Tartalom

Első rész A király leánya

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
Második rész A király nővére
12
13
14
Harmadik rész A királynő húga
15
16
17
18
19
20
Utószó
Köszönetnyilvánítás
 Első rész
A király leánya
 1

1536

Egy forró, csöndes júliusi reggelen Mária hercegnő, VIII. Henrik leánya,
megérkezett Hatfieldbe, a hatalmas vidéki palotába. Fehér lován ügetett be az
udvarba, négy herceg, két udvarhölgy és egy nőnemű udvari bohóc kíséretében.
Amint leszállt a lóról, lehajolt, hogy megcsókolja az üdvözlésére várakozó
kislányt, akit dajkája épp figyelmeztetett, illenék egy kezdetleges bókot
rögtönöznie hónapok óta nem látott nővérének. A gyermek arckifejezése
ünnepélyes volt, bőre világos színű és szeplős, hosszú és fényes, vörös hajfürtjei
kikandikáltak az álla alatt megkötött hímzett fehér főkötőből.
– Hogy megnőttél, édesem! – kiáltott fel Mária jellegzetes rekedt hangján,
végigsimítva Erzsébet haján és megigazgatva ezüstmedálját. – Már majdnem
hároméves vagy, nem igaz? – Erzsébet hátrapillantott, némi bizalmatlanságot
árulva el az előkelően öltözött, szomorú arcú és vézna testű lady iránt. Mária
nem volt olyan szép, mint Erzsébet édesanyja: pisze orra volt, lefelé biggyedő
szája, és noha a haja éppúgy vöröslött, mint Erzsébeté és közös atyjuké, vékony
szálú volt, és göndör. És persze Mária jóval idősebb volt nála, húszéves, mint
erről előzetesen felvilágosították. – Hoztam neked ajándékot, húgocskám –
mosolyodott el Mária, biccentve egy udvarhölgyének, aki fadobozt nyomott a
kezébe. A dobozban, bársonyba csomagolva, borostyángyöngyből fűzött
rózsafüzér és drágakövekkel kirakott feszület rejlett. – A kápolnád számára –
fűzte hozzá Mária, az utóbbira mutatva.
– Nagyon szép – válaszolta Erzsébet, ujjával finoman megérintve a
gyöngyöket.
– Hogyan viseli magát a húgom, Lady Bryan? – Mária odalépett a
nevelőnőhöz, és csókkal üdvözölte. – És kegyed? Örülök, hogy viszontláthatom,
bár jobb lenne vidámabb körülmények között.
– Én is így vélem, Mária hercegnő. Mindketten elég jól vagyunk, köszönöm –
válaszolta a nevelőnő.
Erzsébet, miközben nézte őket, kissé zavarba jött a szavaiktól, s kíváncsian
figyelte a Mária arcán végigsuhanó őszinte, fájdalmas kifejezést.
– Most rögtön szeretnék vele beszélni – mondta a nővére. Lady Bryan
bólintott.
– Nagyon hálás vagyok kegyelmednek. Azonban kérem, előbb egyék, hisz
már tizenegy óra, és az ebéd majdnem elkészült. – Erzsébet ezután nem figyelt
rájuk, érdeklődését immár új gyöngysora kötötte le.
– Magammal hoztam az udvari bohócomat, hogy később szórakozhassunk egy
kicsit, ha úgy tartja kedvünk – mondta Mária, amire Erzsébet ismét felfigyelt.
Nagyon szerette az udvari bohócokat, mókásnak tartotta őket.
Míg Máriához méltó ceremóniával felszolgállak a nagycsarnokban a libasültet
és a meleg salátái, Erzsébetnek a dajkájához kellett mennie ebédelni.
– Remélem, megbocsát kegyelmed – szólt a dajka Mária hercegnőhöz –, de
Erzsébet hercegnő őkegyelme túl fiatal ahhoz, hogy a felnőttek társaságában
étkezzen. – Miután rávette a gyermeket, hogy újra bókoljon nővére előtt, kézen
fogta és elvezette.
Amint a kislány elment, Mária letette a kését, és szomorúan rázta meg a fejét.
– Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg neki, Margaret – mondta
bánatosan, segélykérő pillantást vetve hajdani nevelőnőjére.
Lady Bryan vigasztalásképpen megsimogatta kezét.
– Ha kegyelmed helyében lennék, nem fogalmaznék túlságosan szókimondón.
– Jaj, nem is erre gondoltam – helyeselt Mária gyorsan. – Gyakran beszél az
anyjáról? Vajon nagyon kényelmetlenül fogja érezni magát? Végül is nem
találkoztak sokszor…
– Attól tartok, téved. A hercegnő őkegyelme – a gyermek édesanyjára
gondolok – többet tartotta magánál a gyermeket, mint az egy királynéhoz illő.
Talán emlékszik rá, hogy még a szoptatós dajkát is visszautasította – válaszolt
Lady Bryan, némi helytelenítéssel a hangjában.
Mária növekvő aggodalommal pillantott rá. Rettegett a közelgő
szembesítéstől.
– Gondolja, hogy a húgom érteni fogja?
– Nagyon sok mindent megért – felelte Lady Bryan. – Kis hercegnőm több
mint koravén. Nagyon éles az esze, és tudja, mikor kell használnia.
– De mindennek ellenére csak gyermek – mondta Mária –, így olyan
tapintatosan igyekszem eljárni, amennyire csak lehet. A Szűzanya és az összes
szent segítsen ebben!
Lady Bryan, látván Mária aggodalmát, igyekezett másra terelni a beszélgetést,
de mialatt ő Sir Johnnal a háztartási ügyekről és az időjárásról kezdett fecsegni, s
valódi étvágy híján mindannyian csak pepecseltek az étellel, Mária, akinek
szívét majd szétvetette a kis húga iránti szeretet és együttérzés, csakis az előtte
álló fájdalmas kötelességre tudott gondolni.
 De miért is kellene így éreznie? – tette fel magának a kérdést. Miért egyezett
bele, hogy idejöjjön, és eleget tegyen ennek a borzasztó küldetésnek? Elvégre
Erzsébet léte okozta kimondhatatlan fájdalmát és szenvedését, és Erzsébet anyja,
az a szajha Boleyn Anna tehetett arról, hogy Mária elvesztette mindazt, ami
kedves volt számára: tulajdon édesanyját, a néhai áldott Aragóniai Katalint,
rangját, trónnal és házassággal kapcsolatos reményeit, valamint atyja, a király
jóindulatát. Persze egy ártatlan gyermekre nem volt miért neheztelnie, így
valójában minden szeretetét erre a megnyerő kis teremtésre áldozta, s most, hogy
a sors, a maga életveszélyes hajtűkanyarjaival, Erzsébet körülményeit is hirtelen
rosszra fordította, csakis mérhetetlen szánalmat tudott érezni a kisleány iránt.
Amint az étkezés véget ért, Erzsébetet visszakísérték nővéréhez, hogy aztán,
elhagyva a palotát, kettesben sétáljanak a verőfényes parkban. Kísérőik kis
távolságot tartva követték őket. A nap irgalmatlanul tűzött, a levegő meg sem
mozdult. Mindketten nehezen viselték a forróságot hosszú ujjú
selyemruhájukban; Erzsébet még boldog lehetett széles karimájú
szalmakalapjával, mely legalább az arcát védte a nap hevétől és vakító fényétől,
Mária viszont, áll alatt megkötött elegáns francia főkötőjével, mérhetetlenül
szenvedett. Összeszorította száját. Milyen boldogtalannak tűnik, gondolta
Erzsébet.
– Oly sokat gondoltam rád, húgom – szólalt meg Mária. – El kellett jönnöm,
hogy lássalak, és meggyőződhessem arról, minden rendben van veled, és… –
Elcsuklott a hangja.
– Nagyon köszönöm, nővérem – felelt Erzsébet. – Mária ismét megcirógatta a
szalmakalap alól kikandikáló hosszú, vörös fürtjeit, és ismét kimondhatatlan
fájdalom suhant át az arcán. A gyermek, zsenge kora ellenére, megérezte
gyötrődését.
– Mi a baj? – kérdezte. – Miért vagy boldogtalan?
– Ó, húgom… – Mária elsírta magát. Letérdelt a gyermek elé a fűre, és
szorosan átölelte. Erzsébet azonban kiszabadította magát. Nem szerette, ha ilyen
módon szorongatják; tartózkodó kisgyermek volt. Mária ezt észre sem vette,
nem tudta abbahagyni a zokogást. Erzsébetnek feltűnt, hogy Lady Bryan erősen
bámulja kettejüket a távolból, Mária udvarhölgyeivel és a dajkákkal álldogálva, s
nem értette, nevelőnője miért nem siet a segítségére.
– Gyere, húgom! – mondta Mária szipogva s szemét fehér kendőjével
törölgetve. – Üljünk le itt. – Egy tölgyfa árnyékában elhelyezett kőpadhoz
vezette, amely a megpihenőknek pompás kilátást nyújtott a szabályszerű parkon
túl elterülő vörös téglás palotára. Felkapta a gyermeket, és ráültette a padra. –
Atyánk arra kötelezett, hogy közöljek veled valamit, ami nagyon el fog
szomorítani – fogott bele. – Nagyon bátornak kell lenned… ahogy nekem is
nagyon bátornak kellett lennem, amikor rajtam volt a sor.
– Bátor vagyok – biztosította nővérét Erzsébet nem túlságosan magabiztosan.
Aggodalmas szívvel azon tűnődött, vajon miről szólhat ez az egész.
Látszólag semmi sem változott az elmúlt néhány hétben – napi rutinja
ugyanolyan volt, a körülötte lévők továbbra is hajbókoltak előtte, és tisztelettel
viszonyultak hozzá. Ha nem hallott volna valamit a háznagytól, nem is
tudatosította volna, hogy megváltozott valami. De éles eszű gyermek volt, és
címének megváltozása nem kerülte el a figyelmét.
– Háznagy uram! – fordult Sir John Sheltonhoz tisztán csengő hangján. –
Miért szólítottál tegnap még hercegnőnek, ma pedig már csak Erzsébet
úrhölgynek?
Sir John Shelton, miután így rajtakapták, nem tudta, mitévő legyen – jobb
híján pompázatos gesztenyeszínű szakállát húzogatta, és ráncolta a szemöldökét.
Erzsébet előtte állt, és acélos tekintettel, ellentmondást nem tűrőn követelte a
választ. A férfi nem először ütközött meg a kislány uralkodói természetén,
amelyről úgy vélte, nem illik a női nemhez, ezzel szemben csodálatra méltó
lenne, ha egy herceg rendelkezne vele – egy herceg, akire már oly nagy szüksége
lenne Angliának.
– Atyád, a király, így rendelkezett – adta meg végül az óvatos választ.
– De miért? – kérdezte a gyermek, miközben sötét szeme összeszűkült.
– A király parancsait mindig tiszteletben kell tartani.
Az apró arc elborult, a kis száj lebiggyedt, a szemöldök ráncolódott. Sir John
kitérő választ adott, de Erzsébet eltökélte, nem adja magát ilyen könnyen. Ebben
a pillanatban, a férfi szerencséjére, Lady Bryan lépett a szobába. Mindig
makulátlan bársonyruhában, mindig tökéletes frizurájával és öltözetével,
méltóságteljes nyugalmával ő vezényelt a dajkákból, szolgálókból és intézőkből
álló kis hadseregnek, mióta a királyi gyermeket – három hónapos korában – a
felügyeletére bízták.
Lady Bryan egy halom frissen mosott, illatosított ágyneművel jelent meg, az
Erzsébet ágyának lábánál álló faragott faláda felé igyekezve. Sir Johnt
megpillantva, aki az udvartartás általános felügyeletével volt megbízva, a
megalázkodás legkisebb jele nélkül illedelmesen meghajolt, majd lehajolt, hogy
a feladatát végezze. De Erzsébet megrángatta szoknyáját, gondolván,
mindentudó nevelőnője bizonyára meg tudja válaszolni a kérdését.
– Úrnőm – esedezett –, megkérdeztem Sir Johnt, miért szólított tegnap még
hercegnőnek, ma pedig már csak Erzsébet úrhölgynek. Mi ennek az oka?
Erzsébet igencsak megdöbbent, amikor meglátta nevelőnője szemében a
könnyeket. Lady Bryan, aki mindig oly nyugodt, oly higgadt, oly fegyelmezett
volt – most tényleg elsírja magát? A nevelőnő, aki mindig arra okította
Erzsébetet, hogy egy lady soha ne árulja el az érzéseit, soha ne nevessen túl
hangosan, soha ne fakadjon sírva? Hihetetlen volt, s ettől még megdöbbentőbb.
De talán csak képzelődött, gondolta, amikor ismét Lady Bryanre nézett, aki
immár tökéletesen visszanyerte önuralmát.
– Új címed van, Erzsébet úrhölgy – mondta megnyugtatónak szánt hangon. –
A király őfelsége így határozott.
– De miért? – erősködött. Úgy érezte, bizonyos dolgokat eltitkolnak előle…
– Meggyőződésem, hogy a királynak jó oka van erre – válaszolta Lady Bryan,
hangszínével jelezve, hogy nem kíván erről tovább beszélgetni. – Nos, hol is
vannak azok a babáid, amelyekkel korábban játszottál?
– Betettem őket az ágyamba – mondta Erzsébet közömbösen.
– Reggel? Kitűnő ötlet! – kiáltott fel a nevelőnője. – Nézd, milyen szép
selymek és holland vászondarabkák vannak a kosaramban. Menj, hozd a
kedvenc babádat, és segítek sapkát készíteni a számára.
Erzsébet kelletlenül odatipegett az ágya melletti miniatűr bölcsőhöz. Világossá
vált, hogy a kérdéseire nem fogja egyhamar megkapni a választ.
Erzsébet gyakran üldögélt a nevelőnője mellett, tanulva tőle mindazt, amit
minden jó házból való kislánynak tudnia kell. Egyszer a király által beszerzett,
gyönyörűen illusztrált könyvek színes képeit nézegették, másszor a
hímzőfonalakat rendezgették – Lady Bryan megengedte a gyermeknek, hogy ő
válogassa ki a színeket. Aztán megtanította a különböző öltésekre is. Erzsébet,
mint minden mást, ezt is gyorsan megtanulta. Az ábécét már ismerte, és százig a
számokat is. A kápolnában mindig azzal próbálkozott, hogy megértse a
misekönyv piros betűs latin szavait.
– Miről beszél Máté atya? – szokta kérdezni, mire Lady Bryan lepisszegi,
majd türelmesen, halkan duruzsolva magyarázni kezdi. Azután a káplánt
zaklatja, megtaníttatva magának azokat az érdekes szavakat és kifejezéseket.
– Ki kell jelentenem, hogy a hercegnő született nyelvtehetség – mondta Sir
John Sheltonnak és Lady Bryannek, és láthatólag igaza volt, hisz Erzsébet
minden újonnan hallott szót azonnal megjegyzett.
Mikor a hímzés unalmassá vált – végtére is Erzsébet még csak a harmadik
életévében járt, és gyors, rugalmas elméje már valami új felé röppent –, Lady
Bryan gondoskodott arról, hogy napja csupa szórakozással teljen: séta a széles
hatfieldi parkban, tarka pónijának meglátogatása az istállóban vagy egy kis
konyhai időtöltés, elnézegetve, hogyan készíti a szakács a marcipánt, melybe
szabad lesz belekóstolnia, miután kihűlt – a gyermek mértéktelenül édesszájú
volt. Aztán egy mese – semmi komor, hanem például Chaucer mester régi
története Chanticleer kakasról, mely Erzsébetet mindig hangos nevetésre
fakasztotta. Végül egy könnyű lencseleves kenyérrel, aztán ima és lefekvés.
Amikor Erzsébet már kényelmes ágyában feküdt – toll ágybetét, nehéz,
ropogós ágynemű, pompás bársony ágytakaró és függönyök, a baldachinra
hímzett Anglia-címer –, Lady Bryan ujjával keresztet rajzolt a homlokára, majd
jó éjszakát kívánt; jómaga pedig, egy könyv társaságában, elvackolódott a
kályha mellett álló magas támlájú székében, pislákoló gyertyafénynél. A szoba
ilyenkor gyorsan fölmelegedett, s hamarosan ő is elszenderedett, könyvével az
ölében.
Erzsébet viszont sokáig feküdt még ébren, élénk elméjét röptetve életének
rejtélyein és csodáin át…

Legkorábbi emlékei az apjáról szóltak. Nagyszerű, fenséges apjáról, VIII.

Henrikről, a világ legcsodálatosabb teremtményéről. Erzsébet legnagyobb
bánatára, csak igen ritkán láthatta. Azon kivételes alkalmak, mikor apja
meglátogatta Hatfieldben, az elképzelhető legizgalmasabb eseményt jelentették
számára. Pompás bársonyba és prémbe öltözve, drágaköveivel és láncaival
Istenhez hasonlított. Mindig megpaskolta állát, fölemelte a levegőbe, és
megpörgette, ő pedig gyönyörűségében rikoltozott, pántlikás főkötője majd
leesett a fejéről, hosszú vörös fürtjei lobogtak.
– Hogy van az én kicsi Bessym? – kérdezte ilyenkor. – Csak a könyveiddel és
imádságaiddal foglalkozhatsz, vagy megengedik, hogy játszhass kint a
szabadban? – És összekacsintott vele, amiből Erzsébet tudta, hogy igennel kell
felelnie, igen, valóban sok időt tölt játszással, és imádja azt a babát vagy játékot,
amit atyja legutóbb küldött neki.
– De a betűvetést és a katekizmust is tanulom, Sire – tette hozzá.
– Nagyon helyes, nagyon helyes – felelte, majd ölébe vette, és izmos
combjára ültette. A kislány kedvtelve nézegetette apja ragyogó ruhájának
hepehupás felületét, mely drágakövekkel és művészien megmunkált arannyal
volt kirakva. Belélegezte apja egészséges illatát, amely különféle füvek, pézsma
és a szabad levegő illatának egyvelege volt, és hozzásimult. A szúrós vörös
szakáll kellemesen csiklandozta a homlokát.
– Elmondok neked valamit, Bessy – szólt egyszer. –Amikor ifjú király
voltam, nem volt kedvem imádkozni vagy az államügyekkel foglalkozni – az
életet akartam élvezni. Tudod, mit tettem? Egy hátsó lépcsőn kislisszoltam a
palotából, elmentem vadászni, és a tanácsnokaim soha nem tudták, hova tűntem.
 – Nem kerültél bajba? – kérdezte tágra nyílt szemmel Erzsébet.
– Hah! – kiáltott fel az apja. – Én vagyok a király. Soha nem mertek volna
szembeszállni velem.
– Ha király vagy, azt teszel, amit akarsz? – kérdezte, s gondolatban a
szabadság elképzelhetetlen távlatai nyíltak meg előtte.
– Persze – felelte. – Mindenki aláveti magát az akaratomnak. – Erzsébet,
amilyen kicsi volt, nem figyelt föl a mondat különös hangsúlyára.
– Akkor én is királynő akarok lenni, amikor nagy leszek.
Ekkor még nem értette, apját ez miért bosszantja. Szerető apából egyik
pillanatról a másikra acélkemény, jéghideg tekintetű, érthetetlenül mogorva
férfivá vált. Szó nélkül felemelte az öléből, nem éppen finom mozdulatokkal
letette a földre, majd egész toronymagasságával kiegyenesedett. Óriási ember,
mindenható és félelmetes.
– Soha nem lehetsz király – szólt hozzá egyszerre higgadt és fenyegető
hangon. – Míg csak nem lesz fiútestvéred, te vagy a trónörökös, de Isten és a
természet törvényei ellen való, hogy egy nőből uralkodó legyen. Úgyhogy elég
ebből az ostobaságból, mert lesz fiúörökösöm! – Ezzel távozott, óriási alakja
eltűnt a gyermekszoba tölgyfa ajtaja mögött. De azért azóta is meglátogatta,
olyan jó hangulatban és kitörő örömmel, mintha mi sem történt volna. Ebből
lánya megértette, hogy apja dühkitörései csak múló viharok.
Apja látogatása minden alkalommal szétrobbantotta a gyermek békés,
rendezett életét – mely ilyenkor hirtelen színes lett, vidám és zajos. A királyt
mindig ragyogó ruhákban pompázó nemesurak és hölgyek vették körül – akik
nagyon kedvelték Erzsébetet –, miniszterekből, hivatalnokokból és szolgálókból
álló népes sereg kísérte, némelyikük, mint felvilágosították, igencsak fontos
ember. Figyelte őket, amint egytől egyig hízelegtek és doromboltak az apjának,
és lenyűgözte, milyen pontosan teljesítik minden parancsát. Csodálatos dolog
egy ilyen király lányának lenni!
Õ egy nemes lady, mint ahogy apja gyakran emlegette. Mindenkinek
hajlongania kell előtte, és senki nem takarékoskodhat az őt megillető
tiszteletadással, mert ő is fontos ember. Ezért él távol az udvartól, saját
udvartartásban, saját szolgálóival. Ő Anglia hercegnője, és – mint Lady Bryan
feltárta előtte – egy napon, ha Isten nem úgy látja jónak, hogy megajándékozza
egy kis öccsel, ő lesz Anglia királynője. Függetlenül attól, apja mit mondott erről
korábban. Valami, amit úgy hívnak, parlament, így döntött, és ezt senki nem
vitathatja el.
Ezek persze újabb emlékek voltak. A legelső emlékképe, hogy apja vitte a
karjában végig a királyi udvaron, ebben a csillogó világban, és dicsekedve
mutogatta őt az összes úrnak és hölgynek. Mindketten sárga színű ruhát viseltek,
és tudta, hogy ez egy különleges alkalom, bár homályos volt előtte, hogy
pontosan miért. Apja végig arról beszélt, milyen boldog attól, hogy az a vén
banya meghalt, de Erzsébetnek fogalma sem volt, kiről beszél, és csak egészen
ködös elképzelése arról, mit jelenthet a szó: „meghalt”.
Az anyja, hasonlóképp sárgában, szintén jelen volt ezen az estén – erre is
emlékezett. Az ő gyönyörűséges, karcsú édesanyja, hollófekete hajával, vibráló,
igéző szemével és pajkos mosolyával. Anyja azonban másokkal beszélgetett,
mialatt a király végigparádézott a termen Erzsébettel, elvárva udvaroncaitól a
csodálatot. Furcsa módon Erzsébet nagyon kevés olyan emlékképet őrzött,
melyben apja és anyja együtt szerepeltek volna. Általában külön-külön
látogatták meg Hatfieldben, és tudomásul vette, hogy apja csak igen ritkán tud
elszabadulni uralkodói teendői mellől. Anyja, Anna királyné jóval gyakrabban
jött el hozzá, magával hozva imádott kutyáit és az Erzsébetnek szánt
ajándékokat, legtöbbször pazar ruhákat – narancsszínű szaténruhát, vörös
bársonytunikát, karmazsinvörös tafotainget, gyöngyhímzett főkötőt vagy éppen
hasított bőr kantárszárakat. Az anyja nem hancúrozott vele olyan lelkesen, mint
az apja, de sokat üldögéltek együtt a belső kertben, egyszer a színes képeket
nézegetve a királyné különleges imakönyvében, másszor lantot pengetve –
Erzsébet már igen korán tanúságot tett zenei tehetségéről, melyet mindkét
szülőjétől örökölt. Anna jóval türelmesebb volt vele, mint Henrik, és soha nem
látszott unatkozni lánya társaságában. Erzsébet számára anyja volt az ideális
királyné: gyönyörű, kiegyensúlyozott és nyájas. Iránta érzett szeretete tisztelettel
és félelemmel vegyült.

Ahogy feküdt az ágyában, és elnézte a lámpás pislákoló fényét a falon,

Erzsébetnek az jutott eszébe, hogy anyja utolsó hatfieldi látogatása óta már igen
sok idő telt el. Utoljára akkor találkoztak, amikor, hetekkel ezelőtt, az egész
udvar Greenwichben tartózkodott, de ez az alkalom Erzsébetet zavarodottsággal
és félelemmel töltötte el. Eddigi rövid életében először érezte meg a
boldogtalanság és a veszély ízét, amikor látta, hogy anyja és apja nagyon
dühösek egymásra, nagyon dühösek, és aztán az anyja sírni kezd, és háborogni,
ami őt nagyon megrémisztette. Fel nem foghatta, miért vannak rosszban a szülei,
mint ahogy azt sem, anyja később miért kapta a karjába sietősen, és miért rohant
még egyszer az apja színe elé. A király egy nyitott ablak mögött állt, az udvart
bámulta, amikor a királyné felé közeledett. Apja haragja szinte tapintható volt. A
kislány a lehető legkisebbre próbált zsugorodni anyja karjában. Kemény szavak
röpködtek, olyan szavak, melyekre Erzsébet nem szívesen emlékezett. Irtózott
attól, hogy hallania kell, amint apja – más gyalázatos címek mellett –
boszorkánynak nevezi az anyját. A boszorkányok csúnya dolgokkal
foglalkoznak, olyasmikkel, amiket soha nem tudna elképzelni anyjáról. Továbbá,
tűnődött, mit jelenthet az, hogy szajha? És anyja miért jött ki annyira a sodrából,
amikor meglátta, hogy a királynak egy Seymour nevű fiatal lány üldögélt a
térdén? Ebben semmi rossz nem lehetett, vagy mégis? De hát ő maga is sokat
üldögélt apja térdén…
Nem tudta felidézni, mi lett a vége az egésznek. A találkozásról őrzött utolsó
emléke az volt, hogy anyja fölemeli, hogy átadja apja karjaiba:
– Ő a valódi lányod! – mondta sírva. – Az örökösödnek nevezted ki, és a
parlament tudomásul vette. A tiéd: csak rá kell nézned! – Apja sötéten, felbőszült
tekintettel pillantott rájuk. Nem akarta a karjába venni. Erzsébet nyugtalanul
fészkelődött, és arcát anyja selymes vállába rejtette. Nagyon félt. Aztán a
királyné szinte szaladt vele, sorban hagyva maga mögött a cifrán díszített
termeket, míg el nem jutott egy apró, faburkolatú, világoskék kárpitozású
szobácskáig. A szobában egy fiatal férfi tartózkodott, ruhája alapján ítélve pap, s
mikor Erzsébetet anyja letette a padlóra, s térdre hanyatlott a kis oltár előtti
imazsámolyon, a férfi, megnyugtató szándékkal, vállára tette a kezét:
– Mondd, lányom!
– Azt hiszem, nincs sok időm – suttogott az anyja titokzatosan és
nyugtalanítón. – Parker atya, szeretném, ha megígérne nekem valamit. Tegyen
esküt, hogy így lesz.
– Bármit megteszek, ami hatalmamban áll, Madam – felelte. Valami
mérhetetlen jóindulat áradt szét nyers vonásain. Ekkor Anna királyné felállt, és
valamit a fülébe mormolt, egy lélegzetvételnyi szünet nélkül. Annyira halkan
beszélt, hogy Erzsébet egyetlen szót sem hallott az egészből. Parker atya arca
elkomorult.
– Ha valami netán történne velem – zárta le a királyné, immár hangosan –,
szegény kisgyermekem jólétét az ön kezébe kell helyeznem. Ígérje meg,
gondoskodni fog róla.
A jóindulatú férfiú nem késlekedett az ígérettel, Erzsébet pedig abban
reménykedett, hogy ez tán azt jelenti, beszél majd a királlyal, és megkéri arra,
többé ne komiszkodjon a királynéval. Borzalmas volt látnia, hogy istenített
édesapja ilyen nyersen viselkedik imádott anyjával, és döbbenten figyelte Anna
szenvedését. Mindez jócskán meghaladta gyermeki felfogását, és minden vágya
arra irányult, visszatérhessen végre abba a biztonságos kis világba, amelyben
mindeddig élt, s amelyben nyugodt lehetett afelől, hogy szülei teljes
egyetértésben élnek, és szeretik egymást.
 Erzsébetet nem sokkal ezután visszaküldték Hatfieldbe, gyűjteménye
egyszersmind új babával gyarapodott – búcsúajándék édesanyjától. Amikor,
Lady Bryan kezét szorongatva, apja elé járult elbúcsúzni, a király ismét szokásos
derűs énjét vette elő, megsimogatta leánya fejét, és cuppanós puszit nyomott az
arcára. Leánya újra az ő kis Bessyje volt. Ez nagymértékben megnyugtatta a
kislány érzelmeit, aki szép lassan, ahogy gyermeki életének napi rutinja
visszatért a régi kerékvágásba, megfeledkezett Greenwichben átélt rossz
élményeiről. Hinni kezdett abban, hogy saját kis világában minden újra
tökéletesen rendben van.
Egészen addig, míg Sir John Shelton korábbi hercegnői címe helyett Erzsébet
úrhölgynek nem szólította.
Aprócska féltestvérére tekintve, aki túlságosan kicsi volt mondandójának
teljes megértéséhez, Mária eltelt az ellentétes érzelmek klasszikus
konfliktusával. Imádta ezt a tökéletesen ártatlan gyermeket, tudván tudva, hogy
nem lenne tisztességes olyasmiért felelőssé tenni, amit az anyja követett el, vagy
éppen tulajdon édesanyja, Katalin királyné. Ugyanakkor nem tudott
megfeledkezni arról, hogy Erzsébet mégiscsak
Boleyn Anna lánya, márpedig Boleyn Annát jobban gyűlölte, mint bárki mást
a világon.
Meg kellene bocsátania, gondolta. A hite ezt követelte. De ez nehéz volt, sőt
lehetetlen, túlságosan mély sebei miatt. Ha Boleyn Anna nem lett volna, akkor
az apja nem szakított volna ilyen gonosz módon a római pápával, az anyjának
nem kellett volna teljes elhagyatottságban és magányban meghalnia, őt magát
pedig nem nyilvánították volna törvénytelen gyermeknek – őt, akire azelőtt mint
a király valódi örökösére és a trón várományosára tekintettek! –, s nem kellett
volna a csecsemő Erzsébet mellett szolgálólányként dolgoznia. De az apja – és
íme, újra itt volt az érzelmek, valamint a különböző irányú lojalitások
konfliktusa, hiszen az apját is szereti, bármennyire is retteg tőle – szerelembe
esett, megigézve ennek a boszorkány Boleyn Annának a fekete szemétől és
alattomos vonzerejétől. Henrik és Katalin húsz házasévének hűsége és szerelme
immár mit sem számít. Mária élete romokban hevert.
Áldott anyja az elutasítást, a zaklatást, a száműzetést, a halálos betegséget
óriási türelemmel és bátorsággal viselte. Végig kitartott amellett, hogy ő a király
valódi felesége, és a kimerítő, keserű évek nem ölték ki belőle a hitet, hogy férje
egyszer még észhez tér – még azok után sem, hogy őt félreállította, és Annát
feleségül vette. Sőt még azok után sem, hogy Anna azzal fenyegetőzött,
kieszközli Katalin és Mária kivégeztetését, ha nem ismerik el házasságát, amely,
Mária tudta, nem volt érvényes.
 Mária azért imádkozott térdre borulva, hogy neki is legyen meg ugyanez a
türelme és bátorsága. Ám fiatal volt, végtelenül szerencsétlen, ráadásul vérig
volt sértve, és rettenetesen hiányzott az anyja. Bárcsak vele lehetne! Állandó
sóvárgása Katalin vigasztaló szavai iránt az idő múltával egyáltalán nem
csökkent, hiába voltak immár öt éve erőszakosan elválasztva egymástól. És úgy
találta, a halál sem tudja csökkenteni, hisz Katalin már hat hónapja meghalt –
Mária meggyőződése szerint azért, mert megmérgezték, annak a nőnek a
parancsára. Anyja egy ideig betegeskedett, és amikor halála után testét
fölboncolták, elfeketedett, rothadt állapotban találták szívét. Mi másra vallhatna
ez, mint mérgezésre? És aztán az apja és az a szajha, állítólag a gyász kedvéért
sárga ruhában, parádét rendeztek az udvarnál a kis Erzsébet tiszteletére,
diadalittasan ünnepelve győzelmüket.

Anna nem sokáig ünnepelt. Éppen Katalin temetésének napján vetélt el. Egy
fiúgyermeket vesztett el, kinek megszületését a király oly kétségbeesetten várta.
Ezzel ugyanazt a vétséget követte el, mint korábban Katalin. Henrik huszonhét
éve volt Anglia királya, és még mindig nem volt fiú trónörököse. Csak két
leánya, akik most mindketten törvénytelen gyermeknek voltak nyilvánítva.
Ez a gondolat visszaterelte Máriát mostani feladatához, melytől rettegett.
Erzsébet szeplős arcocskájával, kíváncsi fekete szemével nézett rá. Színeitől
eltekintve mindenben Boleyn Annára hasonlított – még hosszú ujjú keze is
Annáé volt. Annának, mint Mária visszaemlékezett, volt egy hatodik ujja – az
ördög jele, mondták sokan, annak ellenére, hogy tudták, a legkevésbé sem
biztonságos nyilvánosan becsmérelni őt. De gyalázói mostanság nem voltak
sokan. A friss esemény nyomán – megdöbbentő módon – egyre többen fejezték
ki együttérzésüket…
Igen, Erzsébet az anyja lánya volt, megjelenésében és fürge észjárásában,
szeszélyes természetében és hiúságában: már most elegáns tartása volt,
gyönyörűségét lelte a szép ruhákban, s csodálattal nézegette magát a tükörben.
De Henrik király gyermeke volt? Ez a kérdés azóta gyötörte Máriát, mióta csak
meghallotta a lantjátékos Mark Smeatonnel szemben felhozott vádakat. Mária
személyesen sosem látta ezt a férfit, évek óta nem járt az udvarnál, de egyes
barátai azon a véleményen voltak, hogy Erzsébet az ő szemét örökölte, jóllehet
ebben biztosak aligha lehettek, hiszen korábban eszükbe sem jutott azt a
figyelmet szentelni ennek az embernek, melyben ismertsége óta részesítették. Ez
komolyan aggasztotta Máriát, hiszen úgy tűnt, maga a király táplálja a gyanút,
hogy Erzsébetnek Mark az apja. Ennek pedig a gyermek zaklatása lehet az
egyenes következménye. Így Erzsébetre vetett minden pillantásával – hol
tudatosan, hol öntudatlanul – a gyermek arcát kutatta, remélve, hogy felfedezi
rajta a királyi vér nyomát.
Erőt vett magán, és elhessegette kavargó gondolatait. Bárki is az apja, bárki
volt is maga Boleyn Anna, Erzsébet mégiscsak egy kisgyermek, akinek meg kell
mondani, hogy az édesanyja – meghalt. Mária elhatározta, hogy nagyon
kíméletes lesz. Veleszületett jósága visszanyerte lelkében a teljhatalmat.
Erzsébet idegesen himbálta a lábát, azon tűnődve, Mária mikor fog végre
előhozakodni a mondandójával. Az az egyszerre gyászos és kutató tekintet,
amellyel a nővére nézett rá, igencsak nyugtalanította. Aztán Mária megfogta a
kezét.
– Erzsébet, édesem, tudod te, mi az a felségárulás? – Mária napok óta azon
gyötrődött, hogyan is kezdjen bele ebbe a szomorú történetbe. Még az is
felmerült benne, hogy esetleg úgy kezdi: Anna már a mennyországban, az Úr
oldalán ül. Mária azonban maga sem hitt ebben – hisz az a boszorkány
nyilvánvalóan a pokolba került-, márpedig szüleien becsületessége azt kívánta,
hogy igazat beszéljen.
– Nem tudom – szólt Erzsébet bizonytalanul, tágra nyílt, zavarodott szemmel.
– Az, ha valaki valami rosszat tesz a király ellen. Megsérti valamilyen módon,
vagy egy csínytevést ötöl ki ellene. Érted?
Erzsébet bólintott. Csínytevést kiötölni, ez bőségesen szerepelt a Lady Bryan
által mesélt történetekben. Például a rakoncátlan róka. Ezen a terepen jól
kiismerte magát.
– Aki felségárulást követ el, azt megbüntetik. Meg kell halnia – folytatta
Mária.
Meghalni. Erzsébet már tudta, ez mit jelent. A káplán elmagyarázta neki. Azt
jelenti, hogy a test távozik örök álmot aludni, míg a lélek – bár abban nem volt
egészen biztos, hogy az micsoda – a mennybe megy, hogy az Úrral, minden
szentekkel és az angyalokkal legyen – már ha az ember jó volt. Ha rossz, akkor
egy borzalmas helyre kerül, melynek pokol a neve, ahol az ördögök örökké
szörnyen bánnak vele, megsebesítik a vasvillájukkal. Amikor Erzsébet egyszer
egy festményt látott a pokolról az egyik templomban, el kellett takarnia a
szemét, annyira ijesztő volt. Azóta másra sem törekedett, mint hogy jó legyen –
igaz, ez nehezére esett, hisz annyi kelepce van, amelybe egy hozzá hasonló
makacs kislány belesétálhat.
– Érted, Erzsébet? Azoknak, akik felségárulást követnek el, meg kell halniuk.
A felségárulás minden bűnök legnagyobbika, nagyobb, mint a gyilkosság vagy a
lopás, hiszen ezt a király őfelsége ellen követik el, aki az Úr fölkentje ezen a
földön.
 Erzsébet bólintott.
– Kedvesem, ezt nem könnyű kimondani – Mária szaporábban kezdett
beszélni –, de édesanyád felségárulást követett el atyánk, a király ellen, és meg is
büntették. Meg kellett halnia.
Erzsébet mintha meg sem hallotta volna. Mereven bámult a nap fényében
sütkérező palota irányába. Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.
– Érted? – kérdezte Mária megint, húga apró ujjait szorongatva. Erzsébet
elhúzta a kezét. Megbüntették… meg kellett halnia… megbüntették… meg
kellett halnia… Mária szavai újra meg újra visszaverődtek a fejében. Megpróbált
értelmet adni nekik. Hogy értette Mária? Meg kellett halnia… meg kellett
halnia…
Lady Bryan tartott feléjük.
– Hölgyem, megmondta neki? – érdeklődött tapintatosan. Erzsébet hirtelen
lecsúszott a padról, odarohant a nevelőnőjéhez, a szoknyájába fúrta az arcát, és
heves zokogásban tört ki.
– Anyám! Anyám! Anyám! Hol van? Őt akarom? – jajgatott szívszaggatóan,
és kis teste csak úgy reszketett a félelemtől. – Anyámat akarom! Hozzátok ide!
Lady Bryan és Lady Mary, azaz Mária úrhölgy mindketten letérdeltek hozzá,
hogy amennyire csak lehetséges, megnyugtassák a rémült gyermeket. De ő nem
tudott megvigasztalódni.
– Hol van anyám? – jajgatott.
– Meghalt, báránykám – zokogott Lady Bryan. – Istennel van.
Erre Erzsébet sikítani kezdett:
– Anyámat akarom! Anyámat akarom!
– Imádkoznod kell érte – szólalt meg elcsukló hangon Mária.
De Erzsébet nem tudott beszélni. Üvöltött a szívfájdalomtól.
Az elkövetkező napokban mindannyian nagyon nyájasak voltak vele. Lady
Bryan különleges időtöltéseket ötölt ki számára, a szakács a kedvenc ételeit
készítette el, nővére női udvari bohóca vidám mókákat adott elő, és étkezésekkor
csengettyűivel csilingelve ugrándozott előtte. De valójában Máriára volt
szüksége, aki a legkedvesebb volt vele, aki órákat töltött azzal, hogy együtt
játsszanak, s aki megszabadította Sir John épületesnek szánt ostoba, unalmas
történeteitől.
– Mit parancsol ma estére, hölgyem? A türelmes Griseldát vagy a Thészeusz
és a Minótauroszt?
– Tegnap a Thészeusz volt soron, már megint – jelentette ki Erzsébet, nagyot
sóhajtva. – Legyen akkor A türelmes Griselda!
– Hallgasd figyelmesen! – nyitotta ki a könyvel Sir John. – Ez a mese
tökéletes egy hozzád hasonló kislány számára, aki megtanulhatja belőle, hogyan
kell engedelmes asszonnyá válni.
– Mária úrhölgy sokkal jobban olvas fel – hangzott az izgő-mozgó hallgatóság
válasza, még mielőtt eljutott volna az első oldal végéig.
– Engedje meg – mosolygott Mária, és átvette a könyvet. Sir John hálásan
visszavonult, bár egy kicsit neheztelt a kritika miatt.
Később Mária csatlakozott a férfihoz és Lady Bryanhez egy lefekvés előtti
pohár borra.
– Hasznát vette Erzsébet a mesének? – kérdezte a férfi.
– Nem – mosolygott Mária. – Az egészből kifejezetten az érdekelte, miképpen
bánna ő a férjével Griselda helyében.
– Ó, kedvesem – kezdte Sir John csalódott, helytelenítő hangon. De tudta a
dolgát. – Remélem, legalább elszórakoztatta.
– Azt hiszem, igen. Egy kis időre elterelte a gondolatait.
Nem voltak további sírási rohamok. Erzsébet, gyermeki rugalmasságával,
engedte elszórakoztatni magát, és megadóan tűrte, hogy megvigasztalják. „Hála
legyen az Úrnak, jegyezte meg magában Lady Bryan, a legnehezebb időszakon
túl vagyunk.”
– Valamit mondanom kell neked – szólt Mária, kendőjével legyezgetve magát.
A virágoskert egy árnyékos helyén ültek, ám így is meleg volt, ráadásul a rózsák
és a lonc illata elnehezítette a levegőt. Erzsébet gyanakodva nézett rá.
– Semmi baj, valóban jó hír. Lett egy új mostohaanyánk.
– Nem akarok semmiféle mostohaanyát – felelt Erzsébet összeszorított szájjal.
– Téged akarlak!
Mária elmosolyodott. Ez jólesett neki. Megveregette a gyermek arcát.
– Húgom, örülnöd kellene inkább. Egy kedves asszonyról van szó. Nagyon jó
volt hozzám, és kész arra, hogy anyád legyen számodra is.
Erzsébet ezen elgondolkodott.
– Hogy hívják?
– Jane királyné. Jane Seymournak hívták azelőtt. Seymour… Miért ennyire
ismerős ez a név?
– A királyné kieszközölte, hogy szívesen lássanak engem az udvarnál, és
szeretné, ha te is meglátogatnád – folytatta Mária, majd hirtelen elhallgatott.
Nem bírta elviselni a gondolatot, milyen ára volt az udvarba és atyja kegyeibe
való visszafogadásának.
– Írja alá! – sürgette Cromwell kancellár. – Engedelmeskedjék atyjának, amint
az kötelessége. Ismerje el, hogy anyjának házassága vérfertőző és törvénytelen
volt, s hogy az ön részéről helytelen cselekedet volt a királlyal szembeszegülni.
Ebben az esetben helyzete rendeződik.
Amennyiben, engedve a kényszernek, aláírja, semmi sem fog rendeződni:
ebben teljesen biztos volt. Hogy is tehetné meg, hogy gyáván meghátráljon, ha
egyszer az édesanyja, éppen ezekben a kérdésekben, oly sok éven át, oly nagy
ellenszélben is állhatatosan kitartott a saját igaza mellett?
Mária ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha enged, visszanyerheti apja
szeretetét. Írt is neki, könyörögve, hogy meglátogathassa, s még azt is felajánlva,
hogy lábai elé veti magát, és esedezik ellene elkövetett bűneinek bocsánatáért –
de az apja nem válaszolt. Kizárólag az írásbeli behódoló nyilatkozat érdekelte:
saját szemével akarta látni, hogy lánya hiánytalan egyetértését fejezi ki az anyja
mellőzésére vonatkozó döntésének helyességével.
Mária nem tudta rávenni magát erre. Nem volt egészséges – migrén és havi
fájdalmak gyötörték, amitől hosszú évek óta szenvedett. Újabb fájdalmat nem
viselt volna el.
– Írja alá! – unszolta Chapuys, a császári követ, akit uralkodója azért küldött,
hogy harcoljon néhai Katalin királyné és lánya ügyéért. A császár Katalin
unokaöccse és Mária unokatestvére volt. Chapuys biztosította Máriát afelől,
hogy kizárólag az ő érdekeit tartja szem előtt. – írja alá! – ismételte. –
Őszentsége a pápa fel fogja menteni minden erkölcsi felelősség alól, hiszen a
kényszer nyomása alatt tett eskü érvénytelen.
Így aztán Mária aláírta. Nemcsak azt hagyta jóvá ezzel, hogy anyja házassága
vérfertőző és törvénytelen volt, s hogy ő ennélfogva törvénytelen gyermek,
hanem egyszersmind elismerte atyját, a királyt az angol államegyház fejének.
Egyetlen vonással hitvány születésűnek nyilvánította magát, elutasította a pápa
fennhatóságát, és megtagadott minden elvet és kötődést, amit anyjával együtt a
legnagyobb tiszteletben tartott. Habár a beígért feloldozásra kellő időben sor
kerülhet, tudta, hogy ezt soha nem fogja megbocsátani magának.
Erzsébet a nővérét figyelte. Mária elmerült a gondolataiban, és úgy tűnt,
mintha megfeledkezett volna húga jelenlétéről.
– Ez a Jane királyné gyönyörű? – szólalt meg, hogy kizökkentse Máriát
gondolataiból.
– Nem éppen, bár egyesek csinosnak mondják. És csinos is, habár annyira
sápatag, hogy a bőre már-már hófehérnek tűnik.
– Az én anyám gyönyörű volt – szólt Erzsébet halk hangon.
Mária nem felelt. Nem tekintette azt a szajhát gyönyörűnek, közönséges
fekete hajával és sárgás bőrével, de ezt nem mondhatta Erzsébetnek, különösen
nem a jelen körülmények között. Ám levegő után kapkodott – ez volt az első
alkalom, hogy Erzsébet Boleyn Annát emlegette a borzasztó parkbeli jelenet óta.
 A gyermek fölpillantott rá. Tekintete öregesnek tűnt, erős ellentétben
gyermeki arcával.
– Mi rosszat tett anyám? – adott hangot a kérdésnek, amely immár jó ideje járt
a fejében. Minden éjjel ezen tűnődött, égve a vágytól, hogy megtudja az
igazságot. Úgy döntött, Mária az egyetlen, aki ezt elmondhatja neki.
– Hűtlen volt a királyhoz – szólt Mária, gondosan megválogatva a szavait. –
És az volt a terve, hogy meggyilkolja. – Aggodalommal pillantott a húgára, és
várta a könnyáradat kitörését. De ez nem következett be. Erzsébet immár tudott
önmagán uralkodni. Keserű leckéből tanulta meg, hogy a könnyek semmin sem
változtatnak, és különben is, a csecsemők dolga a sírás. De belül tombolt. Hogy
törhetett szeretetre méltó, kedves anyja a király életére? Ezt képtelen volt
elhinni. Persze ha Mária mondja, nyilván igaz, de ezt lehetetlenség lenyelni.
Rosszullét környékezte. Erejét megfeszítve próbált magán uralkodni.
– Hogyan végezték ki? – kérdezte, lesütött szemét régimódi gyermekcipőjére
szegezve.
– Pallossal – válaszolt Mária keresetlenül, mintha ezzel le lehetne zárni a
kérdést. Ez egészen bizonyosan túllépett egy kisgyermek tűrőképességén. A
részletek túlságosan borzasztóak voltak még olyasvalaki gyomrának is, aki
Máriával egyidős, és éppen ezért nem is tudott örülni főellensége halálának.
Anna többszörösen fizette meg bűnei árát. És különben sem Mária feladata volt,
hogy ítélkezzék: Annát annál magasabb törvényszék elé idézték.
– Pallossal? – Erzsébet szeme tágra nyílt. Mária nyelt egyet.
– Nagyon gyorsan történt az egész, nem kellett szenvednie. Azt mondják,
hihetetlenül bátran viselkedett. – A boszorkánynak volt hozzá elég bátorsága,
lehette volna hozzá. – Imádkoznod kell érte, húgom, imádkozz lelke
nyugalmáért!
Mária felállt, és kezét nyújtotta Erzsébetnek. A gyermek holtsápadt arccal
kapaszkodott belé. Elképzelte, amint lesújt a pallos, és kettévágja, mint kés az
almát. ..
– Menjünk, és töltessük újra ezeket a kancsókat! – szólalt meg Mária, a
konyha felé terelgetve húgát.
– Nagyon meleg napunk van.

Nem sokkal később a hűvös tanulószobában ültek, élvezve a nyitott ablakokon

beáramló szellőt.
– Szeretnéd fölkeresni az udvart, látni atyánkat és új mostohaanyánkat? –
kockáztatta meg Mária, látva, hogy Erzsébet nagyon hallgatag. Reménykedett
abban, hogy el tudja terelni a gondolatait.
– Az anyámat akarom – felelte Erzsébet keresetlenül, elcsukló hangon. – Nem
lett volna szabad megölniük egy pallossal. – Ismét elvesztette önuralmát: csak
úgy ömlöttek a könnyei végig az arcán, de fájdalmának kitörését nem kísérte
szavakkal. Mária karjai közé vette, és szorosan átölelte.
– Ne haragudj, drágám. Ne haragudj… Hidd el, mindent értek. Én is
elvesztettem az anyámat, mindketten ugyanabban a helyzetben vagyunk.
Mindketten törvénytelen gyermeknek számítunk, mert atyánk így akarja.
Erzsébet abbahagyta a sírást.
– Mi az, hogy törvénytelen gyermek? – kérdezte. Már hallotta ezt a szót.
Nemrég megjelenésével félbeszakított egy bizalmas beszélgetést Sir John
Shelton és Lady Bryan között, s ekkor csípte el a szót Sir John szájából. Amikor
hirtelen feltűnt az ajtóban, mindketten riadtan néztek fel a beszélgetésből, és
hebegve üdvözölték a kislányt. Ám akkor még ez a szó természetesen semmit
sem jelentett a számára.
Mária láthatólag szintén a sírás határán volt.
– A törvénytelen gyermek egy olyan szerencséden személy, aki nem érvényes
házasságból születik – magyarázta. – Ha egy férfi és egy nő házasságot kötnek,
születendő gyermekeik törvényesek lesznek. De ha nem törvényes a házasságuk,
akkor a gyermekek törvénytelenek. Nem várom tőled, húgom, hogy megértsd ezt
– túlságosan kicsi vagy még ahhoz, hogy ilyesmivel gyötörd magad. Elég annyi,
hogy atyánk, a király arra a meggyőződésre jutott, hogy egyikünk anyjával sem
volt törvényes a házassága, így mindkettejüket félreállította az útból, először az
egyiket, aztán a másikat, és kijelentette, ebben a sorrendben, hogy te meg én
törvénytelen gyermekek vagyunk. Ami azt jelenti, hogy nem örökölhetjük meg a
trónt, nem uralkodhatunk Anglia fölött őutána.
– Úgy érted, nem vagyok többé valódi hercegnő? – kérdezte Erzsébet
elkeseredetten.
– Így értem, húgom. Egyikünk sem az már – felelt Mária keserűen. –
Mindenkinek mint a király leányaira kell ránk tekintenie, de jogi értelemben
törvénytelen gyermekek vagyunk. S mivel lányoknak születtünk, ez nem is fog
zavarni különösebben senkit, hisz a nőkről úgy tartják, nem az uralkodásra
termettek. Amire atyánknak szüksége van mostanság, méghozzá nagyon
sürgősen, az egy fiúgyermek, aki követheti a trónon. Imádkoznunk kell, hogy
Jane királyné megajándékozza egy fiúval. Megteszed, hogy imádkozol ezért?
– Igen – egyezett bele kétkedve. – De valójában azt kívánom, bárcsak újra
hercegnő lehetnék!
 – Légy jó, édes húgom! – mondta Mária úrhölgy, lehajolva, hogy megcsókolja
Erzsébetet, mielőtt lóra szállna. – Megmondom atyánknak, hogy jó egészségnek
örvendesz, és hogy képességeid feljogosítják arra, hogy igen büszke legyen rád
az elkövetkezőkben. Hamarosan viszontlátjuk egymást az udvarban, mikor
meghívást kapsz, hogy tedd üdvözletedet új mostohánknál.
Erzsébetnek nem kellett hosszan várnia a meghívásra, amely egy héttel
később megérkezett Hatfieldbe egy, a Tudorok zöld-fehér libériáját viselő hírnök
nyeregtáskájában.
– Erzsébet, a király őfelsége Hampton Courtba rendelt téged – közölte vele
Lady Bryan derűs tekintettel. – Tüstént el kell kezdenünk csomagolni. –
Egyszerre óriási nyüzsgés támadt. Egy rakás kisebb ruhadarabot – ingeket,
ruhákat, tunikákat, ingujjakat, főkötőket, harisnyákat – szedtek elő a ládákból
vagy a falifogasokról, és pakoltak egy óriási utazóládába. A halom tetejére
Erzsébet lantja került, valamint szarukönyve, amelynek segítségével az ábécét
tanulta. Babája vele utazott a hintóban.
Hosszú út következett, végig a hepehupás északi országúton egészen
Londonig, és nem is túl kényelmes, hisz az Erzsébetet és Lady Bryant szállító
lovas hintó rugózása – a puha párnák ellenére, melyekkel ki volt bélelve – nem
volt megoldva. Csak úgy billegett és döcögött az egyenetlen utakon, kisebb
rosszullétet okozva a kislánynak, aki mégis boldogan fészkelődött el hátul a
párnák között, s rosszullétével sem sokat törődött. Hisz útban van az udvar felé,
és látni fogja új mostoháját! Mikor a Whitehall palota közelébe értek, azért már
könnyebben lehetett haladni, mivel itt rátérhettek a királyi magán útra, melyet a
király nemrégiben építtetett, hogy Londont, Chelsea érintésével, összekösse
Hampton Courttal.
Erzsébet, ahogy kinézett a hintó ablakán, látta a westminsteri apátság körüli
düledező lakóházakat, melyekben szegényebb emberek laktak, a gazdag
kereskedők masszív faházait, a templomokat kongó harangjaikkal és a mindenütt
nyüzsgő városi sokadalmat. Fintorogva húzta vissza a fejét, mikor megérezte a
város bűzét, mely szennyvíz, rothadó étel és mosdatlan testek szagából állt
össze, vagy mikor megpillantott egy toprongyos koldust, gennyedző
kézcsonkkal, de aztán ismét kilesett, felbátorítva egy pirospozsgás arcú
háziasszony széles mosolyától, aki – merészségről téve tanúbizonyságot –
megkínálta egy almával a kosarából. Hirtelen puffanást éreztek: egy jól célzott
tojás csapódott a hintó festett oldalának, mire a magából kikelt Lady Bryan az
öklét rázta a szemtelen iparostanonc felé, aki pimasz módon mutogatott a hintó
irányába, majd eltűnt egy mellékutcában.
Útjukat végigkísérték az emberek, hogy megcsodálják Erzsébet elegáns
járművét, s integethessenek piciny utasának. A gyermeknek jólesett, hogy ilyen
fontosnak számít, s a köznép egyszerű, házilag készített ruháinak láttán bizonyos
elégtételt érzett, hogy neki nem kell az ő szerény kunyhóikban laknia. Boldog
volt, hogy óriási palotában lakhat, s hogy pazar ruhákban jár.
Ha Erzsébet Hatfieldet nagynak érezte, akkor mondhatjuk, hogy elállt a szava
a meglepetéstől, amikor megpillantotta az óriási vörös téglás palotát
Hamptonnál. Tiszteletet parancsolón terpeszkedett el a Temze partján, milliónyi
ablaka visszatükrözte a nap csillogó fényét, magas kéményei az eget karcolták.
Úgy néz ki, vélte Erzsébet, mint egy mesebeli várpalota. Amint a kapunál a
testőrök fölemelték lándzsájukat, hogy beengedjék a hintót, tágra nyílt szemmel
figyelte az udvaroncok szállásának az egész alsó udvaron végighúzódó sorát, a
minden irányba sürgölődő emberek tolongását. Nagy részük különféle
megbízásokat lebonyolító szolgáló vagy udvari hivatalnok volt, de itt-ott feltűnt
egy elegánsan öltözött nemesúr vagy -hölgy vagy éppen egy fekete csuhás
klerikus. Ám mikor a hintó begördült a helyére már a belső udvar területén,
figyelmét, minden eddigit felülmúlva, a nagycsarnok feje fölé tornyosuló, szinte
az eget súroló óriási épülete vonta magára. Ha járt is itt már korábban,
semmilyen emléket nem őrzött róla. De nem, ez lehetetlen: ha járt volna itt,
lenne róla emléke, olyan lenyűgöző ez a palota! És most még bent nem is járt.
Az üdvözlésükre siető udvari kamarás kíséretében Lady Bryan kézen fogva
vezette át Erzsébetet a belső kapubejáraton s föl az impozáns lépcsősoron, mely
a nagycsarnokba vezetett. Erzsébetnek elakadt a lélegzete, mikor belépett.
Szeme csak úgy itta magába a falakon sorakozó színpompás kárpitokat, a magas
ablakok díszes üvegét, fejük felett a magasban pedig a tekintélyes
legyezőboltozatot. A faasztalokat már terítették is a vacsorához, és a kislányt
lenyűgözte a sok száz fatányér és boroskupa látványa. Aztán Lady Bryan
nyomában végighaladt a zöld-fehér burkolatú folyosón egy ajtóig, balra a
baldachinos emelvénytől. Itt, ebben a szűk átjáróban hajtogatták a szolgák az
asztalneműt, s tisztogatták a vizeskancsókat. A kamarás egy közeli kis szobába
vezette a vendégeket, ahol egy asztalról frissítőkkel szolgálhatták ki magukat.
– Itt nyugodtan elkészülhetnek, Lady Bryan – szólt nyájasan. A nevelőnő
megfogta az előkészített ruhakefék egyikét, s elkezdte lekefélni az út porát a
maga és Erzsébet ruhájáról. Megigazgatta mindkettejük haját és főkötőjét is.
Aztán megpörgette a kislányt maga előtt. Igazán csinosan nézett ki narancsszínű
szaténruhájában: a szoros, szögletes kivágású pruszlik és a bő szoknya igencsak
illett karcsú alakjához. Anna királynétól utoljára kapott ruhadarabjainak egyike
volt.
– Hadd fésüljem meg a hajadat, aztán bemehetünk – szólt sürgetően a
nevelőnő. Erzsébet nyugtalanul fészkelődött.
Még egy ajtó, újabb lándzsák a magasba, és már bent is voltak egy óriási
helyiségben, ahol mind a négy fal mellett királyi testőrök álltak vigyázzban, rajta
tartva a szemüket minden érkezőn és távozón. Rengetegen voltak a teremben,
kinézetük alapján nagyrészt udvaroncok. Minden szem várakozón az átellenben
lévő masszív ajtóra szegeződött, amelyen hamarosan belép Erzsébet és Lady
Bryan.
– Utat Erzsébet úrhölgy őkegyelmének! – kiáltott a főkamarás, s a mohó, irigy
tekintetű emberek sorfalat képezve, engedelmesen hátraléptek, hogy átengedjék
az előkelő vendéget. Amint eljutottak a hatalmas ajtóig, az nyomban kitárult, s a
kamarás fontoskodó hangon jelentette be: – Őkegyelmessége Erzsébet úrhölgy
közeledik!
Ennek hallatán a belső teremben álló, fényűzően öltözött hölgyek és urak
meghajoltak, vagy főhajtással tisztelegtek, miközben Erzsébet a terembe lépett.
Csodálatos érzés volt, hogy ezek a fontos felnőttek ezt az ő tiszteletére tették!
– Bókolj! – suttogta Lady Bryan. Erzsébet kecsesen meghajolt, aztán
megkockáztatta, hogy fölnézzen a terem túlsó része fölött magasodó
baldachinra. Alatta, a szőnyeggel borított emelvényen álló bársonytrónján ült
atyja, a király, fenségesen és méltóságteljesen, s mellette, egy kisebb széken, egy
aranyruhás nő, hosszú szőke hajjal. Erzsébet rögtön felismerte benne Jane
királynét. Márványszerű bőre éppolyan fehér volt, amilyennek Mária leírta.
Három lépés előre, és még egy bókolás. Még három lépés, és térdre borulás
Lady Bryan társaságában, lehajtott fejjel. A király fölegyenesedett jói tudva,
hogy minden kíváncsi szem rászegeződik, és figyeli, őfelsége milyen
fogadtatásban részesíti Boleyn Anna leányát.
– Álljon fel, Lady Bryan! – parancsolta magas, ellentmondást nem tűrő
hangján, miközben lelépett az emelvényről, és fölkapta Erzsébetet a karjába. –
Isten hozott, kicsi Bessym – szólt mosolyogva, és cuppanós csókot nyomott a
nyakára.
– Jó napot, Sire – kezdte, némiképp kábultan. Csupa kíváncsi és töprengő
tekintetet látott maga körül – ám némelyik már mosolygott.
– Remélem, kellemes utatok volt – szólt a király.
– Igenis, Sire, de nagyon hosszú. És nagyon unalmas.
A király nem tudta elfojtani mosolyát.
– Ismerd meg új mostohaanyádat, Bessy. Hadd mutassam be neked Jane
királynét. – És leültette a gyermeket.
Ahogy a királyné ott ült az emelvényen, inkább kövérkésnek látszott,
legalábbis Erzsébet szerint. Orra hosszú volt, kék szeme kissé gyanakvó, kis
szája erősen összeszorítva. De ha mosolygott – és most már mosolygott –, az
arca teljesen megváltozott. Erzsébet hozzáfogott a bókoláshoz, de meglátva a
királyné felé nyújtott karját, felhagyott a próbálkozással, és engedte magát
átölelni Jobban mondva arany brokátba és puha bőrbe csomagolni. Mostohája
ugyanis mélyen kivágott ruhát viselt.
– Isten hozott az udvarnál, Erzsébet úrhölgy – szólt együttérzéssel a
hangjában. Néhány udvaronc megkockáztatta, hogy megtapsolja az ölelkezési
jelenetet, míg mások csak bámultak tovább, mosolyogva vagy éppen tolakodó
kíváncsisággal. Erzsébet egyszerűen csak boldog volt, hogy újra az apjával lehet.
Ezenkívül már csak azt szerette volna, ha az anyja is mellette lehetne. Istenem,
mennyivel szebb volt Jane királynénál! Ó, bárcsak itt lehetne!

Az ebédet a szokottnál később tálalták fel, hogy a király méltóképpen

fogadhassa leányát, de most már tizenegy óra múlt, a nap magasan járt az égen,
és mindenki nagyon éhes volt. Henrik úgy döntött, ezen a napon nyilvánosan
étkezik, hogy mindenki tanúja lehessen a családegyesítés örömteli eseményének.
Az emelvényre haladéktalanul egy asztal került, virágmintás damasztterítővel, a
lehető leggondosabban megterítve. Erzsébetet mélységesen lenyűgözte a királyi
asztal megtérítésének szertartása, amely messze bonyodalmasabb volt annál,
mint amit Hatfieldben valaha is tapasztalt. A terítőre szalvétákat raktak, jó szagú
füvekkel illatosítva, aztán következtek az aranytányérok és arany evőeszközök,
kelyhek velencei üvegből, kézöblítő csészék, fehér kenyércipók, cizellált
boroskupák. És ami ezt az egészet megkoronázta: egy óriási, hajó formájú arany
sótartó, amelyet közvetlenül a király terítéke elé helyeztek.
A többi asztalt az emelvény sarkainál helyezték el. A nemesurak és -hölgyek
lassan elfoglalták helyüket, ám addig állva maradtak, míg a király és a királyné
készen nem állt az ebéd megkezdésére. Erzsébet és Lady Bryan az asztalfőnél
kaptak helyet, a lehető legközelebb a királyhoz. A kisgyermek számára hatalmas
megtiszteltetés volt, hogy a felnőttek megengedték, részvételét a szertartásos
étkezésen, az urak és hölgyek, valamint királyi atyja társaságában. Nem is
feledkezett meg az asztali viselkedés szabályairól. Szalvétáját bal vállára kell
helyeznie – Lady Bryan segített ebben –, s kezét meg kell mosnia a
rendelkezésére álló kézöblítő csészében. Semmi esetre sem volt szabad könyökét
vagy öklét az asztalra tennie. Egyik kezében a kést kellett tartania, a másikkal
pedig az étket a szájához emelnie. A vele szemben ülő úriember éles késével
kedvesen felvágta a húsadagját – ugyanis neki nem volt sajátja. Bort töltöttek,
méghozzá tisztán – nem vízzel hígítva, mint Hatfieldben –, mely egyenesen a
fejébe szállt. Az álmosságon túl kissé be is csípett. Amint véget ért az étkezés, a
király biccentett, mire Lady Bryan magával vitte Erzsébetet a számára
előkészített lakosztályba, és hagyta, hogy átaludja a délutánt.
A következő három napjavarészt ünnepléssel és mulatozással telt. A király
továbbra is nagy hűhót csapott Erzsébet körül, Jane királyné pedig tapintatosan
hátrébb húzódott, hogy ezzel is kifejezze szeretetét a gyermek iránt, kinek
édesanyja helyébe lépett. Azután Mária is megérkezett az udvarba, ami még
nagyobb öröm forrása lett, és Erzsébet egy szerető, egyesített család teljes jogú
tagjának érezte magát. Ha még az anyja is részese lehetne…
Nemsokára, túlságosan is hamar, ismét úton volt hazafelé Lady Bryan
társaságában, miután a király és a királyné kenti útjukra készülődtek. Erzsébet
csalódott volt, hogy el kellett búcsúznia atyjától, de hálásan fogadta az érzelmes
búcsút. Mikor bevitték a fogadóterembe, mely tele volt az udvaroncok szokásos
nyüzsgő tömegével, Henrik fölemelte, megcsiklandozta az állát, és szeretettel
megcsókolta.
– Elbűvölő gyermek, felség – jegyezte meg hízelegve a francia követ. A király
ragyogott.
– Igen, és nagy fájdalmat okoz, hogy búcsút kell vennünk tőle – felelte,
Erzsébet gyönyörűségére. – Igazi Tudor, kétség sem fér hozzá, mi? Ragyog, mint
a rózsabimbó, és vág az esze, mint a borotva.
Lerakta a gyermeket.
– Menj csak, leányom, isten veled. Hamarosan újra el kell jönnöd, hogy
láthassuk egymást!
Ismét zötykölődött hát a hintóban, szomorúan, hogy ott kellett hagynia az
udvar izgalmait és örömeit a hatfieldi gyermekszoba csöndes egyhangúsága
kedvéért, s ami még elkeserítőbb, hogy apjától és Mária nővérétől is el kellett
köszönnie. Új mostohájára gondolt, aki bármilyen kedves volt is vele, Erzsébet
tudta, ő aztán nem fog hiányozni. Szívében még túlságosan elevenen élt anyja
emléke, melyet az új királynénak halovány esélye sem volt kitörölni onnét.
Eltelt néhány hónap, és mindig volt valami indok arra, miért nem mehet
Erzsébet az udvarhoz, vagy miért nem látogathatja meg az apja.
– Őfelsége vadászaton vesz részt – mondta Sir John Shelton.
– Őfelsége túlságosan el van foglalva a királyné koronázásának
előkészületeivel.
– Járvány pusztít az országban. A koronázást elhalasztották, és a
járványveszély miatt árva emberfiát sem engednek az udvarhoz.
Aztán Sir Johnnak mind riasztóbb hírei voltak, habár Erzsébet nem egészen
értette, miről is beszél.
 – Hatalmas felkelés tört ki északon. Úgy emlegetik: „a kegyelem
zarándoklata”. A katolikusok elhatározták, hogy megállítják a király vallási
reformjait.
Lady Bryan elkomorult, de Erzsébetet sokkal jobban érdekelte a falovacska,
melyet a királyné küldött szeptemberben, harmadik születésnapja alkalmából.
Föl-alá lovagolt vele a teraszon, nagy fejlődést mutatva a lépésben hajtástól az
ügetésen és a rövid vágtán át egészen a galoppig. Ily módon fel-alá vágtázva
csak nagyon keveset csípett el az idősebbek beszélgetéseiből, így azt sem tudta
meg, hogy apja vészesen közel került a trón elvesztéséhez. A felkelés valójában
semmit sem jelentett a számára, míg abban a megtiszteltetésben nem részesült,
hogy részt vehetett a felkelés leverésének alkalmából rendezett decemberi
ünnepségeken.
– Most pedig el kell mennünk a Whitehallba, aztán pedig karácsonyra
Greenwichbe – ragyogott Lady Bryan, Erzsébettel kéz a kézben szemlélve az
alkalom tiszteletére gyújtott örömtüzet. Hatfield lakossága összefogódzkodva
táncolt a tűz körül, és mindenhonnan folyt a sör. A gyermek arca ragyogott, és
boldog izgatottságában ugrándozott. Anyja halálának iszonyata már
halványulóban volt. Lady Bryan nem először csodálkozott a nagyon fiatal korból
fakadó képességen, mely lehetővé tette, hogy a kislány a pillanatnak éljen.
Így tehát elindultak az északi országúton a délre eső London felé. Kegyetlenül
hideg volt, és a nevelőnő úgy látta jónak, hogy Erzsébet szőrmebundába
öltözzék. A gyermek szemében nem volt csodálatosabb dolog a hónál, így Lady
Bryan vacogva és kötelességtudóan hógolyózott, mikor rövid időre
megszakították útjukat egy-egy fogadónál.
Londonban további csodák vártak rájuk, hiszen a Temze be volt fagyva. A
folyóra néző Whitehall palotában másról sem folyt a beszélgetés – az ilyesmi,
vélték, nem tart hosszú ideig. Erzsébet nem is tudta, mi okozza a nagyobb
izgalmat: a jéggé fagyott folyó csodája vagy az öröm, hogy ismét együtt lehet az
édesapjával? Aztán ott volt Mária is a trón mellett. Erzsébet, apja boldog
üdvözlése után, rögtön a nővérét akarta volna megölelni, aki azonban rákiáltott:
– Miért feledkezel meg a királyné iránti kötelességedről, húgom?
De Jane Seymour csak nevetett.
– Isten hozott, Erzsébet úrhölgy! – szólt. – Örülünk, hogy a társaságodban
lehetünk. Habár attól tarlók, a befagyott folyó miatt nem fogunk tudni elmenni
Greenwichbe.
– Sose félj, kedvesem – szólalt meg a király. – Oda fogunk lovagolni. Várjál,
és meglátod!
 Másnap reggel Lady Bryan korán keltette Erzsébetet, meleg ruhába öltöztette,
cobolyprém bélésű bundát és prémsapkát adott rá.
– Gyorsan imádkozz és reggelizz meg! – adta ki az utasítást, és az asztalra tett
egy tányért meleg cipóval és néhány szelet marhahússal, egy bögre sör
kíséretében.
– Miért? – kérdezte Erzsébet izgatottan.
– A király parancsa – felelte titokzatosan a nevelőnő.
Erzsébet sosem felejtette el ezt a napot. A király és a királyné, néhány
udvaroncból álló kis csoport kíséretében, melyet Henrik „lovagló
udvartartásnak” nevezett, elkísérte Erzsébetet és Lady Bryant Whitehall királyi
lakosztályainak kapujáig, ahol kitűnő lovak várakoztak rájuk fölnyergelve.
Mindannyian nyeregbe szálltak, Erzsébetet pedig a király vette maga elé. Jobban
mondva szorosan összesimultak, hiszen a király jókora darab ember volt,
ráadásul mindketten szőrmébe voltak bugyolálva, Erzsébet nagy élvezetére.
Innen fentről, a ló hátáról, ebből a szokatlanul magas megfigyelőállásból
kiválóan rálátott az alant elterülő világra, s ami még izgalmasabb, atyja szoros
közelségében lehetett, kinek terjedelmes pocakjához támaszkodni végtelenül
megnyugtató érzés volt. Szenzációs kaland! Soha még ilyesmiben nem volt
része. Úgy érezte, a mennyekben jár, mikor kiügettek a palotából, át a palota
közvetlen környékén, el a Charing Crossig és a Strandig. Erzsébet soha nem
nézett még körül Londonban, így aztán csak bámulta az utcákon sorjázó
hatalmas házakat, a gyönyörű templomokat csengő-bongó harangjaikkal, és az
uralkodójuk üdvözlésére összegyülekező emberek zsibongását.
– Isten óvja Henrik királyt! – zúgott a tömeg. – Isten tartsa meg felségedet!
Apja levette kalapját, és szélesen mosolyogva hajolt meg a szélrózsa minden
irányába. Milyen csodálatos! A köznéppel való érintkezés nem esett nehezére –
imádta, ha körülhízelgik. Ezt Erzsébet sem vetette meg, így heves integetésbe
fogott mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Ezen a napon született meg benne
a sóvárgás aziránt, hogy lelkesedjenek érte, hogy olyan ember legyen, mint az
apja, hogy az emberek szeretetében és rajongásában sütkérezzék. Mit számít az,
hogy a tömegben voltak disszonáns hangok is, melyek nagy merészen a király
visszaéléseiről szóltak! Kisebbségben voltak, és senki ügyet sem vetett rájuk,
már amennyire Erzsébet odafigyelt. Henrik ugyanis tudomást sem vett róluk, így
Erzsébet sem, hisz annyi más ember volt, aki – legnagyobb megdöbbenésére –
őt, a király kisleányát éljenezte. Soha ehhez fogható izgalmat még nem élt át!
Mellettük lovagolt a királyné, méltóságteljesen ülve női nyergén, s néha
kimérten biccentve a tömegnek. Mint egyszerű lovag lánya, mindig sokat adott
királynéi rangjára, ugyanakkor természetes visszafogottsága némi hátrányt
jelentett az ehhez hasonló nyilvános alkalmakon. Ám ezúttal még rá is halott az
ünnepi hangulat, és vette a bátorságot, hogy időről időre félénken rámosolyogjon
a tömegre.
A király másik oldalán Mária úrhölgy lovagolt, gyakorlott lovarnőhöz illően
férfinyeregben, örömét lelve kis húga vidámságában, bámulva, milyen
ösztönösen reagál Erzsébet a tömegre. Hálát érzett azért, hogy az emberek
elragadtatott tetszésnyilvánításukkal veszik tudomásul az ő jelenlétét is, miután
oly sok ideig volt kényszerűen távol az udvartól. Bármilyen rossz volt is a
lelkiismerete emiatt, el kellett ismernie, behódolása máris számos előnyt jelentett
számára. Aztán, hűen önmagához, az a saját magát is megdöbbentő álnok
gondolat fordult meg a fejében, hogy ha az anyja annak idején nem állt volna ki
oly dacosan a király ellen, akkor az ő élete is jóval boldogabban alakulhatott
volna. Nem sokkal később már rémülten vetette el ezt a gondolatot – áldott
anyjának igaza volt, teljes mértékben igaza, hogy szilárdan kitartott az elvei
mellett.
Erzsébet lelkesen engedett a mindkét oldalán zsivajgó nép nyomásának, mely
folyamatos integetést követelt tőle. Majdhogynem táncot lejtett a királyi
nyeregben. Közben egy pillanatra feltűnt neki, hogy nővére ábrázata elkomorult,
de aztán nem foglalkozott ezzel. Átlovagoltak a Temple Baron, s megérkeztek a
londoni City területére. Itt a polgármester köszöntötte őket, mélyen meghajolva
uralkodója előtt, átnyújtva neki a város kardját és kulcsait. A király kesztyűs
kezével megérintette őket, udvariasan biccentett a lordmajornak és társainak,
majd a kis menet végiglovagolt a Fleet utcán, föl a Ludgate hegyre, melynek
tetején, éppen előttük, ott magasodott a Szent Pál-székesegyház pompázatos
gótikus épülete, melynek csúcsos tornya, úgy tűnt, a mennyboltot súrolja.
Erzsébet annyira le volt nyűgözve az előtte álló gigantikus templomtól, hogy
egyszerre felhagyott a szertelenkedéssel, némán és illedelmesen vonult át a
templomkapun, Mária kezét fogva, a király és a királyné mögött a fenséges
menetben.
A katedrális belső terében sötét volt és hideg, a mindennek enyhítésére
gyújtott sok gyertya ellenére. A félhomályban kőboltozatok, impozáns
síremlékek és szobrok körvonalai rajzolódtak ki. Erzsébet reszketett, részben a
karácsonyi misétől, részben a hidegtől, de leginkább a félhomály keltette
nyugtalanító érzéstől. Boldog volt, mikor a szertartás véget ért, a királyi társaság
pedig kitódult a bágyadt déli napfényre, integetett a népnek, és lóra szállt.
Aztán kezdődött a móka. Nem tértek vissza White-hallba, hanem a király
elvezette őket a Bridewell palota mellett, ki a jégtakaró borította Temzéig.
Erzsébet felsikított, mikor tudatosította, hogy valójában magán a befagyott
folyón ügetnek. Kezdetben komolyan félt attól, hogy a jég beszakadhat alattuk,
de látva atyja, nővére és a királyné nevetését, hamarosan megnyugodott.
Hihetetlen újdonságban volt része!
– Azt mondtam, hogy a folyón leereszkedünk Greenwichig – kiáltotta a király
–, még az időjárás sem merészelhet ellentmondani nekem!
A folyóparti havon csillogott a téli nap fénye, a levegő tiszta volt, és nagyon
hideg. Ujjbegyük és orrlyukuk sebes lett a fagytól, mire végiglovagoltak a
befagyott Temzén, de árva panaszszó sem hallatszott. A lovak egyszer-kétszer
megcsúsztak vagy szánkáztak a jégen, de aztán mikor erősen lépésre fogták őket,
visszanyerték az egyensúlyukat. Ilyenkor Erzsébet élesen felsikoltott, mire az
apja még szorosabban fogta, ami csodás érzés volt.
– Ülj egyenesen, Bessy! – rendelkezett. – Mindig húzd ki magad, ha lovon
ülsz. Fel a fejjel, jó kislány!
Erzsébet büszke fejtartással kiegyenesedett.
– Ide süssön, Sir! – kiáltott. A király boldogan nevetgélt, látva kislánya vidám
elevenségét.
Hébe-hóba a Temze jegén felállított bódék mellett haladtak el, melyeknél a
bátor korcsolyázók forró gesztenyét vagy forralt sört vehettek, hogy kicsit
fölmelegedjenek. A király szívélyesen integetett a korcsolyázóknak, akik nem
hittek a szemüknek, mikor megpillantották a libériás kíséretet, és rájöttek, kivel
van dolguk. Egyikük megkísérelt egy meghajlást, mire elhasalt a jégen. Erzsébet
kuncogni kezdett, és Henrik szája is nevetésre rándult.
– Az udvari bolondom sem csinálhatta volna jobban – súgta lánya fülébe.
A csodálatos út véget ért, túlságosan is hamar. Megérkeztek Greenwichbe, a
király kedvenc palotájába, a folyóparti palotába, ahol született. Óriási felfordulás
volt, készülõdés a karácsony most következő tizenkét napjára. A nagycsarnok
kandallójában már vidáman ropogott a karácsonyi fahasáb, a palotát mindenütt
borostyán- és babérágakkal díszítették. Erzsébetnek tágra nyílt a szeme, mikor
Lady Bryan elküldte a gyermeklakosztályba azzal, hogy öltözzön át az esti
mulatsághoz. Kételyei támadtak, hogy ebben az óriási izgatottságban
nevelőnőjének egyáltalán eszébe jut-e lefektetni őt ma este.
– Ó, ez egy csodás nap volt! – kiáltott Erzsébet, és tapsolva körbetáncolta a
termet. – Alig várom a mulatságot!
Lady Bryan mosolygott, de azért egy kicsit rázta a fejét, hogy leplezze a
vidámságát. Közben egy tányér halat, kis kenyeret és egy szem almát helyezett
az asztalra.
– Túlságosan felizgattad magad, gyermekem. Nyugodj meg, és edd meg a
vacsorádat! Ma csak hétköznapi étkezés van. Karácsony előestéjén böjtölünk, s a
lakmározást csak holnap kezdjük.

Ám maguk az ünnepségek már ezen a napon kezdetüket vették. Végül

Erzsébetet, ismét jól bebugyolálva, a belső udvarba vezették, ahol a királyi pár
és az egész udvar összegyűlt. Itt közösen megtekintettek egy némajátékot,
fáklyafénynél, a sárkányölő Szent Györgyről, Anglia védőszentjéről. Szent
György magas, ragyogó és jóvágású ifjú volt, fehér paripán, a sárkány
kellőképpen élethű, a szájából okádott tüzet egy serpenyőben izzó
széndarabokkal imitálták. Üvöltése rémisztő volt, így Erzsébet nevelőnője
szoknyájába fúrta az arcát, abban a hitben, hogy a sárkány őérte jött, de aztán
hallotta a nézősereg megnyugtató nevetését, így ismét fölnézett, hogy
megfigyelhesse, amint Szent György a szörnyeteg mellkasába fúrja a lándzsáját,
mire a sárkány felbukott, négy lába égnek illt, komikusan zokogott, majd
melodramatikusan kilehelte a lelkét. A legjobb pillanat az volt, legalábbis
Erzsébet szerint, mikor a szent megmentette a hercegnő életét, és térdre borulva
előtte, megcsókolta kezét. A hercegnő – a gyermek nem tudatosította, hogy egy
fiatal fiú játszotta a szerepét – nagyon szép volt, piros ajkakkal és aranyszínű
hajjal, és a ruha, amelyet viselt, arany flitterekkel volt díszítve. Vad
tetszésnyilvánítás kísérte a darab befejezését, aztán mindenki a konyha bejárata
felé tódult, hogy frissítőt vegyen magához. Erzsébetnek megengedték, hogy egy
kis időre csatlakozzék a királyhoz és szűk társaságához a magánszobában, ahol,
legnagyobb örömére, kandírozott gyümölcsöt és ízesített bort kapott. Az
édességekkel eltelve el is szenderedett, mire Lady Bryan végül az ágyába
cipelte.
A karácsony tizenkét napja a vallási élet, a lakmározás és a mulatozás vad
kavargásával telt. Bármilyen kicsi volt is, Erzsébetre borzongató hatást
gyakoroltak a királyi kápolna kórusának fennen szárnyaló harmóniái, elállt a
lélegzete, mikor meglátta a teljes tollazatában pompázó pávasültet a királyi
asztalon, sikítozva kacagott az udvari tréfamester csintalan mókáin, és féktelen
vágyat érzett, hogy csatlakozzék a fényűző ruhákba öltözött nemesurakhoz és –
hölgyekhez, akik vidáman táncoltak az ősi öröménekek dallamára. És a
tizenkettedik estén majd szétpattant az izgalomtól, mikor kiosztották a király és a
királyné ajándékait: Erzsébet egy művészien kidolgozott, zárható ezüstserleget
kapott, valamint gyöngysort, vörös selyempántlikával. A gyöngyök oly
gyönyörűségesek, oly tökéletesek voltak, hogy bármily későn keveredett ágyba –
minthogy engedélyt kapott az álarcosbál megtekintésére a fogadóteremben –,
ragaszkodott hozzá, hogy Lady Bryan felrakja rá az ékszert. Boldogan illegette
magát a tükör előtt, elégedetten azzal, amit látott.
 – Lefekvés, hiú kisleány! – figyelmeztette a nevelőnő, mire Erzsébet
kuncogva elillant. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire boldog lett volna,
és azt kívánta, bárcsak örökké tartana, örökkön-örökké, hogy itt lehet, ebben a
csillogó, varázslatos palotában. Bárcsak ne kellene soha hazamennie az unalmas
Hatfieldbe! Ha az élet mindig ilyen lenne, lehet, hogy még édesanyjáról is
megfeledkezne, és a tragédiáról, mely az életébe került.
– Kelj föl, Erzsébet úrhölgy, épp most kaptuk a létező legcsodálatosabb hírt! –
kiáltott Lady Bryan, erősen rázva növendéke vállát. Erzsébet megdörzsölte
szemét, aztán kinyitotta, és látta, hogy nevelőnője csak úgy úszik a
boldogságban. – Angliának hercege született! Jane királyné szült egy fiút a
királynak! Egy kis öcsikét neked, drága gyermek! Ó, nagy nap ez a mai a király
őfelségének és nekünk mindnyájunknak!
– Kis öcs – visszhangozta Erzsébet, immár teljesen magához térve. Végül is,
lesz kivel játszania! Idejöhetne, és élhetne itt Hatfieldben ez az új testvér, és…
– Edward a neve – közölte Lady Bryan –, két napja született, október
tizenkettedikén, Hitvalló Szent Edward napjának előestéjén, egy ígéretes napon.
Most pedig sietnünk kell, kis hölgyem, mert késedelem nélkül az udvarhoz kell
érnünk. A király úgy kívánja, hogy légy jelen a keresztelőn.
– Ó! – Erzsébet kipattant az ágyból, lobogva a lelkesültségtől. – Mi lesz a
feladatom?
– Részt veszel az ünnepi menetben.
– Ez egy fontos szerep?
– Nagyon fontos, úgy hiszem – mondta Lady Bryan határozottan, visszafojtva
a kikívánkozó mosolyt. – No, most pedig gyorsan készülj el!
És megint ültek a hintóban, gurulva lefelé az északi országúton. Már tíz hónap
telt el Erzsébet legutóbbi londoni útja, a varázslatos karácsony óta, amely
mostanra már valami bűvös álomnak tűnt. Az élet ugyanis gyorsan
visszazökkent a leckék, étkezések, séták, lovaglások és imádságok régi
kerékvágásába, amelybe olykor egy-egy apjától vagy nővérétől érkező levél
vagy ajándék csempészett egy kis izgalmat.
Mikor London közelébe értek, arra lettek figyelmesek, hogy a város összes
harangja egyetlen óriási és boldog harangzúgásban egyesül. A távolból a Tower
ágyúinak díszlövései dörögtek, emberek ezrei mentek ki az utcára, táncoltak az
örömtüzek körül, ünnepelték az új herceget, és ittak az egészségére. Erzsébetnek
úgy tűnt, egész Anglia felderült a herceg születésének hírére, hisz a Hampton
Courtba vezető út mentén minden apró falu örömünnepet tartott,
virágfüzérekkel, ablakból kilógatott tarka kendőkkel és nagy-nagy vidámsággal.
– Dicsértessék az Úr, megszabadultunk a háború fenyegető veszélyétől! –
figyelt fel egy férfi kiáltására.
– Miért mondja ezt? – tudakolta.
– Mert a királynak most már van trónörököse, akinek senki nem vonhatja
kétségbe jogát a trónhoz – magyarázta Lady Bryan.
– Úgy érti, hogy a herceg egy napon király lesz? –kérdezte Erzsébet. Kezdett
neki derengeni, hogy új testvérkéje több puszta játszótársnál.
– Igen, mikor az Úr magához szólítja királyi atyádat, ami csak nagy sokára
fog bekövetkezni, ha imádkozunk érte.
– Én tényleg imádkozom érte – szólt Erzsébet áhítatosan.
 2

1537

– És azért is imádkoznunk kell, hogy az Úr épségben megtartsa nekünk a

herceget – tette hozzá Lady Bryan.
– Ha nem tartja meg – fontolgatta Erzsébet –, akkor lehet belőlem királynő?
– Ó, nem, édesem, az nem lehetséges – felelte gyorsan a nevelőnő. – Te és a
nővéred nem léphettek trónra, és egyáltalán, nők nem uralkodhatnak országok
vagy emberek felett. Ez természetellenes volna.
– Pedig beletanulnék ám – makacskodott Erzsébet. – Szívesen ülnék a trónon,
és parancsolgatnék az embereknek.
– Még ilyet! – nevetett Lady Bryan, mert nagyon is el tudta képzelni
Erzsébetet éppen ebben a szerepben. – Most van egy hercegünk, sőt
trónörökösünk, ha Isten is úgy akarja. Nem kételkedem abban, hogy a király
időben gondoskodni fog számodra egy kitűnő férjről, te pedig hűséges feleség és
anya leszel, és nem kell majd uralkodói gondokkal vesződnöd.
Erzsébet elfintorodott. Úgy érezte, sokkal jobb móka lenne királynőnek lenni.
Hampton Courtban le kellett rónia tiszteletét atyja előtt. A fogadóterem tele
volt udvaroncokkal és követekkel, akik egytől egyig alig várták, hogy
kifejezhessék jókívánságaikat. A terem közepén a király osztogatta kegyeit.
Szélesen mosolygott, és szívélyesen hátba veregette a gratulálókat.
– Erzsébet úrhölgy! – kiáltott, észrevéve négyéves kislányát, aki szemmel
láthatóan boldog volt, hogy apja meghintáztatja a levegőben. – Isten áldjon,
gyermekem!
– Láthatom a herceget, Sir?
– Láthatod, de nagyon halknak kell lenned. Bocsássanak meg nekünk,
hölgyeim és uraim! Tüstént visszajövünk. Be kell mutatnom az ifjú hölgyet a kis
testvérének.
Ez a széltében-hosszában terjedelmes ember, tiszteletet parancsoló bársony- és
prémöltözetében, kedélyesen mosolyogva vezette végig Erzsébetet
magánlakosztályán, egészen egy titkos ajtóig, mely a királyné hálószobájára
nyílt. Mikor férje megjelent, az asszony körül szolgáló nők felhagytak
foglalatosságukkal, és mélyen meghajoltak az uralkodó előtt, majd eltűntek a
homályban.
A szobában nagyon sötét volt az ablakokra aggatott szőnyegek miatt. A levegő
áporodott és kellemetlenül forró, hála a kályhában hangosan pattogó tűznek. A
gyertya fényénél Erzsébet meglátta Jane királynét puha fehér párnákra
támaszkodva, a baldachinra hímzett angol címer alatt. A királyné holmi
kandírozott gyümölcsöt eszegetett, amit látogatói láttán félretett. Ujjait
megtörölte egy kendővel, és elmosolyodott. Fáradtnak tűnik, vélte Erzsébet.
Még fehérebb, mint karácsonykor volt!
– Igazán kellemes meglepetés, Sire – szólt. – És Erzsébet úrhölgy, szintúgy.
– Oly boldog vagyok, hogy kegyelmed herceget szült – szavalta Erzsébet a
Lady Bryantől tanult mondatot. A királyné ismét elmosolyodott. Véraláfutásos
szeme körül szürke karikák húzódtak.
– Erzsébet látni szeretné új fivérét – szólalt meg a király, majd megfogta és
megcsókolta a királyné kezét. Szemében ott csillogtak a hála könnycseppjei.
Erzsébet apjáról és mostohájáról az ágy mellett álló jókora aranybölcsőre
vetette pillantását, amelyből mókás szuszogó hangocskák hallatszottak.
– Edward – sugárzott az apja. – Edward herceg.
Erzsébet gondosan megvizsgálta a bölcsőben fekvő apró emberkezdeményt,
aki olyan alaposan be volt pólyálva egy pazar bíbortakaróba, hogy csak a kis
gyűrött arca látszott ki, rózsabimbó szájával és hegyes állával. A kis öccse.
Olyan édes, olyan aranyos volt, hogy azt kívánta, bárcsak minél hamarabb
felnőne, hogy a játszótársa lehessen.
– Föl szabad vennem? – kérdezte apját.
– Ne most, hagyd csak aludni! – jött a válasz. Erzsébet megkockáztatta, hogy
nagyon finoman megsimogassa az újszülött arcát. Olyan puha volt, mintha
bársonyt simogatna.
– Gyönyörű kisfiú – sóhajtott.
– Valóban – fejezte ki egyetértését büszkén a király, szemét törölgetve. – Ő a
legszebb kisfiú a világon. – A királyné továbbra is önelégülten mosolygott.
Kötelesség teljesítve. Nagyon elégedett volt magával, és borzasztóan
megkönnyebbült. Soha többé nem lesznek amiatt álmatlan éjszakái, hogy netán
őt is mellőzni fogják, vagy valami ennél is rosszabbat tesznek vele. Tudta, hogy
most már legyőzhetetlen. 0 a leendő király anyja! A királyné, aki
diadalmaskodott azon a területen, ahol elődei csatát vesztettek! Alig várta a neki
járó nyilvános ünneplést, melyre, mihelyt már nem lesz ágyhoz kötve, egészen
biztosan sor kerül.

*
 Mária is megnézte a kis herceget, és megfelelő módon kifejezte gratulációját.
Ám azután, mikor egyedül maradt a szobájában, hallgatva a kintről beszivárgó
izgatott kiáltozást, ami a keresztelő előkészületeinek sietős megkezdéséről
árulkodott, úgy érezte, menten elsírja magát. Féltestvérének születése végleg
megfosztotta hosszú időn át titkon dédelgetett reményétől, hogy ő követheti
atyját a trónon.
„Életem hátralévő részében – gondolta – egyszerűen csak Mária úrhölgy
leszek. Én, aki hercegnő voltam! Most pedig törvénytelen gyermek vagyok, és
semmi derűlátásra nincs okom. Mit várhatnék a jövőtől?”
Fölkelt, és szórakozottan odasétált az ablakhoz, kitekintve a kint folyó vidám
sürgölődésre. Van-e olyan magas rangú férfi, aki elvenné így feleségül,
örökségéből kitagadva és porig alázva? Úgy érezte, egy életre el kell felejtenie,
amit pedig annyira áhított, hogy férje és gyermekei legyenek. Persze, a király
mindenfélét összehordott arról, hogy ehhez vagy ahhoz a herceghez hozzáadja,
de ebből sosem lett semmi, és minden bizonnyal eztán sem lesz.
De aztán megálljt parancsolt magának. Hálásnak kell lennie mindazért a
vigaszért, amit az Úr kétségtelenül ajándékozott neki, mondta magának
szigorúan. Visszakapta atyja szeretetét, jó barátra tett szert mostohaanyja
személyében, és itt van a gondjaira bízott kis húga, aki a legértelmesebb és
legelbűvölőbb gyermek a világon. És most megszületett ez az új kisbaba is, akit
szerethet. Meg kell elégednie mindezzel, hiszen az Úrtól kapta, s nem szabad
ennél többet kívánnia.

Késő este volt, méghozzá elég hűvös. A palotát sok ezer, falikarokban
elhelyezett fáklya fénye világította be. Az emberek csapatostul gyülekeztek az
alsó udvaron, mindenkinek volt valami szerepe a herceg keresztelőjén, vagy az
ünnepi menetben, vagy magán a szertartáson. Lovagok, birtokosok,
szertartásmesterek és a királyi udvartartás tagjai; püspökök, apátok, papok, a
királyi kápolna kóristái; királyi tanácsnokok, idegen országok követei, végül az
előkelő urak és hölgyek fecserésző, pompás ruháikban páváskodó társasága.
Lady Bryan erősen fogta Erzsébet kezét, és úgy indult vele a királyné testvére,
Hertford grófja, Edward Seymour keresésére a tömegben. Az ő feladata volt,
hogy Erzsébet kísérője legyen az ünnepi menetben.
Erzsébet tágra nyílt szemmel vette tudomásul, hogy ekkora felhajtást csapnak
körülötte, és tudatában volt annak, hogy legjobb ruháját, a narancsszínű
szaténruhát viseli. Most már egy kicsit szűk volt a pruszlik és az ingujj körül –
habár Lady Bryan korábban leengedett valamennyit a szegélyéből –, de az
élénkzöld alsószoknyával és a hozzáillő francia főkötővel, vélte Erzsébet,
nagyon jól mutat ebben a ruhában, amely előnyére emeli ki vörös haját.
Hercegnői tartásával, fenn hordott orral, egyenes háttal követte nevelőnőjét,
balra-jobbra biccentgetve az udvaroncoknak, ahogy az apjánál látta. Sokuk
viszonzásképp rámosolygott, és meghajolt előtte.
Hertford őméltósága nagyon adta az előkelőt, mint az az újdonsült főuraknál
nem ritka, és egy cifra meghajlást kanyarított Erzsébet előtt, megemelve
tollakkal bőségesen ellátott kalpagját. Mellette állt a királyné egyik udvarhölgye,
kezében tiszteletteljesen tartott egy apró, gazdagon hímzett, takarosan
összehajtogatott öltözetet és egy aranyfiolát.
– Erzsébet úrhölgy, a kegyed dolga lenne, hogy ezeket elvigye a királyi
kápolnába – magyarázta a gróf. – Ez a herceg keresztelői ruhája, valamint a
szent olaj a kereszteléshez. Meg tudja oldani, hogy magával vigye?
– Igen, uram – felelte Erzsébet ünnepélyesen, tudatában küldetése
jelentőségének.
Az udvarhölgy gondosan ráfektette a ruhát Erzsébet két kinyújtott karjára, s a
tetejébe rakta a fiolát.
– Nem maradt szabad keze, hogy az uszályát igazgassa – mutatott rá Lady
Bryan.
– Akkor én viszem Erzsébetet – szólalt meg Edward Seymour, lehajolva, hogy
karjába vegye a boldog kislányt. O vitte a gyermeket, a gyermek meg az értékes
terhet, így jutottak el a méltóságok sorához, és elfoglalták helyüket hátul, a
főrendek mögött.
– Őfensége, a herceg közeledik! – mondta valaki, s a hír gyorsan körbejárt.
Erzsébet hátrafordult, hogy lássa, amint Exeter márkinő a karjában viszi feléjük
a királyi csecsemőt. Fejük fölött aranyszínű vászontető, melyet négy uraság
tartott, a herceg bársonykabátjának hosszú uszályát dajkája, Penn kisasszony
fogta hátulról. Utána következett Mária úrhölgy, egy nagyobbacska hölgycsapat
élén. Ahogy a kis menet közeledett, minden jelenlévő térdre borult, majd felállt,
és elfoglalta helyét a menetben, amelynek immáron be kellett vonulnia a
palotába.
Erzsébet nagyon fontosnak érezte magát, mikor Lord Hertford előrevitte,
közvetlenül a herceg elé, és kiválóan játszotta szerepét a kápolnában, átadva a
kissé gyűrődött ruhát Penn kisasszonynak, a fiolát pedig átnyújtotta a ragyogó
ruhában pompázó canterburyi érseknek. Mire a hosszú ceremónia véget ért, és
Isten dicsőségére elénekelték a Te Deumot is, már jócskán elmúlt éjfél, és a
gyermek reménytelen küzdelmet folytatott a minduntalan rátörő álmossággal.
Mikor a menet eljutott a királyné szobájához, ahol a királyi pár várakozott
frissen keresztelt fiuk fogadására, Mária úrhölgy megragadta szundikáló
húgocskája kezét, és talpra állította, majd ahogy tudta, Lady Bryan gondjaira
bízta. Erzsébet utolsó emlékképe erről a csodálatos éjszakáról az apja volt, amint
örömkönnyek kíséretében ringatja el kis testvérét. Azután már nem tudta tovább
nyitva tartani a szemét.
Jane királyné sugárzott a boldogságtól, mikor díszes ágyán ülve fogadta
vendégeit, úgyhogy két nappal később Erzsébetet igencsak megdöbbentette a hír,
hogy a királyné beteg.
– Őfensége lázas – közölte Lady Bryan. – Azt mondják, túl sok zsíros ételt
evett.
Nevelőnője aggodalmas tekintete megijesztette Erzsébetet. Észrevette, hogy a
vész előérzete lebeg az udvar felett: az emberek fojtott hangon beszélgettek, és
többé senkinek nem jutott eszébe, hogy mulatozzék. Ez megrémítette a kislányt.
Kedvelte Jane királynét, aki igen kedves volt vele, és tudta, hogy az apja nagyon
szereti. Imádkozott az Úrhoz, hogy mostohája mihamarabb gyógyuljon meg.
Ám néhány nappal később, egy este, Mária nővére odajött hozzá.
– Jó anyánk, a királyné igen rosszul érzi magát – mondta szomorúan. – Ott
van vele a gyóntatója és atyánk, a király. – Erzsébetnek elakadt a lélegzete.
Aggódott a királynéért, az apjáért, önmagáért és a szegény kisbabáért, aki abban
a méretes bölcsőben fekszik. Íme a következő királyi gyermek, aki anya nélkül
marad?
– Meg fog halni? – kérdezte nagyot sóhajtva.
– Imádkoznunk kell, hogy ne haljon meg – felelt Mária, és átkarolta húgát. –
Arra kell kérnünk az Urat, hogy tartsa életben.
Erzsébet nyomban imazsámolyához sietett, és térdre borult.
– Most pedig könyörögni fogok Őhozzá – szólt, majd csukott szemmel és
összetett kézzel lázasan imádkozni kezdett.
Mögötte Mária hirtelen az arcához kapott.
– Jaj, megőrülök ettől a fogfájástól – nyögdécselt.
– Szegfűszeg, hölgyem. Segíteni fog! – szólt Lady Bryan.
– Már próbáltam – mondta Mária, láthatóan szenvedve. – Semmi sem segít.
Igyekeznem kell kibírni, amennyire csak tudom. Mint áldott anyám mondogatta,
a mennyországba vezető út szenvedéssel van kikövezve.
– Ha egy felforrósított téglaszilánkot pamutba csavar, és odatartja a
gócponthoz, enyhíteni fogja a fájdalmat – makacskodott Lady Bryan, miközben
fölállt. – Neked pedig, Erzsébet úrhölgy, ideje lefeküdnöd. Ha befejezted az
imádságot, rögtön a hálószobádba is kísérlek.
Erzsébet halk zokogás hangjaira ébredt. Éppen csak hajnalodott, mikor
kipattant az ágyból, és magára öltötte hálóköntösét. Lélegzet-visszafojtva
nyitotta ki az ajtót, és kilépett az előszobába. Senki sem volt ott. A sírás hangja
minden bizonnyal a túlsó ajtó mögül jött. Erzsébet lenyomta a kilincset.
Mária úrhölgy és Lady Bryan, mindketten talpig felöltözve, egyszerre
szökkentek fel. Erzsébet csak bámulta az egyik könnyáztatta arcot a másik után,
és tudta, hogy valami borzalom történt. Mária gyorsan odament hozzá.
– Húgom, ha a jó dolgokat elfogadjuk Istentől, akkor az általa küldött
megpróbáltatásokat is el kell viselnünk – szólt, szorosan átölelve Erzsébetet. –
Sajnos a kegyes királyné eltávozott közülünk.
– Bizonyosan a mennyországba került, gyermekem, számtalan jó cselekedete
folytán – vigasztalta Lady Bryan, szemét törölgetve.
Erzsébet egy szót sem szólt. Anyja halálakor elvesztette az önuralmát, és nem
gondolta, hogy lesz még bármi az életben, ami ahhoz mérhető lelki fájdalmat
okoz majd neki. Így most próbált nem sírni. Ő már nagylány, és bármily nehéz
is, de el kell fogadnia Isten akaratát.
– A királynénak szép halála volt. Álmában halt meg, miután magához vette az
utolsó kenetet – közölte Mária. – Legalább ennyi vigaszunk lehet.
– Sajnálom, hogy meghalt – sóhajtott Erzsébet. – Nagyon kedves volt hozzám.
Hiányozni fog nekem. – A könnyei kikívánkoztak, de idejében megálljt tudott
nekik parancsolni.
– Mindnyájunknak hiányozni fog, különösen szegény atyánknak.
– Hol van? – kérdezte Erzsébet. Hirtelen elfogta a vágy, hogy apja erős
karjaiban, erőt sugárzó fellépésében, bátorító magabiztosságában keressen
támaszt.
– Távozott – felelte Mária. – Napkelte előtt elutazott Windsorba. Senkit nem
kíván látni, és egyedül akar megküzdeni a fájdalmával.
Erzsébet kétszeres árvának érezte magát. Két anyát vesztett el, mindkettőt
igen fiatalon, ráadásul az apja ellovagolt anélkül, hogy akár csak megpróbálta
volna megvigasztalni.
Erzsébet nővére kezét szorongatva lépett be a királyi kápolnába. A szemük
előtt egy fekete drapériával borított ravatalon ott feküdt Jane királyné holtteste,
díszruhába öltöztetve, koronájával a fején, ékszerekkel a nyakán és a keblén.
Keze összekulcsolva nyugodott a szívén. Szeme örökre becsukódott.
A két nővér komor fekete gyászruhát viselt, és fehér főkötőt.
– A fehér főkötő a gyermekágyi halálra utal – magyarázta Mária.
Együtt térdepeltek a gyászmise alatt, aztán, mikor a pap és a kóristák távoztak,
odaléptek a ravatalhoz. Fűszerek bágyasztó illata áradt a királyné napok óta itt
fekvő testéből, hogy elfedjék a kevésbé kellemes szagot. Mikor Erzsébetet
fölemelte a nővére, hogy megcsókolhassa a halott nő fehér homlokát, úgy érezte,
olyan hideg, mint a márvány, melyre színben is hasonlított. Jane Seymour még
mindig úgy nézett ki, mintha pusztán csak édes álmát aludna. Bárcsak, gondolta
Erzsébet elkeseredetten, bárcsak fölébredne, és akkor mindenki újra boldog
lenne, és a király is visszatérne. De tudta, hogy a királyné soha többé nem fog
fölébredni, s hogy a lelke távozott, s hogy titokzatos módon a herceg
megszületése okozta halálát.
Miután elborzadt a halál illatától, és rémülten ébredt tudatára annak, hogy a
világ jóval több veszélyt tartogat, mint valaha is gondolta volna, Erzsébet kezébe
temette az arcát, hogy ne kelljen látnia ezt a fehér, viaszszínű arcot. Minden
erejét megfeszítve imádkozni próbált.
– Hogy van a király? – nézett föl Lady Bryan, mikor Sir John Shelton
csatlakozott hozzá, letelepedve ő is a lobogó tűz mellé. November volt. Sir John
most tért vissza Hatfieldbe, miután a királyné végső nyughelyére került
Windsorban. Erzsébet a hasán feküdt a kandalló közelében, és úgy tett, mintha a
szarukönyvére írt szavakat biflázná.
– Attól félek, nagyon lehangolt – mondta a háznagy –, de minden híradás
szerint elhatározta, hogy türelmesen viseli az őt ért veszteséget. Azt mondják, azt
is elhatározta, hogy… – előrehajolt, és a nevelőnő fülébe suttogta a folytatást.
Erzsébet feszülten figyelt, de csak annyit sikerült elkapnia: „negyedszer”.
– És a királyné teste még ki sem hűlt a sírban? – kiáltotta Lady Bryan. Ki sem
hűlt? Eleve hideg volt, nagyon hideg, már azelőtt, hogy egyáltalán sírba tették
volna. Erzsébet beleborzongott, ahogy a márványszerű testre visszagondolt.
– Cromwell kancellár úgy véli, alattvalói iránti felelősségérzete kerekedett
felül szomorú lelkiállapotán – fejtegette Sir John. – A trónutódlás kérdéséről van
szó. Jelenleg kizárólag a herceg életben maradásán múlik, hogy országunk a
szilárdság vagy a káosz útján indul-e el, és kegyed is jól tudja, mekkora a
gyermekhalandóság. A királynak, mindnyájunk jövője érdekében, további fiú
utódokra van szüksége – ő maga is tisztán fölmérte ennek jelentőségét. És egy új
házasság természetesen további politikai előnyökkel is szolgál.
Erzsébetet nem érdekelték a házasság révén szerezhető politikai előnyök.
Sokkal jobban foglalkoztatta drága kis öccsének, annak az édes kisbabának a
sorsa, aki – hozzá hasonlóan – elvesztette szerető anyját. Talán arra utalt Sir
John, lehetséges, hogy meghal? Ne tedd ezt velünk, Istenem! Ezt már nem tudná
elviselni.
Aggodalma azonban a következő pillanatban jelentősen enyhült.
– Legalább a herceg jó egészségnek örvend, az Úrnak legyen hála! Életerős
gyermek, mint hallom – folytatta Sir John. – És így is kell hogy maradjon, hisz a
király szigorúan ügyel az egészségére.
– Szegény kis báránykám – suttogta Lady Bryan.
– Őfelsége parancsának értelmében a herceg szobájának falait, padlóját és
mennyezetét naponta háromszor le kell mosni, és senki, aki bármilyen
fertőzéssel érintkezett, nem közelítheti meg a herceg őfenségét – mesélte tovább.
– Ilyen körülmények között nehéz szemrehányással illetni a királyt.
– No és kit akar elvenni őfelsége? – kérdezte szelíden Lady Bryan, hogy
visszatérjen a tárgyra, és odapillantott Erzsébetre, vajon figyeli-e a beszélgetést.
A gyermek látszólag teljesen el volt merülve az ábécéskönyvében.
– Nos, úgy hallottam, egy francia hercegnőről lett volna szó, de a franciák
nem voltak különösebben lelkesek az ötlettől. Őfelsége kétségkívül azt mondta a
francia követnek, hogy túlságosan közelről érinti a dolog, ezért látnia kell a
hölgyet, mielőtt bármilyen szerződést aláír. – Sir John ismét közelebb hajolt a
nevelőnőhöz, így Erzsébetnek lélegzet-visszafojtva kellett figyelnie, ha hallani
akarta a folytatást. – Az volt a kérése, szemrevaló francia hölgyeket hozzanak
Calais-ba, hogy találkozhasson velük, és némiképp megismerhesse őket, mielőtt
kiválasztja a legjobbat. Nos, a követ ezen felbőszült. Azt mondta, Franciaország
előkelő hölgyei nem tenyészállatok, akiket csak úgy fel lehet vonultatni a
piacon. Aztán azzal a vakmerő javaslattal állt elő – Sir John most már majdnem
suttogott –, hogy őfelsége talán inkább próbálja ki egyiket a másik után, és tartsa
meg azt, amelyiket a legkellemesebbnek találja.
Lady Bryan levegő után kapkodott, és eltakarta rózsaszínben játszó arcát.
– Igen, hölgyem, ez valóban arcpirító – szólt Sir John –, a király maga is
elpirult. Soha nem láttam korábban így zavarba jönni. Képzelheti, hogy kissé
elment a kedve a francia házasságtól. Most Cléves felé tájékozódik…
Erzsébetet untatta ez a házasságról folyó beszélgetés. Ugyanakkor meg volt
zavarodva. Min döbbent meg ennyire Lady Bryan? És miért akarná apja
„kipróbálni” a francia hölgyeket? Ez olyasmi, amit az ember lovakkal tesz –
kipróbálja őket. Mindez nagyon furcsa volt, és meghaladta a felfogóképességét.
Mereven nézte a szarukönyvét. A fába finoman vésett dőlt betűk összefolytak a
szeme előtt. Nem volt képes az olvasásra. Túlságosan élénken próbálta
elképzelni, miképpen lovagolhatja körbe apja Calais-t a francia hölgyeken…
ahogy ő lovagol a falovacskáján? Annak hatására, amit elképzelt, magában
kuncogni kezdett. Istenem, a felnőttek csinálják a legostobább dolgokat.
 3

1538

Erzsébet leszaladt a lépcsőn a hatfieldi palota nagycsarnokába, azon tűnődve,

vajon miért hívatta Lady Bryan. Mikor leért, nevelőnőjét az ajtó mellett találta,
amint épp egy divatosan öltözött, középkorú, fekete hajú és őzikeszemű nőt
üdvözöl.
– Nem tudtam, hogy ilyen hamar érkezik – mondta neki Lady Bryan –,
úgyhogy kérem, bocsásson meg. – Némiképp zavarodottan odaszédelgett
növendéke elé.
– Erzsébet úrhölgy, engedd meg, hogy bemutassam Katherine Champernowne
kisasszonyt. – A látogató könnyeden bókolt, amit Erzsébet hasonlóképp
viszonzott.
– Isten hozta, Champernowne kisasszony – tette hozzá udvariasan.
– Részemről a megtiszteltetés – felelte a fekete hajú nő. Előkelő devoni
akcentusa volt, kerek arca, kissé felálló orra, és némi csintalanság a tekintetében,
miközben a kifinomultság levegője vette körül. Talán Lady Bryan egyik
barátnője? – tűnődött Erzsébet, várva, hogy elbocsássak, miután túlestek a
kölcsönös üdvözlésen. De éppenséggel nem ez történt.
– Hamarosan frissítőkkel szolgálják ki – biztosította Lady Bryan a látogatót,
némiképp még mindig zavarodottan. – Kérem, foglaljon helyet, és helyezze
kényelembe magát. Erzsébet úrhölgy, kérlek, tarts velem! Hamarosan
visszatérünk. – Gyorsan fölmentek Erzsébet szobájába. A gyermek finoman
szólva kíváncsi volt. Tökéletesen felkészületlenül érték a most következő
események.
– Tudomásodra kell hoznom, hogy Champernowne kisasszony az új
nevelőnőd – jelentette be Lady Bryan.
– Az új nevelőnőm? – Erzsébet meg volt döbbenve. – De hát nekem van már
nevelőnőm. Lady Bryan.
Lady Bryan mély lélegzetet vett.
– Attól tartok, már nem, drága gyermekem. Azt a megbízatást kaptam, hogy
átvegyem a herceg nevelését és új udvartartásának irányítását. Ennek okán
küldték ide Champernowne kisasszonyt.
 Erzsébet nem egészen fogta fel, amit hallott. Amióta csak az eszét tudta, Lady
Bryan gondoskodott róla. Ha nem is vér szerint, de anyja helyett anyja volt,
vigyázott rá, enni adott neki, vigasztalta és nevelte. Lady Bryan élete minden
pillanatában jelen volt, és most – úgy látszik – hirtelen eltűnik az életéből. Ez
felfoghatatlan!
– Az apám parancsára? – kérdezte.
– Igen, gyermekem – felelte Lady Bryan óvatosan.
– Ez csak félreértés lehet – jelentette ki Erzsébet. – Küldje el ezt a hölgyet!
Legyen ő a herceg nevelőnője! Kérem, maradjon velem!
Egy darabig hallgattak.
– A hercegnek egy tapasztalt és előkelő nevelőnőre van szüksége – szólt Lady
Bryan. – Jóval a születésed előtt nővéred, Mária úrhölgy nevelőnője voltam.
Aztán a tiéd. Most pedig Hampton Courtba rendeltek, hogy a herceget vegyem
gondjaimba.
Büszkeség volt a hangjában, ahogy ezt mondta, és Erzsébet hirtelen ráébredt,
hogy ez az egész nemcsak a király műve, hanem Lady Bryan maga is így
kívánta. A fivére most jóval fontosabb személy, mint ő – már elég nagy volt
ahhoz, hogy felfogja –, Lady Bryan számára pedig ez előléptetést, sőt óriási
megtiszteltetést jelent. Erzsébet, bármilyen fiatal volt is, pontosan tudta, hogy
hiábavaló lenne a további tiltakozás, s hogy el kell fogadnia ezt a helyzetet. De
hát fájt, nagyon fájt, hiszen nemcsak azzal volt tisztában, hogy az ő kis világa
soha, de soha többé nem lesz olyan, mint eddig volt, hanem egyszerre azt is
tudatosítania kellett, és ez megdöbbentette, hogy Lady Bryan iránta való
elkötelezettsége nem kizárólag az önzetlenségen alapult. Világa megint kifordult
a sarkaiból, éppolyan hirtelenséggel, mint amikor anyja szörnyű sorsáról értesült,
vagy mikor Jane királyné meghalt. Bár az kevésbé rázta meg.
Nagylány volt már, négyéves, és nem akart jelenetet rendezni. Beleegyezett,
hogy Lady Bryan kézen fogva levigye a lépcsőn Katherine Champernowne
ismételt üdvözlésére; hajlandó volt királylányosan meghajolni, mikor új
nevelőnője újfent bókolt előtte, és még a mosolya is visszatért.
– Isten hozta, Champernowne kisasszony – szólalt meg.
– Részemről a megtiszteltetés, hogy kegyedet szolgálhatom, Erzsébet úrhölgy
– felelte a nevelőnő.
Lady Bryan ragyogott. Fogalma sem volt az Erzsébet lelkében dúló
fájdalomról és a sértettségről, sem pedig kitöréssel fenyegető könnyeiről, mikor
két nappal később ott álltak a nagycsarnokból nyíló bejáratnál, és növendéke
búcsút intett neki.
„Egyedül maradtam – gondolta Erzsébet. – Nincs senki, aki törődjön velem,
egyetlen idegent leszámítva.” Összeszedte minden erejét, és eltökélte, hogy
igyekszik a lehető legjobban kijönni az újonnan érkezettel.
Ahogy a Lady Bryant szállító hintó eltűnt a sűrű porfelhőben a London felé
vezető úton, Champernowne kisasszony barátságos mosollyal Erzsébethez
fordult:
– Sétáljunk egyet a kertben! – mondta élénken. – Szép napunk van. Hozhatnál
egy labdát is. Játszhatnánk valamit, ha ez örömödre szolgál, kis hölgyem.
Erzsébet csodálkozva tekintett rá. Lady Bryan soha nem élt ilyen javaslattal –
hát persze, jóval idősebb Champernowne kisasszonynál. Megpróbálta elképzelni
a tiszteletre méltó hölgyet, amint lobogó szoknyával és ingujjal dobja vagy rúgja
a labdát, és ez olyan mókás gondolat volt, hogy nem tudta visszafojtani a
kacagását, miközben szaladt fel a szobájába a labdáért. És a játék olyan
szórakoztató volt, ahogy kettesben nevetve és zihálva futkároztak a gyepen,
dobálva a labdát egymásnak, hol elkapva, ami kevesebbszer fordult elő, hol
elvétve, ami többször… És az új nevelőnőnek oly sok energiája volt egy
négyéves gyermekhez! Nem érezte rangon alulinak, hogy játék közben akár
rózsabokrokon is átkússzon a győzelem érdekében, Erzsébet legnagyobb
ámulatára és csodálatára.

Kimerülve, de kitűnő hangulatban telepedtek le egy padra a napfényes

lugasban.
– Erzsébet úrhölgy – szólt Champernowne kisasszony –, megtisztelnél, hogy
inkább Katnek szólítasz? Sokkal rövidebb és barátságosabb, mint a
„Champernowne kisasszony”, és Katnek szólítanak a családomban is.
– Kat – ismételte Erzsébet –, igen, szívesen szólítalak Katnek! Kat! – Ismét
elnevette magát. – Igen mókás név ez a Champernowne.
– Ősi devoni név, egy régi család neve. Tudtad, hogy házassági kapcsolat
révén unokatestvérek vagyunk, Erzsébet úrhölgy?
– Igen? – kérdezte Erzsébet boldogan. – Hogyhogy?
– Édesanyád családja révén – felelte Kat óvatosan. Ez kellemes meglepetés
volt, de Erzsébet egy szót sem szólt. Most már hosszú ideje jobbnak látta nem
említeni Boleyn Anna nevét. Könnyebb volt elfelejteni, hogy volt valaha egy
édesanyja is, és ennélfogva nem töprengeni azon, miképpen érhetett ilyen
borzasztó véget, és nem gondolni a hajmeresztő részletekre sem. Az óta a
szörnyű nap óta, amikor megtudta, hogy az anyját kivégezték, Lady Bryan és az
udvartartás más tagjai sem beszéltek Annáról.
 De Kat mit sem tudott erről, jóllehet azzal természetesen tisztában volt, hogy
ez a téma itt a legérzékenyebbek egyike. Mindazonáltal nagyon határozott
véleménye volt nőrokonáról, Boleyn Annáról, és a férfiról is, aki a halálba
küldte. Nem mintha ennek a véleménynek hangot adhatna Anna lánya vagy ami
azt illeti, akárki előtt, de eltökélt volt abban, hogy Erzsébetnek egyszer meg kell
tudnia az igazságot. S ha ennek így kell lennie, Boleyn Anna neve semmiképp
sem lehet tabu.
De pillanatnyilag, ez még várhat.
– Gyere – mondta Kat –, mindjárt itt az ebédidő. Ha leültünk, elmesélem,
miképpen is vagyunk mi rokonok.
Erzsébet el volt bűvölve. Úgy érezte, van valami közös bennük új
nevelőnőjével, és hogy komoly érzelmeket kezd táplálni iránta – ezen ő lepődött
meg a legjobban. Volt valami meleg és megbízható Kat Champernowne-ban.
Vajon reménykedhet-e abban, hogy ez a nőrokon olyasvalaki, aki kitartóan
szeretni fogja, és soha nem hagyja magára?
Szinte közvetlenül ezután Erzsébet meghívást kapott a jó tizenkét mérföld
távolságra lévő Hundsonba, hogy látogassa meg Mária nővérét.
– Mikor Lady Bryan távozott, úgy éreztem, Erzsébet úrhölgynek nyilván
szüksége van arra, hogy ellökhessen egy kis időt olyasvalakivel, akit ismer és
akiben bízik – magyarázta Mária, röviddel érkezésük mán, Kat Champernowne-
nak, nem tudva arról az összhangról, amely rövid idő alatt kialakult Erzsébet es
új nevelőnője között.
– Ez nagyon kedves, kegyelmed részéről – szólt Kat, azon tűnődve, milyen
nagylelkű Mária, hogy ilyen figyelmet tanúsít valaki iránt, aki Boleyn Anna
leánya. Nem lehet könnyű neki, vélte.
Azonban Erzsébet a hundsoni tartózkodást nevetségesen unalmasnak találta.
Habár imádta a nővérét, nem sok szórakozás akadt itt egy négyéves kislánynak.

Mária persze játszott vele, de azt is megkívánta tőle, hogy részt vegyen a
gyakori és végtelen hosszúra nyúló szertartásokon a kápolnában, s elvárta, hogy
hosszú órákat töltsön magánáhítattal. Minden alkalommal, mikor Mária csöndes
elragadtatással térdre borult, Erzsébet nyugtalanul fészkelődni kezdett, Kat pedig
kétségbeesetten igyekezett nyugalomra bírni a gyermeket.
Egyik nap, mikor mise után kivonultak a kápolnából, Erzsébet megkérdezte:
– Miért kondulnak meg a harangok? Mária döbbenten nézett rá.
– Hát nem tanultad, húgom? – kérdezte rosszallóan. – A harangok az
Úrfelmutatást hirdetik.
– Parker atya úgy tanította, hogy nem jó dolog, ha a mise ideje alatt szólnak a
harangok – mondta Erzsébet, minden hátsó szándék nélkül.
Mária mérgesen nézett rá. Hírből már valamelyest ismerte Parker atyát, hisz ő
volt Boleyn Anna káplánja, és gyanította, egyike azoknak a szörnyűséges
reformpártiaknak.
– Nem szép tőle, hogy ilyeneket beszél – mondta határozottan. – A harangok a
mise legszentebb pillanatát jelzik. Gyere csak velem!
Megfogva a gyermek kezét, visszavitte az immár üres kápolnába, az oltár elé.
– Mikor a pap fölmutatja a kenyeret és a bort a gyülekezetnek – fejtegette –,
azért teszi, hogy megmutassa, csoda történt, mivel a mise folyamán, mint Urunk
az utolsó vacsorán világossá tette, a kenyér és a bor adománya az Ő valódi
testévé és vérévé változik, amit bűneink bocsánatáért veszünk magunkhoz.
Erzsébet kétkedve nézett az oltárra, amely most teljesen csupasz volt,
eltekintve a fehér damasztterítőtől, a díszes oltárfüggönytől és az
aranyfeszülettől.
– De hogy lehet ez? – kérdezte. – Az attól még kenyér és bor marad.
Megkóstoltam.
Mária meghökkent. Mire tanították ezek ezt a kislányt?
– De hát éppen ez a csoda! – kiáltott. – Miután megszentelik a kenyeret és a
bort, még mindig kenyérnek és bornak tűnnek, noha addigra Jézus Krisztus
valódi testévé és vérévé váltak. Meg vagyok lepve, hogy Parker atya ezt nem
magyarázta el neked. Pedig ez a hitünk.
Erzsébet inkább nem mesélte el, hogy Parker atya valami egészen mást
mondott neki. Úgy vélte, Mária nagyon haragos lenne, ha elmesélné. Erzsébetet
sokkal inkább az aggasztotta, hogy olyan bort iszik, ami valójában vér, és olyan
kenyeret, ami állítólag hús. Ez nem hangzik valami kellemesen, és nincs is
túlságosan sok értelme, gondolta. De van még számos értelmetlen dolog a
világon, mint például a csúf boszorkányok varázsigéi, Perceforest király
medvévé változása vagy éppen Zellandine hercegnő száz évig tartó álma.
Erzsébet arra kezdett gyanakodni, hogy ezek kitalált történetek. De a misével
más a helyzet, hiszen ha Mária, sőt csaknem mindenki, akit csak ismer – nála
jóval idősebb emberek, tudniuk kell –, azt mondja, a mise folyamán csoda
történik, akkor nyilván igazuk van, és neki, Erzsébetnek, ebben kell hinnie.
Mária egyenesen Kat Champernowne-hoz ment. – Meg vagyok döbbenve,
hogy a gyermek ennyire tudatlan – dorgálta meg. – Ennek kegyed nem volt
tudatában? Ami Parker atyát illeti, úgy tűnik, teljes mértékben elmulasztotta a
kötelességét. Könyörgök, biztosítson afelől, hogy Erzsébet legalább a
katekizmust és a miatyánkot ismeri.
– Ismeri, hölgyem. És nagyon sajnálom, ha gondatlan voltam, őszintén
sajnálom. Valóban, úgy hittem, a káplán mindenre megtanította.
– Hát nem éppen mindenre, attól tartok – vágott vissza Mária. – Sürgősen
beszélnie kell Parker atyával, amint hazaértek. Addig is saját káplánom
szigorúan belediktálja mindazt, amit tudnia kellene. A gyermeknek nincs anyja,
és felelősnek érzem magam érte. Nagyon szeretném azt látni, hogy megfelelő
nevelésben részesül. Most pedig azt javaslom, hagyja egy darabig imádkozni,
lelki üdve érdekében.
– Igenis, hölgyem – felelte Kat alázatosan, és meghajolt.
De amikor Mária elhagyta Erzsébet szobáját, Kat, úgy vélve, hogy Istenhez
nem csak egyetlen út vezet, és mivel valami nagyon fontos járt a fejében ezen a
reggelen, csak nagyon rövid ideig hagyta Erzsébetet imádkozni, s egy szűk
negyedóra múltán magához hívta a nyughatatlan gyermeket az imazsámolyáról.
– Azt hiszem, jó lenne mesével foglalkoznunk – szólt –, egy szentről szóló
történettel, minthogy vasárnap van. Elmesélem neked Szent Orsolya történetét,
mivel ez különösképpen neked szól. Hiszen Greenwichben a Szüzek Szobájában
születtél, melyet
Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz történetét elbeszélő faliszőnyegek
díszítenek.
Erzsébet letelepedett Kat lábához. Rajongott a mesékért.
– Szent Orsolya brit hercegnő volt, és az apja már szerzett neki férjet is –
fogott bele –, de a lány szűz szeretett volna maradni, így megegyezett a
jövendőbelijével, hogy kap tőle három év kegyelmi időt, amíg élvezheti
szüzességét.
– Mi az, hogy szűz?
– Egy hölgy, aki hajadon, tiszta életű és erényes, így hát Szent Orsolya ezt az
időt a hét tengeren való vitorlázással töltötte tíz másik nemes szűz társaságában,
és mindnek volt ezer-ezer komornája.
– Ez aztán jó zsúfolt egy hajó lehetett! – jegyezte meg Erzsébet.
Kat mosolygott.
– Igen, az volt. De miután elzarándokoltak Rómába, és számtalan kalandot
éltek át, a hajójuk megrongálódott a viharos szelektől, mikor a Rajnán hajóztak
föl Köln felé, Germániában, ahol ez idő tájt gonosz pogányok éltek, akik nem
hittek Istenben. Ezek, látva, hogy Szent Orsolya és tizenegyezer szűz útitársa
keresztény, megpróbálták kitéríteni őket a hitükből. De mikor ez nem sikerült,
mindannyiukat megölték.
Erzsébet egy pillanatra elcsöndesedett, próbálva megemészteni, amit utoljára
hallott.
– Mindannyiukat? – kérdezte. Néhány pillanatig máshol jártak a gondolatai.
 – Mindannyiukat. – Kat szünetet tartott. – Évszázadokkal később megtalálták
a csontjaikat, és mindannyian az anyaszentegyház szentjei lettek.
– Hogyan… – kérdezte Erzsébet elcsukló hangon – hogyan ölték meg őket?
Kat készült erre a pillanatra. Sokkal jobb, okoskodott, ha Erzsébet tőle tudja
meg, mint ha valaki mástól, aki hisz Boleyn Anna bűnösségében.
– Sorban letérdepeltették őket, és egy pallossal egyiknek a másik után
levágták a fejét.
– Ez borzalmas – szólt a gyermek.
– Ó, azt hiszem, alig éreztek valamit. Egy szempillantás alatt történt –
nyugtatta meg Kat.
Erzsébet gyászos tekintettel pillantott fel nevelőnőjére. Kat megsimogatta a
fejét, és belenézett a kislány fekete szemébe.
– Ez az… ez az, amit az anyámmal csináltak? – kérdezte Erzsébet.
– Igen, gyermekem – felelte Kat, tovább simogatva. – Szegény pára, nagyon
bátran halt meg. De minden bizonnyal nem szenvedett, mivel az egész egy
szempillantás alatt lezajlott.
Erzsébet ismét elcsendesedett.
– Rossz dolgokat tett – motyogta.
– Nem, nem tett – mondta Kat határozottan. – Azt mondták, hűtlen volt a
királyhoz, és hogy az életére tört. De biztos vagyok abban, hogy ezek koholt
vádak voltak, melyeket az ellenségei találtak ki azért, hogy megszabaduljanak
tőle. Olyan fondorlatosan folytatták le ellene az eljárást, hogy atyád, a király is
elhitte a vádakat.
– Kik voltak ezek? – kérdezte Erzsébet. Bölcs, mint a bagoly, gondolta Kat.
– Néhányan, akik abban az időben a királyhoz közel álltak. – Kat nem akarta
megemlíteni Cromwell kancellár nevét, hisz Cromwell még mindig a király
legfontosabb tanácsadója. Attól félt, hogy már így is túl sokat mondott.
– És igazat beszéltek? – Erzsébetnek már sokszorosan a fejébe verték, főként
Lady Bryan és Mária úrhölgy, az igazmondás jelentőségét.
Kat tudta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie: amit most mondani fog, döntő
hatással lehet Erzsébet jövőbeli sorsára és lelki nyugalmára, de úgy kellett
megfogalmaznia, hogy akkor se érhesse kritika, ha netán a gyermek valamikor
megismételné.
– A vádesküdtszék úgy vélte, és az ország főrendjei bűnösnek találták Anna
királynét. De sokan azt mondták, ez csak ürügy volt arra, hogy
megszabaduljanak tőle. – Ez igaz volt, és vitathatatlan.
Erzsébet mindenesetre nem érte be ennyivel.
– Tehát te nem gondolod, hogy az anyám elkövette azokat a dolgokat? –
makacskodott.
– Isten engem úgy segéljen, nem gondolom – sóhajtott Kat. – De ezzel
iszonyatos bajt hozhatok a fejemre, úgyhogy kérlek, soha ne ismételd el a
szavaimat. Ladym, az anyád ártatlan volt, ez szent meggyőződésem. Soha ne
feledd!
– Soha nem felejtem el – jelentette ki Erzsébet ünnepélyesen. – De nagy
gonoszság, hogy kivégezték, ha egyszer ártatlan volt.
– Időnként, gyermekem, ártatlanul kell meghalniuk embereknek. És a
királyoknak, akik élet és halál dolgában döntenek, időnként kíméletlen
döntéseket kell hozniuk. Bizonyos vagyok abban, hogy a király őfelsége úgy
érezte, azt cselekszi, méghozzá helyesen, amit a pillanat követel tőle. Nem
szabad hibáztatnod.
– Bárcsak megmondhatnám neki, hogy rosszul tette, amit tett! – mondta
Erzsébet szenvedélyesen, de aztán, meglátva Kat rettegő tekintetét, sietett
biztosítani: – ígérem, soha nem fogom megmondani neki. Őszintén ígérem.
– Az ég áldjon, gyermekem – sóhajtott Kat. – Most pedig gyere, menjünk és
labdázzunk! Úgy vélem, elegendő időt hagytunk neked az imádkozásra.

– Felség – jelentette ki Chapuys, a fekete szemöldökű és hegyes szakállú

császári követ behízelgően –, Erzsébet úrhölgy leírhatatlanul bájos. Nagy kincs
felséged számára.
– Hmm – morgott a király, aki csak a lábfájására tudott figyelni. A kelés egyre
csúnyább lett, és tudta, hogy hamarosan elkerülhetetlen lesz a felszúrása.
Igencsak zavaró egy bajvívásban jeleskedő, minden sportban kiválóan helytálló
férfi számára, ha súlyosbodó betegsége a négy fal közé zárja. Ez igen rossz
hatással volt a király kedélyállapotára. Ráadásul gyors hízásnak is indult, amitől
egyre lomhább lett. Mióta az a boszorka felszarvazta, kétségbe vonva
férfiasságát, rákapott a mértéktelen evésre – és ugyanilyen mértéktelen lett volna
a hálószobában is, ha győzte volna erővel.
Még mindig nagyon bántotta, hogy az ifjú milánói hercegnő visszautasította
mint kérőt, a hercegnő, akinek csábító portréja arra ösztökélte, hogy levesse
gyászruháját, és megkérje a kezét.
„Közöljék őfelségével – mondta a szemérmeden teremtés –, hogy ha két fejem
lenne, az egyiket szívesen a rendelkezésére bocsátanám.” Hogy merészeli! Talán
nem ő a legjobb parti egész Európában? De nem érdekes. Vannak más hercegnők
is. Talán meg kellene fontolnia ezt a Cléves-it. Hogy is hívják…?
– Életemben nem láttam még ilyen koraérett gyermeket – szólalt meg
Chapuys. Henrik elnézett a fogadóterem irányába, ahol kisebbik leánya kecsesen
piruettezett, vagy épp belemerült egy ronde-ba, és ráébredt a követ szavaiban
rejlő igazságra. Erzsébet valóban nagyon csinos és talpraesett ifjú hölggyé fog
cseperedni – nemhiába az ő leánya, és Annáé, ismerte el kelletlenül.
Megörökölte anyjától hiúságát, kacérságát és elbűvölő természetét, s mindez már
most is látható. És azok a fekete szemek… Soha nem tudná elfelejteni azokat a
megigéző fekete szemeket, a végzete, hogy soha ne feledje őket…
Egy napon, gondolta aztán eltökélten, Erzsébetnek férjet kell találnia.
Törvénytelen státusa ellenére bővelkedni fog az apja szövetségére áhítozó
kérőkben. Addig is kiválóan használható mézesmadzagként – nagyon édes
mézesmadzagként, aki a megfelelő időben aztán, vélte, kész veszedelem lesz
bármely férfi számára.
Az ügy, ezzel együtt, le volt zárva, hiszen Henrik túlságosan el volt foglalva
saját házassági terveivel és egy újabb sereg áruló leleplezésével. Miután a
húsvéti ünnepeknek vége lett, Erzsébet Máriával együtt visszament Hundsonba,
és nővére ezúttal még keményebben kényszerítette arra, hogy illendően
viselkedjék, és adja át magát a hitbuzgalomnak. Erzsébetet bosszantotta a
rákényszerített szigorú életmód. Úgy érezte, folyamatosan térdepelnie kell, vagy
éppen a tűjével szorgoskodnia. Hogy mennyire utál varrni! Hogy az milyen
végtelenül unalmas foglalatosság!

Kat igyekezett zabolázni lázongó természetét, ugyanakkor a maga részéről

elkényeztette: édességet csempészett a tanulószobába, a lehető legizgalmasabb
történeteket olvasta fel neki, együtt kuncogott vele holmi csacska tréfákon és a
fennhéjázó hivatalnokokon – s mindeközben a maga kifinomult módján nevelte.
Kat órái magával ragadták Erzsébetet. Hamarosan rájött, hogy tanulni
nagyszerű dolog. Szorgalmas diáknak bizonyult. Mindennap korán és derűsen
ébredt, és igyekezett mihamarabb túl lenni az imádságon, majd a reggelin, hogy
a tanulószobába siethessen, és megint megtudhasson valami újat a lenyűgöző
nagyvilágról, amely fokról fokra tárult ki előtte.
Kat egy abakusz segítségével tanította meg a számokra és kisebb
számtanpéldák megoldására.
– Ha van öt cseresznyém, és ebből megeszek kettőt, hány marad?
Erzsébet az ujjain számolt.
– Három! – felelt rövidesen.
– Jól van – mosolygott Kat, lenyűgözve a gyermek tehetségétől.
Kat megtanította a betűvetésre, újabb és újabb betűsorokat íratva vele egy
füzetbe. Erzsébet hamarosan képessé vált a neve leírására, s már csak idő
kérdése volt, mikor fog egyszerű mondatokkal is kísérletezni.
 Kat királyokról és királynékról mesélt neki, akik az ősei voltak. Különösen
szerette hallgatni azt a történetet, melyben Hódító Vilmos megnyeri a hastingsi
csatát, vagy azt, melyben Philippa királyné sikeresen emel szót Calais
polgáraiért, de a kedvenc története tulajdon nagyapjáról, VII. Henrikről szólt, aki
legyőzte a gonosz Púpos Richárd királyt a bosworthi csatában, s ezzel ő lett az
első Tudor király. Erzsébet borzongással hallgatta, Richárd hogyan ölette meg
saját hercegi unokaöccseit a Towerben. Azon a véleményen volt, hogy
tökéletesen megérdemelte a sorsát. Hogy mennyire csodálta győzedelmes
nagyapját! Egy napon Kat kiterített előtte egy térképet.
– Itt láthatod a Brit-szigeteket – kezdte. – Ez itt Anglia, ez Wales, ez pedig
Írország. Atyád, a király mindhárom felett uralkodik.
– És ez itt micsoda? – kérdezte Erzsébet, a térkép tetejére bökve. Szeretett
előreszaladni a következő leckéhez.
– Ez Skócia, és unokafivéred, V. Jakab a királya. Nos, a tenger túlpartján –
látod, itt a Csatorna – terül el Franciaország, és atyád Franciaország királya is, a
vér jogán.
– Atyám hatalmas uralkodó! – lelkesedett Erzsébet.
A következő térkép, amelyet Kat előhúzott, a mennyboltot ábrázolta, a Föld
körül keringő bolygókkal. Volt egy másik is, az állatövi jegyek tarka színeivel.
– Nézd, itt van a te csillagképed, Erzsébet úrhölgy. A Szűz. Okos, de szerény,
és persze erényes.
– A Szűz – ismételte Erzsébet. – Ez azt jelenti, hogy szűz vagyok, mint Szent
Orsolya?
– Drága gyermekem, azt jelenti, míg meg nem házasodsz – válaszolt Kat
mosolyogva.
– Tehát házasságom után már nem a Szűz lesz a csillagképem? –
értetlenkedett a kislány.
– Mindig az lesz, hiszen ebben a jegyben születtél. De egy lány, mikor férjhez
megy, többé már nem szűz.
– Miért?
– Mert a szüzesség olyasvalami, amiről le kell mondania férje kedvéért –
válaszolta Kat, nem kívánva túlságosan belemenni a részletekbe.
Erzsébet, ahogy visszaemlékezett A türelmes Griselda borzasztó történetére,
nem igazán rokonszenvezett azzal a gondolattal, hogy bármiről is le kellene
mondani egy férj kedvéért. Már rég eldöntötte, hogy ha felnő, bármit megtesz,
amire megkérik, de ha valaki parancsolgat neki, annak nem engedelmeskedik.
Erzsébet legjobban a táncóráit szerette. Könnyedén tanulta meg a ronde, a
salterello, az allemagne és a basse elegáns tánclépéseit, akárcsak az előkelő,
lassú és méltóságteljes pavane-t, és minden lendületét beleadta a szilaj brawlba
és dzsiggbe, a megfelelő kopogós lépésekkel, ugrásokkal és perdülésekkel.
– Bravó! – kiáltotta ilyenkor a tánctanár, Kat pedig tapsolt, csodálva Erzsébet
kecsességét, eközben arra emlékeztetve magát, hogy meg kellene zaboláznia a
gyermek hiúságát, hisz Erzsébet egyszerűen imádta csillogtatni a képességeit.
De Kat nem ért el ebben komoly eredményeket, mert mostanra maga is a kislány
elbűvölő bájának hatása alá került. Különben is – gondolta, mikor Erzsébet
elengedte a füle mellett egy újabb halovány felszólítását, hogy talán ne
nézegesse magát annyit a tükörben –, egy király leányának kell, hogy legyen
bizonyos önbizalma, különösen egy olyannak, akit törvénytelen gyermekké
nyilvánítottak, s aki kénytelen viselni ennek minden hátrányos következményét.
Erzsébet a lovaglásban is egészen kiemelkedő képességekről tett
tanúbizonyságot. Első pónijának hamar kiismerte minden csínját-bínját, s
hamarosan áttért egy engedelmes poroszkára. Lovászok kíséretében, Kattel az
oldalán mindennap kilovagolt a Hundson, Hatfíeld, Hertford, Enfield, Elsynge és
Ashridge környéki parkokba, ahol tágas gyermekkorának palotái álltak.
Felváltva lakott bennük, s hagyta el őket, hogy sor kerülhessen az esedékes
felújításra. Szívesen szegődött Kat mellé hosszú kora reggeli sétáin a friss
levegőn, tekintet nélkül az időjárásra. Ha hideg volt, próbálta tartani
nevelőnőjével a lépést: szaporán kellett járniuk, hogy ne fázzanak.
A délutánt rendszerint nyelvtanulással töltötte.
– Egy király leányának sok nyelvet kell ismernie, hogy társaloghasson a
külföldi uralkodókkal és követekkel – mondta neki Kat, és áldotta haladó
szellemű apját, aki megtaníttatta franciául, olaszul, spanyolul és hollandul, így
beavathatta fogékony tanítványát mindezen nyelvek rejtelmeibe. Erzsébet
gyorsan tanult – megvolt hozzá a tehetsége –, s hamarosan már képes volt arra,
hogy egyszerű beszélgetéseket folytasson nevelőnőjével mindeme nyelveken.
Egy napon Erzsébet belebotlott személyzetének egyik tagjába, amint az a
tanulószoba takarítása közben danolászott, méghozzá egy igen különös és
dallamos nyelven.
– Mi az, amit énekelsz? – kérdezte a szalmaszín hajú, búzavirágszemű nőt, aki
sietősen lejtett egy bókot előtte.
– Ez egy régi walesi ballada, hölgyem – válaszolt mulatságos, éneklő hangján.
– Az a címe, hogy Carol Llygoden yn y Felin – vagyis Egérke a malomban.
– Vidám dalocska. Megtanítanád nekem?
– Ó, nem tudom, hölgyem – hebegett a nő. – Végeznem kell a dolgom.
– Engedelmeskedned kell nekem! – szólt Erzsébet ellentmondást nem tűrő
hangon. – A király leánya vagyok.
 – Igen, hölgyem, hogyne, hölgyem – motyogott. –Ezt szabad, egészen biztos.
– Hogyne lenne szabad! Te vagy Blanche, nem igaz?
– Blanche Parry, engedelmével, hölgyem.
– Üljünk csak le ide. – Erzsébet egy ablakmélyedéshez vezette Blanche-t, aki
kezdetben tétovázva, aztán növekvő önbizalommal tanítgatta Erzsébetet a dalra,
sorról sorra, míg szó szerint meg nem tanulta az egészet.
– Megyek, és eléneklem Katnek! – kiáltotta Erzsébet, és sietett, hogy
eldicsekedjen tökéletes walesi kiejtésével nevelőnője előtt.
– Tanultam egy új dalt – jelentette be. – Eléneklem neked.
Kat letelepedett a karosszékére, felfüggesztve a szegest, amivel éppen
foglalatoskodott.
– Hallgass csak ide! – utasította a gyermek. És elénekelte a walesi éneket, a
legkisebb döccenés nélkül, tiszta hangon, hamisítatlan walesi nyelven. Kat
csodálattal hallgatta, és megtapsolta a végén.
– Hol tanultad ezt? – kérdezte döbbenten.
– Blanche Parrytől. Azt szeretném, hogy ezentúl is tanítson walesiül.
– Nagyon helyes – jelentette ki Kat. – Nagyapád, VII. Henrik félig walesi
volt, és Wales hajdani fejedelmeitől származott. Walesben született, Pembroke-
ban, és a Tudor név, családod neve, szintén walesi név. Gondoskodom arról,
hogy Blanche-nak legyen hetente egy vagy két órája, hogy megtaníthasson téged
a walesi nyelvre.
Így is történt. Blanche nem rendelkezett éppen kimagasló tanári
képességekkel, de arra azért alkalmas volt, hogy dalokat és verseket tanítson
Erzsébetnek, s lefordítsa őket a számára. Az együtt töltött órák alatt Blanche-ban
elragadtatott tisztelet alakult ki eleven kis növendéke iránt, akit olyannyira
érdekelt egy leigázott nép története és hagyományai, s aki oly barátságos és
kedves volt vele.
Egy napon Erzsébet egy piros szalaggal ajándékozta meg, mondván, szerinte
nagyon csinosan mutatna Blanche hajában. A nő alig jutott szóhoz az
elérzékenyüléstől. Mikor visszanyerte az önuralmát, térdre borult.
– Örökké kegyednek fogok szolgálni, hölgyem, Isten engem úgy segéljen –
jelentette ki odaadóan. Erzsébet elmosolyodott. Igazán jólesett neki, ahogyan
Blanche megköszönte az ajándékot.
– Szeretném is, ha így lenne! Velem kell maradnod.
– Kegyeddel maradok, ígérem! – kiáltott a walesi nő.
 4

1539

A Whitehall palota zsúfolásig megtelt emberekkel, mikor a hatéves Erzsébet

kisszámú kíséretével megérkezett a karácsonyi idényre. Boldog várakozás volt a
levegőben, s erre nem csak a közelgő ünnepségsorozat adott okot.
– Alig várom, hogy találkozhassam új mostohaanyámmal – jelentette ki
Erzsébet, mikor a főkamarást követve felkereste a számára előkészített
lakosztályt, melynek ablakai a Londonon kanyarogva hömpölygő Temzére
néztek.
– Nos, ladym, türelmesnek kell lenned, mivel amennyire tudom, ő még
mindig Calais-ban vesztegel, várja a megfelelő szelet – mondta Kat, kinyitva egy
utazóládát.
– Oly sok előkelő hölgy van az udvarnál! – Erzsébet ámulva nézte fényűző
ruháikat, ékszerekkel ékesített főkötőiket s a kifinomultságot, ami áradt belőlük.
– Atyád, a király nyilván az új királyné tiszteletére hívta ide őket – fejtegette
Kat, és ingeket, hálóköntösöket pakolt elő. – Le merném fogadni, hogy a király
néhányukat már ki is jelölte a királyné udvarhölgyének.
– Azt mondják, nagyon szép. Remélem, hogy kedves is.
– Biztosan az – mosolygott Kat.
A király óriási lelkesedéssel fogadta kisebbik lányát a fogadóteremben.
– Üdvözöllek, Lady Bessym! Mária nővéred már itt van, s öcséd, a herceg
holnap érkezik.
– Nagyon boldog vagyok, Sire – mondta Erzsébet elragadtatva, hogy ismét
apjával lehet. – Úgy várom, hogy lássam az öcsémet. Nem gyakran találkozom
vele, de igen sokat gondolok rá. És varrtam neki egy újabb inget. – Savanyú
képet vágott.
Henrik király mosolygott.
– Biztosan csodásan fog mutatni ebben az ingben, bármilyen kelletlenül
készítetted is el.
– Ó, Sir, de hát… – tiltakozott Erzsébet.
– Nem érdekes. Emlékszem, mikor kisfiú voltam, bosszankodtam, miért kell
bent ülnöm a házban, és irkálnom, miközben odakint gyakorolhatnám a bajvívást
vagy a célba lövést. Ugyanezt éreztem, amikor király lettem, és azt vettem észre,
hogy minden időmet lefoglalják az államügyek, miközben minden vágyam az
volt, hogy vadászni mehessek…
Hirtelen abbahagyta a régi szép időkre való visszaemlékezést: mikor még a
nyeregben és a hálószobában egyaránt olyan volt, mint egy ifjú isten, mikor a
világ még hihetetlen ígéreteket tartogatott számára, mikor Katalinnal lobogtak az
egymás iránti szerelemben. Ez még azelőtt volt, hogy a Nagy Ügy
megmételyezte volna az életét. Katalin immár négy éve halott, Anna is, az az
átkozott, aztán Jane… ő pedig pocakos, korosodó férfi, aki éppen negyedszeri
nősülését tervezgeti, hogy minél több trónörökössel lássa el országát, és abban
reménykedik, hátha még egyszer utoljára megtalálja a szerelmet, mielőtt az
örökkévalóság magához szólítja.
– Mi ketten igen egyformák vagyunk, Bessy – szólt szomorúan. – Tesszük,
ami a kötelességünk, de vágyaink ellenében. – Erzsébet megborzongott, hogy ezt
hallja az apjától.
– Igyekszem hozzád hasonló lenni, Sire – mondta lelkesen.
Henrik ránézett erre az izzó vörös hajú kisleányra, aki Anna iránti eszeveszett
vágyából született, s megfogant már a házasságuk előtt.
– Olyan vagy, mint én – szólt az apja. Valóban annyira hasonlít rá, hogy
kétség sem férhet hozzá, hogy az ő leánya. Habár voltak egyesek, akik ezt az
Anna ellen felhozott vádak fényében kétségbe vonták. De Erzsébetben nagyon
sok van őbelőle – és az anyjából is, ismerte el a király, vagyis inkább ami jó volt
az anyjában, az megvan benne, s ez minden találkozásukkor egyre
nyilvánvalóbb. Örökölte Anna szellemességét, humorérzékét, erős egyéniségét,
igéző szemeit… Hogy ezek a szemek mennyire elbűvölték! Valóban megcsalta
őt mindazokkal a férfiakkal? Hinnie kellett ebben. És most mégis kétségek
gyötrik. Hát soha nem szabadul meg Boleyn Annától?
De Anna nincs többé. Ez itt, aki előtte áll, Anna leánya, egy kislány, akit ő
fosztott meg az anyjától. Jogosan, persze. Helyesen tette, amit tett,
maradéktalanul helyesen. És most ez az űr is be lesz töltve.
– Szívesen találkoznál új mostoháddal? – kérdezte.
– Ó, hogyne, Sire. Úgy hallom, nagyon szép.
– Így is van, azt mondják. Cromwell kancellár azt állítja, ragyogóbb a napnál
és a holdnál. Holbein mester megfestette nekem a hasonmását. – A kebléből
elővett egy parányi elefántcsont dobozt, mely rózsabimbó alakúra volt kifaragva,
s leemelte róla a fedelét, hogy megmutassa a gyermeknek, ami benne rejlett. Egy
hölgy képe volt, finoman lehunyt szemmel, halovány pírral bársonyos arcán s
egy mosoly ígéretével vörös ajkain.
 – Valóban gyönyörű! – kiáltott Erzsébet, s arra gondolt, milyen nemes és
kedves vonásai vannak a hercegnőnek.
Henrik csak bámulta a miniatúrát.
– Anna! – sóhajtott. – Cléves-i Anna. Adja az Úr, hogy mielőbb itt legyen!

Másnap Mária úrhölgy elkísérte Erzsébetet közös öccsük, Edward herceg

meglátogatására. A kisfiú kétéves volt, és igen komoly. Pazar
gyermekszobájának padlóján ülve találták, körülötte építőkockák, fából készült
miniatűr tőr és pajzs, aranycsörgő, búgócsiga, falovacska, valamint egy csinos
fehér pudli, amely, mint Erzsébet visszaemlékezett, valaha a kisfiú anyjáé, Jane
királynéé volt. A dajka, Penn kisasszony, ez az egyszerű nő, fehér köténnyel
galambszürke ruhája felett, felállt, mikor a király leányai beléptek, és hajbókolt
előttük.
Erzsébet mélyen meghajolt a herceg előtt, aki fölnézett, és rászegezte jégkék
tekintetét. Széles karimájú tollas kalapja és főkötője alól kikandikáló egyenes
szálú haja igen szép volt, gömbölyű orcája rózsás, szája cseresznyepiros, álla
csúcsos. Penn kisasszony fölvette az ölébe.
– Üdvözöld nővéreidet, Mária úrhölgyet és Erzsébet úrhölgyet!
– Isten hozott, Mária úrhölgy, Lady Lisbeth – selypített a kisgyermek. Nem
mosolygott.
– Ajándékot hoztam neked, fivérem – szólt Erzsébet, odaadva a remekbe
szabott gyolcsinget. Edward kinyújtotta pufók kezét, hogy átvegye az ajándékot,
egy röpke pillanatig elmerült a tanulmányozásában, majd érdeklődését veszítve,
továbbadta a dajkájának.
– Meggyőződésem, hogy nagyon csinosan fog mutatni benne, hölgyem –
mosolygott Penn kisasszony.
– Fölvehetem? – kérdezte Erzsébet, letelepedve a dajka mellé, és helyet
csinált az ölében. A dajka óvatosan fölemelte a gyermeket, és elégedett
mosollyal Erzsébet ölébe ültette.
– Herceg uram igen forró – mondta a kislány, megérezve a szorosan magához
ölelt parányi testből áradó hőt. – Nem igaz, kis öcsém?
A kisgyermek ráemelte jéghideg tekintetét. Mintha az apja nézett volna rá.
– Nem akarsz rám mosolyogni? – sürgette Erzsébet grimaszolva. A herceg
alig reagált.
– Hamarosan meg is szólal, hölgyem – jósolta a dajka.
Erzsébet finoman megcsiklandozta. A herceg ugrott egyet a karjaiban, majd
kuncogni kezdett.
– Igen ügyesen bánt vele, hölgyem – jegyezte meg Penn kisasszony. –
Komoly gyermek, és ritkán mosolyog.
Ekkor Edward már javában vigyorgott Erzsébetre.
A kislány visszamosolygott, és összedörgölte vele az orrát.
– Most fölvehetem én? – kérdezte Mária. A dajka átadta Edwardot, és Mária a
térdére ültette, dudorászott neki, babusgatta, s szorosan magához ölelte. A
fiúcska néhány pillanatig tűrte, majd igyekezett kiszabadulni az öleléséből,
látható csalódást okozva ezzel Máriának. Odatotyogott a játékaihoz, fölszállt a
falovacskájára, s máris száguldozott körbe-körbe a szobán, egy képzeletbeli
vadat üldözve.
– A királyné érkezésétől kezdve – szólt nővéréhez Erzsébet – azt remélem,
mindannyian együtt élhetünk az udvarnál.
Mária kétkedve pillantott rá.
– Meg kell várnunk atyánk és új mostohaanyánk döntését.
Ebben a pillanatban Edward állt meg előttük.
– Hajoljatok meg! – sipította dölyfösen. A nővérei meglepetten néztek rá, és
tétováztak. – Hajoljatok meg! – ismételte. – Király leszek, mint az apám!
Mindketten fölegyenesedtek, visszafojtották a kikívánkozó mosolyt, és
mélyen meghajoltak előtte.
– Fölállhattok – utasította őket, tökéletesen utánozva Henrik királyt. Nővérei
engedelmeskedtek. –Most pedig távozhattok – mondta Edward. Penn kisasszony
csak rázta a fejét ilyen pimaszság hallatán.
Távoztában Erzsébet elővett a zsebéből egy ragadós marcipándarabkát, és a
dajka kezébe nyomta.
– Adja ezt a hercegnek – suttogta.

