A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Pam Godwin: Dark Notes

© Pam Godwin
Hungarian translation © Goitein Veronika, 2017
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Fordította
GOITEIN VERONIKA

Szerkesztette: Kalocsai Judit

Borítóterv: Faniszló Ádám
Tördelés: NovaBook

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN 978-615-5692-76-5
 A KIADÓ ELŐSZAVA
A MAGYAR KIADÁSHOZ

Egy kiadónak nemcsak feladata, hanem felelőssége is,

hogy a szórakoztatás mellett megosztó és kényes témákat
is felkaroljon. Mi a kiadónál fontosnak tartjuk, hogy
érzékeny kérdésekre is felhívjuk a figyelmet, beszéljünk
róluk.

A Vágyakra hangolva című könyvben a szerző egy

megosztó témát dolgoz fel egy nehéz sorsú lányról, akit a
tanára meghódít és hatalmába kerít. Ez akár velünk,
rokonainkkal és barátainkkal is megtörténhet. Az
áldozatok sokszor nem mernek megszólalni, és néha
rajtunk is múlhat, hogy napvilágra kerüljön.

Figyeljünk és vigyázzunk egymásra!

 1.

IVORY

Szegénység.
Régen könnyebb volt.
Talán azért, mert gyerekkoromból elég kevés emlékem
van. Mert akkor még boldog voltam.
De mostanra csak a gyász, az ordibálás és a befizetetlen
számlák maradtak.
Tizenhét évesen még nem sokat tudok a világról, de
annyit igen, hogy nehezebb elviselni a szeretetlenséget és
a boldogtalanságot, mint az éhséget.
Összeszorul a gyomrom. Talán, ha hányok, mielőtt
elmegyek itthonról, megkönnyebbülök, és kitisztul a
fejem. De nem tehetem meg, mert kellenek a kalóriák.
Mély levegőt veszek, hogy meggyőződjek róla, a legszebb
blúzom gombjai ki fognak tartani, és diszkréten elrejtik
meglehetősen méretes dekoltázsomat. A térdig érő
szoknya most jobban mutat, mint amikor a turkálóban
felpróbáltam, és a balerinacipő… Na mindegy. Töredezik
a talpa és szakadt az orra, de nem tehetek semmit. Nincs
másik cipőm.
Kilépek a fürdőszobából, lábujjhegyen átosonok a
konyhán, remegő kézzel a hajamba túrok. A nedves
tincsek a hátamra omlanak és eláztatják a blúzt. A
fenébe, látszik a melltartóm? Fel kellett volna tűznöm a
hajamat, vagy legalább megszárítanom, de nincs időm.
Még jobban összeszorul a gyomrom.
Jézusom! Nem kéne ennyire izgulnom. Első nap a
suliban. Ezt már rengetegszer végigcsináltam.
De idén végzős vagyok.
Ettől az évtől függ az életem hátralevő része.
Ha hibázom, ha valamelyik vizsgám nem sikerül
tökéletesen, ha áthágom az öltözködésre vonatkozó
szabályokat, akkor a tehetségem helyett mindenki azzal
foglalkozik majd, hogy én vagyok a szegény lány Treme-
ből. Márpedig én arra törekszem, hogy a Le Moyne
Akadémia márványfalai között minden lépésemmel
bizonyítsam azoknak, akik állandóan megítélnek, hogy
ennél sokkal több vagyok.
A Le Moyne az egyik legismertebb, legdrágább elit
művészeti középiskola az országban. Nagyon félelmetes
hely. Kurvára ijesztő. Nem számít, hogy New Orleans
legjobb zongoristája vagyok. Az első évtől kezdve keresik
az indokot, hogy kipenderíthessenek, hogy a helyemre
valami olyan diákot vegyenek fel, aki a tehetsége mellett
anyagi előnyöket is hoz.
Az állott cigarettafüst szaga visszaránt a való életbe.
Felgyújtom a villanyt a konyhában, és egy halom
összenyomott sörösdobozra meg üres pizzásdobozra esik a
pillantásom. A mosogatóban koszos edények
tornyosulnak, a földön csikkek, és az ott micsoda? A
konyhapult fölé hajolok, és a kanálra bámulok, amelynek
valami beleégett az aljába.
Bassza meg! A bátyám a legjobb evőeszközt használja,
hogy kokainozzon? A kanalat haragosan belevágom a
kukába.
Shane azt mondja, nem tudja fizetni a számlákat, állása
nincs a seggfejnek, de a bulizásra bezzeg telik neki.
Ráadásul a konyhában rend volt, amikor lefeküdtem
aludni, bár a fal penészes, és a pultról hámlik a bevonat.
A francba is, hát ez az otthonunk. Csak ennyink maradt.
Anyának és a bátyámnak fogalma sincs, mit meg nem
teszek, hogy a törlesztőrészleteket előteremtsem. És az ő
érdekükben remélem, hogy sosem fogják megtudni.
Valami puhaság törleszkedik a bokámhoz, és odavonja
a figyelmemet. Vörös macskám nagy, aranyszín
szemekkel néz rám, és én azonnal megnyugszom.
Schubert felszegi bundás állát, és a bajuszát a
lábamhoz dörzsöli, farkincája a levegőben. Mindig tudja,
mikor van szükségem egy kis szeretetre. Néha úgy érzem,
ő az egyetlen ebben a házban, aki tudja, mi a szeretet.
– Mennem kell, édesem – suttogom, és lehajolok, hogy
megvakarjam a fülét. – Jó cica legyél, oké?
Kiveszem a kamra hátuljában elrejtett utolsó szelet
banánkenyeret. Örülök, hogy Shane nem találta meg.
Papírtörlőbe csomagolom, és megpróbálok minél
halkabban kisurranni az ajtón.
Lepukkant házunk öt, egymásból nyíló helyiségből áll.
Nincs előszoba, sem közlekedő. Ha megállnék a hátsó
lépcsőn, és a bejárati ajtót célba venném egy puskával,
keresztül tudnék lőni a házon úgy, hogy egyetlen falba
sem ütközne a golyó.
Shane-t is le tudnám lőni. Szándékosan. Mert egy
kibaszott teher rajtam, és csak elpocsékolja az életét.
Nálam kilenc évvel idősebb, úgy hetven kilóval nehezebb,
és az egyetlen testvérem.
A százéves fa hajópadló nyikorog a lábam alatt, és én
visszafojtom a lélegzetemet, hátha felhangzik Shane
részeg ordítása.
Csend van. Hál’ istennek.
Magamhoz szorítom a becsomagolt sütit, és először
anyám szobáján megyek át. Fél órája már jártam itt,
amikor félálomban kibotorkáltam a sötétben a
fürdőszobába. De most a konyhából beszűrődik a fény, és
látom, hogy anya ágyában fekszik valaki.
Meglepetésemben megbotlom, és visszagondolok, mikor
láttam őt utoljára… Két hete? Vagy három?
A szívem kalapál. Talán hazajött, hogy az első iskolai
naphoz sok szerencsét kívánjon nekem?
Három lépéssel az ágy mellett termek. A téglalap alakú
szobák szűkösek és zsúfoltak, de a mennyezet vagy négy
méter magasan van. Apa azt mondta, hogy a tető és a ház
alaprajza a jobb szellőzést szolgálja, meg azt, hogy a
szeretete szabadon keringhessen.
De apa már nincs velünk, és csak a légkondi
penészszagú köhögése kering a házban.
A matrac fölé hajolok, hogy lássam a homályban anya
rövid haját, de helyette sör és marihuána bűze csapja
meg az orromat. Hát persze. De legalább egyedül van.
Egyáltalán nincs kedvem megismerni az éppen aktuális
pasiját, úgyis havonta váltogatja őket.
Felébresszem? Ösztöneim azt súgják, hogy ne, de a
fenébe is, úgy szeretném, hogy megöleljen.
– Anya? – suttogom.
A takaró alatt mocorgás támad, és egy mély nyögést
hallok. Férfihang, és rettenetesen jól ismerem.
Hátrálok, és jeges rémület önt el. Mit keres a bátyám
legjobb barátja az anyám ágyában?
Lorenzo vastag karja lendül, elkapja a nyakamat, és
maga felé húz.
Leejtem a süteményt, ahogy kapálózom, hogy
elmeneküljek, de Lorenzo erős, aljas, és a nem ismeretlen
fogalom számára.
– Nem! – mondom mindenesetre, az ijedségtől szinte
kiabálva. Hevesen ver a szívem. – Hagyd abba!
Az ágyra ránt, hasra fektet, és izzadt teste alá gyűr.
Sörtől bűzlik a lehelete. A súlya, a keze… ó, te jó ég, az
erekciója… A seggemhez nyomja, feltűri a szoknyámat, és
a fülembe liheg.
– Szállj le rólam! – rémülten csapkodok, ujjaim a
paplant karmolják, de semmit nem érek vele. – Nem
akarom! Kérlek, ne…
A tenyere a számra tapad, lefog, és elhallgattat.
A testem lefagy, elzsibbad, összeomlik, mintha
meghaltam volna. Elkülönül tőle az elmém. Hagyom, hogy
a lelkem elmeneküljön, a biztonságra koncentrálok, arra,
amit szeretek. Magam köré vonom a sötétséget, lágy
zongorafutamokba burkolózom, aszimmetrikus
ritmusokba. Szkrjabin 9. szonátája. Látom az ujjaimat,
ahogy táncolnak a billentyűkön, hallom a szívbemarkoló
dallamot, és minden hangjegy rezgése mélyebbre von a
Fekete Misébe. El a hálószobából. El a testemből. El
Lorenzótól.
Egy kéz a blúzomat rángatja, megmarkolja a mellemet,
de én elrejtőzöm a disszonáns dallamokban, óvatosan
játszom őket, elvonom a figyelmemet. Itt nem bánthat. Itt
a zenémmel vagyok. Itt soha többé nem bánthat.
Lorenzo fészkelődik, keze a fenekemen, a bugyimban,
durván bökdös hátul, az ánuszomnál, amely mindig
vérzik miatta.
A szonáta szertefoszlik a fejemben, és megpróbálok újra
az akkordokra figyelni. De az ujjai nem nyugszanak,
kényszerít, hogy tűrjem az érintését, a tenyere
betapasztja a számat. Levegőért kapkodva rugdalózom, a
lábam az éjjeliszekrénynek csapódik. Megrúgom a
lámpát, és az csörömpölve lezuhan.
 Lorenzo megdermed, és még erősebben betapasztja a
számat. Hangos dörömbölést hallok, Shane ököllel veri a
szobája falát. Meghűl bennem a vér.
– Ivory! – ordít a bátyám. – Te szaros kis ribanc, mi a
faszért ébresztettél fel?!
Lorenzo lemászik rólam, és visszahátrál a fénybe, a
konyhaajtó mellé. Mellkasa tele van törzsi tetoválásokkal,
keskeny csípőjén lötyög a bő tréningnadrág. Ha valaki
nem ismeri, akkor kigyúrt testét, markáns, latin-amerikai
vonásait vonzónak is találhatná. De a látszat csal, a lelke
csupa mocsok.
Legurulok az ágyról, lesimítom a szoknyámat, és
felkapom a földről a becsomagolt süteményt. Ahhoz, hogy
a bejárati ajtót elérjem, át kell mennem Shane szobáján
és a nappalin. Talán a bátyám még nem kászálódott ki az
ágyból.
Remegve, hevesen dobogó szívvel szaladok be a szobája
sötétjébe, és… jaj!… pont nekiütközöm.
Számítok rá, hogy ütni fog, úgyhogy kitérek, de a másik
kezével pofon vág. Az ütés erejétől visszatámolygok anya
szobájába, és ő jön utánam, tekintetét alkohol és drog
homályosítja el.
Pedig régen apára hasonlított. De az rég volt…
Shane haja napról napra jobban hullik, arca egyre
beesettebb, hasa röhejes edzőtermi bermudái fölé lóg.
Négy éve nem edzett, amióta elszökött a
haditengerészettől. Akkor siklott ki az életünk.
– Mi… a… faszért… – szólal meg, és arcát az enyémhez
nyomja – ébresztesz fel mindenkit, reggel öt óra van, a
kurva életbe!
Tulajdonképpen mindjárt hat, és nekem még egy gyors
kitérőt is kell tennem, mielőtt a háromnegyed órás utat
megtenném az iskolába.
– Iskolába megyek, seggfej – kihúzom magam, pedig
rettegés szorítja össze a gyomromat. – Inkább
kérdezhetnéd, mit keres Lorenzo anya ágyában, miért
fogdos engem, és miért üvöltöttem, hogy hagyja abba.
Követem Shane tekintetét a barátjára. Lorenzo arcáig
felkúszik a kopott tetkó, alig látszik a borosta alatt. De a
nyakán a friss tetoválás olyan fekete és égő, mint a szeme.
Az van a bőrére varrva: Pusztíts! És ahogy rám néz, ezt
ígéretnek veszem.
– Megint kikezdett velem a húgod – Lorenzo tekintete az
enyémbe fúródik, nyílt rosszindulat ül az arcán. – Tudod,
milyen.
– Kurvára nem igaz! – Shane-hez fordulok, a hangom
könyörgőre vált. – Nem hagy békén! Ahányszor hátat
fordítasz, lerángatja a ruhámat és…
Shane torkon ragad, és az ajtófélfához csapja a fejemet.
Megpróbálok kitérni, kibújni az őrjöngése elől, de a szám
pont az éles sarokhoz vágódik.
Fájdalom hasít az ajkamba. Vér ízét érzem, felemelem
az államat, nehogy a ruhámra menjen.
Shane elenged, szeme homályos és ködös, de a gyűlölete
perzsel, jobban, mint valaha.
– Ha megint mutogatod a csöcsödet a barátaimnak, le
fogom vágni, megértetted?!
A mellemre kapom a kezem, és elszorul a szívem,
amikor érzem, hogy nyitva a blúzom nyaka. Legalább két
gomb leszakadt. A fenébe! A konzervatórium fegyelmit fog
adni, de talán el is tanácsolnak. Kétségbeesetten
pásztázom az ágyat és a padlót, apró műanyag gombokat
keresek a szétdobált ruhák között. Sosem fogom
megtalálni őket, viszont, ha nem indulok, az még több
vérrel és leszakadt gombbal fog járni.
Megfordulok, kiviharzom Shane szobájából, haragos
kiabálásától csak meggyorsítom a lépteimet. A nappaliban
felkapom a táskámat a kanapéról, ahol aludni szoktam,
és egy pillanat múlva már kint is vagyok.
Megkönnyebbülten fellélegzem a szürke ég alatt. A nap
majd csak egy óra múlva kel fel, a kihalt utca egészen
csendes.
Kilépek a kertből, és megpróbálom kiirtani az előző tíz
perc emlékét a fejemből. Egy táskát képzelek magam elé,
régimódi, barna bőrtáskát sok csattal. Ideteszem a
rémisztő emléket, aztán elképzelem, hogy a táska az
udvaron van, és ott is marad, mert nem bírom és nem
akarom cipelni.
Hamar elérem a 91-es busz megállóját. Ha sietek, még
lesz időm beugrani Stogie-hoz a következő busz előtt.
Megkerülöm a fákkal szegélyezett utakat tarkító
kátyúkat, elhaladok egy sor kis vityilló és kockaház
mellett. Mindegyik élénk színekre van festve, és a déli
államokra olyan jellemző kovácsoltvas korlátok,
gázlámpák, zsalugáterek, díszes ereszcsatornák ékesítik
őket. Így kevésbé tűnik fel a sok lepukkant terasz, a
graffiti és a rengeteg rothadó szemét. Számos gazos, üres
telek is van az utcában, a legutóbbi hurrikán emlékére.
De Treme varázsa a termékeny talajban, a
kultúrtörténetben és az emberek mosolyában él, akik ezt
a városrészt nevezik otthonuknak.
Például Stogie.
Odaérek a zeneboltja ajtajához. Már nyitva is találom a
boltot. Hiába, hogy alig van vásárló, Stogie azonnal kinyit,
amint felébred. Hiszen ebből él.
Megszólal a csengettyű, ahogy belépek. A tekintetem
máris a sarokban álló régi Steinway zongorát keresi.
Amióta az eszemet tudom, minden nyarat itt töltöttem, és
addig zongoráztam, amíg már sajgott a hátam és zsibbadt
az ujjam. Ebből egy idő után az lett, hogy Stogie felvett
engem alkalmazottnak. Intézem a vásárlókat, a
könyvelést, a leltárt, mindent, amire szüksége van. De
csak nyáron, amikor nem tudok másként pénzt keresni.
– Ivory? – Stogie rekedtes baritonja visszhangzik a kis
boltban.
Leteszem a banánkenyeret az üvegpultra, és
visszakiabálok.
– Csak hoztam egy kis reggelit!
Hallom, ahogy csoszogva közeledik. Görnyedt alakja
kilép a hátsó lakrészből a bolt mögül. Kilencvenéves a
bácsi, de fürgén mozog, úgy jár-kel az üzletben, mintha
nem is kínozná ízületi gyulladás.
 Sötét szeme homályos, látszik, hogy gyenge már a
látása, de ahogy közelebb lép, tudom, hogy azonnal
feltűnik neki a két hiányzó gomb és a feldagadt ajkam.
Baseballsapkája alatt gondterheltebbé válnak a ráncok.
Látta már korábban is, mit tesz velem Shane, és hálás
vagyok, amiért sosem faggat, sosem sajnálgat.
Valószínűleg én vagyok az egyetlen fehér lány a
környéken, és az biztos, hogy én vagyok az egyetlen, aki
magániskolába jár, de ennél több különbség nincs köztem
és mások között errefelé. Treme-ben ugyanolyan
szokványos az életem, mint a Bourbon Streeten a szétszórt
üveggyöngyök.
Stogie alaposan végigmér, és a bajuszát vakargatja. Ősz
bajuszkája egészen feltűnő fekete arcbőrén. Reszket a
karja, és kihúzza magát, hogy palástolja fájdalmait.
Hónapok óta egyre romlik az állapota, és nem tehetek
érte semmit. Nem tudom, hogyan támogathatnám,
hogyan könnyíthetnék a szenvedésén, és ez iszonyatosan
fáj nekem.
Láttam, hogy áll anyagilag. Nem tud gyógyszert venni,
sem orvoshoz járni, de még rendesen enni sem.
Alkalmazottra végképp nem telik neki, így elég keserédes
volt, hogy nyáron mégis itt dolgoztam. Amikor tavasszal
befejezem a Le Moyne Akadémián a tanulmányaimat,
elmegyek Treme-ből, és Stogie már nem fogja
kötelességének érezni, hogy gondoskodjon rólam.
De róla ki fog gondoskodni?
Egy zsebkendőt vesz elő inge zsebéből, és remegő kézzel
a számhoz emeli.
– Igen csinos vagy ma reggel – néz rám ravaszkásan. –
És úgy látom, aggódsz.
Lehunyom a szemem, amíg letörölgeti a vért. Már tudja,
hogy a legszilárdabb pártfogóm, a zenetanárnőm
felmondott a konzervatóriumban. Mrs. McCracken már
három éve tanított, és ő volt a Le Moyne-ban az egyetlen,
aki mellettem állt. Most, hogy elveszítettem a támogatását
az ösztöndíjam ügyében, kezdhetek mindent elölről.
– Már csak egy év. – Kinyitom a szemem, és Stogie
szemébe nézek. – Egy év alatt kell meggyőznöm az új
zenetanárt.
– Ehhez csak egyetlen pillanat kell. De abban a
pillanatban nagyon jelen kell lenned.
Pár háztömbbel odébb áll meg a 91-es busz. Huszonöt
perc az út. Aztán tíz perc séta az iskolához. Az órámra
pillantok. Időben ott leszek. Gombok nélkül, felhasadt
szájjal, de legalább az ujjaim épek. Minden pillanatban
jelen leszek.
Végignyalom a sebet, és megrémülök, mennyire
feldagadt a szám.
– Látszik?
– Igen. – Stogie a szeme sarkából pillant rám. – De nem
annyira, mint a mosolyod.
Önkéntelenül elmosolyodom, tudom, hogy pont ezt
szerette volna.
– Hogy maga micsoda szívtipró!
– Csak az igazán arra érdemes hölgyeknek. – Kinyit egy
kacattal teli fiókot, és reszketeg kezével kutat benne a
gitárpengetők, madzagok, szögek között… Mit keres
vajon?
Ó! Kiveszem a biztosítótűt az ujjai közül, és megpróbálok
találni egy másikat is.
– Van még?
– Csak ez az egy.
Kicsit megigazgatom a blúzomat, és sikerül rendesen
összetűznöm az elejét. Hálásan Stogie-ra mosolygok.
Barackot nyom a fejemre, és int, hogy induljak.
– Menj már. Indulj neki!
Igazából azt mondja: menj, tanulj, hogy kikerülj
otthonról. És Treme-ből. Ebből az életből.
– Úgy lesz. – A sütit a pultra teszem.
– Jaj, ne már. Ezt inkább vidd te.
– Az iskolában kapok ebédet.
Tudom, hogy tudja, hogy ez nem igaz, de elfogadja.
Megfordulok, és már indulnék, amikor kézen fog, de
olyan erősen, ahogy nem is gondoltam, hogy telik tőle.
– Szerencsések, hogy oda jársz. – Sötét szeme megvillan.
– Szerencsés flótások mind. Ne hagyd, hogy erről
megfeledkezzenek!
Igaza van. A családom ugyan nem tud nagy
adományokkal hozzájárulni az alapítványhoz, és
nincsenek befolyásos rokonaim, de nem vagyok koldus!
Tízéves voltam, amikor a konzervatóriumi
tanulmányaimat előre, hiánytalanul kifizettük, és
tizennégy évesen eleget tettem a felvételinek egy
meghallgatáson, akárcsak a többi diák. Amíg a többieknél
jobban tanulok, jobban játszom, jobban fogalmazok, és
jobban viselkedem, az akadémia nem ágálhat, hogy
kizárjon.
Puszit nyomok Stogie ráncos arcára, és a buszmegállóba
indulok. Nem tehetek róla, de ismét elönt az aggodalom.
Mi lesz, ha az új zenetanár utálni fog, ha nem hajlandó
mentorálni, ha nem hajlandó támogatni a továbbtanulási
terveimben? Apu kétségbe lenne esve. Istenem, ez
annyira fáj. Vajon apu figyel rám fentről? Látta vajon, mit
meg nem teszek a megélhetésért? És ezt mind újra meg
kell tennem, akár már ma éjjel. Vajon úgy hiányzom neki,
ahogy ő nekem?
Néha iszonyúan fáj az űr, amit maga mögött hagyott.
Elviselhetetlenül. Néha fel akarom adni, hogy utána
mehessek, akárhol is van most.
Ezért aztán különösen oda fogok figyelni a mai nap
legnagyobb kihívására.
Mosolyogni fogok.
 2.

EMERIC

Amint a kora reggeli tanári kari értekezlet véget ér,

ragyogó új kollégáim kirajzanak a könyvtárból, egyszínű,
feszes zakóban és a kopogó sarkú cipőikben. Én ülve
maradok az asztalnál, s várom, hogy szétszóródjon a
horda, miközben a szemem sarkából Beverly Rivardot
figyelem. Még mindig egyfajta főnöki pózban ül az
asztalfőnél, s még csak rám sem pillantott azóta, hogy
bemutatott engem az értekezlet elején. De megteszi ezt,
amint a terem kiürül. Kétségtelen, hogy van még egy
napirendi pont, amit meg kell beszélnie velem. Privátban.
– Mr. Marceaux! – néz rám élesen, miközben
keresztülsiklik a márványpadlón, meglepően csendesen
téve egyébként magabiztos lépteit, s becsukja az ajtót az
utolsó ember mögött. – Csak egy szóra, mielőtt elmegy.
 Több lesz az, mint egy szó, de én nem akarom
jelentéstani megjegyzésekkel kibillenteni őt abból a
pozícióból, amiben meggyőződése szerint fölém helyezi
magát. Vannak egyéb, leleményesebb módszerek is,
amelyekkel térdre kényszeríthetem őt.
Összekulcsolt kézzel hátradőlök a bőrszékben, egyik
könyököm az asztalon, bokám a térdemen.
Tekintetemmel rátapadok, mert ő az a fajta nő, aki
mindenkitől akar valamit, amit ő akarata és nézete
szerint bármikor manipulálhat. Tőlem egyelőre csak
figyelmet kap.
Beverly körbesétálja a hosszú asztalt, divatos kosztüm
van rajta, karcsú alkatára szabva. Húsz évvel idősebb
nálam, de a korát figyelemre méltó eleganciával viseli.
Hangsúlyos arccsont. Szigorú, arisztokratikus arcvonások.
Épp csak egy-két ránc fakó arcbőrén.
Nehéz megmondani, hogy a tarkójánál összefogott haja
őszes-e vagy szőke. Hiúságával nehezen tudná vonzani a
férfiak tekintetét, bősz büszkesége inkább
felsőbbrendűségében mutatkozik meg, ahogy másokat
utasít, és ahogyan elvárja, hogy alárendeltjei egymással
tülekedve nyalják a seggét.
Első és egyetlen találkozásunk a nyár folyamán
valamelyest felfedte a természetét. A többit
kikövetkeztettem. Nem a jóságos szíve miatt vagy
megfeszített küzdelem árán lett a Le Moyne igazgatója.
Nagyon jól tudom, hogy lehet egy ilyen előkészítő iskola
vezetői székébe kerülni.
 És azt is tudom, milyen könnyű ezt a pozíciót elveszíteni.
Ahogyan felém ballag, tekintete elréved a mahagóni
könyvespolc rései között, a könyvtárosi asztalig és a
távolban lévő üres pamlagok felé. Igen, Beverly, egyedül
vagyunk.
Leereszkedik a mellettem lévő székre, keresztbe teszi a
lábait, s mesterkélt mosollyal teszi fel a kérdést:
– Berendezkedett az új házában?
– Ne tegyünk úgy, mintha érdekelné!
– Rendben. – Ápolt körmeit végighúzza a szoknyája
felett. – Barb McCracken ügyvédje hívott. Úgy néz ki, úgy
döntött, nem fog csendben lelépni.
– Nem az én dolgom. – Megvontam a vállamat. – Maga
azt mondta, kézben tartja a dolgot.
Talán Beverly nem is olyan hozzáértő, mint amilyennek
gondoltam.
Hümmögött, s mosolyát ezúttal szűkebbre szabta.
– Megoldottam.
– Rátett még egy adag pénzt?
Mosolya elillant.
– Többet, mint amennyi indokolt lett volna, egy szaftos
kis összeget… – Hátradőlt a széken, és keresztülbámult a
szobán. – Na, mindegy. Vége van.
Egy félmosollyal adom egyértelmű jelét annak, hogy jól
szórakozom.
– Talán máris megbánta az egyezségünket?
Újból rám szegezi a tekintetét.
– Ön kockázatot jelent nekünk, Mr. Marceaux. – Szemei
fagyosan néznek engem, miközben felém fordul a széken.
– Hány állásajánlata volt a shreveporti kudarc óta? Hm?
Gúnyolódása dühöt gerjeszt bennem, ettől az árulástól
felmegy bennem a pumpa. Habár égeti a torkomat a
méreg, csupán felvonom a szemöldökömet.
– Rendben. Nos, hát… – Szemtelenül elfintorodik. Vagy
bizonytalanságból. Talán mindkettő. – A Le Moyne
páratlan hírnévnek örvend, amelyet az én felelősségem
fenntartani. McCracken távozása és a szándék, miszerint
önt alkalmazzuk az ő pótlására, nemkívánatos
gyanakvást keltett.
Miközben Shreveport tönkretette a szakmai
hírnevemet, a felmondásom okát sohasem hozták
nyilvánosságra. Ugyanakkor az emberek beszélnek
mindenfélét. Gyanítom, hogy a Le Moyne tanári karának
nagy részének és a diákok családjainak fülébe is eljutnak
a pletykák. Inkább közzé tenném az igazságot, mintsem,
hogy kitegyem magam a hamis mendemondákon alapuló
előítéleteknek. De Beverly állásajánlatának feltételei
között szerepel az is, hogy hallgatok.
– Emlékezzen az egyezségünkre! – Könyökét magához
szorítja, szemei szinte üvegesen fénylenek. – Csak tartsa a
száját és hagyja, hogy én terelgessem a nyájat és gátat
szabjak a haszontalan locsogásnak.
Ezt úgy mondja nekem, mintha az ő etikátlan hivatali
gyakorlatának le kellene nyűgöznie. De tettei mögött a
hátsó szándék egyértelmű. Félelme tapintható.
Igazságtalanul kirúgott egy ígéretes jövő előtt álló
tanárnőt, s fizetett a hallgatásáért, csupán azért, hogy
személyes indíttatástól vezérelve idehozzon engem. Ha
igazán ellenőrzése alatt tartotta volna a helyzetet, akkor
nem érezte volna úgy, hogy kezdeményeznie kell ezt a
beszélgetést. Elég hidegvérű ahhoz, hogy tönkretegye más
emberek életét, de ez korántsem jelenti azt, hogy készen
állna a játszmára. Az én játszmámra.
Hüvelykujjamat az alsó ajkamhoz dörzsölöm, s élvezem,
ahogy szemei akaratlanul is követik a mozdulatomat.
A begombolt gallérja alatt kipirul a bőre.
– A legfontosabb, hogy figyelemmel kísérjük nevelői
előmenetelét. – Állát felemeli. – Az osztályteremben
szakmai szempontból példamutatást várok el öntől…
– Ne mondja meg nekem, hogy végezzem a munkámat!
– Köztiszteletnek örvendő tanár voltam, mielőtt feljebb
léptem a ranglétrán. Bassza meg az önelégült
arcátlanságát!
– Mint a legtöbb tanárnak, szemlátomást önnek is
problémái vannak a tanulással. Úgyhogy próbáljon meg
odafigyelni! – Előrehajol, hangja mély és kimért. – Nem
engedem, hogy a perverziói árnyékot vessenek az
iskolámra. Ha a shreveporti kötelességszegést megismétli
itt is, az egyezségünknek vége.
A veszteség emléke lángra lobbantja a mellkasomat.
– Már másodszorra említi Shreveportot. Miért?
Kíváncsi? – Kihívó tekintettel nézek rá. – Folytassa,
Beverly! Tegye fel azt az égető kérdést!
Megtöri a szemkontaktust, nyaka megmerevedik.
 – Senki sem fizet egy kurvát azért, hogy a siralmait
hallgassa.
– Vagy úgy! Szóval most már kurva vagyok?
Megváltoztak az egyezségünk feltételei?
– Nem, Mr. Marceaux. Ön tudja, hogy miért
alkalmaztam. – Hangja egy oktávval feljebb emelkedik. –
Azzal a kifejezett kikötéssel, hogy nem lesz semmiféle
botlás. – Hangja ismét mélyebbre vált. – Hallani sem
akarok többet erről!
Az első pillanattól kezdve hagytam, hogy fölényben
érezze magát velem szemben. Most eljött az ideje, hogy
megnézzük, hogyan cselekszik, ha egy kicsit megalázom.
Előrehajolok, megragadom a szék karfáját, kelepcébe
csalva őt.
– Maga hazudik, Beverly! Szerintem botlásom összes
mocskos részletét hallani szeretné! Leírjam a pózokat,
amiket csináltunk, hogy milyen hangokat adott a lány, a
farkam méretét…?
– Fejezze be! – Mély lélegzetet vesz, remegő kezét a
mellkasához teszi, mielőtt ökölbe szorítaná, majd a rá
jellemző méltóságteljes arckifejezéssel közli: – Maga
undorító.
Kuncogok, és visszaülök a székembe.
Ő talpra ugrik, és átható pillantással rám néz.
– Tartsa távol magát a tantestülettől, különösen a női
alkalmazottaimtól!
– A ma reggeli értekezleten megnéztem a felhozatalt.
Ideje volna már frissíteni a készleten.
 Volt néhány feszes testű kollegina, többen szemet is
vetettek rám, de én nem ezért vagyok itt. Egytucatnyi nő
bukna rám az első hívó szóra, és az a kisiklás
Shreveportban… Megfeszítem az államat. Azt még egyszer
nem követhetem el.
– Magának viszont… – Hosszasan bámulom merev
testtartását. – Ránézésre nem ártana egy jó kiadós baszás!
– Ön átlépte a határt! – Dorgáló hangneme hatását
veszti, ahogy tétován hátrébb tipeg.
Megfordul, és az asztalfő felé menekül. Minél távolabb
kerül tőlem, tartása annál erősebbé válik. Még pár lépés,
majd a válla felett visszanéz, mintha arra számítana,
hogy elkapja a pillantásomat, amint a lapos seggét nézem.
Beleborzongok. Ez az arrogáns picsa tulajdonképpen azt
hiszi, hogy engem érdekel.
Felállok, egyik kezemet a nadrágom zsebébe
csúsztatom, és felé indulok.
– Mr. Revard nem felel meg az ön elvárásainak a
hálószobában?
Átnyúl az asztal felett, összeszedi a papírjait, elkerüli,
hogy a szemembe kelljen néznie.
– Csak folytassa ezt a viselkedést, és biztosíthatom, nem
fogja többé betenni a lábát az osztályterembe!
A látszat, hogy fenntartja a kontrollt, megnehezíti
számomra, hogy visszafogjam magam.
Belépek a személyes terébe, szinte sarokba szorítom.
– Ha még egyszer megfenyeget, számolnia kell a
következményekkel!
 – Lépjen hátra!
Odahajolok, hogy a fülében érezze a leheletemet.
– Mindenkinek vannak titkai.
– Nekem nincsenek…
– Mr. Rivard másvalaki ágyát melegíti?
Csak találgatok, de a keze enyhe remegése jelzi, hogy jó
nyomon vagyok.
Orrlyukai kitágulnak.
– Felháborító!
– Mi a helyzet a tökéletes fiával? Mit tett azért, hogy
maga ebbe a bizonytalan pozícióba kerüljön?
– Ő semmi rosszat nem csinált!
Nem lennék itt, ha ez igaz lenne.
– Maga reszket, Beverly!
– Ennek a beszélgetésnek itt vége! – Megkerül engem, az
ajtóra néz, és megbotlik.
Elveszti az egyensúlyát, a papírok kicsúsznak a kezéből,
és térdre esik pont a lábam előtt. Tökéletes.
Riadtan felnéz rám, és amint észreveszi, hogy én meg se
moccanok, hogy felsegítsem, elvörösödő arcát lefelé
fordítja.
Szemeit a padlóra szegezi, dühös mozdulatokkal
összeszedi a dolgait.
– Hiba volt alkalmazni önt!
Rálépek arra a papírlapra, amelyikért éppen odanyúlt,
és ellenséges tekintettel bámulom a feje tetejét.
– Akkor rúgjon ki!
– Én… – A kígyóbőrrel díszített Doc Martens cipőmet
bámulja, hangja halk és levert. – Csak használom a
kapcsolatait.
Hogy bejuttassa a semmirekellő fiát a Leopoldba, az
ország legmagasabban jegyzett konzervatóriumába. Ez
volt a megállapodás.
Kaptam tőle egy tanári állást, amikor senki más nem
adott volna, és én is teljesítem a rám eső részt. De én nem
fogok behódolni vagy lapítani, ahogy a beosztottai.
Fogalma sincs róla, hogy kivel van dolga. De meg fogja
tudni.
Odébb tolom a papírt az ujjai felé, de a cipőmet rajta
tartom.
– Azt hiszem, megegyeztünk a feltételekben… –
Megemelem a lábfejemet, hogy el tudja húzni a papírt. –
Csakúgy, mint a pozíciókban is a jelen felállás szerint.
Megmerevedik, fejét lehorgasztja.
Megalázás teljesítve.
Megfordulok, és kiballagok a könyvtárból.
 3.

IVORY

– Úgy hallottam, kitömi a melltartóját.

– Micsoda ribanc!
– Nem ezt a cipőt hordta tavaly is?
A duruzsolás végighullámzik a zsúfolt folyosón.
Manikűrözött kezeiket szájuk elé teszik ugyan, de mégis
az a szándék, hogy azért eljusson a fülemig. Három év
után hogy nem tudnak ezek a lányok előrukkolni valami
újjal?
Ahogy elmegyek mellettük, csomó márkanevet hallok ki
a sugdolózásaikból, korlátozott kiadású iPhone-ról meg
fekete American Express kártyáról beszélnek. Magamra
erőltetek egy mosolyt, azzal a felhanggal, hogy a köztünk
lévő különbségek ellenére én kiérdemeltem, hogy itt
vagyok.
 – Vajon kinek az ágyából mászott ki a csaj ma reggel?
– Most komolyan, idáig érzem a szagát!
A megjegyzések nem zavarnak. Ezek csak szavak.
Fantáziátlan, éretlen, üres szavak.
Kit is akarok meggyőzni? Ezek a piszkálódások igenis
fájnak, és amikor valaki ilyen utálatosan kimondja őket,
összeszorul a szívem. De megtanultam, hogy a könnyek
csak még inkább bátorítanák őket.
– Prescott azt mondta, háromszor kellett zuhanyoznia,
miután lealacsonyodott hozzá.
Megállok a folyosó közepén. Körülöttem jönnek-mennek
az emberek, én veszek egy mély levegőt, és visszasétálok
feléjük. Amint észreveszik, hogy jövök, néhányan
lelépnek. Ann és Heather maradnak és nézik, amint
olyasfajta morbid kíváncsisággal közelítek, mint ahogy a
turisták kémlelik a szomszédban lévő hajléktalanokat.
Rezzenéstelen tekintet, egyenes hát, táncos lábaik a
térdig érő szoknya alatt mozdulatlanok.
– Hali! – Odaállok a mellettük lévő szekrények elé,
mosolygok, amint pillantást váltanak. – Mondok valamit,
de ne áruljátok el senkinek!
Érdeklődve hunyorítanak felém. Imádják a pletykát.
– Az az igazság… – A melleimre mutatok. – Utálom
ezeket. Olyan nehéz találni egy blúzt, ami passzol. És ha
sikerül, akkor nézzétek! – A biztosítótűre bökök. –
Lepattannak a gombok! – Vizsgálódó pillantást vetek
lapos melleikre, s miközben egy csipetnyi irigységet érzek
a kifejletlenségük iránt, szarkazmusommal próbálom
leplezni. – Jó lehet, hogy nektek nem kell ilyesmivel
bajlódni!
A magasabbik lány, Ann, felháborodottan fúj egyet.
Szikár, kecses testalkatával, magabiztossággal telve ő a Le
Moyne legmagasabban rangsorolt táncosa. Félelmetesen
gyönyörű, bíráló tekintet, vastag ajkak, sötétbarna
arcszín, éjfekete haj.
Ha a Le Moyne-ban lenne iskolabál, biztosan ő lenne a
bálkirálynő. Valamilyen oknál fogva mindig is utált
engem. Soha nem is adott esélyt annak, hogy ez másként
legyen.
És ott van a barátnője. Bizonyára Heather tette a
megjegyzést a cipőmre, ő szemérmesebb Ann-nél, túl
finnyás ahhoz, hogy szemtől szemben piszkáljon engem.
Felemelem az egyik lábamat, és kifordítom, hogy
látszódjon a lyuk a műanyag részen.
– Ez volt rajtam tavaly is. Meg tavalyelőtt is. Meg az előtt
is. Valójában csak ezt az egy pár cipőt láthattátok rajtam.
Heather végighúzza az ujját hosszú barna copfján, és
összehúzott szemöldökkel bámulja az elnyűtt talpat.
– Mi a méreted? Tudnék adni neked…
– Nem kellenek a levetett cuccaid!
Valójában kellenek, de semmiképpen nem fogadhatom
el tőle. Nem egyszerű ezen a helyen kiállni magamért. De
abban marhára biztos vagyok, hogy nem fogok
kölcsöncipőben járkálni.
Az első naptól fogva egyenességgel és őszinteséggel
szállok szembe a szurkálódásaikkal. Apu is ezt tenné. És
tessék, itt vagyunk megint, egy új tanév, és máris úgy
gúnyolódnak rajtam, hogy szinte a bőröm alatt érzem a
kígyómérget.
Ezért aztán úgy döntök, hogy kipróbálok egy másik
taktikát, egy ártatlan hazugsággal fogom be a szájukat.
– Ez a nagymamám cipője volt, ez volt az egyetlen
tulajdona, amit magával hozott, amikor bevándorolt az
Egyesült Államokba. Ő továbbadta az anyámnak, aki
pedig nekem adta át, mint az erő és a kitartás
szimbólumát.
Nincs is nagymamám, de Heather bűntudattal teli
arckifejezése arra enged következtetni, hogy végre
sikerült eloszlatnom a rózsaszínű felhőket.
A győzelem érzésétől kellemes bizsergés fut végig a
hátamon.
– Legközelebb, mielőtt ilyen lekezelő hangnemben
beszéltek, először vegyétek figyelembe, hogy szart se
tudtok!
Heather vesz egy nagy levegőt, mintha én sértettem
volna meg őt.
– Továbbá – feléjük lépek. – Ami Prescott Rivardot
illeti… – Körbenézek a folyosón, mintha kurvára
érdekelne, hogy ki hallja, amit mondok. – Van egy kis
problémája a szexszel. Mindegyik srácnak van. Akarják,
és ha nem kapják meg, akkor elveszik, tudjátok?
Ann és Heather bambán néznek rám. Lövésük sincs.
Hogy lehet, hogy erről nem tudnak?
Megigazítom a táskám szíját a vállamon, viszket a
bőröm azok miatt, amiket mondok.
– Valakinek ki kell állnia, és boldoggá tennie a srácokat.
Én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a nemi
erőszakot távol tartsam az iskolától. Meg kellene
köszönnötök nekem.
Sokkal inkább jólelkűen hangzott ez, mint igazából
kellett volna. Teszek, amit teszek a túlélésért. Mindenki
más bekaphatja!
Ann fintorogva néz rám.
– Mekkora ribanc vagy!
Ezt a címkét viselem elsőéves korom óta. Én sohasem
próbáltam ellenszegülni az ilyen feltételezéseknek. A
szexuális kihágásról bizonyosságot kell szerezni. Amíg
nem iskolai keretek között történik, és én nem jelenek
meg terhesen, addig nem is rúghatnak ki. Persze, a
pletykák árnyékot vetnek a már amúgy is utálatos
hírnevemre, ugyanakkor el is terelik a figyelmet a valódi
okáról annak, amiért a Le Moyne srácaival lógok. Amiatt
tényleg kicsapnának egy szempillantás alatt.
– Ribanc? – Hangomat suttogássá halkítom, mint aki
összeesküvésre készül. – Már egy jó ideje nem is szexeltem.
Úgy értem, legalább negyvennyolc órája. – Elfordulok, és
várom, hogy elakadjon a lélegzetük, majd visszafordulok,
és Ann-re vigyorgok. – De az apukád megígérte, hogy ma
este pótolja a mulasztást.
– Istenem! – Ann zihálni kezd, és kezét tátva maradt
szája elé teszi. – De durva!
Az apjával? Nem is tudom, de a szex általában durva.
 Szörnyű. Elviselhetetlen.
És elvárják.
Otthagyom őket, megnémulva a megrázkódtatástól, és a
nap első felét könnyedén veszem, szüntelen mosollyal az
arcomon. Egy délelőtt a Le Moyne-ban szinte gyerekjáték,
könnyű A/B blokkos órákból állnak, mint az angol és töri,
fizika és matek és a világnyelvek. Ahogy elérkezik a nap
közepe, egy órára szétszóródunk ebédelni és edzeni, aztán
rákapcsolunk és jöhetnek a specializációs órák.
A napi torna és az étkezés is szükséges részei a
kiegyensúlyozott zenei ízlésnek, bár az evés számomra
inkább kényelmetlenség, tekintettel arra, hogy se kajám,
se pénzem nincs.
Ahogy álldogálok a szekrényemnél a campus
központjában, a gyomrom egy nagy korgással jelzi az
ürességet. Az éhség tetejében még ott van egy adag
rettegés. Vagy izgatottság.
Nem, bizonyosan rettegés.
Rápillantok a kinyomtatott délutáni órarendemre.

Zeneelmélet
Zongoraszeminárium
Előadás mesterkurzus
Magánórák

A nap második felét a Crescent Hallban töltöm. 1A terem.

Mindegyik órát Mr. Marceaux tartja.
Angolirodalom-órán néhány lányt hallottam locsogni
arról, hogy Mister Marceaux milyen jó pasi, de nem igazán
van merszem átbandukolni a Crescent Hallba.
A gyomrom is összeszorul, ahogy hangosan kitör
belőlem:
– Miért kell, hogy férfi tanár legyen?
A mellettem lévő szekrényajtó bevágódik, Ellie belém
karol, és az órarendemre pillant.
– Nagyon helyes pasi, Ivory!
Odafordulok hozzá.
– Te már láttad?
– Épp csak egy pillanatra. – Felhúzza pisze orrát. – Miért
zavar, hogy férfi?
Mert jobban érzem magam nők között. Mert ők nem
uralkodnak felettem az izmaikkal meg a méreteikkel.
Mert a férfiak csak kifosztanak. Elveszik a bátorságomat,
az erőmet, a magabiztosságomat. Mert őket csak egy dolog
érdekli, és az nem az, hogy vajon el tudom-e játszani az
utolsó taktusokat a Transzcendens etűdök 2-ből.
De ezt hiába is mondanám Ellie-nek, az én édes, szigorú,
kínai családi burokban nevelkedett barátomnak. Azt
hiszem, hívhatom őt a barátomnak. Ezt igazából így
sohasem állapítottuk meg, de ő mindig rendes hozzám.
Begyömöszölöm az órarendemet a táskámba.
– Azt hiszem, olyasvalakire számítottam, mint Mrs.
McCracken.
Talán Mr. Marceaux más lesz. Talán ő is olyan kedves és
biztonságot adó, mint apa és Stogie.
Ellie, aki egy fejjel alacsonyabb nálam, végigsimítja
rakoncátlan koromfekete hajtincseit, és ezt a furcsa
dolgot csinálja lábujjhegyre állva. Szerintem csak
magasabbnak akar látszani, de az egész inkább úgy néz
ki, mintha pisilnie kéne. Olyan kicsi és imádnivaló, hogy
meg akarom rángatni a copfját. Meg is teszem.
Eltolja a kezemet, együtt nevetünk, ő pedig
visszahuppan a sarkára.
– Ne aggódj Marceaux miatt. Rendben lesz. Majd
meglátod!
Ő könnyen beszél. Neki már biztos helye van jövőre a
Bostoni Konzervatóriumban. Az ő jövője nem függ attól,
hogy Marceaux-nak tetszeni fog-e vagy sem.
– A tornaterem felé megyek. – Felveszi a vállára a
hátizsákját, amely fele akkora, mint ő. – Velem jössz?
Szervezett tornaórák helyett a Le Moyne egy egész
fitneszközpontot biztosít, személyi edzőkkel és egy csomó
kondicionáló órával, mint a jóga vagy a kickbox.
Inkább levágom három ujjamat, minthogy ott ugráljak
egy tükrös teremben, ahol minden lány rosszallóan
méreget.
– Nem, én futok egyet a pályán.
Elköszönünk egymástól, de a Marceaux iránti
kíváncsiságom nem hagy nyugodni.
– Ellie! Pontosan mennyire helyes pasi?
Megfordul, és visszasétál.
– Megdöbbentően helyes. Csak egy pillanatra láttam, de
elmondhatom neked, itt éreztem! – A hasára mutat, és
mandulavágású szemét tágra nyitja. – Talán egy kicsit
lejjebb is.
Összeszűkült a mellkasom. A legszebb külső sokszor a
legundorítóbb belsőt takarja.
De hiszen én is szép vagyok, nemdebár? Azt mondják, az
vagyok. Kevésbé olyanok, akikben bízom, többnyire
olyanok, akikben nem.
Lehet, hogy belül én is rosszindulatú vagyok.
Ahogy Ellie elszökdécsel, és a válla felett visszamosolyog
rám, be kell látnom, hibás ez az általánosítás.
Hiszen Ellie-ben nincs egy csepp rosszindulat sem.
Az öltözőben rövidnadrágot és trikót húzok, aztán
kimegyek a futópályára, amely megkerüli a húszholdas
campust.
A páratartalom a háromszáz diák nagy részét elriasztja
attól, hogy az évnek ebben a részében kimerészkedjen
ide, de egy páran lézengenek a parkban a padokon,
nevetgélnek és ebédelnek. Néhány táncos közösen melegít
a campus központi épületének impozáns tornya mögött.
Amint egy hatalmas tölgyfa árnyékában nyújtani
kezdem a lábamat, megbámulom a buja zöld pázsitot és a
gumiborítású sétálósávot. Ugyanitt sétáltunk régen
apuval, amikor még a derekáig sem értem fel. Még ma is
érzem, ahogy az én kis kezem belesüpped az övébe, ahogy
vezet engem. Sugárzó mosollyal mutatta nekem a
Crescent Hall katedrálishoz hasonlító kőépítményét és a
benne rejlő osztálytermek nagyszerűségéről elmélkedett.
A Le Moyne volt az álma, de az ő szülei nem
engedhették meg maguknak. Emiatt sohasem tűnt
szomorúnak. Mert ő még álmaiban sem gondolta, hogy ez
csak úgy járna neki. Inkább nekem adta tovább az álmait.
Derékkörzés közben megérintem a lábujjaimat, hogy a
térdízületeimet nyújtsam, s közben a feltörő emlékek
melengetik a szívemet. Sötét szemem és sötét hajszínem
miatt anyura hasonlítok, de a mosolyomat aputól
örököltem. Bárcsak láthatna most is, ahogy itt állok a
campuson, az ő álmát váltom valóra, az ő mosolyával az
arcomon, mert az ő álmai, az ő mosolya… az enyémek is
egyben.
– Szent Szűzanyám! Pont lemaradtam a seggedről!
Felkapom a fejem, a mosolyom elillan, és a hang felé
fordulok, amely arra késztetett, hogy vállamat a fülemhez
rántsam.
– Mit akarsz, Prescott?
– Téged. Meztelenül. A farkamon vonaglani.
A gyomrom összerándul. … Felegyenesedek.
– Nekem van egy jobb ötletem! Tedd be a farkadat a
lábaid közé, táncolj úgy, mint Buffalo Bill, és baszódj meg!
– De mocsok vagy! – mondja Prescott némi vigyorral a
hangjában, miközben odaszédeleg elém, hogy láthassam.
Nagyjából megfelelő távolságban megáll, de mégsem
eléggé távol tőlem. Hátrébb lépek.
Hosszabbra növesztett haja állig ér, szőke fürtjei
kifakultak a karibi tengerparton, vagy akárhol, ahol a
nyarat töltötte. Amikor a nyakkendőben meg az állig
begombolt ingben fojtogatónak érzi a meleget, nem
mutatja, inkább azzal van elfoglalva, hogy engem
idegesítsen a hosszas bámészkodásával.
Nem is értem, hogy a lányok a Le Moyne-ban miért
tepernek érte. Az orra túl hosszú, az egyik első foga ferde,
és a nyelve úgy tekereg, mint egy hernyó, amikor a
számba dugja.
– Jézusom, Ivory! – A méricskélés közben a tekintete
megakad a mellkasomon, a topom alatt égeti a bőrömet. –
A cicijeid egy kosárméretet nőttek a nyár alatt!
Megpróbálom nyugalmi állapotba ereszteni a vállaimat.
– Ha idén is a segítségemet kéred, akkor csak
próbálkozz újra!
Szemét egy pillanatra sem veszi le a melleimről, hosszú
ujjaival a kajásdobozát szorongatja. – Szükségem van rád!
– Szükséged van rám, hogy megcsináljam a házi
feladataidat!
– Arra is!
Rekedtes hangjától kiráz a hideg. Karba teszem a
kezem, utálom, amikor ennyire láthatóak a melleim,
utálom, amikor ilyen botrányosan bámulja őket, utálom,
hogy függök tőle.
Végül kicsit feljebb emeli a tekintetét, és a szám
következik.
– Mi történt az ajkaddal? Farokgyűrű okozta?
Megvonom a vállam.
– Elég nagy volt az a… gyűrű.
Arcszíne elsötétül a féltékenységtől, és ezt is utálom.
– Neked is szerezni kéne egyet! – Erőltetett röhögésére
megbillentem a fejem. – Miért ne? Fokozza az élményt. –
Én nem sokat tudok a piercingekről, de nem tudom
abbahagyni a csipkelődést. – Ha neked is lenne egy, talán
el tudna élvezni tőled egy csaj.
Az erőltetett nevetést köhögés váltja fel.
– Várjál, mi van? – Szigorú szemekkel néz. – Te el tudsz
élvezni tőlem!
A vele való szexelést leginkább ahhoz tudnám
hasonlítani, mint amikor tampont cserélek. Egy erős
rántás, aztán minden tele van undorító cuccal, én meg
próbálom az egészet kiverni a fejemből, amíg újra el nem
jön az idő, hogy meg kell tenni. De ezt inkább nem
mondom neki. Látja ő amúgy is a tekintetemben.
– Ez baromság! – Hadakozik tovább, s közben átlépi azt
a határt, amit egy külső szemlélő még baráti
beszélgetésnek tekintene.
Amikor a karom felé nyúl, én felnézek a campus
központi épületére, és meglátok egy nyitott ablakot az
igazgató irodájában.
– Anyád figyel.
– Hazudós picsa vagy! – Fel se néz, de elengedi a
kezemet.
– Ha azt akarod, hogy segítsek, akkor szükségem lesz
egy kis előlegre.
Ellenszenvesen kiröhög.
– Egy nagy francot!
– Akkor intézd magadnak! – Gyorsan eliszkolok mellőle,
a füves részre megyek, ahol nem égeti mezítelen talpamat
a felhevült futópálya.
 Prescottnak csak pár másodperc kell, hogy hosszú
lábaival utolérjen.
– Nyugi már, Ivory! – Folyik az izzadság az arcán, ahogy
ingben és mellényben mellettem kocog. – Megállnál egy
percre?
Lelassítom a lépteimet, csípőre teszem a kezemet, és
várom, hogy levegőhöz jusson.
– Figyelj, most nincs nálam kápé. – Kifordítja a zsebeit. –
De ma este tudok neked fizetni.
Ma este. A gyomrom görcsbe rándul, de mosolyogva
tűröm, s kikapom a kezéből az ebédjét. – Addig ez is
megteszi.
Amúgy épp egy ebédre volt szükségem előlegként.
Korlátlan hitele van az étkezőben, úgyhogy nem fog
emiatt éhen halni.
Nézi a csupasz lábamat, aztán a papírzacskót a
kezemben, végül a feldagadt ajkamat. Lehet, hogy
kínlódik az algebrával, de nem hülyegyerek. Inkább csak
érdektelen. Érdektelen a problémáim iránt. Érdektelen a
tananyag iránt.
Egyikünk sem azért van itt, hogy másodfokú
egyenleteket meg sejtbiológiát tanuljon. A művészeti
képzés miatt jöttünk ide, táncolni, énekelni, játszani a
hangszereinken, és aztán bejutni a választott
konzervatóriumba. Prescott inkább a dugásnak és a
klasszikus gitárnak szenteli az idejét, nem pedig annak,
hogy töriből dolgozatot írjon franciául. Szerencséje van,
hogy neki nem kell tudományos esszéírással bajlódnia.
Mivel engem fizet azért, hogy megcsináljam neki.
Nem ő az egyetlen címzetes pöcs a Le Moyne-ban, de a
szolgálataimat csak azoknak nyújtom, akiknek a
legvastagabb a pénztárcájuk és a legtöbbet veszíthetik.
Mindannyian tisztában vagyunk a kockázatokkal. Ha
egyikünk lebukik, mindannyian lebukunk.
Sajnos az én csalói ügyfélkörömet javarészt Prescott és a
barátai teszik ki.
És néha többet vesznek el, mint amennyiért fizetnek.
Belenézek az ebédcsomagba, és összefut a nyál a
számban a marhasült, a ropogós kenyér, a szőlő és a
csokis keksz látványától.
– Ma este hol?
– A szokásos helyen.
Ami azt jelenti, hogy a sulitól tíz sarokra felvesz engem,
megállunk egy üres parkolóban, és megcsinál engem a
házi feladat helyett. Viszont én állítottam fel a
szabályokat. Az iskola területén vagy egyéb nyilvános
helyen tilos házi dolgozatokat csereberélni. Ez túl
kockázatos, főleg, hogy az igazgató figyeli a fiát.
– Órán találkozunk! – Elindul, s közben az igazgató
ablakát és a mögötte lévő sziluettet figyeli árgus
szemekkel.
Prescott esküszik, hogy az anyja nem sejt semmit, bár
engem már akkor kipécézett magának, amikor
másodéves koromban ő lett a főnökasszony. Talán a feslett
hírnevem vagy a szegénységem miatt. Vagy a főiskola-
választásom miatt.
 A New York-i Leopold Konzervatórium a legigényesebb
egyetem az országban, és a Le Moyne-ból évente csak egy
zenészt vesznek fel. Már ha egyáltalán átveszik
akármelyikünket. Tucatnyi évfolyamtársam jelentkezett,
beleértve Prescottot is, Mrs. McCracken azt mondta, hogy
én vagyok a legjobb. Úgy volt, hogy engem fog beajánlani.
Ezáltal én vagyok Prescott legfőbb vetélytársa. Vagy
legalábbis voltam. Az ő közbenjárása nélkül, nagyon úgy
néz ki, hogy léphetek vissza a kezdőkockára.
Egy fa mögé kuporodva befalom Prescott ebédjét, és
meggyőzöm magam arról, hogy nem kell aggódnom.
Marceaux kedvelni fog engem. Majd rájön, hogy
megérdemlem a helyem. És ma este… Ma este nem fogok
beszállni Prescott kocsijába. Átfuthatunk a feladatokon a
járdán is, és ha ez nincs ínyére, akkor majd lelépek.
Hagyom, hogy elbukja a kurzusát, és akkor ki fog esni a
Leopold jelentkezési rangsorából. Majdcsak találok egy
másik semmirekellőt, akivel pótolhatom a kieső bevételt.
Ahogy lefutom a hárommérföldes pályát, amely
körbeöleli a fákkal borított birtokot, kívül-belül megerősít
a tudat, hogy milyen alapos tervet eszeltem ki.
Amikor az ötperces jelzőcsengő megszólal az épületben,
én már lezuhanyoztam, átöltöztem, és a Crescent Hallban
hömpölygök a tömeggel, de a gyomrom felkavarodik.
Csak egy megfelelő pillanatra van szükség.
Stogie belém vetett bizalma megvilágítja számomra az
utat, de apu emléke segít emelt fővel járni. Ha ő lenne
most a helyemben, és járhatna azokban a termekben,
amelyekről ő álmodozott, szűnni nem akaró lelkesedéssel
és hálával hümmögne.
Érzem, ahogy elfog az ő dinamizmusa, ahogy lüktet az
ereimben, s arra késztet, hogy szaporázzam a lépteimet az
1A terembe, ahol tavaly is voltak a zeneóráim.
A szemben lévő falnál lenyűgöző rendben sorakoznak a
rézfúvós, húros és ütős hangszerek. Hat vagy hét
zenésztársam gyülekezik a nagy L alakú helyiség közepén
álló asztal körül. Ha továbbhaladnék a saroknál,
meglátnám a Bösendorfer versenyzongorát az alkóvban.
De a figyelmem megakad egy férfin a terem elülső
részében.
Az asztal szélére ülve, karba tett kézzel nézi a gyülekező
diákokat, sötét, bosszús tekintettel. Hál’ istennek, engem
még nem vett észre, mert úgy tűnik, földbe gyökerezett a
lábam és csak nézem.
Meglepően fiatal, nem annyira, mintha diák lenne, de
talán a bátyám korosztálya. Arcéle szigorú, frissen
borotvált, mégis olyan sötét árnyalatú, hogy azt gyanítom,
a legélesebb borotva sem tudná eltüntetni azt.
Minél tovább bámulom, annál inkább észreveszem,
hogy nem is az arca miatt néz ki fiatalosan. Inkább a
stílusa teszi, mivel nem olyan, mint a többi tanár,
régimódi zakóban, tartózkodó magatartással.
Sötét színű haja be van állítva, oldalt rövidebb, felül
hosszabbra van hagyva és rendezetlen, mintha beletúrt
volna a hajába, és így az a szemöldökére hullott, tökéletes
összevisszaságban. Elsőre úgy tűnik, hosszú lábait sötét
farmerbe bújtatta, de közelebbről megvizsgálva látszik,
hogy bő nadrágot visel, farmerszerű szabással. Kockás
ingét könyékig felgyűrte, a nyakkendője pedig eltérően
kockás, ami nem igazán passzol, és valahogy mégis
működik. Olyasfajta szűk barna mellény van rajta,
amilyet a férfiak a zakó alá szoktak felvenni. Viszont most
nincs rajta zakó.
Az összkép amolyan lezser nagyvárosi, szakszerű, de
egyéni, és anélkül szegi meg az öltözködési elvárásokat,
hogy az durva lenne.
– Foglaljanak helyet! – Búgó hangja visszhangzik a
teremben, vibrál a belsőmben, még ha nem is kifejezetten
engem céloz meg.
Enyhítésképpen veszek egy nagy levegőt, mielőtt felém
fordul. Először a kék szemével, majd az egész testével.
Kezével megragadja az asztal szélét, és szemtől szemben
rám néz. Édesen, kedvesen levetkőztet a tekintetével. Az a
kifejezés, hogy megdöbbentően helyes, csak homályos
megfogalmazása ennek az összhatásnak. Igen, az első
pillantása sokkoló, de nem csak a vonzereje miatt. Az
egész megjelenése, magabiztosságának a
megnyilvánulása, amitől zavartnak és izgatottnak érzem
magam, méghozzá rohadtul durván, mélyen legbelül.
Egy örökkévalóságnak tűnik a pillanat, amíg bámul
engem, kifejezéstelen arccal, sötét szemöldökét V alakúra
húzza össze.
– Maga…? – A mögöttem lévő folyosóra tekint, majd
megint rám. – Maga nem volt ott az értekezleten ma
reggel.
– Értekezleten? – A felismerés felér egy gyomrossal.
Ő most azt hiszi, hogy én tanárnő vagyok, és most úgy
néz rám, ahogy a fiúk szoktak, végigpásztázza a testemet
és émelygést vált ki belőlem. Ez arra emlékeztet, hogy én
mennyire más vagyok, mint a többi korombéli lány, és
hogy én mennyire utálom ezt a másságot.
Az iskolatáskámat a mellkasomhoz szorítom, eltakarva
a legfigyelemreméltóbb testrészemet. – Én nem… –
Megköszörülöm a torkomat, és próbálok odalépni a
legközelebbi asztalhoz. – Én diák vagyok. Zongora.
– Persze. – Feláll, kezét a zsebébe csúsztatja, hangja
nyers. – Üljön le!
Ahogy leeresztem az iskolatáskámat egy üres asztal
mellé, türelmetlensége hangosabban és élesebben tör fel.
– Siessen!
Belehullok a székbe, a kezeim remegnek, és a szívem
úgy kalapál, hogy a fejem búbjáig érzem. Ha erősebb
volnék és magabiztosabb, nem érdekelne, hogy a
pillantása belefúródik az enyémbe, és a pulzusom az
egekbe szökik.
Ha erősebb volnék, képes volnék nem odanézni.
 4.

EMERIC

Szemellenző volt rajtam. Ez a legjobb magyarázat a zord

hangomra, és a megszokott higgadtságomhoz képest
feszült arckifejezésemre. Erre nem voltam felkészülve.
Arra, hogy besétál az osztályterembe egy magas, érzéki,
eszméletlenül szexi nőszemély. Az első gondolatom? Hogy
Beverly Rivard megtalálta az ország legdögösebb
zenetanárát az én helyemre. Hogy próbára tegyen.
De ő nem egy tanárnő.
Ujjaimat az asztal szélére teszem. Úristen, ez
borzasztóan kellemetlen volt. Sőt, még annál is rosszabb.
Bizalmatlansággal teli arckifejezéssel méreget engem a
lány az első sorból. Mereven ül a székén, és a szoknyája
szélét a térdére húzza, lábait összezárva tartja. Nem
ehhez a reakcióhoz vagyok hozzászokva a nőktől – vagy
éppenséggel középiskolás lányoktól.
Azzal kérkedek, hogy szigorú, tiszteletet parancsoló
nevelő vagyok. Tudom, hogyan néznek rám a diáklányok,
és én immunis vagyok az ártatlan szemükben fellángoló
rajongásra. De az ezúttal engem bámuló mély mahagóni
szemekben nyoma sincs valamiféle naiv imádatnak. Hat
éve, mióta tanítok, sohasem szembesültem olyan diákkal,
aki egy pillantással belém lát és nincsenek ínyére a
szándékaim.
Lehet, hogy ez a lány hallott már a botlásomról Joanne-
nel, arról az erkölcstelenségről, amely végül az állásomba
került. Mindegy, a picsába azzal az állással! Csak a
szüleim tudják, hogy mit vesztettem valójában
Shreveportban, és csak ők ismerik a szándékaim
természetét.
Bármit is gondol ez a lány, odáig nem megyek el, hogy a
megfélemlítés vagy a hatalomfitogtatás eszközéhez
nyúljak azért, hogy a figyelmét magamra irányítsam az
órán.
Még mindig érzem metsző tekintetét, mikor az
osztályhoz szólok:
– Foglalják el a helyüket, és tegyék el a telefonokat!
Még néhány diák beszivárog, majd gyors számolással
győződöm meg róla, hogy mindenki itt van, tizenegy lány
és kilenc fiú.
Amint megszólal a csengő, a későn érkezők is helyet
választanak maguknak. Észreveszem Beverly fiát, mivel
az irodájában már láttam kifüggesztve a képét. Prescott
Rivard élőben pimaszabbnak tűnik, mosolya nem éppen
fényképre illő, sokkal inkább öntelt. A barna szemű
szépség mellé ül le, és áthajol az asztalához, hogy az
ujjával megcsavarja a haját.
A lány elhúzódik.
– Hagyd abba!
A másik oldalán ülő vékony hipszter fiú közelebb hajol,
szűk nadrágot, kockás inget, és skót mintás
csokornyakkendőt visel. Fekete keretes szemüvegén át a
lány száját bámulja, majd súg neki valamit, de olyan
halkan, hogy nem hallom.
A lány beszívja az ajkait, és sötét arckifejezése többről
árulkodik, mint egyszerű ingerültségről.
Muszáj megtudnom, hogy mit mondott neki. Bizarr egy
kíváncsiság ez, a mellkasomban érzem a lüktetését, amint
elkapom a fiú tekintetét.
– Mi a neve?
Terpeszkedik a székén, lábait nyeglén a széke alá
húzza.
– Sebastian Roth.
Odasétálok hozzá, és a cipője orrát megbököm a
lábammal, jelezvén, hogy üljön egyenesen.
– Mit mondott a hölgynek, Mr. Roth?
Odasandít a lányra, miközben a száját rágva próbálja
elrejteni a vigyorát.
– Csak megjegyeztem, hogy milyen nagy a… ööö… – A
melleit nézi, majd felemeli a tekintetét a szájára. – Az
ajka. Hogy milyen nagy az ajka.
 Prescottból kitör a nevetés, majd a körülötte ülő fiúk is
rákezdenek.
És ekkor veszem észre az elkülönülést az ülésrendben.
Lányok az egyik oldalon. Fiúk a másikon. Kivéve azt a
lányt, aki úgy néz ki, mint egy igazi nő. Szándékomban áll
kideríteni, hogy csak hirtelenjében választotta ezt a
helyet, vagy szándékosan ült oda, ahol a kemény farkú
fiúk köré csoportosulhatnak.
Négy ujjam a zsebemben, hüvelykujjammal kifelé,
odébbállok, hogy a lány elé kerüljek.
– A maga neve?
Az alsó ajkán valóban vágás látszik és meg van
duzzadva. A fogai közé szippantja, vállait lassan leereszti,
és magabiztosan kihúzza magát. Aztán felemeli az arcát,
és a szemembe néz.
– Ivory Westbrook.
Ivory. Ennek hallatán inkább egy sápadt tekintet ugrik
be, kemény, kopott arcéllel, mint a zongorabillentyűk
vagy fogak. Egyáltalán nem illik rá. Sötétebb az arcszíne,
puha vonalakkal, gesztenyebarna hajjal, és aranyszínű
bőrrel, mintha elnyelné az árnyékokat a teremben, s
mindezt eddig nem vettem észre.
Basszus, ma este muszáj elmennem dugni egyet!
– Miss Westbrook, keressen olyan helyet, ahol kevésbé
zavarják! – A lányok felé mutatok.
Ivory rám néz hatalmas őzike szemeivel, mintha
színpadi fények ragyognák be. Hunyorítva a többi lányra
néz, majd mikor azok gúnyos pillantással jelzik, hogy nem
látják szívesen, lehorgasztja a tekintetét. Ez
megmagyarázza számomra az ülőhelyválasztást.
– Nem azért vagyok itt, hogy eltűrjem a szeszélyeiket. –
Rácsapok a kezemmel az asztalra, ugrásra késztetve
ezzel. – Mozgás!
Egy nyers sóhajjal megragadja a táskáját, és elindul a
vihogó lányok felé, járása nehézkes, mégis elszánt.
Minden hímnemű a teremben azt figyeli, ahogy
végigvonul az első padsor előtt, és nem nehéz kitalálni,
hogy mit látnak. Sztriptíztáncos lábak, fenséges cicik, és
kerek popsi, amely minden lépésnél megfeszül.
A primitív, kiéhezett részem azt akarja, hogy velük
együtt mutassam az elismerésem, a védelmező részem
ugyanakkor betakarná őt egy óriási kabáttal. Ehelyett
előtör belőlem a fegyelmező, és egy dorgáló jellegű tockost
nyomok a legközelebbi ifjú fejére.
Sebastian összerezzen, és megrökönyödve néz rám.
– Ez miért volt?
Kikapom a telefonját a kezéből, és az asztalom irányába
hajítom. Túl erősen dobtam, így az átcsúszik a túloldalra,
és a padlóra esik.
A teremben a többiek pánikba esve tuszkolják a
telefonjaikat a zsebükbe vagy táskájukba. Mindenki,
kivéve Ivory. Kezei összekulcsolva az asztalon, sehol egy
telefon, elővigyázatos arckifejezéssel figyel engem.
Sebastian vastagon beolajozott haját igazgatja.
– Ha eltörte a mobilomat…
Összeráncolom a szemöldökömet, és emelt hangon
mondom:
– Folytassa!
Ő vállat von.
– Apám vesz majd egy újat.
Nyilvánvalóan álszent lennék, ha elítélném azt a
kölyköt azért, mert egy címzetes pöcs. Én sem voltam
különb az ő korában, tehetős szülőkkel és túláradó
elbizakodottsággal. A fenébe is, még mindig egy pöcs
vagyok, csak most már felelősségre vonhatnak a tetteim
miatt.
A terem elejébe megyek, kezeimet összekulcsolom a
hátam mögött.
– Köszöntök mindenkit a tizenkettedik évfolyam
zeneelmélet óráján. Én Mr. Marceaux vagyok, és én leszek
a zeneigazgatójuk az utolsó évükben, amelyet itt a Le
Moyne Akadémián töltenek. Ez után az óra után a
tantárgyi specializációjuknak megfelelő mesterkurzusra
fognak menni. A zongoristák velem maradnak. Mielőtt
elkezdenénk, mit szeretnének tudni rólam?
Az ázsiai lány, aki mellett Ivory végül helyet foglalt,
felteszi a kezét.
Felé intek.
– Kérem, mutatkozzon be!
Az asztala mellé áll.
– Ellie Lai. Cselló. – Lábujjhegyre áll. – Önnek milyen
végzettsége van?
Bólintok, s megvárom, amíg helyet foglal.
– A New York-i Leopold Konzervatórium zenészi
mesterdiplomájával rendelkezem. A Louisiana
Szimfonikus Zenekar tagja vagyok. Legutóbb pedig a
Shreveporti Előkészítő Iskola, és az ottani zenei képzés
vezetője voltam.
Prescott kinyújtózik és elmosolyodik. Aztán közönyösen
a magasba emeli a kezét, és anélkül szólal meg, hogy
felszólítottam volna.
– Mennyi idős, úgy… huszonhét, huszonnyolc? Hogy
szerzett mesterit, aztán tanított és lett igazgató, mindezt
ilyen rövid idő alatt? Ez hogy jön ki, Mr. M?
Úgy, hogy a kurva belemet is kidolgoztam, te lusta kis
szarházi!
És ha belegondolok, egy meggondolatlan cipzárlehúzás,
és mindent elvesztettem, beleértve azt is, amit nem is
terveztem megszerezni, de végül úgy alakult, hogy a
legtöbbet számított.
A puszta gondolattól, hogy Shreveportban Joanne a
hátam mögötti asztalnál ül, hevesen kalapálni kezd a
szívem a mellkasomban. De ha elképzelem, hogy
nélkülem folytatja az életét, mintha valami mérgező
párát lélegeznék be, az árulás szagát érzem minden egyes
fojtogató lélegzetvételnél.
Egy lassú fejkörzéssel próbálom kitisztítani a
gondolataimat, és megemberelem magam.
– Korán megkaptam az első fokozatomat, és
Manhattanben kezdtem tanítani egy középiskolában,
miközben a mesterit végeztem. Egyéb kérdés?
Ivory felemeli a fejét.
 – Igen?
Ülve marad, nem tűnik izgatottnak, és sötét tekintete
élesen hasít az enyémbe.
– Ön zongorázik? Úgy értem, persze hogy igen, mivel ön
lesz az oktatóm. De szimfonikus zenekarban játszik?
A mosolya olyan, mint egy lassan építkező szerenád,
nyugodtan terjedve a szájától a szeméig. – Szólót?
– Alkalmanként.
– Hűha!
Nemcsak a kérdései sorozatától vagyok meghökkenve,
de attól az áhítattól, ahogyan rám néz, a francba is,
borsódzik a hátam. Ez nem tetszik nekem. Én büszke
vagyok arra, amit elértem, s erre egy ilyen magasztos
érzés eltereli a figyelmemet a nehezen megszerzett
zordságomról.
Bár néhány kéz még fenn van, éles hangon gátat
szabok a további kérdezősködésnek.
– Nyissák ki a zeneelmélet-tankönyvet a harmadik
fejezetnél! Fejest ugrunk egyenesen a… – Tekintetem
megakad Ivoryn, mivel mindenki követi az utasításomat,
kivéve őt.
– Nagyothalló készülékre van szüksége, Miss
Westbrook?
– Nem. – Kezeit az ölébe ejti, de fejét felemelve tartja. – A
többi tanártól egy hetet kaptam, hogy beszerezzem a
könyveimet.
– Én úgy nézek ki, mint a többi tanár?
– Nem, Mr. Marceaux. – Egy női hang hátulról
előrekiált: – Bizony, hogy nem!
Kórusban kuncogás következik, a bosszúságtól
befordítom az ujjaimat.
Kikapom a könyvemet a táskámból, és az asztalára
ejtem. – Harmadik fejezet. – Odahajolok, arcommal közel
az övéhez. – Próbáljon lépést tartani!
Gyorsan pislog.
– Igen, uram!
Ahogy odasúgja a választ, az egy pulzáló, pusztító
hatású, nagyon is felnőtt vágyat ébreszt mélyen legbelül.
A bőröm felhevül, a tenyerem csúszik az izzadságtól.
Jézusom, nekem egy ordító nagy baszásra lesz
szükségem ma este. Bőrszerkó, kötözés, véresre karmolás.
Semmi becézés. Semmi utógondozás. Chloe vagy Deb
megteszi. Esetleg mindketten.
Koncentrálj, Emeric!
– Vegyék elő a tabletjeiket, és nyissák meg a
böngészőben a weboldalamat. – Az osztálynak háttal állva
beszélek tovább, miközben felírom a táblára az elérési
címet. – Itt megtalálják az összes előadásomat. Elvárom,
hogy nyomon kövessék.
Mikor visszafordulok, látom, hogy Ivory nem követi az
útmutatásomat.
A homlokomon érzem az ereim lüktetését, és csípőre
teszem a kezem.
– Hadd találjam ki! Nincs tabletje?
– Felőlem ideülhet – mondja Prescott, miközben az ölét
paskolja –, és nézheti az enyémet!
 A lány összeszorítja az állát, és legyint rá egyet.
Habozok, hogy Prescottot csapjam arcul, vagy Ivory
tökéletes fenekét paskoljam meg. Egyik sem törvényes
opció, és az utóbbinak már a gondolatától is felforr a
vérem.
Figyelmem a lány ajkaira téved egy lélegzetvételnyi
ideig, aztán az osztályhoz szólok.
– Olvassák el a fejezetet, és az óra végén válaszolják
meg a kérdéseket!
Az ujjammal intek Ivorynak.
– A folyosón találkozunk!
 5.

IVORY

Követtem Mr. Marceaux-t, ahogy kimentünk az

osztályteremből, a szám kiszáradt, a tenyerem nyirkos.
Amint az ajtó becsukódik mögötte, úgy érzem, a
testemnek olyan kínokat kell kiállnia, mintha ezer ököllel
ütnének.
Nem nagydarab ember, de óriásinak tűnik az üres
folyosón, egy toronymagas dühös hegy beláthatatlan
következményekkel.
Ha az életem ettől az első benyomástól függ, akkor azt
most jól elcsesztem.
Végigsimítja az arcán a kezét, a szája elé teszi, s közben
egy örökkévalóságig bámul rám.
– Maga felkészületlenül jött az órámra, és…
– A tankönyvdolgot tisztáztam a tanulmányi osztállyal.
Mindig kapok haladékot az első hétre, hogy…
– Ne szakítson félbe! – mondja erélyesen, és felém hajol,
egyik kezét a fejem mellett a falhoz támasztja.
Az arcomba tódul a vér, ahogy félelmet keltő kék
tekintettel bámul. A szája olyan közel van, hogy érzem,
amint a fahéj ízű rágógumija illata terjeng a levegőben,
gyomromban nyugtalanságot érzek.
– Szándékosan próbálja fecsérelni az időmet? –
Megfeszíti az állkapcsát. – Semmi nyavalygás vagy
kamuzás! Öt szóban mondja el, miért nincs felszerelése!
Öt szóban? Komolyan gondolja ezt ez a fickó?
Bekaphatja, mert négy is elég, hogy elmondjam.
– Azért, mert Treme-ben lakom.
– Treme-ben? – visszhangozza pléhpofával.
Utálom, hogy milyen mereven és kényelmetlenül érzem
magam, ahogy a tekintetével korlátok közé kényszerít. Azt
akarom, hogy nézzen másfelé, mert utálom a szemét,
utálom a zafír csillogását, és ahogyan a jégdarabkák
élesen fluoreszkálnak. Szemernyi kedvességet és
biztonságérzetet nem nyújt egy ilyen tekintet.
A torka eltűnik a nyakkendője feletti árnyékban.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért lakik Treme-ben?
Nem csak úgy feltette a kérdést. Csettintett vele, mint
egy ostorral. Mint egy meg nem érdemelt büntetés.
Csak néhány centire vagyok tőle, háttal a falnak
támaszkodva, és úgy érzem, védekeznem kell, sarokba
vagyok szorítva, szorul a nyakam körül a hurok.
– Ó, persze, elfelejtettem, hogy magának diplomája van,
úgyhogy leegyszerűsítem.
– Vigyázzon, hogy beszél velem!
Éppen csak sugdolózunk a köztünk lévő kis térben,
mégis úgy érzem, keresztülhasít rajtam, mint egy villám.
Azt mondta, semmi nyavalygás vagy kamuzás. Rendben.
Akkor kihagyom a jó modort a hangomból, és nyers,
kendőzetlen őszinteséggel megmondom neki.
– Azért élek Treme-ben, mert a családom nem engedheti
meg magának, hogy birtokot vegyen a kertvárosban, Mr.
Marceaux. Én nem tudok megvenni egy mobiltelefont,
vagy akármilyen telefont. Nem tudok venni futócipőt, se
kaját a macskámnak. És azok az elektronikus karórák,
amit minden osztálytársam hord, amikor edzenek? Nem
tudom, mire jók, de én egy olyat sem engedhetek meg
magamnak. És momentán nincs pénzem az iskolai
felszerelésre. De lesz. A hét végére meglesz.
Kiegyenesedik, visszalép, és leengedi a fejét. Talán egy
rohadt mosolyt rejteget? Esküszöm, mintha valami
olyasmit láttam volna. Tulajdonképpen élvezi az
életemnek ezt a szánalmas számvetését? Micsoda egy
rohadt förtelmes ember! És erre a tanárra kéne nekem
felnéznem? Ő fog dönteni a sorsomról, életről és halálról?
A tüdőm összeszorul.
Amikor felemeli a fejét, a szája vékony vonal, és szeme
ridegsége uralja az egész tekintetét, majd átfordul
egyfajta kollázsába azoknak az arcoknak, amelyek
rendre kísértenek engem minden elalváskor.
– És most sajnálatot kellene éreznem maga iránt?
– Soha! – Forrongok fogcsikorgatva. – Azt soha nem
akarnám.
– Nem? Akkor mit? Úgy tűnik, arra számít, hogy
kivételezni fogok magával.
– Nem, csak… – Soha sem találkoztam ennyire
érzéketlen, önelégült faszfejjel. – Akkor írjon fel, vagy mit
bánom én, mit csinál!
Tudom, hogy valami nem stimmel abban, ahogy
körbenéz a folyosón, hogy megbizonyosodjon arról,
kettesben vagyunk. Tudom, hogy helytelen ez az egész
szembesítés, ahogy felém hajol és a kezét a falra teszi,
csapdába csalva ezzel engem. És tudom, hogy szart se
tudok kezdeni azzal, ahogy a fülembe dohogja a
mondandóját.
– Ne aggódjon a büntetése miatt! – Figyelme az
ajkaimra téved, aztán vissza a szememre. – Arról majd
később gondoskodom.
Ez van, az erőm, a bátorságom, és minden, amire most
igazán szükségem lenne, itt hagy engem a félelem karmai
közt. Számtalanszor voltam már ebben a helyzetben. Ez
az első, hogy egy tanárral, de ő sem különbözik a többitől,
akik mindent csak elvesznek. Feljelenthetném őt, de vajon
kinek hinnének? Egy feslett hírű lánynak vagy a
Shreveport korábbi igazgatójának? És miközben nem
lehet hatalmam felette, tudom, hogy túl fogom élni. Talán
meg is edződöm tőle érzelmileg, mint egy Chopin noktürn
cisz-dúrban.
Megriadok, amikor kezét emeli, nem a mellemet
ragadja meg, hanem az államat emeli fel, hogy láthassa
az ajkamat.
– Be kéne mennie a védőnőhöz, hogy tegyen valamit
erre a vágásra!
Csak akkor veszem észre, hogy remegek, amikor
elenged, és kezét visszacsúsztatja a zsebébe. Hátralép,
könyöke széttárva, vállait lazán tartja. Borzongás fut
végig a testemen.
Néz azokkal a jéghideg szemeivel, és én nem tudom,
hogy most elinduljak a védőnői rendelő felé, vagy várjam
meg, amíg engedélyt kapok a távozásra. Valamiért úgy
érzem, ez most számít. Mintha tesztelne. Ezért aztán
várok.
Egy szeszélyes, szívtelen seggfej, viszont meg tudott
lepni. Nem nyomta a száját az enyémhez, nem fúrta az
ujjait a lábaim közé. Hanem… visszalépett?
Talán van még egy esélyem, hogy bebizonyítsam, nem
csak egy csóró lány vagyok, vagy egy ötperces tapizás a
folyosón.
Egy éles, kattogó hang töri meg a köztünk lévő csendet
újra meg újra. Követem a hangot a tekintetemmel, a
nyakkendőjétől és a mellényétől lefelé, az ing alól kilátszó
alkarján lévő sötét szőrzeten futtatom végig a
pillantásom, mely végül megakad a csuklóján lévő
mechanikus órán.
Apró fogaskerekek forognak az óriási számlap mögött,
kattognak, mérik az idő múlását, mint egy metronóm.
Minden egyes elkattogó másodperc, amelyet vele töltök,
egy visszafordíthatatlan lépés lesz a jövőbe? Vagy itt fog
engem tartani, megragadva a jelenben, ebben az életben?
– Miss Westbrook!
Figyelem az arcát, álla szögletes vonalát, a sötétebb
részt, ahol a borosta nő, és az ajkai vonalát, amelyet jelen
körülmények között nem ért sérülés. Érinthetetlennek
tűnik. Talán az öklei olyan brutálisak, mint a szépsége.
Amint figyelem őt, mintha lélegzetvételkor tűzzel telne
meg a tüdőm.
Veszélyes jelenség, és láthatóan tudatában is van
ennek. Ahogy ujjával türelmetlenül a védőnői szoba
irányába mutat, hangja telve sürgetéssel.
– Menjen!
Megfordulok, és végigszaladok a folyosón, de a hátamon
végig érzem a tekintetének súlyát.
 6.

EMERIC

Ahogy Ivory elszalad a folyosón, nem néz vissza, nem is

mer a szemembe nézni. De ez az eszeveszett rohanása
elég beszédes számomra. Hatással vagyok rá. Nem a
hivatásommal kapcsolatos viselkedésemmel, hanem a
férfias jelenlétemmel. Megrémítem őt.
Széles mosolyra nyílik a szám.
Bár már messze elhaladt a folyosón, még mindig érzem
a köztünk lévő „mi lett volna, ha” feltüzelő érzését. Tudom,
hogy elképzelte, milyenek volnánk együtt, miközben én
karámba szorítottam őt a falnál. Biztos vagyok benne,
hogy érezte, amint áramlik az erő közöttünk, talán
irtózott is tőle, ahogy megakasztotta a lélegzetét és
kitágította a pupilláit. És mégis, várta az engedélyemet,
hogy elmehessen.
 Tudván ezt, s látván, ahogy elszalad, gömbölyded
testének elillanó látványa felébreszti bennem a vadállati
ösztönt. Késztetést érzek a zsákmányszerzésre.
De most nem fogok. Itt nem. Sohasem. Veszek egy nagy
levegőt, s várom, hogy a merevedésem is vegye végre a
lapot.
Abban a pillanatban, hogy a lány eltűnik a sarkon, a
falhoz görnyedek.
Ő pontosan az a típusú nő, akihez vonzódom. A nő, aki
menekül, ha vadásznak rá, és feltámad, amikor elkapják.
A nő, aki aláveti magát a büntetésnek, és elfogadja a
megaláztatást. A nő, aki beleharap a kenyéradó kézbe,
hogy aztán az engesztelhetetlen marok köré fonja magát.
Őszinteséget követeltem tőle – semmi nyavalygás vagy
kamuzás – és arra számítottam, hogy meghátrál,
engedelmeskedik, vagy elküld a picsába. De nem tette
meg, nem tudta megtenni. Ez volt az a pillanat, amikor
rájöttem, hogy a természetéből adódóan megadja nekem,
amit akarok. Amikor feltárta nekem a szegénységének
kínos részleteit, s felkínálta nekem, hogy gúnyt űzzek a
sebezhetőségéből, biz’ isten, csodálatos volt, tragikus és
csábító – a kísértés szentháromsága.
Sóvárgó lüktetés miatt érzem szűknek a nadrágomat.
Egyszerű dolog ez, tényleg. Szexet akarok. Durva, mocskos
szexet. Semmi mást. Annyira nyersen és bőszen, ahogyan
a legutóbbi félrelépésemre gondolok, nem tudok
továbblépni, nem tudom elengedni Joanne-t. Ugyanakkor
elég romlott és bosszúszomjas vagyok ahhoz, hogy annyi
nőt megdugjak, amennyit csak lehet, olyan mindent
elsöprő dominanciával, amilyenért Joanne sóvárog, s már
nem lehet az övé. Talán fojtogatja is őt a mérgező
féltékenység.
S ezáltal lesz Ivory oly szívfájdítóan ingerlő. Én meg
tudom adni neki, amire szüksége van. Idomíthatom,
tárgyiasíthatom, és megalázhatom, ő pedig hagyná, hogy
megtegyem, mert a megadás az alappillére a
szexualitásának.
Viszont én is el tudok veszni benne, mert ő az a fajta nő,
aki miatt hibákat követek el.
Csakhogy ő nem egy nő.
Mivel végzős, legalább tizenhét éves, ami beleegyezés
szempontjából legális életkornak számít. Viszont még
gyerek, tíz évvel fiatalabb nálam, és a tanár-diák közötti
szexuális kapcsolatot börtönbüntetéssel sújtják, életkorra
való tekintet nélkül.
Kijózanító ez a gondolat, lelohasztja a farkamat, és
könnyedén arra késztet, hogy visszafogjam magam.
Visszatérek az osztályterembe, a diákok kérdésekkel
ostromolnak a kromatikus skáláról és a kvintkörökről.
Ivoryval kapcsolatos rögeszmém lassan kezd a háttérbe
szorulni a fejemben.
Majd az ajtó kinyílik, és sötét szemei azonnal
megtalálják az enyémet.
Folytatom az órát, miközben ő leül az asztalához, alsó
ajkán kenőcs fénylik. Pillantásom nem több fél
másodpercnél. Én vagyok itt a felnőtt, akinek irányítania
kell a köztünk lévő interakciót. Figyelmen kívül hagyva az
iránta érzett érdeklődésemet, úgy téve, mintha nem
akarnám felfalni a nézésemmel, meghúzom a megfelelő
határokat. Azért vagyok itt, hogy tanítsam őt, s ebbe nem
tartozik bele az, hogy instrukciókat adjak neki, hogyan
kell rendesen leszopni a farkam.
Őszintén szólva, annak ellenére, hogy milyen csúfosan
végződött a shreveporti vezetői munkám, izgatott vagyok,
hogy visszatérhetek a katedrára. Semmi más nem tud így
eltölteni a hovatartozás érzésével, mint amikor állok egy
elbűvölt hallgatóság előtt, és figyelmüket a hangommal
irányítom. Ez nem is egy munka. Ez egy elismerésre méltó
kihasználása annak a tulajdonságomnak, hogy szükségét
érzem a befolyásolásnak és dominanciának, ez egy hely,
ahol büntethetem a gyengeséget, megbízható jellemeket
formálhatok, és a zene iránti szenvedélyemmel
inspirálhatom a diákjaimat.
Ereim duzzadnak az energiától, hallgatva az osztályt,
amint az invariáns hexachord hangsorokról értekeznek.
A terem elejében lovagló ülésben bólogatással bátorítom
őket, és csak akkor avatkozom közbe, ha nagyon
elrugaszkodnak a témától. A tudást kérik tőlem, remegve
várják az iránymutatásaimat, és ez felajz engem.
Ezért is nem küzdöttem annyira, hogy megtartsam az
állásomat Shreveportban. Erre volt szükségem… erre a
szabadságra, hogy magam mögött hagyhassam az összes
adminisztrációs baromságot, és a tanítás szeretetére
összpontosíthassak.
 A beszélgetés hangereje egyre emelkedik az osztályban,
egymást érik a különböző hangok, amint vita alakul ki az
egyes hangsorok használatáról. Csak másodpercek
választanak el attól, hogy véget vessek ennek, amikor
Ivory bekapcsolódik.
– Figyeljetek, a hangváltások lehetnek sablonosak –
ráncolja a szemöldökét –, de attól még a zene által
nyújtott érzelmi töltet lehet igazán borzongató. – Gyorsan
alá is támasztja az érveit érvényes példákkal Schönberg
hegedűversenyéből. Nem egyszer utal a tankönyvre, sőt
példaként még felhoz díszített kompozíciókat is, opusszám
szerint. Az osztály figyelmesen hallgatja, s mire
kicsengetnek, ő briliáns módon eldöntötte a vitát.
Azon kapom magam, hogy… mély benyomást tesz rám.
Tudja az anyagot, majdnem olyan jól, mint én. Ha a
zongorajátékhoz is ilyen adottságai vannak, akkor csak
azért kell majd megbüntetnem, hogy ilyen átkozottul
beleszerelmesedtem.
A tekintetével az enyémet keresi, ahogy kiürül az
osztályterem. Öten maradnak, de én túlságosan
koncentrálok az egyikre ahhoz, hogy tudomást vegyek a
többiekről. Van valami figyelemre méltó a nézésében.
Bizalmatlanság? Vád? Zaklatottság. Bármit is próbál
felfedni előttem, az egyszerre tűnik megbotránkoztatónak
és kísértőnek.
Megkeményítem a tekintetemet, mintegy csendes
dorgálásként. Ő elnéz, krémmel bekent ajkait
összedörzsöli, miközben a társait vizsgálja.
 Három fiú és két lány a Le Moyne végzős zongoristái,
köztük a hipszter pöcs, Sebastian Roth. A szünetben átült
egy másik helyre, közelebb Ivoryhoz, de még így is maradt
közöttük egy sor. Nem avatkozok közbe egészen addig,
ameddig nem kezdi el őt nézni, az első kurva pillantásig.
Mivel a diákok dossziéi nem érkeztek meg az
asztalomra ebédidőig, nem volt alkalmam elolvasni őket.
Viszont tudtam, hogy az utolsó órák az órarendemben egy
saját kis privát csoporttal lesznek. Elég sokból áll
összekotorászni az előfeltételeit egy ilyen költséges
képzésnek, a Le Moyne csillogó brosúrájában mindezt
illusztrálják, egy egész oldalt szentelve az 1:5 tanár-diák
aránynak.
– Szóval így néznének ki a Le Moyne legnagyszerűbb
zongoristái? – Kétkedéssel teli hangon szólok,
egyértelművé téve, hogy bizonyítaniuk kell majd. – Azt
gondolják, megvan magukban az, ami ahhoz kell, hogy
virtuózokká, zeneszerzőkké, professzorokká váljanak…
kiváltságos, taknyos kölykökből?
Kivéve Ivoryt. Rongyos ruhái és cipője, az, hogy nem
tudja megvenni a könyveit, semmi sem árulkodik arról,
hogy ő kiváltságos lenne. Hogy kerül ide egy lány a
szegénynegyedből? Ez bizarr. És nyugtalanító.
Próbálom kiverni őt a fejemből, ahogy fel-alá sétálok a
sorok között, hátul összekulcsolt kézzel, és szemügyre
veszem mind az öt diákot, de semmi nem marad meg
velük kapcsolatban az emlékezetemben. Leszarom, hogy
milyenek. Amit én keresek, az egyenes tartás, résnyire
nyílt ajkak és éber tekintet.
Öt szempár szegeződik rám, testükkel is követik a
mozdulataimat, lélegzetüket visszafojtva várják, hogy
elhaladjak a padjuk mellett. Megragadtam a figyelmüket.
– Naponta három órát fogunk együtt tölteni, minden
egyes nap, az év hátralevő részében. Zeneelmélet,
zongoraszeminárium, előadás mesterkurzus, és
néhányuknak magánórák… Anyu és apu ezért csengetik
a nagy dohányt. – Komótos járkálásomat a terem elejénél
fejezem be, és szembefordulok velük. – Ne fecséreljék az
időmet, és én sem fogom pazarolni a szüleik pénzét! Ha
nem vesznek engem komolyan, akkor majd én fogom
komolyan elcseszni az ígéretes jövőjüket! Értve vagyok?
Szinte érzem a reszkető félelem és a meghökkent
tisztelet szagát az ezt követő csendben.
– Ma nem fogok maguknak órát tartani, és nem is ülünk
a zongoraszékre. – Az asztalomon lévő dossziékra
tekintek. – A következő néhány órát arra fogom
felhasználni, hogy mindegyikükkel egyenként
konzultálok. Ne úgy tekintsék ezt, mint egy interjút.
Inkább csak egy rövid beszélgetés, hogy megismerhessem
a hátterüket és a szakmai céljaikat.
Akaratlanul is Ivory felé kalandoznak a gondolataim, és
arra gondolok, milyen módon nem tudok megismerkedni
vele. Kezemmel a hajamba túrok, hogy elkerüljem szúrós
tekintetét. Viszketek a vágytól, hogy újra beszélhessek
vele, hogy megtudjam, egy lány Treme-ből hogyan
engedheti meg magának az ország egyik legdrágább
képzését.
Talán nem is akarom tudni.
De azt tudom, hogy szükségem van egy kis időre, hogy
marhára összeszedjem magam.
– Mr. Roth, önnel fogom kezdeni!
A kísértést a végére tartogatom.
 7.

