Anda di halaman 1dari 488

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Sylvia Day: Scandalous Liaisons,


Kensington Publishing Corp., 2006

Fordította
Goitein Veronika

© Sylvia Day
Hungarian translation © Goitein Veronika
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Szerkesztette: Kalocsai Judit


Borítóterv: Faniszló Ádám
Korrektúra: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018


Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN 978-615-5692-64-2
Gyermekeimnek, Jacknek és Shannának.
Szeretlek titeket.
Köszönetnyilvánítás

Sok embernek tartozom köszönettel a támogatásért. Az


alábbi felsorolás nem teljes körű.
Köszönöm:
Lori Fosternek, aki figyelmembe ajánlotta a Novellaíró
Pályázatot, és hála neki, a döntőbe jutottam. Hálás vagyok
a nagylelkűségéért és a rengeteg tanácsért. Csodálatos
ember.
Morgan Leighnek, akinek annyira tetszett a művem,
hogy hagyta eljutni Lorihoz.
Mindenkinek, aki a Lopott gyönyörre szavazott, így
enyém lett a közönségdíj. Nagyon hálás vagyok.
Ügynökömnek, Evan Fogelmannek, aki képes velem
megtalálni a közös hangot. Szegény.
Édesanyámnak, Tami Day-nek, aki megismertette velem
a romantikus regényeket, és aki az egyik legnagyobb
szurkolóm.
Férjemnek, Kevinnek, aki mindig hitt bennem.
Samarának, aki nemcsak testvér, hanem csodás
barátnő is. Szeretlek.
Nagy ölelés Annette McCleave-nek, Jordan
Summersnek, Sasha White-nak, és Celia Stuartnak, akik
folyamatosan segítettek a történet formálásában.
El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a
szerkesztőmnek, Kate Duffynak. Mindig nagyon rendes
volt hozzám.
Végül, de nem utolsósorban, köszönöm a több száz
olvasónak, akik ellátogattak a honlapomra, feliratkoztak
a levelezőlistára, és folyamatosan kérték az újabb
regényeket. Nagy erőt adott a hitük. Teljes szívemből
köszönöm.
Lopott gyönyör
1. FEJEZET

1813. február, Nyugat-India, brit gyarmatok

Elrabolt egy menyasszonyt.


Sebastian Blake közömbösséget színlelve, erőteljesen
megragadta kését. Ha hihetett az előtte álló szépségnek,
akkor bizony az volt a helyzet, hogy elrabolta a saját
menyasszonyát.
Az asszony dacosan felszegte állát. Szemében nyoma
sem volt félelemnek. Magas volt, és karcsú. Szőke fürtjeit
elegánsan feltűzte, de mostanra félig kibomlottak. Szép
selyemruhájának válla kicsit meg volt tépázva, így
csábítóan kilátszott hófehér keble. Bőrén kormos kéz
lenyomata feketéllett, melyet Sebastian önkéntelenül a
hüvelykujjával igyekezett letörölni finom mozdulatokkal.
A nő kihúzta magát, és felemelte összekötözött kezét, hogy
ellökje Sebastianét. Tekintetük találkozott.
– Árulja el a nevét! – dünnyögte Sebastian, és a keze
még mindig bizsergett attól, hogy pusztán csak
megérintette a nő bársonyos bőrét.
Az elrabolt menyasszony megnyalta a szája szélét, mire
a férfi ereiben lüktetni kezdett a vér.
– Olivia Merrick vagyok. Merrick grófnéja. A férjem
Sebastian Merrick, Merrick grófja, Dunsmore jövőbeli
márkija.
A férfi felemelte az asszony kezét, és a gyűrűsujjára
nézett. Aranygyűrűjén felismerte saját címerét. Bele volt
vésve a nő jegygyűrűjébe.
Megdörzsölte az arcát, majd megfordult, és a
legközelebbi nyitott ablakhoz ment, hogy nagyot
szippantson a sós levegőből.
A tengerre nézett, és észrevette, hogy az asszony
csónakjának roncsa ott ringatózik a víz felszínén.
– Hol a férje, Lady Merrick? – kérdezte, miközben
továbbra is az asszonynak háttal állt.
Lady Merrick reménykedő hangon válaszolt:
– Londonban vár.
– Értem – mondta a férfi.
Nem mintha bármit is értett volna.
– Mióta házas, asszonyom?
– Nem is tudom…
– Mióta?! – csattant fel a férfi.
– Majdnem két hete.
A férfi mély levegőt vett. Mellkasa folyamatosan
emelkedni és süllyedni kezdett.
– Figyelmeztetem, hogy a nyugat-indiai szigeteken
vagyunk, Lady Merrick. Az lehetetlen, hogy csak két hete
házasodott. Ha ez így lenne, a férje nem várhatná önt
Angliában.
Az asszony néma csendben állt a férfi mögött, aki
megfordult, és ránézett. Nagy hiba volt. A varázslatos
szépség valósággal megigézte.
– Elmagyarázná? – bökte ki, remélve, hogy továbbra is
képes közömbösséget színlelni.
Az asszonyt életében először cserben hagyta gőgje, és
olyan zavarba jött, hogy elpirult.
– Távházasság – vallotta be. – De biztosíthatom, hogy
bármit megad önnek, tekintve a különös körülményekre.
Sebastian közelebb ment hozzá. Ujjaival végigsimított
finom metszésű arcán, majd a hajába túrt. Az asszony
visszatartotta lélegzetét, olyan jólesett neki a gyengéd
érintés.
– Biztosra veszem, hogy bármit megadna egy olyan
szépségért, mint ön.
Érezte az asszony illatát, mely a füst ellenére is lágy volt,
érzéki és finom. Előhúzta a pengéjét a combjára erősített
szíj alól.
Az asszony hátrálni kezdett.
– Nyugalom! – mondta a férfi. Kinyújtotta kezét, és
türelmesen várt, míg az asszony visszamegy. Aztán
elvágta a csuklóit összekulcsoló kötelet. Visszatette a kést,
majd ledörzsölte a szoros kötél árulkodó nyomait.
– Maga kalóz – motyogta az asszony.
– Igen.
– Elvitte apám hajóját az egész rakománnyal együtt.
– Így igaz.
Az asszony oldalra hajtotta fejét, így kecses nyaka még
inkább látszott. Meleg, csokoládébarna szemekkel nézett
a férfira.
– Miért olyan kedves hozzám, ha meg akart rontani?
A férfi megragadta az asszony ujjait, és saját
pecsétgyűrűjére helyezte.
– Sokak szerint egy férfi nem tudja megrontani a saját
feleségét.
Az asszony a gyűrűre pillantott, és zihálni kezdett.
Aztán a férfira nézett.
– Ezt honnan szedte? Ön nem lehet…
Sebastian mosolygott.
– Pedig bizony pontosan erről van szó. Én vagyok.

Olivia a kék szempárba nézett. Érezte, hogy szíve


hevesebben dobog. Szinte megdermedt a váratlan
felismeréstől, hogy a hírhedt Főnix kapitány jó eséllyel a
férje.
Gyorsan hátrálni kezdett, a férfi pedig utánanyúlt, mert
látszott, hogy az asszony mindjárt elesik. Amikor
megérezte bőrén az érintést, zokogni kezdett. A nap
eseményei nagyon felzaklatták, de még ennél is nagyobb
hatást gyakorolt rá a kapitány megjelenése.
Magas volt, széles vállú. Külleme vonzó, és tekintélyt
parancsoló. Fekete haja viszont némiképp hosszabb, mint
ahogy az illem diktálná. Sötét bőrén látszik, hogy sok időt
tölt a szabadban. Vad volt és zabolátlan. Az ösztönök
embere.
Az asszony lenyűgözve figyelte, ahogy a férfi felment a
hajóra és pillanatok alatt birtokba vette. Főnix
tökéletesen hajtotta végre a műveletet. Senkit nem ölt
meg, és komolyabb sérülést sem okozott. Olivia
gyermekkorának nagy részét apja hajóján töltötte, így
elismerően figyelte a férfit.
Ahogy a kardját forgatta, ahogy elvágta az indákat,
ahogy a haja lobogott a szélben, és ahogy minden egyes
mozdulatra feszültek izmai, mind izgalomba hozták az
asszonyt.
Aztán a férfi hozzáért.
Akkor jött csak rá istenigazából, mit is jelent az izgalom.
Tátott szájjal nézte, ahogy Főnix hosszú ujjaival az inge
nyitott gallérjához ér, és megrántja a zsinórt. Aztán
megragadta az ing alját, és lehúzta a fején keresztül.
– Nagy a kísértés – sóhajtott az asszony. Ereiben lüktetni
kezdett a vér, amikor meglátta a férfi meztelen felsőtestét.
Keblei megkeményedtek. Szinte fájtak.
Főnix mosolygott. Tudta jól, milyen hatást vált ki.
Magabiztosan állt, miközben minden izma feszült
napbarnított bőre alatt. Sötét szőrzet borította mellkasát,
mely egészen az ágyékáig látszott. Karjai megfeszültek,
amikor ledobta az ingét, majd közelebb lépett.
Az asszony még soha nem látott félmeztelen férfit. Még
az apja birtokán sem dolgozhattak félmeztelenül a
napszámosok, mondván, sértené az akkor még kislány
Olivia érzékenységét. Annak ellenére, hogy nem volt
összehasonlítási alapja, úgy érezte, Főnix testénél nincs
tökéletesebb férfitest a világon.
Az asszony becsukta a száját, és várt, míg a férfi olyan
közel megy hozzá, hogy érezni lehessen bőre forróságát.
Igyekezett megállni, hogy ne érjen a férfihoz, ne akarja
átölelni és magába szívni az illatát. Pedig finom illata,
vonzó, napsütötte bőre volt, és ott állt az asszony előtt,
teljes életnagyságában. Kezét felé nyújtotta, miközben
folyamatosan Olivia dekoltázsát méregette.
– A nemjóját! – kiáltotta, amikor a penge sarka hozzáért
merev férfiasságához. Főnix kétkedve nézett az asszony
kezére, aztán a szemébe. Mély levegőt vett, és így szólt:
– Nem ajánlom, hogy kasztráljon, kedvesem! Önnek
ugyanis kötelessége, hogy utódokat szüljön tőlem.
Olivia reszketett.
– Egy percig sem hiszem, kapitány, hogy maga Lord
Merrick.
A gondolat ettől függetlenül romantikus regénybe illő.
Mi több, kicsit sem volt ellenére.
Főnix pont olyan volt, amilyennek Lady Merrick egy
igazi férfit képzelt. Apja soha nem egyezett volna bele,
hogy kalózhoz menjen feleségül. Neki egyértelműen
grófot szántak. Egy apának sem álma, hogy kalóz legyen a
veje, de az asszony titkon épp olyan férfira vágyott, mint
Főnix.
A férfi kajánul mosolygott.
– Soha nem tudhatja. Találkozott már valaha a férjével?
Olivia keze remegni kezdett, arca megrándult.
– Csak nyugalom, kedvesem! – mondta a férfi. – Egy nap
talán vágyni fog a férfiasságomra, melyet most épp
fenyeget.
– Az egyetlen ember, akinek vágyom a férfiasságára, a
férjem! – kiabálta Olivia.
Ránézett a férfira, és látta, hogy a mosolya gödröcskéket
rajzolt a szája bal felén. Hogy lehet egy kalóznak ilyen
mosolya?
– Ez megnyugtat.
Hangja mély, szinte doromboló volt. Akár egy birtokolni
vágyó kandúré.
– Ugyanis nem venném a lelkemre, ha a feleségem
megcsalna.
– Nem vagyok a felesége! – csattant fel az asszony,
miközben továbbra is izgatta őt a férfi látványa.
– Ha igaz, amit mond, akkor ön a grófné. Leszámítva a
bájos bemutatkozást – mondta, miközben a pengére
nézett –, talán örömmel venné, ha én lennék a
házastársa.
– Hogy mondhat ilyet?
– Nem én mondtam. A mellbimbói beszélnek ön helyett.
Kemények, és alig várják, hogy megérintsem őket. Szinte
kipattannak a ruha alól.
Olivia felháborodottan sóhajtott, és eltakarta kebleit,
így a férfi könnyedén ki tudta venni a kést a kezéből. Az
ingét viszont odaadta neki.
– Parancsoljon. Takarja el magát, míg elrakom a
kofferjait! Semmi kedvem osztozni önön a legénységgel.
Hónapok óta vagyunk tengeren, úgyhogy bármit
megadnának egy szép asszonyért.
Főnix sokáig nézte Oliviát, majd nevetni kezdett.
– Másképp kifejezve: fickósak.
Az asszony kihúzta magát, és azon gondolkodott, vajon
a férfi kínosnak találta-e a viselkedését. Aztán zavarba
jött, mert észrevette, hogy számít neki a férfi véleménye.
Egész életében az apját kísérgette, amikor Londonba
utazott. Gyermeki pontossággal megérezte, hogy felsőbb
körökben mennyire lenézik őket polgári származásuk és
apja kereskedelmi állása miatt. Védekezésképp úgy
döntött, ügyet sem vet mások véleményére. A kalóz
véleménye viszont érdekelte. Jobban, mint szerette volna.
– Megtanultam vigyázni magamra – mondta nyersen.
A férfi megint elmosolyodott.
– Azt nem kétlem – válaszolta. – Ismerem az édesapját,
kedvesem. Tudom, milyen elfoglalt ember. Örülök, hogy
ön ilyen bátor és talpraesett.
Az ajtóhoz lépett, és eszébe sem jutott, mit okoz ezzel a
lépéssel.
– Várjon! – kérte Olivia sírva.
Egyáltalán nem akart egyedül maradni. Főképp, ha
olyan durva a legénység. Biztos megtépázták volna a
ruháját és a haját is. Lehet, hogy bátor, de ahhoz nem
eléggé, hogy megvédje magát a kiéhezett férfiaktól.
– Nem hagyhat egyedül!
Főnix megállt. Vonásai ellágyultak.
– Senki nem jöhet ide az engedélyem nélkül. Itt
biztonságban van.
Olivia a fejét csóválta. Reszkető kézzel megfogta a férfi
ingét, és a mellkasára terítette. Még mindig érezte a férfi
illatát a forró anyagon.
– Ne hagyjon itt!
– Mennem kell – válaszolta gyengéden a férfi. –
Utasítanom kell a legénységet. Biztonságba kell
helyeznem a hajóját, és el kell helyeznem a kofferjait.
Felhúzta szemöldökét:
– Hol van a meghatalmazás?
– Aláírást követően az ügyvéd visszavitte Angliába.
– Ki írta alá?
Olivia meglepődött a férfi mérges hangjának hallatán.
Rögtön kétségei támadtak.
– Lord Dunsmore – válaszolta szelíden.
A férfi szeme kikerekedett.
– Nem találta furcsának, hogy a férje nem jelent meg
személyesen? Soha nem gondolkodott el azon, hogy miért
volt képtelen, vagy miért nem akarta legalább a
meghatalmazást személyesen aláírni, ha már nem vette
önt illő módon feleségül?
Az asszony ajka reszketni kezdett a férfi hirtelen
felháborodásától. Igyekezett leplezni félelmét, de Főnix
észrevette, és visszament hozzá. Hüvelykujjával
végigsimított az asszony arcán és az ajkain. Továbbra is
azt a pontot nézte, ahol megérintette Oliviát. Az asszony
alig kapott levegőt. Ajkai égtek.
– Ön gyönyörű és kívánatos asszony – suttogta. – Miért
éri be olyan férfival, akit még soha nem látott?
– Egy márki azért nem akárki – válaszolta Olivia a férfi
hüvelykujja felé suttogva.
Főnix kihúzta magát, és elvette a kezét.
– Szóval a rang számít.
Olivia megrázta fejét. Apjának fontos a rang. Ő viszont
szenvedélyes, boldog házasságra vágyik. Amilyen állítólag
a szüleié volt.
– Apám kívánsága volt, hogy Lord Merrickhez menjek
feleségül. Nem szegülhetek szembe.
Oliviának tényleg csak az apja maradt. Nem akarta
megbántani, és nem akart csalódást okozni.
Főnix egy hosszú percig kereste az asszony tekintetét.
Aztán megfordult, és szó nélkül elhagyta a kabint. Csak
úgy forrt a dühtől.

