A csodatök

(Német népmese)
Volt egyszer egy szegény kisfiú. Özvegy édesanyjával éldegélt egy faluban, abból a néhány
rézkrajcárból, amit az édesanyja mosással, fonással meg tudott keresni. Történt pedig egyszer,
hogy az özvegyasszony megbetegedett, s attól fogva a kisfiúnak kellett megkeresni a
mindennapi kenyérrevalót. Egy nap azonban semmi munka se akadt, s üres kézzel, szomorúan
bandukolt hazafelé. Már-már sírdogálni kezdett, amikor az árokparton megpillantott egy szép
nagy tököt, és bár ugyancsak meghúzta a karját, nagy diadallal vitte haza.
- Lám csak - örvendezett az édesanyja is -, milyen szép tök! Jó lesz megsütni.
Hanem abban a pillanatban még a lélegzetük is elakadt a csudálkozástól, mert a tök moccant
egyet az asztalon, és megszólalt:
- Dehogyis süssetek meg engem! Ültess csak föl az ablakpárkányra, te kis legény, vágj ki
belül, vágj nekem orrot, szájat, szemet, aztán tegyél rá a bakancsodra, dugd belém kétfelől a
kesztyűdet, a többit meg bízd rám.
A kisfiú nem értette a dolgot, de aztán úgy tett, ahogy a tök mondta. És alig állította bele a
kifaragott tökbe az egyetlen szál gyertyájukat, alig állította rá a bakancsára, amikor a tök -
kip-kop - megindult, körüljárt a szobában, s mire utána kaphattak volna, kikocogott az ajtón.
No hiszen sopánkodott is a szegény asszony, és sírt a kisfiú, hogy mennyire pórul jártak! De
sokáig nem búslakodhattak, mert egyszerre megzörgették az ajtót:
- Bummbumm! Burubumm! - s ahogy a kisfiú arasznyira kinyitotta, hát jön ám befelé nagy
parádésan a tök, s a két kesztyűje között egy gyönyörű, pirosra sült cipót szorongat. Kérdezték
volna, hogy honnan jön, hol vette a cipót, de a tök éppen csak meglobogtatta kicsit a gyertya
lángját, s már döcögött is újra kifelé.
Aztán nemsokára újra megdöndült az ajtó: - Bummbumm! Burubumm! - s jött befelé a tök,
egy jókora darab szalonnával. Azt is éppen csak letette, azzal szedte bakancsnyi lábát kifelé.
Így aztán már szalonnával ették a kenyeret, a szegény asszony meg a kisfia, amíg harmadszor
is meg nem döndült az ajtó: - Bummbumm! Burubumm! - s jött befelé a tök, kétkesztyűnyi
hóna alatt két üveg betegnek való vörös borral. Nem is számolták már azután, hány
bummbumm döndült még az ajtón, de az biztos, hogy a kisfiú egyebet se tett, csak az ajtót
nyitogatta, a tök pedig telehordta a kicsi szobát kolbásszal, zsírral, egy bödön mézzel, új
cipővel, új ruhával, még új gyertyát is hozott. Már kevés híja lehetett az éjfélnek, amikor
ismét bezörgetett, de most egész halkan; és olyan fáradtan, görnyedten jött be, hogy a kisfiú
aggódva kérdezte meg:
- Kedves tök, talán bizony elfáradtál?
- Bizony el - felelte a tök, de mire ezt kimondta, addigra el is lobbant a beleállított gyertya.
tök billent egyet, ledőlt a kis bakancsokról, s úgy hevert a padlón, mintha sohase élt volna.
Bizony megkönnyezték a csodatököt, de aztán a kisfiú gyorsan összeszedte kiszedett magját,
megszikkasztotta a kályha mellett, s jól eltette tavaszig. Tavasszal pedig elültette, és azóta azt
lesi, hátha terem neki másik csodatök.

Varga Katalin :Téli lakoma

Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait
kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás
sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.
– Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.
A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:
a róka,
a farkas,
 vadkan és a két fia,
az őz, a borz és a nyúl.
– A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.
- Brumma, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.
Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának,
örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.
A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.
Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

Grimm: Holle anyó

A hóember orra

Fésűs Éva: A kíváncsi hóember

Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól
megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután
akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba
kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! – mondta, maga köré parancsolva füttyös szélfiait és unokáit, a zömök kis
hóembereket.. – tudja-e mindenki a kötelességét? … Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok
szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! – fickándoztak a szélfiúk. – Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most
minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! – kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy
megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényesett mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét,
és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel,
fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! – intett őket a Tél. – Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a
gesztenyesütő néniket is!
- Igenis nagypapa! – felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe.
Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.
- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! – ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. – Előre
nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy
óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek
körülrepdesték – hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!
- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! – ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a
fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! –rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. – Kár, mert szebb a nyár, meg a
tavasz!
- Tévedsz, varjú! – felelte a hóemberke. – Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se
hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta
kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres,
nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett:
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a
patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet – felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
- Honnan tudod, hogy nincs igazuk? – kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú
elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem
akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete
széngombjaihoz egy ibolyacsokor!

Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert
sok dolga akadt a zúzmarával.
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, söprűnyelére támaszkodva elindult a
patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szénszemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre
kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! –ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! – gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem
volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves
derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugárküllős hintaján megjelent a tavasz! Szórta,
szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy
ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De
ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni.
Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? – sírta el magát patakzó könnyekkel. – Segíts rajtam, mert valami
szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a
legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában
nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni
kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér
visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan
előre.
- Drága Tél nagyapó – mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem
csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod – dorgált az öreg Tél – jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya!
Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt
nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! – biztatta. – Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg
leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! – hálálkodott a hóemberke. – És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem
akartam…
- Elhiszem, elhiszem! – csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt…én is elhiszem,
mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé ne hallgass az
ostoba varjúkárogásra.
A hiú hóember

Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni
történetemet.
Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a
fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy
hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas
répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem
helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.

Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen.
Azért válaszoltam.
- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá
halkabban.
- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!
Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú
hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a
konyhában!
Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet
felpróbáltuk.
A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg
megjövök.
Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon
hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg
kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen
dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab
kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé,
és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.
- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd
meg, itt vannak a szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!
Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és
akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten
felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!

TÉLI ÁLOM

-- Hrrr-phú -- hangzott a barlang mélyéről a horkolás. Téli álmukat aludták a medvék.

A tél beállta előtt megrakták a kamrájukat finomságokkal: mézzel, málnával, áfonyával.
A hasukat is csordultig tömték, hogy télen a hidegben erre ne legyen gondjuk.
Mélyen aludt a medve család. Mama, papa és a két bocs.
Egyszer az egyik bocs forgolódni kezdett. Kinyitotta a szemét.
-- Valami zörgést hallottam. -- mondta magában.
Csendben hallgatódzott, de nem hallott semmit.
-- Talán álmodtam. -- gondolta, azzal becsukta a szemeit, hogy ismét álomba merüljön. De
akkor újra hallotta a neszt, mintha valaki morogna.
-- Ahá, tudom már, mi ez? A gyomrom korog. Ettől aludni sem lehet. Éhes vagyok.
A gyomra egyre erőteljesebben jelzett.
-- Felkelek, kimegyek az éléskamrába és keresek valami ennivalót.
Óvatosan osont ki, nehogy felébressze a többieket.
A polcon bögrékben, tálkákban sorakoztak a csemegék. Mindenkinek rajta volt a jele az
edényen. Az ő jele a málna volt, a testvéréé eper.
-- Megeszem a húgom mézét. -- találta ki hirtelen --, és tavasszal, ha újra felébredek szintén
korgó gyomorral, megeszem az enyémet. A kis húgom úgy sem meri megenni az enyémet, azt
hiszi, az övét már megette a téli alvás előtt.
Így okoskodott a bocs, aki nagyon szerette a hasát és nem riadt vissza attól sem, hogy elvegye
a másét.
Utolsó csöppig kinyalta az édes mézet, ivott rá egy jó nagyot.
Mielőtt visszaballagott volna a vackára, kidugta a fejét a barlang ajtaján.
-- Vajon milyen idő van kint? -- nézett körül kíváncsian, de gyorsan becsukta az ajtót.
-- Brrr, de cudar hideg szél süvít! Visszabújok a jó meleg szénába és alszom, míg meg nem
jön a tavasz. Brum, brum. -- mondta.
Azzal elnyújtózott a fekhelyén, oldalba bökte a testvérét, hogy húzódjon arrébb egy kicsit.
Ásított egyet és mély álom jött a szemére.
Fel sem ébredt tavaszig. Azt sem vette észre, mikor a tél közepén a szülei kiballagtak a
barlang elé. Megnézték, hogy látják-e az árnyékukat, s mivel látták, mordultak egyet és
visszahúzódtak még szunyókálni.
A kis medve fiú rosszul számított, mert bizony a húga kereste a mézét és csapott olyan
ribilliót, amikor nem találta, hogy a torkos bocsnak be kellett vallania bűnét.
Medve papa elkapta a fülét és jól megráncigálta.
-- Rossz fiú vagy! Nem tűröm, hogy lopj! Ha még egyszer megteszed , kikergetlek a
barlangból. Megértetted? Most pedig odaadod a húgodnak a mézedet. Lódulj! -- s nagyot
taszított mérgében a haszontalan medvebocson, aki megfogadta, soha többé nem veszi el a
másét.