IVORY

Pörgetem az ujjaim között a ceruzát, és próbálok nem

lyukat rágni az ajkamba. Ahogy az L alakú terem hátsó
sarkában üldögélek a padlón, Mr. Marceaux-t nézem a
széklábak labirintusán keresztül, miközben ő a személyes
megbeszéléseit tartja.
Óriási tér választ el minket, két normál osztályterem
hossza, tele padokkal és hangszerekkel. De amikor felém
néz, s ezt nyugtalanítóan gyakran teszi meg, olyankor én
is látom őt. Arrébb húzódhatok ilyenkor, épp csak egy
keveset, hogy megakadályozzam a szemkontaktust.
Van, amikor nem mozdulok, a tekintetemet megbénítja
az ő ereje. Hogy miért? Ez a legfurcsább dolog az
egészben, ahogy belefeledkezem. Többet akarok
megtudni róla – mit eszik, milyen zenét hallgat, és hova
jár, amikor nem itt van. Vizsgálni szeretném a kiszámított
mozdulatait, nézni, amint az ujjait végighúzza az állán,
bámulni az éles arcélét, és megjegyezni azt, ahogyan a
nadrágja kirajzolja az alakját.
Elbűvölő, nyugtalanító, és pozitív értelemben rémisztő.
Miért nem figyelek egyszerűen valami másra? Ennek
semmi köze az én főiskolai ambícióimhoz vagy ahhoz,
hogy ő milyen szerepet játszik benne. Te jóisten, erre nem
is gondoltam! Én csak azt akarom… Micsoda? Azt, hogy
rám nézzen? Utálom a szemeit, mégis azokat nézem,
várom, hogy felém fordítsa őket. Ez kibaszás.
Azt mondta, használhatjuk ezt a szabad idősávot
tanulásra, de nem tudok koncentrálni. Nem tudok másra
gondolni, mint erre a rejtélyre a terem túloldalán.
Ketten, Sebastian és Lester, elmentek a megbeszélés
után. Sarah úgy gondolta, marad, miután az övé megvolt,
Chris pedig most van soron, mereven ül a székén, és
mindenre bólogat, amit Mr. Marceaux mond neki.
És itt vagyok én, kissé nyúzottnak érzem magam a
várakozástól.
– Pszt, Ivory!
Sarah felé fordulok, aki a hátsó fal túlsó felénél
ugyanúgy ül, mint én, keresztbe tett lábakkal, szoknyája,
mint az enyém is, térd alá ér az illem kedvéért.
– Gyere ide! – súgja.
Megrázom a fejem, mivel nem szeretném feladni a jó
kilátást.
Sóhajt egyet, leteszi a tankönyvet, és felém kúszik.
 Ez érdekes. Szerintem az elmúlt három évben talán
kétszer beszéltünk egymással. Akkor mondtam le arról,
hogy barátkozzak vele, amikor azt mondta nekem, hogy a
hamburger, amit eszek, kapzsiság, hazugságok és
gyilkosság árán készült. Én nem vagyok olyan tehetős,
hogy megválaszthassam, hogy csak olyan ételeket egyek,
amely megmenti a farmon nevelt állatokat és bojkottál
különböző politikai nézeteket.
Barna, szálegyenes haja olyan hosszú, hogy leér a
földig, miközben ő négykézláb közelít felém. Idejétmúlt
hippi kinézete van, sokszínű üveggyöngyök fityegnek a
nyaka körül, hosszú egyrészes ruháját a csípőjénél fogja
össze, és pajkos csillogás látszik a szemében. Egészen
biztos vagyok benne, hogy nincs rajta melltartó, de olyan
karcsú, hogy nincs is rá szüksége.
Mellém kuporodik, és rám mosolyog. Miben
mesterkedik?
Egészen halkan, hogy szinte csak duruzsolás,
megkérdezi:
– Te mit gondolsz róla?
Csak ezt ne! Ebbe nem fogom beavatni.
– Szigorú.
Rápillant Mr. Marceaux-ra, és ráncok jelennek meg a
homlokán.
– Nem róla. Úgy értem, szigorú és szexi és… hé, nem
hallottál róla, hogy másra is használja a nadrágszíjat?
A nadrágszíjat? Megrázom a fejem.
– Hogy érted ezt?
 – Ez csak mendemonda. Chris Stevensről akarok
beszélni.
Chrisről nincs különösebb véleményem, másodéves
koromban le akart feküdni velem, én meg azóta kerülöm.
– Mi van vele?
– Dugtál vele?
Elvörösödik az arcom.
– Micsoda?!
Mr. Marceaux szúrós szemekkel néz rám.
Basszus. Leeresztem a hangomat, elharapva mondom a
szavakat.
– Semmit sem csináltam vele!
– Bocsi, bocsi, én csak… – Egy tincset elkülönít a hajából
és vékony copfba kezdi fonni. – Úgy tudom, együtt voltál
már Prescott-tal, meg Sebastiannal, meg… másokkal. És
ők nem tesznek lakatot a szájukra, és hát, nem is érdekes.
Otromba dolog volt azt feltételezni. – Elengedi a copfját, és
előtűnnek az arcán a kis gödröcskék, amint rám
mosolyog. – Elfelejtjük?
– Ja, semmi gond.
– Tök jó, mert szükségem volna tanácsra. – Leengedi az
arcát, és súgva folytatja. – A szexszel kapcsolatban. És
mivel te… öhm…
Egy ribanc vagyok? Egy mocskos kurva? Leengedem a
vállam.
– Mi vagyok?
– Tapasztalt.
Megcsikorgatom a fogamat.
 Nem úgy néz ki, mint aki veszi a lapot.
– Chris és én együtt vagyunk. Szóval smároltunk, meg
minden, és én… nem is tudom, valami különleges
alkalomra tartogatom a szüzességemet, érted?
Nem, nem értem. El nem tudom képzelni, hogy lenne
bárki vagy bármi különleges, ami miatt ebből ekkora
ügyet kell csinálni.
Olyan közel tolja az arcát az enyémhez, hogy már csak
foltokban látom.
– És az milyen?
Hátrébb dőlök, mivel egyre kényelmetlenebbül érzem
magam.
– Micsoda? A szex?
– Igen. – Megnyalja az ajkait. – Az.
Már a szex gondolatától valami bizseregni kezd a
gyomromban. Elviselni rosszabb, mint megnyalni egy
elhalt bőrréteggel fedett, gennyedző hideg sebet. Bár nem
tudom, hogy mindenkinek ugyanolyan-e – az emberek
úgy tartják, a lányoknak tetszenie kéne –, ezért aztán
megvonom a vállam.
Felfordítja a fejét.
– Fáj? Az első alkalom?
– Igen. – Vágom rá egyértelműen. – Fáj! – Mindig is fájni
fog.
– Hány éves voltál?
Nem akarok erről beszélni, de ugyanakkor ég bennem
egy mindent elsöprő vágy, hogy megosszam valakivel.
Senki nem kérdezett még engem a szexuális
tapasztalataimról. Anyukám pláne nem, közeli barátom
pedig sosem volt. Nem ez az, amire mindig is vágytam?
Lányos beszélgetés előítéletek nélkül?
Kegyetlenség jeleit próbálom felfedezni az arcán, de
csak tündöklő szemű kíváncsiságot találok. Ez nagyon
melegen érint. Érdeklődik, és talán irigykedik is. Mert
nekem van valamim, ami neki nincs. Tapasztalat.
Kinyújtom a lábam, és a fejemet a falnak támasztom.
– Tizenhárom éves voltam.
– Húha! – Csodálkozástól ragyog a tekintete. – Kivel?
Hogyan? Mondj el mindent!
Könnyen jöttek a szavak, mert az emlékek beleégtek a
testem minden egyes porcikájába.
– A bátyám éppen hazatért a tengerészgyalogságnál
eltöltött szolgálatból, és egy társát magával hozta az
egységből. A legjobb barátját.
Akkor még odáig voltam Lorenzóért, könnyelmű, jó
kinézetű srác volt, harcban edzett izmokkal, érdes
vonzerővel. És úgy nézett rám, mintha én lettem volna a
legszebb lány, akit valaha látott.
Még manapság is úgy néz rám, s én olyankor úgy érzem,
a csontomig hatol a rettegés.
Sarah a szája elé teszi a kezét, s ujjai között bújik elő a
mosolya.
– A bátyád legjobb barátjának adtad oda a
szüzességedet?
A hideg futkos a hátamon.
– Nálunk maradt addig, amíg nem talált magának saját
helyet. Egyik éjszaka felébredtem, és nem tudtam
visszaaludni, ezért kimentem, és leültem a hátsó teraszon.
Apu azelőtt egy hónappal halt meg, és az elvesztése még
mindig nagyon fájt, folyamatos szorítást éreztem a
mellkasomban. Ahogy régen szokta volt mondani: Semmi
sem elérhetetlen, minden lehetséges. A bizonyíték ott rejlik a
zene varázsában. Én pedig most itt ülök, a kedvenc Herbie
Hancock dalát dúdolom, vágyom az elérhetetlenre, s azt
akarom, hogy ő visszatérjen.
Sarah egészen közel jön hozzám, arckifejezése sokkal
több lelkesedést mutat, mint amennyit az a bizonyos
éjszaka megérdemelne.
– Mi történt?
– A bátyám barátja kijött utánam, és beakasztotta
nekem a lépcsőn. Jó nagy volt. Mindenütt. És erős. Tudta,
hogy mit akar, és nem tudtam megakadályozni, hogy
elvegye.
Nem tudtam megállítani, ahogy dörzsölte a
mellkasomat és a lábaimat, és hátulról belém hatolt. Keze
a számon, hogy tompítsa a sikításomat. A hálóingem
szakadásának a hangja. A leheletének bűze a levegőben.
És az a fájdalom a lábaim között… a könnyek, a vér, és a
napokig tartó sebek, miközben ő újra és újra a magáévá
tett.
– Öregem! – Sarah a falnak támaszkodik. – Ez nagyon
forrónak hangzik!
Valóban?
– Te olyan szerencsés vagy. – Játszadozik a hajvégeivel. –
Vannak melleid, van tapasztalatod, és a srácok nagyon
buknak erre. Én is ezt akarom. Azt hiszem, eddig féltem,
de most már biztosan készen állok… tudod… Chrisszel.
Valami bizonyosan nem stimmel velem, mert a melleim,
a szex, és amiket Sarah mondott, mind arra késztetnek,
hogy rögvest kihányjam a belem.
– Sarah, ne…
– Köztünk maradjon, de ezek a lányok azért olyan
aljasak veled, mert féltékenyek. Úgy értem, nézz csak
magadra! A fiúknak ez kell. – Kezével mutatja, hogy a
testemre céloz. – Nem is csoda, hogy a fél sulival lefeküdtél
már!
A torkomban érzem az epét, de megpróbálom
visszafojtani.
– Ó, nézd csak! Végzett. – Sarah talpra ugrik,
megragadja a könyveit, és keresztülrohan a termen,
nyílegyenesen Chrishez.
Egy részem most azt akarja, hogy beledöngöljem őt a
földbe, és könyörögjek neki, hogy tartsa magát távol tőle.
De a másik, önzőbbik felem sóvárog, hogy elfogadjam. Ha
ő szexelni fog Chrisszel, akkor pont olyan lesz, mint én.
Talán többet fog beszélgetni velem, és a bizalmába fogad.
Talán én is több mindent megoszthatok majd vele,
félelmetesebb dolgokat, a férfiakról és a szükségleteikről.
– Miss Westbrook! – Mr. Marceaux feláll a székéről
csípőre tett kézzel, és hűvös tekintettel. – Ne
várakoztasson meg!
 8.

EMERIC

Megkísérlem átolvasni az aktáját, de összefolynak a

szavak. Túlságosan zavart vagyok, minden gondolatom az
asztal túloldalán ülő lány körül forog. A többieket
hazaküldtem, és most csak Ivory és én vagyunk, és ez a
zavarba ejtő vonzerő.
Vékony ujjait az ölében kulcsolja össze, hátát egyenesen
tartja, kecses nyakát sötét haja fonja körbe. Ajkára
mosoly telepszik, s ez az arckifejezés természetesnek tűnik
tőle, de ez most kisebb mosoly, mint az ezt megelőzőek.
Bizonytalanabb. Olyasfajta mosoly ez, mint amit a
kislányok félelmükben szoktak mutatni.
A dossziét az asztalra dobom, és előrehajolok,
megtörvén a láthatatlan feszültségbuborékokat. – Miért
aggódik?
 Tudom a választ, de a saját szájából akarom hallani.
– Semmiért. – Megpiszkálja az orrát. Apró, mindent
eláruló gesztus ez. Hazudik.
Az öklömmel az asztalra csapok, elég erősen ahhoz,
hogy elálljon a lélegzete.
– Ez volt az utolsó alkalom, hogy hazudott nekem. – Ha
kell, kiszedem belőle az igazságot. – Mondja, hogy
megértette.
Egy ér kidomborodik és lüktet a torkán.
– Igen, értem.
– Jó. – A tekintetem a blúza V alakú kivágására téved,
mély a dekoltázsa, és egy biztosítótűvel van bizonytalanul
összefogva.
Ugyanilyen gyors mozdulattal elfordítom a
tekintetemet, és az arcára irányítom.
– Most válaszoljon a kérdésre!
Kezét végighúzza a combján, de a tekintetünk
egymásén marad.
– Ön, Mr. Marceaux. Ön aggaszt engem.
Aha, sokkal jobb. Azt akarom, hogy kiskanállal adagolja
nekem az őszinteséget, minden egyes reszkető
lélegzetvétellel.
– Magyarázza el, hogy érti!
Előrehajtja a fejét, mintha bátorságot akarna gyűjteni.
– Ön bölcs és szigorú, mint a többi tanár, de a
megközelítése és a temperamentuma olyan, mint egy
barbár fa… – összeszorítja az ajkait.
– Megengedett mindenféle nyelvhasználat az
osztályban, Miss Westbrook. – Összehúzom a
szemöldökömet. – Mindaddig, amíg az építő jellegű.
Erre ő is összehúzza a szemeit.
– Azt akartam mondani, hogy faszfej, de nem vagyok
biztos benne, hogy ez építő jellegű.
Legalább gondol a faszra.
– Mondjon egy példát az állítólagos viselkedésemre, és
majd eldöntöm, mennyire építő jellegű!
Tátva marad a szája, mintha meghökkent volna a
válaszomon.
– Mondjuk, amikor kint voltunk a folyosón? Én az
anyagi helyzetemről beszéltem magának, maga pedig…
elmosolyodott?
Basszus, ezt meglátta?
Azt nem mondhatom neki, hogy azért mosolyogtam,
mert a sebezhetősége kéjes vágyat ébresztett bennem és
merevedésem volt. De mégis lehetek hozzá őszinte.
– Igaza van. Hibáztam és elnézést kérek! – Megfogom a
dossziét, és lapozgatni kezdem a nyomtatványokat. –
Beszéljünk a körülményeiről.
Átfutom az életrajzi oldalt, és látom, hogy a lakcím
valóban Treme-ben van. Átugrom az összefoglalót a
kivételes tanulmányi átlagáról és felvételi pontszámáról,
azokra az adatokra szűkítem az érdeklődésemet, amelyek
a legfontosabbak a számomra.
Születési dátum?
Tavasszal lesz tizennyolc.
Szülők?
 William Westbrook. Elhunyt.
Lisa Westbrook. Munkanélküli.
Ez megmagyarázza, hogy szűkösek az anyagi keretei, de
akkor vajon hogyan fizeti a magániskolát? Várjunk
csak…
Visszaugrok az apja nevéhez.
– William Westbrook?
Szemét behunyja, én visszanézek a lapra, megpróbálom
összerakni a részleteket. Westbrook, meghalt, Treme,
lánya zongorázik…
Jézusom, nem hiszem el, hogy korábban nem ugrott be
a nevéről!
– Maga Willy Westbrook lánya?
Szemei hirtelen tágra nyílnak, ragyogással és
reménnyel telve, akárcsak a mosolya.
– Hallott róla?
– Én New Orleansban nőttem fel, édesem. Itt mindenki
hallott Willy Zongorabárjáról.
Tekintete befelé fordul, mosolya meglágyul.
– Úgy hallom, tök jó hely. A turisták szeretik.
Úgy mondja ezt, mintha sohasem járt volna ott, s ez
ellentmond a bennem felsejlő képnek, amelyen zárás
után üldögél Willy híres zongorája mögött, és arról
álmodozik, hogy egyszer majd a helyébe lép.
Az asztalra könyökölök, s közelebb hajolok.
– Hát ott lakik az utcában, nem? És még nem járt ott?
Felhúzza a szemöldökét.
– Az egy tizennyolc éven felülieknek való bár. Én oda
nem tudok bejutni.
A fejemben még mindig zavaros a kép.
– Zárás után sem megy besegíteni az üzletmenetbe?
Még a maga családjáé, ugye?
Csakhogy az aktája szerint az anyja munkanélküli.
Tekintete az ölébe hullik.
– Apu eladta a bárt, amikor én tízéves voltam.
Utálom, amikor nem látom a szemét.
– Nézzen rám, ha hozzám beszél!
Felkapja a fejét, és halkan folytatja.
– Az új tulajdonos megtartotta a nevet, és hagyta, hogy
apu továbbra is ott zongorázzon, amíg…
Amíg egyszer kitört egy balhé a bárban, lövések
dördültek, az egyik mellkason találta Willyt, miközben
megpróbálta leállítani a veszekedőket.
Az, hogy ismerem a történetet, bizonyára az arcomra
van írva, mert így folytatja:
– Tudja, mi történt akkor.
– Benne volt a hírekben.
Willy halála rohadt nagy érdeklődést váltott ki. Ő
nemcsak egy fehér dzsesszzongorista volt a feketék
környékén, hanem a közösség szeretett és köztiszteletnek
örvendő tagja. A bár a turisták révén egy csomó dollárt
hoz Treme-nek, és ahogy hallottam, a népszerűsége a
környező üzleteket is jó pár évig fellendítette.
Különösen emlékszem arra, amikor a New Orleansba
való látogatásom során a tévében néztem a megölésével
kapcsolatos riportokat – ez a bizonyos hazalátogatás
sarkalatos pontja volt az életemnek. Ez úgy… négy évvel
ezelőtt volt. Akkor vettem át a mesterdiplomámat a
Leopoldban, és azzal voltam elfoglalva, hogy vajon
megtartsam-e a tanári állásomat New York Cityben, vagy
a szülővárosomhoz közelebb keressek munkát.
Még azon a héten elfogadtam az állásajánlatot a
Shreveporti Előkészítő Iskolában. És találkoztam Joanne-
nel.
Akkor én huszonhárom éves voltam, ami azt jelenti,
hogy Ivory tizenhárom volt, amikor az apját megölték.
Figyelmesen és csendben üldögél velem szemben. Ahogy
egyre nyúlik a csend, egy kissé megváltoztatja a
testtartását, mintha összegubózna, és ezáltal kisebbnek
látszik. Egy kilógó cérnát húzogat a felsőrésze ujján,
ezáltal a figyelmemet a varratra irányítja és minden
olyan helyre, ahol a varrás már kezd foszlani. Olcsó
készítésű ruhái vannak, régiek, vagy már elnyűttek a sok
viseléstől. Talán mindez együttvéve.
Lebarnult arcán egy leheletnyi smink sincs. Nem visel
se gyűrűt, se karkötőt, vagy bármiféle más ékszert. Még
egy csepp parfüm sincs rajta.
Nyilvánvaló, hogy nincs szüksége semmire, amivel
hangsúlyoznia kellene a szépségét. Kendőzetlen szépség
ragyogott minden nőből, akire eddig szemet vetettem. De
nála nem ez az oka, hogy nem él ezekkel a dolgokkal.
Nem akarok úgy tenni, mintha megérteném, hogy
milyen szegénységben élni, vagy elveszíteni egy szülőt,
ahogyan ő elveszítette az apját. Az én apám sikeres orvos,
anyám a Leopold igazgatójaként és kollégiumi
igazgatójaként ment nyugdíjba. Amikor a főiskola után
visszatértem Loiusianába, ők is visszaköltöztek velem,
hogy közel lehessenek egyetlen gyermekükhöz. Az ő
szeretetükre és támogatásukra legalább annyira
számíthatok, mint a vagyonukra, és ha azt mondom, hogy
tehetősek, az bizony nem kifejezés. A Marceaux család
birtokolja a zongorák fából készült összekötő
rúdszerkezetére szóló szabadalmat. Ez elég egy életre,
meg a gyerekeim életére, meg azok gyerekeinek életére,
és így tovább, mindaddig, amíg zongorákat gyártanak. A
Le Moyne-i családok a vagyonaikra javarészt
generációkkal ezelőtt tettek szert. Kivéve Ivory családját.
Szóval miért adta el Willy Westbrook a bombaüzletét csak
azért, hogy utána ott dolgozhasson, mint előadóművész,
gyakorlatilag alamizsnáért, ezzel a nélkülözésbe taszítva
a lányát?
Egy apró fülecskét veszek észre a dossziéjában, felütve
látom, hogy az a tandíjának a fizetési ütemezése. Az utolsó
oldalon egy apró bejegyzés arról árulkodik, hogy mind a
négy évet egyben kifizették hét évvel ezelőtt.
Apa eladta a bárt, amikor én tízéves voltam.
A tekintetét keresem.
– Azért adta el az üzletet, hogy magát ideküldhesse?
Mocorog a székén, összehúzza magát, de tekintetét nem
veszi le rólam.
– Egy olyan ajánlatot kapott, ami pont elég volt arra,
hogy fedezze a négyéves képzést, ezért ő… – Becsukja a
szemét, majd újból kinyitja. – Igen, eladott mindent, hogy
az én helyemet itt biztosítsa.
És három évre rá meghalt, itt hagyva őt olyan
átkozottul legatyásodva, hogy még a könyveit sem tudja
kifizetni.
Meg sem próbálom elhallgatni az ellenérzéseimet.
– Hát ez rendkívül nagy hülyeség volt!
Mindkét szeme lángra lobban, ahogy előrerántja
magát, és kezével megragadja az asztal széleit.
– Apu rám nézett, és látott bennem valamit, amiben
megéri hinni, még mielőtt én bármiben hittem volna
magammal kapcsolatban. Nincs ebben semmi hülyeség!
Úgy néz rám, mintha azt várná, hogy én is beállok a
sorba, és egyszerre hinni kezdek benne. De valójában ő
most csak egy védekező, dühös kislány. S ez nem
helyénvaló.
– Maga nem tizenhárom éves többé. Nőjön fel, és ne
hívja többet apunak!
– Ne mondja meg nekem, hogy hogyan hívjam vagy ne
hívjam! – Arca a bájos hévtől elvörösödik. – Ő az én apám,
az én életem, és magának semmi köze hozzá!
Úristen, ez a lány elég súlyos terhet cipel, és ez túlmegy
ezen az apu-dolgon! Könnyű észrevenni a fizikai
bántalmazást. A szexuális trauma ugyanakkor egy nagy
ugrás. Viszont én természetemnél fogva gyanakvó típus
vagyok és túlságosan is kíváncsi erre a lányra. A
szemében lévő szemtelen szikrák ellenére a
testtartásában van valami védekező befelé fordulás,
egyértelmű jele annak, hogy valaki a múltban vagy a
jelenben bántja őt.
A mélyére akarok ásni, meglátni a gyötrelmeinek a
valódi okát, és a többit pedig figyelmen kívül hagyni.
– Ő volt az apja, és magának megvan a saját élete.
Lépjen tovább!
Az arca görcsösen összerándul.
– Utálom magát!
Én meg azt utálom, mennyire meg akarom büntetni a
száját úgy, hogy beletolom a farkam.
– Sikerült megmutatnia az éretlenségét, Miss
Westbrook. Ha az én tanítványom akar maradni, muszáj
lesz abbahagynia ezeket a kislányos hasfájásokat és
elkezdeni úgy viselkedni, mint egy felnőtt.
Felhúzza az orrát, vállait mereven tartja.
– Maga nincs túl jó véleménnyel rólam. –
Keresztülbámul a szobán, tekintetével a hangszerek sorát
pásztázza. – Ezt most jól elcsesztem.
– Nézzen rám!
Meg is teszi azonnal.
Az engedelmesség bódító illatát érzem a bőrömön. Meg
akarok mártózni benne, megízlelni, próbára tenni.
– Maga miért van itt? Mert az apja tízéves korában úgy
döntött, hogy magából egyszer majd zongorista lesz?
Összehúzza a szemöldökét.
– Nem, ez az én álmom is, és „kötelességem
szorgalmasnak lenni”.
Bachot is tud idézni. Jó neki.
 – És mi is a maga álma pontosan? – Kinyitom az aktát a
főiskolai felvételi résznél. – Ezek szerint magának
nincsenek céljai, nincsenek ambíciói. Mit fog csinálni a
középiskola után?
– Micsoda? – Kihallatszik a felháborodás a hangjából.
Átnyúl az asztal felett és kikapja a kezemből a lapot,
tekintetével átfutja az üres rubrikákat. – Ez miért maradt
üresen? Itt valami félreértés történt! Én… én… Istenem!
Én mindig is hajthatatlan voltam, hogy…
– Üljön le!
– Mr. Marceaux, itt valami nincs rendben! Meg kell
hallgatnia… – Hangja elgyengül, a tekintetemtől rémült
csendbe fordul át.
Visszaül a székre, arca kipirult, reszkető kezeivel zörgeti
a papírt.
Ujjaimat az arcomnak támasztom.
– Most mondja el nyugodt hangon, mire számított, mit
lát majd azon a papíron?
– A Leopoldra fogok menni.
Arra aztán semmi esély.
Csakhogy a szemében látható tántoríthatatlan erő arról
árulkodik, hogy ő bizony mindenre elszánt, hogy ezt
végigvigye, arcát kihívóan felemeli, hogy ellentmondjak
neki.
Elfogadom a kihívást.
– Tudatában van annak, hogy évente csak a jelentkezők
három százalékát veszik fel? Tucatnyi évfolyamtársa is
oda jelentkezett, habár a Le Moyne-ból az utóbbi három
évben senkit nem vettek fel a Leopoldba. Talán, esetleg,
egyiküknek sikerülhet jövőre.
Nincs semmi esetleg. Anyám megtartotta a helyét az
igazgatótanácsban, és még mindig megvan a befolyása,
hogy egyvalakit bejuttasson az én ajánlásommal. Biztos
vagyok benne, hogy megteszi. Nekem igen.
Igen ám, de ha egy diákot átcsúsztatunk a felvételi
eljáráson, az még nem nagyon keltene gyanút, kettő
viszont már minden bizonnyal kiverné a biztosítékot és
azzal anyám szavahihetősége is megkérdőjeleződne. Ilyet
sohasem kívánnék tőle.
Visszadőlök a székbe, és újra átpörgetem a lapokat,
hogy meggyőződjem róla, nem siklott-e át a figyelmem
valamin Ivory főiskolai terveivel kapcsolatban.
– Mostanra már jelentkeznie kellett volna a felvételi
eljárásra! Semmi nincs itt, ami arra utalna, hogy maga
érdeklődést mutatna egy ilyen lehetetlen küldetés iránt.
– Minden lehetséges, Mr. Marceaux. – Visszatolja az üres
oldalt az asztalomra. – Én jelentkeztem. Három évvel
ezelőtt. Valójában, Mrs. McCracken szándéka szerint
engem javasolt volna első helyen a jelentkezők között.
Ez megmagyarázza, hogy Beverly miért erőltette Barb
McCracken nyugdíjazását, s hozott engem ide az ő
helyére. Amikor kötélnek álltam, tudtam, hogy lesznek
diákok, akik sokkal inkább érdemesek az ajánlásomra,
mint Beverly fia. De arra nem számítottam, hogy ekkora
lelkiismeret-furdalás kínoz majd.
Ivory Westbrook erkölcsi dilemma elé állít, és még csak
nem is hallottam őt játszani. Talán a tehetsége
középszerű, és majd egyszerűen félresöpörhetem ezt a
konfliktust.
A nyakkendőmet bámulja, s szemében látszik, hogy
cikáznak a fejében a gondolatok. Hosszú másodpercek
telnek el. Valahol odakint klarinét szól tökéletes
hangzással.
Végül rám tekint.
– Az én jelenlétem nem igazán kívánatos errefelé. Nem
olyan ruhákat hordok, nem olyan kocsit vezetek. – Nevet.
– Nincs is kocsim. És bizonyára nem hozok sok bevételt az
alapítványnak és ragyogó kapcsolataim sincsenek. Az
egyetlen dolog, amit fel tudok mutatni, az a tehetségem.
Ennyivel kell beérniük. Csak ennek kéne számítania.
Mégis, ez az iskola az első naptól fogva ellenem van.
Semmi nem lep meg abból, amit mond. Ő egy kis
elveszett bárányka az éhes farkascsorda közepén. De
akkor miért nem hajlandó egy kicsit lejjebb adni?
Megpróbálhatna egy könnyebb főiskolát, és akkor
kikerülne a célkeresztből. Miért a Leopold?
Megtartottam közömbös arckifejezésemet,
kérdéseimmel pedig vártam, amíg befejezi a
mondandóját.
Megérinti az üres oldalt, és felém tolja.
– Valaki kitörölte a Leopoldba szóló ajánlást, minden
más eddig elvégzett felkészülést célzó munkámmal együtt,
ami az alkalmasságomat igazolná. Mrs. McCracken
nekem azt mondta, mindent feltüntetett az aktámban. Én
nem akarok ujjal mutogatni, de valaki ebben az
iskolában nem kedvel engem, és ennek a valakinek van
egy fia, aki az én helyemre pályázik.
Beverly Rivard törölte az anyagait, erre már közben
rájöttem.
– Miért a Leopold?
– Az a legjobb konzervatórium az országban.
– Tehát?
– Tehát? – Szemében fény gyúl. – Amit a szigorú
nevelésben részesített hallgatók ott kapnak, az mással
összehasonlíthatatlan. Elit tanári kar, csúcskategóriás
létesítmények, és a legjobb mutatóval rendelkeznek a
tekintetben, hogy hány hallgatót indítanak el a zenei
pályán.
Ujjaival egyenként számolja, s közben sorolja a neveket,
igen jeles személyiségek is vannak a végzett hallgatók
között, világszerte ismert zeneszerzők, karmesterek, és
zongoristák. Majd hozzáteszi:
– És ön, Mr. Marceaux. Úgy értem, mint a Louisianai
Szimfonikus Zenekar tagja.
Már éppen azon vagyok, hogy nyalizósnak nevezzem,
amikor meglep.
– Én nem akarok előadni. – Összecsapja a kezeit. – Én
vezető helyet szeretnék elfoglalni egy jelentős szimfonikus
zenekarban, és a legeslegjobbak között ülni, teltházban, a
színpadi fények kereszttüzében. Ott akarok lenni, hogy a
részese lehessek, amikor felcsendül a zene.
Ez nem egy előre betanult duma a részéről. A
szenvedély a hangjában szinte ezernyi decibellel tör elő,
egész teste beleremeg, ahogy a szavakat formálja.
Leengedi a kezét, és a szemembe néz.
– Ezen kívül, ahogy maga is tudja, minden egyes
hallgató, akit felvesznek a Leopoldba, teljes
tandíjmentességet kap. Nem számít, hogy ki az illető, vagy
milyen a háttere…
Összenézünk, és mivel már értem az érvelését,
elméletben befejezem a mondatait. A Leopold elég nagy
tekintéllyel és anyagi háttérrel bír ahhoz, hogy ne kelljen
különösebben törődnie a hallgatók bankszámláival. Az
iskola mindenkit csak és kizárólag a tehetsége alapján
értékel.
– Nagyszerű! – Megvakarom a tarkómat, és marhára
remélem, hogy szörnyű zongorista. – Átírom az aktáját, és
onnan indulunk.
Normál körülmények között, az osztály legjobbjaként be
kellene jutnia a Leopoldra. De Beverly azért alkalmazott
engem, hogy biztosra mehessen, ez nem fog megtörténni.
A Leopold Prescott Rivardot fogja felvenni, mert én úgy
intézem. A Le Moyne-ból mindenki mást figyelmen kívül
fognak hagyni. Ez szar lesz Ivorynak, de hát ilyen az élet!
– Köszönöm! – Mosolyog, és a testtartása ellazul.
– Van még egy dolog, amit meg kell beszélnünk.
Arrébb tolom a dossziét, felállok a székemről,
megkerülöm az asztalt, és a túlsó szélére ülök, pontosan
vele szemben.
Lábait összezárva tartja, lábfejei egymásra téve – egyik
mezítláb a másikon – az asztalom lábához támasztva. A
padlót pásztázom, és kiszúrom a lestrapált cipőit a szék
alatt. Azt gyanítom, hogy a felszakadt műanyag szélek
irritálják a bőrét az egész napos viselet után.
Amikor felnéz, egy ujjamat az álla alá teszem, és
megtartom azt.
– Mi történt az ajkával?
Ahogyan azt vártam, megpróbálja leereszteni a fejét. Ki
akar térni a válaszadás elől. Minden ösztönöm azt súgja,
hogy valaki bántotta őt.
Puha bőrén apró, de félreérthetetlen nyomással jelzem
neki:
– Álljon fel!
Légzése felgyorsul, amint feláll a székről, az álla alatti
érintésem által irányítva.
Amikor teljesen felegyenesedik, leengedem a kezem.
– Kérdeztem magától valamit és mielőtt válaszol, jusson
eszébe, mit mondtam a hazugságokról.
Ajkait összeszorítja.
Más taktikát próbálok.
– Mint a tanára, fel vagyok hatalmazva, hogy jelentést
tegyek. Tudja, hogy ez mit jelent?
Ébenfekete szemével pislog egyet. Olyan aggasztóan
gyönyörű, és én teljesen be vagyok indulva.
Felkelek az asztal tetejéről. Ahogy előtte állok, egy fejjel
magasabb vagyok nála, és sokkal nagyobb.
– Ez azt jelenti, hogy helytelen bánásmód gyanúja
esetén kötelességem jelenteni a gyermekvédelmi
szolgálatnak.
– Ne! – Ujjait az ajkán lévő vágáshoz teszi. – Erre nem
lesz szükség. A bátyámmal… kicsit összebalhéztunk ma
reggel, ahogy ez testvéreknél általában szokás. Ez teljesen
normális.
Normális? Nem hinném.
– Mennyi idős a bátyja?
Csípőjét az asztal szélének támasztja, egyedi póz, de
engem nem fog tudni átverni.
– Huszonhat éves.
Huszonhat, az majdnem tíz év korkülönbség. Ha ez a
gennyláda ütötte meg, akkor nem fogom jelenteni. Inkább
megkeresem, és betöröm az orrát.
– Ő ütötte meg?
– Ő, öhm… hát, vitáztunk, és öhm… – Óvatosan
válogatja meg a szavait, homlokát összeráncolja, hogy
koncentráljon, semmi kétség, megpróbálja elkerülni a
hazugságot. – Úgy végződött, hogy bevágtam a számat az
ajtófélfába.
– Ő? Ütötte? Meg?
Kifújja a levegőt.
– Pofon vágott. Ez – mutat az ajkára – az ajtófélfa miatt
van.
Harag gyúl bennem, a felszínre tör és égeti a bőrömet.
– Milyen gyakran?
Kezeit maga köré fonja, tekintete a padlón, s ez engem
még jobban felbőszít.
– Válaszoljon!
 – Ne csinálja ezt! Nem lehet… Egy csomó más
problémával is meg kell most küzdenem.
– Emelje fel a blúzát! – Mit csinálok? Bassza meg, ez
nagyon rossz ötlet, de muszáj megtudnom. – Mutassa meg
a bordáit!
Kérdőn néz rám, majd hátrafordul, és tekintetét a
folyosó irányába szegezi.
– Ha valaki bejön, nem láthatnak meg! – Behajlítom a
térdem, és szemtől szembe nézek vele. – Sürgősen meg kell
vizsgálnom magát, Miss Westbrook. Bizonyítsa be, hogy
nem fedik a testét zúzódások, és akkor nem készítek
jelentést!
Inkább kiverem a bátyjából a szart is.
Ujjaival megragadja a blúza szélét, arckifejezése
szilárd, szemét szorosan összezárja. Olyan csendben van,
hogy nem vagyok bizonyos abban, hogy egyáltalán
lélegzik.
– Ez csak egy vizsgálat, a maga érdekében. Semmi
olyasmi, ami nem helyénvaló. – Kurvára illegális az egész,
de már nem tudom leállítani magam. – Várok.
Tekintetét a mellényem gombjaira irányítja, aztán fel a
nyakkendőm csomójára, ott időzik keveset, majd
fájdalmasan lassan tovább felfelé a számra. Mikor végre a
szemeimhez ér, egy éles köhintés hangzik fel mélyen a
torkából.
Aztán felemeli a blúzát.
 9.

IVORY

Ő egy tanár. Nem fog bántani engem.

Lassan és remegve emelem fel a blúzom szélét a
köldököm felé.
Csak a munkáját végzi.
Libabőrös leszek, amint oly kitartóan nyomást gyakorol
rám a tekintetével, kalapál a szívem, kiráz a hideg, ahogy
centiméterenként húzom egyre feljebb a blúzom, felfedve
ezzel a bordáimat.
Azt ígérte, nem lesz semmi olyasmi, ami nem helyénvaló.
De akkor miért érzem úgy, hogy ez helytelen.
Ez valóban helytelen.
Visszahúzom a blúzomat, majd megfordulnék, hogy
összeszedjem a dolgaimat. Keze azonban elkapja a
felkaromat, ujjai erősen szorítanak, ahogy visszalendít az
eredeti testtartásba.
– Mutassa meg vagy jelenteni fogom a sérülést!
A hangja visszhangzik a fejemben, élesen és
megalkuvást nem tűrően. Ha jelentést ír rólam, akkor
elveszíthetem az otthonomat, az iskolámat, a macskámat.
Shane pedig… Istenem, ő kegyetlen bosszút állna!
A gyomrom reszket, ahogy felemelem a blúzomat.
Elengedi a karomat, amikor a blúzom szövetével már a
melleimet tartom, és ránézek.
Csupán kék jeget látok és valami végtelen sarkvidéki
tájat, olyan, mintha egy számomra ismeretlen világot
bámulnék.
Orrlyukai kitágulnak, arcizmai összerándulnak, olyan
érzelmeket tükröznek, amit nem értek. Nem takargatok
semmit. Legalábbis a blúzom alatt már semmit. Az
ajkamon lévő vágáson kívül Shane egy karcolást sem
okozott rajtam azóta, amióta egyszer éjjel úgy értem haza,
hogy ő éppen egy szegény lányt kefélt a kanapén – az én
ágyamon. Mivel elmulasztottam kopogni a saját bejárati
ajtómon, egy ronda zúzódás lett a jutalmam a hasamon.
De ezt Mr. Marceaux nem találhatja meg. Az elszíneződés
már múlt héten kifakult.
Leguggol, és jeges tekintetével végigpásztázza a
testemet, egészen a szoknyám övrészéig, majd a térdig érő
szegély alá.
– Most húzza fel a szoknyáját!
Az ajtó felé fordítom a tekintetemet, és a mögötte lévő
üres folyosót nézem.
 Görnyedt testtartásából adódóan a medencém pont
szemmagasságba esik neki, testével immár nem takar el
engem a folyosói forgalom elől. Az utolsó kicsengetés egy
órával ezelőtt volt, de sok gyerek itt marad még a
magánórák miatt. A klarinét legatója most is hallatszik a
folyosón.
Ha most bárki besétálna, a legrosszabbat
feltételezhetné. Itt vagyok én, az ügyeletes ribanc, ahogy
megvillantom a testemet a tanáromnak.
A mezítelen talpam alatti hideg padló miatt még inkább
pucérnak érzem magam. Bárcsak ne löktem volna le a
cipőmet a beszélgetés előtt!
– Nem vagyunk egyedül. Bárki megláthat engem.
– Amiatt nekem kellene aggódnom. – Karját a behajlított
térdére teszi. – Nem mondom még egyszer!
Leengedem a blúzomat, ezzel eltakarom a hasamat.
Most pedig a szoknyámat? Szent ég, most mit tegyek? Egy
férfi számára fizikailag szokatlan pozícióban van, lejjebb
nálam, arca a csípőm alatt. Sebezhetőbb, igaz? És mégis
rámenősen viselkedik. Orrba rúghatnám a térdemmel és
elszaladhatnék. De nem vagyok biztos benne, hogy azt
kellene tennem. Vagy, hogy azt akarom tenni.
Basszus! A szoknyám köré csavarom az ujjaimat,
meggyűröm és felhúzom, amíg a lábam a combom
közepéig láthatóvá válik.
– Magasabbra!
Még egyujjnyival feljebb húzom. Biztosan látja, hogy
reszket a lábam. Vajon meddig akarja, hogy felhúzzam?
 – Magasabbra!
Súgó hangja keresztülhasít a levegőn, az arca és a
combom között. A kezei is ott vannak, kettőnk között
lógnak, elég közel ahhoz, hogy megragadjon a lábaim
között, ha ez lenne a terve. Enyhén megremegnek az
ujjai, izmaim pedig összerándulnak.
De ő egy tanár. Nem szabad megérintenie engem.
A diákjaként nekem bíznom kell benne, és megtenni,
amit kér.
A szoknyám belógó részét hátrahúzom az ágyékomig, s
így teljesen láthatóvá válnak a lábaim, de anélkül, hogy
mindent felfednék.
– Mit keres?
– Tegye szét a lábait!
Hezitálva félrecsúsztatom a lábfejeimet.
– Ez az! – Levegőt vesz. – Jó kislány!
Dicsérete olyan érzés, mint egy meleg ölelés. Nem is
emlékszem, utoljára mikor ölelt engem valaki úgy, hogy
közben ne okozott volna fájdalmat, de ha Mr. Marceaux a
következő kilenc hónapban jó kislánynak fog nevezni,
talán nem is lesz már szükségem ölelésre.
Leereszti a fejét, közelebb hajol.
– Nyomokat keresek a combja belsején.
Lorenzo hagyott ott nyomot, és még számos más fiú is. A
keményebbek mindig hagynak nyomot, gyömöszölnek,
tuszkolnak és mindig sokáig tart. De Mr. Marceaux nem
tud ezekről a fiúkról.
– A bátyám soha sem tenne…
 – Nem is feltételezem, hogy ő tenne.
Szorítást érzek a torkomban. Lehet, hogy eljutott már
hozzá a hírnevem? Bizonyítékokat keres a
viselkedésemre?
– Magának eléggé sötét a bőrszíne. – Felnéz, az
arckifejezésemet vizsgálja, túl alaposan, túl mélyen. –
Könnyebb elrejteni a zúzódásokat.
Ideges nevetésemet megpróbálom elfojtani.
– Anyám azt mondja, túl sápadt vagyok. Ő arról
panaszkodik, hogy neki milyen fakó a bőre, pedig ő félig
fekete.
– Engedje le a szoknyáját! – Feláll, és csípőre teszi a
kezét. – Meséljen nekem az anyjáról!
Megigazítom a ruhámat a lábaim körül.
– Mindenki azt mondja, úgy néz ki, mint Halle Berry,
pedig…
– Engem nem az érdekel, hogy hogy néz ki. Mit csinál?
Kábítószer. Férfiak. Ha nem kapja meg mindkettőt,
akkor csak ül a szobájában és sír.
Ha ezt most megosztanám vele, valószínűleg nevetne a
szerencsétlenségemen.
– Éppen állást keres.
– Mi volt arról az anyja véleménye, hogy az apja eladta
az üzletet a maga kedvéért?
Anyám utál engem emiatt, annyira, hogy húzza a
száját, valahányszor meglát engem.
– Vitatkoztak miatta. – Megigazítottam a gombokat és a
tűt a blúzomon. – Nem örül neki, hogy elvesztette ezt a
csatát, szóval ne nagyon várja, hogy a szülői
értekezleteken megjelenjen!
– Az ember egy nyomorult szerzet. Hibákat követ el.
Helytelenül cselekszik. – Megdörzsöli a tarkóját. – Ha nem
jön, az az ő dolga.
Hú, hát ez… váratlanul ért. Meglepően előzékeny és
igazán mélyreható. Bár most azon tűnődöm, hogy ő
milyen hibákat követ el. Remélem, semmi olyat, ami
befolyásolhatja a céljaimat.
Leereszti a kezét, és köröző mozdulatot tesz vele.
– Forduljon meg, és mutassa meg a hátát!
Megáll a szívverésem. Újabb vizsgálat? Csakhogy ezúttal
nem fogom látni a kezeit.
Vitára nyitnám a számat, de szigorú tekintete
meggondolásra késztet.
Veszek egy nagy levegőt, és megmutatom neki a hátam,
remegő ujjaimmal a blúzom alá nyúlok, és felhúzom a
derekamtól a hónaljamig.
A bőrcipőjének nyikorgása, a lélegzetvételének
suttogása, a testének melege, minden, ami vele
kapcsolatos, olyan érzés, mint a magánszféra megsértése.
Bárcsak láthatnám az arckifejezését, mert most
valószínűleg felhagyott a zúzódások keresésével, és a
hátamon lévő tetoválást bámulja. A kifakult kacskaringós
minta a csípőm egyik oldalától indul, felfut a gerincemen,
és a másik oldalon megkerüli a vállamat.
Próbálom összeszedni magam, és felkészülni egy újabb
éles hangú dorgálásra. Túl fiatal vagyok. A tetkó túl
hitvány dolog. De nem érdekel, hogy neki mi a véleménye
erről. A tetoválás személyes dolog, és ez az én saját
kincsem.
Figyelmeztetés nélkül, kezét a hátamra teszi, nem a
bőrömre, hanem a ruhám fodraira. Kirántja az anyagot a
kezemből, és lehúzza a csípőmig.
Megrökönyödve hátrafordulok.
– Mi a gond?
Már távolabb áll tőlem, mint amire számítottam,
legalább egy méter van köztünk, kezei hátul összefonva,
tekintetével a bejárat felé.
Követem a tekintetét, amint belép Ms. Augustin.
Megáll a küszöbön, a retikülje pántját megragadja a
vállánál.
– Ó, nem vettem észre, hogy diákkal van. – Lopott
pillantásokat vet Mr. Marceaux-ra és rám, oda-vissza, fel
meg le, végül rám néz. – Szervusz, Ivory! Jó volt a nyarad?
Lábujjaimmal sepregetem a márványt, az átkozott
cipőimet keresgélve.
– Hogyne!
– Nagyszerű! – Figyelme ismét a tanáromra irányul,
kezét a nyakához emeli, felfelé sepri és beletúr szőke
hajtincseibe. – Mr. Marceaux, nem készül… indulni
mostanában?
Úgy bámul rá, ahogy az anyám szokott a barátaira,
imádattal és ostobasággal teli túláradóan ragyogó
szemekkel.
Az összes zenetanár közül Ms. Augustin a legfiatalabb és
a legcsinosabb. Ezen kívül zavaróan kíváncsiskodó, de
Ellie annyira odáig van érte, szóval gondolom, jó
csellótanár.
Mr. Marceaux felemeli a fejét.
– Miss Westbrooknak minden este hétig van
magánórája velem.
Valóban?
Hirtelen felemelő könnyűséget érzek a mellkasomban.
Mrs. McCracken mindig késő estig tartott nekem órát, de
eddig még nem gyűjtöttem magamnak annyi bátorságot,
hogy Mr. Marceaux-tól pluszórákat kérjek.
Fessen és magabiztosan áll mellettem, lábai terpeszben,
minden egyes porcikájából sugárzik a tekintély, ahogy
szemügyre veszi Ms. Augustint.
– Nem készülök hazaindulni mostanában. Sem ma este,
sem más napokon.
– Ó. – Leesik az álla, s mintha az egész testével
összezuhant volna.
– Rendben. Nos…
Csak hosszú, vékony lábát mozdítja, ahogy magas sarkú
cipőjével hátralép, és megkoppintja maga mögött a
padlón, majd elidőzik. Talán várja, hogy még valamit
mondjon neki?
Végül kiegyenesedik.
– Akkor én elindultam haza. – Mutat a folyosó felé,
lágyan mosolyog, és valóban kurvára furcsán viselkedik. –
Szóval, gondolom, akkor jó éjt?
Hülyét kapok a hangjától, ahogy ezt a kérdést felteszi.
Mr. Marceaux már elmondta, hogy magánórára marad
velem. Ideje volna lelépni.
Viszont akkor én megint egyedül maradnék vele. Hogy
lehet az, hogy egyszerre érzek birtoklási vágyat és
rettegést vele kapcsolatban?
Ennek a kínos mellébeszélésnek Mr. Marceaux vet véget
tömören.
– Jó éjt, Ms. Augustin!
Ahogy eltűnik a folyosón, egy megjegyzést fűzök az
iménti beszélgetéshez.
– Most épp randira hívta magát, nem?
Bosszús szemöldökráncolással fordul felém.
– Magának semmi köze hozzá!
Bizonyára nincs, de csodásan meg vagyok szédülve az
egész párbeszédtől. Úgy értem, azt mondta neki, hogy
nem. Sem ma este, sem máskor. Merthogy velem lesz,
nekem segít.
Lehet, hogy mégsem csesztem el annyira, amennyire
gondoltam?
– Ma este zongoraóránk is lesz?
Hangja feszesen szól.
– Nem!
– De az előbb azt mondta…
– Ez lesz a ma esti lecke. – Eltűnik a kettőnk közti
távolság, egészen közel áll hozzám. – Ne kérdőjelezzen
meg! Ne hazudjon nekem! És soha ne vegye le rólam a
szemét! – Kiegyenesedik. – Üljön le!
Ezek nevetséges követelések, mégis azon kapom
magam, hogy belehullok a székbe, és rászegezem a
tekintetemet.
Egy ujját végighúzza borostás nyakán, a nyakkendője
mögött megrántja az inge gallérját. Miközben sikertelenül
próbálja azt meglazítani, elém guggol.
– Mikor csináltatta a tetkót?
Sehogy sem tudok válaszolni a kérdéseire anélkül, hogy
hazudnék, de ezt elmondhatom.
– Tizenhárom éves voltam.
Valami vibrál a szemében. Megértés? Tudja, hogy hány
éves voltam, amikor aput elvesztettem – az én apukámat.
Apámat. Istenem, még gondolatban is szeretnék Mr.
Marceaux kedvében járni. De talán igaza van az
éretlenségemmel kapcsolatban. Ha apám még ma is élne,
még mindig úgy szólítanám, hogy apu?
Ahelyett, hogy a tetoválásomról kérdezett volna, Mr.
Marceaux benyúl a székem alá, és a cipőimet maga felé
húzza. Az arca csak centikre van az ölemtől, de szemét
rajtam tartja, miközben a lábfejem mögé nyúl.
Térdei a lábam két oldalán, de nem érzem magam
csapdában, a gyomromban viszont ugyanúgy bizsereg
valami. Nem igazán értem, miért tartja a kezében az
elnyűtt lapos cipőmet, miért vizsgálgat engem, vagy mit
tervez tenni velem ezután.
Egyik kezében a cipőmmel, a lábfejem felé nyúl. Abban
a pillanatban, hogy ujjaival megsimítja a bokámat,
megugrok a széken.
Szúrós szemekkel néz rám, mogorva tekintete nem illik
keze gyöngéd simogatásához. Az egész világ
összesűrűsödik a tenyere melegében, ahogy óvatosan
belecsúsztatja lábujjaimat a cipőbe, teljes odafigyelést
szentelve a feladatnak.
Leengedi a lábamat a padlóra, és én kifújom az összes
levegőmet. Aztán a másik lábam következik.
Miért csinálja ezt? Mit nyer ebből? Arra számít, hogy
megmutatom a melleimet? Leszopom? Szexre számít?
Elrántom tőle a lábfejem.
– Én is meg tudom csinálni.
Kezeit ökölbe szorítva a lábaira teszi, és azokkal a
ridegkék szemeivel kelepcébe zár.
– Mi a ma esti lecke?
– Hogy nem szabad magát megkérdőjeleznem?
Lehet, hogy neki ez egy elhanyagolható dolog, de nekem
nem az. A férfiak nem érintenek meg, csak amikor
akarnak valamit, de az ő érintésétől kiborulok. Túl szép.
Túl bensőségesek a mozdulatai. Túlságosan is egy diák és
egy tanár között.
Kitartja a tenyerét, és vár. Meg akarom kérdezni, hogy
mit akar tőlem, de az azt jelentené, hogy nem tanultam
meg a leckét.
A keze felé mozdítom a lábfejemet, és ugyanazt a
figyelmet kapom tőle, mint az előbb. Törékeny
simogatások. Ujjai olyanok, mint a bársony, törékeny
csontjaim köré fonva. Elvesz? Vagy ad? Nem igazán
tudom, mi ez. Ujjbegyeinek minden érintése bizsergést
indít el a lábamban, s a szívem hevesen dobogni kezd, és
az egész testem hiperérzékennyé válik. Ez megijeszt
engem. Ő ijeszt meg.
Amikor a másik cipőt is felcsúsztatja, én behúzom a
lábamat a szék alá, térdeimet összezárom, és rettegek,
hogy mit fog kérni tőlem.
Felemelkedik, fekete szemöldöke alatt sötét az arcszíne,
és a légzése is hangosabb a kelleténél. Ismerem ezt a
sóvárgó nézést, ezt a kiéhezett hangot. Ereimben megfagy
a vér.
Most van itt az ideje, hogy elfussak, de lábaim nem
mozdulnak. Miért? Mert engedélyre van szükségem, azt
hiszem.
Akarom ezt az engedélyt.
Az asztal felé fordul, tenyerét a lapjára nyomja.
– Menjen haza, Miss Westbrook!
A megkönnyebbülés érzése fut végig a testemen, de
aztán vége szakad a következő gondolat miatt.
Bármelyik kijáraton kimehetek a Crescent Hallból,
végigvágtathatok a parkolón vagy a parkon, cikázhatok
az utcákon a buszmegállóig. Teljesen mindegy, melyik
úton megyek. Prescott el fog kapni. Meg fog találni. Mindig
megtalál.
Aztán haza, ahol lehet, hogy Lorenzo vár. Vagy Shane
kefél az ágyamon.
Melyik a rémisztőbb? Prescott? Lorenzo? Shane?
Mr. Marceaux.
Megfogom a táskámat, és elhúzom a csíkot a folyosó
irányába.
 10.

IVORY

A fülledt levegő simogatja a bőrömet, ahogy a tízperces

sétát megteszem a Le Moyne-tól a 91-es buszig. Ó, de jó
érzés kitörni a szabad levegőre abból az osztályteremből!
Nem tudom, hogy Mr. Marceaux, vagy az általa keltett
rémisztő benyomás miatt, de nem tudtam elég gyorsan
elfutni onnan.
Rámenős és erőteljes felépítésű, mint a többi férfi. Sőt,
még inkább. Ugyanakkor számos alkalma lett volna rá,
hogy megszerezzen, de nem tette.
Mert ő egy tanár? Vagy, mert ő nem olyan, mint a többi
férfi?
Nem állok készen, hogy megbízzam ezekben a
gondolatokban, vagy az általa kiváltott érzésekben.
Magasan áll a holdsarló, homályos fényt vet a
polgárháború előtt épült villákra, amelyek a Coliseum
Streetet díszítik. A téglából épült járda halszálka alakban
van kikövezve, egyik szélen kovácsoltvas kerítéssel,
gázlámpákkal, és burjánzó virágágyásokkal, amelyek a
nyár illatával töltik meg a levegőt.
Az itt tornyosuló házak alapja kihúzódik egészen ezekig
a kerítésekig, a kivilágított ablakoknak köszönhetően be
lehet kukucskálni a ragyogó csillárokkal, széles
lépcsőfeljárókkal és gazdag faborítással teli belső térbe.
Luxusautók sorakoznak a szűk utcán, és ősfák díszítik az
út menti sávot. Bárhová is nézek, többgenerációs jólétet
látok, amely cukor- és gyapotkereskedelemből, valamint
hajózásból származik.
Mr. Marceaux is valamelyik itteni villában lakik? Talán
az ő családja is még régen gazdagodott meg? Le Moyne
nagyon sok lakost vonz a kertvárosba, beleértve Beverly
Rivardot is.
Nem tudom, melyik Prescott Rivardék háza, de ő tudja,
hogy én melyik útvonalon járok haza. Van néhány opció
az iskola és a buszjáratok között. A lábaim repesnek a
vágytól, hogy szaporázzam a lépteimet, és így Prescottot
más napra halaszthatom. De minél tovább halogatom,
hogy megtudjam, mi a szándéka, annál nehezebb lesz
majd kiegyenlítenem az e havi számlát.
Félúton a buszmegálló felé egy ismerős motorkerékpár
berregése szakítja meg az utca csendjét. Hátulról közelít,
egyre hangosabban és egyre gyorsabban.
Az apró pihék is égnek állnak a tarkómon.
Hátrapillantok a vállam felett, fekete bukósisakot, fekete
dzsekit, és visszataszító narancssárga áramvonalas
burkolatot látok. Kalapálni kezd a szívem, és felgyorsítom
a lépteimet. Ha a motoros felemelné az állát, látnám a
torkán a tetovált feliratot: Pusztíts.
Minden egyes lépésnél kalapáló remegést érzek a
vékony talpamon. Tudhattam volna, hogy Lorenzo eljön
megkeresni. Gyakran megteszi, amikor elege van a
várakozásból. Már két hete annak, hogy utoljára
megkapott, és utána még órákig vérzett a fenekem.
Összeszorul a gyomrom, amint végigfutnak az agyamon
a lehetőségek. A következő keresztutca harminc
másodperces sprintre van innen, talán lerázhatom.
Gyorsítom a lépteimet, keresem, hogy hol vághatnék át
a házak között. Nem fogok találni helyet. Ezek a módos
telkek körbe vannak kerítve, biztonsági kamerákkal és
riasztóval vannak felszerelve. Kovácsoltvas és tégla
szegélyezi az utcát mindkét oldalon. Semerre sem tudok
menni, amikor mellém robog.
– Pattanj fel a motorra! – Kiáltása még a bukósisak
tompításában is kemény és barátságtalan.
– Busszal megyek. – Egyre gyorsabban lépdelek,
behúzom a vállaimat, a táskám csapkodja a lábamat.
Felpörgeti a motort, és tovább gurul mellettem. Remeg a
lábam, és az egyik cipőm orra beleakad egy kiálló téglába.
A lendülettől előre bukom. Sikerül ugyan megtartani az
egyensúlyomat, de… az istenit, elhagyom a cipőmet.
Visszafordulok, a szívem a torkomban dobog,
visszatuszkolom a lábam az ütött-kopott műanyagba.
Egy pár fényszóró tűnik fel az úton Lorenzo robogója
mögött. Vakon bámulom a fénysugarakat, várakozva,
reménykedve. De miben?
Fekete haj, kék szemek, tekintélyt parancsoló megjelenés.
Hiába.
Lorenzo megáll mellettem, épp egy karnyújtásnyi
távolságra, sisakja felém fordítva.
– Nem mondom még egyszer. Tedd fel a seggedet a
motorra!
A közeledő autó lelassít, megkerüli Lorenzót. Széles
hűtőrács, ezüst metál fényezés, széles kerekek, a Cadillac
CTS Sedan tökéletes játékszer a gazdag szülők
hülyegyerekeinek, hogy a környéken cirkáljanak.
Mint amilyen, mondjuk, Prescott.
Lehúzódik Lorenzo elé, áthajol az első ülésen, és
kinyitja a jobb oldali ajtót.
Lorenzo sisakja az autó felé fordul.
– Ki a faszom ez?
Ez aztán az elterelő hadművelet. Hál’ istennek! Nem
fogom tudni mindig kikerülni Lorenzót, és nyilvánvalóan
Prescott kocsijába sem nagyon fűlik a fogam beszállni. De
pillanatnyilag Prescott jobb ötletnek tűnik, mint Lorenzo.
Prescott sosem erőlteti hátulról a seggembe.
Előreszaladok, nagy ívben megkerülöm a motort, és
becsusszanok a Cadillac első ülésére.
– Gyerünk!
A motorbicikli recsegő hangot ad, ahogy előrehúz.
Berántom az ajtót, és elhalkul a zaj.
Prescott előrehajol a műszerfalra, és Lorenzo felé
fordítja a nyakát.
– Ki ez a fickó?
– Csak egy gyökér. Menjünk már!
Rálép a gázpedálra, és a lendülettől a testem
belesüpped a bőrülésbe. Az idegességem és a félelmem is
elszáll a kipufogó füsttel együtt. Megnyugszom, legalábbis
egy kicsit. Most viszont itt ragadtam Prescott-tal.
Hosszú testével szétterpeszkedik a bőrülésben, ujjaival
nyomkodni kezdi a különböző csilivili kütyüket a
műszerfalon. Bele sem akarok gondolni, mennyibe
kerülhet ez a kocsi. A szüleinek nyilván jó mélyen a
zsebükbe kellett nyúlni, hogy megvehessék neki.
Nagymenők autója? Abszolút. Irigy vagyok, hogy neki
ilyen van?
Senkire nem szeretek irigykedni, Prescottra meg pláne
nem. Rásandítok, éles arcélét nézem, a füle mögé gyűrt
szőke haját, és a profilnézetből hosszú, egyenes orrát.
Vékonyabb Mr. Marceaux-nál. Kevésbé kidolgozott az
izomzata. Kisebbek a kezei. Kisebb a farka. Nem mintha
láttam volna Mr. Marceaux farkát, de lefogadom, hogy az
övé nagyobb.
Nem jó ez így.
A szívem kihagy egy ütemet. Mi a fenének gondolkodom
ezen? Miért akarom egyáltalán összehasonlítani őket?
Prescott sebességet vált, majd átnyúl, és bebiggyeszti az
ujját a szoknyám szegélye alá.
 – Ma éjjel el fogsz élvezni tőlem!
Ellököm a kezét. Jézusom, nem kellett volna szívatnom
azzal a megjegyzéssel a piercingről. Hülye vagyok! Hülye
vagyok! Hülye vagyok!
– Hol a házid?
Az egyik kanyarnál visszakapcsol, majd a
hüvelykujjával hátramutat a válla felett. A biztonsági öv
jelzője sípolni kezd, amikor a két első ülés között
hátratérdelek.
Összeszedem a dossziéit a padlóról, majd egy fényszóró
fénye világít a szemembe a hátsó szélvédőn át.
– Ez követ minket.
Prescott beletapos a gázba. A házak homályosan tűnnek
tova. Stoptáblák és kereszteződések jönnek-mennek. Úgy
veszem észre, Prescott nem aggódik, ha át kell hágnia a
szabályokat. Szerencsére Lorenzo nem ilyen vakmerő. A
motorkerékpárral betartja a sebességkorlátot, és megáll
minden útjelző táblánál. Lehet, hogy kábítószer van nála,
vagy elfogatási parancs van ellene érvényben. Bármi
legyen is az oka, lemarad, és végül eltűnik a látómezőből.
Kifújok egy nagy levegőt, és összeszedem Prescott
maradék holmiját.
– Leráztad!
Prescott felhajtja a szoknyámat a derekamra, és
megcsipkedi a puncimat a bugyimon keresztül.
– Kislány, ma éjjel keményen meg foglak dugni!
Visszafordulok előre, belezuhanok az ülésbe, és
próbálom a légzésemet kordában tartani.
 Remeg a kezem, ahogy visszacsatolom a biztonsági övet.
– Nem fogsz.
A válaszomban egy nagy adag meggyőződés van. És
talán egy szemernyi kétely. Volt már, hogy
megmenekültem Prescott közeledésétől, de ezeket az
eseteket egy kezemen meg tudom számolni.
Nevet.
– Majd meglátjuk!
Amikor a Jackson Avenue-ra fordul, és eltávolodik a
folyótól, már meg sem kell kérdeznem, hová megyünk. A
szokásos helyünkre vezető hatperces autóút alatt az egyik
belső lámpa fényénél átfutottam a feladványait és a
jegyzeteit. Egész rendezettnek tűnik ahhoz képest, hogy
egyáltalán nem érdekli a házi feladat, a tennivalói
szépírással kijegyzetelve, határidőkkel megjelölve.
Minden, ami fel van írva, megcsinálható, könnyen össze
lehet egyeztetni az én feladataimmal.
Egy üres parkolóba hajtunk, magasra nőtt gaz veszi
körbe, és összedőlt házak, amelyek nem élték túl a
legutóbbi hurrikánt.
Leállítja a motort, és felém fordul.
– Van egy ajánlatom.
Végigfut rajtam a hidegrázás. Bármit is fog ajánlani,
annak fájdalmasan nagy ára lesz.
Felém hajol, az arca csak néhány ujjnyira tőlem, de
sötétbe burkolózva.
– Tudom, hogy sok más barátomnak is megcsinálod a
házit, és ki tudja, még hány embernek.
 A többiekkel még nem volt módom beszélni az
órarendről és a feladatokról. Még egy rettenetes dolog az
intéznivalóim között.
Kezével kígyózik a combomon, egyenesen a térdeim
közti résig. Elhúzódom, és a lábaim az ajtónak ütköznek.
Morogva előre fordul, testtartása merev, ujjaival a
kormánykerékbe kapaszkodik. Ezek azok az ujjak, amiket
nem szeretnék a közelemben tudni.
Fejét a fejtámlára hajtja.
– Nem akarok osztozni rajtad.
– Az bizony kár.
– Baszd meg, Ivory! Te olyan… – Megdörzsöli csupasz
arcát és meglágyítja a hangját. – Felemelték a
támogatásomat. Többet fogok fizetni neked, eleget ahhoz,
ami fedezi azt, amit a többiektől kapsz, ha nem
találkozgatsz velük többé. Csak mondd meg az árát!
Annyit nem tud kifizetni. Fejben összeadom a havi
kiadásaimat, jelzálog, élelmiszer, és ráteszek még egy
lapáttal az iskolai felszerelés miatt. Veszek egy mély
levegőt, és kibököm neki az összeget.
– Megegyeztünk.
Micsoda? A kibaszott támogatása fedezi az összes
számlámat? Magam köré fonom a karjaimat.
– Csupán azt kell tennem, hogy abbahagyom, hogy
segítek másoknak?
– Azt. És ne balhézz tovább velem ezért. – Ujjaival a
térdem alá nyúl, és maga felé húzza a lábam.
– Én… én… – Felgyorsul a lélegzetvételem, és
megpróbálom kiszabadítani magam a szorításából. – Nem
tehetem. – A mellkasom zihál, küzdelmem a kezei ellen
haszontalan. – Engedj!
– Akkor is meg fogom kapni! Rohadtul ne nehezítsd meg
a dolgomat! – Elenged, és feltartja a kezét. – Na, mi lesz?
Nekidőlök az ajtónak, és kezemmel eltakarom az
arcomat. Bassza meg, milyen választási lehetőségem van?
Itt hagyhatom Prescottot, elfelejthetem a pénzét, és
megpróbálhatom pótolni a kiesést az összes többi sráccal,
akik ugyanazokat a dolgokat akarják, mint ő.
Vagy megmondhatom mindegyiküknek, hogy menjenek
a picsába, és akkor elmulasztom a jelzálog befizetését.
Még nem vagyok tizennyolc. Elmehetek a szociális
irodára, és megindokolhatom a helyzetemet. Lehet, hogy
közbelépnek, és nevelőszülőkhöz adnak. De jó esély van
rá, hogy az új otthonom túl messze lenne ahhoz, hogy
bejárjak a Le Moyne-ba. Egy olyan felnőtt kezébe adnám
a sorsom, aki eldönthetné, hogy hova járjak iskolába? És
mi lesz Schuberttel? Egy ideiglenes család lehet, hogy nem
engedné meg, hogy odavigyem. Megszakad a szívem, ha
csak erre gondolok. Ő nem csak egy macska. Schubert az
utolsó ajándék, amit apukámtól kaptam, mielőtt meghalt.
Ő az utolsó élő formája annak a szeretetnek, amit
magamhoz ölelhetek.
Vagy elfogadhatom Prescott ajánlatát, csak egy
középiskolás faszt kell elviselnem, és megtarthatom a
házamat, az iskolámat és a macskámat.
Érzem, hogy a könnyeim majd kicsordulnak, ahogy az
ajkaimra erőltetem a választ.
– Rendben.
– Rendben? – Felül, és egész testével felém fordul, hogy
szembenézzen velem. – Rendben… öh… – Körbeforog, és
alaposan megvizsgálja, hogy valóban üres-e ez az óriási
parkoló, és megáll, amikor a tekintete a hátsó üléshez ér.
– Kiszállás!
Remegő kézzel leteszem a dossziékat a kocsi padlójára,
kinyitom az ajtót, és valami kúszónövény indái közé lépek
ki.
Ő is kiszáll a kocsiból, és egy szempillantás alatt hozzám
ér. Óriási vigyor torzítja el az arcát, amint kinyitja a hátsó
ajtót.
– Ide! A hátadra.
Nem, nem, nem! Légszomjat kapok, és testem minden
izma leblokkol.
– Ivoryyy! – morogja. – Ez így nem fog menni! Addig nem
fizetek, amíg nem nedves a farkam.
Ó, istenem, már ott is van a kezében az óvszer.
A magas fűben viszket a sarkam. Az éjszakai rovarok
ciripelése szűrődik ki a töredezett betondarabok
árnyékából. Valahol a távolban egy kutya ugat.
Hozzákezd egy másik is. De a fülem mellett a cipzárnak az
az istenverte hangja csikorog.
A duzzadt farkát tartja a kezében, pont felém mutat,
amikor felhúzza rá az óvszert. Lassan kezd hányingerem
lenni, és összefut a nyál a számban.
Amikor összenézünk, elszánt arckifejezése
kísértetiesnek és vészjóslónak látszik a holdfényben.
– Az egyszerűbbik módját választod vagy a
nehezebbiket? Az egyikkel több pénzt kereshetsz.
A könnyeim elhomályosítják a látásomat. Én kötöttem
ezt az alkut, tudván, hogy mi következik. Szopjál és kapd
be tövig, Ivory!
A nyitott ajtó felé fordulok, a csuklómmal megtörlöm a
szemeimet, és becsúszok a hátsó ülésre.
Az agyam már keresi Szkrjabin kilencedik
szonátájának sötét hangjegyeit. A dallama megy a
fejemben, miközben Prescott testének súlya odanyomja a
hátamat a hátsó üléshez. Látom a szemeim előtt a
bonyolult billentyűváltásokat, mialatt ő félrerántja a
bugyimat és belém tolja, röfögve, taszigálva. Olyan száraz,
és olyan kibaszottul fájdalmas, hogy az égető érzéstől a
lábaim között még több könny szökik a szemembe.
Megpróbálok előre tekinteni, és kizárni őt. Szinte el
vagyok veszve az elmémben lejátszódó disszonáns
zenében, amikor egy csengőhang szólal meg Prescott
zsebében.
– Bassza meg! – A lábai körül kotorászik, majd a
nadrágja gyűrődései közül kihúzza a telefonját. – Az
istenit neki!
– Szállj le rólam!
– Nem! És ezt föl kell vennem, úgyhogy fogd be a szád!
A mellkasánál fogva próbálom arrébb tolni, de meg se
moccan. A csípőjével még keményebben tuszkol, és a
gyűlölettől patakokban folyik a könny a szemeimből.
 – Ez az anyám. – A fejem feletti ülésre teszi a telefonját,
a vidám csengőhang bántja a fülemet. – Ha meghallja a
hangodat, akkor akár el is veszthetem a támogatásomat.
Te pedig… – Elhúzza az ujját a kijelzőn, miközben
csípőjével dolgozik rajtam. – Ki leszel rúgva az iskolából.
Mielőtt megmondhatnám neki, hogy mekkora seggfej,
megérinti a kijelzőt, és kihangosítja a beszélgetést.
– Mi van, anya? – Felemeli a medencéjét, és
visszacsapódik rám. A kijelző fénye megvilágítja az arcán
a mohó vágyakozást.
– Merre vagy? – A igazgató nyers, szigorú hangja
hallatszik a telefonból.
– Averyék házában.
Ki az az Avery? Vonaglok alatta, sajogva várom, hogy
véget érjen ez az egész.
– Úgy hangzik, mintha nem kapnál levegőt.
Megragadja a mellemet, és gyömöszölni kezdi. – Súlyt
emelek. Averynek klassz edzőterme van.
– Ó, hát, mondd meg az anyjának, hogy üdvözlöm.
Valamikor teázhatnánk.
– Ja.
– Vigyázz magadra, fiam! Nem szeretnék semmi
bonyodalmat a szüleivel.
Beleharapok az ajkaimba, hogy visszatartsam a
kiáltásomat. Felgyorsulnak a mozdulatai, kapkodóvá
válik. Hál’ istennek, már közel jár, de hogyan csinálhatja
ezt, miközben az anyjával beszélget? Olyan undorító, hogy
a bőröm összerándul, ahol a testének a hője áthatol a
ruhámon.
– Láttalak beszélgetni azzal a Westbrook lánnyal
ebédidőben – mondja az igazgató.
A pulzusom az egekbe szökik, de Prescott egy teljesen
más dimenzióban jár. Szája tátva marad egy csendes
kiáltás közben, miközben testével kapálózik, majd
elengedi magát. Abban a pillanatban, hogy kész van,
letolom magamról.
– Prescott? – Az igazgató hangja hallatszik a telefonból.
– Figyelsz rám?
– Ja. Ivory rendes. – Rám néz, és a szájával imitálva,
hang nélkül mondja: – Egy rendes kis dugás. – Anélkül,
hogy elnézne, hangosan mondja: – Nem tudom, mi a
problémád vele.
– Megpróbálja elhappolni előled a helyet a Leopoldban,
Prescott! És ráadásul még híre is van a fiúk körében az
iskolában. Tartsd magad távol tőle!
Egy ujját végighúzza a szemöldökén.
– Jó, oké. Mennem kell.
– Prescott…
Kinyomja, és az első ülésre dobja a telefont.
– Elmentél?
Elnézek másfelé, lopva letörlöm a könnyeimet, s
morogva közlöm:
– Naná hogy nem mentem el, te idióta!
Komolyan azt gondolja, hogy én ezt élvezem? Soha nem
volt orgazmusom, legalábbis nem tudok róla. De, ha
egyáltalán képes is volnék elérni, biztosan nem vele
tenném.
Megigazítom a bugyimat, és visszahúzom a szoknyámat.
– Ki az az Avery?
Lehúzza az óvszert, és megigazítja a nadrágját.
– A barátnőm.
– Barátnő? – Gombóc nő a torkomban. – Miért csalod
meg?
– Ő álszemérmes. De te nem vagy az, ugye? – A blúzom V
nyaka felé nyúl.
Ellököm a kezét, és felkapom a táskámat az első ülésről.
– Fogadok, hogy több sráccal dugtál már, mint ahány
billentyű van a zongorán!
Nyolcvannyolc fiú? Elönti a forróság az arcomat, ahogy
kinyitom az ajtót, és kiugrok. Az igazság az, hogy nem
tudom biztosan, mennyi. Talán a fele? Talán több.
Ő kimászik a másik oldalon, és átnéz a kocsi teteje felett.
– Ötvenkét fehér fiú a Le Moyne-ból és harminchat
fekete Treme-ből. Igazam van?
Ötvenkét fehér billentyű, harminchat fekete billentyű.
Azt hiszi, okosnak tűnik azzal, hogy ilyen beteges
párhuzamot von, de fogalma sincs arról, hogy mekkora
fájdalmat okoznak a megjegyzései. Igen, rengeteget
szexeltem, rengeteg különböző fiúval. Nem minden
élményem olyan, mint ez volt. Néha túl gyenge vagyok, és
nincs meg a fizikai erőm vagy méretem, hogy megállítsam.
Máskor meg átvernek, megvesztegetnek, csapdába
csalnak… a dumájukkal magukhoz édesgetnek. Amikor
fiatalabb voltam, valami ostoba, kétségbeesett
vonzódásból kifolyólag hagytam, hogy a fiúk hozzám
nyúljanak, de mára megtanultam, hogy semmi vonzó
nincsen egy megduzzadt péniszben. Mégis vannak
pillanatok, amikor azon tűnődöm: Tán ezúttal más lesz?
Talán ő majd magához húz és szeretni fog. Talán jó érzés
lesz. És aztán újra beleesek a csapdába.
De Prescott utálatos beszólásai után már nem is akarom
a rohadt pénzét. Nagy léptekkel elballagok, a táskám
vállpántjába kapaszkodom. A Central City zűrös ügyei
zajlanak körös-körül, de én ismerem a járást,
számtalanszor végigsétáltam már ezen az úton, miután
Prescott megdugott abban a parkolóban. Öt sarokra
innen fel tudok szállni egy buszra, ami hazavisz.
Beindítja a Cadillac motorját, és egy pillanattal később
már ott gurul mellettem.
Kinyújtja az egyik karját az ablakon, kezében egy köteg
bankjegy.
Megbámulom, szükségem van rá, utálom magamat.
– Milyen gyakran kell ezt megtennem?
– Amilyen gyakran én akarom. – Egy tincs szőke haj
belehullik a szemébe. – Az első házimnak hétfőre kell
készen lennie, úgyhogy még a héten találkozunk újra.
Legközelebb el fogsz tőlem élvezni!
Az ereimben érzem, hogy eláraszt a méreg. Gyűlölöm.
De szükségem van rá.
Lenyelem a büszkeségemet, és kikapom a kezéből a
pénzt.
Egy kielégült pillantást vet rám, majd elhajt, ott hagyva
engem az út szélén, mint egy kurvát. Az is vagyok.
 11.

EMERIC

Alakcímet Ivory aktájából átírtam a telefonom

útvonaltervezőjébe, az öreg GTO-mmal befordulok az
utcájába. Nem érzem úgy, hogy hajkurásznám, de nem is
tűnök teljesen épelméjűnek. Mit is mondhatnék? Soha
nem volt szükségem engedélyre ahhoz, hogy valakinek
szétrúgjam a seggét. Egyszerűen csak nem gondoltam,
hogy akiét ma éjjel szét kell rúgnom, az a bátyja lesz.
Mégis itt vagyok.
Nincs semmi konkrét tervem, csak az, hogy Ivory nem
tudhatja meg, hogy itt vagyok. Jelentenem kellett volna a
feldagadt ajkai miatt. Marhára nem kellett volna
zúzódásokat keresni a testén. Na, de ez? Megjelenek a
házánál? Ez már beleesik a miafasztcsinálok kategóriába.
A szürkület elsötétíti a horizontot, és nincs utcai
világítás. Esetleg kicsalogathatnám a bátyját anélkül,
hogy Ivory észrevenné, és bemosnék neki egyet, mielőtt
esélye lenne megjegyezni az arcomat. Persze, ha Ivory
észreveszi a kocsimat, tudni fogja, hogy én voltam. Egy
1970-es Pontiac GTO eléggé feltűnő. Még ha nem is látta
ma este az iskola parkolójában, biztosan látni fogja még
év vége előtt.
Taxival kellett volna jönnöm, de nem igazán
gondolkodtam, amikor kijöttem az osztályteremből, és
egyenesen idevezettem.
Ahogy követem a GPS-t, egy rozzant házsor mellett
lopakodok el. Nem, nem lopakodok. Ez az amerikai izom a
motorháztető alatt egy 455 lóerős V8-as, és ez a
mennydörgésszerű berregés minden környékbelit a
verandaablakhoz szegez. A járókelők is megállnak
szájtátva. Úgy tűnik, hogy nem fogom tudni itt hagyni az
autót az utcán. Perceken belül elkötné valaki.
Csak néhány saroknyira a francia negyedtől, Treme az
a hely, ahová a turistáknak nem ajánlatos betenni a
lábukat még nappal sem, éjjel meg pláne nem. Lázadó
tinédzserkorom óta nem jártam erre. El is felejtettem ezt a
sok graffitit, a bedeszkázott ablakokat, az utcasarkokon
csoportosuló embereket, akik úgy néznek körbe, mintha
rejtegetnének valamit. Hogy lehet az, hogy Ivory itt él, és
nem rabolják ki minden áldott nap?
Semmi értékes nincs nála, amit ellophatnának.
Kivéve az ártatlansága. Habár biztos vagyok benne,
hogy azt már régen elvették tőle. A valódi részletkérdés
az, hogy mennyi kárt okoztak benne. Értem a felém
mutatott reakcióit, a félelemmel és kielégítetlen
vágyakozással teli tekintetét. Ezek az ő természetes
reflexei egy domináns férfi irányába. De vannak
homályosabb rétegei is az arckifejezésének, olyan
tapasztalatok, amelyek erősebbé tették őt, és olyan
következmények, amelyek megviselték. Nemcsak egy
kötözködő báty vagy egy halott édesapa, hanem valami
más is. Valamilyen szexuális trauma.
Érzem, hogy gyűlik bennem a harag, és arra késztet,
hogy továbbmenjek a házuk felé, és az ismeretlen felé,
ami itt vár engem.
Kiszúrom a házszámot az ütött-kopott, rozzant kis
kockaépületen. A lepergő fehér festék alatt láthatóvá
válik a korhadó fa, és a tornác feletti esőeresz sem tűnik
túl biztonságosnak ahhoz, hogy az ember alá álljon. A
házak túlságosan össze vannak zsúfolva, hogy maradjon
hely a kocsibeállónak, de sehol nem parkol autó. Nem
égnek a lámpák odabent. Nincs mozgás az ablakoknál.
Hacsak nem a sötétben üldögél, Ivory még nincs otthon.
Az idefelé vezető úton láthattam a legrosszabbat. De
bárki megmondhatja, hogy a mellettük lévő ház még
annál is rosszabb, a külseje rétegelt lemezdarabokkal van
bevonva, és az egész szerkezet ferdén áll az alapon.
Valaki még rá is írta festékszóróval: Az otthon egy
mulandó érzés, amit próbálok megragadni.
Ahogy lófrálok a háza előtt, és elképzelem a benti
lepukkant körülményeket, kellemetlen görcsbe rándul a
gyomrom.
Talán nincs is bekötve az áram? Ha az anyja
munkanélküli, akkor ki fizeti a számlákat? A bátyja?
Nem időzök tovább, attól tartok, Ivory hazaér, és
meglátja a kocsimat. Néhány sarokkal arrébb beállok egy
tömött parkolóba, és agyalni kezdek a megérzéseimen és
a perverz kíváncsiságomon. Egy trombitaszóló bluesos
hangjegyei vibrálnak bennem, amikor belefutok Willy
Zongorabárjába. Még sohasem jártam itt, de ez sem
különbözik a többi kopott bártól New Orleansban, ahol az
elmúlt években többször is megfordultam, szutykos és
barlangszerű hely, amelynek a halovány fények és a
falból kilátszó téglák alagsori kocsma jelleget adnak. Az a
fajta kocsma, ahol le lehet lőni valakit.
Hol halt meg az apja? A zongoránál? Vagy odébb a
magasított asztaloknál? Vagy éppen itt, ahol az ajtó és a
bárpult között ténfergek?
Látszik, hogy ide hangos turisták is járnak, szóval nem
lepődöm meg, hogy senki rám se hederít. Pásztázni
kezdem a visszafogott tömeget, és megállok az egyetlen
másik fehér fickó láttán. Túl sötét van, hogy kivehetőek
legyenek a részletek, de úgy tűnik, nagyjából korombeli,
szőke hajjal és sápadt arcszínnel. Hasonlít arra a képre,
amit a Google-ön találtam a fiatalkori Willy Westbrookról,
úton Ivory házához. Lehet, hogy ilyen szerencsés vagyok?
Lejjebb húzom a kedvenc kalapom karimáját a
fejemen, odamegyek a bárpulthoz, és intek a
pincérnőnek.
 – Az ott Willy fia?
A bólintásom irányába fordul, világos haja légiesen
ragyogja körül sötét arcszínét.
– Ühüm. – Figyelmét ismét az italra fordítja, amit éppen
készít. – Az ő, édesem.
– Kösz. – Beleakasztom az ujjaimat az első zsebeimbe,
odaballagok a félkör alakú bokszhoz, és az asztal felé
hajolok.
Egy-egy lány mindkét oldalán, a férfi a tekintetével
végigméri laza testtartásomat, és az arcomnál megáll.
– Ismerlek?
A boksz sarkának árnyékai eltakarják az arckifejezését,
de lassú mozdulatait és összefolyó beszédét nehéz
eltéveszteni.
Beszívott vagy leitta magát, valószínűleg túl részeg
ahhoz, hogy másnap emlékezzen rám.
– Te vagy Willy kölyke?
– Ja. – A söréért nyúl, kilöttyenti az asztalra. – És akkor
mi van?
El akarom mondani neki, mi az oka, hogy itt vagyok,
hogy én fogom törleszteni, ha bántani meri a húgát. De ha
megemlítem neki Ivoryt, talán rajta fogja megtorolni.
Elfordítom a fejem a halovány lámpafénytől, áthajolok
az asztal felett, és ököllel orrba vágom.
A lányok szétrebbennek, és kipattannak a bokszból,
amint a fickó feje visszagördül a vállain. A szeme fehérje
eltűnik a szemhéja alatt, amint a teste lecsúszik az ülésen.
Az orrlyukaiból két ikerpatakként csordogál le a vér a
száján, és rácsöpög a pólójára. A tehetetlensége
valószínűleg inkább annak köszönhető, hogy kiütötte
magát, mintsem az én nem létező boksztehetségemnek.
Reméltem, hogy láthatom gyötrelmesen kínlódni, de
megelégedéssel tölt el a tudat, hogy arra fog majd
felébredni, hogy lüktet a fájdalom a törött orrában.
A jelenlévők szemlátomást nem mutatnak sok
együttérzést Willy fia iránt, mivel senki sem mozdul, hogy
a védelmére keljen, miközben én az ajtó felé lépkedek.
Tudom, hogy ez egy durva környék, de basszus, még csak
oda sem néznek, ahogy feltűnés nélkül lelépek, ugyanúgy,
ahogy érkeztem.
Néhány perccel később azon kapom magam, hogy Ivory
házától kicsit lejjebb leparkolok az utcán, leállítom a
motort, és a figyelmemet a bejárati ajtójára szegezem.
Mostanra már haza kellett volna érnie, de az első és az
oldalsó ablakoknál is sötét van. Hol a picsában lehet?
Arra gondolok, tán le kéne lépni, amikor egy
narancssárga sportmotor megáll az útpadkánál. A
motoros leveszi a sisakot, előtűnik a fekete haja és a sötét
arcszíne. Fekete vagy latin-amerikai? Túl fiatal ahhoz,
hogy Lisa Westbrookkal járjon. Marhára remélem, hogy
nem Ivory barátja.
Előrehajolok a kormánykerékre, s kinyújtott nyakkal
nézem, amint a tornácon ténfereg, és beles az ablakon.
Nem kopogtat az ajtón, inkább elkóborol a házak közötti
szűk sikátorban, és eltűnik hátul.
Megfeszülnek az idegeim. A család barátja? Egy
unokatestvér? Egy kibaszott betörő? Bepötyögöm a motor
rendszámát a telefonomba, és egy pillanattal később
feltűnik a sikátorból a pasas, cigarettát pöfékelve. Egyik
lábát átveti a motoron, sisak fel, motor felbőg, és már le is
lépett, anélkül, hogy felém nézett volna.
Hát, ez hátborzongató volt.
Mennem kéne. Semmi dolgom itt.
Harminc perccel később még mindig ezt mondogatom
magamnak.
Minden egyes huligán, aki elsétál, minden egyes autó,
ami elhalad az úton, csak megsokszorozza a
türelmetlenségemet, amely görcsösen gyűlik bennem.
Éjjel tizenegy óra, iskolanapon, és ő ki tudja, hol, ki
tudja, mit csinál. Oda szeretném kötözni őt az ágyához,
leszíjazni, amiért ilyen meggondolatlanul viselkedik. Hol a
fenében van az anyja?
Ez nem is az én problémám. Az indítókulcshoz nyúlok,
amikor a telefonomon pittyen, hogy üzenetem érkezett.

Deb: Tali még ma éjjel?

Amikor üzentem neki a megbeszélések alatt, miközben

Ivory feszes testét bámultam, még hajlottam volna rá. De
most?

Én: Majd máskor.

Deb: Olyan rossz kislány voltam ma. Fenekelj el!

 A farkam meg se moccan.

Deb: Úgy teszek megint, mintha ő lennék.

Ezt úgy érti, hogy Joanne. Csakhogy most nem Joanne

az, aki baszakodik a fejemben.

Én: Kívánósnak hangzik. A szexi ellentéte.

Deb: *fintor*

Én: Ez sem szexi.

Deb: Sajnálom, uram!

Én: Jóváteheted, ha jutsz valamire azzal a szívességgel,

amit kértem tőled.

Deb: A GM-es fickó?

Beverly Rivard férjének, Howardnak General Motors

kereskedői hálózata van. Úgy hallottam, az üzleti
gyakorlata olyan laza, mint a feleségéé, de még meg kell
róla győződnöm, hogy csalja-e az asszonyt. Ha valaki el
tudja csábítani, akkor az Deb.

Én: Igen. Legyél körültekintő, és figyelj a világításra!

Az arcának tisztán kell látszania a videón.
 Deb: Igen, uram.

Deb: Nem tudlak rábeszélni a ma éjszakára?

Én: Jó éjt, Deb!

Mit csinálok? Miért vagyok itt? Hogy meggyőződjek róla,

épségben hazaér?
A franc essen belém, csak látni akarom újra. Csak egy
pillantás, mielőtt a házam ürességét kell látnom.
Tíz perccel később a kívánságom testet ölt a járdán, épp
a szemem előtt. A mellei domborulata, a derékhajlata, a
csípője kiszélesedése még a halovány holdfényben is
összetéveszthetetlen. Erotikus. Olyan istenverte módon
magával ragadó.
A kocsimmal egy teherautó mögé rejtőztem, testemmel
nekidőlök az ajtókárpitnak, nehogy elveszítsem őt a
látómezőmből.
Hosszú lábai viszik a háza felé, lassan, kecsesen, arcát
felemelve, vállait lazán tartva. Nem fél errefelé, nem úgy,
mint az osztályteremben. Milyen ironikus, tekintettel
arra, hogy ez egy veszélyes környék.
Lelkem züllött zsigereiben beleborzongok, hogy én
vagyok az, akitől fél. Vállalni akarom az aggódását, a
rettegését, a bizonytalanságát. Tulajdonjogot akarok
szerezni minden érzelme felett, és azt akarom, hogy én
legyek az egyedüli oka annak, ha remeg és sír.
Abban a pillanatban úgy teszek, mintha nem a tanára
lennék. A kezeim a kormánykerék köré fonva, vállaimat
az ajtónak támasztva nézem, amint egy gyönyörű nő sétál
felém. Feltűnően egzotikus a hatalmas szemeivel és
hosszú, sötét hajával, olyan lehetetlenül szédítő, hogy nem
lennék képes megállni, hogy ne közelítsek felé. Pár
lépésnyire megállnék, élvezném a tekintetét, és hagynám,
hogy a puha csend egy meghitt burkot fonjon körénk.
Nem lenne szükség szavakra, csak arra, hogy ő vigyázza a
testemet, a szándékaimat, a magabiztosságomat, hogy
megadhassak neki mindent, amire vágyik.
Talán nem is tud róla, de neki jól meghatározott
határvonalakra van szüksége, fegyelmezettségre, és egy
férfira, akiben bízhat, s aki kitaszítja őt a
komfortzónájából. Tán még nem vette észre, hogy én
vagyok az a férfi, de majd megteszi. És aztán?
Öt házzal arrébb parkoltam le, és nem tudok másra
figyelni, csak őrá. Mi fog történni holnap, amikor leülök
mellé a zongoraszékre, s belélegzem a bőrének illatát?
Hogy a francba fogok akkor odafigyelni?
A motor leállítva, a levegő hiánya fojtogató. A pólóm
teljesen átitatódott izzadsággal, a nyakkendőtől már rég
megszabadultam. Égek, be vagyok sózva, sajog a szívem
utána. Olyan kanos vagyok, mint az állat.
Megáll az első ajtónál, elővesz a táskájából egy kulcsot,
és kinyitja az ajtót. Benyúl, hogy felkapcsolja a benti
lámpát, még át sem lépi a küszöböt, amikor kirohan egy
vörös macska. Ahogy ágaskodik a lábai körül, s
nekidörgöli testét a bokájának, újra hallom magamban a
hangját.
Én nem engedhetem meg magamnak, hogy futócipőt
vegyek, vagy kaját a macskámnak.
Erős nyomást érzek az izmaimban, ami arra sarkall,
hogy beviharozzak az életébe, és megoldjam a problémáit.
Nekem van pénzem, elszántságom, és vágyam, hogy
javítsak a helyzetén. Mint a tanára, felelősséggel tartozom
érte. Hogy neveljem. Hogy védelmezzem.
Ezek mindaddig helyénvaló dolgok, amíg el nem
képzelem a pinája szorítását a farkam körül.
Felkarolja a macskát, az orrát a nyakához dörgöli,
miközben beviszi őt. Becsukja az ajtót, és elhúzza a
függönyöket az ablakokon, kizárva engem. Ideje menni.
A kertvárosban haladok visszafelé, és elhatározom,
hogy Miss Westbrookkal való kapcsolatomat kizárólag
szakmai alapokra helyezem. Ha sikerülne befejeznem ezt
a tanévet anélkül, hogy a lábai között kötnék ki, akkor
egészen megnyugtató jövő előtt állnék itt a Le Moyne-ban.
Természetesen, ha sikerül magamat távol tartanom tőle,
az egyúttal azt is jelentené, hogy a börtöncella sem képezi
a jövőm részét.
Ahogy besétálok a házba, halmokban álló dobozok
köszöntenek, csupasz falak, és az otthon melegének teljes
hiánya, a magas páratartalom ellenére. Három hónappal
ezelőtt költöztem be, de még nem igazán költöztem be. A
kicsomagolás olyan érzés, mint az elfogadás.
Egy Joanne nélküli élet elfogadása.
Átsuhanok a tágas nappalin, a kandallós szobán és a
konyhán, minden sarok és boltíves folyosó egyedi
formákkal és fakó színekkel van díszítve. Talán holnap
elkezdem megtölteni a szobákat bútorokkal és a
személyes tárgyaimmal. De ma éjjel semmi másra nincs
szükségem, mint egy briliáns mestermunkára, amely kint
áll a hallban.
Elindulok a célom felé, befordulok a kedvenc szobámba,
s ott találom azt, amiért ezt a túlárazott ingatlant
megvettem. Az eredeti faburkolat felragyog a csillár
fényében, és a gótikus boltíves kandalló a túloldalon
távoli országok és misztikus kultúrák képeit idézi fel
bennem. De a szoba központi dísze teljes figyelmet követel
tőlem.
Ahogy közelebb megyek a nagyapám Fazioli
versenyzongorájához, végigfuttatom az ujjamat az ívelt
formán. Ritka és rettenetesen értékes, három évig tartott
elkészíteni, pompás anyagok felhasználásával készült,
egészen az arannyal lemezelt csuklópántokig és
csavarokig. A zongoratestet ugyanolyan vörös
lucfenyőfából faragták, mint amilyet Stradivari használt
a híres hegedűihez. De nem ezért dédelgetem ezt a szexi
szörnyeteget.
Elfoglalom a helyemet a billentyűk előtt, és hagyom,
hogy a hangulat irányítsa a dallamot. Mély levegőt
veszek, és a System of a Down együttes Toxicity című
számának lassan építkező intróját kezdem el ütni az
ujjaimmal. Ahogy a metálnóta ütemet vált, és
keményebbé, még agresszívabbá válik, minden izom a
testemben bekapcsolódik. Az ujjaim megmarkolják a
hangjegyeket, a testem himbálózni kezd, és a fejemet
együtt rázom a staccato ütemére, az egész lényemet rabul
ejti, és irányítja az akusztika.
Ez a magasztos ábrázolás hajt engem a legfelső
hangokig, ahogy a kezeimmel csapkodom a billentyűket,
megbirkózok az erő minden egyes molekulájával, amit a
zongora kínál nekem. A kristálytiszta hangzás elvarázsol,
felemészt, és én újra beleszeretek ebbe a hangszerbe.
Függök ettől az élménytől. Annak szenteltem az életemet,
hogy ezt mesterfokon űzzem, és most szükségem van rá
ahhoz, hogy átvészeljem a napokat és hónapokat Joanne
nélkül.
Lehet, hogy a zene világában már elértem sikereim
csúcsát. Talán az a végzetem, hogy keserű öregember
legyek.
Esetleg még nem találtam meg a helyem, a részemet az
egészben, és lehet – ahogy Ivory is mondta szenvedélyesen
–, hogy majd ott leszek, amikor felcsendül a zene.
 12.