Sebastian felmérte az apósa hajóján keletkezett kárt,


miközben átkozta az apját, amiért ilyen helyzetbe hozta
őt. A kötélre támaszkodott, és behunyta a szemét. A sós
tengeri szellő fújta a haját.
Öt éve már, hogy a tenger lett a háborgó és öntörvényű
társa. Itt nem számított a múltja. El kellett hagynia az
otthonát, hogy új életet kezdjen, és megélhetést találjon,
ha már a régi élete annyi fájdalmat okozott neki. Az új
viszont olyan fordulatot vett, amire nem számított, és
hatni sem tudott rá. Bár boldogtalannak érezte magát,
Sebastian biztos volt benne, hogy Olivia igazat mond.
Nem tudja megfejteni, mi járhatott a márki fejében,
amikor meg akarta házasítani. Évek óta nem állt
kapcsolatban a család egyetlen tagjával sem. Vajon mit
mondtak volna szegény lánynak, amikor odaér, és látja,
hogy a férje sehol?
Horkantott. A „lány” kifejezés helytelen. Olivia Merrick
minden tekintetben asszony. Az övé. Az ő felesége.
Pokol és kárhozat.
Sebastian odébb rúgott egy kardot, és olyat
káromkodott, hogy a legénység meglepődve nézett utána.
Mindentől függetlenül házasember. A felesége a
legszebb asszony, akit valaha látott. Ráadásul a világ
egyik leggazdagabb kereskedőjének, Jack Lambertnek a
lánya. Ha tervei között szerepelt volna a házasság, boldog
lenne. Ő viszont nem akart házasodni. Egyáltalán nem
akart visszatérni Angliába, főképp, hogy a cím jogosan a
bátyjára, Edmundra szállt.
– Főnix!
Sebastian megfordult, és Willre nézett. A férfi hatalmas
termete ellentétben állt nem túl mély hangjával.
– Mi az? – kérdezte nyersen.
– Megtaláltuk az asszony kofferját.
Will megpödörte vaskos bajuszát.
– Ilyet még soha nem láttam. Ágy, fürdő, friss víz. Be
akartuk vinni a kofferokat az ön kabinjába, ’oszt a nő
majdhogynem eltalálta Red fejét.
– Rálőtt?
– Biza. Méghozzá a maga pisztolyával.
Sebastian az orrnyergét nyomkodta, remélve, hogy ily
módon elkerülheti a fejfájást. Átkozott boszorkány –
gondolta, de óhatatlanul is mosolyogni kezdett. Olivia
tüzes, lobbanékony természet. Márpedig ő nagyra értékeli
az ilyen nőket.
Jó ég! Igyekezett a gondolatot is kiverni a fejéből. Nem.
Ezek után nem viheti ágyba. Ha megteszi, az azt jelentette
volna, hogy meg is tartja, de most már biztos volt benne,
hogy nem fogja magához láncolni. Ez az asszony jobbat
érdemel, mint egy kalóz.
– Megnézem, mit csinál – mondta. – Mondd meg az
embereknek, hogy javítsák meg a hajóját! Azt akarom,
hogy Lady Merrick minél előbb visszatérhessen az
apjához.
Kicsit meglepődött, hogy ilyen könnyen az asszonyra
aggatta ezt a nevet, aztán igyekezett másra gondolni.
– Rendben, kapitány!
Will nevetése sokáig elkísérte.
Sebastian kopogtatott a kabin ajtaján.
– Asszonyom! Én vagyok. Jövök.
Óvatosan belépett, és körülnézett. Fejét ide-oda forgatva
kereste a szépséges asszonyt. Aztán észrevette, hogy Olivia
az asztalnál ül, és szinte elvész a hatalmas ingben. A férfi
mellkasához szegezte a pisztolyt. Sebastiant már a puszta
látványtól is átjárta a sajgó vágy. Micsoda elszánt nőstény
tigris!
– Tudja, hogy kell használni az ilyesmit? – kérdezte a
férfi.
– Természetesen.
Sebastian berúgta maga mögött az ajtót. A kabin
hátuljához ment, hogy italt töltsön magának. Az asszony
szúrós tekintete minden lépését követte. A férfi
elmosolyodott.
– Kér egy pohár brandyt, drága feleségem?
– Van bizonyítéka, hogy ön a férjem? – kérdezte Olivia
ridegen.
– Hogy van-e bizonyíték? – ismételte meg a kérdést a
férfi, miközben italt töltött az asszonynak. Remélte, hogy
ezzel jobb belátásra bírja.
– A gyűrű…
Sebastian a vállához emelte kezét, és a gyűrűsujjára
mutatott.
Az asszony felhorkantott.
– Ki tanította a pisztoly használatára? – kérdezte a férfi,
miközben gyertya fölött melegítette az italt.
– A napszámosok vezetője, apám birtokán.
Amikor megfordult, hogy az asszony szemébe nézzen,
látta, hogy a pisztoly az asztalon hever, Olivia pedig kinéz
az ablakon.
– Az apja beleegyezett?
– Apám nem tudja. Meg akartam tanulni. Azt viszont
nem szerettem volna, hogy aggódjon miattam.
Sebastian visszatartotta a nevetését, és az asszonyhoz
lépett. Nézte határozott vonásait, hetyke orrát, felszegett
állát. Olivia az alsó ajkát harapdálta. A férfi már a
gondolattól is izgalomba jött, hogy elképzelte, mit csinál
majd az asszony ajka az ő testrészeivel. Olivia italát a
térképre tette, és az asztalnak támasztotta csípőjét.
– Mire gondol, kedvesem? – kérdezte szelíden.
Az asszony oda sem nézett, csak a pohár után nyúlt.
Sebastian a kezébe tette.
– Hogy fel kéne vennie az ingét.
– Jól érzem így magam, de örülök, hogy aggódik
miattam.
Olivia hatalmasat kortyolt, és közben félrenyelt. A férfi
addig paskolta a hátát, míg az asszony meg nem szólalt.
– Jól vagyok – zihálta.
Letörölte a könnyeit, majd mélyen a férfi szemébe
nézett.
– Mik a tervei, Főnix?
Sebastian kinyújtotta kezét, azt várta, hogy az asszony
hátráljon. Nem tette. Torkában dobogott a szíve, amikor a
férfi kigombolta ingének mandzsettáját, miközben ujja
hegyével az asszony meztelen csuklójához ért. Sebastian
érezte, hogy Olivia jólesően borzong.
– Az embereim már javítják a hajóját. Talán egy hét
múlva ismét használható lesz. Addigra elérjük a
legközelebbi kikötőt. Én itt hagyom a hajót, és önnel
megyek Angliába. Ha angol földet érünk, megkeressük a
szüleinket, és tisztázzuk a helyzetet. Érvényteleníttetjük a
házasságot, és elválnak útjaink.
– Persze.
Olivia ismét kinézett az ablakon.
Sebastian érezte a feszült csendet.
– Mi van akkor, ha nem szeretném érvényteleníttetni a
házasságot? – kérdezte végül.
A férfi szeme kikerekedett.
– Egy körözött bűnöző felesége akar lenni?
Az asszony jelét sem mutatta félelemnek vagy
meglepetésnek, pedig egy átlagos nő ilyen esetben
igencsak kétségbeesett volna. Az ital maradékát
kavargatta a pohárban, és a fényeket nézte.
– Lord Merrick nem körözött bűnöző.
– Ön elhiszi, hogy én vagyok Merrick?
Olivia vállat vont.
– Nem ítélkezem.
A férfi kiitta a brandyt, letette a poharát, és a
függőágyhoz lépett. Belehuppant, és a feje mögé tette
karjait.
– Ön igazán fesztelenül viselkedik ahhoz képest, hogy
egy kalóz hálószobájában van.
Az asszony hátrafésült egy tincset az arcából. Amikor a
fürt visszahullt a helyére, meggondolta magát, és inkább
kibontotta hajzuhatagát. A férfi azonnal izgalomba jött.
Olivia Merrick olyan volt, akár egy valóságos szirén.
– Úgy tűnik, nem sok választásom maradt. Ön amúgy is
illendőbben viselkedik, mint az emberei.
– Elnézést, amiért rosszul bántunk önnel – mondta a
férfi.
Az asszonyt figyelte, amint derékig érő haját fonja. Még
soha nem látott ilyet. Volt ebben valami bensőséges a
számára, és meglepte, milyen vonzónak találja.
– Többet nem fordul elő – tette hozzá.
Olivia a vállára dobta befont haját, és felhörpintette a
maradék brandyt. Könnyes szemét megtörölte a kezével.
Sebastian képtelen volt magában tartani a kérdést:
– Miért maradna ebben a házasságban?
Az asszony egy ideig meg sem tudott szólalni. Amikor
beszélni kezdett, az alkoholnak hála, egész más hang jött
ki a torkán. A mély, búgó hangtól Sebastiannak
óhatatlanul merevedni kezdett a hímtagja.
Egy pillanatra elképzelte, hogy Olivia ezen a mély
hangon kiáltja majd a nevét, miközben elélvez, ahogy a
férfi egyre mélyebben hatol belé. Sebastian tudta, hogy az
asszony nedves. Érezte rajta, milyen szenvedélyes, de
próbál magán uralkodni. Az ágyban élve fogja felfalni őt.
– Magam is pártoltam a házasságot – mondta halkan
Olivia. – Szerettem volna boldoggá tenni apámat.
Szerettem volna saját háztartást és családot. Úgy
gondoltam, a férjem majd biztonságot nyújt.
Ujja hegyével végigsimított a szépen ácsolt burkolaton,
aztán ismét a férfira nézett.
– Senki nem tudja a titkot, és én sem fogom önt elárulni.
Szükségem van a nevére, hogy státuszt és védelmet
élvezzek, de férjjel járó kötöttségek nélkül. Ha tényleg ön
Sebastian Blake, jobban örülök a helyzetnek, mint hinné.
A férfi végigsimított a mellkasán. Az asszony árgus
szemekkel figyelte minden mozdulatát.
– Rendbe tenné a házamat, viselné a nevemet, és szülne
tőlem gyerekeket?
– Persze – válaszolta csillogó szemekkel Olivia. – Tudom,
mi a kötelességem mint… Lord Merrick felesége.
– Akkor az ágyába is be kell engednie – mondta, majd
hangsúlyosan hozzátette: – Gyakran.
Az asszony felhúzta szemöldökét.
– Ha tényleg az, akinek mondja magát, örömmel
beengedem.
Sebastian meglepetésében mozdulni sem tudott.
Visszaidézte Olivia szavait, és mély fájdalmat érzett.
– A rangomnak szól az öröm?
– Ennyire nem vagyok felszínes – válaszolta felszegett
állal az asszony.
– Akkor a megjelenésemet találja vonzónak?
Olivia felhorkantott.
– Vonzónak?! Ön egy igazi pogány.
A férfi továbbra is a hintaágyat lengette.
– Pogány?
– Az. Nézzen magára! – mondta az asszony, miközben
Sebastianra mutatott. – Igénytelenül hosszú a haja. A
pokolba is! Majdnem olyan hosszú, mint az enyém.
– Közel sem olyan hosszú – vitatkozott a férfi. – És ne
káromkodjon!
– Az izmai – vágott közbe Olivia.
– Mi van az izmaimmal? – kérdezte.
– Hatalmasak. Úgy néz ki, mint egy vadember.
Felállt a székből, és az ablakhoz ment.
– Vadember? – ordította, miközben hatalmasat
dobbantott a lábával.
– Pontosan – válaszolta köhögve az asszony.
Sebastian odament hozzá.
– Tudja, engem a legtöbb nő ellenállhatatlannak tart.
– Komolyan? – kérdezte Olivia közönyösen.
– Igen. Komolyan. Londonban minden ujjamra találtam
volna nőt – válaszolta.
Csalódott volt, amiért az asszony kivetnivalót talált a
külsején.
– Vagy csak ön gondolja így. Persze lehet, hogy annak
idején kulturáltabban nézett ki – vetette oda Lady
Merrick.
A férfi összevonta a szemöldökét. Megfordította Oliviát,
hogy szembenézzen vele. Az asszony nevetett. Szemében
pajkosság tükröződött.
– Ön csak ugrat – mosolygott akarata ellenére
Sebastian.
– Egy kicsit – sóhajtotta, majd a hasára tette kezét.
Talán ideges volt a történtek után, vagy… magával
ragadták az események. Sebastiant elbűvölte az intim
pillanat. Hirtelen minden gondjuk elszállt. Felemelte
kezét, és végigsimított az asszony orrán. Amikor a hegyére
koppintott, Olivia elfintorodott.
Rajongó tekintettel nézett a férfira, akinek ettől
visszatért az önbecsülése, melyen néhány perce épp az
asszony ejtett csorbát.
– Vadember, bájos gödröcskés mosollyal – mormolta
Olivia, miközben ujjával végigsimított Sebastian arcán. –
Miért van itt? – kérdezte aztán. – Ön, akinek hírneve és
vagyona van. Miért állt kalóznak?
– Á! – Sebastian közelebb húzta magához Oliviát. Kezét
az asszony vállára tette. – Tehát hisz nekem!
Olivia ismét felhorkant. A hang cseppet sem vallott
úrhölgyre, de tetszett a férfinak.
– Csak össze vagyok zavarva, és egyelőre hajlandó
vagyok elfogadni a történetet.
– Asszonyom! Azt javaslom, válogassa meg jobban a
szavait. Önnek fogalma sincs, mik az igényeim.
Olivia zavara láttán Sebastian hozzátette:
– Korántsem vagyok úriember.
– Ön gróf, uram.
– Ez csak egy rang, Lady Merrick. Semmi köze a
személyiségemhez.
– Ehhez méltóan taníttatták és nevelték a…
– Kitagadtak – válaszolta a férfi. – Úgy volt, hogy a
bátyám, Edmund viseli a címet, de őt párbaj közben
megölték. Mindennek öt éve.
– Párbaj? – kérdezte Olivia tágra nyílt szemmel. –
Micsoda szörnyűség! Nagyon sajnálom.
– Nos, igen. Én is sajnálom. Főképp, hogy a becsületemet
akarta védeni. Mintha lett volna valaha is becsületem –
tette hozzá fanyarul.
– Biztos nagyon szerette önt.
– Edmund a rangot szerette – válaszolta gúnyosan
Sebastian.
Olivia tekintete találkozott a férfiéval.
– Mi történt?
A férfi szeretett volna valami olyat mondani, amivel
megrémisztheti az asszonyt, és véget vethet a
kíváncsiskodásnak. Valami csúfosat, megvetendőt, amivel
sikerül elijesztenie. Végül így szólt:
– Őrült voltam, és udvarolni kezdtem egy fiatal lánynak.
Amikor a bátyja odajött, és azt követelte, vegyem feleségül
a húgát, én visszautasítottam. Nem volt ártatlanka, ezt
első kézből tudtam. Amikor és amilyen módon
rajtakaptak minket, abból azt is tudtam, hogy csapdába
csaltak.
Olivia a szája elé tette kezét, a férfi pedig gúnyosan
mosolygott.
– Ahelyett, hogy a lány bátyja rajtam vett volna
elégtételt, odament Edmundhoz, aki volt olyan udvarias,
hogy nem utasította vissza. Én csak akkor értesültem a
párbajról, amikor már lezajlott. Apám közölte velem a
hírt. Ezzel ébresztett kora reggel.
Sebastian nem is akarta elrejteni a keserűséget, melyet
a történtek miatt érzett.
– Teljesen romokba döntött, amikor apám ordítani
kezdett, és azt mondta, gratulál. Mintha én terveltem
volna ki a bátyám halálát.
Becsukta a szemét.
– Edmund méltó volt a címre. Én ezzel szemben…
Hangja elcsuklott.
Miért mondta el mindezt az asszonynak? Még soha
senkinek nem beszélt így a történtekről.
– Ön ezzel szemben túlságosan féktelen és faragatlan –
fejezte be Olivia.
Sebastian kinyitotta a szemét. Látta, hogy az asszony
kinéz az ablakon, és ad egy kis időt a férfinak, míg
összeszedi magát. Odament Olivia mögé. Olyan közel állt
hozzá, hogy érezte az asszony érzéki illatát, melytől égni
kezdett benne a vágy. Keze ökölbe szorult.
– Lefogadom, hogy gyermeknek is vad volt – folytatta
Olivia. Kedves, lágy hangjának hatására a férfi
megborzongott, férfiassága megmerevedett. – Gondolom,
ki nem állhatta, ha okítják. Folyton maszatos volt, és
titokban majdnem minden lánnyal csókolózott. Gyűlölte
az apját, amiért példaképként állította ön elé a bátyját,
hiszen tudta, ön soha nem lesz olyan tökéletes, mint
elsőszülött fivére.
A férfi meglepetésében levegőt sem vett, csak bámult
kifelé az ablakon.
– Közel járok az igazsághoz? – kérdezte az asszony.
– Túlságosan is – válaszolta durván Sebastian. Hogy lett
hirtelen ilyen személyes ez a párbeszéd?
– Önből folyamatosan árad a feszültség. Végig azon
gondolkodtam, vajon mi vitte rá, hogy a családi
hátterének dacára ilyen életet válasszon?
Megfordult, és a férfira nézett.
– Nem mondta az apja, mennyire sajnálja, hogy nem ön
halt meg a bátyja, Edmund helyett?
A férfi hatalmasat sóhajtott. Olivia átlátott rajta. Mi
több, a veséjébe látott. Ehhez nem volt joga. Az asszony
sajnálkozó tekintettel nézett rá. Ezt végképp nem akarta.
Szerette volna felizgatni. Szeretett volna benne
szenvedélyt és vágyat kelteni, de részvétet igazán nem
kért.
Úgy összeszorította a fogait, hogy fájni kezdett az
állkapcsa.
– Eltökélte magában – folytatta Olivia az elevenébe
találva –, hogy bebizonyítja az apjának és a többieknek,
hogy ön a „fekete bárány”, aki tényleg nem méltó az
örökségre. Viszont soha nem végez félmunkát. Ha már
lázad, keményen és a legrosszabb módon teszi. Talán még
abban is reménykedett, hogy elkapják bűntett közben. Az
végképp megalázó lett volna az édesapja számára. Mi
másért hordaná a pecsétgyűrűt, ami a származását
mutatja?
A férfi legszívesebben tört-zúzott volna. Végtelenül
dühös volt. Megragadta az asszony vállát, és magához
rántotta. Hangja gúnyt és megvetést árasztott.
– A szavaiból is látszik, mennyire nem ezen a földön él.
Csak úgy árad magából a gyerekes naivitás.
Az asszony elvörösödött.
– Nem adtam rá okot, hogy ilyen becsmérlően szóljon
hozzám.
– Talán ilyen a természetem – válaszolta Sebastian
gúnyosan, miközben egyik ujjával megbökte Olivia
felkarját. – Önnek fogalma sincs, milyen ember vagyok.
Az asszony felszegte az állát. Szemei villámokat szórtak.
– Vegye le rólam a kezét, Főnix! Most!
A férfi közelebb húzta magához.
– Mit tud ön a lázadásról? – kérdezte. – Ön, a
kötelességtudó kislány, aki férjhez megy valakihez, akit
életében nem látott, csak azért, hogy az apját boldoggá
tegye. Fogadok, soha életében nem lázadt még!
– De igen! – ordította Olivia a haragtól remegve. Zihált,
nedves, pirosló ajka elnyílt, ahogy szaporán kapkodta a
levegőt.
A férfi kétkedve nézett rá. Egész teste megfeszült a
dühtől és a vágytól.
– Mikor?
– Most – válaszolta Olivia, és ajkát a férfiéhoz
tapasztotta.
2. FEJEZET

A férfi nem viszonozta a csókot.


Olivia ezt rögtön érezte, mégis volt olyan makacs, hogy
tovább csókolgatta, noha büszkesége azt diktálta,
sürgősen hagyja abba, ha már nem talált viszonzásra.
– Csókoljon meg, az istenit!
Sebastian félmeztelen teste és tüzes tekintete csak
fokozta az asszony vágyát. Főnix az őrületbe kergette.
Annak ellenére, hogy távolodni próbált Oliviától, az
asszony egyre inkább vonzódott hozzá.
– Ne szitkozódjon!
Aztán átölelte az asszonyt, és hevesen csókolni kezdte.
Érezni lehetett rajta a szenvedélyt, melynek hatására
Oliviát még inkább hatalmába kerítették a testi vágyak.
Nyelvük folyamatosan kergetőzött, simogatta, nyalogatta
egyik a másikat. Olyan volt, akár egy násztánc.
Szentséges ég! A férfi tudta, hogy kell csókolni. Az
asszony a lábujja hegyéig érezte.
Egyszerre volt dühös, akarnok, kéjsóvár és merész.
Főnix ügyesen hatalmába kerítette. Olivia képtelen volt
ellenállni. Egyre többet és többet akart. Többet ebből a
férfiból.
– Csak nyugodtan! – mormolta Főnix, miközben erősen
támasztotta az asszony testét. Hatalmas kezével megfogta
Olivia fejét, hogy még erőteljesebben tudja csókolni.
Az asszony nyögött, amikor a férfi a másik kezével a
ruhája alá nyúlt és megérintette a kebleit. Hüvelykujjával
finoman ingerelni kezdte. Folyamatosan a mellbimbója
körül körözött. Az asszony egész testében érezte a
gyönyört, így a lába között is.
Vajon miért nem érinti őt a férfi azon a helyen, ahol
leginkább szeretné?
– Érintse meg!
Olivia megragadta a férfi csuklóját, és kezébe nyomta
kemény mellbimbóját.
– Itt – mondta, miközben testét melegség járta át. –
Istenem! Érintsen mindenütt!
– Olivia!
A férfi egyre szenvedélyesebben csókolta. Szinte felfalta
az asszonyt. Ujjaival csipkedte, morzsolgatta Olivia
mellbimbóját, míg az asszony öle nedves lett. Mindene
sajgott. Bőre túl feszes és forró lett. Legszívesebben az
összes ruháját levette volna, hogy meztelen teste
találkozzon a férfiéval. Ehelyett simogatni kezdte a férfi
bőrét, és igyekezett minél közelebb kerülni hozzá.
Főnixnek csodás illata volt. Érezni lehetett rajta a
tengert. Csak úgy áradt belőle a szenvedély és a férfias
erő. Olivia nem is érzékelte, hogy kopogtak az ajtón, míg
Főnix el nem távolodott tőle.
– Mi az? – kérdezte nyersen, miközben egyik kezével
továbbra is az asszony kebleit simogatta, másik kezével
pedig a fejét szorította a sajátjához.
– Kapitány! Van egy kis gond a másik legénységgel –
kiabálta Will.
Főnix visszaordított:
– Egy perc, és ott vagyok.
A markáns léptek távolodni kezdtek az ajtótól.
– Ne! – kérlelte az asszony. Még mindig érezte a férfi
bőrének finom illatát, érintésének melegét, szájának ízét.
Bármit megadott volna, hogy maga mellett tartsa Főnixet.
A férfi gyorsan megcsókolta, és így szólt:
– Mennem kell, míg nem késő.
– Ne!
Olivia csókolgatni kezdte a férfi nyakát. Főnix nem
tudott ellenállni. Olyan szorosan húzta magához az
asszonyt, hogy az a ruháján keresztül is érezte, milyen
kemény a férfi ágyéka.
Olivia szenvedélyesen és buján csókolta. Remélte, hogy
a férfit ugyanúgy hatalmába keríti a vágy, ahogy őt.
Főnix eltolta magától.
– Az ördöggel kezd – vetette oda. – Hagyja abba, mielőtt
megbánja!
Az asszony arca megrándult, amikor a férfi becsukta
maga mögött az ajtót.

