férfi ilyen kitartó.
– Tegnap este eléggé megismertük egymást, és ön visz-
szaélt az egyezségünkkel, így az már nem érvényes.
Blake sóhajtott, száját mosolyra húzta, melytől gödröcs-
kéi még mélyebbek lettek. Marjorie-t pedig ismét elöntötte
a vágy.
– Nagyon sok mindent kellene még megtudnunk egy-
másról, azt hiszem.
A férfi szeme csillogó zöldben játszott ezen a reggelen.
Körülötte halvány karika igazolta, hogy tényleg nem aludt
az éjjel. Valószínűleg forgolódott az ágyban, és lerúgta a
takarót. Marjorie elképzelte a férfit, ahogy meztelenül fek-
szik, ahogy hosszú lába, és izmos tompora a lepedők csil-
389
 Eljegyzés

logó selymén pihen. A kép felzaklatta. Gonosznak érezte

magát a gondolattól. Nem szabad a férfira gondolnia!
– Igen, – mondta Marjorie – nagyon sokat kellene még
egymásról megtudnunk? Például azt, hogy miért zsarolja
önt az apám.
Blake arca összerándult.
– Ön fél az érzéseitől.
Marjorie-nek sikoltani lett volna kedve. Ehelyett azon-
ban mosolyogva válaszolt
– Nem fél attól, hogy véletlenül kicsúszik a száján és
megtudom, milyen szörnyű igazságot tud önről az apám?
A férfi szempillái meg sem rebbentek.
– Nem.
– Bizonyára van önben némi kétség?
– Nincs egyáltalán.
– Nem hiszek önnek.
Blake még mindig mereven állt.
– Esküszöm az őseim lelkére.
A halkan kiejtett szavaknak súlya volt, és Blake elhatá-
rozása olyan biztosnak látszott, mint az, hogy Marjorie to-
vábbra is szeretni fogja őt. A lány tudta, sohasem fogja
megtudni a titkot. Ettől a tudattól szinte megszakadt a szí-
ve.
– Valami szörnyű dologról lehet szó.
A férfi elfordította a fejét.
Marjorie-ben a jövő reménye szertefoszlott.
390
Arnette Lamb

– Sajnálom önt.
Blake a combjára csapott.
– Tartsa meg a sajnálatát, postamesternő, és készüljön!
Körülbelül fél óra múlva Peddicord megengedi a fiúknak,
hogy egy rövid úton vezessék a hintót, miközben mi benne
ülünk. Addig én összeadom a számokat.
Marjorie mozdulatlanul ült.
– Nem.
– Igazam volt, fél tőlem.
Marjorie erre megmozdult. Hátratolta a széket és a fal
mellé állt.
– Foglaljon helyet.
Blake nem ült le, hanem szembe állt a lánnyal, kezét a
falnak támasztva csapdába ejtette. Közel hajolt hozzá.
– Hogy érzi magát ma reggel?
Ha az összetört szív betegség lenne, akkor Marjorie már
a halálos ágyán lett volna. Tekintetét elfordítva próbálta
elrejteni fájdalmát és a férfi száját nézte.
– Tökéletesen érzem magam.
A férfi ajkai arcához értek.
– Tegnap este érezte magát tökéletesen.
Marjorie az ajkába harapott, hogy elfojtson egy nyö-
szörgést,
– Nem vágyom a csókjaira.
A férfi egészen közel hajolt hozzá, és úgy válaszolt.

391
 Eljegyzés

– Tudom, azt akarja, hogy lemeztelenítsem a lelkemet

ön előtt. De miért kellene ezt megtennem?
A férfi őszintesége felzaklatta Marjorie-t. Kérdése való-
jában inkább könyörgés volt. Vajon Blake Chesterfield
megerősítést várt? Miért is nem vette figyelembe a férfi
érzéseit? Annyira el volt foglalva a saját szerepével, hogy
egy percre sem figyelt oda a férfiéra. Karját ösztönösen a
férfi csípője köré fonta, és amit mondott, az szívből jött.
– Mert bízhat bennem!
Blake ajkai majdnem hozzáértek a lányéhoz.
– Könnyű szavak, kedvesem, – suttogta Blake – mutassa
meg, hogy valóban bízhatok önben.
Marjorie-nek halvány fogalma sem volt arról, hogyan
kezdje el megszerezni a férfi bizalmát. De tudta, valahogy
meg kell találnia a módját. Marjorie előző kérői gyorsan
felfedték hibáikat, de Blake Chesterfieldet olyan bolondság
volt hozzájuk hasonlítani, mintha valaki a tüzet a vízzel,
hasonlította volna össze.
Marjorie a legkönnyebb, egyben a legkellemesebb mód-
ját választotta a meggyőzésnek. Ajkait a férfiéra tapasztot-
ta. Először érezte úgy, hogy a férfi meginog. Reakciójának
hevessége többet elárult róla, mint a szavak ezrei. Vajon
csak a szenvedély foglya volt a múlt éjjel? Ha igen, akkor
valószínűleg sajnálja, hogy elcsábította őt. Néhány pillanat-
tal később a férfi visszalépett. Szemében megbánás tükrö-
ződött.
392
Arnette Lamb

– Ha nem tisztelném annyira, Marjorie Entwhistle, sutba

vágnám a pénztárkönyvet és a következő fél órát azzal töl-
teném, hogy a testét imádom.
A férfi színlelt vidámsága nem tévesztette meg Marjorie-
t. A magabiztos, és arrogáns álarc alatt ugyanis érzékeny
ember lakozott. Marjorie ezt az embert szerette volna meg-
kapni, és semmi sem állíthatná meg abban, hogy megsze-
rezze.
– Rendben van, – mondta határozottan – el fogom nyerni
a bizalmát, Blake Chesterfield.
Blake hamiskásan vigyorgott.
– Örömmel nézek a dolog elébe, postamesternő. Én csak
két nőben bíztam meg eddig, és mindkétszer csalódtam.
– Kik voltak azok a nők?
A férfi, mintha szégyenlős lett volna, a földre szegezte a
tekintetét.
– Az egyik az anyám volt. A másikat viszont magán-
ügyként kell kezelnem.
– Egy korábbi kedvese?
Blake a torkát köszörülte.
– Egy önző nő Bostonban, aki megpróbált belerángatni
egy párbajba az egyik riválisommal. Legyen elegendő any-
nyit mondanom, hogy egyik nő sem érdemelte meg a bi-
zalmamat
– A férfiak közül szintén kevesen érdemesek a bizalom-
ra. – jegyezte meg Marjorie.
393
 Eljegyzés

– Gondoljon csak az apámra, őt is felvehetné a listájára.

– Ő egy külön listát érdemel.
– Én nem vagyok olyan, mint ő.
Kecsegtető zöld szemek mérték végig Marjorie-t.
– Nem, tényleg nem olyan. Ön a megfelelő helyeken
sokkal domborúbb.
Marjorie elégedetten emlékezett vissza a tegnapi szeret-
kezés részleteire. Marjorie bőre felforrósodott. Nem szabad
többet a férfira gondolnia.
– A pénztárkönyv – szólt Marjorie.
Blake egy abakusz gyorsaságával és ügyességével kezd-
te összeadni a számokat. Marjorie megdöbbenten figyelte.
Amikor befejezte a munkát, becsukta a könyvet.
– Küldje el a számlát a munkáért! – ugratta Marjorie.
Válaszképpen Blake az ölébe ültette Marjorie-t.
– Most követelem a fizetséget.
Marjorie-t kellemes előérzet fogta el.
– Nevezze meg! Mi legyen az!
A legkevesebb amire számított az egy csók volt. A leg-
több pedig, hogy a férfi újra a házasságot követeli. Ha be-
vallaná az igazságot, cserébe mindkettőt megadta volna.
Blake Marjorie hátát cirógatta és ajkai megnyerő mosolyra
görbültek. Úgy látszott, bizonytalan, ami elég szokatlan
volt Blake Chesterfieldtől.
– Vigyen el magával megnézni a postakocsit! – kérte
Blake. Marjorie-t bosszankodott. Csalódnia kellett.
394
Arnette Lamb

– Rendben van, de azt hittem, hogy egy csókot fog köve-

telni.
– Sokkal többet akarok, mint egy csók, – suttogta meg-
igézően Blake – és remélem, megkapom a teljes fizetséget,
amikor segítek megvenni a hintóhoz a lovakat. Azt hallot-
tam, hogy Monkton Farly-ben van egy kitűnő lótenyésztő.
Marjorie felháborodott.
– Meg tudom venni magam is!
– Úgy értettem, nem kifizetni, csak kiválasztani segítek.
Még álmomban sem merném megsérteni a függetlenségét.
Marjorie felnevetett.
– Akkor visszavonja a házassági ajánlatát?
– A házasság az én elképzelésem szerint nem láncos
béklyót jelent, – kezdte Blake és mosolyától vidámabb lett
a szoba is – hanem vidéki házakat nagy hálószobákkal, lo-
bogó kandallókat, melyeknél felmelegedhet. Selymes lepe-
dőket, melyen kipihenheti magát. Nekem pedig azt, hogy
megajándékozzam önt gyermekekkel, és örökké dédelges-
sem.
A férfi csábító szavaira Marjorie legszívesebben a nya-
kába ugrott volna. Valószínűleg ez volt a célja, gondolta.
– Nem hiszek önnek.
– Akkor bebizonyítom.
– Várom az erőfeszítéseit a bizonyításra.

395
 Eljegyzés

Átmentek az istállóudvarba. Peddicord előre dőlve ült a

bakon, kezében a gyeplővel. Tug ült mellette, a többiek a
hintó tetején trónoltak keresztbe vetett lábbal.
Marjorie meg akarta fogni Blake kezét, de ez túlságosan
árulkodó lett volna. Mivel volt ideje gondolkodni, eltervez-
te mit fog csinálni. Most, hogy elhatározta, ő indít offenzí-
vát, Blake Chesterfieldnek, és a sötét titkának nem volt
semmi esélye vele szemben.
Az egész délutánt remek kocsikázással töltötték. Tug,
Wick és Albert hajtott. Később meglátogatták a lótenyész-
tőt Monkton Farly-ben, ahol Blake megmutatta nekik, ho-
gyan kell kiválasztani a legjobb lovakat a hintóhoz.
A Downs lankái, Wiltshire hegyei között azonban Bla-
ke-et és Marjorie-t a hintó úgy összerázta, mint egy rossz
szekér a dinnyét, Marjorie kétségbeesett, hogy vajon a fiúk
megtanulják-e valaha a lovasfogat hajtását. Chilcombe
Bottom völgyében Wick kiejtette a kezéből a gyeplőt, és
még mielőtt Peddicord közbeavatkozhatott volna, a hintó
az árokba csúszott.
– Az ördög vinné el ezt az átkozott utat! – káromkodott
Wick. Blake megfogta a fiú vállát.
– Nincs értelme káromkodni. Fiúk, ugorjatok le, segítse-
tek Marjorie kisasszonynak, aztán álljatok hátrébb!
Blake levette a kabátját, és az ingét, Peddicord pedig a
kalapját. A meztelen felsőtestű nemes, a fedetlen fejű ko-
csissal együtt morgott, erőlködött, tolta, és húzta a hintót,
396
Arnette Lamb

hogy visszasegítsék az útra. Marjorie egész idő alatt elis-

merően nézett Blake vaskos izmos karjára, erős vállára. Az
arany iránytű ide-oda lengett a nyakában, és meg-
megcsillant a meleg napfényben. Marjorie nem tudta meg-
állni, hogy tekintete ne kalandozzék el a férfi izmos hasára,
a szőrzet fekete vonalára, mely eltűnt a bricsesz korca alatt.
A férfi keskeny csípőjére gondolt, és emlékezett arra, hogy
milyen volt, amikor lábát lábai közé csúsztatta. Blake őt
utolérhetetlenül tökéletesnek mondta. Marjorie azonban
nem így érzett. A tökéletességről majd akkor beszélhetnek,
ha a férfi kitárta neki szívét.
Miközben visszamentek Hartsung Square-be, Marjorie
meglepetten hallotta, Peddicord szerint, a fiúk közül éppen
a legelsők bizonyultak a legrosszabbaknak. Úgy rendezte,
hogy a következő szombaton még együtt tanítja őket, aztán
majd egyenként attól függően, melyik fiú melyik napon
van Bath-ban. Marjorie várta, Blake búcsúcsókját... hiába.
Szombaton Blake elkísérte Marjorie-t misére az Abbey
templomba. A Chesterfieldek ülésén foglaltak helyet, mely
csodálatosan kidolgozott nottinghami tölgyből készült.
– 1550-ben az ük-ük-ük-ükapám, Quinton nyolcadik
hercege ajándékozta a templomnak – suttogta Blake.
Marjorie szintén suttogva válaszolt.
– Wells püspöke azzal bízott meg, hogy felolvassam ál-
dásait a Bath-ban lakó iskolázatlan egyházközségi tagokra.
Blake kíváncsian nézett rá.
397
 Eljegyzés

– Tudom mit akar mondani, de nekem többre van szük-

ségem, mint az egyház segítségére, hogy a lelkem feltár-
jam.
Hétfőn Blake megkérte Marjorie-t, menjenek el kirán-
dulni. Marjorie beleegyezett, bár tudta, a sok munka elvég-
zetlen marad. Kompon átkeltek az Avon folyón Spring
Gardensbe, hogy együtt reggelizzenek. Blake elvitte
Marjorie-t vásárolni és ragaszkodott hozzá, hogy vehessen
neki egy skótkockás szövetkendőt.
– A nagymamám, Alexis Stewart tiszteletére – mondta
Blake, miközben a kendőt Marjorie vállára terítette.
Marjorie a férfi lombzöld szemébe nézve válaszolt.
– Bonnie Charles herceg megbízott, hogy szállítsak neki
a bath-i fonásvízből. Azt mondja, segít lemosni az olasz
ételek ízét.
– Szerintem az egy közönséges bűnöző, akivel nem ér-
demes foglalkozni.
Marjorie megvonta a vállát.
– Shelbourne szintén megkért rá.
Blake színlelt vadsággal válaszolt.
– Shelbourne-nal aztán igazán nem kellene törődnie.
A délután folyamán meglátogatták a kocsikészítőt, aki
megígérte, az elkészült kocsit két héten belül leszállítja.
Blake megkérdezte, hogy a zöld-sárga hintó ajtaján milyen
díszítés legyen. Mikor Marjorie azt mondta, hogy semmi-
lyen, keresett egy botot és a porba felvázolt két hátsó lába-
398
Arnette Lamb

in álló angliai oroszlánt, melyek egy címerpajzsot tartanak,

melyet egy postakürt díszített.
– Tessék – mondta Blake, miközben egy hullámos vona-
lat rajzolt a pajzs alsó részére. – Ide egy szalagot teszek, rá
pedig a következő szavakat. Aquae Sulis. Ugye ezt a nevet
adták a rómaiak Bath-nak?
– Ön jól ismeri a helyi történelmet.
Blake arca furcsa módon eltorzult, és elfordította a fejét.
Csizmájának egy lendületével letörölte a rajzot.
Később, amikor a rajzot tintával, és ceruzával megismé-
telte, Marjorie ragyogott a büszkeségtől, ha a címerre né-
zett. Azon imádkozott, hogy a férfi minél előbb fedje fel
titkát, ahogy rajztudását is elárulta neki. Korábbi tapaszta-
lataiból Marjorie tudta, az apja hamarosan türelmetlen lesz,
mivel egyik eljegyzés sem tartott korábban ilyen sokáig.
Blake Chesterfieldnek egyre kevesebb ideje van.
Kedden Marjorie folytatta a munkáját, mint Bath posta-
mester-nője.
Reggelenként összegyűjtötte a leveleket, feljegyezte a
díjakat, majd nagymamával ebédelt. Délutánonként olva-
sásra, írásra, földrajzra tanította a fiúkat, majd a postai
megbízás ajánlatán dolgozott. Esténként hét órakor Blake
kereste fel. Kedden egy fogadáson vettek részt a Prior
Parkban. Szerdán az Orchard utcai színházban néztek meg
egy darabot. Csütörtökön a Horrid Tom fogadóban ültek,
sherryt ittak és egy vándorpoétát hallgattak meg. Blake
399
 Eljegyzés

minden alkalommal megpróbálta elcsábítani Marjorie-t, aki

viszont mindig kitért előle. Késő este, ha elfogta a vágya-
kozás Marjorie-t, gondjaira a Cross Fürdő magányában ke-
resett gyógyírt.
Blake a hét folyamán őszintén mesélt gyermekkoráról
Chesterwoodban. Marjorie-nek sajgott a szíve, amikor a
férfi így jellemezte fiatalságát.
– A szüleim úgy gondolták, hogy a gyermekek egészen
kamasz korukig nem illenek bele a társasági életbe. Ők
Londonban éltek, én pedig vidéken. Fontos alkalmakkor
elhívtak, megmutogattak, aztán száműztek Chesterwoodba.
Marjorie szomorúan jött rá, még egy olyan magasrangú
családban is, mint a Chesterfieldeké, előfordul olyan ke-
gyetlenség, mint ami George Entwhistle-t jellemzi.
– Hova járatták iskolába? – kérdezte Marjorie.
Blake némi bizonytalankodás után bevallotta, hogy
Etonban töltötte unalmas iskolaéveit. Cambridge, mondta,
egy rémálom volt egy türelmetlen fiatal márki számára, aki
égett a vágytól, hogy kalandokat keressen a tengeren.
Marjorie megkérte Blake-et, tartson meg a fiúknak egy
előadást a gyarmatokról. Blake azonban viccesen vissza-
utasította mondván, megrontaná ártatlan lelküket. Abba
azonban beleegyezett, hogy megtanítsa a fiúkat a lovak
gondozására.
Bármikor is próbálta Marjorie felhozni a témát, miért is
zsarolja az apja Blake-et, a férfi kitért a válasz elől. Minden
400
Arnette Lamb

egyes alkalommal, amikor Blake megpróbálta a lányt az

ágyába csábítani, Marjorie elhárította a férfit.
Ahogy a napok teltek, Marjorie-nek úgy tűnt, nem sike-
rül megnyerni a férfi bizalmát. Viszont egyre közelebb ke-
rült ahhoz, hogy ismét engedjen a férfi kívánságának. Va-
jon melyik következik be előbb, a férfi vallomása vagy a
lány behódolása?
Marjorie nagyon vágyott rá, hogy megossza gondjait
Beau-val, de ő Londonban maradt. Az sem jöhetett szóba,
hogy Rowenával beszélje meg érzéseit, hiszen nagymama
Blake nevének puszta említésére is hosszú litániába kezdett
volna a mindenre elszánt urakról, és azoknak a szánalomra
méltó nőknek a sorsáról, akik hittek az előbbiek bűnös ha-
zudozásának. Szegény, magányos Rowena! Blake hatására
Marjorie másképp kezdett tekinteni a nagymamájára.
Marjorie a levelek összegyűjtése során meglátogatta azt
a barátot, aki az utolsó reménysugara volt a bajban, Juliana
Papjoyt.

401
 Eljegyzés

12. fejezet

„Lármás dulakodásnak nincs helye Bath nyilvános he-

lyiségeiben.”
Beau Nash: Bath törvényei

Juliana a nappali szoba ajtajában állva fogadta. Fehér se-

lyemruhát viselt hatalmas hímzett pipacsokkal, derekán
széles vörös selyemsállal. Kékesfekete hajának göndör zu-
hataga az egyik vállára omlott. Inkább nézte volna az em-
ber tizenhat éves kislánynak, mint Bath királya régi kedve-
sének.
Megszorította Marjorie kezét.
– Beau mondta, lehet meg fog meglátogatni. Nagyon
örülök, hogy eljött. Fáradjon beljebb.
Marjorie érezte, oldódik a feszültsége.
– Biztos, hogy nem zavarom?
– Zavarni engem? Ugyan! Beau nélkül halálra unom
magam. Hadd vegyem el a táskáját.

402
Arnette Lamb

Marjorie átnyújtotta neki a postástáskáját. Juliana majd-

nem elejtette.
– Hogy bírja ezt a nehéz táskát cipelni?
– Azt hiszem, már hozzászoktam.
– Olyan nehéz, mint az ólom. Téglákat küldözgetnek
egymásnak az emberek?
– Nem. Ez csak a bath-i főrendek levelezése.
– Még szerencse, hogy nem Dame Surleigh pletykája.
Képzelje el azt a förtelmet nyomtatásban!
– Isten ments tőle!
Juliana a táskát az előtérben lévő fogasra akasztotta,
majd megfogta Marjorie kezét, és bevezette a társalgóba.
– Mindjárt megmondom Mrs. Bellnek, hogy hozzon ne-
künk valami nagyon finomat, olyat, amitől biztosan tönk-
remegy az alakunk. Beau bizonyára kitilt majd az ágyából.
Marjorie-ben megszűnt minden aggály, hogy megbeszél-
je Blake-kel való kapcsolatának kényes részleteit. Szilvás
sütemények, és forró csokoládé fogyasztása közben be-
számolt kétségeiről.
A széke mellett lévő lehajthatós kis asztalról Juliana ki-
választott egyet az ott sorakozó mintegy tucatnyi díszes
burnótos szelence közül. Az apró kis aranydobozt tenyeré-
ben forgatva megkérdezte.
– Megjött már a menzesze?
– Nem, de még nincs itt az ideje.

403
 Eljegyzés

– Rendben van, de emlékezzen rá, hogy ha ismét elcsá-

bítaná és gyermeket foganna, akkor már semmilyen válasz-
tása nem marad.
– De én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogyan kell
egy gyermeket felnevelni. Cumbert ötéves kora óta neve-
lem.
– Tudom kedvesem, alkalmas rá, és áldja meg az ég
nagylelkűségéért, de a király sem egyezne bele, hogy há-
zasságon kívül szüljön gyermeket. Különösen nem, ha egy
Chesterfield gyermekéről van szó. Blake családja ehhez
túlságosan fontos.
Bár Marjorie tudta, hogy Juliana jóindulattal, és igazat
beszél, mégis így válaszolt.
– Szörnyen elegem van a Chesterfield névből és a hiva-
talos ceremóniából, ami körülveszi.
Mintha a kis szelence egy pénzdarab lenne, Juliana fel-
dobta a levegőbe.
– Én egyáltalán nem hiszem, hogy elege van belőle,
kedvesem. Juliana elkapta a pörgő dobozt. – Szerintem sze-
relmes belé, és úgy gondolom, ő is szereti önt. A gond csu-
pán az, hogy egyikőjük sem szereti, ha kényszerítik.
A helyzet reménytelensége miatt Marjorie elfelejtkezett
a jómodorról.
– Blake egy hízelgő gazember!
Juliana bíbor ajkain sokatmondó mosoly jelent meg.

404
Arnette Lamb

– Egy gazember vajon adna-e Shelbourne-nak ötszáz

fontot és ajánlólevelet egy bostoni üzletemberhez?
– Biztosan meg volt az oka, hogy így cselekedett. A fér-
fiaknak mindig megvan rá az okuk.
– Ez úgy hangzott, mintha a nagymamája mondta volna!
Marjorie meglepetten válaszolt.
– Tényleg?
– Igen, és ez sokkal gyakrabban előfordul önnel, mint
gondolná.
Marjorie nem akart úgy viselkedni, ahogy Rowena. Bíz-
ni akart az emberekben, viszont cserébe elvárta, hogy ők is
bízzanak benne. Szeretett volna férjet, egy halom játékos,
huncut gyerekkel. Zavarban érezte magát, majd így vála-
szolt.
– Köszönöm, az őszinteségét.
– Remélem, nem veszi sértésnek. Tudja, Marjorie,
Rowenára annak idején nehéz idők jártak, de az ön házas-
élete nem kell, hogy kötelességteljesítésből álljon... ahogy
az övé. – Juliana a tenyerén dédelgetett kis dobozra bámult.
– Még élvezheti is a házasságot Blake Chesterfielddel, ő
nagyon izgalmas férfi.
– Nem az, ha nem mondja el az igazat.
– Ugyan már! – korholta Juliana. – Milyen szörnyűséges
titka lehet? Bizonyára nem csaló vagy gyilkos!

405
 Eljegyzés

Marjorie már feltette magának ugyanezt a kérdést. Vála-

sza mindig nem volt, Blake nem volt képes egyik bűn el-
követésére sem.
– Talán van egy törvénytelen gyereke valakitől.
Juliana felemelte a szelencét a napfény felé.
– Ha valóban van egy gyereke, azt bizonyára támogatja.
De miért nem vette feleségül az anyát? Feltéve, hogy a nő
nem volt házas.
Marjorie mellkasában fájdalom nyilallt.
– Házasságtörés, nem hiszem el róla, de azt igen, hogy
elcsábítja azt a nőt, akire vágyik. – Felnevetett. – Ki tud-
hatná ezt jobban, mint én?
– Akkor tehát örüljünk! Nem vette el a fattyú anyját, fel-
téve, ha ez a titka – mondta Juliana.
Marjorie-t ismét a régi kétségek ragadták el.
– Csak azt nem tudom, mit rejteget előlem.
– Figyeljen rám! – kezdte Juliana komoly hangon. – A
férfiaknak vannak titkaik. Ez a dolgok rendje.
– Azt akarja mondani, hogy az álláspontom vitatható, és
megsértem a magánéletét?
– Nem, ha a hűség, és a becsületesség olyan jellemvo-
nások, melyeket ön megkövetel attól, akihez hozzá akar
menni.
Marjorie-t vágyakozás fogta el.
– Nem akarok egy olyan férfit, aki az apám játékszere.
Én egy szerető férjre vágyom.
406
Arnette Lamb

– Nem hiszi, hogy Blake szereti önt?

– Nem tudom.
– Megtudhatja.
– Hogyan?
Juliana az aranyszelencét egy elefántcsontból készült
dobozra cserélte ki.
– Az egyik főnemes társa tegnap érkezett Bath-ba. Egy
skót herceg, Jamie MacKenzie-nek hívják.
– Már találkozott vele?
– Igen, tegnap este a Simpson bálteremben. Ma este a
Wiltshire-ben lesz. Táncoljon vele, különösen, amikor a
rigadont játsszák. – Juliana a szemét forgatta. – Csodálato-
san táncolja.
– Nem ismerem a rigadon lépéseit.
– Tanulja meg! Két legyet üthet egy csapásra. Ha őke-
gyelmessége tud Blake titkáról, akkor talán ráveheti arra,,
hogy fedje fel, ugyanakkor Blake-et is féltékennyé tehetné.
– Blake-et féltékennyé? – Marjorie nevetett a feltételezé-
sen. – Táncoltam már másokkal előtte, de őt sohasem érde-
kelte.
– Értem. – Juliana felemelte az ujját. – De még nem tán-
colt a birodalom egyik elragadó hercegével, aki ég a vágy-
tól, hogy megtalálja hercegnőjét.
Marjorie zavartan válaszolt.
– Nem fog menni. A férfiak sohasem mondják el egy-
más titkait. Blake-nek lehet, hogy nem tetszik majd, ha a
407
 Eljegyzés

herceggel táncolok, de az nem azért lesz, mert szeret, ha-

nem mert birtokolni akar. Ez bizony nagy különbség.
– Ez tényleg óriási különbség. Egy férfi, aki csak birto-
kolni akar, mérges lesz, ha egy másik megkívánja a kedve-
sét. A féltékeny férfi viszont attól fél, hogy megszakad a
szíve. – Juliana Marjorie-hez hajolt. – Ijessze meg,
Marjorie!
Marjorie évek óta kerülte a férfiakat, és nem volt benne
biztos, hogy egy ilyen fortélyhoz elég ügyes lenne-e.
– Úgy érti, flörtöljek ezzel a skóttal?
– Amilyen remekül néz ki – mondta Juliana sajnálkozva
– nem kell flörtölnie azzal a skót felvidéki gazfickóval,
csak ismerkedjen meg vele, kérdezzen Blake-ről. Talán
MacKenzie tud valamit.
– Nem gondolja, hogy Blake mérges lesz?
– Nem. Azt hiszem, inkább sértett lesz, hiszen nagyon
szerelmes.
A helyzet paradox volta összezavarta Marjorie-t.
– Hiszen én éppen azon igyekszem, hogy elkerüljem a
szerelmét.
Juliana sóhajtva válaszolt.
– Amikor felveszi azt az ismert Chesterfield mosolyát,
és biztosíthatom hogy, így lesz, ön úgy érzi, nem tud neki
ellenállni. Még akkor is védekezhet az ellen, hogy gyerme-
ke legyen tőle.
Marjorie-nek elakadt a lélegzete.
408
Arnette Lamb

– Van módszer arra, hogy megakadályozzam... – zavart-

ságról árulkodtak szavai.
– Hát persze, hogyne lenne.
Marjorie gondolatban a homlokára csapott. Hiszen látnia
kellett volna azt, ami nyilvánvaló. Juliana nem szült Beau-
nak gyermeket. Szeretők ezrei nem estek teherbe pártfogó-
iktól.
Megkönnyebbültén mondta.
– Nagyon hálás lennék érte.
– Remek, de ígérje meg, nem mondja el senkinek, hogy
tőlem tudja, még Beau-nak sem.
Marjorie úgy érezte, ellentétes erők húzzák ide-oda. Az
állásával járó feladatok, egy kényszerházasság fenyegetése,
a nagymama ellenvetései, és az apja közönye mind elvették
az erejét. Az a megnyugtató tény, hogy a gyermek foganá-
sát elkerülheti, adna neki egy kevés időt. Lenne ideje egyéb
gondjaival foglalkozni. Egy bűnös gondolat jutott ekkor
eszébe. Veszély nélkül élvezhetné a Blake-kel való szerel-
meskedést?
– Megígérem.
– Rendben. Akkor most megtanítom a rigadon lépéseire.
Csodálatosan fogunk szórakozni.

♦♦♦♦♦

A terv borzasztóan sült el.

409
 Eljegyzés

Aznap későn este Marjorie mélyebbre merült a Cross

Fürdő meleg vizében, de a víz sem tudta elfojtani benne a
tiltakozó hangokat. Ha Beau visszatér és tudomást szerez a
fiaskóról, rettenetesen dühös lesz.
Az első hibája azon az estén az volt, hogy túl sokat tán-
colt Seaforth skót herceggel. A másodikat akkor követte el
amikor, megengedte neki, hogy vacsorához kísérje. Még az
utolsó néhány óra humoros momentumai sem tudták felvi-
dítani. Julianának igaza volt, amikor értékelte a férfiak
nőkkel kapcsolatos érzelmeit. De ő sem vett figyelembe
egy harmadik tényezőt, a közömbösséget. Blake ugyanis
még csak nem is törődött azzal, hogy Marjorie a skóttal
töltötte az estét. Bárcsak ő se vette volna észre, Blake-et,
miközben más nőknek udvarolt.
Lépések hangja visszhangzott a kőfalakon. Valaki bejött
a fürdőbe, de Marjorie a gőztől nem látta a bejáratot.
Valószínűleg Peg volt. Jött szólni, hogy leereszti a me-
dencét a holnapi vendégáradatnak.
Marjorie leverten lökte el magát a medence falától és a
látogató felé lépegetett.
– Még mindig haragszik a mai este miatt?
Blake hangja belehasított Marjorie melankolikus magá-
nyába. Olyan hirtelen torpant meg, hogy szinte elvesztette
egyensúlyát. Ha Blake látta volna, akkor búcsút mondhatna
annak a kevés büszkeségének is, amely még megmaradt.