A karácsony ünnepségek forgatagában telt, miközben mindenki türelmetlenül

várta az új királyné érkezését. Most már javában folyt az újévköszöntő ünnep,
Whitehall nagyterme emberekkel volt telezsúfolva, gyertyák ragyogtak, tűz
ropogott a nagy kandallóban, a kutyák ételmaradékok után kutattak a földön, a
szolgák vizeskancsókkal járták keresztbe-kasul a termet, hogy teletöltsék a
poharakat. Erzsébet határtalanul jól érezte magát. Az udvari tréfamester azt a
büntetést rótta rá, hogy meg kell csókolnia a teremben tartózkodó tíz
legcsinosabb úriembert. Mindenki, apját is beleértve, vidáman harsogott, mikor
először emezt a férfiút választotta ki, azután amazt, majd csukott szemmel és
összecsücsörített szájjal csókot nyomott mindegyikük arcára. Végül majd
szétpukkant ő is a nevetéstől, olyannyira, hogy egy kis időre, sajgó oldalát fogva,
abba kellett hagynia a játékot, míg újra levegőhöz nem jutott.
– És mi lesz velem? – kiáltotta a király színlelt méltatlankodással. – Hát nem
én vagyok a legcsinosabb férfiú a teremben? – Erzsébet, levegő után kapkodva,
odaszaladt hozzá, és nagy csókot nyomott a szájára. Az udvaroncok tapsoltak és
éljeneztek.
– Hát persze hogy te vagy, Sire – mondta zihálva.
Ebben a pillanatban libériás hírnök lépett be a terembe, és valamit súgott a
király fülébe. Henrik szélesen elmosolyodott, kihúzta magát, hogy érvényesüljön
uralkodói termete, és csöndre intette a társaságot.
– Nagyszerű hírek, uraim és hölgyeim! Cléves-i Anna hercegnő épségben
megérkezett országunkba, pillanatnyilag Rochesterben tartózkodik. Mit
gondolnak? Egyetlen pillantást se vessek rá az ünnepélyes fogadtatásig, avagy
lovagoljak azonnal Rochesterbe mint epekedő kérője, hogy tápláljam a
szerelmét?
A társaság, az elfogyasztott bor hatásától sem egészen függetlenül, hangos
tetszésnyilvánítással hagyta jóvá az utóbbi tervet. Erzsébet hamarosan ott állt
szemben a palotaudvar előtt összegyülekezett tömeggel, amely éppen búcsút
intett a királynak és a kíséretéül kiválasztott nyolc nemesúrnak.
– A szőrmebunda, Sir Anthony! Az ajándékom a hercegnőnek! Emlékszel rá?
– kiáltotta a coboly-prémbe bugyolált Henrik, amint fölugrott a nyeregbe.
– Itt van nálam, Sire – mosolygott Sir Anthony Browne.
A király boldogan somolygott, kalapját erősen a fejébe nyomta, és búcsút
intett bámuló udvaroncainak.
– Hamarosan mindannyian viszontlátjuk egymást, azután irány Greenwich,
ahol az esküvőt tartjuk! Isten veletek!
– Isten gyorsítsa meg kegyelmetek útját! – kiáltották az urak és hölgyek. –
Csak rajta, vén kecske? –mormogta valaki, és Erzsébet meghallotta.
– Én is mehetek? – kiáltotta izgatottan, mikor a király megfordult a lovával.
– Ma este nem, Bessy! Azért megyek, hogy szerelmet ébresszek a hercegnő
szívében. Kisleányok ilyenkor útban lehetnek – válaszolt az apja kedélyesen,
aztán elindult kísérete élén, és kilovagolt a palota kapuján.
 5

1540-41

Senki nem tudta, hogy mikor tér vissza a király, így a főkamarás bejelentette:
az újévi ünnepséget a terv szerint megrendezik a király távollétében. Erzsébet a
nap nagy részét a szobájában töltötte Kat társaságában. A tűz előtt térdelve
kártyákat tűztek az aznap este kiosztandó ajándékokra.
Késő délutánra járt, s odakint már sötét volt, mikor Erzsébet a szája elé kapta
a kezét:
– Jaj, elfelejtettem! Megígértem Mária úrhölgynek, hogy vele együtt részt
veszek az esti istentiszteleten a kápolnában – kiáltotta.
– Ne aggódj – mondta Kat a homokórára pillantva. – Ha sietünk, nem fogunk
elkésni.
Elővette Erzsébet köpenyét és kesztyűjét, segített az öltözködésben, majd a
csigalépcsőn lekísérte az udvarra. A kápolna az udvar túloldalán állt, s színes
üvegablakain átszűrődött a gyertyák pislákoló fénye. Mária már nyilván odabent
imádkozik.
Erzsébet hirtelen mind hangosabb patakopogásra lett figyelmes. Kattel együtt
hátralépett, hogy ne állja el az útját a közelgő lovasoknak. Mikor átügettek a
kapun, Erzsébet egyszeriben nagyon izgatott lett. Végre láthatja atyját, a királyt,
aki igazán hamar visszatért ahhoz képest, hogy előző este milyen csintalan tervei
voltak. Izgatott volt, aztán meg zavarba jött, mert apja nem különösebben
emlékeztetett boldog vőlegényre. Sőt, kifejezetten dühösnek tűnt. Ráadásul úgy
látszott, észre sem veszi kislányát. Rosszkedvűen lepattant a lóról, aztán elsietett
a lakosztálya felé. A kíséretében álló nemesurak megnyúlt arccal, biztonságos
távolságból követték. Istállófiúk siettek eléjük, hogy átvegyék a lovaikat.
Erzsébet és Kat döbbenten nézett egymásra.
– Miért ilyen ingerült az apám? – kérdezte Erzsébet.
– El sem tudom képzelni – felelt Kat. – Siessünk, hölgyem, még elkésünk a
kápolnából.
Mikor sietősen beléptek a kápolnába, Mária rosszallón pillantott fel, majd szó
nélkül visszatért imádságához. Erzsébetnek igen nehezére esett odafigyelni, így
csak gépiesen mondta a responzóriumot. Miért tűnt az apja olyan rémisztően
dühödtnek?
Beleborzongott a balsejtelmébe. Mostanra már jól tudta, hogy mikor az apja
dühöng, rossz dolgok szoktak történni. Dühe sokkal riasztóbb, mint bármely más
férfié, hiszen hatalma van élet és halál fölött. Volt már, akinek a halálát okozta…
Közelebb húzódott Kathez, és megfogta a kezét.
Henrik haragos tekintettel foglalta el helyét az emelvényen, mikor a lakoma
elkezdődött. Ott tornyosodott ékszerekkel díszített ruhájában, kopaszodó, őszülő
fején tollas kalapjával, és látványosan füstölgött. Helytelenítő pillantásokat vetett
az udvaroncokra. A fogadóterem csöndes volt, a szokásos duruzsolás helyett
elnyomott köhögéseket, szipákolásokat és visszafojtott sóhajokat hallhatott.
Észrevette leányait, amint aggodalmas tekintettel néznek rá az emelvényen álló
asztal túlsó végéről. Őket is becsapták, akárcsak az apjukat. Azt várták, hogy
lesz egy mostohaanyjuk, ő pedig azt, hogy egy felesége, akit szerethet. Majd
felrobbant a dühtől.
Hol van az a mihaszna Cromwell? Itt kellene lennie! És íme, itt is van, csupa
nyájasság és mosoly, holott uralkodója után lép a terembe, ami késésnek számít.
Bár, gondolta Henrik, az udvariatlan viselkedés most a legkevesebb.
Cromwell tekintete találkozott a királyéval. Lefagyott a mosoly az arcáról. Az
udvar egy emberként, lélegzet-visszafojtva figyelte őket. Erzsébet, aki egy kicsit
le volt maradva, egyszerre megértette, hogy Cromwell kancellár valamilyen
módon megsértette az atyját. Szóval ezért van ilyen rossz hangulatban a király!
A dolgok kezdtek összeállni.
– Hiányoltuk visszatérésünkkor, kancellár úr – szólt Henrik vészjósló, feszült
hangon.
– Esedezem felséged bocsánatáért – felelte Cromwell behízelgőn. – A
lakomához öltöztem át. Csak egy órája jutott tudomásomra, hogy felséged
egyáltalán visszatért.
– Visszatértünk, kancellár úr, mivel nem volt miért Rochesterben maradni. – A
király hangja jéghidegen szólt.
– Azt állítja felséged, hogy Anna hercegnő nem volt ott? – kérdezte
Cromwell. Az udvaroncok mohón itták a szavaikat.
– Ó, dehogynem, kancellár úr. Ott volt.
– Megnyugtató ezt hallani – locsogta Cromwell. – És elnyerte felséged
tetszését a királyné?
A király fenyegetőn hajolt előre.
– Nem tetszik nekem. Nem tetszik nekem! – A király szavai szaggatottan
kopogtak. – Egyáltalán nem megfelelő, szemben azzal, amit kancellár úr és
cimborái mondtak. S ha tudtam volna, amit most tudok, soha nem engedtem
volna az ország területére lépni.
Visszahanyatlott a székébe. Úgy nézett ki, mint áldozatára lecsapni készülő
oroszlán.
– Hogyan orvosolja, Cromwell kancellár úr? Hogyan orvosolja?
Cromwell mérhetetlenül le volt sújtva.
– Sire, a szerződés a felek kölcsönös egyetértése mellett aláíratott.
Nehézségek adódhatnának, ha… – Mikor a király arcára pillantott, gyorsan
hozzátette: – De természetesen gondosan meg fogom vizsgálni, lehetséges-e
valamilyen módon visszalépni.
– Találhatott volna egy jobbat is – szólt a király. –Ha már bevitt engem ebbe a
zsákutcába, ki is kell juttatnia innét!
Miután Cromwell elkotródott, mint valami kóbor kutya, amelynek alaposan
ellátták a baját, Henrik biccentett a zenészeknek. Elkezdtek játszani, az
udvaroncok pedig hálásan fecsegtek tovább, ezúttal fojtott hangon. Erzsébet
kellemetlenül érezte magát. Ez nem az a boldog újévi ünnepség volt, amelyet
elképzelt magának, és attól félt, mégsem lesz új mostohája. Azt nem értette,
miért, hisz Anna hercegnő olyan imádnivaló volt azon a képen. Mi nem tetszett
rajta az apjának?
Észrevette, hogy apja éppen a balján ülő Norfolk hercegével zsörtölődik.
– Az utolsó földönfutó is azt veheti feleségül, akit szeret – panaszkodott
Henrik –, de a fejedelmeknek olyat kell elvenniük, akit mások szemelnek ki
számukra. Mások? Hát lehet ilyen téren mások ízlésében bízni?
– Csúnyán elbántak felségeddel – jegyezte meg a herceg, együtt érzőn rázva a
fejét. – Semmi kétség.
– Valóban – felelt Henrik szomorúan. – De vajon feltétlenül igába kell
hajtanom a fejem? Hogyan lehetne ezt még orvosolni?
– Bíznunk kell abban, hogy Cromwell kancellár megtalálja a megoldást, Sire
– nyugtatta meg a herceg. Erzsébet meglepetéssel vette észre, hogy a szája
huncut mosolyra húzódik.
Az udvar másnap átköltözött Greenwichbe, függetlenül attól, hogy senki nem
tudta, sor kerül-e vagy sem a királyi esküvőre. Előző este a király igen korán
otthagyta az ünnepi lakomát, s azóta senki sem látta, Cromwell kancellár pedig
valamerre elbujdosott.

Indulás előtt Erzsébet búcsúlátogatást tett Edward kis öccsénél, aki hamarosan
Hertford kastélyába indul. Többször is találkozott fivérével az elmúlt napok
során, aki most már jól ismerte, és lelkesen üdvözölte.
– Lisbeth! – sikoltott, mikor nővére belépett a szobába, és kitárt karral rohant
felé, hogy átölelje. Időnként igen dölyfösen viselkedett, de mégiscsak imádni
való kisgyermek volt, és Erzsébet szíve túlcsordult az iránta érzett szeretettől.
A nő, aki Edwardra vigyázott, bókolt Erzsébet előtt. A kislány megtorpant.
Lady Bryan volt az.
– Erzsébet úrhölgy, isten hozott – mondta kimérten.
– Köszönöm. – Erzsébet hűvösen biccentett. Még mindig fájdalmat érzett
korábbi nevelőnője átpártolása miatt. – A herceghez jöttem.
Lady Bryan észrevette a kislány távolságtartását.
– Mindjárt beküldőm Penn kisasszonyt – mondta és visszavonult.
– Greenwichbe kell mennem – közölte Erzsébet Edwarddal, az ölében
ringatva. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled. Sietnem kell. Az Úr adja,
hogy mihamarabb viszontlássuk egymást, kedves kis testvérem. És az Úr
vigyázzon rád addig is.
Egy csók, egy bók, és máris kint volt a szobából. Nem látta a kisfiú arcán
végigguruló könnycseppet, mikor az ajtó becsukódott a háta mögött.
– A király esküvőjét megtartják, mégpedig holnap – mondta izgatottan Kat,
belépve Erzsébet szobájába. –Most hallgattam ki néhány udvaronc beszélgetését.
– Vajon én is ott leszek? – kérdezte Erzsébet, fölnézve a könyvéből. –
Fölvehetnem az új kék ruhámat.
– Nem vagyok biztos benne, ladym – felelt Kat tétován. – Várd meg, hogy
meghívjanak.
– Remélem, így lesz – szólt a gyermek. – Holnap van vízkereszt. Ünnepség
lesz, és mulatozás. Annyira szeretnék ott lenni!
Nyugtalanul várakozott. Órák teltek el. Nem történt semmi. A király nem
küldött érte.
Erzsébet másnap késő reggel keserű csalódottsággal vette tudomásul, hogy az
esküvő már le is zajlott a kápolnában, magánszertartás keretei között.
– Ne törődj vele – mondta Kat –, az a jó hírem van számodra, hogy ma este
csatlakoznod kell őfelségéhez a fogadótermében. Álarcos előadás lesz, és tánc.
Szokásos vízkereszti ünnepség.
Erzsébet tapsikolt örömében. Ezt szerette a világon a legjobban…
– A kék ruha, azt hiszem – szólt Kat mosolyogva.
A király, a jóféle bortól némileg ittasan, mogorva hangulatban nézte a
komédiásokat, akik nyugtalankodva vitték színre az előadást, melyben Hymen, a
házasság istene megáldja Orpheusz és Eurüdiké nászát, továbbá
gyermeknemzésre biztatja őket. Jó családból való fiatal lányok bő fehér ruhában
énekelve dicsőítették a házasság szépségét, s ide-oda kanyarogva kígyózó táncot
jártak.
 Erzsébet úgy vélte, az előadás elbűvölő, az ének pedig gyönyörűen szól, de
legalább ilyen érdeklődést tanúsított az új királyné iránt, aki mereven ült a király
oldalán, szögletes arca mosolyra dermedt. A mosoly érintetlenül hagyta vastag
szemöldök alatt meghúzódó szemét. Nem igazán hasonlít az őt ábrázoló képre,
vélte Erzsébet, és furcsa német ruhája nem valami bizalomgerjesztő, különös
tekintettel a hosszú uszály bántó hiányára, mely pedig kötelező viselet az
udvarnál. Mély torokhangjánál, mellyel Anna előző nap üdvözölte őt bemutatása
alkalmával, még sokkal rosszabb volt az a szennyes ruha és állott hal szagára
emlékeztető kellemetlen bűz, amit a hercegnő mindenütt árasztott magából.
Mindazonáltal igen szívélyesnek és mostohaleányai iránt elég jóindulatúnak
mutatkozott, úgyhogy Erzsébet elhatározta, ezzel nem kíván foglalkozni. Már
csak azon töprengett, hogy az apja, férfiak e legdölyfösebbike, vajon mit szól
hozzá.
Az biztos, hogy nem tűnt nagyon elégedettnek ifjú feleségével, a szerencsétlen
asszony pedig most már szemmel láthatólag halálra volt rémülve, amire minden
oka meg is volt, hiszen Henriket – az elmúlt néhány nap erőlködése után –
végképp cserbenhagyta a jó modora. Mindenki előtt világossá vált őfelsége
pocsék kedélyállapota. Szokásával ellentétben ezúttal egyetlenegyszer sem
tapsolta meg az álarcosokat, akik ebből fakadóan némaságba merült közönség
előtt voltak kénytelenek játszani.
Hymen épp most szólította meg őfelségét, emlékeztetve a rá váró hálószobai
örömökre. Erzsébet nem sokat értett a monológjából, de azt látta, hogy az apja
nincs igazán elragadtatva attól, amit hall. Nem tűnt kimondottan vidámnak.
Mikor az előadás véget ért, és a komédiások megkönnyebbülten elhagyták a
termet, a király udvari bolondja, Will Somers, néhány vicc segítségével mosolyt
próbált varázsolni az emberek arcára, Henrik azonban továbbra is villámló
tekintettel, összeszűkült szemmel ült a helyén. Somers hirtelen úgy döntött, hogy
a bohóci sérthetetlenségét kihasználva, fejest ugrik a mély vízbe.
– Talán mi gátolunk meg abban, hogy kedvenc sportodat űzhesd? Ne húzd az
időt, ember! Fektesd le az édes kicsi feleségedet, és keféld meg vitézül!
A király öklével rácsapott az asztalra. Mindenki összerezzent.
– Elég legyen! – vicsorgott. – Tartsd a szádat, bolond! Ne feledd, a királyné és
udvarhölgyei is jelen vannak.
Elzavarta Somerst, és ismét jelt adott a zenészeknek.
– Játsszatok! – parancsolta.
A zene megszólalt, dallamos melódia szapora dob-pergéssel. Henrik kaján
pillantást vetett az udvaroncaira.
– Mi a bajotok? – szólt rájuk nyersen. – Hajrá, hajrá, táncoljatok!
 Néhány úriember sietősen felállt, bókolt hölgye előtt, s a parkettre vezette.
Erzsébet a zene ütemére kopogott a lábával, imádkozva, hogy valaki kérje föl
táncolni, mikor egyszeriben meglátta a királyt, amint kaján pillantással a
királynéhoz fordul.
– Megtisztelne, Madam? – kérdezte.
Anna királyné zavartan pislogott, és tolmácsához fordult felvilágosításért, egy
tekintélyes méretű német matrónához, aki végig ott állt mellette.
– Madam, a király felkéri táncolni – vonta össze a matróna a szemöldökét
rosszallón, mintha ez a világ legfurcsább és legerkölcstelenebb kívánsága lenne.
Henrik ellenséges pillantást vetett rá.
Anna arca elborult, és valamit súgott a tolmácsnak.
– Felség, a királyné nem táncol – jelentette be az erényes tolmács. – Cléves-
ben nem szoktunk táncolni.
– De még mennyire hogy táncolni fog – hallotta Erzsébet atyja haragos
hangját. – Vigyék innen ezt a sárkányt! – Amint a tiltakozni próbáló matrónát
arrébb kísérték, a király Annához fordult.
– Fölállni! – parancsolta, és kihúzta magát. Ezen aztán nem volt mit
félreérteni. A királyné fölállt, és engedte, hogy vezessék. Igaznak bizonyult,
hogy nem tud táncolni, és az udvaroncok lélegzet-visszafojtva figyeltek, hogyan
botladozik, találja vagy véti el a lépést, s lép teljes erőből a király lábujjára. A
király megvonaglott, de zokszó nélkül sántikált végig a parketten. Aztán a kínos
tánc nagy sokára véget ért, s a király visszavezette a helyére szégyenében
elvörösödő feleségét.
– Most pedig visszavonulunk – jelentette be, mire az udvar egy emberként
szökkent talpra. Anna udvarhölgyei kikísérték a királynét, a király és kísérői
követték őket. Erzsébet hallotta, amint az apja távoztában odasúgja Norfolk
hercegének: „Őszintén megmondom, ha nem állna a világ és országom
érdekében, a föld minden kincséért sem tenném meg, amit ma éjjel meg kell
tennem!” És kibotorkált a teremből.

Ezután Kat gyorsan lefektette az álmos Erzsébetet. Attól félt, a kislány túl sok
erkölcstelen beszélgetést és találgatást hallhatott az udvaroncok között.
Erzsébet már számtalan, felnőttek által írt levelet látott életében. Tudta, hogy
mit kell írnia. Tintába mártotta lúdtollat, és elkezdte róni, lassan és
körülményesen, tisztán olvasható, gyermekes betűivel:
Engedd meg, hogy a levél által hozzam tudomásodra odaadó tiszteletemet
irántad mint királyné iránt, s feltétlen engedelmességemet, melyet neked mint
anyámnak fogadtam. Túlságosan fiatal és gyenge vagyok ahhoz, hogy
hatalmamban álljon többet is tenni, mint jelen jókívánságaimat küldeni
házasságod kezdete alkalmából. Remélem, hogy felséged is fog annyi jóindulatot
tanúsítani énirántam, mint amekkora odaadással állok én a szolgálatára.
Ez jól hangzik, gondolta, és talán ráveszi Annát arra, hogy visszahívja őt az
udvarhoz. Jól érezte magát Hertfordban, ebben a kellemes, vörös téglás, a Lea
folyó partján húzódó kastélyban, mint ahogy örült kis testvére társaságának is,
hisz ritkaságszámba ment, hogy hosszabb időn át egy helyen lakjanak, de miután
már alaposan belekóstolt az udvari életbe, alig várta, hogy visszatérhessen.
Kat lépett a tanulószobába.
– Mi az, amit írsz, hölgyem? – érdeklődött.
– Levelet, a királynénak – válaszolt Erzsébet dölyfösen.
– A királynénak? – Kat meg volt döbbenve. – Hadd lássam! – Gondosan
elolvasta a levelet, kétszer egymás után. – Nem vagyok biztos benne, hogy el
szabad küldened ezt a levelet.
Erzsébet elszontyolodott.
– De ha egyszer annyira vissza szeretnék menni az udvarba! – mondta
siránkozó hangon. – Kérlek szépen, Kat!
Kat elgondolkodott egy pillanatra.
– Rendben van – mondta engedékenyen. – Úgy hiszem, nincs semmi ebben a
levélben, ami sértő lehetne. Pecsételd le, és elküldöm.
Erzsébet a következő néhány napot izgatott várakozásban töltötte. Bízott
benne, hogy visszatérhet az udvarhoz. Előre örült a lakomáknak, az
ünnepségeknek, annak, hogy viselheti majd szép ruháit, s az uraknak és
hölgyeknek, akik mind őt fogják dicsérni, és neki fognak bókolni. Eltökélte,
hogy megszerzi magának Anna királyné szeretetét, kellemetlen szagok ide vagy
oda – és ő biztosan kieszközli majd a királynál, hogy Erzsébet állandó
lakosztályt kaphasson az udvarnál. Olyan csodálatos lenne!
Ami ezek után történt, komoly megrázkódtatást jelentett számára.
– Leveled érkezett Cromwell kancellár úrtól – közölte Kat, belépve a
szobájába. Erzsébet izgalmában ugrott egyet, de közben észrevette Kat komor
arckifejezését.
– Mi áll benne? – kiáltott.
– Nem tudom, hogyan mondjam meg neked, gyermekem – szólt Kat
szokatlanul felindult hangon. –Azt írja: A király parancsa értelmében közölnöm
kell, nem szeretne hallani arról, hogy az udvarhoz jöjjön, a királyné
szolgálatára. Azt is át kell adnom, hogy kegyelmes édesanyja oly mértékben más,
mint ez a nő, hogy nem kellene a vele való találkozást kívánnia.
Erzsébet minden előzetes figyelmeztetés nélkül könnyekben tört ki, és
bömbölni kezdett. Kat megrémült, hisz a kisleány általában olyan nyugodt volt,
olyannyira uralkodott magán.
– És ez mit jelent? – kérdezte zokogva.
– Nem venném én ezt túlságosan komolyan – nyugtatgatta Kat. – Őfelségének
ez egy igen nehéz időszak. A hírek szerint nem boldog a királynéval.
– De az mit jelent, hogy az anyám annyira más, mint ez a nő, hogy nem
kellene kívánnom találkozni vele? – Erzsébet mostanra abbahagyta a sírást, de
ábrázata gyászos volt, és zavarodottságot tükrözött.
Kat leült mellé, és arrébb tolta a füzetet az asztalon. A gyermek kezét a maga
kezébe csúsztatta, és erősen megszorította.
– Erzsébet, az édesanyád elbűvölő nő volt. Nem volt gyönyörű, de a férfiak
hihetetlenül vonzónak találták. Atyád, a király hét évig küzdött érte, amiből
leszűrheted, anyád mennyire elbűvölő volt. És milyen ügyesen forgolódott a
társaságban! Bármit tett, kecsesen tette – táncolt, énekelt, hímzett, verseket írt,
lanton és virginálon játszott. Ami meg az eszességet és szellemességet illeti,
csillogott mindkettőben. Karcsú volt, tartása csodálatos, mindig elegánsan
öltözött, hisz érzéke volt a ruhákhoz, és igen kevésből is csodát tudott művelni.
Sok tekintetben nagyon hasonlítasz rá. Ez már most is látható.
Erzsébet erőtlenül mosolygott. Mohón itta magába az anyjáról szóló
értesüléseket. Mindeddig nem ismert ilyen részleteket, és most, furcsa módon,
mindez hirtelen tudomására jutott. Csak egy fényűzően öltözött hölgyre
emlékezett, aki rózsavíztől illatozik, és éppen egy folyosón szalad vele végig,
vagy gyöngydíszes főkötőjét köti meg az álla alatt. Voltak más, ködös, kevésbé
kellemes emlékei is, de ezeket most nem tudta előhívni, bármennyire igyekezett
is. Ez volt minden, amit az anyjából megőrzött, ezek az emlékek, de most
kiegészítheti őket a Kattől szerzett ismeretekkel.
– A királynak igaza van – folytatta Kat –, Anna királyné valóban nagyon
különbözik édesanyádtól. Nincs esélye arra, hogy hozzáidomuljon apád
nőideáljához, az Úr segítsen neki. Úgyhogy az a benyomásom, a király nagyon
megbánta, hogy egy ilyen nőt vett feleségül. Soha nem ismerné el, de talán az jár
a fejében, mennyire lenyűgözte az anyád annak idején, és ki tudja, talán most
már sajnálja, hogy kivégeztette. Azt hiszem, soha senkit nem fog annyira
szeretni, mint amennyire őt szerette. Megsimogatta Erzsébet kezét.
– Majdnem biztos hát, hogy ezért mondja azt, jobb lenne, ha nem kívánnál a
királynéval találkozni. Nem udvarias, hogy úgy hívja, „ez a nő”, s úgy tűnik, azt
szeretné, ha semmiféle kapcsolat nem lenne közte és közted.
– De az is lehet, úgy érti, hogy Anna királyné jó, anyám pedig rossz volt, s
hogy azért nem szeretné, ha találkoznék vele, mert nem tart erre méltónak.
 – Nem nagyon hinném, miután ezt elolvastam. Édesem, tudom, hogy ez a
levél bánt téged, de úgy vélem, csakis atyád boldogtalanságát tükrözi. Ne
tulajdoníts neki túl nagy jelentőséget. Gyere, mutatni akarok neked valamit.
Kat felállt, és a kíváncsi Erzsébetet a szobájából induló lépcsőn fölvezette a
padlásra. Itt poros, használaton kívüli, egymásba nyíló szobák voltak. Az első
kettő, amelybe beléptek, üresen állt, de a harmadik tele volt a Hertford kastély
korábbi lakóinak holmijával. Egy ócska padon két rojtos párna pihent, majmokat
és pillangókat ábrázoló hímzéssel. Színüket megkoptatta az idő. A padlón
viseltes falikárpit és megperzselődött szőnyeg hevert összegöngyölve. Voltak ott
ócska ládák, összetört zsámolyok, horpadt páncélok, valamint egy érdekes,
szarvakkal ellátott fejdísz, szegre akasztva. Alig látszott ki a pókhálók alól.
Erzsébet kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. Látta, hogy nagyon finom
anyagból készült.
– Ne érj hozzá! – figyelmeztette Kat. – Nagyon-nagyon régi. Templomokban,
képeken láttam effélét. Sok ősöd élt itt a múltban, valószínűleg valamelyiküké
volt. Valójában a legtöbb holmi, amit itt találsz, föltehetőleg királyi tulajdonban
volt valamikor az idők során.
Erzsébetre nézett.
– El sem tudom képzelni, miért nem takarítja ezt itt ki valaki. Ezelőtt
mindössze egyszer jártam itt, mikor Sir John valamit félre akart tenni. Azt
hiszem, nem lett volna szabad, de alaposan körülnéztem, és akkor történt, hogy
találtam itt valami nagyon érdekeset. – Utat tört magának abba az irányba, ahol
egy rakás bekeretezett kép hevert a falnak támasztva. Erzsébet lázas
kíváncsisággal követte. Kat elkezdte végignézni a festményeket. Az első egy
felfegyverzett férfi kopott hasonmása volt. A második egy csinos ifjú hölgy
arcképe, barna bársonyruhában és ugyanilyen főkötőben, pazar nyaklánccal,
aranyszínű hajjal, kerek orcával, tartózkodó arckifejezéssel.
– Ki ez? – kérdezte Erzsébet.
– Ez a néhai Katalin királyné, Mária úrhölgy édesanyja. Nyilvánvalóan leány
korában készült, amikor még nem fásult el a tekintete, és nem volt elhízva sem.
Erzsébet nem tudott nem szánalmat érezni e csinos lány iránt. Tudta, apja
miképpen állította félre s üldözte el az udvarból első feleségét, annak csökönyös
természete miatt. Természetesen teljes joggal cselekedett így, de mégis szívbe
markoló volt látni ennek az ifjú hölgynek az arcképét, aki nyilván kitörő
örömmel ment hozzá feleségül s vált királynévá, s akinek az élete aztán oly
szomorú fordulatot vett.
– De nem ez az, amit mutatni akarok – szólt Kat, keretezetlen fatáblát emelve
ki a halomból. – Ez az. Ez az édesanyád. Anna királyné.
 Sötét hajú nő mellképét tartotta Erzsébet elé. Vidám, igéző szem, hosszúkás
arc, mosolygó száj. A nő mélyen kivágott fekete ruhát viselt, gyöngyökkel és
paszománnyal díszítve, prémmel bélelve. Francia főkötőjét is gyöngyök
díszítették. Gyöngysor vette körül sudár nyakát is, melyen B betűt formázó
medál lógott. A sérült sötétzöld háttéren arany betűkkel az alábbi latin szavak
voltak olvashatók: ANNA BOLINA UXOR HENRI OCTA.
Erzsébet ámulva nézte. Ilyen volt hát az édesanyja! Korábban sosem látott
képet róla, csak a halvány emlékeire támaszkodhatott. Gyakran tűnődött azon,
milyen is lehetett a külseje.
– Élethű ábrázolás – szólt Kat. – Többször is láttam őt.
Erzsébet meg volt döbbenve, mennyire hasonlít rá a képen ábrázolt asszony. A
fekete szeme, a hosszúkás arca, a szeplős bőre, a szája. Most ébredt rá, hogy a
megtévesztésig hasonlít Boleyn Annára. Csak vörös haja jelzi, hogy mégis
Tudor-vér csordogál az ereiben. És Kat azt már elmondta, hogy egyébként is
mennyi a hasonlatosság kettejük között. O is szépen táncol, akárcsak Anna. Már
majdnem mesterfokon játszik lanton és virginálon – a zenetanára azt mondta,
tehetsége van hozzá. Anna is jeleskedett a hímzésben, ő is szerette a szép
ruhákat, és gyönyörű tartása volt. Okos volt, és Erzsébet okosnak tartotta
önmagát is. A portrét bámulva egyszeriben úgy érezte, végre tudja, ki is ő
valójában.
– Magamhoz vehetem ezt a képet? – kérdezte.
– Ó, nem tudom – mondta Kat, aki épp azon kezdett tűnődni, vajon nem
fecsegett-e megint túl sokat.
– Miért ne? Senki másnak nem kell. Kat egy percig aggodalmasan mérlegelt.
– No, ha gondosan elrejted, akkor úgy hiszem, magaddal viheted. De senki
másnak nem szabad látnia.
Erzsébet fogott egy piszkos, ócska festett kelmét, és belecsomagolta a képet.
Aztán gyorsan Kat után szaladt, le a lépcsőn, a hálószobájába, ahol a portrét az
ágya mögé rejtette.
– Itt senki nem találja meg – mondta.
– Valóban – helyeselt Kat. – Az ágyat évek óta nem mozdították el a helyéről.
Lehet, hogy eleve a szobába építették.

Eztán egy ideig Erzsébet minden este elővette anyja képét az ágya mögül, és
megnézte. Hamarosan minden vonása a szívébe égett.
– Az anyám a képen azt a B betűs medált viseli – szólt Kathez egy napon. –
Nem lehet tudni, mi történt vele?
– Nem tudom. Minden holmijának nyoma veszett. Miután bűnösnek találták
felségárulás vétkében, teljes vagyonelkobzásra is ítélték, és mindene a királyhoz
került. Nem tudom, a király mit csinált a holmijával.
Erzsébet elszomorodott. Nagyon szeretette volna, ha van valamije, ami az
anyjáé volt. Csak egy emléket Annától, amit bármikor megérinthetne.

Tanórái végeztével Erzsébet föltette szalmakalapját, és rohant, hogy élvezze

az augusztusi napsütést. A nagy hertfordi park tárult a szeme elé, mely zöld és
aranyszínekben játszott a forróságban. Csak szaladt előre céltudatosan. Apró kis
alak, krémszínű nyári köntösében. Kat a tanulószoba ablakából figyelte, bámulva
gyors növésnek indult ifjú növendékét.
– Majdnem hétéves – merengett –, de milyen lesz húszévesen?
Mikor visszatért az asztalhoz, és elkezdte halomba rakni a könyveket, Sir John
Shelton lépett be. Láthatólag sietett.
– Egy királyi hírnök érkezett, ott vár lent az udvaron. Épp most veszik át a
lovát. Le kell mennünk. –Kat sietősen berakta a tollakat a tartóba, kisimította a
ruháját, és követte a háznagyot.
Erzsébet éppen csak elhelyezkedett kedvenc tölgyfája árnyékában, és
beleharapott az almájába, mikor észrevette, hogy Kat hevesen integetve rohan
felé.
– Gyere, ifjú hölgyem! Fontos hírek érkeztek az udvarból!
Erzsébet talpra szökkent. Rohant a ház felé, s kis híján megfulladt a szájában
tartott almától.
– Mi az? – kiáltott.
– Sok minden – mondta Kat, karját a vállára téve, s így lökdösve át a
nagyterem nyitott ajtaján. Ott állt Sir John, aki épp egy kupa sört nyújtott át a
hírnöknek.
Sir John meghajolt. A gyermek zihálva nézett rá.
– Erzsébet úrhölgy, fontos dolgokról értesültünk. Először is, a király
házassága Cléves-i Anna hercegnővel felbomlott, miután kiderült, hogy a
hercegnőt előzőleg másnak ígérték feleségül, ennélfogva nem állt jogában
házasodni.
– Ó, szegény nő! – kiáltott Erzsébet riadtan, de Sir John megrázta a fejét.
– Nincs miért szánakoznod rajta, efelől biztosíthatlak. Őfelsége igen
nagylelkűen járt el a hercegnővel. Megfelelő járandóságot biztosított a számára,
valamint a Richmond palotát, a Hever kastélyt és a Bletchingly majort.
Mostantól a király legkedvesebb nővérének kell tekinteni.
– Ahogy halljuk, igen elégedett a járandóságával – vetette közbe Kat –,
úgyhogy nincs ok az aggodalomra.
A hírnök mosolygott.
– A hírek szerint a király nem volt annyira boldog attól a készségességtől,
mellyel a hercegnő mindent elfogadott, amit csak fölajánlottak neki – szólt
vigyorogva.
– Elég legyen! – mondta Sir John élesen. – Elmehet. További frissítőket
kaphat a konyhában. Én fogom a fennmaradó híreket közölni Erzsébet
úrhölggyel.
A férfi kalapot emelt és távozott. Erzsébet láthatólag meg volt könnyebbülve,
de alig várta, hogy hallja Sir Johntól a folytatást.
– Melyek a további hírek, háznagy uram? – kérdezte.
Sir John fejével intett Katnek.
– Közölnünk kell veled – szólt Kat –, hogy atyád, a király újra megházasodott.
Van egy új mostohaanyád.
– Még egy? – kérdezte Erzsébet, gyors fejszámolást végezve. – Ez tehát atyám
ötödik felesége.
– Khm, attól tartok, őfelsége nem értene egyet ezzel – szólt feddőleg Sir John.
– Az új Katalin királyné a második törvényes felesége Jane királyné után. Jól
teszed, ha ezt nem felejted el.
– Nem örülsz, hogy lett egy új mostohaanyád? Egy saját mostohaanyád? –
vetette közbe Kat, látva Erzsébet megszeppent arcát.
– Ki az új mostohám? – kérdezte a kislány.
– Howard Katalin – felelte Kat. – Norfolk hercegének unokahúga, ennélfogva
az unokatestvéred, hiszen az apja testvére volt anyai öreganyádnak. Azt
mondják, nagyon csinos. Bizonyosan nagyon fiatal.
– Mikor találkozhatok vele? – kíváncsiskodott Erzsébet. – Irány az udvar?
– Most még nem – közölte Sir John. – De ehhez kapcsolódik az utolsó hír.
Anna hercegnő komoly érdeklődést tanúsít irántad. Engedélyt kért a királytól,
hogy meglátogathasd, és atyád beleegyezett. Elindult, hogy megtekintse új
birtokait, és most éppen a kenti Hever kastélyban tartózkodik. Holnap odautazol
néhány napra. Kat is veled tart.
– Milyen kedves a hercegnőtől! – kiáltott fel Erzsébet. Meglepődött, és
nagyon boldog volt. Persze, a Hever kastély nem az udvar, de legalább valami
környezetváltozást jelent, ami már nagyon hiányzott neki. Talán lesz tánc meg
mulatság…
 Sir John rámosolygott Erzsébetre.
– Menj és készülődj!
Erzsébet elszaladt, hogy összekészítse a ruháit a heveri látogatásra. Még soha
nem járt ott, s még csak nem is hallott a helyről, de biztos volt benne, hogy Anna
hercegnő elegáns udvartartást visz a kastélyban.
Sir John nem vette észre, hogy a kislány még hallótávolságban van, amikor
Kathez fordult:
– Vajon okos dolog elengednünk oda?
– Semmit nem tud arról a helyről, Sir John – hallotta Kat válaszát. – És miért
ne mehetne oda? Egyszer úgyis meg kell ismernie anyja életét.
Sir John felmordult, és többet nem szólt. Erzsébet beleborzongott, hogy egy
olyan helyre utazik, amely ezek szerint valamilyen módon összefüggésben áll
édesanyjával. Ez még sokkal izgalmasabbá teszi a látogatást.
Mikor a kis lovascsapat felért a dombra, zöldben úszó völgy tárult eléjük,
közepén egy kedélyes kőépülettel, a kastéllyal. Erzsébet megsarkantyúzta a
lovát, alig várva, hogy kiélvezhesse az itt-tartózkodás örömeit. Tudatában volt
annak, hogy megbecsült vendég, aki szívességet tesz vendéglátójának a
jelenlétével.
– Hogyan szólítsam Anna hercegnőt, miután már nem királyné? – kérdezte
Kattől.
– Fenség, gondolom – mondta Kat, elgondolkodva, hogy lassan újfajta játék
lesz ebből: címeket kitalálni exkirálynék számára. Az első, Katalin, „özvegy
hercegnő” lett, Erzsébet édesanyját viszont megfosztották királyi rangjától, és a
vesztőhelyre már mint egyszerű Boleyn Anna úrhölgy került.
Két fegyveres mögöttük, három udvarhölgy az oldalukon – Erzsébet és
nevelőnője így dübörögtek át a felvonóhídon, mely a kastélyudvarba vezetett. A
nyitott kapu előtt ott állt a cléves-i hercegnő, háta mögött teljes udvartartásával.
Mélyen bókolt a kisleány előtt. Erzsébet fölfigyelt rá, hogy angol szabású zöld
ruhát visel. Mikor leszállt a lóról, hogy üdvözölje előző mostohaanyját,
megkönnyebbülten tapasztalta, hogy kizárólag finom rózsa- és szegfűszegillatot
áraszt. Talán kapott némi célzást…
– Isten hozott, Erzsébet úrhölgy – mosolygott Anna. – Nagyon kedves
őfelségétől, hogy megengedte, idelátogass hozzám. – Akadozva, de érthetően
beszélt. Ideje nagy részét angoltanulással töltötte.
Erzsébet fejedelmi főhajtással adott engedélyt a hercegnőnek, hogy bevezesse
a kastélyba. A teremben felállított kis asztalokon hideg sültek, kelt és vajas
tésztából készült sütemények, valamint mindenféle kandírozott gyümölcsök
csábítottak, amitől rögtön megjött a kisleány étvágya.
 – Van egy cléves-i fogás is! – jelentette be később Anna ünnepélyesen, mikor
leültek a főasztalhoz, Erzsébettel a díszhelyen. Anna intésére két szolga lépett
elő. Az egyik bort töltött, a másik pedig egy tálat hozott, alaposan megrakva
valami zöldesfehér étellel.
– Mi ez? – kérdezte Erzsébet kíváncsian.
– Savanyú káposzta – felelte Anna. – Káposzta sóval, borral és
borókabogyóval. – Még egy intés, és a szolga jókora adagot kanalazott belőle
Erzsébet tányérjára. Megkóstolta.
– Nagyon finom! – jelentette ki, élvezve a savanyú ízt.
A hercegnő ragyogott. Kat ránézett, és boldog volt, hogy a látogatás ilyen
ígéretesen indul.
Mikor beléptek a hosszú galériába, Erzsébet meglátta a portrét.
– Ez az anyám! – kiáltott fel ösztönösen. Már hosszú ideje tudta, hogy anyja
nevét nem szabad nyilvánosan kimondani. De most itt volt előtte ez a portré,
nagyon hasonló ahhoz, amelyet ő maga rejtegetett, csak éppen ezen Anna
királyné kezében rózsaszál volt, és a haját aranypánt takarta. Még fiatalabb és
szebb volt, mint a másik képen.
A hercegnő kétségbeesett.
– Jaj, nem lett volna szabad itt felejtenem – kiáltotta. – Pedig gondoltam rá,
hogy elrakjam. Annyira sok teendőm volt a készülődéssel…
Kat megmentette.
– Nem számít, fenség. Erzsébet úrhölgy már látott képeket az édesanyjáról.
Úgy hiszem, fontos, hogy ismerje valamennyire.
– O, igen – szólt felindultan a hercegnő. – Szegény gyermek. És az a szegény
nő! – Megborzongott. –Ezért igyekszem Erzsébet úrhölgy kedvében járni. Anyja
helyett anyja nem lehetek – de barátnője talán igen.
– Fenséged kedvessége felbecsülhetetlen – felelte Kat. A két nő
rokonszenvező pillantásokat váltott.
Erzsébet csak bámulta a képet, alig hallva a beszélgetést. Az a kívánság
fogalmazódott meg benne, bár övé lehetne a festmény.
– Olyan gyönyörű – mondta.
– Élethű képmás – szólt Kat.
– Úgy örültem, mikor itt találtam – szólt hozzá Anna. – Az udvarnál senki
nem beszél róla.
– Igen, túlságosan tartanak a királytól – jegyezte meg Kat higgadtan.
A hercegnő gyengéden megfogta Erzsébet kezét.
– Gyere velem! Mutatni szeretnék neked valamit – szólt mosolyogva. A
galéria túlsó végéből nyíló hálószobába vezette a gyermeket. Előkelő tölgyfa ágy
állt a szobában, tekervényes faragványaiban az angol címerrel.
– Azt mondják, ez volt édesanyád ágya.
Erzsébet szíve nagyot dobbant.
– De miért tartják itt? – kérdezte.
– Ez volt az otthona – mondta ki végül Kat. – Itt töltötte a gyermekkorát, és
atyád idejött, hogy udvaroljon neki. Nem mintha ezt anyád elfogadta volna…
Évekig bizonytalanságban tartotta apádat.
– De hát ő volt a király! – Erzsébet meg volt döbbenve, egyszersmind le is
volt nyűgözve.
– Igen. De mikor azért küzdött, hogy eljegyezhesse anyádat, megalázkodott
előtte, és úgyszólván olyan tiszteletben részesítette, mint valami piedesztálra
állított szentképet. Szívszerelme volt, tőle függött minden boldogsága. Ilyen a
szerelmi játszma, mióta világ a világ… – magyarázta Kat mosolyogva.
– Cléves-ben ez soha nem volt így – vetette közbe a hercegnő élesen. – Ott az
ifjú hölgyeknek mindig ahhoz a férfihoz kellett hozzámenniük, akit az apjuk
választott számukra.
– Itt is ez a szokás – felelte Kat. – De a király már házas volt. Nem kérhette
feleségül a kiszemelt hölgyet. Úgyhogy azt kérte tőle, legyen a szeretője.
– A szeretője? – kérdezte Erzsébet, a faragványokat simogatva. Tudta, hogy
édesanyja erre támasztotta a fejét annak idején.
– Akit a legjobban szeret – mondta Kat, az igazságnak csak az egyik felét
tárva fel. – Ahogyan például én téged szeretlek a legjobban.
– És ő visszautasította? Bátor nő volt, nem mondom? – jelentette ki Anna.
Erzsébet csak bámult. Az anyja aztán nem volt mindennapi nő! Milyen erős
volt! Milyen vakmerő!
– Az apám ugye ebben az időben nagyon szerelmes volt belé? – kérdezte.
Kat nem rögtön válaszolt. Megfontolta, hogy mit mondjon.
– Igen. Minden gondolatát lefoglalta. Kinevezte magát az angol egyház
fejének, csak hogy feleségül vehesse. És végül legyőzte az ellenállását.
Aztán, mint tudjuk, minden nagyon rosszra fordult, úgyhogy Kat elhatározta,
másra tereli Erzsébet figyelmét, nehogy újabb kérdéseket tegyen föl.
– Ne keressük meg a hálószobádat?
– Á, igen. Fáradjanak erre, hölgyeim! – szólt Anna, rögtön megértve Kat
szándékát.
– Nem alhatnék ebben a szobában? – kérdezte Erzsébet. Úgy érezte, közelebb
kerülhet édesanyjához, ha az ő ágyában alszik.
– Azt hiszem, ez Anna hercegnő szobája – szólt Kat bizonytalanul.
 – Nem, nem, teljesen rendben van – mondta a hercegnő szívélyesen. –
Gondoskodom arról, hogy Erzsébet úrhölgy itt alhasson. – Rámosolygott a
kislányra, aki hálásan nézett fel rá.
– No, akkor most megmutatom a gyönyörű kastélykertet – jelentette ki Anna.
Heverben Erzsébetet, bármerre járt, minden az anyjára emlékeztette. Minden
szobában, minden kerti sétánál, minden árnyas fa alatt az ő emlékét érezte.
A király hivatalnokai elvitték a Boleyn család vagyonának jelentős részét, de
néhány tárgy megmaradt, mint az ágykeret vagy a portré, hisz, tűnődött Kat,
ugyan kinek kellenének ilyesfajta emlékek egy kivégzett királynétól?
Mindenesetre a személyes tárgyai nélkül is könnyű volt elképzelni Annát a
heveri kastélyban.
– Jártál itt akkor is, amikor… amikor ő is itt volt? – kérdezte Erzsébet Kattől,
mikor az első nap délutánján átvágtak a káprázatos kerteken.
– Egyszer. Akkoriban itt minden csillogott-villogott. Emlékszem, hogy
hatalmas ünnepségen vettem részt, melyet nagyapád, Sir Thomas Boleyn
tiszteletére rendeztek abból az alkalomból, hogy a király döntése alapján Lord
Rochford lett belőle. Volt tánc meg álarcosbál, és édesanyád állt a figyelem
középpontjában. A fiatalemberek látványosan versengtek a kegyeiért.
Erzsébet izgatottan hallgatta. Csodálatos lehet ilyen népszerűnek lenni, ennyi
csodálóval!
– Ugye nagyon szép volt? Mondd el, hogy nézett ki! – követelte.
– Sötétkék selyemruhát viselt, gyöngysorral a nyakában, kibontott hajjal. A
haja nagyon hosszú volt, és nagyon sötét színű, s emlékszem, hogy apró
drágakövek voltak belefűzve. És annyit nevetett… – Kat szomorúan rázta meg a
fejét. Később Annának már nem sok oka volt a nevetésre.
– Mikor nagy leszek, olyan szeretnék lenni, mint ő! – jelentette ki Erzsébet. –
Szép akarok lenni, selyemruhát akarok hordani, és ékszereket a hajamban.
Kat mosolygott. Lassan már a rajongásig szerette ezt az élénk természetű,
határozott tekintetű, hiú kislányt.
Erzsébet lehajolt, hogy vadvirágokat szedjen. Az aranyszínű ég párásán izzott
a késő délutáni verőfényben. Enyhe szellő simított végig a kerten. Kat megállt
egy pillanatra, hogy kiélvezze a hely nyugalmát és szépségét.
– Jer, ifjú hölgyem! – mondta végül. – Anna hercegnő hamarosan végez a
szunyókálással, és még át kell öltöznünk a vacsorához.
Erzsébet az anyja ágyában feküdt. A függönyöket összehúzták, a gyertya
kialudt. A szoba sötét volt, de a félhomályban ki tudta venni a székek, az
imazsámoly és a fal mellett sorjázó ruhásládák körvonalait. Egy szegen ott lógott
krémszínű ruhája, frissen kikefélve, hogy holnap fölvehesse. A távolban egy
bagoly huhogása törte meg a csöndet.
Nem tudott elaludni. A szokatlan szoba, az idegen hely, a nap izgalmas
fölfedezései és újonnan szerzett ismeretei – mindez felkavarta, és bármilyen
szorosan próbálta becsukni a szemét vagy fejben ismételgetni az imáit, rengeteg
idő telt el, mire végül összerezzent, és úgy-ahogy elszenderedett.
Nem volt biztos abban, hogy mitől ébredt föl. Talán a hidegtől, mert érezte,
hogy didereg. Aztán egyszer csak megérezte, hogy nincs egyedül. Egy sötét árny
állt az ágya végében.
– Kat? – suttogta. De az alak nem válaszolt, és meg sem mozdult. Arca a
sötétbe burkolózott, sőt egész testéi homály fedte, de úgy tűnt, egy nő, és
Erzsébet megérezte, ijedt izgalommal, hogy őt nézi. Félelem nyilallt belé.
– Kat? – szólt immár sürgetőn. Magára húzta a takaróját, s azon át kukucskált
riadt szemmel. Az árnyalak még mindig ott állt, de túl karcsú volt ahhoz, hogy
Kat legyen. Azon kezdett tűnődni, nem csak a sötétség avagy a bútorok
árnyékának szemfényvesztő játékáról van-e szó, mikor az alak hirtelen a karját
nyújtotta felé. Heves gesztus volt, de egyáltalán nem ijesztő. Könyörgés volt
benne, sóvárgás és még valami más – valami, ami meglepően megnyugtatón
hatott rá.
Erzsébet döbbenten dörzsölte ki az álmot a szeméből. Mire újra kinyitotta a
szemét, az árny eltűnt. A szoba üres volt.
A szíve rettenetesen dobogott. Alom volt? Vagy valóság? Valóság kellett hogy
legyen. Erezte a hideget, fölébredt a hidegre, még mielőtt az alakot észrevette
volna. Különös, de már nem is volt hideg. A szoba hőmérséklete kellemes – hát
persze, augusztus van.
Erzsébet töprengve feküdt az ágyában.
– Anya? – suttogta, próbálgatva ezt az édes, szokatlan szót. Az elháríthatatlan
következtetés, az egyetlen, amit hihetőnek talált, hogy Boleyn Anna szelleme
látogatta meg. De senki nem felelt.
Erzsébet nem számolt be Katnek vagy a hercegnőnek éjszakai élményéről. A
nappali világosságban mindez mégiscsak álomnak vagy képzelődésnek tetszett.
Még ha valóban anyja szelleme volt is, amiben immár kételkedett, biztosan azért
jött, hogy elmondja, menynyire szerette őt életében, és talán most, halála után is
szereti. Az alak többet nem jelent meg, és többé semmi furcsaság nem történt
heveri tartózkodása során, ami megerősítette a következtetéseit. Egyik nap röpült
el a másik után, kiválóan aludt, és túl hamar jött el a pillanat, mikor búcsút
kellett vennie Anna hercegnőtől.
– Újra el kell majd jönnöd – mondta neki a hercegnő. – Látogatásoddal
kimondhatatlan örömöt szereztél nekem. Remélem, barátnődként fogsz gondolni
rám.
– Úgy fogok – jelentette ki Erzsébet érzelmesen, nyújtva a kezét. De Anna
ahelyett, hogy ő is kezet nyújtott volna, lehajolt, hogy melegen átölelje és
megcsókolja a kislányt.
– Aztán hamar lássalak! – szólt végül.
Erzsébet nem látta viszont Cléves-i Annát egészen az 1541-es újévi
ünnepségig, melyre mindketten meghívást kaptak Hampton Courtba.
– Mégiscsak az új mostohámmal fogok találkozni! – kiáltott Erzsébet, és
izgatottan táncolta körbe a hálószobáját. – Kell egy új ruha! Kat, kaphatnék
esetleg egy új ruhát?
Hívatták a szabót.
– Ó, de megnőtt, kedves Erzsébet úrhölgy? –mondta, miközben méretet vett
róla.
– Már hétéves vagyok – közölte Erzsébet. – Nem vagyok magas a koromhoz
képest?
– De igen – mondta a szabó, elfojtva mosolyát. – És nagyon csinos, ha
mondhatok ilyet.
– Hogyne mondhatna – felelte a kislány uralkodói hangütéssel. – Az udvarnál
teszek látogatást, úgyhogy nagyon szép ruhát kell készítenie nekem.
– Hölgyem, ígérem, ha elkészülök vele, minden más hölgyet túl fog benne
ragyogni! – jelentette ki a szabó, magához rendelve segédeit. Erzsébet tátott
szájjal bámulta a méregdrága szövetet, melyet kiteregettek elé.
– Vigyáznunk kell a költségekkel – szólt közbe Kat aggodalommal. –
Meghatározott járadékot kapok… amely régebben nem is mindig érkezett meg. –
Elfintorodott, mikor eszébe jutottak Lady Bryan hősies erőfeszítései annak
érdekében, hogy a Boleyn Anna halála utáni hetekben ne fusson ki a
rendelkezésre álló pénzből, mikor a király mintha megfeledkezett volna kisebbik
leányáról. Bár azóta meglehetősen nagylelkű.
A szabó meghajolt. Ismerte Erzsébet bizonytalan státusát.
– És erről mit gondol, Champernowne kisasszony? – Sötétzöld tafotát
mutatott neki, melybe aranyfonalak voltak szőve. Az ár, amit mondott,
elfogadható volt. – Elbűvölően fog mutatni Erzsébet úrhölgy vörös hajával!
– Ez káprázatos! – sikított Erzsébet, könyörögve nézve Katre.
– Rendben van – szólt Kat. – Valóban különleges alkalomról van szó.
Ilyen előzmények után érkezett meg Erzsébet Hampton Courtba,
poggyászában a pazar ruhával s az ajándékokkal, melyeket gondosan – ámbár
kelletlenül – hímzett meg apjának, nővérének, öccsének és új mostohájának.
Éppen akkor jutott el a számára kijelölt lakosztályba, mikor Mária úrhölgy is
jött, hogy viszontláthassák egymást.
– Isten hozott, húgocskám! – mondta mosolyogva, észrevéve, mekkorát nőtt
Erzsébet legutóbbi találkozásuk óta, s hogy elvesztette gyermeki pufóksá-gát. Az
előtte bókoló kislánynak elegáns tartása volt, s valami új büszkeség költözött a
tekintetébe. Persze végső soron még nagyon fiatal, figyelmeztette magát Mária,
és most, hogy az udvarba érkezett, szükség van arra, hogy valaki óvja az
erkölcseit.
Míg Kat kicsomagolt, s elrendezte Erzsébet holmiját, Mária leült az ablak
mellé egy székre, és hallgatta, miket csacsog a húga tanórákról, kölyökkutyákról
és egyéb mihasznaságokról.
– És meglátogattam Cléves-i Annát Heverben – mondta egyszer csak
Erzsébet.
– Heverben? – ismételte Mária elképedve. Katre nézett.
– A hercegnő ott kapott szállást, hölgyem, és a hely nagyon megfelelőnek
tűnt.
Mária egy szót sem szólt, de összeszorította vékony száját. Néha kételyek
kerítették hatalmába Kat bölcsességét illetően. Minél kevesebbet mesélnek
Erzsébetnek szerencsétlenül járt anyjáról, annál jobb.
– Már találkoztál új mostohánkkal, nővérem? –kérdezte Erzsébet.
– Igen – felelte Mária óvatosan. – Őfelsége előre örül, hogy megismerkedhet
veled.
– Szép? – tudakolta Erzsébet.
– Csinos. Később elviszlek hozzá. Azt ígérte, majd hívat minket. Addig is
öltözz át, és már indulhatunk is a királyi kápolnába, vecsernyére.
Már megint az imádkozás, gondolta Erzsébet. Mária mindig csak imádkozik.
Ő a maga részéről reggel már elmondta az imáját, és nem érezte szükségét, hogy
elismételje. De kötelességtudón tűrte, hogy Kat átöltöztesse második legjobb
ruhájába, a karmazsinpiros damasztruhába, és engedte, hogy Kat végigvezesse a
kápolnához vezető végtelen hosszú folyosón.

A királyné szobája ragyogott a többágú gyertyatartókban elhelyezett gyertyák

fényében. A kandallóban ropogott a tűz. Az egyik sarokban néhány zenész
játszott halkan. Mikor Erzsébet és Mária tiszteletteljes meghajlással belépett,
parányi alak vált ki a szobát megtöltő női társaságból, és eléjük sietett.
– Álljatok csak fel, Mária úrhölgy, Erzsébet úrhölgy – szólt a gyermeki hang.
Erzsébet gömbölyű kis nőszemélyt látott maga előtt, fényűzően öltözött és
ékszerektől csillogó, igen ifjú hölgyet. Az új királynénak gesztenyeszínű haja
volt, vastag szemöldökkel szegélyezett gőgös szeme, előkelő, lebiggyedő szája.
Karjában édes kis kölyökkutyát dédelgetett.
– Isten hozott benneteket – szólt, csókra nyújtva a kezét, közben majdnem
elejtve a kiskutyát.
– Erzsébet úrhölgy nagyon vágyott rá, hogy megismerkedjen felségeddel –
mondta Mária. Bármilyen alacsony volt, még így is Howard Katalin fölé
magasodott, sőt Erzsébet úgy vélte, jóval idősebbnek is tűnik. Milyen fura lehet
idősebbnek lenni a mostohaanyádnál!
– Nagyon csinos vagy, Erzsébet úrhölgy – szólt a királyné. Észrevette, hogy a
gyermek a kiskutyát nézegeti. – Szeretnéd karba venni? – kérdezte, és átadta
neki a meleg, szőrös állatkát. Erzsébet Anna hercegnőtől leste el, hogyan kell
mosolyogni a kiskutyákra.
– Éppen most kezdjük gyakorolni a tánclépéseket – mondta Katalin. – Ti is
csatiakozhatnátok. Hölgyeim, szabad? La Mourisque!
Erzsébet gyorsan letette a kiskutyát. A nők két körbe álltak. A zenészek
rázendítettek egy pezsdítő dallamra. Valaki egy pár kasztanyettát nyomott
Erzsébet kezébe, aki azonnal belefeledkezett a táncba, először erre, aztán arra
szökellve, minden alkalommal más partnerrel. Ilyenkor kellett feltekernie, majd
ütögetve megszólaltatnia a kasztanyettát. Hihetetlenül élvezte, és nem értette,
hogy mikor a forgatagban Máriával összeakad a tekintetük, nővére miért vet rá
mindannyiszor helytelenítő pillantásokat. Az aprócska királyné boldogan
kacagott, élvezettel galoppozva ide-oda, és a ladyk el voltak ragadtatva, mikor az
ajtó kitárult, és bejelentették a király érkezését.
A táncosok mélyen meghajoltak, a szoknyák szétterültek a parketten, mikor
besántikált az ajtón a király hatalmas, kövér alakja, nagy szőrmekabátban,
erőtlenül egy botra támaszkodva. Erzsébet megrettent, hogy ilyen öregnek és
betegnek kell látnia mindenható édesapját, aki mindig legyőzhetetlennek látszott.
Most láthatólag ereje fogytán volt.
– Álljanak csak fel, hölgyeim! – szólt, mondandóját kézmozdulattal
nyomatékosítva, majd a királyné felé fordult.
– Hogy érzi magát az én édes Katám a mai napon? – tudakolta, és lehajolt
hozzá, hogy szájon csókolja. Majd felfalta a szemével.
– Kitűnően, Sire – hangzott a válasz –, de még kitűnőbben, hogy láthatom
felségedet.
Erzsébet, miközben arra várt, hogy apja végre észrevegye, arra gondolt, a
királyné szavai nem csengtek kifejezetten őszintén. És elkapta Mária rosszul
leplezett helytelenítő pillantását, melyet Katalinra vetett.
Henrik jogos tulajdonaként átkarolta, majd elvezette ifjú feleségét az
emelvényen álló két trónszékig. Erzsébet figyelte őket, ahogy elhelyezkednek.
Aztán látta, ahogy apja kinyújtja a kezét, és megcirógatja a királynét, ujjai
hosszasan időznek az arcán, a nyakán, bő keblén, melyet a mélyen kivágott
pruszlik majdnem a bimbóig szabadon hagyott… Mária dermedten állt mellette.
Katalin odahajolt a királyhoz, és valamit a fülébe súgott. A király
rámosolygott, és megcsiklandozta az álla alatt, mire a nő felvihogott. Mikor
észrevette leányait, ahogy ott álldogáltak rá várakozva, hirtelen elhúzta kezét a
királyné melléről, és intett. Mária a terem közepére lépett, és mélyen meghajolt.
Ugyanígy tett Erzsébet is.
– Az Úr áldjon mindkettőtöket, lányaim – szólt Henrik. – Nagyon szívesen
vagytok látva az udvarnál. Ma estére nagy ünnepséget rendezünk, biztos vagyok
benne, hogy jól fogjátok érezni magatokat. És a királyné – bizalmasan
mosolygott Katalinra – alig várja, hogy jobban is megismerkedjen veled,
Erzsébet.
Katalin negédesen mosolygott, de látszott, hogy szívesebben fordítaná másfelé
a figyelmét. Erzsébet gyorsan felfogta, hogy új mostohája valójában egyáltalán
nem érdeklődik őiránta. Gyanította, hogy Mária is ezt érzi.
Mária nem akart ebbe belemenni. Mikor másnap leültek sakkozni Mária
szobájában, Erzsébet megkockáztatta, hogy hangot adjon véleményének.
– Azt hiszem, mostohánkat nem nagyon érdekeljük.
– Nagyon fiatal még – felelt Mária. – Bele kell még tanulnia a királynéi
szerepbe.
– Egyszer sem keresett meg a tegnap este során. Megpróbáltam összenézni
vele, de mindig elkerülte a pillantásomat. Csak táncolni akart, meg hivalkodni.
– Sokan voltak ott, akik mind az ő figyelmét akarták – védte Mária.
– De én vagyok a király leánya! – mutatott rá Erzsébet. – Én tényleg fontos
személy vagyok, és nem lenne szabad átnéznie rajtam.
– Lehet, hogy fontos személy vagy, de nem ártana, ha tanulnál némi alázatot –
vágott vissza Mária. – Húgom, biztos vagyok benne, a királyné hívatni fog
minket, és fog ránk időt szánni.
– Ugye nem kedveled őt? – makacskodott Erzsébet.
– Ilyet nem mondtam, húgom – felelte Mária élesen. – Alig ismerem. És egy
jó katolikus családból származik. Sokkal inkább kívánom őt királynénak, mint
olyasvalakit, akit megszédítettek a vallási reformátorok, mint Anna hercegnőt.
– De én kedvelem Anna hercegnőt – szólt Erzsébet. – Tegnap este sokat
üldögélt velem. És hozott nekem egy csodás ajándékot! – Fölemelte az övén
függő ékszerszelencét, és újra megcsodálta. – És jó volt látni, ahogy a
királynéval táncol. Úgy hiszem, atyánknak meg kellett volna maradnia a vele
kötött házasságban.
 – Hallgass! Ilyeneket nem szabad mondanod. Bajba kerülhetsz. S ha a
királynőddel idelépsz, veszteni fogsz. Figyelj a játékra!
 6

1541-42

– Annyira jó lett volna, ha karácsonykor az udvarban lehettünk volna –

zsörtölődött Erzsébet, a vadkansültet vagdosva és lanyha figyelemmel figyelve a
komédiásokat. – Nem is voltunk ott egész évben.
– Nem volt lehetséges, ifjú hölgyem – mondta Sir John Shelton. Erzsébetnek
feltűnt a pillantás, amit eközben Kattel váltott. Volt valami a levegőben, és
elhatározta, hogy a végére jár. Ez legalább izgalmat visz az élet lassú folyásába.
Ahogy elnézte az ugrándozó parasztokat a hatfíeldi palotaudvaron, az távolról
sem hasonlított a királyi udvarban rendezett nagyszabású ünnepségekre.
Mérhetetlenül csalódott, hogy a várva várt meghívás csak nem akart megérkezni.
Karácsonyeste volt, és tudta, most már hiába is várna rá.
– Atyám megbetegedett, jól gondolom? – kérdezte hirtelen Kattől. A nevelőnő
zavartnak látszott, ahogy barátságos arca megcsillant a fáklyák vöröses
fényében.
– Nem, kedvesem, azt hiszem, jól van. Semmit nem hallottunk, ami ennek
ellentmondana.
– De valami nincs rendben – erősködött Erzsébet. Megérezte az ilyesmit. –
Miért nem mehetek hozzá karácsonyra, ha egyszer tavaly ott lehettem?
Megsértettem a királyt valamiképpen?
– Szó sincs róla. Ennek nincs köze tehozzád, gyermekem.
– Szóval mégis van valami baj – erősködött Erzsébet.
Kat odafordult Sir Johnhoz.
– Meg kell mondanom neki – suttogta.
– Várjon! Nem kaptunk semmilyen rendelkezést.
– Hát nem is – mondta Kat halkan. – A király mással van elfoglalva.
– Hogyan? – kérdezte Erzsébet, aki mohón hall- , gatta őket.
– Gyere csak velem – mondta erre Kat. Sir John a fejét rázta.
– Vajon bölcs dolog ez? – tette fel a kérdést.
Kat rosszallóan nézett rá, majd fogta Erzsébetet, és magával vitte a palota
nyitott bejáratához. Az ember lányának néha kezébe kell vennie a dolgok
irányítását. Arra egy életen át várhatna, hogy megérkezzen a megfelelő
iránymutatás az udvartól.
Leültette Erzsébetet egy padra az üres nagycsarnokban. Mindenki más odakint
élvezte a bárgyú előadást és a nyársonsültet. A tűz fel-felcsapó lángjai időnként
átvillantak a magas, osztott ablakokon. Kat szorosan növendéke mellé húzódott.
– Igazad van, Erzsébet – kezdte –, valami tényleg történt, és ha elmondom, mi
az, akkor meg fogod érteni, miért nem tehetsz most látogatást az udvarnál.
Erzsébet megfeszült. Tehát jól gondolta, hogy beteg az apja. Vagy
megsebesült. Vagy egyenesen meghalt.
Fölkészítette magát a legrosszabb eshetőségre is, így meglepődött, mikor Kat
így szólt:
– A királynéról van szó.
– A királynéról? Talán beteg?
– Nem, gyermekem, kegyvesztett lett. Sőt valójában ennél rosszabb a helyzet.
Házi őrizetben van a Syon apátságban. Bűnösen viselkedett.
– Mit tett? – Erzsébetnek homályosan rémlett egy ehhez kísértetiesen hasonló
hajdani beszélgetés. A részleteket az idő már kitörölte az emlékezetéből.
– Hűtlen lett a királyhoz, két nemesúrral. No, persze viselkedésük alapján
aligha nevezhetők nemesuraknak. Érted, miről beszélek?
– Megengedte… megengedte nekik, hogy megcsókolják? – kérdezte Erzsébet
bizonytalanul, felidézve, amint apja csókolgatta és cirógatta ifjú feleségét.
– Nem, ennél többet. Ennél sokkal több is történhet férfi és nő között, sokkal
több, mint amit el tudsz képzelni ártatlan és tiszta lelkeddel. – Kat szomorú
hangjába leheletnyi vágyakozás vegyült. – A férfiak – ment tovább Kat,
óvatosan válogatva a szavait – egy vesszővel születnek, a nők pedig kis
hasítékkal. Tudod, ott lent. – Erzsébet felfogta szavai jelentését, és elpirult. Kat
eltökélten folytatta. – Ahhoz, hogy egy gyermeket létrehozzanak, a vesszőnek be
kell hatolnia a hasítékba. De ennek a dolognak csak a házasság szent
kötelékében szabad megtörténnie. Ám a királyné, azt mondják, házasságon kívül
tett ilyet, s ezzel megcsalta atyádat, a királyt, akihez pedig hűségesnek kellett
volna lennie.
– Hogy tehette? – Erzsébetnek tátva maradt a szája. A szeme tágra nyílt. Elég
rossz volt elképzelni, hogy férfiak és nők, miután összeházasodnak, ilyen furcsa
dolgokat művelnek, de még rosszabb, ha másokkal akarják csinálni. Ami azt
illeti, apját és a királynét elképzelni egy ilyen művelet közben, elég visszataszító
gondolat volt! Persze Erzsébetnek csak a lehető leghaloványabb fogalma volt
arról, amit Kat mondott, de még így is elég ijesztőnek és szemérmetlennek
érezte.
– És ő ezt két nemesúrral tette? – kérdezte a gyermek.
 – Attól tartok.
– Egyszerre kettővel? – tudakolta Erzsébet.
– Az isten szerelmére, nem! – sikoltott Kat. – Ez mindig két ember között
történik. Mindig!
– És ezért van házi őrizetben? – kérdezte Erzsébet ijedten. – Az mit jelent?
– Azt jelenti, hogy nem vetették tömlöcbe, de fogságban van ott, ahol most
lakik.
– Hosszú ideig kell ott maradnia?
– Amíg a király el nem dönti, mi történjék vele – felelte Kat óvatosan.
– Úgy érted… nem fogják levágni a fejét, vagy igen? – kérdezte Erzsébet alig
hallhatóan. Reszketett.
– Hitemre, nem tudom – közölte Kat őszintén. – Imádkoznunk kell érte.
Erzsébet éles esze villámgyorsan haladt előre.
– Ez a rossz dolog, amit a királyné elkövetett… – szólalt meg rövid szünet
után. – Ez olyan dolog, mint amit az anyám is elkövetett, s ami miatt meg kellett
halnia?
– Igen, aminek elkövetésével megvádolták – felelt Kat lassan. – De én nem
hiszem, s ne hidd te sem. Meggyőződésem, hogy ártatlan volt.
– De az apám hitte.
– Ó, persze, meggyőzően hangzó vádakat hoztak fel ellene, afelől ne legyen
kétséged. Nagyon sokan elhitték, hogy a vádak igazak. De ő hősiesen védekezett
a tárgyaláson, és megmondom neked, a vége felé még az ellenségei is azt
kezdték hangoztatni, hogy az egész csak ürügy volt arra, hogy eltegyék az útból.
De nem az apád eszelte ki, ebben biztos vagyok. Cromwell kancellár volt az, az
Úr irgalmazzon neki, aki kitervelte, hogyan fogja félreállítani őt és híveit, mert
az útjában álltak.
– Gonosz ember! – tört ki Erzsébet. Boldoggá tette a tudat, hogy a cléves-i
hercegnővel kötött házasság felbontása után a kancellár vérpadra jutott
eretnekség vádjával.
– Igen, de megfizette az árát. Végzetes baklövést követett el Anna hercegnő
Angliába hozatalával, amivel kiszolgáltatta magát ellenségei bosszúvágyának.
– Azt kapta, amit megérdemelt – mondta a gyermek komolyan. – Megölte az
anyámat.
– Ne foglalkozz ezzel – szólt Kat kedvesen. – Semmi jó nem származik
belőle. Imádkozz a királynéért, amikor csak tudsz, és édesanyád lelki üdvéért is.
És még Thomas Cromwellért is, mert keresztényi kötelességed így tenni.
Mindenekelőtt pedig örülj a karácsonynak. Az élet túl rövid ahhoz, hogy
búslakodjunk!
 – Attól tartok, szomorú híreket kell közölnöm veled, Erzsébet – mondta Kat
meglepetésszerűen. Hideg februári reggel volt, és a tanulószobai asztalt közelebb
húzták a tűzhöz. Erzsébet az asztalnál ült, és tollával a dőlt betűk írását
gyakorolta. Az igaz, hogy Kat némileg levertnek tűnt az elmúlt órában, de azt
hitte, csak számtanpéldáinak kijavításában merült el.
Felnézett. Szeplős kis arcával nyugtalanul és kérdőn tekintett nevelőnőjére.
Kat nekigyürkőzött.
– Tegnap reggel lefejezték a királynét – mondta higgadtan. – A parlament
felségárulás vétkében bűnösnek találta, és halálra ítélte.
Erzsébet nem tudott megszólalni. Képtelen volt megbarátkozni a ténnyel,
hogy az a gömbölyű, csinos fiatal nő, aki kuncogott, mikor a király megcirógatta
a keblét, többé nem létezik. Hogy vidám fejét kegyetlen módon elválasztották a
nyakától. Iszonyatos fájdalmat érezhetett, gyorsat és éleset, és nyilván folyt a
vér, rengeteg vér. Elképzelte az ifjú királyné rettegését, reszketeg lépéseit a
vérpadig, iszonyatát, mikor letérdelt, és várta, hogy lesújtson rá a bárd.
Összeborzongott. Olyan érzése volt, mintha anyját, Boleyn Annát fejezték volna
le újra.
Erősödő hányingert érzett a torkában. Hirtelen felállt, és szája elé tartott
kézzel rohant az illemhelyre, ahol rettenetes émelygés kíséretében kihányta az
egész reggelit a kőmélyedésbe. Aztán csak állt remegve, és próbált magához
térni. Az aggódó Kat így talált rá.
– Nyugodj meg, édesem! – csillapítgatta, majd forrón átölelte gyötrődő
növendékét. Erzsébet megpróbálta eltaszítani magától, mert nem akarta, hogy
Kat ilyen magánkívüli állapotban lássa. Ám fájdalma és rémülete felülkerekedett
büszkeségén, és feledve, hogy immár nyolcéves nagylány, akinek nem kellene
csecsemő módra sírnia, menedéket talált nevelőnője vállán, és torkaszakadtából
bömbölt. Kat, míg a rázkódva zokogó gyermeket tartotta, egyszerre átérezte
elmondhatatlan fájdalmát. Könny csordult végig az arcán.
Ettől kezdve Howard Katalin nevét soha nem mondta ki senki. Sem Kat, sem
Erzsébet nem akart újra egy ilyen szomorú jelenet részese lenni. Mivel Kat
tisztában volt vele, milyen mélyen érintette a kislányt a néhai királyné szörnyű
halála, vidám mesékkel, bújócskával és mikor az időjárás kellőképp komolyra
fordult, kiadós hógolyócsatákkal próbálta más irányba terelni Erzsébet
gondolatait. Muffint sütöttek a tűznél, tekéztek a galérián, és daloltak Erzsébet
lant vagy virginálkísérete mellett.
– Egyre élvezetesebben játszol – bókolt neki Kat. – Ami azt illeti, annyira jó
tanulónak bizonyultál minden tekintetben, hogy attól tartok, aligha taníthatlak
tovább. Úgy hiszem, gyermekem, eljött az idő, hogy igazi magántanárod legyen.
– De én azt szeretem, ha te tanítasz engem – tiltakozott Erzsébet.
– Én pedig szeretlek téged tanítani, de kimerítettem csekélyke tudásom
tárházát. Az az igazság, írtam őfelségének, hogy bekapcsolódhatsz-e a herceg
tanóráiba.
– Komolyan? – Erzsébet úszott a boldogságban. Csillapíthatatlan tudásszomja
volt, és komoly vágy élt benne, hogy több időt tölthessen ritkán látott kis
öccsével. – Az udvarhoz kerülhetek?
Kat mosolygott.
– Nem, kis hölgyem, Ashridge-be vagy Enfieldbe kell majd átlovagolnod,
ahol éppen a herceg székhelye van. Hamarosan elkezdik elemi szintű oktatását,
és mindketten nagyon élveznétek, ha néha közösen tanítanának benneteket.
Erzsébet kedélyállapotában ennek hatására jelentős javulás állt be. A
következő heteket a várakozás lázában töltötte, alig várva, hogy apja végre
válaszoljon Kat kérelmére.
– Mi tart neki ennyi ideig? – siránkozott.
– Úgy hiszem, jelenleg nagyon sok minden foglalja le a gondolatait – felelte
Kat. Nem mesélte el, amit húga, Joan írt meg neki. Joan ugyanis Sir Anthony
Dennyhez, a király egyik bizalmas udvari emberéhez ment feleségül, és
bizalmasan közölte Kattel, hogy őfelsége mély búskomorságba merült, és
lábfájása sem hagyja nyugodni. Kat tehát tudta, hogy nem számíthat gyors
válaszra. És tényleg. Már május volt, mire a levél megérkezett.
– Jó hírek! Jövő héten Ashridge-be utazol, hogy elkezdd tanulmányaidat –
közölte Kat Erzsébettel boldogan, aki kitörő örömmel fogadta a hírt. – De van
egy feltétel. Mielőtt a herceghez utazol, óvatosnak kell lenned, kivel kerülsz
érintkezésbe, s ha bármilyen fertőzés ér, itthon kell maradnod.
– Hogyne, hogyne, persze – felelte Erzsébet alig odafigyelve. – Atyám nagyon
fontos személynek tarthat engem, ha egyszer kiérdemeltem, hogy együtt
tanulhassak a herceggel.
– Persze hogy fontosnak tart! – nevetett Kat. –vA leánya vagy.
– És új ruhákra lesz szükségem! – trillázta Erzsébet, egy rugalmas, vidám
tánclépéssel nyomatékosítva kérését.
– Egy pillanat, ladym! – kuncogott Kat. – Tanulni mész, nem bálozni!
– De a lehető legszebbnek kell lennem – makacskodott a kislány, csodálattal
nézegetve vékony karjait.
– Ünnepélyesen kijelentem, hogy annak, aki téged feleségül akar venni,
igencsak dúsgazdagnak kell majd lennie – viccelődött Kat.
– Én magam leszek gazdag – mondta Erzsébet. – A király leánya vagyok. És
soha nem fogok férjhez menni.
– Dehogyisnem – felelte Kat a fejét rázva. – Minden nemeslány férjhez megy.
A nők kötelessége, hogy férjhez menjenek, és gyermekeket szüljenek. Ezért
teremtett minket az Úr.
– Akkor te miért nem mentél férjhez, Kat? – kérdezte Erzsébet hamiskásan.
– Egyszer volt egy kérőm – mondta a nevelőnő, leheletnyi vágyakozással a
hangjában. – Az apám szemelte ki nekem. Kedves fiú volt. De meghalt. Apám
most már túl öreg és gyenge ahhoz, hogy férjet találjon nekem, és itt nincs is sok
esélyem arra, hogy találjak magamnak egyet. De még azt remélem, egy szép
napon férjhez megyek.
– Ha férjhez mész is, soha nem hagyhatsz el engem – szögezte le Erzsébet. –
A férjednek is ide kell jönnie, és itt kell élnie velünk.
– Majd közlöm vele, ha megismerkedünk – felelte Kat mosolyogva.

Erzsébet éberen feküdt az ágyában, és a kályhában izzó parazsat figyelte. Nem

értette, miért dúlta föl annyira, amit Kat a házassággal kapcsolatban mondott.
Azt gyanította, talán valami köze van ahhoz az illetlenséghez, amiről Kat
hetekkel ezelőtt beszélt neki, amit a házasok művelnek, s amit Howard Katalin is
tett azzal a két erkölcstelen úriemberrel. Aminek a házasságon kívüli
elkövetésével tulajdon édesanyját is megvádolták.
Megpróbálta elképzelni, amire Kat célzott, hogy a férfiak egy vesszővel
születnek, de csak az az érdekes kis vékony nyúlvány jutott az eszébe, melyet
akkor figyelt meg, mikor öccsét kisbaba korában a jelenlétében öltöztették át. Ez
lenne az, amit egy férfinak bele kell helyeznie abba a néven nem nevezendő
nyílásba ott lent, hogy gyermek születhessen? De hát ez butaság, az a vesszőcske
túlságosan kicsi, és egyáltalán. Erzsébet egészen biztos volt benne, nem szeretné,
ha bármiféle férfi valaha is ilyen komiszul bánna vele. A megoldás
természetesen az, hogy nem megy soha férjhez. De mi lesz, ha az apja kiszemel
neki egy férjet, ahogy Kat apja is tette? Lenne bátorsága nemet mondani a
királynak?
Igen, lenne hozzá bátorsága, gondolta dacosan. Hisz nem csak ez az
illetlenkedés taszította az egészben. Volt valami más is, valami sötét és baljós,
valami, ami Katalin királyné és édesanyja lefejezésének iszonyatával függött
össze. Mindketten e miatt a sikamlós dolog miatt haltak meg. És más oka is volt,
hogy tartson a házasságtól: Jane királyné talán nem a gyermekszülésbe halt bele?
A gyermekszülés szintén annak a következménye, hogy a férfi azt a kis vesszejét
belecsúsztatja a nő belsejébe. Tehát ha megengedi egy férfinak, hogy ezt tegye
vele, vagy ha rosszabb esetben a férfi rákényszeríti erre, akkor így vagy úgy, de
halállal végződhet a történet. Gondolni sem szabad rá.
– Nem – döntött Erzsébet, majd megfordult az ágyban, és lehunyta a szemét. –
Soha nem megyek férjhez!

Erzsébetet lenyűgözte a változás, melyet fivérén, a hercegen tapasztalt. Hol

van már az a pufók kisgyermek, akit legutóbb látott? Mikor is volt az?
Tizennyolc hónapja. Helyette most egy vékony, ötéves fiúcskát talált, aki ugyan
még nem nadrágot viselt, de már nagyon felnőttesen járkált hosszú
bársonyzekéjében.
– Isten hozott, nővérem – mondta ünnepélyesen, s mikor Erzsébet mélyen
bókolt előtte, fejet hajtott, ahogy a nagyoknál látta. – Bemutatnám dr. Coxe-ot,
közös tanárunkat.
Vékony, középkorú, bagolyszemű férfi lépett elő, fekete papi öltözetben és
sapkában. Meghajolt.
– Erzsébet úrhölgy, részemről a megtiszteltetés. Rendkívüli híreket hallottam
tanulmányi előmeneteléről, és nem kétlem, hogy jótékony hatással lesz fivérére,
a hercegre.
Leültek egy könyvekkel, pergamenekkel, tollakkal és tintatartókkal megrakott
asztal mellé.
– Azt hiszem, rá fognak jönni, hogy kevés félnivalójuk van tőlem – szólt dr.
Coxe. – A tanulás öröm. Hogy a tudást a diákok fejébe verjem? Ez nem az én
utam. Tudom, hogy sok tanár kitart emellett, különösen grammatikai
iskoláinkban. Nos, én a nádpálcával szemben a mézesmadzagot részesítem
előnyben. A tanulás kalandja, melybe most közösen belevágunk, káprázatos
utazás lesz.
Erzsébet élvezte az órákat, melyek hosszabbak és komolyabbak voltak Kat
óráinál, és örült a változásnak. Dr. Coxe kiváló nyelvész volt, s irányítása alatt
tovább kamatoztatta nyelvérzékét. Hamarosan képessé vált egyszerűbb latin
szövegeket olvasására, sőt rövid francia versek fordítására is. De a hittan volt az,
ami igazán lázba hozta, ugyanis dr. Coxe különös odaadással viseltetett e
tantárgy iránt.
– A mennyországba a Jézus Krisztusban való hit által jutunk – szögezte le. –
Egyedül ez szükséges az üdvözüléshez. Szeretnetek kell őt teljes szívetekkel, és
hinnetek benne mint megváltótokban.
– A nevelőnőm azt mondja, jó cselekedetek kellenek ahhoz, hogy a
mennyországba kerüljünk – vetette föl Erzsébet. – Alamizsnát adni a szegény
embernek vagy meglátogatni azt, aki beteg.
– Ez rendkívül épületes – mondta a tanár –, de az üdvösséghez nem
szükséges. A megigazulás egyedül a hit által lehetséges.
Erzsébet ezt nem értette egészen pontosan, és mintha Edward is elvesztette
volna a fonalat. Dr. Coxe-ot annyira magával ragadta saját lefegyverző érvelése,
hogy mindez nem tűnt fel neki. De aztán Erzsébet nagyon komolyan
megpróbálta Istent mindjobban és jobban szeretni. Ez nem volt könnyű, hiszen
valójában apját és Katet szerette a világon a legjobban.
Egy másik alkalommal dr. Coxe kinyitott egy hatalmas, díszes kötésű
könyvet, melyet az óra kedvéért hozott magával.
– Ez a Szent Biblia. Az első törvényes angol fordítás. És itt a címoldalon
láthatják atyjukat, a királyt, amint az Úr Szavát átnyújtja a klérusnak és a
népnek.
A gyermekek áhítatosan nézték. Dr. Coxe illő tisztelettel lapozott néhányat,
majd felolvasta Ádám és Éva történetét.
– Ez tehát – vonta le a tanulságot – a bűnbeesés története.
– Hogy nézett ki a kígyó? – kérdezte Edward ijedten.
– Mint egy nagy zöld sárkány! – felelt Erzsébet, csintalan tekintettel.
– De kegyelmetek, a kígyó maga a sátán volt álöltözetben, akit az Úr azért
küldött, hogy megkísértse a nőt. A nő azt választotta, hogy szabad akaratából
nem engedelmeskedik az Úrnak. Gyarlóságából kifolyólag Ádámmal együtt
kiűzetett a kertből.
– Én engedelmeskedtem volna – mondta Erzsébet hevesen.
– Helyes, hölgyem – szólt dr. Coxe –, de kegyelmed szokatlan példánya a
nemének, hisz köztudomású, hogy a nők általában gyenge és esendő
teremtmények, akik, mint Éva is, bűnbe viszik a férfiakat.
– Én aztán nem vagyok gyenge és esendő – jelentette ki Erzsébet, némi
méltatlankodással a hangjában.
– Eszem ágában sem lenne feltételezni, hölgyem – dühöngött dr. Coxe. – De
általánosságban Istennek minden oka megvolt a férfiakat a nők fölé rendelni,
hogy a férfiak rendelkezzenek a nők fölött. Ez pedig Éva anyánk bűne miatt van
így.
Howard Katalin gyenge volt, gondolta Erzsébet. De az összes többi nő, akit
ismert, erős jellemű. Mi a helyzet Kleopátrával? És Szent Katalinnal, aki
szembeszegült a pogány császárral, vállalva a kínhalál kockázatát? És Kasztíliai
Izabella, aki csatába vezette a seregeit, hogy legyőzze a pogány mórokat? Azt
gyanította, hogy még sokkal több olyan nő él ma is, aki, ha alkalma lenne rá,
bebizonyítaná legyőzhetetlenségét. Egyszer csak azon kezdett tűnődni, vajon
Isten miért rendelkezett úgy, hogy a férfi legyen a felsőbbrendű nem. Csak azért,
mert Éva bűnbe vitte Ádámot?
 – Lehet, hogy ez egy kitalált történet – mondta hirtelen, amivel nemcsak dr.
Coxe-ot, hanem önmagát is megdöbbentette.
– Az isten szerelmére, gyermekem, megkérdőjelezi a Szentírást? – kiáltott fel.
– Ez bizony bűnös dolog! Természetesen nem kitalált történet.
– De mégis, hogyan teremthetett Isten egy nőt az oldalbordából? – kérdezte
Erzsébet, eltökélten, hogy érvelni fog az álláspontja mellett.
– Isten mindenre képes, amit csak akar – mondta rosszallóan a tanár. – És jól
tenné, ha odafigyelne a bölcsebbekre és tapasztaltabbakra. Az Úr azért teremtette
az asszonyt minden tökéletlenségével együtt, hogy szolgálja a férfit, és
engedelmeskedjék neki. No, olvassuk az özönvíz történetét!
– A lányok hülyék – szólalt meg Edward önelégülten. Erzsébet habozás nélkül
kiöltötte rá a nyelvét.
– Elég legyen! – mennydörgött dr. Coxe. – Ez nem királyi gyermekekhez
méltó viselkedés.
– így igaz, nővérem – mondta a kisfiú komolykodva. – Ne feledd, én vagyok a
herceg.
– Akkor tudnod kellene, hogy a lányok nem hülyék – vágott vissza Erzsébet.
Edward grimaszolt.
– Az özönvíz, ha megengedik – intette őket dr. Coxe.
– Sajnálom az öcsémet – mondta Erzsébet Katnek, mikor lefekvéshez
készülődött. – Annyira komoly. Nincs semmi humorérzéke. Tudod, szinte alig
mosolyog.
– Szegény kisfiú! Attól félek, túl nagy súllyal nehezedik rá a tudat, hogy egy
szép napon ő lesz a király – jegyezte meg Kat.
– Igazad van.
– Biztos vagyok benne, hogy Lady Bryan és Penn kisasszony mindent
megtesznek érte, amit lehet.
– Ez igaz, de a formaságok töltik ki minden idejét, és nagyon kevés a
szabadsága. Akik körülötte vannak, mindig azt mondják neki, hogy olyan nagy
királynak kell lennie, mint az apja. – Erzsébet összehasonlította magában saját
viszonylagos szabadságát azzal a szigorú szertartásossággal, mely fivére életét
jellemezte, továbbá Kattel ápolt fesztelen barátságát azzal a szertartásos
hódolattal, amit Edward környezete tanúsít a trónörökös iránt.
– A királynak persze jó oka van erre, de túlzás, ahogy ezt a szegény gyermeket
a széltől is óvják.
– Azért vannak barátai, akikkel játszhat és együtt tanulhat. Van néhány jó
családból való fiúcska az udvartartásában. Például Barnaby FitzPatrick, aki
helyette a pofonokat kapja. Barnaby kedves fiú.
 Erzsébet nagyon kedvelte ezt az ír legénykét. Idősebb volt a hercegnél, és
fajtájának minden vonzerejével rendelkezett. Erzsébet szeretett mellette ülni az
órákon és hencegni előtte a tehetségével. Mikor dr. Coxe nem nézett oda,
Barnaby megcsiklandozta az asztal alatt, s közben huncutul mosolygott sötét
színű, kócos fürtjei alól. Erzsébet észrevette, hogy Edward ritkán vesz részt
bármilyen játékban, ellenben minden figyelmét komoran és szorgalmasan a
tanulmányainak szenteli. Még a szemöldökét is összevonja, ha társait
rosszalkodni látja.
– Gyere, öcsém játsszunk valamit! – hívta egyszer Erzsébet, mikor a tanáruk
elengedte őket egész délutánra.
– A könyvemet kívánom olvasni – hangzott a válasz. Edward már nagyon kis
korában megtanult olvasni, s korához képest igen sok könyvet forgatott.
– De hát bármikor olvashatsz. Kellemes az idő odakint, és rendezhetnénk
futóversenyt a parkban.
– Kitűnő ötlet, hölgyem – mosolygott rá Barnaby. – És Sir, afelől hogyan
vélekedsz, hogy megtanítsalak vívni?
Edward megrázta szép fejét.
– Atyám, a király nem engedné meg – mondta szomorúan. – Túlságosan
veszélyes lenne. Megsebesülhetnék, és akkor nincs többé trónörökös.
– Minden nemesifjúnak meg kell tanulnia a kardforgatást – vélte Barnaby.
– És mi lenne, ha engem tanítanál meg? – javasolta Erzsébet csillogó
szemmel.
Barnaby elnevette magát.
– Egy lányt? Hölgyem, elnézést kérek, de ez nem lenne ildomos.
– Kit érdekel, hogy mi ildomos! – vágott vissza Erzsébet csintalanul. – Gyere
velem, vívjunk!
Kiszaladtak a parkba. Edward dajkái illendő távolságból követték őket.
Barnaby előhúzott két életlen kardot, és megtanította Erzsébetet a helyes
vívóállásra. Kifelé fordított lábak, egyik kéz a csípőn, a másik erősen tartja a
fegyvert. Aztán bemutatta a szúrást, a védést és a cseltámadást. Erzsébet
izgalmasnak és vérpezsdítőnek találta a játékot, és persze gyorsan tanult. Edward
irigy szemmel nézte őket.
– Annyira szeretném kipróbálni…! – mondta sóvárogva.
– Kipróbálhatod, Sir – szólt Barnaby.
– Menjünk oda a fák mögé? –javasolta Erzsébet. –Akkor nem láthatnak meg
minket. – A dajkákra mutatott, akik aggódva figyelték őket a távolból.
– Menjünk! – helyeselt Edward, soha korábban nem látott lelkesedéssel.
Barnaby, immár a fák nyújtotta fedezékben, megismételte a kiképzést, ezúttal
a herceg okulására.
– Garde? – kiáltott a kisfiú, miután Barnaby diplomatikusan átengedte neki a
kezdeményezést, és kezdetét vette a mérkőzés.
– Bravó! – sikoltott tapsolva Erzsébet. Edward szép arca ragyogott az
örömtől. Végigtáncolt a füvön, szúrva, vágva a levegőt, ahol érte. Annyira jól
érezték magukat mindhárman, hogy nem vették észre a dajkahad közeledtét
Penn kisasszony vezényletével.
– Megállj! – harsogott. – Elment az eszetek? A Towerbe akartok juttatni
minket?
A három gyermek megdermedt.
– Őszintén sajnálom, kisasszony – mondta lassan Barnaby. – Semmi rosszat
nem akartam. Csak játszottunk egy kicsit.
– Fivéremnek, a hercegnek meg kell tanulnia a bajvívást – jelentette ki
Erzsébet dacosan.
Edward egy szót sem szólt, de jeges pillantást vetett a dajkájára, amelyet az
nem akart észrevenni.
– Istennek és a királynak van joga dönteni arról, hogy mikor mi történjék –
mondta Penn kisasszony. – Őfensége még nem is hord nadrágot. És, herceg
uram, jól tudod, hogy nem szabad kockázatokat vállalnod. Mikor eljön az ideje,
hogy vívni tanulj, természetesen hozzáértő bajvívó fog tanítani, aki kezeskedik a
biztonságodról.
Erzsébet összevonta a szemöldökét. Barnaby szája tiltakozásra nyílt, de a
dajka következő szavai, melyeket a morcos Edwardhoz intézett, elnémították:
– Engedetlen voltál, Sir, és attól tartok, Barnabynak kell lakolnia ezért.
Barnaby felsóhajtott.
 7

1543

A zöld udvari ruha súlyosan nehezedett rá buggyos ujjai és hosszú uszálya

miatt, szögletes kivágásának gyöngyökkel kirakott szegélye pedig szúrta vékony
vállát, de Erzsébet elhatározta, minderről nem vesz tudomást, hisz a mai napon ő
az egyik díszvendég édesapja esküvőjén.
A Hampton Court-i királyi kápolna ünnepi terme csillogott az aranyfénytől.
Mária úrhölgy ott állt mellette barna damasztruhájában, a hozzá tartozó
karmazsinpiros bársony ingujjakkal, és ünnepélyes tekintettel figyelte a
szertartást. A nemesurak és – hölgyek sokasága hozzá hasonlóan kicsípte magát
a mai nap tiszteletére, s mindannyian kedélyes, ünnepi hangulatban voltak,
élükön a királlyal.
Erzsébet végignézte, ahogy Cranmer érsek belefonta a menyasszony finom
kezét Henrik roppant praclijába, majd férjnek és feleségnek nyilvánította őket.
Parr Katalinnal csak néhányszor találkozott, de máris kifejezetten kedvelte, és
boldog volt, hogy ő lesz a legújabb mostohaanyja.
A király az ünneplő gyülekezet felé fordult, láthatóan boldog és örömteli
arccal, majd átvezette új feleségét a hajbókoló udvaroncok sorfalán, egészen a
magánlakosztály nyilvános helyiségeiig, nyomukban a nevetgélő, tréfálkozó
vendégsereggel. Az ünnepi menetet az udvari háznép tagjai kísérték, akik
egymást is félrelökték, csak hogy egy pillantást vethessenek az új királynéra.
Nem olyan csinos, elmélkedett Erzsébet, ahogy elnézte a mosolygó jobbra-
balra méltóságteljesen biccentgető Katalint. De kedves arca van, gesztenyebarna
haja, viselkedése pedig nemes és tiszteletet parancsoló.
– Tanult asszony – mondta róla Kat, mikor előzetesen tájékoztatta Erzsébetet a
király házassági szándékáról.
– Igazán sajnálom őt – vélekedett Erzsébet. – Két vénember felesége volt
egymás után – én biztosan gyűlöltem volna az egészet.
– Úgy hallottam, nem annyira feleségük volt, mint inkább ápolójuk – jegyezte
meg Kat. – És úgy sejtem, azt gondolta, hogy a királynak van bizonyos
tudomása erről, és a jövőben itt is hasonló szerepet kell betöltenie. – Henrik
egészsége tudniillik egyre csak romlott Howard Katalin kivégzése óta. Még
pompás esküvői öltözetében is észre lehetett venni bepólyált, fekélyes lábát a
vékony fehér nadrág alatt, fájdalmas felszisszenését, mikor körbesántikált a
termen, erősen támaszkodva a botjára, valamint a vörös szakállában feltünedező
fehér szálakat. Jelentősen el is hízott – az udvarnál az a gonosz tréfa járta, hogy
három ember is beférne a zekéjébe.
Erzsébet nem akarta ezt hallani. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy apja is
halandó. Hisz ő a nagy Henrik, országának uralkodója, az államegyház feje, a hit
védelmezője. Angliának szüksége van rá. És neki is szüksége van rá. Bizonyára
hamarosan jobban lesz. Jobban kell lennie!
Katalin királyné segíteni fog férjének, ebben biztos volt. Katalin kiváló
asszony, kedves asszony – apjának jobb választása nem is lehetett volna.
– Legalább nem olyan könnyelmű teremtés, mint az előző – mondta Mária,
mikor legutóbb Hatfieldbe látogatott. – Ugyanakkor félek, mert gyanúsak a
vallási nézetei.
– A hölgy az evangélium őszinte híve – jelentette ki korábban dr. Coxe a
hertfordi tanulószobában. –Barátja lesz mindenkinek, aki az egyház belülről való
megreformálását kívánja.
– Kiválasztott udvarhölgyei ugyanezt a meggyőződést vallják – fintorgott
Mária. – Légy nagyon elővigyázatos, Erzsébet! Nem fertőződhetsz meg ezektől
az eszméktől.
– Nem is tehetsz jobbat, mint hogy követed a példáját – közölte dr. Coxe
Erzsébettel. – Ő majd segít eligazodnod a helyes tanokban.
Erzsébet ezek után úgy döntött, majd a saját eszére hallgat. Parr Katalin máris
anyai érdeklődést tanúsított iránta, s tüstént az udvarhoz hívatta, amint
hivatalosan bejelentették a küszöbönálló esküvőt. Így Erzsébet már hónapok óta
ott tartózkodott. Hihetetlenül izgatott volt, mikor megérkezett, és új mostohája
elé vezették.
– Erzsébet úrhölgy – kiáltott az özvegy Lady Latimer, hisz akkor még így
hívták, tiszteletteljesen meghajolva, majd kitárta a karját, hogy átölelje és őszinte
szeretettel megcsókolja. – Isten hozott az udvarnál – mondta szívélyesen. –
Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled, Erzsébet úrhölgy.
Rámosolygott Mária úrhölgyre is, aki mellette ült, mikor Erzsébet belépett a
szobába. Erzsébet arra lett figyelmes, hogy a szobát nyári virágok mámorító
illata tölti be. A virágok különféle vázákban voltak elhelyezve szerte az egész
lakosztályban. Lady Latimer láthatólag szereti a virágokat. Észrevette Katalin
gyönyörű, aranyhímzéses bársonycipellőjét is, amely skarlátszínű
selyemszoknyája alól kandikált ki.
Mária, aki eddig kedvezőtlen véleménnyel volt Katalinról, most – Erzsébet
legnagyobb meglepetésére – nyilvánvaló barátsággal mosolygott vissza rá.
– Lady Latimer épp most emlékeztetett rá, hogy az édesanyja valaha az én
édesanyámnak szolgált.
– Rajongott Katalin királynéért – szólt Lady Latimer. – De ez már hosszú
évekkel ezelőtt volt, Erzsébet úrhölgy, és azóta ti ketten óriási
szerencsétlenségek sorát éltétek át. Őszintén remélem, hogy mindketten szerető
mostohaanyátoknak fogtok tekinteni engem, aki mindent megtesz értetek, ami
tőle telik.
Erzsébet csodálkozva nézte, amint Mária szeme megtelik könnyel, és nővére
hirtelen előrehajol, hogy megölelje Katalint.
– Biztos vagyok benne, hogy szerető jó barátnők leszünk – jelentette ki Mária.
– Te pedig, Erzsébet – mondta Katalin, felé nyújtva a kezét –, még gyermek
vagy, és szükséged van egy anya szeretetére és útmutatására. Tudom, hogy
Katherine Champernowne személyében egészen kitűnő nevelőnőd van, de
remélem, rám mint édesanyádra gondolsz majd, és felkeresel, ha bármilyen
segítségre vagy tanácsra van szükséged. Nem annyira kötelességemnek
tekintem, sokkal inkább őszinte örömömre szolgál, ha támogathatlak.
– Így lesz, Madam – mondta Erzsébet lelkesülten, csillogó szemmel.
Mikor a vendégek összegyűltek, könnyű lakoma került az asztalra, és Erzsébet
annyi édességgel és cukrozott gyümölccsel szolgálta ki magát, amennyi csak
belefért. A felnőttek túlságosan el voltak foglalva a jobbnál jobb borokkal és
beszédtémákkal ahhoz, hogy észrevegyék, a falánk kislány éppen teletömi
magát.
A király és új királynéja körbe-körbejártak, egymás után üdvözölve
vendégeiket.
– Fogadja gratulációmat, Sire – mondta Lord Hertford. – Felséged igen
szerencsés ember. – Udvariasan bókolt Katalinnak.
Erzsébet érdeklődéssel figyelte a király korábbi sógorát, ezt a megfontoltnak
tűnő embert, szikár arcával, hosszú orrával és sűrű vörösesbarna szakállával,
kinek nővére, Jane királyné halála után sikerült a trón közelében maradnia, az
ifjú herceg nagybátyjaként és némi politikai érzék szerencsés birtokosaként.
– Valóban, uram – veregette hátba Henrik, Katalinra kacsintva. – Legfőbb
ideje volt, hogy ismét megházasodjam az országom érdekében, és hogy
időskoromra legyen valami vigaszom.
– Felséged nem éppen egy vénség – mosolygott Katalin. Látva a király széles
vigyorát, továbbment: – Hogy szolgál a herceg egészsége, Lord Hertford?
– Unokaöcsém kiváló egészségnek örvend, Madam, és kitűnően tanul.
Vigasztaló a tudat, hogy végül gondoskodó mostohaanyára lelt.
 – Szeretném, ha idejöhetne az udvarhoz – felelte a királyné. – Sire, nem
vehetnénk őt magunkhoz? Elvégre a nővérei itt vannak.
A király megrázta a fejét.
– Nem szeretnék semmit megtagadni tőled, Kate, de a herceg egészsége
mindenek előtt való. Az udvar melegágya a veszélyes fertőzéseknek, mint tudod,
és ha ki lenne ennek téve… A következmények túlságosan rémisztőek ahhoz,
hogy belegondoljunk. Hiszen az ő élete az, ami távol tartja tőlünk a
polgárháború rémét.
– Hogyne, Sire, eszem ágában sem lenne ezt követelni tőled – helyeselt neje
sietve.
– Ám ha netán nekünk lenne egy fiunk – folytatta Henrik, és szeme
összeszűkült a kéjvágytól –, akkor nem kellene ilyen végtelenül aggódnom
Edward egészségéért.
– Imádkozni fogok érte – biztosította nyugodt hangon Katalin, anélkül hogy
parányit is elpirult volna.
– Imádkozz csak – dünnyögte a közelben álló John Dudley, Lisle vicomte,
Henrik unokahúgának, Lady Margaret Douglasnak a fülébe. Erzsébet, aki éppen
akkor tömött magába még egy kandírozott szilvát, minden szót hallott. – Itt
úgyis csak egy csoda segíthet.
Cléves-i Anna, akit a király kedves nővéreként meghívtak az esküvőre, ebben
a pillanatban csatlakozott a kis csoporthoz.
– Lady Margaret, Lord Lisle – üdvözölte őket, majd vetett egy oldalpillantást
a friss házasokra. – A királyné szép kis terhet vett magára – suttogta.
– Úgy hallom – mondta Lady Margaret halk hangon –, új királynénk
valójában máshoz szeretett volna menni.
– Méghozzá Hertford öccséhez, Sir Thomas Seymourhoz – egészítette ki
Dudley.
– Csakugyan? Nos, ő valóban jóvágású férfi – jegyezte meg Anna. Erzsébet
egyetértett ezzel: gyakran látta őt az udvarnál.
– Az egy gazfickó – mosolygott Lady Margaret –, és a királyné a hírek szerint
szerelmes volt belé. De a király, az én jó nagybácsikám, gondoskodott róla, hogy
ne legyen a közelben. Úgy tudom, Brüsszelbe küldte.
– Testre szabott diplomáciai kiküldetés – tette hozzá Dudley. – Egy darabig
nem fogjuk viszontlátni, afelől kezeskedem.
– Nos, én úgy hallottam – suttogott Anna –, amikor a király házasságot
ajánlott a hölgynek, ő azt mondta, inkább lenne a szeretője, semmint a felesége.
– Hát ezért ne hibáztassuk – szólt Margaret Douglas. – Emlékezzék csak
Boleyn Anna és Howard Katalin sorsára! És arra, hogy velem mit tett. Kétszer is
a Towerbe kerültem, csak mert olyanokba szerettem bele, akiknek a személyét
kifogásolta.
Erzsébet, aki szégyentelenül kihallgatta ezt az izgalmas beszélgetést, kissé
megrémült, mikor arról hallott, hogy az új királyné szerelmes volt más férfiakba.
Nagyon szerette volna figyelmeztetni Katalint, hogy legyen óvatos, mert
kegyetlen dolgok szoktak történni azokkal a nõkkel, akik férjhez mennek a
királyhoz, de másvalakibe szerelmesek, vagy pusztán csak ezzel vádolják őket.
Erzsébetnek mindenki másnál több oka volt arra, hogy ezzel tisztában legyen.
Aztán mikor Margaret Douglas büntetéseiről hallott, kezdte felfogni, a
legnagyobb rémületére, hogy ha majd arra kerül a sor, nem túlzottan jók az
esélyei, hogy szembeszegülhet atyjával a házasság kérdésében. Rémisztő
gondolat volt.
– Nahát, ez itt Erzsébet úrhölgy! – kiáltott a cléves-i hercegnő, észrevéve, ki
álldogál a közelében. Szeretettel átölelte Erzsébetet, aki ettől némileg magához
tért. Dudley figyelmeztető pillantást vetett Lady Margaretre, mire a kis társaság
feloszlott, a hercegnő pedig visszavitte a gyermeket az étkektől roskadozó
asztalokhoz. De az édesség, amit Anna beletömött, valahogy egyszerre
elvesztette minden varázsát.
Később, lefekvéshez készülődve, elmesélte Katnek a hallottakat.
– Azért az jó, hogy a király nem hallotta ezt a beszélgetést – jegyezte meg Kat
aggodalmas arccal –, másként Lady Margaret könnyen a Towerben találhatta
volna magát harmadszor is!
– Igaznak tartod, hogy a királyné Thomas Seymourba volt szerelmes, mielőtt
az apám feleségül kérte? –kérdezte Erzsébet, leülve, hogy Kat megfésülhesse.
– Beszéltek ilyesmiről, de ez talán csak a szokásos udvari pletyka. Mindent el
szoktak ferdíteni. A jelek arra mutatnak, hogy a királyné nagyon kedveli az
apádat.
– Nos, boldog vagyok, hogy őt vette feleségül. Azt hiszem, nagyon jó királyné
lesz. Valamint kedves és szerető mostoha. Mindig is ilyen mostohaanyáról
álmodtam.
Kat nem tudta elfojtani a féltékenység feltörő érzését. Céljai és szándékai
szerint ő pótolja Erzsébet édesanyját, és kétségtelenül ő az, aki már évek óta a
gyermek életének középpontjában áll. Mindeddig pótolhatatlannak érezte magát.
Igaz, nagyon örült annak, hogy az új királyné ilyen jóindulatú a növendékével
szemben, ugyanakkor szíve mélyén attól félt, Parr Katalin még a végén elhódítja
tőle Erzsébet szívét. A német hercegnő vagy az a könnyelmű teremtés
– Nos, egyikük sem fenyegette a pozícióját, szemben ezzel a bájos özveggyel,
akit őszintén foglalkoztat a kislány sorsa, és lehetősége is van arra, hogy mindent
megtegyen Erzsébetért.
De Kat elhatározta, gondja lesz rá, hogy soha senki ne bitorolhassa el a
gyermek életében betöltött helyét, senki, még Anglia királynéja sem.
– Mondanom kell valamit, Erzsébet, amivel remélhetőleg örömöt szerzek
neked – szólt a királyné. – Puhatolóztam a királynál, és egyetértett azzal, hogy
most már állandó lakásod legyen az udvarnál, Mária úrhölgyhöz hasonlóan. És
hozzájárult ahhoz is, hogy mindketten az udvarhölgyeim közé kerüljetek.
– Ó, Madam! – kiáltott fel Erzsébet elragadtatva. Nagyon kedvelte új
mostohaanyját, de mostantól fogva hálát is érzett iránta. – Annyira hálás vagyok!
Azt hiszem, nem szolgáltam rá erre a kedvességre.
– Á, dehogyisnem! Tudtam, hogy örülni fogsz – mosolygott Katalin, s
ragaszkodott hozzá, hogy személyesen mutassa meg Erzsébetnek új lakosztályát.
Végigmentek a galérián.
– Közvetlenül az enyém mellett van, és a folyóra néz. Így lesz ez
Whitehallban is, előre rendelkeztem erről.
– Felséged oly kedves hozzám – kiáltotta Erzsébet, szinte ugrálva örömében.
– Alig vártam, hogy itt lehessek veled. Régóta vágyódom erre a boldogságra! És
ezek a szobák annyira, de annyira gyönyörűek? –Ámulva nézte a színes
falikárpitokat, a perzsaszőnyegeket, a fényes faragott bútorokat és a ragyogó
függönyöket. És ez itt mind az övé!
– Azt kértem, hogy az asztalodat az ablakmélyedésbe helyezzék – szólt a
királyné –, hogy legyen elég fény, mikor tanulsz.
– Madam, nem lehetünk eléggé hálásak! – Kat, aki máris rendezkedni és
pakolászni kezdett, úgy érezte, menten kicsordul a könnye a fájdalomtól, mikor
Erzsébet soha nem látott érzelemkitöréssel odaszaladt a mostohaanyjához,
hirtelen átölelte és megcsókolta.
– Ígérem – fogadkozott a gyermek –, sosem lesz oka panaszra velem
kapcsolatban, és mindig engedelmes és tisztelettudó leszek felséged iránt.
– Nem is kételkedem ebben – mosolygott a királyné. – Most pedig kérlek,
segédkezz az átpakolásban, aztán pedig szeretettel látlak vacsorára a
magánlakosztályomban. – Mindkét arcán megcsókolta mostohalányát, majd
távozott, barátságosan biccentve Kat felé.
– Gyere, ülj mellém! – hívta Katalin, és Erzsébet letérdelt a lábához. –
Champernowne kisasszony, kérem, hagyjon magunkra! – parancsolta, és Kat
kimérten távozott. – Tényleg nagyon csinos vagy! Tudod, nagyon szembeszökők
a színeid – folytatta, immár mostohalányához címezve a szavait. – Kell
rendelnünk neked néhány új ruhát, tekintve, hogy immár az udvarnál élsz.
– Ó, ez csodálatos lenne! – Erzsébet levegő után kapkodott.
 – Holnap gondoskodunk erről. Most pedig a taníttatásodról szeretnék veled
beszélgetni. A király és én észrevettük, hogy rendkívül okos és értelmes kislány
vagy. Ezért nyilván tisztában vagy azzal, hogy igen kevés az, amit
Champernowne kisasszony, legyen mégoly tanult, még megtaníthat neked.
Tudom a királytól, hogy részt vettél a fivéred bizonyos tanóráin, de immár egyre
nagyobb vagy, ráadásul az udvarhoz költöztél – úgy helyes és úgy is illendő,
hogy saját magántanárod legyen. Bölcs atyád azt szeretné, ha minden
lehetőséged meglenne arra, hogy a női erény megtestesítője lehess, a Tudor-ház
nagyobb dicsőségére. Ennek érdekében megbízott azzal, hogy kerítsek valakit,
aki alkalmas az okításodra. Örömmel jelenthetem, hogy megtaláltam. A neve
William Grindal, neves tudós, a klasszikus görög szerzők kiváló ismerője.
– Görög? Úgy érti, görögül fogok tanulni, Madam? – kiáltott Erzsébet.
– És emellett még sok minden mást – közölte a királyné, megsimogatva a
fejét.
– Nagyon türelmetlen vagyok – jelentette ki a gyermek lelkesen. – Alig
várom, hogy elkezdhessem.
Az ősz hajú William Grindal nem volt már fiatal, de nagyon művelt, és
nyugodt higgadtság sugárzott belőle. Az első alkalommal előhúzott egy
tanrendet, és tanítványa kezébe adta.
– Ha egyetért kegyelmed, reggelente nyelvet tanulunk, mikor az elme még a
legfogékonyabb – kezdte csöndes, ám ellentmondást nem tűrő hangján. – Úgy
hallom, valamennyire tud már latinul, franciául, olaszul és spanyolul.
– És egy kicsit walesiül is – szakította félbe Erzsébet.
– Valóban. Ez érdekes. Nagyon jó. Nos, természetesen folytatni fogja e
nyelvek tanulását, továbbá görögül is fog tanulni, hisz a görögtudás
nélkülözhetetlen az Újszövetség, valamint olyan klasszikus művek
tanulmányozásához, mint Szophoklész tragédiái vagy Iszokratész szónoki
beszédei. Így elsajátítja azokat a képességeket, melyek segítségével kegyed is
kiváló szónokká válhat.
– Remélem, nem fogok csalódást okozni, uram – mondta Erzsébet alázatosan.
Teljesült minden kívánsága, sőt annál is több. Áldania kell apja és mostohaanyja
nevét, hogy mindezt lehetővé tették a számára.
– Minden délután három órán át történelmet olvasunk – folytatta Grindal
mester. – Ez tökéletes lesz megalapozásnak. A történelem tanulmányozásán
keresztül sokat tanulhatunk saját világunkról is. Aztán rátérünk a filozófiára,
értve ezen antik és modern bölcseletet egyaránt. És természetesen gyakorolnia
kell a szépírást és a kézimunkát is Champernowne kisasszonnyal. A kiváló
Battista Castiglione hetente kétszer olaszórákat fog tartani kegyednek, s úgy
tudom, a királyné nemcsak egy új zenetanárt szerződtetett lant-, virginál- és
violajátékának előmozdítására, hanem – sóhajtott egyet – tánctanárt is, hogy
adózzunk a világi hívságoknak. Ha kegyed fejedelmi udvarokban díszeleg,
nyilván meg kell tanulnia a megfelelő viselkedést. Őfelsége, a királyné úgy
kívánja, hogy mindennap kimenjen a szabad levegőre, rendszeresen sétáljon és
lovagoljon, amit, úgy hallom, igencsak élvez. O igen, és a király kifejezett
kívánsága volt, hogy megtanulja az íjpuska használatát. Úgy véli, kegyed
szívesen kipróbálná kezét a lövésben is, tekintve, hogy a vívásban milyen
kiválónak bizonyult. – A mester ez utóbbiakat erősen savanyú képpel adta elő. –
Nem az én dolgom, hogy megkérdőjelezzem őfelsége bölcsességét – tette hozzá.
– Mindez nagyon a kedvemre való – közölte Erzsébet elragadtatva.
Kat meglehetős higgadtsággal fogadta a Grindal mester kinevezéséről szóló
hírt, de végül háborgott a lelke. Úgy, úgy, tehát arra kárhoztatják, hogy szépírást
és kézimunkát tanítson? Igen? Világos, hogy ez nevelőnői szerepének
elbitorlása, ami ellen ráadásul nem tehet semmit. Őszinte nő lévén, elismerte,
semmi esély nincs arra, hogy ennél jelentősebb szerepet kapjon Erzsébet
taníttatásában – de ettől még megalázva és sértve érezte magát.
Persze tudta, ki tehet az egészről. Riválisa újabb pontot szerzett az Erzsébet
kitüntető szeretetéért folyó vetélkedésben.
Mikor Erzsébet megérkezett Ashridge-be, Edward hatodik születésnapjára, le
volt nyűgözve, hogy öccsét nem abban a hosszú ruhában, hanem végre
nadrágban láthatja.
– Nagyon szép férfiruhád van, fivérem! – bókolt a kisfiúnak, aki szétvetett
lábbal állt, egyik kezével a csípőjén, másikkal tőre markolatát szorongatva.
Szakasztott apja, csak miniatűr kiadásban. Tolldíszes kalapját megemelve
fogadta a bókot.
– Köszönöm, drága nővérem. Legfőbb ideje volt, hogy levessem azokat a
hülye ruhákat.
Dr. Coxe is előkerült, hogy üdvözölje Erzsébetet.
– Őfensége most már minden ízében olyan, amilyennek egy hercegnek lennie
kell – jelentette ki mosolyogva.
– Most már dr. Coxe a nevelőm – magyarázta büszkén Edward. – A mai
naptól nem állok női irányítás alatt. Lady Bryan és Penn kisasszony távozott.
Az utolsó mondat olyan szenvtelenül hagyta el a száját, mintha az időjárásról
vagy más jelentéktelen semmiségről beszélt volna. Erzsébet megpróbálta
elképzelni, milyen érzés lenne, ha imádott Katje elhagyná. Fivére hűvössége
meghökkentette.
– Nem vagy szomorú? – kérdezte tőle. – Ezek a hölgyek vigyáztak rád
születésedtől kezdve. Nagyon fognak hiányozni neked.
– Nem helyes, hogy a trónörökös nőuralomnak legyen kiszolgáltatva –
mondta Edward gőgösen, nyilvánvalóan az elmúlt napokban többször hallott
szavakat ismételte. Aztán témát váltott. – Gyere, ismerd meg az ifjú urakat, akik
atyám rendelete alapján tanuló- és játszótársaim lesznek.
Odafordult a sorban álló jó tucatnyi kisfiúhoz, mind született arisztokraták, és
egymás után bemutatta őket Erzsébetnek.
– Henry Brandon, Suffolk hercegének fia… Henry, Lord Hastings… –
Minden fiú sorban meghajolt Erzsébet előtt.
– Robert Dudley, Lisle vicomte fia.
Erzsébet összenézett ezzel a csintalan kölyökkel, és rokon lelket vélt
felfedezni benne. Robert Dudley éppen egyidős vele, gondolta – sötét, olaszos
színeivel és ravaszdi arcával, no meg a szeme huncut csillogásával úgy fest, mint
valami cigány purdé. Szinte bántóan eltúlzott mozdulatokkal hajolt meg, ami
látványosan azt a célt szolgálta, hogy magára irányítsa a figyelmet. „Rajta
kellene tartanom a szemem – gondolta Erzsébet. – És szívesen megtanítanám
neki, mi fán terem a jó modor…”
Mivel Edward születésnapját ünnepelték, aznap nem voltak tanórák. Helyette
teljesült a herceg régi vágya. A király beleegyezett, hogy megkezdhesse vívó-és
lovaglóleckéit. A fiúcskák izgatottan tárgyalták ezt a témát, miközben levetették
zekéjüket, és tompa tőreik hegyét próbálgatták.
– Erzsébet úrhölgy, ha megkérhetem, foglaljon helyet – hívta dr. Coxe, és egy
magas faragott székre mutatott az emelvényen, fölemelve mellőle egy zsámolyt.
– Innen jó rálátásunk lesz a viadalra.
– Csak néznem szabad? – kérdezte Erzsébet kissé méltatlankodva. – Barnaby
tudja, hogy úgy bánok a tőrrel, mint bármelyik fiú. Ő tanított rá.
Barnaby FitzPatrick ezt hallva elmosolyodott.
– Ez igaz, uram. Erzsébet úrhölgy bármelyikünket megszégyenít.
– Hogy egy lány vívjon? – kérdezte Robert Dudley, kajánul ráncolva a
szemöldökét.
– Pimasz vagy, uraság – közölte Erzsébet gőgösen. – Majd megmutatom.
Vívómester, vívhatok ezzel az úriemberrel?
Robertnek leesett az álla. A lány kedvesen mosolygott rá.
– A végére kell járnunk, kik a jobbak, a fiúk vagy a lányok! – szögezte le.
– De kegyelmed nem vívhat ebben a hosszú ruhában – mutatott rá Barnaby. –
Robert előnyben lesz.
– Hadd legyen! – nevetett Erzsébet. Robert arcát elöntötte a méreg.
– Kell ezt, mester uram? – folyamodott dr. Coxe-hoz.
 – Nem szegülhetünk szembe egy jeles hölggyel, különösen nem a király
leányával – közölte a tanár elégedett mosollyal. Nagyon jó lesz, ha ez a gőgös
fiú tanul egy kis alázatot.
Miután a többieket is párba rendezte, a mester bemutatta a helyes vívóállást és
néhány ügyes szúrást.
– Kétféle vívó van – magyarázta. – A párbajozó arra hagyatkozik, hogy
kiválóan forgatja a tőrét, az atléta pedig lábmunkájával akar felülkerekedni. El
kell dönteniük, hogy melyiket választják, uraim – és hölgyem!
– Én párbajozó leszek – jelentette ki Erzsébet csillogó szemmel.
– Akkor nekem is annak kell lennem – dörmögte Robert kelletlenül.
– Garde! – kiáltott a lány, és kitöréssel támadt, egyik szúrását hárítva el a
másik után. Robert valójában nem hitt Erzsébet dicsekvésének, ezért aztán igen
váratlanul érte ez a roham, s azon vette észre magát, hogy csak hátrál és hátrál,
és aztán csúfosan beleütközik az ifjú Lord Hastingsbe.
– Védekezz! – kiáltott, összeszedve magát, de a lány makacsul helytállt.
Néhány perc után a mester, látva, hogy a viadal kezd veszélyessé válni,
leállította őket.
– Kiváló első próbálkozás, hölgyem – kiáltotta, rámosolyogva a hercegre is,
aki ugyancsak kiválóan teljesített.
Mikor kelletlenül visszavonultak az emelvényhez, Robert, aki megmenekült
attól a megaláztatástól, hogy egy lány legyőzze, lovagiasan így szólt:
– Jó voltál, hölgyem.
Mikor rápillantott erre a sötét hajú fiúra, Erzsébet meglepetten vette észre
arcán a csodálat kifejezését.
– Méltó ellenfelem volt, uram – válaszolta. Miután bebizonyította az igazát,
megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen.
Látogatásának egy hete alatt gyakran látta Robert Dudleyt, mert engedélyt
kapott, hogy részt vegyen a herceg és nemes barátai tanóráin. Robert nem
jeleskedett a tanulásban.
– Miért kellene görögül tanulnom? – zsörtölődött, kihasználva dr. Coxe
ideiglenes távollétét, hogy addig is pihentesse a tollát.
– Hogy humanista lehess, tanulmányozhasd a klasszikus szerzőket – mondta
Edward.
– Szívesebben kimennék lovagolni – felelte Robert. Szenvedélye volt a
lovaglás.
– Ezt megértem, mert én is szeretek lovagolni – jegyezte meg Erzsébet –, de
tanulni is, különösen történelmet és nyelveket.
– Neked jó, hölgyem, mert lány vagy, és nem kötelességed mindazt
megtanulni, amit egy ifjú úrnak meg kell tanulnia – mondta Robert parányit
lekezelőn.
– Biztosíthatlak afelől, Robert úrfi, hogy ugyanazokat a tárgyakat tanulom,
mint te! – vágott vissza Erzsébet csípősen.
– Mint földrajzot, állambölcseletet és a klasszikusokat is? – kérdezte Robert.
– Többek között – felelte büszkén. – És minden pillanatát élvezem.
– Hogyhogy? – sóhajtott a fiú. Henry Bardon lepisszegte őket.
– Dr. Coxe mindjárt meghallja!
– Kiment pisálni – vigyorgott Hastings. – Elnézésedet kérem, hölgyem.
Erzsébet mosolygott. Kedvelte a fiúk faragatlan stílusát.
– De nővérem, te nem leszel Anglia uralkodója – mutatott rá Edward. –
Ugyan miért kellene ilyesmit tanulnod, mikor a jövőd mindössze annyiból áll,
hogy felnősz, férjhez mész, és kisbabákat szülsz. Mint minden lány.
– Ahogy azt Edwardka elképzeli! – kiáltott Erzsébet indulatosan. – Soha nem
megyek férjhez.
– Dehogyisnem – szólt higgadtan a herceg.
– Csak várd ki a végét! – mondta a lány kihívón.
– Ha atyánk megparancsolja, engedelmeskedned kell majd – hangzott az
önelégült válasz.
– Majd meglátjuk! – vágott vissza Erzsébet hevesen.
– Azt azért szeretném megnézni, ahogy szembeszállsz az apáddal – szólt
közbe Robert. A fiúk nevettek.
– Le fogja nyiszálni a fejedet! – rikoltotta az ifjú Lord Brandon, majd nem
értette, miért pisszegik le azonnal. Tizenöt megszeppent szempár szegeződött a
kislányra, aki ott ült nagy búskomoran a hosszú asztal végén. A fiúk
kellemetlenül érezték magukat.
– Minden rendben – szólt Erzsébet, miután gyorsan magához tért. – Nem
lenne jobb visszatérni a munkához? Mintha hallanám dr. Coxe lépteit.
– Hogy értetted ezt, Erzsébet úrhölgy? – kérdezte Robert Dudley Erzsébet
nyomába szegődve, aki Blanche Parry felügyelete alatt frissítő reggeli sétára
indult az Ashridge környéki erdőbe. Annyira hideg volt, hogy a lélegzetük
párafelhővé változott a levegőben. Erzsébet látogatásának utolsó napja volt ez.
– Mit, Robert úrfi? – kérdezte Erzsébet.
– Amit tegnap mondtál. Hogy soha nem fogsz megházasodni. – Szeme
meglepően barátságosan csillogott. – Valóban ellenszegülnél a királynak, ha
megparancsolná neked?
– Komolyan gondolom. Ellenszegülnék. Az apám nagyon szeret engem. Nem
kényszerítene.
Robertet kétségek gyötörték.
– Pedig nyilván azt szeretné, ha egy hatalmas fejedelem vagy nagyúr venne
feleségül, ami őfelségének is előnyére válna. Ezt nem utasíthatnád vissza.
– De igen, ha magának a császárnak ígérnek oda, akkor is – felelte
szenvedélyesen. – Viszolygok a házasság puszta gondolatától is.
– Az apám szerint a házasság kötelesség. Azt mondta, mindannyiunk
házasságáról politikai vagy pénzügyi érdekek alapján fog gondoskodni.
– Mindnyájatok?
– Számos fivérem és nővérem van, nálam valamennyivel idősebbek. Úgy
sejtem, egy nap nekem is meg kell házasodnom. De most még nem. Csak tízéves
vagyok.
– Én is.
– Nos, akkor két év múlva már férjhez mehetsz – hangzott a figyelmeztetés.
– Nem fogok, ha egy módom van rá – vágott vissza kitartóan.
– De miért tartasz ennyire tőle?
– No, azt nem mondom meg.
– Észrevettem, mennyire feldúlt, amikor az a hülye Henry Brandon azzal
viccelődött, hogy az apád lenyisszantja a fejedet – kockáztatta meg a fiú. –
Tudom, hogy miért. A nagyapámat is lefejezték. Apám szerint minden jobb
család ősei között találni legalább egy felségárulót.
– Anyám, Anna királyné, nem volt felségáruló.
– A nagyapám sem volt az. De népszerűtlenné tette magát azzal, hogy súlyos
adókat vetett ki VII. Henrik király idején. Mikor atyád került a trónra, népszerű
akart lenni, ezért kivégeztette a nagyapámat. Ó, ne aggódj – tette hozzá, látva a
kislány arcát –, eszem ágában sincs emiatt hibáztatni téged vagy a királyt.
– Remélem is. – Egy darabig csöndben baktattak.
– Úgy tűnik, van tehát valami közös bennünk – szólt Erzsébet nagy sokára.
– És nem csak ez – mosolygott Robert. – Szeretsz lovagolni.
– Nagyon!
– Kilovagolhatnánk együtt?
– Igen! – ujjongott Erzsébet. – Menjünk! – Azzal sarkon fordult, és már
rohant is vissza az istállókhoz. Robert lihegett a nyomában.
 8

1544

Az udvari élet olyan csodálatos és izgalmas volt, amilyennek Erzsébet

megálmodta. Színes, nyüzsgő és hangos, megvolt benne minden, amit
gyermekkorának palotáiból hiányolt, és a legcsodásabb az a kiváltság volt, hogy
apja közelében lehet. Apja, ez az erős, hatalmas és ragyogó férfi állt a
középpontjában nemcsak az ő, hanem mindenki más univerzumának is. Minden
körülötte forgott, s belőle hömpölygött a pártfogás és jóindulat végtelen áradata.
Erzsébet hozzászokott a kérelmezők hordáinak látványához, akik állandóan
benépesítették a galériákat és fogadóhelyiségeket, mindannyian valamilyen
tisztségre vagy előléptetésre pályáztak, vagy csak arra, hogy a király egy szót
szóljon hozzájuk, akár csak biccentsen nekik, mikor a menet élén megteszi
mindennapi útját a kápolnába.
Mint a király leányát őt is körbeudvarolták és körbehízelegték. Csak úgy
nyüzsögtek körülötte az udvaroncok, akik mélyen meghajoltak előtte akkor is, ha
csak elsétált mellettük. Dőzsölt a fontosságtudat mámorában, ő, aki törvénytelen
státusa ellenére mindig is ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy
márpedig jelentős személyiség. Most már elég idős volt ahhoz, hogy lássa az
udvari élet árnyékosabb oldalát is, a kétszínűséget, a gonosz intrikákat, a
rosszindulatú pletykákat, a feszültségeket és féltékenységeket. És a rettegést is…
ami gyakran szinte tapintható volt. Hogyne lett volna az, ha egyszer a király
rosszkedve börtönhöz, anyagi romláshoz vagy akár halálhoz is vezethet?
De Erzsébet nem szívesen foglalkozott ezekkel a szempontokkal, mert
kizökkentették volna a nyugalmából. Szerencsére számtalan ragyogó szórakozást
talált magának, mint például az első karácsonyt Katalin királynésága alatt, mely
Erzsébet várakozásainak megfelelően csodálatosan sikerült – fényűző
ünnepségekkel és szívének oly kedves mulatságokkal Hampton Courtban. És
mostohaanyja oly boldog volt a lenvászon főkötőtől, melyet gondosan kihímzett
a számára.

1544 újévén történt, hogy a király ágynak esett a rossz lábával.

– Láthatom atyámat? – kérdezte Erzsébet Parr Katalint. – Aggódom az
egészsége miatt.
 – Most inkább ne – mondta a királyné zaklatottan, századszor is újrarendezve
imádott virágait. – Nincs olyan állapotban, hogy vendégeket fogadjon.
– De meg fog gyógyulni? – tudakolta aggódva a gyermek. Katalin óriási
erőfeszítés árán visszanyerte az önuralmát.
– Igen, persze – felelte gyorsan, de közel sem bízott ebben annyira, mint
mutatta. – Várj egy vagy két napot, és aztán talán meglátogathatod.
Katalin tartotta a szavát, de mikor egy héttel később Erzsébetet valahára
beengedték a király szobájába, elborzadt attól, amit látott. A király szürkén,
fájdalomtól eltorzult arccal ült, erősen bepólyált lába egy zsámolyra volt
felpolcolva. E látvány hatására Erzsébet nem tudta elkerülni, hogy felmerüljön
benne apja halálának lehetősége, de aztán el is hessegette ezt a lehetetlen
gondolatot, mert képtelen volt egy olyan világot elgondolni, amelynek közepén
ne az apja állna. Még a nap sem tudná, mikor keljen fel és nyugodjon le, ha nem
létezne az apja, mindenek mozgatója. De hisz nem halhat meg! Nem szabad
meghalnia. Lehetetlen, hogy meghaljon.
Megpróbált nem fintorogni a szobát betöltő édeskés bűztől. Belépett, és
mélyen bókolt.
– Állj föl, leányom – szólt a király. – Nagyon sajnálom, hogy távol tartottalak
magamtól. Nem akartam, hogy betegágyban láss.
Fájdalmasan helyezkedett el a székében, felszisszenve, mikor a kínzó
fájdalom belehasított a lábikrájába.
– A csont alaposan befészkelte magát – közölte a fájdalomtól eltorzult arccal.
– Rettenetesen fáj már azóta, hogy átkozott szerencsétlenségemre leestem a
lóról, még évekkel ezelőtt. S mert a baj csőstül jön, ezek a nyomorult doktorok
azzal nyaggatnak, hogy teljes diétára fogjam magam. Azt mondják, túlságosan
meghíztam. Te is ezt mondanád, Bessy?
– A világért sem, Sire. Soha nem mernék ilyet mondani.
– Nahát ezt közöltem én is a gazfickókkal, hogyan merészelnek ilyesmit
beszélni. Hát nem esett messze az alma a fájától, ugye, Bessy?
Erzsébet mosolygott. Szerette, ha az apja Bessynek nevezi, és nevetgélve
beszélget vele. Ilyenkor biztos volt apja szeretetében, úszott a boldogságban, és
biztonságban érezte magát.
– Nem kell aggódnod értem – szólt az apja. – Néhány napon belül felkelek, és
makkegészséges leszek. Most pedig ülj arra a zsámolyra, és meséld el, mit
tanultál mostanában.
– Cicerót olvastam – felelte büszkén Erzsébet.
– Appetitus rationi pareat – le tudod fordítani?
– Igen, Sire. ,A vágynak meg kell hajolnia az értelem előtt.”
 – Kitűnő aforizma – szólt a király, azon tűnődve, hogy ezt haszonnal
alkalmazhatta volna, mikor ennek a kislánynak az anyja után koslatott, anélkül
hogy féktelen szenvedélyének következményeivel foglalkozott volna. Ó, de
akkor még fiatalabb volt, erős, férfias, és legyőzhetetlennek tartotta magát.
„Bezzeg most – búsongott – kész emberi roncs vagyok, idő előtt megvénültem.
Az Úr tartson életben addig, míg a kisfiam fel nem nő.”
– Saepe ne utile quidem est scire quid futurum sit – idézte szomorúan.
Erzsébet bizonytalan érzésekkel pillantott rá.
– Ezt is lefordíthatom, Sire? – kockáztatta meg.
– Persze, persze – igyekezett mosolyogni apja.
– „Gyakran – kezdte, gondosan válogatva meg a szavakat – még csak nem is
hasznos tudni, hogy mit hoz a jövő.”
– Egy másik közhely, és sajnos szintén találó. Hibátlanul gondolkodott,
mármint Cicero.
– Van egy mondása, amit különösen kedvelek. Semper eadem. „Mindig
ugyanaz.” Azt remélem, mindig ugyanaz leszek, változatlan a szeretetben és a
kötelességtudásban irántad, Sire, valamint a királyné és fivérem, a herceg iránt.
– Boldog vagyok, hogy ilyen kötelességtudó gyermek vagy – szólt Henrik,
gyűrűkkel telerakott kezével megveregetve kislánya vállát. – Lenyűgözött a
királynénak készített ajándékod. Egyszer majd készíthetnél nekem egy ehhez
hasonló hálósipkát. – Komiszság csillant a szemében.
– Jaj, Sire, nem akartalak elhanyagolni – tiltakozott Erzsébet zavartan. –
Pusztán csak ki akartam mutatni odaadásomat őfelsége a királyné iránt, aki oly
kedves volt hozzám.
– Csak tréfáltam, Bessy! – vigyorgott Henrik, hunyorgó kék szeme csillogott a
hájas ráncok között. – Hát hogyne sikerült volna, és meg is dicsérlek érte, mert
tudom, mennyire utálod a kézimunkát!
Kopogtak az ajtón.
– Gyere csak be, Kate! – hívta a király.
Az ajtó kinyílt, és belépett a királyné, kezében egy betakart ezüsttállal.
– Egy kis aleberry, Sire, hogy elcsábítson – szólt, és letette a tálat a király
széke előtt álló kis asztalra. Kis, keresztelői ezüstkanalat nyomott férje kezébe.
– Jó feleség vagy, Kate – mosolygott, mohón kóstolgatva a pudingot.
– Mi ez, Sire? – kérdezte Erzsébet. Az illata ínycsiklandozó volt.
– Soha nem ettél még aleberryt, Bessy? – kérdezte a király, nyújtva is felé a
kanalat. – Egyfajta kenyérpuding, gyümölccsel. Kóstold meg, itt van.
– Ez varázslatos – mondta a lánya, lenyűgözve, hogy ilyen otthonos módon
eszegethet együtt az apjával, aki általában bonyodalmas szertartás keretében
étkezett.
– Végy még egy kanállal! – ajánlotta a király.
– Neked magadnak kellene megenned, Sire, hogy új erőre kapj – szólt közbe
Katalin, és kecses lépésekkel átsétált a szoba másik oldalára, ahol megigazgatta
az ágyneműt, és felrázta a párnákat.
– Nos, láthatod, hogyan parancsolgatnak nekem, Bessy – szólt Henrik
higgadtan. – Jó mostohaanyád elfelejti, ki vagyok.
– Ó, de Sire, soha nem szándékoztam… – kiáltott Katalin.
– Tudom, Kate – vigyorgott. – Nyugalom, csak tréfáltam. Most pedig segíts,
kérlek, lefeküdnék egy kis időre. Erzsébet, nyugodtan fejezd be a pudingot. –
Átadta neki a tálat, és megpróbált kikászálódni a székből, erősen a karfára
támaszkodva.
– Nem megy – zihált, visszaroskadva. – Nincs hozzá erőm.
– Hívjak segítséget, Sire? – kérdezte aggodalmas arccal a királyné.
– Ne, Kate, ne zavard az urakat. Inkább itt maradok, mint hogy ilyen
gyengének lássanak. Erzsébet, szerintem elmehetsz. Csak így tovább Ciceróval –
ő sokszorosan viszonozza majd a törődést.
Erzsébet kikanalazta az aleberry maradékát, bókolt, és kisurrant a szobából.
– Azt hiszem, büszkék lehetünk erre az ifjú hölgyre – szólt Henrik Katalinhoz,
mikor az ajtó becsukódott a lány mögött. – Még a végén kigyógyít a
betegségemből!
Katalin mosolygott, és átnyújtott neki egy pohár bort.
– És Mária – folytatta – nagyon engedelmes mostanában. Jól bántál vele,
Kate.
– Ha szabad ilyet mondanom, Sire, Máriának most már férjre van szüksége.
Ha megtalálnád a módját, hogy férjet keríts neki… Már huszonnyolc éves, és
nagyon sóvárog férj meg gyermekek után.
Henrik arca elborult.
– Gondoltam erre. Voltak bizonyos megbeszélések, tárgyalások… Attól tartok,
törvénytelen gyermeki státusa akadálya egy méltó házasságnak, de jelenleg
olyan udvaronc sincs, akihez szívesen hozzáadnám. De észben fogom tartani.
– Felséged, mint mindig, most is gondosan törődik a gyermekeivel – jegyezte
meg Katalin, leülve férje mellé a zsámolyra, kezében tűvel és cérnával.
– Négyszemközt akartam veled beszélni, Kate – szólt a király nyersen, de
habozva, ami szokatlan volt. – Új trónutódlási törvény van készülőben,
tekintettel a házasságunkra és más dolgokra. Tanácsadóim így látták ésszerűnek.
– Azt nem mondta meg, hogy elővigyázatosságból ösztönözték erre, annak a
veszélynek a fennállása folytán, hogy a herceg, sok más gyermekhez hasonlóan,
netán meghalhat valamely gyermekbetegségben. „Azt hiszik, most már nem élek
sokáig – gondolta a király – Jóllehet nem adnak hangot emez aggodalmuknak,
mert a király halálának emlegetése felségsértés.”
Henrik mély lélegzetet vett. Amit most Kate-nek mondania kell, azt elismerni
mélységesen megalázó olyasvalaki számára, mint ő. De nincs mese.
– A törvény utal annak eshetőségére, hogy nászúnkat gyermekáldás kíséri.
Biztosítani szeretnélek, nem kell attól félned, hogy ilyen elvárásaim lennének.
Nem igazán voltam eddig sem a férjed, és kétlem, hogy valaha is az leszek.
Katalin szeme könnyel telt meg. Pontosan tudta, hogy férjének mekkora
erőfeszítésbe került ezt kimondania.
– Dehogynem leszel, Sire – sietett megnyugtatni. – Beteg vagy, és egyáltalán
nem vagy jó formában. És ha a gyógyulásod a vártnál némileg hosszabbra
nyúlik, nos, én akkor is tökéletesen boldog és elégedett vagyok azzal, ahogy
vagyunk.
A király szomorúan mosolygott rá, és megsimogatta a kezét.
– Sosem volt olyan feleségem, aki ennyire kedves lett volna a szívemnek,
mint te – szólt csöndesen. –Szemem fénye vagy, vénségem egyetlen támasza.
Nekem és gyermekeimnek igen sok okunk van arra, hogy hálásak legyünk
neked. És nyilván örülni fogsz annak, amit most mondok: ha ez az új törvény
életbe lép, Mária és Erzsébet visszanyerik helyüket a trónutódlási sorban Edward
után.
A királyné nyájas arca felragyogott az örömtől.
– Ó, Sire, nyilván tudod, mit jelent ez mindkettejük számára.
Henrik folytatta, büszkén sütkérezve neje sugárzó örömében.
– Arra törekszem, hogy a trón saját, vér szerinti örököseimre szálljon, s ne a
skótok királynőjére, nővérem, Margit leányunokájára. Menjen inkább hozzá
Edwardhoz ahelyett, hogy a skótok Jedburgh és Inverness között az utamban
legyenek. Skócia az enyém lesz, a két trónnak egyesülnie kell.
– De ebből nem lesz háború? – kérdezte Katalin.
– Lehetséges – felelte Henrik sötéten. – De majd szembenézünk vele, ha eljön
az ideje. Addig is az a szándékom, hogy leányaim megkapják a trónutódlás
jogát, sorban Edward után, utánuk pedig Mária nővérem örökösei, a Brandonok
és Greyek következzenek. De erre nem kell, hogy sor kerüljön. Edward
megházasodik, és gyermekei lesznek, de Máriának is találhatok férjet. –
Rámosolygott a feleségére. – És Erzsébetnek is. Az Úr tartson addig életben.
– De Erzsébet fűnek-fának azt mondja, hogy soha nem akar férjhez menni –
közölte bizalmasan Katalin.
Henrik kacagott.
 – Szűzies szemérem, mi? Sebaj. Majd pár év múlva megváltoztatja a
véleményét, ha viszketni kezd a szoknyája.
– Sire! – kiáltott rá a felesége fülig pirulva. – Az isten szerelmére! De
komolyan, uram, azt hiszem, eltökélt ebben.
– Na, majd én gondoskodom róla, hogy ne legyen az – nevetett a király. –
Még túl fiatal hozzá, hogy ilyesmivel foglalkozzék. Adjunk neki időt, hogy
felnőjön hozzá. A házasság a nő természetes állapota. Csak várd ki a végét!
Találj majd kedvére való férfit, aki tetszik neki.
A királyné mosolygott.
– Ami felséged leányait illeti, a trónutódlási joguk visszanyerése azt is jelenti,
hogy elvesztik törvénytelen státusukat?
Henrik összevonta a szemöldökét.
– Nem, Kate. Egész viperafészek támadna fel abban a pillanatban, ebben
biztos vagyok. Mindketten egy-egy törvénytelen nász gyümölcsei, s ezt nem
akarom visszavonni, ha már egyszer így jártam el. Még én vagyok a király, s ha
a sipkámat ráteszem egy botra, és kinevezem örökösömé, akkor ő az örökösöm,
így törvénytelen státusú leányaimnak is helyet adhatok a trónutódlási sorban.
– Felséged bölcsessége ezúttal is hibátlan, mint mindig – hízelgett neki
Katalin.
Henrik hátradőlt a székében. Elégedettség töltötte el, hogy a lehető legjobb
megoldást választotta.

– Tényleg visszakerülök a trónutódlási sorba? – Erzsébet annyira megdöbbent,

és akkora boldogság lett úrrá rajta, még azt is elfelejtette, hogy illő módon
szólítsa meg apját. A király a jó hírt a magánlakosztályán tartott személyes
vacsora keretében osztotta meg vele és Máriával, melyen rajtuk kívül csak a
királyné és Cranmer érsek vett részt. Az abroszt leszedték, a szolgálók
visszavonultak, és mindannyian édes ostyát eszegettek, amit a hippokrasz nevű
fűszeres borral öblítettek le.
Mária szeme könnyben úszott. Rápillantva a két leánytestvérre, Katalin
királyné is úgy érezte, örömében menten elsírja magát.
– Igen – felelte a király nagylelkűen –, de csak Edward és az ő örökösei után.
Mária, aztán rád és örököseidre kerül a sor, majd utánad Erzsébetre.
– És az én örököseimre, Sire? – kérdezte Erzsébet.
– Természetesen. De a szóbeszéd szerint, ifjú Bessym, te nem szeretnél
férjhez menni, úgyhogy minden valószínűség szerint nem lesznek örököseid.
 – A király rákacsintott.
– Így igaz, Sire – szólt Erzsébet komolyan. Az utóbbi időben jóval többet
gondolkodott a házasság kérdésén, hisz már csak tizennyolc hónap választotta el
a házasulandó kortól. Sokat törte a fejét azon a riasztó vessző-hasíték dolgon is,
és továbbra is úgy érezte, hogy a házaséletnek egyáltalán nincsenek előnyei, de
annál több hátránya.
– Hmm – morgott Henrik, a szakállát húzogatva.
– Majd meglátjuk, ha eljön az ideje.
Arra gondolt, hogy egy napon, és ez a nap nem is lesz oly sokára, Erzsébet
bimbózó bájai az egész férfinemet le fogják venni a lábáról. Már most is tudja,
hogyan kell kacérkodni, pontosan úgy, mint Anna, az átkozott. Anna… Akkor ő
még fiatal volt, fiatal, férfiasságának teljében. És az a nő visszautasította. A
sóvárgással töltött hiábavaló évek… De hirtelen megálljt parancsolt a
gondolatainak. Az egekre, hisz ő most Kate férje, és el kell felejtenie Annát.
Évekig próbálta kitörölni az emlékezetéből. Egyszeriben elpárolgott a jókedve.
A királyné és az érsek igyekeztek elrejteni a mosolyukat. Mária próbálta
megemészteni az igen jelentős hírt, és alig akarta megkockáztatni a kérdést,
amely foglalkoztatta.
– Sire – kezdte idegesen, krákogó hangon. – Ez azt jelenti, hogy felséged
szándéka visszaminősíteni minket törvényes születésűvé?
– Nos, ezt sajnos nem tehetem, leányom – felelte a király –, mert én soha nem
voltam törvényes hitvese sem édesanyádnak, sem Erzsébetének, mint őkegyelme
a canterburyi érsek ezt megerősítheti.
Cranmer azonnal a figyelem középpontjába került.
– Valóban, fenség. A néhai özvegy hercegnővel kötött házasság kimondottan
tiltott volt a Szentírás szerint, Mózes harmadik könyve, tizennyolcadik fejezet…
– Igen, igen, mindannyian tudjuk – szakította félbe a király.
– Ami pedig Erzsébet úrhölgy édesanyját illeti – folytatta gyorsan Cranmer –,
persze ott volt a vérrokonság őfelségének a hölgy nővérével való… khm…
kapcsolatai miatt.
– Így van – állította le zavartan a király. – Tehát, leányaim, értitek az
álláspontomat.
– Igen, Sire – mondták kórusban a nővérek, de mindketten meglehetősen
zavartnak és boldogtalannak tűntek. Erzsébetnek még volt egy kérdése.
– Bocsásson meg, Sire – mondta kellőképp ártatlan hangon –, én azt hittem,
azért lettem törvénytelen gyermeknek nyilvánítva, mert édesanyámat, Anna
királynét felségárulás miatt kivégezték.
Máriának elállt a lélegzete, Katalin arca rémületről tanúskodott, Cranmer
pedig mintha valahol egészen másutt szeretett volna lenni. Az elmúlt nyolc
évben senki, de az égvilágon senki nem vette a bátorságot magának, hogy a
király előtt akár csak kiejtse Boleyn Anna nevét, még kevésbé, hogy lefejezését
szóba hozza.
Henrik rászegezte kisebbik lányára acélkemény tekintetét.
– Valóban, Erzsébet? Soha senki nem magyarázta ezt másként neked?
– Nem, Sire.
– Nos, valaki itt égbekiáltót hibázott – jegyezte meg sötéten. – Tudnod
kellene, hogy az édesanyáddal kötött házasságom törvénytelen volt. Ezt már az ő
halála előtt felbontották. Ez az oka annak, hogy téged törvénytelenné
nyilvánítottak.
– De ha az anyám nem követett volna el felségárulást, Sire, nyilván
házasságban maradtál volna vele, nem? – tudakolta Erzsébet a maga koravén
eszével. Tudta, hogy ingoványos talajra lépett, de édesanyja emléke iránti
kegyeletből, és mert meggyőződése szerint igazságtalanul bántak el vele,
kötelességének érezte, hogy ne hagyja annyiban. És apja végül is válaszol a
kérdéseire, már a maga módján.
– Elég! – Henrik öklével az asztalra csapott. Mindenki összerezzent. – Az
anyád hitszegő volt – vicsorgott. – Öt férfival csalt meg engem, köztük saját
fivérével, hallasz engem? És az életemre tört! Még mindig úgy gondolod,
házasságban kellett volna maradnom vele?
– Sire – kockáztatta meg a királyné idegesen, férje ingujját ráncigálva –, a
gyermek csak elszomorodott. .. – Erzsébet szeméből, halálos rémületében,
patakokban folyt a könny.
– Én is szomorú lennék, ha olyan anyám lett volna, mint neki – üvöltötte.
– De ő nem olyan volt – mondta zokogva Erzsébet, elővigyázatlanul.
Henrik abbahagyta a tombolást, és ránézett. Mária hirtelen felállt, bókolt, és
halkan kiosont a szobából, könnyeivel küszködve. Az érsek összekulcsolta kezét,
mintha imádkozna, és lehajtotta a fejét. Katalin szomorúan nézett Erzsébetre. A
lány arca fehér volt, és könnyekben úszott.
– Mit mondtál? – kérdezte a király csöndesen. Hangja vészjósló volt.
– Sire, tudom, hogy az anyám ártatlan volt – hebegte Erzsébet.
– És ezt ki mondta neked?
– Bizonyos emberektől hallottam… szolgálóktól… ladyktől… – hazudott
Erzsébet, imádkozva, nehogy az apja kitalálja, hogy Kat volt az.
– Rosszul hallottad – mondta mindent eldöntő hangon a király. Kék szeme
jéghidegen csillogott, de Erzsébet vészesen rohant tovább.
– Úgy hallottam, hogy Cromwell kancellár úr ragadta meg az alkalmat, hogy
eltegye az útból, és olyan meggyőző vádakat talált ki, hogy felségednek is el
kellett hinnie. – Ez legalább diplomatikusnak hangzott.
– Teljes képtelenség – morgott Henrik. – Tehát egy bábu lettem volna, kitéve
mások kénye-kedvének? Az a nő egyértelműen bűnös volt. Jól ismertem, ne
feledd!
– Nem tudom elhinni! Ártatlan volt! – jajveszékelt Erzsébet, és ismét
zokogásban tört ki. Katalin odament volna hozzá, de a király erős keze, mely
hirtelen a vállára került, visszarángatta a helyére.
– Akkor nyugalomra van szükséged, hogy végiggondolhasd ezt a dolgot –
döntött vészjóslón. – Tiszteletlenséged miatt száműzlek az udvarból. Holnap
Hatfieldbe mész, Champernowne kisasszonnyal, és egészen addig nem kapsz
engedélyt a visszatérésre, míg hajlandó nem leszel illendő módon elfogadni az
igazságot. Érted?
Erzsébetnek ömlöttek a könnyei, teste rázkódott a heves zokogástól.
– Hallasz engem? – harsogott az apja.
– Igen, Sire – motyogta.
– Akkor most menj! – hangzott a parancs. Kimenekült a szobából.
– Uram – kockáztatta meg Katalin még ugyanezen az estén, kicsit később,
mikor kettesben üldögéltek a tűz előtt hálószobájukban. – Bocsáss meg, hogy
megzavarlak, de megengeded, hogy közbenjárjak Erzsébet úrhölgy érdekében?
Henrik fenyegetőn nézett rá, és felmordult. Még mindig dühös volt, és azonnal
véget vetett a vacsorának, miután Erzsébet távozott. Az érsek hálásan
elbúcsúzott, a királyné pedig nagy kehely rajnai borral nyugtatta az idegeit. A
király csöndben merengve kortyolgatta a magáét, bámulva a fel-felszökkenő
lángokat.
– El nem tudom képzelni, mit tudsz felhozni a védelmére, Kate – támadt rá. –
Vette a bátorságot, hogy ellentmondjon nekem, és megkérdőjelezze igazságos
ítéletemet.
– Sire, lehetek őszinte veled? – esedezett Katalin.
– Nos? – kérdezte a király türelmetlenül. – Beszélj! Ki vele!
Katalin mély lélegzetet vett.
– Ő még gyermek, Sire, és nyilván nagyon nehéz megemésztenie, hogy mi
történt az anyjával, lett légyen az bármily igazságos is. Meghallotta, hogy milyen
szóbeszéd kering a szolgálók körében, és elhitte. Nem kárhoztathatod azért, mert
a legjobbat akarja hinni az édesanyjáról.
– Nahát, Kate! Ha a legjobbat gondolja az anyjáról, akkor nyilvánvalóan a
legrosszabbat gondolja rólam, az atyjáról. Hidd el nekem, igazságos voltam…
– Természetesen, Sire, ezt tudja az egész világ. Ő is csak úgy véli, hogy
felségedet félrevezették, de jóhiszeműen cselekedtél.
Henrik összeszűkült szemmel bámult a feleségére.
– Tehát azt mondod, bolondnak néz engem?
– Nem, Sire, az isten szerelmére. Mint mondtad, jól ismerted az anyját.
Nyilvánvaló, a vádak teljes mértékben hihetők voltak.
– Most már te mész túl messzire, Kate – vádolta a király fenyegetőn. – Igen
sajnálatos, hogy leányom és feleségem azzal vádolnak, egy ártatlan nőt küldtem
a vérpadra. Közlöm veled, bűnös volt. De te veszed a bátorságot, és
megkérdőjelezed, hogy igazságos voltam!
– Soha, Sire! – kiáltott Katalin. – Nem azt állítottam, hogy én hiszem őt
ártatlannak, csak azt, hogy egy tízéves gyermek annak hiszi. És könyörgök, vedd
tekintetbe fiatal korát és azt a tényt, hogy mégiscsak az anyjáról van szó.
– Ettől függetlenül tanulnia kell abból, amit tett – szögezte le a király nyersen.
– És több szó ne essék erről!
Katalin el volt keseredve. Beleroskadt a székébe, és üres kelyhével
játszadozott, arra gondolva, milyen jó lenne újratölteni.
– Tudom, hogy csak jót akarsz, Kate. – Henrik hangja immár barátságosabban
csengett. – De olyasmibe ártod magad, ami nem rád tartozik. Jaj, ugyan már –
szólt ernyedten, felesége arcára nézve –, jó és nemes lélek vagy, kedvesem,
tudom. És szereted, ha béke van. Én azt mondom, nem árt Erzsébetnek, ha egy
ideig Hatfieldben kell rostokolnia, hogy végiggondolja gyalázatos viselkedését.
Bár az apja vagyok, meg kell tanulnia, hogyan szóljon uralkodójához, s hogy
soha ne mondjon ellent neki, és ne hazudtolja meg.
– Igen, Sire – mosolygott haloványan Katalin, és már nyúlt is a
boroskancsóért.