EMERIC

Általános tény, hogy minél jobban tiltunk valamit, az

annál kívánatosabbá válik. Úgy érzem magamon ezt az
alapigazságot, mint egy kilátásba helyezett tökön rúgást,
ahogy ebéd után belépek az osztályterembe, és meglátom
vágyaim tiltott tárgyát, amint rám vár.
Ivory az asztalom mellett áll, egyedül, és engem néz a
nagy, sötét szemeivel. Karjait a mellei alatt összefonja,
felemelt arccal pózol, és fogalma sincs róla, hogy
legszívesebben kikötözném, megkorbácsolnám és
megdugnám.
Hosszú, fekete ruhája úgy lóg rajta, mint egy ponyva,
amely csak megszépíti emlékeimet a csupasz testéről,
hatalmat adva a köztünk lévő titoknak. Vajon a tegnapi
napra gondol, amikor megpróbáltam az emlékezetembe
vésni a rejtett testrészeit? A májfolt a jobb melle alatt lévő
bordáján, egy aranyos szeplőcsoport izmos combján, a
dekoratív tetoválás, amely végigfut a hátán – most már
mindegyik hozzám tartozik. Újabb leskelődésre vágyok,
még több bőrre, még több Ivoryra.
Kiegyenesedik, nem szándékosan kitolja méretes
kebleit, és úgy néz rám, mintha olvasná a gondolataimat,
és megdöbbentőnek tartaná azokat.
Bár úgy érzem, mintha kitépték volna a szívemet –
köszönet ezért, Joanne – most mégis megpróbálok
uralkodni afelett, ahogy a testem elsődlegesen reagál
Ivory Westbrookra.
Melegség árad szét az izmaimban, ahogy megszűnik a
távolság közöttünk. Kiszárad a szám, amint ő a szemeivel
követi a mozdulataimat az asztal körül. Gyötrő nyomást
érzek az altestemen, amikor belefeledkezve nézem
ajkainak érzéki vonalait, a nyakán lüktető eret, és óvatos
pillantását.
Összekulcsolom a kezeimet a hátam mögött, elnyomva a
késztetést, hogy lazítsak a nyakkendőm fojtogató
szorításán.
– Miss Westbrook! – Próbálom felfelé erőltetni a
tekintetemet, hogy ne a száját nézzem. – Korán jött.
Ujját a köztünk lévő asztalra felpakolt tankönyvekre
teszi.
– Ezeket a szekrényemben találtam.
Egy pillantást vetek a készletre, amelyet az iskolai
könyvesboltból vásároltam ma reggel.
 – Szívesen!
– Szóval tényleg maga volt! – Behunyja a szemét, nagy
levegőt vesz, majd visszatér a ragyogás. – Nem
fogadhatom el…
– De igen.
– Ez? – Felkapja a csomag tetején lévő bontatlan
tabletet, és felém tartja. – Ezt nem fogadhatom el!
– De igen. – Elfordulok, és a következő óra vitatémáit
kezdem felírni a táblára.
Közeledő lépteit hallom, megáll mellettem. Nem nézek
rá, de érzem a közelségét, mint valami elektromos
zümmögést. Érzelmi vihar tör elő belőle, heves
lélegzetvétel és fogcsikorgatás kíséretében. Akár azt is
mondhatja nekem, hogy ő egy aggódó összevisszaság.
Ehelyett azt mondja:
– Nem fogadok el alamizsnát, Mr. Marceaux!
A francba a büszkeségével! Nem szeretném
elnáspángolni, de nem könnyű elbírni ezzel a lánnyal.
Mozgatom a tollat a táblán, hallatszik a csendben,
ahogy a filc hegye nyikorog.
– Túl sokat feltételez, Miss Westbrook. Majd visszafizeti!
– Éppen ettől tartok!
Olyan halkan motyogja ezt, hogy nem vagyok biztos
benne, hogy jól értem.
Ráteszem a kupakot a tollra, és szúrós szemekkel nézek
le rá.
– Ismételje meg!
– Én… – Karjait az oldalához szorítja, mintha erőlködnie
kéne, hogy leplezze a nyugtalanságát. – Milyen fizetségről
lenne szó?
Felszökik a pulzusom, és riadót fúj a fejemben. Rengeteg
olyan tőkéje van, amelyet a legtöbb forróvérű férfi többre
értékelne, mint a pénzt. Tudatában van csábító
szépségének vagy sem, a kérdése mindenesetre nem
naivitásból ered. A tapasztalat megmutatta neki, hogy mit
akarnak tőle a férfiak, és ettől a gondolattól felforr a
vérem.
– Készpénz. Egyéni ütemezés szerint. – A hangom
keresztülhasít a termen, nyersen és indulatosan. Volt
valami azok között a sorok között. Meglágyítom a hangom.
– Mégis mire számított, milyen fajta fizetséget akarnék?
– Ó, én… – Nyel egyet, és az ajtó felé néz. – Nem is tudom.
Távoli hangfoszlányok szűrődnek be a folyosóról, egy
emlékeztető, hogy pár percen belül kezdődik az óra.
– Az igazat, Miss Westbrook!
Lefelé néz a lágyékom felé, majd elfordítja a tekintetét.
Basszus! Nem fogom hangosan kimondatni vele. Ezen a
ponton még nem tudnám elviselni, ha hallanám.
Tisztában van az én helytelen érdeklődésemmel iránta.
És most már tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja. De
tévesen ítéli meg azt, ahogyan én működöm. Én soha nem
kényszerítenék egy nőt a szexre, egy diákot pláne.
Miközben ez olyan szinten felbosszant, hogy remegni kezd
a kezem, az a könnyedség, ahogyan átugrott a szexre
mint fizetőeszközre, gyilkos ösztönt vált ki belőlem.
Talán paranoiás vagyok. Talán elment a józan eszem,
de a fene egye meg, meg vagyok győződve róla, hogy
szexuálisan kihasználták. Valaki a múltjából? Vagy még
most is ez történik? Ki a fasz bántja őt egyfolytában?
Csípőre teszem a kezem, lenézek rá, mintha egy nagy
kitörés érlelődne bennem.
– Volt már, hogy egy másik tanár nem helyénvaló
szívességre kérte?
– Nem!
Egy kis megkönnyebbülés, de ez nekem nem elég.
– És valaki más?
Hátrébb lép, amint néhány diák beözönlik az
osztályterembe, önfeledten vihorászva. Félbe kell
hagynunk a beszélgetést, de van még más is, ami nem
várhat. Odamegyek hozzá az asztalomhoz, miközben ő a
könyveit szedi össze.
Azt a látszatot keltve, hogy a laptopomat akarom
beindítani, a szemem sarkából őt figyelem, és lehalkítom a
hangomat, hogy csak ő hallja.
– Bízom benne, hogy a bátyja nem bántotta tegnap este!
Kelletlenül vigyorog, gödröcskék jelennek meg a szája
szélén.
– Shane betört orral toppant be, nyüszített a fejfájástól,
amíg el nem aludt. Azt hiszem, ez a karma, hm?
– Igen. – Elhúzom a számat. – Karma.
Karjai közt tartva a könyveket, a diákokkal teli terem
felé fordul, egy pillanatra megáll, és visszafordul felém.
– Köszönöm! – A nyakkendőmet bámulja, az állával a
csomag tetején lévő tabletet tartja. – Amint tudom,
visszafizetem magának!
Bólintok, s visszafordulok a táblához.
Lehet, hogy ezzel nehezítettem meg a dolgokat a
számára. Bárhogyan is keresi a pénzt, most még többet
kell csinálnia, hogy vissza tudja fizetni. De az iskolai
felszerelés alapkövetelmény. Amellett, hogy nem áll
szándékomban elfogadni a törlesztést.
Miközben tudom, hogy az önértékeléséből adódóan ő
akarja fizetni a saját költségeit, az a mondata, hogy „Nem
fogadok el alamizsnát”, arra késztet, hogy a következő
három órát azzal töltöm, hogy megszállottan
gondolkodom, hogyan verhetném ki ezt a fejéből anélkül,
hogy átlépném a határvonalat.
Ha az anyja munkanélküli, hogyan fogja Ivory
visszafizetni nekem? Gyakorló művész diákok nem
tudnak rendszeres munkát vállalni. Az iskola és a
gyakorlás mellett erre nincs is idejük. Az ördögbe is, a
diákoktól elvárható hangszeres gyakorlás legalább napi
négy óra, mindennap, éveken át. Ha ezt nem teszik,
lemaradnak, elveszítik a versenyelőnyüket és minden
reményük szertefoszlik, hogy zenészi karriert fussanak
be.
Az anyagi helyzetével kapcsolatos kifejezések
motoszkálnak a fejemben a következő néhány órában.
Egy ilyen gyönyörű fiatal lány, egy ilyen környékről, mint
Treme, csak egy sor nemkívánatos módon szerezhet
gyorsan pénzt. A kábítószer és a prostitúció állnak a lista
tetején, de el sem merem képzelni őt ilyen lealacsonyító
helyzetben. Ez túlságosan visszataszító.
Amikor megszólal az utolsó csengő, a zongorista tanulók
elhagyják a termet, kivéve Ivoryt, aki egy ajtóhoz közeli
padra teszi le a cuccait, és néz rám várakozóan.
– A többieknek nincs magánórája?
– Sebastian Roth-nak és Lester Thierrynek otthoni
magántanárai vannak.
– Tudom. – A homlokát ráncolja. – De Chris és Sarah
mindig kihasználják az itteni órákat.
– Ők úgy döntöttek, hogy Mrs. Romero felügyelete alatt
fognak tanulni.
Ezt a feltételezésemet a Chrisszel és Sarah-val való
tegnapi találkozásomra alapozom, amikor arra utaltam
nekik, hogy a másik zongoratanárnak még vannak
szabad órái iskola után, és az ő finomabb megközelítése
talán jobban passzolna nekik. Ez részben igaz is. Mrs.
Romero alsóbb osztályokat tanít, és már van elég dolga.
Azonban mivel nekem dolgozik, én határozom meg az
órarendjét.
Ivory szája tátva marad, amikor rájön, hogy ez mit
jelent.
– Ez azt jelenti, hogy maga csak az enyém, háromtól
hétig mindennap?
Basszus, de jó ezt hallani!
Szemei tágra nyílnak.
– Ó, a francba, nem úgy értettem…
– Tudom, hogy hogy értette, és igen, én leszek a
mentora.
 Általános szabály, hogy egyszerre csak egy vagy két
diákot szeretek istápolni. Bár az én szándékaimnak
Ivoryval vajmi kevés köze van az ő személyes fejlődéséhez.
Ha arról van szó, hogy kínozni kell magamat, én vagyok
az erőfeszítés mintapéldánya, aki szilárdan eltökélt, hogy
az egész iskolaévet kibírom fájdalmasan kékre duzzadt
golyókkal.
Becsukom az ajtót, és elindulok az L alakú terem sarka
felé. Nekidőlök a csípőmmel a Bösendorfer zongorának, és
várom, hogy ő is csatlakozzon hozzám, aztán az
ujjperceimmel megkocogtatom a sima fekete felületet.
– Négy óra mindennap.
Hatalmas mosoly jelenik meg azon a gyönyörű száján.
– Nem fogom elfecsérelni az idejét!
– Nem fogja, bizony! – Akár huszonnégy órán át tudnám
bámulni őt, és úgy érezném, én vagyok a leghatékonyabb
perverz a világon. Viszont, ha nem irtom ki ezeket a
gondolatokat az agyamból, akkor az együtt töltött idő
azelőtt véget ér, hogy elkezdődött volna.
– Gyakorolt tegnap este?
– Természetesen.
Nem tűnik feszültnek, nem változik a légzése, és nem
mutat semmiféle sebezhetőséget. Az igazat mondja, amely
magyarázatot adhat a tegnap esti hollétére.
– Hol gyakorolt? – Rájövök, hogy ez azt feltételezi, hogy
tudom, hogy nem volt otthon, ezért gyorsan átfogalmazom
a kérdést. – Van zongorája?
– Már nincs. – Sötétbarna haja a fülei kanyarulatánál
hullik alá a vállára. A nyakánál fogja össze, és a melleire
esik. – Anyám eladta apám zongoráját, miután meghalt.
Apám, nem apukám. Belülről harapdálom az arcomat,
hogy elrejtsem az elégedettségemet.
– Van egy zenebolt az utcánkban, nem messze a
házunktól.
Rám néz, könyökét a zongora szélére teszi, és felveszi
ugyanazt a testhelyzetet, amit én.
– A tulajdonos megengedi, hogy gyakoroljak a Steinway
zongoráján minden este tizenegyig.
Ami egybevág azzal az időponttal, amikor hazaért. De
akkor miért nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy
valami kimarad a történetből?
Mert nem néz a szemembe. Játszik a hajával, nem
tudom, merre kalandozhatnak a gondolatai, de
szórakozottan elcsendesül.
Egy ujjammal megérintem az arcát, hogy visszanyerjem
a figyelmét.
– Itt az ideje, hogy befejezzük egy korábbi
beszélgetésünket.
Ajkai elvékonyodnak.
– Ki kért magától nem helyénvaló szívességet?
Elfordul, és lassan leül a zongoraszékre.
– Semmi kamu?
– Hazugokat nem szokásom mentorálni, Miss
Westbrook!
Zord arckifejezéssel bólint.
– Az az igazság, hogy szükségem van a segítségére. –
Kezeivel végigfut a billentyűkön, anélkül, hogy
megszólaltatná őket. – Ehhez. Hogy mestere legyek a
zongorának. – Kinyújtja az ujjait. – Tudja, én vagyok a
legjobb zongorista ebben az iskolában.
– Igazán?
Kémlelve néz fel rám a szempillái mögül.
– Még magánál is jobb lehetek!
Szívfájdító mosolya láttán görcsbe rándul a gyomrom.
– Ne ragadtassuk el magunkat ennyire!
– Igaza van. – Az ujjait vizsgálja a billentyűk felett. –
Még sokat kell tanulnom. De a megfelelő tanárral és
odafigyeléssel, év végére kijutok innen. Kijutok Treme-ből.
Most igazán őszinte vagyok magához, Mr. Marceaux! – Az
ölébe húzza a kezét, és bizonyságot tükröző szemekkel
tekint rám. – Ha más dolgokra figyel az életemmel
kapcsolatban, olyasmire, aminek nincs köze a
tehetségemhez, az rossz hatással lehet a jövőmre. És ha
bevonja a gyermekvédelmi szolgálatot, azzal elvesz tőlem
minden lehetőséget, amit itt kaphatok.
Nehéz beismerni, hogy nem tetszene nekem, amit akkor
találnék, ha tovább kutatnék a dolgai után. Nincs
szándékomban bevonni a gyermekvédelmi szolgálatot, és
nem kell megtudnia, hogy milyen mértékben vagyok
képes nyomozni valaki után.
Viszont hallani szeretném tőle.
– Válaszoljon a kérdésemre!
– Nem lehet. Kérem!
Csak ennyi kellett. A kérlelésének ez a csábító hangja,
egyetlen kilehelt szó, és az övé minden idegszál a
testemben. Hallani szeretném ezt a hangot, ahogy letérdel
elém, kiszabadít a nadrágomból, és a szája felé irányít.
Kapaszkodj, seggfej!
Tiszta sor, hogy nem fogja nekem elmondani, ki az, aki
kihasználja, de majd én rájövök.
– Rendben. – Megpaskolom a zongora tetejét. – Játsszon
nekem!
Beállítja a széket, lerázza a rongyos cipőjét, és a
lábujjait a pedálokra helyezi. Tenyereit a térdén tartva
rám néz.
– Barokk? Klasszikus? Dzsessz?
– Lepjen meg!
Szemei a billentyűkön, egyenletesen lélegzik. A
higgadtság szétáramlik benne, ahogy ellazul a testtartása
és meglágyul az arckifejezése. Aztán felemelkednek a
kezei, feje a billentyűk felé hajlik, és a rohadt életbe,
szállnak az ujjai. A concerto, amit választott, színtiszta
téboly. Sűrű hangjegyek bonyolult magas tempóban.
Balakirev Islamey című darabja az egész klasszikus
zongorarepertoár egyik legnagyobb kihívást jelentő
kadenciája, és ő úgy játssza, mint egy szakavatott.
Mint egy tornádó, úgy csapkod a csuklóival, erőteljes
ujjaival, és ringatja a csípőjét. Az arca himbálózik, a fejét
rázza a kemény taktusokra, arckifejezése intenzív
összpontosításról árulkodik. Kritikus fülemmel viszont
kiszúrom az apró csúszásokat, amikor túl nagy erővel üti
le az akkordokat, túl hamar gyorsít fel, és az összes
tizenhatodot triolaként játssza le.
Én ezért nem játszom ezt a darabot. Tanultam ugyan a
főiskolán, de ez egy istenverte rémálom. A nehézsége és az
ujjak helyezkedésének kellemetlensége, a bal kéz
átemelése a jobb felett, és a nyolc perc végén szakad
rólam a víz. Mindamellett, nem vagyok nagy híve a
klasszikus értelmezéseknek, ami elég ironikusan hangzik,
tekintve, hogy a Louisianai Szimfonikus Zenekar tagja
vagyok.
Ivory, apró hibái ellenére, briliáns módon manipulál a
ritmus rugalmasságával az adott keretek között,
miközben követi a kézjeleket a saját művészi felfogása
szerint. Azon kapom magam, hogy együtt lélegzem vele
minden frázis végén, és közelebb hajolok, amikor erősebb
ütemekhez ér, teljesen ámulatba esve kezei szökellése
láttán. Életet lehel ezekbe a hangjegyekbe és
ütemvonalakba, ezáltal ez lesz a legjobb előadás, amit
ezen a hangszeren eddig hallottam.
Egy sepregető mozdulattal fejezi be, és úgy emeli fel a
kezét, mint egy csendes sóhaj. Verejtékcseppek jelennek
meg a bőrén, s kezei remegnek az ölében.
Eltelik egy kis idő, majd rám néz, és megköszörüli a
torkát.
– Nos?
– Túl erősen üti a billentyűket. A rubatója túl erős, túl
gyors. Elég sok hibája van.
Bólogat, vállai leroskadnak.
– Ez egy hangszer, Miss Westbrook, nem pedig lőfegyver.
Zenét kell alkotnia, nem pedig hangjegyeket lövöldözni a
közönség felé.
– Tudom – mondja csendben. – Az ábrázolás egy
művészet, olyasmi, amit még mindig… próbálok… – Arca
remeg, könnybe lábad a szeme, majd félrenéz és
szuszogva súgja: – Francba!
Ha egy instruktorra van szüksége, aki csak azért
dicséri, hogy kiegyensúlyozott legyen a kritikája, akkor
rossz emberre akadt. Én egy pöcs vagyok, és ahogy már
tegnap is mondtam neki, méltányolom az építő jellegű
visszajelzéseket. És még nem fejeztem be a méltatást.
Közelebb megyek a zongoraszékhez, leülök, így arra
késztetem, hogy helyet adjon nekem. Egészen a szélére
csúszik, a széken épphogy elférünk ketten. A vállaink, a
csípőnk és a combjaink összeérnek, és ez nem a véletlen
műve. Azt akarom, hogy érezzen minden kapcsolódási
pontot, és tanuljon meg bízni bennük. Bízni bennem.
– Mit is mondtam a nyavalygásról?
Vállait visszahúzza, maga elé bámul, éles hangon
mondja:
– Sajnálom. Nem tudom, hogy miért… ragadtattam el
magam annál a résznél. Azt hiszem, azt akartam, hogy
maga…
– Ne beszéljen!
Összeszorítja az ajkait.
Felé fordulok, s a helyzetből adódóan a combjaink teljes
hosszában összesimulnak. A lábából áramló meleg
átszűrődik az enyémbe, kezeimet összefonom a térdemen,
hogy magamnál tartsam, és apránként megérintem a
ruhája szélét.
– Nekem a főiskola előtt még nem fejlődött ki a
készségem annyira, hogy akár csak megkíséreljem
eljátszani az Islamey-t, és nem is tudtam igazán egészen
az utolsó évfolyamig.
Nagy, kerek szemekkel pillant rám, csordultig telve
könnyel.
Állának kecses ívét kezemben tartva törlök le egy
könnycseppet a hüvelykujjammal.
– Csak nagyon kevés ember tudja eljátszani ezt a
darabot. Valójában Balakirev is beismerte, hogy vannak
olyan passzusok a kompozíciójában, amelyek még neki
sem sikerülnek.
Nekidől a kezemnek, szemlátomást nincs tudatában
ennek, mivel csüng a szavaimon.
– A maga interpretációja rendkívül szenvedélyes és
magával ragadó. – Akárcsak te. – Meg vagyok hatva!
Légzése felgyorsul, mellkasa zihálni kezd.
– Ó, Jézusom, ez igaz? Én… – Még több könnycsepp
hullik a szemeiből, s ő félrehúzódik, hogy megtörölje az
arcát. – A fenébe is! Most nem nyavalygok, esküszöm!
– Miért ezt választotta?
– Az Islamey-t?
– Igen.
Megkönnyebbült mosollyal néz fel rám.
– A tulajdonosa annak a hangszerboltnak, amit
említettem magának is, ahol gyakorolni szoktam, a neve
Stogie, és…
– Mit ad neki cserébe, hogy ott gyakorolhat?
Eltűnik a mosolya, amint rájön, hogy mire célzok.
– Semmit! Ő a legkedvesebb ember, akit ismerek. –
Megrándul az arca. – Semmi szabályellenes!
– Mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok egy kedves
ember. Folytassa!
Az ajkába harap, de a mosolya visszatér.
– Ő már elég öreg és makacs, és nem hajlandó bevenni a
gyógyszereit. Ezért kötöttünk egy alkut. Ha én
megtanulom az Islamey-t, ő unszolás nélkül beveszi a
gyógyszereket. – Vállat von. – Ráment az egész nyaram.
Egész nap, mindennap.
– Elhivatottság.
Mosolya alábbhagy.
– Még mindig fájnak a kezeim.
– Szokjon hozzá! Gyönyörűen játszotta ugyan a darabot,
de nem volt tökéletes. Kezdjük inkább egy Chopin etűddel,
Op 10 No.5, hogy még biztosabb kézzel tudja a megfelelő
erejű nyomást gyakorolni azokon a fekete billentyűkön.
Amint előhúzza a kottát, és beleássa magát az etűdbe,
én nem mozdulok, nem adok neki helyet. Vonakodom,
hogy bármely irányba is elengedjem.
Ma reggel beültem Prescott Rivard rögtönzött
gyakorlására a gitároktatójával. Aztán körbenéztem a Le
Moyne többi kiváló zenészeinél. A tehetségük jó
benyomást tett rám, de egyikük sem olyan gyakorlott és
céltudatos, mint Ivory Westbrook.
 Azt tervezem, hogy művelni, csiszolni, alakítani fogom,
miközben próbálok minden csepp élvezetet kinyerni
belőle, amennyit csak tudok. Viszont nem fogom tudni
megadni neki az egyetlen dolgot, amire vágyik. Akarom
ezt az állást, ami azt jelenti, hogy az ő jövője nem a
Leopold lesz.
 13.

IVORY

Megyek a Leopoldba! – Megállítom a tollat írás közben, a

hegyét a táblán tartom, amint Mr. Marceaux cipőjének
nyikorgását hallom közeledni a hátam mögül.
A puszta magassága árnyékot vet a hátamra, ahogy a
lélegzete is meglobogtatja a hajamat. Súgása, mint egy
szaténszalag, suhan át a vállam felett.
– Kevesebb locsogás, több írás.
Még csak az ötödik napja járunk iskolába, de már azon
gondolkodom, hogyan tudnám eltenni láb alól.
Legszívesebben megmérgezném a kávéját, amiért
büntetéssel kezdte a mai magánórát. Miközben én már
elfelejtettem mindent arról, hogyan tettem tönkre az
óráját az első napon, ő boldogan emlékeztetett engem
erre, kezembe nyomva a tollat, és a faltól falig húzódó
táblához vezetve engem.
Meg akarom fojtani azzal a visszataszító sárga
virágmintás nyakkendőjével, amiért tele kell írnom a
táblát azzal, hogy Nem fogom fecsérelni Mr. Marceaux
idejét.
Hatalmas, mérges vonalakkal odafirkálok még egy
mondatot:
– Tizenhét éves vagyok, nem hét!
De gáz!
Egy hegyes dolog böködi a bicepszemet, a másik
kezemmel hirtelen odanyúlok megdörzsölni.
Ki akarom tépni azt a karmesteri pálcát a kezéből, és
átszúrni vele a torkát. Mert most komolyan, hol van itt a
zenekar? Sehol nincs, ő mégis úgy pörgeti azt az átkozott
dolgot, mint Phereküdész, és csapkodja a karomat, mint
egy vonalzóval fenyítő apáca.
– Ez mindkettőnknek időpocsékolás – motyogom,
miközben egy újabb mondatot firkálok fel éppen
ellentétes jelentéssel.
De gáz!
Újabb ütést érzek ezúttal a hátamon, kicsivel a
farcsontom felett. A kurva anyját, ez fáj! De még ez sem a
legrosszabb fájdalom. Ha bárki más emelné rám a pálcát
– például Lorenzo vagy Prescott –, akkor vicsorognék, és
képen törölném. De ő a mentorom, és nekem a kedvében
kell járnom. Miközben a halálát készítem elő.
A három nappal ezelőtti tanáromat akarom
visszakapni! Aki olyan gyöngéden érintette meg az
arcomat, és azt mondta, hogy meghatódott az
előadásomtól. Hová lett az a fickó?
Talán az én hibám. Nem igazán vagyok egyenesben,
mivel ettől az estétől rettegtem egész héten. Nem
halogathatom tovább Prescottot. A házija kész van, engem
pedig szétvet az ideg és a düh. És mivel holnap már
hétvége van, két napot otthon leszek. Két nap Lorenzóval,
és az erőszakoskodásával, hogy nem tudott utolérni egész
héten.
– Mit mondtam arról, mi lesz, ha kételkedik bennem? –
Mr. Marceaux lépéseit hallom magam mögött, jeges
szemeivel borzolja a tarkómon a szőrt.
Ha nem ismerném őt jobban, márpedig nem ismerem,
azt gondolnám, hogy ezt élvezi.
– Azt mondani egy diáknak, hogy ne kérdőjelezze meg a
tanárát, ez a szabályok történetének legrosszabb
szabálya.
Megfeszülök a következő suhintásra, de nem jön.
Nekitámasztja a vállát a tábla mellettem lévő részének,
amit még nem írtam tele, kezei a háta mögött, és egy
önelégült vigyor ül azon a túl szép arcán.
– Újrafogalmazom. Ne kérdőjelezze meg a
módszereimet! – Éles tekintetét a tábla felé fordítja. –
Törölje le az utolsó öt mondatot, és próbálja olyan
kézírással, amely illik egy tizenhét éveshez.
Áthúzom a táblán a törlőt, és ellenséges mozdulatokkal
letörlöm, amit kell, és újrakezdem.
– Tudok egyszerre írni és beszélni, és szeretnék beszélni
a Leopoldról.
– Maga nem elég jó a Leopoldhoz.
Felé fordulok, ahogy a szívem crescendója a fülembe
hasít.
– Maga azt mondta, hogy az én Islamey interpretációm
rendkívül szenvedélyes és magával ragadó!
Néhány lépésnyire állok tőle, táskás szemekkel néz
engem – Unatkozik? Álmos? – és kedvetlenül vállat von.
– Ezek jelentéstartalom nélküli szuperlatívuszok, s
igazából már meg is bántam, hogy használtam őket.
Remegnek az izmaim, ahogy végighasít rajtam az
idegesség. Ökölbe szorítom a kezeimet, és még mielőtt
észbe kapnék, hátra húzom a tollat, majd elhajítom.
Pontosan a homlokára.
Lepattan a mogorva arcáról, és gurul a padlón a Doc
Martens cipője mellé. Lenéz, a meglepettségtől rémisztő
nyugalommal, majd a karmesteri pálcájával int az
asztalon át, és engem méreget jéghideg tekintetével.
Baszkibaszkibaszki! Az arcom elvörösödik, és
hátrahőkölök. A vállam a táblának ütközik, de én
továbbmegyek, csúszok a fal mentén, lassan az ajtó felé.
Mi a franc baj van velem? Soha sem vesztem el az
önuralmam. A rohadt életbe, én soha nem dobom meg a
tanáraimat a táblafilccel!
Felnyúl, hogy megtörölje a homlokát, és haragosan az
ujjait nézi. Igen, Mr. Marceaux, szégyenemre egy nagy
fekete pöttyel van beszennyezve a dühösen összehúzott
szemöldöke.
 – Sajnálom. – A csukott ajtóra pillantok, azt kívánva,
bárcsak a túloldalán lennék, arrébb kint a folyosón, távol
mindattól, ami most következik.
Anélkül, hogy levenné rólam a szemét, felemeli az arcát,
és meglazítja a nyakkendőjén a csomót. Bassza meg, ez
semmi jót nem jelent!
Amint a kezeit végigsimítja a selymen, eszembe jut egy
másik pletyka, amit ma reggel hallottam arról, hogy
milyen aljas dolgokra használja a nyakkendőit, a
nadrágszíjait, és más különféle kiegészítőit. Én nem hiszek
a szóbeszédnek, de ahogy belenézek a kegyetlen
szemeibe, görcsbe rándul a gyomrom, és úgy érzem,
mintha belezuhannék azoknak a rebesgetett képeknek a
szakadékába.
A csomó már meglazítva a gallérja alatt, s ő az ujjaival
hív.
– Jöjjön velem!
Két szó, oly könnyedén kiejtve, s mégis mekkora
hatalommal bírnak, hogy romba döntsék a jövőmet. A
félelemtől émelyeg a gyomrom. Ha bevisz a dékán
irodájába, abból felfüggesztés lesz? Vagy a tanárom
megdobálása egyenesen elbocsátást von maga után?
Ő azonban nem a kijárat felé indul. Beljebb sétál a
terem hátulja felé, a sarokrészen túlra, ahol kiesik a
látómezőből. Az ajtón lévő kisablakon nézek keresztül, az
üres folyosót látom, és remegek a döntésképtelenségtől.
Ha elfutnék, az csak súlyosbítana a helyzetemen.
Ingatag lábakon próbálom előretolni magam, és a
padsorok között kígyózok. Minden idegszálam megfeszül,
mintha egy elektromos vezeték lennék, amely összeköti a
lábam nyomát azzal, ami ott, abban a sarokban rám vár.
Mire odaérek a zongorához, és látom, hogy ő oldalvást ül a
szék egyik végén, a pulzusom már csak egy gyönge,
kínlódó vibráció az ereimben.
A padlóra mutat a széttárt combjai között, és megrázza
a csuklóját, mintha a nehéz karórájának pozícióját
igazítaná.
Szürke-fekete hajszálcsíkos ingének ujjai a könyökéig
vannak feltűrve. Megint valami mellényszerűséget visel,
ez most fekete, kis szürke gombokkal. Figyelmem a sárga
nyakkendőről arcélének sötét árnyalatára terelődik, s
miközben szemeinek hűvös csapdájába esem, újra rám
tör a pánik, mivel észreveszem, hogy megvárakoztatom őt.
Előresietek, és oda állok, ahová mutatta, bizonytalanul
imbolygok széttett lábai között.
Megint az a hívogató ujjmozdulat, ahogy magához
közelebb int, és Uram, segíts, amikor abba a helyzetbe
kerülök, amit kívánt, a melleim pont az arca előtt vannak.
Próbálok homorítani a hátammal, hogy beljebb húzzam
őket, de a francba, hát ott vannak, és egyszerűen nem
tudok mit csinálni velük!
Melegség fut végig az arcomon, ahogy otrombán
bámulja a blúzom kanyarulatait, s ettől kövérnek,
olcsónak és kibaszottul dühösnek érzem magam.
Megragadom a galléromat, és feljebb rántom.
Kezével elkapja a csuklómat, és visszahúzza a karomat
az oldalamhoz.
– Fejezze be a fészkelődést és húzza ki magát!
Azt teszem, amit mond, még akkor is, ha rettenetesen
idegesít a kettőnk közti testhelyzet, és a tollas incidenst
követő hallgatása.
– Jelenteni fog engem a dékánnak?
– Saját hatáskörben fogom megbüntetni. – A homlokára
mutat. – Hozza rendbe!
– Hozzam rendbe? – Lenyelem a gombócot a torkomban.
– Mondjuk, töröljem le?
Úgy néz fel rám, mintha én lennék a legostobább lány a
világon. Hát, végül is igen, csak egy ostoba lány hozhatja
magát ilyen helyzetbe.
Remegő kézzel odanyomom a hüvelykujjamat a
szemöldökénél lévő tintafolthoz. Nem is tudom, mire
számítottam – hideg, hüllőszerű pikkelyekre? –, de a bőre
sima és meleg és emberi. Miközben erősebben nyomom, a
szabadon lévő kezemmel megfogom a tarkóját, ujjaimmal
pedig végigsimítom puha, fekete fürtjeit. Ez olyan…
személyes, gyengéd, abnormális.
Az arca néhány centivel az enyém alatt lebeg, arcizmai
nyugodtak, ajkai közt szűk rés, és vastag szempilláival
legyezget. Igazán jóképű, ráadásul minden apró részlet
tekintetében is hatásosan férfias. Samponja illatától
kezdve, a szögletes arcélén át, a keskenyedő derekáig, és
ahogyan izmos lábaival feszíti a szűk szabású fekete
vászonnadrágját, ezek mind arra emlékeztetnek engem,
hogy a jövőm egy férfi szeszélyein múlik.
 Egy férfién, tintafolttal a homlokán.
Erősebben dörzsölöm.
– Nem jön le.
– Nyálazza meg!
A belső hányingermérőm felpörög a csúcsra, de még el
vagyok foglalva a ciciproblémával, úgyhogy megnyálazom
a hüvelykujjamat, és folytatom a dörzsölést.
– Mi lesz a büntetésem?
– Most már lejön?
– Aha. Igazán sajnálom, Mr. Marceaux! – Letörlöm az
utolsó nyomokat is, és leengedem a karjaimat. – Kész van.
– Tegye vissza a kezeit oda, ahol voltak!
Miért akarja, hogy a kezeimet a hajába tegyem? Az
arcára? Ez olyan… idegen érzés. Helytelen. De megkért.
Nem, utasított. A fenébe is, miért olyan nehéz
engedetlennek lenni?
Pontosan oda teszem vissza a kezeimet, ahol voltak, és
valamilyen oknál fogva most könnyebben megy, nem
olyan ügyetlenül. Felnéz rám, és mintha szemének kékje
több árnyalatú lenne. A szája barátságtalan, de nem
tűnik visszatetszőnek. Az ajkai miatt valahogy
enyhébbnek tűnik. Azt hiszem, ezt kedvelem benne
legjobban.
Maga a tény, hogy van kedvenc tulajdonságom egy
férfiban, kissé kizökkent, de tényleg nem emlékszem,
hogy láttam volna valaha vonzóbb férfit Mr. Marceaux-
nál. Sem a tévében, sem a magazinokban, sem
személyesen. Ráadásul ilyen közelről. Most már egyre
jobban kezdek aggódni amiatt, hogy a combjaival a
lábaim külsejét nyomja, a nadrágja lágyékrésze a
térdemet súrolja, a lélegzetének melege pedig a
kulcscsontomat cirógatja. De inkább a kezemben tartott
feje ébreszti fel bennem a szándékot, hogy eltoljam és
közelebb is húzzam egyszerre.
Férfit így még nem érintettem meg soha. A hajfürtjei az
ujjaim között, arcának izmai a kezeim alatt, az éppen
csak kibúvó borostáinak karcolása, minden érzék az
ujjbegyeim alatt félelemmel és izgalommal tölt el, és a
kettő közti zűrzavarral.
Eszembe jut megint a pletyka, amiért állítólag ott kellett
hagynia Shreveportot. Lehet, hogy itt most ugyanez fog
velem is megtörténni? Ujjaimmal megragadom a fejét.
Megnyalja az ajkait.
– Mondja el, mire gondol!
El akarom rántani a kezeimet, de nem merem.
– Hallottam, hogy a lányok magáról sugdolóztak az első
órában.
– Folytassa!
– Azt mondták, hogy a keresztneve Emeric.
– Erről nem érdemes sugdolózni. – A kezeit a lábain
pihenteti, de az ujjaival mögöttem himbálózik, és a
közelségük miatt meg-megérinti a lábamat. – Egyéb?
– Shreveport.
– Aha. – Ujjai a térdhajlataimat súrolják, és most már
biztos vagyok benne, hogy szándékosan teszi. – Miss
Westbrook, ne kelljen mindent harapófogóval kiszednem
magából!
– Azt mondták, kirúgták magát. – Úgy érzem, mintha az
arcához akarna ragadni a tenyerem, ezért az inge
keményre vasalt gallérjára ejtem a kezeimet. – Mert
valaki besétált az osztályterembe, és egy nővel találta
magát.
Felhúzza a szemöldökét.
– Ez minden?
– Nem. – Megköszörülöm a torkomat. – Állítólag a
szájába volt tömve a maga nyakkendője.
– És?
– A csuklói össze voltak kötözve a maga nadrágszíjával.
– Próbálom gyorsan letudni a többi részletet. – A teste rá
volt dőlve az asztalra, miközben maga hátulról a magáévá
tette. Ez minden, amit hallottam.
A kezeit összezárja a térdhajlataim mögött.
– Hűha!
A hűha végül is rendben van. Az emberek néha
őrültségeket beszélnek…
Egy önelégült mosoly jelenik meg az ajkain.
– Ez aztán meglepően pontos leírás!
– Micsoda? – A mellkasom zihálni kezd, s közben
megpróbálom eltolni a vállait.
De ő számít erre, és karjaival körbefonja a lábaimat,
majd felfelé csúszik a derekam vonalán, s közben feláll.
Elrúgja a zongoraszéket az útból, és a legközelebbi falhoz
sodor mindkettőnket.
A hátam a tégláknak nyomódik, a mellkasával pedig
odaszegez.
– Lélegezzen mélyeket, Ivory!
Ivory. A legbensőségesebb szó, amit eddig a szájából
hallottam. A bőröm didereg ettől a bizarr élvezettől.
Ajkaival megérinti a nyakamat.
– Maga nem lélegzik!
Megtöltöm a tüdőmet, de ez sem segít. Olyan kicsinek és
jelentéktelennek érzem magam, ahogy erős karjaival
hatalmas testéhez húz. A mellkasa, a bicepsze, a hasfala,
a combjai… Istenem, ő kemény mindenhol, ahol én puha
vagyok. És szexi. Túlságosan is szexi. Azt hiszem, felszökik
a lázam. Tutira el fogom hányni magam, ha most leveszi a
nyakkendőjét és a nadrágszíját. Kezemmel megragadom a
vállát, megpróbálom arrébb taszítani a mozdíthatatlan
izomtömeget.
– Kérem, ne tegyen olyan dolgokat velem!
Sóhajt egyet, s orrával az államat cirógatja.
– Konszenzussal történt. Tudja, hogy az mit jelent?
Megrázom a fejem, nem vagyok biztos benne, de lehet,
hogy mégiscsak tudom.
– Az olyan, mint egy egyezség?
– Igen. De ő nemcsak beleegyezett. Hanem könyörgött.
– Miért? Miért akarta volna?
– Joanne… – Félrenéz, és kinyújtja a nyakát, hogy az
arcát a vállához tudja dörgölni. Összehúzza a
szemöldökét, és az egész viselkedése hirtelen és furcsán
eltompul. Amikor újból rám néz, visszatér az intenzitása
is, és karjait a derekam köré szorítja.
 – Olyan, mint maga.
– Én? – Hirtelen mocorogni kezdek. – Én nem akarom
azokat a dolgokat! Maga nem is ismer engem!
– Mondja el, mit érez most?
– Meg vagyok rémülve. Maga rémít meg.
Megérzem a fahéjas rágógumitól illatozó leheletét.
– Igen, de van még valami más is. Írja le!
– Hevesen dobog a szívem. Úgy érzem, mintha égne a
testem, de a gyomromban jégkockák lennének.
– A szíve és a gyomra. Még hol? Írja le, mit érez a
mellbimbóin?
Végigfut a nyakamon a forróság, a mellkasomon át a
lábaim közéig hatol. Összeszorítom a combjaimat,
megalázva érzem magam a reakcióm miatt, össze vagyok
zavarodva ezek miatt a furcsa érzések miatt, de végül
arra lyukadok ki, amit értek.
– Ez helytelen.
– Nem helytelen. Törvénytelen. De mi már az első napon
jócskán megszegtük a szabályokat. Mondja, milyennek
érzi a bimbóit? Nem fogom kritizálni a válaszát, amíg az
igazat mondja.
Remegve veszek egy kevés levegőt, és megkapja tőlem,
amit akar.
– Izgatottnak és feszesnek.
– Jó kislány!
A bizsergés a lábaim között egyre erősebb, keményebb
és egyre többet követel.
A csípőjét az enyémhez tolja, hogy megállítsa a
feszengésemet, és a legkeményebb részét, azt, amit a
leginkább utálok, a hasamhoz döfi.
– Most nevezze meg ezeket az érzéseket!
– Nem tudom! – Nem kapok levegőt. Nem tudok
gondolkodni. – Nem megy!
– Ásson le a mélyére!
Elszorul a torkom.
– Mit érez akkor, amikor nem evett?
– Éhséget.
Szigorú tekintete túl közel van, és túl veszélyes.
– És ha meglát egy zongorát?
– Akarom.
– És amikor megdicsértem magát az Islamey előadása
után?
– Még többre vágyom.
– Éhség, akarat, vágy. Ezt érzi most is, amikor a falhoz
tolom magát?
Ez lenne az? Ez a kínzó éhség valami után a lábaim
között, a szabálytalan szívverésem és az égető vágy, hogy
kifejezzem, hogy beszéljek róla? Túl sok minden kavarog
a fejemben. Igen, ő egy csodálatos férfi, és hallom a
lányokat arról beszélni, hogy mi mindent akarnának
csinálni vele. És igen, vágyom rá, hogy elismerje a
tehetségemet, és azt mondja, „Jó kislány!”, és a meleg
kezére az arcomon, na de ez?
Hogy teljes hosszában összeér a testünk? Hogy
mozdulatlanul tart engem?
Egyszerűen csak tart. Nem ragadja meg a melleimet,
vagy tuszkolja magát a lábaim közé. Figyelmet szentel
nekem. Az érzéseimről kérdez. Anélkül, hogy elvenne
tőlem bármit.
Jézusom, én akarom ezt, valakitől, akiben megbízhatok,
a tanáromtól, pedig nem szabadna.
– Azt hiszem, ez vágy. És szégyen. – Megaláztatás.
Ajkait a homlokomhoz nyomja.
– Mmm. Ez az én kislányom!
– Én nem szeretném, ha fojtogatna, és megkötözne, és…
Ujjait a számra teszi, majd vissza a hátamra.
– Most még nem. De majd gondolni fog rá. Majd
emészteni fogja az érzés. Aztán majd beszélünk megint.
– De maga a tanárom!
– Azt mondtam, beszélni fogunk róla. – Hátradől, és
karjait a csípőmre teszi. – Honnan fog pénzt szerezni,
hogy visszafizesse nekem?
Ostorcsapásként ért ez a hirtelen témaváltás.
– Hétfőre meglesz, ígérem!
– Nem ezt kérdeztem.
Becsukom a szemem, hogy elhárítsam mindent látó
tekintetét. Tudja, hogy az anyám munkanélküli. Minden
este itt vagyok, aztán Stogie-nál gyakorolok tizenegyig,
szóval tudja, hogy nem dolgozhatok. Semmiféleképpen
nem mondhatom el neki, hogy meg szoktam csinálni
Prescott házi feladatát, és hogy lényegében kurválkodom,
hogy ki tudjam fizetni a számlákat. Nem tudom, miért, de
hazudni neki jobban megrémiszt, mint a tudat, hogy
felfedezi az igazságot.
 Kinyitom a szemem, és az egyetlen lehetséges dolgot
teszem. Megrázom a fejem.
Arckifejezése megszilárdul, és a szemöldökráncolása
erősebbnek bizonyul, mint nekem bármi ezen a világon.
– Beszéljünk a büntetésről, hogy azzal a szarral dobálja
a tanárát!
Csak néhány ujjnyira van az arcomtól, rémisztő
tekintettel, és kétszer akkora termettel, mint az enyém. Ez
nem elég büntetés?
– Választhat. Mondja meg, honnan szerzi a pénzt, vagy
elpáholom a csupasz fenekét!
Az összes vér a fejemből a lábaimba csordogál. Nincs
más választás.
 14.

EMERIC

Ivory dereka köré fonom a kezeimet, egész testem

beleremeg a tudatba, hogy veresre paskolhatom a feszes
fenekét. De az agyam azért kiált, hogy válassza a másik
opciót, mondja el nekem a titkait, és tántorítson el engem
ettől a veszélyes kísértéstől.
Hátával a falnak támaszkodva, pompás cickói
emelkednek, és visszaesnek a mellkasomon, barna
szemeivel felnéz rám, és azt súgja:
– Elfenekelés.
Lihegő válasza egyenesen hasba vág, az érzés az
ágyékomig hat, egy torokhangot facsar ki belőlem, és arra
késztet, hogy a csípőmet éhesen az övéhez dörgöljem.
Zihálni kezd, ahogy megérzi. Basszus, hogy lehet, hogy
eddig nem érezte? Még életemben nem voltam ilyen
kemény.
Ez egy újabb botlás. Olyan, mint Shreveport és Joanne,
és egy istenverte csúszós lejtő a pusztulásba már megint.
Mozdulatlanul tartom a testemet az övén, az ujjaimat a
derekához préselem.
Ő nem Joanne. Ez nem szerelem vagy ragaszkodás. Még
csak nem is szex. Oda kell figyelnem, és végrehajtani a
büntetést.
Elengedem őt, hátralépek, és lelassítom a
lélegzetvételemet.
Megadtam neki a választás lehetőségét, és én olyan
ember vagyok, aki tartja a szavát.
– Forduljon meg! Kezeket a falra!
Úgy elfehéredik az arca, mint egy lepedő, ahogy lassan
megfordul, és eleget tesz az utasításomnak. Vékony barna
szoknyája erotikusan kirajzolja hetyke fenekét – sokkal
jobban, mint az a fekete ponyvaszerű valami, amit
néhány nappal ezelőtt viselt. Gömbölyded feneke nem túl
nagy, nem túl kicsi, arányos a keskeny derekával, és
tökéletesen beleillik a tenyerembe.
Viszont a ruhája rojtos széle és fakó anyaga arra
emlékeztet, hogy ez a dolog nem csak arról szól, ami a
szoknyája alatt van. A megfegyelmezés és az élvezet iránti
éhségem mögött kínzó vágyat is érzek arra, hogy minden
módon gondoskodhassak róla.
– Ne mozduljon!
Hátralépek, és megigazítom a cipzár alatti dudoromat.
Kilépek az alkóvból az osztályterem hosszanti részébe, és
az ajtóra pillantok. Még mindig be van csukva. Nincs rajta
zár, de a kilincs nyikorogni fog, ha kinyitja valaki, s így
lesz körülbelül öt másodpercem, mielőtt a betolakodó
átjut a termen a sarok mögötti részhez.
Amint visszatérek Ivoryhoz, a telefonom zizegni kezd a
zsebemben. Mivel nagyon idegesít, hogy félbe akarnak
szakítani, arra gondolok, nem foglalkozom vele,
ugyanakkor talán el is tántoríthat engem attól a hibától,
amit elkövetni készülök. Rápillantok a kijelzőre.

Joanne: Itt vagyok a városban a hétvégén.

Találkoznom kell veled!

Erős szorítást érzek a szívem környékén. Előveszek egy

rágógumit a zsebemből, és csikorgatni kezdem az
őrlőfogaim között. Újból zizeg a mobilom.

Joanne: Kellene a címed.

Eléggé kitartóan próbálkozik, de tőlem nem kapja meg.

És most már sokkal jobban fel vagyok pörögve, mint
harminc másodperccel ezelőtt. Kikapcsolom a telefont, a
legközelebbi asztalra hajítom, és újra Ivoryra fordítom a
figyelmemet.
Kezei szorosan a falon, tekintete a padlón, meg se
mozdult. Kivéve a lábai. Összébb húzta őket, és a térdei
láthatóan remegnek a szoknyája szegélye alatt.
Ő is tudja, hogy ez nem helyes, hogy olyasvalamit
csinálunk, amit nem kellene. Viszont kétlem, hogy annak
is tudatában lenne, hogy a borzongás ebben a kockázatos
helyzetben, az esély, hogy elkaphatnak minket, jelenleg is
növeli a dopaminátvitelt az agyában, és ezzel egyre csak
emeli a testében végigcikázó izgatottságot.
A lehetősége annak, hogy megússzunk egy ilyen
borzasztóan tiltott dolgot, csak táplálja bennem a
fenevadat és tovább növeli az étvágyamat.
Közelebb ólálkodom.
– Tegye szét a lábait!
Széjjelebb csúsztatja a lábait, és előredönti a fejét,
mintha engem hallgatna. Puhábban lépkedek, arra
kényszerítve őt, hogy erősebben koncentráljon a
közeledésemre.
Amikor odaérek hozzá, odatolom magam, a
merevedésemet a hátsó feléhez nyomva. Nem dörgölőzöm.
Épp hogy csak érezze, milyen jól összepasszolunk, ahogy a
kezeimmel a csípőjét fogva magamhoz szorítom őt. Vállait
a füleihez szorítja, és a légzése elakad.
Félreseprem a haját, végighúzom egy ujjamat a
tarkóján, majd arcommal megsimítom az övét. – Utolsó
esély, hogy meggondolja magát!
Csak nehogy meggondolja magát!
Szavai szaggatottan törnek elő.
– Csak essünk túl rajta!
Szaporán ver a szívem, amint jobbra húzódom, és a
domináns kezemmel rácsapok a fenekére. Ez csak egy
bemelegítő ütés, de ő lábujjhegyre szökken, és egy szexit
sikkant.
 Megduzzad a farkam, pulzál, és beszorul a lábam mellé.
Az ujjaim bizseregnek, hogy megérintsem, hogy
megcirógassam és elpáholjam hibátlan testét.
– Nyissa ki a száját!
Megfeszül az arca. Aztán résnyire nyitja az ajkait,
habozik, arcbőre remeg az aggodalomtól. Olyan piszkosul
gyönyörű!
Kiveszem a megpuhított rágógumit a számból, és az
övébe teszem. Hátrahőköl, de megtartom a fejét, és egy
ujjammal az őrlőfogai közé nyomom a fahéjas ragacsot.
– Harapjon rá! – Megsimogatom az állát, amint
megfeszíti. – Jó kislány! Most tartsa ott! Semmi sikoltozás!
Lecsúsztatom a kezem a combján, addig nyújtózom,
amíg a csupasz bőréhez érek. A légzése felgyorsul, ahogy a
tenyerembe gyűröm a szoknyáját, és apránként húzom
feljebb és feljebb, a pompás feneke felé, a dereka köré.
Libabőrös lesz a kezem, amint cirógatni kezdem a lábai
hátsó részét, a combja és a feneke közti hajlatot, és a
bugyija szegélyét, amely magasan fut végig a fenekén.
Beakasztom az ujjaimat a csipkeszélek alá, feljebb húzom
a falatnyi kis ruhadarabot a rés mentén, hogy még több
hús látszódjék. A farizmai remegnek, összerándulnak a
kezeim között, a pulzusom pedig az egekbe szökik.
Olyan puha és tömör, reszketős és meleg. Olyan
átkozottul készséges.
Legszívesebben letépném a bugyiját, de egy pillantás a
puncijára lehetetlenné tenné számomra, hogy a farkamat
bent tartsam a nadrágomban.
 Visszalépek, hogy hallgassam az ajtót.
A feneke látványa, ahogy a feljebb húzott bugyija
körbefogja a puncija kellemesen izgató formáját, azzal a
veszéllyel fenyeget, hogy menten térdre rogyok.
– Négy csapás – mondom nyersen, és megerősítem a
hangomat. – Kettő mindkét felére.
A falat bámulja, ujjaival a téglát markolja, mialatt egy
sor rángás hullámzik végig a fenekén.
Nagy levegőt veszek, ezúttal nagyobb erővel lendítem a
kezem, de még mindig visszafogottan. A csapás
visszhangzik a teremben, a teste pedig úgy reagál, mint
egy gitárhúr, megnyúlik, vibrál, hangszálaival pedig
kifogástalanul hümmög. Aztán megnyugszik, stabil lesz és
mozdulatlan.
Egy rózsaszín folt virít a feneke felszínén.
Megmasszírozom a felhevült bőrét, miközben ő lágyan, de
észrevehetően mozgatja a hátsóját. Valószínűleg meg van
rémülve, de nem fut el, nem sikít, és nem tol el engem
magától. Hozzám dörzsöli a fenekét, amikor megérintem,
készen állva, hogy elvigyem őt oda, ahová akarom.
Oldalra húzódom, és gyors egymásutánban elsütöm a
további három ütést, mindegyiket erősebben, mint az
előtte lévőt, felváltva az egyik és a másik oldalra.
Halkan nyöszörög, begörbíti a hátát, ringatja a csípőjét,
lábujjhegyre áll. És egyszer sem engedi el a falat.
Durván szereti, azt akarja, hogy megalázzák, szüksége
van rá, hogy uralkodjanak felette. Ha tisztában is van
ezzel, sohasem vallaná be. Valószínűleg, mivel sohasem a
megfelelő környezetben, és nem a megfelelő partnerrel
tapasztalta meg.
Egy osztályteremben, a tanárával… ez sem a
legmegfelelőbb helyzet. De mégis itt van, a falnak
támaszkodva, széttett lábakkal, csupasz seggel, mert én
erre utasítottam.
Ő nekem teremtetett, hogy irányítsam, és büntessem, és
élvezzem. Belé akarok hatolni, olyan kínzó hévvel, hogy
beleremeg a testem. Akarom a szájába, a pinájába és a
lelkébe. Szét akarom dugni, hogy aztán összeszedjem, és
újrakezdhessem. Bassza meg, szükségem van erre a
lányra!
De nem lehet az enyém.
A homlokát a falnak támasztva pihen, és egy nagy
levegővétellel elillan a feszültség az izmaiból.
Mögé guggolok, és visszaigazítom a bugyiját, gyengéden
dörzsölgetem a rózsaszín bőrét, és beleborzongok, ahogy
minden egyes simogatásomra megremegnek a lábai. A
szoknyáját ugyanilyen gondosan igazítom vissza, simogató
mozdulatokkal húzom végig az ujjaimat a fenekén.
Amikor újra felállok, magam felé fordítom, a kezeimet a
csípőjére teszem, hogy egyensúlyban tartsam.
Felpillant rám, tekintete homályos, homlokán ráncok
éktelenkednek.
– Hová tűnt a gyönyörű kislány?
– Elsüllyedt valahol.
Endorfinból, adrenalinból, félelemből és vágyakozásból
készül a mámorító koktél, ő pedig tökéletesen
lélegzetelállítóan néz ki a felfedezés közben.
Megfogom az állát, és felemelem.
– A rágót!
Eltakarja a száját, és az ujjai mögött súgja:
– Épp most nyeltem le.
Legközelebb majd emlékeztetem rá, hogy tartsa meg, és
akkor vissza tudja nekem adni, miközben a nyelvemet az
ajkai közé fúrom.
Karjaimmal a térdhajlatát és a hátát fogva felemelem.
Olyan erősnek és szilárdnak tűnik a magasságával, a
vonalaival, és telt kebleivel, de így, hogy a mellkasomon
ringatom, pehelykönnyű, mint egy tízdolláros.
Leülök a zongoraszékre, őt oldalra fordítva tartom a
combjaimon, és végighúzom egy ujjamat a karján.
Didereg és reszket az ölemben, gátat szabva a lüktető
merevedésemnek. De nem szalad el, inkább felém fordul.
– Amit az előbb csinált az ujjával… – Egyik karja kettőnk
közé fogva, a másikra pillant, és az ölébe hajtja. –
Csinálná még egyszer?
Egy érintés? Ezt akarja?
Gyengédséget akar.
Számmal egyujjnyira közelítek az övéhez, és
megkeményítem a tekintetemet.
– Kérleljen!
Összeszorítja az állát, de nem néz félre. Egy
szívdobbanás, kettő, három, az arca megnyugszik, és ajkai
megmozdulnak.
– Kérem!
 Melegség cirkulál bennem. Rabjává váltam ennek a
szónak.
Ujjaimmal megérintem a vállát, végighúzom a blúza
rövid ujján, lefelé a selymes, vékony karján, elidőzök a
csuklójánál. Amikor kinyújtja az ujjait, végigkövetem a
hosszúságát, rácsodálkozom, hogy ezek a törékeny
csontok hogyan mozoghatnak olyan vadul a zongora
billentyűin.
Lehunyja a szempilláit, orrlyukai kiszélesednek a
hosszú és mély levegővételeitől. Szereti ezt, kezem az ő
kezén, élvezetet nyújtok neki.
Amikor kinyitja a szemét, kitágult pupillái megtelítik a
barna árnyalatot.
– Mit tud még?
Úristen, kikészít engem ez a lány. Az ártatlansága, a
kíváncsisága, a kegyes engedelmessége, mind azért
kiáltanak, hogy alakítsam őt. De nem csak erről van szó.
Az eredetisége, a kiváltságoktól való mentessége
megragad bennem valamit. Védelmezőnek kezdem érezni
magam. Birtoklónak. Sőt, talán… sóvárgónak.
– Sok mindent tudok, Ivory! – Megérintem az arcát,
kezemet a hajába tolom, végighúzom az ujjaimat a füle
körül, és hátulról megtartom a fejét. – De ez egy… kényes
helyzet. – Bűnös. Kockázatos. Botrányos.
De akkor is meg akarom mutatni neked.
Közelebb hajolok, olyan közel, hogy a lélegzetünk
egybeolvad.
Megmutatom neked, miközben mélyen a torkodig
hatolok.
Olyan közel, hogy az ajkaink összeérnek, szétválnak,
köröznek arra várva, hogy újra összeérjenek.
Megmutatom neked, miközben a puncidba élvezek.
A combjaink szorosan összeérnek, és hevesen ver a
szívem.
Megmutatom neked, miközben megjelöllek. Birtokollak.
Dédelgetlek.
Meg akarom csókolni. Muszáj. Hogy megízleljem.
Megragadom a fejét a hajfürtjei között, közelebb húzom
a számhoz…
És megállok.
Valami megmozdult a saroknál? Előredőlök, és pár
másodperccel elkésve észlelem a sarokpánt csikorgását.
A kis szőke tanárnő a vonóhangszeres tanszakról pont
akkor jelenik meg a saroknál, amikor Ivoryt a mellettem
lévő padra pottyantom. Keserű ízt érzek a számban. Vajon
látta-e Ms. Augustin őt az ölemben? Azt biztosan látta,
amint szétrebbentünk.
Gyöngyszerű szemei összeszűkülnek, váltogatja a
tekintetét köztem és a diáklány között, akit az imént oly
érzékien elnáspángoltam. Visszatartom a lélegzetemet.
Az erekcióval kapcsolatban van egy fontos dolog. Csak
azért nem fog lanyhulni, mert a test többi része éppen
kurvára kiborul. Lángokban is állhat az iskola, ez az
átkozott akkor is büszkén áll, mint a zászlórúd, s a lehető
legrosszabb pillanatban vonzza magára a figyelmet.
Szerencsére, a zászlórúdszerű merevedésem és Ms.
Augustin között ott áll a zongora.
– Félbeszakítottam valamit? – A hangjából kihallatszik a
gyanakvás. – Elmúlt hét óra, és arra gondoltam…
Arra gondolt, hogy rátehet még egy lapáttal azokra a
heves pillantásokra, amiket egész hét folyamán kaptam
tőle a folyosón, a tanáriban és az értekezleteken. Arra
gondolt, hogy péntek este bebilleg, és bekéredzkedik az
ágyamba.
– Semmi probléma – mondom csak úgy. Andrea
Augustin, maga a probléma, amelyet kész vagyok
megoldani. – Miss Westbrook éppen menni készült.
Ivory lecsúszik a székről, és elsétál anélkül, hogy rám
nézne. Nem, a figyelme a másik tanárra összpontosul.
Nem látom az arcát, de szilárd léptekkel megkerüli Ms.
Augustint, és hamarosan eltűnik a terem sarkánál.
– Jó hétvégét, Ivory! – szól utána Andrea.
A folyosóra vezető ajtó eztán egy csüggedt kattanással
becsukódik.
Minden izom megfeszül a testemben, hogy utána
rohanjak, de először ezzel a problémával kell
foglalkoznom.
Andrea visszafordul hozzám, kezei a száján, és a
hangnemét kedélyesről dühödtre vált.
– Mit csinált vele?
A tanári kar hierarchiája szerint ő tulajdonképpen
alattam van. Én a zongora tanszak vezetője vagyok, ő
pedig csak egy tanár. Ezt akarnám felhasználni az
előnyömre, de hát látta, amit látott. Eleget ahhoz, hogy
feljelentsen a viselkedésem miatt. Eleget ahhoz, hogy
kirúgjanak. Vagy letartóztassanak.
Ivoryval nem szeretnék semmi mást, csak a meztelen
igazságot. Na, de Andreával? A legszebb köntösbe
öltöztetett hazugságot fogja megkapni.
– Már vártalak!
Karjait leengedi maga mellé, és pislog.
– Vártál? – A szemeit megint összehúzza. – Miért volt
Ivory Westbrook az öledben?
Sóhajtok egyet a hatás kedvéért, és mivel a farkam
végre lelankadt, felállok.
– Össze kell szednem a dolgaimat. Gyere velem, és
megmagyarázom.
Ahogy az osztályterem első részébe sétálunk, közelebb
húzódom hozzá, közelebb, mint amennyire az még
barátilag elfogadható, a karom súrolja az ő karját, és a
nyakamat kinyújtom, hogy a tekintetemmel teljes
mértékben befolyást gyakoroljak rá.
– Tudod, hogy az apja meghalt? Néhány éve megölték.
– Igen, ezt mindenki tudja.
– Hát, én nem tudtam. – Az asztalomnál úgy teszek,
mintha kikapcsolnám a laptopomat, de ehelyett
megnyitok egy programot, és a hátlapot felé irányítom. –
Épp most mondta el nekem, ettől elpityeregte magát, és én
megvigasztaltam.
– Az öledben? – Keresztbefonja a karjait.
Ez egy abszurd hazugság, még nekifutásból is. A
keményebbik módszerrel kell rendbe hoznom a dolgot.
 Átlopakodom az asztal túloldalára, kezeim a hátam
mögött, és a tekintetemmel végigkalandozom a testén.
– Tudom, mit akarsz, Andrea!
Hátralép, nekiütközik a mögötte lévő padnak, majd az
ujjait felemelve játszadozni kezd a fülbevalójával.
– Hogy érted ezt?
– Ne légy ilyen szemérmes! Láttam, ahogy figyelsz
engem, a kacér mosolyoddal, ahogy a hajaddal meg az
ékszereiddel játszol, amikor én nézlek téged.
Leengedi a kezét, és levegőt vesz.
– Emeric…
Három nagy lépéssel megszűnik a távolság köztünk, az
asztalhoz szorítom, de nem érek hozzá. Meglazítom a
nyakkendőmet azon a maradék kevés helyen, és
lecsúsztatom a nyakamról. Ha Ivory hallotta a shreveporti
részleteket, elképzelhető, hogy Andrea is hallotta, és most
arra gondol.
Fogadni mernék, hogy pont az az oka, amiért ő most itt
van. Az arca elvörösödik, összehúzott szemekkel követi,
amint a selyem a kezeim köré tekeredik.
A számat a füle mellé tartom.
– Azt akarod, hogy megkötözzelek.
Hátraül, fenekével a mögötte lévő asztalra telepszik,
térdeit egyre széjjelebb tárja, hogy fogadja a csípőm
enyhe lökését.
– Azt akarod, hogy bevágjam a lompost! – mondom
durvább hangon, és felgyorsítom a lélegzetemet,
burkoltan arra célozva, hogy én is akarom.
 Sajnos a farkam, érdeklődés hiányában, nem akar részt
venni a huncutkodásban, ezért hagynom kell egy kis
helyet köztem és a combja felső része között, amit egy laza
anyagból szőtt szoknya takar.
Megragadja a bicepszemet, és kitolja a kis cicijeit, de a
figyelme a csukott ajtóra terelődik. A számmal a nyaka
felett keringek, s a színlelt vágyakozás gőzét lehelem rá.
– Már mindenki hazament hétvégére, ugye?
– Igen.
– Ezen kívül az ablakból sem láthat meg senki. Adok
neked egy esélyt, Andrea. Mondd meg pontosan, hogy mit
akarsz!
A tekintete leereszkedik a kezeim köré tekert
nyakkendőmre, majd ujjaival is követi a szorításomban
lévő selyemholmit.
– Én… én azt akarom, amit mondtál. Csak nem lehet. Itt
nem.
Visszanéz az ajtóra, megnyalja az ajkait.
– Nem, itt nem. – Elmozdulok és visszamegyek az
asztalomhoz, és a szélének dőlök, a laptop mellé. – Mielőtt
eldöntöm, hogy hazaviszlek-e, meg kell mutatnod, hogy
mennyire akarsz engem!
Az izgalomtól ragyogni kezd az arca, majd összehúzza a
szemeit.
– Ho… hogyan?
– Mutasd meg, milyen nedves vagy! Gyerünk! Senki sem
fog meglátni!
Arca eltorzul, amint a bizonytalanság csatázik benne a
vágyakozással. Én tudom, melyik fog győzni, de ő
csendben húzza az időt, belehajszolva magát egy tétova,
felhevült szorongásba.
Lélegzetvétele végül elcsendesül, és kezeivel a
szoknyája hajlatai közt kezd tapogatózni.
– Tedd szét a lábad, Andrea!
Úgy is tesz, de szemeit az ajtóra szegezi, miközben a
szaténbugyija körül kezdi simogatni magát.
– Hogyan…
– A bugyidban! Nyúlj bele!
Betolja a kezét, és hangokat ad.
Nem igazán figyelek oda, de hagyom, hogy dörzsölgesse
magát egy ideig.
– Most tartsd fel a kezed!
Felemeli a karját, és rámosolyog az ujjaira. Kábé
leszarom, hogy nedves-e vagy sem. Már megvan, amit
akartam.
Megnyomok egy billentyűt a laptopon, és kételkedem,
hogy bölcs dolog lenne-e megmondani neki, amit tettem.
Jobb kezdeményezőnek lenni, mint utólag reagálni
valamire.
Megragadom a képernyőt, és felé fordítom a laptopot, és
visszajátszom a néma videót a szaftos részéig.
Először sokkot kap, elsápad az arca, és megbénul a
teste.
Aztán jön a felháborodás.
– Mi a… – Visszaigazítja a szoknyáját, oldalt ökölbe
szorítja a kezeit, és nekem ront. – Mit csin… Ó, istenem, te
felvetted!
A laptop hátlapján lévő kamerával az egészet elkaptam,
miközben a terhelő részek alatt én kimaradtam a képből.
Lecsapom a tetejét.
– Ne szarozzon velem, Ms. Augustin!
Hátrahőköl, karjait maga köré fonja, és rémülettel néz
rám.
– Miért tennél… – Sötétvörösen lángol az arca. – Ó,
istenem, mit fogsz csinálni azzal? Ez Ivory miatt van? –
Kezeivel eltakarja az arcát, és a zokogástól szaggatott lesz
a beszéde. – Nekem kell… az állás… Nem veszít… Nem
teheted ezt!
– Én semmit sem csináltam Ivoryval. Te viszont éppen
most maszturbáltál az én osztálytermemben. – Elteszem a
laptopot, becsatolom a táskámat, és felé fordulok, olyan
arckifejezéssel, amely a legjobban illik a megfélemlítő
hangnemhez. – Tartsd magad távol az osztályomtól, az
ügyeimtől, és senki sem fogja látni ezt a videót!
Bámul rám, legyőzötten, elárulva. Igen, nagyon is jól
ismerem ezt az érzést. Csakhogy én nem akarom ellopni
Andrea állását. Egyszerűen csak a sajátomat szeretném
megtartani.
Szemei csordultig tele gyűlölettel.
– Akkor igaz, amit rólad beszélnek.
– Ugyan, annak még a felét sem tudod! – Vállamra
veszem a táskámat, egy bűbájos mosolyt villantok neki, és
elindulok a folyosó felé. – Jó éjt, Ms. Augustin!
 15.

IVORY

Prescott beletúr hajamba, az ölébe húzza az arcomat. A

pénisze döfködi a torkom hátulját, és fulladozni kezdek.
Virágmintás nyakkendő. Fahéjas rágógumi.
A nadrágszíjának a csatja együtt kattog a tuszkolásával.
Az első ülések közötti konzol belemélyed a mellkasomba.
Jéghideg kék szemek. Tenyerének melege a hátsómon.
Egy erős basszusú szám dübörög az autórádióból, és én
nem találom a biztonságos helyemet. Nem vagyok elég
kábult, nem vagyok elég messze innen. Próbálkozom,
próbálkozom… Nem jutnak eszembe Szkrjabin kilencedik
szonátájának a hangjegyei.
Egy mechanikus karóra ketyegése. Leheletének gyengéd
simogatása.
Könnyek szöknek a szemembe, és a szempilláimra
tapadnak. Nem tudok odafigyelni. Nem tudok
elmenekülni.
Csak a náspángolásra tudok gondolni, és arra, hogy
nem bánnék még egy alkalmat, ha az egy majdnem-
csókkal végződne Mr. Marceaux-tól.
 16.

EMERIC

Az Ezt kapd ki nevű csemegebolt és a Halottak záloga

elnevezésű antik ékszerbolt közé ékelődve található
Treme egyetlen hangszerboltja. Legalábbis azt gondolom,
hogy ez egy hangszerbolt. Állok a töredezett járdán, a
napszemüvegemet a pólóm gallérjára biggyesztem, és
hunyorgok a verőfényes napsütésben.
Biztonsági rácsok cikkcakkban szövik át a kirakatot.
Nincs kint „Nyitva” tábla, vagy bármiféle hirdetés, az
ablakokon lévő mocsok eltakarta előlem a sötét beltér
látványát. Mivel szombat van, elképzelhető, hogy nincs is
nyitva a bolt. Az, hogy Ivoryt bent találom, még kevésbé
valószínű.
De most nem miatta vagyok itt. Tegnap éjjel nem
tudtam aludni, mert azon gondolkodtam, vajon honnan
szerzi a pénzt, és ki miatt látom azokat a nyugtalanító
árnyakat a szemében. Ez a Stogie nevű figura
valószínűleg el tudna vezetni engem a megoldáshoz, és ez
a látogatás remélhetőleg enyhíteni tud a szorongató
igényemen, hogy találkozzak azzal a férfival, akivel az
idejét tölti.
Leellenőrzöm a telefonomon a címet, és megpróbálok
bejutni.
A fejem felett csilingelő ajtócsengő jelzi a jöttemet,
amint belépek a hangszerekkel teli, zsúfolt helyiségbe.
Hátulról sugdolózás hallatszik, polcok, dobszerkók, és
mindenféle vacakságok útvesztőjén keresztül próbálok
utat találni magamnak.
– Többet kell ennie!
Nem látom őt a bemutatóállványok sorai körül, de
erotikus, dallamosan csengő hangja felébreszti a
testemben az izgalmakat.
Azok után, hogy idejöttem, hogy találkozzak egy
férfival, aki egy cigaretta után kapta a nevét, arra
számítottam, hogy bőr és füst áporodott keverékének
ködén keresztül fogok besétálni, de ehelyett a levegő
figyelemre méltóan tiszta, kiváltképp egy ilyen régi
épületben.
– Ne nyaggassál már – mondja a mély hang –, és hagyd
az öreget pihenni!
– De hát vevője van! – Sóhaja egy nagy, könyvekkel teli
polc mögül áramlik.
Beljebb sétálok, és meglátom őt a földön ülve, háttal a
falnak támaszkodva, és hosszú csupasz lábai előtte
kinyújtva. Kezeim megremegnek, ahogy csendben hálát
adok a divat isteneinek a rövidnadrágért. Ő egy
félmeztelen, bronzbőrű, fondorlatos hajlatokkal bíró
látomás. Egy illegális látomás.
Felemeli a fejét, találkozik a tekintetünk, és kikerekedik
a szeme. A kezében lévő tankönyv lepottyan a földön
körülötte lévő tucatnyi többihez.
– Mr. Marceaux?
– Miss Westbrook! – Belém hasít egy vad késztetés, hogy
elvigyorodjak, mint egy nagymenő, de sikerül
fenntartanom az érzelmektől mentes maszkomat.
A tekintete végigsöpör a kócos hajamtól, a pólómon át, a
sötét farmeromig, és a Doc Martensig. Azt kívánom,
bárcsak olvasnám a gondolatait, amint először szemügyre
vesz engem a látványos mellény és nyakkendő nélkül.
Még egyszer végigmér tetőtől talpig, ajkait harapdálva, s
érzelmek áradatát indítva el bennem.
A mellette lévő öregember magasabban ül egy fémből
készült széken. Egy kopott baseballsapka van kopasz
fejére biggyesztve, széles orrnyergét vízszintes ráncok
barázdálják, amelyek tovább mélyülnek sötét bőrű
homlokán. A csukott szájú mosolya az a fajta, amit az
ember akkor mutat, ha már nincs foga és… nyolcvanéves?
Kilencven? Nem tudom, de ez a fickó már jó régi
bútordarab.
A karja reszket, ahogy a fal felé nyúl, azzal a
szándékkal, hogy felálljon.
 – Ne keljen fel! – Lépek oda hozzá, üdvözlésre kínálva a
kezemet. – Én Emeric vagyok. Maga bizonyára…
– Stogie. – Meglepően erős fogással rázza meg a
kezemet, és visszaül.
Ivory előrehajol, hogy felálljon, s én egy bűnös pillantást
vetek az aprócska trikójából kivillanó melleire. Jézusom,
baszki, ha nem igazítja meg azt a trikót, itt fogom
himbálni hattól éjfélig, és nem fogom tudni hová rejteni.
Körmönfont mozdulattal fogja magához a mély
nyakrésznél, és zavart arckifejezéssel méreget engem.
– Mit csinál maga itt?
Stogie éber tekintetét figyelem, és hagyom, hogy lássa a
kérdéseket az enyémben. Tudja, hogy én ki vagyok? Maga
mennyire ismeri Ivoryt?
Beakasztja a hüvelykujjait az elasztikus, piros
nadrágtartójába, és otrombán végigbámul rajtam.
Mosolya lehervad, és csontvázszerű tekintetét rám
szegezi. Tulajdonképpen az ő borongós szemei sokkal
többet látnak, mint amennyit engednek látni.
– Ivory, kérlek, menj hátra, és melegítsd meg nekem az
egyik fagyasztott kaját!
A lány keresztbe teszi a karjait, szemeit összeszűkíti.
– Ó, szóval most már enni akar?
– Szeretnék egy kancsó friss kávét, és egy keveset abból
a pitéből, amit készítettél! – Megragadja a szék ülőlapját,
és előrébb húzza. – Ne várakoztass meg egy öregembert!
Ivory sértődötten felfortyan, kilép a könyvkupacok
közül, és egy ujjával rámutat.
 – Legyen kedves!
Azután rám néz, tekintetében sebezhetőség és tétovázás
tükröződik, mintha engem is ugyanerre kérne.
Abban a pillanatban, hogy Ivory eltűnik a hátsó
szobában, Stogie egy fájdalmasan lassú kísérletet tesz
arra, hogy lábra álljon, miközben le sem veszi rólam a
tekintetét.
– Ismerem a maga fajtáját!
Égnek áll a szőr a hátamon, de az anyám által belém
plántált jólneveltség arra késztet, hogy kinyújtsam a
karom, és segítsek neki felállni.
Mereven bámulja a kezemet, kineveti, és ingatag
lábaira áll.
Lenyelem az ingerültségemet.
– Világosítson fel, hogy milyen az én fajtám!
Görbe alakjával elcsoszog mellettem a bolt eleje felé. Én
követem őt, s örülök, hogy Ivory hallótávolságán kívülre
kerülünk.
Megkerüli a pultot, és letelepszik egy magas székre.
Megfontoltan vizsgálgatja a drága órámat, sportos
fizikumomat, határozott testtartásomat, és felemelt
arcomat. Tudom, hogy mit lát. Egy tehetős, magabiztos
férfit, szexualitása tetőfokán, aki csak egy okból kifolyólag
fordulhat elő egy ilyen lepukkant környéken.
Igaza is lenne.
Végül előrébb csúszik, és fakó alkarját a pultra teszi.
– Ennek a lánynak elég durván kijutott a dolgokból, és
maga az a fajta ember, aki csak ronthat ezen.
 Van valami kincset érő üzenet a szavai mögött, és én ezt
szeretném felfedezni.
– Magyarázza el!
– Maga az a fajta férfi, aki ráveti a pillantását valamire,
és addig nem engedi el, amíg meg nem szerezte.
Túlságosan tisztán lát ahhoz, hogy ne vegye észre a
színlelést, ezért inkább nem akarom játszani az értetlent.
– Teljesen mindegy, hogy én mire vetettem rá a
pillantásomat. Én a tanára vagyok.
– Igen. – Szemeiben tükröződik az ítélkezés. – Az.
Kimérten, érzelemmentesen próbálom venni a levegőt.
– Beszél magának rólam.
– Nem mondott semmi gyanakvásra okot adó dolgot, de
nem is kell neki. Az elmúlt egy hétben többször említette
magát, mint az összes többi tanárát együttvéve az utóbbi
három évben. – Öklével az üvegpultot csapkodja. – Bármit
is csinál vele, ő bízni akar magában. – Kezei
megpihennek, de a szeme sem rebben. – Úgy, ahogy még
nem bízott senkiben. De egyszer majd, ha már megkapta,
amit akar, és félrelöki őt, ahogy a magafajták szokták, az
ő bizalmatlansága a férfiakban már visszafordíthatatlan
lesz.
Jéghideg szédülés kerít hatalmába, amint az agyamban
felvillannak olyan visszataszító képek, ahol idősebb,
brutális férfiak megerőszakolják őt.
A tenyeremet nyugodtan a pultra helyezem, és közelebb
hajolok.
– Mondja el, mi történt vele.
 Félrenéz, a tekintete a hátsó szoba felé irányul.
– Ő nem szokott beszélni a rossz dolgokról. Nem is
vagyok biztos benne, hogy egyáltalán különbséget tud
tenni a rossz és a nem olyan rossz között. Ami vele
történik, az maga az élet. Csak ezt a részét ismeri. – Borús
tekintetét ismét felém fordítja. – Ő nem csak anyagi
értelemben szegény. Híján van a szeretetnek, a
vonzódásnak, és a gondoskodásnak. Egy jó példára van
szüksége az életben, valakire, aki önzetlen érdeklődést
mutat iránta.
– Maga nem egy ilyen példa?
– Én csak egy rozzant öregember vagyok, fél lábbal a
sírban. Én nem tudom neki megvenni a tankönyveket,
meg az ilyen menő kütyüket. Én nem dédelgetem az
álmait, hogy egyszer majd konzervatóriumba fog járni. És
ahhoz sincs meg a hatalmam, hogy elraboljam a szívét.
Mérhetetlen nagyságú tiszteletet érzek most iránta.
Nem is irigylem tőle, hogy gondoskodik Ivoryról, és nem
bánom, hogy a szemembe mondta ezt a sok szarságot. Még
csak vitatkozni sem tudnék vele, hiszen bizonyos
tekintetben igaza van. Nekem semmim sincs, amit
Ivorynak ajánlhatnék, csupán szívfájdalom és csalódás.
– De maga biztosít neki egy helyet, ahol gyakorolhat. –
Magam mögé pillantok, és meglátom az egyetlen zongorát
a boltban, és az állammal az öreg Steinway felé biccentek.
– Eladó?
A feszültség a szemeiben azt mondja, nem, de a
töredezett padlódeszkák, a rozoga bemutatóállványok, és
az egész bolt lepukkantsága elárulja, hogy szüksége volna
a bevételre. Rettentő módon.
– Ivory nem tudja, hogy kapok rá ajánlatokat. – Kezeit
összeszorítja a pulton. – Nem fogom eladni az ő
zongoráját!
De egy napon, talán nem is olyan soká, rá lesz
kényszerülve, hogy elfogadja az egyik ilyen ajánlatot,
mivel ez a legértékesebb portékája a leltárban.
Kihúzom a pénztárcámat a farzsebemből, és a pultra
teszem a hitelkártyámat.
– Vonja le a számlámról, az Ivory házához való szállítás
költségével együtt!
Szúrós szemekkel nézi a fekete American Express
kártyát, majd felemeli üveges szemeit.
– Ő nem akar zongorát a házába. Azért van itt, mert
nem akar ott lenni.
A gyomrom összerándul a rémülettől.
– Rendben. Tartsa itt. Állítsa ki a számlát az ő nevére, és
ne mondja el neki, hogy az övé, vagy azt, hogy ki vette
meg, hacsak meg nem kérdezi. – Remegő kezei felé
csúsztatom a kártyámat, és várom, hogy rám nézzen. – Mit
akar elkerülni a házában? Maga elég jól ismeri őt ahhoz,
hogy legyen egy átkozott ötlete!
Felveszi a kártyát, és lehúzza a pénztárgépen.
– Maga mit nyer ezzel? – A zongora felé int.
– Megnyugvást. Válaszoljon a kérdésemre!
Lecsengeti a vásárlást, ajkait az ínyei közé szorítja, és
nem hajlandó beszélni.
 Ivory előkerül a hátsó szobából, a tálcát egy adag
eldobható dobozos nokedlivel, és valamiféle
felismerhetetlen süteménnyel a pultra teszi.
– Én… ööö… – A szénné égett kérget bámulja. –
Odaégettem? Vagy talán… – Belenyomja az ujját a fakó
közepébe, és az egész cucc beesik. Elpirul az arca. –
Maradnom kéne annál, amiben jó vagyok.
Mint például fenekelést kapni és zongorázni? Vagy ami
még jobb, zongorázni, miközben elfenekelem.
Stogie-ra pillant, a kártyára a kezében, majd rám néz.
– Mit vett?
Szigorú tekintettel jelzem némán: Nem a maga dolga!
– Ebédelt már?
Megrázza a fejét.
– Szedje össze a holmiját, és csatlakozzon hozzám.
– Ó, én… – Türelmetlen arckifejezésem láttán a tarkóját
dörzsöli. – Oké!
Amint ismét hallótávolságon kívülre ér, visszafordulok
Stogie-hoz.
– Hogyan tudja fedezni a mindennapi megélhetését?
– Úgy hiszem, a nagyobb részét saját maga fedezi. –
Körültekintően méreget engem. – Nyaranta alkalmazom
őt, hogy ezzel is segítsem.
– És amikor iskolába jár?
Kiteszi a számlát és egy tollat a pultra, majd megvakarja
szakállas arcát.
– Nem tudom.
Sötét szemeiből kiszűrődő vívódás azt bizonyítja, hogy
Ivory nem osztja meg vele ezeket részletesen, de…
– Lehet, hogy nem mondja el, de maga tudja!
Visszaadja a kártyámat. Megfogom, de ő nem ereszti, a
kezeinket összekötő plasztikkártyára figyel. Aztán
elengedi, és felnéz.
– Maga is tudja.
Hódolók. Orvvadászok. Csúszómászók. Férfiak pénzzel
és szükségletekkel és halhatatlansággal, hogy csapdába
csaljanak egy gyönyörű fiatal lányt?
Érzem, hogy az izmaim megfeszülnek, és alig kapok
levegőt, ahogy a torkomban tombol a düh.
– Nem azért vettem meg a zongorát, hogy…
– Tudom. Ezért is adtam el magának, és ezért van az is,
hogy soha nem fogom elmondani neki, hogy maga vette
meg, még akkor sem, ha kérdezi. – Közelebb hajol, kezeit a
pultra szorítja. – Ő semmivel nem tartozik magának!
– Bízik bennem vagy sem, engem igenis érdekel az ő
jólléte, különös tekintettel az otthoni életére. – Aláírom a
számlát, és felírom a telefonszámomat is a tetejére. –
Hívjon, ha bármi gyanús, egyáltalán bármi felmerül vele
kapcsolatban!
Ivory tér vissza egy telepakolt táskával a karjaiban.
Mozdulok, hogy átvegyem tőle a nehéz csomagot, de ő
megrázza a fejét.
– Este még visszajövök. – A pult alá teszi a holmiját, és
elbúcsúzik Stogie-tól.
Miközben tartom neki az ajtót, visszanézek az öregre.
– Örülök, hogy találkoztunk!
 Bólint, s ajka lefittyed.
Minden oka megvan rá, hogy ne bízzon bennem. Én sem
bízom magamban.
 17.

IVORY

Van valami jó a szomszéd kisboltban? – Mr. Marceaux

tartja nekem az ajtót, ahogy követem őt Stogie boltjából
kifelé jövet.
– Csak New Orleans legjobb szendvicsei. – Rettenetesen
korog a gyomrom. Mert éhes vagyok. Kajára. De nem
azért, mert Mr. Marceaux-val fogok enni.
Ahelyett, hogy betérnénk a kisboltba, odalép az
útpadkához, és kinyitja egy csillogó fekete sportkocsi utas
oldali ajtaját.
– Maradjon itt, amíg én szerzek ebédet!
Megnézem magamnak a GTO-jelvényt az ajtópanelen, a
fabetétes műszerfalat a hetvenes évek stílusában, és a
fekete műanyag belső teret, s azon tűnődöm, hogy vajon
miért egy ilyen öreg tragacsot vezet.
 – Nem ott eszünk?
Minden elolvad bennem. A vakító napsütés melegétől?
Hát persze hogy attól.
Beleereszkedem a kagylóülésbe, és leadom neki a
rendelést, miközben ő beindítja a motort, és bekapcsolja a
légkondit.
Ahogy hosszú, fürge léptekkel közelít a csemegebolt felé,
nem tudom nem bámulni őt, mert, édes istenem, soha nem
képzeltem őt el másban, mint nyakkendőben,
mellényben, és gombos ingben, feltűrt ingujjal. De most
ilyen tapadós kék farmer van rajta. Az anyagot mintha rá
öntötték volna, körbefogja a seggét, végignyúlik a
combján, ahogy megnyújtja a lépteit. A vékony szürke
pólója megfeszül izmos domborulatain, pont úgy, mint
azoknak a modelleknek a fitneszmagazinokban.
Nekem jobban tetszenek az elegánsabb ruhák.
Biztonságosabbak, mint egy szakszerű határvonal, ami
emlékeztet engem arra, hogy ő a tanárom.
Amikor eltűnik a boltban, a figyelmemet immár a
kocsija köti le. A motor hangos duruzsolása, és a
kipufogóból áradó benzingőz szaga. A műszerfalon
felejtett és a napon megsülő csomag rágógumiból terjengő
meleg fahéjillat. A mellettem lévő kemény vezetőülés,
amely együtt vibrál a motor erejével. A régi rádió ezüst
kapcsológombjai és Axl Rose dúdolása a hangszórókból. Ez
mind olyan jellegzetes és más, magával ragadó és férfias.
Mint ő.
Szürreális érzés, ahogy itt ülök. A személyes terében.
Szándékosan.
Ez csak egy közös ebéd.
A tanárommal. Egy szombati napon.
Nyirkos tenyeremet megtörlöm a combomon, s közben
azt kívánom, bárcsak valami csinosabb ruha lenne
rajtam. Ami kevesebbet mutat.
Miért van itt? Az én környékemen? Le Moyne-ból senki
sem merészkedik az én világomba, mintha a szegénység
összepiszkítaná az ő drága cipőiket vagy valami. Ő mégis
itt van. Mit akarhat?
Mire visszaér, az idegességem már a hányinger
határáig fokozódik.
– Hová megyünk? – kérdezem.
– Csak lejjebb ezen az utcán. – Erős kézzel ragadja meg
a kormánykereket, és kihajt a forgalomba, lassan,
magabiztosan, mintha ez az ő útja lenne, és a világ
minden ideje is a rendelkezésére állna.
Pár perccel később behajtunk a Louis Armstrong
Parkba, és beleteszi a napszemüvegét a pohártartóba. Egy
rövid sétával eljutunk egy árnyékos padhoz a parkban,
ahol leülünk egymás mellé, és nekilátunk az Ezt kapd ki
szendvicseinknek. A vastag kenyér úgy tele van pakolva
hússal és sajttal, hogy csak két kézzel lehet fogni.
A szendvics felénél tartok, fájni kezd a hasam.
Visszacsomagolom a maradékot, megtörlöm a számat egy
szalvétával és a zöldes árnyalatú kacsaúsztató felé
bámulok.
– Miről beszélgettek Stogie-val?
 – Magáról.
Talán meg kéne lepődnöm az őszinteségén, de nem
teszem. Ő mindig is egyenes volt velem, ettől a
jellemvonásától most már én is függök. Bárcsak én is
ugyanígy tehetnék! El akarok mondani neki mindent. De
akkor jelentenie kéne. Hogyan is ne tenné meg?
Ő még egyet harap, én pedig lopva figyelem a rágás
közben mozgó állkapcsát és a torkát. Furcsa dolog egy
férfit nézi evés közben. Még sosem csináltam ilyet.
Tudatosan legalábbis nem. Úgy érzem, behatoltam a
személyes zónájába.
Amikor ismét harap egyet, rájövök, hogy nem fogja
kifejteni a válaszát.
– Rólam mit?
Lenyeli, és vigyorog.
– Ez nagyon jó! – Még egy falat. Aztán még egy.
Két fekete férfi sétál a kacsaúsztató túloldalán, de a
park egyébként üres, a nap túl erősen süt most egy
könnyű sétálgatáshoz.
– Mr. Marceaux…
Továbbra sem reagál, s közben befejezi az ebédjét,
nagyokat húzva az ásványvizespalackból. Azután
félreteszi az én megmaradt adagomat, eldobja a szemetet,
és hátradől mellettem a padon, kezeit a combjain
pihentetve.
– Megkérdeztem tőle, hogy maga hogyan tudja fedezni a
mindennapi megélhetését.
Jézusom, már megint ez a lerágott csont. Fel-le
csavargatom a vizespalackomon a kupakot. Mit gondolna
rólam Stogie, ha tudná, hogy mit csinálok? És Mr.
Marceaux? Valószínűleg elfenekelne, és kicsapna az
iskolából. Erőset dobban a szívem.
– És még miről beszéltek?
Felém fordul.
– Mondja meg, miért vagyok itt.
Hogy befejezzük azt a majdnem-csókot? Akarom én azt?
Remeg a kezem.
– Nem tudom.
– Dehogynem tudja, és én a maga szájából szeretném
hallani!
Félrenézek, a tavacska felé, de a testem minden
porcikája őrá fókuszál. A lélegzetvételére, az órája
ketyegésére, a karja felemelkedésére, ahogy megérinti az
államat, és arra készteti, hogy a fejemet visszafordítsam.
A szemei az égbolt összes ragyogó árnyalatát
visszatükrözik, de hűvösebben, és ilyen közelről
rémisztően. Valami biztonságosabbra próbálok
fókuszálni, a kacsákra a tóban. De a tekintete betölti a
látóteremet, követi az enyémet, testével pedig megelőzi az
én mozdulatomat. Nem engedi, hogy elmeneküljek előle.
El akarok futni.
És azt akarom, hogy elkapjon.
Az izmaimban dúló harc elillan, amint az ölébe húz.
Felszökik a pulzusom, amikor szétterpeszti a lábaimat. A
combjai alattam olyanok, mint a kőoszlopok, erőteljesek
és támogatóak.
 Ahogy rajta ülök, vele szemben, nem tűnik rossz
érzésnek. Biztonságosabb, mint alatta lenni, amely az
egyetlen tapasztalatom más férfiakkal. De nem tudom,
hová tegyem a kezeimet. Egy ügyetlen mozdulatot
követően hagyom, hogy a nehézségi erő hatására az
ujjaim a pólójára hulljanak.
A mellkasa rángatózik a tenyerem alatt, a domború
izmai olyanok, mintha téglákat fognék a kezemben, más,
mint amilyet eddig valaha éreztem.
Összeszedem a bátorságomat, hogy ránézzek, magamba
szívom állkapcsának sötét árnyalatát, arcának határozott
vonalait. Tüneményes szemeinek kéksége felvillanyoz, s
melegséget ébreszt bennem, egyre lejjebb, a derekam
alatt, a lábaim között. Ez az érzékelés arra késztet, hogy
felnézzek és az ajkai körvonalát figyeljem. De túlságosan
ideges vagyok, túlságosan bizonytalan.
Olyan érzés, mintha egy láthatatlan huzal lenne
kettőnk között, amely egyre szorosabbra fűződik,
összehúz, zsugorít, feszesen kalimpál.
Közelebb billenek.
– Ezért van most itt?
Félúton összeérünk, fejét rám hajtja, szájával
végighúzza a sóhajtását a nyakamon.
Beleremegek, és felhevülök. Az ujjaimat a pólójára
szorítom, a csípőm az ölében nyugszik, és érzelmek
kétségbeesett vihara dúl az agyamban.
A testhelyzetünkből adódóan a puncim hozzáér,
éhségének hosszú és szilárd bizonyítékával együtt hevül.
Ennek már elégnek kellene lenni ahhoz, hogy
visszakozzak, és eltoljam magam, de képtelen vagyok rá.
Nem akarom.
– Ivory! – Lihegi végig az államon. Kezeit összefonja a
hátamon, mellkasomat az övéhez húzza, s az élvezet egy
apró nyomát harapja óvatosan az ajkaim szélébe.
– Igen?
Szája végigcsúszik az enyémen, ajkaink
összedörzsölődnek, melegen és puhán, és kellemesen. Erős
kezeivel a nyakamhoz nyúl, körbefogja az államat, és
félrefordítja a fejemet. Ajkaival egyre erősebben nyomja
az enyémet, széthúzza őket, kinyitva az enyémet is, és a
nyelve első érintése borzongató villámként fut végig a
hátamon.
Az egész testemnek össze kéne szorulnia,
meghunyászkodva az undortól, s mégis a nyelve
dörzsölése, a szája íze, és az ujjai nyomása a fejemen
lassan érlelődő vágyakozást ébreszt a bensőmben.
Ahelyett, hogy eltolnám magamtól a nyelvét, beljebb
dőlök, kitátom a számat, és még tovább mélyítem az
érintkezésünket.
Egy sóhajtás vibrál a mellkasában, és az én
nyögdécselésem is erősödik, ahogy az ajkai finoman,
határozottan mozognak az enyéimen, olyan érintésekkel,
amilyeneket eddig még sohasem élvezhettem. Az elmúlt
négy évben tengernyi nyálat nyeltem már, és számtalan
mélyre hatoló nyelvtől fulladoztam. De még sohasem
csókoltak meg. Így nem. És én sem csókoltam még vissza.
Sohasem tapasztaltam még ilyenfajta intimitást egy
férfival, miközben arra gondoltam, hogy Ne hagyd abba!
A fejem mögött lévő kezével közelebb húz magához,
követeli, hogy vele maradjak. Milyen őrült dolog ez, hogy
én egyáltalán nem is akarok máshol lenni. Be sem merem
csukni a szemem, mert attól félek, hogy eltűnik.
Sűrű fekete szempillák peregnek az arccsontja körül. Az
arcizmai együtt dolgoznak nyelvének sürgető forgásával.
– Olyan kibaszottul gyönyörű vagy! – súgja az ajkaimra,
aztán újult éhséggel indít támadást a számba.
A mellkasát és a csípőjét az enyémhez szorítva ringatja.
Én élesen belélegzek, ő elégedett dörmögést hallat a
torkából.
– Nem tudom távol tartani magam! – Még egy kábító
csók. – Akarlak! – Harapdálja az ajkamat, nyalogatja a
belső részét, majd a homlokát az enyémen pihenteti. –
Olyan dolgokat akarok miattad, ami nem lehet az enyém.
Előrehajolok, hogy újra összeérjen a szánk, de ő
megfogja az államat, és visszatart.
– Be kell ezt fejeznünk! – Ujjait beletúrja a hajamba,
arcát elhúzza tőlem, bizsergő érzést hagyva hátra az
enyémen. Tenyeremet izzadságtól nyirkos mellkasára
borítom.
– Nem azért csókoltalak meg, hogy az esélyeimet
növeljem a Leopoldra.
– Ó, Ivory! – Kezei remegnek, amint végigsimít velük a
nyakamon, a vállaimon, és le a karjaimon. – Maga olyan
fiatal és egyenes! – Megfogja a combjaimat épp a
rövidnadrágom széle alatt, és a csípőjét a fenekem alá
tolja. – Olyan tökéletes!
A hosszú keménysége lüktetését érzem a lágyékom
alatt. Miért nem hozza elő bennem a fuldoklóreflexet?
Miért nem gömbölyödöm össze és keresem meg azt a
menedéket a fejemben?
Miért akarom kicipzárazni a farmerját, és megbámulni
a rejtélyes részét? Miért akarom a kezemben tartani, és
hogy remegjen a teste az élvezettől?
– Ennek most vége! – Megragadja a derekamat, és
visszatesz maga mellé a padra.
A mellkasom összeszűkül, elutasítva ezeket a szavakat.
Nincs több érintés? Nincs több csók? – Micsoda? Miért?
– Ez meggondolatlanság. Veszélyes. – Előrehajol,
könyökét a térdére támasztja, és a távolba mered,
keresztül a parkon.
– Ms. Augustin miatt?
– Ő nem sok vizet zavar, de majd lesznek mások. –
Tekintete az enyémbe hasít, keményen és mozdulatlanul.
– Valaki mindig figyel, és arra vár, hogy lerombolhassa azt
a jólétet, ami neki nem adatott meg.
Az én életemet senki nem akarhatja, és az embereket
nem foglalkoztatja az, hogy mi történik Treme-ben.
– Eljöhet és megcsókolhat, amikor csak…
– Én nem egy kisdiák vagyok, Ivory. Ez nem csak egy
ártatlan csókolózós buli a sportpálya lelátója alatt. – Egy
szempillantás alatt odahajol hozzám, mellkasa az
enyémhez szorul, erős ujjait a nyakam köré fonja. – Amit
én akarok magával csinálni, attól rémálmai lennének!
Próbál megijeszteni, de engem nem olyan könnyű. Saját
kezűleg hajtja végre a büntetéseket, de ez a bennem rejlő
rosszullét csak még több elfenekelés után epekedik. Ő
nem okoz nekem rémálmokat. Inkább úgy érzem, hogy
egy álomban lebegek a levegőben.
Elengedi a nyakamat, és a pad szélére ül, úgy
félméternyi örvényt keltve kettőnk között. A kezeim
remegnek, hogy felé nyújtsam őket, egész testem
gyötrődik, hogy visszamásszak az ölébe, és visszatérjek
óvó karjai közé. Életemben először akarom, hogy
megérintsen egy férfi, erre ő… elutasít?
– Nem akarom, hogy véget érjen! – súgom neki,
szememben égető érzéssel.
– Nem kérdeztem a véleményét.
Ez a visszautasítás úgy ér engem, mint egy ütés a
gyomromba, elakad a lélegzetem, és megtelik a szemem
könnyel.
– Basszus! – Nedves szemeimet bámulja, sápadtan. –
Nem lehet, hogy maga belém szeressen!
– Nem lehet… mit? – Hátrahőkölök, hevesen kapkodom
a levegőt, és letörlöm a kicsorduló könnyemet. – Istenem,
azt a beképzelt, arrogáns mindenit! Én soha nem…
– Vérig vagyok sértve! – Nevet, kissé erőltetetten. –
Középiskolás lányok szoktak gyorsan és öntudatlanul
szerelembe esni.
– Hát, én meg azért vagyok vérig sértve, mert azt hiszi,
én is olyan öntudatlan vagyok! – Megrángatom a
rövidnadrágom szélét. – Semmi gond, Mr. Marceaux! A
szerelem gondolata meg sem fordult a fejemben!
A tavacskát bámulja.
– Tudom, hogy maga nem öntudatlan, Ivory. Csak hát…
Egyik kezét a szájánál tartva a térdére könyököl, és nézi
a kacsákat, ahogy tollászkodnak és lubickolnak a vízben.
De igazából nem is őket nézi, hanem önmagába tekint, az
arckifejezése pedig elváltozik, bármire is gondol éppen.
Miért említette egyáltalán a szerelmet? Ha arrafelé
jártak a gondolatai, az azt jelenti, hogy érez valamit? Jó
volt a csókja. Az isten szerelmére, erre a csókra egész
hátralevő életem során emlékezni fogok, és az összes
többit majd ehhez fogom hasonlítani. De a szerelem? Mit
tudhat ő arról egyáltalán?
Ahogy ránézek, valami fájdalmasan az eszembe ötlik.
– Szerette őt, igaz? Azt a tanárnőt Shreveportban?
Joanne?
Kérem, mondja, hogy nem!
Leengedi a kezeit, a térdei közé fogja, alkarját a
combjára támasztja, és a földet bámulja.
– Még mindig szeretem. – Rám néz. – Ugyanannyira,
amennyire gyűlölöm.
Öntudatlanul is féltékenység gyúl bennem, és
burjánzik, mint a torkomban az epe. Szeretnék szeretve
lenni, még akkor is, ha az gyűlölettel jár együtt. Még
mindig jobb, mintha semmi sem lenne.
– Elmondja nekem, hogy mi történt?
Hátradől, és egyik karját hosszában a pad hátulján
pihenteti.
– Én értékelem a köztünk lévő őszinteséget. – Kezével a
hajam végével játszik. – Nem akarom, hogy az véget érjen.
A szívem összeszorul, ha arra gondolok, hogy bármi
véget érhet közöttünk, de soha nem hazudnék neki.
Legalábbis azokról a dolgokról nem, ami miatt nem
rúghatnak ki.
– Négy évig voltunk együtt. – Ujjait mozgatja a
hajamban, puhán, hipnotikusan. – Mivel Shreveportban
nem engedélyezett az intézményen belüli kapcsolat
fenntartása, nekünk titokban kellett tartani.
Mindkettőnknek volt külön háza, de együtt éltünk. Külön
kocsival jártunk dolgozni az iskolába. A munkahelyünkön
hivatalos hangnemben beszéltünk egymással. Addig,
amíg…
Nem is kell befejeznie ezt a mondatot. Előttem vannak
azok a képek, ahol a nő szájába van tuszkolva a
nyakkendője, a csuklói össze vannak kötözve a
nadrágszíjával, és a teste ráborul az asztalra, miközben ő
hátulról keféli. Ő vajon jobb zenész, mint én? Okosabb?
Csinosabb? Neki is mondta, hogy kibaszottul gyönyörű?
Ökölbe szorítom a kezeimet. Nem is a szexuális pozitúrák
bántanak engem, hanem inkább a tudat, hogy azokat a
dolgokat valaki mással csinálja.
Egyik keze a hajamban, közelebb csúszik hozzám, a
másikkal az öklömet próbálja kifeszegetni.
– Csak a fantáziánkat játszottuk el. Egy kis mókázás
órák után.
 – Aztán mi történt? Hogyan vesztette… Basszus,
felültette magát?
Ujjai megrándulnak.
– Nem. De mivel így kaptak minket rajta, neki eléggé
megingott a helyzete. Bevallhatta volna, hogy megszegte
az intézményen belüli kapcsolattartás tilalmát, és hogy
szándékosan volt megkötözve, és akkor elvesztette volna
az állását, meghurcoltatások közepette, és ezt a szégyent
vihette volna magával tovább. Vagy nevezhette annak,
aminek látszott. Megkötözés és fojtogatás és
megerőszakolás. Én mindkét esetben ki vagyok rúgva.
Megerőszakolás. Ezt a szót forgatom a fejemben, minden
irányból vizsgálódva. Azt hiszem, én is ezt tapasztalom
időnként, de sohasem tudom, mit kezdjek vele. Egy lány
mondhatja, hogy kényszerítették. A férfi állíthatja, hogy a
lány akarta. A rendőrség eldönti, ki mond igazat, és ha a
férfi oldalára állnak? Ő meg fogja azt torolni a lányon.
De most nem tűnik úgy, hogy Mr. Marceaux visszavágott
volna.
Egyfajta őrülten furcsa oltalmazó érzés fog el – iránta.
– Megvédhette volna magát. Elmondhatta volna a
kapcsolatukat. Bebizonyíthatta volna, hogy együtt élnek.
A legvégső esetben ő elveszíti az állását, és magát nem
vádolják meg azzal, hogy kényszerítette őt.
– A megerőszakolás vádja nem állta meg a helyét. A
stigma megmarad, de én azt leszarom. Millió más dolog
van, amit megtehettem volna, hogy tönkretegyem a
munkáját. Amiket akár most is megtehetnék.
 – De maga szereti őt. – Istenem, miért sajog úgy a
szívem?
Arckifejezése sötét és mogorva lesz.
– És ő imádja a karrierjét. – Elhúzza a kezét, előrébb ül
a padon, arcán kirajzolódik a fájdalom. – Ő most a
Shreveport igazgatója.
Micsoda kurva!
– Elnézést, de ez szörnyen hangzik! Hogyan szeretheti őt
egyáltalán?
Megszorítja az orrnyergét, és becsukja a szemét.
– Néha olyan embert szeretünk, akit nem kellene, és a
szerelemnek ebben a végtelen tengerében semmi más
nem számít. – Amikor fölemeli a fejét, az egész viselkedése
megváltozik. Visszatér a mellényes-nyakkendős férfi,
határozott arcéllel és szigorú tekintettel, ahogy feláll, és a
háta mögött összekulcsolja a kezeit. – Nincs több érintés és
csók, Miss Westbrook! Én a tanára vagyok, a mentora, és
semmi több.
Talpra ugrok.
– Én ezt soha nem tenném magával! El sem tudom
képzelni, hogy tönkretegyem a karrierjét!
Nevet, bár ez inkább kritikának tűnik.
– Ha minket rajtakapnának, hogy valami helytelen
dolgot csinálunk, akkor választania kellene az én
karrierem és a maga továbbtanulása között, egy csupán
egy hete ismert férfi és a három éve hajszolt álmai között.
Melyiket választaná?
A Leopold kúszik be az agyamba, de visszavágok, nem
vagyok hajlandó beismerni.
– Majd óvatosak leszünk!
– Pontosan! Menjen haza! – Ujjával a házam felé mutat.
Elnézek a vállam felett. Ha nem lennének itt ezek a fák,
látnám innen a házamat. Honnan tudja, hogy hol lakom?
Az aktámból nézte ki a címem?
Amikor visszanézek, ő elsétál, kezeit az első zsebeibe
biggyesztve, fejét leszegve. Nyomorult vágyakozás hasít
keresztül a mellkasomon. Ő pedig maga alatt van.
Felkapom a maradék szendvicsemet a padról, és
elvánszorgok a házam irányába, de mindegyik lépést
egyre nehezebb megtenni. Lehet, hogy most nem kellene
engedelmeskednem neki? Talán ez az egyik szabály, amit
meg kell szegni?
Megpördülök, és elkezdek rohanni utána. A
vékonytalpú cipőm kopogása hallatán megtorpan, széles
vállain megfeszül a pólója. De nem fordul meg.
Megkerülöm toronyszerű testét, és istenemre, olyan
magas, és sötét, és gyönyörű! És dühös. Jeges szemeivel
szikrákat szór felém, ajka pengeéles, borostás bőre alatt a
nyakán megnyúlnak az erek.
Kihúzom magam, odalépek hozzá, és karjaimat a
dereka köré fonom. Minden porcikájában, amit
megérintek, megremegnek az izmok.
Kezeit a zsebében tartja, mellkasa egy mély
levegővétellel felemelkedik.
– Maga nem engedelmeskedik nekem!
Arcomat a mellizmaihoz nyomom.
 – Nem fogok fájdalmat okozni magának! Megígérem!
– Én fogok fájdalmat okozni magának!
– Rendben.
Kezeivel megragadja a vállaimat, arra késztet, hogy
egyet hátra lépjek, de nem enged el. Behajlítja a térdeit,
hogy szemmagasságba kerüljön velem.
– Mondja meg, ki bántotta magát, és én megadok
bármit, amit akar!
A pulzusom kalapál, a fogaim összekoccannak. Vajon
ezt eltervezte? Addig simogatott és csókolgatott, amíg
elcsavarta a fejem, hogy aztán mindent visszavegyen, és
aztán meglobogtassa ezt, mint egy indítékot arra, hogy
beszélhessen?
Meghátrálok, kikerülök a karnyújtásnyi távolságból, és
megrázom a fejem. Tekintete szigorúvá válik, a gyomrom
összerezzen. Utálok csalódást okozni neki.
Egyik keze a csípőjén, a másikkal a házam felé mutat,
miközben a földet bámulja.
Jó, mert utálom ezt a nézését. Ugyanakkor imádom is.
Különösen akkor, amikor megérint engem, és azt mondja,
hogy gyönyörű vagyok. És most úgy büntet engem, hogy
nem hajlandó rám nézni.
Némi szégyenérzettel magamhoz ölelem a
szendvicsemet, és elindulok hazafelé. Menet közben lopva
hátrasandítok a vállam felett. Ő nem mozdul. Nem látom
a szemeit, de tudom, hogy követ engem, figyel engem,
oltalmaz engem.
Bármi is legyen ez, akármennyire helytelen és
kockázatos, nem akarhatja, hogy vége legyen. Ha négy
magánórát töltünk együtt mindennap, az év hátralevő
részében, akkor ez csak még több lesz. Még több büntetés,
még több zene, még több Mr. Marceaux. Nem érdekel,
hogy mit mond. Nincs vége.
 18.