410
Arnette Lamb

Nyakig belemerült a vízbe, és a ködbe nézett. Egy fáklya

égett csak a falnál Marjorie mögött, alig adott valami fényt.
Marjorie nem látta a férfit, csak egy nagy, baljóslatú ár-
nyat.
– Téved. Egyáltalán nem voltam mérges.
Szívből jövő kacagás rengette meg a termet.
– Olyan nyugtalan volt, mint egy hozomány nélküli
menyasszony, akit az apja küszöbénél hagytak.
A közönséges hasonlat feldühítette Marjorie-t.
– Ön olyan arrogáns, mint egy ostoba nemes, aki azt hi-
szi, hogy olvashat egy nő gondolataiban.
Marjorie meglepően tisztán hallotta, ahogy a férfi levette
ruháit. Nyilván nem fogja most megkívánni őt, azok után,
ahogy egész este viselkedett.
– Mit akar csinálni?
– Első találkozásunkkor elkövettem egy hibát. Megsér-
tettem azzal, hogy nehéz felfogású – mondta, mintha csak
arról beszélnének, melyik birtokát látogassa meg. – Tudat-
lan nemesember lennék? Néhány dologban gyorsan tanu-
lok, – majd halkan hozzátette – tudja jól, hogy mit csiná-
lok.
Marjorie lábai az előérzettől majdnem összecsuklottak.
Nem engedhet most neki itt ezen a helyen, amikor a lelke
már amúgy is le van meztelenítve.
– Valaki megláthatja.
– Nem valószínű.
411
 Eljegyzés

– Peg itt van.

– Nem, nincs itt. Adtam neki egy tallért és korábban ha-
zaküldtem.
A férfi magabiztossága felháborította Marjorie-t.
– Szeretnék egyedül lenni.
– Ugyan, postamesternő! Vallja be, féltékeny volt, és
akkor megbocsátom, hogy egész este rám sem nézett.
– Egyáltalán nem érdekel a bocsánata. Tulajdonképpen
egészen jól telt az este.
A hazugságtól szinte fuldokolt.
– Nos, ha a veszekedést sikernek könyveli el, ismét ne-
héz felfogásúnak kell, hogy gondoljam.
– Ön kezdte a bajkeverést.
Marjorie hallotta, hogy a férfi belecsobbant a vízbe, de
nem akart meghátrálni. Blake illegette magát, mint egy pá-
va a tyúk előtt, amikor meglátta Marjorie-t, de a lány any-
nyira sértődött volt, hogy nem figyelt rá.
– Beszéljen még, – kérte a férfi – másképp nem találom
meg. Marjorie szorosabban préselte össze a száját, mint a
királyi leveleken lévő pecsét. Biztosan megtalálja majd, de
nem könnyíti meg a dolgát. Kihúzott egy hajtűt a frizurájá-
ból és a falhoz dobta.
Amikor hallotta, hogy a férfi a medence ellenkező vége
felé gázol, el kellett fojtania kuncogását. Marjorie folytatta
a félrevezető hadműveletet. Már majdnem kifogyott a haj-
tűkből.
412
Arnette Lamb

Egy perccel később a köd szétvált, Blake megjelent előt-

te. A fáklyafény csillogott arany nyakláncán. Szeme érdek-
lődéssel, és elismerően ragyogott. Marjorie vállára szege-
ződött a tekintete.
– Reméltem, hogy az új köpönyegét viseli. A piros töké-
letesen illik önhöz Ha jobban meggondolom, – mondta,
miközben fölpillantott Apolló szobrára – inkább meztele-
nül látnám szívesen.
Marjorie öt postakocsiért, és Anglia összes hintólováért
sem válaszolt volna a sekélyes bókokra, vagy a férfi kétes
választására.
– Mit óhajt?
– Azt szeretném megérteni, miért mérges, amikor csupán
engedelmeskedtem a kívánságainak.
Marjorie-nek nem volt kifogása ellene, hogy a férfi rög-
tön a dolgok közepébe vágott.
– Nem vagyok mérges. Inkább szégyellem magam ön
miatt.
A férfi bőre elzöldült, mintha tengeri beteg lenne.
– Miért?
– Mert ma este bolondot csinált magából.
– Értem. – Blake a hátára feküdt a vizen. – Akkor legyen
szíves, mondja már meg nekem, melyik kihágásom zavarta
önt a leginkább. Arra gondol, amikor türelmesen néztem,
hogy végig Jamie MacKenzie-vel táncolt?

413
 Eljegyzés

– Most ön viselkedik úgy, mintha nehéz lenne a felfogá-

sa.
– Valóban? Önt persze nem zavarta, hogy más nőkkel
táncoltam. Vagy az, hogy Ralph Allennel whistet játszot-
tam és vesztettem, vagy hogy Juliana Papjoyt vacsorához
kísértem.
Marjorie-t igenis zavarta. Mindegyik partnere vörös hajú
volt, valószínűleg még mindig korábbi kedvesének elvesz-
tésén kesereg.
– Ha ilyen jól ismeri a bűneit, akkor miért kéri az én vé-
leményemet?
– Mondja meg, hogyan hoztam önt kellemetlen helyzet-
be!
– Nem kellett volna a kezdőtáncot azzal a vörös hajú fel-
szolgálóval táncolnia.
Blake lebukott a víz alá, majd feljött a felszínre és meg-
rázta a fejét.
– Féltékeny?
– Természetesen nem. Amíg viszont az emberek úgy
gondolják, hogy jegyesek vagyunk, az ön cselekedetei
alapján ítélnek meg engem is.
– Pontosan, – válaszolta Blake – az ön cselekedetei alap-
ján pedig engem. Ezért nem kellett volna egész este
Seaforth herceggel táncolnia.
– Az ördögbe a herceggel. A kocsmai felszolgálókról
beszéltünk.
414
Arnette Lamb

Blake széttárta a karját.

– Honnan kellett volna tudnom, hogy a hölgy felszolgáló
a White Hart fogadóban? Vagy ami még inkább érdekes,
honnan tudja ön?
– Az a nő olvas, és postát is kap. Törölje le azt a mérges
ábrázatot az arcáról!
Blake kezébe vett egy kevés vizet és lelocsolta Marjorie-
t. Marjorie levegő után kapkodott.
– Hagyja abba!
– Még nem válaszolt a kérdésemre. Nash szabályai sze-
rint a nemeseknek keveredniük kell a köznéppel.
Marjorie a foga közt sziszegve válaszolt.
– Keveredni? Hiszen önök voltak az egyetlen pár a tánc-
parketten. Feltételezem, annyira elbűvölte önt a hölgy bája,
hogy észre sem vette mi történik maga körül. Senki más
nem táncolta a kezdő táncot.
– A hölgy egyáltalán nem terelte el a figyelmemet, és ar-
ról sem tudtam, hogy a tánccal megszegtem Nash egyik
szabályát. Túlságosan sok szabály van már ahhoz, hogy
emlékezzen rá az ember.
Marjorie ökölbe szorította a kezét.
– Akkor el kellene olvasnia valamennyit, nem csak azo-
kat, melyek megfelelnek önnek.
Blake elfordult és arckifejezése olyan merev volt, mint
egy szoboré. A fáklya fénye meg-megcsillant a szemében.

415
 Eljegyzés

– Igen kevesen tartanak ki a szabályai mellett. Itt van

például ön is.
– Nekem különleges előjogaim vannak, de én egyébként
sem táncolok szemtől szemben, vagy olyan szorosan, hogy
orrom a partneremhez érjen. És mások sem!
Blake kérdően pillantott Marjorie-re.
– Ön sem csinált nagy ügyet abból, amikor Seaforth her-
ceg egész este azzal töltötte az idejét, hogy az ön mellkivá-
gásába gyönyörködött.
– Nem tehet róla szegény. Alacsonyabb nálam. Csak
kedves voltam hozzá, semmi több.
– Akkor miért van az az érzésem, hogy ön szándékosan
halmozta el a férfit figyelmességével.
Blake tökéletesen átlátott rajta, de ezt nem fogja meg-
tudni soha.
– Jamie MacKenzie igen szórakoztató társaság volt. A
többit csak hozzáképzeli.
– Azt viszont nem képzelem, hanem tudom, hogy
rigadont is táncolt vele, amelyet viszont – hozzátehetném –
velem sohasem akart táncolni, mondván, nem ismeri a lé-
péseket.
Marjorie felnézett az üres szemű Minervára.
– A herceg felajánlotta, hogy megtanít engem, és meg is
tette. Tehát?
– Feltételezem, meg kellene neki köszönnöm.

416
Arnette Lamb

– Ez öntől szokatlanul nagylelkű gesztus lenne, de ne

bajlódjon vele, én már megtettem.
– Csak nem azzal, hogy a vacsorához kísérhette?
– Ön el volt foglalva Julianával.
– Nash nem volt itt, így aztán úgy tartottam helyesnek,
hogy Julianának legyen egy lovagja. Ha nem viharzott vol-
na el olyan sértődötten, mindkettőjüket elkísérhettem vol-
na.
– Én nem „viharzottam el sértődötten”, és neheztelek
magára, amiért azt feltételezi rólam, hogy ilyen olcsó
melodramatikus módszerekhez folyamodnék.
– Melodráma? Az egész vacsora egy átkozott komédia
volt.
– Ön kezdte az átkozott komédiát! Kihívni MacKenzie-t,
hogy szúrjon fel egy almát a késével...
– Honnan tudtam volna, hogy az igazi gyümölcsök he-
lyett Dame Surleigh parókájának dekorációit veszi célba.
– Igenis tudta, – bosszankodott Marjorie – mivel önök
ketten egymás jó barátai.
– Nos, ez valóban igaz. El kellett volna mondanom,
hogy ismerjük egymást.
Marjorie-t bűntudat kezdte gyötörni, de nem törődött ve-
le.
– Ismerik egymást? Ezt igencsak finoman mondta. A
skót bevallotta, hogy közös barátnőik is voltak.
– Jamie-ben nincs tisztesség.
417
 Eljegyzés

– De önben van!? Igaz?! – vágta rá Marjorie. – Ha csak

egy fikarcnyi kétség lenne abban az önző szívében, akkor
beszélt volna neki, a jegyességünkről. Akkor nem kellett
volna arra pazarolnom az időmet, hogy megpróbálom önt
féltékennyé tenni.
A férfi szíve megrándult.
– Ez nagyon hízelgő, de tudom, így is, úgy is rossz fiú
vagyok.
– Tényleg az. Elég mendemondát hallottam az ön buja
kalandjairól, ezért jobb, ha meghúzza magát a következő
tíz évben Blake Chesterfield. Különösen élveztem azt a
híresztelést, hogy ön megesküdött, nem házasodik meg
negyven éves kora előtt. Ha mégis elhatározná magát, hogy
egy nőhöz láncolja magát, akkor egy tizenöt éves gyerme-
ket fog választani, hogy szerelmi rabszolgájává nevelje. –
Keserűen tette még hozzá. – Gondolom, vigasztalhatatlan
volt, amikor az apám elmondta, hogy én már huszonnégy
vagyok.
– Értem.
Blake megvakarta az állát. Marjorie sohasem volt a szín-
lelés mestere. Csupán azt sikerült elérnie, hogy éket verjen
kettejük közé.
– Mit ért?
– Új oldaláról ismertem meg önt.

418
Arnette Lamb

Marjorie szeretett volna a víz alá bukni és hazasiklani.

Ha a férfi továbbra is így átlát rajta, akkor talán olyat tesz,
amit kénytelen lesz megbánni.
– Nem értem önt, miről beszél.
– Tehát megpróbált engem féltékennyé tenni?
Marjorie büszkesége nem engedte, hogy visszatáncoljon.
– „Tehát” – utánozta Blake-et Marjorie – önt egyáltalán
nem érdekelte.
– De igen is, érdekelt.
– De hiszen elvonult whistelni.
– A szörnyű esték általában így hatnak rám.
Blake kinyújtotta kezét Marjorie felé. Marjorie kitért
előle és vizet fröcskölt a férfi arcába.
– Milyen borzasztó! Fogadja együttérzésemet!
– Engem nem érdekel az együttérzése.
Blake magához rántotta Marjorie-t és hevesen megölelte.
– Gyűlöltem azt, hogy Jamie karjaiban látom. Akárhány-
szor szólt magához, szerettem volna összetörni az állkap-
csát. Szerettem volna elrabolni magát, hogy csak velem
legyen.
A férfi kijelentései reménnyel töltötték el Marjorie-t.
– Miért? – kérdezte lélegzet visszafojtva.
Blake megcsókolta a nyakát, az arcát és a lecsukott sze-
mét.
– Hittem önnek, amikor azt mondta, szeretné a bizal-
mamat elnyerni. De amikor láttam önt ma este, – a férfi
419
 Eljegyzés

ajkai közeledtek a Marjorie-éhoz – csak arra tudtam gon-

dolni, hogy... hozzám tartozik.
Marjorie reményeit csalódottság rombolta szét. A férfi
nem volt szerelmes belé, és nem hitt neki. Csupán kívánta
őt, ez volt az egész. Marjorie-nek viszont ennél több kel-
lett.
– Bízzon bennem, Blake, mondja el nekem, mit tud ön-
ről az apám! Nem lehetek az öné, amíg ezt meg nem teszi.
– Bármit kérjen tőlem, – könyörgött a férfi – csak ezt ne.
Ne kérdezze még egyszer, higgye el, nem számít!
Marjorie összerázkódott arra a gondolatra, hogy ez a
fontos ember olyan szörnyű bűnnel terhes. Könyörögnie
kell azért, hogy ne faggassa. Megremegett akkor is, amikor
arra gondolt, mennyire szereti a férfit.
Blake száját a lányéra tapasztotta, csókjából az elszánt-
ság sikoltott. Marjorie hasonló tűzzel válaszolt. Blake el-
bűvölte őt ajkaival és erotikus szavakkal csábította.
Azután gyakorlott könnyedséggel az ismerős módon szí-
totta fel a szenvedély tüzét, és eltöltötte Marjorie képzeletét
az öröm kellemes ígéretével, melyben már részük volt
együtt, és amelyet most ismét megoszthatnak egymással.
Marjorie az ismeretség kezdetén úgy tervezte, segít a férfi-
nak elkerülni a kényszerházasság béklyóit, de közben ő
maga került fogságba.

420
Arnette Lamb

– Kívánom! – suttogta tüzesen Blake. – Édes istenem,

menynyire kívánom. Mondja, hogy kíván, szerelmem.
Mondja, hogy szüksége van rám.
A könyörgéstől Marjorie-vel forogni kezdett a világ, és
teste vágyott arra, hogy érezze szorosan magához ölelve a
férfi meztelen bőrét.
– Én is kívánom, Blake, nagyon.
Amikor a férfi ujjai kigombolták a köpenyét, és keze
megemelte a mellét, Marjorie józansága elillant, mint a
medence felett lebegő pára.
A férfi csókjaitól Marjorie-t elkapta a vágy örvénye. Le-
begett a vízben, a meleg víz hullámzott körülötte, miköz-
ben Blake szorosan magához ölelte és várta, hogy a lány
vele együtt az extázisig fokozódó játékba kezdjen. Marjorie
lelkében a vágy énekét hallotta.
Blake tökéletes harmóniában dúdolta.
– Érintsen meg, érintsen meg, nagyon vágyom rá, hogy
megérintsen.
Ahogy a lány keze körülfogta, a férfi felnyögött és nyel-
ve Marjorie szájába kalandozott. Ezt a ritmust már ismerte
Marjorie, olyan mentőkötél volt ez, amely a vágy forrongó
tengeréből kihúzta és átvitte őt a kielégülés meleg partjaira.
A férfi keze fölcsúszott a nyakáig. Megfogta a lány ar-
cát.

421
 Eljegyzés

– Hogy van az Marjorie, – suttogta Blake – hogy keze

egyszeri érintésére egyszerre érzem magam királynak, és
hétköznapi embernek?
Marjorie bódult állapotban nézett fel a férfi félig lehunyt
szemére.
– Azt hiszem, Blake Chesterfield, hogy akár király, akár
hétköznapi ember legyen ön, szíve mélyén egy költő lako-
zik.
– Ha tudnék, írnék önnek száz verset. – Szaggatott sóhaj
tört fel a férfiból, és elhúzta Marjorie kezét. – Egy éhes
ember vagyok, aki nem tud más rímet kitalálni, még akkor
sem, ha szerencsétlen élete múlna rajta. Emelje fel a lábát,
és kulcsolja össze a derekam körül!
Marjorie igyekezett megőrizni józanságát, de a teste nem
engedelmeskedett. A férfi egyik keze ferdén átkarolta a
hátát, másik a nyakát ringatta, miközben Marjorie lába fel-
emelkedett a medence kemény aljáról, és egy másfajta ke-
ménység nyomult hozzá. Marjorie égett a vágytól, hogy a
férfi kitöltse, ezért kutató kezeivel, karjával és lábával át-
kulcsolta Blake-et. Ujjai a férfi nedves hajába túrtak, leso-
dorták a szalagot, mely összefogta.
A pára beborította őket, mint egy meghitt lugas. Lehet,
hogy csak ők ketten maradtak életben az egész világon.
Nem volt már mögöttük az elrontott este és nem volt előt-
tük végzetes jövő sem, csak a ragyogó jelenben éltek.

422
Arnette Lamb

Marjorie arra számított, hogy a férfi behatol, de helyette

fülébe suttogta.
– Engedje le a haját! Szeretném látni, ahogy körülöttünk
lebeg a vizen.
Marjorie biztonságban volt a férfi ölelésében, ezért hát-
ranyúlt, hogy még megmaradt hajtűit kihúzza.
– Hajoljon hátra, – kérte a férfi – hadd csókoljam közben
a melleit.
Vajon sohasem egyesül vele a férfi?
– De nem szeretné, ha... Marjorie-nek elállt a szava, mi-
kor a férfi ajkai a mellére zárultak, és szájába vette a mell-
bimbóját.
A fáklya sercegett és pattogott. A régi forrás csörgede-
zett a kőlépcsőkön. A víz vidám melódiát csepegett, mi-
közben Marjorie szíve kórusként dobolt.
– Ha ragaszkodik hozzá, postamesternő.
Blake megfordult, a lány lábát erős combjaival széttolta,
majd csípőjét fölfele emelve Marjorie-t leeresztette.
Marjorie-t a teljesség érzése árasztotta el. Teljesen ellazult
a férfi karjaiban. Halk sikoly tört ki a torkából.
– Hogy lehet a bűn ilyen kellemes...
– Ez nem bűn, szerelmem. Édes istenem, ez a legigazabb
dolog, ami valaha is történt velem! Hadd legyen egy csodá-
latos babánk, egy kislány, olyan csinos, mint te.
Marjorie extázisát hirtelen a megdöbbenés váltotta fel. A
szivacs, melynek meg kellett volna akadályozni a fogam-
423
 Eljegyzés

zást, otthon volt elrejtve a szekrényében. Juliana mondott

neki egy másik módszert is, de Marjorie nem gondolta,
hogy erre most megkérheti a férfit.
– Várjon! – kellett neki néhány perc, hogy gondolkoz-
zon.
– Miért, mi a baj? – kérdezte Blake.
Marjorie választhatta volna a könnyebbik utat. Elfogad-
hatta volna a férfit úgy ahogy van, és biztosíthatta volna
magának a legtökéletesebb jövőt. Búcsút mondhatna a
büszkeségének, de mi lesz egy év múlva, vagy azután. Va-
lószínűleg megnehezülne a férfira titkolózása miatt, és há-
zasságuk pokollá válna. Nem, nem, és nem. Marjorie el
akarta nyerni a férfi bizalmát, rászolgált arra, vagy ha isten
is segít neki, akkor sikerül elnyernie. Úgy érezte, megér-
demel egy becsületes férfit.
– Fájdalmat okoztam?
Nem mintha Marjorie tehetett volna valamit ellene.
– Nem, de nem szabad ezt tennünk.
– Ne kezdjen most szégyenlősködni, kedvesem.
Blake ajkát rátapasztotta a Marjorie-éra, és a lány nyakát
körülfogó kéz testük közé csúszott. Még mielőtt Marjorie
tiltakozhatott volna, Blake megtalálta vágya központját.
Gyakorlott körkörös mozdulatokkal simogatta meg a lány
finom redőit, majd mély erőteljes lökésekkel a gyönyör
közelébe juttatta. Csókjuk égetően vad volt, érzékeik meg-

424
Arnette Lamb

semmisültek, leheletük összekeveredett, sóhajok vissz-

hangzottak, boldogságot adtak és kaptak.
Blake buja szavakat suttogott a fülébe arról, mi vár még
rá. Egy pillanattal azelőtt, hogy Marjorie szenvedélye csú-
csára hágott volna, a lánynak elakadt a lélegzete és Blake-
be kapaszkodott
– Tartsa vissza a lélegzetét – mondta Blake, majd a lányt
a medence vize alá húzta es ott tartotta. A régi forrás meleg
szentélyében felfüggesztve, szeretője karjaiba fészkelve
magát, Marjorie úgy érezte, hogy édes öröm itatja át.
Amikor a lány már úgy érezte, hogy a tüdeje szétpattan,
Blake felfele lódult és olyan hullámot kavart, amely kicsa-
pott a medence szélén túlra. Blake elkapta száját a lányéról,
a kőtermet megtöltötte a paskoló víz és a heves lélegzés
hangja. Marjorie szinte elalélt a férfi acélos erejű karjaiban,
és arcát szorosan a férfi mellkasához szorította. Ágyéka
lüktetett a férfi merev hímtagját érezve, ahogy az még
mindig erőteljesen benne volt. Hideg légáramlat csapta
meg Marjorie-t, és ettől öntudata visszatért, és egyetlen
gondolatra koncentrálódott, a gyerekre.
– Blake, – könyörgött Marjorie – várjon egy kicsit.
A férfi megfeszült, nyakán az inak olyanná váltak, mint
egy jól felajzott íj.
– Képtelen vagyok rá. Te jó ég, Marjorie. Csak akkor
tudnék lemondani rólad, ha le tudnám hozni a csillagokat
az égről.
425
 Eljegyzés

Költői szavai fokozták Marjorie szenvedélyét. A férfi

hirtelen beszívta a levegőt, majd felnyögött és megrázkó-
dott Marjorie-nek lökve testét.
– Csodálatos!
Marjorie a férfi hajába markolva kérte.
– Kérem Blake, nem szabad, hogy gyermeket nemzzen
nekem.
A férfi szemei izgatottan nyíltak ki. Marjorie azt remél-
te, hogy az elégedettség mosolya lesz a férfi arcán.
Amit látott azonban, az megvető pillantás volt.
– Sajnálom, – nyögte a férfi rekedten – de nem hiszem,
hogy vissza tudnám fordítani azt, amit most tettem.

♦♦♦♦♦

A következő héten Marjorie visszaküldte az üzeneteket,

amiket Everson hozott. Mikor Blake ragaszkodott hozzá,
hogy meglátogassa, Marjorie mindig gondoskodott arról,
hogy a postásfiúk közül jó néhány ott legyen körülötte.
Cumbert küldte a reggeli levélgyűjtő körutakra. Még vásá-
rolni is Dame Surleigh-vel ment, hogy elszigetelje magát
Blake-től. A könyvvizsgálás adatait ellenőrizte, és befejez-
te az ajánlatot. Félt, hogy kedvese újra éjszaka próbálja
meglátogatni, ezért gondosan zárta az ajtókat, ablakokat.
Persze attól is legalább így félt, hogy sohasem jön a férfi

426
Arnette Lamb

ismét hozzá, éjjelenként forgolódott, dobálta magát, és sírt

az ágyában.
Csüggedten botorkált át a napokon, melyek leginkább a
postai munkával teltek, és éjjelenként sírdogált, mert ma-
gányosabbnak érezte magát, mint fiatalsága idején. Annyi
mindenen ment már át, és mégis olyan kevés dolgot tudott
felmutatni. Sikeres volt az üzleti életben, de a szív ügyei-
ben örök vesztes. Mindössze az vigasztalta, hogy néhány
árva fiú életét sikerült jobbá tennie.
De Marjorie többre vágyott.
Abból a fonásból szeretett volna erőt meríteni, mely
mindig helyrehozta, így tehát bevetette magát a munkába.
Tobias elhozta a postaállomások menetrendjét. Marjorie
összeállított még két plakátot, egyet Londonba egyet pedig
Bath-ba, mely feltüntette az új postakocsi indulását és vitel
díjait. Marjorie befonta a haját, majd egy nyolcas figurát
hajlított belőle és fa hajtűkkel erősítette meg. A szerencse-
hozó ruháját vette fel, a mellény és a hasított szoknya tür-
kizkék selyemből készült, az alsószoknya pedig halvány-
sárga szaténből, amelyre szőlőindák és hajnalkák voltak
hímezve. Ahogy felkötötte az egyszerű sárga szalagot a
nyakába, fájdalom fogta el a régi ékszerekért.
– Jobb az elővigyázatosság, mint a mutatós külső. – ma-
gyarázta tükörképének.
A bath-i postamesternő hivatali díszében, Marjorie
egyenesen Tobias nyomdájába tartott. Belépett a műhely
427
 Eljegyzés

előterébe. Rézcsengettyű csöngése adta tudtul érkezését. A

szemközti szófák és karosszékek üresek voltak. Marjorie-
ből megkönnyebbült sóhaj tört fel. Tekintete egy pillanatra
egy állványon lévő triktraktáblára vetődött. Mint mindig,
Tobias győzelmi emlékétől most is felkavarodott a gyomra.
Egy perccel később csinos szolgáló üdvözölte, kezében
egy ezüsttálban mentacukor. Marjorie nem vett belőle, ha-
nem kérte, jelentsék be Tobiasnak. Ahogy ismét magára
maradt, homlokát ráncolni kezdte, ahogy Tobiasra gondolt,
és arra, hogy mennyire megszállottja volt a férfi a proto-
kollnak. Azután felidézte, milyen része volt abban, hogy a
férfi üzleti sikereket ért el. Egy másik kereskedő sem fog-
lalkozott Bath-ban olyan sokat a megjelenésével, mint
Tobias, másrészt viszont egy bath-i kereskedő sem szerezte
vagyonát triktrak játékkal.
Az egyik oldalsó ajtó kinyílt. Tobias bekísért egy csinos
barna nőt a szobába. A nő kesztyűs kezét nyakához emelte,
hogy felhívja a figyelmet ékszereire.
– Üdvözlöm, Marjorie, – mondta Tobias – azt hiszem
ismeri Mrs. Woodruffot.
A férfi arcátlansága, mellyel bemutatta neki jelenlegi
szeretőjét, csak szórakoztatta Marjorie-t. Az viszont meg-
hökkentette, hogy a nő rubin nyakláncot viselt.
Marjorie úgy érezte, a nyakában lévő szaténszalag mind-
járt megfojtja.

428
Arnette Lamb

Ponds tehát így akarja bosszantani. Ez csak az egyik da-

rab volt, melyet a férfi elnyert tőle. Marjorie-t elégedettség
töltötte el, tudván, hogy a férfi sohasem kapta meg azt a
dolgot, amire nagyon vágyott; Marjorie munkáját, és a
megtiszteltetést, amely azzal együtt járt.
Marjorie mosolygott, aztán bólintott.
– Szeretném megjegyezni, Mrs. Woodruff, hogy elké-
pesztően szép a nyaklánca.
– Tobias azt mondta, valamikor az öné volt – a nő pis-
logva nézett fel támogatójára.
– Mindig azt gondoltam, hogy bizsu – mondta Marjorie.
Tobias büszke arcvonásai duzzogásba csaptak át.
– Siessen, drágám! – Kituszkolta a nőt az ajtón.
Marjorie elővette a menetrendeket a táskájából és kiterí-
tette a férfi elé.
– Szükségem van ezekre, amilyen hamar csak lehet.
Tobias meghúzogatta mellényének elejét, majd kezébe
vette a papírokat. Nem foglalkozott azzal, hogy megnézze
őket, úgy válaszolt.
– Ugye nincs ideje itt maradni egy kicsit beszélgetni, és
hogy megigyon velem egy csésze teát.
Marjorie a férfi gondosan manikűrözött kezére nézett, és
azon morfondírozott, vajon hogyan tartja ilyen tisztán a
férfi a körmeit.
– Köszönöm, de tényleg nincs. – Marjorie mereven néz-
te a menetrendeket. – Sajnos nincs időm.
429
 Eljegyzés

A férfiról eltűnt az udvarias máz. Gúnyosan mosolygott,

és kilátszott az a foga, melyet évekkel ezelőtt még Marjorie
csorbított ki.
– Ne számítson árengedményre. Amikor az első sarzsot
leszállítottam a menetrendekből, ismét felhívtam a figyel-
mét arra, hogy az időpontok nem helyesek.
Most Marjorie-n volt a sor. Kárörvendő tekintettel nézett
a férfira.
– Úgy gondolja, hogy átírtam a menetrendeket?
Tobias felnevetett, majd így válaszolt.
– Túlságosan régen és jól ismerjük egymást ahhoz, hogy
kisded játékokkal próbáljuk egymást megtéveszteni. A hiba
érthető, ha figyelembe vesszük... az ön apjának legutóbbi
beavatkozását az ön életére. De úgy tűnik, ezt nem tudja
olyan könnyedén kikerülni, mint a többit.
Marjorie megpróbált kifejezéstelen arcot vágni, és így
válaszolt.
– Mikor tanulja már meg végre Tobias, maga nem tud
engem megfélemlíteni? Feltételezem, arra utal, hogy Lord
Blake még Bath-ban tartózkodik.
– Tartózkodik? Milyen érdekes módon fogalmazza meg
azt, hogy ő tulajdonképpen kényszerből van itt.
– Azért élek, hogy szórakoztassam magát Tobias.
Tobias megérintette a lány nyakán a szalagot.
– Természetesen ön közönségesebb kérőkhöz van szok-
va, ugye?
430
Arnette Lamb

Marjorie hátralépett.
– Igen, a legközönségesebbekhez!
– Sajnálom a rubint nyakékét. – A férfi elkezdte olvas-
gatni a menetrendet – De Mrs. Woodruffnak igen csak jól
állnak, nem gondolja... – Hirtelen megállt, keze erősen szo-
rította a papírt és pillantása a szavakra összpontosult.
– Valami nincs rendben, Tobias?
A férfi mérges szemekkel nézett rá.
– Postakocsi? Mikor találta ezt ki?
– Már évek óta tervezem. Olvassa tovább, és azt is meg-
találhatja, mikor kezdődik az új szolgáltatás!
– Ezért volt hát több idő megadva a fogadóknak készült
menetrendben!
Marjorie hidegen válaszolt.
– Kitűnő következtetés!
A férfi kidüllesztette szemét.
– És milyen trükkökkel szerezte meg hozzá a pénzt?
– Lehet, hogy eladtam a családi ékszereket.
– Képzelem! – a férfi a triktraktáblára mutatott. – Mióta
elkövette azt a baklövést, hogy leült ahhoz a táblához ve-
lem évekkel ezelőtt, azóta nem volt önnek egy darab éksze-
re sem.
A gúny még mindig sértette Marjorie-t. Szégyenében le-
hajtotta a fejét. Ő volt az a féktelen lány, aki betáncolt
Bath-ba és egy életművész hedonista lelkesültségével ve-

431
 Eljegyzés

tette bele magát a szerencsejátékokba. Bath postamesternő-

je a külső szemlélőnek azonban megtartotta büszkeségét.
– Tobias, ön csodálatosan nyert a játékokban, de szív-
ügyekben nehezen viselte a veszteséget. Ezenfelül pedig
nem is igazán hiszem, hogy szerelmes lett volna.
A férfi szája megremegett a dühtől, melyet nem tudott
elleplezni.
– Sohasem akartam elvenni egy olyan vénkisasszonyt,
mint ön.
– Tudom. Ön úgy akarta elkerülni a büntetést, hogy az
elkobzási utasítást meghamisította.
– Mivel csak az volt a választásom! Vagy ön, vagy a
börtön. A kisebb büntetést választottam.
– De én voltam az, aki mindkettőtől megmentette. Még
azután is, hogy ön kiforgatott az ékszereimből és megpró-
bált megerőszakolni a Medve Fogadó, privát étkezőjében.
A férfi szájához kapta a kezét, hogy elrejtse törött fogát.
– Túl messzire ment a tisztessége védelmében.
– Ön elvehette az ékszereimet, de megtartottam a büsz-
keségem, az erényem, és a munkám. Ön többszörösen is
vesztett, Tobias.
A férfi rángatva kezdte összehajtani a papírt.
– A postakocsi ötlete tiszta bolondság.
– Köszönöm, hogy felhívta erre a figyelmem. Akkor le-
galább nem kell a maga helyfoglalásával bajlódnom, ugye?