Olivia nem tudta, mennyi idő telt el. A nap már


lemenőben volt, így annyit azért tudott, hogy nemsokára
este lesz. A szél feltámadt, és még a kabinban is érezni
lehetett. Hűvösebbre fordult az idő, ezért fázni kezdett.
Amikor visszagondolt korábbi viselkedésére, testét kezdte
átjárni a meleg. Fészkelődni kezdett az ülésen.
Vajon mi ütött belé? Még soha életében nem csókolt meg
senkit, az érintésről nem is beszélve. Könyörögni sem
könyörgött senkinek, hogy érintse meg. Pont Főnix
kapitányra esett a választása? Ez az ember köztörvényes
bűnöző hírében áll. Miért nem fél tőle? Miért akarja
folyton maga mellett tudni a férfit, és miért adna meg
neki bármit, amire vágyik?
Kopogást hallott. Gyorsan az asztalhoz ment, és
megfogta a pisztolyt.
– Igen? – kiáltott, miközben egyre jobban kalapált a
szíve.
Főnix visszajött?
Kinyílt az ajtó.
– Maggie vagyok, asszonyom! – szólt a komornája.
Olivia megkönnyebbülten, ugyanakkor csalódottan
sóhajtott.
A fiatal szolgálólány belépett. Három tengerész követte.
Kettő cipelte a forró vizes vödröt, a harmadik az ülőkádat.
A kádba öntötték a vizet, majd behozták a kofferjait.
Amikor meglátták a pisztolyt, gyorsan elhagyták a
helyiséget. Maggie becsukta mögöttük az ajtót.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva Olivia.
Kíváncsi volt, hogy utazott a fiatal lány Főnix
legénységének társaságában.
– Hmm – mormolta Maggie, miközben Olivia kofferjához
lépett, és a ruháit válogatta. – Igen. Nagyszerűen. A
személyzet gondoskodott róla.
A komorna odament hozzá, és könnyedén lesegítette
róla a hatalmas szoknyát. Amikor közel került a
pisztolyhoz, Olivia letette a fegyvert a kofferra, és mellé
tette a szoknyát. Rögtön hiányolni kezdte a ruhadarabot,
mert Főnix illatát érezte rajta.
Maggie lazítani kezdte az asszony fűzőjét.
Olivia átnézett a válla fölött, majd így szólt:
– Mi lesz, ha visszajön?
A lány kuncogni kezdett.
– Kicsi rá az esély. Épp a főárbócot javítja.
– Tessék?!
Olivia aggódva nézett ki az ablakon. A szél egyre
erősebben fújt.
– Miért nem utasítja a legénységet?
– Azt mondta, ekkora szélben nem akar kockáztatni.
– Jóságos ég!
Olivia az ajtó felé vette az irányt. A férfi meg is halhat.
Bár gondolni sem akart ilyesmire.
– Asszonyom! Most nem mehet ki! A ruhája…
Olivia fogta a fűzőjét, és kirohant. Amikor a korláthoz
ért, felnézett a viharos égre. Főnix félmeztelenül lógott az
árbócon. Izmai a szokásosnál is jobban feszültek. Haja
lobogott a viharos szélben. Ebből a szögből kicsinek
látszott, de úgy tűnt, elemében van. Határozott
mozdulatai bizonyították, milyen hatékonyan kezeli az
időjárás okozta váratlan helyzeteket. A félelem halvány
jelét sem mutatta. Olivia viszont rettegett. Úgy érezte, a
szíve mindjárt kiugrik.
Érezte, hogy valaki áll mögötte, úgyhogy megfordult. A
vörös hajú férfi volt az, akit korábban majdnem lelőtt.
– Nem kéne itt lennie – mondta a férfi. – A többiek le
sem veszik majd magáról a szemüket, a kapitány viszont
nem fog örülni.
– Én is ezt mondtam – suttogta Maggie, amikor mögéjük
ért.
– Mi a frászt csinál? – kérdezte szinte sírva Olivia.
Haja úgy lobogott a szélben, hogy még az arcát is
majdnem teljesen eltakarta.
– Nem várhat, míg elcsendesedik a vihar?
A férfi vállat vont.
– Lehet. De ha már úgyis fent volt, miért ne fejezze be,
amit elkezdett?
Amikor a szél még erősebben fújt, Olivia Főnixre nézett.
Sikított, amikor a férfi kezéből kicsúszott a kötél, és csak
lógott az árbócon. Az asszony képtelen volt odanézni,
ezért Red mellkasába temette arcát, és mindkét kezével a
férfi koszos ingébe markolt. A kapitány aligha éli túl, ha
leesik.
– Idióta istencsapása! – kiáltotta sírva Olivia, miközben
arcát továbbra is a kalóz mellkasához szorította. Közben a
legénység többi tagja akcióba lépett.
Az asszony maga sem értette, miért aggódik majdnem
eszeveszett módon a férfiért. Főnixet mindössze néhány
órája ismeri. Az a néhány óra viszont igen bensőségesen
telt. A férfi úgy érintette, ahogy ő saját magát soha. Az
asszony vadnak és féktelennek érezte magát mellette.
Végre úgy érezte, él.
Hirtelen egy forró kézpár fogta meg a vállát. Arca
érintkezett az illető sós bőrével.
– Nyugodjon meg!
Főnix mély hangon duruzsolt az asszony fülébe. Áradt
belőle a forróság.
Olivia megkönnyebbült. Kezét a férfi hátára tette, és
közelebb húzta magához.
– Maga szerencsétlen idióta! – ordította az asszony.
Főnix nevetett.
– Ne szitkozódjon, kedvesem! Jól vagyok.
Olivia hátrébb lépett, és mellkason vágta a férfit.
– Nem lesz jól, ha megölöm! Teljesen megőrült? Mi a
fenét művelt odafent ilyen ítéletidőben?
Ekkor látta, hogy a férfinak sebes és véres a keze a
kötéltől, mely megmentette az életét.
– Jaj! A keze!
Kezét Főnix sebére tette, majd a szemébe nézett.
– Semmiség – mondta, miközben az asszony ütésének
nyomát dörzsölgette a mellkasán.
Maggie a sebet nézte.
– Ha gondolja, elkészítem a nagymamám gyógyteáját.
Kis idő, míg megfő, de csodákat tesz.
– Tedd azt! – mondta Olivia.
Amikor a szolgálólány távozott, ismét Főnixre nézett.
– Nekem is van gyógyírem a sebre. Ha visszamegyünk a
kabinba, megmutatom, mi az.
A férfi kék szeme elsötétült.
– Gyanítom, fegyverrel fog kényszeríteni, ha
ellenkezem.
– Csak ha szükséges.
A férfi bólintott.
– Csak ön után.
Olivia fűzőjét fogva sietett a kabin felé. Remélte, hogy
kicsit alábbhagy a heves szívdobogás. Egész testében
érezte a férfi illatát. Sós, fűszeres, igazi férfias illat, mely
Főnixre jellemző. Mindez keveredett a férfi kölnijének
illatával.
Az asszony kinyitotta az ajtót, és a legkisebb kofferjához
szaladt. Beletúrt, és szinte azonnal megtalálta a
gyógyírrel teli üvegcsét. Felegyenesedett, és megfordult,
hogy szembenézzen a férfival. Főnix az ajtóban állt, és
folyamatosan az asszonyt nézte. Kezét ökölbe szorítva
maga mellett tartotta. A szoba egyre kisebbnek tűnt.
Olivia végül semmi mást nem érzékelt, mint Főnixet és a
köztük lévő vibrálást.
– Jöjjön közelebb! – sürgette a férfit.
Főnix összevonta szemöldökét, ahogy lejjebb tévedt a
tekintete. Olivia követte a pillantását, és ekkor jött rá,
hogy nyitott fűzője szinte egyáltalán nem takarta kebleit.
Gyorsan eltakarta magát, miközben fülig pirult. A férfi
arca kemény volt. Teste rezzenéstelen, akár egy szoboré.
Olivia a kofferra tette az üveget, és kezébe vette a férfitól
kapott inget.
– Ha bedörzsölné a…
Hirtelen szóhoz sem jutott, amikor Főnix megjelent az
oldalán. Hogy tudott ilyen észrevétlenül az asszony
közelébe kerülni? Olyan szorosan állt mögötte, hogy
érezni lehetett bőre forróságát és leheletének melegét.
Kivette az asszony kezéből az inget, és félredobta. Szó
nélkül elvette az üveget, kinyitotta, és kimert a gyógyírból
egy adagot. Olivia mozdulatlanul nézte a férfit, aki ezután
félretette az üveget, és megfogta az asszony kezét.
Gyengéden, finom mozdulatokkal kezdte az asszony
csuklójába dörzsölni a balzsamot. Oliviának olyan jólesett
mindez, hogy akaratlanul is nyöszörögni kezdett.
– Szereti az érintésemet, ugye? – suttogta a férfi.
Az asszony felnézett rá, és nyelt egy nagyot.
– Éget.
Főnix bólintott.
– Adja a száját!
Bár szelíden mondta, ezt az utasítást képtelenség volt
félreérteni.
A kérés hallatán Olivia önkéntelenül szétnyitotta ajkait,
amint a férfi szája érintette az övét. Szinte rögtön
elgyengült. Ha Főnix nem tartja meg, elesik. Érzékei
annyira hatalmukba kerítették, hogy minden tagja
ellágyult. A férfi lejjebb hajtotta fejét, hogy minél jobb
szögből csókolhassa. Az asszony egészen beleszédült.
Főnix átfogta a derekát, elemelte a földtől, és a
sarokban lévő asztalhoz vitte. Odébb rúgta a széket, és az
asztalra fektette az asszonyt, miközben folyamatosan
csókolta.
Ezután megragadta Olivia megtépázott ruháját, és
határozott, durva mozdulattal egészen az asszony
derekáig tépte. Kezével megmarkolta Olivia kebleit, és
folyamatosan csavargatta a mellbimbóit. Épp úgy, ahogy
az asszony kívánta. Olivia rögtön nedves lett. A férfi
egyszerre volt elbűvölő, birtokló és megrontó. Pont azt
tette, amiről az asszony attól a pillanattól kezdve
álmodott, hogy Főnix felment a hajóra.
Olivia nyögni kezdett.
– Mit csinál velem?
– Ön mit csinál velem? – kérdezett vissza nyersen a férfi.
– Csak néhány órája ismerem, de máris az őrületbe
kerget.
A torkát köszörülte, aztán forró csókot nyomott az
asszony kebleire.
– Fel akarom falni. Önbe rakni a hímtagomat, és érezni,
ahogy szenved.
– Főnix! – mondta Olivia szemérmesen, bár izgatólag
hatottak rá a férfi szavai. Még sosem hallott ilyet vagy
ehhez hasonlót. Képtelen volt kitérni a kalóz útjából,
Főnix ugyanis az asszony széttárt lábai közé feküdt,
miközben szívogatni kezdte Olivia mellbimbóját. Az
asszony egyszerre érzett simogatást a mellében és ütemes
feszülést a lába között, melynek hatására keményen
megmarkolta Főnix haját. Mivel nem tudta magát
kielégíteni odalent, Olivia feltámaszkodott, és
folyamatosan a férfi merevedéséhez dörgölőzött. Forróság
és gyönyör járta át egész testét, melytől szinte
visszazuhant az asztalra.
– Ne! – parancsolta a férfi. – Ne hagyja abba!
Még ütemesebben mozgott, miközben figyelmét a másik
mellbimbó kötötte le. Olivia hangosan nyögött, teste tüzelt.
Főnix teste folyamatosan fel-le mozgott, miközben
félrelibbentette az asszony szoknyáját. Kezével
megérintette Olivia nedves ölét, majd szünetet tartott.
Ránézett az asszonyra, majd középső ujját a
hüvelybemenetbe dugta, és szétnyitotta a
szeméremajkainál. Simogatni és dörzsölgetni kezdte
Olivia hüvelyének legérzékenyebb pontját, melynek
hatására még nedvesebb lett. Ezután könnyedén feldugta
ujját. Olivia nyöszörgése akár ellenállásra is utalhatott
volna, de csípőjét önkéntelenül megemelte, hogy még
intenzívebben érezze a férfit, és ezzel együtt a gyönyört.
– Olyan szűk és kívánatos!
A férfi ujjai ismét behatoltak. Szabad kezével felemelte
az asszony lábát, hogy a cipőben lévő lábfeje is az asztalra
kerüljön. Ezután kifeszítette a térdét, hogy teljes
egészében lássa az asszony testét. Folyamatosan bámulta,
majd kihúzta belőle az ujját. Olivia feszülten figyelte,
amint a férfi a szájához emeli kezét, és lenyalja az ujját.
– Mmm – dörmögte érzékien.
Aztán felemelte az asszony másik lábát, és az előzőhöz
hasonlóan azt is kifeszítette. Olivia nagyon bujának
érezte magát. Ruhája megrongálva, keblei szabadon,
lábai kéjsóváran széttárva.
Főnix mindkét kezét az asszony lába közé tette. Egyikkel
széthúzta a szeméremajkait, másik kezének ujját pedig ki-
be járatta. Olivia megfogta az asztalt, miközben az ajkait
harapdálta, hogy csendben tudjon maradni.
Legszívesebben ordított vagy legalább sikított volna.
Olyan csodásan érezte magát, hogy nehezen állta meg
hang nélkül. Gyűlt benne a feszültség. Teste felhevült,
gyomra összeszűkült. Nem értette, de a teste tudta, mit
kell tennie. Ösztönösen megemelte a csípőjét, és úgy
mozgatta, ahogy kell.
Nedves volt, és majd megőrült a férfiért. Olivia
legszívesebben magában tartotta volna a férfi ujját. Aztán
egyszer csak két ujjat érzett a lába között, melyek
folyamatosan ki-be jártak benne. Ellazította a csípőjét, és
felordított. Teste remegett.
– Kérem! – könyörgött, de maga sem tudta, mit szeretne.
– Jó érzés, ugye? – kérdezte a férfi. – Jó érzés, hogy
önben vagyok? Szeretné a hímtagomat, igaz? Azzal tovább
tudok hatolni, mint az ujjaimmal.
Kék szemével folyamatosan az asszony lába közét nézte,
miközben ujjaival ugyanazt a területet érintette. A száját
nyalogatta, és egyértelművé tette, mit akar.
– Ne! – suttogta Olivia.
– Nem utasíthat vissza – vetette oda Főnix. – Még nem
tudja, milyen a földi paradicsomban.
Az asszony csak az illendőség kedvéért tiltakozott, de
maga is érezte, hogy szíve és teste mást diktálnak. Hogy is
mondhatna nemet, amikor Főnix olyan szépen néz rá, és
amit tesz, az maga a gyönyör? A könyökére támaszkodott,
és a férfi száját nézte. Főnix nyalogatni kezdte az asszony
nemi szervét.
Olivia az asztalhoz dörgölte csípőjét. Az egész egyszerre
volt szörnyű, csodás és bizarr. Élvezte az érzést, és
örömmel töltötte el, hogy a férfi ennyire figyel rá és a
vágyaira. Olyan jólesett neki a férfi nyelvének simítása,
hogy rögtön izgalomba jött. Még szélesebbre tárta lábait,
és a férfi szájához tolta hüvelyét. Kezdett hiányérzete
lenni, de aztán a férfi simogatásának hála, mégsem
maradt élvezet nélkül. Főnix pontosan tudta, mire van
szüksége az asszonynak. Nyelvével ismét simogatni kezdte
Olivia legérzékenyebb pontját. Térdre ereszkedett, és
minden erejével azon volt, hogy kielégítse az asszonyt.
Egyre keményebben szorította, miközben erotikus
hangokat hallatott, míg Olivia már nem bírta tovább.
Főnix ujjai és nyelve egyre gyorsabban mozogtak, nyögése
még hangosabbá vált.
Olivia sikított a gyönyörtől. Teste megfeszült az asztalon,
és remegett az élvezettől, miközben folyamatosan a férfi
szája felé próbált közelíteni.
Főnix még mindig a lábai között volt. Ujjait kivette, és a
nyelvével helyettesítette őket, míg az asszony vissza nem
nyerte légzésének eredeti ütemét. Csak ezután kelt fel, és
takarta be őt a saját testével.
– Főnix!
Magához húzta az asszonyt. Teste megfeszült és izzadt.
Olivia tudta, hogy a férfi korántsem élt át akkora
élvezetet, amekkorát ő kapott.
– Mondd meg, mit tegyek! – kérlelte. – Áruld el, hogy
tudnálak kielégíteni?
– Már megtetted – suttogta megnyugtatóan a férfi. –
Amikor a számban éreztelek. Az kimondhatatlanul jó
érzés volt, kedvesem.
– Szeretnék…
– Tudom, mit szeretnél – szólt közbe Főnix.
– Kérlek! Szeretnélek kielégíteni.
– Nem.
Olivia lehunyta szemét, és oldalra fordította a fejét.
– Nem akarsz engem… úgy.
– Nézz rám! – mondta Főnix, és megragadta Olivia arcát,
ezzel arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
– Nem az a kérdés, mit akarok. Természetesen a
legjobbat akarom. NEKED. És az nem én vagyok.
Olivia kikerekedett szemmel nézett a férfira. Teljesen
összezavarodott.
– Én csak szeretnélek kielégíteni.
A férfi sóhajtott.
– Neked több figyelemre van szükséged, mint amit én
adni tudok.
Az asszony végigmérte a jóképű, szenvedélyes férfit. Volt
valami a szemében – valami lágyság –, ami a szívébe
markolt. Olivia megérintette ujjával Főnix száját, aki
gyorsan adott rá egy csókot. Az asszony ezek után beletúrt
a férfi hajába, és az arcához fésülte.
– Te vagy a legcsodálatosabb emberi lény, akit valaha
láttam. Mindenütt érinteni és csókolni akarlak. Azt
akarom, hogy megőrülj értem.
– Olivia! – suttogta fájdalmasan a férfi, majd sóhajtott
egy mélyet, és lehunyta a szemét. – A francba!
Főnix felállt, kinyitotta a sliccét, és olyan gyorsan
mozgott, hogy Olivia nem is látta. Az asszony fölé hajolt,
aki érezte, milyen forró és kemény a férfi hímtagja. Egész
teste reszketett. Úgy érezte, új testet kapott.
– Ölelj szorosan!
– Jó.
Úgy kapaszkodott fel a férfira, mintha hegyet mászna.
Főnix körözni kezdett a csípőjével, és könnyedén
behelyezte férfiasságát az asszony lábai közé. Olivia
várta, hogy jöjjön az ilyenkor szokásos fájdalom, de nem
jött. A férfi egyre erőteljesebben nyomult, miközben
csípőjét folyamatosan az asszonyénak tolta. Hímvesszője
még keményebb lett, ahogy haladt egyre előbbre az
asszonyban. A végső beteljesülés azonban még váratott
magára.
– Csavard körém a lábaidat! – suttogta. – Mozogj velem
együtt! Igen!
A férfi bőre izzadni kezdett az asszony tenyere alatt.
Egyre gyorsabban vette a levegőt.
Főnix olyan gyorsan mozgott Olivia combjai között, hogy
lassan érezni kezdte a fájdalmat. Az asszony érezni
akarta a gyönyört, ezért még inkább a férfi alá gyűrte
magát, és ahogy élvezte az aktust, folyamatosan
karmolászta Főnix hátát. Szinte sírt, amikor megérezte az
orgazmust. A férfi teste megfeszült, és még keményebben
nyomult. Az asszony hasán végigcsordult a férfi
nedvessége.
Főnix Olivia nevét ordította, majd elalélt.

Sebastian az asszony illatos nyakába fúrta arcát, és


közben átkozta magát, amiért ilyen szívtelen volt. Eddig
az önfegyelem volt minden erőssége, most viszont ez a
tulajdonsága is cserben hagyta. Attól a perctől kezdve
rabul ejtette szívét az asszony, hogy meglátta őt a hajón,
felszegett állal, súlyos karddal a kezében. Ahogy teltek a
napok, egyre szerelmesebb lett Oliviába. Nem egyedül a
szépsége tetszett neki. Ebből az asszonyból áradt a tűz és a
szenvedély. Most már képtelen volna megállni, hogy ne
érintse többet.
Amikor a férfi megsérült, az asszony olyan kedvesen
próbált neki segíteni, ahogy eddig soha senki. Ő pedig
azzal hálálta meg, hogy folyamatosan a melleit bámulta,
aztán odaadta neki az ingét, hogy eltakarhassa magát,
végül pedig az asztalra fektette. Olivián látszott a vágy, de
ő ettől függetlenül kisétálhatott volna ebből a helyzetből,
a saját, jól felfogott érdekében. Ő soha nem lesz olyan férj,
amilyet az asszony érdemel. Csak arra jó, hogy alaposan
kielégítse a testi vágyait.
Persze bolond lenne, ha nem vágyna az asszonyra.
Most. Azonnal.
Sebastian felkönyökölt, és Olivia arcát nézte. Csak úgy
áradt belőle a szenvedély. Szívesen megkérdezte volna
tőle, hogy van, de az asszony szemei mindent elárultak.
Ugyanolyan arckifejezéssel néztek egymásra. Végül
megcsókolta Oliviát, aztán kiszabadította a karját. Az
asszonyból sütött a vágy és a szenvedély. Annak ellenére,
hogy ártatlan volt, szinte rögtön a csúcsra juttatta a férfi.
Pedig senki nem tanította, így kizárt, hogy meg tudta
volna játszani. Sebastian úgy érezte, az asszony úgy
szereti és kívánja, ahogy még soha egyetlen nő sem.
Ahogy elnézte Olivia hasán a férfinedvet, hatalmába
kerítette a birtoklási vágy. Legszívesebben mindenütt
megjelölte volna, hogy többé senki más ne érhessen
hozzá. Az aggódás, amivel az asszony ránézett, amikor
látta őt az árbócon… Rajta kívül kit érdekelt valaha, mi
lesz vele? Legalábbis mióta az eszét tudja. Csak azért nem
vette azonnal birtokba az asszonyt, mert hálás volt neki
az aggódásért.
Sebastiannak már a gondolat is fájt, hogy Olivia egyszer
visszatér az apjához. Azt kívánta, bárcsak másképp
alakult volna az élete, és akkor örökre együtt
maradhatnának. A férfi múltja viszont ezt nem teszi
lehetővé. Eddig soha életében nem bánt meg semmit. A
mai nappal ez is megváltozott.
– Ha gondolod, fürödj meg. Bár mostanra nyilván kihűlt
a víz – suttogta az asszony.
Sebastian ránézett a csöpp ülőkádra, és mosolygott.
– Köszönöm, jó lesz.
Levett egy törölközőt az állványról, és a vízbe mártotta.
Aztán odament az asszonyhoz, és lemosta róla a hasára
fröccsent váladékot. Férfiassága ismét keményedni
kezdett, ahogy meglátta Olivia mellbimbóit. Az asszony
hozzá képest nagyon alacsony volt. Apró, csodás
teremtmény. Ő pedig úgy bánt vele, mint egy állattal.
Némi szitkozódás után Sebastian elfordult, hogy ne lássa
az asszonyt, majd levette az alsóját. Halk szisszenés után
beült a hideg vízbe. Nézte Oliviát, és próbált nem
mosolyogni, amikor az asszony felkelt az asztaltól, és
udvariasan a falat bámulta.
– Nem vagy kíváncsi a testrészemre, ami az élvezetet
okozta? – kérdezte.
Az asszony elpirult. Még mindig nem nézett oda, csak
megfogta összegyűrt ruháját, és a mellbimbóira tette.
Csodaszép látványt nyújtott. Látszott, hogy teste nagyon
várja a folytatást. Sebastian ismét elmerült az apró kád
vizében, és igyekezett lehűteni magát. Úgy érezte, pont a
legjobbkor történt mindez.
A homlokát ráncolta, amikor Olivia egy finom, francia
szappant adott neki. A pézsma és bergamott igazi férfias
illatot árasztott.
– Miért van nálad férfiszappan? – kérdezte nyersen.
A nemjóját! Ezek szerint féltékeny.
Az asszony szemeiből eltűnt minden ragyogás.
– Ez apám kedvence. Eggyel több vagy kevesebb talán
nem tűnik fel.
Megfordult, de a férfi még így is érezte rajta a
megbántottságot.
Sebastian majdnem bocsánatot kért, de aztán
meggondolta. Legjobb, ha Olivia nem törődik vele, és a
kettőjük közti viszony megmarad pusztán testi
kapcsolatnak. Ezen kívül muszáj távolságot tartaniuk.
Mindkettőjük érdekében. Már így is jobban vonzódik az
asszonyhoz – a feleségéhez –, mint kellene.
Miután befejezte a mosakodást, Sebastian csendben
felöltözött, és igyekezett menekülni Olivia bűvköréből.
Útban az ajtó felé megállt.
– Nemsokára a legénység nagy része idejön, hogy
megmosakodjon. Majd elrendelem, hogy melegítsenek
számodra fürdővizet. De könyörgök, ne lőj le senkit! Időbe
fog telni…
– Rendben. Köszönöm – válaszolta Olivia, miközben
igyekezett rendbe hozni öltözékét.
A férfi ránézett az asszony kiegyenesedett hátára, és
képtelen volt magában tartani érzéseit. Összeszorította
állkapcsát, és igyekezett semmit nem mondani, pedig
egyértelmű volt, hogy Olivia hallani szeretné a férfi
hangját. Néhány perce még intim közelségben voltak,
most pedig olyan, mintha két idegen állna egymással
szemben. Ahelyett, hogy könnyedén túltenné magát a
történteken, érzései még mélyebbre sodorják.
Végül szó nélkül hagyta el a kabint. Becsukta maga
mögött az ajtót, ezzel jelezve, hogy vége.