la Peroci: Papucsok

Kisfaluban kicsik a házak, mind fehér, a tetők pirosak, az ablakok zöldek. Az udvarok tisztára
söpörve, az út is tiszta.
Minden házban van kisgyerek, mind papucsban jár, pirosban, kékben, zöldben.
Kisfalu nagyon rendes kis falu, csak a gyerekek rendetlenek. Amikor este aludni mennek,
egyik sem teszi a helyére a papucsát. Másnap reggel aztán kereshetik az asztal alatt, a
kemence mögött, apa kabátzsebében. Keresik, de nem találják.
Egy reggel, mikor már az egész falu a meleg kávé édes illatával teli, Jancsi hiába kereste a
papucsát.
– Anya, hol a papucsom? – kérdezte.
– Miért nem tetted a helyére? – felelte anya. – Látod, most elvitte a cica.
Ugyanígy járt a Sári is a szomszédban, Tini két házzal arrébb, Toncsi a szemközti házban.
Ezen a reggelen Kisfaluban minden rendetlen gyerek papucsát elvitte a cica. A gyerekek
mezítláb reggeliztek, és reggeli után nem szaladhattak ki az udvarra, mert még hûvös volt
odakint, és mezítláb megfáztak volna.
Később kisütött a nap, felmelegedett az idõ, a gyerekek mezítláb, tarka ruháikban kiszaladtak
az útra.
– Hol a papucsod? Hol a papucsod? – kérdezgették egymást.
– Elvitte a cica.
– Az enyémet is!
– Az enyémet is! – felelgették.
– Hol lakik a cica? – kérdezte valamelyik.
– Menjünk, keressük meg a cica házát! – kiáltotta Jancsi.
Ennek mindnyájan megörültek, s azon nyomban el is indultak. Az erdõ közepén egy fehérre
meszelt, piros tetõs házacskát találtak. Az ajtón tábla:
MIRCI CICA CIPÉSZ
Mirci meghallotta a gyerekek hangját, és ajtót nyitott.
– Mit kívántok, gyerekek?
– A papucsainkat. Add vissza, kérlek, a papucsainkat – kérlelték.
Mirci kinyitotta az ajtót, és betessékelte õket. A falakon polcok, a polcokon papucsok,
pirosak, zöldek, kékek, az egész falu minden gyerekének papucsa. És milyen szép rendben!
Úgy sorakoztak egymás mellett, mint a katonák!
– Keresse meg mindegyik a magáét – szólt Mirci.
Ez bizony nem volt könnyű. A papucsok tiszták voltak, megfoltozva, megvarrva, rendbe téve
mind. A gyerekek alig ismertek rájuk. De azért előbb-utóbb mindegyik megtalálta a magáét,
csak a legkisebb, Bogyóka nem.
– Ha meg nem leled, mezítláb mész haza – szólt rá Mirci.
Bogyóka elpityeredett, a lába fázott. Az ő papucsa elnyűtt volt, rongyos, a polcon meg csupa
szépen rendbe szedett papucs maradt.
– Megfázom – panaszkodott a kisfiú a cicának.
– Te vagy a legkisebb, de a legrendetlenebb is – szidta össze a cica -, de valóban megfáznál,
ha mezítláb mennél haza – enyhült meg aztán, és előhozta Bogyóka papucsát. Mire leesik a
hó, újat varrok neked – ígérte.
Meghallották ezt a többiek is. Visszaszaladtak, és kérték Mircit:
– Nekem is!
– Nekem is!
– Varrok nektek is – intett nekik Mirci, s azzal becsukta az ajtót. Az ablaküvegen át nézte,
amint a tarka ruhás, piros, kék, zöld papucsos gyerekek hazafelé indultak. Leghátul Bogyóka
botladozott.
Esik már a hó. Itt a tél. Mirci cica varrja már az új papucsokat. Pirosakat, zöldeket, kékeket.
Mindet nyusziprémmel béleli, hogy jó meleg legyen, és meg ne fázzanak benne a gyerekek.
Mit gondoltok, helyre teszik-e ezután a papucsaikat, mielőtt este aludni mennek?