432
Arnette Lamb

Tobias hátranyúlt, és kinyitotta az ajtót. Az utca zaja hir-

telen behallatszott.
– Én az íróasztala mögött lévő ülésre pályázom.
– Ne tartsa vissza a lélegzetét, maga felfuvalkodott iázó
szamár.
– Képtelen vagyok rá, kedvesem, mert öntől eláll a lé-
legzetem.
Marjorie pulzusa hirtelen megugrott és a szíve összeszo-
rult. Blake Chesterfield lépett közéjük, jelenlétével szinte
megtöltötte a szobát, de Marjorie érzékeit teljesen lekötöt-
te. Csak most értette meg, hogy mit jelent igazán ostobának
lenni. Szerette Blake Chesterfieldet.
A férfi ránézett, majd tekintetét Tobiasra emelte.
– Mi folyik itt? – kérdezte tiszta, és arrogáns, a Chester-
fieldek-re jellemző hangsúllyal.
Tobias visszavonult a triktrak szentélyének biztonságá-
ba.
– Csupán kedves üzleti megbeszélés volt régi ismerősök
között, uram. Marjorie kemény asszony, ahogy azt bizo-
nyára már ön is tapasztalta.
Blake végigmérte Marjorie-t a tekintetével.
– Egészen kedvemre valónak találtam.
– Ugyanabban a csónakban evezünk, öreg barátom. így
nekem nem kell hazudnia. Végül is már évekkel ezelőtt
elveszítettem azt a lehetőséget, hogy megnyerjem Marjorie
kezét.
433
 Eljegyzés

Marjorie-t felbosszantotta az, hogy úgy beszélnek róla,

mintha nem is lenne jelen, és így szólt közbe.
– Így igaz, Tobias. És így fogja elveszíteni a pályázatát a
bath-i postamesteri állásra. Ön pedig, Lord Blake, – fordult
a másik férfihoz – szintén nem túl esélyes. Jó napot, uraim.
Ahogy Marjorie kisietett az ajtón, még elkapta Blake
megdöbbent és sértett arckifejezését.

♦♦♦♦♦

Aznap délután Marjorie meglátogatta Monkton Farlyben

a lótenyésztőt, és vásárolt tőle nyolc remek lovat a hintó-
hoz. A férfi jutalmul adott neki még egy vöröses sárga
kancát is. Marjorie a lovat Almának nevezte, mivel nagyon
nagy szükségét érezte egy lelki társnak.
Marjorie vágyott arra, hogy elkerülje a bath-i emlékeket,
ezért elkísérte Wicket a postával Bristolba. Csak szomba-
ton délben érkeztek vissza Bath-ba. Az udvaron találták a
Chesterfieldek hintóját. Peddicord, Tug, és Albert a közel-
ben álltak. Elmélyülten beszélgettek.
Amikor Marjorie benézett a kocsiba és látta, hogy üres,
fájdalom nyilallott bele. Magasra tartva a fejét bemasíro-
zott a postaszobába, és egyenesen a feldühödött Dame
Surleigh-be rohant.
Az asszony feje vörös volt, mint a cékla, egy lapot csör-
getett a kezében, és úgy kiabált.
434
Arnette Lamb

– Követelem, hogy mondjon le! Ilyen szennyet küldeni

postán az erkölcs durva megsértése!
Marjorie átvette a kinyújtott pergament. Mikor szétteker-
te maga is hitetlenkedve nézett a rajzra, mely őt magát és a
postásfiúkat ábrázolta, ahogy meztelenül ugrándoznak a
Király Fürdőben. A művész egyedi stílusa félreérthetetlen
volt.

435
 Eljegyzés

13. fejezet

„Bath hajadonjai a törvények teljes védelme alatt áll-

nak, hacsak nem illetik védelmezőiket rosszindulatú táma-
dással.”
Beau Nash: Bath törvényei

Tíz perccel később az összetekert pergament remegő ke-

zében szorongatva, Marjorie elsuhant Sanford mellett, be-
rontott a Cleveland palotájába és fölfutott a lépcsőn egé-
szen Blake lakosztályáig.
A férfi a kandalló előtt állt, kezét hátratéve és fejét le-
hajtva. Everson az íróasztalnál ült, kezében lúdtoll.
– Kezdje a levelet azzal, hogy... – Blake megállt és föl-
kapva a fejét az ajtó felé nézett. Tekintetében öröm csillant
meg.
– Üdvözlöm, kedvesem.

436
Arnette Lamb

Tökéletes színész, gondolta Marjorie. Felháborodva

ment oda a férfihoz, hátra húzta a kezét és a rajzzal a férfi
arcába csapott.
– Maga szerencsétlen, hitvány féreg!
Blake csak pislogott és egy percig mereven állt. Aztán
elkapta Marjorie csuklóját.
– Everson, hagyjon magunkra egy kicsit.
A megdöbbent Everson a papírok felett intett a kezével.
– De uram, a válasz...
– Hagyja csak!
Everson Marjorie-re bámult, a lány pedig visszabámult
rá.
– Most azonnal!
Az inas tologatta a halom papírt, majd feldöntött nagy
sietségében egy széket.
Ahogy az ajtó bezárult, Marjorie Blake-re nézett.
– Eresszen el! – mondta összeszorított foggal.
A férfi kérdően felvonta szemöldökét.
– Addig nem, amíg meg nem mondja, miért lett olyan
mérges, hogy betört ide és felképelt.
Marjorie remegett az elfojtott dühtől.
– Ne játsza nekem az ártatlant! Maga pontosan tudja,
hogy mi történt. – Marjorie megrázta a férfi előtt a papírt. –
Nézze!
– Most nincs időm bármit is elolvasni!
– Erre muszáj időt szakítania!
437
 Eljegyzés

A férfi szabad kezével szétnyitotta a pergamen tokját, de

közben le nem vette szemét a lányéról. Csuklóját megrázta,
de az összegyűrt papír nem akart kitekeredni.
– Maradjon ott, ahol van! – Blake elengedte a lányt.
Marjorie élénk figyelemmel nézte a férfit és lábával ide-
gesen topogott. Blake kihajtotta a pergament. A kézelőjén
lévő vékony lánc megremegett. Merev arckifejezése ránga-
tózni kezdett Szúrós, zöld szemét Marjorie-re emelte.
– Honnan vette ezt?
Marjorie ismét megérezte a férfi citromillatát. Korábban
a bőrén érezte ezt a fanyar illatot. Most könnyek szöktek a
szemébe és belenyilallott a szívébe az emlékezéstől.
– Ez a példány Dame Surleigh-től való. Huszonkét má-
solatot találtunk a londoni postazsákban.
– Tug elment már?
– Nem – válaszolt Marjorie.
– Remek. – Megragadta Marjorie kezét és az ajtó fele
vonszolta. – Gyerünk!
Marjorie a sarkára állva ellenállt.
– Vegye le rólam a kezét.
A férfi megállt és úgy vizsgálta Marjorie-t, mint egy
megoldásra váró rejtvényt.
– Segíteni szeretnék.
– Engedjen el, maga semmirekellő!
Blake szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Vonzó
arckifejezése mögött megjelent a megdöbbent felismerés.
438
Arnette Lamb

– Nyilván azt hiszi, hogy én rajzoltam.

– Szeretem, amikor ilyen nehéz felfogású.
– Marjorie, nem tudom, mit mondjak azonkívül, hogy
semmit sem tudok erről az egészről. – Figyelmesen nézte a
lányt. – De ön ismét gondolja, nem mondok igazat.
Marjorie föltartotta a megbéklyózott csuklóját és tapsol-
ni kezdett a szabad kezével.
– Bravó! Mire vetemedik még ezután? Lerajzol bennün-
ket az ágyban? Így kényszerít arra, hogy magához menjek?
– Az elevenembe vág, amit mond.
Korábban nem vette észre a férfi érzékenységét. De az
még azelőtt volt, hogy a férfi elárulta őt és kiábrándította a
postásfiúkat
– Kérem, kíméljen meg az érzelgős vallomásaitól. Azt
megértem, hogy miért akar elesetté tenni. Nem értem vi-
szont, miért akarja megsérteni azt a huszonöt fiatalembert,
akik egyenesen istenítik magát. – A lány hangja elcsuklott.
– Bizonyára csak azért, mert nagyon kevés hőssel találkoz-
nak errefelé.
– Az ég szerelmére, ezt a szennyet nem én rajzoltam.
– Még egy bolond is láthatja, hogy ez az ön munkája. –
Marjorie remegő kézzel mutatta. A rajz a megszólalásig
hűen idézi fel őt. – Ha elfelejtette volna, közlöm önnel, ezt
a rólam készült rajzot már láttam valahol.
Blake a műre pillantott.

439
 Eljegyzés

– Így van! Ez az én munkámnak a másolata, legalábbis

ami az arcot illeti. A többi... – Blake az ablakhoz sétált és a
fény felé fordította a rajzot. – Hogarth stílusára emlékeztet.
Igen, ez valóban Hogarth munkája. – Felpillantva így foly-
tatta. – De hiszen ezt önnek ismernie kell. Jöjjön, megmu-
tatom.
Marjorie egy helyben maradt, de befogadta a férfi szava-
it. Szerette volna, ha hihet neki, de bűnének bizonyítékai
túlságosan egyértelműek voltak.
– Hogarth nem rajzolt volna ilyet, Blake. Ő ismer en-
gem.
A férfi szemében bánat tükröződött, és széles vállai előre
estek.
– Még azt a lehetőséget sem adja meg nekem, hogy
megvédjem magam? – Miután Marjorie nem válaszolt, a
férfi így folytatta. – Mit remélhetnék én ettől a gonosz rá-
galomtól?
Marjorie-t túlságosan elborította a harag ahhoz, hogy
gondolkozzon az indítékokon. A bizonyítékok végül is
Blake-hez vezettek.
– Egyszer azt mondta, bármit megtenne azért, hogy en-
gem a hitvesi ágyba kényszerítsen.
A férfi szája megfeszült.
– Ha elfelejtette volna, – mondta, miközben karjával az
egyik mellékajtóra mutatott – a mi jól beavatott hitvesi
ágyunk abban a szobában található.
440
Arnette Lamb

– Nem felejtettem el, a gyomrom nem hagyja, hogy elfe-

lejtsem. Minden alkalommal összerándul, ha arra gondo-
lok, hogy megérintett.
A férfi merevsége kezdett oldódni.
– Nem hiheti, hogy ilyen undorító módszerhez folyamo-
dok, mint ez.
De igen, akarta kiáltani Marjorie összezavart érzelmeire
hallgatva. Szíve szerint azonban szeretett volna bízni a fér-
fiban.
– Nem tudom, Blake. Ha jól emlékszem, azt mondta,
bármit megtesz, hogy engem a házasságba kényszerítsem.
– Azt a könnyelmű kijelentést még jóval azelőtt tettem,
hogy elhatároztam, bízni fogok önben. Még akkor, amikor
úgy gondoltam, hogy ön és az apja egy követ fújnak. Gon-
dolja meg, vajon miért akarnám én megszégyeníteni
Enderley jövendőbeli hercegnőjét!
Marjorie haragja alábbhagyott. Helyébe fásultság és ki-
szolgáltatottság lépett.
– Én nem leszek az ön hercegnője, és azt hiszem, azért
tette, hogy megsértsen.
Blake az ablakmélyedésben lévő székre ült lábait ki-
nyújtva, karba tett kézzel és könyörgő tekintettel. A nap-
fény ezüstös ragyogást kölcsönzött hajának.
– Úgy, ahogy az apja, a nagyanyja, Tobias, és a többi ké-
rő, akikkel George eljegyezte. – Blake megrázta a fejét. –
Én nem vagyok olyan, mint ők.
441
 Eljegyzés

Marjorie-nek már túl sokat hazudtak elszánt férfiak.

– Miért higgyek önnek? – kérdezte csendesen. – Próbál-
jon meggyőzni.
– Éppen ezt szeretném, csak ön nem engedi. – Blake
mosolygott, a maga melletti székre mutatott. – Jöjjön ide,
beszélgessünk egy kicsit. Ön túlságosan okos ahhoz, hogy
ilyen gyenge átlátszó trükkel be lehessen csapni.
Marjorie azt gondolva, valóban ostoba dolog volt meg-
adni a férfinak a kétkedés lehetőségét, megtette az első lé-
pést.
– Jöjjön – kérlelte a férfi.
Ahogy Marjorie átsétált a szobán, kezdett felfigyelni a
berendezésre, a sötét mahagóni bútorokra, melyeken brokát
párnák voltak, a diófakeretes tájképekre, és a fényes bronz-
lámpákra. Egy keletről származó ingaóra, mely lakkozott
teknősbéka páncélba volt helyezve, ütötte el a fél órát.
Marjorie megállt a rendetlen asztal mellett és felállította a
széket, melyet Everson dűtött fel. Megérezte, hogy Blake
nézi, de inkább az asztalokon lévő papírokat figyelte, így
elkerülhette a férfi kényszerítő nézését.
– Ez nem az ön kézírása, hanem az Eversoné.
Blake mozdulatlanná vált.
– Természetesen, hiszen ő a személyi titkárom. Nos, ak-
kor dugjuk össze a fejünket, és találjuk ki együtt, ki rajzol-
hatta ezt.

442
Arnette Lamb

Marjorie ismét fásultságot érzett. Ha a pletyka a rajzról

eljut a főpostamesterhez, akkor búcsút mondhat minden
esélyének, hogy ismét megnyerje a megbízást. A fiúk visz-
szamehetnek koldulni az utcára, mert Tobias Ponds lesz az
új postamester.
A férfi nevére egy emlékkép villant fel benne.
– Eldobtam a rajzot, ő pedig felborította a papírkosarat.
Biztosan akkor találta meg a vázlatot!
A papírt Blake az ablak fájához csapta.
– Persze, hogy így volt – mondta Blake. Odalépett az
asztalhoz. – Csak Ponds tehette. Meg akarja szégyeníteni
magát, hogy elnyerhesse a munkáját. Bizonyára jól szóra-
kozott, mikor az üzletében voltunk.
– Az az átkozott gazfickó! – A kínzás megszámlálhatat-
lan módja jutott Marjorie eszébe. – Szeretném látni, ahogy
a hüvelykujjánál fogva lóg egy aligátorokkal teli gödör fö-
lött.
Blake füttyentett és megragadta Marjorie karját.
– Szegény Tobias! Emlékeztessen, hogy én sohase mer-
jem felbosszantani!
Marjorie a férfi smaragd szemeibe nézett, melyek harag-
tól parázslottak. Lelkét megbánás nyomasztotta.
– Sajnálom, hogy megvádoltam.
Blake megvakarta az arcát.

443
 Eljegyzés

– Tudom. Elég erős karja a postamesternő. Örülök, hogy

nem használta az öklét, vagy nem ítélt halálra egy üst forró
olajban.
A férfi állkapcsán halványpiros csík virított.
– Nem tudom, mi történt velem, Blake. Ritkán emelem a
kezem bárkire, legalábbis nem haragból teszem.
– Azon a bizonyos éjjelen a Medve Fogadóban nem volt
más választása. Milyen iróniája a sorsnak, hogy Tobias
kétszer is kihozta önből a tettlegességet!
Blake Marjorie és az íróasztal közé állt, és a lányt karja-
iba vette.
– Áthúzatom a hajófenék alatt.
Marjorie-t az ismerős, jellegzetes illat csapta meg. A fér-
fi ereje mintha kinyúlt volna utána, és oltalmat ajánlott
volna fel számára. Blake arcát a lány hajába fúrta.
– A hajófenék nem elég fájdalmas büntetés neki. –
mondta Marjorie a férfi nyakához közel hajolva.
– Nos, – kezdte Blake Marjorie megfeszített hátát dör-
zsölgetve – elküldhetném gúzsba kötve egy cukornád ül-
tetvényre Barbadosra.
A férfi mellé állt Tobiassal szemben, gondolta Marjorie.
Ő is megszorította a férfit.
– Nem szeretném elveszíteni a munkámat. A fiúknak
szükségük van otthonra.
– Megígérem, hogy bármi is történjék, a fiúknak mindig
is lesz otthonuk. Ahogy Rowenának is.
444
Arnette Lamb

A férfi megnyugtatása balzsamként hatott Marjorie ösz-

szetört önbizalmára.
– Meg tud nekem bocsátani?
– Valószínűleg igen, mivel legalább ötven évre való ba-
rátságos szándék lakozik bennem.
Marjorie-n borzongás futott végig. Egyszerre érezte ma-
gát kábának, és felpezsdültnek.
– De komolyan!
– Komolyan. – ismételte meg Blake közel hajolva a lány
füléhez. – Nagyon haragudott rám, mielőtt beviharzott ide.
– Ez igaz.
– Amiatt, hogy vitatkoztunk a Cross fürdőben?
– Nem.
– Vagy azért, mert szeretkeztünk a Cross fürdőben?
Marjorie számára lehetetlen feladatnak tűnt, hogy elvá-
lassza azt, akit megsértett, szerelmesétől, akiben viszont
nem tudott megbízni. Mit szóljon ahhoz a férfihoz, aki
egyszerűen csak Blake Chesterfield volt, aki független a
családi hagyománytól, és aki nem tartozott semmivel
Marjorie apjának? Vajon nem érdemli meg a megbecsülést
önmagáért, függetlenül attól, hogy milyen szerencsétlenség
hozta ide?
Vajon mikor kezdődött, hogy már nem tudott elfogulat-
lanul tekinteni rá?
Attól a perctől kezdve, amikor beleszeretett.
– Nos, – kérdezte Blake – ezért mérges még mindig?
445
 Eljegyzés

Más körülmények között Marjorie megosztotta volna

gondolatait a férfival. Milyen szomorú, morfondírozott,
hogy Blake Chesterfield nem lehet álmai férje.
– Nem vagyok mérges.
– Beszéljen, Marjorie! Mondja el nekem azt, amire gon-
dol!
– Semmi fontos dologra.
Marjorie várta a férfi közeledését, de az nem tette. Várta
a csábítást, de nem történt semmi. Egy pillanatra karjai
szorosabban ölelték. Marjorie tudta, hogy hiba a férfi karja-
iban keresni menedéket, mert minden pillanatban megpró-
bálhatja elcsábítani. A helyzet már ismerős volt, mindegyik
ölelkezésük, bármennyire gyengédnek indult is az elején, a
lelküket is felkavaró szenvedélyben végződött.
Percek teltek el. Blake nem mozdult, hogy megcsókolja
vagy cirógassa Marjorie-t. A lány kénytelen volt elgondol-
kozni, vajon nem ismerte-e félre a férfit? Vajon Blake any-
nyira ráhangolódott Marjorie hangulataira, hogy rögtön
kitalálta azt, amire szüksége volt a lánynak? Vagy vigasz-
talása csak újabb megvesztegetési kísérlet volt a zsarolás
ismerős játszmájában?
A férfi széles vállai fölött Marjorie belelesett az asztalon
lévő papírokba. Megdöbbenéssel ismerte fel az egyik levé-
len George Entwhistle aláírását, amely a köteg alól kikan-
dikált.

446
Arnette Lamb

A mellőzöttség érzése szorította össze a szívét. Marjorie

lerázta ezt magáról és úgy tett, mintha közelebb került vol-
na Blake-hez. Aztán elkezdte olvasni a levélnek azt a ré-
szét, mely látszott.
„...kevés dolog tölt el nagyobb aggodalommal, mint az a
felismerés, hogy elképzeléseink az ügyek időbeni véghezvi-
teléről olyan jelentősen eltérőek. Magyarázattal tartozik
nekem, amiért igencsak késlekedve intézkedik. Mivel nem
feledkezhet meg arról, hogy egy bizonyos küzdőtéren ön
alkalmatlan, ezért ezúton ismételten felhívom figyelmét an-
nak az ügynek a haladéktalan bevégzésére, amelyért ön
Bath-ba küldetett.”
Alkalmatlanság? Hogy Blake alkalmatlan lenne? Mire?
Hiszen viselkedése a tengerészetnél példás volt. Legendá-
san híres volt arról, milyen remekül tud rendet tartani. Nem
lehet törvénytelen gyermek; születésének körülményei
mindenki előtt ismertek. Marjorie úgy érezte, tovább kell
olvasnia.
„Eltekintek a következmények hosszadalmas felsorolásá-
tól, melyek a Chesterfield nemzetségre hárulnának, ameny-
nyiben ön nem jár sikerrel. Köszönöm gyors közbenjárását
az érdekemben őfelségénél. Két héten belül tervezem, hogy
Angliába utazom. Drága fiam, kívánva a továbbiakhoz jó
szerencsét, maradok az ön legodaadóbb híve...”
Marjorie gyomra összeszorult. Nem tudta eldönteni,
hogy melyik hír rázta meg jobban, Blake állítólagos alkal-
447
 Eljegyzés

matlansága, vagy apja közelgő látogatásának híre. Az

utóbbi ugyanis új, és veszélyes fejleményeket hozhat apja
játékában. Shelbourne-nál, Tobiasnál és a többieknél. Milo
Magrath volt a hírhozó. Ezúttal az apja maga szándékszik a
halálos csapást megadni.
Marjorie torkát könnyek fojtogatták, ha arra gondolt,
hogy az apja Blake alkalmatlanságának részleteit tálalja
egész Bath előtt. Alkalmatlanság, a rátermettség hiánya. A
szavak úgy kavarogtak az agyában, mint ahogy a
rulettgolyó a fekete és vörös mezőkön.
Marjorie tizennégy év óta nem látta az apját. Most pedig
két hét múlva megérkezik, de vajon pontosan mikor? A
dátum bizonyára a lap tetején található, de a többi levél
sajnos eltakarja.
Marjorie-t hirtelen elfogta a vágy, hogy megtudja, mikor
érkezik az apja Bath-ba, ezért tovább kémlelte a levelet és
közelebb húzódott Blake-hez.
– Ó, Blake! Tényleg haragudtam a Cross Fürdőben tör-
téntek miatt, mert mindig megpróbál engem elcsábítani.
– Kedvesem, – suttogta a férfi lábát széttéve, és
Marjorie-t magához húzva – nem tehetek róla. Mikor ön
olyan csodálatos! De higgye el, most csak a karjaimban
szeretném tartani.
Marjorie megölelte a férfit, ujjai néhány centire voltak a
papírtól.

448
Arnette Lamb

– Örülök, hogy ilyen érzékenyen reagál a hangulataimra.

Tobias nagyon felbosszantott.
Blake hevesen megölelte a lányt.
– Ne aggódjon Tobias miatt! Megölöm azt a sárkányt!
– Köszönöm, Blake! Egyre jobban kezdek bízni magá-
ban. Milyen hiba rejtőzhet ennek a lovagias férfinak a lelke
mélyén? Marjorie-t kétségbeesett vágy hajtotta, hogy meg-
tudja, és még közelebb nyomult a férfihoz. Blake hátra ha-
jolt. Marjorie ujjahegye megérintette a levelet. Lassan el-
kezdte kihúzni a többi alól.
Blake felnyögött, ez megijesztette Marjorie-t, de most
már túlságosan közel volt a győzelemhez, és nem akart
megállni.
Éppen akkor, amikor a levelet kihúzta, Blake megfogta a
csípőjét, és az ágyékához vonta a lányt. Nehezen lélegzett,
és a már jól ismert ritmusban ringatta Marjorie-t, magához
szorítva. A lány úgy érezte, érzéki üresség nyílik meg ben-
ne, és titkos helyei a vágytól kezdtek bizseregni.
Mivel olyan sok réteg ruha volt közöttük, Marjorie nem
érezte a férfi növekvő szenvedélyét, de tudta, hogy Blake
hamarosan képes lesz betölteni a benne lévő űrt.
Blake gondolatai virágba borultak, a lányé viszont csa-
lásba hervadt. De a férfi nem érdemelt jobbat. Ő volt az,
aki először csaláshoz folyamodott.
A férfi fejét Marjorie nyakának hajlatába fektette, és el-
kezdte csókolgatni. Marjorie tudta, a csókok végül eljutnak
449
 Eljegyzés

fülének érzékeny kagylójához. Tudta azt is, hogy a férfi

erotikus útjának végén már nem tud neki ellenállni, ezért
felemelte a levelet, és nagy erőfeszítéssel megpróbálta ki-
olvasni a kacskaringós írást.
Blake felemelte a fejét, és ajkát a lányéra tapasztotta.
Marjorie megfeszült attól való félelmében, hogy felfedezik.
A férfi nagy szempilláit felemelve, álmodó zöld szemekkel
nézett rá.
– Marjorie, kedvesem. Higgye el, sokkal többet érzek ön
iránt, mint egyszerű vágyat. Úgy érzem...
Blake megragadta a lány vállát és egy könnyed mozdu-
lattal megfordította. Papír csörgött. Blake a válla mögé pil-
lantott és meglátta a levelet Marjorie kezében. Mintha tűz-
höz ért volna, olyan gyorsan ugrott vissza.
– Hogy az a... – csalódottság felhőzte be jóképű arcát. –
Adja ide! – követelte a lánytól.
Marjorie lenyelte az önmegvetés keserűségét.
– Az apám aláírása van rajta, ezért engem is érint a do-
log. Blake nem tudta elviselni a lány szemeiben tükröződő
bűnbánatot. Átkozott legyen George Entwhistle, amiért így
bánik a lányával és átkozott legyek én is, hogy áldozatává
váltam annak a férfinak.
– Miért nem kérte?! Megengedtem volna, hogy elolvas-
sa. Azt hittem, ki akarta érdemelni a bizalmamat.
– Nem tudtam, hogy az apám írt önnek, míg meg nem
láttam önnél a levelet. Emlékezzen rá! Az apám nem szo-
450
Arnette Lamb

kott a postán levelezni. Az üzeneteit mindig Miloval küldi

el.
Marjorie átnyújtotta a levelet, Blake pedig elvette.
– Úgy tudom, ön nem olvassa el mások leveleit – je-
gyezte meg.
– Jogom van tudni, hogy mi áll abban a levélben.
Blake csalódott volt, és nem akart vitatkozni. Visszatette
a levelet a többi közé.
– Azt írja, hogy Bath-ba jön.
Marjorie-t lesújtotta a hír. Megmarkolta az egyik szék
karfáját, úgy tartotta meg. Szeme a távolba meredt.
– Mikor?
Blake legyőzte hirtelen vágyát, hogy karjaiba vegye a
lányt, bocsánatot kérjen tőle, felfedje magáról a szörnyű
titkot és befejezze az egészet. A szavak már ott voltak az
ajkán, de aztán keserűség gyűlt össze a szájában. Elmondta
már a lánynak mindazt, amit elmondhatott.
– Következő pénteken.
– Mit fog csinálni? – kérdezte halkan Marjorie.
Tengerre szálljon? Meneküljön Walesbe, és bújjon be
egyik kastélyának sötét szögletébe, kivárva, míg szégyene
elmúlik? Kevés lehetősége volt, és az is elég bizonytalan.
Ismét felötlött benne a régi nyeglesége. Szokása volt, hogy
ezt a kényelmes magatartást vegye fel, amely mindig meg-
védte őt. Vállat rántott.

451
 Eljegyzés

– Azt hiszem, megkettőzöm az erőfeszítéseimet, hogy

megnyerjem a kezét.
Marjorie olyan közel hajolt a férfihoz. Orruk szinte
megérintette egymást.
– Egy perccel ezelőtt még kedves, nyílt és szerelmes
volt. Most viszont úgy viselkedik, mint egy önelégült
szent. Miért teszi ezt?
Marjorie veszélyesen közel került ahhoz, hogy felfedez-
ze az igazi Blake Chesterfieldet. Blake leszegezte a fedél-
zeti nyílásokat.
– Nem szeretem azokat, akik mindenbe beleütik az orru-
kat.
– Ide értendők a feleségek is? Ön azt mondja, hogy ne-
kem feleségül kell mennem önhöz.
Marjorie most megfogta a férfit.
– Minden másban őszinte lennék önnel.
– Ha én lennék a felesége, – kezdte Marjorie – életének
minden zegzugába szeretnék bekukkantani.
Marjorie feltartotta a kezét, és szemei kék tüzet lövell-
tek.
– Önnek van egy titka, Blake. Nem lehet olyan szörnyű,
hogy ne akarná megosztani velem. Ha belegyezem a házas-
ságba, elmondja?
Marjorie szájából az őszinteség olyan egyszerűnek
hangzott, de a férfi óvatosabb volt.
– Bízzon bennem, postamesternő! Ne akarja tudni!
452
Arnette Lamb

– Én megpróbáltam bízni önben, de akárhányszor közel

kerülök önhöz, ön mindig begubózik.
A lány ravaszsága jobban megrémítette Blake-et, mint
apjának aduja. Hiba volt beleszeretni Marjorie Entwhistle-
be, gondolta Blake, mivel a lány addig fogja őt üldözni,
míg nem vall. Azután viszont a megdöbbenéstől el fog tőle
fordulni.
– Öt perccel ezelőtt nagyon közel voltunk egymáshoz.
Az én viselkedésem önnel kapcsolatban sohasem volt be-
gubózásnak nevezhető. Inkább a válaszom volt otromba,
nem gondolja?
Marjorie leejtette a karjait.
– No tessék megint, Lord Nyegleség. Azt sem tudom,
hogy egyáltalán miért törődök önnel. – Az ajtó fele fordult.
– Viszontlátásra! Sok szerencsét az apámmal való találko-
záshoz!
Blake képtelen volt arra, hogy hagyja elmenni a lányt,
ezért utánament.
– Mi lesz Tobiassal és a rajzzal?
A lány kinyitotta az ajtót.
– A kár megtörtént. Ha szükségét érzi, ugorjon fel a fe-
hér lovára, és lovagoljon el a küzdelem színhelyére!
Blake megragadta a lány vállát.
– Marjorie kérem, próbáljon megérteni.
Marjorie visszanézett, szemében könny ragyogott.