EMERIC

Vége van. – Erősebben csapom le a sörösüveget, mint

ahogy szándékomban állt, és összerezzenek, amikor
betöri anya üvegasztalát. Basszus. Végighúzom az ujjam a
szilánkon, és bocsánatkérően ránézek. – Sajnálom, anya!
– Engem nem az a rohadt asztal érdekel. Temiattad
aggódom!
Kibont egy üveg bort a hátsó pultnál, átjön a konyhán,
és leül mellém, egy pohár vöröset tart a kezében. Leteszi
az asztalra, pörgeti a pohár szárát az ujjai közt, és
összeszedi a mondanivalóját.
– Tudom, hogy egy ideje boldogtalan vagy, de ez most
más. Az utóbbi néhány hétben egy hirtelen haragú,
durcás, elviselhetetlen fráter voltál.
Öt hét, csak a pontosság kedvéért.
 Öt hét telt el azóta, hogy megcsókoltam Ivoryt. Mióta
utoljára éreztem a bőrét a kezeim alatt. Mióta utoljára
büntettem meg úgy, ahogy az mindkettőnknek szükséges.
Öt kínlódással teli héttel ezelőtt küldtem haza a parkból,
megbánva, hogy túlfeszítettem az idegrendszeremet.
– Édesem! – Anyám az alkaromra teszi a kezét, és
határozottan megszorítja. – Joanne tudja, hogy vége van?
Joanne még mindig küldi nekem az üzeneteket, de én
sosem válaszolok neki. Én tudom, hogy ő mit akar, ő is
tudja, hogy én mit akarok, de egyikünknek sem áll
szándékában kompromisszumot kötni.
– Ő még mindig makacsul ellenáll, hogy elfogadja a
feltételeimet. – A kezemmel arrébb söpröm a homlokomba
belógó hosszúra nőtt tincseket. Úristen, le kell vágatnom a
hajamat! – Ennek semmi köze hozzá!
– Ó! – Anyám állhatatos kék szemei a tekintetemet
fürkészik, válaszok után kutatva. – Nem is az autód miatt
van, ugye?
– Nem, tegnap visszakaptam a kocsit.
Bár a miatt az eset miatt pokoli volt a hangulatom.
Miután néztem, ahogy Ivory elsétált, visszamentem a
parkolóba, és a GTO-m eltűnt. Ellopták. Kurvára
elkötötték! Föl kellett hívnom Debet, hogy elvigyen a
rendőrségre. Amikor aztán kitett otthon, álltam a
bejáratnál, kavargott bennem minden, és azt találtam
mondani neki, hogy Nem, nem foglak megdugni!
Kedvesebb is lehettem volna vele, mivel segített nekem –
hogy elvitt, és még Beverly Rivard férjéért is –, de rohadtul
feldúlt voltam ahhoz, hogy behívjam őt.
Nem a GTO volt az egyetlen dolog, amit aznap
elvesztettem a parkban.
Amikor a zsaruk megtalálták a kocsimat, a belső tér ki
volt fosztva, és le volt szerelve róla minden. Hetekbe
tellett, hogy újszerű állapotba hozassam vissza.
De Ivory… A kezemmel az üveget markolászom. Minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy megbizonyosodjam arról,
hogy a kettőnk dolga még nincs helyrehozva. A vonzalom
fennáll, erősebben, mint valaha, úgy éget, mint a vörösen
izzó parázs. Sistereg, szinte lángra lobban, amikor
mellette ülök a zongoraszéken, szikrákat szór, amikor
megpaskolom a derekát egy kihagyott hangjegy miatt,
recseg és pattog minden egyes francos alkalommal,
amikor összenézünk.
Az első együtt töltött hét olyan kurva gyorsan eltelt,
hogy az idegeim még mindig pattanásig feszültek az
éhségtől. Ha nem léptem volna vissza, Ivory mostanra már
az ágyamban volna, tizenhét éves fiatal testével fejet
hajtana és rügybe fakadna a szíjam alatt, hatalmas
rajongó szemeivel kérlelne engem olyan dolgokra, amiket
képtelen vagyok megadni neki. Leopold. Egy nyitott,
törvényes kapcsolat. A szívem…
Ő még túl fiatal ahhoz, hogy el tudja különíteni a szexet
és a szerelmet egymástól, és a fizikai élvezeteken kívül én
már elveszítettem az érdeklődésemet minden iránt.
Egyszer majd, ha már megkapta, amit akar, az ő
bizalmatlansága a férfiakban már visszafordíthatatlan lesz.
 Anyám néz engem azzal az intuitív tekintetével, puha
arcát fekete haja fogja körbe, amely a válláig göndörödik.
Odanyúl, és megfogja egy egyik laza hajtincs végét, és az
álla alá igazítja, miközben engem vizsgálgat. Böffentek a
sörtől, és úgy teszek, mintha figyelmen kívül hagynám.
Leengedi a kezét, és felemeli a fejét.
– Te találkoztál valakivel!
Na, tessék!
– Nem én…
– Emeric Michael Marceaux, ne hazudj az anyádnak!
Felállok, és odamegyek a pulthoz, nekitámaszkodom, és
a peremén egyensúlyozok az üveggel.
– Nem akarok erről beszélni veled, anya!
Akarnék, de ha hangot adok neki, attól még valódibb
lesz.
Közeledő lépések hallatszanak a konyhaajtó felé.
– Miről nem akarsz beszélni? – Apa kószál befelé,
olvasószemüvegét az orra hegyére biggyesztve, arca a
telefonjába mélyed.
– Emeric találkozott valakivel. – Mosolyog anya a
borospohara karimája felett, szemeit rám szegezi.
Anélkül, hogy felnézne a telefonjából, apa elhalad
mellette, és az ujjait végigcsúsztatja anya tarkóján.
– Reméljük, ő jobb lesz, mint a legutóbbi!
Jobb? Joanne a valóság. Ivory egy mámorító álom, az a
fajta, aki éjjel meglátogatja a férfit, a félhomály leple alatt
rejtőzik, és az elme titkos zugaiba távozik. De napközben ő
egy veszélyes látomás, aki tágra nyílt szemeivel kísérti a
férfit, hogy cselekedjen.
– Ki ő? – Anya kortyol egyet a borból.
– Tiltott területről való – mondom gyorsan, és apához
fordulok. – Milyen az új belgyógyász, akit felfogadtál a
klinikán?
– Ő… jó – mondja fenntartásokkal teli, mély hangon.
Nyilvánvalóan tudja, hogy terelni akarom a témát.
Zsebre teszi a mobilját, és az anyával szemközt lévő
kerek asztal melletti székre ereszkedik. – Férjes
asszonyról van szó?
Megrázom a fejem, és a Doc Martensemre bámulok.
Szombat éjszaka van. Nekem most a francia negyedben,
egy szállodai szobában kellene összekötöznöm Chloe
hatalmas csöcseit, ostorral verni Deb seggét, és bűzleni a
szextől. De abban a pillanatban, hogy bemásztam a GTO-
ba, Ivory felé terelődtek a gondolataim. A tudatalattim
vette kezébe a kormánykereket, és néhány perccel
később a szüleim birtokának kocsibeállóján üldögéltem a
villanegyedben.
Mert nekem szükségem van rá, hogy beszéljek erről. Ha
van bárki a világon, akiben eléggé megbízom ilyen téma
tekintetében, azok ebben a szobában vannak. Ők tudnak
a Beverlyvel kötött egyezségemről, csakúgy, mint a
Joanne-nel való kapcsolatom minden mocskos részletéről.
Nem egyszer bíráltak már engem. Az ördögbe is, egy
csapat ügyvédet fogadtak fel, hogy meggyőzzék Joanne-t,
ejtse az erőszakkal kapcsolatos vádakat.
– Ő talán… – Anyám kérdésének tónusa úgy hangzik,
mint egy riasztó. És jön a felismerés. – Ó, nem, Emeric!
Mielőtt anyám a Leopold vezetői székéig jutott volna,
középiskolai tanárként dolgozott. Amikor fiatalabb
voltam, Mrs. Laura Marceaux túl csinos volt az én
ízlésemhez, olyan volt, mint egy kacsamama az utána
koslató kamasz hódolóival, beleértve azokat a srácokat,
akikkel én is haverkodtam. Most, hogy az ötvenes éveiben
jár, még mindig megfordulnak utána, fiatalos arca, meleg
mosolya és gyengéd tekintete miatt.
Ezek a szemek pásztáznak most engem, tágra nyílva és
rezzenéstelenül, mert ő pontosan tudja, hogy mi az, amit
én nem mondok el.
A pult felé fordulok, karjaimat a márványfelületre
támasztom, vállaim beesnek a szavaim súlya alatt.
– Már vége van.
– Minek is van pontosan vége? – Anya hangja mögöttem
lebeg, tele aggodalommal.
– Ülj le! – mondja apa kevésbé gyengéden.
Megiszom a sörömet, fogok egy másikat, és a kettejük
közti székre ülök.
– Ő egy végzős a Le Moyne-ban. – Hagyom, hogy
leülepedjen az asztalon, mielőtt folytatom. – Amikor az
első napon besétált az osztályterembe… Istenemre
esküszöm, azt hittem, hogy tanár. – Egyik kezemmel
megdörzsölöm az arcomat, és lenyelek még egy korty
komlót. – Nem úgy néz ki, mint egy középiskolás diáklány.
Anya átnyúl az asztalon, és a kezét a csuklómra teszi.
Nem szakítanak félbe, miközben én magyarázok nekik
Ivory anyagi helyzetéről, a zenészi tehetségéről, a
zaklatását illető gyanakvásaimról, a Stogie-nál tett
látogatásomról, és a vágyáról, hogy a Leopoldba
járhasson. Nyugtalan tekintettel néznek, amikor
megemlítem nekik a csókot a parkban, és az elmúlt öt hét
poklát.
Még azt is bevallom nekik, hogy a magánóráink után
követtem őt kocsival, hogy megpróbáljam kideríteni,
milyen útvonalon jut el a buszhoz. De ő sohasem megy
ugyanarra, és leggyakrabban nem érem utol.
Küzdök a késztetéssel, hogy a legbonyolultabb részeket
kihagyjam, de végül a legteljesebb kitárulkozás iránti
igényem győzedelmeskedik.
– Elfenekeltem. Az osztályteremben.
Arcuk elsápad, de egyikük sem kérdezi meg, hogy
beleegyezéssel történt-e. Végtelen a bizalmuk bennem, s
ez könnyebbé teszi, hogy az utolsó epizódot is ki tudjam
nyögni.
– Később rajtakaptak minket, amint az ölemben ült. Egy
kollegina volt az. – Kibaszott Shreveport újra meg újra! –
Megzsaroltam a tanárnőt.
Anya a boráért nyúl, és megissza az egészet.
Amikor apára nézek, ő hátradől, leveszi a szemüvegét,
és az inge aljába törli.
– Megzsaroltad, de hogyan?
– Ne akard megtudni!
Anya feláll, és a pulthoz sétál, hogy újratöltse a poharát.
– Nyilvánvalóan tudod, hogy hogy lehet a társadalmi
elfogadás határait a végletekig feszegetni, de tudom, hogy
ezt kitől örökölted. – Visszatér az asztalhoz, és apára
pillant. – Apád is szereti megpaskolni…
– Anya! – Horkanok fel. – Ne tedd még inkább kínossá a
helyzetet!
Leereszkedik a székére, arckifejezése kijózanodik.
– Azt mondtad, ő egy tehetséges zongorista? Jobban
megérdemli a Leopoldot, mint az, akit szeretnél, hogy
bejuttassak?
Habár már visszavonult, anya havonta egyszer átrepül
New Yorkba a testületi ülésre. Még ezek után is, hogy
mindent elmondtam, tudom, hogy ő garantálni fog egy
helyet az én általam javasolt személy részére.
A Beverlyvel való egyezségem már hetek óta gyötör.
Ivory a Leopoldba való. Nem azért, mert gyönyörű és
őszinte, és mert rettentően szüksége van az anyagi
támogatásra. Ez mind helytálló, de én azért tartozom neki
azzal, hogy őt javaslom, mert ő a legjobb istenverte zenész
a Le Moyne-ban.
– Kétség sem férhet hozzá, hogy megérdemli azt a
helyet. – A szenvedéllyel teli hangomtól dagad a
mellkasom. – Ő egyszerűen hihetetlen!
– Benne vagy a slamasztikában. – Anya megfogja a
kezemet, megszorítja az ujjaimat. – Nem irigyellek, de
drágám, ha fenntartod vele a kapcsolatodat, akkor annak
nem olyan vége lesz, mint Shreveportnak.
Merthogy Joanne-nel nem követtem el bűnt. A
kapcsolatunk megegyezésen alapult, nem volt benne
semmi törvénytelen. De Ivoryval? Egy diák és egy tanár
közti helytelen kapcsolatot nem lehet csak úgy a szőnyeg
alá söpörni. Ebből vezető hír lenne. A világ legjobb
ügyvédei sem menthetnének meg engem azoktól a
vádaktól, amik akkor érnének, ha rajtakapnának vele.
– Vissza kell fordulnod a lejtőn, fiam! – Apa visszateszi a
szemüveget az orrára, és összefont karral közelebb hajol.
– Hagyd ott azt a francos munkahelyet, egyszer és
mindenkorra fejezd be Joanne-nel, és költözz el egy másik
államba, ha muszáj! A shreveporti balhé odáig már nem
érhet el.
Anya rázza a fejét.
– Ne mondd ezt, Frank! Végre visszatért az egész család
New Orleansba, és…
– Nem, anya, igaza van! – Eltolom magam az asztaltól, és
a maradék sörömet kiöntöm a lefolyóba.
Én már eszelősen meg vagyok részegülve Ivory
Westbrooktól, és nem tudom, meddig bírom még, hogy ne
adjam be a derekam.
Megtarthatom az állásomat, megpróbálhatom
figyelmen kívül hagyni ezt a tiltott vonzódást, aztán végül
alul maradok, és megkockáztatom, hogy börtönbe
kerülök. Vagy felmondhatok a Le Moyne-ban, száműzöm
a kísértést az életemből, és bassza meg, sohasem látom őt
többé.
A szívemet mardossa a kínzó igazság. Tudom… Istenem,
segíts, tudom, mit kell tennem.
 19.

IVORY

Ez mind a te hibád!
Anya könnyáztatta rikácsolása hasít belém, de a sötét
szemeiben szikrázó gyűlölet az, amitől igazán vérzik a
szívem.
Azt sem tudom, hogy most éppen miért hibáztat. Az
éjszaka közepe van, beviharzott ide, felcsapta villanyt, és
felébresztett ezzel az őrült siránkozásával.
A kanapén fekszem, ahol aludni szoktam, közelebb
húzom magamhoz a lábaimat, az oldalamra
gömbölyödöm, és Schubertet a mellkasomnál tartom.
– H… hogyan? Hogy mi az én hibám?
Egy hónapja jött haza sírva a barátja miatt, aki szakított
vele. Azóta sem hagyta abba a sírást.
– Ha nem lett volna a te… a te… – Keresztülbóklászik a
nappalin, hasra esik a saját lábában, és a megnyirbált
haját rángatja. – Kibaszott önző dumád!
Valaha csinos volt, puha és gömbölyded, elégedettség
sugárzott a szemeiben. De a drogok és a fájdalom úgy
lesoványították, hogy már csak csontjai és a gyűlölet
maradt. Apunak is megszakadna a szíve ugyanúgy, mint
nekem.
Ha nem vesznek fel engem a Leopoldra, ha nem találok
kiutat Treme-ből, talán majd én is így fogom végezni?
Valahányszor csak a jövőmön gondolkodom, látom
magamat Lorenzóhoz, és az ő erőszakos szükségleteihez
láncolva. Hogyne fordulnék én is a drogokhoz,
menekülésképpen az érintésének a kínjától. Ez a jövő
elrettent engem, ugyanakkor megkeményít. Ki fogok jutni
innen, nem számít, mibe kerül.
Anyám keresztülbukdácsol a szobán, besüppedt arcát
karmolászva, mintha le akarna szedni róla valami
képzeletbeli dolgot. Valószínűleg éppen megpróbál
leszokni arról, amivel mérgezte magát, egész testét
mardossa a boldogtalanság.
Engem hibáztat érte. A boldogtalanságáért. Én vagyok
az ok, hogy használ valamit, hogy szegény, hogy nem talál
munkát, és hogy nem tudja megtartani a barátját.
Feltételezem, valamilyen módon tényleg én vagyok
felelős a nyomorúságáért. Megszakad a szívem, hogy
odamenjek hozzá, megöleljem, és megvigasztaljam. De ő
ilyesmit nem visel el tőlem.
Több ember léptei hallatszanak a háta mögül. Orromat
Schubert szőrének vigasztaló cicaillatába temetem, és
hosszan veszem a lélegzeteket.
Lorenzo és Shane berontanak a nappaliba, mindketten
farmerban és pólóban vannak. Vajon most indulnak, vagy
most érnek haza? A kisasztalkámon lévő karórámra
pillantok. Hajnali 3:15. Megdörzsölöm a szemeimet. Két
óra múlva kell elkezdenem készülni a sulira.
Lorenzo egy széles fekhelyet készít anyámnak, míg
Shane odamegy hozzá, és lehámozza a kezeit az arcáról.
– Anya, fejezd be! Fájdalmat okozol magadnak! – A
hálóinge pántjait visszaigazítja anyám csontos vállaira, és
rám néz. – Miért hagyod, hogy ezt tegye?
Ez most komoly? Felülök, Schubertet az ölemben tartom.
– Nem én tömöm drogokkal!
Lorenzo hátradől a kanapé túlsó felén, és jól szórakozik,
ahogy anyámat nézi. Én remegő kézzel simogatom
Schubert szőrét. Lorenzo nem fog próbálkozni semmivel.
Lehet, hogy még csak rám sem fog nézni.
Anyám forgószélszerű drámát ad elő, amikor
hazaérkezik, de van valami biztonság a jelenlétében. Ő és
Shane nem hiszik el a Lorenzo zaklatásával kapcsolatos
vádjaimat, mert Lorenzo mindig a legszebb arcát mutatja,
amikor ők is itt vannak a szobában. Iskolába menet és
hazafelé jövet sikerült elkerülnöm a motorja berregését,
és még csak hozzám sem ért, mióta anya hazajött. Mégis, a
belőle áradó türelmetlenség kézzel fogható. Anyám
Shane-re bámul, pillantása meglágyul egy nyugodt
pillanat erejéig, majd áthasít a szobán, és nálam köt ki.
 – Mindent elvettél tőlem!
Ég a torkom a dühtől.
Felém lép, s vézna karját vakargatja.
– Bárcsak meg sem születtél volna!
Könnyek szöknek a szemembe. Csak a kábítószer beszél
belőle.
Még egyet lép, erősebben és józanabbul, tekintete
kemény és tiszta.
– Gyűlöllek, te önző kis kurva!
Újabb könnycseppek homályosítják el a látásomat, s
még ha ezerszer is mondta már nekem ezeket a szavakat,
még mindig próbálkozom.
– Szeretlek, anya!
Elindul felém üvöltve, de Shane a karját a dereka köré
fonva elkapja.
– Gyűlöllek! Gyűlöllek! – Shane szorításában még
jobban nekiveselkedik, megpróbál odajutni hozzám,
mellei ugrálnak, és kiesnek a laza hálóingéből. –
Tönkretetted az életemet!
– Én tudom, anya. – Shane kivonszolja a szobából. –
Tőlem megkapod, amire szükséged van.
Nem azokra a drogokra van szüksége, amiket Shane
most készül belepumpálni. Munkára van szüksége,
szenvedélyre, és egy istenverte gerincre.
Összegubózunk Schuberttel, én a horonykötéses
famennyezetre fókuszálok, s próbálom megállni, hogy
kicsorduljanak a könnyeim. Talán nekem is szükségem
van egy gerincre.
 A kiabálása visszhangzik a szobában, majd
tulajdonképpen zokogássá apad.
– Őt jobban szerette! Elvette tőlünk, Shane, és nekiadta
mindet!
Szorít a szívem a mellkasomban, és potyognak a
könnyeim, erősen és gyorsan. Várom, hogy megrázkódjon
mellettem a kanapé, s mikor ez megtörténik, Schubert
kiugrik a karjaim közül.
Lorenzo csípője a mozgásával böködi a lábfejemet.
Fölém hajol, és a hátamra kényszerít, a megfeszített
nyakizmain lüktet a Pusztíts tetkója.
– Azt hiszed, örökké elkerülhetsz?
– Az a terv. – Eltolom a mellkasát, miközben továbbra is
patakokban folynak a könnyeim.
Fekete szemei még lehetetlenebbül elsötétülnek.
– Olyan kibaszott csini!
Becsúsztatja a kezét a lábaim közé, de a begyűrt
takaróm védelmet nyújt. Egy röpke pillanatig elképzelem,
hogy kinyílik az ajtó, és Mr. Marceaux áll a küszöbön
elrettentő tekintettel. Lefogadom, hogy Lorenzo be lenne
tőle tojva, legalább annyira, hogy békén hagyjon.
De Mr. Marceaux nem fog visszajönni Treme-be. Sem
ma éjjel, sem máskor.
A dühöm erejével rúgok és lökök, ütögetem Lorenzo
bordáit, megpróbálom kiszabadítani a takarómat, hogy
menekülni tudjak előle. Ő megragadja a térdem, és
mozdulatlanná szorít. A karjait karmolászom, a tüdőm
együtt dobog a pulzusommal.
 Shane lépéseinek kemény tompa hangja jelzi a
közeledtét, és mindketten mozdulatlanná dermedünk.
Lorenzo elveszi a kezeit, és előre tekint, amint Shane
belép a szobába.
– Túl közel ülsz, pöcsfej! – Shane oldalról megpaskolja
Lorenzo fejét. – Menj arrébb!
Kifújok egy nagy levegőt, és megigazítom magam körül
a takarót.
– Úgyis indulok hazafelé.
Lorenzo feláll, és lepacsizik Shane-nel.
Amikor az ajtó becsukódik Lorenzo mögött, Shane
lehuppan mellém a kanapéra, és előhúz egy csomag
cigarettát a zsebéből.
Az adrenalin még hat az ereimben, cincálva az
idegeimet.
– Nem akarom őt itt látni!
– Fogd be a kurva szádat, Ivory!
Meggyújtja a cigarettáját, és hátradől a kanapén.
Úgy döntöttem, kipróbálok egy új kifejezést.
– Rendszeresen megerőszakol engem, Shane!
Arca elvörösödik, aztán elsötétül, és a cigarettával az
ajtó felé bök.
– Ez a fickó mentette meg az életemet Irakban! – A
hangját felemeli, karjai remegnek. – Én nem lennék most
itt, nem lélegeznék, ha ő nem lett volna. Szóval, mialatt te
itt kelleted magad ebben a kis rövidnadrágban, és izgatod
őt a kibaszott melleiddel, gondolj erre! Ne felejtsd el, hogy
ennek a fickónak köszönhetem, hogy életben vagyok!
 Ismerem a történetet, de az, hogy valaki megmenti az
ember életét, nem jelenti azt, hogy onnantól kezdve joga
van szexelni a húgával. És a bajtársaknak nem inkább
megvédeni kéne egymás lánytestvéreit? Shane
valószínűleg azt gondolja, hogy én nem vagyok méltó az
ilyenfajta szeretetre.
Közelebb húzom a takarómat magam körül, és halkan
szólok, hasztalanul.
– Én nem kelletem magam, és nincs túl sok ruhám.
– Még egy dolog, amit elveszel tőle!
Lehet, hogy meg fog ütni, és lehet, hogy Mr. Marceaux
jelenteni fogja az újonnan szerzett zúzódásokról, de a
fenébe is, ezt nem hagyhatom ennyiben.
– Én fizetem a számlákat. Nem te. Nem is ő. Egyszer sem
kérdez az iskoláról, vagy arról, hogy honnan szerzem a
pénzt. Én viszont dolgozom, mint a kutya, és a lelkemet is
kiteszem, hogy ne veszítsük el ezt a házat.
Szív egy slukkot a cigiből, és szúrós tekintettel néz.
– Ja, fogadok, hogy a seggedet teszed ki! Honnan szerzed
valójában a pénzt? – Oldalról végigmér. – Kurválkodsz,
baszki?
Fojtogat a szégyenérzet. Megrázom a fejem. Istenem, ha
tudná! Nem akarok találgatni, mit tenne akkor.
– Baszd meg az egészet! – Feláll, és arrébb söpri a hamut
a padlón. – És baszódj meg te is! – A bejárati ajtóhoz megy,
kinyitja, s a válla felett visszanéz rám. – Tudod, anyának
igaza van. Apa eladta a jövőnket, hogy megvehesse a
tiédet. Tényleg jobban szeretett téged.
 Az ajtó becsapódik mögötte, s nekem tovább csorog a
könnyem.
Ezt mindig megkapom. Kétszázezer dollár miatt
neheztelnek rám.
Lecsapom a villanyt, és visszabújok a kanapéra,
Schubert is jön velem, dorombol és az orrát hozzám
nyomja a sötétben. Néha azt gondolom, hogy Schubert
szeretete apu szeretetének egyfajta meghosszabbítása.
Apu kiválasztotta, meglepett vele engem, és másnap
meghalt. Olyan, mintha tudta volna, mi következik, és
biztos akart volna lenni abban, hogy a szíve egy darabját
hátrahagyja nekem, hogy vigasztaljon engem, amikor a
legjobban szükségem van rá.
De nem hiszem, hogy apu jobban szeretett volna engem,
mint őket. Egyszerűen csak megpróbálta jó irányba
terelni a taníttatásomat. Ugyanakkor, el tudom képzelni,
hogy mit érezhetnek most ők. Mr. Marceaux elutasítása
óta alig tudok levegőt venni, és az még közel sem volt a
szerelemhez.
Legalább Marceaux nem vette el a magánórákat.
Örülnöm kéne ennek, de az utóbbi öt hét csak egyre
dühösebbé tett. Rohadtul ki vagyok bukva! A szigorúan
hivatalos beszédmodora, és a hűvös viselkedése nap mint
nap arra emlékeztetnek engem, hogy nem vagyok elég jó.
Nem vagyok elég jó a Leopoldra.
Nem vagyok elég jó, hogy megérje a kockázatot velem
lenni.
 20.

EMERIC

Annak ellenére, hogy rossz előérzeteim vannak Ivory

jövőjével kapcsolatban, a sajátomra próbálok
koncentrálni. A hétvége hátralevő részét azzal töltöm,
hogy tanári állások után nézek. Vasárnap éjjelre már
jelentkeztem is néhány évközi szabad helyre az államon
kívül.
Irtózom a gondolattól, hogy el kell hagynom Louisianát
anélkül, hogy egy utolsó dolgot elrendeznék Joanne-nel.
De vannak opcióim, és talán egy kis önuralommal fenn
fogom tudni tartani a szakmai jellegű kapcsolatot
Ivoryval addig, amíg valamelyik aktuálissá válik.
De ez nem csökkenti a mámoros érzést bennem. Amint
másnap reggel áthajtok a campus parkolóján, az
előérzetem miatt, miszerint össze fogok futni vele, Axl
Rose ragályos derűlátásával kezdem el fütyörészni a
Patience című nótát. A vérnyomásom megemelkedik, az
izmaim megfeszülnek, minden egyes lépéssel egyre
erősebben, ahogy a Crescent Hall felé közelítek.
Viccesen működik az elme, próbálom észszerűsíteni az
összes szarságot, miközben belépek az épületbe. Ha
elmegyek, akkor nem fog fájni, ha ma megérintem őt. Csak
egyszer. Még egyszer megízlelem az ajkait. Ez minden.
Ember, miért gondolkozom a lemondásról? Nem vagyok
képes magára hagyni. Hogy a francba fogok lélegezni? Ez
marhaság.
Lépteimet az osztálytermem irányából a
campusközpont felé terelem, ennek okát csak
egyféleképpen lehet jellemezni: megszállottság.
Egyik kezemmel beletúrok a hajamba, és lelassítom a
járásomat. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna
ilyen vadnak és kontrollálatlannak magam Joanne-nal.
Igaz, őt nem is hajszoltam. Az elején legalábbis nem, és
biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben sem. Sohasem
futottam nő után. Sohasem kellett. Pusztán ez a tény
felveti bennem a kérdést, hogy vajon miért nyújtogatom a
nyakamat és pásztázom a diákok tömegét, azt remélve,
hogy elkapom a pillantását egy hosszú sötét hajú lánynak.
Ivory Westbrook itt cseszeget a fejemben.
Néhány folyosóval arrébb meglátom őt, ahogy a
szekrényfalnak támaszkodik, és Ellie Lai-re mosolyog.
Látványa meleg elégedettséget vált ki belőlem, a lábaim
leblokkolnak, és megbénítva állok hat-hét méterre tőle. A
rajongásom valószínűleg nevetséges, de annál
valóságosabb. Teljes mértékben hipnotizál engem.
Kiemelkedik mindenki közül ebben az iskolában. Nem
az olcsó stílusú gombos fehér blúz és a rongyos fekete
szoknyája miatt, hanem azért, mert ő túlragyogja az
anyagi korlátait, olyasfajta szépség sugárzik belőle, amit
nem lehet megvenni pénzért. A bőre ragyogásához, a
szemei tündökléséhez és a kisugárzásának erejéhez
képest minden más fakónak tűnik. Annyira vonzódom
hozzá, hogy nem látok tisztán.
Diákok áradata halad el köztünk, de neki elég csak egy
pillanat, hogy érzékeljen engem. Mikor szemei
megtalálnak, a mosolya elillan. Ajkai szétnyílnak, kezét
ökölbe szorítja maga mellett.
Neheztel rám amiatt, hogy megtartom köztünk a
távolságot, de tudja, hogy ezt miért teszem. Sőt,
mindketten tudjuk, hogy a távolságtartás eddig sem
vezetett eredményre. Minden egyes elmúló nappal
feszültebbé, vékonyabbá válik, hogy egyszer csak eltűnjön
közülünk. Akárcsak most.
Nézzük egymást, s ő mintha egy óvatos segélykérést
szegezne nekem.
Vállalja a kockázatot! Találja meg a módját! Szükségem
van magára! Lehet, hogy ezek csak a saját gondolataim
visszatükröződései, de meg akarom ragadni a csuklóját,
szétfeszíteni az ujjait, és betakarni velük magamat,
miközben megígérem neki, hogy megadok neki mindent,
amit csak akar.
 Ellie megrángatja Ivory karját, és emiatt Ivory félrenéz,
a révület véget ér.
Pislogok, és zavartan levegőt veszek, ahogy Ellie
figyelme Ivory és köztem ingázik. Basszus.
Leengedem a vállaimat, aprót biccentek feléjük, és
továbbmegyek a folyosón. Hál’ istennek, úgy tűnik, a többi
diák nem vette észre, hogy egyfolytában bámulom. Egyik
kezemmel végigsimítom az arcomat, és próbálok küzdeni
az égető vágy ellen, hogy visszanézzek Ivoryra.
Mire odaérek a Crescent Hallba, az agyam csapongó
összevissza. Mindkettőnknek megadatna, amire vágyunk.
De meg tudom én óvni őt attól, hogy elkallódjon? Vajon
most biztonságban van? Mivel nincs mellettem minden
átkozott másodpercben, fogalmam sincs, hogy ki vagy mi
fenyegeti őt. Kurvára utálom ezt.
Egy kereszteződéshez közelítek a folyosón, és egy
ismerős hang hallatán megállok a saroknál.
– Nem érdekel, hogy ő mibe egyezett bele! – Sebastian
Roth magas hangú vinnyogása szinte a bőrömet hasítja.
Ki az az ő? A kanyarban ténfergek, úgy, hogy ne
vehessenek észre.
– Engedj már, öregem!
Prescott Rivard orrhangját bárhol felismerném. Ez a két
puhapöcs elválaszthatatlan cimbora, s ez felkelti az
érdeklődésemet a vitájuk iránt.
– Én már megállapodtam vele ö-rök-re! – Sebastian
súgja dühösen. – Ő nem tartozik hozzád!
A paranoia érzése hasít belém. Csak egy lány van ebben
az iskolában, akiért harcba szállnék, és pontosan tudom,
hogy hogyan néznek rá az osztályban mindennap. Az ő
érdekükben remélem, hogy valaki másról vitatkoznak.
A böfögésük visszhangzik a folyosón, amelyet a cipőik
nyikorgása követ. Ha a kanyarhoz érnek, és meglátnak,
én majd kikérdezem őket. De még várok, hallgatom őket
viaskodni, miközben visszatartom a lélegzetemet. Mondd
a lány nevét! Mondd meg a kibaszott nevét!
– Hagyd abba! Összegyűröd az ingemet – mondja
Prescott. – Ezt itt nem tudjuk elintézni. Ha anyám meghall
minket…
– Leszarom! – kiabálja Sebastian.
Arrébb a folyosón néhány lány közeledik a sarok felé, és
félúton kővé dermednek. Szigorú szemekkel intek nekik
az ellenkező irányba, ők megfordulnak, és elrohannak.
– Te fogsz bajba kerülni! – Sebastian elhalkul, szaporán
veszi a levegőt. – Na, majd meglátjuk, hogy leszel te az
egyetlen, aki keféli! Lehet, hogy ellátogatok a kedves jó
anyádhoz, és elmondom neki, hogy mire költöd a
tandíjkedvezményedet!
Összeszorítom a kezeimet, a látásom elhomályosul,
amint összekapcsolom a két kanos gazdag fiú motivációját
és a gyönyörű lányét, akiről nem tudni, milyen forrásból
szerzi a bevételeit.
Rázkódik a testem az adrenalintól, és szaporán veszem
a levegőt. Legszívesebben megütnék valamit. Az ujjaimat
a tenyerembe süllyesztem. Kurvára ki tudnám nyírni
őket!
 – Nem tennéd! – mondja Prescott mérges hangon.
– Tegyél próbára! – morogja Sebastian.
Húsba csapódó ököl hangja éri el a fülemet, aztán
Sebastian beesik a képbe. A lábaimnál landol, a
műanyagkeretes szemüvege ferdén áll a homlokán. A
vézna hipszter a szája elé teszi a kezét, nyögdécsel, és az
oldalára fordul.
– Te kibaszott idióta!
Prescott a sarok mögül nyomul. Egyikük sem vesz észre,
ahogy Prescott Sebastian fölé guggol, és hátra húzza az
öklét…
– Álljanak fel!
Ostorcsapásként lesújtó hangom hallatán
megdermednek, felemelik a tekintetüket, és arcuk
színtelen árnyalatúra sápad, a tekintetükre van írva: Ó,
baszki!
Először Sebastian tér magához, kimászik Prescott alól,
és talpra ugrik. Megigazítja a szemüvegét, és a dékán
fiára mutat.
– Megütött! Maga látta, ugye?
A csóka még csak nem is vérzik.
Prescott önelégülten vigyorog, azzal húzza az időt, hogy
a nyakkendőjét egyenesíti, anélkül, hogy felállna. Nem
vesz tudomást a jelenlétemről. Ezen könnyen tudok
változtatni.
Megragadom a nyakkendőjét és felrántom. Imbolyog,
miközben én megfordítom. Háttal a falhoz csapom, és a
kezemet a torka köré szorítom.
 – A lány nevét!
Szőke haja a szemébe lóg, ajkai mögül kivillan a
fogszabályzó.
– Micsoda?
Isten engem úgy segéljen, ha az én csajomba dugta a
farkát…
Nem lesz ennek jó vége, Emeric!
Az arcomat az övébe tolom, és hagyom, hogy érezze a
dühöt a leheletemben.
– A lány, akit kefél. Mondja meg a nevét!
A torka a kezem szorítása alatt mocorog. Nagyjából
ugyanolyan magasak vagyunk, de rajtam legalább tíz-
tizenhárom kilóval több van. És én vagyok a felnőtt, a
hatósági személy, akinek az a feladata, hogy véget vessen
a folyosói verekedéseknek, ne pedig belekeveredjen.
Lazítok a fogáson, de nem engedem el. Legszívesebben
szétzúznám azt a langaléta torkát, pusztán azért, mert
megfertőzte a gondolataimat azzal, hogy Ivoryt képzeltem
el vele.
– Helytelen szexuális viselkedés miatt kicsaphatják az
iskolából, Mr. Rivard! Ki az a lány?
– Avery – mondja nyögve. – De jó, ha tisztázzuk… mi n-
nem… szexelünk.
Avery, nem Ivory. A két név nagyon hasonlít egymáshoz,
mintha Ivoryra gondolt volna, és valami mást köpött volna
ki.
Sebastianra nézek.
– Ki az az Avery?
 Gyilkos szemekkel néz Prescottra.
– Avery Perrault a barátnője. A St. Catherine’sbe jár.
Vajon hazudik? Túlságosan meg vagyok sebezve ahhoz,
hogy ilyen megérzésekre hagyatkozzam.
– Mondja csak el, hogy magának milyen megállapodása
van vele?
Sebastian szemei lángra lobbannak a szemüvege
mögött, hangja mély és csípős.
– Régebben velem lógott, de már nem.
Ha a lógás nem egy szépítő kifejezés a szexre, akkor
nem tudom, mi az. És ha ez Ivoryról szól, akkor miért
hazudnának? Mert így ő nem tudja megcáfolni a
történetüket? Vagy van még más is emögött? Ha szexért
fizetnek neki, az túlmutat még a kicsapáson is. Ha
elkapják őket, mindhármukat megvádolják a prostitúciós
törvények megszegéséért. A mellkasom összeszorul, ha
arra gondolok, hogy Ivoryt letartóztatják.
Figyelmemet újra a szorításomban ziháló tökkelütöttre
fordítom.
– Mire költi a tandíjkedvezményét?
– É-én… v-veszek ezt-azt Averynek – ráteszi a kezét az
enyémre. – Mert ő a barátnőm.
Minden porcikám remeg az idegességtől. Elengedem őt,
és kitartom a tenyeremet.
– Oldják fel a telefonjaikat, és adják ide nekem! Mind a
ketten.
Ellenségesen néznek egymásra, és azt teszik, amit
mondtam. Gyorsan végiggörgetem a híváslistáikat, amely
igazolja, hogy mindketten kommunikálnak egy Avery
nevű személlyel. Ivory egyikük listájában sincs eltárolva.
Mert Ivorynak nincs is telefonja.
Visszaadom a készülékeiket, és tüzetesen szemügyre
veszem merev testtartásukat, és ingerült arckifejezésüket,
a hazugság pislákoló fényét kutatva. Meg akarom
említeni Ivory nevét, bevinni a beszélgetésbe, csak hogy
lássam a reakciójukat. De ezt nem tudom megtenni
anélkül, hogy a saját érdekeltségemet teljesen
nyilvánvalóvá ne tegyem.
Ugyanakkor megtehetem, hogy beírok nekik
verekedésért.
Húsz perccel később Beverly Rivard asztala mellett
állok, kezeim a hátam mögött. Egy szót sem szólok, mialatt
a fiúk az Avery Perrault miatti szóváltásukat
magyarázzák, hogy az egész csak egy félreértés, és hogy
mindenkinek makulátlan az erkölcse, bla-bla-bla.
Prescott előrebillen a székén, és karjával felém
hadonászik.
– Aztán ő megpróbált megfojtani!
A dékán felém fordítja éles tekintetét.
– Mr. Marceaux, tisztában van azzal a szabállyal, hogy
nem nyúlunk a gyerekekhez?
– Igen. – Megbillentem a fejemet. – És maga tisztában
van vele, hogy a fia egy seggfej?
– Látod, mit mondtam? – Prescott hadonászik a
levegőben, és a székébe roskad. – Kurvára bekattant!
Beverly megkerüli az asztalt, megáll az ablakoknál, és
bámul kifelé a frissen nyírt pázsitra.
– Mr. Rivard és Mr. Roth, maguk beírást kapnak
trágárságért és verekedésért. – Megfordul, karjai a
mellkasa alatt összefonva, és nyugodtan szemléli
felháborodott arckifejezésüket. – Várjanak kint a
folyosón, amíg én váltok néhány szót Mr. Marceaux-val.
Érzelmek vihara dúl bennem, és a rossz előérzetem
miatt feltétlen szükségét érzem, hogy további
támadásokat indítsak ellenük. Ha hazudnak a
barátnőről, azt nem fogom tudni kideríteni ebben az
irodában. Sem az iskolában. Saját magamnak kell
végrehajtanom a nyomozást az iskola utáni
tevékenységeikkel kapcsolatban.
Amikor bevágódik mögöttük az ajtó, Beverly leengedi a
karjait, feszesen kihúzza magát, s rám veti maró
tekintetét.
– Ha még egyszer kezet emel a fiamra…
– Ez az a pártfogolt, akit a Leopoldra akarsz küldetni
velem?! – Egy ujjammal az ajtó felé mutatok. – Ez a kis
geciláda egy hónapig sem fogja húzni!
A feje megrázkódik az ordítása erejétől.
– Elég!
Megérinti a blúza gallérját, becsukja a szemeit, és
mélyeket lélegez.
Odaballagok felé, és megállok néhány centire tőle. Fölé
hajolva várom, hogy rám nézzen.
Nyughatatlan harag dúl bennem, mégis telt
hangszínnel, lágy hangon, és hűvös tekintettel szólok
hozzá.
– Ha valami kifogásolhatót tesz, akkor majd én kurvára
elintézem, ahogy én akarom. Ha ez neked nem tetszik,
akkor az egyezségünknek vége!
Ahogy az ajtó felé lépdelek, azt mondja:
– Ki foglak rúgni!
– Nem fogsz. – Nem kell tudnia róla, hogy gondolkodom
a felmondáson. – Én vagyok a fiad számára az egyetlen út
a Leopoldba.
 21.

IVORY

Valami nincs rendben a mai nappal. Rögvest, hogy

belépek az 1A terembe, valami furcsa áramlást érzek a
levegőben. Prescott és Sebastian az ellenkező oldalon
ülnek az osztályteremben. Szokatlan. Majdnem olyan
szokatlan, mint az a szigorú és neheztelő tekintet, amivel
bámulnak rám. Mr. Marceaux az asztala mögött áll,
szintén szigorúan figyel. De van valami más is az
arckifejezésében.
Valami, amit már öt hete nem láttam.
Úgy néz rám, mintha elképzelné, hogy elfenekel. Valami
titokzatos izzás lappang a szemeiben, úgy pislákol, mintha
már egy ideje növekedne és erősödne a vastag szempillái
alatt, és most talán túl nagyra nőtt, túl mohó lett ahhoz,
hogy elnyomja.
 De lehet, hogy csak képzelem az egészet, de ez a sötét és
kemény basszusszerű érzés, amely kalapál bennem,
határozottan valóságosnak tűnik.
Közelről figyelem a helyemet keresve, miközben elkezdi
az órát, és bevezeti az osztályt a következő előadás
témájába. Abban a számtalan pillanatban, amikor
összetalálkozik a tekintetünk, van valami együttrezgés,
mintha azt akarná kifejezni, hogy olyat tapasztalt, amit
muszáj volna megosztania velem.
Elkapja a tekintetemet.
– Minden perc, amit nem az iskolában töltenek, a
hangszeres gyakorlással kell, hogy teljen!
Most, hogy október van, több eseményre is készülnünk
kell, a legnagyobb ezek közül az Ünnepi Kamarazenei
Fesztivál. Ahogy átfésüli a műsorrendet, emlékeztet
engem, hogy a zongoraszólistát még nem választotta ki.
Én tudom, hogy én vagyok a legjobb, de nem tudom, hogy
ő vajon egyetért-e. Ahogy a készségeimet értékeli, az olyan
durva és lealacsonyító. S mégis, a visszajelzései arra
sarkallnak engem, hogy még keményebben
próbálkozzam, hogy jobb legyek, hogy a kedvére tegyek.
Továbbra is engem néz, miközben beszél. Mindig én
vagyok az első, aki félrenéz, túl lelkes és férfias a tekintete
ahhoz, hogy sokáig nézzem, és ez megszédít. De amikor
újból ránézek – s ezt bizony gyakran megteszem –,
olyankor észreveszem, hogy remegteti az ujjait, vagy a
nyelvével nedvesíti az alsó ajkát, megerősítésként, hogy
nem csak én vagyok az, aki ezt a mélyebb jelenlétet, ezt a
vibrálást érzékeli kettőnk között.
Mi változott? Hogy lehet az, hogy egy férfi elfenekel és
megcsókol, majd öt héten keresztül elutasít, hogy aztán
megint létrejöjjön köztünk ez a vibrálás.
Amikorra az utolsó csengő is felharsan, és kiürül a
terem, olyan érzékennyé válok a szemében felvillanó
tűzre, hogy nem is kell szólnia, hogy maradjak ülve.
Abban a másodpercben, hogy magunkra maradunk,
megbabonáz egyetlen pillantásával. Egy néma parancs.
Ne mozdulj!
Erős, kimért léptekkel közelít a padomhoz, megragadja
a külső szélét, áthajol felette, és belép a személyes
terembe, szokása szerint, mint egy ragadozó.
Ő rám néz, én meg rá, és egy bágyadt bizsergés fut végig
a végtagjaimon.
– Mr. Marceaux! – Jézusom, a szívem majd kiugrik a
mellkasomból! – Mire készül?
– Meséljen nekem Prescott Rivardról!
A szívem kihagy egy ütemet.
– Elnézést?
Egyik öklével az asztalra csap, és a visszhang egy
alacsony D hangként dübörög. – Válaszoljon!
A vállaimat előre görbítem, és lakatot teszek a számra.
Talán rájött? Ma este megint találkoznom kell Prescott-tal.
Mi van, ha az a gyökér gyerek beszélt rólam? De miért
tenne ilyet? Prescottnak az ugyanolyan kicseszés lenne,
mint nekem.
Nyugi van! Mr. Marceaux semmiről sem tud.
 – Prescott a legnagyobb riválisom a Leopoldra. De én
jobb vagyok…
– Nem arról van szó! – Hangja nyugodtabb
hangfekvésűre vált. – Arról beszéljen, hogy milyen
kapcsolatban van vele az iskolán kívül!
Hazug válaszra nyitnám a számat, de nem jönnek a
szavak. Nem tudok őszintétlen lenni vele. Nem tudom,
miért. Úgyhogy maradok az egyszerű igazságnál.
– Gyűlölöm őt!
– Miért?
– Kanyarog itt a menő kocsijával, felveszi a
„mindenkinél jobb vagyok” vigyorát, és hozza azt a
tamponszerű formáját.
Felhúzza a szemöldökét.
– Tamponszerű?
– Igen. Mint egy tampon. Egy használt, kövér, ragacsos…
tampon.
Kezével megdörzsöli a száját, és úgy bámul rám, mintha
egy másik nyelven beszélnék. Kezét az asztalra ejti,
szemei összeszűkülnek.
– Magyarázza el, hogy érti ezt!
– Tényleg azt akarja, hogy…? Na jó, rendben. A tampon
egy gusztustalan dolog. Megduzzad, és megtelik vérrel.
Szanaszét csepeg, és bűzlik, és…
– Állj! Prescott miért gusztustalan?
– Ezt komolyan meg kell kérdezni?
Kiegyenesedik, bebiggyeszti az ujjait az első zsebébe, és
hetek óta először megajándékoz egy félig-meddig
mosollyal.
– Nem, azt hiszem, mégsem.
Körülölel minket a nyugalom, de nem teljes a csend.
Érezhető a feszültség a levegőben, és hallatszanak a
szívdobbanásaink, szinte elveszek ebben a köztünk lévő
zenében. Az a nézés a szemében… Istenem,
ellenállhatatlanul szexuális. Nem olyan „meg akarlak
dugni”-féle. Bizonyára arra gondol, de a tekintete
olyasfajta érzékiséget áraszt magából, amely sokkal
többet ígér, mintha az örökkévalóságot csupán a
szemkontaktussal együtt töltve, bensőséges, észbontó és
tökéletes lenne, szexszel vagy anélkül.
Igyekszem felfogni ezt a dolgot. A vele való szex puszta
gondolata is ellentmondásokat szül bennem. De nincs
szükségem arra, hogy megértsem vagy elemezzem. Érzem.
A légzésünk ritmusa az éhség és a vágy puha dalát
játssza a háttérben, és miközben ezek a szexuális
felhangok nem szükségszerű részei a mi csendes
kommunikációnknak, azok ritmust és zamatot adnak
ennek a zenének.
– Mr. Marceaux! – Végighúzom a tenyeremet a
combomon, tartom a tekintetét, és suttogom: – Maga
osztozik velem a hangjegyein!
Ráncok jelennek meg a homlokán, miközben a
tarkójára teszi a kezét.
– Micsoda?
– Érzem a hangjegyeit! Itt. – Megérintem a
szegycsontomat, s remeg a hangom. – Sötétek és
hipnotikusak, mint a lélegzetvétele és a szívverése.
Hátralép egyet, aztán még egyet, és még egyet. Nem
számít a távolság. Még mindig hallom. Még mindig érzem.
Bennem van.
Megfordul, és a terem első részében bóklászik,
cikkcakkban, irányt váltogatva, mint aki nem tudja,
merre tart. Az asztalánál köt ki, és a laptopjával
ügyetlenkedik.
– A mai napon Prokofjev Concerto No.2-jén dolgozunk –
mondja nekem háttal. – Gyerünk, melegítsen be!
A fenébe! Ez egy nagyon intenzív darab, amely
hihetetlen mennyiségű koncentrációt igényel. Éppen
ezért választotta? Hogy eltereljen?
Csalódottság fészkeli be magát a szívembe, miközben
felállok a padból, és követem az utasításait.
A következő négy órában eltűröm a csapkodó kezeit, és
a zongora-előadásom éles kritikáit, mindeközben már
bánom, hogy elmondtam neki, hogyan érzek iránta.
Jobban kellett volna figyelnem arra, hogy megválogassam
a szavaimat, mielőtt csak úgy odavetem őket, félig
megformálva, azzal a nevetséges reménnyel, hogy ezzel
megszerezhetem és megtarthatom az irántam érzett
vonzalmát.
Hét órakor enged haza, egy perccel sem később, egy
megváltoztathatatlan és szívszaggató köszönéssel.
– Jó éjt, Miss Westbrook!
Csakhogy én még nem mehetek haza. Harminc perccel
később a kihalt parkolóban, Prescott Cadillacjének hátsó
ülésén ülök, és nézem, ahogy felhúzza az óvszert,
hetedszer, mióta elkezdődött az iskola.
Meg tudom csinálni. Egészen addig, amíg nem akarja a
seggembe dugni – bár ezt sohasem kísérelte meg –, én ki
fogom bírni. Mindig kibírom.
– Nem szabadna itt lennem. – Benyúl a szoknyám alá.
A testem érzéketlen, de nem eléggé. Érzem, ahogy az
ujjaival lerántja a bugyimat. Érzem a szagát, ahogy az
arcomba lehel.
– Mától szobafogságon vagyok. – Végighúzza az
alsóneműt a lábamon, és leveszi rólam. – Két hónapig.
Számomra ez teljesen érdektelen. Mr. Marceaux
távollétében minden túl csendes, túl élettelen.
– De meg fogom találni a módját, hogy találkozzak
veled! – A hátamra dönt.
Nem tudom még egyszer megtenni. Nem tudom elviselni
a kezeit, a taszigálását, a kéjelgése hangjait. Amit csinál
velem, nem erőszak, mégis úgy érzem, hogy egy
kikényszerített, nemkívánatos, rettegett dolog. Ha azt
mondom neki, hogy ne, akkor ki fogja kényszeríteni.
Talán most távol tudom tartani magamtól, de akkor mi
lesz a számláimmal és a jövőmmel?
Ő szétfeszíti a térdemet, de én újból összehúzom.
– Mit csinálsz? – Felém térdel, és lehúzza a nadrágját a
combján.
A választási lehetőségeim kimenetele teljesen
logikátlan. Ha összezárva tartom a lábaimat, akkor
elveszíthetem a házamat, és olyan repedtsarkú kurva lesz
belőlem, mint anya. Ha hagyom Prescottnak, hogy
csináljon, amit akar, akkor van esélyem valami jobbra.
Mennyire el van fuserálva ez az egész!
A kezeimet nekitámasztom, hogy távol tartsam
magamtól.
– Nem akarom ezt!
Vagyis akarom ezt, de inkább egy nem mohó, nem
szükséget szenvedő, adok-kapok módon. Úgy akarok
ráhangolódni a férfira, ahogy a közönségemet szeretném,
hogy ráhangolódjon a zenémre. Érzelmileg.
Mélyrehatóan. Ösztönösen.
Olyasvalakivel szeretném ezt, aki figyelmes.
Beerőlködik a csípőjével a lábaim közé, és birkózik a
kalimpáló karjaimmal.
– Mi a baj veled?
– Ez! – Nekiütöm az alkaromat a mellkasának. – Te!
Egy rekedt motorhang dübörgése hallatszik a távolból,
egyre hangosabban és közelebb, a testem beleremeg.
Feláll a karomon a szőr, a hátsó ülés sötétjébe
meresztem a tekintetemet, semmit sem látok.
– Ez nem…? – Megragadom Prescott vállait, ahogy fölém
támaszkodik. Megpróbálom lelökni magamról, de
reménytelen. – Ez nem egy GTO?
– Faszom tudja! – Megfogja a farkát, és a lyukam körül
döfköd. – Maradj már nyugton!
A dübörgő autó a közelben jár. Elég közel ahhoz, hogy
megálljon az utcán. Elég közel ahhoz, hogy Prescott
felemelje a fejét, és kinézzen a hátsó ablakon.
 – Basszus! – suttogja. – Van itt valaki!
Jéggé dermednek az ereim. Engem keres? Levegőért
kapkodok, és próbálom eltolni Prescott mozdulatlan
mellkasát.
Nem lehet, hogy így lásson! Nem lehet! Nem lehet!
Rugdosom és taszigálom, megpróbálom kiegyenesíteni a
szoknyámat, de képtelen vagyok Prescottot megmozdítani.
– Menj arrébb! – Ó, istenem, nem tudom összezárni a
lábaimat!
A mögötte lévő ajtó kinyílik, és a hirtelen bevilágító
fényszóró bántja a szememet. Benyúl egy kar, és egy
szempillantás alatt kirángatja Prescottot a kocsiból, aki
hátrarepül, és eltűnik a koromfekete éjszakában.
Fájdalmas röfögése összhangban van az alapjáraton
doromboló GTO-val. Én a szoknyámmal küszködöm,
lehúzom a lábamon, szemeimet tágra nyitva a nyitott
ajtóra szegezem.
Léptek közelednek, bakancs ropogása a kavicson.
Fekete nadrág, mellény, majd egy nyakkendő lóg be az
ajtókeretbe. Lehajol, majd mikor megpillantom az arcát,
csak gyilkos kék szemeket látok.
Moccanni sem tudok, nem kapok levegőt. Ennyi volt.
Akár meg is ölhetne, mert az életemnek itt most vége.
Se Le Moyne. Se Leopold. Se jövő.
Nincs több zene Mr. Marceaux-val.
Egy ujjával az utca irányába mutat, és azt üvölti:
– Takarodjon át a kocsimba!
 22.

EMERIC

Megdöglik a nyomorult.
Hagyom, hogy Ivory összeszedje a holmiját a kocsiból, és
visszarohanok a földön vinnyogó szarházihoz. Őrjöngő
haragom ellenére sikerült az ütéseimet kizárólag Prescott
bordáira mérnem, amikor kirángattam a hátsó ülésről.
De ahogy most bámul rám, és maga köré szorítja a karját,
legszívesebben beverném a mocskos pofáját.
A belvárosi épületek árnyéka elsötétíti az üres parkolót.
A romos háztömbök alig vannak megvilágítva, a gaz és a
szemét csak úgy bűzlik az elhagyatott területen. Dús
levelű vadszőlő kúszik fel az utcai lámpákra és a
málladozó alapzatokra. Holdfény híján ez képez
védelmező burkot.
Prescott ki van terülve, gatyája letolva. Rápillantok a
lekonyult farkán lógó gumira, és elveszítem az
önuralmamat. Olyan emésztő harag önt el, amilyen még
soha. Szorítja a mellkasomat, égeti az izmaimat.
Ez a hely tökéletes helyszín egy gyilkossághoz. Senki
nem látná. Senkit nem érdekelne.
Ráhajolok, és a torkát szorítom.
– Véged van.
A kezemet rángatja, és levegőért kapkod.
– N-ne-nem csak én. Ez a csaj egy kurva… mindenki me-
me-megdugja.
Őrült düh fojtogat, elködösül a tekintetem, elborul az
elmém. Ösztönből cselekszem, hátralépek, aztán lecsapok,
és ököllel vágok a mellkasára.
– Soha többet – gyomorszájon vágom – nem érsz hozzá! –
Újabb ütés a bordájára. – Soha!
Aztán támadok. Prescott kiabál, megfájdul a kezem,
zihálok, aztán minden elhomályosul, és nekiesem teljes
erőből. Karjaival próbálja védeni magát, de csak
csépelem, szanaszét verem a felsőtestét.
– Mr. Marceaux! – Ivory felkiált mögöttem.
Belül forrongok az ellenszegülése miatt.
– Befelé az istenverte kocsiba!
Prescott megpróbál elgurulni, visszarántom, és a
mellkasát ütlegelem.
– Mr. Marceaux, hagyja abba! – kiált Ivory, most már
közelebb, centikre tőlem.
Mint aki megőrült, se látok, se hallok, csak vérre,
bosszúra, törött csontokra gondolok. Minden
ökölcsapással egyre kevésbé hallom Ivory kétségbeesett
könyörgését, kiáltásait… amíg egészen közelről a fülembe
nem suttog.
– Emeric.
Ütés közben lefagyok, lángol a vérem, hogy befejezzem.
Mögém hajol, átfonja a vállamat a karjaival, melle a
hátamhoz ér, ujjai az ingemet szorongatják. Arca az
enyémhez simul, úgy suttog.
– Nem csak az állásába kerülhet ez. Börtönbe is
kerülhet. Nem ér annyit.
Elkapom a kezét, és ziháló mellkasomra szorítom.
– De te érsz annyit. Te igen.
Nyüszítve megszorítja az ujjaimat.
– Sajnálom. Sosem akartam… – megpróbál elhúzni. –
Kérem. Vigyen haza.
Kérem. Te jó ég, micsoda szavak Ivory szájából!
Talpra ugrom, és fellököm a lendületemmel. Megfogom
a karját, hogy fel ne boruljon, és a kocsim felé intek.
– Nem szólok még egyszer!
Üveges, tágra nyílt szemmel átveti a vállán a táskáját, és
a GTO-hoz vánszorog.
Öklendezés hangja hallatszik. Prescottra nézek. A
nadrágját felhúzta, és most négykézláb állva rókázik a
gazok közt, közben mintha sírna.
Megvárom, hogy befejezze. Mélyeket lélegzem, és
nyugalmat erőltetek magamra. Nem vagyok gyilkos. A
francba is, mielőtt Ivoryt megismertem, tesztoszterontól
hajtott kamaszkorom óta nem verekedtem.
 Rápillantok, látom megtört tartását és rettegő
arckifejezését, ahogy beül a kocsimba. Megdagadt
kezemre koncentrálok, döbbenten látom, hogy remeg. Ez
a lány mániákus gyilkos ösztönöket hozott ki belőlem.
Megfizet majd, amiért a testébe fogadta ezt a seggfejet.
De ami azt illeti, Prescott a következő hetekben tele lesz
zúzódásokkal, és ez az én felelősségem.
– Keljen fel! – Megragadom a haját, örömmel tölt el
sikoltozása, ahogy a Cadillac felé vonszolom, és a
vezetőülésre lököm.
Sovány karja remeg, arca sápadt és könnyes, ahogy
meredten bámul maga elé. A látható testfelületén
nincsenek duzzanatok, sem vér. Ha nem lenne ilyen
gyászos az ábrázata, és koszos a ruhája, senki sem tudná,
hogy épp most vertem szarrá.
Az ajtóra könyökölve behajolok.
– Nézzen rám!
Összerezzen, és a feje elé kapja a kezét.
– Ne üssön meg.
Ökölbe szorul a kezem, érezni akarom, ahogy a teste
megadja magát dühöm erejének, de most eltemetem a
késztetést. Elteszem későbbre. Ivorynak.
Amikor Prescott látja, hogy nem fogom megütni, de el
sem indulok, végre rám emeli véreres szemét.
– Két választása van – mondom lassan, kimérten. – Egy:
senkinek nem mondja el, ami itt történt. Egy szót sem
arról, amit Miss Westbrookkal csinált. A zúzódásokat sem
mutatja meg senkinek, és akkor nincs több büntetés,
amiért szexuális szolgáltatást vásárolt.
Prescott szeme fájdalmasan, haragosan összeszűkült.
Viszonzom a dühös pillantást, és megremeg.
– Kettő: sántikáljon csak, mint valami kis nyámnyila
pöcs. Mesélje el az igazgató asszonynak, hogyan szerezte a
sérüléseit, és búcsút inthet a Leopoldnak. Nem számít,
mennyi protekcióm van, nincs a világon olyan
konzervatórium, ahová felvesznek olyan jelöltet, aki ellen
eljárás folyik szexuális szolgáltatás vásárlása miatt.
Kimered a szeme.
– De csak tizenhét éves vagyok!
– Elég idős ahhoz, hogy felnőttként emeljenek maga
ellen vádat, de elég fiatal ahhoz, hogy a börtönben híre
menjen üde szépségének.
– Istenem, ilyen nincs, ez nem történhet meg velem. –
Maga köré fonja a karját, és könyörögve néz rám. – Ugye
nem mondja el anyámnak?
Össze kellett volna törnöm ezt az alakot. Vérébe fagyva
itthagyni, hogy a keselyűk falják fel. – Kettőnk közt
marad. Tartsa a száját, tartsa magát távol Miss
Westbrooktól… és ez alatt azt értem, hogy még csak
gondolni se merjen rá. Ne beszéljen vele, rá se nézzen.
Felejtse el, a kurva életbe. Ha így tesz, az igazgató asszony
nem fog értesülni az esetről.
– Oké. – Megragadja a kormányt, bólint, és nyel egyet. –
Megteszem.
Nem vagyok meggyőzve. Ha csak feleannyira van úgy
oda Ivoryért, mint én, akkor nem fog tudni távol maradni
tőle. De egyelőre a legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy
halálra rémítettem.
Bevágom az ajtót, és a GTO-hoz sietek.
Vajon Ivory élvezte Prescott-tal a dugást? Utálni fog,
amiért szétválasztottam őket?
Biztos nem. Azt mondta rá, olyan, mint egy véres
tampon.
És a többi fiú? A többi kliens?
A lelkem mélyén tudom, hogy nem akart itt lenni. Nem
is értette, mi az a szexuális vágy, amíg nem találkozott
velem. De a büszkeségem romokban hever, hogy mással
találtam. Istenem, én ránézni is képtelen vagyok más
nőre, ő meg itt… ezzel a senkiházival volt.
Féltékenység marcangol, alig kapok levegőt.
Meggyorsítom a lépteimet.
Hozzám kellett volna jönnie, szólnia kellett volna,
segítséget kellett volna kérnie tőlem. Ehelyett ezt
választotta. Őt.
Lelki szemeim előtt megjelenik a hátsó ülés, kínoz a
gondolat, ahogy Ivory széttárja a lábát, ott van Prescott
pucér segge, a gumi…
Lábam megfeszül, hogy megforduljak, a kezem ökölbe
szorul, hogy addig markoljam Prescott torkát, amíg
kiszorítom belőle a szuszt. De továbbmegyek, csak Ivoryra
koncentrálok, arra, amit tenni készülök.
Minden szenvedélyem közül a legfelszabadítóbb, ha egy
nőt fegyelmezhetek. Ez a legizgatóbb. Ezért dolgozom,
ezért dugok, ezért élek. Menni fog úgy is, hogy nem teszem
tönkre a lányt. Ha uralkodom magamon, akkor meg
tudok benne nyitni valamit, amiről nem is tudja, hogy
létezik. Fájdalom és gyönyör. Félelem és vágy. Adni és
kapni. Amikor megérti, hogyan működik ez, meg fog
változni, és örökre kötődni fog hozzám.
Elmém racionális része azt követeli, hogy vigyem haza,
mondjak fel, és vessek véget ennek a veszélyes
vonzalomnak. De már elértem azt a pontot, ahonnan
nincs visszaút.
Itt már nem arról van szó, hogy megtörténik-e, és nem
arról, hogy mikor.
Ma éjjel meghajol a kiszabott büntetés előtt, remegni
fog az érintésemért, és én mindent kockára teszek, csak
hogy megmutassam neki, mit jelent a számomra.
 23.

EMERIC

A GTO-ban tapintható a feszültség, és ugyanúgy elnyom,

összezavar, mint a dühöm. Örülök, hogy Ivory csendben
van, s gondolatainak titokzatossága egyre jobban felhúz,
ahogy végighaladunk az utcákon.
– A házunk… – Rám emeli a szemét. – Nem hazafelé
visz?
Megállok a pirosnál, és felé fordulok.
– Észrevenné valaki, ha nem mennél ma éjjel haza?
Anyád? Vagy a bátyád?
Eddig is sötét volt a szeme, de most éjfekete, mint valami
rémálom. Még a szembe jövő reflektorok fénye mellett is
hívogat és elrémít.
Lesüti a szemét, megrázza a fejét, a hangja lágy, remegő
pianissimo.
 – Mit fog tenni velem?
A legrosszabbra gondol. Hallom akadozó légzésében, és
ez dühít. De nem hibáztathatom. Látta, mit műveltem
Prescott-tal, és ahogy én bizonyosan érzem a félelmét, ő is
érzi, hogy feloldozásra van szükségem.
Felé nyúlok, és megfogom az ölébe ejtett kezét.
– Jól figyelj, Ivory. – Megszorítom remegő ujjait. – Soha
nem ütnélek meg haraggal. Amikor elnáspángollak,
imádni és utálni fogod egyszerre. Mondd, hogy érted.
Elakad a lélegzete, a hangjában szinte sírás sejlik.
– Nem bánt haraggal. – Megérinti felsebzett öklömet. –
Hogy talált meg?
– Sebastian Roth örömmel elárulta, hol van a barátja
kedvenc parkolóhelye. – Elszorul a torkom a dühtől, és
nem tudom visszafogni magam. – Vele is dugsz, és
Prescott-tal is? És még hány másikkal?
Megpróbálja elhúzni a kezét, de szorosan fogom. Ujjai
elernyednek, az enyémek pedig remegnek az adrenalin
utóhatásától.
Talán jobb is, hogy nem felel, amíg vezetek.
Robbanásveszélyes vagyok, és lehet, hogy elrántanám a
kormányt, letaszítva a kocsit a hídról.
Lasalle Street, tizenöt háztömb, két kanyar, egy
biztonsági kapu, és már itt is vagyok a kocsibeállómnál, és
életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni.
Egy utcai gázlámpa megvilágítja a kocsi belsejét, de
hátul parkolunk, hatalmas tölgyek vesznek körül, és
elrejtenek az utca felől.
 Amikor felé fordulok, látom, hogy nem bámulja
irigykedve hatalmas birtokomat. Nem nézi elnyílt
ajkakkal a millió dolláros díszkertet. Engem néz. Mintha
semmi nem létezne a világon, csak én. Mintha fontosabb
lennék, mint a vagyon, ami körülveszi.
Tehetetlenül zuhanok a tekintetébe, elveszek a félelem
és elhanyagoltság tragédiájában. De valami fény csillan a
sötét mélységben. Ahogy közelebb hajol, és kutat, a szívem
megdobban a felismeréstől. Az az apró fény a szemében:
bizalom.
És akkor meghallom.
A lélegzetünk tempóját. A szívünk ritmusát. A rezgést a
levegőben.
A lenyűgöző melódia keresztüláramlik rajtam, olyan
érzéseket idéz, melyek eddig ismeretlenek voltak, olyan
dallamot ír, amit még sosem hallottam.
Hipnotikus, sötét dallamunkat. Ez sokkal több, mint
büntetés, vagy tiltott gyönyör.
Ivory sosem lesz ballépés számomra.
– Most akkor mi… – félrehajtja a fejét, és az arcomat
fürkészi. – Egész éjjel ezt a rezgést fogjuk figyelni? Nekem
jó úgy is, de az, hogy nem tudom, mi következik, kicsit…
megrémít.
Végigsimítom az arcát és az alsó ajkát.
– Mondd, hogy bízol bennem.
A szája sarkát rágcsálja.
– Minden okom megvan rá, hogy ne tegyem.
Leengedem a kezem, de elkapja, és visszasimítja az
arcára.
– De minden okom megvan arra is, hogy tegyem. –
Arcához szorítja összekulcsolt kezünket. – Köszönöm,
hogy… megtalált. – Ujjai végigsimítják a vágásokat az
öklömön, és könnybe lábad a szeme. – Hogy megvéd.
Istenem, ez a lány… Ő a zeném, az életem, a mindenem.
Odahajolok, összeér a szánk.
– Most bejössz velem. – Beletúrok sűrű hajába. – És
elmondasz mindent, amit csak tudni akarok. – Erősebben
fogom a haját, és hátrahúzom a fejét. – És utána
letesztelem a bizalmadat. Mondd, hogy igen.
A szeme megvillan. Sebezhető és kétségbeesett. Aztán
pislog, felsóhajt, és elsimul a karomban.
– Igen, Mr. Marceaux.
 24.

IVORY

Követem Mr. Marceaux-t hatalmas kúriájának széles,

visszhangos folyosóin. A kérdésekre gondolok, amikre
majd válaszolnom kell, és a büntetésre, ami
elkerülhetetlen. Minden lépésnél megremeg a térdem.
A hátamra teszi a kezét, és kísér. Furcsa, de a keze
remegéséből erőt merítek. Mert talán ő is ugyanannyira
ki van akadva, mint én.
Remeg a keze, amióta beszállt a GTO-ba, és idefelé végig
összevissza akadozott a lélegzete. Jól ismerem a férfiak
vágyának jeleit, de ez most valahogy más. Biztonságosabb.
Talán, mert ő nem támad rám, mint a többiek, akikkel
dolgom volt. Vagy mert a keze a hátamon vezet, nem
erőszakoskodik.
Átvágunk egy nappalin, ami tele van elegáns
bőrbútorokkal, egy kandallós szobán, ahol további
kanapék sorakoznak, és egy hatalmas konyhán, amiben
rozsdamentes acél csillog. A ház kívülről borongós,
Viktória-korabeli gót stílusú, kő és tornyok mindenütt, de
belül meleg és világos, és olyan luxust tükröz, amit
szerintem nehéz egy tanári fizetésből kihozni.
Kovácsoltvas csillárok, hosszú, nehéz függönyök, csillogó
faparketta, fekete damaszttapéta, nagyon régimódi,
ugyanakkor modern is. Hűen visszaadja a személyiségét.
Olyan nemes öreg léleknek tűnik, mármint abban, hogy
odavan a tudásért és az igazságért… ezek sokkal jobban
érdeklik, mint a legújabb pletyka vagy egy menő autó. De
két hónapnyi oktatás után megtanultam értékelni az élet
mulandóságát, a futó trendeket, azt, ahogy az emberek és
a zene az idők során változnak.
Rengeteg szobán megyünk át, aztán egy csigalépcső jön,
ami körbemegy a hallon, majd újabb folyosólabirintus.
Azt sem tudom, hol vagyok. Miért kell egy egyedülálló
férfinak ekkora ház?
Nem érdekel, mennyi pénze van, vagy hogy milyen a
háttere. Jobban érdekel ő maga, hogy mit tervezett, hogy
hová visz.
– Mr. Marceaux…?
– Hívj Emericnek. – Megáll, megfordít, hogy a szemembe
nézzen, és végigsimítja az arcomat a hüvelykujjával. –
Akkor magázódunk, amikor az iskolában vagyunk.
Érintésétől végigbizsergek, és hevesebben ver a szívem.
– Ha most nem a tanárom… vagy, akkor mi… vagy?
 Órája a fülem mellett ketyeg, ahogy a hajamba túr, és a
kezébe fogja az arcomat.
– Azt hiszem, még nem vagy kész arra, hogy elmondjam.
Talán nem, de ha nem is mondja, érezteti. Viharos kék
szemébe nézek, és a falikarok, a boltíves ajtók és a hall
sötét fabútorzata eltűnik. Halálosan komoly az arca,
mintha azt mondaná, meg akarlak dugni, de annyi
minden mást is mond.
Fenekestül felforgat a tekintete, elborít valami áttetsző,
fátyolszerű boldogság és zavarodottság. Nem is próbálja
palástolni az éhséget a tekintetében, de nem tesz
semmiféle lépést. Mintha csak engedné, hogy haladjon, de
uralja is. Mintha élvezné az érzést, de anélkül, hogy
ellenem fordítaná.
Egész éjjel állnék és bámulnám tökéletes vonásait, az
árnyalatnyi borostát határozott állán, és a forróságot a
szemében. Ujjaim bizseregnek, hogy újra
megsimogathassák a haját. De most lágyan, nem úgy,
ahogy ő túr a fekete fürtjeibe, amikor dühös.
Annyira… vonzó. Túl jóképű ahhoz, hogy tanár legyen.
De legjobban az önuralma vonz. Ami fura, mert Prescott-
tal egyáltalán nem uralkodott magán. Vagy talán mégis?
Elvégre Prescott életben maradt.
Ami viszont engem illet, szigorú arca és akadozó
lélegzete elárulja, hogy uralkodik magán. Kíván, de nem
tesz lépéseket. És ez csak még inkább vonz hozzá.
Megfogom felgyűrt ingujját, és végigsimítom az alkarját.
– Bekötözhetem a kezedet?
 – Később. – Egy kicsit közelebb hajol.
– Nem értem, Mr. Mar… Emeric. Először náspángolás,
aztán öt hétig semmi, aztán verekedés, aztán… – habozva
megérintem meleg, szabályos vonású arcát. – Aztán így
nézel rám.
– Valami történt mostanában – mosolyog rám. – Úgy tíz
perccel ezelőtt. – A kezem fölé hajol, és ajkát a csuklómhoz
érinti. – Megvilágosodtam.
A kocsiban? Felgyorsul a szívverésem.
– Hogyhogy?
– Rájöttem, hogy áltatom magam, mióta… – Egy
pillanatra az ajkamra néz, majd a szemembe. – Egy ideje
már.
– Mivel kapcsolatban?
Közelebb lép, végigsimítja a hajamat, és arcomat a
mellkasához húzza.
– Még ne nevezzük meg.
Önkéntelenül az jut eszembe, hogy szerelem, és hogy
ölelés. Ösztönösen átölelem. Kezembe fogom
gyapjúmellényét, és lassan, nagyon lassan ellazulok,
ahogy átölelem. Végigsimítja a hátamat, és a fejem
búbjától a kislábujjamig megbizsergek. Szorosabban tart,
és minden egyes sejtem egészen élesen figyel minden
porcikájára.
Magas termete, teste keménysége félelmetes és
ugyanakkor védelmező is, mozdíthatatlan és meleg,
különös, és valahogy csodálatosan közeli.
Apám is mindig megölelt, és szívszorítóan hiányzik a
szeretete. Stogie is szeret, de ő nem ölelget, hanem
amolyan védelmező nagybácsi mellettem. De ennyi a
tapasztalatom a szeretettel, semmi több.
Rettenetesen könnyelmű dolog Emerickel felfedezni ezt.
Ő túl lobbanékony, kiszámíthatatlan, és őrületesen
intenzív. Talán amit egyik nap ad, azt másnap
visszaveszi? Talán gúnyol majd, és kényszerít, hogy
könyörögjek, és visszaél vele?
De akkor is, egy kicsi is jobb a semminél.
De Emeric a tanárom. És külön megmondta, hogy nem
szerethetek bele. És hogy egy másik nőt szeret.
Akkor mit érez irántam? A gyomromat összeszorítja a
féltékenység és az aggodalom, de nem fáj annyira, mert
magához ölel, és az ajka a fejem búbjához ér.
Bármi is ez… ez a dolog, ami miatt áltatta magát…
hevesebben dobog tőle a szíve. Vagy talán az ölelés miatt
dübörög a fülembe. Talán mindegy is.
Félrehajtom a fejem, és felnézek rá.
– Félsz?
Elenged, hátralép, és a kezét figyeli, ahogy lesimítja a
fekete-fehér csíkos nyakkendőjét.
Összeszorítom a fogamat. A fenébe, azt akarom, hogy
élje meg az érzéseit, ne nyomja el őket, ne söpörje őket a
szőnyeg alá. Kinyitom a számat, hogy ezt ki is mondjam,
de rabul ejt a szeme, és elfelejtek még levegőt venni is.
Ez a pillanat… Istenem, mintha most dőlne el az életem.
Átfogja a nyakamat, és olyan őrületes csókot ad, hogy
mindenem lángra lobban. A másodpercek mintha órák
lennének. Ajka cirógatásától a térdem is remeg. Amint
megérzem a nyelvét, olyan, mintha áramütés ért volna.
Halk nyögése az ajkamon rezeg, és forró lüktetést érzek a
lábam közt. A válasza pedig…
– Igen – megfogja a nyakamat, birtoklón, szorosan, és
reszkető csókokkal borít a fülemig, ahogy belesuttog:
– Félek.
Ujjaim a hajába gabalyodnak, és visszahúzom ajkát a
számhoz.
– Mitől?
– Attól, hogy kiderül. – Megfordul velem, a hátamat a
falhoz nyomja, és ajkamat őrjítően nyalogatva suttog. –
Hogy lecsuknak miatta.
Vitázni akarok, de elment a hangom, nem kapok
levegőt, csak bűnös ajkait érzem, és erős mellkasát, ahogy
nekem támaszkodik.
Oldalra hajtja a fejét, nyelvünk összegabalyodik,
mélyebben, gyorsabban, és én csak lebegek a köztünk
feszülő forró áramlaton. A bugyim átnedvesedett, a
testem lázban ég. Pamutblúzom és melltartóm elasztikus
pántja szorít, legszívesebben levenném.
– Félek, hogy fájdalmat okozok neked. – A másik oldalra
hajtja a fejét, új szögben, és úgy falja a számat, mintha
sosem tudna velem jóllakni. – De nem állok le, Ivory. –
Újabb éhes csók. – Az enyém vagy.
A szívem elszorul az összetartozás érzésétől. Olyan
hatalmas érzés, úgy eltölt, és túl szép, hogy igaz legyen.
Nem tudom, bízhatok-e benne. Tétovázom, és Emeric
forrósága, ereje eltűnik. A falnak szédülve állok.
Megragadja a csuklómat, és magával vonszol a hallban,
előretol maga elé. Remegnek a lépteim, de ő jön
mögöttem, erős ujjai a derekamról a csípőmre, majd a
combomra siklanak.
Ajka végigfut a vállamon, a nyakamat harapdálja.
Megáll a fülemnél, és rekedten suttog.
– Az utolsó szoba jobbra.
Zihálva mély levegőt veszek, és előremegyek. Pár
lépéssel mögöttem marad, és önkéntelenül hátranézek,
hogy forró tekintetébe fúródjon a szemem. Az ajtóhoz
érve megfordulok és behátrálok, minden figyelmemet
lekötik a megnevezhetetlen érzések, amiket szilaj arcán
látok.
Aggódnom kellene. Sőt, kurvára rettegnem. De Emeric
nem Lorenzo vagy Prescott vagy a számtalan másik, akik
miatt legszívesebben meghalnék. Emeric mellett annyira
életre keltem ma este, mint tizenhét évem alatt még soha.
A szemem sarkából látok egy ágyat, pár bútort, szürke
és fekete árnyalatokat. A hálószobája lenne? Nem nézek
körül, le nem veszem a szememet a férfiról, aki a
karrierjét, a szabadságát teszi kockára, hogy velem
legyen.
Közelebb lép, letaglóz a jelenléte, hátrálok, lassan,
kifulladva, egyre beljebb a szobába. Most akkor felteszi a
kérdéseit? Az igazság vajon elborzasztja majd? Meggyűlöl
érte? Nagyon kevés emberrel találkoztam, aki hisz nekem.
Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy ez a védelmező
arckifejezés eltűnik Emeric tekintetéből.
Átfogja a derekamat, magához húz, hangja mély és
rekedt.
– Elképzelni sem tudod, hogy ez velem mit tesz.
– Micsoda?
– Ahogy bámulsz rám, mintha többet érnék neked, mint
– körülnéz – egy nagy, puccos ház.
Mélyen elpirulok. Mit akar mondani? Hogy azért, mert
szegény vagyok, most el kellene ájulnom, és a tárgyait
bámulnom? Ő fontosabb nekem, mint a világ minden
pénze. De talán ez nincs rendjén. Talán azt gondolja,
ábrándos kislány vagyok.
Összehúzom a szememet.
– Itt minden tele van stukkóval… Mindenhol. A nappali
mennyezetén a kagylós minta, a falakon a négyszögek, a
hallban végig a díszléc. Talán leszedhetném és
eladhatnám, amíg te…
– Szemtelen fruska.
Gyönyörű arcára mosoly ül ki. Hátrébb tol, és a
matracra ültet.
Otthagy, és a komódhoz lép. Kiüríti a zsebét, engem
pedig arcul csap a valóság. Mr. Marceaux hálószobájában
vagyok. Az ágyán ülök. Nézem, ahogy a saját
magánterületén a saját magánügyeit végzi, és az iskolából
ezt senki más nem látja.
Emeric háttal áll nekem, és egy fatálba helyezi a
kulcsait meg a pénztárcáját, aztán a telefonját és felhúzós
óráját is. Mellényét egy bőrkárpitos szék támlájára
akasztja. Aztán a nyakkendőjét is.
Amikor az övére téved a keze, elakad a lélegzetem.
Megfordul, rám néz, és lassan kicsatolja.
– Ideje szembenézni a kérdésekkel, amiket eddig
kerültünk.
Elszorul a gyomrom, és hirtelen elszédülök.
Kihúzza az övet, feltekeri, kihúzza magát, megfeszül
rajta a fehér ing, tekintete megkeményedik.
– Ha kihagysz valamit, az ugyanolyan, mintha
hazudnál.
A picsába! Lehunyom a szememet. Ó, a kurva életbe.
– Ivory.
Kinyitom a szemem, látom, ahogy merőn néz rám. Hát
persze. Mindig figyel. Mindig túl sokat lát. Az ajkamba
harapok. Ennek nem lesz jó vége.
– Lehet, hogy megint elveszítem a türelmemet. – A
cipőjére pillant és magában elmosolyodik. – Mivel úgy
tűnik, elpárolog melletted az önuralmam. – Hosszú pillái
alól felnéz rám. – Gondolj vissza, mit mondtam erről.
Felvonom a szemöldökömet, és elgondolkozom.
– Hogy sosem ütsz meg nőt haraggal?
– Jó kislány.
Sóhajtva iszom a szavait.
Elém térdel, mellkasa összezárt térdemhez nyomódik,
keze a csípőmön.
– Tudom, hogy szükséged van a pénzre.
Kikövetkeztettem, hogy Sebastian és Prescott fizet neked.
– Szemében harag villan. – Mondd el, mikor és hogyan
kezdődött ez.
Meg akarom simogatni az arcát, de hirtelen túl élesnek,
érinthetetlennek tűnik. A tenyeremet inkább a karja
meleg bőrére teszem, ahol a combomon pihen.
– Elmondom. Ígérem. De mi lesz a tanulmányaimmal, a
Leo…
– A Leopoldnak itt nincs jelentősége. Ez most nem tanár-
diák beszélgetés. – Megmozdul, megfogja a szoknyám
szélét, és felhúzza. Fedetlenül marad a combom, a
szoknya a bugyimig felcsúszik.
Összeszorítva tartom a térdem, de nem tiltakozom.
– Csak mi ketten, Ivory. – Ujjai a szoknya gyűrődései alá
siklanak, végig a combom felső hajlatán. – Csak egy férfi
és egy nő, akik intim, őszinte pillanatokat osztanak meg
egymással.
Amit mond, az majdnem olyan csodálatos, mint az,
ahogy hozzám ér. Csend száll közénk, időtlen, súlytalan
csend. A simogatása végre megnyugtat, és beszélni
kezdek.
– Az első évemben kétségbeesetten szerettem volna
barátokat szerezni, beilleszkedni, ezért felajánlottam pár
gyereknek, hogy segítek a leckéjükben. – Izzad a
tenyerem, összeszorított, csupasz combomra simítom. –
Csak a fiúk kérték a segítségemet. Prescott és a barátai.
Valamikor az első év során az, hogy segítettem a leckében,
átment abba, hogy én csináltam meg helyettük.
– És amit az autóban láttam?
– Hozzám nyúltak, megcsókoltak, elvettek olyasmit, amit
nem akartam adni.
Emeric feláll, a hajába túr, és a szemében viharos
szimfónia dúl kavarogva.
– Szóval elvettek dolgokat… – Leengedi a kezét, és
oldalához szorítja az öklét. – Magyarázd meg.
Elmondtam, hogy megfenyegettem őket, hogy nem
segítek tovább, és ők pénzt ajánlottak, ha mégis folytatom.
Nekem pedig nagy szükségem volt erre, ha meg akartam
tartani a házat. Mire oda jutok, hogy hogyan került sor a
többire a lecke mellett, Emeric már haragosan járkál fel-
alá a szobában.
Ha ki kell engednie a gőzt, van rá bőven hely. Ez a
legnagyobb hálószoba, amit életemben láttam, és a
padlón semmi nincs, ami útban lenne. Ahhoz képest, hogy
férfi, igazán rend van itt.
És ahhoz képest, hogy egy lány vagyok, egy megvadult
oroszlán ketrecébe zárva, igazán nyugodt vagyok. Szinte
felszabadult.
Felszabadító végre beszélni ezekről a dolgokról, és ő úgy
hallgat, mintha átélné, mintha érezné. Igen, haragos, de
nem rám dühös. Hanem értem haragszik, mert törődik
velem.
Elém áll, arca ugyanolyan vörös, mint feldagadt keze.
– Nemet mondtál nekik?
Lesütöm a szemem, Emeric Doc Martens cipőjét
bámulom, úgy bólintok.
– Egy ideig igen.
– Magyarázd meg, mi az, hogy egy ideig.
 – Pár évig.
– Megerőszakoltak. Éveken át. – Fagyos hangja üvöltésig
erősödik. – Nézz rám!
Felpillantok. Arcán olyan iszonyat ül, hogy a szívem
majd kiugrik.
Hogy magyarázhatnám el ezeket a kínos dolgokat,
amikor magam sem vagyok biztos semmiben?
– Nem tudom.
– Olyan itt nincs, hogy nem tudom, Ivory. – A nyakára
szorítja a kezét, és körbejár, újra meg újra. – Vagy
akartad, vagy nem. Melyik volt?
– Néha a körülmények kényszerítenek. Néha lefognak.
Néha egyszerűen hagyom.
– Csak hagyod – visszhangozza. – Nem igaz!
Ordítására összerándulok. Megpördül, ököllel a falba
vág, én pedig rémülten felnyögök.
Leugrom az ágyról, lesimítom a szoknyámat, és
óvatosan a háta mögé lépek.
– Emeric.
Ismét lyukat üt a falba, aztán megint, karja megfeszül
az ütésektől, por és törmelék száll kürölötte.
– Emeric, elég!
Zihálva a falnak támasztja a karját, ráhajtja a fejét, és
féloldalra fordulva rám néz.
– Melyik kis faszfej vette el a szüzességedet?
– Nem Le Moyne-i diák volt. – Közelebb lépek, elér, ha
akar. – Akkor már… – Használtak. Elhasználtak.
Felém nyújtja a kezét, magához ránt, a fal és ziháló
mellkasa közé szorít.
Keze ragad a vértől és a portól. Gyengéden
megsimogatja az arcomat.
– Van még más is, amit nem mondtál el nekem.
Más férfiak, akik elvesznek valamit tőlem. Még több,
amit el kell mondanom. Mindent el fogok mondani neki,
mert nem taszított el, mert egyszer sem nézett rám
undorodva.
Homlokát az enyémhez szorítja, keze az arcomon pihen,
halkan beszél:
– Legszívesebben megostoroználak, amiért fogalmad
sem volt, hogy mi az a nemi erőszak.
De már tanulom a különbséget, és azt is, hogy kiben
bízhatok, és mikor kérjek segítséget. Mindig azt hittem, a
legbiztonságosabb hely, ahová elvonulhatok, a saját
gondolatvilágom a fejemben, mert ott senki sem bánthat.
De itt, egy szétvert fal és egy haragos férfi közt, aki a falat
szétverte, most olyan biztonságban érzem magam, mint
még soha sehol.
Arcomhoz simítom a kezét, és szenvedélyes pillantását
nézem.
– Bízom benned.
Minden förtelmes titkom utolért végre. De életemben
először, most nem egyedül kell szembenéznem velük.
 25.

EMERIC

Az önuralmam még viccnek is rossz, agyam higgadt része

elillan, ahogy arra gondolok, hogy Ivory egyedül volt,
hogy bántották, hogy sarokba szorították. Remeg a kezem,
ahogy a mániákus brutalitás szélére sodródom, és úgy
sajog a fejem, hogy azt csak vérontás gyógyíthatná.
Tudtam, hogy szexuális bántalmazás állt a háttérben,
de valahogy azt hittem, ez a múltban történt, és egyetlen
rettenetes alkalom volt Ivory életében. Sosem számítottam
éveken át tartó erőszakra.
Hány faszfejet kell halomra gyilkolnom? És amíg
végigküzdöm magam a rémálmain, hogy állítom meg
magam, hogy ne váljak a legrosszabbá mind közül?
Ahogy Ivory a szexről gondolkodik, az nyilván teljesen
kifordult. Hogy fog reagálni velem a szexre? Talán lefagy?
Talán túl sokat követelek tőle túl gyorsan? Mi a faszt
csináljak, már ha egyáltalán bármit, a kapcsolatunk
ügyében?
A szívem hangosabban, gyorsabban ver, izmaim
megfeszülnek, ahogy gondolkodom.
– Hé! – Ivory még mindig az arcához szorítja sérült
kezemet. – Megint kezdesz befeszülni.
Azt hiszem, ez a lány őrültebb, mint én. Nem retten meg,
nem próbál elhúzódni tőlem. Ehelyett édesen mosolyog
rám, és nagy barna szemében bizalom csillog.
Igen, hazahoztam, hogy biztonságban legyen, de
fogalma sincs, milyen közel állok a robbanáshoz. Az egész
testem remeg, hogy feldönthessem és megdughassam, de
úgy, hogy semmi másra ne emlékezzen, csak rám. És ez
tönkretenné.
Hátralépek, és remegő kézzel az ágyra mutatok.
– Ülj le.
Lesimítja a szoknyáját, és engedelmeskedik.
Aggodalmasan pillant az éjjeliszekrényen az összetekert
övre.
A tenyerem forró és fájdalmas, a karom megfeszül,
lendíteni akarom a szíjat. Nem igazán dühből, inkább
azért, hogy ezt a sok szarságot magunk mögött tudjam, és
az éjszaka további részében orgazmusig
náspángolhassam.
De nem mehetek neki egy övvel a kezemben. Azzal
tönkrevágnám a bizalmát. Meg kell tanítanom neki, hogy
van jó, sokatmondó fájdalom, ami nem olyan, mint amit
eddig tapasztalt. Önként vállalt fájdalom.
Ehhez össze kell szednem magamat.
Nyugodtan lélegezve figyelem, csodálom a szépségét,
tökéletes, fitos orrát, aranyló bőrét, sötét, csillogó haját. De
ami megnyugtat, az a merész tekintete, az erő a
mosolyában, és kisugárzásának hatalma. Lehetetlen nem
vonzódni hozzá, kecsessége és kitartása egyszerűen igéző.
Ahogy bámulom, hirtelen egészen világosan értem,
hogy Ivorynak nincs szüksége rá, hogy lemészároljam a
múltját. Már túlélte, és amin keresztülment, az erősebbé
tette, mint bárkit, akit ismerek.
De arra szüksége van, hogy meghallgassam, hogy
támogassam anélkül, hogy elveszteném a fejemet, és főleg,
hogy megvédjem a további veszélyektől.
A fejfájásom enyhül, pulzusom lelassul, és mellé ülök az
ágy szélére, lábam a padlón nyugszik a lába mellett.
Áthajolok az ölén, és megfogom a bokáját. Az első naptól
fogva utálom a szakadt cipőjét. Azóta, hogy ráadtam. Nem
méltó hozzá, és az, hogy hetek óta látom, ahogy ilyen
holmiban jár, heves késztetést ébreszt bennem, hogy az
utolsó filléremet is nekiadjam.
Lehúzom a kis fekete balerinacipőjét, és hagyom, hogy a
padlóra essen. Ó, ha tudná, hány pár új cipőt vettem már
neki, hetes méretben, ami pont jó rá. Mögöttem az egész
gardrób tele van, nemcsak cipőkkel, hanem ruhákkal,
táskákkal, és… Jézusom, még saját magam számára is
pszichopatának tűnök.
Nem is szeretek vásárolni. Sőt, kibaszottul utálom. De az
elmúlt öt hétben ez volt a legfinomabb módja, hogy
kezdjek valamit a mániákus érdeklődéssel, amit felkeltett
bennem.
Az ölembe vonom, feljebb csúszom a matracon, és az ágy
támlájának dőlök.
Átkarolom törékeny testét, és a hátát simogatom.
– Mesélj az első tapasztalatodról. Hány éves voltál?
A vállamra hajtja a fejét, és tétovázva megszólal.
– Előbb te.
Felháborodva rá akarok kiabálni, hogy Válaszolj!, de
lenyelem, és arra gondolok, hogy az őszinteség
mindkettőnk részéről elvárás.
Megcsókolom a homlokát.
– Tizenhat. Ő is annyi volt. Nyári szerelem. Olyan… –
Édes. Ciki. Jellegtelen. – eseménytelen. Aztán nemsokára
szakítottunk.
Fészkelődik, álla az ingem gombjához ér.
– Az vajon őrültség, hogy el akarom kapni, és ki akarom
kaparni a szemét, amiért ő lehetett neked az az
eseménytelen első?
Felnevetek, és kinyújtóztatom az ölében a feldagadt
kezemet.
– Ha őrültség, akkor nekem a zárt osztályon a helyem. –
Amiért határtalanul, megszállottan, elvetemülten
védelmezni akarom ezt a lányt.
Halkan nevetgél, és ujjai kis köröket rajzolnak sebekkel
borított öklömre.
– Meg akarom mosni a kezedet.
 – Amikor befejeztük.
Oldalvást ül az ölemben, a mellkasomhoz bújik, egyik
karjával átöleli a hátamat, arcát a nyakamhoz fúrja,
mintha közel akarna tartani magához.
Nem mozdulok mellőle.
– Tizenhárom voltam az elsőnél.
Lehunyom a szemem, és hirtelen levegőt is alig kapok.
– A bátyám barátja volt, a házunk mögött, a lépcsőn.
Forr bennem a düh. Csak úgy lángolok tőle. A bátyja
kilenc évvel idősebb nála. Ha a barátja ugyanennyi,
akkor a mocskos pedofil huszonkét éves volt, amikor
megdugott egy tizenhárom éves kislányt.
Minden önuralmamra szükségem van, hogy ülve
maradjak és átöleljem, és ne pattanjak fel üvöltve,
őrjöngve.
– Ő hány éves volt?
Ivory fészkelődik a mellkasomon, átkarolja a vállamat,
homlokát a homlokomhoz érinti.
– Mint te.
Ráébredek, hogy túl erősen szorítom, mert felsikolt, és a
nyakamba mélyeszti a körmét. Ezer kérdés akar feltörni
belőlem, de most képtelen vagyok értelmes szavakat
formálni, még hang sem jön ki a torkomon.
Úgy simogatja a vállamat, mintha veszett kutyát
nyugtatgatna.
– Mondtam neki, hogy ne, küzdöttem, gyűlöltem. Most
már tudom, mi történt, de akkor nem tudtam.
– Ivory…
 – Hadd mondjam végig. – Elhúzódik a mellkasomról, a
fürdőszoba ajtaja felé néz, és az ingem gombjaival babrál.
– Utána teljesen becsavarodtam. Mindenkivel, akárkivel
lefeküdtem, mintha bizonyítani akartam volna
magamnak, hogy nem vagyok gyenge. Nem akartam
végigsírni. Azt akartam, hogy simán elviseljem, hogy úgy
gondoljak rá, mint valami félvállról vehető ügyre. Egyre,
kettőre, és még…
– Hányan voltak? – a fogaim közt szűröm a kérdést.
Pislog, és a fejét rázza. Aztán újra pislog, és most már
könnyes a szeme.
– Ne szipogj, mondd már meg, hány ügyed volt.
Összeszorítja a száját, és könnyes szemmel néz rám.
– Nem tudom, oké? Hatvan? Nyolcvan? Több? Nem
számoltam, nem akarom tudni.
Elszorul a gyomrom. A kurva életbe, tíz évvel vagyok
idősebb nála, és ha hatvan partnere volt, az kétszer
annyi, mint nekem. És még ez a legkisebb becslése.
Megint a fürdőszoba felé pillant.
– Mondd csak ki. Ribanc vagyok. Egy undorító kurva.
Elkapom az állát, és keményen magam felé rántom a
fejét. Nyersen rászólok:
– Soha ne adj szavakat a számba!
Amikor elengedem, felhúzza a térdét magunk közé,
feszes segge a combomra nehezedik, ahogy oldalvást ül az
ölemben. Lábait még szorosabban összezárja és megint a
fürdőszoba felé sandít. Először arra gondolok, pisilnie kell.
De a beszélgetésünkből kiindulva tudom, hogy valami
másról van szó.
A füle mögé simítom a haját, és végighúzom az ujjamat
a nyakán.
– Prescott… hozzád nyúlt, vagy szexelt veled ma este,
mielőtt odaértem?
Átöleli a térdét, és elsötétül a tekintete.
– Nem.
Nem is gondoltam másként, de az, hogy így
rajtakaptam, biztosan összezavarja.
– Mondd csak, miért bámulod a fürdőszobát?
Lesüti a szemét.
– Nagyon szeretnék… lezuhanyozni.
– Miért?
– Mert mocskos vagyok.
Összeszorítom a fogamat. Kurva sok időbe és türelembe
fog kerülni, hogy helyrerázzuk az önbecsülését, de
azonnal hozzálátok.
– Tudod, mi történt, amikor kirángattam Prescottot a
kocsiból? A tulajdonomba vettelek. Tudom, hogy te nem
érted, mi a jelentősége ennek, úgyhogy elmagyarázom. –
Megragadom a nyakát, és a szemébe nézek. – Az enyém
vagy. A tested minden gyönyörű porcikája, minden egyes
gondolatod, minden szavad hatással van rám. Ha
mocskosnak nevezed magad, ha becsméreled magad,
akkor az én csajomat szidod, és azt nem tűröm. Mondd,
hogy érted.
Nyaka ellazul a kezemben, szeme elkerekedik.
– Értem.
 Kibaszottul gyönyörű.
Elengedem a nyakát, és összezárt térdére teszem a
kezem.
– Nyisd szét a lábad.
Szűk szoknyája nem sok teret enged, de csak a kezemet
akarom becsúsztatni.
Ujjaimat bámulja, tágra nyílt szeme rám villan. Amit az
arcomon lát, elsimítja aggódó vonásait. Leengedi a karját,
és végtelenül lassan szétnyitja a lábait.
A picsába, legszívesebben letépném a ruháját, és
megkóstolnám minden gyönyörű porcikáját, minden
domborulatát. Vadak leszünk együtt, vakmerőek,
mocskosak, és megrészegülünk a gyönyörtől. Érzem az
ígéretet a levegőben vibrálni köztünk, remeg a lábam a
segge alatt, izzad a tenyerem, ahogy végigsimítom a
combja belső oldalát.
Minél mélyebbre nyúlok a szoknyája alá, annál forróbb
és nyirkosabb a bőre. Figyelek, nem látok-e pánikot az
arcán, ahogy a puncijához közeledem.
A céltól pár centire megcirógatom a combját,
incselkedem vele.
– Nem fogom kitörölni az öngyűlölő megjegyzésedet
cifra szavakkal, hogy de szép vagy, meg szexi meg tökéletes,
mert szerintem ezt már mind hallottad, valószínűleg
lihegő hangokon, amik álmodban is kísértenek.
Megremeg az ajka, egész teste merev és teljesen
mozdulatlanná dermedt.
– Ehelyett meg fogom mutatni neked, mennyire nem
vagy mocskos. – Megérintem a bugyiját a lába közt.
Nedves szaténhoz ér az ujjam, a farkam megrándul
Ivory csípőjénél. Jézusom, mennyire kívánom! Valami
szorító, bizsergető érzés fut végig a gerincem tövénél,
összerándul a combom, összehúzódik a herém. Nem
tudom, hogy állhatnám meg, hogy ne másszak rá, mint a
többi barbár faszfej, ha eltűnnek köztünk a határok.
Mélyen a szemembe néz, megragadja a karomat, de
nem tol el, csak végigsimítja az izmaimat, mintha érezni
akarná a mozdulataimat.
Odanyúlok, és ujjamat a bugyi széle alá csúsztatom, a
lába közé, a puncijához. Hosszú, lassú simítással a
nyílásától a csiklójáig cirógatom, széthúzom, és élvezem a
puha kis pihék érintését. Újra és újra végigsimítom, és ő
egyre nedvesebb. Megduzzad a puncija, remeg a lába, én
pedig kibaszottul élvezem, hogy úgy gyönyörködtetem,
ahogy még soha senki.
A matracra teszi a lábát, és két kézzel kapaszkodik a
karomba. Telt cickói emelkednek és süllyednek,
lélegzésének csábító hangja elűzi a szoba csendjét.
Elnyílt ajka, a combomnak feszülő segge, és nedvessége
az ujjamon úgy felizgat, ahogy még soha semmi. Ez sokkal
mélyebb érzés, mint a nyomás a lábam közt. Ivory az
ereimben lüktet, tüzes és súlytalan. Suttogó ígéret a
gondolataimban. A szívemben van, meglágyítja, gyógyítja,
hogy újra doboghasson.
Elveszem a kezem, és a számhoz emelem. A szemébe
nézve lassan, elmélyülten végigszopogatom az ujjaimat.
 – Mocskos az ízed, Ivory. A szó legjobb, legédesebb,
legmegragadóbb értelmében.
A döbbenettől leesik az álla. Becsukja a száját, újra
kinyitja, de egy csókkal elhallgattatom. Kezem az arcára,
a hajára siklik, magamhoz ölelem, keresem a nyelvét,
megtalálom, és a nyelvemmel kényeztetem. Követ engem,
fogja a fejemet, a számba nyög, és lenyalja az ízét az
ajkamról.
A testemet feszíti a vágy. Az ágy nyikorog, egyre
vadabbul csókolom, magamhoz húzom, ujjaim, fogaim
üldözőbe veszik, szótlanul követelem, hogy mindent
fogadjon el, amit adok, mert az övé. Az övé vagyok.
Ajka a számon mozog, rekedt a hangja.
– Te aztán… tudsz csókolni.
Érzéki sóhajától elakad a lélegzetem, minden
pihegésétől egyre jobban. Amikor megköszörüli a torkát,
hallom a kérdést a lélegzetében. Most mi lesz?
Nekem is vannak kérdéseim, több is, mint ahány perce
van az éjszakának. De Ivory még nem evett, fáradtnak
tűnik, és addig nem hagyjuk el ezt a szobát, amíg egy
létfontosságú leckét meg nem tanult.
Vonakodva eltolom az ölemből, és az ágyra fektetem.
Szeme azonnal a nadrágomban ágaskodó merevedésemre
téved. Jobb lesz, ha hozzászokik.
Felállok, megmarkolom magam, és oldalra igazítom az
erekciómat.
– Pár hete azt mondtad, nem akarod, hogy betömjem a
szád, hogy megkötözzelek, meg még ki tudja, mire
gondoltál, ami ezzel jár. – Az övért nyúlok, félbehajtom, és
mindkét végét szorosan fogom. – De átgondoltad.
A bőrszíjra mered, és megdörzsöli az ölét.
– Hát… nem bántam a fenekelést.
– Ez féligazság. Próbáld újra.
Frusztráltan összevonja a szemöldökét.
– Oké, tetszett. De ezt nem is értem. Megalázó volt, és
fájdalmas.
– Definiáld a fájdalmat.
– Olyan… nem is tudom. Meg kellett volna rémítenie.
Ehelyett csak lágy melegséggel töltött el. Talán, mert te
nem rémítesz meg. Mert… kedvel… – lesüti a szemét.
– Nézz rám!
Engedelmeskedik, és az ajkát rágcsálja.
– Mert kedvellek. Olyan dolgokat akarok miattad, mint
még soha… – Gyorsan félrenéz, majd újra rám. – Akarom,
hogy elnáspángolj, hogy csókolj… többet akarok.
– Jó kislány. – Fölé magasodom, megfogom az állát, és
szájon csókolom.
Amint összeér a nyelvünk, beleveszek ajkaink érzéki
játékába. Ivory maga a megtestesült álom, nem köti
semmiféle konvenció, remeg a kezem alatt, szinte
könyörög, hogy irányítsam.
Felegyenesedem, és hátralépek.
– A fájdalom, amit más férfiakkal éltél át… az
elfogadhatatlan, Ivory, mert nem egyeztél bele. – Minden
szótagot különös szigorral ejtek ki. – Nem a te hibád. Soha
ne hibáztasd magad. Mondd, hogy igen, ha megértetted.
 Kihúzza magát, felszegi az állát.
– Igen.
A testtartásában tükröződő önbizalom simogatja az
önérzetemet. Nagy előrelépés, és ez kurvára felizgat.
Nagyobb terpeszbe állok, az összehajtott öv a kezemben
lóg.
– A náspángoláshoz hasonlóan jó fájdalommal foglak
megismertetni. Olyan fájdalommal, amit te tartasz
kézben. Itt a tiéd minden irányítás, mert amint kimondod,
hogy nem…
Megfeszül a válla, és visszagondolok, hogy tapasztalatai
szerint a világon semmit nem ér, ha nemet mond.
Újabb düh forralja fel a véremet. A hajamba túrok, és
nagyot sóhajtok.
– Ne ezt. Mondj egy szót, amit használnál ahelyett, hogy
nem.
– Szkrjabin.
Lesokkol, hogy azonnal rávágja. De miért egy orosz
zeneszerző? Sötétbarna szeme mélyére tekintek, és úgy
határozok, hogy Szkrjabin megfelelő lesz, elvégre a zenéje
ellentmondásos, disszonáns.
Megmozgatom a kezem, a szívem hevesen ver.
– Ha kimondod, hogy Szkrjabin, azonnal abbahagyom.
Fürkészőn nézi az arcomat, a vállamat, majd az övet a
kezemben. Lebiggyeszti az ajkát.
– Szükségem van a bizalmadra, Ivory.
Felnéz, elnyílik az ajka.
– A tiéd.
 – Mutasd meg. – A farkam már sajog. – A lábad legyen a
padlón, a mellkasod a matracon.
Engedelmeskedik, és ellazul bennem a szorítás.
Mögé lépek, és a bőrszíjjal végigsimítom a lábát, a
gömbölyű seggét. Felfelé halad a kezem, fogom az övet, és
a feje fölé emelem a karját.
– Mondd meg nekem, miért kapod a büntetést.
Ujjai a takaróba vájnak, arcát az ágyra hajtja, úgy néz
a szemembe.
– Mert a testemet árultam.
– Nem azért… – Elönt a harag. – Ide figyelj!
Kétségbeesett helyzetben voltál, és azok a faszfejek többet
vettek el tőled, mint amennyit adni akartál. Azért
büntetlek, mert beszálltál abba a kocsiba, ahelyett, hogy
hozzám jöttél volna.
Felemelkedne, de lefogom, ránehezedem, mellkasom a
hátán, éhes farkam a seggéhez tapad.
– De a tanárom vagy – suttogja. – Nem tudtam, mit
szólnál…
– Ott van neked Stogie is. A rendőrség, a szociális
munkások… Voltak lehetőségek.
Összezuhant alattam.
– Igazad van.
– Igazam van, és haragos vagyok. Nem hagytál segíteni
a könyvekkel, de azoktól a seggfejektől elfogadtad a
pénzt. Nem bíztál bennem eléggé, hogy hozzám fordulj, de
azokra a fiúkra rábíztad magad egy veszélyes egyezség
erejéig.
 Bólint, ajka egyetértően ellágyul. De tudom, hogy máris
a jövőre gondol, arra, hogy miként oldhatná meg az égető
problémáit.
Végigcsókolom az állát.
– Enyém vagy, Ivory. Tehát a problémáid is az enyémek.
A számlák, az aggodalmak, a biztonságod… –
megcsókolom a szája sarkát. – Mind az enyém.
Ivory nagyot sóhajt.
Lejjebb csúszom, és a ruháin kalandozik a kezem.
Keskeny válla, a gerince íve, a gömbölyű segge, annyi
nőiesség, amit érinthetek, felfalhatok, náspángolhatok.
Mögé guggolok, izmaimat feszíti az izgalom. Az öv a
kezemben, engedem, hogy érezze a bőrszíj érdességét,
ahogy a derekáig felhúzom a szoknyáját. Feszes combok,
pár szeplő, gömbölyű fenék, halvány bőr, borzongás,
rózsaszín szatén… mind az enyém. De a bugyira semmi
szükség.
Lerántom a bokájáig, hátralépek, és valami állati ösztön
akar kitörni belőlem. Őrjítő a vágy, hogy benne legyek, de
sikerül a lábamat a földön tartani, a kezemet pedig a
farkamtól távol.
– Mi a biztonsági jelszó?
– Szkrjabin – suttogja, és megmarkolja a takarót.
A látványtól, ahogy előrehajol nekem, fájdalmasan
rángatózik a nadrágomban a farkam, jó, hogy nem szedi
szét a cipzárt.
Vajon Ivory szokott magához nyúlni, ha egyedül van?
Vajon kapott már gyönyört egy férfitől? Ezt kétlem, de kell
a megerősítés, még akkor is, ha csábít a gondolat, hogy
kikötözzem, és eszméletvesztésig dugjam.
– Még egy kérdés – végigsimítom a combját, és
becsúsztatom az ujjamat a combjai közt a nedves
puhaságba. – Volt már életedben orgazmusod?
 26.