Erzsébet Hatfield felé zötykölődött a hidegben, a gyászos hangulatú Kattel az

oldalán.
– Jaj, miért nem adott több időt a király a készülődésre? – sóhajtozott Kat,
mikor Erzsébet lakosztályában sürgölődött, hajszolva a szobalányokat, hogy
pakoljanak végre. – Minden cókmókodat össze kell csomagolnom, a házat nem
szellőztették ki, és attól félek, hideg lesz, hisz a kályhákat hetekkel ezelőtt be
kellett volna gyújtani.
Erzsébet túlságosan el volt keseredve ahhoz, hogy ilyesmivel törődjön.
Száműzetés az udvartól, száműzetés… A rettegett szavak csak úgy lüktettek a
fejében. Alig vette észre a jeges fuvallatot, mely meglegyintette a hintó
bőrfüggönyeit. Nem tudta kiverni a fejéből, amit a király mondott, és nem csak
az udvartól való száműzetéséről szóló nyers szavait. Apja hajthatatlan volt anyja
bűnösségének kérdésében, és ami még borzasztóbb, azzal vádolta Annát, hogy öt
férfival csalta meg, köztük – ami megdöbbentő – tulajdon fivérével. Erről nem
tudott. Mindössze annyit feltételezett, hogy Annát egyetlen állítólagos bűnös
kapcsolattal vádolták. De hogy a saját fivérével? Ez igaz lehet? Már attól rosszul
lett, ha erre gondolt. Az nyilván rettentően nagy bűn, ha valaki azt a bizonyos
dolgot a saját fivérével csinálja… Bár épp elég rossz, ha négy másik férfival. Hát
ilyen bűnös asszony lett volna az anyja? Egy biztos, apja hajlíthatatlanul hisz a
bűnösségében.
Úgy érezte, mintha szegény édesanyja képe, amelyet hosszú időn át gondosan
dédelgetett a lelkében, egyszerre kártyavárként akarna összeomlani. Nem, ez
elviselhetetlen. És egyszer csak nem tudott tovább uralkodni magán.
– Kat – fordult drámai tekintettel nevelőnőjéhez.
– A király… a király azt mondta, hogy az anyám öt férfival csalta meg, s hogy
ezek egyike saját fivére volt.
– Elcsuklott a hangja. Ha még egy szót kell szólnia, biztos, hogy zokogásban
tör ki.
Kat jól látta a kétségbeesést és a kínszenvedést Erzsébet szemében. Mostanáig
mindössze annyit tudott, hogy növendéke megsértette a királyt, minek
következtében kegyvesztettként Hatfieldbe rendelték. Lord Hertfordot küldték
hozzá a hírrel, melyet a férfi együtt érző tekintettel közölt. Kat képtelen volt
ennél többet kihúzni a gyermekből, aki mintha némasági fogadalmat tett volna –
és arra sem volt idő, hogy felkeresse a királynét, pedig lehet, hogy szívesen
fogadta volna.
De most kezdett minden világossá válni. Vigasztalón fonta karját a gyermek
vékonyka vállára.
– Szedd össze magad, gyermekem. Igen, ezzel vádolták az édesanyádat. De
mint már mondtam neked, szilárdan hiszem, hogy ez nem volt igaz.
– Amit én meg is mondtam az apámnak – hüppögte Erzsébet.
– Hogy mi? – Kat megrémült.
– Azt mondtam, hogy az anyám ártatlan volt – fejtette ki Erzsébet. – Nem
mondtam, hogy ezt tőled tudom. Megkérdezte, ezt hol hallottam, és azt feleltem,
a szolgálók közt terjedő szóbeszédből.
Kat összerázkódott. A szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiesett a helyéről.
Egész testében remegett.
– Uram Istenem, rettenetes bajba fogok kerülni, ha a király rájön, hogy én
beszéltem neked az anyád ártatlanságáról – mondta zihálva.
– Tudom – tiltakozott Erzsébet. – Odafigyeltem arra, hogy védjelek. Nem
kínzott ezzel tovább, úgyhogy biztos vagyok benne, semmi nem fenyeget. De
tudnom kell, mi történt, Kat. Tudnom kell.
– Rendben van, de soha, sehol, semmilyen körülmények között ne ismételd
meg, amit most elmondok neked! Hacsak nem szeretnél egy új nevelőnőt. – És
ez nem volt tréfa.
– Ígérem, nem fogom – fogadkozott Erzsébet. Kat várt egy kicsit.
– Édesanyádat öt férfival vádolták meg, ez eddig igaz – kezdte aztán –, és
ezek egyike fivére, Lord Rochford volt. Saját felesége szolgáltatott ellene
bizonyítékot. Soha nem szerette a nejét, aki rémesen féltékeny volt férjére,
nővére iránti természetes rajongása miatt. Az a gyanúm, hogy rosszhiszeműen
tette, amit tett, miután Cromwell kancellár megvesztegette. Az biztos, hogy
utóbb úgy tűnt, mint akinek felvitte az isten a dolgát – mindazok után, ami
történt. Egyetlen úriember kivételével minden megvádolt férfi a király közvetlen
környezetéhez tartozott, az ötödik Mark Smeaton volt, egy udvari zenész. No
ebből aztán szép kis botrány lett, mondhatom. Az emberek nagyon csodálkoztak,
hogyan süllyedhetett a királyné ilyen mélyre, miközben édesanyád aligha
ismerte ezt a férfit, és különben is, túl büszke volt ahhoz, hogy így lealjasodjon.
Higgy nekem – beszéltem olyanokkal, akik jól ismerték.
– Szóval úgy gondolod, Lady Rochford hazudott? – kérdezte Erzsébet,
imádkozva, hogy kétségnek ne maradjon helye.
– Igen, úgy gondolom – szólt Kat rendíthetetlenül. – Utálatos egy asszony
volt. Ő bujtotta föl Howard Katalint a bűnök elkövetésére, és fáradozásának az
lett a gyümölcse, hogy kivégezték.
– Kivégezték? – visszhangozta Erzsébet meghökkenve.
– Mi az hogy, de csak szegény ifjú úrnője után. Lady Rochford beleőrült a
kihallgatásokba, így a király hozatott egy különleges törvényt a parlamenttel,
mely megengedte neki, hogy elmebajosokat is kivégezhessen. De azt mondják,
eléggé épelméjűnek tűnt, mikor a vérpadra lépett. Azt hiszem, csak azt kapta,
amire bőségesen rászolgált hamis tanúskodásával szegény férje és édesanyád
ellen.
– Hát abból nem lett nagy botrány? – tudakolta Erzsébet. – Úgy értem, abból,
amivel Lady Rochford vádolta az anyámat. – Nem vitte rá a lélek, hogy
kimondja.
– Nos, néhányan eljátszották, hogy ó, de mennyire meg vannak döbbenve, de
én azt hiszem, a többség aligha tartotta hihetőnek. Úgy tűnt, mintha Cromwell
kancellár mindenbe bele akarna kapaszkodni, amivel csak elérheti Anna királyné
eltávolítását. Ami azt a vádat illeti, hogy a királyné összeesküvést szőtt a király
meggyilkolására, nos, ez teljes képtelenség volt. Hogy fogalmazzak? Édesanyád
nem volt túlzottan népszerű, s ha a király nem pártfogolja, az ellenségei már rég
megszabadultak volna tőle. Ezek után ő miért is akart volna leszámolni a fő
védelmezőjével? Ez ostobaság lett volna a részéről, aki minden volt, csak nem
ostoba.
– Tehát úgy gondolod, minden ellene felhozott vádpontban ártatlan volt? –
sürgette Erzsébet.
– Igen, hölgyem, úgy gondolom – szögezte le Kat. – A megvádolt férfiak
közül négyen végig kitartottak édesanyád ártatlansága mellett, s ezzel a sajátjuk
mellett is. Egyedül Mark Smeaton vallott ellene, de abban biztos vagyok, hogy
kínvallatás hatására.
– Kínvallatás? – kiáltott fel Erzsébet borzadállyal. Tudta, ez mit jelent.
Kat szünetet tartott. Erzsébet még mindig nagyon fiatal. Talán már elég érett
ahhoz, hogy végighallgassa minden részletét annak, ami Cromwell kancellár
házában föltehetõleg történt?
– Cromwell kancellár kínzásnak vetette alá – mondta óvatosan. – Azt
mondják, olyan fájdalmat élt át, hogy bármit hajlandó volt elismerni, csak hogy
abbahagyják.
– Mit tettek vele? – Erzsébet szeme tágra nyílt az iszonyattól.
– Egy összecsomózott kötelet kötöttek a szeme köré, és tekerték a fején –
mondta Kat, erősen remélve, hogy növendéke ennyitől még nem lesz rosszul.
– Ó, a szegény szerencsétlen! – mondta Erzsébet, némi hányingert érezve. –
Nem csoda, hogy beszélt. Én is beszéltem volna.
– Édesanyád viszont az ártatlanságát hangoztatta Isten és a törvény színe előtt
– folytatta Kat. – Mi többet mondhatnék? Az egész csak ürügy volt arra, hogy
megszabaduljanak tőle. Cromwell kancellárnak, fölteszem, jó oka volt erre. Bár
én nem éreztem úgy, hogy sok értelme lett volna. Erzsébet, nem szabad
kételkedned abban, hogy az édesanyád derék asszony volt. Hihetetlenül szeretett
téged! Ápold az emlékét, gyermekem, de tanuld meg eltitkolni. Ahogy a király
előtt beszéltél róla, az meggondolatlan volt, és veszélyes. Most fizetjük meg az
árát. De büntetésünk sokkal rosszabb is lehetett volna, ne feledd.
– Így lesz, Kat, ígérem – szólt Erzsébet felderülve.
– Soha nem mondom ki édesanyám nevét senki előtt, csak előtted.

– Ladym, hírnök érkezett! Mondanivalója van számodra.

Mikor a királyné hírnöke megérkezett, már késő nyár volt, és a király, tekintet
nélkül megrendült egészségére és rossz lábára, Boulogne-ba utazott, hogy a
franciákkal háborúzzon. Erzsébet napok óta várt a hírnökre, s mikor valaki
bevágtatott a hatfieldi palotaudvarra, és hallotta, hogy Kat szólítja, a lehető
leggyorsabban letipegett a lépcsőn, és megragadta az összetekert pergament,
melyet a hírnök – minden különösebb szertartást mellőzve – a kezébe nyomott.
A száműzetés hosszú hónapjai bágyasztó hatással voltak a lányra. Kat szép
beszámolókat küldött róla a királynénak, külön hangsúlyozva kötelességtudó
természetét, és Katalin szót is emelt az érdekében, de a királytól egy szó sem
érkezett, semmi kegyelem.
Erzsébetet kezdte elemészteni a bánat – száműzetését lassan már
elviselhetetlennek érezte. Apja pártfogása nélkül, úgy vélte, élni sem érdemes.
„Megtettem minden tőlem telhetőt – gondolta. –Keményen tanultam – Grindal
mester azt mondta, ő eddigi legjobb tanítványa –, és megpróbáltam
kifogástalanul viselkedni. Miért nem érkezik egyetlen szó sem az apámtól? Már
nem szeret? Egy életre elvesztettem a szeretetét?”
Apja neheztelésének árnyékában élete sivár, vigasztalan. Olyan, mintha soha
nem sütne ki a nap.
Kat rátalált nagy búslakodásában, amint leverten üldögélt egy
ablakmélyedésben, és lábával a faburkolaton dobolt.
– Gyere már! – szólt a gyermekhez vidáman. – Ne pocsékold az idődet! Ha
nincs más dolgod, keress magadnak egy könyvet.
Erzsébet rászegezte panaszos, szomorú szemét.
– Ne rám nézz! – szólt rá Kat keserűen. – Ezt magadnak köszönheted,
gyermekem. Talán ebből megtanulod, hogy többé ne légy ilyen meggondolatlan,
és ne beszélj őszintén a király jelenlétében. Nálad elővigyázatosabb bolondok is
tettek már ilyet, és ők nem úszták meg ilyen könnyen, szóval csak adj hálát az
Úrnak, hogy mindketten itt vagyunk épségben, ahelyett hogy a Towerben
üldögélnénk.
– Nem írhatok atyámnak, esedezve a bocsánatáért? – kérdezte Erzsébet. –
Akkor esetleg magához hívat, és minden rendbejön. Annyira szeretném már, ha
minden rendbejönne.
– Várd ki az idejét! – tanácsolta Kat. – Atyád Franciaországban van, és a
háborúskodással van elfoglalva. Várd meg, míg visszatér. Akkor talán más
kedélyállapotban lesz, különösen ha Isten segítségével fényes győzelmet arat.
De Erzsébet túlságosan el volt keseredve ahhoz, hogy ennyi vigasszal
megelégedjen. Végül, miután már nem tudott tovább várni, leült az
íróasztalához, és levelet fogalmazott mostohaanyjának, kifejtve, hogy nincs
bátorsága közvetlenül atyjához fordulni, nyomatékosan kérve, hogy emeljen szót
még egyszer az érdekében.
,A száműzetés végtelen fájdalmat okoz nekem – írta. – Köszönöm felségednek
minden érdekemben való közbenjárását, és kérem, csak még egyszer esedezzen a
király drága kegyéért alázatos leánya számára.” Átolvasta, amit írt, majd
hozzátette: „És mondja meg neki, imádkozom Istenhez, hogy ajándékozza meg
ellenségei felett aratott fényes győzelemmel, és hogy fenséged és én együtt
ünnepelhessük diadalmas visszatértét.”
Most pedig, néhány nappal később, remegő ujjakkal tekerte ki a
pergamentekercset, amelyet válaszképpen kapott. A királyné pecsétje volt rajta.
Kat mellette állt, és együtt futották át az írást, alig merve reménykedni.
– Megbocsátott! – kiáltott elragadtatva. – Az atyám megbocsátott, és azt
mondta, mehetek Hampton Courtba, és csatlakozhatok a királyné kíséretéhez.
Tudtam, hogy számíthatok a királynéra. Őneki köszönhetem ezt, ebben biztos
vagyok! Ó, annyira megkönnyebbültem, és olyan boldog vagyok!
Kat átölelte, és amennyire csak tudta, leplezte az elkeseredését. Ebben a
mégoly nyomasztó pár hónapban Erzsébet újra az övé volt. Most ismét meg kell
osztoznia rajta azzal a betolakodóval, a királynéval – mert ő így tekintett Parr
Katalinra. De aztán nem tudott nem örvendezni annak, hogy Erzsébet
visszakerül atyja kegyeibe a száműzetés nyugtalan hetei után.
Visszatérése az udvarhoz messze nem volt olyan örömteli, mint ahogy
Erzsébet előzetesen elképzelte. Katalin elég szívélyesen fogadta, a karjába zárta,
de mogyoróbarna tekintetére aggodalom árnyéka vetült. A király távolléte
idejére megbízta az ország kormányzásával a királynét, aki most jóval
halálosabb veszedelemmel találta magát szembe, mint a francia seregekkel
szembenéző király.
– Londonban kitört a járvány – mondta rémülten. – Hamptonból át kell
mennünk Enfieldbe, a herceggel együtt, elővigyázatosságból.
Enfield palotáját Erzsébet jói ismerte, hisz számtalan alkalommal lakott ott.
Legalább most az egyszer az udvarral együtt költözik oda.
Miközben Kattel az utazásra készülődtek, Mária úrhölgy lépett a szobába.
Erzsébet figyelmét nem kerülte el, hogy Mária szokatlanul mereven és
zárkózottan viselkedik. Távolléte hosszú hetei után a változás apró jeleit vette
észre nővérén, melyeket korábban nem érzékelt. Mária mintha megöregedett
volna. Vékony ráncok húzódtak a szeme körül, s pompás öltözete ellenére
némileg fásultnak tűnt.
A nővérek átölelték egymást.
– Örülök, hogy viszontlátlak az udvarnál – mondta Mária. – Bízom benne,
hogy száműzetésed megfontoltságra és bölcsességre nevelt. – Hangja kissé
helytelenítőn csengett.
Erzsébet nem kívánta vele száműzetésének okait megtárgyalni. Olyan téma
volt ez, melyet legszívesebben elfelejtett volna.
– Úgy hiszem, nővérem – felelte halkan.
 Mikor Kat elhagyta a szobát, ing- és harisnyahalmokkal a kezében, Mária
leült a szoba egyetlen székére. Foglalkoztatta néhány dolog, amit meg akart
osztani húgával.
– Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből, hogy mit mondtál atyánknak, a
királynak – szólalt meg.
Erzsébet meglepetten nézett rá.
– Nem igaz, hogy anyád ártatlan volt – folytatta hevesen. Csak úgy folyt
belőle a szó. – Mindenesetre kétség nem fér hozzá, hogy bűnös volt abban,
amivel vádolták. Szívtelen nő volt, aki nagyon sokakat megkárosított, köztük
engem és áldott édesanyámat is. Értett hozzá, mondhatom, hogyan játszadozzon
a királlyal. Azt tanácsolom neked, húgom, inkább felejtsd el, hogy valaha is volt
egy ilyen édesanyád.
Erzsébet megérezte Mária hangjában a kínzó fájdalmat. Ösztönösen tudta,
hogy nem lenne bölcs dolog fölhergelni azzal, hogy tovább vitatkozik vele.
– Bocsáss meg, nővérem, de én másképp hallottam – mondta egyszerűen.
– Akkor rosszul hallottad – vágott vissza Mária metsző hangon. – Az a nő
végtelenül gonosz volt. Újra meg újra arra unszolta a királyt, hogy küldjön
engem meg az anyámat vérpadra. Arra kötelezett, hogy neked szolgáljak, amikor
kisbaba voltál, és arra utasította a rám vigyázókat, hogy ütlegeljenek engem,
úgyis csak egy kis fattyú leszek hamarosan. Hogy gondolhatod egy ilyen nőről,
hogy ártatlan volt?
– Nagyon sajnállak a szenvedéseid miatt, nővérem – sóhajtott Erzsébet,
tudatában annak, hogy diplomatikusan kell fogalmaznia, és nem szabad
engednie a vágynak, hogy megvédje az anyját. – Erről nem én tehetek, nem én
kívántam, hogy így legyen.
– Hogy tarthatod őt ártatlannak? – erősködött Mária. Vékony szája
összeszűkült a sértettségtől. Erzsébet soha nem látta még ennyire hevesnek,
ennyire indulatosnak.
– Hallottam bizonyos dolgokat – felelte, immár kicsit dacosabban. – Az egész
világ úgy gondolja, hogy ártatlan volt.
– Ki mondta ezt neked? – sürgette Mária.
– Már elfelejtettem – felelte Erzsébet határozottan.
– Ó, persze, hát te okos vagy – kiáltott Mária. – Szakasztott, mint ő. Jól értesz
ahhoz, hogy játszadozz a szavakkal. Az egész világ ismerte rossz természetét,
eszébe se jutott, hogy véka alá rejtse.
– Nővérem, bennem nincs semmilyen rosszakarat irántad – sietett Erzsébet
megnyugtatni. – Sosem felejtem el, milyen jó voltál hozzám.
– Meglehet, de mégiscsak az ő leánya vagy.
 Erzsébet nem mert válaszolni. Inkább odament az ablakhoz, és kibámult rajta,
háttal Máriának. Hirtelen nővére zokogását hallotta, s mikor hátrafordult, látta,
amint Mária kezébe temeti arcát.
– Bocsáss meg, húgom! Nem szép tőlem, hogy téged büntetlek a
sérelmeimmel. Mégiscsak gyermek vagy még, és épp az a feladatod, hogy tanulj
a meggondolatlanságodból.
Erzsébet odasietett, és átölelte zokogó nővérét. Visszaszerzett boldogsága
többet ért annál, semhogy egy összeveszéssel veszélyeztesse.
– Rendben van, Mária – csillapítgatta. – Megbocsátok neked. És hidd el,
tanultam a meggondolatlanságomból, ígérem, semmit nem tervezek ellened.
– Inkább ne beszéljünk többet édesanyáinkról! Jobb lenne, ha mellőznénk ezt
a témát, ha barátok akarunk maradni. S higgy nekem, én valóban a barátod
vagyok, s remélem, irányíthatom a lépteidet. – Hirtelen érzelemkitöréssel ismét
megölelte Erzsébetet.
Mikor Kat visszatért, rácsodálkozott, hogy így látja őket. Mária gyorsan
megdörzsölte a szemét a kendőjével, és elbúcsúzott tőlük, mert nem akarta, hogy
egy alacsonyabb rendű személy sírni lássa. A lakosztályában felállított
szentélyhez sietett. Fel volt dúlva. Hogy lehetett ilyen meggondolatlanul
kegyetlen egy ártatlan gyermekkel? Nem lett volna szabad Erzsébeten levernie
saját lelkének szomorúságát és csalódottságát. De húga tényleg olyan ártatlan,
mint amilyennek látszik? Ez a lefegyverző őszinteség valódi vagy színlelt?
Boleyn Anna végül is nagy színlelő volt, hát miért ne léphetne Erzsébet a
nyomdokaiba? Egyáltalán, kinek a természetét örökölte? Az arca, melyet
profilból megpillantott, mikor Erzsébet lehajolt hozzá, hogy megölelje – vajon
Anna és a király vonásait viseli magán? Vagy nem más, mint Mark Smeaton hű
képmása? Mária lázas képzeletében, mely a hosszú évek keserűsége után
egyszerre fellángolt, e kérdésekre nem volt válasz.

A király hazatért! Apja itthon van, Angliában, alattvalóinak legnagyobb

örömére, hiszen diadallal tért haza, miután elfoglalta Boulogne-t.
– Ha Isten is úgy akarja, az ország visszanyeri hajdani nagyságát, és ez a
győzelem számtalan másik előhírnöke lesz – mondta lelkesen a királyné, mikor a
királyra vártak a Leeds kastélyban, nem messze Dovertől. Pontosan tudta, mit
jelent a régi vetélytárs legyőzése az idős király számára.
– Úgy legyen – felelte Mária. – Isten, úgy tűnik, ránk mosolygott, hisz a
járvány is erősen visszaszorult, ami további okot ad az örömre.
A király leányai legszebb ruhájukba öltözve álltak a királyné és az ifjú herceg
mögött, a kapu boltíve alatt, figyelve a színes kavalkád közeledtét a lobogó
zászlókkal. A mindjárt hétéves Edward, noha a felnőttek azt szerették volna, ha
méltóságteljesen pompázik bokrétás kalapjában és karmazsinpiros
szaténköntösében, izgalmában fel-alá ugrándozott. A királyné engedékenyen
mosolygott, és nem fegyelmezte meg a gyermeket.
Erzsébet tudta, Katalin királynénak köszönheti, hogy egyáltalán itt lehet ezen
a vidám napon. Micsoda változást hozott ez a drága asszony mindnyájuk
életében! De eltekintve mostohaanyja higgadt és megnyugtató jelenlététől, szíve
vadul kalapált. Vajon hogyan fogadja az atyja?
És már itt is volt a király, nehézkesen leszállt a lóról, hatalmas volt, és
nagyszerű a pompás ruhájában, hetvenkedett a sikerével, és medve módra ölelte
át a feleségét.
– Minden elismerésem, Sire – kiáltotta Katalin.
– Hiányoztál, kedvesem – motyogta nehezen érthetően, és szeretettel szájon
csókolta. – És ti, gyermekeim… milyen jól néztek ki mindnyájan!
Edward meghajolt, Mária és Erzsébet pedig bókolt, mikor apjuk megszólította
őket.
– Boldog vagyok, hogy ilyen jó egészségben láthatom felségedet – mondta
Mária, mikor a király intett neki, hogy felállhat. Apja homlokon csókolta.
– Te is igen jól nézel ki, leányom.
Most következett Erzsébet. Eljött a pillanat, amelyet annyira várt, és amelytől
annyira félt. Mélyen lehajtott fejjel térdelt le a király elé. Apja ujjával a kislány
álla alá nyúlt, és felfelé billentette.
– És te, Bessy, szintén örülsz, hogy láthatod apádat? – kérdezte kifejezéstelen
arccal.
– Elmondhatatlanul, Sire – felelte teljes szívéből. – Oly büszke vagyok arra,
hogy ilyen atyám van! Csodálatos győzelem volt.
A király mosolygott. Igazán jóleső érzés volt fürödni a dicsőségben a
nőrokonai előtt, különös tekintettel erre a tűzrőlpattant kisleányra, aki annyira
hasonlít rá. De még benne volt a tüske. Arca újra kifejezéstelenné vált.
– Remélem, mostanra észhez tértél – dörmögte.
– Ó, igen, Sire – hangzott a lelkes válasz. – Mélységesen sajnálom, hogy
megsértettem felségedet!
– Akkor egy szót se róla a továbbiakban – jelentette ki a király nagylelkűen.
Intett a lánynak, hogy fölállhat, és szeretettel megcsókolta. Erzsébet hihetetlenül
meg volt könnyebbülve. Apja visszafogadta kitüntetett kegyeibe. Boldogsága
határtalan volt.
– Mária úrhölgy, kegyed milyen elbűvölő – mosolygott Sir Thomas Seymour,
mikor összefutottak az egyik galérián. Elegánsan meghajolt, és vakítóan
rámosolygott, kivillantva hófehér fogait.
Mária annak tekintette ezt, ami volt: hízelgésnek, mégis megérintette. A férfi
valóban igen jóvágású volt a maga sötét, gúnyos szemével, telt szájával, ápolt
szakállával, finom metszésű arcvonásaival. Igazán szemrevaló férfi, gondolta,
magas és izmos. Egy szédítő pillanatra megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha
egy ilyen férfi szeretné, de nem sikerült, olyan vadul kalapált a szíve.
– Örülök, hogy ismét az udvarnál láthatom, Sir – viszonozta a köszöntést, és
elpirult, saját magát is meglepve ezzel. Az arcpír nem kerülte el Sir Thomas
figyelmét – íme itt egy házasságra érett szűz leány, gondolta magában. Kifelé
pedig folytatta az illendő bókolást.
– Remélem, kegyelmed jó egészségnek örvend.
– Köszönöm, Sir, jól vagyok – felelte Mária, majd erőt vett magán, és
továbbment. Nem akarta, hogy a világ szeme láttára néhány kedélyes szónál
többet váltson ezzel az emberrel, akiről úgy tartották, afféle szoknyapecér.
Hogy szerethette őt valaha is a királyné, tette föl magának a kérdést, de szíve
és reszkető teste tudta a választ.
– Sir Thomas Seymour visszatért az udvarhoz – mondta Henrik, jól
észrevehető színlelt egykedvűséggel. Figyelte, hogyan fogadja Katalin a hírt.
– Bízom benne, hogy kiküldetése sikeres volt – felelte a királyné, sem
pillantással, sem bármilyen mozdulattal el nem árulva, hogy a hír bármit is
jelentene számára. Mindazonáltal a szíve egy kicsit gyorsabban kezdett verni.
Gondolnia sem szabad erre a férfira! Örök időkre tiltott gyümölcs a számára. A
férjét kell szeretnie, ez házastársi kötelessége. És hát valóban szereti Henriket,
ezt őszintén kijelentheti. Csak annyit kell hozzátenni, hogy nem éppen
szerelemmel.
– Igen, kitűnően dolgozott – felelte a király, még mindig nejét vizslatva. – Ki
is találtunk egy új feladatot a számára. Ő lesz az Admiralitás Első Lordja.
Újabb küldetés, mellyel távol tartják őt az udvartól, gondolta Katalin. És
tőlem. Hangosan csak ennyit mondott:
– Kétség sem fér hozzá, hogy kiválóan meg fog felelni felséged elvárásainak.
A király bólintott, látható elégedettséggel.
Sir Thomas Seymour mélyen meghajolt a király és a királyné előtt. Épp az
imént kapott értesítést előléptetéséről. Katalin megdöbbent: a férfi ragyogóbban
néz ki, mint valaha.
– Mélységesen meg vagyok tisztelve, Sire – jelentette ki.
– Szolgáljon minket úgy a tengereken is, mint követi kiküldetésén, amivel
okot szolgáltat arra, hogy újabb kitüntetésekkel jutalmazzam – szólt Henrik,
csókra nyújtva a kezét. Jelezve, hogy az audiencia végéhez ért.
 Most következett Katalin. Thomas ajkának röpke érintése felvillanyozó volt,
de a királyné megfegyelmezte magát: méltóságteljesen nézett rá, és olyan
fejedelmien tartotta a fejét, amennyire csak tudta. Magán érezte mellette ülő férje
fürkésző pillantását.
– Sok szerencsét, Sir Thomas – szólt. Alig bírta levenni a tekintetét az imádott
férfiról, de nem merte túlságosan sokáig rajta tartania a szemét.
– Felség! – Ismét meghajolt, majd az emelvénytől hátrálva távozott. Katalin
kebelében a megkönnyebbülés sóvárgással vegyült. Egyszer már túltette magát
szerelmi őrületén – most másképp gondolta: még egyszer utoljára el kell fojtania
magában, és tennie kell, ami a kötelessége. Henriknek szüksége van rá.
Franciaországból való visszatérése óta vénemberré vált. Túl sokáig erőltette, hát
most fizeti az árát: lába jobban fáj, mint valaha. Mikor leveszi róla a kötést,
Henrik lába iszonyatos bűzt áraszt. Ő pedig nagyon figyel arra, nehogy
visszahőköljön ilyenkor, vagy észrevehetővé tegye az undorát. A gyengeség épp
elég megalázó Henrik számára, kinek lovagi tornákon és sportokban tanúsított
rettenthetetlen ereje egykoron legendás volt. De ezt most igen nehéz elképzelni,
ha ránéz az ember. A folyamatos fájdalom nehéz természetűvé, sőt
veszedelmessé tette, de Katalin emlékeztette magát, hogy férje eddigi élete nem
volt éppen könnyű, s hogy milyen kedves és szerető férj volt valaha. Ő persze
nem akart hozzámenni, Tomot akarta, őrülten, szenvedélyesen, de támadtak
bizonyos váratlan bonyodalmak. A szerelem sokszor csalóka. De hogy ennyire,
az azért meglepte… Henriket viszont nem csalhatja meg, ebben biztos volt.

– Ő Roger Ascham – mondta egy nap Grindal mester, egy harminc körüli,
kellemes arcú férfi társaságában lépve be a tanulószobába –, korábbi mentorom,
országunk legjobb görögtudója.
– Ó, Ascham mester! Már hallottam a hírét – kiáltott fel Erzsébet, felállva
fogadva meghajlását. –Több,mint szívesen látott vendég nálunk.
Roger Ascham csodálattal nézett rá. Tehát e magas, elegáns ifjú hölgy,
lángvörös hajával és komoly, szív alakú arcával… ő az a hercegnő, kinek
tehetsége az egész országban híres és elismert minden tudós körében, még az
egyetemeken is.
– Őszinte megtiszteltetés találkozni kegyeddel!
– Ascham mester most lépett be a herceg nevelői közé, hogy segítse dr. Coxe
és dr. Cheke munkáját – magyarázta Grindal.
– Az a megtiszteltetés ért, hogy szépírásra taníthatom ezt a nemes kölköt –
tette hozzá Ascham –, de valójában azért jöttem, hogy megnézzem magamnak a
tanulásnak ezt a híres-nevezetes csodáját. Ha részesítene abban a kiváltságban,
hölgyem, hogy belepillanthatok kitűnő munkájának néhány írásos termékébe, én
lennék a világon a legboldogabb ember.
Erzsébet azon vette észre magát, hogy boldogan sütkérezik ennek a férfinak a
csodálatában. Készségesen megmutatta neki görög és latin fordításait, a
Szentíráshoz és klasszikus szerzőkhöz írt kommentárjait, a történelmi műveket,
melyeket éppen olvasott, és még néhány hímzését is. Ascham csak úgy itta őket
a szemével, egyenként, aprólékosan megvizsgálta valamennyit, kicsit még le is
vizsgáztatta Erzsébetet, hadd lássa, mit tud, aztán ünnepélyesen kijelentette: soha
nála jobb diákkal még nem találkozott.
– S megkérdezhetem, hölgyem, hány éves?
– Tizenegy.
– Akkor, hölgyem, túlzás nélkül kijelenthetem, hogy kegyed értelmi
képességei félelmetesek – igen, félelmetesek – életkorához képest. Az esze, igen,
az esze… vág, mint a borotva. Soha nem találkoztam még hölggyel, akinek ilyen
gyors felfogása vagy fogékony emlékezőtehetsége lett volna. Kegyed férfihoz
illő szellemi erőfeszítésre képes. Folytassa csak így tovább, s férfiak vetélytársa
lesz a tudás terén!
Erzsébet el volt ragadtatva ekkora dicséret hallatán. Nem volt álszerény, így
tudta, hogy jó diáknak számít, dr. Coxe és Grindal mester többször is így
nyilatkozott. De azt hallani, hogy egyenesen briliáns elme, ráadásul egy olyan
ünnepelt tudóstól, mint Ascham, nos, ez akkora diadalmámorral töltötte el, hogy
legszívesebben megcsókolta volna a férfit.
 9

1545

A festő flamand volt. Erzsébet nem értette idegenszerűen hangzó nevét.

Felállította festőállványát a fogadóteremben, Erzsébet figyelte, ahogy kipakolja
rajzszeneit és krétáit. Ma rajzolja meg a herceg hasonmását. A király is jelen
volt, hogy biztos lehessen benne, a herceg tartása kellően fejedelmi. A trónon ült
a baldachin alatt, háta mögött a gazdagon hímzett háttérfüggönyön Anglia
címere.
– Edward, gyere és állj mellém! – parancsolta Henrik. – Ide. – Elhelyezte a
jobbján a hétéves fiúcskát, és saját kezűleg borzolta fel fia kalapján a bokrétát. –
A kezedet tartsd a tőrön, így – tanította.
– Igenis, Sire – felelt Edward engedelmesen hideg, formális stílusában. Nagy
nap volt számára ez a mai, tudatában annak, hogy utánoznia kell felséges
atyjának tartását és fejedelmi viselkedését.
– Most pedig maradj így! – rendelkezett a király, majd nehézkesen felállt a
székből, és visszavonult magánlakosztályába. Fia nagyon csöndes maradt ezután
is, és egyenesen nézett előre, mialatt a művész elkészítette a vázlatát.
Mária elmagyarázta Erzsébetnek és Edwardnak, hogy a festő, miután minden
vonást rögzített, ennek alapján nagyméretű képet fog festeni.
– Ez atyánknak és örököseinek hivatalos képmása – jelentette ki büszkén –, és
a Hampton Court-i galéria falán lesz látható. – Erzsébet izgatott volt, hogy ő
maga is felkerül a képre – ez most már természetesen jogában állt –, és csodálva
nézegette magát a csiszolt ezüsttükörben. Úgy vélte, gyönyörűen mutat új,
aranyszínű damasztruhájában. Ilyen öltözékben senki nem kérdőjelezheti
megjelentőségét vagy trónörökösi mivoltát. S a vörös bársony főkötő és ingujj is
igen előnyös benyomást kelt…
– Húgom! – hallotta Mária bosszankodó hangját. – Függeszd föl, kérlek, az
ábrándozást! A királyné arra kért, hogy tolmácsoljam: szeretné, ha fölkeresnéd,
mielőtt modellt állsz a festőnek. Megtalálod a magánszobájában.
Erzsébet sietve távozott, már amennyire hosszú uszálya engedte. Katalint egy
asztal mellett találta. Az asztalon fából készült, festett ékszerdoboz feküdt,
kinyitva.
 – Erzsébet! – mosolygott rá Katalin. – Szerettelek volna látni, hogy mutatsz a
festmény kedvéért felvett ruhádban. – Kedvtelve nézegette mostohalányát. –
Nagyon csinos vagy – jelentette ki, miközben Erzsébet illegette magát. Katalin
tétovázott. – Van még egy oka, hogy hívattalak. Szeretnék adni neked valamit.
Míves aranyláncot nyújtott át neki, amelyről valami lógott. Erzsébet kézbe
vette a láncot, és látta, hogy egy finoman megmunkált A betű.
– Édesanyádé volt – szólt a királyné. – Illő lenne, ha te viselnéd.
– De atyám, a király…
– Maradjon köztünk – szakította félbe határozottan Katalin. – Az elődeimtől
örökölt ékszerek között találtam. Nem viselhetem, és úgy helyes, ha a te
birtokodba kerül.
– Madam, a szívem mélyéről mondok érte köszönetet – szólt Erzsébet,
megcsókolva mostohaanyját, íme, a kezében volt, amire mindig vágyott: egy
igazi emléktárgy az anyjától.
A nyakába csatolta a láncot, annak tudatában, hogy utoljára talán Anna bőre
ért hozzá. Annyira elmerült az ajándékban, hogy belekerült egy kis időbe, míg
derengeni kezdett neki, hogy a királyné nincs udvari díszviseletbe öltözve,
pusztán egyszerű zöld selyemruha van rajta, állógallérral és ékszerövvel.
– Ez az a ruha, amelyet a képen fog viselni, Madam? – kérdezte meglepetten.
– Én nem leszek rajta.
– Nem lesz rajta? – visszhangozta döbbenten Erzsébet.
– Nem – felelte higgadtan a királyné. – Ez a Tudor-dinasztia képe lesz, Jane
királynéval, aki a trónörököst szülte a királynak.
– De hát rajta kell lennie! – erősködött Erzsébet szenvedélyesen. –
Elképzelhetetlen, hogy ne legyen rajta.
– Nyugodj meg, ez így van rendjén – mondta Katalin őszintén. – A király
biztosított afelől, hogy nincs szó semmiféle mellőzésről; nem is gondoltam
egyébként ilyesmire. És az a kitűnő festőművész János mester, tavaly
megfestette a portrémat, úgyhogy most nincs is szükségem egy újabbra.
Erzsébet elhagyta a szobát, és azon tűnődött, milyen nehéz lehet a királynénak
látnia a néhai Jane Seymourt, amint elfoglalja a királyné helyét a képen, mintha
még mindig élne, mintha megérte volna fia felcseperedését. Micsoda hatalma
van az atyjának! Majdnem olyan volt, mintha feltámasztaná néhai feleségét a
sírból, s játszani tudna az idővel, mint egy mágus. Vagy mint egy isten!
Mikor az elkészült képet végül közszemlére tették, nem csak Jane Seymour
volt rajta, ami Erzsébetet és nővérét, Máriát meghökkentette.
A kompozíciót természetesen a király uralta, felségesen tekintve le a trónjáról,
egyik keze fia vállán, aki apja térdénél áll. Mellettük egy zsámolyon ül a
nyugodt tekintetű Jane királyné, kísérteties élethűséggel.
Edward, akit a művész erőltetett módon koránál idősebbnek ábrázolt, anyjára
néz. Erzsébet ezen megdöbbent. A herceg soha nem látta az anyját,
természetesen nem is ismerte – és most a képen semmi jelét nem adja a
megrendültségnek, hogy hirtelen szemtől szembe kerül vele.
Mária ráncolta a szemöldökét. A képen a baldachin, a trónus, a perzsaszőnyeg
és a három központi figura két gazdagon díszített oszlop között helyezkedik el.
Az oszlopokon túl, egyik és másik oldalon, áll a király két leánya. Mária azt
gyanította, hogy a király azért tétette mindkettejüket az oszlopokon túlra, hogy
elhatárolja őket a törvényes trónörököstől, aki apja oldalán foglalja el dicsőséges
helyét, s hogy a kép minden szemlélőjét emlékeztesse arra: habár felséges
kegyéből leányai visszakerülhettek a trónutódlási sorba, még mindig
törvénytelen születésűnek tekinti őket. A tény, hogy kívül kerültek a mágikus
belső körön, világgá kürtöli törvénytelen státusukat, s elszigeteli őket a királytól
és a törvényes születésű trónörököstől. Mária szemében ez a szimbolika
fájdalmas volt, és lealacsonyító. Erzsébet számára azonban, aki csodálta a
festmény aprólékos kidolgozottságát és benne saját élethű alakmását, az első
művészi ábrázolást, ami valaha készült róla, a festmény nem volt több csodálatos
műalkotásnál.
A király alaposan megnézte a képet, elégedetten a megbízására készült
munkával. Íme, végül is itt a Tudor-dinasztia, megörökítve az utókor számára.
Aztán előrehajolt, hogy egyenként megvizsgálja az alakokat, míg végül
megállapodott ifjabbik lánya alakjánál. Szeme összeszűkült.
Erzsébet visszatartotta a lélegzetét. Tehát észrevette! A lány imádkozott, hogy
ne vegye észre, remélte, hogy ez a részlet el fogja kerülni a figyelmét. Tudta,
hogy nem kellett volna a medált viselnie, de úgy érezte, ha magára akasztja,
azzal világgá kürtölheti: büszke arra, hogy Boleyn Anna leánya. Úgyhogy
vakmerően fölvette, mikor modellt álltak a képhez. Utána azonnal megbánta az
ötletét, és megpróbálta felkutatni a festőt és megkérni, hogy változtassa meg a
vázlatát. De a mester már távozott, nem tudta, hová.
Mikor a kép elkészült, legnagyobb megkönnyebbülésére azt látta, hogy az A
betű vonalai nem rajzolódnak ki tisztán. Isten adja, hogy az apja ne vegye észre!
Most azonban remegni kezdett.
De Henrik megfordult és rámosolygott.
– Élethű kép, Bessy? –jelentette ki.
A király háta mögött összenézett Katalin királynéval.
– Őfelsége látása már nem olyan, mint volt – suttogta. – Adj hálát ezért az
Úrnak, bolondocskám!
 *

Ezen a nyáron Erzsébetnek – aki immár közel tizenkét éves volt, és egyre
inkább értette a nemek közötti játékot – elkezdett feltűnni, hogy imádott
nevelőnője mind több és több időt tölt bizonyos John Astley udvari ember
társaságában. Nem sokat törődött ezzel, de aztán észrevette, hogy Kat mozgása
elevenebb, arca rózsásabb és viselkedése még szívélyesebb olyankor, mikor
Astley mintegy szinte véletlenül utánuk jön a kertbe. Ezek a találkozások mind
gyakoribbakká váltak, mígnem Erzsébet arra kezdett gyanakodni, lehet, hogy a
férfi szándékosan botlik mindig beléjük.
De miért? Miért futna Kat után, aki már eléggé benne jár a korban, ráadásul
kezd gömbölyödni is? Talán csak azért, mert rokonok, s mindketten rokonai a
Boleyneknek. Igen, ez jó magyarázat lehet.
Erzsébet kedvelte John Astleyt. Barátságos, melegszívű ember, akinek mindig
van hozzá egy kedves szava, és ennek nincs köze ahhoz, hogy a király leánya.
Látta, hogy így viselkedik minden gyermekkel.
– Üdv, kis violaszálam! – üdvözölte minden találkozásukkor, közvetlensége
ellenére kecses meghajlással. Kattel szemben pedig ő volt a szoborba öntött
előzékenység.
– Nincs itt túlságosan melege? – kérdezte olykor aggodalommal, ha a nap
könyörtelenül sütött a padra, melyen éppen üldögéltek. – Hadd vigyem én ezeket
a könyveket! – kérte máskor. – Hadd hozzak kegyednek némi szíverősítőt,
örömömre szolgálna – jelentette ki megint máskor.
Kat sütkérezett ebben a figyelmességben, jóllehet mindig úgy tett, mintha
Astley valójában kezdene a terhére lenni.
– Már megint ő az – szokta mondani egy sóhaj kíséretében, mikor látták
felbukkanni a közelben. Jövetele nem volt kevésbé megjósolható, mint a
napfelkelte.
– Szerelmes vagy Astleybe? – kérdezte Erzsébet, mikor kettesben maradt
Kattel. De hát ez biztosan nem lehetséges, Kat túl öreg az ilyesmihez. Az isten
szerelmére, már negyvenöt éves!
– Micsoda gondolat! – kiáltott Kat, rendesen elpirulva. – Nagyon kedvelem őt,
ennyi az egész. És csatlakozni fog az udvartartásodhoz, hogy segítsen Parrynek a
számlák könyvelésében. – Thomas Parry, Blanche Parry távoli rokona volt
Erzsébet számtartója. Egy pocakos, kedélyes fickó, akinek legfőbb kedvtelése
volt kicserélni Kattel a legújabb udvari pletykákat.
John Astley két hete sem dolgozott Thomas Parry mellett, mikor egy délután
Kat leültette Erzsébetet a tanulószobában, és közölte, fontos mondanivalója van
a számára.
– Lehet, hogy nem fogsz ennek túlságosan örülni… de az a helyzet, hogy
Astley és én összeházasodunk.
– Összeházasodtok? – kiáltott fel Erzsébet. – De hát…
– Tudom, nem is kell mondanod, ifjú hölgyem: azt gondolod, már túl öreg
vagyok ehhez. Tudd meg, gyermekem, senki sem lehet elég öreg, ha a boldogság
megtalálásáról van szó. Soha senki nem udvarolt nekem így fiatalkoromban, s
most, hogy végül lehetőségem adódik megismerni a házasság szépségeit, erősen
meg kell ragadnom!
Szeme és hangja egyértelműen örömről tanúskodott. Végül is lehet, hogy
negyvenöt évesen sem késő házasodni, gondolta Erzsébet… De aztán hirtelen
megriadt.
– Remélem, ez nem azt jelenti, hogy el fogsz hagyni engem – mondta
keményen. – Nem helyeselném a házasságot, ha egyet jelentene a távozásoddal.
– Ne nyugtalankodj! – csillapítgatta Kat, és megfogta a kezét. – Astley
segédkezik nekem és Thomas Parrynek udvartartásod vezetésében.
– Ó, annyira megkönnyebbültem! – kiáltott fel Erzsébet.
– Tudod, hogy soha nem lennék képes elhagyni téged – szögezte le Kat
érzelmesen. – Még ha maga a király folyamodna is a kezemért, akkor sem.
Erzsébetre rátört a nevethetnék.
– Nézd a huncutját – kapkodott levegő után. – Még mit nem!
Kat kuncogott.
– A király beleegyezett, hogy a királyi kápolnában házasodjunk össze, és a
káplán is hozzájárult – folytatta lelkesen. – Már csak egy nyitott kérdés maradt:
ladységed áldását adja-e az esküvőnkre?
Erzsébet boldogan illegette magát. Szerette, ha emlékeztették saját
fontosságára. És azt is szerette, ha az emberek hálásak neki.
– Amennyiben megígéred, Kat, hogy mellettem maradsz, áldásomat adom –
mondta kegyesen. – És amennyiben a koszorúslányod lehetek!
– Hát persze! – kiáltott Kat, úszva a boldogságban.
– De akkor szükségem lesz egy új ruhára – emlékeztette Erzsébet.
– Természetesen! – lelkendezett Kat. – És nekem is. Mégiscsak én vagyok a
menyasszony!
Ismét nevettek.
Így alakult, hogy Erzsébet ott vonult Kat mögött vörös és zöld virágokkal
díszített szaténruhájában, mikor a duda- és sípszó vidáman adta a násznép
tudtára a menyasszony érkezését.
 10

1546

A nevetés nemigen tartott tovább 1546 újévénél. Erzsébet izgatottan várta az

udvari ünnepségeket, és szerencsére eszébe jutott, hogy apjának különleges
ajándékot készítsen, ami utóbb nagy örömére szolgált.
Henrik belepillantott a királyné ájtatos, Egy bűnös imádságai és panaszai
című könyvének az Erzsébet által készített kitűnő latin, francia és olasz
fordításába, és láthatóan megrendült. A leánya az ő kedvéért vesződött
mindezzel: nyilvánvalóan hosszú-hosszú órákat töltött azzal, hogy ezen az
ajándékon dolgozott.
– Köszönöm, Bessy – mondta érzelmektől elgyengült hangon, és ránézett
fáradt kék szemével. Kezdett öregkorára döbbenetesen érzelgőssé válni. Egyre
könnyebben fakadt sírva. De hát ez nem méltó egy igazi férfihoz, gondolta
durcásan! Mégis mind hajlamosabbá vált arra, hogy hosszú percekre
elgyengüljön.
– Nem lenne kedve felségednek játszani egy parti primerót? – javasolta
készségesen Erzsébet. Apja az utóbbi időben nagyon megöregedett, és betegnek
látszott. Ez nem volt valami szívet melengető látvány, és Erzsébet mindent
megpróbált, csak hogy kirángassa mélabús hangulatából.
– Az túl hosszú – szólt kétkedve Mária, aki ott állt a közelükben –, és
kifárasztaná atyánkat.
– Mindig fáradt vagyok – vallotta be Henrik szomorúan. – Pedig oly sok időt
vesztegetek el alvásra. És az időveszteséget nem lehet visszanyerni: az idő a
legtünékenyebb javak közül való. Mondok valamit, drága leányaim. Most
aludnék egy kicsit, és később csatlakozhatnátok hozzám egy osjáték erejéig.

Néhány nappal később a király bezárkózott termeibe, és csak a királynénak

volt szabad bejárása hozzá.
– Örülök, hogy ismét velem fogsz tanulni, nővérem – szólt Edward.
– Csak egy rövid ideig, míg Messire Belmaine itt van Angliában – felelte
Erzsébet, méltóságteljesen helyet foglalva az ashridge-i tanulószoba asztalánál.
Meglepetten tapasztalta, boldog attól, hogy újra itt lehet gyermekkora
palotájában, távol az udvartól. Apja egészségének megrendülése óta az udvar
kietlen és fenyegető hellyé változott. Nem kerülték el a figyelmét az alattomos
támadások, a hatalomért tolakodó különféle klikkek, amelyek – mint valami
keselyűk, akik egy zsírosabb tetemre fenik a csőrüket – alig várták, hogy a király
elkészítse végrendeletét, és távozzék az élők sorából. Nem bírta közelről nézni
rosszul leplezett türelmetlenkedésüket.
Edward érdeklődéssel pillantott ifjabbik nővérére. Őszintén örült a
jelenlétének – élénk társaságot jelentett, ellentétben Mária nővérével, aki mindig
a rózsafüzért mondta, vagy erkölcsprédikációkat tartott neki. Mintha szüksége
lett volna erre! Szemfüles nevelői mellett esélye sem volt nem erényesnek lenni.
– Hallom, levelezel Aschammel – mondta Edward látható irigységgel,
miközben új franciatanárukra vártak.
– Majdnem egy évig volt a tanárom. Igen vidám leveleket ír Cambridge-ből.
Ha megint jövök, majd hozok egypárat, hogy megmutathassam neked.
– Nagyon jó, hogy itt vagy Ashridge-ben. Mennyi ideig maradsz?
– Három hónapig – felelt Erzsébet, aggódva, hogy mi történhet ez alatt a
hosszú idő alatt, amit távol tölt az udvartól. De nem volt idő tovább rágódni
ezen, hisz Messire Belmaine viharzott a terembe, aki igénytelen fekete
köpenyében teljesen úgy nézett ki, mint egy varjú. Tiszteletteljesen üdvözölte
őket, aztán könyveit és tollait kezdte rendezgetni az asztalon.
– Régen egy monostor volt ez a ház, nem igaz? – kérdezte az apró emberke,
miután körülnézett.
– Az volt, mielőtt atyám, a király fel nem oszlatta – közölte Edward.
– Ó, az aztán a nagy ember, Henrik király – lelkesedett Belmaine.
Edward tanára, dr. John Cheke tűnt fel a színen.
– Van valamire szüksége? – kérdezte a franciától.
– Melegebb fogadtatásra nem is számíthattam volna.
– Meséljen svájci utazásairól a hercegnek! – szólt Cheke. Erzsébetnek úgy
rémlett, mintha a két férfi jelentőségteljes pillantásokat váltana.
– Örömömre fog szolgálni.
– Tehát csodálja az atyámat? – kérdezte Edward, miután Cheke távozott.
– Igenis, herceg uram. Ő nagy reformátora az egyháznak.
– Cheke mester abban reménykedik, hogy atyám újabb reformokat léptet
életbe – mondta Edward.
– Mind ezért fohászkodunk – mondta buzgón Belmaine.
– Meséljen nekünk Svájcról, uram! – vetette közbe Erzsébet, eltökélve, hogy a
továbbiakban nem engedi figyelmen kívül hagyni a jelenlétét.
– Á, igen, Svájc – sóhajtott Belmaine. – Az igaz hit bölcsője.
 – Valóban?
– Isten igen sok választottjával találkoztam ott, s bölcs tanokat tanultam tőlük
– folytatta Belmaine.
– Kik Isten választottjai? – tudakolta Edward.
– Akiket Ő kiválasztott az üdvözülésre.
– Ha őszintén hiszünk, és engedelmeskedünk annak, amit Ő mond, akkor
mindannyian üdvözülünk – szólt Erzsébet. Ezt tanulta annak idején, és erősen
hitt benne.
– Bocsásson meg, hölgyem, de csak azok a lelkek lehetnek Isten választottjai,
akikre ő kiterjeszti az irgalmát.
– Tehát van, aki cselekedeteitől függetlenül arra van elrendelve, hogy
üdvözüljön? – makacskodott Erzsébet. – Ennek szerintem nincs sok értelme.
– Isten útjai kifürkészhetetlenek – jegyezte meg Belmaine.
– És hogyan szerezhet tudomást az ember arról, hogy Isten választottja?
A tanár elgondolkodott.
– Az talán észrevehető, ha az Úr különleges erőfeszítéseket tesz az ember
kimentésére abból a szellemi apátiából, amelybe mindannyian süllyedtünk –
fejtegette.
– Akkor tudom, hogy az Úr megmentett engem – jelentette ki Edward.
– Fivérem, honnan tudhatnád? – kérdezte Erzsébet élesen. – Honnan tudhatná
bármelyikünk is még az életében, hogy a mennybejut-e vagy sem?
– Isten választottja vagyok, ez bizonyos – tartott ki Edward –, ha egyszer én
vagyok a trónörökös, és az angol államegyház feje leszek.
– Az angol államegyház katolikus – mutatott rá Erzsébet –, s ha nem tévedek,
Messire Belmaine, az ön által hirdetett tanok a genfi Kálvin János tanai. Vagy
nem?
– Kegyed tud Kálvinról? – kérdezte Belmaine lenyűgözve.
– A tanárom ismertette velem néhány tanítását. De figyelmeztetni szeretném,
uram, hogy ebben az országban ezek eretnekségnek számítanak, s ennélfogva azt
javaslom, tartózkodjék az emlegetésüktől.
– Drága nővérem, de hát egyikünk sem jelentené fel ezt az úriembert
eretnekségért – tiltakozott Edward. – Én élveztem a vitánkat. Ezek az eszmék
vonzónak tűnnek számomra.
– Én is érdekesnek találtam a vitát, de okosabb lenne mellőzni ezt a témát.
Nem Svájcban vagyunk.
– Köszönöm a bölcsességét, hölgyem – mondta hízelegve Belmaine. – No,
akkor térjünk vissza a tanuláshoz. Az a feladatom, hogy csiszoljam a
franciatudásukat, úgyhogy azt hiszem, egy kis beszélgetéssel kellene kezdenünk.
Mondjuk az időjárásról, amiről itt Angliában beszélgetni szokás, más témák…
khm… tiltva lévén.
És kajánul mosolygott.

A nyári hónapok gyorsan teltek, és semmi jelentős újdonságot nem hoztak

magukkal. Hamar eljött az idő, mikor Erzsébetnek vissza kellett térnie az
udvarhoz, Edwardnak pedig Hertfordba. Kat, aki élvezte a békés ashridge-i
napokat, leverten pakolta kettejük holmiját. Nem fűlött a foga az udvarba való
visszatéréshez. A három év, ami a király és Parr Katalin házasságkötése óta
eltelt, nem csökkentette a királyné iránti féltékenységét.
Edward szintén le volt hangolva. Megszokta nővére társaságát, és élvezte a
kettejük közti egészséges versengést. Mikor Erzsébet indulásának reggelén
szembetalálkozott vele a nagykapunál, olyan gyászos volt az ábrázata, hogy
nővére minden formaságot mellőzve lehajolt hozzá, és cuppanós csókot nyomott
az arcára.
Könnyeivel küszködve ragadta meg nővére kezét. Inkább választotta volna a
halált, mint hogy sírni lássák.
– Gyűlölöm, hogy el kell hagyni ezt az épületet, ahol mi ketten olyan
boldogok voltunk, nővérem. Írj nekem, kérlek! Semminek sem fogok örülni
annyira, mint egy tőled kapott levélnek. A kamarásom azt mondja, ha nem
fenyeget a járvány arrafelé, meglátogathatlak majd az udvarnál.
– Az csodálatos lenne – szólt Erzsébet. – És ígérem, írni fogok. Isten veled,
drága öcsém.

Mikor Erzsébet megérkezett a Whitehall palotába, a királyné késlekedés

nélkül fogadta. Sápadnak és fáradtnak tűnt. Parr Katalin lakosztályában lesújtó
hangulat uralkodott. Az udvarhölgyek úgy jártak-keltek, mintha félnének a
legkisebb zajt is kelteni.
– Annyira hiányoltam, Madam – szólt Erzsébet, mikor felállt a bókolás után.
– Hidd el, te is hiányoztál nekem, Erzsébet – felelte Katalin. Mogyorószín
szeme elgyötörtnek tűnt. Kialvatlan volt, és nagyon lefogyott: bíborszín
damasztruhája csak úgy lötyögött rajta. – Elmondhatatlanul boldog vagyok,
hogy láthatlak.
Valami nincs rendben, gondolta Erzsébet.
– Jól érzi magát, Madam? – kérdezte.
– Kitűnően – felelte határozottan Katalin, nem túl meggyőző hangon. Látható
volt, hogy nem akar bővebben nyilatkozni, de Erzsébet eltökélt volt abban, hogy
kideríti az igazságot.
 Fölkereste unokatestvérét, Lady Jane Greyt, aki az udvarnál nevelkedett, a
királyné védnöksége alatt. Jane, ez az egyszerű, vörös hajú, szeplős kisgyermek
még csak nyolcéves, vagyis jóval fiatalabb nála, és korábban többnyire nem
érdemelte ki megkülönböztetett figyelmét – ugyanakkor megdöbbentően éles
eszű és jó megfigyelőkészségű kislány, aki valószínűleg pontosan tudja, mi
folyik itt.
– Gyere velem, húgocskám – rendelkezett. Jane, aki bálványozta Erzsébetet,
engedelmesen a nyomába szegődött. Hamarosan hallótávolságon kívülre
kerültek. Bevezetésképp tanulásról és családi dolgokról fecsegtek, de Erzsébet
hamarosan a tárgyra tért.
– Mi baja a királynénak? – kérdezte. – Nagyon rosszul néz ki.
Jane lopva rápillantott. Komoly arcocskáján aggodalom tükröződött.
– Szörnyű dolgok történtek itt, de most már kezd minden rendbejönni –
mondta titokzatosan.
– Mi történt?
– Hallottál a protestáns eretnek, Anne Askew megégetéséről? – kérdezte Jane
halk hangon.
Erzsébet reszketni kezdett. Tagadólag rázta a fejét.
– Nos, a királyné ellenségei megpróbálták őt is megvádolni eretnekséggel. Azt
mondták, ő és udvarhölgyei jóban vannak Askew úrnővel.
Jane félve nézett rá. Senki nem volt a közelben. A távolból néhány asszony
kacarászását és ügyetlen lantjátékát lehetett hallani.
– Kérlek, ne add tovább senkinek, Erzsébet úrhölgy! Tudod, a királyné
megsértette a királyt – vitába szállt vele vallási kérdésekről. Ott voltam és
hallottam. Megmondta neki, hogy mi lenne a feladata…
Erzsébet behunyta a szemét. El nem tudta képzelni, hogyan veheti bárki is a
bátorságot, hogy kioktassa az atyját vallási kérdésekben. S hogyan úszhatja meg,
ha megtette?
– Igen, ez botorság volt a részéről – szólt Jane, megértve, mi ült ki Erzsébet
arcára. – Azt hiszem, hagyta elragadtatni magát a nézetei által. És Gardiner
püspök is hallotta, amit mondott. Panaszt emelt a királynál. A folytatásról annyit
tudunk, hogy katonák jöttek, és átkutatták a lakosztályát.
– Mit kerestek?
– Könyveket – suttogta Jane félénk pillantások kíséretében. – Tiltott
könyveket.
– Ó, ne! Remélem, nem találtak semmit! – Erzsébet halálra volt rémülve.
Elképzelhetetlen, hogy bárki is eretnekséggel gyanúsítsa Katalin királynét… A
következmények rémisztők lehettek volna. Forgott körülötte a világ.
 – Nem találtak semmit. – Jane mélyet sóhajtott. –Úgy hiszem, valójában volt
néhány olyan könyve, de megszabadult tőlük, mikor Anne Askew-t a Towerbe
vetették. Tudod, megkínozták Anne Askew-t, hogy beszéljen. Az anyám szerint
azt akarták, hogy megnevezze a királynét.
– Kik?
– Wriothesley főkancellár és Sir Richárd Rich.
Erzsébet mindkettejüket ismerte. Gardiner püspökkel együtt a katolikus
párthoz tartoztak. És hallott róla, hogy miképpen szokta személyesen folytatni a
kínvallatást, mikor a hóhér már nem bírta tovább idegekkel.
– De nem árulta be a királynét – szólt Jane.
– Miért, lett volna miért beárulni? – kérdezte Erzsébet élesen.
– Azt hiszem – suttogta. – ígérd meg, hogy soha senkinek nem mondod el, de
szerintem a királyné titokban protestáns!
Erzsébet alig volt meglepődve. Katalin, aki pedig rendszerint nagyon
elővigyázatos volt, hol egy szóval, hol egy célzással leplezte le magát.
– Úgyhogy nem tudtak semmit rábizonyítani – folytatta Jane –, de
meggyőzték a királyt, hogy írjon alá mégis egy letartóztatási parancsot.
Erzsébet megrémült. Szóval megpróbálták eltenni láb alól a királynét!
Fogalma sem volt arról, hogy nemrég vészesen közel járt ahhoz, hogy még egy
mostohaanyát elveszítsen, méghozzá a legborzasztóbb módon: hisz az
eretnekség vétkét megégetéssel büntetik.
Jane megélénkülve folytatta az elbeszélést.
– De aztán a király egyik tanácsnoka leejtette a letartóztatási parancsot az
egyik folyosón, és én találtam meg! – mondta diadalittasan.
– Te találtad meg?
– Igen. Hát nem tiszta szerencse? Nem tudtam, mihez kezdjek vele, úgyhogy
átadtam a királynénak.
– És mi történt? – követelőzött Erzsébet. Jane beleborzongott a
visszaemlékezésbe.
– Zokogni kezdett, és sikoltozni! Mindannyian halálra voltunk rémülve, és
képtelenek voltunk lecsillapítani. Az egész palotában hallani lehetett. A király is
meghallotta, és bejött megkérdezni, mi a baj.
– Mit mondott? – szakította félbe Erzsébet.
– Nos, a királyné azt mondta, attól tart, megbántotta férjét azzal, hogy vitába
szállt vele. Azt mondta, ezt azért tette, hogy elterelje a figyelmét fájós rossz
lábáról, s mert azt remélte, tanulhat férje bölcsességéből. Mire a király: „Tényleg
így van, édesem? Akkor ismét jó barátok vagyunk.”
Erzsébet átélte a pillanatot unokatestvérével. Elképzelte Katalin félelmét és
reszketését és boldog megkönnyebbülését, mikor kibékült a királlyal.
– Másnap – folytatta Jane – a királyné sokkal jobban érezte magát, és a király
meghívott mindannyiunkat, hogy egy kicsit üldögéljünk vele a kertben. Ott
ültünk nagy vidáman, mintha mi sem történt volna, aztán hirtelen feltűnt a
főkancellár egy csapat katona kíséretében. Mindannyian azt hittük, mégis le
fogják tartóztatni a királynét. Annyira meg voltam rémülve! De a király felkelt,
és üvöltözni kezdett a főkancellárral, vadbaromnak és ostobának nevezve. A
kancellár hirtelen sarkon fordult, a katonák utána. Végül mind nevettünk, bár
valójában ez az egész nem volt olyan vicces, ami azt illeti.
– Atyám nyilván aláírta a letartóztatási parancsot – felelte Erzsébet, már-már
magához térve. – De az biztos, olyan messzire sosem ment volna, hogy vádat
emeltessen a királyné ellen eretnekség miatt. Imádja a feleségét. Tőle magától
hallottam, hogy soha nem volt még felesége, aki ilyen kedves lett volna a
szívének. De neki is szerencséje volt, hogy találkozhatott vele, és megvédhette
magát. – Szemben szegény Howard Katalinnal, gondolta, vagy édesanyjával. Ha
lehetőségük lett volna, hogy védekezhessenek a király előtt, lehet, hogy ma is
élnének? Elhessegette a gondolatot.
– Biztos vagyok benne, atyám túlságosan szereti ahhoz a királynét, hogy
hagyta volna ilyen kínok között meghalni – folytatta Erzsébet, nagyobb
magabiztosságot mutatva, mint amit belül érzett. Végül is a király már két
feleségét is lefejeztette. – Biztosan azért csinálta, hogy próbára tegye. Nem
hiszem el, hogy képes lett volna elpusztítani őt.
– Hálás vagyok az Úrnak, hogy velünk maradt – szólt Jane lelkesen. – Igazán
kedves volt hozzám mindig.
– És hozzám is. Nagyon köszönöm, hogy ezt elmesélted nekem. Ígérem,
senkinek nem adom tovább. Most pedig csatlakozzunk a többiekhez.
Erzsébet és Parr Katalin fel-alá sétáltak a magánkertben, mely a Temze partja
felé lejtett. Mögöttük, a késő délutáni nap bársonyos fényében ott ragyogott
Hampton Court tekintélyes palotája, jellegzetes vörös tégláival. Kísérőik kissé
lemaradva követték őket, vidáman nevetgélve labdáztak a kiskutyáikkal.
– A király túlságosan gyenge ma ahhoz, hogy kijöjjön a levegőre – mondta
bizalmasan Katalin. –A szobájában pihen. A francia követ fogadása túl sok volt
neki, attól tartok.
– Meg fog halni az apám? – kérdezte hirtelen Erzsébet. Szemében félelem
tükröződött.
– Egy napon mindannyian meghalunk, és mint tudod, nem beszélhetünk a
király haláláról. De nagyon aggódom az egészsége miatt, és tudom, hogy ő is.
Szóba hozta, hogy kiskorú uralkodó esetén mely tanácsnokait akarja megbízni a
hatalomgyakorlással, hiszen Edward még gyermek. De ne mondd el senkinek,
könyörgök! Mind új emberek, akiket most magasra emelt: Edward Seymour,
Lord Hertford, Cranmer érsek, John Dudley, Lisle vicomte… – Felmondta az
egész listát.
– Egyikük sem tartozik a katolikus párthoz – jegyezte meg Erzsébet
meglepetten.
– Amilyen fiatal vagy, olyan éles is az eszed – szólt a királynő elismerően. –
Valóban, ezek az emberek meg szeretnék reformálni az angol államegyházat.
Néhányan – folytatta habozva – tovább is mennének…
– Ezt úgy kell érteni, hogy azt kívánják, mind legyünk protestánsok? –
kérdezte megrökönyödve Erzsébet.
– Nem is tudom, olyan rossz lenne ez? – halkította le Katalin a hangját. –
Megtörténhet, hogy őfelsége, az ő határtalan bölcsességében, egy napon erről
rendelkezik.
– De hát ő protestánsokat égetett meg eretnekség miatt! – kiáltott fel Erzsébet.
– És katolikusokat is megégetett, mert elismerték a pápát – emlékeztette
mostohaanyja. – Gardiner püspök katolikus pártja mostanra kegyvesztetté vált,
és a Lord Hertford vezette udvari reformpártiak mostanság bírják a király
jóindulatát. Ezért választotta őket a Kormányzótanácsba.
A királyné azt javasolta, menjenek végig a kövezett sétaúton, a tekepálya
mellett.
– Sokak számára, úgy hiszem, az új vallás lett az üdvösség útja – mondta
csöndesen. – Talán helyes, hogy szentek faragott bálványait részesítjük ájtatos
tiszteletben? Talán szükség van közvetítőkre ahhoz, hogy Urunk meghallgasson
bennünket? Talán hihető, hogy a szentmisén csoda történik? Megigazulásunk és
üdvözülésünk egyedül a hit által történhet.
– Ezt mondja Grindal mester és Ascham mester is – szólt Erzsébet
megfontoltan. – Én is így hiszem, és nem vagyok nagyon meglepve, hogy
asszonyomtól is ezt hallom. De már egy ideje tudom, hogy ezek a nézetek
eretnekségnek számítanak, úgyhogy megtartom magamnak. Gyakran tűnődöm
azon, miért folyik annyi vita arról, miképpen juthat az emberiség üdvösséghez.
Biztos vagyok benne, mindenkinek magának kell meglelnie az üdvösség útját a
Szentírás olvasása révén.
– Ó, Erzsébet, te még csak egy tizenhárom éves ártatlan leány vagy – jegyezte
meg a királyné. – Ezen a világon vagy ennek, vagy annak kell lenned, nem
válogathatsz a hittételek között.
– De honnan tudhatjuk, melyik a helyes út? – kiáltott Erzsébet. – Bölcs atyám
talán el tudja dönteni, melyiket kell választanunk. De lehet, hogy gondoskodik
arról, hogy eljöjjön az aranykor, és mindenki felszabadul az alól, hogy
másvalakinek a meggyőződése alá kelljen vetnie magát.
Katalin rázta a fejét.
– Az ilyen vallási türelem veszélyeztetné lelkünk halhatatlanságát – mondta
komoran. – Csak egyetlen út vezethet az üdvösséghez.
– De hisz mindnyájan ugyanazt az Istent tiszteljük? – jelentette ki Erzsébet, és
megfordult, hogy mostohaanyja szemébe nézhessen. – Ez talán nem is számít?
Amíg Istennek tetsző életet élünk, és betartjuk parancsolatait, a részletek
érdektelenek.
– Annyira érdektelenek, hogy férfiakat és nőket akarnak megégetni miattuk –
suttogta kimérten Katalin. – Ezt soha ne feledd! A vallási türelem nem létező szó
a szótárukban. De az enyémben sem, és semelyik helyesen gondolkodó
keresztényében. Erzsébet, ide figyelj: lelki üdvösséged életed központi kérdése
kell hogy legyen. Ne engedd meg magadnak, hogy a vallási türelem nevében
tévedésbe essél. Csakis egyetlen út vezethet Krisztushoz. Gondolkodj el ezen!
– El fogok, Madam – jelentette ki Erzsébet, karját a királyné karjába
csúsztatva. – Boldog vagyok, hogy ilyen lelki vezetőm lehet. De inkább akkor
folytassuk a beszélgetést, ha majd kettesben leszünk, mert ha jól hallom, a
többiek beértek minket. – Lehajolt, fölvett egy labdát, és elhajította.
Erzsébet lovaglóruhába öltözve ott ült a poroszkáján Mária mellett. Atyjukat
figyelték, ahogy próbál lóra szállni. Hiába állítottak fel egy állványt a kedvéért,
láthatóan fárasztotta, és fájdalmat okozott neki.
– A teremtését! – sóhajtozott. – Valaha csak úgy felugrottam a nyeregbe. Most
csak arra vagyok lépes, hogy betegyem a lábam a kengyelvasba. – Fogát
csikorgatva még egyszer nekiveselkedett. Leányai aggodalommal néztek
egymásra. A királyné, aki már a nyeregben ülve próbálta csillapítani csökönyös
paripáját, lehangoltnak tűnt.
– Nem kellett volna erre a lovaglásra vállalkoznia – sóhajtott Mária. – Nincs
jól.
– Nem szabad feladnia – jegyezte meg Erzsébet. Mária megdöbbent ezen az
éleslátáson.
– Nem is! Igazat beszélsz. Azt hiszem, attól fél, ha megadja magát a
gyengeségének, akkor akár ágynak is dőlhet, és aztán soha nem is kel föl belőle.
– Ne mondj ilyet! – szólt Erzsébet élesen. Mária lebiggyesztette az ajkát. Ő is
nagyon félt. Mi lesz a világgal, ha apjuk nem lesz többé?
A király végül is elhelyezkedett a nyeregben, és csekély számú lovas kísérete
szintén lóra szállt. Aztán a menet elvonult, maga mögött hagyva a barátságos kis
uradalmi házat Cobhamnél, és a következő tervezett szálláshely, Guildford felé
vette útját, ahol a korábbi dominikánus rendház állt, melyet a király nemrég
alakíttatott kellemes királyi szálláshellyé.
De nagyon lassan haladtak, és ahogy Erzsébet apja mögött lovagolt, jól látta,
miért. Feltűnő volt ugyanis, hogy a király paripájának minden kis zökkenése
elviselhetetlen fájdalmat jelent utasának. Így aztán nem lepődött meg, mikor
Guildfordba való érkezésükkor Mária odajött hozzá a hírrel, hogy döntés
született az utazás félbeszakításáról.
– Vissza kell mennünk a Windsor-kastélyba, hogy atyánk kipihenhesse magát.
Azt mondják, megfázott, de nem hiszem, hogy erről lenne szó.
– Láthatom? – kérdezte aggodalommal Erzsébet.
– Senki sem mehet a közelébe. Könyörögtem a királynénak, de a doktorok
még őt is kiküldték a király szobájából.
Erzsébet döbbenten nézett rá.
– Akkor nyilvánvaló, hogy nagyon beteg – sóhajtott fel.
– Imádkoznunk kell érte. Gyere, húgom, gyere velem a kápolnába!
Együtt térdeltek le az oltárrács elé, ahol korábban a dominikánus szerzetesek
miséztek. Mária esdekelve emelte rá elragadtatott tekintetét az oltárt díszítő Szűz
egykedvű képére, Erzsébet pedig megfeszítette magát, hogy olyan odaadóan
tudjon imádkozni, mint nővére, de a szeme előtt megjelenő felkavaró képek
megakadályozták ebben. Csak nagyszerű apjára tudott gondolni, aki most
betegen, fájdalommal küszködve fekszik az ágyában, és ki van szolgáltatva a
királyi orvosok kénye-kedvének, akik gyakran visszataszító és fájdalmas
gyógymódokat alkalmaznak, és csak ritkán járnak sikerrel. Eszébe jutottak a
lesben álló nemesurak is, a nagyravágyó, hataloméhes reformátorok, akik
legboldogabbak a király halálhírétől lennének. Ez a gondolat forró könnyeket
csalt a szemébe. Kezébe temette az arcát, hogy leplezze zokogását.
Henrik pontosan tudta, még ha nem is merte erre figyelmeztetni senki, hogy
napjai meg vannak számlálva. Nem lévén bolond, tudatában volt, hogy az
orvosai által előírt orvosságok nem érnek semmit, s csak arra jók, hogy
késleltessék az elkerülhetetlent. Nem félt a haláltól, sőt valójában megnyugodott
benne. Ami életében az élvezetet jelentette, arra már nem volt képes, és ezt
nagyon rosszul viselte. Csak az foglalkoztatta, hogy Edward trónra lépése
zökkenőmentes legyen, s hogy az az agyafúrt Hertford valamiképp ne
kerekedjék a Kormányzótanács általa kinevezett tagjai fölébe. A hatalmat, ebben
eltökélt volt, együttesen kell gyakorolniuk. És ami vallási meggyőződésüket
illeti, erről sem gondolkodott ostoba módon. Tudta, hogy a korszellem melyik
véleménynek kedvez. Rajta, hadd csinálják, amit akarnak! Ő már nem lesz itt,
nem kell látnia.
 Halk kopogás hallatszott. A királyné nézett be az ajtón.
– Hogy érzi magát, uram? Szolgálhatok valamivel?
A király megkockáztatott egy halovány mosolyt. Neje rendes asszony, ő pedig
nem igazán játszotta a férj szerepét. Kétség sem fér hozzá, hogy halála után
Katalin hozzámegy Tom Seymourhoz. No, hát sok boldogságot! Megérdemli,
hogy egy igazi férfi feküdjön az ágyában. Ő odaadóbb feleséget vagy ápolónőt
álmában sem kívánhatott volna, de jórészt ez minden, ami kettejük közt történt.
Ugyanakkor bolond lesz megengedni, hogy ez a gazfickó, ez a Seymour, a
Kormányzótanács közelébe kerüljön.
– Egy kupa bort, ha szabad, Kate – szólt, már azzal is megelégedve, ha csak
láthatja nejét a szobában sürögni-forogni, teljesítve az ő kívánságát. Nagyon
takarosan fest bíborszínű ruhájában. Nyilván azt hiszi, hogy férjének fogalma
sincs titkos megtéréséről a lutheránus hitre. No, csak higgye nyugodtan. Higgye
nyugodtan mindenki. Kate, Hertford, Cranmer püspök, John Dudley, Coxe,
Cheke, Ascham… ez a sok eretnek. Tegyék, amit jónak látnak, de a következő
időszakban. Most még ne… még ne.
– Ez egy szomorú karácsony lesz, Kate – mondta, átvéve a kupát. – Nem lesz
sok szórakozásotok, neked meg a gyermekeimnek. Itt fekszem az ágyban, és
mindenki lábujjhegyen járkál, mintha máris meghaltam volna.
Katalin összerezzent.
– Nem, édesem, csak vicceltem – nyugtatta meg Henrik, és felsóhajtott. – Úgy
vélem, most nem engedek látogatókat az udvarhoz. Idén ne legyenek
ünnepségek.
– Én majd szórakoztatom, kedves férjuram – mondta Katalin, férje kezét
simogatva. – Rendezzünk egy kis magánünnepséget. Győzelmet arathat fölöttem
a kártyázásban, mint rendesen…
– Nem, Katalin – szakította félbe Henrik. – Holnap te, Mária és Erzsébet
elmentek Greenwichbe, és megtartjátok a karácsonyt annak rendje s módja
szerint. Edward csak utazzon Ashridge-be. Nem akarom, hogy sok ember közé
keveredjen. Még elkapna valamit, most, amikor mindenki megfázik ebben a
hideg téli időben.
– De uram – tiltakozott a királyné. – Szeretnék felségeddel maradni.
– Amit mondtam, csak az ünnepi időszakra vonatkozik. Nem, ne vitatkozz! Ez
az akaratom, és engedelmeskedned kell nekem. No, menj és készülődj! Aludnék
egy keveset. És szeretném látni a gyermekeimet távozásuk előtt.

Ott álltak előtte mindhárman, két sudár leány és egy fiúgyermek. Hat
házasságának gyümölcse. Egy pillanatra úgy érezte, mintha Katalin, Anna és
Jane állna ott helyettük: a jámbor Katalin, rendíthetetlen, kissé idegesítő
ájtatosságával, a boszorkány, a maga gúnyos, csábító mosolyával, és az édes,
sápadt Jane, aki feláldozta magát, csak hogy utóddal ajándékozhassa meg.
A képek elhalványultak. Csak képzelődés volt, tudta jól. Néha összemosódott
előtte múlt és jelen. Ismét kinyitotta a szemét, és látta Máriát, édesanyja
szánalomra méltó, fájdalmas arckifejezésével, a kiismerhetetlen Erzsébetet, aki
óvatosan bámult apjára, és ezt a becsületes, sápadt fiúcskát: a fiát. Hirtelen
tudatára ébredt, lehet, hogy soha többé nem látja őket.
– Gyere ide, Edward! – parancsolta a király. A gyermek előlépett, ódzkodva
attól, hogy túl közel kerüljön az ágyhoz. Soha nem látta ilyen állapotban az
apját, és láthatólag megrémült a látványtól – és attól, amit az orra érzett.
– Ashridge-be mész karácsonyra – közölte vele Henrik. – Remélem, dr. Coxe
és dr. Cheke kitalálnak neked valami téli szórakozást. Légy jó fiú, és légy vidám
– ez a kívánságom.
– Igen, Sire – szólt Edward alázatosan. Szomorú arckifejezése mindenről
tanúskodott, csak vidámságról nem.
Henrik bólintott a lányainak, akik közelebb léptek.
– Mindketten Greenwichbe mentek a királynéval – morogta.
– Nem! – sikított Erzsébet, még mielőtt leállíthatta volna magát.
– Kérem, Sire – hebegett Mária –, hadd maradhassunk itt atyánkkal!
Az apja rázta a fejét.
– Nem itt van a helyetek, leányaim, és különben is, pihenésre van szükségem.
Nem voltam valami jól, mint tudjátok. Visszahívatlak benneteket, amint jobban
leszek. Ne féljetek.
Erzsébet a maga részéről félt. Megértette, hogy az apja nagyon beteg, és lehet,
hogy nem gyógyul meg többé. Jó esély van arra, hogy most látja utoljára. De ezt
nem mondhatja ki, mert szigorúan tilos a király haláláról beszélni. Ehelyett
fivérével és nővérével együtt letérdelt, hogy fogadja apja áldását.
– Isten vigyázzon rátok, gyermekeim – szólt Henrik. – Kövessétek az Úr
szavát, és mutassatok jó példát mindenkinek. Most pedig búcsúzom, és jó utat
kívánok nektek.
Edward szertartásosan meghajolt. Mária lehajtotta a fejét bókolás közben,
nehogy Henrik észrevegye, hogy sír. De Erzsébet vakmerően előrelépett, az
ágyban fekvő beteg test fölé hajolt, és gyöngéd csókot lehelt apja homlokára.
– Éjt nappallá téve azért fogok imádkozni, hogy Isten mihamarabb visszaadja
atyám egészségét.
Henrik rápillantott. Kék szeme tele volt könnyel.
– Vigyázz a kis testvéredre – mormolta – és jó mostohaanyádra!
Aztán intett, hogy menjenek ki a szobából.
 11

1547

Erzsébet kibámult a magas, rácsozott ablakon a Temzén úszó hajókra és a

távolban London csúcsos háztetőire, ezekre az ólomszürke januári ég felé mutató
színtelen ujjacskákra. Aztán visszafordult a könyvéhez, s közben lopva
beleharapott egy vízkeresztről megmaradt arany mázas marcipándarabkába.
Mikor Grindal belépett, gyorsan lenyelte.
– Hölgyem, késlekedés nélkül Enfieldbe kell utaznia.
– Enfieldbe? – visszhangozta Erzsébet. – De miért?
– Nem mondták az okát – közölte a tanár. – De azt gondolom, azért hívják,
hogy megint részt vegyen a herceg tanóráin. Mrs. Astley már csomagolja is
kegyed holmiját.
Erzsébetnek nagyot dobbant a szíve. Miért ez a sietség? Talán azt jelenti, hogy
apja jobban érzi magát, és az élet visszatér a rendes kerékvágásba? A király
biztosan nem küldené őt távolabbra, ha a halálán lenne…
A hosszú, hideg úton sokat tépelődött és nyugtalankodott. Kat, aki mellette ült
a hintóban, megérezte, mi zajlik a lányban, de tudta, jobb, ha nem kérdez rá.
Inkább könnyed csevegéssel próbálkozott.
– Boldog lennék, ha lobogna a tűz, mikor megérkezünk. Kedvelem Enfieldet.
Lehet, hogy kis épület, de barátságos, és olyan szépen van díszítve. Jól fogjuk
érezni ott magunkat.
Erzsébet halványan mosolygott.

Mikor megérkeztek, már késő délutánra járt, és kezdett sötétedni. A szélben

vadul szikrázó fáklyák világították meg az utat a ház felé. Alighogy beléptek,
Erzsébet legnagyobb meglepetésére a herceg kamarása tűnt fel a homályban, és
azonnali megjelenését kérte a fogadóteremben.
– Őfensége a fivérem már itt van? – kérdezte. Sejteni kezdte: annak, hogy
idehívatták, semmi köze nincs a tanórákhoz.
– A mai nap folyamán érkezett ő is, hölgyem – tájékoztatta a kamarás.
Erzsébet rossz előérzete növekedett. Azon kapta magát, hogy remeg. Minden
erejét megfeszítve vette rá magát, hogy lehiggadjon. Megszabadult úti
köpenyétől, megigazította főkötőjét és szoknyáját, majd kimért léptekkel,
felemelt fejjel indult a fogadóterem felé.
Az emelvényen az üres trón mellett ott állt a herceg, arcán ugyanazzal a
feldúltsággal, amit nővére is érzett. Mellette nagybátyja, Lord Hertford. Két
másik úriember – titkos tanácsosok, gondolta a lány – is volt a teremben,
valamint számtalan udvari hivatalnok és szolgáló.
Miután Erzsébet bókolt a herceg előtt, Lord Hertford és a két úriember
meghajolt előtte.
– Isten hozta, Erzsébet úrhölgy – mondta csöndesen Hertford.
Mikor továbblépett az emelvényhez, Erzsébet, immár egész testében remegve,
felkészült a legrosszabbra.
A gróf nyelt egyet, és megköszörülte torkát.
– Nehéz kötelességem, hogy közöljem mindkettejükkel atyjuk, a király halálát
– szólt, szomorúnak álcázott arccal. Majd térdre borult.
– Sire, engedje meg, hogy elsőként tegyem hódolatomat és hűségeskümet a
trónörökösnek, VI. Edward királynak. Meghalt a király, éljen a király! – Ezzel
megragadta Edward kezét, és megcsókolta.
Válasz gyanánt a kisfiú zokogásban tört ki. Erzsébet az irtózatos hír hatására
néma csöndbe borult, és alig fogta fel, mi történik, de fivére fájdalma annyira
nyilvánvaló volt, hogy ösztönösen átölelte, s a következő pillanatban már együtt
zokogtak kétségbeesetten. A síró gyermekek látványának hatására még a
szolgálók is szipogni kezdtek, és szemüket törölgették. Lord Hertford nagyokat
nyelt és pislogott.
Erzsébet megértette, hogy soha többé nem láthatja az apját, soha többé nem
hallhatja éles, dölyfös hangját, és nem reszkethet meg a szíve az örömtől, mikor
apja Bessynek szólítja. A világ soha nem lesz olyan, mint eddig volt. Ezt nem
lehet elviselni! Edward kabátjának vállrészét már eláztatták a lány könnyei,
melyek mintha kiapadhatatlan forrásból záporoztak volna – nem tudott megálljt
parancsolni nekik. Anyátlan volt, apátlan lett. Árva. Apja hiánya, ahogy
korábban hosszú időn át az anyjáé, elviselhetetlen volt… Úgy érezte, menten
megszakad a szíve.
Edward elkeseredetten zokogott, sokkal elkeseredettebben, mint bármikor
élete során. Hertford, ahogy kettejükre nézett, aggódni kezdett.
– Kérem, nyugodjanak meg, Sire, Madam – unszolta őket, majd, miután
figyelemre sem méltatták, vette a bátorságot, és karjai közé fonta a két rázkódó
testet, és addig tartotta őket átölelve, míg el nem csöndesedtek.
Nagy sokára Edward kiszakította magát, és odalépett az üres trónhoz. Egy
rövid ideig ünnepélyesen bámulta, még mindig könnyektől áztatott arccal, majd
lassan ráült a trónra, kilenc évéhez képest bámulatos méltósággal. Erzsébet
belefújta az orrát a kendőjébe, s csak nézte egy darabig öccsét, mielőtt
összeszedte volna gondolatait. Igen. Az öccse mostantól Anglia királya. Nem
feledkezhet meg a neki járó tiszteletadásról. Még mindig reszketve az őt ért
szerencséden csapástól, mélyen meghajolt fivére előtt.
És hirtelen felismerte, hogy egy másik, kisebb változás is történt az életében.
Mostantól Edward uralkodó, ő pedig alattvaló. Nem élhetik többé eddigi
életüket.
 Második rész
A király nővére
 12

1547

Erzsébet úgy érezte, Henrik halálával véget ért a gyermekkora, és el kell

kezdenie kiismerni magát ebben a furcsa és fenyegető felnőtt világban. Tudta,
hogy Henrik nélkül, aki mindeddig védte az érdekeit, nagyrészt csak önmagára
számíthat. Hisz sejtette, hogy csekély szerepet játszik a Seymourok terveiben, és
hogy Máriával együtt hamarosan a partvonalra kerülhetnek, amint megszilárdul
az ifjú király és a Kormányzótanács hatalma.
Többé nem számíthat a királynéra, ezt is tudta. Katalin nem szült egyetlen
fiúgyermeket sem a néhai uralkodónak, így nem is gyakorolhat további befolyást
az államügyekre. Különben is, Katalin gyászolni szeretne, és nem várható tőle,
hogy Erzsébet gondjaival törődjön. Nem – saját magára számíthat csak, és
messze földön híres eszét kell használnia a túléléshez.
Miután ezt elhatározta, igyekezett imádság révén szert tenni valami belső
nyugalomra. Az apjának, ismerte föl bimbózó felnőttségéből fakadó belátással,
szüksége van az ő imádságára.
Miután a Kormányzótanács lordjai hűséget esküdtek Edward királynak, Lord
Hertford, aki halott uralkodójának kívánságát figyelmen kívül hagyva, magát
tette meg a Tanács fejének, nem halogatta sokáig londoni útját, melyre a néhai
király temetése és az új király koronázása érdekében kerített sort.
– Nem mehetnék én is, uram? – kérdezte tőle Erzsébet. Hertford rázta a fejét.
– Sajnálom, hölgyem, de néhai őfelsége kifejezetten kérte, hogy egyetlen
gyermeke se vegyen részt a gyászszertartásán. S mivel az új király nőtlen,
hölgyek jelenléte a koronázáson nem volna illő. Nagyon sajnálom.
Erzsébet dühbe gurult. Ki ez a senkiházi Seymour, hogy apja helyébe lépve
mindenről ő rendelkezzen?
– Akkor mi a dolgom, uram? – tudakolta.
– Kérem, maradjon itt egyelőre Mrs. Astley társaságában. Majd üzenek, ha a
királyt megkoronázták.
Erzsébetből előtört a kétségbeesés. Kezét ökölbe szorította. Még csak jelen
sem lehet édesapja temetésén? Szeme megtelt kitörni mindig kész könnyeivel. A
gróf együtt érző pillantást vetett rá, majd nagylelkűen átnyújtott egy Anglia
nagypecsétjével ellátott pergamenlapot.
– Ez atyja végakarata, hölgyem, melyben kegyedre háromezer fontot
hagyományoz. Ez jómódúvá teszi, gazdagsága bármely nagyúréval felér.
Közölnöm kell, hogy házassága esetén ehhez tízezer font járul. Úgy érzem,
figyelmeztetnem kell, hogy amennyiben a házasságra a Tanács jóváhagyása és
beleegyezése nélkül kerül sor, akkor kegyedet törlik a trónutódlási sorból,
mintha meghalt volna. Ugyanez érvényes nővérére, Mária úrhölgyre is.
– Én nem kívánok megházasodni – jelentette ki Erzsébet, akire mintha nem
lett volna túl nagy hatással ez a hirtelen ölébe szakadt gazdagság. – Viszont
szeretnék fivérem társaságában maradni az udvarnál.
– Attól tartok, ez lehetetlen – közölte a gróf. – Legalábbis addig, míg a király
meg nem házasodik. A továbbiakban is Hatfieldben, Ashridge-ben és egyéb
szokásos rezidenciáin fog élni.
– De a királyné az udvarnál van – mutatott rá Erzsébet.
– Nem sokáig. Pillanatnyilag gyászidejét tölti, természetesen, de már
tudomásunkra hozta, hogy vissza kíván vonulni valamely özvegyi
hozományként kapott birtokára. A király róla is megfelelően gondoskodott.
Erzsébet elfordult. Apja halálának gyászos következményei minden
várakozását felülmúlták. Igaz, most már vagyonos lány, de mit ér a gazdagság,
ha elzavarják az udvartól, és hagyják Enfieldben senyvedni? Még el sem
búcsúzhat méltó módon – a temetésén – az apjától.
Hertfordra szegezte fejedelmi tekintetét, és némi elégtételt jelentett, hogy
észrevette: mintha nem viselné könnyen a pillantását. Emlékei szerint édesapjáé
is hasonlót váltott ki az emberekből. Felvidította a tudat, hogy örökölt valamit
atyja félelmetes akaratából és megjelenéséből. Ez az, amit majd királyinak
neveznek, gondolta, ez a titokzatos hatalom, amellyel képes másokat
megremegtetni – ez olyasmi, ami még hasznosnak bizonyulhat a jövőben. De
mit ér a hatalom látszata valódi hatalom nélkül? Akár egyesül majd a kettő, akár
nem, hiába a király leánya, pillanatnyilag nem több kétségbeesett fiatal árvánál,
akinek nincs más választása, mint hogy tegye, amit mondanak neki.
– Mi lesz velem? – sírdogált Katnek. – Én vagyok az ország harmadik ladyje,
és azt várják tőlem, hogy remete módjára éljek!
– Miért nem beszélsz a királlyal? – kérdezte Kat. – Ő mindig nagyon kedves
volt hozzád, és csak van valami súlya a szavának.
Erzsébet elgondolkodott ezen.

– Igazad lehet, Kat. Megyek, és máris beszélek vele.

– Erzsébet úrhölgy, ez nem igazán helyénvaló – szólt Lord Hertford,
fenyegetően állva el a királyi lakosztály felé vezető utat.
– Fivéremmel, a királlyal szeretnék beszélni – mondta Erzsébet hidegen,
ellentmondást nem tűrő hangon. Apja lánya, ez kétségtelen, gondolta a gróf.
Nincs más választás, be kell engedni. Ő rendelkezett az ország legdölyfösebb,
legházsártosabb feleségével, így már régóta tudta, hogy ahol nőkről van szó, ott
az engedékenység a nyugodt élet titka.
Zsettel kirakott gyászruhájában tündöklő fivérét íróasztala előtt találta, amint
gondosan kanyarítja aláírását – a szarkalábas „Edward R”-t – egy halom
hivatalosnak tűnő okiratra. Edward felnézett, és biccentett nővérének, aki térdre
borult előtte.
– Felállhatsz, nővérem – közölte nagylelkűen.
– Remélem, jobb hangulatban találom felségedet.
– Igen, köszönöm. Ami téged illet, nővérem, biztos vagyok benne, nincs
szükséged a vigasztalásomra, hisz abból, amit tanultál és amit hiszel, pontosan
tudod, hogy el kell fogadnunk az Úr akaratát. Látom, hogy hozzám hasonlóan te
is higgadt elmével tudsz már atyánk halálára gondolni.
– Erőmet megfeszítve igyekszem elérni ezt a higgadtságot, Sire. Mindig arra
emlékeztetem magam, hogy büszkének kell lennem, hogy az ő leánya lehetek.
– Abból meríthetünk vigaszt – válaszolt a fiú korához nem illő
szenteskedéssel –, hogy ő már a mennyország lakója. Elhagyván e
nyomorúságos világot, a boldog és örökkévaló kegyelem jutott osztályrészéül.
E szavak hallatán Erzsébet megint úgy érezte, hogy könnyek törnek föl
szemhéja alól, de Edward arca szenvtelen maradt.
– Van valami kívánságod, nővérem? – kérdezte. – Vagy csak azért jöttél, hogy
megvigasztalj?
– Felség, könyörgök, engedd meg, hogy az udvarnál élhessek! – esedezett
Erzsébet. – Ne engedd meg nekik, hogy magamra hagyjanak, és elszakítsanak
attól az élettől, mely oly fontos nekem!
Edward elkomorult.
– Természetesen az udvarnál kell élned. De most még nem. Várd ki, amíg a
koronázásomra sor kerül, aztán hívatlak. Nem fogok megfeledkezni rólad.
Mindig is nagy becsben tartottalak.

A koronázás lezajlott. Erzsébet reménykedve várakozott Enfieldben, de az

ígért meghívások a királytól és Lord Hertfordtól csak nem akartak megérkezni.
Amit ezzel szemben megkapott, az Parr Katalin levele volt.
– A királynétól jött! – kiáltott Erzsébet, feltörve a pecsétet és mohón futva át
az elegáns dőlt betűket. –Arra kér, hogy menjek, és éljek nála Chelsea-ben. És
azt mondja, a Tanács rábólintott. Ó, Kat!
Erzsébet szeme hetek óta először ragyogott, és Kat nem tudott nem örülni
ennek a látványnak. Igaz, titokban elfacsarodott a szíve. Számára ennél rosszabb
hír nem is érkezhetett volna, hiszen mindeddig azt hitte, többé nem kell
számolnia vetélytársával. De tévedett, súlyosan tévedett, s ezért aztán igen
kellemetlenül érintette, hogy vissza kell költözniük a királyné új udvartartásába.
Mégis mosolyt erőltetett az arcára.
– Boldog vagyok, hogy ilyen boldognak láthatlak – szólt.
– Őkegyelme kifejezetten úgy rendelkezik, hogy te vezesd a háztartásomat –
folytatta Erzsébet izgatottan. – És Grindal mester is velünk jöhet – és Astley
mester is, természetesen!
– Le vagyok nyűgözve – szólt Kat, egy cseppnyi iróniával a hangjában.
– Ó, én annyira, de annyira örülök – dalolta Erzsébet. – Akkor aztán egy
pillanatig sem fogok szomorkodni, ha a királyné mellett lehetek. Olyan, mintha
az anyám lenne, ugye?
Kat nyelt egyet.
– Nem kétlem, hogy fontos támaszt fog jelenteni a számodra ebben a nehéz
időszakban – mondta kelletlenül. Növendéke túlságosan belefeledkezett az
örömébe, hogy észrevegye a sértettségét.
– Igazság szerint már alig vártam, hogy láthassam – ismerte be Erzsébet a
karosszékébe ereszkedve, majd fekete, bő gyászruhája szoknyáján széttárta
vékony ujjait. Észre sem vette, hogy saját magában gyönyörködik.
– És a királyné azt is megírta, hogy mikor csatlakozzunk hozzá?
– Várakozásai szerint márciusban foglalja el a szállását Chelsea-ben, és akkor
értesít minket. Ó, már a gondolattól is jobban érzem magam, drága Kat! És a
királyné Chelsea-be költözése megmagyarázza, miért nem élhetek az udvarnál.
– Hát az nem is lenne most helyénvaló. A király házasságáig nem is lesznek
udvarhölgyek az udvarnál, és addig még jó néhány évnek kell eltelnie, efelől
biztosíthatlak.
– Készülődnünk kell! – mondta izgatottan Erzsébet. Kat merev arccal hívatott
egy hordárt, és utasította, hogy hozza le Erzsébet úrhölgy utazóládáit a padlásról.
Az admirális visszatért. Amint eljutott hozzá Henrik király halálhíre, máris
sietett vissza Angliába, hogy megfelelő koncot szerezzen a hatalomból és a
pénzből, amire ilyenkor le szoktak csapni a talpraesettek.
A királyi özvegyek kezdeti visszavonultságában élő királyné hallott
visszatértéről, és azon kapta magát, hogy az örömtől és a heves várakozástól
szíve majd kiugrik a helyéről. Egy perc késlekedés nélkül hazatért, hogy igényt
tartson Katalinra! Amint letelik az első gyászhónap, a férfi írni fog neki, ebben
biztos volt.

Lord Hertford, miközben éppen azon serénykedett, hogy befolyása alá vonja a
Tanácsot, nagy sóhaj kíséretében vette tudomásul, hogy öccse is betoppant
Whitehallba, és úgy sürög-forog a tanácsteremben, mintha legalábbis övé lenne a
palota.
– Ned! – bömbölte Tom átható hangján, vállon veregetve a grófot. – Jó újra
itthon. Jöttem, ahogy tudtam.
– Isten hozott, Tom – válaszolt színlelt örömmel Hertford, kiszabadítva magát
öccse öleléséből. – Nem vártalak…
– Talán azt hiszed, hogy távol maradok, ha szükség van rám? Hallottam, hogy
Kormányzótanács alakul, hát idejöttem, hogy elfoglaljam benne a helyem.
Hertford el volt képedve. Ha Anna, a felesége itt lenne, ő aztán helyre tenné
Tomot, de Anna nincs itt, ő pedig gyűlöli az összeszólalkozást, a
kellemetlenkedést.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a néhai király téged nem nevezett ki
a Tanács tagjává – mondta kelletlenül.
– Micsoda? – ordított Tom. – Én vagyok az új király nagybátyja, hozzád
hasonlóan, és jogom van benne lenni a Tanácsban.
– Attól tartok, az urak kinevezés alapján nyerték tagságukat, és minden
tanácstag felesküdött – szólt Hertford, vonásait úgy rendezve, hogy mély
fájdalmat tükrözzenek.
– Nem fogadom el a nemleges választ! – Tom majd szétrobbant. – Nincs
jogod kizárni engem.
– A Tanács döntése végleges, fivérem, én nem változtathatom meg – fejtegette
Hertford, megõrizve a hidegvérét.
Tom ökölbe szorított kézzel lépett oda a bátyjához. Egymás szemébe néztek.
– Azt hiszed, távol tarthatsz a hatalomtól – sziszegte. – Te állsz az egész
mögött, mert mindig féltékeny voltál rám. Ne áltasd magad, pontosan tudom, ki
tehet a kizárásomról. De figyelmeztetlek: jogosan fogok részt venni a királyság
kormányzásában, még ha ennek érdekében gyilkossághoz vagy áruláshoz kell is
folyamodnom.
– Ezek az üres és meggondolatlan fenyegetések nem segítenek rajtad –
mutatott rá Hertford, óvatosan hátrálva. – A Tanács összetételének
meghatározásában kizárólag a néhai király kívánságait követtük. Őt hibáztasd,
hogy a te nevedet nem említette.
– Jaj de okosan próbálsz a vén Harry háta mögé bújni! – csattant fel öccse,
gonoszul vigyorogva. – De még megbánod az aljas mesterkedést! Úgyis
megszerzem a hatalmat, mely jogosan megillet ebben az országban, sőt több
hatalmam lesz, mint amit valaha el tudnál képzelni. És akkor aztán reszkess,
bátyus! A te kobakod lesz először lenyisszantva!
– Nagyon fel vagy dúlva, Tom, ez az egyetlen mentséged. Leszek hozzád
olyan irgalmas, hogy elfelejtem, amit az előbb mondtál. De most már látom,
milyen bölcsességről tett tanúbizonyságot néhai őfelsége, mikor nem nevezett ki
a Tanács tagjává. Ennek a királyságnak a tiédnél józanabb fejekre van szüksége.
Azt javaslom, gondolkozz el ezen.
– Hú, de sok gondolkodnivalót adtál! – vágott vissza az admirális.
– Thomas nagybátyám visszatért? – kérdezett vissza az ifjú király.
– Igen, Sire, és kihallgatást kér – mondta Lord Hertford –, de közöltem vele,
hogy felséged el van foglalva az államügyekkel.
– Engedje csak be – parancsolta a király.
– Ez nem lenne bölcs dolog – figyelmeztette a nagybátyja. – Bolond fickó, és
nincs most idő arra, hogy felséged rá fecsérelje az idejét.
– Talán nem én vagyok a király, kedves nagybátyám? – kezdte Edward
sértődötten. – Nem dönthetem el magam, hogy kit fogadhatok és kit nem?
– Majd eljön annak is az ideje, Sire – felelte mézesmázosan Hertford. –
Egyelőre felséged, habár bölcsessége egy felnőtt férfié, mégiscsak gyermek, és
rászorul a nálánál bölcsebbek és tapasztaltabbak tanácsaira.
– De én vagyok a király! – csattant fel Edward hevesen.
– Én pedig, Sire, a Tanács feje, akit felséged néhai atyja, Henrik király bízott
meg azzal, hogy az uralkodó kiskorúsága idején az országot kormányozzam.
Édesatyja is azt kívánná, hogy nyugodjék bele a döntésembe. Attól tartok,
ragaszkodnom kell az együttműködési készségéhez.
Edward duzzogott. Királynak lenni messze nem olyan élvezetes, mint
előzetesen elképzelte. Azt várta, hogy apja szerepét alakíthatja majd, akitől
mindenki félt, és akinek mindenki engedelmeskedett – ehelyett azt vette észre,
hogy a legkülönbözőbb szabályokkal és tiltásokkal szorítják korlátok közé. Még
szorgalmasabban kell tanulnia, mint annak előtte; nem hanyagolhatja el
magánáhítatait, miközben olyan erényesnek és kegyesnek kell mutatnia magát,
hogy alattvalói új Dávidnak vagy Sámuelnek nevezhessék. Még a barátaitól is
távol kell tartania magát, és pillanatra sem felednie, hogy ő a király, nem
kockáztathatja az életét harci játékokkal, mert az ország sorsa függ az életben
maradásától. Állandóan felséges atyja képének kell a szeme előtt lebegnie, s
minden módon arra kell törekednie, hogy megközelítse ezt az eszményképet.
Most pedig, úgy tűnik, még audienciát sem adhat, ha előzetesen nem kéri a
Tanács jobban mondva Hertford bácsikája engedélyét.
 – No, magára hagyom felségedet a könyveivel – szólt a nagybátyja alázatosan
hajbókolva, majd kihátrált a király színe elől. Edward morcosan nézett rá.
Az admirális dühöngött, de szapora elméje máris tele volt újabb tervekkel.
Csak úgy tobzódott benne a nagyravágyás, és eldöntötte, ha udvari
hivatalviseléssel vagy királyi pártfogással nem tudja megcsinálni a szerencséjét,
ugyanezt a célt előnyös házasságkötéssel fogja elérni. Pontosan tudta, hogy az új
király két hajadon nővérénél keresve sem találni kívánatosabb feleséget. A király
nővérét elvenni: ez tekintélyt, hatalmat és vagyont jelent, ráadásul jól
megleckéztetheti vele azt a görény bátyját.
De melyik nővért válassza? Gondolkodás nélkül tudta a választ. Igaz, Mária
következik az utódlási sorban, de a trón bizonytalan eshetősége nem
ellensúlyozza, hogy egy fonnyadt vénlányról van szó, aki lehet, hogy
reménytelenül várja, mikor kerül férfi az ágyába, ám ugyanott egy férfi nem sok
hasznát venné.
Nem. Világos, hogy Erzsébet lenne a jó választás. Már tizenhárom éves,
házasulandó korba lépett tehát, és a hírek szerint feltűnően szellemes és csinos –
habár ő jó ideje nem találkozott vele az udvarnál. Erzsébetet szeretné elvenni. A
gondolat, hogy Henrik király Boleyn Annával folytatott izgató kalandjának ezzel
a hamvas gyümölcsével gyakorolhatná a lepedőakrobatikát, komoly izgalmakat
okozott az ágyéka körül.
De hogyan kezdjen hozzá? Netán egy levél, személyesen az ifjú hölgynek,
akinek biztos hízeleg, ha ilyen tapasztalt férfiú érdeklődik iránta? Vagy inkább
pecsét nélkül küldje, a nevelőnője kezébe, kísérőlevéllel? Igen, ez illendőbb
lenne.

Kat döbbenten bámulta a levelet. Szerencsére épp egyedül volt a férjével

közös szobájukban, ruháikat rendezgetve, mikor a hírnök befutott a levéllel.
Újra elolvasta. „Könyörgök, adja tudtomra – írja az admirális Erzsébetnek –,
hogy a világ legboldogabb vagy legszerencsétlenebb férfijának tudhatom-e
magam.” Az orcátlan! Hova gondol? És mi lesz egykori igényével a királyné
kezére, aki az illendő gyászév letelte után szabadon hozzámehetne?
Ám ha végiggondolja az ember, az admirális igazából a férfiasság
mintapéldánya, határozott, elbűvölő és vakmerő. Bármelyik nő el lenne ájulva,
ha férjhez mehetne hozzá, közismert hiúsága és meggondolatlansága ellenére.
De Erzsébet nem „bármelyik nő”. Az előző király leánya, házassága államügy, a
Tanács hatáskörébe tartozik. Ráadásul a lány több ízben kijelentette, hogy soha
nem akar férjhez menni.
Ugyanakkor ez a férfi igencsak jó parti. Ő és Erzsébet gyönyörű, életvidám
pár lennének. Ő éppen az a férfi, akit Kat elképzelt Erzsébet számára. Őszintén
szólva, már jó ideje Kat egy kicsit maga is szerelmes belé. John Astley kiváló,
kedves férj, ez tagadhatatlan. De még soha nem tudta úgy megdobogtatni Kat
szívét, mint Sir Thomas. Persze, Sir Thomas soha nem vetne szemet Katre,
ahhoz ő már túl öreg, mégis, milyen izgalmas lenne egy ilyen férfi szoros
közelségében élni! És ha elvenné Erzsébet úrhölgyet, akkor aztán valóban közel
élnének egymáshoz. Kat titokban bálványozhatná, abban a boldog tudatban,
hogy az ő imádott Erzsébetje a valóságban is kiélvezi a férfi előnyös
tulajdonságait… Ó, hát elképzelhetetlen ennél jobb férj!
Kat sóhajtozva ült az ágyán, azon tépelődve, megmutassa-e Erzsébetnek a
levelet, vagy maga válaszoljon rá. Végül győzött a józan ész, leült az asztalához,
tollal a kézben, és megírta az admirálisnak, hogy ha meg akarja kérni Erzsébet
úrhölgy kezét, ehhez be kell szereznie a Tanács engedélyét.

– Nem – mondta Lord Hertford habozás nélkül.

– De miért? – dühöngött az admirális, végigpillantva a tanácstagok ellenséges
tekintetén.
– Mivel Erzsébet úrhölgy egyike a legjobb partiknak Európában, így személye
értékes politikai fegyver – magyarázta a bátyja. – Egy napon, a nem túl távoli
jövőben, gondoskodni fogunk előnyös kiházasításáról.
– Királyi vér csordogál az ereiben, nem adható hát egyszerű lovaghoz –
észrevételezte John Dudley, ez a bikaszerű, óriási ember, sötét szemöldökét
ráncolva.
– Még ha a király nagybátyjáról van szó, akkor sem. Ezt be kell látnia, uram.
– Felejtse el a leányt, Sir Thomas! – mondta hízelegve Cranmer érsek. – Oly
sok ifjú hölgy van a világon, kinek családja el lenne ragadtatva, ha rokonságba
kerülhetne a Seymourokkal. A legjavából válogathat, biztos vagyok benne.
Az admirális lesújtó pillantást vetett rájuk, majd összeszedve maradék
méltóságát, meghajolt, és kivágtatott a teremből.

Erzsébet feltörte a pecsétet a levélen, melyet Kat nyújtott át neki, elolvasta, és

csak bámulta a szavakat. Egyszerre háborodott fel a fickó arcátlanságán, és vett
erőt rajta a nyugtalan izgatottság.
A hírnök, mikor átadta a levelet, közölte Kattel, hogy megbízója megfogadta
Kat tanácsát, és kérése szerint járt el. Azt ugyan nem mondta, hogy a Tanács
beleegyezett a házasságba, de Kat úgy okoskodott, Sir Thomas csak nem lehet
olyan meggondolatlan, hogy engedély nélkül közelítse meg Erzsébetet…
– Az admirális megkérte a kezemet – szólt Erzsébet.
 Kat szíve nagyot dobbant, de erőt vett magán, hogy elővigyázatos maradjon.
– Azt is írja, hogy a Tanács jóváhagyta a kérését? Erzsébet még egyszer
átfutotta a lapot.
– Nem.
– Akkor feltételezzük, hogy igen? – tűnődött Kat.
– Feltételezhetünk, amit akarunk, de én aztán nem megyek hozzá. Sem
életkorom, sem hajlandóságom nem engedi meg, hogy a házasságra gondoljak.
– De hát már tizenhárom éves vagy! – mutatott rá Kat. – Nálad fiatalabb
lányok is boldogan mennek férjhez. És az admirális aztán kiváló egy férfi, s nem
mondhatni éppen gyávának. Veszendőbe hagynád ezt a hihetetlen lehetőséget?
– Igen – felelte Erzsébet kategorikusan. – Eltökélt vagyok abban, hogy soha
nem megyek férjhez. De szívesen írok neki egy kedves levelet, és lerázom azzal,
hogy legalább két évre van szükségem atyám halálának meggyászolásához, s
addig fel sem merülhet a házasság gondolata. Ennyi ideig úgysem fog várni rám.
– Ladym, bocsáss meg, de bolond vagy! – tiltakozott Kat.
– Inkább leszek hajadon bolond, mint férjezett hitszegő! – vágott vissza
Erzsébet. – Semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy a Tanács áldását adta az
úriember házassági terveire. Különben is, semmi gondom nincs a szűzies élettel,
és szívesen megmaradok benne.
Kat kétségbeesetten rázta a fejét.
– De hát ez természetellenes, hogy így elutasítod a házasságot! Minden lány
férjet szeretne, te miért nem? S ha valójában a házasélettől félsz, biztosíthatlak,
túl nagy hűhót csapnak körülötte. Nincs azon semmi félnivaló.
– Megmondtam, hogy nem kívánok megházasodni! – harsant fel Erzsébet.
Sötét szemében a düh lángjai villództak. Vérmérséklete az apjáé volt. – Miért
nem hiszel nekem? Nem gondolod, hogy tudom, mi a jó nekem?
– Nagyon fiatal vagy, és a véleményed még megváltozhat, higgy nekem!
Hallgass valakire, aki bölcsebb és idősebb nálad. Menj hozzá az admirálishoz –
nálánál kívánatosabb férjet az életben nem fogsz találni.
– Nem – szólt Erzsébet fogcsikorgatva. Ez a nyugtalanító ügy felébresztette
benne a házasságtól való régi rettegését. Úgy vélte, soha, de soha nem tudná
elfogadni az asszonyi életet. Nem tudta pontosan, miért, de a puszta gondolattól
is borsódzott a háta…
„Engedje meg, Admirális Úr, hogy őszintén közöljem: habár ezennel
visszautasítom a megtisztelő ajánlatot, hogy a felesége legyek, soha nem szűnök
meg gondos figyelemmel kísérni, hogy Admirális Úr mindenkor érdemeinek
megfelelő kitüntetésekben részesüljön, és minden időben gyönyörűségemre fog
szolgálni, hogy alázatos szolgája és jó barátja lehetek.”
 – Az istenfáját! – bömbölt az admirális, csinos kis labdává gyűrve a levelet. –
Hát arra vagyok kárhoztatva, hogy mindig csalatkoznom kell a vágyaimban?

– Mi a baj, fiam? – kérdezte az idős Lady Seymour, aki kijött megnézni, mire
fel ez az üvöltözés.
– Kikosarazott! – morogta a fia. – Ez a frigid kis liba kikosarazott!
– Melyikre gondolsz, drágám? – tudakolta az anyja.
– Erzsébet úrhölgy – dünnyögte.
– Nos, fiam, először is nem kellett volna kiszemelned magadnak – korholta a
meglepett Lady Seymour. – Nem fogják hozzád adni, és különben is, tudnod
kellett volna, hogy vissza fog utasítani. Igen értelmes ifjú teremtés.
Az asszony sóhajtott.
– Mindig ilyen hirtelen természetű voltál, Tom. Máskor gondolkodj, mielőtt
szabadjára engeded az ösztöneidet, hogy helyetted cselekedjenek. Keress
magadnak egy nemesleányt, aki szép, kedves, és még a hozománya is megfelelő.
Aztán pedig komolyodj meg. Egy nemes lelkű, józan leánnyal való házasság az,
amire szükséged van. De nem elhamarkodottan.
– Igenis, anyám – szólt az admirális. Sóhajtozott, és forgatta a szemét.
Az inas, John Fowler, bejött, hogy kivigye a király tányérját.
– Az admirális ajándéka, Sire – suttogta, és egy érmékkel teli zacskót nyomott
Edward kezébe, miközben fél szemét dr. Cheke-en tartotta, aki a terem túlsó
végében ült, és épp a fiú fordításait javítgatta. Edward hálásan nézett fel.
– Ez nagyon kedves a nagybátyámtól. Viszonzásképp lehetek valamiben a
szolgálatára?
Fowler úgy tett, mintha elgondolkodna.
– Sire, meggyőződésem, hogy igen – mondta fel a betanult szöveget. – Az
admirális úr azt mondja, az emberek csodálkoznak, miért nem házasodott még
meg. Ő maga is szeretne megházasodni, mint ahogy magam hallottam tőle
számtalan alkalommal, de még nem talált megfelelő menyasszonyt. Felséged
hozzájárul ahhoz, hogy megnősüljön?
– Hogyne, kifejezetten támogatom.
– És javaslata is lenne a hölgy személyére? Elragadtatva, hogy ilyen felnőtt
dologban kérik ki a véleményét, Edward néhány percig gondolkodott a kérdésen.
– Mit szólna mondjuk Cléves-i Annához? – mondta nagy sokára. – De nem,
várjon csak – azt szeretném, ha az admirális nővéremet, Máriát venné feleségül,
hogy ez utóbbit rábírja nézeteinek megváltoztatására. Azt szeretném, ha
nővérem magáévá tenné az igaz protestáns hitet, mint ahogy ezt elvárom minden
hű alattvalómtól.
 – Ismertetem urammal felséged javaslatát – válaszolt Fowler, és meghajolt. –
Hálás lesz a figyelmes tanácsért.
Edward biccentett, és nagyon nagylelkűnek érezte magát.

– Nem, ismét nem – szólt Hertford –, méghozzá ugyanabból az okból. Nézd,

fivérem, egyikünk sem született királynak, sem pedig olyannak, aki a király
leányát vehetné feleségül. Mindketten hálát kell hogy adjunk az Úrnak azért,
amink van, és meg kell elégednünk vele. Ne gondoljuk, hogy ennél több jár
nekünk. Biztos tudomásom van róla, hogy Mária úrhölgy maga sem egyezne
bele soha egy ilyen házasságba.
– Honnan tudod? – vágott vissza az admirális. – Nézd, én csak a Tanács
hozzájárulását kérem a házassághoz, őt bízzátok csak rám, majd meggyőzöm a
magam módján.
– Nem hallottad, hogy nemet mondtam? – Hertford már szinte üvöltött. –
Figyelmeztetlek, jobb lesz leszállnod erről az ügyről.
– Látom, hogy nem viselkedsz barát módjára, bátyám – szólt Tom
csúfondárosan mosolyogva –, s hogy minden alkalommal az utamba akarsz állni.
Sebaj. Te már a pokolban leszel a gyűlölködéseiddel együtt, mire esetleg
eszembejutna meghátrálni előtted!
– Felség, közöltem az admirálissal felséged bölcs javaslatát arra vonatkozólag,
hogy kit vegyen feleségül – kezdte Fowler óvatosan, észrevétlenül újabb
aranyérmékkel teli zacskót helyezve a király tálja mellé. –De azt mondta, van
valaki, akit még Lady Annánál és Mária úrhölgynél is jobban szeret. Mit szólna
felséged ahhoz, ha a királynéval kötne házasságot?
– Jóváhagynám – jelentette ki a fiú habozás nélkül. – Idõvel, természetesen.
Drága jó mostohaanyám nemrég özvegyült meg. – Szenvtelen arcán csipetnyi
fájdalom sem tükröződött, ahogy felidézte a veszteséget, mely nemrég őt is érte.
– Átadom az admirálisnak, Sire.

Katalin királyné ölelésre tárt karral állt a Chelsea palota nagykapujánál.

Ahhoz képest, hogy csak hat hete lett özvegyasszony, és azóta komor gyászruhát
hord, és fekete szatén főkötőt bíborszínű bársonyszalaggal megkötve, igazán
elragadóan mutatott. Láthatólag úszott a boldogságban, hogy itt üdvözölheti
mostohalányát.
– Erzsébet úrhölgy! Hogy mennyire hiányoztál nekem! – kiáltotta, majd
finom, illatos ölelésébe vonta a lányt. – És Mrs. Astley, szeretettel üdvözlöm.
Fáradjanak be!
Bevezette őket a szellős, vörös téglás épületbe, végig a magas ablakfülkékkel
beépített, gerendázott csarnokon, fel az elegáns díszlépcsőn egészen a
magánlakosztályokig, ahol megmutatta Erzsébetnek a számára kijelölt fényűző
termeket, díszes kárpitokkal, értékes szőnyegekkel és finom mívű bútorokkal. A
tölgyfa asztalokon és ládákon vázákban elhelyezett sárga nárcisz, a rácsozott
ablakokon világoszöld bársonyfüggönyök.
– Mr. és Mrs. Astley kapja a lenti szobákat – szólt a királyné. – Van egy
csigalépcső, mely összeköti ezekkel. – Kat megpróbált hálás pillantásokat
kicsiholni magából, de annyira úrrá lett rajta a féltékenység, hogy alig bírt
Katalinra nézni.
– Madam, végtelenül le vagyok kötelezve a figyelmességéért és ezekért a
ragyogó szobákért – mondta boldogan Erzsébet, megcsókolva a mostohaanyját.
– Nekem szolgál örömömre – felelte Katalin szívélyesen. – No, most
magatokra hagylak, hogy berendezkedjetek.
Mikor kettesben maradt nevelőnőjével ebben a gyönyörű lakosztályban,
Erzsébet örömében táncra perdült.
– Hát nem vagyunk szerencsések, Kat? Ó, megint boldognak érzem magam! –
kiáltott. – Nagyon rég nem voltam ennyire boldog.
Kat küszködött, hogy elrejtse az érzelmeit.
– Imádkozom, hogy ilyen boldog is maradj – mondta mosolyogva, eltökélten,
hogy egyszer s mindenkorra végez Parr Katalinnal szemben táplált ellenséges
érzületével.
Később, vacsoránál, melyet a királyné magánszobájában szolgáltak fel, és
Erzsébeten kívül csak Lady Herbert, Katalin húga kapott rá meghívást, halat
ettek pikáns szósszal, majd Erzsébet kedvenceit, kandírozott gyümölcsöt és
tejsodót. A legfrissebb udvari híreket cserélgették. Erzsébet örömmámorban
úszott, hogy végre nagylányként kezelik, és megengedik, hogy részt vegyen a
felnőttek beszélgetésében, és véleményt is nyilvánítson.
– Úgy hallom, Lord Hertfordot kinevezték régensnek – mondta a királyné.
– Pontosabban kinevezte magát régensnek – vetette közbe Lady Herbert,
megsózva az ételt. – De azt hiszem, többé természetesen nem hívhatjuk Lord
Hertfordnak, ugye?
– Elnézésedet kérem. Immár Somerset hercege ugyanis – magyarázta a
királyné a kissé összezavarodott Erzsébetnek. – A király koronázása alkalmából
sokan nyertek magasabb rangot. John Dudley most már Warwick grófja, Sir
Thomas Seymour pedig Sudeleyi Lord Seymour.
A királyné mosolya rövid időre lehervadt. A férfi meg sem próbálta keresni,
üzenetet sem küldött. Szíve mélyén nem tudta titkolni csalódottságát. Persze ez
még a kezdeti időszak – lehet, hogy nem akarja megzavarni a gyászát vagy rossz
hírbe keverni a tisztességét. Elvégre becsületes ember, aki jó adag
érzékenységgel van megáldva. De ha csak egyszer rápillanthatna… vagy egy
szót olvashatna tőle… A szíve tele sóvárgással. Hisz már annyit várt rá!
– Csodálatos érzés, hogy a reformált hitet végre nyíltan lehet gyakorolni –
szólt Lady Herbert. – Emlékszel, hogy rejtegettük az angol nyelvű Bibliánkat, és
mennyire rettegtünk, nehogy megtalálják?
– Ne is mondd – borzongott Katalin. – Majdnem belehaltam. Erzsébet, ugye
boldog vagy, hogy Anglia immár protestáns ország?
– Boldog vagyok, Madam. – Erzsébet mosolya őszinte volt. – Számomra ez az
üdvösség igaz útja, erre neveltek, bár kezdetben teljesen öntudatlanul. De attól
félek, a katolikus szentmise törvényen kívül helyezése súlyos fájdalmat fog
okozni Mária nővéremnek. – Az járt a fejében, milyen rég nem látta már Máriát.
– Mária úrhölgynek alkalmazkodnia kell, mint mindenki másnak is – szólt
Lady Herbert élesen. – Nem szegülhet szembe a király akaratával.
– Ő nagyon vallásos – mutatott rá Erzsébet.
– De tévedésben él – tette hozzá a királyné, szalvétáját hajtogatva. – Őszintén
szólva nagyon sajnálom őt, miközben meggyőződésem, rá kell ébreszteni, hogy
tévhitben él.
– Talán jobb, ha a Tanács békén hagyja – tűnődött Erzsébet. – Végül is sok
gondot nem okoz, ha magányosan gyakorolja a hitét.
– Sose becsüld le – figyelmeztette Katalin. – Bírja unokatestvére, a császár
barátságát, aki Európában a katolikus hit bajnoka. Hatalmas fejedelem, s ha úgy
tartja úri kedve, megtámadhatja Angliát, hogy rákényszerítsen minket a római hit
elfogadására. Szerencsére most nagyon el van foglalva azzal, hogy kikergesse a
törököket az általa ellenőrzött területekről.
– Azt azért nem gondolom, hogy nővérem bármilyen idegen hódítót hívna
saját országába – jegyezte meg Erzsébet. – Ahhoz túlságosan hű közös
fivérünkhöz, Edwardhoz, ráadásul kifejezetten szereti. Különben is, valójában
csak egy férjre és gyermekekre vágyik. Nem érdekli a politika.
– Pedig érdekelhetné – vélte Lady Herbert. – Kétlem, hogy megengedik neki,
hogy továbbra is a maga módján misézzen. Végül is ez hamarosan törvénytelen
lesz.
– Imádkoznunk kell érte – szólt Katalin. – Most pedig, minthogy mindhárman
végeztünk az étkezéssel, talán egy kis zene még kellemes lenne lefekvés előtt.
Erzsébet, nem játszanál nekünk a lantodon?

Május volt, péntek este. A szokatlanul hideg tavasz után Erzsébet és Kat
nagyon élvezte az év első meleg napját, a Temze felé lejtő gyönyörű kert egyik
cseresznyefája alatt üldögélve és sütkérezve. Erzsébet félretette könyvét, A jó
asszonyok védelmét Sir Thomas Elyottól, mely minden vonzereje ellenére túl
száraz olvasmány egy ilyen csodálatos naphoz. A főkötője mellette feküdt a
füvön, és azon tűnődött, vajon felébressze-e a mellette szundikáló Katet, ha
egyszer azt látja, hogy a királyné elhagyta a házat, és az elkerített virágágyások
között siet az ellenkező irányba, mielőtt eltűnne egy fagyalsövény mögött, mely
a kertet szeli ketté. Volt valami Katalin határozott lépteiben, ami azt súgta
Erzsébetnek, hogy a királyné éppen valami jelentőset készül véghezvinni.
Nem is gondolt erre többet egészen addig, míg három nappal később, miután a
lefekvéshez levetkőzött, és eloltotta a gyertyáját, még odalépett az ablakhoz,
hogy bámulja az éjszakai égboltot, visszaidézve, amit hosszú-hosszú idővel
ezelőtt édesapja mesélt neki a csillagokról. Ma este számtalan sokat lehetett látni
közülük, és majdnem telihold volt. Erzsébet kinyitotta az ablakot, és megcsapta a
friss, illatos levegő. Mélyet lélegzett, amitől felélénkültek az érzékei.
Hirtelen meglátta a királynét. Céltudatosan haladt az ösvényen, ugyanabba az
irányba, mint három nappal azelőtt. Még meghökkentőbb volt, hogy Katalin
levetette a gyászruhát, helyette pedig rendkívül csinos ruhát viselt – színe
meghatározhatatlan volt a holdfényben –, meglehetősen mély, szögletes
kivágással.
Erzsébet néhány másodperc múlva szem elől vesztette, de ott maradt az
ablaknál, és figyelt. Ébersége hamar elnyerte jutalmát. A királyné ugyanis nem
sokáig maradt ott, ahol járt. Hamarosan előbukkant a fák közül, jól kivehetően
egy férfi társaságában. Magas ember, magabiztos járással. Fojtott hangon
beszélgettek, és még – egymást állandóan lepisszegve – nevetgéltek is,
miközben közeledtek a házhoz. Erzsébet döbbenten ismerte fel a férfiban
Thomas Seymourt, újabban Lord Sudeleyt, a férfit, akitől nemrég ő maga kapott
házassági ajánlatot. Igencsak megrendült attól, amit látott. A férfi átkarolta
Katalin vállát, majd magához vonta, odahajolt hozzá, és szájon csókolta.
Valami ekkor megmozdult Erzsébetben, valami, ami nem teljes egészében
kapcsolódott a döbbenethez, hogy váratlanul tanúja lett egy tökéletesen intim
eseménynek. Nem látta Katalin arcát, de a holdfény látni engedte, ahogy a
királyné odaszorította a testét az admiráliséhoz, mint aki önként megadja magát.
Talán ez tette, talán a mesterien ellopott csók, mindenesetre Erzsébet egyszerre
tudta, mit jelent a nemi vágy. És ezzel a tudással együtt rátört a sivár érzés, hogy
ezt a csókot ő is kaphatta volna, ha megfogadta volna Kat tanácsát.
Váratlan, ismeretlen forróság lett rajta úrrá gyomrában és női testrészeiben.
Mellbimbói bizseregtek.
Bármilyen fiatal volt, felismerte a testi vágyat. Azon kapta magát, hogy nem
jut lélegzethez, és egész testében remeg. Ó, és valami furcsa nedvesség a lába
között. ..! Mikor lenézett, meglátta a padlón a vércseppeket.
Bár a látvány megrémítette, azért pontosan tudta, miről van szó, hisz már
azóta várta a havibaj jelentkezését, hogy Kat múlt évben felvilágosította. Most
ennek ellenére visszataszítónak érezte, és fáradt elméje mintha játszott volna
vele. Vágy… és vér. A kettő szétválaszthatatlanul összefonódott a tudatában, és
most, valami különös egybeesés folytán, ismét együtt jelentkezett.
És még valami ezenfelül: voltak emlékei is, méghozzá rossz emlékei. Férfi és
nő vágyhatnak egymásra, de ennek eredményeként gyakran kisbaba születik,
méghozzá valami véres folyadékban – egyszer hallotta, ahogy az asszonyok
beszélnek erről. És vannak nők, akik belehalnak, mint saját nagyanyja, Yorki
Erzsébet, és egyik mostohaanyja, Jane Seymour: mindketten a szülésbe haltak
bele. De a vágy másféle halálhoz is vezethet. Apja vágyott az anyjára, anyja
életének pedig véres halál vetett véget, akárcsak Howard Katalinénak, aki
szintén a vágynak esett áldozatul, bár esetében tiltott vágyról volt szó. És
mostantól, mint minden nőnek, neki is havonta véreznie kell, s ha arra kerülne a
sor, hogy kielégítse a vágyait – Kat igen világosan fogalmazott e tekintetben is –,
az még több vérrel, valamint fájdalommal is járna, legalábbis első alkalommal. E
gondolatok erősen lehűtötték.
Talán nem fogadta meg, hogy soha nem megy férjhez? Ha betartja a
fogadalmát, akkor megmenekül attól, hogy megtapasztalja a véres behatolást, a
véres gyermekszülést vagy valami még rosszabbat. De akkor elvész az esélye,
hogy megismerje azt az édes, elomló gyengédséget, amit épp az imént figyelt
meg a királyné és az admirális között, és amivel ezt még – ártatlan lelkével –
képzeletben kiegészítette. Ez talán nem lenne nagy ár a biztonságérzetéért,
okoskodott, miután elszállt a gondolkodását is hatalma alá kerítő szenvedély
röpke pillanata. Visszanyerve józan eszét, csak azt nem értette, hogy
feledkezhetett meg ily könnyen magáról. Most pedig a jóval sürgetőbb
gyakorlati teendőire kell összpontosítania.
Azok ketten már nem voltak ott az ablak alatt. A kertben síri csönd honolt. El
kell felejtenie, amit látott: nem árulhatja el a nőt, aki legdrágább jótevője, és jobb
nem töprengenie azon, miről is van voltaképp szó. Hálóingét a lába közé szorítva
mezítláb szaladt a hálószobájában álló ládához, hogy megkeresse a lenvászon
havikötőt, amit Kat kifejezetten szükség esetére készített oda.

A rá következő éjszakákon Erzsébet ismét látta a szerelmeseket. Általában

ugyanabban az időben sétáltak az épület felé. A kert észrevétlen átkutatása azzal
az eredménnyel járt, hogy a királyné egy falba vájt kis kapun át szokta
beengedni az admirálist. Volt, hogy Erzsébet kora reggel a távozására is
figyelmes lett. Ilyenkor a férfi már egyedül sietett a kis kapu felé.
Senkinek nem szólt egy szót sem. Úgy vélte, így tudja hathatósan megvédeni
Katalint. És az ügy amúgy sem tartozik senki másra.
Ám Kat szintén kinézett néha az ablakon, és – Erzsébeténél világiasabb
bölcsességével – le is vonta a következtetéseit. Istenem, a királynénak jobban
kellene vigyáznia a tisztességére! Hogy vetemedhet ilyen könnyelmű
viselkedésre nem sokkal Henrik király halála után, méghozzá egy ennyire
rangján aluli férfival? És hogy merészel Sir Thomas Seymourral enyelegni, akit
ő, Kat Erzsébetnek szemelt ki? Csak egy kis flörtről van szó? Vagy valami jóval
nagyobb jelentőségű dologról? A következmények mindkét esetben komolyak
lehetnek az érintettek számára, de az biztos, hogy Kat Erzsébetre vonatkozó
terveinek befellegzett.
Kat jó szándékai egyszerre elpárologtak. Féltékeny indulatában elképzelte,
milyen lenne szembesíteni a királynét azzal, amit látott, vagy leleplezni Erzsébet
előtt, vagy egyenesen jelenteni a Tanácsnak a szégyenteljes eseményeket.
Persze, okoskodott, ez a viszony nem maradhat sokáig titokban. Kat már észre is
vett némi izgatott sugdolózást a szolgálók között – lehetetlen bármit is titokban
tartani egy ekkora udvartartásban. Hamarosan minden kiderül, ez biztos. Neki
semmit nem kell tennie. Így lesz a legjobb.
Két nappal később, útban az ágyneműraktár felé, Kat elcsípte egy suttogó
beszélgetés végét a királyné két szobaasszonya között, és megdöbbent attól, amit
hallott.
– Ide figyelj, múlt héten összeházasodtak! – mondta az egyik. – Én ágyaztam
utánuk, és láttam a bizonyítékot.
– Ne mondd! – kapkodott levegő után a másik.
– Ki házasodott meg? – kérdezősködött Kat, belépve a szobácskába.
– Khm… Senki, akit ismerne, Mrs. Astley – hebegte az első, láthatólag
megrémülve. Társával együtt felkapták a halom vásznat, és sietősen távoztak.
Katnek nagyot dobbant a szíve. Biztos, hogy a királynéról beszéltek! Meg volt
győződve róla. Hogy férjhez ment volna? Lord Sudeleyhez? Hogy merészelte,
mikor az öreg király még négy hónapja sem fekszik a sírban? Ó, ebből egetverő
botrány lesz! Kat a maga részéről gondoskodik erről.
Kat alkalmanként Londonba látogatott, hogy könyveket szerezzen be Erzsébet
számára a St. Paul's Churchyardnál, és nézegesse az ékszerkínálatot az előkelő
cheapside-i aranyművesek üzleteiben. Néha hintóba ült, néha gyalog sétált a
folyó kanyarulatait követve. A legutóbbi látogatások egyikén éppen kifele tartott
a St. James's Parkból, mikor véletlenül összetalálkozott az admirálissal.
 – Nicsak, hát nem a király leányának kapuőre? –üdvözölte a férfi kajánul, de
Kat érezte, hogy közben kíváncsian vizslatja az arcát: mégiscsak Kat a férfi
titkának egyetlen tudója, már ami az ifjú lady megkörnyékezését illeti. Vajon
azzal is számol, hogy már a királynéval való dolgáról is hallott egyet s mást?
– Szép napot, admirális uram! – szólt, tudomást sem véve a gúnyolódásról.
Kosarát lerakta egy padra.
– Kellemes napot, Mrs. Astley! Épp most jövök a palotából. – A St. James
mögöttük magasodó vörös téglás épületére mutatott. – Egy kis levegőre
vágytam. A régens lakosztályában túl nagy a forróság.
Szomorúan mosolygott. Kat úgy döntött, hogy egy kicsit tovább izzasztja.
– Alig vártam, hogy Chelsea-ben lássam, uram. Azt hittem, hogy megkéri
Erzsébet úrhölgy kezét.
– Szóval így – szólt a férfi kelletlenül.
– Sokaktól hallottam, hogy feleségül szeretné venni Erzsébet úrhölgyet –
folytatta fanyar hangon. Semmi effélét nem hallott természetesen.
– Nem – felelte a lord zavarodottan. – Nem akarom az életemet egy feleségre
vesztegetni. Valóban beszéltem ez ügyben a Tanáccsal, de lehetetlen az egész. –
Lehalkította a hangját. – Beavatom egy titokba. El vagyok jegyezve a
királynéval.
Kat alig tudta visszafogni a haragját.
– Más híresztelésekből úgy hallom, a jegyességen már túl is van! – vágott
vissza.
Az admirális mosolygott, de még mindig bizalmatlan pillantások kíséretében.
– Ne vegye komolyan ezeket az üres pletykákat, Mrs. Astley – szólt, majd
meghajolt, és nagy léptekkel visszasétált a palota irányába.
Kat megállt, és utána bámult. Forrt benne a harag. Tudomásul kellett vennie a
fájdalmas tényt, hogy búcsút inthet Erzsébettel kapcsolatos elképzeléseinek.

Erzsébet, mikor belépett a királyné magánszobájába, meglepődött, hogy az

admirálist is ott találja. A lord Katalin mögött állt. A királyné felállt a székéről,
hogy üdvözlésképp megcsókolja mostohalányát.
– Be kell vallanom neked valamit – kezdte minden teketória nélkül. – Férjhez
mentem az admirálishoz.
– Férjhez? Az admirálishoz? – Erzsébetnek tátva maradt a szája.
– Igen, drágám – mondta Katalin higgadtan. Újdonsült férje kezéért nyúlt, és
odaadóan pillantott rá. A férfi visszamosolygott nejére, felfedve hófehér fogait a
telt ajkak mögött. Valóban nagyon jóvágású, gondolta Erzsébet. Nem róhatom
fel neki, ha másik feleség után nézett. Elvégre én kikosaraztam…
 – Mikor tegnap fölkerestem a királyt, közöltem vele mindent, és elnézését
kértem, hogy az engedélye nélkül házasodtam újra – folytatta Katalin. – Nagyon
nyájasan fogadta a hírt, és nyilvánosan ígéretet tett, hogy áldását adja a
házasságunkra.
– Szemben fivéremmel, a régenssel – szólt az admirális fintorogva. – Ő
rettentő dühös ránk. Pontosabban a kedves neje az. Csak most tudatosította, hogy
át kell adnia az elsőséget megvetett sógora feleségének. Emiatt halálosan
megsértődött és összezavarodott. – Kajánul vigyorgott.
– Nagyon remélem, te is olyan kedves leszel hozzánk, mint fivéred, a király
volt – szólt a királyné, parányi esengéssel a hangjában.
– Hitemre, nem tudom, mit mondjak azonkívül, hogy örülök kegyelmedék
boldogságának – felelte Erzsébet őszintén. Tényleg örült, hiszen Katalin
szemének csillogásából és az arcát elöntő enyhe pírból pontosan tudta, hogy
mostohaanyja valóban boldog, ugyanakkor ez a házasság kicsit korainak tűnt,
majdhogynem illetlenül korainak. Talán nem a közelmúltban özvegyült meg a
királyné, s nem a néhai királyt kellene még gyászolnia?
– Attól tartok, borzasztó botrányt okoztunk azzal, hogy atyád halála után ilyen
kevéssel házasodtunk össze – mondta Katalin pironkodva. – Nagyon sokan
néztek rám görbe szemmel az udvarnál, hidd el. Nem volt éppen kellemes
tapasztalat. A régens pedig kegyetlenül hívta fel a figyelmem arra, hogy ha a
király halála után túl korán bizonyulok terhesnek, senki sem lehet biztos benne,
kinek a gyermekéről van szó, ennek folytán a törvényes utódlást – és a királyi
címet – kétségbe vonhatják. De mi nem házasodtunk össze május kezdetéig,
úgyhogy számítgatásainak nem logikai, hanem indulati alapjai vannak.
– Azt hittem, hogy az özvegyeknek legalább egy évet kell várniuk, mielőtt
újraházasodhatnak, Madam – szólt Erzsébet, képtelen lévén uralkodni magán. –
Talán jobb lett volna kivárni a házassággal ezt az időt.
– Ha lett volna időm, hogy ennyi ideig várjak, hidd el, megtettem volna –
jelentette ki Katalin szenvedélyesen. – De már nem vagyok fiatal, harmincöt
éves vagyok, Erzsébet, és nagyon szeretnék egy gyermeket, amíg még lehet.
Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy ez a házasság valami hirtelen támadt
szenvedélynek köszönhető. Őszintén szólva a lelkem már akkor erre hajlott,
amikor lehetőségem nyílott erre a házasságra egy másik alkalommal… mielőtt
egy magasabb hatalom másként nem döntött. És a világért sem szeretnék
tiszteletlen lenni édesapádhoz, gyermekem. Derék férjem volt. Azonban
megragadtam ezt az esélyt a boldogságra, és minden, amit mondhatok… annyi,
hogy az Úr egy csodálatos emberrel ajándékozott meg!
Arca sugárzott, öröme tapintható volt. Erzsébet elmosolyodott. Esze ágában
sem lenne elrontani a királyné boldogságát. Odahajolt hozzá, és újra
megcsókolta.
– Áldásomat adom a házasságra, asszonyom… és uram.
Ahogy Tom a lányt nézte, az jutott eszébe, menynyire kezd az anyjára
hasonlítani. Eltekintve vörös hajától és a vén Harrytől örökölt orrától, mintha
Boleyn Anna állna előtte. Adj neki egy vagy két évet, és minden férfi a nyálát
csorgatja utána.
Gyengéden Katalinra pillantott. Halovány ráncok húzódnak a szeme alatt.
Igazat szólt: valóban nem fiatal már. De még mindig nagyon bájos, és ő a
felesége, holtomiglan-holtodiglan. Szereti. Igazán szereti.

Erzsébet már-már azt hitte, hogy a botrány elült, mikor megkapta Mária
levelét.
„Azonnal Hundsonba kell jönnöd, és ide kell költöznöd – adta ki nővére a
parancsot –, és meg kell értened a sürgető kényszert, mely azt parancsolja, hogy
késlekedés nélkül elköltözz abból az udvartartásból. Felháborodva értesültem a
királyi atyánk alig kihűlt testét ért gyalázatos tiszteletlenségről. Ugyanakkor,
minthogy nem kívánom megsérteni a királynét, aki mindig oly jó volt hozzám,
elköltözésed ügyében a lehető legnagyobb tapintattal kell eljárnod, nehogy
hálátlannak tűnjünk a szemében. Azt azonban nem engedheted meg magadnak,
hogy továbbra is ezen erkölcstelenség közelében élj, és el kell kerülnöd a
látszatát is, hogy megbocsátón viszonyulsz hozzá.”
– Mit tegyek, Kat? – zokogott Erzsébet. – Nem akarok elmenni innen. Nagyon
boldog vagyok itt. Szeretem a királynét, aki mindig olyan figyelmes volt
hozzám, és kedvelem az admirálist is. Hogyan is hagyhatnám őket el?
– Azt hiszem, jól tennéd, ha megfontolnád Mária úrhölgy szavait – nógatta,
hálásan váratlanul támadt szövetségesének. – Be kell vallanom, kételyeim
támadtak, mikor áldásodat adtad ehhez a nászhoz. Erzsébet, édesapád csak
nemrég halt meg. Be kell látnod, hogy ezt a házasságot legalábbis rosszul
időzítették.
Erzsébet bizonytalanul nézett rá.
– Igen, túl hamar került rá sor – ismerte el. – Én is így gondoltam. De
eltekintve attól, hogy nem várták ki az illendő időt, a királyné és az admirális
törvényes házasságot kötöttek. Nem vadházasságban élnek. És olyan boldogan
élek itt, hogy nem szeretném bírálni a házasságukat. Őszinte jóindulattal vagyok
irántuk, és ezt bátran meg fogom mondani a nővéremnek is. Tapintatosan,
természetesen.
– Ez vajon bölcs dolog? – kérdezte Kat. – Kizárólag a jó híredre gondolok,
hiszen érted. Nem ítélem el a királynét és az admirálist.
– Drága Kat – mosolygott Erzsébet, átkarolva nevelőnőjét –, te mindig szem
előtt tartod az érdekeimet. Értem az aggodalmadat, de azt mondom, feleslegesen
aggódsz. Még ma este írok a nővéremnek. Nem akarom megjátszani magam.
Közölni fogom vele, hogy nagyon jó itt nekem, hogy a dolgok nem egészen úgy
állnak, ahogy ő érzékeli őket, s hogy ki akarom várni, míg így vagy úgy eldőlnek
ezek az ügyek. Talán nem ez a legjobb választás? Végül is sem Máriának, sem
nekem nincs semmilyen hatalmunk arra, hogy megváltoztassuk, ami megtörtént.
Ki kell hoznunk ebből a legjobbat, ha már helyrehozni nem tudjuk.
– Nagyszerű – szólt Kat, maga előtt beismerve vereségét. Próbálta leküzdeni
rossz előérzetét.
– Mióta az admirális itt él velünk, a ház sokkal vidámabb lett – jegyezte meg
Erzsébet a királynénak. Kezdetben félt, hogy olyan lesz, mintha egy kígyó
szállna meg az édenkertet, de miután az elmúlt két hétben kezdte megismerni új
mostohaapját, és megtapasztalni jelenlétének mindnyájuk életére gyakorolt
jótékony hatását, a félelmei elpárologtak. – Az élet sokkal mulatságosabb azóta,
rengeteget nevetünk...
– És nagyon boldogok vagyunk! – fejezte be helyette Katalin. – Hitemre, még
be sem fejeztük a vigasságokat. Eddig minden nap ünnepnapnak tűnt. És ebbe
soha nem fogok belefáradni.
– Mindenki nagyra becsüli az admirálist, Madam. Mindenkivel szóba
elegyedik, még az utolsó szolgálóval is, méghozzá nem leereszkedő modorban.
Mind szeretik.

A királyné mosolygott. Baráti hangulatban piknikeztek a pázsiton üldögélve,

egy barackfa árnyékában, kitűnő rálátással a folyóra. A piknik jelentette ki
Katalin, kedvenc étkezési módja, és ennek jegyében valóságos lakomát
rendezett. Az asztal roskadozott a csirkesülttel, vadhússal, húspástétommal,
borsópürével és hallal megrakott ezüsttányéroktól, desszertként Erzsébet
kedvenc kandírozott gyümölcseivel. A fák alatt illendő távolságban egy
muzsikus ült, és halkan pengette a lantját. Enyhe szellő remegtette meg a
levegőt, magával hozva a kétszáz damaszkuszi rózsabokor illatát. Erzsébet
nagyon élvezte a jólétet. Az életet szépnek érezte, és már arra is rájött, hogy az
igazi boldogság titka: felismerni a boldogságot akkor, mikor az ember éppen
megéli, s nem utólag visszavágyódni rá.
A házasság jót tett Katalinnak. Csak úgy sugárzott. És nagyon szeretett csinos
férjéről beszélgetni.
– Megmondtam neki – kezdte ezúttal –, hogy ha mindennap csak új
szórakozásokon és mókákon töri a fejét, akkor az élet többi dolgára már nem is
jut ideje. – Katalin nem tűnt túlságosan gondterheltnek. – De mit számít ez? Az
élet rövid, és ki kell facsarnunk belőle minden cseppet. Elismerem, hogy az
uram egy huncut fickó, és talán nem olyan áhítatos, mint lennie kellene. Különös
módon mindig akad valami sürgős dolga, mikor a vasárnap reggeli
istentiszteletre kellene menni. Úgy vettem észre, hogy fütyül a szabályokra és a
szokásokra. – Próbált szomorú arckifejezést ölteni, de szeme elárulta a
vidámságát. – És jó, hogy lett egy apafigura az életedben, Erzsébet – folytatta,
megsimogatva a lány kezét. – Egy valódi gyám, aki képviseli az érdekeidet.
– Boldog vagyok – szólt Erzsébet, és az emlegetett gyám e pillanatban fel is
tűnt, hosszú léptekkel sétálva végig a háztól idevezető ösvényen. Mosolya csak
úgy káprázott a napfényben.
– Szép napot, kegyelmes hölgyeim! – kiáltotta, majd túljátszott mozdulattal
meghajolt. – Volna egy felesleges csirkeszárnyuk egy éhező férfi számára?
– Attól tartok, mindent megettünk – mondta kajánul Katalin.
– Szégyen, gyalázat! – közölte nejével. – Nagyon kövérek lesznek ám!
– Itt van ni, uram – szólt Erzsébet, nyújtva felé a finom falatot. – Őkegyelme
csak tréfál.
– Hogy szolgál az egészsége, Erzsébet úrhölgy? – kérdezte az admirális,
legsugárzóbb tekintetével és legtündökletesebb mosolyával fordulva a lány felé.
Erzsébet szíve szaporábban vert, és hirtelen megint azt a különös elgyengülést
érezte a gyomrában. Tényleg ez a világ legvonzóbb fickója…
De összeszedte magát.
– Nem is fér a fejembe, uram, minő szerencse ért – felelte. – Szegény
édesapámat kellene gyászolnom, ehelyett a királyné parancsának
engedelmeskedve boldog vagyok. Ő, lordságoddal együtt, ezt a helyet valódi
édenkertté varázsolta.
Thomas rajta felejtette a szemét. Csodálattal nézte fejedelmi viselkedését,
fejtartását, és nem kerülte el figyelmét a szűk pruszlik alatt domborodó ígéretes
kebel sem.
– Boldoggá tesz – felelte, majd a feleségéhez fordult. – Kate, holnap megint
az udvarhoz kell mennem, hogy megleckéztessem a bátyámat, amiért a királyné
ékszereit kapzsi feleségének ajándékozta.
– Pedig azok jog szerint nekem járnak, míg a király meg nem nősül – szólt
Katalin. – Kérlek, légy határozott! Nem engedhetjük meg, hogy elvegyék őket
tőlünk.
 Thomas meghajolt, és szájon csókolta nejét. Erzsébet félrenézett, de nem fért
a fejébe, miért okoz neki kifejezett gyötrelmet, ha csókolózni látja őket.

Idővel Erzsébet észrevette, hogy mind nagyobb figyelmet fordít az

admirálisra. Egyre fontosabbá vált számára a jelenléte, a házban, az asztalnál, a
kertben vagy a kápolnában – bár ez utóbbiban a férfi csak ritkán jelent meg.
Többször is azon kapta magát, hogy lopva pillantást vált vele, gyönyörködve a
férfi csodás arcvonásaiban, sötét, pajkos szemében, egyenes orrában és sűrű,
sötét szakállában. Nem tudott betelni vele.
Bőségesen kínálkozott alkalom, hogy élvezetének hódoljon, hisz bár az
admirális napközben gyakran kereste fel az udvart, esténként általában
visszahajókázott Chelsea-be, hogy új családja körében költhesse el vacsoráját.
Erzsébettel szemben tanúsított modora már-már túlzottan lovagias volt, azonfelül
nagyon szeretett vele csipkelődni, mert a lány mindig lépre ment. Ám ezekben a
korai hetekben egy pillanatra sem tűnt úgy, mintha eszébe jutna, hogy korábban
megkérte a kezét.
Ahogy telt az idő, ráébredt, hogy minden pillanatban arra vár, bárcsak feltűnne
az admirális. Nagy hatást gyakorolt rá férfias megjelenése, de ragyogó
személyisége is. Egyik reggel korán ébredt, kinézett az ablakon, és
megpillantotta a férfit útban a ház felé a teniszpályától. Csak harisnyát és
nadrágot viselt, csupasz vállán fehér törülköző. Haja nedves volt az izzadságtól,
nyilván nagyon hevesen játszott. Egy röpke pillantás a széles, izmos, kellően
szőrös mellkasra, és Erzsébet el volt veszve. Soha nem látott senkit, aki ennyire
kellemes látványt nyújtott volna: testrészei és vonásai oly tökéletesen voltak
elrendezve. Micsoda férfi!
Természetesen tudta, hogy a férfiak másmilyennek lettek teremtve, mint a
nők, sőt ennek okát is ismerte, ugyanakkor csak feltevésekkel élhetett abban a
vonatkozásban, miféle csodákat rejteget a jól kitömött gatyapőc. Csak egészen
homályos elképzelése volt arról, hogy nézhet ki egy meztelen férfi: az egyetlen
hímnemű lény, akit valaha is ruhátlanul látott, az öccse volt, kisbabakorában.
Lelkes rajongása és lázas képzelődése bűntudatot ébresztett benne. Mégiscsak a
királyné férjéről van szó, ő pedig szereti a királynét, és nem szeretné
megbántani. De az ábrándozással csak nem bánt meg senkit…

Az admirális újonnan készült portréját a nagyteremben állították ki – igen

élethűre sikeredett. Kat egy napon belebotlott Erzsébetbe, amint átszellemülve
bámulta a képet, és abban a pillanatban átlátta a helyzetet.
– Csinos férfi, ugye? – szólalt meg. Erzsébet ugrott egyet ijedtében.
 – Igen, csinos – helyeselt levegő után kapkodva.
– A királynénak szerencséje van – folytatta Kat. –De soha ne feledd, az
admirális először téged választott. S ha nem tévedek, kissé belehabarodtál, nem?
Kérdő tekintettel nézett növendékére. Erzsébet elpirult, és nem szólt semmit.
Sóvárgó szemét a portrén felejtette.
– Ó, Kat, nem is értem saját magamat – szólalt meg nagy sokára. – Tudod,
hogy hosszú időn át eltökélt voltam abban, hogy soha nem akarok férjhez menni.
És igazad volt – most már nem vagyok biztos ebben. Úgy tűnik számomra, hogy
a férfi és nő közti szerelem olyasmi, amit talán nem is szabad megvonni
magunktól. Rád kellett volna hallgatnom, mert most már tudom, hogy a házasság
egy olyan férfival, amilyen az admirális, biztosan megváltoztatta volna a
véleményemet.
– No, most már késő – felelte Kat határozottan. –El nem tudod képzelni,
mennyire sajnálom, hogy nem került sor erre a házasságra, hisz ti ketten
csodálatos pár lehettetek volna, és meg kell mondanom, nem lesz egyszerű ilyen
ragyogó vőlegényt találnod. Ő most a királyné férje, és nem szabad rá mint
férfira gondolnod.
– De hát olyan jóvágású és elbűvölő! Nem tudok nem rá gondolni – sóhajtott
Erzsébet.
– Majd túl leszel rajta – szólt Kat nyersen. – Fiatal lányokkal gyakran
megesik, hogy belehabarodnak idősebb férfiakba, különösen ha olyan jóképűről
van szó, amilyen az admirális. De ez ártalmatlan dolog, és nem jár semmilyen
következménnyel, habár úgy látom, jelenleg óriási a jelentősége a szemedben.
Ám ne feledd, gyermekem, ő tiltott gyümölcs számodra! Jobb lesz kiverni az
egészet a fejedből.

De Erzsébet nem volt erre képes. Gondolatban mindig az admirálissal volt.

Még a szótlan Grindal mester is megjegyezte, hogy mostanában nem
összpontosít olyan erővel a tanulmányaira, mint annak előtte. Elméjében
akaratlanul újabb és újabb naiv, de gyötrelmes képek jelentek meg arról, milyen
lenne az admirálissal az ágyban, milyen lenne vele megélni azt a bensőséges
aktust, amit Kat pironkodva, mégis zavarba ejtő részletességgel írt le neki. S
mikor megpróbálta elgondolni, milyen érzés lenne, ha ez a csodás férfi így
szerelmeskedne vele, szíve kalapálni, tenyere pedig izzadni kezdett.
Nem tudott felhagyni azzal, hogy folytonosan rá gondoljon.

*
 Kat befeküdt férje mellé az ágyba, és eloltotta a gyertyát. Mint rendesen, John
Astley odahajolt hozzá, és megcsókolta, mielőtt visszadőlt volna a tollpárnára.
Kat elernyedt. Ma este nem szerette volna teljesíteni házastársi kötelességét. El
nem tudta képzelni, hogy a férfiak mit élveznek benne. Számára egy
kényelmetlen, szennyes kötelesség volt, különben is felettébb szükségtelen,
minthogy már túl volt azon a koron, hogy gyermeke lehessen. Mégis nagyon
szerette urát, akit sok tekintetben jeles és derék férfinak tartott.
– Kat – szólalt meg John a sötétben –, valami nagyon aggaszt. Mégpedig
Erzsébet úrhölggyel kapcsolatban.
Kat meghökkent.
– Ugyan, miről beszélsz?
– Figyeltem őt – fejtegette John –, és arra lettem figyelmes, hogy ha csak
megemlíti valaki az admirálist a jelenlétében, hirtelen csupa fül lesz. Akármivel
foglalatoskodik éppen, abbahagyja, nehogy egy szót is elmulasszon. Ha a
királyné dicsérőleg beszél a férjéről, mértéktelen vidámság vesz rajta erőt. Ma
például láttam elpirulni a férfi nevének hallatán. Szerintem oda kellene figyelned
erre, mert attól tartok, titkos szenvedély ég benne az admirális iránt.
– Lehetetlenség! – kiáltott Kat élesen, mert férje éleslátása védekező helyzetbe
kényszerítette. – Igen, nagyon vonzó férfi, és a leány abban a korban van,
amikor elkezd érdeklődni az ilyesmi iránt. Teljesen ártatlan vonzalomról lehet
csak szó, s még ha titokban tényleg ápolna is regényes érzelmeket a férfi iránt,
soha nem tenne olyasmit, amivel megsértené a királynét.
– Ő talán nem, de mi a helyzet az admirálissal? –John hangja izgatottan
csengett. – Gondolkozz el ezen, Kat! Láttam, hogyan néz a lányra, és ez a nézés
messze nem tűnt ártatlannak. Beszélned kell Erzsébettel, figyelmeztetned kell.
Gondolj csak bele, ha az admirális és Erzsébet úrhölgy között bármilyen
helytelenség történne, mindketten a felségárulás bűnébe esnének. Felségárulás,
értesz engem?!
– Soha nem követne el ilyen ostobaságot.
– Nagyon sok férfi követett már el ostobaságot, ha csinos fiatal lányokról volt
szó. És hadd emlékeztesselek a felségsértésért járó büntetésre. A férfinak
akasztás, kizsigerelés és felnégyelés jár, bár lehet, hogy a rangjára való
tekintettel egyszerűen csak lecsapják a fejét. A lánynak pedig lefejezés vagy
megégetés.
– Soha nem mernének ilyet tenni vele, mégiscsak a király leánya – vágott
vissza Kat rémülten.
– Két királynét is lefejeztek, nem is olyan régen – emlékeztette John. –
Köztük Erzsébet édesanyját is.
 – Hadd mondjam azt, hogy szó sincs arról, amire gondolsz – bizonygatta Kat
rövid szünet után. – Ártatlan rajongás, semmi több.
– Imádkozom, hogy neked legyen igazad – sóhajtott John. – Ám ellenkező
esetben, kérlek, tartsd nyitva a szemed, és ha bármit látsz, ami aggodalomra ad
okot, de tényleg bármit, akkor lépj közbe.
– Az admirális soha nem vetemedne arra, hogy kihasználja ezt a lányt – szólt
Kat dühösen. – Ő egy becsületes ember, ráadásul a gyámja, míg egy fedél alatt
élnek. El nem tudom képzelni, hogy ilyen aljasságra vetemedne.
– Téged is elbűvölt, mi? – kérdezte John keserűen.
– Ugyan, menj már, képtelenségeket beszélsz! – utasította vissza Kat.
– Hitemre, drága feleségem, túlságosan megbízol másokban – jegyezte meg
John, majd tele aggodalommal odafordult hozzá. – Mint hites férjed, azt
parancsolom, hogy légy éber! Másként mindannyian a Towerben végezhetjük.
Kat nem szólt egy szót sem. Nem hitte, hogy valaha odáig fajulhatnak a
dolgok.