Olivia arra ébredt, hogy lágy szellő fújdogál. Kinézett az


ablakon, és tudta, hogy nemsokára partot érnek.
Körülnézett a helyiségben, és nagyon egyedül érezte
magát. Főnix nem tért vissza este, és másnap sem.
Amikor meghallotta a kopogást az ajtón, szíve hevesen
vert. Remélte, hogy mégis viszontlátja a férfit. Ehelyett
Maggie állt az ajtó előtt. A komorna széles mosollyal az
arcán lépett a kabinba. Fogalma sem volt, mekkora
csalódást okozott az úrnőjének, hogy ő jelent meg.
Olivia igyekezett tartani a száját, de végül győzött a
kíváncsiság.
– Láttad ma Főnix kapitányt?
– Igen – válaszolta Maggie kuncogva. – Ma reggel,
mielőtt elment a Seawitch hajóval. Jó úton vagyunk,
asszonyom. A legénység azt mondta, néhány napon belül
kikötünk Barbadoson.
A Seawitch. Olivia szíve a torkában vert. Főnix inkább
átszállt az asszony apjának hajójára, hogy távol legyen
tőle. Bármilyen fájdalmas, de ez az igazság. Hirtelen
zavarba jött. A férfi nyilván csapodár nőszemélynek
gondolja. Végül is nem az?
Megrázta a fejét. Még mindig vágyakozva gondolt a
kalózra, de ő nyilván nem érzett ugyanígy az asszony
iránt. Számára Olivia nem volt más, mint egy női lény,
akit beavathat. Teljesen egyértelművé tette, hogy nem
akarja feleségül venni. Elkísérte volna Angliába, hogy
érvényteleníttessék a házasságot, aztán elhajózik, és
többet vissza sem néz. Olivia ezzel szemben napokig azon
bánkódna, hogy elveszíti az embert, akit mindennél
jobban szeretett volna férjnek.
Három napig tartott, míg elérték Barbadost. Olivia ki
sem jött Főnix kabinjából. Valahányszor eszébe jutott az
elmúlt néhány nap, sírni kezdett, aztán igyekezett
elterelni a gondolatait. Átkutatta a férfi szekrényét,
asztalát és fiókját. Szalaggal átkötött leveleket talált
Dunsmore márkijától, melyeket Sebastian Blake-nek
címzett. Olyan okiratokat is talált, melyen az ő pecsétje
szerepelt, mellette a körözési plakát a férfi álnevével.
Ezek szerint az asszony gyanúja korántsem volt
alaptalan. Mi több: kétség sem fér ahhoz, amit eddig csak
sejtett.
Egy kalózhoz ment feleségül. A gondolat is rémisztő volt
számára.
Most már csak az a kérdés, hogy tarthatná maga mellett
a férfit.
3. FEJEZET

Sebastian türelmetlenül várta Oliviát a hajó végénél. Már


egy hete nem látta, és ez a hét egy örökkévalóságnak tűnt.
Mielőtt átszállt volna a Seawitchre, megparancsolta
Willnek, hogy amint kikötnek, foglaltasson szobát
Oliviának a helyi fogadóban, így végre ágyban alhat
azután, hogy három napig kénytelen volt függőágyban
tölteni az éjszakát. Nyilván fáradt lesz és elgyötört. Ő
maga is az volt. Bár a Seawitchen lévő kabin maga volt a
paradicsom. Hatalmas, bársonyborítású ágy volt benne.
Az éjszakák ettől függetlenül szörnyűek voltak. A
selyemlepedőn érezni lehetett az asszony illatát, melytől a
férfi rögtön izgalomba jött. Folyton maga elé képzelte a
nőt, széttárt lábakkal. Elképzelte, amint férfiassága egyre
mélyebbre hatol benne, miközben nyelvével érinti Olivia
kőkemény mellbimbóit.
Olyannyira hatalmába kerítette a szeretkezés vágya,
hogy elhatározta, kerít magának egy valamirevaló
nőszemélyt. Látott néhányat, cirógatott is párat, csókolta
is őket, de ennyi. Még a legképzettebb prostituált sem
képes úgy csókolni, mint Olivia, aki olyan hevesen
csókolta a férfit, mintha attól félt volna, hogy elveszíti.
Egyszerűen bolondult az asszonyért. Teljesen
belehabarodott.
Sebastian megmozgatta a vállait, hogy oldja bennük a
feszültséget. Megvakarta a nyakát, és a fogadó irányába
nézett. A sétabotjára támaszkodott, mely nagy segítségére
volt, amikor meglátta a feleségét.
Úgy tűnt, mintha megfagyott volna a város. A sirályok
hangját kivéve semmi más zaj nem hallatszott. Amikor
szétoszlott a tömeg, csak Oliviát látta, teljes
gyönyörűségében. Szép fürtjeit a feje tetejére tűzte, csak
néhány rakoncátlan tincs lógott az arcába. Szürkésbarna
ruhája minőségi selyemből készült. Úgy ragyogott a
napfényben, mint egy ékes gyémánt. A ruha szinte alig
takarta az asszony kebleit, kiemelte vékony derekát és
szép bőrét. Széles kalapot viselt, melynek karimája
majdnem teljesen eltakarta arcát a férfi elől. Csak az
érzéki szája látszott, melyért Sebastian mindig is
rajongott. A férfi meg sem tudott szólalni. Levegőt is alig
kapott, amikor az asszony közelebb jött. Úgy érezte,
megtalálta elvesztett kincsét.
Sebastian életében először volt hálás az apjának, hogy
sorsa így alakult.
Az elmúlt néhány napban viszont nem tudott aludni.
Képtelen volt kiverni a fejéből az asszonyt. Folyamatosan
kettőjük helyzetén gondolkodott. Olivia fenntartaná a
házasságukat, ha a férfi tudná bizonyítani a
személyazonosságát. Rájött, hogy a házasság
mindkettőjük számára előnyös, bár az asszony messze
jobb férjet érdemel, mint ő. A férfi erre próbálta
ráébreszteni az asszonyt. Ha viszont Olivia ragaszkodik
hozzá, miért lenne olyan bolond, hogy eltaszítsa magától?
Ennyire még ő sem őrült meg. Nemtörődöm és önző, de
biztosan nem bolond.
Az asszony megállt Sebastian előtt. Olyan mélyen hajolt
meg, hogy ha nem lett volna széles a kalapja karimája,
homlokával biztosan megérinti a koszos talajt.
A férfi összeráncolta szemöldökét. Mi a bánatot művel?
– Uram! – suttogta Olivia.
A város egyre nyüzsgőbbé vált.
A férfi is lehajolt, hogy felsegítse az asszonyt. A kalap
széles karimájának köszönhetően továbbra sem tudott
Olivia szemébe nézni, jámbor arckifejezését viszont jól
látta. Utóbbi szöges ellentétben állt lobbanékony
természetével. Sebastian egyre inkább szerette volna látni
az asszony szemeit és arcának minden szögletét.
Mivel feszélyezte ez a fajta viselkedés, nyersen
megkérdezte:
– Mi van veled?
Olivia ezúttal még mélyebbre hajolt. A férfi semmi mást
nem látott, mint a kalap takarta feje búbját.
– Nagyon sajnálom, ha csalódást okoztam, uram. Nem
akartam.
Mi ez már megint? Mi az ördögről beszél?
Sebastian megragadta az asszony könyökét, és maga
után vonszolta, míg el nem értek Olivia kabinjáig. Akkor
belökte, és becsapta maguk mögött az ajtót. Idegesítette az
asszony kalapja, ezért levette a fejéről, és arrébb dobta.
Végre látta az arcát, ugyanakkor a könnyeit is. Utóbbi
miatt lelkifurdalása támadt. Már megint durva volt.
– Mi bánt? – kérdezte, miközben átölelte az asszonyt.
Olivia egy pillanatra kihúzta magát, mielőtt a férfi
karjaiba omlott volna.
– Dühös vagy rám.
– Nem – válaszolta Sebastian, miközben Olivia hátát
simogatta. – Csak összezavarodtam.
Az asszony a férfi mellkasába fúrta arcát, majd zokogni
kezdett.
– Azt hiszed, ledér asszony vagyok.
A férfi még inkább zavarba jött, majd így szólt:
– Talán egy kicsit.
Olivia egyre hangosabban sírt.
– De nekem pont ez tetszik – tette hozzá gyorsan
Sebastian.
– Nem igaz! – ellenkezett síró hangon az asszony. –
Elmentél, úgyhogy vége a románcnak. Vége. Soha többet.
Jaj! Sebastian úgy nézett, mint egy eszelős.
Igyekezett nyugodt hangon válaszolni.
– Messzebbre vittelek volna, ha a tenger nem áll
közénk. Nagyon zaklatott voltál. Megtámadták a
hajótokat, durván bántak veled, és kiderült, hogy a férjed
egy köztörvényes bűnöző. Nem lett volna tisztességes, ha
továbbra is fogva tartalak. Még így is korlátoztalak a
szabadságodban.
Olivia kivonta magát a férfi karjaiból. Szeme villámokat
szórt.
– Te nem vagy tisztességes. Magad mondtad. Nem voltál
hajlandó feleségül venni a lányt, akivel kikezdtél. Most
pedig itt a tulajdon feleséged, akivel úgy bánsz, mint egy
idegennel.
Dobbantott egyet a lábával.
– Őszintén szólva, nem vagyok bolond!
– Őszintén szólva? – kérdezte összevont szemöldökkel a
férfi. – Ahogy gondolod, kedvesem. Őszintén szólva,
nagyon kívánlak. Legszívesebben magam alá gyűrnélek,
széttolnám a lábaidat, és addig lovagoltatnálak magamon,
míg mozdulni sem tudsz. Úgy a csúcsra juttatnálak, hogy
többé nem akarsz más férfira gondolni, csak rám. Hallani
akarom az élvezettel kevert nyöszörgésedet, miközben a
nevemet kiabálod. Úgy beléd akarom rakni, hogy
megemlegesd.
Olivia kikerekedett szemmel és tátott szájjal hallgatta a
férfit. Közben érezte, hogy nedves lesz a lába között.
– Földi paradicsom.
– Paradicsom – duruzsolta a férfi. – Azt hiszem, az lesz.
– Bármikor jogod van belém jönni, ha tényleg szeretnél.
Elvégre a feleséged vagyok.
Sebastian összekulcsolta a kezét.
– Megbizonyosodtál róla, ugye? – kérdezte mosolyogva.
Bízott az asszony kíváncsi természetében.
Olivia felszegte állát.
– Igen. Megbizonyosodtam róla.
– Átkutattad a holmimat.
Az asszony bólintott.
– Mit szólsz a fejleményekhez?
Olivia összecsapta két kezét, melynek hatására keblei
majdnem teljesen kibuggyantak a ruhájából. Sebastian
rögtön izgalomba jött a látványtól. Ha nem kívánná
ennyire az asszonyt, talán megbánta volna, hogy kiderült,
tényleg az ő felesége. Most viszont képtelen volt másra
gondolni. Nem is tudott gondolkodni.
Olivia mély levegőt vett.
– Örülök, hogy tetszik neked a ledérségem, mert úgy
döntöttem, ezen nem fogok változtatni. Többet akarok. Azt
akarom, hogy bűnbe vigyél. Bánj úgy a testemmel, ahogy
igazi férjhez illik! Ha visszatérünk Angliába, már minden
értelemben a tiéd leszek. Többé nem taszíthatsz el
magadtól.
A férfi szívverése kis híján megállt. A lába között viszont
heves lüktetést érzett.
– Miért? – kérdezte szinte erőszakosan. Azt akarta, hogy
az asszony kifejezze iránta érzett rajongását. – Ennyire
boldoggá akarod tenni apádat? Elvégre az ő büszkesége és
boldogsága vagy. Ő úgyis azt gondolja, soha nem teszel
semmi rosszat.
– Tényleg soha semmi rosszat nem tettem – vágta rá
Olivia. – Se apám, se mások szerint.
Sebastian meglepődve figyelte az asszony heves
reakcióját.
Olivia csuklója elfehéredett a feszültségtől.
– Anyám szülés közben halt meg. Hogy hagyhatnám
figyelmen kívül apám kívánságát, amikor ilyen horderejű
veszteség érte a születésem miatt?
– Értem.
Nem számít, miért akart Olivia a felesége maradni. Ő
viszont nem akart magának feleséget, mert jól tudta, hogy
mellette nem lenne jó élete az asszonynak. A gyomra
összeugrott. Hideg verejték csurgott az arcán.
– Tehát követed minden utasítását. Képes vagy férjhez
menni egy idegen férfihoz, csak hogy őt boldoggá tedd.
Olivia mélyen a férfi szemébe nézett.
– Igen. Hozzád mentem apám akaratából, de nem ezért
szeretnék a feleséged maradni. Most már csak magamra
gondolok, és arra, hogy én mit szeretnék.
Sebastian megkövülten állt. Úgy érezte, aranykalitkába
került, és nem menekülhet. Nem mintha menekülni akart
volna. Eddig bele sem gondolt, csak érezte.
Olivia mindent megad neki, amit egy férfi kívánhat.
Családot, gondoskodást, otthont, szenvedélyt, gyönyört.
Amikor távol van, mindig lesz hová hazamennie, és az
asszony majd tárt karokkal és combokkal várja. Nemrég
még elutasította volna mindezt, mondván, ő nem akar
mást, mint egyik napról a másikra élni, és a maga ura
maradni. Álmában sem gondolt családalapításra, vagy
arra, hogy megállapodjon valaki mellett. Aztán megjelent
az életében Olivia, aki a boldogságot jelentette. A
boldogságot, amit ő soha nem érdemelt meg. De amilyen
önző volt, Sebastian mégsem utasította vissza.
– Mire vágysz? – kérdezte suttogva az asszonytól.
– Ó!
Olivia felemelte két kezét, és az ablakhoz ment.
– Menj innen, Merrick! Lejárattam magam egy életre.
Sebastian a kabátját és a mellényét kereste, és zavartan
igazgatta az ingét.
– Távozz! – mondta Olivia kimérten, háttal a férfinak.
– Nem.
Sebastian leült az asszony ágyának sarkára, és levette a
csizmáját. Amint az első csizma koppant a padlón, Olivia
megfordult, és a férfi szemébe nézett.
– M-mit cs-csinálsz? – kiáltotta.
– Vetkőzöm – válaszolta Sebastian. – A ruhák ugyanis
akadályozzák a szerelmeskedést.
A férfi levette a másik csizmáját és a harisnyáját. Most
már jól látszott meztelen férfiassága.
Olivia levegő után kapkodott.
– Jó ég!
Amikor meglátta a hatalmas hímvesszőt, szinte szóhoz
sem jutott. Végül így szólt:
– Igen méretes!

Hatalmas van, isten a tanúja.