IVORY

Arcomat Emeric ágyneműjének férfias illatába nyomom,

és erőt veszek magamon, hogy ne csússzak remegő lábbal
a padlóra. Hűvös levegő cirógatja pucér fenekemet, és az
ujjai…
A francba is, az ujjai ki-be járnak a combom között, és
valami nagyon különös, élénk melegséget okoznak
odalent.
Semmi másra nem tudok koncentrálni, mint az
érintésére, az egész testem kiált, hogy csinálja, csinálja…
úgy, pont úgy. Kérlek, ne hagyd abba… ne hagyd…
Abbahagyja, csak a tenyerét teszi rám.
– Nem teszem fel még egyszer a kérdést.
Ajkamba harapok, utálom ezt a nyers, türelmetlen
hangot. Vagy talán imádom.
 – Nem tudom. Én… néha odanyúlok. Megpróbáltam,
hátha elérem azt a csodálatos… Ó igen, pont ott! –
élményt, amit a szomszéd nők szoktak emlegetni, de sosem
olyan jó, amilyennek mondják. – Lehet úgy is, hogy nem
élvezem?
Keze a puncimnak feszül.
– Az a sok faszfej… egyik sem tudott kielégíteni. – Ujjai
elpihennek, könnyedén simogat. – Mostantól más lesz.
A következő érintést egészen belül érzem, és egy
teljesen más világba sodor. Felszisszenek, a testem
megszorítja a behatolót. Istenem, hiszen ez… nem fáj.
Nem száraz, nem szoros, nem kínoz.
Csúszós ujjait mozgatja bennem. Valami szédítő, szinte
kómás gyönyör árad szét a testemben. Mellbimbóm
megkeményedik, a pulzusom megőrül. Lábujjaim a
szőnyegbe vájnak, a szobát a mozdulatok halk cuppogása
tölti be.
Elönt a forróság. Tudom, hogy ez a vágy. Megtalálta a
rejtélyes kulcsot, hogy magamtól benedvesedjek, hogy
ráérezzek, hogyan akarom. De a nedvességem lecsorog a
kezén. Normális dolog, hogy ennyire olyan?
Leguggol, ujját belém löki, másik kezével végighúzza a
combomon az övet. A bőrszíj úgy rezeg, mint a lélegzete. A
hangja…
– Kibaszottul nedves vagy.
– Elnézést. Nem tudom, miért…
– De! – mordul fel, ujja ki-be jár, masszíroz, dörzsöl,
teljesen ural. – Ilyen az, amikor törődik veled valaki,
amikor gyönyört kapsz, mert a másik adni, csak adni akar
neked. – Ajka a combom belső oldalához ér. – Tudom,
hogyan nyúljak a csajomhoz.
Tudja, hogyan legyen érzéki férfi, hogyan érje el, hogy a
puszta szavainak megadjam magam. Sosem voltam még
senkivel, aki ilyen erős és magabiztos volt, és aki elég
higgadt is ahhoz, hogy így nyúljon hozzám.
Elveszi rólam a kezét, eltűnik a forrósága. Odafordítom
a fejem, és sötétkék szemébe nézek. Felegyenesedik,
nedves kezét a szájához emeli.
Másodjára kóstol meg. Obszcén, valahogy mégis
lenyűgöző.
Oldalra lép.
– Ne mozdítsd meg a kezed.
Ujjaim az ágyneműt markolják a fejem fölött, és
hirtelen suhog valami. A fenekemen éles csapást érzek,
nem bírom ki, hogy oda ne nyúljak, meg akarom érinteni,
ahol fáj.
De Emeric ajka már ott van, rátapad a sajgó forróságra,
szopogatja, nyalogatja. Megragadja a csuklómat, a
matrachoz szorítja, ajka a fájdalmat teljesen átváltoztatja
valami más érzéssé. A nyelvétől elmúlik a sajgás, csak
valami varázslatos bizsergés marad a bőrömön.
Talán, mert előtte olyan sokáig simogatott, és teljesen
túlfeszítve hagyott, de nem húzódom el, amikor újra
lecsapni készül az övvel. A testem már bizsereg, mintha
függő lennék tőle. Többet akarok.
De nem üt. Határozott léptekkel a gardróbhoz megy. Mi
a francot csinál?
Egy pillanattal később egy fekete sporttáskával tér
vissza, és a fejem mellett, az ágyon nyitja ki. Bőrbilincsek
és műszálas szíjak hullanak a matracra.
A szívem olyan hangosan ver, hogy egy zenekart is
túldübörögne.
– Ez… ezek meg minek?
Kibontja a szíjakat, leguggol, és az ágykerethez rögzíti
őket.
– Ha egy másodperccel hamarabb mozdítod meg a
kezed, az öv összetörhette volna az ujjaidat. Akár
szétzúzhatta volna őket. Mostantól úgy csináljuk, hogy a
zongorista karrieredet nem veszélyeztetjük.
Mondja ő, aki a falba vág ököllel.
Felkönyökölök, és sebekkel borított öklére mutatok.
– Mikor lesz a legközelebbi szimfonikus koncerted?
– Két hét múlva. – Kinyújtja feldagadt kezét, és az ágy
szélére mutat. – Tedd ide a kezed.
– Kikötözöl?
– Megvédelek. – Kinyitja az első bőrbilincset. – Vagy ez,
vagy a jelszó. Te döntesz.
Elképzelem magam kikötözve, tehetetlenül, nem tudok
elmenekülni, és ő elnáspángol, csókolja fájó bőrömet, és
csak én létezem neki az egész világon. Nem erőlteti rám.
Hatalmat ad a kezembe, választást, felajánlja, hogy olyan
izgalmakkal ismertet meg, amilyennel még senki, hiszen
soha senki nem törődött velem.
A matracra hajtom az arcomat, és a karomat a fejem
fölé emelem.
– Megrészegít a bizalmad. – Kezét hirtelen az arcomra
simítja, félrehajtja a fejem, és vadul megcsókol.
Elolvadok ettől a csóktól. Vadabb, mint az előzőek,
éhesebb, halálosabb, a nyelve a nyelvembe gabalyodik,
határozott állkapcsa édes fájdalommal dörzsöli a
bőrömet.
Befejezi a csókot, és megint a bilincsekkel babrál, a
szíjakhoz erősíti őket, majd a csuklóm köré zárja. Ujjai
nagy szakértelemmel igazítják a csatokat és zárakat.
Hányszor csinálta már ezt? Hány nővel?
A múltam fényében nem szabadna féltékenynek
lennem, de attól még elszorul a gyomrom.
Az érintése kizökkent a gondolataimból. Most itt van,
velem van, és a karom libabőrös lesz, ahogy kikötöz.
Amikor kész, mögém lép, megfogja a csípőmet, és a
seggemet a combjához húzza. A szíjak megfeszülnek, de a
bilincsek a fejem fölött tartják a kezemet.
Mégsem érzem magam csapdában, nem érzem magam
gúzsba kötve. Kötődést érzek. Hozzá.
A félbehajtott öv mozdul a szemem sarkában, és új ütés
csípi a fenekemet. A nyomát pihekönnyű simogatásokkal
cirógatja, aztán az ajka is a bőrömhöz ér, csókol, csitítja a
fájdalmat. Aztán újabb ütés.
Náspángolás, simogatás, csókok. Nem is tudom,
hányszor egymás után. Egy idő után valami csodálatos
transzba merülök, ahol csak ő van és én, és lélegzetünk
harmóniája.
 Hát ilyen az, amikor két ember összekapcsolódik,
önként, átadva magukat. El sem tudom képzelni, hogy
milyen lehet vele a szex. A puszta érzelmi kötődéstől is
teljesen odavagyok.
Simogatja, csókokkal borítja forró, sajgó bőrömet, és
mélységes érzéseket hoz felszínre bennem. A lábam között
egyre erősebb, sóvárabb a lüktetés, minden idegszálam
pattanásig feszült, a testem olyan tájai is bizseregnek,
amiknek a létezéséről sem tudtam. Valami készül. Valami
csodálatos. De mielőtt még kirobbanhatna az érzés,
Emeric hátralép, és újra lendíti az övet.
Újra meg újra, egyre közelebb visz a csúcshoz, lázasan
égek a vágytól, ahogy minden csapással felkorbácsol.
Amikor abbamarad a náspángolás és a gyengéd
érintések, a takaróba fojtok egy nyögést.
– Máris vége?
Felnevet, megkerüli az ágyat, és kioldja a szíjakat.
Túlságosan elernyedtem, lebegek, mozdulni sem tudok.
De a puncim lüktet az ürességtől, és olyan nedves vagyok,
hogy szinte csöpögök.
Nem érdekel, már nem jövök zavarba. Nekem… annyira
kell…
– Kérlek!
Az ágyra mászik, hanyatt fordít, és fölém helyezkedik.
Erekciója szinte kidöfi a nadrágját. De nem veszi elő, oda
se néz.
Sokkal nehezebb, mint én, összenyomhatna, de
támaszkodik, hogy ne nehezedjen rám. Pillantása a
blúzom gombjaira esik. Megragadja a gallért, és széttépi a
felsőmet. A legszebb blúzom volt! De az arcát látva rögvest
elfelejtek minden panaszt.
Zihál, ajka elnyílik, a szeme sötét és mély, mint az
óceán, ahogy néz engem. Beleveszek, úgy ámulok.
Ült már rám férfi ugyanígy, de csak amíg küzdöttem,
amíg csapkodtam és dobáltam magam. Soha senki nem
tartott engem ebben a sebezhető pózban úgy, hogy nem
nyomult, hogy nem bántott. És még mindig rajta van a
nadrágja.
Nézi anyám fehér szatén melltartóját. Túl kicsi rám,
nem fed rendesen. Felnyög, a mellem alá húzza a
kosarakat, hogy lásson.
– Ha tudnád, hányszor képzeltem el ezt az elmúlt pár
hónapban… hogy milyen a tapintásuk, az ízük, hogy
festenének összekötözve…
– Én is fantáziáltam rólad – felemelem a kezem, és a
nadrágjában domborodó keménység után nyúlok.
Elkapja a csuklómat, előreveti magát, mellkasa az
enyémhez ér, hangja rekedt.
– Ha hozzám érsz, végem. Így is alig bírom.
A lelkem mélyén szeretném látni, milyen, amikor
elengedi magát. De még kíváncsibb vagyok arra, hogy mit
akar most, ezért hagyom, hogy irányítson.
Reszkető kézzel végigsimítja a mellem oldalát. Másik
kezével a hajamba túr, hozzám hajol, megcsókol.
Imádom a fahéj ízű csókját. Annyira egyéni, csak rá
jellemző, egy az ezer dolog közül, amiben ő más, mint a
többi volt. Amikor vele vagyok, nem érzem sebzettnek
magam. Talán csak elhalványulnak a sebeim. Nem érzem
őket, nem érzem a félelmet. Hogy miért? Mert Emeric
őrületesen védelmező? Mert fájdalmasan gyengéd még
akkor is, amikor büntet?
Felfedezésre váró mélység, és remélem, megadja nekem
az időt és a lehetőséget, hogy valóban felfedezzem.
Lemászik rólam, mellém fekszik, velem szembe
fordulva. A keze szorosabban gabalyodik a hajamba, ajka
nem mozdul az enyémről, minden harapással, minden
nyelvcsapással áramütésként bizsereg meg a gerincem.
Másik keze a nyakamhoz ér, végigsiklik a melleim közt,
a hasamon, a lábam között. Belelihegek a szájába,
megmarkolom a vállát.
Meglep, ahogy a hüvelykujja hozzám ér, a csiklóm
lüktet az érzéki nyomástól, ahogy dörzsöli. Először csak
egy, majd két ujját dugja belém, vonaglom a keze alatt,
bőröm forró és védtelen a tekintete előtt.
Biztos nevetségesen festek a felgyűrt szoknyámban, és a
mellem alá tolt, túl kicsi melltartóban. De őt nem érdekli.
Lopva a csupasz mellemre pillantgat, miközben forrón
csókol. Utálom a mellemet, de imádom, ahogy ő rám néz,
mintha gyönyörködtetné a látvány, mintha sosem vágyott
volna még ennyire senki másra. Tetszik neki a testem.
Tetszem neki.
Hozzám simulva megremeg az egész teste, csupa
keménység, csupa feszülő izom. Nem tudom, mikor vette le
a cipőjét, de zokniba bújt lába a lábujjamhoz ér. Rajta van
az inge és a nadrágja, de csak úgy árad belőle a forróság.
Letaglóz ez az intenzitás, érdes hangjától megborzongok.
Mintha éhségében nyögne, és én jól akarom lakatni.
Megragadja a hajamat, száját a számhoz szorítja,
nyelvünk táncot jár, forrón, nedvesen, szomjasan,
önkívületben. Erekciója őrjítő köröket ír le a combomon, a
bőröm bizsereg az ezernyi új érzéstől, a mellbimbóm
fájdalmasan megkeményedik.
Elveszi a száját az enyémről, és forró nyelve a mellemet
falja. Szívja, nyalogatja, a szájába veszi, és közben az
ujjaival egy pillanatra sem áll le odalent.
Mindjárt felrobbanok. Érzem legbelül az egyre
gyorsabb, forróbb lüktetést, és elakad a lélegzetem.
Amikor a szája visszatér az ajkamra, elnyeli a
nyögéseimet. A csókja, az illata, az ereje, ahogy
körbeölel… Minden izmom pattanásig feszül a gyönyör
kavalkádjától.
Karján remegés fut végig, ujjai gyorsabban mozognak,
és a csípője is keményebben dől nekem.
– Élvezz el, Ivory – zihálja a számba. – Élvezz el a
kezemben.
Hátravetem a fejem, és várom az érzést. Belezuhanok
lángoló pillantásába, érzem az egyre erősödő feszültséget,
pont ott, mint egy kitörni készülő vihar, egyre csak gyűlik,
növekszik. De nem tudom, hogyan kell.
– Én… próbálom… de nem tudom, hogy…
– Ne gondolkozz. – Hüvelykujját forgatja, nyelve
végigsiklik elnyílt, puha ajkamon. – Engedd el magad.
 Korábbi vallomásaim döbbenetesen felszabadítottak. El
kellene lazulnom annyira, hogy ezt meg tudjam tenni.
Tényleg ellazultam, de ideges is vagyok, hogy mi történik,
hogy mit jelent mindez.
Remeg a vágytól. Vadul a combomhoz dörgölőzik, és az
őrületig mozgatja bennem az ujját. Ahogy a hüvelykujja
köröz és a keze lök, a csúcs peremén egyensúlyozom,
eltökélten, mégis bizonytalanul.
– A francba is, ne gondolkodj, csak érezz. – Farkát a
lábamhoz dörzsöli, elakad a lélegzete. – Érezd, mennyire
kívánlak. Mennyire akarlak. Nem megyek el, ha te sem.
Leomlik bennem egy láthatatlan fal, és elönt valami
őrjítő, reszkető forróság, a gerincemtől a méhemig,
minden idegszálamat megrezegtetve. A sokktól eláll a
lélegzetem, ívbe feszül a hátam a sok új, észveszejtő
érzéstől.
– Ó, istenem, végre. Gyönyörű vagy – suttogja Emeric. –
És csak az enyém. – Ujjai, csípője, ziháló nyögései
összhangban visznek a bizsergő mámorba, vele együtt. –
Bassza meg, mindjárt…
Elfojtott kiáltással elélvez, a teste vonaglik, félig rám
fekve, levegőért kapkodva csókol. Rám zuhan, csípője
kemény lökései lassan alábbhagynak. Kezét elhúzza a
combjaim közül, mellkasa zihál a mellemen. De a
mozdulatai lassúak, odaadóan gyengédek, ahogy a
tenyerébe fogja az államat, és lassú, álmodozó csókot ad.
Mintha meghaltam volna, amikor elélveztünk. És most
már tudom, milyen az, ha igazán élek.
 Nem bírom mozgatni az ajkamat, hogy viszonozzam a
csókot. A bőröm forró és csúszós a verejtéktől, de kit
érdekel? Minden porcikám egészen ellazult, nyugodt
vagyok és boldog.
A szemembe néz, szeme tágra nyílt, elvarázsol. Elfúlón
suttog az ajkamon:
– Most már tudom, miért illegális ez.
 27.

EMERIC

A karomba veszem Ivory gyönyörű, elpilledt testét. Tartom

ruganyos domborulatait, és alaposabban végigtapogatom,
mint amennyire szükséges lenne ahhoz, hogy le tudjam
venni róla a blúzt.
– Ébren vagy még, álmos kicsikém?
Álmatag, barna szeme az ajkamra téved, majd a
szemembe néz.
– Mmm.
Olyan elégedetten mosolygok, mint még soha
életemben. Nincs olyan a világon, amit meg nem tennék,
hogy ilyennek lássam őt minden éjjel. De mik vajon a
határai? Mit hajlandó kockáztatni? A tanulmányait? A
jövőjét?
Ha rajtakapják a házamban, az rám nézve kockázat. Én
vagyok a felnőtt, aki kihasználja a diáklányt, az áldozatot.
Nekem ez bíróság előtt végződhet, de Ivoryt senki sem
hibáztatná.
Ha majd összeszedem magam, kitalálok egy tervet. De
most a biztonsága a legfontosabb, és ez felülír minden
következményt.
Levetkőztetem. Amikor az utolsó ruhadarabja is a
padlóra hullik, olyan izgató látvány tárul elém,
amilyenről nem is álmodtam… pedig hetek óta
fantáziálok róla.
Az ágyamon elnyúló karcsú alak meztelensége
hívogatja a testem minden idegszálát, minden
porcikámat. Nedves ajka, ellazult izmai, dús keble és
duzzadt csiklója úgy vonz, hogy az eszemet is elveszi.
Egy szót sem szólt, amióta élvezésig ujjaztam. Mintha
sokkolta volna a dolog. Vagy elvarázsolta. Mindenesetre
hatással volt rá, hiszen tágra nyílik a szeme, ahogy a lába
közé nyúl, és megtapogatja duzzadt punciját.
Istenem, micsoda ártatlanság, micsoda bűn!
Ez az ártatlanság zökkent ki leginkább. Nemcsak
átléptem egy határt tanárként, de még tíz év
korkülönbség is van köztünk. Emellett ott van Ivory
múltjában a szexuális bántalmazás, én meg kegyetlenül,
dominánsan szeretek kúrni, és máris kész a baj. Ha túl
gyorsan mozdulok, ha rossz lépést teszek, a
következmények beláthatatlanok.
Megsimogatom az ujjait, aztán a punciján a sötét,
göndör pihéket.
 – Ezt nehogy leborotváld.
Tekintete a kezünkre, majd az arcomra villan.
– Miért?
– Nem akarom úgy érezni, mintha… – Mintha egy
kislányhoz nyúlnék. – Fiatal vagy, Ivory. Nem kell még
jobban emlékeztetned rá.
– Voltam egy csomó pasival, akik idősebbek nálad. –
Elvörösödik, és elhúzza a kezét. – Ezt nem lett volna
szabad kimondanom.
Égeti a torkomat az üvöltés, hogy soha többet ne
említsen más férfit, de uralkodom magamon. – Ha
beszélni akarsz róla, róluk, azt akarom, hogy én legyek,
akihez fordulsz. – Megcsókolom, és az ujjamat végighúzom
a punciján. – Rendben?
– Igen. – Megszorítja a csuklómat. – Köszönöm.
Lecsusszanok az ágyról, és meglegyintem a combját.
– Kelj fel.
Tíz perccel később a fürdőszobában pára gomolyog,
elhomályosítja a tükörképemet, és mögöttem a
zuhanykabin ajtaját is. A csempéken loccsanó víz hangja
követi Ivory mozdulatait, érzem a samponom illatát.
Valami mélységes elégedettséggel tölt el, hogy az én
dolgaimat használja, az én illatomat érzem rajta, és
otthon érzi magát nálam.
Amíg zuhanyozik, megmosom a mosdónál a farkamat.
Undorít, és egyben lenyűgöz, hogy az alsónadrágomban
mentem el. Ilyet középiskola óta nem csináltam. De hát
nem lep meg. Hetek óta egyfolytában verem a farkam.
 Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne
csatlakozzak Ivoryhoz a zuhany alatt. Jól meg akarom
dugni, alaposan, az összes létező pózban, de bizonyítanom
kell, hogy nem vagyok olyan, mint a többi férfi. Minden
lépésem kockázatos, és még rengeteg megválaszolatlan
kérdés sorakozik előttünk.
Megmosom sérült kezemet, és gyógykenőcsöt kenek rá a
mosdó alatti elsősegélydobozból.
– Szedsz fogamzásgátlót?
Elmosódott körvonala megdermed a zuhanykabin
ajtaja mögött.
– Nem.
Felé fordulok, és a gőzben megpróbálom kivenni teste
vonalait.
– Használsz óvszert?
Tenyerét az üvegajtónak nyomja, mintha támaszra
lenne szüksége.
– Ha lehet.
Ökölbe szorul a kezem, de a saját ostoba pofámat
kellene bevernem. Hogy lehetek ilyen szívtelen? Ha egy
férfit nem érdekli, hogy Ivory nemet mondott, akkor
biztosan az sem fogja érdekelni, hogy gumit húzzon.
Sikerül legyőznöm a haragomat, de a pulzusom száguld,
és a heves indulat égeti minden porcikámat, úgyhogy
inkább kimegyek a fürdőszobából.
– Teszek ki neked valami ruhát – kiáltom a hálóból. –
Majd a konyhában várlak.
Egyik pólómat az ágyra dobom, hogy felvehesse, én
pedig átöltözöm egy melegítőnadrágba.
Kifelé menet felkapom a mobilomat, és apám klinikáját
hívom. Hangpostára kapcsol, ahogy számítottam is rá.
Mezítláb megyek le a szőnyeggel borított lépcsőn a
konyhába, közben üzenetet hagyok a hangpostán.
Felhívhattam volna apámat a saját számán is, hogy
időpontot kérjek, de ma este nem akartam a kérdéseire
válaszolgatni. Elvégre még nincsenek válaszaim.
Mire Ivory megjelenik a konyhában, már tálaltam a
konyhaszigeten két tányér carbonara tésztát.
A küszöbön ácsorog, melegbarna szeme rám villan,
majd az ételre, és ismét rám. Arcán ezernyi érzés suhan
át, végül elmosolyodik.
– Főztél?
– Ételkiszállítótól hozattam. – Két poharat veszek elő, és
egy kancsó édes teát. – Csak megmelegítettem.
A konyhaszigethez lép, combközépig ér rajta a pólóm,
de lefelé húzogatja napbarnított lábán. Hosszú, vizes haja
eláztatja a fehér pamutot, ami így rátapad a mellére, és
kirajzolódnak merev bimbói, keskeny válla. Nem bírom
levenni róla a szememet. Mintha minden idegszálammal
hozzá lennék kötve, minden mozdulata felkavar, vonz,
közelebb húz.
Esélyem sem volt soha.
– Köszönöm. – A bárszékre ül, és a lába közé simítja a
póló szélét. – Isteni illata van.
Mellé ülök a másik székre, szembefordulok vele, és
villámat a tésztába szúrom.
 A mellkasomat fürkészi.
Felvonom a szemöldökömet.
– Mi az?
Mutatóujjával a levegőben matat előttem, szeme a
vállamtól a derekamig pásztáz.
Számol?
A picsába, a hasizmaim megfeszülnek. Csak rám néz ez
a lány, és a testem azonnal reagál.
Leereszti a kezét, az étel fölé hajol, és motyog.
– Tizenkét gödröcske, tíz izomköteg.
Lepillantok, értelmezni próbálom a számokat.
Mindennap két órát töltök az itthoni edzőtermemben,
hogy a testemet csúcsformában tartsam, ugyanabból az
okból, amiért minden más férfi: a szex miatt. De most
azonnal mennék súlyzózni, csak hogy lássam, ahogy Ivory
az izmaimat számolgatja.
Mosolyogva a villájára csavarja a tésztát.
– Nem úgy nézel ki, mint egy tanár.
– Te pedig nem úgy, mint egy diák.
Elpárolog a mosolya.
Kezembe temetem az arcomat, és azt kívánom, bárcsak
visszaszívhatnám, amit mondtam. Hányszor kapott már
kéretlen figyelmet a külseje miatt? Engem is vonzott.
Villájával tetőtől talpig rám mutat.
– Többet keresnél modellként, mint tanárként.
– Úgy nézek ki, mint akinek szüksége van a pénzre?
– Ez igaz. – Végigpásztázza a konyhát, nézi a menő
konyhagépeket, amiket sosem használok. Nem kérdi,
honnan a vagyonom, de tudom, hogy kíváncsi.
Lenyelek egy falat krémes tésztát, és újabb falatot
tekerek a villámra.
– A családomé a szabadalom a zongorák fa tolóléceire.
– Hűha! Komolyan?
– Komolyan. Úgyhogy nem a pénzért dolgozom.
– De akkor miért dolgozol egyáltalán? Lakhatnál egy
jachton, rumot ihatnál, és büdös szakállat növeszthetnél.
– Felvonja a szemöldökét. – Mint egy kalóz.
– Egy kalóz. – Majdnem elnevetem magam. – Ez igazán
remekül hangzik, de nem szeretek unatkozni. – Kurvára
bele is őrülnék. – Kihívásokra van szükségem, saját
érdemeimmel elért sikerre, és ezeket a zongorázás, a
tanítás adja meg… – Összehúzom a szememet. – És a
fegyelmezés.
Megvillan a tekintete.
– Az utóbbiban nagyon jó vagy.
– És az előbbiekben nem?
Ravaszkásan elmosolyodik.
– Sosem hallottalak zongorázni.
– Minden este játszom. – De ma nem fog menni.
Megbánás nélkül pillantok lüktető kezemre.
Ivory újabb falat tésztát teker a villára.
– Jó nagy ház, de zongorát nem láttam.
– Majd később körbevezetlek. Most vacsorázz meg.
Gyorsan megeszi a tésztáját, és édes teát iszik rá.
Én is hamar befejezem az evést, és eltolom a tányért.
– Foglaltam neked időpontot az orvosnál.
 Villája megcsörren, ahogy a tányérra ejti. Hangja
elhalkul.
– Nincs egészségbiztosításom, és pénzem sem
magánklinikára.
Megfeszül a kezem. Legszívesebben megverném az
anyját, meg mindenkit, amiért nem gondoskodtak róla.
– Fizetve van.
– De hát nem tudok…
A konyhapultra csapok, csörömpöl a porcelán.
– Elmész az orvoshoz, alaposan kivizsgálnak, mert
fontos az egészséged, és az én kibaszott lelki nyugalmam.
Összeszorítja a fogát, és makacsul méreget.
Tőlem aztán duzzoghat. Nem végeztem.
– Mostantól olyan nincs, hogy nem tudok. – Előre
hajolok, amíg már csak a szememet látja. – Világosan
beszélek?
– Igen, világosan. – Állja a tekintetemet. – És nyersen és
bunkón. Rettenetesen hangulatember vagy.
Szemében pajkos fiatalság csillog, de van ott valami más
is. Ajka elnyílik, gyorsabban veszi a levegőt, és nem pislog,
mintha csak magára erőltetné a keménység, a bátorság
látszatát.
A lelke mélyén meg van rémülve. Azért, mert
szembeszáll velem? Azért, nehogy csalódást okozzon
nekem? Vagy nem mer hinni abban, ami köztünk
történik?
Még közelebb hajolok, és kíméletlenül szájon csókolom.
Két tenyerem közé fogom az arcát, nyelvem a nyelvét
keresi, összeforrunk, nyalogatom, harapdálom, átadom
neki a lázas szenvedélyt, amit érzek iránta. Szeretem,
hogy ilyen erős a félelemmel szemben, hogy ilyen eltökélt,
rettenetes körülményei ellenére; és bassza meg, imádom
a száját. Imádom, ahogy ajka forrón, mohón szívja a
nyelvemet, és feláll tőle a farkam.
Hátrahajtja a fejét a tenyeremben, és kutat a
tekintetemben. Egymásra meredünk, zihálunk, köztünk
csak úgy vibrál a levegő.
Szívverések végtelen sora után Ivory pislog.
– Megvan a pénzem… hogy kifizessem a könyveket,
amiket kaptam tőled… de… tudom, hogy… – Elborzad az
arcomba toluló indulattól. – Ezt most nem a legjobbkor
említem.
Elveszem a tányérokat, és a mosogatóhoz lépek.
– Holnap estére írd össze, mire van szükséged, és milyen
számlákat kell fizetned. – Szigorúan nézek rá a vállam
fölött. – Olyasmit is, amit nem jutna eszembe venni.
Mellém lép, és arcára kiül a zavar.
Leöblítek egy tányért, és a kezébe nyomom.
– Tudom, hogy elég erős és bátor vagy, hogy egyedül
boldogulj. Hiszen évek óta csinálod. – Megcirógatom
feszült állát. – De most már van, aki segítsen. Szeretnék
könnyíteni a terheiden. És te támaszkodni fogsz rám.
A mosogatógép rácsaira pillant, rossz irányban teszi be
a tányért, nézi, megfordítja.
– Így?
Bólintok. Elképedek, hogy még sosem pakolt
mosogatógépbe, és hirtelen sokkal jobban értékelek sok
apróságot az életben, Ivoryt legfőképp.
Sztoikus arccal segít befejeznem az edényeket.
Csendben vagyunk. Időt adok, hogy gondolkodhasson,
hogy mérlegre tegye, a büszkesége ér-e többet vagy én.
Amikor kész vagyunk, és már a pultot is letöröltük,
ránézek.
Egy karnyújtásnyira áll tőlem, kis termetén lóg a pólóm,
lesüti a szemét, a meztelen lábfejét nézi.
– Ami nekem a legdrágább, az nem kerül pénzbe, mégis
ezt adják legnehezebben.
Barátság? Védelem? Szeretet? Szédülten keresem a
választ.
– Mondd, mi az, és megkapod.
A szemembe néz, és előrelép. Még egy lépés, aztán
átfonja a derekamat. Arcát a mellkasomhoz szorítja,
összesimulunk, és nagyot sóhajt.
Egy ölelés. Ez a legdrágább neki.
Elszorul a szívem, ahogy magamhoz ölelem, és úgy
szorítom, ahogy csak tudom anélkül, hogy fájdalmat
okoznék selymes bőrének. Egy fejjel alacsonyabb nálam,
nem is érzem a szívét a szívem fölött. A térdénél és a
hátánál megtámasztom, felkapom, és a mellkasomhoz
vonom.
Felkapcsolom a könyökömnél a villanyt, és a lépcsőhöz
indulok.
Hozzám bújik, átöleli a vállamat, a hajamba túr. Egész
teste ellazul a karjaimban, arcát a nyakamhoz fúrja,
érint, szuszog, érez.
– Szólnom kellene, hogy tegyél le, de túl jól érzem
magam.
Még szerencse, mert úgysem engedném el.
A hálószobába érve a nyakamba suttog.
– Reggel haza kell mennem, hogy felöltözzek, és
megetessem Schubertet.
Visszafogom a nevetést.
– Agyban eteted?
– Micsoda? – Zavart arckifejezése helyét ragyogó mosoly
veszi át. – Nem a halott Schubertet! A macskámat.
– Iskola előtt megállunk nálad, de ruhára nincs
szükséged.
Belépek a gardróbszobába, és leteszem Ivoryt.
Hátralépek, és az ajtónak dőlök, hogy elálljam az útját.
Mert ha meglátja, milyen megszállott vagyok, a fene
tudja, el akar-e szaladni.
Megkerüli a középen álló polcsort, és megdörzsöli a
tarkóját.
– A gardróbszobád nagyobb, mint a házunk.
A kezemet melegítőnadrágom zsebébe süllyesztem, és
várok.
Pillantása a túloldali falon pihen meg, és tétován
elindul felé. Keze végigfut egy hosszú polcon sorakozó
magas sarkú cipőkön, balerinacipőkön, szandálokon,
sportcipőkön. Félrehajtott fejjel bámulja a rengeteg
ruhát, blúzt, nadrágot. Az egész fal mellett az ő holmija
tornyosul.
 Lapockája megfeszül, keze lehullik, és nem fordul meg,
úgy szól hozzám.
– Esetleg valami alternatív életformát követsz, amiről
nem tudok? Nőiruha-fétis?
– Olyasmi.
Levesz a polcról egy bézs Louboutin cipellőt, és megnézi
a méretet.
– Honnan tudtad, hogy… – sóhajt, és óvatosan
visszateszi. – Az első nap, amikor rám adtad a cipőmet.
Csak úgy forr a vérem. Köztünk egy polcsor és az egész
gardróbszoba. Figyelem, ahogy szemügyre veszi a
ruhákat, és már várom, mit fog mondani.
– Nem tudok… – felém fordul, a szeme könnyes. –
Tudom. Nincs nem tudom. Nincs sunnyogás. Nem
kételkedhetek a módszereidben. – A dereka köré szorítja
a karját, és a kezét rágcsálva néz a pillái alól. – Ez így most
sok, de próbálom felfogni. – Kihúzza magát, és
hátrapillant a ruhákra. – Csak… tényleg túl sok, túl
gyorsan, és…
– Gyere ide! – Kiveszem a zsebemből a kezemet, a
tartásom nyitott, hívogató.
Odasiet hozzám. Csupa csábítás, sötét bőrét vékony
pamut takarja.
Amikor mellém lép, felkapom, és az ágyhoz viszem.
– Ami az enyém, az a tiéd, Ivory. Minél hamarabb
fogadod el, annál könnyebb lesz.
Mocorog a takaró alatt, és rám néz.
– És ha nem fogadom el?
 Mellé bújok, magamhoz húzom, és lábaimat a lábaira
fonom.
– Akkor előveszem a… Hogy is mondtad? Nyers és bunkó
modoromat. – Odahajolok, és megcsókolom.
– Van rá gyógyszer.
– Te vagy a gyógyszerem. – Eloltom a lámpát, és a
fejemet Ivory párnájára hajtom, arcunk majdnem
összeér.
A közeli ablakon beszűrődik a kinti lámpák és a hold
fénye, halovány csendbe burkolva minket. A szemében
csodálkozás, aggodalom és kimondatlan szavak
csillognak, ugyanazokat az érzéseket tükrözik, amik az én
arcomra is nyíltan kiülnek.
A füle mögé simítom a haját.
– Nem osztozom. Tehát nincs több középiskolás fiú, sem
a szomszédságból a pasik. Csak az én ágyamban lehetsz,
senki máséban.
Kinyitja a száját.
Megérintem, és végigsimítom alsó ajkát.
– Akik nem hallják, hogy nemet mondasz, azoktól
megvédlek.
– Na és te? – lába mocorog a lábam alatt, hangja halk és
gyanakvó. – Vannak más nők?
– Csak te. Amióta megismertelek, elutasítottam minden
nőt. Felnőtt életem során most először bírtam ki szex
nélkül ennyi ideig.
A homlokát ráncolja.
– Na és a se-vele-se-nélküle dolog Joanne-nal?
 – Bonyolult. De hat hónapja nem láttam.
Ivorynak nem mondtam el mindent, de döntenem kell
ezzel a zűrös üggyel kapcsolatban, mielőtt belekeverem.
És van egy másik titkom is, amit nem tud, és ami
sürgősebb.
– Valamit mondani akarok Prescott Rivardról.
Tekintete, mint egy megzavart, barna tó felszíne.
– Ki fognak rúgni miatta? Vagy feljelentenek?
– Eléggé megrémítettem. Egy darabig hallgatni fog, de
egy idő után a félelemből keserűség lesz. Akkor… nem
tudom, hogyan tovább.
– Elmegyek a rendőrségre, és elmondom, mi történt.
– Nem, azt nem kell. – Átölelem, és felkészülök, hogy el
fog húzódni. – Megígértem az anyjának, hogy
beprotezsálom a Leopoldba.
Egy dermedt pillanat után belefeszül az ölelésembe.
– Hogyhogy? Miért?
– Az összeköttetéseim miatt adott lehetőséget, hogy
karriert kezdjek a Le Moyne-ban. Hogy Prescott bejusson
a Leopoldba.
– Összeköttetések? A Leopold csak a tehetséget veszi
figyelembe a felvételin.
– Anyám az igazgatótanács elnökségi tagja. Be tudja
protezsálni felvételi nélkül.
Ivory az arcomat fürkészi, kezét a mellkasára szorítja
kettőnk közt.
– Ez ugye kihat az esélyeimre?
– Ha beajánlak, el fognak jönni meghallgatni. Ott
lesznek az iskolai koncerten, és…
Ivory csuklik.
– Látni fogják Prescott előadását, és lehet, hogy
elutasítják a jelentkezését.
– És téged vesznek fel helyette. – Végigsimítom a haját,
és homlokon csókolom. – Tehetségesebb vagy, mint a Le
Moyne bármelyik másik tanulója, de ha anyámat arra
kérem, hogy két jelentkezőt juttasson be…
– Semmiképp. – Elrántja a fejét. – Amikor felvesznek a
Leopoldba, a tehetségem és az érdemeim miatt fognak
felvenni.
Magamhoz vonom, és fájdalmasan szorít a mellkasom.
Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy kicsesszek vele.
– Jóvá fogom tenni.
– Hogyan? Okkal választottad ezt a lehetőséget, nem?
Shreveport miatt?
– Igen, de taníthatok az államon kívül is. – Felemelem az
állát, megcsókolom, és elmosolyodom. – Vagy lehetek,
mondjuk, kalóz.
De a ma esti szar ügy után Prescott-tal, Ivoryra nézve
súlyos következményei lennének a felmondásomnak.
Megcirógatja az arcomat.
– Az igazgató csak felvesz valaki mást a helyedre
ugyanúgy. Aljas hátsó szándékkal vett fel téged, és a
dossziémból törölte Mrs. McCracken ajánlását, tehát
világos, hogy mindenre el van szánva. Miért akarja
ennyire, hogy a fia bejusson?
– Mert az a legjobb iskola, a leggazdagabb háttérrel. Ha
Prescottot felveszik, azzal ő is emelheti a Le Moyne
státuszát és presztízsét. Vagy ki tudja? Talán szeretne egy
nap majd az igazgatótanácsban ülni ott.
Ivory elgondolkodva bólint.
– Ha felmondasz, Prescottnak nem lesz oka befogni
rólam a száját. A mai eset után simán rá tudja venni az
anyját, hogy rúgjon ki engem.
Pontosan erre gondoltam. És már tudom, hogy nem
hagyom el a Le Moyne konzervatóriumot, sem Ivoryt.
Okosabb és kegyetlenebb vagyok, mint Beverly Rivard, és
van pár hónapom kitalálni, hogyan és mennyire
kegyetlenül akarom őt támadni.
– Megértem. Mármint, hogy miért fogadtad el ezt az
egyezséget. – Ivory ujja végigsiklik a mellkasomon, én
követem a szememmel. – Nehéz elengedni a múltat, azok
után, amit Joanne tett. És el akartál költözni.
Elakad a lélegzetem, annyira pontosan eltalálta. Igaza
van, de az igazi problémát nem ismeri, nem tudja, mi az,
amit rendeznem kell Joanne-nal. Hogy mi lett az
érzéseimmel iránta? Joanne már nem motivál, sőt
hidegen hagy.
Ivory szeme lecsukódik, végtagjai elnehezülnek, úgy
dünnyögi:
– Minden lehetséges.
– Például?
– A Leopoldba fogok járni.
A makacssága nem egyszerű. És fájdalmasan csodálatra
méltó. Sajnos fogalmam sincs, mitévő legyek.
 Nem akarom halogatni, hogy alhasson, de még tudnom
kell valamit.
– Hol van a bátyád barátja?
Kinyílik a szeme, és elakad a hangja.
– Tessék?
– Eltűnt, miután megerőszakolt téged? Vagy még a
nyomodban van?
Arca holtsápadtra vált a halvány fényben, arccsontján
megfeszül a bőr.
Ledermedek belül, a torkomban gombócot érzek,
hangom egészen mély.
– Mondd el.
Letolja a takarót, rám gördül, homlokát az enyémre
hajtja.
– Nem verheted szét a falat megint.
A póló alatt megmarkolom feszes seggét, és
megpróbálok csak a testére figyelni, nem pedig arra, mit
tettek ezzel a testtel.
– Mikor nyúlt hozzád utoljára?
Térdét az oldalamhoz igazítja, lovaglóülésben ül rajtam,
arcomat a tenyerébe veszi.
– Augusztus óta nem erőszakolt meg.
Augusztus?! Hirtelen felülök, elborul az agyam.
– Idén augusztus, két hónapja?!
A mellkasomra simul, tartja a fejemet, száját a számhoz
szorítja. Amikor a nyelve keresgélni kezd, visszacsókolom,
haragosan, birtoklón, a hajába túrok, magamhoz rántom
a csípőjét.
 Ajkába harapok.
– Mi a neve?
Punciját a farkamnak dörzsöli, nyelvét a számba fúrja,
és kurvára elvonja a figyelmemet.
Elfordítom a fejemet.
– Mi a neve?!
Összezuhan, halkan suttog.
– Lorenzo Gandara.
Dél-amerikai fickó? Ugyanaz a pöcs, aki aznap este ott
ólálkodott Ivory házánál?
– Narancssárga sportmotorral jár?
Ivory körme a nyakamba váj.
– Honnan tudod?
 28.

IVORY

Aludj.
Emeric nem válaszol egyebet a rengeteg kérdésemre
Lorenzóval kapcsolatban. Végre megnyugszom, és úrrá
lesz rajtam a kimerültség.
Kemény mellkasához simulok, karja védelmezőn
fonódik a hátamra, óvó tekintetét le nem veszi rólam.
Gyorsan elalszom, elveszek valami időtlen térben, ahol az
örökkévalóság sem elég hosszú.
Sosem éreztem magam ilyen súlytalannak, valami
lebegés árad szét a csontjaimban, a bőrömön, és semmi
nem marad belőlem, csak a lélegzetem. Lágy, finom, éteri
lélegzet. Minden lélegzetem egy felhő, ami körülöttem
úszik a tágas, kék égen.
Álmodom. Megpróbálom megragadni a varázslatot.
Olyan biztonságos és csodás itt. Nem akarok elmenni
innen. Ne ébredj fel.
Pislogok. Zafírkék tekintet, és lámpafény köszönt.
– Jó reggelt. – Emeric kék szemébe nézek, mély, fenséges,
és benne csillog a mennyország minden színe, minden
csillaga.
Kinyújtózom, élvezem, milyen puha az ágya.
– Álmodom.
Fölém hajol, bicepsze megfeszül, ahogy a matrac szélére
támaszkodik.
– Még mindig álmodsz?
– Hát… a mennyországban voltam. – Megsimogatom az
egynapos borostát az állán. – Amíg az ördög meg nem
jelent.
Ajka birtokló mosolyra húzódik, arca rózsásabb a
szokásosnál. Bőre nedves, ahogy megérintem, haja sötét,
és csupa víz a homloka.
– Már le is zuhanyoztál? – Arcáról átázott pólójára és
edzőnadrágjára téved a tekintetem. – Ó, edzettél. Hány
óra?
Oldalra fordulok, és látom az éjjeliszekrényen az órát.
– 5.15. A tanítás csak két óra múlva kezdődik.
Felegyenesedik, és kihúzza magát.
– Mennyi idő neked, hogy elkészülj?
Felülök, és megszédülök, amikor eszembe jut a
beszélgetés, amit tegnap nem fejeztünk be.
– Attól függ. Nem mondtad, honnan ismered Lorenzót.
– Már nem kell aggódnod miatta. – Emeric a fürdőszoba
felé indul.
– Nem mehetsz oda, hogy elpáhold. – Lecsusszanok az
ágyról, és megigazítom magamon a pólót. –
Tengerészgyalogos volt, huligán, büntetett előéletű is
lehet. Te pedig…
Olyan pillantást vet rám, hogy a mondat vége belém
fagy. Keze ökölbe szorul, sérült ökle vörös. Oké, igaz, pár
ütést biztos bevinne, de…
– Túl kockázatos. – A matrac szélére rogyok, és remegek
a gondolatra, hogy már megint az én múltam rémeivel
harcol.
Lorenzo nemigen jön hozzánk Shane nélkül, tehát
ketten lennének egy ellen. Abból semmi jó nem sülne ki.
A szemébe nézek.
– Kijönnének a rendőrök. Börtönbe kerülhetnél. Vagy,
ami még rosszabb, ha folyton csapkodsz, eltörik a kezed,
és akkor nem fogsz tudni zongorázni.
Visszajön mellém, arckifejezése különös és átszellemült.
– A látszat ellenére nem mindig ököllel oldom meg a
problémákat. – Felemeli a kezét, és megsimogatja az
államat. – Jobban szeretem a ravasz terveket. Lorenzo
Gandara még csak gyanakodni sem fog.
Oké, szóval… mit fog csinálni? Lopakodik, mint valami
nindzsa?
Emeric visszamegy a fürdőszobába, és a válla fölött
hátraszól.
– Lezuhanyozom, aztán tiéd a fürdőszoba.
Becsukódik mögötte az ajtó, aztán kattan a zár.
 Visszafekszem, a pólóm derékig felcsúszik, bőrömet hűs
levegő cirógatja. Nem tudom, mit csinált Emeric a
bugyimmal, de nem is érdekel. Látott már meztelenül.
Megujjazott. De én egyelőre csak félmeztelenül láttam őt.
Miért zárta magára az ajtót? Mit rejteget? Felgyorsul a
pulzusom, nevetséges gondolatokkal van tele a fejem.
Talán valami baj van a farkával? Vagy csak nem akarja,
hogy a közelébe menjek, amíg a nőgyógyász
egészségesnek nem nyilvánít?
Kavarognak az érzéseim, de a legerősebb legbelül van.
Ha rágondolok meztelenül, megremeg a combom, és
lüktet a lábam köze.
Sosem tapasztalt, lázas érzések áradnak szét bennem.
Forróság és epekedés. A tanárom után.
Annyira helytelen ez. Hogy itt vagyok, és az is, hogy a
kezem a puncimra csúszik. De nem állok le. Úgy
simogatom, ahogy ő csinálta, pontosan úgy köröz, úgy
merül el az ujjam. Mintha az ő ujja lenne, simogat,
megajándékoz, és eláraszt azzal a csodálatos energiával.
A testem hamarosan átveszi az irányítást, a kezem úgy
mozog, ahogy én akarom, a bőröm bizsereg, és elképesztő,
forró nedvesség gyűlik a kezem nyomán.
Széttárom a lábam, hátrahanyatlik a fejem, a
nyakamat kinyújtom, és dörzsölöm a csiklómat, két ujjal
benyúlok, ki, be, fel, le, ki, be.
Emeric ott van az ajtó mögött, és biztosan szappanozza a
vesszőjét, simogatja, gondoskodik róla. Ó, mennyire
szeretném, ha ezt én csinálhatnám. Biztos vagyok benne,
hogy a meztelen teste egyszerűen lenyűgöző látvány.
Hirtelen elakad bennem az egyre erősödő nyomás,
elakad a lélegzetem, és meleg, bizsergő hullámokban
elönt a gyönyör. Megremegek, vonaglok, és rekedten
nyögdécselek. Szent ég, talán ezt megcsinálom újra,
amikor levegőhöz jutok megint. Vajon hányszor sikerül
egymás után?
Nedves nyílásomba csúsztatom az ujjamat. Talán csak
még egyszer, mielőtt Emeric…
Nagy a csend. Abbahagyta a zuhanyozást?
A fürdőszoba ajtaja kinyílik, és Emeric kilép, nyomában
pára gomolyog.
Elrántom magamtól a kezem, és lejjebb húzom a pólót.
Megfogja a derekán a törölközőt, jégkék pillantása a
szemembe mélyed.
Egyikünk sem vesz levegőt. Egyikünk sem mozdul.
Tudja.
– Magadhoz nyúltál.
Mélységesen elpirulok.
Az ajtókeretbe kapaszkodik, úgy szorítja, hogy nyikorog
a fa. A szemében fájdalom tükröződik és eltökéltség.
Visszaugrik a fürdőszobába, és bevágja az ajtót.
Iszonyú zavaromban felnyögök.
Hangos koppanást hallok az ajtó túloldalán. A zár
kattan, aztán újra hallom a zuhanyt.
Mi a fene történt? Mit csináljak? Ha kijön, kénytelen
leszek a szemébe nézni.
Akkor sem vagyok hajlandó emiatt szégyenkezni!
 Átszaladok a hálószobán, és bekopogok.
– Emeric?
– Öt perc! – Fojtott hangon felel, túl közel az ajtóhoz,
hogy a zuhany alatt legyen.
– Haragszol?
– Nem, Ivory – morogja.
– Hát akkor?
Mély hangon dörmögve felel.
– A picsába, megőrjítesz.
Elhátrálok az ajtótól, és az ágyra ülök. Nem próbált meg
szexelni velem, de ez a sok csók és érintés azt sugallja,
hogy akarná. Viszont eddigi zűrös nemi életem után nincs
kétségem, miért nem teszi.
Egy dologra mindig számíthatok: nyílt lapokkal játszik.
Úgyhogy nem is fárasztom magam feltételezésekkel,
inkább a gardróbhoz megyek, hogy megnézzem odabent
az elképesztő látványt.
A fal háromszor olyan hosszú, mint amilyen magas
vagyok, és végig ruhák, cipők sorakoznak a polcokon. Még
soha nem láttam ilyen finom anyagból készült, minőségi
holmit. Kinyitom a beépített fiókokat a sarokban, és
rengeteg csipke, szatén, és… te jó ég… bőr fehérneműt
találok. A cédulákat már levették, de minden újnak tűnik,
és pont a méretem. Egy vörös, csipkés melltartót a
mellemre próbálok. Tökéletesen passzol. Hogy a francba
tudja a melltartóm méretét?
Öt perccel később nyílik a fürdőszoba ajtaja. Kilépek a
gardróbszobából, még mindig Emeric pólója van rajtam.
Visszamegyek a hálóba, és letelepszem az ágy szélére.
Emeric fekete haja majdnem száraz, és izmainak
korábbi feszültsége eltűnt. A törölközője alatt, ahová
pillantok, most nem ágaskodik. Tuti, hogy magához nyúlt,
de miért csukott ajtónál, miközben zuhanyozik? Emeric
Marceaux nem szokott zavarba jönni.
Mellém ül az ágyra, ölembe teszi sebekkel borított kezét,
és összekulcsolja az ujjainkat.
– Hogy visszatérjek korábbi reakciómra… Egyáltalán
nincs kifogásom az ellen, ha maszturbálsz.
Vihar tör ki benne, amikor kimondja ezt a szót.
– Akkor jó, mert biztos, hogy újra csinálni fogom. –
Merészen felvonom a szemöldökömet. – Ha tetszik, ha
nem.
– Megőrjítesz – dörmögi.
– Miért? – Miért nem nyúl hozzám akkor?
Felemeli összekulcsolt kezünket a térdéről, és a
könyökünket a combjára teszi, a törölközőre. – Imádom,
hogy gyönyört adsz magadnak. – Szexi mosolyt villant
rám. – Kicsit túlságosan is imádom.
– Azt hiszem, most jön a de…
– De… – Újabb szívdöglesztő mosoly. – Nem mutatom
meg, mennyire imádom, amíg nem leszel rá kész.
– Úgy érted, addig nem láthatom az erekciódat?
Lehunyja a szemét.
– Ivory, én nem vagyok gyengéd szerető. – Felnéz, és az
ajkamra pillant. – Biztos vagyok benne, hogy idővel
rájössz majd, hogy nem gyengédséget akarsz. Addig
viszont várok.
– Zárt ajtó mögött?
Bólint.
A szám szélét rágcsálom.
– Álló farokkal?
Emeric kissé elmosolyodik.
A farkára pillantok, kirajzolódik a törölköző alatt.
– Elélveztél?
Olyan átható pillantást vet rám, hogy
elbátortalanodom. Megdörzsöli az állát, még mindig néz,
egyre jobban dörzsöli.
Nem kellene felébresztenem az alvó oroszlánt, de…
Mély levegő. Erős hang.
– Amikor legközelebb kivered, nézni szeretném.
Elakad a lélegzete, és villámgyorsan mozdul. A mellkasa
az enyémnek feszül, és a matracra dönt. Felkiáltok
meglepetésemben, de már a számra tapad a szája, felfalja
a hangomat, a levegőt, az eszemet.
Testének súlya belenyom az ágyba, erősen szorít, keze
végigsiklik a bordámon, felhúzza a pólót. A hajába
markolok, beletúrok a nedves tincsekbe, ő pedig csókol,
kemény az ajka, mohón kutat a nyelve.
Leszorít, szája uralja a számat. Lehunyom a szemem, és
csak élvezem ezt a vad érzést. Megfogja a mellbimbómat,
és fájdalmasan megcsípi. Amikor felnyögök, ő felmordul.
Vonaglik a csípőm, az övé úgyszintén. Az ágyra nyom,
kemény farkát nekem szorítja. Még egy kicsit, és mindjárt
leesik a törölköző. Talán le is segíthetném?
 Mögé nyúlok, és kezem végigsimítja megfeszülő
hátizmait. Amikor a törölközőhöz érek, alányúlok, és ott is
megtapogatom a kemény, ruganyos izmokat. Istenem,
hogy lehet egy férfinak ilyen ellenállhatatlan segge?
Mindkét kezemmel markolni akarom, de a teste sokkal
nagyobb az enyémnél, és nem érem el rendesen.
Kinyújtom a karom, próbálkozom…
Elkapja a torkom, és szorít. Erejétől felszegem az
államat, kezem lehanyatlik a fenekéről.
Elmélyül a csókja, nyelve a nyelvemet simogatja, forró
lehelete tüzeli az arcomat.
– Melletted őrjöngő vadállattá változom.
El akarom mondani neki, hogy azt tehet velem, amit
csak akar, de ahogy egyre erősebben szorítja a torkomat,
az már túl sok. Tüdőm ég a légszomjtól, fekete pontok
cikáznak a szemem előtt. Pánikba esem, mozog a szám, de
ez már nem csók. Ez harc.
Nem kapok levegőt. Kezem kapálózik a háta mögött,
testem vonaglik, menekülni akarok. Engedj el! Engedj!
A szorítás eltűnik a torkomról, aztán a súly is
felemelkedik rólam. A nyakamat tapogatom, levegőért
kapkodok, jeges rémület árad szét bennem, könny szökik
a szemembe.
Emeric az ágy mellett áll, megigazítja a törölközőt
kemény erekciója fölött. Még mindig nem láttam.
A hajába túr, és átható pillantást vet rám.
– Még nem vagy kész.
Elengedem sajgó nyakamat, felülök, egész testemben
remegek.
– Mire? A szexre?
– Rám! – A komódhoz lép, elővesz egy pár kockás zoknit
és egy fekete alsót. – Erre gondolj, amikor legközelebb azt
kéred, hogy nézhesd, amikor kiverem.
Elszorul a gyomrom.
– Nem értem. Miért fojtogattál? Hogy megijessz?
Ha igen, hát sikerült. Még mindig hevesen ver a szívem.
– Hogy megmutassam. – Az ágy lábánál megáll, és
rosszalló tekintettel mered a törölköző alatt ágaskodó
farkára. Aztán a szemembe néz. – Engem az dob fel, ha
látom, hogy a tested a kíntól megfeszül, hogy tudom, hogy
miattam könnyes a szemed. De csak akkor, ha ez a te
örömödre, a te engedélyeddel, a te szabad akaratoddal,
beleegyezéseddel történik. Tökéletes bizalommal.
Szabad akarattal adtam? Volt egyáltalán választásom?
– Ha fontos vagyok a számodra… miért nem
csinálhatjuk könnyek nélkül?
Kócos fekete haja és sűrű szempillája szelídebb külsőt
kölcsönöz neki, de éles, kék szeme emlékeztet, hogy ha
van is benne gyengédség, azt hamar elfojtja kirobbanó
temperamentuma.
Az órára pillant, majd rám.
– Mélyen gyökerező szexuális késztetésem, hogy a nőket
kibillentsem a komfortzónájukból. Amikor kész leszel
erre, leküzdöd majd a tested minden ösztönét, de
megígérem… hogy amit megtapasztalsz majd, az sokkal
kielégítőbb lesz egy egyszerű orgazmusnál.
 Mi lehet kielégítőbb egy orgazmusnál? Valami mélyebb?
Olyan, mint az a melegség, ami szétárad bennem, amikor
tudom, hogy Emeric élvez engem? Ha gyönyört adok neki,
az az én kéjemet is extázissá emeli. Úgyhogy igen, talán
van annál több, mint hogy csak fekszem a hátamon, ő
pedig mozog rajtam.
Nagyot nyelek. Nem tudom, mit is érzek ezzel a
fojtogatással kapcsolatban. Kibillent a komfortzónámból?
Mit fog Emeric legközelebb tenni velem?
– Miért akarsz kibillenteni?
– Mert ez a legmélyebb bizalomról szól, és
elmondhatatlan hatalmat ad.
Valami nyugtalanság tölt el, de sikerül nyugodt hangon
megszólalnom.
– Én nem akarom, hogy bárkinek is hatalma legyen
fölöttem.
– Nem, Ivory. Neked van hatalmad. Te húzod meg a
határt, te döntöd el, mikor parancsolsz megálljt. –
Összevonja a szemöldökét, és csupasz mellkasán
megrándul egy izom. – Nem mondtad ki a jelszót.
A picsába, elfelejtettem!
– Nem tudtam megszólalni, mert a kezed…
– Francot. Meg sem próbáltad.
Lehúzom a pólót a combomra.
– Ez a lecke, ugye?
– Igen. – Szó nélkül a gardróbszobába indul, én pedig ott
maradok teljesen összezavarodva.
Pár perc múlva kijön, teljesen fel van öltözve, és a
konyhába hív, amikor kész vagyok.
A lecke célján rágódom, miközben letusolok,
megfésülködöm, fogat mosok, és a hálószobában egyedül
felöltözöm. Tudom, hogy a szexről és a férfiakról életunt a
véleményem, de ahogy Emeric az előbb a torkomat
szorította, az semmi volt az elmúlt négy évben átélt
fájdalmakhoz és félelmekhez képest. Attól még nem
elfogadhatóak a módszerei, de a sokkoló nyersessége
talán hatásos lehet.
Amikor legközelebb a határaimat feszegeti, biztos
vagyok benne, hogy eszembe fog jutni a jelszó. És ő
tiszteletben fogja tartani. Amióta ismerem, soha nem vett
el tőlem semmit, amit nem akartam volna odaadni. Te jó
ég, ez tényleg hatalom. Tudom, hogy leáll, amikor
kimondom a jelszót, és ez magabiztosabbá, nyugodtabbá…
könnyebbé tesz.
Lemegyek a lépcsőn puha, új bőrcipőmben. A cuki
balerinacipő orrát ezüst szegecsek és fekete háló díszíti.
Trendi a piros vászonruhával. Háromnegyedes ujjú
ruhám az őszi estéken pont elég meleg lesz. Térd alá ér, és
van rajta egy ötletes szalag felül, ami cikcakkban halad
hátulról előre, és a derekamnál kötöttem meg.
Így felöltözve úgy érzem, elegáns vagyok… és érzem a
törődést. Egy kis hang a fejemben arra emlékeztet, hogy
nem tettem semmit ezekért a ruhákért. Csakhogy Emeric
külön megmondta, hogy az övé vagyok, tehát minden, ami
az övé, az enyém is. Nehéz felfognom. De egyelőre hordani
fogom a ruhákat, mert ajándéka többet jelent nekem az
ostoba büszkeségemnél.
Emeric a konyhaszigetnél ül, péksüteményt, tojást,
sajtot és szalonnát eszik. Felpillant rám, és megdermed.
Csak a szeme mozog, tekintete forró, sötét szemöldöke alól
lassan végigmér.
Egyértelműen azért vette a ruhákat, mert a jelenlegi
ruhatáram szegényes. De ahogy továbbra is nézeget, arra
gondolok, hogy biztosan az jár a fejében, hogyan mutat
rajtam a többi holmi, ami tetszik neki. Erélyes vonásai
ellágyulnak, elégedetten szemlél. Elakad a lélegzetem.
Azzal, hogy elfogadtam az ajándékát, én csaltam az
arcára ezt az elégedettséget. Nem tudom, mi ez, de
csodálatosan beleillik az új érzésekbe, amiket Emeric
felkavar bennem; örülök, hogy örömet okozok neki.
A szemembe néz.
– Íme, a világ legszerencsésebb ruhája.
A szívem heves, egyre erősödő ritmusban dobog.
– Hihetetlen, hogy tökéletes a méret.
Az ajkamra pillant.
– Ülj le, és egyél.
Barna, török mintás nyakkendője, törtfehér inge és
barna nadrágja más férfin ódivatúnak tűnne. De belőle
sugárzik a designer, metroszexuális egyéniség. Igazából,
ha körgallért és strasszos farmert viselne, a nők akkor is
hullanának tőle, mint a legyek.
Kávé erőteljes illata lengi be a konyhát. Leülök Emeric
mellé.
– Ma nem veszel fel mellényt?
 – Inkább zakót, hűvös van.
A széke támláján lógó barna velúrzakóra pillantok. A
hosszú ujj elrejtheti a sebeket az öklén.
Reggelit tesz a tányéromra, narancslevet tölt, és a
combomra simítja a kezét. Amióta apa meghalt, senki nem
gondoskodott így rólam. Itt ülök, szép ruhában, jóllakom,
és úgy nézek rá, mint egy apátlan árva nézne a
megmentőjére. Egy diák a szeretett tanárra, de… annál
sokkal többre is: úgy, ahogy egy nő néz a férfira, aki előtt
megnyitja a szívét.
Annyi űrt tölt be az életemben! A vágy, amit érzek
iránta, furcsa mód csak még közelebb visz hozzá, és egy
olyan világhoz, amiről alig mertem álmodni. Egy olyan
világról, ahol azért van kapcsolatom egy férfival, mert
akarom, mert törődik velem, és én is vele.
Csakhogy azt mondja, nem állok rá készen.
Mielőtt megismertem, csak gyengédségre vágytam, de
most…?
Amikor elkezdtem zenei tanulmányaimat, felismertem
és nagyra értékeltem, ahogy Bach mesteri módon
használja az ellenpontokat. Akik nem tudják, hogyan
hallgassák a zenéjét, csak zavaros, hangos sorokat
hallanak. De ő valójában sokrétű dallamokat alkotott,
mindkét kéz ugyanannak a dallamnak más-más
változatát játssza.
Emeric is mindenben az ellenpontokat használja. Egyik
keze gyengéden, önuralommal mozdul, a másik
intenzíven, dominánsan. Módszerei talán
ellentmondásosak, de tökéletes harmónia az eredmény.
Leteszem a villát, és megfogom a combomon nyugvó
kezét.
– Honnan fogom tudni, ha készen állok?
Felemeli a kezem, és megcsókolja a tenyeremet.
– Én tudni fogom.
Fürkészve nézem az arcát, tekintetem megállapodik
ajka nemes vonalán, frissen borotvált állán, ragyogó kék
szemén.
– És akkor?
Tekintetében sötét ígéretek dallama csendül.
– Akkor hálás leszel a jelszóért.
Végigbizsereg a gerincem, és a lábam között sajgást
érzek. Akarom is, és nem is, amit nyújtani akar nekem.
Talán csak nem akarom akarni.
Megdörzsölöm a nyakamat, és nekilátok a reggelinek.
Megeszi az utolsó falatot, és eltolja a tányérját.
– Amikor nem iskolában vagy és nem itt, nem
mozdulhatsz mellőlem.
Egy falat sajt megakad a torkomon, úgy motyogok:
– Ez hogy lehetne?
– Ne beszélj tele szájjal.
Gyorsan megrágom és lenyelem a falatot.
– Amikor hazamegyek…
– Mostantól nálam laksz.
Megdermedek a szavaitól. Hallom őket, de a jelentésük
nem jut el az agyamig.
Kortyolgatja a kávéját, a telefonját nézi, és úgy pillant
rám, mintha vacsorára hívott volna meg, nem pedig
odaköltözni.
Döbbenten meredek rá.
– Kibaszottul viccelsz, ugye?
Felemeli a bögrét, és állja a tekintetemet. Nem mosolyog
a szeme.
Komolyan mondta.
Nem emlékszem, mikor kérte ki erről a véleményemet.
Ja, várjunk csak… Nem szokása kérni.
Meggörnyedek a széken.
– Ez Lorenzo miatt van.
– Az is jó indok. – Újabb adag kávét tölt magának, és
tovább vacakol a telefonjával.
Franc a szabályba, hogy olyan nincs, hogy nem tudom,
mert ordítani akarom a szavakat.
– Tiltja a törvény! A tanárom vagy.
– Te meg a csajom. – Lustán érintgeti a kijelzőt. – Ez az
egyetlen törvény, ami vonatkozik rád.
Micsoda? Zúg a fejem.
– Megőrültél!
– Az enyém vagy.
– És ha valaki megtudja?
Átböngészi az e-mailjeit, nem foglalkozik semmivel.
– Az az én gondom.
– De Schubert…
Leteszi a telefont, és olyan csókot nyom a számra, ami
csak ennyit mond: Fogd be, és bízz bennem. Aztán
hátradől, és megint az e-mailjeivel foglalatoskodik.
– A macskát iskola után elhozzuk ide.
 29.

EMERIC

Ivory házától háromtömbnyire megállok a GTO-val az

utcán, amíg ő megeteti a macskát. A narancssárga motor
nincs ott, de nem tudom, van-e otthon valaki.
Ha lenne rá elfogadható magyarázat, hogy miért
vagyok Ivory mellett reggel fél hétkor, akkor bementem
volna vele. De így kénytelen vagyok messziről figyelni, és
csak telefonon tartani a kapcsolatot. De kész vagyok
megtenni bármit, hogy megvédjem, ha kell.
A hajnal fénye dereng a környező házak kopott
tetőcserepein. Szorongatom a telefonomat, és utálom,
hogy nem látok át a házfalon, nem látom Ivoryt. Viszont
legalább hallom. Hallom a lélegzetét a telefonon, és
egyszerre veszünk levegőt.
Mielőtt eljöttünk, odaadtam neki a mobilt, amit már
hetekkel korábban megvettem. Úgy dédelgette, mintha
felbecsülhetetlen értékű Vieuxtemps hegedű lenne.
Halvány arcán látszott, hogy csak habozva fogadja el. Alig
várom, mit fog szólni, amikor kocsit veszek neki.
– Otthon van az anyád vagy a bátyád? – kérdezem.
– Mindketten – feleli. – De alszanak.
Ha csak egyetlen sóhajt, egy gyanús hangot is hallok, tíz
másodpercen belül ott leszek a küszöbön.
Megmarkolom a kormányt, sebes öklöm kilátszik a zakó
hosszú ujja alól. Ivory biztosan rájött, hogy azért vettem
fel ezt a zakót, hogy a sérüléseket eltakarjam. Nem
akarom, hogy aggódjon, mit gondolnak, és mit nem
gondolnak mások. Az az én dolgom.
Hallgatózom, hogy a mobilon minden lépését halljam, és
visszagondolok a reggelre a hálószobámban. Arra, milyen
érzéki volt szorítanom a nyakát. Bízik bennem, mégis
bepánikolt, a teste küzdött, a tekintete könyörgött, mint
ahogy más férfiakkal is tette. Ez elfogadhatatlan.
A fojtogatás, a náspángolás, a fájdalom és a megalázás
gyönyöre nem való a gyengéknek. Ha kétségeim
lennének, hogy Ivoryt mi izgatja fel, másként állnék
hozzá. Ha túl félénk lenne a szemembe nézni, talán fel
sem figyeltem volna rá.
Ha másmilyen lenne, nem ülnék most itt, száz
százalékig odaadóan, és mindent kockáztatva érte.
Ivory Westbrook nem törékeny. Pontosan illik hozzá,
hogy védelmezem, és hogy kiélem rajta a dominanciámat.
Nem tenne jót neki, ha túlságosan kímélném.
 Lelkiereje az egyik ok, amiért ennyire őrülten
vonzódom hozzá. Igen, ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha
láttam, de engem mindenestül lenyűgöz. Ha úgy gondolja,
nincs igazam, szembeszáll velem, de elgyengül a hangom
erejétől és az övem forróságától. Nagyapám Faziolijában
fogadnék, hogy egy pipogya fickóval a normál szex
halálra untatná.
Hogy ezek a dolgok Ivory megadó természetéből, vagy a
múltbeli bántalmazásból fakadnak, mindenképp az én
felelősségem, mint az első igazi szexpartnere, hogy
megmutassam neki a gyönyör ezer arcát. A szexnek nem
kell beleférnie a hagyományos keretekbe, hogy
egészségesnek tekinthető maradjon. Nem kell lassúnak,
gyengédnek lennie, hogy biztonságos legyen. És nem kell
kihagyni a bőrbilincseket, mert azokkal együtt is szólhat
kölcsönös beleegyezésről.
Ivory tanul, de vajon mennyire kell tudatosnak lennie,
hogy az már elég legyen? Ezt nehéz eldönteni.
Akarom őt, és ez a vágy állandóan lüktet bennem, mint
valami meg nem írt dal, ami a mellkasomban dobog, hogy
kiszabadulhasson. Kínszenvedés, hogy most már velem
lakik, mellette alszom, mégsem dugom meg. De tudom,
hogy tisztában van az önuralmammal, és hogy ezt értékeli
és tiszteli is.
Nem azzal van a probléma, hogy ki akarom kötözni, a
mellébe akarok harapni, és elfojtani a kiáltásait. Hanem
az, hogy vele még a leggyengédebb intimitás is
kockázatos, hiszen szexuális bántalmazást szenvedett el,
és ráadásul a tanára vagyok. Szép szavakkal rávehetném,
hogy tárja szét nekem a lábát, és finoman
megdughatnám, ő pedig hagyná, mert csak így tud
reagálni a közeledésre.
Hát kurvára nem ezt akarom. Mielőtt a testébe fogad,
azt akarom, hogy mentálisan és érzelmileg velem legyen,
ahogy ő akarja, tudatosan hozva a döntéseket arról, hogy
megállít-e, vagy hagyja magát. Nem úgy, ahogy most
reggel, amikor a torkát szorítottam. Akkor nem adta meg
magát, de a jelszót sem használta. Mert még fogalma
sincs, milyen a valódi beleegyezés.
Pár perccel később beül a kocsiba, és becsatolja az övet.
A gázra lépek, és a szemem sarkából látom, milyen
nyugodtan, kényelmesen ül.
– Nem ébredtek fel?
– Nem. – Halványan elmosolyodik. – Hiányoztam
Schubertnek. – Felém fordul az ülésen. – Emeric,
beszélnünk kell.
– Ha a hozzám költözésedről, akkor ebben nem nyitok
vitát.
– Jogom van dönteni, hogy hol lakom.
– Nem, mert a biztonságodról van szó. – A Rampart
Streetre kanyarodom, és a Le Moyne felé hajtok. – Shane
és Lorenzo állandóan ott van a házban, és nem kell
elmagyaráznom, mennyire kibaszottul veszélyes ott
laknod.
Ivory duzzogva lebiggyeszti az ajkát.
A másik kezem a combján pihen.
 – Ne ellenkezz!
– A diákod vagyok. Ha valaki rájön, hogy nálad…
– Akkor engem fognak letartóztatni, neked semmi bajod
nem eshet, és nem jár semmiféle következménnyel.
– Pontosan. És én ezt nem akarom.
– A kockázat az enyém. – Hangom szigorú, emlékeztetem
Ivoryt, hogy a helyzetére én jelentem a megoldást, mivel
az irányítás az én kezemben van, és mindenek felett az a
célom, hogy őt biztonságban tartsam. – Ez az én döntésem,
és nem fogsz többet kérdőre vonni miatta.
Lelassítok a pirosnál, ő pedig kikapcsolja a biztonsági
övet, és áthajol hozzám.
Ismerős mozdulattal végigsimítja a hajamat, és ragyog a
szeme.
– Tulajdonképpen elbűvölő vagy, amikor komolyan,
parancsolóan beszélsz. – Lehajtja a fejét, és elváltoztatott
hangon utánoz. – Így, hogy én vagyok a férfi, én írom elő a
szabályokat, és úgy lesz, ahogy mondom.
Édes. A fejemet ingatva próbálok elfojtani egy mosolyt.
A hajamba túr, erősebben tartja a fejemet, és ajka
majdnem a számhoz ér.
– De van saját véleményem, saját hangom, és ezt meg is
fogod hallani, amikor és ahogyan én akarom.
A száját bámulom. Szórakoztat és felizgat.
– Nem is lehetne másként, Miss Westbrook.
Pont, ahogy ő várná, hogy leállítsam, ha kételkedik.
– Remek. – Felcsillan a szeme. – Akkor arra is készülj fel,
hogy a Leopoldról nem mondtam le.
 Hát persze hogy nem. Tehát erre megoldást kell
találnom.
Az államra simítja az ujját, a tenyerébe veszi az
arcomat, és megcsókol. Ide a Le Moyne egyetlen tanára
vagy diákja sem jönne, úgyhogy nem érdekel, ha a többi
kocsiból megbámulnak minket.
Megnyalom az ajkát, és közelebb hajolok. Nyelvünk
táncba kezd. Csak egy kis simítás, egy érzéki mozdulat, de
ennyi is elég. Ivory felnyög, félrehajtja a fejét, hogy
elmélyítse a csókot, melle szinte hozzám ér, és piheg. Szent
ég, ugyanolyan vágy kínozza, mint engem.
Mindjárt vált a lámpa. Nem érdekel. Átveszem az
irányítást, megmarkolom a csípőjét, és magamhoz rántom
a sebességváltó fölött. A nyelvem incselkedik vele, behatol
a szájába, az ajkát nyalogatja, a kezem olyan szorosan
ragadja meg a fenekét, hogy annak nyoma lesz.
Mögöttünk dudálnak. Elhúzódunk egymástól, és zihálva
nevetünk, mint két kamasz.
Indítok, és most hol Ivoryt figyelem, hol az utat.
– Ahányszor ma látlak, erre a csókra fogok gondolni.
A füle mögé simítja a haját, és tüzes pillantást vet rám.
– Én is.
Elsuhanunk a háztömbök mellett, és valami vibráló
kötelék fonódik közénk, szótlan kapocs, amit
pillantásunk, mosolyunk erősít. Kényelmes, ismerős ez az
energia köztünk, mintha a saját kis világunkban volnánk,
ahol nem léteznek a múlt hibái, a továbbtanulás álmai,
sem a tanárokra és diákokra vonatkozó szabályok. Itt,
ebben az elszigetelt, tér-idő zugban semmi sem állhat
közénk.
Összekulcsolom a kezünket Ivory ölében.
– Mire gondolsz?
A nyelve körbefut a szájában.
– Fura itt ülni a kocsidban, szép ruhákban, jókora
reggeli után. Boldog a gyomrom. – Lehunyja a szemét,
aztán kinyitja, és a szemembe néz. – Boldog vagyok. És
félek. Azt hiszem, félni sokszor szoktam, de a boldogság…
az nem talál meg túl gyakran, és félek, hogy elveszítem.
Talán az apjára gondol, és arra, hogy az apja halála
után minden biztonság elillant az életéből.
Rá akarok szólni, hogy ne aggódjon, mert az az én
dolgom, de ez nem úgy működik, tehát máshonnan
közelítem meg.
– Ivory, amikor együtt vagyunk, csak ketten, akkor a
boldogságunk csak kettőnkön múlik. Mi írjuk a
szabályokat, mi döntjük el, hogyan alakulnak a dolgok. A
mi világunk határtalan, és olyan valóságos, amilyen
valóságosak az érzéseink egymás iránt.
Felemeli a kezemet, és megcsókolja az ujjaimat.
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy mindig tudod, mit mondj. – Az álla alá teszi a
kezemet. – Hogy megetetsz. Hogy megetethettem
Schubertet. Köszönöm a telefont, a ruhákat, a…
– Szívesen.
Esküszöm, olyan, mintha a szíve a mellkasomban
dobogna, ott dorombolna és hízelegne, mint egy macska.
Felemelő és ijesztő, ahogy ilyen gyorsan a részemmé vált.
Az iskolától néhány háztömbnyire megállok egy csendes
mellékutcában.
– Ennek nem örülök.
Kinyitja az ajtót, és lezseren rám mosolyog.
– Mindennap gyalog jövök suliba.
– Nem örülök a titkolózásnak.
Ezt már ismerem Joanne-nal. Ivory többet érdemel.
De ha rajtakapnak, mehet vissza Treme-be, Lorenzo
Gandara karmai közé, az anyagi kilátástalanságba. Én
vagyok a felelős azért, hogy mindentől megvédjem.
Hátul megfogom a nyakát, és magamhoz húzom egy
csókra.
– Nem mindig lesz így.
Amikor befejezi a konzervatóriumot, már nem leszek a
tanára. A viszonyunk legális lesz, és… Továbbtanul,
elmegy főiskolára valahová… És akkor mi lesz? Utána
megyek? Akarná egyáltalán? Kurvára nem lesz más
választása.
A homlokát az enyémhez hajtja.
– Ne ígérj semmit, amit nem biztos, hogy be tudsz
tartani.
Elvörösödöm, és sziklaszilárd meggyőződéssel
válaszolok.
– Megteszek mindent…
Puha ajkát a számra tapasztja, és forrongó haragom
máris elillan. A farkam pedig ágaskodik.
 Túl rövid ez a csók.
– A jövőről majd beszélhetünk, amikor a jelent sikerül
végre felfognom.
Ezzel ki is száll a kocsiból, pompás teste, dugnivaló
segge, hosszú lába köré glóriát von a napsugár.
Kibaszottul gyönyörű.
Új táskáját a vállára veti, lehajol, és bekukucskál. Vörös
ruhája dekoltázsa kicsit lecsúszik, és belátok a vörös
szatén melltartóban büszkélkedő, feszes cickóira.
Észreveszi, hogy bámulom, és felvonja a szemöldökét.
Hogyne bámulnám? A génjeimben van, és Ivory cickói
lenyűgözőek.
Csábos kis mosoly ül az arcán.
– Az osztályban találkozunk, Mr. Marceaux.
Elindul, én meg kurvára levegőt se kapok. Lehúzom az
ablakot, indítok, és bőgetem kicsit a motort, hogy
visszanézzen.
Vissza is néz a válla fölött. Mosolyog, és az ajkát
harapdálja.
– Most versenyezni akarsz, vagy csak menőzöl?
Csak a mosolyát akartam látni megint. Most már sikerül
levegőt vennem.
 30.

EMERIC

Egész nap figyelek, kering-e pletyka, susognak-e bármit.

Beverly Rivard a tanári szobában üdvözöl egy szigorú,
lenéző grimasszal. Itt semmi nem változott tehát. Andrea
Augustin távolról figyel, tart tőlem és meg van sértve.
Majd túlteszi magát rajta. Prescott kikerül a folyosón, és
csendben sunnyog a helyére az osztályban. Leginkább
miatta nem kell nyugtalankodom. Tegnap este
megaláztam Ivory előtt, és ez hatalmas csapás egy kisfiú-
egónak. Ha ki meri nyitni a száját, akkor viszont a
méltóságánál sokkal többet veszíthet.
Az osztályban Ivory diákként viselkedik. Nem néz a
szemembe túl hosszan. Nem flörtöl, nem mutat
érzelmeket. De a szexuális feszültség vihar előtti
csendként vibrál köztünk. Ha valaki tudná, mit figyeljen,
azonnal észrevenné. Prescott talán sejthet valamit abból,
ahogy megvédtem Ivoryt, de nem mer ránézni, és rám
sem. Egyelőre mást nem tehetek, minthogy rajta tartom a
szememet.
Ivory magánórái után visszamegyünk a házához. A
csillagtalan ég és a fények hiánya árnyékokkal veszi
körül az alakját az utcán.
A GTO-val ugyanoda parkolok megint, ahová reggel, és
fürkészőn nézem a sötét ablakokat.
– Senki nincs otthon.
– Úgy tűnik, nincs. – Ivory kinyitja a kocsi ajtaját. –
Sietek.
Leállítom a motort, és mellé lépek.
Megrázza a fejét, és a kocsira mutat.
– Maradj itt. Lehet, hogy pont hazajön valaki.
Kockázatos, de nem mehet be egyedül a sötét házba
éjjel. És nem cipelheti egyedül a macskát, meg az összes
holmiját. De ha a bátyja megjelenik, akkor fel kell
készítenem a kellemetlen találkozásra.
Elkapom a kezét, és az udvarra kísérem.
– Már találkoztam Shane-nel régebben.
– Tessék? – Ivory megáll a járdán, és tágra nyílt szemmel
mered rám. – Mikor?
Megszorítom a kezét, és magammal húzom, hogy
kövessen a lépcsőn.
– Nem tudja, ki vagyok, és sajnos fogalma sincs, miért
törtem be az orrát.
Ivory lélegzete elakad, léptei elbizonytalanodnak, de
viszem magammal.
– Az te voltál? – Összevonja a szemöldökét, és kinyitja az
ajtót. Felsóhajt. – Azért, mert fel volt dagadva a szám.
– Senki nem bánthatja a csajomat.
– Imádom, amikor ilyeneket mondasz – suttogja lágyan.
Gyengéden megigazítja a nyakkendőmet, ujjai
végigfutnak a selymen, mielőtt elfordul.
Amikor kinyitja az ajtót, állott cigarettafüst szaga csap
meg.
Egy pillanattal később egy vörös macska szalad elő a
sötétből, megáll Ivory lábánál és dorombolni kezd, közben
a bokájához törleszkedik.
Ivory felkapja, a macska kerek fejét a nyakához simítja,
mintha a világon semmi nem lenne fontosabb az
állatkánál.
Zsebre vágom a kezem, és megpróbálok nem őrülten
féltékenykedni a nyavalyás macskára.
– Azért még ma beengedsz?
– Türelmetlen vagy. – Felkapcsolja a lámpát a falon, és
fény árad szét az apró szobában. Aztán a kezembe
nyomja a macskát. – Csak összeszedem a holmiját.
Átszalad az ajtókon a ház végébe, közben a kezemben a
szőrgombóc teleszórja a vörös bundájával a velúr
zakómat.
Belépek a házba, és fagyosan méregetem a macskát.
– A szőnyegeimet is le fogod hugyozni?
Kerek, borostyánszínű szeme lustán pislog. Aztán a
szőrös pofáját a mellkasomhoz dörgöli, és megpróbál
hozzám bújni.
Sosem tartottam állatot, de elég barátságosnak tűnik.
Viszont ez a vedlés…
– Nem lehetne megborotválni? – kiabálok Ivory után.
Léptei hangja megakad.
– Azt hittem, nem szereted, ha le van borotválva a szőr.
Elvigyorodom. Hát igen, kislány…
Schubertet átviszem a rendezett nappalin. Tiszta
helyiség, hiszen semmi más nincs benne, csak egy
kartondoboz a sarokban, teli ruhákkal, valamint egy
asztalka és egy kanapé formátlan párnákkal. Hátrafelé
indulva elhaladok egy hálószoba mellett, majd egy másik
mellett. Mindkettő kicsi, alig fér el bennük egy-egy matrac
a padlón, és rengeteg a szennyes ruha meg hamutartó.
Egyik hálószoba sem lehet jellemző a lányra, akit
ismerek. Ivory rendezett, kevés és egyszerű a ruhatára, és
nem dohányzik. A felismeréstől elszorul a szívem, és még
jobban sietek.
Az utolsó helyiségbe érek, azaz a konyhába, ahol Ivory
épp egy macskaalomtálcát hoz be.
– Te hol szoktál aludni?
Felkap pár konzerv macskatápot a telezsúfolt
konyhapultról, és belép a közelebb eső hálószobába.
– Ez az anyám szobája.
Mögötte lépkedek, simogatom a macskát, aki persze
egyre jobban hullatja a szőrét. A szívem a torkomban
dobog, ahogy kezdem felfogni, micsoda szegénységben élt
Ivory. Amikor a második hálószobába ér, tudom, mit fog
mondani, és nem akarom hallani.
– Ez Shane szobája. – A nagy kupac szennyes ruhára
mered üres tekintettel. – Az enyém volt, de amikor apa
meghalt, Shane hazaköltözött, és…
Továbbmegy, vissza az első szobába. Rosszullét kerülget,
amikor új megvilágításban látom az ócska kanapét.
– Ezen alszom. – Várakozásteljesen rám néz. –
Mehetünk?
Lenyelem a haragomat, és emlékeztetem magam, hogy
Ivorynak soha többet nem kell rozoga kanapén aludnia.
– Csak ennyit hozol magaddal? – A macskaalomtálcára
bökök, és a pár doboz konzervre.
Lesüti a szemét, és a mellkasomon doromboló macskát
nézi. Melegen rámosolyog.
– Nekem itt csak ő volt fontos.
Ahogy elhajtunk a környékről, izmaim feszültsége
minden egyes háztömbbel enyhül, amint egyre
távolodunk. Soha nem voltam még ilyen biztos benne,
hogy helyesen döntöttem.
A macska a hátsó ülésen összegömbölyödve nyávog.
Most már csak egyetlen dolog van, ami Ivoryt Treme-hez
köti.
Spontán úgy döntök, megállunk, és leparkolok a
zenebolt bedeszkázott ablaka előtt.
Ivory felém fordul az ülésén, és az arcomat fürkészi.
– Mit keresünk itt?
– Az öreg már pár napja nem látott téged. Menj be, add
meg neki a telefonszámodat, és mondd el neki, hogy
biztonságban leszel.
Egy óra múlva már a konyhámban vagyunk, és
quesadillát eszünk. Ivory átadja nekem a listát: összeírta,
milyen kiadásai vannak. Kérésemnek megfelelően felírta,
amit vásárolnia kell, például tanszereket, dezodort és
tampont. Elmosolyodok, amikor meglátom a listán a
fogamzásgátló tablettát.
Megpróbál magyarázni nekem, hogy nem tartoznak
rám a kiadásai, de befogom a száját egy csókkal, és
feldugom az ujjam a pinájába. Hátrahajol a konyhasziget
fölé, üres tányérjaink csörömpölnek, ahogy ujjazom. Két
orgazmus után Ivory kibotorkál a nappaliba leckét írni, és
már nem is vitatkozik.
Sérült kezem még túlságosan fáj, nem tudok
zongorázni, úgyhogy futok egyet a futópadon,
lezuhanyozom, és kiverem a farkam, miközben arra
gondolok, ahogy Ivory hátrahajtotta a fejét, nyaka
védtelen, combjai széttárva, és önkívületben vonaglik a
karjaimban. Védtelen, és megtehetek vele minden
mocskos, vad dolgot, amire vágyom. A teste minden
nyílásáról fantáziálok… ó, ha tudná, mi mindent akarok
tenni vele…
Mielőtt kijövök a zuhany alól, újabb orgazmusig verem
a farkam, mert hát mellette fogok aludni, a kurva életbe.
Győzködöm magam, hogy Ivory még nem áll készen a
perverz, vad szexre, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem
fog örökké tartani az önuralmam. Már csak négy napig
fog menni… addig, amíg lezajlik az orvosi vizsgálata.
Őrjítően akarom, hogy benne lehessek anélkül, hogy
bármi is közénk állna, a gumit is beleértve. Amikor a teszt
eredményei megerősítik, hogy megtehetem, akkor
robbanni fogok.
Ivory a hálószobába megy, hogy befejezze a leckét,
Schubert összegömbölyödik mellette. A dolgozószobámba
megyek, és beállítom az utalásokat, hogy a családja
nevetséges kis költségeit automatikusan vonják a
bankszámlámról. Azon gondolkodom, kifizessem-e a
lakáshitelüket egy összegben. Egyszerűbb lenne, de
elmehetnek a picsába. Addig fogom fizetni a számláikat,
amíg Ivory befejezi a konzervatóriumot, és csak azért,
mert nem akarom, hogy keresni kezdjék. Utána tőlem a
kibaszott híd alatt is alhatnak.
Felhívom a céget, ahonnan ételt rendelek, és
megmondom nekik, hogy Stogie-nak is naponta vigyenek
ételt. Talán nem fogja elfogadni. De talán megérti, hogy ez
tulajdonképp a hálám, amiért Ivory számára egy
biztonságos zugot nyújtott annyi éven át.
Ezzel megvolnék. Még elintézek néhány telefonhívást,
találok egy megbízható magánnyomozót, és felveszem
vele a kapcsolatot. Nagyon kevés kiindulási pontot tudok
adni neki: egy név, egy rendszámtábla. De biztosít róla,
hogy ennyi elég.
A hét végére a nyomozó bebizonyítja, hogy megérte
felbérelnem: mindent megkapok tőle, ami a következő
lépésemhez kell.
Most már pontosan tudom, hogyan bánjak el Lorenzo
Gandarával.
 31.

IVORY

Péntek délután a campuson a szekrényemhez sétálok,

Ellie ott igyekszik mellettem, és egyre csak arról beszél,
hogy nem is lépkedek, hanem boldogan ugrándozom.
Nem akarom azt felelni, hogy csak arról van szó, hogy
neki rövidebb a lába, inkább játékosan a csípőjéhez
koccantom a csípőmet.
– Megváltoztál – mosolyog rám, keskeny, sötét szeme
nagyokat pislog. – Csak ezt akarom mondani.
Az új ruháimat nem is említette. Nem, mert azt próbálja
megfejteni, miért lépkedek másképp, mint szoktam.
– Valahogy… könnyedebb vagy. Tudod… súlytalan, mint
a szél. – Elém toppan, és hátrafelé ugrándozik a
szekrényeinkhez, fekete, lófarokba kötött haja a nyakát
csiklandozza. – Összejöttél egy fiúval, ugye?
 Nem tudom, Emeric minek számít, de hogy nem fiúnak,
hát az biztos.
– Szóval úgy gondolod, hogy a bepasizás egyben
varázslatos fogyókúrás módszer is? Vagy csak azt mondod,
hogy szeles vagyok?
Felnevet, aztán megfordul, és bepötyögi a kódját a
számzárba.
– Fura vagy.
Kinyitom a szekrényemet, és egy kis, összehajtott
levélkét találok a tankönyveimen. Széles mosollyal veszem
kézbe. Megsimogatom.
Emeric egész héten levélkéket hagyott nekem.
Elképzelem, hogy kecses kézírásával megírja őket, és
becsúsztatja a szekrényem szellőzőnyílásán keresztül.
Megdobban a szívem a gondolattól.
Ellie pár lépéssel odébb áll, a telefonjával van
elfoglalva. A szekrénybe nyúlva hajtogatom szét a
levélkét.

Akarlak.
Várok rád.
Tiéd vagyok.