Egy reggel, mikor Erzsébet éppen hogy befejezte az öltözködést, kinyílt az

ajtó, és ott állt az admirális, elegáns sötétzöld öltönyében.
– Uram! – kiáltott izgatottan Kat. – Kérem szépen, kopogjon, mielőtt belép.
Előfordulhat, hogy a hölgyem nincs éppen fogadókész állapotban.
– Jó reggelt, Erzsébet – mosolygott Thomas, tudomást sem véve a
nevelőnőről, majd vállon veregette a teljesen megzavarodott lányt.
– Jó reggelt, uram – viszonozta Erzsébet, majd elolvadva a gyönyörűségtől,
hogy láthatja a férfit.
– Ébren van a személyzete? – kérdezte, a szobalányok szobájára mutatva. –
Ha nem, majd én felkeltem őket! Nem tűrhetjük a lustaságot ebben a házban.
– Ébren vannak, uram – felelte sietve Kat. – Néhány perce hallottam őket
mozgolódni. Megkérdezhetem, miért keresett fel minket?
– Miért, miért, azért jöttem, hogy jó reggelt kívánjak Erzsébet úrhölgynek –
szólt vigyorogva. – Talán egy férfi nem adózhat udvariassággal saját
mostohalányának?
Kat nem lett vidámabb ennek hallatán.
– Jó reggelt, uram – ismételte Erzsébet kissé lehiggadva, bár az arca még
mindig lángolt.
– Remélem, jól van, kedves hölgyem – mosolygott biccentve. – Mindig ilyen
korán kel?
– Igen, uram.
– Nos, én magam is! Minden reggel! – Volt valami a hangjában és a szeme
csillanásában, amitől Kat elpirult. A szemtelenjét! Szerencsére Erzsébet
túlságosan ártatlan, hogy értse, mire gondol a férfi. – Boldog vagyok, hogy jól
vannak, és mindkettejüknek szép napot kívánok, hölgyeim – szólt meghajolva,
majd távozott.
– No – vett mély lélegzetet Kat. – Ez felettébb helytelen volt!
– Azt hiszem, csak a tréfa kedvéért jött – szólt Erzsébet dobogó szívvel.
– Jobban tenné, ha nem jönne többet – vágott vissza Kat feldúltan, habár jó
érzés volt ilyen sugárzóan boldognak látni növendékét.
– Biztos, hogy nem fog – szólt Erzsébet, de nehezére esett nem reménykedni
az ellenkezőjében.

Két nappal később az admirális visszatért. Beviharzott a hálószobába, éppen

mikor Erzsébet fölhúzta francia főkötőjét. Jól időzített, ugyanis Kat éppen most
ment el megkeresni a mosónőt.
– Jó reggelt, hölgyem – mosolygott Erzsébetre, finoman rácsapva a fenekére.
– Hogy szolgál kedves mostohalányom egészsége?
Csak a súlyos damasztruhán át, de megérezte a férfi kezének érintését.
Bizseregni kezdett, és nem tudott uralkodni az érzékein. A bizsergés a
gyomrában kezdődött, majd lefelé vette az útját, és a két lába között valami
ismeretlen, sajgó érzéssé változott. Az lett volna a férfi szándéka, hogy
felkorbácsolja a szenvedélyét?
– Nagyon jól, köszönöm – szólt remegő hangon. –Bocsásson meg, a
tanulószobába kell mennem. Grindal mester már vár rám.
– Helyes, helyes – mosolygott az admirális. – Örülök, hogy ilyen
szorgalmasan tanul.
– Szeretek tanulni, mint tudja lordságod. Most pedig, ha megbocsát. – És
mondhatni, kimenekült a szobából.

Erzsébet kinyújtózott az ágyában. Az ágyfüggönyök közti hézagon át látta,

hogy a szobában még félhomály van. Még nem világosodott ki teljesen, úgyhogy
még szundikálhat néhány percet. Álmosan fordult a másik oldalára.
Egyszer csak szétnyílt a függöny, és ott állt az admirális, hihetetlenül
elegánsan, mosolyogva.
– Még az ágyban? – kiáltotta. – Jó reggelt, hölgyem, ideje felkelni!
– Uram, nem szabadna itt lennie – dorgálta meg a férfit halálra rémülve. –
Mrs. Astley még nincs fent.
– Vagyis hanyagul végzi a kötelességét – vágott vissza a lord vigyorogva. –
Gyerünk, felkelés!
 Lecibálta az ágyneműt a sudár testről, melyet csak vékony batiszting fedett.
Erzsébet nem kapott levegőt.
– Egy kis csiklandozás? – kérdezte, megmozdítva az ujjait, mintha máris rá
akarná vetni magát.
– El kell innen mennie, uram – mondta lihegve a lány, visszamenekülve az
ágy másik végébe.
– Majd elmegyek, ha látom, hogy fölkelt. Gyerünk! Csak semmi lustálkodás!
Erzsébet az illem kedvéért lábáig húzta hálóingét, majd vonakodva
kikászálódott az ágyból az ellenkező oldalon. Majd kikémlelt az ágyfüggönyök
mögül. Tisztában volt azzal, hogy az admirális viselkedése mélységesen illetlen.
Tudta, neki kell megállítania.
– Fel is keltem, uram. Kérem, menjen!
Kat, aki ebben a pillanatban lépett be terjedelmes hálóköntösében és
szalagokkal díszített hálósapkájában, továbbá meglehetősen álmosan, halálra
rémült, mikor megpillantotta ezt a jelenetet.
– Uram! Nem szabadna itt lennie! – kiáltott fel.
– Ellenkezőleg, a királyné kérte, hogy köszönjek el Erzsébet úrhölgytől,
mielőtt elindulok az udvarhoz – jelentette ki az admirális mézesmázos hangon.
– De a lady még fel sincs öltözve, ez nem illendő így! – tiltakozott Kat.
– Hát dehogynem illendő. Erzsébet még gyermek, Mrs. Astley. A mostohaapja
vagyok, és csak mókáztam vele. – A nevelőnőre szegezte tekintetét, aki ettől
felbátorodott.
– Nagyszerű, uram – mondta kétkedő hangon. –De a jövőben nagyon hálás
lennék, ha megvárná, míg Erzsébet úrhölgy felöltözik.
Az admirális oda sem figyelt rá.
– Szép napot, Erzsébet – szólt meghajolva. – Alig várom, hogy este
találkozzunk. Most pedig mennem kell. A bárkám megvár, de a dagály nem.
Erzsébet arca rózsaszínben játszott.
Amint a férfi kilépett az ajtón, odaszaladt a tükörhöz, és megvizsgálta
tükörképét a csiszolt ezüstfelületen. A hálószobában szerencsére félhomály volt,
mellbimbói mégis kirajzolódtak hálóingének áttetsző szövete alatt. És
szeméremszőrzete talán nem volt észrevehető? Mennyit látott a férfi a testéből?
Remegett a szégyenérzettel vegyes izgatottságtól. Az admirális gyermeknek
nevezte, de talán túlságosan is világos már számára, hogy nem gyermek többé.
Mikor magára öltötte homokszínű bársonyköntösét, Kat lépett be újfent.
– Ha legközelebb is eljön, azonnal hívj engem? – rendelkezett. – Mit
szólnának az emberek, ha híre menne, hogy az admirális látogatásokat tesz a
hálószobádban, mikor még nem vagy felöltözve?
 – Ő gyermeknek tekint engem. Ez csak játszadozás a részéről – szólt Erzsébet,
bár maga sem hitte igazán, amit mond. Az az illetlen gondolata támadt, bár ne
tartaná őt az admirális gyermeknek.
– Hogyne, játszadozás – vonta össze Kat a szemöldökét. – Ez több mint
játszadozás! Csak hívj, ha megint jönne.

Aznap este Erzsébet észrevette, hogy hálóköntöse oda van készítve egy
székre, karnyújtásnyira az ágyától, arra az esetre, ha másnap reggel az admirális
ismét beviharzana a szobájába. Kat pedig, egyszerre reménykedve és
gyanakodva, megígérte, hogy korábban fog felkelni, és már hajnal előtt a
szobájában lesz. Csak a biztonság kedvéért.
De a férfi nem jött másnap reggel, és harmadnap reggel sem. Erzsébet kezdett
megnyugodni, ugyanakkor elmondhatatlanul csalódott is volt. A gondolat, hogy
az admirális a hálószobájában járt, mikor rajta alig volt ruha, végtelenül
felizgatta. Nem tudott gátat szabni epekedő vágyának. De ez helytelen, tudta,
hogy helytelen. Az admirális a királyné férje, és erről egy pillanatra sem szabad
megfeledkeznie.
– Ébresztő, hölgyem! Ki az ágyból!
– Uram, ha kérhetem – hallotta Kat könyörgő hangját.
– Ne kínozzon, asszony! Azért jöttem, hogy ellenőrizzem, időben kelt-e föl a
mostohalányom, hisz kezdődnek a tanórái. A királyné tud róla, hogy itt vagyok.
– Növendékem sosem késik, uram, nincs erre szükség. Valóban ragaszkodnom
kell ahhoz…
A függöny szétnyílt. Csinos férfiarc bámult le Erzsébetre, aki ösztönösen a
takaró alá bújt. Megkockáztassa-e, hogy kinyúl a hálóköntöséért? A szék túl
messzinek tűnt.
– És hogy érzi magát az ifjú lady ezen a szép napon? – érdeklődött Thomas. –
Nem gondolja, hogy ideje készülődni? Hamarosan öt óra.
Erzsébet már éppen válaszolni kezdett volna, mikor a férfi hirtelen
mozdulattal lerántotta róla a takarót, előrehajolt, és megpaskolta a fenekét. A
lány teste árulkodó választ adott. Sem újsütetű kínzója, sem nevelőnője
figyelmét nem kerülhette el, ahogy egész testében megvonaglott, kéjes
sóhajtások közepette.
Kat gyorsan mozdult.
– A köntösöd, hölgyem – szólalt meg, majd felkapta a hálóköntöst, és
Erzsébet kezébe nyomta. – Nos, kedves uram, ha volna oly szíves kifáradni,
akkor Erzsébet úrhölgy lehetőséget kapna rá, hogy felöltözzön.
Az admirális tiltakozva nézett rá, de aztán láthatólag meggondolta magát. Szó
nélkül meghajolt, és kilépett a szobából.
– Ma este kulcsra zárjuk az ajtót – jelentette ki Kat határozottan. A dolog
kezdett komolyra fordulni.
Kulcs fordult a zárban. – Csak nem… – kezdte Kat elképedve. Az ajtó
kitárult, és ismét ott állt az admirális. Ez alkalommal Erzsébet az ágy szélén ült,
a szövetharisnyáját húzva. Vékony combja ki volt téve a férfi pillantásának.
Gyorsan lejjebb húzta a hálóingét.
– Uram! – kiáltott Kat eltökélten, hogy véget vessen ezeknek a reggeli
látogatásoknak. – Az ajtó zárva volt.
– Valóban – felelt a férfi szívélyesen. – De mint látja, Mrs. Astley, a ház
minden szobájához csináltattam magamnak kulcsot, s minthogy itt én vagyok a
házigazda, talán nem gondolja, hogy bárki is megakadályozhat a szabad
mozgásban?
– Nem akadályozni kívánjuk, uram, csak ismételten arra kérni, érkezésével
várjon addig, míg Erzsébet úrhölgy fel nem öltözött. Ez csak nem túl nagy kérés.
– Nyugodjon meg, Mrs. Astley. Csak azért jöttem, szokás szerint, hogy jó
reggelt kívánjak a mostohalányomnak. Semmi rosszat nem akarok. Erzsébet
tudja ezt, vagy nem, ifjú hölgyem?
Erzsébet csak azért imádkozott, hogy az admirális át ne lásson a vastagabb
szövésű hálóingen, amelyet biztonságosabbnak tartott.
– Igen, uram – felelte zavarodottan. – De talán valóban jobb lenne, ha később
nézne be hozzám.
– Valóban? – kérdezte incselkedve. Szeme kajánul csillogott. – Természetesen
úgy fogok tenni, ahogy ladységed jobbnak látja.
Erzsébet úgy érezte, hogy a belső forróság kezd kicsapódni az arcára. Ami itt
folyik, már nem ártatlan játék. Rájött, hogy a férfi is tudja ezt, tudja, hogyan érez
iránta, és ezt gátlástalanul ki is használja. De vajon miért? Elvégre szereti a
feleségét. Vagy nem?
Vagy mindvégig őt szerette, Erzsébetet? Szíve hatalmasat dobbant erre a
gondolatra.

Még ugyanezen a napon Erzsébet üzenetet kapott az admirálistól. Rövid volt,

de így is megremegtette.
„Ha kegyed még ágyban lesz, mikor legközelebb reggel meglátogatom,
ráfektetem egy székre, és büntetésképp jól elfenekelem – írja. Majd hozzáteszi: –
Persze csak viccelek, de egy apának időről időre emlékeztetnie kell lányát a
kötelességére.”
Kat is kapott egy üzenetet.
 – Jaj, ezt az arcátlanságot! – kiáltott.
– Mit ír? – kérdezte Erzsébet, még mindig dobogó szívvel.
– Azt kérdezi – a szemtelenjét, szégyen, gyalázat! –, hogy csökkent-e
hatalmas fenekem mérete, amint fogalmaz, vagy sem.
– Ez nagyon otromba! – kiáltott fel Erzsébet. –Hogy írhat ilyen furcsaságokat?
– Tudom, miért írta. A minap azt mondtam a királynénak, hogy szigorítanom
kell a diétámat, mert híztam a csípőm körül. Az orcátlanja pedig meghallotta, és
tett néhány keresetlen megjegyzést, hogy mennyire kedveli a nagy fenekű nőket.
A királyné csak nevetett, de én lehordtam, mondván, nem szabadna hölgyek előtt
így beszélnie. Ez pedig a bosszú! – mutatta fel Kat az üzenetet. – A gonosz
csirkefogója!
Erzsébet már előzőleg gombóccá gyűrte a neki szóló üzenetet, mely most
izzadó tenyerében lapult.
– Te is kaptál levelet? – kérdezte Kat.
– Nem – hazudta Erzsébet. Nem akart szembesülni Kat reakciójával, sem
kockáztatni, hogy netán megmutassa a királynénak. Egy ilyen üzenetet!

Seymour Place az admirális szép városi háza Londonban. Mindnyájan

ideköltöztek, míg a Chelsea palota kitakarítása be nem fejeződik. Itt történt,
hogy Kat valóban rettegni kezdett a férfi viselkedése miatt.
A reggeli látogatások szüneteltek, Kat legnagyobb megkönnyebbülésére.
– Hála az égnek, az admirális véget vetett ennek az őrültségnek – közölte
Erzsébettel.
Erzsébet egy szót sem szólt.
Aztán az egyik reggel Thomas hirtelen berontott a hálószobájába,
hálóköntösben, papucsban. Erzsébet, aki már felkelt, és fel is öltözött, riadtan
nézett fel a könyvéből, meghökkenve, hogy itt látja. Egy szempillantás alatt el is
vörösödött. A hálóköntös csak igen lazán volt átkötve, és éppen szétnyílóban
volt. A lány gyorsan félrenézett.
Kat, látva, amit Erzsébet is látott, bosszúálló angyalként csapott le az
admirálisra.
– Szégyen, gyalázat, uram! Illetlen dolog belépni egy lányszobába ilyen
szemérmetlen öltözékben!
Az admirális szorosabbra kötötte magán a hálóköntöst. Láthatólag mérges lett
Kat kitörésétől.
– Ragaszkodnom kell ahhoz, hogy azonnal távozzék, uram! – folytatta a
nevelőnő rendíthetetlenül. –Az a feladatom, hogy vigyázzak Erzsébet úrhölgy jó
hírére.
A férfi szó nélkül elhagyta a szobát, becsapva az ajtót a háta mögött. A
hálóköntösben tett látogatás nem ismétlődött meg.
De nem adta fel. Mikor visszaköltöztek Chelsea-be, minden reggel újra és újra
eljött.
– Tud még ennél korábban is jönni? – kérdezte zokogva Erzsébet, aki
rászokott a pirkadat előtti felkelésre, hogy teljes díszben fogadhassa az
admirálist. – Ha ez így megy tovább, jobb lesz, ha le sem fekszem egyáltalán!
Mostanra megindult a szóbeszéd a szobalányok között, és az udvartartás egész
személyzetének kezdett feltűnni, mi folyik itt. Kat hallotta a konyhákból
kiszűrődő trágár pletykálkodást. A királyné két udvarhölgye félreérthetetlen
célzást tett arra vonatkozólag, hogy Kat képtelen véget vetni az admirális
bolondozásainak. Ez fájt, hiszen megpróbálta, méghozzá számtalan alkalommal,
habár fáradozása hiábavalónak bizonyult. Az admirális a ház ura, és egyszerűen
nem hallgat rá. Nem lehet megállítani.
Aztán eljött a reggel, mikor Erzsébet arra ébredt, hogy a férfi odahajol hozzá,
sokatmondón vigyorogva.
– Egy csókot, szófogadó leánykám! – követelőzött, máris csókra csücsörítve a
száját.
– Na, azt már nem! – üvöltötte Kat a belső ajtó mögül, és rohant az ágy felé. –
Könyörgök, uram, távozzék! Szégyen, gyalázat!
– Távozzam? – zsörtölődött színlelt felháborodással. – Nem! Igényt tartok egy
csókra a mostohalányomtól, és majd azután távozom.
Kat szilárdan helytállt.
– Bocsásson meg, uram, de vigyáznom kell az ifjú hölgy jó hírére. Tudnia
kell, hogy e reggeli látogatások miatt a szolgálók borzasztó dolgokat suttognak
róla – és igen, lordságodról is!
A férfi összehúzta a szemöldökét.
– Igen? Az isten szerelmére, majd móresre tanítom őket. Majd megemlegetik!
Nincsenek rossz szándékaim, tehát nem is megyek el. Ellenkezőleg, jelenteni
fogom bátyámnak, a régensnek, milyen becsületsértés ért. Annak aztán vidám
következményei lesznek, erről kezeskedem.
Miután kiment, dühösen bevágva az ajtót maga mögött, Kat egész testében
remegett. Ez az egész ügy rettenetesen elfajult, és tudta, hogy ebben ő is hibás.
Persze, megpróbált véget vetni a reggeli hancúrozásnak, megpróbálta
megzabolázni az admirális féktelenségét. Persze. Azonban szíve mélyén
pontosan tudta, hogy ezek a próbálkozások nem voltak elég határozottak, tudta,
hogy – ha már neki nem jut ilyesmi – gyönyörűségét leli az Erzsébet és a férfi
játékában. Mindvégig izgatottan nézte az Erzsébet arcára újra és újra kiülő
gyönyört, figyelte a lány testének heves reakcióit az admirális pajkosságaira, és
boldogan legeltette a szemét ezen a jóvágású, elbűvölő gazfickón. És
hallgatólagosan ő maga is bátorította, amennyiben úgy tett, mintha alacsony
rangja megfosztaná a lehetőségtől, hogy szembeszálljon a férfi tolakodó
magatartásával.
Nos, tovább nem áltathatja magát. Véget kell vetni ennek a játéknak, másként
Erzsébetje híre, sőt az élete is veszélybe kerülhet. A helyzet úgy áll, hogy a
drága ifjú lady kezd vészesen kompromittálódni, és a terjedő szóbeszéd valamit,
ami lényegében ártatlan, egészen szörnyűségessé is torzíthat. Az emberek azt
gondolhatják, hogy Erzsébetnek nincs ellenére az admirális közeledése…
Nos, mégiscsak van lehetősége arra, hogy cselekedjen. Tájékoztathatja a
királynét.

– Nicsak, Mrs. Astley, ez aztán a kellemes meglepetés!

Katalin királyné mosolyogva nézett fel a levélírásból. Nagyon is tisztában volt
a nevelőnő féltékenységével, de alaptalannak tartotta. Ugyanakkor sajnálatot
érzett a szegény nő iránt.
– Szeretnék beszélni kegyelmeddel egy igen kényes ügyről – mondta Kat.
Katalin lerakta a tollát, és fölállt.
– Üljön le, kérem! – Helyet foglalt az egyik karosszéken, és jelezte Katnek,
hogy tegyen így ő is. Kat feszes testtartással leült.
– Nos – szólt Katalin aggódva. – Miről van szó?
– Bocsásson meg kegyelmed, az admirális úrról – kezdte Kat habozva. –
Természetesen teljesen ártatlan ügy, és ő semmi rosszat nem akar, tudom, de a
helyzet az, hogy reggelente fel szokott jönni Erzsébet úrhölgy szobájába jó
reggelt kívánni, és néha olyankor érkezik, mikor a lady még ágyban van, és
ilyenkor játékosan megcsiklandozza vagy megpaskolja, ahogyan egy
gyermekkel teszi az ember. Ám, Madam, ő már nem gyermek, és a szolgálók
között már el is indult a szóbeszéd. Megpróbáltam közölni az admirális úrral,
hogy nem helyénvaló egy tizennégy éves nagylánnyal így mókázni, de nem
hallgat rám. Ehelyett feldühödött, és azzal fenyegetődzik, hogy panaszt emel a
régensnél az őt ért becsületsértés miatt.
Katalin gyorsan végiggondolta a helyzetet. Kat szavai kétségkívül felkavaró
hatással voltak rá. Tényleg olyan ártatlan játék ez, mint Kat véli? Hát persze
hogy az. Ez Tom, a maga túltengő egyéniségével. Hinnie kell ebben, és nem
szabad kételkednie férje indítékaiban. Tényleg nincs is oka arra, hogy
gyanakodjon rá, hisz férje figyelmesebb és odaadóbb, mint valaha. Halovány pír
melengette arcát, mikor visszagondolt tegnap esti szerelmeskedésükre.
– Ne nyugtalankodjék, Mrs. Astley – szólt higgadt hangon. – Nem szeretnék
ezzel foglalkozni, és kegyednek sem kellene. Pontosan tudom, hogy férjem csak
jót akar, akkor is, ha kicsit szeleburdi módon jár-kel a világban. Tudom, hogy a
világért sem kockáztatná Erzsébet úrhölgy jó hírét.
– Értem, amit mond, Madam, de legyenek bármennyire ártatlanok, e
látogatásoknak véget kell vetni. Az emberek máris beszélnek róla.
– Nos, azt hiszem, tudom, mi a megoldás – mosolygott Katalin. – Magam is
minden alkalommal csatlakozni fogok az admirálishoz, mikor meglátogatja
Erzsébet úrhölgyet a szobájában. Ez megnyugtatóan hangzik?
– Nagyon hálás vagyok, Madam – jelentette ki Kat, haragudva magára, amiért
belement a Katalinnal való kölcsönös bájolgásba. Mindenesetre meg volt
könnyebbülve. Ha a királyné is ott van, senki semmilyen helytelenségre nem
gyanakodhat. Kis hölgye biztonságba kerül.

Átvonultak Hanworthbe, a királyné egyik özvegyi jogon örökölt birtokára – a

környezetváltozás kedvéért. Erzsébet boldog volt, mikor megtudta, hogy annak
idején az édesanyja lakott itt.
– Ezeket a terrakotta domborműveket mind az ő kedvéért rakták ide – szólt a
királyné, mikor körbesétáltak a gyönyörű kertben, meg-meg állva, hogy
megcsodálják a madarakat a madárházban, vagy a gyümölcsöskert közelében, a
bőven termő ágyasoknál lehajoljanak egy szem eperért.
– Szeretem az antikizáló stílust – lelkesedett Erzsébet.
– Az intéző azt mondta, hogy édesapád édesanyád kedvenc stílusában építtette
újjá ez épületet – közölte Katalin. A lánynak ragyogott a szeme.
– Csodálatos hely – sóhajtott. – Bevallom, itt közelebb érzem magam
anyámhoz. Bárcsak jobban ismerhettem volna! Alig emlékszem rá. Kegyelmes
asszonyom találkozott vele valaha is?
– Személyesen nem, hisz a királlyal kötött házasságom előtt csak ritkán jártam
az udvarnál, de láttam őt a koronázásán, melyen részt vettem második
férjemmel, Lord Latimerrel együtt – elevenítette fel Katalin. – Akkor már terhes
volt veled, és gyönyörűen mutatott fényűző fehér ruhájában. Emlékszem, milyen
hosszú haja volt – olyan hosszú, hogy akár rá is ülhetett volna. – Katalin jobbnak
látta nem említeni a bámészkodók trágár tréfáit, akik botrányosnak tartották,
hogy egy asszony, aki sokadik hónapos terhes, fehér ruhában és lengő hajjal – a
szűziesség jelképeivel – jelenjen meg a nyilvánosság előtt. Azt sem mesélte el
Erzsébetnek, hogy igen kevesen éljeneztek Boleyn Annának, aki sosem volt
éppen népszerű.
– Bárcsak láthattam volna! – szólt Erzsébet sóvárogva. – Sajnos nekem az
árvaság jutott. Elég szomorú, hogy egyik szülőm sem él már.
– Egyikük sem szeretné, ha szomorkodnál. Tudod, az élet megy tovább, és
mindig lehet találni valami vigaszt. Nem foglalkozhatunk állandóan a múlttal.
– Márpedig azt hiszem, beleestem ebbe a hibába – ismerte el Erzsébet fanyar
mosollyal.
– Nem gondolod, hogy már eleget hordtad a gyászruhát? – kérdezte óvatosan
a királyné, Erzsébet fekete öltözetére pillantva. – A hivatalos udvari gyász
hetekkel ezelőtt véget ért. A király már hat hónapja halott.
– A leánya vagyok. Meg akarom adni emlékének a kellő tiszteletet.
– Akkor biztos rosszat gondolsz rólam – válaszolt Katalin szomorúan,
szemügyre véve a sárga ruhát, amit viselt.
– Eszem ágában sincs rosszat gondolni kegyelmedről, drága Madam! –
tiltakozott Erzsébet. – Örülök a boldogságának. Én azonban szeretném egy kissé
tovább hordani a gyászruhámat.
– Tiszteletben tartom a kívánságaidat – biztosította a mostohaanyja –, de egy
csinos fiatal lánynak nem kellene ezekre a komor színekre korlátoznia magát.
Senki nem fog kárhoztatni, ha leveted a gyászruhát.
– Majd meggondolom – ígérte Erzsébet.
Mióta a királyné ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, az admirális
mostohalányánál tett reggeli látogatásai határozottan megritkultak. Mindenesetre
Hanworthben egy reggel együtt érkeztek, méghozzá dévaj hangulatban.
Erzsébetet még ágyban találták.
– Na, csiklandozd csak meg! – kiáltott az admirális. Katalin odahajolt, és
vihogva csiklandozta meg Erzsébet vékony, fehér lábát, csak tapintatosan, ott,
ahol kilógott a takaró alól. De Thomas merészebb volt, áldozatának hónalját és
bordáit vette célba.
– Kegyelmed! Lordságod! Kérem, hagyják abba! – kiáltott Kat, látva, ahogy
Erzsébet tehetetlenül vonaglik és kapálódzik az ágyban.
– Nyugodjék meg, Mrs. Astley, csak egy kis testmozgás! – kiáltott az
admirális. – Nézze, mennyire élvezi ő is.
– Azt hiszem, elég lesz – szólt Katalin, még mindig torkaszakadtából kacagva.
– Tom, hagyd abba, ahogy Mrs. Astley mondja!
Tom abbahagyta Erzsébet kínzását, de lehajolt hozzá, és zárásképpen
rálegyintett a fenekére. Katalin összevonta a szemöldökét, de egy szót sem szólt.
– Azt hiszem, a mai napot a kerti piknikezésre találták ki – jelentette ki az
admirális. – Erzsébet úrhölgy, ugye kegyed is velünk tart?
 Erzsébet felült az ágyában. Hosszú, vörös fürtjei a vállára omlottak.
– Igen, uram, ha megígéri, hogy többé nem csiklandoz – kockáztatta meg.
Vörösen izzó arcával felháborodást színlelt.
– Nem bánom! – kuncogott Thomas. – És kérem, azt a fekete ruhát vegye fel,
amit tegnap is viselt. Annyira jól áll.
– Tom – morogta helytelenítően a királyné. Kat elkapta a pillantást, amit
váltottak. Talán készül valamire az admirális?
– Gyere, szerelmem! – szólt a királynéhoz. – Erzsébet úrhölgyet viszontlátjuk,
mikor véget érnek a tanórái. – Ezzel távoztak.

Kitűnő volt ez a vadpástétom, gondolta Erzsébet, szalvétájával a száját

törölgetve. Előtte az asztalon ott hevert a piknik maradéka, felette, a magasban a
falombok vidáman susogtak. A szolgálókat már elküldték, és csak hárman voltak
a kertben, ő, a királyné és az admirális.
– Egy kis rajnait, hölgyem? – kínálta az admirális.
– Köszönöm, uram.
A királyné hátradőlt székében, ízlelgetve a nap sugarait, és álmosan nézett
férjére, aki éppen újratöltötte serlegét.
– Ne aludj! – parancsolta. Ő aztán ébren volt, a huncut tekintetével. – Arra
gondoltam, fogócskázhatnánk, hogy megemésszük ezt a bőséges lakomát,
mellyel a szakácsaid elhalmoztak minket.
– Fogócska? – visszhangozta Katalin. – Túl meleg van ehhez. Később.
– Képtelenség – vágott vissza Thomas.
– Ó, igen, kérem szépen! – kiáltott Erzsébet. A szabad levegőn való futkározás
kedvenc foglalatosságai közé tartozott. – Lehetek a fogó?
– Természetesen, hölgyem. Kérése számomra parancs – szólt az admirális
modorosan. – Gyere, Kate, ne lustálkodj! Kelj fel! Ez egy különleges játék, hát
nem tudod?
– Ó, dehogynem – állt fel mosolyogva a királyné. – De azért ne kanászodjunk
el!
Erzsébet elindult, és elbújt egy kis lugasban, melyet fák vettek körül. Miután
lassan húszig számolt, kibújt a lugasból, és körülnézett. Talán egy skarlátvörös
folt, amit a fagyalsövény mögött látni vél? A királyné és az admirális is
skarlátszínű ruhát visel. Lábujjhegyen indult el a folt felé.
– Elkaptam! – kiáltott Thomas, előbújva a háta mögül, és lefogta a lány karját.
– Kate! Elkaptam!
A királynő kuncogva lépett elő egy szökőkút mögül.
– De hát én vagyok a fogó! – tiltakozott Erzsébet, próbálva kiszabadítani a
karját.
– Á, igen, de ez egy új változata a játéknak, amit én találtam ki – világosította
fel az admirális. – Tudja, Erzsébet úrhölgy, nagyon unom már, hogy ebben a
sivár fekete ruhában kell látnom, és őkegyelme egyetért velem abban, hogy ideje
lenne valami olyat viselnie, ami jobban illik egy olyan korú és rangú ifjú
hölgyhöz, mint kegyed.
– Ez nem az admirális úrra tartozik – mondta Erzsébet annyira határozottan,
amennyire csak bírta, kissé megbántódva ekkora orcátlanságától, ugyanakkor
remegve, ahogy a férfi teste a testének feszült. Úgy érezte, hogy valami furcsa
keménység nyomódik a fenekéhez.
– De rám tartozik, minthogy én vagyok a gyámja – közölte az admirális, a
lány nyakába lihegve. – Most pedig, Kate, fogd erősen, miközben én
gondoskodom róla, hogy többet ne lássuk ebben a borzadályban.
A királyné, szakadatlanul kacagva, megragadta Erzsébetet mindkét kezénél
fogva, és erősen tartotta, miközben az admirális elővett egy óriási ollót, és
elkezdte komótosan szétszabdalni rajta a ruhát. A lány az első pillanatban
megpróbált ellenállni és kiszabadítani magát, de attól félt, hogy még megszúrja
vagy megsérti az olló éle, úgyhogy inkább nyugton maradt, és hagyta, hadd
csináljon vele a férfi, amit akar. Nem tudta, nevessen-e vagy sírjon. Tehetetlenül
vihogott, akárcsak a királyné. A ruha szoknyarésze foszlányokban lógott róla,
ingujja darabokra volt hasítva, és pruszlikját is már csak néhány cérnaszál
tartotta. Tudatára ébredt, hogy egy szál ingben, alsószoknyában és fűzőben áll ott
a kertben, kitéve bárki pillantásának.
A zavarodottságtól tovább kuncogott. Kínzói rázkódtak a nevetéstől.
– Ez aztán a csodálatos játék! – kiáltott az admirális. Ujjai vészesen közel
kerültek bal melléhez, ahogy tovább vagdosta a pruszlikot. A királyné ennek
láttán hirtelen abbahagyta a nevetést.
– Azt hiszem, most már elég lesz – jelentette ki levegő után kapkodva. –
Hagyd abba, kedvesem! A szegény gyermek már majdnem meztelen! Azt azért
nem gondoltam, hogy ennyire lelkes leszel. – Elengedte Erzsébet kezét, és
arrébb taszajtotta férjét, csak félig játékosan.
– Meg kell bocsátanod férjem féktelenségét, és ne vedd rossz néven, amit
műveltünk. Mindketten úgy éreztük, legfőbb ideje lenne levetned a gyászruhát.
Azt gondoltuk, megkönnyítjük számodra ezt a lépést, ha játékot csinálunk
belőle. És itt csak magunk vagyunk, senki nem láthat minket. Mondd meg Mrs.
Astleynek, hogy a ruha helyett csináltatok neked egy másikat, sokkal szebbet, és
új alsószoknyát is kapsz, hisz ez elszakadt.
Erzsébet bólintott, és tudta, hogy az admirális szeme éppen most kalandozik
ingének mély kivágása felé.
– Köszönöm, Madam – mondta tántorogva, aztán sarkon fordult, és maradék
méltóságát összeszedve visszasétált a kavicsos sétányon. Amerre ment, fekete
ruhafoszlányok jelezték az útját.û

– Kegyelmes asszonyom, tiltakoznom kell!

Kat magából kikelve állt a királyné előtt. Reszketett a kitörni készülő
dührohamtól.
– Azt a ruhát több mint száz darabra szabdalták! És hagyták Erzsébet
úrhölgyet alsóneműben visszasétálni a házba. Az igazat megvallva, Madam,
hogy az admirális úr szétvágta a ruhát, önmagában is épp elég rossz, de
Erzsébettől úgy értesültem, kegyelmed is kivette belőle a részét, ahogy szorosan
lefogta. Komolyan, Madam, nem is tudom, hogy mit mondjak…
– Ártalmatlan bolondozás volt az egész, Mrs. Astley – csillapítgatta a
királyné. – Talán egy kicsit tovább mentünk, mint eredetileg akartuk, s ha így
van, nagyon sajnálom. Felajánlottam, hogy pótolom a ruhát.
– Gyászruha volt – szólt Kat sértetten, könnyeivel küszködve. – Melyet a
néhai király, kegyelmed férje emlékére viselt Erzsébet.
Katalinnak nem tetszett valami Kat hangjában. Amit mondott,
szemrehányásnak volt szánva, efelől nem voltak kétségei. És lehet, gondolta
ernyedten, hogy meg is érdemelte.
– Uram és jómagam úgy éreztük, hogy a gyermek jóval tovább tartja a gyászt
a szükségesnél – magyarázkodott. – A férjem kifejezetten a gyászruha miatt
találta ki ezt a huncutságot. Meg szerette volna mutatni Erzsébet úrhölgynek,
hogy az élet megy tovább, s nem szabadna legszebb fiatalságát ezzel a komor
öltözettel elcsúfítania. Ennyi az egész. Ha megsértettük őt és kegyedet, akkor
őszintén elnézést kérek.
Kat szipogott. Ha valakit itt lóvá tettek, az nem ő, hanem éppen a királyné.
– Ezeknek a hancúrozásoknak véget kell vetni – jelentette ki határozottan.
– Ígérem, azon leszek – biztosította Katalin. Kényelmetlenül érezte magát,
mert most már tudta, hogy helytelenül viselkedett, még akkor is, ha Tom
ártatlannak állította be az egészet. Röviden szólva, szégyellte magát. Oda kell
figyelnie férje rakoncátlanságára, és igyekeznie kell őt megzabolázni, nem úgy,
mint a mostani alkalommal, mikor még részt is vállalt az illetlenkedésből. Az
epizód mindenestül kellemetlen érzéseket hagyott a királynéban…

– Erzsébet úrhölgy, itt az unokatestvéred, Lady Jane Grey – szólt a királyné,

átkarolva a fényűzően öltözött gyermeket, kinek vörös haja annyira hasonlított
Erzsébetére. Ám míg a serdülő Erzsébet magas volt, karcsú, világos bőrű és
magabiztos, a kilencéves, kicsi Jane véznán, szeplősen és bizalmatlanul bámult a
világba.
– Húgom, isten hozott – üdvözölte Erzsébet a kislányt, felé nyújtotta kezét,
majd ösztönösen kétfelől megcsókolta.
– Lady Jane velünk fog élni, és az admirális vállalta fölötte a gyámságot –
magyarázta Katalin. – Jane persze túl fiatal még ahhoz, hogy együtt tanuljon
veled, úgyhogy saját tanárai lesznek.
Odafordult a gyermekhez, és megsimogatta az arcát.
– Remélem, nagyon boldog leszel itt, Jane – mondta szívélyesen. Jane
kölyökkutya-tekintettel bámult rá.
– Esetleg körbevezethetnéd Jane-t az épületben, Erzsébet – javasolta Katalin.
– Hogyne, nagyon szívesen. Gyere, Jane! Nem, várj, előbb mutatok valamit. –
Erzsébet felkapta a könyvet, amit éppen olvasott. Válogatás az olasz
költészetből. Ascham küldte a számára.
– Ascham mesterrel rendszeres levelezésben állok – szólt büszkén.
– A híres Aschammel? – visszhangozta Jane. Erzsébet jól tudta, hogy a
kislány is tanulásmániás. – Irigyellek, nővérem!
– Előfordulhat, hogy egyszer te is találkozol vele – szólt nagylelkűen
Erzsébet, fürödve Jane csodálatában. Ahogy szobáról szobára vezette a kislányt,
nagy gyönyörűséget lelt tudásának fitogtatásában, és mindent megtett, hogy
lenyűgözze ifjú tanítványát.
– Miért vállalta az admirális, hogy a gyámod legyen? – kérdezte Jane-től.
– Megígérte apámnak, hogy előnyös házasságot szerez nekem.
– Kivel?
– Ezt még nem közölték velem, és valójában nem is nagyon érdekel. Most
csak annak örülök, hogy egy fedél alatt élhetek a királynéval.
Erzsébet hallotta korábban Katalin királynétól, hogy Jane szülei nem bántak
valami jól a lányukkal. Sajnálta őt, és rájött, miért olyan hálás, hogy az admirális
gyámleánya lehet.
– Azon tűnődöm, vajon kire gondolhat az admirális – mondta fennhangon. –
Egy jó parti! Talán a régens egyik fiáról lehet szó.
– Legszívesebben egyáltalán nem mennék férjhez. Jobb lenne, ha békén
hagynának, és maradhatnék a könyveim meg a tanáraim mellett.
– Valaha én is így éreztem – mondta bizalmasan Erzsébet. Az admirálisra
gondolt, az ilyenkor jelentkező szokásos izgatottsággal. – De most már nem
vagyok biztos ebben, és úgy vélem, sok előnye van, ha egy derék férfi
megajándékozza az ember lányát a szerelmével. Majd te is rájössz, hogy meg
kell változtatnod a véleményedet, kis húgom, mikor nagyobb leszel.
– Akár így, akár úgy, mindenképp szüleim parancsának kell
engedelmeskednem ebben az ügyben – szólt Jane szomorúan.
– No, ez még messze van – vigasztalta Erzsébet. –Bármi történhet még a
következő években. Most élvezzük ki, hogy a királyné udvartartásában
lakhatunk!

Jane el volt varázsolva Erzsébettől. Mostantól úgy szaladgált a nyomában,

mint egy hűséges kiskutya. Erzsébet örült, hogy felvághat a kislány előtt, olyan
tapasztaltnak mutathatja magát a világi dolgokban, amennyire nem szégyelli, és
mikor kettesben maradtak, még el is káromkodta magát, csak hogy kiélvezhesse
Jane rémületét. Ettől nagyon vakmerőnek és felnőttnek tűnt saját szemében. Jane
ijedten vihogott, és kezébe temette arcát.
– Megverhetnek ezért, ha valaki meghallja – figyelmeztette az idősebbet.
– Isten szerelmére, erre soha nem ragadtatnák magukat! – És megint
káromkodott egyet. – Ebben a házban senkinek nem jár verés. Mindenki
boldogságban és örömmámorban úszik.
– Komolyan, kezdem azt hinni, hogy a mennyországban vagyok. Otthon
engem sokszor megvertek. A szüleim nagyon szigorúak.
– No, hát itt nem fognak megverni – ismételte Erzsébet. – Most pedig lenne
kedved megnézni a legszebb ruháimat? A királyné épp most vett nekem egy újat.

– Kezd besötétedni idebent – jegyezte meg Grindal mester. – Jobb lesz

meggyújtani még egy gyertyát.
Erzsébet csak bámulta a tanulószoba ablakán át a novemberi alkonyatot.
Minden nap hamarabb esteledett, és a kályhában pattogó tűz sem tudta száműzni
a hideget a szobából. Visszahajolt a Tacitus-szemelvényhez, amit éppen franciára
fordított.
– Úgy vélem, vessünk véget az órának – szólt Grindal. – Hamarosan kész a
vacsora.
– Csak még hadd fejezzem be ezt a bekezdést? –kérte Erzsébet, fel sem nézve
tanárára, aki kiment az ajtón.
Örült, hogy magára maradhat a gondolataival, melyek egész nap csak úgy
kavarogtak a fejében. Hetek óta, pontosabban azóta, hogy Kat panaszt emelt a
ruhaügy miatt, az admirális és a királyné végképp felhagytak a reggeli
látogatásokkal. Ehelyett a reggelizőasztalnál köszöntötték egymást, a reggeli ima
után. Kat szerint ez így helyes és illendő.
Valójában nagyon hiányzott neki az admirális reggeli megjelenésével járó
izgatott várakozás és a szenvedélyes érzés, melyet a felé sugárzó csodálat keltett
benne – merthogy erről volt szó. Azóta is állandóan csak az ő látására vágyik,
akárhol is jár épp a házban, és kedvenc elfoglaltsága a férfi kellemes vonásaiban
és vibráló személyiségében gyönyörködni. A legédesebb kín a társaságában
lenni, az udvariasság és a társas érintkezés szabályai által korlátozva.
Ez lenne a szerelem? A szerelem, melyről a költők beszélnek? Nem tudott
válaszolni saját kérdésére. Az admirális nem az ő lángoló udvarlója, ki a távolból
könyörögne hozzá, és afelett jajveszékelne, hogy ő – szíve választottja – mily
magasan áll felette, és ó jaj, biztosan nem fog soha hozzá leereszkedni, hogy
szerelmével megajándékozza. Pedig a szerelmeseknek így kell viselkedniük,
legalábbis az általa olvasott románcok szerint. Nem, ez a férfi szemtelen módon
és bizalmaskodva közeledik hozzá, ő pedig – ha őszinte akar lenni magához –
éppen ezt csodálja benne. A közvetlensége az, ami felizgatja. De hogy ez lenne a
szerelem…?
Gyakran érezte, hogy a férfi őt bámulja, hogy mintegy véletlenül
megsimogatja a karját vagy a derekát, mikor épp egymás mellé sodródnak a
mindennapi élet sürgés-forgásában. Természetesen kételkedett abban, hogy ennél
több is történhet köztük, hisz ez az ember boldog házasságban él a királynéval!
Legalábbis így gondolta. A mai napig.

Vastag köpenyébe burkolózva szokásos reggeli sétáját végezte, szaporázva a

lépést a ködös, hideg időben, a csontvázszerű fák szegélyezte zúzmarás
sétányokon. Hirtelen az admirálisra lett figyelmes. Felé vette az irányt, pajkos
tekintettel. Utóbb azon gondolkodott, vajon a férfi tudta-e előre, hogy itt lesz.
Bár nem volt éppen titok, hogy tanórái előtt szeret beleszippantani a friss
levegőbe.
Az admirális szertartásosan meghajolt, mint mindig, és megemelte
nevetségesen széles karimájú tolldíszes kalapját.
– Erzsébet úrhölgy! Ezennel kijelentem, hogy a hideg kellemes színt varázsolt
az arcára.
– Ez túlzás, uram – felelte tartózkodón, visszautasítva az udvariaskodást. Arra
gondolt, hogy Kat dührohamot kapna, ha megtudná, hogy kettesben maradtak, és
senki nincs a közelükben. – Lordságodnak is jót tenne egy hosszú, egészséges
séta mindennap.
– Te tennél jót nekem – szólt a férfi, Erzsébet félelemmel vegyes örömére.
Minden teketória nélkül odalépett a lányhoz, derékon ragadta, és magához vonta.
– Be kell vallanom, soha nő fel nem kavart még ennyire. Nem bírom tovább
elviselni ezt a színjátékot.
– Uram! – szakította ki magát Erzsébet az ölelésből, próbálva legyűrni
mindent eláruló testi reakcióit, az érzéseiről nem is beszélve. – Nem mondhat
ilyeneket, nekem pedig nem szabad meghallanom. Lordságod házasember,
nekem pedig vigyáznom kell a jó híremre. Őrültség, amit gondol.
– De milyen édes őrültség! – suttogta Thomas kétségbeesést színlelve, és
nyújtotta felé a kezét. – Hölgyem, égek a vágytól irántad. Csak rád tudok
gondolni, semmi másra.
– Halkabban, uram! – parancsolta Erzsébet elkeseredetten. – Ez helytelen. –
Legalább annyira magát akarta meggyőzni ezzel, mint a férfit.
– Tagadni, az volna helytelen – vágott vissza, a lány vállát szorongatva és
mélyen a szemébe nézve. – Szeretlek. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Lehet,
hogy életkorod szerint még gyermek vagy, de úgy látom, bölcsességed
határtalan, ha arról van szó, hogyan kell az ellenkező nemet megbabonázni.
– Kegyelmezzen meg, uram! – Erzsébet kétségbeesetten esdekelt, eltolva
magától a férfi kezét. – Jusson eszébe, hogy van egy felesége, a világ legdrágább
asszonya. A világért sem szeretném őt megbántani. Amit mondott, az eskü a
hűtlenségre.
– Neki nem kell megtudnia – mosolygott az admirális. – Titokban tudjuk
tartani. Ne tégy úgy, mintha nem akarnál engem. Látom a szemedben a
félreérthetetlen vágyat.
– Annak nincs jelentősége, hogy én mire vágyom – kiáltott Erzsébet, érezve
feltörő könnyeit. Megfordult, hogy elinduljon, de a férfi megragadta csuklóját, és
visszafordította maga felé.
– Úgyis az enyém leszel. – Szeme sötéten és határozottan csillogott. – Az
enyém leszel, ha pokolra jutok is érte, és a pokol tüzében égek a világ
végezetéig. És akkor majd megtudod, hogy ami köztünk van, annak nagyon is
komoly a jelentõsége.
– Nem, uram, nem leszek – jelentette ki Erzsébet, sokkal nagyobb
határozottsággal, mint amit érzései diktáltak.
– Majd meglátjuk, szép kicsi hercegnőm – vágott vissza az admirális, útjára
engedve. – Ki is volt az, aki azt mondta, hogy élete végéig szűz akar maradni?
Szerintem az illető már nem így gondolja…
– Ó, uram, gyűlöletes, amit beszél! – jegyezte meg élesen, majd visszafutott a
házba. Útközben még hallotta a férfi gúnyos nevetését.

A királyné fentről, egy emeleti ablakból bámult lefelé, dobogó szívvel. A

magasból végigkövette az egész jelenetet, figyelve férjét és mostohalányát, mint
apró bábukat, akik először összeborulnak, majd szétválnak, majd megint össze, a
vágyódás gesztusaival az egyik, a belső vívódáséival a másik oldalon. Aztán a
lány szemmel láthatóan elmenekült.
Katalin leroskadt az ágyára. Gyanú ugyan eddig is volt benne, de a házastársi
bizalom jegyében mindeddig elfojtotta magában. Mrs. Astleyben is volt, ám az ő
gyanúját, alaptalannak nevezve, éppen ő igyekezett eloszlatni. Az Úr bocsássa
meg a botorságát! Most már tudja, miről van szó.
A tudás sziklaként nehezedett a lelkére, szétzúzva mindent, ami értékes az
életében. Sírni akart, üvölteni, de azt vette észre, hogy rémisztő tehetetlenség lett
rajta úrrá, a fejét is alig tudja fölemelni. Mit tegyen? Mit is tehet egyáltalán?
Mihez vegye a bátorságot?
Az évek hosszú során kialakított szokás, miszerint mások érdekét mindig a
magáé elé helyezte, ezúttal is a segítségére sietett. Egyértelmű, hogy mi a
kötelessége. Meg kell védenie a gondjaira bízott királyi gyermeket.
Beszélnie kell a férjével.
Tom beviharzott, köpenyét és kalapját egy padra hajítva. Észrevette a
feleségét, aki szokatlanul csöndesen üldögélt az ágyon. Viselkedése
megriasztotta.
– Jól érzed magad, Kate? – kérdezte aggódva.
– Testileg tökéletesen, azt hiszem – felelte lassan. Szomorkásan állt fel,
szemrehányó pillantások kíséretében. – Lelkileg már egyáltalán nem vagyok
ebben oly biztos. Miről tárgyaltatok a kertben Erzsébet úrhölggyel?
– Erzsébet úrhölggyel? – ismételte Tom, az időhúzásra játszva, hogy közben
kieszelhessen valami hihető magyarázatot. Katalin feszülten figyelte a tekintetét.
– Nos, édesem – kezdte, leülve felesége mellé és megfogva a kezét –, nincs
szükség arra, hogy felizgasd magad. Mikor összetalálkoztam Erzsébet
úrhölggyel, nagyon szomorú lelkiállapotban találtam, és arra kértem, avasson be
a gondjaiba. Ennyi az egész. Talán helytelennek tartod, hogy felajánlottam atyai
vigaszomat?
Katalin teste elernyedt a megkönnyebbüléstől. Szabad-e hinnie a férjének?
Rettenetesen szeretett volna. Talán súlyosan félreismerte, mikor hűtlenségnek
gondolta azt, ami netán csak kedves gesztus volt? Végül is férje valóban
felettébb hajlamos a testi érintésre.
– És miért volt olyan lehangolt? – kérdezte. – Tegnap este még igen
jókedvűnek tűnt.
– Férfi van a dologban, attól félek – közölte az admirális, amit gyorsan
kiötlött.
 – Férfi? Ki az a férfi, aki erre vetemedett? – kiáltotta Katalin dühödten.
– Sajnos nem tudom, mert nem mondta meg – felelte Tom. – De én láttam őt.
Láttam őket együtt.
– Mikor? – követelőzött Katalin. Mélységesen meg volt rendülve.
– Ismered azt a kis ablakot, amely a hosszú galériára néz? Onnan láttam meg
őket. Ölelkeztek. A lány karja a férfi nyaka köré fonódott, attól tartok.
– Ölelkeztek? És nem is mondtad nekem? – A királyné megrémült. – Tom, ez
a lány az én gondjaimra van bízva.
– Igen, Kate, de akkor még nem tudtam, hogy Erzsébet az. Rögtön gondoltam,
hogy akár ő is lehet, de nem láttam az arcát, csak a vörös haját meg a sötét
köpenyét. Akkor eszembe jutott az a vörös hajú teremtés a szobalányaid közül,
és feltételeztem, hogy ő az. De most Erzsébet bevallotta, hogy valóban ő volt.
Ilyet csak nem talál ki, vélekedett Katalin. Ekkora orcátlanságra nem
vetemedne. Ahhoz túl komoly ez az ügy.
– Ez borzasztó. És az ölelkezésen kívül másról is van szó? – tudakolta
Katalin.
– Nem, nem, e tekintetben megnyugtatott. Valójában az úriember kilépett a
kapcsolatukból. Ezért volt Erzsébet olyan szomorú.
– Hívatnom kell Mrs. Astleyt – szólt a királyné, és felállt.

A nevelőnő arca döbbenetről árulkodott. – Hitemre, fogalmam sem volt erről

– mondta szomorúan.
– Úgy tűnik, egyikünk sem volt igazán éber – szólt Katalin. – De hogy idáig
fajultak a dolgok! Remélem, a lány igazat mondott, és valóban érintetlenül került
ki ebből a kalandból.
– Azonnal beszélek vele, Madam.
– Kérem is erre. És kérem, közölje vele, hogy el kell árulnia ennek a hallatlan
gazfickónak a nevét.
– Sose aggódjék, Madam, kihúzom belőle! – Kat szinte magánkívül volt. – De
mégis, ki lehetett? Nem jön férfi e ház közelébe, a szolgálókat leszámítva. De
odáig csak nem süllyedt! Egyedül Grindal mester maradt, aki azonban egy
kiszáradt vénember, ha férfi volt egyáltalán valaha is. Elképzelhetetlen, hogy egy
árva kéjes gondolat is megfordulna a fejében.
– Akkor is férfi – jegyezte meg a királyné mogorván –, tehát őt sem zárhatjuk
ki. De valószínűtlen, ezzel egyetértek.
– Hadd beszéljek Erzsébettel, Madam! Máris megyek és megkeresem.
Miután elment, Katalin egyedül maradt a fejében kavargó gondolatokkal.
Bármi is történt odalent a kertben, ez nem sok jót jelent egyikük számára sem.
Ha Erzsébet tagadja a titokzatos udvarló létét, és valami tényleg történt közte és
Tom között… ez esetben, ha megtudja, hogy Katalin tudomást szerzett a
dologról, mélységesen le lesz sújtva. Rá fog ébredni, túl későn, hogy a dolog
nem folytatható.
Ami azt illeti, Katalin nem tudta, melyik lehetőségtől borzad jobban: a
gondolattól, hogy Erzsébet kompromittálódott udvartartásának valamelyik
tagjával, ennek minden fenyegető következményével, vagy attól, hogy Tom
netán hazudott neki, hogy leplezze saját bűnös szenvedélyét a lány iránt.

– Hölgyem – szólt Kat a tanulószoba ajtajából. Erzsébet és tanára felnéztek a

könyveikből. Grindal nem értette, miért néz rá ilyen furcsán a nevelőnő.
– Bocsásson meg, Grindal uram, de nélkülözni tudná Erzsébet úrhölgyet egy
percre?
– Természetesen, Mrs. Astley – válaszolt Grindal. Remélte, hogy
felvilágosítják, miről van szó. Csalatkoznia kellett.
Erzsébet zavartan állt fel, és követte Katet a hálószobájába. Valami baj van?
Kat a legritkább esetben szakította félbe a tanóráit, Erzsébet igazából nem is
emlékezett hasonló esetre. Ekkor eszébe jutott a kerti jelenet az admirálissal, és a
szíve kalapálni kezdett. Megtudták!
Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Kat hidegen nézett rá.
– Most találkoztam a királynéval. Közölt velem valamit, ami mélységesen
megrázott.
Erzsébet igyekezett észrevétlenül felsóhajtani. Ez még rosszabbnak ígérkezik,
mint amire számított.
– Mit mondott? – kérdezte, ártatlan tekintetet erőltetve magára.
– Hogy az admirálist arról tájékoztattad, találkáid voltak egy férfival.
– Nekem? Találkáim? – Erzsébet el volt képedve. – Soha nem mondtam még
csak hasonlót sem neki. –Lerítt róla az őszinte meghökkenés.
– A királyné szerint láttak valakivel a galérián ölelkezni. Illetve maga az
admirális látott meg.
Erzsébet elméjében felgyúlt a világosság szikrája.
– Tagadom, mert ez nem igaz – jelentette ki szenvedélyesen. – És a vád
szerint mikor beszéltem e férfiról az admirálisnak?
– A királyné szerint ma reggel, a kertben. Az ablakból látott téged az
admirálissal beszélgetni, aki utóbb arról számolt be, hogy nagyon feldúlt voltál,
mert az illető férfi megszűnt érdeklődni irántad.
– Értem már – szólt Erzsébet. Igen, értette, az egész összeállt. Veszett düh dúlt
benne az admirális iránt, aki bajba sodorta. Ráadásul azért okozott neki
gyötrelmeket, hogy a saját bőrét mentse. Ilyen gyávaságot! Ilyen
érzéketlenséget! Ez több, mint amit el lehetne viselni. Keserű könnyekben tört
ki.
– Erzsébet, légy hozzám őszinte! – kérte Kat. – Volt ilyen férfi, vagy nem
volt?
– Nem volt – zokogott a lány. – Soha.
– De találkoztál a kertben az admirálissal?
– Igen. Szembetalálkoztunk, mikor a kertben sétáltam. Részemről nem volt
szándékos a találkozás.
Szipogott, és a kendőjét kereste a zsebében. Most Katen volt a
megvilágosodás sora.
– És jól gondolom, hogy a veled szemben tanúsított viselkedése nem éppen a
gondoskodó gyámé volt? – kérdezte tapintatosan.
– Magához szorított. Megpróbáltam kivédeni, de nagyon rámenős volt. Azt
mondta, szerelmes belém. – Az egész történetet elmesélte, fel-feltörő zokogással
tarkítva. Kat növekvő felindultsággal hallgatta, igyekezve úrrá lenni a helyzeten.
– Úgy érzem – monda nagy sokára, mikor Erzsébet könnyes hallgatásba
merült –, hogy a királyné ismeri az igazságot, és ő maga találta ki ezt a titkos
szeretőről szóló mesét, azért, hogy én tartsam rajta a szemem sokkal éberebben
az admirálison.
– Azt gondolod, a királyné találta ki? Hát nem az admirális? – kérdezte
Erzsébet döbbenten. Jó lenne ezt hinni.
– Igen. Ahogy végiggondolom, nem is hiszem, hogy egyáltalán beszéltek
erről. Talán megijedt, mert fültanúja lett valaminek, aminek nem szeretett volna.
– Mit fogsz mondani neki? Ha közlöd vele, hogy semmiféle férfiról nincs szó,
akkor megsejtheti az igazságot, és ettől nagyon megbántódhat.
– Azt fogom mondani, hogy tévesen ítélted meg a helyzetet. Azt hitted, persze
tévesen, hogy az admirális közeledni szándékozik hozzád, és azért találtad ki a
mesét, hogy eltérítsd vélt szándékától. Ez persze nagyon gyenge magyarázat, de
nem gyengébb, mint a másik, az a képtelen mese a rejtélyes férfiról. Azt fogom
mondani, hogy mélységesen szégyelled magad, és bocsánatért esedezel, amiért
félreismerted az admirálist.
– Rendben van – szólt Erzsébet. – Ha ez óvja meg a királynét a sérelemtől,
akkor legyen így.

– Nézz csak rám, Erzsébet! – szólt Katalin. Erzsébet ráemelte a tekintetét. –

Igaz, amit Mrs. Astley mondott nekem?
– Igen, Madam – felelte Erzsébet halk hangon. –Sajnálom, hogy ennyire
tévesen ítéltem meg az admirális úr szándékait. Esküszöm, hogy szó sincs
semmiféle férfiról. Kérdezze meg az engem szolgáló asszonyokat, igazat
mondok-e: lehetőségem sem lett volna ilyen enyelgésre, hisz alig vagyok
egyedül, és mindent látnak, amit teszek. Kizárólag a következő férfiakkal
vagyok kapcsolatban: a szolgálókkal, Grindal mesterrel és az admirális úrral.
Katalin még mindig nem volt meggyőzve. A magyarázat túlzottan
kimódoltnak hangzott, és alkalmatlan volt gyanúja eloszlatására. A benne lakozó
félelem miatt nem akarta tovább feszegetni a dolgot.
– Attól tartok, megsértettem kegyelmedet és az admirálist… – kezdte
Erzsébet, de a királyné félbeszakította, igyekezve méltányos lenni.
– Nincs miért félned sem tőlem, sem a férjemtől. Minden meg van bocsátva,
és el van felejtve. És jó híreim vannak számodra: az udvarnál fogod tölteni a
karácsonyt. Fivéred, a király így rendelkezett.
Erzsébet feszült vonásai fölengedtek, helyüket egy megkönnyebbült
mosolynak adva át. Örült, hogy már nem kell színlelnie.
– Ez valóban csodás hír, Madam! Kegyelmedék is ott lesznek?
– Sajnos nem – válaszolt Katalin kimérten. – Miután a régens felesége
kisajátította a jog szerint engem illető ékszereket, és sértő szavakat használt
velem kapcsolatban, megfogadtam, hogy többé nem látogatok oda. De ne félj,
jól fogunk szórakozni Chelsea-ben. És Mária nővéred veled tart majd.
– Boldog vagyok, hogy ezt hallom. Atyánk halála óta nem is láttam őt. És az
öcsémet sem. – Szünetet tartott, és ránézett a mostohaanyjára. – Tényleg
megbocsátott nekem, Madam, ugye? – kérdezte. Nem tudná élvezni az udvarba
látogatást, ha közben ott lebegne fölötte Katalin haragjának viharfelhője.
– Megbocsátottam – mosolygott a királyné mereven.
Mikor Erzsébet távozott, Katalin, még mindig feldúlt állapotban, ismét hívatta
Mrs. Astleyt.
– Minden meg van bocsátva – közölte a királyné –, de… jaj, istenem, biztos
képtelenségeket beszélek… befészkelte magát az agyamba egy ostoba gondolat,
hogy a férjem talán nem egészen ártatlan ebben az ügyben. Lévén a férfiak csak
férfiak, tudja… – Zavarba jött és elhallgatott.
Kat egy szót sem szólt. Katalin azon kezdett tűnődni, nem tud-e többet a
nevelőnő annál, mint amennyit elárul.
– Ez nem mehet így tovább – folytatta. – Tudom, hogy buta képzelődés az
egész, és nincs semmi okom az aggodalomra. De Erzsébet az én gondjaimra van
bízva, Mrs. Astley, és vigyáznom kell rá. Arra kérem, nagyon figyeljen rá, és
mint eddig is, legyen éber, ha Erzsébet úrhölgy és az admirális találkoznak. –
Kényszeredetten mosolygott. – Tudja, milyen a férjem, nagyon szeret
ártalmatlanul flörtölgetni, mint minden férfi. Remélem, nem érti félre, amit
mondok.
– Természetesen, Madam – szólt Kat, már-már élvezetét lelve a királyné
zavarodottságában. – Nagyon éber leszek, számíthat rám.

Hampton Court éppen olyan lenyűgöző és zsibongó volt, mint mindig, de

Erzsébet kiábrándultan állapította meg, hogy az udvar hangulata Henrik király
halála óta drámaian megváltozott. Kopottabbnak, rendezetlenebbnek tűnt,
legalábbis a lovászfiú pecsétes libériája vagy éppen a palotaudvarban csellengő,
az ebéd maradványait rágcsáló konyhai felszolgálók viselkedése után ítélve. És
feltűnő volt, mennyire kikoptak az udvarból a hölgyek, mindenütt csak urakat
látott, mélyen az államügyekbe merülve.
A kapunál, a díszlépcső lábánál a régens üdvözölte- – öregebbnek,
komorabbnak és sokkal kevésbé tűnt jóvágásúnak, mint öccse. Erzsébet arra
gondolt, a hivatalával együtt járó felelősség terhe túlságosan nyomaszthatja. Az
admirális vonzerejét is teljes mértékben nélkülözte. Meghajlás helyett egy
pillanatot sem mulasztott el, hogy kioktassa a lányt az udvari protokollról,
melyre őfelsége különös hangsúlyt fektet. Nem is tudta, hogy fogja ezt mind
fejben tartani.
De aztán eszébe jutott, és ezzel el is múlt minden izgalma: hogy mégiscsak ő a
király nővére, és második a trónutódlási sorban. Ne ijesztgessék már ezekkel az
újsütetű ceremóniákkal! A kis öccsét fogja üdvözölni, akinek ő az édes,
Temperantia becenévre hallgató nővére.
Somerset átvezette őt a fényűző nagycsarnokon, ahol a szolgahadak a
vacsoraasztalok felállításával foglalatoskodtak, el egészen egy apró szobáig, ahol
vidáman pattogott a tűz, és az asztalon frissítők vártak rá. Egyszer, nagyon régen
már járt ebben a helyiségben, emlékezett vissza, mikor atyját látogatta meg az
udvarnál. Apródok léptek elő, hogy átvegyék úti köpenyét, Kat és a többi
asszony pedig sürögtek-forogtak körülötte, a szoknyáját igazgatva, szétterítve
hosszú uszályát és kiegyengetve francia főkötőjét.
Íme, el is készült. A herceg várt rá, hogy bekísérje a nagy várószobába, amely
hemzsegett az udvaroncoktól és kérelmezőktől. Testőrök és nyugalmazott
katonák álltak sorfalat. A tömeg utat engedett a díszes társaságnak, hogy
átvonulhasson a szobán a következő ajtó felé, mely – erre jól emlékezett – a
fogadóteremre nyílik.
– Őfelsége a magánszobájában tartózkodik – magyarázta Somerset. –
Vacsorára hívja kegyelmedet.
– Alig várom, hogy lássam őfelségét – közölte Erzsébet. – Megtiszteltetés,
hogy a társaságában étkezhetem.

Magán érezte az elegáns urak irigy pillantásait, mikor átvonult a

fogadótermen is, hogy belépjen a királyi magánlakosztály belső szentélyébe.
Ekkor hirtelen megtorpant.
A király a trónján ült, étkektől roskadozó asztal mögött, mely az emelvényen
volt felállítva. Feje fölött a baldachinon Anglia királyi címere, csillogó
aranyfonalakból kihímezve. Az asztal mellett, a baldachin alatt, ott ült Mária
úrhölgy is. Kegyesen mosolygott, amint Erzsébet belépett.
Edward szenvtelenül nézett Erzsébetre. A lány az előzetes utasításoknak
megfelelően fél térdre ereszkedett, és meghajtotta a fejét, majd felállás
következett, három lépés előre, ismét fél térdre ereszkedés, meghajlás. Ezt a
szertartásos bókolást háromszor kellett megismételni, mire odaállhatott az
emelvény elé, azon tűnődve, mi történt, hogy így eltávolodtak egymástól az
öccsével.
– Isten hozott, drága nővérem – kezdte Edward magas, gőgös hangján. –
Kérlek, ülj le! – Mutatott egy helyet a baldachin alatt, átellenben Máriával. Szék
nem volt, csak egy pad, párnával.
Erzsébet felvonta a szemöldökét. A dolgok tényleg megváltoztak atyja halála
óta. Henrik udvara sosem volt ennyire szertartásos, és a király kiemelt vendégeit
sem alázták így meg. Az volt a benyomása, mintha Edward külön hangsúlyozni
szeretné nővérei törvénytelen státusát. Erzsébet ennek ellenére mindent megtett,
hogy figyelmen kívül hagyja a megaláztatást. Azon tűnődött, nem a régens
műve-e ez az egész, csak hogy véletlenül se felejtse el, ki is tartja kezében a
hatalmat. Aztán minden méltóságát összeszedve helyet foglalt.
– Remélem, jól szolgál az egészséged, Temperantiám – tudakolta Edward.
– Soha jobban, felség.
– Örülök, hogy ilyen jól nézel ki – szólt Mária, majdnem üvöltve, hogy hangja
az asztal túlsó végén is hallatsszék.
– Én is örülök, hogy viszontláthatlak, nővérem, ennyi idő után – viszonozta
Erzsébet a kedvességet, szívélyesen mosolyogva. – Hogy vagy mostanában?
– Őszintén szólva nem valami jól – sóhajtott Mária. – Nagyon sokat
betegeskedtem, ami a téli hónapokban még kellemetlenebb. – Szegény Mária!
Erzsébet már észrevette, mennyit öregedett legutóbbi találkozásuk óta. Hát
persze, Mária most már harminc felett jár, úgyhogy sápadtsága részben ennek
tudható be, de Katalin királyné elmondta Erzsébetnek, milyen sokféle
betegségben szenved Mária, és kínok kínját éli át, mikor havibaja van.
– Imádkoztam a Szent Szűzhöz, hogy járjon közben az érdekemben – szólalt
meg újra Mária, kissé kihívóan pillantva a királyra.
Edward összeráncolta szemöldökét, és pontosan úgy nézett rá, mind hajdanán
az apja, mikor rosszkedvű volt.
– Csodálom, hogy ilyen pápista képtelenségekre fecsérled az időd, nővérem –
szólt helytelenítően.
– Sire, a vallás kérdését egyébként is szóba akartam hozni – szólt Mária.
Edward megmerevedett. Száját dacosan összeszorította.
– Atyánk, Isten nyugosztalja, békében és nyugalomban hagyta itt ezt az
országot – folytatta Mária rendületlenül –, most pedig attól félek, a régens és
kormányzata mindent megtesznek azért, hogy eretnekséget és zűrzavart
szítsanak ennek az újfajta protestáns vallási gyakorlatnak a bevezetésével. Úgy
hallom, az istentiszteletek már angolul folynak a latin helyett, hogy vége a
szentkép- és ereklyekultusznak, hogy az eretnekséget sújtó törvényeket hatályon
kívül helyezték, és az a döbbenetes szóbeszéd is szárnyra kelt, hogy magát a
szentmisét is eltörlik. Sire, kötelességemnek érzem, hogy tiltakozzam. Ezeknek a
dolgoknak nem szabadna megtörténniük.
Edward fagyos szemmel nézett rá.
– Meg vagyok döbbenve az aggodalmaid miatt, nővérem. Az én akaratomból
fakadnak ezek a változások, és alattvalóim többsége, a hű alattvalók
egyetértenek velem.
– Sire – kiáltott Mária szenvedélyesen –, minden tiszteletem mellett, te még
azért gyermek vagy, és egy gyermek alkalmatlan arra, hogy vallási kérdésekben
megfontolt döntéseket hozzon. Hallgass azokra, akik idősebbek és bölcsebbek
nálad, nagyon kérlek! Mi lesz velünk, akik évek óta hűséges hívei vagyunk az
Igaz Hitnek, és lelkiismeretünk követeli meg a szentmisén való részvételt? A
katolikus hit azóta érvényes, hogy a mi Urunk személyesen látogatott a földre, és
az Ő hatalmán alapul. Ki vagy te, hogy el merészeled törölni?
Túl messzire ment. Az ifjú király tekintete jéghideggé fagyott.
– Ne kérdőjelezd meg a hatalmamat! – parancsolta. – Az felségárulás lenne.
Figyelmeztetlek, nővérem. Nem akarlak kínozni. Egyedül te kapsz engedélyt
arra, hogy békében gyakorold saját vallásodat, de te sem kérdőjelezheted meg
törvényerejű rendelkezéseimet. Ne kövess el több hibát! Eltökélt vagyok abban,
hogy leszámolok a pápista tanokkal.
Miután Mária fejet hajtott, és visszafogta magát a további okvetetlenkedéstől,
kényelmetlen csend állt be. Erzsébet arra gondolt, bár öccse és nővére egy kicsit
kevésbé lennének hajthatatlanok. Miért nem fogadják el, hogy ki-ki a maga
módján gyakorolhatja a vallást? És pont! Mire megy ki ez a dolog, hogy
mindenki a másik üdvösségével van elfoglalva? Soha nem fogják meggyőzni
egymást…
Edward szigorúan nézett Erzsébetre.
– És te, drága nővérem, melyik oldalon állsz a vallás kérdésében? – tudakolta.
– Isten szavát és a király parancsát követem – felelte alázatosan, de őszintén.
Edward elégedetten bólintott. De Erzsébet, látva Mária őszinte rémületét, a
tányérjára nézett, és átszúrt egy szelet marhahúst a villájával. Ideje lenne témát
váltani.
– Lesznek mulatságok az ünnepek alatt, Sire? –kérdezte a fivérét.
Lettek, de csalódást okoztak. Volt egy álarcos előadás, melyben a pápa –
Mária alig leplezett elképedésére – mint züllött gazember szerepelt, és volt egy
szerény akrobatamutatvány is. Egyébként az udvaroncok mértéktelen evés-
ivással és szerencsejátékkal szórakoztatták magukat, az ifjú király pedig csak ült
magas trónusán, és nézte őket.
Erzsébet azon kapta magát, hogy haza szeretne menni.
– Mi történt az udvarral? – kérdezte Máriától, mikor egyik este végigsétáltak a
hosszú galérián. Erzsébet épp most szabadította ki magát egy ittas báró
szerelmes öleléséből, aki túl részeg volt ahhoz, hogy felismerje. – Valami
fegyelmezetlenség ütötte fel a fejét, ami atyánk életében nem volt ellemző. A
mulatságok pedig hitványak voltak.
– Valóban – dünnyögte Mária, borzongással emlékezve vissza az apácákkal
ugrabugráló pápa szentségtörő ábrázolására. – Nincs királyné, ennélfogva
nincsenek nők, akik kedvéért a férfiak megzaboláznák a féktelenségüket. És
nincs pénz. A Franciaország ellen viselt háború kiürítette a kincstárat. Csőd
közeli helyzetben az ország!
– Őszintén szólva alig várom, hogy hazatérhessek – ismerte be Erzsébet. – Én,
aki mindig azután sóvárogtam, hogy az udvarnál élhessek!
– Nem is annyira az udvar állapota aggaszt, hanem az a sok veszélyes
képtelenség, amivel szegény öcsénk agyát megfertőzték – morogta Mária. –
Kérlek, húgom, nézz a lelkedbe! Ne hagyd, hogy ezek az eretnekek
megingassanak!
Erzsébet illedelmesen fejet hajtott, de nem fejtette ki a véleményét. Nem
akarta nővérét megsérteni.
– Köszönöm a törődésedet, Mária. Sose félj, az Úr szavát fogom követni.
Mária tekintete hűvösebbé vált.
– Nem tudom, húgom, miként értelmezed az Úr szavát – vágott vissza.
– Jézus Krisztust követem, és minden jó kereszténynek így kellene tennie –
mondta Erzsébet higgadtan. Mária bosszankodva nézett rá.
– Mint alkalmam volt a múltban is megfigyelni, igen okos vagy – felelte
csípősen. – Ügyesen színlelsz. De az Úr megismeri az igaz szívet. Őt nem lehet
átejteni.
Megálltak Mária szobájának ajtaja előtt. Mária kinyitotta, és szó nélkül eltűnt
a szoba sötétjében.
– Jó éjt, nővérem – köszönt el Erzsébet az üres levegőtől.
 13

1548

Erzsébet megkönnyebbülten tért vissza Chelsea-be, és integetett üdvözlésére

siető mostohaanyjának, ám miután leszállt a hintóról a hóborította talajra,
komorságot vett észre a királyné arcán.
– Szomorú hírem van – szólt Katalin, miután megölelte és megcsókolta
mostohalányát. – Grindal meghalt. Mint mindig, most is nővérénél töltötte a
karácsonyt, ám pestisjárvány dúlt azon a vidéken. Elkapta, és órákon belül
meghalt.
A szelíd, kedves tanár, ez a derék, tanult ember… nincs többé. Megtért
őseihez, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Erzsébet érezte, hogy
kicsordulnak könnyei.
– Mélységesen sajnálom – mondta halkan.
– Gyere csak be! – szólt a királyné barátságosan. – Fel kell melegednünk. Az
admirális számít ránk a magánszobában. Mondta, mennyire várja, hogy
láthasson. Hogy van őfelsége?
A királyné és az admirális nagyon nyájasak voltak hozzá. Leültették a tűz
mellé, gőzölgő hippokrasszal és ostyával kínálták. Erzsébetet ismét levette a
lábáról az admirális elbűvölő vonzereje, de mostani fájdalmában függetlenedni
tudott az érzéstől, különben is, a férfi éppen az odaadó férj szerepét játszotta.
Csak a szegény Grindalra tudott gondolni, akit sose láthat többé.
Vajon ki fogja ezután tanítani, tűnődött elalvás előtt.
– Erzsébet úrhölgy, levél érkezett számodra – szólt Kat, életvidáman lépve a
hálószobába, ahol növendéke néhány napja betegeskedett. Erzsébet
feltápászkodott a párnáiról, maga mellé tette a könyvét, és feltörte a pecsétet.
– Ascham mestertől érkezett! – kiáltotta, és máris elindult a gyógyulás útján. –
Meg kíván látogatni engem. Ezt a levelet két napja írta. Kat, bármikor itt lehet!
Nevelőnője tiltakozásával dacolva kiugrott az ágyból, néhány pillanatig
imbolygott, majd turkálni kezdett a ládájában, ruhákat keresve.
– Ladym, lassan a testtel! – kiáltott Kat.
– Jól vagyok, meggyógyultam. Megtennéd, hogy megkeresed a zöld ruhámat?
A szőrméset.
 Ahogy megjósolta, Ascham még aznap meg is érkezett, és Erzsébet kitárt
karral üdvözölte.
– A királyné és az admirális pillanatnyilag Londonban tartózkodnak, így
vendéglátójaként engem kell elfogadnia – közölte derűsen a férfival.
– Ennél nagyobb megtiszteltetést hirtelenjében nem is tudok elképzelni –
felelt szívélyesen a férfi meghitt yorkshire-i akcentusban.
Letelepedtek a téli szalonban, a kályhában lobogott a tűz, Kat pedig bort
hozott. Megvitatták Ascham nemrég megjelent könyvét az íjászatról, majd
rátértek Erzsébet tanulmányaira.
– De elég belőlem! – szólt a lány egy idő után. –Hát mégsem azért jött, hogy
szegényes tanulmányaimról beszélgessünk, Ascham mester. Mi szél hozta
Chelsea-be?
A tudós viharvert arcán szomorkás mosoly jelent meg.
– Úgy hallottam, tanár nélkül maradt, hölgyem, és azért jöttem, hogy
felajánljam szerény szolgálataimat.
Erzsébet el volt ragadtatva.
– A legnagyobb örömömre szolgálna – jelentette ki.
– Megtiszteltetés volna, ha olyasvalakit taníthatnék, aki ily hírnevet szerzett
tanulmányi eredményeivel – mondta Ascham. Erzsébet tudta, milyen őszinte
ember, ez tehát biztosan nem puszta hízelgés.
– Számomra is megtiszteltetés volna, ha ilyen kiváló tanárom lehetne – felelte
–, és meggyőződésem, hogy a királyné is jóvá fogja hagyni. Még ma írok neki,
és közlöm vele, hogy Ascham mestert szeretném tanáromnak, senki mást.
– Természetesen, hisz alá kell vetnie magát gyámja döntésének – ismerte el
Ascham.
– Minden szándékom, hogy alávessem magam, feltéve, hogy egyetért a
választásommal – válaszolt nevetve Erzsébet. – Ha szükséges, elmegyek
Londonba, és rábeszélem. Ascham mester, ugye fogja magát, visszamegy
Cambridge-be az egyetemre, és engedélyt kér, hogy a királyné udvartarásába
léphessen?
– Ennyire biztos a sikerében, hölgyem? – kérdezte Ascham elbűvölve.
– Kétségtelenül.

– Nem lesz ez kicsit sok? – kérdezte Kat, meglátva a tanulószoba asztalán

felhalmozott könyveket. Roger Ascham mosolygott.
– Egyáltalán nem, asszonyom. Csak éppen egy jó időre el leszünk látva. Majd
meglátja, hogy nem vagyok a magolás híve. Ha túl sok bort töltök egy kehelybe,
a nagy része kiömlik.
Kat elégedetten bólintott.
A tanulás Ascham mesterrel csupa öröm volt. Erzsébet boldogan fedezte föl,
hogy tanárának Cicero a kedvenc latin szerzője. Imádta olvasni azokat a
leveleket, melyeket Ascham a legkülönfélébb európai értelmiségiektől kapott,
akikkel levelezésben állt. Boldog volt, ha dicséretben részesült latin- és
görögtudásáért és a klasszikus szerzők kiváló ismeretéért.
– Kegyed többet olvas görögül egy nap alatt, mint a legtöbb egyházi tudós egy
hét alatt!
A reggeleket Szophoklész és Iszokratész társaságában töltötték, délután
Líviusszal és Ciceróval küzdöttek meg, vagy éppen teológiai értekezéseket
olvastak. Mikor a tanórák véget értek, tanár és diák gyakran közösen hódolt a
lovagló- és vadászszenvedélynek, a palota körüli mezőkön vágtázva
napsütésben, esőben, de akár hóban is. Esténként Erzsébet gyakorolt a lanton
vagy a virginálon – Parr Katalin megajándékozta egy gyönyörűen megmunkált
hangszerrel, mely valaha Boleyn Annáé volt: rajta Anna emblémája, a fehér
sólyom. Erzsébet legnagyobb becsben tartott tárgyai közé tartozott, édesanyja
portréjával együtt, mely immár nyíltan lóghatott hálószobája falán, valamint az
anyja nevének kezdőbetűjét formázó medállal, melyet ékszeres ládikájában
őrzött.
Erzsébetnek hamar feltűnt, hogy Ascham mester mintha állandóan a ruháit
vizslatná.
– Mi a baj, uram? – kérdezte egy napon, mikor észrevette tanára enyhe
szemöldökráncolását, ahogy szemügyre veszi a lány rózsaszínű selyemruháját és
drága aranyláncát. Utóbbi a királyné ajándéka.
– Beszélhetek őszintén, hölgyem?
– Hogyne!
– Hithű protestáns leányok általában kevésbé hivalkodóan öltöznek.
Erzsébet maga is szemügyre vette a ruháját. Hirtelen szerfelett túlzónak tűnt
az ezüst alsó ujjakkal, az ékszerezett övvel és a nyaka körül hordott
gyöngysorral. És az öt gyűrű vékony ujjain… Hirtelen zavarba jött. Eszébe
jutott, hogy a jámbor kis Jane Grey mindig fekete ruhát visel, és nem zsúfolja
magát agyon ékszerekkel, habár a családja meglehetősen gazdag. És Katalin
királyné is – az utóbbi időben egyszerűbb ruhákat kezdett hordani, melyek
persze drága kelméből készültek, bár azért most is különleges ékszereket aggat
magára. Vajon mit gondolhat Ascham mester róla, a továbbra is rikítóan
felcicomázott Erzsébetről? Nagyon sokat adott tanára véleményére.
 – Várjon csak! – szólt ösztönösen, majd felszaladt a hálószobájába. – Hol van
a fekete bársonyruhám? – kérdezte a döbbent Kattől.
– Miért, kis hölgyem, valaki meghalt? – kérdezte riadtan a nevelőnő.
– Nem, csak Ascham mesternek köszönhetően józan belátásra tértem. Az Úr
szavát követő hölgyeknek egyszerűen és mértékletesen kell öltözködniük. – Már
tépte is le magáról nyakláncát és gyűrűit.
Kat rázta a fejét. Tudta, hogy az ifjúság hajlamos mindenféle szeszélyt és
furcsa eszmét magáévá tenni. Nem érdemes vitába szállni Erzsébettel, mikor
ilyen határozott hangulatában van. Vagy támogatja a hóbortját, vagy oltári
hisztéria lesz a dologból. Kábultan vette le a szegről a fekete ruhát, segített
Erzsébetnek átöltözni és a hátulján összefűzni.
Mikor Erzsébet bevonult a tanulószobába, Ascham mester hálásan üdvözölte a
változást. Megzavarodott. Ebben a komoly, de elegáns fekete ruhában, mély,
díszítetlen, szögletes kivágásával, a feszes pruszlikkal és bő szoknyarésszel,
valamint a vállára omló vörös hajjal Erzsébet maga az istenfélő protestáns
hajadon megtestesítője – és zavarba ejtően vonzó.
A lány észrevette, milyen odaadón bámulja a férfi.
– Most már elég istenesen nézek ki, Ascham mester?
– Az nem kifejezés, hölgyem. Az erény mintaképe!
– Igen – szólt a lány, némi bűntudattal gondolva arra, az utóbbi időben miképp
próbálták letéríteni az erény útjáról. Márpedig erényes öltözéket csak erényes
ember viselhet! Erre gondolt, mikor hozzátette: – Mostantól nemcsak abban
vagyok eltökélt, hogy mértéktartóan öltözködjem, hanem abban is, hogy
mértéktartó életet éljek, és legyőzzem az istentelen érzelmek vagy vágyak
kísértését.
Nem is tudta, hogy hamarosan alkalma lesz próbára tenni eltökéltségét.

– Nicsak, Erzsébet úrhölgy – szólt az admirális, mikor összefutottak a lépcsőn

–, ez aztán a mennyei látvány! – Szemével végigpásztázott a félig fedetlen
kebleken.
– Köszönöm, uram – válaszolt, fürdőzve a férfi leplezetlen csodálatában,
ugyanakkor szabadulni igyekezve. Tudta, hogy nem szabad sokáig kettesben
maradnia vele, nehogy elárulja lelki felindulását. Hisz a szenvedély – nem lenne
szabad ilyet éreznie, győzködte önmagát – továbbra is elevenen élt benne,
táplálta a rajongás tárgyával való mindennapi érintkezés, a férfi lefegyverző
tekintete és bizsergető hangja. A majdnem végzetes következményekkel járó
kerti találkozás óta az admirális távolságot tartott, és felhagyott a reggeli
látogatásokkal. Mégis, az odaadó férj szerepének hiteles alakítása ellenére,
Erzsébet a lopva váltott pillantásokból pontosan tudta, hogy a férfi szíve
továbbra is őérte lángol – és, minden kegyes elhatározása dacára, az ő szíve is a
férfiért.
Thomas szelíden megsimogatta a haját. A simogatás sokkszerűen hatott az
érzékeire. Azonnal megragadta a férfi karját, és eltaszította magától.
A férfi csak sóvárogva bámulta, egy szót sem szólva – erre nem is volt
szükség –, és Erzsébet tudta, véget kellene vetnie ennek a helyzetnek, és mennie
tovább a dolgára. De képtelen volt erre. Csak állt ő is, földbe gyökerezett lábbal.
Túl sokáig.
Parr Katalin, aki éppen valami sürgős ügyben szaladt le könnyű cipőjében a
lépcsőn, beléjük ütközött, amint csak álltak szótlanul, és bámulták egymást.
Megjelenése hirtelen megtörte a varázslatot.
– Szervusz, Kate – hebegett az admirális, összeszedve magát.
– Minden rendben? – kérdezte a királyné élesen.
– Igen, Madam – suttogta Erzsébet. Bókolt, és felszaladt a lépcsőn.
– Persze hogy minden rendben – mondta Tom hasonlóképpen.
Katalin hosszan és keményen nézett a férfira, majd ment a dolgára.

Erzsébetnek kezdett feltűnni, hogy a királyné egyre kevésbé mutatkozik

szívélyesnek az irányában. Katalin nem kereste a társaságát olyan gyakran, mint
korábban, s mikor együtt ültek az asztalnál, vagy mikor a királyné látogatást tett
a tanulószobában, hogy ellenőrizze Erzsébet tanulmányi előrehaladását, udvarias
volt, sőt kedves is, de mosolya nem tűnt hitelesnek. Olyannak tűnt, mintha
folyton-folyvást bizalmatlanul vizslatná. Katalin ráadásul fáradtnak és
elnyűttnek látszott, életvidámsága egyre ritkábban mutatkozott meg.
Thomas Parry, Erzsébet számtartója, mikor egy márciusi estén együtt üldögélt
Kattel és Erzsébettel a téli szalonban – lefekvés előtti italukat kortyolgatták –,
legalábbis erről számolt be. Erzsébet szerette ezt a kerek walesi emberkét: kicsit
sokat fontoskodott, de kedves volt, atyáskodó, és az ő lelkes híve.
– Be kell vallanom, aggódom a királyné miatt – szólt Parry. – Egyáltalán nem
néz ki valami jól.
Erzsébet, aki az asztalnál ült, felnézett a könyvéből.
– Én is így vettem észre – szólt Kat.
– Zárkózottnak és szórakozottnak tűnik – folytatta a férfi –, és ma reggel az
istállóknál nagyon élesen beszélt az admirálissal. Úgy látszik, valami okból
igencsak megharagudott rá.
Erzsébet el volt keseredve. Ki kell mondania, ami a szívét nyomja. Ha nem
mondhatja ki, belebolondul. Nem képes továbbra is egyedül cipelni ezt a súlyt.
 – Azt hiszem, tudom, miért – szólalt meg. Ketten egyszerre néztek rá.
– Attól félek, azért, mert az admirális túlságosan szerelmes belém, méghozzá
egy jó ideje – vallotta be –, és a királyné féltékeny ránk.
– Teringettét! – kiáltott Parry döbbenten.
– Honnan tudod ezt, Erzsébet? – kérdezte Kat, növendéke szemébe nézve.
– Az admirális szerelmet vallott nekem. Aznap, a kertben. Azt hiszem, a
királyné tudja – felelt lángoló arccal.
– Szerelmet vallott? – visszhangozta Kat.
– Igen. Hitemre, Kat, semmivel, de semmivel nem biztattam. És megszöktem
tőle, amilyen gyorsan csak tudtam.
– Megérintett téged bármilyen módon?
– Megpróbálta egyszer vagy kétszer, de minden alkalommal eltaszítottam
magamtól – közölte Erzsébet, így volt. Vagy nem egészen így?
– Akkor semmi kárhoztathatót nem tettél – szólt Kat megkönnyebbülten.
„Ó, dehogyisnem – gondolta Erzsébet. – Kívántam őt. Gondolatban vétkeztem
vele… és talán istenigazából is fogok, ha lehetőség lesz rá.” Ha őszinte akart
lenni magához jói tudta, hogy fennen hirdetett szüzességi fogadalma könnyen
elpárologhat a férfi elragadó vonzerejének hatására.
– Nahát, ez elképesztő – fűzte hozzá Parry. – Soha nem képzeltem volna ilyet
az admirálisról.
– Már régóta odavan Erzsébet úrhölgyért – mondta Kat. – Henrik király halála
után meg is kérte a kezét. A Tanács nem hagyta jóvá, így helyette a királynét
vette feleségül.
– És úgy véli, hogy a királyné tud férje kegyed iránti vonzalmáról? – kérdezte
Parry Erzsébettől.
– Attól félek – szólt bólogatva. – Örülnék, ha másként lenne. De mit tehetnék?
– Semmit, azt leszámítva, hogy megfontoltan viselkedsz, és semmiféle módon
nem bátorítod az admirálist – intette Kat, aggódva, nehogy a helyzet kicsússzon
az ellenőrzése alól. Lehet, sőt tagadhatatlan, hogy az admirális igen vonzó férfi,
ám az ő felelőssége megvédeni Erzsébet úrhölgyet minden bajtól. Az a
kellemetlen érzés kerítette hatalmába, hogy – korábbi gyengesége miatt – maga
sem vétlen abban, ami itt folyik.
– Semmi olyat nem tennék, amivel megbántanám a királynét, vagy ártanék
önmagamnak.

Az admirális az első hajnali fényre felkelt, és meglátogatta előző nap

megellett kutyáját. Odaígérte Erzsébetnek az egyik kölyköt, méghozzá a
legszebbet. Persze Katalin is kaphatna egyet – hisz szerfelett ígéretes alomról
van szó.
A levegő hideg volt, úgyhogy tüstént vissza is tért a magánlakosztályba, hogy
kerítsen magának egy melegebb zekét. Eszébe jutott, hogy feleségére is vethetne
egy pillantást, hisz nincs igazán jól az utóbbi időben. Valami rejtélyes
betegségről beszélnek, amire minden nő felettébb hajlamos – a maga részéről
nem törte magát, hogy közelebbit is megtudjon róla. Bármi legyen is, pihenéssel
és kiadós táplálkozással ki lehet lábalni belőle, ebben biztos volt.
De mikor belépett a hálószobába, öklendező hangra lett figyelmes. A
hálóköntöst viselő Katalint egy tál fölé hajolva találta.
– Szerelmem! – kiáltott riadtan. – Fogalmam sem volt… – Megfogta neje
rázkódó vállát, és hátrasimította nedves hajfürtjeit a homlokáról.
Miután a roham elmúlt, Katalin megtörölte száját egy törülközővel, és
visszahanyatlott az ágyra. Tom leült mellé, arcán komoly aggodalom
tükröződött.
– Ez semmiség – monda halvány mosollyal a királyné. – Jól vagyok.
– Orvost kell hívnunk – erősködött a férfi.
– Dehogyis, Tom, nincs szükségem orvosra. Mint látod, már egy hete minden
reggel elfog a rosszullét, és nem jött meg a havivérzésem. Tudnod kell, hogy ez
mit jelent. Gyermeket várok.
– Ó, szerelmem! – kiáltott Tom, és megölelte feleségét. – Ez a világ
legcsodálatosabb híre! Egy gyermek – remélhetõleg fiúörökös. El sem tudom
hinni!
– Nyugodj meg, elhiheted! – fintorgott Katalin. –De hát én is végtelenül
boldog vagyok. Nem gondoltam, hogy ilyen korban még áldott állapotba
kerülhetek. Régóta imádkozom, hogy anya lehessek, és most a Jóistennél
meghallgatásra talált a fohászom.
– Valamint az enyém – tette hozzá Tom. – Én egy fiúgyermekért imádkoztam.
– Lehet, hogy lány lesz – emlékeztette Katalin.
– Akármilyen nemű, én leszek a világon a legbüszkébb apa! Feltéve, hogy
épségben megszülöd, és a baba egészséges lesz. Nagyon vigyáznunk kell rád.
Pihenj, étkezz bőségesen, és ne nyomaszd magad semmivel!
– Látom már, nincs is szükségem bábára, ha a férjem így gondoskodik rólam!
– nevetett. Aztán elpárolgott a mosolya. – Őszintén szólva félek egy kicsit.
Harminchat éves vagyok, és ez idős kor az első gyermek megszüléséhez.
– Sose félj, drágám, a legjobb bábákat és doktorokat fogjuk felfogadni – ígérte
Tom. – Azonnal közhírré teszem, és írok minden barátunknak.
– Ahogy szeretnéd – nevetett Katalin, erőt véve a félelmein. – De van itt még
valami. Valami, ami aggaszt.
 – Mi az, szerelmem? – Tom alig várta, hogy megnyugtathassa.
Katalin nyelt egyet.
– Ugye minden rendben van közöttünk, Tom? Az utóbbi időben aggódni
kezdtem, nem kezdünk-e eltávolodni egymástól.
– Képtelenség! – jelentette ki a férje. – Semmi távolodást nem érzékelek. Ez
csak egy állapotos nő képzelgése, afelől kezeskedem.
– Persze – helyeselt Katalin, módfelett megkönnyebbülve. Akkor csak
képzelődött. Nincs semmi baj. Félelmei alaptalanok voltak. Nincs szerető férj,
aki lelkesebben fogadná a hírt, hogy apa lesz, mint Tom az imént.
– Csak pihenj itt. Megyek, és intézkedem a kihirdetésről. – Majd derűsen tette
hozzá: – Mi legyen a gyermek neve?
– Thomas, természetesen! – mosolygott kajánul Katalin. – Vagy Katalin!

A rosszullétek változatlanul folytatódtak a következő hónapban, így a királyné

minden reggel sokáig maradt ágyban, hogy kiheverje a rohamokat.
Így az admirális szabadon garázdálkodhatott. A következményekkel nem
törődve mostanra annyira belehabarodott a mostohalányába e kockáztatni mindig
kész férfi, hogy – miután majd elemésztette az epekedő vágyakozás, és nagyon
bízott saját vonzerejében és rábeszélő képességében – elhitette magával,
megszerezheti vágyai tárgyát anélkül, hogy ráfizetne.
Így történt, hogy egy kora tavaszi napon, nem sokkal napkelte után, mikor
Erzsébet éppen kikászálódott az ágyából, kulcs zörgését hallotta a zárban. Kat
még nem volt a színen, így Thomas ujjongott, hogy egyedül találja a lányt.
– Uram – kezdett tiltakozni, magára kapva bársony hálóköntösét.
– Csitt! – pisszegte le a férfi szájára tett ujjal. – Bizalmasan szeretnék beszélni
veled.
Erzsébeten egyszerre lett úrrá a félelem és az izgatottság.
– Mit lehet ennyire sürgős? – kockáztatta meg, félve, hogy nem lett volna joga
ilyet mondani.
A férfi nyomban odaállt elé, az illendőnél közelebb.
– Erzsébet – mormolta –, alig vártam, hogy beszélhessek veled. Mégpedig
azért, amit hetekkel ezelőtt mondtam. Szeretlek. – Szorosan átölelte a lányt, és
duruzsolni kezdett a hajába. – Kívánlak. Abban a kínban élek, hogy kívánlak.
– Uram! – tiltakozott haloványan. Tudta jól, hogy ellökhetné magától, de úgy
találta, a férfi közelsége túl csodálatos ahhoz, hogy ellenálljon neki. –
Könyörgök…
Érezte, ahogy a teste, árulkodó teste enged az ölelésnek. Egész testében
megremegett. Thomas megérezte, hátrabillentette a lány fejét, és szelíden szájon
csókolta. Ajkai érintése kéjes volt, ellenállhatatlan…
– Á, szóval te is kívánod – nevetett. Majd még határozottabban csókolta,
nyelvét a lány fogaihoz nyomva, hogy betolakodhasson. Erzsébet úgy érezte,
valami mély melegség árad szét egész testében, valami kéjes ernyedtség, mely
nem engedi, hogy ellenálljon. Az admirális keze a hátát simogatta, lassan
átcsúszva a derekára, majd vakmerően a csípőjére. Érintése a bársonyköntösén
és vékony batisztingén át egyszerre volt ijesztő és fenséges. Józan eszének
maradéka tiltakozni próbált, miszerint ennek itt most azonnal véget kellene
vetni, de ezt azonnal elsodorta az érzelmek hömpölygő áradata. Viszonozta a
csókot, és engedte, hogy az admirális nyelve még kitartóbban fickándozzon a
szájában.
– Felkeltél már, hölgyem? – hallotta Kat hangját a belső szobából, amitől
gyorsan észhez tért. Az admirális hirtelen elengedte, és enyhén zihálva
hátralépett, csodálattal nézegette a lányt.
– El kell mennem – szólt –, de visszajövök, sose félj!
Amint halkan becsukta maga mögött az ajtót, Kat viharzott be a szobába
Erzsébet ruháival. Erzsébet remélte, hogy nevelőnője nem vette észre felhevült
arcát és révült tekintetét, majd gyorsan elfordult, hogy megmosakodjék. Nedves
ruhát szorított forró arcához.
Tehát elkezdődött, gondolta. Nemes szándékai voltak, de nem számolt azzal a
hatással, melyet az admirális az érzékeire és érzelmeire gyakorolt. Fogalma sem
volt, honnan meríthetne akkora erőt, hogy ellen tudjon állni a férfinak.

– Jó reggelt, Erzsébet úrhölgy és Mrs. Astley!

Kat halálra rémült, mikor az admirális másnap reggel hirtelen belépett
Erzsébet hálószobájába, egy pillanattal azután, hogy a lány befejezte az
öltözködést.
– Valami baj van, Mrs. Astley? Úgy bámul, mintha egy kísértet épp most
sétált volna át kegyed sírján – incselkedett Thomas.
– Uram, ez felettébb helytelen! – bizonygatta a nevelőnő. – Az ifjú hölgy
ágyban is lehetett volna, amikor belépett.
– Mrs. Astley, ezt a vitát már sokszor lejátszottuk – felelt türelmesen az
admirális, észrevéve, hogy Erzsébet leplezetlen rokonszenvvel figyeli.
– Igen, uram, és aztán fel is hagyott ezekkel a látogatásokkal, melyek kikezdik
növendékem erényességét. Nem értem, miért van itt újra. Ez illetlen dolog!
– Könyörgök, világosítson fel, mi a rossz abban, ha egy mostohaapa jó reggelt
szeretne kívánni a lányának? – kérdezte gőgösen az admirális.
– Minden tiszteletem mellett, uram, a királyné tud a mostani látogatásáról? –
kérdezte Kat szemtelenül.
– Hogyne tudna – szólt a férfi, de az alattomos pillantás elárulta, hogy
hazudik.
– Rendben, akkor majd beszélek vele – vágott vissza Kat. Az admirális
magában dühöngött.
– Ne, kérem, ne zaklassa, nincs jó állapotban.
– Majd délután beszélek vele. Délutánonként jobban szokott lenni – mondta
Kat kihívón. – Ha ő beleegyezik lordságod reggeli látogatásaiba, akkor én is. De
ragaszkodnom kell hozzá, hogy én is jelen lehessek.
Az admirális becsmérlő pillantással válaszolt, majd sarkon fordult és távozott,
Erzsébetben éles fájdalmat hagyva.

– Igen, tudtam – közölte Katalin élesen. Éppen békésen szunyókált a

szalonban, és egyáltalán nem volt boldog, hogy Katet kell látnia, aki azt kérdezi,
tudott-e róla, hogy az admirális újra kezdte reggeli látogatásait Erzsébet
úrhölgynél.
Természetesen fogalma sem volt róla, a hír megriasztotta, és fájdalommal
töltötte el, jóllehet ezt nem kívánta felfedni a nevelőnő előtt.
– Értsem ezt úgy, hogy e látogatások kegyelmed beleegyezésével történnek? –
makacskodott Kat.
– Igen, Mrs. Astley – válaszolta Katalin ingerülten.
– Habár úgy vélem, bölcs lenne, ha az illendőség kedvéért kegyed is jelen
lenne ilyenkor. Uram is így kívánná.
– Rendben, Madam – szólt Kat. – Biztosíthatom, hogy mindig ott leszek.

Erzsébet merengve üldögélt a Temze partján, ahol a folyó vize finoman

verdeste a kikötő alacsony kőfalát. Az admirális bárkája a mólónál horgonyzott:
nemrég tért vissza Londonból. A napok most már valóban egyre hosszabbak,
gondolta Erzsébet, figyelve a naplementét a lila és aranyszínekben játszó égen.
Vissza kell térnie a palotába vacsorára, hamarosan, de nem azonnal. Ízlelgette a
magány e lopott pillanatait. A ház hangulatára valami feszültség nehezedik. Az
admirális és a királyné mintha elhidegültek volna egymástól, miközben a
királyné továbbra is a terhesség korai szakaszának kellemetlenségeitől szenved.
Katalin modora, ha lehet, még hűvösebb Erzsébet irányában. Kat olyan éberen
őrzi, mint egy anyaoroszlán. Ő pedig túlságosan is tisztában van azzal, milyen
parázsló szemmel néz rá az admirális, s hogy mekkora izgalom lesz rajta úrrá
minden alkalommal, mikor a férfi benéz hozzá jó reggelt kívánni.
Kat talán most már a keresésére indult, hisz láthatólag félt, nehogy szem elől
veszítse Erzsébetet ezekben a napokban. De Erzsébet nem gondolta, hogy Kat
ilyen messzire eljönne. Kat az utóbbi időben erősen kigömbölyödött, és gyakran
nehezen vesz levegőt. Különben is, a partvonalat magas fagyalsövény takarja. Itt
egy darabig élvezheti a magányt.
Ekkor, itt a folyóparton talált rá az admirális. Ismét karjai közé zárta, ő pedig
elolvadt az ölelésétől, mintha ez lenne a világ leghelyesebb és legtermészetesebb
dolga. Nem tudott ellenállni neki.
– Erzsébet! – zihálta a férfi két csók között. – Kínok kínját élem át!
– Ez helytelen – mormolta elcsukló hangon, de teste meghazudtolta szavait.
– Az igaz szerelem nem lehet helytelen – mondta gyengéden az admirális.
– De a királyné… – tiltakozott a lány erőtlenül.
– A királyné nem fogja megtudni – fogadkozott a férfi. – A világért nem
bántanám meg, különösen mostanában.
A Katalin állapotára tett célzás a féltékenység tüskéjét szúrta Erzsébet szívébe.
Elképzelte, hogyan szerelmeskedik a feleségével, hogyan ejti teherbe… A
gondolattól elakadt a lélegzete. Hogy ő, Erzsébet, mennyire szeretne osztozni
ebben a tiltott örömben a férfival! Ha annak idején elfogadta volna házassági
ajánlatát, most nem lenne ebben a sajnálatos helyzetben. Ez így nem méltányos.
Az admirális a nyakát csókolgatta, közben erősen szorongatta derekát.
– Szeretnék kettesben találkozni veled – mondta rekedten.
– Lehetetlen – hallotta Erzsébet a saját hangját. De bizony lehetséges,
válaszolt a szíve. Nem bírta tovább. Rettenetesen kívánta a férfit.
– Vasárnap – folytatta az admirális halkan. – Ritkán megyek reggeli áhítatra a
kápolnába, úgyhogy a királyné nem fog jelentőséget tulajdonítani a
távollétemnek. Hivatkozz betegségre, mondd, hogy megjött a havibajod, és fáj a
hasad. Akkor senki sem fog gyanakodni ránk. És szabadulj meg attól a
házisárkánytól, aki őrködik fölötted. Akkor majd eljövök hozzád, és nem fognak
megzavarni minket.
Erzsébet félelemmel vegyes izgalmat érzett. Biztos, hogy nem szeretne
beleegyezni ebbe? Tudta, hogy helytelen, ami folyik. De a teste lángolt a
sóvárgástól. Nem tudott ellenállni.
– Mondd, hogy jöhetek! – követelte a férfi. Még szorosabban ölelte, és
áthatóan nézett rá sötét szemével.
– Jöhet – sóhajtott a lány, és kiszakítva magát az ölelésből, visszafutott a
palotához. Hosszú vörös haja szállt utána a levegőben.
Nem teheti meg. De hát nem vonja, nem vonhatja vissza az ígéretét. Nem,
nem vonhatja. Erzsébetben csak úgy kavargott minden, gyenge lelkiismerete
háborúzott a benne lángoló vággyal. Veleszületett józan esze mintha elpárolgott
volna: már nem volt képes észérvekkel meggyőzni magát. Ha őszinte akart lenni
magához, tudta, hogy az áhított esemény be fog következni, már ha rajta múlik.

– Azt hiszem, ma inkább ágyban maradok egy időre – szólt Erzsébet ágya
mélyéről. – Nem érzem jól magam.
– Mi a baj? – kérdezte Kat, bekukucskálva az ágyfüggönyök között.
– Átkozottul fáj a fejem – felelte Erzsébet. Arra gondolt, jobb, ha nem
hivatkozik havibajra, mert Kat hamar rájönne a turpisságra: nem tudna ugyanis
vérfoltos alsóneműket felmutatni.
Kat megérintette a homlokát.
– Legalább nem vagy lázas.
– Nem, ez csak migrén. – Erzsébet fintorgott, remélve, hogy meggyőző a
mutatvány.
– Szeretnéd, ha itt maradnék veled?
– Nem, csak aludni szeretnék. Ne mulaszd el miattam az istentiszteletet.
– Jól van. Pihenj akkor egy keveset – mondta Kat kedvesen, és összehúzta az
ágyfüggönyt. Aztán egy kicsit még sürgölődött a szobában, rendezgette Erzsébet
ruháit, majd az ajtó becsapódott mögötte. Elment. Erzsébet megkönnyebbülten
sóhajtott fel, tízig számolt, majd kiugrott az ágyból, egy kis rózsavizet
loccsantott az arcára, és megfésülködött. Nem akarta kicserélni az egyszerű
lenvászon alsóinget egy hímzettre, hisz Kat biztos megkérdezné, miért tette ezt.
Semmi nem engedhető meg, ami felkelthetné a gyanakvását.
Mire az admirális kopogott az ajtón, ő már felöltözve ült a székében, fekete
bársonyruhában a vékony ing fölött. Nagyon ingerlőén néz ki, gondolta a férfi,
lángvörös, hullámos, vállra omló hajával. Igaz, nem egy szabályos szépség, szűk
szájával és tagadhatatlanul horgas orrával, de a szeme, akár az anyjáé, értelmes
és igéző, magas, sudár teste pedig végtelenül vágykeltő. Ráadásul a király
leánya, ami különös pikantériát kölcsönzött e viszonynak Thomas szemében.
Figyelte a férfit, ahogy az ajtóban áll, és rászegezi sötét, tűnődő és átható
tekintetét. Majd hirtelen odatérdel mellé, karjába zárja, és ajkát finoman ajkához
nyomja. Erzsébet el volt veszve, és maga sem tudta egészen, mit szeretne,
meddig menjen el a férfi.
– Édesem – suttogta a férfi, a füléhez dörgölőzött, majd ismét az ajkát kereste.
– Rettenetesen kívánlak.
Erzsébet nem tudott válaszolni. Ha ez az érzés a szerelem, nem tudja, miképp
kell neki hangot adni. Nem tanúsított ellenállást, mikor a férfi felkapta a karjába,
mintha pihekönnyű lenne, és az ágyába vitte, gyengéden lefektetve az összegyűrt
lepedők közé. Máris mellette feküdt, arcával az arca mellett, kezével állhatatosan
nyomulva előre a bársonyruha alatt, az ing leheletvékony anyagán át cirógatva
testét. Csodálatos érzés volt, és azzal a hatással járt, hogy mind szorosabban
fűzte karját az admirális nyaka köré.
Az első vészjelzés akkor szólalt meg a fejében, mikor a férfi hirtelen feltépte
az alsóingét, hogy feltáruljanak kicsiny, hegyes mellei, majd elkezdte erőteljesen
csókolgatni és simogatni őket. Aztán kezét lefelé kezdte csúsztatni a lány testén,
hogy odalent még kalandosabb cirógatásba fogjon. Az ujjai által okozott érzések
fenségesek voltak, de hirtelen abbamaradtak, pedig Erzsébet veszettül vágyott
arra, hogy még több jusson belőlük. A férfi túl gyorsan haladt célja felé. Máris
gatyapőcében kotorászott, közben erősen zihált a lány arcába, és érthetetlen
szavakat suttogott. Majd sietősen felhúzta az alsóingét, kitéve a lány combját és
fenekét a hideg reggeli levegőnek. Erzsébet zavarba jött, és hirtelen – elég későn
– ráébredt, hogy elindult egy úton, mely nem pusztán bűn, hanem felségárulás
elkövetéséhez vezet. Megpróbálta eltaszítani magától, de a fiatal lány ereje mit
sem ér a túltengő férfierővel szemben. Észre sem véve az ellenállást, Thomas
már szinte rajta feküdt, térdével szétfeszítette két lábát, majd roppant erővel
hatolt be Erzsébetbe, és föl-le mozgott benne, növekvő lelkesedéssel. A
fájdalom, amit a lány érzett, erős volt, és nem tudta visszafogni a testéből előtörő
éles sikolyokat. De az admirális nem törődött ezzel, mind szenvedélyesebben
folytatta a munkát. Hirtelen megfeszült, lihegve, majd a döfködés egyre
szaporább ritmusban folytatódott, gyorsabban, keményebben, végül néhány
görcsös összehúzódásban elérte csúcspontját, mielőtt le nem csillapodott egy
nedves, csúszós kilövellésben. Erzsébet összetörve és sajgó testtel került ki a
dologból, halálra rémülve, hogy mit műveltek vele – pontosabban miben vállalt
tevőleges szerepet.
Mikor az admirális rároskadt, láthatólag kimerülten az erőfeszítéstől, Erzsébet
megijedt, hogy netán rosszul érzi magát, és kétségbeesetten gondolkodott, vajon
mit kellene tennie, ha kiderülne, hogy tényleg ez a helyzet. Nem fedezhetik fel
őket ebben az állapotban! Hogy az micsoda őrületet váltana ki! Amúgy sem
tudja felemelni a férfit – teste súlyos teherként nehezedik rá.
– Uram! – suttogta riadt hangon. – Keljen fel! Ó, kérem, keljen fel! –
Válaszképpen az admirális kinyitotta szemét, és pajkosan rákacsintott.
– Na, hercegnőm, élvezted a mókát? – kérdezte ernyedt hangon.
Erzsébet egyáltalán nem élvezte. Valójában mély seb maradt benne, testi és
lelki értelemben egyaránt. A nőkről tényleg azt gondolják, hogy élvezik a
közösülést? Hogy is élvezhetnék, ha egyszer méltatlan és mocskos dolog?
Ráadásul különös módon kielégítetlen maradt, és az egész nem mozdított meg
benne semmit. Röviden szólva, úgy érezte, hogy használták – használták arra,
hogy egy férfi kiélhesse rajta tiltott vágyait. Nem volt semmi felemelő érzelem
az egészben, ami megszentelte volna az aktust.

Ehelyett ott volt annak tudata, hogy az, ami az imént történt, rettenetes
cselekedet volt. Szétáradt benne a bűntudat. Drága mostohaanyját
megbocsáthatatlanul elárulta. Amint az admirális átfordult a hátára, Erzsébet
remegő ujjakkal gyorsan magára húzta szétszaggatott ingét. Megpróbálta
eltakarni melleit az ing cafatokban lógó maradványaival. Ekkor a férfi az
oldalára fordult, felszabadult kezével átölelte a lányt, és elkezdett a nyakához
dörgölőzni.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és ott állt a küszöbön a megdöbbent Katalin
királyné.
Erzsébet még soha nem látott férfit ilyen gyorsan mozdulni. Az admirális
kiugrott az ágyból, őrá takarót dobott, és elkezdett gatyapőce fűzőivel
bajmolódni. A királyné holtsápadt volt, és rosszabbul érezte magát, mint eddigi
élete során bármikor. Erzsébet nem mert a szemébe nézni. Senki sem szólt egy
szót sem. A szobában iszonyatos, hosszan tartó csend honolt. Aztán Katalin
hirtelen sarkon fordult. Az admirális szaladt utána, a nevét kiabálva.

– Őkegyelme, a királyné le lenne kötelezve, Mrs. Astley, ha azonnal

fölkeresné – szólt az udvarhölgy szenvtelen arccal.
Kat, aki csak most tért vissza a kápolnából, lerakta az imakönyvét. Ránézett
Erzsébetre, aki ott ült a tűz mellett egy széken, és olvasgatott.
– Most meg vajon miről lehet szó? – kérdezte.
Erzsébet, kinek szeme előtt föl-le ugráltak a könyv sorai, csak rázta a fejét,
mintha mit sem tudna. Tudta jól, és bele is sajdult a szíve, hogy helytelen
viselkedése hamarosan napvilágra kerül, de még nem tudta rávenni magát, hogy
bizalmas vallomást tegyen nevelőnőjének, mert félt a vihartól, amit ezzel
kiváltana. Eltökélt volt, hogy addig halogatja, amíg lehet.
Kat sietett a magánlakosztály felé, útközben azon tűnődve, vajon miért hívatta
a királyné. Azonnal beengedték a királyné szobájába. Egyedül találta Katalint,
aki fel-alá járkált, elnyúzott arccal, sötét tekintettel.
– Madam! – Kat bókolt.
A királyné nem kérte, hogy foglaljon helyet, mint általában tette. Ehelyett
hagyta, hogy állva maradjon, igaz, maga sem ült. Láthatólag nagyon feldúlt volt.
– Mrs. Astley, mikor felkértem, hogy vezesse Erzsébet úrhölgy itteni
háztartását, teljes bizalommal voltam kegyed iránt, és feltétel nélkül bíztam a
tisztességében – kezdte Katalin, alig visszafojtva a haragját. – Ám most úgy
találom, hogy érdemtelen személyre pazaroltam a bizalmamat.
– Madam, akármiről is…
– Hallgasson végig, Mrs. Astley! – szakította félbe a királyné. – Félórája sem
történt, hogy a férjemet Erzsébet úrhölgy ágyában találtam. Mindketten illetlen
módon hiányos öltözetben voltak.
Kat kezével a szájához kapott, hogy ne nyögjön fel rémületében.
– Beszéltem a férjemmel, akiről most természetesen a bűnbánat szobrát
lehetne mintázni, és megesküdött, hogy semmi jelentős nem történt, ami szerény
vigasz, bár úgy hiszem, hálásak lehetünk érte az Úrnak. De most hagyjuk az ő
hűtlenségét és az én fájdalmamat. Gondoljon bele az eset súlyába! – Különös
nyomatékkal mondta a továbbiakat. – Erzsébet a második a trónutódlási sorban,
és a pártfogásom alatt áll mint kiskorú. Házassága államügy lesz, és kegyed is
nagyon jól tudja, hogy felségsértést követ el az a férfi, aki a Tanács jóváhagyása
nélkül veszi feleségül, arról nem is beszélve, ha valaki illetlenséget követ el vele
szemben. Ha közszemlére teszem az indulataimat – amihez minden jogom
megvan –, a kitörő botrány talán mindnyájunkat maga alá temet.
Feldúlt tekintete megállapodott Katen. Úgy látszott, nem igazán képes
uralkodni magán.
– Kegyed az, akit hibáztatok, Mrs. Astley. Igaz, Erzsébet szégyenteljesen
viselkedett, és ezáltal hálátlannak mutatkozott a kedvességért, mellyel az elmúlt
sok-sok év során az irányában viseltettem. Ha azt mondom, mélységesen
csalódtam benne, akkor nagyon finoman fogalmazok. De kegyed, Mrs. Astley…
kegyed felelőssége volt a lány erényes fölnevelése, és szemmel látható, hogy
nem teljesítette a kötelességét sem Erzsébet, sem az én irányomban.
Kat könnyekben tört ki. Kétségbe volt esve. Elborzadt attól, amit a királyné
mondott, dühös volt Erzsébetre, és mélységesen meg volt bántva, amiért a leány
belement ebbe az ügybe mindannak ellenére, amit papoltak neki. Sőt ha a
dologra most nem derült volna fény, akkor Kat maga is súlyos veszélynek lenne
kitéve…
– Higgyen nekem, Madam, én megpróbáltam véget vetni az admirális
látogatásainak, és figyelmeztettem kegyelmedet, erre emlékeznie kell –
tiltakozott szenvedélyesen. – De figyelmeztetéseimnek kegyelmed nem sok
jelentőséget tulajdonított. Mindazonáltal gondoskodtam arról, hogy mindig jelen
legyek, bármilyen kora reggel ejti meg férje a látogatását növendékem
szobájában. Ami a mai napot illeti, Erzsébet beteget jelentett, ami igaznak tűnt,
így engedtem ágyban maradni. Ne engem hibáztasson az ő helytelen
viselkedéséért! Talán inkább az admirális úr viselkedése hagy kívánnivalókat
maga után, hisz Erzsébet mégiscsak egy ártatlan, tizennégy éves lány, szemben
vele, a tapasztalt, nagyvilági férfival.
– Elég! – kiáltott a királyné lángoló arccal. – Talán mindannyian hibásak
vagyunk. A kérdés most már az, hogy mit tegyünk ebben a helyzetben. Az
világos, hogy Erzsébet nem maradhat itt. Nem szeretném, ha a szükségesnél
tovább egy fedél alatt lakna velem. De hová küldjük? Kiben bízhatunk?
Kat elméje szélsebesen haladt előre, kisebb bukfencekkel. Bármekkora
sértettség és neheztelés költözött is a szívébe, tudta, a feladata az, hogy
növendékét biztonságos helyre menekítse. A királynénak igaza van, Erzsébet
nem maradhat itt. Az admirális közelsége túl veszélyes, Katalin pedig túlságosan
ellenséges. Erzsébet nem maradhat velük egy fedél alatt a szükségesnél egy
perccel sem tovább.
– Joan húgom Sir Anthony Dennyhez ment férjhez – szólt Kat nagy sokára. A
királyné nyilván jól ismeri, gondolta, hiszen Sir Anthony állt a Henrik király
személye körüli udvaroncok élén, és ott volt a király halálos ágya mellett. – Van
egy vidéki kastélyuk Cheshunt környékén. Tudom, hogy nõvérem menynyire
boldog lenne, ha vendégül láthatna engem és Erzsébet úrhölgyet. Biztos, hogy
számíthatunk a diszkréciójára.
Katalin abbahagyta a fel-alá járkálást, és végre leült. Átgondolta a dolgot.
– Az igazat szólva ésszerű megoldásnak hangzik, már ha Dennyék tényleg
szívesen segítenek. Azonnal írok nekik, és megkérdezem, lakhatna-e Erzsébet
náluk.
– Nagyon jó, Madam – mormolta Kat, akinek még mindig fájtak a királyné
éles szavai, kivált mert igazságtalanoknak érezte őket.
– Most pedig távozhat, Mrs. Astley – fejezte be Katalin a beszélgetést. Ahogy
Kat elhagyta a szobát, a királyné öklendezve szaladt a tálhoz. A hányásba
könnycseppek keveredtek. Mikor végzett, letérdelt, hogy kizokogja magából
szívfájdalmát.

– Az igazat akarom hallani! – tombolt Kat, becsapva maga mögött az ajtót. –

Mi történt közted és az admirális között?
Erzsébet remegni kezdett. Soha nem látta még Katet ennyire dühösnek.
– Semmi különös – hebegte. Nos, ez végül is igaz, hisz az egész semmi
különösebb élvezetet nem okozott neki. Persze tudta, hogy Kat nem ezt kérdezte.
– Milyen messzire ment el? – unszolta Kat. Erzsébet habozott.
– Nem nagyon messzire – válaszolta. Kat szeme összeszűkült.
– Mit csinált veled? – kérdezte tovább makacsul.
– Csak ölelgetett és csókolgatott – dünnyögte Erzsébet.
– Úgy értesültem, hogy le volt fűzve a gatyapőce – szólt Kat gyászos hangon.
– Feltárulkozott előtted?
– Nem – felelte Erzsébet fülig pirulva. Alig lehetett hallani a hangját.
– Azt várod tőlem, hogy elhiggyem, mindketten ott feküdtetek félig
meztelenül az ágyon, és semmi nem történt némi csókolózáson és ölelkezésen
kívül?
– Semmi más nem történt, esküszöm – hazudott Erzsébet.
– Nos, remélem, tényleg ez az igazság – szólt Kat kételkedve.
– Igen – mondta Erzsébet parányit határozottabban.
– Ugye érted, miről beszélek? – kérdezte Kat aggódva. Még mindig az volt az
érzése, hogy növendéke titkol előle valamit…
– Értem – szólt a lány, képtelen lévén nevelőnője szemébe nézni.
– Akkor szerencsés módon megúsztad a legrosszabbat. Amire nem sok
esélyed volt, hidd el nekem. Hogy mi vett rá, hogy beengedd az admirálist a
szobádba úgy, hogy én nem vagyok melletted, fel nem foghatom. Az ostobaság
netovábbja volt, valójában felhívás táncra. Ha ez kitudódik, annyi a jó hírednek.
Hallasz engem?
– Hallak – motyogta Erzsébet. – De az admirális nagyon rámenős volt, nem
lehetett neki ellenállni. Ha a királyné nem lépett volna be… – Hangja elhalt.
Képtelen lett volna tovább hazudni.
– De hála az Úrnak, a királyné belépett – szögezte le Kat áhítatosan. – Van
egy olyan érzésem, hogy nem szeretnéd újra itt találni az admirálist.
– Ó, igen, nagy megkönnyebbülés lenne… – felelte Erzsébet őszintén.
Bármilyen jóvágású és elbűvölő férfi ez az ő mostohaapja, ráadásul
ellenállhatatlan, mégis épp most vette el a szüzességét, az egyetlen dolgot, amit
soha nem szerezhet vissza. Még végig sem gondolta ennek minden vonatkozását.
A mostohaapja, akinek épp az lenne a feladata, hogy megóvja az ilyesmitől,
nemcsak megfosztotta ártatlanságától, hanem egyúttal megosztotta vele saját
házasságtörése terhét. Hogy a férfi számára ez valami semmiség lenne…!
Nos, a dolog megtörtént. Nincs már értelme bűnbánó könnyeket fecsérelni rá.
Talán az is eljön egyszer, hogy túl lesz a dolog nehezén. De már most is úgy
érezte, hogy szerencsésen megúszta. S ha még jó is lett volna…

A királyné és az admirális Londonba utazott. Egyikük sem akart most

Chelsea-ben maradni, és Katalin tudta, valamennyi időt kettesben kell töltenie a
férjével, hogy megpróbálja áthidalni a kettejük közt tátongó szakadékot, és jó
útra terelni őt. Néhány napig voltak távol, s mikor hazatértek, Erzsébet
felszólítást kapott, jelenjen meg a királyné színe előtt.
Fogalma sem volt, hogyan fog mostohaanyja szemébe nézni, miután ilyen
hűtlenséget követett el vele szemben. De Parr Katalin vidám és tárgyilagos
hangot ütött meg, miután meggyőzte magát, hogy egy tizennégy éves leány
jószerivel védtelen egy negyvenéves férfi kitartásával és vonzerejével szemben.
Valójában, okoskodott, Erzsébet legalább annyira áldozata Tom kénye-kedvének,
mint ő maga.
– El kell hagynod ezt a háztartást – közölte az előtte álló pironkodó leánnyal.
– Sir Anthony Dennynél és feleségénél fogsz lakni, akik azt írják, szeretettel
várnak téged. Tudod, Lady Denny Mrs. Astley húga, és úgy tudom, Cheshunt
nagyon kellemes hely. Biztos vagyok benne, hogy ott sokkal boldogabb leszel.
Ascham mester is veled tart.
– Igen, Madam – szólt Erzsébet engedelmesen.
– Meggyőződésem szerint fölösleges emlékeztetnem téged arra, hogy bolond
módon viselkedtél, amiből udvari botrány is lehetne. Ám én nem adlak ki, nem
engedem, hogy megbüntessenek, mert vigyázni szeretnék rád. – Szeme elsötétült
a fájdalomtól. Milyen borzasztó érzés elismerni, ha ilyen közvetett módon is,
hogy imádott férje megcsalta!
– Madam, valóban féltem a jó híremet – szólt félénken Erzsébet. –
Könyörgök, árulja el, ha hallott rólam bármilyen szóbeszédet.
– Nem hallottam semmit – vigasztalta Katalin, megenyhülve a lány őszinte
aggodalmának láttán. –És szerintem nem is fogok, hisz az ügyet nagyon
diszkréten kezeltük. Ha mégis hallok valamit, azonnal tájékoztatlak téged vagy
Mrs. Astleyt.
– Több mint kedves hozzám, Madam. Higgyen nekem, mélységesen sajnálom,
hogy megbántottam. Írhatok kegyelmednek Cheshuntból?
– Hogyne – helyeselt Katalin, de nem mert többet mondani. Azelőtt lányaként
szerette Erzsébetet, és az iránta táplált érzései most felettébb zavarosak voltak.
Ahogy elnézte bókját és távozását, furcsa módon sajnálni kezdte, hogy elválnak
útjaik.

A hintót kihajtották a kapuhoz. A lovászfiúk és a kapuőrök felrakodták

Erzsébet poggyászát és minden ingóságát a kordélyokra és teherhordó
öszvérekre, Kat pedig a kocsi belsejében elrendezte a párnákat, és elcsomagolt
egy óriási élelemcsomagot, hogy utazásuk ne szenvedjen hiányt semmilyen
kényelemben.
Katalin királyné, hölgyei társaságában, a nagy előcsarnok lépcsőjén állt.
Terhessége már kezdett észrevehetővé válni, az utóbbi napokban lazábbra kötött
ruhában közlekedett. Mellette ott állt elhagyatottan az ifjú Jane Grey, aki
láthatóan el volt keseredve, hogy búcsút kell vennie az ő istenített Erzsébetjétől.
 – Miért kell elmenned, nővérem? – kérdezte a gyermek.
– Mrs. Astley húga meghívott minket magához – adott Erzsébet kitérő választ.
– És mikor látjuk egymást újra? – kérdezte Jane epekedve.
– Hamarosan, biztos, hogy hamarosan – vetett véget Erzsébet a
beszélgetésnek. Túlságosan le volt sújtva a gondolattól, hogy el kell hagynia a
helyet, ahol nemrég még oly boldog volt. Nem tudott kis unokatestvérével
foglalkozni.
Meg volt könnyebbülve, hogy nem látja sehol az admirálist. Tudta, nem lenne
képes anélkül ránézni, hogy egy véletlen pillantással vagy gesztussal el ne
árulná, ami kettejük közt történt.
A királyné nézte a szomorú lányt zöld lovaglóruhájában, hetyke kalapjában, és
maga is elszomorodott. Elszomorodott, mert hiba csúszott mostohaanyai
feladatainak ellátásába, és mert éppen most veszít el valakit, akinek anyja helyett
anyja volt. Persze azért nehéz megbocsátani, amit a lány elkövetett.
Másfelől, gondolta, ne essünk túlzásokba. Erzsébet végül is kinőtt már a
gyermekkorból. Ösztönösen előrelépett, gyengéden megszorította mostohalánya
kezét, és mindkét arcán megcsókolta.
– Az Úr kitűnő képességekkel ruházott fel – szólalt meg. – Sose hanyagold el
őket, és dolgozz a kiteljesedésükön. Isten veled!
– És kegyelmeddel, Madam – felelt Erzsébet könnyeivel küszködve. – És
imádkozom azért, hogy az Úr meghozza boldogságát, mikor eljön az ideje.
– Írj nekem.
– Írni fogok.
– És Erzsébet – tette hozzá a királyné. – Azonnal figyelmeztetni foglak, ha azt
hallom, hogy bárki rosszat fecseg rólad.
– Köszönöm, Madam – felelt a mostohalánya, könnyei miatt képtelen lévén
díszesebb szavakba önteni háláját. Majd felkapaszkodott a hintóra, és lehuppant
Kat mellé. A jármű könyörtelenül elindult északi irányba, Hertfordshire felé.

A Cheshunt uradalmi kastély jókora, lenyűgöző épület volt, árokkal

körülvéve, körülötte hatalmas udvar. Sir Anthony Denny és felesége, Joan a
felvonóhídnál várakoztak Erzsébetre, mikor hintaja befutott. Sir Anthony magas,
sötét bőrű férfi volt, hosszú, szúrós szakállal, bozontos szemöldök alatt megbúvó
értelmes szemekkel, valamint gyászos tekintettel. Felesége, született Joan
Champernowne, olyan volt, mint Kat, csak éppen fiatalabb és csinosabb
kiadásban. Sötét, barátságos szeme volt.
– Erzsébet úrhölgy, isten hozta – szólt Sir Anthony mélyen meghajolva. Arca
semmilyen módon nem árulta el, hogy tisztában van a lány jövetelének okával.
 – Köszönöm vendégszeretetüket, Sir Anthony – felelt Erzsébet, próbálva
titkolni zavarát. Vajon menynyit árult el nekik Katalin királyné az ő helyzetéről?
Csak találgathatott. Olyan nyájasan mosolygott, ahogy csak tudott, mikor Lady
Denny is bókolt előtte, majd forró testvéri szeretettel ölelte át Katet.
– Ascham mestert szintén isten hozta! – jelentette ki Sir Anthony, és vidáman
megrázta a mester kezét. – Ebben a házban nagy divatja van a tanulásnak.
– A híre megelőzi, Sir Anthony – viszonozta az udvariasságot Ascham. –
Őszintén szólva, Erzsébet úrhölgy, nem is választhatott volna jobb tartózkodási
helyet magának – ez a szerfelett művelt úriember szenvedélyes megszállottja
korunk tudományának, ráadásul Isten szavának hű követője.
Vendéglátójuk szerényen mosolygott.
– Kérem, jöjjenek beljebb! – Bevezette őket egy csodás, elegáns felépítésű
terembe, gerendázott mennyezettel. Az emelvény mögül nyílt egy ajtó a
magánlakosztályok felé. Erzsébetet felvezették a csigalépcsőn a számára kijelölt
szobákba, kilátással az árok mögött elterülő erdőkre. Kis szalon is tartozott a
lakosztályoz, jókora kandallóval, faragott székekkel, padokkal, perzsaszőnyeggel
borított nagy asztallal. A hálószobában baldachinos ágy állt, hívogató fehér
lepedővel, vaskos pihepárnákkal és csodás bársonypaplannal. Továbbá szobák
Mr. és Mrs. Astley, Ascham mester és Erzsébet személyzete számára.
– Nagyon kellemes, köszönöm szépen – szólította meg Erzsébet a
vendéglátóit, ám titokban máris visszavágyódott Chelsea-be és ottani napfényes,
levegős szobáiba, kilátással arra az elbűvölő kertre. Ó, menynyire fájt a szíve,
hogy nem mehet vissza… Most éppen ott ülne a vacsoraasztalnál.
Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy csak úgy hirtelen kipottyant abból a
világból, és lehet, hogy soha nem kerül vissza. Azok után, ami történt, lehetetlen
lenne visszaállítani az admirálissal való könnyed viszonyát. És engedné-e a
lelkiismeret-furdalás nyugodtan üldögélni a királyné asztalánál, kinek férjével
bűnös viszonyba keveredett?

Az első cheshunti vacsora érdekfeszítő beszélgetéssel telt az egyszerű, de

ízletes ételek elfogyasztása mellett. Sir Anthony és Ascham mester, egyre inkább
észrevéve Erzsébet pocsék hangulatát, mindent megtettek, hogy
elszórakoztassák művelt társalgásukkal, Kat és húga pedig nagyon élénk
hangulatban cserélték ki friss értesüléseiket. Más körülmények között Erzsébet
kifejezetten élvezte volna ezt a vacsorát, de ezúttal megkönnyebbült, mikor
fellibbent az asztalterítő, és elhangzott a záró asztali áldás. Hisz ezután
kimerültségre hivatkozva könnyedén visszavonulhatott termeibe.
Később, mikor éppen könyvei kipakolásával és polcokra rakodásával
foglalatoskodott, Ascham mester lépett a kis szalonba.
– Kezd sötétedni – szólt, majd újabb gyertyát gyújtott meg az asztalon. –
Örülök, hogy mindent szépen elrendez, ifjú hölgyem. Holnap kezdhetjük is a
tanulást.
– Boldogan – felelte Erzsébet.
– Biztos, hogy hamar megszokja az ittlétet – folytatta Ascham tapintatosan.
– Ennyire látványos a honvágyam?
– Hihetetlenül – felelte a férfi szomorkás mosollyal.
– Ascham mester, tudja, miért vagyok itt? – Ezt meg kellett kérdeznie. Hisz
tudnia kell. Végül is szinte minden napját a tanára társaságában fogja tölteni.
– A királyné bizonyos mértékig tájékoztatott – ismerte el. – Fájdalommal
közölte, hogy kegyed éktelen vétket követett el.
Tapintatosságából Erzsébet arra következtetett, hogy nyugodtan megnyílhat
előtte.
– Nagyon meggondolatlanul cselekedtem – ismerte el. – Nem is tudom, hogy
tehettem ilyet.
– Mindnyájunknak megvannak a magunk gyengeségei – jelentette ki Ascham.
– Hisz emberek vagyunk. És a legtöbb fiatal lány bizony ugyanebbe a
meggondolatlanságba szokott esni, ha megkörnyékezi egy jóképű csirkefogó.
– Veszi a bátorságot, hogy így beszéljen az admirálisról? – kérdezte
megütközve.
– Veszem a bátorságot, hogy kimondjam az igazságot. Tulajdonképpen a
legtöbben így gondolják. Valóban csirkefogó, és sokkal inkább hibáztatható az
affér miatt, mint kegyed. – Aschamnek szemmel láthatóan erőfeszítésébe került,
hogy visszafogja magát. – Szándékosan állította elő azt a helyzetet, és visszaélt
kegyed jóhiszeműségével. Tisztességes férfi nem tenne ilyet.
Erzsébet nem értette, miért érez késztetést arra, hogy kiálljon az admirális
mellett. Nem tetszett neki, hogy így beszélnek róla, még akkor sem, ha tudta,
Ascham tiszta szívből beszél, és igaza van. Talán arról lenne szó, hogy még
mindig szerelmes Thomasba, azok után is, amit tett vele? Elvégre nem feledheti,
hogy kettőn áll a vásár: mondjon bármit a tanára, ő azért tudja, hogy saját
szerepe nem elhanyagolható a történtekben. Így aztán nem képes gyűlölettel
gondolni csábítójára.
– Én is rosszat tettem – közölte –, és most is furdal a lelkiismeret, ha arra
gondolok, hogyan viselkedtem a királynéval szemben. Most ébredek rá, hogy a
legjobb megoldást választotta, mikor elküldött Chelsea-ből. És bár mindent
megadnék, hogy visszakerülhessek oda, tudom, hogy saját hibámból vagyok,
ahol vagyok.
 – Abba kell hagynia az önostorozást. Újból szembe kell néznie az élettel! –
javasolta Ascham. – Mrs. Astley ugyanezt tanácsolná, efelől kezeskedem.
– Megpróbálom – ígérte Erzsébet. – Már imádkoztam az Úr bocsánatáért,
most az emberi megbocsátásban kell reménykednem. Írni fogok a királynénak,
ahogy megígértem.

– Levelet kaptam Erzsébet úrhölgytől – szólt Katalin, kényelmesen

elhelyezkedve a párnázott széken.
– Igen, szerelmem? – kérdezett vissza az admirális könnyed hangon. Erzsébet
neve elutazása óta egyszer sem hangzott el.
– Igen. Megköszöni a kedvességet, melyet távozása napján tanúsítottam
iránta, és azt írja, azóta tele van aggodalommal, mert tudja, gyengélkedem a
terhességem miatt. Megköszöni azt is, hogy fölajánlottam neki, figyelmeztetem,
ha valami szóbeszédet hallok róla – nem mintha bármi alapja lenne ennek,
ugye… – Az admirális összerezzent a csípős megjegyzés hallatán. – Majd
kifejezi reményét, hogy amennyiben nagyon rossz véleménnyel lennék róla,
nyilván nem tettem volna ilyen baráti gesztust. – Félbeszakította magát, és
elgondolkodott. – Nem annyira barátságból tettem, mint annak tudatában, hogy
ha az ember megérzi az előszelét, fel tud készülni a viharra. Mivel ha bármilyen
botrány kerekednék ebből… – Nem fejezte be. Túl keserűnek érezte saját
hangját.
– Végtelenül sajnálom, Kate – mondta az admirális. Az volt a benyomása,
mintha már vagy ezredszer esedeznék neje bocsánatáért. Soha nem fog felhagyni
azzal, hogy emlékeztesse kegyvesztettségére?
Katalin visszatért a levélhez.
– Azzal fejezi be, hogy hálát kell adnia az Úrnak, amiért ilyen barátokat adott
neki, és azt kéri Tőle, hosszú élettel ajándékozzon meg engem. Így írja alá:
„Fenséged alázatos leánya.” – Lerakta a levelet az asztalra. – Itt van, tessék, te is
elolvashatod.
Felállt, majd ernyedt lassúsággal az ajtóhoz vonszolta magát.
– Kate! – kiáltott utána a férfi. – Azt szeretném, ha elköltöznénk a Sudeley
kastélyba. Még sosem voltunk ott, én pedig úgy tartanám illendőnek, ha a
gyermekünk a főnemesi címemnek megfelelő székhelyen születne.
Katalin visszafordult, és ránézett a férjére. Tekintetében óvatosság és
tartózkodás tükröződött.
– Szívesen venném. Ehhez a helyhez túl sok rossz emlék kapcsolódik.
– Jó lehetőség lenne az újrakezdésre – szólt Thomas puhatolózva, lesve neje
reakcióját.
 – Talán – hangzott a válasz. Katalin kisétált a szobából.

Erzsébet feltépte az első levelet. Rövid üzenet volt a királynétól, melyben

megköszöni mostohalánya kedves szavait, és barátságáról biztosítja őt.
Erzsébetnek kalapált a szíve: nem számított rá, és nem is várta el, hogy Katalin
ilyen nagylelkű legyen vele.
Ezután kinyitotta a másik levelet is. Az admirális is írt neki! Mohón futotta át
a sorokat. Ő is tömören fogalmaz. Az egészsége után érdeklődik, és tájékoztatja
arról, hogy a királyné módfelett jól érzi magát Sudeleyben, és alig várja
gyermekük augusztusra várható születését, amely már csak hetek kérdése.
Erzsébet a szívéhez kapott, mikor ott tartott az olvasásban, hogy az admirális
eltökélt abban, magára veszi a teljes felelősséget az afférjukért, és biztosítja őt
arról, hogy szükség esetén bármikor hajlandó megesküdni a lány ártatlanságára.
Adja az Úr, hogy erre sose kerüljön sor! A férfi végezetül leszögezi, jó
mostohaapja kíván lenni, s ha bármiben segítségére lehet, írjon csak nyugodtan.
Lehet, hogy ez valami burkolt kísérlet kapcsolatuk újraélesztésére? Netán
észhez tért, hozzá hasonlóan maga mögött akarja hagyni a sajnálatos epizódot, s
mostantól tisztességesen viszonyulni hozzá? Erzsébet, mindannak ellenére, ami
történt, még most is izgatott borzongást érzett, hátha az előbbiről van szó,
miközben fájdalommal vette tudomásul, hogy amit olvas, bizonyosan nem
értelmezhető szerelmes levélként. Akárhogy is, elhatározta, hogy semmilyen
módon nem bátorítja a férfit.
Udvarias válaszlevele a legfinnyásabb ítész kritikáját is kiállta volna.
Köszönetet mondott a férfi leveléért és a királynéról közölt jó híreiért, majd azt a
jelentéktelen szívességet kérte tőle, hogy lenne szíves egy Chelsea-ben felejtett
könyvét utána küldeni.
Hetek teltek el anélkül, hogy válasz érkezett volna az admirálistól, hetek,
melyek során gyökeret vert Erzsébetben a bizonyosság, hogy félreértette a férfi
ajánlatát. Végül érkezett egy bocsánatkéréstől csöpögő levél, hogy elnézését
kéri, de sehol sem lelte a kívánt könyvet, és biztosítja afelől, hogy ebbéli kudarca
nem a jóakarat vagy a barátság hiányából fakad. Kicsit dagályos, gondolta a
lány, de mélységesen jellemző a férfira, úgyhogy visszaírt, miszerint nincs
szükség erre a túlzásba vitt bocsánatkérésre. ,A jó barátság tüzét nem
csekélységek éltetik, s csekélységek nem tudják kioltani sem”, zárta
gondolatmenetét. Majd hogy hangsúlyozza a fennálló távolságot, s világossá
tegye, vége köztük minden bizalmaskodásnak, hozzátette: „Kérem, ajánljon a
királyné őfensége szíves figyelmébe. Lordságodra és életére pedig az Úr áldását
kérem.”
 Megkönnyebbült, hogy ismét érintkezésbe kerültek egymással. Azt a
következtetést vonta le belőle, hogy a dolgok talán valamelyest lecsillapodtak, s
mintha a sajnálatos esemény kezdene a múlt homályába merülni. Bízott benne,
hogy a királyné megbocsátott, és egy napon talán ki is békülhetnek. Ami az
admirálist illeti, eltökélte, hogy megpróbálja teljesen elfelejteni, és soha egyetlen
szóval vagy gesztussal sem árulja el, hogy a férfi valaha bármit is jelentett
számára. Az élet Cheshuntban addig is megy tovább a maga útján, a tanórák,
séták, étkezések és a kedves vendéglátóival folytatott művelt beszélgetések napi
körforgásában. Mindent összevéve, gondolta, viszonylag könnyen megúszta a
történteket.

A helyzet az, hogy egyáltalán nem úszta meg. Alig egy hónapja tartózkodott
Cheshuntban, mikor egy júniusi reggelen erős hányingerre ébredt. Miközben az
éjjeliedénybe öklendezett, azon tűnődött, vajon miféle romlott ételtől ronthatta el
ennyire a gyomrát.
Mikor a következő reggel is ugyanez történt, még mindig azt hitte, valami
ételmérgezéstől szenved. Ám miután, noha délutánra már jól érezte magát,
harmadnap reggel ismét hánynia kellett, egyre pocsékabb hangulatban azon
merengett, nem valami más, rémisztő oka van-e reggeli rosszulléteinek. A
negyedik naptól kezdve elkezdett attól félni, hogy az Úr feltehetőleg mégis
megbünteti éktelen bűnéért, s mikor ötödik nap is megtörtént, szívében már ott
ült a halálos bizonyosság, hogy félelmei bizony megalapozottak. Végül is nem
egész négy hónappal ezelőtt nézte végig Parr Katalint hasonló állapotban. Nincs
menekvés a tény elől, mondta magában, és igyekezett tudomást sem venni a
hideglelésről, melyet mindannyiszor érzett, valahányszor erre gondolt, vagyis
többé-kevésbé állandóan: teherbe esett az admirálistól.
Havivérzése, mely csak előző évben kezdődött, soha nem követte a szabályos
ciklust. Gyakran eltelt két hónap vagy annál is több anélkül, hogy vért látott
volna. Úgyhogy azt még önmagában nem tartotta furának, hogy április óta nem
volt vérzése. Az elmúlt hónapokban kegyetlen fejfájástól és migréntől
szenvedett, így semmi szokatlan nem volt abban, hogy migrénje az utóbbi
időben rosszabbodott. Annak tudta be, hogy nyilván megviselték a történtek.
Mit tegyen? Inkább a halál, semmint hogy bárkivel is megossza a titkát.
Márpedig, súgta a józan esze, valakinek mégis el kell mondania. Nem egy sötét
lyukban él, így az embereknek hamarosan fel fog tűnni az állapota. A
következményekbe jobb bele sem gondolni. Jaj, már megint a hideglelés! Nem,
képtelen ezzel egyedül megbirkózni. Segítséget kell kérnie.
Hatalmába kerítette a rettegés. Nem akar szembesülni Kat, még kevésbé
Dennyék reakciójával. Talán egyenesen az admirálist értesítenék? Vagy ami még
rosszabb, a királynét? És továbbra is bízhatna Katalin diszkréciójában? Ha ez
kitudódik, a kitörő botrány maga alá temetheti. Házasodni sem házasodhat a
Tanácsjóváhagyása nélkül. Vajon mit tennének akkor, ha rájönnének, hogy
törvénytelen gyermeket vár az admirálistól? Ez a férfinak a Towert jelentené,
vagy annál is rosszabbat. És neki? Tiltott közösülésüket felségsértésnek
tekintenék? Már hallotta is a Tower kapuját becsapódni, érezte, amint a bárd
fémes pengéje átszeli a nyakát, látta a lábát mohón mardosó lángokat…

A szoba eszelősen forogni kezdett körülötte, úgy érezte, mintha egy sötét
alagúton át látná. Valami iszonyatos vibrálást érzett a fejében, a szíve
eszeveszetten kalapált, a térde remegett, a keze izzadt. Meg fog halni, mindjárt!
– Áááá! – sikította a pániktól. – Segítsééég!
Kat rohant be a szobába, és meglátta a holtsápadt, egész testében remegő
lányt. Az árulkodó, hányással teli tál ott állt az ablakpárkányon. Már egy ideje
gyanakodott egy kissé, hisz hetek óta nem látott véres alsóneműt, de úgy
okoskodott – Isten bocsássa meg neki –, hogy ez remélhetőleg nem jelent
semmit. Végül is Erzsébet szavát adta, hogy semmi jelentős nem történt közte és
az admirális között. De most teljes bizonyossággal ott látta az igazságot a lány
tekintetében. És e pillanatban ő is látta a Towert, a sötétzárkát, a kötelet és –
borzalmak borzalma – a lángoló máglyát.
– Mit tettél? – kérdezte metsző hangon. – A szavadat adtad!
Erzsébet megpróbált beszélni, de a rettenettől nem tudott. A pánikroham
múlóban volt, de halálos kimerültséget hagyott maga után. Teljesen össze volt
törve.
– Válaszolj nekem! – sziszegett Kat sürgetően. – Állapotos vagy?
Csak egy néma bólintásra futotta az erejéből. Szemében pokoli rémület ült.
– Mikor volt az utolsó vérzésed? – tudakolta Kat. Erzsébet nyelt egyet.
– Épp húsvét után, azt hiszem – sóhajtott.
– Tehát április elején, most pedig már június végén járunk. Mikor… Az
admirális mikor…? – Képtelen volt azt a bizonyos szót használni. Csak a bűnét
súlyosbította volna vele.
– Egyszer, május elején – szólt Erzsébet hüppögve. – Megpróbáltam leállítani,
de nagyon kitartó volt. Túlságosan szerelmes voltam belé! – Egyre
keservesebben zokogott.
– Nem érdekes. Tehát a második hónapban jársz – számolt Kat, a gyakorlati
teendőkben keresve menedéket. – Mi vitt rá, hogy megengedd neki a közeledést?
Számtalanszor figyelmeztettelek, hogy soha ne találkozz vele kettesben.
 – Szerelmes voltam! – tört ki Erzsébet. – Nem tudtam ellenállni neki. Jaj, mit
tegyek?
– Isten tudja. Hadd gondolkodjam! – Egy rövid ideig csak állt, nehézkesen
vette a levegőt. – Beszélnem kell a húgommal. Nincs más választásom.

– Mit mondott? – kérdezte izgatottan Erzsébet, ahogy Kat visszatért a

szobába.
Kat sóhajtott egyet, és leroskadt az egyik padra.
– Halálra volt rémülve, természetesen jogosan. És semmit nem tesz férje
engedélye nélkül. Úgyhogy hívta Sir Anthonyt, és mindent elmondott neki.
Erzsébet elcsüggedt. Kedvelte Dennyéket, akik nyájas, nagylelkű vendéglátói
voltak, és sokat adott a véleményükre. Ők most nyilván mélységesen megvetik,
és nem alaptalanul…
– Borzadály – folytatta Kat. – Ahogy Sir Anthony rám nézett… – Úgy érezte,
menten elbőgi magát. – Beszélni akar veled. Most.
Erzsébet remegve lépett be Dennyék szalonjába. Lady Denny, aki a kandalló
mellett ült, felállt és bókolt, majd kimérten visszaült a székébe. Sir Anthony, aki
háttal állt a tűznek, fájdalmas pillantással meghajolt, majd egy Erzsébet feje
feletti pontot kezdett bámulni, mint aki nem képes a lány szemébe nézni.
– Erzsébet úrhölgy – szólalt meg hűvösen –, végtelenül szomorú vagyok a
hírtől, mely az állapotáról tudósított. Ha e házban egy szolgálólány kerülne ilyen
bajba, azonnal elbocsátanám. Én azonban a korona rendíthetetlen híve vagyok,
és kegyelettel őrzöm atyja, a néhai Henrik király emlékét. Ennek folytán
hajlandó vagyok segítséget nyújtani kegyednek.
– Köszönöm szépen – hebegte Erzsébet, letaglózva ettől a fagyos modortól. –
Nem szolgáltam rá ekkora szívességre.
– Ez nem több, mint a kötelességem – felelte a férfi továbbra is jeges hangon.
– Itt kell maradnia a gyermek születéséig. Amíg állapota nem észrevehető,
velünk étkezhet, sétálhat a kertekben és a parkban, bár jobban tenné, ha a ház
egymérföldes körzetén belül maradna. Később természetesen a szobáiban kell
tartózkodnia. Azt fogjuk mondani, hogy beteg, és a részleteket, amennyire
tőlünk telik, homályban fogjuk tartani. Kat egyedül fogja ellátni a kegyed körüli
szolgálatot. Senki más nem tudhatja meg az igazságot.
– Végtelenül hálás vagyok – mondta Erzsébet alig hallhatóan. – De mi lesz a
gyermekkel?
– Kiadjuk egy dajkához az egyik norfolki birtokomon, majd elhelyezzük egy
megbízható családnál. Azt fogjuk mondani róla, hogy elcserélt gyermek, akit a
templom elõcsarnokában találtunk. Soha senki nem jöhet rá a származására.
 – És kegyednek sem szabad semmilyen igényt támasztania a gyermekre – tette
hozzá a felesége.
– Nem fogok – ígérte Erzsébet. Bágyadtságot érzett, és fenyegetően közeledett
a hányinger is. De legalább biztonságban van, pillanatnyilag mindenképp, de a
továbbiakban is, ha minden a terv szerint halad.

Soha nem hitte volna, hogy egyszer ennyire beteg lesz. Minden reggel
hányingerrel ébredt, és szó szerint rohant a tálhoz. Egyedül az segített, ha húst
vagy halat evett, de reggel nyolckor mégsem küldhette Katet a konyhába
ilyesmiért, hisz az emberek gyanút fogtak volna. Úgyhogy csak szenvedett.
– Próbálkozz almával! – nógatta ilyenkor Kat. – Joan azt mondja, neki
segített. – De Erzsébet rá sem tudott nézni az almára. Beleharapott, s már ki is
köpte.
Az étkezések pokoliak voltak. Általában nagyon mohón látott hozzá, de
miután belekóstolt az ételbe, egyszeriben elment az étvágya, így a továbbiakban
csak ült az asztalnál, és piszkálta a tányérján lévő ételt, míg mindenki be nem
fejezte az étkezést. A bornak fémes íze lett a szájában, így rendszerint csak
néhány kortyig jutott.
És aztán ott volt az állandó fáradtság, mely a megsemmisítő csapást jelentette.
Néha állva is el tudott volna aludni. Egyelőre szabadon közlekedhetett a házban
és környékén, ám ideje nagy részét az ágyban pihenve töltötte, szenvedve a
kimerültségtől. Ráadásul már előre félt a szülési fájdalmaktól, felidézve
magában a valaha hallott összes történetet a gyermekágyi borzalmak
vonatkozásában. Soha nem gondolta volna, hogy a terhes nők ennyi szenvedésen
mennek keresztül, és folyamatosan fogadkozott, soha többé nem kockáztatja
meg a teherbe esést, még boldogabb körülmények között sem.

A nyár közepén híre jött, hogy a királyné beteg. Terhességének előrehaladott

állapotában nagyon rossz hatással van rá a hőség, és komoly fejfájásoktól
szenved. Erzsébet nehéz szívvel olvasta az admirális levelét.
– Szegény asszony, úgy imádkozom a gyógyulásáért – közölte Kattel. –
Ájulási rohamai miatt ágyhoz van kötve.
Kat még mindig dühös volt Erzsébetre, de már kezdett megenyhülni.
– Be kell vallanom, azóta balsejtelmeim vannak, mióta tudom, hogy várandós
– szólt a fejét rázva. –A harminchat éves kor késő az első gyermek
megszüléséhez.
– Remélem, rendbe jön – mondta Erzsébet aggódva, a saját jövendő
megpróbáltatásaira gondolva.
 – Az Úr kezében van a sorsa – szögezte le Kat –, és minden, amit tehetünk,
hogy esedezünk Hozzá, könnyítse meg a királyné szülését.
– Naponta fogok imádkozni – mondta odaadón Erzsébet, és a terhes nő
érzékenységével egyre inkább ráébredt, milyen mélyen megbántotta a királynét,
drága jótevőjét. Valamilyen módon jóvá szerette volna tenni.
Roger Ascham lépett a szobájába. Nem tudta, hogy a lány terhes.
– Ha kegyelmed megengedi, szeretném meglátogatni a barátaimat Cambridge-
ben.
Erzsébet le volt taglózva. A terv úgy szólt, hogy mikor fennáll már annak
veszélye, hogy állapota láthatóvá válik, és végképp visszavonul a szobájába,
betegséget színlelve – „színlelve?”, gondolta Erzsébet hitetlenkedve –, akkor
Ascham mestert visszaküldik Cambridge-be, folytatni a tanulmányait. A lány
akkora haladásról tett tanúbizonyságot az irányítása alatt, hogy egyébként is úgy
tervezte, ősszel végleg visszatér az egyetemre. Egy hónap ide vagy oda csak nem
jelenthet különösebb gondot.
Erzsébet hirtelen úgy érezte, azt szeretné, ha itt maradna vele. Olyan kedves
férfi, és minthogy nincs tudomása az állapotáról, továbbra is tisztelettel és
hódolattal veszi körül – ellentétben Kattel és Dennyék-kel, akik minduntalan
elbukására emlékeztették: Kat el volt foglalva a gyakorlati teendőkkel,
vendéglátói pedig távolságtartónak és engesztelhetetlennek mutatkoztak.
– Ne menjen el! – kérte siránkozó hangon. Ascham meghökkenten nézett rá.
– Mi a baj, ladym?
– A királyné beteg, és én aggódom érte – felelte Erzsébet, közel ahhoz, hogy
elsírja magát. – Szükségem van a mester vigasztaló jelenlétére.
A tanár zavarban volt. Mindeddig erős, autonóm személyiségnek ismerte
Erzsébetet, aki most itt bőg előtte, egy nem létező kendő után matatva. Odaadta
neki a sajátját, majd miközben Erzsébet a szemét törölgette, vigasztalón
megérintette a vállát. És magában nagyot sóhajtott.
– Persze, akkor nem megyek – egyezett bele, ámbár kelletlenül. – De tudnia
kell, itteni munkám vége felé közeledik. Kegyednek már nem igazán van
szüksége a szolgálataimra, nekem pedig dolgom van Cambridge-ben.
– Tudom. Mindennek ellenére mégis abban reménykedtem, hogy mint
tanárom és mint barátom itt marad velem. Nagyon ragaszkodom a mesterhez.
Ascham kétségbeesett. Iránta való minden csodálata és rajongása ellenére már
nagyon Cambridge-be húzott a szíve, és gyökeret vert benne a félelem, hogy a
lány soha nem fogja visszaengedni oda.
– Folytatnom kell a tanulmányaimat, melyeket félbeszakítottam, mikor
kegyed szolgálatába álltam – mondta tapintatosan. – De ne féljen, egy kis ideig
még itt maradok. Elhalasztom az elutazásomat.
– Ez igaz barátra vall.