– Ez – mutatott rá Olivia az ujjával – túl nagy nekem.
Annak ellenére, hogy hatalmába kerítette a félelem,
izgatta is a látvány, és a gondolat, hogy nemsokára tövig a
lába között tudhatja ezt a hatalmas hímtagot. Amióta
meglátta a férfit, nem hagyta nyugodni a gondolat. Tudta
jól, hogy ő is hasonlóan érez iránta. Úgy tűnik, Sebastiant
egyáltalán nem taszította az asszony merészsége. Ettől
kicsit megkönnyebbült.
Elmosolyodott. A szája szegletében látszottak a már jól
ismert gödröcskék.
– Köszönöm, kedvesem. Ennél hízelgőbbet nem is
mondhattál volna az uradnak.
Olivia egy pillanatra megkövült. Az ura. A férje. Az övé.
Még ennél is többet akart. Egy életen át birtokolni ezt a
férfit. Sebastian Blake-et. A bűnöző kalózt. Aki minden
képzelgését valóra váltja. Szertefoszlott minden kétsége.
Ez a férfi maga volt számára a tökéletesség. Anyaszült
meztelenül, vágyakkal tele. Már a látvány is igéző volt.
Olivia igyekezett nem a kőkemény hímvesszőt, hanem a
férfi kék szemeit nézni.
– Végleg a magadévá teszel?
– Örömmel. Tudom, mennyire akarod.
Vonásai ellágyultak.
– A méret miatt ne izgasd magad! – nyugtatta meg az
asszonyt. – Kellően benedvesítelek, úgyhogy nem lesz
gond. Úgy hatolok majd tövig beléd, mint kés a forró
vajba. A gyönyörtől olvadni fogsz, mint az a bizonyos vaj.
Oliviának már a combja is nedves lett.
– Csodás hangod van – duruzsolta. – Ha meghallom,
képtelen vagyok gondolkodni.
– Olivia…
– Bontsd ki a hajad! – szólt közbe. – Jobban szeretem, ha
kiengeded.
Sebastian odament az asszonyhoz, és kibontotta a haját.
Ugyan nem volt olyan hosszú, mint az asszonyé, de leért a
lapockájáig. Amikor sétált, olyan volt, mintha széles
vállait fekete selyem borítaná. Úgy nézett ki, akár egy
pogány isten. Az élvezet istene. Olivia gyönyörének istene.
– Nem vagyok nászajándék – figyelmeztette az asszonyt
Sebastian. – Egyáltalán nem vagyok ajándék.
– Te egy igazi kincs vagy. Teljes valódban – mondta
Olivia, majd kis gondolkodás után közelebb ment a
férfihoz.
Sebastian kinyújtotta felé a karját, majd szorosan
magához ölelte. Olivia átfogta a férfi nyakát, és ajkait a
sajátja felé húzta.
Forró, édes csókjától szinte rögtön elalélt. Igyekezett
még közelebb húzni magához a férfit, de Sebastian jóval
erősebb volt, így nem sikerült.
– Még hetekig fogunk utazni, édesem – emlékeztette
gyengéden a férfi. – Rengeteg időd lesz, hogy becserkéssz.
Nem kell rögtön felfalnod.
Olivia örült, hogy képes befolyást gyakorolni egy ilyen
csodás férfira.
– Az enyém vagy. Úgy bánok veled, ahogy kedvem
tartja.
Sebastian még szorosabban ölelte az asszonyt, és egyre
gyorsabban vette a levegőt.
Olivia megfogta a férfi arcát, és tanulmányozni kezdte.
– Semmit nem hallottam rólad – mormolta
jelentőségteljesen.
Kíváncsi volt, mi történt annak idején, ami miatt a férfit
körözött bűnözőnek nyilvánították. Aggódnia kellett
volna, hogy összeköti vele a jövőjét, de ő nem érzett mást,
mint kíváncsiságot.
– De én viszont büszke vagyok rád.
A férje tüzes csókkal jutalmazta az előbbi kijelentésért.
Ezután megmarkolta az asszony hátsóját, és a
merevedéséhez húzta. Aztán elengedte, és mögé állt.
Oliviát már a férfi tekintetétől is elöntötte a forróság.
Egyre szaporábban lélegeztek mind a ketten. Más hang
nem is hallatszott a helyiségben.
Olivia várt. Várta, hogy a férfi megmozdul és megérinti.
Valahogy. Akárhogy. Mielőtt hiányérzete támadt volna,
megérezte a férfi kezét a ruhája fűzőjén. Lélegzet-
visszafojtva lúdbőrzött a férfi ujjainak érintésétől. Ezeket
a simogató ujjakat már odalent is érezte. Micsoda
gyönyörűség! Sebastian egy merész mozdulattal
lerántotta Olivia ruháját és fűzőjét. Mindkét ruhadarab a
padlón végezte.
Az asszony egy pillanatra féltékeny volt, amiért a férfi
ekkora tapasztalattal rendelkezik a női ruhadarabok
leszedését illetően. Aztán féltékenysége alábbhagyott.
Inkább úgy érezte, biztonságban van. Ez a férfi egész
biztosan érti a dolgát. Kezei nagyon jól tudják, mire van
szüksége a női testnek. Azzal is tisztában van, mivel
okozza a legnagyobb örömöt az asszonynak.
Néhány perc múlva ezek a hozzáértő kezek simogatni
kezdték Olivia kebleit, majd lecsúsztak a derekához, végül
a combja tövéhez. Aztán fellibbentették az asszony
kombinéját, és gyengéden körözni kezdtek a nemi szerve
körül.
Sebastian az asszony hátához szorította kemény
mellkasát. Vállaik folyamatosan összeértek. Olivia a férfi
minden egyes levegővételét hallotta. Érezte, mennyivel
erősebb és nagyobb nála a férje. Annak ellenére, hogy
törpének érezte magát mellette, egyáltalán nem félt. Mi
több: biztonságban érezte magát, hiszen a férfi mindig
gyengéden érintette. Ujjaival simogatni, cirógatni kezdte
Olivia szeméremdombját, míg az asszony nyöszörögni nem
kezdett. Keblei megkeményedtek, nedvessége csurgott a
lábai között.
A tapasztalt kezek ezután a mellbimbót kezdték
simogatni, majd Sebastian lágy, de határozott mozdulattal
lehúzta Olivia fején keresztül a kombinét. Meztelen bőrük
teljesen összeért. Bár a férfi alig ért hozzá, az asszony már
így is a mennyországban érezte magát. Sebastian jól tudta
ezt, és ördögien kacagott.
– Látni akarlak – suttogta, miközben az asszony
fülcimpáját nyalogatta. Ezután maga felé fordította
Oliviát, aki próbált nyugodt maradni, míg a férfi tetőtől
talpig végigmérte azokkal a gyönyörű, kék szemeivel.
Aztán kinyújtotta hosszú karját, és megsimogatta Olivia
vállát, majd lejjebb csúsztatta kezét az asszony karján.
Ujjaikat összekulcsolták, majd Sebastian közelebb húzta
magához az asszonyt.
– Gyönyörű – mondta, majd gyengéden megcsókolta
Olivia homlokát. – Te vagy a legcsodásabb teremtés.
Elengedte az asszony kezét, és az oldalát kezdte
simogatni. Ujjait egyre feljebb és feljebb csúsztatta, míg
végül… Végre… Olivia kebléhez ért. Az asszony
nyöszörögni kezdett, miközben átadta magát az
élvezetnek. Tudta, hogy a kalóz így fog viselkedni. A
tekintetével, az érintésével, a hangjával, de már testének
közelségével is uralja Olivia érzékeit.
Sebastian megnyomta az asszony kőkemény
mellbimbóját, és megcsavarta, majd harapdálni kezdte
őket.
– Nézz rám! – parancsolta.
Olivia kénytelen volt ránézni a sóvár tekintetű férfira.
Idegesen harapdálta alsó ajkát. Sebastian azonnal
csókolgatni kezdte. Nyelvét igyekezett minél mélyebbre
dugni. Egyik kezével az asszony kebleit markolászta,
másikkal megfogta a derekát, majd a férfiasságára tette
Olivia kezét.
Az asszony hatalmasat sóhajtott, amikor tenyerében
érezte a hatalmas hímtagot. Nem ilyenre számított.
Sebastian élettel teli férfiasságát selymesebbnek, bőrét
puhábbnak érezte, mint a legdrágább selyemruháját.
Azon gondolkodott, milyen érzés lesz, ha teljesen berakja
neki. Vajon melegséget fog érezni? Simogatást? Olivia
hirtelen megborzongott. Annak ellenére, hogy tudta,
élvezni fogja az aktust. Mindent élvezni fog, amit a férje
nyújt neki.
Sebastian átfogta ujjaival az asszony kezét, és ütemesen
fel-le mozgatta hímtagján azt. Amikor látta, hogy Olivia
ráérzett a fogásra, elengedte, és hagyta, hogy az asszony
kielégítse. Közben Olivia lába közé csúsztatta kezét.
Képes volt egyszerre az asszony száját csókolni, a kebleit
fogni és a lába közé nyúlni. Úgy tűnt, ez már több a
soknál, de mégsem. Olivia… még többet akart.
– Még! – sürgette a férfit.
Sebastian mosolygott.
– Telhetetlen. A végén még tényleg házasember
maradok.
Olivia elengedte a férfi hímvesszőjét, és hátrébb lépett.
Sebastian mélyebbre dugta ujját az asszony lábai
között. Olivia képtelen volt mozdulni.
– Nem panaszkodom – suttogta lágyan a férfi.
Egyik kezével átfogta Olivia derekát, és elemelte a
padlótól. Még akkor is benne tartotta másik kezét, amikor
az ágyhoz vitte. Megfordult, és lefeküdt, majd keresztbe
fektette magán az asszonyt. Ujjait egyre feljebb dugta az
asszony intim testrészében. Olivia behunyta szemét, és
halkan nyöszörgött. Egyre intenzívebben érezte a férfi
közelségét. Égett benne a vágy, ezért erőteljesen
vonaglani kezdett.
Forrt a vére és izzadt. Fejét a férfi mellkasára tette.
Érezte, hogy Sebastian mellbimbói simogatják az arcát.
Óvatosan megfordult, és szopogatni kezdte a bimbókat,
ahogy a férfi is tette az övével. Sebastian szinte alig kapott
levegőt a gyönyörtől. Teste megfeszült. Olivia megfogta a
kemény hímtagot, és úgy simogatta, ahogy előzőleg a férfi
mutatta neki. Pajkosnak és bujának érezte magát a férfi
karjaiban. Csípőjét folyamatosan mozgatta, hogy még
inkább érezze Sebastiant.
– Elég lesz – mondta végül a férfi. Maga alá gyűrte az
asszonyt, és lábaival szétfeszítette Oliviáét. Várt.
Mellkasán felállt a szőr. Ujjait kihúzta az asszony lábai
közül, és a hüvelybemenet köré kente a nedvességet.
Aztán kent belőle a mellbimbókra is. Olivia egyre
intenzívebben vonaglott, majd felkiáltott:
– Sebastian!
A férfi Olivia nyakába temette arcát.
– Mondd még egyszer a nevemet!
– Sebastian! Segíts! Lángolok!
– Jól van, édesem – biztatta, és még gyorsabban
mozgatta ujjait. – Értem lángolj!
Olivia háta megfeszült, szemei kipattantak, és a
csúcshoz… nagyon közel… már majdnem…
Átkozni kezdte a férfit, amikor az kivette kezét a lábai
közül, és az asszony térdére tette.
– Türelem – mormolta rekedten. – Eljuttatlak.
A derekához húzta Olivia lábait, és a hüvelybemenet
felé vitte férfiasságát. Tekintetük találkozott. A férfi
homlokán gyöngyözött a verejték. Lejjebb hajtotta fejét, és
így szólt:
– Ne haragudj, kedvesem.
Ezután keményen az asszonyba hatolt.
Olivia sikoltani tudott volna a fájdalomtól. Még mindig a
férfi alatt feküdt, miközben potyogni kezdtek a könnyei.
Sebastian lenyalta őket, akár egy tejfölt lefetyelő, éhes
macska. Igyekezett kárpótolni az asszonyt a
kellemetlenségekért.
– Ha lassan mentem volna beléd, sokkal jobban fájt
volna – magyarázta.
Két keze közé fogta az asszony arcát, és szelíden
mosolygott.
– Azért van valami jó a szenvedésben.
– Mégis mi? – kérdezte Olivia.
Érezte, hogy a férfi aggódik miatta.
– Sikerült végképp levenned a lábamról. Most már
tényleg hozzám kell jönnöd, különben összetöröd a
szívemet.
Olivia képtelen volt visszatartani a nevetést, annak
ellenére, hogy fájt neki.
– Szerencséd, hogy már házasok vagyunk.
– Á!
Kihúzódott, majd ismét visszacsúsztatta. Furcsállta,
hogy az asszony megrezzent.
– Szerencse. Így megmarad a jó hírem.
Kicsit alábbhagyott a fájdalom, noha a férfi tövig
beléhatolt. Nyögésének hatására Olivia borzongani
kezdett. A férfi az asszony mellére hajtotta fejét, és
szopogatni kezdte.
Hatalmas teste megfeszült, ahogy ütemesen mozgott az
asszony fölött, miközben folyamatosan nyomult benne.
Haja úgy lógott, akár egy függöny. Nyelvével Olivia
mellbimbóin körözött. Sebastian kellemes bizsergést
érzett férfiassága tájékán, így még hangosabban nyögött
az élvezettől.
– Tedd szét a lábad! – kérte az asszonyt, aki ezek után
jobban széttárta combjait. Már végképp semmi nem állt
Sebastian élvezetének útjába.
– Nyomd a tested az enyémhez. Igen. Jó lesz. Olivia!
A heves Főnix kapitányt kenyérre lehetett volna kenni.
Olivia feljebb kúszott, és érezte, ahogy a férfi nedves
bőre az övéhez tapad. Megragadta Sebastian jól
kidolgozott, izmos hátsóját. A férfi a csípőjét forgatta.
Egyre közelebb került Olivia G-pontjához, aki ettől
megborzongott. Továbbra is nyomult benne. Feltett
szándéka volt, hogy a csúcsra juttatja az asszonyt.
Sebastian csípőjének folyamatos, körkörös mozgása
egyre nagyobb élvezetet okozott az asszonynak. A
behatolást kivéve minden mozdulata gyengédséget
sugárzott. Olivia nem állta meg könnyek nélkül.
Óhatatlanul a férfi hatalmába került, aki ettől nagyon jól
érezte magát.
– Jól van, édesem.
Élvezettől átitatott hangja még inkább feltüzelte az
asszonyt.
– Ez olyan… nagyon jó.
Gyorsan és durván ért Oliviához, akit ez egyáltalán nem
zavart. Már nem akart gyengédséget. Szenvedélyt akart.
A férfi szenvedélyét.
Legbelül érezte, hogy méhe összehúzódik, majd görcsbe
rándul. Begörbítette hátát. Belső izmai összerándultak a
férfi hímtagjának folyamatos mozgásától. Sebastian azon
a ponton tartotta meg az asszony csípőjét, ahol
mindkettőjük számára garantált, hogy a csúcsra jutnak.
Amikor Olivia a matracba süppedt, a férfi teste követte.
Mindkettőjük teste borzongott a gyönyörtől. Sebastian az
asszony nevét suttogta, melynek hatására Olivia egész
testét forróság járta át.
Amikor végeztek, az asszony meg sem tudott szólalni.
Csak feküdt, szorosan a férje mellett. Neki köszönheti,
hogy megtudta, mi az élvezet.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a férfi megszólalt.
– Egy életre magadhoz láncoltál – duruzsolta, majd mély
álomba merült.

Sebastian gyorsan keresztülment a holdfényes rakparton.


Késésben volt, de nem igazán érdekelte. Az egyetlen dolog,
ami számított, hogy a felesége alszik. Ha felébred, és
rájön, hogy nincs mellette a férje, nagyon meg fog ijedni.
Olivia nem tudta, mennyire vonzódik hozzá a férfi.
Mégis neki adta a testét, megbízott benne, és a férjének
tekintette. Sebastian viszont képtelen volt tetőtől talpig
úriember maradni. Biztos volt benne, hogy vissza tudja
vinni Oliviát az apjához, és véget tudnak vetni a
házasságnak. Az asszony annak ellenére vállalta a
kockázatot, és beengedte a lábai közé, hogy a férfi
őszintén beszélt a korábbi életéről.
Ő volt az első, aki esélyt adott neki. Aki nemcsak egy
éjszaka erejéig akarta a férfit, hanem egy egész életen át.
Nem akarta elveszíteni az asszony megbecsülését. Főképp
a kellemetlen feladat miatt, amiben részt vesz.
Sebastian belépett a tengerparti tavernába, és
körülnézett.
– Késtél, Főnix.
A hang irányába fordult.
– Pierre! – üdvözölte hűvösen a férfit.
– Dominique!
A francia kalózok az ajtónál ültek. Sebastiannak ez
kapóra jött. Kiváló hely volt a menekülésre. Ugyanis az
után, amit mondani akart, jobb, ha menekülőre fogja.
Mivel érezte a veszélyt, a saját hajójával ment oda reggel,
így kisebb az esély, hogy a többiek vonzó célpontnak
tartják.
A két francia ülve maradt. Fáradt, üveges tekintettel
figyelték Sebastiant. A férfi tudta, hogy a legtöbb utcalány
vonzónak találja a Robidoux fivéreket, mégsem akarják
őket kiszolgálni, ugyanis mindannyian tudják, hogy
szadista hajlamokkal rendelkeznek.
Gyűlölettel nézett rájuk. Az évek során számtalanszor
megbánta, hogy szövetkezett velük.
Egyik éjjel, amikor jócskán felöntött a garatra, nagyon
szerencsétlennek érezte magát. Gyűlölte az életét, és azt,
amivé süllyedt. Bánatában megosztott egy üveg bort a
franciákkal, akik cserébe megosztották vele a tervüket.
Eszerint megosztoznak minden kirabolt szállítmányon. Ez
akkor jó ötletnek bizonyult, mert a kockázaton is
osztoztak.
Időközben rájött, hogy ez volt élete egyik legrosszabb
döntése. Ő igyekezett minél kevesebb ember életét
kioltani, ezzel szemben Pierre és Dominique kifejezetten
élvezték, ha embert ölhetnek.
– Úgy tűnik, igen jó kis zsákmányon fogunk osztozni –
mondta Dominique hízelgően.
Ha valaki nem ismeri a fivéreket, őt tartotta volna
kellemesebb modorúnak. Sebastian viszont tudta, hogy ő
a gonoszabb.
– Láttam, hogy csinos préda közeledett feléd ma
délután. Mondhatni, első osztályú. Igazán kecses volt az a
meghajlás. Mit mondjak, szépen beidomítottad, Főnix. Bár
a magam részéről jobban szeretem a tüzes nőket.
Sebastian legszívesebben rögtön arcon csapta volna a
férfit. Igyekezett magát visszafogni, ezért a combjához
szorította kezét. Fizikai fájdalmat érzett a gondolattól,
hogy a francia látótávolságon belül volt és alaposan
végigmérte Oliviát. Tudta, hogy kemény ütközet lesz,
mégis meg kell vívnia, ha távol szeretné tartani feleségét
az ügytől. Úgy érezte, az ördöggel cimborál.
– Kicsit változott a terv – mondta. – Ezúttal készpénzben
fizetném a részeteket.
Pierre úgy felpattant, hogy széke a padlóra zuhant.
– Gazember! – ordította, és a testvérére nézett. –
Mondtam, hogy nem szabad megbízni benne!
– Nyugalom! – válaszolta Dominique. – Lássuk,
mennyire tisztességes az ajánlat.
– Semennyire! – csattant fel Pierre kicsit halkabban, de
zaklatottsága nem változott. – Most akarom a részem! –
tette hozzá. – Hallottam, micsoda hajó az. Drága ékszerek,
italok, távol-keleti étkészlet, drága szövetek, egzotikus
fűszerek, és aranyfiók van a kabinban. Rég nem volt ilyen
jó kapás, és ki tudja, lesz-e még ilyen valaha.
A francia kalóz Sebastianra nézett.
– Ha nem vagy hajlandó megosztani velem a
rakományt, kénytelen leszek kiszolgálni magam, te áruló.
– Azt megnézem – válaszolta Sebastian. – Előbb gyújtom
fel a hajót és a rakományt, mint hogy odaérj.
Dominique testvére vállára tette a kezét, hogy
lecsillapítsa. Fürkésző tekintettel nézett Sebastianra.
– Megszegted a megállapodást, Főnix. A saját sírodat
ásod. Tényleg ezt akarod?
Sebastian felnevetett.
– Te igazán értesz a drámához, Robidoux.
Két jól megtömött zsákot tett az asztalra.
– Vigyétek a zsetont, és legyetek boldogok, de főképp
hálásak. Legalább nem kell azon gondolkodnotok, mit
kezdjetek annyi kacattal.
Pierre felkapta a zsákot, és igyekezett megbecsülni a
súlyát. Az összeg láttán kezdtek ellágyulni a vonásai. Úgy
tűnt, elégedett. De végül mégis így szólt.
– A nő is kell.
– Nem! – vágta rá gyorsan Sebastian. Mély levegőt vett,
és átkozta magát, amiért nem rejtette el kellőképp az
asszonyt.
Dominique a homlokát ráncolta, amikor felvette a
zsákot.
– Add oda neki a nőt is, Főnix, és akkor rendben
leszünk!
– Ő nem az ajánlat része, uraim.
Hátralépett, és aggódni kezdett Olivia miatt.
– Még szobalánya is van – mondta Dominique, miközben
szemei kajánul csillogtak. – Drága ruhái vannak. Nagyon
jó darabok. Biztos sokat érnek. Ahogy ő is. Egy ilyen
szépségért sokat megad az ember. Igaz, Pierre?
– Még szép. Nem mindennap látunk ilyet – vágta rá
Pierre.
Sebastian egy pillanatnyi szünetet tartott.
– Hagyjátok ki ebből a nőt! Megkaptátok a részeteket.
Ezzel az ügy lezárva.
– Nekem még hiányzik valami – mondta panaszosan
Pierre, aztán elmosolyodott. – Kifizetem a nőt, Főnix.
Mennyi kell? – kérdezte, miközben kinyitotta a
Sebastiantól kapott zsákot.
– Nem eladó – vágta rá Sebastian. Homloka izzadni
kezdett. Érezte, hogy kicsúszott kezéből az irányítás.
A pincérnő odajött, és felszolgálta nekik az italt.
– Celia! – mondta neki Dominique. – A húgod is itt
dolgozik?
Celia a kalózra nézett.
– Igen.
– Hm. Milyen titkokat osztott meg a vendégekről?
Pontosabban: tud valamit arról a nő…
Sebastian elővette a kését. Olyan hévvel vágta az
asztalba, hogy a fabevonat azonnal kettétört rajta.
– Egy szót se többet arról a nőről! Felejtsétek el, hogy
láttátok és hallottatok róla! Vegyétek úgy, hogy nem is
létezik!
Aztán hátulról megragadta Pierre ingének gallérját, és
az asztalhoz nyomta a férfi arcát. A francia kikerekedett
szemmel nézett a késre, ami néhány milliméterre volt az
orrától. Sebastian a férfi fölé hajolt.
– Elég világosan fejeztem ki magam, Robidoux?
– I-igen – lihegte Pierre.
Sebastian ezután a padlóra lökte, és felvette a kést az
asztalról.
– Részemről végeztem.
Kifordult a fogadóból. Szíve gyorsan vert. Befordult, és a
Seawitch felé rohant. Ahogy a pallóhoz ért, azonnal kiadta
a parancsot a legénységnek. Lekapcsolták az éjjeli
fényeket, és mindent összepakoltak.
Sebastian addig nem volt nyugodt, míg hatalmas
sötétséget nem látott a vízen. Ettől függetlenül tudta, hogy
nincs vége. A Robidoux fivérek nyilván tartogatnak még
néhány kellemetlen meglepetést. Ha Pierre-t valami
bosszantja, nem nyugszik, míg Dominique akcióba nem
lép. Márpedig Dominique Robidoux olyan ember, akivel
számolnia kell.
Sebastian Olivia kabinja felé vette az irányt, ott aztán
csendben levetkőzött. Bebújt a selyemtakaró alá, és az
asszony hátához húzta magát. Ahogy a bőréhez ért,
azonnal merevedni kezdett. Nagyon szeretett volna az
asszonyban lenni. Olivia lábát a csípőjéhez húzta. Az
asszony nem mutatott ellenállást.
Sebastian a lábai közé tette kezét, majd simogatni
kezdte az asszony nemi szervét és a belsőcombját. Kész
ragadozónak érezte magát.
– Szeretnél…? – suttogta Olivia.
– Nem – válaszolta Sebastian, miközben az asszony
hajába fúrta az arcát, és beszívta annak illatát.
– Illetve igen, de tudom, hogy még fáj. Inkább várok.
– Nem akarom, hogy várj.
– De igen. Nemsokára könyörögni fogsz, hogy ne
akarjalak olyan sokszor.
– Belőled nem kaphatok eleget – válaszolta Olivia
félálomban mormolva. A férfi ezek után hozzádörgölőzött.
Olivia hátratolta buja hátsóját, alaposan megérintve
Sebastian hímtagját. A férfi nagyon meglepődött.
Gyomra összeugrott. Az asszony rábízta az életét,
miközben ő a mai nap kockára tette.
Muszáj a lehető legnagyobb távolságot tartaniuk,
méghozzá sürgősen.

