Anda di halaman 1dari 187

Papp

Réka Kinga
Aki kurvának áll









Kossuth Kiadó

Tartalom
Lulu erős, de nem telik benne öröme
BELE KELL VÁGNI
JÓ ÜGYÉRT HARCOLOK
MAGYARORSZÁG MÁSODIK LEGJOBBAN NYALÓ PASIJA
FEKETELISTA
A TŰSARKÚ CIPŐ ÉRVÉNYES FEGYVER
NINCS KITŐL SEGÍTSÉGET KÉRNI
A POKOL A MÁSIK EMBER
NEHÉZ AZ ÚT KIFELÉ
Csili a legnagyobb díva
ŐSZINTE SZERELEM, PENGŐ MAGYAR FORINTÉRT
IGÉNYES ESZKORTOK VERSUS ÜRESFEJŰ ADONISZOK
NEM ÉR A NEVEM!
EZEK A MAI FIATALOK!
ROSSZ NEVELÉS (LA MALA EDUCACIÓN)
CUKROSBÁCSIK AZ INTERNETRŐL
GENDERŐRÜLET
BELZEBUB A CBA-BAN
TRAVIIRODALOM
ÚTELÁGAZÓDÁS: NEHÉZ SZÓ!
SZERELEM NÉLKÜL NEM MEGYEK, TEHÁT MINDIG MÁST ÉS
MÁST SZERETEK
Mari felveszi a kesztyűt
STRICIK, MADÁMOK, MENEDZSEREK
A KÉKEK
SZENTKÉPEKKEL A SZEXET ÁRULÓK ELLEN
CSAK CSEKK
KÖNNYŰ PRÉDA
KÉK FÉNY, BARNA NŐK
KOMMUNISTA SZOMBAT
KISGYEREKES ANYÁK A FOGDÁN
KEGYETLEN PÉNZSZÓRÁS
FÉLNEK A GYÁMÜGYTŐL
A REND ŐRE NEM A TÖRVÉNYT ŐRZI
„CSAK AZT A STATISZTIKÁT HISZEM EL, AMIT MAGAM
HAMISÍTOTTAM”
IJEDELEM
TRABANTOK ÉS BMW-K
A LÁNYNAK MINDIG MOSOLYOGNIA KELL
A SZEXMUNKÁS ÉLETPÁLYAMODELL
Angelika elégedett
ÍZLÉSEKRŐL VITATKOZNI
A NŐK ELUTASÍTÓBBAK
PÉNZ NEM SZÁMÍT
NINCS OLYAN, HOGY SZEXHEZ VALÓ JOG
ÉS AKIK SZERINT „AZ ILYEN NŐ NEM NŐ”
A NŐK A SZEX FELADÁSA ÁLTAL VÁLTAK ERKÖLCSI
TÉNYEZŐKKÉ
A KÖZÉPKOR LAZÁBB VOLT
HOZZÁFÉRNI A VAGINÁHOZ
AZ ELKÉPZELT POLGÁRI CSALÁD FELŐL SZABÁLYOZNAK, EZ
NEM VÉDI A SZEXMUNKÁST
KICSIT RASSZISTA, KICSIT KÁROS, DE A MIÉNK
NE VERJÜK EL A PORT A FEMINISTÁKON
CICAHARC
JÓ DOLGÁBAN
ÁGYRAJÁRÓK
A PIROS MELLTARTÓ MINT BŰNJEL
NEM VÁRHATJUK TŐLÜK
Dávid sokat gyalogolt
MINEK MENT ODA?
KÉZILÁNYOK, AUTÓMOSÓK, ÁPOLÓK ÉS SZTRIPTÍZTÁNCOSOK
FÉLNEK A HATÓSÁGTÓL
„EGY ARAB ÚRIEMBER”
ALKUPOZÍCIÓ
TRIPPER, SZIFILISZ, KANKÓ: EZ A FRANKÓ, JANKÓ!
NEM KELLENE BELEHALNI
„KURVÁK JÖTTEK VIZSGÁLATRA, VAN MA?”
NEM SZÓRAKOZNI JÁROK IDE
TISZTESSÉGTELEN AJÁNLAT
A MEGÁLLAPODÁS MEGSZEGÉSE IS ERŐSZAK
JOBB NAPOKON
SEGÍTENI SZERETNE
Kitti önálló akart lenni
LUXUSKATEGÓRIA
VÉNUSZ BUNDÁBAN
ÉLETVEZETÉSI TANÁCSOK TAPASZTALT SZAJHÁKTÓL
AKI NEM PÁRTOLJA A SVÉD MODELLT, ANNAK STOCKHOLM-
SZINDRÓMÁJA VAN?
A BEFOLYÁSOS ÜGYVÉD ÚR
RADIKÁLIS ELMÉLET, SÁNTIKÁLÓ GYAKORLAT
KAPUNYITÁSI PÁNIK
PONTOS PERRENDTARTÁS
STEPFORDI SZEXMUNKÁSOK
ÉDES DRÁGA JÓ LAJOSOM
ONLINE BORDÉLY ÁLLAMI PÉNZEN
FOGYASZTÓI SZEMLÉLET
NE CSODÁLKOZZÉK
Kösz, hogy eljöttetek megnézni ezt a rakás ribancot!
A KIMONDHATATLAN
SZOMORÚ ORGAZMUSMÉRLEG
TÁRSADALMI HARCOS PORNÓ ÉS MOZGALMÁR SZAJHÁK
SEMMIT RÓLUNK NÉLKÜLÜNK
Köszönetnyilvánítás
Impresszum
Aki szexmunkára adja a fejét, a legritkábban szokott megdöbbenni azon, hogy
szexelnie kell. Ez a munka már csak ilyen. A hírhedt mondás – „aki kurvának
áll, ne csodálkozzon, ha megbasszák!” – arról szól, hogy számolnunk kell a
döntésünk következményeivel. Többnyire mégis inkább az áldozat hibáztatására
használják, mintha az embernek el kellene viselnie a társadalmi kirekesztést, a
hatósági üldözést, a megaláztatásokat is azért, mert pénzért szexel.
Pedig nem valamiféle természeti törvényből következik a megkülönböztetés, a
rengeteg jogsérelem és az elszenvedett hátrányok. A rendőri visszaélések
sincsenek Mózes kőtábláiba vésve. A prostitúció megítélése nem volt mindig
olyan rossz, mint ma; a női szexualitásról élő közképzetek sem mindig voltak
ilyenek.
Ma Magyarországon tízezerre becsülik a szexbizniszben dolgozók számát.
Ebben a könyvben olyan emberekről lesz szó, akik a szexből élnek. Nagyon
különböző a társadalmi hátterük, másmilyenek a munkakörülményeik, más-más
társadalmi osztályhoz tartoznak. Van közöttük utcán dolgozó roma családanya és
külföldiekre specializálódott eszkort, keletmagyar meleg fiú és pontos
könyvelést vezető, vállalkozóként dolgozó lakáslány, egykori revütáncos és
kiugrott webkameramodell is. A szexmunka ugyanis erősen rétegzett, nagyon
sokféle ember, nagyon változatos körülmények között, eltérő árakért, más és más
okból végzi ezt a munkát. Vannak közöttük olyanok, akik utálják, de nincs más
lehetőségük az önfenntartásra; van, aki ideiglenesen csinálja, iskola mellett; van,
aki kifejezetten szereti. Van, akinek évekbe tellett megszabadulni a stricijétől és
van, aki tizennyolc éves kora óta a saját zsebére dolgozik. Van, aki visszaélés
áldozata volt gyerekkorában; vannak nagyon szegények, de jó házból való
úrilányok is.
Ami közös bennük, hogy mindannyiukat nagyon erős társadalmi stigma sújtja.
Sok prostituáltat kényszerítenek stricik, családtagok; bántalmazzák és
kizsákmányolják őket. Az itt következő történetekben azonban olyan emberek
szólalnak meg, akiket a saját döntésük vezetett el a szexmunkához. Elmesélik,
honnan jöttek, milyen viszonyok között élik a mindennapjaikat, min
változtatnának, ha tudnának. Nem a saját nevükön szerepelnek, mert
ragaszkodtak az anonimitásukhoz. A történetükből kiderül, miért.
Képzelgés és borzongás helyett azt fogom megmutatni, miféle ember és miért
hozza meg a maga döntéseit az, aki szexmunkásnak áll.
Lulu erős,
de nem telik benne öröme
„Úgy kezdődött, hogy a gyerekem kiütéses volt, viszketett és vakarózott.
Elvittem orvoshoz, és ő mondta, hogy ez a gyerek ótvaros, és bizony a párás,
dohos levegőtől lett az.
Tíz éve veszítettem el a férjemet, özvegy vagyok. Előtte nagyon jól éltünk,
milliárdosok voltunk. Nagyon magas szintről estem le. A férjem üzlete
becsődölt, ő pedig infarktust kapott. Elveszítettük. Ott maradtam a gyerekkel
magamban. Próbáltam elhelyezkedni, de miután betöltöttem a negyvenedik
évemet, nem kaptam munkát. Több mint száz helyre elküldtem az
önéletrajzomat, sokszor választ se kaptam. Vendéglátós voltam egyébként.
Beszélek két nyelvet, a szakmában, lehet azt mondani, hogy profi is vagyok, és
nem kellettem. Aztán jött a nélkülözés. A lányom akkor még fiatalkorú volt, és
éheztünk. Hónapokon keresztül csak a zsíros kenyér… Borzalom volt látni,
ahogy a gyerekem naponta tízszer-hússzor kiment, kinyitotta a hűtőt, és ott nem
volt semmi a világításon meg a zsíron kívül. Aztán jött a következő dolog, hogy
kikapcsolták a fűtést a lakásban.
Eléggé rossz állapotú lakásban laktunk, vizes volt, dohos volt, nem jól volt
szigetelve. Egy hősugárzóval fűtöttünk, ami még nagyobb párát csinált, a
szekrény belső faláról töröltem a vizet. Így a ruháink is használhatatlanná váltak
már. Ha meg kimostam, akkor se száradt meg, pállott szaga volt. A kamasz
lányom szégyellt elmenni az iskolába, mert hogy büdös volt.
És aztán jött a katarzis: hogy ótvaros lett. Amikor ezt meghallottam a
doktornőtől, úgy éreztem, azonnal elsüllyedek. Hazafelé úton lejátszottam
magamban, hogy ha hazaérünk, előveszem az összes gyógyszert, aztán először a
gyerek [hal meg], aztán én. Hazaértünk, a gyerekem feküdt velem szemben,
könnybe lábadtak a szemeim, és azt mondtam, hogy őneki élni kell. Egy hirtelen
ötlettől vezérelve elkezdtem keresgetni a hirdetéseket.”
Lulu sosem hitte volna, hogy egyszer szexet fog árulni. Revütáncosként
kezdte a pályáját, az élet jól bánt vele. Tehetséges volt, utazott, rengeteget
dolgozott, de élvezte. Így ismerkedett meg a férjével is, aki a kora kilencvenes
évek jellegzetes ügyes üzletembere volt. Boldogok voltak, pénz volt bőven,
született egy kislányuk, és Lulu vendéglátózni kezdett a tánc helyett. Szerette
csinálni: jó kedélyű, társaságkedvelő ember, könnyen barátkozik, és szereti az
éjszakát. A kislány cseperedett, a szerelem kitartott, a dolgok biztosnak tűntek.
Ma milliárdosnak mondanánk, akkoriban milliomosnak hívták az ilyen
családokat. Kacsalábon forgó házban, autókkal, nyaralásokkal, sok hangos
baráttal körülvéve élvezték az életet. Aztán a nagy biznisznek egyszer csak
befellegezett: a férje gyanús ügyletei kapcsán nyomozások indultak, a leányálom
pár hónap alatt szertefoszlott, és nem maradt se jólét, se nagyvilági tempó.
Amikor a nyomozás komolyabbra fordult, Lulu férje egy nap infarktust kapott.
Az ember nem tudja azonnal felfogni, mi történik vele, amikor ekkorát fordul
az élete. Lulu reménykedett, hogy a régi barátok majd segítenek. Volt is, aki
próbált segíteni, mások elfordultak tőle. Kisírta a szemét, de aztán nekilátott
munkát keresni. Tapasztalata is volt, kapcsolatai is, nyelveket beszél, és nagy a
teherbírása. Mivel azonban már elmúlt negyvenéves, abban a szférában, ahol
korábban ő mozgott, nem vették fel sehova. Röviddel a 2008-as gazdasági
válság előtt nem volt olyan kétségbeejtő a munkaerőpiaci helyzet, mint ma, de
akkor sem szaladtak egy negyven feletti egyedülálló anya után, különösen nem a
bárok és klubok világában, ahol sosem volt valami nagy a munkáltatói kultúra.
Felvettek embereket egy szezonra, aztán kiszórták mindegyiket; sok helyen
ájulásig túlóráztatták őket, aztán ha már nem bírták, megszabadultak tőlük.
Pedig Lulu kemény munkaerő. Azt se igen mondhatni, hogy ne tetszene a
vendégeknek. Telt, vagy ahogy ő mondja nevetve: tömör gyönyör alkata a
szexpiacon is elkél, valószínűtlen, hogy ne találná meg azt az italfogyasztó
érdeklődő közönséget, amely szívesen poharazna a pultjánál. A szeme élénk,
mosolya hatalmas, táncos lábával pörög-forog. Kedves, közvetlen. Azt viszont
meg kell adni, hogy egy negyven pluszos nővel már nem lehet úgy packázni,
mint a huszonévesekkel. Ezek a magukért és a gyerekeikért felelős asszonyok
már nem tűrik olyan könnyen, ha a főnök be-bepróbálkozik valami disznósággal,
ha csúszik a fizetés, ha rájuk kenik az üzletvezető hibáit, pedig ezek
mindennaposak lehetnek a vendéglátós hajtásban. Lulunak nagy a szája: nem
hagyja magát, kiáll az igazáért, sosem lesz olyan riadt és irányítható, mint egy
iskola mellett nyári műszakokat vállaló tizen-huszonéves fiatal. És bár a szünet,
a rövidebb munkaidő, a pihenők és munkavédelmi intézkedések a fiataloknak is
járnának, az idősebbek jobban megérzik azok hiányát.
Lulu, bár az éjszakában dolgozott, nem vállalt soha erotikus munkát. A hosszú
nélkülözés és hiábavaló munkakeresés végén azonban, amikor a gyereke ótvaros
lett, nekilátott helyet keresni, mert akárhogyan is, de pénzt akart keresni. Öt éven
át dolgozott szexmunkásként, egy lakásban kezdett.
„Jelentkeztem valakinél, aki lakást üzemeltetett, másnap már mehettem.
Nagyon kifogtam ezt. Korrekt ember volt, nem nevezném még véletlenül sem
stricinek. Abszolút segítőkész volt velem. Mással sem volt rosszindulatú, de én
egy picit kiváltságosabb voltam szerintem, a helyzetem miatt is, meg hogy
majdnem azonos korosztály voltunk az illetővel. Fériról van egyébként szó.
Teljesen szabad kezet kaptam, azaz nem szólt bele semmibe, se a hirdetésembe,
se a telefonom kezelésébe, mindent én csináltam. Ezért aztán én is ugyanolyan
korrekt voltam vele. Becsületesen odaadtam azt az összeget, amit
megbeszéltünk. Ott voltam nála körülbelül másfél évig, aztán önállóan kivettem
egy lakást, azóta egyedül dolgozom.”
BELE KELL VÁGNI

A Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete (SZEXE) 2017-es felmérése szerint


a magyarországi szexmunkások valamivel több mint fele gyermekes szülő.
Sokuknak ez a munka jelenti a legutolsó hajszálat, csak akkor szánják rá
magukat, ha minden kötél szakad. A válaszadók közel egytizedének volt
diplomája, három százalékuk épp egyetemre járt az ív kitöltésekor. Hatvankét
százalékuk jelölte meg a középfokú végzettséget. Azaz a sztereotípia az
aluliskolázott, teljesen képzetlen szexmunkásokról nem állja meg a helyét.
Amikor valaki a szexpiacra kerül, nem sokat számít, hogy milyen szakmája volt
az illetőnek.
Az eddig végzett legnagyobb kérdőíves kutatás Nagy-Britanniában kimutatta,
hogy a náluk dolgozó szexmunkások több mint kétharmada korábban az
egészségügyben, az oktatásban és jótékonysági területen dolgozott. Ezek{1}

klasszikusan alulfizetett, nőies szakmák, amelyekből nehéz egzisztenciát építeni,


és ezek esnek elsőként áldozatul a megszorításpolitika intézkedéseinek. A 2015-
ös válaszadók felének volt egyetemi diplomája.
Földi Ágnes, az egyesület vezetője meséli, hogy a devizahitelek bedőlésekor
nagyon sok családanya jelent meg egyszerre az egyesületnél azzal, hogy aznap el
kell kezdenie a szexmunkát, mert nincs mit enni adjon a gyerekének. A
legtöbben az utolsó pillanatig húzták ezt az elhatározást, reménykedtek. Sokan
addigra már adósságokat halmoztak fel. Földi persze nem mondja meg, mit
csináljanak, hiszen ő nem holmi diszpécserközpont, hanem egy érdekképviselő
szervezet vezetője. „Elmondom nekik, hogyan tudnak vigyázni magukra: mire
figyeljenek, hogyan szerelkezzenek fel. Megmondom, hogy hova ne menjenek,
például ahol a keresetük hetven százalékát lehúzzák róluk, ott nem érdemes
dolgozni, ennél jobb körülményeket is fognak találni. Ha valamelyik helyről
tudni lehet, hogy ott erőszakosak a dolgozókkal, arról is szólok nekik.
Tulajdonképpen azt mondom el, hogy mit ne csináljanak. És elmondom, hogyan
tudják kiváltani a vállalkozói engedélyt, hová és hogyan menjenek egészségügyi
szűrésre, mi mindenre figyeljenek az utcán, mivel vigyázzanak a lakásban. Van
az egyesületnek forródrótja, azt a telefonszámot felíratom velük, hogy hívjanak,
ha bajba kerülnek, mert akkor segít nekik a jogsegélyszolgálatunk. És persze
osztunk ingyen óvszert.”
Az óvszerosztás az első, biztos lépés ahhoz, hogy a segítő szakember felvegye
a kapcsolatot a nehéz helyzetben lévő szexmunkásokkal. Az óvszer nem olcsó,
akár a lakáson, akár az utcán dolgozóknak nagy segítség tud lenni, ha ingyen
kapnak belőle. Ráadásul nem is lehet mindig hozzájutni. Budapesten van olyan
szupermarket, amelyik egyáltalán nem árul, amióta az utca túloldalán lányok
állnak. A Szabadkai úti Lidl hivatalosan nem ismerte ugyan el, hogy miattuk
vették ki a kínálatból a gumikat, de a feszültség köztük és a szexmunkások
között folyamatos, mert a boltvezetés szerint rontják a környék hírét. Az persze
fel sem merül, hogy inkább ki kellene jelölni a türelmi zónákat ahelyett, hogy
időről időre elüldözik valahonnan a szexmunkásokat. Az pedig, hogy bármit is
kezdjenek a szociális problémákkal, amelyek miatt eleve ezt a munkát végzik, a
szótárban sincs benne. Úgyhogy maradnak az érdekvédők, szociális munkások,
akik megpróbálnak közel kerülni a szexmunkásokhoz, például azzal, hogy
óvszert, síkosítót, intim törlőkendőt osztanak nekik, és mellé sokszor meghívót
is adnak az egészségügyi szűrésekre, tanácsadásra, miegymásra.
JÓ ÜGYÉRT HARCOLOK

Lulu is kapcsolatba került az egyesülettel, és hamarosan nekilátott önkéntes


munkával segíteni az óvszerek szétosztásában. Az utcán dolgozókhoz ilyen
értelemben könnyebb eljuttatni a gumit: az ember kimegy csúcsidőben az útra,
és akit ott talál, annak felajánlja. A hazai szexmunkások jelentős többsége
azonban nem az utcán, hanem lakásban dolgozik, különösen amióta az internetes
hirdetések felgyorsították és bizonyos szempontból gyarmatosították a
szexpiacot. A nagy hirdetőoldalaknak vannak belső fórumaik; Lulu is ezeken
kezdett hirdetni, majd belefolyt a belső beszélgetésekbe is. Mivel van
terepismerete, és a többi dolgozó is jobban bízik egy kollégában, mint egy
ismeretlenül segítő szakemberben, könnyebben eljut azokhoz, akik nem
mernének bemenni az egyesület irodájába, vagy akár nincs rá idejük.
„Összeírtam az igényeket, [a egyesületből] elvittem magamhoz [a kért
mennyiséget], aztán vagy eljöttek érte, vagy ha az utam valamerre vezetett,
akkor találkoztunk és odaadtam nekik.”
Bár a lakáson dolgozóknak nem a gumi a legnagyobb költsége, azért jól jön a
segítség, és különösen fontos a tudat, hogy van, aki gondol velük, és térítgetés,
prédikálás meg ítélkezés helyett a sajátos igényeikhez igazodik. Lulu másban is
segít az egyesületnek: eljár a közösségi rendezvényekre, a cselekvési stratégia
kialakításában is részt vesz, véleményezi a szakpolitikai ajánlásokat, és segít
kapcsolatot teremteni a többi, elzárkózóbb szexmunkással. Főleg a fiatalok
bizalmatlanok, de a lakáson dolgozók általában kevésbé barátkoznak egymással,
nagyon erős a versengés.
A hirdetőoldalak katalógusszerűen ajánlják ki a szolgáltatókat, így könnyen
összehasonlíthatóvá vált, hogy egy-egy szexmunkás mi mindent vállal, de az is,
hogy az adott kategóriában ki mindenki szolgáltat. A nagy számok törvénye
alapján az egyes szexmunkás alkupozíciója így valamelyest gyengül, kevésbé
személyként, sokkal inkább termékként jelenik meg. A fórumokon és belső
beszélgetésekben is nagyon kompetitívek a lakásosok. A szexmunkások között
ők alkotják a legszélesebb réteget, de egyúttal ők a legkevésbé együttműködő,
szövetkező szegmens. Az utcán dolgozók, akár van stricijük, akár nincs, előbb
vagy utóbb egymásnak vetik a hátukat, és sok mindenben segítenek egymásnak,
hiszen fizikailag is közös térben végzik a munkájukat, egyszerre szívatják őket a
rendőrök, és együtt kell elviselniük az iszonyú téli hidegeket vagy nyáron a
hőséget, amikor úgy szúr a nap, mintha kalapáccsal ütnék az ember fejét.
Egymástól kérnek segítséget, ha valaki erőszakos velük, így végül összeszoknak,
akár szimpatikusak egymásnak, akár nem. Ha egyik-másik alá is megy a bevett
áraknak, akkor beszélnek egymás fejével, az idősebbek tanítják a fiatalabbakat,
biztatják őket, hogy ne vállaljanak olyan dolgokat, amelyek veszélyesek rájuk.
Ezzel szemben az eszkortok, akik egy jóval magasabb órabér-kategóriába
esnek, egészen más körülmények között dolgoznak, könnyebben lehetnek
barátságosak egymással. Sokkal kisebb rajtuk a nyomás, hogy megfogják a
vendégeket: egy óra alatt a három-négyszeresét is megkeresik annak, amit egy
középkategóriás lakáson dolgozó kap ugyanennyi munkaidőért, és a munkájuk
tekintélyes része sokszor nem is szexelésből áll, hanem társasági együttlétből,
ismerkedésből, közös programokból (amelyek aztán többnyire szexszel
végződnek, de ez sem szükségszerű), ezért könnyebben tudnak válogatni az
egyes munkák között, és ha egy visszajáró kliensük néha máshoz megy,
valószínűleg akkor sem dől össze a havi költségvetésük. Kisebb nyomás alatt
pedig az ember könnyebben tud tekintettel lenni mások szempontjaira, sőt
alkalomadtán „ágazati megfontolásokat” is képes átgondolni, például hogy
milyen szempontok szerint képezze az árait, és hogyan igazítsa a többiekéhez,
hogy mindannyian jól jöjjenek ki belőle. Jellemzően ők azok, akik blogot írnak,
sokat beszélgetnek egymással és kívülállókkal is arról, milyen megfontolások
alapján osztják be az idejüket, mi mindenre figyelnek a biztonságuk érdekében,
de akár nőgyógyászati praktikákat is megosztanak egymással. Magyarul nem
sokat, angolul annál több ilyen blogot lehet találni a neten, ilyen például a The
Happy Hooker (A Vidám Rosszlány), a Too Much Perfume (Túl Sok Parfüm), a
The Honest Courtesan (Őszinte Kurtizán) és mások. Foglalkoznak emberi jogi
kérdésekkel és hüvelygombával, írnak a klienseikről és a karácsonyaikról, kihez
mi áll közelebb. Eszkortok írnak életmódmagazinokba és társadalomtudományi
lapokba, sokan más munka mellett szolgáltatnak szexet és társaságot, így sokkal
kisebb drillben kell helytállniuk.
Nem úgy a lakásosok, akik jellemzően ebből élnek, de ha van más bevételük,
akkor is erősebben függnek a szexpiac alakulásától. Ebben a helyzetben nehéz
arról győzködni őket, hogy fogjanak össze, hiszen napi szinten versengenek a
vendégekért, és a húspiac szabályai könyörtelenek: minél kevésbé függ valaki a
szexmunkától, annál jobb az alkupozíciója, és fordítva, minél kevesebb
választási lehetősége van, annál kiszolgáltatottabb, és annál rosszabb helyzetből
indul, amikor árakat szab vagy a vendégeket győzködi arról, hogy hozzá
menjenek. Természetesen itt is igazak azok az általános szabályok, amelyek
általában érvényesek a munkaerőpiacon: a fiatalabbakra, vékonyabbakra,
fehérebbekre nagyobb a kereslet, mint az érettebbekre, teltebbekre, és különösen
a romákra, akik számos területen néznek szembe előítélettel, így sokszor
alacsonyabb árakért kénytelenek dolgozni. Ettől még nem kell cicaharcokat
elképzelni, inkább kölcsönös távolságtartás jellemzi a lakáson dolgozókat, akik
néhány közeli baráttá fejlődött kollégán kívül nemigen engedik közel magukhoz
a többieket. Azért számon tartják egymást, nézik egymás hirdetéseit, figyelik az
értékeléseket, amelyeket a vendégek írnak a hirdetőoldalakon, sőt saját belső
fórumaikon ők is nyilvántartják azokat a vendégeket, akiktől a többieket inkább
eltanácsolnák.
MAGYARORSZÁG MÁSODIK
LEGJOBBAN NYALÓ PASIJA

Luluval 2015-ben találkoztam először, és amilyen közlékeny, vidám és őszinte,


nem csoda, hogy azonnal megkedveltem. De nem csak én: a kamera is imádta őt.
Ritka jó interjúalany, akinek a kedélye is kiváló, ugyanakkor a nehézségeket, a
sokszor egészen fájdalmas dolgokat sem mismásolja el. A SZEXE épp a
tizenötödik születésnapját készült megünnepelni, és ebből az alkalomból
felvonulást és bulit rendeztek. Erre a Zöld Pók Filmműhellyel forgattam
videómeghívót, amelyben azok a jogászok és szakemberek szólaltak meg, akik
az addig eltelt tizenöt évben odatették magukat a szexmunkások képviseletében.
Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapítója elmesélte, hogy egy
börtönlátogatásuk alkalmával jóformán véletlenül derült ki, hogy a
„nagyidősök”, azaz a hosszabb büntetést töltők között még mindig akadnak
utcáról begyűjtött szexmunkások, akiket már nem a korábbról ismeretes
„üzletszerű kéjelgés” azóta megszűnt jogállása alapján csuktak le, hanem mert
annyi közterületi szabálysértési bírságot kaptak, amennyit nem tudtak kifizetni.
Bár 1999-ben megszüntették a prostitúció büntethetőségét, a bírságolás továbbra
is lehetőséget nyújtott az utcán dolgozók bekasztnizására, ezért a Helsinki
Bizottság onnantól fogva jelentős kapacitást szentelt ezeknek az ügyeknek.
Megszólalt Kárpáti József is, aki jelenleg vezetési tanácsadóként dolgozik, de
volt már bíró, és akkoriban, amikor kapcsolatba került az egyesülettel, a Helsinki
Bizottság munkatársaként vitte a SZEXE jogi ügyeit, több nagyszabású
eljárásban igyekezett elérni, hogy az önkormányzatok tartsák be a törvényi
előírásokat, és jelöljék ki a türelmi zónákat, ha már egyszer azt előírja nekik a
törvény.
Moldova Zsófia, aki jelenleg is vezeti a Helsinki Bizottság rendészeti
programját, az elzárásban lévő szexmunkásokról mesélt, a szabálysértési törvény
hibáiról, és arról, hogy senkit nem lenne szabad büntetni azért, mert nincs más
lehetősége a családja eltartására. Sárosi Péter, a Jogriporter Alapítvány alapító
munkatársa drogpolitikára szakosodott, de sokat foglalkozott a prostitúció
kérdésével is. Ő amellett érvelt, hogy sem a teljes vagy részleges tiltások, sem a
csontig hatoló körbeszabályozás nem jelentenek megoldást a társadalmi
problémákra, amelyek a szexmunkát körülveszik, álszent mismásolás helyett
dekriminalizációt, a megszorítások és szigorítások eltörlését sürgette. De
megszólalt a videóban a két jogász, Árva Tamás és Makó Klaudia is, aki addig
összesen tizenhat éven át dolgozott a SZEXE jogsegély szolgálatában változatos
ügyeken, illetve Jeney Orsolya, az Amnesty International akkori magyarországi
igazgatója, aki pedig a felesleges jogsértések elkerülése mellett érvelt.
És megszólalt Lulu is. A filmes munkatársaimmal egyetértettünk abban, hogy
nem akarjuk ugyanis úgy osztani az észt a szexmunkásokról, hogy közülük senki
ne szólaljon meg. Lulu készséggel jelentkezett, így ő lett az érintettek magyar
hangja, ő hívta meg a résztvevőket az ünnepségre, és mesélt a saját
élettörténetéről is. Mivel nem akartuk, hogy felismerhető legyen, arra jutottunk,
hogy séta közben, hátulról fogjuk filmezni őt, amint egy hatalmas piros esernyőt
tart a feje fölé, és átvág a Gozsdu-udvaron. A piros esernyő 2001 óta a
szexmunkás érdekképviseletek nemzetközi jelképe.
2001-ben tartották ugyanis az úgynevezett Első Szexmunkás
Világkongresszust, méghozzá az az évi, 49. Velencei Biennálé keretében,
műalkotásnak álcázva. A köztéren felhúzott „Prostituált Pavilonban” tajvani,
thai, kambodzsai, vietnami, olasz, német, amerikai és ausztrál résztvevők
számoltak be arról, hogy milyen sanyarú munkakörülmények között kénytelenek
dolgozni, és milyen jogsérelmeket szenvednek el. A program részeként aztán a
pavilontól indulva vörös esernyőkkel vonultak fel szexmunkások és a
szövetségeseik, hogy végigjárják a velencei prostitúció híres történelmi
helyszíneit. A vonulás legendássá vált, és pár évvel később, 2005-ben egy
nemzetközi érdekvédő szervezet, az ICRSE (Nemzetközi Bizottság az Európai
Szexmunkások Jogaiért) saját szimbólumaként fogadta el a vörös esernyőt,
amely a diszkriminációval szembeni ellenállásukat jelképezi.
Úgy gondoltuk hát a Zöld Pókos filmes kollégáimmal, hogy ennél szebb
szimbolika nem is kell. A Gozsdu-udvar már előző fénykorában is fontos
helyszíne volt a pesti prostitúciónak, kétezres évekbeli felújítása után pedig
újfent az a hír járja róla, hogy lakásai tekintélyes részében szexuális
szolgáltatásokat nyújtanak. Ehhez hozzácsaptunk egy piros esernyőt, amely alatt
ott toporzékoltak Lulu legendás táncos lábai, és közben bódítóan finom alt
hangján arról mesélt, hogy ő is ember, így őt sem kellene megalázni, amiért ilyen
munkát végez. Akit ez nem hat meg, annak már a szenteltvíz se használ.
Átsétáltunk párszor a Gozsdu-udvaron, oda és vissza, az operatőrről szakadt a
víz a steadicam súlya alatt, mígnem egyszer csak Lulu félreállt az útból: csörgött
a munkatelefonja. Ahogyan a legtöbb szexmunkás, ő is külön számot tart fenn a
bizniszhez és a privát ügyekhez, a magánélete és az anonimitása védelmében.
Leálltunk a forgatással, megpihentünk egy kicsit, amíg befejezte a hívást.
Amikor letette a telefont, elképedt arccal fordult hozzánk. Egyszerre volt
bosszús és döbbent. Elmesélte, hogy felvette a telefont, köszönt, de nem kapott
semmi választ, így szólongatni kezdte a hívó felet. Előfordul, hogy a kliens
elsőre zavarban van, bátorítani kell. Szólongatta hát, majd váltottak pár szót, ő
pedig a hívó kérdésére elmondta, hogyan dolgozik, minek mi az ára és milyenek
a lehetőségek. Erre újabb rövid hallgatás után a faszi csak annyit válaszolt:
– Én vagyok Magyarország második legjobban nyaló pasija!
Mire idáig jutott a történetben, Lulu már szakadt a röhögéstől, majd felírta a
számot, hogy elrakja azok közé, akiknek nem érdemes felvenni a telefont. Én
nem voltam ilyen rutinos, elsőre azon akadtam fenn, hogy vajon miként
állapították meg a rangsort. A második legjobban nyaló pasi? Ez nagyon furcsa
önmeghatározás. Zavaromban azt kérdeztem:
– Miért, ki az első?
– Hát én! – vágta rá fülig pirulva az amúgy rendkívül csendes és félénk,
addigra csatakosra izzadt operatőr, Halász Laci.
Lulunak azóta mindig az az első kérdése, ha találkozunk: mi újság, hogy van,
mikor látjuk már újra a Halász Lacit.
FEKETELISTA

Az ilyen telefonbetyárok messze a legártalmatlanabbak mindazok közül, akik a


szexmunkásokat megpróbálják lehúzni vagy bántani. Lulunak ennél jóval
meredekebb esetei is voltak már, bár komoly bántódása sosem esett. Voltak
kolléganői, akiket halálra szurkáltak, másokat olyan szexuális ragadozók vertek
össze, akik vendégnek adták ki magukat. Egymás között éppen emiatt tartják
számon a szexmunkások, hogy kivel volt rossz tapasztalatuk, és őket
feketelistázzák a telefonszámaik alapján. Fontos szabály, hogy eleve nem
vesznek fel olyan hívást, amelyik esetében a készülék nem jelzi a telefonszámot.
Ha máshogy nem is, legalább így próbálják beazonosítani a veszélyes vagy
kellemetlen embereket. A szexmunkások az ilyeneket nem is hívják kuncsaftnak,
elvégre a bankban sem nevezik ügyfélnek a fegyveres rablót. Vannak, akik
zsarolnak, vannak, akik lopnak, van, aki bántalmazni jön. És olyan is akad, aki
éppen azt az összeget veszi el, amit ő maga fizetett. Ezt úgy hívják: visszalopja a
pénzt.
Lulunak is volt dolga ilyen férfival. „Normálisnak tűnt, ápolt volt, semmi
gond nem volt vele. Volt nála egy táska, letette az ágyra, elment, letusolt. Fél
órában egyeztünk meg, azt előre kifizette. Öt-tíz perccel azelőtt, hogy a félóra
befejeződött volna, azt mondja, hogy ő szeretne hosszabbítani, tehát maradna
egy egész órát. Mondtam, hogy semmi gond, de akkor a hiányzó összeget most
tedd ki az asztalra. Fölkelt, kitette a pénzt az asztalra, aztán mégis befejeztük fél
órán belül. Mondta, hogy akkor neki mégis elég volt ennyi. Ez nekem nem
nagyon tetszett, de a lényeg az, hogy én mentem ki először kezet mosni, aztán
ahogy jöttem vissza a fürdőszobából, a közlekedő folyosón ő már szembejött
velem a ruháival együtt, de a táskája benn maradt. Ez nekem állati furcsa volt,
hogy hű de nagyon siet. Ahogy beléptem a szobába, ránéztem az asztalra, és nem
volt ott az ötezres. A laptoptáskája külső, nyitott zsebébe, oda volt begyűrve.
Nem tudtam, hogy mire számíthatok. Hát mivel tud egy nő védekezni? Tűsarkú
cipővel! Fölvettem a tűsarkú cipőt a kezembe, és vártam, míg a pali bejött. Bejön
a szobába, és én mindig úgy helyezkedtem tőle, hogy ütőtávolságon kívül
legyek. Mondtam neki, hogy nem kellett volna visszavenni a pénzt, én korrekt
ember vagyok, visszaadtam volna, mert tudom, hogy fél órán belül végeztünk.
De nem szólt egy árva szót sem, hanem elment és sunyított. Két nap múlva a
barátnőmet hívta, hogy őhozzá is szeretne menni, de nekünk van ez az úgymond
feketelistánk a hirdetői oldalon, ahová fölírjuk a telefonszámot, akivel gond volt,
és odaírjuk a történetet. Mindenki leírja a saját verzióját, hogy kinek mi volt a
baja azzal az illetővel, és volt olyan, akinek öt-hat, volt, akinek tíz [ilyen rossz
története] volt. Erről a fickóról is volt már előtte beírás.”
Egy másik alkalommal olyasmit akart a vendég, amit Lulu nem vállalt, mire a
férfi ordítani kezdett: „ki fogom írni a lépcsőházba, hogy az első emeleten egy
szopós ribanc lakik”. Lulu hidegvérrel csak annyit mondott: „Tudják.” Ez persze
nem volt igaz, de ilyen helyzetben kulcsfontosságú, hogy a megtámadott fél
megőrizze a hidegvérét.
A TŰSARKÚ CIPŐ ÉRVÉNYES FEGYVER

A feminista önvédelmet oktatók is azt hangsúlyozzák, hogy a megtámadott


nőknek elsősorban önmagukat kell kompetensnek tekinteniük, el kell hinnük
magukról, hogy a beléjük nevelt tehetetlenségtudat ellenére igenis képesek
fellépni a támadóikkal szemben. Külön képessé tétel modellt fogadott el az
amerikai Országos Női Harcművész Szövetség (National Women’s Martial Arts
Federation) annak oktatására, hogyan válhatnak alkalmassá hétköznapi nők az
erőszak kezelésére. Ebben a protokollban elsősorban nem rúgások, dobások és
fogások szerepelnek, hanem egy erőteljes pszichés képzés, amelynek során a
résztvevők megtanulják használni a rendelkezésükre álló eszközöket: sikítani,
amikor nincs más lehetőség, ellenállni akkor is, amikor a támadó azt sziszegi,
hogy jobban járunk, ha megadjuk magunkat, és ha úgy hozza a sors, hogy nincs
más a kezünk ügyében, akkor retiküllel, kulcscsomóval vagy tűsarkú cipővel is
pofán csapni az agresszort. A cél ilyenkor nem az, hogy teljesen és szakszerűen
leszerelje az ember az erőszakoskodót, hanem az, hogy meggyőzze arról: nem
lesz könnyű dolga, de legalábbis időt nyerjen, és el tudjon menekülni. A
támadók jelentős többsége visszariad, ha ellenállást tapasztal, de az is jó, ha csak
addig sikerül lelassítani, amíg az áldozat elszaladhat valamilyen biztonságos
helyre.
Ennek azonban ellene dolgozik a nőkbe kis koruktól belenevelt gyengeség- és
tehetetlenségtudat, amellyel szemben tudatosan kell felvenni a kesztyűt. Az
emlegetett harcművész szövetség képzési programjában nagy hangsúlyt
fektetnek a személyközi határok kijelölésére, a szóbeli érdekérvényesítésre, és
arra is, hogy a nőknek nem kizárólag, sőt elsősorban nem is idegenektől kell
számítaniuk az erőszakra, mert a zaklatás, bántalmazás és a nemi erőszak esetek
jelentős többségét a nők nem ismeretlenektől, hanem közeli ismerősöktől:
partnerüktől, kollégáiktól, családtagjaiktól szenvedik el.
Lulu a lehető legokosabban járt el az emlegetett esetekben: távolságot tartott a
támadótól, kijelölte a mozgás irányát és a cselekvési lehetőségeket, megőrizte a
hidegvérét, és olyasmivel szerelkezett fel, amivel különösebb harci képzettség
nélkül is képes megvédeni önmagát. De ahogyan Lulu, úgy ez az önvédelmi
iskola sem buzdít arra, hogy bárki ítélkezzen a védekezni képtelenek felett:
senkit nem lehet felelősségre vonni amiatt, mert nem ment el önvédelmi
tanfolyamra. A támadásról kizárólag a támadó tehet. Az alkalmatlan törvényi
szabályozás pedig lehetőséget teremt számukra, hogy visszaéljenek a
szexmunkások kiszolgáltatottságával.
NINCS KITŐL SEGÍTSÉGET KÉRNI

A magyar törvények értelmében a szexmunkás kizárólag egyedül dolgozhat egy


lakásban, minden más jelenlévő – a vendégén kívül – futtatónak számít, és
ilyenformán büntethető. Ez a törvényalkotó szándéka szerint – elvileg – arra
volna jó, hogy kizárja a buliból a futtatókat és a bordélyok fenntartóit, azonban
őket, sajnos, ennyivel nem lehet leszerelni, a szexmunkásoknak azonban nagyon
is veszélyes egyedül tartózkodni a lakásban. Ha nincs kitől segítséget kérniük,
akkor jóformán a vakszerencsén múlik, hogy bajba kerülnek-e vagy sem, még
akkor is, ha feketelistákkal és előzetes telefonos beszélgetésekkel igyekeznek
megszűrni a vendégeket. A legtöbb szexmunkás, ha teheti, nem fogad ittas vagy
kábítószer hatása alatt álló kuncsatot, mert azok kiszámíthatatlanabbak, és
könnyebben válnak agresszívvé; persze ennek megállapításához is előbb
találkozni kell az illetővel. Sokan előre kikérdezik a telefonálókat, és egymást
okosítják ki arról, milyen jelekre kell figyelni a beszélgetés során, hogy
elkerüljék a gyanús, rossz szándékú látogatókat. Sokakról azonban egyáltalán
nem lehet tudni előre, hogy milyen probléma lesz velük, és ha megtörténik a baj,
akkor a szexmunkás többnyire csak magára számíthat, a rendőrség ugyanis
szinte minden esetben rendkívül ellenséges.
Makó Klaudia, a SZEXE jogsegély szolgálat munkatársa vitt már olyan
bántalmazásos ügyet, amelyben a rendőrök viselkedése rálicitált a
bántalmazóéra. Egy vidéki nagyvárosban élő fiatalasszony erotikus masszázst
nyújtott a vendégeinek, ezt a hirdetőoldalán világosan közölte. Masszázs közben
azonban egy férfi erősködni kezdett, hogy ő ennél többet szeretne, és amikor
Makó ügyfele ennek nem tett eleget, akkor aztán agyba-főbe verte a nőt, aki
telefonon értesítette a párját, ő pedig kihívta a mentőket. Velük megérkeztek a
rendőrök is, akik, amikor az áldozat feljelentést akart tenni, bevitték a
rendőrőrsre, és módszeresen megalázták. „Kihívtuk a rendőrséget, és akkor
megtudták, hogy [itt és itt] hirdetem magamat, és akkor mindjárt kinevettek.
Akkor ez miatt megaláztak. Kinagyították a képeimet. Le kellett vetnem a
bugyimat is, mindenemet átnézték, úgy kezeltek, mint egy bűnözőt. Mindent
átnéztek, a nadrágomat… Mindent átnéztek. Kinevettek, utána sírtam” – mesélte
a sértett a SZEXE ügyvédjének, aki az eljárásban képviselte őt. Azzal is
megfenyegették a kettős állampolgárságú szexmunkást, hogy el fogják venni a
magyar állampolgárságát. Olyan is elhangzott, hogy bepecsételik az útlevelébe,
hogy „kurva”.
Ilyen természetesen nincs a magyar jogrendben, ahogyan arra sem ad módot a
rendőrségi szolgálati szabályzat, hogy egy sértettet ilyen módszeresen
szívassanak. Mivel azonban a hatóságokkal szemben nem sokat számít a
szexmunkás szava, a lányok és fiúk, ha tehetik, elkerülik a rendőröket.
A POKOL A MÁSIK EMBER

Lulu szerencsés, nem voltak ilyen kemény esetei, nem is találkozott a


rendőrséggel, de attól mindig tartott, hogy a környezetében egy nap majd
kitudódik, miből él. Ismer ő is olyanokat, akiknek azért kellett továbbköltözniük
egy-egy lakásból, mert a szomszédok ellenük fordultak. Legendás volt például
az a nyugdíjas öregúr, aki hónapokon át menetrendszerűen újra és újra kiírta két
lány kapucsengőjére, hogy kurvák. Ez nem csupán rosszulesik az ott
dolgozóknak, de veszélyezteti is őket: a már említett törvényi szabályozás
nemcsak azt tiltja, hogy egy lakásban többen dolgozzanak, de azt is, hogy bárki
bérbe adjon lakást erre a célra. Így ha a tulaj megtudja, hogy mi történik az
ingatlanában, kidobhatja a bérlőket, akik ezzel bukják a több havi kauciót, sőt
olyan is előfordult, hogy még a bútoraikat sem kapták vissza.
Lulu ezért igen elővigyázatos volt mindig, soha nem gyűlt meg a baja a
szomszédokkal. Rá is igaz, ami az összes többi szexmunkásra, akikkel eddig
találkoztam: a magánéletben az öltözékük, a viselkedésük alapján meg nem
mondaná az ember, hogy mi a munkájuk. Az, ahogy a hétköznapi ember
elképzeli a kurvás öltözködést, köszönőviszonyban sincs ezekkel az emberekkel.
A legtöbben farmerben és pólóban járnak, teljesen hétköznapian, úgy,
amilyennek ők maguk megélik önmagukat. Ez nem mimikri, ők ilyen emberek
valójában. Igazából a munkaruhájuk, a kihívó sminkjük és hajviseletük azok a
dolgok, amik nem tartoznak különösebben hozzájuk: az maga a meló, nem a
személyiségük. És bár sokuknál van összefüggés a kettő között, hiszen
igyekeznek olyan szerelést választani a pénzkeresethez is, amiben csinosnak
találják magukat, egyiküknek se jutna eszébe, hogy Kim Kardashianhoz és más
celebekhez hasonlóan cicikidobós, tulajdonképpen-nem-is-ruhákban
mászkáljanak az utcán. Mi végre is? Az ember nem szerepel, amikor lemegy a
boltba egy liter tejért. És különösen fontos ez a megkülönböztetés olyankor,
amikor a gyerekeikért mennek az iskolába, vagy hivatalos ügyben intézkednek.
Míg egy polgári állásban dolgozó asszony meg-megengedheti magának, hogy
időnként extrémen öltözzön, egy szexmunkás ilyesmit nem kockáztathat, hiszen
ha kiderül a kórházban, óvodában vagy egy ehhez hasonló helyen, hogy mivel
foglalkozik, akkor súlyos megkülönböztetésnek nézhet elébe.
A barátai, ismerősei körében idővel többeknek elmondta, hogy mit dolgozik,
és mivel azok ismerték az élettörténetét, elfogadták, és nem bántották emiatt.
Sokan inkább az önfeláldozó anyát látták benne, aki a gyerek életben
maradásáért, később a továbbtanulásáért feladja a saját integritását is. Másoknak
egyszerűen nem volt különösebben fontos, hogy mivel keresi a kenyerét,
kedvelték és kész. Az ismeretlenek azonban annál kegyetlenebbül bántak vele.
Már szexmunkásként dolgozott, amikor regisztrált egy társkereső oldalra is,
hiszen már régóta özvegyként élt, és nem akart egyedül maradni. Nem
kuncsatokat keresett, a magánéletét mindig szigorúan elválasztotta a munkájától.
Viszont nem is egy magányos alkat, szeretett volna újra párkapcsolatban élni, a
társkeresőn azonban néhány felhasználó felismerte őt a szexpartner-
hirdetőoldalról, és felnyomták az üzemeltetőnél. Volt olyan, aki abban
reménykedett miután meglátta a hirdetését a fizetős oldalon, hogy a társkereső
segítségével majd hozzájuthat ugyanahhoz, csak éppen fizetés nélkül. Lulu
ilyenkor jelezte nekik, hogy ahhoz egy másik fórumon kell jelentkezniük, ő itt
párkapcsolatot keres, azt pedig nem úgy képzeli el, mint egy szolgáltatást. Ezek
a felhasználók aztán feldühödtek, és feljelentették őt a társkereső fórum
üzemeltetőjénél, mondván, szabályzatba ütközik fizetős szolgáltatást kínálni az
oldalon. Lulu írt az üzemeltetőnek, hogy igazságtalan az eljárás, és felajánlotta,
hogy bátran nézze meg a levelezését, majd onnan kiderül, hogy nem szegett
szabályt, az üzemeltető azonban azt válaszolta: „Kurvára nem érdekel, hogy te
mit leveleztél, minket az érdekel, hogy mit mondanak rólad. És egyébként sem
életszerű az, hogy egy hivatásos társat keressen magának.”
Az asszony erre megkereste a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületét,
amely elvállalta a jogi képviseletét, és eljárást is indított az Egyenlő Bánásmód
Hatóságnál, ebben végül neki adtak igazat: immár pecsétes papír is igazolja,
hogy egy szexmunkás is akarhat magának párkapcsolatot. Lulu azóta a SZEXE
önkéntese. És bár ez az ügy kedvezően zárult a számára, ma is szingli, és
meggyűlik a baja a társkereséssel. Egyre-másra találkozik olyan férfiakkal, akik
azért elutasítóak vele, mert köze van a szexmunkához, vagy éppen azon
dühödnek fel, hogy nincs kedve szolgáltatást nyújtani nekik, hanem klasszikus,
hétköznapi randira vágyik. Ilyenkor nem hagyja magát, erős asszony, sokat kibírt
már eddig is. Azért a sértések ugyanolyan rosszul esnek neki. „Tudod, ez a
keménység már sokszor fáj. Legszívesebben sírnék. Fáj, hogy olyan emberek
aláznak, akik azt se tudják, hogy ki vagyok, milyen életem volt, van, lesz.
Tudom, ezeket nem kell felvenni, de ezeken nem olyan könnyű túllépni, főleg
ennyi minden után és ennyi év után, amit ebben a mocsok munkában csináltam.”
NEHÉZ AZ ÚT KIFELÉ