Belesajdul a lelkem. Újra elolvasom, és a testem is

belesajdul. Ha lehunyom a szemem, Emeric mély hangját
hallom, érzem szorító érintését, ajkamon a lehelete
fahéjillata bizsereg. Mindig velem van, körülvesz, felemel.
Lehet, hogy tényleg súlytalanabb lettem.
 Mögöttem magas sarkú cipők kopognak. Összehajtom a
levélkét, és a vállam fölött odapillantok.
Ann nekidől a szekrénynek köztem és Ellie között, s
alaposan végigmér.
– A lányok mindenfélét mondanak.
Na, igen. Ann a lányok nevében most azért jött, hogy
emlékeztessen, hogy szebb, okosabb és népszerűbb nálam.
A táskámba pottyantom az összegyűrt levélkét, aztán
szembefordulok vele, és mosolygok. Apa azt mondta, a
legtökéletesebb fegyver mindig egy mosoly.
Gúnyos vigyora eltorzítja tökéletes vonásait, árnyékot
vet fekete bőrére.
– Az egy Dolce & Gabbana ruha.
Magamra pillantok, imádom, ahogy a sárga-fehér
százszorszép mintás, A-vonalú ruha az alakomra simul.
– Na és?
– Tegnap Valentino volt rajtad. Előtte Oscar de la Renta.
Komolyan, Ivory, most már bolti lopásokra vetemedsz?
Miért nem tudott Emeric a Wal-Martban venni nekem
ruhát…? Úgysem ismertem volna fel a különbséget.
Mert Emeric mindenből a legjobbat akarja, azért.
Ellie odalép hozzám, és megigazítja a vállán a hatalmas
táskát.
– Hagyd már békén, Ann.
– Nem probléma. – A Crescent Hall felé intek. – Majd
utánad jövök, oké?
Együtt érzőn rám mosolyog, és indul a következő órára.
Visszafordulok Annhez, és valami igazán undok
válaszon gondolkodom, mert annyira jólesik nézni, ahogy
undorodva fintorog. Mondhatnám neki, hogy megdugott a
Neiman Marcus boltvezetője. Ugye az ilyen ruhákat ott
szokták venni? Nem tudom, mindenesetre a módszer
túlságosan hasonlít a korábbi pénzkereseti
lehetőségeimhez. Tudom már…
– Eladtam a petesejtjeimet.
Barna szeme elkerekedik.
– Hogy… micsoda?
– Petesejtek – vonom meg a vállam. – Ki gondolta volna,
hogy az ovuláció ilyen kifizetődő lehet? Előnyös
külsőmmel és kitűnő bizonyítványommal a
meddőségklinika a szokásos összeg dupláját fizeti nekem.
Ann hányingert színlel.
– Ez undorító!
– A hozzáállásod is az. – Becsukom a szekrényt, és
megkerülöm Annt. – De nagyon meghat, hogy mennyire
odafigyelsz rám. Új színben tünteti fel a barátságunkat.
Talán elmehetnénk együtt shoppingolni, és egymásnál
alhatnánk. – Inkább vállalnám, hogy a fejemre essen egy
koncertzongora. – Vehetnénk legjobb barinő
nyakláncokat…
– Hogy te milyen utálatos kis ribanc vagy!
– … akkor mégsem. – Megveregetem csontos vállát, és
elindulok. – Köszi, hogy segítesz a realitásoknál
maradnom.
Néhány órával később a konzervatórium
színháztermének színpadán ülök a Steinway zongora
mellett. Emeric úgy döntött pár napja, hogy itt fogunk
gyakorolni, mert akkor hozzászokom a terem
akusztikájához. A karácsonyi kamarazenei koncertig már
csak néhány hónap van hátra. Ez a Le Moyne egyik
legnagyobb előadása, a balettet külsős közönség is
megtekintheti, és az akadémia legkiválóbb táncosai,
muzsikusai lépnek fel.
A zongora csak egy kis része a műsornak, de nagyon
szeretném, ha végre én is felléphetnék. Emeric még nem
jelentette be, hogy ki fog játszani. Nagyon komolyan veszi
a munkáját, és nem ad nekem semmi előnyt pusztán a
viszonyunk miatt. Ki kell érdemelnem, és ezért egyáltalán
nem neheztelek.
De azért frusztrál, hogy megvárakoztat.
Reggel a konyhában azt mondta, csodálatos érzés látni
rajtam a várakozást.
Rá évezredeket is várnék. Várnék, hogy fegyelmezzen.
Hogy szeressen. Várnék az ismeretlenre.
– Kezdd elölről. – Hangja visszhangzik a nézőtér
emelkedő sorai közül.
Csak ketten vagyunk az előadóteremben. Az első sorban
ül valahol, de a vakító színpadi fényektől nem látom.
A billentyűk fölé hajolok, és belekezdek Csajkovszkij
Diótörőjébe. A kezem libbenve adja vissza a kirobbanó
tremolókat, csuklóm hajladozik a gyorsan váltakozó
kulcsok fölött. Sokszor játszottam már ezt a darabot, kotta
nélkül is megy, ujjaim maguktól mozdulnak, tökéletesen
megtalálják a dallamot.
 Az órám hetet mutat, leizzadtam, a vállam
elgémberedett, a kezem sajog. Emeric csak párszor szólt
közbe, hogy hibákra hívja fel a figyelmemet. Baromi
csendes volt az elmúlt egy órában, nem is tudom, itt van-e
még egyáltalán.
Megfordulok a zongoraszéken, és pislogok a fényben.
– Elaludtál?
– Nem – köszörüli meg a torkát. – Miss Westbrook, ez
kitűnő volt. – Mély, sötét hangja visszhangzik a
színházteremben. – Ez a színpad semmi önhöz képest.
Melegség árad szét bennem, végigbizsereg a karom, a
mellem, a gerincem.
– Na és a Leopold színpada? – Félrehajtom a fejem, és
összehúzom a szememet. – Merthogy oda készülök.
– A Leopold csak egy rögeszme. Valami nagyobb, jobb
ambícióra van szükség.
Valamire, ami jobb, mint a legjobb konzervatórium?
Elhúzom a számat.
– Úgymint?
– Nincs olyan közönség a világon, ami túl nagy lenne
hozzád. De olyanra van szükséged, ami igazán,
szenvedélyesen értékel is.
Hűha. Erre még sosem gondoltam így.
– Gyere ide.
A többi diákhoz is ugyanígy szólna. Üljön le, ne beszéljen,
válaszoljon a kérdésre. De nálam mégis más, valami olyan
többlet rezeg benne, ami nem való egy iskola falai közé.
Remegő lábbal állok fel a zongora mellől. A lélegzetem
felgyorsul, ahogy felé indulok, le a színpad lépcsőjén, a
széksorok sötétjébe.
Emeric az első sor szélén ül, pont a fénykörön kívül.
Bokáját másik térdén nyugtatja, karja a karfán pihen,
nyugalmat, önbizalmat sugároz. De a szeme acélos
tekintettel követ.
Megállok előtte, és tekintetem a nadrágjában ágaskodó
erekcióra téved.
– Ivory. – Érzéki hangjára felkapom a fejem.
Megdörzsölöm a nyakam.
– Úgy látom… feláll. Ilyen jó voltam?
– Minden felizgat, amit teszel – suttogja. – Különösen az,
ahogy nőiesen mozog a tested, miközben játszol. Azt
akarom látni, ahogy meztelenül ülsz a zongorám mellett,
és a csípőd úgy vonaglik, mintha a hangjegyekkel
szexelnél.
A lábam között perzselő forróságot érzek, ami szétárad
a testemben. Le akarom tépni róla a nadrágot, és
megfogni a farkát. Leszopni.
Megérinti a száját.
– A balett zongoristája te leszel.
Boldogan felsóhajtok.
– Köszönöm.
– Imádom, amikor hálás vagy. – Megnyalja alsó ajkát. –
De ez a te érdemed, Ivory. Te leszel a legcsodálatosabb a
műsorban.
A szavai a tehetségemet dicsérik, de forró pillantása
mindenemet méltatja, ahogy végigsiklik a testemen, szinte
a bőröm alá. Nagyon jól ismer, mindenkinél jobban, és
tetszik neki, amilyen vagyok.
Hirtelen rám tör egy nagyon határozott késztetés, ami
legbelülről fakad. Ki akarom elégíteni, érezni akarom a
hatalmat, amit az adna nekem, hogy ezt az ajándékot
megkapná tőlem.
A térdén nyugvó lábfejét húzom, amíg végre leteszi.
Fészkelődik, hogy felálljon, de megállítom, a kőkemény
combjára teszem a kezemet. Aztán a lába közé térdelek.
Megragadja a hajamat, hangja szigorú.
– Ivory!
Felbátorodom, és megmarkolom a farkát a nadrágon
keresztül. Most érintem először.
– Meg akarom kóstolni.
– Úristen! – Sóhaja visszhangzik a teremben.
Fájdalmasan meghúzza a hajamat. – Ne itt!
Ha visszamegyünk Emerichez, odáig elbátortalanodom.
Azóta gyűlöltem az orális szexet, amióta Lorenzo betömte
a számba. Az a fuldoklás, a levegőért kapkodás, és a
rettenetes megaláztatás, amikor az az undorítóság a
számba lövell…
Emerickel azt akarom, hogy más legyen. Azt akarom,
hogy megmutassa nekem, hogyan lehet ezt önként,
akarva csinálni.
Érzem mellkasa és lába kemény izmait, és végigsimítom
lüktetve ágaskodó erekcióját.
– Térden kúszom előtted. Megadom magam. Mindent
megteszek, amit csak akarsz… De… ezt most hadd kapjam
meg.
Emeric rekedt, mély hangon felnyög.
– Ó, bassza meg! Hogy a picsába mondanék erre nemet?
Kezére csavarja a hajamat, tekintete körbevillan a
termen, ellenőrzi, csukva van-e az ajtó.
Vajon arra gondol, amikor Joanne-nal rajtakapták?
Hét óra elmúlt, péntek este van. Valószínűleg rajtunk
kívül senki nincs a Crescent Hallban, és iskola után senki
nem szokott bejönni a színházterembe. De ha nyílik az
ajtó, akkor is fel tudok pattanni, mielőtt észrevesznek. És
csak a hátamat világítja meg a fény, azt is alig. Őt senki
sem látná meg.
Tudom, hogy Emeric is végiggondolja mindezt, mielőtt
rekedten suttog:
– Vedd elő.
Beleremegek az izgalomba, meglazítom az övét,
lehúzom a sliccét. Remeg a kezem, számban összefut a
nyál.
Emeric testéből árad a feszültség, erősen markolja a
hajamat. Megemeli a csípőjét, szabad kezével letolja a
nadrágját. A cipzár lecsúszik súlyos heréi alá, és
izgalmamban megremeg a gyomrom, hogy
megérinthetem végre.
Köztünk a homályban felágaskodik hosszú, gyönyörű,
erektől lüktető erekciója. Felé nyúlok, ujjaim a tövére
kulcsolódnak.
A hajamnál fogva felránt, az arcomat fürkészi, kék
szeme halványan csillog a sötétben.
 – Ha abba akarod hagyni, azonnal emeld fel a kezed.
Mert nem fogok tudni szólni? Megrémülök ugyan, de
nem hagyom eluralkodni az érzést. Erős vagyok, ezért
tudok Emeric mellett védtelen is lenni.
– Rendben.
Elengedi a hajamat, és mindkét kezével megmarkolja a
széke karfáját.
– Akkor szopj le.
Eléje térdelek, ujjaim reszketnek ágyéka rövid, sötét
szőrszálain. Odahajolok, arcomat a vesszőjéhez
dörzsölöm, csókolgatom, kóstolgatom selymes bőrét, acélos
keménységét.
Egész teste ellazul ültében.
Végigszimatolom, mélyen magamba szívom pézsmás, fás
illatát.
Felnyög, elakad a lélegzete, széjjelebb tárja a lábát, és
sóhajt. Látom, ahogy szorítja a karfát, és feltámad
bennem a vágy. Farka ágaskodik, ajkamhoz ér, és elönt a
nedves forróság belül. Az ő gyönyöre az enyém is.
Szopogatom, nyalogatom a makkját, az alsónadrágjába
nyúlok, simogatom a golyóit, aztán lehunyom a szemem,
és a számba veszem.
– A picsába! – nyögi. – Ó, igen. Mélyebben. Lejjebb a
nyelvedet. Igen! – remeg a lába. – Úristen, Ivory, igen, így!
Izgat a dicséret, gyorsabban mozog a fejem,
szorosabban fogom az ajkaim közé, és szívom. Nem is
pillant az ajtó felé, és tudom, hogy engem néz, látja,
milyen boldog az arcom, hogy kéjt adhatok neki.
Elképzelem a szemében a mámort, és ez felajz, majdnem
annyira, mint az, ahogy parancsolgat nekem. Nyálazd
meg. Nyalogasd a makk alatt. Mozogjon a csuklód. Mélyen
vedd be!
Micsoda férfi! Nem képes csak ülni, és élvezni a szopást.
Sürgetőn suttog, követeli, hogy pont úgy csináljam, ahogy
szereti, én pedig előre tudtam, hogy így lesz. Ilyennek
szeretem. A mocskos szájával, a rekedt suttogásával úgy
felizgat, hogy az ajkam bizsereg, a mellbimbóim
megkeményednek.
Amikor egészen elveszti a fejét, nem figyelmeztet. Egy
szempillantás alatt megragadja a hajamat, és leszorítja a
fejemet. Fuldoklom, nyáladzom, levegőért kapkodok.
Fájdalmasan felnyög, csípője vonaglik, egyre
keményebben mozog, egyre mélyebben. Már nem kapok
levegőt, könnybe lábad a szemem, ujjaim kapaszkodót
keresnek a nadrágján.
Mindkét kezével a hajamba markol, ágyékához szorítja
az arcomat, farka leszalad a torkomon, hangja rekedt.
– Csak emeld fel a kezed, baszd meg, és abbahagyom!
A kezem szabad. Bármikor felemelhetem. Akkor
elenged, és vége a kényelmetlenségnek. Valami megnyílik
bennem, amikor felfogom, micsoda hatalmam van.
Ezt akarom! A zsigereimben érzem a késztetést, hogy
hagyjam, hogy vadul szájba kúrjon, önkívületben, mohón.
Talán mert annyira sokáig visszafogta magát miattam, de
ezt meg akarom adni neki. Vagy talán azért, mert akarom
ezt a fájdalmat, keményen és mélyen, hogy semmi mást
ne érezzek, csakis őt.
Széles makkja a torkomban döfköd, elzárja előlem a
levegőt, és fáj. A mandulám megduzzad és sajog. Emeric
ezt akarja, és én is erre vágyom, imádom, ahogy rendes nő
sosem imádná.
Sosem voltam rendes. Mocskos vagyok… ahogy Emeric
szereti. Ezért érzem a fájdalom gyönyörét a torkomban.
Olyan mélyen dug, ahogy csak lehet, mert az övé vagyok,
mert érte epekedem a legsötétebb, legrettenetesebb és
leggyönyörűbb sóvárgással.
– Emeld… fel… a kezed… a picsába! – mondja, és
minden szónál döf.
Körmöm csendes könyörgéssel mélyed a combjába. Ne
hagyd abba!
Csípője jár, keze a hajamat húzza, lába remeg, egyre
hevesebben zihál. Amikor már azt hiszem, nem bírom
tovább, megbillen az egyensúly. Elcsitul, lelassul, cirógatja
a hajamat, és a számba élvez.
A nevem visszhangzik a teremben, ahogy a teste remeg.
Felsóhajt.
A hatalmamban van. Imádom ezt az érzést. Reszket a
keze, megfogom, tartom, összekulcsolódnak az ujjaink.
Emeric az enyém.
 32.

IVORY

Másnap reggel a szemem elé teszem a kezem, mert erősen

tűz a nap, és nézem az ismeretlen kocsit Emeric
kocsibeállóján.
– Ez meg mi?
Ő is kijön a házból, és elém lép.
– Egy Porsche Cayenne.
– Igen… de… miért van itt? – Azt hittem, a csúcs
autójával fog az orvoshoz vinni. – És honnan van?
Hosszú lába fürgén viszi a fehér, sportos terepjáróhoz,
gyönyörű seggén feszül az alacsony derekú farmer. Egy
pittyenés, és nyílik a kocsi ajtaja a vezetőülés felől. Emeric
felém fordul. Terpeszben áll, a nadrágja esése
körvonalazza a jókora domborulatot a lába közt.
Szégyentelenül bámulom, és elmosolyodom, ahogy arra
gondolok, hogy a múlt éjjel a torkomat döfködte.
– Nézz rám. – A hangja szigorú. Felnézek, és ő válaszol. –
Ma reggel hozták.
Összeszorítom a fogamat. Remélem, nem nekem.
– Azt hittem, te a hangos, amerikai régiségeket szereted.
Kék szeme megcsillan a napfényben, és mágnesként
vonzza a tekintetemet.
– Igen, de ez az egyik legbiztonságosabb terepjáró, ami
létezik.
Igen, az enyém, hogy a franc essen bele. Újabb ajándék,
amit nem kértem. Most már tudom, miért kérdezte meg
Emeric a hét elején, hogy van-e jogosítványom.
– Köszönöm, de nem…
– Nem nyitok vitát.
– Dehogyisnem nyitunk vitát. Az iskolában már az új
ruháimat is nehéz megmagyaráznom. De egy kocsit?
Lehetetlen! – Csípőre teszem a kezemet. – Vitesd vissza.
– Nem. – Felém dobja a kulcsot.
Hagyom, hogy leessen a lábam elé, és olyan csúnyán
nézek Emericre, ahogy csak tudok.
Ajka zord vonallá keskenyedik.
A picsába. Felszökik a pulzusom.
A háta mögött összekulcsolja a kezét, és lassan,
kimérten közelít, le nem veszi rólam a szemét.
Ó, a picsába. Leeresztem a kezemet, és körülnézek. A
ház mögött vagyunk, az utcáról nem látni be. A hatalmas
tölgyek teljes diszkréciót nyújtanak. Nem mintha félnék
tőle, amikor ilyen. Vagy talán mégis, de ha félek is, azt
elnyomja a varázslatos érzés, hogy mit adunk egymásnak,
mit kapunk egymástól, milyenek vagyunk együtt.
De ez nem jelenti azt, hogy el kell fogadnom a kocsit.
Szúrósan pillantok a kulcsra.
– Rám nézz!
Felpillantok markáns arcára. Pár napja volt utoljára,
hogy felbosszantottam, de ismerem ezt a nézést. Ahogy
körbejár, belül egyszerre ujjongok és aggódom, arra
számítok, hogy megszorítja a torkomat, vagy erősen
elfenekel. Talán végre szexelni fog velem, itt, fényes
nappal. Mindegy, melyiket teszi, örülnék neki. Amióta
ideköltöztem, állandóan úgy fel vagyok izgulva, hogy azon
gondolkozom, mindjárt levetkőzöm, és megkönnyítem a
döntését.
Megáll mögöttem, nem ér hozzám, de a hajamat
borzolja a lehelete.
– A pinádba dugtam az ujjam, a szádba a farkam,
éreztem az ízedet. Én vagyok az egyetlen a világon, aki
tudja, milyen gyönyörű vagy, amikor elélvezel. A kis
szeplők a combodon, a hangok, amit álmodban adsz, a
szenvedély, ahogy zenélsz, mindez felbecsülhetetlen és
pótolhatatlan. Ezért el foglak halmozni minden jóval.
Biztonságos autót kapsz, mert azt akarom, hogy
biztonságban legyél. És amikor visszaérsz, köszönetképp
érezni fogom a csodás szádat a farkamon.
A szívem hevesen ver, amíg beszél. Pihegek.
– Én ilyen vagyok, Ivory, és te vagy a legfontosabb,
leglényegibb részem. – Hátralép. – Most pedig hajolj előre.
 Megremeg a térdem. Egészen a cipőmig hajolok, és a
márkás farmer a combomba vág. A csípőnadrág
legnagyobb hátránya… hogy Emeric most totálisan belát
a fenekemig.
Olyan erősen csap rá, hogy elakad a lélegzetem, és
előrebukom. De átkarol, elkap, és úgy tart, előredőlve.
Úristen, hogy sajog a fenekem! A forróság szétárad a
bőrömön, a véremben kering, és a lábam közt állapodik
meg.
Megdörzsöli a fájó területet, de útjában áll a farmerom
zsebének varrása.
– Vedd fel a kulcsot.
A karján lógva felkapom a kulcstartót a térkőről.
Megszorítja a karomat, és az autóhoz visz.
– Elverném a seggedet, hogy csak úgy piruljon, de épp
most készülsz megmutatni az alfeledet a nőgyógyásznak. –
Megáll a vezetőülés oldalán az ajtó mellett. – Tedd a kocsi
tetejére a kezed.
A picsába. Mit akar? A kulcsot az ülésre ejtem, a
tenyeremet a csillogó, fehér tetőre teszem, és izzadt kezem
foltot hagy a ragyogó felületen.
Emeric keze végigsiklik a csípőmön, és kigombolja a
nadrágot. A szívem egyre hevesebb ritmusban dobog.
Lehúzza a cipzárt, és egyetlen mozdulattal mindent a
bokámig ránt.
Itt állok fényes nappal, deréktól lefelé csupaszon… Hát
ilyen sem volt még. Nem tudom, hogy az izgalomtól
remegek-e, hogy valaki megláthat, vagy az
elkerülhetetlen fájdalomtól való félelmemben, esetleg a
vágytól, hogy érjen hozzám megint. Talán mindez együtt.
– Hajolj előre, és támaszkodj az ülésre.
Engedelmeskedem, és valami mély nyugalom tölt el.
Bármit tesz most, csak biztosabban fogom érezni magam
tőle. Minden alkalommal, amikor hozzám nyúl, megnyit
egy kaput, hogy többet tudjak meg önmagamról. Aki ott
van a kapu mögött, az nem érez szégyent, sem
gyengeséget. Végre kezdem megérteni, mit is akarok.
Doc Martens cipője megcsikordul a kövön, ahogy
mögém guggol. Megfogja a combomat, és egyetlen
szempillantással később a puncimba fúrja az orrát.
Rettenetesen zavarba jövök. De ezt hamar felváltja az
égető vágy, ahogy a lehelete a bőrömet csiklandozza. Mély
levegőt vesz, és szorosabban fogja a combomat.
Megszagol. Odalent. Szimatol. Sosem gondoltam volna,
hogy ez ennyire izgató lehet, de remegek, zihálok ettől a
furcsa, hihetetlen érzéstől. Ő is remeg, és… Ó, istenem,
nyalogat. Úgy nyalja a puncimat, ahogy a számat csókolja.
Ilyen sem volt még… úristen, ez kurva jó!
Az ajkamba harapok, hogy fel ne kiáltsak, ahogy a
nyelve a lábam közé hatol. Nyalogat, brutálisan
megharap, ahol a legérzékenyebb a bőröm, és a borostája
szurkál. Fájdalom és gyönyör, szoprán és basszus, és közte
minden oktáv. Mindjárt elélvezek. Érzem, hogy jön, érzem
azt a csodálatos bizsergést, az arcához dörgölőzöm, és a
bőrülésbe mélyesztem a körmömet. Mindjárt… mindjárt…
Emeric hátralép.
 Felegyenesedem, megfordulok, hogy megragadjam, de
ott áll, elkap, mert a farmeromba gabalyodtam. Keze a
csípőmön, nyelve a számban. Ajka az ajkamon, csúszik,
simogat, a vágyam ízét adja vissza mindkettőnknek.
Aztán abbahagyja, és felhúzza remegő lábamon a
bugyit.
Belül lüktetek, azt akarom, hogy befejezze, amit
elkezdett.
– Nem mentem el.
– Tudom. – Felsegíti a farmeromat, és begombolja. Aztán
megfogja a kezemet, és a sliccére vonja, hogy érezzem,
milyen kemény. – Megvárlak.
– Nem jössz velem a nőgyógyászhoz?
Szomorúan néz, és elengedi a kezemet.
Hát persze hogy nem jöhet. Valaki megláthat minket.
Milyen ostoba vagyok!
– Hát ezért vetted nekem az autót.
A tenyerébe veszi az arcomat, és megcsókol.
– Sajnálom. – Hátradőlök, és felpillantok rá. – Nagyon
bunkó voltam.
– Valóban.
– Miért nem szóltál?
Elmosolyodik.
– Lelőttem volna a poént.
Szereti, ha hisztizem, hogy utána fegyelmezhessen? Mai
lecke: a legrosszabb büntetés a megtagadott orgazmus.
Amikor beülök a volán mögé, behajol az ablakon, és
szigorúan néz rám.
– Az orvossal ne vitatkozz.
– Nem fogok.
– Vérvizsgálatot is kérj.
– Úgy lesz.
– És a tablettát is írasd fel.
Hevesebben ver a szívem.
– Hát persze.
Szigorú tekintete ellágyul, ilyennek még sosem láttam.
– Várlak vissza.
Odanyúlok, és megcirógatom az arcát.
– Sietek hozzád.
 33.

IVORY

Nyugtalanság kerít hatalmába, ahogy kihajtok Emeric

kocsibeállójáról. Talán azért, mert márkás ruhák vannak
rajtam, drága kocsit vezetek, és megszállottan odavagyok
egy férfiért, miközben nem tudom, merre megyek. A
klinikára persze tudom az utat, de utána mi lesz? Mi lesz
hónapok múlva? És érettségi után? Mi a célom, és hogyan
fogom megvalósítani?
Tudom, hogy Emeric hosszú távra tervez velem. Ez
boldoggá tesz, ugyanakkor aggaszt is. Részben azért
akarok a Leopoldba menni, hogy Treme-ből kikerüljek.
Nos, ez már sikerült, és olyan környéken lakom, amit Ann
is megirigyelhetne. De folytatni akarom a zongorát, és
nem mindegy, ki az oktatóm. A Leopoldban vannak a
legjobb zenetanárok. Hogy is bocsáthatnám meg
magamnak, ha eldobnám az álmaimat egy férfiért? És mi
oka lenne Emericnek, hogy tiszteljen engem, ha ezt
tenném?
Semmi. A legfontosabb lecke, amit tanultam tőle az
osztályban és az életben, hogy hogyan ismerjem fel a saját
erőmet, és hogyan törekedjek megszerezni, amit akarok.
Kavarognak a gondolataim, anyámra és Shane-re
gondolok. Vajon tudni akarják, hol vagyok? Emeric fizeti a
számláikat, úgyhogy talán nem érdekli őket. Talán úgy ki
vannak ütve, hogy észre sem veszik, hogy nem vagyok
otthon. Megpróbálok ezzel nem is foglalkozni. Amikor apa
meghalt, elmúlt minden köztünk, nem érdeklem őket,
nem törődnek velem. Rég elfogadtam a szomorú
igazságot, hogy a családom már rég nem család.
Emeric házától pár percre leparkolok a Porschéval a
Southern Family Health klinikánál. A telefonomat a
farzsebembe süllyesztem, és belépek a modern, egyszintes
épületbe.
Vannak néhányan a váróban, de egyikük sem néz fel a
telefonjáról, amikor megérkezem. Szólok a recepción,
kitöltöm a formanyomtatványokat, aztán visszaadom a
középkorú recepciós hölgynek.
– Foglaljon helyet. – Füle mögé igazítja göndör, barna
haját. – Dr. Marceaux hamarosan hívni fogja.
Megdermedek, és a szórólapokkal teli állványra nézek,
hátha ott látok valamit, ami meggyőz, hogy jól hallottam.
– Azt mondta, dr. Marceaux?
– Nem hozzá… – A recepciós a monitorra pillant. – Itt az
áll, hogy hozzá jelentkezett be.
Lefagyok. Emeric említette ugyan, hogy az apja orvos,
de azt gondoltam, biztosan valami nagy
magánkórházban, vagy ilyesmi. A kurva életbe, hogy jut
eszébe engem az apukájához küldeni nőgyógyászati
vizsgálatra?! Vagy talán ez a doktor egy másik Marceaux?
Gyakori név vajon?
– A doktor… – Túl kockázatos, ha rákérdezek? Bassza
meg. – Van dr. Marceaux-nak egy fia? Aki tanár?
– Van bizony. – A nő szélesen elmosolyodik, hátradől a
székében, és végigmér. – Úgy látom, önt is elbűvölte.
– Nem… én csak… – Elvörösödöm. – Ezt hogy érti?
– Ahányszor az a jóképű fiatalember beteszi ide a lábát,
minden lány elolvad. – Felnevet. – Húzzon sorszámot,
kedveském. Jó sok nő szeretne nála sorra kerülni.
Ez most komoly? Jól hallottam? Összeszorítom a
fogamat, helyet keresek, leülök, és előveszem a
telefonomat. Két név van a listámon: Stogie és
UramÉsParancsolóm. Az utóbbi persze Emeric, aki vicces
kedvében volt, amikor a telefonomat beállította. Nem volt
szívem megváltoztatni.
Szövegablakot nyitok.

Én: Apukádhoz küldtél nőgyógyászatra?

Fogamzásgátlóért???? Észnél vagy?!

Nyílik az ajtó, és egy előrehaladott állapotú, várandós

nő billeg a recepciós pulthoz. Hatalmas a hasa. Vékony,
aprócska nő amúgy. Hogy a fenébe tud ilyen kecsesen
siklani abban a tűsarkúban?
Rezeg a telefon, válasz jött.

UramÉsParancsolóm: A hüvelyi vizsgálatot nem ő

fogja végezni. És ne vond kétségbe a döntéseimet.

De akkor is látni fog egy kis köntösben, és a nemi

betegségekre vonatkozó vérvizsgálatot is ő végzi? Hát
rosszul vagyok.

Én: És tud rólunk?

UramÉsParancsolóm: Igen, tud.

Igen? Ennyi?
Megdörzsölöm az orrnyergemet, és azon gondolkodom,
hülyeség lenne-e, ha most egyszerűen megfutamodnék.
– Azonnal beszélnem kell vele. – Az állapotos nő egyre
hangosabban beszél. Felnézek.
Belemarkol hosszú, szőke hajába, kifésüli halvány
arcából. Feszült a testtartása, látszik rajta, mennyire
ideges.
– Asszonyom, ha bediktálja az adatait, akkor adok
időpontot a… – kezdi szigorúan a recepciós.
– Menjen csak vissza, és szóljon, hogy Joanne van itt.
Összerándul a gyomrom, és hirtelen nem látok mást,
csak a hasát. Ez nem lehet az a Joanne. Ez a nő… terhes.
Nagyon terhes. A hetedik vagy nyolcadik hónapban lehet.
 Emeric azt mondta, fél éve nem látta.
Elszorul a szívem. Nem. Nem… Nem! Emeric ezt
elmondta volna.
A recepciós feláll.
– Dr. Marceaux várja önt?
– Az unokáját várom – mutat a hasára a nő. – Az VIP
belépő. Beszélni akarok vele. Most azonnal.
Elfog a hányinger, és összegörnyedek. Ez nem lehet igaz.
Rosszul hallottam.
A recepciós szeme elkerekedik, aztán elindul hátra a
folyosó felé.
Joanne a pultnak dől, telefonját gömbölyödő hasára
támasztja. Emeric gyereke.
Keserű epe ízét érzem. Körülnézek, hol lehet a mosdó, és
egy pillanatra elkapom Joanne tekintetét. Kimérten rám
mosolyog, aztán végigpásztázza a többi várakozót.
Apró orra, sima, lapos arca, közel ülő szemei apró
manós vonásokat kölcsönöznek neki, és nagyon csinos.
Nagyon. Fájdalmasan szép, Kristen Bellre és Keira
Knightley-ra hasonlít.
Nem csoda, hogy Emeric szereti.
A gyermeke anyja.
Ökölbe szorítom a kezem, hogy ne remegjen. Miért nem
szólt nekem erről? Talán megpróbálja rendezni vele a
dolgokat? Hogy boldog család lehessenek?
Könnybe lábad a szemem, és fájdalmasan elszorul a
torkom. Felpattanok, és a lehető legnagyobb nyugalmat
magamra erőltetve kimegyek a mosdóba. Amint
becsuktam az ajtót, zihálva újra hívom a telefonomon az
utolsó számot.
Emeric érdes hangja szól bele.
– Ivory.
– Itt van a terhes barátnőd.
Mondd, hogy tévedés! Úgy szorít a szívem, hogy levegőt is
alig kapok.
Egy súlyos pillanatra csend telepszik közénk. Aztán
hangok. Emeric sóhaja, ajtócsapódás, motor berregése.
– Három perc, és ott vagyok.
Tehát igaz. Hirtelen elgyengül a lábam. Az ajtónak
dőlve a padlóra csúszom, és megpróbálom visszatartani a
könnyeket, hogy ne hallja a sírásomat.
– Hazudtál nekem.
– A faszt…
– Ha nem mondasz el valamit, ugyanolyan, mintha
hazudnál. – Megszorítom a telefont. – Te mondtad.
Hallom, ahogy zihál.
– Remélem, nem beszéltél vele.
– Miért?! – Remeg a szám. – Mert én csak a mocskos kis
titkod vagyok? A kis mellékszál, amíg rendezed a
párkapcsolatodat?
– Az istenit! – Olyan fagyos a hangja, hogy égnek áll tőle
a hajam. – Kibaszottul el foglak náspángolni!
Leeresztem a telefont, aztán újra a fülemhez emelem,
miután mély levegőt vettem.
– Mekkora faszfej vagy!
– Mondjad csak, Ivory. Egy hétig lábra sem fogsz tudni
állni.
– Miért nem mondtad el?
Valami hangos puffanást hallok, szöges ellentéte Emeric
selymes hangjának.
– Ez az én saját problémám, és hamarosan meg is
szabadulok tőle.
– Micsoda?! – Felháborodásomban már kiabálok. – Egy
gyerektől nem lehet ám csak úgy megszabadulni!
– Ne ordibálj. Hol a picsában vagy?
– A pokolban.
– Nem áll jól, ha drámázol.
Ököllel szánalmasan a falba vágok.
– Menj a picsába!
– Te menj a picsába, hogy feltételezésekbe bocsátkozol,
amikor kurvára fogalmad sincs, mi a helyzet – üvölti.
– Tiéd a gyerek?
– Kérdeztem valamit! – kiabál, aztán lehalkítja a
hangját. – Megváratsz.
– Akkor jó. – A mosdó padlóján ülök az ajtónak
támaszkodva, és magam elé nyújtom a lábamat. –
Elmehetsz a picsába várakozás közben.
– Idekint vagyok. – Ziháló lélegzete töri meg a csöndet,
aztán csapódik a kocsi ajtaja. – Na, ide figyelj! Tudom,
hogy most fáj, és miattam. De kurvára túl fogod tenni
magad rajta, és bízni fogsz bennem.
Ezt nem mondhatja komolyan. Nem is méltatom
válaszra.
– Elintézem a dolgot Joanne-nal – mondja. – Te pedig
megcsináltatod a kibaszott vizsgálatot.
Leteszi, én pedig hitetlenkedve bámulom a kijelzőt. A
padlón maradok, összeszorítom a fogamat, és átkozódom,
amiért léteznek férfiak.
Férfiak, akik dicsérnek, ígérnek, és fájdalmat okoznak.
Rábeszélnek, csalogatnak, átbasznak. Megbasznak, és
utána olyan rettegést hagynak maguk után, ami
láthatatlan, de nem múlik.
Azt hittem, ő nem ilyen. Most már nem vagyok biztos
benne.
De azt tudom, hogy nem lenne képes teherbe ejteni, és
utána cserben hagyni egy nőt. Ahhoz túl megszállott, és
túlságosan fontos neki az irányítás, hogy hajlandó legyen
kimaradni a gyereke életéből.
Ezért fogadta el az igazgató ajánlatát ahelyett, hogy
elköltözött volna egy másik államba.
Szeretem, hogy ilyen. De gyűlölöm is. Mert féltékeny
vagyok, és önző. Magam köré fonom a karomat. Fáj a
gyomrom. Istenem, ez fizikailag fáj.
Valaki dörömböl.
– Ivory Westbrook?
Ismeretlen, mély, férfias hang. Valószínűleg az
asszisztens, vagy Emeric apja. Most mitévő legyek? Nem
akarom Emericet Joanne-nal látni, de nem maradhatok
itt egész nap.
Feltápászkodom, letörlöm a könnyeimet, és kinyitom az
ajtót.
A kint várakozó férfi egy fejjel magasabb, mint én.
Fehér köpenyére rá van hímezve a neve: Dr. Frank
Marceaux. Jóképű vonásai egyáltalán nem ismerősek.
Homlokán néhány ránc látszik, de nem sok. Az ötvenes
éveiben járhat talán? Vörösesbarna a haja, elöl V
alakban ível. Erős szemöldöke alatt zöld szempár csillog,
egyik fülében apró arany karika.
A kisugárzása azonban hasonlít a fiáéra. Kezét
összekulcsolja a háta mögött, széles terpeszben áll, és
nagyon elmélyülten tanulmányoz. Hideg fut végig a
gerincemen.
Felvonja a szemöldökét.
– Készen áll?
Nem, egyáltalán nem. A farzsebembe csúsztatom a
telefonomat.
– I…igen.
Követem. Átmegyünk a várón. Kipillantok az ablakon,
és a parkolóban látom, hogy jelenet készül. Cipőm mintha
a padlóhoz ragadna, és minden idegszálam Emericre
fókuszál.
Joanne körül köröz. Mozog a szája, a szeme lángol, de a
tartása nyugodt magabiztosságot sugároz.
Joanne a hasán nyugvó kezét nézi, fejét lehajtja, ajkát
összepréseli. Valószínűleg ugyanígy festek, amikor Emeric
megleckéztet.
Éget, kínoz a féltékenység.
– Ivory – szólít dr. Marceaux.
Követem, de megtorpanok.
Emeric megáll Joanne mögött. Számonkéri. Kezét
csípőre teszi, egyáltalán nem ér a nőhöz, de nagyon közel
van hozzá. Olyan közel, amilyen közel csak akkor lehet
két ember, ha valaha nagyon sok időt töltöttek együtt.
Amikor jól ismerik, közelről ismerik egymást.
Elszorul a szívem. Joanne jobban ismeri Emericet, mint
én. Emeric benne volt, gyereket csinált neki, én pedig…
nem is tudom, mit jelentek neki. Még csak nem is
szexeltünk.
– Ivory. – Dr. Marceaux elém lép, elállja a kilátást. –
Jöjjön.
Nem visz a lábam, de a szemem annál jobban működik.
Emeric és Joanne képe az agyamba ég, és könnyben úszik
az arcom. Amint a doktor becsukja az ajtót, már int is a
vizsgálóasztal felé.
– Üljön oda.
Felpattanok a parancsoló hangra, és odasietek. Ahogy
felülök, összegyűrődik alattam a papírlepedő.
A csípőm mellé tesz egy doboz zsebkendőt, én pedig
érzelgős kislánynak érzem magam. Elveszek egyet, és
megtörlöm az arcomat.
Dr. Marceux leül egy görgős székre, és mellém gurítja.
– Nem mesélt róla magának?
Összegyűröm a zsebkendőt, és kihúzom magam.
– A terhességről nem.
Összeszorítja a fogát, kemény tekintetű szeme
összeszűkül, sarkában apró szarkalábak jelennek meg.
– Az övé a gyerek? – kérdezem.
– Nem tudja.
 Elakad a lélegzetem.
– Nem tudja…? Joanne valaki mással volt? Megcsalta?
– Nincs rá bizonyíték.
– Ó… – Összezuhanok. – Azt mondta a recepción, hogy a
maga unokáját hordja a szíve alatt.
Dr. Marceaux a fiók felé fordul görgős székén,
felszerelést vesz elő, és végre nem rám mered átható
tekintete.
– Tudom, hogy odaköltözött hozzá. – Mindenféle
eszközöket csomagol ki a steril csomagolásból. – Nem
akarok kiselőadást tartani arról, hogy ezzel mindketten
mekkora kockázatot vállaltak. Emericnek tegnap este
telefonon már megmondtam. – Visszafordul felém, és
elgondolkodik. – A fiam keményfejű, és nem lehet
ellentmondani neki, ha valamit szenvedélyesen eltökél.
Azzal nem értek egyet, hogy nem lehet neki
ellentmondani. Az én határaimat illetően igenis lehet. A
szenvedélyességét két hónapja tapasztalom. Talán ezért
olyan most ez a titok, mintha szíven döftek volna.
Dr. Marceaux felveszi olvasószemüvegét, és megfogja a
vérnyomásmérőt. Nem kér meg, hogy öltözzek át, és csak
derékon felül vizsgál. A következő tíz percben
végigkopogtat, és vért vesz, én pedig orvosi kérdésekre
válaszolok, köztük néhány kínos kérdésre is a szexuális
előzményeimet illetően, és a védekezéssel kapcsolatos
problémákról.
Teljesen gyakorlatiasan, orvos módjára beszél, de azon
tűnődöm, nem tart-e aranyásó kis kurvának.
 Jegyzetet készít a táblagépén, amikor kinyílik az ajtó.
Emeric az. Bejön, becsukja, és fagyos tekintettel mered
rám.
Megdermedek, és nem bírok félrenézni.
Dr. Marceaux feláll, hangja kimért.
– Mit keresel itt?
Emeric le nem veszi rólam a szemét. Olyan sokféle érzés
sugárzik belőle, hogy nem is tudom, mit gondoljak. A
haragot a legkönnyebb felismerni. Összeszorítja
állkapcsát, erei kidagadnak feszülő alkarján. De van itt
valami sokkal sebezhetőbb is. Ujjai mocorognak, nyakán
megfeszülnek az inak. Fél? Fél, hogy elhagyom? Vagy ezt
csak én képzelem?
Dr. Marceaux az ajtóhoz lép, halkan, szigorúan szólal
meg.
– Emeric, ma öt ápoló van a klinikán, és mind téged
figyel. Nem fogom tudni leállítani a pletykát.
Emeric a szemembe néz, úgy felel az apjának.
– Joanne akkora jelenetet rendezett, hogy mindenki azt
fogja hinni, veled akartam beszélni, azért nyitottam be.
– Még mindig itt van? – Kezem ellazul az ölemben, és
megpróbálok bátornak, érettnek tűnni. – Miről
beszéltetek?
– Ezt jobb lesz otthon megvitatni. – Dr. Marceaux elővesz
egy köpenyt, és mellém rakja. – Dr. Hill azonnal itt lesz,
hogy elvégezze a medencei vizsgálatokat.
– Bent maradok. – Emeric a pultnak dől, zsebre vágja a
kezét, és ellazul.
 – Kizárt dolog. – Megfogom a köpenyt, forgatom,
megpróbálok rájönni, hogy kellene felvenni. – Ez amúgy is
kínos. És haragszom rád.
Emeric kikapja a kezemből, és kinyitja a köpenyt.
– Így kell.
Dr. Marceaux megragadja a kilincset.
– Menjünk, fiam.
Emeric villámgyorsan hozzám lép, megragadja a hajam
tövét, és a fülemhez hajol.
– Ezt még nem fejeztük be.
Aztán követi az apját, kimennek, én pedig ott maradok
kifulladva, és még zavarodottabban, mint eddig.
Szórakozottan vizelek a mintavételi edénybe, átöltözöm
a köpenybe a vizsgálószobában. Dr. Hill idős orvos. Először
közli, hogy nem vagyok terhes, aztán ad egy csomag
fogamzásgátlót, emlővizsgálatot végez, és kézzel, valamint
kellemetlen eszközökkel hüvelyi úton is megvizsgál.
Mire visszaülök a Porschéba, már sajog a fejem a
kérdésektől. Most hová menjek? Mit tegyek?
Megmarkolom a kormányt, és próbálok ráérezni a
megoldásra. Ha Emerichez megyek, az nem jelenti azt,
hogy kétségbe vagyok esve, vagy hogy függök tőle. De
haza is mehetek, és lehet minden úgy, ahogy régen.
Viszont sosem futamodtam meg egy vita elől. Válaszokra
van szükségem, és csak egy módon kaphatom meg őket.
Pár perccel később bepötyögöm a kódomat a biztonsági
kapun. Emeric hagyta, hogy saját számkombinációt
válasszak. Leparkolok a GTO mellett, és a nyitva hagyott
hátsó ajtón megyek be.
Schubert az előszobában üdvözöl, dorombolva
dörgölőzik a lábamhoz. Felveszem, de elvonja a
figyelmemet egy halk zongorajáték. Emeric zenél?
A macskához simítom az arcomat, leteszem, és követem
a hangokat a tekervényes folyosón.
Már benéztem párszor a zeneszobájába, messziről
csodáltam a Faziolit, de sosem léptem be. Azt gondoltam,
majd ha a keze rendbe jött, bevisz. És majd leül a
zongorához, hogy valami őrületeset játsszon, mondjuk,
Raveltől a Gaspard de la Nuit-t.
Közelebb érve nem hallok Ravelt, Brahmst vagy Lisztet.
Metallicát játszik.
Megdermedve állok az ajtóban, lenyűgözve hallgatom a
Nothing Else Matters dallamát. Emeric hat méterre tőlem
a zongoraszéken hajladozik, szemét lehunyja, arca
nyugodt, karja meg-megfeszül, ahogy a billentyűket veri.
Konzervatóriumi tanulmányai ellenére metált játszik a
zongorán? Kotta nélkül. Hallás után így csak igazi
virtuózok játszanak. Teljesen le vagyok nyűgözve.
Amikor ismét lélegzethez jutok, mély levegőt veszek,
beiszom a látványát, a dallamok átható erejét, és a
levegőben kavargó energiát.
Emeric lehajtja a fejét, fekete haja a homlokába hullik,
fejét ingatja a zene lassú tempójára. Kétségbeesett,
könyörgő, vágyakozó dallam, és ő hozzáértő módon
játssza, meztelen lábával dobol hozzá, tartása csupa erő,
izmai feszülnek fehér pólója alatt.
 Órájának számlapja visszaveri a fényt, ahogy az
oktávok közt ugrál a keze. Csuklója minden mozdulatára
elképzelem, hogy a bőrömön csattan a keze. Ahogy az
ujjai nyújtóznak, arra vágyom, hogy a torkom köré
fonódjanak ugyanilyen szenvedéllyel. Köröz a csípője, és
én remegek, hogy az ölébe ülhessek, és miközben játszik,
meglovagolhassam.
Ha jó kezekben van, akkor a zongora megacélozhatja a
lelket. Emeric kezét a billentyűkre teremtették, mert
nemcsak, hogy érzem magamban a melódiát, hanem
egészen eltölt, mint a sötét, mohó lángok.
Emeric végtelenül szexi és tehetséges, és én nem tudok
mit kezdeni a veszélyes érzésekkel, amiket felkavar
bennem. Haragudnom kellene rá, választ kellene
követelnem. Elveszettnek, bizonytalannak kellene
éreznem magamat.
De ehelyett úgy érzem, az övé vagyok, mintha minden
billentyű érintése közben rám gondolna. Ezt még nem
fejeztük be. Azt akarja, hogy itt legyek, bár nem jelezte,
hogy észrevett.
Néhány másodpercbe beletelik, mire rájövök, hogy a
Fazioli teteje le van csukva. Elfelejtette kinyitni? Jobban
megnézem, és meglátok valamit, ami nem tartozik oda.
Ismerős, fekete szíjak vannak átkötve a zongorán.
Átnyúlnak a hangszer fekete tetején, a billentyűzet
közelében bőrbilincsekkel.
Hevesen ver a szívem, és Emeric arcára pillantok.
A szemét még mindig nem nyitotta ki. Kiszökhetnék a
hallba, és… Mi lenne akkor? Nem megyek sehová, amíg
nem beszéltünk.
Félek attól, amit tervez velem? Ajkam zsibbad, a szívem
majd kiugrik. De biztos vagyok benne, hogy azok a
bilincsek válaszokat rejtenek Joanne-ről, és önmagamról
is. Ha az igazság túl fájdalmas, egyetlen szó, és elenged.
Kihúzom magam, de nem vagyok elég magabiztos
ahhoz, hogy belépjek.
A dal a végéhez ér, Emeric keze az ölébe hullik.
Felemeli a fejét, és fagyos tekintetét rám emeli.
– A ruháidat hagyd az ajtóban.
 34.

EMERIC

Metallica. – Ivory a farzsebébe süllyeszti a kezét, és

tétovázva rám mosolyog. – Ez jó volt.
A legjobbaktól tanultam, a Leopoldban végeztem, és a
Louisiana Szimfonikus Zenekarban játszom. És soha az
életben nem érdekelt senki véleménye a tehetségemről.
Mostanáig.
Ivory öt percig állt dermedten az ajtóban, és csak annyit
képes kinyögni a gyönyörű szájával, hogy jó?
Amikor megismertem, attól tartottam, nagyon egyoldalú
lesz köztünk a viszony, hogy én túl sok leszek neki, és
kihasználom. Majdnem kétszer olyan nehéz vagyok, mint
ő. Huszonhét éves vagyok, ő pedig tizenhét. Domináns
vagyok, és ő a diákom. Jézusom, mennyi kétségem volt!
De most már nincs.
 Ahogy itt ülök, vágyom rá, hogy ragyogó eszével,
zongoratudásával ódákat zengjen a játékomról, és
ráébredek, hogy nem csak a hálószobában vagyok a
rabja. Kezében tartja az érzéseimet, teszteli
magabiztosságomat, és kísérti minden gondolatomat.
Elpusztíthat, de nemcsak a megélhetésemet teheti tönkre,
hanem egész lényemet… és még csak nem is tud róla.
Az én felelősségem, hogy megteremtsem kettőnk közt a
harmóniát és az egyensúlyt, és kezemben tartsam a
szerepeket. Most engedetlen, és emlékeztetni fogom, mit
jelent, hogy ő az enyém.
– A ruháidat. Most rögtön.
Megrezzen parancsoló hangomra, és a Faziolin lévő
szíjakra pillant. Piheg. Aztán lehunyja a szemét, és
felemeli a pólóját, a feje fölött lehúzza, és a padlóra ejti.
Cickója duzzad a rózsaszín csipke melltartó alatt,
aranybarna a bőre, izmos a hasa. A szexi lábai… ökölbe
szorul a kezem. Megvárakoztat, keze dermedten szorítja a
farmerja gombját.
Felállok a zongoraszékről, érzem a dominancia vágyát.
Kihúzom magam, megfeszül a vállam, még a lélegzetem is
más. Félig lehunyt szemmel figyel, ajka elnyílik, kezét
leereszti a combjához.
Tudom, hogy a klinikán történtek megrendítették a
bizalmát, és hihetetlen elégedettséggel tölt el, hogy most
egyáltalán itt van, ráadásul engedelmeskedik. De ahhoz,
hogy ez működhessen köztünk, el kell jutnunk odáig,
hogy féljen és tiszteljen, de ne annyira, hogy már levegőt
sem kap miatta.
Erőt veszek magamon és lazítok egy kicsit, kevesebb
morgás, több udvarlás.
Lassan lépek oda hozzá, és magabiztos tekintettel
figyelem. Amikor már túl közel vagyok, leszegi az állát,
elakad a lélegzete, de a hatalmas barna szeme rajtam
függ, nem néz félre. Bátor. Kurvára megrészegít.
Leguggolok, és végtelenül lassan húzom le a farmerja
cipzárját. Ajkam csak centikre van a bugyijától, ahogy
lehúzom a nadrágját. Megremeg, felnézek rá, és a
rózsaszín szatén mellett végigcsókolom a bőrét.
Ujjaimat a vádlijára fonom, végigsimítom a lábát, és
határozottan, de gyengéden beszélek.
– Vedd le a cipődet.
Kibújik belőlük, és gyors engedelmességétől feltámad az
éhségem. Kezem végigfut a fenekén, ajkam a köldökére
tapad. Felnyög és megmozdul a csípője, ujjai a hajamba
gabalyodnak. Belém kapaszkodik, hogy megtarthassa az
egyensúlyát.
Kurvára akarom, hogy a farkamon lovagoljon,
szorítson, lüktessen, adja magát nekem mindenhogy,
ahogy csak lehet.
Félretolom a cipőjét, és leveszem róla a farmert, majd a
zoknit. Lágy, könnyed érintésekkel végigsimítom a
gerincét, és a melltartója kapcsával babrálok, közben
felfelé emelkedem, végigcsókolom a mellei közt.
Hátrahanyatlik a feje, karcsú teste remeg a
karjaimban. Jázminszappan illata van, teljesen felizgult,
teljesen önmaga.
A farkam vonaglik a nadrágomban, mintha csapdába
került volna. Követelőzik. Még nem.
Kikapcsolom a melltartóját, közben törékeny
kulcscsontja mentén fut az ajkam. Feljebb haladok, végig
karcsú nyakán, aztán megharapdálom az állát.
Összeér a homlokunk, széthúzom a melltartót, és
kezemet a hátára simítom. Lélegzetünk elegyedik, ajkunk
egyre közelít. Amikor végre összeér, Ivory egészen elolvad.
Arcát simogatom, hüvelykujjam az arccsontját
cirógatja, ő nyögdécsel, én szinte felfalom. Agresszíven
csókolom, szavak nélkül parancsolom, hogy bízzon
bennem. Nyelvem a nyelvével csatázik, fájdalmat és
gyönyört ígér. Ajkát befogadón szétnyitja, keze a
derekamat szorítja, magához húz.
Elhúzódom a csókból, és a kezem a vállán pihen, a
szétnyitott melltartó pántján. Tekintetem a szemébe
fúródik. Lassan lehúzom róla a melltartót. Mellbimbója
olyan kemény, hogy a csipke beleakad. Lassan veszem le,
elém tárul kívánatos bőre. Felsóhajt, amikor a melltartó a
földre hull.
Ó, milyen tökéletes! Belé akarok temetkezni, és
képtelen vagyok gondolkodni, úgy ágaskodik a farkam.
Hátralépek, és végigmérem nyúlánk, karcsú testét,
minden porcikáját, minden rezdülését imádom. Tágra
nyílt szemekkel bámul. Ahogy piheg, megemelkedik telt,
feszes melle, keskeny csípője aggodalmasan tekereg,
rózsaszín bugyiján nedvesség sötétlik.
 A teste odavan az érintésemért, de a lelke nem bocsátott
meg. Ha nem hagyom, hogy a következő lépést magától
tegye meg, csak rosszabbul fogja érezni magát utána.
A bugyira mutatok.
– Vedd le, vagy mondd ki a jelszót.
Az ajkába harap, ujját a szatén alá csúsztatja, lehúzza a
bugyit, és odébb rúgja. Le nem veszi rólam a szemét,
tekintete nyugtalan, kíváncsi és tagadhatatlanul sóvár.
Körbejárom, gyönyörködöm pompás meztelenségében,
és abban, ahogy a lépteim ritmusára lélegzik. Ujjam
végigkalandozik a derekától a válláig átlósan futó,
kanyargós tetováláson.
Megborzong, zihál, és nyújtogatja a nyakát, hogy lásson.
A mellkasomat a hátához nyomom, ujjaim a csípőjén.
– Mesélj majd erről a tetoválásról. De ne most. – A szám
a nyakára, vállára tapad, és megnyalom. – Talán ne is ma,
ne is ezen a héten. – Végigsimítom a hasát, a lába közé
nyúlok, nedves szeméremajkai közé. – De hamarosan.
Nagyot sóhajt, a nyakát nyújtja, féloldalra hajtja a fejét,
hogy jobban hozzáférjek.
A vállába harapok, jó erősen. Felnyög és megvonaglik,
felemeli a karját, és a hajamba túr.
Megcsókolom a harapás nyomát, és hátralépek.
– Gyere velem. – A Faziolihoz vezetem, és a billentyűzet
fölött a hangszer tetejére mutatok. – Ülj a szélére. Tárd
szét a lábad. A jobb lábad legyen a legmélyebb hangoknál,
a bal a legmagasabbaknál.
Arcára kiül a bizonytalanság, de felmászik, és a csendbe
hangjegyek vegyülnek.
A zongora aljától a tetejéig szíjak kígyóznak, mindkét
oldalon kettő, és mind a négynek bőrbilincs van a végére
erősítve. Elkapom Ivory csuklóját, és a háta mögé
kötözöm, jó erősen, mindkettőt. Elakad a lélegzete.
Karja a háta mögött, a szeme követi minden
mozdulatomat, ajka szétnyílik, válla felemelkedik. Küzd
ezzel a pózzal, küzd a félelemmel, ami szétárad a
testében.
Ahogy elmegyek előtte, végigsimítom combja, kinyújtott
lába belső oldalát.
– Mi az a szó, amire azonnal abbamarad minden?
– Szkrjabin – suttogja, és aggódva figyel.
– Kimondod, ha kell?
Bólint, de a szemében félelem csillog.
– Ha kell.
– Jó kislány.
A másik két bilinccsel a bokáját rögzítem a billentyűzet
melletti lécekhez. Aztán hátralépek, és gyönyörködöm az
erotikus látványban.
A zongora tetején ül, lábai a billentyűzet teljes
szélességében széttárva, karja a háta mögé kötözve, Ivory
maga a megtestesült vágy és kín, erő és bizalom. A puncija
széttárul, rózsaszín és nedves, könyörög a farkamért.
Nyelve körbesiklik alsó ajkán.
Soha senkit nem kívántam még ennyire. Nem csak a
testét. Mindenét. Ő a legerősebb érzelem, amit valaha
megéltem.
 Megigazítom a lüktető sajgást a nadrágomban.
– Úgy felizgultam, hogy legszívesebben belehalnék.
– Ha belehalsz, lekonyul.
Játékos pillantásától, ha lehet, csak még keményebben
ágaskodik.
– Vagy… – Ivory az ajkába harap. – Lehetne… tudod,
másképp orvosolni a problémát.
Egy pillanatra mélyen a szemébe nézek, kezem a
farkamon.
– Ezt akarod, Ivory? A pinád nedves, és rám vár.
Becsúszhatnék, és úgy megdughatnálak, hogy napokig
éreznéd.
Ivory elfordítja a tekintetét, orrlyuka kitágul, izmai
feszülnek a bilincsben. Talán reggel készen állt rá, hogy
megadja magát, de most nem. Így nem, hogy látta az
exemet.
– Nézz a szemembe. – Megvárom, hogy
engedelmeskedjen, aztán előveszem az övemet. – Két
csapás, amiért saját magadon kívül bárkire azt mondtad,
hogy a barátnőm.
– De Jo…
– Ki ne mondd a nevét, bassza meg! – Elönt a forróság. –
Majd megbeszéljük, de ez most rólunk szól. Te meg én,
senki más.
Összeráncolja a homlokát, de hamar kisimul.
– Rendben. Két csapás. – Mosoly játszik a szája
sarkában. – Jöhet, csináld.
Mosolyog, mert fogalma sincs, hová fogok ütni.
 Félrehajtom a fejem.
– Ami pedig a modorodat illeti a telefonban… – Kihúzom
az övet a nadrágomból, és félbehajtom. – Hat orgazmus a
hat bunkó beszólásodért.
– Komolyan? Orgazmus? – Felnevet, ellazul a
bilincsekben. – Ó, micsoda kínzás.
Kis félmosoly ül ki az arcomra. Az lesz, az bizony.
 35.

IVORY

A zongora széle nyomja a seggemet, combizmaim

megfeszülnek a széttárt testhelyzettől. De ami
mozdulatlanul tart, az a forró, kék tekintet, ami szinte
falja a testemet. Amennyire lehet, kihúzom magam, a
szívem hevesen dobog, a testem vágyik rá, hogy Emeric
kínt és gyönyört adjon.
Mivel a szokásos célponton ülök, nem tudom, hol akar
megütni. A szeméremdombomat? A hátamat? Végignézek
a felsőtestemen, és jeges rémület fut végig rajtam. Lábam
terpeszben kikötözve, karom mögém szíjazva, elöl a
mellem és a puncim van kitárva. Ugye nem…?
Felpillantok, de Emeric nem a szememet figyeli. A
mellkasomra mered, keze ökölbe szorul az öv végén. Nem,
ezt nem tenné. Ilyen érzékeny helyen nem. A gondolatra
lüktet a mellbimbóm.
Halkan oson felém, félretolja a zongoraszéket, az
arcomat fürkészi, az arckifejezésemet lesi, a lélegzésemet
figyeli. Belepillant lényem legsötétebb, legelvetemültebb
zugaiba.
Nyelek egyet.
– Hová fogsz…
Szája a számra tapad, nyalja, szívja az ajkam, elveszi az
eszemet. Aztán a nyakamat csókolja, fel és le, fájdalmas
lassúsággal, és suttogása bizsereg a bőrömön. Hátravetem
a fejem, és felnyögök. A szája olyan gyengéd, olyan óvatos,
mintha a lelkemet csókolná. Kérlek, ne hagyd abba!
Gyengéden simogatni kezdi az oldalamat és a mellemet.
Négy ujjával cirógat, forr a vérem, másodpercek alatt
ezernyi arpeggio fut végig a testemen.
– Akarlak – suttogom önkéntelenül.
– A tiéd vagyok – feleli halkan, lehajtja a fejét, és
beleharap a mellbimbómba.
Felkiáltok, átjár a fájdalom, rántok egyet a bilincsen, de
nem szabadulok.
Felnevet, és újra harap, addig szorítja a foga közé a
bimbót, amíg már lüktet, és kőkeményen feszül.
Amikor a másik mellbimbómmal kezdi, visszatartom a
lélegzetemet, és a fejemet rázom.
Ajka csak épp megérint, incselkedik, tekintete a
szemembe fúródik, a kék mélységből csak úgy árad a
vágy.
– Lélegezz.
 Abban a pillanatban, amikor levegőt veszek, ráharap.
Felsikítok fájdalmamban, vonaglik a csípőm, lecsúszom.
Elkap, visszatesz oda, ahol ültem, aztán újra harap,
érzékeny bőrömet erősen szívja, hogy csak úgy lángol.
– Elég! – kiáltom sírva, és rángatom a kezem a
bilincsben. – Kérlek, ne!
Nyelvével simogatja a rettenetes, égő fájdalmat, a
hangja éles és rekedt.
– Nem hallom a jelszót.
Elöntik a szememet a könnyek, a testem remeg, mint
egy hárfa húrja.
Arcomhoz hajol, és elvicsorodik.
– Mondd ki.
Ajkamba harapok, és lepillantok. A kurva életbe, olyan
érzés, mintha levágta volna a mellbimbómat, pedig a
helyükön vannak, duzzadtak, kemények, élénk vörösek.
Sehol egy csepp vér.
Emeric oldalra lép, és a combján dobol a félbehajtott
övvel.
– Hová tűnt a pimasz kislány?
– Beleharaptál a mellembe!
– Akkor most már hét orgazmus lesz. Befejezted?
Ha provokálni akar, hogy használjam a jelszót, ennél
jobban kell próbálkoznia.
A hátam mögött felmutatom a középső ujjamat. Kár,
hogy nem látja.
Felemeli az övet, és a mellbimbómhoz érinti. Remegés
fut végig minden porcikámon.
 A szemembe néz, aztán a mellemre, majd megint az
arcomra.
Állom a tekintetét, és felszegem az államat.
Megáll az idő, ahogy félrehajtja a fejét, és elnyílik az
ajka. Aztán lecsap.
A bőrszíj tüzesen csattan duzzadt mellbimbómon.
Elakad a lélegzetem, könnyek szöknek a szemembe. Nem
is hagy egy pillanatot sem, máris a másik mellemre csap.
Megfeszül a hátam, lenyelem a sikolyt, és az agyam
próbálja feldolgozni a fájdalmat. Hogy kerültem ide?
Miért hagyom? Mi a faszt csinálok itt?
Az öv lehull a padlóra. Összerezzenek. Emeric lerántja
magáról a pólóját. Keskeny csípőjén feszül alacsony
derekú farmerja, meztelen mellkasának minden izma
kirajzolódik.
Egy pillanat, és rám veti magát, megragadja a hajamat,
lecsókolja a könnyeimet.
– Gyönyörű vagy, amikor megríkatlak. – Csókokkal
borítja a szememet, az orromat, a számat, ujjai a hajamat
cirógatják. – Ó, Ivory… fogalmad sincs, milyen hatással
vagy rám.
Hangja mélysége, érintésének gyengédsége enyhíti a
mellbimbóm fájdalmát, és belül valami mélységes tüzet
szít.
– Akkor mondd el – suttogom halkan.
Homlokát az enyémhez érinti.
– Inkább megmutatom.
Közelebb húzza a zongoraszéket, és leül. Így alig pár
centire van a szája a puncimtól. Ujjai nekiindulnak a
billentyűkön, és egy szenvedélyesen érzéki dallamba
kezd. Ez is metál, de nem tudom, melyik szám. Elmerülök
a kemény hangokban, remegek, mert sajog a mellem, és
azon gondolkodom, hogy azok a beígért nagy orgazmusok
az enyémek lesznek-e, vagy az övék.
Meghúzogatom a bilincset a bokámon, a lábam kezd
zsibbadni a kikötözéstől.
– Ez milyen dal?
Emeric szeme hol az ajkamon, hol a puncimon, keze
ütemesen veri a billentyűket.
– Symphony of Destruction. Megadeth.
Sosem hallottam róla, de szent ég, eléggé baljósan
hangzik.
Emeric előrehajol, és a combom belső oldalához tapad a
szája. Egész testem megdermed a várakozástól, ahogy
közelít a középpont felé. Keze őrülten jár a billentyűkön,
és amikor a combom tövéhez ér az ajka, visszafelé indul,
de a dallamot nem véti el. Végignyal a térdemig,
harapdál, szívja a bőrömet, aztán ismét a pinám felé
közelít.
Szája a csiklómnál, a dal pedig megváltozik, és ezt most
felismerem.
Hangosan felnevetek.
– Most ugye viccelsz?
Rám vigyorog, és a combom közé fúrja az arcát. Nyelve
a szeméremajkaim közé hatol, a zongorán felhangzik a
Smells Like Teen Spirit a Nirvanától.
 Emeric szája megbizserget, és zihálok a vágytól. Mélyen
belém nyal, és amikor megtalálja a csiklómat, nem kell
hozzá sok. Érintése és csókjai már felizgattak, sőt még
attól is nedvesedtem, amikor a mellemre csapott.
Hangosan nyögve elélvezek, csípőm mozog, a szájához
dörgölőzöm, vonaglom a szíjak között.
Emeric keze a zongorán marad, kicsit kisiklik a ritmus,
de aztán folytatja.
– Egy – szól rekedten.
A szemébe nézek. Zihálok.
– Nehogy már… Én nem…
Nem mondhatom, hogy nem tudok. De most komolyan?
Még hat? Ördögi büntetés. Bele fogok halni.
Csókot lehel a csiklómra, aztán nekiesik a fogaival, az
ajkaival. A második és a harmadik orgazmust
önkívületben sikoltozom végig. Utána már nem hallom a
zenét, nem érzem a hangszer rezgését, nem látok semmit.
Minden érzékem csak a belém hatoló nyelvre fókuszál, és
az érzésekre, melyek hullámokban árasztanak el.
A negyedik után valami különös lebegésbe kerülök,
mintha kómában lennék. A puncim bizsereg a
túlizgatástól, csiklóm idegvégződései a nyelve legapróbb
érintésére is égnek. De nem hagyja abba. Akkor sem,
amikor elküldöm a picsába. Akkor sem, amikor szadista
állatnak nevezem.
Elhallgattat, mert a foga közé szorítja az érzékeny
pontot.
Már nem zongorázik, ügyes ujjai bennem vannak, kínzó
gyönyörrel töltenek el.
– Abba kell hagynod! – Dobálom magam kikötözve,
széttárt lábaim remegnek a kimerültségtől. – Kérlek. Nem
bírom tovább.
Nedves szája újra csak csókol, nyal, nyögése rezegve
áramlik szét bennem, mint egy dal. Egy pillanattal később
becsúsztatja három ujját, és újabb sajgó orgazmust facsar
ki a testemből.
– Hat. – Hátradől, kezébe törli a száját. – Az utolsó velem
lesz.
– Nem bírok még egyet. – Zsong a fejem, levegőért
kapkodok, előrehanyatlik a fejem. – Kérlek.
Felemeli az államat, lángoló tekintete az ajkamra
szegeződik, úgy suttogja:
– Imádom, ha könyörögsz.
Feláll, és pár mozdulattal eloldoz.
Nekidőlök, izmaim teljesen elernyedtek, elomlok a
karjaiban. Megtart, erősen fog, és csodás mellkasához
szorít.
Alkarjának melege eltűnik a hátamról, és a zongora
tetejének keménységét érzem helyette. Arccal felfelé
fektet, lábam a hangszer hátulja felé, vállam a szélén,
ahol ültem. Fejem lelóg, a billentyűzetnek ütközik.
Bőröm nagyon érzékeny most, de még tovább
forrósodik, ahogy lefelé lógó fejembe tolul a vér.
– Mit csinálsz?
Megkerüli a zongorát, úgy vizsgálgatja a testemet,
mintha meg akarná jegyezni minden porcikámat. Közben
csiklandozva cirógat, a nyakamnál kezdi, végig a
kulcscsontom fölött, a köldököm mellett, a lábam közt.
Csípőm a keze felé emelkedik, hogy rajtam maradjon az
érintése. Bár csak az imént harapta és ütlegelte a
mellemet, és orgazmusok sorozatát facsarta ki belőlem,
többet akarok. Biztosan elborult az agyam.
Emeric újra megbilincseli a kezem és a lábam,
lényegében X alakban kötöz a Faziolihoz. Amikor újra a
fejemhez lép, fejjel lefelé láthatom acélkemény erekcióját
a nadrágjában ágaskodni.
Lehúzza a cipzárját.
– Tudod, milyen keményen kell szopnod. – Letolja a
farmerjét, előveszi méretes szerszámát. Rózsaszín bőre
feszül, olyan kemény és vastag. – Tudod, hogyan mozgasd
a csodás nyelved, lassabban, gyorsabban.
Szavaitól egyre nedvesebb leszek.
Makkját a számhoz érinti, végigsimítja a farkát, és
előcseppjeit az ajkamra keni.
– Ha azt akarod, hogy abbahagyjam, a jobb kezeddel
kopogj a zongorán. Mondd, hogy érted.
– Én… – Puncim összerándul, üres, könyörög. Új nekem
ez az érzés. – Ha úgy érzem, kopogni fogok.
Kezét lecsüngő fejem alá teszi, hogy ne ütődjön a
hangszer kemény fájának. Szeme félig lehunyva, de
figyel. Kézbe veszi erekcióját, arcomhoz simítja, aztán
ajkamhoz ütögeti.
Ösztönösen, buzgón kinyitom a számat. Gyere, add
nekem!
 Pillantása végigsiklik a testemen, és a nyelvemnek
nyomja magát. Felsóhajt, és lök.
Nem csinálja lassan, azonnal mélyen, erősen tolja. Újra
meg újra a számba döfi a farkát, úgy dugja a számat,
mintha a combom között mozogna.
Combja a fejemnek feszül, ujjai a hajamba markolnak,
belegabalyodnak, mozdulatlanul tartják a fejemet. Csak
fekszem, kezem és lábam kikötözve, torkomat ellazítom,
számat nagyra nyitom, hogy gyönyörködtessem.
A mellem fölé hajol, megmarkolja, csipkedi a bimbót,
forró szájával izgatja.
Önkívületben adom át magam, egyre mélyebben jár a
torkomban, csípője vonaglik, gyorsan, hevesen döfköd. Így
töltené ki a puncimat is. Izmai feszülnek, feneke
kőkemény, farka ki-be jár érzéki, telhetetlen táncban. Ad
és kap, éhsége szétárad a bőrömön, szaporán bökdöső
farka körül előtörnek nyögéseim, elkap a szenvedély.
Lefogja a fejem, ahogy mozog, a másik keze a hajamon
siklik lefelé, két ujjával belém hatol, és lüktetni kezdek
legbelül.
– Már nem sokáig bírom – zihálja. – Együtt csináljuk.
Érintése érzékeny csiklómra vándorol, és körkörösen
nyomja. Csípőm igazodik a mozdulathoz, vonaglom,
dörgölőzöm. Igen, így, pont így.
Bizsergő forróság robban az érintése nyomán.
Megvonaglik a nyelvemen, homloka a mellemen
nyugszik, és addig simogat, amíg duettben élvezünk el,
remegve, nyögdécselve.
 Mohón lenyelem, és pihegek a gyönyörtől. Farka
vonaglik a számban, combom reszket a hetedik orgazmus
utórezgésében.
Emeric rendbeszedi magát, eloldoz, felemel, tartja alélt
testemet. Úgy fekszem a karjában, mint valami
rongybaba. A zongoraszékhez visz, lábamat a dereka köré
fonja.
Ráborulok, mellkasunk összeér, bőrünk összesimul.
Átölelem széles vállát.
– Micsoda kínzás volt ez!
Nevetve megcsókolja az arcomat, mögém nyúl, keze a
zongorán. Mélyet sóhajt, és egy lágy dalba ringat minket,
megnyugtatja heves szívverésemet. Pink Floyd:
Comfortably Numb.
Hozzábújok, beleolvadok a teste hullámzásába, ahogy
játszik. Lélegzetének tempója a dallamhoz igazodik, és én
vele lélegzem. Bőre meleg és sima, férfias, biztonságot
nyújtó illata van. Orromat a nyakához fúrom, és mélyen
magamba szívom az illatát.
Köréfonom a karomat és a lábamat, felsőtestén
függeszkedem. Ez a könyörtelen férfi az otthonom. Az ő
pokla az én mennyországom.
Az övé vagyok. Ő a legsötétebb dallamom.
Bármi is történik, ezt sosem fogom megbánni. Őt sosem
fogom megbánni.
A dal egy mély, halk akkorddal végződik. Emeric keze
végigsiklik a hátamon, masszírozza a gerincemet.
A mellkasához szorít, ajka a vállamat súrolja, halkan,
gyengéden szólal meg.
– Nem tudtam, hogy terhes, azt csak utána tudtam
meg…
Shreveport után. Joanne árulása után.
Megcsókolom a nyakát, a haját simogatom, és keserűség
önti el a szívemet.
– A hetedik hónapban van – Emeric nyugodtan lélegzik.
– A gyerek az enyém is lehet. De nem biztos.
Felemelem a fejem, és kemény tekintetét figyelem.
– Úgy gondolod, hogy…?
Pislog, és arcán ellentmondás tükröződik.
– Nem tudom. Sosem vettem észre, hogy megcsal, és elég
jó megfigyelő vagyok.
Ezzel nehéz is lenne vitába szállni.
– Akkor miért vonod kétségbe?
A fülem mögé simítja a hajam, ujja végigfut az államon.
– Sosem számítottam arra, hogy így elárul. Ha erre
képes volt, akkor…
– Akkor talán meg is csalt.
Emeric keze a csípőmre simul, tekintete követi a
mozdulatot.
– Amikor Shreveportban tanítani kezdtem, rengeteget
dolgoztam. Éjjel-nappal. Alig voltam otthon.
Addig Joanne bármit megtehetett. Bárkivel. Talán
Emeric akkoriban nem volt ennyire jó megfigyelő?
Sajog a torkom, nyelek egyet.
– Miért jött ma a klinikára?
Emeric a szemembe néz.
 – Mert nem válaszoltam az üzeneteire. Csak apámon
keresztül tud kapcsolatba lépni velem.
– Mit akar? – A hangom remeg az aggodalomtól. –
Újrakezdeni veled? Onnan, ahol abbahagytátok?
– Igen. – Amikor elhúzódnék, a tarkómra szorítja a
tenyerét. – A pénzemet akarja, Ivory.
Ezt nehezen tudom elhinni. Bárki, akinek egy csöpp
esze van, tudhatná, hogy a világ minden pénzénél többet
ér a szerelem, amit Emeric adni tud.
Előredőlök, és a haját cirógatom a nyakánál.
– Mennyi pénzről van szó?
– Az örökségem feléről. Milliókról. Örömmel adnám, ha
tudnám, hogy a gyerek az enyém. – Átkulcsol és magához
szorít. – Hónapokkal ezelőtt vért adtam az apasági
teszthez. Joanne még nem hozta tudomásomra az
eredményt.
– Ez nem jó jel számára. Mármint, hogyha tényleg a tiéd,
akkor…
– Akkor már túl lennénk rajta, és Joanne igen gazdag
lenne. – Rám néz, és eltűnődik. – Tudja a feltételeimet. A
teszt eredménye kellene. Ha a gyerek nem az enyém,
akkor Joanne semmit nem kap, és soha többet nem kell
vele foglalkoznom, még gondolatban sem. Ha az enyém,
akkor a szó minden értelmében az apja leszek.
És Joanne teljességgel jelen lesz az életében. Megszakad
a szívem.
Megfogja a nyakamat, és az arcomat fürkészi.
– Nincs Joanne és én. A tiéd vagyok. Mondd, hogy érted.
 Lehunyom a szemem, nem állom a tekintetét.
– Azt mondtad, szereted.
– És azt is mondtam, hogy gyűlölöm. – Mélyet sóhajt, és
homlokát a homlokomra támasztja. – Aztán találtam
valamit, ami többet jelent, mint a szeretve gyűlölés.
Elakad a lélegzetem, és kinyitom a szememet.
– Mit?
– Téged.
Pulzusom hevesen lüktet, kapkodom a levegőt. Hogy
tudja ilyen rövid idő leforgása alatt teljesen tönkretenni,
aztán teljesen helyreállítani a bizalmamat?
– Sajnálom, Ivory. Szólnom kellett volna. – Megsimogatja
a hátamat. – Van elég bajod, és én csak… Bízom az
ösztöneimben, és azok azt súgják, Joanne hazudik.
– Megbocsátok neked. – Igen. Szívből, örökké. A vállára
hajtom a fejem. – Most mi lesz?
– Nem akartam kockára tenni a karrierjét. Nem okozna
örömet, ha egy gyerekkel maradna munka nélkül. De
tudnom kell, enyém-e a gyerek. – Izmai megfeszülnek az
indulattól, a hangja éles. – Jövő hét végéig adtam neki
időt, hogy bebizonyítsa, én vagyok az apa. Ha nem teszi, a
Shreveport igazgatótanácsa kompromittáló fotókat fog
kapni a mocskos, hazug igazgatónőről.
 36.

EMERIC

A következő napok nyugtalanul peregnek. Lorenzo

Gandara még szabadlábon van, én állandóan parázom, ki
ne derüljön, hogy Ivory nálam lakik. Stresszes vagyok,
ideges és kibaszottul fáradt. Ráadásul a zenekari
fellépésem most hétvégén van.
Minden este a szimfonikus zenekarral próbálok, aztán
ott vannak Ivory magánórái és a leckéje. Kevés a
szabadidőm. Ébren töltött óráink felét együtt töltjük
ugyan, de az iskolával, a zongorával és a mindennapi élet
apróságaival vagyunk elfoglalva.
Párszor elkapom és megujjazom, de vagy sietünk, vagy
kimerültek vagyunk. Az, hogy nem dugom meg, a halálnál
is nagyobb kínszenvedés, de azt tökéletesen kell
időzítenem, és teljesen oda kell figyelnem rá.
 Udvarolni akarok neki, és frusztrál, hogy nem tehetem.
Soha senki nem vitte el egy romantikus vacsorára vagy
egy bálba, soha nem volt olyan férfi az életében, aki
egyszerűen csak élvezte volna a társaságát. Én mindezt
meg akarom adni neki, anélkül, hogy elvárnám a szexet.
De arra, hogy nyilvánosan megjelenhessek vele, még
várnunk kell.
Ha arra gondolok, hogy Ivory még csak tizenhét, akkor
kicsit türelmesebb tudok lenni. Még előtte az élet, és én
ennek része akarok lenni.
Közben pedig örülök az elalvás előtti pillanatainknak,
annak a kis időnek, amikor hozzám bújik. A vedlő
szőrgombóc összegömbölyödik a lábunknál, és mi
mesélünk egymásnak az életünkről, megosztunk
egymással mindenféle apróságot, aztán lassan elalszik. Én
mindig órákon át fekszem ébren, magamhoz szorítom, és
három fontos dolog nem hagy nyugodni.
Az egyik, hogy csütörtök van, és Joanne még mindig
nem jelentkezett. Nem hívott, nem üzent. Logikus, hogy
ha a gyerek az enyém, akkor már hónapokkal ezelőtt
bizonyította volna. De szeret játszmázni, és azzal, hogy
megvárat, a markában is tart.
A másik, hogy apa megcsinálta Ivory vérvizsgálatát, és
most már bármikor megjöhet az eredmény. Ha
egészséges, akkor nem fogom tudni visszatartani magam,
úgy meg fogom dugni, hogy egy hét múlva is érzi. Tudom,
hogy úgy gondolja, készen áll, de a jelszót még sosem
használta. Amikor megdugom, vajon fekszik majd
alattam, mint a többi faszfej alatt, és csendben azt
kívánja, bárcsak abbahagynám? Vagy velem lesz, és
tudatosan dönt úgy, hogy teljesen odaadja magát?
A harmadik, ami állandóan a fejemben van, az Lorenzo
Gandara. Lendületbe hoztam egy tervet, hogy
megszabaduljak tőle, hogy ne fenyegethesse Ivoryt. Most
csak várom, hogy végre történjen valami az ügyben. A
várakozás megőrjít, és megkérdőjelezem, hogy észszerűen
jártam-e el. Talán közvetlenebbül kellett volna, a
kockázat ellenére.
Ivory ráadásul naponta faggat róla. Őszintén
elmondtam neki, hogy áll a dolog, de ha nem jön össze a
tervem, akkor azt nem árultam el neki, hogy egyszerűen
meg akarom ölni azt a faszt.
Ivoryt valószínűleg nem érdekelné, amíg az álmai elé
nem gördít akadályt a dolog. Nagyon ambiciózus. Az a
mottója, hogy minden lehetséges, és számára a Leopold a
mindent jelentő elefántcsonttorony. Nem akarom túl
hamar megborítani a kényes egyensúlyt Ivory, jómagam
és az igazgató asszony között, de amikor eljön az ideje,
akkor döntenem kell majd.
Szerencsére úgy tűnik, Prescott Rivard együttműködik.
Figyeltetem a magándetektívvel, akit felbéreltem.
Telefonjait és jövés-menését diszkréten figyelik és jelentik
nekem. Nem adja jelét, hogy bosszút forralna.
Pénteken minden megváltozik.
Az egész délután üzenetekkel, telefonhívásokkal telik.
Mindez úgy elvonja a figyelmemet, hogy képtelen vagyok
órát tartani. Inkább adok a diákoknak valami
hosszadalmas önálló munkát, és beletemetkezem a
telefonomba. Ivory kíváncsian néz a padjából, felvonja a
szemöldökét, mintha azt kérdezné, Te meg mi a francra
készülsz?
Szigorúan nézek rá, de belül majdnem szétesem. Mire
végre kicsöngetnek az utolsó óráról, képtelen vagyok
uralkodni heves érzelmeimen.
Amikor az utolsó diák is távozik, bevágom az ajtót,
kirángatom Ivoryt a padból, és a legközelebbi falhoz
nyomom.
Felkiált, kapálózik, hogy a lába a földet érje.
– Te meg mit…?
Ajkam a szájára tapad, szinte felfalom, mint az éhező,
mint a megszállott. Kezem összevissza jár a testén, minden
porcikáját simogatom, tapogatom, megfogom. Farkam
ágaskodik, pulzusom az égben. Nem várok tovább. Kell
nekem ez a lány.
– Valaki… megláthat… – zihálja csók közben, és a
mellkasomnak feszül, megpróbálja az ablakot, az ajtót
nézni.
Beleharapok az ajkába, izgat, hogy érezhetem lágy
testét hozzám simulni.
– Ma nem lesz gyakorlás. Menj haza. Otthon
találkozunk.
Őrület, de sikerül erőt vennem magamon. Elengedem,
és az íróasztalomhoz viharzom.
– Mi történt? – Ivory rám mered, szeme tágra nyílt.
Dermedten áll ott, ahogy hagytam. – Most akkor…?
– Mondtam valamit – parancsolok rá fojtott hangon.
Hátat fordítok neki, táskámba teszem a holmimat, a
vérem forr a vágytól. Ha Ivory nem lép le most rögtön, itt
fogom megdugni a tábla előtt.
Amikor a léptei elhalnak a folyosón, megigazítom merev
farkamat, a makkra szorítom az övemet, hogy ne látsszon
annyira. Ivory után indulok, de tisztes távolságra. Kiérve
a bejáratot figyelem, amíg átmegy a parkolón, és
biztonságban beül a Porschéba. Ezt teszem minden este.
De a ma este más.
Ma este véget ér a várakozás.
A három perc, amíg hazaérek, három órának tűnik.
Végigrohanok a házon, és a konyhában találom,
Schuberttel a nyakában.
Ajkát harapdálja, hatalmas, barna szemei fürkészőn
figyelnek.
– Megvan a teszt eredménye?
Az apaságié? A vérvizsgálaté? Bármelyiket is kérdi, nem
akarom húzni az időt.
A konyha túlsó végéből felé lépek.
– Nem az enyém a gyerek.
Ivory elrejti az arcát Schubert bundájában.
– Ne csináld. – Még közelebb lépek, és hallom, hogy
piheg. – Ne rejtőzz előlem.
Ivory leteszi a macskát, és megpaskolja a hátát. Aztán
kihúzza magát, és a szemembe néz. Összeszorítja a száját,
de a szemében mosoly ragyog.
 – És ennek… örülsz? Vagy szeretted, volna, ha…? –
Elsötétül a tekintete, és alig hallhatóan suttog. – Ha a tiéd?
Két hónapja még beleroppantam volna, ha kiderül,
hogy Joanne csak úgy képes volt megcsalni, és semmit
nem ért számára a közös életünk. De most? Lebegek a
megkönnyebbüléstől, és legfőképpen hálás vagyok. Meg
akarom köszönni neki, hogy ilyen áruló picsa. Ha nem az
lenne, most is vele lennék, és fogalmam sem lenne, hogy a
legmélyebb, legerősebb szerelmet egy barna szempárban,
egy önzetlen, tizenhét éves szívben találom meg.
Még közelebb lépek, és megállok. Alig két méterre. A
többit úgy kell elmondanom neki, hogy még nincs a
karjaimban. Nehogy elveszítsem a fejemet.
– Igen, szeretnék gyereket. Sok gyereket. Majd a
jövőben. Veled.
Ivory a szájához kapja a kezét, és remegve felsóhajt.
Még közelebb lépek, és ujjam a konyhaszigeten dobol
nyugtalanul.
– Lorenzo börtönbe került.
Ivory lélegzete elakad. A pultra támaszkodik, és mély
levegőt próbál venni.
Lorenzo számos bűncselekmény miatt áll körözés alatt,
rablás, drog és gyilkossági kísérlet miatt is keresték. A
magánnyomozóm megtalálta, és jelentette a New Orleans-
i rendőrségnek. Nyomást is gyakorolt a hatóságokra, hogy
lépjenek, így Lorenzót hamar letartóztatták.
Ivory szeme könnybe lábad, keze remeg a gránitpulton.
– Mennyi időre csukják le?
 – Évekre, mert visszaeső. Kétszázezer dollár az óvadék.
Ivory bólint, és lassan tétova mosolyra húzódik az ajka.
– Köszönöm.
Amikor közelebb lépne, gondterhelt arccal megállítom.
Kívánom. Túlságosan is.
Félrehajtja a fejét, és megnyalja a száját.
– Hittél nekem, amikor a saját családom is kurvának és
hazugnak nevezett. Négy éven át próbáltam menekülni
Lorenzo elől, és te egyetlen hét alatt kivontad az
életemből. – Lenyűgözve bámul. – Emeric, olyat tettél, amit
már nagyon régen nem tett értem senki.
Nem mondja ki, hogy pontosan mit, de tudom.
Biztonságot adtam neki.
– Bárcsak többet tehetnék. – A pulton megfeszül a
kezem, és Ivory szemébe nézek. – Azt akarom, hogy a nemi
erőszakért kapja meg a büntetését. Ha meggondolod
magad, és mégiscsak feljelented, veled leszek, amíg
végigcsinálod.
– Nem. – Az arca határozott. – Tovább akarok lépni.
Attól fél, hogy Lorenzo bosszút áll, és őszintén szólva, ez
engem is aggaszt. Nem akarom, hogy Ivory összefüggésbe
hozható legyen a letartóztatásával. Nem lesz örökké rács
mögött, és ha kiszabadul, le kell számolnom vele. De Ivory
számára kisebb a kockázat, ha Lorenzo nem hibáztatja őt
a börtönévekért.
Ami pedig a délután legjobb hírét illeti… Most már
odalépek hozzá, és körbejárom, végigsimítom a karját.
Megborzong, és utánam fordul, hogy a szemembe
nézzen.
Mögé lépek, és megragadom a csuklóját. A pult felé
fordulva áll, és én a felső konyhaszekrényre szorítom
mindkét kezét.
– Ne mozdítsd a kezed!
A válla fölött rám mosolyog.
– És ha megmozdítom?
Pimasz. Rácsapok a gyönyörű seggére. Lábujjhegyre áll,
meglepetésében sikkant egyet, és hátraveti a fejét. De a
keze ott marad, ahová tettem.
– Jó kislány – súgom a fülébe, és beleremeg az egész
teste.
Őrületbe kerget, hogy mennyire erősen reagál rám.
Azóta áll a farkam, amióta ismerem, de most végre, végre
vége lesz ennek a kínzó sóvárgásnak kettőnk közt.
Hacsak nem állít le a jelszóval.
A kezemet a kezére teszem, és csendes emlékeztetőként
a szekrényhez nyomom. Aztán meztelen karját cirógatom,
majd a melle külső oldalát.
Mozdulatlan marad, de meginog, és felém dől, fejét
hátraveti, szeme fürkészőn figyel, minden mozdulatomat
követi.
Fekete ruhája merev anyagán kalandozik a kezem,
érzem alatta az izmait és a csípőcsontját. Amikor a ruha
szegélyéhez érek a térdénél, felhúzom a szoknyát a
combján, a ruganyos fenekén, és a derekánál tartom.
Csak figyel, pilláit lesüti, a szám pedig lefelé indul a
hátán, a ruha fölött. Felsóhajt, a konyhapultnak dől, és
felemelt karjára hajtja a fejét.
Mögé guggolok, megmarkolom kemény, feszes fenekét.
A fekete csipkebugyi ördögien csábító rajta. Kár, hogy
többet nem fogja hordani.
Felkapja a fejét, amikor zizzen a tépett csipke.
– De hát ez a kedvenc bugyim!
– Veszek neked száz ugyanilyet, és mindet le fogom
tépni a gyönyörű seggedről.
Felállok, a lába közé nyúlok, és végigsimítom a combját.
Tagjai remegnek, rekedten nyögdécsel. A farkam már úgy
ágaskodik, hogy fáj.
A puncija pihéihez ér a kezem, és hirtelen meghúzom a
kis szőrszálakat. Az ajkába harap, elfojt egy kiáltást.
A szívem egyre hevesebben dobog. Mellkasomat a
hátának nyomom, lábait terpeszbe állítom a lábammal, és
ujjamat végighúzom a lába közt.
A vállamra hanyatlik a feje, a számat keresi a szája.
Nem hagyom, inkább az állát, a nyakát csókolom, forró
leheletem bizsergeti a bőrét.
– Ó, Emeric, ilyet még sosem éreztem.
– Shhh… – A vállát harapdálom, elég erősen, érzi a
fogamat, a nyelvemet és az égető forróságomat.
Félrehajtja a fejét, hogy a nyakához férjek. Harapdálom
a fülcimpáját, köröz a nyelvem, és ujjam becsúszik a
nedvességébe. Milyen forró, nedves és szűk!
Felnyög, és fenekével a farkamhoz dörgölőzik,
incselkedő érintéseimen úrrá lesz a sürgető vágy. Testünk
együtt hullámzik, dugunk, bár nem vagyok benne. A
farkam a helyére igyekszik, de a nadrágom útban van.
Ujjam ki-be jár Ivory nedves puncijában, élvezem,
ahogy szorítva lüktet.
– Tiszta vagy, Ivory.
Keze megrebben a szekrényajtón.
– Tiszta?
– Az orvosi vizsgálatod eredményei. – Ujjam az ánusza
felé siklik. – Mindketten egészségesek vagyunk.
Összeszorul a feneke.
– Akkor most… – Farizmai keresgélő ujjamat szorítják. –
Ne! Ott ne! – zihálja. – Mit csinálsz?
– Meg akarlak dugni, Ivory. Ma éjjel. Most. – Csípőjének
dőlök, ujjam a fenekén matat, izgatnám a szoros
záróizmokat. Itt is a magamévá akarom tenni, minden
lyukát akarom.
Szorosan tartom a csípőjét, mélyebben nyúlok a lába
közé, ujjamat a kis lyukra szorítom.
Fájdalmasan felnyüszít, és lehanyatlik a keze.
– Szkrjabin.
Hátrahőkölök, a szívverésem felgyorsul, kezem a
levegőbe lendül.
– Ivory?
A kurva életbe, kimondta a jelszót! Kimondta a kibaszott
jelszót.
Egész testében remeg, a pultra dől, combját
összeszorítja, és maga köré fonja a karját.
– Erre… képtelen vagyok…
Elkap a haragos, vad frusztráció. Irracionális.
Leküzdöm, figyelek a lélegzésemre, mély levegőt veszek.
Meg akarom érteni.
Leeresztem a karomat, és lágyabb hangon szólok.
– Mondd el pontosan, mi a baj.
– Oda ne… – Lejjebb gyűri a ruháját, felém fordul, a
szeme üveges a rettegéstől. – Ott hátul ne!
– Nyúlt már hozzád valaki ott?
Ledöbben, és magába roskad.
A harag úgy árad szét az ereimben, mint a láva. Nem
vizsgáltam meg a testét olyan tüzetesen, hogy lássam az
esetleges sérüléseit, de egyértelmű, hogy valaki ott is
megerőszakolta. Talán többen is.
Rettenetes képek merülnek fel bennem, és a szívem
haláltánc ritmusát dobogja őrjöngve.
– Szóval análisan nem. – Ökölbe szorul a kezem, és
óvatosan előrelépek. – Ez a határ?
– Azt nem tudom megtenni, Emeric. – Hátrál, és a
pultnak dől, arckifejezése maga a megtestesült félelem. –
Kérlek, ezt ne!
Elszorul a szívem. Azt hiszi, erőltetném?
– Ivory. – Ismét felé lépek, a hangom rekedt a
fájdalomtól. – Nem nyúlok hozzád ott. Ígérem.
Az ajtóra mered, álla remeg, térde reszket. Úgy néz ki,
mint aki megfutamodni készül.
– Nézz rám – mondom gyengéden, és várom, amíg
megteszi. – Ennyi a határod?
Kérlek, mondd, hogy igen. Biztos voltam benne, hogy
készen áll a szexre. Hogy a picsába érthettem ezt félre?
 – Nem… ne… nem tudom.
Levegőért kapkodok. Egy karnyújtásnyira állok tőle,
tiszteletben tartva a távolságot. De nem hagyom
annyiban. Kurvára nem hagyom annyiban.
Ivory kezében van a döntés, és kibaszottul meg fogok
tenni mindent, hogy ezt meg is értse.
Nyugodtan, de határozottan beszélek.
– Két választásod van. Egy: menj végig a hallon, ülj a
zongorához, és várj meg, jövök, és gyakorlunk. Kettő:
indulj a hálószobába, vetkőzz le, és várj meg, hogy
megdughassalak. – Kemény a tekintetem. – Anál nem lesz,
Ivory. Becsületszóra.
Maga köré fonja a karját, dörzsölgeti, és nem néz a
szemembe.
Meggyőzően beszélek.
– Bárhogy döntesz, nem okozol csalódást, nincs ok
szégyenkezésre. Sem nekem, sem neked. Érted?
– Igen – suttogja bizonytalanul.
– Menj!
Amint lelép, a pult felé fordulok, és öklömet a gránitra
szorítom. A rohadt kurva életbe! Tudnom kellett volna,
hogy nem akarja, hogy ott hozzányúljak. Nem lett volna
szabad próbálkoznom.
Nem, ez baromság. Ha csak egy percre az eszemmel
gondolkodnék, nem a faszommal… Mély levegő.
Hatalmasat léptünk előre. Ivory használta a jelszót, és
kinyilvánította a határait. Most már bízhatok abban, hogy
máskor is szólni fog. Ha kell, örökké várok rá.
 Lenézek, mert apró lépteket hallok. Schubert
körülugrál, a lábamhoz dörgölőzik, és vörös
macskaszőrrel borítja a fekete nadrágomat.
Lehajolok, és felemelem.
– Ivory most be fog zárkózni, ugye? – Puszit nyomok a
macska fejére, és magamhoz ölelem. – A picsába,
legszívesebben kitekerném a nyakát az összes seggfejnek,
aki valaha hozzányúlt.
Schubert hangosan dorombol, és a nyakát nyújtogatja,
hogy vakargassam. Megsimogatom az állát, és lassan
egészen sikerül ellazulnom.
– Na menjünk, keressük meg a kislányt!
Leteszem a macskát, kiengedem a konyhából, és
megyek utána, végig a kandallós kis szobán, majd a
nappalin, Schubert a kanapé felé veszi az irányt, és
elnyújtózik egy párnán.
A zeneszoba erre van, a hallal szemben. Balra, ahová…
Az előtérben egy fekete cipellő. Hevesen megdobban a
szívem.
Odalépek, és kibogozom a nyakkendőmet, miközben
felpillantok a lépcsőn. A másik cipellő ott van fenn.
A hálószobába ment.
A farkam megrándul, szaporábban kapkodom a
levegőt. Nekilódulok, és szaladok fel a lépcsőn.
A fenti hallban ott vár a levetett fekete ruha, és én
éhesen loholok, érzem, ahogy a gerincemben bizsereg a
sóvárgás.
A hálószoba ajtajához érve a kilincsre akasztva találom
Ivory csipkés, fekete melltartóját. Az ajtó csukva.
Istenem, kikészít a csaj. Megigazítom sajgó, merev
farkamat, és veszek pár mély, nyugtató lélegzetet. Aztán
benyitok.
 37.

IVORY

Kinyílik a hálószoba ajtaja. Megkönnyebbülten sóhajtok.