453
 Eljegyzés

– Nem törődöm a dologgal többé. Mindent megpróbál-

tam, amit lehetett.
Blake nézte, ahogy elmegy, mióta az anyja felfedezte
visszataszító hibáját, Blake Chesterfield először érezte úgy,
hogy sírni szeretne.
Everson robbant be a szobába.
– Elmondta neki, ugye?
Marjorie nélkül Blake úgy érezte magát, mintha össze-
préselné a magány. Megpróbált mély lélegzetet venni, de
úgy érezte, hogy mellkasára mázsás súly nehezedik.
– Nem, – nyögte ki – nem mondtam el neki.
Az inas letörölte a homlokáról az izzadságot.
– Rendben van. Már attól féltem megtette.
– Nem vagyok olyan ostoba.
– Nem, nem. – mondta Everson mosolyogva és hátba-
veregette Blake-et. – De azért látom, hogy megigézte ma-
gát. Ez a nő valóban egy ajándék, de túlságosan okos.
Blake idegesen felnevetett.
– Nem érdemlek meg ilyen nagyszerű asszonyt. Miért
nem lehetett olyan valaki a jegyesem, aki... – Nem tudta
befejezni a gondolatot, mert Marjorie volt az egyetlen nő,
aki eszébe jutott, és akire szívesen gondolt.
– Az ördögbe is! – Everson az íróasztalhoz kísérte Bla-
ke-et. – Ön megérdemli a legcsodálatosabb hercegnőt a
birodalomban, uram. Azért érzi magát bűnösnek, mert ki-
nőtte vonzódását a buja, vöröshajú nőkhöz.
454
Arnette Lamb

Ez tényleg így van. Amikor Blake maga elé képzelte

szerelmét, akkor egy aranyhajú, kékszemű angyalt látott,
aki majdnem olyan magas, mint ő. Akinek olyan akarata és
méltósága van, melyet bármely lovag megirigyelhetnek.
– Mit akart a lány? – kérdezte Everson. Miért ütötte
meg?
Blake megmutatta az inasnak a rajzot.
– Tobias munkája, szétküldte az egész városban.
– Mit szándékozik most termi?
Blake mosolygott.
– Felakasztjuk a hüvelykujjánál fogva, és belelógatjuk
egy gödörbe, amely tele van csattogó fogú aligátorokkal.
Everson elfintorodott. Blake fölvette a kabátját.
– Hamarosan visszajövök!
– Mi legyen a többi levéllel? – Everson a levelek közt
kutatott. – Itt van egy őkegyelmességétől.
– Mi van benne? Csak rossz híreket mondd!
Everson feltörte a pecsétet.
– Szent szűz Mária! – mormolta, ahogy átfutotta a leve-
let – Útban van Bath felé. Itt lesz egy-két napon belül.
Blake ingerült lett.
– Ha arra gondolok, én kértem meg, hogy jöjjön...
– Van néhány jó hír is!
– Olyan nincs az én életemben.
– Az apja nem kíséri el az édesanyját – mondta Everson.
– Alighanem Skóciában horgászik.
455
 Eljegyzés

Ahogy az ajtó fele ment, Blake így morgott magában.

– Istennek legyen hála, amiért van néhány apró jótéte-
ménye is, mint például a lazacok.

♦♦♦♦♦

Mire megérkezett Ponds műhelyébe, Blake megemész-

tette az anyja váratlan érkezésének hírét. George
Entwhistle jövetelének híre viszont félelemmel töltötte el
lelkét.
Haragját meglepetésszerűen zúdította Tobias Pondsra.
Az első ütéstől a nyomdász nekivágódott a triktrak táblá-
nak. A figurák záporoztak a parkettára, és a bútorra.
– Mi az ördög lelte? – hebegte Ponds állkapcsát dörzsöl-
getve.
Blake megragadta zsákmányát a kabáthajtókájánál fog-
va, és a levegőben tartotta.
– Mondjon búcsút a fogainak, Ponds!
– Ne! – Ponds kezeivel hadonászva, lábaival rugdosva
próbált megszabadulni Blake szorításából, de Blake volt az
erősebb, a magasabb, elszántabb.
– Segítség!
– Senki nem siet a segítségére!
A nyomdászműhely ajtaja kinyílt. A nyomdagépek zaka-
tolása megtöltötte az előteret, és összhangban volt Ponds
kétségbeesett tiltakozásával. Egy tágranyílt szemű munka-
456
Arnette Lamb

ruhát viselő lány felvisított, és megkapaszkodott az ajtóke-

retbe. A zaj megszűnt. A három munkás nyomdafestékfol-
tos köpenyben sorakozott fel a lány mögött. Ponds felbáto-
rítva érezte magát a nézőközönség által és így kiáltott.
– Mondjon búcsút az utódainak! – ágyékon rúgta Blake-
et. Blake hasító fájdalmat érzett egészen a térdéig, és felfe-
lé ugyanilyen fájdalom sugárzott. A gyomra összerándult.
Elengedte Pondst, és összegörnyedve megmarkolta nyilalló
heréit.
A nyomdász, ahogy kiszabadult, a hátára esett. Felemel-
te a felsőtestét, és igyekezett lábra állni. Blake lassú, mély
lélegzetet vett. Próbált elfeledkezni a fájdalomról, amely
belemarkolt érzékeny részeibe. Ponds övön aluli ütést mért
rá. Most már nem kegyelmez neki, döntötte el Blake. Vála-
szul nem fogja sajnálni az időt arra, hogy adagolva álljon
bosszút.
Tettette magát, mintha súlyosan megsérült volta, úgy
várta, hogy ellenfele ütőtávolságon belül kerüljön. Amikor
Ponds felkapta a kezét, Blake egy hatalmas ütést küldött a
nyomdász gyomrába. Ökle úgy hatolt be, mintha az egy
régi tollpárnát ért volna. Blake ezután még egy sorozat
ütéssel fejezte be. Bordák recsegtek az öklei alatt.
Ponds hátratántorodott, és egy székre esett. Blake az uj-
jával integetett.
– Jöjjön csak, Ponds! Bizonyára van még egy kis szufla
önben.
457
 Eljegyzés

– Megölöm! – kiáltotta Ponds, remegő orrcimpával. Az

arca olyan piros volt, mint az alma. Fejét leszegve lökte ki
magát a székből, és Blake felé rohant. Az utolsó percben
Blake ellépett előle, megragadta Ponds csuklóját. Hirtelen
megrántotta a nyomdászt, aki térdre esett.
– Talán néhány törött ujj sem ártana – mondta Blake szi-
szegve. – Ez figyelmeztetné arra, hogy egy ideig ne csinál-
jon szennyes hamisítványokat.
Ponds arca fehér volt, mint a fal, szakadozott a lélegzete.
– Nem tudom, miről beszél!
Blake felé tornyosulva lassan megszorította a férfi csuk-
lóját.
– Mennyit nyomtatott abból a plakátból?
A nyomdászra a káröröm vigyora ült ki.
– Elegendőt. Még maga György király is azon a kis szu-
kán legelteti majd a szemét.
Blake vicsorgott.
– Még egy ilyen szó, és eltöröm a csuklóját. Hányat
nyomtatott ki?
– Eresszen el, és akkor megmondom!
Blake elengedte.
Ponds nyüszítve ugrált arrébb, sérült kezét a mellkasá-
hoz szorítva.
– Ön teljesen megőrült!
– Ezt eltaláltad! – Blake méltóságteljesen lépkedett utá-
na – Tízig számolok.
458
Arnette Lamb

– Számoljon, ameddig tetszik, maga kékvérű gazember.

Ezzel maga, és Marjorie is megkapta a magáét!
– Volt-e már valaha egy csatahajó raktárfedélzetén,
Ponds? Van valami elképzelése arról, mi lenne magából
hat hét elzárás után, ha csak jó kis kétszersültön, és sós
vizen élne?
– Nem ijeszt meg, hiába próbálja!
Ahogy Blake a bosszú csúcsára ért, képzelete elszaba-
dult.
– Amíg alszik, a patkányok falatoznak a lábujjaiból és a
füléből. Az ínye vérzik a skorbuttól. Az a néhány foga, ami
megmaradt, szépen kipotyog. Az ön csodálatos körmei el-
töredeznek a kóctömítés tépésétől.
Ponds nagyokat nyelt.
– A haditengerészet nem ereszkedik le ilyen embertelen-
ségekig.
– Úgy látszik elfelejti, kivel áll szemben. Az Atlanti
Flotta az én fennhatóságom alá tartozik.
– Ön viszont George Entwhistle fennhatósága alá, nem?
– A nyomdász gúnyos sajnálattal rázta meg a fejét. – A
nagy és dicsőséges Chesterfield nemsokára lezuhan a trón-
ról.
Blake leküzdötte a félelme hullámát és a szolgálónőre
mutatott.
– Tudja ön, hogy ki vagyok én?
– Igen, uram. – A lány idegesen pukedlizett.
459
 Eljegyzés

– Menjen el Cleveland herceg kastélyába, és keresse

meg Mr. Peddicordot! Mondja meg neki, azonnal hozza ide
a hintót. Az ön munkaadója egy kis bristoli kirándulásra
megy. A szolgáló elsietett.
– Ezt nem meri megtenni! – visított Ponds.
Blake leült egy székbe, és lábát kényelmesen szétter-
pesztve próbált könnyíteni lágyékának lüktető fájdalmán.
– Majd meglátja!
– Én egy tisztességes állampolgár vagyok. Nem zárhat
be egy hajóra!
Blake nevetve válaszolt.
– Nemcsak felteszem egy hajóra, maga átkozott gazem-
ber, hanem parancsot adok arra is, hogy elvigyék egy Ge-
orgia-ban lévő büntetőtelepre. Ha tizenkét évig vágja majd
a dzsungelt, akkor bizonyára lejjebb ad ebből a jópofa po-
cakból, ha egyáltalán megéri azt az időt.
Tobias homlokán izzadság gyöngyözött. Az összetört
férfi a falnak dőlt.
– Rendben van, – morogta – a lista az íróasztalomban
van a legalsó fiókban bal oldalon.
Blake intett az egyik munkásnak, hogy vegye elő.
– És hívjanak nekem orvost! – szólt Ponds a munkás
után.
– Azzal még várhatunk – mondta Blake.
A férfi bólintott és elsietett. Blake visszafordult
Pondshoz. Hányat nyomtatott ki?
460
Arnette Lamb

– Százat. Hívjon azonnal orvost!

Akkor hetvenhetet kell még megtalálni.
– Kinek küldte el őket?
– A helyi lakosoknak.
Blake megkönnyebbülten sóhajtott. A postásfiúknak a
nap hátralévő részében bizonyára sok munkájuk lesz, de
így talán el lehet kerülni a botrányt.
– Hivatalos bocsánatkérést fog nyomtatni. Ha holnap
nem látom az egész városban, elvitetem a tengerre, mielőtt
szóhoz juthatna.
Ponds arca elzöldült.
– A postásfiúknak pedig új bakancsokat fog vásárolni,
megértette?
– Bérelhetnék az átkozottaknak, egy tánctanárt is! –
üvöltötte Ponds. – Hívjanak azonnal orvost!

♦♦♦♦♦

Blake a listával a kezében, és hat postásfiúval azzal töl-

tötte az estét, hogy összegyűjtötte a rajzokat. Másnap meg-
jelentek a városban a bocsánatkérő plakátok. Aznap éjjel
Blake elment, megnézni Marjorie-t. Megtudta, hogy a lány
és három ifjú kocsis elmentek Londonba a postakocsival.
Blake szörnyen aggódott a biztonságuk miatt, és megkérte
Peddicordot, menjen utánuk, és ha szükséges, védje meg
őket.
461
 Eljegyzés

Másnap reggel az apátsági templom harangja huszonné-

gyet ütött.
Őkegyelmessége, Enderley hercegnője korán érkezett
meg.

462
Arnette Lamb

14. fejezet

„Bath nemes vendégeinek megfontolt és körültekintő

magatartást kell tanúsítaniuk.”
Beau Nash: Bath törvényei

A Hamburg-terem szövettel beborított falai nyomasztot-

ták Blake-et. Anyjának émelyítő parfümje és Rowena túl-
áradó kedvessége elrontották a kedvét. Normális ember,
gondolta felháborodottan, nem hozna össze szándékosan
ilyen találkozót. De ha előérzete igaznak bizonyul, akkor
megérte a fáradságot, hiszen mire vége lesz a látogatásnak,
Rowena áldani fogja házasságukat Marjorie-vel.
Blake azonban úgy érezte, mintha egy vihart kellene át-
vészelnie.
Hol az ördögben marad már Marjorie és a postakocsi!
Három napja elmentek, most pedig már elmúlt dél. A me-
netrend szerint már Bath-ban kellene lenniük.

463
 Eljegyzés

Blake tekintete akaratlanul a Hogarth festményre vető-

dött, amely megkapóan ábrázolta a bath-i postamesternőt.
Elmosolyodott.
– Blake! – csattant föl anyja hangja uralkodói hangsúly-
lyal. Botjával megütögette. – Nem értem, mit találsz mulat-
ságosnak a walesi herceg legutóbbi csinos kis botrányában!
Őfelsége azt fontolgatja, hogy Fredericket ismét bezáratja a
lakosztályába.
– Senki sem fogja őt hiányolni, anyám.
Enderley hercegnője legyezni kezdte magát.
– Minél idősebb vagy, annál cinikusabb leszel. Húzd ki
magad! Valaki még azt gondolhatná, hogy hivatalnok
vagy.
Blake ültében felegyenesedett.
Rowena kuncogni kezdett.
– Ez igen! Önnek még mindig van befolyása a fiúra!
Blake anyja büszkén húzta ki magát.
Blake megszokásból felnevetett, de színlelt jókedve mö-
gött büszkesége csorbát szenvedett. Visszavágásként azt
mondta.
– Akkor ön egy nagyon kétségbeesett hivatalnok anyja
lenne, ugye anyám?
A hercegnő összeszorította a száját, amitől ráncok jelen-
tek meg a szája sarkában.
– Neked egy rendes asszonyra lenne szükséged, aki
helyreráz.
464
Arnette Lamb

– A legmegfelelőbb nő a jegyesem, anyám.

– Feltéve, – szólt közbe Rowena – ha a hölgy időt tud
szakítani arra, hogy feleségül menjen önhöz.
– Az apád és én épp a múlt héten beszéltük meg a közel-
gő házasságot, amikor meglátogattuk Bolingbroke-ékat Azt
hiszem, meg kellett volna velünk is beszélni az eljegyzést.
Tanácsot adhattunk volna. – A hercegnő gyors pillantást
vetett Rowenára. – Persze távol álljon tőlem a sértés,
Rowena. Biztos vagyok benne, hogy az eljegyzést szépen
elrendezte.
Rowena a botján lévő elefántcsont sárkánnyal babrált.
– Nekünk ebben már rengeteg tapasztalatunk van.
Marjorie-t most jegyezték el hatodszor... azaz, hetedszer! –
válaszolta Rowena.
– Milyen érdekes! – jegyezte meg a hercegnő. – Biztos
vagyok benne, hogy Lady Marjorie nagyon kapós lehet.
– Dolgozó nő létére, igen, mindenképpen nagyon kapós
– válaszolta Rowena.
Blake anyja kinyújtotta a nyakát mint egy csirke, ame-
lyik egy kövér gilisztát vett észre.
– Dolgozó? Bizonyára jótékonysági munkára gondol!
Az árvákra, az elesettekre, ó azok a szegény ír katolikusok,
akik az úr nevében éheznek.
– Marjorie a legegyszerűbb árvákat istápolja – vetette
közbe Blake, és élvezte Rowena haragos tekintetét. – Nem
tudja elviselni, ha valakit is éhezni lát.
465
 Eljegyzés

– Becsületes munkát, és menedéket adunk huszonöt ár-

vának – jelentette ki Rowena.
– Milyen nemes cselekedet! – Blake anyjának szavai ne-
gédesen hangzottak. – Biztos vagyok benne, hogy Marjorie
kisasszony és én csodálatosan megértjük majd egymást.
– Az ön családi neve Cholmondeley volt, mielőtt hoz-
záment volna Blake apjához, ha jól tudom.
Lady Jane akkor sem viselkedhetett volna arisztokrati-
kusabban, ha szemmel látható lett volna vére kéksége. Volt
benne valami, ami magára hívta a figyelmet, aminek nem
volt semmi köze tökéletesen sima bőréhez, ami Peddicord
szerint olyan, mint a babák hátsó fele, vagy éles, mogyoró-
barna szeméhez, mely Everson szerint harminc lépésről is
az ember elevenébe vág. Blake-nek szinte el sem hitte, mi-
lyen sokáig tudja magára irányítani a figyelmet anélkül,
hogy egy szót is szólna.
Blake anyja úgy próbálta megragadni a jelenlévők fi-
gyelmét, hogy karkötőjét igazgatta, mely érme nagyságú
galambvér piros rubintokból állt. Nyakát hasonló drágakö-
vekből álló mesés lánc díszítette.
Elégedett volt, mert mindenki rá figyelt. Utoljára a kar-
perecét igazította meg, majd kisimította fehér bársony-
szoknyájának ráncait
– Milyen kedves öntől Rowena, hogy emlékszik a csalá-
domra! A Cholmondeley-nők mind nagy tisztelemek ör-

466
Arnette Lamb

vendenek, egészséges, szép gyermekeket szülnek és kitűnő

nevelésben részesülnek.
Blake megpróbálta maga elé képzelni, ahogy anyja nyö-
gések és jajgatások közepette megszüli őt, miközben töké-
letesen fésült gesztenyebarna haja összetapad az izzadság-
tól, és lábait, melyeket ő sohasem látott, meztelenül szét-
tárva tartja.
Blake kuncogni kezdett. Anyja megütögette legyezőjé-
vel a fia térdét.
– Ne légy rosszindulatú! Tudod nagyon jól, a Chesterfi-
eldek majd megőrültek azért, hogy az apádnak megszerez-
zenek.
Ha az anyja még egyszer megütögeti, kikapja a kezéből
azt a legyezőt és leveri a kitömött galambokat a parókájá-
ról. Tudta, hogy úgysem teszi meg, ezért próbálta a legel-
fogadhatóbb megoldást választani. A végletekig tiszteletle-
nül válaszolt.
– Az apám viszont megesküszik arra, hogy az a Chester-
fieldeknek szerencsés napja volt. Ezt ünnepelve elment ha-
lászni Skóciába.
– A házasságunkról évekig beszéltek az udvarban, amíg
te visítva a világra nem jöttél, engem majdnem megölve.
Van önnek fia, Rowena?
Amikor az anyja elfordult és levette gyilkos pillantását
róla, Blake ismét a Hogarth képre nézett. Marjorie türelmes

467
 Eljegyzés

mosolya ragyogott le rá. Mihelyst a lány megérkezik, elvi-

szi egy eldugott sarokba és...
– Csak egy lánnyal áldott meg az úr – mondta Rowena.
– Az én kis angyalomnak kegyetlen sors jutott a férje mel-
lett. Lord Blake ismeri Marjorie apját jól, ugye?
A félelem visszarángatta Blake figyelmét Rowenára. Va-
jon mennyit akar az a vén satrafa elmondani a George
Entwhistle-lel kapcsolatos ügyeiről? Körültekintően vála-
szolt.
– Úgy, ahogy.
– Volt valami botrányos ügy – kezdte Blake anyja. –
Régen történt a dolog – mogyoróvágású szemei kitágultak.
– Á, már emlékeszem. Úgy rémlik, hogy a nagynénémtől
hallottam a történetet. Entwhistle elcsábította az új király
kedvesét. Milyen óvatlan lépés!
Rowena gonosz tekintetét Blake-re szegezte.
– Még mindig olyan óvatlan, mint akkor volt?
Blake visszavágott.
– Bizonyára az ön tanácsát kellett volna kikérnie.
Rowena sértetten válaszolt.
– Ő olyan despota, mint a többi férfi.
– Úgy, úgy – szólt egyetértően Blake anyja. – A férfiak
olyan szörnyen fárasztóak tudnak lenni. Még szerencse,
hogy vannak klubjaik és vadászházaik.

468
Arnette Lamb

Úgy, úgy, gondolta Blake. Éljenek a klubok! A két öreg

dáma közötti vita olyan szórakoztató volt. Nem volt szíve
félbeszakítani.
– George fukar természetének köszönhetően az unokám
vállát nyomja a megélhetésünk gondja. Néha nehezen bol-
dogulunk, ahogy azt kegyelmességed tudja.
Blake anyja nem tudta. A Chesterfield vagyon gondos-
kodott róla, hogy ne ismerje az anyagi gondokat.
– Úgy érti, a járandóságai meghaladják az önét? – kér-
dezte. – Milyen kár, hogy Loxburg állapota ennyire lerom-
lott. Persze azt beszélik, gondok vannak Európában is.
– Marjorie nem kap semmilyen járandóságot, és minden-
ről tud, ami Európában történik – válaszolt Rowena.
Blake anyja pislogni kezdett.
– Szóval politikával is foglalkozik! – mondta olyan
megvetően, mintha a politika kihányt sör lett volna, mely
az útjába került
Blake megvakarta az orrát, és köhintett egyet.
Rowena szemei villogtak a kihívásra, és így válaszolt.
– Az én Marjorie-m Wade marsall személyes barátja.
Rendszeresen levelezik Walpole-lal is. Mindkettő bizalma-
sa az unokámnak.
Blake anyja megigazított valamit a dereka alatt, amiből
nyilvánvaló volt, hogy nem tetszik neki a dolog.
– Sir Robert Walpole-ról van szó? – kérdezte. – Ször-
nyen hanyagolják manapság, tudja? Jobb, ha azt tanácsolja
469
 Eljegyzés

neki, hogy ne keresse az ilyen pártfogókat. Gondolom,

Marjorie még mindig kikéri az ön véleményét ilyen ügyek-
ben.
Rowena sóhajtott.
– Sajnos ő sohasem kérte ki senkinek a véleményét. Elég
vad természete van, ahogy mondani szokták. Az is botrá-
nyos, ahogy az alacsonyabb rendű ismerőseiért kiállt.
Időnként sajnos eléggé önfejű.
Rowena terve olyan átlátszó volt, mint az ablaküveg. Ha
Marjorie-t rossz fényben tűnteti fel, Enderley grófnője bi-
zonyára rosszallását fejezi majd ki, ezért Marjorie sohasem
fog belemenni a Blake-kel való házasságba. Szomorú do-
log, gondolta Blake, hogy Rowena ilyen kevéssé ismeri az
unokáját, és abban a meggyőződésben élt, hogy megakadá-
lyozhatja a házasságot.
Hogy meggátolja Rowena tervét, Blake így szólt.
– Beau Nash is Marjorie egyik barátja, tudja anyám?
– Áhhh – csodálkozott a grófné. – Milyen remek, okos
úriember! Legalábbis az udvarnál valamennyien így gon-
doljuk.
– Marjorie szállítja a leveleit – bökte ki Rowena.
Blake közbeszólt.
– Marjorie a posta ügyintézője, tudja anyám? Valahogy
úgy, ahogy ön is ellenőrzi a családi ékszerek leltárát. Bár
Marjorie feladata leginkább ceremóniákból áll.
Blake anyja megütögette az arcát.
470
Arnette Lamb

– Meg kell vallanom önöknek, kegyetlen kétnapos mun-

ka megszámolni azt a rengeteg vackot, nem is említve az
értéktelenebb darabokat. Általában kénytelen vagyok el-
menni utána vidékre, hogy egy kicsit helyrerázódjam.
– Marjorie Londonba ment az új postakocsival – váltott
témát Rowena.
– Egy közembereknek való kocsiban? Te jó ég! Meghalt
a kocsisuk?
– Három új kocsisuk is van, anyám – szólt közbe Blake
közömbös arccal, hogy mentse a dolgot. – Peddicord vette
a védőszárnyai alá őket.
– Remek tanácsot adtál neki, Blake.
Miután Blake úgy érezte, mintha anyja megütögette vol-
na a fejét a szavaival, Rowenára pillantott, hogy felajánlja
neki, vegye át a beszélgetés fonalát.
Mivel Rowena nem reagált elég gyorsan, ismét Blake
anyja vitte a szót.
– Hogy törődhetsz ilyen dolgokkal, Blake? Nem értem.
Persze, ha úgy vesszük, hogy ez a Cholmondeley-eknél
családi vonás, akkor érthető. Az én családom különleges
adottságokkal rendelkezik.
Ez bizony igaz, gondolta Blake. Arrogánsak, közömbö-
sek és unalmasak. A Fekete Herceg például inkább elveszí-
tette volna Aquitaine-t, ahelyett, hogy elvett volna egy
Cholmondeley-lányt

471
 Eljegyzés

– A menyegző után, – mondta Blake anyja Rowenának –

fel kell jönnie Londonba. Az udvar elragadó manapság!
Ez felkeltette Rowena érdeklődését. Végre, gondolta
Blake.
– Valóban? – kérdezte Rowena. – Gyerekkorom óta nem
voltam az udvarnál. Sajnos az anyagi helyzetünk nem teszi
lehetővé.
– Akkor pedig egyenesen ragaszkodom hozzá – mondta
Blake anyja, s közben a fiára nézett. – Biztos vagyok ben-
ne, hogy a fiam gondoskodik a rangjuknak megfelelő szál-
lásról, és ellátásról. Reméljük, ha nem szolgál már a tenge-
részeinél, több ideje lesz családjára.
Blake biztos volt benne, ha nem válaszol, az anyja to-
vább csacsog, ezért így szólt.
– Minden vágyam, anyám, hogy viszonozzam az ön
odaadó szeretetét, melyből gyerekkoromban annyit kap-
tam.
Az anyja elutasító pillantást vetett rá.
– Olyan jól fogunk szórakozni, Rowena.
Loxburg özvegy hercegnéje akkor sem tudta volna, hogy
mi a szórakozás, ha naponta találkozott volna vele. Blake
anyja megérdemelte ezt a mogorva társaságot.
A kocsifeljárón hintó kerekeinek a zaja hallatszott. Bla-
ke megfordult, hogy hallja az előtérből jövő hangokat. A
ház emeleti részéről lábak dobogása hallatszott, hasonlóan

472
Arnette Lamb

ahhoz, mintha egy megrémült csorda rohant volna le a fa-

lépcsőkön.
A postakocsi érkezett meg. Blake-et izgatottság járta át.
– Ha megbocsát kegyelmed, és anyám!
Anélkül, hogy megvárta volna a választ, kiszaladt a tük-
rökkel borított folyosóra, át a hatalmas konyhán és az étke-
zőn egészen az udvarház hátsó részébe. A postaszobában
kabát nélküli fiúk tömege tolakodott a hátsó kijáratnál,
mindegyik egyszerre akarta átpréselni magát rajta.
Blake határozott kiáltással próbált rendet teremteni.
– Figyelem! – kiáltotta. Aztán kimasíroztatta a fiúkat,
majd ő is utánuk ment. Ahogy meglátta a hintót, földbe
gyökerezett a lába.
Wick és Albert ültek a bakon, az egyik a gyeplőt fogta, a
másik pedig a féket húzta be.
Azt hitte, hogy Tug-ot látta meg következőként, de
Marjorie volt az Tug ruhájában. A lány a kocsi nyitott ajta-
jában állt, és kezeit kitárta egy bent ülő utas felé. Blake te-
kintetét megragadta a lány formás feneke, csinos bokája,
melyeket a túlságosan szűk bricsesz felfedett.
Blake futni kezdett. Mielőtt elérte volna a hintót,
Peddicord jelent meg a kocsi ajtajában, arca eltorzult a fáj-
dalomtól. Egyik lábfeje körül csipkével szegélyezett kötés
volt látható. Tug mélyen meghajolt a hintó aljáig, és úgy
támogatta a sérült kocsist. Peddicord Marjorie-re támasz-

473
 Eljegyzés

kodott. A lány lesegítette a földre, megfordult, és a férfi

karját a vállára vette, hogy így támogassa.
Marjorie haját, arcát és homlokát száradt sárfoltok lep-
ték. Mintha a pokolban járt volna, nem pedig Londonban.
– Várjanak! – kiáltott Blake futását meggyorsítva.
– Lovag az udvaron! – kiáltotta az egyik fiú.
Marjorie felnézett. Ahogy meglátta Blake-et Peddicord
kedvenc káromkodása tört ki belőle.
– Mi az ördög történt? – kérdezte Blake, miközben
Peddicord másik karját a vállára vette.
– Úgy is mondhatjuk, hogy egy kis ramazuriba kerültünk
– morogta Marjorie.
– Ramazuri? Úgy néznék ki, mint vesztes csapatok a há-
borúban.
– Nem egészen – vágott vissza a lány, a szemébe lógó
hajtincset elfújva. – Megjártuk ugyan Londont, de egyik
baleset a másik után ért bennünket.
Marjorie megbotlott, Peddicord pedig felszisszent a fáj-
dalomtól.
– Hagyja csak! – szólt Blake. – Majd én támogatom.
Aztán lejjebb ereszkedett és hagyta, hogy Peddicord rá-
nehezedjen.
– Nehéz elképzelni, kapitány úr, hogy most ön segít en-
gem – mondta Peddicord gyenge hangon. – Volt idő, ami-
kor a vállamon lovagolt.

474
Arnette Lamb

– Azok voltak a szép idők, barátom! – válaszolta Blake.

– Mi történt?
– Az órákba telne, míg mindent elmesélnék.
– A hintó rágurult a lábára – mondta Marjorie.
– Eltört? – kérdezte Blake.
Marjorie a kezét a derekára tette, és kinyújtózkodott.
– Jó pár lábujja megkékült. Cumber! – kiáltotta. Amikor
a fiú feltűnt, így szólt hozzá.
– Szaladj azonnal az orvosért! – A fiú elrohant, Marjorie
pedig a sokaságban a legmagasabb fiúhoz fordult. – Vá-
lassz ki még vagy tíz másik fiút, fogjátok ki a lovakat, etes-
sétek meg és csutakoljátok le őket, azután pedig takarítsá-
tok ki a hintót! – A fiatalabb fiúknak ilyen parancsokat osz-
tott. – Vegyétek le a postazsákokat, és kezdjétek el a szortí-
rozást!
Öt fiú szaladt nagy zajjal a postakocsi nyitott ajtajához.
Blake Peddicordot támogatva az anyjába és Rowenába üt-
között. Enderley hercegnője összeráncolta szemöldökét a
zűrzavar láttán. Loxburg özvegy hercegnéje viszont elége-
detten mosolygott.
Blake maga mögött hallotta Marjorie hangját.
– Mondd meg Lizzie-nek, hogy siessen a szobámba egy
dézsa forró vízzel.
Blake morgott magában.
– Marjorie kedves, szeretném neked bemutatni Lord
Blake édesanyját, Enderley hercegnőjét – szólt Rowena.
475
 Eljegyzés

Odafordult hófehér arcú vendégéhez és így folytatta. –

Hadd mutassam be főméltóságodnak Lady Marjorie
Entwhistle-t, Bath postamesternőjét.
Marjorie megállt Blake mellett, tartása görnyedt volt a
fáradságtól. Kimerültség tükröződött az arcán. Magában
így kommentálta a dolgot. – Milyen remek, hogy vendége-
ink vannak! – Hangosan viszont így szólt.
– Isten hozta Bath-ban, kegyelmes asszonyom!
Blake anyja olyan szúrós tekintettel nézett a fiára, me-
lyet a szemtelen hercegeknek szokott fenntartani.
– Ez tehát a „ceremóniákból álló elfoglaltság”? – kér-
dezte, hangjában olyan korholó éllel, mely átjárta volna a
Westminsteri apátságot is.
Marjorie Blake-hez fordult.
– Miről beszél tulajdonképpen?
Blake-nek megrándult az arca.
– Valószínűleg a családi ékszerek leltáráról.
Peddicordból harsányan tört ki a nevetés.