Lulu 2017 tavasza óta már nem végez szexmunkát. Sosem szerette csinálni, bár
volt, amikor kevésbé utálta. A vége felé már borzasztóan kivolt, undorodott az
egésztől. Öt évig élt ebből, és nem egy kiugrási kísérlete volt, mire sikerült
máshoz fognia. A hirdetések mellett folyamatosan keresett munkát a
szakmájában, többek között ezért is maradt mindig olyan nagyon diszkrét. Míg
más szexmunkások az arcukról is osztanak meg fotókat a hirdetőoldalakon, Lulu
ilyet sosem tett, részben a lánya védelme, részben pedig azért, nehogy emiatt ne
kapjon meg valamilyen állást. Pedig az arcról készült fotó számít csak igazán a
hirdetéseknél, ezek jobban vonzzák a felhasználókat a weboldalakon. Lulu
időről időre dolgozik rendezvényeken, de ezek nem jelentenek megbízható
megélhetést; nemrégiben rövidebb ideig volt állása egy hotelben, de onnan
hamar eljött, mert a tulajdonosról kiderült, hogy törvénytelen bizniszei vannak.
Egy időben fotózást tanult, mert át akarta képezni magát: az volt a terve, hogy
majd más szexmunkásoknak fog képeket meg videókat készíteni a
hirdetéseikhez, hiszen benne mint szakmabeliben jobban megbízhatnak a
többiek. Ez azonban nem jött be. Lulu azt mondja, talán nem volt szeme hozzá,
de valószínű, hogy a technikai feltételeket sem tudta teljesíteni: igazán komoly
fotókhoz, amelyek kiemelkednének a mobilos-vakus tucatképek közül, nagyon
drága gépeket kell venni, be kell ruházni a lámpákba és más holmikba is. A fotók
ugyanis élet-halál urai a hirdetőoldalakon: a legtöbb felhasználó pusztán a
bélyegképek alapján dönt arról, hogy egyáltalán kinek nézi meg a hirdetését. Sok
szexmunkás, akivel beszéltem, ha igazán jó minőségű képeket akar, akkor
ismerőst kér meg a fotózásra, akár vendégeket is, akik szívességből, vagy
úgyszólván barterben fényképezik le őket. Van néhány profi, aki ilyesfajta
erotikus fotókra specializálódott, de ők le is fedik a piacot.
Hirtelen ötlettől vezéreltetve Lulu nemrégiben elvégzett egy svédmasszőr
tanfolyamot és most ezzel keresi a kenyerét. Ezt a munkát nagyon szereti.
Emberekkel foglalkozik, a természete is passzol hozzá. Egyelőre szólóvendégei
vannak, jelenleg állandó állást keres. Külföldre akar menni, Németországba vagy
Ausztriába, mert ott be is jelentik. Itthon nincs egészségbiztosítása, az utóbbi
évek szűkös keresetéből arra már nem futotta. Eleinte akár havi félmillió fölött is
járt a bevétele, a vége felé azonban már igencsak meggyérült a kereslet. Szerinte
most sokkal többen vannak a piacon, mint amikor ő kezdte, és ez nagyban rontja
az alkupozícióját. „Amikor egy [másik] szexmunkás bevállalja az óvszer nélküli
szexet, akkor én mire várjak? És mondok egy összeget, akkor rögtön
lehurrognak, és mondják, hogy egy húszéves gumi nélkül mindent megcsinál
fele-, sőt negyedannyi pénzért, mint amennyit én mondok. Mit tudok erre
mondani?”
Mindenesetre Lulu kiszállt, és nem is szeretné újrakezdeni a pénzért szexelést.
Síparadicsomokba, üdülőövezetekbe szeretne elszegődni. Bejelentett állás kell
neki és tébé, mert fáj a csípője, de nincs pénze gyógyíttatni magát. Dolgozik így
is szakadatlanul, de fél, hogy ha leesik a lábáról, és nem kap táppénzt, akkor nem
lesz mit ennie. Amíg futott a szekér, minden pénzét a lánya taníttatására költötte,
félre is rakott szűkösebb időkre. Az idők pedig már régóta szűkösek, úgyhogy be
kell kerülnie valahogyan a társadalombiztosítottak vidám táborába, hogy végre
ágynak dőlhessen.
A lánya külföldön dolgozik, szállodában. „Nem szexmunkás!” – teszi hozzá
sietve. Láthatóan fontos neki, hogy leszögezze: nem adta tovább ezt a szakmát.
Csili a legnagyobb díva
„Nekem eddig több mint százhúsz palim volt az életem során. Ebből nagyjából
tíz fizetett. Ettől függetlenül a maradék száztízért is lekurváznak.”
Csili nagy díva, látványos gesztusai és vicces szövegei vannak. Huszonegy
évesen otthagyta a művészeti iskolát, ahová járt, mert kikészült az egyik
tanárától. Szerelmes volt egy angol fiúba, pénzt akart gyűjteni, és kiköltözni
hozzá az Egyesült Királyságba, így egy barátnője tanácsára belefogott a
webkamera-modellkedésbe, amit aztán másfél éven át napi szinten végzett: ült
egy laptop és egy webkamera előtt, és a csetszobában várta a
beszélgetőpartnereket, akik fizettek neki, hogy interurbán teljesítse a többnyire
erotikus jellegű kéréseiket. „Nem volt szektás bevezetés, nem kellett letenni a
hétpecsétes nagy fogadalmat a véremmel aláírva, vagy ilyesmi. Nagyon laza és
fesztelen volt az egész” – mondja a munkáról.
Azt a lányt, aki a stúdióba bevitte, pár évvel korábban ismerte meg, ő évekig
dolgozott lakásokon szexmunkásként, amikor véletlenül terhes lett, és az orvosa
elszámolta az idejét: az abortuszklinikán közölték vele, hogy a magzat túl nagy,
már nem lehet elvetetni. Hát megszülte, és azóta is neveli a gyereket, így áttért a
webkamerázásra. Ott elég komoly pénzt tudott keresni. Egy olyan lakásba hívta
el Csilit, ahol három szobában dolgoztak egymás mellett a modellek, mind
erotikus cseten. A keresetük negyven százalékát adták le a lakás
üzemeltetőjének, aki szintén ott szokott lenni munkaidőben, a negyedik
szobában ügyezik a maga dolgaival, és ha valakinek valamiben segítség kell,
hozzá lehet fordulni. Csili szeretett ott dolgozni.
„Családias volt. Mindenki tudta, hogy mivel foglalkozik a másik, mindenki
tudta, hogy a másiknak mi az erőssége. Azt képzeld el, hogy bekopog a főnök,
amikor tudja, hogy szünetet tartok, mert gond van a MILF-modell gépével,
rendbe tenném-e. És akkor én felkelek egy szál semmiben, magam köré
csavarok egy plédet, beülök a modell mellé, ő is ott van egy szál semmiben,
rágyújtunk egy cigire, dumázgatunk, és közben megcsinálom a gépét. Annyira
megengedő ez a közeg. Pedig mi csak munka közben találkoztunk egymással.
De mindenki tudja, hogy a szomszéd szobában mi történik, mert nincs
hangszigetelve semmi. Amikor reggel bemész, és a másik szobában üvölt a
modell, hogy ez az bébi, miközben záporoznak a zsetonok, annak a hangja is
csilingel, hát az felpuhítja az embert.”
A szexmunkába definíció szerint nemcsak az tartozik bele, amikor emberek
konkrétan egymással közösülnek, hanem a többi erotikus munka is: az erotikus
masszázs, a csetszolgáltatások, a go-go táncosok, a dominák, a telefonszex-
operátorok, valamint az erotikus modellek és a pornószereplők is. Ennek ellenére
a legtöbb magyarországi pornószínész nem tekinti magát szexmunkásnak. Ez
érthető is, hiszen a fenének sincs kedve a prostitúciós törvény hatálya alá esni,
mivel az nagyon sok kikötéssel és tiltással övezi az üzleti szexet. Az
érdekképviselők nem állnak sodrófával a pornósok háta mögött, hogy bezavarják
őket a mozgalomba, hanem rájuk hagyják és tiszteletben tartják az
önmeghatározásukat, de ha segítséget kérnek, rendelkezésükre állnak. Csili
ebből a szempontból kivétel: ő épp a szexmunka-diskurzus felől közelített.
A szexmunka kifejezést a nyolcvanas évek vége óta használják, az addig
bevett prostitúció szót váltották fel ezzel, hogy eltávolodjanak a hozzá tapadó
előítéletektől és stigmától. Egy Carol Leigh nevű szexmunkás és
érdekérvényesítő aktivista találta ki magát a szóösszetételt, 1987-ben pedig ilyen
címmel gyűjteményes kötet jelent meg a szexiparban dolgozó nők írásaiból. {2}

Ezután elég hamar elterjedt ez a kifejezés, amely az önkéntesen választott,


beleegyezésen alapuló munkát jelöli, azaz nem értik bele azt, amikor bárki bárkit
kényszerít, zsarol, kizsákmányol. A szexmunka-mozgalmárok feministának
tartják magukat, és a munkakörülmények javítására, az dolgozók emberi
jogainak védelmére és érvényesítésére koncentrálnak. Nem csoda, hogy Csilinek
ez imponált.
Szerette is a munkát. Nyolc órát dolgozott még ha nem is polgári időben. „Be
kellett írni magunkat, hogy hánytól hányig vagyunk. Annyi volt megbeszélve,
hogy lelkiismeretesen kell csinálni, a főnök is annak örül, hogyha neki is
megtérül valami. Én nagyobb darab vagyok, és nincs nyolc kocka a hasamon,
ehhez képest egészen jól kerestem, főleg úgy, hogy egyedül dolgoztam. Az
elején az amerikai estékre optimalizáltuk magunkat. Hajnali háromkor keltem, öt
környékére beértem a Nyugatiba, akkor aztán fél hattól dolgoztam délig vagy
kettőig. Később átálltam az amerikai reggelekre, hétvégenként. Főleg
hétvégenként értem rá dolgozni. Hétfő-kedd volt a szabadnapom. Ugyanúgy
végigtoltam a nyolc órát, kisebb-nagyobb szünetekkel, mint egy rendes
munkanapon.”
ŐSZINTE SZERELEM,
PENGŐ MAGYAR FORINTÉRT

A jó kereset nem takar csillagászati összegeket: a korábban remélt vaskos


százezrek helyett inkább hatvan–százezer forintokat keresett egy hónap alatt.
Igaz, voltak szűkebb és voltak bővebb hónapok. Például a születésnapján,
amikor kiírta a csetszoba fejlécére, hogy aznap lett huszonegy éves, összesen
nyolcvanezer forint értékben vettek neki ajándékot a rajongói. Van ugyanis az
Amazonon egy kívánságlistája, amiről lehet neki ajándékot vásárolni. Sok
szexmunkás tesz közzé ilyet, főleg azok, akik blogolnak is, és a vendégek vagy
rajongók örömmel küldenek nekik a listáról dolgokat. Olyan is előfordult, hogy
egy felhasználó rákérdezett, lehet-e neki csak úgy pénzt küldeni a szexcset
rendszerén kívül, majd hamarosan „csippant ötven ropi a nemzetközi
átutalásokra való Paypal számlán”. „Mert cuki vagy” – ez volt az indoklás. De
azért az esetek többségében lassabban csordogált a pénz. A meleg fiúk eleve
kisebb piacon indulnak, főleg ha egyedül dolgoznak és nincs párjuk, akivel
együtt csinálják a show-t.
Csili fétisnek számít. A meggypirosra rúzsozott száját vikingvörös szakáll
keretezi. A tekintete olyan, mint egy kiskamasz lányé, és olyan karja van, hogy
azzal egy felnőtt embert megpörgethet a feje fölött. Szinkronszínész minőségben
beszél angolul, művelt és vicces, ugyanakkor jól tud hallgatni, ha valakinek az
hiányzik. Együttérző és nagyon figyelmes, jól rezonál mások lelki ügyeire.
Voltak, akik csak benéztek a csetszobájába, és nem fizettek egy illért se. Mások
privát csetet kértek. Akadt olyan is, aki azért fizetett, hogy Csili rágyújtson egy
cigire. Volt, aki csak beszélgetni szeretett volna, és fizetett, mint a katonatiszt.
„Nemcsak azt keresik, hogy ott legyen valaki meztelenül, hiszen azt
bármelyik oldalon megtalálják. Hanem azt a bensőséges kapcsolatot, amit végül
is megvehetnek, hiszen pénzt adnak érte, de az én dolgom azt éreztetni velük,
hogy nem a pénz miatt kapják. Azt kell érezzék, hogy ez voltaképpen jár nekik,
és ők csak meghálálják a pénzükkel. Valójában nem ez történik, de ezt az illúziót
kellett fenntartani, hiszen az emberek szerelmet keresnek. Online vagy nem
online, de szerelmet kerestek. Ezekből lettek a legjobb visszajáró vendégek,
hiszen megkapták azt, amire igazán vágytak, még ha fizetniük is kellett érte.”
Azért Csili nem mindenkivel tartott ugyanakkora távolságot. Voltak, akikkel
találkozott élőben is, volt, akivel lefeküdt. Volt, hogy pénzért, volt, hogy csak
úgy, mert tetszett neki az a fickó.
„Persze volt olyan, aki iránt tényleg érdeklődtem. Volt, aki egy éven át
visszajárt, aztán egyszer csak eltűnt. Őérte például aggódtam. Írtam neki, és
kiderült, hogy a párja rákos lett. Őszintén kívántam neki jobbulást. Volt, aki
közel került hozzám; nem feltétlenül azok, akiknek pénzük volt.
És volt fals barátság azokkal, akiknek pénzük volt. Az egy másik kategória.
Akinek olyan színkódja volt a cseten, hogy látszott, sok pénze van, azokkal
persze édibédi voltam. De nem igazán jutottak eszembe, csak akkor, amikor
megjött a izu. De a texasi fiúra, akivel sokáig cseteltem, aztán egyszer
meglátogatott itt, Magyarországon, őrá szoktam gondolni, meg néhány másikra
is gondolok. Ők emberként viselkedtek velem.
Ha pangás volt vagy ebédszünet, és nem volt fizető vendég a csetszobában,
olyankor beszélgettem a szörfölő emberekkel. Sokan azért jöttek oda, mert
énekeltem nekik, vagy beszélgettem velük politikáról, szexről, szerelemről,
közoktatásról, egészségügyről meg történelemről, mint a régi vágású, klasszikus
eszkortok. A legtöbben csak azért viszik haza a szexmunkást, hogy megkúrják
őket, de a hagyományos kurtizánokkal el lehetett menni színházba meg társasági
eseményekre. Bérelt ember volt, de el tudtad vinni őket bárhová, mert az eszéért
is fizettél.”
IGÉNYES ESZKORTOK VERSUS
ÜRESFEJŰ ADONISZOK

Ez a kategória ma is létezik, eszkortoknak hívják őket. Ez szó szerint kísérőt


jelent. Csili a maga számára meg is különbözteti az igényes meleg eszkortokat
azoktól, akik szerinte oktalanul selyemfiúskodnak: gyúrnak, szoliznak, úgy
néznek ki, mit egy görög isten, de nincs semmi a fejükben. Azt ő is elismeri,
hogy ebben lehet némi előítélet, hiszen ő az anyuka szoknyája alól épp csak
előbújt retikülrómeóknak a szöges ellentéteként pozicionálta magát.
„Melegek közt szexet találni a világ legkönnyebb dolga. Sokkal könnyebben
dugunk, mint a heterók, ezért nekünk, ha csak dugás kell, sokkal ritkább, hogy
fizetnünk kell érte. De van egy korosztály, akiket a sekélyes meleg tömegkultúra
marginalizált: a negyven fölötti, nem kisportolt, apukatestű pasik. Ez a lenézett
csoport volt az, akikre az egész brandem épült.
Én nem szexi voltam, hanem kapcsolódni lehetett hozzám. Nem a pöcsömért
jöttek, hanem szerelemért. És bizony a legjobban fizető vevőim mind ennek a
marginalizált csoportnak a tagjai voltak, ötvenes-hatvanas pasik, akik
gyötrődnek a szeretetért, mert hatvanévesen már nem áll úgy a zászlórúd, mint
húszévesen. De még akkor is áll, csak az élettapasztalat miatt átrendeződnek a
prioritások. Eleve ez a kategória neve: „Daddy” [magyarul: „Apuci”]. Pocakos,
ősz hajú, de attól még van szíve, agya és pénisze. Az átlag hármas érettségivel
rohangáló kamasz fiúprostituáltak számukra egyáltalán nem jelentenének
intellektuális társaságot, márpedig a célközönségüknek egy nagyon nagy
halmaza – a melegeknél már túl öregnek titulált negyvenes-ötvenes korosztály –
igényli az intellektust is.”
Ahogy a legtöbb szexmunkás, akivel beszéltem, Csili is igen kompetitív.
(Ennek a szónak az az előnye, hogy magyarul egyszerre jelent versengőt és
versenyképeset.) A szexpiacokon mindenütt van egy uralkodó norma – nálunk, a
melegek között a fiatal, kisportolt, szobortestű partikirályik, a heteró nők között
a huszonéves vagy annál is fiatalabb, vékony, hosszú hajú, egyszerűen szólva
„lányos” lányok. A pornókategóriákban még szimplábban fogalmaznak: „teen”
azaz tini, aki kislányos, a „MILF” azaz anyuka pedig mindenki más, aki ettől
eltér.
Ezek az ideálok persze kultúránként és koronként változnak, néha egészen
apró távolságokon vagy rövid időn belül is. Dél-Amerikában a kerek fenekű,
szambatáncos alkatú nők a legmenőbbek, akiken bőven akad hús; Észak-
Amerikában és az északi szláv országokban komoly kultusza van a mackós,
nagydarab, szőrösszakállas meleg fickóknak. Spanyol ajkú területeken és
Thaiföldön népszerűbbek a transzneműek, mint szinte bárhol másutt. Nigériában
inkább az anyukatestű, testesebb, határozott fellépésű nők a nyerők.
Magyarországon mindenesetre, ahogyan az észak-atlanti térség nagy részében, a
sovány fehérek jelölik ki a húspiaci normalitást. Ők a középérték, és aki
különbözik tőlük, azokat sokszor a mediántól való eltérésük formájával
határozzák meg: részletes kódnyelve van annak, hogy ki mennyivel dundibb
vagy nyurgább a plakátokon látható modellalkatnál, és ezek az emberek
különféle extrákkal, szokatlan vállalásokkal, szerepjátékokkal,
személyiségjegyekkel vagy fétisekkel célozzák meg a részpiacokat. Csili például
azzal, hogy vicces, figyelmes és okos. Mármint azon túl, hogy kamera előtt
folytat a felhasználók kéréseinek megfelelő auto-szexuális tevékenységet.
NEM ÉR A NEVEM!

Csilit négy éve ismerem, egy ételosztáshoz jött el segédkezni. Karácsony előtt
néhány nappal felhúztam magam a tülekedős bevásárlás közben azon, hogy
lekönyökölték egymást az emberek a kasszánál – köztük én is. Az első elvált
karácsonyom volt, nagyon ki voltam akadva, és elbőgtem magam: minek veszek
most meg lélekszakadva két és fél kiló vajat, és sütök ötféle süteményt, ha
úgysincs család, amelyik megegye? Otthagytam a bevásárlókocsit a fenébe, és
kiírtam a facebookra, hogy az adventi hajrá helyett szeretném egy kiadós
paprikás krumplira költeni a pénzem, amit aztán szétosztunk a Blaha Lujza
téren. Afféle terápiás jótékonykodás, aki pedig szeretne, az jöjjön segédkezni –
Csili erre jelentkezett. Feltűnően közvetlen volt: nagyjából a harmadik dolog
volt, amit megtudtam róla, hogy szexmunkát végez. Akkoriban kezdett
webkamerázni. Mindezt a legnagyobb békében és természetességgel mesélte,
miközben egy kedves és elegáns negyvenes üzletembert tanított krumplit
hámozni, aki ugyanarra a felhívásra jelentkezett, és még életében nem fogott
zöldséghámozót. Meghitt este volt, másnap pedig versenyképesnek bizonyultunk
a Blahán a Krisna-hívők vegetáriánus menüje mellett a magunk erősen szalonnás
és kolbászos fogásával. Akkor huszonegy éves volt, azóta kísérem figyelemmel
a pályáját.
Csilit természetesen nem így hívják, ahogy a könyvben szereplő többi
szexmunkást sem – egyetlen kivétellel. Őróla majd a saját fejezetében derül ki,
miért is vállalja a személyazonosságát. Ez a bátorság azonban ritka, és bár Csili
eredetileg benne lett volna, hogy a saját polgári nevén szerepeljen, némi
töprengés után mégis inkább az álnevet választotta. A korábbi stúdiójának és a
munkatársainak nem akar kellemetlenséget okozni, még ha a családja és mások
előtt fel is vállalta, hogy ezt a munkát végzi. Amíg csinálta a melót, blogot is írt,
ahová nemcsak a saját élményeit írta meg, de interjúkat is készített kollégákkal.
„Online szexmunkás voltam, és beszélni akartam róla. Azt akartam, hogy
hétköznapi legyen ez a téma, érted. Persze rengeteg gusztustalan dolgokat
írogattak [olvasók]. Volt egy ember, aki elhatározta, hogy otromba, bunkó
módon ő most erővel megpróbálja az én sorsomat megváltani. Olyanokat kaptam
névtelen levelekben, hogy nem tudtam elképzelni, ahogy az az ember utána
hazamegy, és azzal a szájával [amivel ilyet mondott] megcsókolja az anyját. De
nagyon sok embertől jött pozitív visszajelzés.”
Nem ritka, hogy a szexmunkásoknak megpróbálják elmagyarázni, hogy ők
eltévedt bárányok, akiket csak jó útra kell terelni. Sokan valóban megannyi
viszontagság közepette végzik ezt a munkát, de rajtuk sem segít, ha kiokosítják
őket valamilyen erkölcsi magaslatról. Vannak azonban, ha nem is nagyon sokan,
akik azért választják ezt a foglalkozást, mert ezt akarják, és nem szenvednek tőle
jobban, mint bármilyen más munkától. Őket térítgetni aztán tényleg tengerbe
hordott víz, mert legfeljebb bosszúságot lehet nekik okozni, egyebet nem. Az
interjúalanyaim között több olyan is akadt, akit ügybuzgó, önjelölt megmentők
arról győzködtek, hogy bizonyára szexuálisan bántalmazták őket
gyerekkorukban, azért álltak szexmunkásnak. Az önjelölt megmentők ugyanis
biztosak voltak benne, hogy önszántából senki nem árul szexet. Az igazán nagy
kérdés, hogy ha valakit zaklattak is gyerekkorában, és az ki is hatott a döntéseire,
vajon mennyiben használ neki, ha valaki nagy dicsőséggel felvilágosítja őt erről.
EZEK A MAI FIATALOK!

Csili nem szégyenkezik, felvállalja mindazt, amit csinált. A webkamera-


modellkedést huszonegy évesen kezdte, teljesen önszántából választotta, amikor
pedig úgy döntött, kilépett belőle. Azóta volt már olyan, hogy pénzért lefeküdt
valakivel, de ez nem igazán jellemző. Ettől függetlenül nem tagadja le a dolgot,
és nem lehet őt azzal megsérteni, ha felemlegetik neki a felnőttkori döntéseit. De
kamaszkorában volt jó néhány dolog, amiről utólag lebeszélné, vagy még inkább
megvédené tőle az akkori önmagát. Nem a webkamerázás volt az első üzleti
tapasztalata szexuális téren. Azt azonban, amit korábban csinált, nem hívják
szexmunkának.
Csili ’90 után született, az ő korosztályát hívják angolul milleniálisoknak;
magyarul Y-generációként is emlegetik őket. Rengeteg előítélet kering velük
kapcsolatban: se szeri, se száma az olyan fejtegetéseknek, hogy a milleniálisok
tönkreteszik a kultúrát, hogy folyton csak fanyalognak, és nem dolgoznak, a
jogaikért ágálnak, de nem tesznek másokért semmit, az alapvető kötelességeiket
is elhanyagolják, hogy mennyire elkényeztetettek, és a telefonjuk képernyőjén
kívül nincsenek emberi kapcsolataik… és így tovább. A milleniálisozás
minőségileg nem igazán különbözik a hatvanas évek jellegzetes sóhajától: ezek a
mai fiatalok! Cseh Tamás – illetve a Hatvanas évek című dal szövegét író
Bereményi Géza – szavaival: a hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági
probléma. Nagyjából akkoriban volt ennyire ellenséges a felnövő generációval a
közhangulat. Itt generációs feszültségről van szó, amely a hatalomban és
pozícióban lévő idősebb, de még aktív korúak és a teljesen új technológián
felnőtt, másfajta értékeket és szemléletet képviselő pályakezdők között munkál.
Szerencsétlen, ’90 után született fiatalokra mindent rá lehet fogni, és a
magazinokban szokás is őket okolni egészen abszurd dolgokért – például mert
kevésbé fogy a kemény szappan, mint a folyékony, vagy mert egyre kevesebb
vasalót lehet eladni manapság. Ezeknek a fejtegetéseknek a nagy része
természetesen csupán átlagos előítéletes baromság. Van azonban néhány dolog,
amelyek miatt érdemes lett volna már jóval korábban is aggódni. De nem a
milleniálisoktól kell félteni az idősebbeket, hanem épp fordítva: őket lett volna
érdemes jobban félteni az idősebbektől.
ROSSZ NEVELÉS (LA MALA EDUCACIÓN)

A chat.hu a kétezres évek elején sokak számára maga volt az internet, így Csili is
ott ismerkedett vadidegenekkel, figyelmet és barátokat keresve. Első szexuális
élményét tizenegy éves korában szerezte: egy akkor harminchat éves fickó
rávette, hogy elégítse ki orálisan. Azzal csábította oda, hogy ad neki zsebpénzt.
Ez azonban nem történt meg, mert a fickó nem élvezett el, így az akkor még
kisfiú Csili nem kapta meg az összeget. Amikor azt mondta, hogy inkább
hazamenne, mert nem tetszik neki ez a dolog, akkor a férfi elengedte őt. Egy
évvel később néhány hónapig egy huszonhét éves fiúval „járt”, bármit is
jelentsen ez, aki aztán éveken át zaklatta őt, miután szakítottak. A szüzességét
tizenöt évesen veszítette el, méghozzá egészen szomorú és profán módon.
„Akartam egy piercinget, anyámék meg mondták, hogy nem fizetik ki.
Úgyhogy találtam alternatívát. A chat.hu-n cseteltem. Fölmentem, beírtam, hogy
támogatót keresek, akkoriban ez volt az eufemizmus. Ma is ezt használják.
Visszanézve felötlik bennem, hogy miért nem tudtam egy kicsit várni? Nem volt
borzasztó vagy akár kellemetlen sem. Nem is önmagában az életkorom miatt
volt ez problémás. Ha tizenöt évesen lett volna egy korombeli barátom, vele
valószínűleg ugyanúgy átestem volna a tűzkeresztségen, kamaszos hévvel, talán
kicsit ügyetlenebbül. De mindenképpen korán volt ahhoz a típusú szexhez,
amiről ez ott és akkor szólt.
Most, huszonvalahány évesen, ugyanúgy lefeküdnék valakivel, ha nem lenne
más alternatívám, és gyors megoldás kellene. De ez lélektelen érdekszex, amihez
ma már van bőven tapasztalatom. Egyébként is szeretem a szexet, és ma tudom
úgy kezelni, hogy az csupán a fizikai igények kielégítése legyen, nem keresek
aktív érzelmi kötődést, ha csak egy gyors menetre vágyom valakivel. De tizenöt
évesen az első ne egy gyors menet legyen. Ne egy vadidegennel, ne ötezer
forintért, és az ötezer forintba ne tartozzon bele életem első csókja. Ami sörízű.
Blöáh. Még most sem szeretek alkoholos szájszagú emberrel csókolózni.”
Később is volt még pár alkalom, hogy idegenekkel szexelt pénzért. Nem
futtatta senki, nem kényszerítették; nem dolgozott bordélyban, és nem állt ki az
utcára. De ha néha szüksége volt pénzre, akkor kerített valaki a cseten. Szerinte
az ilyesmi egyáltalán nem olyan ritka, mint ahogy azt a többség hinni szeretné,
csak éppen nagyon kevesen beszélnek róla. A törvények a legtöbb országban
nagyon szigorúan büntetik a tizennyolc éven aluliak prostitúcióját, nemzetközi
egyezmények egész sora kötelezi erre a hatóságokat. Az érdekképviselők ezt
{3}

egyébként nem is hívják szexmunkának, az ugyanis kizárólag a szabad döntés


alapján végzett munkát jelenti. A szexmunkás mozgalmárok egységesen úgy
vélik, hogy kizárólag nagykorú személy tud felelősen beleegyezni effajta
tranzakcióba, így azt a szexuális tevékenységet, amelyet felnőttek folytatnak
pénzért fiatalkorú vagy kiskorú gyerekkel, bűncselekménynek és
elfogadhatatlannak tartják. De nem emiatt nagy a hallgatás a témával
kapcsolatban. A gyerekek, akik ilyesmit éltek át, nagyon sokszor a saját
hibájuknak tartják azt, ami velük történt, és – sajnos gyakran jogosan – attól is
tartanak, hogy ha valakinek elmesélnék vagy segítséget kérnének, még ők
kerülnének bajba. Nem segít a helyzeten az áldozathibáztató kultúra, amelyben
élünk: még a rendőrség is a bulizó kislányok kioktatásával véli megelőzni a nemi
erőszakot ahelyett, hogy érdemben fellépne az erőszaktevők ellen. Ha pedig
pénz kerül a képbe, az áldozat szinte azonnal „elveszíti a becsületét”, és egészen
más elbírálás alá esik.
Ludovica Iaccino az International Business Timesban megjelent 2015-ös cikke
szerint a gyermekprostitúció Srí Lankán, Thaiföldön, Brazíliában, az Egyesült
Államokban és Kanadában ölti a legnagyobb mértéket.
http://www.ibtimes.co.uk/top-five-countries-highest-rates-child-prostitution-
1435448
Az ENSZ egyezménye mellett Magyarországon figyelembe kellene még venni
a 2007-ben született Lanzarote-i Egyezményt, amely az Európa Tanács
gyermekek védelméről szóló egyezménye a szexuális kizsákmányolás és a
szexuális bántalmazás ellen.
CUKROSBÁCSIK AZ INTERNETRŐL

Arra, hogy kiből lesz gyermekprostituált, nincs egységes recept. Csili nem
nélkülözött, középosztálybeli családban nőtt fel. Neki igazából nem is pénz
kellett, hanem figyelem és szeretet. Vagy legalább valami ahhoz hasonló. Sosem
kényszerítették fizikailag, úgy, ahogy azt klasszikusan elképzeljük: megverik,
lefogják, fenyegetik. Mindezek nem történtek meg. Ettől persze még ugyanolyan
bűntény gyerekekkel szexelni, különösen pénzért.
A magyar törvények szerint a fiatalkorúak akár már tizenkét éves koruktól
lefeküdhetnek egymással, de felnőttek kizárólag tizennégy évesnél idősebbekkel
létesíthetnek szexuális kapcsolatot. Minderről felvételt közzétenni vagy fizetni a
szexuális aktusért azonban ennek ellenére meglehetősen tilos, amíg mindkét fél
be nem tölti a 18. életévét, különben gyermekpornográiának, illetve
gyermekprostitúciónak minősül az ügy. Igaz ugyan, hogy a gyermekprostitúció
áldozatai jellemzően gyermekotthonokból és nevelőszülőktől kerülnek ki, de
azért bőven akad olyan eset, amikor egy gyerek anélkül keveredik ilyen
helyzetbe, hogy akár csak egy napra is eltűnt volna otthonról. Csiliről például
senki nem tudta, hogy mit csinál. Az apja, ahogy ő mondja, nem tudta őt
szeretni, az anyja megfeszült, hogy egyben tartsa a családot, sok gyerek között
könnyű volt kikerülni a vigyázó tekinteteket. Mire elérte a nagykorúságot, három
emberrel feküdt le pénzért. Szomorú amiatt, hogy ez így alakult, de ettől nem
érzi magát egy roncsnak. Amikor arra kérem, hogy hasonlítsuk össze ezt az
„eredettörténetet” a vidám, önszántából szexmunkát végző önképével, akkor a
fejét rázza.
„Egyértelmű, hogy sokkal hamarabb akklimatizálódtam az úgymond
értelmetlen szexhez, mint mások, szóval valószínűleg emiatt sokkal gyorsabban
bólintottam rá. Nem örülök neki, de most már ez van, mit csináljak? Erősebb
lettem. Ma én vagyok Csili. És Csili harcol, foggal-körömmel. Ha mindenáron
tanulság kell, akkor az csak annyi, hogy szeressétek jobban a gyerekeiteket.
Hogy az internet tényleg veszélyes, mert vannak emberek itt, köztünk,
Magyarországon, akik fizetnének és fizettek is gyerekeknek szexért.”
Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Vajon azért „szakosította” magát
szexmunkásként is az idősebb férfiakra, mert gyerekként ők éltek vele vissza?
Vagy éppen azért tudtak vele visszaélni, mert apaigurákat keresett? Erre nincsen
véges válasz. Valószínűleg oda-vissza dolgoznak ezek a hatások, mindenesetre ő
most már az az ember, akivé ezen az úton vált. Párkapcsolataiban amúgy
kortársakat keres. A daddyk a munkát és a szereplést jelentették neki.
A szexcsetelést valamennyire a feldolgozás eszközeként használta. Sok undok
alakkal találkozott ott is, de mivel mindez a virtuális térben zajlott, ő hozta meg
a szabályokat. Voltak visszatérő zaklatók a csetszobában és a blogján is, akiket
nagy hanggal és lehengerlő dumákkal osztott ki, de a gonosz névtelen üzenetek
mélyebbre mennek, mint hinné az ember. De őt éppen az segítette ki a
legsötétebb időkben, hogy az áldozat pozíciója helyett megtalálta magának a
büszke szexmunkás identitását. Nem hajlandó szégyellni magát, vagy bármit
eltagadni abból, amit csinált. Ugyanakkor nem akar segítségért esedezni, amikor
nincs ki segítsen.
Csili nem akarja prédának érezni magát, és erre minden oka megvan.
Áldozatvédelmi szakemberekkel beszélgetve sokszor szóba kerül, hogy nagyban
rontja a túlélési esélyeket, ha valaki áldozatként tekint saját magára, mert ez
tehetetlenséggel, sérülékenységgel jár együtt, még beszélni is nehéz ilyen
helyzetből. Persze ha valakit megerőszakolnak, megvernek, szexuális visszaélés
áldozata lesz, akkor minden oka és joga megvan, hogy összeomoljon és sírjon,
hogy segítséget kérjen, akár egy időre elveszítse az ítélőképességét, és mások
támogatására szoruljon. Hiszen a trauma így működik: megbénítja az embert.
Egy olyan rendszerben és egy olyan országban, ahol a politikai közbeszéd
szintjén is semmibe veszik az elnyomottakat, sőt őket tartják felelősnek a saját
problémáikért, miközben elvonják az összes pénzt, paripát, fegyvert az
elesetteket támogató intézményektől; ahol már összedőlt a gyermekvédelem, és
csak füstölgő romok maradtak a helyén, ahol a civil szakemberektől nemcsak az
állami támogatást vonták meg, de fatvát mondtak ki rájuk, amiért külföldi
támogatásokból is folytatták a munkájukat; ahol a rendőrség nemhogy nem
kompetens, de sokszor a bántalmazókkal szolidáris – szóval egy ilyen
társadalomban a legtöbben nem engedhetik meg maguknak, hogy teljes
mértékben átéljék mindazt, ami történt velük, és rendes áldozathoz méltóan
legalább egy időre mások segítségére szoruljanak. Mert nincs elég ember, nincs
elég idő, nincs megfelelő intézményrendszer ahhoz, hogy megkapják azt a
segítséget, ami amúgy erkölcsi alapon, szakmai megfontolásból, de még
nemzetközi egyezmények és a magyar törvények alapján is járna nekik. Csili is a
saját hajánál fogva rángatta ki magát a mocsárból, és ebben épp a felvállalt
szexmunkás identitás segített neki.
Az elhanyagolt, zűrös gyerekkor, a férfiak, akik visszaéltek vele
kisgyerekként, mindezeket már nem lehet eltüntetni. Viszont a szégyent, a
társadalmi ítélkezést agyon lehet csapni azzal, ha emelt fejjel kiáll, és önként,
hangosan felvállalja mindazt, amivel amúgy megbélyegezhetnék és
megbéníthatnák. Óvodás kora óta tudja, hogy a férfiakhoz vonzódik, és lassan öt
éve vállalja nyíltan a szexmunkás identitását, pedig ma már nem is aktív. A
blogja most is elérhető, azt mondja, majd ha lesz újra megírni való, akkor
folytatja. Elsősorban szexmunkával és melegek élettörténeteivel foglalkozott –
habár ő nem tekinti magát melegnek.
GENDERŐRÜLET

Angolul legtöbbször női névmást használ saját magára, magyarul pedig


tudatosan keveri a nőies és férfias kifejezéseket. A fiatal fiúkat fruskáknak hívja,
magára nőként utal vissza. „Ha lesz gyerekem, és valami faszságot csinál, akkor
majd azt mondom neki: ide figyelj, anyád, bazmeg, amikor annyi idős volt, mint
te, fogta magát, és elment pornózni, hogy aztán egy angliai faszival
találkozhasson, akivel azelőtt életében egyszer randizott. Az, hogy te egyest
kaptál matekból, kurvára nem érdekel. Prioritások, érted.”
Persze a korábban emlegetett angol fiúval, akihez ki akart költözni Londonba,
nem jöttek össze a dolgok. Egyszer meglátogatta Csilit Magyarországon, de a
korábbi fellángolás után nem indult be a nagy lamúr. Ami kamaszszerelemnek
tűnt, annak is bizonyult. „Ez a felnőtté válásomnak volt a része” – mondja erről.
És azóta sok minden más is változott. Például otthagyta a stúdiót, és visszament
az iskolába egy év kihagyás után. Még jó ideig otthonról, a suli mellett folytatta
a munkát. Azután azt is abbahagyta, a tanulásra koncentrált, és elkezdett a
szakmájában dolgozni: iparművészként. Nagy néha visszanéz a csetszobába, de
csak olyankor, amikor unatkozik. Arról pedig egyelőre letett, hogy legyen egy
konkrét neve a nemi önmeghatározásának.
„Megbarátkoztam a férfitesttel, de pszichológiai nemem nincs, szóval
nevezhetsz fiúnak, de én igazából nembináris vagyok. Vagy gender nonkonform,
vagy írhatsz egyszerűen annyit, hogy queer” – feleli, amikor azt kérdezem, hogy
minek nevezzem. A nembináris azt jelenti, hogy nem a nő-férfi kettősségben
helyezkedik el, azon kívül állónak tartja magát. A gender nonkonform és a queer
hasonlóképpen: nem azonosul semelyik meglévő nemi szereppel. Nem jár
hormonkezelésre vagy műtétekre, de nincs pompadúrsérója, nem ad
gázfröccsöket a piros lámpánál, hogy a farka méretét bizonygassa. Legutóbb,
amikor nálam járt, kitúrta a gardróbból a tüllszoknyámat, abban mászott fel a
létra tetejére, megszerelni a csillárt, és befúrni a polcokat.
Vállaltan exhibicionista, de ebben nem is lát semmi kivetnivalót. (Én sem
látok.) Többnyire szerepben van, privátban is, és nagyon élvezi. (Én is élvezem.)
Ilyen értelemben valóban önmagát adja: a szerepjáték, az eltúlzott tónusok, a
parókák és női ruhák nem valami tőle idegen szerep részei, hanem ez a
szerepjátszás ő maga. Amikor fizető vendégnek nyújt át ebből valamit, akkor
önmagából ad, még akkor is, ha hozzáidomul az igényekhez. A jókedve is egy
szerep, de ez a szerep tartja őt mozgásban, ebből merítette az erejét. Amikor
pedig elfáradt, akkor abbahagyta a webkamerázást, mert úgy érezte, ez már
inkább teher. Nem volt igazán rászorulva, talált más pénzkereseti forrást. Éppen
emiatt könnyebben jelölte ki a határokat a kuncsaftjai felé is.
„Volt, aki felismert. Még írt is, hogy én voltam-e az a szemüveges izémizé.
Meg hogy nem tetszett a műsorom. Név nélkül írt persze. Mondtam neki:
aranyom, ha nem fizettél, akkor nem dolgoztam. Amíg nem dobtál zsetont, addig
nem érdekel a véleményed. Ha ledobtad, onnantól azt csinálom, amit te akarsz.
Amíg nekem megfelel, addig én rábólintok, és csináljuk. Persze normális keretek
között kell ezt elképzelni. Olyan azért nincs, hogy fogom a láncfűrészt, és már
tolom is fel a seggembe.”
BELZEBUB A CBA-BAN

A stúdióban, ahol közel egy évig dolgozott, mindenkinek volt saját szekrénye,
ott tartották a dolgaikat, de a tisztogatni való vagy személyes használatú
holmikat hozták-vitték.
„Egy sporttáskában hordtam a cuccaimat a melóba. Egy nap frissen vásárolt
karácsonyfaégőket vittem be dekorációnak, az égősor volt a táskában legfelül, az
alatt meg ott volt a nyolcszáz segédeszköz meg szexjáték. És ahogy jöttem ki a
CBA-ból, fizetés után, a táskám becsippant. Na, mondom, most vagyok bajban.
Kinyittatják velem a táskámat, és kiderül, hogy én vagyok Belzebub
személyesen. Mondtam a biztonsági őrnek, hogy vannak dolgok, amiket nem
akarok kipakolni. Úgyhogy kiszedem a karácsonyfaizzókat, mondom, lengessük
meg a kapu előtt, hátha az csipog, mert a többit nem szeretném ide, a pultra
kirakosgatni. És imádkoztam, hogy az izzók legyenek. Izzadtam, mint kurva a
templomban.”
TRAVIIRODALOM

A legtöbb szexmunkással ellentétben, Csili igen szabadszájú, bátran használja a


legkeményebb kifejezéseket: kurválkodásnak hívja a pénzért való szexelést, saját
magát leribancozza, engem is ribancnak szólít, és nyíltan viccelődik a
sztereotípiákkal.
Mások, akik szintén szexből élnek, jellemzően kerülik ezeket a durvaságokat,
és ha nem is finomkodnak, azért a köznapi káromkodásokat nem használják,
műszavakat, rövidítéseket, körülírásokat részesítenek előnyben. Sokan még az
erőszakot is csak szőrmentén nevezik meg. Ez érthető is: a méltóságukat védik.
Ki a fenének van gusztusa olyasmihez, ami a köznyelvben a legnagyobb
szerencsétlenséget vagy bénázást, a megalázkodást vagy azt jelenti, hogy valaki
kimondottan rosszul járt? 2014-ben fél Magyarország azon viccelődött, hogy egy
kiszivárogtatott hangfelvételen a lengyel állami olajvállalat, az Orlen vezetője
azt mondta: „Orbán úgy leszopta Putyint, hogy azóta felcsapott farokkal jár.”
Páran ekkoriban szóvá tettük, hogy az ennek nyomán támadt poénok nem
csinálnak épp nagy kedvet ahhoz, hogy bárki péniszt vegyen a szájába. De attól
sem önti el az embert a nemi vágy, ha azt hallja, hogy valakit megbasztak a
békávén. A lakótelepen, ahol iskolába jártam, ha valaki azt sziszegte, hogy
megbaszlak, az azt jelentette, hogy iszonyúan meg fog verni. Nem nagy csoda,
hogy a szexmunkások ezeket a szavakat nem szeretnék magukra vonatkoztatni,
és van is olyan közöttük, aki már az online hirdetésében kiköti, hogy ő sértegető,
otromba alakokkal nem hajlandó találkozni. Az egyik hirdető a hosszas
bemutatkozása alatt közel akkora terjedelemben utasítja rendre a bunkókat és
zaklatókat, mint amilyen hosszan magáról és a szolgáltatásairól mesél:
„Tudom, hogy ki vagyok, és hogy mi a munkám, de ezért nem kell megalázni,
vagy esetlegesen kellemetlen helyzetbe hozni, mert Már Unalmas. (…) Hozzám
ne azért gyere, hogy [meg]játszd magad, hanem hogy jól érezd magad (…)
Mérhetetlen tiszteletlenségnek tartom, és hiába ez a munkám, van értékrendem.
Ha már úgy indítasz a telefonban, hogy a párod lelépett, és halálosan unod,
menjek már át, vagy Te jönnél, kérlek, ne csodálkozz, hogy ki foglak nyomni.
Inkább akkor ne említsd meg. A prosztó viselkedés és beszéd engem nagyon
taszít, és még ajándékért cserébe sem viselem el!” (Az ajándék ebben az esetben
a fizetségre használt eufemizmus.)
Ez a részlet egy húszas évei elején járó nő bemutatkozásából származik, de
nem ő az egyetlen, aki említést tesz arról, hogy elvár némi tiszteletet. Ezzel némi
kontrasztban áll az, hogy a hirdetőoldal címe Beszámolók, a szlogenje pedig:
„Hogy ne te szopjál”. Az itt hirdetők ezt a kifejezést sehol nem használják
írásban, a bevett szóhasználat a „francia”.
Csili azonban másképp áll a dolgokhoz. A ribanc stigmára az volt a válasza,
hogy már előre beleállt a helyzetbe és magára írta ezt a bélyeget, belakta és a
magáévá tette, hogy ne tudják felhasználni ellene. Ez egyfajta megelőző
stratégia, amellyel elejét vette annak, hogy bármikor rásüthessék, bármikor
visszaélhessenek és sarokba szoríthassák ezzel. Ugyanígy – preventíve – rakja ki
az ablakba a nemi identitását – azt, hogy nincsen könnyen körülírható,
szokványos nemi identitása – és tudatosan provokálja a környezetét a nemiség,
az önmeghatározások, a személyhatárok és az erkölcsiség tekintetében. Örökös
elbizonytalanításban utazik.
Ez a stratégia a queer mozgalom sajátja, és azon belül is a sokak által
borzongva csodált drag queenekre, a transzvesztita előadóművészekre a
legjellemzőbb. A drag egy komikus, színpadi műfaj, amelyben különféle
emberek egy-egy nemi szerep vagy jelleg erős túlhangsúlyozásával alakítják ki a
karaktereiket. Leggyakrabban férfiak öltöznek valamilyen női karakternek, de
nem ám csendes háziasszonynak: excentrikus dívák és szexszimbólumok állnak
a színpadon. A legextrémebb diszkókirálynők meg sem közelítik egy rendes drag
alapkelléktárát és extremitását.
A dragek nem tévesztendők össze a transznemű emberekkel. Ahogyan a
legismertebb drag művész, RuPaul fogalmaz: „a transznemű emberek nagyon
komolyan veszik a nemi identitást – ők azonosulnak vele. A drag valójában
viccet csinál az identitásból. Mi alakváltók vagyunk.” Ettől persze még vannak
átfedések a két csoport között, de a drag előadói jelenség, a transznemű pedig
személy, egy állampolgár.
Ez a műfaj a klasszikus kabarék, a varieté és a revük világában gyökerezik, a
19. század eleje óta van jelen az éjszakai színházi kultúrában Európában akár
konferansziéként, akár zenés vagy táncos előadóként vagy önálló komikusként.
Sokan stand-up comedybe hajló előadások formájában mutatják be, amelyeket
megszakíthatnak rövid műsorszámok táncosokkal, énekesekkel, artistákkal. A
tipikus drag maró humorral kóstolgatja a közönségét, erős szexuális töltete van a
mondanivalójának, sokszor politizál, és nagyon sokat foglalkozik a nemi
szerepekkel, érzelmekkel, kapcsolatokkal, a társadalomban elterjedt
sztereotípiákkal.
A drag humora preventív humor: elébe szalad a melegekről, leszbikusokról,
transznemű emberekről keringő előítéleteknek már azzal is, hogy egészen
irreális alakot ölt magára, és provokatív módon azokból csinál hülyét, azokat
hozza zavarba, akik rájuk próbálják olvasni ezeket az előítéleteket. Ebben a
világban mindenki furcsa, mindenki ferde (queer) valahogyan, de az egyetlen,
igazán szánalomra méltó lény az a bigott ember, aki ezen megdöbben, aki ezt
elutasítja, nem érti. Ugyanezt teszi Csili is: neki is van drag karaktere, amit nem
választ le teljesen a polgári önmagáról, azaz nincs szüksége parókára és
műszempillákra ahhoz, hogy szerepbe kerüljön. A nemi identitások közötti játék
mellett a karaktere fontos eleme az is, ahogyan hangsúlyozza: nem csupán
felvállalja, de szinte utána dobja a befogadónak, hogy szexmunkás volt, és ezzel
most is azonosul. Így ő van felül ebben a játékban, hiszen gúnyolódással vajmi
keveset lehet nála elérni: ő már magára olvasta, sőt a saját homlokára égette
ezeket a jelzőket.
ÚTELÁGAZÓDÁS: NEHÉZ SZÓ!

Ez a mentalitás egyébként az LMBT-mozgalom más rétegeiben is felbukkan.


1984-ben a brit bulvárlapok azon gúnyolódtak, hogy a Margaret Thatcher
megszorító intézkedései ellen sztrájkoló bányászoknak balos londoni melegek
gyűjtöttek adományokat. A szennylapokban megjelent Pits and Perverts
szalagcímeket egyszerűen magukra húzták: így hirdettek pénzgyűjtő fesztivált,
amelyen az akkorra már szupersztárosodó Bronski Beat is fellépett, és az
esemény történelmet csinált. Ezt a gúnyolódást magyarul nagyjából Bányászok
és Buzeránsokra lehetne fordítani, a szigetországban a perverz jelzőt használták
a melegekre, akik ezzel a kiállásukkal történelmi eseményt kreáltak. A
következő évi, 1985-ös Pride felvonulásra több busznyi tagot delegált a
bányászszakszervezet, és ennek az alkalomnak a hatására kerültek be a melegek
és leszbikusok jogai, mint védendő értékek, a brit Munkáspárt programjába.
Bár az angolszász meleg szubkultúrákban hangsúlyosabb ez a dacos
hozzáállás, nálunk sem példátlan. Magyarországon a 2013-ban alakított Buzi
Újhullám képviseli ezt az irányvonalat, akik a liberális politikai korrektség
helyett többdimenziós szemléletet tartanak megfelelőnek, így sokat foglalkoznak
rassz- és osztályszempontokkal is. Elismerik az LMBT-mozgalom vívmányait,
de kritikusak is velük szemben, mert úgy vélik, nem lehet a kérdést a szerelem
magántermészetű jelenségére korlátozni, hiszen egyáltalán nem magánügyről
van szó.
A tudományos szakirodalomban ezt a szemléletet interszekcionalitásnak
nevezik, de ez magyarul nem jelent semmit, pusztán egyike azoknak a
szavaknak, amelyekkel a konzervatív járókelőket el lehet riasztani a
bölcsészkarok környékéről. Ez a szó a társadalomtudományi szakszövegekben
annyit tesz, hogy nem egyetlen nézőpontból vizsgálunk meg egy kérdést, hanem
több különféle szempontrendszert is alkalmazunk a probléma feltárásánál. Így
például interszekcionális vizsgálat az, amikor a szexmunkások helyzetét
gazdasági, jogi, hatalmi-politikai, kulturális és társadalmi összefüggéseiben
vizsgáljuk, foglalkozunk a szereplők önmeghatározásaival, az etnikai vagy
rasszhovatartozásukkal, a kilátásaikkal, a mintákkal, amelyeket követnek, a
társadalmi jelenségekkel, amelyek hatnak rájuk. És persze az
állampolgárságukkal, szexuális orientációjukkal, nemi identitásukkal is.
Bonyolultul hangzik, de csak ennek van értelme. Rövidebben azt mondhatnánk,
hogy több szempontot is figyelembe veszünk.
Az „intersection” szó angolul szó szerint útelágazást vagy útkereszteződést
jelent, azaz az eredeti nyelvben sokkal érthetőbb a szimbólum, mint a magyar
olvasó számára, aki csak egy újabb latinos formájú szószörnyet lát ott, ahol az
angol anyanyelvű befogadó egymást keresztező, felülíró szempontokat, amelyek
szükségszerűen találkoznak. Ezért legszívesebben többdimenziós hozzáállásnak
hívom – ha máshonnan nem, hát a Rubik-kocka miatt minden magyar legalábbis
sejti, mik azok a dimenziók.
Ebbe a személetbe, a melegmozgalomnak ebbe a hagyományába illeszkedik
bele Csili a kihívó humorával, a nemi szerepek összekeverésével és azzal, hogy
hangosan hirdeti: a szexmunka az ő számára pozitív választás volt, és nem lát
benne semmi kivetnivalót.
SZERELEM NÉLKÜL NEM MEGYEK,
TEHÁT MINDIG MÁST ÉS MÁST SZERETEK