Augusztus elejére kezdte sokkal jobban érezni magát. Az egyetlen gond, hogy
a hasa bizony növekedésnek indult. A díszes mellkendő, melyet a lehető
legtovább kell viselnie, napról napra szűkebbé és kényelmetlenebbé vált.
Hamarosan eljön a visszavonulás ideje, hisz sokáig már nem tudja leplezni az
állapotát. Nem érezte méltányosnak, hogy míg neki ezt a rejtőzködő életmódot
kell élnie, addig bűntársa szabadon járhat-kelhet a világban, mit sem sejtve az ő
helyzetéről.
Az is valami, hogy szívderítő hír érkezett az admirális legújabb levelével.
– Jobban van! A királyné jobban van! – kiáltozta Erzsébet, szinte táncra
perdülve a hálószobában, ahol Kat éppen az ablak alatti ládába pakolta a tiszta
ágyneműt.
– Hála Istennek! – szólt a nevelőnő, figyelemre sem méltatva saját
féltékenységét, mely jó szokása szerint most is belemart a szívébe. – Örülök,
hogy ezt hallom.
– És – folytatta Erzsébet diadalittasan – az admirális úr azt írja, hiányolja a
társaságomat. Ó, Kat, lehet, hogy egy napon meghívást kapunk Sudeleybe? Most
még nem, persze – tette hozzá sietősen.
– Én nem várnám ezt ennyire a helyedben – figyelmeztette Kat. – Azonfelül
őkegyelmének most kisebb gondja is nagyobb ennél. Hamarosan visszavonul a
szobájába, aztán pedig ott lesz a gyermek, akinek gondját kell viselnie.
– Igen, igen – szólt Erzsébet elmélázva, de hamarosan visszatért izgatott
öröme, hogy a királyné hiányolja őt. Váratlan boldogság Erzsébet szilánkokká
zúzódott világában. Visszatért a levélhez, és újra elolvasta, csak hogy
megbizonyosodjék, nem álom, hanem valóság. – Az admirális azt írja – folytatta
–, hogy a baba nagyon erős, és oly gyakran rúgkapál, hogy a királyné éjjelente
nem tud aludni. Válaszolok neki, és megkérem, hogy mindig tájékoztasson arról,
hogy szolgál ennek az eleven kisbabának az egészsége! Tudod, Kat, biztosra
veszem, hogy ha ott lennénk a gyermek születésénél, láthatnánk, hogyan fordítja
az admirális örömmé mindazt a szenvedést, amit a királynénak okozott? –Szinte
magánkívül volt az elragadtatástól. Meggyőződése volt, hogy végül minden jóra
fordul. Állandóan ezért imádkozott.

– Az Úr könyörüljön mirajtunk, itt van Somerset hercegné! – nyüszített Kat,

berontva a hálószobába.
– Ez azt jelenti, hogy le vagyok leplezve? – suttogta Erzsébet, mindjárt a
legrosszabbra gondolva.
– Azt azért nem hinném, hála Istennek, de a kitűnő lady nyilván botrányszagot
érzett a levegőben, és kétségtelenül azért jött, hogy kielégítse kíváncsiságát. –
Hangjába keserűség vegyült. – Téged is látni akar.
– Az lehetetlen… Nem merem… – Erzsébet halálra volt rémülve. Attól félt,
nem sok esély van arra, hogy a sasszemű hercegnő figyelmét elkerülje az
állapota.
– Nincs más választásod – közölte Kat. – Kelj föl és öltözz! – Megvizsgálta
növendéke kissé duzzadt hasát, ahogy Erzsébet kelletlenül levetette a
hálóköntösét. – Ne félj, majd szorosan befűzlek – folytatta, és elővett egy tiszta
inget.
Mikor Erzsébet megjelent a nagyszalonban, rózsaszín damasztruhájában olyan
soványnak tűnt, mint rendesen. Feszes mellkendője leszorította hasa
gömbölyödését. Gyötrelmes volt ez az összeszorított állapot, és szédülés
környékezte az erőfeszítéstől, hogy szabályosan lélegezzen, és egyenesen tartsa
magát. Vállak föl, has be.
Anna hercegné elindult felé, és bókolt előtte.
– Erzsébet úrhölgy, örülök, hogy jó egészségben látom – szólt élesen. –
Férjem, a régens szívélyes üdvözletét küldi.
– Isten hozta, asszonyom – üdvözölte Erzsébet kimérten, majd óvatosan leült
a kandalló melletti székre, melyből Sir Anthony épp most állt fel. – Mi hozta
Cheshuntba?
– Azért jöttem, hogy találkozzam régi jó komaasszonyommal, Lady
Dennyvel, s hogy érdeklődjem kedves egészsége iránt, hölgyem. A szóbeszéd
szerint betegeskedett.
– Csak egy nyári meghűlés – mondta Erzsébet könnyedén, észrevéve, hogy
vendéglátói szemmel láthatóan kényelmetlenül érzik magukat. – Már jobban
vagyok, köszönöm kegyelmed kérdését.
– Tudom, jobban, méghozzá több értelemben – helyeselt a hercegné. – Jobb,
hogy elhagyta a királyné udvartartását.
– Elnézéséért esengek, asszonyom – mondta sértetten Erzsébet –, de
őkegyelme igen jó volt hozzám.
– Nem őkegyelméről beszélek – szólt Lady Somerset, hangjával jelezve, hogy
a királynét is kétségkívül felelősnek tartja az erkölcsök lazulásáért, amelyre a
szóbeszéd utalhatott. Kettejük vetélkedése az udvarbeli elsőségért és a királyné
ékszereiért közismert volt.
– Nem tudom, mire gondol kegyelmed – közölte Erzsébet ártatlan hangon.
– Dehogynem tudja, hölgyem – válaszolt határozottan a hercegnő. – És azt
mondom, nagyon bölcsen tette, hogy ideköltözött. Vagy talán kényszer hatására
tette?
A szoba hangulata kezdett szerfelett feszültté válni. Erzsébet dühöngött az
asszony vakmerősége miatt.
Dühöngött, egyszersmind meg is rémült. Miféle szóbeszédeket hallhatott a
hercegnő?
– Meghívtam a nővéremet, Mrs. Astleyt látogatóba, és Erzsébet úrhölgy volt
olyan kedves, hogy megtiszteljen minket a jelenlétével – szólt közbe Lady
Denny, parányit talán túl sietősen.
– És itt nagyon kedvesen fogadtak – tette hozzá Erzsébet. – Cheshunt
gyönyörű hely.
– De nem annyira, mint Chelsea vagy Sudeley – vágott vissza őladysége
élesen.
– Ó, de a királyné nagyon fáradékony volt az áldott állapota miatt, és nem
akartam mindeközben még én is a terhére lenni – szólt Erzsébet. Olyan volt,
mintha egy hadsereggel kellene szembenéznie. – A királyné rendszeresen ír
nekem, és alig várom, hogy meglátogathassam majd a szülése után.

Belátva vereségét, a hercegnő visszavonult. Miután kellőképpen zavarba hozta

vendéglátóit királyi vendégük zaklatásával, visszafogta magát a további
megjegyzések megtételétől, s inkább rátért az udvarról való rosszindulatú
pletykálkodásra, valamint a Somerset House ragyogó mivoltának ecsetelésére.
A nyitott ablakokon át beáramló szellő ellenére Erzsébet forróságot érzett.
Keze izzadt, a nyakáról patakokban folyt a veríték. A kegyetlenül megszorított
fűző már elviselhetetlen volt, alig várta, hogy levethesse, és háborítatlanul
feküdhessen az ágyában. A terem elsötétült előtte, és úgy érezte, mintha a
kifinomult csevegést mind messzebbről és messzebbről hallaná… Elvesztette az
eszméletét.
– Hölgyem! – hallotta Kat hangját, amint odalép hozzá, és rázza a testét. – Jól
vagy?
Erzsébet magához tért, bizonytalanul abban, hogy mi is történt vele, és
értetlenül bámult a nevelőnőjére. Lüktetett a halántéka, és nehezen lélegzett.
– Nagyon melegem van – suttogta, és hirtelen a földre bukott, halálos
ájulatban. Kat azonnal ott termett, letérdelt mellé, hálát adva az Úrnak, hogy
ruhájának bő szoknyarésze az ájult lány terhességének minden árulkodó jelét
elfedi a hercegnő sasszeme elől, aki most tele volt színlelt aggodalommal.
– Egy kis bort, Sir Anthony! – parancsolta, magához ragadva a
kezdeményezést.
 Sir Anthony ugrott, hogy teljesítse a kérését, és felesége már nyújtotta is a
kelyhet Katnek. Kat ezalatt elérte, hogy Erzsébet ismét ülő helyzetbe kerüljön, és
megkönnyebbült, mikor látta, hogy kezdi visszanyerni az eszméletét.
– Kortyolj bele – suttogta, odatartva az edényt a lány ajkához. –Jobban érzed
magad?
– Kamasz lányokra jellemző – sietett segítségükre Lady Denny. – Én is
gyakran ájultam el tizenöt éves korom tájékán. Na, hadd segítsek! – És segített
Katnek talpra állítani Erzsébetet.
– Kegyelmed engedelmével lefektetném ezt a lányt – mondta Kat, és
eltaszigálta növendékét az ajtóig, megkönnyebbült sóhajjal lépve ki rajta. A
hercegnő összeszűkült szemmel figyelte őket, s magában helytelenítően gondolt
arra, hogy a mai leányoknak már nincs semmi tartásuk…

Ugyanebben a hónapban Erzsébet levelet kapott Mr. William Cecil úrtól,

Somerset régensi titkárától. Azt írta, hogy őt nevezték ki Erzsébet felügyelőjének
az apjától örökölt birtokok irányítására. Hangütése jólesően udvarias volt, és
tisztelettudó.
Felkereste Sir Anthonyt, hogy megmutassa neki a levelet.
– Hallott már erről a William Cecilről? – kérdezte, remélve, hogy
vendéglátója egy kicsit megenyhül az irányában. Hiába tett eleget az udvariasság
követelményeinek, modora jéghideg maradt, olyan volt, mint aki alig bírja
elfojtani a helytelenítését.
Sir Anthony átvette a levelet, és elolvasta.
– Ismerem őt. Okos fiatalember, egyike az udvar emelkedő csillagainak. Nagy
szerencséje van, hölgyem, hogy őt kapta felügyelőnek. A férfi lenyűgözően
értelmes és szellemes.
Visszaadta a lánynak a levelet, szertartásosan meghajolt, majd odébbállt.
Erzsébet sóhajtott. Hát soha nem fog megenyhülni vagy megbocsátani? Aztán
visszatért William Cecil leveléhez.
„Ha bármiben szolgálatára lehetek kegyednek, kérem, ne habozzék értesíteni”,
írja a férfi. Egy nap, gondolta Erzsébet, majd szaván fogja. Addig is szívélyes és
elismerő választ fogalmazott. „Remélem, egyszer személyesen is
megköszönhetem, hogy ilyen serényen intézi az ügyeimet.” Nemsokára
barátságos levelezésbe kezdtek, és a szoros kapcsolat hamar kialakult.
Sir Anthonynak igaza volt, vette észre Erzsébet: Cecil valóban lenyűgözően
szellemes, és kiváló érzéke van ahhoz, hogy meglássa egy probléma lényegét, és
azonnal megtalálja rá a legjobb vagy legalábbis a leggyakorlatiasabb megoldást.
Kétségtelen képességein túl ráadásul érezhetően megkedvelte Erzsébetet, és
elkötelezettséget tanúsított iránta – ez jelen körülmények között
felbecsülhetetlen érték volt a lány szemében.

Szeptember első hetében kellemes meleg volt. Erzsébet most már nem
hagyhatta el szobáit, így a napok nagyon nehezen teltek, kivált, hogy rábeszélés
hatására el kellett engednie Ascham mestert Cambridge-be, és már kezdte unni,
hogy egyedül Kat jelenti a társaságát. Szeretett volna kint serénykedni, de erre
már nem volt lehetőség. Úgyhogy csak üldögélt, olvasott, fordított, fő
tevékenység gyanánt pedig Katet kergette tébolyba a panaszkodásaival.
– Annyira unatkozom – zsörtölődött egyik este.
– Akkor keress magadnak valami teendőt! – csattant fel Kat ingerülten. – A
lusta kezeknek lesz majd elég teendőjük a pokolban, tudod jól.
– Mit csináljak? – nyöszörgött Erzsébet.
– Mi lesz például a babaruhával, melyet a királyné gyermekének kezdtél
hímezni?
Erzsébet megfontolta a javaslatot.
– Nagyszerű – sóhajtott. – De előtte kimegyek a mellékhelyiségbe.
Mikor magára maradt, és fölemelte a szoknyáját, tanácstalanul állt a látvány
előtt: vérfoltok fehér alsószoknyáján és harisnyáján. Kissé megriadva fogott egy
kendőt, és megnyomogatta vele a női hajlatát. Csupa vér lett egy pillanat alatt.
Ez vajon mit jelent?
Miután még egy kendőt tömött a lába közé, kikecmergett a mellékhelyiségből,
és felkiáltott:
– Kat, segíts! Vérzem!
– Vérzel? – visszhangozta a nevelőnője. – Ó, drága Istenem! Gyermekem, ne
nyugtalankodj! Menj és feküdj le! Hívom a húgomat.
Mikor Lady Danny megérkezett, megindultak a görcsös fájdalmak, a tompa,
könyörtelen, meg-megújuló fájás a hasában és lejjebb. Csak feküdt az ágyán, a
hasát nyomogatta, és kissé nyögdécselt.
– Attól félek, ez a vetélés előjele – szólt Lady Denny.
Erzsébet nem tudta, örüljön vagy sírjon.
– Segítséget kell kérnünk – szólt Kat. – Ő a második a trónutódlási sorban.
Nem kockáztathatjuk, hogy bármilyen sérelem érje. Már a negyedik hónapban
van, így nem lesz egy könnyű vetélés.
Erzsébet ismét felnyögött, ezúttal hangosabban. A fájdalom percek alatt élessé
vált. Nagyon félt.
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy kitudódjék az állapota – figyelmeztette
nővérét Lady Denny. – Várj! Van egy ötletem.
 Az éjfélkor a hálószobába vezetett asszonynak be volt kötve a szeme, de
akkorra Erzsébet már nem vett észre semmit. A fájdalom már teljesen
elviselhetetlenné vált. Átszelte egész alsótestét, végigperzselte a hátát, a
hasüregét, a fenekét és a nemi szervét, és most már rengeteg vér folyt ki a
méhéből. Ki volt merülve, láz emésztette, hányingert érzett, és össze volt
zavarodva.
Sir Anthony levette a szemkötőt az asszony szeméről, ő maga elfordította
fejét, és kisietett az ajtón, figyelmeztetve a nőket, hogy csöngessenek, ha ismét
szükség lesz rá. Ezután a bába, hunyorogva a fénytől, rájött, hogy egy előkelő
udvarházba került – a jó ég tudja, melyikbe –, és engedte, hogy a láthatóan
vezető szerepet játszó, fényűzően öltözött hölgy az ágyhoz vezesse. Az ágyon
egy fiatal, szép arcú leány feküdt, aki láthatólag egy koraszülés utolsó
stádiumában lehetett. A középkorú asszony aggódó szemmel ült le mellé.
A bába nem késlekedett. Büszke volt a hírnevére, de úgy vélte, soha senki
nem fogja elhinni, milyen megbízása volt ma este. Lehúzva az átvérzett lepedőt,
szétfeszítette a leány combjait, és jó hosszan nézte, amit a lába között látott.
– Elvetélt? – kérdezte az idősebb hölgy halkan. A leány ájultan lihegett.
– Igen – bólintott a bába. – Van egy tiszta kendője?
Kat átnyújtott egyet. A bába felszedte vele a vérrögöket és azt a kis halott
emberkezdeményt, aki túl koránjött a világra. Majd vizet és törülközőt kért, és
ellátta az ifjú anyát, aki mostanra teljesen elkábult a kimerültségtől.
Miután ellátták a lányt, aki békésen elaludt, megszólaltatták a csengőt, és Sir
Anthony visszatért.
– Hol van? – kérdezte.
– Meghalt – szólt Kat fakó hangon. Átnyújtotta neki a kendőbe bugyolált kis
csomagot. A férfi lehúzta róla a kendőt, és egy pillanatra belenézett a ráncos,
rózsaszín kis arcba.
– Holtan született? – kérdezte szenvtelen arccal. Kat bólintott.
– Akkor nem kell imádkoznunk a lelkéért – jelentette ki kíméletlenül, majd
szó nélkül tűzre vetette Henrik király halott unokáját. A nőknek elállt a
lélegzetük a rémülettől, ám Sir Anthony nem vett tudomást a tiltakozásukról.
Újra bekötötte a szemét a felháborodott bábának, és kilökdöste a szobából.
Felesége Kattel együtt ott maradt, és döbbenten figyelték, amint Erzsébet
bűnének bizonyítéka a lángok martalékává válik. A lány békésen szendergett. A
szoba hamarosan megtelt a sült hús irtózatos bűzével.

A megkönnyebbülés érzése minden másnál erősebbnek bizonyult. Erzsébet

megküzdött a tompa fájdalommal és a napról napra csökkenő vérzéssel, ez már
semmi volt ahhoz képest, amin keresztülment. Olykor belemart a szomorúság is,
de csak rövid pillanatokra. Egyedül az számított, hogy megmenekült. Az Úr
jónak látta megbüntetni, de aztán csodás módon megengesztelődött. Most jött rá,
hogy meggondolatlanságával az életét tette kockára, több értelemben is.
Belehalhatott volna ebbe a vetélésbe. Végezhette volna a Towerben vagy annál
is kegyetlenebb módon…
Soha többé, fogadkozott, soha többé nem teszi kockára jó hírét, arról nem is
beszélve, hogy semmilyen férfinak nem engedi meg többé, hogy olyan közel
merészkedjen hozzá, amiből gyermek születhet… Amit átélt, minden tekintetben
rémisztő volt, és nem lehet eléggé hálás azért, hogy megszabadult ettől a
helyzettől.
– Nem is tudod, milyen szerencsés vagy – szólt Kat a fejét rázva. Nézte a
lányt, ahogy sápadtan és kimerülten fekszik a megpróbáltatástól.
„Dehogynem, nagyon is tudom” – gondolta Erzsébet.
– Soha nem fogom tudni eléggé megköszönni az Úrnak – jelentette ki. Nem
bánkódott kisbabája elvesztése miatt, még csak eszébe sem jutott megkérdezni,
mi lett azzal a bánatos kicsi testtel.
– Mindenkinek azt mondjuk, hogy hirtelen belázasodtál – magyarázta Kat, kis
lélekmelegítő levest kanalazva a lány szájába. – Hamarosan már nem is leszel
ágyhoz kötve.
Ez a nap rohamosan közeledett. Erzsébet most már délutánonként fölkelt az
ágyból, és az ablak alatti székben üldögélt. Kezdett visszatérni a régi jókedve.
Az élet hamarosan visszatér a régi kerékvágásba, és nála senki sem lesz
bölcsebb, az biztos.
Természetesen végtelen idő állt a rendelkezésére, hogy végiggondolja az
életét.
– Annak idején igazam volt – közölte Kattel. – Soha nem megyek férjhez.
Nem vagyok hajlandó ezen még egyszer keresztülmenni.
– Képtelenség! – vágott vissza Kat. – Rengeteg nő átesik ilyesmin, és aztán
életet ad számos egészséges gyermeknek. Természetellenes állapot egy lány
számára, hogy ne házasodjék meg. Túl fogod tenni magad ezen az egészen, hidd
el.
– Túlteszem magam rajta, az egyszer biztos – mondta Erzsébet eltökélten –,
de soha nem voltam még ennyire meggyőződve a házasságon kívüli élet
előnyeiről, mint most.
Kat sóhajtott.
– Most ezt mondod, de majd megváltoztatod a véleményed, ha feltűnik egy
újabb jóképű úriember.
 – Azt hiszem, nem fogom – közölte Erzsébet állhatatosan. – Soha többé nem
engedem meg, hogy a vakító szerelem elvegye a józan eszemet, és ne tudjak tőle
értelmesen gondolkodni. Valószínűleg őrülten viselkedtem.
– Sokan mondják, hogy a szerelem az őrület egyik formája – merengett Kat –,
és a te esetedre ez minden bizonnyal találó megállapítás.
– A jövőben körültekintő leszek – biztosította Erzsébet. – Továbbra is
egyszerű ruhákat hordok majd, és az erényes protestáns hajadon életét élem.
Kat felvonta a szemöldökét.
– Hát hajadon már nem lehetsz – szólt csípősen.
– Hogyne, de a világnak azt kell hinnie – felelte Erzsébet, titokban parányit
összerezzenve. – A magam részéről soha nem fogok okot szolgáltatni arra, hogy
bárki is kételkedjen ebben. Íme, kaptam egy második lehetőséget, és nem
akarom elvesztegetni. Hivalkodni fogok a szüzességemmel, akárcsak más nő a
bájaival. Mostantól Istennek tetsző életet fogok élni. Soha senkinek nem lesz rá
oka, hogy a legcsekélyebb mértékben is bemocskolja a jó híremet.
– Nos, valóban észhez tértél – fejezte ki Kat a csodálatát. – Őszintén meg
vagyok könnyebbülve, hogy ezt hallom. De mi lesz az admirálissal és azzal, amit
iránta érzel?
– Szerelmes voltam az admirálisba – ismerte el Erzsébet –, őrülten rajongtam
érte, és bolond módon viselkedtem a kedvéért. És súlyosan megbántottam a
királynét. Ki merem mondani, hogy továbbra is szeretem – ezen nem tudok
segíteni –, de nem ugyanúgy. Szerelmemet immár elővigyázatosság és józan
belátás mérsékli. Isten segedelmével talán el tudom felejteni őt.
Lassan feltápászkodott, széke karfájába kapaszkodva. Lába még nem volt
hozzászokva a járáshoz.
– Azt hiszem, pihennem kellene egy keveset – szólt, ám ekkor hirtelen
mozgolódásra lett figyelmes lent az udvaron. Kinézett az ablakon, és egy lovast
látott, ellepve az út porával, amint éppen leszáll a lóról és besiet a házba.
– A királyné udvartartásának libériáját viseli! Gondolod, hogy jó híreket
hozott nekünk? – kérdezte Erzsébet Kattől, aki növendéke válla fölött lesett ki az
udvarra.
– Lemegyek és megtudakolom – szólt Kat, és az ajtóhoz rohant. – Feküdj csak
le!
Erzsébet csak feküdt, és megpróbálta saját tapasztalatai alapján elképzelni a
királyné szülését, és azon tűnődött, milyen lehet világra hozni egy nagyon is
kívánt, szeretett gyermeket. Ekkor Kat komor tekintettel beviharzott a szobába.
– Sajnos szomorú híreim vannak, kedvesem. Tragikus híreim. A királyné
leánygyermeknek adott életet, de nem sokkal utána belázasodott és meghalt.
Isten nyugosztalja.
– Belehalt? – Erzsébet kétségbeesett sikolya keservesen visszhangzott a
szobában. Szegény, drága Parr Katalin, aki anyja helyett anyja volt. Úgy érezte,
ezt az újabb csapást már nem tudja elviselni. Azok után, hogy milyen bűntudatot
érzett a királyné iránt, és ami az elmúlt időben történt… Fájdalma végtelen volt.
Hangos zokogásban tört ki.
Kat azonnal mellette termett és átölelte.
– Csitt, csitt, édesem. Kat melletted áll. Kat mindig itt lesz melletted, ha az Úr
is úgy akarja. – Bármennyire megviselte a tragédia, Kat nem tudta magában
elfojtani a csúf diadalérzetet, mely folyamatosan növekedett benne, mióta
értesült ennek az asszonynak a haláláról, akit ő mindig vetélytársának tekintett
az Erzsébet szeretetéért folytatott küzdelemben. Most Katalin elment, és Katnek
soha többé nem kell megtapasztalnia a féltékenységnek és elhagyatottságnak azt
a nyomasztó érzését, amelyet a királyné Erzsébet iránti érzelmei keltettek benne.
– Nem szenvedett – szólt Kat. – Igaz keresztényi halált halt, és a sudeleyi
kápolnában temették el. Lady Jane Grey haladt a gyászmenet élén.
Erzsébet nem tudott odafigyelni. Kat engedte, hadd sírja ki magát, és
simogatta a lány könnyáztatta vörös fürtjeit.
– Szegény Jane – mondta később Erzsébet, mikor kissé már lehiggadt. –
Teljesen megfeledkeztem róla. Most mi lesz vele?
– Nos, nem maradhat egy fedél alatt az admirálissal – állapította meg Kat. –
Ez nem lenne illendő. Úgy gondolom, haza fogják küldeni.
– Nagyon sajnálom. Boldog volt a királyné mellett, akárcsak én. – Könnyei
megint kitörőben voltak.
– Van itt még valami más is – szólt gyorsan Kat. –Úgy hiszem, tudnod kell,
hogy az admirális kifejezetten azért küldte ide ezt a hírnököt, hogy téged
értesítsen. – Mélyet lélegzett. – Neked is eszedbe jutott, Erzsébet, hogy
őlordsága, aki a néhai király halála után téged akart feleségül venni, aki szeret és
csodál téged, újra szabad ember?
Erzsébet meghökkenten nézett fel. Arckifejezése leírhatatlan volt.
– Most már a tiéd lehet, ha akarod – folytatta Kat, bátorítón mosolyogva. –
Természetesen a gyász illendő idejének letelte után. Ő eleve is téged szeretett
volna elvenni, nem a királynét. És tekintettel arra, ami történt, talán most el is
vehetne. Minthogy elvette a szüzességed, a dolgok úgy billennének helyre, ha
most tisztességesen a felesége is lehetnél.
Az ágyon fekvő lány egy szót sem szólt. A csönd egyre hosszabbra nyúlt. Kat
látta, ahogy nyakán és arcán végigszalad a pír.
– Nem! –jelentette ki Erzsébet.
 – De igen! – kiáltott Kat izgatottan. – De igen, hölgyem. Nem tagadhatod,
hogy kívánod őt, különösen ha a Tanács és a régens is rábólint erre. Bizonyos
értelemben már a felesége vagy az admirálisnak, s ha a király látja, hogy teljes
szívedből ezt akarod, nem fog nemet mondani, ebben biztos vagyok. Elég ebből
a képtelenségből, hogy nem akarsz férjhez menni! Szereted az admirálist, magad
ismerted el! Nagyon hitványul viselkedett, de melletted kiváló férj lenne belőle.
– Már látta is maga előtt kettejüket, ezt a gyönyörű párt, amint vidáman
végigsétálnak a templom padsorai között, kiválóan szórakoznak az ágyban, és
egyetértésben kormányozgatják újabb és újabb angyali gyermekek születésével
gyarapodó családjuk hajóját. Ő pedig, Kat, imádná az egészet, vezetné a
háztartást, és illő távolságból legeltetné a szemét az admirálison… – Menj csak
férjhez hozzá! Elbűvölő férfi, ráadásul szerfelett jóvágású – folytatta Kat. –
Tökéletesen illetek egymáshoz, szíved mélyén ezt pontosan tudod. És ő
országunk egyik legfontosabb embere, aki számára még nagy dolgokat tartogat
az élet. Csodás férjed lenne. A legtökéletesebb parti. – Zsigereiben érezte, hogy
éppen ezt szeretné Erzsébet is, még ha ezzel nincs is tisztában, és ő is pontosan
ezt kívánja a számára.
– Nem tetszik ez nekem. Nem is tudok ezen gondolkodni. Egyszerűen azért
nem, mert a királyné épp most halt meg, és ez köti le minden gondolatomat –
jelentette ki Erzsébet határozottan.
– Megértem – engedett Kat, megálljt parancsolva magának. – De az illendő
idő letelte után, amennyiben az admirális érdeklődést tanúsít irántad, fogadom,
hogy egész másképp fogsz erről gondolkodni.
– Nem – felelte Erzsébet ismét. Kat taktikát váltott.
– A hírnök azt mondta, hogy az admirális úr most a világon a leglesújtottabb
és legszomorúbb férfi – mesélte. – Kedves gesztus lenne, ha levélben a
részvétedet nyilvánítanád.
– Alig hiszem, hogy a királyné halála ekkora fájdalmat okozott volna neki –
szólt Erzsébet gunyoros hangon. – Nem hiszem, hogy ennyire szerette volna.
Nem, nem írok neki vigasztaló szavakat, mert nincs szüksége rájuk. És nem
szeretném, ha azt hinné, hogy koslatok utána. Ilyet aztán biztosan nem tennék.
– Szóval nem szeretnél hozzámenni? – makacskodott Kat.
– Nem – felelte Erzsébet harmadszor is. De Kat most sem hitte, hogy így is
gondolja.

Októberre Erzsébet tökéletesen visszanyerte egészségét. A Cheshuntból való

távozást tervezgették.
– A király kegyed rendelkezésére bocsátotta Hatfield House-t, hölgyem –
tájékoztatta Sir Anthony, a megszokottnál némileg kevésbé mereven, mert meg
volt könnyebbülve, hogy végre-valahára megszabadulhat nem kívánt vendégétől.
Erzsébet jelenléte a házában csak gondot-bajt okozott, különben is, sokkal
tovább vendégeskedett a kelleténél. Mindazonáltal a férfi egyetlenegyszer sem
vétett az udvariasság szabályai ellen.
Erzsébet is meg volt könnyebbülve, hogy vége felé közeledik cheshunti
tartózkodása – ami azt illeti, soha többé nem is akarja viszontlátni ezt a házat, és
szeretné elfelejteni itteni megpróbáltatásait. És nagyon is jó lenne visszatérni
régi jó gyermekkori otthonába, ahol ő lehet a ház úrnője, és arra járhat-kelhet,
amerre csak kedve tartja. Könnyű léptekkel, dudorászva szaladgált a szobáiban,
hogy összeszedje a holmiját, amit aztán Kat bepakol a nagy utazóládákba. Kat
természetesen szomorú volt, hogy el kell búcsúznia testvérhúgától, ugyanakkor
neki is elege volt Cheshuntból, és alig várta távozásuk napját. Hintójuk kigördült
az udvarból, Sir Anthony és Lady Denny pedig ott álltak az előcsarnokban, kissé
talán túl lelkesen integetve.

– Örülök, hogy ismét együtt lehetek mindannyiukkal – köszöntötte Erzsébet

újra összeszedett személyzetét. A hatfieldi nagycsarnokban gyűltek össze a
fogadására. Cheshuntba csak néhány szolgálót vitt magával, a többiek egy
darabig Chelsea-ben maradtak, aztán átjöttek ide Hatfieldbe, hogy mindent
előkészítsenek. – Bízom benne, hogy megfelelően szolgálták az admirálist és a
néhai királynét.
Képzelődik, vagy tényleg alattomos mosolyokat, izgatott sugdolózást, elfojtott
derültséget észlelt személyzete körében? Nem lehetett biztos benne, de kissé
bosszantotta a dolog. Biztos, hogy az admirálissal való viszonya teljes egészében
titokban maradt?
Nem éppen. Szobalányai, akik Chelsea-ben is vele voltak, mindentudó,
sejtelmes mosolyukkal kínozták, amitől állandóan égett az arca. Persze, nyilván
emlékeznek a reggeli hálószobai hancúrozásokra, hisz számtalan alkalommal
tanúi lehettek, és a szolgák kedvenc szórakozása uraik magánéletét kitárgyalni.
Nos, bíznia kell a lojalitásukban, hogy az ártalmatlan pletykálkodásból nem lesz
valami tényleg rosszindulatú szóbeszéd. Annyi vigasza maradt, hogy
terhességéről csakis néhány megbízható ember szerzett tudomást, és lehet rá
számítani, hogy soha egy szót sem szólnak róla.
Kat ugyanaznap a konyhában sürgölődött, és elképedt, mikor meghallotta,
miről tereferélnek a fiatal mosogatófiúk.
– És tényleg azt mondják, hogy több alkalommal is kettesben maradt az
admirálissal a hálószobájában – mondta az egyik.
 – Én fogadni mernék rá, hogy mit csináltak – vigyorgott a másik. – Basztak,
mint a nyulak!
– Tulajdonképpen pontosan miről beszélnek? – csapott le rájuk Kat, a
bosszúálló angyal. A két fiú ijedten nézett rá. – Na, ki vele! – követelte.
– Ez csak pletyka, asszonyom. Nem akartunk senkit megsérteni –
mentegetőzött az egyik legény.
– Úgy, szóval pletyka. Erzsébet úrhölgyről? – érdeklődött Kat.
A két ifjú zavarba jött. Ekkor közbelépett az egyik szakács.
– Tudnia kell, Mrs. Astley, hogy hosszú ideje másról sem folyik a
pletykálkodás. Sajnálom, de ez az igazság.
– Hát akkor le kell állítanunk! – kiabálta Kat elborzadva. – Beszélni fogok a
kamarással és az intézővel. Az ilyen üres szóbeszéd méltatlanul aláássa a lady
hírnevét, és akik terjesztik, azokat pedig komoly bajba keverheti!
A kamarást és az intézőt a szalonba rendelték egy kis elbeszélgetésre. Kat úgy
döntött, Erzsébet jobb, ha kimarad ebből.
– A csillagokat sem lehet leparancsolni az égről – jegyezte meg az intéző
kétségbeesetten. – Nem csoda, hogy a szolgálók pletykálkodnak, tekintettel arra,
amit jómagam hallottam.
– Erzsébet úrhölgy szobalányai kezdték az egészet – fejtegette a kamarás. –
Igencsak megbotránkoztak azon, aminek szemtanúi lettek. Nem mintha tudnám,
hogy volt-e benne valami igazság. A nők egyszerűen nem tudnak lakatot tenni a
szájukra. Most már az egész személyzet ettől hangos.
– Véget kell vetniük ennek – rendelkezett Kat sértetten. – Fenyegesse meg
őket elbocsátással vagy akármilyen büntetéssel, csak fogják be a szájukat.
– Rendben van, Mrs. Astley – szólt a kamarás, és fejét rázva távozott, oldalán
az intézővel.

Erzsébetnek feltűnt, hogy szolgálói alattomos pillantásokat vetnek rá, és tudta,

hogy miért. Erezte, az emberek még mindig róla suttognak, s nem kerülték el
figyelmét a pikáns vigyorok sem. Ahogy járt-kelt a házban, pontosan tudta, hogy
minden szem rászegeződik, és hogy titokban sokat beszélnek róla. Elhatározta,
nem ad több okot az embereknek a róla való pletykálkodáshoz. Szigorúbban
öltözött, mint valaha, magas nyakú fekete ruhákba, minden ékszer nélkül, kivéve
az anyja nevének kezdőbetűjét formázó medált a nyakában és a derekához
csatolt miniatűr imakönyvet. Előszeretettel viselt egyszerű főkötőket, igénytelen
fekete fátyollal. Diszkréten lesütött szemmel járt fel-alá, kezét erényesen a
mellkendőjén nyugtatva. Idejének jó részét töltötte a kápolnában térdepelve.
– Tudok egy módot arra, hogyan vehetned elejét a pletykáknak – szólt Kat egy
este, mikor a ropogó tűz mellett ültek. – Menj férjhez az admirálishoz!
– Nem megyek.
– Lefogadom, hogy másképp fogsz beszélni, ha meglátod – mosolygott Kat
pajkosan. – Szerintem hamarosan eljön háztűznézőbe, figyeld csak meg.
– Őszintén remélem, hogy nem – felelte rémülten Erzsébet. – Ez még túl korai
lenne.
– Emlékezz vissza, igazán nem késlekedett akkor sem, amikor a királyné
kezéről volt szó – emlékeztette Kat.
– Majd rájön, hogy engem keményebb fából faragtak – ráncolta a szemöldökét
Erzsébet.
– Kérlek, hallgass meg, ifjú hölgyem! – nógatta Kat, ezúttal kétes
eszközökhöz folyamodva. – Néhai atyád, Henrik király azt akarta, hogy az
admirális felesége légy.
Erzsébet döbbenten bámult rá.
– Hogy az apám ezt akarta? De hát nem volt valami jó véleménnyel róla, úgy
hallottam.
Kat kezdte bánni a hazugságát.
– Nem is, de csak azért nem, mert Parr Katalin férjeként vetélytársat látott
benne.
– Ennél biztosan többről volt szó – felelte Erzsébet. – Hallottam, hogy apám
elutasította, hogy az admirális a Kormányzótanács tagja lehessen. Vagyis nem
bízott benne. – És milyen igaza volt, gondolta magában.
– Nos, lehet, hogy én tudom rosszul – dühöngött Kat –, de úgy tudom, ahogy
az imént mondtam. Egy királynénak jó volt, neked miért ne lenne jó? Miért ne
akarnál hozzámenni? Jó parti lenne számodra, különösen most. Miután a
királyné meghalt, Isten nyugosztalja, szükséged lenne egy újabb, hatalommal
bíró pártfogóra. Férjedként az admirális tökéletesen megfelelne ennek a
szerepnek.
– Nem! – ismételte Erzsébet, ezúttal sokkal élesebben, és elfordult, világossá
téve, hogy soha többet nem szeretne erről beszélni.
De Kat nem adta fel olyan könnyen. Minden alkalmat felhasznált arra, hogy
az admirális elbűvölő természetét dicsőítse, és nyomás alá helyezte Erzsébetet,
hogy fogadja el a férfit kérőként.
– De még csak nem is puhatolózott nálam – mutatott rá a lány.
– Ó, majd fog, ha lesz rá alkalma – biztosította Kat, belemerülve szokásos
képzelődéseibe, milyen csodálatos lenne a házaspár szolgálatában állni, ahol
mindenről ő gondoskodna, gyönyörködne egymás iránti szerelmükben,
felnevelné gyermekeiket, szövögetné titkos fantáziáit az admirálisról, és úgy
öregedne meg, hogy tisztelnék, szeretnék, és állandóan szükségük lenne rá.

Erzsébet arra vágyott, bár lenne valaki más az udvartartásban, akihez tanácsért
fordulhatna. De nem volt senki. Azon tűnődött, vajon megbízhat-e William
Cecilben, de jobban meggondolva belátta, a régens titkára minden bizonnyal
kötelességének tekinti, hogy a lordot mindenről tájékoztassa, amiről csak
tudomást szerez. Katnek igaza van. Szüksége lenne egy pártfogóra, valakire, aki
megvédelmezi a pletykáktól és saját megrögzött félelmétől, hogy egyszer úgyis
minden kitudódik. És hát valóban jól kijött az admirálissal – sőt túlságosan is jól,
gondolta, beleremegve gyönyöreinek akaratlan felidézésébe –, de ez most már a
múlté. Igen, ellenállhatatlanul vonzónak találta, ráadásul kellemes volt a
társaságában lenni. Tekintettel törvénytelen gyermeki státusára, valóban jó parti
lenne, sőt talán a legjobb, ami elképzelhető, hisz minden múltbeli tárgyalás,
mely valamely koronás fővel való házassága érdekében indult, törvénytelen
helyzetén futott zátonyra. Másfelől most második a trónutódlási sorban, és
fölötte áll annak, hogy az admirális a kezéért folyamodhasson. Persze ha máshoz
megy, kiteszi magát annak a kockázatnak, hogy férje felfedezi szüzessége
hiányát, és ne adj' isten, világgá kürtöli a bűnét. Ám ha hozzámegy Thomas
Seymourhoz, ismét szembesülnie kell a terhességgel és a gyermekszüléssel. Ez a
legrosszabb az egészben.
Mit tegyen? Azon kapta magát, hogy éjjel-nappal ezen gyötrődik.
– Gondolkodtam az admirálison – mondta egy este Katnek vacsora közben.
Az igazat megvallva máson sem járt az esze az elmúlt hetekben.
– És mire jutottál? – kérdezte Kat, nem olyan közönyösen, mint szerette
volna. Alig bírta palástolni izgatottságát.
– Arra, hogy hozzámehetnék, ha megkéri a kezemet – felelte Erzsébet
óvatosan. – Esetleg. Számtalan dologtól függ. Először is még semmi tanújelét
nem adta, hogy szeretne feleségül venni.
– Ó, majd tanújelét adja – szólt közbe Kat, egy szelet sertéssültet vagdosva. –
Tudom, hogy mennyire szeret. És ő a legrangosabb nőtlen férfi az országban.
– Talán igazad van – felelte Erzsébet kelletlenül. – Ám ha netán tényleg
szeretne is elvenni, úgy hiszem, a Tanács nem egyezne bele, hisz a Tanácsot a
régens irányítja, őt pedig a felesége, aki gyűlöli az admirálist a királynéval kötött
házassága miatt. Nem fogják megengedni neki, hogy feleségül vegye a király
nővérét, s ezáltal tovább növelje a befolyását.
Kat elcsüggedt. Erre bizony nem gondolt.
 – Igazad lehet – válaszolta kelletlenül.
– És életveszélyes lenne a Tanács engedélye nélkül házasodni, ahogy az
admirális és a királyné tették – mutatott rá Erzsébet. – A királyné nem volt
rokonságban a királyi családdal. Ellentétben velem.
– Megvárhatnád, míg a királyt nagykorúvá nyilvánítják, és akkor már hozzá
folyamodhatnál jóváhagyásért – javasolta Kat derűlátón.
Erzsébet letette a szalvétáját, és kihörpintette a kelyhét.
– De Kat, csak tizenegy éves. Legalább négy évet kellene várnunk. El tudod
képzelni, hogy az admirális belemenne? Nem, neki fiúörökösökre van szüksége,
és hamarosan hozzá is akar látni a feladathoz. –Sóhajtott. – Még ha megkéri is a
kezem, akkor sem hinném, hogy kettőnk házassága valaha is lehetségessé válna.
– Valahogy csak összehozható – szólt Kat eltökélten. Nem akarta, hogy a
megálmodott fényes jövő egykettőre füstbe menjen.

Erzsébet remegve vette kezébe a lepecsételt levelet. Nincs kétség, ez az ő

kézírása.
– No, nem akarod kinyitni? – sürgette Kat. Kettesben voltak Erzsébet
hálószobájában, és valószínűtlen volt, hogy bárki megzavarja őket.
Reszketeg ujjakkal törte fel a pecsétet, s hajtogatta szét a levelet. A fekete
tintával, szarkalábas betűkkel írt szavak összefutottak a szeme előtt, és beletelt
egy kis időbe, mire értelmet adott nekik.
Semmi ömlengés, csak formális üdvözlet. „Úgy illő, hogy a hercegnők férjhez
menjenek – írja aztán –, és sokkal jobb, ha az országon belül házasodnak, mint
ha bárhol másutt. Szóval miért ne jöhetnél hozzám feleségül, aki atyád, a király
jóvoltából lettem az, aki? Ha megtisztelnél azzal, hogy kedvező választ adsz
kérésemre, én lennék a legboldogabb férfi a világon. Türelmetlenül várom
válaszod.” Cirkalmas aláírás.
– Megkérte a kezemet – szólt Erzsébet nagy sokára, egyenletesen lélegezve,
hogy csillapítsa erős szívverését.
– Hát mit mondtam? – kiáltott Kat diadalmasan. – A lehető leggyorsabban
válaszolnod kell neki.
– Válaszolni? Megőrültél? Csak semmi válasz. Nem akarok túl mohónak
mutatkozni, különben is, a Tanács jóváhagyását kellene kérnie, mielőtt feleségül
kérne engem.
– És honnan tudjuk, hogy ezt nem tette meg?
– Botorság lenne feltételezni, hogy megtette – vágott vissza Erzsébet.
– Akkor mit akarsz tenni? – kiáltott Kat, pánikba esve, nehogy dédelgetett
terve összeomoljon.
 – Semmit. Drága Kat, tudom, hogy nagyon szeretnéd ezt nekem, és őszintén
szólva azt hiszem, én is szeretném magamnak, de ha az admirális úr elég lelkes,
akkor nem fog visszariadni a hallgatásom miatt. Hidd el, nem fogja feladni!
Erzsébet az ágyában hánykolódott, ismét ezzel a képtelen dilemmával
birkózva. Jól emlékezett még az admirális jelenléte keltette gyönyörre és
izgalomra. Sóvárgott azután, hogy mindezt újra megélhesse, másfelől friss
emlékei voltak a rettegésről és a fájdalomról, a véres vetélésről, valamint a
Tower és a vesztőhely felderengő rémképéről.
Az admirálissal kötendő házasság – tisztességes módon megkötött házasság –
ugyanakkor talán mindent megváltoztatna. De képes lenne arra is, hogy kitörölje
lelkéből azt a rettegést, ami most a házasélet és a terhesség gondolatához
kapcsolódik? Vegye hozzá a bátorságot?
William Ceciltől kapott levelet, az udvarból. Sok minden volt ebben a
levélben a politikától a társasági pletykáig, de Erzsébet pillantása egyből oda
esett, ahol az admirálist említi.
„Mindenki látja, hogy mire törekszik – írta Cecil, feltűnően amolyan odavetett
megjegyzésnek szánva.
– Úgy látom, féktelen fickó, aki nagyon rossz véget fog érni.”
Talán ez valami figyelmeztetés? De honnan tudhatja Cecil, hogy mi készül?
Hacsak nem – az isten szerelmére! – az admirális maga volt elővigyázatlan,
amiből netán szóbeszéd támadt. Beleborzongott a gondolatba, és sietve tollat
ragadott.
„Ami az admirálist illeti – írta, miután jó néhány sort szándékosan Cecil
levelének egyéb közléseire való válasszal töltött ki –, én őt mindig is egy
szeleburdi, szeszélyes fickónak tartottam.”
Ennyit erről, gondolta. Ezzel elejét vette a további feltételezéseknek.
– Karácsonykor az udvarhoz látogatunk! – jelentette be Erzsébet izgatottan. –
Fivérem, a király meghívott minket. Igazság szerint attól féltem, őfelsége
megfeledkezett rólam, hisz hetek óta hírét sem hallottam.
– Ez csodálatos hír, ifjú hölgyem! – lelkesedett Kat.
– De nem szállhatunk meg a Whitehallban, mivel az, mint írja, nem lenne
illendő. A király nőtlen, így nem lakhatnak nők az udvarnál. A Durham House-
ban lesz a szállásunk, a Stranden, hisz emlékszel, az apám rám hagyta. –
Erzsébet majd táncra perdült az izgalomtól. – Ó, de jó lesz ismét Londonban
lenni! Nagyon remélem, Mária nővérem is az udvarnál lesz, mert mostanában
nagyon hiányozni kezdett.
– De hát Durham House jó ideje üresen áll – mutatott rá Kat. – A legkevesebb,
hogy előzetesen ki kell takarítani és szellőztetni.
 – Hát akkor küldjük előre Thomas Parryt néhány szolgálóval, hogy
megbizonyosodjék, minden elő van-e készítve – javasolta Erzsébet.
– Jó ötlet – helyeselt Kat. Azon tűnődött, vajon az admirális is az udvarnál
lesz-e karácsonykor.
– Sajnálom, hölgyem, de a régens pénzverdévé alakította Durham House-t –
szólt Thomas Parry szomorúan, aggodalommal nézve a lányra. Erzsébet
tisztességes, illemtudó embernek ismerte, minden lében kanálságával együtt.
Míg a nála alacsonyabb rendűekkel hajlamos kissé lekezelőn beszélni, fölfelé
viszont annál félénkebb. Erzsébet erősen kételkedett abban, hogy a leghalkabb
tiltakozó szó is elhagyta-e a száját, mikor értesült örökségének kisajátításáról.
– És tudta őlordsága, hogy Durham House az enyém? – érdeklődött.
– Ó, nem, hölgyem – felelte Parry, kezében a kalapját pödörgetve. – Fogalma
sem volt erről. Szabadkozott, és kegyelmed szíves elnézését kérte. Nagyon
sajnálja ugyanakkor, de egy darabig még vissza kell élnie kegyelmed
nagylelkűségével, ugyanis egy pénzverdét nem olyan könnyű elköltöztetni,
különösen nem karácsony táján.
– Nem érdekes – szólt Erzsébet. – Másutt kell találnom szállást. – De hol?
Gondolatai, mint manapság gyakran, azonnal az admirálisra terelődtek, s ekkor
eszébe jutott… – Hát akkor megkérdezzük az én drága mostohaapámat, az
admirálist, tud-e nekünk segíteni – jelentette ki kajánul.
Kat, aki a tűz mellett varrogatott, boldogan nézett fel e meglepő mondat
hallatán.
– Parry úr, kérem szépen, menjen vissza az udvarhoz, és kérdezze meg az
admirálist, tud-e valamilyen házról, melyet igénybe vehetnék londoni
tartózkodásom idejére – folytatta Erzsébet.
– Rendben, hölgyem – dünnyögte Parry. Nem mondhatni, hogy lelkesedett
volna egy újabb, esőben-sárban megtett londoni útért télvíz idején.

– Parry úr! – kiáltott az admirális, hátba veregetve a walesi embert, majd

betessékelte a kandalló melegéhez. – Isten hozta. Vegye le ezt a csuromvizes
köpenyt. Fowler! Egy törülközőt Parry úrnak, de üstöllést! – Embere eltűnt a
belső szobában.
Parry körülnézett. Az admirális udvari szállása az acélszürke Temzére nézett.
Szebb helyen nem is lakhatna, de hát ez természetes, hisz az admirális a régens
testvéröccse, a király nagybátyja, szóval mindez megilleti. A teremben volt egy
pohárszék, ezüst étkészlettel, és egy portré a néhai Jane királynéról, az admirális
húgáról, aki a képen arany damasztruhában csillog. Parrynak nem tetszett, ez a
nő túl sápatag az ő ízlésének.
 Az admirális megkínálta egy pohár borral, és leültette.
– Mit tehetek az én Parry uramért? – kérdezte aztán.
– Erzsébet úrhölgy küldött.
– Á! – Kivillantotta hófehér fogait. – Alig vártam, hogy halljak felőle.
Remélem, jól van.
– Sokkal jobban. Hosszú ideig nem volt épp egészséges. Láz gyötörte, tudja.
– Sajnálattal hallom – szólt az admirális, lassacskán türelmetlenné válva. Vajh
rátér-e valaha is Parry a lényegre?
– Őkegyelme karácsonyra az udvarhoz látogatna – közölte a walesi. – Ám
Durham House-t, melyet szállásául kijelöltek, a régens úr pénzverde céljára
foglalta le. Hölgyem azért küldött, hogy megkérdezzem, lordságod nem ismer-e
olyan helyet Londonban, ahol megszállhatna.
Az okos kis csibész, gondolta Seymour. Szóval ez a válasz a levelemre:
segítségkérés. Nem kötelezi el magát semmire, viszont arra kényszerít, hogy
találgassam a szándékait. Csodálatra méltó a csalafintasága!
– Parry úr – fogott hozzá a válaszadáshoz –, a saját házam, Seymour Place,
teljes berendezésével és ami még a háztartáshoz tartozik, minden időben tárva-
nyitva áll Erzsébet úrhölgy számára.
– Ez aztán a nagylelkű ajánlat, uram! – jelentette ki Parry lenyűgözve.
– Mindig különös becsben tartottam Erzsébet úrhölgyet. A néhai királyné,
Isten nyugosztalja, nagyon szerette őt. – Felsóhajtott.
Parry kissé helytelenítőn nézett rá. Ha igaz a szóbeszéd, szívélyes
vendéglátója valóban különös becsben tartja Erzsébetet, mondhatni túlságosan
is.
– Nagyon szeretném viszontlátni – szólt Seymour. – Talán mikor legközelebb
Ashridge-ben lesz, meglátogathatnám, hisz a közelben nekem is vannak
birtokaim.
– Biztos vagyok benne, hogy őladysége boldogan fogadja majd lordságodat.
– Mikor az udvarhoz látogat – folytatta az admirális – Javasolhatnám, hogy
kérje meg a régens feleségét, segítsen helyreállítani londoni házát? A néhai
király ráhagyta, vagy nem?
– Dehogynem – erősítette meg Parry.
– Milyen további birtokokat kapott? Parry röviden felsorolta.
– Edward király megerősítette a jogcímét ezekhez? – kíváncsiskodott tovább.
– Még nem – felelte Parry, azon tűnődve, vajon mire akar kilyukadni a
vendéglátója.
– Nos, akkor egy jó tanács – szólt az admirális bizalmasan. – Őkegyelme
esetleg megkérdezhetné Somerset hercegnőt, nem segédkezne-e abban, hogy
ezeket a birtokokat nyugatiakra cserélje, hogy közel essenek a Sudeley
kastélyhoz. Magam is szólok egy-két jó szót ennek érdekében. No, hány
szolgálója is van?
Ez már kezd valami kihallgatásra hasonlítani, gondolta Parry, miközben gyors
fejszámolást végzett.
– Tíz.
– És mennyit költ háztartási kiadásokra?
– Őkegyelme nagyon takarékosan bánik a pénzzel, jó uram. Magam vezetem a
számadását. – Mondott néhány számot.
– Ó, ebben segíthetek, azt hiszem – mondta az admirális bizalmasan. – A
legváltozatosabb módon takarékoskodom a saját háztartásomban, és örülnék, ha
továbbadhatnám a tapasztalataimat, ha ezzel segítek.
– Megtiszteltetésnek veszem, ha lordságod leereszkedik odáig, hogy nekem
segítséget nyújtson – mondta Parry, színtiszta őszinteséggel.
– Meg kell mondanom, hogy már azt az időt tervezgetem, mikor a két
háztartás talán egyesül – fecsegte ki az admirális, egyet hunyorítva. – Parry
rögtön megértette és egyetértett. Úgy vélte, az ifjú hölgy nem is tehetne jobban,
mint hogy hozzámegy az admirálishoz, aki egy igazi, nemes úriember,
mondjanak róla bármit az emberek.

Mikor Parry átügetett a hatfieldi boltíves kapu alatt, rögtön meglátta Erzsébet
úrhölgyet, amint bélelt köpenybe öltözve kutyáival sétált a parkban.
– Hölgyem! – kiáltott, megállította a lovát, és leszállt róla. Erzsébet integetett,
és odaszaladt hozzá, a kutyák csaholtak a szoknyája körül.
– Isten hozta, Parry úr! Találkozott az admirális úrral?
– Meghiszem azt! És nagyon szolgálatkész volt. Azt mondja, Seymour House
kegyed rendelkezésére áll, amikor csak szeretné.
– Hát ez rendkívül kedves tőle! – kiáltott Erzsébet, tapsikolva örömében. Arca
kipirult, de nem csak a hidegtől vagy az iménti futástól. – Mindjárt írok neki,
hogy köszönetet mondjak.
– Azám, de őlordsága többről is beszélt, mint szállásadásról.
Erzsébet döbbenten nézett rá, levegő után kapkodva.
– Igen?
– Kegyed birtokairól és kiadásairól érdeklődött, majd később részletezem. De
azt mondta, mindez arra az időre vonatkozik, mikor a két háztartás esetleg
egyesül. Érti, hogy ez mit jelent, hölgyem?
– Tudom, hogy az admirális feleségül akar venni – jelentette ki Erzsébet,
boldogan avatva a bizalmába Parryt, kinek elkötelezettségéhez és rajongásához
kétség sem fért.
– Az igazat megvallva, hölgyem, jobbat nem is választhatna – biztosította a
walesi. – Nála nyájasabb és figyelmesebb úriembert keresve sem találna,
ráadásul őszinte érdeklődést mutat kegyed iránt. Alázatos véleményem szerint ez
egy jó házasság lenne kegyed számára, már amennyiben a Tanács is úgy
gondolja, természetesen.
Erzsébetnek ez kissé elrontotta a kedvét.
– Amennyiben a Tanács is úgy gondolja – mondta fagyosan. – Ha arra kerül a
sor, az Úr akaratát követem majd.
Elfordult, és arrébb sétált, folyamatosan dörzsölve a kezét, hogy le ne fagyjon.
Nem tudta rászánni magát a döntésre, és nem értette, miért. Hát hiszen szereti az
admirálist, vagy talán nem? Imád sütkérezni a férfi rajongásában, és élvezi vele a
flörtölést. Hízelgőnek találta a házassági ajánlatot, mely egyszersmind fel is
kavarta. Mégis, mikor arra kerül a sor, hogy el kellene köteleznie magát, azt
veszi észre, hogy képtelen rá. Hol így, hol úgy érzett, és nem tudta, miért. Talán
egykori közösülésük szerencsétlen következményei nagyobb sérüléseket okoztak
a lelkében, mint gondolta? Vagy inkább arról van szó, hogy zsigereivel érezte,
ezt a házasságot soha nem fogják engedélyezni, s már azzal is veszélynek teszi
ki magát, ha egyáltalán fontolóra veszi?
Tény, hogy türelmetlenül várta az admirális válaszát. Ám mikor Parry befutott
a hírrel, és házasságuk előnyeit kezdte ecsetelni, izgatott várakozása elpárolgott,
és valami furcsa félelemnek adta át a helyét… igen, erről van szó, félelmet
érzett. És némi haragot is, mert arra kezdett gyanakodni, hogy az admirális
rávette Parryt, sürgesse meg házassági ajánlatának elfogadását.
Parry még mindig ott állt, köpenyébe bugyolálva. Visszasétált hozzá.
– Ki kérte arra uraságodat, hogy rávegyen az admirális ajánlatának
elfogadására?
– Nahát, senki, hölgyem! Pusztán csak az volt a benyomásom, hogy az
admirális úr kiváló férje lehetne kegyednek. Úgy látom, nagyon komolyan
gondolja a dolgot. Még azt is javasolta, hogy kegyed cseréltesse ki az örökölt
birtokait olyanokra, melyek közel fekszenek az övéhez, az ország nyugati
részében.
– Valóban? – kiáltotta Erzsébet felháborodva. – Ez meg mit jelent? Csak azért
kéri meg a kezemet, mert szemet vetett a birtokaimra?
– Nem tudom, hölgyem – tiltakozott Parry összezavarodva –, de abban biztos
vagyok, hogy mindenekelőtt kegyedet akarja.
– És még mit mondott? – kérdezte Erzsébet gyanakvón.
– Azt javasolta, folyamodjék a régens feleségéhez segítségért a birtokcsere,
valamint Durham House visszaszerzése ügyében – futott neki Parry kelletlenül.
– Én aztán nem kérek szívességet attól a kiállhatatlan nőszemélytől –
füstölgött Erzsébet. – Ha legközelebb találkozik az admirálissal, közölheti vele,
hogy nincs azzal a nővel semmi dolgom. Most pedig úgy tartanám jónak, ha
elmesélne Mrs. Astleynek mindent, ami az admirálissal való találkozásán történt,
mert nem szeretném, ha bármi olyasmiről tudomásom lenne, amiről neki nincs.
Addig nem lesz nyugtom, míg mindezt el nem mondja neki.
Arra gondolt, mikor a megszelídült Parry visszaszállt lovára, és elügetett,
hogy senki ne vádolja azzal, hogy titkos terveket szövöget az admirálissal a
számtartója közvetítésével.

Erzsébet visszatért a házba, hogy megkeresse William Cecilt, aki néhány

aláírandó okirattal várt rá.
– Nem akartam megfosztani magam a lehetőségtől, hogy személyesen hozzam
el ezeket, hölgyem – szólt meghajolva. – Már rég szerettem volna találkozni
kegyeddel.
Erzsébetet lenyűgözte ez a szőke hajú, villás szakállú úriember az éles,
fürkésző tekintetével és hosszú, görbe orrával. Becsületességet és erőt sugárzott.
Ösztönösen úgy érezte, megbízhat benne. Ami hamarosan be is bizonyosodott
mikor kevéssel a férfi távozása előtt Erzsébet vett egy nagy levegőt, és szóba
hozta az admirálistémát.
– A tanácsára van szükségem, Cecil úr – mondta, mikor együtt sétálgattak a
hosszú galérián, csodálva a falakon függő portrékat. A férfi figyelmesen várta a
folytatást. – Nyilván emlékszik, hogy levelezésünkben futólag szó esett az
admirálisról. Nos, nemrég felajánlotta segítségét örökölt birtokaim
kicseréléséhez. – Azt nem említette, hogy a reménybeli új birtokok a terv szerint
Sudeleyhez esnének közel. – És azt is felajánlotta, hogy segédkezik Parry úrnak
a háztartásom megtakarításainak növelésében.
Cecil, aki már így is sok rosszat hallott az admirálisról, nem beszélve a
mocskos szóbeszédről, mely a gazfickót még Erzsébettel is hírbe hozta, azonnal
gyanút fogott. A régens nem volt hajlandó foglalkozni a szóbeszéddel, melyet
üres pletykának minősített, ám Cecil a maga részéről úgy sejtette, Erzsébet
valamiképpen tényleg kompromittálódhatott, és eltökélt volt abban, hogy
megvédelmezi. Ha, ne adj' isten, történne valami Edward királlyal, akkor
Erzsébet a protestánsok reménysége. Ennek folytán Cecil készen állt arra, hogy
szükség esetén életét és vérét is feláldozza érte.
– Szolgálhatnék egy jó tanáccsal, hölgyem? – kérdezte. – Ne engedje meg,
hogy az admirális beavatkozzék a pénzügyeibe. Ez nem lenne bölcs dolog. Nem
tekintem túlzottan megbízható embernek.
Erzsébet egy pillanatra elnémult.
– Miért mondja ezt?
– A bátyjának dolgozom – mosolygott Cecil. – Ő mindenki másnál jobban
ismeri, és mind a mai napig semmiféle állami szolgálatot nem bízott rá.
Akárcsak kegyed tiszteletre méltó atyja, Henrik király. Ki vagyok én, hogy
megkérdőjelezzem két ilyen jeles államférfi bölcsességét?
– Az admirális azonban – kockáztatta meg Erzsébet óvatosan – mégis ott van,
ahol az állam ügyei eldőlnek, úgy tűnik.
– Hát legalábbis így hiszi, de az ő híres nagysága jórészt képzelődés. Nem
lenne bölcs dolog összeszűrni vele a levet, hölgyem. Biztosíthatom, kizárólag
ladységed érdekében mondom, amit mondok.
– Köszönöm a tanácsát – szólt Erzsébet megkönnyebbülve, egyszersmind el is
csüggedve.
Miután William Cecil távozott, Erzsébet korán ágyba bújt, fejfájásra
hivatkozva. Gondolkodnia kellett. Halálosan untatta már ez az egész, untatták
saját ide-oda billenő érzelmei, untatta, hogy folyton-folyvást újabb stratégiákat
kell kieszelnie a házasság előmozdítására, untatta minden intrika és képmutatás.
Most pedig kiderült, hogy az admirális nem egészen az, aminek látszik.
Hagyjuk az egészet, gondolta. Hagyjuk rá Istenre – és a Tanácsra. Úgyis csak
utóbbi beleegyezésével mehet hozzá az admirálishoz, ez már világos. No, hát
hadd járuljon az admirális a Tanács elé, s hadd döntsenek ők a sorsáról. Ha
nemet mondanak, ő aztán nem fog velük szembeszegülni. Minthogy csak
nemrég kerülte el a halálos veszedelem, nem hívhatja ki ismét a sorsot maga
ellen.

December közepén Kat megérkezett Londonba, hogy felügyelje Erzsébet

szállásának előkészítését. Lady Tyrwhittet találta itt, Katalin királyné távoli
unokatestvérét. Kat első látásra ellenszenvet érzett e savanyú képű, középkorú
matróna iránt, aki mintha mindenütt valami bűzt orrontott volna. Csak úgy áradt
belőle a sznobéria.
– Kegyed meg kicsoda? – érdeklődött gőgösen, miután Katet bejelentették.
– Erzsébet úrhölgy nevelőnője vagyok – mondta Kat dühösen –, és azért
jöttem, hogy mindent előkészítsek számára.
– Ó, igen, már emlékszem. Nos, nekem hamarosan mennem is kell. Lévén az
uram az udvarnál, meghívást kaptam, hogy a Somerset House-ban töltsem a
karácsonyt a hercegné társaságában. – Közelebbről is megnézte magának Katet
összeszűkülő világoskék szemével. – Gondolom, tudja, mit beszélnek az
udvarban Erzsébet úrhölgyről és az admirálisról?
Kat résen volt.
– Ugyan mit beszélnek? – kérdezett vissza nyersen.
– Hogy házasság van a levegőben. Az admirális magához vette a néhai
királyné udvarhölgyeit, s az emberek arra következtetnek, ez már Erzsébet
úrhölgy kedvéért történik. Sokan úgy vélekednek, hogy hamarosan megkéri a
kezét.
– Ez tiszta képtelenség, üres pletyka – szögezte le Kat, míg magában örömmel
üdvözölte a hírt, hogy ezek szerint ilyen nyilvánvalóvá váltak az admirális
szándékai. – Erzsébet nem mehet férjhez a Tanács jóváhagyása nélkül.
– Pontosan – húzta alá Lady Tyrwhitt. – Habár… beszélnek holmi titkos
megegyezésről… Ez talán csak szóbeszéd, ahogy mondja. De úgy gondoltam, a
leány nevelőnőjeként tudnia kell, mi forog közszájon, hogy élhessen a kellő
elővigyázatossággal.
– Hálásan köszönöm – dünnyögte Kat fogcsikorgatva.

Mélységesen megkönnyebbült, mikor Lady Tyrwhitt összecsomagolt, és két

nappal később eltávozott. Néhány óra múltán döbbenten fogadta a Somerset Ho-
use-ba szóló meghívást. A gránitarcú Anna hercegné dölyfösen és éktelenül
dühösen fogadta a fényűző nagycsarnokban, faragott oszlopok között,
aranyberakású bordázott mennyezet alatt.
– Hallottam bizonyos dolgokat, melyek mélységesen aggasztanak – kezdte
fennhéjázó modorában, hellyel sem kínálva vendégét. – Kellemetlen szóbeszéd
terjed az udvarban és a városban is Erzsébet úrhölgyről és az admirálisról.
Katen jeges rémület lett úrrá. Kinek járt el a szája? Ennél is fontosabb: vajon
mit mondhatott?
– Miféle szóbeszéd? – kérdezte.
– Az, hogy a férfi túlságosan közeli viszonyba keveredett a kisasszonnyal,
mikor utóbbi a királyné udvartartásában élt. S hogy kegyed bátorította a
dolgot…
– Ez nem igaz, asszonyom! – szakította félbe Kat felháborodva.
– Csönd legyen! – mennydörgött a hercegné. – Nem fejeztem be. Úgy
értesültem, kegyed a bizalmas viszonyt egyszerűen azáltal bátorította, hogy nem
tett meg mindent a megállítása érdekében. Talán tagadja ezt?
– Nagyon aggódtam. Felkerestem a királynét, és a segítségéért folyamodtam –
tiltakozott Kat. – De ő nem vette komolyan, és kegyelmednek sem kellene,
asszonyom, miután teljesen ártatlan dolog volt. – Továbbá Isten bocsássa meg a
hazugságomat, imádkozott magában.
 – Mrs. Astley – sziszegett a hercegnő. – Meg kell mondanom, hogy igen
sokan viszont komolyan veszik. A szolgálóknak eljárt a szájuk, minek folytán
Erzsébet úrhölgyet – a király nővérét – szájára vette a világ. Azt mondják,
kegyed megengedte, hogy kettesben maradjanak a leány hálószobájában.
– Valóban volt egy vagy két olyan alkalom, mikor az admirális túl korán jött,
és én nem tudtam arról, hogy ott van. Figyelemre sem méltatott, mikor arra
kértem, hagyjon föl e látogatásokkal – védekezett Kat. – Ekkor történt, hogy a
királynéhoz fordultam. – De a hercegnő békíthetetlen volt.
– Én másképp hallottam. Sajnálom, Mrs. Astley, de méltatlannak bizonyult a
király leányának nevelésére – sziszegett. – Úgy döntöttem, másvalakinek kell
ellátnia e feladatot. Most pedig menjen, mert puszta látványától is rosszul leszek.
Kat megfordult, szemében a félelem és a szégyen könnyeivel, és úgyszólván
kiszaladt a hercegnő színe elől, tudván, hogy e borzasztó nőszemélynek, lévén a
régens felesége, valóban megvan a hatalma ahhoz, hogy elmozdítsa a helyéről.
Remegett az őt ért igazságtalanságtól és a rettegéstől, hogy a hercegnő beváltja
fenyegetését. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy elszakíthatják Erzsébettől, aki
mintha saját lánya lett volna, és életének értelme.
Ám ennél is rosszabb volt arra ráébrednie, hogy mindnyájan veszélyben
vannak. Ha akár egyetlen apró célzás révén kitudódik, mi történt valójában,
ellenségeik – és hogy a hercegné személyében komoly ellenségük támadt, az
bizonyos – azonnal lecsapnak rájuk. És akkor jöhet a Tower, a vesztőhely, és
nem lesz kegyelem.
Mikor visszament a Seymour House-ba, Kat elhessegette az utasításaira váró
szolgálókat. Túl zaklatott volt ahhoz, hogy foglalkozni tudjon velük. Elemi
erővel emésztette a vágy, hogy visszatérjen Hatfieldbe. Ha ott elsáncolhatná
magát, gondolta irracionálisán, talán elejét vehetné a szerencsétlenségnek. Tudta,
Erzsébet soha nem nyugodna bele, hogy megfosszák attól az asszonytól, aki kora
gyermekkorától kezdve anyja helyett anyja volt.
Néhány holmit beszórt egy táskába, majd kiáltott a lovászfiúknak, hogy fogják
be a lovakat a hintó elé. És már sietett is ki a házból.
Útban észak felé volt ideje mindent végiggondolni. Belátta, hogy tévedés volt
Erzsébetet az admirálissal kötendő házasságra ösztökélni. Nem lett volna szabad
ilyen veszélyes ügybe ártania magát. És igaz, ami igaz, felléphetett volna
határozottabban is Chelsea-ben, de hát jó okkal tétovázott: bármily rémisztőnek
hangzik ez most, mikor már tisztában van vele, hogy e „jó okok” – a királynéra
való féltékenysége és az admirálisért való rajongása – megzavarták józan
ítélőképességét. S mikor aztán tényleg megpróbált véget vetni a
csintalankodásnak, már késő volt. Talán közvetett felelősséget is visel Erzsébet
kegyvesztéséért.
A hercegnének igaza van, nem alkalmas arra, hogy a király leányának viselje
gondját, ráadásul a hercegné csak a történet első felét ismeri. Soha senki nem
tudhatja meg, erre megesküdött. De mi a helyzet Dennyékkel? Vajon hajlandók
lennének beszélni? És az a bába? De miért is kerülne erre sor? Ha senki nem
gyanít semmit, senki nem is tesz fel kérdéseket. S még ha késztetést éreznének is
arra, hogy elmondjanak valamit, azt kockáztatnák, hogy bűnpártolásért őket is
elítélik. Erzsébet titkára nem derülhet fény, ebben biztos volt.

– Hamar visszatértél – szólt Erzsébet, miközben átölelte nevelőnőjét. És akkor

meglátta Kat elgyötört, riadt tekintetét. – Mi a baj, drága Kat?
– Londonban pletyka jár szájról szájra rólad meg az admirálisról – bökte ki
Kat.
Erzsébet elsápadt.
– Miféle pletyka?
– A házasságotokról beszélnek – közölte Kat. – Hirtelen a háztartásába vette a
királyné udvarhölgyeit – állítólag a rád való tekintettel, hisz majd a felesége
leszel. Attól félek, hogy felettébb indiszkrét volt.
– Mást is hallottál? – kérdezte Erzsébet. Rémült tekintete összetalálkozott
Katével.
– Nem, semmi mást – mondta Kat szaporán. – De az is, amit hallottam,
meggyőzött arról, hogy nem időszerű az admirálissal kötendő házasságon
gondolkodnod. Kétségtelen, hogy erre nem kerülhet sor a király nagykorúvá
nyilvánításáig. Napnál világosabb, hogy a régens és a Tanács soha nem bólintana
rá erre a házasságra. Ezért aztán, gyermekem, jobb lenne, ha nem is foglalkoznál
ezzel, tekintetbe véve a dolog valószínűtlenségét.
Erzsébet egy kissé megkönnyebbült.
– Sose félj, Kat! Már magamtól is erre a véleményre jutottam. Alaposan
végiggondoltam az egészet, és most már pontosan tudom, mi forog itt kockán.
– Köszönd meg az Úrnak, hogy ilyen józan ésszel áldott meg – szólt Kat,
némiképp lehiggadva.
– Ne aggódj, tartom is magam az elhatározásomhoz – nyugtatta meg a lány.
„Igen, de tényleg ezt akarom? – tette fel Kat magában a kérdést. – Hát annyira
ezt kívántam neki. És mindannyiunknak.”
– Talán az lenne a legokosabb, ha mégsem utaznánk most Londonba – mondta
Erzsébet. – Várjuk meg, míg a pletykák elcsendesednek. Ha itt maradok
Hatfieldben, nem gondolok semmiféle házasságra, és erényes életet élek, ez
talán véget vet a szóbeszédnek.
 – Szerintem is így lesz a legjobb – helyeselt Kat.
– És akkor most már jobban érzed magad, miután ilyen szépen egyetértettünk,
drága nevelőnőm?
– Valamelyest – hazudta Kat. Az elbocsátásáról szóló parancs bármelyik nap,
bármely percben megérkezhet. Nem vitte rá a lélek, hogy ezt is elmondja
Erzsébetnek. Különben is abban bízik és azért imádkozik, hogy erre ne is
kerüljön sor, hogy a hercegnő enyhüljön meg, és kímélje meg attól a
gyötrelemtől, amit a drága növendékétől való elszakadás jelentene.
 14

1549

Vízkereszt előestéjén Kat, Astley és Thomas Parry együtt üldögéltek a tűz

mellett, mézsört kortyolgatva.
– Azon tűnődöm, vajon mikor terjeszti elő az admirális a kérését – szólt Parry.
– Észrevettem, hogy kölcsönös nagyrabecsülés áll fent közte és őkegyelme
között.
– Elég pontos tudomásom van az ügyről – felelte Kat –, de nem merek erről
többet mondani. – Akadozva, nagy keservesen, de csak elmesélte, mivel
fenyegette meg a hercegnő. – Mindennek ellenére – tette hozzá –, nagyon
kedvelem az admirálist, aki mindig igen jó volt hozzám, és mégiscsak ő a
legnagyszerűbb nagyúr, gondolom, ebben egyetértünk, így nagyon megörültem,
mikor arról értesültem, hogy feleségül kívánja venni az ifjú hölgyet. – Szeme
könnyel telt meg. – Azt kívánom, hogy őhozzá menjen feleségül! – zokogott,
arcát kezébe temetve. – Biztos vagyok benne, meg tudja győzni a Tanácsot, ha
megpróbálja.
Parry ügyetlenül megsimogatta a kezét.
– Túlságosan hatása alá kerültél egy csinos arcnak, Kat – mondta kedvesen. –
Nem, nem, hadd fejezzem be. Most már nem vagyok annyira biztos abban, hogy
az admirális a jó választás. Túlságosan elhúzta ezt az ügyet, és az emberek ezért
vették a szájukra. A késlekedése miatt folt esett Erzsébet úrhölgy hírnevén.
Éppen a minap hallottam, milyen kegyetlenül és méltatlanul bánt az admirális a
szegény feleségével.
– Ugyan! Ugyan! – kiáltott Kat. – Én jobban ismerem őt nálad vagy azoknál,
akik ilyeneket beszélnek róla. Tudom, hogy alig várja, hogy elvegye Erzsébet
úrhölgyet, és ezt ő is pontosan tudja. Az admirális nagyon szereti, méghozzá jó
ideje. Meg kell mondanom, hogy a királyné féltékeny volt az admirálisra a lány
iránti érzelmei miatt. Bevallotta nekem, hogy rajtakapta őket ölelkezés közben.
Ezért kellett Erzsébetnek Cheshuntba költöznie.
Parrynek leesett az álla.
– Szóval igaz a szóbeszéd? – kérdezte, láthatóan megrémülve. – Tényleg volt
köztük némi túlzottan bizalmas viszony?
 E reakció láttán Katnek borsódzni kezdett a háta. Túl sokat mondott? Miért
nem tudta tartani a száját? Végül ez okozza a vesztét, tudta jól.
– Nem mondhatok többet – szólt dühösen. – Majd egy másik alkalommal.
Thomas, meg kell ígérned, hogy soha senkinek nem adod tovább, amit most
mondtam neked!
– Nem fogom. Ezt tudod.
– Ígérd meg nekem! – sürgette Kat.
– Nem fogok mondani semmit – ismételte.
– Mondd ki, „ígérem”! – esengett.
– Rendben. Ígérem, nem fogom elismételni, amit mondtál.
– Így már jó. Ha ez kitudódik, Erzsébet örökre megszégyenül, és vége
mindennek.
– Inkább tépessenek szét vadlovakkal, de nem fogok beszélni! – nyugtatta
meg Parry.

Az admirális a bátyja előtt állt, rosszul palástolva ingerültségét. Hogy

merészelte Ned csak úgy iderendelni, mint valami rossz útra tévedt iskolás fiút?
A régens minden teketória nélkül a tárgyra tért.
– Úgy értesültem, terveid között szerepel látogatást tenni Ashridge-ben
Erzsébet úrhölgynél – mondta vádló hangon.
– Miért, talán már azt is törvény tiltja, hogy az ember meglátogassa a
mostohalányát? – kérdezte gúnyosan az admirális.
– Állítólag feleségül szeretnéd venni – mondta Ned fagyosan.
Seymour szomorúan nevetett.
– Hogy én? Feleségül venni a vén Harry lányát? Bolondnak nézel?
– Bolondnak, persze, aki megtartja halott felesége udvarhölgyeit, hogy majd
szolgálhassanak az új menyasszonynak is. Bolondnak, persze, aki heves
érdeklődést tanúsít Erzsébet úrhölgy vagyona iránt. Bolondnak, persze, aki a
szóbeszéd szerint már akkor is a lány után koslatott, mikor még élt a királyné.
Folytassam?
– Nem illik hozzád, Anglia régenséhez, hogy ostoba pletykákat komolyan
vegyél – vágott vissza az admirális. – Márpedig ez az egész színtiszta szóbeszéd.
– Nem zörög a haraszt, öcsikém, ha nem fúj a szél – intette Somerset. Majd
modora fagyossá vált. – Figyelmeztetlek, Tom, ha csak a közelébe is mész a
lánynak, rövid időn belül a Towerben találod magad!
– Na, arra kíváncsi leszek – vetette oda Tom, majd kidübörgött a teremből. –
Előbb kerülsz te a pokolba!
– Uram, Istenem! Az admirális a Towerbe került – kiáltott Kat, miközben
végigrohant Erzsébet lakosztályán, mintha az ördög elől menekülne.
– Nem lehet igaz – hebegte Erzsébet, a döbbenettől sápadtan állva fel
íróasztala mellől. Éppen egy fordításon dolgozott Ascham mesterrel, aki nemrég
tért vissza Cambridge-ből az ő kívánságára, hogy segítsen a tanulmányaiban.
Láthatólag őt is igen megrázta a hír.
– Ezt hol hallotta? – kérdezte Kattől.
– Johntól, a férjemtől – felelt levegő után kapkodva. – Valami birtokügyben
Londonba utazott, és ott szerzett tudomást a hírről. Az emberek másról sem
beszélnek. Amint megismerte az egész történetet, hazarohant, amilyen gyorsan
csak tudott. Ó, mi lesz velünk! – Nem tudta palástolni a kétségbeesését.
– De mi történt pontosan? – tudakolta Ascham.
– Úgy tűnik, az admirális belekeveredett egy, a régens ellen szőtt
összeesküvésbe, egy nagyon veszélyes és ostoba vállalkozásba, ahogy hallom.
De ez nem minden. Három nappal ezelőtt éjszaka betört a király hálószobájába
Hampton Courtban, Isten tudja, milyen bűnös szándékkal.
– De hogy jutott át az őrségen? – szakította félbe Ascham.
– Azt mondják, volt egy álkulcsa a magánkert felőli ajtóhoz. De a király
kutyája, ez a hű házőrző, hangosan csaholni kezdett. Mire a testőrgárda tagjai
megjelentek, az admirális már le is lőtte a kutyát a pisztolyával.
Királygyilkossági kísérlet vádjával tartóztatták le.
– De hát ez képtelenség – kommentálta Ascham. – Ha el akarta bitorolni
bátyja régensi tisztét, éppen hogy a király életben maradását kellett volna
kívánnia. Persze lehet, hogy el akarta venni Mária úrhölgyet, hogy
megkaparintsa a trónt. Habár őkegyelme katolikus, tehát ez valószínűtlen.
Miközben beszélgettek, Erzsébet csöndben ült, reménytelenül próbálva
megemészteni a hírt, és felbecsülni, mekkora hatással lesz az életére. Tátongó űrt
érzett ott, ahol az admirális iránti szánalmának kellett volna lennie. Ha ezek a
vádak igaznak bizonyulnak, akkor a férfi halott. A férfi, akire nemrég még mint
leendő férjére gondolt. Most bizonyára rettenetesen féltenie kellene, kalapáló
szívvel és elkeseredett zokogással. De nem. A most történtek fényében hirtelen
egy meggondolatlan, léha fickónak látta, aki semmire nincs tekintettel, főképp
nem önmagára, és aki neki, Erzsébetnek, csakis gondot, bajt okozott. Iránta ápolt
érzelmeit e pillanatban ostoba rajongásnak látta.
Rettegése most kizárólag saját sorsára irányult. Ha kihallgatják az admirálist,
mint ahogy bizonyosan megteszik, akkor az ő neve is nyilván besározódik,
azokról nem is beszélve, akik benne voltak ebben az összeesküvésben. És
világos, hogy sokkal több van a férfi számláján, mint valaha is gyanította volna.
– Nem Mária úrhölgyet akarta feleségül venni – kapcsolódott be ő is a
beszélgetésbe. – Engem akart. Azt hittem, hogy azért, mert szeret. – Elcsuklott a
hangja. – De most már látom, hogy a házasság révén felségárulásra készült.
Kat átölelte védelmező karjával, de Erzsébet nem vigasztalódott meg.
– Ki fognak hallgatni minket – szólt hidegen. – Fel kell készülnünk erre.
– Csak nem fajul a dolog odáig – jegyezte meg Ascham, nem túl nagy
meggyőződéssel.
– De igen, attól félek – bizonygatta Erzsébet. – Állnunk kell a sarat, és nem
szabad semmit sem elismernünk.
Másnap Erzsébet és Kat éppen átmentek a nagycsarnokon, mikor egyre
erősödő patakopogásra lettek figyelmesek. Másodpercekkel később legnagyobb
megdöbbenésükre vérvörös arccal, csálén álló kalappal Thomas Parry viharzott
be a főbejáraton.
– Bárcsak sose születtem volna meg! Végünk van! – kiáltott, kezét tördelve. –
Ezeket visszaadom, hölgyem! – Ezzel letépte a hivatali láncát, lerántotta a
pecsétgyűrűt az ujjáról, a padlóra dobta, és továbbrobogott a lépcsőhöz, mely
feleségével közös szobájába vezetett. Erzsébet döbbenten bámult utána. Kat
szájához kapta a kezét, és elpityeredett.
Szinte közvetlenül ezután a nyitott kapuban feltűnt az elegánsan öltözött
úriemberek kis csoportja. Erzsébet, igyekezve észnél lenni, felismerte bennük a
Tanács tagjait. A csapat élén William Paulet, Lord St. John, a király
főudvarmestere, mögötte pedig… Jaj, ne! Elképedve ismerte fel a szigorú
tekintetű Sir Anthony Dennyt, komor feketébe öltözve. Jobban félt tőle, mint
bárki mástól. Vele jött Sir Robert Tyrwhitt, férje a néhai királyné
unokatestvérének, kiről Kat olyan becsmérlőn beszélt, Kat, aki most néma
rettegéssel figyelte látogatóikat.
Erzsébet – rangját nem feledve – feszesen kihúzta magát, és csípőre tett
kézzel, higgadtan pillantott rájuk. A tanácstagok, némi késéssel, meghajoltak.
– Uraim, üdvözletem – szólt Erzsébet nyugodtnak szánt hangon. – Minek
köszönhetem örömteli látogatásukat?
– Attól félek, kegyelmes hölgyem, nem sok örömünk lesz az előttünk álló
feladatban – közölte Lord Paulet, jól megnézve magának a leányt. – Gondolom,
hallotta, hogy az admirális a Towerbe került felségárulás vádjával. Sajnálatos
kötelességünk, hogy kihallgassunk mindenkit, aki kapcsolatban állt vele.
Számítunk kegyelmed szíves együttműködésére, udvartartásának néhány tagja
vonatkozásában.
– A házam a rendelkezésükre áll – jelentette ki Erzsébet. – Vacsoráznának,
mielőtt nekilátunk?
– Köszönöm, hölgyem, de útközben megálltunk egy fogadónál. Mihamarabb
neki kell látnunk, mindjárt ladységeddel kezdenénk. Hol beszélhetne
kegyelmeddel Sir Robert és Sir Anthony bizalmasan?
– A tanulószoba üres – felelte Erzsébet. Egyre rosszabbul érezte magát. – Mrs.
Astley majd gondoskodik róla, hogy senki ne zavarjon minket.
– Azalatt én magam kihallgatom Mrs. Astleyt – közölte Paulet. – A
kíséretünkben érkező őrség majd gondoskodik a kihallgatás zavartalanságáról.
Erzsébetnek kalapálni kezdett a szíve. Őrség? Határozott pillantást vetett
Katre, hogy megacélozza szívét. De Kat láthatólag reszketett a félelemtől.
– Kérem, használják a kis szalont – mondta Pauletnek.
– Hölgyem – szólalt meg Sir Anthony, jelezve, hogy ideje lenne vele és Sir
Roberttel elindulnia a tanulószoba felé. – Kérem, mutassa az utat! – Erzsébet
elindult a lépcső felé, meglepődve, hogy egyáltalán képes járni a lábán.
Leülve az asztalhoz, az osztott ablak elé, abban reménykedett, illedelmes kék
bársonyruhájában úgy fest, mint az ifjú ártatlanság szobra – hisz a kék a
szüzesség színe, kibontott rézszínű hajfürtjei pedig nemcsak királyi rangjára,
hanem hajadon mivoltára is utalnak. Denny és Tyrwhitt – e szőrmebundát viselő,
szikár arcú, mosolytalan, gyanakvó tekintetű férfi – vele szemben foglaltak
helyet. Vajon mennyit tudhat Tyrwhitt? És Denny elárulta már? De ha igen,
akkor minek ez a színjáték?
– Kérem, beszéljen nekünk az admirálissal való kapcsolatáról – kezdte Denny
minden teketória nélkül.
– Mikor a királyné udvartartásában éltem, kedves mostohaapámként
tekintettem rá.
– Túlságosan is kedves, ha hihetünk a szóbeszédnek – felelte Sir Anthony,
mereven bámulva rá. – Úgy értesültem, rávette kegyedet bizonyos illetlen
viselkedésre.
Erzsébet mosolyt erőltetett az arcára.
– Ó, az admirálisnak huncut egy humora van. Mindig mókázott velem. Akkor
még gyermek voltam, és mindenféle butuska játékokat játszottunk.
– Azt mondják, ezek a játékok elfajultak – szólt Denny.
– Igen, Mrs. Astley így gondolta, persze tévesen, de tudják, ő mindig
túlságosan féltett engem. – Kényszeredetten mosolygott. – Sőt még panaszt is
emelt a királynénál, de őkegyelme, bölcs módon, nem foglalkozott ezzel. Tudta,
hogy csak ártalmatlan szórakozásról van szó, minden rossz szándék nélkül.
Olykor ő maga is csatlakozott hozzánk.
– Értem – szólt Sir Anthony, aki ennél némileg többet látott a saját szemével,
de tartózkodott attól, hogy bármi kompromittálót mondjon. Gyorsan váltott. –
Az admirális tett valaha is kegyednek házassági ajánlatot?
 – Igen, múlt évvége felé írt valamit, ami erre utalt. Nem válaszoltam rá. Arra
vártam, hogy a Tanács beleegyezését kérje. Részemről mindig is úgy gondoltam,
minden kérdésben a Tanács szava a meghatározó.
– Beszélt kegyed jelenlétében valaha is arról, hogy meg akarja dönteni a
régens hatalmát? – tudakolta Denny.
– Soha.
– Mikor a házassági ajánlatot tette – szólalt meg most Tyrwhitt –, utalt arra
bármilyen formában, hogy kegyedet trónra akarja juttatni?
Erzsébet arcára őszinte döbbenet ült ki.
– Nem – mondta.
– Úgy érzem, kegyed többet tud, mint amennyit el akar nekünk árulni – tartott
ki Tyrwhitt.
– Ez tévedés, uram – tiltakozott Erzsébet. – Elmondtam, amit tudok, és
hajlandó vagyok válaszolni bármilyen más kérdésre, a legjobb tudásom szerint.
– Robert, kérlek, engedd meg, hogy magam folytassam ezt a kezdeti
kihallgatást – szólt Denny. – Az idő szorít, és még ki kell faggatni Parry urat is.
Sir Robert felállt, nyikorgott a szék alatta.
– Hogyne – felelte. – Hölgyem! – Gyorsan meghajolt, és elhagyta a szobát. Az
ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte.
– Most pedig, hölgyem – szólt Sir Anthony, Erzsébethez fordulva –,
kettőnknek meg kell beszélnünk néhány dolgot.
Erzsébet egy szót sem szólt. A néma csöndet hangos szívverése ellenpontozta.
– Ígérem, nem árulom el kegyedet – közölte a férfi, kiegyenesedve székében.
– Ha bárki feltárja, mi történt valójában Cheshuntban, azt fogom mondani, ott
voltam, és váltóláz volt, amiben kegyed szenvedett. Az igazságot rajtunk kívül
csak a feleségem és Mrs. Astley tudja, valamint a bába. Nem hinném, hogy a
bába veszélyt jelentene – szembekötve vittük a házhoz. A feleségem azt fogja
mondani, amit én kértem tőle. Csak Mrs. Astley maradt. Ha bármit is elismer,
mint képtelenséget el fogom utasítani, és azt fogom állítani, eszét vesztette a
kihallgatás miatt, s amit mond, üres képzelődés. Végül is ott voltam
Cheshuntban, és tanúvallásomnak nagyobb lesz a súlya, mint az övének.
– Miért akar védeni, Sir Anthony? – kérdezte Erzsébet elképedve. A férfi
komolyan nézett rá.
– Hölgyem, habár kisiklását csak elítélni tudom, az atyját szolgáltam, most
pedig az öccsét szolgálom. Lojális vagyok a Tudor-házhoz, és hívő protestáns,
kegyedhez hasonlóan. Kegyed Henrik király leánya, és ha netán valami történik
Edward királlyal, az Isten szavát követők ebben az országban ladységedre mint
az Igaz Hit őrzőjére és védelmezőjére fognak tekinteni. Úgyhogy egyetlen olyan
szót sem ejtek ki a számon, amivel veszélybe sodornám. Tanácstag társaim előtt
nem beszélhetek. Akadnak köztük, akik legszívesebben lesújtanának – eléggé
rövidlátó módon, attól tartok. Most tehát minden kegyeden múlik. A saját lábára
kell állnia, a lehető leghatározottabban.
Erzsébet szívéből előtört a hála. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen hűséges
szövetségesre lel majd ebben a tisztességes, hajlíthatatlan jogászban.
– Nem tudom eléggé megköszönni – felelte, elgyengülve a
megkönnyebbüléstől. – És remélem, nincs rólam menthetetlenül rossz
véleménye. Csak tizennégy éves voltam, és teljesen tapasztalatlan a világ
dolgaiban.
– Azoké a felelősség, akik kegyed felügyeletével voltak megbízva – szólt Sir
Anthony komoran. – Most pedig vissza kell térnem Londonba. Nem szabad
hibázni, még nem vagyunk túl a veszedelmen. Tessék használni az anyjától
örökölt eszét, hogy megússza! Remélem, sikerülni fog.
A férfi felállt és meghajolt. Továbbra is mereven és feszélyezetten viselkedett
Erzsébet jelenlétében. Aztán elment, még mielőtt a lány kellőképp kifejezhette
volna köszönetét a jóságáért.
Mikor Erzsébet visszatért magánlakosztályába, teljesen üresen találta a
szobákat, eltekintve két halálra ijedt szobalánytól, no meg Blanche Parrytől.
– A kisasszonyt kerestem – szólt dallamos walesi hangján. – Mindenkit a
nagycsarnokba rendeltek.
– Hát akkor nekünk is le kellene mennünk – közölte Erzsébet.
Sir Robert Tyrwhitt egybeterelte az egész háznépet. Erzsébet, igyekezve
megőrizni higgadtságát, elfoglalta helyét az emelvényen. Mikor a legutolsó
hiányzó is befutott, Sir Robert leült mellé, és szózatot intézett az
egybegyűltekhez.
– Be kell jelentenem, hogy az admiralitás lordját letartóztatták felségárulás
vádjával, jelenleg a Towerben tartózkodik – kezdte éles hangján. – Fivére, a
régens hatalmának megdöntésére szervezett összeesküvést; védencét, Lady Jane
Greyt feleségül akarta vétetni a királlyal; s ami mind közül a legförtelmesebb,
azt tervezte, hogy feleségül veszi a jelen lévő Erzsébet úrhölgyet, mert az volt a
célja, hogy ő maga uralkodjon az ország felett.
Mindenki meg volt döbbenve a felháborító hírek hatására. Az emberek
zúgolódni kezdtek. Sir Robert fölemelte a kezét.
– Minden jelenlévőt kérdőre fogunk vonni. Ha nem tudtak ezekről a főbenjáró
dolgokról, semmi félnivalójuk nincs. Ám vannak a jelenlévők között néhányan,
akik felettébb meggondolatlanul jártak el. Mrs. Astleyt és Thomas Parry urat
letartóztattuk. Sir Anthony Denny Londonba vitte őket, ahol újabb kihallgatás
vár rájuk. – Erzsébet összerándult. Halálra rémült attól, amit hallott, de
megpróbált közömbös tekintetet erőltetni magára. Közel járt ahhoz, hogy
zokogásban törjön ki. – Távollétükben – folytatta Tyrwhitt – a Tanács engem, Sir
Robert Tyrwhittet bízott meg a feladattal, hogy átvegyem Erzsébet úrhölgy
udvartartásának irányítását. Mostantól kezdve tőlem kapják az utasításokat. Ez
minden. Mehetnek a dolgukra.
Amint a szolgálók szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, aggodalommal
tárgyalva ki az eseményeket, Sir Robert Erzsébethez fordult.
– Sajnálattal kell közölnöm, hölgyem, hogy Mrs. Astleyt és Parry urat a
Towerbe viszik – mondta halkan. Erzsébet ráébredt, hogy meg sem tud szólalni.
Arcát a kezébe temette, és hagyta, hogy a könnyek átfolyjanak ujjai között. Egy
darabig zokogott a szenvtelen Sir Robert mellett.
– Könyörgök, bocsássa őket szabadon, ártatlanok, akárcsak én – mondta nagy
sokára, könnyek között.
– Attól tartok, nem tehetem. Ártatlanságuk, akárcsak kegyedé, jelenleg
vizsgálat tárgyát képezi.
– Az a benyomásom, hogy bűnösnek akarják találni őket – mondta Erzsébet
élesen, a szemét törölgetve. – Elismertek bármit is?
– Úgy vélem, pihenésre van szüksége, hölgyem – szólt Tyrwhitt, figyelemre
sem méltatva a kérdését. –Ha lehiggadt, újra beszélhetünk egymással.
Erzsébet kelletlenül felállt.
– Kísérje ki az úrnőjét! – utasította a férfi Blanche Parryt, aki ott lebzselt az
emelvény mellett.
– Na, én megyek – szólt Lord Paulet, kesztyűjét húzva. – Megelégedésére
szolgál, hogy itt marad, felügyelni a vizsgálat lefolyását?
– Igen, uram – bólintott Tyrwhitt.
– Tegyen meg mindent a vád minél alaposabb bizonyítása érdekében. Nem
kétlem, hogy a bizonyítékot itt kell keresni. A régens azt akarja, hogy
kifogástalanjogi eljárás előzze meg öccse kivégzését.
– És mekkora nyomást helyezzek Erzsébet úrhölgyre? – tudakolta Tyrwhitt.
– Amekkorát akar. Hadd eméssze magát egy darabig – javasolta Paulet. –
Hagyja békén úgy egy napig, hadd elmélkedjen. Biztos vagyok benne, hogy sok
mondanivalója lesz számunkra.
– És ha gyanúba keveri magát? Mégiscsak őfelsége nővére.
– Attól függ. Ha elismeri a feltételezett erkölcstelenséget vagy egyenesen a
vadházasságot, akkor győzze meg arról, hogy kenjen mindent a szolgálóira,
Astleyre és Parryra. Ám ha bizonyítva látja, hogy tevőleges részese volt az
admirális felségáruló tetteinek, akkor nem állhatunk a törvény útjába. A
Tanácsnak nem lesz más választása, mint hogy érvényt szerezzen a jognak, ha az
igazságot akarjuk szolgálni.
Sir Robert a szakállát ráncigálta. Összevonta a szemöldökét.
– És a büntetés?
– Halál. Lefejezés vagy megégetés útján – felelte Paulet kegyetlen tekintettel.

Erzsébet kétségbeesetten próbált a könyveire összpontosítani, miközben tudta,

hogy nem is olyan messze egyenként hallgatják ki az embereit. A körülötte lévő
szolgálók feldúltak voltak, idegesek, és láthatólag nemigen volt bátorságuk
szóba elegyedni vele. Egyedül Blanche Parry, a drága, hűséges Blanche tűnt
boldognak, hogy a társaságában lehet.
Végig mellette volt az elmúlt két napban, még az éjszakát is az ő szobájában
töltötte egy szalmazsákon, felszolgálta neki az ételt, és egyáltalán, tökéletesen
játszotta a komorna szerepét. Persze Blanche azért mégsem Kat – a pótolhatatlan
Kat, aki most annyira hiányzik neki, s aki miatt annyira, de annyira
nyugtalankodik –, jelenléte ezzel együtt nagyon megnyugtató.
Furcsa, hogy Sir Robert még mindig nem rendelte vissza újabb kihallgatásra.
A nagyteremben folytatott beszélgetésük óta nem is látta őt. Igaz, Erzsébet ki
sem merészkedett saját lakosztályából, fenntartotta hétköznapi életvitelét, és
minden pillanatban várta, hogy a színe elé szólítják, ám semmi nem történt. Ez
aggasztotta. Ha végre beszélnének, megtudhatná, hogy miket mondtak róla az
emberek – és ő most pontosan erre kíváncsi. Hisz ha valaki netán ellene vallana,
Sir Robert biztosan ez alapján faggatná ki. Most attól szenved a leginkább, hogy
fogalma sincs, mi folyik.
Végül nem bírta tovább ezt a feszültséget.
– Menj Sir Roberthez – utasította Blanche-t –, és közöld vele, hogy eszembe
jutott néhány dolog, amit elfelejtettem Sir Anthony Dennynek elmondani. Siess!
Egy órával később kopogtatást hallott az ajtaján, és Sir Robert lépett be a
szobába.
Erzsébet ülve maradt, és megajándékozta egy fejedelmi biccentéssel.
– Hölgyem, van valami mondanivalója számomra?
– Igen, van. Eszembe jutott, hogy írtam az admirálisnak néhány levelet
mindennapi apró-cseprő ügyekről. Az egyikben például a segítségét kértem
Durham House visszaszerzéséhez a régenstől. És arra is emlékszem, hogy mikor
Mrs. Astley Londonba ment, azt a pletykát hallotta, hogy az admirális szeretne
feleségül venni, ezért írt neki, kérve, hogy ne látogasson meg, a gyanú elkerülése
érdekében.
– Ez minden, hölgyem? – kérdezte Tyrwhitt, árnyalatnyi ingerültséggel a
hangjában. – Úgy hiszem, ennél többet kell mondania nekem.
– Az igazat megvallva, uram, semmi más nem jut eszembe – mondta Erzsébet
ártatlan hangon.
– Hölgyem, kérem, gondoljon a becsületére és arra, milyen veszedelem
származhat abból, ha képtelennek bizonyul feltárni a vonatkozó tényeket.
Kegyed is alattvaló, kötik ennek az országnak a törvényei. Tudomással bírunk
arról, hogy az admirális méltatlanul viselkedett kegyed irányában, s hogy Mrs.
Astley nem tett semmit annak érdekében, hogy véget vessen ennek, sőt úgy
tűnik, még bátorította is. A minden lében kanál nőszemély! Nézze, hölgyem, ha
nyíltan beszél nekünk arról, ami történt, semmi kár nem érheti. Minden baj és
szégyen Mrs. Astley és Parry úr osztályrésze lesz. Őfelsége és a Tanács
számításba fogja venni kegyelmed zsenge életkorát, és megbocsátón fog eljárni.
– Mrs. Astley és Parry úr az égvilágon semmi károsat vagy szégyellnivalót
nem követett el – felelte Erzsébet keményen, eltökélve, hogy mindenáron
megvédi az embereit. – Nem fogok azért hamis tanúvallomást tenni ellenük,
hogy uraságodnak örömet szerezzek.
– Hölgyem, látom az arcán, hogy bűnös – kockáztatta meg Tyrwhitt.
– Akkor valami baj van az éleslátásával, uram! – vágott vissza Erzsébet
hevesen. – Nincs mit bevallanom, ugyanis nincs semmi bevallanivalóm.
– No de mégis volt valami titkos megegyezés kegyed és az admirális között a
házasságot illetően, nem? – tartott ki Sir Robert, nem törődve a sértéssel.
– Soha nem volt semmiféle megegyezés – szögezte le Erzsébet.
– Hát nem javasolta Mrs. Astley, hogy komolyan fontolóra kellene vennie az
admirálissal való házasság gondolatát?
– Nem – hazudta Erzsébet. – És én soha nem fontolgatnék semmiféle
házassági gondolatot őfelsége és a Tanács kifejezett beleegyezése nélkül, mint
ahogy Mrs. Astley vagy Parry úr sem várta tőlem, hogy e jóváhagyás nélkül
hozzámenjek az admirálishoz.
Sir Robert ránézett a lányra, aki oly higgadtan és nyugodtan ült vele szemben.
Ó, te kis okoska, gondolta magában. Nehogy azt hidd, hogy fölém fogsz
kerekedni!
– Nos, folytassuk a beszélgetést egy másik alkalommal – mondta távozáshoz
készülődve. – Astleyt és Parryt épp e percekben hallgatják ki a Towerben,
úgyhogy kétségtelen, legközelebb is lesz miről beszélgetnünk.
– Őszintén kétlem, uram – jelentette ki Erzsébet dacosan.
Másnap Sir Robert visszatért. Őrjítő módon nem tért ki arra, hallott-e valami
hírt a Towerből. Erzsébet nem bírt magával a feszültségtől, folyamatosan azt
találgatta, mi zajlik abban a rossz hírű erődítményben. Soha nem járt a
Towerben, úgyhogy csak elképzelni tudta, ám annak ismeretében, ami ott az
anyjával vagy Howard Katalinnal történt, mindig valami rettenetes helyként
gondolt rá, ahol emberéleteket oltanak ki, és rémisztő kínzási módszereket
alkalmaznak. Az admirális most ott fekszik ernyedten. Egész éjjel ébren
hánykolódott az ágyában, és azon tűnődött, vajon mi lehet a drága Kattel és a jó
Parryvel… Attól félt, hogy az ő kihallgatóik nem oly válogatósak a vallatási
módszerekben. És a szegény Kat ott sínylődik egy nyirkos zárkában?
Belegondolni is elviselhetetlen. Ha elképzeli, olyan érzése támad, mintha maga
is átélné ezt a veszedelmet.

Sir Robert hívatlanul leült az asztal mellé. Erzsébet komótosan becsukta a

könyvét.
– Gyerünk, hölgyem, ismerje el az igazságot! Vallja be, hogy megegyezett az
admirálissal a házasságról!
– Nem vallhatok be olyasmit, amit soha nem tettem.
– Úgy tűnik, ő azt gondolta, kegyed hajlik erre – próbálkozott Tyrwhitt.
– Ebben reménykedett. De én nem bátorítottam.
– De csak fontolóra vette a kérdést?
– Beszéltem róla Parry úrral és Mrs. Astleyvel, miután Parry járt az
admirálisnál Londonban. De csak mint lehetőségről.
– Mégis megkereste az admirálist, és megkérte, adná kölcsön londoni házát.
– Ő a mostohaapám! Tulajdon házamat lefoglalta az ő bátyja, a régens. És
nem tudtam, ugyan kihez forduljak segítségért megfelelő szállás ügyében.
Egyszerűen csak elő akartam készíteni karácsonyra tervezett látogatásomat,
hogy láthassam fivéremet, a királyt.
– Hmm! – mordult fel Tyrwhitt. –Jó esze van.
– Szükségem van rá, ha egyszer minden mondatomat kiforgatja – vágott
vissza Erzsébet.
– Csak segíteni akarok kegyednek. Még olyan fiatal. Senki nem fogja
kárhoztatni, hogy meggondolatlanul viselkedett. Az admirális az, akinek a
bűnösségét bizonyítani akarjuk.
– Akkor máshol kellene keresgélniük, mert nekem ehhez semmi közöm –
szögezte le a leány.

Egy hét telt el így, és Erzsébet nem tört meg a nyomás alatt, és nem is árulta el
hű embereit. Azt továbbra sem tudta, hogy vajon mi minden hangzik el róla a
Towerben, ám a tény, hogy Sir Robert unos-untalan önmagát ismételte, azzal
kecsegtetett, hogy sem Kat, sem Parry nem mondhatott valami sokat.
 Sir Robert az idő múltával egyre ingerültebb lett. Világos volt, hogy komolyan
gondolja, a kisasszony titkol előtte valamit. Ma éppen nagyon elgyötörtnek és
bosszúsnak tűnt.
– Tudja, mit beszélnek az emberek? – kérdezte. –Azt beszélik, hogy kegyed is
a Towerbe került, merthogy gyermeket vár az admirálistól.
– Hogy merészelik! – kiáltott Erzsébet, magából kikelve a döbbenettől. Ez az
ügyesen gurított golyó majdnem feldöntötte a tekebábukat. – Szégyenletes
rágalom! – Fájt neki, hogy az emberek rosszat gondolnak róla.
– Nahát, ha nem mondja el nekünk az igazságot, az emberek ilyen
meggondolatlan találgatásokra lesznek utalva.
– De én elmondtam az igazságot – dühöngött Erzsébet.
Válasz helyett a férfi egy levelet húzott elő a zsebéből.
– Ezt a régens küldi kegyelmednek. Az áll benne, hogy barátságukra
hivatkozva kéri, ismerjen el mindent, amit tud.
– Amit én meg is tettem – vágott vissza a lány. –Mindenesetre köszönöm a
lordnak a figyelmességét. Őszintén szólva engem sokkal jobban aggasztanak a
tisztességemet megkérdőjelező híresztelések, lévén szégyenletes rágalmak. Majd
írok őlordságának, és megkérem, tegye közhírré, hogy ezek a mesék színtiszta
koholmányok, ostoba koholmányok őfelsége nővéréről! Nagyon kérem, Sir
Robert, kérdezze meg a régenstől, megjelenhetnék-e az udvarnál, hiszen meg
kell mutatnom a világnak, hogy nem vagyok várandós.
– Majd továbbítom a régensnek a kérelmét, amely biztosan sokkal kedvezőbb
elbírálásban részesülne, ha végre elismerné, Mrs. Astleyvel megegyeztek abban,
hogy kegyednek feleségül kellene mennie az admirálishoz.
Erzsébet felsóhajtott.
– Hogy tehetném ezt? Soha nem egyeztünk meg effélében, és Mrs. Astley
soha nem házasított volna ki a király őfelsége és a Tanács beleegyezése nélkül.
Sir Robert, jó lelkiismerettel mondom ezt. És a lelkiismeretemet nem kívánom
veszélybe sodorni, hisz akkor mi lesz az üdvösségemmel?
Tyrwhitt, akaratlanul is lenyűgözve, egyelőre feladta a további faggatózást. De
visszatért minden áldott nap, és minden elképzelhető taktikát bevetett a lelkére
beszéléstől kezdve az erőszakoskodáson át a fenyegetőzésig, hogy vallomásra
bírja Erzsébetet. És minden nap úgy telt el, hogy nem jutott semmire.
Ám egy nap megérkeztek a Towerből a tanúvallomások egy hosszú
pergamentekercsen. Ez határozottan javította a férfi esélyeit.
Mikor Sir Robert belépett a lány szobájába, diadalittas pillantást vetett rá.
– Ezt olvassa, hölgyem! – mondta majdnem szívélyesen, lerakva elé a
tekercset.
 Erzsébet elolvasta. Kat és Parry tanúvallomásai voltak, az aláírásukkal. A
kézírásuk igen ziláltnak látszott, ami felindultságukról és rettegésükről
tanúskodott. Szíve hangosan kezdett kalapálni, és úgy érezte, menten elalél.
Mindent bevallottak: a reggeli hancúrozásokat, egyre szégyentelibb
részletességgel, az admirális szemérmetlen koslatását Erzsébet után, a gyászruha
szétvagdalását, aztán hogy a királyné kompromittáló testhelyzetben találta őket,
majd Erzsébet száműzetését, utoljára pedig az admirális mesterkedéseit a
házasság érdekében. Hál' istennek a vetélésről említés sem történt, ám ez már így
is épp elég jó hírének romba döntéséhez. Arca égett a szégyentől. Bárcsak
levegővé változhatna! Lélegzethez sem jutott.
– Szennyirodalom, ugye, hölgyem? – jegyezte meg csípősen Sir Robert.
Közelről figyelte a lányt.
Erzsébet rátalált a hangra, amit meg akart ütni.
– Ahogy mondja, uram, fiatal voltam, és elcsavarta a fejem egy gyakorlott
gazfickó.
– Akkor is gondolnia kellett volna a tisztességére – koppintott a fejére a férfi.
– Kegyed vér szerinti trónörökös.
– Tudom, uram, és óvatos is voltam, amennyire tőlem tellett. Az admirális
viselkedése volt mocskos, nem az enyém. Nem követtem el semmilyen
felségárulást. Nincs ebben semmi, ami a bűnösségemre vallana, hisz soha nem
vettem részt a házasság tervezgetésében, és nem is adtam rá áldásom. És Mrs.
Astley sem követett el semmiféle bűnt. Talán meggondolatlan és tapintatlan volt,
de ez minden.
– Ó, micsoda ész, hölgyem! – szólt Tyrwhitt, megbolondulva ettől a
köntörfalazástól. – De megmondom őszintén: továbbra is azon a véleményen
vagyok, hogy kegyed és Mrs. Astley még rejteget előlünk valamit, s hogy nem
mondtak el mindent, amit tudnak. Ami Parry urat illeti, ő egy értéktelen,
gerinctelen szalmabáb. Biztos, hogy még többet is fogunk hallani tőle.
Szalmabáb, valóban, gondolta keserűen Erzsébet, felidézve, hogy esküdött
meg, hogy hamarabb engedi magát vadlovakkal széttépetni, mint hogy elárulja
őt. Mégsem tudta a lelkében elítélni. Tudta, úgyis szenved a tudattól, hogy
rettegésből ilyen csúnyán megszegte az esküjét.
– Hogy becsmérelheti így! – vágott vissza dühösen.
– Belegondolni sem merek, milyen módszerekkel szedhették ki belőle ezt a
vallomást!
– Biztosíthatom, hogy nagyon csekély nyomásgyakorlásra volt szükség – tárta
fel Tyrwhitt. – Ő és Mrs. Astley rövid időt töltöttek towerbeli zárkáikban, majd
szembesítették őket. Milyen érdekes, megeredt a nyelvük! És ez folytatódni fog,
figyelje csak meg! Kegyedék mind ugyanazt fújják, ami nem véletlen, nyilván
előzőleg egyeztették a kottáikat. Hamarosan megbomlik ez a gyönyörű
összhang, ebben biztos vagyok.
Erzsébet lesújtó pillantást vetett rá. Csak hű embereire tudott gondolni, akik
ott senyvednek a fagyos, sötét zárkában.
– Arra kell kérnem, kegyed is írja meg tanúvallomását – közölte Sir Robert. –
Holnap visszajövök érte.

Erzsébet átolvasta, amit leírt. Nagyrészt egyszerűen megerősítette, amit Astley

és Parry mondott. Kizárólag annyit ismert el, hogy tudott az admirális házassági
terveiről, s hogy valóban pletykáltak róluk. Leszögezte, hogy a terhességéről
szóló szóbeszédből egy árva szó sem igaz, és kérte, hogy nyilvánosan utasítsák
vissza. Íme! Nincs benne semmi, amivel bárkit is gyanúba keverne. Szokásos
cirádáival aláírta a nevét, felnézett Sir Robertre és édesdeden mosolygott rá,
tudván tudva, hogy mindennek dacára végül is diadalmaskodott rajta.
Miután a férfi dúlva-fúlva távozott, Erzsébet ismét írt a régensnek,
könyörögve neki, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt jó híre és becsülete
megmentése érdekében. „Könyörgök, uram, tétesse közhírré az
ártatlanságomat!” – írta a levélben.
Nem kevesebb, mint négy hasonló modorban írt levél kellett hozzá, hogy
Somerset végre válaszoljon, megígérve, intézkedik annak kihirdetéséről, hogy a
szóbeszédnek nincs köze a valósághoz. S ekkor történt, hogy az elmaradhatatlan
kihallgatásoknak egyszerre végük szakadt.

– Véget ért a vizsgálat, Sir Robert? – kérdezte kajánul Erzsébet, mikor

összefutott kínzójával és annak pökhendi feleségével a kertben. Vidám,
napfényes reggel volt, és éppen szokásos szapora sétáját végezte.
– Azt az utasítást kaptam, hogy hagyjam abba, mivelhogy a régens
belenyugodott kegyed ártatlanságába – felelte a férfi kimérten. Az arckifejezése
elárulta, hogy ő nem nyugodott bele, ám erről nem szeretett volna csevegést
kezdeményezni.
Erzsébet hihetetlenül meg volt könnyebbülve. No, hát biztonságban van. És a
titka is. Ám a megkönnyebbülés érzetébe aggodalom vegyült.
– És mi a helyzet hű embereimmel? Talán ők nem ártatlanok? – kérdezte
élesen.
– Nekik egyelőre a Towerben kell maradniuk – tájékoztatta Sir Robert,
fölemelve a kezét, hogy megelőzze a lány tiltakozását. – Nyugodjék meg,
kényelmes elhelyezést kaptak. De hogy őszinte legyek, egyikük sem térhet
vissza kegyed szolgálatába. Helyette a Tanács rendelkezése alapján jelen lévő
kedves feleségem veszi át a nevelőnői teendőket.
Erzsébet kétségbeesetten nézett a pöffeszkedő asszonyra, aki most elkésetten
bókolt előtte. Emlékezett Katalin királyné udvartartásából Lady Tyrwhittre, akit
sohasem kedvelt. Lady Tyrwhitt egyike volt azoknak, akik az admirális Erzsébet
iránti heves érdeklődésének kezdetétől egyre nagyobb helytelenítéssel
tekintettek a leányra. És Lady Tyrwhitt állítólag tanúja volt a királyné
fájdalmának, mikor fény derült az afférra, így aztán kevéssé volt valószínű, hogy
most hirtelen jószívűséget tanúsítson Erzsébet iránt. Fagyos tekintete nem is
árulkodott túlzottan szívélyes természetről. Sőt kifejezetten ellenséges volt.
– Elnézését kérem, hölgyem, de kedves férjem, nincs kedvem ezt az ifjú
hölgyet szolgálni – szólt Lady Tyrwhitt orcátlanul.
– Sajnálom, Beth, de a Tanács így rendelkezett – utasította vissza Sir Robert,
Erzsébethez fordulva. –Remélem, hálásan fogadja új nevelőnőjét.
Erzsébet úgy érezte, menten megtébolyodik.
– Mrs. Astley a nevelőnőm – kiáltott –, és sem ő, sem én nem tanúsítottunk
olyan viselkedést, hogy a Tanácsnak bármi alapja lenne őt elbocsátani!
Lady Tyrwhitt felháborodva vágott vissza.
– Tekintve, hogy Mrs. Astley volt a nevelőnője, legyen inkább büszke rá,
hogy egy tisztességes asszony foglalja el a helyét!
– Nem akarok másik nevelőnőt! – jajgatott Erzsébet, és elsírta magát.
Visszarohant a házhoz. Mikor odaért, bezárkózott a hálószobájába, bebújt az
ágyába, és végre-valahára átadta magát a szenvedélyes zokogásnak. És ágyban is
maradt egész nap és egész éjjel, minden ételt és italt visszautasítva, gyászolva a
drága Kat elvesztését.
Másnap reggel sápadtan és kisírt szemmel kelt fel, és fölkereste Sir Robertet.
– Meg kell mondanom, uram – szólt remegve –, hogy őszintén remélem,
visszakaphatom a nevelőnőmet.
– A szeretet, mellyel viseltet iránta, lenyűgöző – gúnyolódott Tyrwhitt. – Az
igazat megvallva, ha rajtam múlna, két új nevelőnőt adnék kegyednek, mert úgy
vélem, nagy szüksége lenne rájuk.
– Nem törődöm azzal, hogy miképpen vélekedik, írtam a régensnek, kifejezve
megütközésemet, hogy kedves feleségét nevezték ki a nevelőnőmnek, mivel az
emberek így azt mondhatják, züllött viselkedésemmel nyilván kiérdemeltem,
hogy ilyen nevelőnőt kapjak. És ez nem ildomos. – Szeme ismét megtelt
könnyel. – És újfent megkértem, hogy hirdesse ki ártatlanságomat, mivel mind
ez idáig nem tette meg.
– Sok sikert kívánok újabb kérelmeihez – zárta le Tyrwhitt a beszélgetést,
majd visszahajolt az aktáihoz.
Azzal vádolta, hogy szemtelen volt vele! A régens láthatólag elvesztette
minden iránta ápolt rokonszenvét, és ragaszkodott ahhoz, hogy Lady Tyrwhitt
legyen a nevelőnője. És íme, már itt is volt, átpakolta a holmiját Kat ládáiba,
kisajátítva Kat szobáját, mialatt szegény Mr. Astley elkeseredetten költöztette
felesége ingóságait egy apró szobába az északi szárnyban.
Erzsébet azt vette észre, hogy kizárólag éjszaka lehet egyedül, ilyenkor
viszont Lady Tyrwhitt rázárta az ajtót, és ott aludt a külső szobában, ahelyett
hogy a férjével töltené az éjszakát közös nászi ágyukban. Nem, gondolta
Erzsébet, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ezek házaséletet élnek!
Lady Tyrwhitt felügyelete mindenre kiterjedt. Erzsébet bosszankodott az általa
kiagyalt új rendszeren. Egész napra bezárták a tanulószobába, a hosszú estéket
meg varrással kellett töltenie. Meg volt tiltva, hogy lantján vagy virginálján
játsszon, meg volt tiltva a táncolás és a parkba való kilovagolás is. Úgy érezte,
menten belefullad az unalomba. Még Ascham mester is felháborodott, hogy
Lady Tyrwhitt minden tanórán jelen kíván lenni.
– Ezt az utasítást kaptam – jelentette ki mindig, mikor a tanár tiltakozott, hogy
igazán szükségtelen állandóan ott ücsörögnie.

Lady Tyrwhitt jelenléte az életében épp elég rossz volt, de Erzsébet sokkal
inkább Katért aggódott, aki irtózatosan hiányzott neki. Senki egy szót nem szólt
arról, mi folyik a külvilágban, ő pedig rettegett, nehogy Kattel rosszul bánjanak,
vagy rákényszerítsék, hogy még többet beismerjen. Ami a legpocsékabb volt,
nem volt senki, akivel Erzsébet bizalmasan beszélhetett volna. Ascham mestert
olyan szoros megfigyelés alatt tartották, hogy még ahhoz sem vehette a
bátorságot, hogy egy cetlit átadjon neki, és William Cecilnek sem írhatott, hisz
lehetetlen lett volna bármiféle levelet kicsempészni – oly éberek voltak újdonsült
őrei.
Újra és újra könyörgött Sir Robertnek, hogy kérvényezze a kedvéért Kat
szabadon bocsátását, de kérése ismételten visszautasításra talált. Azon kezdett
gondolkozni, vajon meddig viseli még el a létezésnek ezt a formáját.
Havivérzése mintha kiapadt volna, folyton borzalmas fejfájástól szenvedett, és
voltak napok, mikor olyan idegesnek érezte magát, hogy képtelen volt felkelni
az ágyából.
És aztán eljött a nap – valamikor március elején történt, a fákon már
feltünedeztek a zöld bimbók –, mikor Sir Robert újfent odarendelte Erzsébetet és
az egész háznépet a nagycsarnokba.
– A hajdani admirálist – jelentette be – a parlament elítélte felségárulásért.
Életével és vagyonával fizet a bűnéért.
Erzsébet csöndesen ült magas székében, mélyeket lélegezve, hogy
lecsendesítse a szívverését. Az ítélet, ezt tudta, a kivégzés előszobája. Az
admirális meg fog halni, ehhez nem férhet kétség. A férfi, aki először kavarta fel
az érzékeit, aki hancúrozott vele, aki megcsókolta, és akivel megtapasztalta
minden ölelések legbizalmasabbikát, hamarosan férgek martalékává válik.
Bárcsak megsirathatná! De minden szem őrá szegeződik, és egyetlen
mozdulattal sem árulhatja el, hogy a hír hatással van az érzelmeire. Nem tudna
most sírni, sőt… Bár többet érezne annál, mint amit érez! Kizárólag döbbenetet
és szánalmat érzett ugyanis. Szánalmat, főként önmaga iránt… Hogy lehetett
ilyen ostoba!
Feloszlott a társaság, és mikor ő is felállt, hogy – renyhe testtartással és
pocsék hangulatban – visszamenjen a lakosztályába, máris ott állt mögötte Lady
Tyrwhitt, mint mindig.
– No, hát sor került erre is – vélekedett a lady, mikor eljutottak a
tanulószobáig. – Csak azt kapta, amit megérdemelt.
– Talán ha elismerték volna a képességeit, és jó célra használták volna őket,
akkor nem lett volna szüksége felségsértő cselekedetekre ahhoz, hogy érvényt
szerezzen elképzeléseinek – kockáztatta meg Erzsébet. – Mégsem igazságos
vagy tisztességes, hogy a két fivér egyike megkap minden hatalmat, a másik meg
semmit.
– Mindenki egye a maga főztjét – jegyezte meg Lady Tyrwhitt. – Egész
életében gazember volt. Különösen szegény feleségével szemben. – Ez bizony
oldalvágás volt.
– Mindig olyan kedves volt hozzám – mutatott rá Erzsébet, azon tűnődve,
miért érzett késztetést arra, hogy megvédje az admirálist. Talán valójában a saját
viselkedését akarta védelmezni?
– Ó, igen, erről mindannyian hallottunk! – torolta meg azonnal a nevelőnő.
– Szándékosan félreérti, amit mondok – vádolta meg Erzsébet.
– Mindenesetre nem fog találni mentséget számára – vetett véget Lady
Tyrwhitt a társalgásnak. És ebben igaza volt, ismerte el Erzsébet kelletlenül.

Aznap éjjel nem tudott aludni, csak hánykolódott és forgolódott az ágyában az

elméjét gyötrő gondolatoktól. Először is rettenetesen aggódott Kat miatt, hisz ha
az admirálist elítélték felségárulás miatt, miért ne ítélhetnék el Katet
tettestársként? És akkor mi történik Kattel? Nem magas rangú, úgyhogy nem
részesülhet az előkelő lefejezés jótéteményében. Marad az elégetés, ami a
nőnemű felségárulók szokásos végzete. Erzsébet sikított, mikor ez eszébe jutott,
de párnájába fúrt arccal, nehogy valaki meghallja.
Végül aztán nagy nehezen elaludt, de rettenetes rémálmok gyötörték.
Agonizáló emberi testek úsztak előtte, lángoktól mardosva, a pokol bejáratánál.
Hármójuknak le volt vágva a feje vérben úszó nyakukról, és vicsorogtak a
gyötrelemtől. Két nő volt köztük, és Erzsébet elborzadva ismerte föl egyikükben
Howard Katalint, kinek csinos arca hamuszínűvé vált az elviselhetetlen
forróságtól, a másikra nem mert ránézni, de tudta, hogy az anyja az. És a
harmadik… álmában kényszert érzett, hogy kinyissa a szemét, és felismerte
benne az admirális csinos ábrázatát, amint szótlanul beszél hozzá, kinyújtva
szénné égett kezét…
Sikoltva riadt fel, majd begyűrte a szájába a lepedőt. Visszatérni a valóságba
majdnem ugyanolyan rossz volt, mint iménti lidérces rémálma. Ahogy feküdt,
figyelte, milyen hangokat hall – egyedül Lady Tyrwhitt horkolása hallatszott a
szomszéd szobából. Kissé megnyugodott. Az asszony nem hallotta meg a
sikolyát. És ekkor végre sírni kezdett. Siratta az admirálist, aki egész testével
szerette, és poklokig hevítette a csókjaival. Siratta a szegény kis Katalin
királynét, aki a paráznaság bűnébe esett, s ezzel megszegte hitvesi esküjét. És
siratta édesanyját is, akinek szeretetétől kegyetlen módon megfosztották, és akit
aljas rágalmak alapján ítéltek el.
Mindannyiukat azért ítélték halálra, mert tiltott szerelemnek hódoltak, mert
kiélvezték az élet gyönyöreinek legédesebbikét. Eleven lények voltak, tele
életerővel és szenvedéllyel – és mindannyian megtapasztalták, hogy a
szeretkezéstől forró ágyat csak egyetlen lépés választja el a hideg bárdtól és a
sírtól. Erzsébet úgy sejtette, ha valaha is átadja magát még a vágynak,
szerelmeskedés közben is a dolog végzetes következményeitől fog rettegni. Soha
többé nem lesz úgy egy férfié, hogy ne jusson eszébe ennek a három embernek a
sorsa.

– Híreim vannak kegyelmed számára – szólt Sir Robert néhány nappal

később. – Astleyt és Parryt kiengedték a Towerből.
– Ó, ez nagyon jó hír – kiáltott Erzsébet. Legalább valami fény gyullad a
mostani sötétségben. – Mikor láthatom őket? Visszatérnek ide?
Sir Robert mintha kényelmetlenül érezte volna magát.
– Nem, hölgyem, attól tartok. A Tanács nem fogja megengedni.
– Majd írok a régensnek – szólt Erzsébet dacosan.
– Azzal nem ér el semmit – figyelmeztette a férfi.
– Majd meglátjuk.
Mikor az ablakon át meglátta a közeledő lovast, azt remélte, hogy Somerset
hercegtől hoz választ. Ám Sir Robert lépett a szobájába komor arckifejezéssel,
és ebből már tudta, hogy a hírnök ennél komolyabb hírrel érkezhetett.
Sir Robert le sem vette a szemét Erzsébetről, miközben ismertette a hírt. Lady
Tyrwhitt és Ascham mester is ott álltak mellette, szintén őt bámulva.
– Hölgyem, nehéz kötelességem, hogy tájékoztassam, a tegnapi napon az
admirális meghalt a Tower Hillen. – A szobára csend borult.
– Isten nyugosztalja – mondta aztán Erzsébet egyszerűen, sem szóval, sem
arckifejezéssel nem árulva el megindultságát.
– Remélem, nem szenvedett túl sokat – jegyezte meg Ascham csöndesen.
– Ellenkezőleg, Latimer püspök szerint igen csúf véget ért. Éktelenül
küszködött és kínlódott, ahogy meséli. Az Úr láthatólag nem könyörült meg
rajta. – Erzsébet érezte, Tyrwhitt azért mondja ezt, hogy felbosszantsa, hátha
kicsúszik a száján egy meggondolatlan szó.
– És nem mondott semmit Erzsébet úrhölgyről? –kérdezte Lady Tyrwhitt. Ez a
kérdés előzetes megrendelésre érkezett, gondolta Erzsébet.
– De igen, írt egy búcsúüzenetet, tőrének hegyével a cipőjébe vésve, de ezt
újfent felségsértő cselekedetnek minősítették, így a cipőt megsemmisítették –
felelte a férje. – Bolondság volt ilyet tennie, éppen az isteni ítélettel való
szembesülés előtt. – Rázta a fejét. – A sorsa most már az Úr kezében van, de
bizonyosan gonosz ember volt, és jó, hogy az ország megszabadult tőle.
Erzsébet elfordult, és kinézett az ablakon a hóborította kertekre.
– Zseniális férfi volt, minden józan ész híján – mondta halkan, tudva, hogy
azok ott mögötte minden szavát lesik. Nos, ennél többet nem is fog mondani,
bármennyire össze volt zavarodva a lelkét ért sérelemtől. Az egész szomorú és
veszélyes történetből azt az egyet örök időkre megtanulta: soha nem szabad
feltárnia valódi érzéseit. Kíméletlen tanulság egy tizenöt éves leány számára.
Harmadik rész
A királynő húga
 15

1553

Ahogy a magas ifjú hölgy elhúzta a függönyt, és kinyitotta az ablakot,

beragyogott a nap, megvilágítva derékig érő, hullámos haját. Arca sápatag volt,
tartása méltóságteljes. A tisztes kivágású fekete ruha előnyösen mutatott sudár
alakján, de a finom fehér batiszttal csíkozott, díszítetlen magas gallér
szerénységet és tisztaságot sugárzott. Volt benne valami komolyság, ami miatt
idősebbnek tűnt tizenkilenc éves koránál, ám ott bujkált benne a kacérság is.
Csak meg kellett nézni, hogyan hivalkodik finom kezével és hosszú ujjaival,
előnyösen ellensúlyozva fekete ruhájának egyszerűségét.
Odament az asztalhoz, és kézbe vette a levelet. Okos tekintetén a helytelenítés
felhője suhant át, mikor végigolvasta, immár harmadjára. Bizonyosan nem
indulhat el vadászni, míg ezt el nem intézi, vagy legalább el nem dönti, miképp
fog intézkedni az ügyben. De mit tegyen?
Évek óta élt együtt ezzel a nehéz dilemmával. Arra az időre gondolt, mikor
életveszélyes helyzetben volt. Tudta, tiszta szerencse, hogy olyan könnyen
megmenekült, bár csak éppen hogy. Most is remegve gondolt bele, mennyire
megroppant annak idején a reputációja. Épp mikor már biztonságban tudta volna
magát, hirtelen előkerült az a bába a maga botrányszagú történetével, és Erzsébet
azt hitte, mindennek vége, le van leplezve. Szerencsére a többség egyszerű
koholmánynak tartotta a történetet, és hát persze maga a bába sem lehetett biztos
abban, hogy valóban Erzsébet úrhölgy vetélésénél segédkezett. Az egész nagyon
erőltetettnek hangzott.
Erzsébet mégis szenvedett, és nem pusztán a lélekölő szorongástól. A
havivérzése visszatért, ám a korábbinál sokkal fájdalmasabban. Migrén,
gyomorfájás és sárgaság kínozta. Gyengélkedései miatt gyakran ágyhoz volt
kötve, és a dolgok egy idő után olyan rosszra fordultak, hogy a régens
személyesen intézkedett arról, hogy a király orvosa meglátogassa. Az orvos
kitűnő szolgálatainak köszönhetően Erzsébet szép lassan gyógyulásnak indult,
habár kételkedett abban, hogy valaha is visszanyeri hajdani egészségét.
Végül a szégyenteljes, gyűlölködő szóbeszéd nagy nehezen elcsöndesedett, és
Erzsébet minden erejét megfeszítve maga mögött hagyta az egész borzadályos
történetet, eltökélten, hogy meghazudtol minden pletykát, és olyan viselkedést
tanúsít, melynek hála, soha semmilyen botrány nem fűződhet többé a nevéhez.
Elhatározását be is váltotta. Tanúk erre komor ruhái, melyekben az erényes
protestáns hajadon mintaképének látszott, a kápolnában tartott kegyes
szertartások, a mérsékletes életvitel s mindaz a tisztelet és megbecsülés, mely az
udvarban és széles e királyságban körülvette. Fivére, a király nagyon szerette,
újra ő volt az ő drága Temperantia nővére. Rendszeresen levelezett Erzsébettel, s
mindannyiszor boldogan várta udvari látogatásait, jóllehet továbbra is
ragaszkodott a szigorú szertartásossághoz még e ritka alkalmakon is, mikor
lehetőségük volt együtt lenni. Amikor csak Erzsébet az udvarhoz látogatott,
mindig rajongással vették körül, hisz nem veszítette el magnetikus vonzerejét.
Egyetlen élvezete a zene volt. Zene nélkül nem tudott élni, s egyetlen nap sem
telt anélkül, hogy ne játszott volna órák hosszat a hangszerein, vagy fogadott
volna újabb és újabb vándormuzsikusokat a házában.
Kat viharzott be a szobába, a kissé megöregedett Kat, towerbeli tartózkodása
óta némileg rugalmatlanabb ízületekkel, ám ismét kemény kézzel vezetve a
háztartást. Miután letette a nagyesküt a Tanács előtt, hogy soha többé nem
beszéli tele növendéke fejét házassági tervekkel, Kat annak a rémséges nyárnak
a végén visszatérhetett Erzsébethez, habár addigra Erzsébet és Lady Tyrwhitt
kölcsönösen becsülni kezdték egymást, akaratuk ellenére. Lady Tyrwhitt volt az,
aki lelkes szentenciagyűjtőként eszébe juttatta Erzsébetnek a cicerói mondást:
semper eadem, amit a leány most saját mottójául választott, visszaemlékezve
atyjával folytatott hajdani beszélgetésére, kinek emlékét nagy tisztelettel őrizte.
No de azért Lady Tyrwhitt nem pótolhatta Katet. Erzsébetben kitörölhetetlenül
megmaradt áldott és örömteli viszontlátásuk, mikor egymás vállán sírtak a
megkönnyebbült boldogságtól, mit sem törődve rangkülönbséggel és etikettel…

– Valami baj van? – kérdezte Kat, tányérokat és evőeszközöket szedve le az

asztalról. Habár a levél már előző este megérkezett, Erzsébet senkinek nem
beszélt róla.
– Azt hiszem, jön a következő fejfájásom – szólt Erzsébet és összehajtogatta a
levelet, majd a zsebébe csúsztatta. A gyakori fejfájás – sokszor olyan erős, hogy
olvasni sem tudott tőle – megmaradt az előző, nehéz időszakból. Ám ezúttal csak
színlelte.
– Hozzak neked valamit? – Kat tele volt aggodalommal. – Egy kis gyógyteát?
– Nem, köszönöm. Azt hiszem, jobb lesz, ha pihenek egy kicsit. – Erzsébet
bement a hálószobájába, és ledőlt az ágyára. Aztán eszébe jutott, hogy mikor
migrénje van, mindig behúzza a függönyt, úgyhogy ismét felkelt, besötétített,
ismét lefeküdt, majd újra elővette a levelet. Ha így folytatja, előbb-utóbb tényleg
megfájdul a feje.
A levelet John Dudley írta, Northumberland hercege és a Tanács elnöke. A
férfi, aki most az országot a tizenöt éves király nevében kormányozta.
Northumberland négy évvel ezelőtt megdöntötte Somerset hatalmát, két évre rá
pedig a vesztőhelyre küldte.
– Ez így igazságos – kommentálta Kat a hírt annak idején. – Végül is
Somerset is kivégeztette a saját öccsét. Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan.
Kat ritkán emlegette az admirálist, s ha mégis, akkor feltűnő szomorúsággal.
Rajongott a férfiért, ez most már világos, de ezt Erzsébet nem róhatta fel neki.
Az admirálisnak különleges tehetsége volt ahhoz, hogy vonzerejével tűzbe hozza
a nőket. Saját érzései is zűrzavarosak voltak vele kapcsolatban. Biztos volt
abban, hogy soha nem volt igazán szerelmes belé. Lehet, hogy egyszerűen csak
belehabarodott, lenyűgözve egy idősebb, vonzó és tapasztalt csábító lekötelező
figyelmétől. Mégis, ma is megdobbant a szíve, ha visszagondolt a férfi mély
tekintetére. Ebbe a szívdobbanásba fájdalom vegyült, és – igen – megbánás, mert
Thomas Seymour az ostoba mesterkedéseivel csakis gondot-bajt hozott a fejére.
Drámai bukásával majdnem őt is magával rántotta a mélybe, hisz ifjonti
könnyelműségével belesodródhatott volna az elhamarkodott
hatalommegkaparintási kísérletébe. Ám az admirális immár súlyosan megfizetett
ezért, és, remélte Erzsébet, immár nyugton fekszik a sírjában.
Még mindig összerázkódott, ha arra gondolt, annak idején milyen
életveszélyes helyzetbe került. Ám most úgy tűnt, ismét veszélybe sodródhat.
Nem kedvelte Northumberlandet, nem bízott ebben a jéghideg, könyörtelen,
gátlástalan és hataloméhes emberben. Az elutasító modor, mellyel irányában
ritka udvari látogatásai alkalmával viseltetett, arra engedte következtetni, hogy a
herceg nem tartja őt valami sokra. Ellenőrzése alatt tartotta az ifjú királyt s rajta
keresztül az egész országot. Nem volt ideje még a király fattyú nővéreivel is
foglalkozni. Az egyetlen, amit Erzsébet Northumberlandben csodált,
rendíthetetlen protestáns hite volt – kétségtelen, hogy élete árán is
megvédelmezte volna.
Ilyen fából faragták királyi öccsét is. Úgy emlegették, „az új Jósiás”, ami
megfelelt a valóságnak. Erősen hitbuzgó volt, és nagyon durván bánt Mária
nővérükkel, folyton-folyvást perlekedve vele a házánál celebrált törvénytelen
szentmisék miatt. Mária állítólag annyira el volt keseredve, hogy egy ízben
megpróbált elszökni az országból. Ha nem állna mögötte unokatestvére, a
német-római császár, e leghatalmasabb keresztény uralkodó, a lehető legnagyobb
veszedelem fenyegetné. Erzsébet mindenkor gondosan ügyelt arra, nehogy
belekeveredjen ebbe a végeláthatatlan civakodásba.
 Ám mostanában Edward nem foglalkozott Máriával. Beteg volt ez a furcsa,
koravén fiú. Múlt évben kezdődött, egy lázzal, amit akkor sokan valami
kanyarónak vagy enyhébb himlőnek hittek, ám azóta a király egészsége
folyamatos hanyatlásnak indult. Immár hónapok óta nem mutatkozott a
nyilvánosság előtt, és az a hír járta, végzetes tüdőbajtól szenved.
Erzsébet az elmúlt hetekben állandóan könyörgött, hadd látogathassa meg
fivérét, ám Northumberland rendületlenül elutasította, figyelemre sem méltatva
az ifjú hölgy felháborodott tiltakozását.
– Nem törődnék vele, de Máriának megengedte, hogy meglátogassa a királyt –
panaszkodott Katnek, majd gyorsan írt egy újabb levelet Northumberlandnek,
követelve öccse láthatását. A herceg különféle kifogásokra hivatkozva ismét
elutasította, Erzsébet mind nagyobb bosszúságára. Végül elhatározta, kilovagol
Hatfieldből, London felé véve az útját, ám a herceg emberei feltartóztatták és
visszaparancsolták. Tehetetlen dühében az egyik levelet írta a másik után,
Edwardnak címezve, ám semmiféle választ nem kapott.

Gyanakodni kezdett. Ha a szóbeszédnek hitelt lehet adni, és a király valóban a

halálán van, mi ez a nagy titkolózás? Mintha Northumberland készülne valamire,
gondolta éleslátóan. Aztán májusban híre jött, hogy a herceg Guildford nevű fia
feleségül vette Lady Jane Greyt. Erzsébet okos fejében megszólalt a vészcsengő.
– Szóval királyi vért folyat a Dudley családba – füstölgött Katnek. –
Gyanakszom a herceg szándékaira. Jane a Somerset fiúval volt eljegyezve.
– Nem értem, miért zavar ez téged – szólt Kat csodálkozva. Úgy vélte,
Erzsébet bolhából csinál elefántot. – Miért ne adhatná a herceg azt a fiához, akit
akar?
Erzsébet ingerülten rázta a fejét, és felsóhajtott.
– Olyan leányt kívánt Lord Guildfordhoz adni, aki ott van a trónöröklési
sorban – fejtegette.
– De hát Mária úrhölgy következik a sorban, és aztán te magad. Atyád ilyen
törvényt hozatott a parlamenttel, és gondoskodott arról, hogy végakaratában is ez
szerepeljen.
– Igen, és miutánunk ki következik? Atyám nővérének, Máriának az örökösei.
Vagyis Suffolk hercegnő és lánya, Lady Jane.
– Ám Mária úrhölgy és jómagád mindketten előtte álltok a sorban – mutatott
rá Kat. Zavartnak látszott.
– Úgy, és mindketten törvénytelen gyermekek vagyunk. Jogilag, szigorúan
értelmezve, nem lehetnénk a trón várományosai. Csakis az atyánk által
kikényszerített törvény áll köztünk és a Suffolk ház között.
 – Erzsébet felállt, és fel-alá kezdett sétálni a szobában.
– A király végakarata nem törvényerejű. A törvényt pedig vissza lehet vonni.
Remélem, hogy tévedek, de azt hiszem, a herceg valami galádságra készül.
Kat megdöbbent.
– Csak nem merészeli…?
– Majd meglátjuk – szólt Erzsébet gyászosan. – Kitelik tőle.

A levél legrosszabb gyanúit erősítette meg. Northumberland meghívta az

udvarhoz, mondván, a király nem érzi jól magát, és szeretné látni drága nővérét.
Milyen furcsa, gondolta. Hónapok óta beteg, ám engem erőszakosan
visszatartottak attól, hogy meglátogassam. Akkor most mi ez a meghívás?
Talán Edward valóban haldoklik? És ő hívatta, remélve, hogy időben odaér
hozzá, és még el tudnak búcsúzni egymástól? Ha ez a helyzet, rohannia kell
hozzá, szegény fivéréhez. A szíve majd megszakadt érte. Tele volt
aggodalommal. Az ígéretes gyermekkor után ily fiatalon idejutni… a gondolat is
elviselhetetlen.
Ám ha Northumberland kelepcébe akarja csalni? Továbbra is furcsának
találta, hogy a gyengélkedő királytól való többhavi távol tartás után a herceg
hirtelen odarendeli fivére betegágyához. És ebben veszélyt érzett. Ó, hát mit
tegyen?
Kat lépett a szobába. Látván, hogy Erzsébet ébren van, halkan odaosont
hozzá, leült mellé, hűvös kezét a lány homlokára tette.
– Semmi láz, hála Istennek. Hogy érzed magad, báránykám?
– Nem túl jól – dünnyögte Erzsébet, Northumberland levelét összegyűrve és a
szoknyája alá dugva.
– Talán a szemedre ment a betegség? – kérdezte Kat. – No, hoztam egy
levelet, ami neked érkezett. Itt van.
Átnyújtott egy összehajtogatott lapot, mely sima viasszal volt leragasztva.
Pecsétnek nyoma sem volt. Erzsébet felült az ágyban, és kibontotta. Csak néhány
szó állt rajta: Semmi esetre se jöjjön az udvarhoz, ha kedves az élete. Semmi
aláírás, és a kézírás ismeretlen volt. Az volt?
– Ki írta? – kérdezte Kat. Erzsébet nem válaszolt.
– Kat, ide tudnád hozni a ládámat? Azt, azt, ott a szekrény tetején! – Kat
szemöldökráncolva rakta a ládát a lány ágyára. Erzsébet fél könyökére
támaszkodott, végigpörgette a benne található iratokat, majd kiválasztott
néhányat, és sorban összehasonlította őket az imént kapott üzenettel.
– Pontosan, ahogy gondoltam – mormolta. William Cecil mindent megtett,
hogy elváltoztassa a kézírását. Sokakat át is ejtett volna vele, de őt soha. Túl sok
volt a hasonlóság, bár lehet, hogy szándékosan.
– Jaj, a fejem! – nyöszörgött, és visszagyűrte az iratokat a ládába, amelyet
bezárt. Majd a homlokához kapott. – Ó, tudnál hozni nekem egy kis
mákszirupot, kérlek? Hogy el tudjak aludni.
– Persze – biztosította Kat, majd kis szünetet tartott. – Mi volt a levélben? És
aztán mit műveltél?
– Ó, semmit – sóhajtott Erzsébet. – Csak utánanéztem valaminek, amit Cecil
úr írt. Unalmas államügyek. Pont ez hiányzott. – Hogy sikerrel járjon, gondolta,
még Katnek sem szabad tudnia egy szót sem az egészről, különös tekintettel
fecsegős természetére.

Mikor Kat aznap este bejött, hogy vessen rá egy pillantást, Erzsébet
hánykolódott és forgolódott az ágyában, valamint komoly gyomor- és fejfájásra
panaszkodott.
– Hívd az orvost! – siránkozott eszeveszetten. Mikor az orvos megérkezett,
aggodalmasan ráncolva a homlokát, a lány érezte, élete legmeggyőzőbb
színjátékát adja elő.
– Nyári lázroham, hölgyem – jelentette ki, miután vizeletvizsgálatot végzett,
és megmérte a pulzusát. – Testnedvei egyensúlyának felborulása okozza ezt a
forróságot a testében.
Micsoda képtelenség, gondolta, és egy darabig azon tűnődött, miért kapja ez
az ember a fizetségét. Ám, okoskodott, jelenleg éppen segít neki, még ha netán
nem ért is a feladatához.
Sóhajtott, és halántékára tette a kezét.
– Írna nekem egy igazolást? – kérdezte nyűgösen. – Tudja, az udvarba
hívattak a király látására, és annyira el akartam menni, de… – Elcsuklott a
hangja.
– Szeretném, ha a király tudná, hogy jó okkal maradok tőle távol, különösen,
hogy ő maga is gyengélkedik.
– Ó, nem, kegyelmed nem is mehet a király közelébe – tanácsolta a doktor. –
Abból ítélve, amit az állapotáról hallottam, egyiküknek sem tenne jót. Máris írok
egyet. – Elfordult, és turkálni kezdett a táskájában.
– És volna olyan kedves sürgősen elküldeni? – hízelkedett Erzsébet.
– Hogyne, hölgyem – szól az orvos firkálás közben. Erzsébet hátradőlt a
párnáira, elégedetten, hogy a veszély egyelőre el van hárítva.
 *

Július kilencedikén Erzsébet újabb levelet kapott Northumberlandtől. Kat vitte

be neki a betegágyához, az elsötétített hálószobába.
– Mit ír a herceg? – kérdezte gyönge hangon. Kat feltörte a pecsétet, és
gyorsan átfutotta a lapot.
– Ó, istenem! – mondta elhaló hangon. – A király meghalt. Isten nyugosztalja.
– Meghalt? – visszhangozta Erzsébet. – Miben?
– Tüdőbajban – sóhajtott Kat. – A szóbeszéd igaz volt.
Erzsébet azonnal megbánta, hogy távol maradt az udvartól. Az öccse
haldoklott, szüksége lett volna rá, ő pedig nem volt mellette. Lelki szemei előtt
egymást váltogató képek jelentek meg a duci kisgyermekről, amint dölyfösen
rázza aranycsörgőjét, a komoly kisfiúról, aki szorgosan tanul és imádkozik, az
ifjú uralkodóról, aki úgy ül a trónján, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
Drága kis öccséről, a Tudor-ház reménységéről. Mennyire sírna az apjuk…
Párnája nedves lett a könnyektől, mikor megpróbálta elképzelni fivérének
szenvedéseit az utolsó napokban. Kat mellette ült, hátrasimítva a lány haját
homlokából, s közben maga is törölgette a szemét a kendőjével.
Végül aztán Erzsébet azon is elgondolkodott, milyen változást hoz ez a
tragédia az ő életében. Ugye – törvényes jogának megfelelően – most
kikiáltották Máriát királynőnek? És ugye most ő a következő trónörökös?
Erőt vett lelki fájdalmán, és újraolvasta a herceg levelét.
– Van itt valami, ami nagyon nem tetszik – dünnyögte. – Sietve ír, mondja,
hogy tájékoztasson a király elhunytáról, mely három napja, hatodikán történt.
Három napja, Kat. – Erzsébet felült. – Miért telt ennyi időbe, hogy tájékoztasson
engem?
– Kétségtelenül nagyon elfoglalt – mondta Kat tétován. – Nyilván sok a
teendője egy ilyen helyzetben. És mindent elő kell készítenie az új királynő,
nővéred számára.
– Talán őt is ilyen késedelemmel értesítette? –tűnődött Erzsébet. – Nem lehet
valami boldog attól, hogy Mária lép a trónra, akit annyit bántott, és akivel az
elmúlt években annyit viaskodott a vallás miatt. Kétlem, hogy a nővérem túl
megbocsátó lenne. Meglátjuk, mi történik a mi drágalátos hercegünkkel!
Kat csak bámult. Erzsébet látszólag irracionális félelmei kezdtek érthetővé
válni számára. Hirtelen megértette, miért esett ágynak az ifjú lady.

A legújabb hír, melyet Parry hallott a hatfieldi kocsmában, még riasztóbb volt.
Mária nem ment Londonba, és nem is kiáltották ki királynőnek – ehelyett
Norfolkban tartózkodik, hadsereget toboroz, már ha hitelt lehet adni a
szóbeszédnek. Ennek hallatán Erzsébet sürgősen visszaesést színlelt, eltökélve,
hogy ágyban marad, míg többet meg nem tud a dologról.
Békéjét a Tanács küldöttségének érkezése zavarta meg.
– Nem vagyok jól! – jelentette ki.
– De kedvesem, nagyon erőszakosak – könyörgött Kat rémülten.
Tudván, hogy engednie kell, Erzsébet állig húzta a takaróját, megcsipkedte az
arcát, hogy kellőképp lázas színe legyen, és elterült az ágyon. A lordok
tisztelettudóan tódultak be a betegszobába, szoktatva szemüket a sötétséghez.
Kat az illendőség kedvéért az ágy fejénél állt.
– Nagyon sajnáljuk, hogy betegen találjuk, hölgyem – szólt udvariasan Sir
William Petre főminiszter, az ágy felé pislogva. –Jó lenne, ha az ügyünk
várhatna, de attól félek, igen sürgős.
– Csupa fül vagyok – mondta Erzsébet közömbösen.
– Northumberland herceg nyugtalankodik a trónutódlás miatt. Anglia nem
akar katolikus királynőt. Kegyelmed nővéréről beszélek, Mária úrhölgyről,
természetesen. Felmerült a törvénytelen státus kérdése. – Pétre idegesen nyelt
egyet. – Közölnöm kell, hogy a néhai király akarata és vágya szerint a trón
kegyelmed unokatestvérére, Lady Jane Greyre száll, aki törvényes születésű,
továbbá hithű protestáns.
Erzsébet elképedt. Hogy a kis Lady Jane legyen a királynő? Ezt senki nem
fogadná el. Az emberek nem akarják. Jane maga sem akarja, ez biztos. A királyt
pedig nyilván könnyű volt félrevezetni betegsége utolsó fázisában, félrevezetni
vagy felbujtani. Norfhumberlandnek, természetesen.
– A parlament nővéremet és engem helyezett a trónutódlási sor élére –
emlékeztette Erzsébet a lordokat, hangját szándékosan lehalkítva. Igyekezett
palástolni indulatait. – Lady Jane miutánunk és édesanyja, Lady Suffolk után
következik.
– Engedelmével – folytatta Petre –, törvény szerint Mária úrhölgy és kegyed
törvénytelen státusúak, és Edward király a halálos ágyán rendelkezett jogcímük
megváltoztatásáról. Ezt hamarosan a Parlament is törvénybe iktatja.
– Vagyis még nem emelkedett törvényerőre – mutatott rá Erzsébet.
– Ez igaz – szólt közbe Lord Paulet. – Épp ezért vagyunk itt. A herceg
egymillió koronát ajánl fel kegyelmednek, amennyiben lemond trónigényéről.
Erzsébet visszafogta ösztönösen támadt késztetését, hogy felálljon és
kiabáljon velük. Hitvány gazfickók! – sikította volna. – Nem foszthatják meg
Henrik király leányait a jogaiktól! De megzabolázta magát.
– Megvesztegetés? – kérdezte inkább szárazon.
 – Csak egy kis ösztönzés – helyesbített Paulet.
– Hívják, aminek akarják, nem fogadhatom el – közölte velük Erzsébet. –
Nővéremnek is felajánlották ugyanezt a megvesztegetést?
– Még nem. – Pétre idegesen köhintett.
– Akkor először Mária úrhölggyel kell megegyezniük. Amíg ő él, nekem
semmilyen igényem vagy címem nincs, amiről lemondhatnék. – A kendőjéért
nyúlt, és hatalmas színjátékot kerekített homloka megtörléséből. A lordok egyre
tétovábbnak tűntek.
– Biztos, hogy nem tudjuk meggyőzni kegyelmedet? – tartott ki Paulet.
– Teljesen biztos – szólt Erzsébet határozottan. –Azonban, uraim, igencsak
kimerítettek. Pihennem kell. Távozzanak békében! Isten velük!
A lordok fejüket rázva mentek ki a szobából. Kat kikísérte őket, majd
visszatért.
– Elmentek – mondta megkönnyebbülten.
– Lefogadom, hogy vissza fognak jönni – jósolta Erzsébet. – Addig
gyötörnek, míg be nem hódolok.
– Nem vagyok ebben annyira biztos – vélekedett Kat. – Bizonytalannak tűntek
abban, mennyire megalapozott, amit mondanak. Hallottam, amint arról
sugdolóznak valamit, hogy előbb meg kell egyezniük Mária úrhölggyel. Nem
valami jó a kicsengése ennek a dolognak.
Erzsébetben megint megszólalt a vészcsengő.
– Szerintem sem – mondta. – Hisz ha megegyeztek Mária úrhölggyel,
szükségképpen meg kell egyezniük velem is. Résen kell lennünk. Úgy hiszem,
Kat, ideje ismét ágynak esnem.
Aznap este Erzsébet sürgető kopogást hallott az ajtaján.
– Én vagyok az, Parry, fontos hírekkel! – kiáltott egy hang. Kat lerakta a
kézimunkáját, és sietve beengedte a férfit, Erzsébet pedig, aki az ágyban ülve
olvasgatott, kendőjébe bugyolálta magát.
– Lady Jane Greyt kikiáltották királynővé Londonban! – harsogott Parry
zihálva. – Egy kereskedőtől hallottam, aki útban észak felé megállt a kocsmánál.
Teljes díszben bevonult a Towerbe, a koronázására várva.
– Hogy merészelik! – kiáltotta Erzsébet szenvedélyes felháborodással. Azon
kapta magát, hogy Jane-t sajnálja a legjobban, aki nyilvánvalóan akarata ellenére
vált mindennek részesévé. Jane, ez a csöndes fiatal lány, aki azt szereti a
legjobban, ha nyugodtan olvashat és tanulhat, és mindenki békén hagyja. –
Eléggé világos, Northumberland azért adta Jane-t a fiához, hogy saját bábjaiként
trónra ültesse őket. Megérezte a hatalom ízét, és nem akarja elveszíteni.
Õrültség az egész! Én ismerem az angol népet, ezt nem fogják elfogadni. Nem
lehet csak úgy rájuk erőltetni egy uralkodót.
– Hát sokan zúgolódnak is ellene – közölte Parry. – Volt némi éljenzés a
Towernél, de az emberek többnyire dühösek. Egyáltalán nem ismerik Lady Jane-
t, viszont kifejezetten szeretik Mária úrhölgyet.
– No, ez is valami – szólt Erzsébet komoran. – És mi hír róla?
– Állítólag továbbra is Norfolkban van, hölgyem. Az udvarhoz rendelték, de
úgy tűnik, valaki figyelmeztette, mert hirtelen a keleti grófságokban lévő
birtokaira menekült.

Talán Cecil Máriának is üzent, tűnődött Erzsébet. Különös azok után, amit a
férfi évekkel ezelőtt mondott neki arról, hogy protestáns uralkodót szeretne.
Talán valaki más volt. De lehet, hogy csodálatos elvhűsége arra is kiterjed, hogy
a törvényes trónörököst támogassa, vallási meggyőződésétől függetlenül.
– Mit tegyünk? – kérdezte Parry siránkozó hangon.
– Semmit – hozta meg Erzsébet a döntést. – Lapuljunk meg itt, amit a magam
vonatkozásában szó szerint értek, és várjuk ki az eseményeket. Ez tűnik a
legbiztonságosabb választásnak.