♦♦♦♦♦

Naplementekor Marjorie az öltözőasztalára könyökölt,

és fejét megtámasztotta. A forró dézsában addig áztatta
magát, amíg a bőre ráncos nem lett, azután megmosako-
dott, megtörölközött, gondosan megfésülte a haját és felöl-

476
Arnette Lamb

tözködött. Még mindig fáradtnak érezte magát a londoni

kirándulás miatt.
Mióta csak megfogalmazódott benne másfél évvel eze-
lőtt a postakocsi ötlete, keményen dolgozott és takarékos-
kodott, hogy megvalósíthassa álmát. Kezdettől fogva ren-
geteg akadályt kellett legyőznie. Először is nem volt tőkéje
a hintóhoz. A Nagy Bath-London út túlságosan elhasznált
volt gyors járművekhez. A maidenheadi fogadó porig égett,
és Marjorie-nek nem volt kocsisa.
Fokozatosan győzött le minden akadályt. Végül a posta-
kocsiból realitás lett. Viszont megfeledkezett az egyik leg-
fontosabb tényezőről, a cserelovakról. Rádöbbent milyen
ostoba, és vak volt! Nem fedezte fel legnagyobb ellenségét,
a nagyanyját?
Ahogy Bath-ból elindultak, a második postafogadónál a
postakocsi Rowena árulásának prédájává vált. Marjorie-t
még most is annyira sértette a dolog, hogy úgy érezte,
megszakad a szíve. Mióta a kocsi elindult Bath-ból, ezer-
szer is megkérdezte magától, vajon miért tette! Miért kel-
lett nagymamának közbeavatkoznia? Marjorie-nek most
már nem maradt más dolga, csak az, hogy követelje tőle a
választ.
Mint a gyerek, aki fél a pofonoktól... húzta az időt, köz-
ben fáradt gondolatai életének egyetlen derűs pontjához,
Blake Chesterfieldhez repültek. Napok óta úgy érezte,
hogy vigasztalást talál abban, ha kedvesére gondol, az ér-
477
 Eljegyzés

zéki szavakra, melyekkel kedveskedett neki, és nemes erő-

feszítéseire, hogy megnyerje bizalmát. Marjorie úgy érezte,
igazságtalanul vádolta meg, de a férfi megbocsátott neki.
Azután pedig segített a jóhírét megmenteni, ahogy meg-
szervezte a kis csapatot, amely összeszedte az összes
Tobias által készített rajzot. Még Peddicordot is elküldte,
hogy segítsen.
Hat férfi összetört, amikor az apja zsarolta őket. Vajon
mit tesz majd Blake, ha az apja megérkezik? Elhagyja-e
vajon a Chesterfield büszkeség, vagy szemtől szembe fo-
gadja az ellenfelét?
Felismerte, hogy furcsa módon ő is hasonló dilemmával
áll szemben Rowenával. Szerette volna tudni, vajon meg-
nyerheti-e a saját harcát.
Önbizalmának ajtaján a sajnálat dörömbölt. A meggyő-
ződés azonban elűzte a betolakodót.
Egyszerre csak egy gonddal foglalkozz, mondogatta
mindig Beau.
Marjorie összegyűjtötte bátorságát, és lement a föld-
szintre. A tükrös folyosón megállt egy percre.
Megnézte magát a tükrökben megsokszorozva, és min-
degyik szempárból a kiábrándultságtól meggyöngült lélek
nézett vissza rá.
Meg tudod tenni, biztatta magát. Szembe tudsz nézni az-
zal az öreg boszorkánnyal.

478
Arnette Lamb

Emlékezvén Blake szavaira, megjött a bátorsága. Kihúz-

ta magát, és belépett a Hamburg-terembe. Nagymama az
egyik háttámlás széken ült, és egy könyvet olvasott figyel-
mesen. A terrier a lábánál összekucorodva feküdt.
Marjorie odament a kandallóhoz, és a képet kezdte néz-
ni, mely évek óta olyan sok örömet adott neki, de ma nem
tudta felfedezni magát a festményen. Sajnálattal mondott
szívszorító búcsút a Hogarth által megmintázott ártatlan
leánynak.
Rowena fölemelte gondterhelt tekintetét.
– A bőröd nagyon halovány ma gyermekem, ahhoz a
sárga ruhához. Mindenki tudni fogja, hogy valami nem si-
került, elég rád nézni. Az én kék bársonyruhám sokkal job-
ban illene most hozzád. Megkérhetem Lizzie-t, hogy vasal-
ja ki neked.
Blake megfigyelte, a nagymama először elsüt egy bíráló
megjegyzést, majd rögtön dicsérettel oldja. Mostanáig
Marjorie ezt nem vette észre. Könnyfátyol homályosította
el a szemét.
– A postakocsival nem vallottam kudarcot, nagymama.
– Akkor ez az eset legalább megtanít arra, hogy a bol-
dogságod ne függjön egy férfitól – mondta Rowena. – Ha
rám hallgattál volna, akkor nem állnál itt előttem, és hul-
latnád a könnyedet, mint egy öntözőkanna. Mondtam ne-
ked, én majd elbánok Blake Chesterfielddel, ugyanúgy...

479
 Eljegyzés

– Ahogy elbántál a többiekkel. – A szavak könnyedén

csúsztak ki Marjorie száján. A felismerés azonban úgy érte,
mint egy villámcsapás. Nagymama árulása sokkal tovább
elért, mint ameddig a lassú postakocsi valaha is elérhetett.
Marjorie úgy ragadta meg a kandallópárkány hideg már-
ványát, hogy körmei meghajoltak.
Nevek, és események suhantak végig gondolatban előtte.
Jegyesség Tobiassal, Tugot eszméletlenül találják egy
londoni mellékutcában. Jegyesség Edwin Simongtonnal,
eltűnik a bristoli hivatalnok. Jegyesség Shelbourne-nal,
Albertet zsebmetszőnek nézik, és letartóztatják Londonban.
A kegyetlen, zűrzavaros események listáját persze lehe-
tett volna még folytatni. Egy közös vonás azonban minde-
gyikből kivehető volt. Marjorie mindig távol volt Bath-tól,
amikor Milo Magrath visszatért Franciaországba, közölni
az apjával, hogy nem lesz esküvő.
Marjorie hosszan nézte a nagyanyját. Most először látta
meg azt, ami az özvegy grófné valójában volt. Egy megke-
seredett, önző öregasszony.
– Mindig a te akaratod érvényesült nagymama!
Rowena a lámpaernyő aranyrojtjával játszadozott.
– De hiszen te félrebeszélsz, gyermekem!
Marjorie szokása szerint meghátrált. Rowena szigorú
arckifejezése együttérzővé vált.
– Hol van a tűz, a függetlenség, amire olyan büszke
vagy? Nagyon sokat dolgozol, és ez bizony megvisel.
480
Arnette Lamb

Az ismerős környezet hirtelen olyan idegennek tűnt.

– Nem dolgozom többet, mint máskor, nagymama, és
nem beszélek félre. Lehet, hogy most először látom a dol-
gokat tisztán.
– Aludnod kellene egy kicsit. – Rowena a csengő zsinór-
ja után nyúlt. – Szólok Lizzie-nek, hozzon egy kis altatót,
az majd segít megnyugodni.
– Nekem nem kell semmi, csak az őszinte válaszok.
Rowena keze mozdulatlan maradt.
– Ugye, a te kezed van abban, hogy a postakocsi későn
érkezett Londonba, mert nem tudtunk lovakat váltani? –
kezdte Marjorie.
– Szegény gyermekem! Nem engem kellene ezzel vá-
dolnod. Fogalmam sem volt arról, hogy Lady Masterson
előttetek fog utazni.
– Én nem említettem, hogy Lady Masterson volt az, aki
minden lovat kibérelt.
Rowena becsapta a könyvet, és a szoba közepére dobta.
A terrier utána kullogott.
– Nem tudom miről beszélsz!
– Te intézted úgy, hogy előttünk menjen! Nem volt jo-
god beleavatkozni a dolgaimba.
– Tug mondta el nekem, hogy nem volt elég ló.
– Nem, ő nem mondta. A szobájában van, és a felhó-
lyagzott kezét ápolgatja.
– Nocsak!
481
 Eljegyzés

Marjorie szíve összeszorult, miközben válaszolt.

– Tudod, milyen sokat dolgoztam a postakocsi sikeréért.
Te mégis megpróbáltad tönkretenni az eredményemet, ami-
re a legbüszkébb voltam. Miért?
Rowena szemében a neheztelés nyilai villogtak. Végül
túlságosan könnyedén válaszolt.
– Túlhajszoltad magad. Ezek az átkozott eljegyzések!
Blake Chesterfield megfosztott téged a logikus és ésszerű
gondolkozástól.
Marjorie a lelke mélyén érezte, ha az összes csalás nap-
világra kerül, akkor meg kell, hogy változzon kapcsolata a
nagymamájával. Úgy érezte, mintha egy rozoga kerítésen
kellene egyensúlyoznia, bal oldalán az önbecsülés, jobbján
az elhidegülés Rowenától. Marjorie elbizonytalanodott.
– Betegnek látszol, gyermekem. Most van a menstruáci-
ód?
A női ciklus kezdete Marjorie-t teljesen meglepetéssze-
rűen érte, ezért viselte Tug öltözékét. A zavartság, melyre
most emlékeztették, feltüzelte a bátorságát.
– Ne válts most témát! Elárultál engem, mindketten tud-
juk. Ami még ennél is rosszabb, úgy érzem, te élvezted az
eljegyzéseket.
A kutya visszaballagott Rowenához és leült szájában a
könyvvel.

482
Arnette Lamb

– Kikerülted apád mindegyik csapdáját, – mondta

Rowena kedvesen – mindezt remekül csináltad. De azt hi-
szem, ezt már mondtam neked.
Ezeket a szavakat, melyek úgy hatottak, mint a só a friss
sebre, a kutyához intézte.
– Én pedig arra emlékszem, amikor Claude Drummond
első támadása után, Londonba kellett mennem. Amíg távol
voltam, te visszaküldted az eljegyzési szerződést Milo
Magrath-szal Franciaországba. – Marjorie emlékezett az
üres borítékra, melyet Blake visszahozott Hunslow Heath-
ből. – Te bérelted fel Drummondot is, hogy rabolja ki a
postát. Ne tagadd, mert láttam a borítékot a pecséteddel!
– Hogy merészelsz?
– De Blake keresztülhúzta a számításodat!
Rowena állán ráncok jelentek meg.
– Ne vádolj engem a szeretőiddel! Amikor Bath-ba jöt-
tél, én adtam neked Louisa ékszereit, amiket Tobias Ponds
elnyert tőled.
Marjorie szíve fájt az anyjáért, akit sohasem ismert.
– Milyen jellemző rád! Én arról beszélek, hogy te ho-
gyan árultál el bennünket Drummonddal, erre te azt vágod
a fejemhez, hogy eljátszottam az ékszereket.
– Így tudta kimenteni magát Tobias a házasság csapdá-
jából. Marjorie most már tisztán látta az igazat. Nem szá-
mított hogyan végződtek az eljegyzések, hiszen mindez
már a múlté. De igenis számított az a veszteség, amit
483
 Eljegyzés

Rowena okozott. – Hogy lehettél ilyen keményszívű?! Ár-

tatlan fiúk életét tetted kockára, csak azért, hogy bosszút
állhass apámon?
– Ez képtelenség! Azok a fiúk egyáltalán nem olyan ár-
tatlanok! A nyomorból jöttek mindannyian. Az apád pedig
egy gyilkos, semmi közöm hozzá.
Hirtelen Marjorie megértette, mi az oka Rowena gyűlö-
letének.
– Azért gyűlölöd így, mert őt tartod felelősnek anyám
haláláért?!
Rowena arcán vörös foltok jelentek meg.
– Igen! Gyűlölöm! Az én drága Louisámat csak arra
használta, hogy egy utódot nemzzen neki!
– Tehát én most arra kellek neked, hogy bosszút állhass
az apámon! – vágott vissza Marjorie sírós hangon.
Rowena ökölbe szorította a kezét.
– Az apád megölte az egyetlen gyermekemet!
Marjorie zavarban volt, amikor válaszolt.
– Az anyám akkor halt meg, amikor engem a világra ho-
zott. Apám nem ölte meg őt.
– Szép tőled, hogy megpróbálod megvédeni. De még
mielőtt a szenteltvíz megszáradt volna az én Louisám sír-
ján, az a piszkos gazember elvitt téged egy zárdába, ő maga
pedig belevetette magát a nagyvilági életbe.
Marjorie sérülékenynek érezte magát és kimondta azt a
gondolatot, ami évek óta nyomasztotta.
484
Arnette Lamb

– De te... te kihozhattál volna engem onnan, hogy felne-

velj. Rowena a kezeit nézte, melyek annyit vigasztalták
Marjorie-t, és melyek felbérelték Claude Drummondot.
– El akartalak hozni, de éppen akkor mentem férjhez a
herceghez, és ő hallani sem akart róla, hogy egy szegény
rokont vegyek a házhoz.
Gyenge kifogás, gondolta Marjorie, hiszen Rowena még
csak nem is írt neki. Marjorie sértve érezte magát.
– Milyen szörnyű lehetett ez neked!
– Ne legyél vénkisasszonyos! – vágott vissza Rowena. –
Tudd meg gyermekem, a férfiak irányítják a dolgokat.
Lopnak, korruptak és gyilkolnak, amikor csak kedvük tá-
mad. Semmit sem tehetsz sem te, sem a többi nő, hogy ezt
megváltoztasd.
Marjorie látta, Rowena kegyetlen mesterkedései mögött
egy összetört szív dobog. Az összes inzultust, melyet
ugyan nem érdemelt meg, és a kegyetlen gúnyolódást, me-
lyet évekig elviselt, csak fizetségül szánta neki azért az
egyszerű bűnéért, hogy megszületett.
– Nézz rám, nagymama!
Rowena felemelte a fejét.
Megkínzott szemek szegeződtek Marjorie-re. Ismét úgy
érezte magát, mint az a magányos fiatal lány, aki százszor
berohant ebbe a szobába és felfedte minden titkát a nagy-
mamájának, akiről azt hitte, szereti őt. Megdöbbentette sa-
ját naivsága.
485
 Eljegyzés

– Úgy veszem ki a szavaidból, azért gyűlölted az apá-

mat, mert ő nem akart engem.
Rowena álla megremegett.
– Nem akar téged, és nem is szeret téged. Én vagyok az
egyetlen, aki szeret!
Marjorie egyrészt belekapaszkodott ebbe a kijelentésbe
és magához szorította. Másrészt az igazságot akarta. Túlsá-
gosan messzire ment ahhoz, hogy most meghátráljon.
– Ugye te rúgtad ki a bristoli hivatalnokot? Az igazat
mondd, mert tudod, hogy úgyis kiderítem a dolgot.
Nagymama bizonytalankodott, majd fölvetette az állát.
– Lusta volt és nőt tartott. Te még túlságosan fiatal voltál
ahhoz, hogy meglásd, milyen gazember.
Rowena egyoldalú érvelése megdöbbentette Marjorie-t.
– Ahhoz neked semmi közöd, nagymama, hogy a férfi-
nak volt-e nője vagy sem. Különösen akkor nem, ha köz-
ben a munkáját rendesen elvégezte.
Könnyek peregtek le nagymama arcán.
– Én csak megpróbáltam segíteni. Semmi hasznomat
nem veszitek már, csak egy öreg nyomorék vagyok.
Marjorie-t ez már nem hatotta meg.
– Ezt a felfogást is túl sokszor hallottam már. Nem tudsz
sajnálatot kicsikarni belőlem. Bristolba voltam, hiszen te
gondoskodtál róla, amikor Simington ki akarta váltani ma-
gát a jegyességből. Sohasem adtad meg nekem azt az örö-
möt, hogy én leckéztessem meg az apámat.
486
Arnette Lamb

– Mi ütött beléd, gyermekem?

– Az igazságot mondom, nagymama. Te kihasználtál
engem! Rowena olyan lendülettel rázta meg a fejét, hogy
parókájának pomádépora a szék karfájára záporozott.
– Ez nevetséges! Sohasem lettem volna képes ilyesmire.
Marjorie most már fölismerte a megjátszott ártatlanságot.
Mégis bántották a sértő szavak. Visszatartotta a könnye-
it.
– De igen, képes voltál rá.
– Szegény, szegény kislányom – kedveskedett Rowena
karját hívogatóan széttárva. – Valld be, hogy beleszerettél
Blake Chesterfieldbe! Erről van tulajdonképpen szó.
Marjorie szeme könnyezni kezdett. Blake iránti szerelme
majdnem összetörte a szívét, de a nagymama árulása vi-
szont érzéseit tapostat porba.
– Az érzéseimnek semmi köze azokhoz a gondokhoz,
melyeket te okoztál.
Rowena a kezét az ölébe fektette.
– Gyanítottam, hogy ez így van. Bár nem vagy vele egy
társadalmi rangban, hozzá kellene menned!
Marjorie megdöbbenve kapkodott levegő után. Aznap
korábban nem tudta mire vélni azt, hogy Enderley grófnéja
megjelent a postaszobában. Mostanra megértette, miért
ereszkedett le a hercegnő egy ilyen szegény hely megláto-
gatására.

487
 Eljegyzés

– Azért hoztad a postaterembe, mert céljaid voltak vele.

Azt akartad, kedvezőtlen színben tűnjek fel előtte, ha talál-
kozunk. Egyik pillanatban azt mondod, hogy szeretsz, a
következőben kegyetlenül elbánsz velem?
– Csak azért vagy olyan önérzetes, mert tudod, hogy az
emberek elkezdik majd találgatni a házasság indokait. Ha
nem lenne apáddal dolga, Lord Blake bizonyára rangosabb
nőt venne feleségül. A szóbeszéd azt tartja, Blake egy
gyermek menyasszonyt szeretne, akit aztán a saját kedvére
formálhat. Milyen közönséges! – Büszkén felemelve az
állát, és hozzátette. – Legalább ebben az esetben nem úgy
lesz, ahogy tervezte.
Épp amikor Marjorie már azt hitte, hogy túl van a legke-
gyetlenebb csapásokon, Rowena egy újabb közvetlen ütést
mért rá Marjorie büszkesége rogyadozott, de megpróbálta
összeszedni egyensúlyát és józanul gondolkozni. Blake
Chesterfieldre sok mindent lehetett volna mondani, de azt,
hogy közönséges, azt nem. Nagyon is különleges volt,
Marjorie pedig meghunyászkodott, amikor arra a lehető-
ségre gondolt, hogy a férfi mást is elvehet.
– Nem akarsz felhozni semmit a mentségedre? – köve-
telte Rowena. – Ne akard őt megvédeni, nem kívánok tőled
gagyogó dicséreteket hallani róla.
Ez megtette a magáét. Marjorie eddig mindig talált
mentségeket az ilyen sértő megjegyzésekre. Marjorie nem
volt rossz ember. Nagy nehezen kuporgatta össze a javakat,
488
Arnette Lamb

hogy menedéket, jövőt biztosítson a postásfiúknak, és per-

sze kényelmes megélhetést Rowenának. A fiúk legalább
értékelték az erőfeszítéseit.
– Sok mondanivalóm van.
Rowena kérdően tekintett rá.
– Az a londoni kiruccanás egészen vakmerővé tett.
Marjorie megrázta a fejét. A londoni utazástól csak elfá-
radt és sebeket kapott. Nagymama árulása nyitotta fel a
szemét.
– Mikor változtattad meg a véleményedet az eljegyzé-
semről Lord Blake-kel? Azután, vagy azelőtt, hogy aláás-
tad a londoni ki ruccanásunkat?
Nagymamát mintha megigézte volna a gyöngysora.
Hosszú idő után szólalt meg.
– Ha figyelembe vesszük, a korodat, akkor az övé a leg-
jobb ajánlat, amire valaha is számíthatsz. Mit számít az,
mikor határoztam el, hogy áldásomat adom rá?
Marjorie-t elöntötte a düh.
– Tartsd meg a kegyetlen áldásaidat, és az értéktelen
bölcsességedet! Mindkettőből elegem van már! Csak egy
kérdésre válaszolj!
– Micsoda? Én kegyetlen? – hebegte Rowena. – Én va-
gyok az, aki szeret, aki kimentett téged abból a szörnyű
zárdából, aki befogadott a házába!
A szeretetnek furcsa álarcai vannak, gondolta Marjorie.

489
 Eljegyzés

– Köszönöm, hogy elhoztál Toumai-ból Rowena, és fel-

ajánlottad menedékül az apám otthonát. Hazudtál akkor is,
amikor azt mondtad, hogy tiéd Hartsung Square.
– Úgy látom, sokat tudsz. – Nagymama hangja vibrált a
dühtől. – Egy lerobbant udvarház azt hiszem igen csekély
fizetség a lányom életéért.
Marjorie úgy érezte magát, mint egy bábu, amit éjszaká-
ra felakasztanak. Lábai mintha fából lettek volna, úgy in-
dult az ajtó fele.
– Én csináltam belőled bath-i postamesternőt! – kiabált
Rowena.
– Te voltál a névleges vezető nagymama. Én csináltam a
kulimunkát.
– Ez nem így van. Én palástoltam el az összes gyerekes
hibádat!
A tükrös folyosón Marjorie megállt. Arcok tucatjai bá-
multak vissza rá, és mindegyik kék szempár ugyanazt a
kétségbeesett lelket tükrözte, amelynek szörnyű nagy szük-
sége lett volna egy barátra. Vajon találok-e valaha egyet,
morfondírozott.
– Mindent feláldoztam érted, mindent megadtam neked,
gyermekem.
A nyers szavak feldühítették Marjorie-t.
– De ezekért keményen megfizettem, nagymama. To-
vább már nem vagyok hajlandó fizetni.
– Azt hiszed, az apáddal jobban kijöttél volna?
490
Arnette Lamb

Marjorie még mindig saját magát figyelte, és aztán hirte-

len változást fedezett fel magán, a remény sugarát. Az
ócsárló kérdésre adott kitérő válasszal megtalálta a barátját
az arra legérdemesebb helyen, önmagában. Emeld fel a fe-
jed, mondták képzeletében a tükörképek!
Büszkeség öntötte el.
Rowena hangosan lecsapta a botját. A kutya vonyított.
– Az apád egy gazember, nekem elhiheted.
Marjorie megfordult. Szembenézett nagyanyjával és a
szipogó terrierrel.
– Ezt mondd meg neki te magad! Pénteken érkezik.
– Micsoda?! Miért nem mondtad eddig? – Rowena arcát
elöntötte a düh, és megrántotta a csengő zsinórját. – Te há-
látlan bestia!
Marjorie sértetten és összetörten fordult meg. Megtette
az első lépéseket a gyógyulás útján. Mosolyogva haladt el
vidám tükörképei között.
Mire a szobájába ért, remény járta át minden porcikáját.
Egyszer majd megbocsát Rowenának, de most arra van
szüksége, hogy lazítsa a kapcsolatát vele. Ez látszott a leg-
elfogadhatóbb megoldásnak.
A postásfiúk segítségével holmiját átvitette az egyik fel-
ső vendégszobába. Miután ezzel elkészült, sorba vette a
teendőit.
A postafelügyelő megkapta az ajánlatát és bár nem nyi-
latkozhatott a végeredményről, mégis kellőképpen impo-
491
 Eljegyzés

nált neki a féderes hintó rajta a díszes címerrel és a felírás-

sal. Aquae Sulis. Blake-re gondolt. Vágyakozás szorította
össze a szívét. Vágyakozás és aggodalom, mivel a Chester-
field örökös már majdnem kifutott az időből.
Az apja pénteken megérkezik. Vajon, hogy érzi magát
Blake? Marjorie szeretett volna a férfi karjaiba rohanni és
elmondani neki, hogy ne aggódjon. De nem lehetett addig,
amíg a férfi meg nem mondja neki az igazat. Szerette volna
megkérdezni azt is, mit gondol arról, hogy az anyja Bath-
ba érkezett. Marjorie összezavarodott.
Eszébe jutott viszont Beau tanácsa. A problémákat
számba véve azokat vette elő, melyeket meg tudott oldani.
Először is bocsánatot kell kérnie Enderley hercegnőtől.
A bath-i postamesternő fejléces papírján megfogalmazott
egy üzenetet Blake anyjának. Cumbert vitte el neki.
A fiú egy meghívással tért vissza, mely Lady Marjorie
Entwhistle-nek szólt vacsorára, Enderley hercegnővel.

♦♦♦♦♦

Pontosan kilenc óra volt, amikor a bath-i postakocsi,

amely most már ragyogott a tisztaságtól, megállt a Brimley
Circle legszebb házánál, amelyet Enderley hercegnő ottho-
nául választott a bath-i tartózkodása idejére.
Marjorie kisimította a fekete bársony felsőszoknyájának
ráncait. Azt kívánta, bárcsak lenne pénze egy új ruhára, és
492
Arnette Lamb

egy divatosabb parókára. Rögtön ezután bűnösnek is érezte

magát, mert sok pénzt pazarolni a cicomára szemében hiú-
ságnak tűnt, melyet nem is engedhetett meg magának, és
megindokolni sem tudott Egyszerűen csak ideges volt,
amiért találkoznia kell Blake anyjával. .
Megszokásból kesztyűs kezével végigsimította a kocsi
párnázott ülését. Festetlen bőr huzatot választott, hogy tar-
tós legyen és lakkozott tölgyfa belső borítást. A hintó fen-
séges volt egyszerűségében, és Marjorie-nek nem kellett
aggódnia amiatt, hogy a párnák kifakulnak, vagy a lakk
lepereg. Az egyetlen luxus, amit kért az a két plusz lámpa
volt fehér opál üveggel. Ha a balesetek és a vandalizmus
elkerülik, akkor a kocsi még állandó használat mellett is
legalább tíz évig eltarthat.
Cumber kinyitotta az ajtót és lehajtotta a lépcsőket. Láb-
ujjhegyre állt, egyik kezét hátra tette, a másikat pedig
Marjorie felé nyújtotta. Marjorie a büszkeségtől dagadó
mellel lehajtotta a fejét és engedte, hogy a fiú segítsen neki
kiszállni a hintóból.
– Megvárjuk, kisasszony?
Marjorie ahogy a fiú lelkes arcába nézett, elgondolta,
hogy milyen üres lenne az élete nélküle és a többi fiú nél-
kül.
– Nem, köszönöm nem, Mr. Stokes. Leckéje van és
Tugnak is pihenésre van szüksége. Jöjjön vissza tizenegy-
kor.
493
 Eljegyzés

A fiú meghajolt, felvonult a lépcsőkön és megütögette a

kopogtatót. Marjorie követte. Egy tömzsi orrú komornyik
nyitott ajtót Chesterfield libériában.
Cumber a kelleténél kissé hangosabban jelentette be.
– Lady Marjorie Entwhistle, Bath postamesternője sze-
retné tiszteletét tenni őkegyelmességénél,... – A fiú szemei
hirtelen tágra nyíltak és Marjorie felé fordult.
Marjorie halkan súgta.
– Enderley hercegnőnél.
A fiú ismét a komornyikra nézett és helyesen ejtette ki a
nevet. A komornyik szája szögletében elfojtott nevetés
bujkált, amikor válaszolt.
– Csodálatos bemutatkozás volt, jóember! – majd
Marjorie-hez szólt. – Jöjjön be, kisasszony, őkegyelmessé-
ge már várja önt.
Ahogy Marjorie ellibbent Cumber mellett, rákacsintott a
fiúra, az pedig szemét forgatta, majd elrohant. A komor-
nyik elvette Marjorie köpenyét és kesztyűjét, majd végig-
vezette a széles márványfolyosón, melyet pálmák szegé-
lyeztek nagy bronzdézsákban, melyek legalább akkorák
voltak, mint egy káposztáshordó. Marjorie követte a férfit
az elegáns nappaliba. A díszes pamlagok, és a választékos
bútorok mind elhalványultak, amikor meglátta Enderley
grófnéját, ahogy kecsesen fölemelkedik székéből.
Amíg a komornyik bejelentette, Marjorie megvizsgálta a
nőt, aki Blake Chesterfieldnek életet adott. Jane még a di-
494
Arnette Lamb

vatos parókával együtt is alig ért Marjorie válláig. Bőre

lágy ragyogású és árnyalatú volt, mint egy camea, melyet a
nap felé tartanak. Nem festette az arcát, erre Marjorie fo-
gadni mert volna egy fogatnyi lóban.
Enderley hercegnője biccentett és intett a kezével, és egy
székre mutatott. Kezén pecsétgyűrű volt, mely Blake gyű-
rűjéhez volt hasonló, csak annál kisebb.
– Örülök, hogy megismerhettem, Lady Marjorie. Foglal-
jon helyet!
– Köszönöm, kegyelmes asszonyom – Marjorie pukedli-
zett, majd leült.
– Kiöntheti a likőrt, Famsworth.
A komornyik hangtalanul öntötte ki az italt, felszolgálta,
majd távozott. Marjorie a haragtól és az irigységtől nyelni
kényszerült. Már hallott a Chesterfield ékszerekről. Meg-
lepte viszont, hogy a szóbeszéd nem túlzott a Jane nyaká-
ban lévő diónyi smaragdok gyönyörűségéről. Az a kecses
mozdulat, ahogy a hercegnő megérintette ujjaival a nehéz
arany foglalatot, maga volt a költészet.
Marjorie szája kiszáradt, ezért fölemelte a poharat és így
szólt.
– A király egészségére!
A grófné a száját a meglepetéstől elkerekítette, majd
megismételte a tósztot. Marjorie szerette volna az italt egy
kortyra lehajtani, mégsem tette. Ivott belőle, majd megkö-
szörülte a torkát.
495
 Eljegyzés

– Szörnyen sajnálom, kegyelmes asszonyom, amiért ma

délután olyan öltözetben látott. Biztosíthatom, nem szoká-
som férfiruhában járni.
Jane az italába bámult és mogyoró szemei nem árultak el
semmit.
– Blake azt mondta nekem, hogy ön kissé nyers. Sajnos
a fiam csodálja a nőkben ezt a tulajdonságot.
Marjorie nyelve hegyén újabb bocsánatkérés volt, de
nem mondta ki. Az egész eset végül is egy baleset miatt
történt, és nem kér bocsánatot olyasmiért, amire nincs be-
folyása.
– Most már a legmegbízhatóbb forrásból tudom, hogy
Lord Blake mit szeret. Én csak arra gondoltam, tisztázhat-
nánk a dolgokat az ön fia és közöttem.
– Bárcsak megtenné – motyogta Jane halkan. – Meséljen
magáról, arról, hogy hogyan kezdhet egy jó neveltetésű
hölgy egy ilyen... férfias elfoglaltságba!
Hogy merészeli őt kárhoztatni az őszinteségéért, gondol-
ta Marjorie, aztán pedig egy ilyen nyilvánvaló sértést a fe-
jéhez vágni? Blake-re való tekintettel szó nélkül hagyta a
megjegyzést.
– Csodálkozom azon, hogy egy olyan asszony, mint ön,
különösnek tartja az én foglalkozásomat. Bizonyára hallott
már a néhai Lady Wellsről, aki Aberdeen postamesternője
volt.