Az ágy szélére húzódom. Meztelen és védtelen vagyok.
Folyamatosan nézzük egymást. Ahogy az ajtóból bámul
azokkal a hideg szemeivel, még a lélegzetem is eláll.
Teljesen összezavarodtam. Vajon miért kételkedtem
benne akár egy percre is?
Emeric megállt, és egyáltalán nem volt ideges. Nyugodt,
fegyelmezett reakciója is mutatja, hogy a félelmem
teljesen megalapozatlan volt. Olyan frigid lettem, hogy
képtelen vagyok intim kapcsolatba kerülni egy férfival,
aki inkább meghal, mint hogy ártson nekem?
Világoskék ingének gallérja nyitva, kobaltszínű
nyakkendője még csak fityeg a nyaka körül.
Kék-szürke-fekete mellényt visel. Fogason ízléstelenül
mutatna, viszont az ő szeméhez, finom vonásaihoz és
fekete hajához úgy illik, mintha egy katalógusból lépett
volna ki.
Hihetetlenül jóképű. Emellett nagyon kitartó és odaadó.
Nem véletlen, hogy rabul ejtette a szívemet.
Ahelyett, hogy beerőszakolná magát a seggembe vagy
kidobna, esélyt adott. Egy percig sem kételkedtem.
Magamtól soha nem akarnék anális szexet, és tudom, ő
soha nem erőszakoskodna. Ez a hitem segített, hogy
levetkőzzek előtte.
Most, hogy itt van, nem tudom, mit mondjak, vagy
miképp téríthetném vissza a dolgokat a régi
kerékvágásba. Végül semmit nem kell tennem.
Határozott léptekkel végigjön a szobán. Kezét az
arcomra teszi, és megcsókol.
– Minden rendben?
– Igen – mondom elcsukló hangon. – Ne haragudj!
– Soha ne kérj bocsánatot azért, amit mondasz!
Megcsókol, aztán megint a szemembe néz.
– Mindenkinek vannak határai.
Oldalra hajtom a fejem.
– Neked hol vannak a határaid?
Lehajol, és a lábaim közé térdel. A nyakamat simogatja,
majd egyre lejjebb viszi a kezét.
– A kakiszexnél.
– Kaki… Mi?!
– Kakiszex. Arra nem vagyok hajlandó.
– Jó ég! Ilyet is csinálnak az emberek?
 – Igen.
Kicsit elmosolyodik, aztán ismét megszólal.
– Állatokkal sem szexelnék. Nem az én világom.
Érzem a gombócot a torkomban.
– Hogy jut egyáltalán eszedbe?
– Még kérded?
Vigyorgok. Pajzán, perverz alak. Épp ezt szeretem
benne.
– Jó tudni, hogy szegény Schubertet nem molesztálnád.
Undorodó képet vág.
– Ilyesmi csak neked juthat eszedbe.
– Te kezdted.
Átkarolja a derekamat. Hüvelykujjával a
csípőcsontomat simogatja.
– Nem osztozom. Soha. Te az enyém vagy. Én pedig a
tiéd. Ebből sem engedek.
– Tehát még azt is jobban viselnéd, ha idetojnék, mintha
mással kéne szexelned?
– Így van.
A lehető legszigorúbb tekintettel néz rám.
– Ha egy másik férfi akár csak megérint téged, nem
állok jót magamért. Ezt jól jegyezd meg!
– Rendben – suttogom.
Feláll, és lassan, módszeresen kigombolja a mellényét.
Közben folyamatosan bámul.
– Nyúlj magadhoz!
Szétteszem a lábam, és a combom közé nyúlok. Mellénye
a földre hull. A hirtelen izgalomtól a mellbimbóm
megkeményedik.
Leveszi a nyakkendőjét, és kigombolja az ingét. Gyors
mozdulata arra enged következtetni, hogy felizgult.
Tekintetével folyamatosan követi az ujjaimat, melyekkel a
csiklómat izgatom.
Finoman simogatom, és közben figyelem, ahogy néz.
Ereimben megállás nélkül, szinte hangosan lüktet a vér.
Leveszi az ingét. Szépen látszik, milyen kidolgozott
bicepsze, mell- és hasizma van. Leguggol, és megszabadul
a cipőjétől és a zoknijától. Le nem veszi rólam a szemét.
– Feküdj vissza! Tárd szélesebbre a combod!
Oldalra fekszem a matracon, ujjaimat a saját
nedvességembe mártom. Folyamatos figyelmének és saját
magam finom érintésének hála, még nagyobb a gyönyör.
Úgy érzem, egy test, egy lélek vagyunk. Olyan, mintha
együtt lélegeznénk. Már a jelenléte is szexuális élvezetet
okoz. Talán azért, mert tudom, soha nem okoz csalódást.
Laza mozdulattal kioldja az övét, kigombolja a
nadrágját, és az összes ruháját a földre hajítja.
Részleteiben már láttam testének szép, kiművelt idomait,
de így, egyben még soha. Úgy érzem, a Paradicsomban
vagyok.
Farka feláll, és messze kitüremkedik izmos combjai
közül. Nem nyúl hozzá. Úgy tesz, mintha mi sem történt
volna. Folyamatosan rám néz. Arckifejezése árulkodó.
Megragadja a csuklómat, megigazítja a matracot, és úgy
fordítja a lábaimat, hogy a fejem az ágy támlájánál
legyen. Az ágy végénél megáll, és előrehajol.
 Térdével behorpasztja a matracot, melynek hatására
egyre gyorsabban ver a szívem. Olyan birtoklóan néz rám,
hogy a lélegzetem is eláll. Fölém kúszik, lábai az enyém
külső felén. A tenyerére és a térdére támaszkodik, majd
széttolja a combomat.
Azt vártam, hogy erősen szétfeszíti a lábaimat és
durván behatol, de ismét rájövök, hogy ő más, mint a
többiek.
Összevissza csókol, miközben kezével egyre lejjebb
halad. Először a mellemet, aztán a combomat, végül a
puncimat simogatja. Nagyokat sóhajt, miközben aktívan
dolgozik a nyelvével is. A lélegzetem is eláll.
Megfogom a vállát, hogy közelebb húzzam magamhoz.
– Esetleg… rám feküdnél? Érezni akarom a súlyodat.
Már falhoz szegezett, zongorához kötözött, és
megujjazott a konyhaasztalon, de ilyen pozícióban még
nem voltam vele. Mindegy, hányszor képzeltem már el,
tudom, teljesen más lesz, mint amire számítok.
Combjaim az övét szorítják. Két kézzel megfogja a
fejemet, és lejjebb kúszik. Rám néz, miközben alaposan a
matracba nyom. Mellkasával az enyémet takarja. Csupa
izom.
Kinyitom a számat, hogy levegőt vegyek. Észreveszi, és
azonnal a számba dugja a nyelvét. Agresszívan csókolni
kezd. Hatalmas teste biztonságot áraszt. Úgy érzem, olyan
erős, hogy bármitől megvéd. Kezével a fejemet támasztja.
Folyamatosan csókolózunk. Nyögésünk és szívverésünk
akár egy szonáta. Homlokunk összeér, csípőnk ütemesen
mozog. Testünk egyszerre hullámzik. Nemsokára teljesen
belém jön.
Kicsit tartok attól, milyen lesz, amikor teljesen kitölt, de
készen állok. Még soha nem álltam ennyire készen.
Kinyújtom a combom, hogy könnyebb legyen széttárni.
Vajon miért nem feszítette még szét a lábaimat?
– Ne sürgess, Ivory!
Közénk nyúl, és kezével a puncimat piszkálja.
– Ott szedlek kétfelé, ahol a kezem van.
A következő mozdulatra megfordít, így én leszek felül.
Lábaim terpeszben vannak a csípőjén.
– Ezt miattad. Csak most az egyszer.
Kinyújtja a kezét, és megragadja az ágykeret lécét.
– A kezem nem mozdul. Itt fogok feküdni
mozdulatlanul, míg te megdugsz engem.
Hú.
Hűha.
Na jó. Ez… tényleg más. Jól hangzik.
Egészen addig, míg ránézek a hatalmas, égnek meredő
farkára. Vajon hogy működik a dolog? Azt akarja, hogy…
üljek rá?
Ránézek, és a fejemet csóválom.
– Még soha…
Ujjaival körbefonja a lécet, és keservesen néz rám. Vagy
inkább mérgesen?
– Még soha nem voltál felül? – kérdezi.
– Soha.
Elfog az idegesség. Megragadom a férfiasságát, és fel-le
simogatom, miközben gyönyörködöm a méreteiben.
– Nem tudom, Emeric. Vajon befér?
Hangosat sóhajt.
– Nyugi, Ivory. Befér.
Alkarján megfeszül az ín.
– Folyamatosan kínzol.
Beigazítja a combjait, és úgy néz rám, mintha meg
akarná mutatni, kicsoda. Tekintetéből csak úgy árad a
mindent uraló magabiztosság. Úgy érzem, jobban teszem,
ha befogom a szám, és figyelek, mert csodás dolgot fog
velem megosztani. Ez a legerőteljesebb arckifejezése.
Talán ennek köszönhető, hogy szó nélkül hatalmába
kerített, méghozzá jóval többször, mint képzeltem.
– Ahogy rám nézel…
Megszorítom a farkát, és élvezem, ahogy halkan nyögni
kezd.
– Ezt csinálod, amikor a színpadon vagy?
Csípője alattam ring, hangja elcsigázott.
– Mit?
– A szemeddel is megdugod a közönség nőtagjait?
– Ivory! Ülj a farkamra, mielőtt elvesztem az eszem!
Lehajolok, és nyomok egy cuppanós puszit a
férfiasságára. A következő inkább felhívás a
gyengédségre.
Térdre támaszkodom, és a lábam közé fogadom.
Ahogy mondta: nem használja a kezét. Szemei
csillognak. Várja, hogy mélyebbre jöhessen.
Fölé hajolok, és boldogan nyugtázom, hogy ilyen
könnyen és szépen befért. Még soha nem voltam ilyen
nedves. Micsoda gyengédség. Basszus! Úgy érzem, tele
vagyok. Micsoda megkönnyebbülés!
Morgással kevert nyögése arra ösztönöz, hogy
felgyorsuljak. Amikor teljesen bent van, összeszorítom a
belső izmaimat.
Becsukja a szemét, egész teste rázkódik az enyém alatt.
Olyan, mintha nem lélegezne.
– Emeric!
Egy halk morgás az egyetlen válasz, én pedig úgy érzem,
forog velem a szoba. Még meg sem mozdultam.
Előrehajolok, és a mellkasába fúrom az ajkamat.
– Ennyi. Jól csináljuk.
Szemei kipattannak, és elneveti magát.
– Semmit nem csinálunk – mondja. – Én legalábbis nem.
Kezeit a léchez szorítja. Tekintete kemény és követelőző.
– Dugd a farkamat, Ivory!
Csípőmmel körözök. Azt akarom, hogy érezze, amint a
farka folyamatosan ki-be jár, majd teljesen kitölti a nemi
szervemet.
Egész teste vonaglik.
– Gyorsabban!
Tenyeremet a mellkasára támasztom. Folyamatosan
előre-hátra ringatózom. Hihetetlen, milyen kellemesen
csiklandós érzés. Szinte érezni közöttünk a vibrálást.
Egyszerre lélegzünk, és minden porcikánk egybeforr.
Felemeli a fejét, és folyamatosan bámul.
– Lovagolj!
 Eleget teszek a kérésnek.
– Morzsolgasd!
Elveszi kezét a lécről, de ugyanilyen gyorsan vissza is
teszi.
– Keményebben, Ivory! Mélyebbre!
Ellazulok, kezemet a fejem mögé teszem, behunyom a
szemem, és a csípőmmel körözök. Miközben ugrálok,
himbálóznak a melleim és nyikorog az ágykeret. Ahogy
felizgulok, a csiklóm bizseregni kezd.
Nem is rossz. Tankönyvbe illő orgazmus. Egy farokkal a
lábaim között. Méghozzá Mr. Marceaux farkával. Nehéz
elvonatkoztatni ettől a ténytől.
– Azt a kurva!
Már a léc is nyikorog, ahogy szorítja.
– Ahogy elnézlek…
Kinyitom a szemem, és ránézek. Mosolygok.
– Épp a tanárommal dugok.
– Jó ég, Ivory!
Bicepszét a feje fölé emeli, combjai megkeményednek.
– A szádat akarom!
A mellkasához kúszom, előretolom a csípőmet, és örülök,
hogy megint új irányt veszünk. Ahogy az ajkához érek,
nyelvével az enyémet keresi, és vadul kóstolgatni kezdi.
Harapdál, miközben megfeszíti minden izmát.
– Csuromvíz leszek a lucskos muffodtól.
Mocskos szavai bátorítanak. Két kezemmel megfogom
az arcát. Borostája karmolja a tenyeremet. Nyelvét még
mélyebbre tolja a számban, ezáltal sokkal
erotikusabbnak érzem a csókját.
Hiányzik a keze és a fájdalmakkal teli gyönyör. Nem
szeretem, ha csendben van. Szinte sóvárgok a
parancsaiért, mellyel minden mozdulatomat megszabja.
Most viszont úgy tűnik, képtelen arra, hogy bármit is
mondjon. Teste olyan kemény és feszes, hogy olyan
érzésem támad, erősen koncentrál, nehogy
megmozduljon a csípője vagy bármi más.
Nincs több kínzás.
Kezem az arcán. Hevesen csókolom, miközben fel-le
mozgatom a puncimat, és keresem a kényes területet.
Amikor megtalálom, minden izmom, sejtem és idegszálam
működésbe lép. Akár a koncert során a hangszerek.
Kinyitom a szám, mintha sikítani akarnék, de nem jön
hang. A szemébe nézek. Pupillája tág, kezét a fejemre
teszi. Olyan hevesen és könyörtelenül csókol, hogy ismét a
csúcsra jutok.
Megállás nélkül csókolózunk egymásba gabalyodva.
Mintha fel akarnánk egymást falni. Egyre hevesebb
nyelvcsapásokkal dolgozunk. Aztán rám nehezedik. Farka
teljesen megtölt. Kőkeményen mozgatja a csípőjét.
Lenyúlok. Ez az első alkalom, hogy megmarkolom izmos
seggét.
Istenem! Tökéletes hátsója van. Mindene tökéletes. A
teste. A mély hangja. A zenei tehetsége. Ha farmerban
van, ha pólóban, ha mellényt és nyakkendőt visel, vagy ha
semmi nincs rajta. Nem tudok betelni vele.
Lélegzése olyan, mint egy hirtelen jött staccato. Elhúzza
száját a számtól, kezét a matracra teszi, és megtámasztja
a hátát, miközben nyög az orgazmustól. Minden egyes
légzésnél engem néz. Mintha sugallná, hogy nekem
köszönheti.
Fejét a vállamhoz közelíti. Úgy tűnik, mintha össze
akarna esni, ezért igyekszik szabályozni a légzést. Rögtön
éberebb leszek, ahogy megérzem fogainak nyomását a
bőrömön.
Néhány perccel később mindkét karomat a fejem fölé
csavarja, és tövig belém tolja a farkát.
– Emlékezz, mit mondtál!
Szemeim tágra nyílnak.
– Hogy nem végeztünk?
Halkan mormog, kezét a mellemre teszi, és megharapja
a bimbómat.
Aztán megdug.
Négy órán át.
Gyengédség és vadság, lassúság és gyorsaság váltakozik.
A pózról nem beszélve. Négykézlábra kényszerít, és a
seggemet kóstolgatja, miközben hátulról közelít. Aztán a
hátamra fektet, megragadja a torkomat, és alaposan
megdug. A koreográfia kezd izgalmassá válni, miután a
testem engedett Emeric Marceaux perverziójának.
Gyorsan telik az est hátralévő része. Gyengéd érintések,
szenvedélyes csókok váltják egymást az átizzadt takaró
alatt. Emericre jellemző, hogy szeret uralkodni,
ugyanakkor a szex technikai részén túl az érzelmek is
hangsúlyt kapnak. Ő megmondja, mikor, hol, milyen
gyorsan, én pedig várom, hogy teljesítsem az akaratát.
Mindennél fontosabb, hogy elégedett legyen.
Cserébe kielégít. Majdnem ájulásig.
– Ivory!
A combomat harapdálja.
Mozdulni sem tudok. Miért is kéne? Majd ő elmozdít.
Bevitt a zuhany alá, és a csempézett falnak támasztott.
Miután kijöttem, arccal az ágynak dőltem. Meztelenül,
tisztán és kielégülten. Igyekszem felemelni a kezem, hogy
kifésüljem arcomból a hajamat. Átlag esetben egy perc
alatt megoldom.
Fülem mögé tűri a nedves hajfürtöket.
– Tíz évvel fiatalabb vagy nálam. Ne mondd, hogy
ennyire odatett neked egy öregember!
Szipogok.
Hihetetlen, mennyi energiája van. Mentségemre
szóljon, hogy ellentétben velem, ő mindennap két órát
edz.
Rugózik a matrac, ahogy megmozdul, és fejemtől a
lábam ujjáig végigcsókolja testem minden részét.
Nemsokára mély álomba merülök.
Amikor felébredek, látom, hogy kinyújtózva fekszik
mellettem, törölközővel a derekán. Egyik ujjával a
gerincemet simogatja.
– Mennyit aludtam?
– Negyed órát.
Összekulcsolom a kezem, és ránézek.
– Még soha nem csináltam.
 Levesz egy pohár vizet az éjjeliszekrényről, és felém
nyújtja.
– Mit?
Miután megiszom a vizet, visszaadom a poharat, és
témát váltok.
– Nem ettél vacsorát.
Visszateszi a poharat, és az oldalára fordul. Fejét a
karjára hajtja.
– Egyikünk sem evett. Fejezd be, amit mondani akartál!
Kinyújtom a kezem, és megérintem a felső ajkát.
– Ezt az utózöngét. Ezt. Mindig csak a technikai részre
koncentráltunk, és általában sírás lett a vége.
Rámosolygok.
– De nagyon bejön. Nagyon.
A mellkasához húz, és halántékon csókol. Halkan
lélegzünk. Olyan hosszasan ölel mozdulatlanul, hogy
kezdem azt hinni, elaludt.
Suttogása megtöri a csendet.
– Nekem is tetszik, Ivory. Olyannyira, hogy mindig attól
tartok, egyszer mindennek vége.
Átkarolom széles hátának egy részét.
– Majd vigyázunk.
– Az iskolában vissza kell fognunk magunkat.
Körmeimmel a mellbimbóját piszkálom.
– Akkor ne nézz rám olyan szemekkel!
– Milyen szemekkel? – kérdezi mosolyogva.
– Amik azt sugallják…
Mélyebb hangon mondom:
 – Jöjjön, Miss Westbrook! Nézzen rám, Miss Westbrook!
Térdre!
Pajzán mosolyt látok az arcán.
Kinyújtózom, és nevetésben török ki.
– Szopjon le, Miss Westbrook!
Fogait villantja, és utánam kúszik. Közben elveszti a
törölközőjét.
A mellkasát nézem, aztán a farkára téved a tekintetem.
Most… puha? Így nagyon furán néz ki. Elfordítom a fejem,
hátha szebb látványban lesz részem.
A bokájára ül, és összehúzza a szemét.
– Most komplexet akarok!
– Még soha…
Ráhajolok, ujjaimat a farka köré kulcsolom. Még mindig
nehéz, csak…
– Nagyon puha.
Furcsán néz rám.
– Szorítsd folyamatosan, és nem lesz az.
Nem kell több néhány másodpercnél, és tényleg
keményedni kezd. Már kezdem kiismerni ezt a testrészét.
Neki van a legnagyobb és leghuncutabb farka. Viccesen
szólva, talán a legbiztonságosabb is.
Felemeli a karját, és a fenekemre csap.
– Még nem végeztünk, de valamit enni kéne.
A pepperonis pizzának még csak a felével végeztünk,
amikor a konyhapultra fektet, és megmutatja, mivel nem
végeztünk.
Remélem, soha nem végzünk.
 38.

EMERIC

Másnap este Mahler IX. szimfóniájának szünetében

megigazítom a nyakkendőmet. Szmokingom egyike azon
ruhadarabjaimnak, melyeket egyedileg terveztek. Nem
érdekel, milyen drága. Az anyaga viszont melegít, és
viszket tőle mindenem. Hiába elegáns, rosszul érzem
magam benne.
A zene sem tetszik.
Joanne soha nem vett részt a koncertjeimen, mondván,
unja már, hogy évek óta mindig ugyanazokat a műveket
hallja. Nincs igaza?
Bár nagyra értékelem a klasszikusokat, kétlem, hogy
Gustav Mahler megérdemli azt a népszerűséget, amit
kivívott magának. Ötvenegy évesen mindössze két
szimfóniával büszkélkedhetett.
 Végigmérem a puccos zeneakadémiát, ahol a zenekart
kiöltözött vén faszok és főállású zenészek alkotják.
Legtöbbjüknek saját, kacsalábon forgó palotája van.
Ahelyett, hogy újabb zeneműveket szereznének, arra
pazarolják az idejüket, hogy mindig ezeket az ősrégi
feldolgozásokat játsszák.
Én ezzel nem érném be. Kicsit sem.
Akkor miért vagyok itt, és miért panaszkodom?
Zenei pályafutásom alatt természetes volt, hogy
szimfóniákat játszom. Így tudtam biztosítani a helyem a
szakmában. Meg is lett a kemény munka eredménye.
Amikor már mindent elértem, amit szerettem volna,
rájöttem, hogy nem ezen az úton kéne továbbmennem.
Saját zenét akarok szerezni. Használni szeretném a
fantáziámat, és valami frisset és újat adni a klasszikus
darabokhoz. Ezt a szenvedélyt akarom megosztani
másokkal. Ezt akarom tanítani, és meg akarom nyitni
mások előtt az új lehetőségek kapuját.
A húrosok mögött ülve végigmérem a közönség
sziluettjét, ahogy szép sorban elfoglalják helyüket. Amikor
eszembe jut Ivory kérdése, önkéntelenül mosolyogni
kezdek.
A szemeddel is megdugod a közönség nőtagjait?
Joanne után pár hónappal, az egyik koncert alkalmával
bizony találtam magamnak dugni való prédát. És most?
Tekintetem a legszebb nőpéldányra téved. Ő az egyetlen
ok, amiért mosolygok ma este.
Az első sorban ül, és ragyog, mint egy gyönyörű csillag.
Körülötte a sötétbe öltözött zenekar. Piros Versace ruhája
szépen kiemeli alakját, a mellétől a lábujjáig. A ruha
dekoltázsát Swarovski kristályok díszítik.
Ismerem minden részletét, mert magam választottam.
Ahogy az összes ruháját. Ezt a ruhát pont az olyan
alkalmakra vettem, mint a mai. Elképzeltem, hogy ezt
viseli, miközben engem néz. Féltem, mi lesz, ha részt vesz
a koncerten. De ahogy elnézem őt ebben a gyönyörű
estélyi ruhában, elszáll majdnem minden balsejtelmem.
Majdnem.
A Le Moyne Akadémia diákjainak szülei gyakran részt
vesznek az ilyen eseményeken. Bár Ivory Stogie-val jött,
mégis félek, hogy illetéktelen személyek tudomást fognak
szerezni a kapcsolatunkról. Könyörgött, hogy jöhessen.
Képtelen voltam ellenállni, úgyhogy lefoglaltam nekik két
helyet az első sorban.
A mellette ülő Stogie nem szívesen vette fel a tőlem
kapott szmokingot. Hatalmas kezével vakarja kopasz
fejét, mintha folyamatosan a jól megszokott
baseballsapkáját hiányolná. Érdekes párt alkotnak. Két
zenész, akik imádják a klasszikus feldolgozásokat, és ez az
első koncert, amire ellátogattak?
Kíváncsi vagyok, tetszeni fog-e nekik. Előadás után
figyelni fogom Ivory reakcióját, és minden jelzését azzal
kapcsolatban, amit az elkövetkező néhány hónapban
tervezek vele. Azt mondja, nagy álma, hogy a Leopoldban
tanuljon, és aztán ott ülhessen, ahol most én. Egy olyan
teremben, ahol kigyúlnak a reflektorfények.
 Mit tud ő a zenei világról és a lehetőségekről? Majd
beavatom a rejtelmekbe. Aztán, ha még be szeretne
iratkozni a Leopoldba, segítek neki.
Két sorral arrébb a szüleim is elfoglalják helyüket.
Fejüket összedugják, és beszélgetnek. Kértem őket, ne
menjenek oda Ivoryhoz, nehogy bárki is gyanút fogjon,
hogy iskolán kívül is találkozunk.
Ivory és én boldogan vállalnánk a kockázatot, viszont ez
a szüleim karrierjét is veszélyeztetné. Ha rajtakapnak
vele, senki nem fog ellátogatni apámhoz, mondván,
milyen orvos az, akinek a fia szexuális bűnelkövető? És
anyám? A Leopoldban pokollá tennék az életét. Jó lenne
őt megkímélni.
Véget ér a koncert. A következő három hét rózsaszín
ködben telik Ivoryval.
Hálaadáskor engedek anyám kérésének, és magammal
viszem.
Ahogy a tizenhét éves diákomat vacsorázni viszem a
szüleimhez, még mindig feszültséget érzek. Olyan, mintha
még most is titkolnunk kéne a kapcsolatunkat.
Eldurran az agyam, amikor anyám ajtót nyit, és a
kezemre néz, mellyel Ivory kezét szorítom.
Igen, a tanára vagyok. Igen, beraktam neki a farkam,
méghozzá nem egyszer és nem kicsit perverz módon. Az
érzéseim viszont többet érnek, mint holmi jogszabály, és
pont leszarom, mit gondolnak mások.
A szüleim viszont aggódnak. Túlságosan féltenek.
Számukra mindennél fontosabb, hogy boldog legyek.
Ezért hoztam ide Ivoryt. Neki rossz a családi háttere.
Azt akartam, hogy érezze a szeretetet, ami engem
körülvesz.
 39.

IVORY

Vacsora után visszafekszem a kanapéra, és meglazítom a

szoknyám övét, hogy ne szorítsa úgy a hasamat. Nem
tudom, a sok krumplipürétől, a kenyértől vagy a pulykától
fáj a hasam, vagy pusztán a félelemtől, mert egyedül
maradtam Laura Marceaux-val.
– Már tudom, miért van úgy oda érted.
Kedvesen mosolyog rám, és leül a kanapé mellett lévő
székre.
Szemem végigfut a konyha bejáratán, végül
megállapodik az Emeric hátán feszülő fehér felsőn. Az
asztalnál ül az apjával, és úgy tűnik, elmélyülten
beszélgetnek. Nem látom az arcát, és nem hallom, mit
mond, de hangjának mély tónusától megborzongok.
Nagyon érzéki.
 Nem hord alsónadrágot a farmerja alatt, viszont a
nadrág igen keveset takar izmos hátsójából. Veszélyes. Ha
még egy kicsit előrehajol, nem állok jót magamért.
A torkomat köszörülöm.
– Én is odavagyok érte.
Laura Marceaux a vörösbort kavargatja a poharában,
és folyamatosan engem bámul. Olyan furcsa, hogy
másnak is lehet olyan szeme, mint Emericnek. Zavarba
ejtően szép. Egyetlen ősz hajszála sincs, mégis az idősek
bölcs tekintetével néz rám. Mintha olvasna a
gondolataimban, és értené őket.
A bort kortyolgatja.
– Boldognak tűntök. Kicsit rezeg a léc, mégis boldogok
vagytok. Még csak néhány… hónapja éltek együtt?
– Öt hete.
Szerinte az nem elég? Öt hét alatt nem lehet eldönteni,
mennyire komoly egy kapcsolat?
Gondoltam, megmondom neki, hogy érzelmileg már
három hónapja elköteleztük magunkat egymás mellett, a
szexre viszont csak három hete került sor. Végül úgy
döntök, ehhez semmi köze. Amúgy Emeric útban idefelé
megtiltotta, hogy feszengjek. Semmi szégyenkezés. Légy
önmagad! Nem fognak ítélkezni.
Úgy tűnik, igaza volt. Laura ezután Emeric
gyerekkoráról kezd mesélni. Kedvességének hatására
kicsit feloldódom, és én is mesélek apámról. Aztán
beszélünk a Leopoldról, bár kényes dolog az
összeférhetetlenség. Ettől még úgy beszélgetünk, mintha
egy átlagos barátnő lennék, akit a fiuk bemutat a
családnak.
Egy óra múlva már rajongok ezért az asszonyért.
Nagyon elbájoló és kellemes jelenség. Szemei és mosolya
folyamatosan derűt sugároz. Nyilván boldog.
Ő a kedves, kifinomult, gondoskodó anyák
megtestesítője. Micsoda ellentéte az én anyámnak!
Laura elfogadó, és látszik, hogy érdekli, milyen vagyok.
A szó jó értelmében.
Dr. Marceaux feláll az asztaltól, megszorongatja Emeric
vállát, és lemegy az előszobába, mely a másik szobához
vezet.
– Ha megbocsátasz… – Laura feláll a székből. –
Megnézem, hová ment Frank. – Ahogy elmegy a kanapé
előtt, megfogja a kezemet. – Örülök, hogy végre
találkoztunk, Ivory.
Kedves szavait igyekszem elraktározni magamban.
– Én is örülök, hogy találkoztunk.
Emeric nem mozdul a helyéről. Karjait a szék
háttámlája köré fonja.
Felállok, és lesimítom a szoknyámat. Csinosan, de nem
hivalkodóan öltöztem. Zöld, ujjatlan blúzt és egy vékony,
gombos blézert viselek. Bár nem én vettem, de magam is
ugyanezt választottam volna.
Hátulról közelítek Emeric felé. A mélyen lógó
farmerjából kikandikáló hátsóját figyelem. A vájat még
nem látszik. Az mégiscsak túlzás. De azért lehet látni az
ülőgumók egy részének árnyékát. Képtelen vagyok nem
oda nézni.
Egyik ujjamat beteszem a farmer és a hasíték közé.
Hosszan és mélyeket lélegzik, hangja erős.
– Ivory!
Simogatni kezdem hátsója felső részét, és a fülébe
súgom:
– Szeretem a hátsódat.
Csípője megrándul, homlokát a kezére teszi.
– A hátsóm is szeret téged.
Eláll a lélegzetem. A hátsója szeret, vagy ő? Remélem,
mindketten.
Tenyeremet a farizmára teszem, és körkörös
mozdulatokkal simogatni kezdem. Még mindig hihetetlen,
hogy ilyen intim módon érinthetem. Csak úgy
odamehetek hozzá, míg egyedül vagyunk, és
kimutathatom a vonzódásomat. Fura érzés, hogy rá
akarom tenni a kezem.
Az utóbbi öt hétben teljesen megváltozott a saját
magamról alkotott képem. Rájöttem, hogy képes vagyok
kapcsolatba lépni egy férfival.
Átkarolom a vállát, felsőtestemet a hátához dörgölöm.
Fejét még lehajtva, mindkét csuklómat átfogja, és a
mellkasához húzza.
– A legerotikusabb dolog, amit egy nő tehet, hogy a
melleit a férfi hátához szorítja. A te melleid bűnbe ejtőek,
Ivory.
Ha ezt a szülei hallanák! Megpróbálom távolítani a
mellkasomat, de Emeric még mindig szorít. Figyelmemet
az üres előszoba felé irányítom.
– Még szexibb, hogy nem akarsz felizgatni.
Felemeli a fejét, és a bicepszembe harap.
Hang nélkül levegőt veszek, és bent tartom. Mit kezdjek
egy ilyen pajkos férfival? Ha még jobban felizgat az
érintése, nem fog érdekelni, hol vagyunk és ki lát minket.
Egyre feljebb csókolja a karomat, én pedig majd
elolvadok.
Szabad kezével mögém nyúl, és elkezdi simogatni a
combom azon részét, mely kilátszik a szoknya alól.
– Jót beszélgettél anyámmal?
Megcsókolom a nyakát. Kellemes illatot áraszt.
– Most már tudom, milyen a Marceaux-féle kihallgatás.
– Komolyan?
Ahogy egyre szorosabban fogja a kezem, a pulzusom is
emelkedni kezd. Hüvelykujjával a csuklóm alsó részét
simogatja. Tudom, szinte tapintható a szívverésem.
Orromat a füle mögött lévő hajfürtjébe temetem, és
belélegzem samponja illatát.
– Miről beszélgettél édesapáddal?
– Rólad. Rólunk.
Továbbra is a csuklómat fogja, és az oldalához húz.
Aztán feláll a székről, felveszi az asztalról a kalapját, és a
fejére teszi, mintha véletlen mozdulat lenne.
Nem vagyok bolond. Tudom, hogy bármit csinál, azt
előre megfontolt szándékkal teszi. Farmer, fehér póló és
kalap? Látszólag semmi közük egymáshoz. Olyan, mintha
csak magára kapta volna az első, útjába kerülő
ruhadarabot. De a fenébe is! Nagyon jól tudja, hogy levesz
a lábamról.
Határozott pillantás. Ahogy az óceánkék szemeit még
inkább kiemeli a kalap… Egyszerűen odavonzza a
tekintetemet.
A külvilág megszűnik számunkra. Semmi másra nem
figyelek, mint rá és a köztünk lévő rezgésre.
Hatalmába kerít a vágy. Már alig várom, hogy megint
olyan vehemensen és kéjsóváran közelítsen felém.
Ott ne!
Sikerül visszahúznom magam. Mély levegőt veszek.
– Beszéltél rólunk apádnak? És mit mondott?
Az apjának van valami kifogása a kapcsolatunk ellen?
Vajon mit gondol Emeric?
Még erősebben szorítja a csuklómat, majd kezemet a
hátam mögé tekeri. Sikerül a merevedésébe ütköznöm.
Csábító tekintettel néz rám.
– Meg akart győződni róla, hogy mindent alaposan
átgondoltam.
Egyik kezével továbbra is a karjaimat fogja, másikkal az
arcomat simogatja.
– Elővigyázatosnak kell lennem, hogy biztonságban
legyünk, míg leérettségizel.
– Hogy érted?
Utálom, hogy folyton fenyegetve érzem magam.
Ajkát az enyémhez dörzsöli.
– Bízol bennem?
– Persze.
 A felső ajkamat harapdálja.
– Menjünk haza, hadd dédelgessem a cicuskádat!
Mosolygok.
– Schubertet?
– Őt is.
Elköszönünk a szüleitől, beszállunk az autóba, és
elindulunk anélkül, hogy egymáshoz érnénk. De ahogy
becsukódik a garázs ajtaja, úgy néz rám, hogy már attól
majdnem elélvezek.
Hirtelen ötlettől vezérelve ledobja a kalapját,
kicsatoljuk a biztonsági övet, és hátrébb húzza a
vezetőülést. Lehúzza a nadrágja cipzárját, és előveszi
kemény farkát.
– Tedd szét a lábad!
Még egy ilyen parancs, és rögtön nedves leszek.
Rátérdelek a műszerfalra, és az ölébe ülök. Lábaimat
maga köré tekeri. Fenekem a kormányba ütközik, és
megnyomom a dudát. Hatalmasat nevetünk, miközben
kezével a szoknyám alatt matat, én pedig szexi hajába
túrok.
Lehúzom a bugyimat, ő pedig feldugja az egyik ujját.
– Készen állok.
Aztán a farkára ültet.
Nyögni kezdek a gyönyörtől. Belső izmaim
összerándulnak, gömbölyítem a hátamat. Egy kézzel
megmarkolja a hátsómat, másikkal pedig a fejemet fogja.
Olyan erősen nyomul és szorít, hogy megszűnik számomra
a világ. Csak ő létezik. Alám nyúl, és a fejemet fogó kezével
igyekszik befolyásolni a csók erejét és hevességét. Nyelvét
alaposan bedugja a számba, akárcsak farkát a puncimba.
Gyorsan, mélyen és féktelenül.
Izmai megfeszülnek, és folyamatosan rázkódnak.
Ordítására megkeményednek a bimbóim. Csípőjének
érzéki mozgására megadom magam.
Összevissza csókol, megállás nélkül. Folyamatosan fel-le
ráncigál, ahogy farkát kijjebb-beljebb rakja. Végül a
testemre élvez.
Nehezen, de hosszan élvezek. Körmömet a fejébe vájom,
és teli torokból üvöltöm a nevét.
Könyörtelenül taszigál, majd a vállamra ejti a fejét, és
felordít.
Amikor felemeli a fejét, egymásra nézünk. Egymásba
kapaszkodva lihegünk, majd ismét heves csókolózásba
kezdünk. Orrát az enyémhez nyomja. Szemei olyan közel
kerülnek az enyémhez, hogy nem is tudna máshová
nézni. Ha ez a fickó rám néz, elmegy a maradék eszem.
Testestül, lelkestül az övé vagyok.
Nem csak tanár-diák, domináns-alárendelt és férfi-nő
viszonyban vagyunk.
– Olyanok vagyunk, mint egy időtlen versenymű.
Megcsókolom.
– Egy igazi mestermű.
Miközben csókolózunk, farka folyamatosan mozog
bennem.
– Mint Szkrjabin szimfóniája?
Túl disszonáns.
 Nyakamat a szája felé közelítem.
– Én inkább Beethoven Örömódájára gondoltam.
– Gyenge.
A fülemet harapdálja.
– Mi inkább olyanok vagyunk, mint a Van Halen Hot for
Teacher című száma.
Jó ég! Elfojtom a nevetést.
– Lerombolod az illúzióimat. Az még véletlenül sem
versenymű.
– Majd megkomponáljuk a saját mesterművünket.
A nyakamat csókolgatja és nyalogatja.
– Ez a dal sosem ér véget.
Nagyon tetszik az ötlet. Szinte már hallom a dalt.
 40.

IVORY

Két héttel később fáradtan és elgyötörten botorkáltam az

iskola parkolójában. A kocsikulcsot kerestem a
táskámban. A nap már rég lement. Olyannyira, hogy
majdnem alvásidő. Lassan vonszolom a seggem.
Emerickel folyamatosan gyakorlunk a hétvégi
zongorakoncertre. Otthon aztán nem a zongorázást
gyakoroljuk, hanem a lepedőakrobatikát. A falhoz nyom,
a fejléchez láncolja magát, aztán letérdel. Olyan
keményen megmozgat, hogy felér egy edzéssel. Amilyen
életet én élek, fogalmam sincs, honnan van ennyi
energiája.
Már csak néhány autó parkol. Az egyik egy Porsche, a
másik egy Pontiac. A sötét miatt még hidegebbnek tűnik a
levegő. Kicsit fázom ebben a vékony felsőben. A
szövegkönyveket keresem. Lehajtom a fejem, és
szitkozódom.
Megtalálom őket. Megnyomom a nyitógombot, és
megrezzenek, amikor csipog.
Amikor felnézek, azzal az emberrel találkozom, akit a
legkevésbé sem vártam.
Pár méterrel arrébb, a Porschénak támaszkodva rám
mosolyog a bátyám.
– Hol voltál, Ivory?
Izmom összerándul. Honnan tudta, hogy ez az én
autóm? Vajon követett? Tudja, hol lakom? Tudja, kivel
élek?
A kocsikulccsal bajlódom. Nincs értelme álcázni. Már
úgyis elkezdtem kinyitni az ajtót.
– Két hónapba telt, hogy elkezdjetek keresni? Hú,
Shane! Micsoda öröm, hogy észrevettétek az eltűnésemet.
Kihúzza magát, és elővesz egy cigarettát. Szőke
hajfürtje kiáll, arca sápadt. Álla beesett, szemei
karikásak. Olyan fáradtnak tűnik, mint én. Lefogyott.
Nadrágja és flanelinge lóg rajta.
Mi a fene történt vele? Vajon van valami köze Lorenzo
letartóztatásához? Összeugrik a gyomrom.
– Szép verda.
Meggyújtja a cigarettát, és végigsimít a fehér
karosszérián.
– Honnan szedted? Valami piszkos ügylet?
Reszkető ujjaimmal a táskám pántját markolászom.
Emeric nemsokára jön. Shane fel fogja ismerni, mert
emlékezni fog az estére, amikor Emeric betörte az orrát.
Ha visszamegyek, talán megakadályozhatom.
Az épület felé fordulok. Túl késő. Emeric már félúton
van a parkoló felé. Gyors léptekkel közelít felém. Ilyen
távolságból nem látom az arcát, de pontosan tudom, mit
fog kifejezni. A szőr feláll a karomon.
Hogyan figyelmeztessem, hogy a mögöttem álló
árnyalak a bátyám? Bármit teszek, azzal gyanút keltek
Shane-ben. Elállja a kocsimhoz vezető utat. Az ellenkező
irányba mehetnék, végig az úton. Mindegy, mert Emeric
utánam jönne. Ahogy Shane is. Nyilván okkal jött ide, és
nem nyugszik, míg meg nem kapja, amit akar.
Képtelen vagyok megakadályozni a közelgő feszültséget.
Visszanézek Shane-re. A gyomrom kavarog.
– Mit akarsz?
Kifújja a cigifüstöt.
– Anya elment.
– És? Ő mindig…
– Nem. Egy hónapja összepakolta a szarjait, és a
szájbav…
Átnéz a vállam fölött és hunyorít. A csodálkozástól tátva
marad a szája.
– Ismerem ezt a fickót.
A francba. Szívem a torkomban dobog. Miért nem
hagyta Emeric, hogy elintézzem?
– Valami gond van?
Határozott hangját pont a hátam mögül hallom.
Emeric megáll előttem, karjait a háta mögött kulcsolja.
Drága öltönyében igazán tekintélyt parancsoló.
Shane ugyan lefogyott, de arca sokkal szélesebb és
kerekebb, mint Emericé. Ha tényleg összeverekednek,
Emeric talán soha nem fog tudni zongorázni.
Emeric oldalához lépek. Arrébb megy, mintha védeni
akarna. Aztán széles terpeszben megáll. Ő is nagyon jól
tudja, mennyire fontos, hogy közömbösnek mutatkozzunk
egymás iránt a bátyám előtt. Tehát azért jött, hogy
kérdőre vonjon egy gyanús személyt, és nem azért, hogy a
barátnőjét megvédje.
Shane tetőtől talpig végigméri, és kettőjük közé szórja a
cigaretta hamuját.
– Ivory iskolájában dolgozik? Tanár vagy micsoda?
Emeric Shane-re néz.
– Kisasszony! Molesztálja önt ez az alak?
Gondosan kell megválogatnom a szavaimat. Shane
egyre intenzívebben figyeli Emericet és engem. Szerintem
azt próbálja kitalálni, hogy egy ilyen rangos intézmény
tanára miért sétált be a bárba, és miért kevert le neki
négy hónappal ezelőtt.
Először Emericre, majd Shane-re nézek.
– Ő a bátyám, és épp indulni készült.
Shane vigyorog.
– Egyvalamit árulj el, húgocskám! Például azt sem
tudom… Kivel laksz együtt? És ez a fickó – cigarettájával
Emericre mutat – miért törte el az orromat?
Emeric folyamatosan Shane-t figyeli, de nem mozdul.
Némasága ijesztő, de okkal teszi, amit tesz. Ha bármit
mond, csak olaj a tűzre. Sokszor többet ér a hallgatás.
Shane nem adja fel könnyen, úgyhogy én beszélek.
– Egy barátommal lakom.
Aztán olyat mondok, amin magam is meglepődöm.
– Hatalmas házuk van, és több autójuk.
Ránézek a Porschéra.
– Tényleg hibáztatsz, amiért szemétdombról palotába
költöztem? Ez egy igazi palota, Shane. Komolyan mondom.
Kétkedően néz rám.
– Hiszem, ha látom.
Már csak az hiányozna. Viszont az igazságot nem
árulhatom el.
– Hová ment anya?
Eldobja a cigarettát, és rátapos a csizmájával.
– Nem tudom.
Összevonja a szemöldökét. Először Emericre, majd rám
néz.
– Kikapcsolta a telefonját. Semmi üzenet. Még csak nem
is telefonált. Annyit sem mondott: Légy jó, baszd meg.
Annak ellenére, hogy anya sokszor lelépett, mindig
tartotta a kapcsolatot Shane-nel.
A kezemet dörzsölöm.
– Szerinted bajban van?
– Nem hiszem.
Vállat von, és a járdát nézi.
– Szerintem talált valami jobbat.
Jobbat, mint a család. Azt hiszem, ennél a családnál
tényleg minden jobb.
 Még váltunk néhány kósza pillantást. Néhány
másodpercig azt a fiút látom magam előtt, aki annak
idején jelentkezett a tengerészethez. A testvért, aki
elkísért a suliba, rágógumit ragasztott a hajamba, és
hímvesszőket rajzolt a kottáimra. A fiút, aki úgy szerette
apánkat, ahogy én. Ahogy nézzük egymást, egy pillanatra
mindketten gyászolunk. Gyászoljuk apánkat, anyánkat és
a szeretetet, melyet egymás iránt éreztünk.
Pislog. Ezzel megszakítja a kapcsolatot.
– Valaki még mindig fizeti a számlákat.
Várom, hogy Emeric reagáljon, de olyan némán és
mozdulatlanul áll, mint egy toronyóra. Semmi kétségem
afelől, hogy minden egyes szót elraktároz. Kész felfedni a
kapcsolatunkat, ha Shane valami hülyeséget csinál.
– Nem teszlek földönfutóvá.
Egyelőre. Gondolatban megköszönöm, hogy fizeti a
kiadásokat.
– Egy időre elmegyek.
Shane lassan közelebb jön. Karjai két oldalra
leengedve. Arckifejezése barátságtalan.
– Nem akarom elveszteni apa házát.
Megdöbbenve kérdezem.
– Hová mész?
Megáll egy karnyújtásnyira Emerictől, majd
szemtelenül a kabátjához nyúl, és leszed valamit.
Emeric tartásán látszik, milyen feszült. Ajkai egyenes
vonalat képeznek. Még a lélegzetem is eláll.
Shane Schubert vörös szőrszálát tartja az ujjai között.
 Gonoszul vigyorog.
– Volt egy macskám. Emiatt állandóan macskaszőrös
volt az összes ruhám.
Elhajítja a szőrszálat, és rám néz.
– Hiányzik.
Hatalmas gombócot érzek a torkomban. Izzadni kezdek.
Tudja. Istenem! Tudja.
Folyamatosan bámul, és kesernyésen így szól:
– Baszd meg!
Kezét a zsebébe rakja, és elmegy.
– Élj boldogan!
Lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy sziluettje
távolodik, míg végül nem lesz más, mint egy árnyék. Talán
a buszmegálló felé tart. Ki tudja, hová akar menni.
Remélem, olyan helyre, ahol megfeledkezik rólam és a
mellettem álló férfiról.
Emeric éles suttogása visszazökkent.
– Szállj be a kocsiba!
 41.

EMERIC

Egyre gyorsabban futok. Érzem, hogy felforrósodnak az

izmaim. A futópad kijelzője tizenhárom kilométert mutat.
Még két kilométert kéne futnom, de azt hiszem, mára
ennyi is elég. Szombat van, úgyhogy inkább visszabújnék
Ivory mellé az ágyba.
Még mindig ott lennék, ha a belső órám nem ébresztett
volna fel. Talán egy rémálom volt. Akár alszom, akár
ébren vagyok, valahogy mindig elfog a rettegés.
Öt napja, hogy Shane Westbrook eltűnt. Kisétált a
parkolóból, és ennyi. Elment. Miután beültettem Ivoryt az
autóba, végigmentem az utcán, és kerestem. Nem jártam
sikerrel, ezért egy nyomozóra bíztam a keresést.
Nyomát sem látták a házban. Sem nálunk, sem a
bárban, sem egész New Orleansban.
 Lehet, hogy felfedte volna a viszonyomat Ivoryval.
Folyamatosan azt kérdeztem magamtól: Miért tenné?
Semmit nem nyert volna vele. Hacsak azt nem, hogy
bosszút áll rajtam. Persze miért harapna abba a kézbe,
mely a számlákat fizeti? Ha így tenne, csak azt érné el,
hogy még az apja házát is elveszti, holott jó eséllyel pont
emiatt jelent meg váratlanul. Emiatt, és hogy elköszönjön
Ivorytól.
Nem fog hiányozni.
Lassan, mélyeket lélegzem, ahogy a ma estére gondolok.
Az ünnepi hangverseny telt házas lesz. Ivory sokkal
tehetségesebb, mint hogy efféle versenyműveket játsszon.
Már alig várom, hogy halljam. Mellette akarok lenni ma
este, és mindig, hogy lássam, milyen érzés, amikor kezd
megvalósulni az álma.
Megszólal a kapucsengő. Megnyomom a gombot, és
előkapok egy törölközőt. Egyre gyorsabban ver a szívem.
A biztonsági kapu nem zár rendesen, úgyhogy bárki
besétálhat az utcáról. Ki a fene jöhet ide reggel hétkor?
Átfutok a szobán, és letörlöm az izzadságot a
mellkasomról és a nyakamról.
Ivory a nyitott bejárati ajtó mellett áll, nekem háttal.
Sziluettjét beragyogja a hajnal.
Mi a frászt csinál? Takarja a kilátást, pedig lehet, hogy
van valaki a verandán. Ha valaki az iskolából…
– Emeric barátja vagyok – szól egy ismerős hang.
Ahogy az ajtóhoz érek, meglátom Debet. Úgy tűnik, ma
reggel nagy gondot fordított világosbarna tincseinek
formázására. Ruhája szépen kiemeli formás melleit és jó
lábait.
Gyanítom, ez a látogatás egyszerre szól munkáról és
élvezetről.
– Hívnod kellett volna.
– Azt hittem…
Mosolya elárulja pajzán gondolatait. Miután meglátja
Ivoryt, megváltozott az elképzelése.
– Nem tudtam, hogy társaságod van.
Semmi köze hozzá, hogy kivel töltöm az időmet. Mivel jó
ember, nincs okom rá, hogy bunkó módon viselkedjek
vele.
Ivory keresztbe fonja karját a melle alatt. Már attól
tartok, ki fog látszani a bimbójáig. Rám néz.
– Ismered?
– Igen.
Megfogom a karját, és enyhén megnyomom.
– Ő Deb.
Ivory terpeszbe áll, így szemtelenül rövid sortja többet
mutat a fenekéből, mint amennyit takar. Farkam
keményedni kezd.
– Ivory! – Azt várom, hogy rám nézzen. – Debnek és
nekem sok megbeszélnivalónk van. Nyugodtan kezdd el a
kávét.
A szája szélét harapdálja, és Debet figyeli, aztán
kiviharzik a konyhába.
Legszívesebben letépném róla a sortot, és jól seggbe
dugnám.
 Amikor eltűnik, Deb belép, és a mellizmomat simogatja.
– Nagyon hiányoztál.
Megfogom a csuklóját, és leteszem. Határozott
arckifejezéssel jelzem, hogy ne tovább.
Megmozgatja a csuklóját. Arcára kiül a csalódottság.
– Ő kicsoda?
Becsukom az ajtót.
– Ő komoly.
– Azt látom. Akaratos típusnak tűnik. Hol találkoztatok?
– Nem az a fontos, hol. Az a lényeg, hogy nem megy
sehová.
Rám néz. Vállait leejti.
– Jó ég! Szerelmes vagy?
Ehhez sincs köze. Megfordulok, és a konyha felé veszem
az irányt. Várom, hogy kövessen.
– Megvan a felvétel?
Benyúl a táskájába, és elővesz egy pendrive-ot.
Elveszem tőle, és remélem, hogy soha nem kell majd
használnom.
A konyhában Ivory épp a több ezer dolláros Astra
kávéfőzőmmel bajlódik. Amikor felnéz, tekintetét Debre
szegezi. Állkapcsa megfeszül.
Aztán felém fordul, és pajzánul nyomkodni kezdi a
kávéfőző gombjait.
– Nem működik.
Majdnem elröhögöm magam.
– Beletetted a babot?
– Babot?
 A tölcsérre néz.
– Ezt?
Édes. Kezemet a csípőjére teszem, és oldalra húzom.
Deb leül mögénk.
– Szép hely.
Ez a kijelentés talán visszavesz Ivory féltékenységéből,
mert olyan hatást kelt, mintha Deb még soha nem járt
volna itt. Futó pillantást vetek rá.
Semmi. Ivory továbbra is karba teszi kezét a melle alatt.
Igyekszem a kávéra koncentrálni. Kiválogatom a babot,
és a gépbe rakom. Sokkal tovább tart elkészíteni a kávét,
mint átlag esetben, de én így szeretem.
– Hatvan bab? – kérdezi Ivory.
– Igen. – Rámosolygok jelezvén, tetszik, hogy ilyen éles
eszű. – Ha teljesen meg akarom tölteni.
Deb a konyhaszigetről figyel minket.
– Miért hatvan?
Ivory a pultnak támaszkodik.
– Beethoven is ennyit számolt, amikor kávét főzött. Ő így
szerette legjobban.
Rám néz.
– Igen aprólékos volt a pasas.
Kicsit cukkol, de én tudom, szereti, hogy minden
részletre ügyelek.
– Nos… Ivory?
Deb az állára teszi kezét.
– Te is zenész vagy, mint Emeric?
– Igen – mosolyog édesen Ivory. – Emeric és én együtt
jártunk a Leopoldba.
Vajon mire készül?
Mosolya nem olyan kedves, amikor rám néz.
– Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy jobb lett a
diplomám minősítése, mint az övé.
Az ajkaimat harapdálom. Úgy elverem, hogy mindenből
hármat fog látni.
Miután kitöltöttük a kávét, Deb folyamatosan arról
beszél, milyen viszonyt folytatott a dékán férjével,
Howard Rivarddal. Hetekig dugtak Rivarddal anélkül,
hogy a fickó tudott volna a felvételről, vagy felmerült
volna benne a zsarolás gyanúja. Ez már több mint sok.
Ivory nem jön oda. Kicsit durcásan ácsorog a
konyhapultnál. Mialatt Deb elmeséli a részleteket, Ivory
arcán megdöbbenéssel kevert undort látok, miközben
hiábavalóan igyekszik semleges képet vágni a dologhoz.
Deb ügyet sem vet rá. Folyamatosan rám figyel.
– Ahhoz képest, amilyen öreg, nagyon fickós.
Rám kacsint.
– Téged azért nem pipál le.
– Ebből elég! – kiáltja Ivory. Közelít felénk, majd jókorát
csap az asztalra.
– Ki ő neked?
A csuklómra nézek, nincs rajtam óra, de azt tudom,
hogy korán van. Az előadás előtt még lesz időm neki méltó
büntetést találni.
Úgy teszek, mintha nem vennék tudomást Ivory
kirohanásáról, és felállok.
 – Köszönöm, Deb, hogy ezt elhoztad.
Ő is feláll. Először Ivoryra néz, majd rám. Szája
lebiggyed.
– Ennyi volt?
– Ennyi.
Nekem csak egyetlen nő számít. A nő, akit alaposan el
fogok fenekelni.
– Kikísérlek.
Ivory dühös pillantása követ az előszobáig. Az ajtóban
elköszönök Debtől, majd határozott mozdulattal
becsukom az ajtót, megkönnyebbülten sóhajtok, és
visszamegyek a konyhába.
Ivory leengedett karral, némi csalódottsággal az arcán
áll a pultnál.
– Dugtál azzal a nővel. Ez egyértelmű. Mi van még?
Miért tesz neked bármiféle szívességet? – felemelt hangon
beszél, miközben gyorsan megkerüli az asztalt. – Persze. Ő
akar téged. Teljesen odavan érted. Csoda, hogy nem vette
elő a farkadat, és nem szopott le.
– Ivory!
Hangom hatására szünetet tart.
Ujjaimat a hátam mögé kulcsolom. Egyértelmű
utasításokat adok neki, és a végén hozzáteszem:
– Gyerünk!
Nyakától a mellkasáig elönti a forróság. Gyanítom, hogy
továbbmegy a puncijáig, akár egy nedves, forró csók.
Jobban akarja a dolgot, mint amennyire fél tőle.
Kimegy a konyhából, én pedig öntök még egy csésze
kávét. Félelmei és vágyai csak úgy kavarognak benne.
Olyannyira, hogy már maga is összezavarodott. Segítségre
van szüksége, hogy tovább tudjon lépni, és el tudja
felejteni a múlt borzalmait. Talán nehezebb lesz, mint
gondoltam, de én igyekszem őt kirántani a múlt
kötelékéből.
Nem adom fel.
Schubert a lábamhoz dörgölőzik. Adok neki a maradék
csirkéből. Közben eszembe jut Ivory szigorú mondata,
melyet beköltözéskor hallottam: Ne adj neki konyhai
maradékot, Emeric!
Ölembe veszem a macskát, és hagyom, hogy megegye a
maradék csirkét a pulton lévő tányérból. Ez a mi kis
titkunk marad Schuberttel.
Vakargatom a nyakát, míg eszik. Én is megiszom a
kávét. Amikor befejezi, leteszem. Elmegyek zuhanyozni, és
felveszem a farmeromat. Aztán fogom a kedvenc övemet
és a kötelet. Látom, hogy Ivory a zeneszobában vár rám.
A zongora billentyűjére hajol, meztelenül. Tenyerével a
zongora tetején támaszkodik. Pont, ahogy mondtam neki.
Tüzessége felizgat, engedelmessége ösztönöz.
Szó nélkül odakötözöm a csuklóját, a kötéllel pedig
hámot kötök a mellkasára, és ügyelek, hogy a függőleges
részek alaposan megnyomják a mellbimbóját. Nagy,
barna szemekkel néz rám. Kíváncsisága felülmúlja
haragját.
Amint összekötöztem a melleit, megszorítom a pántot, és
odakötöm a zongorához, míg a melle a billentyűkhöz ér.
 Amikor mögé állok, olyan erotikus látvány tárul elém,
hogy azonnal feláll a farkam.
Folyamatosan simogatom, miközben a kötelet
irányítom, csodás hátsójának mozgására.
– Mi a legfontosabb szabály, amit tanítottam?
Arccal a zongora felé nézve hatalmasat sóhajt.
– Semmi hazugság. Semmi kételkedés. Semmi
bámészkodás.
Kinyújtja a nyakát, és rám néz.
– És mindig kiáltsam, mekkora pöcs vagy.
Meglendítem az övet. Farkam fájdalmasan lüktet,
ahogy Ivory nyögdécsel.
– Kérj bocsánatot!
– Cseszd meg! Ez az én szabályom, és az is marad.
Akármit csinálsz egy nővel… – Álla reszket, hangja dühös.
– Te egy pöcs vagy.
Elfojtom a nevetést, és egy újabb ütést mérek rá.
– Áruld el, mi járt abban az átkozott fejedben, amikor
kinyitottad az ajtót!
– Először kinéztem az ablakon. Még soha nem láttam.
Sem az iskolában, sem…
– Biztos vagy benne? Minden diák minden szülőjét
ismered?
Hunyorít és ordít.
– Nem.
– Elbasztad!
– Igen.
– Semmi szükségtelen kockázat, Ivory.
 – Rendben.
Csípőjét riszálja.
Elengedem az övet, és úgy ütöm a seggét, akár a dobot.
Minden egyes ütésre hangosan nyög. Szinte dallamosan.
Amikor vérvörös lesz a hátsója, a gerince fölé hajolok, és
szorosan magamhoz ölelem. Együtt lélegzünk. Ajkaimmal
a vállához érek. Zihál. Megfogom a mellét, és a kötéllel
csipkedem a bimbóját. Fenekét folyamatosan a
farkamhoz dörgöli.
Ott tartom. Simogatom és csókolgatom, míg olyan
ütemben kezd lélegezni, mint én.
– Amikor nyáron találkoztam Debbel, anyagi gondjai
voltak. Kifizettem az adósságát, ő pedig tett nekem pár
szívességet. Pusztán fizikai és érdekkapcsolatban álltunk.
Nyakának finom bőrét nyalogatom, és a fülét
simogatom, miközben duruzsolok.
– Amióta elkezdődött az iskola, nem volt intim
kapcsolatunk.
Bólint. Egész teste megemelkedik a hangomra. Reszket a
csókjaimtól és az érintésemtől.
– Ha elképzellek vele, tényleg elfog az ideg.
Üdvözöllek a világomban! Kezemben az öv, mellyel
ingerelni kezdem. Fel-le húzom a belsőcombján.
– Többet nem fogod látni.
– Hála az égnek.
Hirtelen elengedem, és hátralépek.
– Ezzel szemben nekem mindennap több órát kell
töltenem Prescott-tal, Sebastiannal és a többi seggfejjel,
akik hozzád nyúltak.
– A francba!
Lehunyja a szemét.
– Erre nem gondoltam.
Ismét meglóbálom az övet. Egy pillanatra sem hagyom
abba. Rázkódik, nyög, és minden porcikája megfeszül.
Farkam rögtön feláll, ahogy nyögni hallom. Ahogy a
combjai között matatok, látom, milyen csodásan mozog az
a gyönyörű hátsója.
Izmai perceken belül lazák lesznek. Finom, puha bőre
tele van rózsaszín csíkokkal. Ez a jelzés, hogy nem csak ő
féltékeny és kisajátító. De a fájdalomnak más célja is van.
Erőt ad neki, hogy kitárja a lelkét. Hogy képes legyen
feldolgozni a lelki fájdalmat, melyet az erőszak elkövetője
okozott. Hogy megossza velem a félelmeit, és engedje, hogy
megvédjem.
– Kérlek, Emeric!
Oldalra hajtja a fejét, hogy lásson. Szemei fátyolosak a
gyötrelemtől és az élvezettől.
Könyörgő tekintete és folyamatos zihálása elindít
bennem valamit. Imádok vele dugni, de semmihez nem
fogható az a pillanat, amikor könyörög, a bilincs köré
fonja az ujjait, miközben a combján végigcsorog a
nedvessége.
Megfogom a kötelet a hátán, és megszorítom a hámot a
bimbójánál. Ingerlem, míg kéjesen fel nem nyög. Aztán
ismét ráütök az övvel. Ezúttal sokkal erősebben és
gyorsabban. Közben folyamatosan egymást nézzük.
 Ő az enyém. Tekintetén látszik, hogy ezt ő is pontosan
tudja. Teste szinte könyörög, hogy tovább ütlegeljem.
Annak ellenére, hogy fájdalmat okozok neki, tudja, hogy
megvédem azoktól, akik tényleg bántalmazni akarják. A
billentyűk fölé hajol, és a zongora fedelére hajtja a fejét.
Bőre csak úgy izzik, miközben remeg a teste. Csípőjét
követelőzően ringatja. Olyan kívánatos, hogy eldobom az
övet, és képtelen vagyok fékezni az ösztöneimet.
Leküzdöm magamról a nadrágomat. Rávetem magam,
egyik ujjamat a nedves muffjába dugom, és szétfeszítem.
Nyög, miközben a kezemhez dörgöli magát. Olyan szinten
megkeményedik a pöcsöm, hogy képtelen vagyok
uralkodni magamon.
Reszkető ujjakkal megfogom a farkamat, és egyetlen
mozdulattal, erősen behatolok vele a lábai közé.
Egyszerre nyögünk. Csípőnk folyamatosan összeütközik,
majd összeolvad. Úgy tűnik, Ivory nagyon jól érzi magát.
Teljesen elalélok attól a gyönyörű, szűk puncijától, melybe
egyre mélyebben tolom a farkamat.
Kezemmel végigsimítom az övét. Hüvelykujjamat a
bilincs alá csúsztatom, és összekulcsolom az ujjainkat.
Ennek hatására még szorosabban öleli körül a farkamat,
és úgy nyöszörög, mintha fohászkodna.
Uralom minden reakcióját, érzését és mozdulatát.
Utasításomra előrehajol. Bizonyos mértékben ő is birtokol
engem. Az övé vagyok.
A háta fölé hajolok. Érzi, hogy testem felhevült a
vágytól, ami neki köszönhető. Elélvezek benne. Arcát a
zongorára teszi, és csukott szemmel zihál. Puha ajkainak,
teste közelségének és a farkamat körülölelő, feszes
hüvelyizmainak köszönhetően a csúcsra jutok.
– Elélvezünk, Ivory.
Egyre jobban szorítom a csípőjét, miközben
folyamatosan érzem a növekvő nyomást a farkamban.
Mindjárt kilövell.
– Most!
Egész testével és lelkével átadja magát az élvezetnek,
miközben folyamatosan nyögünk és lihegünk. Egyszerre
lépünk be a földi Paradicsomba.
Ajkaimat végigcsúsztatom a gerincén. Szinte bevonom a
bőrét a lélegzetemmel. Olyan érzékeny, hogy szinte
reszket az érintésemtől. Ez majdnem olyan jó érzéssel tölt
el, mint amikor gyengéden csókolgatni kezd. Kielégülten
tartom őt a karjaimban. Megigéz, hogy a szívünk is
egyszerre dobban. Kellemesen elfáradtunk mindketten.
Miután kioldom a szíjat és kiszabadítom, megreggelizünk,
és összebújunk az ágyban. Ott nyugodtan szeretkezünk.
Semmi kapkodás vagy durvulás. Csípőmmel lazán körözök
a combjai között, miközben bokáit a hátam mögött
kulcsolja. Áttérünk a gyengéd verzióra. Akárhogy meg
tudom dugni: gyengéden, erőszakkal,
misszionáriuspózban, vagy akár fejjel lefelé is. Amíg
benne vagyok, nem számít. Minden ponton
összekapcsolódunk.
A nap túl korán kezd besütni az ablakon. Nem akarom
sürgetni a dolgot, de ideje összekészülni.
 Megmosakodva, megborotválkozva, megfésülködve,
szmokingban állok a tükör előtt. Épp a
csokornyakkendővel szerencsétlenkedem. Felkapom a
fejem, ahogy meghallom, hogy Ivory bejön.
Amikor ránézek, majd megáll a szívverésem. Pulzusom
egyre magasabb. Szinte kapkodom a levegőt, annyira
elbűvöl, amit látok. A Louis Vuitton ruha tetőtől talpig
gyönyörűen kiemeli Ivory csodálatos alakját. Az után
vettem neki, hogy először hallottam játszani. Tudtam,
hogy a mai előadásra ezt fogja felvenni.
– Fordulj! – mondom rekedten.
Köhögök egyet.
– Fordulj meg!
Szégyenlősen mosolyog, ahogy megfordul. Hosszú, sötét
haját elegánsan összetűzte. Makacs hajfürtjeinek egy
része lelóg. A ruha vékony vállpántjának köszönhetően
majdnem teljes egészében látni Ivory szépséges hátát.
Fekete, hangjegyeket ábrázoló tetoválás fut végig Ivory
gerincvonala mentén, a derekától a tarkójáig.
Olyan meseszép látványt nyújt, hogy levegőt venni is
elfelejtek.
Keresztüljön a szobán, míg testközelben nem leszek.
Megcsókolom a vállát.
– Elképesztően szép vagy.
Hagyom, hogy érezze ujjaim remegését, amikor
végigsimítom a gerince mentén a mintáját.
Halkan hümmög.
– A tetkó volt az első alku.
 Megborzongok, és a gyomrom is összeugrik.
– Tizenhárom éves voltál.
– Igen. Az után kaptam, hogy apám meghalt.
Kezét leengedi a csípője mellé.
– Lorenzo után.
Már a név hallatán is ökölbe szorul a kezem. Úgy pofán
vágnám azt az embert, hogy nem marad foga.
Vállait felhúzza, majd leengedi.
– A tetoválóművész a korom miatt nem akart rám
tetoválni semmit. Egészen addig, míg fel nem ajánlottam,
hogy természetben fizetek.
Még mindig a mintát követem az ujjaimmal. Finom
bőrének érintése által kicsit lenyugszom, így nem kapok
dührohamot.
– Felajánlkoztál.
Bólint.
– Kellett a tetoválás.
Háttal van nekem, így nem látom a szemét. Hangja
viszont kifejezi érzéseit, melynek hatására elszorul a
szívem.
– Apám azt mondta, nem csak akkor lát hangjegyeket,
ha játszik. Még a levegőben is kacskaringóznak, mint egy
mestermű. Szinte látta maga előtt a dalokat, és mindet
lerajzolta a jegyzetfüzetébe.
Amikor tizenhárom voltam, a farkammal játszottam,
miközben azt képzeltem, hogy valamelyik lány – mindegy,
melyik – megfogja.
Amikor ő tizenhárom volt, eladta a testét egy
tetoválónak, hogy megőrizze az édesapja emlékét.
A hátára varrt kanyarulatokra nézek, és csodálattal
követem a vonalat az ujjammal.
– Ez melyik dal?
Könnyes szemmel mosolyog, amikor válaszol.
– Herbie Hancock Someday My Prince Will Come című
száma volt a kedvence.
Én nem vagyok herceg, de amikor Ivoryban vagyok, én
is megérkezem.
Kiveszek a zsebemből egy platina karkötőt, és a
csuklójára teszem.
Tágra nyílt szemekkel nézi, és a két ujja közé veszi a kis
békafigurát.
– Edvard Griegnek mindig volt egy kis békafigura a
zsebében.
Átfogom a csuklóját, és a meztelen hátát simogatom.
– Mindig megfogta, mielőtt koncertet adott. Úgy
gondolta, szerencsét hoz.
Bólint, és megcsókol.
– Köszönöm – mondja.
Azon az estén sokkal nagyobb tehetséggel és
szenvedéllyel játszott, mint bármelyik társa.
Stogie a nézőközönség soraiban ül, és vigyorog, mint a
vadalma. Én a széléről figyelem. Úgy kalapál a szívem,
ahogy Ivory ujjai a zongora billentyűjén.
Minden a legnagyobb rendben.
Joanne, Shane és Lorenzo kiiktatva. Prescott és Ms.
Augustin féken tartva. A dékán semmit nem tehet
ellenem, míg zsarolással tönkre tudom tenni a karrierjét.
Nagyon körültekintő voltam.
Minden tökéletes.
Túlságosan is. Mintha kaptam volna egy csodás dalt az
élettől, mondván, minden egyes hangot élvezzek, amíg
lehet.
Mert a dalnak egyszer vége lesz.
 42.

IVORY

A karácsonyi időszak hamar elrepül. Emeric szüleinél az

ünnep csupa mosoly és drága ajándék. A kéthetes szünidő
további részét kettesben töltjük, ágyba bújva, suttogva,
csókolózva, simogatva egymást, boldogságban úszva.
Minden perc, amit együtt töltünk, maga a mennyország.
Mint egy álom, és én attól félek néha, hogy valaki felráz,
és felébredek.
Mióta Emerichez költöztem, csak akkor jártunk el
itthonról, ha iskolába mentünk, vagy hetente
meglátogattuk Stogie-t, és hétvégén Marceaux-éknál
ebédeltünk. Nem járunk el moziba, romantikus
vacsorákra a francia negyedbe, és kézen fogva sem
andalgunk a Mississippi partján. Saját világunkban
csinálunk mindenféle normális dolgot, például szakállas,
tökéletes fogsorú kalózokkal teli sorozatokat nézünk.
Mindegy is, mit csinálunk, a lényeg, hogy együtt.
Érettségi után végre nem áll már közénk a tanár-diák
viszony, és akkor nem kell bujkálnunk, nem kell a
lebukástól rettegnünk. És akkor…?
Emeric azt mondja, a Leopold tárt karokkal vár, ha úgy
döntök. De nem tudom, hogyan. Ha nem tartja az
igazgatónőnek adott szavát, vége a közös világunknak.
Segítség nélkül akarok pályázni. Lehet, hogy évekbe fog
telni. Lehet, hogy odaköltözöm, és naponta kopogok a
bizottság ajtaján, amíg már annyira elegük lesz, hogy
meghallgatnak.
Emeric azt mondja, New Yorkba költözik velem, amíg
tanulok. Ettől repes a szívem, de nem várhatom el tőle,
hogy otthagyja a munkáját és a családját.
Azt mondja, bármit elérhetek, csak elhatározás kérdése.
Hiszek neki.
A december vége életem disszonáns szakaszának végét
is jelenti egyben, Treme és a széthullott családom végét,
ennek a kottának az utolsó hangjegyét.
Január már egy új dallam kezdete, új évet és új, nehéz
döntéseket harangoz be.
A február leckék, gyakorlás és otthon töltött, csendes
esték körforgásában telik.
Márciusban különösen meleg van, közeleg a tavaszi
szünet, és…
Hólyaggyulladást kapok.
A vécén kuporgok, és kétrét görnyedek a fájdalomtól.
Fél órája meg sem mozdulok, minden csepp vizelet
elviselhetetlen, égő érzést okoz.
– El fogok késni az iskolából.
Emeric mellettem guggol, keze a homlokomon, kék
szemében aggodalom sötétlik.
– Továbbra sincs lázad, de itthon maradsz, erről nem
nyitok vitát. – Egy pohár vizet nyom a kezembe. – Igyál.
Még több víz, még több vizelet, még több fájdalom?
– Nem kérek.
Emeric a pohárra fonja az ujjaimat, és kényszerít, hogy
fogjam meg.
– Azért szerencsétlenkedsz itt, mert ki vagy száradva.
– Meg a túl sok szex miatt – vigyorgok, és kortyolok
egyet.
– Kizárt dolog. – Végigsimítja csupasz combomat,
gyengéden cirógat. – Idd csak meg!
Haragos pillantást vetek rá, de kiiszom a vizet. Kócos,
fekete haja felül hosszabb, és őrülten szexi, oldalt
decensen rövidre van igazítva, tanárúr-stílusban. Most
borotválkozott, férfias illat árad belőle, menő, szürke
mellényt és zakót vett fel, és kész meghódítani a világot.
Vagy legalábbis egy elkényeztetett kamaszoktól nyüzsgő
magániskolát.
Nekem mosatlan lófarokban lóg a hajam az egyetlen
ruhadarabra, amit viselek: Emeric Guns N’ Roses-
pólójára. Elszorul a gyomrom. Négy év alatt először fogok
hiányozni az iskolából.
– Tudom, hogy fáj. – Elveszi a poharat, a földre teszi, és
megsimogatja az ajkamat. – Apám nemsokára hoz neked
gyógyszert.
Belém nyilall a görcs, és megint pisilek egy kicsit.
Felnyögök, és annyira éget a fájdalom, hogy könnybe
lábad a szemem.
– A picsába, én itthon maradok – mondja, és a
nyakkendőjét bogozza.
– Miért? – Elkapom a kezét, nem hagyom, hogy
kigombolkozzon. – Mit tudnál tenni? Itt csücsülnél, és
egész nap azt néznéd, ahogy pisilek?
– Igen! – A tekintete lángol.
– Pocsék ötlet. – Ujjai közé fűzöm az ujjaimat, és
térdemre teszem összekulcsolt kezünket. – Mégis hogy
nézne ki, ha mindketten hiányoznánk? Egyikünk sem
hiányzott még soha. Fel fog tűnni.
Megdörzsöli az arcát, fájdalmasan pillant rám. Kínozza,
hogy titkolnunk kell a kapcsolatunkat, hogy rosszul
vagyok, és hogy magamra kell hagynia.
Odahajolok, megcsókolom, és arra gondolok, hogy
legalább fogat moshattam volna.
– Ez már alapból nagyon kínos, de sokkal rosszabb, ha
ráadásul még itt figyelsz is.
Bár tulajdonképpen nem is olyan vészes. Már
megszoktam az állandó figyelmét. Egyáltalán nem érdekli
a magánszférám, ha menstruálok vagy ha vécén vagyok,
mindig a nyomomban van, faggat, vizsgál kívül-belül. De
megértem. Hiszen én ugyanilyen megszállott vagyok, ha
róla van szó.
 Kihúzom magam, és a kedvenc parancsszavát veszem
elő.
– Indulj!
Arra számítok, hogy megkeményedik az arca, és
akkorát ordít felháborodásában, hogy a fal is beleremeg.
De valami egészen más tűnik fel a szemében. Valami, ami
hónapok óta növekszik köztünk, megduplázódik, ha
együtt vagyunk, és erősödik akkor is, ha külön vagyunk.
Mintha most felbátorodva megjelenne egy mindent
elsöprő érzelemben mindaz, amit egymás iránt érzünk. Ez
süt a szeméből.
Átöleli a csípőmet.
– Szeretlek.
Kimondta! Kimondta fanfárok nélkül, hallottam
könnyfolyam nélkül, elhangzott, és nem dörrent meg az
ég.
Egyszerű, igaz, és nyíltan kimondta…
A vécén.
Megfogom az arcát, a szemébe nézek, egyszerre dobban
a szívünk.
– És mostanáig kellett várnod, hogy ezt közöld velem?
Félmosolyra húzódik az ajka.
– Nem mintha nem tudtad volna.
– Oké, de egy lány sosem felejti el, amikor először hallja
ezt a szót attól, aki tetszik neki. – Visszatartom a nevetést.
– Mindig emlékezni fogok a pillanatra, ahogy épp a
klotyón ülök közben.
Emeric a homlokomhoz érinti a homlokát.
 – Azt mondtad, tetszik?
– De nem akárhogy. – Összeér az ajkunk. – A szexi tanár
úr tetszik, aki egyben az arrogáns Uram és Parancsolóm
is. És szeretem.
Mindegy, hogy a vécén trónolok, vagy a zongoráján
fekszem, vagy az ölében ülök. Ez a kettőnk titkos világa, és
többet jelent, mint bármiféle ambíció, amit valaha
dédelgettem. Ez nem gyakorlatias és nem konvencionális
kapcsolat. De nem is csak testiség. Szükségünk van
egymásra, de nem azért, mert a testünk ennyire összeillik,
hanem azért, mert egy dallamra dobog a szívünk.
– Mondd ki – suttogja.
– Szeretlek. – Nem én vagyok az első nő, aki ezt mondja
neki, de az biztos, hogy én leszek az utolsó. A hajába
túrok. – Úgy szeretlek, hogy abba nem fér bele az árulás.
Megragadja a csípőmet.
– Ennek a szerelemnek sosem lesz vége. Soha.
Szenvedélyesen megcsókol, ajka úgy tapad az enyémre,
mintha a szavait akarná kifejezni a csókban. Csak csókol,
amíg újra sajogni nem kezd a hólyagom.
Hosszan késlekedik, mielőtt indul: ágyba tesz, ételt és
vizet rak az éjjeliszekrényre. Aztán kimegy, de pár perc
múlva visszajön, és behozza Schubertet.
Oldalra fordulok, és a kényelmetlenség ellenére
mosolygok.
– Mindenre gondolsz.
– Nem mindenre. – Mellém teszi Schubertet, és
megsimogatja. A macska elégedetten, lustán dorombolni
kezd. – Nem tudtam kigondolni, hogyan maradhatnék
itthon veled.
– Mr. Marceaux, el fog késni. Induljon már!
Vágyakozó csókot ad.
– Apának van saját kódja a riasztóhoz, úgyhogy nem
kell lemenned. Aludj egy kicsit. Nemsokára itt lesz.
Lehunyom a szemem, megsimogatom Schubertet, és
próbálok tudomást sem venni arról, hogy megint pisilnem
kell. Érzem, hogy Emeric még az ajtóban álldogál, aztán
elindul, és a hallban elhal a léptei nesze.
Pittyen a riasztó. Bekapcsolta. Csapódik az ajtó, ahogy
kedvetlenül elindul.
Perceken belül álomba merülök. Zavarosan,
kényelmetlenül alszom, hol magamnál vagyok, hol újra
elszenderedem. Talán percek telnek el, talán órák, Emeric
gyengédségére gondolok, és közben a testem újra jelez,
hogy ürítsem a hólyagomat.
Aztán megszólal a riasztó félperces belépőkód-jelzése, és
felébredek. Nagy nehezen felülök, és a vécére szaladok.
Csurgatok, megkönnyebbülök, éget a fájdalom. Azon
gondolkodom, illene felkapnom egy rövidnadrágot. Vagy
legalább fehérneműt.
Kurvára mindegy. Beteg vagyok, Emeric apja pedig
orvos, és a gardrób messze van. Lejjebb húzom a
combomon a pólót, bebújok az ágyba, és várom, hogy
végre megkapjam a gyógyszereket.
Talán elaludtam megint. Schubert leugrik az ágyról, én
meg pislogva, kábán ébredek, és megpróbálom felfogni,
amit az ajtóban látok.
Kék farmer. Fekete, V nyakú póló. Sötét bőr. Duzzadó
karizmok… Megpillantom a nyakán a tetoválást. Pusztíts.
Páni félelem fog el. Ez most ugye csak egy rémálom? Nem
lehet igaz! Magamban végiggondolom. A szívem kalapál, a
tüdőm ég, a torkom elszorult. Ez most a valóság.
Megremegek.
Lorenzo tágra nyílt szemekkel mered rám.
– Azt hittem, iskolában vagy.
Jéggé dermedve húzódom minél távolabb, és magamra
szorítom a takarót.
– Azt hittem, börtönben vagy!
Félrehajtja a fejét, és belép a szobába.
– Ezt meg honnan tudod?
– Mit keresel itt? Mit akarsz? – Zihálva a paplan alá
nyúlok, és a telefonomat keresem. A picsába! Emeric
egészen biztosan ide tette mellém. Hol lehet?! Hol lehet?!
Lorenzo a gardróbhoz lép, és megáll. Az ágy a szoba
közepén van, a fürdőszoba pedig a szoba másik végében.
Zárható az ajtaja. Lassan húzódom arrafelé a matracon.
Lorenzo felém fordul, majd benéz a gardróbba, mocskos
pillantásával beszennyez mindent.
– Shane és én már egy ideje figyeljük a házat.
Shane…? Figyelik…? Szédülök, és lopva tovább
keresgélek a paplan alatt. Hol az a nyavalyás telefon?
Lorenzo rápillant remegő kezemre, és megdermedek.
Nem akarok okot adni, hogy megtámadjon.
Shane is itt van? Ki akarják rabolni Emeric házát?
Lorenzót betörésért tartóztatták le, de…
– Hogy jutottál be?
Lassan mozdítom a lábamat a takaró alatt,
reménykedem, hogy meglesz a telefon, és közben a
fürdőszoba felé húzódom.
Lorenzo összefonja a karját, és figyel.
– Ismerem az ilyen riasztókat. Van egy alapkód, és
minden lakónak saját kódja is szokott lenni. A tiédet
Shane a harmadik próbálkozásra kitalálta.
Apa halálának dátuma. Elszorul a szívem.
Lorenzo rosszallóan hümmög.
– A biztonság tekintetében mindig az emberi tényező a
leggyengébb láncszem.
Rettegés szorítja el a torkomat. Hogy történhet ez? Ha
hozzám ér, azt nem bírom ki. Mi a francot csináljak?
Könnybe lábad a szemem.
– El kell tűnnötök. Valakit várok, perceken belül itt lesz,
hoz nekem valamit.
Lorenzo közelebb lép.
– A bátyád kint őrködik.
És Shane nem tudja, hogy itthon vagyok? A kurva életbe!
Az ágy széléhez húzódom, lábamat kibogozom a
paplanból.
Lorenzo három méterre az ágytól megáll, és csak néz.
– Ivory, ne csinálj semmi ostobaságot. Tudom, hogy a
nagymenő pasid elment tanítani, és csak órák múlva jön
vissza. – A szája gonosz mosolyra húzódik. – Hónapokkal
tartozol nekem.
 Megfordul, és az ágyhoz közeledik. Talán számít rá,
hogy berohanok a fürdőszobába? Erősebb és gyorsabb
nálam. Ha futok, elkap.
– Hol a széf? – kérdezi, és megkerüli az ágyat.
Emeric dolgozószobájában van, és tudom az átkozott
számzár kódját. De Lorenzo nem csak pénzt akar. Most,
hogy meglátott… A szemem a gardrób felé villan.
Ő is odanéz, oda is fordul, figyelme elkalandozik.
Fél másodpercet elpazarolok, hátha meglátom a
telefonomat, aztán felpattanok, és villámgyorsan rohanok
a fürdőszobába. A szívem majd kiugrik, ahogy beszaladok
az ajtón, ő utánam fut, és üvölt.
– Ivory!
Zihálva bevágom az ajtót, és bezárom. Ráfordítom a
kulcsot még egyszer. És még egyszer. Aztán szédülve,
hányingerrel küszködve hátralépek. Alig kapok levegőt.
Kitart vajon az ajtókeret? Elég erősnek tűnik a heveder.
De vajon távol tartja Lorenzót?
Nem sokáig.
Ököllel veri az ajtót.
– Ivory, bassza meg, nyisd ki!
Megpördülök, és körülnézek, hová menekülhetnék,
mivel védhetném meg magam. Fegyver kellene. A félhold
alakú ablak túl magasan van, és túl kicsi, túl törhetetlen.
A fiókokban és a szekrényekben kutatok, hátha találok
valamit. Bármit.
Istenem, ilyen nincs! Hogy szabadult ki a börtönből? És
miért ezt a házat szemelte ki?
 Shane.
Az önző szarházi tudja, hogy Emerichez költöztem.
Három hónapja nem láttam. Ezalatt simán
lenyomozhatta, hol lakom. Vagy talán eleve tudta.
A gyomrom görcsbe rándul a dörömböléstől.
– Ivory, ha nem nyitod ki a kibaszott ajtót, csak rosszabb
lesz.
Jéggé dermedek. A dörömbölés abbamarad.
Megragadok egy fogkefét, aztán kicserélem egy
hajkefére. Ezzel mégis mi a faszt csinálhatnék?
– Cicus, gyere csak ide – szólal meg Lorenzo hívogatóan.
Kiesik a kezemből a hajkefe, és meghűl bennem a vér.
Nem, nem, nem!
– Gyere elő, Schubert!
Édeskés, csalogató hangjától könnybe lábad a szemem,
és elszorul a gyomrom. Lorenzo füttyent, ugyanúgy, ahogy
én szoktam hívni a macskát évek óta.
Rettenet tölt el. Az ajtóhoz szaladok, és
nekitámaszkodom. Fuss, Schubert! Istenem, kérlek, fuss!
Hallom a saját szívverésem, de az ajtó másik oldalán
csend van. A kilincsre meredek. Emeric elnáspángolna
már a gondolatért is, hogy kinyitnám. De Schubert…
A macska hirtelen hosszan, panaszosan felnyávog.
Hangja csontig hatol.
Felzokogok, remeg a lábam.
– Engedd el! – Megragadom a kilincset. – Beszéljük
meg… Csak… kérlek, engedd el!
Schubert újra felnyávog, most hangosabban és
fájdalmasabban.
Felrántom a kilincset, kibotorkálok, kétségbeesve
keresem.
Lorenzo vállal a falnak dől a fürdőszoba mellett, keze
Schubert nyakán. A macska fájdalmasan vonaglik és
rángatózik.
– Hagyd abba! – Nekiugrom, hisztérikusan ordítok és
remegek. – Ne bántsd!
Lorenzo hasba rúg, elakad a lélegzetem, és a padlóra
zuhanok. Lorenzo úgy megszorítja a macska kis nyakát,
hogy Schubert háta megfeszül, lábai kapálóznak, ahogy
szabadulni próbál.
Feltápászkodom, és újra Lorenzónak ugrom, de közben
rettegek.
– Engedd el, kérlek! – zokogok, a karját karmolom, de
nem tudom lefejteni. – Nem kap levegőt. Istenem, engedd
már el!
– Akkor térdelj le, és pucsíts!
Egész testem minden izma megfeszül a rémülettől,
ahogy érzékeny hátsó nyílásom összerándul a fájdalom
emlékére. Nem lehet. Itt végképp nem. Nem lehet! Ez nem
történhet meg velem!
– Rajta! – üvölti.
Önkéntelenül megrázom a fejemet. Erős akarok lenni,
meg akarok tenni bármit, hogy Schubertet kiszabadítsam.
De a szám összezárul, a lábam lefagy, mindenem zsibbad.
Lorenzo tartása megváltozik, most már nem egyszerűen
romlott és taszító, hanem maga a megtestesült gonoszság
és aljasság. Látom, mire készül, mielőtt még megtenné. De
túl lassú vagyok, túl gyenge, nem bírom lerántani a kezét
Schubert nyakáról, nem bírom megállítani a karját,
ahogy a cicámat odavágja a falhoz.
Schubert ernyedt teste a padlóra zuhan, és bennem
eltörik valami. Mintha távol lennék. Mintha valami
bennem is meghalt volna. Hallom, ahogy a macska puffan
a parkettán. Látom, hogy furcsán ki van csavarodva a
gerince. De képtelen vagyok felfogni.
Nem halt meg. Nem! Ki van zárva.
Térdre esem a padlón. Sikoltozom, de egy kéz
betapasztja a számat. Próbálok elkúszni, de a hátamra
nehezedő súly megállít. Sírok, de nem érzem a könnyeket.
Elszántság hajt, a szegény, összetört macska után nyúlok,
tartani akarom. Meg kell vigasztalnom, meg kell
gyógyítanom.
De olyan furcsa szögben tartja a fejét. Nyitva van a
szeme. Nem mozdul. Néz, de nem lát. Istenem, miért nem
mozdul?
A józan eszem már tudja. De nem veszek tudomást róla,
csak el akarom érni, hogy felébresszem, hogy halljam a
dorombolását, hogy lássam, ahogy pislog a mozdulatlan
szempár.
Valami kemény nyomódik a lábam közé.
Érzékeimet néma, fagyos sötétség borítja el. Könnyebb a
kéz a csípőmön, a mellkas súlya a hátamon. Elhalkul a
sóvár zihálás a fülemben.
– Szkrjabin – zokogok, és az ujjam a macska puha
talpához ér. – Szkrjabin.
Csak még egy kicsi, és a karomba vehetem Schubertet.
A lábam közé nehezedő nyomás odébb helyezkedik, az
ánuszom záróizmaihoz nyomul. Lehunyom a szememet.
Ha a testemre figyelek, iszonyatos lesz a fájdalom,
úgyhogy a zenére koncentrálok a fejemben, a disszonáns
szonátára, a halott sötétségre, ahol magamhoz ölelhetem
a cicámat.
Küzdj, Ivory! Emeric hangját hallom a fejemben. Küzdj
és győzz, a kurva életbe!
Az erekció bökdösve, fájdalmasan próbál behatolni.
Elfordítom a fejemet, és beleharapok Lorenzo karjába. Jó
erősen.
Felordít, és elrántja a kezét.
Már ütésre emeli a karját, amikor lentről Shane
kétségbeesett hangját hallom.
– Lorenzo! Haver, hova tűntél?
Ütés csattan az arcomon.
 43.

EMERIC

A GTO-t leraktam a kapunál, és beütöttem a kódomat.

Mivel az összes szomszéd dolgozott, az utca elhagyatott és
csendes. Nem szeretem a csendet. Paranoiás leszek tőle.
Semmi kétség, hogy az idegállapotom összefüggésben
van azzal, hogy le kellett mondanom a délutáni óráimat.
Mivel azonban az apámnak tovább bent kellett maradnia
a klinikán, a következményektől függetlenül családi
vészhelyzetre hivatkoztam, és hazafelé kiváltottam Ivory
receptjeit.
Ahogyan a kapu kinyílik, és végighaladok a birtok hátsó
oldalán lévő kocsifelhajtón, azon tűnődöm, hogy Ivory
hallja-e a motor zúgását.
Rálépek a fékre. Mi a…?
Egy régi fekete Honda parkol a hátsó ajtó közelében.
Ismeretlen. Senki nincs benne. Nincs rendszámtáblája.
A gyomromat egy jeges ököl szorítja össze. Ivory.
Nem veszek levegőt, amíg be nem érek a házba. A
riasztó nincs kiélesítve.
Lélegzet-visszafojtva jutok el a konyháig.
Lépések a második emeleten.
Átrohanok a nappalin, a testem minden sejtje ugrásra
készen várakozik. Ki a fasz van itt?
– Lorenzo, a kocsifelhajtón van! – Visszhangzik egy férfi
hangja az emeleten. – Hol vagy?
Shane. Meghűl a vér az ereimben, ahogyan az
előcsarnok felé futok. Lorenzót mondott? Hogyan
lehetséges ez?
Lorenzo az én kibaszott házamban van.
Ivoryval.
A düh szinte felrepít a lépcsőn, minden lépcsőfok
akadály köztem és Ivory között. Gyorsabban rohanok, két-
három lépcsőfokon ugrok át egyszerre.
– Mi a faszt csinálsz? – Shane ordít a hálószobám
irányából. – Takarodj le róla!
Nem! Ó, Jézusom, a kurva életbe, ne! Vad erő árad az
izmaimba, gyorsabban, erősebben hajt előre, az
állkapcsom megfeszül. Nem hallom Ivoryt. Miért nem
hallom?
Átugrom az utolsó lépcsőfokot, de a fennmaradó
távolságtól úgy érzem, mintha a szívem ki akarna
robbanni a mellkasomból. Túl lassan érek fel, a hall túl
hosszú. Túl messze vagyok. Soha nem kellett volna
elmennem. Cserbenhagytam, és ezért annyira dühös
vagyok magamra, hogy kibaszottul majd felrobbanok.
Istenverte módon remegek kétségbeesésemben, hogy
elérjem.
Követem az ordibálás irányát. Már majdnem ott vagyok.
Még néhány lépés. Berohanok az ajtón, a hálószoba túlsó
oldalát pásztázom.
Ivory mozdulatlanul áll a pólómban. Vér folyik az
ajkain. Az arckifejezése üres. Schubert a karjaiban.
Halott.
Shane ökölbe szorított keze. Sebek Lorenzo arcán és
karján. A cipzárja nyitva.
Minden ezredmásodperces jelenet olyan dühvel áraszt
el, amitől megremegnek a térdeim.
Senki nem vesz észre. Túlerőben vannak, fegyvertelen
vagyok, és az agyamat elborítja az ideg. Minden Ivory felé
húzna, de ellenállok a késztetésnek, nem akarok sem
ránézni, sem gondolni rá. Ellenkező esetben elveszíteném
az istenverte fejemet.
A szoba szélén maradva csökkentem a köztünk lévő
távolságot. Ivory pár lépésnyire van Shane és Lorenzo
között.
– Megerőszakoltad, te állat?! – Shane Lorenzo felé üt,
aki elhúzza a fejét. – Egész idő alatt igazat mondott?
Hideg, gyilkos düh önt el, élesebben veszem a levegőt. Az
ökleim pusztításra készek. A szívem megkeményedik az
ölés visszavonhatatlan szándékától. Véget vetek ennek.
A lendület irányítja a kezemet, ahogy a méreg szétárad
az ereimben.
Lorenzo szélesebb terpeszbe áll.
– Haver. Nézd, mit csinált az arcommal.
– Rajta voltál! – Shane nekitámad, karok lendülnek.
Lorenzo lehajol, megragadja a derekát, és egy
ütéssorozattal leviszi a padlóra.
Csendesen odalépek, és a szíjat átcsúsztatom a csaton.
Pár lépéssel Lorenzo mögött állok. Shane a hátán fekszik,
és Lorenzo fölötte térdel. Biztos vagyok benne, hogy Shane
lát engem, de mindketten hangosan nyögve ütik egymást.
Az övből képzett hurkot átvetem Lorenzo fején, és
mindkét kezemmel erősen szorítom.
Shane szeme vörös és dühös, a tekintete
összekapcsolódik az enyémmel. Lorenzo elfordítja a fejét.
Haragom teljes erejével meghúzom az övet Lorenzo
torkán. A teste hátrahanyatlik a padlón a könyörtelen
húzásom nyomán, kezei a hurok felé kapnak. Szánt
szándékkal lazítok rajta, majd újra megrántom.
Shane Lorenzo felé kúszik, és vad szemekkel néz rám.
Hogyan fogok harcolni vele, miközben az övet tartom?
Hatalmas dühvel beletérdel a barátja mellkasába, és
ököllel Lorenzo arcába üt. Megdöbbenek, megigazítom a
fogásomat az övön, és durván rántok rajta egyet.
Shane súlya a padlón tartja Lorenzót, ahogyan fölöttük
állok, és egyre szorosabbra húzom az övet, a brutális
kényszer, hogy végre befejezzem az egészet, szaggatottá
teszi a lélegzetemet.
Ahogyan az ujjaim összeszorulnak a bőrön, a szemem
találkozik Ivory meggyötört barna tekintetével. Éppen
megölök egy embert a szeme láttára, hidegen, tudatosan
és bocsánat nélkül. Nincs visszaút.
A lábaiban még van erő, hogy megtartsák mozdulatlan
testét. Schubert halott testét a karjaiban tartja. A
pillantása tartja az enyémet, de ő valójában nincs itt.
Nincs velem.
Valószínűleg így a legjobb, mert nem állok meg addig,
amíg ez a rohadék nem tudja többé bántani.
A zsebemben a telefonom rezegni kezd. Az iskola? A
szüleim? A kibaszott zsaruk egy gyanús tevékenységet
ellenőriznek? Bassza meg!
Lorenzo állkapcsa néma sikolyba torzul. A vérvörös
arca elkékül, a szemei duzzadtak.
Az egyik oldalán állok, a kezei bénultan kapkodnak az
öv után. Shane a másik oldalon a padlóra nyomja
Lorenzót, akinek a teste vonaglik, az ujjai belemarkolnak
a nyakát szorító bőrbe.
A fulladásos halál gyötrelmesen lassú módja a földi élet
végének. Azokban a borzasztó percekben az idő
múlásával tettem súlya bekúszik a bőröm alá, és az
életfontosságú szerveimet fojtogatja. Abba kapaszkodom,
hogy Ivory védelme mindent felülír.
Lorenzo ujjai lecsúsznak a torkáról, és a lábai
elernyednek, elveszíti a harcot.
Vége.
Shane hátradől, tarkóra teszi a kezét, az erőlködés
hatására nyitott szájjal zihál. Borzalom. Sokk.
 Adrenalin áramlik a végtagjaimon keresztül, ahogy az
öv a földre hullik, és ujjaimat Lorenzo torkán a duzzadt
Pusztíts feliratra nyomom. Nincs pulzus. Van ebben
valami irónia, amin majd akkor gondolkodom el, amikor a
sebeink már nem annyira frissek.
Hátralépek, és leveszem a kabátomat, a
megkönnyebbüléstől és a valóság súlyától izzadok.
Épp most öltem meg egy férfit.
Egy embert, aki betört a házamba.
Aki megölte a macskánkat.
Aki megpróbálta megint megerőszakolni Ivoryt, és talán
sikerült is neki.
Mert nem voltam itt.
A mellkasom ég, egész világom felé fordul.
– Ivory?
Azóta nem mozdul, hogy beléptem. Csak a tekintete
vándorol rám. Vér csordogál az orrából az ajkaira, és a
pólójára csepeg.
A gyomrom összerándul. El kell vennem tőle a macskát,
át kell ölelnem, és eltörölni a köztünk lévő távolságot.
Kinyújtom a kezemet felé.
Hátrahúzódik, és erősebben szorítja magához Schubert
ernyedt testét.
Nem hajlandó elengedni? Nem áll készen arra, hogy
megérintsem?
Megértem, de az isten verje meg, az elutasítása olyan,
mintha ököllel egy hatalmasat ütöttek volna a szívembe.
Egy gyors pillantást vetek Shane-re, és látom, hogy még
mindig zavart, üveges szemmel néz a testre.
A zsebemben rezgő telefon jelzi, hogy üzenetet kaptam.
Az isten verje meg! Bárki is próbál meg elérni, szörnyen
időzített.
Meglazítom a nyakkendőmet, és ledobom. Aztán Ivory
elé lépek, és finoman megsimogatom az állkapcsát. Nem
reagál, a tekintete távoli, a semmibe mered. Amikor a
Schubertet tartó karját simogatom, szomorúan felzokog,
és hátrahőköl.
Oké. Nem fogom elvenni tőle a macskát.
– Csak tudni akarom, hogy rendben vagy-e.
A viselkedése hűvös, kimért, kivéve a karjait, amelyek
szorosabban tartják Schubertet.
– Küzdöttem ellene. – A hangja színtelen. –
Megharaptam. Megkarmoltam az arcát.
– Jó kislány. – Annyira szeretném magamhoz ölelni, de
ha megteszem, összeomlok. Tartanom kell magamat, amíg
ez az egész véget nem ér. – Megerőszakolt?
– Nem. – Mélybarna szemeibe egy kis élet költözik. –
Shane megállította.
A bátyjának bűntudata volt? Hirtelen szívátültetés?
Rejtett terv? Az ördög tudja, miért lépett közbe, de bassza
meg, egy kicsivel könnyebben lélegzem, amiért megtette.
Shane zihálása egyre hangosabb, kétségbeesett,
vérvörös szemeit le nem veszi Lorenzo élettelen testéről.
Shane ebben a pillanatban talán még nem jelent
fenyegetést, de majd fog, ha elfut. Őszintén szólva, úgy
tűnik, másodpercekre van az összeomlástól.
 Egy újabb üzenet érkezik. Kiveszem a telefont a
zsebemből, de Shane torokból feltörő kiáltása eltereli a
figyelmemet.
A kezébe temeti az arcát, és úgy nyöszörög, mint egy
kibaszott buzi.
– Ő volt a legjobb barátom. – A teste megrázkódik – Ó,
istenem, megmentette az életemet, és mi megöltük.
Fölé tornyosulok, hogy ezzel is kifejezzem az erőmet.
– Megöltük ezt a szarházit, aki négy éven át erőszakolta
a húgodat!
Összeszorítja az állkapcsát, félrenéz.
Ivory a padlót bámulja, a tekintete üres. Sokkos
állapotban van. De pokolian erős. Nincs kétségem afelől,
hogy hamarosan megint az idegeimre fog menni.
Újra Shane-re figyelek, és metszően azt mondom.
– Te nagyobb szarban vagy, mint én.
Rám néz, könnyek csorognak az arcán.
– Miért? Mindketten…
– Birtokvédelem. Louisiana államban a saját
birtokomon jogom van megvédeni magamat és másokat.
Ez magában foglalja azt is, hogy akár meg is ölhetem a
betolakodókat. Jogos gyilkosság. – Ivoryra mutatok. –
Kibaszottul jogom volt.
A probléma az, ha felhívom a zsarukat, egy másik
bűncselekmény miatt letartóztatnak. A gimnáziumi
diákom nem csak eljött a házamba, amíg én dolgoztam. Itt
lakik. Ezt nem fogom tudni eltitkolni. Nem, ha Shane-nek
is köze van hozzá. Ha felnyomom, vissza fogja adni a
szívességet.
Két választásom van. Felhívom a hatóságokat, és
szembenézek egy nyilvános diák-tanár viszony perrel,
amely nemcsak az én jövőmet, de Ivoryét is tönkreteszi.
Vagy eltüntetem a testet, és mindezt elengedem.
A második lehetőség csak akkor játszik, ha Shane
hajlandó lesz együttműködni. Bármennyire is szeretném
Lorenzo után őt is jó mélyre ásni, most össze kell fognunk.
A telefonomra pillantok. Két nem fogadott hívásom, és
két üzenetem van a magánnyomozótól.
Smith: Gandara szabadlábon van.
A picsába! Schubertre pillantok Ivory kezében, a nyaka
furcsán lóg, mintha ki lenne törve. A düh újabb hulláma
árad szét bennem.
Smith: Tegnap engedték ki. A nyomozó most szólt róla. Az
ügyvéd poszttraumás stressz szindrómára hivatkozott.
Fellebbezett. Csökkentették a büntetést. Jelentkezem, amint
kiderítem, hol van Gandara.
Lorenzónak még egy éve volt hátra a büntetéséből. Most
legalább nem kell foglalkoznom a szabadulásával.
Válaszolok az üzenetre, megköszönöm az
információkat, hiszen akkor is ezt tenném, ha nem állnék
éppen a holtteste felett. Hagyom, hogy a magánnyomozó
tovább keresse Lorenzót. Kockázatos, de meg kell tudnom,
hogy a kutatása elvezeti-e hozzám.
Shane tekintete a kezemben tartott telefonom és az ajtó
között cikázik, mintha a menekülést fontolgatná.
– Nem hívhatod a zsarukat, haver. Megakadályoztam,
hogy megerőszakolja! – Felemeli a hangját. – Megöltem a
legjobb barátomat. Miatta.
– Fogd be a kibaszott pofádat. – Megnyomom a küldés
gombot, és ránézek. – Te törtél be az én házamba.
Bűnrészes vagy gyilkosságban. Ha elmenekülsz, felhívom
a rendőröket. Ha viszont megteszed, amit kérek, akkor ez
az egész köztünk marad.
Nyel egyet.
– Mit akarsz?
– Válaszokat. Együttműködést. – A holttestre mutatok.
Kizárt, hogy ezt a hatalmas szarházit egyedül fel tudom
emelni. – Azután pedig visszamászol abba a lyukba, ahol
az elmúlt három hónapban voltál, és soha többé nem jössz
vissza.
– Oké. – Nagyot nyelve bólint, a tekintete alattomos. –
Ezt meg tudom csinálni.
Kibaszottul nem bízom benne. Egy tökéletes világban
úgy öltem volna meg Lorenzót, hogy rajtam kívül senki
más nem tud róla. A két szemtanú pont kettővel nagyobb
kockázat. Ivory nem fog elárulni, de bajba sodorja, ha tud
a következő lépéseimről. Ettől távol kell tartanom.
És Schubertet is el kell vennem tőle.
– Ivory. – Miközben arra várok, hogy rám nézzen,
visszaemlékszem, miért is siettem haza. – Ki kell menned a
mosdóba?
– Én… – A nyakához szorítja a macskát, lenéz a csupasz
lábaira, a mosdó ajtaja előtti padlóra, majd újra a lábaira.
– Talán… – Az álla megremeg. – Sajnálom.
 Mit sajnál? Hogy elengedte a hólyagját, miközben
küzdött egy erőszaktevővel?
Megfogom a karját, és magamhoz húzom.
– Remélem, kibaszottul lepisilted.
A macskát simogatja.
– Én is remélem.
A derekára csúsztatom az egyik kezemet, és magamhoz
fordítom úgy, hogy Schubert köztünk legyen. A másik
kezemmel lecsukom a macska szemét, és a selymes
bundáját simogatva gyászolom.
Még az apjától kapta ajándékba, ő volt a társa, amikor
félt, ő volt a barátja, amikor senki nem volt mellette. Ő volt
a mindene, amikor legutoljára elveszített valakit. Most itt
vagyok neki én.
Addig ölelem, amíg el nem kezd sírni, simogatom a
hátát, miközben csendesen zokog. Remegése szinte fáj. A
gyásza megsokszorozza az enyémet.
Shane pár lépésről néz minket, a szeme nedves és
zavaros, a torkából feltörő elfojtott hangok olyanok,
mintha a nyüszítését próbálná meg álcázni. Talán
bűntudata van. Remélem, belefullad.
Vonakodva visszahúzódom.
– Itt az ideje elbúcsúzni.
Az Ivory gyönyörű arcán átsuhanó hatalmas erejű
fájdalom szinte térdre kényszerít.
Szélesebb terpeszbe állok és Shane felé intek.
– A bátyád majd elviszi Schubertet.
A karja szorosabbra fonódik a macska körül, miközben
a mellkasa mélyéről zokogás tör fel.
Megsimogatom az arcát.
– Annyira sajnálom, Ivory. Bármit megadnék, hogy
könnyebbé tegyem. – Megpuszilom a homlokát. – A hátsó
kertben fogjuk elásni. Építek majd neki ott egy
emlékhelyet, olyat, amilyet szeretnél, rendben?
Könnyek peregnek le az arcán, összekeverednek az
ajkain lévő vérrel, miközben a macskát nézi.
Bólintok Shane-nek.
Ivory még egy kicsit ellenáll, néhányszor felsír, aztán
átadja a macskát. Shane a mellkasához szorítja az
élettelen testet, az arca elkomorul.
Elfordítom Ivoryt, a fürdőszobába vezetem, és
megnyitom a csapot.
– Rögtön jövök.
Magamhoz veszek egy törölközőt, kilépek, és becsukom
magam mögött az ajtót. Shane-re nézek.
– Ki tudja, hogy itt vagy?
Megrándul.
– Senki. Esküszöm.
Az esküdözése semmit nem jelent számomra.
– A hátsó ajtón menj ki, és vedd ki a gyógyszert az GTO-
ból. A Hondát parkold le a garázsban. Ott találsz ponyvát
és ragasztószalagot is. – A törülközőt a test mellé dobom. –
Hozz még bármi mást is, amire szükségünk lehet.
Ha el akarna menekülni, mostanra már megtette volna.
Ha meggondolja magát, nem tudom megállítani. Ezért ott
hagyom a macskával a karjaiban, és remélem, hogy
okosabb, mint amilyennek látszik.
A fürdőszobában adok Ivorynak néhány altatót,
feltűröm az ingujjamat, és csendesen, nyugtatóan az
álmosságba fürdetem. Utálom, hogy be kell
nyugtatóznom, de nem akarom, hogy ébren maradjon, és
egyedül gyászoljon. Bármeddig is tart, aludnia kell, amíg
elintézzük a testet.
Erős a késztetés, hogy felhívjam a szüleimet. Az anyám
maradhatna vele, amíg én nem vagyok itthon. De kizárt,
hogy itt legyenek, amikor el akarunk tüntetni egy testet.
Amikor dörömbölést hallok a fürdőszoba ajtaján, a
feszültség kissé enyhül a vállaimban.
Ivoryra pillantok, a bőrét rózsaszínűvé tette a víz
melege, a szemei a fáradtságtól majdnem csukva.
– Nem fogsz megfulladni, ha néhány percig itt hagylak?
A szemhéja felemelkedik, és halványan elmosolyodik.
– Ha nem hagyod abba a lebzselést, akkor én fojtalak
vízbe téged.
Ez az én csajom. Megcsókolom a szemöldökét, az orrát és
az ajkait, majd elindulok az ajtó felé.
– Emeric?
Megfordulok, a pulzusom örömtáncot jár a hangja
hallatán.
A fejét hátrahajtja a kád szélére.
– Köszönöm.
Kétlem, hogy csak egy bizonyos dolgot köszön meg. A
hálája mindenért szól. Istenem, de szeretem ezt a lányt.
– Rögtön jövök. – Kimegyek, és becsukom magam mögött
az ajtót.
Shane már becsavarta a testet egy ponyvába, amit
ragasztószalaggal körbe is tekert. A törülközővel
felszárította a fapadlót, megtisztítva a vizelettől és a
vértől, az arca színtelen és megkínzott.
Mellé lépek.
– Úgy nézel ki, mintha már korábban is csináltál volna
ilyet.
– Soha.
Félelem, sokk, ellentmondás… olyan sok felkavaró érzés
van ebben a suttogásban, hogy hiszek neki. A becsomagolt
testtel lemegyünk a csarnokba. A lépcsőn hagyom, és
visszamegyek Ivoryhoz.
Mire felöltöztetem, beadom neki a gyógyszert, és ágyba
teszem, már mélyen alszik a nyugtatónak köszönhetően.
Ahogy átvágok a szobán, vérnyomokat keresek a
fapadlón. Később majd alaposan kitakarítok, de az
avatatlan szem számára semmi nem utal bűncselekmény
elkövetésére.
Átöltözöm, Henley pólót és farmert veszek fel, és Shane-t
a felső lépcső tetején ülve találom, ahogyan a semmibe
bámul.
– Fejezzük be. – A hangomra felugrik.
Néhány perccel később a test a Hondában van a
garázsban.
Egy lapátot nyújtok Shane-nek.
– Hol van Schubert?
Elveszi a lapátot, a szemével az autó zárt csomagtartója
felé int.
– Nem azzal kéne kezdenünk?
– Sötétedéskor. – Elindulok a folyosón, amely a hátsó
udvarhoz vezet.
– Beszélnünk kell.
Kint a nap éppen eltűnik a házam masszív tornya
mögött, az ég lilás árnyalatú.
Körülöttünk tölgyek és virágzó bokrok, Schubert testét a
földre helyeztem, és Shane-t a kertben lévő betonpad
mellé küldöm.
– Hol voltál az elmúlt három hónapban?
Az ásót a talajba döfi, és elkezd ásni.
– Nem New Orleansban.
Ha tovább erősködöm, valószínűleg hazudni fog a
tartózkodási helyéről. Azt mondta, hogy repült. Talán ez
segíteni fog a magánnyomozónak.
A padra ülök, nézem a szőke haját, a sápadt arcát, és a
homályos szeméből áradó ostobaságot. Nehéz elhinni,
hogy Ivory rokona.
Mély lélegzetet veszek, és a könyökeimet a térdemre
teszem.
– Mondd el, hogyan történt mindez.
Ásás közben halkan, fáradtan elkezd beszélni.
– Lorenzo tegnap hívott, azt mondta, hogy kiszabadult. –
Megáll, rám pillant, habozik. – Betörés miatt börtönben
volt.
Vagy át akar verni, vagy nem tudja, hogy közöm volt
Lorenzo letartóztatásához. Amilyen buta, inkább az
utóbbi felé hajlok. Ez azt jelenti, hogy egy másik ok miatt
nem akarta megemlíteni a betörést. Sejtem, miért.
Visszatér a feladatához.
– Felhívott, amikor kijött, azt mondta, elvesztette a
lakását, és gyorsan pénzre van szüksége. – Még több földet
ás, kerüli a tekintetemet. – Az életemmel tartoztam neki,
ezért felajánlottam neki egy megoldást, és hazarepültem,
hogy segítsek neki.
A házamat nézem, ahogy a kirakós darabjai lassan
összeállnak. Shane követte Ivoryt, mielőtt a parkolóban
találkoztak volna. Ha így volt, akkor már tudta, hol él.
Amikor meglátott engem aznap éjjel, és felismerte, hogy
én ütöttem meg, rájött a kapcsolatunkra, és kitalálta,
hogy kivel él. Az órarendünk nem titok, úgyhogy jól
tippelt, hogy az iskolában vagyunk.
– Idejöttél, hogy kirabolj. Hogy jutottál be?
Megáll, majd folytatja az ásást.
– Kitaláltam a kódját.
Bassza meg. Az egy hatalmas hiba volt az én részemről.
Aztán? Lorenzo egyedül ment be, miközben Shane
figyelt? Harcolt vele. Valahogy a macska is
belekeveredett. Ezeket a részleteket nem fogom
megkérdezni Shane-től. Majd Ivory mindent őszintén
elmond nekem, amikor készen áll.
A földre bámul, a hangja feszült.
– Nem kellett volna itt lennie.
– De itt volt. Mit gondolsz, mit szándékozott Lorenzo
tenni vele, miután megerőszakolta? Vajon életben hagyta
volna, hogy elmondja, kirabolta a házat?
– Ó, istenem. – Lehajtja a fejét, az ujjai olyan szorosan
markolják a lapát nyelét, hogy attól még a keringése is
biztosan lassabb lett.
– Tudod, miért ütöttelek meg téged aznap éjjel?
A földet bámulja, az orrlyukai kitágulnak.
– Felszakadt szájjal jött iskolába. – Undor érződik a
hangomban.
A szeme összeszűkül, az arca fájdalmasan megvonaglik.
Már-már beteges örömöt találok a kínlódásában.
– Egy bátynak meg kéne védenie a húgát. Meg kéne
állítania a zaklatókat. Tűzbe kellene tennie érte a kezét,
baszd meg.
Az ásóra támaszkodik, mint egy mankóra, az egész teste
remeg.
– Elcsesztem, rendben?
Elengedi az ásót, a kezével megdörzsöli a fejét, a szeme
tele van a fájdalommal.
– Évek óta próbálta elmondani nekem, de nem
hallgattam meg. Annyira… dühös voltam rá. Az iskolai
dolog miatt és az apánkkal való kapcsolata miatt. Most
meg itt él ebben a hatalmas kastélyban…
Nem hiszem, hogy hozzám beszél, és pont leszarom,
hogy mit hoz fel mentségére. Csak azt kell tudnom, hogy
továbbra is veszélyt jelent-e Ivoryra nézve.
Felállok a padról, megragadom az ásót, és elkezdek ásni.
– Tehát Lorenzo hívása adta neked az ötletet, hogy
Ivorytól vegyetek el dolgokat. Lorenzo rablásban szerzett
tapasztalata miatt ráugrottál arra a lehetőségre, hogy
ellopj magadnak egy kis boldogságot Ivoryéból.
A karjait maga mellé ejti, és a házra bámul, a hangja
mint egy elsuttogott kiáltás.
– Igen.
A macskát a gödörbe teszem, a torkomban lévő
gombóctól nyelek egyet, és visszalapátolom a földet.
– Schubert helyett téged kéne eltemetnem.
A homlokát ráncolja, ostoba szeme elszántan pillant
rám.
– Megígérem, hogy nem okozok többé bajt. Bassza meg,
az egész kibaszott életem hátralévő részében távol tartom
magamat az ő átkozott életétől. Ez az egyetlen dolog, amit
felajánlhatok neki.
Az életem hátralevő részében fizetem a
magánnyomozót, hogy ez egészen biztosan így is legyen.
– Itt az ideje, hogy a másik dologgal foglalkozzunk.
– Igen. – Felemeli az állát, és a keleti látóhatár fölött a
sötétedő eget kémleli. – Ismerek egy helyet.
 44.