Másfél év után Csili abbahagyta a webkamera-modellkedést. Munkát talált a


szakmájában, és jók a kilátásai: tehetséges iparművész, megtalálják a kisebb-
nagyobb megbízások, tervez és kivitelez, díjat is kapott már. A szexmunkára úgy
tekint, mint amit most épp nem végez, de attól még része az életének. Továbbra
is követ néhány blogot a témában, figyeli, mi történik a sajtóban és a
közbeszédben, és nem tartja kizártnak, hogy a jövőben újra pénzért végezzen
szexuális jellegű munkát.
Ebben a szakmában a legtöbben igyekeznek elválasztani a személyes
szexualitásukat attól, amit munkaként végeznek. Vannak, akik egészen más
dolgokat vállalnak pénzért, mint amit otthon, a választott partnerükkel
természetesnek tartanak. Sokaknál az óvszerhasználat a különbség: míg az
ügyfelekkel értelemszerűnek gondolják, a párjukkal szemben igazságtalannak
tartanák, mert úgy vélik, szükséges a személyes intimitáshoz a gumi nélküli
együttlét. Vannak, akik ezt kifejezetten a testnedvekkel, elsősorban a spermával
asszociálják: a kuncsaftokéval nem akarnak érintkezni. Vannak, akik az
otthonukban szexelnek pénzért, majd rigorózusan lecserélik az ágyneműt,
különféle berendezési tárgyakat vesznek elő és raknak el, vagy akár
fedőmatracot használnak – így tesznek különbséget a melóhely és a személyes
terük között.
Az ebben a szakmában dolgozók nagy része valamilyen szerepet játszik az
ügyfelei kedvéért, de az korántsem a belső igényükből fakad, hanem a
felvevőpiachoz igazodva veszik fel ezeket a „jelmezeket”. Az utak szélén álló
nőknek mindig mosolyogniuk kell, mindig vidámnak kell lenniük (ahogyan erről
a következő, Mariról szóló fejezetben több szó esik majd: „a lánynak mindig
mosolyognia kell”); a pornószínésznőktől azt várják, hogy valósággal követeljék
a szexet; az eszkortoknak élénken kell érdeklődniük és fenntartaniuk a társalgást
a legunalmasabb vacsorák alatt, a legfantáziátlanabb vendégekkel is.
Csili azonban nem az ügyfeleihez alakította a szerepét, hanem a szerepeihez
kereste meg a megfelelő részpiacot. Ő belső indíttatásból, szereplési és
önkifejezési vágyból találta meg magának azt a frivol, politikus, kiosztós
perszónát, akit egyébként a privát életében is gyakorol. Anyagilag sosem volt
különösebben ráutalva a szexmunkára; annyi pénzt, amennyit így összeszedett,
másutt is megkereshetett volna. De vonzotta a lehetőség, hogy megmutathat
valamit magából, hogy kapcsolatokat teremthet, miközben maximális
biztonságban van, hiszen egy kamerán keresztül nem tudják fizikailag
bántalmazni, nem kényszeríthetik semmire. Nem csoda hát, hogy amikor
telítődött ezzel az élménnyel, amikor elfáradt, és már kellemetlennek érezte,
akkor simán kiszállt.
„Az elején volt benne valami izgató. Szexuális kíváncsiság, ami sokunkban
megvan, akik ezt a munkát választjuk. Izgalmas volt az elején, meg hát pénz is
volt benne. De aztán annyi ostoba, követelőző, kéretlen emberrel találkoztam…
Kialakult egy alaphangulat már a nap elejére, hogy eh, már megint azzal a sok
idiótával kell foglalkoznom, nincs kedvem ehhez az egészhez. De kellett a pénz.
Olyankor jó volt, ha végre jött egy fizető vendég, mert akkor megérte ott lenni.
De voltak napok, amikor lófaszt se kerestem, az nem volt olyan vidám. De nem
volt bennem üresség meg önvád.
A vége felé már nagyon megterhelő volt. Nem a munkakörnyezet, nem az,
hogy be kell járnom, hanem az ember egy idő után megfárad. Amikor felnősz,
akkor az emberi test meg a meztelenség olyasmi lesz, amit ki kell érdemelni. Ha
ezt [a munkát] csinálod, akkor ez elveszíti az értékét. Hogyha valaki fontosnak
akarod megmutatni magad, amikor őt akarod ebbe bevezetni, ő mitől lesz más,
mint azok, akik fizetnek neked? Csak bedobálnak pár dollárt, és máris minden
ott van előttük. Akkor miben más a jövendőbelim, mintha csak egy kliens
lenne?”
Mari felveszi a kesztyűt
„Ahol mi dolgozunk, onnan nem messze van egy dohánybolt, a lányokkal oda
szoktunk feljárni, cigit venni meg mindent. Akkor még nem tudtuk, hogy a
körzeti megbízottunkat leváltja elsejével [ez az új ember], mentünk, mint ahogy
mindennap. És ő jött. Bekiabált, hogy a dohányboltos csaj megtenné-e, hogy
kiküld minket, mert ő nem tud bemenni dohányárut venni meg kávézni. Mert
amíg mi bent vagyunk, addig ő nem tud bejönni a dohányboltba. Mondtam, hogy
semmi probléma, addig nem fogsz cigizni.
Először sokkot kaptunk. Mi a baja avval, hogy mi ott vagyunk. Mondta, hogy
kurvákkal ő nem tartózkodik egy légtérben, [ezért a dohányboltos] küldjön ki
minket, hogy ő tudjon venni dohányárut magának, illetve kávézzon. Kérdezte a
dohányboltos, hogy ő erre mit mondjon, hogy mondja ezt el nekünk? Ott állunk
a dohányboltban. Kijött a tulajdonos, és közölte, hogy ő sem tud minket
kiküldeni, ugyanis amíg nem loptunk, nem csináltunk semmi olyat, ami miatt
kitilthatna minket a dohányboltból. Hogy küldjön ki három olyan embert, aki hét
éve mindennap bejár az ő boltjába vásárolni?
Ezután jöttek a következő lépések. Kijött hozzánk, és közölte, hogy elsejétől
már ő a körzeti megbízott, és hogyha szeretnénk, akkor sok jót és rosszat is tud
ellenünk tenni, szóval ezzel nem lesz probléma. Hozzáteszem, egy kigyúrt,
tetovált nyakú [emberről] beszélünk, aki most meg akarja mutatni, hogy ő a
világ legjobb rendőre. De nincs vele tisztában, hogy mi is tanultunk egy jó pár
évig. Az előző körzeti megbízottunk is így kezdte. Kilenc év után ő megy el, és
nem mi.”
Mari magasra kontyolt hajú, telt nő. Harmincéves. Roma. Egy Pest környéki
faluban lakik a közelben az óvodás korú kisgyerekével, a főváros szélén futó
autóúton szokott állni. Egy mellékúton több másik nővel együtt. Régóta ismerik
egymást, barátnők, megbeszélik a dolgokat, sokat segítenek egymásnak. Tíz-
tizenkét órákat dolgoznak egyhuzamban, éjszaka is, mikor hogyan megy az
üzlet. Ezen a szakaszon, a város határán egyáltalán nincs közvilágítás,
vaksötétben várnak éjszakánként. Mari Szabolcs megyéből jött Budapestre,
tizennyolc évesen kezdett szexet árulni.
„Meghalt édesanyám, összeomlott a családunk, mindenki ment, amerre látott.
És felkerültem Pestre, hogy majd dolgozni fogok, aztán kikerültem az út szélére.
Egy éjszaka elkezdtem a munkát. És már rögtön úgy, hogy jöttek a rendőrök meg
minden. Ezen [ma] már meg se lepődök.
Volt állandó állásom, csak ugye, akkor sem éltem meg abból, amit kerestem.
Megismerkedtem egy fiatalemberrel, akivel nem kellett volna. Ezáltal kerültem
ki az útra. Hiszékeny tizennyolc éves lányként én azt gondoltam, hogy
megérkezett a nagy szerelem, és de jó lesz. Holott őneki három gyereke, felesége
volt emellett. Közölte, hogy más megélhetésünk nincs a kettőnk szerelmére, csak
az, hogyha én kimegyek dolgozni. Mert ha itt van a mi kettőnk szerelme, akkor
hol fogunk lakni. Valamiből fizetni kell azt is. Ő ha csinál valamit [betörést,
rablást], akkor őt elviszik, ezért menjek én. Azt nem közölte, hogy engem is
elvihetnek. Természetesen ez nem volt benne a pakliban. Így kerültem ki az útra,
és elhittem minden szép mesét. Általában, 99 százaléka mind így kerül ki az útra
[a dolgozóknak]. Aki nem vallja be, az hazudik.
Odavitt a többi lányhoz, megmondta, hogy segítsenek már, tanítsanak ki,
mondják el a dolgokat, és akkor ők elmondták. Ez egy ilyen lánc, ez
mindenkinél így működik. Hoznak egy újat, és azt mondják, jaj, segíts már, nem
tudja, hogy mit kell, hogy kell. Okosítsd már, nehogy valami baja legyen –
mintha az annyira érdekelné a striciket.”
Mari hosszú ideig dolgozott úgy, hogy a keresett pénzt odaadta a férfinak,
akibe szerelmes volt. Idővel aztán egyre nehezebben viselte már a munkát, a
hajtást, a megaláztatást, a rendőri zaklatásokat, miközben kettejük szerelme sem
látszott rendeződni: ami átmeneti pénzkeresetnek indult rövid időre, amíg
összeköltözhetnek, az végül tartós kihasználásba csapott át. És jöttek a pofonok.
„Nem tudnám megszámolni, mennyi alkalommal. Ha nem úgy ment a nap, ha
rossz idő volt, ha éppen nem jött a forgalom, nem volt pénz, mindig volt rá
valami ok. Nem úgy álltál. Nem úgy pózoltál, nem mosolyogtál. Miért nincs jó
kedved? Mert nekünk lányoknak mindig jó kedvünk kell legyen. Soha nem
szabad nem mosolyogni kint az út szélén.”
Több évébe tellett, mire megszabadult a férfitól, aki hősszerelmesnek tűnt, de
végül erőszakos futtatónak bizonyult. Pedig többször megpróbálta.
„Volt úgy, hogy bujkáltam, volt úgy, hogy teljesen más városba költöztem,
hogy ne találkozzak se vele, se a körülötte lévő emberekkel, mert az egyik
elmondta a másiknak, hogy itt és itt látott, és akkor már jött is. És akkor megint
előadta ezt a szép történetet. Amíg ettem [ezt a mesét], addig visszamentem.
Aztán amikor már nem, akkor… Akkor már rögtön az jött, hogy biztos
szerelmes lettem az úton valakibe. Pedig nem, csak eljutott az agyamig, hogy ez
mind csak a pénz[ről szól].
Nem lehet könnyen [megszabadulni tőlük]. Nagyon ragaszkodnak a pénzhez.
Az ingyen pénzhez, mivel neki más dolga sincs, minthogy max kirakja meg
fölveszi a lányt, és van pénz. Azért az nem egy-kétezer forint. Nem egy napi
átlagos, ötezer forintos munkabérről beszélünk, mint akár egy kőműves
[esetében]. Anno még tizennyolc évesen volt, hogy száznegyvenezer forintot
kerestünk meg tíz, tizenkét óra hosszás, úgymond, műszak alatt.
Száznegyvenezer forintot. Másnak az egy jó fizetése, amit ők zsebre raknak.
Azért az ember bármire képes szerintem.”
STRICIK, MADÁMOK, MENEDZSEREK

Az 1999-es prostitúciós törvény értelmében szexuális szolgáltatásokat árulni


legális, nem büntetendő tevékenység, a futtatók azonban bűncselekményt
követnek el: „aki mást üzletszerű kéjelgésre rábír”, vagy eltartatja magát vele,
azt akár három év szabadságvesztéssel is büntethetik. Aki az üzletet
megszervezi, az akár nyolc évet is kaphat: ezt „kerítés” néven tárgyalja a
törvény, és minősített esetnek számít, ha valaki kiskorú, a nevelése vagy
felügyelete alatt álló személy kárára követi el, illetve amennyiben
megtévesztéssel, erőszakkal vagy fenyegetéssel éri el azt, hogy az áldozata
pénzért szexeljen. Márpedig ezek valamelyikét a legtöbb strici alkalmazza, még
akkor is, ha az áldozataikat sokszor valamiféle szerelmi történettel hálózzák be –
ahogyan az Marival is történt.
Az érdekképviselők nem is nevezik ezt szexmunkának – a definíció szerint azt
hívják így, amikor valaki szabad elhatározásából, a maga hasznára dolgozik.
Amikor valakit más kényszerít, annak már prostitúció a neve. Hosszan lehetne
vitatkozni azon, hogy vajon az anyagi kényszer is kényszer-e, ami miatt oly
sokan végzik ezt a munkát, de azért abban nem nehéz egyetértésre jutni, hogy
egy öklét rázó izompacsirta másfajta kényszert képvisel, mint a sárga csekkek.
A szexmunkás érdekképviseletek teljesen el is utasítják azt, amit ők
prostitúciónak neveznek: az a céljuk, hogy a dolgozók kizsákmányolását,
fenyegetettségét, az ellenük irányuló erőszakot felszámolják, de legalábbis
csökkentsék. A magyar törvényi szabályozással mégsem értenének egyet, az
ugyanis minden olyan szereplőt büntet, aki bárhogyan elősegíti a szexet árulást,
így tehát azokat a szervezőket, operátorokat, üzletszerzőket, extrém esetben akár
a lebonyolításban így-úgy közreműködő takarítókat, taxisokat és más hasonló
személyeket is, akik amúgy alkalmasint nem húzzák le a szexmunkásokat,
hanem munkamegosztásban, együtt dolgoznának velük. Sok ilyen segítőnek
éppen ez az illegalitás ad lehetőséget arra, hogy zsarolja a dolgozókat.
Aki nem zsákmányol ki, nem bántalmaz vagy kényszerít, hanem szervez és
lebonyolít, azt a szakirodalom harmadik félnek nevezi. Őket például Új-
Zélandon és Németországban nem is büntetik. A kérdés persze itt is az, hogy
mennyire lehet megkülönböztetni a stricit a menedzsertől, a madámot a fogva
tartótól. Az őszinte válasz erre, hogy a két kategória, a prostitúció és a
szexmunka világa között a gyakorlatban nincs éles választóvonal. Sok szexet
áruló futtatónál kezdte, és később, ahogy Mari is, nagy nehezen megszabadult a
stricijeitől. Mások sosem adtak le pénzt senkinek, megint mások illegális
lakásbordélyokban dolgoznak, ahol változó mértékben szednek sápot az
üzemeltetők. Ami mindannyiukban közös, hogy a törvényi tiltás dacára nem
kapnak érdemi védelmet a hatóságoktól. Egy ideális szabályozás éppen arra
volna jó, hogy minél nagyobb függetlenséggel és biztonságosabban végezhesse
ezt a munkát az, aki úgy dönt, hogy belevág.
A magyar törvény az 1950-ben született New York-i Nemzetközi Egyezmény
szellemében született, amelyhez Magyarország 1955-ben csatlakozott. Ezt a
dokumentumot a prostituáltként dolgozó emberek védelmére találták ki, és sok
más rendelkezés mellett megtiltja az aláíró országoknak, hogy bármilyen
nyilvántartást vezessen a prostituáltakról, ehelyett a társadalomba való
visszailleszkedést segítő programokat vár el, valamint előírja, hogy az
emberkereskedelem áldozatai számára védelmet kell biztosítani. Ugyanakkor –
megelőző szellemben – azt is elvárja a csatlakozó országoktól, hogy minden
elősegítő szereplőt – prostitúcióra csábítót, abból hasznot húzót, bordélyházat
fenntartókat, sőt az efféle célra lakást bérbeadókat – büntessen, még akkor is, ha
a pénzért szexelő személy mindenbe beleegyezett. Az egyezmény célja
nyilvánvalóan az áldozatok védelme, elsősorban a kényszerítés és a
kizsákmányolás megakadályozása, és ezek igen tiszteletreméltó ambíciók. A
gyakorlatban azonban ezek az intézkedések nem elegendőek a stricik
visszaszorítására, ellenben megnehezítik azoknak a szexmunkásoknak a dolgát,
akik függetlenül, a saját szakállukra akarnak dolgozni. Ilyen problémás
intézkedés például a lakáskiadás tilalma, erről az Angelika elégedett című
fejezetben bővebben is szó esik.
Elvileg az 1999-es magyar törvénynek is ez lenne a célja, valójában inkább
arra találták ki, hogy a segítségével az utcai prostitúciót bizonyos helyekről el
lehessen tüntetni. A rendőrség és az önkormányzatok sok helyen nyílt
hadviselést folytatnak az utcán dolgozók ellen, büntetésekkel, fogdával, sőt
szentképekkel üldözik a szexmunkásokat és a prostituáltakat.
A KÉKEK

Ahol Mari állni szokott, egy mellékúton, ott rendszeres a rendőri vegzálás. De
nem csak ott: országszerte, ahol a szexmunkások láthatóvá válnak – azokon a
környékeken, ahol összegyűlnek az utcán dolgozók –, csak úgy repkednek a
szabálysértésként osztogatott büntetési csekkek. 2012-ben tizennégyezer
bírságolási ügy indult, egymilliárd forintnál is több bírságot szabtak ki a
szexmunkásokra olyan nevetséges indoklásokkal, minthogy rossz helyen álltak
vagy szemeteltek. Volt olyan szexmunkás, akit egészen abszurd közlekedési
szabálysértésért bírságoltak meg: a rendőrautó megállt az út közepén, a benne
ülők odaintették a lányt, és amikor odalépett hozzájuk, szabálytalan átkelésért
kapott egy csekket.
A törvény ugyanis nemcsak azt tiltja meg, hogy bárki közreműködjön a
szexuális szolgáltatások megszervezésében, hanem azt is aprólékosan kiköti, hol
szabad és hol nem szabad szexet árulni. Létezik a türelmi zóna fogalma: ezek
olyan területek volnának, ahol szabadon lehet felajánlkozni, csakhogy ezeket a
zónákat az önkormányzatok – csekély kivétellel – 1999 óta nem jelölik ki. A
nem létező zónába pedig, értelemszerűen, bemenni sem lehet.
De nem csak ezekben a zónákban lenne szabad kiállni az útra: a törvény
értelmében kizárólag a védett övezetekben nem szabad szexet árulni. Ezért a
SZEXE, akkori nevén a Magyar Prostituáltak Érdekvédelmi Szövetsége több
fővárosi kerület jegyzőjénél kérte, hogy adjanak ki hatósági bizonyítványt arról,
mely területek védettek, és hogy hol űzhető legálisan a prostitúció. A jegyzők és
a Fővárosi Közigazgatási Hivatal elutasították ezt a kérést, emiatt a szervezet
bírósághoz fordult, és a Fővárosi Bíróság jogerősen igazat adott nekik. Ezt az
ítéletet azonban 2004-ben a Legfelsőbb Bíróság formai okokra hivatkozva
megsemmisítette, és ezzel bezárult a kör: se türelmi zóna, se egyértelmű
dokumentumok arról, hogy hol szabad és hol nem szabad dolgozni. Megindult
hát a földrajzi alapú csatározás.
Máig jelentős bírságokat szabnak ki azzal az indoklással, hogy a szexmunkás
rossz helyen állt: például főút mentén vagy védett övezetben. Sok esetben ez
egyáltalán nincs is így, viszont a bíróság előtt a szexmunkás szava sokkal
kevesebbet nyom a latban, mint a rendőröké. Elvileg GPS-méréssel kellene
igazolni, hogy hol szabják ki a bírságot, a legtöbb esetben azonban ezt a
rendőrök elhanyagolják. Olyan eset is volt, hogy egyszerűen méterekkel
távolabbi helyet írnak a jegyzőkönyvbe, mint ahol valójában állt a megbírságolt
személy.
SZENTKÉPEKKEL
A SZEXET ÁRULÓK ELLEN

Akadnak önkormányzatok, amelyek nem egyszerűen ellinkelik a türelmi zóna


kijelölését, hanem konkrétan üldözik a helyi szexmunkát, és különféle
megszorító rendelkezéseket használnak fel az általuk nem kívánatosnak tartott
utcai dolgozók kisöprűzésére.
Kamaraerdő környékén az utcai szexmunkások vaksötétben állnak a
mellékutakon, nincs közvilágítás. Téli éjszakákon, a mínuszokban ez még
ijesztőbb, mint máskor. Szereztek hát hordókat, és azokban tüzet gyújtottak,
hogy azoknál melegedhessenek, de ezt megtiltotta nekik az önkormányzat, mivel
természetvédelmi területen állnak. Most akkor fény sincs, meleg sincs. Az
állandó kuncsaftok azért tudják, hol keressék őket, éjszaka kifejezetten ezért
jönnek ide.
Rákosmentén ennél jóval fondorlatosabb tervet eszelt ki a polgármester: Szűz
Máriát hívta hadba – ahogyan azt Albert Ákos, az Abcúg riportere megírta. A {4}

XVII. kerületben a Lőrinci és a Tarcsai úton szoktak állni a szexmunkások,


ezeken a helyeken nem volt semmi, ami miatt ne dolgozhattak volna az út
mellett. A környékbeli csalitosok kis útjaira már korábban sorompókat szereltek,
hogy a kuncsatok ne tudjanak oda behúzódni, ahogy mondani szokás, „üzletbe”.
Aztán az önkormányzat előrukkolt néhány instant kegyhellyel. Személyesen,
levélben kérte fel a kerületi rendőrkapitányt, hogy indítson eljárást a Lőrinczi
úton egy gazos, elhagyatott, beépítetlen telek közelében dolgozó lányok ellen,
mert azt a hivatal temetőként tartja számon, bár eddig mindössze egyetlen
embert temettek ott el az ötvenes években, és azóta sem gondozza senki. A
lányok ekkor arrébb húzódtak háromszáz méterrel, és ott dolgoztak tovább, ott
viszont már nagyon kevés helyük maradt, mert a lakóövezetekbe már nem
akartak bemenni. A helyi lakosok sok helyen ugyanis igen ellenségesek a
szexmunkásokkal, akik igyekeznek elkerülni az összeütközéseket.
A Tarcsai úton azonban nem akadt semmi, amire hivatkozva el lehetett volna
űzni onnan az igazolvánnyal, egészségügyi kiskönyvvel, néhány esetben
vállalkozói igazolvánnyal is felszerelt dolgozókat. Riz Levente polgármester
azonban úgy gondolta, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor majd
Mohamed megy a hegyhez. 2016-ban tehát úti ikont építtetett, amelyet a saját,
polgármesteri keretéből finanszírozott, és a görögkatolikus egyház fel is
szentelte neki, így aztán a szexmunkások kénytelenek a vallási szobortól is
háromszáz méter távolságot tartani. „A célunk, hogy kiszorítsuk a kerületből, a
Tarcsai út környezetéből őket. Hogy hova mennek, az nem érdekel. Egy biztos,
hogy azon a területen ne jelenjenek meg, tűnjenek el minél hamarabb onnan. A
rendőrség kész intézkedni” – idézi Riz Levente egy 2016-os képviselő-testületi
ülésen elhangzott szavait az Abcúg újságírója, Albert Ákos.
CSAK CSEKK

Az 1999-es törvényben eleve túlzott módon körülszabályozott helyzetet jócskán


súlyosbította a szabálysértési törvény 2012-es módosítása, amely teljes
egészében a rendőrség hatáskörébe utalta a bírságolást. A bírósági eljárás helyét
átvette a csekkosztás. A rendőrség maga jár el megfelelő tárgyalás, védőügyvéd
jelenléte, bizonyítékok becsatolása és tanúk meghallgatása nélkül. Az egy főre
(szexmunkás) jutó pénzbírságok átlaga az új szabálysértési törvény
életbelépésének évében meghaladta a négyszázezer forintot, de sokan kaptak
tízmilliónál is több bírságot. Ez jobban hasonlít pénzgyűjtési stratégiára, mint
rendőri munkára. Mari is egyre nagyobb összegeket kellene beizessen az
államkasszába.
„Az én büntetésem százötvenezertől indul. Engem már onnan büntet [a körzeti
megbízott], mert én már régi vagyok a szakmában. Látja a gépben, hogy már
rengeteg szabálysértés miatt elítéltek, kaptam pénzbírságot, és ezért az én
büntetésem százötventől indul. A másik lány, aki nemrég kezdte ezt az egészet,
tizenkilenc éves, ő negyvenezer forintot kapott, míg én ugyanazért, ugyanazon a
helyen, ugyanabban a cipőben százötvenezret.”
A kezdők nem tudják, de a régi motorosokat már felvilágosították az
érdekvédők, hogy a szabálysértési jegyzőkönyvet nem kötelesek aláírni, mert
azzal elismernék a szabálysértés tényét, és akkor már nem lehet fellebbezni,
eljárást kezdeményezni. Ha nem írják alá, akkor eljuthatnak a bírósági
tárgyalásig, ahol a SZEXE jogsegélyszolgálata képviseli őket. Makó Klaudia, az
egyesület jogásza sok ilyen üggyel találkozott már, de hiába jártas a terepen, a
bíróságon neki sincs könnyű dolga.
Egy 2016-os ügyben Makó bemutatta a hatósági dokumentumot, amely
igazolta, hogy a védence igenis szabályosan dolgozott, nem védett területen állt.
A bíró azonban nem hitt neki. Hiába volt előtte a jogforrás, és állt ott az ügyvéd,
elnapolta az ügyet, majd felhívta a fővárosi önkormányzatot, hogy megkérdezze,
mi is az igazság az adott területtel kapcsolatban. A hivatalban nem tudták, hogy
mit mondjanak, ezért felhívták a SZEXE vezetőjét, Földi Ágnest, hogy tanácsot
kérjenek. Földi Ágnes, aki maga kérte fel a munkára a bíróságon eljárt és ott
megkérdőjelezett ügyvédet, elmondta a fővárosi illetékesnek, hogy mi a helyzet
a területtel, aki pedig továbbadta az információt a bírónak, aki ezúton
megbizonyosodhatott afelől, hogy komolyan kellett volna vennie az előtte álló
ügyvédet. Persze nem tudhatta, hogy ugyanannak az egyesületnek a
munkatársával van dolga, aki korábban eligazította őt a jogalkalmazásban.
De ennél cifrábbakat is látott már a bíróságokon Makó Klaudia. „Várunk kint
a bíróság előtt az ügyfelemmel, aki bilincsben van, jönnek a rendőrök, és kérdik,
hogy: »Na, melyik itt a kurva?«. Mondja a másik két rendőr, hogy ő az, és
rámutatnak az ügyfelemre. És akkor összeröhögnek, [azt mondják] hogy: »Ennyi
erővel én is kiállhatnék. Hát hogy néz ez ki?!«. És ezek a rend őrei, akiknek meg
kellene védeniük a szexmunkásokat.” Máskor a bírósági jegyző nézett ki az
ajtón, és amikor nem látott senkit, akit vádlottnak vélt volna, beszólt a bírónak,
hogy: „Nem jött el a kurva!”
Sok szexmunkás nem mer feljelentést tenni, félnek a rendőröktől, és nem
bíznak az igazságszolgáltatásban. Erre sajnos jó okuk van, ugyanis elég nagy az
esélye, hogy valóban megalázzák majd őket, megkérdőjelezik az állításaikat, és
velük szemben inkább a rendőröknek adnak majd igazat. A SZEXE egyik utcai
szexmunkás ügyfelét 2014-ben megerőszakolta két rendőr, és amikor a nő azt
mondta, hogy feljelentést tesz, azt válaszolták: „Mi két rendőr vagyunk, te meg
egy kurva. Szerinted kinek hisznek majd?”.
Az a mondás járja a körükben: a rendőrnek szólunk utoljára. Pedig sokszor
volna szükségük segítségre.
Mari és a vele egy helyen dolgozó barátnői az év elején komoly bajba
kerültek. Ők mind a saját zsebükre dolgoznak, függetlenül, futtató nélkül. Szinte
mindannyiukat strici hozta ki először az útra, kemény harcok árán szabadultak
meg tőlük. Azonban az útszakaszon, ahol hosszú évek óta dolgoznak, megjelent
egy új banda, akik hasznot akartak húzni belőlük.
„Úgy indult, hogy hoztak lányokat. Mondták, hogy férjünk el egymástól. Hát
persze, ő is azért jön, mint én, elférünk. Egy ideig. De nem ment jól a lányoknak,
akiket hoztak, hozzánk meg jöttek a visszajárós vendégek. Akkor azt mondták:
»Nem gondoljátok, hogy valamit kéne segíteni rajtunk?« Nem, nem gondoltuk.
Miért, mit kéne segíteni? Aztán jött az, hogy izessünk nekik helypénzt. Napi
tízezer forintot azért, hogy ott állhassunk, ahol már ezer éve dolgozunk.
Mondtuk, hogy nem. Akkor bepróbálkoztak három lánynál, hogy inkább
dolgozzanak nekik, mint maguknak. Ott is belebuktak.
Egyszer aztán hangos vitába keveredtünk, mi pedig beszálltunk az autóba
[amivel együtt járnak ki az útra], mert számítottunk rá, hogy jönni fognak. Jöttek
is. Két oldalról beálltak két autóval, hogy ne tudjunk kiszállni a kocsiból, és
akkor elkezdtek fenyegetőzni. Megállt a forgalom. Hogyha nem állnak meg az
emberek, akik arra közlekednek, és mindennap látják, hogy mi ott vagyunk, nem
is tudom, mi lett volna a vége. Megvertek volna minket. Megállt három kocsi,
kiszállt belőle három ember, és kérdezték, hogy mit csináltok a lányokkal.
Kihívtuk a rendőrséget, mert hát kihez forduljunk? Kijöttek három óra múlva.
Addigra szerintem már a csontunkat is megették volna, ha az autósok nem állnak
meg miattunk. Nem baj, három óra múlva kijöttek, akkor a két autóval
elhajtottak az erős emberek. [A rendőrök] meghallgatták ezt a történetet,
személyi igazolványt kértek, és közölték, hogy szeretnék a feljelentést megírni
prostitúciós tevékenység miatt. Valójában azért vagyunk itt, nem? Fel akart
jelenteni, csak nem sikerült neki, mert nem adtunk személyi igazolványt.
Mondtam, hogy én hívtalak ki. Nem csinált semmit.
Akkor felhívtam a körzeti megbízottat, hogy milyen eljárás ez, miért nem
segítenek? Közben meg se mertünk mozdulni, az állomás felé se mertünk menni,
mert tudtuk, hogy ott vannak [a fenyegetőző stricik]. A kocsi rendszámát, a
nevet, mindent leadtunk, senkit nem érdekelt. Senkinek nem néztek utána, és azt
mondta a körzeti megbízott, hogy hívjuk fel a 112-t, azoknak kötelessége
intézkedni, merthogy a helyiek nem intézkedtek.
Intézkedett is a 112-n lévő hölgy, aki mondta, hogy valahogy menjünk el
onnan, mert ő már a vonalban féltett minket. Ő máris küldött rendőröket, akik
kilenc perc múlva jöttek oda. Előtte három órát vártunk a helyiekre, akik minket
akartak feljelenteni az erőszakoskodók helyett. Ezek kilenc perc alatt
megérkeztek, eljárást indítottak, bevittek minket, kihallgattak, ahogy annak
rendje és módja van. Azóta is ügy van belőle, ellenük. Semmi [nem lesz az
ügyből], mert bizonyíték hiányában ejteni fogják az ügyet. Ezt az előadó
mondta, aki írta a papírt, hogy nem érti, miért csináljuk ezt. Jelentősége nincs
ennek az egésznek, úgyis el fogják [ejteni] bizonyíték hiányában, nem is érti,
hogy mi ez most..
Nem tudunk mást csinálni, harcolunk ellenük. [A stricik] tudják, hogy mi is
félünk a rendőröktől, de ha kell, akkor magunkat is elvitetjük. Ezáltal elvisznek
engem is, mert én meg prostitúciót folytatok. Ez mindig is így volt. Ha kihívtuk
[a rendőröket], akkor őket is vitték, nem csak minket.”
KÖNNYŰ PRÉDA

A környékre, ahol ő és a barátnői dolgozni szoktak, kilenc éve neveztek ki új


körzeti megbízottat. Az elődje azzal dicsekedett, hogy azért helyezték magasabb
pozícióba, mert nagyon sok büntetést szabott ki a lányokra. „Valódi bűnözőt
nehéz lehet elkapni, mi meg ott állunk egész nap, kijön, megbüntet, aztán
hazamegy, és nincs vele több probléma.”
Ezek az asszonyok azonban edzettebbek annál, mint amire a legtöbben
számítanak. Mari felveszi a kesztyűt, kiáll magáért, nem ír alá jegyzőkönyvet,
csekket, inkább vállalja az eljárást és az elzárást. Sok összeütközése volt már a
korábbi területi felelőssel, mégis elég bátor ahhoz, hogy feleseljen.
„Jött a rendőr, hogy tűnjünk el innen. Felvilágosítottam, hogy lenne jobb
dolgom is. Hogyha lenne pénzem, akkor nem lennék itt napi szinten, de mivel
nincs más lehetőségem az életre… Vannak itt olyan lányok, akiknek még lakni
sincs hol. Szállodát fizetnek, ami napi pénz. Ha nem tudja kifizetni, akkor nem
tud hol aludni, nem tud hol megmelegedni, mert reggeltől estig itt van kint” –
mesélte Mari 2015 decemberében, amikor először találkoztunk.
Ismerik a szabályokat, és igyekeznek megfelelni nekik, ellentétben a helyi
hatósággal, amelyiket nem nagyon érdekli a jogszabályok tisztelete. „Tisztában
vagyok vele, hogy főút mellett nem állhatok. Ez egy mellékút. Se iskola, se
óvoda, se lakott terület, semmi nincs a közelben, ami miatt bántana valakit, hogy
ott vagyunk. Elsőként azt mondták, az a probléma, hogy ott állunk. Na most, mi
hoztunk széket, és akkor leültünk. Legyen az a probléma, hogy mi ülünk.
Mondta, hogy azért nem tud bevinni. Takarítsam el a széket, mert ez már
szemetelés. Vigyem el a széket onnan. Mondtam, hogy nem viszem el a széket,
mert én most ülök. Nem állok, ülök. Azért is bevisz, mert itt ülök? Napozok!
Nem mindegy, hol napozok? Mondta, hogy nem. Akkor próbálkoztunk azzal,
hogy autókban ülünk, akkor azért nem tud büntetni. Az egyik lányt a mostani
körzeti megbízottunk bevitte már úgy, hogy kiszedte az autóból.”
Kilenc év alatt azonban megszelídítették az eleinte keménykedő rendőrt, akit
most leváltanak, és egy újabb önjelölt igazságosztó érkezik a helyébe.
„Megbékélt, aztán most elküldik szegényt. Már mostanra megszokta, hogy
nem tud velünk mit csinálni. Jött szólni, hogy már nem ő lesz a körzeti
megbízott. Megszokta ezt kilenc év alatt, [mostanában már csak] szólt, hogy
lányok, most ne gyertek. Mert a drága miniszterelnöknek sok telke van ott
felénk, gazdag környéken vagyok, és [olyankor mondja, hogy] jönnek, ne
gyertek ki ma, csak majd délután. Mondja, hogy lányok, szedjétek össze a
szemetet. Az újaknak [kell ezt mondani], mert mi [már] kukazsákkal járunk
dolgozni. És mondja ilyenkor, hogy lányok, szedjétek össze, mint a többiek, és
akkor nem lesz ebből probléma. Szerintem nem ez lesz most, hanem már aznap
reggel elvisznek, hogy ne lássanak még a környéken se három napig. Mostanra ő
felfogta, erre áthelyezik. Mondom, ne menjen sehova. Mondja, hogy még
hiányozni fogok. Már megszoktuk egymást. Telefonszámcsere, minden. Ha
bármi van, akkor hívjuk. Rossz is lesz, hogy megint a legelejétől [kell kezdeni].
[Az új megbízott] fajgyűlölő is, amit nem titkol. Amikor a dohányboltban
vagyunk, kiküldet, máskor mondja, hogy: »retkes cigányok, ezt kell már megint
csinálni? Utálok erre jönni, hogyha benneteket meglátlak, undorodok tőletek«.
Ezt nyilvánosan be is vágja.”
KÉK FÉNY, BARNA NŐK

A Magyarországon dolgozó utcai szexmunkások jelentős része roma. Ők


egyszerre több fronton is meg kell küzdjenek az előítéletekkel, és ők azok, akik
eleve hátránnyal indulnának a társadalmilag elfogadottabb foglalkozások piacán
is. Mari is romának tartja magát, és sokszor tapasztalt már visszautasítást emiatt.
„Ez mindig akadály. Ahhoz képest, hogy prostituáltként dolgozom,
tisztességesen fizetem, amit kell. Életemben soha nem volt egy lopásom se. Meg
lehet nézni. Jó, volt szabálysértésem millió-egy, de emiatt. Soha nem loptam, az
úton se, sehol. Mindig mindent időben befizetek. A csekket is, ha van pénzem, és
megbüntetnek. De amikor elmegyek egy munkahelyre, rám néznek és [mindjárt
mondják, hogy] jaj, inkább nem kell, mert aztán majd ellopna valamit… És
aztán jönnek föl az előítéletek, amiket meg kell szokni. Én nem szégyellem, így
születtem. Mit tudsz ellene csinálni?”
A cigány lakosságnak, különösen az olyan kistérségekben, ahonnan Mari is
való, sokkal nehezebb munkát találnia. Bár a mélyszegénység korántsem csak a
romákat érinti: 2009-ben a romák hatvannyolc százaléka élt jövedelmi
szegénységben, ami durván ötszöröse a nem romák körében mért,
kilencszázalékos aránynak – olvasható a Budapest Intézet 2016-os
tanulmányában. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság kutatása szerint a romák 2010-
{5}

ben tízszeres hátránnyal indultak, mert rendkívül bizalmatlanok velük szemben a


munkavállalók; gyanakvásuk okaként a romák feltételezett hozzáállását,
önhibáikat nevezték meg, míg az esetleges sikereiket külső tényezőknek
tulajdonították. A roma gyerekek már a közoktatásban is hátrányos helyzettel
szembesülnek, nehezebben jutnak előbbre, mint fehér társaik, és a gyengébb
iskolai végzettséggel rosszabbak az esélyeik a munkaerőpiacon. A HR-esek sok
helyen kapásból szórják ki a barnákat a jelentkezők közül.
Marit is küldték már el a bőrszíne miatt. De nem csak emiatt nem tudna
rendes, polgári állásban elhelyezkedni. „Ha ma azt mondom, hogy holnaptól
dolgozok egy munkahelyen, akkor harminc napig nincs mit adnom a
gyerekemnek enni, nem tudom kifizetni a következő lakbéremet, mert ha
keresek százhúszezret, abból kilencvenhétezer forint a lakbérem. Albérlettel,
rezsivel, mindennel együtt. Húszezer forintból hogyan fogok megélni még egy
következő hónapig?”
KOMMUNISTA SZOMBAT

„Két hete volt, hogy sírva mentem ki dolgozni, mert már annyira mondja a fiam,
hogy anya, ne menjél sehova. Anya nem lehetne most, hogy nem kell menni
dolgozni? Merthogy már négy és fél éves, és kezdi felfogni. És mondom, nem,
kicsim, mennem kell dolgozni. De nem lehetne szabadságot kérni? És nem volt
pénzem, így mondtam, hogy most nem lehet, hogy itthon maradjon anya.
Tudtam azt, hogy akkor holnap ő nem fog enni. És akkor muszáj otthagynom a
hetvenhárom éves mamámmal, akit szintén én segítek, mert ötvennégyezer forint
nyugdíjat kap a száztizenhatból, mert mind levonják a lakástörlesztőre. Hitelek,
amiket anno még a nagybátyám felvetetett… Ezt most mind én nyögöm azért,
hogy legyen hol laknom.”
Mari nagymamája sokat segít, de nem mindig győzi energiával a kisgyerek
gondozását. Márpedig Mari sokat dolgozik, sokszor éjszakákon át, és az is
előfordul, hogy több napra beviszik az előzetesbe. Harmincnál is többször volt
már fogdában. Többször előfordult, hogy az intézkedő rendőr bepróbálkozott:
egy kis ingyen szexszel megúszhatja a bírságot. De neki esze ágában sincs ebbe
belemenni; szerinte ez a trükk inkább a fiatalabb, kezdő lányoknál szokott
működni.
„Van egy új lány. Hál’istennek egyedül van [nincs stricije], nem tudom, hogy
került oda, vagy hogyan került ebbe a dologba, nem igazán kérdeztem tőle. De
nagyon ritkán jön, hál’istennek. Mondtam is neki, hogy ne maradjon ennél a
szakmánál, valahogy válasszon magának mást, mert neki nem igazán lesz jó.
Gyenge, látszik rajta, hogy fél, és ezt nagyon szeretik kihasználni. Vékony,
csinos, fiatal, szép arcú lány, és a rendőr szereti az ingyen szolgáltatást, főleg a
fiatal lányokkal, akiken látja, hogy kis fiatal, és még buta. Megvárja, amíg
beviszik üzletbe a lányt, megvárja, majd közli vele, hogy csináljon neki egy
ingyen sztorit, merthogy különben beviszi hetvenkét órára. Általában a lányok
megijednek ettől a hetvenkét órás marhaságtól, és megcsinálják.”
Ha valaki nem megy bele az ilyesmibe, akkor jöhet az elzárás vagy a
soktízezres, akár több százezres bírságok. Mari mégis inkább elfogadja a
bírságot és a fogdát, nem megy bele a rendőrökkel feketézésbe.
„A megaláztatások. Ez csak egyszeri alkalom. Akkor felment, ha megteszem,
amit kér, és akkor utána jön a következő… Akkor attól függök, hogy őneki
milyen hangulata van. Engem ne használjon ki, inkább leülöm a hetvenkét órát.
Tudom azt, hogy kiengednek, megkapom a büntetést, és kifizetem. Aznap nem
visz be, de másnap reggel ugyanígy bevihet. Merthogy ő a rendőr, én meg a
prostituált. A vendéggel egész más. Amikor bevisszük üzletbe, akkor a legelején
kikötünk egy összeget, és megmondjuk, hogy ez mennyi idő. Ez a legtöbbször
működik is. Aztán visszavisz a helyemre, és onnantól kezdve ő megy jobbra, én
meg balra.”
A szexmunkások nagyon sok országból jelentenek ehhez hasonlót: a
büntetések, szigorítások lehetőséget adnak a hatósági személyeknek a zsarolásra
és visszaélésekre, amelyek közt igen gyakori az ingyen szolgáltatás követelése.
Ezt a szexmunkások nemi erőszaknak tekintik, mint általában a szerződések
megszegését a szexmunkában (erről részletesebben lesz szó A megállapodás
megszegése is erőszak című alfejezetben, Dávid történetében). Orosz
nyelvterületen külön neve is van a jelenségnek: a szubbotnyik eredetileg az
ingyen munkával töltött kommunista szombatot jelentette, most azonban az
ingyen nyújtott üzleti szexet takarja. A rendőrök részéről ez nem csupán
korrupció, hanem erőszak is, súlyos visszaélés egy kiszolgáltatott helyzetben
lévő csoport tagjaival szemben.
KISGYEREKES ANYÁK A FOGDÁN

„Megjelenik a rendőr bácsi, közli, hogy most elő fog állítani, merthogy nem jó
helyen vagyok satöbbi. De van, aki meg se mondja, hogy miért, csak rak a
kocsiba, bevisznek, beraknak először egy fogdára, ahol meg kell várni, amíg
nyolc-tíz órán keresztül majd csak eldöntik, hogy mihez kezdjenek velünk.
Direkt mindig éjszaka szállítanak át minket, ugye, ahol töltjük a hetvenkét órát.
Olyan kilencszer levetkőztetnek, kilencszer visszaöltöztetnek, ami alázást lehet,
azt mind végrehajtják, és ezt mind le kell nyelni, aztán mielőtt kiengednének,
elvisznek egy tárgyalásra.”
Mari már több mint harmincszor volt előzetesben, amelynek maximális
időtartama három nap, azaz hetvenkét óra lehet. A korábban már emlegetett
mondvacsinált kifogásokkal viszik be ilyenkor, és bent is tartják, amíg lehet.
Pedig a jogszabály értelmében egyáltalán nem lenne szabad elzárni őt: a
szabálysértési törvény kimondja, hogy a kiskorú gyermeket egyedül nevelő
szülőt nem lehet bevinni a fogdára. Ez nem azt jelenti persze, hogy
sorozatgyilkosokat sem tartóztathatnak le, ha gyerekük van, hiszen csak a
csekély veszélyességű szabályszegések esetében alkalmazható az engedmény,
ami miatt nem lehet őket sem előzetesbe vinni, sem elzárni – logikus: valakinek
muszáj lennie a gyerekkel is. Marit ennek ellenére gyakran elviszik, és többször
előfordult már, hogy fel sem merült, van-e valaki, aki vigyázna ilyenkor a
négyéves gyerekére.
Jogorvoslatra csak akkor nyílik lehetőség, ha a megbírságoltak ismerik az
eljárásrendet, tudják, hogy mit nem szabad aláírniuk, és hová fordulhatnak jogi
segítségért. Fontos nehezítő tényező az eljáró rendőrök sokszor fenyegető
magatartása. Többüket konkrétan megfenyegették, de a SZEXE jogásza
találkozott már olyan hatósági személlyel is, aki több mint tizenöt évvel a
prostitúció legalizálása után is azt hitte, hogy még mindig létezik a tiltott
kéjelgés tényállása.
2017 tavaszán egy civil rendezvényre vártuk Marit, hogy elmondja
mindezeket, ő azonban nem jött el, és nem is vette fel a telefonját. Rövidesen
kiderült: ahelyett, hogy a jogvédőknek és a segítő szakembereknek mesélne
arról, milyen jogsértő gyakorlatot folytatnak vele szemben a rendőrök, épp
fogdán ült, mert előző éjszaka ismét bevitték hetvenkét órára.
Mások sokkal rosszabbul járnak: ha a rájuk kiszabott, összesítve akár a milliós
összeget is elérő bírságokat nem tudják befizetni, akkor azokat a bíróság
elzárásra változtatja, így összesen akár két évet is kaphatnak.
Sokan éppen azért mennek külföldre szexmunkát végezni, hogy elkerüljék az
elzárást: a bírságok két év alatt elévülnek, addig nem is jönnek haza az országba.
Ezáltal azonban kiszolgáltatottá válnak a kiutaztatóiknak, sokan ugyanis nem
beszélik az ország nyelvét, de megszakadhat a kapcsolatuk is a családjukkal,
mivel jellemzően nem tudják magukkal vinni a gyerekeiket. A külföldre utazó
szexmunkások helyzetéről és az emberkereskedelemről bővebben is lesz szó a
Dávidról szóló fejezetben, a Kézilányok, autómosók, ápolók és sztriptíztáncosok
alcím alatt.
KEGYETLEN PÉNZSZÓRÁS

A 2012-es szabálysértési törvény nagyjából annyit gondol a társadalmi


problémákról, hogy ha valaki problémásnak tűnik, akkor jól oda kell kenni neki
egyet, bezárni, oszt jónapot. A Helsinki Bizottság 2014-es jelentése éppen ezért a
beszédes Szabálysértésipar címet kapta.
Moldova Zsófia, a Magyar Helsinki Bizottság rendészeti programjának
vezetője rendszeresen látogat börtönöket. Körútjain újra és újra
megbizonyosodik afelől, hogy a szabálysértési elzárásban lévők között igen
jelentős a szexmunkások aránya, pedig az eljárás a büntetés-végrehajtási
rendszert is túlterheli, miszerint veszélytelen kihágásokért is fogdára küldenek
embereket.
Nem csak a szexmunkásokat üldözik esztelenül: A Város Mindenkié csoport a
hajléktalanokkal, a Roma Sajtóközpont a romákkal szemben elkövetett
visszaélésekre derített fényt. Egy hiányzó bicikliprizmáért, utcán pisilésért több
tízezres büntetéseket lehet kapni, amit nagyon sokan nem tudnak kifizetni.
A Budapest Intézet 2016-ban készített egy alapos összesítést arról, hogy
mennyibe is kerül a jellemző szabálysértési eljárások végrehajtása. Eszerint
{6}

még annak is, akit hidegen hagynak az emberi jogok, érdemes számot vetnie
azzal, hogy az elzárásra törekvő gyakorlat iszonyú pénzébe kerül az államnak,
akár évi 353-753 millió forintot is elkölthetnek erre a célra. A BI javaslatai a
büntetések enyhítését szorgalmazzák, a társadalomra veszélyt nem jelentő
kihágások esetére szóbeli figyelmeztetést javasolnak, illetve azt, hogy a hatóság
inkább segítsen a hibákat korrigálni, például mondják el a szexmunkásoknak,
hogy hova álljanak dolgozni, ahelyett hogy nyakra-főre büntetnék őket.
FÉLNEK A GYÁMÜGYTŐL

Sok szexmunkás eleve meg sem meri mondani a rendőröknek, hogy kisgyereke
van, mert attól félnek, hogy a gyámhatóság a munkájukra hivatkozva elveszi
tőlük a gyerekeiket. A félelmük, sajnos, nem alaptalan.
A mai gyámhatósági gyakorlat elegendőnek tekinti a gyermekek családból
való kiemeléséhez pusztán azt a körülményt, hogy egy szülő szexmunkát végez,
pedig 1999 óta Magyarországon ez legális pénzkereső tevékenység. A dolgozók
tekintélyes része éppen azért választja ezt a megélhetést, hogy a gyermekeit el
tudja tartani. A SZEXE legfrissebb felmérésében részt vevő szexmunkások több
mint felének van gyermeke. De ebben az esetben nem ők az egyedüliek, akiktől
éppen szociális helyzetük miatt veszik el a gyermekeiket – jogtalanul.
Kovács Vera szociológus, a Város Mindenkié (AVM) csoport aktivistájának
2015-ös kutatásából az derült ki, hogy a lakáskörülményekre, anyagi
nehézségekre is sokszor hivatkoznak a gyermekek kiemelésénél, holott ez a
gyakorlat is törvénybe ütközik. A gyermekvédelmi törvény idén már húszéves,
{7}

de „soha nem is rendeltek forrást ahhoz, hogy az anyagi problémák miatti


veszélyeztetettséget meg lehessen szüntetni, még csak eljárásrendet sem
dolgoztatott ki rá a jogalkotó. Az érintettek ezért ilyen esetekben sokszor inkább
nem is keresik szorult helyzetükben az ellátórendszert, mert attól tartanak, hogy
az érdemi anyagi segítség lehetősége híján ez csak oda vezet, hogy »elveszik
tőlük a gyereküket«. Pedig a családból való kiemelés magas költségeiből sok
esetben megoldható volna az érintettek lakhatása is” – írja Kovács. Azaz a
hatósági fenyegetés és a gyerekek, illetve a családjaik számára is traumatikus
gondozásba vétel helyett ugyanennyi pénzből meg lehetne oldani azokat a
szociális problémákat, amelyekre hivatkozva kirángatják a gyerekeket a
megszokott otthonukból. Az AVM sok olyan esetet tart számon, amikor a
szülőktől akár előzetes értesítés nélkül vették el a gyerekeiket, például elvitték a
bölcsődéből, amíg az anyja dolgozott, és bőven akadnak olyanok a tagjaik
között, akiknek az újszülött gyermekét eleve ki se adták a kórházból, mert a
körzeti védőnő vagy a gyermekvédelmi szakember nem tartotta megfelelőnek a
lakhatási körülményeket. Ezekben a helyzetekben az államnak törvényi
kötelessége volna lakhatási lehetőséget biztosítani, de a Családok Átmeneti
Otthonában akár több százas várólisták is kialakulhatnak, önkormányzati lakást
szerezni szinte lehetetlen, a szociális szolgálatok sem rendelkeznek megfelelő
kapacitással, így jobb híján a gyámügy, ha már nem tud segíteni, hát büntet.
A Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete 2015-ben az alapvető jogok
biztosához fordult a problémával. Makó Klaudia jogszabály-módosítást tartana
szükségesnek, amelyben szövegszerűen kikötik: nem lehet gyermeket azért
elvenni a szülőtől, mert az szexmunkát végez. Az ombudsman szerint, ha
törvénymódosítás nem is, a szakmai szabályok kiegészítése szükségesnek tűnik,
hogy a továbbiakban elejét vegyék a gyermekek jogtalan és káros kiemelésének.
„Jelen esetben különböző problémák és érdekek feszülnek egymásnak, és ebből
mindig a szexmunkás és közvetlen környezete kerül ki vesztesként” – állítja
Makó. A közvélemény erkölcsileg elítéli, a joggyakorlat pedig bűnösként
bélyegzi meg a szexmunkásokat annak ellenére, hogy törvényben szabályozott,
legális tevékenységet folytatnak. Ebben a hatóságoknak egy egész jogrendszer
segédkezik, kezdve a nehezen, az intézkedő hatóságok kénye-kedve szerint
értelmezhető jogszabályi rendelkezésekkel.
„Ilyen jogi környezetben álom marad az, hogy a társadalom peremére szorult,
leginkább elesett és segítségre szoruló személyek a hatóságoktól segítséget
kapjanak – büntetést annál inkább” – írja a SZEXE jogásza. Az erkölcsi
{8}

ítélkezéshez és a jogi szankcionáláshoz ugyanis nem társul olyan szociális


hálózati rendszer, amely alternatívát kínálna és segítséget nyújtana ahhoz, hogy a
szexmunkás családja jövedelmét más forrásból, más munkából is tudja fedezni.
De hiába a gyermekvédelmi törvény, a szabálysértési megkötések, az
ombudsmani megrovások és a gazdasági érvek, ha kapacitás, tudás és politikai
akarat hiányában maga a büntetésvégrehajtás és a gyermekvédelem is a tönk
szélén áll.
A REND ŐRE NEM A TÖRVÉNYT ŐRZI

Ombudsman ide, jogszabály oda, a hatóságok nagyon sokszor ellene mennek a


törvény betűjének, sőt az igazságszolgáltatásban sem kizárólag az igazság
letéteményesei ülnek: az eljárások kiegyensúlyozatlanok, a bírák hajlamosabbak
a rendőröknek és más tekintéllyel bíró figuráknak hinni a kiszolgáltatott
szexmunkásokkal szemben, és az is előfordul, hogy nem ismerik a vonatkozó
jogszabályt. Ez nyilván nem mindenkire igaz, de testületi szinten igenis
érzékelhető az erős elfogultság. Rápillantva a milliárdos bírságokra,
végighallgatva a szexmunkások beszámolóit, az embernek az a gyanúja támad,
hogy itt nem törvénytisztelettel van dolga.
A rendőrség, úgy tűnik, azt engedi meg magának, amit a társadalmi morál
megenged neki, vagy annál valamivel többet. Ha a környékbeli lakók
undorodnak a szexmunkásoktól, akkor készséggel elüldözik őket; ha a
politikusok hadat üzennek a szegénységnek, akkor szorgosan bírságolják a
legnehezebb sorsúakat, és ezzel közvetve ugyan, de börtönbe is juttathatják őket:
azaz eltakarítják a szemük elől. Az, hogy hova kerülnek, mi lesz velük, ki
tudnak-e keveredni a szorult helyzetükből, ami miatt bajba kerültek, az a
rendszert már egyáltalán nem érdekli. Pedig érdekelhetné, mert a hatóság
képviselőinek kell újra és újra találkozniuk azokkal, akiket veszélyesnek,
antiszociálisnak, csőcseléknek tekintenek csak azért, mert a szegénységük
láthatóvá vált a köztereken is. A büntetés-végrehajtás összeroppan alattuk, a
szociális rendszereket csődbe viszi a folyamatosan növekvő szegénység és
elszigeteltség, és ez az államnak végtelen mennyiségű pénzébe kerül.
A társadalompolitika ökölszabálya, hogy a szegénységből eredő szociális
problémákra soha nem jelent megoldást a tiltás és a büntetés. Attól, hogy az
embert megbírságolják, nem lesz kevésbé szegény, márpedig eleve azért állt ki
az útra, mert nem tudott máshogyan pénzt keresni a megélhetéséhez. Attól, hogy
egy intravénás droghasználó nem kap tiszta cseretűt, még nem lesz képes
leszokni a szerről, legfeljebb sokkal hamarabb lesz AIDS-es és hepatitiszes. Ha
betiltjuk az abortuszt, akkor az első évben valamelyest növekszik majd a
születések száma, a következő évtől azonban a nők sérülései és a halálozás fog
nőni, mert a kockázatos, illegális abortuszokat ugyanúgy igénybe fogják venni,
hiszen egy egyszerű tiltástól senkinek nem lesz több pénze a nem kívánt
gyerekek felnevelésére, a személyes problémák sem oldódnak meg pusztán attól,
hogy elveszünk tőlük egy szomorú, de szükséges korrekciós lehetőséget. {9}