496
Arnette Lamb

Nyilvánvaló volt, hogy a grófnő nem hallott róla, mivel

csodálkozva pislogott.
– Enderley herceg Skóciában horgászik.
Marjorie a beszélgetés irányát követve megjegyezte.
– Milyen remek! és mit fog?
– Nem tudom biztosan. Azt hiszem, valami szörnyű hal-
fajtát. Marjorie-nek nem kellett válaszolnia, mivel a ko-
mornyik bejelentette a vacsorát. Egész vacsora alatt
Marjorie-nek végig kellett hallgatnia, milyen fontos a gróf-
nő családja és pozíciójával milyen rengeteg kötelesség jár.
Amikor visszavonultak ismét a nappaliba, és megint
sherryt iszogattak, Marjorie tüsszentett, hogy ásítását lep-
lezze. Mikor a hercegnő egy kis szünetet tartott a dicsek-
vésben, Marjorie megjegyezte.
– A nagymamám szívélyes üdvözletét küldi önnek.
Marjorie visszatért karkötőjének nézegetéséhez.
– Milyen csodálatos beszélgetőtárs! Nagyon várom,
hogy Londonba költözzön. Biztosan a társaság középpont-
jába kerül!
– Látogatást tesz önnél?
Blake anyja kezével intett. A smaragdok csillogtak a
lámpa fényében.
– Ó nem. Blake úgy döntött, vesz neki egy házat Lon-
donban és életjáradékot biztosít a számára.
Tehát ezért egyezett bele a házasságba nagymama! Va-
jon Blake magától ajánlotta fel ezt a nagylelkű gesztust,
497
 Eljegyzés

vagy Rowena maga is gyakorolni kezdte a zsarolás művé-

szetét. Akárhogy is volt, ha Rowena Londonba költözik,
akkor már nem fog a dolgaiba beleszólni. Marjorie meg-
könnyebbülten válaszolt.
– Tudja-e, hogy Blake, és én hogyan lettünk jegyesek?
A grófné olyan éles hangon nevetett fel, amely bántotta
a fület.
– Micsoda ostoba kérdés! Ahogy rendesen szokás, ter-
mészetesen. A fiam megkereste az ön apját, és megkérte a
kezét.
Marjorie a pohár szárát forgatta a kezében hüvelyk és
mutatóujja között.
A fényprizma fekete szoknyájára vetődött.
– Nem az apám a gyámom, hanem a király.
– Értem, ez mindent megmagyaráz. – Jane a már ismert
kecses mozdulattal érintette meg nyakláncát. – Akkor való-
színű, hogy Blake elment a királyhoz. Tudja, nagyon közel
állnak egymáshoz. Természetesen az én családom, a
Cholmondeley is mindig kedvezményezettje volt őfelségé-
nek. Mindig benne voltunk az udvari élet forgatagában.
– Blake nem ment el a királyhoz, de egyébként az sem
számított volna. Meg tudom választani a leendő férjemet.
A hercegnő úgy nézett Marjorie-re, mint egy hüllőre.
– Milyen képtelenül közönséges elgondolás!

498
Arnette Lamb

Marjorie-nek eszébe jutott, mit mondott Jane annak ide-

jén Blake-nek. „Az ördög hagyta Chesterwood lépcsőin”.
Milyen szívtelen boszorkány ez a nő, gondolta.
– Akárhogy is van, nem válaszolt a kérdésemre.
– Azt gondoltam, hogy... nos szörnyen zavarban vagyok.
Akkor végül is, hogy jött létre az eljegyzés? – Blake anyjá-
nak finom vonalú szemöldöke kérdően fölemelkedett. –
Csak nem csapta be a fiamat?
Marjorie mély lélegzetet vett.
– Nem, kegyelmes asszonyom. Az apám zsarolja Blake-
et. Azt reméltem, a fia elmondja önnek az okát.
– Zsarolja? Ez nevetséges. Blake-nek több pénze van,
mint amit valaha is el tud költeni. Mindig kifizeti az adósá-
gait.
– Szerintem nem a pénz áll az apám zsarolása mögött.
Inkább arról van szó, hogy az apám tud valami titkot Bla-
ke-ről.
Jane arca elfehéredett.
A pohár kicsúszott a kezéből, és a szőnyegre hullott.
– Szentséges Szűz Máriám! – pihegett Jane. – Az apja
bizonyára felfedezte...
– Mit fedezett fel, kegyelmes asszonyom? – kérlelte
Marjorie. – Mit tud az apám Blake-ről?
A hercegnő kezét a homlokára tette.
– Ez szörnyű! Ha bárki is megtudja...

499
 Eljegyzés

Félelmében Marjorie fölemelkedett a székéből. A szíve

kalapált, ahogy letérdelt a hercegnő mellé.
– Mit tudhatnak meg, kegyelmes asszonyom? El kell
mondania nekem.
Zaklatott mogyorószín szemek találkoztak a Marjorie-
éval.
– Ettől rettegtem mindig! Hogy lehetett Blake ilyen elő-
vigyázatlan? Jól tudta, nem szabad senkinek sem felfedez-
ni. Ó, Istenem! – jajgatott a hercegnő – Micsoda csapás,
micsoda szégyen!
– De miről van szó? – kérdezte Marjorie fogát csikor-
gatva.
A hercegnő, mint aki transzban van, kábultan bámult a
kezeire.
– El sem tudja képzelni, milyen szégyen ez a Chesterfi-
eldeknek. El kell majd költöznöm vidékre örökre. Mind-
nyájan tönkremegyünk.
Ahogy Marjorie egyre jobban kétségbeesett, úgy illant el
a türelme.
– Az apám gondoskodik róla, hogy Blake titka terjedjen,
mint a futótűz, ha nem megyek hozzá feleségül. Én viszont
nem teszem ezt meg, amíg meg nem tudom a titkot.
Jane tökéletes fogsora alsó ajkára harapott. Melle elfoj-
tott könnyektől remegett.
– Tudtam, hogy egy nap elvéti. Az apja azt gondolta, a
legjobb hely számára a tenger. – A hercegnő jeges kezei
500
Arnette Lamb

megragadták Marjorie karját. A fölényesség minden máza

eltűnt az arcáról. – Hozzá kell mennie! Mondja, hogy meg-
teszi! Bármit megadok, amit kíván, csak nevezzen meg egy
összeget.
– Anyám! – harsant fel Blake hangja Marjorie mögött. –
Uralkodjon magán!
Jane összeroskadt a székben, de szeméből hűvös megve-
tés áradt a fia felé. Marjorie úgy érezte, mintha egy nagy
kő nyomná a mellkasát. Szegény, szerencsétlen Blake!
Képtelen volt a férfira nézni, ezért a pohárból kifolyt
sherryt bámulta, miközben megdöbbentő elképzelések ker-
gették egymást a fejében. Blake megérintette a karját.
Marjorie megpillantotta csizmájának csillogó orrát. Anél-
kül, hogy fölnézett volna, így szólt.
– Feleségül megyek önhöz, Lord Blake.
Blake-ből olyan káromkodás tört ki, hogy az anyja is
csak kapkodott a levegő után, majd megfordult, és kirohant
a szobából becsapva maga mögött az ajtót.

♦♦♦♦♦

Marjorie másnap reggel meglátogatta, de Everson azt

mondta, hogy Lord Blake Chesterfield kapitány részeg, és
így nem fogadhatja.
Marjorie kétségbe esett. Bánata ködén át hallotta, ahogy
az apátsági templom harangja megszólal. Félelme, hogy az
501
 Eljegyzés

apja korábban érkezik meg örömmé változott, mikor meg-

látta, Beau Nasht. De Bath királya vesztesen tért meg. A
Parlament leszavazta a szerencsejáték-törvényt. A faro, a
whist, és a többi kártyajáték, amely számokat használt,
most már törvénytelen volt.
Az évezredes város kábult hallgatásba esett, ahogy a
csőd réme megjelent felette.
Marjorie egyre idegesebb lett, mivel Blake-et továbbra
sem tudta elérni. Negyvennyolc óra múlva az apja is meg-
érkezik Bath-ba.

502
Arnette Lamb

15. fejezet

„A jellemtelen férfiak, elnyűtt vén csirkefogók és büszke

ifjabb követőik Bath ártatlan arcának szégyenfoltjai.”
Beau Nash: Bath törvényei

Péntek reggelre Marjorie már a legkisebb zajra is felug-

rott, és állandóan idegesen forgatta a fejét. A nyaka fájt, a
gyomra émelygett, a templomharangok némasága viszont
kicsúfolta idegességét.
Vajon most hol van az apja?
Az egyik pillanatban Marjorie ökölbe szorította a kezét
és követelte, hogy bárcsak jönne már, és vetne véget a kín-
lódásának. A következő pillanatban viszont azért imádko-
zott, bárcsak sohasem tenné a lábát Bath-ba.
Képtelen volt megülni egy helyben, ezért lement a föld-
szintre és elkezdte a postát szortírozni. A londoni leveleket
az edinburgh-i rekeszbe rakta, a helyi csomagokat Bristol-
ba küldte.

503
 Eljegyzés

Cumber simította el ügyetlenségét, majd felajánlotta,

összegyűjti a reggeli postát. Marjorie nem fogadta el a se-
gítségét azt remélve, hogy talán Blake hajlandó lesz fogad-
ni.
Nem így történt. Marjorie megkérte Eversont, hozza el
az eljegyzési iratot. Amikor megtette, Marjorie rögtön alá-
írta.
– Sajnálom, hogy az úr nem akarja fogadni önt.
Marjorie szemét ellepték a könnyek. Korábban segítette
Shelbourne-t és a többieket azzal, hogy pénzt adott nekik.
Odafirkantani a nevét egy értéktelen papírra, kis áldozat
volt Blake Chesterfieldért.
– Blake nem követelheti, hogy kitartsak az eljegyzés
mellett, de ha az apám ezt meglátja, az egy kevés haladékot
jelent Blake számára. Talán hajlandó lesz beszélni velem,
ha észhez tért.
– Biztos vagyok benne, hogy igen.
Marjorie csüggedten sétált vissza Hartsung Square-be.
Ahogy fölment a hátsó ajtó lépcsőjén, megszólaltak az
apátsági templom harangjai. Mindegyik kondulás úgy ha-
tott rá, mintha őt ütötték volna. Vajon az apja érkezett
meg? Támolyogva futott végig az istállósoron egészen a
bristoli útig. Ahogy befordult a sarkon, a harangozás ab-
bamaradt. Egy perccel később Milo Magrath lovagolt el
fehér lován. Marjorie torka kiszáradt, mint az őszi levelek.
Visszahúzódott.
504
Arnette Lamb

Arany és fehér színekben pompázó hintót pillantott meg.

Hat tajtékos pejló húzta, melyek lobogó zászlókkal voltak
feldíszítve. A hintó begördült Bath-ba, egyetlen utas ült
benne. Az apja.
Szíve a torkában dobogott. Marjorie szerette volna be-
csukni a szemét, de a büszkeség és a kíváncsiság nem en-
gedte. A Clarke kereskedőház téglafalának lapulva feszül-
ten figyelt, hogy legalább egy pillanatra láthassa az apja
arcát. Kíváncsi volt, vajon megismeri-e őt tizennégy év
után. A kalap szegélye azonban eltakarta az arcát.
Marjorie szeretett volna a hintó után rohanni. Ehelyett
azonban visszafutott Hartsung Square-be, felnyergelt egy
lovat, és elmenekült a Bath melletti kőbányához.
Mikor visszajött, Beau-t látta meg az istálló mellett áll-
va, kezében fehér kalappal. Hosszúkás arca gondoktól volt
barázdált. Cumber szerszámozta le a lovat. Marjorie Beau
felé közeledett.
– Hol van most? – kérdezte Marjorie.
– A Chamberlain Close-ban vett ki egy házat.
Beau kinyújtotta a karját Marjorie-nek. Marjorie megra-
gadta, és úgy érezte, a férfi ereje őt is átjárja.
– Ön olyan jó hozzám, Beau. El sem tudom képzelni,
hogy mivel érdemeltem ki az ön barátságát.
Beau rápillantott.
– Az ördögbe is, ön sokkal többet érdemel, mint egy
öreg szerencsejátékost, aki el van tiltva a játékoktól.
505
 Eljegyzés

Marjorie gondolatai már napok óta az apja közelgő érke-

zése és szerelme küszöbön álló bukása körül forogtak. Va-
jon mit tesz majd Blake?
Bánat és kétségek gyötörték.
– Fel a fejjel! – mondta Beau. – Alakulhat még rosszab-
bul is a dolog.
Marjorie kedv nélkül nevetett.
– Nem tudom, – mondta – legfeljebb akkor, ha a fürdők
kiszáradnak.
Beau felsóhajtott.
– Ne is mondja! Ha nincsenek bevételek a kártyaasztal-
oknál a Wiltshire és a Simpson teremben, akkor az összes
vagyonunk elfér egy burnótos szelencében. Szorult a hely-
zetünk Aquae Sulisban.
Marjorie annyira el volt foglalva a saját gondjaival, hogy
teljesen megfeledkezett barátja kínos helyzetéről. – Most
mit tesz majd?
Beau úgy nézett ki, mint akinek egy rejtvényt kell meg-
válaszolnia. Vigyorgott és kalapját a mutatóujján forgatta.
– Kínáljon meg egy pohár konyakkal. Elmondom önnek
azt a rettenetesen bölcs tervemet, amellyel ki lehet játszani
a szerencsejáték törvényt. Természetesen legálisan.
Besétáltak az udvarházba, be egészen a Hamburg-
terembe, amely most üres volt, hiszen Rowena újabban új
bizalmasa, Enderley grófnéja állandó vendége volt. Megér-

506
Arnette Lamb

demlik egymást, gondolta Marjorie, ahogy felszolgálta az

italt.
Beau a Hogarth képet tanulmányozta.
– Úgy nézek ki, mint egy nagyképű iskolaigazgató vagy
egy bolond vénember, nem?
– Akkor sem nézne ki bolondnak, ha vörös szatént visel-
ne pávatollakkal.
– És még ön kérdi, hogy miért tartom nagyra a barátsá-
gunkat? – nevetett Beau.
Zsebéből előhúzott egy pergamenlapot. Kihajtotta, egy
plakát terve volt látható rajta. A lap tetejét postakürt díszí-
tette.
– Így akarok szerencsejáték asztalokat nyitni, hogy
megússzam a börtönt.

♦♦♦♦♦

Blake a meghívásra pillantott, majd visszaadta

Eversonnak.
– Mit válaszoljak rá? – kérdezte az inas.
Blake lecsukta a szemét. Leküzdötte a pánikot, amelytől
megfagytak az erei, és büszkesége is összetört.
– Mondd meg neki, ott leszek, bár nem hiszem, hogy
fuldoklás nélkül le tudnék nyelni valamit.
– Tudom – mondta Everson. – De legalább ebédről van
szó, nem pedig egy elnyújtott vacsoráról.
507
 Eljegyzés

Blake felkapta a lúdtollat és olyan gyorsan pörgette,

hogy az csak egy fehér foltnak látszott.
– Ez azt jelenti, csak a ma este és a holnap reggel maradt
meg arra, hogy meggondoljam, találkozom-e vele. Hol
szállt meg?
– A Chamberlain Close-ban. Innen gyalog is odasétálha-
tunk. Blake a tintába mártotta a tollat, majd lerajzolt egy
akasztófahurkot.
– Egyedül megyek.
Everson az asztal szélén ült, és megragadta Blake csuk-
lóját.
– Könyörgök, uram, – a hangja remegett – legyen végre
hajlandó beszélni Lady Marjorie-val.
Blake-ben a magányosság fájdalma lüktetett.
– Pontosan elég nekem egyszerre egy Entwhistle-lel fog-
lalkozni.
– De hiszen Lady Marjorie az, akit ön meg akar szerez-
ni.
Blake elrántotta a kezét, és az itatóspapírra egy megtört
szívet rajzolt.
– De ő az, akit nem szerezhetek meg.
– Mit mond majd az apjának?
– Vajon mit mondhatok? Megmutatom a szerződést és
elküldöm Marjorie-hez. Az apja mindig nagyon kegyetlen
volt hozzá, remélem, hogy ez alkalommal nem bántja meg
nagyon.
508
Arnette Lamb

Everson homlokán izzadság gyöngyözött.

– Bárcsak segíthetnék önnek, uram!
– Senki sem tud nekem segíteni, Everson. – Blake olyan
erővel koppantott a lúdtollal, hogy a toll hegye eltört. Tinta
mázgálta össze az ujjait. – Legalább neked tudnod kellene.

♦♦♦♦♦

A következő nap délben Blake megérkezett a Chamber-

lain Close hat alá. Tavaszi szellő fújdogált, virágzó fák illa-
tát és frissen szántott föld szagát hordozva. Az égen fel
tornyosuló felhők vonultak át, melyek színe Marjorie sze-
mére emlékeztetett.
Blake szíve gyorsabban ütött, mint kivégzésen a dobper-
gés. A helyzet morbid iróniája elkeserítette. Miért nem le-
het egy egyszerű kovács? Akkor megmondhatná George
Entwhistle-nek, hogy vigye a titkát, és kürtölje világgá.
Akkor elvenné Marjorie-t, visszatérne a műhelyébe lópat-
kókat kalapálni. Marjorie-től gyönyörű lánygyermekei len-
nének, akik mindannyian úgy néznének ki, mint az anyjuk.
A keze csúszott az izzadságtól. Zsebre vágta, és megfog-
ta az eljegyzés papírját. Bár tudta, az irat csak időleges ha-
ladékot ad neki, így is, már a megérintésétől is jobban érez-
te magát. Erre a gondolatra melegséget érzett. Marjorie haj-
landó volt kihívni az apja haragját, és időt adni a kedvesé-

509
 Eljegyzés

nek. Még ha ragaszkodhatna is a szerződéshez, nem fog.

Más megoldást akar majd keresni.
Miután ezt eldöntötte, zsebkendőt vett elő. Meglátta az
ismerős címert, amely a selyemkendőre volt hímezve és
felsóhajtott.
A családi büszkeség túlságosan nagy teher, gondolta
Blake. Különösen akkor, ha annak viselője nem tud megfe-
lelni teljesen a követelményeknek. Híres elődjére gondolt,
majd szégyenében lehajtotta fejét. Nem érdemel meg olyan
elődöt, mint a Fekete Herceg.
Blake úgy érezte, hogy kész találkozni az emberével,
megragadta a kopogtatót, és bekopogott az ajtón.
Milo Magrath nyitott ajtót.
– Jó napot, uram. – Hátralépett és intett Blake-nek, ke-
rüljön beljebb. – Elvezetem hozzá.
Blake nehézkesen követte a hírnököt a szőnyeggel borí-
tott lépcsőn egészen a nappaliba, amely a kék, a fehér és az
arany árnyalataival volt bebútorozva. Égi színek, gondolta
Blake, nem illenek az ördög lakásához.
George Entwhistle egy ablaksor előtt állt. Vékony alak-
ját mérföldes szövet borította. Megfordult, bizalmasan mo-
solygott, keskeny ajkai szinte eltűntek aránytalanul széles
arcában.
– Jöjjön, jöjjön be Blake! Foglaljon helyet! – mondta,
egy pár magas támlájú székre mutatva, mely kék bársony-
nyal volt kárpitozva
510
Arnette Lamb

Blake leküzdötte a remegést, melyet a viszolygása oko-

zott, és leült. Egyetlen közös témájukra kérdezett rá.
– Látta már Marjorie-t?
– Milo, – szólt Entwhistle – öntsön Lord Blake-nek egy
pohár burgundit! A legkitűnőbb vörösbor egész Francia-
orszában, de hiszen már megittunk egy üveggel az első ta-
lálkozásunkkor, nem?
Blake elvette a poharat és ivott. Még ha megvetette is a
vele szemközt ülő férfit, a bor a legfinomabb volt, amit va-
laha is kóstolt.
– Csodálatos a bukéja!
George kinyitotta a lámpaasztal egyik fiókját és kivett
egy darab papírt.
– Mr. Nash munkája, a „Bath Törvényei”.
Blake kényelmetlenül mocorgott a székében.
– Ismerem őket.
George megállt, miközben a listát tanulmányozta.
– Úgy ír, mint egy uralkodó, aki királyi parancsokat ad
ki. Nézzen csak ide! – Visszalapozott egyet. – Önt talán
érdekli ez a szabály.
Blake elvette a papírt, rajta a kürt díszítéssel, és a zsebé-
be csúsztatta.
– Nem érdekli? – kérdezte George.
Csak semmi idegesség, mondta Blake magának.
– Engem jobban érdekel, miért nem válaszolt, amikor
azt kérdeztem látta-e már Marjorie-t.
511
 Eljegyzés

– Azt elhiszem, hogy érdekli – George a fény felé emelte

a poharát, vizenyős kék szeme összeszűkült, és vizsgálgatta
a bort. – A kérdés az...ön hányszor látta mostanában. Az
unoka benne volt a megállapodásunkban.
A kegyetlen szavak szinte fojtogatták Blake-et.
– Valóban, George. Marjorie az ön lánya.
George szemei a távolba meredtek.
– Milo azt mondja, Marjorie az anyja családját szereti
jobban. Blake szájában megecetesedett a bor, amikor
Rowenára gondolt. Elegáns megjelenését, impozáns ma-
gasságát Marjorie tőle kapta, de mást nem. Kivéve a gon-
dokat, és az aggodalmat.
Blake próbált valamilyen hasonlóságot felfedezni
Entwhistle-ben, ami Marjorie-re emlékezteti, ezért meg-
nézte George halványkék szemét, és alacsony termetét.
George annyira eltért az energikus Marjorie-tól, ahogy az
igazság a hazugságtól. Blake undorodva válaszolt.
– Keresse meg, és kérdezze meg tőle személyesen! Haj-
landó vagyok segíteni megszervezni.
– Mit jelentsen ez? – gúnyolódott George. – Azt ajánlja,
hogy vezeti a társasági naptáramat!
Blake keze remegett. A bor is lötyögött a pohárban. Bla-
ke szerette volna Marjorie-nek felajánlani a támogatását,
amikor találkoznia kell az apjával.
– Képzelje csak el, – folytatta George – amikor a rangos
és hatalmas Chesterfield örökös egy irodista munkájáig
512
Arnette Lamb

ereszkedik le. – Megitta a maradék borát, majd megnyalta

a szája szélét. – Biztos vagyok benne, ön sok szívességet
megtesz nekem, Lord Blake. Sajnos az, hogy a személyi
titkárom legyen, nem tartozik ezek közé.
Blake úgy érezte magát, mint a légy, amely hálóba ke-
rült, és rángatózni kezd az éhes pók közeledtére.
– Hallottam pletykákat terjedni a lányomról, mióta Bath-
ba étkeztem – mondta George. – Arról beszélnek, szeren-
csétlenségek történtek vele, és nyughatatlan ifjúsága volt.
Blake-et elöntötte a méreg. Hogy merészel ez a szánal-
mas alak ilyen kiábrándult lenni a saját lányával kapcsolat-
ban.
– Ha meggondoljuk, milyen szenvedésen ment át maga
miatt az évek során, akkor nem csodálkozhat.
George előrehajolt. Vastag szemhéjai mögül rábandzsí-
tott.
– De ön bizonyára véget vetett a szenvedéseinek. Igazam
van? Blake gyávának érezte magát, amikor így válaszolt.
– Marjorie aláírta a szerződést.
George megrázkódott.
– Kitűnő! – Öklével a szék karfájára csapott. – Várjon,
nem bízom önben! Hol van?
Blake kihúzta az iratot a zsebéből.
– Tessék.
George keresztbe tett lábait ismét kinyújtva kiterítette a
pergament a combjain. Közelről megnézte az aláírást.
513
 Eljegyzés

– Kitűnő munka, uram. – Felnevetett. – Vagy mondha-

tom, hogy fiam? Nos, akkor tűzzük ki a házasság időpont-
ját mához két hétre!
– Mi nem beszélünk meg semmilyen időpontot – mondta
Blake. – Ezt önnek kell megbeszélnie Marjorie-val.

♦♦♦♦♦

Aznap éjjel Blake Marjorie szobájában állt, és a lány

üres ágyát nézte. Marjorie bizonyára Bristolba vagy Lon-
donba ment, vagy bárhová, ahová kedve tartotta. Még a
pokolban is jobb, mint itt. – gondolta Blake.
Bűntudat mardosta. Marjorie-t nem lehet ugyanolyan ka-
tegóriákba sorolni, mint őt. A lány rendíthetetlen, és ked-
ves volt. Neki nem kellett bátor arcot vágnia, ha megjelent
a világ előtt. Közvetlen volt és magabiztos, George lánya.
Blake rokonszenvet érzett iránta. Marjorie egy szerető
apát érdemelt volna, és egy tiszteletreméltó férjet.
A lány sajnálatból írta alá az eljegyzési iratot. Egyedül
ezért döntött úgy Blake, hogy elmondja neki az igazat.
Tudnia kell, milyen az az ember, akinek megígérte a ke-
zét.
Blake lelkét a lemondás érzése fogta el. Megragadta az
ágy tartóoszlopát és homlokát a hűvös fához szorította. Az
önvád úgy cikázott a gondolataiban, mint a nyári villámlás.
Nem kellett volna soha Calais-ba rendelnie a Reliantot.
514
Arnette Lamb

Soha nem kellett volna elmennie George Entwhistle szőlő-

jébe.
Te jó isten, gondolta fejét még mindig a fához szorítva,
miért nem voltam elővigyázatosabb, mielőtt Eversonnal
szabadon beszéltem? Ostoba voltam, amiért kiadtam a tit-
komat!
Blake még most is fel tudta idézni Entwhistle vidám
arckifejezését. Attól a perctől kezdve Blake élete megvál-
tozott. A sorsát többé nem ő irányította. Mint egy rabszol-
ga, visszasietett a Reliantra, majd tovább Bath-ba, teljesíte-
ni George parancsát.
Nem számolt azonban azzal, hogy megtalálja élete nagy
szerelmét.
Gyér fény világította meg a padlót. Blake hátrafordult.
Gyűrött hálóingben, mezítláb, gyertyával a kezében Tug
lépett be a szobába.
– Ön az, kapitány úr?
– Igen, én.
– Mit csinál itt?
Blake félig mosolyogva válaszolt.
– Magamban beszélek és keresem Marjorie kisasszonyt.
Tug magasabbra emelte a gyertyát. A fény megvilágítot-
ta az alvástól összekuszálódott haját.
– Marjorie kisasszony jópárszor elment találkozni önnel,
de az inasa mindig azt mondta, hogy ön nem elérhető.
Blake kénytelen volt megkérdezni.
515
 Eljegyzés

– Marjorie tanította neked ezt a szót?