IVORY

Abban a pillanatban, hogy felébredek, az izmaim

megfeszülnek a nap eseményeinek emlékeitől. Egy
halvány lámpa világít a hálószobában, árnyékot vetve a
testvérem mogorva arcára, miközben az ágy melletti
széken üldögél. Felkavaró ebben a házban látni, egy
olyan helyen, amely mindig a biztonságot, a boldogságot
és a szeretetet jelentette számomra. De nem félek. Emeric
előbb megölné, mint hogy engedje, hogy egyedül
maradjon velem.
A matrac másik oldalára pillantok, és éberen figyelő,
csillogó kék szemeket látok. A szívem megremeg.
Emeric azt mondta egyszer, ha valaki is hozzám mer
nyúlni, végez vele. Tartja a szavát. Lorenzo elment. Halott.
Már nem tud bántani. Még mindig úgy érzem, hogy súlyos
sokk alatt vagyok, a bensőmben tombol a fájdalom
Schubert elvesztése miatt, és az aggodalom miatt, hogy
Emeric ilyen drasztikusan kockára tette a jövőjét, hogy
megvédjen. De bármibe is kerüljön, túljutunk rajta.
Az ágy lábánál ülve az egyik kezével végigsimítja a
takaró alatt a lábaim körvonalát. Markáns arca nyugodt,
de kimerült. Fekete haja kócosan, de sármosan keretezi
arcát, és egy acélszürke Henley póló feszül a vállán,
kihangsúlyozva erős nyakát. Folyamatosan kockára teszi
értem a bőrét, és a mai nap sem volt kivétel.
Hálásan rámosolygok.
– Mennyi ideig aludtam?
Rágóval a szájában mondja.
– Hat órát.
Tudom, hogy ezalatt ő eltüntette Lorenzo testét. Mit
csinált vele? Szemének villanása azt mondja, hogy várja
ezt a kérdést, de tekintete ugyanakkor metsző is. Nem
fogja elmondani.
Nem akarom, hogy egyedül viselje ezt a terhet, de fontos
lehet neki, hogy megóvjon a részletektől. Ha tovább
erőszakoskodnék, attól csak frusztráltabb lenne és az még
több konfliktust generálna közöttünk.
Ebben az egy dologban lehetek belátó.
A kezét a térdemre teszi, hüvelykujjával simogatja a
takarót.
– A bátyád elmegy. – Shane-re néz, és a hangja
megkeményedik. – Ezúttal örökre.
Kifújom a levegőt, és megnézem, mi van rajtam – Emeric
egyik pólója. Bugyi nincs rajtam. Felülök a fejtámlához, a
takarót magamra húzom, és Shane szemébe nézek.
A székbe roskadva a tenyerét a farmerébe dörzsölve
figyeli a mozdulataimat.
– Kicsit későn ugyan, de kimondom. – Rám néz. – Nagyon
sajnálom.
Két szó nem törli ki évek bántalmazását és az összes
szart. A mai tette azonban, hogy Lorenzóval szemben
engem választott, sokat rombolt a köztünk húzódó
ocsmány ellentéten.
Egy repedés nem bontja le a falat. De hagy egy olyan
értékes gyenge pontot maga után, amely mindig is ott lesz.
Valahányszor Shane-re gondolok, eszembe fog jutni ez a
repedés, és ez szép emlék lesz.
Emeric figyeli a beszélgetésünket, az arckifejezése
semleges, a bokámat simogatja.
Shane felemeli a kezét, az enyém felé nyúl, egy
kellemetlen pillanatig tétovázik, mielőtt összekulcsolná az
ujjainkat.
Szomorúan mosolyog, megszorítja a kezemet, és azt
suttogja
– Baszd meg, Ivory!
Én is megszorítom a kezét.
– Legyen szép életed, Shane.
Elhúzza a kezét, aztán a tekintetét is elfordítja, majd
kisétál anélkül, hogy egyszer is visszanézne.
A veszteség érzése összeszorítja a mellkasomat. A
késztetés, hogy megállítsam, megfeszíti a lábaimat.
 De betört Emeric házába. Évekig vert. Már nem vagyok
áldozat. Ezekkel az emlékeztetőkkel elengedem.
Emeric kikíséri. Amikor néhány perccel később
visszajön, meztelenre vetkőzik, becsúszik mögém az
ágyba, és a testével körülfonja az enyémet. A bőre
melegétől ellazulok, és összekulcsolom a lábainkat, egy
sóhajjal a mellkasába olvadok.
Ahelyett, hogy beszélgetni vagy enni akarna, vagy azt
kérné, hogy vegyem be a gyógyszeremet, a szájával
megérinti a vállamat, majd a nyakamat és az
állkapcsomat. Amikor a karjaiba fordulok, az ajkaival
szétnyitja az enyémeket, és a számba csúsztatja a nyelvét.
Az álla finoman dörzsöli az enyémet. Fahéj ízesíti a
leheletét, az ajkai érzékien nyomják az enyémeket.
A szája a legjobb hely, ahol elveszhetek.
A kezemet a dereka szexi mélyedéseiben tartva lassan,
ráérősen nyalogatom, ízlelem, követem a vezetését. A csók
elvárások nélküli, az ajkaink az összetartozás megerősítő
biztonságáért kapcsolódnak össze.
Ez a hangulat az este egész hátralevő részében
megmarad.
A másnap reggel vitával kezdődik. Azt mondja, nem
megyünk iskolába. Ő azt csinál, amit akar. Én megyek.
Szerinte pihenni kell, és nem akar egyedül hagyni. Péntek
van. Majd pihenek a hétvégén. Ha mindketten kihagyunk
még egy napot, akkor a kapcsolatunkat akár
hangosbemondón keresztül is bejelenthetjük.
Egy órát vitatkozunk. Nyerek. A nap végül
eseménytelenül telik. És eredménytelenül. Nem tudok
koncentrálni. Emericnek talán igaza volt egy dologban.
Szükségem van pihenésre – mentálisan.
Szombat délutánra a hasam azon a ponton, ahol
Lorenzo belém rúgott, sötétlila árnyalatú lesz. Emeric
rémülete, amikor meglátja, lendületet ad az
elkerülhetetlen beszélgetésünkhöz.
A kádban ülünk, a hátamat a mellkasához támasztom,
a lábai összefonódnak az enyéimmel. Miközben
részletesen elmesélem neki a történteket, az ujjai
nyugtatóan szappant masszíroznak a bőrömre. Minden
durva részletet elmesélek neki, a hangom az elején még
erős. Amikor elmondom neki, hogy hiába próbáltam
használni a biztonsági szavamat, a teste kővé válik
alattam. A hangom innentől kezdve remeg. Mire az utolsó
pillanatokat idézem fel Schuberttel a karjaimban,
összeomlok.
Fáj. Az a kis szőrgolyó az életemnek olyan lényeges
része volt, hogy a hiánya fáj. De nem török össze. Nem
annyira, mint amikor elvesztettem az apámat. Ezúttal
könnyebb. Emeric minden pillantásában és érintésében
érzem, hogy megtart, amikor nem tudok egyedül állni.
Aznap éjjel halkan horkol mögöttem, a mellkasa a
hátamhoz nyomva, a végtagjaink összefonódva, a testünk
összhangban. Én nem tudok aludni, az elmém túl
nyugtalan, a reakcióján gondolkodom, amikor
elmondtam neki, hogy próbáltam használni a szavamat
Lorenzóval.
 Semmi sem változott köztem és Emeric között. Azóta
nem szexeltünk, de hólyagfertőzésem volt. A pillantásától
még mindig megborzongok. A csókjaitól még mindig
megremeg a térdem. Amit nem tudok, az az, hogyan fogok
reagálni, amikor megkötöz, megszorítja a torkomat, vagy
felemeli az övet. Bízom benne, egyértelműen. De eléggé
bízni fogok egy szóban – bármilyen szóban – ahhoz, hogy
újra használni tudjam?
Mielőtt találkoztam vele, Szkrjabin szonátája fekete
tömeg volt a fejemben, ahová akkor mentem, amikor
szörnyű dolgok történtek a testemmel.
Az elmúlt öt hónapban azok a sötét hangok szinonimák
lettek Emerickel és a biztonsággal, amit ő ad nekem.
Mindent leromboltam azzal, hogy a rossz emberrel
használtam a szót?
A fejemben próbálom felidézni a szonátát, de nem
érzem. Hallanom kell.
A karjai súlya alól kibontakozva hallgatom a lélegzetét,
majd lábujjhegyen a zeneszobába megyek.
Ha az ajtó zárva van, a helyiség hangszigetelt. A
zongora mögött ülök, belemerülök a csendbe, és
kitisztítom a fejem. Néhány nyugtató lélegzetvételt
követően az ujjaimat a billentyűk fölé helyezem, és
könnyedén belekezdek Szkrjabin 9. szonátájába.
Először a durva, csapongó dallam betölti a szobát. De
folytatom, és a furcsa, neurotikus hangulatot az én
értelmezésemnek megfelelően átalakítom valami
ködösebbé és meditatívabbá. A szonáta körülvesz, mint
egy hangjegyekből álló felhő. Az agyam elnyeli,
visszatükrözi.
Biztonságban érzem magamat. Az a fajta biztonság ez,
amely a legsötétebb idők során beborít. Most is ez történik,
a szoba semmivé olvad, az elmém elhomályosodik, és
belemerülök a disszonanciába.
Kivéve, hogy hirtelen úgy érzem, nem akarom tovább
játszani. A kezeimet az ölemben pihentetem. A szonáta az
a hely, ahová el kell menni, az a szó, amit ki kell mondani,
amikor elértem a határaimat. De élvezem? Nem igazán.
Nem… izgat.
Valami mást akarok kipróbálni. Valamit, ami több, mint
Chopin, Rachmaninov és Debussy.
A figyelmem az ajtó felé irányul, és megdöbbenek.
Emeric támaszkodik az ajtófélfának, a karjai lazán
leengedve, egyik kezében a telefonját tartja. Az elmúlt pár
napban állandó kapcsolatban állt a magánnyomozóval.
Valószínűleg Shane-t figyelik. Vagy talán valamit, ami
Lorenzóval is kapcsolatos. Ő nem mondja, és én nem
kérdezem.
Fekete pizsamanadrágja csábítóan feszül a
csípőcsontjára, a hasizma V alakú része nyílként mutat a
pamut alatt lévő puha dudorra.
Az egyik szemöldököm ívben megemelkedik.
– Mióta vagy itt?
– Követtelek. – A szemöldöke leereszkedik, a szemei
sötétek és csábítóak. – Szkrjabint játszottál.
– Igen. Tudnom kellett. – A billentyűzetre nézek. – Nem
fogok félni nemet mondani. A jelszóval. – Visszanézek rá. –
Bízz bennem, hogy használni fogom.
Kiegyenesedik, fürkészően néz.
– Légy benne biztos, Ivory.
– Biztos vagyok benne. Biztonságos. – Az orromat
ráncolom. – És kissé unalmas.
Felcsillannak a szemei.
– Kíváncsi vagyok. – Hozzám lép. – Mondj egy dalt, ami
nem unalmas.
Az órád ketyegése. A lélegzetvételed harmóniája. A szíved
ritmusa. Minden, amit érzek, amikor a közelemben vagy. – I
Will Follow You Into The Dark. – Megáll mögöttem, a
telefonját mellém teszi a padra.
– Death Cab For Cutie?
Bólintok.
– Érdekes választás. – A hajamat az egyik vállam elé
simítja, az ujjait végighúzza a nyakam vonalán. – Játszd!
– Nincs meg a kottája.
– Nincs rá szükséged. – Az ajkai megérintik a vonalat,
ahol korábban az ujjai jártak, a lehelete a fülemet
simogatja. – Neked van a világon a legjobb tanárod.
Megborzongok.
– Nagyon beképzelt vagy.
Finoman megharapja a nyakamat, majd hátralép.
– Emeld fel a kezedet.
Úgy teszek, ahogy kéri, közben eszembe jut az az este,
amikor leszoptam a Le Moyne színháztermében.
A pólót áthúzza a fejemen, és ledobja. Teljesen
meztelenül állok előtte. A kezeit a derekamra csúsztatja,
leül a helyemre, és a billentyűzettel szemben az ölébe
tesz.
Így más. Most kicsit magasabban vagyok, de ahogyan a
karjai körülfonnak, és a kezei vezetnek a billentyűzeten,
ellazulok az erős combjain. A térdeim a lábai között
vannak, és a vágytól megremegek.
A telefonján beállítja a számot, és a padra teszi. A
következő pillanatban a hangszórón felhangzik a dallam
és a szöveg. A kezei az enyém alatt mozognak és az
akkordok egyszerű összetettségén keresztül vezetnek.
Az ujjaim az övéi közé simulnak. Az én kezeim kisebbek,
vékonyabbak és sötétebbek, mint az övé, mégis
tökéletesen összeillenek, mintha a kezünknek így kéne
összekapcsolódnia egymással, hogy megtartsák egymást,
hogy közösen alkossanak zenét.
Ügyetlenkedem, és bosszant, hogy nem tudom felvenni
a ritmust. Klasszikus darabokat képes vagyok kotta nélkül
játszani, de csak azokat, amiket már milliószor játszottam.
Hogyan tudja a hangjegyeket a semmiből elővarázsolni
segédlet nélkül? Ez őrületes. És briliáns.
– Figyelj! – A száját végighúzza a tarkómon. – Érezd!
Becsukom a szemem, és a ritmusra összpontosítok, az
ujjai játékára, és izmainak megfeszülésére és
ellazulására. A nyakamat súroló lélegzete és lábainak
mozgása megkönnyítik a ritmus követését. Nem csak a
zenét érzem. Őt érzem, ahogy a szöveg vezet minket,
szenvedélyes képeket festve, mert a másik elvesztésének
félelme mindig ott van a szerelemben.
Nem tudom, hányszor játssza újra a dalt. Elveszek a
karjaiban és a dal szövegében. A szerelmünk kockázatos,
kalandos és valóságos. A félelmen alapul? Talán, de ez
tiszteletteljes félelem, mert a mi szerelmünk mindenható
és hatalmas.
Mellkasának feszes bőre dörzsöli a csupasz hátamat, a
súrlódás kellemesen izgató, teste az érzéki hő és hang
karmestere. A csípőmet az övének dörzsölöm, a
meztelenségem felszabadít, a zenére mozgok és dugok a
hangjegyekkel.
Csábítóan felnyög, és az egyik keze kicsúszik az enyém
alól. Én tovább játszom a dalt, néhány hangot ugyan
kihagyok, de folytatom, miközben az ujjai simogatják a
csípőmet, a bordáimat és a mellbimbómat.
Felsóhajtok, ahogyan a farka megkeményedik alattam.
A másik keze is elhagyja a billentyűzetet, és a pulzusom
felgyorsul. Az ujjai éhesen tapadnak a melleimre, fel és le
cikáznak a lábaimon, a karjaimon, de mindig
visszatérnek a mellkasomra. Amikor az ajkai a torkomhoz
érnek, a kezeim elvétik a ritmust, tönkreteszik ezzel a
dallamot, de nem érdekel. Ő egy jobb dalt dúdol, a mi
dalunkat, a légzésünk tempójára és a szívverésre.
Különben is, az erekciója zavaró, majdnem átdöf és
érezhetően lüktet a vágytól. Szeretném kivenni a
nadrágjából, és rácsúszni arra a hosszú keménységre,
miközben továbbjátszom a dalt.
Szétnyitom a lábaimat, keresztülvetem az övéin, a
kezeim a dal két ütemét elrontják.
– Emeric.
A nyelve a fülkagylóm ívét követi, az ujjai a lábam
között vannak, a csiklómat simogatják, és a puncimba
siklanak.
– Olyan nedves vagy.
Zihálva leveszem a kezeimet a billentyűzetről, és
megfogom a combjait a lábaim között. Ujjainak ördögi
játékától a hátam ívben megfeszül, felnyögök, és a
gyönyör forró crescendója felé repülök.
Meghúzom a pizsamája fenekét.
– Vedd le ezeket. Érezni akarlak.
A telefonon véget ér a dal, a hirtelen csend felerősíti
heves légzésünk kórusát.
Ördögi nyomással izgatja a csiklómat, fájdalmas
gyönyörbe rántva ezzel az egész testemet. Mindkét keze a
lábaim között van, így mozog fel és le, ki és be. Akár
könyörtelen vagy szelíd, akár ad, akár elvesz, minden
érintés a teljes elkötelezettséget fejezi ki.
Az egyik kezét a derekam köré teszi és felemeli a
csípőmet, megszabadul a nadrágjától, és arrébb löki a
padlón. Megborzongok, ahogyan a farkára ültet és belém
hatol. Kemény és kitartó, vastag és agresszív, az ujjai a
csípőmre támaszkodnak, és magabiztosan irányítja a
testem mozgását.
Az erős alkarjába kapaszkodom, a fejem a vállára
hanyatlik, és a belső izmaim minden egyes lökéssel
összerándulnak. A forró acél mély csúszása tágítja a
puncimat, és teljesen kitölt. A testem minden lüktető
ütemmel együtt énekel, magamba húzom, befogadom, és
ott tartom. Idetartozik, hozzám, belém.
– Olyan kibaszott szűk vagy. – A csípője előrelendül. –
Rám csöpögsz. – Morogja, miközben az ujjai szorosabban
nyomulnak a csípőmbe. – Szeretem a forró nedvedet.
Imádom a kibaszott mocskos száját.
Szűk körökben mozog alattam, mélyen és keményen döf
belém.
– Játszd a dalt!
Most? A felvétel nélkül? Még akkor is nehéz lenne, ha
teljesen oda tudnék figyelni. De miközben dugunk?
Kizárt.
Elfordítom a fejemet, hogy rá tudjak nézni. Belemarkol
a hajamba, előrefordítja a fejemet és oldalra hajtja.
Megremegek, amikor megérzem a fogait a vállamban.
Amikor belém harap, egy sikoly hagyja el a torkomat.
Az égő érzés folyékony elektromosságként cikázik át az
izmaimon. A picsába, ez nyomot fog hagyni.
A körmeimet a kőkemény alkarjába mélyesztem.
– Állat vagy.
Felnevet, leemel a farkáról, és ráüt a fenekemre. Egy kis
sikollyal előreesek a zongorára, úgy, hogy az ujjaim
szétterülnek a billentyűkön.
Ez a férfi tudja, hogy kapja meg azt, amit akar.
Visszaránt magához, és olyan erővel hatol belém, hogy
könnyes lesz a szemem. Az érzés egyszerre gyönyörteljes,
ugyanakkor az a fajta mindent betöltő fájdalom, amely
stimulálja az elmét, felélénkíti a testet, és felrázza a lelket.
Az érzést még tovább fokozza azzal, hogy lassan kezd el
mozogni, hogy egész biztosan érezzem minden egyes
porcikáját.
– Játszd a dalt, Ivory. – Beleharap a vállamba, a keze
felemeli a mellemet.
Összpontosítva elkezdem azokat a részeket, amelyekre
emlékszem, emlékezetből idézve az akkordokat és
hagyom, hogy az ujjaim kövessék őket.
Megcsókolja a nyakamat, megízleli a bőrömet, a testünk
együtt ring, ahogy a zene lázadó táncba kezd. Lassan,
érzékenyen dug. A csípőink mozgása szinkronban van a
billentyűkön játszó ujjaimmal, miközben szeretkezésünk
hangjai szenvedélyes ritmust adnak.
Mi vagyunk az igazi szerelmes dal.
A nyelvének hegyét végigfuttatja a fülem ívén.
– Gyere.
A testem azonnal engedelmeskedik, a gyönyör
hullámaitól felnyögök, teljes egészében magamba
fogadom, az ujjaim tehetetlenül ütik a billentyűket.
– Ivory. – Felnyög, ahogyan a csípőmet a sajátján tartja,
miközben farkának forró lüktetése kitölt, megjelöl,
magáévá tesz.
Elfordítom a nyakamat, hogy lássam gyönyörének
kínjában.
A levegő kipréselődik a tüdőmből, ahogyan tágra nyílt
pupillája körül megjelenik egy gyönyörű kék tűznyelv.
Gyűlöltem a szemeit, nem hittem, hogy azokban a kristály
mélységekben lehet gyengédség vagy biztonság.
Tévedtem. Csak ezeket a szemeket akarom látni, amikor
felkelek, amikor elalszom, és minden egyes ébren töltött
másodpercben.
Gyorsan felállok, megfordulok az ölében, és
visszacsúszom a farkára. Ajkaink egymást keresik,
mindent meg akarunk osztani egymással.
Ő a minden számomra. A boldogságom zenitje. Minden
út, legyen az bármilyen veszélyes és kanyargós, ehhez a
férfihoz vezet, a tanáromhoz, lelkem zenéjéhez.
Azért akarok a Leopoldba menni, hogy a legjobbak
legjobbjaitól tanuljak, most pedig itt ülök az egyik
legzseniálisabb régi diákjuknak a farkán. Nem érdekel,
hogy a vakszerencse, vagy valamilyen mágikus végzet
hozott ide, nem fogom elpazarolni.
Hátradőlök, és a kezembe fogom tökéletesen formált
arcát.
– Taníts meg, hogyan kell játszani.
– Miss Westbrook. – Az ajkai vonallá keskenyednek. –
Éppen tanítom…
– Nem. – Megcsókolom azt a kemény száját, mert
komolyan túl szexi ahhoz, hogy ne vegyek róla tudomást.
– Tanítsd meg, ma éjjel hogyan csináltad. A klasszikus
zenei elmélet és a technikai könyvek nélkül. Le akarok
játszani… bármit, amit le akarok játszani.
Ajkai egy nagyon férfias mosolyra görbülnek, a farka
megkeményedik bennem.
– Fordulj meg. Kezeket a billentyűkre.
 És így folytatódik. A következő néhány hétben megtanít,
hogyan játsszak el bármilyen rock- vagy popdalt, amely
megfelel a hangulatomnak, miközben érint, csókol és
megdug.
Egyes dalok nehezebbek, mint mások. Mind kihívást
jelent. Nem használok kottákat, de nincs is szükségem
rájuk. Nem, ha az ujjai az enyémek alatt vannak és
irányítanak, és a hangja a fülembe mondja az
utasításokat.
A modern zene megismerése nem segít bejutnom a
Leopoldba, de, ó, istenem, olyan zeneszerzők világába
vezet be, amit nem ismerhetünk meg az osztálytermekben
és a tankönyvekből. Új szenvedélyt fedezek fel a
klasszikus remekművek és az aktuális slágerek
ötvözésével. Van valami abban az eredetiségben és a
különbözőségben, amikor a saját csavaromat beleteszem
a zenébe. Valami szikrázó, lélegző hangot szólaltat meg
bennem.
Természetesen Emeric lelkesedése a tanításomban és a
fegyelmezésemben nem meglepő. Különösen akkor kap a
lehetőségen, amikor hibázok. Istenem, ez a férfi imád
elfenekelni. De a végtelen bátorítása emlékeztet arra,
hogy miért szeretem őt olyan erősen, mélyen, őrülten.
A tizennyolcadik születésnapom április utolsó
péntekére esik. Azon a reggelen úgy ébredek, hogy
lovaglóülésben ül a csípőmön, a kezei a fejem mellé
vannak támasztva, és a kék szeme betölti a látómezőmet.
Tökéletes.
 Egészen közel hajol hozzám, az arckifejezése komoly.
– Felteszek néhány kérdést, de mielőtt válaszolnál…
Vegyél ki az egyenletből. Én odamegyek, ahová te mész.
Együtt maradunk, bármi is lesz.
Oké. Bólogatok.
Az arcomat fürkészi.
– A Leopoldba akarsz menni?
– Természetesen. – A szemöldököm ívben megemelkedik.
– Mi mást tehetnék az életemmel?
– Bármit, amit akarsz. – Megcsókol, a hangja mint
bársonyos hangjegyek. – Mit akar Ivory Westbrook?
Nos, ez könnyű.
– Zongorázni akarok, úgy, hogy ott vagy velem a
színpad közepén.
Elvigyorodik, egyértelműen tetszik neki a válasz.
– Hogyan fogsz odajutni?
Hm. Ez valami beugratós kérdés? Mindig úgy hittem,
hogy a kemény gyakorlás, a kitartás és a tekintély
segítenek elérni a céljaimat. Nem a Leopold a legjobb hely
arra, hogy ezeket megszerezzem?
Csücsörítek.
– Nem tudom.
A fejem fölé nyúl és átad valamit… egy repülőjegyet.
– Tudjuk meg.
 45.

EMERIC

Szombat reggel nem New Orleansból repülünk. Másfél

órát vezettünk Ivoryval Baton Rouge-ba, hogy ott
szálljunk repülőre. Egy olyan városba, ahol senkit sem
ismerek. De ahogyan átsétálunk a repülőtéren – nem
érünk egymáshoz –, minden ember kibaszott gyanús, aki
ránk néz. Ismernek? Közük van Le Moyne-hoz? Persze
mondhatnám, hogy iskolai ügyben utazunk, de ez nem
csökkenti a paranoiámat.
Amikor végre megérkezünk, és elhagyjuk a repülőt,
végre megnyugszom.
Ivory mellettem ül a limuzinban, a szemei ide-oda
cikáznak a látnivalók között, arca ragyog a
csodálkozástól. A széles vigyor, a csillogó szemek és az
izgatottság azóta tart, hogy múlt éjjel odaadtam neki az
első osztályra szóló jegyeket. Még soha nem hagyta el New
Orleanst, még soha nem ült repülőn, soha nem utazott
limuzinban és soha nem szállt meg hotelben.
A világ minden sarkát megmutatom neki, ha ez megőrzi
a mosolyát.
Schubert már két hónapja halott, és azóta Ivory
boldogsága nem volt teljes. Egészen mostanáig. Átkozott
legyek, ha ez nem éri meg az összes korábbi
idegeskedésemet.
Azóta, hogy elhagytuk Baton Rouge-t, most először
érintem meg, nem mint a tanára, hanem mint a férfi, aki
szereti. A limuzin diszkrét magányában az egyik
kezemmel átölelem a derekát, és magamhoz húzom. Az
ajkamat a halántékára teszem, és a combját és a csípőjét
simogatom.
Felsóhajt, és az ölelésembe olvad.
– Egy limuzin, Emeric. Ez… szükségtelen, de döbbenet. –
Előrehajol, kinéz az oldalablakon, a szája kinyílik,
ahogyan a felhőkarcolókkal teli üvegmetropoliszt nézi. –
Nem tudom elhinni, hogy New Yorkban vagyok.
Meghúzom az egyik hajtincsét.
– Most már igen?
Szexisen elmosolyodik, megfordul az ülésben, és az
egyik lábát átdobja a lábaimon, hogy a mellkasunk
összeérjen.
Keze az arcomon, a mosolyát az enyémhez érinti.
– Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.
Legszívesebben a térdemre fektetném, és jól
elfenekelném azt a tökéletes hátsóját, de csak öt percre
vagyunk az első állomásunktól. Ehelyett a ruhán
keresztül megcsípem a mellbimbóját.
Megragadja a csuklómat, és megpróbál visszavágni, de
a mozgás összeszorítja az ujjaimat, ettől pedig meghúzom
a bimbót. Megragadja a nyakkendőmet, és keményen
megfeszíti. Ez csak közelebb hozza egymáshoz az
ajkainkat. Kihasználom, és mohón megcsókolom,
miközben keményen megszorítom a mellbimbóját.
A teste ellenáll, sötét selyembe burkolt alakja megfeszül,
ahogyan erősen kifújja a levegőt.
– Soha többé nem mondom, hogy nem tudom. Csak
kérlek… a mellem!
A vér a farkamba áramlik, és ettől megkeményedik.
Elengedem.
– Jó kislány.
A mellét dörzsöli.
– Milyen gonosz vagy.
Látom, ahogyan próbálja álcázni a mosolyát.
– Szereted.
Leszáll az ölemből, de szorosan mellettem marad, és a
combjaimra támaszkodva kinéz az ablakon.
– Először a Leopoldba megyünk?
Ismerős utcák és látnivalók suhannak el a szemünk
előtt. Egy háztömbnyire vagyunk az első állomásunktól.
Azt hiszi, hogy egy elegáns vacsora kedvéért vagyunk
ilyen szépen felöltözve, és az utunk célja, hogy megismerje
a Leopold campuséletét.
 Amit nem tud, az az, hogy azért hoztam ide, hogy
ajtókat nyisson ki.
Amikor a limuzin megáll, és meglátja az épületet, eláll a
lélegzete. A könyöke alig pár centiméterre van az
arcomtól, amikor átmászik a lábaimon, hogy a fényes
bejárathoz legközelebbi ajtón szálljon ki.
A visszapillantó tükörben a tekintetem találkozik a
sofőrével.
– Néhány óráig leszünk távol.
Ahogyan a járdán mellé lépek, hideg szél csapja meg a
nyakamat. De alig érzem mosolya melegében, ahogyan a
campust nézi, ahol öt évig tanultam, és ahol
megszereztem a főiskolai és az egyetemi diplomámat.
– Szentséges szar. – Belém karol, és erősen megszorít. –
Ez tényleg megtörténik. Tényleg itt vagyok.
Bármennyire is gyűlölöm, hogy titkolóznunk kell, a
számat összepréselve figyelmeztetően rászólok.
– Miss Westbrook.
– A francba. – Gyorsan elengedi a karomat, illő
távolságra lép tőlem és az előttünk lévő épületet nézi. –
Sajnálom. – A szája széle megremeg. – Mr. Marceaux.
Nagyokos.
– Kövessen. – Bevezetem az épületbe, és átmegyünk a
hallon.
Azóta nem voltam itt, hogy négy éve lediplomáztam.
Nosztalgikus hangulatba kerülök, de nincs időm
körülnézni. Időpontra jöttünk.
Csendesen sétál mellettem, igyekszik lépést tartani a
hosszú lépteimmel, a cipőjének sarka kopog a folyosón.
– Nem vagy valami jó idegenvezető. Lassíts!
– Majd később mindent megnézünk.
Megállok a Richter Hall csukott ajtaja előtt, és Ivoryra
nézek.
Ő fürkészően néz rám, majd az ajtóra és vissza rám. A
kezeit végighúzza a ruhája elején.
– Mit csinálunk? – Összehúzza a szemeit, gyanú
árnyékolja a hangját. – Mit csináltál?
– Egy meghallgatásra jöttél.
Eltátja a száját, keresi a szavakat.
– Most? – Megfogja a karkötőjén lógó kis békafigurát, és
idegesen dörzsölgeti, a hangja éles suttogás. – Miért nem
mondtad el nekem?
– Ezért. – Megérintem a remegő kezeit, és leengedem a
karjaimat. – Az idegeskedésed elrontotta volna az út
miatti izgalmadat.
Bizonytalanul bólint, tágra nyílt szemei rémültek.
A folyosó üres, de nem kockáztatok meg egy csókot.
Ehelyett engedtem, hogy a tekintetem és a szeretetem
mélységébe nézzen.
– Ne felejtsd el, a felvételi bizottság a hangzásod alapján
ítél meg, és ezt az első harminc másodpercben megteszik.
– Ó, istenem. – Mély levegőt vesz. – Milyen darabokat
játszom?
– Azt játszd, amivel a leginkább tudsz azonosulni, amiről
úgy gondolod, hogy jól tudod játszani, ami illik a
stílusodhoz és a céljaidhoz. Hadd lássák Ivory Westbrook
gyönyörű szívét.
Rápillantok az órámra. Itt az idő. Elfordulok, és
kinyitom az ajtót.
A hatalmas tanterem azóta nem változott, mikor még én
is itt jegyzeteltem ezeken a fehér székeken. Ugyanaz a
Steinway zongora áll az ajtó közelében. Olyan, mintha
időörvénybe kerültem volna.
Ivoryval az oldalamon az első sorban ülő középkorú nő
és a két idős ember felé indulok. Még soha nem
találkoztam velük, de beszéltem a nővel, Gail Gatlinnel,
aki jön felénk, hogy üdvözöljön minket.
Szigorú, szürke szem néz rám a szemüveg mögül.
Homokszínű barna haja ki van fésülve az arcából, amely
a színe alapján valószínűleg alig lát napsütést. Alacsony
és kövérkés, a kisugárzása mégis magabiztosságról
árulkodik.
Kinyújtja a kezét, megrázza az enyémet.
– Üdvözöljük újra nálunk, Mr. Marceaux.
– Köszönöm, hogy időt szakítanak ma ránk. – Ivoryra
mutatok. – Ivory Westbrook. Én vagyok a mentora.
– Mrs. Gatlin vagyok. – Gail megrázza Ivory kinyújtott
kezét. – Biztosan nagyon tehetséges, ha Mr. Marceaux
személyesen hozta el magát ide. A dicsérete elég meggyőző
volt ahhoz, hogy szombati napra hívjunk össze egy
felvételi bizottságot.
Más szavakkal, ne vesztegesd az idejüket. De nem
hoztam volna ide, ha úgy hinném, csak vesztegetné az
idejüket.
 Gail az első sorban várakozó két férfi felé int.
– Általában nem beszélgetünk a felvételizőkkel, de
mivel ez nem egy szokásos meghallgatás, valamennyire
szabadabban vesszük. Kezdjen, amikor készen áll.
A zongora felé bólint, és helyet foglal.
Ivory leül a Steinway elé, az ujjai a békát szorongatják.
Én oldalt ülök le, ahonnan jól látom az arcát, ahogyan a
billentyűket nézi.
A lábam mozog, és kényszerítem magamat, hogy
abbahagyjam. Mit fog játszani?
A mosolya most a Queensryche Silent Lucidityjére
emlékeztet. Ívelt ajka mintha kis mosolyra húzódna,
ragyogó tudást sugallva. Készen áll követni az álmát. Azt
az álmot, ami még csak most kezdődött el.
De nem Queensryche-t fog játszani. Éveken át
tanulmányozta a Leopoldot, és tudja, hogy a bizottság
standard 19. századi koncerteket akar hallani, nem
kíséret nélküli Bach-partitúrát, vagy háromoktávos
arpeggiókat.
Csukott szemmel eljátszik bármit.
A billentyűk fölé hajolva egy lassú prélude-be kezd.
Nem ismerem fel azonnal a darabot. Nem barokk vagy
klasszikus… A lélegzetem elakad. Ez egy ír popzenekar.
Az egész testem megfeszül, a karjaimat összefonom
magam előtt. Mi a fenét csinál? A Kodaline-tól az All I
Want kétségbeesett akkordjai szomorúsággal és pozitív
energiával töltik be a teret. A dalszöveg visszhangzik a
fejemben egy üzenetet, amelyet csak úgy lehet
értelmezni: Vége, de találok valakit. Az élet megy tovább.
Ez egy szakítós dal.
A szívem megáll, tagadásba süllyed, miközben a
zongora hangjai visszhangoznak a fejemben. Miért ezt
játssza? Ez egy nekem szóló üzenet?
Nézz rám, Ivory.
A tekintete átsuhan rajtam, majd visszanéz a
billentyűzetre, ennyi idő alatt nem tudom megfejteni.
Szinte fáj, annyira szeretném, hogy még egyszer rám
nézzen, és kirántson ebből a rohadt kínlódásból.
Mondtam neki, hogy bárhová követem. Azért hoztam
ide, mert tudtam, hogy bekerül. Teljesen készen állok rá,
hogy visszaköltözzem vele New Yorkba. Akkor mi a faszt
akar nekem mondani? És miért rontja el a meghallgatást?
A felvételiztetők kényelmetlenül fészkelődnek a
helyükön. Bármelyik másodpercben leállíthatják.
Ez az egész nagyon rossz. Nem, nem rossz. Nagyon sok
szenvedély és mélység van a játékában. Az előadásmódja
tökéletes. De a dal nem mutatja meg a technikai tudását.
Egyértelműen nem felel meg a meghallgatáson.
Gail felemeli a kezét, a hangja ideges.
– Miss Westbrook.
Ivory megáll, várakozóan néz a nőre.
Egy ideges sóhajjal Gail a falakra mutat.
– Ez a Leopold, nem a School of Pop.
Ivory lassan rám néz. A pillanat törtrészéig látom a
szívét annak a nőnek, akit szeretek és ragyogóan rám
mosolyog. Nagyon rövid ideig tart csupán, mégis úgy
érzem, mintha itt lenne mellettem, és biztosítana róla,
hogy a világunkban minden rendben. Az ereimben
eszeveszett lüktetéssel pulzál a vér.
Pontosan tudja, mit akar, és nem csupán elmondja
nekem. Hanem a legfelkavaróbb módon meg is mutatja.
Álmai meghallgatásán. Egy olyan dalon keresztül, amivel
a leginkább tud azonosulni.
Igyekszem közömbösnek és nyugodtnak látszani,
miközben az ölemben összekulcsolom a kezemet. Belül
remegek a felismeréstől. Nem velem szakít. A Leopoldnak
mond búcsút. De nem értem, miért. Mi változott?
Gail hátradől a székében.
– Miért szeretne idejárni?
Ivory hátrahúzza a vállait, kiegyenesedik, és felemeli az
állát.
– Azért, hogy a legjobbak legjobbjaitól tanuljak.
– Értem. – Gail megigazítja a szemüvegét. – Mit keres egy
instruktorban?
Ivory mosolyog, a szemei felragyognak.
– Szakértelmet, természetesen. Hogy kemény kezekkel
tudjon irányítani. Hogy ne hagyományos módon
gondolkodjon, ezzel nekem is új látásmódot adjon. És
fegyelmezzen. – A pillantása rám vándorol, majd a
bírákra. – Amikor szükséges.
Gailnek válaszol, de tudom, hogy azok a szavak nekem
szólnak. Én minden tulajdonsággal rendelkezem, amit
említett. Én vagyok számára a megfelelő instruktor.
Gail szája vonallá préselődik.
 – A Leopold egy hagyományos iskola és a képzésünk
központjában a klasszikus, a barokk…
Ivory visszafordul a billentyűzethez, és belekezd
Balakirev Islamey-jének legnehezebb részébe.
Ha nem akar idejárni, akkor nem tudom, mit próbál
most bizonyítani. Ettől függetlenül a játékának
intenzitása hatalmas erővel söpör át a termen. Nincs
ritmus-, hang- vagy dinamikai hiba. Minden hangja
tökéletes.
Mindhárom bíró tátott szájjal hajol előre a székében. Ja,
eléggé le vannak nyűgözve. Kibaszottul le is lehetnek.
Fogadok, hogy még senkivel nem találkoztak, aki az
Islamey-t játszotta meghallgatáson, olyannal pedig egész
biztosan nem, aki ilyen hibátlanul eljátszotta volna.
Ivory rövid játék után félbehagyja a darabot, és a bírák
felé fordul. A büszkeség minden porcikámat átjárja.
Gail a szája elé teszi az ujjait, majd lesimítja a haját.
– Oké, Miss Westbrook. Megragadta a figyelmünket.
Ivory egy kis mosollyal feláll, lesimítja a fekete ruháját,
és feléjük lép.
– Egész életemben azt mondtam, hogy „A Leopoldba
akarok menni.” Mint a legtöbb zenész, tudják? De
alábecsültem magamat. Ezeken a falakon kívül is vannak
csodálatos zongorainstruktorok. Az elkövetkező akárhány
évben anélkül is remekül tudom tökéletesíteni a
tudásomat, hogy New Yorkba költöznék.
A szívem olyan hangosan dörömböl a mellkasomban,
hogy attól tartok, ők is hallják a terem túlsó végén.
Felállok, és Ivory mellé lépek, a kezemet csendes
támogatásként összekulcsolom a hátam mögött.
Gail felláll, és határozott elszántsággal azt mondja.
– Beszélnem kell a kollégáimmal. – Amikor mindkét férfi
bólint, megerősíti a hangját. – Nagy megtiszteltetés lenne,
hogy csatlakozna hozzánk.
Ivory bólint.
– Köszönöm, de én már döntöttem.
Gail átnyújtja a névjegykártyáját.
– Ez egy nyílt ajánlat. Ha nem találja meg az oktatót,
akit keres, idén, jövőre vagy bármikor a jövőben, akkor
nálunk van hely önnek.
Elköszönünk, és Ivory és én csendben átmegyünk a
csarnokokon, a fejem zúg a sok kérdéstől.
Az üres udvarra kiérve már nem tudom magamban
tartani őket.
– Mondd, miért csináltad? Mi a fenétől gondoltad meg
magadat?
A dereka körül összefonja a karját, és megrázkódik a
hűvös levegőtől.
– Nem akarok itt élni. Túl hideg.
Hallom a mosolyt a hangjában, leveszem a kabátomat,
és a vállára teszem. Befészkeli magát a gyapjúba, és lépést
tart velem.
– Amikor a zongora mögé ültem, elképzeltem, milyen
lenne olyan oktatótól, mentortól tanulni, aki nem te vagy.
Aztán egy olyan számot játszottam, ami nekem felel meg,
nem a követelményeknek. Olyan dalt, amely kifejezi azt a
szenvedélyt és hangot, amit soha nem éreztem a
tankönyvi darabokban. A bíráknak nem tetszett, és akkor
már tudtam. – Megáll, és rám kacsint. – Ha idejárnék,
kénytelen lennék megfelelni egy olyan ember
utasításainak, aki nem ismer engem, miközben olyan
zenét gyakorolok, amely nem érint meg.
Melegség áramlik szét a mellkasomban, de kíváncsi
vagyok, tisztában van-e a következményekkel.
– Az én oktatásommal nem kapsz diplomát. Ha még
mindig szeretnél helyet kapni abban a szimfónikus
zenekarban, akkor nem lesz meg a megfelelő papírod és
elismertséged ahhoz, hogy bekerülj.
Megrázkódik.
– Egy szimfónikus zenekar, egy színház, egy stadion… a
hol nem fontos. A fényeket akarom, a közönséget és a
zenét. Gondolom, még sok mindent meg kell fontolnom, és
ha kiderül, hogy fontos a diploma, akkor majd
megszerzem.
Felemeli a névjegykártyát, és mosolyog.
– Ezért játszottad az Islamey-t.
– Mindig jó, ha van egy tartalék tervünk. Soha nem
tudhatod. A mostani instruktoromnak lehet, megakad a
szeme egy másik diákon. – Elmosolyodik. – A középiskolai
tanárok hajlamosak gyorsan szerelembe esni.
A kezem megfeszül, legszívesebben a fenekére csapnék.
– Lenyűgözöl.
Vigyorog.
– Igyekszem.
 Ahogy átmegyünk a következő épületbe, mesélek neki.
A campus iránti érdeklődése arra irányul, hogy hol
töltöttem az időmet, nem pedig arra, hogy esetleg
megváltoztatná a véleményét. Úgy tűnik, megbékélt a
döntésével.
Mivel hétvége van, a csarnokok sötétek és üresek. Mégis
hivatalos távolságot tartunk, egymás mellett sétálunk,
ahogy megmutatom a kedvenc helyeimet, és elmesélem az
emlékeimet azokkal az emberekkel, akikkel együtt
lógtam.
– Nem értem. – Követ a folyosón. – Nyolc hónapja
ismerlek, és csak egyszer hallottam, hogy a zongorán régi
rockot játszol.
– Régi rockot?
– Guns N’ Roses, Megadeth, AC/DC… úgy értem, hogyan
tudtad a klasszikus képzést elvégezni, ha nem szereted?
– Éppen most akartam megmutatni neked.
Az üres csarnok végén lenyomom az utolsó ajtó
kilincsét. Kinyílik, előre engedem Ivoryt, és bezárom
magunk mögött az ajtót.
A kezem önkéntelenül nyúl a villanykapcsoló felé, és a
fejünk fölötti fénycső életre kel.
A spártai, hangszigetelt gyakorlóterem elég nagy ahhoz,
hogy elférjen benne egy pianínó és két ember. Körbenéz,
és zavart pillantást vet rám.
A pianínónak támaszkodom.
– Mindennapot itt töltöttem, gyakoroltam az általam
élvezett dalokat, a mentoraim merev irányítása nélkül.
Ott ültem, fejem a fülhallgatóval és a lejátszási listám
folyamatos ismétlésre volt állítva. Itt szerettem bele a
zongorán lejátszott metálszámokba.
A kezét végigfuttatja a fedett billentyűzeten, és felém
fordul.
– Mindennap? Ezen a zongorán?
– Igen.
Leveszi a kabátot, és leül a padra.
– Egyedül?
– Természetesen.
Kartávolságnyira megáll.
– Hoztál valaha ide lányt?
– Csak egyet. – A farkam megkeményedik. – A bugyid ki
van téve annak a veszélynek, hogy letépem rólad.
– Nincs rajtam bugyi.
Bassza meg, kemény vagyok. Hogy nem vettem észre a
csupasz pináját, amikor a limuzinban lovagló ülésben ült
rajtam?
Az ajtóra nézek, és emlékszem, hogy bezártam. Az ajka
gonosz mosolyra görbül.
– Kiverted itt magadnak?
Annyira nevetek, hogy köhögnöm kell. Elém lép, és
megragadja a nyakkendőmet.
– Kiverted.
Egyértelműen.
A zongorára pillant, és mosolyogva beharapja az alsó
ajkát.
– Fogadok, hogy ráverted a billentyűkre. Kíváncsi
vagyok, vajon van-e még…
– Látni akarod a spermámat? – Megragadom a
csuklóját, és a tenyerét az erekciómra teszem, ami
kétségbeesve vágyik a megkönnyebbülésre. –
Megnézheted, hogy csepeg a pinádból.
A másik kezem belemarkol az egyik vastag hajtincsébe,
ahogyan a száját az enyémhez húzom.
A csók nem gyengéd, hanem rögtön kemény, agresszív.
Az ujjai a nadrágomon át összeszorítanak, mozgásba
hozzák a csípőmet, és a kezéhez dörzsölődöm, miközben a
nyelvem ki és be csúszkál a szájába. Keményen
megharapom az alsó ajkát és a kibaszott kurva életbe, a
körmei a golyóimba mélyednek.
A leszigetelt falhoz fordítom, a mellkasunk összeér, és a
karjait a feje felett összefogom. Rám néz, az ajkai érzékiek
és vágytól duzzadtak. Ez az a pokolian szexi pillantás,
amivel azután néz rám, hogy megcsókoltam. Olyan
csókkal, amely egész testét vággyal tölti el.
A farkamat a puncijához nyomom, a nyelvemmel
végigsimítom a nyakát.
– Emlékszel, amikor először álltunk ebben a pozícióban?
Kinyújtja a nyakát, hogy elérje a számat.
– Az iskola első napján. Nem egészen ugyanebben a
pozícióban.
– Ugyanígy akartalak tartani, és megharapni azt az
intelligens szádat. – A fogaimat könyörtelenül
belemélyesztem az alsó ajkába, és elengedem.
A lélegzése felgyorsul.
 – Szarrá ijesztettél aznap.
– És most?
– Másképp ijesztesz meg.
Megcsókolja a szívem feletti részt, és ettől felgyorsul a
pulzusom.
– A legjobb módon.
– A tenyereidet tedd a falhoz.
Ahogy követi az utasításomat, nekitámaszkodom,
miközben próbálom meglazítani az övemet. Krisztusom,
mennyire kívánom! Remegek a vágytól, hogy
megmártózhassak benne, keményen, gyorsan és
mentegetőzés nélkül. Nem is érdekel, hol vagyunk.
Levetem a nadrágomat és az alsónadrágomat, az egyik
kezemmel a farkamat simogatom, a másik kezemmel
felrántom a ruháját.
Az ujjaim megtalálják csupasz, puha és nedves melegét.
Hál’ istennek, mert már készen állok és… Ahhh! Bassza
meg, mindig elakad a levegőm, amikor először
beléhatolok. Olyan feszes, olyan nedves és meleg.
Szabadjára engedem magamat, ahogyan újra és újra
beléhatolok, és elveszem a teste meleg ölelésében.
A kezei a falon, a teste remeg az enyém alatt.
Felemelem, a lábait a derekam köré teszem és mélyen,
gonoszul döfök belé a csípőmmel.
– Kibaszottul szeretem a puncidat.
Egy nyögéssel megfeszíti a hátát, a bokái összekulcsolva
a fenekemnél, sötétbarna szemei tágra nyitottak és
engem néznek.
 A testem megfeszül a kétségbeeséstől, hogy
elélvezhessek. Túlságosan jó érzés benne lenni,
túlságosan is tökéletes, ahogyan a teste körülfonja a
farkamat. Fel akarok robbanni.
Megragadom a tarkóját, és a száját az enyémre
nyomom. Nem csókolózunk. Ahhoz túl vad és őrült vagyok.
Az ajkainkat szorosan összeszorítom, élvezem a lélegzetét,
miközben nyögök, és egészen a csúcspontig döfködöm.
Egyre hangosabban nyög, a keze fel-le csúszik a falon.
Abban a pillanatban, hogy összeszorul körülöttem, és a
teste megremeg a gyönyörben, olyan keményen
telelövellem, hogy elszédülök.
– Bassza meg!
A homlokomat az övéhez támasztom, és a falhoz
szorítom, lustán csókolom, és a gyönyör hullámaiban
tartom.
A kezeit összefonja a nyakam körül, az ajkai
szétnyílnak és megcsókolják az enyémet.
– Te vagy minden, amit akarok.
A nyelvemmel végigsimítom az övét.
– Te vagy minden, amire szükségem van.
– Mmm. Ezt szeretem.
Kihúzom magamat a teste melegéből, tudván, hogy a
nap végén úgyis visszatérek.
– Csak huszonnégy óránk van. Ideje megnézni a várost.
A limuzinból gyorsan megmutatok neki mindent a
Central Parktól a Szabadság-szoborig. Sétálunk a Times
Square zsúfolt utcáin. Egy remek étteremben
vacsorázunk, amelybe két hónappal korábban kellett
helyet foglalnom. Nem igazán az én stílusom, de azt
akartam, hogy ezt is megtapasztalja.
Késő éjjel meztelenül fekszünk a Four Seasons Hotel
elnöki lakosztályában. Olyan hosszú ideig vagyok benne,
hogy a farkam elzsibbad. De körülbelül húsz perc múlva
újra készen állok.
A félig leeresztett szemhéja mögül figyel, karjai a feje
fölött, a csuklói az övemmel összekötve. Nem mozdul, és
nem kéri, hogy oldozzam el. Nem tudom, van-e energiája
beszélni.
A kezemet végigfuttatom testének ívén, megcsókolom a
csípőjét, épp annyira, hogy megremegjen.
– Hogyan kerültél bele… – A csuklóját megcsavarja az
övben. – Ebbe?
Visszakúszok a testén, kioldozom az övet, és
megmasszírozom a karjait.
– Amikor tizenöt éves voltam, találtam néhány könyvet
az apám irodájában.
A szeme tágra nyílt, éber lett.
– Mocskos szexkönyveket?
Az ujjaimat körbefuttatom az egyik melle körül, a
kezembe veszem, és körbenyalom a mellbimbóját.
– BDSM könyveket. Egy csomót. Úr meg szolga dolgokról.
Rögtön… olyan kemény voltam, mint egy kibaszott szikla.
Ez érdekes volt. A következő néhány évben kutattam a
témát. A megszállottja lettem. De nem voltam elég merész,
hogy kipróbáljam, egészen addig, amíg nem mentem
egyetemre.
A torkán egy ér lüktet.
– Egy New York-i lánnyal?
– Nem olyannal, aki fontos lenne. – Nem is emlékszem a
nevére.
Ellazul a puha takarókon, az ujjai szórakozottan
játszanak a hajamon, miközben nyalogatom, csókolgatom
és simogatom a melleit. Annyira átkozottul gyönyörű,
hogy nem tudom távol tartani tőle a kezemet.
Az ujjai még mindig a hajamban vannak.
– Milyen kockázatot vállaltál ma? Ha elfogadtam volna
a Leopold ajánlatát, mi lett volna a munkáddal és a
dékánnal?
– Semmiféle kockázatot. Azt akarom, hogy a diploma
megszerzésére összpontosíts. – Keményen ránézek. – Bízz
bennem.
– Oké.
Az, hogy idehoztam, nem kockáztatta az oktatását.
Tudtam, hogy a bírák elfogadják. Ha Beverly Rivard a
hátam mögött ügyeskedik, akkor nem akadályozza meg,
hogy Ivory a Le Moyne-ban végezzen, vagy elérje azt a
jövőt, amit szeretne.
Csak három hét van hátra az iskolából, és Beverly azt
hiszi, Prescott beiratkozását már átnyomtam a felvételi
folyamaton. De nem, és nem is fogom. Bekerül a
konzervatóriumba. De nem a Leopoldba. Mire Beverly
megtudja ezt, Ivory végez, és én beadom a
felmondásomat.
 Az elmúlt hónapokban sokat gondolkoztam. Ivory
tanulni akar, és én tanítani akarok. Ezeket
megkaphatjuk egymástól. Aztán?
Határozott képe van a végcéljáról. A fények, a közönség,
a zene. Az én céljaim sem mások.
Pontosan tudom, hogyan fogom összhangba hozni az
álmainkat.
 46.

EMERIC

A New York-i utat követő reggel Beverly Rivard

irodájában ülök, és egymást nézzük az asztal két végéről.
Fogalmam sincs, miért vagyok itt, de a második szünet
után behívatott magához. A Leopoldról van szó? Andrea
Augustinról? Prescottról? Minden lehetőség egy bosszúálló
betolakodó, ami megpróbál áthatolni a védelmemen, hogy
ellopja az Ivoryval való közös jövőnket.
A nyolc hónap, amióta Ivoryt ismerem, egy átkozott
háború, az egész világ ellene és ellenem van. De Shane
biztos helyen van – Tennesseeben dolgozik egy építkezési
vállalatnál. Lorenzo még mindig eltűnt személy – a
magánnyomozó zavartan közölte, hogy kihűlt a nyom.
Vártam, hogy az utolsó dolog is megoldódjon.
Beverly hosszúra nyújtja a csendet, szúrós szemmel néz
rám, valószínűleg azért, hogy kellemetlen helyzetbe
hozzon.
Belül egy hatalmas adrenalincsata zajlik, de a
testtartásom laza, és unott kifejezést erőltetek az
arcomra.
Meghúzogatja a blézere hosszú ujjait, és megütögeti a
tarkójára fésült őszesszőke kontyot. Amikor befejezi a
tollászkodást, rám néz, és szipog egyet.
– Van néhány nem túl jó hírem.
Bármi is az, egyenesen önelégültnek tűnik. Ez nem
jelent jót rám nézve.
Hangsúlyozott lazasággal hátradőlök a székben.
Kinyitja az íróasztalán heverő tabletet, és a szemembe
néz.
– Az egyik diákját ma délelőtt kirúgtuk.
Több tucat hallgatóm van, de mélyen tudom, kibaszottul
tudom, kiről beszél, és ez gyomron talál. A második ütés
akkor jön, amikor megfordítja a tabletet, és átcsúsztatja
az asztalon.
Egy hangtalan videó megy a képernyőn. A szélei
szemcsések és sötétek, de a Le Moyne színház színpada
ragyog a fényszórók mögött. Középen Ivory ül a
zongoránál egy sárga és fehér százszorszépekkel díszített
ruhában.
Rémülten nézem, amikor lemegy a színpadról, a
képernyő szélére sétál, és letérdel egy pár láb között. A
sötétség mindent eltakar. Az arc, a ruhák, a cipők, semmi
sem azonosítja az első sor árnyékában ülő embert.
 De emlékszem a csábító pillantására még mielőtt a
videó megmutatná. Emlékszem a szavakra még azelőtt,
hogy az ajkai hangtalanul formálnák a képernyőn.
Térden csúszom előtted. A lábadhoz vetem magam.
Bármit is akarsz, én is azt akarom. Csak… add nekem ezt.
A belsőm izzó parázzsá válik, a gőz sziszeg az ereimben.
Ha Beverly tekintete nem égetne, ha a videó
következményei nem töltenének el lángoló dühvel, akkor
a hátralévő részeket kemény farokkal és éhes mosollyal
nézném. Ehelyett arra kényszerítem magamat, hogy úgy
nézzem, mint a férfit, akit Beverly felvett tanítani. Egy
elkényeztetett, érzéketlen tanárt, aki csak a saját
dolgaival foglalkozik.
Lelassítom a légzésemet, semleges arckifejezést
erőltetek magamra, a könyökömet a szék karfáján
tartom, az államat a lazán ökölbe szorított kezemen
pihentetem. Legszívesebben megállítanám a videót, de
tudnom kell, hogy a kamera szöge azt is felvette-e, hogy
felizgulok.
A felvétel egy beazonosíthatatlan kezet mutat Ivory
hajában, és a fejét, amint fel és le mozog valakinek az
ölében. Azzal ér véget, hogy egy homályos sziluettet követ
a sötétben.
Ebben a videóban semmi nem tereli rám a gyanút. De
ebben nehéz megkönnyebbülést találni, amikor Ivoryt
három héttel a kibaszott érettségi előtt kirúgták az
iskolából.
Beverly az arcomat fürkészi, és a szája vonallá
préselődik. A reakciómat figyeli. Minden önuralmamra
szükség van, hogy ne árasszam el a fejemben kavargó
gondolatok sorozattüzével.
Nem én vagyok Ivory egyetlen tanára, de fogadok, hogy
én vagyok az egyetlen, akit Beverly behívatott, hogy nézze
meg a videót. Mit tud? A felvétel öt hónapos. Meddig ült
rajta? Miért éppen most használja?
Ezek közül néhányra választ kaphatok, ha megtudom,
hogyan és miért voltak a színházban élő kamerák.
Elfordítom a fejemet.
– A törvényi előírásoknak megfelelően aláírt szülői
beleegyezés szükséges ahhoz, hogy fénykép- vagy
videófelvétel készüljön a diákról, különösen akkor, ha az
sértheti a személyiségi jogaikat. Mit gondolt? Tudja, hogy
ezek a törvények kifejezetten attól védik a hallgatókat,
hogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek a nyilvánosság
előtt.
Visszanéz az előttem lévő tabletre.
– Nem az iskola helyezte el a kamerát. Valaki a saját
eszközével vette fel.
Helyben vagyunk. Az a valaki vagy Andrea Augustin
vagy Prescott. Mindketten tudták, hogy Ivory óráit
áttettem a színházba, és mindkettőnek megvan a maga
oka, hogy keresztbetegyenek nekem. De ha felnyomtak,
akkor tudniuk kell, hogy én vagyok a felvételen.
A pulzusom vadul vágtat, ahogy próbálok
érzelemmentesen megszólalni.
– Megkérdezte Miss Westbrookot is, mielőtt hazaküldte?
 – Igen, persze. Nem volt hajlandó együttműködni.
– Magyarázza meg.
– Nem szólt semmit, miután megmutattam neki a videót.
– Megvonja a vállát. – Ez már az ő baja.
Krisztusom, Ivory most egész biztosan kibaszottul ideges
lehet. Miért nem hívott?
Egyre idegesebb vagyok, de megőrzöm a hidegvéremet.
– Nem fedte fel a videón szereplő fiú
személyazonosságát?
Beverly meghökken.
– Nem válaszolt egyetlen kérdésemre sem.
Egy diák-tanár viszonyban a diák áldozat, ezért nem
követ el bűncselekményt és az iskola nem büntetheti meg.
Ivorynak csak meg kellett volna mondania a nevemet, és
felmentették volna.
Ehelyett hagyta, hogy Beverly azt higgye, egy másik
diákkal folytatott szexuális aktust, miközben tudta, hogy
ezért kirúghatják. Négy év a Le Moyne-ban, és feladta az
érettségijét. Egy Le Moyne-i érettségit. Azt, amiért az apja
mindent feláldozott, hogy megkapja.
És lemondott róla.
Hogy engem megvédjen.
Ezt most azonnal helyrehozom.
– Én vagyok.
Megérintem a képernyőt.
Beverly pislog.
– Mr. Marceaux.
– Biztosan rájött a farok méretéből. – Vigyorgok. – Elő
tudom venni, ha bizonyítékra van szüksége.
Úgy néz ki, mintha mindjárt hányna, az undor alatt
azonban nyoma sincs sokknak.
– Nem tudom, hogy mire készül, de egy percig nem
hiszek abban, hogy tönkretenné a karrierjét, és börtönbe
menne ezért a… ezért a… – A gyilkos arckifejezésemre
néz. – Lányért.
Az a bizonyíték, hogy milyen messzire mennék Ivoryért,
ott rohad egy louisianai mocsár mélyén.
Kiveszem a telefont a zsebemből, és felhívom.
Beverly az egyik karjával átnyúl az íróasztalon.
– Mit csinál?
– Emeric. – Ivory könnyáztatta hangja mellbevág. –
Merre vagy?
– A parkolóban ülök. – A hangja egy oktávot
megemelkedik. – Ó, istenem, Emeric. Akartalak hívni, de
attól féltem, hogy az igazgató irodájában vagy és…
– Éppen ott vagyok. – Mosolygok, amikor meglátom,
hogy Beverly milyen erővel szorítja össze a száját. – Gyere
vissza.
– De én…
– Nem vagy kirúgva. Gyere közvetlenül az irodájába. –
Leteszem a telefont.
Beverly előrelendül, a kezét az asztalra szorítja,
keményen néz rám.
– Értesítem a hatóságokat.
De még nem hívta őket.
Mert még mindig szüksége van arra, hogy megírjam az
ajánlást Prescottnak. És mert a diák és tanár közötti
illetlen kapcsolat rossz reklám lenne a Le Moyne számára.
– Térjünk a lényegre, Beverly. – A térdemre teszem a
telefont, és az ujjaimmal dobolok rajta. – Nyilvánvaló,
hogy azért szedte elő ezt a videót az arzenáljából, hogy
megszabaduljon Ivorytól. Mondja meg, hogy az összes nap
közül miért pont a mait választotta?
Megmerevedik, és mély lélegzetet vesz.
– Tegnap este kaptam egy felkavaró telefonhívást. –
Dühös pír lepi el a nyakát. – Elvitte a Leopoldba. Egy
meghallgatásra.
A feltevéseim helyesek voltak azzal kapcsolatban, hogy
két kapura játszik.
– Ki hívta fel?
– Valaki, aki hozzáfér a felvételi lapokhoz. A Leopold
tele van a Le Moyne-i fiatal virtuózokkal. De senki nem
említette Prescott nevét.
Itt nagy kockázatot vállalok.
– Prescott készítette a felvételt, és hónapokkal ezelőtt
adta magának. Nem akarta használni, mert nem akart
botrányt. Most viszont pánikba esett, mert rádöbbent,
hogy nem szándékozom az értéktelen fiát átnyomni a
meghallgatásokon.
Egy, nem elég jó a Leopoldba. Kettő, erre én magam
hívtam fel a figyelmet Ivory meghallgatását követően. A
Leopold megkérdezhette volna, miért nem vittem
Prescottot is magammal a meghallgatásra. Valaki
mélyebbre ásna, és az elvezetne az indítékaimig.
 Beverly behívatott, hogy ő maga tudja elmondani,
milyen szerencsétlenül járt Ivory, és így eltitkolhatta volna,
hogy ebben vastagon benne van az ő keze is. Arra
számított, hogy hagyom elbukni Ivoryt, és inkább
átnyomom Prescottot, hogy megtartsam a munkámat.
Most, hogy gyengül a helyzete, azzal fenyeget, hogy
felhívja a hatóságokat. De a videó nem terhelő rám nézve.
Nincs semmije.
Közelebb húzom a táblagépet, és elindítom a böngészőt.
– Ivory a Le Moyne-ban fog leérettségizni és maga a
legnagyobb tisztelettel bánik vele.
– Nem! – Beverly úgy néz rám, hogy a szemgolyója majd
felrobban. – Azt akarom, hogy menjen el az iskolámból.
A felhőben bejelentkezem abba a fiókba, amelyet arra
az esetre hoztam létre, ha Beverly úgy dönt, hogy egy
rohadt kurva lesz.
Kirúgni Ivoryt? Egyértelműen rohadt kurva.
Felmutatom az első videót, és megfordítom a tabletet,
szinte élvezem, hogy ezzel szimbolikusan is megfordulnak
az erőviszonyok.
Beverly kikapja a kezemből. Ahogy a képernyőre
bámul, az ujjai összezáródnak a műanyag burkolat körül.
Halkan kopognak az ajtón. Hagyom, hogy Beverly nézze
a férjét, miközben az Deb seggét dugja, és kinyitom az
ajtót. Sírástól duzzadt, kivörösödött, hatalmas barna
szemek pillantanak rám.
Ivory csendben belép. Becsukom az ajtót, megfogom a
kezét, és az egyik székhez vezetem Beverly asztala előtt.
 Egymás mellett ülünk, kéz a kézben. Ránéz a kezünkre,
majd Beverly arcára és rám, a szemöldöke a kimondatlan
kérdéstől megemelkedik.
Szeretném megcsókolni, de az talán csak rontana a
helyzeten.
– Beverly épp azt mondta, hogy visszatérhetsz az
osztályba.
Beverly felnéz a képernyőről, az arca falfehér. Nem sír,
nem dühöng és nem fagy le. Gyanítom, hogy már tudta,
hogy a férje megcsalta. De mivel erős igénye van arra,
hogy megőrizze a magáról kialakított képet, amely
körülötte mindenkit lenyűgöz, nem akarja, hogy bárki
megtudja, hogy a házassága csak egy meleg szarkupac.
Úgy gondolom, fejben máris összefosta magát arra a
gondolatra, hogy ezek a videók nyilvánosságra kerülnek.
A karrierje dékánként? El van baszva. A férje arca az
autóreklámokon? Örökre a Deb seggébe beleélvezett
pénzzel azonosítanák. Prescott kapcsolata más
kollégiumokkal? Olyan értéktelen, mint a zenei
képességei.
Vereséget szenvedett arccal kikapcsolja a tabletet, és
leteszi.
– Mit akar?
Megszorítom Ivory kezét.
– Már elmondtam.
Beverly megfeszíti az állát. – Nem engedhetem meg… –
Int a kezével. – Hogy ez tovább folytatódjon az
iskolámban. Vessen véget a Miss Westbrookkal folytatott
dolgoknak.
Na persze. De hajlandó vagyok kompromisszumra.
– Ivory marad. Én azonnal beadom a felmondásomat.
Ivory összerándul mellettem.
– Emeric, ne…
Megszorítom a csuklóját, hogy ezzel emlékeztessem,
bízzon bennem. Vigyázok rá.
Állhatatos tekintetemtől Beverly szeme összeszűkül.
– Mondja meg Ivorynak, hogy visszatérhet az osztályba.
Beverly rám néz az íróasztal mögül, a szeme mély
gyűlöletről tanúskodik.
– Miss Westbrook, térjen vissza az osztályba.
 47.

IVORY

Most is ugyanúgy kelek fel, mint minden reggel.

Álomittasan, boldogan és kiéhezetten. De a mai nap más.
Ma egy álomittas, boldog és kiéhezett, a Le Moyne
Akadémián érettségizett diák vagyok.
A tegnapi ünnepséget a campus színházában tartották.
Ugyanabban a színházban, amely majdnem az
érettségimbe került. Stogie és Emeric szülei is ott voltak. A
dékán azt kérte, hogy Emeric ne legyen ott, bár biztos
vagyok benne, hogy a tömegben láttam a kalapját.
Amikor megkérdeztem, hogy tényleg ő volt-e, meleg,
bolondos kábulatba csókolt. Most is szeretnék egy ilyen
csókot.
Magam mögé nyúlok, arra számítva, hogy meleg bőrét
fogom megérinteni. De csak a hideg, üres takarók vannak
ott.
Kifújom a levegőt, felülök, és az órára pillantok. 7:13.
A fenébe. Azt mondta, hogy befejezi a reggeli edzéseket.
Utálok egyedül ébredni.
Kimászom az ágyból, felveszek egy köntöst a meztelen
testemre, és elindulok, hogy megkeressem.
Tíz perccel később még mindig sehol, és megnézem a
garázst. A GTO nincs a helyén. Talán reggelit vesz?
Ahogy a konyha felé megyek, a szemem sarkából látom,
hogy valami mozog.
– Mi a fene…
Egy apró fekete csík suhan el a padlón, és eltűnik a
konyhasziget mögött. Patkány van a házban? Óvatosan,
lábujjhegyen megkerülöm a sarkot, és eláll a lélegzetem.
– Ó, istenem… Mi? – Reszkető ujjakkal takarom el a
mosolyomat.
Egy pillantás ezekre a fényes, sárga szemekre, és a
látásom a könnyektől elhomályosul.
Egy kiscica. Hazahozott egy cicát. A torkom összeszorul.
Tetőtől talpig fekete az egész macska, a füleitől egészen
a farka végéig. Összeszorítom a számat, ahogyan a sírás
kitörni készül.
A következő szívverésnél már kibaszottul sírok.
Egyszerre folyik az orrom, és hangosan csuklom, minden
ok nélkül. Ugyanez történt, amikor az apám Schubertet
adta nekem.
A kézfejemmel törölgetem az arcomat, és lassan
leguggolok, óvatosan, hogy ne ijesszem meg. Fiú? Lány?
Ismerve Emericet, nem szeretne egy másik férfit a
házban.
Izgatottság suhan át rajtam, amikor megnézem a fekete
nyakörvről lógó két medált.
Előrenyújtom a kezemet, hogy megismerkedjünk.
Megszagolgatja az ujjaimat, megnyalogatja őket, és az övé
vagyok. Elolvadok.
Felveszem, a nyakamhoz dörgölöm, és beleolvadok a
dorombolásába. Mennyire hiányzott ez!
Remegő ujjakkal megvizsgálom az ezüstmedálokat. Az
első egy kerek biléta egy gravírozott névvel. Kodaline.
Az ír popzenekar, akiknek a számát a
meghallgatásomon játszottam.
Vigyorogva megrázom a fejemet. Istenem, szeretem ezt
a férfit.
A második egy szív alakú medál, egy violinkulccsal az
elején. Kinyitom a medált, és egy apró, összehajtogatott
papír esik a tenyerembe.
Leülök a legközelebbi székre, Kodaline-t az ölembe
teszem, és kibontom az aprócska papírt.
Egy cím a francia negyedben. Az utcanév alatt az ő szexi
írásával: Ne várakoztass.
Most mit csinált?
Mosolygok, miközben zuhanyozom, megfésülöm a
hajamat, és egy laza fekete ruhát veszek fel, amin szürke
rózsák vannak. A vállnélküli ruha érzékien körbeöleli a
dekoltázsomat. A derekamon egy kacér öv van, a szoknya
a térdem körül lebeg. Kényelmes vörös pin-up cipőt veszek
fel – már amennyire egy magas sarkú kényelmes lehet.
Egy lapos sarkú cipő praktikusabb lenne, de jól akarok
kinézni, bármit is tervez.
A mosolyom egyre szélesebb és szélesebb lesz az
odavezető úton, és az arcom már szinte fáj, mert nem
tudom abbahagyni. A mosolygás legalább annyira részem,
mint a ruhák, amelyeket kiválaszt, és a fájdalom, ami
gyönyörrel tölt el, és a zene, amit a szívemben szólaltat
meg.
A telefonom térképét követve eljutok a francia negyed
egyik kedvelt reggelizőhelyéhez. A meleg szellő
megcsókolja az arcomat, miközben gyorsan áthaladok a
zászlós átjárón, New Orleans történelmének és
építészetének hangulatával körülvéve.
A napfény megcsillan a tornyokon, az ormokon és a
manzárdablakokon. A gázlámpákról harmat csepeg.
Izgatott turisták gyülekeznek a Jackson Square-en lévő
virágzó fák alatt álló bódék körül. Ez egy gyönyörű déli
reggel. Hogy tudnék valaha is elköltözni innen?
Belépek az étterembe, és azonnal meglátom a sarokban,
az egyik bokszban, amint a kávéját kortyolgatja. Kék
szemei rám szegeződnek, és ma reggel már másodjára
elolvadok.
Le nem veszi rólam a szemét, miközben átmegyek a
zsúfolt étkezőn, tekintetét fel-le járatja rajtam, és
bennem.
Amikor odaérek az asztalhoz, feláll és összekulcsolja az
ujjainkat.
 – Elbűvölően nézel ki.
Fekete haja rendezetlenül hullik le két oldalt, a
leborotvált részeken, kétségtelenül sokszor túrt már bele
attól a pillanattól kezdve, hogy felébredt. A kobaltkék
inge, ami illik a szeméhez, nincs begombolva a fehér póló
fölött. A farmerja lazán illeszkedik a csípőjére, olyan
tökéletesen, mintha a hosszú lábakra és a közöttük lévő
lenyűgöző domborulatra varrták volna.
Úgy néz ki, mint aki egy laza napot akar eltölteni a
mólón. Talán ez a terv?
– Te is átkozottul jól nézel ki. – Rámosolygok. Nem vele
szembe ülök le, hanem mellé, a karjaimat a széles vállai
köré fonom, és a számat az övéhez szorítom.
– Köszönöm Kodaline-t.
– Gyorsan összebarátkoztatok, ha jól értem?
– Első látásra szerelem volt.
A reggeli alatt könnyedén, gondtalanul csevegünk. Nem
mondta meg, hogyan töltötte az utolsó három hetet, amíg
én iskolában voltam, de az egész viselkedése koncentrált
és célzott volt. Amikor kíváncsiskodom, mindig ugyanaz a
válasz. Bízz bennem.
Most is ugyanezt a pillantást kapom, a várj-majd-
meglátod csillog a szemében. Nem érdekel, mit titkol
előlem. Elégedett vagyok, egyszerűen élvezem a
társaságát, hogy mint a barátnője foghatom a kezét, és
nyilvánosan megcsókolhatom. Nincs többé rejtőzködés
vagy félelem. Végre szabadok vagyunk.
Reggeli után a francia negyed keskeny utcáin
haladunk át, ujjaink összefonódnak, mélyen egymás
szemébe nézünk és mosolygunk.
Alul boltok, felül házak, az épületek sorai kovácsoltvas
kapukkal, ión oszlopokkal vannak szegélyezve.
Megáll az egyik ilyen előtt, a zsebéből kihúz egy
kulcscsomót, és felemeli a fejét. Követem a tekintetét, és
elakad a lélegzetem.
Hatalmas, kerek jelzés lóg fémláncokon a torony fölött.
A szám kiszárad, ahogy a fekete kovácsoltvas tekercsben
meglátom az üzlet nevét.
EMERIC ÉS IVORY
PÁROS PIANO BÁR
A lélegzetem visszatér, de újra elakad, amikor Emeric a
magasba emel. A mellkasához szorít, kinyitja az üvegajtót,
és átvisz a küszöbön.
– Szentséges szar. – A szívem majd kiesik a helyéről. A
karom remeg. Egész testem egy álomban lebeg. – Hogy
tudtad? Mikor csináltad? Ez a miénk? Nem tudom…
– Nyugalom. – Letesz a remegő lábaimra, és bezárja
mögöttünk az ajtót. – Lélegezz mélyen.
A mellkasom majd kiszakad, ahogyan körbenézek a
mély mahagóni falakon, a gótikus tükrökön, a fekete és
elefántcsont mozaik padlóburkolaton. Klasszikus és
kifinomult, trendi és koktél lounge-os. A francia negyed
szívében csak egyedül az ingatlan értéke több milliójába
kerülhetett. A döbbenettől meg sem tudok szólalni.
Két nagy zongora van a terem közepén egymásnak
háttal. A billentyűzetek elég közel vannak ahhoz, hogy
egy hosszú pad legyen kettőjük között. Ezek lesznek a mi
zongoráink? Ahol együtt játszunk? A fények, a közönség, a
zene?
– Ó, istenem, Emeric. Csípj meg.
A mellbimbómat csípi meg, elég erősen ahhoz, hogy
felkiáltsak. A díszes bárhoz vezet, és a szélére
támaszkodik.
– Amikor néhány hónappal ezelőtt megvettem,
próbáltam találni a kiskaput, de emiatt – a fali polcokon
sorakozó alkoholra mutat – a te neved nem lesz az üzleti
papírokon, amíg nem vagy huszonegy. – Felemeli a
kezemet, és megcsókolja az ujjaimat. – Addigra Mrs. Ivory
Marceaux leszel.
A szívem dübörgő dallamot énekel.
– Biztos vagy benne?
– Az édes seggedre is fogadhatsz. – A tenyerével a
fenekemre csap, a hang visszhangzik a teremben. – Menj,
fedezd fel!
Olyan sok mindent kell megemésztenem, remegek
ezeknek a jelentőségétől. Egy piano bár. Ugyanúgy, mint
apámnak.
Borzongó, örömteli könnyek gördülnek le az arcomon,
miközben a magas asztalok, a puha vörös bársonyszékek
és a fekete bőrkárpitok között sétálok. A gyertyafényes
csillárok meleg fényben világítják meg a helyet. És a
zongorák!
Megállok az egyik Steinway mellett, és az ujjam azonnal
megtalálja az ismerős karcolást a fedélen. Könnyes
szemmel Emericre nézek a terem túloldalán.
A bárpultra támaszkodva rágózik, a bokái keresztbe
vetve.
– Megvettem, amikor találkoztam Stogie-val. A tiéd.
A zongorára pillantok, és nagyot nyelek a boldogságtól.
– Elcsúfítasz, ha mindig sírok miattad.
– Életed végéig mindennap veszek neked egy zongorát,
hogy lássam a gyönyörű könnyeidet.
Elindul felém, a kezei a háta mögött összekulcsolva.
A tekintete a vágyam odaadása, az én központom, a
hangjegyem, ami elindítja bennem a tökéletes rezgést és
egyensúlyba hoz.
Mögém lép, a karját a derekam köré fonja, magához
szorít, érzem, ahogyan a farka megkeményedik.
– Stogie eladta a boltját.
Megdöbbenten rápillantok.
A száját a fülemre tapasztja.
– Az istencsapása nem hajlandó nyugdíjba vonulni, de
kitaláltunk valamit. Segít nekem a leltárban és a
munkaerő-felvételben, és elszállásolom az egyik ilyen
kreol lakóházban egytömbnyire innen.
Az érzelmek elárasztanak, és megpróbálom kitisztítani
az agyamat, hogy felfogjam, mi mindent tett, és milyen
jövőt kínál nekem.
– Mi van a tanítással? Ez a bár hogyan adja meg neked?
– Itt vagy te. Majd amikor már túlnősz rajtam…
– Soha nem fogok túlnőni rajtad.
– … van egy második emelet, külön bejárattal.
Megnyitom a Vén Trotty Rock Iskolát, és metált tanítok a
zongorán.
Hű! Mindenre gondolt, és csak egyvalamit tudok
mondani.
Köszönöm. Még milliószor elmondhatnám neki, de nem
kell. Látja azt a sós patakot, ami végigfolyik az arcomon.
Érzi, hogy a testem remeg az ölelésében. Hallja a
kapkodó lélegzetemet.
Nincs szükség szavakra, mert van valamink, ami jobb a
szavaknál. A saját hangjegyeink. Csak mi és a dalunk, a
köztünk lüktető dallam, ami táplál, összetart, és eggyé fűz
minket.
Megfordít, és szorosan megölel. A karjaimat
összekulcsolom a háta mögött, az arcomat mellkasa
melegébe temetem, és becsukom a szememet, miközben a
szívünk ritmusára ringat minket. Hamarosan, éppen itt, a
tömeg nekünk fog tapsolni.
Felsóhajtok. A valóság jobb, mint bármely álom, amit
elképzeltem. Megemeli az államat, és a száját az enyémre
tapasztja. Fahéj- és vágyíze van, a kemény ajkak az
ismerősség biztonságával töltenek el.
A nyelvével átlöki a számba a rágóját, majd visszaveszi.
Beleharap az alsó ajkamba, és így tart minket. A kezei a
ruhám alá csúsznak, megragadják a combjaimat, és
felemel a zongora szélére, hogy elmélyíthesse a
csókunkat. Hogy így az ujjait a lábaim közé tudja
csúsztatni. Hogy így szét tudja szakítani a bugyimat, ami
selyemfoszlányként esik le mögötte. Megragadom a szexi
haját, ahogy az ujjai elsüllyednek bennem, a testem vad
táncot jár érzéki érintése nyomán. Másik keze a ruhám
felső részét húzza le. Az ajkai forrón beszívják a
mellbimbómat.
A fejem hátrahanyatlik, a gerincem ívben megfeszül,
ahogyan felnyögök. Jézusom, tudja, mit kell csinálnia az
ujjaival. A zongorán. A puncimban. A szívem körül.
Szeretem ezt a férfit. Szeretem őt, és amikor
kilencvenéves lesz, én pedig nyolcvan, még mindig
szeretni fogom. Vigyorgok a ráncos testének gondolatától.
Rám néz, leveszi a száját a mellbimbómról.
– Mi olyan vicces?
Az ujjamat végigfuttatom a nedves száján.
– Ha túl öreg leszel ahhoz, hogy felálljon, én még akkor
is szeretni foglak.
Az ujjait megcsavarja bennem, és az arcát közel teszi az
enyémhez, és gonosz mosollyal azt mondja:
– Viagra, édesem.
Megrázom a fejem. Mindenre van megoldása.
Kiveszi az ujjait belőlem, és kigombolja a farmerját.
– Az elmúlt három hétben mindennapot itt töltöttem. –
Lehúzza a cipzárt és felrántja a ruhámat. – Mindennap
elképzeltem, hogy foglak megdugni úgy, mint most.
– Elmondhattad volna. – A zongora párkányán
egyensúlyozom, a meztelen lábaim remegnek a dereka
körül. – Elmentem volna.
– Ó, Ivory. – A farka csúcsát a puncimhoz nyomja. – El
fogsz.
 A tekintete az enyémbe fonódik, ahogyan belém hatol.
Mély nyögés szakad ki a mellkasából. A gyönyör egyre
hatalmasabb hullámokban árasztja el a testemet.
Szenvedélyesen megcsókol, miközben a testünk
összeolvad a zongora peremén. Az ujjaim belemarkolnak
a hajába. Lélegzetünk összekapaszkodik a nyögések
harmóniájába, és a csípőm elnyeli a mozdulatait, ahogyan
egy vad és őrjöngő crescendóban dugunk.
A szemét nem veszi le az enyémről, miközben a kezeit a
nyakam köré fonja. Összeszorítja, én pedig belesóhajtok a
gyönyörteljes nyomásba.
Szeretem, ahogyan tart.
– Keményebben.
Az ujjai összeszorulnak, ahogyan csípőjének mozgása
gyorsabb lesz, kíméletlenül sürgetőbbé válik. Egymásnak
feszülünk, a kezeink összekulcsolódnak, a tekintetünk
összezárul, ahogyan a hangjegyeink és álmaink
világában szárnyalunk.
 48.

IVORY

Három évvel később

A világ minden tájáról érkeznek emberek a francia

negyedbe az ételek, a kultúra és a zene miatt. A Bourbon
Street egy végtelen parti éjjel-nappal. A zongorabárunk
pont a középpontban van, a lelkes turisták csak úgy
özönlenek. A legtöbb este a sor tőlünk kéttömbnyire
kanyarog.
A nevetés, a koccanó üvegek és a kopogó cipők hangja
izgatottá teszi a hangulatot. Ma este olyan zsúfoltak
vagyunk, hogy a testek és a fényes lámpák melege még
forróbbá teszik a levegőt.
Boldogan megborzongok, és hosszan belekortyolok a
sörömbe, mielőtt visszarakom a poharat a zongorám
tetejére.
Stogie a bár mögött ül, olyan öreg, mint a kilencvenéves
szarufák, mosolya mégis fiatalos. A székeken Laura és
Frank Marceaux kortyolgatják italukat barátaikkal
körülvéve.
A padon mellettem Emeric ül, arccal a másik irányba, a
csípője kellemesen súrlódik az enyémhez.
A zongoráink úgy helyezkednek el, hogy a könyökeink
elférjenek egymás mellett.
A zongorám billentyűzetére támaszkodik, szeme
elidőzik a szűk elefántcsontszínű ruhámon.
– Ma éjjel olyan jól néz ki, Mrs. Marceaux, hogy
megzabálom.
A tekintetemmel végigpásztázom a farmerját, a fehér
pólóját és a szürke fedora kalapját, és szinte dorombolok
elégedettségemben.
– Remélem, éhes, Mr. Marceaux.
– Végtelenül. – Megragadja a hajamat, és olyan
botrányosan csókol meg, hogy a tömeg fütyülni kezd.
A csók végén a testem szinte lángol.
A kék szemeibe nézek.
– Mit játszunk először?
Az ujjait vigyorogva a billentyűzetre teszi, és a vállát az
enyémnek nyomja.
– Guns N’ Rosest.
Hátrahajolva mosolygok, és megremegek a lámpák
alatt.
– És Kodaline-t.
Aztán elkezdődik a zene…
 A DALOK LISTÁJA

9. szonáta – Szkrjabin

Toxicity – System Of A Down

Islamey – Balakirev

Patience – Guns N’ Roses

Nothing Else Matters – Metallica

Symphony of Destruction – Megadeth

Smells Like Teen Spirit – Nirvana

Comfortably Numb – Pink Floyd

I Will Follow You Into the Dark – Death Cab for Cutie

All I Want – Kodaline

 A SZERZŐRŐL

A New York Times és az USA Today bestsellerszerzője, Pam

Godwin Közép-Nyugaton él a férjével, két gyermekükkel
és szemtelen papagájukkal. Amikor megszökött, tizennégy
országon és öt kontinensen utazott át, három egyetemre
járt, és feleségül ment a kedvenc rockzenekarának
énekeséhez.
Kedvencei Jáva, a dohány és a sötét romantikus
regények, és egészségtelenebbnek tekinthető, mint az
alvással, a húsevéssel és a pislogó szemű babákkal
kapcsolatos ellenérzése.
A pamgodwin.com honlapon lehet őt követni.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A marketinges csapatomnak – a szabadságharcosoknak –,

hogy a legvagányabb, a legszórakoztatóbb, leginkább
életteli, drámamentes, támogató csapat a bolygón.
Tudjátok, mennyire szeretlek titeket, de attól még
mondom. Szeretlek titeket, és átkozottul szerencsés
vagyok, hogy ott vagytok életem sötét és piszkos sarkában.
A kritikus csoportomnak – JC Kang, Lindy Winter,
Rachael Tamayo, Greta Stone, Dan Alatorre, Ann White,
Jill Bitner és Aries75 –, hogy mindvégig kitartotok
mellettem, brutálisan őszinték vagytok, és megosztjátok
velem hibátlan éleslátásotokat. Milyen hihetetlen csoport
ez egy írónak!
A béta-olvasóim – Barbara Elsborg író, E. M. Abel író,
Shabby Arora, Angie Plumlee, Beverly Tubb, Shea Moran,
Ketty Beale és Amber Bauswell – minden simításáért,
csavarjért és kiemeléséért. A visszajelzéseitek
felbecsülhetetlen értékűek és nagyon hálás vagyok értük.
A szerkesztőmnek – Jacy Mackinnek –, aki egy igazi
rocksztár. Remélhetőleg megbocsátod nekem (azt az egy
jelenetet), amikor elküldöm a következő könyvemet. LOL
A lektoromnak – Lesa Godwinnak – a mikroszkopikus
szemedért. Nincs olyan aprócska hiba, amit te ne vennél
észre. Senki nem veszi észre úgy a kis részleteket, mint te.
Köszönöm, hogy számíthatok rád!
Az agaramnak, Goliathnak, mert állandó társ vagy, és
elhalmozol kutyapuszikkal, amikor feszült vagyok, és
mérgező gázokkal ébresztesz fel, amikor elszunyókálok az
asztalomnál. Az én boldogságomat agárszívverésekben
mérik.
A családomnak, hogy szeretnek, annak ellenére, hogy
őrülten hosszú időkre eltűnök, és hogy szeretettel
fogadnak, amikor újra felbukkanok. Nélkületek nem
tudnám az álmaimat követni.