– Amúgy ki ez a nő, Dominique? – kérdezte Pierre,


miközben a hajót bámulta.
– Merrick grófnője. Mibe fogadunk, hogy Főnix akkora
váltságdíjat fog érte kérni, amennyit mi nem tudnánk
kifizetni a tőle kapott pénzből?
– Nem fogadok veled. Folyton nyersz.
Dominique mosolygott.
– Ezúttal is nyerni fogunk.
– Hogyan? – kérdezte Pierre kíváncsian.
– Meglátod, testvérem. Majd meglátod.
4. FEJEZET

Sebastian az asztalhoz lépett, és fordult egyet, mielőtt


észrevette Oliviát. Az asszony egy hordón ült, és merengve
nézte a tengert. A férfi hangosabban lépett, így adva
Olivia tudtára, hogy megérkezett. Mosolygott, amikor
látta, hogy üvegből issza a bort.
– Megosztod velem, édesem?
Az asszony odaadta neki a bort.
– Milyen volt a vacsora a kapitánnyal?
– Nem tudom. Teljesen másutt jártam gondolatban.
– Mégis hol?
– Magam előtt láttalak, amint meztelenül fekszel az
ágyban, és nélkülem vacsorázol.
– Mintha bármikor is ruha nélkül vacsoráztam volna –
méltatlankodott az asszony. – Főleg, hogy nem szoktam
ágyban étkezni. Még a végén morzsás lesz a fehérneműm,
és nem fogod kívánni – tette hozzá pajkos mosollyal az
arcán. – A közösülésen kívül másra is tudsz gondolni?
– Persze. Ma délután például azon gondolkodtam, mit
csinálsz te Nyugat-Indiában.
Olivia arcáról lefagyott a mosoly. Ez volt az első eset,
hogy megszegik a hallgatólagos megállapodást, és a
múltról beszélnek. Eddig úgy volt, hogy csak a pillanatnak
élnek, de túl gyorsan közelítenek Anglia felé. Amint Lord
és Lady Merrickként ismeri meg őket a világ, vége az
intim, lopott pillanatoknak. A férfi ismerte az asszony
testének minden pontját, de a múltját és a jövőről alkotott
elképzelését még mindig homály fedi.
Olivia sóhajtott.
– Apámnak van itt egy ültetvénye.
– Jobban szereted, mint a londonit?
– Én a szabadságot szeretem.
Sebastian összevonta szemöldökét. Érezte, hogy az
asszony titkol valamit.
– Mi a helyzet a báli szezonnal? Te egy valóságos
gyémánt vagy. A népszerűséged töretlen.
Ahogy ezt kimondta, összeugrott a gyomra. A férfiak úgy
zsonganának a felesége körül, mint méhek a méz körül. A
családi állapota még kívánatosabbá teszi. Ölni tudott
volna a gondolattól, hogy más férfiak megkörnyékezik
Oliviát, miközben ő a tengeren hajózik.
Az asszony még mindig a tengert nézte. Kerülte
Sebastian tekintetét.
– Annak idején szerettem bálozni. Ebben az évben
viszont kihagyom.
A férfi érezte, hogy több van a kimondott szavak mögött,
de nem akarta tovább faggatni. A hajón eltöltött idő túl
idilli volt ahhoz, hogy tönkretegye. Úgyis mindjárt
elérkezik a valóság.
– Most, hogy házas vagy, Angliában szeretnél
letelepedni?
A kérdés hallatán Olivia Sebastianra nézett.
– Természetesen. Az én otthonom az, amely a tiéd.
– Az enyém a tengeren van.
Olivia gondolkodás nélkül bólintott, mellyel hatalmas
fájdalmat okozott a férfinak.
Mégis mit várt? Az asszony majd térden állva könyörög,
hogy maradjon? Nem éri be azzal, hogy kielégítheti nemi
vágyait? Ráadásul egy ilyen szép asszonnyal, aki nemcsak
gazdagságot, hanem rangot is jelent számára? Attól még,
hogy ő a testi vágyakon túl mélyebb érzéseket táplál az
asszony iránt, egyáltalán nem biztos, hogy ez fordítva is
igaz.
Sebastian Olivia vállára tette kezét, és hüvelykujjával
megsimogatta a nyakát.
– Majd gyakran meglátogatlak.
Érezte, hogy az asszony visszafojtja lélegzetét.
Olivia a férfihoz hajolt.
– Nálad mit jelent a „gyakran”?
– Ezt majd te megmondod, szívem – válaszolta Sebastian,
Oliviára bízva a döntést. Valójában tudta, hogy vágyódni
fog az asszony után, akár a szomjazó egy pohár víz után. –
Egy házasság két emberből áll.
Az asszony elgondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Ha legalább félévente hazajössz, még láthatsz
várandósan, mielőtt megszülnék.
Sebastian egy pillanatra szóhoz sem jutott.
– Szülni.
Jó ég! Tisztán látta maga előtt Oliviát a saját
gyermekével.
– Megbántottál – suttogta az asszony.
Kezével a vállán lévő férfikéz után nyúlt.
– Sajnálom.
Zavartan odaadta Oliviának a borosüveget, és
megsimogatta a vállát.
– Megrémítesz.
– Gondoltam. Viszont te magad mondtad, hogy az egyik
legfőbb kötelességem gyermeket szülni neked.
Kötelesség. Nem öröm. Ezek nem gyerekek, hanem
örökösök.
Máris volt köztük egy hatalmas különbség, mely zavarni
kezdte a férfit.
Megfogta Olivia kezét.
– Le kéne telepednem.
Az asszony megfordult, és ránézett. A férfi érezte, hogy
amint a kapcsolatuk más fordulatot vett, még a levegő is
megváltozott körülöttük. Mi történt?
Olivia alaposan végigmérte Sebastiant. Vajon miért
akarja őt felnyársalni tekintetével az asszony?
Megnyugodott, amikor Olivia kezét a férfi kezébe
csúsztatta, és követte őt az ágyba. Várta őket az élvezet és
a beteljesülés.

Sebastian a piros bársonymennyezetre nézett, és


elégedetten sóhajtott.
Olivia lélegzése izgalomba hozta.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
Lenézett, és látta, hogy felesége hason fekszik a lábai
között. Alaposan szemügyre vette Sebastian férfiasságát.
Megnézte az összes eret, majd kezével és szájával
folyamatosan simogatta a hatalmas, kemény hímtag
minden egyes részét. Közben folyamatosan dorombolt,
mint egy jóllakott macska. Az asszony csodálattal nézett
rá, így Sebastian igazán férfinak érezhette magát. Annyi
év után végre fontos valakinek. Ha másképp nem,
legalább testi értelemben. Márpedig Olivia mellett biztos,
hogy testi örömökben nem lesz hiány.
– Te. Ez az ágy. A házasságunk – mondta az asszonynak.
Olivia keresztezte kézfejét a férfi combjának felső
részén, és megtámasztotta állát.
– Megbántál valamit? – kérdezte határozottan, bár
tekintetéből sütött az aggódás.
A férfi megsimogatta az asszony haját.
– Nem. Gyere közelebb!
Olivia négykézlábra állt. Keblei ide-oda himbálóztak.
Egyre jobban érezte magát meztelenül, aminek a férfi is
nagyon örült.
Az asszony dorombolt az élvezettől, amikor meztelen
testük összeért. Sebastian feljebb húzta, így
akadálytalanul csókolgathatta Olivia nyakát.
– Sebastian!
– Hm?
– Mesélj a családodról!
A férfi sóhajtott.
– Olyanok, mint a keselyűk. Egytől egyig.
– Csak létezik olyan családtag, akit kedvelsz.
– Rajongtam a bátyámért, Edmundért.
Olivia összevonta szemöldökét.
– És édesanyádért?
A férfi ismét a mennyezetre nézett.
– Nem tudok róla egyebet mondani, mint hogy szép volt.
Ezt is csak onnan tudom, hogy láttam róla képet.
Egyáltalán nem emlékszem anyámra.
– Hogy halt meg?
Sebastian továbbra is az asszony haját simogatta, majd
megfogta az arcát.
– Nem tudom, halott-e egyáltalán. Megszökött, amikor
egész kicsi voltam.
– Istenem, Sebastian!
Olivia érezte a férfi hangjában a keserűséget. Nagyon
megsajnálta.
Sebastian felnevetett.
– Ne sajnálj, Olivia! Nem akarom, hogy sajnálj.
– Rendben. Ha valaki, én tudom, milyen anya nélkül
felnőni. Nem is gondoltam, hogy ez is közös bennünk.
Apró kezével megfogta a férfi arcát.
– Tudod, miért szökött meg?
– Mondjuk úgy, az apámmal való házasság tette. Nála
ridegebb és gonoszabb ember nincs a földön.
– Ezt nehéz elképzelni.
Olivia hallgatott, miközben a férfi mellkasát simogatta.
– Mikor találkoztál apáddal utoljára? – kérdezte végül.
Sebastian nem akart a grófra gondolni. Soha.
– Öt éve.
– Félsz, hogy újra találkoznod kell vele?
A férfi egy pillanatra elgondolkodott.
– Nem hiszem, hogy kéne. Az a nő lesz a feleségem, akit
ő választott, úgyhogy nincs oka velem kapcsolatban
panaszra. Főképp nem a nyilvánosság előtt.
Olivia mély levegőt vett, ezáltal mellei szorosabban
tapadtak Sebastian mellkasára.
– Áruld el, mire gondolsz! – sürgette az asszonyt, mivel a
férfi hosszasan hallgatott.
Olivia egy pillanatig várt a válasszal, de végül győzött az
őszinte kíváncsiság.
– Engem választottál volna feleségedül? Vagy netán…
– Igen. Ha úgy döntöttem volna, hogy megházasodom,
biztos, hogy téged választottalak volna. Ami közted és
köztem kialakult, annak semmi köze apámhoz. Ha
belegondolsz, inkább azzal tudtam volna lázadni apám
ellen, ha eldoblak.
Olivia sóhajtott, és halványan elmosolyodott.
– Mikor érünk Londonba?
– Talán egy hét múlva.
– Ennyi?
Az asszony arcáról hirtelen eltűnt a mosoly.
Sebastian a homlokát ráncolta.
– Miért olyan nagy baj, szívem?
Olivia úgy fordította csípőjét, hogy hüvelybemenete
pont a férfi nemi szervéhez érjen. Innen már egyenes út
vezetett az élvezetig.
Sebastian sóhajtott, és átadta magát a testi örömöknek.
– Jó ég! – ordította.
Minden alkalommal jobban érezte magát az asszony
mellett és benne.
– Rögtön elhagysz, miután megérkeztünk?
Olivia feljebb húzódott, hogy még inkább érezze a férfi
közelségét és testének melegét. Sebastian egyre
mélyebbre hatolt benne. A férfi szinte maga előtt látta,
ahogy Olivia méhe összehúzódik az élvezet hatására. Ettől
ő maga is gyorsabban élte át a kielégülést.
– M-mi?
Képtelen volt gondolkodni.
Az asszony feltérdelt, majd visszacsúszott, és
folyamatosan Sebastianhoz dörgölőzött.
– Rögtön elhagysz, amint Londonba érünk?
A férfi Olivia combjának finom bőrét simogatta. Egész
teste lázban égett.
– Nem. Nem tudom.
Nagyot sóhajtott, amikor az asszony lovagolni kezdett
rajta. Testét átjárta a forróság.
– Mit akarsz? Mit tegyek?
Olivia teste hullámzott a férfi alatt, mellett és rajta,
miközben simogatta a mellbimbóját. Nagyon jól ismerte
már Sebastian testét. Úgy viselkedett, mint egy vérbeli
kurtizán. Pontosan tudta, hol kell érintenie, simogatnia,
hogy a férfi jól érezze magát.
– Azt szeretném, ha kicsit velem maradnál.
Ismét megmozdult. Ezúttal a férfi kőkemény hímtagját
simogatta. Sebastian összeszorította a fogát, és ívben
megfeszítette a hátát.
– Bálokat és ebédeket rendeznek majd a tiszteletünkre.
Sok látogatónk lesz. Nem szeretném, ha egyedül kéne
helytállnom.
Olivia összeszorította belső izmait, és csavargatni kezdte
a férfi mellbimbóját. Sebastian férfiassága egyre
keményebb lett. Már ott tartott, hogy elélvez, holott az
asszony még csak most kezdte kényeztetni.
– Persze, édesem – nyögte. Bármit megadott volna
Oliviának. – Elvégre semmi nem sürgeti… hogy elváljanak
útjaink. Maradok. Amíg… jónak látod. Csak csináld még!
Jaj, igen! Még!
Olivia diadalittasan mosolygott. Tenyerét a férfi
mellkasára támasztotta, és ütemesen lovagolt rajta,
miközben nyögött. Sebastian az őrület határán volt.
Gondolkodni tudó énje felismerte, hogy az asszony
gyakorlatilag az ujja köré csavarta. Élvezeteknek hódoló
énjét viszont ez egyáltalán nem érdekelte.
Olivia szerette a férfi nemi szervét. Szeretett rajta
lovagolni, csókolgatni, érinteni. Ő pedig boldogan engedte.
Megőrült az asszonyért és minden érintéséért.
Amikor Olivia teste körülölelte az övét, miközben a férfi
nevét kiabálta, Sebastian rájött, egyáltalán nem érdekli,
hogy az asszony átvette az irányítást. Megmarkolta Olivia
hátsóját, és tartotta, míg újra a lábai közé hatolt, kicsit
megnyújtva az élvezetet. Csak akkor engedte szabadjára
férfinedvét, amikor az asszony a mellkasára hajtotta fejét
a kimerültségtől. Szinte érezte, ahogy magja szétárad
Olivia testében.
– Mi a bánatot művelsz? – kérdezte Olivia, amikor a
kabinba lépett.
Sebastian a mosdó szélére tette kését, ezzel alaposan
összekoszolva mindent. Az asszony cseresznyefa keretes
tükre előtt állt, deréktól felfelé meztelenül. Oliviának,
mint mindig, most is hevesebben vert a szíve, ahogy a
férfira nézett.
Az elmúlt hetekben a férfi megosztotta vele
hétköznapjait, akár egy igazi férj a feleségével. Bámulta
őt a kádban, nézte, ahogy eszik, és figyelte, ahogy
készülődik. Cserébe Olivia is nézte, ahogy a férfi
megmossa a kezét. Szívesen fésülte Sebastian haját, és ha
kellett, örömmel varrta meg a férfi ruháját. Szeretettel
gondoskodott róla, és minden figyelmet megadott, amit a
férfi az elmúlt években kénytelen volt nélkülözni.
Sebastian nagyra értékelte mindezt.
– A hétszázát! – dörmögte, miközben letörölte az arcára
fröccsent vizet. – A frászt hoztad rám, asszony!
– Ha még egyszer ilyet teszel, még annál is jobban meg
foglak ijeszteni!
Sebastian mély levegőt vett. Olivia csípőre tette kezét, és
dobbantott a lábával.
– Azt mondtad, túl hosszú a hajam – mondta a férfi,
miközben hajának egy részét a kezében tartotta.
– Vagy úgy.
– Néhány óra, és kikötünk.
– Tudom.
Az asszony még a gondolatot is gyűlölte. Tudta, hogy
amint megérkeznek, vége a lopott élvezeteknek és az
intim együttléteknek. Néhány óra múlva széles mosollyal
kell üdvözölnie az egybegyűlteket. Azokat, akik annak
idején összesúgtak a háta mögött. Meg kell mutatnia a
férjét, akinek még mindig gennyesek a sebei. Ahogy erre
gondolt, összeugrott a gyomra.
– Ezért vágom le – mondta Sebastian.
– Nem. Nem fogod.
A férfi mélyen Olivia szemébe nézett.
– Térj észhez, Olivia, és igyekezz!
Az asszony sóhajtott, majd olyan közel ment a férfihoz,
hogy testük megint összeért. Kezével átkulcsolta Sebastian
derekát.
– Úgy szeretem a hajad, ahogy van.
A férfi kétkedve nézett rá.
– Szeretem, amikor leülsz, és a hátad mögé állva
kifésülhetem a hajadat. Szeretem a hajszálaidat a
párnámon. Szeretem, amikor behatolsz, és közben a
hajad a vállamhoz ér.
Gyengéden megfogta a férfi hajfürtjét, és beledörgölte
az arcát.
– Miattad vágtam le – mondta Sebastian rekedten.
– Őrizd meg nekem – suttogta Olivia, miközben a férfira
nézett. – Amikor a zsúfolt bálteremben leszünk, és rád
nézek, tudom, hogy az enyém vagy. A hajfürt emlékeztet
rá, milyen vad vagy, és mennyire lázadsz a kötöttségek
ellen. Boldog leszek, ha eszembe jut, mennyire kötődsz
hozzám, zabolátlan természeted ellenére.
Megsimogatta a férfi arcát, majd a szívére tette a kezét.
Érezte, hogy Sebastian szíve sokkal hevesebben ver a
szokásosnál.
– Jó ég, Olivia! – mondta suttogva, miközben levegő után
kapkodott. – Van fogalmad róla, mit teszel velem?
Az asszony megfogta a férfi kezét, és az ágy felé húzta.
– Már csak néhány óránk maradt. Mutasd meg, hogy
szeretsz!

Sebastian kinézett a büdös, koszos londoni kikötőre.


Minden igyekezete ellenére összeugrott a gyomra.
Edmund halála óta nem járt Angliában, és nem is állt
szándékában visszatérni.
Sóhajtott. Olivia jelenléte megnyugtatta. Kölcsönös volt
az érzés. Az asszony is örült, hogy maga mellett tudhatja
Sebastiant.
– Jó ég! – kiáltott az asszony a férfi mögül.
Sebastian lábujjhegyre állt.
– Mi az, kedvesem?
Olivia a lépcsőnél állt, csillogó, kék selyemruhában és
csipkekesztyűben. Csodálatos látványt nyújtott.
Kezét a szívéhez szorította.
– Te… jó ég!
Lassan csóválni kezdte a fejét.
– A fenébe! Még a szívverésem is megállt egy pillanatra.
– Ne káromkodj! – mondta a férfi.
A felesége túl sok időt töltött matrózok között, ami nem
csoda, hiszen az apja kereskedő volt. Annak ellenére,
hogy megdorgálta, titokban tetszett neki, hogy az asszony
ilyen szabadszájú. Ez az apró kis botlás még emberibbé
teszi. Pontosan ettől az övé. Elvégre ő olyan férfi, akinek
rengeteg botlása volt már életében.
Türelmesen várta, hogy az asszony elmondja, mi a baj.
Aztán észrevette Olivia szemében a csillogást, és látta,
milyen kacér a mosolya. Most, hogy jobban figyelt, rájött,
hogy sikerült lenyűgöznie az asszonyt. Neki. Mosolygott.
– Lefogadom, hogy a megjelenésemnek szól.
Olivia valóságos úrinő módjára közelített a férfihoz.
– Ragyogóan nézel ki. Mondhatni, tökéletes vagy.
Ezután odabújt Sebastianhoz, ügyet sem vetve a hajó
korlátját tisztogató matrózokra és a kikötőben várakozó
tömegre.
Kezével végigsimított a férfi gyapjúkabátján, majd
gyengéden lefelé csúsztatta ujjait a mellényig, majd még
lejjebb, a férfiasságához és a hátsójához. Szerencsére a
hosszú kabáttól nem látszott, hol jár a keze.
– Nagyon mutatós férfi vagy, drága kalózom – mondta
Olivia, majd megmarkolta a férfi csípőjét, és kacér mosoly
kíséretében közelebb húzta magához. – Kemény a
férfiasságod. Soha nem elég a lepedőakrobatikából, Főnix
kapitány?
Sebastian megfogta Olivia arcát, és megcsókolta a
homlokát.
– Képtelenség betelni egy olyan feleséggel, mint te.
Összeráncolta a homlokát, amikor az asszony az
álnevén szólította. Emlékeztette rá, hogy van egy el nem
végzett feladata.
– Várj egy kicsit, kedvesem! Beszélnem kell a
kapitánnyal.
Olivia kíváncsian nézett a férfira, de nem kérdezett
semmit.
Beletelt néhány percbe, míg a kapitány megjelent.
– Kapitány! Beszélt a legénységnek a kilétemről?
A kapitány mosolya szélesebb volt, mint bozontos, ősz
szakálla.
– Igen, uram. Az emberek hűek Lady Merrickhez. Az
asszony születése óta mindannyian az édesapját, Mr.
Lambertet szolgáljuk. Az ön kalózai voltak az egyetlenek,
akik el tudták foglalni a hajót. Szerencsére nem okoztak
nagy kárt, és az asszony épsége is megmaradt, míg ön rá
nem jött, hogy a felesége. Az embereim ezt nagyra
értékelik.
Sebastian megkönnyebbülten bólintott.
Hirtelen hangos sikoltás hallatszott a partról. Olivia a
férfi nevét kiabálta, ezért Sebastian rögtön a palló felé
szaladt. Azonnal észrevette az asszonyt egy jól öltözött
férfi társaságában. A férfi eltakarta arcát, és nagyokat
szitkozódott. Nem volt nehéz kitalálni, mi történt. Oliviát
leszólították, méghozzá a lehető legilletlenebb módon.
Ehhez nyilván nem volt szokva.
Sebastiant annyira hatalmába kerítette a féltékenység,
hogy kérdés nélkül rávetette magát a másik férfira. Két
jól irányzott ütést mért rá. Egyet az arcára, a másikat a
rekeszizmára, melynek hatására a zaklató nyögni
kezdett.
Sebastian elégedetten igazította meg öltözékét, majd
odalépett a feleségéhez.
– Mi történt? – kérdezte szelíden, miközben azt nézte,
van-e látható sérülés az asszonyon.
Olivia nagyon sápadt volt.
– Az a férfi… – mutatott a támadójára – teljesen
megőrült. Megcsókolt, és azt mondta, hogy a felesége
vagyok.
Sebastian kíváncsi pillantást vetett a földön fekvő
férfira. Most, hogy már látta az arcát, azonnal felismerte.
– A francba, Carr! Mi a frászért molesztálod a
feleségemet?
– Ismered? – kérdezte Olivia meglepve, miközben
Sebastian felsegítette Carrt.
– Sajnos igen – morogta. – Ez az elmebeteg itt Carr
Blake, az unokatestvérem.
Carr Sebastianra nézett, aztán mohó tekintetet vetett
Oliviára.
– A fenébe is, Merrick! Mit keresel itt?
Sebastian összevonta szemöldökét.
– Hazakísérem a feleségemet. És te mit keresel itt?
Miközben a feleségemet csókolgatod, az isten szerelmére!
Megőrültél?
Carr nagyot nyelt.
Sebastian végigmérte a hintót. A fogat újnak tűnt.
Egyedül az ajtón lévő címer volt számára ismerős.
– Az én hintómat használod?
Olivia megfogta a férfi karját.
– A feleségének nevezett. És a te öltözékedben van –
mondta az asszony.
Sebastian Oliviára nézett, és látta, mennyire fél. Tátva
maradt a szája, amikor összeállt számára a kép.
– Jó ég!
Carr felé fordult. Körmét a tenyerébe vájta, nehogy idő
előtt torkon ragadja rokonát.
– Mondd, hogy nem akartál a bőrömbe bújva
megtéveszteni másokat!
Carr arca megrezdült, mielőtt Sebastian ökölcsapást
mért rá.