Ugyanígy, ha egy neokonzervatív családpolitika jegyében megvonjuk a


gyereknevelési támogatásokat a szegényektől, például adókedvezmények
formájában átcsoportosítjuk azokat a gazdagokhoz, attól nem lesz kevesebb
nincstelen, sőt. Mindössze annyit érhetünk el ezzel, hogy még sokkal nehezebb
körülmények között fognak élni, még több szociális problémájuk lesz. És ha,
mondjuk, épp a családtervezéssel van gondunk, akkor könnyen megjósolhatjuk:
valószínűleg még kevésbé lesz pénzük fogamzásgátlásra.
És éppen így, ha valakinek gondja van a pénzért árult szexszel vagy éppen a
szexet áruló emberekkel, mert, teszem azt, nem tetszik neki, hogy ott állnak a
lányok és a fiúk az út szélén, akkor azon kellene elgondolkodnia, milyen
szociális okok vitték rá őket arra, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben,
rendőri zaklatás mellett, a testi épségük kockára tételével, fizikailag is
túlterhelve, és legtöbbször pszichésen is szörnyen megviselten, újra és újra
kimenjenek oda.
A képlet rendkívül egyszerű, és éppen ettől olyan szomorú, hogy ezekre az
evidens dolgokra nem születik értelmes megoldás. A szexmunkások közül,
akikkel kapcsolatba kerültem, szinte mindenkinek vannak megélhetési
problémái. Legtöbbjüknek kapásból jelentős gondolt okoz a lakhatás, ami a mai
ingatlanárak, az önkormányzati lakásgazdálkodás nyomorúsága és a
rendszerváltás óta elsinkófált lakásállomány mellett nem is csoda. Kezdő
lépésként tehát szükség lenne szociális lakáspolitikára. Azután: sokan vannak,
akik nem tudnak elhelyezkedni a jelenlegi munkaerőpiacon, mert az alacsony
iskolai végzettségük ezt igencsak megnehezíti, illetve olyan csoportokhoz
tartoznak, akiket módszeresen hátrányok érnek a munkavállalásnál: cigányok,
nők, melegek vagy transz emberek, vidékiek, kisgyerekes anyák, egyedülálló
szülők. Vagy éppen más ország állampolgárai, és hivatalosan nem is tudnának
munkát szerezni. Vannak közöttük olyanok, akik tudnának ugyan állást vállalni,
de nem keresnének annyit, amennyiből képesek lennének megélni, és akad olyan
is, akinek még az életében nem volt olyan időszaka, amikor tudott volna várni a
következő hónap ötödikéig, a bére megérkezéséig. Nincsenek megtakarításaik,
nincs miből félretegyenek. Nincs családjuk, aki támogatná őket, valószínűbb,
hogy ők támogatják a többi családtagot anyagilag. Ezek az emberek akkor
tudnának kiszállni ebből az ördögi körből, ha megnyílna előttük a munkaerőpiac,
tisztességes jövedelmet biztosító állásokba is felvennék őket, nem csupán
aprópénzes segédmunkára, mert abból lakni sem nagyon lehet, hacsak az itt
keresett bérük nagyját már kezdéskor le nem szurkolják albérletre.
Sokan azok közül, akik szexet árulnak, egyszerűen nem engedhetik meg
maguknak, hogy annyi munkaórát dolgozzanak, amennyit a biztos állásban
lévők szoktak, vagy kötött munkarend szerint éljenek. Vannak, akik másokat
gondoznak, vannak, akik csak éjszakára tudják másra bízni a gyermekeiket, és
vannak, akik csak bölcsődeidőben tudnak néhány órát dolgozni. Vannak, akik az
egészségük, mások a családjuk vagy a tanulmányaik miatt tudnak kevesebb órát
vállalni. Nekik bizonyára sokat segítene, hogy ha a fentebb említett
tisztességesen jövedelmező állásban, valóban rugalmas munkarenddel vagy
részidőben is dolgozhatnának, és ha a részmunkaidő nem jelentené
automatikusan azt, hogy szinte semennyit sem keresnek.
Az állami gondozottak közül sokan már tizenévesen pontosan tudják, hogy
amikor kikerülnek majd a nevelési rendszerből egy szál semmiben, útravalónak
is alig elegendő életkezdési támogatással, esélyük sem lesz tisztes megélhetést
találni. Van, aki tizenhat évesen már kijár az intézetből, rendszeresen kiszökik,
és pénzért szexel, hogy legyen zsebpénze, és már azt tervezgeti, hogy ha betölti a
tizennyolcat, akkor három év alatt Németországban megkeresheti egy itthoni
kislakás árát, hogy aztán hazajöhessen, és polgári állást vállalhasson, esetleg
továbbtanulhasson.
Vannak olyanok, akik a tanulmányaik mellett árulnak szexet, és talán
nincsenek is olyan szorult helyzetben, mint mások, de a diákmunkában
megkereshető órabérek mellett nagyjából éjt nappallá téve kellene dolgozniuk,
ekkor viszont igencsak bukdácsolnának az egyetemen, hiszen nem tudnának
megfelelő időt a tanulásra fordítani.
Vannak, akiknek bebukott a lakáshitele; vannak, akiket ötvenvalahány évesen
kirúgtak; sokan magukra maradtak a gyerekeikkel, mások csak úgy tudnak
megszabadulni a bántalmazó partnerüktől, ha a saját lábukra állnak, és erre
kisgyerek mellett nem nyílik más lehetőségük.
És vannak páran, akik nem panaszkodhatnak semmilyen hátrányos
körülménye, tulajdonképpen minden rendben van az életükben, valamiért mégis
ezt a munkát szeretnék végezni. Kevesen vannak, de léteznek, és őket is
komolyan kell venni. Azonban nem ők azok, akik az utcákon állnak télen és
nyáron, akiknek szaladniuk kell a rendőrök elől, akiket rendszeresen elzárnak
vagy megerőszakolnak. Őket csak lekurvázzák és kirekesztik, ami csekélység az
utcán dolgozó, mélyszegénységben élő, rendőri erőszaknak kitett szexmunkások
tapasztalataihoz képest. De attól még ez is valós és komoly sérelem, valós és
komoly hátrányokkal jár a számukra.
Ha valaki azt szeretné, hogy kevesebb legyen a szexmunkás, annak
szociálpolitikai megoldásokat kell keresnie: javítani a nehéz helyzetben lévők
életkörülményein, és mellé rendelni sok-sok segítő szolgáltatást és képzést, hogy
aki akar, az ki tudjon lépni ebből. Munkahelyekre van szükség, a diszkriminációt
csökkentő intézkedésekre, sokkal jobb oktatásra, és már a kezdetektől
következetes és erős szociális lakáspolitikára, amely ahelyett, hogy a
középosztálybeliek hiteleit támogatná, inkább megfizethető lakhatást nyújt az
állampolgároknak, akkor is, ha szegények, és akkor is, ha nem. Vagyis meg kell
szüntetni azokat az okokat, amelyek miatt valaki ma üzleti alapú szexre
kényszerül. Aki pedig mégis maradna ebben a szakmában, az emberibb és
biztonságosabb körülmények között dolgozhasson, ahol nem esik baja. Ha
azonban hatósági erőszakkal és kíméletlen üldözéssel próbálják megoldani a
helyzetet, annak csak sokkal több szenvedés és még látványosabb társadalmi
problémák járnak majd a nyomában.
„CSAK AZT A STATISZTIKÁT HISZEM EL,
AMIT MAGAM HAMISÍTOTTAM”

Churchill híres mondata a statisztikákról könnyen lehetne a hatóságok mottója


is. Szociális munkások és áldozatsegítő szakemberek, de a hatóság emberei is
beszámolnak arról, hogy maguk a rendőrök is lehetetlen elvárásokkal néznek
szembe. Iszonyúan sok a papírmunka, minden eset annyi adminisztrációval jár,
hogy az elviszi az energiájuk java részét. Egy áldozatsegítő szakember arról
számolt be, hogy több ügyfelének az ügyét átminősítették a nyomozás során, és
amikor rákérdezett, hogy miért tették ezt, azt a választ kapta: a nyomozóknak el
kell érniük az előzetesen előirányzott számokat. Azaz elvárnak tőlük bizonyos
mennyiségű és bizonyos típusú esetet, a statisztikai sorokat így ők töltik fel más
ügyekkel, mert a bűnüldözés hatékonyságát az előirányzott számok alapján kérik
számon rajtuk. A statisztika tehát nem arra szolgál, hogy számon tartsa a
bűnügyeket, és visszajelzést adjon az elvégzett munkáról, hanem előír egy
alternatív valóságot.
A rendőrök a képzésük során nagy ritkán, egy-egy előadáson találkoznak a
szexmunka problémakörével – vagy a családon belüli erőszakkal, a nemi
erőszakkal, az emberkereskedelemmel és más, hasonló témákkal –, de érdemben
nem képezik ki őket arra, hogy megfelelő módon tudjanak bánni egy traumát
átélt áldozattal, hogy vallomást tudjanak felvenni sokkos emberektől, hogy
miként kezeljék a bántalmazókat, vagy kihez fordulhatnának szaktanácsért,
információért, ha szükséges. Az állami ellátórendszerekben, amelyeknek éppen
az lenne a feladatuk, hogy ezeket az embereket kísérjék és támogassák az
igazságszolgáltatás útvesztőiben és az életük újrakezdésében, rendszeressé vált,
hogy mindenkit elküldenek a „civilekhez”. Valóban sok olyan civil szervezet
van, amelyik ezeken a területeken úttörő kiegészítő szolgáltatásokat nyújt,
csakhogy éppen ezek azok a szervezetek, amelyeknek az utóbbi években
kegyetlenül megvágták a támogatásait, sokan épp most húzzák le a rolót, vagy
már tönkre is mentek. A 2017 júniusában elfogadott, a külföldről támogatott
civileket ügynöknek bélyegző törvény kizárja a támogathatók köréből azokat,
akik bizonyos összeg fölött jutnak nemzetközi forrásokhoz. Pedig sok szervezet
eleve azért fordult magánalapítványokhoz, mert az államtól átvállalt munkájára
már jó ideje nem kap pénzt.
Egyes civil vezetők, például az Ökotárs Alapítványt igazgató Móra Veronika
szerint eleve nem arra kellene berendezkedni, hogy a civilek dolgozzanak az
állam helyett. A civilek újításait, módszertani kísérleteit, az általuk elért
társadalmi rétegeket kellene átvenniük és becsatornázniuk a nagy
ellátórendszereknek, hiszen felesleges fenntartani egy nagy, igazságtalan,
ugyanakkor cseppet sem hatékony államot és mellette egy kisebb, gyengébb, de
sokkal jobban működő civil szektort ahelyett, hogy az állam alrendszerei
tisztességesen ellátnák a feladatukat. Mert így végre a civilek is arra
koncentrálhatnának, ami valójában a dolguk: érdekképviseletre és innovációra.
Ennek azonban most a közelében sem vagyunk. A bírságoló rendőrök sok
helyen nyíltan megmondják az utcán dolgozó szexmunkásoknak: kvóta van, be
kell vigyenek bizonyos számú embert, ki kell szabjanak adott összegű bírságot.
A már felidézett rákosmentei kamutemetős és szentképes esetben a polgármester
maga szólította fel a helyi rendőrkapitányt, hogy eressze rá az embereit a
szexmunkásokra. A járőrnek ezekben a helyzetekben talán még van némi
mérlegelési lehetősége, de az igen csekély, mert ha a testület egésze, a szociális
szolgálatok, a politikai közbeszéd és általában a társadalmi közhangulat is
ellenséges a szexmunkásokkal szemben, akkor a rendőrnek egyedül rengeteg
bátorságra, kitartásra és meglehetős kudarctűrő képességre van szüksége ahhoz,
hogy ennek a nyomásnak kicsit is ellen tudjon állni – akár csak annyira, hogy
nem bírságol igazságtalanul.
IJEDELEM

2017 nyarán a IX. kerületi rendőrök a fővárosban zajló vizes világbajnokságra


hivatkozva zavarták szét a legálisan, megfelelő engedélyekkel és megfelelő
helyen álló felajánlkozókat két mellékúton is. Az eljáró rendőr a SZEXE
elnökének, Földi Ágnesnek azt mondta telefonon, hogy a kerületi rendőrkapitány
„törvényt hozott” a vébé idejére. Ezzel csak az az aprócska gond, hogy a
rendőrség nemhogy törvényeket, még helyi rendeleteket sem hozhat.
Erről kérdeztük az itt dolgozókat szeptemberben, amikor a Szabadkai úti
prostitúcióról forgattunk videót az Átlátszónak operatőr kollégámmal, Pápai
Gergővel, akivel sok más kisfilmet is készítettünk már a témában. Most
kifejezetten a vizes vb óta felerősödött vegzálásra voltunk kíváncsiak. A lányok
készséggel meséltek. Mint kiderült, négy hónapon keresztül, azaz végig, amíg
meleg volt az idő, napról napra elkergették őket a Szabadkairól, pedig többen
évek óta állnak ott. Volt rendőr, aki az országimázsra hivatkozott, hogy tudniillik
rontják a lányok az ország megítélését. Volt, aki nem is keresett indokot.
„Mondták, hogy lehet szedni a pakkot, lekérték az adatainkat, és viszlát. És
kérdeztük, hogy miért. És akkor mondta, hogy mert az ORFK kiadta, hogy utcán
sehol nem lehetnek prostituáltak.”
És volt olyan hatósági személy is, aki egymaga előre odajött hozzájuk, hogy
szóljon: rövidesen ki fognak szállni, a lányok jobban járnak, ha arra az időre
máshová húzódnak. Különösen fiatalabb, alacsony rangban lévő rendőrökről
jegyezték meg, hogy sokszor jóindulatúak velük, előfordul, hogy bocsánatot
kérnek, amiért muszáj bevinniük vagy megbüntetniük őket – hiszen ezt az
utasítást kapták fentről.
Tavasztól őszig sok rendőr volt kint az útszakaszon, a vendégek el is szoktak
innen, mert féltek, hogy őket is igazoltatják. Szeptemberben, amikor mi
forgattunk, már enyhébb volt a hangulat. Augusztus huszadika után már inkább
csak igazoltattak, de nem parancsolták el a dolgozókat az út széléről. A SZEXE
munkatársaival mentem oda, különben nem is álltak volna velem szóba a
szexmunkások. Földi Ágnes gumit osztott, és tájékoztató szórólapokat adott
nekik, amelyek a szabálysértési bírságokról szóltak. A lányok örültek a guminak,
de még jobban Ági néninek és az egyesület jogászának, Makó Klaudiának,
akinek többen a nyakába is ugrottak. Makó többüket képviselte már
szabálysértési tárgyalásokon, rendszeresen hozza ki őket a fogdáról, és amúgy is
egy melegszívű, közvetlen ember. Beszélgettek a folyó jogi ügyeikről és arról,
mit kell mondani a hatóságiaknak, ha konfliktus van.
Aztán a SZEXE munkatársai hazamentek, én pedig kiálltam a többiek közé.
Az út túlfelén várt az operatőr és még két segítő, akik azért jöttek, hogy közbe
tudjanak avatkozni, ha konliktus volna stricikkel vagy mással. Amilyen
veszélyesnek, sötétnek és ijesztőnek képzeli el az ember az ilyen helyzeteket,
olyan nyugodt volt valójában. A lányok kedvesek voltak, kedvük volt
beszélgetni, hát pletykáltunk, amíg ők a kuncsaftokat várták, én meg azt, hátha
felbukkannak a jagellók.
Mindannyiunknak migrénje volt aznap. Csakhogy az ő szakmájukban a
fejfájás nem jelent kifogást. Hamar kiderült, hogy ők is szabolcsiak, ahogy én is,
sőt, a fél tízkor kiérkező rendőrök közül is többen odavalósiak voltak. „Én
szalkai vagyok” – mondta csendesen mosolyogva egy fiatal fiú, amíg a személyi
igazolványainkat nézegette. Ez mátészalkait jelent. „Én Gyarmatról vagyok
való! Halljátok, csajok, ez a mi fiunk!” – hívott oda egy magasra csurizott hajú,
fehérgyarmati lány egy salgótarjánit. Készenlétisek voltak, tőlük kevésbé
tartanak a szexmunkások, mint a kerületi rendőröktől.
Mindenkinek rendben voltak a papírjai, csak egy riadt, fiatal lánynak volt
lejárva az egészségügyi igazolása. Neki azt mondták, menjen haza, és jöjjön
vissza, ha lesz friss papírja. Álltunk ott tétlenül, amíg az iratainkat vizsgálták, és
egyszer csak megjelent a lány stricije. Melegítős, mokány fickó volt, megállt az
út túloldalán, és odahívta a lányt, aki csendben, magát összehúzva odalépett. A
rendőrök odafordultak, és kérték a férfi személyijét is. „Ha idejön érte,
odaadom” – válaszolta ellenségesen. A rendőrök összenéztek. Egyikük aztán
odament, megnézte a papírokat, majd elküldte őket. „Van neki papírja!” –
erősködött a lánynál jóval idősebb pasas, de azt a választ kapta, hogy az az
igazolás hetekkel azelőtt lejárt.
Aztán engem is elküldtek, mert nekem sem volt egészségügyi papírom. Nem
voltak erőszakosak, sem fenyegetőek. De egyszer csak a szakasz legmagasabb
rangú tagja megállt a lányok gyűrűjében, és emelt hangon azt kérdezte: „Nem
tudják, szabad itt állni egyáltalán?” A lányok erre kórusban válaszolták, hogy
persze hogy szabad, megbeszélték a jogászukkal, az imént járt itt. Felhúzott
szemöldök volt a válasz.
Hivatalosan lehetetlen megszólaltatni ezeket az intézkedő rendőröket,
központi utasítás tiltja nekik, hogy nyilatkozzanak. A BRFK a hivatalos
megkereséseimre csak annyit szokott reagálni, hogy nem kívánja kommentálni
az esetet. Most azonban lehetőség kínálkozott elkapni valakit, ezért előhúztam a
sajtóigazolványomat, és megkértem, hogy a felhúzott szemöldök gazdája
válaszoljon pár kérdésre. Zavarban nézegette a sajtókártyát, hajlítgatta, hogy
lássa, igazi-e. Hogy miért kérdezte az előbbit, arra nem válaszolt. Hogy miért
kergették el egész nyáron a lányokat erről az útszakaszról, azt persze nem akarta
részletezni. Láthatóan zavarta, hogy erről kell beszélnie, és ez érthető is. Ha
megvédi az intézkedéseket, amelyekről mindketten tudjuk, hogy szabálytalan
volt, akkor hazudnia kell. Ha ezt elismerné, akkor viszont a kötelékét mártaná
be, ami miatt nagyon megütheti a bokáját. Kínban volt, hogy mit mondjon.
„Lehet ilyenekbe is belemenni, hogy ki van adva, meg hogy haza kell menni.
Hogyha a jogszabály engedi, hogy valamit tegyenek vagy ne tegyenek, akkor
lehet. Ha nem, akkor nem. Lehet azt mondani, hogy vizes vébé… Így is történik
sajnos a gyakorlatban, hogy ne rontsák Magyarország meg Budapest imidzsét
azzal, hogy itt állnak a lányok.”
Egy ideig még békésen huzakodtunk azon, hogy ő a jogszabályokat emlegette,
én pedig azt, hogy a jogszabályban más áll, mint amit a kollégái csinálnak.
Végül kelletlenül elköszöntek, és elhajtottak. Ez egy nyugodt este volt.
TRABANTOK ÉS BMW-K

Dolgozni persze akkor is kell, ha folyton zaklat a rendőr. Ez nem a Szilícium-


völgy, az árak igen alacsonyak, ezért is visznek itt a lányok olyan hosszú
műszakokat. A vendégek egy része maga diktálja az árakat, és van, aki minél
többet akar a pénzéért.
„Öt egy francia, hét egy szex és nyolc egy komplett” – sorolja Mari az árakat,
aztán hamar kiderül, hogy ez is osztályfüggő. De nem úgy, ahogy az ember
elsőre gondolná. „Minél gazdagabb, nagyobb autóval áll meg, annál kevesebb
pénzt akar adni. Ha jön [valaki] egy Trabanttal, az biztos, hogy húszezret kitesz
neked egy óra hosszára, és nem kér érte semmi különlegeset. Ha BMW-s áll
meg, akkor ott egy kicsit lejjebb kell menjünk, már négy a francia, hat egy szex
és hét egy komplett, mert ő akkor már nem fog elvinni minket ugyanazért az
árért, mint a trabantos úriember.
Persze, van olyan, [aki] megpróbál alkudozni, hogy lehetne-e ötezerért. Volt
már olyan, hogy belementem. Alkudozott, meg is mutatta, hogy tényleg csak
ennyi pénze van, és nem tud többet [adni]. Tök normális volt, mondtam,
rendben, nem leszek szegényebb kétezer forinttal. De van, aki azért alkudozik,
mert neki ez így jobb. Van még harmincmillió a táskában, de azt a kétezret ő már
nem adja, mert ő csakis kizárólag ötezerért akar mindent. Felfoghatatlan sokszor.
Megérkezik a nagy mercis vagy BMW-s aktakukac, aki öltönyben van, [azt
kérdezi, hogy] háromezerért gumi nélküli francia jó vagy nem jó? Ha nem jó,
akkor csukd be az ajtómat. [Én ilyenkor azt mondom, hogy] akkor bocsánat.
[Ilyenkor] nem is én szabom az árat, hanem ő szabja. Megkérdezi, mondom,
hogy nem, és akkor megy tovább. De a harmadik lány már benne van, és akkor
már el is viszi. Mert ugye a fiatal lány, aki fél, mert kihozta a strici, az
megcsinálja, mert ha pénz nélkül megy haza, akkor meg lesz verve. Egyre
többen nem akarnak gumit használni. Nem szeretik a gumit, otthon nem
használják, nincsenek hozzászokva.
Én a gyerekem egészségét nem kockáztatom. A vendéggel is közölni kell. Én
szoktam. Sokan utálnak érte, de szoktam. Mondom nekik, hogy te hazamégy a
gyerekedhez, megsimogatod a feleséged, összefekszel vele azok után, hogy
elvitted ezt a lányt, aki millióegy emberrel volt gumi nélkül. Nem félsz? Nem
gondolkozol el rajta? És akkor azt mondja, hogy ne okozzak neki lelkiismeret-
furdalást.”
A LÁNYNAK MINDIG MOSOLYOGNIA KELL

A vendégek jó részének fogalma sincs arról, hogy min mennek keresztül az út


szélén állók. A szegénység és kiszolgáltatottság, a hatósági üldözés, az
ellenséges lakosok és a megbélyegző politikusok mellett a rosszindulatú,
lekezelő kliensek is nehezítik az utcai szexmunkások életét, ők mégis
hajlamosak azt hinni, hogy mindenki jó dolgában van itt.
„Nekünk, lányoknak mindig jó kedvünk kell hogy legyen. Soha nem szabad
nem mosolyogni kint az út szélén.”
Internetes fórumokon részletekbe menő tapasztalatokat cserélnek a kliensek:
sokan tanácsot kérnek, hova menjenek, mások a kalandjaikat osztják meg,
fotókat tesznek ki azokról, akiknél jártak. Ez persze nagyon rosszul jön a
szexmunkásoknak, és jogsértő is. Bizonyos vendégek egyszerűen minél többet
akarnak kapni a pénzükért, mintha csak valamilyen diszkont áruházban
lennének. Mások meg vannak győződve arról, hogy ők különböznek a többi
kuncsafttól. Úgy tűnik, fontos nekik, hogy azt hihessék, jó benyomást keltettek a
szolgáltatóban. A szexmunkások mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy
ezt elhitessék a kuncsatokkal, hiszen nekik pénzt kell keresniük, és ha a vendég
mosolygós lányt akar, akkor ők mosolyogni is fognak. Ha azt akarja, hogy
hangosan nyögjenek dugás közben, akkor hangosan nyögnek. A szexmunkás
fórumokon és blogokon a legidegesítőbb megjegyzések közé sorolják azt,
amikor a vendég szex közben azt mondja, hogy talán inkább a szexmunkás
kellene izessen őneki, hiszen annyira élvezi a dolgot.
Mari is adja a jókedvűt, holott nincs sok kedve a dologhoz.
„Az igazság az, hogy számomra mindenki egyforma. Persze a lányokról azt
hiszik, hogy mennyi mindent szeretnek velük csinálni. Közben persze nem, mert
csak a pénzt akarnánk megkapni tőle, mert nem másért vagyunk ott. Sajnos nem
örököltem, mint más, jómódú emberek. Én nem. Meg a hozzám hasonlóak se.”
Igazából nem a szexszel van a legnagyobb baja, azon túlteszi magát. A
megaláztatások, a morális ítélkezés és a magányosság sokkal jobban megviselik,
mint az, hogy pénzért szexel.
„Egy idő után már semleges az embernek. Először lelkileg nehéz ezt felfogni.
Ott kint nem. Amikor hazamegy az ember, és akkor [eszébe jut, hogy] Úristen,
miből ettem és miből ittam, és az a pénz abból van. De amikor rávisznek az
anyagi körülmények, akkor egy idő után megszokod. Mi, lányok azt szoktuk
mondani, hogy irigyeljük, amikor látunk valami normális életű embert: gyerek,
család, asszony, és mennek a kocsival. Azt nagyon szoktuk irigyelni. Ők úgy
néznek ki [ránk], hogy jaj, a kurvák már megint itt állnak, és egy jót röhögnek
[rajtunk]. Mindig mondom az ilyennek, hogy ha csak egy fél órára helyet
cserélnél velünk, megtudnád, hogy milyen érzés itt állni, és nem ott ülni a kis
autóban avval, aki még téged szeret is. Mert minket általában nem.”
A SZEXMUNKÁS ÉLETPÁLYAMODELL

Marit kemény fából faragták. Amikor a régi stricijéről kérdezem, vagy a kisfia
kerül szóba, láthatóan megviseli, de nem titkolózik, és nem is szépíti a dolgokat.
Nyíltan beszél, szemmel láthatóan megéli az érzéseit. Nagyon sok
megrázkódtatáson van már túl, és ezek most is napi szinten történnek meg vele,
ő mégsem hajlandó tétlenül elszenvedni ezeket. Szembefordul a konliktusokkal,
és belátja, ha fáradt vagy szomorú, de ettől nem lett visszahúzódóbb, sőt. Nyíltan
dacol a hatalmaskodó rendőrökkel, a frissen kinevezett, keménykedő körzeti
megbízottat is nyílt sisakkal várja.
„Nem tud a hetvenkét órával megijeszteni, nem is fog soha. Ha kell, most
elmegyek, leülöm a hetvenkét óráját. Már a harmincadik alkalommal vagyok túl
rajta, és az már nem ijeszt meg. De az, ahogyan beszél velünk, ahogy megaláz
avval, hogy menjünk ki a dohányboltból, annál rosszabb érzés nincs. Ha azt
mondja, hogy szabálysértést követtem el, leülöm a hetvenkét órát, az még oké.
De az, hogy az embert alázza is, hogy tipor minket, és szid, hogy menjünk innen,
mert nem szív velünk egy levegőt, ez szerintem nemcsak a munkája miatt,
hanem emberileg is ilyen. De ugyanilyen volt a másik [körzeti megbízott] is,
amikor elkezdtük, kilenc évvel ezelőtt. Aztán most ő megy el. Mert ő már rájött
arra, hogy mi nem megyünk sehova.”
Mari tizenkét éve él szexmunkából. Most harmincéves, a kisfia hamarosan
iskolába megy. Segítsége nincsen, kilátása jobb körülményekre szinte semmi.
Nyugdíja nyilván nem lesz, de az még nagyon messze van. Szeretné abbahagyni,
de nem lát kiugrási lehetőséget.
„Lehet még hosszú távon csinálni, csak már nem bírom, az az igazság,
idegileg, amilyen körülmények között vagyunk. Aki bírja, az csinálja; negyven,
negyvenöt, ötvenéves nők is vannak. Vannak még hatvanévesek is mostanában.
Én személyesen nem szeretném már csinálni. Tíz év múlva már nagyon nem.
Tíz év múlva már nagy lesz a fiam, és abba akarom hagyni addigra, amikor már
ezt fel tudja fogni. Remélem, nem is fogom [tíz év múlva ezt csinálni]. Nekem
elég már. Ha megtehetném, már holnap nem csinálnám. Sőt, már ma se. De hát
muszáj, sajnos. Nem nagyon tudom, mihez kezdhetnék. Mindig azt mondják,
hogy aki öregszik kifelé, az madám lesz. Gondolkoztam ezen, de én sajnálnám a
lányokat.”
Angelika elégedett
„Tizenkét éves voltam, amikor eldöntöttem,
hogy ezt akarom csinálni.
Onnantól erre készítettem magam.
Hol elméletben, hol gyakorlatban.”

Angelika története olyan, mintha egy tanmeséhez találták volna ki, pedig ő maga
nagyon is valóságos és létező személy. Öntudatos, precíz, hisz a saját erejében,
és elégedett az életével. Tizenkét évesen olvasott egy könyvet szabad, önállóan
dolgozó kurtizánokról, és úgy határozott, ő ezt akarja csinálni. „Most is ott van a
polcomon, időnként beleolvasgatok” – mondja az inspirációjáról. Pedig a
könyvből kiderült, hogy a szexmunkások élete nem csak játék és mese:
szerepeltek benne mindenféle emberek, mindenféle élethelyzetek, de néhány
olyan ember is, aki rendelkezik önmagával, és önállóan választotta ezt a munkát.
Angelika hát elkezdett érdeklődni, és apránként összeolvasta, amit talált a
témában. Évek alatt kigondolta, mi legyen, hogy legyen. Tizennyolc évesen
kezdte a szexmunkát: a neten talált hirdetőoldalakat, megnézegette őket, hogy
lássa, mi, merre, hány méter, aztán belefogott. Azért költözött el a szüleitől, hogy
dolgozni tudjon. Most alig több huszonötnél, de már komoly tapasztalata van.
Vékony, hosszú sötétszőke hajú, sportos alkatú lány, a fellépése egyszerre
magabiztos és barátságos. Nincs semmi baja a munkájával.
„Teljesen komfortos. Igaz, ez a hétköznapi életen felül van, mert teljesen
másik életet viselek, de kényelmesen. Szabadabb vagyok. Nem ülök egész nap,
nem járok be időre, akkor dolgozok, amikor akarok, annyit, amennyit én akarok
és azzal, akivel akarom.” Nem ad le pénzt senkinek, mindent magának intéz.
Egyéni vállalkozást működtet, adót fizet, könyvelést vezet.
A szexmunka ugyanis, bár ezt sokan nem tudják, Magyarországon is
erőteljesen szabályozott terület. A máshová nem sorolt egyéb személyi
szolgáltatás tevékenységi kör alá tartozik, van TEÁOR száma is ennek a
tevékenységnek: 9609. Ugyanide tartozik például a masszázs, az asztrológia és a
spiritiszta tevékenységek, de a tetoválás, a cipőtisztítás és a családfakutatás is,
meg még néhány más, hasonló foglalkozás. Egészen pontosan fizikai közérzet
javító szolgáltatás a neve a szexmunkának az okmányirodákon és a
számlakönyvekben. Ez a laza körülírás jól is jön az iparágban dolgozóknak. A
legtöbb szexmunkás ugyanis ellenzi a javaslatot, hogy külön jegyzéket
vezessenek róluk, mert nagyon elítélő velük a társadalom. Aggódnak, hogy ha
valahol számontartás lenne vagy bárcakényszer, akkor bármilyen élethelyzetben
megkülönböztethetnék őket. Angelika is tapasztalt már ilyet: „Ha az orvos
megtudja, mit dolgozom, nem biztos, hogy ugyanolyan jó szívvel lát el. Volt már
olyan orvos, aki bepróbálkozott, hogy esetleg jönne hozzám. De idővel, az évek
alatt találtam olyan orvosokat, akik ezt a helyén tudják kezelni.”
Angelika messze a legszerencsésebbek közé tartozik: lakáson dolgozik,
nyugodt az élete, nem találkozik rendőrökkel vagy más beavatkozókkal.
Rendezett körülmények között, középosztálybeli családban nőtt fel, nem
szociális nehézségek, hanem a saját döntése miatt került erre a pályára. A
családja mostanra elfogadta, hogy ezzel keresi a pénzét, öt éve stabil
párkapcsolatban él, és az árai szempontjából a lakáslányok között felső
kategóriásnak számít. Nincs alku: „Én megmondom az árat. Vagy leteszi a
telefont, vagy eljön hozzám. Azzal az árszinttel, amit én meghatározok, azzal
egy minőséget is meghatározok, és a vendégeim körét is meghatározom.”
Színtiszta vállalkozói szemlélettel szervezi az életét.
Ez azonban nem megy mindenkinek ilyen könnyen: akinek napi szinten kell
előteremtenie a megélhetését, akinek nincsen hirdetésre, fodrászra,
kozmetikázásra fordítható, befektetni való pénze, lakásra való kauciója, élettársa
vagy családja, aki segítené, az sokkal könnyebben megy bele az alkuba. A
szerencsésebb szexmunkások némelyike, köztük Angelika is, úgy gondolja, az a
dolgozók hibája, ha engednek az áraikból. Az utcán dolgozó egyedülálló anyák,
bizonytalan lakhatással rendelkezők és más kiszolgáltatottak ezzel szemben
joggal emlékeztetnek arra, hogy nekik nincs és nem is volt pufferzónájuk,
védőhálójuk, indulótőkéjük. Ez a terep meglehetősen ingoványos, és ahogyan
más szolgáltatói körökben, úgy itt is kár volna egyszerű következtetéseket
levonni azzal kapcsolatban, hogy ki mennyire tehet a saját szerencséjéről vagy
balsorsáról.
ÍZLÉSEKRŐL VITATKOZNI

A jobb körülmények között dolgozó szexmunkások a beszélgetéseinkben


sokszor említették az igényességet, mint ami sokat nyom a latban az áraik
meghatározásánál. De vannak dolgok, amelyek különféle társadalmi
csoportokban egészen különböző jelentéssel bírnak. A műköröm viselése a
legtöbb lakáson dolgozó nő szemében az igényesség jele, azonban vannak
eszkortok, akik a szexmunka mellett polgári állásban dolgoznak, vagy egyetemi
tanulmányokat folytatnak, és az ő akadémiai vagy szakmai köreikben a
műkörmöt épphogy ízléstelenségként könyvelik el, sőt sok magas státuszú,
elegáns kliensük is frászt kapna ettől. Az, hogy egyes utcán dolgozók nem
feltétlenül festik magukat, feltűnő kontrasztot ad a lakásosok körében népszerű,
rafinált, trendi sminkekkel, de az eszkortok között újfent sokan vannak olyanok,
akik épp a természetességgel és a hétköznapi lazasággal válnak vonzóvá. Azaz
ugyanaz a jelenség felfelé és lefelé a kereseti létrán egészen eltérő jelentéssel
rendelkezhet.
Angelika mindenesetre úgy találja, hogy ura a helyzetének, kézben tartja a
dolgokat, és nem is akar változtatni ezen. Ugyanitt képzeli el magát tíz év múlva
is, esze ágában sincs kiszállni. Azt mondja, az érettebb nőkhöz jellemzően
fiatalabb férfiak járnak, ő is erre számít, ha majd változik a teste. „Minden
külsőre és minden adottságra megvan az igény. Lehet telt vagy tök gebe a csaj,
lesz rá igény, hogyha olyan szolgáltatást nyújt.” Követi a piac logikáját,
szolgáltatóként pozicionálja magát, és nem gondolja, hogy ezzel bármi baj lenne.
A barátai is elfogadják, sokan már úgy ismerték meg, hogy előre tudták róla,
mivel foglalkozik. „Aki nem fogadta el, az [már] nincs az ismeretségemben.
Nyugodtan jönnek kérdéseikkel, párkapcsolati problémáikkal is tudnak hozzám
fordulni. Volt, akit a nemi betegségével kísértem el orvoshoz, mert bennem
megbízott, [azt gondolta,] hogy nekem ez biztosan természetes.”
A pasijával jól kijönnek, a férfi elfogadja. „Ha viták vannak, akkor biztos nem
a munkámból adódnak; normális, hétköznapi vitáink vannak. Elválasztani [a
munkát a magánélettől] nem lehet egyébként, belefolyik mindenbe. A párommal
kibeszéljük a vendégeket.” Mivel vállalkozóként adót fizet, nyugodt afelől, hogy
kap majd támogatást, ha egyszer családot alapít: szeretne gyereket, és számít rá,
hogy GYES-re és GYED-re is mehet majd. Attól azért tart, hogy miként reagál
majd a többi szülő, ha az óvodában, iskolában esetleg kiderül, hogy anyuci mivel
foglakozik. Akad olyan kolléganője, akiről megtudták az iskolában, hogy
szexmunkát végez, ezért a gyereket és őt is kiközösítették.
Angelika szerint a nők elítélőbbek, ez egybevág a Závecz Research és az
Index 2016 augusztusában végzett közvélemény-kutatásának eredményeivel.
Munk Veronika, az Index újságírója a németországi Bremerhaven kikötőváros
piros lámpás negyedében készített riportot, és ebből írt Kéjutca – Magyar szex
euróért címmel könyvet; az ő cikksorozatához készült a közvélemény-kutatás,
amely ha nem is óriási, de azért érzékelhető különbséget tárt fel a nők és a
férfiak hozzáállása között. A megengedőbb válaszadók között csak néhány
{10}

százaléknyi eltérés mutatkozott nők és férfiak között, amikor azt kérdezték,


mennyire értenek egyet a felvetéssel, hogy: „A prostituáltak megérdemlik, ha
megveri őket a vendégük. Minek választottak ilyen munkát?!” Hetven
százalékuk teljesen elutasította ezt a hozzáállást, kevesebben mondták, hogy
inkább nem értenek egyet ezzel az áldozat hibáztatásával. A férfiak közül
mindösszesen hat százalékot tettek ki azok, akik teljesen egyetértettek a fenti
kijelentéssel, a nők közül azonban a válaszadók tizenkét százaléka fogadta ezt el,
azaz kétszer annyian vélekedtek úgy, hogy aki szexet árulva bajba keveredik, az
magára vessen.
A NŐK ELUTASÍTÓBBAK

„Lehet, hogy féltik a pozíciójukat, vagy irigykednek esetleg a szabad életem


miatt” – mondja Angelika, és ezzel meg is nevez két fontos tényezőt, amelyek
két különböző területen is rontják a szexmunkások társadalmi megítélését.
Jelentős irodalma van annak, hogy egyes feministák szerint a prostitúció
megalázó és káros minden nőre nézve, illetve hogy az üzleti alapú szex betiltása
a nők egyenlőségét szolgálja. Más feministák megkülönböztetik az önkéntes
szexmunkát a prostitúciótól: ez utóbbi kifejezést azokra használják, akiket
mások kényszerítenek erre. Nőpártiak ütköznek itt meg nőpártiakkal, és a
konfliktusok nagyon mélyen gyökereznek, az ellentét nagyjából ötszáz évre
nyúlik vissza. Az abolicionisták és a szexmunka-pártiak konfliktusait is mindjárt
részletezem, Angelika kapcsán azonban máris felmerül egy fontos vonása
ezeknek a konfliktusoknak, amelyet többnyire a sorok közé rejtve, máskor
viszont egészen nyíltan megtaláljuk a tiltáspártiak érvelésében: a szexmunka
engedélyezése és elfogadása ugyanis közvetetten rontja azoknak a nőknek az
esélyeit a „húspiacon”, akik nem árulnak szexet pénzért.
Ez sok mindenkinek fog rosszulesni, de muszáj vele szembenézni.
Eleve sokan elutasítják az ötletet, hogy a párkapcsolatok anyagi,
egzisztenciális vonásait vizsgáljuk, mivel a romantikus elképzelések szerint a
szerelem mindent legyőz, a párkapcsolat a kölcsönös tiszteletről és szeretetről
kell hogy szóljon, pénzt, paripát, fegyvert belekeverni szentségtörés és álnok
számítás. Érthető is ez a hevület, hiszen több évszázados kampány folyt azért,
hogy a házasság intézményét legalább valamelyest kivonják a hatalmi és
pénzügyi manőverek köréből. A 19. századi romantika mint politikai mozgalom
ezt tartotta az egyik legfontosabb céljának. A spontaneitás, a vonzalom, az
összetartozás olyan fogalmak, amelyek nem szükségszerűen voltak részei a
párkapcsolatoknak korábban, és egyes kultúrákban most sem azok.
Az sem volt még olyan régen, amikor a férjek még jószágként rendelkezhettek
a feleségeikről és gyermekeikről: a nők egyenjogúsításának számos nagy
vívmányát csak a világháborúk hozták el, sok esetben egyszerűen azáltal, hogy a
nők gyári munkája, mezőgazdasági, egészségügyi és akár hadviselési szolgálatai
nélkül nem lehetett volna kitartani a háborúban, cserébe viszont muszáj volt
engedni a szüfrazsettek követeléseinek. Sigmund Freud, a kor egyik leghaladóbb
gondolkodója a két világégés között még komolyan gondolta, hogy a nők nem
rendelkeznek a férfiakéhoz hasonló erkölcsi képességekkel. A házasságon belüli
nemi erőszak fogalma is viszonylag friss: az első vonatkozó tiltás
Franciaországban született meg 1980-ban, Magyarországon azonban mindössze
húsz éve, 1997 óta ismeri el a jog annak a lehetőségét, hogy senki nem köteles
szexelni a házastársával.
Ne legyenek illúzióink: nem emberbaráti szeretetből vezették be a GYES-t,
nem puszta elfogódottságból születtek meg az áldozatvédelmi intézkedések. A
nőmozgalmak kegyetlen és kemény, évtizedes-évszázados munkával taposták ki
a társadalmainkból annak elismerését, hogy a nők a férfiakkal egyenlő emberek,
és ennek a harcnak az egyik fő terepe épp a házasfelek közötti erőviszonyok
voltak – és ma is azok. Ma is aránytalanul több fizetetlen munkát, elsősorban
háztartási és gondozási munkát végeznek a nők minden társadalomban. A KSH
legutóbbi részletes adatai alapján 2009/2010-ben a nők átlagban több mint napi
három órát (183 percet) töltöttek háztartási munkával, míg a férfiak ugyanekkor
egy és egynegyed órát (78 percet). Ez az arány valamivel kiegyensúlyozottabb,
{11}

mint volt 1986/1987-ben, amikor a nők átlagosan huszonöt perccel többet, a


férfiak pedig tizenhat perccel kevesebbet dolgoztak fizetetlenül az otthonaikban
(napi 208, illetve napi 62 percet), és nyilván óriási a különbség a korábbi
évtizedekhez képest, amikor a közmegegyezés szerint kizárólag a nők dolga volt
a háztartás vezetése és a gyermekek nevelése. Az asszonyok ugyanakkor sosem
voltak annyira tétlenek, mint ahogy azt a polgári emlékezet sugallja: Európában
már a századelőn negyven százalék körüli arányban vették ki a részüket a gyári
munkából, de a parasztasszonyok és a városi proletár nők azelőtt sem csak
kötögettek némán. Az otthonába zárt, feladatok nélküli feleség illúziója egy
nagyon szűk polgári réteg nagyon rövid időszakából származik, és az érintettek
többsége akkor is keményen dolgozott, hogy egyben tartsa a háztartást és
gondozza a gyerekeit, még ha volt is ehhez fizetett segítsége cselédek,
szakácsok, takarítók és pesztrák személyében.
Akárhogy is, mintegy százötven év alatt nagyot fordult a világ, és emiatt a
kontraszt miatt sokan úgy képzelik, hogy megvalósult a nők egyenlősége. Persze
ilyenkor érdemes megvizsgálni a hétköznapi tényeket, ugyanis elvi
jogegyenlőség ide, genderfrász oda, még így is legalább kétszer annyit gürcölnek
otthon az asszonyok, mint a férfiak. Ezzel együtt is ragaszkodnak a nők a
párkapcsolataikhoz, házasságukhoz, és ennek nem csak érzelmi okai vannak. Ma
Magyarországon sokkal nehezebb egy nőnek egyedül, alkalmasint egyedülálló
szülőként boldogulni, mint akár egy közepesen rossz párkapcsolatban. Ennek
számos oka van, közrejátszik benne a katasztrofális lakáshelyzet, a szociális háló
teljes szétverése és a kereseti különbségek, amelyek az Eurostat 2010-es
kimutatása szerint az EU-ban átlagosan 16,4 százalékot jelent. Ugyanezt az
értéket Magyarországon 20,1 százalékon mérték. Eszerint a magyar nők
{12}

átlagosan négyötödét keresik annak, amit a férfiak, és ez igenis hatással van a


választásainkra: nem pusztán a barátaink szánakozó pillantásait kell elviselnünk
szingliként, de az anyagi biztonságunkat, a lakhatásunkat, a gyerekeink
életfeltételeit is kockáztatjuk azzal, ha a saját lábunkra akarunk állni –
módszertanilag egészen másként, mint ahogy azt Orbán Ráhel szokta.
PÉNZ NEM SZÁMÍT

Valójában nagyon is fontos tényező az emberek, főleg a nők döntéseiben, hogy


gazdaságilag mennyire fenntartható az életük egy párkapcsolatban vagy anélkül
– és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy sokan a pénztől teljesen
függetlenül nem szeretnének egyedül maradni az életvezetés összes terhével és
felelősségével. És miért is ne mérlegelné valaki, hogy hogyan válik
fenntarthatóvá az élete vagy a háztartása?
Az elvárásoknak teljesen megfelelni ugyanakkor lehetetlen. A nőknek szánt
romantikus tartalmak a szerelem mindenhatóságát sulykolják; a Disney azt
tanítja a kislányoknak, hogy nyugodtan bemehetnek idegenek házaiba,
amennyiben kitakarítják azokat (Hófehérke), valamint ha fogságba ejti és
fenyegeti őket egy szupermacsó, akkor érdemes egy jó nagyot LSD-zni és a
teáscsészékkel kvaterkázni, ahelyett hogy elmenekülnének, mert kitartó
szerénységük majd csak megszelídíti a definíció szerint bántalmazó fickót (A
Szépség és a Szörnyeteg). A terepen dolgozó segítő szakemberek ennek épp az
ellentétét látják: nem lesz királyi a szörnyetegből, sőt sokkal valószínűbb, hogy
fordítva történik meg az átalakulás, mert a bántalmazók nemhogy nem adnak
lejjebb a magatartásukból, de a béketűrés épphogy meghozza a kedvüket. {13}

Feleségviccek ezrei szólnak arról, hogy a nők aljas módon elvárásokat mernek
támasztani a partnereikkel szemben, és aranyásónak minősítenek bárkit, akinek
bármilyen haszna származik a párválasztásából – vagy akár csak úgy tűnik,
mintha haszna származna belőle. Ugyanakkor ha egy nőt bántalmaz vagy akár
csak korlátoz a partnere, azt is az asszony hibájaként róják fel, sokszor még akár
az igazságszolgáltatásban is. A nők elleni erőszak felszámolásáért küzdő
PATENT Jogvédő Egyesület Bíróságfigyelő programjában 2015 és 2016 tavasza
között ötvenkét tárgyaláson voltak jelen önkéntesek, akik a bírák egészen
meredek húzásait jegyezték fel: a lekezelő, fölényeskedő, a sértettekbe a szót
belefojtó magatartás mellett olyan is akadt, aki arról faggatta az anyát a nevelt
kislánya ellen elkövetett szexuális erőszak ügyében, hogy megfigyelt-e
összefüggést aközött, hogy ő hányszor feküdt le a férjével, és aközött, hogy a
férj milyen gyakran zaklatta a gyereket. „A nő elmondja, hogy nem tudja, ő nem
figyelt meg ilyesmit, nem számolta, csak igyekezett mindig minél hamarabb
túlesni rajta. Mire a bíró megkérdezi, hogy tehát nem ez lehetett az oka, hogy a
férje a lánya felé fordult szexuálisan” – így az önkéntes jegyzőkönyve. Egy
kapcsolattartásra vonatkozó polgári peres eljárásban jegyezték fel a következőt:
„Az anya az ítélethirdetés után, amikor megyünk ki a teremből, elsírja magát.
Megkérdezi a bírót: »Tudja maga, milyen érzés az, amikor úgy verik, hogy
bepisil? Amikor fojtogatják? Amikor a szeme láttára ütik meg a gyerekét?« Mire
a bíró válasza: »A maga hibája, minek szült egy ilyen kapcsolatba négy
gyereket«” – idézi a Bíróságfigyelő jelentéseit Janecskó Kata, az Index
újságírója.{14}

A PATENT is felhívja a figyelmet arra, hogy ezek az extrém durvaságok nem


teljesen általánosak, a munkájuk során olyan bírákkal is találkoztak, akik
figyelmesek, érzékenyek és türelmesek voltak. Rendszerszinten azonban nagyon
sok a szakmai hiba, és ahogyan a fenti gyerekbántalmazásos eset is mutatja,
sokak fejében most is él az az elképzelés, hogy a férfiaknak szükségük van rá,
sőt jár nekik a szex.
NINCS OLYAN, HOGY SZEXHEZ VALÓ JOG

A feministák elvetik a férfiak szexhez való jogát: a male sex right kifejezéssel
illetik azt az elképzelést, amely szerint a férfiaknak egyszerűen szükségük van
szexre, ezért ez jár is nekik. Nem ritka, hogy ezzel a kifogással mentegetik az
erőszaktevőket is – nem bírtak uralkodni magukon –, a hűtleneket meg pláne. A
legváratlanabb felszínes beszélgetésekben is felbukkan a sajátosan kifacsart
evolúciós érvelés a férfiak minél többfelé szórandó magjáról és hasonló
hagymázas marhaságokról. Ezek a sztereotípiák mind arra valók, hogy a
szexuális hűség egyoldalúságát megindokolják, a nőktől ugyanis jóval erősebben
várják el a monogámiát. Ugyanakkor ha a szexualitást valamiféle hormonális,
vad és természeti jelenségnek fogjuk fel, amely az XY kromoszómával
születetteket alkalmatlanná teszi a viselkedésük kontrollálására, azzal nem
pusztán méltatlanul lealacsonyítjuk őket, hanem biológiai tényként tekintünk egy
egészen friss, civilizációs fejleményre. A történelem során ugyanis egészen
későn bukkant fel az az vélekedés, hogy a férfiak jobban akarnák a szexet, mint
a nők – a meggyőződés eme történetéből jól látszik, mennyire légből kapott és
ideologikus ez az elképzelés.
Eleink akár egészen a 20. század hajnaláig úgy tarthatták, hogy a nők
szexuális étvágya jelentősen nagyobb, mint a férfiaké. Alyssa Goldstein a
gyűjtésében történelmi példákat idéz annak illusztrálására, hogy milyen volt,
Amikor a nők sokkal jobban akarták a szexet, mint a férfiak. A 17. században a
{15}

bostoni Első templom (First Church of Boston) puritán egyházközösségéből


például azért tagadtak ki egy bizonyos James Mattockot, mert két évig nem
feküdt le a feleségével. Az Észak-Amerikába betelepedő puritánok
természetesnek tekintették a szexuális vágyat a nők és a férfiak részéről is,
amennyiben az heteroszexuális természetű volt, és házasságon belül maradt,
ugyanakkor úgy vélték, a nők számára sokkal fontosabb, mint a férfiaknak, ezért
egy feleségnek elviselhetetlen lehet az önmegtartóztatás.
Havelock Ellis orvos-szexológus 1903-as munkájában ógörög és középkori
európai, közel-keleti és kínai forrásokat idéz, amelyek mind a nők a férfiakét is
meghaladó szexuális étvágyáról szólnak. Az ókori görög komédiaszerző,
Arisztophanész munkásságának jelentős része arról szól, hogy az asszonyok
majd megbolondulnak a falloszért; Shakespeare férjhez menni nem akaró
makrancos Katáját is a férfikéz és a testi szerelem ígérete bírja jobb belátásra. Az
1533-as születésű francia filozófus, Michel de Montaigne meg volt győződve
arról, hogy a nők összehasonlíthatatlanul fogékonyabbak és lelkesebbek a
szerelemben, és mindig jóval többet tudnak ezen a területen, mint amit a férfiak
taníthatnának nekik, mivel ez a tudomány a vérükben van. A 17. századi
Francisco Plazzonus szerint a nőknek nemigen érné meg gyermeket szülni, ha az
általuk átélt nemi gyönyör nem haladná meg jelentősen a férfiakét. A 19. század
végén is élt még ez az elképzelés: a századfordulón aktív, prágai születésű
osztrák nőgyógyász Enoch Heinrich Kisch egyenesen úgy vélte: „A szexuális
impulzus a nőkben oly erőteljes, hogy életük egyes szakaszaiban teljes lényüket
ez a primitív erő irányítja.”
ÉS AKIK SZERINT „AZ ILYEN NŐ NEM NŐ”

Ezzel párhuzamosan, a 19. század elejétől kezdett felszínre kerülni egy teljesen
ellentétes elgondolás: „A nő természete szerint és organikusan frigid” – írta
Lombroso és Ferrero a Bűnös asszonyról, a prostituáltról és a normális
asszonyról szóló könyvükben. Hermann Fehling – nem a vegyész, aki a
{16}

redukáló cukrok kimutatására alkalmas Fehling-próbát feltalálta, hanem az


azonos nevű, de negyedszázaddal későbbi születésű szülésmester és nőgyógyász
orvosdoktor – azt állítja az asszonyok hivatásáról szóló értekezésében, hogy:
{17}

„Teljességgel téves elképzelés, hogy a fiatal nő hasonlóképpen erős vonzalmat


érezne az ellentétes nem iránt, mint a fiatal férfiak… A leányok szerelmében
megjelenő szexualitás patológiás vonás.”
Már ekkor is érzékelhető volt, hogy mindazokat a nőket, akiknek mégis fontos
a szex, elkülönítik a többiektől. „A normális nőben, különösen a magasabb
osztályokból valók esetében, a szexuális ösztönt elsajátítják, nem pedig vele
születik; amennyiben veleszületett és magától ébred, abnormalitással van
dolgunk” – vélekedett Franz Windscheid 1896-ban egy nőgyógyászati
szaklapban. Windscheid számára magától értetődik, hogy a társadalmi státusz,
{18}

elsősorban a felsőbb osztályokhoz való tartozás, szerepet játszhat egy nő


szexualitásának alakulásában. Bár ő ezt valamiféle természeti jelenségnek
tekinti, végül, ha kerülő úton is, de igaznak bizonyult az állítása: ma úgy tartjuk,
hogy a szexuális vágy és viselkedés társadalmilag erősen meghatározott
jelenség.
Hetven évvel korábban William Hammond a szexuális impotenciáról szóló
könyvében egyenesen azt írja, még az is kétséges, hogy a nők a közösülések
{19}

akár egytizedében érezzenek bármiféle élvezetet – nem számítva a


prostituáltakat, teszi hozzá. Valamiért azok a nők, akik a házastársi érintkezésen
és a gyermeknemzésen kívül is szexelnek, külön társadalmi csoportot alkotnak,
akiknek a feltételezett szexuális viselkedését ezen az alapon el is különítik. Ez
sem véletlen.
A filozófus-újságíró-politikus Jules Simon a harmadik francia köztársaság
oktatási minisztere, majd rövid ideig miniszterelnöke is volt 1876–77-ben. A
mérsékelt republikánus filozófus Victor Hugóval az oldalán kampányolt a
halálbüntetés ellen, foglalkoztatta a munkavédelem, és különösen sokat
foglalkozott családpolitikával: kiállt a nők négyhetes szülési szabadsága mellett
és azért, hogy eltartóképes munkalehetőséget kell biztosítani a fiatal lányoknak,
özvegyeknek és idős asszonyoknak, lehetőleg a jótékonyság és a gondoskodás
területén. Simon úgy képzelte el a nők sorsának jobbítását, hogy visszatereli
{20}

őket a család és a háztartás intézményébe, mert meggyőződése szerint a


háztartáson és a segítő szakmákon kívül a dolgozó nők mindenképpen ki lesznek
téve a szexuális zaklatásnak, a durva beszédnek, a leányaikat nem tudják majd
megtanítani a háztartási teendőkre, és a helyzetükből majd az következik, hogy
belesodródnak a prostitúcióba. Vagy ahogyan akkoriban mondták: vállalnak még
egy műszakot. Simon szerint a dolgozó nők erkölcstelen életet élnek, és
ilyenformán elveszítik nőiségüket. Ma is gyakran találkozni azzal a retorikai
fordulattal, amikor valamilyen szokatlan, nem konform viselkedés miatt egy nőt
nem tekintenek valódi nőnek. „A szememben egy ilyen nő nem nő!” – ezt
nagyjából bárkire el lehet sütni, aki épp nem tetszik a beszélőnek. Gyerekkori
szövegemlékeim közül ezt most épp a Rapülők Piti Wumen című számából
idéztem a kilencvenes évek elejéről, de ugyanilyen erővel egy kormányzati
lakossági fórumon is elhangozhatna ez a mondat.
A NŐK A SZEX FELADÁSA ÁLTAL VÁLTAK
ERKÖLCSI TÉNYEZŐKKÉ

Persze a fenti idézett európai orvosdoktorok és filozófusok eszmefuttatásaival


azonos időben az Újvilágban is zajlottak a dolgok. A harvardi történész, Nancy
F. Cott az észak-amerikai evangéliumi protestantizmusra hívja fel a figyelmet. {21}

Cott szerint a New England-béli protestáns prédikátorok egyházközösségeinek


legaktívabb tagjai a középosztálybeli fehér nők voltak, így a lelkipásztorok
számára kézenfekvő lehetett a megoldás, hogy legodaadóbb híveiket az erkölcsi
tisztaság letéteményeseiként tüntessék fel, a korában bevett bűnös asszony képe
helyett. A nők lettek a családok ellenőrzésének, a vallási regulák betartatásának
kulcsszereplői. Ez a megközelítés addig ismeretlen jogosultságokat adott a nők
kezébe, amelyeket alaposan meg is szolgáltak. Cott szerint az erkölcsi
egyenrangúság ára épp a szenvedélyek megtagadása volt. Míg korábban a
legvadabb puritánok is elismerték a női szexuális vágyat, most azonban
gyökeresen megváltozott a beszédmód: a nők vágyai helyett az anyaság
akarásával és a férjek iránti odaadással indokolták, hogy ezek a felmagasztosult
angyalok mégis részt vesznek a gyerekcsinálás bűnös-bűzös folyamatában. Így a
szexualitásuk elsinkófálásával az asszonyok apránként egyfajta erkölcsi
felsőbbrendűségre tettek szert. Ez nem ruházta fel őket politikai jogokkal, sőt a
háztartáson belül tartotta őket, azonban lehetőséget nyújtott arra, hogy korlátok
közé szorítsák, megregulázzák és a monogám polgári házasság keretei közé
tereljék a férfiakat – vagy legalábbis megpróbálják.
És a monogámia itt kulcsfontosságú. Amikor a nők rá vannak utalva a
férfiakra – anyagilag, társadalmilag, politikailag –, akkor a feleségek
szexmonopóliuma erős aduvá válik a házastársi érdekérvényesítésben. Ha
megengedjük, hogy a házasfelek másokkal is szexeljenek kedvük szerint, úgy a
kapcsolat kényszerítő ereje meggyengül, romlik az asszonyok alkupozíciója.
Hiszen eleve egyenlőtlen a viszony nők és férfiak között, utóbbiak sokkal jobb
helyzetből indulnak. A polgári házasságban élő nőknek szükségük van valamire,
amivel jobb belátásra bírhatják, befolyásolhatják és a házasság kötelékében
tarthatják a férjeiket – és amíg a nőknek nincsenek politikai jogaik és nem férnek
hozzá a megélhetés kellő formáihoz, addig a szex marad az egyik legfontosabb
ilyen kénysze rítő erő.
Ahhoz, hogy egy kora újkori nő a kapcsolatában kényszerítő eszközként
használja a szexualitását, arra volt szüksége, hogy azt a lehető legerősebb
kontroll alatt tartsa. Erre szolgáltak azok az elbeszélések, amelyek a nőket
szexuálisan passzív, érdektelen, az aktust csak elszenvedő félként ábrázolták. Ha
valakinél felfedezhetők a szenvedély jelei, akkor azokkal vissza is lehet élni, így
jobban jár a polgári nőszemély, ha elrejti és megzabolázza a testiségét.
Az európai kálvinizmus és az amerikai protestáns mozgalmak is erősen
építettek az önmegtartóztatás, a visszafogottság, az észszerű tervezés erejére. A
németalföldi városlakók és az amerikai prérik telepesei egyaránt a saját vágyaik
megzabolázása révén tettek szert gazdasági befolyásra: szigorú beosztással éltek
az anyagi javak ügyében, rendkívül racionálisan tervezték meg a háztartást, az
egyéni élvezeteket erősen korlátozták és mederbe terelték. Azáltal tudták
kiverekedni magukat a középkori feudális erőviszonyok közül, hogy
összespórolták a szabadságra és az önrendelkezésre valót, majd ezt
visszaforgatták a frissen alakuló kapitalista gazdaságba – ezt nevezte Marx jóval
később eredeti tőkefelhalmozásnak. (Remélem, most boldog az olvasó, végre
egy Marx-hivatkozás! A Nemzetközi Gyíkember Liga büszke tagjaként ki nem
hagynám a lehetőséget, hogy kedvenc felforgató szerzőmet emlegessem.)
Ezt a szigorú ellenőrzésre és önszabályozásra alapuló rendszert, illetve a
polgári asszonyok ebben betöltött, törékeny befolyását egyaránt fenyegette a
korabeli prostitúció, és sokkal enyhébben, de ma is fenyegeti a monogám
házasságokat, mivel szexmonopólium híján a kapcsolatokat egybetartó kötelékek
meglazultak. Végső soron vagy egzisztenciális okokból kell együtt maradni,
vagy azért, mert az ember azt szeretné. Ez utóbbi azonban nagyon illékony
tényező ahhoz, hogy tömegek alapozzák rá az egész életüket.
A KÖZÉPKOR LAZÁBB VOLT

Amit ma sötét középkorként tartunk számon, valójában nem feltétlenül volt ilyen
ítélkező a szexualitásukkal élő nőkkel szemben. Laura María Agustín, a Szex a
végeken szerzője azt állítja, hogy bár a katolikus egyház évszázadokon át
{22}

többször is nekigyürkőzött, hogy kezdjen valamit a prostitúcióval, a célja


valójában nem a pénzért árult szex felszámolása volt, hanem annak
megregulázása és keretek közé szorítása.
Bár a kurválkodás szabályozására születtek törvények, magát a jelenséget nem
írták körül, az nem formált külön identitást, a szajhák nem alkottak társadalmon
kívüli csoportot. A szajha kifejezés – így Agustín – nem a fizetségre koncentrált,
nem is valakinek a meghatározására, hanem az olyan szexuális viselkedésre,
amely túllépte a tiszteletreméltóság határait: benne foglaltatott a csábítás, a
házasságon kívüli szex számos formája. A prostitúció kifejezés nem is volt
használatos ekkoriban. A 16. és 17. századi Sevillában például afféle erkölcsi
szemétdombnak tekintették a szajhákat, akik visszatartják a férfiakat a
komolyabb vétségektől, mint amilyennek a homoszexualitást, a vérfertőzést
vagy a tiszteletre méltó asszonyok molesztálását tartották. Egyes történészek
szerint a középkorban a kurválkodás elismert foglalkozás volt, ha nem is
tisztelték. A 15. században Franciaországban még bőven alkalmas
feleségjelöltnek tekintették azokat a nőket, akik előtte akár éveken át szexet
árultak. A magyar mondás, hogy kurvából lesz a legjobb feleség, ezt a vélekedést
örökíti meg.
Annyit mindenesetre le lehet szögezni, hogy a szex áruba bocsátása nem esett
mindig akkora tilalom és erkölcsi elítélés alá, mint ma. A 16. században aztán –
azaz épp az újkor kezdetén – súlyos sziiliszjárvány söpört végig Európán, amely
Agustín szerint megágyazott a komolyabb üldözésnek. A keresztény
reformmozgalmak szerte Európában és a Brit-szigeteken átkozták az
arisztokrácia szexuális kicsapongásait és hedonizmusát, őket okolták a
birodalmak hanyatlásáért, és ezen az alapon követeltek egyre inkább beleszólást
az államaik irányításába. A polgári forradalmak idejére már a társadalom jelentős
rétegei kételkedtek abban, hogy az uralkodókat valóban isteni akarat helyezi a
trónra. A megerősödött polgárság nemcsak felfelé, az arisztokrácia felé
fogalmazott meg erős követeléseket, hanem az alsóbb osztályok felé is. A szexet
árulók kitüntetett figyelmet kaptak, mert „minél jobban hangsúlyozta az
ideológia a szex szerepét a házasságban, annál szükségesebbé vált körülírni és
szabályozni a szexualitás ezen kívül eső formáit” – így fogalmaz Jeffrey Weeks
történész Szex, politika és társadalom című könyvében, amelyben a 19. század
{23}

utáni, szexuális témájú szabályozásokat vizsgálta.