Híréhségben töltött feszült napok következtek. Erzsébet rettenetesen szerette

volna tudni, hogy mi folyik, és naponta elküldte Parryt a falusi kocsmába, hátha
elcsíp valami érdekes szóbeszédet, ám a helybeliek nem tudtak mit hozzátenni a
már ismertekhez.
John Astley azon a véleményen volt, hogy a Tanácsnak mostanában túl sok
teendője van, úgyhogy Erzsébetnek pillanatnyilag nincs mitől tartania.
– Igaza lehet – szólt Erzsébet óvatosan. Az Astley házaspár és Parry úr
bizalmas megbeszélésre gyűltek össze a hálószobájában. A háznépből egyedül
ők tudták, hogy valójában csak diplomáciai betegségben szenved. – És én nem is
szándékozom magamra irányítani a figyelmet.
– Minél tovább folyik ez – vélte Parry –, annál valószínűbbé válik, hogy
Mária úrhölgy ki akarja játszani őket. Hisz ha már elfogták volna, arról lenne
hírünk.
– Lehet – mondta Erzsébet. – De ne igyunk előre a medve bőrére!
– A faluban arról beszélnek, hogy csapatostul sereglenek az emberek Mária
úrhölgy zászlaja alá – adta hírül másnap Mr. Astley. – Nem tudom, igaz-e, de
valami csak lehet benne.
Erzsébet megálljt parancsolt a túlzott derűlátásnak.
– Imádkozzunk a kedvező végkimenetelért! – utasította mindnyájukat. – Most
minden az Úr kezében van.
 Éppen egy hét telt el Lady Jane királynővé avatása óta, mikor Kat berohant
Erzsébet magánszobájába, férjével és Parryvel a nyomában.
– Mária úrhölgyet kikiáltották királynővé! – kiáltott. Erzsébet felugrott a
székéből, és mosoly terült szét az arcán. Ennél jobb hírt nem is hozhattak volna!
– Londonban? – kérdezte izgatottan.
– Igen, és minden grófságban! Hertfordban ma reggel tették közhírré.
Erzsébet megindultan hallgatta. Íme, visszakerült jogaiba a törvényes
trónutódlási sor, és ő maga a trón következő várományosa. Elöntötte a szeretet
nővére iránt, aki bátorságával és lélekjelenlétével maga harcolta ki a történteket.
Határtalan hálát érzett Isten iránt, aki érvényt szerzett az igazságnak és az
igazságosságnak.
– Az egész ország Mária királynő köré sereglett? –jelentette ki Parry. –
Northumberlandet elfogták. Cambridge-ben tartóztatták le a fiaival együtt,
miután serege elpártolt mellőle. Most a Towerben van, és a sorsa eldőlt.
– A trónbitorló Jane is ott van – tette hozzá John Astley. – Habár az még
kérdéses, hogy halálra ítélik-e felségárulás miatt.
– Még nagyon fiatal – szólt Erzsébet, maga elé idézve az apró, vörös hajú
teremtést, akit legutóbb Chelsea-ben látott. Felidézte, maga is milyen
meggondolatlanságokat követett el, mikor ő volt annyi idős, mint most Jane.
Szánalmat érzett e szegény kis ártatlan bábu iránt, akit akarata ellenére
belekevertek a felségárulásba, és most lehet, hogy meg kell lakolnia érte.
– Lefogadom, hogy a lánynak nem volt választása, és az egész
Northumberland műve volt – vetette közbe Kat. – Őneki kellene megfizetnie
érte, nem ennek a szegény teremtésnek.
– Tudom, hogy a nővérem irgalmas lesz – mondta Erzsébet. – Jó szíve van,
különösképpen ha gyermekekről van szó, és Jane voltaképp nem több
gyermeknél. – Rövid szünetet tartott. – „Mária királynő.” Jól hangzik! Bár ma
még furcsának tűnik, hogy egy nő is uralkodhat.
– Valóban furcsa – észrevételezte Astley szenvedélyesen –, és
természetellenes, hogy egy nő uralkodjon férfiak felett.
– Tapasztalataim szerint pedig számtalan feleség nap mint nap ezt teszi –
dörmögött Parry.
– Biztos, hogy a királynőnek tanácsnokok fogják egyengetni az útját – mondta
Astley. – A nő szerepe az, hogy szolgáljon és engedelmeskedjen.
– Kivéve, ha maga is meg tudja oldani – dünnyögte Erzsébet kajánul. A
férfiak összevonták a szemöldöküket.
– A királynő persze férjhez fog menni – vetette közbe Kat. – Férjhez kell
mennie, mert szüksége van egy fiúgyermekre, aki az örökébe léphet.
– Nem késett le erről némiképp? – kétkedett a férje. – Őfelsége harminchét
éves, talán idős már a gyermekszüléshez.
– Mit tudsz te erről! – vágott vissza a felesége. –Legalábbis meg kell
próbálnia.
– Házasságának egy előnye biztosan lesz – jegyezte meg Parry. – A férje majd
megfelelő irányba terelgeti, és meghozza helyette a döntéseket.
– Ez már önmagában komoly kérdéseket vet föl – állapította meg Erzsébet
elgondolkodva. – Ha egy külföldi uralkodóhoz megy férjhez, az illető túlságosan
beleárthatná magát országunk ügyeibe. Ám ha egy angolt választ házastársául,
ezzel mindenféle féltékenységet és pártharcokat gerjesztene. És gondoljanak
bele: mint királynő, hatalmat fog gyakorolni az alattvalói felett. Hát ezt hogyan
egyeztesse össze azzal az engedelmességgel, amellyel minden feleség tartozik
férjének, azaz urának és parancsolójának? Ez bizony megválaszolhatatlan
kérdés.
– Valóban az – felelt Parry, lenyűgözve Erzsébet pengeéles okfejtésétől.
– Van elég esze hozzá, hogy ezt is megoldja. Ami egyelőre sokkal égetőbb
kérdés, számomra és sokak számára: mi lesz a protestáns egyházzal ebben az
országban? A királynő, mint mindnyájan tudjuk, hithű katolikus.
– Talán balgaság abban reménykedni, hogy türelmet fog tanúsítani az új
vallásgyakorlat hívei iránt? –tűnődött Parry. – Végül is állandó félelemben
kellett élnie az elmúlt években saját hite gyakorlása miatt.
– A nővéremnek hajlíthatatlan nézetei vannak. Mégis, a nép nyomására került
most trónra. Biztosan szeretné megtartani protestáns alattvalói jóindulatát.
– Vagy pedig a népi nyomást mint hátszelet akarja majd felhasználni Anglia
régi hitre való visszatérítéséhez – mutatott rá John Astley.
– Jó a szimata, uram – jegyezte meg Erzsébet. – Nos, hamarosan meg fogjuk
tudni, és imádkoznunk kell a kedvező végkimenetelért. Részemről óvatos
lennék, és mindannyiukat ugyanerre intem. Talán lehetséges lesz kétkulacsos
játékot folytatni ebben az ügyben. Most pedig, ha megbocsátanak, írnom kellene
őfelségének, kifejezve jókívánságaimat boldog trónra lépése alkalmából. És
aztán késedelem nélkül Londonba kell utaznunk az üdvözlésére, úgyhogy
siessünk és készülődjünk! Minden egyéb szempontot félretéve, ez egy örömteli
nap!

Amint a királyi menet feltűnt a messzi távolban, Erzsébet, aki a wansteadi

úton várakozott, megsarkantyúzta lovát. Mögötte lovagolt szoros kísérete,
valamint kétszáz lovas férfi, mindannyian a Tudorok zöld-fehér színeiben.
Tudta, hogy lenyűgöző látványt nyújt a nyeregben, ahogy egyenes testtartással
ül, hófehér színű bolyhos damasztruhájában, vállára omló vörös fürtjeivel.
Már öt éve nem látta Máriát. Edward uralkodása alatt nővére jórészt vidéken
időzött, elzárkózva, belebonyolódva végeérhetetlen vallási csatározásaiba a
királlyal és a Tanáccsal. Erzsébet arra számított, hogy idősebbnek fogja látni –
hisz végül is Mária már középkorú –, de nem volt felkészülve a királynő korai
ráncokkal barázdált arcának látványára.
Első benyomása a királynő pompázatos megjelenését rögzítette. Mária mindig
is hajlamos volt fényűzően öltözködni, ám a mai napon valóban felségesen
nézett ki. Ruhája bíborszínű bársonyból készült, karmazsinszínű köpenye
hermelinnel volt szegélyezve, és csak úgy csillogott az ékszerektől. Mint szűz
királynő, szintén kibontva hordta a haját, ám közelről látni lehetett számtalan ősz
hajszálát is. És az arca, az arca az erős homlokával, átható, bizalmatlan
tekintetével, tömpe orrával és vékony, összeszorított szájával beesettnek és
elgyötörtnek tűnt a kegyetlen augusztusi napsütésben.
De nem volt idő nővére megváltozott külsején elmélkedni. Üdvözölni kell a
királynőt, méghozzá illendő hódolattal. Erzsébet kecsesen ívelt mozdulattal
leszállt a lováról, majd lehajtott fejjel letérdelt a poros úton.
– Húgom! – hallotta Mária mély, nyers hangját. Nővére is leszállt a lováról, és
Erzsébet felé sietett. Karjánál fogva fölemelte, megölelte és megcsókolta, és
miközben beszélt hozzá, el sem engedte a kezét.
– Nagy öröm, hogy láthatlak – mondta, őszinte szeretettel mosolyogva rá. –
Boldog vagyok, hogy idejöttél, találkozni velem.
– Örvendek felséged dicsőséges trónra lépésének, és sok szerencsét kívánok –
mondta Erzsébet, viszonozva nővére mosolyát. – Senki nem örül annyira
ellenségeid felett aratott diadalodnak, mint én.
Mária annyira el volt ragadtatva győzelmének széles körű elismerésétől, hogy
hajlamos volt mindenkinek megbocsátani, leghalálosabb ellenségeit kivéve.
Ebben a lelkes és engedékeny hangulatában arra is kész volt, hogy elnézze
Erzsébet szerencsétlen vallási nézeteit és a négy éve a nevéhez tapadt botrányt –
minthogy az az elbűvölő gazfickó őrá is hatással volt, hajlamos volt feltételezni,
hogy Erzsébet elkövette vele a vétkek vétkét –, és arra is, hogy elfojtsa magában
a nyugtalanító gyanakvást a lány apjának kilétét illetően. Nem engedhető meg,
hogy bármi is tönkretegye e napok boldogságát. Ennek ellenére, mikor
továbblépett, hogy csókkal köszöntse Mrs. Astleyt és az Erzsébet kíséretében
álló többi hölgyet – legtöbbjük nemes lady, akik útközben csatlakoztak a
húgához –, nem tudta nem észrevenni, hogy egyszerű öltözetében is ragyogó
tizenkilenc éves húga mellett ő maga öregnek, megviseltnek és túlöltözöttnek
tűnik. És nem akarta, hogy az alattvalói így lássák, hisz tudatában volt: nem
pusztán az előtte álló óriási feladat diktálja, hogy jó erőben és egészségben
legyen, hanem az a vágya is, hogy jó partit találjon magának a házassági piacon,
s hogy örökösöket szülhessen, ami elengedhetetlen a katolikus trónutódláshoz.

A nővérek – Mária, minden rossz érzése ellenére, maga akarta így – egymás
oldalán lovagoltak be Londonba a hosszú ünnepi menet élén, előttük egyedül
Arundel grófja haladt az ország fényes kardjával. Aldgate-nél a polgármester
sietett eléjük, mélyen meghajolt, felajánlotta a város jogarát, és lojalitását
tanúsító üdvözlőbeszédet mondott. Mária viszonzásképpen kifejezte hálás
köszönetét hűségéért és hódolatáért. Ekkor megszólaltak a trombiták, és a hosszú
menet lassan megindult előre, az utcák tele voltak a boldog, ujjongó néppel. Az
emberek integettek, tapsoltak, és zokogtak az örömtől. A házakat fellobogózták,
virágokkal díszítették, és mindenhová az alábbi szavak voltak felmázolva: Vox
populi, vox Dei.
– Isten, óvd meg a királynőt! – zúgták a polgárok. – Isten, óvd meg Nagy
Henrik leányát!
– Jézus, óvd meg őkegyelmét! – És Erzsébet néha a saját nevét is kihallotta az
éktelen lármából. Persze, hát ez természetes: míg a királynő gyermeket nem szül,
ő a trón következő várományosa, az emberek reménysége. Megborzongott az
éljenzéstől, és sütkérezett a népszerűségben, mely, tudta, szerfelett ingatag, ám
olyasvalami, amit épp ezért állandóan hajszolni és dédelgetni kell.
A távolban, a Tower sétányon eldördültek a tiszteletlövések. Erzsébet balján
Mária kecsesen bólintott és integetett az embereknek, hódolatukat fogadva.
Mögötte lovagolt Cléves-i Anna, aki alaposan meghízott legutóbbi
találkozásuk óta, és rajongó tekintettel integetett a tömegeknek. Őutána
következtek az ország előkelő ladyjei, lordjai és nemesei, a külföldi követek és a
királyi udvartartás hivatalnokai – összesen több mint ezer ember.
Szép lassan elérkeztek a felvonóhídhoz, mely a Tower főkapujához vezetett. A
királynőnek itt kell töltenie a következő éjszakát. Az ágyúdörej itt már fülsiketítő
volt, el is nyomta a királynő tiszteletére száz tiszta gyermek által elszavalt
köszöntőt. Mária elismerően mosolygott, majd átvonult a hídon, be az
erődítménybe. Húga vonakodva követte.
Mikor fölé magasodott a Tower roppant építménye, Erzsébeten egy pillanatra
úrrá lett a pánik. Soha nem járt még itt, és most sem akart belépni. Igen, tudta,
hogy a Tower hajdanán királyi palotaként szolgált, ám mióta két királynét is itt
végeztek ki, hírneve igen baljóssá vált. Beleborzongott, mikor arra gondolt,
vajon mit érzett az édesanyja, mikor idejött azon a réges-régi májusi délutánon,
elítélve felségárulás miatt. Persze Anna nem diadalmenetben érkezett és nem a
főkapun, hanem mint felségárulót egy bárkában szállították a folyó felőli
kapuhoz. Kat mesélte, hogy így történt.
Ám most nem szabad Anna sorsával foglalkoznia, fegyelmezte meg magát. Ez
most egy boldog, örömteli alkalom, és nem árnyékolhatják be ilyen szörnyű
gondolatok. Mégsem tudta megállni, hogy ne tűnődjön el, vajon a szegény kis
Jane Grey odabentről, ahol fogságban ül, hallja-e a kinti ujjongó ünneplést. A
szerencsétlen lány nyilván reszket, mint a nyárfalevél, ha belegondol, hogy mi
történhet vele. Bár Erzsébet már értesült Máriától, hogy irgalmasan kíván eljárni
az ügyében.
A belső várudvar hemzsegett a bámészkodóktól, ám Erzsébet figyelmét
azonnal négy rab kötötte le, akik a kapu melletti pázsiton térdepeltek.
Mindnyájukat ismerte: először is a nyolcvanéves, katolikus Norfolk herceget,
akit VIII. Henrik felségárulással vádolt meg, ám megúszta a vesztőhelyet, mivel
a király meghalt, mielőtt aláírhatta volna a halálos ítéletét. Edward uralkodása
alatt végig a Towerben volt. Aztán ott volt Stephen Gardiner is, a winchesteri
püspök, akit Mária már azóta gyűlölt, hogy annak idején támogatta édesanyja
házasságának érvénytelenítését, ám Gardiner, szintén hithű katolikusként,
megállta a helyét, mikor ellenállt Somerset régensként bevezetett vallási
reformjainak. Emiatt börtönbe került. Mögötte térdelt Somerset özvegye, a
hajdanán oly büszke Anna hercegné, a királynő régi barátainak egyike. Férje
kivégzése után került ide. Végül egy fiatalember, Edward Courtenay, kinek
ereiben a hajdani Plantagenet-ház királyi vére csörgedez. Fogságban volt
gyermekkora óta, mikor családja összetűzésbe került Henrik királlyal.
A négy fogoly, továbbra is térdepelve, magasba emelt kézzel könyörgött a
királynő kegyelméért. Mária szeme könnyekkel telt meg.
– Ezek az én foglyaim – jelentette ki. – Bocsássák szabadon őket! – Leszállt a
lováról, és odasétált hozzájuk, sorban állítva föl és ölelve át mindannyiukat.
Mikor a szabadon bocsátottak nagy boldogságban köszöntötték rokonaikat és
barátaikat, a királynő és kísérete továbbhaladt a White Towerrel szomszédos
palotához, ahol Mária kipihenheti magát, mielőtt nekilát az uralkodás
nagyszabású feladatának.
Erzsébet, kantárszárra fogva tüzes fehér poroszkáját, Mária nyomába eredt.
Pillantása akaratlanul is kelet felé kószált, ahol a Bilincsbe Vert Szent Péter
kápolnája állt. Ebben találhatók anyja földi maradványai, abban a szilfa
nyíltartóban, melybe azon a rettenetes napon sietősen beletették. Kat szerint az
elmúlt tizenhét évben nem történt ez ügyben további intézkedés. A kápolnával
szemben füves pázsit terült el, ártatlanul és békésen ragyogva a tűző
napsütésben. Itt állt annak idején a vérpad…
Erzsébet gyorsan elfordította a fejét. Nem bírta tovább ezt a látványt.
Megfogadta, hogy a jövőben messze elkerüli ezt a helyet. Szerencsére a királyi
lakosztály a folyóra nézett, így nem volt szükség arra, hogy ismét megtegye ezt
az utat.
Arra számított, hogy a királynő udvartartása éppoly ragyogó lesz, amilyen
apjuké volt. Így a következő hetek némi csalódást keltettek benne. A kincstár
teljesen üresen állt, és Mária nem engedhette meg magának a fényűzést, ezzel
szemben ragaszkodott a szertartásokhoz. És boldogan támogatta Erzsébet zene,
tánc és színház iránti rajongását.
– Az emberek is ezt várják tőlem – mondta Erzsébetnek. – Szeretik a parádét
és a fényűzést. Atyánk is ezért volt olyan népszerű. Ám nekem nincs
lehetőségem olyan látványosságokat megfizetni, amilyenek az ő idejében voltak.
Továbbá mint házasulatlan hölgynek, körültekintőnek kell lennem, és vigyáznom
kell az illendőségre.
– Tényleg hiányolom a színielőadásokat, melyek apám idejében voltak –
panaszkodott Erzsébet Katnek, miután végignéztek egy újabb moralitást. – Ám a
királynő azt mondja, nincs pénze ilyen fényűző felhajtásokra. De legalább
előadják a Handabanda Bandit jövő héten. Láttam öcsém udvarában, és valóban
érdemes megnézni. Szakadtam a nevetéstől a szereplők közti állandó
félreértéseken.
– Érdekes, a királynőnek mindig van pénze, ha a drága öltözködésre kell –
jegyezte meg Kat, hozzálátva Erzsébet fésüléséhez.
– Szerintem túlöltözi magát. Túl gyakran vált ruhát, és túl sok ékszert visel.
Persze hát ilyen a katolikus ízlés. – Tudatában volt annak, hogy saját egyszerű
öltözködése – állítólagos szüzességének és protestáns hitének jelzéseként –
feltűnést kelt az udvari hölgyek páváskodása között.
– Nos, hát kinézete megfelel királynői szerepének. Ezt várják tőle.
– Az emberek szeretnék akkor is, ha nem így nézne ki – jegyezte meg
Erzsébet –, egyszerűen azért, mert atyánk lánya és a Tudor-ház vér szerinti tagja.
És meg is fogja tartani a nép szeretetét, mert eltökélt abban, hogy irgalmas lesz.
Ma este közölte velem, hogy egyedül Northumberlandnek kell meghalnia a
közelmúltbeli összeesküvésért. Lady Jane életét megkíméli, habár a Towerben
kell maradnia. A börtönparancsnok házában szállásolták el, minden
kényelemmel ellátva.
– Szerencsés ez az ifjú hölgy! Remélem, a királynő nem fogja saját érdekeit
veszélyeztetni a túlzott irgalmassággal.
– Hát mégsem végeztetheti ki az egész Tanácsot – mosolygott Erzsébet
szomorúan. – Mindannyian benne voltak. Ám szüksége van ezekre a tapasztalt
államférfiakra – javarészt persze hitvány gazemberek –, hogy segítséget
nyújtsanak az államügyek intézésében. Úgyhogy mindannyiuknak megbocsátott.
– Jószívű hölgy. Örülök, hogy hozzád is ilyen jóindulatúnak tűnik.
Mária valóban sok jelét adta ennek. Minden nyilvános megjelenése
alkalmával – és ebből nem volt kevés uralkodásának első heteiben –
ragaszkodott ahhoz, hogy Erzsébet díszhelyen üljön, az ő oldalán, és mindig
fogta a kezét. Néha már nyilvánvaló volt, hogy az emberek tetszésnyilvánítása
legalább annyira Erzsébetnek szól, mint a királynőnek, ám ha Mária ezt
észrevette is, nem adta tanújelét. Tökéletes összhang volt a két nővér között –
egészen augusztus harmadik vasárnapjáig.
Megelőző vasárnap celebráltak először szentmisét Henrik király halála óta, a
királynő rendeletére, a White Tower-beli Szent János evangélista kápolnájában.
Mária szeme könnyel telt meg, mikor hálát adott az Úrnak, hogy végre-valahára
ismét nyíltan gyakorolhatja hitét, és boldog volt, hogy annyi udvaroncot lát a
szertartáson. Ám szomorú is, hogy nem látja köztük testvérhúgát.

A rá következő szombaton, mikor együtt borozgattak az emelvényen a

Handabanda Bandi megtekintésével töltött, felettébb kellemes este után, Mária
odafordult Erzsébethez.
– Boldog lennék, ha reggel velem tartanál a szent-misére.
Erzsébet kellemetlenül érezte magát.
– Attól félek, felség, nem tehetem. A reformált vallás híve vagyok. –
Megérintette az övén lógó apró aranykönyvet: annak az elragadtatott protestáns
imádságnak a szövegét tartalmazta, melyet fivérük írt halálos ágyán. Mária is
kapott hasonló aranykönyvecskét, ám megvetően gondolt rá, és sosem hordta.
Sőt, noha megengedte, hogy Edwardot a reformált szertartás alapján temessék el,
saját kápolnájában külön gyászmisét tartatott öccse lelki üdvéért.
Mária összevonta a szemöldökét.
– Húgom, attól félek, hogy tévhitben nőttél fel. Túlságosan kedvellek ahhoz,
hogy tétlenül nézzem, ahogy áldozatul esel az eretnek tanoknak. Nem akarnál
egy kissé nyitottabbá válni és eljönni velem a misére?
– Bárcsak igent mondhatnék, Madam! És ezt őszintén mondom – szólt
Erzsébet csüggedten. – Fájdalmat okoz, hogy nem lehetek felségeddel egy
véleményen ebben a kérdésben.
– Nekem is fájdalmat okoz. Te vagy az örökösöm, és elképzelhetetlen, hogy
az örökösöm a reformált vallás híve legyen.
– Minden tiszteletem mellett nem emlékeztethetem felségedet arra, hogy
fivérünk életében milyen nagy nyomásnak voltál kitéve hited megtagadására? A
lelkiismereted szavára hallgattál és kitartottál. Átélve mindezt, nem tudod
elfogadni az álláspontomat?
– De igen, csakhogy az én hitem az Igaz Hit, így jogom volt megvédelmezni –
szögezte le Mária. –Szívbéli kívánságom, hogy népem visszatérjen a katolikus
nyájba. Azért, mert úgy hiszem, Isten segítségével győzni fogok. Én csak eszköz
vagyok az Ő kezében, hogy beteljesítsem az akaratát. – A szeme ragyogott, és
Erzsébet meglátta benne azt az elragadtatást, amely lehetetlenné teszi Mária
számára, hogy a sajátján kívül bármilyen más vallási nézetet eltűrjön. Az
elragadtatást, melyből életveszélyes vallási türelmetlenség fakadhat.
– Láthatod tehát – szólt a királynő, megszorítva Erzsébet kezét –, igen fontos
számomra, hogy legalább jelen légy a szentmisén. Ki tudja, talán lelki
épülésedre fog szolgálni? És az Úr esetleg jó útra téríti a szívedet.
– Ó, Madam, mit mondhatok erre? – válaszolt Erzsébet. – A világért meg nem
bántanálak, de nem tagadhatom meg a hitemet.
Mária fagyossá vált.
– Legalább átgondolod a dolgot?
– Átgondolom – ígérte Erzsébet, elszomorodva, hogy kettejük barátsága máris
repedezik. – Most pedig, Madam, hadd térjek nyugovóra. Ígérem, imádkozni
fogok az Úrhoz, hogy mutasson utat nekem.
Mária mosoly nélkül bólintott.
– Jó éjszakát, húgom!
Erzsébet mélyen bókolt és elindult. A lordok és ladyk meghajoltak, mikor
elhaladt előttük.

Simon Renard, az új spanyol követ, élénken figyelte, mikor távozik az ifjú

hölgy. A királynő mögött állt, s mikor Erzsébet már kiment, előrehajolt,
egyenesen Mária füléhez. A kellemkedő és eszes Renard, ez a jóvágású,
tapasztalt diplomata és hivatásos intrikus, imádott szülőföldje képviselőjeként és
rendíthetetlen katolikusként gyorsan behízelegte magát a királynő bizalmába, és
máris ott tartott, hogy Mária előbb kérte ki az ő véleményét, mint saját
tanácsnokaiét.
– Felség – szólt csöndesen. – Bocsásson meg nekem, de véletlenül
kihallgattam Erzsébet úrhölggyel folytatott társalgását.
Mária, szemmel láthatóan feldúltan Erzsébet elutasító válasza miatt,
odafordult felé.
 – Aggódom a húgom lelki üdvéért, Simon – szólalt meg.
– Ne bízzon benne! Ért hozzá, hogyan kell elbűvölő természetével
félrevezetni az embereket.
– Elég őszintének tűnik a hite. Persze, gyermekkorától kezdve elrontották, és
az anyja átkozott eretnek volt, ám azt hiszem, ebben az ügyben őszinte
lelkiismereti aggályai vezetik.
– Madam – szólt Renard türelmesen –, felséged a jóindulat szobra, és túl jó
ahhoz, hogy meglássa mások hibáit. Tudja, miért nem akar a húga részt venni a
szentmisén? Biztos vagyok abban, hogy ennek nincs köze semmiféle
aggályokhoz, kizárólag azzal függ össze, hogy el kívánja játszani a hithű
protestáns trónörökös szerepét, aki reményt adhat azoknak, akik szembeszállnak
felséged szent küldetésével.
– Nem, kedves barátom, nem feltételezhetek ilyesmit róla. Szerfelett
lojálisnak és támogatónak mutatkozott az elmúlt hetekben.
– Gondoljon csak bele! – erősködött Renard. – Az általa viselt ruhák – hát
nem a hamisítatlan protestáns öltözet? Igen, nagyon egyszerűek ezek a ruhák,
ám a hatás kedvéért viseli őket, s minthogy minden más hölgy fényűzően
öltözködik, kitűnik ezzel. Nem ötlött még fel felségedben, hogy ez szándékos?
Sütnivalója, az van a kis húgának. Ha tehetek egy alázatos javaslatot, parancsolja
meg neki a szentmisén való részvételt! Felséged a királynő, neki pedig
kötelessége engedelmeskedni.
Mária rázta a fejét.
– Kedvem ellen való, hogy kényszerítsem. Ez végső soron kinek-kinek a
lelkiismeretére tartozik. Inkább tapintatosan ráveszem, hogy saját szabad
akaratából térjen át az Igaz Hitre.
Renard sóhajtott.
– Madam, imádkozni fogok, hogy a leány méltó legyen felséged jóságára.
Bocsássa meg egy harcedzett cinikusnak, ha úgy vélekedik, hogy csalódást fog
okozni.
– Majd meglátjuk – közölte Mária, nagyot sóhajtva. – Imádkozom a kedvező
végkimenetelért.

A rá következő szombaton Erzsébetet berendelték a királynő magánszobájába.

Tudatában annak, hogy mit fognak kérdezni tőle, és boldogtalanul az elmúlt
héttől, melyre Máriával való kapcsolatának bizonyos fokú kihűlése nyomta rá
bélyegét, remegve indult a királynőhöz. Mária azonban mosolygott, és a régi
szeretettel állította fel bókjából.
– Bocsásd meg, hogy olyan kevés időt tudtam rád fordítani – kezdte. – Az idő
nagy részét a Tanáccsal töltöttem. Hihetetlen mennyiségű államügy vár
elintézésre, és számtalan fontos kérdést kell megvitatni.
Odasétált imazsámolyához, mely az ablak közelében állt, és felnézett a felette
függő díszes feszületre.
– Még szokásos áhítataimra is alig volt időm, de az Úr megérti, ebben biztos
vagyok. Végül is az ügyek egy része Őrá is tartozik.
Megfordult. Egészen fejedelmi benyomást keltett karmazsin és aranyszínű
selyemruhájában.
– A vallás dolgáról szeretnék veled beszélni. Végiggondoltad a kívánságomat?
– Máson sem gondolkodtam, Madam – közölte Erzsébet nehéz szívvel.
– Kizárólag arra kérlek, hogy tarts velem a szentmisékre. Távolmaradásod
már feltűnést is keltett. Vannak, akik azt szeretnék, ha kötelezővé tenném
számodra a megjelenést, ám én annak örülnék, ha szabad akaratodból jönnél.
– Sajnos, Madam, a lelkiismeretem nem engedi – jelentette ki Erzsébet,
láthatólag őszintén megrendülve.
– Húgom – szólt Mária komolyan –, tudom, hogy fivérünk idejében sokakat
kényszerítettek az eretnekségre. Fogékony életkorban voltál, túl fiatal ahhoz,
hogy felismerd, tévúton jársz. Nem, nem, hallgass csak végig! – Felemelt ujjal
vette elejét Erzsébet tiltakozásának. – Meg kell mondanom neked, eltökélt
vagyok abban, hogy visszaállítom a szentmisét a jogaiba, és ráveszem Angliát,
hogy gyakoroljon bűnbánatot, és ismét fogadjon engedelmességet Rómának.
Ugyanakkor nem szándékom, hogy alattvalóim lelkiismeretét erőszakkal
kényszerítsem erre. Abban reménykedem, hogy tanult és erényes hitszónokok
segítségével az Úr maga vezeti őket vissza az Igaz Hithez. Evégett, ha
beleegyezel, rendelkezésedre bocsátanék néhány kiváló teológust, hogy
megtanítsanak a katolikus hit igazságára.
Erzsébet úgy érezte, kelepcébe került. Ezt nem fogadhatja el. Eltekintve a
lelkiismeretétől, a népnek tudnia kell, hogy a reformált hit bajnoka. Ugyanakkor
legnagyobb fájdalmára azzal is tisztában volt, hogy ha meg szeretné tartani a
királynő szeretetét és jóindulatát, legalább a katolikus hittanórákba bele kellene
egyeznie. Ám úgy vélte, ezzel tiltott területre tévedne.
– Nem tehetem – mondta nagy sokára. – Bocsáss meg, Madam.
– Csalódtam benned – közölte Mária, és elfordult.
Ez a csalódás hamarosan nyilvánosan is megmutatkozott. Vége lett a királynő
oldalán való álldogálásoknak ünnepi alkalmakon, vége a kézszorongatásoknak,
vége az érzelmes ölelkezéseknek is. És a Renardhoz hasonlók, akik Mária hívei
voltak, és nem bíztak Erzsébetben, gondoskodtak arról, hogy a szakítás oka
mihamarabb köztudomásúvá váljék.
 Mikor kettesben maradt Kattel a szobájában, Erzsébet elsírta magát.
– Pedig már olyan boldog voltam – zokogott. –Boldog voltam, hogy végre
visszatérhettem az udvarhoz, hogy bírom a királynő jóindulatát és az emberek
szeretetét. És íme, most ebbe az elviselhetetlen helyzetbe kényszerített, hogy az
ellenségének tűnjek. Holott csak jót akarok neki. – Belefújta az orrát a
kendőjébe.
– Járj csak el a szentmisére! – javasolta Kat. – Vegyél részt csak színleg a
szertartáson. A királynő boldog lesz, és majd visszafogad a kegyeibe.
– Legyek képmutató? – kérdezte Erzsébet, mint akibe belemartak. – Ha
egyszer elkezdek színlelni, nem hagyhatom abba. És mi lesz azokkal, akik nem
kompromittálják a hitüket? Mit fognak gondolni rólam? Hallottad, hogy
megmozdulások voltak Londonban, és valaki tőrt emelt egy papra, akit misézni
küldtek a Szent Pál-székesegyházba? Sokan igen rossz néven veszik a mostani
változásokat. Én vagyok az egyetlen bizodalmuk a jövőre nézve, és ha látnák,
hogy részt veszek a szentmiséken, minden reményük oda lenne.
Kopogtattak az ajtón. Blanche Parry lépett a szobába.
– Ladym, a francia követ várakozik idekint, és szeretne kegyeddel találkozni.
Erzsébet felvont szemöldökkel állt fel a helyéről, megtörölgette a szemét, és
sietve odalépett a tükörhöz. Nem, nem, a követ nem fogja látni, hogy sírt.
Megigazgatta francia főkötőjét, megcsipkedte az arcát, kisimította fekete
szoknyáját, és hátralépett, hogy megcsodálja az összképet.
– Hát ez érdekes lesz – dünnyögte, majd kinyitotta a külső szobára nyíló ajtót.
Mikor feltűnt az ajtóban magasan és méltóságteljesen, fekete
damasztruhájában, a követ, Antoine de Noailles, cifrán meghajolt. Erzsébet már
megfigyelte őt az elmúlt hetekben az udvarnál, és arra jutott, hogy okos, agyafúrt
férfi, aki nem viszonyul barátságosan a királynőhöz. Persze, hát
Northumberlandet is támogatta a Lady Jane Grey trónra juttatására tett
erőfeszítéseiben.
– Isten hozta, excellenciás uram – szólt, a kezét nyújtva. – Minek
köszönhetem szíves látogatását?
– Madame, mily kellemes egy ilyen kitűnő és gyönyörű ifjú hölgy
vendégszeretetét élvezni! – jelentette ki De Noailles. Fogsora fehéren villant ki
csinos szakállából, mikor sötét színű, komoly arcán szája mosolyra húzódott.
Erzsébet helyén tudta kezelni a hízelgést, mégis megremegett tőle, és kecses
mosollyal nyugtázta.
– Tudomásomra jutott, hogy a vallás kérdése miatt elmérgesedett a viszony
őfelsége és kegyelmed között – folytatta a diplomata mézesmázos modorában. –
Ez felettébb sajnálatos. A baj az, hogy a királynő, habár természeténél fogva a
vallási türelemre hajlana, a spanyolok befolyása alá került, és hát tudja kegyed,
milyen fanatikusak a spanyolok, ha a hit kérdéseiről van szó. Felesleges
megemlítenem az inkvizíciót…
Erzsébet magában ismét mosolygott. Nem volt titok, hogy a franciák és a
spanyolok, akik régóta vetélkednek az Európa feletti befolyás megszerzéséért,
szívélyesen gyűlölik egymást, és mindent megtesznek azért, hogy megszerezzék
Anglia barátságát, hogy aztán kölcsönösen kijátszhassak egymás ellen. Ezt a
helyzetet az angol uralkodók már évek óta igen okosan használták ki, eljátszva
Dávid szerepét a francia és spanyol Góliát között, hol szövetséget kötve, hol
szövetséget szegve, megzabolázandó e két gőgös katolikus országot. Ám De
Noailles látványos manőverezése felettébb meglepő volt.
Erzsébet hagyta, hadd mondja tovább.
– Az uralkodóm azt kívánja, biztosítsam kegyedet a barátságáról – folytatta a
követ. – Sokan vannak Franciaországban, akik nem részesítik előnyben, hogy az
angol trónt olyasvalaki foglalja el, aki családi kapcsolatai miatt érthető módon a
spanyol érdekek iránti rokonszenvre hajlik, legyenek ezek mások számára
bármily visszataszítóak. Bizonyos vagyok abban, Madame, hogy felettébb
nehéznek találja saját helyzetét. Ha Franciaország kegyed mögött áll, máris
sokkal erősebb lehet.
Hogy mit is javasol ez a férfi? Hogy francia hátszéllel lépjen fel vetélytársként
nővérével szemben? Nem, ekkora bolondságot nem fog elkövetni!
– Tolmácsolja uralkodójának köszönetemet a kedvességéért – mondta
fennhangon. – Ha valaha szükségem lesz a segítségére, biztos lehet benne, hogy
hívni fogom.
– Hamarabb lesz rá szüksége, mint gondolja. Monsieur Renard már bogarat
ültetett a királynő fülébe. Madame, kegyed fiatal és szép. Az emberek
rajonganak kegyedért. A királynő iránti szeretetük viszont hamarosan el fog
párologni, ha őfelsége a katolikus hit elfogadására kényszeríti őket.
Franciaország készen áll arra, hogy lándzsát törjön kegyelmed ügye mellett.
– A franciák királya talán nem katolikus? – kérdezte Erzsébet ártatlan
tekintettel.
– De igen, csakhogy nem szeretné, ha Anglia a spanyolokkal szövetkezne –
jelentette ki De Noailles, megszabadítva szándékait a tetszetős csomagolástól.
– Nem fogom elfelejteni, excellenciás uram – szólt Erzsébet, ismét kezet
nyújtva. Jelezte, a beszélgetés véget ért.
– Légy óvatos! – figyelmeztette Kat, miután a férfi távozott. – Jóformán arra
biztatott, hogy felségárulást kövess el.
 – Gondolod? – kérdezte Erzsébet hamiskásan. –Azt hittem, csak biztosított a
francia támogatásról a királynővel folytatott miseügyi civódásomban. És nem
köteleztem el magam semmire.
– Madam – szólt sürgetően Renard –, tévedés ne essék, az a cselszövő De
Noailles szándékosan barátkozni kezdett Erzsébet úrhölggyel, méghozzá azért,
hogy fellázítsa őt felséged ellen. Láttam őket az udvarnál, hosszú beszélgetésbe
merülve. Sülve-főve együtt vannak.
– Nem hihetem, hogy a húgom el kívánna pártolni tőlem – szólt Mária
elképedve.
– Máris elpártolt a szentmise ügyében – mutatott rá Renard. – Eretnek, és
felséged ellenségeivel szövetkezik. Népszerűsége pedig fenyegetést jelent
felséged biztonságára nézve.
– De hát a népem szeret engem! – kiáltott Mária döbbenten. – Ez nevetséges.
– Ó, de vajon meddig tart ki ez a szeretet, ha elmúlik a mostani lelkesedés? –
kérdezte Renard. – Minden kormányzat elveszíti a népszerűségét egy bizonyos
ponton. Ilyen a hatalom természete. Nem vívhatja ki az ember a nép tetszését
minden cselekedetével. Ám hiba lenne tétlenül kivárni, míg még valami bajt
okoz felséged okos, becsvágyó és agyafúrt testvérhúga. Mária hátradőlt a
székében, és nagyot sóhajtott.
– El kell ismernem – vallotta be ernyedten –, hogy az iránta tanúsított
szívélyes viselkedésem ellenére és annak dacára, hogy mindig is próbáltam
nővéri érzésekkel viszonyulni hozzá, képtelen vagyok szeretni Erzsébetet és
bízni benne. Soha nem tudom elfelejteni, hogy annak a szajhának a lánya, aki
kitúrta drága, szent édesanyámat atyám szeretetéből. Amikor csak Erzsébetre
nézek, Boleyn Annát látom, és eszembejut a szerencsétlenség, amit az a nő
okozott az életemben. Vajon bizalmatlanságom és ellenszenvem képzelődésen
alapul, vagy Erzsébet valódi fenyegetést jelent számomra?
– Hallgasson az ösztöneire, Madam – mondta Renard meggyőződéssel.
– Megfogadom a tanácsát, drága barátom – biztosította a királynő.

Már a Richmond palotába költöztek mindannyian, mikor a királynő

nyilvánossá tette elhatározását a régi hit visszaállítására, ugyanakkor
eltökéltségét is, hogy nem fogja alattvalóit engedelmességre kényszeríteni.
Mindazonáltal a protestáns papságot eltiltották a prédikálástól, ami sokakat a
királynő rendeletével való szembeszegülésre késztetett. Ők könnyen börtönben
találhatták magukat. Cranmer érsek is köztük volt, aki annak idején Mária
édesanyjának házasságát érvénytelennek ítélte. Erőszakos tiltakozásokra került
sor Londonban, és számos protestáns jónak látta külföldre menekülni.
 Sok szó esett a királynő házasságáról. Az udvarban arról beszéltek, hogy
őfelsége Fülöp spanyol hercegről ábrándozik, V. Károly császár fiáról, a
katolikus hit egyik legádázabb európai bajnokáról.
– Az angolok ezt soha nem fogadnák el – mondta Erzsébet az
aggodalmaskodó De Noailles-nak, mikor a richmondi Temze-parton sétálgattak.
– Nem annyira azért, mert katolikus, hanem mert külföldi.
– Ez a házasság állandó szerencsétlenséget hozna az egész keresztény világra
– mondta De Noailles indulatosan. – De szerencsére ez nem az egyetlen
fontolóra vett lehetőség. Gardiner püspök jelenleg nyomást gyakorol a
királynőre, hogy Pole kardinálishoz menjen feleségül.
Erzsébet csak bámult.
– No de hát ő lesz a következő canterburyi érsekünk. És nyilván cölibátust
fogadott, nem?
A követ megvonta a vállát.
– Biztos vagyok benne, hogy a pápa szerfelett szolgálatkésznek fog
mutatkozni. A kardinális kitűnő választás lenne, hisz királyi vér, a Plantagenetek
vére csordogál az ereiben.
– Kétlem, hogy ráállna. Én úgy hallottam, a kardinális azt javasolta a
királynőnek, maradjon pártában. Én is ezt tekinteném a legbiztonságosabb
választásnak, de attól tartok, ő nem így gondolja.
– Katolikus örököst akar – emlékeztette De Noailles. – Ha férjet kíván, hát ott
van Edward Courtenay, akit őfelsége szabadított ki a Towerből. Előkelő
katolikus családból származik, és benne is királyi vér csordogál.
– De még csak huszonhét éves! – jegyezte meg Erzsébet.
– Akárcsak a spanyol herceg, azt hiszem.
– És nagyon sok ideig ült a Towerben. Állítólag lovagolni sem tud.
– Majd megtanul. Művelt, kiemelkedően jóképű fiatalember, és van benne
valami természetes előzékenység.
Erzsébet felidézte magában a magas, csinos fiatalember alakját, akit az
udvarnál látott. Parányit puhány volt az ő ízlésének, nem olyan sötét bőrű és
rámenős, mint… De megálljt parancsolt a gondolatainak. Folyamatosan
idomította magát, hogy ne gondoljon többé az admirálisra.
– Túlzottan jóhiszemű, nem ismeri az udvari és társasági életet – jelentette ki
fintorogva.
– Pedig Gardiner püspök kifejezetten kedveli – jegyezte meg de Noailles.
– Ez nem valami jó ajánlólevél! – nevetett Erzsébet, ámbár valójában tudta,
nincs oka a nevetésre, hisz a keményvonalas katolikus püspök manapság
módfelett nagy befolyással bír a királynőre.
 – Persze – dünnyögte De Noailles, lehalkítva a hangját – kegyelmed is
hozzámehetne Courtenayhez. Remekbe szabott egy házasság lenne: a Tudorvér
keverése a Plantagenet-vérrel, protestáns a katolikussal.
Erzsébet hidegen pillantott rá, elértve a követ célzását.
– Nem kívánok férjhez menni – jelentette ki. A követ hitetlenkedve nézett rá.
– Szerintem kegyed tréfál velem.
– Pedig még soha nem beszéltem ilyen komolyan! – vágott vissza Erzsébet, és
szaporán továbbsétált, otthagyva a döbbent férfit.
Felkereste William Cecilt, kinek tanácsára egyre inkább rászorult. A férfit a
szállásán találta, amint éppen szolgálói segítségével ingóságait pakolta be egy
viharvert utazóládába.
– Távozik az udvarból, William? – kérdezte élesen. Cecil lemondó tekintettel
pillantott rá.
– Igen, ladym. Nincs itt többé hely számomra. Protestáns nézeteim túlságosan
közismertek, és emlékeznek arra is, hogy az előző kormányzatnak szolgáltam.
– De nekem a továbbiakban is szolgálni fog, remélem!
– Természetesen, Madam. Legnagyobb örömmel – mosolygott Cecil. –
Valójában ma délután azért megyek Hatfieldbe, hogy kijavíttassam a
kandallókat.
– Örömmel hallom. Jó néhány csúnyán elromlott.
– Mondtam ám az intézőjének, hogy ne lustálkodjon már, de attól félek,
tovább késlekedett.
– Én pedig nem voltam ott, hogy munkára ösztökéljem – mosolygott Erzsébet.
– Egyébiránt, William, nem azért jöttem, hogy a kandallókról beszélgessünk.
Szükségem van a tanácsára. A francia követ azt javasolta, menjek feleségül
Edward Courtenayhez.
Cecil felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, a királynőnek vannak ilyen irányú tervei.
– Valóban – szólt Erzsébet, szórakozottan kezébe véve és összehajtogatva egy
inget. – De akkor miért ajánlgatja nekem őt De Noailles? Cecil rosszallón nézett
rá.
– Attól félek, ennek csak egy oka lehet, hölgyem. És ennek nem sok köze van
a kegyed kiházasításához. Ennek felségárulás-íze van!
– Igen, én is így érzem. Ugyanakkor nem akarom elveszíteni a francia király
barátságát és jóindulatát. Egyszerűen azt mondtam, nem akarok férjhez menni.
– Okos válasz – helyeselt Cecil. – Sohase adja ki magát!
– Nem is áll szándékomban – mosolygott Erzsébet. – Hallotta, hogy Pole
kardinális szintén versenybe szállt a királynő kezéért?
 – Pole kardinális? Ó, hát kitűnően illenének egymáshoz – kuncogott William.
– Minden éjjel együtt imádkozhatnának!
A férfi aztán odafordult hozzá, halványuló mosollyal.
– Ez az Edward Courtenay nem kegyednek való.
– Gondolja, hogy én őt kívánom? – vágott vissza Erzsébet fintorogva.
– Pillanatnyilag nem – vigyorgott Cecil. – De azért fogadja meg a tanácsomat,
és tanúsítson óvatosságot ebben az ügyben. A felségárulást kockáztatja, ha akár a
legcsekélyebb mértékben is olyan látszatba keveredik, hogy egyetértene egy
ilyen házassággal.
– Vigyázni fogok, kedves barátom – nyugtatta meg Erzsébet.
– Erzsébet úrhölgy! – Courtenay elegáns meghajlást kanyarított.
A gyümölcsöskerten átvezető sétányon találkoztak szembe egymással.
Erzsébet éppen a ragyogó napsütésben tett hosszú sétát Kattel az oldalán – aki
immár nagyon előkelően alakította a trónörökös udvarhölgyének és
társalkodónőjének szerepét – és a szolgálatára rendelt egész leánysereggel.
– Lord Edward! – mosolygott Erzsébet. Courtenay nem először keresztezte az
útját. – Remélem, jól van.
– Ennél sokkal érdekesebb kegyelmed hogyléte – felelte a férfi. Towerben
töltött évei után gyorsan megtanulta az udvaroncok stílusát.
– Ó, máris kitűnően vagyok, hogy láthatom lordságodat – viszonozta Erzsébet
a bókot. Valóban rokonszenves fickó, habár sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál.
– Akkor, hölgyem, remélem, örömmel hallja, hogy a királynő kegyesen
jóváhagyta Devon grófságába való visszahelyezésemet. – Láthatóan égett a
vágytól, hogy ezzel eldicsekedhessen neki.
Erzsébet ravaszkásan pillantott rá.
– Ha lehet hinni a szóbeszédnek, őfelsége ennél komolyabban is elő kívánja
léptetni lordságodat.
Courtenay tekintete elővigyázatossá vált. Felajánlotta Erzsébetnek a karját, és
előrekísérte az ösvényen, hogy a hölgyek ne hallják a beszélgetésüket.
– Beszélhetek őszintén, Madam? Erzsébet bólintott.
– Hogyne.
– Monsieur de Noailles arról értesített, hogy a királynő őkegyelme a spanyol
herceghez kíván hozzámenni.
– Monsieur De Noailles kezdi önmagát is felülmúlni – mosolygott Erzsébet. –
Nem hinném, hogy pillanatnyilag bármi is biztos lenne. A királynő elpirul,
hacsak valaki házasságról szól a jelenlétében, és a tanácsnokai most egyet
tehetnek, hogy rábírják, ennek ellenére beszéljen erről. Tudom, mert hallottam
őket, mikor emiatt zsörtölődtek.
 – Á, de azt nem tudjuk, titokban milyen tárgyalások zajlanak – erősködött
Courtenay. – Úgy hiszem, a követnek számtalan kéme van, így olyasmiről is
tudomása van, amiről nekünk nincs.
– Lehetséges, uram – szólt Erzsébet, árnyalatnyi éllel a hangjában. – Én
egyedül őfelsége boldogságát tartom szem előtt.
– Úgy hiszem, egyedül arra vágyik, hogy Fülöp herceghez mehessen –
jelentette ki Courtenay. – Ami pedig engem illet, nos, az én szívem mást kíván.
– Megtudhatnám a hölgy nevét? – érdeklődött Erzsébet szívélyesen.
– Kegyelmed az – sóhajtott, szerelmesen nézve rá. Erzsébet lányos zavart
színlelt.
– Nos, uram – szólt, kezét arcához szorítva –, nem is tudom, hogyan
válaszoljak erre… Nagyon hízelgő, amit mond, erről biztosíthatom, de időre van
szükségem, hogy megemésszem. Fogalmam sincs, tényleg.
– Remélem, nem vette szemtelenségnek – szólt Courtenay aggodalommal.
– Nem, nem… csak meg vagyok lepődve – mosolygott Erzsébet negédesen.
– Nem hinném, hogy a királynő megtagadná az engedélyét – szólt a férfi
vidáman.
– Engedélyét, de mihez?
– Nekünk, a házasságunkhoz – felelte a férfi, buzgón mosolyogva. Szegény
fiú, gondolta Erzsébet, nyilván még mindig szűz, ha egyszer hosszú éveken át
börtönben volt. De hogy hozzámenjen?
– Még ne gondolkodjunk ezen – tanácsolta sietősen. – Meg kell fontolnom.
Elhatároztam, tudja, hogy magányosan fogok élni.
– Számtalan indokkal alá lehet támasztani a házasságunkat – nógatta
Courtenay. – Mindketten királyi családból származunk, úgyhogy közel azonos
rangunk van. A megfelelő életkorban vagyunk. Én pedig beleszerettem
kegyedbe, hölgyem.
Erzsébet elfordult, hogy a férfi ne lássa mosolyát. Szegény bolond, fogalma
sincs arról, mi az a szerelem. Számára ez csak valami udvari szokást jelent.
Mégis, azt gyanította, valami rejlik a dolog hátterében.
– Monsieur De Noailles vetette fel a házasság ötletét? – kérdezte.
– Igen, ő bátorított arra, hogy kérjem meg kegyed kezét – felelte a naiv
fiatalember. – Úgy vélte, nászúnk bírná Henrik király támogatását.
– Ez így is van – szólt Erzsébet. – Mindenesetre bármennyire is szerelmes
belém – és nagyon hízeleg nekem, ha így van –, úgy hiszem, várnunk kellene
egy darabig, és próbára tennünk egymás iránti érzelmeinket.
– Remélem, nem lesz kegyetlen hozzám – esengett Courtenay.
– Soha nem tudnék barátságtalanul bánni egy ily szenvedélyes udvarlóval.
Most pedig, kedves uram, fel kell függesztenünk beszélgetésünket, hisz
közeledik az ebédidő, és el kell készülnöm. Isten vele! – Kinyújtotta a kezét,
melyet Courtenay sietősen térdre borulva megragadott és megcsókolt.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Kat, gyanakodva figyelve a férfi

visszavonulását.
– Ó, semmi, csak egy újabb házassági ajánlat! – nevetett Erzsébet. – Sajnos a
lehető legkomolyabban gondolva, köszönhetően a francia követ
mesterkedéseinek.
– Remélem, azonnal kikosaraztad, és jól megmondtad neki a magadét. – Kat
próbált uralkodni magán.
– Dehogy, hagytam, hadd képzelődjön – közölte Erzsébet kajánul. –
Megmondtam neki, hogy majd elgondolkodom rajta, és lebeszéltem arról, hogy
lerohanja a királynőt, áldását kérve a házasságra. Végül is állítólag az ő kérője.
Semmi baj nem lehet ebből, ígérem.
Courtenay határozottan a legnépszerűbb úriember volt ebben az időben.
Mindenki azt várta a királynőtől, hogy hozzámenjen feleségül.
Erzsébet barátai másról sem beszéltek. Magánszobája a pletykák melegágyává
vált.
– Csak úgy nyüzsögnek körülötte az udvaroncok, a védnökségére áhítozva –
vélte Parry. – Úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Ezt képzeljék el!
– A nemesek drága ajándékokkal bolondítják – vetette közbe John Astley. –
Lord Pembroke épp most ajándékozta meg néhány csodaszép paripával.
– És mi hasznukat veszi, ha egyszer még meg sem tanult lovagolni? –
somolygott Erzsébet.
– Fehérnépen bezzeg tud lovagolni, ahogy halljuk – dünnyögte Kat.
– Hogy mit mondtál? – nézett Erzsébet Kat szemébe. Kat Parryre pillantott,
aki rákvörös színezetet nyert.
– Bocsánatát kérem, hölgyem, de az udvarnál azt híresztelik, hogy a gróf úr
élete elvesztegetett éveit a southwarki nyilvánosházakban pótolja.
Erzsébet mosolygott.
– Afelől kezeskedem, hogy a királynő erről nem bír tudomással.
– Remélem, a fickó tapintatosan fogja kezelni az ügyet – szólt Astley. –
Tényleg, olyan kiállhatatlan ez az ember, ahogy így kelleti magát. Máris azzal a
ragyogó öltözettel hivalkodik, amit a koronázására akar fölvenni.
Erzsébet arcáról lefagyott a mosoly. Szóval ennyit arról, hogy a férfi
szerelmes belé, gondolta. Nem mintha bármit is érezne Courtenay irányában, ám
nyilvánvaló mesterkedése a királynő kezének elnyerésére világossá tette, hogy
gyümölcsöskerti tiltakozása a királyi házasság gondolata ellen csak ámítás volt,
mely ugyanezt a célt szolgálta. Akkor is meglepődött, de ez most fájt. Milyen
megalázó, ha így faképnél hagyják az embert!
– És a királynő Henrik király gyűrűjével ajándékozta meg – folytatta Kat. – A
gyűrű tizenhatezer koronát ér.
– Ez úgy hangzik, mintha komolyan fontolóra vette volna a vele kötendő
házasságot – vélekedett a férje.
– A nővérem nem lehet ilyen ostoba – jelentette ki Erzsébet némi keserűséggel
a hangjában. – Ez egy léha és sekélyes férfi, és a királynő hamarosan átlát majd
a szitán.

Mikor aznap este egyedül maradt a hálószobájában, még mindig tüskésen

Courtenay gyors elpártolása miatt, Erzsébet belenézett a tükörbe, hogy enyhítse
sebzett hiúságát. Persze, Mária a királynő, így sokkal jobb parti, mint valaki, aki
csak az ő feltételezhető utódja a trónon. De hogy hasonlíthatja össze Courtenay
Máriát ővele? A tükörből visszanéző elmélyült arc annyival fiatalabb és szebb a
királynőénél, hogy biztosan bármely férfi boldog lenne, ha megkaphatná… De
nem Courtenay, gondolta elkeseredetten. Egy nála sokkal kiválóbb férfiú
számára kell tartogatnia magát… Ha valaha is talál rangjához és szerelmére
méltó férfit, egy férfit, akiért kész feláldozni szabadságát, egy férfit, aki meg
tudná győzni arról, hogy a házasság megéri a velejáró kockázatokat…

– Erzsébet úrhölgy! – Courtenay megemelte a kalapját, és mélyen meghajolt.

A galérián csak úgy bámultak az udvaroncok.
– Örülök, uram, hogy végre találkozunk – szólt Erzsébet élesen, kis szünetet
tartva, hogy dölyfös pillantást vethessen a férfira. – Ejnye-bejnye! Nyugtalanító
híreket hallok, miszerint lordságod szerelme már másé lett, kinek nevét ki sem
merném ejteni.
Courtenay legnagyobb szerencséjére meghökkenten nézett rá.
– Ne törődjön a pletykákkal, Madam. A szívem kegyedé, és az is lesz örökké.
– Ó, de mi a helyzet az én szívemmel? – kérdezte Erzsébet halkan, kajánul
mosolyogva, majd ment tovább az útján. A férfi zavarodottan bámult utána.

Mária királynő csak nézte az elegáns fekete ruhába öltözött fiatalember

képmását, kinek férfias póza – kéz a csípőn – előnyösen mutatta kitűnő
testalkatát és selyembe bújtatott izmos lábát. Spanyol Fülöpnek sötétbarna haja
volt, nagy, érzelmes szeme és egyenes orra. Világosbarna bajsza alatt telt, vörös
ajkak húzódtak meg, valamint egy feltűnő Habsburg állkapocs, melyet alig
palástolt rövid, csinos szakálla.
Mi az, ami vonzóvá tesz valakit valaki más számára? Elég néhány pillantás?
Vagy bizonyos testi jellegzetességek szükségesek? Vagy egyszerűen az arcon
tükröződő személyiség? Miért történt, hogy Máriának, kinek érzékeit még soha
nem piszkálta fel egyetlen férfi érintése sem, s ki még romantikus álmokat sem
dédelgetett számtalan kérője kapcsán, elég volt egyetlen pillantást vetnie
Fülöpre, és úgy érezte, menten elolvad? Az ő szemében a férfi gyönyörű volt,
eleven megtestesítője mindannak, ami a férfiúi nemben kívánatos lehet. Csak
úgy itta a szemével a férfi alakját. És el volt veszve.
Renard közelről figyelte a királynőt. Mária festményre adott reakciója
egyértelmű volt, sokkal egyértelműbb, mint amire a követ valaha is számítani
mert.
– Madam? – szólította meg tapintatosan. Mária összeszedte magát, és
sugárzón mosolygott.
– Igen, Simon. Nagyon tetszik, amit látok.
– Ő a keresztény világ legjobb partija – mutatott rá Renard. – Egy olyan
hatalmas birodalom trónörököse, mely Európa igen nagy területét foglalja
magában, és egészen a két Amerikáig is kiterjed. Híres bölcs ítélőképességéről,
józan eszéről, komoly kormányzati tapasztalatáról és megfontoltságáról.
– Ha rátekintek, egy pillanatig sem kételkedem mindebben, de bocsásson
meg, valamit meg kell kérdeznem. Diplomatáim másképp számoltak be róla,
mondván, hideg és kegyetlen természetű.
Renard szomorúan rázta a fejét.
– Őket nyilván félrevezették a herceg ellenségei – jelentette ki. – Már miért is
lenne hideg? Rajongott néhai feleségéért, s mikor az belehalt a szülésbe, mélyen
le volt sújtva a fájdalomtól. – Azóta pedig szeretőt tart, de Renard tartózkodott
attól, hogy ezt is közölje Máriával. Ezek sajnálatos dolgok, de szokványosak.
Ilyen a világ. A nagy emberek kötelességből házasodnak, viszont tetszés szerint
visznek ágyukba szeretőket. – Ami pedig a kegyetlenséget illeti, Madam,
egyedül arra tudok gondolni, hogy felséged követe az új vallás híve volt, és
bántotta a szemét, ami az időnként a herceg által levezetett hitítéletek után
szokott következni.
Mária már sokat hallott ezekről a hitítéletekről – autodafékról, ahogy
emlegették őket –, a spanyol inkvizíció e hosszú vallási szertartásairól, melyek
során számtalan eretneket és hitehagyót szólítottak fel arra, hogy vonják vissza
nézeteiket, és gyakoroljanak bűnbocsánatot. Akik ezt visszautasították, azokat
rendszerint elítélték, és átadták a világi hatóságoknak, hogy közvetlenül ezután
kínozzák és égessék meg őket.
 – Mint az egyház engedelmes leánya, felséged bizonyára tudja, hogy ez a
büntetés az eretnek utolsó esélye az üdvözülésre – folytatta Renard. – Őfensége
ezért egyáltalán nem valamiféle kegyetlenségről tett tanúbizonyságot, mikor
inkvizitórikus buzgalmában ilyen irgalmasnak mutatkozott.
– Természetesen – helyeselt Mária. – Épphogy ő lehetne az a kiváló társam,
kinek segítségével ezt az istenverte országot visszavezethetném az Igaz Hitre.
De attól tartok, van még egy fenntartásom.
– Hadd halljam! – bátorította Renard. Lassú pír öntötte el a királynő arcát.
– A herceg mégiscsak huszonhat éves, én pedig harminchét. Úgy érezheti, túl
fiatal hozzám.
Renard kinevette.
– A korkülönbség olyan érdektelen kérdés, Madam. Őfensége egy meglett
házasember, egy hétéves fiúgyermekkel! És felségedéhez hasonló lelkesedéssel
várja e házasságot. Mely felségednek csak egy szavába kerül.
– Nem is tudom… – Mária határozatlannak és zavarodottnak tűnt. – Higgye
el, én hajlok erre a nászra, ám félek a Tanács véleményétől. Tudok arról, hogy
sokuk titokban továbbra is ragaszkodik eretnek meggyőződéséhez, és sokan
vannak olyanok is, akik helytelenítenék, hogy külországi fejedelemhez menjek
feleségül. Az angolok a szó minden értelmében szigetlakók, Simon, és
gyanakvók a külföldiekkel szemben. Néhányan például azt hiszik, hogy a
franciáknak farkuk van!
– No, ez utóbbit el is hiszem – kuncogott a férfi. –Azt javasolnám, vesse fel a
témát, csak tapintatosan.
– Egyáltalán nem vethetem fel – szólt Mária, még jobban elpirulva. – Nem
vitathatok meg egy ennyire kényes kérdést azzal a sok úriemberrel.
– Hát akkor megkérem uralkodómat, a császárt, hogy írásban forduljon
hozzájuk – nyugtatta meg Renard, azon tűnődve, hogy a fészkes fenébe fog
boldogulni Fülöp, mikor ennél jóval bensőségesebb dolgokra kerül majd sor. –
Tapintatos lesz, és készséges, biztosra veheti felséged.
– Nem vagyok biztos abban… – szólt Mária ismét. – Ez az egész túlságosan…
túlságosan…
– Mi az, amitől fél? – kérdezte finoman Renard, együtt érzőn tekintve a
királynőre.
– Magától a házasságtól – vallotta be Mária, alig merve a férfi szemébe nézni.
– Soha nem éreztem azt, amit szerelemnek hívnak, soha nem is kergettem
vágyteli gondolatokat. Atyám, Henrik király számtalan kérőt javasolt nekem, de
ebből semmi sem lett, és igazság szerint nem is sokat gondoltam házasságra, míg
az Úr jónak nem látta, hogy trónra emeljen. Megmondhatom, mint
magánszemély nem is vágynék rá. Ám… – Pillantása a festményre esett, és meg
is állapodott rajta. – Ezért aztán az egész ügyet a császárra kell bíznom, kire mint
atyámra tekintek.
– Értem, Madam – szólt Renard atyáskodó hangon. – Uralkodóm úgy fog
eljárni, ahogy felséged kívánja.
Erzsébet holtsápadtan és idegesen lépett be a tanácsterembe, pontosan tudva,
miért hívatták. Ott ültek a Tanács tagjai hosszú sorban, az asztal túlsó oldalán,
ezek a megátalkodott, befolyásos férfiak. Többüket jól ismerte. Néhányuk hithű
katolikus, néhányan boldogan visszatértek a régi hithez, míg mások, ezt jól
tudta, csak színlelték a visszatérést. Egyvalamiben azonban megegyeztek:
mindannyian foggal-körömmel ragaszkodtak a hatalmukhoz, s ez magyarázat
arra is, miért akartak most mind rátámadni.
Amint elhelyezkedett a velük szemben felállított széken, Gardiner püspök és
főkancellár helytelenítő pillantást vetett rá, ráncolva méretes orra fölött burjánzó
bozontos szemöldökét.
– Ladym, tudnia kellene, hogy őfelsége kezdi elveszíteni a türelmét azokkal
szemben, akik kitartanak az eretnekség mellett – kezdte –, és különösen nagy
dühöt érez, mert kegyelmed soha nem hajlandó részt venni a szentmisén.
– Uraim, úgy értesültem, őfelsége világossá tette, hogy nem kíván
lelkiismereti ügyekbe erőszakkal beavatkozni – szögezte le Erzsébet, eltökélten,
hogy kitart a maga igaza mellett.
– Igen, ez az álláspontja, míg a parlament másként nem rendelkezik – engedte
meg Gardiner. –Ám őfelsége reménye szerint alattvalói, különös tekintettel
örökösére, olyan odaadóan pártolnak az Igaz Hit mellé, amilyen odaadóan ő azt
gyakorolja.
– Úgy értesültünk, hogy a királynő több alkalommal is kérte, vegyen részt
társaságában a szentmisén, de kegyelmed visszautasította – szólt rá a vén
Norfolk herceg, tulajdon nagy-nagybátyja. Időskora nem enyhítette harcias
modorát.
– Lelkiismereti alapon utasítottam vissza – tiltakozott Erzsébet –, s ha a
királynő őfelsége ragaszkodik ahhoz, hogy engedelmességre kényszerítse
alattvalóit, miért vezeti őket félre ellentétes tartalmú nyilatkozatokkal?
Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, máris azt kívánta, bárcsak tartotta
volna a száját. Dühében hagyta, hogy elhagyja szokásos elővigyázatossága, és
bizonyára túl messzire ment. Hisz őszintén beszélt. Istenem, mi mást felelhetett
volna?
Az urak elkomorodtak. Néhányan összesúgtak egymás között.
– Ez otromba és tiszteletlen válasz – közölte Gardiner szigorú arccal –, és a
jelen lévő Tanács bírálattal illeti kegyelmedet a királynő kívánságainak
figyelmen kívül hagyásáért, nem pusztán a szentmise kérdésében, hanem azon
őszinte kérésének ismételt elutasításával is, hogy vesse le egyszerű öltözékét, és
öltsön végre méltó viseletet.
– Már az is bűn, ha szerényen és mértékletesen öltözködik az ember lánya? –
vágott vissza Erzsébet élesen. – Bocsássanak meg, ezt nem tudtam.
– Nagyon is jól tudja kegyelmed, miért viseli ezeket a ruhákat, és ennek
semmi köze a mértékletességhez. Azért cselekszik így, hogy a protestánsok
barátjukra találhassanak kegyelmedben, ellenben, ugyebár, a királynővel.
Erzsébet mély lélegzetet vett. Bármilyen dühösnek érezte is magát, tudta,
semmi jó nem fakadna abból, ha tovább vitatkozna e rosszindulatú férfiakkal.
– Szeretnék találkozni a királynővel, és őneki kifejteni álláspontomat – szólt
végül. – Könyörgök, kérjenek tőle kihallgatást a számomra.

Mária két napig várakoztatta húgát, mielőtt hívatta volna a richmondi palota
hosszú galériájára. Ezalatt Erzsébetnek volt ideje végiggondolni a helyzetét, és
megvitatni Kattel.
– Attól félek, valamilyen megegyezést fognak követelni. Bármennyire is
szeretnék a protestánsok barátjának mutatkozni, nem kockáztathatom meg, hogy
hitem nyilvános vállalása miatt rám zúduljon a királynő haragja.
– Nincs értelme, hogy veszélynek tedd ki magad – helyeselt Kat. – A királynő
eleinte vallási türelmet hirdetett, ám úgy tűnik, kezd hangnemet váltani. És a
dolgok csak rosszabbra fordulhatnak, ha hihetünk a szóbeszédnek, és valóban
hozzámegy Fülöp herceghez. A kutyafáját, veszedelmes időket élünk!
– Valóban – felelte Erzsébet, és a szíve összeszorult a nővérével való közelgő
szembesüléstől.

– Ne bízzék benne! – intette Renard. Szeme csillogott a pislákoló

gyertyafényben.
Máriát összezavarta a férfi hangjában bujkáló indulat.
– Mégiscsak a húgom – mondta lassan –, és mindeddig lojálisnak mutatkozott
hozzám. Egyedül a vallás kérdése az, amelyben nem felel meg az elvárásaimnak.
– És éppen ebben rejlik a hitszegése! – szögezte le Renard. – Az a bajkeverő,
a francia követ, állandóan tüzeli a szakadárokat és eretnekeket, csak hogy
kihozza a sodrából uralkodómat, a császárt, és meghiúsítsa felséged házasságát
Fülöp herceggel. Erzsébet úrhölgy pedig a szövetségese, ebben bizonyos
vagyok.
Még olyat is hallottam, hogy tegyenek bármit a pápisták, Erzsébet úrhölgy
gyógyír lesz a protestánsok sebeire.
– Nem tudom ezt elhinni róla – szólt Mária, nyugtalanul csavargatva a
gyűrűit.
– Ne becsülje le őt, Madam! – figyelmeztette a követ. – Úgy tűnik számomra,
abból a megfontolásból kiindulva ragaszkodik az új valláshoz, hogy politikai
támogatásukra számítva magához édesgesse az eretnekeket.
Mária felállt, és a rácsozott ablakhoz sétált. Alatta a széles, holdfényben úszó,
üres palotaudvar. A palotában a legtöbben már ágyban lehetnek, de tudta, ő ma
éjjel nem fog aludni. Túlságosan nyugtalanítja ez a dolog a húgával.
– Van valami bizonyítéka arra, hogy ellenem áskálódik? – kérdezte.
– Még nincs – ismerte el Renard. – Természetesen lehet, hogy tévesen
gyanakszom rá, de mégis jobb félni, mint megijedni. Okos, agyafúrt, és megvan
benne a képesség az emberek elbűvölésére. Véleményem szerint, Madam,
akkora veszélyt képvisel, hogy haladéktalanul a Towerbe kellene küldeni, vagy
legalábbis eltávolítani az udvartól, hisz jelenléte kétségtelenül fenyegetést jelent
felséged biztonságára.
Mária hirtelen ránézett.
– Tényleg azt gondolja, hogy rosszat akar nekem? Renard megvonta a vállát.
– Az biztos, hogy becsvágyó. Bármikor rábeszélhetik valami veszélyes tervre,
vagy akár más is kivitelezhet effélét az ő nevében.
– Bevallom, az én fejemben is megfordultak ugyanezek a gondolatok. Alig
hiszem, hogy ő ilyen messzire menne, abban viszont nem kételkedem, hogy
vannak, akiknek nincsenek aggályaik azt illetően, hogy őt ültessék a helyemre,
ha lehetőség adódnék rá. Ám ha nincs semmilyen bizonyítékom a húgommal
szemben, akkor nem zárathatom a Towerbe. Nem, ezt nem akarom. Fel-alá
kezdett járkálni.
– Minden megoldódna, ha elfogadná, hogy meg kell térnie az Igaz Hitre. Ez
minden vágyam. És szükségszerű is, hisz ő fog követni a trónon.
– Míg felségednek fia nem születik – mondta tapintatosan Renard.
Mária elpirult.
– Ha ez bekövetkezik, többé egyáltalán nem kell félnem a húgomtól. De
egyelőre mindent meg kell tennem, hogy visszavezessem a nyájhoz, és
kiábrándítsam eretnek rajongóit. Holnap találkozom vele. Kihallgatást kért
tőlem, mivel láthatólag aggódik a helyzete miatt. Most én jövök, és ezt saját
előnyömre kell fordítanom.
Erzsébet térdre borult a királynő előtt. Komolyan készült erre a találkozásra,
ám mikor eljött a pillanat, nem tudta abbahagyni a remegést, és közel járt a
síráshoz. Még rosszabbul érezte magát attól, hogy közeledett huszadik
születésnapja, mely idén nem ígérkezett valami vidám ünnepségnek. A császári
követ jelenléte, ahogy ez a sötét sárkánygyík ott állt fenyegetően Mária háta
mögött, komoly félelemmel töltötte el.
– Nos, húgom – szólt Mária barátságtalan, bizalmatlan tekintettel –,
mindketten tudjuk, miért hívattalak.
Erzsébetnek még jobban elszorult a szíve. A sírás határán állt.
– Túlságosan világos lett számomra, hogy felséged elveszítette irántam
jóindulatát – hebegte –, és nem tudom elképzelni, mi más oka lenne ennek a
valláson kívül. Könyörgök felségedhez, hogy bocsásson meg nekem ebben az
ügyben, minthogy engem protestánsnak neveltek, és soha nem tanítottak meg a
régi hit tanaira.
Az a fontos, hogy időt nyerjek, biztatta magát.
– Kérem szépen felségedet – folytatta –, okíttasson egy tanult teológussal, és
lásson el megfelelő olvasmányokkal, hogy megbizonyosodhassam arról,
megengedi-e a lelkiismeretem vallási meggyőződésem megváltoztatását.
Mária arcán örömteli remény csillant, ám Renard ferde szemmel,
csúfondárosan nézett Erzsébetre, akinek nem voltak kétségei afelől, hogy a férfi
tisztában van szavai hamisságával.
– Őszintén örülök, hogy ezt hallom – szólt a királynő. – ígérem, gondoskodom
az okításodról.
– Köszönöm, Madam – dünnyögte Erzsébet lehajtott fejjel.
– Másra sem vágyom, mint hogy megtérj az Igaz Hithez – közölte Mária. –
Biztosítalak, húgom, ha velem tartasz a szentmisére, a hit majd megjön magától.
Szeretettel látlak holnap az Áldott Szűz Mária születésének ünnepe alkalmából
celebrált szentmisén.
Erzsébet kénytelen volt beérni a jól bevált kifogással. Mellkendőjére tette
kezét, és szenvedő arckifejezést öltött.
– Ó, Madam, attól félek, nem érzem jól magam. Veszett fájdalom kínoz a
hasamban.
Mária és Renard is rosszallón nézett rá.
– Ahhoz azért volt erőd, hogy idejöjj és képviseld az ügyedet – felelte Mária
élesen. – Isten elől nem lehet mindenféle kifogással kitérni. Remélem, holnap
látjuk egymást.

Amint Erzsébet vonakodva kilépett a lakosztályából Kat és hölgyei

kíséretében, döbbenten vette észre a kápolna felé vezető galérián felsorakozott
kíváncsi udvaroncokat. Önmagában is elég pocsék érzés, hogy misére kell
mennie, de még ennél is rosszabb, hogy az emberek tudnak róla. Közülük
néhányan, akik csalódottsággal és helytelenítéssel a szemükben figyelték, az új
hit hívei voltak.
– Kat, annyira fáj a gyomrom – mondta hangosan, úgy téve, mintha valóban
szenvedne, sőt kissé imbolyogna is. – Ó, jaj!
Még mindig sóhajtozott, mikor meglátta a királynőt közeledni a menet élén, és
gyengén felnyögött, mikor bókolt előtte a kápolna ajtajában.
– Jó reggelt, húgom – szólt a királyné, felállítva a bókból. – Remélem, ma
reggel már jobban érzed magad.
– Nem, Madam – nyöszörgött Erzsébet. – Beteg vagyok.
Mária bosszúsan nézett rá.
– Jobban fogod érezni magad, ha lelkiekben felfrissültél – mondta élénken, és
bevitorlázott a kápolnába. Erzsébet kétségbeesetten szorította kezét a hasához, és
ahogy továbbment, megráncigálta Susan Clarencieux, a királynő első
udvarhölgye ingujját.
– Kérem, masszírozza meg a hasamat, Susan! –nyöszörgött.
Mrs. Clarencieux döbbenten bámult rá, pontosan értve az Erzsébet által
játszott játékot.
– Ladym, most el kell foglalnunk a helyünket, hisz mindjárt kezdődik a
szentmise – sziszegte, és hátralépett, hogy Erzsébetet előreengedje. Nem látván
menekülési útvonalat, Erzsébet lassan besétált a helyére, szándékosan a kis
aranykönyvvel babrálva, melyet az övén viselt, és Edward öccse imádságát
tartalmazta. Azért imádkozott, hogy a néhai király vallási meggyőződését osztók
e gesztusát annak jeleként értelmezzék, hogy valójában továbbra is kitart a hite
mellett.
Természetesen előzőleg nem esett át a gyónáson, így nem vehette magához az
úrvacsorát, s mikor felemelték az ostyát, behunyta a szemét, és lehajtotta a fejét,
mintha imádkozna. Ám így is megelégedésére szolgált a királynőnek, aki a mise
után melegen átölelte, és értékes gyémánttal, rubin melltűvel és korall
rózsafüzérrel ajándékozta meg. Utóbbit Erzsébet elrakta egy fiókba, eltökélten,
hogy soha nem fogja viselni. Következő vasárnap pedig már nem ment misére.

– A kisasszony színlel, Madam! Ügyesen játssza a szerepét – mennydörgött

Gardiner főkancellár.
– Immár nem titkolja valódi önmagát – szólt közbe Renard. – Madam, kígyót
melenget a keblén, mint előzetesen figyelmeztettem!
Mária hívatta Erzsébetet.
 – Könyörgök, húgom, beszélj őszintén! – noszogatta. – Meg kell mondanod,
valóban erősen hiszed-e, amit a katolikusok mindig is hittek, hogy az
oltáriszentség Urunk valódi testévé és vérévé válik megszentelése pillanatában.
Erzsébet elsápadt. Nyelt egyet, tudatában annak, hogy Gardiner és Renard
bármikor lecsapni kész karvalyokként figyelik minden mozdulatát, és érzékelve
a veszélyt, melybe egy rossz válasz sodorhatja. Bármi áron meg kell tartania
Mária rokonszenvét, hisz rengeteg minden forog kockán.
– Madam, én valóban beláttam a tévedésemet – mondta halkan –, és már
terveztem is, hogy nyilvánosan kijelentem, lelkiismeretem szavára hallgatva és
szabad akaratomból vettem részt a szentmisén.
Mária elmosolyodott, és ösztönösen megölelte.
– Megörvendezteted a szívemet a szavaiddal. Ó, Istenem, hát remegsz! Nincs
erre szükség, húgom. Minden rendben van.
– Attól féltem, hogy megbántottam felségedet.
– Túl vagyunk ezen – felelte Mária szívélyesen. Renard, figyelve a teremből
távozó Erzsébetet, alig tudta visszafogni ingerültségét.
– Mindannyiunkat átejt – közölte a királynéval. – Kikerülte, hogy egyenes
választ adjon felséged kérdésére.
– Összevissza hazudozik a megtéréséről – dörmögött Gardiner.
Mária elcsüggedten nézett rájuk.
– Továbbra is így gondolják, drága barátaim?
– Attól tartok, Madam – válaszolt Renard. – Igazi képmutató. Egyik nap még
fogalma sincs a katolikus hitről, másnap már ráébred, hogy mindeddig
tévedésben volt. Kétségtelen, okos hölgy, no de nem ennyire. És bocsásson meg,
de felséged túlságosan derűlátó, és túlontúl is hajlamos arra, hogy mindenkiben a
jót lássa.
Gardiner püspök egyetértőn hümmögött.
– Fájdalmas arra gondolnom, hogy amennyiben fiúgyermek nélkül halok meg,
a trónomat olyasvalaki foglalhatja el, akinek vallási nézetei ennyire gyanúsak –
mondta Mária lassan, újfent a gyűrűit csavargatva. – Sőt igencsak súlyosan
terhelné a lelkiismeretemet, ha megengedném Erzsébet trónra lépését, már
amennyiben igazuk van, és csak képmutatásból vesz részt a szentmisén. Ez
országom szégyene lenne.
Leroskadt a trónjára. Elgyötört lelkéből előkerültek Erzsébettel kapcsolatos
régebbi kételyei is.
– Végül is olyasvalakinek a leánya, kinek jó híréről már nyilván hallottak –
jegyezte meg ironikusan. – S aki el is nyerte méltó büntetését.
– Túl sokat örökölt annak a ladynek a jelleméből ahhoz, hogy jó királynő
válhatnék belőle – észrevételezte Gardiner. – Megengedem, annak idején engem
is elbűvölt édesanyjának fenséges bája, ám időben jobb belátásra tértem.
De Mária oda sem hallgatott. Azzal a különös aggodalmával birkózott, amely
hosszú-hosszú évekkel ezelőtt fészkelte be magát a szívébe, és újabban ismét sok
álmatlan éjszakájának okozója volt. Most, hogy újabb gondok-bajok adódtak
Erzsébettel kapcsolatos rossz érzéséhez, nem tudta továbbra is visszafogni
magát.
– Meg kell mondanom, hogy kételkedem abban, valóban atyánk gyermeke-e –
csúszott ki a száján, önmagát is meglepve, hisz még soha életében nem adott
hangot ennek.
Gardiner és Renard döbbenten néztek rá.
– Hallgassanak csak végig – mondta, meghökkenve saját szókimondásától. –
Sok-sok évvel ezelőtt, nem sokkal annak a szajhának a bukása után hallottam,
hogy Erzsébet Mark Smeaton lantjátékos vonásait viseli magán, akit azzal
vádoltak meg, hogy bűnös viszonyt létesített azzal a nővel. Többen is azt az
észrevételt tették, hogy a gyermek arca és fellépése színtisztán az övére hasonlít.
És ha ez igaz, akkor egyáltalán nem is a testvérhúgom, s annál is kevésbé
törvényes trónörökösöm.
– Én is hallottam ezeket a híreszteléseket, de attól tartok, az egész nem több
rosszindulatú pletykánál, legnagyobb sajnálatomra – mondta a püspök. – Én
ismertem azt a bolond Smeatont, és nem tudok felfedezni semmi hasonlóságot.
Ellenben, ha a tekintetét nézzük, felfedezhető némi hasonlóság felséged néhai
atyjával, nem gondolja?
– Bárcsak így lenne! – felelte Mária.
– Lehetetlen az apaságot bizonyítani vagy cáfolni, úgyhogy én azt javasolnám
felségednek, ne lépjen erre az útra – vetette közbe Renard. – Soha nem láttam
sem Henrik királyt, sem Smeatont, úgyhogy nem tudok hozzászólni a kérdéshez,
ám e kételyek csakis szóbeszéden alapulhatnak. Nincs semmi bizonyíték, semmi
bizonyosság, amire bármilyen kitagadási eljárást lehetne alapozni.
– Hát éppen ez bosszant – szólt Mária. – Ettől még nem csillapulnak le a
kételyeim.
– A legjobb megoldás – mondta Gardiner felettébb gyakorlatiasan –, ha
felséged mihamarabb megházasodik, és megszüli saját véréből való örökösét.
Courtenay a rendelkezésére áll, hát akkor, Madam, mire is várunk?
Mária összerezzent a férfi nyers megjegyzése hallatán, és elpirult. Eszébe
jutottak a titkos jelentések, melyeket Courtenay londoni bordélyházakban tett
kirándulásairól kapott.
– Túlságosan fiatal – mondta elutasítón.
 – És összeszövetkezett a francia követtel, aki arra törekszik, hogy
összeházasítsa Erzsébet úrhölggyel – tette hozzá Renard. – Erzsébettől ebben a
tekintetben is tartanunk kell, ugyanis kétségkívül szemet vetett Courtenayre.
Attól félek, Madam, ha kikosarazza Courtenayt, a barátai kiforralhatnak valamit
felséged ellen, és Erzsébetet ültethetik a trónra, Courtenayvel mint férjével az
oldalán.
– Úgy hiszem, excellenciád téved Courtenay megítélésében – tiltakozott
Gardiner. – Nincs annyi esze, hogy megszervezzen egy ilyen összeesküvést.
– Éppen emiatt aggódom – szólt Renard. – Könnyen befolyásolható. Püspök
uram nagyon kedveli ezt a fiút.
– Sok-sok évet töltöttünk együtt a Towerben – mondta Gardiner kimérten.
– Attól tartok, ez elhomályosítja az ítélőképességét – vágott vissza Renard
elutasítón. – Nem, Madam – folytatta határozottan, esélyt sem adva a magából
kikelt püspöknek a tiltakozásra –, férjhez kell mennie, és a spanyol herceg alig
várja felséged kedvező válaszát.
– Az angol nép soha nem fogja őt uralkodójaként elfogadni – tombolt
Gardiner, eltökélten ismételve meg álláspontját. – Courtenay a megfelelőbb
jelölt.
– Nem – felelte Mária. – Elég legyen, uraim! Ez túl kényes kérdés. Megyek,
és imádkozom az Úrhoz iránymutatásért.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, Gardiner Renardhoz fordult.
– A királynő mégiscsak nő, és erről a témáról nem tud beszélni – mondta
kétségbeesetten.
– Hát éppen ezért kell férjhez mennie, méghozzá mihamarabb, hogy hasznát
lássa férje bölcsességének és útmutatásának – mutatott rá Renard.
– És szüljön gyermekeket – tette hozzá Gardiner. – Az aztán kiüti majd
Erzsébet úrhölgyet a nyeregből! Őfelségének Courtenayhez kellene mennie.
– Fülöp herceg a jobb parti – ellenkezett Renard.

Erzsébet migréntől szenvedett Mária koronázásának napján. Ott ült a hintóban

a mosolygó és hajbókoló Cléves-i Anna társaságában, közvetlenül a királynő
hintója mögött, és egyszerre azon kapta magát, hogy minden cikcakkos
vonalakká fut össze a szeme előtt, miközben integetni próbál a tömegnek. Mikor
elfoglalta díszhelyét a Westminster apátságban, fejének egyik felén gyötrő
fájdalom lett úrrá, és csak arra vágyott, bár egy elsötétített szobában fekhetne,
homlokán hideg vizes borogatással. A szárnyaló zene, a latin nyelvű énekek és a
trombiták harsogása további kínszenvedést jelentett, akárcsak a sok száz gyertya
ragyogó fénye. Le kellett hajtania a fejét, behunynia a szemét, így amit az egész
fenséges szertartásból látott, szinte nem volt több annál a néhány pillantásnál,
amit a templom ünnepi kék kárpitján elterülő fehér damasztszoknyájára,
valamint az előtte elvonulók díszes cipőire vetett. Egyetlenegyszer nyitotta ki
sajgó szemét, hogy mégis lássa, mikor felteszik a koronát nővére homlokára.
Meghökkent a Mária arcára kiülő eksztázistól…

Később a királynő és Anna hercegnő társaságában kellett üldögélnie a

Westminster Hall nagy asztala mellett, ahol a nagyszabású koronázási fogadást
tartották. Összerázkódott, mikor a Királynő Bajnoka hangosan csörömpölni
kezdett a tányérján, és a hagyománynak megfelelően feltette a kérdést,
merészeli-e bármely jelen lévő férfi vitatni őfelsége királyi címét. Az étel
látványától hányingere támadt, és egyedül néhány csöpp bort volt képes
magához venni.
Órákkal később, miután leszedték a térítőket, és kivitték az asztalokat,
hippokraszt és ostyát szolgáltak fel, és a királynő elindult a teremben tett
körútjára, hogy begyűjtse vendégei jókívánságait. Erzsébet sajgó homlokát a
bejárati kapu hideg kövének támasztotta, amikor hirtelen ott termett mellette De
Noailles behízelgő mosolyával.
– Remélem, jó egészségben találom ladységedet – mondta meghajolva.
– Igazság szerint túl nehéz a kis koronám – panaszkodott Erzsébet, forró
homlokát dörzsölve. Észrevette, hogy Renard fekete ruhás, baljós alakja a
közelükben lebzsel.
– Legyen türelemmel, hölgyem – tanácsolta De Noailles. – Ez a kis korona
hamarosan egy nagyobbnak adja át a helyét.
– Nem értem – válaszolta hangosan, de Renard már el is tűnt. Vajon mit
készül jelenteni róla?
William Cecil mostanság ritkán látogatta meg, minthogy már nem népszerű az
udvarnál, nem akarta Erzsébetet kompromittálni. Ám egy napon, mikor Erzsébet
éppen a richmondi parkban lovagolt, észrevette lóháton közelgő barátságos
alakját.
– Gondoltam, hogy a közelben találom, hölgyem – kiáltotta üdvözlésképpen.
– Azért siettem ide, hogy figyelmeztessem. Nyilván hallotta a híreket a
parlamentből.
– Tudom, hogy Anglia hivatalosan visszatért a katolicizmushoz – szólt
Erzsébet. Szorosra fogta a gyeplőt, és hátranézett. Kísérői jócskán lemaradtak
mögötte.
– Hát igen – mondta a férfi komoran. – És immár tilos bírálni a szentmisét
vagy rendelkezni a Közimádság Könyve egy példányával. Felkelések törtek ki
Londonban, de hát csodálkozik ezen? Pusztítják a templomokat, és papokat
támadnak meg.
– Hamarosan túl veszélyes lesz saját hitünket gyakorolni – borzongott meg
Erzsébet.
– Sokan külföldre menekülnek. Lehet, hogy ők járnak el bölcsen.
Valami nyugtalanította a férfit, valami, ami több ennél. Erzsébet tudott olvasni
az arcából.
– Mi baj van, öreg barátom? – kockáztatta meg. A férfi szerette a
közvetlenségét.
– Valamit meg kell osztanom kegyeddel – sóhajtott. – Tudnia kell, hogy a
parlament érvényesnek nyilvánította atyjának Aragóniai Katalin királynéval,
őfelsége édesanyjával kötött házasságát. E döntés törvényesíti a királynőt…
– Én pedig megmaradok fattyúnak – nevetett keserűen Erzsébet. – Ez azt
jelenti, hogy kizárnak az öröklésből?
– Nem, erre a parlament nem fog rábólintani, de a királynő már föltette a
kérdést, hogy ez lehetséges-e – ismerte el. – Azt gondoltam, ezt tudnia kell.
„Ismerd meg ellenségedet!” Bölcs dolog, ha az ember követi ezt a tanácsot.
– Szóval továbbra sem bízik bennem – szólt Erzsébet, leforrázva a hírtől. Hát
ennyire gyűlöli Mária? Mindeddig fogalma sem volt erről.
– Ne hibáztassa érte! Őfelsége pontosan tudja, kegyed csak kényszerből vesz
részt a misén, s hogy szíve mélyén ragaszkodik a hitéhez. Katolikus trónutódlást
akar, hát ezért szeretné kizárni kegyedet az öröklésből.
– Mit tehetek?
– Türelemmel várjon a sorára – tanácsolta Cecil. –Ne kövessen el semmilyen
hibát. Továbbra is járjon a szentmisére. Az Úr meg fogja érteni.

Aznap este, mikor vacsorához ültek a fogadóteremben, Mária odahajolt

Erzsébethez, és egy apró, selyemborítású csomagot nyomott a kezébe.
– Ajándék, neked – szólt csillogó szemmel.
– Köszönöm, Madam – felelte Erzsébet meglepődve. Örült a jóindulat látható
jelének.
Ám a mosoly lefagyott az arcáról, mikor kinyitotta a kis fehér diptichont, s
meglátta benne Henrik király és Aragóniai Katalin királyné miniatűr arcképét.
– Van rajta egy karika és egy lánc, hogy az övedre fűzhesd – szólt Mária,
közelről figyelve húgát.
– Mélységesen hálás vagyok – préselte ki magából Erzsébet a szavakat. Mária
véleménye akkor sem lehetne ennél nyilvánvalóbb, ha a palota tetejéről üvöltené
diadalittasan a világ fülébe. Hisz ha Katalin házassága ezek szerint érvényes
volt, akkor Boleyn Annáé még csak házasságnak sem nevezhető. Ez az átadott
ajándék üzenete. Az üzenet, mely megerősíti és hangsúlyossá teszi Erzsébet
törvénytelen státusát. És nővére elvárja tőle, hogy még viselje is ezt a vackot,
világgá kürtölve megaláztatását.
Soha! – gondolta. Mehet a fiókba a korall rózsafüzér mellé.

Renard elfogadta a felkínált ülőhelyet, és kellemesen elhelyezkedett a kályha

mellett Mária függönyredős burkolatú szobájában. Késő este volt, és a királynő
kimerültnek tűnt, majdnem elsüllyedve faragott tölgyfa karosszékében.
– Uralkodóm, a császár tudni szeretné felséged válaszát a fia ajánlatára –
közölte tapintatosan. – Irt felséged Tanácsának, ám nem kapott választ. Kezdi
elveszíteni a türelmét, attól tartok.
Mária egy darabig nem szólalt meg. Csak a festményen látható jóképű férfira
gondolt, a férfira, aki megdobogtatta hajadoni szívét, a férfira, akire az a jövő
vár, hogy társa legyen Anglia visszatérítésének nagy vállalkozásában, és
gyötrődött, mert tudta, ez a férfi soha nem lenne képes szeretni egy hozzá
hasonló korosodó szüzet.
– Köszönöm a császárnak, hogy a megérdemeltnél sokkal kiválóbb nászt
javasol nekem – mondta nagy sokára. – Mindazonáltal nem vagyok
meggyőződve arról, hogy alattvalóim elfogadnának egy külföldi herceget
királyukként, és még nem tudom, hogy a Tanács jóváhagyását adja-e ehhez a
házassághoz. Továbbá attól is félek, hogy felelős külországi feladatai miatt csak
kevés ideje jut majd Angliára, én pedig aligha hagyhatom hosszabb időre itt az
országomat. És tudom, olyan aggodalmak is felmerülnek, hogy netán
belekeverne minket is saját háborúiba. Továbbá, és tudom, hogy erről már
beszéltünk, ő még csak huszonhat éves. Egy huszonhat éves férfi –
nyomatékosította elpirulva, de eltökélten abban, hogy kimondja, amire gondol –
valószínűleg hajlamos a szerelemre, én pedig erre nem vágyom, soha nem is
vágytam. Soha életemben nem dédelgettem szerelmes ábrándokat. Úgyhogy
láthatja, valószínűleg nem tudok ilyen gyorsan elhatározásra jutni.
Renard megajándékozta legatyaibb mosolyával.
– Madam, kérem, hallgasson meg. Fülöp herceg oly csodálatos, erényes,
megfontolt és mértékletes férfi, már-már hihetetlen, hogy egyáltalán emberi
lény-jelentette ki, nem minden túlzás híján. – Egyáltalán nem valami élvhajhász
fiatalember. Őfensége az állhatatos és higgadt jellem szobra. Ha felséged
elfogadja házassági ajánlatát, megszabadítja azoktól a gondoktól és
fáradalmaktól, melyek inkább a férfiakra, semmint a nőkre tartoznak. Őfensége
igazán kiváló herceg, akihez felséged országa pártfogásért és segítségért
fordulhat. Felséged nyilván emlékszik, hogy ellenségei vannak: az eretnekek és
elégedetlenkedők, a franciák, valamint Erzsébet úrhölgy. Mindannyian
megtámadnák felségedet, ha egy módjuk lenne rá.
Mária lecsapott a lehetőségre, hogy témát váltson.
– Örömmel jelenthetem, hogy Erzsébet úrhölgynek már nincs módja erre,
legalábbis egy tekintetben – tájékoztatta Renardot. – Múlt héten beszéltem
Courtenayvel, és megvallotta nekem, hogy soha nem kívánta őt feleségül venni,
és Erzsébet túlságosan eretnek nézeteket képvisel. Én közöltem vele, hogy
semmiképpen sem megyek hozzá, amivel, attól tartok, némiképp megsértettem,
ezért felajánlottam, hogy keresek neki hozzá méltó katolikus feleséget, ám ezt
elhárította. Remélem, külföldre távozik, és ezt világossá is tettem számára.
Eddig is csak bajt okozott országunknak, és most, hogy kikosaraztam, még
többet is okozhat. Íme. – Átnyújtott Renardnak egy rakás pamfletet.
– De hát ez vérlázító! – kiáltott fel a férfi, gyorsan átfutva a paksamétát, ahol
trágár és ocsmány megállapításokat olvasott Fülöp erkölcseiről, melyek
nyugtalanítóan közel álltak a valósághoz, és kétségtelenül a francia követ – az a
patkány, gondolta Renard – szíves szóbeli közlésein alapultak.
Renard gyorsan összeszedte magát.
– Ezek nyilvánvalóan arra szolgálnak, hogy befeketítsék Fülöp herceg nevét,
ami persze Courtenaynek válnék előnyére. Ne foglalkozzon ezekkel, Madam,
hisz e rágalmak közül egyetlenegy sem igaz. –A szakállát simogatta. – Ami
engem sokkal inkább aggaszt, az Courtenay kijelentése, miszerint nem kívánja
feleségül venni Erzsébet úrhölgyet. Egyszerűen nem hiszem. Őladysége már
kimutatta megkülönbözetett jóindulatát a férfi iránt, és gyakran tartózkodik a
társaságában. Barátságuk nézetem szerint fenyegetést jelent felségedre.
– Eszembe jutott egy megoldási lehetőség – szólt hirtelen Mária. –
Találhatnánk Erzsébetnek egy katolikus férjet külföldön. Az majd megfékezi a
becsvágyát.

A levegő friss volt, a nap ragyogott, és Erzsébet felpezsdült a hosszú haját

simogató és legyezgető széltől, miközben lovát sarkantyúzta. Vadászaton vett
részt. Előtte a királynő vágtázott nagy iramban, kedvelt udvaroncai körében, a
mindig jelen lévő Renarddal az oldalán. Vad kiáltások hangzottak, mikor
meglátták és bekerítették a zsákmányt, aztán mindenki megzabolázta a lovát,
hogy Mária leszállhasson a lóról, és végezhessen a vaddal.
Erzsébet közömbösen nézte a nyeregből, ahogy kibuggyant a vér a halálra
rémült szarvas torkából. Miután az állat kimúlt, az udvaroncok pedig
megéljenezték a vadászsikert, Erzsébet hirtelen tudatára ébredt, hogy a mellette
haladó lovas nem más, mint Courtenay. A férfi mintha nem vette volna észre őt,
úgyhogy finoman oldalba bökte.
– Hölgyem – bólintott kifogástalan és szertartásos modorban, majd elfordult.
Erzsébet fütyült Courtenayre, hisz voltaképp megvetette ezt az ostoba pozőrt,
ugyanakkor szeretett flörtölni vele, továbbá merő kajánságból szívesen adott
tápot a kettejükről szóló pletykáknak, csak hogy kihozza sodrából a császári
követet. Ám, gondolta, itt süllyedjen el, ha engedi, hogy hajdani szenvedélyes
kérője ilyen udvariatlanul bánjon vele.
– Mi ez a távolságtartás, uram? – kockáztatta meg.
– Nem szabadna, hogy kegyelmeddel lássanak, hölgyem. Figyelnek minket –
szólt kimérten, fél szemével Renardot lesve.
– Már hetekkel ezelőtt is figyeltek – vágott vissza Erzsébet. – Ez korábban
sosem zavarta, például akkor sem, amikor a rossz nyelvek szerint épp
házasságon törtük a fejünket!
– Hát most nem mennék ilyen messzire – morogta.
– A szóbeszéd márpedig úgy szól, hogy bizony messzire ment, ahonnan aztán
csúful visszaparancsolták – mondta Erzsébet halkan. – Igazán, uram, módfelett
állhatatlannak tűnik, ha ilyen kegyetlenül bánik azzal, akibe nemrég még
állítólag szerelmes volt.
Erre a férfi csúf, szinte megvető ábrázattal fordult az ifjú hölgy felé.
– Tényleg azt mondtam volna, hogy szerelmes vagyok ladységedbe? Már el is
felejtettem. Talán csak képzelődik, hisz eszem ágában sem lenne egybekelni egy
eretnekkel, különösen nem olyasvalakivel, aki ilyen mértékben kiesett a királynő
kegyeiből. Megbecsülöm a helyem a világban. Most pedig, ha megengedi…
Szavai arculcsapásként hatottak Erzsébetre. Nem jutott szóhoz, csak nézte,
ahogy a férfi ellovagol a messzeségbe. Hirtelen rátört a vágy, bárcsak itt
hagyhatná ezt az egészet, az ármánykodást, a rágalmazást, a pletykálkodást, a
gyanakvást és a fenyegető veszedelem állandó érzetét. Helyzete az udvarnál
kezd egyre veszélyesebbé válni, gondolta, és az is világos, hogy elveszítette
megbecsülését a magasabb körökben. Ha nem így lenne, Courtenay soha nem
vette volna a bátorságot, hogy ilyen sértő modorban érintkezzék vele.

Villámként csapott bele a felismerés, hogy a hatfieldi béke és nyugalom után

sóvárog, csak arra vágyik, hogy Kattel, Aschammel és Parryvel lehessen, csak
arra, hogy újra elmerülhessen az ottani családias légkörben. Mikor
visszalovagoltak a palotához, hirtelen felindulásból odairányította lovát a
királynéé mellé.
– Felség, kaphatnék engedélyt az udvarból való távozásra? – kérdezte
siránkozó hangon.
Mária összevonta a szemöldökét.
– Miért? – tudakolta.
– Meguntam az udvari életet, Madam, és arra vágyom, hogy ismét otthon
lehessek.
– Nem – felelte a királynő. – Nem engedhetem meg.
– De Madam…
– Azt mondtam, nem! – szólt rá nyersen Mária. –És ezzel vége.
Erzsébet csüggedten vonult vissza.

– Miről volt szó, Madam? – érdeklődött Renard, nyergéből oldalra hajolva a

királynőhöz.
– Engedélyt szeretne, hogy visszavonulhasson Hatfieldbe – közölte Mária
összeszorított szájjal. – Tényleg azt gondolja, hogy elengedem? Pedig ott aztán
szabadon mesterkedhetne ellenem. Nem, azt kívánom, hogy itt legyen, ahol rajta
tarthatom a szemem.
– Bölcsen teszi, Madam – jegyezte meg Renard. – Láttam, hogy nemrég
Courtenayvel társalgott. Meggyőződésem, hogy vele és De Noailles úrral
szövetkezik felséged ellen. Madam, ismét arra biztatom, hogy küldje a Towerbe,
ahol aztán már több bajt nem okozhat.
– Nem – felelte Mária eltökélten. –Jobb lesz, ha itt tartom. S ha Courtenay
összeszűrné vele a levet, úgyis beszámol róla az anyjának, hisz minden titkába
beavatja. Az anyja pedig nekem számol majd be, ugyanis évek óta jó
barátságban vagyunk. Nincs más dolgunk, mint ölbe tett kézzel várni.

– A királynő el van jegyezve! – tört rá Kat Erzsébetre, aki éppen magányosan

hímezgetett egy könyvkötő vásznat a hálószobájában. – A spanyol herceghez fog
hozzámenni! Mindenki erről beszél az udvarnál.
Erzsébet felpattant, rögtön megfeledkezve a könyvkötő vászonról.
– Ezek szerint végre elhatározta magát. Pedig azt reméltem, visszautasítja. –
Kétsége sem volt afelől, hogy Mária éppen végzetes hibát követ el.
– Akárcsak sokan mások, ha nyitva tartod a füled, és odafigyelsz, miket
pusmognak az emberek.
– Őszintén szólva nagyon féltem ezt az országot – mondta Erzsébet mély
meggyőződéssel. – A herceg ki fogja terjeszteni az inkvizíciót Angliára. Nem
éppen barátja a protestánsoknak. És majd jól belerángatja ezt az elgyengült
országot a Habsburgok veszedelmes háborúiba. Biztos, hogy a nép ezt nem viseli
el.

És lőn. Zendülések és erőszakba forduló tiltakozó megmozdulások vették

kezdetüket. A nép nem akarta, hogy a királynőnek spanyol férje legyen, sem
hogy Anglia a Német-római Birodalom gyarmatává váljék. Attól tartottak, ez a
Fülöp keményen és könyörtelenül uralkodna, hisz hát nem ilyenek mind a
spanyolok? Ki ne hallott volna rémtörténeteket kegyetlenkedéseikről, az
eretnekekkel való véres bánásmódjukról? A királynő nyilván megbolondult,
hogy egyáltalán fontolóra vette ezt a házasságot.
Ám miután – tétovázva, szinte keservesen – a szavát adta, nincs visszaút.
– Teljes szívemből szeretni fogom a herceget, és engedelmesen fogom
szolgálni – fogadkozott Renardnak. – Semmit nem fogok akarata ellenére tenni,
s ha át kívánja venni országom kormányzását, nem fogom ebben meggátolni.
– Semmi nem állhat ennek a nagyszerű szövetségnek az útjába – erősködött
Renard. – Ám még mindig itt van Erzsébet úrhölgy. Attól félek, ő jelenti a
legnagyobb fenyegetést. Ő felséged örököse, ismertek eretnek nézetei, és akik
ellenzik ezt a házasságot, megkísérelhetik őt felséged helyére ültetni. Madam,
semlegesíteni kell őt, akár úgy, hogy a Towerbe küldi, akár úgy, hogy
megalázkodik előtte mint trónörökös előtt, ismét szívélyes barátságába és
kegyeibe fogadva. Akár ily módon is biztosíthatná a lojalitását és támogatását,
bár én a magam részéről kételkedem ebben. – Megrázta a fejét. – Az előbbi
megoldást támogatnám.
– Nem börtönözhetem be – tiltakozott Mária. – Az igazságtalan lenne, hisz
nincs rá semmi alapom. Ugyanakkor egyre nagyobb nehézséget jelent
számomra, hogy barátságot mutassak iránta. Nem bízhatok meg benne, s nem
feledhetem a sérelmeket, melyeket az anyja okozott az én édesanyámnak, Isten
nyugosztalja. Egyelőre azt a megoldást támogatom, hogy hagyjuk a dolgokat
úgy, ahogy vannak. Azzal a kikötéssel, hogy aki meg kívánja látogatni, annak
előbb a hozzájárulásomat kell kérnie. Ezzel el van intézve De Noailles
mesterkedése.

Erzsébet, haragudva önmagára, kelletlenül sétált végig a kápolnához vezető

galérián. Ismét vasárnap volt, és szentmisére kellett mennie. A bejáratnál a
királynő várakozott, udvarhölgyeivel a háta mögött. Mikor Erzsébet odaért,
Mária tudomást sem vett róla. Ehelyett unokatestvéreihez fordult, Suffolk
hercegnőhöz és Lennox grófnőhöz, és jelezte nekik, jöjjenek közvetlenül
mögötte, mikor elindul a királyi ülőhely felé.
 Erzsébet sóbálvánnyá merevedett a döbbenettől és a megaláztatástól. A
királynő nyilvánosan semmibe vette. Neki, a trónörökösnek, az ország második
hölgyének van egyedül joga ahhoz, hogy őfelsége után lépjen a kápolnába,
mindenki más előtt. De Mária ezzel a megsemmisítő gesztusával kételyeket
ébresztett a státusa iránt, és megszégyenítette az udvaroncok szeme láttára. Akik
ott álltak a bajszuk alatt somolyogva, pusmogva és a szemüket meresztve. Újfent
kérte, hadd vonuljon vissza birtokaira. Mária újfent visszautasította.
*
Mikor Erzsébet egy novemberi reggelen meglátta William Cecilt, aki gyászos
arccal várt rá saját szalonjában, biztos volt benne, hogy a férfi ismét rossz
hitekkel érkezett.
– Eltávozási engedélyt kértem azzal az ürüggyel, hogy kegyeddel
államügyeket tárgyalhassak meg – lejtette ki. – Valójában azonban azért jöttem,
hogy elmondjam, Lady Jane Greyt és férjét perbe fogták és elítélték.
– De még csak tizenhat éves! – kiáltott fel Erzsébet döbbenten. – Nálam is
fiatalabb. Különben is azt hittem, a királynő kész megbocsátani.
– Ó, szerintem ez továbbra is így van – nyugtatta meg Cecil –, de nem
mutatkozhat megbocsátónak. Udvari kapcsolataim révén úgy tudom, a per csak
formaság volt, mellyel őfelsége a spanyol követnek akart örömet szerezni. Ő
viszont ki akarná végeztetni Jane-t, és kegyednek sem éppen jó barátja. Ezzel
nyilván tisztában van, hölgyem.
Erzsébet gyengeséget és rémületet érzett. A szíve kalapált, a tenyere izzadt.
– De nem akarják valóban kivégezni Jane-t, ugye?
– Hát kétlem, hogy ez lenne a szándékuk – felelte Cecil. – Értesüléseim
szerint a királynő a Towerben akarja tartani a lányt, egészen addig, míg saját
örököse nem születik. Renard úr nem túlzottan boldog ettől, de állítólag a
királynő eltökélt abban, hogy megmenti a leány életét. Végül is Jane-nek esze
ágában sem volt a trónra törni, egyszerűen rákényszerítették. Egyszóval
istenigazából nem követett el felségárulást. Nem, hát biztosan nem Lady Jane az,
akitől őfelségének tartania kellene. Mások szervezkednek az ő nevében. Ugyanis
ez a bolond ifjú lady, akárcsak kegyed, hölgyem, továbbra is hithű protestánsnak
mutatkozik. Ezáltal egy újabb összeesküvés szerveződhet arra, hogy ismét
királynőt próbáljanak csinálni belőle. Oly sokan vannak felháborodva a spanyol
házasság kilátásától, hogy bizonyára akad több forrófejű is, aki képes vásárra
vinni a bőrét a Jane melletti kiállással.
– Szóval még sincs biztonságban – szólt Erzsébet. Majd elállt a szívverése. –
És én sem vagyok, William! Az én nevemet is zászlóra tűzheti egy protestáns
összeesküvés. Nem voltam épp túlbuzgó a római hit felvételében, és világossá
tettem, hogy kényszer hatása alatt veszek részt a szentmisén. Ha tehát a királynő
képes halálra ítéltetni egy tizenhat éves lányt, aki pedig közeli vérrokona, akkor
engem is. És valami azt súgja, hogy ha Renard így akarja, akkor Mária nem fog
habozni.
– Nyugodjék le, hölgyem! – csillapítgatta Cecil, óvatosan átkarolva Erzsébet
rázkódó vállát. – A legtöbben úgy vélik, Jane nem fog meghalni. Az élete
biztonságban van. Még ha néhányan nyomást gyakorolnak is őfelségére, hogy
végeztesse ki, királynőnk irgalmas és igazságos uralkodó.
– Bár igaza lenne! – szólt Erzsébet. Szeme elhomályosult a félelemtől. Tudta,
hogy ő maga sem számíthat többé a királynő szeretetére és irgalmas
természetére. A világ hirtelen még veszedelmesebb lakóhelynek tűnt.

Amint Erzsébet belépett udvari szállására, azonnal meglátta az ajtó alatt

becsúsztatott levelet. Óvatosan lehajolt érte.
– Mi az? – kérdezte Kat a háta mögé állva, a kíváncsiságtól felélénkült
tekintettel.
– Nem tudom – felelte Erzsébet balsejtelmektől gyötörve. Olyan óvatosan
törte fel a jelöletlen viaszpecsétet, mintha mérgezett levéllel lenne dolga.
A rövid üzenet alján álló aláírás – melyet az alábbi szavak követtek: „Égesse
ezt el, ha kedves az élete!” – ismeretlen volt számára.
– Egy bizonyos Sir Thomas Wyatt írta. Azt állítja, a királynő és Anglia iránti
szeretettől indíttatva fordul hozzám. Arra vágyik, hogy megakadályozza a
spanyol házasságot, mert járt már Spanyolországban, és látta, mit végzett ott az
inkvizíció.
– Sir Thomas Wyatt? – szakította félbe Kat. – Volt egy költő, akit így hívtak.
A családja közel állt az édesanyád családjához; a nővére kísérte a vesztőhelyre.
Azt mondják, ez a költő egy időben szerelmes volt az édesanyádba, és Henrik
királlyal vetélkedett a szerelméért.
– Olvastam néhány versét. Elég sokat írt a szerelemről. Ezek az anyámnak
szólnak?
– Van olyan, ami igen, azt hiszem. Így kell lennie, hisz édesanyád halála után
egyszerre eltűntek a versek az udvarból. Ez az ember nyilván az ő fia.
– Szomorú, hogy nem örökölte az apja ékesszólását – jegyezte meg Erzsébet.
– Elég bárdolatlan szöveg, ami azt illeti. – Átfutotta a levelet. – Azt írja, vannak
barátai a felsőbb körökben, akik eltökéltek abban, ha szükséges, erőszakot is
alkalmaznak, hogy megakadályozzák a királynő Fülöp herceggel kötendő
házasságát. Megnevezi Courtenayt, Monsieur De Noailles-t…
– No, az nem lepne meg – vetette közbe Kat.
 – Azt mondja, nem szándékozik megbántani a királynőt, hisz ő és barátai
odaadó katolikusok, ugyanakkor hű angol hazafiak. A támogatásomat kéri.
– Nehogy megadd! – kiáltott Kat.
– Talán bolondnak nézel? – vágott vissza Erzsébet.
– Épp elég nagy bajban vagyok így is, és ezek veszedelmes idők. El kell
égetnem ezt a levelet, és elfelejtenem, hogy valaha is megkaptam. Őszintén
szólva – tette hozzá, fel-alá sétálva, felindultságában tördelve a kezét – úgy
érzem, iszonyatos dolgok vannak készülőben. Azt hiszem, elmegyek az udvartól,
biztonságos távolságba. El kell mennem. Azonnal felkeresem a királynőt, és még
egyszer engedélyt kérek, hogy távozhassam valamely otthonomba.

Mária gyanakvón nézte előtte térdeplő húgát.

– Miért akarsz távozni az udvartól? – kérdezte élesen.
– Vágyom a vidéki élet nyugalmára, felség – felelte Erzsébet komolyan. –
Megelégeltem, hogy unos-untalan a nyilvánosság előtt éljek. Szeretném folytatni
a tanulmányaimat nyugodt és kellemes körülmények között. Az igazat
megvallva, a világon semmi másra nem vágyom.
Mária csöndben ült, magában tanakodva. Elengedje Erzsébetet? Tényleg
veszélyt jelent rá ez a lány, mint Renard hangoztatja? Lehet, hogy őszintén arra
vágyik, hogy a saját életét élhesse? Valójában, gondolta Mária, boldog lenne, ha
megszabadulna tőle, ha végre kihúznák ezt a fájó tüskét a talpából, ezt a lányt,
kinek virágzó fiatalsága mellett ő még sokkal hervadtabbnak tűnik, s kinek
kétséges apai származása miatt állandóan tépelődnie kell.
Hirtelen ráébredt, hogy látni sem bírja többé Erzsébetet. Húga csak gondot-
bajt okozott neki egész életében, és boldog lenne, ha végre megszabadulhatna
tőle.
– Rendben van – mondta hidegen. – Elmehetsz Ashridge-be, ahogy kívánod.
De figyelmeztetlek, a játék, amit játszol, mindenki számára nyilvánvaló. Ha nem
vagy hajlandó kötelességed útjára lépni, és kitartasz a franciák és az eretnekek
iránti barátságod mellett – nem, csak ne ellenkezz, tudom, miben sántikálsz –,
arra csúnyán ráfizetsz.
– Madam – kiáltotta Erzsébet rémülten –, soha nem kerestem a franciák
barátságát, és nem szövetkeztem eretnekekkel. Felséged hű és szerető híve
vagyok. Soha nem szövetkeznék ellened, soha. Odaadó katolikus vagyok, és
papokat is vinnék magammal Ashridge-be, hogy élhessek a szentmise vigasztaló
erejével.
– Úgy értesültem, titkos találkozóid voltak De Noailles úrral.
– Akárki is mondta ezt felségednek, nyilván rosszat akar nekem – tiltakozott
Erzsébet. – Ez nem igaz. Csakis olyan helyeken társalogtam vele, ahol az egész
világ láthatott.
Mária mintha nem lett volna meggyőzve.
– Madam – folytatta Erzsébet –, mélységes hálával tartozom, hogy engedélyt
adsz az udvartól való távozásomhoz. Biztosíthatlak, ashridge-i tartózkodásom
alatt mindent meg fogok tenni azért, hogy kiérdemeljem ezt a szívélyes
megtiszteltetést.
– Hmm. Mehetsz. Jó utat kívánok!

Amint Erzsébet felállt a térdeplésből, és távoztában bókolt a királynő előtt,

Mária fellibbentette a belső szobát takaró függönyt, mely mögött Renard
rejtőzködött. Aggodalmas képet vágott.
– Felség, azt hiszem, túlságosan engedékeny volt Erzsébet úrhölggyel.
Felségednek itt kellene tartania őt, hogy szem előtt legyen.
– Nem akarom itt látni – szólt Mária határozottan.
– Biztos, hogy nem tévesztette meg felségedet a színjátékával? – kérdezte
Renard rosszallóan.
– Nem, nem – nyugtatta meg Mária. – Kedves barátom, excellenciádhoz
hasonlóan úgy vélem, hogy előbb-utóbb valami gonoszságot fog elkövetni,
hacsak máris bele nem keveredett valamibe. Ám nincs semmilyen bizonyíték a
kezemben, és a lelkiismeretem nem engedi, hogy anélkül indítsak ellene eljárást.
– Figyeltetni akarja? – nógatta a követ nyugtalan tekintettel.
– Természetesen. Kémeket fogok elhelyezni az udvartartásában. Ne aggódjék.
– Kitűnő terv, Madam – helyeselt Renard kissé megnyugodva. – S hogy ne
sejtsen semmit, javasolhatom, hogy felséged testvéri szeretetben búcsúzzék el
tőle?
Mária sóhajtott.
– Gondolom, kénytelen leszek. Most már alig tudom hinni, hogy a húgom.
Már nem az az édes, bájos kisgyermek, akit még atyám életében annyira
szerettem. Attól félek, a hiúság, az eretnekség és a nagyravágyás megváltoztatta
jellemét. Már nem tudok rá mint drága húgocskámra gondolni, hanem csak mint
egy viperára, akit a keblemen melengetek.

– Szűzanyám, adj erőt ahhoz, hogy végig tudjam csinálni ezt a házasságot! –
imádkozott Mária. – Tégy jó feleséggé, amilyen te is voltál, és járj közben
Fiadnál, hogy gondoskodjék számomra gyermekáldásról. – Könnycsepp csordult
ki a szeméből, mikor elképzelte magát végre-valahára kisbabával a karjában.
Egyedül volt a szobájában, imazsámolyán térdepelve, oly mélyen elmerülve
az imádkozásban, hogy nem vette észre, amint a háta mögött lassan kinyílt az
ajtó, s nem hallotta a távozó lábak halk kopogását. Hallott viszont egy tompa
puffanást, és megérezte a hullaszagot. Megfordulva egy döglött kutyát látott a
gyékényszőnyegen, visszataszító állapotban, kinyílt szájjal, fennakadt
szemekkel.
Szájára tett kezével fojtotta el a kitörni készülő sikolyt. Ám mikor meglátta,
milyen gonoszul megcsonkították ezt a szerencsétlen korcsot, remegni kezdett a
félelemtől. A fejét megborotválták, mint a papokét, és a nyaka köré szorított
kötél világosan mutatta, hogy megfojtották.
Ez bizony figyelmeztetés, talán annak jelzése, hogy további erőszakra
számíthat. Mária előtt nem volt kétséges, hogy a kutyát az ő közelgő házassága
elleni tiltakozásként dobták be a szobájába. Odaszaladt az ajtóhoz, és kinézett
rajta – de elkésett. Senki nem volt a közelben. Hatalmas udvartartásában esély
sincs a tettes nyomára akadni.
Zokogva indult, hogy megkeresse Renardot.

Erzsébetnek feltűnt, hogy a királynő sápadt és nyúzott, s csöppet sem hasonlít

egy boldog menyasszonyra, akinek mindjárt itt az esküvője. A modora
mindenesetre nem igazolta ezt a látszatot, szívélyesebb volt ugyanis, mint az
elmúlt hetekben bármikor.
– Állj csak föl, húgocskám! Isten vigyázzon rád az úton!
Erzsébet azonban folytatta a térdepelést. Felbátorítva Mária kedvességétől,
úgy érezte, itt az ideje, hogy könyörgőre fogja.
– Felség! Könyörgök, ne higgy senkinek, aki rosszindulatú híreszteléseket
terjeszt rólam a hátam mögött. Ha ilyen hamis és gonosz értesülés jut hozzád,
könyörgök, tisztelj meg azzal, hogy a tudtomra adod! így ugyanis lenne esélyem
bebizonyítani, rágalmakról van szó.
Volt valami őszinteség a tekintetében és a hangjában, amitől Mária egy
pillanatra összezavarodott.
– Úgy fogok tenni, ahogy kéred – szólt élénken, haragudva önmagára, hogy
engedte, okos kis húgocskája elcsavarja a fejét. – S mielőtt elmennél, íme az
újévi ajándékaid. – Egyik udvarhölgyétől átvett egy meleg cobolyprém főkötőt
és két elegáns, ragyogó gyöngyfüzért, majd átnyújtotta őket Erzsébetnek. Egy
pillanatra összetalálkozott a tekintetük. Mária gyorsan elkapta a fejét.
– Alázatosan köszönöm felségednek ezeket a gyönyörű ajándékokat – szólt
Erzsébet, őszinte megindultsággal a hangjában.
Mária előrehajolt, és sietve átölelte.
– Menj Isten hírével!
 A jeges decemberi szélben eléggé kimerítő volt az út észak felé. Ám ahogy
Erzsébet a zötykölődő hintóban ült, kissé felmelegítette nővérének érzelmes
búcsúja s nem várt ajándékai. Erre kell alapoznia, gondolta növekvő
derűlátással, s ahogy közeledtek Ashridge felé, rendelt egy futárt, és
megparancsolta, hogy lovagoljon vissza a Whitehallba.
– Papi köpenyeket, miseruhákat, kelyheket és más díszeket kér a kápolnája
számára – közölte Mária Renarddal, gondolataiba merülve.
– Madam – unszolta a férfi –, ne hagyja magát becsapni! Csak hamis
biztonságtudatba akarja felségedet kergetni. Ismerem a trükkjeit.
– Tehát továbbra is képmutatónak hiszi? Már abban reménykedtem, hogy
talán tényleg rátalált az Igaz Hitre.
– Felségednek túl jó a szíve ahhoz, hogy rossznak tartson másokat –
dorombolt Renard –, de nem teheti meg, hogy hagyja elaltatni az éberségét. Ez
egy fondorlatos lány, és mást sem akar, mint csúfot űzni Istenből.
– Mindegy, ha a legkisebb esély is van arra, hogy őszintén beszél, akkor el
kell küldenem neki, amit kér – szögezte le Mária. – Végül is az Úr szolgálatáról
van szó.
Dacolva a faggyal és Kat tiltakozásával, Erzsébet elindult szokásos reggeli
sétájára. Vastag köpenybe, új cobolyprém főkötőjébe, valamint csizmába-
kesztyűbe bugyolálva a hideg ellen, egyenes vonalban szelte át a parkot, az
avarral és piszkos hóval elegyes sárban taposva. Kat fújtatott, zihált, és alig bírta
tartani vele a lépést.
– Komolyan, ifjú hölgyem, forduljunk már vissza! – könyörgött. – Már alig
érzem az ujjaimat, annyira átfagytak.
– Mindjárt – ígérte Erzsébet. – De előbb valamit mutatnom kell neked.
– Nem várhat a dolog addig, míg visszaérünk a házba? – kérdezte Kat
siránkozó hangon.
– Nem! Figyelnek minket – súgta Erzsébet.
– Figyelnek? – visszhangozta Kat.
– Igen. Talán azt gondoltad, a királynő felügyelet nélkül ideenged, hogy
szabadon szövetkezhessek ellene? Hisz ettől fél!
– De hát te sosem lennél képes ilyesmire! – kiáltott Kat.
– Nem, nem lennék – erősítette meg Erzsébet. – De mások megteszik
helyettem. Nézd csak!
Papírszeletkét csúsztatott Kat kesztyűs kezébe.
– Újabb levél a mi drága Wyatt barátunktól – suttogta. Immár masszív
tölgyfák védték őket a ház felől érkező illetéktelen pillantásoktól.
Kat elolvasta.
 – De hát ez felségárulás! – Kat alig jutott lélegzethez. Arca színtelenné vált.
– Tudom. Azt akarják, menjek hozzá Courtenayhez, és persze mi célból?
Hogy egyesítsék a Plantagenetek és a Tudorok királyi vérét, és trónra ültessenek
minket. Ennyit Wyatt tiltakozásáról, hogy esze ágában sem lenne megsérteni a
nővéremet.
– No de hogy négy csapat katona, készen a Londonba vonulásra…! – kiáltott
Kat elborzadva.
– Pszt! – csöndesítette le Erzsébet, és idegesen körülnézett. Semmi és senki
nem volt körülöttük, csak a dérlepte erdő, csontvázzá csupaszodott fákkal.
– Figyelmeztetni kell a királynőt! – mondta Kat sürgetőn.
– De ki figyelmeztesse? Talán én? És hogy magyarázom meg, hogyan
szereztem az értesülésemet? Akkor át kellene adnom neki ezt a levelet, melyben
Wyatt felteszi a kérdést, hajlandó lennék-e az egész felkelés élére állni,
Courtenayvel együtt. Ebből úgy fog tűnni, mintha én mind ez idáig bátorítottam
volna őket, ami majd jó ürügy lesz annak a sunyi Renardnak a kezében, hogy
rávegye a királynőt egy felségárulási per indítására ellenem. Nem, Kat, emlékezz
vissza, már jártam így az… az…
Nem bírta kimondani az admirális nevét. Közel öt éve halt meg, ám a halála
által okozott seb, valamint annak emléke, hogy ő is majdnem bajba került,
továbbra is elevenen élt Erzsébetben. Kat együtt érzőn pillantott rá. Ő is
túlságosan jól emlékezett. Ő maga is megjárta a Towert.
– Nem – felelte Erzsébet magához térve –, semmiképpen sem keverhetem
ebbe bele magam. Megsemmisítem ezt a levelet, és néma leszek, mint a sír.
Irtózatos következményei lehetnek annak, ha valaki uralkodók ellen szövetkezik.
Az ellenségeim boldogok lennének a halálos ítéletemtől. Nem kívánom megadni
nekik ezt az elégtételt.
Szapora léptekkel indult tovább. Katnek szednie kellett a lábát, hogy lépést
tartson vele.
– Nem, semmilyen bizonyítékuk nincs velem szemben – mondta Erzsébet –,
mégis veszélyben vagyok. A Wyatt által megnevezett összeesküvők… Ott van
köztük Sir James Pickering, akit mindeddig igaz barátomnak gondoltam. Két
hónapja sincs, hogy magánlátogatást tett nálam, és megkérdezte, miképp
vélekedem a királynő spanyol herceggel kötendő házasságáról. Felettébb
rámenős volt. De nem akarom, Kat, hogy belekeverjenek. Aztán ott van Sir
James Crofts, a másik, aki az utóbbi időben sokat barátkozott velem.
Még mélyebbre hatoltak az erdőben.
– Minden eszemre szükségem lesz az elkövetkező hetekben – folytatta. – Ide
kell rendelnem néhány bérlőmet, hogy titokban fegyverkezzenek fel a
védelmemre.
– Ki ellen?
– A végzet ellen! – közölte szellemesen Erzsébet, majd hirtelen megtorpant, és
ránézett nevelőnőjére.
– Mintha fáznál, drága Kat! Most már forduljunk vissza!
– Azt hittem, soha nem fogod észrevenni – dünnyögte Kat hálásan. – Fázom
is, továbbá remegek, ha erre az összeesküvésre gondolok.
– Nem tudsz róla – szögezte le Erzsébet. – És én sem tudok róla.
Biztonságunk a hallgatásban rejlik.
Közeledtek a tisztáshoz. Erzsébet egyszer csak megállt, ujját a szája elé téve.
– Hallgasd csak! – suttogta.
Kat hegyezte a fülét, de csak a szél susogását hallotta a faágak között, és néha
egy kósza madár rikkantását. És akkor aztán mintha lopva surranó léptek zaját is
hallotta volna a bozótosban, nem messze tőlük. Rémült pillantása Erzsébet éber
tekintetébe ütközött.
– Valaki kémkedik utánunk? – kérdezte Kat.
– Kétségtelenül – felelt Erzsébet szomorú mosollyal. – Figyelj csak, megint
hallatszik! De biztosan nem hallottak meg semmit. Messze voltunk. Láthatatlan
üldözőnk az ellenkező irányból jött. Elkésett, attól tartok – nevetett keserűen.
– Aki hallgatózik, nem sok jót fog hallani magáról! – mondta hirtelen
fennhangon. – De hát csak képzelődünk, Kat, hihetetlen, hogy egy lady és
kísérője után kémkedjenek! Talán a divat és a cicoma manapság már
államügynek számít?
Dévajság csillant a szemében. Aztán hátracsapta a főkötőjét, és szapora
léptekkel indult vissza a házba, hosszú vörös haja szállt utána a levegőben. A
messzi fák mögött megfigyelőjük toporzékolt bosszúságában.
 16

1554

Csaknem három hete leszedték már a karácsonyi díszeket, mikor Sir James
Crofts megérkezett Ashridge-be.
– Nem találkozhatok vele – jelentette ki Erzsébet. – Nem vagyok jól.
Ezúttal nem hazudott. Már több napja fel volt puffadva, láztól szenvedett, és
rettenetesen fájtak az ízületei. Az orvos vesegyulladást állapított meg, és
pihenést írt elő. Így aztán feküdt az ágyában, nyűgösen panaszkodott az állapota
miatt, és egykedvűen olvasással kísérletezett. Legkevésbé hiányzott, hogy a
tetejébe belekeveredjen Wyatt és baráti köre őrült és kártékony mesterkedéseibe.
A zord időjárásnak, valamint a királynő eltökéltségének – mármint hogy
semmilyen lehetőséget nem hagy húgának arra, hogy összeszűrje a levet a
korona ellenségeivel – köszönhető végtelen elszigeteltségükben Erzsébet és Kat
egyre mohóbban várták a híreket arról, mi folyik az udvarnál és a külvilágban.
Semmiféle hír nem érkezett sem a királynő házasságának kitűzött idejéről, sem –
hála Istennek – semmilyen felkelésről vagy összeesküvésről. Erzsébet már azon
kezdett gondolkodni, lehet, hogy az egész összeesküvés csak Wyatt fejében
létezett. Ám most íme, itt van a megnevezett összeesküvők egyike, és rá vár a
nagyszalonban.
– Azt mondja, ifjú hölgyem, hogy nagyon sürgős – mondta Kat aggodalmas
hangon.
– Mondd meg neki, hogy beteg vagyok – rendelkezett Erzsébet. – Nem, várj
csak! Tudnom kell, mi folyik. Mondd meg inkább, hogy lent leszek, amint
rendbe szedtem magam. – Azzal kikecmergett az ágyból, felállt, majd gyorsan
vissza is ült, mert forogni kezdett vele a világ. Percekbe telt, mire újra fel tudott
egyenesedni. Nagy nehezen elkészült.
– Gyere velem! – mondta Katnek. – Szükségem lesz tanúra.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie zilált látogatójára, hogy világossá váljék,
nem éppen valami társasági ügyről van szó.
– Üdvözletem, Sir James – szólt, kérdőn nézve a férfira.
– Hölgyem, csak kevés időm van – mondta sürgetőn. –Aláírták a spanyolokkal
a házassági szerződést, az emberek pedig lázadozni kezdtek. A Tanács
csapatokat küldött egy exeteri zendülés leverésére. Továbbra is folytatni
kívánjuk, ám Courtenay elárult minket, és a királynő tud a terveinkről.
– Terveink? – visszhangozta Erzsébet fagyosan.
– Sir Thomas Wyatt arról értesített minket, hogy kegyelmed is tudomással bír
róluk.
– Semmiről nem bírok tudomással, uram! – förmedt rá Erzsébet. Tudta,
mindenáron ki kell maradnia ebből az összeesküvésből, különben a fejébe
kerülhet.
– Bocsásson meg, hölgyem, de úgy tájékoztattak, hogy kegyed velünk van. –
Crofts rémültnek és zavarodottnak tűnt.
– És ki tájékoztatta így? – tudakolta Erzsébet.
– Személyesen Wyatt, hölgyem. Éppen most is kenti csapataink felállításán
fáradozik. El kellett ha-lasztanunk felkelésünk időpontját. Suffolk hercege
velünk van, én pedig éppen útban vagyok a walesi határ felé, hogy onnan is
támogatást szerezzek. Valójában nagyon sietek, mert az idő ellenünk dolgozik.
Erzsébet csak bámulta, kitörni készülő indulattal. Hogy ez a férfi mit képzel!
– Tisztában van vele, hogy amit terveznek, nem más, mint felségárulás? –
kérdezte azzal a lesújtó pillantással, melyet atyja használt, mikor dühös volt. –
Nem jutott véletlenül eszébe, hogy ezzel a mostani látogatásával veszélyezteti az
én biztonságomat és a sajátját is? Eszelős vakmerősége minden képzeletet
felülmúl!
– Éppen lojalitásból jöttem, hogy figyelmeztessem kegyedet – tiltakozott
Crofts. – Eredetileg Courtenaytől származik az értesülés, hogy kegyed velünk
van.
– Hogy mi? – sikított Erzsébet halálra váltan, észrevéve, hogy Kat arca maga
a rémület
– Bevallotta, hogy házassági ajánlatot tett, s hogy kegyelmed, khm… nem volt
épp elutasító – közölte Crofts szemérmesen.
– Soha nem egyeztem bele! – jelentette ki hevesen. – Nincs joga arra, hogy
belekeverjen ebbe, ugyanis soha nem mondtam, hogy hozzá szeretnék menni.
Lojálisnak pedig a királynőhöz kellene lennie, Sir James, nem hozzám!
– Hölgyem – tiltakozott a férfi –, én csak kegyed érdekeit tartom szem előtt,
higgye el. Wyatt küldött, hogy vegyem rá kegyedet, utazzék donningtoni házába,
melyet kellőképp megerősítettek. Ott nagyobb biztonságban lesz. Higgye el,
hölgyem, kegyed biztonsága a legnagyobb érték minden igaz angol szemében!
– Nem megyek sehová – szögezte le Erzsébet. –Beteg vagyok. Nem, ne
próbáljon rábeszélni – csendesítette le egy intéssel a férfit. – A királynő hű
alattvalója vagyok. Azt parancsolom, e percben távozzék! Nem tűrhetek meg
egy felségárulót a házamban.
Crofts nyelt egyet, hevenyészve meghajolt, majd elmenekült. Erzsébet
percekkel később hallotta, ahogy lova patáinak kopogását elnyeli a messzeség.
Testileg-lelkileg kimerülve a padlóra hanyatlott, és lüktető fejét a hideg
vakolatnak támasztotta. Csak úgy kavarogtak benne a gondolatok és az
érzelmek. Ki fog derülni – hisz Mária kémei gondoskodnak róla –, hogy Crofts
meglátogatta. És a neki adott válaszára is fény derül? Katet talán pártatlan
tanúnak tekintik majd? Talán nem kellene ebben a szempillantásban jelentést
írnia nővérének arról, hogy mi történt?
Nem, nem, ehhez nincs bátorsága. A legjobb választás most is az, ha nem tesz
semmit. A puszta tény, hogy Sir James Crofts meglátogatta, már önmagában is
kompromittáló. A királynő pedig úgyis tudja már, mi van készülőben.

Wyatt – az orcátlanság felsőfoka! – Sir William Saintlow személyében

hírnököt küldött Erzsébethez, egy neki címzett levéllel.
– Arra kér, hogy olyan messzire menjek Londontól, amennyire csak tudok, a
biztonságom érdekében – mesélte Katnek. – A biztonságom, az ég szerelmére!
Akkor kellett volna erre gondolnia, mikor belekevert a terveibe. Nos, hát
megkapja szépen a választ.
Visszatért a szalonba, ahol Sir William várakozott. Reménytelién pillantott az
ifjú hölgyre.
– Kérem, köszönje meg Sir Thomasnak a jóakaratát – szólt Erzsébet –, de
mondja meg neki, úgy fogok tenni, ahogy jónak látom.
Sir William csüggedten távozott.

A következő három nap várakozással, töprengéssel és aggódással telt. A

feszültség megterhelte Erzsébet idegeit, így ismét ágynak esett.
– Leveled érkezett a királynőtől – szólt Kat idegesen negyedik nap reggel,
felébresztve Erzsébetet gyötrő álmából.
– És mi áll benne? – mormolta, próbálva felbontani.
Parancs volt. Legyen készültségben, hogy abban a pillanatban visszatérhessen
az udvarhoz, amikor erre felszólítást kap. Ez, írja Mária, személyes biztonsága
érdekében történik.
– Legalább hozzáteszi, hogy a jelenlétem örömmel fogja eltölteni! – mondta
Erzsébet. – S hogyha valóban felségárulással gyanúsítana, egyáltalán meg sem
írta volna ezt a levelet. De a szándéka világos. Nem bízik bennem, és szem előtt
akar tartani. És azonnali választ vár.
Visszahanyatlott az ágyba.
– Igazság szerint, Kat, annyira betegnek érzem magam, hogy nem tudok
sehova sem utazni – siránkozott, felemelt kezével eltakarta a fényt a szemétől,
hogy kevésbé fájjon a feje. – Őszintén szólva azt hiszem, mindennek tetejébe
még meg is fáztam. Fáj a torkom, és állandóan vacogok.
Kat Erzsébet homlokára szorította puha tenyerét.
– Mindjárt meggyulladsz a láztól, kedvesem. Őrültség lenne felkelned az
ágyból, hogy az utazásról ne is beszéljünk ebben a hideg időben. Belehalnál.
– De a királynő azt fogja hinni, csak színlelem a betegséget – nyöszörgött
Erzsébet.
– Pedig ez a színtiszta igazság. Csak küldje el az orvosait, ha akarja! Meg
fogják erősíteni, hogy beteg vagy.
– Hát igen, nincs más választásom – felelte Erzsébet. – írnál neki a
nevemben?
– Nem hiszek neki – szólt Mária, átnyújtva Renardnak a levelet. – Világos,
hogy belekeveredett ebbe az összeesküvésbe. Visszataszító a viselkedése.
– Gardiner püspök úgy véli, a franciákkal is összeszövetkezett – szólt Renard.
– Nem lennék meglepve – jegyezte meg Mária keserűen. – Igazság szerint
már egyáltalán nem hiszem, hogy a húgom lenne. Egy valódi testvérhúg sosem
vetemedne ilyen álnokságra.
Kezét tördelve, továbbsétált a galérián. Hirtelen szembe találta magát Erzsébet
rózsaszín ruhás portréjával, amely néhány évvel korábban készült. A fiatal arc
bizalmatlanul meredt rá a festményről.
– Vegyék le! – fakadt ki hangosan. – Rá sem bírok nézni már.
– Hírek érkeztek Londonból! – jelentette Parry. Az aggódó Kat ösztökélésére
ellovagolt a néhány mérföldnyire található legközelebbi kocsmáig, és sikerült
anélkül visszatérnie, hogy feltartóztatták volna.
– Miszerint? – tudakolta Kat. Még le sem rázta a havat a férfi a köpenyéről.
– Wyattet és kebelbarátait kikiáltották felségárulónak. Suffolk hercege is
köztük van, mert kiállt leánya, Jane királynő” mellett.
– A sült bolond! – kiáltott Kat. – Pedig örülhetne, hogy korábban nem csapták
le a fejét.
– Nem az ő feje miatt aggódom, hanem a szegény leányé miatt. Akinek pedig
mi köze lenne ehhez, hisz ott raboskodik a Towerben.
– Csak ártatlan lehet – mutatott rá Kat. – A királynőnek ezt tudnia kell.
– Ártatlan vagy sem, mégiscsak királyi vér folyik az ereiben, és mindig
lesznek olyanok, akik mint a királynő protestáns riválisára fognak rá hivatkozni.
Ahogyan azt a legutóbbi események is megmutatták.
– Parry csak rázta a fejét.
– A királynő irgalmas – erősködött Kat. – Nem bántana egy ártatlan leányt.
– De mások rávehetik – emlékeztette Parry. – Az emberek ezt beszélik. És van
itt még valami. Norfolk hercegét Kentbe küldték egy sereg élén, hogy elbánjon
Wyattékkel. Ez bizony komoly dolog, Mrs. Astley.
– Értesítem Erzsébetet – szólt Kat remegve. –
Ó, micsoda fájdalmas hírek! Attól félek, mindannyian rettenetes veszélyben
vagyunk.
A következő napok gyötrődéssel teltek. Különösen baljóslatú volt, hogy
semmi hír nem érkezett. Erzsébet állapota sem javult, bár testi gyengélkedése
eltörpült aggódó szíve fájdalma mellett. Ágya afféle menedékhellyé vált, ahol el
lehet rejtőzni a veszedelmes külvilág elől. A lepedőibe burkolózva el tudta
hitetni magával, hogy biztonságban van mind a királynőtől, mind az ellene
törőktől. Ám február elején lovascsapat tűnt fel Ashridge határában.
– Ó, istenem! – kiáltott Kat, szája elé kapva a kezét, mikor az ablakból
meglátta a titkos tanács három tagjából és két királyi orvosból álló társaságot.
Eszeveszett félelmében Erzsébet ágyához rohant és felkeltette.
– Követség a Tanácstól… itt vannak, kedvesem. Az Úr legyen könyörületes
mivelünk! – kiáltotta.
Erzsébet csak pislogott rá, először fel sem fogta szavai értelmét. Aztán
magához tért. Homloka verejtékezni, szíve kalapálni kezdett. A szoba
kegyetlenül forgott körülötte pár másodpercig. A vér lüktetett a halántékában.
– A hálóköntösömet – parancsolta gyönge hangon. – Segíts fölvenni!
Kat megfogta a fekete bársonyköntöst, és felsegítette Erzsébetre. Majd
megigazgatta az ágyneműjét, és megfésülte vékony vállára omló vörös haját.
Aztán saját szoknyáját is kisimította, majd erőt vett magán, és lassan megindult
lefelé.
Az intéző bort hozott, Erzsébet kamarása fel is szolgálta a látogatóknak. Kat
észrevette a három tanácstag zord és eltökélt tekintetét és a doktorok komoly
arcát.
Elsőként Erzsébet unokatestvére, Lord William Howard szólalt meg.
– Mrs. Astley, Erzsébet úrhölgyhöz jöttünk, hogy megbizonyosodjunk róla,
kellően egészséges-e a Londonba utazáshoz.
– Miért? – kiáltott Kat. Nem tudta visszafogni magát.
– Őfelsége, a királynő így parancsolta – tájékozatta Lord William. – Kérem,
vezessen minket hozzá!
– Ágyban fekszik, és nagyon beteg – közölte Kat szívdobogva.
 – Ennek ellenére találkoznunk kell vele, így szól a parancs.
– Rendben van – szólt Kat összeszorított szájjal, ráébredve, hogy kár lenne
tovább vitatkozni. – Kérem, erre tartsanak!
Erzsébet látszólag szunyókált, mikor bevonultak a hálószobájába, és
meglepetést színlelve hagyta magát felébreszteni látogatói által.
– Uraim – mormolta halk hangon –, bocsássanak meg… váratlanul ért a
megtiszteltetés.
Lord William nem figyelt a szavaira. A lány feje fölött bámulta a baldachinra
hímzett címert.
– Hölgyem, azt a parancsot kaptuk a királynőtől, hogy megállapítsuk,
kegyelmed valóban olyan beteg-e, mint tudtunkra adni méltóztatott.
– Meggyőződhetnek róla a saját szemükkel – dünnyögte Erzsébet. A
sápadtsága kellően valódinak tűnik, gondolta Lord William, bár persze ügyes
szépítőszerekkel is elérhető.
– Őfelsége örömére szolgálna, ha velünk jönne Londonba – tájékozatta Sir
Edward Hastings. – Ideküldte a jelen lévő dr. Wendyt és dr. Owent, hogy
eldöntsék, kegyed egészsége lehetővé teszi-e az utazást.
Erzsébet remegni kezdett.
– Mint láthatják, beteg vagyok. Szeretném tudni, őfelsége miért parancsolt
engem Londonba.
– Ez a nemrégiben kitört lázadással van kapcsolatban – közölte Howard. –
Őfelsége szeretné biztonságban tudni kegyedet. Ezért szeretné, ha mellette lenne.
– Felkelés? – ismételte Erzsébet. – Miféle felkelés?
– Talán nem hallott róla? A felségáruló Wyatt hétezer ember élén bevonult
Londonba, épp egy hete, és el is foglalta volna a várost, ha őfelsége nem vette
volna a bátorságot, hogy a városházára menjen, és egy derék beszéddel, melyet
én is hallottam, maga mellé nem állította volna a londoniakat.
– Lenyűgöző volt – tette hozzá Sir Edward. – Olyan, mintha Henrik király tért
volna vissza közénk. Őfelségét többé már nem csak az atyja miatt illeti tisztelet.
– Így aztán, ha nehezen is, de sikerült elfojtani a felkelést – folytatta Howard.
– Az Úr neve legyen áldott, a királynő biztonságban van, vele együtt a Tanács is,
a felségáruló Wyatt pedig a Towerben ül, összeesküvő társaival egyetemben.
– Lady Jane-t pedig, akit a lázadók királynőnek kiáltottak ki, halálra ítélték. –
Ezt a harmadik tanácstag, a szigorú ábrázatú Sir George Cornwallis jegyezte
meg.
– Halálra ítélték? – Erzsébet suttogó szavai vészjósló huhogásnak hangzottak.
Fagyos rémület futott végig a gerincén. Úgy érezte, menten elájul. Nem tűnt
kérdésesnek számára, hogy azért idézték Londonba, mert szegény Lady Jane
sorsát szánják neki is. Láthatólag Kat is ugyanerre gondolt, ugyanis a derék
asszony hangos zokogásban tört ki.
– A császár kívánságára – szólt Lord William. – Figyelmeztette őfelségét,
hogy Fülöp herceg be sem teszi a lábát Angliába, míg Lady Jane életben van,
hisz nézete szerint addig sem ő személyesen, sem őfelsége trónja nincs
biztonságban.
– De a királynő eltökélt volt abban, hogy irgalmas lesz Lady Jane-hez – szólt
Erzsébet remegő hangon.
– A közelmúlt eseményeinek tükrében nem engedheti meg magának, hogy az
legyen – felelte Lord William. Nem állt szándékában elárulni a gyanús ladynek,
mekkora gyötrelmet okozott nővérének a halálos ítélet aláírása, s hogy mi
mindent megtett a végrehajtás elkerülése érdekében. Tudta, őfelsége még azt is
megpróbálta, hogy rábeszélje Jane-t a katolikus hitre való áttérésre, hogy
megmentse az életét.
Erzsébeten oly mértékben úrrá lett a rémület, hogy képtelen volt folytatni a
beszélgetést.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy kísérjük vissza kegyelmedet Londonba,
amennyiben elég egészséges az utazáshoz, még ha arra lesz is szükség, hogy a
királynő saját hintóját vegyük igénybe, melyet rendelkezésünkre bocsátott –
közölte Howard.
– Ladym nincs abban az állapotban, hogy felkeljen az ágyból, az utazásról
nem is beszélve – tiltakozott Kat kisírt szemmel.
– Ezt mi fogjuk eldönteni, asszonyom – szólt dr. Owen. – A királynő minket
jelölt ki arra a feladatra, hogy megvizsgáljuk Erzsébet úrhölgyet, megállapítandó
betegségének természetét. Nos, ha magunkra hagynának, uraim, akkor Mrs.
Astley lesz olyan szíves, és előkészíti az ifjú hölgyet a vizsgálathoz.
Erzsébet mindeközben ernyedten és szenvtelenül feküdt az ágyán. Biztos volt
benne, Mária csak azért vizsgáltatja meg, nehogy meg találjon halni a londoni út
során, hisz ebben az esetben a királynőt az a vád érhetné, hogy húga vére az ő
lelkén szárad. De ha már Erzsébet a fővárosban van, a Tower biztonságos falai
között, bíróság által megvizsgálva és elítélve, akkor Mária már azt csinálhat
vele, amit akar, és a világ csak tapsolni fog neki, ha megszabadul felségáruló
húgocskájától.
E félelmetes kilátás oly mértékben lesújtotta Erzsébetet, hogy alig volt
tudatában, mi történik vele: hogy a doktorok tapintatosan végigkopogtatják a
testét vékony lenvászon ingén keresztül; hogy egy edénybe kell pisilnie
vizeletének megvizsgálása érdekében, melyet előzőleg egy széles üvegtálba
öntenek; hogy megmérik a pulzusát, megjegyzéseket tesznek a sápadtságára, és
megvitatják, a négy testnedv közül vajon melyik tengett túl, felborítva fizikai
egyensúlyát.
– Reszket, bár csak kis hőemelkedése van – szólt dr. Owen.
– Nedvtúltengés van a szervezetében, egyetért velem? – diagnosztizált dr.
Wendy.
– Határozottan. Ám köztünk szólva… – Elhívta kollégáját az ágytól, és
lehalkította a hangját. – Tünetei nagy része az igazságos büntetéstől való
félelemből származik. Igen, nincs valami jól, de azért rá is játszik. Nincs ok arra,
miért ne térhetne velünk vissza Londonba.
Kat aggódva figyelte őket. Nem tetszett neki, amit látott.
– Nos tehát – szólt dr. Owen, az ágyhoz közelítve. – Hölgyem, némi vese-
rendellenessége van nedvtúltengés következtében, de aggodalomra semmi ok.
Véleményünk szerint, ha az őfelsége által nagylelkűen rendelkezésre bocsátott
királyi hintót veszi igénybe, állapota bizonyosan alkalmas az utazásra.
Erzsébet halálra váltan bámult rá.
– Nem! – sikoltott szívszaggatóan. – Nem vagyok ahhoz elég jól! – Aztán
visszafogta magát. – Természetesen engedelmeskedni kívánok a királynő
őfelségének most is, mint minden esetben, és tiszteletben kívánom tartani a
parancsait. És nagyon szívesen vállalkozom az útra is, de nem azonnal. Attól
félek, betegségem miatt nem leszek képes anélkül átvészelni az utat, hogy ne
veszélyeztetném az életemet. Könyörgök, uraim, adjanak nekem néhány nap
haladékot, míg egy kissé meg nem erősödöm.
Dr. Owen összevonta a szemöldökét.
– Hölgyem, igazán nincs semmi komoly baja.
– De akkor miért érzem magam ilyen betegnek?
– Megkockáztathatom, hogy betegsége talán nem annyira testi, mint inkább
lelki természetű? – felelte az orvos tapintatosan.
– A kínszenvedések és fájdalmak éppen elég valóságosak – vágott vissza. – És
állandóan vacogok. – A vacogás csak részben tulajdonítható a betegségének, ezt
tudta, ám az volt az érzése, minden racionális megfontolás nélkül, hogy minél
tovább halogatja a biztonságos Ashridge-ből való távozását, annál nagyobb az
esély életben maradására. Ki tudja, talán néhány nap alatt napfényre kerülhet az
igazság – hisz csak kihallgatták a foglyokat a Towerben, vagy nem? –, és
ártatlansága világossá válhat a királynő előtt.
– Megtárgyalom a lordokkal – szólt dr. Owen, és kiment a szobából dr. Wendy
társaságában. Ahogy az ajtó bezárult mögöttük, Kat az ágyhoz sietett, és karjába
zárta Erzsébetet.
– Nem engedem, hogy elvigyenek – jelentette ki hevesen.
 – Attól félek, nem leszel képes megakadályozni őket – szipogott Erzsébet. A
feje majd szétrepedt a fájdalomtól.
Szoros ölelésben maradtak, a lehetőséghez képest vigasztalva egymást, míg
Lord William vissza nem tért.
– Meghallgattuk a doktorok véleményét, hölgyem – szólt kimérten, ismét
elfordítva a tekintetét. – Minden kifogást félre kell tenni. Három napon belül
készen kell állnia az utazásra.

Mikor Máriának jelentették, hogy Lady Jane feje a porba hullott, keserűség
lepte el a torkát, és betántorgott a szobájába, térdre borulva a mosolygó
Madonna szobra előtt.
– Mivé váltam? – sóhajtozott, arcát kezébe temetve. – Nekem, aki égre-földre
megesküdtem, hogy irgalmas uralkodó leszek, ki kellett ontanom egy ártatlan
leány vérét, aki ráadásul vérrokonom volt! Ó, Uram, könyörülj meg rajtam, azon
a szegény, szerencsétlen bűnösön, aki vagyok!
Óvatos kéz érintette meg a vállát. Mikor megfordult és fölnézett, könnyáztatta
szeme Renard együtt érző tekintetével találkozott.
– Bocsássa meg az alkalmatlankodást, Madam – szólt a férfi. – Látom, milyen
fájdalmasan érinti a dolog. De ez szükségszerű volt. És még így sincs
biztonságban felséged trónja. További két fejnek kell lehullania ahhoz, hogy
felséged lelke megnyugodhasson. Felséged tudja, kikre utalok.
– Courtenayre – szólt Mária, lenyelve könnyeit. – És…
– Erzsébet úrhölgyre. Ez az a két személy, aki a legnagyobb bajt okozhatja
ebben az országban. Felségednek megvolt az ereje Lady Jane eltávolításához.
Most legyen ismét erős! Bánjon el egyszer s mindenkorra ezzel a fenyegetéssel!
S ha ezt a két árulót eltette láb alól, többé nem kell féltenie a koronáját.
Gardiner püspök az ajtóban állva hallgatta őket.
– Őexcellenciájának igaza van, Madam – tette hozzá. – Akkor tanúsít igazi
irgalmat az egész közösség iránt, ha levágja az államtest e sajgó végtagjait.
Mária láthatólag a kínok kínját élte át. Az egy dolog, hogy kivégeztette az
unokatestvérét, gondolta – de egészen más dolog saját húgának halálát
elrendelni. Persze ha Erzsébet valóban a húga. „Bárcsak hihetném, hogy nem az”
– gondolta keserűen.
– Wyattet kérlelhetetlenül ki kell hallgatni – szólt Gardiner. – Úgy sejtem, sok
mondanivalója lesz Erzsébet úrhölgy szerepéről az összeesküvésben.
– Ki fogom adni az utasítást – szólt Mária émelyegve. Pontosan tudta, hogy ez
mivel jár. – És mi a helyzet Courtenayvel? Beszélt?
– Számtalan alkalommal kivallatták, de nem mond semmit – közölte Gardiner.
– Azt hiszem, keveset tud. Szegény fickónak nincs elég esze ahhoz, hogy
titkolózzon.
– És a többi felkelő? – kérdezte Renard. – A közlegények, úgy értem.
– Madam, semmi gyengeséget nem szabad tanúsítania ebben a kritikus
helyzetben – nógatta Gardiner a királynőt, csőrszerű orra felett aggódó
tekintettel.
– Néhányat fel fogunk akasztani Londonban és Kentben, elrettentő példaként
mindenki számára, aki ellenünk mesterkedne – szólt a királynő eltökélten. Tudta,
ha bármilyen hajlamot mutatna az irgalmasságra, a tanácsadói női
gyengeségének tulajdonítanák. – A többit pedig haza lehet engedni. – Keményen
nézett Gardinerre és Renardra. – Remélem, ez az egész vérontás minden
eddiginél inkább megerősíti uralkodói hatalmamat, és lehetővé teszi a Fülöp
herceggel való házasságkötést.
– Istennek ez a szándéka – szólt Gardiner.
– Őfensége már most is az Angliába való utazás előkészületeivel van
elfoglalva – biztosította Renard a királynőt.
– Akkor majd igazolva fogom látni e kegyetlen intézkedések értelmét –
mondta Mária lassan. – Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, uraim, ám végül,
úgy érzem, látni fogjuk Angliában az Ő egyházát teljes pompájában újjáépülni s
az Igaz Hitet diadalmaskodni.
– Úgy legyen – mondta rá Gardiner.

Nagykabátjába és cobolyprém főkötőjébe bugyolálva, Kat karjába

csimpaszkodva, Erzsébet imbolygó járással lesétált a nagycsarnokba.
Megborzongott az arcába csapó hideg fuvallattól, mikor elindult a nyitott
előcsarnok felé. Bágyadtnak és erőtlennek érezte magát, és nem tudott úrrá lenni
a remegésen, mely akaratlanul is végigfutott a testén, valahányszor –
szívdobogva – a rá váró megpróbáltatásokra gondolt.
A tanácstagok, vészjósló fekete öltözetükben, a hintónál vártak rá, kimért és
szigorú tekintettel. Mikor Erzsébet odaért eléjük, megroggyant a térde. Kat
megtámasztotta, ennyit tehetett. Egyik férfi sem mozdult meg, hogy segítsen –
csak álltak és nézték. Nagy sokára Sir George lépett előre kelletlenül, hogy
besegítse Erzsébetet a hintóba. Valósággal a bársonyülésre hanyatlott, félájultan.
Amikor aztán összehúzták a bőrfüggönyöket, hogy elrejtsék a ladyt a köz szeme
elől, és a kis menet megindult London felé, Erzsébeten rettegés lett úrrá. A feje
megtelt vérrel, a szíve kalapált, a tenyere izzadt, és hasmenés tört rá. Tudta, a
halálán van. Ez csak növelte páni félelmét.
Kat rémülten látta, hogy Erzsébet teste hirtelen görcsösen összerándul, és
magzati pozícióba merevedik. Könnycseppet nem látott. Világos volt, hogy a
lány meg sem tud szólalni.
– Ladym rosszul van! – sikította.
A hintó megállt. Lord William ingerült arca bukkant elő a függöny mögül. A
férfi azonnal látta, hogy Erzsébet pocsék állapotban van. Sietett megvitatni a
helyzetet tanácstagtársaival.
– Nem szeretném, ha meghalna, míg az őrizetünk alatt áll – morogta. – Végső
soron mégiscsak ő a trónörökös, és Henrik király leánya. S ha a királynő holnap
meghal…
– Felségárulás a királynő haláláról beszélni – emlékeztette Cornwallis.
– Valóban az, de szembe kell néznünk a tényekkel. Ha ez az ifjú hölgy trónra
kerül – ami lehetséges, hisz őfelsége már nem fiatal, és nincs a legjobb egészségi
állapotban –, akkor nem valószínű, hogy jóindulatú lenne azok iránt, akik nem
bántak vele megfelelően. Az pedig világos, hogy nem színlel. Jöjjenek, és
nézzék meg!
– Elfogadjuk, amit mond – szólt Sir Edward. – És egyetértek, gondosan kell
bánnunk vele. Tűzzük ki célul, hogy csak napi hat vagy hét mérföldet haladunk.
Ennyi csak nem veszi túlzottan igénybe az erejét.
– A doktorokat hibáztatom – vonta össze Howard a szemöldökét. – Hisz
közölték velünk, a kisasszony egészsége alkalmas az utazásra, majd gyorsan
visszaszaladtak az udvarhoz. Most pedig nézzük, mivel kell megbirkóznunk. – A
hintóra mutatott. Erzsébet feje kilógott a függönyök közül. Láthatóan rosszul
volt. Az a házisárkány nevelőnő tartotta a vállát, együtt érző kotkodácsolás
kíséretében. Hányás toccsant a kocsi mellett. A férfiak undorodva fordultak el.