– Igen, uram! – válaszolta a fiú büszkén felemelve a fe-
jét. – Amikor idejöttem nem tudtam se írni, se olvasni.
Marjorie kisasszony szerint, aki nem tud olvasni, az nem ér
többet egy rabszolgánál. A kisasszony megtanított bennün-
ket mindarra, amire a gazdag gyerekeket szokták.
Blake jó szándékát irigység fojtogatta. Ez a fiú, és a töb-
biek is évek óta élvezik Marjorie figyelmét, szeretetét.
Őneki viszont olyan kevés időt szentelt a lány. Vajon mit
szól majd, ha elmondja neki a titkot.
Tug hátrébb lépett.
– Semmi baj nem érheti ezután, – mondta a fiú – lega-
lábbis addig nem, amíg én itt vagyok.
Ilyen hűséget nem lehet pénzen vásárolni, még az összes
Chesterfield-ékszerért sem – gondolta Blake.
– Marjorie nagyon különleges nő, nem?
– Igen, uram, és vessen a dutyiba a wells-i seriff, ha a
kisasszony nem érdemel meg egy olyan rendes embert,
mint amilyen maga.
Blake halkan kérdezte.
– Hol van most?
Tug ráncos arca egyszerre tűnt fiatalnak és öregnek.
– Az utóbbi időben sokszor becsapták szegényt. Bizo-
nyára tud a postakocsi első útjáról.
Rowena árulása kihozta Blake-et a béketűrésből.
– Peddicord mesélte – válaszolta.
516
Arnette Lamb

Tug elkomorult.
– Az öreg boszorkánynak a pokol tüzében kellene meg-
égnie. Mr. Peddicord elveszíthette volna a lábát.
– Én is szeretném, ha oda kerülne. Peddicord miatt ne
aggódj, már lábadozik.
Tug a lábait nézve válaszolt.
– A kisasszony apja Bath-ba érkezett, és még nem szakí-
tott időt arra, hogy meglátogassa. Átkozottul franciásan
viselkedik.
Blake hangulata kissé felengedett.
– Tudok róla. Anglia jobban jár, ha ő nincs itthon.
Tug fejét oldalra hajtva mondta.
– Emlékszem még rá, mit mondott Marjorie kisasszony-
ról, és arról, ha kislánya születne.
Blake szeme könnybe lábadt.
– Csodálatos kislány lenne, nem gondolod?
Tug arcán büszke mosoly jelent meg.
– Angyali lenne, és azt hiszem egy gyerek boldoggá ten-
né Marjorie kisasszonyt.
Összetört remények kezdtek éledezni.
– Hol van most?
A fiú elfordította tekintetét, de intelligens barna szemei
bizonytalanságról árulkodtak. Hosszú várakozás után vála-
szolt.
– Az irodája melletti vendégszobában.
Blake már az ajtó felé tartott, amikor Tug azt mondta.
517
 Eljegyzés

– A kisasszony nem látta azt az átkozott apját azóta,

hogy annyi idős volt, mint most én.
George Entwhistle nevének említésére Blake-nek felfor-
dult a gyomra.
– Rosszul van, uram?
Blake ismét megtelt a régi, Chesterfieldekre jellemző fö-
lényességével.
– Nem, Tug. Régen nem éreztem ilyen jól magam. –
Remélte, hogy ez így is lesz, remélte, hogy amit tesz, az
helyes. – Menj vissza aludni, fiú!
Blake kétszer is eltévedt a sötét folyosókon. Amikor
végre elérte a szobát, melyet keresett, kinyitotta az ajtót, és
lábujjhegyen belépett. Marjorie párnákkal a háta mögött az
ágyon ült, feje fölött a lámpa fényudvara volt látható.
– Üdvözlöm, Blake! – kezdte Marjorie keserédes mo-
sollyal az arcán, kezében egy könyvvel. – Milyen kedves,
hogy ismét udvariassági látogatást tesz.
Blake bátorsága rögtön alábbhagyott. Úgy érezte magát,
mint egy falusi fajankó, aki betévedt a vásárba, ahol a be-
lépő két penny volt, de neki csak egy cincogott a zsebében.
– Azért jöttem, hogy elnézést kérjek, amiért önző kobold
voltam.
Marjorie úgy tett, mintha nem hallotta volna az ugratást.
– Ahogy Tug mondaná, rendben van. De erre igazán
nem volt szükség. – Marjorie ismét a könyvébe nézett. – Jó
éjszakát.
518
Arnette Lamb

Blake haragot várt, ezért a lány közönye az elevenébe

vágott. Marjorie megjelenése ugyanakkor egészen más ha-
tást tett rá. Ahogy meglátta pedánsan fehér hálóingében,
felforrt a vére. Marjorie vastag, arany hajfonata a párnákon
pihent, és lelógó vége öt centire volt a padlótól.
Marjorie félretette a könyvet. Karba tett kézzel hátradőlt.
Nagyot sóhajtott és így szólt.
– Elmondja, hogy mi járatban van, vagy úgy akar ott áll-
ni, mint egy haramia, akinek elveszett a lova?
Blake-re nem hatott a lány gúnyos megjegyzése, hiszen
napok óta a pokolra kívánta magát, és egy délutánt az ör-
döggel is töltött.
– Mikor a volt szobáját üresen találtam, azt hittem, hogy
elmenekült.
Megnyerő, ravaszkás mosoly jelent meg Marjorie arcán,
amely nyilvánvalóan nőies formájának lányos jelleget köl-
csönzött.
– Nem tehettem, még ha szerettem volna is.
Blake az ágyhoz ment, és leült. Marjorie megpróbált ar-
rébb húzódni, de a férfi ráült a köpenyére.
– Blake – könyörgött neki.
A férfi a plafonra nézett, a stukkó díszítésre, mely leve-
les szőlőindákat, szőlőfürtöket mintázott, és húzta az időt.
A szoba egyik falánál egy öltözőszekrény állt, amely olyan
magas volt, mint ő, mellette egy állótükör. A másik falon
elfüggönyözött ablakok voltak. A Hogarth-festmény az
519
 Eljegyzés

egyik sarokban a földön állt. Vajon miért vette le Marjorie

a Hamburg-teremből?
Blake éjszakai behatolásai során felfedezte, Marjorie
nem tart a szobájában családi portrékat vagy egyéb emlé-
keket. Itt sem látott belőlük egyet sem.
Elgondolta, hogy a Chesterfieldeknek évszázadok óta
mennyi családi műalkotásuk gyűlt össze.
– Bizonyos szempontból nagyon különbözünk, tudja-e?
Marjorie a könyv kötését nézegette.
– Elmélkedik vagy céloz valamire?
A lány őszintesége mosolyra fakasztotta Blake-et.
– Egyszer azt mondta, hogy a családom bele van szőve
Anglia történelmébe – Blake végigsimította a lány hajfona-
tát. – Én viszont azt hiszem, ön itt, Bath-ban pótolhatatlan.
Marjorie vállat vont.
– Aligha. Tobias valószínűleg jobb ajánlatot tesz, mint
én. Engedje el a hajamat!
Blake, akit saját problémáinak megoldhatatlansága za-
vart, teljesen elfeledkezett a lányéról. A legnagyobb bizo-
nyossággal válaszolta.
– Nem hiszem, hogy valaha is postamester lehetne Bath-
ban, és megígérem, nem fogja ismét zaklatni önt.
Marjorie szemei csillogtak.
– Köszönöm, hogy az összes rajzot begyűjtette. De ne
aggódjon Tobias miatt! Mielőtt ön ide jött, már akkor is

520
Arnette Lamb

elbántam vele. Nos, ha ennyit akart csak mondani, be kell

valljam, hogy elég fáradt vagyok.
Blake a sajnálat mocsarában, eltelt csodálkozással. Ré-
góta körözött a lány körül. Mindig csak figyelte, és soha-
sem kereste igazán a bejáratot. Most be akart kéredzkedni.
– Odaadtam az apjának a szerződést.
Marjorie-n látszott, hogy kényelmetlen témát érintett.
Lejjebb húzódott az ágyban.
– Mit mondott az apám?
Blake nem tudta rászánni magát, hogy George
Entwhistle közönséges szavait megismételje.
– El van ragadtatva.
Marjorie szeme, mely olyan kék volt, mint a mediterrán
tenger, a férfiéra szegeződött.
– Az apám tud valamit önről, amit én nem.
Blake búcsút intett a boldogság utolsó reménysugarának.
– Nem sokáig, mert éppen azért jöttem, hogy elmondjam
önnek.

♦♦♦♦♦

Marjorie összeszedte magát. Blake épp most akarta le-

dobni a hét évszázados Chesterfield büszkeséget. A férfi
kétségbeesettnek nézett ki, nagy vállai előreestek, jellegze-
tes fejét lehajtotta. Marjorie úgy érezte, mindenképpen ki
kell nyújtania a kezét, hogy megérintse. Akármit is akart
521
 Eljegyzés

neki elmondani Blake, úgy meg volt tőle rémülve, mint a

haláltól az elítéltek.
Ráadásul az alkalomhoz illően feketébe öltözött.
Marjorie számára selyemingének ragyogása, bőrbricseszé-
nek, mellényének egyszerű vonalai kiemelték férfiasságát,
és erejét bizonyították.
– Blake, – mondta Marjorie – nem csak önnek vannak
titkai. Nem csodálkozott azon soha, hogy miért nem me-
gyek a játékterembe?
– Miért nem?
Marjorie-ban felszínre tört a múlt.
– Amikor Bath-ba jöttem, könnyelmű, magányos életet
éltem. Túl sok bort ittam, és ostoba szerencsejátékos vol-
tam. Tobias elnyerte tőlem az anyám összes ékszerét.
– Ezért őrzi ő olyan kegyelettel a triktraktáblát.
– Igen.
– És ezért visel ön szalagot a nyaka körül.
– Szintén ezért. Most már tudja az igazságot rólam.
Marjorie feszülten várt.
Blake szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Felemel-
te remegő kezét és smaragd pecsétgyűrűjére nézve sóhaj-
tott. Marjorie-t a szerelem mély érzése töltötte el. Elszántan
próbálta elérni, hogy a férfi kínjai megszűnjenek, ezért
egyik kezét tenyerével felfelé a könyvre fektetve felajánlot-
ta a férfinak.

522
Arnette Lamb

A zaklatott, zöld szemek, melyek olyan talányosak vol-

tak, mint egy elkerített erdő, követték a lány mozdulatát.
Blake hüvelyk és mutatóujjával kihúzta a könyvet, és úgy
dédelgette a kezében, mint egy bibliát.
Tekintetük találkozott. Marjorie-ében könyörgés volt, a
férfié könnyektől csillogott. Marjorie szíve összeszorult.
– Mondja el, kérem!
– Hát, nem... – Blake habozott, torkán megakadtak a
hangok, majd folytatta – ...nem tudok olvasni.
Marjorie mozdulatlanul ült, megbabonázta a meglepetés
és a férfi nyomorúságos szenvedése.
– Te jóságos ég! Blake!
A lány a férfi felé nyújtotta kezét. Blake eldobta a köny-
vet, és kezét elkapva felugrott az ágyról.
– Ne! Nem akarom, és nincs is szükségem az ön szimpá-
tiájára. Elegendő lesz, ha együttműködik velem, hogy meg-
szabaduljak az apjától.
Blake tehát soha nem hevert egy fa alatt nyári meleg na-
pokon belefeledkezve egy könyvbe. Nem lehetett része ab-
ban az izgalomban, amit az ókori szerzők olvasása jelent.
– Ó, Blake, ez nem lehet igaz!
A férfi elfordította a tekintetét.
– Nem várom, hogy megértsen, csak Everson érti igazán.
Marjorie látását elhomályosította a zavarodottság köde.
– De hiszen jobban számol, mint én, és csodálatosan raj-
zol!
523
 Eljegyzés

– Ez igaz, a számokkal mindig könnyen boldogultam, a

vonalakkal is, melyekből egy kép áll össze. De a betűk... az
átkozott betűk, olyanok számomra, mint a csirkék lábnyo-
ma a porban. Aki nem tud olvasni, az nem ér többet egy
rabszolgánál, emlékszik?
Marjorie-vel forgott a világ.
– De hiszen ön a királyi haditengerészet legfontosabb
embere! Hogy volt képes ilyen kiemelkedő pályát befutni,
anélkül, hogy...
– Hogy olvasni tudtam volna? A parancsolgatáshoz,
vagy az ellenséges hajók elsüllyesztéséhez nem kell olvas-
ni.
– Hogy vészelte túl Etont, Cambridge-et?
Blake a sarkán állt és a plafonra nézett.
– Everson segítségével.
Nem csoda hát, ha közte, és Everson között inkább apa,
és fiúi kapcsolat volt, nem pedig nemes, és szolga viszony.
– A tanárok bizonyára...
– Senki sem merne megbuktatni egy Chesterfieldet.
– A könnyebb végét fogta meg a dolgoknak, de ezt én
nem fogom megengedni önnek. Megtanítom önt olvasni,
Blake.
Blake ismét az ágyhoz lépett és megfogta Marjorie ke-
zét.
– Többről van szó, mint a betűkről, Marjorie. Valami baj
van velem. – Benyúlt az ingébe, és kivette az iránytűjét. –
524
Arnette Lamb

Enélkül nem tudom megmondani, hogy merre van észak,

és merre van dél. Az óra számlapját sem tudom leolvasni.
Marjorie kezét tördelte, és a lehetőségeket vette sorra.
Élete mindig úgy telt, hogy problémákat kellet megolda-
nia. Vajon erre képes lesz-e? Úgy érezte, igen.
– Szemüvegre van szüksége, ez minden.
Blake a fejét rázta.
– Legyen szíves, – mondta, miközben ismét a régi Ches-
terfield tükröződött a tekintetében, nem pedig az az analfa-
béta, akinek vallotta magát – higgye el, átgondoltam ezeket
a dolgokat! Meg tudok ölni egy szarvast íjjal, és nyíllal,
akár negyven méterről is. A látásommal semmi baj sincs.
– Volt már orvosnál?
– Közvetve igen.
– Tehát Everson ment el az orvoshoz.
– Igen.
– Hadd gondolkodjam egy kicsit.
– Marjorie, – mondta szomorúan Blake – ön hiába pró-
bál segíteni.
Ez feltüzelte Marjorie elhatározását. Büszkén, felemelt
fejjel válaszolt.
– Több, mint hat évig mondogatták az emberek, hogy
nem tudok elboldogulni a postával. – Marjorie közel hajolt
a férfihoz, akinek citromillatától összefutott a nyál a szájá-
ban. – Először azt mondták, hogy a levélhordók kilopják a
szememet is. Igazuk volt, de mégis találtam megoldást.
525
 Eljegyzés

Blake mosolygott.
– Tug, és a fiúk.
Marjorie nagyot nyelt.
– Így van. Amikor a bristoli csomagszállításra tettem
ajánlatot, akkor azt mondták, hogy ez túl sok lesz. Azt jó-
solták, vagy elfuserálom a dolgot, vagy túlságosan férfiassá
válok.
– Férfiassá? Az biztos, hogy nem következett be.
Ingatag öröm hullámzott át Marjorie-n.
– Azután azt is mondták, a postakocsi sohasem sikerül-
het. – Blake beszélni kezdett volna, de Marjorie közbevá-
gott. – Tudom, tudom, voltak nehézségek, de ezek nem
voltak leküzdhetetlenek. Semmi sem az. Ezért mondom,
Blake Chesterfield, ne merészelje nekem megmondani,
hogy mire vagyok képes, és mire nem.
Blake jóképű vonásain a lemondás jelei tűntek fel.
– Nos, ez remek! – válaszolta. – De a világ összes nagy
elméjének összes elmélete, beleértve a jelenlévőket is,
mindez nem változtat azon a tényen, hogy nem tudok ol-
vasni! Nem tudok kisilabizálni egy-két szónál többet. Nem
tudom megmondani, mennyi az idő, vagy hogy pontosan
melyik részén vagyok a világnak, ha nem látom a napot és
csillagokat, vagy ha nem nézek a megbízható iránytűmre.
Visszatekintve az eltelt időre, melyet együtt töltöttek el,
Marjorie felismerte, hogy a férfi legalább egy tucatszor el-
árulta már neki a titkát. „Merre van észak”, „ha tudnék,
526
Arnette Lamb

írnék önnek száz verset is”, „a tollforgatásban nem vagyok

otthonos”...
Marjorie nem tudta, hogyan értse ezeket a szavakat. Azt
gondolta, Blake titkokat lopott el, vagy törvénytelen gyer-
meket nemzett.
– Nézze, Marjorie! Tudom mire gondol, de mindez hasz-
talan.
– Arra gondoltam, mondta a lány, hogy milyen messze
álltak az én találgatásaim az igazságtól.
– Halljam, milyen gonosz tettekkel vádolt meg engem.
Szifilisz? Kicsapongás?
Marjorie-t bűntudat fogta el, de nem tudott hazudni neki.
– Hazaárulás.
Blake-nek eltorzult az arca, és fejét egészen a mellkasára
hajtotta. Agóniája Marjorie-t is elérte. Remélte, hogy meg-
töri a varázst és így szólt.
– Gondoltam csábításra is.
– Inkább lennék önkéntes áldozat, mint bűnös gazember
– mondta Blake.
Kedves, Blake Chesterfield. Marjorie a férfi hírnevére,
kedvességére gondolt. Bizonyára elegendő gazdag és szép
nőt elcsábított már ahhoz, hogy akár Bath-t is megtöltse
velük. Milyen vonzerőt jelentett akkor számára az ifjúko-
rán már túljutott postamesternő és az ő rosszhiszemű roko-
nai?

527
 Eljegyzés

Bizonyára semmilyet. Kivéve, ha meg tudja a férfit taní-

tani olvasni.
– Ön diák lesz, én pedig a tanár.
– Senki sem tud engem megtanítani. Felesleges próbál-
kozás.
– Mi túljárunk az apám eszén.
Blake szabadon keresheti majd meg a hercegnőjét.
Marjorie pedig Bath postamesternője marad.
Az ügyes megoldás nem jelentett örömet Marjorie szá-
mára, de már régen megtanulta, hogy a boldogság nem egy
társasági követelmény, vagy új ruha.
A boldogság az, ha valaki minden nap büszkeséggel éb-
red és ha célja van az életének.
– Ne aggódjon – nyugtatta Blake – tényleg nem olyan
fontos az egész! Majd kitalálok valamit, esetleg elmegyek
a királyhoz.
Egy legyőzött szavai voltak ezek.
– Dacolni próbál velem? – kérdezte Marjorie.
– Nem szándékosan.
– Maradjon ott, ahol van.
Marjorie felugrott az ágyról. Ceruzát hozott, meg papírt.
Amikor visszatért, leült keresztbe tett lábbal és köpenye
összecsomósodott a térde fölött.
Blake a lány lábait bámulta érdeklődő szemekkel.
Marjorie megköszörülte a torkát, Blake pedig fölnézett.
Jámbor vigyorral mondta.
528
Arnette Lamb

– Nos, mit vár egy olyan embertől, akit csábítással vá-

dolt?
– Ön egy önkéntes áldozat, emlékezzék rá! – figyelmez-
tette Marjorie. – Szeretném, ha rám figyelne.
A férfi parázsló tekintettel nézett rá.
– Így gondolta, kedvesem?
Melegség járta át Marjorie-t.
– Nem pontosan ilyesféle figyelemre gondoltam. – Leír-
ta az ábécé összes magánhangzóját, aztán a mássalhangzó-
kat. – Nos, mit lát? – kérdezte.
Blake visszacsúsztatta a lapot Marjorie-nek és azt mond-
ta.
– Ezt már próbáltam Eversonnal is. Nem vezetett ered-
ményre.
– Tegye meg a kedvemért! – Marjorie az „a” betűre mu-
tatott.
– Egy kenu orrát látom.
Marjorie zavartan kérdezte.
– Mi az a kenu?
– Egy csónak.
Elvette a ceruzát, és néhány vonalat hozzárajzolva a be-
tűhöz, felvázolt egy csónakot, amely mindkét végén hegy-
ben végződött.
Marjorie az „e” betűre mutatott.
– Most ezt vegyük!
Blake nézte a betűt.
529
 Eljegyzés

– Ez könnyű, ez egy vasvilla oldalra fektetve.

– Írja le azt a szót, hogy „hajó”. – kérte Marjorie.
Blake ujjait a ceruza köré szorította. Marjorie arra gon-
dolt, hogy milyen könnyedén, tökéletesen rajzol képeket,
és embereket. A férfi visszaadta a papírt.
– Jól csináltam?
Marjorie összeszorította a fogát. A „h” betű fordítva
volt írva.
– Nem egészen.
– Látja, mondtam én, hogy nem tudom megcsinálni. So-
hasem szokott sikerülni.
Leszámítva a gyenge látást, Marjorie szerette volna
megtudni, jól működik a férfi agya. Fölfedezte, hogy egy-
részt tökéletesen le tudta rajzolni a hajót, és el tudta mon-
dani a szót hat nyelven, másrészt azonban nem tudta össze-
kapcsolni a hanggal vagy a képpel.
Amikor néhány betűt fordítva rajzolt le, Marjorie egy
tükörhöz tartotta a papírt, azt gondolva, így talán jobban
megérti a szavakat, és helyesen másolja a papírra.
Blake bandzsított, erőlködött, hogy meg tudja csinálni a
gyakorlatot. Marjorie-t megdöbbentette a férfiban rejlő el-
lentmondás.
A papír fölé hajolva olyan kedvesnek, fiatalnak tűnt,
mint a postásfiúk, amikor órát tart nekik. De a hasonlóság
itt meg is szűnt, mert ahogy a férfira gondolt, szíve gyor-

530
Arnette Lamb

sabban vert és a lelke mélyén a nőiessége botrányosan kez-

dett éledezni. Blake Chesterfield maga volt a férfiasság.
Az évek keserű tapasztalata megfosztotta a férfit a türe-
lemtől.
– Na tessék! – Blake széttárta a kezét. A ceruza berepült
a szekrénybe, a tükör pedig a földre hullt és eltört. – Fel-
adom. Sohasem fogom megtanulni.
A férfi az ajtóhoz ment, és távozott.

♦♦♦♦♦

Húsz perccel később Marjorie behatolt Blake Cleve-

landnál lévő lakosztályába, kezében egy szótárral és hóna
alatt egy palatáblával.
– Gondolkoztam a dolgon – mondta. – Lehet, hogy nem
a megfelelő módszert választottuk.
Blake szemében bocsánatkérés és reménykedés tükröző-
dött egyszerre.
– Én is azon gondolkoztam, mennyire sajnálom, hogy
elvesztettem a türelmemet.
Marjorie a férfi felé suhant.
– Ugyan már szóra sem érdemes! Most fontos dolgunk
van. Blake vigyorgott és az ágyra nézett.
– Egy-két órát el tudnék tölteni azzal, hogy kiengesztel-
jem. Ez is egyfajta munka lenne.

531
 Eljegyzés

Marjorie egy szigorú tanár arckifejezését öltötte magára

és átnyújtotta neki a palatáblát.
– Tessék, fogja. írjon rá egy szót!
– Milyen szót?
– Akármilyet.
Blake a szemét forgatva válaszolt.
– De hiszen olyan nagy a választék.
Marjorie megkocogtatta a táblát.
– Csak tegye, amit mondtam!
Blake leírta az „ajak” szót, de kihagyta a „j” betűt. A
„k”-t pedig ismét fordítva írta le. Marjorie letörölte a táb-
lát, és leírta a szót helyesen.
– Most mondja ki a szót, Blake!
A férfi engedelmeskedett, de olyan nyilvánvaló érzéki-
séggel ejtette ki a szót, hogy Marjorie ajkai kiszáradtak.
Leküzdötte a vágyat, mely a gyomrát is összerántotta, meg-
fogta a férfi kezét és azt mondta.
– Most írja le a szót, de minden betűt gondosan írjon le
úgy, ahogy kiejti!
– Miért?
Marjorie izgatottan válaszolt.
– Azért, hogy össze tudja kapcsolni a betű hangját és a
megjelenítését.
Blake lehunyta a szemét, és a csodálatos zöld szemek
mögött lévő értelem úgy tűnt, felfogja a dolog lényegét.
Bőrnadrágjára csapott.
532
Arnette Lamb

– Ez az, amit sohasem tudtam megcsinálni. Maga csodá-

latos, Marjorie!
Marjorie szerette volna megkímélni a férfit a hiú remé-
nyektől.
– Ez csak egy elmélet. Nem biztos, hogy működni fog.
– Tudom. – Blake hirtelen szájon csókolta a lányt. –
Még ha nem is tanulok meg olvasni ezzel a módszerrel,
akkor is köszönöm a fáradságát, hogy megpróbált segíteni
nekem.
– Nagyon szívesen. Akkor gyerünk!
Tíz perccel később Blake kijelentette.
– Most, hogy már az ajkaknak mestere vagyok, foglal-
kozzunk az ábécé többi betűjével is.
Úgy is tettek, de ahelyett, hogy gyerekes szavakat hasz-
náltak volna, mint például „kutya”, „macska” vagy „ha-
jó”, létrehoztak egy szerelmi ábécét. Blake megkérte
Marjorie-t, hogy írja le a „mell” szót.
Blake betűzte a szót, miközben gondosan leírta a betű-
ket. Aztán megsimogatta Marjorie mellét.
– Ez a vizuális gyakorlat csodálatosan beválik. Nem
gondolja, kedvesem?
Az óra két szálon folytatódott tovább. Blake olvasni ta-
nult, Marjorie pedig a vágytól égett.
– Menjünk vissza az elejére! – mondta halkan Blake. –
Kíváncsi vagyok, vajon emlékszel-e még az ajak szóra.

533
 Eljegyzés

Marjorie tudta, hogy a férfi mitől olyan készséges. Nyil-

vánvaló, kívánta őt, ahogy Marjorie is kívánta a férfit. De
nem kockáztathatta meg azt, hogy gyermeke legyen tőle.
– Ennyi elég lesz mára. Wick holnap reggel érkezik a
bristoli postával.
Otthagyta a könyvvel, a palatáblával és visszatért
Hartsung Square-be, szobája magányába. Húsz perccel ké-
sőbb Blake bemasírozott a szobájába széles vigyorral az
arcán, és a hóna alatt egy üveg borral.
– Tényleg nem a megfelelő eszközöket használtuk.
Marjorie felugrott az ágyáról és a férfi karjaiba borult. A
hála gesztusából forró ölelés lett, mely érzéki csókban ol-
dódott fel. Blake az ágyba vitte a lányt, és lefektette a mat-
racra. Marjorie a vágy ködén át látta, ahogy a férfi levetkő-
zik. Eszébe jutott a szivacs. Végiggondolta a következmé-
nyeket, és a lehetőségeit. Ha nem védekezik, akkor bele-
ránthatja a férfit a házasságba. Lehetőséget adott a férfinak,
hogy megmeneküljön az apja zsarolásától. De mindezek az
erőfeszítései nem érnének semmit, ha most gyermeke fo-
ganna és így kénytelen lenne kierőszakolni a házasságot.
Amikor a férfi csodálatos meztelenséggel állt előtte, el-
nézést kért, kiment az öltözőszobába és felhelyezte a sziva-
csot. Sajnos Blake néhány perccel később felfedezte azt.
Dühbe gurulva jegyezte meg.
– Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, aki új trükkö-
ket tanul.
534
Arnette Lamb

– Miért olyan mérges? – kérdezte Marjorie.

A férfi ismerős nyeglesége visszatért.
– Nem vagyok az – mondta könnyedén és visszatette a
szivacsot oda, ahol megtalálta. – Ön sem akarja ezt a há-
zasságot jobban, mint ahogy én. Valójában nagyon hálás
vagyok, mert néhány dolgot én is taníthatok önnek, de ezek
sokkal élvezetesebbek, ha nem kell aggódnunk a követ-
kezmények miatt. Akkor most már nyugodtan játszhatunk!
Most Marjorie lett a diák. A következő órában a férfi
megdöbbentette, milyen kitartása és képzelőereje van.
Marjorie már nem tudta számolni azt, hogy hányszor juttat-
ta el a férfi a kéj tetőfokára.
Amikor végül mindketten kielégültek, szorosan össze-
ölelkeztek, Marjorie a férfi karjában pihent és sírt magá-
ban, hiszen igaza volt.
Blake nem akarta, hogy gyermeke legyen tőle.
Mellette akart viszont aludni, legalább is aznap éjjel, és
Marjorie elfogadta a vigasztalást, amit a férfi nyújthatott.
Szorosan odabújt hozzá és a legédesebb álomba ringató-
zott, melyet valaha is tapasztalt.
De ahogy másnap reggel felébredt, az ágyban hűlt helyét
találta Blake-nek, és jelentették neki, hogy az apja várja
odalent.

535
 Eljegyzés

16. fejezet

„Az a tisztem, hogy meggátoljam a gazdag és előkelő

társaság azon tetteit, melyek valójában nem is állnak szán-
dékukban.”
Beau Nash: Bath törvényei

Marjorie szinte elviselhetetlenül rossz előérzettel vette

fel szokásos ruháját, és fésülte meg a haját. A szívét üres-
nek érezte, kiürült attól a szomorú felismeréstől. Blake még
arra sem méltatta, hogy búcsút mondjon neki. Perverz mó-
don babusgatta fájdalmát. Belekapaszkodott, mint egy
pajzsba, mert néhány perc múlva az apjával kell találkoz-
nia, aki sohasem szerette és akarta őt.
Valahonnan egy magányos kislány erőtlen és szánalmas
pityergését hallotta, ahogy az apja után sírt. Megszokásból
elkezdte a gondolataiban élő gyermeket megnyugtatni az-
zal, hogy elképzelt egy hatalmas, fölébe magasodó apát,

536
Arnette Lamb

akinek arcáról szeretet sugárzott, és aki karjait hívogatóan

széttárta.
Ez a képzeletbeli jelenet szomorúsággal töltötte el. Mi-
lyen szörnyű vétséget követhetett el, hogy ennyi árulást és
fájdalmat kellett elviselnie? Először nagymama, aztán Bla-
ke, és mindig, mindig az apja.
Arcát a hűvös tükörhöz szorította. Az üveget lehelete be-
fátyolozta. Magába tekintett, de nem látta azt a gonosz lel-
ket, aki megérdemelte volna az árulást és a magányt.
Az élet rossz kártyalapokat osztott önnek, gondolt
Marjorie Beau évekkel ezelőtti szavaira. Megjátssza a la-
pokat olyan jól, ahogy tudja, vagy elbúcsúzik a játéktól.
A gyávák visszavonultak. Marjorie Entwhistle azonban
nem volt gyáva.
Arcába csípett és elindult lefele a lépcsőkön. Minden
fordulónál összefutott valamelyik postásfiúval. Cumber
vagy tíz percig feltartotta, amikor tanácsokat kért azokhoz
a feladatokhoz, melyeket csukott szemmel is végre tudott
hajtani. Tug ragaszkodott hozzá, hogy mindegyik új
hintólónak elismételhesse a kiválóságait, és az egyedi tu-
lajdonságait. Wick megállította, mert meg akarta kérdezni,
a bristoli postaszekeret világoskékre fesse, vagy sem.
Amikor Albert Honeycombe rohant felé elmesélni, hogy
az istálló macskája megkölykezett, akkor majdnem elveszí-
tette a fejét.
A fiú megragadta a kezét.
537
 Eljegyzés

– Legyen szíves kisasszony, jöjjön és nézze meg. Ez a

legjópofább alom, amit eddig láttam. Azon kívül ön tudja
kigondolni a legjobb neveket.
Marjorie hirtelen megértette, hogy mit is akarnak a fiúk.
Féltették őt, és a maguk kedves módján próbálták megkí-
mélni a rá váró összeütközéstől.
Marjorie rámosolygott az árva gyerekre, akinek haja
olyan élénk vörös volt, mint a sárgarépa.
– Igen, azt hiszem, most rögtön nevet kell adnunk nekik.
De először szólnom kell a vendégemnek, hogy késni fogok.
– Majd én szólok neki, kisasszony – szólt Tug Marjorie
mögött.
Marjorie megfordult és egy büszke fiatalembert pillan-
tott meg. Gyerekként rongyokban járt és a sikátorok mé-
lyén élt, most hogy felfegyverkezett azzal a tudással, me-
lyet Marjorie adott át neki, minden nap kockára tette az
életét, ahogy a nagy Bath-London úton haladt.
Az istállóban tett rövid kiruccanása Marjorie-t önbiza-
lommal töltötte el, és emlékeztette arra, mennyi jó dolog
van az életében. Szerencsés élete, megbecsült munkája
volt, és olyan emberek vették körül, akik számára sokat
jelentettek. Túlságosan felnőtt már ahhoz, hogy apára le-
gyen szüksége. Meg tud élni bosszantó nagyanyja nélkül is.
De vajon megtanulhat-e élni Blake Chesterfield nélkül?
Kis idővel később a Hamburg-terem bejáratánál állt és
nézte, ahogy az apja fel s alá járkál. Rowena szerette Geor-
538
Arnette Lamb

ge Entwhistle-t kettéfűrészelt borkereskedőnek nevezni,

akinek olyan előkelő rangja van, mint egy dugóhúzó.
Marjorie az apja divatos cipőjének felmagasított sarkára
és arany csatjaira pillantott. A kipárnázott szürke parókára
és a drága szabású halványkék bársony öltönyre. Mindeb-
ből Marjorie arra következtethetett, hogy apja egy hiú kis-
ember, aki szeretne nagyobbnak látszani. Marjorie megle-
pődött, milyen fiatalosan néz ki.
– Üdvözlöm, apám! – mondta, lenézve arra az emberre,
akitől fogant
– Te jó ég! – mondta Entwhistle, arca a megdöbbenéstől
szinte megdermedt, tekintete Marjorie arcára összponto-
sult.
Marjorie nem vigyázott eléggé, és nekidőlt a kandalló
hideg márványlapjának. A párkány kemény széle a hátába
nyomódott. Hiányzott neki a biztonság és az a rokon szel-
lem, melyet Hogarth festménye nyújtott neki.
– Valami baj van?
A meglepetés hűvös formalitásba ment át.
– Természetesen nincs. – Majd nyeglén hozzátette. –
Csak nem számítottam, arra, hogy annyira hasonlítasz a
Rowena családjához.
– Milo bizonyára elmondta hogy nézek ki. – Majd
Marjorie az apjához hasonló könnyed stílusban hozzátette.
– Az ön mesterkedéseinek köszönhetően, elég gyakran volt
alkalmunk találkozni.
539
 Eljegyzés

Entwhistle dülledt szemei összeszűkültek.