A nyilvános helyen kísérő nélkül, esetleg fedetlen fővel megjelenő nőket
sokszor automatikusan szajháknak tekintették. Megkezdődött a prostituáltak
összeírása és összegyűjtése, központi intézményekbe helyezték őket. Ezek
lehettek szigorúan ellenőrzött állami bordélyok vagy akár közkórházak, mint
például a párizsi Hôpital Général, amelyek a fegyelmező-büntető
intézményrendszer részei voltak, kényszerkezeléseikkel és fogva tartási
rendjükkel félúton álltak az elmegyógyintézet és a börtön között. Fokozatosan,
egyre erősebben kezdték büntetni a pénzért árult szexet.
A 19. századi regényekben gyakran emlegetik a prostituáltakat
szerencsétlenekként. Ekkoriban kezdett elterjedni az a felfogás is, amely a
középkorban jellemzően romlott, de szabad szajhák helyett elesetteknek és
kiszolgáltatottaknak, megmentésre váró, tehetetlen áldozatoknak látja azokat,
akik szexet árulnak. Alexandre Parent du Châtelet 1836-ban jelentette meg a
felmérését Párizs higiénés viszonyairól, ezen belül is a számon tartott szajhákról.
Részletes kimutatást közölt arról, milyen foglalkozást űztek a megkérdezettek
{24}

apái, vidékről vagy városból, Párizsból vagy más országrészekből érkeztek-e.


Eredeti, elítélő hozzáállása hamar megváltozott, amikor a közkórházakat,
börtönöket és nyomortanyákat végigjárva találkozott az érintettek valós
életkörülményeivel. Bár a prostitúció vezető okai között említi az alanyok
lustaságát és hiúságát, maga is elismeri, hogy nagyon sok nő erkölcsi bukásában
bántalmazók vagy az őket elhagyó család, illetve a cserbenhagyó, csalfa
szerelmesek játszottak közre.
HOZZÁFÉRNI A VAGINÁHOZ

Erkölcsrendészetek alakultak, és helyenként változott, hogy mennyire akarták


büntetni a szajhákat, vagy inkább a magas státuszú vendégeiket üldözték. A
járványok megelőzése nevében bevezették a kötelező egészségügyi
vizsgálatokat, amelyeket korabeli prostituáltak szerint kizárólag arra találták ki,
hogy ide-oda rángassák őket. Ez munkalehetőséget jelentett számos orvosnak,
akik egyúttal hozzáférést kaptak a vagina vizsgálatához is, pedig ez korábban
többé-kevésbé tiltott terület volt. Ekkoriban még a szüléseknél sem feltétlenül
látták szívesen az orvosokat (akik abban a korban értelemszerűen kizárólag
férfiak lehettek), a szülészetnek először le kellett gyűrnie a hagyományosan
önálló női szakmát, a bábaságot, hogy a férfi orvosok bebocsáttatást nyerjenek a
szülésbizniszbe, és ezáltal a nők szexualitásának ellenőrzésébe és
szabályozásába. {25}

A Habsburg Birodalomban a 18. század végén Mária Terézia szülőotthonokat


alapított a nagyvárosokban, ahová azok a nők mehettek, akiknek nem volt
pénzük bábára: megesett lányok, szegény munkásnők és sok-sok prostituált. Az
ingyenes ellátásért cserébe vizsgálati alanyokként szolgáltak a tanuló és
kísérletező orvosdoktoroknak, akik maguk okozták a gyermekágyi lázként
elhíresült járványt. Ekkoriban az orvoslás javában az anatómiai forradalom
lázában égett, a boncolás volt az orvoslás alfája és ómegája. Az számított jó
medikusnak, akiről messziről érződött a hullaszag. A gyakorlókórházakban a
hullaházból érkező orvosok minden különösebb átmenet nélkül végeztek hüvelyi
vizsgálatot a szülés előtt álló nőkön. A gyermekágyi láz urbánus jelenség volt: a
kistelepüléseken töredéke volt a megbetegedések aránya, mint a városi
intézményekben. A halálozási arány tíz százalék körüli volt a bécsi klinikán,
Európa-szerte tíz–harminc százalék között mozgott a kórházakban. Százával
hullottak az asszonyok. A klinikai orvoslás a testet – köztük a romlott erkölcsű
nők testét – és a hullákat egybefolyó masszaként tekintette, és ebbe a tudósnak
doktori rangja révén szabad ki- és bejárása esett. Ezt persze egészen máshogy
élhették meg azok a nők, akiknek a testébe csoportosan nyúlkáltak bele a
hullaszagú cilinderes urak, annak az egyszerű ténynek a tudomásul vétele nélkül,
hogy ezek az asszonyok történetesen még élnek. Az orvosok többsége számára
ezek csupán testek voltak. A korabeli orvoslás számára ez természetesnek tűnt,
de a korabeli személyes intimitásban már a legkevésbé sem. Sokat képzelődtek
arról, hogy a prostituáltaknak egészen más a testükhöz és a privát szférájukhoz
való viszonya, de ez valójában arról szólt, hogy kit mennyire tekintettek a
korban komolyan veendő alanynak. Épp a női szexualitás és az intimitás
megtagadása volt az ára annak, hogy férfiakat egyáltalán a szülészet és
nőgyógyászat közelébe engedjék. Semmelweis Ignác felfedezése a gyermekágyi
láz kóroktanáról nemcsak a fertőzések újszerű felfogását alapozta meg, hanem
megkísérelte helyreállítani azoknak a nőknek a személyiséghatárait is, akiket
addig egyszerű masszának tartottak.
Sok szexmunkás ma is úgy gondolja, hogy a hatóságilag kötelező
szűrővizsgálatok kevésbé szólnak az ő vagy a vendégei egészségéről, mint
inkább arról, hogy az egészségügy rajta tartsa az ujját a szexkereskedelem
ütőerén. Sok érdekképviselet és szociális munkás szervezet bonyolít önkéntes,
intézményen kívüli szűréseket és tanácsadásokat, mert az ezeken részt vevők
kevésbé érzik magukat számon kérve, elítélve és leuralva, mint hogyha
bemennének valamelyik nagy egészségügyi intézménybe. A számok azt
mutatják, hogy az önkéntes szűrések sokkal hatékonyabbak, mert egész
egyszerűen többen mennek el rájuk. Magyarországon kérészéletűnek bizonyult
az érdekképviselők által működtetett szűrőbusz. Mindössze féléves működése
során mégis majdnem kétszer annyi embert vizsgáltak meg, mint az ország
összes bőr- és nemibeteg gondozójában az azt megelőző hét évben együttvéve.
Magyarországon, Németországban, Ausztriában ma is jellemző, hogy erősen
szabályozzák, körülírják, szigorítják az üzleti szexet. 2017. július elsejétől
Németországban bárcakényszer van: szexmunkás igazolványt kell magával
hordjon minden dolgozó, amikor munkába áll, és ezt bármikor számon kérhetik
rajta. Már 2016-ban bevezették a kötelező óvszerhasználatot, a bajor rendőrség
több razziát tartott: aktus közben nyitottak rá a szexmunkásra és vendégére, majd
szépen odasétáltak ellenőrizni, hogy van-e gumi a szóban forgó hímtagon. Ez
első ránézésre védelemnek tűnhet, a hatása azonban épp ellentétes: megalázó a
dolgozó és a kliense számára is, ezért a vendégek egyre inkább el akarják kerülni
a szabályozott bordélyokat, ahol bármikor rájuk nyithatnak. Így azonban a
szexmunkásokat hívják el olyan helyekre, ahol nehezebben tudnak segítséget
kérni, ha épp bajba kerülnek.
AZ ELKÉPZELT POLGÁRI CSALÁD FELŐL SZABÁLYOZNAK, EZ NEM
VÉDI A SZEXMUNKÁST

A legtöbb helyen a prostitúció szabályozása több száz évre visszamenőleg a


polgári család ideálja felől van kialakítva: ezt a modellt védik, ezért akarják
visszaszorítani a fizetős szexet. Ahogyan arról már szó volt korábban, a
szexmonopólium gondolata itt egy olyan szervezőelem, amely elvileg
összetartaná a házasságokat, és ezzel egyben maradnának a családi háztartások, a
társadalom képzeletbeli alapegységei.
Svédországban 1734-ben született meg az első tiltás, amely törvénytelenné
nyilvánította a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat, és kitért a prostitúcióra
is – írja Susanne Dodillet és Petra Östergren egy elemzésükben, amely a
svédországi tiltást és az osztrák legalizálást veti össze. Stockholmban 1859-től
{26}

arra kötelezték a prostituáltakat, hogy jelentsenek a rendőrségnek, majd nemi


betegségekre szakosodott kórházakba terelték őket; ezt a modellt 1891-re egy
tucat svéd város átvette. Habár ezt a szabályozást 1918-ban eltörölték, azért az
ellenőrzés fennmaradt, méghozzá a társadalomra káros viselkedéseket
szabályozó csavargótörvény értelmében. Akár kényszermunkára is kötelezhették
azokat, akiknek az életmódja sértette a bevett erkölcsöket. A hatvanas években
aztán hoztak egy törvényt az utcai prostitúció ellenőrzésére, ahogyan a törvény
fogalmaz: az antiszociális viselkedés ellen. Aki tehát szexet árul, az egyben a
társadalmi rendet is fenyegeti, ezért vonják ellenőrzés alá vizsgálatoknak vetik
alá, és fizetetlen munkára kényszerítik.
Nem csoda, hogy épp Svédországban alakult ki és vált afféle „nemzeti
termékké” a kliensek büntetése, vagy ahogyan gyakrabban emlegetik: a svéd
modell. Az elgondolás szerint az üzleti szex minden formája voltaképpen nők
elleni erőszak, ezért teljesen fel kell számolni ezt az iparágat. Az elmélet mögött
erőteljes feminista lobbimunka folyik – a hetvenes évektől folyamatosan
kritizálták a szexipart és a pornót, ehelyett a heteroszexuális párkapcsolatok
pozitív vonásait propagálták: az intimitást, a meghittséget, a szerelmet és a
kölcsönös tiszteletet. Szerintük a szex elüzletiesítése mindenképpen degradáló a
nők számára, ezért azt fel kell számolni. A legaktívabb szereplők között volt a
menedékház-mozgalom (ROKS), amely a bántalmazás elől menekülő nőknek és
gyerekeknek nyújtottak lakhatást, támogatást, tanácsadást. A mozgalom tagjai a
pénzért vett szexet egyértelműen a férfierőszak részének tekintették.
Több évtizedes lobbimunka és kampányolás után a svéd parlament végül
1999-ban elfogadta a Kvinnofrid-törvényt, amelynek elnevezése azt jelenti:
békét (és tisztaságot) a nőknek. Ez egy nővédelmi, szabályozási csomag,
amelyben a családon belüli erőszak, a nemi erőszak, a nemiszervcsonkítás
tilalma mellett a prostitúció részleges tiltása is szerepelt. A svéd modell szerint
ugyanis nem szabad büntetni azokat, akik szexet árulnak, helyettük azokra kell
lecsapni, akik a szolgáltatást megveszik. A szóhasználatuk szerint a férfiak a nők
testét használják, a szexet árulók mind áldozatok, akiket meg kell menteni, mert
minden megvásárolt aktus egyben nemi erőszak. Azért hívják magukat
abolicionistáknak, mert a rabszolgaság eltörlésének mintájára akarják
megszüntetni a nők kihasználását. A törvényt országos összefogással, sok
nőszervezet és a női parlamenti képviselők együttes munkájával sikerült
megszavazni. A svéd nemzeti büszkeségnek azóta is részét képezi ez a
szabályozás, és jelentős erőfeszítéseket tesznek a modell exportálására.
Mostanáig Norvégiában, Izlandon, Észak-Írországban, Írországban és
Franciaországban vezették be ezt a modellt, illetve valami hasonlót Szerbiában.
A nőszervezetek ünnepelnek, a szexmunkás érdekképviselők azonban kézzel-
lábbal tiltakoznak a szabályozás ellen. Ugyanis bármilyen jóhiszemű is az
elgondolás, jelentős logikai hibákat tartalmaz, és a gyakorlatban komoly károkat
okoz azoknak, akiket állítólag védeni hivatott.
KICSIT RASSZISTA, KICSIT KÁROS,
DE A MIÉNK

Szerte a világon feministák feszülnek feministáknak a svéd modell kapcsán: az


abolicionisták, azaz a tiltáspártiak fel akarják számolni a prostitúciót, a
szexmunka-diskurzus hívei azonban a munkakörülményeken akarnak javítani, és
a dolgozók jogait védeni.
A modell összességében nagyon megkapó: védeni kívánja a
kiszolgáltatottakat, és megbüntetni azokat, akik erőszakot követnek el. A polgári
körülmények között élők szempontjából ideálisnak tűnhet a megoldás: a
szexualitást visszautalja a családi meghittség körébe, hangsúlyozza a
kölcsönösség és a tisztelet jelentőségét, és nem akarja büntetni azokat, akik
önhibájukon kívül kerültek a szexiparba. Magától értetődik, hogy ez a logika
vonzó azok számára, akik napi szinten foglalkoznak bántalmazott nőkkel, hiszen
rengeteg erőszakkal találkoznak, érthető hát, hogy tenni akarnak ennek
megakadályozásáért. A svéd modell azt ígéri, hogy a kereslet felszámolásával
meg fog szűnni az emberkereskedelem is, hiszen ezzel megszűnik a piaca
ezeknek a szolgáltatásoknak.
Ez a gondolatfolyam a „fehér rabszolgaság” elméletéből származik: Párizsban
1904-ben, az Egyesült Államokban 1910-ben kerültek terítékre olyan
egyezmények, amelyek tiltani kezdték, hogy nőket vigyenek át az
országhatárokon prostitúció céljával. Az elképzelésben ekkor még kizárólag
fehér nőkről volt szó, a színes bőrűeket és a férfiakat meg sem említették a
szabályozásban. De ennél jóval hangsúlyosabb rasszista motívumot is lehet
találni a svéd modell bevezetésében: a kilencvenes években, a szovjet blokk
felbomlása után és a délszláv háború idején nagyon sok kelet-európai bevándorló
érkezett a skandináv országokba, akikhez sokan igen ellenségesen viszonyultak,
és ezt némelyik politikai párt is osztotta. A nővédelmi törvény megszavazása
előtti években rendszeres téma volt a svéd televíziókban az országba érkező
keleti migránsokkal kapcsolatos félelemkeltés. Amikor a nővédő koalíció a
prostitúció eltüntetéséért kampányolt, azt sokan úgy értelmezték, hogy ezzel
megvédik a tisztes svéd polgári családokat a bűnös keleteurópai nőktől, és persze
megvédik a nagyszerű jóléti államukat az ácsingózó migránsoktól.
A törvényt kidolgozó és népszerűsítő feministák célja elsősorban az volt, hogy
a prostitúcióban részt vevő nőket megvédjék az őket érő erőszaktól, viszont erre
nem a legmegfelelőbb testületet választották: a rendőrségi ellenőrzés ugyanis
inkább forrása a problémáknak, mint a megoldása. A tiltásnak köszönhetően a
szexmunkások nem tűntek el, hanem illegalitásba kényszerültek. Bár elvileg
őket nem, csak a klienseiket lenne szabad büntetni, valójában ők maguk is védik
a vendégeket, hiszen belőlük élnek. Nem pusztán félreértésből végzik ezt a
munkát, amit törvényi szóval helyre lehetne igazítani, a legtöbben egyszerűen
nem találnának más megélhetést, akár az élethelyzetük miatt, akár azért, mert
nem beszélik a nyelvet, vagy mert nem legálisan tartózkodnak az országban.
Rajtuk nem segít, hogy eltűnik a megélhetésük, mert nem találnak helyette
másikat; végül veszélyesebb helyeken kényszerülnek dolgozni, ahol még
kevésbé tudnak segítséget kérni és a biztonságukról gondoskodni, mint addig.
Mivel a kereslet valóban csökkent valamelyest, így erősödött a piaci verseny, és
lejjebb szorultak az árak, emiatt viszont sokkal rosszabb alkuhelyzetbe kerültek.
A tiltás 2016-os francia bevezetése óta a helyi szexmunkások tüntetéseket
szerveztek, és arról számoltak be, hogy nem kapnak valós támogatást a
rendőrségtől a szakmájuk elhagyásához, habár ez volt az abolicionisták egyik fő
érve. „Azt mondják, a kliensek erőszaktevők, ezért le kell őket tartóztatni, de
amikor valóban megerőszakolnak, olyankor a rendőrség nem akarja felvenni a
feljelentést” – mondta a STRASS szakszervezet 2017-es májusi tüntetésén egy
Párizsban dolgozó perui transznemű szexmunkás.
Svédországból és Norvégiából számos olyan esetet jelentettek, amikor a
vendégre lecsapó rendőrség az okmányok nélküli bevándorló szexmunkást az
intézkedés lendületével, egy füst alatt kitoloncolta az országból – a szigorú
nővédelem ugyanis nem vonatkozik azokra, akik nem hivatalosan dolgoznak az
országban. Mivel azonban a munka illegális, nincs honnan papírokat szerezniük,
így nem tudják törvényesíteni az országban való tartózkodásukat. És persze
sokan vannak, akik meg se próbálnák, hiszen eleve menekülnek valahonnan,
vagy olyan országból jöttek el megélhetést keresni, ahol esélyük sem volt
fenntartani magukat. Egynémely kelet-ázsiai országban bebörtönzik vagy
munkatáborba küldik az Európából visszatoloncolt szexmunkásokat. Előfordul,
hogy a svéd rendőrök minden különösebb ok nélkül igazoltatnak ázsiai nőket,
mert automatikusan prostituáltnak tekintik őket.
A szemléletformálás szintén félresikerült. A vásárlókat büntető törvény
bevezetése előtt a lakosság harminc százaléka gondolta úgy, hogy magukat a
szexet árulókat is büntetni kellene, 2015-re ez az arány ötvenkét százalékra
emelkedett, azaz hiába akarták megvédeni a prostituáltakat, a társadalom
elítélőbb lett velük szemben.
NE VERJÜK EL A PORT A FEMINISTÁKON

Népszerű szórakozás a szexmunkával felszínesen foglalkozó véleményalkotók


körében, hogy a svéd modell melléfogásai miatt „a feministákat” szidják. Több
ponton is hibáznak ilyenkor.
Részint azért, mert nem az abolicionisták tehetnek arról, ha a rendőrség és
más hatóságok képviselői rasszisták, ha szénné bürokratizálják a segítségkérés
útjait, ha a társadalom fele inkább ítélkezni szeretne, semmint bárkin segíteni.
Azok, akik jóhiszeműen évtizedeken át kampányoltak a prostitúció
felszámolásáért, az áldozatnak tartott emberek érdekében tették ezt – még ha ma
úgy is tűnik, hogy a módszereik erre nem alkalmasak.
Szemükre vethetjük, hogy megfeledkeznek a férfi szexmunkásokról, akik bár
kisebbségben vannak, de azért még elegen, hogy komolyan számoljanak velük a
szakmában, és ők sem kizárólag férfiaknak szolgáltatnak. Szóvá tehetjük, hogy
igenis vannak, akik a lehető legszabadabb akaratukból választják a szexmunkát,
mert ezt akarják csinálni; elmondhatjuk, hogy mások viszont azért választják,
mert nincs más lehetőségük a megélhetésre, és attól, hogy ezt elveszik tőlük, a
szociális problémáik még nem oldódnak meg. Furcsállhatjuk, hogy épp a
rendőrségre akarták bízni egy szociális probléma megoldását, és
megjegyezhetjük, hogy bátran hallgathattak volna inkább az érintettekre.
Kiakadhatunk azon, hogy sok, a kliensek megbüntetését pártoló szakember,
aktivista és elmész kifejezetten agresszíven képviseli az álláspontját, stricinek
nevezik a szexmunka-párti érdekképviselőket, és nem figyelnek a
visszajelzésekre. Jogos az a megjegyzésünk is, hogy a részleges tiltás elsősorban
a középosztálybeli, monogám polgári család modelljét szolgálja, viszont nincs
tekintettel magukra a szexmunkásokra. Mondhatjuk, hogy ennyi idő után már
tudomásul kellett volna venni, hogy rosszul sült el a kísérlet.
De hogy az abolicionisták gonoszak, rosszhiszeműek, megátalkodottak
lennének, azt nem állíthatjuk. Azt pedig, hogy a feministák elhibázták volna a
dolgokat, végképp badarság volna mondanunk.
A feministák ugyanis igen nagy csoportot alkotnak, amelyen belül számos
irányzat képviselteti magát. Míg a skandináv országokban és angolszász
területen a kliensekkel és a megregulázásukkal voltak elfoglalva, addig más
feministák, főleg a német ajkú területeken munkajogi alapon nyúltak a
kérdéshez, és azért folytatnak kampányokat, hogy az iparágban lévők
munkakörülményeit és biztonságát javítsák. Sokan dolgoznak jobb törvényekért,
vannak olyan érdekvédő szervezetek, amelyek jogsegéllyel, mások szociális
segítségnyújtással, megint mások egészségügyi szolgáltatásokkal várják őket
vagy akár kilépőprogramokat működtetnek. Sokan szervezik az
érdekképviseleteiket szakszervezeti formában. A katalán Aprosex szervezet
aktivistái egyenesen Puta Feminista feliratú pólókban jelennek meg a
nyilvánosság előtt. Ez szó szerint azt jelenti: feminista kurva.
CICAHARC

Szép számmal vannak egymással vitában álló feministák, akik a


nézetkülönbségeik dacára képesek egymással összefogni, hiszen bármennyire
más is a megközelítésük, mindannyian ugyanazt célozzák: a szexpiacon lévőket
védeni és segíteni, az őket sújtó erőszakot csökkenteni. Persze minden oldalnak
vannak radikálisai, egymás haját tépik, így a svéd modell körül is folynak vaskos
csaták, amelyekben amúgy jóhiszemű emberek konferenciákon stricinek vagy
prűdnek bélyegzik egymást, röpködnek a Marx- és a Gramsci-idézetek, és azon
vitatkoznak, hogy melyikük a tűzrevaló liberális, és melyikük a tűzrőlpattant
baloldali. Ezen boldogan hördülnek fel azok, akik összességében utálják a
feminizmust, és ezeket a belső vitákat használják fel az összes érdekképviselő
ellen. Mindeközben pedig a társadalom tekintélyes része nem is tud a
kérdéskörről, a kormányok nyugodtan lopják tovább a szociális szolgáltatásokra
jutó forrásokat, a rendőrök pedig bátran tovább üldözhetik a szexmunkásokat.
Pedig van egy sor megállapítás, amelyben a különféle feministák egyetértenek,
és ezen az alapon közösen tudnak dolgozni azért, hogy az itt és most élő
szexmunkásoknak itt és most könnyebb, elviselhetőbb és biztonságosabb legyen
az életük.
Ilyen például az, amiről már korábban is szó volt: hogy elvetik a férfiak
szexhez való jogát. Ez a viszonylag új keletű, ideologikus lózung csak arra való,
hogy az erőszakot és a megállapodások megszegését mentsék vele. A
szexmunkát sem azért kellene megnyugtató módon szabályozni, hogy minél több
fickó minél könnyebben vehessen szexet, hanem azért, mert az ebben dolgozó
emberek jogsérelmeit fel kell számolni.
Felesleges volna tagadni, hogy az üzleti szex elfogadása valamelyest valóban
rontja a polgári viszonyok között élő nők alkupozícióját a heteroszexuális
kapcsolatokban. A nőemancipáció az elmúlt évtizedekben óriási változásokat
hozott a nők életében – kisgyerekkorunktól kezdve rá vagyunk kényszerítve,
hogy újra és újra végiggondoljuk a női életforma velejáróit, hogy kiválasszuk és
formáljuk, mit fogadunk el a szerepkészletekből, és miket nem. Az előttünk járt
feministák bebizonyították, hogy a nők mindent meg tudnak oldani saját maguk,
és mára a legtöbben azt is beismertük, hogy ennek dacára nem szeretnénk
mindig mindent mi magunk megoldani. Támogatást, megértést, segítséget
várunk a családjainktól, tiszteletet és együttműködést a partnereinktől, értelmes
szolgáltatásokat, védelmet és megfelelő intézményeket az államtól,
rugalmasságot a munkáltatóinktól.
Ezalatt az idő alatt a heteroszexuális férfiak szerepváltozásai nem voltak ilyen
gyorsak, sok helyütt egyáltalán nem is várják el tőlük, hogy tisztában legyenek
azzal, mi fán terem a női egyenjogúság, eszik-e vagy isszák. Gyakran még
retorziótól sem kell tartaniuk, ha a nők kárára járnak el, akár a párkapcsolatban,
akár a munkában. A szexuális forradalomból is ők jöttek ki jobban, még
kevesebb kötelezettségük van a nők felé. Érthető, hogy a nőmozgalmárok egy
része szeretne konkrét következményeket kilátásba helyezni, korlátozni a férfiak
mozgásterét legalább olyan területeken, ahol a nők érdekeit rendszeresen
keresztülhúzzák. Ezt azonban mégsem lenne szabad épp a szexből élő nők – és
férfiak – kárára elérni. Ebben a nemek közötti erőpróbában rendre a
szexmunkások húzzák a rövidebbet, mert ők a legkiszolgáltatottabb csoport.
Marjan Wijers holland emberi jogi ügyvéd szerint a svéd modell épp a nehéz
sorsúakat bünteti. „Szeretnék olyan világban élni, amelyben a nőknek több és
jobb lehetőségei adódnak. Amelyben senkinek nem kell a szexmunka mellett
döntenie, hogy eltarthassa magát, és jóllakassa a gyerekeit. Egy olyan világban,
amelyben, ha egy nő szexmunkát végez, őt védik az erőszakkal szemben,
amelyben tiszteletben tartják őket, amelyben el tudják hagyni a szexmunkát, és
más karriert választhatnak, ha ezt szeretnék. Ez a világ nem létezik. Azt tudjuk,
hogy ha büntetjük a klienseket, az megnehezíti az életüket [a szexmunkásokét],
növeli a veszélyt, rontja a biztonságukat, jobban ráutalja őket a harmadik felekre.
Ha kriminalizáljuk a klienseket vagy a szexmunkát mondván, hogy ilyet senki
nem választaná saját akaratából, azzal valójában a szegénységet büntetjük.
Nehezemre esik figyelmen kívül hagyni a szexmunkások hangját. A
szexmunkások az egyik legkirekesztettebb és legstigmatizáltabb csoportot
alkotják. Hogyan tehetném hát feministaként, nőként, hogy nem hallgatom meg
őket, és még meg is nehezítem az életüket?”
JÓ DOLGÁBAN

Angelika azon kevesek közé tartozik, aki saját belátása szerint döntött úgy, hogy
szexmunkát fog végezni. Soha senki nem kényszerítette, nem kellett leadnia
pénzt senkinek; nem verték meg, nem büntetik a rendőrök, nem üldözik stricik,
nem zsarolják családtagok. Szereti is a munkát. „Engem az fogott meg, hogy
emberekkel foglalkozom. Boldogságot adok. Hozzám nem panaszkodni jönnek
az emberek, hanem azért, hogy boldogok legyenek” – mondja. A
szexmunkásoknak csak egy csekély kisebbsége ilyen szerencsés, a többségnek
nagyon sok jogsértéssel, erőszakkal, előítélettel és hátránnyal kell szembenéznie.
Ez azonban nem von le semmit Angelika döntésének érvényességéből, sőt; az ő
érdekei nagyon hasonlók azokéhoz, akik jóval nehezebb helyzetben vannak.
Angelika nem egy társadalmi harcos. Időnként részt vesz a SZEXE
eseményein, néha tanácsot ad másoknak, de nem egy ökölrázós alkat. „Hogyan
ikázzam a politikát, amikor több politikus is jár hozzám?” – kérdezi
mosolyogva. Azért a megbélyegzés őt is utoléri. „Az szokott lenni az első
mondat, hogy miért nem megyek el dolgozni ahelyett, hogy csak szétteszem a
lábam. Ez nem erről szól. Én igenis dolgozok, hogy széttegyem a lábam. Ez
teljesen legális, el kell fogadni. Inkább az emberek lelkében kell ezt helyre tenni.
Előítéletek hegyei vannak itt.”
Szexszel valóban több pénzt lehet keresni egységnyi idő alatt, mint a legtöbb
olyan munkával, amelyre ugyanezeknek az embereknek lehetőségük nyílna.
Azonban jelentős költségei is vannak, és nem feltétlenül lehet egyhuzamban
ugyanannyi időt lehúzni. Az utcán dolgozók akár nyolc-tíz órákat is állnak kint,
ami óriási fizikai megterheléssel jár; aki azonban teheti, kevesebbet vállal. Sok
szexmunkás épp azért választja ezt a munkát, mert nem tudna teljes munkaidős
állást vállalni: kisgyereket nevel, gondoz valakit, valamilyen betegsége miatt
csak néhány órát bír dolgozni egy nap, vagy akár azért, mert olyan kiadásai
vannak, amelyeket hétköznapi állások betöltésével nem lehet fedezni. Egy
szerbiai transz szexmunkás elmondása szerint a teste átalakításához szükséges
műtétjei és a kezelések annyi pénzbe kerülnek, amit semmilyen más munkával
nem tudna előteremteni – arról nem is beszélve, hogy a transzok eleve nagyon
nehéz helyzetből indulnak a munkaerőpiacon. Csakúgy, mint bármelyik
egyedülálló anya vagy roma, vagy bármilyen bőrszínnel rendelkező Európában.
És persze vannak néhányan olyanok is, akik simán találhatnának állást, csak
éppen szabadabbak akarnak lenni, jobban akarnak rendelkezni az idejükkel, és
eszük ágában sincs napi nyolc-tíz órát görnyedni valahol, ha napi vagy akár heti
néhány óra szexszolgáltatással megkereshetik a megélhetésükre valót.
Az sem mindegy, hogy mennyi az annyi. 2016-ban az országos nettó
átlagfizetés 172 ezer forint volt – ez a mutató is nagyon változik megyénként.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében havi 116 ezer forintot kerestek átlagosan,
míg Budapesten 222 ezret. Ha emellé odatesszük az albérletárakat, hirtelen
inkább az válik kérdésessé, hogy miért gürcölnek az emberek a polgári
állásokban. Nyíregyházán ekkoriban negyven-negyvenötezer forinttól kezdődtek
az egyszobás lakások bérleti díjai, Budapesten ugyanekkor már a garzonok is
százezer forint fölötti összegekre rúgtak, vagyis az átlagkeresettel rendelkező
munkavállaló akár a bére felét is kifizetheti egy átlagosnál kisebb lakásért. Az
ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Bizottságának munkadefiníciója
szerint, aki a bevétele harminc-harmincöt százalékánál többet költ lakhatásra, az
lakhatási szegénységben él. Ez négymillió embert érinthet Magyarországon,
mondta a 24.hu-nak Győri Péter, a hajléktalanellátásban oroszlánrészt vivő
Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI)
munkatársa. {27}
ÁGYRAJÁRÓK

Angelikának is meggyűlik a baja a lakáshelyzettel. „Fontos lenne, hogy ki


lehessen adni lakást [szexmunka céljára], és én a tulajdonost ne keverjem
veszélybe azzal, hogy ő kiadott nekem egy lakást. Ő nem szed tőlem több pénzt,
rendes albérletet fizetek, mintha megvennék bármit a boltban. Ő nem segíti elő
[a szexmunkát], azt se tudja, mi megy ott.”
Az 1999-es magyar prostitúciós törvény kizárólag saját tulajdonú ingatlanban
teszi lehetővé a legális munkavégzést. Aki prostitúció céljára lakást ad ki,
bűncselekményt követ el. A törvényalkotó eredeti szándéka szerint ez arra lett
volna jó, hogy a bordélyok fenntartását megakadályozzák. A valóságban
azonban a bordélyok vígan működnek illegálisan, míg az egyénileg szexet
árulók rendre bajba kerülnek a törvény miatt. A legtöbb szexmunkás, ha volna
saját ingatlanja, akkor nem végezné ezt a munkát, hiszen úgy sokkal kevesebb
állandó kiadással kellene számolnia, és esélye nyílna megélni más, átlagos
munkákból is. Így aztán sokan úgy bérelnek lakást, ahogyan Angelika is: a
tulajnak fogalma sincs, hogy mi történik az ingatlanában. Sok bérbeadó, ha
tudomást szerez a lakásában folyó munkáról, vagy megemeli a bérleti díjat, és
zsarolja az ott dolgozókat, vagy pedig felmondja a szerződést, és nem adja vissza
az akár több százezer forintra rúgó kauciót. Ha a rendőrség értesíti az ingatlan
tulajdonosát, akkor a bérbeadó köteles felmondani a bérleti szerződést.
Önkormányzat sem biztosíthat épületet szexmunkásoknak, ahol megfelelő
egészségügyi és biztonságos körülmények között dolgozhatnának, így marad a
megszokott infrastruktúra: fedett hely és mosdó nélküli, kivilágítatlan zugok.
Vagy az illegalitás.
A PIROS MELLTARTÓ MINT BŰNJEL

2016 szeptemberében nagy dérrel-dúrral csapott le a BRFK egy banknegyedi


lakásra, amelyben két bérlő és a tulaj maga is szexmunkásként dolgozott. A
lakást a lányoknak a keresetük egy bizonyos hányadáért bérbe adó tulajdonost
prostitúció elősegítésével gyanúsítják. Az ott lakó és dolgozó lányokat tanúként
hallgatták ki. Még talán értelme is lehetne az eljárásnak, ha nem az lenne a
közvetlen eredménye, hogy az ott élt szexmunkások egy illér nélkül utcára
kerültek, miközben bármi esélyük nyílt volna arra, hogy más lakást vagy munkát
találjanak.
Mindezt a BRFK kétes fényű dicsekvésével övezve: a helyszínelő videóban
például hosszan mutogattak egy piros melltartót és bankjegyeket, amelyeket,
némi gumióvszerrel együtt, le is foglaltak mint bűnjeleket. Fogas kérdés, hogy
mi lehetett a rendőri videós kolléga fejében, amikor azt a melltartót így
megmutatta, mintha ugyan egy ilyen fehérnemű bárhol törvénybe ütközne.
Persze a szexmunkával kapcsolatos évszázados megbélyegzés pont így működik,
és arra is láttunk már a közelmúltban példát, hogy általában a női szexualitást
hogyan démonizálja a magyar rendőrség – gondoljunk csak a parádésan primitív
Tehetsz róla, tehetsz ellene! elnevezésű kisfilmre, amelyben a Baranya Megyei
Rendőr-főkapitányság a nemi erőszak lehetséges áldozatait oktatta ki ahelyett,
hogy az erőszaktevőket üldözné.
A lefoglalt pénzzel még kényesebb a helyzet. Meglehet, hogy annak egy része
valóban a lakást fenntartó, hatvanegy éves, salgótarjáni illetőségű tulajdonos
bevétele volt, és hát szexmunkára bérbe adni lakást Magyarországon valóban
illegális. Mivel a rendőrség ész nélkül lefoglalt mindent, amit talált, így a
lakásban dolgozók ott maradtak pénz és lakhatás nélkül. A banknegyedi
razziában érintett egyik szexmunkás korábban az utcán dolgozott a IX. és a XV.
kerületben, és épp az utcai zaklatások miatt váltott, és keresett egy ilyen
munkalakást.
Úgy hírlik, a lakást egy hónapig figyelték a rendőrök, és akkor szálltak ki,
amikor épp ügyfelet fogadott az egyik ott dolgozó nő. Persze, aki teljesen
tájékozatlan a szexmunka magyarországi helyzetéről, azt gondolhatja naivan,
hogy nohát, a prostitúció csúnya dolog, nagyon helyes ezért, hogy a rendőrök
szétzavarják az efféle bűntanyákat. Csakhogy szexet árulni 1999 óta teljességgel
legális dolog, még ha ezt sok rendőr és bíró nem is tudja.
A szakmában dolgozók nagyon kiszolgáltatottak, kizsákmányolhatják és
zsarolhatják őket. A kilencvenes években jellemző nagy bordélyokból sokan
menekültek el kisebb lakásokba dolgozni, ahol maguk gazdálkodhatnak a
keresetükkel. Őket valóban meg kellene védeni a striciktől. Mivel azonban a
törvény tiltja a lakás bérbeadását ilyen célra, a rendőrség pedig készséggel
vegzálja a szexmunkásokat, ők végül még inkább rá lesznek utalva a lakások
bérbeadóira és mindazokra, akiknek kedve támad zsarolni őket egy jó kis
feljelentéssel.
Ezen felül a törvény értelmében egyedül kellene tartózkodniuk a lakásban
munka közben, mert minden más jelenlévő stricinek számít. Ennek
köszönhetően nem tudnak segítséget kérni, ha bajba kerülnek, és ha véletlenül
rendőrt hívnak, mert megtámadták őket, nem sok jóra számíthatnak. De sokan
közülük eleve azt mondják: a rendőrt hívjuk utoljára. És ez nem valamilyen
irracionális félelem, hanem sok-sok keserű tapasztalat eredménye.
NEM VÁRHATJUK TŐLÜK

Angelika nem kockáztat, radar alatt akar maradni, ezért nem szól a főbérlőjének,
és mivel nagyon diszkréten dolgozik, eddig nem volt összetűzése sem a
szomszédokkal, sem másokkal. Abban viszont nem bízik, hogy a helyzet
belátható időn belül megváltozna. „Az én életemben nem biztos, hogy javulni
fog. Anyáink, nagyanyáink elnyomás alatt éltek, amikor gyermeteg
gondolkodásban próbálták tartani az embereket. Nyugaton, a fal túloldalán, ezzel
húsz-huszonöt évvel előbbre tartanak a gondolkodásban. Itt nem tudjuk elvárni
az emberektől, hogy hirtelen elfogadják ezt az életet.”
Dávid sokat gyalogolt
„Úgy tartottam, hogy inkább lefekszek azzal, aki pénzt fizet, minthogy bűnözzek.
Én nagyon fiatalon elkerültem Pestre, szülők nélkül, barátokkal ugyan, de azért
egyedül. A legidősebb haver huszonkét éves volt. Én akkor voltam ilyen tizenhat
év körüli.
Hallottuk, hogy Budapesten a Népligetben vannak melegek, akik ott dolgoznak.
És akkor kérdeztük, hogyhogy dolgoznak. (…)
Így kerültem bele a szexmunkás világba. Nem azért, mert azt akartam, hanem
hogy meg tudjak élni.”

Dávid mokány srác, mégis riadt a tekintete. Borsodi árva gyerek,


szerzetesrendnél nevelkedett egy Ózd melletti nagyközségben. „Nővérek mellett
nőttem fel. Nagyon sokat gyalogoltam. Gyalogos zarándoklatokon vettem részt,
amiért meleg vagyok. A másságomat nehezen tudtam feldolgozni.”
Tizenhat évesen került Budapestre egy baráti társasággal, amelynek tagjai
között voltak más melegek is. Szokatlan volt, hogy végre nyíltan lehetett
beszélni efféle dolgokról. Budapest azonban nem adta olcsón magát, és
Dávidnak nem volt hova levelet írnia, hogy: anyám, add el a házat. „Voltak ott
nők is, és pár hölgy elmondta, hogy a megélhetése végett neki muszáj ott
dolgoznia. Ugyebár nekünk sem volt hol lakni, elfogyott a pénz, nem volt
semmi. Utcára kerültünk majdnem. És akkor megpróbáltuk azt, kiálltunk az
utcán az erdő mellett. Mikor jött kocsis, megállt, és megkérdeztük, hogy: szex?
Mondtuk, hogy mi mennyi.”
Nem sokkal később egy éjszakai villamoson megismert egy fiút.
Összebarátkoztak, bemutatták egymásnak a barátaikat. Szóba került, hogy ki
lehetne menni külföldre. „Volt lehetőség, hogy kikerüljek Londonba, dolgozni.
Vagy mint szexmunkás, vagy autómosóba dolgozni. Balaton mellett, Révfülöpre
kellett leutazni, onnan indultunk mikrobusszal. Kijutottam velük, ott elkezdtem
dolgozni egy meleg szórakozóhelyen mint előadóművész, transzszexuális, de
dolgoztam két és fél hétig autómosóban is. És utána bezártak egy pincébe…
szexrabszolga lettem, ha jól mondom. Nem engedtek sehova, és hozták az
ügyfeleket.”
MINEK MENT ODA?

Sokan mennek külföldre szexmunkát végezni, akár azért, mert itthon meggyűlt a
bajuk a hatósággal, akár azért, mert arányaiban sokkal több pénzt lehet keresni.
Földi Ágnesnek több olyan pártfogoltja is volt, akik azért hagyták el az országot,
mert nem tudták kifizetni a csillagászati összegű bírságokat, amelyeket a
rendőrök úgy osztogattak, mintha muszáj lenne. Olyan indokokkal, hogy rossz
helyen állnak, kihívóan öltöznek, zavarják a forgalmi rendet, akár milliós
bírságok is összegyűlhetnek pillanatok alatt.
Dávidot is többször vitték már előzetesbe a Népligetből ilyen indokokkal.
„Azt mondták, hogy Magyarországon nincs türelmi zóna, ahol szexmunkások –
úgy mondták: prostik – kiállhatnak, és útonállást csinálok, mert megzavarom a
kocsisokat, és nem tudnak odafigyelni a forgalomra. Éjjel, a Népligetben, ahová
hajnal egy után csak az jön kocsival, aki szexet keres. Azokat nem szabad
megzavarni, mert minket fog figyelni, és akkor baleset lesz. Nekimegy a fának,
vagy nem tudom.”
Való igaz, hogy nincsenek kijelölve a türelmi zónák. Néhány kivétellel az
önkormányzatok lassan húsz éve linkelik el a törvényi kötelezettségüket, és
nemhogy nem állapítják meg ezeket az övezeteket, de különféle trükkökkel
próbálják elűzni az út mellett álló prostituáltakat, ahonnan csak tudják. Ki nem
jelölt zónához persze nehéz igazodni. De nem csak a megengedett helyeken
lenne szabad állni. A Népligetben se kegyhely, se iskola, se forgalmi csomópont
nincs, ami indokolná a szexmunkások elzavarását, pláne begyűjtését, tíz- és
százezrekre való bírságolását. A csekkek mégis repkednek, és ha a megbírságolt
nem fizet, akkor le kell ülnie: van, ahol ötezret ér egy letöltött nap, de volt olyan
eset is, amikor ezresével váltották át elzárásra a bírságokat. Az ilyen
szabálysértés két év alatt évül el, ezért sok szexmunkás erre az időre lelép az
országból, hogy ne kelljen fogdára mennie.
Mások azért mennek külföldre, mert össze akarnak szedni egy kis pénzt, hogy
aztán hazatérve könnyebben kezdhessenek új életet. A bérviszonyok különbségei
miatt valóban egészen máshogy lehet keresni a nyugati EU-s országokban, de ott
az élet is drágább, ráadásul sokkal kiszolgáltatottabbá válik a szexmunkás
ismeretségek híján. Hirtelen nincs kihez fordulni, nincs kivel megbeszéljék a
napi ügyeiket, emiatt a legtöbben végletesen elmagányosodnak, de segítséget
sem tudnak kérni, ha bajba kerülnek. Így aztán nagyon erős függő viszony alakul
ki azokkal szemben, akik kiutaztatták őket, akik az ottani kapcsolattartóik
lesznek. Van, akit eleve strici visz ki, és van, aki társasággal megy és esze
ágában sincs pénzt leadni senkinek, de aztán rákényszerül. Egy teljesen új
helyen nehéz új kapcsolatokat szerezni, akár még egy lakást is embert próbáló
feladat lehet kibérelni, és a legtöbben, akik szexmunkát végeznek, nem
lobogtatnak hatalmas pénzeket, így kauciót sem tudnak oly könnyen letenni.
Sokszor az ország nyelvét vagy bármilyen más idegen nyelvet sem beszélnek.
Gyakori, hogy tartózkodási engedélyük sincs. Akadnak persze olyanok is,
akiknek meg se fordul a fejében, hogy magát árulja, de a megfelelő nyelvtudás,
összeköttetések és helyismeret nélkül, a levegőben lógva gyorsan kell döntéseket
hozniuk. És ha esetleg találnak is állást maguknak, az nem fizet azonnal, viszont
lakni, enni, élni addig is kell valahogy. Ezzel szemben, aki szexet árul, nyomban
hozzájut a pénzéhez.
KÉZILÁNYOK, AUTÓMOSÓK,
ÁPOLÓK ÉS SZTRIPTÍZTÁNCOSOK

Laura María Agustín kulturális antropológus, aki több országban, egy évtizeden
át tanulmányozta az illegális migrációt és a prostitúciót, Szex a végeken című
könyvében foglalta össze a tapasztalatait. Agustín szerint azoknak, akik előtt a
{28}

képesítést és nyelvismeretet igénylő szakmák nem állnak nyitva, három


választásuk marad: a háztartási munka, az ápolás-gondozás és a szexmunka. Az
ő interjúalanyai sokszor oda-vissza mozogtak ezen területek között: hol ezzel,
hol azzal foglalkoztak, hol pedig párhuzamosan több munkát is végeztek
egyszerre. Bárkinek szemet szúrhat, hogy ezek épp azok a területek, amelyeken
a nők hagyományosan fizetetlenül teljesítenek a családjaikban. Az okmányok
nélküli bevándorlók ezekkel a feladatokkal találnak belépési lehetőséget az új
közegbe, és így a radar alatt tudnak maradni, mert ez mind a szürkezónához
tartozik.
Miközben én a szexmunkáról írom ezt a könyvet a bécsi Humántudományi
Intézetben, a gyerekemre egy Bécsben élő magyar kommunikációs szakember
vigyáz, aki maga is rádiózott éveken át, akárcsak én. Aztán eljött Ausztriába, és
mivel az angol- és német nyelvtudása nem volt elég stabil ahhoz, hogy a
szakmánkban dolgozzon tovább, hotelekben kezdett takarítani, mostanában
pedig bébiszitterkedik. Egyikünk sem árult még szexet, de mindketten voltunk
már olyan helyzetben, hogy az egzisztenciánk veszélybe került, és nagyon
sürgősen kellett azonnali pénzkereset után nézni. Sok keserű viccet sütöttünk
már el arról, hogy ha neki végre beindulna az itteni karrierje, akkor majd ő fog
foglalkoztatni engem. Vagy ha egyik sem, akkor kiállunk a Gumpendorfer
Strasséra, és lesz, ami lesz. A mi helyzetünk azonban szívderítő azokéhoz
képest, akik a családjaikat hátrahagyva, alkalmasint a börtön fenyegetése elől
menekültek külföldre, és ott nem maradt más választásuk, minthogy pénzért
szexeljenek ismeretlenekkel.
FÉLNEK A HATÓSÁGTÓL

„Maga a gondolat, hogy szexmunkásként senki nem fog hinni neked, az egyik
legfőbb akadálya annak, hogy hatékonyan lépjünk fel az emberkereskedelem
ellen” – mondja Marjan Wijers holland emberi jogi ügyvéd, az
emberkereskedelmi ügyek nemzetközileg elismert szakértője. Sok ilyen ügyet
visz, és együtt dolgozik többek között a holland Helsinki Bizottsággal, hogy a
fogvatartott, szexre kényszerített, majd megszökött nőknek segítsenek. „Sok
országban valóban büntetik a szexmunkásokat. Nem számít, hogy magad
választottad ezt a munkát vagy kényszerítettek, mindkét esetben sújt téged a
stigma, és akadályoz abban, hogy szükség esetén segítséget kérj.” Hollandiában
biztonsággal mondhatják az áldozatoknak, hogy forduljanak a rendőrséghez
segítségért, mert ott valóban nem büntetik azt, ha valaki szexet árul, és jól
kiépített rendszer és eljárási protokoll fogadja az emberkereskedelemmel
kapcsolatos ügyeket. A megrázkódtatásokon átesett embereket például nem
szabad újra és újra kihallgatni, mert a felidézés során minden alkalommal
ismételten átélik a traumát; nem szembesítik őket a fogva tartóikkal, mert az is
megrázó az áldozatok számára, megfélemlíti és visszaveti őket a felépülésükben.
Külön módszertana van annak, hogyan kell és lehet traumát átélt áldozatok
vallomását felvenni, hogyan lehet összezavarás, gyanakvás és követelőzés
helyett abban segíteni őket, hogy az emléktöredékeiket összerendezzék, és a
felidézést minél elviselhetőbbé tegyék. Ilyenkor az emlékezetben nem
időrendben, összerendezve tárolódnak el az információk, hanem nagyon
töredékesen, benyomások, villanások formájában, és ezek történetté formálása
maga is egy terápiás folyamat. Ha valaki nem is tud mindjárt gyógyító segítséget
nyújtani, arra mindenesetre törekedhet, hogy legalább ne okozzon további
fájdalmat, sérelmet. Ez sajnos nagyon sok helyen nem valósul meg,
Magyarországon sem. Wijers is sokszor tapasztalta, hogy a védencei nem
mernek feljelentést tenni, vagy visszavonják azt, mert egyszerűen nem hiszik el,
hogy lehet még bízni a hatóságokban. Az otthonról hozott tapasztalataik
fényében ez nem is csoda.