Lassan haladtak. Erzsébet szinte önkívületben feküdt a hintóban, duzzadt és

holtsápadt arccal, szenvedésében kezét tördelve. Kat néhány mérföldenként
előrekiáltott, hogy álljanak meg, mert az ifjú hölgyet ismét hányinger
környékezi. Ahol éjjelre menedéket kértek – diszkrét fogadókban vagy olyan
házakban, melyek tulajdonosai bizonyították hűségüket a királynő iránt –, a
tanácstagoknak kellett Erzsébetet ágyba vinniük, amilyen gyenge volt. Annyira
rettegett, annyira szenvedett a testi fájdalomtól, hogy alig volt képes
belekortyolni a borba vagy a forralt vízbe. Napról napra csak fogyott. Tompa
fényű, csipás szemével mereven bámult a semmibe. Arca megnyúlt és
elvékonyodott. Ruhájának mély, szögletes kivágása fájdalmasan mutatta meg
élesen kiemelkedő lapockáit.
Hála istennek, már London közelében jártak.
– Már nincs sok hátra – nyugtatgatták magukat a tanácstagok idegesen.
 – Imádkozzunk az Úrhoz, hogy élve érkezzen meg – szólt Howard hevesen.
– Hitemre, nagyon aggódom, életben marad-e – vallotta meg Sir Edward. –
Nagyon beteg.
– Nem volt még hivatalos kiküldetésem, melyet ennyire gyűlöltem volna –
fűzte hozzá Cornwallis.

– Van valami hír Lady Jane-ről? – mormolta Erzsébet Kat fülébe. Az északi
országút menti egyik fogadóban ültek és vacsoráztak, vagyis inkább csak
piszkálták az ételt, hisz Erzsébet képtelen volt enni, és az is nehezére esett, hogy
ülő helyzetben tartsa magát az asztal mellett. Kat le volt sújtva. Bízott benne,
hogy Erzsébet nem fogja föltenni ezt a kérdést.
Erzsébetnek elég volt rápillantania, hogy ismét rosszullét fogja el. A rettegés
késként hatolt a szívébe.
– Meghalt – szólalt meg. – Magamtól is tudom.
– Hallottam, amint a tanácstagok erről beszélnek – közölte Kat. – Mostani
állapotodban jobbnak láttam, ha egyelőre nem mondom el neked.
– Hihetetlen, hogy a nővérem olyan messzire ment, hogy kivégeztesse ezt a
lányt – sóhajtotta remegve. – Azt ígérte, irgalmas lesz. – Szegény kis
unokatestvérére gondolt, akinek egyetlen bűne az volt, hogy Tudor-vér
csörgedezett az ereiben. Belegondolni is borzasztó, hogy ez az okos kisleány
meghalt, s hogy olyan kegyetlen kivégzési módot alkalmaztak vele szemben. Be
sem töltötte a tizennyolcadik évét.
– Az események összeesküdtek a királynő jó szándékai ellen, attól félek –
jegyezte meg Kat gyászos hangon.
– Akárcsak ellenem – tette hozzá Erzsébet. A hangja tele volt félelemmel. –
Talán én leszek a következő?
– Te semmiféle felségárulást nem követtél el.
– Mint ahogy Jane sem. Bábu volt hidegvérű bolondok kezében, akik az ő
nevében cselekedtek. Most pedig az enyémben. Éppen akkora veszélyt jelentek
Máriára, mint Jane jelentett. Ezért féltem a nyakamat.
Ismét felizgatta magát. Kat megfogta a kezét.
– Nyugodj meg! Jane-t annak idején kikiáltották királynőnek, elfogadta a
koronát, tudván tudva, hogy jog szerint nem őt illeti. A te eseted egészen más.
Ne add át magad a rettegésnek! Ellene volt elegendő bizonyíték. Ellened
semmilyen bizonyíték nincs. Tarts ki emellett!
– Így kell tennem – felelte Erzsébet remegve.
Épp megérkeztek Highgate közelébe, abba a faluba, mely észak felől
emelkedik London fölé. Ahogy mind közelebb kerültek úti céljukhoz, Erzsébet
különös módon erőt kezdett érezni magában, hogy szembesüljön azzal, ami vár
rá, és eltökéltséget, hogy túljárjon ellenségei eszén. Máris kicsit jobban érezte
magát. Este kényelembe helyezte magát alkalmi hálószobájában. A királynő
lelkes híve, Mr. Cholmney házában szálltak meg, aki lovagiasan állt
szerencsétlen vendége szolgálatára. Erzsébet még a húslevesbe is belekóstolt.
Másnap reggel még jobban érezte magát. Arcszíne kezdett visszatérni, és már
nem is imbolygott annyira, mikor megtette a mellékhelyiségig vezető néhány
lépést. Persze ahogy belenézett a tükörbe, továbbra is duzzadtnak látta az arcát, a
hasa pedig kissé fel volt puffadva. Ám mindez, okoskodott, még előnyére is
válhat. Testi erejének kezdődő visszatérésével reményei is éledezni kezdtek.
Megerősödött szívvel készült a csatára.
Tanácsos lenne, gondolta, fenntartani a betegség látszatát. Ez nem is esett
nehezére, hisz felépülését távolról sem lehetett volna teljesnek nevezni. A mai
napon megérkeznek Londonba. Tudta, ha képes lenne elnyerni az emberek
együttérzését, sokkal biztosabbá válna a helyzete. Végső soron mégiscsak ő a
trónörökös, az ifjú, protestáns trónörökös, aki megmozgathatná mindazon
polgárok képzeletét, akik lázongtak és tiltakoztak Mária katolikus reformjai
ellen. Továbbá nem tett semmi rosszat, nem követett el felségsértést. Senki nem
bizonyíthat rá semmit.
– A fehér damasztruhámat fogom felvenni – közölte Kattel. – Minden ékszer
nélkül. És nem ártana egy kis tinkál meg tojásfehérjekrém a bőröm
fehérítéséhez. Azt akarom, hogy az emberek sorvadtnak és betegnek lássanak.
Kat hathatós segítségével elérte, hogy valóságos kísértetnek hasson, mikor
kibotorkált a rá várakozó hintóhoz.
– Húzzák szét a függönyöket! – parancsolta. – Lázas vagyok, és egy kis hűs
levegőre van szükségem.
– Vajon bölcs dolog ez? – aggályoskodott Lord William. – Kegyelmednek
melegben kellene maradnia.
– Azt akarom, hogy húzzák szét! – mondta Erzsébet keményen. Volt valami a
tekintetében, ami elejét vette minden további vitának. Elhatározta, hogy
megmutatja magát a népnek.
– Rendben van, hölgyem – helyeselt Howard. –A Whitehallba! – kiáltotta, és a
menet megindult a Highgate Hill felé.
Erzsébet szíve megkönnyebbülten dobbant. Attól félt, egyenesen a Towerbe
fogják vinni. Fogalma sem volt, hogy tudná elviselni. Ehelyett most a Whitehall
felé haladtak, ahol talán esélye lehet ügyét személyesen megtárgyalni a
királynővel. Még nincs minden veszve! Ahogy a westminsteri szűk utcákon
zötykölődtek, és a hintóba bámuló sok kíváncsi arcon felismerést, csodálatot,
reményt és együttérzést látott, kifejezetten felvidult. Biztos volt benne, hogy ezt
is túl fogja élni, amiképpen túlélte az admirálissal való botrányt is.
A számára kijelölt szállás el volt választva az udvar többi részétől, és fel volt
szerelve két termetes királyi testőrrel, akik keresztbe állították lándzsáikat a háta
mögött, amint áthaladt a bejáraton.
– Ezek szerint rabságban tartanak? – kérdezte Lord Williamtől, rettegő
tekintetével hazudtolva meg dölyfös hangját.
– A szobáiban kell maradnia.
– Nem tettem semmit, amivel rászolgálnék az ilyen bánásmódra – tiltakozott.
– Szeretnék találkozni nővéremmel, a királynővel. Könyörgök, Lord William,
járjon ki számomra egy audienciát!
– Sajnálom, de ez nem lehetséges – felelte a lord kimérten. – Őfelsége nem
szeretne találkozni kegyelmeddel, míg a Tanács ki nem vizsgálta közelmúltbeli
viselkedését.
Erzsébetet ismét rosszullét környékezte. A hosszadalmas utazás, a palotabeli
bolyongás, a megérkezését követő megdöbbenés, valamint saját gyengesége
teljesen kimerítette. Amint Lord William megkönnyebbülten távozott, leroskadt
egy zsámolyra, és zokogni kezdett.
– Gyerünk, hölgyem, nem is olyan rosszak ezek a szobák – szólt Kat,
igyekezve fenntartani a normalitás látszatát a fenyegető tragédia ellenére.
Egyébként igaza volt: a lakosztály két nem túl nagy, de finom szövésű
faliszőnyeggel és néhány festménnyel volt díszítve, s a belső szobában gyönyörű
tölgyfa ágy állt, csodás takaróval és bársonyfüggönyökkel.
Szalmazsákok álltak Kat és Blanche rendelkezésére, az egyik sarokban pedig
imazsámoly, ezüstfeszülettel. A külső szobában hideg csirkesült és bor várt rájuk
az asztalon. A lakosztályban volt mellékhelyiség is: elfüggönyözött kis zug a
falban. A bordázott ablakok egy kertre néztek.
Blanche Parry már pakolta is ki a ládából Erzsébet ruháit.
– Miért nem dőlsz le egy kicsit, hölgyem? – kérdezte.
– Azt hiszem, nem ártana – helyeselt Erzsébet ernyedten, és belekortyolt a
borba. Nincs semmi dolga, míg a Tanács elé nem rendelik, úgyhogy addig ki kell
élveznie minden kényelmet.
Még tíz perce sem feküdt az ágyában, mikor ropogó és pattogó hangot hallott
a feje fölött.
– Istenem, mi ez? – morogta. – Aludni akarok!
Kat, aki eddig a kályha mellett üldögélve kötögetett, hirtelen felnézett. A zaj
nem maradt abba, aztán egy idő után a szoba kezdett megtelni erős halszaggal.
– Az isten szerelmére! – szitkozódott Erzsébet. – Mi folyik odafönt?
 Kat a szemöldökét ráncolta.
– Fölmenjek, hogy kiderítsem? Megkérdezhetem az őröket.
Odament a külső ajtóhoz, és kinyitotta. Az ott álló két férfi gyanakodva nézett
rá.
– Ne aggódjanak, nem próbálunk megszökni! – szólt oda Kat hűvösen. – Csak
azt szeretném tudni, ki lakik felettünk.
Az egyik férfi zavarában a szakállát kezdte húzogatni. A másik egy pillanatra
elgondolkodott, majd így szólt:
– Lennox grófné, asszonyom.
Kat ismerte Lennox grófnét, a korábbi Lady Margaret Douglast, a néhai
Henrik király unokahúgát, a királynő édes unokatestvérét. Lelkes, becsvágyó
asszony, aki a múltban mindenkinek oly sok vesződséget okozott tiltott szerelmi
kalandjaival és állandó intrikálásával. Hithű katolikusként közel áll Mária
királynőhöz, következésképp nem barátja Erzsébetnek.
– Tán a grófné főzéssel kezdett foglalkozni? – kérdezte Kat fanyarul. – Úgy
tűnik, mintha saját konyhája lenne odafönt.
– Igen, az egyik szobát épp a múlt héten alakították át – közölte az őr,
megenyhülve a szeretetre méltó, jó humorú asszony iránt. – Ő olyan fontos
személy, hölgyem, hogy saját konyhája és szakácsai vannak. Az a hír járja – tette
hozzá megvetően –, hogy őt nevezték ki a királynő örökösének. – Őrtársa
helytelenítőn nézett rá, mire hirtelen észbe kapott, kivel is cseveg
tulajdonképpen.
– De hát Erzsébet úrhölgy a trónörökös! – jelentette ki Kat.
– Csak azt ismételtem el, amit hallottam – mentegetőzött az őr, majd kihúzta
magát, egyenesbe állította lándzsáját, és katonásan előrenézett a semmibe.
Kat visszaszaladt Erzsébethez, és elmesélte, mit hallott a konyhát alapító
grófnéról. Az őr által említett híresztelésről egy szót sem szólt. Erzsébetnek így
is van elég baja. Kat imádkozott, bár egy szemernyi igazság ne lenne a
szóbeszédben.
– A grófné gyűlöl engem – mondta Erzsébet. – Lefogadom, hogy tudott az
érkezésemről, és ezt szántszándékkal teszi, a bosszantásomra. Isten tudja,
fogunk-e egyáltalán aludni.
– Csak nem főznek egész éjszaka – nyugtatgatta Kat. De főztek. Olybá tűnt,
mintha a grófnénak éjjelnappal csillapíthatatlan farkasétvágya lenne, és többé-
kevésbé állandóan enni kívánna. Folytonos zajban és ételszagban töltött három
nap után Erzsébet már biztos volt benne, hogy jól gondolta: mindez az ő
kimerítése érdekében történik. Egybevéve a betegségét, a rettegését és a fentről
érkező csendháborítást, elképzelni sem tudta, hogy lehet ennél rosszabb is.
 De tévedett.

– Madam – sziszegett Renard elkeseredetten –, milyen bizonyítékra vágyik

még, ami az eddigieknél is szembetűnőbb, hogy a kisasszony benne volt az
összeesküvésben? A felségáruló Wyatt elismerte, hogy válaszolt az üzeneteire;
az általa felségednek küldött levelek másolatát megtalálták a francia követ
postazsákjában. Majd bebizonyosodott, hogy az egész vállalkozás célja az ő
trónra emelése volt. Ha felséged elmulasztja a kínálkozó alkalmat a
megbüntetésére, soha nem lesz többé biztonságban!
Mária felhagyott a fel-alá járkálással, és boldogtalanul nézett a férfira.
– Nem követett el semmit, amit nyílt felségárulásnak lehetne tekinteni, és
törvényeink nem teszik lehetővé, hogy azokat is kivégeztessük, akik csak
csöndesen egyetértettek egy felségáruló cselekménnyel. Mindamellett osztom
excellenciád véleményét. Amíg a húgom él, semmi remény nincs arra, hogy
országomat békében és nyugalomban lássam. Mint az idők során
bebizonyosodott, jelleme olyan, amilyennek mindig is hittem. – Hangja keserű
volt.
– Akkor emeltessen ellene felségárulási vádat, Madam! – nógatta Renard.
– Nem – mondta Mária hajthatatlanul. – Most nem lenne bölcs dolog így
eljárni ellene. Tanácsnokaim attól félnek, ez újabb zendülést váltana ki. A húgom
népszerű, mint tudja. – Megvetően szippantott. – Bár én a magam részéről meg
vagyok győződve a bűnösségéről. Csak bizonyítékra van szükség, ám addig is
elrendeltem a tanácsnak, hogy hallgassák ki.
– Bölcs döntés, Madam – vigyorgott Renard helyeslően. – Nem kétséges
előttem, hogy ez megoldást fog jelenteni a problémára.

Erzsébet kővé meredt arccal állt a kandalló előtt, mikor Gardiner főkancellár
vezetésével a tizennyolc titkos tanácsos benyomult a szobájába.
– Hölgyem! – kezdte Gardiner, bozontos barna szemöldöke mögül kivillanó
komor tekintettel. – Megbízható forrásból arról értesültünk, hogy kegyelmed
részese volt a nemrég lezajlott felkelésnek. Őfelsége, a királynő parancsának
megfelelően ki kell derítenünk az igazságot.
Erzsébet állhatatos szemmel nézett rá.
– Ártatlan vagyok abban, amivel vádolnak – jelentette ki. – Semmit nem
követtem el a királynő ellen. Őfelsége hű alattvalója és testvérhúga vagyok.
– A felségáruló Wyatt towerbeli kihallgatásán arról tájékoztatott minket, hogy
kegyelmed üzeneteket küldött a számára – szólalt meg Sir William Paget.
Erzsébet megengedett magának egy fanyar mosolyt.
 – Kitűnően el tudom képzelni, miféle kihallgatásról volt ott szó. Máskülönben
nem talált volna ki ilyen képtelenségeket.
– Kegyelmed tagadja, hogy leveleinek másolatát elküldte a francia követnek?
– vakkantotta Sir George Cornwallis.
– Tagadom. De mi köze ennek a zendüléshez? –kérdezte Erzsébet őszinte
döbbenettel.
– Azt mutatja, hogy kegyelmed összejátszott vele. Ő segédkezet nyújtott a
Courtenayvel tervezett házassághoz. A lázadók azt tervezték, hogy megfosztják
a tróntól őfelségét, és kegyelmedet ültetik a helyére, Courtenayvel az oldalán.
Erzsébet felháborodott.
– Soha, de soha nem mondtam, hogy szeretnék hozzámenni Courtenayhez –
mondta vicsorogva. –Ami a többit illeti, semmiféle módon nem keveredtem bele
semmilyen összeesküvésbe, akkor sem, ha állítólag ilyen közelről érintett volna.
– Kegyelmed hazudik – vádolta Gardiner. – Nem képzeli, hogy meg tud
téveszteni bennünket ezzel a színleléssel? Figyelmeztetem, hölgyem, ha nem
ismeri el bűnösségét, és nem veti alá magát a királynő irgalmának, a
legszigorúbb büntetést vonja a fejére.
Erzsébet, minden rémülete ellenére, kitartott az álláspontja mellett.
– Semmi olyat nem tettem, amiért szemrehányás illethetne – erősködött. –
Nem kérhetek kegyelmet egy olyan bűn miatt, amit nem követtem el. Talán erre
akarnak kényszeríteni?
A tanácstagok kétkedő pillantásokat váltottak. Néhányukat éppen csak
megtűrték a Tanácsban. Ők úgy vélekedtek, hogy a királynő nem fogja sokkal
túlélni közelgő házasságkötését, s hogy hamarosan Erzsébet lesz az
uralkodónőjük. Így aztán vonakodtak megsérteni őkegyelmét.
– Az egyetlen, amit kívánok, hogy szemtől szembe beszélhessek őfelségével,
a nővéremmel, meggyőzendő őt ártatlanságomról – szögezte le Erzsébet. –
Továbbra is azt kérem, járjanak ki számomra egy audienciát.
– Erről szó sem lehet – vágta rá Gardiner, jól tudva, miképp válaszolna Mária
egy ilyen kérelemre. –A királynő hamarosan Oxfordba utazik, és az a kívánsága,
hogy kegyelmed a Towerbe kerüljön, ügye kivizsgálásának és megtárgyalásának
idejére.
Szavai felértek egy arculcsapással. A Tower… A Towerbe kell mennie, arra a
helyre, melytől egész életében rettegett, felségárulással gyanúsított fogolyként.
Akárcsak az édesanyjának, sok-sok évvel ezelőtt. És Boleyn Anna nem került ki
élve onnét, hanem el kellett szenvednie a fogva tartás minden kínszenvedését és
azt a borzalmas halált. Mi mást jelenthetne bebörtönzése, mint ehhez hasonló
sorsot? Hisz Mária elvonulása Oxfordba és tartózkodása a vele való
találkozástól… mindez vészjósló. Biztos volt benne, hogy már döntöttek
sorsáról. Ezek a vallatások csak arra kellenek, hogy legyen mivel körülbástyázni
a döntésüket. Lady Jane Grey esetében talán nem ez történt? Lehet, hogy Jane
kivégzése csak bevezetésként szolgált az övéhez?
Az egész testét átható félelemtől szinte szavát veszlette, de elkeseredetten
küzdött azért, hogy úrrá legyen a rettegésén. Tudta, védenie kell magát. Valamit
tennie kell, hogy megússza a neki szánt rettenetes sorsot. Ha remegve is, de
beszélni kezdett.
– Isten a tanúm rá – esküdött a lordok előtt –, tagadom, hogy bármiféle módon
szövetkeztem volna a felségáruló Wyatt-tel. Teljes mértékben bűntelen vagyok,
esküszöm, és bízom benne, hogy a királynő őfelsége irgalmasabbnak fog
mutatkozni annál, semhogy engem egy ilyen hírhedt és gyászos helyre küldjön.
– Szavai zokogásba fúltak.
– Ez a királynő parancsa – szólt Gardiner kegyetlen hangon, az ajtó felé
hátrálva. A tanácsosok is sietősen meghajoltak. Erzsébetnek feltűnt, hogy
néhányan a kalapjukat szorosan a szemükbe húzták. Ennyire szemérmesek
lennének? Vagy talán nem akarják, hogy tudjam, kikkel van dolgom? Milyen
arcátlanság, hogy nem fedik fel kilétüket a jelenlétemben! A trónörökös
jelenlétében!
De aztán eszébe jutott, lehetséges, hogy már nem sokáig lesz trónörökös,
lehetséges, hogy nem lesz más, mint elítélt felségáruló, megfosztva életétől,
rangjától és vagyonától. Erre a gondolatra minden ereje elhagyta, és ernyedten a
padlóra hanyatlott.
Négy órával később még mindig ott feküdt, elkeseredetten zokogva. Kat, aki
maga is hihetetlenül fel volt zaklatva, nem tudta megvigasztalni. Ekkor négy
lord visszatért.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy kegyelmed minden szolgálóját elbocsássuk,
Mrs. Astley és Parry kisasszony kivételével – tájékoztatta Cornwallis.
– Tehát a magam lábára kell állnom? – kiáltott Erzsébet bánatosan.
– Nem, hölgyem, visszakerülnek majd kegyelmed szolgálatába, amint
bebizonyosodott, hogy lojálisak a királynő őfelségéhez. – E pillanatban hat
szigorú tekintetű, ünnepélyes ruházatú férfi és nő lépett a szobába. – Ők fogják
kegyelmedet reggel a Towerbe kísérni.
Erzsébet erre már nem tudott válaszolni.
Későre járt, besötétedett. Kat, aki saját remegését sem tudta lecsendesíteni,
felajánlotta, hogy gyertyát gyújt, de Erzsébet, még mindig a padlón fekve, csak
rázta a fejét. Aztán éjfél körül odakintről pislákoló fények világították be a sötét
szobát. Erzsébet rettegve kelt föl, magukhoz térítve elgémberedett tagjait. Az
ablakhoz botorkált, és kinézett az alatta elterülő kertre. Fehér ruhás katonák
sorakoztak fel tömött sorokban. Mindegyiküket azért rendelték ide, hogy egy
védtelen lányra felügyeljenek, gondolta keserűen.
– Feküdj már le! – könyörgött Kat. – Holnap minden erődre szükséged lesz. –
Egyedül ő érezte át azt a rettegést, mely Erzsébet szívében lakozott. Erős férfiak
bátorsága is elszáll, ha towerbeli fogságra ítélik őket. Ráadásul e szegény lány
édesanyja épp ott szenvedett kegyetlen halált! Erzsébetnek már az is komoly
megpróbáltatást jelentett, mikor nővére koronázásakor fel kellett keresnie a
Towert. Mennyivel borzasztóbb lesz ennél is, mikor holnap fogolyként vezetik
majd oda!
– Azt hiszed, hogy fogok tudni aludni? – kérdezte Erzsébet riadt tekintettel.
– Legalább pihenj, kérlek szépen! – esedezett Kat.
Teljes éberségben feküdt, és csak várta, hogy elnyomja előbb-utóbb az álom.
Ara előzetes félelme beigazolódott. Képtelen volt elaludni. Elméje veszedelmes
utakra tévedt, vesztőhelyek, vérpadok, bárdok képe jelent meg a szeme előtt…
Talán pallossal fogják lefejezni őt is, akárcsak az anyját? Elképzelte, milyen
érzés lehet megtenni a halálhoz vezető néhány utolsó lépést, tudva, hogy
perceken belül szembenézhet az örökléttel. Mindig is attól félt, ha egyszer
fogolyként lépi át a Tower küszöbét, soha nem kerül ki élve onnét. Ma éjjel a
lelki üdvéért kell imádkoznia, hisz majdnem biztos, hogy holnap az Úr magához
szólítja a lelkét.

Mikor reggel érte jöttek, zavarodott, tompa tekintettel bámult a semmibe.

Puritán, fekete ruhájában és főkötőjében olyan volt, mint egy kísértet. Rangon
alulinak tartotta volna szokásos ruháit magára ölteni, melyekben hiúnak és
világiasnak tűnhetne. Az egyszerű öltözet ezzel szemben hangsúlyozhatja
fiatalságát, ártatlanságát, tisztaságát. És persze senki nem tudhatta, nem lesz-e
szüksége részvétre is ez alkalommal.
Ezen a reggelen ketten jöttek érte: Winchester márki és Sussex gróf,
mindketten jeles előkelőségek, kiket boldogabb időkben barátai között tartott
számon. Most komoly, hivatalos arckifejezést öltöttek, de mintha valami
kelletlenség is tükröződött volna a modorukban.
– Hölgyem, azért jöttünk, hogy a Towerbe kísérjük – szólt Winchester. A
szavak dermesztőek voltak, még ha elhangzásukra számítani lehetett is.
– A bárka készen áll – közölte Sussex –, és késlekedés nélkül velünk kell
jönnie, hölgyem, hisz a dagály senki kedvéért nem vár.
– Megtudhatnám, mivel vádolnak?
– Nincsenek vádak kegyelmed ellen. Azért viszik be, hogy kivallassák.
 – De én ártatlan vagyok! – sikoltott Erzsébet rémülten, megrázó látványt
nyújtva. A két férfi összerezzent. Zavarba jöttek, és kellemetlenül érezték
magukat a női könnyektől. – Könyörgök, drága lordok, várjuk meg a következő
dagályt! Rosszul érzem magam…
– Hölgyem, nem tehetjük – szólt Sussex kétségbeesetten.
– Akkor hadd járuljak a királynő színe elé, hogy megvédjem magam! –
könyörgött.
– A királynő, mint kegyelmed is jól tudja, nem kívánja ezt a találkozást –
emlékeztette Winchester.
– Akkor legalább hadd írjak neki! – esdekelt hozzájuk Erzsébet, kétségbeesett
erőfeszítéssel próbálva késleltetni az indulás elkerülhetetlen pillanatát. Ha
legalább annyit el tudna érni, hogy lekéssék a dagályt, akkor esélye lenne még
egy napot áldott szabadságban tölteni.
– Ezt nem engedhetem meg – szólt Winchester.
– Egy szóra – mormolta Sussex, és meghúzta a márki ingujját. A két férfi
visszavonult a belső szobába. Erzsébet levegő után kapkodott. És reménykedett.
– Talán rá kellene bólintanunk a kérésére – kezdte Sussex.
– Elképzelhető, hogy ezzel többet ártanánk neki, mint amennyit használnánk –
vélekedett Winchester.
– Uram – emlékeztette Sussex –, ne feledje, hogy egy olyan ladyvel van
dolgunk, akiből egy napon királynő válhat. Vehetjük-e a bátorságot, hogy
visszautasítjuk a kérését? Ez később akár a kegyvesztettségünkhöz is vezethet.
Winchester egy pillanatra elgondolkodott.
– Lehet, hogy lordságod rátapintott valamire. Hadd írjon!
Visszatértek a külső szobába. Sussex térdre borult a döbbent Erzsébet előtt.
– Szabadságában áll leírnia, amit gondol – közölte. – Szavamat adom, hogy
eljuttatom levelét a királynőhöz, bármit vonok is ezzel a fejemre.
Erzsébet nem tudta eléggé kifejezni a háláját. Hihetetlen megkönnyebbülést
jelentett a tudat, hogy végre van legalább egy barátja a Tanácsban. A felcsillanó
reménysugár!
– Ha valaha is abban a helyzetben leszek, hogy tehetek valamit
lordságotokért, ne habozzanak hozzám folyamodni – biztosította őket, majd
leült, hogy megírja élete eddigi legfontosabb levelét.
Tudván, hogy az élete forog most kockán, kiöntötte Máriának a szívét.
Emlékeztette ígéretére, miszerint sosem fogja elítélni anélkül, hogy előtte meg
ne hallgatta volna, mit tud felhozni saját védelmére. Tiltakozott az ellen, hogy
bármilyen méltányolható ok nélkül a Towerbe küldik, amire egyáltalán nem
szolgált rá. Isten színe előtt megesküdött, hogy soha nem volt részese semmilyen
összeesküvésnek őfelsége ellen, sem tevőlegesen, sem hallgatólagosan, sem
felbujtóként. Kérte, hadd védekezhessen személyesen Mária előtt, még mielőtt a
Towerbe kerülne.
„Ne ítélj el engem nyilvánosan, míg tudomásodra nem jut az igazság” –
könyörgött mind elmosódóbb kézírással, ahogy tollszára sebesen száguldott a
papíron, kétségbeesése pedig egyre csak növekedett. Még az admirálisra is
hivatkozott, azt állítva, őneki sem kellett volna meghalnia, ha lehetőséget kapott
volna a személyes védekezésre bátyja, a régens előtt. „Imádkozom az Úrhoz,
hogy gonosz tanácsadók a nővért a húga ellen ne fordítsák – folytatta. A
végsőkig megalázkodva könyörgött egy utolsó audienciáért. – Ártatlan vagyok
bármiféle felségárulási bűnben – erősködött –, így tiszta lelkiismerettel nézek
szembe a halállal” – vonta le a következtetést.
Nagy sokára befejezte a levelet. Nem volt valami takaros levél, hisz bizonyos
kifejezéseket áthúzott, itt-ott beszúrt más szavakat – eszeveszett eltökéltségében,
hogy megálljt parancsol a rettenetes sorsnak, amit szántak neki. Aztán nagyon
megijedt. A levél utolsó mondata egy új lap tetején ér véget. Miután a levél
kikerül a kezéből, ellenségei, kézírását leutánozva, tetszésük szerint bármit
odaírhatnak az üresen maradt helyre. De nem adja meg nekik ezt az esélyt! Ismét
felemelve tollát, vastag vonalakat húzott átlósan a fehér lapra. Majd a legaljára
még odaírta: .Alázatosan könyörgök, hogy legalább egy szót válaszolj! Felséged
leghűségesebb alattvalója, a kezdetektől mindvégig.” Utána aláírta a nevét, a
szokásos cikornyákkal. Kihúzta magát, és letette a tollat. Megtette, amit tehetett.
A többi az Úr kezében van.
– Befejezte, hölgyem? – Winchester és Sussex már némiképp türelmetlenül
várakoztak rá.
– Igenis, uraim.
– Nos, lekéstük a dagályt – sóhajtott Winchester. –A folyó állása hamarosan
olyan alacsony lesz, hogy veszélyessé válik átkelni a London Bridge alatt. Azok
a pillérek veszedelmesen közel vannak egymáshoz.
– A következő elfogadható vízállás éjfél körül várható – jelentette ki Sussex.
– Nem gondolom, hogy Erzsébet úrhölgyet az éj leple alatt kellene áthajózni –
vélekedett Winchester.
– Néhány bolond még a fejébe veheti, hogy megkísérli kiszabadítani. Jobb
lesz, ha megvárjuk a holnap reggelt.
– Igen, bölcsebb lesz így – helyeselt Sussex. – Virágvasárnap következik, így
akkor ejthetjük meg az utat, amikor mindenki a templomban van. Ezzel
elkerülünk minden eshetőséget arra, hogy tüntetések legyenek ladym érdekében.
– Erzsébethez fordult, akinek arca csalódottságot tükrözött. Szerette volna, ha a
nép látja, amint a Towerbe viszik, szerette volna, ha hangot adnak
nemtetszésüknek. A helyzete nyilván ismert, ennélfogva elképzelhető, hogy
tiltakozások is lennének.
– Most pedig elviszem levelét a királynőnek – mondta Sussex.

Sussexnek elszállt a bátorsága a királynő dühe láttán.

– Lordságod ezért késlekedett mind ez idáig parancsomat végrehajtani? –
kiáltott. – Megengedte magának, hogy ez az alattomos és fondorlatos lány
megvesztegesse?
– Felség, oly szánalomra méltón könyörgött hozzánk! Csak a legkőszívűbb
ember lett volna képes visszautasítani a kérését. – Túl későn jött rá, mit állít
ezzel. Azt, hogy Máriának eszerint kőszíve van. A királynő sötét pillantást vetett
rá.
– Az ilyen viselkedést soha nem tűrték volna el atyám idejében – csattant fel.
– Bárcsak visszatérne közénk, ha csak egy hónapra is, és megadná állítólagos
tanácsnokaimnak megérdemelt büntetésüket! Most pedig menjen, és
gondoskodjék róla, hogy további késedelemre ne kerüljön sor.

Erzsébet kinézett az ablakon. A gyászruhába öltözött vasárnap reggel, az

ólmos éggel és a szakadó esővel, tökéletesen tükrözte csüggedt lelkiállapotát.
Több időhúzásra nincs lehetőség. Hamarosan jönnek érte. Vajon hogy
viselkedett édesanyja azon a végzetes napon, mikor a Towerbe vitték? Kat a
bátorságáról mesélt, de vad kedélyváltozásairól is, a könnyektől a nevetésig.
Erzsébet tudta magáról, hogy vészesen közel jár egy efféle hisztériához.
Bátornak kell lennie, és emlékezetben kell tartania, hogy egy király leánya – és
hogy ártatlan.
– Hölgyem, eljött az idő – szólt Winchester, kinyitva Erzsébet szobájának
ajtaját. – Sietnünk kell.
Erzsébet kihúzta magát, és mély levegőt vett.
– Legyen meg az Úr akarata. Ha nincs más választásom, bele kell nyugodnom
ebbe.
Õrök kíséretében vezették el, háta mögött Kattel és a királyi szolgákkal, le a
lépcsőn, ki a kertbe. Az eső olyan kegyetlenül zuhogott, hogy Erzsébet
bársonyköpenye és fekete ruhája nemsokára teljesen szétázott. Ahogy
végigsiettek a szabályos virágágyások között, a folyóig vezető vízfolyosó
mellett, a palota ablakaira szegezte tekintetét, keservesen remélve, hátha elkapja
a királynő pillantását, s magára tudja vonni a figyelmét. Ám úgy tűnt, Mária nem
mutatott hajlandóságot arra, hogy végignézze, amint elvezetik a foglyát. Az
egész ügy tisztességtelensége mélységesen lesújtotta Erzsébetet.
– Nagyon csodálkozom ennek az országnak a nemességén – jelentette ki,
vádló pillantást vetve Winchesterre és Sussexre –, mely békésen tűri, hogy
bebörtönözzenek, és Isten tudja, még mit műveljenek velem.
Sussex a füléhez hajolt.
– A Tanács nem kevés tagja nagyon sajnálja, ami kegyelmeddel történik –
mormolta halk hangon. –A magam részéről mélyen sajnálom, hogy meg kellett
érnem ezt a napot.
Erzsébet döbbenten, a meglepetéstől tágra nyílt szemmel nézett a férfira. De
nem volt ideje a válaszadásra, hisz épp most értek a mólóhoz, és a bárka már
várt rájuk. A kajütben kellett helyet foglalnia, a lordok és kísérőik társaságában.
Amint elhelyezkedtek a párnázott padokon, és elhúzták a függönyöket, a bőrig
ázott evezősök ellökték a mólótól a bárkát. Már eveztek is lefelé a folyón. A
Temze örvénylett, és Kat jól láthatóan rosszul volt. Erzsébet általában élvezte a
folyó kiszámíthatatlanságát és mozgását, de ma, ezen a félelmetes napon, őt is
rosszullét környékezte, ahogy a bárka ide-oda bucskázott az erős áramlatok
között.
Hirtelen a hullámok erősödni kezdtek, a hajó pedig egyszerre magasra
emelkedett, és mélyre süllyedt. Odakintről eszeveszett üvöltések hallatszottak.
– Nyilván a híd közelébe értünk – szólt Winchester kelletlenül. Felállt, és
kitámolygott a kajütből. Amint eltűnt, a bárka hirtelen mintha a levegőbe repült,
majd visszazuhant volna. A kajütben is hallani lehetett, amint a víz átcsapott a
hajóorron, és az evezősök szitkozódását is hallották, mikor a kapitány ordítva
kiadta parancsait. Kat rémülten nyöszörgött. Még Erzsébet is megijedt, hogy a
végén elsüllyednek. Reménytelenül hánykolódtak a viharban, és bármely
pillanatban nekicsapódhattak volna a London Bridge-et alátámasztó masszív
pilléreknek.
– Forduljunk vissza! – hallotta Sussex üvöltő hangját.
– Nem, inkább induljunk a túlpart irányába! – rendelkezett Winchester.
– Túl késő! – kiáltott a kapitány. – Üljenek le!
Nem bírván tovább a feszültséget és a félelmet, Erzsébet kinézett a függöny
mögül. Rengeteg víz csapódott az arcába. Felette magasodott a híd, sötéten és
fenyegetően – alatta a könyörtelen hullámok. A hajó veszedelmesen közel került
a pillérekhez… el fognak süllyedni… mind a folyóba fulladnak… De nem! Egy
áramlat hirtelen átsöpörte őket a híd alatt. A bárka másodpercek múlva már a híd
másik oldalán bukkant elő, ahol a víz, minden hullámzás ellenére, már sokkal
nyugodtabb volt. Megkönnyebbült kiáltások hallatszottak, és hálaadás –
sajátságos módon – Miasszonyunknak. Az evezősök újra a szokásos nyugodt
tempóban eveztek.
Ám máris ott magasodott előttük a Tower fenyegető épülete. Erzsébet arcán
egyre növekvő rettegés tükröződött, ahogy közelebb és közelebb kerültek a
vészjósló kőerődítményhez, és a kikötőhídon láthatóvá váltak az ágyúk – az
ágyúk, melyek annak idején édesanyja halálát jelezték. Az óriási függönyfal
mögött ott emelkedett a White Tower is. A falak alatt ott volt a zsilipkapu, a
masszív, elreteszelt faajtó, mely most szép fokozatosan leereszkedett, hogy
bebocsássa a Tower legújabb foglyát. Erzsébetet!
Ezen keresztül ment be az anyja is. És még most is itt van. Csontjai ott
enyésznek a kápolna padlója alatt.
A bárka szép lassan szembefordult a kapuval. Erzsébet, akin immár úrrá lett a
pánik, és egész testében remegett a gondolattól, hogy a hídra kell lépnie, hirtelen
mozdulattal felállt, és kivágta a kajüt ajtaját. A lordok szomorúan nézték bőszült
tekintetét és remegő ajkait.
– Könyörgök, uraim, engedjék meg, hogy valamely más kapun léphessek be!
– kiáltott elkeseredetten. – Mert tudom, hogy igen sokan mentek be ezen, akik
soha nem tértek vissza.
Winchester és Sussex együtt érző pillantást vetettek rá, tudván, hogy nem
segíthetnek rajta.
– Nem méltó, hogy egy hercegnő ezen a kapun lépjen be – tiltakozott. – Nem
kívánom igénybe venni.
– Nincs más választása, hölgyem – közölte Winchester.
Erzsébet komoran állt a kajütajtó mellett, a kilincsbe kapaszkodva, hogy
egyenesen tartsa magát. Az eső patakokban folyt az arcára. Halántékára tapadt
nedves hajával, megadó testtartásával, átázott ruháival maga volt a
szerencsétlenség szobra. A márkinak, e lovagias férfinak megesett rajta a szíve.
– Itt van, hölgyem, fogja a köpenyemet – ajánlotta fel. Kigombolta, és
átnyújtotta Erzsébetnek. Ő azonban ellökte magától.
– Nem! – zokogott. – Hagyjon békén!
Már majdnem elérték a zsilipkaput. A hátsó lépcsőn ott állt már a Tower
parancsnoka, Sir John Bridges, ez a keménykötésű férfi, széles arccal és
atyáskodó modorral, várva az új fogoly fogadására. Mögötte egykedvűen
sorakozott fel a Tower hat komor börtönőre.
A bárka nekiütközött a mólónak, az evezőket felemelték, és a hajókötelet
átvetették a kikötőcölöpön. Winchester és Sussex partra szökkent. Nagyot
toccsantak a burkolóköveken összegyűlt vízben.
– Jöjjön, hölgyem! – hívta Sussex.
Erzsébet dacosan állt meg a kajütajtó mellett. Eldöntötte, hogy a maga
részéről nem megy sehová. Semmi nem veheti rá, hogy feladja utolsó
biztonságos védőbástyáját.
– Nem, uraim – mondta reszketve. – Nem kívánom eláztatni a cipőmet. –
Rámosolygott a parancsnokra és embereire.
– Hölgyem, a királynő nevében parancsolom, hogy lépjen a partra! – próbálta
Winchester túlharsogni a szelet. – Engedelmeskednie kell!
Erzsébet lassan, kelletlenül végigtámolygott a fedélzeten az evezősök sorfala
között, és tétovázva kilépett a mólóra.
– Partra szállok, hűséges alattvalóként, valamint fogolyként, mint mindenki,
aki itt partra szállt – szólt ünnepélyesen, erős, de remegő hangon. – Itt állok
előtted, Istenem, és nincs egyetlen barátom sem Terajtad kívül. Ó, Uram, soha
nem gondoltam volna, hogy fogolyként kerülök ide.
Hangja ismét megtört, amint közelebb vánszorgott a lépcsőfokokhoz.
Rápillantott a rá várakozó férfiakra, hátha szánalmat fedez fel az arcukon.
– Könyörgök mindnyájukhoz, barátaim, legyenek tanúi annak, hogy nem
felségárulóként, hanem őfelsége hű alattvalójaként érkezem ide. Ezért kell
halállal lakolnom!
Közel volt az összeomláshoz. A kimerült arcát áztató esőcseppek
könnycseppekkel keveredtek. Néhány börtönőr ösztönösen előlépett, és térdre
vetette magát előtte.
– Isten óvja kegyelmedet! – kiáltották. A parancsnok összevont szemöldökkel
odavakkantott valamit nekik. Erre a sorból kilépők szégyenkezve léptek vissza a
helyükre.
– Hölgyem, velem kell tartania! – szólt Sir John Bridges.
E pillanatban Erzsébetet elhagyta a bátorsága. Tudta, hogy halálra szánják. Ez
a lehetőség annyira rettenetes volt, hogy képtelen lett volna akár csak egy
lépéssel is továbbmenni. A lába nem engedelmeskedett, és ájultan roskadt a
nedves lépcsőfokokra. A teste hevesen rázkódott.
– Jobb lenne, ha végre védve lenne az esőtől, hölgyem – szólt tapintatosan Sir
John, nyújtva felé a kezét.
– Jobb itt ülni, mint azon a borzadályos helyen – jajveszékelt Erzsébet,
tudomást sem véve az udvarias gesztusról. – Isten tudja, hova akar vinni engem!
– E tekintetben nincs félnivalója – nyugtatta meg a férfi. – Elszállásoljuk a
palotában, a szobáit már elő is készítették.
– Talán ott, ahol édesanyám is szállást kapott? –zokogott.
– Úgy hiszem, hölgyem.
– Nem mehetek oda. Kínszenvedés lenne számomra.
– Ezek itt a legkényelmesebb szobák, kizárólag ezek méltók kegyelmed
magas rangjához – szólt Bridges türelmesen.
– Lehetnek akármilyen kényelmesek – vágott vissza Erzsébet –, ám
édesanyám számára a halál előszobáját jelentették!
Kísérői most kászálódtak ki a bárkából. Kat már sietett volna is hozzá
aggodalmas arccal, ám Sir John egyetlen mozdulattal megállította. Erzsébet
egyik inasa könnyekben tört ki. Erzsébet komoran, vádlón pillantott rá. A
fiatalember elpirult, és ingujjába törölte a szemét.
– Köszönöm Istennek, hogy biztos lehetek abban: senkinek sincs oka sírni
értem – jelentette ki Erzsébet.
– Merítsen ebből vigaszt, hölgyem – szólt Sir John, ismét felajánlva a karját. –
Jöjjön velem, menjünk be végre a melegre! Már begyújtották a kályhát kegyed
számára.
Erzsébet ránézett, és összeszedte maradék bátorságát ahhoz, hogy vele tartson,
majd lassan felállt. Mivel a parancsnok igen tapasztalt volt abban, hogyan kell
bánni a bebörtönzés, kínvallatás vagy kivégzés előtt álló nőkkel és férfiakkal –
egy hónap sem telt azóta, hogy Lady Jane Greyt a vesztőhelyre kísérte, őszinte
sajnálatára-, tudta, mit kell tennie: karja alá vonta Erzsébet kezét, és lassan
felvezette a lépcsőn.

A kis menet a várudvaron át a királyi palota felé vette útját, e régi

épületegyüttes felé, mely a White Tower és a Temze között helyezkedik el. Sir
John új foglyát különféle szobák és galériák végtelen során át elkalauzolta a
királyi lakosztályokig, ahol Erzsébet is szállást kapott – egy nagyszobát, egy
hálószobát és egy mellékhelyiséget.
Erzsébet megdöbbent a fényűző pompán, amit itt tapasztalt – habár az jól
látszott, hogy e helyiségeket már hosszú évek óta nem használták: a levegő állott
és dohos volt, mintha hagyták volna összegyűlni a port. A falon itt-ott nedves
foltokat lehetett látni. Ám a klasszikus motívumokkal díszített frízek gyönyörűek
voltak, akárcsak a szövevényes mintájú padlóburkolat vagy az aranyozott bordás
mennyezet. A szobák bútorozása szórványos volt, és láthatólag nem eredeti – ám
a bútorok fényesen csillogtak, és a célnak tökéletesen megfeleltek.
– Mrs. Astley és Parry kisasszony kegyeddel maradhatnak, hölgyem – szólt
Sir John. – A többi szolgálóját odalent a földszinten szállásoljuk el. Az őrök be
fogják engedni őket, amennyiben szükséges.
– Köszönöm, uram – sóhajtott Erzsébet, figyelve, amint a férfi kiválaszt egy
kulcsot a kezében tartott jókora karikáról. A lordok meghajoltak, és kimentek a
parancsnok után. Amint a kulcs megfordult a zárban, azzal a bizonyos szörnyű
véglegességgel, Sussex szeméből kicsordult a könny.
 – Figyeljünk arra, uraim, hogy véletlenül se tegyünk többet, mint amire a
megbízatásunk szól – figyelmeztette őket. – Hisz ő néhai uralkodónk leánya,
továbbá a királynő testvérhúga. Bánjunk vele olyképpen, hogy azért a jövőben se
vonhassanak minket felelősségre. A méltányos bánásmód mindenkor a legjobb
választás.
– Lordságodnak igaza van – szólt Bridges halkan.
– Igen, igen – helyeselt Winchester. – Végezze tapintatosan a dolgát,
parancsnok uram!

Magára maradva Kattel és Blanche-sal, Erzsébet közömbösen vizsgálgatta a

szobáit. Az első, amit kipróbált, hálószobájának túlsó ajtaja volt, de
természetesen nem lehetett kinyitni. Hová vezethet vajon? Ha ez a két szoba
Boleyn Anna fogadószobája és alkalmi hálószobája volt, mint ahogy
valószínűnek látszott, ne lettek volna további szobái? Talán ezek lennének az
ajtó mögött? Lelki szemei előtt porlepte, üres helyiségek jelentek meg, kopott
díszekkel, pókhálókkal és penészfoltokkal.
– Az anyámnak itt volt a szállása – suttogta Katnek. Kat átkarolta, láthatólag
feldúltan a nap eseményeitől.
– Így igaz, báránykám, legalábbis a pere előtt. Lady Lee, aki vele volt a
Towerben, úgy mondta, hogy utána áthelyezték a parancsnok házába. Nem
tölthetett itt valami sok időt.
– A díszítés nagyon elegáns – fűzte hozzá Erzsébet.
– Az lehetett. Ezeket a szobákat a koronázására hozták rendbe, három évvel
korábban. Mikor fogolyként tért ide vissza, azt mondta, túl szép számára ez a
lakosztály.
– Hát nekem éppen jók lesznek – felelte Erzsébet, hajdani szellemességének
maradékával. Odament az osztott ablakhoz. Az ablakszárnyak le voltak zárva.
Az ablak egy falakkal körülvett udvarra nézett, mögötte a folyóval.
– Talán azt gondolták, az ablakon át akarok megszökni? – kérdezte Erzsébet,
hiábavaló erőfeszítést téve az egyik retesz megmozdítására. – Elég hosszan
zuhannék a mélybe.
– Nyilvánvaló, hogy a legkisebb esélyt sem akarják megadni – jegyezte meg
Kat. – Korábban már szöktek meg foglyok innen. Sok történet szól erről.
– Engem sokkal jobban aggaszt, hogy nincs friss levegőnk – dünnyögte
Erzsébet. – Nagyon dohosak ezek a szobák. Szellőztetésre lenne szükség.
Panaszt teszek Sir Johnnál.
Ismét körülnézett. A falakat a kék és aranyszínekben pompázó fríz alatt
egyszerű gipszvakolat fedte, a kőből épített kandallóban pattogott a tűz, a
takaros tölgyfa asztal és a hozzá való padok a helyiség közepén álltak.
Megpróbálta elképzelni, hogyan festhetett ez a szoba édesanyja dicsőséges
koronázása idején.
Reszketés tört rá. Olyan volt, mintha állandóan egy kísértet állna a háta
mögött. Annak idején meglepően könnyű volt a heveri kastélyban, abban a dús,
buja paradicsomban – Anna korábbi otthonában – elhárítani anyja emlékét. De
itt, ahol anyját utolérte a végzet, minden kődarab az ő tragikus pusztulásáról
mesélt.
– Nem jó itt lenni – mondta Katnek. – Talán a királynő azzal, hogy éppen ezt a
helyet jelölte ki számomra, tovább akarta fokozni a szerencsétlenségemet?
– Nekem sem tetszik. De ne feledd, ennél sokkal rosszabb is lehetne.
Tömlöcbe is vethettek volna!
Az első éjszaka rettenetes volt, legalábbis kezdetben. Ahogy feküdt a
sötétben, ezen a borzadályos helyen, lelki szemei előtt megjelentek valószínű
sorsának legrettentőbb képei. Mikor nagy nehezen elaludt, az álmai kizárólag
fájdalomról, vérről és halálról szóltak, annyira élethűen, hogy hirtelen
rázkódással felébredt, izzadva és zihálva az iszonyattól. Óriási megkönnyebbülés
volt meghallani Kat halk horkolását és Blanche egyenletes lélegzetvételét –
mindketten békésen szunyókáltak a padlón elhelyezett szalmazsákjukon.

Ekkor érezte meg, hogy még valaki jelen van a szobában, bár alig
észrevehetően a kihunyófélben pislákoló tűz fényénél. Lába ágyánál, komoran és
néma csendben egy asszony állt, sötétben kirajzolódó körvonalai alapján ítélve
francia főkötőben – olyan volt, mint valami glória a feje körül. Arca teljesen
beleveszett a sötétbe.
Furcsa módon nem ijedt meg, még akkor sem, mikor ráébredt, hogy az előtte
álló alak nem ebből a világból való. Tényleg… Most jött csak rá, mikor
gondolatai visszakalandoztak hajdani, heveri tartózkodásához... Anna hercegnőt
látogatta meg Heverben annak idején, és ott történt, immár biztos volt benne,
hogy akkor ugyanez az alak jelent meg előtte, ugyanilyen módon. Akkor is
megnyugtató hatással volt rá, akárcsak most. Rendületlenül hinni fogja, amíg
csak él, hogy ez az alak az édesanyja, Anna, aki azért jött el hozzá, hogy
megpróbáltatásai közben vigaszt és erőt adjon neki. Anna a világon az egyetlen,
aki megértené, milyen szenvedéseket él most át. A kettejüket összekötő szeretet,
gondolta, miközben marasztalni igyekezett Anna szellemalakját, erősebbnek fog
bizonyulni a halálnál.
– Édesanyám? – suttogta. Furcsa érzés volt e szót kiejteni. Az alak nem
mozdult, de… de mégis olyan érzés volt, mintha ráismerne. Vagy csak nagyon
szerette volna? Aztán a jelenés fakulni kezdett, míg egészen láthatatlanná nem
vált. Erzsébet azon tűnődött, lehet, hogy csak álmodta az egészet. Ám az erős
érzés, hogy anyja megvigasztalta és megerősítette, új bátorságot öntött belé.
Tudta, megkapta azt, amire szüksége van az elkövetkezőkkel való
szembesüléshez.

Sir John engedékenynek bizonyult az ablakok ügyében, tüstént intézkedett a

szárnyak kilakatolásáról. Feltűnően udvariasan és figyelmesen viselkedett. És
nem habozott azonnal meghívni Erzsébetet, hogy minden este vacsorázzék nála.
Bármilyen hálás volt azért, hogy naponta átkísérik a palotából a parancsnok
kényelmes, favázas házába, ezek a látogatások komoly megpróbáltatást is
jelentettek, hisz a ház a Tower Greennel szemben helyezkedett el, ahol még
mindig ott állt a Lady Jane Grey kivégzéséhez felállított vesztőhely, vészjóslón
és elrettentőén.
Vajon miért nem bontották le? – tűnődött Erzsébet, egész testében remegve.
Talán azért, mert ismét használni akarják? Talán ő lesz a következő áldozat? Hát
ennyire biztosak máris a bűnösségében?
Második este, a párolt szilvával körített sült fogolymadár falatozása közben,
nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen erre Sir Johnnál.
– Semmiféle rendelkezést nem kaptam – válaszolta a férfi. – A spanyol
herceggel való házasságkötésének küszöbén, úgy hiszem, őfelségének kisebb
dolga is nagyobb annál, mint hogy a vesztőhely eltávolításáról intézkedjen.
Erzsébet azt gondolta, bárcsak igaza lenne. Mindenesetre nem tudott
megszabadulni attól a rettenetes gondolattól, hogy a vérpadot az ő kedvéért
tartották meg. Amikor csak rápillantott erre a rémületes ácsolmányra, rátört a
remegés.
A parancsnok lakása Erzsébet számára szintén szomorú, ijesztő hely volt.
Miközben tápláló vacsoráját fogyasztotta, és művelt társalgást folytatott a
Bridges házaspárral, egy pillanatra sem tudta feledni, hogy édesanyja
tragédiájának utolsó felvonása az egy emelettel feljebbi szobákban zajlott.
Minden alkalommal látta kívülről a szobák rácsos ablakait, és pontosan tudta –
és ez volt a legfájdalmasabb –, hogy ezek az ablakok közvetlenül a Tower
Greenre néznek. Ha Anna netán rávette magát, hogy kinézzen az ablakon,
láthatta, amint ácsolják számára a vérpadot.
– Lady Lee azt mondta, hogy az ácsok az utolsó éjszakákon már egyáltalán
nem hagyták aludni állandó kopácsolásukkal és csapkodásukkal – közölte Kat.
Towerbe érkezésük óta Kat nem volt éppen közlékeny az Anna sorsára
vonatkozó bizalmas értesülések tekintetében, hisz nem akarta súlyosbítani
Erzsébet szorongását. Minden szót úgy kellett kipréselni belőle. Erzsébet viszont
úgy érezte, tudnia kell az igazat édesanyja történetéről, hisz ebből valamiképpen
bátorságot nyerhet, hogy megküzdjön azzal, ami most történik vele.
Valójában persze alig történt valami. Nem voltak vallatások. Fel sem kereste
senki a Tanács nevében. Talán az lenne a cél, hogy kimerítsék ezzel a feszült,
terméketlen várakozással? Nos, gondolta mogorván, ezzel nem sokra mennek.
Éppen olyan ártatlan vagyok, mint voltam érkezésem napján.
De vajon tényleg teljesen ártatlan vagyok? – tette fel magának a kérdést a
falsétányon sétálgatva. Ezt a kiváltságot azért kapta, hogy némi felfrissüléshez
juthasson. Ám ez is majdnem akkora megpróbáltatást jelentett számára, mint a
parancsnok lakásán tett látogatások, hisz a falakról láthatta a sebesen áradó
folyót és a szabadságukat gondtalanul élvező londoni polgárokat. A távolba
nézve, a Sir John által biztosított öt kísérője élén menetelve, megkérdezte
magától: nem volt-e mégis felségárulás, hogy nem tájékoztatta a királynőt a
Wyatt-től kapott levelekről? Talán helyes volt tudomást sem venni róluk? Lett
volna más választása? Akkor is azzal vádolták volna, hogy összeszövetkezett a
férfival: annak puszta bizonyítéka, hogy Wyatt egyáltalán írt neki, elegendő lett
volna számukra, hogy kivégeztessék. Tehát igen, a lehető legjobb megoldást
választotta. Más kérdés, helyes volt-e így tennie.
Most már nyugodtabb volt. Towerbeli tartózkodásának első néhány napjában
sokat sírt és dühöngött. Ám amint szép fokozatosan világossá vált előtte, hogy
ellenségei nem sietnek azzal, hogy eltegyék láb alól, mind több erőt érzett
magában. Kezdett az étvágya is megjönni. Szolgálóinak meg volt engedve, hogy
kimenjenek a városba élelmiszereket vásárolni, és aztán maguk is főzzenek
Erzsébet számára.
– Így sokkal kisebb a mérgezés veszélye! – mondta Katnek keserű humorral,
ugyanakkor nem gondolta komolyan, hogy bárkinek is eszébe jutna alattomos
eszközökkel megszabadulni tőle. Voltaképpen, eltekintve a szabadság hiányától s
a folyamatos félelemtől a jövőre vonatkozóan, életmódja kezdett egészen
kényelmessé válni.

Míg meg nem érkezett Sir John Gage, a Tower főkapitánya.

– Megengedte neki, hogy kimenjen a falsétányra? – tette fel újra a kérdést a
főkapitány, nyilvánvaló riadalommal.
Sir John Bridges helytelenítőn nézett felettesére. Gage mindig túl szigorúan
ragaszkodott a szabályokhoz.
– Azért jártam el így, uram, hogy némi friss levegőhöz jusson – fejtegette.
– Ezt nem engedhetem meg – szögezte le Gage. –Ennek a gyakorlatnak véget
kell vetni. És az is feltűnt, hogy az ablakai tárva-nyitva állnak. Ezt meg ki
engedte meg?
– Én magam – szólt Bridges, némi daccal a hangjában. – Nagyon beteg volt.
Azt mondja, friss levegőre van szüksége.
– Képtelenség! – kiáltotta a főkapitány. – Elég legyen ezekből a
cinkoskodásokból! Ugyanolyan fogoly, mint bárki más.
– A szokásos főrangú foglyok általában bizonyos kiváltságokat élveznek –
erősködött a parancsnok.
– De ő nem egy szokásos fogoly! – vágott vissza Gage. – Ő a királynő húga,
és azt a parancsot kaptam, hogy szigorúan tartsuk. Nem érintkezhet senkivel, ért
engem? Csak semmi sétálás a falsétányon! Csak semmi kihajolgatás az ablakon!
Persze! Hogy felhívja magára a figyelmet!
– De nem is… – kezdte Bridges.
– És nem írhat semmiféle levelet – szakította félbe Gage. – Remélem, nem
adott neki írószereket?!
– Nem láttam benne semmi kivetnivalót – felelte a parancsnok megborzongva.
– Az istenért, ember! Felségárulással gyanúsítják. Ha innen sikerül valamit
ármánykodnia, akkor a mi fejünket fogják lenyisszantani. Gondoskodjék róla,
hogy ilyesmi véletlenül se fordulhasson elő!

Erzsébetnek megesett a szíve Sir Johnon, ahogy a férfi mélységes zavarban és

láthatólag kelletlenül állt előtte, közölve vele, hogy vége a kiváltságainak.
– A főkapitány így rendelkezett, attól tartok. Nem szegülhetek vele szembe,
bármennyire szeretnék is.
– Értem – felelte Erzsébet nyugodt hangon, leplezve elkeseredettségét. Nem
hitt benne, hogy ez az új szigorúság egyedül Sir John Gage szőrszálhasogató
természetéből és eltökélten rigorózus szabályértelmezéséből fakad. Meg volt
győződve róla, hogy valami sokkal baljósabb ok rejlik a dolog mögött. Nem
kételkedett abban, hogy mostanra már másokat alaposan kifaggattak. Mi lehet
például Courtenayvel, ezzel a gerinctelen bolonddal? Lehet, hogy ellene vallott?
Kiváltságainak visszavonása talán csak előjátéka valami sokkal rosszabbnak?
Figyelte Sir Johnt, ahogy összeszedi a papírjait és tollait.
– Most már valóban fogoly vagyok – szólalt meg.
– Hölgyem, megteszem kegyelmedért, ami tőlem telik – biztosította a férfi.
Miután távozott, Erzsébet a könnyeivel küszködött. Vajon mivel fogja
eltölteni e hosszú, nyomasztó napokat, ha nem sétálhat, nem írhat-olvashat?
Ráadásul meg fog fulladni, ha lezárják az ablakokat.
Kulcs fordult az ajtóban. Kat lépett be, felháborodottan pufogva.
– Ezt az arcátlanságot! – füstölgött kivörösödve. –A kapunál álló őrök
rákényszerítettek, hogy adjuk át a piacon vett ételeket. Biztonsági okokból,
állítólag. Biztonsági okokból, még mit nem! Ezek a hitvány gazfickók azért
vették el, hogy megegyék, lefogadom.
Erzsébet felállt. Félelme haraggá változott. Hogy merészelik…!
– Most menj Sir John Gage-hez, és mondd, hogy én küldtelek! – parancsolta.
– Emelj panaszt a nevemben.
– Úgy lesz.
Bátorságról tett tanúbizonyságot, mikor elhatározását a főkapitány szigorú
tekintetével szemközt is megtartotta.
– Ne nézzen rám így, asszonyom! – támadt rá a férfi. Kat megvonta a vállát.
– A főkapitány úr emberei művelik ezt – mondta vakmerően.
– Ezért az orcátlanságért biz' isten odavághatnám, ahol aztán se napot, se
holdat nem lát! – fenyegetőzött.
– Apellálhatnék netán a lovagiasságára, uram? –kérdezte Kat határozottan,
visszafojtva a dühét, hogy így merészeltek beszélni vele. – Erzsébet úrhölgy
attól fél, hogy valaki meg találja mérgezni. Ez az oka annak, hogy mi, a
szolgálói, kimegyünk élelmiszerért, és magunk főzünk számára. Rendes
táplálkozásra van szüksége, hogy helyreálljon az egészsége. Talán ezt is
megtagadja tőle?
A főkapitány elgondolkodott.
– No, rendben – mondta nagy sokára. – De ha valaki megpróbál bármilyen
üzenetet becsempészni az étellel, azzal csúnyán elbánunk.
– Tán bolondnak néz minket? – vágott vissza Kat. – Ladynkre vigyázni
kívánunk, nem pedig súlyosbítani az őt fenyegető veszélyt. Mindenesetre
köszönöm az apró szívességet.
Így aztán továbbra is rendszeresen bevásároltak, csak éppen Erzsébet nem bírt
enni. Tele volt rettegéssel.
– Vidd el innen! – mondta újra meg újra, mikor Kat újabb és újabb csodálatos
illatú ételkülönlegességekkel próbálta elcsábítani.
– Enned kell az egészséged érdekében! – vitatkozott vele Kat, ám Erzsébet
egy határozott intéssel véget vetett a vitának.
– Ugyan minek törődjem az egészségemmel, ha egyszer hamarosan úgyis a
vérpadra küldenek? – nyöszörgött. A kemény bánásmód véget vetett már-már
éledező jókedvének.
– Honnan veszed? – kiáltott Kat. – Ne törd ezen a fejed! Ha ezt a véget
szánták volna neked, mostanra már gondoskodtak volna róla.
– Bizonyítékokat gyűjtenek – szólt Erzsébet meggyőződéssel. – Keresik az
eszközöket az elítélésemhez. A Lady Jane-nek ácsolt vérpad továbbra is ott áll a
helyén. Közlöm veled, hogy én leszek a következő. – Hangja kezdett
hisztérikussá válni.
– Szedd össze magad! – parancsolt rá Kat. De Erzsébet képtelen volt erre.
Néhány napja már – csüggedtségében és rémületében – alig tudta magát
kiráncigálni az ágyból.

„Mi fog velem történni? – kérdezte magától állandóan. – Mikor jönnek majd
értem?” Minden ajtókopogás halálra rémítette. Mindennap számított rá, hogy
hamarosan megkapja a halálos ítéletet. Kétségbeesésében nem tudott másra
gondolni, csak arra, hogy fogja megtenni azt a néhány lépést a vérpadig,
letérdelve a szalmára, bekötött szemmel… Aztán a bárd sújtása, ahogy a
jéghideg acél belehasít a nyakába. Fájdalmas lesz? Vagy túl is lesz rajta, mielőtt
bármit is megérezné a fájdalomból?
A bárd hatalmas méretűre nőtt a rémálmaiban, akár ébren volt, akár aludt.
Borzasztó történeteket hallott elrontott kivégzésekről, amelyek most
visszatértek, hogy gyötörjék. Apja uralkodása idején a vén
Lady Salisburyt vérpadra küldték felségárulás vádjával, és egy tapasztalatlan
hóhérra bízták a lefejezését. Voltak történetek arról is, hogy egyesekre többször
sújtott le a bárd, mielőtt sikerült volna lenyisszantani a fejüket. Elképzelte,
hogyan bugyborékol majd torkából a vér, az iszonyatos kínszenvedést, annak
tudatát, hogy halálos sebet kapott, mint egy leterített vad.
De várjunk csak! Az anyját megkímélték a bárdtól, ugyebár? Az apja
Franciaországból hívatott egy tapasztalt pallosforgatót. Anna még halálában is a
legjobbat kapta. A kellemesebb, gyorsabb halált. Ez az! Kérnie kell a
királynőtől, hogy pallos által halhasson meg. Most már csak erre tudott gondolni.
Egyre soványabb és sápadtabb lett. Elkínzott szemére árnyék borult. Kat és
Blanche szorongva néztek rá. Rettegtek, hogy a szemük előtt fog elsorvadni. Sir
John Bridges is észrevette a leány állapotát. Naponta felkereste, hogy az
egészsége felől érdeklődjön. Tudta, hogy Erzsébet alig vesz magához ételt, hisz
immár napok óta kimentette magát a közös vacsora alól.
– Nagyon szenved attól, hogy be van zárva ezekbe az áporodott levegőjű
szobákba – figyelmeztette a főkapitányt. – Uram, attól tartok, a kisasszony
súlyosan megbetegszik, ha nem segít rajta.
Sir John Gage rosszalló pillantást vetett beosztottjára.
– Amit mondtam, megmondtam – jelentette ki.
 – Úgy van, de a királynő vajon hálás lesz-e, ha a lady meghal a főkapitány úr
felügyelete alatt? – mutatott rá Bridges.
Gage kénytelen volt elismerni, hogy nem éppen.
– No, rendben van. Sétálgathat a királyné hajdani lakosztályában. Nyissa ki
neki. Ám az ablakokat zárva kell tartani, ne feledje!
Sir John rázta a fejét. Tudta, ez nem elég, de a semminél azért mégiscsak több.
Erzsébet az éhségtől és virrasztástól szédelegve figyelte a parancsnokot,
ahogy kinyitja a királynéi lakosztály hálószobáját. Várakozásának megfelelően a
szobákat vastag porréteg fedte, a pókhálókról nem is beszélve. A levegő nehéz
volt, és száraz. Köhögnie kellett.
Lehet, hogy az anyja sem járt itt? Senki nem takarította ki ezeket a szobákat
évtizedek óta. Nem voltak frízek, nem volt újrafestés, szó sem volt aranyozott
mennyezetről. Ehelyett elhalványult, repedezett falfestmények, kék és vörös
színekben, hajdani királyokat, angyalokat ábrázolva, továbbá egy leopárdos-
nőszirmos címer nyomai a padlón. Itt-ott ütött-kopott zsámolyok, egy régi,
viharvert láda. Máskülönben a szobák üresek voltak, s az ablakok annyira
kormosak, hogy képtelenség lett volna kilátni rajtuk. Kat az orrát húzta. Ennek a
helynek hullaszaga volt.
– Én friss levegőt szerettem volna, nem pedig penészt és rothadást – mondta
Erzsébet keserűen a parancsnoknak. – Itt levegőhöz is alig jutok. Menjünk
vissza, ha kérhetem.
Miután visszazárták az elhagyott szobák ajtaját, Erzsébet az ágyra vetette
magát.
– Ha nem jutok friss levegőhöz, meghalok – sírdogált.
– Megteszem, ami tőlem telik – ígérte Bridges.
– Van egy falakkal körbekerített kert a házam mellett – közölte a parancsnok,
mikor nem egészen félórával később visszatért. – Sir John Gage engedélyt adott
rá, hogy használja, amikor kegyednek megfelel, azzal a feltétellel, hogy a kapu
le lesz lakatolva, és fegyveres őrt kap kíséretül.
A hír némi bátorítást jelentett Erzsébet számára. Törődnének-e ennyit
egészségével és kényelmével, ha a királynő a halálát akarná?
Komoly élvezetet jelentett csak ülni a kertben és sütkérezni a kora tavaszi
halovány napsütésben. A legegyszerűbb élvezetek… ezek a legjobbak. Soha
korábban nem tudta őket ennyire értékelni, mint most. A korai virágok élénk
színei, a zöld rügyek a fákon, a különféle növények, ahogy teljes erővel
nyomakodnak ki a földből… A természet új életet kezd, őt is megajándékozva
egy halovány reménysugárral.
 Apró arcocska jelent meg a kiskapuban. Az őr, ez a kedves családapa, aki
titokban őszintén együtt érzett a felügyeletére bízott szerencsétlen hercegnővel,
elmosolyodott.
– Te vagy az, kis manó? – szólt oda az őr az öt év körüli kisfiúnak, aki
elnevette magát, majd fürkésző tekintettel vette szemügyre a kertben tartózkodó
másik személyt. Erzsébet megkockáztatott egy mosolyt.
– Ő a ruhatáros kisfia – közölte vele az őr. – Ugye, Adam? És itt van a
nővérkéje is. Szervusz, Susanna!
Egy másik pirospozsgás arc pillantott be a kapun, ezúttal szőke fürtöktől
övezve. Mosolygott, és Erzsébetre villantotta hiányos tejfogait. Mosolyogva
integetett vissza a kislánynak. A gyermek eltűnt. Ám perceken belül visszatért,
puha kezében frissen szedett virágokat szorongatva, és bebújt a kapun.
– Szabad? – kérdezte Erzsébet az őrtől. Igenlő biccentésére gyorsan átszaladt
a füvön, és kecsesen átvette az ajándékot.
– Hogy hívnak? – kérdezte a fiúcska.
– Erzsébet.
– Erzsébet úrhölgy? – kérdezte csodálkozva.
– Te tudod, hogy ki vagyok? – tudakolta Erzsébet riadtan.
– Kegyed az a szerencsétlen hölgy, akit bezártak. Apukám és anyukám azt
mondják, kegyedet szabadon kellene engedni.
Az őr szomorkásán mosolygott.
– Ezt azért nem mondanám, fiatalember – okította a kisfiút. Erzsébethez
fordult. – Kis korsónak nagy a füle!
– Örök igazság – helyeselt. Hetek óta nem érezte magát ilyen kellemesen.
Simogató érzés volt, hogy a nép hisz az ártatlanságában, és együtt éreznek vele
jelenlegi helyzetében.
– Mi a közvélekedés rólam mostanában? – bátorkodott feltenni a kérdést az
őrnek.
– Nos… – A férfi körülnézett, nem hallja-e őket valaki. – Nem szabadna erről
beszélnem kegyednek, de sokaktól hallottam, szégyennek tartják, hogy Henrik
király leányát a Towerbe zárták. Senki nem mondta, hogy bűnösnek tartaná. Az
emberek szeretik kegyedet, és titokban zúgolódnak azok ellen, akik miatt itt kell
lennie.
– Köszönöm – suttogta Erzsébet. Csorgott a könny a szeméből. – Ez igazi
vigaszt jelent számomra. – Csak nem akar a királynő a közvéleménnyel
szembemenni azért, hogy kivégeztesse… Egy uralkodó nem lehet ilyen
meggondolatlan!
Másnap is kiült a kertbe, a gyermekek ismét ott voltak: két szempár
kukucskált át a kapun keresztül.
– Lady! – szólalt meg egy vékony hang. – Kegyednek hoztam!
Susanna átpréselte a karját a kapu résén keresztül, egy tárgyat nyújtva felé.
Egy miniatűr kulcscsomó volt. Erzsébetnek nevetnie kellett.
– Remélem, Sir John Gage-nek nincs kifogása az ellen, hogy elfogadjam –
mosolygott a derűs őrre, és lehajolt, hogy megsimogassa a gyermek fejét.

– A gyermek kulcsokat adott neki? – dühöngött Gage.

– Játék kulcsokat, uram – felelte az őr, máris megbánva, hogy egyáltalán
megemlítette az ajándékot a parancsnoknak, aki persze kötelességének érezte,
hogy beszámoljon róla felettesének.
– A dolog teljesen ártalmatlan – tette hozzá Bridges.
– Ezúttal igen, talán – morogta Gage. – De ezeket a gyermekeket arra is
használhatják, hogy üzeneteket csempésszenek be Erzsébet úrhölgynek. A
parancsom úgy szólt, meg kell akadályozni, hogy a lady akárkivel is szóba
elegyedhessen, megelőzendő bármiféle felségáruló fondorlatot a részéről.
– Tartsa a szemét a gyermekeken! – mondta Bridges higgadtan az őrnek.
– S ha megpróbálnak bármit is adni neki, uraságod fog felelni érte! – szögezte
le a sasszemű főkapitány.
Csinos kis virágcsokor volt, válogatott tavaszi virágokból, esetlenül átkötve
egy szalaggal. Az ifjú Adam meghajolva adta át Erzsébetnek, aki már azon volt,
hogy köszönetképpen viszontbókoljon, mikor az őr kitépte a kezéből.
– Így szól a parancs, hölgyem – mondta, az eddiginél sokkal barátságtalanabb
modorban. – Te ott!
Õrtársa, akinek a kertfal másik oldalán volt a megfigyelőállása, jelentkezett.
– Kísérd ezt a fiút a főkapitányhoz, és ezt is add át neki. – Átnyújtotta a
csokrot. A gyermekek azonnal jajveszékelni kezdtek, és Erzsébet
kétségbeesetten nézte, ahogy a halálra rémült Adamet elvezetik, hiába tiltakozik
toporzékolva.
– Élvezetüket lelik abban, hogy ártatlan nőket és gyermekeket kínozzanak? –
támadt dühödten az őrökre. Ők azonban tudomást sem vettek róla, hagyták, hadd
reszkessen csak a dühtől. Az egyik, aki korábban oly barátságosnak mutatkozott,
csak állt a kapunál közömbösen, mereven nézve maga elé.

A kisfiú rettegésében meg sem tudott szólalni, ahogy Sir John Gage előtt állt.
– Ki adta neked ezeket a virágokat? – vakkantotta Gage.
 – Se-senki, uram. Mi szedtük őket – hebegett Adam.
– Bárki megkért arra, hogy rejts el egy titkos üzenetet a csokorban?
– Nem – felelte Adam meglepetten.
– Courtenay nevű rabra gondolok. Küldött üzenetet általad Erzsébet úrhölgy
számára?
– Nem, uram, esküszöm, uram. – A gyermek tökéletesen el volt képedve.
Sir John sötéten nézett rá.
– Rosszul tetted, hogy ajándékot adtál a ladynek. Ez nem megengedett.
Figyelmeztetlek, kisfiam, ha ismét szóba mersz vele állni, alaposan ellátom a
bajodat. Világos?
– Igen – nyüszített rettegve a kis semmirekellő.
Másnap szép idő volt, így Erzsébet visszatért a kertbe. Ahogy elmerülve az
olvasásban heverészett a fa alatt, hirtelen mozgásra lett figyelmes a kertkapunál.
Felnézett. Az őr hideg ebédjét majszolta – egy darab sajtot, jókora kenyérbe
tömve –, és éppen lehajolt, hogy felemeljen egy kancsó sört.
Adam ott állt, néhány lépésre a kertkapu mögött.
– Kisasszony, nagyon sajnálom, de nem hozhatok több virágot – mondta
halkan, majd elszaladt, Erzsébet döbbenetére. Soha többé nem látta a
gyermekeket.

– Hölgyem, a Tanács elé kell járulnia – közölte a parancsnok. – Az alsó

szobában várnak kegyedre.
Erzsébet reszketett. A hallgatás hosszú napjai során reménykedni kezdett,
hogy semmit sem találtak ellene. Most ezek a remények pozdorjává törtek. Eljött
az idő, mikor minden okosságát latba kell vetnie, hogy mentse a bőrét. Soha
életében nem érezte még ennyire egyedül magát.
A tanácstagok egy kecskelábra fektetett vén asztal mögött ültek. Gardiner
püspök és főkancellár foglalta el a főhelyet. Mindannyian mosolytalanul nézték
Erzsébetet, ahogy belép felemelt fejjel, kezét illendő módon mellkendőjén
pihentetve. Odalépett a számára előkészített székhez, hogy szembenézzen a
kihallgatóival.
Gardiner fontoskodva rendezgette a papírjait. Karvalytekintete végül
megpihent a leányon.
– Erzsébet úrhölgy, azért vagyunk itt, hogy vizsgálatot végezzünk annak a
beszélgetésnek az ügyében, melyet kegyed folytatott Ashridge-ben Sir James
Croftsszal. Arra kérte kegyedet, hogy vonuljon vissza donningtoni birtokára.
Miért fogalmazta meg ezt a kérést?
– Donningtoni birtokomra? – ismételte Erzsébet, hogy időt nyerjen. – Annyi
birtokom van, uraim, hogy ezt nem tudom emlékezetembe idézni, ugyanis
arrafelé még sosem jártam.
– Sir James Crofts azt közölte kegyeddel, hogy jobban meg van erősítve, mint
Ashridge. Akkor úgy tűnt, kegyed tud e birtokának létezéséről – vágott vissza
Gardiner.
Erzsébet úgy tett, mintha próbálna visszaemlékezni a beszélgetésre.
– Á, igen, az a birtok. Meg kell bocsátaniuk nekem, uraim, én sosem jártam
még ott, és elfelejtettem, hogy Sir James azt javasolta, hogy odautazzam.
A tanácstagok bosszús pillantásokat váltottak.
– Vezzessék be Croftsot! – rendelkezett Gardiner ernyedten.
Erzsébet döbbenten nézte, ahogy a börtönőrök bevezették a foglyot a szobába.
Mikor utoljára találkoztak, Sir James jóvágású férfi volt, mostanra azonban az
állandó rettegés eltorzította finom vonásait, és a keze remegett. Őrei nógatására
elismételte, mi történt Ashridge-ben, egyetlen részletet sem felejtve ki.
Erzsébetnek minden eszességére szüksége volt.
– Én csak annyit értettem mindebből, hogy jó uram a biztonságomért aggódik
– tiltakozott. – És világos, hogy nem fogadtam meg a tanácsát. – A
tanácstagokhoz fordult. – Uraim, semmi több nem hangzott el köztem és e férfi
között. Mindannyiunk idejét csak raboljuk ezzel, minthogy igen kevés
mondanivalóm van lordságotok számára őróla vagy bárki másról, aki ezen okból
be van ide börtönözve. – Felállt. – Uraim, minden egyes foglyot azért akarnak
kivallatni, hogy engem kelepcébe csaljanak? Hisz ha így van, akkor úgy vélem,
igencsak méltánytalanul járnak el velem. Ha valami gonoszat tettek a királynő
őfelsége ellen, akkor feleljenek érte gonosztettük mértéke szerint. De könyörgök,
engem ne vegyenek egy kalap alá ezekkel az emberekkel! Én nem vagyok
felségáruló, mint ezt uraim is pontosan tudják.
Gardiner erre egy szóval sem válaszolt.
– Tehát mégis emlékszik arra, hogy Sir James azt a javaslatot tette, költözzék
Donningtonba? – erősködött inkább.
– Igen, most már emlékszem. De ugyan mi rossz van ebben? Talán, uraim,
nem költözhetek bármikor arra a birtokomra, amelyikre csak akarok?
Néhány tanácstag kényelmetlenül fészkelődött. Mások aggodalmaskodó
pillantásokat váltottak.
– Püspök uram, szélmalomharcnak tűnik, amit csinálunk – szólalt meg
Sussex. – Ne feledje, ez a lady a trónörökös… – Mintha vészharangot kongatott
volna.
Arundel grófja felállt, megkerülte az asztalt, és térdre borult az elképedt
Erzsébet előtt.
 – Hölgyem, végtelenül sajnáljuk, hogy ennyit gyötörtük különféle képzelt
ügyekkel!
– Uraim, valóban igencsak szőrszálhasogatón vizsgálták az ügyemet, ám
komoly vigaszt jelent, hogy nem akarnak olyasmit tenni velem, ami ellentétes
lenne Isten akaratával. Így tehát imádkozni fogok azért, hogy az Úr
mindnyájuknak megbocsásson.
Gardiner csak bámult, milyen ügyesen fordította a kihallgatást saját előnyére.
Tudta, a királynő nem lesz ettől valami boldog.
– Nincs több kiderítenivalónk – közölte ridegen a társaival. – Visszatérhet
szállására, hölgyem.
– A tömlöcömbe, úgy érti – szellemeskedett Erzsébet. Úszott a boldogságban
a kihallgatás végeredményétől. Majd megfordult, és felemelt fejjel sétált el a
hajbókoló lordok sorfala előtt.
– Arra számítottam pedig, Madam, hogy azt fogom hallani felségedtől:
Erzsébet úrhölgyet és Courtenayt halálra ítélték – szólt Renard komor tekintettel.
– Egyelőre nincs ellenük semmiféle bizonyíték. – Mária hangja izgatottságról
tanúskodott.
– Felettébb sajnálom, akárcsak uralkodóm, a császár. Ő is tudja, akárcsak
felséged, hogy amíg e két felségáruló életben van, újabb és újabb
összeesküvések fognak szárba szökkenni az ő trónra emelésük érdekében,
továbbá, hogy méltó lenne megbüntetni őket, hisz köztudomású, hogy bűnösök,
és halált érdemelnek.
– A közvélekedés nem ez! – szakította félbe Mária.
– Ami nagyon sajnálatos, Madam, felséged és az egész királyság számára is. –
Máriának feltűnt a mondat baljós hangsúlya. – Felséged tudja, milyen
erőfeszítéseket tettem ezért a házasságért – folytatta Renard. – Tehát megérti,
hogy mélységes fájdalommal kell közölnöm: a császár azon a véleményen van,
hogy amíg Erzsébet úrhölgy él, igen nehéz lenne Fülöp herceg biztonságát
garantálni angol földön. Ezen körülmények között tehát nem javasolhatom
őfenségének az Angliába való átkelést, míg minden lehetséges intézkedésre sor
nem került biztonságának megteremtése érdekében.
Szembesülve azzal az elviselhetetlen eshetőséggel, hogy dédelgetett
vágyálmai egy pillanat alatt füstbe mennek, Mária nem tudta megállni, hogy
sírva ne fakadjon. Rettenetesen szégyellte magát, mert pontosan tudta, hogy nem
éppen ez az elvárt viselkedés egy szuverén uralkodónőtől külföldi követek
jelenlétében.
– Inkább taszítanám el magamtól az életet, semhogy őfenségének a legkisebb
haja szála is görbüljön! – zokogott. – Biztosíthatom, találunk bizonyítékot, és ezt
a két személyt bíróság elé állítjuk még a herceg érkezése előtt.
– Uralkodóm megkönnyebbülten fog erről értesülni – közölte Renard hidegen.

A Tanács tagjai összevont szemöldökkel és háborgó kedéllyel vitatkoztak.

– No de mit tegyünk Erzsébet úrhölggyel? – szólalt meg Winchester. –
Bűnössége semmiképp sem tekinthető bizonyítottnak. Az égvilágon semmi sem
szól ellene.
– Úgy, úgy – helyeseltek többen kórusban, köztük Sussex és Arundel.
– Lassan a testtel, uraim! – vágott közbe Gardiner. – Nekünk a királynő és az
ország biztonságát kell tekintetbe vennünk, és bizonyos dolgok megelőzése
érdekében Erzsébet úrhölgyet a vérpadra kell küldenünk.
Felháborodott hangok harsantak.
– Mégiscsak ő a trónörökös!
– De hát ártatlan!
– Nincs ellene semmi bizonyíték!
– Gondoljunk a jövőre! – vetette fel Sussex. – Nem lehetetlen, hogy királynő
lesz belőle. Őfelsége rossz egészségben van, kései házasságot fog kötni, és a
gyermekszülés legalábbis igen veszélyes ebben a korban. Gondoljanak bele, mi
történhet, ha Erzsébet úrhölgy esetleges kivégzése után a királynő netán
meghalna. A trónkövetelők vetélkedéséből pillanatok alatt polgárháború lenne.
– A franciák úgyis bejelentik trónigényüket dauphine-jük, a skótok királynője
számára – figyelmeztette őket Arundel. – Méghozzá erőszakkal, ha szükséges, a
fejemet rá. És akkor mi lesz belőlünk? Franciaország és Skócia hűbérállama.
– Nem oda London…! – kiáltotta Sussex, felháborodott lordok kórusa élén. –
A másik lehetőség nem lenne más, mint Lady Jane Grey nővérei, ezek a
tapasztalatlan ismeretlenek. Nem, én arra szavazok, engedjük szabadon Erzsébet
úrhölgyet, hisz semmit nem tudtak rábizonyítani a felkelők legszigorúbb ki-
vallatása után sem.
– Csupa bolonddal vagyok körülvéve – dörmögött Gardiner. – Ez a nő
mindannyiunkat átejtett. Kétség sem fér hozzá, hogy nyakig benne volt ebben a
legújabb felkelésben, de elég okos volt ahhoz, hogy minden nyomot eltüntessen
maga után. Arra szavazok, végeztessük ki.
Sir William Paget összevonta a szemöldökét.
– Lordságod talán nincs tisztában azzal, hogy királynőnk, aki osztja ezt a
véleményt, tanácskozott az ország legkiválóbb bíráival ebben az ügyben, és
mindannyian úgy vélték, semmiféle bizonyíték nincs, amivel igazolni lehetne
egy halálos ítéletet. Semmiféle bizonyíték, értenek engem, uraim? Még elégtelen
bizonyíték sincs. Szabadlábra kell helyezni, és vissza kell állítani korábbi
jogállását és vagyoni helyzetét.
– Nem – mondta Gardiner. – Ez megadná neki a lehetőséget, hogy újabb
felségáruló terveket szövögessen. Ha már egyszer feltétlenül ki akarják engedni
a Towerből, legkevesebb, hogy ennek feltétele az örökségéből való kitagadása.
– Amivel szépen vissza is jutottunk a trónutódlás kérdéséhez – érvelt Paget.
– A királynő még életet adhat egy egészséges fiú-örökösnek – vélte Gardiner.
– Igen, és legalább ilyen valószínű, hogy bele is hal a gyermekszülésbe.
A tanácstagok egyetértőn mormogtak.
– A legjobb megoldás – szögezte le Paget – Erzsébet úrhölgy felmentése,
majd külföldre való kiházasítása, valami baráti katolikus fejedelemhez. Ezzel
boldoggá tesszük a királynőt és a császárt is, hisz biztosítottuk a katolikus
trónutódlást. A lordok helyeslően bólogattak.
– Helyes, helyes – mondták kórusban.
– Tájékoztatom a királynőt döntésünkről – szólt Gardiner savanyúan. –
Kétlem, hogy különösebben boldog lenne tőle.

Erzsébet a kerti kőpadról felnézett a napot eltakaró magas alakra. Fiatal férfi
állt a Tower kertjébe vezető falsétányon. Kifejezetten jóképű fiatal férfi. És ez a
férfi elragadtatással bámult rá.
– Erzsébet úrhölgy – hajolt meg udvariasan –, Lord Robert Dudley,
szolgálatára. Fenséged kétségkívül nem emlékszik már rám. Gyermekkorunkban
tanuló- és játszótársak voltunk.
– Hogyne emlékeznék, Lord Robert – mosolyodott el Erzsébet.
Megkönnyebbült a baráti arc láttán, de meg is borzongott: elragadó gavallér állt
előtte. –Annak idején legyőztem vívásban.
Lord Robert szája széles mosolyra húzódott.
– Zavarba hoz, hogy emlékeztet erre – mondta gyászosan.
– Mit csinál idefent? – kérdezte Erzsébet.
– Néha felküldenek, hogy kikapcsolódhassak.
Már megint ez az ellenállhatatlan mosoly. Nehezen hitte el, hogy a felvágós
kisfiú helyett egy barna Adonisz sziluettje magasodik fölé. Mikor megmozdult, a
napfény megcsillant az arcán, kiemelve kellemes vonásait és büszke tekintetét.
Olyan volt, mint egy cigány – mindig is vonzóbbnak találta a sötét, napbarnított
férfiakat, mint a Courtenayféle színtelen szőkéket, akiknek mintha vér helyett tej
folyna az ereikben. Az admirális is barna volt…
– Sajnálattal látom a helyzetét, hölgyem – szólította meg újra a magasból. –
Én magam is őrizet alatt állok. Sejtem, hogy mit érezhet.
Persze, hiszen hónapokat töltött itt. Támogatta apját, Northumberlandet, Lady
Jane trónra emelésében, és most ennek a felségárulásnak fizeti meg az árát.
Korábban hallott róla, hogy halálra ítélték, ahogy azt az apjával is tették. Még
mindig gyászolhatja az apját, várva, mikor kerül ő is hóhérkézre.
Mégis jókedvűnek tűnik. Jókedvűnek, sőt merésznek. Csodálta a merészséget
a férfiakban. Lelkiereje és külseje is az admirálisra emlékeztette, aki szintén
vakmerő volt – túlságosan is vakmerő… Az admirális, aki most fej nélkül porlad
a kápolnában elhelyezett sírjában, nem is olyan messze innen. Remélte, hogy a
jóképű Lord Robertnek jobb véget szánt a sors. Talán a megnyerő és bőr alá
hatoló mosoly teszi, amivel rápillant… Viszonozta a merész mosolyt, megtoldva
egy csipetnyi öntudatlan kacérsággal.
Robert arra gondolt, hogy valójában nagyon tudná szeretni ezt a nőt. Nem
éppen gyönyörű, de kétségkívül van az egyéniségének valami ellenállhatatlan
varázsa, valami visszafojtott életerő. Tüzes és vonzó. Kihívást jelent. A
fiatalember kedvelte a kihívásokat, és úgy érezte, e tekintetben nagyon is méltók
lennének egymáshoz.
Erzsébet az őrre pillantott, aki rosszallón nézte őket.
– Nem volna szabad beszélgetnünk, uram.
– Természetesen, hölgyem, megértettem. De ha bármikor szüksége lesz rám,
és módomban áll segíteni, csak kérnie kell. – Újra meghajolt, majd eltűnt.
Elhamarkodott kijelentés, gondolta Erzsébet magában mosolyogva és azon
tűnődve, hogy egy elítélt árulóval van dolga. És mégsem tűnt oly lehetetlennek,
hogy beváltsa ígéretét. Határozottság, makacsság és becsvágy levegője lengte
körül. Oly régóta van idebent, hogy lassan remélni lehet, megmenekül a bárdtól.
A Tower csak nem zár magába egy ilyen férfit mindörökké.
– Sajnálom Simon, de a Tanács soha nem fog hozzájárulni Erzsébet
kivégzéséhez. – Mária nem mert Renard szemébe nézni, miközben ezt közölte
vele. –Semmit sem bizonyítottak rá, és nem is valószínű, hogy a jövőben további
bizonyítékok kerülnének napvilágra. Ráadásul annak fényében, amit az az áruló
Wyatt mondott róla ma reggel a vesztőhelyen, nem is mernék pert indítani
ellene.
– Felséged tájékozottabb nálam. Mit mondott Wyatt?
– Kijelentette, sem Erzsébetnek, sem Courtenaynek nem volt része a
felkelésben. A legtöbben azt gondolják, hogy a végítélet előtt állók nem
hazudnak, de én ezzel nem értek egyet. Nem hiszek abban, hogy a lázadók
kapcsolatba léptek volna a húgommal, támogatásának biztos tudata nélkül.
– Egyetértek, felség, de a bizonyítékok hiánya ellenére gyakorlatiasnak kell
lennünk. Nem engedheti meg, hogy csak úgy kisétáljon a Towerből.
– Nem is kívánom ezt tenni. De nem is tarthatom ártatlanul fogva. A
tanácsosaim külföldre akarják házasítani, ám mivel továbbra is a felségárulás
gyanúja terheli, ez túl veszélyes vállalkozásnak tűnnék. Nem, újra tárgyalnom
kell velük. De egy dolgot tudnom kell, Simon. Bele fog egyezni a császár abba,
hogy a herceg ennek ellenére Angliába jöjjön?
– A császár meg fogja érteni felséged nehéz helyzetét, és elfogadja, hogy nem
folyamodhat erőszakhoz célja elérése érdekében. Úgy döntött, gyakorlati
szempontból fogja fel a kérdést. Azt írta, hogy az országaink közti szövetség
különleges jelentősége nem engedi meg, hogy bármi is az útjába álljon.
Tájékoztatnom kell felségedet, hogy a herceg jelen pillanatban is az utazásra
készül. Hamarosan itt lesz.
Mária szeme felragyogott az örömtől.
– Istennek legyen hála! Imáim meghallgatásra találtak – kiáltotta.
– Tud róla, hogy Londonban megmozdulásokra került sor e frigy ellen? –
kérdezte Renard óvatosan.
– Számoltunk vele. – Mária hangja éles volt, a mosoly eltűnt az arcáról – Attól
tartok, néhány alattvalóm nem tudja, mi áll az érdekében. A többiek, örömmel
mondhatom, tudják, mi a jó nekik és Angliának.
– Akárcsak én, Madam – mosolyodott el Renard –, és a herceg őfensége is.
Úgy hallom, lelkes vőlegény. – Remélte, meggyőzően hangzott.
Mária mélyen elpirult.
– Remélem, nem okozok neki csalódást – mondta megadóan. Elnézve fakó,
fáradt arcát és vékony, törékeny alakját, Renard el tudta volna sírni magát.

– Nincs indok arra, hogy Erzsébet úrhölgyet a Towerben tartsa! – Sussex

nehezen tudta leplezni haragját. – Engedje meg, Madam, hogy visszatérjen az
udvarhoz.
Mária a Tanács asztalának főhelyén ült, párnázott karosszékben. Egyetlen
pillantásával csillapította le őt és lármás támogatóit.
– Méltóságomat sértené, továbbá nem volna biztonságos és ésszerű, hogy
húgomat az udvarhoz hívjam. Az a kívánságom, hogy házi őrizet alatt álljon
valahol vidéken, ahol felügyelet alatt lehet tartani.
A tanácstagok nem merték megkockáztatni, hogy szembeszálljanak a
döntésével. Tudták, ez Mária végső ítélete. Csak Gardiner tűnt elégedettnek.
– Gondolkodott már felséged a helyszínen? – kérdezte Arundel.
– Lordságotokat akartam megkérdezni, hogy akad-e valaki a Tanács tagjai
között, aki vállalná a felügyeletét – szólt reménykedve a királynő.
 Hosszú, halálos csönd telepedett közéjük. És akkor felállt Sir Henry
Bedingfield.
– Én vállalom a megtiszteltetés felelősségét, Madam – jelentette ki.
Mária hálásan nézett rá. Szigorú kötelességtudattal megáldott, hűséges,
lelkiismeretes, megbízható embernek ismerte. Azzal együtt, hogy fantáziátlan, és
kissé túlbuzgó. A királynő aligha tanúsított volna iránta különösebb figyelmet,
ha édesanyja életének utolsó éveiben nem Bedingfield apja látta volna el az
elbocsátott Katalin királyné felügyeletét. Már ő is szigorúan ragaszkodott a
szabályok betartásához. Sir
Henry – ilyen neveltetéssel – ideális, kézenfekvő választásnak tűnt.
– Úgy tűnik, a királyi hölgyek őrzésére való készség már hagyomány a
családjában, Sir Henry – mosolyodott el Mária. Az alacsony kis ember büszkén
düllesztette ki mellkasát, és udvariasan meghajolt.
– Részemről a megtiszteltetés, hogy szolgálatára lehetek, Madam – válaszolt
nyugtalan, magas hangján.
– Kétségtelen, hogy a húgom ez egyszer nem arat sikert alattomos cseleivel,
Sir. Biztos vagyok benne, hogy jó uramat nem fogja megingatni a szeszélyeivel.
– Soha! – felelte a férfi buzgón – Bár attól tartok, nem lesz könnyű feladat.
Nem, az egyszer biztos, gondolta a többi tanácstag, hálásan tekintve társára.
Boldogok voltak, hogy megszabadította őket ettől a hálátlan kötelességtől.
– Úgy döntöttem, hogy Erzsébet úrhölgyet Woodstock öreg palotájában
szállásoljuk el, Oxfordshire-ben – mondta Mária. – Oda kísérje majd, amint
lehetséges.
A menetelő léptek közeledését hallva Erzsébet az ablakához sietett. Lent az
udvarban felsorakozó katonákat látott, előttük pedig lóháton Sir John Bridgest és
Sir Henry Bedingfieldet, akit látásból ismert. Az biztos, hogy a Tanács tagja.
Rémület fogta el. Nem kapott levegőt. Érte jöttek. A halál torkában áll.
– Kat! – kiáltotta remegve. Kat futva sietett hozzá.
– Lebontották Lady Jane vesztőhelyét?
– Nem tudom – válaszolta Kat.
– Igen – kapcsolódott be a beszélgetésbe a hallgatózó Blanche. – Tegnap
lebontották.
Erzsébetnek elakadt a lélegzete.
– Miért nem szóltál? – kérdezte zihálva.
Újra felvillant előtte a helyzetében rejlő összes fenyegető lehetőség.
– Nézzétek! – mutatott lefelé. Kat és Blanche lepillantottak a felsorakozott
katonákra. – Értem jöttek. – Erzsébet szinte hisztérikusan jajgatott. Kat szívén
jeges félelem lett úrrá. Amikor végül Sir Henry Bedingfield megérkezett, Kat a
karjában tartotta Erzsébetet, készen arra, hogy megvédelmezze, bármi várjon is
rá.
Sir Henry meghajolt. Erzsébet nehezen lélegzett.
– Hölgyem – szólt ünnepélyesen –, azért jöttem, hogy elkísérjem fogságának
egy kényelmesebb helyszínére, Woodstock királyi palotájába, ahol is szerény
személyem lesz a felügyelője. Így rendelkezett a királynő őfelsége.
Tehát mégsem vesztőhely, gondolta Erzsébet lázas izgalomban. Azt tervezik,
hogy elrejtik vidéken, és majd titokban tüntetik el. A méregpohártól és a
fojtópárnától kell tartania… Ha nem tudnak megszabadulni tőle törvényes úton,
akkor majd elvégzik máshogy. Ezért választották őrzőjéül ezt a jelentéktelen – és
ennélfogva kiiktatható – embert.
– Ha az lenne a kötelessége, hogy titokban meggyilkoljon, gondoskodna a
parancs végrehajtásáról? – Erzsébet kihívó mondata a félelem diktálta
kétségbeesett elszántságról tanúskodott.
Sir Henrynek leesett az álla. Megütközött ezen a kérdésen.
– Természetesen soha nem tennék ilyet – jelentette ki komolyan. –
Tisztességes ember vagyok. Őfelsége a királynő, biztosíthatom, soha nem
süllyedne ilyen mélyre. Ő egy becsületes hölgy. Még katonai kíséretről is
gondoskodott, hogy megvédjék kegyelmedet a katolikusok támadásától.
Figyelmeztetnem kell, hogy továbbra is heves érzelmek törnek fel a legutóbbi
lázadás hamvain.
– Ne áltassa magát, Sir Henry! – csattant fel Erzsébet. – Azok a katonák azért
vannak itt, hogy megóvjanak engem attól, hogy a protestánsok kiszabadítsanak.
– Ez is igaz – ismerte be higgadtan. – Most pedig készüljön fel az útra,
hölgyem, az asszonyaival. Semmi késlekedésnek nem örülnék. Sietnünk kell, így
szól a parancs.

„Így szól a parancs.” E kifejezést Erzsébetnek a következő hónapok folyamán

annyiszor kellett hallania, hogy sikítani tudott volna, valahányszor Sir Henry
kiejtette a száján. De ebben a pillanatban még alig ismerték egymást, így csak
egy szelíd szóváltásra szorítkoztak. Hogy kapcsolatuk soha nem lesz könnyű,
már akkor nyilvánvalóvá vált, mikor a bárka, mely Richmondba, útjuk első
állomására szállította őket, elrugaszkodott a Tower mólójától – maga mögött
hagyva az indulást figyelemmel kísérő parancsnokot és az összegyülekezett
börtönőröket. Sir John meghajolt, mikor Erzsébet búcsút vett tőle, és
barátságáról biztosította. Szerencsére a Tower zsarnok főkapitányát, azt a gyáva
szájhőst sehol nem lehetett látni. Bedingfield, aki foglyának szállítását a lehető
legdiszkrétebben szerette volna végrehajtani, megrettenve látta, mekkora tömeg
gyűlt össze a folyó két partján.
– Mit csinálnak ezek itt? – kérdezte hitetlenkedve.
– Ki mondta nekik, hogy ma indulunk?
– Honnan tudhatnám? – kérdezett vissza Erzsébet, miközben kegyesen
bólogatott mindkét irányba, és csak úgy itta magába a neki integető emberek
lelkes hangját.
– Valaki elszólta magát – bosszankodott Sir Henry.
– Húzza be a függönyt!
– Nem lehet, levegőre van szükségem! – állt ellen Erzsébet. – Különben
elájulok.
– Tényleg meglehetősen meleg napunk van – segített Kat. Valóban, áprilishoz
képest kifejezetten meleg idő volt.
Sir Henry felismerte, kudarcot vallott.
– Rendben van, de nem feltétlenül szükséges tudomást vennie az emberekről.
Erzsébet engedékenyen beleegyezett, és attól fogva csak ült, fejével bólogatva
és mosolyogva. Sir Henry gyanakvón nézte.
– Jól nevelten le kéne sütnie a szemét!
– Ez a királynő parancsa? – kérdezte kihívóan, miközben ellenfele a szavakat
kereste, és kétségbeesett erőfeszítéseket tett arra, hogy letörölje Erzsébet arcáról
az önelégült mosolyt.
Hirtelen ágyútűz fülsiketítő hangjára lettek figyelmesek.
– Istenem, ez meg mi? – Bedingfield olyan sietséggel szökkent talpra, hogy a
bárka ijesztően megingott.
Erzsébet nevetett.
– A Steelyardról jön. Azt hiszem, a német kereskedők díszlövései a
tiszteletemre.
Sir Henrynek ez már sok volt.
– Istenem, hogy merészelik? Gondolom, többségük átkozott protestáns. Ennek
nem győzelmi menetnek kellene lennie, hölgyem. Emlékeztetném, hogy még
mindig rab.
– Kétlem, hogy valaha is engedné elfelejtenem – fintorodott el Erzsébet.
– Biztosíthatom, ennek kellemetlen következményei lesznek – mondta a férfi
haragosan. – A királynő dühös lesz.
Erzsébet jókedve egy pillanat alatt elszállt. Tisztán látta, mi fog történni:
Mária, akit ezek a megmozdulások meggyőznek arról, hogy Erzsébet nagyobb
fenyegetést jelent a trónjára nézve, mint amivel számolt, úgy határoz, ami sok,
az sok. És szépen aláírja a kivégzési parancsot…
 – Húzd be a függönyöket! – fordult hirtelen Kathez.

Furcsa érzés volt újra a Richmond palotában lenni, ahol egyszer már annyira
boldog volt, hogy visszakerült az udvarhoz, boldog tudatlanságban afelől, mit
tartogat számára a jövő. Természetesen jó érzés volt a Towerben töltött két
hónap után kellemesebb környezetben tartózkodni, de Erzsébet szíve még
mindig csordultig telt félelemmel, ha arra gondolt, mi vár rá. Sir Henry minden
tiltakozása ellenére már itt is lehet az orgyilkos, aki majd titokban végez vele.
Lehetséges, hogy már ma este, főleg azok után, ami ma történt…
Amikor Sir Henry velük utazó helyettese, a jóindulatú Lord Williams vacsora
után jó éjszakát kívánt neki, megragadta a kabátját.
– Imádkozzon értem – könyörgött hozzá vad tekintettel –, mert ma éjszaka,
úgy érzem, meghalok.
A férfi együtt érzőn nézett rá. Szegény lány, gondolta, sokat szenvedett, és
ráadásul igazságtalanul.
– Nem kell ilyesmitől tartania, hölgyem – nyugtatgatta érezhetően őszinte
hangon. – Mellettem biztonságban van.
Erzsébet ennek ellenére nem tudott elaludni. Bedingfield és Williams – derék
emberek, ez bizonyos – minden fogadkozása ellenére az élete még mindig
veszélyben lehet. Például mi történt azokkal a szerencsétlen hercegekkel a
Towerben, még a kegyetlen Richárd király uralkodása idején? Eltűntek. Soha
többé nem látta őket senki, miközben az a hír járta, hogy álmukban megfojtották
őket… Szegény ártatlan gyermekek! így tűnhet el ő is, ha az ellenségei úgy
akarják. És ha elég eltökéltek, akkor sem Bedingfield, sem Williams ébersége
nem tudná megóvni ettől.
Így másnap reggel nehéz szívvel szállt be a várakozó hintóba.
– Ez a kocsi kissé rozoga – panaszkodott Kat morcosan. – Nem tudna valami
jobbat találni a ladymnek, Sir Henry?
– Attól tartok, nem – válaszolt, miközben ő maga nyeregbe szállt. – Gyerünk,
siessünk! Előre!

Minden városban és faluban, melyen áthaladtak, ugyanaz történt. Erzsébet

érkezésének híre mindenütt megelőzte őket. Sir Henry legnagyobb fájdalmára az
emberek már vártak rá, kiabáltak neki, virágokat dobáltak a hintóra, és
önkívületben tapsoltak, mikor elhaladt mellettük.
– Isten áldja Erzsébetet! – kiáltották. – Éljen soká a hercegnőnk!
 A mellette ügető katona lehajolt a nyeregből.
– Imádják kegyedet, hölgyem! – mondta örömmel. Fürkésző tekintettel
pillantott fel rá. Ez aztán a váratlan tapasztalat, hogy a legváratlanabb helyeken
is felbukkanhatnak barátok, még őrei közt is.
Most ötlött csak eszébe, hogy az emberek szeretete és lojalitása lehet az, ami
segít végzete elkerülésében.
Soha ilyen határozottan nem tapasztalta még a közvélemény erejét, és csak
most ébredt rá, lelkében mélységes megkönnyebbülést érezve, hogy a nép
lelkesedése lehet legerősebb fegyvere. Előnyére fogja fordítani, ezt megfogadta
magában.
– Mondd meg nekik, hogy olyan vagyok, mint a mészárszékre vitt bárány –
szólította meg a katonát, aki óvatosan továbbította az üzenetet egy csoportnak,
mely egy fogadó előtt álldogált. Ahogy ez elterjedt, egyre több felől lehetett
hallani, amint azt kiabálják: „Szégyen!” Hangos tiltakozás hallatszott
mindenfelől. Sir Henry, hallva ezt, nem értette, mitől ilyen haragosak az
emberek, és megsarkantyúzta a lovát, hogy minél gyorsabban távol kerüljenek a
tömegtől. De Erzsébet újra bátornak érezte magát, és kissé meg is nyugodott.
Windsorban az esperes házának kényelmét élvezhették, ahol Erzsébetet a
lehető legnagyobb udvariassággal kezelték. Reggel, mikor újból útnak indultak,
tömegek kígyóztak az utcákon, amikor pedig keresztülvágtak Etonon, a diákok,
magasba dobálva kalapjukat, azt kiabálták: Vivát Elizabetha! Vivát! Vivát! Ennek
hallatán könnyek szöktek a szemébe. Nem tudta, hogy ekkora tisztelet övezi.
Sir Henry mélységesen le volt sújtva. Szerfelett aggódott. Most már minden
faluban meghúzták a harangot Erzsébet tiszteletére, és a jó vidéki nép
ajándékokkal megrakva érkezett. Süteményt, gyümölcsöt, virágot hoztak.
– Aki meghúzatja a harangot, kalodába záratom! – hirdette ki a zaklatott Sir
Henry. De ahogy távozott, a vétkeseket elengedték. – És hölgyem! Nem
fogadhat el semmilyen ajándékot. – Arra volt kíváncsi, nem rejtenek-e
üzeneteket a csomagokba. Sosem lehet tudni, mi a francia követ legújabb ötlete.
De az embereket nem érdekelték Sir Henry szigorú intézkedései. Ajándékaikat
a hintóba dobálták, vagy a szolgálók kezébe nyomták, mikor Erzsébetet már
ajándékhalmok vették körül.
– Isten óvja kegyelmedet! – harsogta a falvak népe.
– Ezek az emberek bizonyára elmaradottak a vallási kérdések vonatkozásában
– füstölgött Bedingfield Lord Williamsnek.
– Nem büntethet meg mindenkit, aki kimutatja Erzsébet úrhölgy iránti
szeretetét – mondta Williams, aki titokban örült a történteknek.
– Nem, bár nagyon is szeretném ezt tenni – dünnyögte Sir Henry.
 Lord Williams is megzavarodott egy kissé. Ha a nép valóban ennyire rajong
Erzsébetért, legjobb lesz, ha rangjának megfelelő bánásmódban részesítik, kellő
tisztelettel. Így tehát a harmadik estén, mikor az ő rycote-i urasági kastélyában
szálltak meg, lakomát rendezett a tiszteletére. Már korábban előreküldte
embereit, hogy értesítsék a szomszédságot.
– Nem gondolja, hogy ezzel túl messzire megy? –kérdezte Bedingfield,
megpillantva a roskadozó asztalokat, a ladynek előkészített díszhelyet a
házigazdák mellett, valamint a várakozó vendégeket. – Elfelejtette, hogy
Erzsébet úrhölgy a királynő rabja?
– De a királynő örököse is – felelte Williams –, és jobban tesszük, ha ezt nem
felejtjük el.
Sir Henry megtartotta magának a többi kifogását. Mereven ülte végig az
étkezést, mint kísértet az ünnepen. Képtelen volt élvezni a finom étkeket, a
sziporkázó beszélgetést. Erzsébet ellenben a lehető legtöbbet hozta ki az
alkalomból. Kedvesen beszélgetett a vendégekkel, és bőségesen belakmározott.
Túlontúl is rövid kikapcsolódás helyzetének rémítő valóságából.

– Kitűnően éreztem magam – mondta Lord Williamsnek az este végén. –

Köszönöm, és sajnálom, hogy nem kísér minket tovább. – Másnap nélküle
folytatják útjukat Woodstock felé.
William megérezte a hangjában bujkáló félelmet.
– Biztos vagyok benne, hogy a végén minden jóra fordul kegyelmed életében,
és hogy szükségtelenül retteg. Ne feledje, bármikor boldogan állok
rendelkezésére.
– Vigasztaló a tudat, hogy közel leszünk egymáshoz – válaszolta Erzsébet.
Még Woodstock kapujában is tömegek állnak, nyugtázta Sir Henry ingerülten.
Hála Istennek, már majdnem elérték úti céljukat. Ahogy átértek a kapun,
Erzsébet kinézett a hintó ablakán, kinyújtva a nyakát, hogy jobban lásson. Még
soha nem járt Woodstock-ban, hiszen apja uralkodásának idején kivonták a
használatból. Mikor előrepillantott, azonnal megértette, hogy miért. A régi
középkori várpalota, amely északra állt a várárok maradványaitól, düledezőnek
és nyomasztónak tűnt. Dudvával és futónövényekkel benőtt, omladozó,
megrepedt falakat, törött ablakokat látott, amint közelebb értek. Tökéletes
helyszínnek tűnt egy gyilkossághoz.
– Itt fognak elszállásolni? – kiáltott fel döbbenten. Sir Henry lelassította a
lovát, míg egy vonalba nem került a hintóval.
– Nem, hölgyem, a palota lakhatatlan. A szállást a kapuőrlakásban készítettük
elő kegyednek.
 Erzsébetet eddig oly rémítően lenyűgözte a palota, hogy észre sem vette a
kapuőrlakást. Nem tűnt fiatalabbnak a palotánál, de kétségkívül jobb állapotban
volt.
– Mintha túl kicsi lenne – jegyezte meg nyűgösen. És valóban. Csak négy
szobája volt. Kettő fent, kettő lent. Erzsébet még soha nem élt ennyire szűkös
helyen.
– És hol szállásolom el a szolgálóimat? – tudakolta.
– Maguknak kell találniuk szállást a faluban – válaszolt Bedingfield, maga is
megrémülve a kilátástól, hogy ennyire szoros közelségben éljen nehéz és
kiszámíthatatlan rabjával.
– Ez így egyáltalán nem megfelelő – érkezett a válasz.
– Így szól a parancs – felelte a férfi nehézkesen. – Parry kisasszony kegyeddel
tarthat, hogy kiszolgálja személyes szükségleteit.
– És mi lesz Mrs. Astleyvel? – kiáltotta Erzsébet. Kétségbeesése
visszatükröződött Kat arcán.
– Ő nem maradhat itt. – Mindkét nőnek elakadt a lélegzete a fájdalomtól.
– Nem szakíthatnak el minket egymástól – mondta Erzsébet követelőzve.
– Így szól a parancs – válaszolta ismét Bedingfield. – Csak Parry kisasszony
követheti. Mrs. Astleynek máshol kell szállás után néznie.
– De meglátogathat? – kérdezte Erzsébet élesen.
– Attól tartok, nem, hölgyem. Így szól a…
– Írnom kell a királynőnek! – szakította félbe Erzsébet.
– Sajnos ez lehetetlen. Úgy szól a parancs, hogy nem írhat és nem fogadhat
semmilyen levelet. Ellenben személyesen értesítem a Tanácsot panaszáról. És
most, Mrs. Astley, megkérném, hogy távozzon.
Kat átölelte Erzsébetet. Könnyes búcsút vettek egymástól.
– Nem jutok szóhoz – sírta el magát Kat. – Annyi mindenen
keresztülmentünk… Túléltük a Towert… És most kegyetlenül elszakítanak
minket egymástól!
Erzsébet kiszabadította magát az ölelésből, megragadta Kat kezét, és mélyen a
szemébe nézett.
– Tarts ki! – tanácsolta könnyeivel küszködve. – Találj egy helyet a faluban,
ahol meghúzhatod magad, és akkor legalább annyi vigaszom lesz, hogy a
közelemben tudhatlak. Isten segítségével hamarosan felmentenek a koholt vádak
alól. És akkor újra együtt lehetünk. Légy erős!
Kat bólintott, és szipogva törölte meg a szemét. Erzsébet csendesen sírt,
miközben figyelte Kat távolodó alakját, majd hagyta, hogy Sir Henry a felső
szintre, fogságának színhelyére vezesse. Kritikus pillantását végigjártatta új
környezetén. Nyilvánvaló, komoly erőfeszítéseket tettek itt annak érdekében,
hogy megpróbálják számára a rangjának megfelelő kényelmet biztosítani. A
hálószoba falikárpitja olyan ósdinak tűnt, hogy akár a régi palotából is
származhatott volna – de tiszta volt. Tölgyfa tálalóasztal állt benne, néhány
tányérral, valamint egy baldachinos ágy. Legalább a bútorok megfelelőek,
gondolta. Felismert néhány hatfieldi darabot és egy-két holmit, melyekről
feltehetőleg a királynő személyesen gondoskodott.
– Nézze meg a mennyezetet, ladym! – kiáltott fel a hátul megbújó Blanche
Parry. – Isten tudja, mikor készült.
A külső szoba mennyezete kékre volt festve, és arany csillagok díszítették, az
előző század divatja szerint. A falon drapériák függtek, hogy eltakarják a
csupasz vakolatot. Ám a kandallóban égő tűz és a májusi napfény ellenére a
szoba hűvös volt a maga keskeny és mélyen a vastag falban ülő ablakaival.
Ennek a komor helynek az az egyeden előnye, gondolta Erzsébet, hogy
voltaképp nincs benne egy árva zug, ahol egy orgyilkos elrejtőzhetne.
Míg Blanche megkezdte a kipakolást, Sir Henry sürgött-forgott, kulcsokat
csörgetett a zárakban, és hirtelen nagyon izgatottá vált.
– Három zár nem működik – panaszolta az őt kísérő két őrnek. – Próbálják
meg, hátha sikerül elfordítaniuk a kulcsot.
– Teljesen hiábavaló – mondták sok csörömpölés és átkozódás után.
– Hívjanak egy lakatosmestert! – parancsolta mogorván. – És jöjjön ide még
két őrszem.
– Nem fogok megszökni, Sir Henry – jegyezte meg Erzsébet csípősen,
figyelve az őrségváltást.
– Így szól a parancs – érkezett a szokásos válasz. – És talán a legjobb lenne
mindent tisztázni most, hölgyem, ha lenne olyan kedves, és leülne egy percre.
Jelzése, hogy Erzsébet nyugodtan foglaljon helyet a szobában található
egyetlen széken, magában foglalta a döntést, hogy a maga részéről állva marad,
ezzel is nagyobb tekintélyt kölcsönözve önmagának. Korholta magát, miért kell
ilyen megilletődötten állnia e törékeny, de önfejű, sőt veszélyes lány előtt.
– A királynő őfelsége meghagyta, hogy kegyedet méltóságának és királyi
rangjának megfelelő tisztelettel kezeljük – jelentette ki kissé fellengzősen. –
Parry kisasszony kivételével bárki mással kizárólag az én fülem hallatára
elegyedhet szóba. Sétálhat ugyan a kertben és a gyümölcsösben, de csakis az én
kíséretemben. Thomas Parry változatlanul meg van bízva anyagi ügyeinek
kezelésével. Úgy értesültem, már megérkezett, de elment szállást keresni a Bika
fogadóba, ami – attól tartok – tökéletes helynek bizonyul majd a fondorkodásra.
– Fondorkodás?
 – Pletyka – háborgott Sir Henry. – És fennáll annak a lehetősége, hogy az
árulók felkeresik és behálózzák. Sose lehet tudni, ki ólálkodik a sarkon.
Vigyáznom kell Parryvel.
– De hát Parry megbízható ember!
– Olyannyira, hogy ő és Mrs. Astley a Towerben kötöttek ki nem is oly régen,
hajói emlékszem. Nem, bizonyosan szükség van az éberségemre. És a többi
szolgálóját is megfigyelés alatt fogom tartani. Át fogom kutatni őket, nehogy
üzeneteket tudjanak átadni. Tehát még csak ne is gondoljon arra, hölgyem, hogy
így tarthatná a kapcsolatot a barátaival – közölte becsmérlő hangsúllyal. – Akkor
most néhány szó a házirendről. Tilos baldachin alatt étkeznie.
„Ez érdekel a legkevésbé ezen az isten háta mögötti helyen” – gondolta
Erzsébet.
– A szennyese minden alkalommal át lesz kutatva, nincsenek-e benne
üzenetek elrejtve. Minden könyvet, amit olvasni szeretne, előbb nekem kell
jóváhagynom. És ha valami kérése lesz, azt továbbítanom kell a Tanács felé.
– Lélegeznem szabad? – kérdezte Erzsébet kihívóan.
Bedingfield tudomásul sem vette.
– A vacsora nemsokára készen áll – mondta. – Remélem, megtisztel a
társaságával.
– Inkább fáradt vagyok, mint éhes. Azt hiszem, ma korán lefekszem. –
Ráadásul mi mást is csinálhatna itt az ember?
– Szeretném, ha megkaphatnám néhány könyvemet – mondta Erzsébet. –
Cicerót, az angol Bibliámat és a latin nyelvű zsoltárokat.
Sir Henry aggódó pillantást vetett rá. Kíváncsi volt, milyen káros tartalmakat
rejthetnek magukban ezek a könyvek. Úgy gondolta, a zsoltárok rendben
vannak, de nem tudott semmit Ciceróról, bárki legyen is az, és ami az angol
Bibliát illeti…
– Kétlem, hogy őfelsége jóváhagyná az angol Bibliát – mondta. – De a
zsoltárokat megkaphatja.
Erzsébet füstölögve viharzott ki.
– Több komornára van szükségem – kérte.
– Ez nem engedélyezett. Egynek elégnek kell lenni, így szól a parancs.
– Szükségem van egy oktatóra, hogy gyakorolhassam az idegen nyelvű
társalgást – hangzott a következő kívánsága. – Attól tartok, a nyelvgyakorlatom
idővel berozsdásodik.
– A Tanács ebbe sohasem egyezne bele – válaszolt Sir Henry.
– Nem tudna személyesen szerezni egy nyelvtanárt? – kérdezte cinkosán.
– Kizárt dolog. Minden személyt, aki kegyeddel kapcsolatba kerül, meg kell
előbb vizsgálni. Így szól a parancs.
– Szeretnék egy tollat és tintát. Írni kívánok a Tanácsnak.
– Továbbítom a kérelmeit.
– Nem szükséges erre várni. Elolvashatja, amit írtam, mielőtt továbbítaná.
– Hölgyem, teljesen összezavar az állandó kéréseivel – vallotta be fájdalmas
tekintettel. – Sajnos ebbe nem egyezhetek bele.
– Csak azt ne mondja, hogy így szól a parancs? – fintorgott Erzsébet.
– Ez igazságtalan. Szeretné, hogy megtagadjam, amire ígéretet tettem? –
kérdezte a férfi kihívóan.
– Én csak azt kívánom, hogy hagyatkozzék a jóérzésére! Legalább azt engedje
meg, hogy írjak nővéremnek, a királynőnek. Csak egy rövid üzenetet. Kérem!
– Nem lehet. Így szól a parancs.
– Úgy viselkedik, mint egy papagáj! – kiáltotta udvariatlanul.
– Hölgyem, könyörgök, legyen elnéző velem! Önmagamban kevés vagyok
ahhoz, hogy eleget tegyek a kívánságainak vagy elutasítsam őket. Mindet
továbbítanom kell a Tanács felé. Bízzék bennem, mindent megteszek
kegyelmedért, ami módomban áll.

Az első néhány hét után eloszlott az érzés, hogy veszélyben volna. Semmi
nem fenyegette a végtelen unalmon és egyhangúságon kívül. Az udvarból sem
érkeztek hírek. Bedingfield nem vele beszélte meg, mi zajlik a külvilágban, így
sejtelme sem volt arról, hogy kitűzték-e már a királynő esküvőjének időpontját,
vagy netán már meg is tartották. Levelekből sem értesülhetett, hisz levelet tilos
volt írnia is, kapnia is. Főként Cecil szellemes leveleit hiányolta, a különféle
helyzetekre és viszonyokra vonatkozó bölcs meglátásait.
Legkegyetlenebb ellensége a reményvesztettség volt. Egyetlen öröme
Bedingfield kínzása. Ahogy életét egyre kevésbé látta veszélyben forogni, úgy
nőtt benne a felháborodás afölött, hogy fogságban tartják, bár semmit nem
képesek rábizonyítani. És mivel ez ügyben nem tudott sem a királynővel, sem a
Tanáccsal vitába szállni, bosszúságát bábjukon, a szerencsétlen Sir Henryn
töltötte ki. Ő a maga részéről eltökélte, hogy szóról szóra követi, amit előírtak
számára, hajthatatlan marad a nő hóbortjaival és szeszélyeivel szemben.
Erzsébet még szokásos szeretett kerti sétáit is kedveszegetten végezte, bár ez
legalább kikapcsolódást jelentett a mindennapi unalomból. Ám az
óvintézkedések, melyek mellett Sir Henry következetesen kitartott, a
kétségbeesésbe kergették. Egy napon, miután végignézte, ahogy őrzője
türelmesen kinyitott és bezárt maga mögött vagy hat kaput, kijött a sodrából, és
ráordított a férfira.
 – Maga aljas börtönőr! Csak azért műveli ezt, hogy kigúnyoljon! –
Természetesen ez tisztességtelen vádaskodás volt, de túlságosan elborította a düh
ahhoz, hogy törődjék ezzel. Sir Henry, akit a kitörés mellbe vágott, térdre borult
a lady előtt.
– Hölgyem, én csak egy hivatalnok vagyok, akit a királynő utasított arra, hogy
megvédjem kegyedet minden bántalmazástól. Remélem, nem vonja kétségbe,
hogy jóindulatú őrizője voltam, és megadtam a kellő tiszteletet.
Erzsébet dühe lecsillapodott a férfi komolysága láttán.
– Nyugodjék meg, jóember – mondta kimerülten.
– Belefáradtam a rablétbe. Fiatal vagyok. Ki szeretnék menni a világba,
élvezve annak örömeit, nem pedig itt lapítani a tömérdek szabálytól és
rendelettől korlátozva. Meg tudja érteni ezt? Vagy már elfelejtette, milyen az,
mikor az ember majd kicsattan az életerőtől?
Sir Henry soha nem érzett ilyet, így hát elég elveszettnek érezte magát, amikor
válaszolni szeretett volna a kérdésre.
– Azt tanácsolom, legyen türelemmel – kérte végül.
Türelem? Hogyan legyen türelmes valaki, akit jogtalanul börtönöztek be?
Lustán bámult ki az ablakon, várva, hogy múljanak az órák, várva, hogy
fogsága véget érjen. Az egészben az a legrosszabb, hogy minél tovább tart, az
idő múlása annál bűnösebbnek tünteti föl. Nem kevésbé, mintha minden
piactéren kikiáltanák a bűnösségét! Értette persze, miért nem bízik benne Mária,
de Angliának vannak törvényei, mégpedig azért, hogy megvédjék az
ártatlanokat. Legalábbis eddig így gondolta. Bárcsak lenne öt perce, csak öt
perce, hogy megvédhesse magát Mária előtt!
Századszorra is lesújtva rabságának igazságtalanságától, levette ujjáról a
gyűrűt. A gyémánt éles sarkát igénybe véve, szarkalábas írásával az alábbi
szavakat véste a vastag ablaküvegbe:
„Sok mindennel gyanúsítottak, semmit sem bizonyítottak – írta. És még
hozzátette: – Monda Erzsébet, fogva tartott.”
Sir Henry a homlokát ráncolta, mikor észrevette, de egy szót sem szólt.

A nyárral visszatért régi betegsége is. Arca és teste felpuffadt, és lázasnak

érezte magát. De a legrosszabb az a sötét búskomorság volt, amely lepelként
telepedett általában oly eleven lelkére.
Hívatta Sir Henryt. A férfi némi együttérzéssel tekintett az ágyban fekvő
betegre.
 – Szeretném, ha eret vágnának rajtam – mondta gyengén. – Valahogy ki kell
irtani a testemből ezeket a gonosz testnedveket. Könyörgök, küldessen a
királynő doktoraiért, dr. Owenért és dr. Wendyért! Ők kezeltek korábban is,
bennük megbízom.
– Továbbítom kérését a Tanácsnak – mondta Sir Henry, feszengve attól, hogy
Erzsébet ágyban fekszik, és egy hálóingen kívül nincs rajta semmi. Alig várta,
hogy elhagyhassa a szobát.
– Én pedig addig csak szenvedjek itt? – nyöszörgött, feldühödve azon, hogy
Sir Henry az egészsége elébe helyezi pokoli parancsait. De nem volt ereje a
további tiltakozáshoz, ráadásul Sir Henry már el is menekült.
Egy héttel később megérkezett a Tanács kedvezőtlen válasza. Kisvártatva
pedig egy helyi orvos, akit Sir Henry hívott.
– Inkább meghalok, mintsem hogy beengedjék hozzám! – jelentette ki
Erzsébet, haragjával meghazudtolva nyilvánvaló gyengeségét. – Nem engedem,
hogy idegen érjen a testemhez! Látom már, hogy egyszerűen Istenre kell bíznom
az ügyemet. – Ezzel összekulcsolta kezét a mellén, mintha imádkozna. Saját
sírszobraként feküdt az ágyán.
Bedingfield – a kétségbeesés határára jutva – sietett, hogy megírja a
Tanácsnak végeláthatatlan levélsorozata újabb darabját. Mire dr. Wendy és dr.
Owen megérkezett, Erzsébet állapota valóban válságosra fordult.
– Azonnal eret kell vágni rajta – jelentették ki. Arcuk riadalmat tükrözött.
Sir Henry végig ott állt elfordított arccal, míg Erzsébet felhúzta az
ágyneműjét, felfedve apró lábfejét és vékony bokáját a borbélysebésznek.
Mégsem kerülte el figyelmét a diadalittas arckifejezés, amit a királyi orvosok
megérkezése okozott. A tekintet, amellyel Erzsébet jelezte, hogy végtelen
küzdelmük ezen fordulójának ő a győztese.
És nem ez volt az egyetlen győzelme.
– A Tanács jóváhagyta kérelmét, hogy írhasson őfelségének – jelentette ki
szűkszavúan Bedingfield egy reggeli látogatása alkalmával, a hónap vége felé. –
Hozatok íróeszközöket.
– Helyes – felelte Erzsébet, aki ekkorra már szinte egészséges volt.
Elhatározta, hogy Máriának módfelett hangsúlyozni fogja, mennyire
igazságtalan módon bánnak vele. Amikor végre papír, toll és tinta került elé,
szavai oldalakon keresztül szenvedélyesen áradtak. Kiöntötte összes sérelmét,
zavarba ejtő részletességgel, hangot adott haragjának és reményvesztettségének.
Amikor befejezte a levelet, Sir Henry egy pillantást vetett rá, és az asztalra
hajította.
– Ezt nem küldheti el, hölgyem! – tiltakozott. – Ez mélyen sérti a királynőt.
 – Én vagyok itt megsértve – kiáltotta – azzal, hogy felségárulóként kezelnek,
mindenféle tárgyalás vagy ítélet nélkül!
– Mégsem küldheti el ebben a formában. Ragaszkodom egy mérsékeltebb
változathoz.
Kérlelhetetlen maradt, így Erzsébetnek nem volt más választása, mint újraírni
a levelet. Sir Henry elolvasta, és beleegyezően bólintott.
– Sokkal jobb – mondta, majd lement megkeresni a pecsétviaszát. Amint
távozott, Erzsébet gyorsan visszacserélte a pontosan ugyanúgy összehajtogatott
eredetire. Sir Henry visszatért, és minden gondolkodás nélkül lezárta és
lepecsételte a levelet.

Bedingfield tragikus arccal állt előtte. – Fel nem foghatom – mondta

panaszosan. – A Tanács feddésben részesített, amiért megengedtem, hogy ilyen
tiszteletlen és goromba levelet küldjön a királynőnek. Nem értem. Olvastam a
levelét…
– Igen, olvasta, Sir Henry – mondta Erzsébet lágyan. – És rendelése szerint
újra is írtam.
– Még ha az első változat lett volna, megérteném. De a végeredményen ez
már nem változtat. Újra megtiltották, hogy írjon őfelségének.
– Nagyon sajnálom – válaszolt Erzsébet, nem különösebben bánkódva a
történtek felett. Megírta mindazt Máriának, amit meg akart írni, és ettől máris
sokkal jobban érezte magát. Nyilvánvaló, hogy a lelkiismeret-furdalás táplálja
Mária dühét. – Gondolom, a Tanácsnak azért írhatok.
– Ó, dehogy – mondta gyorsan Sir Henry. – Biztos vagyok benne, hogy tilos
mind a királynőnek, mind a Tanácsnak írnia.
– Ez áll benne? – tekintett a férfi kezében levő levélre.
Bedingfield sietősen átfutotta.
– Nem, csak a királynőt említi, de a tiltás természetesen vonatkozik a Tanácsra
is.
– Ez csak feltételezés – vádolta Erzsébet dühösen.
– Nem akadályozhatja meg, hogy írjak a Tanácsnak, ha nincs rá külön
parancsa. Elvág a világtól, ha ezt teszi. Rosszabb lenne a helyzetem, mint az
utolsó newgate-i rabnak.
– Sajnálom, hölgyem, de sokkal inkább a parancsaim szelleméhez, semmint
betűjéhez kell tartanom magam – erősködött.
– Értem, tehát minden e világi remény nélkül kell folytatnom az életemet,
egyes-egyedül ügyem igazában bízva – tombolt Erzsébet, szenvedélyes sírásban
törve ki. Képtelen lévén bírni vele, mikor ilyen állapotban volt, Sir Henry
gyorsan elmenekült. Blanche Parryre hagyta, hogy megvigasztalja úrnőjét.
– Jó híreim vannak, hölgyem – mondta Bedingfield négy nappal később,
engedékeny hangon. – A királynő maga tisztázta a helyzetet. Írhat a Tanácsnak,
amikor csak akar.
– Örülök. Tudtam, hogy tévedett. – Erzsébet remélte, hogy kitörése okozta ezt
a fordulatot. A királynő nyilvánvalóan biztos az ártatlanságában, különben
továbbra is a Towerben tartaná. Talán Mária abban a reményben tartja még
mindig száműzetésben, hogy napvilágra kerülhet valami új bizonyíték ellene?
Ha ez a helyzet, akár örök életére is itt maradhat. Képviselnie kell a saját ügyét!

Még aznap reggel levelet írt a Tanácsnak, a királynő előtti audienciát kérve.
Remélte, hogy erre engedélyt kap. De a napok válasz nélkül teltek.
– A Tanács nagyon elfoglalt mostanság – világosította fel Bedingfield. – Már
csak napok vannak hátra a királynő esküvőjéig. Sok minden leköti őket.
– A spanyol herceg itt van Angliában? – kérdezte Erzsébet kíváncsian. Szíve
egyik fele Máriával örült, hogy végre férjet talált magának. A másik, kevésbé
lojális fele viszont attól tartott, hogy Fülöp gyorsan gondoskodni fog nővérének
egy trónörökösről, eggyel hátrébb tolva Erzsébetet a trónutódlási sorban. El nem
tudta képzelni, hogy fogja ezt elviselni.
– Bármelyik nap megérkezhet – mondta Sir Henry. – Talán már itt is van.
Az idő telt. Válasz nem érkezett. Erzsébet nyugtalankodni kezdett.
– Mindenki Winchesterbe ment az esküvőre – tájékoztatta Bedingfield. –
Biztos vagyok benne, hogy kap választ, amint visszatérnek Londonba.
– Ne mondja nekem, hogy a Tanács semmilyen hivatalos üggyel nem
foglalkozik Winchesterben – ellenkezett Erzsébet. – Talán mindannyian
virágfüzéreket fonnak a koszorúslányok számára?
Semmire sem vágyott inkább, mint beszélni Máriával, míg kitart az eufórikus
esküvői hangulat, érzelmes elgyöngülésében talán hajlana a kegyelemre és a
könyörületre. Ám eljött és el is múlt július huszonötödike, a királyi esküvő
napja, de még napokkal később sem érkezett levél a Tanácstól.
Erzsébetben egyre nőtt a rosszkedv, a neheztelés és a nyugtalanság. Kezdte azt
gondolni, hogy Fülöp, a spanyol katolikus, az inkvizíció barátja, az ő
vonatkozásában tovább mérgezte Mária gondolkodását. Mi másra gondolhatott
volna?
Elment a misére. Már hosszú ideje rendszeresen járt, hátha ez segít a
királynővel való viszonyán. De most, hogy a káplán a gyülekezetet Máriáért és
Fülöpért szólított fel imára, ajkait nem tudta szólásra nyitni. Bedingfield látta
ezt, és jelentette is a Tanácsnak a mulasztást. Még egy rossz pont a listán.
 Mária az ágyban fekve nézte a nyitott ablaktáblákon beáradó nyári holdfényt.
Mellette Fülöp – az ő Fülöpje, kedvese, öröme – egyenletesen lélegzett. Ez a
házasság kétségkívül nagyon sok politikai előnnyel bírt, de neki személyesen
többet adott, mint amiről valaha is álmodott. Az ő fiatal, jóképű férje maga volt a
megtestesült udvariasság – az ágyban és azon kívül is –, és a legelőzékenyebb
gondoskodással fordult felé. Óvatosan bánt vele a nászéjszakán, végtelen
türelemmel viselve tapasztalatlanságát és szűzies tartózkodását. A fájdalom nagy
volt, de királynői erővel tűrte, és most, néhány hét elmúltával úgy érezte, már
sokkal könnyebb teljesítenie házastársi kötelezettségét. Még egy kissé élvezni is
kezdte, bár ezt természetesen el nem mondta volna Fülöpnek. Ami a nászi
ágyban történt, arról egyikük sem beszélt. Az ő feladata, ennyit értett belőle,
hogy nyugodtan feküdjön, készségesen engedelmeskedjen, és imádkozzon a
trónörökösért. Úgy érezte, ezt igazán rendesen teljesíti. Bár esne teherbe, és
akkor, aki az állandó bosszúságot jelenti, Erzsébet húga – már persze ha
egyáltalán a húga – mehet, és felakaszthatja magát.

Mellette Fülöp alvást színlelt. Imádkozott, hogy bár esne gyorsan teherbe ez
az aszott aggszűz, a felesége. Akkor nyugodt lelkiismerettel kiszökhetne a nászi
ágyból, és talán, ha sikerülne szerét ejteni, még Spanyolországba is
visszamehetne egy kis időre. Gyűlölt Angliában lenni, és tudta, hogy őt is
gyűlölik itt. Ami a feleségét illeti, mindent megtett, amit az apja meghagyott
neki. Minden odafigyelést megadott neki, még akkor is, ha be kellett csuknia a
szemét és erősen nekiveselkedni, mikor a szűzi erőd bevételére került sor. De
meg tudta tenni, mert közben a távoli Madridban hagyott gyönyörű hölgyére
gondolt.
Igen, a tényeken már nem lehet változtatni. Így lassan hozzászokott ártatlan,
rajongó, engedelmes feleségéhez. Mindazonáltal egyik nő csakolyan az ágyban,
mint a másik – kivéve, hogy ez azt hiszi, az a szabály, hogy mereven feküdjön,
miközben ő elvégzi kötelességét. Szerencsére sok hölgy volt az angol udvarban,
és köztük sok készséges… Nem telt sok időbe, hogy elkalandozzék a hitvesi
ágytól. Ennek ellenére a legtöbb éjszakán otthon volt, és undorát leküzdve
megtett mindent az örökös létrejöttéért. Ez a házasság az égben köttetett, már
ami az angol államegyházat és az egyéb politikai megfontolásokat illeti, de ő
személyesen kimondhatatlanul nagy árat fizetett érte. Őszintén szólva azt
gondolta, hogy ezt a kelyhet magának Istennek is nehezére esne kiinni. „Édes
Istenem! Könyörgök, foganjon meg már a trónörökös!” – imádkozott buzgón.
– Újra írnom kell a Tanácsnak – jelentette ki Erzsébet augusztusban, mikor a
királynő már egy hónapja férjnél volt.
– Várjon még egy kicsit – tanácsolta Bedingfield.
– Nem, ez a várakozás már elviselhetetlen számomra – mondta dacosan.
– Akkor sem engedélyezhetem.
– Isten szerelmére! – lobbant fel a lány. – Őlordságaik nevetnének a
markukba, ha tudnák, uraságod milyen kötelességtudó. Könyörgök, írjon a
Tanácsnak a nevemben! Vegye rá a tiszteletre méltó urakat, hogy járjanak
közben értem a királynő őfelségénél, és fontolják meg szerencsétlen ügyemet,
mert eddig még nem kaptam megnyugtató választ kérésemre, amiben pedig
reménykedtem.
– Rendben, írni fogok – sóhajtott megadóan Bedingfield.
– És ha már úgyis ezt teszi – nyerte vissza Erzsébet a hidegvérét –, kérje meg
őket, hogy győzzék meg a királynőt, legalább szánalomból fontolja meg, tényleg
ilyen hosszan kíván-e fogva tartani. Már ötödik hónapja! És mindezt anélkül,
hogy vádat emelt volna a vélt bűneim miatt, minek révén magyarázatot adhatnék
a viselkedésemre, vagy hogy szabadon a színe elé engedett volna. Higgyen
nekem, Sir Henry, nem kérném mindezt, ha nem állnék tiszta lelkiismerettel
Isten színe előtt.
Sir Henry már hozzászokott Erzsébet szélsőséges kijelentéseihez. A becsületes
férfi, aki a szíve mélyén volt, elkezdte gyanítani, hogy mindez inkább a csalódott
ártatlanság gyümölcse, mintsem egy gonosztevő harciassága. Igazság szerint azt
kívánta, ez a lány bárcsak meg tudná győzni a királynőt az ártatlanságáról, hisz a
szíve nehéz volt már a rárótt felelősségtől, és szerfelett boldog lett volna, ha
maga mögött tudhatná ezt a gyötrelmes feladatot.
– Ha a királynő nem adja beleegyezését a találkozásra, ez esetben az a
kívánságom, hogy a tanácstagok küldöttsége látogasson meg, hogy előttük
védhessem meg ártatlanságomat, és ne kelljen azt hinnem, el vagyok zárva az
utolsó menedéktől is.
– Azt hiszem, fejben tudom tartani – mondta Bedingfield beletörődve. – írok
nekik most rögtön.

Majdnem szeptember volt, mire Erzsébet választ kapott. Személyesen

Máriától, egy Bedingfieldnek írott levél formájában.
– A királynő végre nyilatkozott – tájékoztatta Sir Henry. – Audiencia szóba
sem jöhet. Őszintén szólva úgy gondolja, panaszai kissé különösek. Persze úgy
vélekedik erről, ahogyan akar, de őfelsége azt írja, kegyednek nem kell tartania
attól, hogy elfelejtené, és hogy nem gondolkodna az ügyén.
– Tudom, milyen játékot űz – mondta lassan Erzsébet. – Kivárja, míg teherbe
esik, mielőtt eldöntené, mit tegyen velem. Akkor már kisebb fenyegetést jelentek
számára.
– Emlékeztetném, hogy őfelsége a királynő, akiről így beszél. Több tiszteletet
kellene tanúsítania iránta. Amennyire az én szegényes értelmezésem engedi, ez
egy reményteli levél, amely a dolgok jobbra fordulásának ígéretét hordozza
magában.
– Bárcsak tudnék hinni ebben! Annyit tudok csak, hogy bezártak ide
határozatlan időre. Nem látni a végét, nincs egy halovány reménysugár sem. Az
egyetlen örömet a könyveim jelentenék, és sokat azok közül is eltiltott tőlem. –
Hirtelen felragyogott – Talán ha kapnék egy másolatot Pál apostol leveleiből.
Még ha az angol Bibliámat nem is engedi meg.
– A leveleket megkaphatja. De az angol Bibliát soha. A kormányzat
kíméletlenebbül jár el a protestánsokkal szemben, mint valaha. Egy ilyen könyv
birtoklása nemcsak hiba lenne, hanem kifejezetten veszélyes is. Ha én lennék
kegyed helyében, hölgyem, azt is elfelejteném, hogy valaha volt egy példányom
ebből a könyvből.
Ígéretéhez híven nemsokára Pál apostol leveleivel tért vissza – természetesen
latin nyelven. Olvasásuk vigaszt jelentett, és Erzsébet hosszú órákat töltött azzal,
hogy különböző nyelvekre próbálta lefordítani a szöveget. Majd miután letette a
tollát, csodálkozott, miért is teszi mindezt. Az életét – sőt a fiatalságát –
vesztegeti éppen el. Kellemkedhetne a zsúfolt, díszes udvarokban, elbűvölő
úriemberek társaságában. Ehelyett ide van zárva Woodstockba, mint Szent
Barbara a tornyába.
Csüggedten fordult vissza a könyvéhez, hogy vigaszt leljen benne. Kisvártatva
ezt írta az előlapra: "Augusztus. Sokszor sétáltam a Szentírás szép mezején,
leszakítottam a mondatok összes gyógyfüvet. Megízlelve édességüket, talán
kevésbé fogom érezni e nyomorúságos élet keserűségeit.” Majd karjára hajtva
fejét, az önsajnálat forró könnyeit hullatta.

– Jó hírek, ladym! – jelentette be Sir Henry egy késő szeptemberi reggelen. –

A királynő őfelsége áldott állapotban van! Angliának lesz trónörököse!
Erzsébet megdöbbent. Egy pillanatig sem számolt komolyan azzal a
lehetőséggel, hogy Mária teherbe esik. Túl öreg, túl beteges – vagy mégsem?
Eddig biztosnak és támadhatatlannak hitte a helyét az örökösödési sorban. Már
alig várta a napot, mikor – ha Isten is úgy akarja – királynővé koronázzák, hogy
országának és népének gondviselője legyen. Mindig is sajátjaként gondolt rájuk.
De mindkét számítása hibásnak bizonyult. Talán nem Isten akarata ez is, az
ígéret, hogy örökös születik a királynő testéből? És ha Ő az Ő végtelen
kegyelmében úgy látja jónak, hogy Máriát fiúgyermekkel ajándékozza meg,
akkor vajon mi vár őrá, Erzsébetre? Életre szóló elszigeteltség vagy élet a gyanú
árnyékában? Valami megbízható nemesemberrel vagy alacsonyabb rangú
herceggel való házasságkötés, évenkénti gyermekáldással? Mindkét kilátás
mérhetetlenül megrémítette. Hirtelen nagyon tisztán látta, hogy ha biztonságban
akarja tudni a jövőjét, a trónt kell célba vennie.
Minden belső rémülete ellenére megőrizte felszíni nyugalmát. Tudatosan
igyekezett megenyhíteni Máriát: rendszeresen járt misére, abbahagyta a Tanács
zaklatását különböző kéréseivel, és még Sir Henryhez intézett könyörtelen
követeléseit is megfékezte.
– Ez csodálatos hír – mondta hangosan. – Imádkozni fogok Istenhez, hogy
adjon a királynőnek biztonságos szülést és egészséges fiúgyermeket.
– Amen, úgy legyen – mondta rá Sir Henry, lenyűgözve a meglepő választól.
– És gondoljon csak bele, ha a királynőnek fia születik, a királynő sokkal
kegyesebb lesz.
– Ha majd fia születik – sóhajtott Erzsébet. – Az, hónapok múlva lesz.
– Májusban, azt hiszem – válaszolt Bedingfield. – Nem kell sokáig várni.
Nem mondta el a másik rá váró lehetőséget. Azt, hogy a Tanács és a parlament
a különböző külföldi vőlegények személyét latolgatja. Túl gyakran fulladtak
kudarcba ezek a vállalkozások, minek zavarja meg hát ezzel?
Közeledett a karácsony. Sir Henry különböző nyalánkságokat rendelt, és
meghagyta a szolgáknak, hogy díszítsék fel a házat örökzöldekkel. Erzsébet
tartott attól, ez az alkalom nyomába sem fog érni azoknak az ünnepi
időszakoknak, melyeket a múltban átélt. Ugyan mit tehetnének, ami szórakozást
nyújt? Szent Pált olvassanak? A gondolat, hogy a mindig komoly Bedingfield,
méltóságát félredobva, tréfamesterként forgatja fel a házat, majdnem hangos
nevetésre késztette, ám alapvetően keserű hangulatban volt.

De történt még valami, ami beárnyékolta az idei karácsonyt. Néhány nappal

szenteste előtt Sir Henry komor tekintettel toppant be hozzá.
– Ladym, fontos híreket hozok, amelyek kegyedet is érinthetik, ha nem
vigyáz.
Erzsébet letette a tollát, és óvatosan felnézett. Beleborzongott az újra
felbukkanó régi félelmekbe.
– Az elmúlt hónapban, amint arról már beszámoltam, Pole kardinálist
felszentelték Canterbury érsekévé, és Angliát visszafogadták Róma fennhatósága
alá. Most pedig a parlament helyreállította az eretnekség elleni törvényt, ami azt
jelenti, hogy az eretnekséggel gyanúsított személyeket ellenőrizni kell, és ha
bűnösnek bizonyulnak, máglyán elégetni.
Erzsébet elszörnyedt és megborzongott. A vér megfagyott az ereiben.
– De a királynő úgy kezdte uralkodását, hogy vallási türelmet ígért – kiabálta,
feledve fogadalmát, hogy higgadtan fog viselkedni.
– Változnak az idők – mondta Sir Henry szomorúan. – Őfelsége, ezt jól
tudom, abban reménykedett, hogy alattvalói önszántukból visszatérnek majd a
katolikus hitre. Ezt sokan meg is tették. Ám sokan ellenálltak, és lázadást
szítottak az új törvények ellen. De most a királynő fiúgyermeket vár, Anglia
kibékült Rómával, és Fülöp király alig várja, hogy lássa, amint az Igaz Hit
megszilárdul országunkban. Hölgyem, én az Igaz Hit táborához tartozom, és
igaz angolnak is tartom magam, de attól félek, az új törvény itt is elszabadítja
majd a Spanyolországból ismert vallásüldözést. Ez már az inkvizíció előszele.
– Pontosan ezek az én félelmeim is – szólt Erzsébet, elámulva azon, hogy ő és
Sir Henry egyszer az életben valamiben egyetértenek. – Higgye el, nem
magamat féltem, hisz miért is tenném? Jómagam is visszatértem a katolikus
hitre, és rendszeresen részt veszek a szentmisén. Azokat féltem, akik nem tudják
összeegyeztetni lelkiismeretükkel a katolikus hit elfogadását. Ugyan ki lát bele
az emberi lélekbe? Ha arra kerül a sor, úgyis csak egy Jézus Krisztus van. A
többi csak szőrszálhasogató vita jelentéktelen apróságok felett.
– Kétlem, hogy ezzel a királynő és Pole kardinális egyetértene, hölgyem.
Talán még eretnekségként is értelmeznék szavait. De ne féljen, nem fogom
továbbadni őket. A miséken való részvételéből tudom, hogy az Igaz Hit pártján
áll.
– Megkönnyebbülten hallom – mondta Erzsébet, lenyelve pillanatnyi félelmét.
– De figyelmeztetni szeretném, hogy tartsa magában a bölcsességét, már ami a
vallást illeti. Tudom, hogy nagyrészt a protestáns hitben nevelkedett, és attól
tartok, hogy megszokásból annak elismerésére vonatkozó megjegyzést tenne. Ha
nem a megfelelő fül hallja, félreértelmezhetik szavait.
– Köszönöm, hogy ügyel a biztonságomra – felelte Erzsébet hálásan. Aztán
nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: – Ez egyszer örülök neki.
Erre még Sir Henry is elmosolyodott.
 17

1555

– Megkezdődtek az eretnekégetések – suttogta Blanche Parry rémült arccal. –

Hallottam, hogy Sir Henry egy smithfieldi férfi megégetéséről beszél, és hogy
nem sokkal ezután Hooper püspököt is máglyára küldték Gloucesterben. Azt
mondják, szörnyű kínokat állt ki. Nem is tudtam tovább figyelni. Ó, ladym, hogy
bánhat valaki ilyen kegyetlenül egy másik emberi lénnyel?
Erzsébet leültette Blanche-t maga mellé a kanapéra, és megfogta a kezét.
– Azért teszik, mert úgy gondolják, ha a szegény ördög megismeri a pokol
tüzének kínjait, az utolsó pillanatban még megtérhet, és így megmentik a lelkét –
magyarázta nyugodtan. – Nem gondolják, hogy kegyetlenek lennének. Azt
hiszik, ezzel szívességet tesznek. Mert mit jelent egy kis idő a földi lángok közt
ahhoz az örök égéshez képest, ami a pokolban várja az embert? Ez a logikájuk.
Mégis úgy tűnik nekem, hogy akik ezt elrendelik – és nem nevezek néven senkit
–, túl vannak minden könyörületességen. A spanyolok iránti újdonsült
engedelmesség okozza mindezt a kegyetlenkedést.
– Én az effélét fel nem foghatom – mondta Blanche szomorúan. – Annyit
tudok csak, hogy képtelén vagyok szabadulni attól, amit hallottam. Szörnyűséges
volt!
– Kímélj meg a részletektől! – vágta rá Erzsébet sietősen. – Nagyon jól el
tudom képzelni.
Az égetések elleni nyilvános tiltakozás visszhangjai nemsokára Woodstockot
is elérték.
– Az emberek haragosak – szólt Sir Henry. – Mindenfelé tiltakoznak, a
királynő és a Tanács ellen lázító iratokat terjesztenek. Sok tettest elkaptak, és
pellengérre állítottak.
Ahogy nőtt a máglyára küldöttek száma, úgy terjedtek a hírek és pletykák a
forrongó országban. Rettenetes történeteket lehetett hallani a protestáns mártírok
– ahogy immár nevezték őket – szenvedéseiről.
– Kétség nem fér hozzá, hogy nagyrészt ostoba, műveletlen emberekről van
szó – osztotta meg vacsoránál Sir Henry a megfigyelését előkelő foglyával. – Az
egyik nem tudta végigmondani a miatyánkot, a másik nem tudta felsorolni a
szentségeket, legalábbis így hallottam.
– Tanítani kellene őket, nem kínozni. Senki sem gondolt eddig az oktatásukra?
– A püspökök és a királynő kötelességük teljesítésén fáradoznak, és azt
kívánják, bárcsak lenne már valami látszatja. Nem tesznek fel túl sok kérdést.
Történt egy rémes eset Guernseyben. Nem is merem elmesélni.
– Mondja csak! – parancsolta Erzsébet. Tudnia kell. Felkészülten könnyebb
védekezni. Különösen, hogy sokan tudnak az ő korábbi nyílt ragaszkodásáról a
protestantizmushoz, és bizonyára akad köztük, aki sejti, szíve mélyén melyik
oldalon áll.
– Volt egy terhes nő. A szülés már megkezdődött, mikor a máglyához
kötözték. Akkor született meg a gyermek, amikor meggyújtották a tüzet. A
végrehajtók visszadobták a gyermeket a tűzbe.
– Ó, Istenem! – kiáltott fel Erzsébet. A háta mögött Blanche-t, aki az asztalnál
várakozott, szörnyű zokogás fojtogatta.
– A fanyalábok sokszor nedvesek – folytatta Sir Henry könyörtelenül –, és az
égetés elhúzódik. Ahelyett hogy a szenvedő szerencsétleneket elítélnék, a tömeg
a segítségükre akar lenni, és megtesznek mindent, hogy vigasztalják és
támogassák az eretnekeket. Odáig fajult a dolog, hogy a Tanács külön őröket
rendelt minden egyes kivégzésre, megakadályozandó az ilyen eseményeket.
– Úgy tűnik, ezek a kivégzések ahelyett, hogy kiirtanák az eretnekséget,
inkább csak szítják – jegyezte meg Erzsébet. – Sokan még azt a következtetést is
levonhatják, hogy a protestáns vallás olyan, amiért érdemes meghalni.
– Az a szóbeszéd járja, már amennyire a helyi pletykákban meg lehet bízni,
hiszen ezek a történetek erősen átalakulva érnek ide, hogy Gardiner püspök is
megrémült a kivégzések számától, és arra ösztökélte a királynőt, hogy a büntetés
egy emberibb formáját válassza. Őfelsége azonban nem hajlandó beleegyezni
ebbe. Nem hinném, hogy ez igaz lenne.
De még mennyire hogy igaz, gondolta Erzsébet, felidézve Mária szemének
rajongó csillogását, valahányszor a hitről szónokolt – hogy céltudatosságáról ne
is beszéljünk. És persze bizonyos mértékben férje, Fülöp király is felelős az
égetésekért. Az egész úgy hangzik, mintha Mária teljesen belebolondult volna a
férfiba, és a rabjává vált volna. Talán elvesztette a józan eszét, hogy népének
szeretetét kockáztatja? Hisz, gondolta Erzsébet, egy uralkodónak éppen ezt
kellene a legnagyobbra becsülnie.

Aznap este, amikor Sir Henry már elment, és az asztalt leszedték, Blanche
segített Erzsébetnek a lefekvéshez való készülődésben.
– Korábban nem tudtam szólni, asszonyom. Ma a faluba menet az őr szeretett
volna betérni egy italra a Bikába. Amikor kiment a dolgát végezni, gyorsan szót
váltottunk Parry úrral. Azt mondta, adjam át az üzenetet, hogy az országban
elhatalmasodott a királynő iránti gyűlölet, sokan imádkoznak, hogy a terhessége
szerencsétlen kimenetelű legyen, és hogy a nép megváltójaként vár kegyedre.
Erzsébetet ez mélységes meghatottsággal és örömmel töltötte el. Hiszen ez a
nép szeretetének reménysugarát csillantotta meg előtte, amelyet Mária eljátszott,
és amely most őfelé fordul. A megszabadulást hozhatja számára, akár a katolikus
örökös születésének ellenére is. Ám természetes elővigyázatossága gyorsan
visszatért.
– Ez nem túl bölcs beszéd – mondta feddőn. – Remélem, senki nem hallgatta
ki.
– Ó, nem, asszonyom! Egyedül voltunk a tornácon. Parry úr kikísért, amikor
vártam az őrre.
– Jól van, de ha ilyesmi nyilvános helyen újra megtörténik, annak mi látjuk
kárát. Tudom, bízhatok benned, hogy tartani fogod a szád.
– Ígérem, így lesz – vette kezébe Blanche a hajkefét.