Olivia nem szólt semmit, míg a Dunsmore-ház felé


tartottak. Nagyon szeretett volna mondani valamit, de
képtelen volt megformálni a szavakat. Némán utazott,
miközben úrrá lett rajta a nyugtalanság. Ahogy
közeledtek az impozáns épület felé, aggodalma egyre
fokozódott.
Sebastian leugrott a kocsiról.
– Maradj itt! – mondta az asszonynak.
– Nem – ellenkezett Olivia. – Veled megyek. Nem
akarom, hogy egyedül kelljen találkoznod az apáddal.
A férfi átnézett a válla fölött.
– Nem akarom, hogy a közelébe kerülj.
– Én sem akarom, hogy a közelébe kerülj, de te
ragaszkodtál hozzá, hogy meglátogassuk.
Olivia felszegte állát.
– Menj be nélkülem, aztán majd utánad megyek.
Ígérem.
Sebastian mogorván lesegítette az asszonyt. Aztán az
inasra nézett.
– Itt várj! – parancsolta.
Olivia megborzongott férje határozott hangjától.
Sebastian bekísérte, ügyet sem vetve az elképedt inasra.
Felmentek a lépcsőn, és a felé a helyiség felé vették az
irányt, ahonnan férfihang hallatszott. Határozott
léptekkel haladtak, miközben Olivia egyre jobban félt.
Még soha nem látta ilyennek a férjét. Sebastian úgy
viselkedett, mint aki ölni készül. Most már értette, miért
állt erőszakos ember hírében.
Kopogás nélkül beléptek a helyiségbe. Olivia megállt.
Nagyon meglepődött, amikor meglátta apját a kandalló
előtti hintaszékben. Vele szemben egy olyan férfi ült, aki
megszólalásig hasonlított Sebastianra. Egyáltalán nem
tűnt olyan idősnek és megkeseredettnek, mint ahogy az
asszony képzelte.
Jack Lambert felállt. Aranyszínű haja megcsillant a tűz
fényében.
– Livy! Édesem!
Odament Oliviához, és arcának mindkét felét
megpuszilta.
– Több hetet késtél. Betegre aggódtam magam! Már az
embereimmel is figyeltettem a Seawitchet. A férjed sietett,
hogy elhozzon téged, amikor kiderült, hogy nemsokára
partot érsz.
Jack ezután Sebastianra nézett. Tetőtől talpig alaposan
végigmérte.
– Hol van Lord Merrick? És ki ez az úriember?
Sebastian megfogta Olivia apjának kinyújtott kezét, és
illedelmesen meghajolt.
Olivia futólag végigmérte a grófot.
– Lord Merrick! Engedje meg, hogy bemutassam az
édesapámat, Jack Lambertet. Apa! Ő Lord Merrick.
Apja mogorván nézett rá.
– Badarságokat beszélsz!
– Alaposan félrevezették – magyarázta Sebastian.
Apja a gróf felé fordult, és zavarodottan ráncolta
homlokát.
Lord Dunsmore közömbösen felállt a székből. Olyan
magas volt, mint a fia, de sokkal vékonyabb. A maga
nemében talpig úriember külsőt öltött. Összehúzott szája,
szigorú tekintete kifejezetten ijesztő volt.
– Sebastian! – ordította. – Te valahogy mindig képes
vagy meghiúsítani a terveket!
Sebastian vonásai megkeményedtek.
Apja hirtelen elvörösödött.
– Magyarázd meg, Dunsmore!
A gróf cinikusan nézte fiát. Szemei egyáltalán nem
tükröztek érzelmeket, holott már évek óta nem látta fiát.
– Azt hiszem, Merrickre hagyom, hogy mindent
megmagyarázzon.
Sebastian úgy állt az apjával szemben, mint egy néma
tükör. Tapintható volt kettőjük között a feszültség és a
gyűlölet, mellyel egymásra néztek. Olivia megfogta
Sebastian kezét, hogy figyelmét Jack Lambert felé
irányítsa. A férfi mély levegőt vett.
– Mr. Lambert! Örülök, hogy megismertem. Köszönöm,
hogy nekem adta a lánya kezét. Igazi kincs.
Olivia apja még szúrósabb tekintettel nézett
Sebastianra. Az asszony tudta, miért. Sebastian testalkata
merőben eltért a többi előkelő férfiétól. Magas, izmos,
kidolgozott teste a fizikai munkásokéra emlékeztetett.
Hosszú hajával és hűvös tekintetével ijesztőnek látszott.
– Elégedett vagy ezzel a friggyel? – kérdezte nyersen. –
Sikerült kiderítenem, hogy néz ki pontosan a gróf. A
melletted álló férfira egyáltalán nem illik a személyleírás.
Olivia félénken mosolygott.
– Elégedett vagyok, apám. Merrick csodálatos ember.
Apja kétkedve nézett rá.
– Lenyomoztam Sebastian Blake-et, mielőtt aláírtam
volna a házassági szerződést. Állítólag fiatalkorában
semmirekellő, javíthatatlan fickó volt. Viszont a férfi,
akivel találkoztam, nagyon kifinomultnak és
kulturáltnak tűnt.
Kimondatlanul azt üzente Oliviának, hogy Sebastian
egyik kategóriába sem tartozik bele. Az asszony szavak
nélkül is értette mindezt.
Akárcsak a férje.
Olivia arca megrándult, szíve fájni kezdett. Még jobban
szorította Sebastian kezét.
– Érvényteleníttethetjük a házasságot, Livy – javasolta
az apja. – Én azt akarom, hogy boldog légy.
– Nem akarom – válaszolta határozottan Olivia. Érezte,
hogy Sebastian teste megfeszül.
– Aki ismeri a fiamat – szólt közbe a gróf –, tudja, hogy
már túl késő az érvénytelenítés. Nyugodjon meg,
Lambert! Vett a lányának egy grófot, ő pedig szerzett
magának egyet. Nincs semmi gond.
Olivia nagyot sóhajtott. Rögtön eszébe jutott, milyen
kegyetlenül bánik a nemesség a rangban alattuk lévő
emberekkel. Ezt az embert egyáltalán nem érdekli, mit
érez. Ő itt egyáltalán nem jelent semmit. A férfi semmi
mást nem lát benne, mint egy szülésre alkalmas lényt és
egy vaskos pénztárcát. Annak ellenére, hogy megpróbált
közömbösséget mutatni, nagyon fájt neki a gróf
érzéketlen megjegyzése.
Sebastian Oliviára nézett. Az együtt töltött időnek hála,
kiismerte az asszonyt, és tudta, mit érez. Rögtön a
védelmére kelt.
– Legyen átkozott! – ordította. – Ön vajon kiérdemelte a
nemesi rangot? Carrt a feleségemre küldte…
Tett egy lépést apja felé, aki nem tudott kitérni előle.
– Önt és őt is megöltem volna, ha egy ujjal is hozzányúl a
feleségemhez! Már amúgy is gondoltam rá, hogy végzek
önnel.
– Sebastian! Ne! Nem ér annyit! – mondta Olivia, amikor
látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul.
A gróf parancsolóan felemelte kezét, ezzel kicsit
távolabb tartva fiát.
– Azt sem tudtad, hogy házas vagy. Egyáltalán nem
érdekelt a Dunsmore-birtok, a vagyon vagy a címmel járó
kötelezettségek. Valamit tennem kellett.
Sebastian keserűen felnevetett.
– Ez mind az öné, míg meg nem hal.
– Tanuld meg, hol a helyed! – kiabálta Dunsmore. –
Hozzá kell szoknod, hogy kötelezettségek is vannak a
világon!
Sebastian megrázta fejét.
– Ne ártsa magát az életembe és az ügyeimbe! Tartsa
távol magát a feleségemtől! Nem mondom még egyszer!
Jack Lambert Olivia keze után nyúlt.
– Gyere, Olivia! Menjünk!
– Nélkülem nem megy sehová – mondta Sebastian,
miközben továbbra is az apját nézte. – Szívesen látom az
otthonomban, Mr. Lambert, de Oliviának a férje mellett a
helye. Vagyis mellettem.
– Nem ismerem önt – válaszolta Jack. – Hogy bízhatnám
önre a lányomat?
– Apa! – szólt közbe Olivia.
Nem akart szembeszállni az apjával, de mostantól
Sebastian az élete. Imádkozott, nehogy választania kelljen
a számára legfontosabb két ember közül.
– Kérem!
– Számos alkalom lesz, hogy megismerjen – válaszolta
Sebastian, amikor visszatért Olivia mellé. Megfogta az
asszony kezét, ezzel is kifejezve, hogy egymáshoz
tartoznak. – Apámnak igaza van. Már késő lenne
érvényteleníttetni a házasságot.
Ennél érthetőbben nem is fogalmazhatott volna.
Elvégre az asszony már nem ártatlan.
Olivia megalázva érezte magát.
Jack a lánya tekintetét fürkészte. Alig jutott szóhoz a
meglepetéstől.
– Livy?
– Jöjjön velünk, apám!
Lord Dunsmore-ra nézett.
– Egy percig sem maradok itt tovább! – tette hozzá.
Sebastian bólintott.
– Egyetértek. Mindent megbeszéltünk.
Szabad kezével az ajtóra mutatott.
– Velünk jön, Mr. Lambert?
– Természetesen.
Dühösen nézett a grófra.
– Még valami, uram. Ennél azért jobban is ügyelhetett
volna a hírnevére. Nekem csak Olivia számít.
Dunsmore összehúzta szemöldökét.
– Hát persze. Olyannyira számít önnek a lánya, hogy
gondolkodás nélkül férjhez adta egy ismeretlenhez, akit
még csak be sem mutattak önnek. Igazi „szerető apa”.
Jack elvörösödött.
– A jóléte volt a fontos. Önnek viszont csak a saját
boldogsága számít.
Olivia ránézett a grófra. Még életében nem látott
ennyire érzéketlen embert. Úgy tűnt, mintha ezt a férfit
egyáltalán nem érdekelné, hogy mindenki gyűlöli. Az
asszonyt kirázta a hideg, amiért egy ilyen emberrel kell
egy helyiségben tartózkodnia. Nem értette, hogy lehet
ilyen apja az ő melegszívű férjének.
– Hol marad a hála, Sebastian? – kérdezte a gróf. –
Csinos menyasszonyt és jókora hozományt szereztem
neked. Bár csak egy kereskedő lánya, még így is
összetehetnéd a két kezed, hogy jutott egy ilyen, ha már
annyi eszed nem volt, hogy kézben tartsd a dolgaidat, és
többre vidd az életben. A külsőd hűen tükrözi, amivé
lettél.
Sebastianból csak úgy áradt apja felé a gyűlölet.
– Engem kedvére bánthat, apám, de a feleségemet
hagyja békén! Csak az iránta érzett tiszteletből nem
fojtom meg önt a puszta kezemmel.
A gróf nevetett.
– Pedig biztosan képes lennél rá. Nézz magadra! Olyan
vagy, mint egy barbár. Sötét bőrű, hosszú hajú. Tested
akár egy emberszabású majomé.
Olivia zokogni kezdett. Tudta, hogy Sebastiannak még
mindig fáj a seb, amit annak idején segített bekötözni.
Egykor ő is hasonló jelzőkkel illette a férfit, mint a gróf.
Most már belátja, hogy súlyos hiba volt. Sebastian messze
különb minden férfinál, akiket az asszony valaha látott.
– Nagyon is csodálatos! – szipogta. – Maga a bolond,
amiért nem veszi észre, milyen kiváló férfi lett a fiából. Az
ön baja.
Megfogta Sebastian kezét.
A férfi egy gyors biccentéssel jelezte Olivia apjának,
hogy indulnak.
Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak. Jack
Lambert követte őket. Ahogy elindult a lovas kocsi, az
asszony Sebastian mellé húzódott, és átkarolta. Az
ablakból nézte a Dunsmore-házat, és bízott benne, hogy
soha többé nem kell idejönniük.
5. FEJEZET

Sebastian idegesen lépkedett a szobában. Átkozta magát,


amiért volt olyan bolond, hogy azt gondolta, visszatérhet
Angliába, és megússza sértetlenül az apjánál tett
látogatást. Újra és újra felidézte a délután eseményeit. Mi
történt volna, ha nem foglalja el Olivia hajóját? Vajon az
asszony tényleg elhitte volna, hogy Carr a férje?
Nem tartott volna sokáig az öröm. Apja nyilván azt
akarta volna, hogy Olivia a Dunsmore-házban lakjon.
Néhány hónap múlva teherbe esik, és már nem lett volna
képes otthagyni őket. Sebastian még a gondolattól is
irtózott. Épp ebbe az ocsmányságba hozta vissza az
asszonyt. Most legalább látja Olivia, milyen aljas ember
vére folyik Sebastian ereiben.
Halkan kinyílt mögötte az ajtó. Sebastian Olivia felé
fordult. Az asszony fehér csipkehálóinget és köntöst viselt,
melyek nyilván a kelengyéjének részei.
Alaposan végigmérte a teljesen felöltözött férfit.
– Elmész – mondta határozottan.
Sebastian csak állt, és érezte, hogy folyik róla az
izzadság. Szeretett volna mondani valamit – bármit –,
hogy megvigasztalja a szomorú tekintetű asszonyt, de
képtelen volt megszólalni.
– Mikor? – kérdezte Olivia bánatosan. – Most?
Sebastian hűvösebben válaszolt, mint ahogy
szándékában állt.
– Azt mondtad, szeretnéd, ha a férjed távol lenne.
– Tudom, mit mondtam.
Ránézett a férfira, és majdnem megszakadt a szíve.
Sebastian akarata ellenére Olivia felé nyújtotta karját,
és átölelte. Az asszony bársonyos bőre és finom illata
rabul ejtette a férfi érzékeit. Miért gondolta, hogy könnyű
lesz?
– Nem akarlak elhagyni – dünnyögte, miközben gyűlölte
magát, amiért kimutatta gyengeségét.
– Nem várhatsz még egy kicsit? – könyörgött Olivia. –
Oszlassuk el apám aggodalmát! Talán egy-két hét, aztán
veled megyek.
Sebastian fájdalmat érzett a mellkasában. Férfiassága
keményedni kezdett.
– Megtennéd? – kérdezte nyersen. – Egy hajón élnél a
kényelmes otthonod helyett?
– Melletted a helyem.
Olivia megragadta a férfi csuklóját, majd a lába közé
tette Sebastian kezét. Aztán megfogta a férfi ujjait, és a
hüvelyéhez irányította.
– Olyan feszült és nyugtalan vagy, mint egy ketrecbe
zárt oroszlán.
Csípőjét a férfi kezéhez tolta, és folyamatosan
dörgölőzött hozzá.
– Lazíts egy kicsit! Majd reggel mindent megbeszélünk.
Sebastian behunyta a szemét, és ajkát az asszony
hajába fúrta.
– Nem megy. Képtelen vagyok.
Ideges volt, és undorodott magától. Alig tudott lélegezni.
Az asszony testének közelségét érezve nem akart mást,
mint hanyatt fektetni, és addig szeretkezni vele, míg ő
maga már nem tud érezni és gondolkodni.
– Tudom, mérges vagy és frusztrált, de sosem akarnál
megbántani.
A férfi perverz vágyat érzett, hogy ellentmondjon, ezért
így szólt:
– Semmit nem tudsz rólam. Csak szórakozásból
foglaltam el a hajódat. Lehet, hogy megerőszakoltalak
volna, ha magadtól nem engedtél volna a lábaid közé.
– Jaj, Sebastian! – sóhajtott Olivia. – Ha inkább
vitatkozni akarsz, mint szerelmeskedni, hát jó. De légy
őszinte! Anélkül foglaltad el a hajót, hogy bárkit is
megöltél vagy megerőszakoltál volna. Ugye?
Kérdő pillantást vetett a férfira.
– Egy olyan vonzó férfinak, mint te, nem kell erőszakhoz
folyamodnia. Szerencséd, hogy a feleséged vagyok,
különben én erőszakoltalak volna meg téged.
Sebastian dühösen nézett az asszonyra, bár a lelke
mélyén nagyon vágyott rá.
– Azt mondtad, úgy nézek ki, mint egy vadember.
– Szerinted nem volt igazam?
Ellépett a férfitól, és a sarokban lévő, kör alakú
asztalhoz ment. Brandyt töltött a férfinak, és csípőjét
kacéran riszálva odament hozzá. Arany fürtjei csak úgy
lobogtak.
– Te vagy a legvonzóbb férfi, akit valaha láttam,
Sebastian Blake. A tested izmos, kidolgozott, akár egy
szoboré. Semmit nem változtatnék rajtad. Mindennap
lenyűgöz, amikor felkelek, és látom, ahogy mellettem
fekszel az ágyban. Meg kell csípnem magam, hogy tudjam,
nemcsak álmodom, hanem tényleg az enyém vagy. Enyém
a neved és a címed is.
Ránézett a férfira, és megnyugtató hangon folytatta.
– Tőled lesznek a gyerekeim is.
Sebastian elvette az italt. Remegő kézzel fogta, és egy
korttyal kiürített a poharat.
– Úgy mondod, mintha jó üzletet kötöttél volna.
– Úgy is volt.
Olivia kicsit félrehúzódott. Levette a köntösét, majd a
földre hajította. Az ágyhoz ment, és a sarkához hajolt.
– Ahogy elnézem a kitüremkedő nadrágodat, gyanítom,
azt szeretnéd, ha itt maradnék éjszakára.
A férfi leengedte karjait. Olyan ideges lett, hogy
majdnem odavágta a poharat.
– Maradj, ha akarsz. Én kimegyek.
– A kőkemény férfiasságoddal?
A férfi gúnyosan mosolygott. Most már legalább látja az
asszony, hová tud süllyedni a férje. Az alma soha nem esik
messze a fájától.
– Ne törődj a férfiasságommal!
– Ki törődjön vele, ha nem én? – kérdezte szelíden
Olivia. – Ilyen állapotban nem mehetsz a városba.
– Nem megyek odáig.
Az asszony szemei tágra nyíltak, amikor rájött, mit
mondott pontosan a férfi.
– Az akarod, hogy egy szajha elégítsen ki?
– Lehet – mondta Sebastian, és vállat vont. – De még az
is lehet, hogy kettő kell. Ma buzog bennem a vágy.
Olivia felállt, és ökölbe szorította a kezét.
– Miért? Én mindig a rendelkezésedre állok.
A férfi nevetett.
– Szereted a hímtagomat, igaz?
– Igen. És nem szégyellem bevallani.
Felszegte állát, és mélyen a férfi szemébe nézett.
– Tégy a magadévá, Sebastian! Nekem még fizetned sem
kell.
A férfi legbelül szégyellte magát, de aztán győzött az
irónia.
– Ennyi év kalózkodás után van az embernek pénze,
kedvesem. Vagy talán elfelejtetted, ki vagyok valójában?
Olivia összevonta szemöldökét.
– Nagyon jól tudom, ki vagy. A férjem vagy. Ha most
kisétálsz az ajtón és egy szajhával töltöd az éjszakát, csak
névleg leszünk házasok, nyomorúságos életed utolsó
percéig. Gondold meg, mielőtt elmész.
Megfordult, és az ajtó felé indult.
Sebastian igyekezett rezzenéstelen arcot vágni, de
legbelül marta a lelkifurdalás. Kinyújtotta karját, hogy
visszatartsa Oliviát. A lelke mélyén azt kívánta, bárcsak
meg tudna neki bocsátani az asszony. Ennek ellenére
csak utálatos mondatok hagyták el a száját.
– Azt hittem, ezt már az első találkozás alkalmával
tisztáztuk. Akkor lesz az enyém a tested, amikor akarom.
A törvény szerint a férj nem erőszakolhatja meg a
feleségét.
Olivia megfordult, hogy szembenézzen vele.
– Én felkínálom magam neked! Nincs okod szajhát
keresni.
– De nekem az kell.
– Akkor én leszek az.
Az asszony kijelentése úgy hatott rá, mint egy igazi
pofon.
– Tessék?!
– Leszek a szajhád, ha arra van szükséged.
Közelebb ment a férfihoz, miközben a megnyalta a
száját. Úgy riszálta a csípőjét, mint egy valóságos kurtizán.
– Mit kell tennem? A számba venni, és orálisan
kielégíteni „uraságodat”?
Sebastian kezéből kiesett az üres pohár, és elgurult.
– Hagyd abba!
Olivia megmarkolta a melleit, és csipkedni kezdte a
saját mellbimbóját.
– Egy kis apróért megfoghatod őket.
Sebastian megragadta az asszony vállát, és megrázta.
– Fejezd be!
Olivia dühösen nézett rá, miközben mérhetetlen
fájdalmat érzett.
– Dugj meg!
A férfi egy mozdulattal arrébb tette az asszonyt.
– Te nem vagy szajha, Olivia! Te a feleségem vagy. Egy
úrinő. Viselkedj is úgy!
– Úgy viselkedem, ahogy szükséges. Jelenleg a
házasságunk a tét. Annak ellenére, ahogy viselkedsz,
tudom, nem ezt akarod. Szenvedsz. Én pedig szeretnék
neked segíteni – válaszolta elszántan az asszony.
A fenébe! A férfi soha nem akarna fájdalmat okozni
Oliviának. A benne lévő szörny viszont azt súgta, inkább
taszítsa el magától az asszonyt.
– Nincs kedvem szeretkezni, Olivia. Dugni akarok! Te is?
Azt akarod, hogy megdugjalak?
Sebastian látta, mekkorát nyelt az asszony. Vágyakozó,
sóvár arccal nézett a férfira. – Na jó.
Sebastian lehúzta a nadrágját, és szabaddá tette
kőkemény, merev férfiasságát.
– Húzd fel a hálóingedet, és feküdj hasra!
Olivia kikerekedett szemmel nézett rá.
– Sebastian!
– Most! – üvöltötte a férfi.
Elégedetten nézte, ahogy Olivia engedelmeskedik a
parancsnak. Ereiben lüktetni kezdett a vér, ahogy
meglátta az asszony formás lábait és a hátsóját. Odament
hozzá, és simogatni kezdte a combjait, merevedését pedig
Olivia hátsó feléhez nyomta. Előrehajolt, és megharapta a
fülcimpáját, majd így szólt:
– Megdolgozlak, asszony! Kőkeményen, minden este.
Holnap reggel nem fogsz tudni járni.
Olivia nyöszörgött, és a matrac sarkához kúszott.
Sebastian rácsapott az asszony alfelére. Keményen. Szinte
felsírt.
– Tedd szét a lábad! Szélesebbre!
Sebastian látta, milyen nedves az asszony hüvelye.
Belemártotta ujját.
– Mmm. Mindig készen állsz.
Még egyszer ráhúzott az asszony fenekére, és boldogan
nézte kezének nyomát. Olthatatlan vágyat érzett, hogy
birtokolja, és éreztesse vele, hogy már nincs visszaút.
Akármilyen kegyetlen, szeszélyes és gyarló, ők
összetartoznak. Mindörökké.
Sebastian nyalogatni kezdte az asszony arcát.
– Félsz?
Olivia nyelt egy nagyot, és a fejét rázta.
– Én… Én…
– Tessék!? Élvezed?
– Tégy bármit! – vágta rá az asszony. – Minden jó, amit
csinálsz.
– Jó asszony!
Olivia combjai közé tette férfiasságát, és folyamatosan
ki-be járatta. Igyekezett minél jobban az asszony
nedvességébe mártani. Olivia közelebb tolta csípőjét, amit
Sebastian erőteljes, durva behatolással jutalmazott.
Erősen markolászta szeméremajkait, aztán kihúzta
férfiasságát. Élvezte, ahogy az asszony ellenszegül.
Aztán végigsimított Olivia hátán. Felhúzta a hálóingét,
és a gerince mentén nyalogatni kezdte.
– Édes kis Olivia. Engedelmeskedik apukának, de
legbelül arra vágyik, hogy elrabolja egy férfi.
Hangja dörmögésre váltott.
– Talán egy kalózt szeretne?
Olivia sóhajtott, és hevesen a férfinak nyomta magát.
– Kérlek! Ne kínozz!
Sebastian megsimogatta az asszony fenekét.
Megpuszilta az arcát, majd elhúzódott, amikor Olivia
szájon akarta csókolni.
– Nem leszek gyengéd – figyelmeztette. – Most képtelen
vagyok rá. Szólj, ha nem tetszik, amit csinálok.
Félig behatolt az asszonyba, és irtózott a gondolattól,
hogy abba kell hagynia, ha Olivia úgy kívánja.
Az asszony Sebastian köré tekerte magát. Hosszú
körmei nyomot hagytak a bársony ágytakarón.
– Igyekezz már, az istenért!
– Ne szitkozódj! – válaszolt a férfi, majd mélyen behatolt.