2017. március 28-án nagyszabású razzia zajlott a Rózsadombon: egy Bimbó úti
lakos telefonon kért segítséget a szomszédos házban fogva tartott embereknek. A
házkutatás során talált harmincöt tajvani állampolgárt kihallgatták, a Bors
értesülése szerint közülük tizenöt embert kényszerítettek ott prostitúcióra.
Később a rendőrség arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy nem zajlott
prostitúció a házban. Havas Henrik egy közös stúdióbeszélgetésünkön erre
mindjárt rá is vágta, hogy a Rózsadombon sok fontos embernek van
veszítenivalója. Ezzel kapcsolatban persze találgathatunk napestig, de a szex
nem előfeltétele az emberkereskedelemnek. Végül a rendőrség mégsem emiatt
indított nyomozást, hanem személyi szabadság korlátozásáért. És mint általában
a jogi kérdésekben, a szavaknak itt is különös jelentőségük van. A személyi
szabadság korlátozása sokkal enyhébb tétel, és nem is jár mellé különleges
áldozatvédelmi eljárás, amelyet pedig nemzetközi egyezmények írnak elő. Ez
csak egy kisegítő jellegű tényállás a büntető törvénykönyvben, azt az
emberkereskedelem vagy a bordélyház fenntartása, mint minősített eset,
úgymond „elnyelné”, ha ezt alkalmazná a hatóság.
És ez nem is egyedi eset. 2016 szeptemberében egy házkutatás során a
fővárosi rendőrök kínai áldozatokat találtak egy kispesti házban, akiket a
jogvédők bevonása nélkül átadtak a Bevándorlási és Állampolgársági
Hivatalnak. A többszöri kérés ellenére sem tették lehetővé, hogy az
áldozatsegítésre és érdekképviseletre szakosodott szervezetek, így a Helsinki
Bizottság vagy a SZEXE felvegyék velük a kapcsolatot, és felajánlják a
segítségüket. Pedig ha a hatóság nem vonja be a terület szakértőit, és más
jogcímeken folytat nyomozást vagy indít eljárást, akkor nem is fog megfelelő
segítséget nyújtani az áldozatoknak, akiknek ilyenkor jellemzően az lesz a
sorsuk, hogy visszatoloncolják őket. Oda, ahonnan az emberkereskedők elhozták
őket.
A Belügyminisztérium tájékoztatása szerint 2015-ben 362 ügyben indult
eljárás szexuális kizsákmányolás miatt, de ezek egyikét sem minősítették
emberkereskedelemnek. A környező országok adataiból kiindulva ezek a
{29}

számok irreálisak.
Mert nem csupán a hanyatló Nyugaton tudják kezelni az ilyen helyzeteket.
Marija Andjelkovic szintén jogász, a szerb ASTRA (Anti Trafficking Action)
szervezet vezetője. Évtizedes munkával ügyvédeket és bírókat képeztek ki arra,
hogy a traumát átélt emberekkel bánni tudjanak, ismerjék a vonatkozó
szabályozást, biztosítsák a szükséges eljárásrendet. Sok szakember azt se tudja,
mi fán terem az emberkereskedelem, hát még a különleges bánásmód
finomságai. Pedig ezek nem ördöngösségek, csak szakmai tudást igényelnek.
Andjelkovic azt mondja, hogy bár korábban jellemzően több volt a nemzetközi
emberkereskedelemmel kapcsolatba hozható ügy, az utóbbi években sokkal több
olyan esetük van, amikor saját állampolgáraikon kell segíteniük az országon
belül. Emberkereskedelem áldozata ugyanis nem csak az lehet, akit szexre
kényszerítenek, és nem csak az, akit átvisznek az országhatáron.
„EGY ARAB ÚRIEMBER”

Dáviddal mindenesetre mindkettő megtörtént: a csoport tagjai, akik az utazását


szervezték, egyszer csak bezárták a pincébe, és odahozták az ügyfeleket, akikkel
szexelnie kellett. Ekkor még mindig csak tizenhat éves volt. Nem tudott jól
angolul, egy klienssel azonban mégis sikerült megértetnie, hogy fogva tartják, és
segítségre van szüksége. A vendég, Dávid megfogalmazása szerint „egy arab
úriember”, segített neki kiszökni a pincéből. „A rendőrséghez fordultam
segítséget kérni, és akkor kerültem kapcsolatba az Üdvhadsereggel, és tolmácsot
kaptam. Különböző helyeken bujkáltattak, és volt az Üdvhadseregnek egy
központja, ott voltam, ott éltem, és segítettek továbblépni. De amikor ott voltam,
akkor is már ugyanúgy dolgoztam mint szexmunkás és előadóművész.”
Később néhány hónapig nagy szerelemben élt együtt a korábbi klienssel, aki
kimenekítette. Aztán vége lett a kapcsolatnak, mert a hívő muszlim férfi azt
szerette volna, ha Dávid is felveszi az iszlám hitet, és úgy él vele, ahogyan egy
feleség: visszavonultan, egy háztartásban. Nem volt veszekedés, Dávid
megmondta, hogy ezt nem akarja, majd szépen elbúcsúztak.
Azután visszajött Budapestre, és máris meggyűlt a baja az adminisztrációval.
Mint az emberkereskedelem áldozatának, járt volna neki szociális támogatás az
újrakezdéshez. A papírjai azonban elkeveredtek, és nem sikerült elérnie, hogy az
Üdvhadsereg másodpéldányokat küldjön belőlük. „Kaptam egy adag papírt, amit
elveszítettem, és csak a boríték volt meg. Mondták, hogy menjek vissza oda
[Angliába], ahol a papírokat kaptam. Mondtam, hogy nekem ez rizikós.” Ahhoz
tehát, hogy hozzájusson valamennyi pénzhez – ami nem egy vagyon, csak némi
kompenzáció –, vissza kellett volna mennie az Egyesült Királyságba, mert a
magyarországi Üdvhadseregtől az Emberi Erőforrások Minisztériumáig sehol
nem bírták elintézni, hogy valaki elpostázza vagy beszkennelve elküldje neki az
angliai iratok másolatát.
Ott állt megint egy fillér nélkül, megjárva Londont, pincét, kanosszát, és nem
volt más választása: vissza kellett mennie az utcára. Mert hiába keresett volna
„rendes” munkát, abból leghamarabb csak az első hónap végén lesz fizetés,
addig viszont nincs miből laknia, ennie, élnie.
ALKUPOZÍCIÓ

Egy idő után kicsit összeszedte magát, javultak az életkörülményei, majd


elkezdett lakáson dolgozni. Az mégiscsak jobb, mint az utca. Sztriptíztáncosként
bárokban lépett fel, és vendégeket fogadott az otthonában. Pár éve aztán lett egy
szerelme, akivel azóta is együtt vannak. Ez sokat jelent, megtámasztja, értelmet
ad a napoknak. A pasija azonban nem tűri, hogy az otthonukban vendégeket
fogadjon, így a lakáson dolgozásnak vége szakadt. Dávid amúgy szeretne
kiszállni ebből, mindenféle munkákat vállalt, de keresetkiegészítésként végül
mindig újra és újra visszatér az üzlethez. Értelemszerűen az utcán van ilyenkor.
Mivel nem csak ebből él, kicsit jobb az alkupozíciója, mint korábban,
könnyebben utasít vissza például olyan kuncsaftokat, akik marhaságokat
akarnak. Nagy élvezettel küldi el őket, amikor nevetséges árat kínálnak.
„Belemegyek az alkudozásba, de úgy megyek bele, hogy jól jöjjek ki anyagilag.
Egy komplett szexet nem fogok bevállalni ötezer forintért. Az tarthat akár egy
óra hosszán keresztül, és én tudom, hogy egy óra alatt többet tudok csinálni.
Lehet a tízszeresét. Nagyon sok ügyfél azt hiszi, hogy ha fizet egy csekély
összeget, akkor azért már mindent lehetséges. Túl pofátlanok.”
De nem csupán pénzben alkudoznak, hanem a biztonságra is. „A legtöbb
ügyfél úgy van vele, hogy legyen szex, de a biztonsági kockázatról sose
beszélnek. Csak legyen egy szex, egy gyors élvezés és kész. A gumiról, tény és
való, sose kerül szó. A piszkos játék az az egészben, hogy nagyon csekély
összeget kínálnak rá. Két-háromezer forinttal megtoldják [az eredeti árat]. Én
amikor ilyennel találkoztam, akkor mindig azt mondtam, hogy ne haragudj, nem
akarok beteg lenni. És mindig azt kaptam vissza az ügyféltől, hogy ő jobban
élvezi úgy a szexet.”
TRIPPER, SZIFILISZ, KANKÓ:
EZ A FRANKÓ, JANKÓ!

A legtöbb heteroszexuális ember, akivel a nemi betegségekről beszélgettem, meg


van róla győződve, hogy vele ilyesmi nem történhet meg. Pedig Európa-szerte
HIV-, tripper- és szifiliszjárvány van, olyan betegségek terjednek jelentős
iramban, amelyekről korábban azt hittük, már eltűnőben vannak. Az újonnan
kiszűrt HIV-fertőzöttek száma a 2010-es évek eleje óta megháromszorozódott
Magyarországon, pedig sokkal kevesebben járnak szűrésre, mint korábban. Ez
tehát azt jelenti, hogy sokkal több az új fertőzés, és nagyon kevesen tudnak a
valós állapotukról. A jelenleg nyilvántartott, háromezernél több páciens mellett
nagyjából ugyanennyien lehetnek azok, akiknek fogalmuk sincs, hogy betegek.
Nem segít sem a megelőzésben, sem a szűrésben és a kezelésben, hogy még
mindig tartja magát a korábbi tévhit a rizikócsoportokkal kapcsolatban. Ezeket a
HIV-járvány, az AIDS terjedésének kezdetén állapították meg: homoszexuálisok
és biszexuálisok, intravénás szerhasználók, vérátömlesztésen átesettek,
szexmunkások és mindezek partnerei tartoztak ide. Ennek jegyében az Országos
Vérellátó Szolgálat 2017-ben még mindig megkérdezi a véradásokon, hogy a
jelentkező lefekszik-e azonos neműekkel, és ha igen, akkor kizárják a véradók
köréből. Nem szűrik, csak elküldik. A HIV-vírus azonban nem interjúvolja meg
az alanyokat a szexuális orientációjuk felől, és tévedés, hogy csak ezekben a
szubkultúrákban terjedne. Az előítéleteken alapuló hamis biztonságérzet
épphogy veszélybe sodorja azokat, akik heteroszexuálisként azt képzelik, hogy
őket nem is érintheti ez a kérdés.
A HIV-pozitív státusz hatalmas stigma, miközben számos egészségügyi
szakember sem érti igazán, hogy mi fán terem a fertőzés. Sokan közülük azt sem
tudják, hogy láttak-e már életükben LMBT embert vagy szexmunkást, és
zavarukban riasztóan, indiszkréten, alkalmasint szakmaiatlanul viselkednek. Egy
HIV-pozitív nagymama arról számolt be, hogy járt olyan szemésznél, aki még
egy szemfenékvizsgálatot sem mert elvégezni rajta, amikor tudomást szerzett
betege HIV-státuszáról. A szemfenékvizsgálat természetesen semmilyen
fertőzési kockázattal nem jár, hiszen mindössze egy optikával nézik meg közben
a páciens szemét. Ennél is sokkal nehezebb valós belső beavatkozásokhoz orvost
keríteni, nagyítóval kell keresni például fogászt, aki vállalja őket. De a
diagnosztizálással is komoly gondok vannak. 2015-ös eset: egy fiatalember
sorozatban a nyolcadik tüdőgyulladással került vissza a rendelőbe, mire egy
szakorvosnak végre eszébe jutott, hogy alkalmasint AIDS-beteg is lehet. A
páciens egy hónapon belül meghalt. Pedig ha időben kiszűrik, és kezelik már
HIV-stádiumban, megfelelő gyógyszerezéssel hosszú és beilleszkedett életet
élhetett volna.
NEM KELLENE BELEHALNI

A HIV-fertőzésbe ma már nem kell belehalni. Bereczky Tamás egyike azon


kevés bátraknak, akik a nyilvánosság előtt is felvállalják a státuszukat, sőt
jelentős energiát fektet szakmai munkába és aktivizmusba a témában „Annak a
HIV-pozitív embernek, aki rendesen szedi a gyógyszereit, és jár orvosi
vizsgálatokra, jobbak az életkilátásai, mint egy cukorbetegnek. Sőt, akár egy
egészséges emberénél is jobbak, mert ők sose mennek el, hogy megmérjék a
vércukrukat és vérnyomásukat, megnézzék az általános egészségi állapotukat,
nekünk viszont rendszeresen kell járnunk orvoshoz.” Aki retrovíruskezelés alatt
áll, rövid idő után már nem is fertőz, és nem alakul ki nála az AIDS-betegség.
De ehhez az kell, hogy pontosan tudja az ember a saját egészségi státuszát. Azaz
el kell mennie szűrésre, akármilyen ijesztő is. „Nem fogtok belehalni, ha
megtudjátok, hogy HIV-fertőzöttek vagytok. De ha nem tudjátok meg, abba
biztosan belehaltok” – így fogalmazta meg Bereczky a HIV/AIDS egyszeregyet
2016-os beszélgetésünkben a Klubrádióban.
Sőt arra is van módszer, hogy az ember ne kaphassa el a HIV-et, még akkor
sem, ha fertőzöttekkel szexel. A PrEP nevű gyógyszerkészítmény ugyanis
megelőzésre is alkalmas. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy
fogamzásgátlót: ha folyamatosan szedi valaki, akkor nem tudja elkapni a vírust.
Magyarországon is kapható ez a koktél, csak épp nem lehet hozzájutni. Az
egyetlen orvos ugyanis, aki felírhatná, ellenzi, mert attól tart, hogy ez
meggondolatlanságra serkentené a használóit. Dr. Szlávik János, a Szent János
Kórház főorvosa iskolamesterhez méltó modorban utasította el a PrEP-et egy
2016-os, év végi interjúban: „Arra buzdítja az illetőket, hogy ne védekezzenek a
szexuálisan átvihető betegségek terjedés ellen, magyarul ne használjanak
gumióvszert. Pedig van nagyon sok más betegség, amit szexuálisan át lehet
vinni, úgyhogy én ezt nem nagyon támogatom. Tény az, hogy azokban az
európai országokban, ahol sok a fertőzött, próbálják ezt a módszert beépíteni a
prevencióba, de hát ennek elég komoly ára is van.”
Az ár, amiről itt szó van, nem társadalmi vagy morális, hanem prózaian
pénzügyi: recept nélkül százötvenezer forintba, recepttel viszont háromszáz
forintba kerül a magyar patikákban az említett gyógyszer. A különbözetet, ha
Szlávik doktor méltóztatná felírni, az egészségbiztosításnak kellene fizetni. Ez
első pillantásra soknak tűnhet, de a töredéke csupán annak, amennyit a
fertőzések megelőzésével spórolhat az OEP, és akkor még nem volt szó arról,
hogy itt emberek életéről döntenek finanszírozási alapon.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) megoldásnak tekinti ezt a
gyógyszerkoktélt a HIV-járványra, ezt azonban sokan ellenzik, épp a
szexmunkások közül. Ez egy igen erős gyógyszer, vannak mellékhatásai,
ráadásul nagyon pontosan kell szedni – ez viszont sokak számára lehetetlen, ha
egyre-másra lecsukják őket a rendőrök, mint ahogy Magyarországon is szokás.
Vannak, akik nem szeretnék maguknál tartani, mert attól félnek, hogy
bizonyítékként fogják ellenük használni a szert, ahogyan például a
gumióvszereket is le szokták foglalni bűnjelként. Az érdekképviselők azt
javasolják, hogy a legveszélyeztetettebb csoportok mindenképp jussanak hozzá a
PrEP-hez, de hagyjuk meg nekik az önrendelkezés jogát a tekintetben, hogy
végül beszedik-e vagy sem.
Az ICRSE (Nemzetközi Bizottság az Európai Szexmunkások Jogaiért)
szlogenje szerint a szexmunkások ebben az esetben nem a problémát jelentik,
hanem a megoldást, ők ugyanis megfelelő támogatás és egészségpolitika mellett,
épphogy meg tudnák állítani a járványokat. Vannak országok, ahol alacsonyabb
a fertőzöttségi arányuk, mint a lakosság többi részének. Speciális helyzetüknek
köszönhetően jellemzően több információval rendelkeznek, többet tudnak a
védekezés és megelőzés formáiról, és a többséggel ellentétben járnak szűrésre is.
„KURVÁK JÖTTEK VIZSGÁLATRA,
VAN MA?”

Magyarországon a szexmunkásoknak háromhavonta kötelező szűrésre járniuk,


az erről szóló igazolást az esetleges rendőri ellenőrzésnél is be kell mutatniuk. A
vizsgálat az öt leggyakoribb nemi betegségre szűr, és nem olcsó: húsz- és
hatvanezer forint között mozog az ára. Ettől még igénybe veszik, mert ők maguk
is érdekeltek abban, hogy egészségesek maradjanak, és meglegyenek az
igazolásaik. Nem ritka azonban, hogy megbélyegző módon bánnak velük. Olyan
esetről is beszámoltak, amikor bementek a szexmunkások a rendelőintézetbe, és
a felvételes ápoló odakiabált a másik nővérnek: „Kurvák jöttek vizsgálatra, van
ma?” Ez a fajta megaláztatás súlyosan sérti a betegjogokat, és el is riasztja az
embereket az intézményektől.
Pont emiatt szerveznek a civil szervezetek szűrőkampányokat
bulihelyszíneken. A Civil AIDS Fórum (CAF) egy több szervezetből álló
szövetség, amelynek LMBT- és szexmunkás érdekképviselők a tagjai. 2004 óta
vezényelnek le különféle kampányokat. Vannak települések, ahol már kialakult
az önkéntes szűrések kultúrája, akadt olyan megyeszékhely, ahol már sorban
álltak, és várták őket a jelentkezők, akik mind HIV-szűrésre jöttek. Az önkéntes
és anonim szűrés akkor hatékony, ha rugalmasan alkalmazkodik a
lehetőségekhez, éppen ezért szoktak szórakozóhelyeken és közösségi helyeken
tanácsot adni. Ezekre helyben dolgozó orvosokat, infektológusokat is
meghívnak, hogy a szakemberek a természettudományos tudnivalókon túl
megismerkedhessenek a pácienseik sajátos élethelyzetével, igényeivel is. A CAF
jellemzően meleg szórakozóhelyekkel működik együtt. Elnökük, Mocsonaki
László szerint azok a tulajok a legkészségesebbek, akik maguk is tagjai a meleg
szubkultúrának; ők kevésbé félnek, hiszen akár maguk is segítik a szűrő- és
felvilágosító munkát.
Ehhez képest az egészségügyben sokszor azt sem tudják, hogy miben állnak
az anonim szűrés előfeltételei: nem értik például, hogy miért nem alkalmas egy
rendelőintézet erre. Mert ott a belépéskor regisztrálni kell. A HIV-státusz viszont
titkosan kezelendő adat, ennek különös jelentősége van egy olyan
társadalomban, ahol ennyire megbélyegzik a HIV-fertőzötteket és az AIDS-
betegeket. Mocsonaki beszámolt olyan esetről, amikor egy nehézipari üzemben
az ott rendelő üzemorvos le akart százalékoltatni egy dolgozót, amikor
tudomására jutott annak HIV-státusza. A kilencvenes években valóban ez volt a
szokás, azóta azonban sokat változott a helyzet, és egy HIV-pozitív ember
megfelelő gyógyszerkezelés és életmód mellett egészen hétköznapi
életkilátásokkal rendelkezik, semmi ok nincs rá, hogy emiatt kizárják őt a
munkából.
Az egészségügyi dolgozók nem gonoszságból vagy megátalkodottságból
viselkednek így. Sokan szívesen vennének részt képzéseken, és a megyei
ÁNTSZ szervezetek ugyan támogatóak, de a föléjük rendelt
kormánymegbízottak megbénítják a hivatalokat, és elutasítják a
továbbképzéseket, a közös megelőző- vagy szűrőkampányokat. Információra és
eszközökre lenne szükség. A pénzt sajnos a kezelésekből és a megelőzésből is
kispórolja az állam. A kilencvenes évek százmillióihoz képest 2017-ben
mindössze tizenötmillió forintot szánt prevencióra az egészségügyi kormányzat.
A civilek pályázati forrásokból igyekeznek betömködni a rendszer réseit,
csakhogy a 2017. június 13-án elfogadott, putyini típusú Lex NGO értelmében
már idegen ügyeket szolgálónak számítanak, ki kell tegyék magukra a csillagot.
Megy is a keserű poénkodás, hogy rázva, és nem keverve adják majd ki a
teszteket ezután, ahogy azt a James Bond-filmekből megtanulták. Elfogadott
egészségügyi stratégia nincs, évek óta porosodik a polcon egy tervezet, amelyet
sosem szavaztak meg. A szakcivilek nem vagy alig kapnak pénzt, pedig
nemzetközi szinten mindenütt látszik, hogy a nagy intézményeken kívüli,
önkéntes szűrés sokkal hatékonyabb: egyszerűen könnyebb szívvel mennek el
olyan helyre, amely kevésbé bürokratikus, mint az egészségügy. Ez a szexet
árulókra éppúgy igaz, mint bárki másra.
2006 januárjában különleges szűrőbusz indult el az országban, amelyet a
Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének (SZEXE) munkatársai és a velük
dolgozó orvosok terveztek és alakítottak át. Ez a busz anonim tanácsadást,
szűrést és orvosi ellenőrzéseket nyújtott helyben az utcai szexmunkásoknak. A
mobil egység mindössze fél éven keresztül üzemelt, de ezalatt 517 embert
vizsgáltak meg – közel kétszer annyi személyt, mint ahányat az összes bőr- és
nemibeteg gondozó hét teljes év alatt. {30}

A Gyurcsány Ferenc-féle száz lépés programban szerepelt a mobil


egészségügyi szűrőállomások létrehozása. Ennek úgy láttak neki, hogy a
minisztériumi támogatásokból kiharcolt szűrőállomást elvették a SZEXÉ-től.
Jelenleg nem üzemelteti senki.
Az egyesület ettől még továbbra is rendszeresen szervez egészségügyi
oktatást, amelyen a problémát értő, és arra érzékeny szakorvos tart előadást a
betegségekről és a megelőzésről. Három évvel ezelőtt az egyik résztvevő azt
kérdezte az egyesület vezetőjétől, Földi Ágnestől: „Ági néni, nekünk tíz éve
tetszenek mondani, hogy használjunk gumit, de a vendégnek ki fogja
megmondani?”
Egyelőre úgy tűnik, hogy nem az állam lesz az.
NEM SZÓRAKOZNI JÁROK IDE

Dávid is jár szűrésre, és igyekszik elkerülni a gumi nélküli szexet. „Attól még,
hogy a Népligetben dolgozom, meg tudom számolni a kezemen… kétszer
voltam a bokorban. Olyan összeget ígért az ügyfél, amiért azt mondtam, hogy
nem vállalom.” Az ügyfelek többsége mintha nem venné tudomásul azt a tényt,
hogy ő is ugyanolyan ember, ugyanúgy elkaphat bármit, mint a szexmunkás.
Bizonyos betegségek, mint például a tripper, orális szexszel is terjednek,
úgyhogy semmi ok a nyugalomra. Kezelni persze lehet, de nem épp
fájdalommentes, és az injekciókúrák akár egy hétre is kivonhatják az embert a
forgalomból, annyira legyengítik a szervezetet. Az egyes antibiotikumokkal
szemben kezdenek rezisztenssé válni a kórokozók, azaz már nem hat rájuk
annyira a gyógyszer. A szexmunkás ráadásul a saját egészségén túl az ügyfeleit
és a megélhetését is kockáztatja. A vendégeknek inkább otthon gyűlik meg a
bajuk, amikor hazavisznek ezt-azt, a dolgozó lányok-fiúk viszont, ha hetekig
nem keresnek egy fillért sem, akkor komoly anyagi gondokkal néznek szembe.
Dávid amúgy mázlistának tartja magát, a rendőrökkel viszonylag ritkán gyűlik
meg a baja. Bár ült már fogdán, bírságot nemigen kap. Nem mindenkivel van ez
így. „Én valamilyen szinten szerencsés vagyok a rendőrökkel, mert nagyon jó
barátságot tudok velük kialakítani. A Népligetben csúnya dolgok szoktak lenni,
mert hallottam, hogy volt, hogy valakit százhúszezerre büntettek, meg ötszázezer
forintra. Amikor kint dolgoztam, én csak mindig fogdán kötöttem ki, aztán öt-hat
óra hosszán keresztül bent tartottak. De sose büntettek meg, csak kiengedtek
másnap.”
Szerinte máshogyan bánnak a nőkkel és máshogy a férfiakkal. „Még sose volt,
hogy bántottak volna. Volt, hogy panaszkodott egy fiatal nő, hogy bementek a
bokorba és… Úgy volt, hogy kap csekket, de végül nem kapott csekket, mert
négy rendőrrel bement a bokorba. Fényes nappal. A nőkkel nagyon
gusztustalanul viselkednek. Megvetik őket, megbüntetik. Ugye, a legtöbb rendőr
úgy van vele, hogy a nőkkel vissza tud élni. Férfiakkal meg nem tud úgy
visszaélni, mert ugyebár… Lehet, hogy vannak négyen-öten a rendőrök, és abból
egy az, aki homoszexuális. Ha velem elindulna a bokorba, akkor őróla ezt
megtudnák a kollégái.”
Azért a fogda se semmi: a törvényben sok a kiskapu, jóformán hasraütésre be
lehet vinni valakit előzetesbe. A szexmunkásoknak amúgy sem túl jó az
érdekérvényesítőképességük, nem veszik őket komolyan. Vannak azért, akik
igyekeznek javítani ezen a helyzeten, képzéseket szerveznek, érzékenyítő
tréningeket tartanak, amíg azonban a törvény szerint másodrendű
állampolgároknak számítanak a szexmunkások, és amíg a teljes rendőrség, az
egész testület hozzáállása nem változik, addig az egyéni jóindulatra vannak
utalva azok, akiknek amúgy sokszor lenne szüksége hatósági segítségre. A
helyzet hasonló, mint a családon belüli erőszak vagy a munkahelyi zaklatás
esetében: ha a hatóság és a bíróság nem akar segíteni, akkor semmi nincs, ami
rákényszeríthetné őket erre.
TISZTESSÉGTELEN AJÁNLAT

Azért a polgári munka sem könnyű. Dávid tizenhat évesen szökött meg az állami
gondozásból, szakképesítése nincs. „Amikor elmegyek egy állásinterjúra, és
kiderül, hogy meleg vagyok, akkor egyből elutasítanak. Nem csak engem, a
többieket is. Ez végett nagyon nehéz munkát találni.”
Legutóbb mosodában dolgozott, azt nagyon szerette. Mosogatni sajnos nem
tud, mert nagyon gyenge a keze, sokszor törött már el a csontja. Azt, hogy
kegyesen bánna vele az élet, nemigen mondható el vele kapcsolatban. De a
mosodai munka, az nagyon ment neki, élvezte a textilek szagát, jó kedvvel
dolgozott. A legutóbbi helyén azonban rosszul járt. Már a felvételnél sem
titkolta, hogy meleg, ezt inkább kiteszi az asztalra, hogy csak olyan helyre
vegyék fel, ahol ezt elfogadják. Taktikus megoldás: ezzel például azt is kizárja,
hogy bárki megpróbálja zsarolni őt. Ez azonban nem mindig elég.
„Ott nagyon jó volt a mosodában dolgoznom. Csak a főnökömön észrevettem,
hogy ő is homoszexuális. Amikor mondtam neki, hogy én is az vagyok, akkor
csak nézett. Hogy ő nem ítéli el őket, ilyeneket mondott. Elkezdett alkalmazni,
és amikor dolgoztam, sokszor bejött, és molesztált, fogdosott. Egyszer kértem
szabadságot, valamit el kellett intéznem, és amikor másnap visszamentem, ki
voltam rúgva. Közölte velem, szemtől szembe, hogy ha képes vagyok vele
lefeküdni, akkor alkalmaz továbbra is. Mondtam, hogy köszönöm, de nem.”
Dávid most újra munkát keres, addig viszont, amíg megint talál valamit, újra
szexet árul, hiszen nincs más lehetősége eltartani magát.
Amikor az ő történetéről beszélgettünk egy társaságban, valaki nekem
szegezte a kérdést, hogy miért jobb Dávidnak kint állni az úton, és pénzért
lefeküdni valakivel ahelyett, hogy egy alkalmi szexszel megtartotta volna az
állását. Valamiféle utilitarista gyakorlatiasság alapján ez a kérdés akár még
érvényes is lehetne, csakhogy nem vet számot a pénzért árult szex
sajátosságaival. Meg persze a munkahelyi zaklatáséval sem. És eltagadja
Dávidtól a méltóságát is.
A MEGÁLLAPODÁS MEGSZEGÉSE IS
ERŐSZAK

A szexmunkás, amikor üzletet köt, megpróbál minél jobb alkut kialakítani.


Amikor pedig vége van a munkának, akkor tényleg vége van. Egy ilyen zsarolási
helyzetben viszont nem ő diktálja a feltételeket, hanem csupán elszenvedi azt,
amit követelnek tőle. Sophie Day antropológus tizenöt éven át dolgozott londoni
szexmunkásokkal, a tapasztalatai alapján írta meg az On the Game: Women and
Sex Work (Játszmában: nők és a szexmunka) című könyvét. Day felhívja a
figyelmet arra, hogy az általa ismert szexmunkások körében a szexuális
erőszakot egy erre a szakmára alkalmazott jelentéseként is használják: a
fizetetlen üzleti szex. Az antropológus interjúalanyai igen körültekintően
különböztetik meg a privát szexet az üzletitől. Elhatárolják helyben,
viselkedésben, módban és fejben is. Az üzleti szexben pedig erőszaknak
(angolul: rape) tekintik a szerződésszegést, azaz az olyan eseteket, amikor a
kliens nem fizeti ki a szolgáltatást, visszaveszi a pénzt, vagy olyasmit tesz,
amiben nem állapodtak meg előre.
Kultúránként nagyon változó, hogy hol és milyen szolgáltatás mennyibe kerül,
mennyire szokványos, mi az extra, és mi az alap. Az európai, fehér, utcai
szexmunkások körében a csókolózás például jellemzően extra szokott lenni.
Ezzel szemben az eszkortoknál, akik egy jóval drágább kategóriában dolgoznak,
sokan kifejezetten GFE: girlfriend experience-ként, azaz barátnőélményként
definiálják a saját szolgáltatásukat, amelyben a randizás és a csókolózás magától
értetődő dolog is lehet. Persze itt is sok minden változhat, és ez még csak az első
lépcső. Számtalan olyan vállalás van még, amit akár előre meghirdethet a
szexmunkás, akár a vendég felvetésére egyeztethetnek róla. Az interneten
hirdető eszkortok és a lakáson dolgozók honlapjain részletes felsorolások
találhatók, sokszor jellegzetes rövidítésekkel, mint például az NFVSZ: natúr
francia végig szájba, azaz óvszer nélküli orális szex. A komplett az orális szex és
behatolás. De a variációknak se szeri, se száma. Egyes hirdetőoldalak már a
regisztrációnál felkínálják, hogy a hirdető egy előre felsorolt listán kipipálja,
hogy mi mindent ajánl a szokásos dolgok közül, majd ezek alapján lehet
rákeresni a hirdetésre. Akármilyen furcsa is lehet ez egy laikus számára, ezek a
körülírások, a leszögezett kínálat nagyon fontos a szexmunkásoknak.
A szex romantikus felfogása a spontaneitást helyezi középpontba. Mindmáig
sokan felháborodnak azon a feltételezésen, hogy vannak olyanok, akik konkrétan
megbeszélhetik, hogy mi mindent fognak, akarnak vagy nem akarnak csinálni
egymással. Holott a szexről beszélni a privát viszonyokban is igen fontos lenne.
Nem egyértelmű, nem mindig derül ki magától, hogy kinek mi esik jól, ki mire
vágyik, az meg végképp nehezen tárgyalható meg, hogy mikor kinek mi minden
fér bele az aktusba. Van, akinek teljesen természetes az anális szex, és van,
akinek az orális sem az; van, akinek a meghittség létfontosságú, az ilyet angolul
vanilla sexnek hívják, mások a keményebb dolgokra buknak; megint mások
viszont nem merik elmondani, hogy mit szeretnének, sőt sokszor azt sem, hogy
mit nem. Sokan számolnak be például arról, hogy nem merik elmondani vagy
nem tudják elég határozottan kikötni, hogy mindenképpen akarnak óvszert
használni aktus közben, vagy nem akarják, hogy a szájukba élvezzenek.
A szexmunkában ez máshogy szokott lenni: itt többnyire a profi mondja meg,
hogy miből lehet választani, és az mennyibe kerül. A kuncsaft esetleg felvethet
mást is, ha akar, a dolgozó pedig mérlegeli, hogy az neki rendben van-e.
Megegyeznek az időben, a pontos szolgáltatásban, az árban, és ha a vendég ettől
el akar térni, például több időt kér, vagy ahogyan itt mondják: hosszabbít, akkor
azt jeleznie kell, és a szexmunkás ezt újra mérlegelni fogja. Ha valami újat
szeretne, amiről nem volt szó az előzetes egyeztetésben, akkor azt is külön kell
kérni, és a szexmunkásnak kell döntenie, hogy vállalja vagy sem. Ha ez nem így
történik, akkor azt a Sophie Day által leírt szexmunkások erőszakként
azonosítják.
Az időhúzás, az óvszer levétele aktus közben, az engedély nélküli fotózás
vagy videózás is efféle sérelmek, de épp annyira erőszaknak tartják azt is,
amikor a kliens nem fizeti ki a szexet. Akkor is, ha közben nem történt fizikai
erőszak, azaz senki nem vert meg senkit, nincs fizikailag erőszakos behatolás
vagy más ehhez hasonló agresszió. Hiszen a szex alapja a kölcsönös
megállapodás, és a megállapodásnak elengedhetetlen része a fizetés. A
szexmunkás emiatt megy bele a dologba, és nem azért, amit sokszor még a
kuncsaftok is elképzelnek, hogy nimfomániások volnának. Munk Veronika is leír
hasonló eseteket a Kéjutca – Magyar szex euróért című könyvében. Ha nincs
pénz, akkor az egész üzlet illegitim, azaz beleegyezés nélküli. És a
szexmunkásnak igenis számít, hogy hány emberrel, hogyan feküdt le. Nem úgy
megy az, hogy eggyel több vagy kevesebb már nem számít.
Ez különösen igaz azokra a helyzetekre, amikor valamilyen tekintéllyel bíró
személy kényszerít szexre bárkit. Dávid esetében ez pont a főnöke volt, akivel
azután minden áldott nap találkoznia kellett volna. Dávid már megdolgozott a
fizetéséért, amikor a mosodai munkáját elvégezte, a munkáltatója azonban a
munkán felül szexet is akart. Ha azért próbálkozott ezzel, mert tudta, hogy Dávid
amúgy is szokott effélét vállalni pénzért, az szintén rossz helyzet, hiszen neki
vezetőként felelősen kellene viselkednie a beosztottjaival, és nem lenne szabad
visszaélnie a róluk szerzett plusz információval. Ha szexet akar venni, akkor
bárkihez elmehet, aki nem a munkatársa, és akkor a munkahelyi, hatalmi
viszonyokba nem keveri bele ezt a szálat. Ez a főnök azonban még csak nem is
ezt akarta, hanem egyszerűen igényt tartott a beosztottjára szexuális értelemben.
Talán épp a saját zavarát akarta ezzel oldani, nem lehet tudni pontosan. Nem
segít a helyzeten, hogy a mosodákban az alkalmazottak elleni szexuális
erőszaknak hosszú története van. De Dávid nem társadalomtörténeti áttekintéssel
töltötte az idejét, hanem kategorikusan nemet mondott, és azt is vállalta, hogy
kirúgják, mert tudta, hogy az ő testével sem szabad visszaélni, még akkor sem,
ha szexmunkásként (is) dolgozik.
JOBB NAPOKON

Dávid egy helyes, kedves, nagyon nehéz sorsú fiú. Ma már huszonnégy éves.
Mondhatnánk, hogy még előtte az élet, de legalább annyira mögötte is van már.
Elemelten, indulat nélkül, valami fura, lemondó derűvel beszél mindarról, amin
keresztülment, szinte ő vigasztal engem, amikor kiakadok a vele történteken.
Persze én kiakadhatok, hiszen nem nekem kell minden áldott nap ezzel a
történettel élnem, én csak végighallgatom, és megpróbálom értelmezni. Neki
viszont ez a saját története, és bár el-elkeseredik rajta, nem szeretne végképp
megkeseredni. Sokat jelent neki a már emlegetett szociális munkás, Földi Ágnes,
a SZEXE vezetője, aki mátriárkaként kíséri, segíti, biztatja, nógatja, tanácsot ad,
és irányt mutat, már amennyire ezt egy segítő szakember megteheti.
Dávid azon kevés szexmunkások egyike, aki vállalja az arcát, valódi nevét,
dacára annak, amin keresztülment. Vagy talán épp amiatt.
„Egy időben nem voltam bátor. De utána rájöttem, hogy hangot kell adni.
Úgyhogy én is vállalom őszintén, hogy ki vagyok és micsoda. Hogy más ember
is lássa, hogy vállalja fel önmagát, álljon ki az önérdekében és a többiekért. Mi
is itt vagyunk, nem rongydarabok vagyunk, akiket félre lehet dobni. Nem szabad
megvetni senkit. Minden ember ugyanaz. Csak van, aki máshonnan jött, mást
hozott magával, és mást visz tovább.”
Azt is meg lehet érteni, hogy a többség nem vállalja fel a nyilvánosság előtt,
hogy szexet árul, hiszen nagyon erős stigma sújtja őket, sokan a családjaikat, a
testi épségüket kockáztatnák, ha kiállnának az igazsággal. Van, akitől elvennék a
gyerekeit, van, akit kitagadna a családja, másokat megvernének, kirúgnának az
állásaikból, ha kiderülne.
Dávid azt szeretné, ha a társadalom elfogadná a szexmunkásokat és a
melegeket, a transzneműeket. „A szexmunkásokat nem szabad elítélni.
Gondolkozzanak el azon, hogy milyen lehet annak az embernek az élete.
Gondolkozzon el minden ember azon, hogy ő is kikerülhet bármikor
szexmunkásnak” – mondja, és ezzel fel is adja a leckét. A mi kultúránkban, úgy
tűnik, épp ez a legnehezebb feladat.
Európában nem mindig ítélték így el azokat, akik szexet árultak. Talán nehéz
elképzelni, de a világ más tájain most is vannak olyan társadalmak, amelyekben
a prostitúció egyáltalán nem szégyen, sőt a romantikus szerelem fogalma sem
egyeduralkodó. Nálunk azonban a fizetős szex a legerősebb stigmák egyikét
hordozza, és általában az alávetett csoportok: nők, melegek, transzneműek,
szegények szexualitása társul a bűnnel, a szennyel, bukottsággal a
közképzetekben.
A mi európai kultúráinkban azt állítani, hogy a borzalmak bárkivel
megeshetnek, jelentős határsértést jelent. A középkor, amelyről oly sok sötét
dolgot képzelünk, cseppet sem volt olyan egyöntetűen elutasító a szegényekkel
és elesettekkel szemben, ahogyan azt ma gondolni szokás. Michel Foucault idézi
fel a Felügyelet és büntetés című könyvében, hogy a középkori katolikus morál
még úgy tartotta, hogy bármely koldus arcában megláthatjuk Jézus Krisztust,
ezért a nyomorgókat segíteni és támogatni kell. Foucault persze nem állítja, hogy
a középkor valamiféle vattacukros, szociáldemokrata vidámpark lett volna, de
azt mondja, hogy a szegénységet nem tekintették igazságosnak. Kálvin János
nagy újítása volt a predesztináció, az eleve elrendeltetettség tana: mindenki
megérdemli a sorsát. Amikor Lázár János 2011-ben azt mondta, hogy akinek
nincs semmije, az annyit is ér, akkor kissé leegyszerűsítve, de összefoglalta a
protestáns morált, amely szerint dolgozni kell, engedelmesen iparkodni, a
kemény munka gyümölcse pedig alkalmasint elvezet a sikerhez, de nem szabad
türelmetlenkedni, és főképp nem illik felhánytorgatni, hogy egyeseknek olyan
induló lapok jutottak, amelyekkel nemhogy nyerni, de még életben maradni sem
lehet. Ez sértés a könnyebben élők felé, hiszen ők abban a biztonságos tudattal
tengetik erőforrásokkal bőven ellátott mindennapjaikat, hogy bár mások szörnyű
körülmények között élnek, azért ez ővelük, mivelünk nem történhet meg, hiszen
mi szorgos, tisztes népek vagyunk, és nem erre születtünk. Mindenki másnál
nehezebb ebbe belegondolnia azoknak, akik a legközelebb állnak a lecsúszáshoz.
Az alsó középosztály elutasítása, haragja a hajléktalanok, prostituáltak,
kéregetők és társaik iránt épp abban gyökerezik, hogy nem szeretnének tudomást
venni a közvetlen és nagyon is valós veszélyről, hogy bármikor ilyen helyzetbe
kerülhetnek – hiszen ezzel a fenyegetettséggel nagyon nehéz mindennap együtt
élni, és megfelelni a polgári élet pszichés kihívásainak. A mindennapi életben
elvárás, hogy az ember alapvetően rendben legyen, mert rendnek kell lenni. A
szexmunkás, aki nem gyűlöli magát, a hajléktalan, aki kiáll az emberi jogaiért,
épp arra emlékezteti a könnyebb életűeket, hogy kizárólag a jó szerencsén múlik,
hogy az ember hova kerül az életben. A fene se akar minden áldott nap ezzel
szembesülni.
SEGÍTENI SZERETNE

„Szívesen foglalkoznék olyanokkal, mint amilyen én is voltam, akiknek


nehézséget okoz a másságuk elfogadása, és akikkel rosszul bánik a környezetük
azért, mert melegek.” Arra a kérdésre, hogy hogyan képzeli el magát tíz év
múlva, Dávid a segítő szakemberek karrierjét vázolja fel. Dávid nem egy
klasszikus társadalmi harcos, nem olyan az alkata, nem lobogtat zászlókat.
Szeretne leérettségizni, és talán majd egyetemre menni, ha sikerül. De addig még
először életben kell maradni.
Kitti önálló akart lenni
„Nem mindenkinek olyan a szex, mint ahogy a kívülállók azt elképzelik. Mindig
ijesztőbbnek tűnik, amikor az ember még nem csinálja. Amikor csinálja, akkor
rájön, hogy ebben nincs semmi különös. Én szeretem ezt a munkát.
Nem találkozom idiótábbakkal, mint más munkahelyeken.
Annyit keresek iskola mellett, nem túl sok munkával, mint amennyit a leendő
állásomban fogok napi nyolc órában, és hihetetlenül rugalmas. Ez az, ami
nagyon vonzó.”

Kitti egyetemre jár, és lassan hét éve szexmunkából tartja el magát. Eszkortként
dolgozik: szállodákban találkozik külföldi átutazókkal, főleg üzleti útra érkezett
férfiakkal. Az erre specializálódott nemzetközi oldalakon hirdet, saját honlapot
tart fent, ahol bemutatkozik, profi erotikus fotókat lehet róla megnézni, majd
részletesen leírja, miket vállal. GFE: girlfriend experience, azaz barátnőélmény a
neve az ő szolgáltatásának. Ez jellemző az eszkortok körében, és sok lakáson
dolgozó szexmunkás is végez ilyen munkát. Kittinek van olyan kliense, akivel
együtt vacsorázik, vagy egy bárban találkoznak, hogy megigyanak valamit.
Aztán persze szexelnek is. Az utcán dolgozók külön-külön tételként szoktak
megalkudni a szolgáltatások árával kapcsolatban, olyasmiért is kérhetnek pénzt,
hogy megmutassák a mellüket vagy hogy csókolózzanak a klienssel, nem is
beszélve az extrémebb vállalásokról. A GFE ezzel szemben sokkal inkább egy
randevú, ahol nincsenek külön megbeszélendő tételek, hanem mindaz, amire az
illető szexmunkás hajlandó, az benne van az óradíjban, tehát nincsenek felárak.
Kitti azért kér taxiköltséget az óradíján felül, mert éjszakánként nem békávézik
vagy gyalogol. Vannak, akik szerint ez már garasosság, de ő így számolta ki a
maga munkadíját, és a nyugati vendégeknek ez nemigen akad meg a torkán.
Angol nyelvű honlapján felsorolja, mi mindent szolgáltat: GFE (a már
emlegetett barátnőélmény, amely inkább kategória vagy hozzáállás, mintsem
konkrét szexuális cselekvés; orális szex óvszer nélkül, mélytorok, 69-ezés,
ciciszex, szerepjáték, erotikus masszázs, szexjátékok.
Van, aki vállal BDSM-et is. Ez a betűszóból alkotott gyűjtőfogalom a szado-
mazo játékokat takarja, az angol kötözés és fegyelmezés (Bondage &
Discipline), dominancia és alávetettség (Domination & Submission) és a
szadizmus-mazochizmus szavakat takarja. A BDSM-nek komoly irodalma és
kultúrája fejlődött ki az utóbbi évtizedekben, a művelői hangsúlyozzák, hogy
nem a bántalmazást propagálják, mert az ő játékaikban szigorúan csak
beleegyezéses alapon lehet bárkinek fájdalmat okozni. A BDSM-mel is
foglalkozó, szubmisszív, azaz alávetett szerepet vállaló szexmunkások a
blogjaikban sokat foglalkoznak azzal, hogy megkülönböztessék a nemi
erőszakot és a kényszerítést a beleegyezéses alapú durvulástól. Külön kódnyelve
és rituáléi vannak mindannak, hogy a domináns fél megállapítsa, a partnere
valóban benne van-e a játékban, nemcsak elviseli vagy elszenvedi, hanem
valóban akarja és élvezi azt. Ez a szöges ellentéte annak, amit a Szürke ötven
árnyalatában és hasonló limonádé-erotika irodalomban propagálnak: aki
kizsarolja vagy kikényszeríti a részvételt, aki a hétköznapokban általában
elnyomó módon viselkedik, azt az öntudatos BDSM-mozgalmárok nem tartják
maguk közül valónak. Videók, kézikönyvek, képregények magyarázzák a
játékszabályokat, amelyeket sok blogoló szexmunkás is megoszt, előfordul,
hogy épp a vendégeik edukálására. Sok eszkort köti ki a honlapján, hogy csak
visszatérő vendégekkel vág bele ilyesmibe, mert ehhez kialakult ismeretség és
nagyobb bizalom kell. Azt is leírják, hogy ami nem szerepel a honlapjukon, arra
ne is próbálják rábeszélni őket, mert nem fogják vállalni.
LUXUSKATEGÓRIA

Az eszkortok órabérei jócskán meghaladják más szexmunkásokéit. Jellemző,


hogy vagy a nagyon gazdag hazai rétegnek, vagy pedig kifejezetten
külföldieknek szolgáltatnak. Kitti is egyfajta piaci résben helyezkedik el: az árai
csupán töredéke a nyugati tarifáknak, de a sokszorosa annak, amit a lakáson
dolgozó magyar szexmunkások többsége el tud kérni.
Rendszeresen szexet vásárló férfiak beszámolói alapján a budapesti lakáson
dolgozók átlagárai egy órára tizenöt-húszezer forint között mozogtak 2017
nyarán; vidéki nagyvárosokban, így például Pécsett vagy Debrecenben nyolcezer
forint volt egy félóra, tizenkétezer egy óra. Kitti és az általa ismert kolléganői
150-170 euró közötti összeget, nagyjából ötvenezer forintot kérnek egy órára,
ami a háromszorosa a hazai piacra dolgozók órabérének. Kittinél inkább három
és öt óra között szokott alakulni az együtt töltött idő; ha nem szimpatikus neki a
kliens, akkor nagyjából két órát tölt vele. Minél hosszabb a randi, annál
rugalmasabb az árképzés: két óra valamivel több mint nyolcvanezer forintba,
három óra százhúszezer forint közeli összegbe kerül, azaz így már kevesebb
mint két és félszerese az egyórás díjnak. Egy dinner date, azaz randevú
vacsorával, ahol nyilvánvalóan a vendég fizeti a fogyasztást is, százötvenezer
forintot kóstál, az egész éjszakás együttlét pedig kétszázharmincezer. Kitti árai
középkategóriásak a hazai eszkortok körében. Sokan dolgoznak ügynökséggel,
amelyeknél jellemzően 180 euróba fáj egy óra – Kitti egyetlen ügynökséget
ismer közelebből, ott harminc százalékot kap a cég, a többi a dolgozóé. Ő a
céges közvetítéshez képest valamivel olcsóbban randizik, de még így is jobban
keres, mint az ügynökségekkel együttműködő kollégái, hiszen ő nem ad le
senkinek egy illért sem. A jellemzően nyugat-európai vendégek nevetve
csengetik ki azt az összeget, amiből ő vígan megél. Ennek megfelelően kevesebb
munkát is vállal, mint az olcsóbban dolgozó kollégái.
Nem vállal aznapi találkozókat: kiköti, hogy jó előre fel kell venni vele a
kapcsolatot, nem ugrik az első hívásra, mert nem ér rá folyton. Nem is pusztán
arról van itt szó, hogy mennyi készenléti ideje van az iskola és a privát élete
mellett. Ez legalább annyira határkijelölés, mint amennyire logisztikai
megfontolás: az eszkortok ritkábban vállalnak olyasmit, mint a lakáson dolgozók
körében elterjedt, SOS francia néven futó vagy a quickie (gyors menet) fedőnevű
műfajok. Ezzel a távolságtartással tiszteletet is követelnek, egyenértékű
partnerként pozicionálják magukat, akiket a kellemes társaságuk,
intelligenciájuk, finom megjelenésük miatt választhatnak. Az öltözködésük a
randevúk alatt sem feltétlenül kihívó, épp ezért hasonlítják magukat inkább a
barátnőhöz.
Kitti nevetve jegyzi meg, hogy ő a szó igazán klasszikus értelmében vett
barátnőélményt nyújt: könnyen elfárad orális szex közben, kézzel nem is tartja
magát olyan ügyesnek, és általában instruálni szokta a vendégeket, mert ő maga
is élvezni akarja a szexet. A saját szexuális étvágyát egyébként nem tartja
különösebben nagynak.
VÉNUSZ BUNDÁBAN