Kolozsvári Grandpierre Emil: A két kicsi bocs és a róka

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon
heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni.
Ahogy sétáltak, egyszerre meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek
döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göcsörtös volt. Egyik-
másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a
könnye is kicsordult, olyan jól mulatott. Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Egy
hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs
csendben kuksolt a bokorban, s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe
szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán
elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem szép,
zsíros sajt.
– No, ezt megesszük – mondták.
Azzal megfogták a sajtot kétfelől; bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát
egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S
kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.
A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy
a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük.
– Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.
– Akkor menjetek oda, a bokor mögé! – szólott rájuk a róka. – Fordítsatok hátat, s addig ide
ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok!
A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s
jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig fölfalta, megint megnyalta
a száját, s nesztelenül odábbállott.
A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő,
de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak,
mivel a rókának a színét se látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér
sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.
– Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták. Azzal nagy búsan
megindultak hazafelé.

B. Fór Andrea: A 100 éves Diófa és a Madáretető

A 100 éves vén diófa hatalmas színes levélkoronáját már szertehordta az északi szél. Várta a
hosszú hideg évszakot, hiszen téli álmát ilyenkor nem zavarta semmi, és senki. Ekkor
megdöbbenve pillantott az egyik vaskos ágára felszerelt valamire.
– Ez meg mi? – kérdezte csak úgy magától?
– Én vagyok a Madáretető. – felelte az lentről.
– Micsoda? – kérdezte ijedten.
– Hogy alszom én akkor a nagy csivitelésben? – tette az önző megjegyzést.
– Azt én nem tudom, csak azt tudom, hogy nekem itt kell lennem. – válaszolta.
S lepillantott szép kis etető tálkáira, itató edényekre melyek tele voltak ami „csőrnek-
begynek” ingere, két szép házikója menedéknek jó a cinkéknek, rigóknak, királykáknak.
Hopp, már le is szállt két kis cinke, mert a köles, és az almadarabkák hívogatták Őket. Éhesek
voltak, fáztak, hiszen ebben az időben már nem találnak eledelt maguknak.
– Húú de finomat tettek ide nekünk! – csipogták egymásnak.
– Na, tessék megmondtam, hogy nem lesz itt nyugalom. – morgott a vén fa.
– Jaj, mi nem csináltunk semmi rosszat, csak csipegetni jöttünk ide. – felelték a kismadarak.
– Persze, csak… de közben nem tudtok csendben maradni. – morgolódott tovább az öreg fa.
A madáretető, ha lett volna, keze jól fejbe kólintja, illetve bocsánat ágkoronán billentést adott
volna a diófának. De mivel nem voltak kezei, csak körbenézett a házikószemeivel, és fogadta
a következő odareppenő kisrigókat.
– Ne legyél már ennyire utálatos! – csattant fel kis vendégei védelmére.
– Ezek a picinyke madarak nem ártottak Neked semmit, télen nincs, eleségük és, enni jönnek.
– Persze! Tavasszal, nyáron is itt csivitelnek, hangoskodnak az ágaimon. – panaszolta.
– Diióófaa. – hangzott a félénk szólítás.
– Tessék, Te ki vagy? – kérdezte megrázva ágait.
– Rigó Benő vagyok, és a társaimmal jöttem ide enni, és melegedni, hogy nehogy
megfagyjunk. Mi nem messziről jöttünk, de vannak, akik ide költöznek, a még hidegebb elöl.
Ekkor gyermekhangot hallott.
– Nézzétek, de szép nagy diófa, és Madáretetője is van! – kiáltotta lentről egy kisfiú.
A gyermeksereg csodálva nézte a diófát, és az etetőben csivitelő madárkákat. Ezt meghallva
az öreg diófa meglepődve kihúzta magát, hogy még szebben látszódjon a koronája.
– Na látod milyen jóérzés ez, Téged is dicsérnek a gyerekek, hiszen segítesz nekem azzal,
hogy fent vagyok rajtad. – jegyezte meg a Madáretető.
– Jól van, lehetséges van benne valami igazság, amit mondasz. – mormogta az ágai alatt.
Rendíthetetlenül állt ott 100 éve, hogy a nyári tűző Nap elöl, árnyékot nyújtson az arra járó
pihenőknek, és diószüret után királyi gyümölcsével néha fejére koppintson valakinek.
De már tudta, hogy télen is van egy nagyon fontos feladata, hogy a kismadarak át tudják
vészelni itt nálunk a telet.
A Nap a látóhatáron már vörösen kezdett lebukni, hogy a Hold, és a Csillagok felválthassák.
Közben minden csendesedett, a madarak is elfáradva, összebújtak, és álomra hajtották fejüket.
– Na barátom jó éjszakát! – szólalt meg a nagy diófa.