– Az apa kötelessége, hogy lányának férjet válasszon.
A sok-sok évig tartó elhanyagoltság felkorbácsolta
Marjorie érzelmeit.
– Mikor volt ön az én apám? Nem is ismerem önt. Nem
töltöttünk együtt egy születésnapot vagy karácsonyt sem.
Sohasem ültem le önnel vacsorázni. Amikor legutoljára
láttam, akkor is jobban érdekelte az a kádár, akivel alkudott
egy boroshordóira, mint a lánya.
Entwhistle hirtelen érdeklődni kezdett a mandzsettáján
lévő láncok iránt.
– Elfoglalt ember vagyok, nem pedig egy udvari dandy.
Marjorie hálát adott a sorsnak, hogy a házi pletykákból
megtudott ezt-azt.
– Enderley grófnője azt mondta, ön elcsábította a király
kedvesét, ezért tiltották ki Angliából. Kényszerítette Blake-
et, hogy kérjen kegyelmet az ön számára a királytól, így
újra visszatérhet.
Entwhistle szeme találkozott a lányáéval, majd hirtelen
elfordította a fejét.
– A férfinak joga van kicsapongó fiatalsághoz – mondta
nagy hangon. – és nem hagyom, hogy a saját gyermekem
kutasson a múltamban.
– Én nem vagyok gyerek, – mondta Marjorie hűvösen –
sem az öné, sem másé. A férjemet én magam fogom meg-
választani.
540
Arnette Lamb

Entwhistle összeráncolta a homlokát. Marjorie észrevet-

te, hogy az apja bőre ezen a helyen halványabb, mint az
arca többi részén. Mintha gyakran viselne kalapot és sok
időt töltene a napon. Nevetséges, gondolta, hiszen az apja
egy napot sem dolgozott életében. Vagy mégis? Marjorie
szomorúan jött rá, hogy szinte semmit sem tud róla.
A férfi tekintete ismét Marjorie-re vetődött.
– Szóval nem szereted Blake Chesterfieldet.
Marjorie szíve belesajdult, de a büszkeség szólalt meg
belőle.
– Ő is az ön egyik bábuja.
– Bábu vagy sem, akkor is hozzámegy, és kész,
Marjorie.
Apja szájából úgy hangzott Marjorie neve, mint egy ká-
romkodás, amit először próbál kimondani az ember.
– Nem kényszeríthet rá, még akkor sem, ha ötven szer-
ződést írok is alá. Ön nem a gyámom. Ezt a jogot ön elját-
szotta, amikor megsértette a királyt, engem pedig a zárdá-
ban hagyott. Entwhistle kíváncsian nézett Marjorie-re.
– Azt gondoltam, hogy ott jobb dolgod lesz.
Marjorie lelkében sírni kezdett a sértett gyermek.
– De én még kislány voltam akkor, és szükségem lett
volna az apámra.
A férfi ismét fel-alá kezdett járkálni.
– Én is alig voltam több, mint egy gyermek. Az én
Louisám... – Apja hangja megbicsaklott és megköszörülte a
541
 Eljegyzés

torkát. – A feleségem éppen akkor halt meg. Nem tudtalak

volna felnevelni téged.
Marjorie sértetten válaszolt.
– Úgy látom, az évek nem változtatták meg az érzéseit.
Apja a Marjorie nyakában lévő szalagra pillantott.
Marjorie azt kívánta, bárcsak gyémánt nyaklánc ragyogna a
nyakában, hogy megvakítsa.
– Hozzámégy Blake Chesterfieldhez.
Marjorie szívét acélos elhatározás keményítette meg.
– Nem megyek.
– Mi baj van vele? Ő a legjobb parti egész Angliában.
Marjorie arra gondolt, hogy esetleg elmondja az igazat,
de ehelyett inkább hazudott.
– Nem megyek férjhez egy olyan emberhez, akit nem
szeretek.
– Szerelemből házasodni ostobaság! Ezt én is igazolha-
tom. Nem engedem, hogy te is ebbe a hibába ess. Egyéb-
ként is aláírtad a szerződést. Vagy meg akarsz hátrálni?
Blake majd megoldja valahogy a nehézségeit. Marjorie
összetört szíve is meggyógyul egy napon.
– Igen.
– Pedig neked egy gazdag férj kellene – jelentette ki az
apja, miközben elmélyülten nézegette a kezét, amely kér-
gesnek tűnt.
– Nem kellett volna lealacsonyodnod addig, hogy más
emberek postáját szállítsd.
542
Arnette Lamb

Marjorie már megtanulta, milyen a megaláztatás.

– Én szeretek Bath-ban postamesternő lenni. Bizonyára
örömmel hallja, csak a hercegek és annál magasabb rangú-
ak postáját szállítom.
– Mégis azt mondom, hogy Enderley hercegnője leszel.
Marjorie sóhajtott.
– Nem, apám. Nem leszek az. Blake nem enged az ön
zsarolásának.
A férfi hirtelen Marjorie-re kapta a tekintetét.
– Zsarolás? Miről beszélsz leányom?
– Remélem nem azt akarja mondani, hogy Blake és a
többiek csak azért lovagoltak Bath-ba, mert mind engem
szerettek volna feleségül venni.
Entwhistle arcán foltok jelentek meg.
– Miért? Nincs veled semmi baj. Ki mondta, hogy van?
Csak nem... Rowena? Megfojtom azt a boszorkányt.
– Ismét eltér a témától. Hagyja békén Blake Chesterfiel-
ded!
– Ha nem jelent számodra semmit, akkor miért védelme-
zed? Marjorie színlelt harciasságát illusztrálandó így vála-
szolt.
– Bárkit megvédenék öntől és az ön gonosz praktikáitól.
Ön pontosan olyan, mint a nagymamám.
Entwhistle arcán bosszúálló mosoly jelent meg.

543
 Eljegyzés

– Egy férfit párbajra hívnék ezért a sértésért. Rowena

egy öreg boszorkány, akinek nincs más dolga, minthogy a
bajt keverje.
Marjorie szívét fájdalom szorította össze.
– Mellesleg felnevelt engem is, hála önnek.
– Marjorie, én... – Entwhistle előre lépett néhány lépést,
és kezét széttárta, mintha meg akarná ölelni Marjorie-t. –
Rowenának nem volt senkije, semmije, csak a szomorú
emlékei. Meggyőzött engem arról, hogy tartozom neki az-
zal... Azt ígérte, vigyázni fog rád.
Vajon apát is manipulálta Rowena? Lehet. De ez nem
adott neki jogot arra, hogy a lányát bosszúállásra használja
föl.
– A maga módján valóban a gondomat viselte. Mostanra
azonban magam is tudok vigyázni magamra.
Entwhistle összeszorított foggal válaszolt.
– Azt teszem, ami a legjobb neked. Olyan férjre van
szükséged, aki gondoskodik rólad, és gyermeket nemz ne-
ked. Blake Chesterfield lesz a férjed, vagy az egész világ
rajta fog nevetni.
Marjorie hirtelen ideges lett, és úgy válaszolt.
– Valami ilyesmit vártam öntől, apám.
– Ez egészen úgy hangzott, mintha Rowena mondta vol-
na.
– Milyen kedves öntől, hogy észreveszi.
Entwhistle visszatartotta Beau egyik legutóbbi plakátját.
544
Arnette Lamb

– Gyere csak el a Wiltshire-be. Meglátod, hogy komo-

lyan beszéltem, amikor azt mondtam, a legjobb férjet talál-
tam neked Angliában. Nem kell, hogy továbbra is egy fedél
alatt élj a nagyanyáddal.
Ezzel Marjorie egyet tudott érteni, a nagyanyja ugyanis
mélyen megsértette őt. De a Rowenával kapcsolatos gon-
dok és a posta csekély gondok voltak az életében.
– Egy kicsit késő már azon gondolkozni, hol kellene él-
nem, apa. De ne aggódj. – Marjorie kibökte az üdvös iga-
zságot. – Rowena és én gyakran úgy bolyongunk Hartsung
Square-ben, hogy napokig nem is látjuk egymást.
– Ezt megkönnyebbüléssel hallom. – Entwhistle ismét a
lányára nézett és tekintete mintha végigsimította volna a
lány arcát. Azután arckifejezése fájdalmasan eltorzult. –
Magas vagy, mint édesanyád volt. – Entwhistle elfordította
a tekintetét. – Isten veled! Emlékezz rá! A Chesterfieldek
sorsa a te kecses kezedben van.
Marjorie nézte ahogy elmegy, és az a különös érzés fog-
lalkoztatta, hogy az apját rendkívüli módon zavarta, ha rá
kellett néznie. Marjorie valószínűleg bosszantó és megol-
datlan gond volt, ami rendetlenséget okozott elfoglalt éle-
tében.
Marjorie igyekezett elfeledkezni zaklatott érzelmeiről és
Beau tervét kezdte el nézegetni, amellyel meg akarta ke-
rülni a szerencsejáték-törvényt. Nem csoda, hogy Bath ki-
rályának nevezték, gondolta Marjorie, ahogy újra és újra
545
 Eljegyzés

elolvasta a gála részleteit, melyet Beau a Wiltshire-ben ter-

vezett megrendezni.
A Parlament, hogy igyekezzen megmenteni Angliát a
bűnöktől, törvénytelennek nyilvánította a számokat haszná-
ló kártyajátékokat. Beau pedig, hogy Bath csődjét elkerül-
hesse, kitalált egy új játékot, melyet tudósnak nevezett el.
A kártyákon betűk voltak és az ellenfélnek szavakat kellett
mondania ezekkel a betűkkel.
Marjorie gondolatai rendezettek voltak, de teste remegett
a félelemtől. Blake nem ismerte elég jól a betűket ahhoz,
hogy szavakat tudjon alkotni belőlük. Ezt Marjorie apja jól
tudta.

♦♦♦♦♦

Péntek este Blake a Wiltshire játéktermében a triktrak

táblák mellett állt. Azért jött, hogy szembenézzen a sorsá-
val. A fülében a félelem zúgása elnyomta Beau Nash és
George Entwhistle beszélgetését, akik nem messze álltak
tőle. Mint egy szaggatott korallzátony, amely megbújva
fenyegeti a hajókat, úgy fenyegette őt is a közelgő kártyajá-
ték.
Az epe kavargott gyomrában, miközben az ízetlen
brandyt kortyolgatta poharából, melyet szinte öntudatlanul
tartott a kezében. Legszívesebben abbahagyná a menekü-

546
Arnette Lamb

lést és szembenézne a vesztével. De azt kívánta, bárcsak

Marjorie ott lenne mellette.
A zenekar muzsikája áttörte kétségbeesett gondolatait és
nyugalmat kínált egy rövid időre, mert a játék nem kezdő-
dik meg, csak a menüettek után.
Bár tudta, hasztalan próbálkozik bármivel, szemével
mégis a kavargó tömeget pásztázta, hogy egy pillantásra
felfedezze Marjorie-t. Ő sohasem lépne be sem ebbe, sem
más játéktermekbe. Blake irigyelte a lány céltudatosságát
és erejét. Marjorie évekkel ezelőtt áldozat volt ebben a te-
remben.
Blake pedig ma este lesz áldozat.
Marjorie nem lesz itt, hogy lássa bukását. Talán így van
ez rendjén. Marjorie a kulcsot a kezébe adta, most már rajta
áll, hogy a nyomtatott szó misztériumát ki tudja-e nyitni,
vagy sem.
Miközben megpróbálta az önbizalomnak némi maradé-
kát fellelni magában, újraélte az elmúlt napokat, amikor
addig dolgozott, amíg kezei görcsbe nem rándultak, és
szeme bele nem fájdult a próbálkozásba, hogy kibetűzze a
kígyózó vonalakat, melyeket a többi ember szavaknak lá-
tott. Bizonyos fokig sikerült is neki.
A hirtelen beállt csend fölrázta Blake-et fájdalmas áb-
rándjaiból. A zene véget ért.
Blake egy kezet érzett a vállán. Lenézve, felfedezte ki-
végzőjének arcát.
547
 Eljegyzés

– Csodálkozom magán, Blake. – mondta George

Entwhistle alig hallhatóan. – Sohasem hittem volna, hogy
nem tudja elnyerni a lányomat. Az a szóbeszéd járja, még
egy apáca is meggondolja magát, ha ön megkörnyékezi.
Blake szomorúan nevetett. Ami Marjorie elvesztését ille-
ti, ki fájlalhatná jobban, mint ő? Entwhistle olyan közö-
nyösnek hangzott, amikor arról beszélt, hogyan avatkozik
bele a lánya életébe. Blake kíváncsi volt, hogy vajon miért?
– Ön tanította meg Marjorie-t a szerencsejátékra?
Entwhistle büszkén felemelte a fejét, mozdulata emlé-
keztetett a Marjorie-éra.
– Sohasem engedték meg nekem, hogy megtanítsak neki
bármit is – morogta. – Rowena, és talán az én hanyagsá-
gom az oka, hogy Marjorie ellenem fordult. Annak a vén-
asszonynak köszönhetően, a saját lányom gyűlöl engem.
– Miért erőlteti ezeket az eljegyzéseket, ahelyett, hogy
megadná neki a szeretet, amire vágyik.
– Nem tudnék ránézni anélkül, hogy ne gondolnék az én
Louisámra. Ezért a lehető legjobb dolognak azt gondoltam,
ha küldök neki egy herceget.
– Egy jövendőbeli herceget, – javította ki Blake – aki
nem kell Marjorie-nek.
– Másról beszél uram. El kellett volna vennie Marjorie-t
és megajándékozni engem egy unokával. Most mind a brit
szigeteken, mint Franciaországban tudni fogják az ön sötét
titkát.
548
Arnette Lamb

Blake megérezte, hogy kilátástalan George Entwhistle-el

erről a témáról józanul beszélni, ezért másba kezdett bele.
– Hány életet tett már tönkre csak azért, mert nem tud
szembenézni a lányával?
– Ne gondolja, hogy kibújhat a felelősségvállalás alól.
Enderley hercege korábban hasonló intelmekben részesí-
tette a fiát. Kedvetlenül ismerte fel, Marjorie apja legalább
olyan önző, mint a sajátja. Hasonlóképpen Marjorie élete is
legalább olyan magányos volt, mint az övé. De a hasonló-
ság itt befejeződött, mert Marjorie leszámolt a múltjával.
Vajon ő képes lesz-e rá?
– A titkolt családi szégyenfoltot a kártyaasztalnál felfe-
dem.
Fél órával később úgy tűnt, hogy ígérete valóra válik. A
kártyaasztalnál Blake társaságában ott ült még az anyja,
Tobias Ponds, Beau Nash, Rowena és George Entwhistle.
Blake a kezében lévő hét kártyát tanulmányozta. Felismerte
az oldalára fektetett vasvillát, az „E” magánhangzót. Né-
hány kártya is ismerős volt még neki. Az örökszem ablak,
amit most „O”-nak nevezett és a szárnyvitorla, ami a „T”
betű volt, vagy a kenu orra, az „A”. Az „L” és a „B”
megmosolyogtatta, hisz ezekhez fűződtek a legkedvesebb
leckéi. A többi kártyán lévő betűk idegennek tűntek.
Mint a vak ember, ahogy tapogatózva halad egy idegen
szobában. Blake úgy kutatott az agyában szavak után. Ami-
lyen jól csak tudta, megpróbálta csoportosítani a kártyákat.
549
 Eljegyzés

– Chesterfield, – mondta George Entwhistle, aki közvet-

lenül Blake jobb felén ült – ön következik, és biztos va-
gyok benne, hogy olyan szót rak ki, ami mindenkit meg fog
lepni.
Az óra a kilencet kezdte ütni. Blake-et elöntötte az iz-
zadság. Marjorie a wiltshire-i táncparkett szélén állt. A já-
tékteremből kihallatszó kiabálások és tapsok, mint valami
rovarok, úgy másztak a bőrére. Az undortól megremegett.
Régen eltemetett emlékek jutottak eszébe. Látta magát os-
toba fiatal lányként, akinek több az ékszere mint a józan
esze. Nevetve herdálta el az örökségét egy mindenre el-
szánt szerencsejátékosnak, aki egyben első jegyese is volt,
Tobias Pondsnak. Marjorie elhitte a férfi barátságos kije-
lentéseit, és szinte szentírásnak vette szirupos bókjait.
Ez az éretlen lány mindenre el volt szánva, hogy elme-
neküljön magányos múltjától, és megkeresse az apját, akit
sohasem ismert. De a bújócska akkor fájdalmas játék volt,
különösen, mivel olyan gazemberek, mint Tobias is részt
vehettek a játékban.
Marjorie elszántan az ajtóhoz lépett és benézett a terem-
be. Pillantása Blake Chesterfield-re esett. A férfi sötétkék
bársony öltönyt viselt, és háttal ült az ajtónak. Széles vállai,
hollófekete haja feltűnővé tették a tengernyi tornyosodó
pomádés paróka, és a színes ruhába öltözött ember között.
Marjorie végignézte a virágfüzér mintás kárpittal bevont
asztal körül ülő többi játékost. Bath királya a legkitűnőbb
550
Arnette Lamb

fehér brokátöltönyét viselte, arcán királyi kifejezéssel. Mel-

lette nagymama foglalt helyet szivárvány színekben csíko-
zott tafota ruhában, hozzáillő szalagokkal díszített paróká-
ban. Nyakát és csuklóját gyémántok, zafírok borították.
Nagymama balján Enderley hercengéje ült, elegáns vonásai
a higgadtság álarca alá voltak bújtatva. A következő Tobias
volt, aki makacsul bámulta lapjait, arcán még mindig ott
voltak a Blake-kel folytatott küzdelem sebei.
A kört Marjorie apja zárta, aki sárga szaténruhát viselt.
Nevetséges parókája úgy volt megtervezve, hogy emelje
magasságát. Odahajolt Blake-hez. Marjorie szíve megnyi-
lallott, mert bár nem értette, mit mondott az apja, tudta,
Blake-et gúnyolja.
Amikor az óra kilencet ütötte, Marjorie úgy érezte, hogy
nem tudja tovább elviselni az igazságtalanságot. Felemelte
a lábát és először azóta, hogy elvesztegette a vagyonát, és
az önbecsülését, átlépett a küszöbön, vissza a múltba.

♦♦♦♦♦

Blake az időt húzva megitta a brandyt és egy másikat

kért. A félelem úgy hasított a gyomrába, mint a hideg acél.
Eljött a számadás órája. Egy kezet érzett a vállán. Mivel
bármire lecsapott, amivel késleltethette az eseményeket,
felnézett.

551
 Eljegyzés

Marjorie-t látta meg, akinek szája szélén tapogatózó mo-

soly bujkált.
– Ragaszkodom hozzá Lord Blake, – kezdte a lány –
hogy adja át nekem a játékot, és a lapjait.
Marjorie a legcsodálatosabb nő ezen a világon – gondol-
ta Blake, majd remegő lábbal felállt.
Beau szintén felugrott, és meghajolt. Tobias ugyanúgy
cselekedett. George homlokát gyanakvás ráncolta össze.
– Mit jelentsen ez? – hebegte.
– Azt hiszem, ezt hívják férfias udvariasságnak, papa –
felelte Marjorie.
– Nos keljen már fel, Entwhistle, és mosolyogjon! – pa-
rancsolta Beau. – Végül is Bath-ban van.
– Mi történt, George? – ugratta Rowena. – Elmentél, és
az etikettet bezártad egy borospalackba?
Blake-et elkapta a hála örvénye. Azt hitte összeesik. Egy
kecses kéz, melyen nem voltak ékszerek, és amelyet szere-
tett volna egykor magáénak tudni, érintette meg a karját és
zökkentette vissza a valóságba. A levendula édes illata vet-
te körül, heves szerelem emésztette.
Marjorie félrevonta, és suttogva szólt hozzá.
– Ennél az asztalnál ketten is kegyetlenek, és szívtele-
nek. Hadd legyenek ők az én feladatom, s nem az öné. Ele-
get szenvedett már a családomtól.

552
Arnette Lamb

Akárcsak ön, akarta mondani Blake, de száján nem jött

ki hang, elfojtotta a vágyakozás és a büszkeség, melyet
Marjorie iránt érzett.
– Megkaphatnám a kártyákat? – kérdezte Marjorie.
Blake keze már mozdult, hogy engedelmeskedjen
Marjorie kérésének, de lelkiismerete megállította.
– Sajnos nem tehetem, Marjorie kisasszony, – válaszolta
Blake – az ön apja, és én ugyanis fogadást kötöttünk.
Tobias visszalépett.
– Beállhat az én helyemre, kisasszony.
Beau rátámadt a nyomdászra.
– Menjen onnan, vagy soha többé nem teheti be a lábát
sem ide, sem más szórakozóhelyre Bath-ban.
Marjorie szemét Blake-re szegezte.
– Ragaszkodom hozzá.
Ezzel a két szóval Marjorie megmentette Blake-et és a
családját a szégyen sötétségétől. Marjorie tudta, hogy nem
szabad olyan emberhez béklyóznia magát, mint Blake.
Marjorie kezdettől fogva csak a szabadságát akarta meg-
szerezni, most pedig visszaadta a Blake-ét.
Blake leküzdötte a késztetést, hogy a lányt karjaiba kap-
ja és elfusson vele. Engedelmeskedett kérésének. Amikor a
kártyák kezéből a lány kezébe kerültek, megkönnyebbült-
nek és szabadnak érezte magát. A legkevesebb, amit tehet,
hogy hasonlóképpen viszonozza a lánynak. Megszabadítja

553
 Eljegyzés

egy olyan férjtől, aki valószínűleg sohasem lesz képes el-

olvasni a saját házassági szerződését.
– Nos mi az? – kérdezte Marjorie. – Miért néz olyan el-
gondolkozva?
Mert szeretem, gondolta Blake, és hiányozni fog nekem
elkövetkező életem minden napján.
– Arra a szóra gondoltam, melyet az imént megpróbál-
tam kirakni.
– Az „L” betűs szavakat különösen szeretem – mondta
Marjorie.
Egy vérbeli szerencsejátékos gyakorlatával hajtotta ki
Marjorie a kártyalapokat. Megvizsgálta Blake munkáját.
Mosoly ült ki az arcára, és Blake szívét ez melegséggel töl-
tötte el.
– A nehezét már elvégezte, Lord Blake – mondta. – Ne-
kem nem sok tennivalóm maradt.
Marjorie az apjához fordult.
– Tudja apám, Lord Blake nagyon ügyes a szavak terén.
George homlokát ráncolta és gyanakvó pillantását hol
Marjorie-re, hol Blake-re kapta.
– Ez így van – hallotta Blake az anyja hangját. – Tudós
képességeit a Cholmondeley családtól örökölte. Az én Bla-
ke-em már gyerekkorában tudott verseket írni.
Blake anyja egy politikus ügyességével hazudott. Blake
szívét szeretet szorította össze anyja iránt, még akkor is,
amikor az felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
554
Arnette Lamb

Blake szerette volna megcsókolni Marjorie lábait. El

akarta vinni a walesi kastélyába, felhúzni a függőhidat, el-
barikádozni az ajtókat, és ki sem bújni addig, amíg meg
nem őszült a haja. Blake szíve csordultig megtelt szere-
lemmel, megcsókolta Marjorie kezét és elvegyült a tömeg-
ben. De magával vitt száz kedves emléket egy feledhetetlen
nőről, akit úgy ismertek, mint Bath postamesternőjét.
– Innom kell valamit – mondta Blake.
Marjorie nézte, ahogy a férfi büszke tartással elsétál, a
kíváncsi álldogálók tömegéből kiemelkedett alakja. Hála
istennek, gondolta Marjorie, én játszom Blake lapjaival,
így megmenekül a megaláztatástól ez előtt a rengeteg em-
ber előtt. Még ha az apja mindenkinek kikiáltaná is az iga-
zságot, most már akkor sem hinnének neki.
– Nos, gyermekem, – figyelmeztette Rowena – játsz-
szunk, vagy arra kényszeríted ezeket a férfiakat, hogy
egész éjszaka itt álljanak.
– Maradj csendben, asszony! – korholta George.
– Parancsoljon Marjorie – mondta Beau, miközben szé-
ket tolt alá.
Marjorie leült, de az a különös érzés fogta el, hogy lel-
kének egy részét elszakították. Megfordult, és lopva Blake-
ne pillantott, aki a tömeg szélén állt. Később lesz még ren-
geteg ideje, megoldani Blake problémáit.
Blake rákacsintott, és üdvözölte a poharával.

555
 Eljegyzés

Marjorie csókot intett neki, majd megfordult, figyelmét a

tábla körül ülő játékosokra fordította.
A következő órában láthatta, amint apja, és a nagyanyja
kegyetlen gúnyolódásokat, sértéseket vágtak egymás fejé-
hez. Látva, kitartó elszántságukat, Marjorie számos megle-
pő megfigyelést tett.
Rowena és George egy olyan nő miatt gyűlölte egymást,
aki már huszonnégy éve halott. Rengeteg időt töltöttek az-
zal, hogy egymást vádolták, így sohasem jutott idejük gyá-
szolni azt a nőt, akit Louisának hívtak.
Szegény mama, gondolta Marjorie.
További meglepetésére Marjorie rájött, hogy az apja mi-
lyen határozatlan volt a születésénél. Tizennyolc éves volt,
amikor már eltemette a feleségét. Annyi idős, mint
Marjorie, amikor először megnyerte a postai megbízást, és
amikor felvette a huszonöt árva gyereket. Az apja azóta
sohasem házasodott újra. Egy nő sem tudta kitölteni az űrt,
amit Louisa hagyott. Nem tehetett róla, hogy nem tudott
megváltozni.
Szegény apa, gondolta Marjorie.
A Loxburgok tönkrementek, és az özvegy hercegnőnek
egy fillér nélkül kellett távoznia. Azóta Rowena megélhe-
tése George-tól függött. Tehát a nagymama sem tehetett
arról, hogy ilyen megkeseredett idős asszony lett belőle.

556
Arnette Lamb

Szegény nagymama, gondolta Marjorie. Az utolsó felfe-

dezéstől azonban mosolyra fakadt. Bath királya nem tud
helyesen írni. Szegény Beau, gondolta Marjorie.
Aztán hosszantartó vizsgálat alá vette saját életét. Ered-
ményeket és boldog jövőt látott maga előtt. Meg fogja sze-
rezni Blake Chesterfield szerelmét. Milyen szerencsés va-
gyok, gondolta.
A játék végén Beau Nash összesöpörte a nyeremény-
halmát és kijelentette, már eleget nyert ahhoz, hogy be tud-
ja fejezni a Gyógyvizes Kórházat.
Marjorie fölállt és kutatni kezdett a tömegben.
De Blake nem volt sehol.

♦♦♦♦♦

– Elment – mondta az inas.

Marjorie-t annyira elfoglalta a saját boldogsága, hogy
nem értette a választ.
– Hogy-hogy elment? Meg kell mutatnom neki ezt! – lo-
bogtatta a hivatalos papírt. – Megnyertem a postai megbí-
zást.
– Gratulálok, kisasszony. Remélem, sok örömöt hoz
majd önnek.
Marjorie nem értette a gúnyos megjegyzést.

557
 Eljegyzés

– Mi a baj? – Everson csak állt, és kezét a jegyzéken pi-

hentette, amelyet rajzok borítottak. Marjorie felismerte,
hogy Blake munkái. – Miért van meglepve?
Everson előhúzta az eljegyzési szerződést.
– Maga képmutató. Aláírta ezt a papírt, és mégsem megy
hozzá. Sohasem törődött igazán vele.
Marjorie összegyűrte a borítékot.
– Ez nem igaz. Szeretem őt, és hozzá akarok menni fele-
ségül.
– Nem lehet egyszerre Bath postamesternője és az ő fe-
lesége.
Everson nyilvánvalóan nem ismerte jól Marjorie
Entwhistle-t.
– Dehogynem. Természetesen meg tudom oldani. Egy-
két év múlva Tug már át tudja venni a feladatokat. Blake
már tudja ezt, és ő is megszerette Bath-t. Hol van?
Everson összevont szemmel vizsgálgatta.
– És mi lesz az apjával, a nagyanyjával?
Apja legfinomabb borai közül megiszogattak egyet és
egyezségre jutottak. Nem lesznek ugyan jó barátok, mint
Marjorie és Blake, de nem fogják egymást többé bántani.
– Apám visszamegy Franciaországba, nagymama pedig
Londonba költözik Enderley hercegnőjéhez. Legyen szí-
ves, mondja meg, hol van.
Az inas mosolygott és fölkapta az eljegyzési szerződést.
– Én jobbat ajánlok, elviszem hozzá.
558
Arnette Lamb

♦♦♦♦♦

Délben Marjorie a bristoli mólón állt és a Reliance hadi-

hajót nézte. A vitorla kötélzetén a szél egy jelzőzászlót lo-
bogtatott, mely a Chesterfieldek címerét viselte. Marjorie-
ben a kétségek és a remények felváltva kerekedtek felül.
Remegő kézzel írt egy üzenetet és átadta Eversonnak.
Miközben várt, remélte, Blake majd feltűnik a hajó
mellvédjénél. De a szolga egyedül tért vissza.
Marjorie szíve összeszorult. Ostoba dolog volt azt felté-
teleznie, hogy Blake-nek szüksége van rá. Könnyekkel
küszködött és beletörődött egyedül fogja leélni az életét,
amely pedig egykor olyan teljesnek tűnt.
Everson átnyújtott neki egy papírost. Marjorie szíve ka-
lapált, ahogy kihajtotta. Blake ismerős és görcsös írásával
pontos üzenetet olvasott. Enderley leendő hercegnőjének,
engedély, hogy a fedélzetre lépjen.
Néhány perccel később Bath postamesternője a hajó fe-
délzetére lépett. Ünnepi egyenruhába öltözött tengerészeti
díszőrség sorakozott fel a fedélzeten. A sorok elején állt
Blake, csillogó egyenruhában.
Marjorie egy lépést tett előre. Úgy érezte, mintha a leve-
gőben járna. Tekintete Blake-re szegeződött, szinte szökellt
feléje. Amikor már csak egy lépés választotta el tőle, meg-
érezte az élénk, hívogató citromillatot. Mosolyogva suttog-
ta a szavakat.
559
 Eljegyzés

– Szeretem.
Blake a karjaiba kapta, hátracsapta a fejét. Torkaszakad-
tából kiáltotta.
– Az összes szentre, és Chesterfield őseimre mondom,
én is szeretem önt.
A legénység ujjongott. Marjorie-ben boldogság virág-
zott. Lekapta a férfi sapkáját, boldogan a háta mögé hajítot-
ta.
– Mutassa meg!
Blake nevetett. Őszinte öröm csillogott a szemében.
– Örömmel, postamesternő!
Ezzel száját a Marjorie-éra forrasztotta, csókjában ígéret
és mélységes szerelem volt. A legénység fütyült, tapsolt. A
szenvedély addig fokozódott, amíg minden hang elcsende-
sedett, kivéve a két szív dobogását.
Végül a férfi visszahúzódott, széles mellkasa zihált, a
szeme parázslott. Marjorie a szerelemtől, és az izgalomtól
kábultan tekintett fel rá.
– Tartson ki, kedvesem, amíg hazaérünk Bath-ba.

560
Arnette Lamb

LICIUM-Art
Könyvkiadó- és Kereskedelmi Kft.

Felelős kiadó: Újvári Béla ügyvezető

Műszaki szerkesztő: Szabó Tünde
Szedte és tördelte: LICIUM-Art Könyvkiadó Kft.
Nyomta a Kinizsi Nyomda, Debrecen
Felelős vezető: Illyés Sándor
Terjedelme: 17,1 (A/5) ív
Készült: Debrecenben, 1994-ben
561