Részben vannak kézzelfogható akadályai is annak, hogy egy-két órán belül


rendelkezésre álljon, mivel randikészre puccba vágnia magát szolid megjelenés
mellett is több mint egyórás feladat, afféle rituálé, amihez előzetesen egyeztetett
időpontok szükségesek, így például fodrászhoz és gyantáztatni is el kellhet
mennie ilyenkor.
A szőrtelenítés a szexiparban neuralgikus pont; mára a női testek
megítélésének alfája és ómegája. K. Horváth Zsolt A bundátlan Vénusz című{31}

terjedelmes tanulmányában sorra vette, hogyan vált alig néhány évtized alatt a
szeméremszőrzet magától értetődő látványból szinte stigmává. K. Horváth sok-
sok példa elemzésén keresztül arra a megállapításra jut, hogy Amerikában a múlt
század húszas éveiben a nők politikai és társadalmi térnyerését ellentételezte a
láb- és a hónaljszőrzet eltávolítása. Azaz a nők szaporodó jogaira és növekvő
jelenlétére újabb szépségrezsimekkel reagált a társadalom, amelyek nem is
annyira esztétikai, mint inkább fegyelmező természetűek. Ezeknek a
területeknek a szőrtelenítése a nők számára ma már általános szabály, és ennek
megszegése súlyos rosszallást, időnként akár közbotrányt is okozhat. Ennek
egyik végpontja a szőrös lábú feminista jelző, ami a mai közbeszédben a
teljességgel választhatatlan, elfogadhatatlan, akarhatatlan nőt jelenti.
A nyolcvanas-kilencvenes években a natúr bozont még teljesen átlagosnak
számított az erotikus ábrázolásokon; a lakótelepi kozmetikusok csak az évezred
végén, a kilencvenes évek derekán, az egyre magasabb combkivágású
fürdőruhák megjelenésével kezdték fóliabetűkkel feltüntetni az ártábláikon a
„fazon” vagy a „bikini” kifejezést, ami a combhajlaton – illetve a bugyivonalon
– túl tanyázó szőrszálak eltávolítását jelentette. Az ezredfordulóra azonban
mindez radikálisan megváltozott: a mai standard szerint a punciszőr erősen
üldözendő, legfeljebb szimbolikusan, nyomokban eltűrt jelenség maradt. Erre
utal például a leszállópálya nevű szőrtelenítési fazon, amely egyetlen vékony
csíkot jelent a szeméremdomb közepén. De a propagált megoldás, hogy inkább
ez se legyen – természetesen nemcsak a szeméremdombról van szó, hanem a
nagyajkak mentén növekvő szőrzetet, a gátat és a végbélnyílás környékét is
gyantázzák. Divatmagazinok szépségtanácsadói, tévéműsorok fehér ruhás
kozmetikusai érvelnek a szőrtelenítés mint a higiénia egyik formája mellett – ez
azonban igen laza viszonyt ápol a tudományos valósággal. Azt egyelőre
senkinek nem sikerült bizonyítania, hogy a punciszőr egészségtelen volna, arra
azonban már vannak statisztikák, hogy például a szülészeteken sokáig kötelező
borotválás gyakorlata inkább növelte a hüvelyi fertőzések kockázatát a frissen
szült nőknél.
K. Horváth a már emlegetett esszéjében mágikus eljárásként értelmezi a
szőrtelenítést, amelyhez különféle utólagos, racionalizáló magyarázatokat is
felkínál a társadalom, mint a higiénia, a könnyedség és társai. Elsősorban mégis
azért vetik alá magukat a nők ennek, mert ezzel jelölhetik ki a társadalomban
elfoglalni kívánt helyüket, hovatartozásukat és közösségüket a többiekkel. Ez
leginkább az illemhez hasonlít: nem tilos, de nem illik szőrösnek lenni. Mégis,
amikor egy ilyen erős normaváltás történik a társadalomban – egy évtized alatt
minden ábrázoláson eltűnt a szeméremszőrzet, az erotikus tartalmakban már
kizárólag retro- vagy fétisjelleggel mutatnak szőrös mindzsókat –, a trendeknek
való ellenszegülés komoly következményeket vonhat maga után. K. Horváth a
szociológus Anthony Synnott könyvét idézi, amelyet a testszőrzet
szociológiájáról írt : „Ma a szeméremszőrzet is politikaivá válik. (…) A
{32}

szeméremszőrzet ellenőrzése magának a személynek az ellenőrzése (s egy ilyen


típusú kontroll erősebb, mint a hadseregben a katonák hajhosszának
kontrollálása, épp mert annyira intim).”
Nehéz attól eltekinteni, hogy a szőrtelenség infantilizál, vagyis a
gyerekstátuszra, a serdületlenség állapotára hajaz, ugyanakkor személytelenít is.
Nem mellékes az sem, hogy többnyire minél világosabb valakinek a bőre, annál
kevesebb az eltávolítani való szőr a testén, és fordítva: minél színesebb, annál
erősebb lesz a szőrzete is, amit távol tartani jelentős mennyiségű idő, munka,
pénz és erős fizikai fájdalom. A szőrrendőrség újfent nagyobb erőkkel sújtja a
színeseket, ez a társadalmi rítus is kedvezőbb a minél fehérebbek számára. A ma
már népszerű tartós szőrtelenítési eljárások – lézerrel – is a világos bőrre vannak
optimalizálva, a pigmentáltabb bőrűek súlyos égési sérüléseket szerezhetnek.
Vannak, akiknek egyenesen ellenjavallott.
Ettől persze még bárki dönthet úgy, hogy megszabadul a bundájától, ahogyan
annak idején a szambatáncosok tették, akikről elnevezték a teljesen szőrtelen
fazont, amelyet „brazil gyanta” néven emlegetnek. Az igen keskeny bugyijaikat
elnézve érthető is, hogy meg akartak szabadulni az intimitást jelölő szőrtől: ha a
fehérneműből kivillan a szőrzet, az határsértés. Ha azonban nincs szőrzet, az
nem is tud kivillanni, így a félrecsúszott ruhadarabok egyre kevésbé tudnak a
szemérmességbe ütközni, ha kizárólag puszta bőrfelületet látunk. A
fanszőrzetüktől tömegesen megszabaduló, mondjuk úgy, civil felhasználók
azonban a legritkább esetben szoktak szambabugyiban szaladgálni az utcán, nem
előadó-művészeti határkijelölés a céljuk, hanem elsősorban az, hogy az uralkodó
normákhoz igazodjanak.
Az intim szőrtelenítés lassan két évtizede elvárt a nők körében, és az utóbbi
években a férfiakat is kezdi utolérni ugyanez az elvárás. Ugyanakkor az utóbbiak
körében sokkal több a lehetőség az ellenállásra, gondoljunk csak a hipszterek
szőrpolitikájára, a bajuszok és szakállak legújabb kori reneszánszára, és az olyan
nevetségesen buta kifejezésekre, mint a lumberszexualitás, ami a kockás inges,
country külcsínből táplálkozó favágóstílust jelenti (a favágó angolul lumberjack,
innen származik ez a szóösszerántás, amely nem az illető szexuális irányultságát
jelenti, hanem az öltözködési, haj- és szőrzetviselési stílusát).
A szexmunkások, közöttük is elsősorban a nők és a meleg férfiak, ezzel
szemben épp ahhoz az előőrshöz tartoznak, akiken az összes testtrend elsőként
csapódik le. Ilyenformán Kitti sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy
szabályozatlan szőrökkel találkozzon a vendégeivel, dacára annak, hogy a
városban, privátban simán elszaladgál a lábán növögető világos pihékkel is. A
haját is rituálisan megmossa: a felkészülés része, hogy minden tekintetben a
lehető legfrissebb és legtisztább legyen. Egy ideig azon is dilemmázott, hogy
műkörmöket csináltasson, de az az ő világából teljesen kilógna, és bár
éppenséggel sminkeli magát, nem fektet erre különösebb hangsúlyt. Ezzel
egyébként kilóg a kolléganői közül, akik – szerinte – nálánál elegánsabban
öltöznek, és többet cicomázzák magukat. Azért így is sok időbe telik karban
tartania magát, és elkészülnie egy-egy találkozó előtt.
ÉLETVEZETÉSI TANÁCSOK
TAPASZTALT SZAJHÁKTÓL

„Döntsd el, milyen képet akarsz kialakítani magadról. Mindent igazíts ehhez az
imázshoz, az öltözködésedtől a szolgáltatásodig, a képeidtől az általános
viselkedésedig. (…) Luxusszolgáltatást kínálsz: a szolgáltatásod a színjátszás.
Ragaszkodj a szexmunkás énedhez a visszajáró vendégek előtt is” – írja a The
Arctic Hoe blog szerzője az útmutatóban, amelyet kezdő szexmunkásoknak
szán. A felhasználóneve egészen egyszerűen annyit jelent: Sarkvidéki szajha –
Alaszkában él ugyanis, mozgássérült, leszbikus nő, aki férfiaknak szolgáltat. A
poszt címe is beszédes: Néhány dolog a szexmunkáról, amelyet jó lett volna már
kezdőként tudni. Ebben praktikus tanácsokat ad azzal kapcsolatban, hogy
{33}

miként kell különféle figyelmességekkel megfogni a klienseket, miképpen


védheti a magánéletét egy szexmunkás, aki az otthonában is fogad vendégeket,
és hogyan jelölje ki a határait a vendégekkel szemben például azzal, hogy
ragaszkodik ahhoz, miszerint előre izessék ki. Hozzá hasonlóan nagyon sok
szexmunkás blogol, közülük is elsősorban az eszkortok és a sugar babyk. Az ő
életmódjuk inkább megengedi ezt az időtöltést, a hosszas online jelenlétet, mint
a kevesebbet kereső szexmunkásoké, akik jóval többet dolgoznak. Ezeken a
blogokon sok a praktikus tanács, sokan elemzik a vendégeiket, akadnak, akik
jóformán csak bosszankodni szoktak a hülye klienseken, mások szépségtippeket
is gyűjtenek vagy a párkapcsolataikról írnak; van, aki ismeretterjesztésre és
aktivizmusra is használja a blogját, és vannak, akik a munkájuk mellett
elsősorban a macskáikról számolnak be.
Kitti sok ilyen blogot követ, leginkább angol nyelvűeket, de ő maga is ír.
Néhány éve főleg azt naplózza, hogy milyen munkái voltak, milyen jellegű
vendégekkel találkozott, és milyen technikai, biztonsági megfontolások voltak
fontosak a számára. Sokat írt a gyakran lemerülő telefonjáról és arról, hogyan
kell elkerülni a szállodaportások gyanakvását; milyen taxit hív, hogyan védi az
anonimitását társas helyzetben, és időnként a vendégekkel folytatott
levelezéseiből is idézett. Az utóbbi időben egyre több szó esik a magánéletéről
és azokról a megfontolásokról, amelyek az életét alakítják. Ír a suliról, a
pasijáról és arról, hogyan osztja be a pénzét. Időnként kiposztolja a másnapi
feladatlistáját, majd beszámol róla, hogy mit teljesített belőle. Gyakori téma,
hogy nincs kedve különféle dolgokhoz, időnként nem bírja rávenni magát, hogy
elmenjen bevásárolni, vagy elintézzen valamit. Máskor megbetegszik, és a
lábadozásáról tudósít, filmet elemez, vagy a strandon átélt élményeiről számol
be. És időről időre szóba kerülnek a szexmunkával kapcsolatos tágabb kérdések
is, előfordul, hogy névtelen levélben kérnek tőle tanácsot vagy információt, ő
pedig részletesen válaszol nekik. Ilyenkor faggatják arról is, hogy hol érdemes
hirdetni, vagy hogy mit tud a környező országok szexpiacairól.
A blogja valójában nagyon személyes, még ha nem is igazán jellemző rá, hogy
érzelmekről beszéljen. Inkább egy „kedves naplóm” jellegű krónika, mint
szakmai tematikus szájt. Ez sem ritka a szexpiacon dolgozók körében: igazából
belső használatra, nem is annyira a széles nyilvánosságnak szánják ezeket. Kitti
főként önreflexióra, a saját dolgai értelmezésére, feldolgozására használja ezt a
felületet. Emiatt nagyon ragaszkodik a névtelenségéhez és ahhoz, hogy ne
legyen felismerhető. Ezért, bár nem változtatok az általa elmondottakon, de
könnyen beazonosítható, személyes részleteket nem írok le, mert az őt nehéz
helyzetbe tudná hozni a családja és a leendő munkáltatói előtt.
Nem mintha különösebben szégyellné, hogy szexmunkát végez, sőt. Igazából
semmi kivetnivalót nem lát benne. Nem tartja álommelónak, de számára igen
kényelmes és rugalmas. Bár nem egy klasszikus társadalmi harcos – nem hord
tarisznyát, nem jár tüntetésekre, de még a CEU-n indított gender szakra sem
jelentkezett be –, azért fontos számára, hogy állást foglaljon társadalmi
ügyekben, különösen a szexmunka témájában.
„Nem írok meg mindent, ami zavar, mert nem akarok panaszkodni, hogy
unalmas volt, mert ez nem olyan meglepő, ha valaki emberekkel dolgozik, nem?
Azt sem írtam meg egy múltkori vendégről, hogy orális szex közben néha
irtózatosan szúrt a borostája, amitől métereket ugrottam. A legtöbb pasi nem néz
ki jól, de engem ez nem érdekel különösebben. A tegnapi sem nézett ki jól, de
tök jó volt vele beszélgetni, meg kaptam jó sok bókot, meg jó sok pénzt. Épp
eleget olvassa az ember, hogy milyen szörnyű szexmunkásnak lenni, hogy
szexmunkának egyáltalán nem kellene léteznie. De nekem elég jól fekszik ez a
munka. Tudom, hogy egy csomó szexmunkás nem szereti a munkáját, és
szeretne kilépni, és szerintem fontos, hogy ne csak a szerencsések kapjanak
hangot. De aki utálja a munkáját, az is szeretné a lehető legbiztonságosabb
körülmények között végezni.”
AKI NEM PÁRTOLJA A SVÉD MODELLT,
ANNAK STOCKHOLM-SZINDRÓMÁJA VAN?

Három éve találkoztam vele először egy rendezvényen, ahol arról mesélt, hogy
milyen körülmények között dolgozik. Egy abolicionista, a prostitúció eltörlését
szorgalmazó elmésszel vitába is keveredett. A vitapartnere nem hitte el, hogy
önszántából, függetlenül, minden kényszerítés nélkül választotta és végzi ezt a
munkát. Radikális abolicionisták nemcsak Magyarországon, hanem világszerte
előszeretettel tulajdonítanak hamis tudatot a munkájukkal elégedett
szexmunkásoknak, az érdekképviselőket nyíltan stricinek bélyegzik. (Az
abolicionista feministákról, a szexmunkások klienseit büntető svéd modellről és
az ezzel ütköző megközelítésekről részletesebben már esett szó az Angelika
elégedett című fejezetben.)
A Kittivel szemben érvelő tekintélyes elmész a vita egy pontján azzal
hozakodott elő, hogy aki a pénzért való szexelést önkéntes választásként éli meg,
azzal bizonyára erőszakoskodtak gyermekkorában, és ez maradandó sérülést
okozott neki, csak nem emlékszik rá. Ez több szempontból is problematikus
állítás.
Elsősorban azért, mert efféle pszichologizálással az érvelő legfeljebb
elidegeníteni tudja a vitapartnerét, meggyőzni nem, viszont emellé még meg is
alázza. Ehhez hasonló megállapításokat kialakult, terápiás bizalmi viszonyban is
csak hosszú idő után engedhet meg magának egy szakember, ismeretlentől és
kívülállótól ez inkább vájkálásnak tűnik a más magánügyeiben, mint bármi
másnak. Semmivel nincs fölötte annak a szintnek, mint amikor a bulvárhuszárok
arról spekulálnak, hogy mi, feministák bizonyára a szexuális gondjaink miatt
akarunk egyenlő jogokat és béreket a férfiakéival. Ha pedig véletlenül igaza van
annak, aki gyermekkori abúzust sejt a háttérben, azzal kifejezetten nagy kárt tud
okozni azokban, akiken állítólag segíteni akart. Olyan ember számára ugyanis,
akit gyerekként (vagy akár felnőttként) szexuálisan vagy másként bántalmaztak,
egy efféle szembesítés és kioktatás egyenlő a nyilvános megszégyenítéssel,
ráadásul újra traumatizálja őket. Ugyanakkor azt a feltételezést is tartalmazza,
hogy a bántalmazás elszenvedői nem lennének képesek a józan értékítéletre.
Kitti számára épp ez a legzavaróbb pont. Úgy érzi, elvitatják a döntési
képességét.
„Nem érzem magam áldozatnak. Amikor ezt mondják rám, az olyan, mintha
gyerek lennék, aki nem tud dönteni a sorsáról. Ez elég sértő. Vagy amikor azzal
jönnek, hogy Stockholm-szindrómában szenvedek, mert hogy ez [ti. a
szexmunka] annyira rossz, csak nekem sikerült elhitetnem magammal, hogy nem
az.”
A BEFOLYÁSOS ÜGYVÉD ÚR

A legkellemetlenebb kérdés mégis az, hogy ha esetleg valóban szexuális


zaklatták őt gyerekkorában, akkor ez vajon hogyan változtat a képleten. Ha
tényleg abúzus érte, akkor ő már nem képes eldönteni, hogy mit és hogyan akar
csinálni? A traumák valóban megbéníthatják az embert hosszabb-rövidebb
időszakokra, ismétlési kényszer vagy rossz minták követése formájában
jelentkezhetnek. A szexuális visszaélést elszenvedők sokszor veszélykereső
magatartással kompenzálják a velük megesett szörnyűségeket, vannak, akik nem
tekintik többé értékesnek a személyes integritásukat. Mások épp ellenkezőleg,
rendkívül visszahúzódóak lesznek – a reakciók változatosak. Akárhogy is, egy
ilyen megrázkódtatás mindenképpen nyomot hagy a személyiségen.
A társadalom sokkal elfogadóbb az önmarcangoló, halk, magukban tipródó
áldozatokkal, mint azokkal, akik a saját szexualitásuk nyitottabbá válásával
reagálnak a traumákra. Valószínűleg azért, mert hagyományosan ilyennek
képzeljük az áldozatokat: elesettnek, magatehetetlennek, segítségre szorulónak.
Azokat az embereket, akik más stratégiát alkalmaznak, sokkal gyakrabban
kérdőjelezzük meg. Pedig a befelé fordulás nem jobb vagy rosszabb stratégia,
mint az, amikor valaki újabb tapasztalatokkal akarja felülírni korábbi rossz
élményeit. Kétségtelen, hogy a szexualitását megtagadó nő közelebb áll a
közvélekedéshez, mint azok, akik mernek élni vele. Kitti a legkevésbé sem
harsány, nem keresi a konliktust, távol áll tőle a polgárpukkasztás, mégis az
utóbbi csoportba tartozik: még fiatalkorúként szerezte az első, igen rossz
tapasztalatát az üzleti szexről, egy későbbi krízishelyzetből azonban épp ezzel
lábalt ki.
Harmadikos gimis volt, amikor egy átbulizott éjszaka végén véletlenül
találkozott a jól menő ügyvéddel. Akkoriban nagyon aggódott a jegyei miatt,
stresszelt a továbbtanuláson, és kezdődő evészavarokkal küszködött. Egy
barátnőjétől kapott egy doboz Rivotrilt, amiből túl sokat vett be, és azon a
születésnapi bulin rá is ivott. Hajnalban megpróbált felcsengetni egy barátjához,
de hiába emlékezett a házszámra, ott csak üres telket talált. Eléggé szét volt
csúszva. A szomszéd házból kijött valaki, akitől útbaigazítást kért. Akkor már
reggel volt, hét óra felé járhatott. A férfi elvitte, hogy igyanak egy Bailey’s-t, és
töltsék ki a totót, majd autóval majdnem hazáig vitte. Búcsúzáskor megkérdezte,
hogy szüksége van-e pénzre. Kitti azt felelte, hogy nem, erre a férfi mégis a
kezébe nyomott egy ötezrest. Telefonszámot cseréltek. Nem sokkal később
SMS-ben azt írta neki a férfi, hogy ő bizony szponzorálná, majd néhány hét
múlva találkoztak az irodájában. Kitti úgy emlékszik, hogy tudta, mi történik, de
nem ő irányított, csak megtörténtek vele a dolgok. Nagyon sokat ivott, a pasas
végigfogdosta, majd adott neki húszezer forintot. A következő alkalommal
hatvankilenceztek. Akkor azt mondta Kittinek az ügyvéd, hogy a lány már kezd
túl öreg lenni. A fickó hatvan körül járhatott, Kitti tizenhét volt. Akkor határozta
el, hogy ennek nagyon gyorsan véget kell vetni. Többé nem vette fel a telefont a
férfinak, aki később írt egy üzenetet, hogy ezután már nem fogja keresni, Kitti se
tegye.
„Amiatt nem éreztem magam rosszul, hogy pénzt kaptam érte. Az volt a
bajom, hogy abban a helyzetben rosszul éreztem magam. Hiába sejtettem, hogy
mi lesz, igazából csak hagytam, nem akartam. Néha eljátszom a gondolattal,
hogy ha visszamehetnék az időben, akkor bizonyítékot szereznék arról, hogy
pénzért szexuális tevékenységet folytattunk, és lecsukatnám. Tudom, hogy a
tizenhét meg a tizennyolc éves kor között nincs akkora különbség, de valahol
kell lennie egy határnak.”
A férfi kijelentése arról, hogy Kitti túl öreg, nem pusztán visszataszító, de azt
is sejteti, hogy nálánál fiatalabbakkal is volt már dolga. Pedig tizennyolc éves
kor alatti személyt pénzzel rávenni a szexre szigorúan tilos – ahogyan erről a
Csili a legnagyobb díva című fejezetben már több szó is esett. Sajnos Kitti
ötlete, hogy elítéltesse a fickót, nemcsak azért életszerűtlen, mert nincs
bizonyítéka az esetről, hanem azért is mert törvény ide, nemzetközi jog oda, a
gyermekprostitúció áldozatait a gyermekvédelmi és az igazságszolgáltatási
eljárásokban is inkább szokták elkövetőknek, mint sértettnek tekinteni.
Olyannyira, hogy 2015-ben százegy gyermek ellen indult eljárás prostitúció
miatt. Száz lány és egy fiú került a rendőrség elé elkövetőként, közülük
{34}

harmincan kaptak pénzbírságot, kilencen pedig elzárást. 2016-ban 86 fiatalkorút


ítéltek el ugyanezért, tizenegynek pénzbírságot kellett fizetnie, tizenkettőt pedig
börtönbe zárták. Mindezt annak ellenére, hogy a definíció szerint nem lehetne
{35}

őket büntetni, hiszen egy gyermek soha nem elkövetője, hanem mindig áldozata
a prostitúciónak, ugyanis tizennyolc éves kor alatt nem tud jogszerűen
beleegyezni az üzleti szexbe – ezt több vonatkozó jogszabályban és nemzetközi
egyezményben is leszögezik. A prostitúció eme fajtáját nem is hívjuk
szexmunkának, és az összes érintett érdekvédő egyetért abban, hogy szigorúan
üldözni és büntetni kell azokat, akik a gyermekek prostituálásában részt vesznek
– kivéve természetesen magukat a gyermekeket.
Azonban a magyar rendőrség, de a gyermekvédelmi rendszer sem gondolja
így, és mit sem törődve a törvényekkel, a gyermekeket teszik jogilag és
erkölcsileg is felelőssé azért, amit a felnőttek az ő kárukra követtek el. Ezen felül
már csak grátisz a megaláztatás, az áldozathibáztató szólamok és az egyéb, nem
jogi természetű büntetések, amelyeket a gyermekotthonokban és az
ellátórendszer más pontjain elszenvednek. A legtöbb ilyen gyerek épp az állami
gondozásból kerül ki, ahonnan legnagyobb számban a folyamatos figyelem- és
forráshiány, az elviselhetetlen nevelési rezsim és a sok-sok erőszak elől
menekülnek, sokszor egyenesen a leendő stricik karjaiba. Ők vannak a
legkilátástalanabb helyzetben: legtöbben eleve traumákkal kerülnek be a
gondozásba, hol ki-, hol bekerülnek az intézményekbe, legyen az javító- vagy
nevelőintézet. A tizenhat-tizenhét éves gyerekek már pontosan látják, hogy
esélyük sincs polgári munkából eltartani magukat, amikor kijutnak az intézetből.
Egy szociális munkás, aki egy budapesti javítóintézetben dolgozott kamasz
lányokkal, azt mesélte, hogy a tizedikes gondozottjai már azt számolgatták, hogy
miként tudnak összeszedni egy lakásra valót szexeléssel. Amikor megpróbálta
más útra terelni őket, kinevették, mert nem tudott valós alternatívát kínálni.
„Nem tudok nekik mit mondani. Hazudjam neki azt, hogy tényleg talál majd
munkát, iskola, képzettség és ismeretségek nélkül? Tudják, hogy mire
számíthatnak.”
RADIKÁLIS ELMÉLET,
SÁNTIKÁLÓ GYAKORLAT

A prostitúció-ellenes feministáknak nyilvánvalóan nem az a céljuk, hogy a


szexmunkában dolgozó nőknek (vagy férfiaknak) ártsanak. Nem gonoszak, nem
rosszindulatból követik el ezeket a hibákat, hanem azért, mert teljesen másra
fókuszálnak, mint az ágazati érdekvédők: ők elsősorban a polgári nők
nézőpontjából közelítenek a kérdéshez, és leginkább a férfiak dominanciájára
koncentrálnak. Teljesen igazuk van abban, hogy a férfiak méltatlan előnyöket
élveznek és hatalommal rendelkeznek a nők és más alávetett társadalmi
csoportok fölött. Azonban azzal is számolniuk kellene, hogy az általuk javasolt
megoldások a gyakorlatban milyen hatással vannak a leggyengébb láncszemre: a
szexmunkásokra. Egy emberi jogi szemléletű mozgalom nem fogadhatja el
járulékos veszteségként, hogy a svéd modell bevezetése nyomán növekszik a
társadalmi stigmatizálás ereje és a rendőri erőszak. Nem lehet nem számolni
azzal, hogy sokkal veszélyesebbé válik a prostitúció mind az önként, mind a
kényszerítve dolgozók számára, ha illegalitásba kényszerülnek.
Persze az is érthető, hogy sok nő irtózik a prostitúciónak még a gondolatától
is. Én magam sem tudom elképzelni, hogy pénzért szexeljek valakivel. Mégis az,
hogy nekem ellenérzéseim vannak, vagy hogy más, szerencsésebb sorstársaim
megborzonganak, mind halálosan mindegy, amikor mások sokkal
kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Hogy mi, polgári státuszban élő nők mitől
félünk, illetve hogy miként jutunk dűlőre a hatalmi pozícióban lévő férfiakkal,
mind eltörpül amellett, hogy embereket napi szinten zaklatnak, bírságolnak,
zárnak el és erőszakolnak meg hatósági személyek, üldöznek és zsarolnak
szexuális ragadozók és rosszindulatú családtagok, veszik el a gyerekeiket
jogalap nélkül, és rekesztik ki azért, mert már eleve a társadalom perifériájára
szorultak.
A pénzért szexelők elsöprő többsége nem folytatná tovább ezt a munkát, ha
lenne más, megfelelő megélhetése. Kisebbségben, de vannak olyanok is, akik ezt
valóban szabad döntésük alapján végzik. Mindannyiuknak az az érdekük, hogy
minél kevesebb jogsérelem érje őket, és minél nagyobb biztonságban, minél
nagyobb függetlenségben tudjanak dolgozni, és hogy legyen kihez segítségért
fordulniuk, ha bajba kerülnek. Mindezt a szigorú szabályozások nem biztosítják,
sőt inkább növelik a kiszolgáltatottságukat, azaz még kevesebb esélye lesz a
futtatott nőknek megszabadulniuk a stricijeiktől, még zsarolhatóbbá válnak a
lakáson dolgozók. Egyelőre nem látni olyan országot, ahol a svéd modell mellé
megfelelő nagyságrendű szociális szolgáltatást, juttatásokat, kilépőprogramokat
és megfelelő munkalehetőségeket rendeltek volna, hogy ebből a helyzetből
valóban ki lehessen törni. Helyette kiváló fedőprogramként szolgál
kitoloncolásokra, bevándorlók zaklatására. Eközben, a szigorúbb szabályozás
mellékhatásaként, a pénzért szexelők társadalmi megítélése jelentősen romlik,
azaz még ellenségesebben áll hozzájuk a közvélemény, és ez további
visszaélésekre biztatja az erőszakszervezeteket és a bűnözőket – hiszen világos,
hogy megengedhetik maguknak. Ehelyett javasolják a szexmunkás aktivisták,
hogy inkább a szexpiacon élők biztonságát, munka- és életkörülményeit javító
intézkedéseket hozzanak az érintett országok, hogy minél kevesebb sérelem érje
őket, illetve hogy ha akarnak, akkor ténylegesen el tudják hagyni ezt a
kényszerpályát, és nagy erkölcsi lózungok helyett érdemi segítséget és
lehetőségeket kapjanak. Ehhez persze arra is szükség van, hogy az őket sújtó
társadalmi megbélyegzés mértéke enyhüljön, így például ne tartsák őket eleve
alkalmatlan munkavállalónak más állásokban.
Kitti nem utálja a munkáját, nincs a fejében időhatár, hogy mikorra szeretné
abbahagyni, igazából szívesen csinálja ezt továbbra is. De ha elvégzi az
egyetemet, akkor szeretne majd a tanult szakmájában is dolgozni, ezért
ragaszkodik a névtelenségéhez. Ha nem kellene tartania attól, hogy a leendő
munkáltatói elítélően viszonyulnak majd hozzá, akkor talán a nyilvánosság előtt
is vállalná, hogy a szexből él. Szeretné, ha a közvélemény jobban értené a
helyzetét és általában a szexmunkát.
KAPUNYITÁSI PÁNIK

A könyvben megszólaló, önkéntesen dolgozó magyarországi szexmunkások


közül hárman is áldozatául estek a gyermek- vagy fiatalkorú prostitúciónak:
Csilit tizenegy évesen csábította el egy vadidegen, Dávidnak tizenhat évesen, az
állami gondozásból megszökve kellett hirtelen pénzkeresetet találnia, Kitti
tizenhét évesen szinte öntudatlanul csúszott bele egy ilyen helyzetbe. Nagyon
más társadalmi helyzetből jönnek, Dávidon kívül egyikük sem szorult rá a
pénzkeresetre, mégis volt, aki behúzza őket. Egyikük sem tekinti ezt
helyénvalónak, fájdalommal gondolnak vissza ezekre a helyzetekre. Ugyanakkor
mára mindhárman önálló szexmunkásokként határozzák meg magukat, akik
megküzdöttek azért, hogy saját maguk rendelkezzenek a testükkel. Elutasítják az
áldozati szerepet, a saját lábukon akarnak állni, ebben látják a megoldást a
problémáikra. Kitti később, már nagykorúként épp az önkéntes szexmunka
segítségével keveredett ki egy fojtogató családi helyzetből és egy súlyos
evészavarból.
„Sok mindent megkaptam otthonról, de sokszor veszekedtünk pitiáner
dolgokon. Mindig meg kellett indokolnom, hogy miért van szükségem valamire,
időnként nagyon szabadjára engedtek, máskor beosztották az időmet.
Következetlenek voltak.”
Már kamaszon küzdött az anorexiával, és sokat szorongott a jegyei, a
továbbtanulása miatt, aztán később alaposan megborult. Egyáltalán nem evett,
annyira lefogyott, hogy minden csontja kilátszott, az éhezés és a feszültség miatt
jóformán semmire nem tudott figyelni. „Lefogytam ötvenöt kilóra, a végén már
teljesen beszűkült az életem, rögeszmésen csak a koplalással meg a mozgással
foglalkoztam. A szüleim nem értették, mi van velem, én meg szégyelltem, és
dühös voltam.”
Ma úgy gondolja, az éhezéssel jelezni akart a szüleinek, akik nem voltak épp
az érzelmi kommunikáció nagymesterei. Jóformán soha nem beszéltek az
érzéseikről, és bár anyagilag gondoskodtak a lányukról, igazából kevéssé voltak
jelen az életében – épp csak annyira, hogy időnként anyagilag korlátozzák, vagy
beosszák a szabad idejét. Egyszer aztán összeszedte minden erejét, és elköltözött
otthonról. Egy barátnője pár hónapig sugar babyként kereste a kenyerét: egy
szexpartner kereső oldalon adott fel hirdetést, és több férfival is járt randizni,
akik fizettek a társaságáért. Később ez a lány elkezdett hivatásosoknak
fenntartott oldalon hirdetni, és a saját otthonában dolgozni. Sokan úgy gondolják
el a sugar baby–sugar daddy kapcsolatot, hogy abban a fiatalabb, tetszetősebb fél
ajándékokat, utazásokat kap az idősebb, tehetősebb játékostól, valójában
azonban a sugar babyk (és időnként sugar boyok) legalább annyira kérhetnek,
várhatnak el pénzt is a támogatóiktól, mint bármi mást. Ezek a viszonyok
változatosak, sok lakáson dolgozó szexmunkás és eszkort is sugar babyként
kezdte az ipart, mert az védettebb pályának tűnik, például kevesebb emberrel
kell találkozni (és szexelni). Sokan azonban, főként ha nem találnak igazán
gazdag ügyfelet, átállnak valamilyen klasszikusabb berendezkedésre. Így történt
ez Kitti ismerősével is, hiszen a támogatókkal már összességében több időt
kellett töltenie ugyanannyi pénzért, mint a klasszikus, óra szerint fizető
kuncsaftokkal.
Kittinek fiatal felnőttként összecsaptak a feje felett a hullámok: krízisben volt
a családjával, ráadásul egészen legyengült az éhezéstől. A tapasztaltabb barátnő
példáján felbuzdulva, az ő segítségével készített néhány képet magáról, majd
hirdetést adott fel egy profi oldalon, és elkezdett vendégeket fogadni abban a
lakásban, ahol lakott.
„Az első éjszaka ott feküdtem egy matracon a földön, irtó szarul voltam, és
rájöttem, hogy senki sem fog segíteni, szóval magamnak kell megoldanom.
Másnaptól elkezdtem rendesen enni. Folyamatosan farkaséhes voltam, és
rengeteget ettem. Valahogy a megoldás része volt. Gondoltam, ha azon feszülök,
hogy folyton koplaljak és mozogjak, akkor nem fog menni a meló. A képeknél
nagyon kellett figyelni, hogy ne látsszanak a csontjaim.”
A szülei innentől már nem tudták anyagi eszközökkel kontroll alatt tartani.
Nem volt már rájuk utalva, így tudott elrugaszkodni. Később átállt a külső
helyszínekre: regisztrált nemzetközi keresőoldalakon, majd létrehozta a saját
honlapját is. Ma is, hosszú évek múltán, sokat foglalkoztatja a súlya és a
testmozgás, számon tartja az elfogyasztott kalóriákat, de az anorexia a régi
formájában már nem tért vissza. A szüleitől eltávolodott, a viszonya a
családjával hűvös, de mentes a nyílt konfliktusoktól. Egyetlen közeli
hozzátartozója tud csupán arról, hogy miből él, aki angolosan oldotta meg a
kérdést: nem kommentálja a dolgot.
PONTOS PERRENDTARTÁS

Kitti négy éve vezet statisztikát a munkáiról. Szinte valószínűtlenül akkurátus az


ilyesmiben. Egészen pontos elszámolásai vannak saját magával kapcsolatban. A
kérésemre kiszámolta: az elmúlt két évben átlagosan havi 4,18 alkalommal
találkozott fizető vendéggel. Idén kicsit gyakrabban, azaz nagyjából négy-öt
munkája van havonta. Ez a töredéke annak, ahány kuncsafttal az utcán vagy akár
lakáson dolgozó szexmunkás lefekszik. Az évi átlagokat elnézve, összességében
ritka, hogy havi húsz óránál többet dolgozzon, és ebből épp eleget keres ahhoz,
hogy megéljen, sőt, a jövedelme jelentős részét félre is teszi, mert lakásra spórol.
Most még nincs rászorulva, de arra gondol, hogy ha majd lesznek gyerekei,
azoknak is kell majd lakniuk valahol. A költségeit is számon tartja és kielemzi,
igyekszik, ahol csak lehet, megfogni a pénzt.
Olyan fokú pénzügyi tervezéssel dolgozik, amire nagyon kevesen képesek. Ő
maga a megtestesült protestáns etika: pontos célokat határoz meg, kielemzi,
hogy egy-egy kiadás valóban szükséges-e, a munkáját tekintve pedig időről
időre felülvizsgálja az üzleti feltételeket, követi a piaci trendeket, tervez,
szervez, élére rak minden forintot. Néhány éven belül családot, gyerekeket
szeretne, és arra is gondol, hogy őket miből fogja majd felnevelni. Furcsa mód,
miközben a szüleivel épp a kiadásaival való huzakodás miatt nehezült meg a
viszonya, az önállóságban nagyon precízen érvényesíti az otthonról hozott
elveket. Azért időnként ki is szokott kapcsolódni, de nem esik túlzásokba: nem
fogyaszt drogokat, visszafogottan iszik, s bár dohányzik ugyan, de nem kiugróan
sokat, és már azt tervezi, hogy le fog szokni.
Sajátos helyzetben van: igazából lehetne más munkája. Magas társadalmi
státuszban nőtt fel, és az eddigi tanulmányaival már el tudna helyezkedni. Hogy
miért épp a szexmunkát választja mégis, azt több tényezővel magyarázza.
Egyrészt azzal, mert sokkal kevesebb munkával keresi meg a rendes
megélhetéshez elegendő összeget, mint amennyit egy polgári állásban dolgoznia
kellene. Egyszer már elcsúszott az egyetemmel, és nagyon nem szeretne
megreszkírozni egy újabb összeomlást; a szexmunka mellett marad elegendő
ideje bejárni az órákra, tanulni és kikapcsolódni is. Nem egy munkagép,
könnyen elfárad. Ragaszkodik a maga ritmusához, és sokszor igényli, hogy
egyedül lehessen, és így meg is van az ehhez szükséges szabadsága. Nem ritka,
hogy gondot okoz neki a motivációhiány, időnként arra sem tudja rávenni magát,
hogy elintézzen egy telefonhívást, vagy lemenjen a boltba bevásárolni. Pedig
Kitti nem lusta, csak időnként elhatalmasodik rajta a tehetetlenség érzése. Ezt ő
úgy szokta megfogalmazni, hogy nincs kedve semmihez, és ezen az erőltetés
nem segít. Előfordul, hogy egy-egy találkozót is elhalaszt a vendégével. Sokan
élnek át hasonlót, amit hívhatunk akár civilizációs fáradtságnak, akár enyhe
depressziónak, zárkózottságnak vagy ízlés szerint bármi másnak, abban azonban
biztosak lehetünk, hogy csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy az ilyen
nehéz periódusaikban valóban pihenjenek és gondolkodjanak. Ő így gazdálkodja
ki magának ezt az időt.
Nem utolsósorban pedig azt is megemlíti, hogy nem szeretne emberekkel
foglalkozni. Azok a munkák, amiket ő mostanában, az iskola mellett valóban el
tudna vállalni, mind ügyfelekkel való foglalatoskodással járnak, esetleg
vendéglátással, ő pedig nem szeret sok ember között lenni, rosszul bírja a
nagyobb társaságokat. Ez elsőre furcsán hangzik, hiszen eszkortként is
emberekkel kell dolgoznia, méghozzá nagyon intim helyzetekben. Mégis azt
mondja, azok a helyzetek sokkal könnyebben kezelhetők a számára, mivel ott
csak egyetlen emberre kell odafigyelnie, előre tisztázzák a körülményeket,
ráadásul sokkal kevesebbet dolgozik egyhuzamban, de összességében is, mint
bármilyen más helyen.
STEPFORDI SZEXMUNKÁSOK

Az eszkortok különleges helyzete pontosan megmutatja, hogy milyen erősen


rétegzett a szexmunka világa: a legjobban kereső eszkortok óradíja akár
százszorosa is lehet az utcán dolgozók bérének, és ezt az árkülönbséget egészen
jól követhető tényezők állítják elő. Ahogy a szolgáltató szektorban bárhol, a
lehetséges árakat elsősorban az határozza meg, hogy milyen társadalmi
helyzetből érkezett a munkavállaló. Ha megvan a kellő iskolázottsága,
ismeretsége, befektetni való tőkéje, és nincs szüksége azonnali jövedelemre,
akkor sokkal többet kereshet, mint azok, akiknek nincs hol aludniuk aznapi bér
nélkül, akiknek nincsenek ráérő művészbarátaik vagy rendelkezésükre álló
pénzük, hogy igényes fotókat készíttessenek magukról, akik nem beszélnek
nyelveket, nem engedhetnek meg maguknak menő ruhákat és így tovább. Ezt
Kitti példája is megerősíti: legutóbb akkor emelte az árait, amikor új,
professzionális fotókat készíttetett, így a honlapján látható erotikus képek
minősége, az azokon látható szobabelső, a drága fehérnemű és a profi világítás
már mind azt üzeni a potenciális kuncsatnak, hogy nem akárkivel van dolga.
Az árképzés sajátos pszichológiai hadviselés, amelyben a Magyarországon
dolgozó lányok még egészen barátságosan küzdenek például észak-amerikai
kollégáikhoz képest. A kiugrott egykori eszkort, Rae Story szerint a globalizált
{36}

szexpiacon az eszkortok egymásra licitálva igyekeznek minél


középosztálybelibbnek tűnni: sokan nem is azért írnak blogot, hogy
megosszanak valamit magukról vagy a munkájukról, hanem azért, hogy a
reménybeli klienseket hergeljék, egyfajta önpromócióként. Az instagramjaikon
és a blogjaikon finom úrinőként mutatják be magukat, munkájukat a kifinomult
ízlés és a felszabadult szellem találkozásaként tüntetik fel, nyakukat törik egy
dizájner táskáért, azaz produkálják a klasszikus közép-, illetve felső
középosztálybeli modorosságokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az őket
felkereső (szinte kizárólag) férfiak hajlandók legyenek minél többet többet
kiperkálni nekik. Rae Story bordélyban dolgozott először, majd nagy
reményekkel vágott neki az önálló, szabadúszó eszkortkodásnak, hogy évekkel
később megtörve és csalódottan szálljon ki belőle. Ma úgy látja, hogy a
középosztályosodás legrosszabb formája folyik a szakmában: önállóság,
önrendelkezés és érdekérvényesítés helyett a fehér középosztály nőket fojtogató,
kiszolgáló szerepbe kényszerítő változatát kellett átélnie.
Story szerint az életmódverseny odáig fajult, hogy a munkatársaival stepfordi
szajhákként emlegették magukat, így emlékezve meg A stepfordi feleségek című
rémmeséről. A filmbéli Stepford egy kisváros, amely kizárólag kertvárosból áll,
ahol az ötvenes évek képeslapjainak stílusában öltözködő, tökéletes mosolyú,
élére vasalt és engedelmes háziasszonyok szolgálják a férjeik kényelmét igen
engedelmesen. Aztán kiderül, hogy a korábban öntudatos, egyenjogúságpárti
vagy karrierista feleségekből robotokat építettek, akiket így lehetett
maradéktalanul férjeik uralma alá hajtani. Story szerint az előkelő nagyságaként
pózoló szexmunkások mosolya épp ilyen csalóka, hiszen gesztusaik valójában
mindig a fizető közönség odacsalogatására és meggyőzésére szolgálnak. Úgy
véli, ezeket az elvárásokat már nem is a pornó, hanem a popzene világa diktálja.
Persze ebbe a versenybe eleve csak olyanok tudnak beszállni, akiknek volt
honnan elindulniuk. A szexpiac ugyanúgy újratermeli a társadalmi
különbségeket, mint ahogy ez bármelyik más szakmában zajlik. És persze a
bőrszín is számít. Az Online-Casino.ca nevű oldal a Las Vegasban dolgozó
eszkortok hirdetési képeit vizsgálta 2017 tavaszán, és az eredményeik
{37}

megerősítik a szakmában dolgozók személyes tapasztalatait: minél fehérebb


valaki, minél modellszerűbbek a vonásai, azaz minél átlagosabb európai arca
van, annál több pénzt tud elkérni a társaságáért – és természetesen az életkor is
igen húsbavágó kérdés, a huszonévesek jóval drágábban dolgoznak, mint a náluk
idősebbek. Egy arcfelismerő mechanizmuson alapuló graikai eljárással a
hirdetők képeiből megalkották az adott árkategóriában dolgozók átlagos arcát. A
férfi eszkortok között a legdrámaibb a változás: a legalacsonyabb áron dolgozók
között még karakteresen vannak jelen a középamerikai, latinos vonásokkal
rendelkezők, de feljebb kapaszkodva az árlétrán az átlagférfinak már egyre
fehérebb a bőre és egyre kevésbé göndör a haja, az orra egyenesen metszett, a
szeme pedig mandulaszerűbb lesz. A nők között is látványos a bőrszínkülönbség,
itt az ázsiai és latin-amerikai vonások jellemzőbbek az olcsóbban dolgozókra.
A testüket sebészi úton plakátátlagosra szabató, bőrüket fehérítő,
alkalmanként pénzért szexelő Insta-sztárok persze Magyarországon is vannak,
akik a követőik számának felpumpálásával nem csak reklámképes perszónát
faragnak magukból, de közben felfelé tornásszák a saját áraikat. Ők azonban
többnyire nem úgy fogják a vendégeiket, mint Kitti.
ÉDES DRÁGA JÓ LAJOSOM

Rae Story a globalizálódó online szexpiac problémáira hívja fel a figyelmet, de a


többi metódussal is lehetnek komoly gondok. Az internetes hirdetések előtt az
eszkortok közvetítőkön keresztül találtak rá az ügyfeleikre, és ma is sokan
dolgoznak ügynökségekkel. Vannak olyan cégek, amelyek hivatalosan hölgy-
vagy férfitársaságot kínálnak, hoszteszeket foglalkoztatnak, és hivatalosan
egyáltalán nincs szó arról, hogy ki kivel és hogyan szexelhet. Eközben persze
lehet tudni, hogy mire megy ki a játék, de jogilag körbetáncolják a kérdést,
hiszen a magyarországi szabályozás tiltja a fizetett szex közvetítését, jogi
nyelven a kerítést. Pedig sokféle hálózaton keresztül keresnek szexpartnert
maguknak a befolyásos emberek: míg a külföldiek, az átutazók az online
hirdetéseket bújják, addig a hazai tehetős közönség, az üzletemberek és a
politikusok inkább ismeretségeiken keresztül rendelnek lányt. A magyar
rendőrség több ilyen ügyben is nyomoz, amelyek közül a legnagyobb
visszhangot kétségkívül Répapa ügye keltette.
2010-ben emeltek vádat a Miss Hungary szépségversenyt szervező MISS Kft.
tulajdonosa, Répás Lajos ellen – az ügy részleteit a Direkt36 újságírója, Zöldi
Blanka írta meg részletesen Szexleaks című cikksorozatában. A vádirat szerint
{38}

Répás hetvennél is több, az ügynökségénél modellként számon tartott személyt


közvetített ki, köztük öt tizennyolc évesnél is fiatalabb volt – a keresetük húsz-
harminc százalékát adták le neki a megbízásokért cserébe. Az amúgy
veszteséges MISS Kt. ezek szerint fedőtevékenységként folytatta a
modellbizniszt, a szépségversenyekre jelentkezők közül kerültek be a portfólióba
a nők, akiket a kuncsatok egymás között ajánlgattak, de Répás maga is
dicsekedett az ismerőseinek azzal, hogy ő már kipróbált valakit, ezért
biztonsággal ajánlja. Volt közöttük playmate, valóságshow-szereplő és
pornószínész is. Az ügyfelek között akadt futballista, neves színész, külföldi
zenész, vezető tévés személyiség és sok-sok politikus, illetve üzletember. A
Szexleaks szerzője, Zöldi Blanka külön felhívta a figyelmet arra, hogy a
nyomozati iratokból úgy tűnik, a rendőrség csak a hálózatot akarta felderíteni, de
a befolyásos kuncsatok kilétére nem kérdeztek rá, a politikusok említésére nem
is reagáltak. A nyomozásnál használt fényképtablók között egyetlen politikus
képe sem szerepelt, akit a modell-eszkortok beazonosíthattak volna.
Répás telefonját 2011-ben kezdték el lehallgatni, így gyorsan gyűltek a terhelő
bizonyítékok. Akár az éjszaka közepén is tudott társaságot keríteni: a neki
dolgozó nőkkel jellemzően SMS-ben közölte a munkakörülményeket, hogy hány
órás lesz a munka, mennyi pénzt ad majd a delikvens, és abból mennyit tarthat
meg a modell-eszkort. Jellemzően százezer forint fölötti tételekről volt szó,
amelyet néhány órányi munkával kerestek meg a nők, akik persze igyekeztek
Lajosuk kedvében járni. A Répapa nevet például az egyik munkáért esedező
modellje adta neki.
Répás lekapcsolása után a magyarországi szépségkirálynőpiacon jelentős
mozgások indultak be: Andy Vajna 2014-ben megvette a feleségének a Miss
Universe licenszet, amelyből a TV2-n készítettek tévéműsort. De Hajdú Péter is
megajándékozta a nejét a Miss World magyarországi kiadásával. Ez utóbbiból a
köztévén sugároztak műsort, de hiába kérdeztem őket 2015 nyarán, a Hajdú
házaspár egyik tagja sem árulta el, hogy mennyi közpénzt kaptak a projektre. A
dolog pikantériája, hogy mindkét asszony szépségversenyzőként híresült el:
Sarka Kata 2007-ben első udvarhölgy lett, Palácsik Tímea 2008-ban a döntőbe
jutott huszonnégy versenyző között volt – csak később vette fel a férje nevét.
Vajna Tímea azóta túladott a Miss Universe Hungaryn, miután hatvanmilliós
veszteséggel zárta a 2016-os évet, annak ellenére, hogy a férje révén
kormánypropagandára hangszerelt TV2 százötven millió forinttal szállt be a
gyártásba. Sarka pedig elvált Hajdú Pétertől, és új üzlettársával, Rogán
Cecíliával folytatja a versenyszervezést. Arról nincs tudomásunk, hogy ők vajon
közvetítenek-e eszkortokat. Az állami pénzcsapokhoz való közelségük miatt
nem is feltétlenül lenne szükségük egy ilyen üzemágra.
ONLINE BORDÉLY ÁLLAMI PÉNZEN

2015-ben elindult egy másik vállalkozás: a puncs.hu olyan oldal, amely sugar
babyket és sugary daddyket óhajt összekötni. Ez önmagában nem is lenne
különösebben meglepő, ilyen kapcsolatok létrejöhetnek egyéni ismeretség útján,
de sok internetes szájton lehet kifejezetten ilyen támogatói kapcsolatot keresni –
akár kitartóként, akár kitartottként. A Puncs abban múlja felül a vetélytársait,
hogy részben közpénzből jött létre: az Index újságírója, Előd Fruzsina derítette
ki, hogy az oldalt üzemeltető Ntice Kft. egyik tulajdonosa a Dating Central
Europe Zrt., az pedig egy kockázati tőkealapon keresztül Hernádi Zsolt MOL-
vezéré. A Gran tőkealap 2013-ban 4,3 milliárd forint uniós pénzt kapott az Új
Széchenyi Kockázati Tőkeprogram keretében, és ennek a támogatásnak egy
részét a Puncsba fektette. A szájt óriásplakátjai 2016-ban jelentek meg a
{39}

köztereken, a szolgáltatást jegyző startup 2017-ben már nemzetközi


terjeszkedést fontolgatott.
A hirdetésekben és az oldalon olvasható magyarázó szövegekben világos, de
nem kimondott utalásokat talál az oda kattintó. Az ajándékok elfogadása
technikailag nem minősül prostitúciónak, ezért nehéz jogilag megfogni ezt a
szolgáltatást. Azért bőven akadnak gyomorforgató részletek. A belső
promócióban visszatérő téma például az egyetemi tandíj, amit a regisztráló
kifizettethet a sugar daddyjével vagy sugar mommyjával. Bár férfiak és nők is
jelentkezhetnek támogatóként és támogatandóként is, az esetek elsöprő
többségében fiatal lányok keresnek idősebb, tehetős férfiakat. Több fiatal
férfival beszéltem, akik szintén regisztráltak már az oldal indulásakor, dacára
annak, hogy korábban nem szexeltek pénzért, de elképzelhetőnek tartották, hogy
egy csinos és intelligens idősebb nőnek nyújtsanak figyelmes társaságot, de
azóta sem találkoztak olyan felhasználóval, aki rájuk utazott volna.
A sugary baby vagy sugar boy sok szempontból kiszolgáltatottabb az
eszkortnál: a viszonyuk szükségképpen egyenlőtlen, és mivel nem
megállapodásról és kialkudott munkadíjról van szó, hanem ajándékokról és
gesztusokról, azokat sokkal nehezebb számon kérni. Vannak persze, akiknek jól
működik egy-egy ilyen kapcsolatuk, de sokan találják magukat igen korlátozó
helyzetben, amelyben éberen kell lesniük a támogató kívánságait, a folytonos
készenlét miatt viszont elúsznak a tanulmányok, miközben a reprezentatív
megjelenés fenntartására olyan összegeket és annyi időt kell fordítaniuk, hogy
amellett már nem marad félretenni valójuk. A Puncson propagált
luxuskiadásokból – egzotikus utazások, gyertyafényes vacsorák,
vitorláskirándulások és drága koktélok – nemigen lehet kifizetni a lakbért.
A társadalmi megítélése ugyanakkor rendkívül rossz az ilyen kitartottaknak:
legyen szó akár sugar babykről, akár trófeafeleségekről, a bulvárlapok és a
nyomukban loholó közvélemény boldogan gyűlöli azokat a nőket, akiket tehetős
szeretőik vagy férjeik kényeztetnek. Gyakran jobban utálják őket, mint a sok
esetben korrupt, nepotista, állami pénzeket elsíboló férjeiket. Pedig egy-egy
szépségkirálynő-jelöltnek valójában viszonylag kevés választása van. A magyar
marketing- és divatpiac igen kicsi, a verseny rendkívül erős, kizárólag
modellkedésből megélni nehéz. A húspiac amúgy is türelmetlen: mielőbb
kemény valutára kell váltani a bájokat, mert akármilyen szép, erős, egészséges,
sőt okos az ember lánya, harminc fölött már úgy zuhan az ára, akár a kő. A női
karrierkilátások kétségbeejtők. A Forbes közéleti befolyással bíró nőkből
összeállított listáját 2016-ban is a semmilyen tisztséget és jogkört nem birtokló
Lévai Anikó, a miniszterelnök fölötti informális hatalmára büszke feleség
vezette. Lassan felkerülhet a listára Rogán Cecília és más főállású glamfeleség
is, ahogyan némi meglepetéssel +1-ként szerepelt a saját lábával a mi lábunkon
álló Orbán Ráhel turisztikai őstehetség is. Bár az üzleti életben és a médiában
találni nőket felső vezető pozícióban, ez mégsem elterjedt, a legtöbb esetben
inkább csak az első fecskéket látjuk. Ennél is nyomasztóbbak a kilátások
mindazok számára, akiknek a szakmai képességeik nem kiemelkedőek. A nemek
közötti bérkülönbség Magyarországon húsz százalékot tesz ki. Ebben a
könyvben is sok olyan ember szerepel, aki polgári állásban akár egy
zsebkendőnyi lakás bérleti díját sem lenne képes megkeresni. Ilyen kilátások
mellett nem csoda, hogy sok fiatal nő azt az utat választja, amely a
rendelkezésére áll, hiszen a magyar munkaerőpiacon nőként még mindig
esélyesebb egy pénzeszsák férjen keresztül építeni a karriert és befolyásra szert
tenni, mint pusztán szakmai alapon érvényesülni. Az már egyéni stratégia vagy
épp a vakszerencse kérdése, hogy ehhez egyetlen bőkezű férfi, vagy számos
fizetővendég kövezi ki az utat.
FOGYASZTÓI SZEMLÉLET

Egy órabérrel számoló szexmunkás sok tekintetben függetlenebb: a


munkaidejének van eleje és vége, megállapodik egy összegben és nem csak
találgat vagy reménykedik, hogy megkapja-e, amit kért. Előre kéri a pénzt, nincs
zsákbamacska. Természetesen így is sok kockázati tényezővel néz szembe a
szexpiacon, de alapesetben jóval világosabb az üzlet, mint a kitartottak számára.
Sokan panaszkodnak viszont arra, hogy a vendégek egy része fogyasztói
szemlélettel áll hozzá a megvásárolt időhöz, mintha egy ix áras étteremben
próbálnák minél jobban telezabálni magukat. Ők az erre specializált fórumokon
és a hirdetőoldalak visszajelzésre fenntartott rovataiban osztják meg az
élményeiket. Ezeknek a szövegeknek a nyelvi világa gyakran a szürkés papírra
nyomtatott, illéres ponyvaerotika legmodorosabb darabjaival vetélkedik, de
bőven akadnak olyanok is, akik azt katalogizálják, hogy hányféle pozitúrát és
mennyi orgazmust tudtak beleszuszakolni a kialkudott idejükbe. Az ilyeneket
más vendégek is ki-kioktatják. A szexmunkások bár hozzászoktak ehhez, de attól
még sértőnek találják ezt a hozzáállást.
Sok olyan emberrel beszéltem, aki járt vagy jár szexmunkásokhoz. Önként
jelentkeztek, hogy beszámoljanak az élményeikről – nyilvánvalóan megszűrte a
közönséget, hogy előre tudták: egy vascsizmás feministával fognak szóba állni,
így nem is feltételezem, hogy az általuk elmesélt motivációk híven tükröznék a
szexmunkások közönségének összetételét. Mégis előkerültek érdekes
szempontok. Többen említették, hogy meggyűlt a bajuk a párkereséssel. Volt, aki
depresszióval küzdött, volt, aki más, tartós betegség miatt érezte úgy, hogy
esélye sincs párt találni, ezért döntött amellett, hogy így intézi el a kérdést (ez
egyikük szóhasználata). Volt, aki romantikus képet festett huszonéves
szokásáról, mivel nagy tisztelője a lányoknak: élénk emlékeket idézett fel, és
arról beszélt, hogy igencsak kötődött azokhoz, akikhez szexelni járt – elsősorban
utcán dolgozókhoz. Egy fiatal férfi a munkájának él, ezért nem is keres
párkapcsolatot, hanem havonta egyszer-kétszer felkeres egy bevált szolgáltatót,
akivel barátságos, de távolságtartó a viszonya. Egy meleg férfi azt mondta, olyan
szexuális vágyait éli így ki, amelyek az évtizedes párkapcsolatába nem férnek
bele, mert ott mindketten meghittebb szexre vágynak. A párja tud a kalandjairól,
és beleegyezett azokba, ő pedig tisztességesebbnek tartja, ha fizet a
személytelenebb szexért, mintha párkereső oldalakon összehozott villámrandikra
járna. Hasonló szempontot fogalmazott meg egy fiatal nő, aki erotikus
masszázsért fizetett, mert szerinte ez tisztább ügy, „mint egy Tinder randi, ami
után másnap vakarózva ébredsz föl”.
Sokan örültek az alkalomnak, hogy végre elmesélhetik kínos élményeiket,
sokan szabadkoztak. Volt, aki máig szégyelli magát, hogy egy körúti
lépcsőházban belement a tranzakcióba, mert legalább annyira féltette az
egészségét, mint amennyire kellemetlennek érezte a helyzetet. Volt, aki egy
szexmunkás nyolcadik kerületi lakásán, az előszobai kanapén hallgatta, amint a
szomszéd szobában az apuka az iskolás kislányával tanul számolni, miközben az
édesanyja épp őt elégítette ki – ez az élmény annyira megrázta, hogy sok évvel
később is beleborzong.
Sokat meséltek olyanok is, akiket nem kérdeztem, hanem maguktól eredt meg
a nyelvük, amikor kiderült, milyen témával foglalkozom. Volt, aki vihorászva
utalgatott rá, hogy volt már idevágó élménye. Gyanúsan sokan akadtak azonban,
akiket állítólag egy házibulin, konferenciaesten vagy legénybúcsún állítottak
kész helyzet elé – elmondásuk szerint őket nem vitte rá a lélek, hogy szexeljenek
az odarendelt nőkkel, inkább pénzt adtak nekik, és elküldték őket. Megható és
lovagias történet lenne, ha nem mesélték volna el többen, teljesen
egybehangzóan ugyanezt – egyesek többször is, alkalmanként itt-ott eltérő
részletekkel, például egyszer egy tizenhatodik születésnapon, másszor céges
összetartáson mentették meg nagyvonalúan a nőket a szexeléstől, mert
időközben elfelejtették, hogy korábban már elmesélték nekem ezt a legendát,
más díszletezéssel. Nehéz másra gondolnom, mint arra, hogy magyarázkodni
próbáltak, mert azt képzelték, hogy a veséjükbe látok. (Vagy hogy szeretnék a
veséjükbe látni. Pedig igazából nem.) Ez a történet olyannyira közkeletű, hogy
egyik változatában egyenesen az első magyar köztársasági elnök, gróf Károlyi
Mihály mérgelődött fel azon, hogy egy erdélyi vadászaton őt is, miképp
arisztokrata vadásztársait, egy pucér parasztlány várta a vetett ágyban. Az
eredetileg konzervatív politikus állítólag ezen háborodott fel annyira, hogy
radikális demokrata, őszirózsás forradalmár lett belőle – fogta a kalapját, az éj
leple alatt ellovagolt, és soha nem bocsátott meg a többi uraságnak ezért az
ízléstelenségért.