MADÁRKERT

Egyszer egy falu szélén állt ez a szalmatetős ház.

Előtte egy szépséges kert volt, abban munkálkodott Juli néni és János bácsi.
Nemcsak a növényeket gondozták, hanem azért is megtettek mindent, hogy a madarak
felkeressék,
megszeressék őket.
Ezért a fészerben János bácsi már nyáron sorra ügyeskedte a madáretetőket. Juli néni meg a
temérdek
napraforgót csakis a madarak kedvéért nevelgette.
A szemfüles veréb, aki mindezt jókor kifigyelte, kapta magát, elröppent az erdőbe a
bagolyhoz, s
illendően meghajolt előtte:
- Tiszteletem! Már elnézést, de szíves engedelmével elcsivitelném, hogy egy pompás kertet
láttam
s benne két öreget. Ők nagy szeretettel várnak a madarakra, kiket készséggel elvezetnék oda.
- Köszönöm, kis veréb, hogy ide szálltál s mindezt a tudtomra adtad.
Maradj csak, máris összehuhogom az egész madárnépet!
Így is tett. Hamarosan köréje gyülekezett az erdő minden tollasa. A bagoly szárnyával a
hírhozó
verébre mutatott:
- Itt ez a derék kis cserfes! Ajánlom, kövessétek, mert ő máris kész arra, hogy megmutassa,
hol kell a segítség!
Tőle tudom, annak a kertnek két öregje kiérdemli, hogy fájukon egyetlen gyümölcs se
pusztuljon haszontalan férgek miatt!
A cinkék, fülemülék, rigók, de még a parányi ökörszem is felbuzdult erre a bölcs huhogásra.
Kórusban füttyögték:
- Értettük! Értettük! Máris szárnyra kelünk!
- Akkor hiba egy sincs! Irány utánam! - csipogta a veréb.
Hamarosan oda is értek. Juli néni, János bácsi akkor éppen a házban serénykedett. Ám a
szárnycsattogásra Juli néni menten kitekintett az ablakon:
- Megjöttek a madarak! Megjöttek! - kiáltotta.
- Ejha, ez már döfi! Lesz itt hasznos lakmározás a javából! Utána meg vidám dalolgatás! -
lelkendezett János bácsi, aki aztán semmiben sem tévedett!
A madarak serényen munkálkodtak. Kikutatták a kártékony férgeket, s csak falták - falták
őket. Így köszöntött rájuk az alkony. Akkor megpihentek és nótázásba fogtak. Erre a
szépséges trillázásra a szél is megélénkült.
Sorra táncra kérte a lombokat, virágokat. S azok kecsesen ide - oda hajladoztak.
Juli néni és a párja nem győzött álmélkodni. Persze, hogy sajnálták, mikor elrepültek a
madarak.
Attól fogva folyvást visszavárták őket. S nemhiába! Nap mint nap megjelentek.
A nyárra ősz jött, sőt a tél sem késlekedett. Csakhogy azoknak a madaraknak ez sem okozott
gondot, de nem ám! Hiszen János bácsi a zord idő beálltával kirakta a kertbe a takaros
madáretetőket.
Juli néni folyvást tömködte azokat finom tök- meg kendermaggal. A sűrűn felállított, fából
faragott rudakra tányéricákat szurkált, ami nem más, mint magvával felfelé fordított
napraforgó. Amikor ezekből kifogyott a mag, újra megtöltötte olajos magvakkal, szárított
bodzával s olvasztott faggyút öntött rá.
Madárkalácsot készített.
A faggyúba ágyazott csemegékből úgy csipegethettek a madarak, hogy szét se szóródott, meg
se romlott.
János bácsi még arra is gondolt, hogy megvédje madárkáit az időjárás szeszélyétől, s a rúd
tetejére ernyőt formált szalmából. Még szalonnabőrkét se felejtett el János bácsi a kertbe
vinni. Zsíros oldalával kifelé, valamelyik öreg fa derekára rögzítette, hogy a kedves cinegék
kicsípdeshessék a zsír utolsó maradékát is.
Így gondoskodtak ketten a kis nyári munkásaikról. Ők pedig csak jöttek-jöttek.
S tudták, nem alamizsnát kapnak, ezért már becsülettel megdolgoztak.
Az emberek, akik arra jártak, még a legnagyobb hóban, fagyban is megálltak ennél a kertnél.
De nemcsak a dérlepte, zúzmarás fák szépsége miatt!
- Ez valóságos madárkert! - örvendeztek.