– Uram és drága férjem – mondta Mária gyengéden, esetlenül kelve fel

székéből, mikor Fülöp belépett a hálószobába. – Öröm, hogy itt láthatlak.
A király meghajolt, miközben arra gondolt, hogy felesége sápadt, és
kimerültnek tűnik. Kétségtelenül megviselte a terhességgel járó megerőltetés, és
aggódik az égetések nyomán kialakuló felfordulás miatt.
– Remélem, jó egészségben talállak, Madam – csókolta meg a kezét.
– Mindig jobb, ha láthatlak, uram – nézett a férfira csodálattal.
– Azért jöttem, hogy megmondjam: döntöttem.
– Valóban? – Mária ideges lett. Újra belé költözött az a szörnyűséges
aggodalom, melyet akkor érzett, mikor férje először beszélt neki tervéről,
miszerint Angliából Németalföldre utazik, harcolni a franciák ellen. Pont most,
amikor ő gyermeket vár. Hogy könyörgött, és próbálta rábeszélni a maradásra!
De annak látványa, hogy felesége így megalázza magát, eddig csak undort
keltett a férfiban. A könyörgés egy pillanatig nem érintette meg jéghideg szívét.
Ami viszont megingatta, az a Tanács félelme volt, hogy nélküle a királynő
elemészti magát, és meghal.
– Úgy döntöttem, Angliában maradok, míg a fiunk meg nem születik –
jelentette ki.
– Ó, de hiszen ez csodálatos hír! – kiáltotta Mária ragyogó szemmel. – Nem
tudod, mekkora megkönnyebbülést jelent számomra, hogy itt maradsz. A világ
legboldogabb asszonyává teszel.
 Fülöp szenvedett hálás, émelyítő ölelésétől, aztán mikor végre kiszabadította
magát, leült a kandalló másik oldalára.
– A húgodról és Courtenayről szerettem volna beszélni veled. Ez a legutóbbi
francia összeesküvés a házasságuk érdekében… Aggasztott még akkor is, ha
eleve halálra volt ítélve. Ebben az országban addig nem lesz béke, amíg ennek a
két lázadónak az ügyét el nem intézzük.
– Mit tegyek? – kérdezte Mária kelletlenül, hogy államügyekről kell beszélni
Fülöppel ahelyett, hogy a szerelemről lenne szó.
– Száműzd őket olyan helyre, ahol megfigyelés alatt lehet tartani őket –
tanácsolta. – Küldd Erzsébetet Brüsszelbe, ahol az apám ügynökei rajta
tarthatnák a szemüket, Courtenayt pedig Rómába, ahol őszentsége, a pápa
őrködhetne felette.
– Tetszik az ötlet – fontolgatta Mária. – De ha száműzöm Erzsébetet most, egy
ilyen érzékeny helyzetben, az újabb lázadást idézhetne elő. Kémeim zúgolódást
jelentettek az egész országból – húzta fel a szemöldökét. Hallotta, hogy Erzsébet
népszerűsége rohamosan növekszik, amit erősen helytelenített. De a valósággal
szembe kell nézni.
– Gardiner azt szeretné, ha kizárnád az örökségből – szólt Fülöp. – De
mondtam neki, hogy abban az esetben, ha felségednek bármi baja esne, a francia
király ránk kényszerítené sógornőjének, a skótok királynőjének trónigényét. Egy
franciák által kormányzott Anglia az utolsó dolog, amit látni szeretnék. Apám és
én elveszítenénk a házasságommal szerzett összes előnyt.
– Ha meghalnék, abból polgárháború kerekedne, ebben ne kételkedj – mondta
Mária zordan. – Az eretnekek felkarolnák Erzsébet úrhölgy ügyét. Az egyetlen
ellenszer, ha hozzáadjuk egy katolikus herceghez, aki hűséges felségedhez.
Mintha szóba került volna a savoyai herceg.
– Szilárd, mint a szikla. Kitűnő választás – merengett Fülöp, aranyszínű
szakállát húzogatva. – De mielőtt még bármilyen döntést meghoznánk,
szeretném látni ezt a bizonyos kis húgot. Be kell vallanom, nagyon kíváncsi
vagyok arra a ladyre, aki ennyi vita tárgya.
– Találkozni Erzsébettel? – visszhangozta Mária halálra váltan. Nem tudta
elviselni a gondolatot, hogy Fülöp összehasonlítsa az ő haloványságát húgának
fiatalságával és élénkségével. Előre látta, ahogy Erzsébet beveti kis fortélyait
Fülöp ellen – akinek a szemrevaló nők iránti hajlandóságáról, legnagyobb
gyötrelmére, már hallott egyet s mást –, és megnyeri őt magának.
– Nem lehet! – szaladt ki ösztönösen és nyersen a száján. Férje döbbenten
nézett rá.
– Miért nem? Ami jövőjét illeti, erről gyermekünk születéséig nem hozunk
döntést. De az az érzésem, vissza kellene hozatnunk az udvarhoz, hogy addig is
rajta tarthassam a szemem. – És, gondolta magában, bölcs dolog lenne jó
kapcsolatot létesíteni Erzsébettel arra az esetre, ha valaha mégis királynő lenne
belőle. A lány hálás jóindulata, hogy kiszabadulhatott a fogságból, bizonyára jó
alapként szolgálna egy ilyen viszonyhoz.
– Nem akarom, hogy itt legyen – mondta Mária zaklatottan. – Csak bajt kever,
akárhová megy.
– A felügyelője által írt beszámolók szerint az utóbbi időben kifogástalan a
viselkedése. Rendszeresen jár misére, és úgy viselkedik, mint egy jó katolikus.
Nemsokára születendő fiunk mellett nem jelenthet veszélyt számunkra, Madam.
– A megtérése puszta eszköz számára. – Mária ajka gúnyos mosolyra
húzódott. – Nem hiszem, hogy pillanatig is komolyan gondolta volna.
Fülöp úgy vélte, Erzsébet még kriptoprotestánsként is elfogadható lesz egy
napon Máriának, a skótok királynőjének.
– Bedingfield jelentései másról tanúskodnak – mondta fennhangon. – Ugyan
már, hozassuk fel az udvarhoz! Majd gondoskodom róla, hogy ne legyen módja
gondot okozni. Ne nyugtalankodj már annyit miatta!
– Rendben van – felelt Mária kelletlenül. Szíve nehéz volt, mint az ólom.
Minden ösztöne azt ordította, hogy Erzsébet visszahozatala kizárólag gondot
jelenthet számára. Ám képtelen volt bármit is megtagadni Fülöptől.
– Courtenayt pedig száműzetésbe küldjük – döntötte el Fülöp, feleségére
pillantva beleegyezésért.
– Rendben – engedett Mária. Feje a szék támláján pihent, szeme csukva. Hadd
foglalkozzon Fülöp mindezzel. Igaza van. Neki most nem szabad a gondokkal
törődnie. De hogy Erzsébet visszatérjen az udvarba? A gondolattól is irtózott.

Megint április volt, és zölden rügyeztek a fák. Erzsébet immár egy éve
raboskodott Woodstockban. Az ébredő tavasz sem szabadította meg a
türelmetlen várakozás kínszenvedésétől. Arra vágyott, szabad legyen, hogy
elmehessen végre erről a gyűlöletes helyről.
És akkor, egészen hirtelen, imái meghallgatásra találtak.
– A királynő azt parancsolta, hogy kísérjem fenségedet az udvarhoz –
tájékoztatta Bedingfield. Felsikított a megkönnyebbüléstől, és tapsolni kezdett
örömében.
– Végre! Végre! – kiabálta. – Ezért könyörögtem Istenhez.
Ekkor vette csak észre, hogy Sir Henry arca szigorú maradt.
– Változatlanul felügyelet alatt fog állni, hölgyem – figyelmeztette. – Nem
számít – dalolta Erzsébet. A lelke szárnyalt.
 – Végre megkapom a lehetőséget, hogy bebizonyítsam ártatlanságomat,
egyszer s mindenkorra.
Ügyet sem vetett a szélrohamra, mely riasztóan rázta a hintót, mikor útra
keltek London felé, maguk mögött hagyva Woodstockot. Túláradó örömmel
töltötte el, hogy újra kint lehet a világban, hogy végre más levegőt szívhat.
Elmondhatatlan élvezetet jelentett látni a házakat, a falvakat, az embereket, a
tavaszi virágok színét és a mezőkön legelő birkanyájat.
Ám a széllökések egyre vadabbak lettek, olyannyira, hogy már Erzsébet is
megijedt. Nem tudta elviselni a hintó szél tépte függönyeinek csapkodását, ezért
hátrakötötte őket. Ekkor viszont a szél az arcába csapott.
– Nem kérhetünk menedéket valamely uradalmi háznál? – ordított ki
Bedingfieldnek, aki a lovát próbálta visszatartani az ágaskodástól.
– Nem, hölgyem – kiabált vissza. – Úgy szól a parancs, hogy csak azokon a
helyeken állhatunk meg, melyeket előkészítettek az érkezésünkre. Kíméletlenül
tovább kell haladnunk.
Egy hirtelen széllökés letépte Erzsébet főkötőjét, mely kirepült az ablakon.
Haja leomlott, a hajtűk összekuszálódtak. Egy inas visszahozta a főkötőt, de
lehetetlen volt a hintóban visszatenni a fejére. A menet tehát megállt, és
megvárta, míg a lady kiszáll, és lekuporodik egy sövény szélárnyékában.
Sietősen befonta és feltűzte a haját, majd főkötőjét erősen a fejére illesztette.
– Bátran állíthatom, hogy úgy nézek ki, mint egy madárijesztő! – dühöngött,
amikor visszaszállt a hintóba. – Mit gondolna a királynő, ha látna? De tényleg,
Sir Henry, jobban is ügyelhetne rám, és találhatna nekünk egy széltől óvott
helyet!
– Nem lehet. Így szól a parancs, hölgyem – válaszolta a férfi rosszkedvűen.
Érkezésének híre megelőzte Erzsébetet, mint ahogy ez egy évvel ezelőtt is
történt. Az emberek a széllel dacolva az út szélére sereglettek, hogy üdvözöljék
és ünnepeljék. Az utolsó reggelen, mikor elhagyták a colnbrooki György
fogadót, megkönnyebbülten látta, hogy az ő nemesei és birtokosai is
felsorakoztak az üdvözlésére. Már lépett is volna hozzájuk, hogy kinyilvánítsa
köszönetét, de Sir Henry sietve a hintóhoz cibálta, és behúzatta vele a
függönyöket.
Idővel megérkeztek Hampton Courtba. Erzsébet beleborzongott, amikor
viszontlátta az ismerős vörös téglás palotát, mely fenségesen magasodott a
Temze partján. Mennyire visszavágyott az udvarhoz – és most tényleg itt is van,
készen arra, hogy ismét elfoglalja méltó helyét a világban.
Azt gondolta, hogy az alsó udvaron át, a főlépcsőn vonulnak majd fel a királyi
lakosztályhoz. Csalódottá tette, hogy a hosszan elnyúló palota egy hátsó
bejárathoz irányították őket. Az őrök szétnyitották lándzsáikat, és Erzsébetet
átvezették kísérői a boltíves kapun, majd kanyargó lépcsőkön vezették fel a
királyi lakosztályhoz. Itt a főkamarás várta. Meghajolva közölte, hogy
lakosztályát Fülöp király és Pole kardinális szállása közelében jelölték ki.
– Szolgálói természetesen kegyeddel maradhatnak, hölgyem. De nem szabad
elhagynia a szobát, míg a királynő másként nem rendelkezik. – Erre már akkor
rájött, mikor meglátta a két újabb őrt alabárddal az ajtó előtt magasodni.
Erzsébet a várakozó Sir Henryhez fordult, akinek felelőssége itt a végéhez ért.
– Minden jót, felügyelőm – mondta pajkosan. – Nem neheztelek semmiért.
Nem tett mást, csak a kötelességét teljesítette. Biztos vagyok benne, hogy
megkönnyebbüléssel szabadul fel a felelősség alól.
– A mindenható Isten jól tudja, hogy ez volt a legörömtelibb hír, amit
életemben hallottam. Higgye el, minden jót kívánok, hölgyem!
Erzsébet előrelépett, és a fülébe suttogta:
– Ha valaha is hatalmamban áll majd valakit kemény és szigorú fogságban
tartani, Sir Henry, uraságodat hívatom majd!
Huncutul mosolygott, miközben a férfi távozását figyelte, aki szívből jövő
megkönnyebbüléssel menekült, nyilvánvalóan a Tanács terme felé. Aztán
hátrafordult, hogy belépjen a szállására. Kellemes meglepetéssel töltötte el, hogy
a legnagyobb pompa fogadta.
Blanche, aki szabadon közlekedhetett, hamarosan pontot tett Erzsébet
reményére, hogy lehetőséget kap ügyének képviseletére Mária előtt.
– A királynő visszavonult a gyermek születéséig, asszonyom – tájékoztatta
elégedetlen úrnőjét.
– Akkor vajon miért vagyok itt? Biztos, hogy a királynő akart kikérdezni. A
Tanács ilyenkor küldöttséget szokott küldeni.
Legnagyobb meglepetésére és aggodalmára efféle küldöttség érkezett a rá
következő délutánon.
– Hölgyem – hajolt meg Gardiner püspök –, a királynő visszavonult termeibe,
így nem tudja fogadni a közeljövőben, de meggyőződése, hogy kegyednek lenne
bevallanivalója számára. Ha szeretne kihallgatást kérni tőle, először mindent el
kell mondania nekünk. Biztosítom, hogy ha bevall mindent, őfelsége kegyes
lesz. – Az idős ember hirtelen térdre borult. – Könyörgök, engedelmeskedjék a
királynőnek!
Erzsébet nem ezt szerette volna hallani. Abban a reményben tért vissza, hogy
találkozhat nővérével. Talán még mindig árulással gyanúsítják? Az udvarba való
visszahozatala netán csak előjátéka annak, hogy újra a Tower sötét fogságába
küldjék? Ez elképzelhetetlen. Erősnek kell maradnia, és nem szabad a félelmét
elárulnia.
– Ártatlan vagyok, így nincs mit bevallanom – mondta határozottan. – Igazság
szerint jobb fogságban ülni, mint szabadnak lenni úgy, hogy uralkodóm
gyanúval tekint rám. Ha engedékeny kívánnék lenni, azt kellene bevallanom,
hogy bűnös vagyok királynőmmel szemben, ami azonban nem igaz, így a
királyban és a királynőben még rosszabb vélemény alakulhat ki rólam.
Ott állt, haragosan és büszkén. A lordok egymás közt kezdtek sugdolózni,
óvakodva attól, hogy tovább dühítsék.
– Továbbítom szavait őfelségének – szólt Gardiner felegyenesedve.
– Higgye el, Madam – mondta a püspök –, semmi újat nem fogunk tudni
kiszedni Erzsébet úrhölgyből.
Mária az ágyán pihent, kezét hasának domborulatán pihentetve. Most
elfintorodott, és megpróbált felülni. Udvarhölgyei siettek segítségére.
– Csodálom, hogy miért kell ilyen kitartóan ragaszkodnia az ártatlanságához –
mondta keserűen. – Nos, addig nem engedhetjük szabadon, míg el nem mondja
az igazságot. Itt marad, házi őrizetben.
Fülöp király, aki eddig az ablaknál állt, és a belső kertet nézte, odalépett az
ágy mellé.
– Engedd meg, hogy beszéljek vele! Nagyon szeretnék találkozni vele.
– Ez semmi jóra nem vezetne, uram – mondta Mária féltékenyen.
– Ennek ellenére ragaszkodom hozzá – felelte a férje ellentmondást nem tűrő
hangon.
– Az én kezemben van a döntés – dadogta. – Én vagyok a királynő, és az én
húgomról van szó.
– Én pedig a királynő férje vagyok – mondta Fülöp kihívóan –, és
parancsolom. – Kék szeme jeges volt. Gyönyörű, de hideg.
– Rendben – adta meg magát Mária, erősen vonakodva. – Látom, nem tudlak
eltántorítani.

– A legjobb ruhámat, Blanche! – rendelkezett Erzsébet. – Ezt mondta a

főkamarás is. A királynő azt parancsolta, vegyem fel a legjobb ruhámat, és
készüljek a király fogadására. És én magam is a lehető legjobban szeretnék
kinézni, mert nagyon sok múlik ezen a találkozáson.
Fülöp a nővére férje, ezt nagyon jól tudta, ugyanakkor tapasztalt, jóvágású,
huszonnyolc éves fiatalember is egyben, aki valószínűleg nem pusztán kíváncsi
rá, de fogékony is lehet női bájaira, ha a híresztelések nem csalnak. Előnyösen és
a lehető legcsábítóbban kell öltöznie hát…
Csak kevés ruha volt nála – ruhatárának nagy részét Ashridge-ben hagyta –,
de elcsomagolt egy udvari viseletet is, abban a reményben, hogy egy nap lesz
alkalma a viselésére. Fehér damasztból készült, gyöngyök díszítették. Mély,
szögletes nyakrésze volt, és széles kivágása, mely szabadon hagyta a vállat.
Tökéletesen kiemelte kis melle és vékony dereka szépségét. Vörös haját királyi
szűzhöz méltón kibontotta.
Mikor nyílt az ajtó, ilyen díszben ragyogva, a lehető legmélyebb meghajlással
üdvözölte a késő este megjelenő királyt. Izmos, barna hajú, hegyes arany
szakállú férfi érkezett a szobába öles léptekkel. Sokkal alacsonyabb volt, mint
amire Erzsébet számított. Örökölte a Habsburgok kiugró állát, szeme pedig
hidegen csillogott. Mindazonáltal udvariasan köszönt, és saját kezűleg emelte fel
Erzsébetet a bókból. Erzsébet rámosolygott. Ebben a pillanatban a hideg szemek
tüzet fogtak, és elkezdték a lányt élvezettel végigmérni. Erzsébet
beleborzongott…
Lehettek király és hercegnő, de itt és most mindenekelőtt fiatal férfi és fiatal
nő voltak, kettesben maradva egy szobában. Erzsébetet oly sokáig fosztották
meg a férfiak bámuló tekintetétől, hogy akaratlanul is viszonozta a király
elragadtatottan fürkésző pillantásait. Vágy áramlott végig a testén, ami legalább
annyira érte váratlanul, mint amekkora gyönyörűséget okozott. Mégis vigyázott,
hogy kifelé hűvösnek mutassa magát. Illedelmesen lehajtotta a fejét, hogy Fülöp
ne láthassa szemének diadalmas csillogását és arcának enyhe pírját.
– Szóval ahhoz a hölgyhöz van szerencsém, aki annyi kavarodást okozott –
mondta, erős akcentussal használva a latin nyelvet.
– Soha nem állt szándékomban ilyesmi, felség – válaszolt a lady a maga ékes
és folyékony latinságával. – Biztosítom, hogy ellenségeim rágalmaznak csupán.
Ártatlan vagyok mindabban, amit felhoztak ellenem.
A férfi szótlanul állt, közel hozzá. Erzsébet megkockázatta, hogy kilessen
szempillái mögül, és ekkor ráébredt, hogy drámai jelenetre van szükség. Térdre
vetette magát, ügyelve arra, hogy eléggé előrehajoljon ahhoz, hogy annyit
láttasson kebeléből, amennyit csak a ruha mély kivágása megenged.
– Isten a tanúm, hogy soha nem akartam semmi rosszat nővéremnek, a
királynőnek – kiáltotta fejét rázva, amitől fényes vörös fürtjei vállát csapkodták.
–De senki sem hisz nekem, és több mint egy éve abban a szörnyűséges tudatban
élek, hogy mindenki rosszat gondol rólam, és ez hihetetlenül igazságtalan! – A
feltörő könnyek valódiak voltak, de Erzsébet megálljt parancsolt nekik. Senki
emberfia nincs könnyű helyzetben egy síró nő mellett, viszont az aggodalom
legcsekélyebb nyoma megolvaszthatja a legkeményebb szívet is.
Ahogy figyelte Erzsébetet, csodálva, mennyire különbözik nővérétől, már
meg tudta érteni, miért nem akarta Mária, hogy találkozzanak. Az előtte térdelő
fiatal nő sudár és elbűvölő, és ha keskeny arcával és horgas orrával nem
tekinthető is hagyományos értelemben vett szépségnek, rendelkezik azzal a
meghatározhatatlan tulajdonsággal, amely őbenne a legerotikusabb képzeteket
kelti. Vajon milyen lenne ágyba vinni ezt a lányt, és azt művelni vele, amit csak
fantáziája diktál? Egy bizonyos: még csak nem is hasonlítana ahhoz a
megpróbáltatáshoz, amit a hitvesi ágyban kellett elszenvednie.
Tényleg olyan ártatlan, amilyennek állítja magát? Nem tudta, de az igazat
megvallva, nem is érdekelte. Csak a barátságát akarta, a végsőkig.
– Hiszek a szavainak, hercegnő – mondta nagy sokára. – Ne aggódjék tovább!
– Majd erős kezével megragadta a karját, és talpra állította.
Megkönnyebbülésében, hogy minden jól alakul – hiszen miután e szavakat
hallotta, megnyugodott, hogy minden rendben lesz –, Erzsébet kissé megszédült.
Megingott és majdnem elveszítette egyensúlyát. Felegyenesedve hálásan Fülöp
mellkasára dőlt.
Azonnal kialakult köztük valami vibrálás. Olyan, amilyet egyszer már
megtapasztalt, hosszú évekkel ezelőtt, az admirálissal. Felismerte az érzést.
Ahogy a csontjai elolvadnak, ahogy a testi közelség felgyújtja benne a vágyat…
és hogy nincs ehhez hasonló érzés a világon. Újra élőnek és tündöklően
elevennek érezte magát. Élvezte, hogy kívánják.
És mégis ő volt, aki arrébb húzódott. A királlyal állt szemben, aki nővére
férje. Szóba sem jöhet, hogy valaha is történjen valami köztük. Az esze azt
súgta, hogy ennek örülnie kell. Hosszú elzártsága idején arra a felismerésre
jutott, hogy a legfontosabb dolog a szabadság. Szabadság arra, hogy oda menjen,
ahová csak akar, hogy a saját döntéseit hozhassa meg, és hogy ne kelljen
állandóan mások akaratának alávetve élnie. Ilyen szabadság pedig nem
származik sem a házasságból, sem a másik nemmel való bármilyen viszonyból.
Jobb, ha megelégszik az udvarlás és kacérkodás örömeivel, mintsem hogy
elkötelezze magát egy férfinak. Szerette, ha csodálják, ha kívánják, ha üldözik –
de nem kívánta, hogy egyszer el is kapják.
– Elnézését kérem, Sire – mentegetőzött, miközben hátralépett.
– Szeretnék a barátja lenni.
– Felséged túlságosan is lekötelez. Bocsánatot kérek, hogy így megrendültem.
Nem szoktam hozzá az utóbbi időben, hogy meghallgatnak, és figyelnek rám.
– Egy napon, remélem, lesz lehetősége rá, hogy viszonozza a barátságomat –
mondta Fülöp lágyan. Erzsébet a hangjából érezte, hogy itt többről van szó, mint
politikáról.
– Ha egyszer valamiben szolgálatára lehetek felségednek, nem fogok
gondolkozni – válaszolta Erzsébet, mélyen bókolva. Érezte, jól tette, hogy
megnyerte magának Fülöpöt.

A királynő már bármelyik nap világra hozhatta gyermekét. Az orvosok május

elejére várták, de mikor eljött május közepe, és a szülésnek még semmi jele nem
volt, elkezdték a szakállukat húzogatni, és azt mondták: valószínűleg
elszámolták magukat, a gyermek a vártnál később érkezik.
Máriát szigorúan elzárva tartották, a palota egy másik részében pedig Erzsébet
volt szobáiba zárva, hiszen még mindig felügyelet alatt állt. De még így is érezte
a feszültség hullámait, melyek bejárták Hampton Courtot. Hála Blanche-nak, e
kapitális pletykafészeknek, tudomást szerzett a külföldi követekről, akik arra
vártak, hogy értesíthessék uralkodójukat a gyermek születéséről; az
udvaroncokról, akik fogadásokat kötöttek a gyermek nemére, és találgatták,
miért téved a királynő ekkorát az időponttal kapcsolatban; és a királyról, aki arra
várt, hogy gyermeke épségben megszülessen, és végre mehessen háborúzni.
Számára egy óra késedelem is ezer évnek tűnt.
De a napokból hetek lettek, és már majdnem június volt. Feleségét elnézve
Fülöp biztos volt benne, hogy zsugorodott a pocakja. És akkor olyan
szörnyűséges gyanúja támadt, amit nem is mert kimondani, hiszen neje ekkorra
már annyira levert volt, hogy a puszta földön, párnákon ülve, állig felhúzott
lábbal nézte a falat. Csodálkozott is, hogy egy terhes nő, a sokadik hónapban,
hogyan lehet képes ilyen tartásra, de újfent megtartotta magának a félelmeit. Ám
elkezdett kételkedni abban, hogy a terhesség jó véget ér, sőt azon tűnődött,
felesége talán egyáltalán nem is várandós, hanem valami női bajban szenved.
Ebben az esetben, gondolta Fülöp, a legsürgősebb teendő azonnal áthidalni a két
nővér közti konfliktust, saját magát mint békeszerzőt feltüntetve, aki
ünnepélyesen visszahelyezi Erzsébetet a trónutódlásban őt megillető helyre.
Mégis figyelmesnek kell lennie Máriával. A legapróbb utalással sem
sugallhatja, hogy itt valami nincs rendjén.
– Miért ne hívassuk Erzsébetet? – kérdezte óvatosan. – Biztosítalak, hogy
aggodalmaid alaptalanok, és tele van jóindulattal. Fogadd vissza a kegyeidbe!
Támogathatna ebben a nehéz időben, és társasága segíthetne a várakozás
unalmának elűzésében.
Erzsébet társasága volt az utolsó dolog, amire Mária most vágyott, és azt is
gyanította, hogy húga bevetette Fülöpnél a kis fortélyait, ha egyszer férje ilyen
előnyösen nyilatkozik őladységéről. Mindazonáltal igyekezett örömet szerezni
férjének, hiszen tudta – legnagyobb bánatára –, ahogy megszületik ez a lusta
csecsemő, azonnal elmegy háborúzni. Ő pedig azt szerette volna, ha urának
lenne oka visszatérni hozzá.
 – Ha ez örömet szerez az én férjemnek, küldetek érte – egyezett bele,
elnyomva rossz előérzetét.
– Majd hívatom én – mondta Fülöp ritka mosolyainak egyikével.

Erzsébet megdöbbent és megijedt, mikor aznap este tízkor kinyílt

lakosztályának ajtaja, és megpillantotta Susan Clarencieux-t, Mária első
udvarhölgyét. Mit jelentsen ez? Talán a királynő megszülte gyermekét,
Clarencieux pedig, aki soha nem kedvelte, most azért jött, hogy tájékoztassa a
hírről, és kárörvendőn gyönyörködhessen az ő eltávolításában?
– Azért jöttem, hogy őfelsége lakosztályába kísérjem – mondta hűvösen. –
Látni kívánja kegyedet, és hallani, hogy kezeskedik önmagáért.
Erzsébet elsápadt. Tehát a megnyugtatás Fülöp részéről elhamarkodott volt.
Mária még mindig gyanúsítja. És ha nem tud számot adni önmagáról ebben a
teljesen felkészületlen állapotban, ma éjjel bajba is kerülhet.
Remegve fordult Blanche Parryhez.
– Imádkozz értem – suttogta –, mert nem tudom, látjuk-e egymást még az
életben. – Blanche könnyes szemmel nézett rá.
Az udvarhölgy élénken válaszolt.
– Semmi félnivalója nincsen, ebben biztos vagyok. A királynő hajlandó kegyet
gyakorolni. Azt javaslom, az audienciára vegye fel a legjobb ruháját.
Amikor Erzsébet elkészült – félretéve a csábító fehér ruhát egy magas nyakú,
karmazsinvörös bársonyruha kedvéért –, Clarencieux feltartotta fáklyáját, és
lesétálva a lépcsőn, a holdfényben fürdő kerten át a királynő lakosztályába
vezette. Felmentek a királyi hálószobába, és mikor bebocsátást nyertek, ott ült
Mária a székében, magányosan, őszülő haja a laza köpeny vállrészére omlott.
Csekély jele sem mutatkozott a terhességnek. Mária öregnek és törődöttnek tűnt,
száját mély, lefelé görbülő ráncok csúfították.
Mosolytalanul nyújtotta csókra a kezét, de Erzsébet, akit eltöltöttek a Mária
jelenléte és láthatóan beteg állapota feletti érzelmek, térdre vetette magát, és
megállíthatatlan sírásra fakadt. Hisz mégiscsak Mária volt az, aki
gyermekkorában anyja helyett anyja volt, most pedig az ország királynője,
akinek lojalitással és hűséggel tartozik, és akinek gondolatait Erzsébet ellenségei
megmérgezték. A dolgokat rendbe kell hozni kettejük között, amíg még van idő.
Hiszen Mária betegnek és öregnek tűnik, és nemcsak a rokonság és ragaszkodás
kötelékét kell helyreállítani, de az idősebb nőnek elnézően illenék tekintenie arra
a leányra, aki talán hamarosan az utódja lesz.
 – Isten óvja felségedet! – kiáltotta, miközben könnyek patakzottak az arcán. –
Bármit jelentettek is rólam, legalább olyan hűséges alattvalójának fog majd
találni, mint bárki mást.
Mária elfordult, nehezen lélegzett. Kiküldte Clarencieux-t a szobából, aki
magukra hagyta őket a reszkető gyertyafényben. Amikor beszélni kezdett,
hangja tele volt gúnnyal.
– Nem fogod bevallani a bűnödet, ugye? Kitartasz a magad igaza mellett.
Imádkozom Istenhez, hogy valóban igaznak bizonyuljon.
Erzsébetnek ez fájt.
– Ha mégsem az – válaszolta hevesen –, nem érdemlem sem kegyét, sem
bocsánatát.
– Rendben – szólt Mária csalódottan, hogy Erzsébet nem tagadta
kategorikusabban a bűnösségét. –Mivel ilyen konokul ragaszkodsz az igazadhoz,
és nem vagy hajlandó semmiféle bűnt beismerni, azt állítod, hogy igazságtalan
volt a büntetés?
– Nem állítok ilyet, ha ez megnyugtatja felségedet – mondta Erzsébet
alázatosan.
– De másoknak igen? – ütötte a vasat Mária.
– Ha ezzel örömet szerzek felségednek, akkor nem! Eddig is hordoztam ezt a
terhet, eztán sem lesz másképp. Csak azért könyörgök alázatosan, hogy felséged
legyen jó véleménnyel rólam, és tekintsen rám úgy, mint hű alattvalójára, a
kezdetektől mindhalálig.
A királynő nem válaszolt. Kimérten felállt, és az ablakhoz lépett. Az
ablakszárnyak nyitva álltak, hogy beengedjék a balzsamos éjszaka levegőjét.
Könnyű szellő lengette a mellette lógó falikárpitot.
– Isten tudja, igazat beszélsz-e – dünnyögte, miközben megfordult, és
mereven bámult húgára.
– Ő a tanúm rá – mondta Erzsébet szilárdan. Ebben a pillanatban arcát
megvilágította a gyertyák fénye, és Mária tisztán ki tudta venni apja, Henrik
király vonásait húga arcélén. Semmi kétsége nem volt többé afelől: ő kelt életre
ebben a lányban. Jóakaratú, tisztességes nő lévén, Mária ráébredt, hogy alaptalan
gyanúival mélységesen megsértette Erzsébetet. Mostantól pedig, Istennek legyen
hála, sokkal könnyebb lesz azt tennie, amit Fülöp kíván tőle.
Erzsébet csodálkozott, miért bámulja Mária ennyi ideig, de hirtelen észrevett
valamit, ami megzavarta. A királynő köpenye kissé szétnyílt, megmutatva ezzel
az alatta viselt finom inget. De annak ellenére, hogy a gyermek születését
minden pillanatban várták, hasa alig dudorodott. Erzsébet zavarba jött, de nem
volt ideje további találgatásokra, mert Mária hirtelen kinyújtott kézzel elindult
felé. Kemény szorítással ragadta meg Erzsébet karját.
– Hinni szeretnék neked, húgom – mondta könnytől csillogó szemmel. – Már
csak a köztünk fennálló testvéri kapcsolat miatt is.
– Akkor higgy nekem, Madam, hiszen nincs okod kételkedni bennem! –
unszolta Erzsébet. – Soha nem árulnálak el, és nem is ártanék neked, ebben
biztos lehetsz.
– Akkor ismét töretlen a barátságunk – mondta Mária, megpróbálkozva egy
gyenge mosollyal. – A továbbiakban szabad vagy. Elfoglalhatod helyedet az
udvarban.
Erzsébet újfent térdre borult, és a lehető legbuzgóbban csókolta meg a
királynő kezét.
– Nem lesz okod kételkedni bennem, esküszöm? – fogadkozott.

Amikor Erzsébet daloló szívvel távozott az éjszakába, Fülöp előlépett a kárpit

mögül.
– Megható jelenet – tette szóvá megfigyelését. –Most már megnyerted
magadnak. Nincs többé okod tartani tőle.
Az asztalhoz lépett, és egy kupa bort töltött magának.
– Talán nem feltételezted, hogy jó színlelő vagyok? – vágott vissza Mária. –
Igen, visszafogadtam a kegyeimbe. Igen, talán valóban megsértettem. Igen, talán
valóban nem volt olyan vétkes, amilyennek sejtettük. De ami a félelmet illeti:
félnem kell tőle halálom napjáig! – Ezen a ponton hangosan zokogni kezdett.
– Annál jobb, ha szemmel tarthatod – válaszolt Fülöp hűvösen, italát
kortyolgatva. – De fordíts gondot arra, hogy ha nem is szeretettel, de legalább
megbecsüléssel bánj vele.
Mária bánatosan nézett rá. Nem volt bolond. Tudta, hogy Erzsébet Fülöp
védelme alatt áll, és hogy valamiképpen talán fontosabb is a férjének, mint ő
maga. Nem csoda, gondolta keserűen, hisz Erzsébeté a jövő.
„Édes Istenem – imádkozott –, mikor születik meg végre a fiam?”
Erzsébet nem tudta, pontosan mit is tegyen. Az őröket eltávolították, és a
főkamarás azt mondta, mostantól fogadhat látogatókat. De csak kevesen jöttek, ő
pedig bölcsen úgy gondolta, hogy ezekben a napokban legjobb, ha a termeiben
vesztegel. Jól tette, mivel a királynő elhúzódó terhessége miatt az udvar idén túl
sokáig tartotta fenn a székhelyét Hampton Courtban. A palota már telis-tele volt
túlcsorduló titkokkal és izzadó testek százaival. Azon néhány próbálkozás
alkalmával, mikor elhagyta lakosztályát, a bezártság légkörétől kimerült
udvaroncok dulakodásainak és verekedéseinek volt szemtanúja.
Mindenki felfüggesztette tevékenységét, és feszülten várakozott a királynő
szülésére. Az ország ügyeit nem intézte senki, mindenkin úrrá lett a mogorvaság.
A király csak ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt, olyannyira zavarta a
meghatározhatatlan idejű késlekedés és a szárnyra kapó pletykák.
Június jött és elmúlt. Aztán július… az orvosok ekkor újra azt mondták, hogy
elszámolták magukat a dátumot illetőleg. Erzsébet megfigyelése szerint az
udvaroncok arckifejezése ennél jóval komolyabb szkepszist tükrözött. Őfelé
kezdtek fordulni várakozással és reménnyel. Szíve mélyén örvendezett, látszólag
azonban figyelemre sem méltatta emez új fejleményt. Nem mert másként
viselkedni.
Egy nap kinézett az ablakon, és megpillantotta a királynőt magánkertjében.
Mária alakja visszanyerte megszokott, normális karcsúságát. Nyilvánvaló, hogy
nem vár gyermeket. Ennek ellenére változatlanul fenntartották a látszatot, hogy
bármely pillanatban szülhet.
– Ahhoz csoda kellene – jegyezte meg négyszemközt Erzsébet Blanche-nak,
aki az imádott Kat távollétében a bizalmasa lett. Tudta, bízhat Blanche-ban, aki
végtelenül hűséges hozzá.
– Ez Isten büntetése – suttogta a walesi nő.
– Lehetséges – válaszolt Erzsébet, majd gyakorlatiasan folytatta. – De a
titkolózás szerintem arra szolgál, hogy az emberek változatlanul
reménykedjenek, Mária pedig mindenkit sakkban tarthasson.
– De ez mégsem tarthat örökké.
– Nem, valóban nem. A királynő már tizenegy és fél hónapja terhes.
– Talán beteg?
– Nem hiszem. Úgy vélem, annyira vágyott egy gyermekre, hogy beképzelte
magának a terhességet.
Hacsak nem színlelte az egészet, de ezt képtelen vagyok feltételezni róla. A
nővérem ehhez túlságosan tisztességes.
– Bármi legyen is a helyzet, remélem, nemsokára távozhatunk innen. A palota
elviselhetetlen ebben a melegben és bűzben.
– Azt gondolom, nemsokára bejelentést fognak tenni. Nem mehet ez így
tovább. – Erzsébet próbálta legyőzni izgatottságát, hiszen Mária reményeinek
halála az ő reményeinek újjászületését jelenti.

Nem volt semmilyen bejelentés, csak a főkamarás jött, aki közölte vele, hogy
a király és a királynő kíséretükkel együtt átköltöztek az oatlandsi királyi
vadászkastélyba.
– Őfelsége azt kívánta, mondjam meg: mostantól teljesen szabad, és oda
megy, ahová csak akar – tájékoztatta. Modora sokkal hódolatteljesebb volt, mint
idáig bármikor, hiszen jóformán biztos volt: a királynő nem vár gyermeket. Ez az
udvaroncokból vagy sajnálatot, vagy éppen megvetést váltott ki, ám Erzsébetnek
mindenki vadonatúj tisztelettel adózott, hisz immár ő volt a trón lehetséges
várományosa.
Tehát mostantól oda mehet, ahová csak akar? E szavaktól szíve majd kiugrott
a helyéről. Felfogta, hogy végre szabad.
Augusztusban a királynő Greenwichbe hívatta, hogy jelen legyen, amikor
Fülöp elindul Németalföldre. Erzsébet örült, hogy Mária kívánja a jelenlétét, de
felbosszantotta, hogy ragaszkodik hozzá, vízen utazzon, és ne kocsiúton.
„Nem szeretné, hogy az emberek kimutathassák irántam érzett szeretetüket –
gondolta. – És a felügyelete alatt akar tartani, mert nem bízik bennem.”
Még ennél is jobban megsértődött, amikor meglátta a roskatag öreg bárkát,
melyet a királynő küldött érte. Megfoltozták és kifestették, de még így is
szánalmas látványt nyújtott. Az Erzsébet érkezésének hírére a folyó két partján
összegyűlt királynőellenes tömegek azt kiabálták: „Szégyen!”
Greenwichben a nővére túlságosan elfoglalt volt, hogy találkozzék vele.
Valójában Mária csak a férje elutazása előtti utolsó órákat töltötte kettesben
urával. Az idő túlságosan gyorsan telt, és amikor távozásra került a sor,
négyszemközt vett gyötrelmes, könnyes búcsút férjétől, majd kővé vált arccal
állt meg a nagy lépcső legtetején, és kétségbeesve figyelte Fülöpöt, ahogy lesétál
a lépcsőn, kilép a nagykapun, és megközelíti az indulásra kész hajót, mely
hamarosan Flandriába szállítja. Amíg férje nem került látótávolságon kívül,
igyekezett uralkodni magán. Aztán amikor már nem bírta tovább, visszahúzódott
lakosztályába, és a galériaablakhoz sietett, hátha vethet még egy utolsó pillantást
szerelmére. Erzsébet az udvarhölgyek társaságában figyelte, ahogy nővére
szenvedélyes zokogásban tör ki, és zsebkendőjével integet az induló hajón álló
távoli alaknak.
Tilos így odaadni szívünket egy férfinak, gondolta. A férfiak nem érdemlik
meg, amit oly könnyen megkapnak. Ha szerelembe esel, fájdalomnak leszel
kitéve. Ő a maga részéről nem engedheti meg magának ugyanazt a hibát, mint
nővére, ebben biztos volt.

Fülöp távoztával az udvar nyomasztó hellyé vált. Olyan volt, mintha

gyászolnának. Mintha osztoznának a királynő gyászában sokáig várt gyermeke
és férje elvesztése felett, a palota lakói sötét színű ruhákban kezdtek járni.
– Felteszem, ebben a gyászruhában úgy nézek ki, mint egy varjú – zsémbelt
Erzsébet, felemelve fekete bársonyruháját. – Az ember azt hihetné, hogy
meghalt a király.
 – Úgy emlékszem, volt idő, mikor asszonyom szeretett feketében járni –
emlékeztette Blanche huncutul.
– Az az öcsém uralkodása idején volt – felelte Erzsébet elutasítón. – Most jó
katolikusok vagyunk, és ennek megfelelően is kell öltöznünk. De meg kell
mondanom, nem szeretek úgy kinézni, mint egy apáca.
– Nem hinném, hogy asszonyomból jó apáca válnék – kuncogott Blanche.
– Nagyon lázadó apáca lennék – nevetett Erzsébet. – Biztos folyton csak
tömném magam.
Mindamellett nem sok ok volt a nevetésre ezekben a napokban. Alkalomadtán
Mária magához hívatta, de nyilvánvalóan nem lelte sok örömét húga
jelenlétében. Egyértelművé tette, hogy csak azért tartja továbbra is a kegyeiben,
mert Fülöp ezt kívánja tőle.
– Őfelsége megint rólad írt – mondta olykor. – Állandóan a kegyeimbe ajánl,
és követeli, hogy legyek hozzád kedves. – A hangsúlya mindig jelezte, hogy
Fülöp biztatása nélkül viszonyuk közel sem lenne ilyen szívélyes.

És valóban. Amitől Mária félt, bekövetkezett. Erzsébet jelenléte állandó

fenyegetéssé vált számára.
Fiatalsága és fékezhetetlen életereje már önmagában is elég volt, hogy haragot
keltsen az idősebb nő szívében. De mindezek tetejében Mária nem tudta rávenni
magát, hogy bízzon húgában, és mindig a legrosszabbat gondolta róla. Ezért
aztán persze dühös is volt, és emlékeztetnie kellett magát, hogy Erzsébet tényleg
az ő teste és vére, és mint ilyet, szeretnie kell. Ami szerfelett nehezére esett.
– Gyűlöl engem – mondta Erzsébet Blanche-nak. – Amikor találkozunk,
pusztán udvariaskodunk egymással, és az időjárásról beszélgetünk. Tudom, hogy
féltékeny rám, amiért a király kegyeiben állok. És azért is, mert én vagyok az
örököse. Persze meg tudom érteni. Ki szereti látni a saját halotti leplét?
– De hiszen úrnőm minden nap a királynővel megy a misére. Ez csak
meghatja őfelségét.
– Ó igen, még böjtöltem is három napig az üdvösségemért – emlékeztette
Erzsébet, összerázkódva az emléktől, milyen farkaséhes volt a végére. – Igen, ez
használ egy keveset. Ám a királynő továbbra is gyanúsnak tart, Pole kardinális
barátságtalan, és az udvaroncok kerülik a társaságomat. De legalább egy barátom
van az udvarnál. Ascham mestert a napokban nevezték ki a királynő latin
titkárának. Mária beleegyezett, hogy a mester minden héten töltsön egy kis időt a
tanítgatásommal. Már annyira vágytam valami szellemi izgalomra!
Csodálatos volt újra látni Ascham mestert. Mikor felemelkedett a
meghajlásból, az arcán elterülő széles mosolyból azonnal világossá vált, nagy
örömmel tölti el, hogy visszanyerheti a szellemi gyámságot Erzsébet felett. Ám
az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy tudásuk immár nagyjából azonos, s hogy
kevés maradt, amit még megtaníthat neki.
– Bámulom a tanulásban való előrehaladását? –mondta. – Csodálatosan vág az
esze.
– Ez valóban csoda. Hiszen több mint egy éven át igencsak szűkében voltam a
tanulás lehetőségének.
– De hiszen jobban tud görögül, mint én – áradozott melegen. – És csak
ámulok azon, hogy menynyire jól átlátja a politikai konfliktusokat
Démoszthenésznél. Én soha nem értettem őket ennyire. Én talán taníthatok még
szavakat kegyednek. Cserébe kérném, ajándékozzon meg a dolgok tudásával.
Erzsébet sütkérezett a férfi dicséretében. Ám a közös tanulások nem mindig
voltak ilyen felhőtlenek.
– Megégették Latimer és Ridley püspököket – mondta Ascham egy októberi
napon, bánat árnyékolta arccal. – Kettőt az ország legkiválóbb elméi közül.
– Vigyázzon magára, Roger – figyelmeztette Erzsébet. – Itt még a falnak is
füle van. A szimpátiáját esetleg eretnekségként is értelmezhetik.
De a férfi folytatta.
– Nem állnának távol az igazságtól – suttogta. – Csak kifelé vetem magam alá
a törvényeknek, de a szívem még mindig a protestáns vallásért dobog. És
lefogadom, hogy ezzel itt nem vagyok egyedül, Madam.
– Csitt – sziszegte Erzsébet –, bajba kever mindkettőnket. Én a királynő lojális
alattvalója vagyok, és nem ellenkezem vele semmilyen tekintetben.
– Kegyed tehát állásfoglalás nélküli pozícióra helyezkedik – szellemeskedett.
– Szeretem a szófordulatait – mosolygott Erzsébet.
– Használni fogom őket a jövőben. Aztán elhalványult a mosolya.
– Sokat szenvedtek? Mármint a püspökök.
– Latimer gyorsan meghalt. Olyan embertől hallottam, aki jelen volt. De
Ridley… az ő haláltusája szörnyűséges volt. Háromnegyed óráig égett.
Erzsébet elborzadt.
– Cranmer lesz a következő – szólalt meg aztán. Cranmer, az a buzgó
protestáns, aki segített Mária apjának szakítani Rómával. Aki anyja házasságát
semmisnek nyilvánította, és aki kislány korában fattyúvá tette. Cranmernek nem
fog kegyelmezni.
– Igazából arra vágyom, hogy távol legyek az udvartól – vallotta meg
idegesen. – Tele van álnoksággal és fenyegetéssel. Az intrikák, a rágalmazások.
Elegem van az egészből. Érzem, hogy engem itt csak megtűrnek, és félek, ha
véletlenül – szóval vagy tettel – valami hibát követek el, ismét újra kegyvesztett
leszek, vagy még rosszabb…
A férfi tudta, hogy most azokra a mártírokra gondol, férfiak és nők tömegeire,
akik inkább a tűzhalált választották, mintsem hogy megtagadják a hitüket.
– Legyen erős! – suttogta. – Az emberek imádják kegyedet! Nyíltan a
megváltójuknak tekintik, aki véget vet majd ennek a brutális vallásüldözésnek,
és hazazavarja a spanyolokat.
– Engem, az én csöppnyi hatalmammal? – kérdezte Erzsébet szomorkás
mosollyal.
– Egy napon… – biztatta.
Napokkal később, a királynő áldásával – amit olyan készségesen kapott meg,
hogy örülni sem tudott a kedvességnek, hiszen Mária nyilvánvalóan boldog volt,
hogy húga végre távozik – Erzsébet elindult Hatfieldbe. Boldogan ügetett az
északi országúton saját otthona felé. Ó, de lelkesen sereglettek ki az emberek az
út szélére, hogy láthassák, és hangosan éltethessék! Oly elragadtatott volt a
lelkesedésük, hogy attól tartott, a királynő nyílt támadásnak fogja tekinteni, és ez
rá vet majd rossz fényt. Így embereit a nép közé küldte, azzal az utasítással,
hogy csendesítsék le és fogják vissza őket. De a harang így is zúgott minden
plébánián, hirdetve az érkezését. Ő pedig nem tudta leplezni örömét.
– Vigasztaló reménysugár. Mintha sötét felhők mögül ragyogna rám – mondta
Roger Aschamnek, kinek a királynő engedélyezte, hogy csatlakozzék húga
kíséretéhez, így most ott lovagolt Erzsébet oldalán.
De voltak néhányan, akik nem mosolyogtak. Tudta, hogy kik ezek: szolgálók,
akiket a Tanács küldött. Kémek, nem kétséges.
Állhatatos arcukra nézett, és közelebb hajolt Aschamhez.
– Nyugodjék meg, Roger, még Hatfield magányában is a lehető legjobb
formánkat kell mutatnunk. Senki sem érkezik vagy távozik, senkinek sem fogja
elhagyni egyetlen szó sem az ajkát a királynő tudomása nélkül.
– Így gondolja? – ráncolta homlokát a férfi.
– Tudom – mosolyodott el sötéten Erzsébet, miközben lehajolt, hogy elkapjon
egy bokrétát, amit egy kislány dobott felé a tömegből. – Figyelni fognak, tehát
az lesz a legjobb, ha nem beszélünk vallási kérdésekről, és rendszeresen járunk
misére. Így van, William? – fordult a hűséges Cecilhez, birtokai felügyelőjéhez,
aki eléjük jött, hogy már az úton találkozzanak, és most a másik oldalán
lovagolt. Erzsébet boldog volt, hogy újra láthatja ezt a megbízható barátot, aki
mindig oly bölcs tanácsokat ad neki, és a végsőkig lojális volt hozzá.
– Mindig is azt tanácsolom kegyelmednek, hogy alkalmazkodjék a királynő
kívánságaihoz. Állandóan kegyelmed biztonságáért imádkozom.
– Én is! – tette hozzá Erzsébet széles mosoly kíséretében, hogy vidámabb
hangulatot teremtsen. Mindkét férfi nevetett.

Hatfieldben Kat várt rá. A drága Kat, akit a királynő visszahelyezett a

szolgálatába. Fittyet hányva minden ceremóniára, Erzsébet azonnal Kat karjába
vetette magát, és amikor végre szétváltak, mindkét nő arcán patakokban folytak
a könnyek. És ott volt Thomas Parry is, akit visszahelyeztek kincstárnoki
tisztségébe – mélyen meghajolt, és úgy is maradt, míg úrnője fel nem segítette,
hogy aztán megcsókolja. Annyi mindenről kellett beszélni! Nem ismerték
egymás életének elmúlt tizennyolc hónapját. Aznap este a vacsora, amit a kis
szalonban szolgáltak fel, zártkörű, derűs alkalom volt, amelyen csak Erzsébet és
legközelebbi barátai vettek részt. Olyan későig ültek ott, hogy a kályhában
kialudt már a parázs is, és a szoba hűvössé vált. De annyit nevettek, hogy ezt
észre sem vették.
Ezen az estén Blanche Parry önként és dalolva testálta át Katre azokat a
kötelességeket, melyeket annak előtte is ő látott el.
– Annyira jó, hogy visszakaptalak! – ismételte el Erzsébet századszor is,
amikor Kat fésülni kezdte hosszú haját. Kat láthatóan megöregedett, és testesebb
is lett.
– Nem tudom elmondani, mennyire hiányoztál, és mennyire féltettelek –
vallotta be. – Voltak idők…
– Tudom – szakította félbe Erzsébet megborzongva –, ne is beszéljünk erről.
Vége, és ezzel le van zárva. Már csak annyi a dolgom, hogy résen legyek, és
életben maradjak. Isten gondoskodik a többiről. A jövő az Ő kezében van.

Még három hét sem telt el Hatfieldben, mikor Thomas Parry érkezett sietve
Erzsébethez, félelemről árulkodó arccal.
– Ebben a pillanatban értem vissza a piacról, úrnőm – mondta zihálva. – És az
emberek azt beszélik. .. egy összeesküvésről beszélnek, melynek az a lényege,
hogy meggyilkolják a királynőt, és kegyelmedet helyezzék a trónra.
– Összeesküvés? – Erzsébet el volt hűlve.
– Igen, igen. Ráadásul, ha a híreszteléseknek hinni lehet, nem is egy. De
mindet leleplezte a Tanács.
Erzsébetre rátört a remegés. Ha őt is belekeverik ezekbe az összeesküvésekbe,
nem kap még egy esélyt. Ebben biztos volt.
– A gyáva bolondjai! – kiáltotta. – Hogy mernek ezek a felségárulók az én
nevemben fondorkodni?
Nem veszik észre, hogy ezzel a legszörnyűségesebb veszélybe sodornak?
Rájött, hogy a királynő emberei bármelyik pillanatban érte jöhetnek. Meg kell
előznie őket. Írnia kell nekik, hogy bizonyítsa ártatlanságát. Azonnal az
íróasztalához rohant.
„Őfelsége legalázatosabb alattvalója vagyok – írta szenvedélyesen. – Semmi
közöm nincs e felségáruló konspirációkhoz.”
Válasz nem érkezett. Néhány végigszenvedett hét után rájött, nem is fog. Arra
tudott csak következtetni, hogy nincs bizonyíték ellene, vagy hogy egyetlen
tanácstagnak sem volt kedve lépni az ügyben.
 18

1556

Erzsébet a királyi pecséttel ellátott levélre meredt.

– Nem gondolhatja komolyan! – kiáltotta.
– Mit ír őfelsége? – kérdezte Cecil, felnézve papírjai közül. Az utóbbi időben
csak nagy ritkán távozott el Erzsébet mellől. Általában mindig a közelében volt,
és nemcsak mint felügyelője, hanem mint nem hivatalos titkára és tanácsosa is.
– Azt akarja, hogy hozzámenjek Fülöp király fiához, Don Carloshoz – mesélte
undorral. – Az isten szerelmére, még csak tízéves, púpos, és kötözni való
bolond.
– De jó katolikus – fintorodott el Cecil.
– Olyan jó katolikus, hogy gyermekeket, szolgákat és állatokat kínoz – vágott
vissza Erzsébet. – Azt hallottam róla, hogy leharapta egy kutya heréit.
Ingerültségében fel-alá kezdett járkálni.
– Ez a királynő bosszúja! Hosszú ideje ezen ügyeskedik. Ki akar tuszkolni az
országból, biztonságosan férjhez adva Spanyolországba, mert azt gondolja, hogy
akkor a továbbiakban nem jelentek veszélyt rá nézve. Nos, ebbe én nem
egyezem bele, és ezt meg is írom neki. Nem kényszeríthet arra, hogy
hozzámenjek egy őrülthöz.
– Jól mondja – mosolygott Ascham az asztal végéről.

– Nem akar hozzámenni – mondta Mária Pole kardinálisnak. – Azt állítja,

hogy bolond.
Pole magában gondolkozott, miközben a királynő mellette állt és várt.
Akármilyen jó ember volt is, politikai ügyekben nem olyan éleslátó, mint
Gardiner. Máriának nagyon hiányzott Gardiner, aki hat hónappal ezelőtt halt
meg, de még jobban hiányzott neki Fülöp. Túlságosan régóta volt távol, és a
szíve majd elepedt utána. Ő bezzeg tudná, mit kell tenni Erzsébettel, és hogy
komolyan kell-e venni állítólagos részvételét a legújabb összeesküvésekben. De
Fülöp levelei egyre inkább elmaradoztak. Karácsonykor udvartartásának
maradékát is maga után hívatta Angliából. Mária ezt baljóslatú jelnek találta, de
nem mert hangot adni félelmeinek, nehogy valósággá váljanak. Mi történne, ha
soha többé nem láthatná? Elemésztené a bánat, tudta pontosan.
– Felséged ragaszkodik a házassághoz? – kérdezte Pole.
– Természetesen. Ha a húgomat testi valójában eltávolítom az országból, ezzel
megszabadulok a jelenlegi felfordulás fő okától.
– Felséged gondolt már arra, hogy bármilyen terv, mely Erzsébet úrhölgy
országunkból való eltávolításán nyugszik, lázadásokat szíthat az ő nevében? –
Azt persze tudta, hogy ezt az egész hercegnőproblémát meg kellene már oldani,
hisz zavarja az Igaz Hit helyreállításának munkáját Angliában. – Túlságosan
népszerű, és nem adott okot a sértésre.
– A létezése az, ami sért engem! – kiáltotta Mária élesen. – Honnan tudhatom,
hogy nem ármánykodik ellenem? Az ő neve volt ezeknek a félresikerült
összeesküvéseknek a lobogójára tűzve. És ott az az áruló Sir Henry Dudley, aki
Franciaországban lapul, és sereget szervez a hatalmam megdöntésére. És a
franciák mögötte állnak. Nem kétséges, hogy céljuk a húgom trónra ültetése.
– Újra csak azt tudom mondani, nincs bizonyítékunk arra, hogy benne lett
volna – mutatott rá a kardinális. – Múltbeli tapasztalatai megtaníthatták arra,
hogy a legnagyobb – valóban végzetes – bolondságot követné el azzal, ha
belekeveredne bármilyen felségáruló szervezkedésbe.
– Mindenesetre ez az ellenkezés a Don Carlosszal való házasság ellen
jelentheti azt, hogy azért tartja méltóságán alulinak a Spanyolországba való
távozást, mert a trónomra pályázik.
– Ez pusztán találgatás, Madam, és még egyszer, semmi bizonyítékunk. –
Pole-t kezdték fárasztani Mária állandó gyanúsítgatásai.
– Somerset House-ban volt februárig, és pontosan ez az az idő, mikor először
hallottunk az áruló Dudley szervezkedéséről – emlékeztette Mária. – Azt
akarom, hogy kutassák át azt a házat, és ellenőrizzék az összes papírt, amit
találnak. Lehet, hogy rábukkanunk valamire, amivel gyanúba keverhetjük.
– Rendben, Madam – sóhajtott Pole. – Kiadom a parancsot. De
figyelmeztetem, hogy bolondnak is nézhetik.
– Ezt megkockáztatom – csattant fel Mária.

Májusban a királynő emberei megérkeztek Hatfieldbe. – Parancsunk van arra,

hogy letartóztassuk Katherine Astleyt – tájékoztatták a rémült Erzsébetet.
– Nem – sóhajtotta. Ez váratlan és borzalmas. És vajon mit jelez előre? Talán
újabb sorscsapás kezdetét jelenti? Hát sohasem fog bízni a királynő benne és
azokban, akiket szeret?
– Nem – jajdult fel Kat.
 – Hova viszik? Mit tett? – követelt választ Erzsébet.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy kísérjük a Towerbe kihallgatásra – mondta a
kapitány.
– De miért? – erősködött Erzsébet, miközben karjával erősen átölelte a zokogó
Katet.
– A Tanács bizonyos, a Somerset House-ban talált papírok miatt akarja
kivizsgálni az ügyét.
– Papírok?
– Nem tudok semmiféle papírokról! – kiáltott Kat. – Semmi rosszat nem
tettem.
– Nem ám, de úgy gondolják, téged használnak fel arra, hogy elkapjanak
engem – suttogta Erzsébet.
– Nem mernek ellenem fordulni, mert a király védelme alatt állok. De
mernének, ha valamit is találnának ellenem. Vigyázz arra, hogy mit mondasz,
mert bármit ellenünk magyarázhatnak és árulásként értelmezhetnek. Emlékeznek
arra, hogy egyszer már beszéltél, amikor vallattak. Azt hiszik, újra rávehetnek
erre.
– Gyerünk már! – parancsolta a kapitány, és Kat kisietett velük a rá várakozó
hintóhoz. Vágyakozó tekintettel pillantott vissza növendékére.
A papírok nyilvánvalóan puszta ürügyként szolgáltak. Amennyire Kat értette,
nem volt bennük semmi, ami őt vagy bárki mást gyanúba keverhetett volna. De
annyira zavarodott volt, hogy nem tudott világosan gondolkodni. Vallatói
fáradhatatlanok voltak a faggatózásban.
– Mondja el újra! Tudtak valamit Sir Henry Dudley szervezkedéséről?
– Nem! – tiltakozott Kat már vagy ezredszer.
– Kapcsolatban állt bármelyikük az áruló Dudleyval?
– Soha. Mindketten lojálisak vagyunk a királynőhöz. Erzsébet úrhölgy
szeretete és ragaszkodása őfelségéhez mérhetetlen. Ha úgy látná, híján vagyok a
hűségnek, többé nem kerülhetnék a szeme elé.
Nem hittek neki. Túl hangosan bizonygatta az ártatlanságát. Néhány nappal
később Fleet Prisonba zárva találta magát, egy nyirkos, szűk cellában, ahol csak
patkányok és egerek szolgáltak társaságul. Szabad folyást engedett
kétségbeesésének. Ha egy hozzá hasonló idősödő hölgyet így kezelnek, milyen
messze mennének el az ő imádott Erzsébetjével?
Eközben Hatfieldben Erzsébet szenvedett a kétségektől, mit művelhetnek
Kattel, és imádkozott visszatértéért.
Új remények ébredtek benne, mikor júniusban két lojális tanácstag, Lord
Hastings és Sir Francis Englefield látogatta meg.
 – Madam, azért jöttünk, hogy továbbítsuk a királynő bocsánatkérését
szolgálója, Mrs. Astley eltávolítása miatt – szólalt meg Sir Francis. –
Mindazonáltal letartóztatása szükséges volt, hiszen viselkedése kitette
kegyelmedet a becstelenség és végromlás nyilvánvaló kockázatának.
– Uraim, miről beszélnek? Mrs. Astley legalább olyan hűséges a királynőhöz,
mint én. És tudom, annyira szeret engem, hogy nem tudna semmi olyat tenni,
ami a káromra van.
– Ez még bizonyításra vár, Madam – szólt Hastings. – De hogy lássa őfelsége
jóindulatát, ezt a gyémántgyűrűt küldi azzal az üzenettel, hogy őfelsége tudja,
kegyed bölcs lesz, és semmi olyasmire nem vállalkoznék, ami az ő sérelmére
válna.
– Valóban, soha nem tennék ilyet. De aggódom a szolgálónőm
vonatkozásában. Remélem, rendes szállást és étkeztetést biztosítottak számára?
A férfiak kínos pillantást váltottak.
– Ne mondják, hogy fogdában van! – csattant fel Erzsébet. – Ezért még
számolunk egyszer. Adok pénzt, hogy ki tudjanak fizetni egy jobb szállást, és
hogy küldjenek be neki ételt. Addig természetesen, amíg fel nem mentik, aminek
sürgősen be kell következnie, hisz nem tett semmit, amiért büntetés járna.
– Reménykedjünk hát, hogy tisztességes asszonynak bizonyul – mondta
Englefield kegyesen.
– Az állam feladata lenne az ellenkezőjét bizonyítani – emlékeztette Erzsébet
az alapvető jogelvre.
– Semmit nem lehet kiszedni ebből az Astley némberből – mondta Pole
kardinális. Mária elgondolkodott.
– Abban bíztam, talán használható lesz – vallotta be. – Természetesen a
húgom az, akinek a kivallatását valójában kívánom, de ez sajnos lehetetlen. –
Legalábbis Fülöp beleegyezése nélkül, gondolta. Fülöp, aki nyilvánvalóan
csapdájába esett Erzsébet kis fortélyainak. Ő viszont semmit nem tehet férje
beleegyezése nélkül. – Erzsébetet kellett volna a Towerbe vitetnem, hadd féljen
csak a megtorlástól – mondta fennhangon. – Már küldtem gyorsfutárt a királyhoz
jó tanácsért.
Könnyű kitalálni, mi lesz az a jó tanács, gondolta Pole. Igaza lett.

– Őfelsége azt kívánja, küldjek egy kedves levelet a húgomnak – mondta

Mária néhány nappal később.
– Azt szorgalmazza, szívélyes és udvarias kifejezéseket használjak, hogy ezzel
megmutassam, nem veszem őt semmibe, és nem is gyűlölöm, hanem szeretem és
tisztelem. – Hangja keserűen csengett. Bárcsak Fülöp az ő érzéseire is így
odafigyelne! – És azt is írja, meg kellene hívnom az udvarba.
– Józan javaslat – fűzte hozzá Pole. – Őfelsége levele nagy bölcsességről
tanúskodik. Jobb lenne, ha Erzsébet úrhölgy az udvarnál tartózkodhatna,
felséged szeme előtt, ahelyett hogy Hatfieldben lebzseljen, ahol szabadon
szervezkedhet.
– Köszönöm őfelségének a szíves meghívást, de sajnálattal közlöm, itteni
kötelességeim meggátolnak az elfogadásában – mondta Erzsébet a királyi
követnek.
– Talán újra megfontolom, ha szolgálóm, Mrs. Astley visszatér.
Vakmerő üzenet volt. Később felkereste Cecilt, és elmesélte neki, mit
mondott.
– Lehet, hogy nem lett volna szabad ilyen szemtelen választ adnom.
– Mivel semmi rosszat nem tett, messzemenőkig jogában áll hangot adni
felháborodásának. Természetesen semmit nem tudnak rábizonyítani Mrs.
Astleyre. Csakis azért ellene léptek fel, mert kegyed ellen nem mertek. Ez
teljesen világos. Szóval nyugodjék meg, nincsen veszélyben, ahogy a kedves
Mrs. Astley sincsen.
– Logikusan hangzik! Ó, ha nem támaszkodhatnék bölcs tanácsaira, nem
tudom, mit tennék.
A következő esemény az idősödő Sir Thomas Pope, e jóindulatú katolikus
úriember érkezése volt, akit Mária jelölt ki Erzsébet nevelőjének.
– Nem vagyok annyira bolond, hogy ne jöjjek rá: csak azért van itt, hogy
rajtam tartsa a szemét – mondta Erzsébet Cecilnek. – Mióta van szükségem
nekem nevelőre?
– A védelmét is szolgálja, hogy itt van – magyarázta Cecil. – így az ellenségei
nem vádolhatják majd semmilyen felforgató tevékenységgel. Ha kegyed
helyében lennék, biztosan szívélyesen fogadnám.
– Megfogadom a tanácsát, drága barátom – ígérte Erzsébet.
Sir Thomas Pope-pal érkezett egy özvegy úrihölgy, bizonyos Mrs. Cox is, akit
a királynő Kat helyettesítésére küldött. A morális feddhetetlenség mintaképe
volt, istenfélő, józan, szemérmes, mégis nyájas és készséges, de Erzsébet
megtagadta tőle, hogy ellássa Kat kötelességeit.
– Blanche Parry fogja átvenni őket – tájékoztatta Mrs. Coxot. – Már
megszoktuk egymást, és tökéletesen ellátta a dolgát Mrs. Astley korábbi
távollétében.
Mrs. Cox alázatosan bólintott és bókolt, de tett róla, hogy ennek ellenére
állandóan jelen legyen Erzsébet életében. Ott volt az ebédnél, a kertben, a
galérián és este a szalonban. Erzsébet kitartóan tűrte a jelenlétét, arra gondolva,
amit Cecil Sir Thomas Pope-ról mondott, az Mrs. Coxra is igaz.
Sir Thomast viszont megszerette. Tanult ember volt, jogász, egy új oxfordi
kollégium alapítója, és élénk intellektussal bírt. Vacsoránál igen szórakoztató
társaságnak bizonyult, és mikor Ascham is megjelent, a társalgás kifejezetten
izgalmassá és szellemessé vált.
– Tudta, hogy Sir Thomas More a barátom volt? – kérdezte Erzsébettől.
– Erről nem tudtam. Arról hallottam, hogy a kedélyek nagyon felkavarodtak,
mikor atyám, Henrik király vérpadra küldte.
Sir Thomas sóhajtott.
– Igen, az nagy kár volt, függetlenül a döntés jogosságától. Bámulatosan
művelt ember volt, derűs lélekkel, és leányokat is szívesen tanított.
– Nem tudok mást tenni, egyetértek vele! – mosolyodott el Erzsébet.
Egy darabig Sir Thomasnak az új kollégiummal kapcsolatos terveiről
beszélgettek, amitől a férfi módfelett fellelkesült.
– Hölgyeket is felvesznek majd? – ingerelte Erzsébet.
– A legjobb ötlet! – kuncogott.
– Ha valóban így döntenek, a jelen lévő ladyt kell elsők között felvenniük –
tette hozzá Ascham áradozva.
– Akkor örökké bánni fogom, hogy szabályaink nem engedik meg a felvételét,
Madam – mondta Pope lovagiasan.
Egy másik alkalommal a szórakozás került szóba.
– Hallottam, hogy szereti a drámákat – mondta Sir Thomas Erzsébetnek.
– Semmit sem élvezek jobban egy jó zenés játéknál vagy színdarabnál.
– Akkor engedelmével, itt is rendezhetnénk egyet – ígérte a férfi, és be is
váltotta ígéretét. Így tekinthetett meg Erzsébet és udvartartása olyan magával
ragadó előadásokat, mint az örök kedvenc Fulgens and Lukréciát, vagy Skelton,
a költő híres, régimódi vígjátékát, a Magnificence-t.
– Apám sokszor beszélt erről a darabról – hálálkodott Erzsébet Pope-nak. –
Imádta, ahogy a gonosz államférfiak tőrbe csalják az erkölcsöseket.
Sir Thomas helyeslően bólogatott.
– Jövő héten zenés játék lenne soron. Megtenné kegyelmed azt a szívességet,
hogy táncol benne?
– Semmit sem szeretnék jobban – jelentette ki, emlékezve gyermekkora
féktelen napjaira, amikor rajongott az udvari álcajátékokért. Az egyetlen, ami
kedvét szegte, a Kat távolléte miatt érzett állandó aggodalom volt.

Júliusban holmi színdaraboknál komolyabb problémák kerültek terítékre.

 – A Tanács arra kért, tájékoztassam kegyedet egy módfelett felkavaró
incidensről – mondta Sir Thomas gondterhelten.
Erzsébet leült.
– Ki vele! – mondta élesen, azon tűnődve, már megint milyen gond-baj
merülhetett fel.
– Bizonyos Cleobury nevű suffolki iskolamester
Edward Courtenaynek, Devon grófjának álcázta magát. Rávett egy
huntingdonshire-i papot, hogy kiáltsa ki a templomkertben, Mária királynő
meghalt, és mostantól kegyelmed és – bocsásson meg, csak idézem, ami ide van
írva – „imádott szeretője”, Edmund Courtenay – Istenem, még a gróf nevét sem
tudta rendesen – az ország királynője és királya.
– Ez vérlázító! – kiáltotta Erzsébet haragosan. – Hogy merészeli ez a fickó
beszennyezni a nevemet egy ilyen rágalommal?
– Egyetértek – bólogatott Sir Thomas. – Remélem, örömmel tölti el a hír,
hogy a pappal együtt letartóztatták, és a vallatás során kiderült, teljes mértékben
a saját szakállukra cselekedtek.
– Akkor miért tartotta fontosnak a Tanács, hogy tájékoztasson erről az
elvetemültségről? Semmi közöm nincs hozzá.
– Csak azt szeretnék, hogy ismerje a jelenlegi körülményeket, és így jobban
lássa, milyen mértékben éltek vissza ezek a férfiak kegyelmed nevével.
– Valóban. Hogy is bízhat még bennem a királynő, ha az efféle őrültek ilyen
szemérmetlenül és álnokul játszadoznak a nevemmel? Írnom kell neki, és tudtára
adnom, mélyen átérzem a helyzetét.
Hisz most tényleg mélységesen átérezte, miért lát fenyegetést Mária az ő
személyében. Még ha ő személyesen lojális és hű is hozzá, mindig lesznek
olyanok, akik a nevében szerveznek összeesküvéseket – ez mindenesetre kezdett
világossá válni. De azért ez részben Mária hibája is, vagy talán nem? Ha
uralkodása népszerű lenne, és nem lennének azok a szörnyűséges égetések,
illetve nem kényszerítené rá mindenkire a saját vallását, akkor nem is lenne rá
szükség, hogy lázongásokat és felkeléseket szervezzenek ellene. A trón
biztonságos megtartásához az egyetlen út az emberek szívén át vezet.
Természetesen mindezt nem írhatta meg a királynőnek, de újfent biztosította
hűségéről, olyan ékesszólóan, ahogy csak bírta.
„Bármit sugallnak is mások rosszindulatúan – írta –, felséged megnyugodhat
abban a biztos tudatban, hogy igaz híve vagyok. Minél sötétebb felhők takarnák
el tehát ezen igazság fényét, annál fényesebbek lesznek az én hűséges
gondolataim, melyek túlragyogják és elhomályosítják az ő sötét szándékaikat.”
Csak abban bízhatott, hogy miután most ő is megértette és átérezte nővére
helyzetét, talán ezt Mária hasonló megértéssel és együttérzéssel viszonozza.
Erzsébet augusztusban sárgasággal nyomta az ágyat, és fulladási rohamai
voltak. Hiányzott neki Kat otthonos gondoskodása, szörnyűségesen szenvedett a
hőségtől, és képtelen volt olvasni vagy hosszabb ideig egyvalamire
összpontosítani. Már csak azt várta, hogy jobban legyen, és újra lovagolhasson,
vagy hosszú sétákat tehessen, amit annyira szeretett.
Még lábadozott, és ingerült volt a tehetetlensége miatt, mikor Sir Thomas
szeptemberben azzal a hírrel állított be hozzá, hogy Courtenay meghalt.
– Padovában történt – mesélte.
– Mi volt az ok? – kérdezte Erzsébet kíváncsian.
– Balesetet szenvedett, és belehalt a seblázba.
– Valószínűleg azért még más is volt a dologban – világosította fel később
Cecil, amikor pár percre kettesben maradtak. – Több volt itt az emberi segítség,
mint az isteni, azt mondják. Beszélnek orgyilkosról és méregről. A halála mind
Angliának, mind Spanyolországnak érdekében állt, és valóban, ezzel megszűnt
annak a veszélye, hogy egy Plantagenet jelenti be igényét a trónra.
– És annak veszélye is megszűnt, hogy a velem való házasságon törje a fejét.
Úgy gondolja, hogy lehet hinni a híreszteléseknek? – Rettegve tekintett a férfira.
– Mert ha igen, akkor attól tartok, én leszek a következő.
– Azt soha nem mernék megtenni. Addig, amíg Fülöp király a védelmezője,
biztosan nem. Ő ugyanis nem kívánja a skótok királynőjét látni az angol trónon.
Ez nem felelne meg Spanyolország elképzeléseinek. Nyugodjék meg!
– Courtenay könnyelmű, jelentéktelen fiatalember volt – merengett Erzsébet
mélyeket lélegezve, hogy elűzze a rátörő rettegés okozta fulladási rohamot. –
Nem tehetek úgy, mintha nem könnyebbültem volna meg a halálhírétől, Isten
bocsássa meg nekem. Nagyon fárasztott már, hogy a nevemet az övével kötik
össze. Isten újra megmutatta, milyen igazságos.

Az Úr a következő hónapban újra gondoskodott igazságos természetének

bizonyításáról. Mária ugyanis végre-valahára kiengedte Katet a börtönből.
Erzsébet újfent tárt karokkal és szerető szívvel üdvözölte hűséges szolgálóját,
újfent egymás vállára borulva zokogtak, keserűen meggyászolva a külön töltött,
szorongással teli hónapokat.
A dagály elvonulni látszott a fejük felől. Ismét viszszaverték a Gonoszt! Hogy
a királynő véleménye szerint Erzsébetnek nincs többé szüksége felügyeletre,
akkor derült ki, amikor Sir Thomas Pope bejelentette azonnali távozását.
– Sajnálom, hogy el kell veszítenem egy ilyen jó barátot – mondta Erzsébet
komolyan.
 – Én pedig, Madam, nem szívesen távozom. Szerfelett élveztem az itt-
tartózkodást – válaszolt mélyen meghajolva. Majd nyeregbe pattant, és már
vágtatott is visszafelé a Londonba vezető úton.
Miközben Erzsébet a távozót figyelte, azon gondolkozott, vajon
megszabadult-e végre azoktól az intrikáktól és veszedelmektől, melyek az elmúlt
években körülvették és fenyegették. Nem igazán tudott hinni ebben.
– A királynő Londonba hívatott – mondta Katnek egy novemberi napon. –
Alkalomhoz illően kell öltöznöm, mert valami fontosat akar velem közölni.
– Kíváncsi vagyok, mi lehet az – nézett Kat gyanakvóan.
– Talán a trónutódlásról szeretne velem beszélni. A király hosszú időre
távozott, az ő egészsége pedig nagyon bizonytalan, így nem reménykedhet saját
testéből származó örökösben.
– Imádkozzunk, hogy észhez térjen végre – mondta Kat hevesen. –
Megérdemled, hogy te legyél az utódja. Én pedig gondoskodom arról, hogy úgy
menj az udvarba, hogy minden apró részlet tökéletes legyen.
Nemsokára kupacokban álltak az ágyon a pompás kelmék és fényűző ruhák.
Erzsébet fenekestül felforgatta ékszeres ládikáját a legszebb darabok után
kutatva.
– Össze kell hívatnom a hűbéreseimet. Kétszáz nemesember legyen a
kíséretemben. Mindnyájuknak új bársonykabátot kell készíttetnünk.

Így tehát királyi díszben, mókusprémmel szegélyezett, csillogó vörös

fürtjeihez tökéletesen illő zöld bársonyruhában vágtatott végig London utcáin,
jobbra-balra hajlongva, hogy fogadja a nép boldog üdvözlését. Whitehallban a
királynő kegyesen fogadta. Felsegítette a bókjából, megcsókolta, majd
magánszobájába vezette, ahol mennyei édességek és hippokrasszal színültig
töltött kelyhek vártak rájuk.
Erzsébet megrökönyödött Mária hirtelen öregedésén és módfelett
melankolikus kedélyállapotán. Kétségtelenül túlterhelték az állam gondjai, és
kínozták az állandó összeesküvések, de Erzsébet biztos volt benne, hogy a király
távolléte ennél sokkal többet nyom a latban. Máriát ez emészti már tizenöt
hónapja, a kilátások pedig nem túl kecsegtetők.
Amint túlestek a kötelező udvariaskodáson, a királynő rátért a tárgyra.
– Őfelsége talált férjet számodra. Erzsébet megrökönyödve bámult rá.
– Tekintve az állandó lázadásokat – tudom, egyikről sem tehetsz –, mindketten
úgy gondoltuk, hogy legjobb lenne számodra, ha hozzámennél egy megbízható
katolikus herceghez, akire számíthatunk, hogy lojális lesz mind Anglia, mind
Spanyolország iránt. Ilyen ember a savoyai herceg.
 Erzsébet megrémült.
– Madam, én egyáltalán nem hajlom arra, hogy férjhez menjek.
Mária halványan elmosolyodott.
– Én is így voltam vele, kedves húgom. Én is ugyanezt a szűzies vonakodást
éreztem a házassággal kapcsolatban, de amikor arra került a sor, rájöttem, hogy
félelmeim megalapozatlanok voltak.
Ha tudnád… gondolta Erzsébet. De fennhangon ezt mondta:
– Én nem félek a házasságtól, Madam. Elhatároztam, hogy az életemet
egyedülálló nőként, szűziesen fogom leélni.
– De hiszen ez természetellenes – tiltakozott Mária. – Minden nőnek szüksége
van arra a beteljesülésre, amit csak a házasságban találhat meg. Nem élhetsz
apácaéletet! Ráadásul a hozzánk hasonló hercegnőknek államérdekből kell
férjhez menniük. A király és én nagyon boldogok voltunk… – hangja elhalt.
Mária mindennek látszott, csak boldognak nem.
Erzsébet kétségbeesett. A házasság gondolatától számos okból viszolygott.
Amikor trónra kerül – és immár biztos volt abban, hogy a kérdés nem a ha,
hanem a mikor –, nem akar még azzal is foglalkozni, hogy valami férfival kell
megosztania a hatalmát. Nő-uralom lesz ebben az országban, amihez nem kell
semmiféle úr. Látta nővére házasságának boldogtalan következményeit, és nem
akarta ezt a példát követni. Továbbá hogyan is tudná megszabadítani Angliát a
katolikus egyház kötelékétől, ha férje a keresztény világ egyik előkelő katolikus
hercege lenne? És volt itt még valami. Ünnepélyesen megfogadta, hogy a
továbbiakban távol szeretné tartani magát a nemi érintkezéstől és annak minden
szörnyűséges kockázatától, a terhességtől és a haláltól. Most már, hogy túl van
rajta, büszkén hivalkodhat ezzel! Egyszer már pórul járt…
Nem mehet hozzá a savoyaihoz! Nem is fog hozzámenni.
– Még csak nem is gondolhatok rá. Inkább a halál! – tört ki Erzsébetből.
Kétségbeesetten vette észre, hogy sír. – Nem vagyok egészséges. Felséged nem
tud mindenről, de biztosíthatlak, olyan megpróbáltatásokon mentem keresztül,
melyek elvették a kedvemet a férjhezmeneteltől. – íme! Olyan messze ment,
amennyire csak mert.
Mária csak nézte a vele szemben ülő erős, egészséges húgát, és nem jutott
szóhoz.
– Megpróbáltatások? – ismételte meg. – Milyen megpróbáltatások?
– Női bajok – mondta Erzsébet röviden.
Mária bizalmasan hozzáhajolt, és megérintette a kezét.
– Legalább annyira nővéred vagyok, mint királynőd. Nekem elmondhatod,
mint nő a nőnek.
 – Nem tehetem, szégyellem – válaszolta Erzsébet, úgy hajtva le a fejét, hogy
Mária azt higgye, elpirult. – Legyen elég, ha azt mondom, biztosan tudom, hogy
képtelen vagyok a férfiakkal való bárminemű érintkezésre. Így tehát könyörgök,
Madam, ne kényszeríts erre a házasságra.
Mária újra zavarban volt. Ez is Erzsébet kis trükkjeinek egyike? Vagy talán
hihet neki?
– Sajnálom, hogy ezt hallom – szólt kedvesen. –
De hiszen lehetséges, hogy gyógyítható a baj. Beszéltél már orvossal?
– Nincs szükségem orvosra ahhoz, hogy megállapítsa, amit úgyis tudok.
Könyörgök, Madam, ne kényszeríts tovább! Ez túlságosan fájdalmas nekem.
Õszintén zaklatottnak tűnt, ezért Mária bölcsen úgy gondolta, hogy a
hátralevő időre jobb, ha hanyagolják a házasság témáját.
– Sajnálom, hogy ilyen fájdalmat okoztam. Majd beszélünk máskor a
házasság kérdéséről. Ha pihenni szeretnél, előkészíttettem neked Somerset
House-t.
– Köszönöm felségednek a kedvességét – mondta Erzsébet, zsebkendőjével
szemét törölgetve. Bókolt, és hálásan visszavonult, megkönnyebbülve, hogy
egyelőre megoldotta a savoyai-problémát. Egy szörnyűséges pillanatra felmerült
benne, hogy talán túl messzire merészkedett, és Mária megvizsgáltathatja a
királyi doktorokkal vagy bábákkal, akik bizonyára észreveszik, hogy egyáltalán
nem is szűz, és talán még terhessége nyomait is felfedezhetik. De aztán
megnyugtatta magát, hogy ennek veszélye csekély, ha számításba vesszük Mária
veleszületett szemérmességet és szűkszavúságát ilyesféle ügyekben. És Mária
együtt érzett vele. Nem erőltette a kérdést. Végeredményben pedig időt nyert,
hogy kitalálja, mit tegyen legközelebb annak érdekében, hogy kibújjon a
házasságba való beleegyezés kötelessége alól. De ki tudja, mennyi időt…
Világos, hogy merről fúj a szél, gondolta Erzsébet, tekintve a lordok és ladyk
számát, akik az elmúlt napokban mind siettek tiszteletüket tenni nála a Somerset
House-ban. Köztük volt Frances Sidney, Sussex hercegné, kinek férje mindig is
jó barátja volt Erzsébetnek, különösen abban a sötét időszakban, mikor ő a
Towerben raboskodott. Frances feltűnően vörös hajú nő volt, és külsejében
annyira hasonlított Erzsébetre, hogy úgyszólván akár ikrek is lehettek volna.
Erzsébet gyorsan összemelegedett vele, olyannyira, hogy hamarosan
elválaszthatatlan kebelbarátnők lettek, a hercegné látogatásai pedig mind
gyakoribbakká és hosszabbakká váltak.
Erzsébet azon tűnődött, megbízhat-e új barátnőjében. Udvartartása bizalmas
tagjaival – Kattel, Aschammel, Parryvel, Cecillel és Blanche-sal – megosztotta,
mennyire retteg attól, hogy a királynő házasságra kényszeríti a savoyai
herceggel. Válaszuk egyszerre nyugtatta meg és keserítette el.
– Ellen kell állnia! – kötötte a lelkére Cecil. – A királynő igen gyenge
egészségi állapotban van. Az egész már nem tarthat sokáig. Az ország jó népe
kegyedbe vetette a bizalmát, és abban bízik, hogy kegyed megszabadítja őket a
vallásüldözéstől. A herceggel való házasság a katasztrófa biztosítéka lenne. Ha
nem talál több kifogást, külföldre kell menekülnie, és felkészülnie a megfelelő
pillanatban való visszatérésre.
– Külföldre? – kiáltott fel Erzsébet.
– Williamnek igaza van – vélte Ascham. – Bölcs tanács, és jól teszi, ha
megfogadja.
– De hogyan?
– A francia követ bizonyára szíves örömest nyújtana segítséget – mosolygott
Cecil. – Uralkodója bármit megtenne jelenlegi spanyolpárti kormányzatunk
ellen.
– De én nem fordulhatok hozzá közvetlenül – mutatott rá Erzsébet. – Minden
mozdulatomat figyelik.
– Nekem pedig nincs semmi súlyom – tette hozzá Cecil savanyúan. – Persona
non grata vagyok a királynő és a Tanács szemében, amennyiben pedig külföldi
királyi udvarok kerülnek szóba, azok még csak hírből sem ismernek.
– Írhatok egy levelet De Noailles úrnak – vetette fel Erzsébet.
– Ez túlságosan kockázatos lenne – szólt Cecil.
– Amire szüksége van, az egy udvarhű és tekintélyes ember, aki ladységed
nevében megkörnyékezheti a követet – vonta le a következtetést Roger Ascham.
– Sajnos ilyen ember nem található – felelt Erzsébet. – Ezen különben is el
kell gondolkodnom még. Igencsak súlyos lépés lenne elhagyni az országot.

Ma reggel mindenesetre személyes üzenetet kapott a királynőtől, melyben

Mária kifejti, örömére szolgálna, ha Erzsébet késlekedés nélkül választ adna a
herceggel kötendő házasság vonatkozásában. Kétség sem fér hozzá, nyomást
akarnak rá gyakorolni, hogy egyezzen bele a házasságba.
Most pedig ott ült a nagyszobában, szemben az ifjú hercegnével. Vajon veheti-
e a bátorságot, hogy felkérje közvetítőnek a francia követ felé?
– Mindent megteszek érted, ami hatalmamban áll! – felelte a hercegné, mikor
Erzsébet előhozakodott azzal, hogy valami komoly ügyben szívességet kérne
tőle.
– Először is meg kell esküdnöd, hogy az egészet szigorúan titokban tartod! –
mondta Erzsébet komoran. – Fontos politikai ügy, mely magát a királynőt is
érinti. Belekeveredésed számodra is jelenthet bizonyos kockázatot. Ha ezt nem
tudod vállalni, akkor többet ne is beszéljünk róla.
– Drágám, már mondtam, bármilyen ügyben szívesen segítek neked, és ki is
tartok emellett! – jelentette ki Frances szenvedélyesen.
Erzsébet megnyugodott.
– Tehát a következőt kérném tőled – kezdte.
– Ezzel nem tudok egyetérteni – felelte De Noailles.
– Erzsébet úrhölgynek itt van a helye, és nem kellene ilyen elkeseredett
lépéseken törnie a fejét. Talán elfelejtette, mit kockáztat ezzel?
– De bele akarják kényszeríteni ebbe a házasságba! – tiltakozott a hercegné.
Izgalom tükröződött sápatag arcán, mely épphogy kikandikált a fejére húzott
sötét köpenyből. Lepleznie kellett magát a francia követségre tett késő esti
kiruccanása során.
– Semmi esetre sem szabad elhagynia Angliát – szögezte le végezetül a követ.
– Inkább mondja meg a királynőnek, hogy nem egyezik bele ebbe a házasságba.
– Ezt már megtette, de a királynő erős nyomást gyakorol rá.
– Álljon ellen a nyomásnak! Bele azért nem kényszeríthetik a házasságba.
– Úgy látom, nem érti, Monsieur. Veszélyes lenne számára kiváltani a királynő
nemtetszését.
– És még ennél is veszélyesebb a külföldre menekülést megkockáztatni. Még
ha netán sikerülne is, akkor is súlyos veszélynek teszi ki trónra jutási esélyeit.
– De Noailles hajthatatlan volt.
– Csalódtam excellenciádban – vágott vissza a hercegné hevesen. – Azt
hittem, excellenciád kész arra, hogy segédkezet nyújtson egy szorult helyzetben
lévő úrhölgy számára. De ha nem kíván segíteni, akkor nekem magamnak kell
boldogulnom az üggyel. Biztos vagyok benne, uralkodója méltányolni fogja a
kérésemet, ha személyesen terjesztem őfelsége elé. Ő majd menedéket biztosít
az úrhölgy számára.
A követ döbbenten nézett rá.
– Könyörgök, hölgyem, sose tegyen ilyet! – esedezett.
– Márpedig elszántam magam. Excellenciád nem fog lebeszélni erről! –
válaszolta, majd visszabújva a köpeny menedékébe, kislisszolt a teremből.
Lopva lépett ki a követség kapuján, mindenfelé forgatva a fejét, nem figyelik-e.
Aztán eltűnt az éjszakában.
– Tudja-e bárki is, miért utazott Sussex hercegné Franciaországba? – kérdezte
a királyné a tanácsnokait. Úgy tűnt, legtöbbjüknek fogalmuk sincs.
– Értesülésünk úgy szól, hogy nemrég visszatért odaátról – egészítette ki Pole
kardinális. – Különös módon anélkül kelt át a Csatornán, hogy előtte biztonságos
kíséretért folyamodott volna őfelségéhez. Továbbá nincsenek francia kapcsolatai
vagy bármilyen nyilvánvaló ok arra, hogy odautazzék. Mindez igen furcsa.
– Megbízható forrásokból úgy értesültem, hogy utazása előtt gyakran
meglátogatta Erzsébet úrhölgyet – szólt Mária. – Itt valami bűzlik.
– Esetleg kihallgathatnánk – javasolta Lord Hastings.
– Már túl vagyunk a kihallgatáson – közölte Pole. – Kitart amellett, hogy
utazása kizárólag magáncélokat szolgált, ám ezekről képtelen volt bármit is
mondani.
– Az a tanácsom, hogy tartsuk rajta a szemünket, Madam – szólt Paget. –
Lehetséges, hogy ártatlan utazás volt. Ám ha Erzsébet úrhölgy is érintett az
ügyben, akkor sose lehet tudni…

Erzsébet Mária előtt állt. A királyi magánszoba hűvös volt, a kályhában

pattogó tűz ellenére. Az idei december mindent sápatag félhomályba borított.
– Azért hívattalak, hogy választ kapjak tőled: hozzá kívánsz-e menni a
savoyai herceghez vagy sem? –nyitotta meg a beszélgetést a szőrmébe bugyolált
királynő.
Erzsébet térdre borult. Azt a tanácsot kapta, hogy szegüljön szembe, szegüljön
szembe minden erejével. Most már ez volt az egyetlen választása, miután a
francia követ és a francia király is ragaszkodik ahhoz, hogy Angliában maradjon.
– Madam, mérhetetlenül sajnálom, de nem mehetek hozzá. Felséged tudja,
miért.
A királynő arcán halvány pír jelent meg.
– Az ilyesmire van orvosság – szólt elszántan. – Elküldöm hozzád az
orvosaimat.
– Madam, könyörgök, ne tedd! – sikoltott Erzsébet. Rátört a pánik.
Mária megmérgesedett.
– Miért állsz mindig az utamba? – kérdezte éles hangon. – Te vagy az
örökösöm, ha Isten meg nem segít, mégis időnként az az érzésem, mintha
ellenségem lennél, vagy annál is több.
– Felséged leghűségesebb barátja vagyok – tiltakozott Erzsébet
szenvedélyesen. – A házassággal kapcsolatos érzéseim ezt nem befolyásolják.
– A te házasságod államügy, melyet az ország érdekében kell rendezni – az
országom érdekében? –mutatott rá Mária. – Ebben a nagyon fontos
vonatkozásban se szegülj szembe velem!
– De Madam…
– Elég legyen! – csattant fel Mária. – Ugye tudod, hogy lehetőségem van az
örökségből való kitagadásodra? Vagy arra, hogy a Towerbe vesselek, vagy akár a
vérpadra küldjelek?
 Erzsébet összeszedte minden bátorságát a feleseléshez.
– Úgy hiszem, Madam, mindketten tudjuk, hogy sem a király, sem a
parlament nem hagyná jóvá egyik általad említett büntetést sem – mondta
halkan. Megrémült a saját vakmerőségétől.
Mária döbbenten bámult rá.
– Micsoda arcátlanság! – kiáltott. – Emlékeztethetlek rá, hogy a király kívánja
ezt a házasságot? Nem venné jó néven, ha meghiúsítanád a szándékát.
Figyelmeztetlek, húgom, ennek még következményei lesznek, és ha
hatalmamban áll, akkor más trónörököst választok majd.
– Ez esetben, Madam, kétség sem fér hozzá, hogy a herceg nem fog többé
kívánatos menyasszonynak találni! – vágott vissza Erzsébet.
– Hagyd el az udvart! – tört ki Mária. – Késedelem nélkül! Látni sem bírlak
többé.
– Akkor Hatfieldbe megyek, szíves engedelmeddel – szólt Erzsébet higgadtan.
Kezdte érezni, hogy hatalma van.
– Énfelőlem akár a kénköves pokolba is mehetsz – támadt rá Mária. – És
megnyugodhatsz, soha nem foglak örökösömként megnevezni.
– Megnevezel vagy sem, akkor is azt kaptam tőled, amit szerettem volna –
vágott vissza Erzsébet, majd talpra szökkent, és bókolva távozott a szobából. A
királynő meg sem tudott szólalni a lelkében tomboló dühtől.
Fülöp visszatér Angliába!
Mária szíve lobogott az ujjongástól, a hálaérzettől, mikor a kápolnában térdre
borult a Szent Szűz és a Gyermek szobra előtt. Visszatér hát őhozzá!
Udvartartása már útban is van London felé. Hamarosan újra együtt lesznek, és
ismét részük lesz az áldott egyesülés örömében, mellyel az Úr minden házaspárt
megajándékozott. S ha Ő is úgy akarja, ismét esély nyílik egy gyermek
születésére. Egy katolikus trónörökös születésére…!
Annyira boldog volt, hogy nem tudta tovább táplálni Erzsébet elleni
gyűlöletét. Félretette a viszálykodásukat, sőt boldogan beleegyezett Fülöp
kívánságába, hogy húga részt vehessen Greenwichben a karácsonyi
ünnepségeken, a férje érkezésének tiszteletére.
Erzsébet meglepetten nézett föl, mikor Mária – miután visszarendelte
Hatfieldből – szeretetteljesen üdvözölte, és megajándékozta egy míves
ezüsttállal.
– Ezt nem érdemlem meg – dünnyögte, döbbenten tapasztalva a királynő
érzelmeinek megváltozását.
– A király őfelségének köszönheti – felelte Mária, de valójában nem volt
gunyorosság a hangjában. A szerelmes asszony mintaszobra volt, egy
hamarosan, igen hamarosan érkező szeretett férjjel…
 19

1557

Ruy Gomez, Fülöp legjobb barátja és legbizalmasabb tanácsadója – aki csak

nemrég érkezett Angliába – a királynő előtt állt.
– Felséged bizonyára hallott róla, hogy a franciák megszegték a velünk kötött
fegyverszünetet, és megtámadták Douai-t – szólt komoran.
– Természetesen hallottam, és azt javasoltam a Tanácsnak, hogy Anglia
nyújtson katonai segítséget Spanyolországnak a háborúhoz.
– Igen, Madam, csakhogy úgy értesültünk, tanácsnokai nem adták a
beleegyezésüket ehhez – mondta Gomez nyersen, vádlón és ellenségesen nézve
őfelségére. Hamisítatlan kasztíliai modora volt.
– Ez igaz – sóhajtott Mária. – Azt mondják, Anglia nem engedhet meg
magának egy háborút, s hogy ez a háború nem érint bennünket, s hogy
semmilyen szerződés nem köt minket, miszerint segítséget kellene nyújtanunk a
királynak a háborúiban. Az én kívánságom természetesen ennek ellenkezője
volt.
– Emlékeztethetem felségedet, hogy a háborúba lépésről szóló döntés az
uralkodó előjoga? – kérdezte hidegen Gomez.
– Ilyen súlyú ügyben nem szeretnék a Tanács jóváhagyása nélkül dönteni –
ellenkezett Mária.
– Talán felséged meggondolja magát, ha tudomására hozom felséges férje
üzenetét: Angliába jövetelének feltétele a Franciaország elleni hadüzenet –
mondta Gomez higgadtan.
Mária szívdobbanása szinte hallható volt. Ez kegyetlenség, kegyetlenség… de
most sem tenne érte Fülöpnek szemrehányást. A pillanat elérkezett, gondolta.
Döntenem kell, az országom vagy a szívem szakadjon meg! Nincs harmadik út.
– Közölje Fülöppel, hogy igyekszem rábeszélni a Tanácsot a háború
jóváhagyására – szólt erőtlenül. –Könyörgök, mondja meg neki, ne féljen
Angliába jönni!
Zúgtak a harangok. Az egész királyi udvar Greenwichiben ünnepelte Fülöp
érkezését. Erzsébet, kiszállva felvirágozott bárkájából, látta nővére fáradt arcán a
várakozás ragyogását, észrevette izgatottságát, mikor a király partraszállását
figyelték, és nem tévesztette szem elől, ahogy Mária szorosan a férfihoz simul,
könnyeivel küszködve. Fülöp a maga részéről tartotta magát szokásos higgadt
modorához, ám mikor Erzsébet üdvözlő bókjára került a sor, azt suttogta a
fülébe: „Nehogy azt hidd, csak azért jöttem, hogy rábeszéljem az angolokat a
háborúra. Azért vagyok itt, hogy végre megköttessék házasságod a savoyai
herceggel. Ne gondold, hogy szembeszegülhetsz velem!”
Erzsébet lángoló arccal hajtotta meg a fejét. Talán azt gondolta, hogy
megvesztegetheti a trón közeli ígéretével? Nos, benne megtalálta a méltó
ellenfelét. Ő eltökélt abban, hogy nem megy hozzá a savoyaihoz vagy akárki
máshoz.
A királyi pár társaságában lovagolt át a Whitehallba, lelkesen éljenző
polgároktól hemzsegő utcákon át – ám az üdvkiáltások nem Máriának és
Fülöpnek szóltak. Erezve a királyi pár bosszúságát és neheztelését, Erzsébet nem
kockáztatta meg, hogy tudomást vegyen a nép lelkesedéséről. Füstölögve
álldogált a király nőrokonai tiszteletére tartott udvari fogadáson is. A pármai és
lotaringiai hercegnő állítólag azért érkezett Angliába, hogy Erzsébetet Savoyába
kísérjék, illetőleg szerepet vállaljanak a herceggel kötendő esküvőjén.
Mikor bemutatták a lotaringiai hercegnőnek, a korábbi Dániai Krisztinának,
kinek hírneves szépsége még mindig feltűnően ragyogott, Erzsébet nem tudta
megállni, hogy egy ifjúkori botlására ne emlékeztesse.
– Kegyelmed bizonyára tudja, hogy lehetett volna a mostohaanyám is –
mondta mosolyogva. – Nyilván nem felejtette el, hogy atyám, Henrik király
annak idején kegyelmed kezére is pályázott.
A hercegnő arca rózsaszínben játszott.
– Akkor még igen fiatal voltam, fenség.
– Jól tudom, hogy kegyelmed azt mondta atyámnak, ha két feje lenne, az
egyiket szívesen a rendelkezésére bocsátaná? – kérdezte Erzsébet csintalanul. Az
udvaroncok nevettek.
– Lehetséges – felelte a hercegnő. Zavartnak és idegesnek tűnt.
– Nos, kegyelmed helyett akkor ezt a ladyt vette feleségül – szólt Erzsébet,
rámutatva Cléves-i Annára, aki ott gömbölyödött a terem túlsó végén. Hallotta,
hogy Anna mostanság nincs valami jól. Állítólag mellrákja van. Elfojtva egy
nyugtalan sóhajt, Erzsébet hirtelen előrehajolt, hogy csak a hercegnő hallja a
szavait.
– Inkább meghalok, semhogy belemenjek ebbe a házasságba! – suttogta.
A hercegnő megzavarodott, ám a király máris ott termett az oldalán, és
elegáns kézcsókban részesítette.
– Remélem, téged is szíves fogadtatásban részesítenek itt, drága unokahúgom
– szólt, mélyen a hercegnő szemébe nézve. Erzsébet e pillanatban rájött, hogy
ami összefűzi őket, több a rokoni köteléknél.
Mária, aki messzebbről figyelte a jelenetet, ugyanerre a – számára rettenetes –
következtetésre jutott. Fülöp érkezését különféle pletykák előzték meg. Hogy
tehette meg, hogy áthozza a szeretőjét Angliába, és még kérkedik is vele? És ez
a házasság, amit itt mindannyian hangosan követelnek… lehet, hogy De
Noailles-nak van igaza, aki szerint a savoyai herceg, minden rangja ellenére,
valójában szegény, minden vagyonától megfosztott uraság?
A féltékenység megtette a magáét. Nem fog cinkosságot vállalni Fülöp
terveiben, akkor sem, ha nyilvánosan hetvenkedik itt a szeretőjével!

Másnap reggel Mária hívatta Erzsébetet, és azt javasolta, jobb lesz

visszatérnie Hatfieldbe. Jobb lenne, mondta, ha kedves húga távol tartaná magát
ezektől a politikai intrikáktól. Valójában nem szerette volna, ha Erzsébet tanúja
lenne Fülöp flörtölésének tulajdon unokahúgával, ezzel a ringyóval. Nem viselné
el, hogy húga végignézze az ő megcsalatását!
– De mi lesz a házasságom ügyével? – kérdezte Erzsébet. – Tudomásom
szerint a hercegnők azért jöttek, hogy Savoyába kísérjenek. Őszintén szólva,
Madam, nem tudtam, hogy a dolgok már ennyire előrehaladtak... Könyörgök
felségedhez…
– Ne félj! – szakította félbe Mária. – Ne légy az udvar közelében, és ne is térj
vissza, míg nem hívatlak. Nyugodj meg, nem fognak zaklatni.
Erzsébet hihetetlenül megkönnyebbült, hogy Máriában váratlan módon
szövetségesére lelt. Könnyű szívvel, ezúttal szorongásoktól mentesen távozott az
udvartól.

Fülöp leplezetlen undorral tekintett Máriára. Visszataszítónak tartotta az

állandó aggódástól és búskomorságtól egyre mélyebb ráncait, vékony testét,
lapos mellét.
– Közlöm veled, Madam, hogy az udvarhoz kell jönnie! – parancsolta,
figyelemre sem méltatva neje tiltakozását. – Ha kényszerítenem kell, hogy
hozzámenjen a savoyaihoz, hát akkor majd kényszerítem.
Mária szomorúan nézett rá.
– Tudod, hogy a Tanács a házasság ellen foglalt állást – emlékeztette férjét. –
És ő maga sem akar hozzámenni.
– Akkor cserébe a házasságra való rábólintásáért ajánld fel neki, hogy
elismered örökösödként!
– Még ha rábólintana is, amiben kételkedem, a Tanács nem hagyná jóvá,
ebben biztos vagyok. Márpedig nem házasodhat a Tanács beleegyezése nélkül.
– Ezt úgy értsem, hogy te magad is egyetértesz velük? – tudakolta Fülöp
összeszűkülő szemmel.
– Úgy hallottam, a herceg igen szegény, így aztán messze nem olyan jó parti,
mint amilyennek gondoltuk.
– Szívesen jön Angliába, hogy itt éljen – vágta rá Fülöp.
– És mit tud Erzsébetnek felajánlani?
– Jó katolikus, és hűséges emberem.
– Ez nem elég – jelentette ki Mária. – Nem elég ahhoz, hogy miatta
szembeszálljak a Tanáccsal, és semmibe vegyem húgom ellenérzéseit.
– Ez esetben megszeged az engedelmességet, amivel nekem, férjednek
tartozol – vádolta a férfi.
– És mit gondolsz a te kötelességeidről irántam, királynőd iránt? –
emlékeztette Mária. – A férjem vagy.
– Te pedig a feleségem! – vágott vissza a király szenvedélyesen. – És mint
ilyen, alá vagy vetve az akaratomnak.
– Elragadtatod magad – kiabált Mária, vészesen közel a síráshoz. – Ennek az
országnak én vagyok az uralkodója, és minden alattvalóm felett fensőségem van.
Isten a tanúm, hogy mindenben a kedvedben igyekeztem járni, de néha
országom érdekei fontosabbak ennél. Nem engedhetem, hogy Erzsébetet akarata
ellenére, illetve népem akarata ellenére házasítsuk ki.
– Hah! – Fülöp csúfondárosan nevetett. – Rá kell kényszerítened, hogy azt
tegye, amit tennie kell. Már ha jelent valamit számodra a szerelmem.
A fenyegetés túlontúl is világos volt. Mária megtört szívvel rendelte vissza
Erzsébetet Hatfieldből.
– Nem, Madam, nem bólinthatok rá erre – szólt Erzsébet szomorúan, de
eltökélten.
– Ha valami módot mégis találnál rá… – hízelgett Mária, jobb meggyőződése
ellenére.
– Madam! – kiáltott Erzsébet hevesen. – Biztosíthatlak afelől, nem
megtagadva sem őszinteségemet, sem hozzád való hűségemet, hogy ezúttal sem
gondolkodom másképp, mint legutóbbi alkalommal. Akkor sem, ha Európa
leghatalmasabb fejedelme folyamodik a kezemért!
– Akkor közölnöm kell a királlyal, hogy hajthatatlan vagy a
visszautasításodban – felelte Mária megadóan. – Az igazat szólva, nem tudok
ezért szemrehányást tenni neked.
– Könyörgök, cselekedj így! – esedezett Erzsébet.
– Eredj vissza Hatfieldbe! Nem tudom, mi a király szándéka, de bizonyosan
jobban jársz, ha nem vagy itt.
Erzsébetnek több sem kellett. Még ugyanebben a hónapban történt, hogy
Mária váratlan látogatást tett Hatfieldben, de a savoyai házasságról – a többi
vitás üggyel egyetemben – említés sem esett. Erzsébet azt a következtetést vonta
le ebből, hogy a királynőnek sikerült férje fölébe kerekednie, és az ügyet szép
csöndben ad acta tették.

A néhány napos látogatás idejére a két nővér között helyreállt az összhang.

Erzsébet tisztelettel fogadta Máriát, és nagy gondot fordított a szórakoztatására.
Latin nyelvű drámaelőadás, medveetetés, táncolás, solymászás, Erzsébet
művésznő virgináljátéka és további kellemetességek. Az asztalra válogatott
étkek és kiváló borok kerültek. Mária el volt kápráztatva. Milyen jó távol lenni
az udvartól és élvezni a békés vidéki életet!
Erzsébet remélte, hogy Mária netán mond valamit örökösként való
elismeréséről, de a királynő ezt nem hozta szóba. Túlságosan el volt foglalva a
franciaországi háborúval.
– Végül rábeszéltem a Tanácsot, hogy küldjünk csapatokat – mondta. – Ezt
meg kellett tennem a férjem érdekében.
Ami nem a mi érdekünk, gondolta Erzsébet dühösen.
– A király maga is csatába vonul – szólt Mária szorongó hangon.
– Hát ismét elhagyja Angliát? – kérdezte Erzsébet meglepetten. Bár tartotta
volna a száját, gondolta. Mária olyan tragikus ábrázatot öltött…
– Igen, szükség van rá a kontinensen. A spanyol flottára vár, mely hamarosan
érte jön. – Aggodalmas tekintetét Erzsébetre vetette. – Imádkozz érte,
könyörgök! És értem is. Nem viselem el, ha nincs itt velem.
Erzsébet megígérte, hogy imádkozni fog értük. Nem volt sok lehetőségük a
további magánbeszélgetésre, hisz tömérdek szórakoztató esemény volt műsoron,
ám a kapcsolatuk továbbra is szívélyes maradt, ha nem egyenesen szeretetteljes.
A látogatás túlságosan is hamar ért véget.
Utolsó reggel a két nővér a palota udvarán búcsúzkodott meleg öleléssel.
– Menj isten hírével, Madam – szólt Erzsébet, mikor a lovakat odavezették a
felhágókövekhez.
– Ismét köszönöm a kedves vendégszeretetet, amit irántam tanúsítottál –
kiáltotta Mária, már a nyeregből. – Isten veled! – Ahogy irányba állt a lovával,
Erzsébet, teljes udvartartásával egyetemben, térdre borult. A látogatás jobban
sikerült, mint Erzsébet valaha is gondolta volna.
Kopogás hallatszott a királyi hálószoba ajtaján. Fülöp kiugrott az ágyból,
bársonyköpenyt dobott meztelen testére, és az ajtóhoz lépett. Rövid, fojtott
hangú beszélgetés után visszatért nejéhez.
– Feltűnt a tengeren a flotta! – kiáltotta felragyogó arccal, már amennyire a
gyertyafény látni engedte. – El kell készülnöm!
– Szükségszerű, hogy ennyire siess? – sóhajtotta Mária rettegő szívvel. Édes
volt az elmúlt éjszakák emléke, melyeken fenntartás nélkül adta át magát a
férfinak, és már majdnem sikerült meggyőznie magát arról, hogy férje soha nem
hagyja el.
– Vár a hadseregem – szólt a férfi, vízzel locsolva arcát a tölgyfa ládán álló
aranyedényből. Mária látta, hogy férje hajthatatlan. – Itt hagyom nálad a
gyóntatóatyámat – folytatta a király –, abban a reményben, hogy meg tud győzni
arról, milyen életbe vágón fontos, hogy Erzsébet hozzámenjen a savoyaihoz.
– Azt hittem, ezt a vitát már lezártuk – felelte Mária rémülten.
– Nos, gondold át újra! – rendelkezett a férje. – És gondolj bele, milyen
következményekkel járhat a házasságunkra nézve, ha hozzámegy valami saját
kiszemeltjéhez, amivel teljes zűrzavarba és felfordulásba taszíthatja ezt az
országot.
Mária szóhoz sem jutott. Csak az járt a fejében, hogy férje megint itt hagyja.
– Szeretném, ha felfognád, hogy ezzel sietni kell – folytatta Fülöp
könyörtelenül. – Ha szükséges, az esküvőre távollétemben is sor kerülhet. És van
itt még valami.
Mária könnyes szemmel nézett föl. A férfi odafordult hozzá, nadrágját
gombolgatva.
– Kívánatos, sőt szükségszerű, hogy Erzsébetet örökösödként nevezd meg. –
Azt akarta, hogy Mária halála esetén is baráti uralkodó üljön az angol trónon, a
politikai szövetség megőrzése érdekében. Még jobb, ha az uralkodó le is van
kötelezve neki, mint például Erzsébet, aki meggyőződése szerint máris a
zsebében van. Nem beszélve arról a felettébb kívánatos lehetőségről, hogy
Erzsébettel a barátinál szorosabb viszonyt is ápolhatna…
– Nem! – mondta Mária, mikor végre szóhoz jutott. Keserűség töltötte el,
hogy Fülöphöz intézett búcsúszavai kénytelenségből ilyen dacosak. – Lehet,
hogy a húgom, és az utóbbi időben talán valóban lojális hozzám, de egy
szégyentelen asszony leánya, aki súlyos sérelmeket okozott édesanyámnak és
nekem magamnak is.
– Jobb lenne ezt már elfelejtened – mondta Fülöp elutasítóan. – Meg kell
oldanod a trónutódlási kérdést!
– Talán az Úr megoldja helyettem – szólt Mária halványan elpirulva. Hátha ez
ráveszi a férjét arra, hogy visszatérjen hozzá…
– Ezzel nem számolhatsz – felelte Fülöp, kezdve elveszteni a türelmét. Meg
volt győződve arról, hogy a nászi ágyban tett minden újabb erőfeszítése ellenére
– bármekkora megpróbáltatást jelentett is ez számára – Mária már túl idős
ahhoz, hogy teherbe essen. Lám, mi lett belőle legutóbb is!
Mária mélyen megsértve hanyatlott vissza a párnáira.
– Felettébb sajnálom, hogy nem járhatok a kedvedben azzal, hogy Erzsébetet
nevezem meg örökösömként – vallotta meg –, de megvizsgáltam a
lelkiismeretemet ebben az ügyben, megfontoltam érveidet őszinte, igaz szívvel,
és továbbra is úgy vélem, nekem van igazam. Hisz lelkiismeretem most is csak
azt súgja, amit korában is súgott. Szíve mélyén Erzsébet eretnek, így nem
akarom őrá hagyni a trónomat.
– Ez felettébb kedvem ellen való – közölte Fülöp villámló tekintettel.

Még mindig dühöngött, mikor két nappal később búcsút intett a doveri
rakodóparton. Fagyos tekintettel nyomott kötelességszerű csókot neje arcára,
majd nagy léptekkel távozott a hajóhíd irányába, és máris a fedélzeten volt.
Mária figyelte, ahogy a hullámok hátukra veszik a hajót. Visszaparancsolta
kitörni vágyó könnyeit. Tudta, hogy most látta utoljára a férfit.
A levélen jelzés nélküli pecsét volt. Erzsébet feltörte, és kellemes
meglepetésként érte, mikor meglátta az aláírást. Lord Robert Dudley. Végre-
valahára tehát őt is kiengedték a Towerből.
Azért írt, hogy felajánlja szolgálatait. Eladott valami földet, írja, és pénzt küld
Erzsébetnek egy másik futárral, hűsége bizonyítékaként. Nehogy véletlenül
bármi kétsége maradjon afelől, hogy ha kell, meghalni is kész érte.
Itt van hát egy férfi, a jövőbe vetett tekintettel, gondolta mosolyogva. Valaki,
aki az enyémhez igen hasonló vérmérséklettel rendelkezik, úgyhogy a levélen
nem is kellene csodálkoznom. Maga elé idézte fekete, olaszos tekintetét – mint
egy cigány legény, gondolta –, büszke tartását, férfias testfelépítését, és máris
bizseregni kezdett benne a vágy. Ám gyorsan elfojtotta. A jelenlegi helyzetben
gondolnia sem szabad arra, hogy erotikus álmokat dédelgessen bárki iránt.
Annyit megengedhet magának, hogy elvárja és megbecsülje Lord Robert
csodálatát és lelkesedését, amit iránta és ügye iránt tanúsít, de ennél tovább nem
mehet. Többet nem akarhat tőle. A maga részéről már minden effélével
leszámolt. És mégiscsak egy nős férfiról van szó. Ott is volt az esküvőjén, még
fivére uralkodása alatt.
– Mit tud Robert Dudleyról? – kérdezte Ceciltől mintegy mellékesen.
Cecil gyanakodva nézett rá.
– Egy gazfickó – mondta hamiskásan. – Bátor ember, de féktelen. Jó
protestáns, vagy legalábbis az volt, de született intrikus. És mióta kiengedték a
Towerből, a nők kedvence, amint hallom. Miért kérdezi?
– Kaptam tőle egy levelet. – Átnyújtotta Cecilnek.
– Nocsak, nocsak – mosolygott. – Jó, ha az embernek vannak barátai.
– Én is úgy hiszem, örülnöm kell, hogy jó barátomnak tudhatom Lord
Robertet – felelte Erzsébet kacéran, öntudatlanul keblébe rejtve a levelet. Cecil
elmélyült a gondolataiban.
– Úgy hallom, sikerült összebarátkoznia a király udvartartásának egyes
tagjaival. Több tekintetben is hasznossá válhat kegyed számára. Csak tessék
jóban lenni vele! Egy férfi, aki földet ad el, hogy kegyednek segíthessen,
bizonyosan méltó a bizalomra.
– Mintha az imént még gazfickónak nevezte volna – csipkelődött Erzsébet.
– Talán félreismertem – engedte meg Cecil. – Végül is felségárulása már a
múlté. Úgy tűnik, a Tower óta már nem olyan forrófejű, mint korábban volt.
Erzsébet válaszolt Dudleynak, megköszönve adományát és felajánlott
szolgálatait. Levele további levelek hosszú sorának nyitánya lett. Hamarosan
állandó levelezésben álltak, melyben a férfi bőségesen osztogatta bókjait és
hűségnyilvánításait, míg a hölgy visszafogottabb volt, mégis sokat ígérő.
Hidakat akart építeni, hogy egyszer talán átkelhessen rajtuk. Alig várta Dudley
leveleit, felindultan olvasta eltúlzott bókjait, és élvezettel fogalmazgatta rájuk a
válaszait, melyeket hadd értsen úgy, ahogy csak akar. Nincs ebben semmi rossz,
gondolta. Ártatlan flört, ennyi az egész. Egy kis színt visz életének gyakran
szürke hétköznapjaiba.
 20

1558

– Isten segítsen meg minket, Calais elveszett! – kiáltotta Cecil feldúltan, ami
nem volt épp gyakori nála. Berontott a szobácskába, ahol Erzsébet épp Parry
számláinak ellenőrzésével foglalatoskodott.
– Elveszett? – visszhangozta döbbenten.
– Január elején a franciák kezére került, miután sikerült meglepetésszerűen
rajtaütniük.
– Nem tudom elhinni – sóhajtott Erzsébet csüggedten. – Calais már több mint
kétszáz évig angol kézen volt.
– Igen, és az utolsó bástyánk volt francia területen – tette hozzá Cecil. –
Elvesztése borzasztó csapást jelent a királynő számára.
– De hát az ő hibája! – szögezte le Erzsébet. – Ő sodort minket bele ebbe a
háborúba, csak hogy kedvében járjon a férjének.
– Úgy van, neki kell vállalnia érte a felelősséget. Mostantól együtt kell élnie
ezzel a szégyennel. És lefogadom, a király a kisujját sem mozdította Calais
megmentése érdekében.
– És őfelsége most nyilván csapatokat küld a város visszafoglalására, nem? –
kérdezte Parry.
– Sajnos, kedves barátom, kétlem, hogy országunk ezt elbírná anyagilag –
felelte Cecil. – A kincstár minden számítás szerint kiürült. Az ország még soha
nem volt ilyen gyenge, mint most. Nincs erő, nincs pénz, nincsenek igazi férfiak,
nincsenek komoly vagyonok. Lassan kezdem szégyellni, hogy angolnak
születtem.
– Az emberégetések annál nagyobb erővel folynak – tette hozzá Erzsébet. –
Mindenütt a papok parancsolnak. Az ország ki van merülve, a nép igen rossz
állapotban van.
– Még azt is hallottam, hogy a királynőt azzal vádolják, saját országának lett
árulója – mondta Cecil.
– És még az influenzajárvány is tombol – tette hozzá Parry –, csak hogy
legyen elég gondunk. Az Úr biztosan azért bocsátotta ránk, hogy megbüntesse a
királynét a vétkeiért.
 – Mi lehetne a gyógyír bajainkra? – tette fel Erzsébet a szónoki kérdést.
– A nép már csak kegyelmedben bízik – közölte Parry.
– Meglehet – vágta rá Cecil –, de vannak további híreim, melyeknek nemigen
fog örülni, hölgyem. A királynő úgy véli, ismét teherbe esett.
Erzsébet rémülten bámult rá, majd gyors fejszámolást végzett.
– De hát a király már hat hónapja elment!
– Udvari forrásaim szerint őfelsége biztos akart lenni a dolgában, mielőtt
hivatalos bejelentést tesz.
Erzsébet hitetlenkedve rázta a fejét.
– Igaz lehet ez? Vagy ismét tévedés áldozata?
– Talán eljött az idő, hogy látogatást tegyen az udvarnál – javasolta Cecil.

A tű pontos öltésekkel, sebesen haladt előre. Na végre, na végre, gondolta

Erzsébet elégedetten, mikor elnyisszantotta a cérnaszálat, és magasba emelte az
aprócska ruhát. Kész a babakelengye, a királynőnek sietősen elkészített ajándék!
Ez lesz az ürügy az udvarba látogatására.
Februárban érkezett, lordokból és ladykből álló nagyszámú kísérettel. Mária
ismét igen kegyesen fogadta. Pocakja láthatólag megnőtt a kifűzött mellkendő
alatt, de beesett arca betegségről és kimerültségről tanúskodott.
– Remélem, felségedet jó egészségben találom? –A szokásos udvarias
kérdésnek ezúttal rémes csengése volt.
– Kissé fáradt vagyok – felelte Mária –, de ez nem meglepő a jelenlegi
állapotomban. Most már nem tart sokáig. Hamarosan visszavonulok a szobámba,
és a szülésig ott is maradok.
– Imádkozni fogok, hogy minden jól sikerüljön, felség – ígérte Erzsébet.
Átnyújtotta Máriának a babakelengyét, a gyönyörűen szabott és hímzett
csöppnyi fehér ruhákat. A királynő meghatódott. Lenyűgözte a finom
kézimunka.
– Szívemből köszönöm, Erzsébet – mondta meleg hangon –, különösen, hogy
tudom, mennyire utálsz varrni! – Szívélyes mosolyokat váltottak. Erzsébet
próbált nem nézni Mária elnyűtt arcára.
– Ugye megvárod itt a szülést? – nógatta Mária.
– Hát persze, ezért jöttem, Madam – felelte Erzsébet. És hogy lássam, tényleg
szülésről van-e szó, tette hozzá magában.
Néhány nappal később, március elején Mária vissza is vonult, csak komornái
és bábái kíséretében. Az egész udvar lélegzet-visszafojtva várta a folytatást.
Gyermekről szó sem volt. Erzsébet, szíve mélyén diadalmámorban úszva, nem
bírt a királynő szemébe nézni. Nem akart tanúja lenni a fájdalmának. Két
hónapig vártak, két hosszú hónapig, míg a királynő végül feladta a reményt.
Beteg volt, lázas, és mély búskomorságba süllyedt. Alig tette ki a lábát a
magánlakosztályából.
– Amit babának hittek, egyszerű vízkórság volt – közölte bizalmasan Sussex
hercegné Erzsébettel.
– Féltem őfelségét – szólt Erzsébet. – Mindent elveszített, ami fontos volt
számára. Már azt suttogják, hogy nem élhet sokáig.
– Elkészítette a végrendeletét – folytatta Frances. – A férjemtől tudom.
– És engem nevezett meg örököseként? – kérdezte Erzsébet feszült
izgalommal.
– Nem, kedvesem. Akkor még mindig számított a szülésre, úgyhogy testéből
való örököseire hagyományozta az országot.
Erzsébet sóhajtott.
– Előbb vagy utóbb el kell határoznia magát. Különösen most, hogy ennyire
gyengélkedik.
– Annyira azért nem beteg, hogy ne tanúsítana érdeklődést a szerencsétlen
eretnekek sorsa iránt – morogta Lady Sussex. – Csak a héten Smithfieldben
egyetlen máglyán hét embert égettek meg. És ez így megy, és nem látni a végét.
– Ne adjuk fel a reményt – szólt Erzsébet, szándékolt kétértelműséggel.
Megjelent a királynő színe előtt, aki levertnek és betegnek látszott. Engedélyét
kérte a távozáshoz, hogy visszavonulhasson saját házába.
– Menj isten hírével – mondta Mária, és megcsókolta.
– Remélem, felséged meggyógyul legközelebbi találkozásunkig – felelte
Erzsébet, és már bókolt volna, ám a királynő megállította.
– Tudom, hogy megvoltak a magunk nézeteltérései, húgom – mondta –, és
hogy egyesek javíthatatlanul közöttünk állnak. Ám nagyon nagyra becsültem a
támogatásodat ebben a nehéz időszakban – kitörésre mindig készen álló
könnyeivel küszködött –, és őszintén imádkozom azért, hogy mostantól jó
barátok lehessünk.
– Az én kívánságom ugyanez, Madam, őszintén – szólt Erzsébet. A két nővér,
a két vetélytárs átölelte egymást. Testvéri kapcsolatukon az első pillanattól az
utolsóig átok ült.
Erzsébet most már tudta, hogy csakis a királynő élete az, ami elválasztja a
trónra lépéstől. Így elhatározta, kihasználja e nyugodt időszakot arra, hogy
felkészüljön emberpróbáló feladatára. Cecil segítségével naponta hosszú órákon
át tervezgetett, listákat írogatott leendő udvartartásának tagjairól, felelevenítve
tanulmányaiból, könyveiből és tapasztalataiból mindazt, ami az előtte álló
félelmetes küldetéshez hasznosítható.
 Feria hercege érkezett hozzá Hatfieldbe. Kifejezetten az Erzsébettel való
találkozás kedvéért küldte Fülöp Spanyolországból.
– Fülöp király üdvözletét küldi, és jó szándékáról biztosítja általam fenségedet
– szólt a herceg, mélyen meghajolva.
Nofene, gondolta Erzsébet, semmi erőszakoskodás, hogy menjek férjhez a
savoyaihoz, vagy bármi efféle? Pedig nemrég még élve elégettek volna, csak
hogy férjhez menjek. Hogy megváltozott a hangvételük!
Aztán hamarosan minden világossá vált. Fülöpnek tudnia kell, gondolta, hogy
Máriának már nem sok ideje van hátra ezen a világon. Barátságot keres velem,
uralkodó az uralkodóval. Hisz Fülöp, akárcsak ő, egy trón várományosa. Apja, a
császár állítólag hamarosan meghal, márpedig akkor ő lesz Spanyolország
királya.
– Uralkodóm fenséged tudomására kívánja hozni, hogy jó barátjaként gondol
fenségedre – folytatta Feria –, és azt reméli, hogy egy napon e barátságból több
lehet.
Erzsébet felvonta a szemöldökét. Mit akar mondani a követ? Csak nem
lánykérésről van szó Fülöp részéről, akinek felesége még él és uralkodik? Vagy
hogy másképp értelmezze a férfi megjegyzését? Ez mindenesetre
megmagyarázná, miért nem emlegetik többé a savoyai rettegett nevét. De hogy
hozzámenni Fülöphöz? Soha!
– Mondja meg a királyának, hogy örömömre szolgált találkozni
excellenciáddal, és hálával tölt el kedvessége és irántam való jóindulata –
mondta fennhangon. – Kész vagyok arra, örömmel, hogy a kedvére tegyek, ha ez
egyáltalán hatalmamban áll. Feriának ez nem volt elég.
– Van egy kényesebb ügy is, amit szóba kell hoznom. Ha a szerencse
segítségével sikerül hatalmi helyzetbe kerülnie, uralkodóm biztosítékot kíván
arra nézvést, hogy fenséged hűséges marad a katolikus hithez.
Erzsébet résen volt.
– Ha nem lennék meggyőződve jó szándékai felől, szemrehányást kellene
tennem őfelségének, hogy egy ilyen eshetőséget egyáltalán szóba hoz – jegyezte
meg finoman. – A királynő életben van, remélhetőleg még sokáig. A haláláról
beszélni felségárulás, ezért a felvetett témát nem kívánom megtárgyalni.
Feria akaratlanul is le volt nyűgözve. Meghajolt és távozott. Megdöbbentette,
milyen ügyesen tért ki Erzsébet a kérdés elől. Az biztos, hogy uralkodójának
nem lesz könnyű dolga ezzel a ladyvel – egész Európáról nem is beszélve!
Az ősz közeledtével Cecil aggódni kezdett. Immár kétségtelenné vált, hogy a
királynő hamarosan meghal, ugyanakkor a hírek szerint továbbra is
visszautasította, hogy megnevezze az örökösét.
– Most kegyeden a sor, hogy megharcoljon a trónért! – intette Erzsébetet.
Lord Robert sürgető levelet írt norfolki birtokáról, szinte ugyanezzel az
intelemmel, továbbá szükség esetére felajánlva, hogy hadrendbe állítja a
hűbéreseit. Mint írta, már levelezésben áll Fülöp udvarában szolgáló barátaival.
– A király azt szeretné, ha ez az ország olyasvalaki kezébe kerülne, aki bírja
őfelsége bizalmát – mondta Erzsébetnek. – E személy nem más, mint kegyed.
Biztos lehet a támogatásában.
– A pillanat közeledik, hölgyem – mondta Cecil. –Készülődjék! Már nincs sok
idő hátra. – Erzsébeten izgalom lett úrrá. Készen akart állni a pillanatra.
Nem tudván, mennyi idejük van még, Cecil és Thomas Parry sürgető levelet
küldtek az északi helyőrség parancsnokának Berwickbe, aki sorban rávette az
északi lordokat és nemeseket, hogy álljanak Erzsébet mellé.
„Tízezer férfi áll készenlétben, hogy megvédje királyi státusát, címét és
méltóságát!” – írta válaszképpen a parancsnok néhány nappal később.
Ahogy terjedt a királynő betegségének híre, mind több levél érkezett
Hatfieldbe, levelek az egész országból, lordoktól, lovagoktól, nemesektől, még
kisbirtokosoktól is. Biztosították Erzsébetet feltétlen támogatásukról, amit
készek erővel is alátámasztani, ha szükség lesz rá.
– Soha nem fogom elfelejteni ezt a sok kedvességet – mondta Cecilnek,
Katnek és a többieknek, könnyekkel a szemében. – És meg is fogom hálálni,
amint eljön az ideje, és meglesz hozzá a hatalmam.
Aztán szállingózni kezdtek az udvaroncok is Hatfieldbe, mint patkányok a
süllyedő hajóról. Mind azért jöttek, hogy kifejezzék hódolatukat a gyorsan
emelkedő csillagnak, és elnyerjék jóindulatát. Mikor Erzsébet, megköszönvén
kedvességüket, arra kérte őket, térjenek vissza a királynőhöz a St. James
palotába, könyörögtek, hadd maradjanak. A ház hamarosan dugig lett a
látogatókkal, s az újonnan jötteket arra kellett kérni, a faluban keressenek
szállást maguknak. Ennek ellenére továbbra is özönlött Hatfieldbe a jóakarók és
haszonlesők végeérhetetlen áradata.
Aztán novemberben megérkezett a kancelláriai törvényszék főbírája és a
királyi udvartartás felügyelője is a királynő képviseletében. A két úr mélyen
meghajolt, és komolyan nézett rá. Erzsébet egy pillanatra azt hitte, azért jöttek,
hogy bejelentsék, ő a királynő. De nem.
– Őfelsége állapota rohamosan romlik, kegyelmes hölgyem – tájékoztatta a
kancellária bírája. – A Tanács naponta imádkozik a felépüléséért, de kevés
eredménnyel. Mindenki számára világos, hogy már nem élhet sokáig, és tekintve
ennek fennforgását, a lordok rábeszélték őfelségét, hogy tegyen egyértelmű
nyilatkozatot az utódlás vonatkozásában. Madam, a királynő kegyelmedet
nevezte meg örököseként, azzal a kéréssel, hogy maradjon hű az Igaz Hithez, és
tegye a kötelességét.
Erzsébet odasétált az ablakhoz, és kinézett a parkra. Persze fel sem fogta, amit
lát… Közel a pillanat, nagyon közel, melyre oly régóta készül! Napok kérdése,
és királynő lesz belőle. A túlélésért folytatott hosszú küzdelme véget ért. Ezt
egyszerűen el sem lehet hinni!
Aztán eszébe jutott Mária feltétele, miszerint az „Igaz Hit” fenntartását
követeli tőle. Nos, miért ne tehetné meg? Miért ne fogadná el ezt a feltételt?
Akár meg is esküdhet rá, ha kell! Hisz Mária nem részletezte, melyik hitre
gondol… Egyelőre azonban jobb lesz színlelni. Újfent kamatoztatnia kell kitűnő
képességét a válaszadás elől való kitérésre.
– Mélységes megtiszteltetésnek tekintem őfelsége döntését – mondta főhajtva.
– Kérem, uraim, biztosítsák őfelségét afelől, hogy ha az Úrtól elhívást kapok rá,
minden szükséges intézkedést megteszek ennek az országnak az üdvössége
érdekében.
– Rendben van – ígérte az udvartartás felügyelője. – Immár csak arra van
szüksége, Madam, hogy a Tanács is megerősítse trónöröklési jogát. Biztos
vagyok benne, hogy ennek nem lesz semmi akadálya.
– Addig is imádkozni fogok a királynő őfelsége felépüléséért – szólt Erzsébet.
– Ez csodát tehet, Madam – felelte a férfi. A kancelláriai bíró szomorú
bólintással fejezte ki egyetértését.

Sir Nicholas Throckmorton, egyik leghűségesebb barátja az udvarnál, rövid

üzenetet küldött Erzsébetnek. „Tudnia kell, mikor szent jelet kap majd tőlem, azt
fogja jelenteni, hogy eljött az idő” – írta. A szavaiban rejlő ígéretből ráébredt,
milyen közel van már a trónhoz, és áldotta a férfit az előrelátásáért.
Ha meglátom a jelet, tudni fogom, gondolta. Tudni fogom, minden kétségen
kívül, hogy én vagyok a királynő.
Feria hercege, nem látva értelmét további udvari tartózkodásnak, és észben
tartva uralkodója rendeletét, miszerint keresnie kell Mária utódjának barátságát,
ismét Hatfieldbe ment, ahol Erzsébet vacsorát tartott a tiszteletére. Le volt
nyűgözve a hatalom előszelétől, melyet máris erősen érezni lehetett a lady körül,
de kedvét szegte, hogy a palota hemzsegett a gyanús vallási nézeteket ápoló
fiatal udvaroncoktól.
Eretnekek és felségárulók, dünnyögte magában. Lármás haszonlesők!
Legalább megvárhatnák, míg a szegény királynő kileheli a lelkét!
Csak képzelődik, vagy Erzsébet tényleg egy fokkal kevésbé barátságos az
irányában, mint legutóbb volt? Bízott benne, hogy megcsalják az érzékei, hisz a
lány viselkedésében keresve sem lehetett volna hibát találni. Jókívánságait
küldte Fülöpnek rég várt spanyolországi trónra lépése alkalmából. Sziporkázott a
vacsoránál, és a szellemes társalgás közben sokszor meg is nevettette Feriát – de
mintha éle lett volna a tréfáinak is. Aztán, mikor felszolgálták a fűszeres
hippokraszt, és leszedték a terítékeket, Erzsébet komolyra váltott.
– Szeretném, ha tolmácsolná Fülöp királynak, mennyire sokra tartom mindazt,
amit értem tett – mondta a hercegnek –, és közölje vele, örömmel nézek további
barátságunk elébe. Azt is közölje vele, kérem, hogy míg Calais a franciák kezén
lesz, addig velük a részemről semmiféle jó viszony nem elképzelhető.
Õszintén mondta volna? Feria úgy érezte, e szavak túlontúl csiszoltak, túlontúl
kimódoltak. Látta, ez a nő a legkomolyabb értelmi képességekkel van ellátva. A
legbölcsebb férfi sem tudná felérni ésszel. Lehet, hogy látszólag sokat ígér, de
soha ne bízz egyetlen szavában sem!
– Őfelsége boldogan fogja hallani, Madam – szólt udvariasan, majd a
félreértések elkerülése végett hozzátette: – Végül is, kegyelmed őneki fogja
köszönhetni a koronáját, hisz ő beszélte rá a királynét kegyelmed örökösként
való megnevezésére.
– Nem, nem, uram! – kiáltott fel Erzsébet kissé szenvedélyesen. – Nem
Fülöpnek köszönhetem majd a koronát, hanem az angol nép szeretetének.
Odaadóan ragaszkodom a népemhez, és szíve mélyén tudja ezt a királynő is. Vox
populi, vox Dei, ne feledje! – Látván a férfi sértettségét, hozzátette: – Ám
természetesen hálás vagyok a királynak is az érdekemben tett erőfeszítéseiért.
Feria eltökélten ragaszkodott küldetéséhez.
– Őfelsége annak gondját is magára vette, hogy fenségedet kiházasítsa,
Madam.
Erzsébet mosolygott. Hátravetette gyémántszálakkal díszített hosszú haját, és
elegáns ujjaival megsimította az arcát.
– Tudom, hogy hozzá akart adni a savoyai herceghez, de őszintén szólva
láttam, hogyan veszíti el nővérem a nép szeretetét annak eredményeképp, hogy
külföldre házasodott. Nem kívánok tiszteletlen lenni, de kegyelmed is nyilván
tudatában van ennek, és értékelni fogja, ha nem kívánom elkövetni ugyanezt a
hibát.
Látván a herceg elkámpicsorodott arcát – netán tényleg arra készült, hogy
szóba hozza a Fülöppel kötendő házasságot? –, előrehajolt, és dévajul nézett a
férfira.
 – Szeretnék – kuncogott – férjhez menni Arundel grófjához. Állandóan
körülöttem őgyeleg, és szerelmes pillantásokat vet rám.
Feriát megdöbbentette a lány könnyelműsége.
Arckifejezése láttán Erzsébet szájáról lefagyott a mosoly.
– Meg ne botránkozzék, herceg uram! Mostanában jólesik egy kicsit
tréfálkozni, miután – a jó ég tudja, miért – az elmúlt években igen kevés
lehetőségem nyílt az effélére.
– Tudom, fenség – felelte csöndesen. Szünet állt be a beszélgetésben.
– A trónhoz vezető utat nem volt épp könnyű végigjárnom – elmélkedett
Erzsébet –, és még most sem értem a végére. Nem akarok idő előtt házassággal
foglalkozni. De ha arra gondolok, mi minden történt velem nővérem uralkodása
alatt, végtelen felháborodást érzek. Hisz az időszak java részében gyanú alatt
álltam – teljesen alaptalanul, mint tudja –, sőt az életem is veszélyben forgott.
Nem, valóban nem volt könnyű út. – A szeme csillogott. – De a barátaimmal
szerencsém volt. Cecillel, például – korábban bemutattam kegyelmednek. Már ki
is neveztem titkárommá, bölcsessége és hűsége okán.
– Okos választás – ismerte el Feria. Eretnekek és felségárulók mind egy
szálig, gondolta, mikor Erzsébet felsorolta a szolgálatára kiválasztott férfiakat.
Mindazonáltal nem tudta elfojtani csodálatát a leány tisztánlátása és éles esze
iránt. Ez a nő pontosan tudja, mit akar, s hogy amit akar, miképpen érje el.
Kétségtelen, hogy erős uralkodó lesz. És megvan benne a Tudorok elbűvölő
bája, akárcsak a Tudorok fondorlatossága. Mennyire hasonlít apjára, gondolta
Feria.

Mikor Mária rövid időre magához tért hosszú eszméletvesztéséből, Susan

Clarencieux-t látta az ágya mellett. A hűséges asszony szeme tele volt könnyel.
– Ne sírj miattam – mormolta a királynő. – Ahova megyek, ott nem lesz
szükségem könnyekre. És élénk álmaim azt sejtetik, hogy a mennyországba
kerülök. Apró, angyalszerű gyermekeket látok, akik mézédes zenével
gyönyörködtetnek, és az e világinál magasabb rendű vigaszt jelentenek
számomra. – Megbolydult tudata nyilván azokat a gyermekeket vetítette szeme
elé, akikre mindig vágyott, ám akiket végül nem kapott meg a sorstól. A
gyermekeket, akiket karja mindig is ringatni szeretett volna.
Megérkeztek a papok, hogy szentmisét celebráljanak az ágya mellett.
– Ez a legkomolyabb vigaszom – közölte velük, boldogan véve magához az
ostyát.
Ám később, ahogy kedvetlenül feküdt a párnáin, kicsordultak a könnyei.
– Fülöp király miatt sír – mondták a ladyk.
 – Nem – hallották aztán a halk hangot az ágy felől. – Nem csak azért. A
legnagyobb kudarcom miatt sírok. Mikor meghalok, a „Calais” szót látják majd
a szívembe írva. – Mária arca megvonaglott a fájdalomtól.
A hosszú novemberi éjszaka során érezte, ahogy elszáll belőle az élet.
– Hívassák Erzsébet húgomat! – kérte maradék erejét összeszedve a körülötte
állóktól. – Biztassák arra, hogy őrizze meg a római hitet!
– Így lesz, drága Madam – ígérték. Aztán látták, hogy ismét álomba zuhant.

És az emberek csak áradtak Hatfieldbe továbbra is. Az északi országút hosszú

mérföldeken át telezsúfolódott lovakkal, hintókkal és málhás öszvérekkel. Az
udvaroncok és más notabilitások özönlöttek a trónörököshöz. És Erzsébet,
minden hálája ellenére, döbbenten nézte, mi folyik körülötte.
A királynő még él, gondolta. Elsődlegesen mégiscsak őneki tartoznak
engedelmességgel. De nem, erről láthatólag megfeledkeztek. A jövendő
uralkodó kegyeiért folytatott versenyfutásban sorsára hagyták asszonyukat,
haljon csak meg egyedül. Nos, ebből le kell vonni a tanulságot, mondta
magában. Ha nálam is felmerül majd a trónutódlás kérdése, sosem szabad
elárulnom a döntésemet. Hadd találgassanak halálom pillanatáig!
Ahogy felkelt a hajnal, ismét misét celebráltak, és Mária világos hangon
mondta a responzóriumot. Az Úr-felmutatásnál mindannyian jól látták a
remegését, miközben áhítatosan meghajtotta elcsigázott fejét.
Aztán, mikor az asszonyai sürgölődni kezdtek a hálószobában, hogy mindent
elrendezzenek, ismét elaludt. Ám később, amikor újra ránéztek, úgy látták,
álmában csöndesen jobblétre szenderült. A királynő bárányszelídséggel lépett át
a halál kapuján.
Hideg novemberi nap volt, és még a szél is süvített, ám ez Erzsébetnek soha
nem jelentett akadályt. Egy gyors reggeli után már kint is volt a friss levegőn,
szaladva vágott át a hatfieldi parkon, boldogan, hogy ez egyszer végre egyedül
lehet. Megkönnyebbülten hagyta ott a hemzsegő, izgatottan várakozó palotát.
Vastag köpenyébe burkolózva hamarosan letelepedett egy óriási tölgyfa alá, és
az Újtestamentumot kezdte olvasni görög eredetiben, mikor a távolból ügető
lovak patakopogására lett figyelmes. A hang egyre közelebbről hallatszott.
Végül feltűnt három lovas, a parkon át a ház felé ügettek. Erzsébet megvonta a
vállát, és visszamerült az olvasásba. Újabb szerencsevadászok, gondolta
megvetően. Ám ekkor világossá vált, hogy a lovasok észrevették, hisz
visszafordították paripáikat, és felé indultak. Mikor közelebb értek, felismerte
Arundel grófját, Pembroke grófját, ott pompáztak a nyeregben önnön
fontosságuktól eltelve, kettejük között pedig Throckmortont, igen,
Throckmortont!
Mikor felállt, hogy köszöntse őket, a szíve eszeveszettül kalapálni kezdett.
Íme, ütött az óra, ebben biztos volt. Úgy érezte a várakozásnak ezekben az
utolsó, végtelen pillanataiban, hogy a Végzet és a Gondviselés egész eddigi
életében a most következő küldetésére készítette fel. E küldetés kedvéért
vigyáztak az életére! Minden gond, baj, rettegés és akadály, ami szorongatta –
törvénytelen státusa, édesanyja kivégzése, bizonytalanságban töltött
gyermekkora, az admirálissal való botrány, a vallási veszedelmek, a trónközelség
veszélye, towerbeli fogsága és a rá következő házi őrizet, Mária
bizalmatlansága, a kellemetlen törekvések a kiházasítására akarata ellenében
is… Nos, mindegyiket túlélte, méghozzá azért, ami most vár rá. Mi másból
fakadhatna ez, mint Isten akaratából?

A lordok leszálltak lovaikról, és térdre borultak előtte a nedves füvön.

– Meghalt a királynő. Éljen a királynő! – kiáltották ünnepélyesen. Ekkor
Throckmorton felállt, és kezébe nyomta az ígért szent jelet: a koronázási gyűrűt.
Erzsébet kiáltani akart, elkiáltani diadalát és háláját az Úrnak, de egyetlen szó
sem hagyta el ajkait. Nem tudott megszólalni, annyira túláradtak benne az
érzelmek. Levegő után kapkodva borult a földre, szíve lángolt a hálaérzettől.
– Az Úr akarta így – jelentette ki, végre megtalálva a hangját. – Csodával
határos, hogy ez megtörténhetett.
Aztán összeszedte magát, és felállt, csókra nyújtva kezét az előtte térdeplő
uraknak, immáron alattvalóinak. Kérte őket, kísérjék vissza a házba. Gyors
léptekkel sétáltak át a parkon. Erzsébet felemelt feje, büszke tartása azt jelezte,
amit minden ízében érzett: ő a királynő. Ez az én országom, gondolta, ahogy
elnézte az óriási füves térséget, a hatalmas fákat, a távoli kunyhókat s az előtte
magasodó csodás épületet – ez az én Angliám! És így, háta mögött a lovukat
kantárszáron vezető lordokkal, odaért a hatfieldi palotához, hogy fogadja népe
mámoros ünneplését. A palota udvarán pedig ott feszített fehér paripáján Lord
Robert Dudley. Megemelte tolldíszes kalapját, és mélyen meghajolt a nyeregben,
szeme szenvedélyesen csillogott.
 Utószó

I. Erzsébet gyermek- és ifjúkorának elbeszélése során igyekeztem a lehető

leghívebben ragaszkodni az ismert tényekhez. A könyvben előforduló szereplők
és események egytől egyig a történelem részei, s a párbeszédek többsége is –
habár helyenként némileg modernizálva – valóban elhangzott szavak alapján
íródott, méghozzá olyanok szavain, akik abban az időben éltek (néha másik
szereplő szájába adva, az adott nézőpont érvényesítése érdekében).
Természetesen éltem az írói szabadságjogával is, és néhol bizonyos eseményeket
összesűrítettem, különösen a könyv utolsó fejezeteiben. Voltak témák, melyeket
csak egy beszélgetésbe illesztettem bele, holott akár kettő-háromba is lehetett
volna, néhány jelentéktelen epizódot pedig egyszerűen kihagytam a fölösleges
ismétlés elkerülése végett, ugyanis ezek pusztán visszhangozzák a korábban
történteket.
Nem szeretnék mentegetőzni amiatt, hogy a drámai hatás érdekében egy olyan
szálat is beleszőttem a történetbe, mely ellenkezik mindazzal, amit történészként
gondolok! Valóban: a múltban több alkalommal is – könyvben, előadásban,
rádióban, tévében – szenvedélyesen érveltem azon meggyőződésem mellett,
hogy Erzsébet ténylegesen az a „szűz királynő” volt, akinek hirdette magát, hisz
úgy tűnik, minden történelmi forrás ezt a feltevést támasztja alá. Ugyanakkor
ami a magánéleti eseményeket illeti, ezekről senki esetében nem lehet biztos
tudásunk. Voltak bizonyos pletykák. Voltak bizonyos legendák. Ezekre
alapoztam regényem legvitathatóbb mozzanatát: Erzsébet teherbe esését.
Történészként nem állítanám, hogy akár ez meg is történhetett – de
regényíróként úsztam a szabadság mámorában, hogy föltehetem a kérdést: és mi
van, ha mégis?
Történeti forrás bizonyítja, hogy 1548-ban szárnyra kelt a szóbeszéd: Erzsébet
elvetélt Seymourtól születendő gyermekével. Feljegyezték, hogy „először nyár
közepén lett rosszul”, Cheshuntba való érkezése után egy hónappal, s a betegség
kitartott késő őszig. Ezalatt pedig Mrs. Astley szerint az épület egy-mérföldes
körzetén belül maradt. A betegségről szóló információk gyérségét éppenséggel
az is eredményezheti, hogy azok, akik a botrány elkerülésében voltak érdekeltek,
igyekeztek mindezt eltitkolni.
 Az Erzsébet és az admirális kapcsolatáról szóló pletyka bizonyosan élt még
1549-ben is. Jane Dormer, Feria hercegnője, Tudor Mária barátnője – nem éppen
elfogulatlan forrás tehát – sok-sok évvel később idézte fel a történetet, miképpen
tett látogatást egy rejtélyes gentleman egy vidéki bábaasszonynál. A férfi
bekötötte az asszony szemét, és úgy vitte a lován egy számára ismeretlen
uradalmi kastélyba, hogy segédkezzen egy „szépséges ifjú hölgy” szülésénél.
Amint a gyermek megszületett, a férfi brutálisan „elpusztította szegényt”. A bába
nem tartotta a száját, és hamarosan híre kelt, hogy az ifjú hölgy ki más lett volna,
mint Erzsébet, habár az asszony egyáltalán nem volt bizonyos ebben. Ezek
volnának az eredeti források, melyekre a regény e részét alapoztam, miközben
történészként inkább azt hangsúlyoznám: láthatólag nincs semmilyen
megbízható bizonyíték arra, hogy Erzsébetnek vetélése lett volna, és kizárólag
pletykákra és feltevésekre támaszkodik, aki él ezzel a feltételezéssel.
Seymour admirális reggeli hancúrozásait Erzsébettel, valamint a ruha
szétszabdalásának sokkoló epizódját teljes mértékben tények támasztják alá. Az
viszont csak a regény írása közben merült fel bennem, hogy a Kat Astleyről
alkotott hagyományos kép, miszerint egyszerűen szerető és védelmező
anyafigura lett volna Erzsébet életében, valahogy nem tökéletesen egyezik azzal,
amit a Thomas Seymour-afférban tanúsított viselkedéséről tudunk. Ezért szőttem
a cselekménybe azt a mellékszálat, mely megmagyarázza a motivációit, hogy
mit miért tett úgy, ahogy tett. Arra mindenesetre van adat, hogy közvetlenül
Katalin királyné halála után Kat unszolni kezdte Erzsébetet, menjen már hozzá
Seymourhoz.
Mária gyanakvása Erzsébet apai származásával kapcsolatban teljes mértékben
történelmi tény. Ez a gyanú, szemben a regényben írtakkal, soha nem oszlott el
Máriában. A mai olvasók a gyermek Erzsébetet már-már irreálisan koravénnek
fogják találni. Ezért sem mentegetőzöm, ugyanis tény, hogy életkorához képest
kivételesen fejlett volt, valamint félelmetesen intelligens és éles eszű. A
regényben ábrázolt koravénségét bőségesen igazolja a híres mondat, amit a
háromévesnél is fiatalabb Erzsébet mondott a háznagy urának – „Why, governor,
how hath it, yesterday Lady Princess, and today but Lady Elizabeth?” [„Hogy
lehet az, háznagy uram, hogy tegnap még hercegnőnek nevezett, ma pedig már
csak Erzsébet úrhölgynek?”] –, valamint az olyan levelek, amilyen az 5.
fejezetben található, Anna királynénak írott levél is, nem beszélve saját anyai és
tanári tapasztalataimról.
Erzsébet édesapja iránti csodálata, s ahogy halála után őrizte az emlékét,
szintén alaposan dokumentált. Ugyanakkor valójában semmilyen bizonyítékunk
nincs anyja iránt táplált érzelmeire, és arról sem alkothatunk fogalmat, bűnösnek
vagy ártatlannak tartotta-e Boleyn Annát. Úgy sejtem, anyja sorsának irtózatos
részletei túlságosan ijesztőek ahhoz, hogy egy gyermeknek a maguk
teljességében elmeséljék őket, s hogy a lány csak fokozatosan ismerte meg a
történet egészét. Azt sem tudjuk, Henrik miért űzte el az udvartól Erzsébetet
1544-ben – a leírt előzmények egytől egyig a képzeletem szüleményei. A
természetfeletti jelenetek fiktívek, ám leírásuk édesanyám soksok évvel ezelőtti
élményein alapulnak.
A Tower vízre nyíló kapujára mindenütt mint a felségárulók kapujára utaltam,
holott a 17. századig nem ekként tartották számon. Az előzéklapon látható a 16.
fejezetben ismertetett híres levél fakszimiléje, melyet Erzsébet Towerbe kerülése
előestéjén írt I. Máriához. Történeti forrás nem támasztja alá a magát makacsul
tartó szájhagyományt, miszerint Erzsébet és Robert Dudley közös towerbeli
raboskodásuk során találkoztak volna, sőt talán vonzalom is ébredt volna
közöttük, én azonban nem kíméltem meg őket ettől a találkozástól.
Erzsébet történetében minden megvan, ami egy igazi drámához kell:
feszültség, tragédia, intrika, valamint az a dinamika, mely az erős és eleven
karakterek állandó ütközéséből fakad. Az általam felhasznált források
felsorolására itt nincs hely. Az érdeklődő olvasót inkább az alábbi könyveimben
található kimerítő bibliográfiákhoz tanácsolom: The Six Wives of Henry VIII
(VIII. Henrik hat felesége), Children of England: The Heirs of Henry VIII
(Anglia gyermekei: VIII. Henrik örökösei), valamint Elizabeth the Queen
(Erzsébet, a királynő).
Mindenekelőtt arra törekedtem, hogy hűséges maradjak Erzsébethez, minden
királynők legnagyobbikához, és egészen kisgyermekkorától kezdve hűen
ábrázoljam jellemének fejlődését. Ha valaki, ő aztán igazán emlékezetes nő volt,
és óriási örömöt jelentett, hogy ismét lehetőséget kaptam egy róla szóló könyv
írására.
 Köszönetnyilvánítás

Mindenekelőtt szeretném hálás köszönetemet kifejezni a kiadómnak, Anthony

Whittome-nek (Hutchinson), hogy felvetette ennek a könyvnek az ötletét,
egyúttal a lehetőséget, hogy ismételt lelkesedéssel írjak Erzsébetről. Meg
szeretném köszönni szakavatott és szövegérzékeny szerkesztői tanácsait is. Hála
illeti szerkesztőmet, Kirsty Crawfordot is, akinek könyveit egyébként magam is
nagy élvezettel forgattam, valamint a Hutchinson, Arrow and Ballantine egész
szerkesztőgárdáját, különösen Kate Eltont, James Nightingale-t, Mandy
Greenfieldet és Shona McCarthyt.
Különleges köszönet jár irodalmi ügynökömnek, Julián Alexandernek, aki
mint mindig, most is hihetetlen segítséget nyújtott, s akinek értékes, kreatív
javaslatai jelentősen formálták a regényt. Köszönetet szeretnék mondani
Susanna Porternek is, amerikai kiadómnak (Ballantine), lelkes és hasznos
tanácsaiért.
Le kell rónom hálámat Jeff Cottendennek és Richárd Ogle-nek az újabb
lenyűgöző borítóért. Köszönet jár továbbá a kiadók marketinges, sajtós és
kereskedelmi csapatainak is azért a kiváló munkáért, amelyet gyakran anélkül
végeznek, hogy bármilyen elismerést kapnának érte.
Nem tudom eléggé kifejezni elismerésemet Sarah Gristwood történésznek, az
Elisabeth at Leicester (Erzsébet Leicesterben) című könyv szerzőjének, aki
számtalan sürgető teendője ellenére időt szakított kéziratom elolvasására.
Szakmai javaslatok egész sorát köszönhetem neki. Óriási köszönet továbbá
mindazok kedvességéért, akik a könyv megszületését a legkülönfélébb módon
segítették, köztük Tracy Borman történész, aki maga is épp egy Erzsébetről
szóló könyvön dolgozik, valamint – sorrend nem számít – édesanyám, Doreen
Cullen, fiam, John Weir, lányom, Kate Weir és unokatestvérem, Christine
Armour. És mind az alábbiak: John és Jo Marston, Peter és Karen Marston,
David és Katherine Marston, Samantha Brown (Historic Royal Palaces),
Siobhan Clarke, Ann Morrice, Leza Mitchell, Lesley Ronaldson, Sarah Levine
és Kathleen Carroll (Hampton Court), David Crothers és Richard Stubbings
(Kultures-hock), Alison Montgomerie és Roger England, Jean és Nick Hubbard,
Richard Foreman, Ian Franklin, Kerry Gil-Pryde, Luke atya (Holy Cross,
Carshalton), Pauline Hall, Laurel Joseph (Whitehall, Cheam), Roger Katz és
Karin Scherer (Hatchards), Gary és Barbara Leeds, Patrícia Macleod és Anita
Myatt (Sutton Library), Heather Macleod, Ian Robinson (webszerkesztés),
Shelley és Burnell Tucker, Jane Robins, Jessie Childs, Nicola Tallis, Martha
Whittome, Christopher Warwick, Kate Williams, Pete Taylor, Jo Young, Richárd
McPaul, Linda Collins.
Végül, mint mindig, szerető köszönetem illesse férjemet, Rankint. Mindenkori
odaadó támogatásod nélkül ez a könyv nem született volna meg!