Mendemondák ide, mellébeszélés oda, elsöprő többségükben férfiak fizetnek a


szexért, és bizony akadnak közöttük bunkók és bántalmazók is. Kittinek nem
volt soha dolga olyannal, aki bántotta volna: már a kapcsolatfelvevő levelekben
is figyel bizonyos intő jelekre, majd előbb nyilvános helyen, bárban vagy
étteremben találkozik velük, hogy ha gyanúsan viselkednek, akkor egyből
megpattanhasson. Mindig tudja egy ismerőse, hogy épp hol van, és az előre
megbeszélt idő leteltével telefonál, hogy ellenőrizze, nem esett-e baja. Ez persze
nem valami hatékony védelem, de több mint a semmi. A rendőrséghez nem
fordulna segítségért, mert tudja, hogyan bánnak a szakmabeliekkel, de
magánemberként is volt már rossz tapasztalata a rendőrökkel. A mennyiségi
szemléletű, bunkó fickókkal azonban könnyen elbánik egymaga is: megpuhítja
őket, gesztusokat tesz, barátkozni próbál. Kiköti, hogy az ismerkedés során
bármelyikük dönthet úgy, hogy mégsem akar szexelni a másikkal, és akkor azt
az időt nem kell kifizetnie a vendégnek. Untatja az üres társalkodás, de egészen
jó benne, ha a vendégnek ez kell. Azért jobban szeret úgy dolgozni, hogy az neki
is jó legyen.
„Az elején az ember úgy érzi, hogy a csillagokat is le kell hoznia az égről,
mert nagyon sok pénzt kap. Viszont ez nyilván nagyon megterhelő. És mivel
láthatóan megfelel a mostani hozzáállásom is, nyilván nem fogom jobban törni
magam. Mondjuk, szerintem még így is nagyon király a hozzáállásom. Nem
tudom, hogy változtak-e a vendégeim, de az biztos, hogy én más lettem. Az
elmúlt években kialakult pár emberi kapcsolatom, nincs szükségem arra, hogy a
társasági életemet vendégekkel éljem ki, szóval valószínűleg kevésbé vagyok
nyitott erre. A férfiak, úgy általában, természetesnek vesznek dolgokat, például
[azt hiszik,] hogy olyan érdekes, amit mesélnek vagy hogy nyugodtan
marasztalhatnak még húszharminc percig, mert életem álma velük beszélgetni.
Közben lehet, hogy a vendégeim egyáltalán nem lettek mások, csak én
kezdtem máshogy értékelni a viselkedésüket. Kevésbé vagyok elnéző.”
NE CSODÁLKOZZÉK

Kitti családjában nem tudják, hogy mivel foglalkozik, de a barátai között


akadnak páran, akiknek elmondta. A reakciók vegyesek. Sokan nem tudnak
mihez kezdeni az információval.
„Van pár ismerősöm, akik tudják, ők elég fura kérdéseket tudnak feltenni. A
kedvencem az volt, amikor megkérdezte valaki, hogy én akkor mindig leiszom-e
magam előtte. Ezt azóta sem értem igazán. Sokan rögtön azt hiszik, hogy
biztosan ügynökséggel dolgozom. Általában más kép él a fejükben, mint ahogy
az egyébként kinéz.”
Azért összességében ritkán bántják, személyesen legfeljebb butaságokat
kérdeznek. A blogján sem éri sok atrocitás, amiben talán az is szerepet játszhat,
hogy a szövegei nagyon hétköznapiak, nincs bennük semmi hivalkodás, viszont
sok a problémaelemzés. A legtöbb troll elkerüli az ilyen szerzőket, hiszen nem
találnak rajtuk fogást. Persze nem mindenki kopik le ilyen könnyen.
„Én is kapok megjegyzéseket, főleg az interneten. Sokan mondják, hogy aki
kurvának áll, az ne csodálkozzék, ha megbasszák.”
Pedig Kitti ritkán szokott szexen csodálkozni; jóformán a szex az egyetlen,
amin nem csodálkozik. Ehelyett kommunikációs nehézségeken, logisztikai
buktatókon lamentál sokat, tervezgeti az életét, és különösebb konfrontáció
nélkül, finoman, de kitartóan ismételgeti, hogy a szexmunka – az ő számára –
nem egy horror.
„Volt egy ismerősöm, akinek azért mondtam el, mert nagy feminista lett.
Szóba kerültek a sztriptíztáncosok, és nyilván ő is az abolicionista álláspontot
tolta. Elmondtam neki a saját nézőpontomat, és változott is a véleménye. Én nem
érzem ezt [a munkát] rossznak.”
38912644
Kösz, hogy eljöttetek megnézni ezt a rakás ribancot!
Az ember végül mégis mindent saját magához mér.
A lakóparkban élők többnyire örülni fognak, ha elkergetik a környékről a
forrónadrágos lányokat. „Mégis mit mondjak a gyerekemnek?” – kérdezik
őszinte megrendültséggel. És nincs ebben semmi tettetés. Tényleg nem tudják,
hogy mit mondjanak a gyerekeiknek. A józsefvárosiak épp így örülnek, hogy a
kocsisorról kiebrudalták és továbbra is üldözik a szexmunkásokat, akik a puszta
jelenlétükkel is kijelölik egy társadalmi probléma helyét: hogy vannak emberek,
akiknek nem jut más megélhetés, mint az, hogy párezer forintért idegeneket
vegyenek a szájukba. A bulinegyed lakosainak is könnyebb a prostikra
haragudni, mint a városrészt összepisáló és körbehányó, legénybúcsúzó
külföldiekre, akik szétverik ugyan, ugyanakkor el is tartják a kerületet. A vidéki
mellékutakon autózók kedélyesen borzadhatnak el, sajnálhatják vagy
lesajnálhatják a „szőke mozdonyokat” és „útszéli pillangókat”, és még
kitalálhatnak további elmés neveket azokra, akikhez mérve mégiscsak kevésbé
szerencsétlennek érzik magukat. A tévénéző szörnyülködhet, és
megbizonyosodhat afelől, hogy ő mégiscsak normális ezekhez a furcsa népekhez
képest. Valahogy csak meg kell vigasztalni magunkat a munkanap végén.
Azok a nők, akiknek a férje eljár szexelni, azt fogják érezni, hogy elárulták
őket, és degradálónak találják, hogy egy ilyen egyszerű művelettel
behelyettesítik őket a legszorosabb kapcsolatukban. Az önállóságra törekvő nők
magukon fogják érezni a kurvaság bélyegének szárnyszelét, és komoly
energiájukba kerül majd bebizonyítani, hogy ők nem a testükkel érvényesülnek –
vagyis hát, izé, nem úgy. Akiknek nem könnyű a megélhetés, örömmel
mérgelődnek majd a nagyvilági életet élő luxusprostikon, mert róluk a
bulvárlapok alapján azt lehet képzelni, hogy természetüknél fogva
erkölcstelenek, lusták és számítók, ezért aztán a közvélemény jobban haragszik
rájuk, mint a férfiakra, akik zűrös üzletekből keresett millióikkal tömik tele
állítólag a lányok retiküljeit.
Egy rendőrkapitány eredményeket akar produkálni, és ehhez kiváló célpontot
jelentenek azok, akiket már amúgyis kitaszított a társadalom, és nem
számíthatnak segítségre. Egy döntéshozónak az lesz az érdeke, hogy minél
kevesebb munkával minél nagyobb politikai hasznot húzzon. És a düh nagyon
olcsó, remek befektetés. Sokkal egyszerűbb, mint felmérni és megérteni a
társadalmi gondokat, kialkudni az érintettekkel a lehető legjobb megoldást,
előteremteni a pénzt, embereket szerezni, majd keresztülvergődni az
intézményrendszeren, hogy meg is valósítsák, amit kitaláltak.
De hiába tűnik rövid távon olcsóbbnak, egyik társadalmi csoport problémáit
sem oldja meg a szigorkodás. A megoldáshoz lakás- és foglalkoztatáspolitika
kell, szociális intézkedések és egészségügyi programok. A polgári lakosság
problémái sem szűnnek meg a rendőri erőitogtatástól, hiszen az ő biztonságukat
valójában a stricik veszélyeztetik, akiket a rendőrség – ahogyan az többek között
Mari történetéből is kiderült – nem igazán üldöz. A feleségekhez sem lesznek
hűségesebbek a férjeik attól, hogy állami intézkedések szintjén zaklatunk
szexmunkásokat. A fővárost saját uradalmukként kezelő, betonrészeg nyugati
turisták sem lesznek kevésbé hangosak, büdösek vagy bunkók, ha a tőlük pénzt
elfogadókra fogjuk az ő hibáikat. És az államkassza lyukait sem tudjuk azzal
befoltozni, ha a főgengszterek vastagon kistafírozott macáira haragszunk,
politikai cselekvés helyett.
A KIMONDHATATLAN

A törvényeket módosítani kell, ez nem vitás, a mostani helyzet csak azoknak


kedvez, akik hasznot akarnak húzni a szexmunkásokból. De semmit sem ér az
egész, ha a társadalmi klíma nem javul. Ahhoz politikai akarat kell, hogy valaki
felvállaljon egy ilyen programot, és keresztül is vigye. Márpedig a közvélemény
ítéletével szembemenő társadalmi ügyeket ritkán vállalnak fel olyanok, akik a
hatalom közelébe törekszenek. És ha sikerül is jobb törvényt megalkotni, egy
jogszabály önmagában nem csinál tavaszt, azt alkalmazni is kell, és itt már sokat
számít az emberi tényező: hogy egy adott bíró, rendőr, családvédelmi szakember
vagy akár ügyintéző mennyire érti a helyzetet, egyáltalán szándékában áll-e
érteni, hogy mivel áll szemben.
Az alárendelt helyzetben lévő embereknek van egy jellemző tulajdonságuk,
hogy épp az alávetettségükből kifolyólag nem tudják megértetni magukat a
föléjük rendeltekkel. A hatalmat gyakorlók nem ismerik azt a világot, amelynek
sorsáról döntenek; idegenek számukra az alárendeltek tapasztalatai, nincsenek rá
szavaik, sokszor nem is mondható el az ő nyelvükön az, ami egy szexmunkásnak
mindennapos tapasztalat. Más, hasonlóan kirekesztett helyzetben élőkre is igaz
ez: még mindig és már megint sokszor hallani, hogy csak abból lesz hajléktalan,
aki nem hajlandó dolgozni, hogy a cigányok önmagukat szegregálják, hogy a
nők önként választanak rosszabbul fizető állásokat, és maguk kérnek
alacsonyabb béreket. Ha valaki felemeli a hangját a rendszerszintű
igazságtalanságok ellen, akkor mindig akad a médiában egy felkapott
futóbolond, aki fordított rasszizmusról sikítozzon, és attól féljen, hogy a szegény
gyerekeknek szóló tehetséggondozó programok kirekesztők a gazdag
gyermekekkel szemben. Az illiberális politika térnyerésével ezek a hangok egyre
erősebbek lesznek, és az elnyomottaké egyre kevésbé hallható. Mert őket csak az
tudja megérteni, akinek szándékában áll megérteni őket. Egy periférián élő,
megkínzott, fáradt, üldözött ember nem tudja elmagyarázni a saját sorsát a
szerencsésebbeknek, ha azok nem tesznek energiát a megértés folyamatába.
Sokan nem is rendelkeznek azzal a kifejezéskészlettel, amely a felsőbb osztályok
meggyőzéséhez szükséges lenne – különben nem is kerültek volna olyan rossz
helyzetbe. De ha képesek lennének is maradéktalanul elmesélni, akkor sem
tudnák rákényszeríteni az uralkodó réteget, hogy meghallja őket – ha egyszer
nem akarja.
SZOMORÚ ORGAZMUSMÉRLEG

Anne McClintock egyenesen azt állítja, hogy a szajhák megbélyegzése


történelmi ellentmondásból fakad: az ő esetükben nem működik, kisiklik a nők
(és más alárendelt csoportok) fizetetlen munkájának rendszere. A modern
{40}

nyugati társadalmakban az asszony a háztartásban, a gyereknevelésben és a


hálószobában is ingyen kell rendelkezésre álljon – a házastársi jogokat, az
asszonyi kötelezettségeket pár évtizeddel ezelőtt még törvények írták elő, és bár
a helyzet sokat változott azóta, még mindig nagyon távol vagyunk az
egyenlőségtől. A zsidó-keresztény kultúrkörben több ezer évre nyúlik vissza az a
szemlélet, amely a nőt és a gyerekeket jószágnak tartja, és a családfő
fennhatósága alá utalja őket. A szexet ebben az értelemben a férj elvárja a
feleségtől – a szajha ugyanakkor pénzt kér azért, amiről a férfi úgy gondolja,
hogy neki az magától értetődően jár. A polgári feleségnek (vagy
feleségjelöltnek) csecsemőkora óta magyarázza a társadalom, hogy élete
beteljesülésének kell tekintenie az önfeláldozó, odaadó asszonyi sorsot és
szerepköröket, a szexben pedig a szerelem beteljesülését, meghittséget,
feloldódást kellene keresnie – ami nem szükségszerűen jár együtt az ő
élvezetével. Eközben a szajha hideg tekintettel mutat rá a férfi-központú szex
tranzakciós oldalára. A feminista szexmunkás blogokon sokat gúnyolódnak
azokon a férfiakon, akik azt képzelik, hogy velük olyan nagyszerű a szex,
mintha nem is a pénz miatt feküdnének le velük a szakmabeliek. De míg egy
párkapcsolatban a nők azért játsszák meg az élvezetet, hogy egyben tartsák a
kapcsolataikat, addig a profik konkrét ellentételezést kapnak a színjátszásért.
Az orgazmusmérleg szembeötlő különbséget mutat. David A. Frederick és
kutatótársai az amerikai Chapman Universityn végzett kutatásukban épp ezzel az
egyenlőtlenséggel foglalkoztak. Több mint ötvenezer embert kérdeztek meg,
{41}

akik közül a heteroszexuális férfiak élték át a legtöbb orgazmust (az együttlétek


kilencvenöt százalékában), míg a hetero nők jóval kevesebb alkalommal, az
esetek mindössze hatvanöt százalékában élveztek el. Ez a harminc százaléknyi
különbség szinte kicsinek is tűnhet a legnépszerűbb pornótartalmak fényében,
amelyeken női orgazmust legfeljebb mutatóba látni, a filmek a férfi szexualitás
köré szerveződnek, és a férfi ejakulációjára futnak ki – kivéve a leszbikus
pornót, amelyekben pedig a leszbikusokra legkevésbé jellemző, kifejezetten a
figyelő tekintet irányába bemutatott szex látható, a legritkább esetekben
leszbikusok szereplésével előadva. A legnagyobb ingyenes online
pornómegosztó, a PornHub éves statisztikáiból kiderült, hogy 2016-ban épp ez a
kategória volt a legkeresettebb, ugyanakkor a felhasználóknak mindössze
egynegyede volt nő. Az elmúlt évtizedben kiugróan megnőtt az erőszakos
tartalmak aránya és a nőket degradáló, nők számára fájdalmas szexuális
cselekmények kínálata a pornópiacon. A Psychology of Women Quarterly című
szaklap egyik szerzője hosszú távú vizsgálatot folytatott, amelyben azt találta,
hogy a rendszeres pornófogyasztók hajlamosabbak a szexizmusra, kitüntetetten a
nők hátrányos megkülönböztetésére, mint azok, akik nem néznek ilyen filmeket.
A szexuális nevelés elhallgatáson alapul – mondja Mester Dóra Djamila
szexedukátor. Szerinte a pornóval nem az a baj, hogy szexet látunk, ez
önmagában nem beteges dolog. A bajok ott kezdődnek, hogy nem tanuljuk meg
a látottakat a helyükön kezelni. Nincsen értelmes, nyílt, társadalmi beszéd a
szexről, ezért nem is kapunk segítséget ahhoz, hogy feldolgozzuk a látottakat.
Márpedig pornóval jóformán mindenki találkozik – a gyerekeink is, akiknek
nem mertük elmagyarázni, hogy mit keresnek a csipkebugyis nénik a bekötőutak
mentén.
TÁRSADALMI HARCOS PORNÓ
ÉS MOZGALMÁR SZAJHÁK

Márpedig vannak, akik a kritika ellenére a saját kezükbe veszik az irányítást:


létezik kifejezetten nőbarát, a társadalmi nemek kérdésére is érzékeny pornó. A
PorYes egy német filmes elismerés, a feminista pornó Oscar-díja. Olyan
kategóriákban osztanak szobrokat, mint a szex-dokumentumfilm, oktatási célú
film, sőt intelligens szex – de létezik business kategória olyan nők számára, akik
kiemelkedően sikeresek a pornóiparban. A feminista pornó nagyasszonya, a svéd
rendező, Erika Lust, aki egyenesen misszióként tekint a tevékenységére:
kiegyensúlyozott erőviszonyokat, reális szexet, nőbarát perspektívát mutat be a
filmjeiben. A PorYes a szexpozitív mozgalmak közé tartozik. Ez egy kritikai
irányzat, amelynek alapvetése, hogy igenli, elismeri a szexualitást, mint ami
fontos és jó, ugyanakkor elvárásokat támaszt a szolgáltatókkal szemben, és
szorgalmazza például a szexuális nevelés meghonosítását a közoktatásban.
A pornóipar csak egy részét alkotja a szexpiacnak, mégis ez a leginkább
látható felület, ezért különösen nagy tétje van az iparág fejlődésének. A
progresszív pornósok mellett ugyanakkor mások is mozgolódnak. A mai
szexmunkás mozgalmak a hetvenes évekre nyúlnak vissza. Sok helyütt a
melegmozgalmakkal, a feministákkal és más emberi jogi szerveződésekkel
párhuzamosan indultak. San Franciscóban már 1973-ban és ’74-ben gyűléseztek,
és Szajha-bált tartottak; ’75-ben Lyonban a rendőri elnyomás ellen tüntető,
dolgozó nők nyolc napra elfoglaltak egy templomot. Hollandiában a nyolcvanas
évek elején alapították az első olyan csoportokat, amelyek az összes nő jogaival
foglalkoztak, és úgy vélték, a prostituáltak jogai kiemelkedően fontosak minden
nő egyenjogúsága szempontjából.
Francia feminista prostituáltak fejéből pattant ki, de végül Amszterdamban
rendezték meg 1985-ben az első, majd egy évvel később Brüsszelben a második
Nemzetközi Kurvakongresszust (World Whore Congress). Fontos szövetségesük
volt egy amerikai feminista háziasszony-kezdeményezés, a Wages for
Housework, amelynek tagjai azt követelték, hogy a nők jellemzően ingyen
végzett háztartási munkájáért járjon fizetség. Ezen a két konferencián részletes
akciótervet állítottak össze, és elfogadták a Prostituáltak Jogainak Nemzetközi
Chartáját (World Charter for Prostitutes Rights), ez rögzíti azt az emberi jogi
szemléletet, amelyet a pénzért szexelők önérvényesítő mozgalmaiban azóta is
jellemző.
A korai frivol szóhasználatot másfél évtized alatt felváltotta a semlegesebb,
szinte hivatalos csengésű szexmunka kifejezés. Azért az érdekképviselők nem
szánnak túl sok időt a politikai korrektségre. A mozgalom egyik úttörője, Gail
Pheterson úgy fogalmazott: „Nevezhetsz akárhogy, a jogaim akkor is
megilletnek!”
SEMMIT RÓLUNK NÉLKÜLÜNK

Ezt a kelet-európai eredetű jelmondatot az emberi jogi szerveződések a


kilencvenes évek óta használják, elsőként a fogyatékkal élők önérvényesítő
mozgalmaiban terjedt el. A korábban jellemzően gyámság alá vont, patronált,
elkülönített és tétlenségre kényszerített fogyatékosok is a hatvanas években
kezdték kiharcolni az önrendelkezésüket. De a mondás jóval régebbi, a magyar
történelemben is fontos szerepet játszott. Első formájában az 1505-ös lengyel
alkotmány mottójaként szolgált, amely kivette a kormányzást az uralkodó
kezéből, és helyette a parlamentre bízta. Három évszázaddal később, a magyar
reformkorban Széchenyi István használta ezt a mondást Hunnia című írásában,
amelyben amellett kardoskodott, hogy Magyarországon a magyar legyen a
hivatali nyelv. Nihil de nobis sine nobis, azaz: Semmit rólunk nálunk nélkül – ezt
írta 1935-ben, amely a haladó arisztokrácia és a fejlődő polgárság ellenállását
fejezte ki a Habsburg uralkodóval szemben. Ma viszont már nem a nemzeti
ellenállást fejezi ki, hanem a kirekesztett csoportok emancipációját követelik ez
alatt a zászló alatt.
Magyarországon ma is megütközést vált ki, hogy a szexiparban dolgozóknak
is lehet saját szervezetük, pedig a Szexmunkások Érdekképviseleti Egyesülete
(SZEXE) lassan két évtizede, 2000 óta aktív. Igaz, korábban Magyar
Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesületének hívták. Az alapító, Földi Ágnes
{42}

tizenhét éve dolgozik a szervezetben, amely az 1999-es prostitúciós törvény


elleni tiltakozásból nőtte ki magát. Földit sokan ismerik a médiából, ő az az
ember, aki hosszú időn keresztül következetesen kiállt a szexet árulók jogaiért.
Ez a szerepvállalás a kétezres években különösen szokatlan volt, és Földit a
magánéletében is kísérti a szóvivőség árnyéka. Nemrégiben elköltözött a
fővárosból egy dunántúli faluba, ahol kezdetben senkit nem ismert. Egy nap
mégis megjelent nála két nyomozó, és arról érdeklődtek, tud-e valamit egy
körözött személyről, aki korábban a településen lakott. Kiderült, hogy a férfit
nagy kárt okozó csalás miatt körözik, s bár ennek semmi köze a prostitúcióhoz, a
falubeliek mégis hozzá irányították a rendőröket, azt gondolva, hogy ő bizonyára
minden bűnügyről tudomást szerez.
Földi Ágnes valójában nem is lehetne távolabb ettől. Ő kezeli az egyesület
segélyvonalát, amelyet bármikor felhívhat, aki a szexmunka kapcsán bajba
került. Óvszert oszt és tanácsokat is, meghallgatja a szexmunkásokat, elirányítja
őket orvoshoz vagy jogászhoz. Határozott, biztos a dolgában. A külső szemlélők
talán épp emiatt nézik sokszor madámnak. Az a keménység, amellyel az
egyesület ügyfeleit védi, sokakat megdöbbent. Nőktől még ma is váratlan az
ilyen erős kiállás. Ági néni – ahogyan a védencei szólítják – azonban borúlátó.
„Eltelt tizenhét év, és azt látom, hogy egyre rosszabb helyzetbe kerülnek a
magyarországi szexmunkások és prostituáltak. Ma sokkal nagyobb szükségük
van a segítségünkre, mint a kétezres években. Ma sokkal többet tesznek azért,
hogy a társadalom elfogadja őket, mégis kevesebb segítséget kapnak, kevesebb a
joguk és több a kötelezettségük.”
Való igaz, hogy a megszorító politikák nagy divatjának épp a társadalom
peremére szorultak estek elsőként áldozatul, köztük persze a szexpiacon
dolgozók is. A 2008-as gazdasági világválsággal megjelent konzervatív fordulat
pedig még nagyobbakat húz a deresen fekvő szegényekre és kiszolgáltatottakra.
A büntetőpolitikák korát éljük, amikor a hatóságok számos országban egyre
nagyobb felhatalmazásokat kapnak, és újra nő a rendőri erőszak, miközben egyre
kevesebb a pénz, a paripa és a fegyver.
Az európai szexmunkások jogaival foglalkozó nemzetközi bizottság, az
ICRSE (Nemzetközi Bizottság az Európai Szexmunkások Jogaiért)
Macedóniától Norvégiáig, Ukrajnától Katalóniáig számos országból gyűjti össze
a tagjait. Van köztük szakszervezet (például a francia STRASS), kifejezetten
bevándorló profilú csoport (ilyen az osztrák Red Edition), meleg és queer
csapatok (a belga Boysproject vagy a ciprusi Queer Cyprus Association),
HIV/AIDS témában dolgozók (mint az észt MTÜ AIDS-i Tugikeskus), és
mellettük számos oktatási és szociális szolgáltató kezdeményezés, sőt a török,
tadzsik és kirgiz szervezetek mellett hozzájuk tartozik egy szakmai testület is: a
német BesD, az Erotikus és Szexuális Szolgáltatók Szakmai Kamarája is.
Titkáruk, az Angliában élő francia meleg szexmunkás, Luca Stevenson azt
mondja, nehéz a dolguk, mert Európában zavaros a jogi keret, és nincs közös
stratégia – sem EU-s szinten, sem a kontinensen. Így lehet, hogy míg
Hollandiában és Németországban faltól falig legális a tevékenységük, addig
Franciaországban épp most vezették be a kliensek büntetését, a keleti
országokban pedig a miénkhez hasonló, hibrid rendszerek teszik lehetővé, hogy
bírságolni lehessen. De vannak országok, ahol egészen eszement a szabályozás:
a görögöknél például csakis nők, és kizárólag hajadonok árulhatnak törvényesen
szexet, férjes asszonyok és férfiak nem. Ettől persze még végeznek ilyen
munkát, csak éppen illegalitásban, főleg a gazdasági összeomlás óta, mivel óriási
a munkanélküliség – vannak helyek, ahol akár két euróért is vállalnak szexet.
Az ukrán Natalia Averkina HIV-fertőzött, és a Legalife nevű szervezetet vezeti
a szexmunka mellett. Ő a törvény szerint nem is dolgozhatna a fertőzöttsége
miatt, pedig kezelés alatt áll, és mivel szedi a gyógyszereit, nem is lehet tőle
elkapni a vírust. Náluk hasonló a helyzet, mint Magyarországon: elvileg nem
tilos a prostitúció, valójában azonban a számos szigorítás és körülszabályozás
miatt a rendőrök nagyon sok bírságot szabnak ki, és gyakran zsarolják a
kollégáit. A különbség az, hogy ha ők nem fizetik be a bírságot, akkor a
rendőrség nem kezd velük semmit, nem kerülnek fogdára, ahogyan a magyarok.
Sabrina Sanchez mexikói transznő, tizenéve él Barcelonában, a katalán
Aprosex titkára. A pólóján egy rózsaszínű körömcipő fölött ott a felirat: Puta
Feminista, ami szó szerint feminista kurvát jelent. Ő nem is fukarkodik a
kemény szavakkal, szívesen kizökkenti a közönségét. 2017 nyarán egy budapesti
nyilvános beszélgetésen azzal köszöntötte a megjelenteket: „Kösz, hogy
eljöttetek megnézni ezt a rakás ribancot!” Sabrina sok erőszakot élt már át, és
sok harcostársa, kollégája szenvedéseit kíséri végig segítőként és sorstársként.
Mégis vidám, slágfertig, és csinálja a hangulatot. „Ha mindennap ezen
problémáznék, talán nem tudnék ilyen jókedvű maradni. De szerencsés vagyok,
mert van egy szerető, támogató édesanyám, és ez erőt ad. Sok barátom van, a
többségük szexmunkás, akikkel támogatjuk egymást. Igyekszünk élvezni az élet
apró dolgait. De amúgy is ilyen vicces alkat vagyok. A mai Mexikó területén, az
azték kultúrában a spanyolok érkezése előtt nagyon más volt a szexualitáshoz
való viszony, mint amit aztán a katolikusok elterjesztettek. A prostitúció
egyáltalán nem volt elítélendő. Az azték kifejezés, ahuienime szó szerint
vidámat, jó kedélyűt jelent. Én is ilyen jó kedélyű vagyok. Sok helyen sokkal
lazább volt a viszony a szexhez, mielőtt az európaiak megérkeztek volna a
katolikus erkölcseikkel.”
Sőt: ma sem mindenütt tekintenek a szexmunkára olyan elutasítóan, mint
nálunk. Kenyában a malaya nők épp ezáltal tudtak függetlenedni a velük rosszul
bánó férfiaktól, Nairobi és más városok fontos úttörő telepesei voltak a falvakból
betelepülő, családjukat és gyermekeiket önállóan fenntartó asszonyok. Indiában
önálló rendje van a pénzért szexelőknek, sőt önálló nemként tekintenek a
hagyományosan prostitúcióból élő hidzsrákra. Őket az európai kontextusban
transzneműeknek hívnánk; spirituális szerepük van a közösségek életében.
Időről időre hangosan tapsolva járják végig az utcákat – ezzel emlékeztetik a
jónépet a hagyományos közösülés jellegzetes csattanó hangjára.
Történelem ide, etnográfia oda, a szexből élő emberek épp úgy emberek, mint
bárki más, épp úgy megilleti őket a biztonság, a méltóság és az emberi
bánásmód. Aki előbújik közülük, és nyíltan felvállalja, hogy miből él, erős
ítélkezésnek teszi ki magát: megbélyegzik. Mégis sokan felvállalják ezt a terhet,
mert azt gondolják, az esendőségük, az egyszeriségük, a bátorságuk meghathatja
azokat, akik most utálják őket, undorodnak vagy akár csak félnek tőlük.
Sabrina Sanchez például csipkés bodyban és neccharisnyában vezet tüntetést,
ha kell, bármikor leül egy nyilvános beszélgetésre, vagy tévés riportokban szólal
meg. Vicces, csipkelődik, meghökkent – él a lehetőségeivel. Az emlegetett
nyilvános beszélgetésen, ahol megismertem, sok csípős megjegyzést tett a
jogalkotókra, majd ezzel köszönt el:
„Segítsétek a helyi szexmunkásaitokat. És legyetek jó emberek!”
Köszönetnyilvánítás
Nagyon köszönöm az interjúalanyaimnak, amiért megengedték, hogy a
legszemélyesebb történeteikről kérdezzem őket. Remélem, hogy nem bánták
meg a bizalmukat.
Nagyon hálás vagyok a SZEXE munkatársainak. Földi Ágnesnek tartozom a
legtöbb köszönettel, nemcsak azért, mert nélküle hozzá se szagolhattam volna a
témához, hanem azért a közel két évtizedes munkáért is, amellyel kiállt és kiáll a
magyarországi szexmunkások és prostituáltak érdekei mellett. Fedorkó
Boglárkának köszönöm, hogy bízott bennem, és becsalogatott erre a terepre,
amelytől eleinte úgy féltem, mint a tűztől. Az ő szakértelme és elszántsága
nélkül nekem se lett volna bátorságom elmélyedni ebben az izgalmas, de sokszor
reménytelen és szívet tépő témában. Nagyon nagy segítséget kaptam tőle és
Ágnestől a könyv megírásában és szerkesztésében is. Hálával és szeretettel
gondolok rájuk. Köszönöm a sok információt, a segítséget, a támogatást és a
barátságot dr. Makó Klaudiának, Kőbányai Istvánnak és Montvai Hannának is!
Hálás vagyok a testvéreimnek, Papp Dórának és Papp Gabriella Zsóiának, na
és persze Bihari Lászlónak, hogy egy darabban tartottak, amikor szét akartam
esni. A szüleim, a nagynéném és a nagymamám és más szívemnek kedves
családtagok is tudják, hogy az ő áldozatos bébiszittelésük, ápolásuk és sok-sok
segítségük nélkül egy sort sem tudtam volna leírni. Sokat jelent nekem, hogy
támogatnak a mindennapokban olyankor is, amikor számukra nehéz vagy idegen
témákkal foglalkozom.
A kislányom, Luca lelkesedése és szeretete is kellett ahhoz, hogy le tudjak írni
ennyi betűt. Ez nagyon sok betű! És persze, szó se róla, kellett a pénz az
iskolakezdésre is.
Köszönöm Verhás Máténak ezt a nagyszerű könyvborítót és a sok graikai
munka mellett mindazt az erőfeszítést, amellyel hozzájárult ehhez a szöveghez.
A sok technikai és szerkesztési munka mellett abban is segített, hogy átlássam a
témát, és ki tudjak kászálódni a kétségbeeséseimből. Halász Laci kollégámnak
hálás vagyok a borítófotóért. Tudják, ő az, aki állítólag a legjobban nyal.
Köszönettel tartozom az operatőrömnek és jó barátomnak, Pápai Gergőnek a
sok elfuserált képért, amelyeken a gyűrött tésztaképemet örökítette meg, de azért
is, mert segített átbeszélni, megérteni, formálni azt, amit látok és gondolok a
szexmunkáról és a prostitúcióról. Több kisfilmet készítettünk a témában, és kiállt
mellettem, amikor méltatlanul támadtak a témával kapcsolatos szerepvállalásom
miatt. „Attól, hogy a Réka benne van a tévében, még őt se lehet megcipőzni. Ő
is egy ember!” – ez például egy szórakozóhelyen hangzott el a szájából egy igen
kellemetlen helyzetben, ami azóta is sokszor eszembe jut. Kösz, Geri.
Sok segítséget kaptam még a Zöld Pók Médiaműhely többi tagjától is, akikkel
a témáról kisfilmet készítettünk Szexmeló gyorstalpaló címmel. Ebben
megszólalnak a könyvben szereplő szexmunkások is: Lulu, Mari, Dávid és
Angelika is.
Ez a könyv nem készült volna el a bécsi Humántudományi Kutatóintézet, az
Institut für die Wissenschaften vom Menschen támogatása, a Milena Jesenská-
ösztödíj nélkül. Külön köszönöm Antonnak, Christiannak és Kathinak a baráti
támogatást, Kovács Jánosnak pedig a vigyázó tekintetet és a sok jóindulatot,
amit irántam tanúsított bécsi tartózkodásom idején, amikor mindenkitől féltem,
folyton eltévedtem, és azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem.
És végül hálás vagyok Hammer Ferencnek, amiért tacskó magazinolvasó
koromban felcsiholta az érdeklődésemet a szegénységábrázolás iránt, és kiváló
iránymutatást is adott hozzá.
Akit pedig véletlenül kihagytam, remélem, nem sértődik meg.
A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

Szerkesztette
Papp Sándor Zsigmond

Borítótervező
Verhás Máté

ISBN 978-963-09-9118-6 (epub)
ISBN 978-963-09-9119-3 (mobi)

© Papp Réka Kinga 2017
© Kossuth Kiadó 2017

Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
{1}
A Guardian cikke a felmérésről: Most sex workers have had jobs in health, education or charities –
survey. 2015. február 27. https://www.theguardian.com/society/2015/feb/27/most-sex-workers-jobs-health-
education-charities-survey
{2}
Frederique Délacoste és Priscilla Alexander szerkesztették a Sex Work: Writings By Women In The Sex
Trade című könyvet, amely 1987-ben jelent meg a pittsburgh-i Cleis Pressnél.
{3}
Az ENSZ 1989-es Gyermekjogi Egyezménye (UN Convention on the Rights of the Child – UN CRC)
34. cikkelyében tér ki a gyermekek prostitúciójának tilalmára. Eszerint minden tizennyolc éven aluli
személy gyermeknek minősül, de vannak olyan országok, ahol a törvény szerint akár már tizenhárom
évesen is nagykorúnak számít az állampolgár, így a nemzetközi jog alkalmazása sokszor akadályokba
ütközik. Ennél a jogi akadálynál azonban sokkal nagyobb problémát jelent, hogy számos esetben a
prostituált gyermekeket hibáztatják azért, hogy visszaéltek velük a felnőttek.
{4}
Albert Ákos: Szűz Máriát is bevetették a szexmunkások ellen Rákosmentén, abcug.hu, 2017. május 30.
https://abcug.hu/szuz-mariat-is-bevetettek-a-szexmunkasok-ellen-rakosmenten/
{5}
Budapest Intézet: A roma integrációval kapcsolatos társadalmi dilemmák és sztereotípiák 2016.
http://budapestinstitute.eu/index.php/projektek/adatlap/social_labyrinth/hu
{6}
Budapest Intézet: Egyes szabálysértési eljárások végrehajtási társadalmi költségeiről, 2016
{7}
Kovács Vera: A gyereknek nem jobb a saját családjában? 2015. április 7.
http://hvg.hu/itthon/20150407_A_gyereknek_nem_jobb_a_sajat_csaladjaban
{8}
SZEXE: Jogalap nélkül veszik el a gyerekeket, az ombudsman szerint is pontosítás szükséges 2017.
március 8. http://szexmunka.hu/jogalap-nelkul-veszik-el-a-gyerekeket-az-ombudsman-szerint-pontositas-
szukseges/
{9}
Magyarországon a legutóbbi abortusztilalom 1949-ben lépett érvénybe, ezzel vette kezdetét a Ratkó-
korszak: a terhes nők rendszerbe vétele és megfigyelése mellett az illegális abortuszhoz folyamodó nőket
elítélték. 1950-ben 447 nőt ítéltek el illegális abortuszért, 1953-ban már 1538-at, ahogyan azt Kulcsár
Kálmán szociológus megírta az 1969-ben megjelent Az ember és társadalmi környezete című könyvében.
Az abortusztilalom 1956. júniusi megszűnése után, 1959-től egészen 1973-ig, az élve születések számát
messze felülmúlta a terhességmegszakítások száma. 74-ben az abortuszok száma drasztikusan lecsökkent,
az élve születésé megugrott, azóta – 2011-ig – nagyjából egyenlő mértékű csökkenést mutat mindkettő, de
az élve születések száma azóta is magasabb a regisztrált abortuszokénál. Forrás: 2011. KSH Demográfiai
évkönyv
{10}
Munk Veronika: A többségnek strici, a prostituáltnak hősszerelmes, Index, 2017. január 5.
http://index.hu/belfold/2017/01/05/a_tobbsegnek_strici_a_prostitualtnak_hosszerelmes/
{11}
KSH Időmérleg 2009/2010. Összefoglaló adattár.
http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/idomerleg/idomerleg0910.pdf
{12}
Európai Bizottság: Tackling the gender pay gap in the European Union 2014.
http://ec.europa.eu/justice/gender-equality/files/gender_pay_gap/140319_gpg_en.pdf
{13}
NANE: Miért marad? Családon belüli és párkapcsolati erőszak: hogyan segíthetünk? Kézikönyv segítő
foglalkozású szakemberek számára, 2015
{14}
Janecskó Kata: A maga hibája, minek szült egy ilyen kapcsolatba, Index, 2016. április 29.
{15}
Alyssa Goldstein: When Women Wanted Sex Much More Than Men, Alternet, 2014. április 19.
http://www.alternet.org/when-women-wanted-sex-much-more-men
{16}
Lombroso & Ferrero: La Donna Delinquente, la Prostituta, e la Donna Normale, 1893.
{17}
Hermann Fehling: Die Bestimmung der Frau, 1892
{18}
Franz Windscheid: Die Beziehungen zwischen Gynäkologie und Neurologie, 1896. Megjelent a
Zentralblatt für Gynäkologie című folyóiratban.
{19}
William Hammond: Sexual impotence in the male and female, 1828
{20}
Jules Simon: L’Ouvriére 1861, illetve La Famille 1869. Idézi Laura María Agustín: Sex at the Margins.
{21}
Nancy F. Cott: The Bonds of Womanhood, 1997.
{22}
Laura María Agustín: Sex At The Margins: Migration, Labour Markets and the Rescue Industry, 2007
{23}
Jeffrey Weeks: Sex, Politics and Society, 1981
{24}
Alexandre-Jean-Baptiste Parent-Duchâtelet: On Prostitution in the City of Paris, fordította R. L. Spang,
1857
{25}
A szülés társadalomtörténetéről és a női reproduktív szexualitás ellenőrzés alá vonásának történetéről
Puncipolitika címmel cikksorozatot publikáltam a Kettős Mércén 2017-ben.
http://kettosmerce.blog.hu/tags/puncipolitika
{26}
Platform31: Final Report of the International Comparative Study of Prostitution Policy: Austria and the
Nerherlands, 2017
{27}
24.hu: 4 millió magyar élhet lakhatási szegénységben, 2017. március 2.
http://24.hu/fn/penzugy/2017/03/02/4-millio-magyar-elhet-lakhatasi-szegenysegben/
{28}
Laura María Agustín: Sex At The Margins. Migration, Labour Markets and the Rescue Industry, 2007
{29}
A BM tájékoztatása alapján.
http://tbinternet.ohchr.org/Treaties/CCPR/Shared%20Documents/HUN/INT_CCPR_ADR_HUN_26272_E.xlsx
{30}
http://szexmunka.hu/a-szexualis-szolgaltatast-nyujtok-egeszsegugyi-vizsgalatanak-problematikaja-a-
new-york-i-egyezmeny-keretein-belul/
{31}
K. Horváth Zsolt: A bundátlan Vénusz. A női testszőrzet biopolitikai mítoszai és az eszményi test
politikai gazdaságtana című esszéje folytatásokban jelent meg A Szem című folyóiratban 2016-ban:
1. rész: http://aszem.info/2016/11/aaa-bundatlan-venusz-1-resz/
2. rész: http://aszem.info/2016/11/a-bundatlan-venusz-2-resz/
3. rész: http://aszem.info/2016/12/a-bundatlan-venusz-3-resz/
4. rész: http://aszem.info/2016/12/a-bundatlan-venusz-a-noi-testszorzet-biopolitikai-mitoszai-es-az-
eszmenyi-test-politikai-gazdasagtana-4-resz/
{32}
Anthony Synnott: Shame and Glory: A Sociology of Hair. The British Journal of Sociology, 38. evf.
(1987) 3. sz., 381–413.
{33}
The Arctic Hoe: fssw things i wish i knew when i started
https://thearctichoe.tumblr.com/post/161508493100/fssw-things-i-wish-i-knew-when-i-started
{34}
Az Egyesült Államok emberkereskedelmet visszaszorító beszámolójából ezen kívül az is kiderül, hogy a
magyar jogrend nincs összhangban a nemzetközi elvárásokkal, sőt az elfogadott törvények is
ellentmondásokat tartalmaznak. Mindezen túl nem építették ki az áldozatvédelem rendszerét, nincs
megfelelő képzettsége és eszköztára sem a rendőröknek, sem a szociális szakembereknek, kapacitás pedig
végképp nincs az emberkereskedők áldozatául esett és a prostitúcióra kényszerített gyermekek célzott
keresésére és megsegítésére. https://www.state.gov/j/tip/rls/tiprpt/countries/2016/258782.htm
{35}
Munk Veronika: Pénzhiány miatt lett prostituált 13 évesen, 15 évesen pénzbírságra ítélték, Index, 2017.
szept. 5.
http://index.hu/belfold/2017/09/05/penzhiany_miatt_prostitualt_lett_13_evesen_15_evesen_penzbirsagra_iteltek/
{36}
Rae Story: The middle classing of prostitution: the social climb of the sex trade. The F Word, 2016.
április 3. https://www.thefword.org.uk/2016/04/middle-classing/
{37}
Experiment reveals average face of Las Vegas Escorts https://vitalvegas.com/experiment-reveals-
average-face-las-vegas-escorts/
{38}
Zöldi Blanka: Szexleaks című cikksorozata 2015-ben jelent meg a Direkt36.hu-n.
https://www.direkt36.hu/category/sexleaks/
{39}
Márton Mónika : Szexi egyetemista gazdag szeretőt keres, Index, 2016. november 18.
{40}
Míg a legnagyobb orgazmusarányt a hetero férfiak produkálták, őket a meleg és biszexuális férfiak
követik (89 és 88 százalékkal), majd csak utánuk következtek a nők. Közülük legtöbbször a leszbikusok
élveznek (86 százalékban), majd drasztikus esés után a biszexuálisok (66 százalék) és végül a hetero nők.
Anne McClintock Screwing the System: Sexwork, Race, and the Law című tanulmánya a Ferguson & Wicke
szerkesztette Feminism and Postmodernism című kötetben jelent meg 1994-ben.
{41}
Chapman, St. John, Garcia és Lloyd tanulmánya Differences in Orgasm Frequency Among Gay, Lesbian,
Bisexual, and Heterosexual Men and Women in a U.S. National Sample címen az Archives of Sexual
Behaviourben jelent meg 2017-ben, Valentin-napkor.
{42}
A SZEXE mellett az Alternatíva Alapítvány, a Magyar Helsinki Bizottság, a Jogriporter Alapítvány, a
Józan Babák Egyesület is jelentős munkát végez terepen, bár nekik nem kifejezetten a szexmunka áll a
fókuszban. A drogstratégiai, jogvédő, tényfeltáró, szociális munkás tevékenységük mellett találkoznak
szexmunkásokkal, prostituáltakkal, és segítenek is nekik.
Table of Contents
Lulu erős,de nem telik benne öröme
BELE KELL VÁGNI
JÓ ÜGYÉRT HARCOLOK
MAGYARORSZÁG MÁSODIKLEGJOBBAN NYALÓ PASIJA
FEKETELISTA
A TŰSARKÚ CIPŐ ÉRVÉNYES FEGYVER
NINCS KITŐL SEGÍTSÉGET KÉRNI
A POKOL A MÁSIK EMBER
NEHÉZ AZ ÚT KIFELÉ
Csili a legnagyobb díva
ŐSZINTE SZERELEM,PENGŐ MAGYAR FORINTÉRT
IGÉNYES ESZKORTOK VERSUSÜRESFEJŰ ADONISZOK
NEM ÉR A NEVEM!
EZEK A MAI FIATALOK!
ROSSZ NEVELÉS (LA MALA EDUCACIÓN)
CUKROSBÁCSIK AZ INTERNETRŐL
GENDERŐRÜLET
BELZEBUB A CBA-BAN
TRAVIIRODALOM
ÚTELÁGAZÓDÁS: NEHÉZ SZÓ!
SZERELEM NÉLKÜL NEM MEGYEK,TEHÁT MINDIG MÁST ÉS
MÁST SZERETEK
Mari felveszi a kesztyűt
STRICIK, MADÁMOK, MENEDZSEREK
A KÉKEK
SZENTKÉPEKKELA SZEXET ÁRULÓK ELLEN
CSAK CSEKK
KÖNNYŰ PRÉDA
KÉK FÉNY, BARNA NŐK
KOMMUNISTA SZOMBAT
KISGYEREKES ANYÁK A FOGDÁN
KEGYETLEN PÉNZSZÓRÁS
FÉLNEK A GYÁMÜGYTŐL
A REND ŐRE NEM A TÖRVÉNYT ŐRZI
„CSAK AZT A STATISZTIKÁT HISZEM EL,AMIT MAGAM
HAMISÍTOTTAM”
IJEDELEM
TRABANTOK ÉS BMW-K
A LÁNYNAK MINDIG MOSOLYOGNIA KELL
A SZEXMUNKÁS ÉLETPÁLYAMODELL
Angelika elégedett
ÍZLÉSEKRŐL VITATKOZNI
A NŐK ELUTASÍTÓBBAK
PÉNZ NEM SZÁMÍT
NINCS OLYAN, HOGY SZEXHEZ VALÓ JOG
ÉS AKIK SZERINT „AZ ILYEN NŐ NEM NŐ”
A NŐK A SZEX FELADÁSA ÁLTAL VÁLTAKERKÖLCSI
TÉNYEZŐKKÉ
A KÖZÉPKOR LAZÁBB VOLT
HOZZÁFÉRNI A VAGINÁHOZ
AZ ELKÉPZELT POLGÁRI CSALÁD FELŐL SZABÁLYOZNAK,
EZ NEM VÉDI A SZEXMUNKÁST
KICSIT RASSZISTA, KICSIT KÁROS,DE A MIÉNK
NE VERJÜK EL A PORT A FEMINISTÁKON
CICAHARC
JÓ DOLGÁBAN
ÁGYRAJÁRÓK
A PIROS MELLTARTÓ MINT BŰNJEL
NEM VÁRHATJUK TŐLÜK
Dávid sokat gyalogolt
MINEK MENT ODA?
KÉZILÁNYOK, AUTÓMOSÓK,ÁPOLÓK ÉS
SZTRIPTÍZTÁNCOSOK
FÉLNEK A HATÓSÁGTÓL
„EGY ARAB ÚRIEMBER”
ALKUPOZÍCIÓ
TRIPPER, SZIFILISZ, KANKÓ:EZ A FRANKÓ, JANKÓ!
NEM KELLENE BELEHALNI
„KURVÁK JÖTTEK VIZSGÁLATRA,VAN MA?”
NEM SZÓRAKOZNI JÁROK IDE
TISZTESSÉGTELEN AJÁNLAT
A MEGÁLLAPODÁS MEGSZEGÉSE ISERŐSZAK
JOBB NAPOKON
SEGÍTENI SZERETNE
Kitti önálló akart lenni
LUXUSKATEGÓRIA
VÉNUSZ BUNDÁBAN
ÉLETVEZETÉSI TANÁCSOKTAPASZTALT SZAJHÁKTÓL
AKI NEM PÁRTOLJA A SVÉD MODELLT,ANNAK
STOCKHOLM-SZINDRÓMÁJA VAN?
A BEFOLYÁSOS ÜGYVÉD ÚR
RADIKÁLIS ELMÉLET,SÁNTIKÁLÓ GYAKORLAT
KAPUNYITÁSI PÁNIK
PONTOS PERRENDTARTÁS
STEPFORDI SZEXMUNKÁSOK
ÉDES DRÁGA JÓ LAJOSOM
ONLINE BORDÉLY ÁLLAMI PÉNZEN
FOGYASZTÓI SZEMLÉLET
NE CSODÁLKOZZÉK
Kösz, hogy eljöttetek megnézni ezt a rakás ribancot!
A KIMONDHATATLAN
SZOMORÚ ORGAZMUSMÉRLEG
TÁRSADALMI HARCOS PORNÓÉS MOZGALMÁR SZAJHÁK
SEMMIT RÓLUNK NÉLKÜLÜNK
Köszönetnyilvánítás

Anda mungkin juga menyukai