Olivia sírt a gyönyörűségtől, amikor Sebastian tövig


behatolt és folyamatosan nyomult, melynek hatására még
jobban megfeszült az asszony csípője. A férfi azonnal
kihúzta, majd visszahelyezte. Folyamatosan húzta-vonta
Oliviát, aki ettől még bujábbnak érezte magát. Talpai a
talajon, lábai szélesre tárva, hogy a férfi kényelmesen be
tudjon hatolni. Védtelen volt, teljesen kiszolgáltatva
Sebastian vágyainak.
A férfi megragadta Olivia haját, hogy nyugton
maradjon, míg ő teszi a dolgát. Ahogy az asszony aktus
közben mozgott, érezte, hogy Sebastian erősen húzza a
haját. Meglepetésében nagyot sóhajtott, és így szólt:
– Szeretlek.
– Jó ég, Olivia!
Alábbhagyott a mozgás. Sebastian férfiassága szinte
perzselt, ahogy az asszonyban volt.
– Szeretlek – ismételte Olivia, miközben remegett a
fájdalomtól, mert a férfi olyan durván mozgott ki-be.
Tökéletes volt a teste. Az asszony olyannyira felizgult,
hogy dőlt belőle a nedvesség. Amikor Sebastian kihúzta
belőle férfiasságát, cuppogó hang hallatszott a nedv miatt.
Olivia visszatette csípőjét, majd a férfi hímtagjához
csúszott.
– Ezt akartad, nem? – nyögte Sebastian, miközben
combjait az asszonyéhoz szorította. – Szereted, ha
megadják neked, ami jár, és rajonganak érted.
Sebastian kihúzódott, aztán megint behatolt. Ujjaival
erősen megmarkolta Olivia csípőjét.
– Igen, szerelmem – válaszolta nyöszörögve az asszony. –
Légy vad!
A férfi az volt.
Percek alatt elélvezett, miközben megtermett golyóit
folyamatosan az asszony ágyékának nyomta. Olivia
kezdett fáradni. Lehunyta szemét, míg teste folyamatosan
reszketett.
Sebastian nyögött. Az asszony érezte, ahogy férje
kőkemény hímtagja szinte a méhéig hatol. A férfi keze
Olivia csípőjéről a lába közé tévedt, és keményen
dörzsölni kezdte az asszony érintésre éhes, duzzadt
csiklóját. Olivia felnyögött a gyönyörtől, miközben arcát az
ágytakaróba fúrta. Érezte a férfi ujjainak simogatását és
a testében szétáradó férfinedvet. Sebastian egyre
gyorsabban tette a dolgát, így az asszony egyik orgazmust
élte a másik után. Amikor a férfi végleg befejezte és
Oliviára zuhant, az asszony tudta, hogy napokig képtelen
lesz megmozdulni. Épp, ahogy Sebastian mondta.
Időbe telt, míg a nehéz férfitest megemelkedett. Az
eddigi forróság érzését felváltotta a hideg. Oliviának
valahogy sikerült erőre kapnia, így megragadta a férfi
csuklóját.
– Ne hagyj el!
Sebastian megsimogatta az asszony csípőjét.
– Hadd vetkőzzek le teljesen.
Olivia a férfira nézett, és látta, hogy elfordította fejét.
Sejtette, miért.
– Jól vagyok.
– Durva voltam.
– Már bánod, amit tettél?
Sebastian ledobta kabátját, és a mellénye gombját
igazgatta.
– Nem.
Olivia lehúzta fején keresztül a hálóingét, majd
félredobta.
– Pedig a szünet erre utal.
Olivia bebújt a takaró alá, és a helyére gurult az
ágyban. Hallgatta, ahogy férje vetkőzik.
– Megbántad, amit mondtál? – kérdezte Sebastian
suttogva.
Az asszony elrejtette mosolyát.
– Nem.
A férfi Olivia hátához szorította testét, majd
megcsókolta a vállát. Az asszony megfogta Sebastian
kezét, és elaludt.
Később arra ébredt, hogy a férfi a hajlatait simogatja,
miközben forró, nyirkos testét az asszonyéhoz szorítja.
Ezután Olivia lábai közé nyúlt, és nedves hüvelyébe
mártotta ujjait. Addig simogatta, míg az asszony
nyöszörögni nem kezdett a vágytól. Amikor a férfi a
fülcimpáját harapdálta, végképp átadta magát az
élvezetnek.
Sebastian durván a fülébe lihegett.
– Mondd még egyszer!
– Szeretlek.
Ezek után a férfi hátulról hatolt az asszonyba.
Férfiassága folyamatosan ki-be járt a nedves hüvelyben,
miközben Olivia kebleit markolta, és a mellbimbóját
csavargatta. Az asszony sürgette, mert egyre többet akart,
Sebastian viszont lassan, kimérten simogatta, miközben
mocskos szavakat súgott a fülébe, hogy ezzel is ösztönözze.
Amikor abbahagyta, Olivia szinte szédült a gyönyörtől.
Felnyögött, majd ujjait Sebastianéba fűzte. Amikor a férfi
Olivia nevét kiáltotta a sötétben, az asszony testét
melegség járta át.
Keményen magához szorította.
– Ne haragudj! – suttogta. – Ezt nem kellett volna.
Olivia értette, mire gondol.
– Képtelen lennék osztozni rajtad.
– Nem is kell. Ezt megígérem.
Már hajnalodott, amikor Sebastian ismét Oliviához ért.
Az asszony ösztönösen a férfihoz húzódott. Félig aludt, de
még így is érezte, hogy férjének szüksége van rá.
– Nagyon sajnálom – suttogta Sebastian. – Nem
érdemellek meg.
– Ssss…
– Mondd még egyszer!
– Szeretlek.
Nagyon sajnálta a férfit, amiért eddigi életében olyan
kevés szeretetet kapott. Most tőle várja. Szinte könyörög
érte.
– Szeretlek, Sebastian.
Olivia behunyt szemmel csak az illatok, érzések és
érintések révén tudott tájékozódni. Csukott szemmel is
nagyon jól ismerte férje testének minden pontját.
Sebastian összefüggéstelen szavakat suttogott a fülébe,
melyektől mégis biztonságban érezte magát. Közelebb
húzta magához a férfit. Ugyanúgy elfogta a vágy, mint a
férjét, aki Olivia fölé hajolt, és behúzta a sötétítő függönyt.
A csípőjéhez húzta az asszony combját, és behatolt.
Nagyon jól tudta, mire vágyik a felesége, úgyhogy ennek
megfelelően tette a dolgát. Akár egy igazi, tapasztalt
szerető. Olivia érezte a férfiból áradó gyengédséget és
figyelmet. Annyira jólesett neki az aktus, hogy felnyögött.
Sebastian megremegett, és ő is hangot adott élvezetének.
Az asszony órákkal később ébredt fel, és a fáradtságtól
dörzsölni kezdte szemeit. Bal kezét súlyosnak érezte.
Azonnal kipattantak a szemei, ahogy meglátta a
gyűrűsujján ékeskedő zafírt. Szíve összeszorult. Nem is
kellett körbenéznie, hogy tudja: Sebastian elment.

Amikor Sebastian kinyitotta apjának hálószobáját, nem


az volt az első gondolata, hogy ellop valamit. Az
idegességtől forrni kezdett a vére, melynek hatására
jobban érezte a bőrén Olivia illatát. Egyértelmű, hogy
apja tönkre akarja tenni Oliviát, hogy elérje saját célját.
Márpedig ezt Sebastian nem fogja hagyni, és ezt az
apjának is tudnia kell.
Önelégült mosollyal nézte, ahogy a falhoz csapódó ajtó
hangjára ijedten kel fel az ágyban. Felbőszült tekintettel
nézett a fiára.
– Az ördögbe is, Sebastian! Mit jelentsen ez?
– Milyen csodás. Amikor utoljára találkoztunk, nagyon
hasonló volt a helyzet. Csak épp én feküdtem az ágyban,
és maga vágta ki az ajtót.
Amikor Sebastian visszagondolt arra a napra, gombócot
érzett a torkában. Most viszont örömmel töltötte el, hogy
apja elsápad a rémülettől.
– Szóval, tudod, miért jöttem.
Odament az ágyhoz, és közelebb húzta magához a
grófot. Ujjait az apja nyaka köré tekerte.
Soha nem hagyná el a feleségét a gróf kedvéért.
– Szerencséje, hogy nem akarok gróf lenni,
máskülönben itt és most megölném.
Apja olyan arcot vágott, mely nagyon hasonlított az
övére. Micsoda csapás! Edmund inkább az édesanyjukra
hasonlított vöröses hajával és zöld szemével.
– Sebas… Az iste…!
A gróf eszeveszett módon próbált kiszabadulni a férfi
szorításából. Megmarkolta Sebastian csuklóját, és
folyamatosan kalimpált az ágytakaró alatt.
– Ide figyeljen!
Sebastian közelebb hajolt az apjához.
– Tartsa távol magát a feleségemtől! Még véletlenül se
közelítse meg! Ha észreveszem, hogy ön vagy Carr
látótávolságon belül vannak, megölöm magát, apám!
Még szorosabbra fűzte ujjait a gróf nyaka körül. Csak
akkor engedte el, amikor fájni kezdett a keze. Távolabb
ment az ágytól.
A gróf a matrac széléhez kúszott, és az aubusson-
szőnyegre hányt.
– É… Én… kitagadlak! – mondta, miközben továbbra is
émelygett a gyomra.
Sebastian gúnyosan felnevetett.
– Már ha tudna. Még szerencse, hogy sem a rangra, sem
a pénzére nincs szükségem. Költse, amire akarja, vagy
égesse el! Mit bánom én.
Apja a padlóra köpött.
Sebastian az ajtó felé ment.
– Emlékezzen, apám! Tartsa magát távol a feleségemtől!
Miután az ügyvéddel mindent elrendezett Olivia körül,
felszállt a Seawitchre. Ahogy maga mögött hagyta Angliát,
egyre kisebbnek látta a londoni eget.
Gyáva ember módjára igyekezett minél gyorsabban
eltávolodni a családi fertőtől. Annak idején könnyű lett
volna úgy elmenni, hogy többet vissza sem tér. Úgysem
olyan életre vágyott, ami Angliában megadatott volna
neki. Most viszont itt van Olivia. Az asszonyért bármilyen
áldozatot képes lenne meghozni, hogy örökre vele
maradjon.
Meg kell szabadulni a múltjától. Elengedni az embereit,
bebiztosítani a hajót, és minden kapcsolatot megszakítani
a Robidoux testvérekkel. Nem tudta, hogy lesz képes
túlélni az elkövetkezendő heteket a felesége nélkül, de túl
veszélyes lett volna őt magával hozni.
Ahogy távolodott Angliától, egyre biztosabb volt benne,
hogy amint lehet, visszatér.
Szíve visszahúzza a feleségéhez. Soha nem tudna
nélküle élni.

Olivia végzett a reggeli készülődéssel. Hatalmas űrt érzett


maga körül. Biztosra vette, hogy képes lesz maradásra
bírni Sebastiant, vagy legalább megkérni, vigye őt is
magával. Másfelől nem igazán lepte meg, hogy a férfi
elment. Sebastian folyamatosan menekült a gondjai elől.
Fiatalabb korában az alkohol és a nők jelentették a
mentsvárat. Később a tenger volt a kitörési pont, és az
asszony teste a búvóhely. Úgy látszik, Olivia mégsem volt
elég a férfinak.
Legszívesebben ágyban maradt volna, hogy érezze
Sebastian és a szeretkezésük illatát, de mivel az apja is a
házban volt, gondoskodnia kellett róla. Olivia nem tudta,
hogy fogja túlélni a napot. Muszáj volt összeszednie
magát.
Az étkezőben kitálalta magának az ételt, majd a
szalonba ment, ahol apja újságot olvasott.
– Jó reggelt, Livy! – üdvözölte őt vidáman.
– Jó reggelt, apám!
Olivia megcsókolta apja arcának mindkét felét, aztán
leült a sarokban lévő asztalhoz. Amikor az inas
utánahozta és letette elé a tálat és az italt, mosolygott, és
távozásra intette.
– Úgy tűnik, jót tett neked a szerelem – mondta az apja.
– Elégedett vagy a férjeddel?
– I… igen.
Legalábbis az volt, mielőtt a férfi összetörte volna a
szívét. Ezt viszont nem fogja elárulni az apjának.
Nem tudhatta előre, mi történik, ha ismeretlenül akarja
lányát megházasítani, csak hogy rangja legyen. Őszintén:
nem az asszony hibája volt ez az egész? Tudta jól, milyen
Sebastian. Őt nem lehet csak úgy itt tartani. Olivia volt a
bolond, hogy reménykedett.
– Őszintén szólva, nekem voltak kétségeim, amikor
először megláttam – tette hozzá Jack. – Ismerem ezt a vad,
faragatlan fajtát. Nem az a férfi, akit az ember férjül szán
a lányának. De miután ma reggel beszéltem vele…
Olivia szíve majdnem kiugrott.
– Beszélt vele ma reggel?
– Igen. Együtt reggeliztünk. Nem az a semmirekellő,
akinek első pillanatban gondoltam. Lenyűgözött, ahogy a
tegnap esti helyzetet kezelte. Nekem úgy tűnik, nagyon
vigyáz rád, ugyanakkor birtokolni akar. Ez tetszik.
Ráadásul igen jártas a tengerészetben, és úgy tűnik,
érdekli a kereskedelem is. Most már sokkal jobban
kedvelem, mint az unokatestvérét, akire azt hittem, ő
Lord Merrick.
Olivia kicsit felhördült, amikor eszébe jutott az a másik
férfi. Mintha még nem lenne elég baja, másik szálon is
menthetetlenül kapcsolódik a Blake családhoz. Ahogy
visszaidézte az unokatestvér megjelenését, majdnem az
étvágya is elment.
– Merrick említette, mik a tervei?
Apja összehajtotta az újságot, és kíváncsian fordult
Olivia felé.
– Azt mondta, üzenetet hagyott neked. Elolvastad?
Az asszony az ajtóhoz ment, és szólította az inast.
A férfi úgy lihegett, mintha nagyon sietett volna.
Mivel semmit nem tudott az üzenetről, Olivia felszaladt
a lépcsőn. Látta, hogy a szobalány kicserélte az ágyneműt.
– Jó reggelt, asszonyom! – üdvözölte udvariasan a fiatal
lány.
– Látta a nekem hagyott üzenetet?
A lány bólintott. Odament az asztalhoz, és egy
pergamennel a kezében tért vissza.
Olivia halkan megköszönte, és visszament a szobájába,
hogy elolvassa a levelet. Egyszerű volt, és szívet szaggató:

Bízz bennem! Visszatérek.


A te Sebastianod.

Olivia leült a földre, és zokogni kezdett.


6. FEJEZET

London, Anglia, 1813. június

Olivia igyekezett elnyomni az ásítást, majd gondosan


végigmérte a báltermet. Mivel hatalmas tömeg gyűlt össze,
meleg volt. A virágok illata nem tudta elnyomni a terem
bűzét. Olivia egyáltalán nem akart itt lenni, de Dunsmore
ragaszkodott hozzá.
Az ember azt hihetné, hogy az elmúlt négy hónapban
megváltozott a viszonyuk, hiszen közös céljuk volt, hogy
Oliviát minél jobban elfogadják a felsőbb körökben. A
valóságban viszont más volt a helyzet. Az asszony
továbbra is ugyanúgy gyűlölte a férfit, mint az első
találkozás alkalmával. Legnagyobb sajnálatára nem volt
kibúvó, ezért kénytelen volt a gróf társaságában
megjelenni az eseményen. Csak az ő segítségével lehetett
Lady Merrick. Nélküle biztos, hogy kiközösítették és
lenézték volna az úri társaság tagjai.
Oliviát személy szerint egyáltalán nem érdekelte a cím
és a rang. Ha lett volna választása, otthon marad, és
csendben nyalogatja a sebeit. A gyermeke viszont jobb
életet érdemel. Pontosan ezért tett úgy, mintha érdekelné
a nemesek világa.
Kemény munkájának meg is lett az eredménye. Még
Dunsmore-t is lenyűgözte. Alig érzékelhetően, de
megenyhült Olivia irányába.
Nyilván felvillanyozta volna, ha megtudja, hogy az
asszony várandós, így nem hiábavalóak a fáradozásai.
Mivel nagyon fontos, egyúttal kényes témáról volt szó,
Olivia még véletlenül sem akarta vele megosztani.
Sejtette, hogy a grófnak valamiféle perverz örömet
szolgáltatna, ha előbb tudna a terhességről, mint
Sebastian. Márpedig ő nem akarta megszerezni neki ezt
az örömet. Az első, akinek Olivián kívül tudnia kéne róla,
az a tulajdon férje.
Az asszony teljesen magába zuhant, amikor Sebastian
elment. Sokat sírt, és rosszkedvű volt.
Aztán úrrá lett rajta a harag.
Letette a limonádés poharát a tálcára, majd enni
kezdett. Sebastian összetörte a szívét. Magára hagyta
ezzel a népséggel, miközben ő folyamatosan menekül a
gondjai elől. Ezt soha nem fogja neki megbocsátani. Soha.
Bízz bennem! – írta.
Hahaha! Miközben ő nem bízik az asszonyban. Miért
lenne ő az egyedüli kettőjük közül, aki bizalmat szavaz a
másiknak?
– Esetleg volna rá mód, hogy felkérjem önt táncolni,
méltóságos asszonyom?
Olivia megfordult az ismerős hang hallatán. Ekkor látta
meg Carr Blake-et. A férfi nem volt olyan gonosz, mint a
nagybátyja, csak könnyen befolyásolható és
félrevezethető. Ettől függetlenül jobb, ha vigyáz vele, és
kellő távolságot tart. Ez az ember a lehető legaljasabb
módon próbálta őt becsapni, és ezt soha nem fogja neki
elfelejteni. Még akkor sem, ha látszik rajta, hogy Blake
vér csörgedezik az ereiben.
– Természetesen. A következő kör után.
A férfi kék szemei felcsillantak.
– Lekötelezett.
Már megint győzött a Carr és Sebastian közti
hasonlóság. Mindkettőjüknek csillogó, fekete haja és szép,
kék szeme volt. De a hasonlóság nagyjából ki is merült
ennyiben. Carr inkább olyan volt, mint egy szertelen
kiskutya, míg Sebastian inkább oroszlánra emlékeztette
az asszonyt.
Olivia leengedte vállait. Igyekezett mosolyt erőltetni az
arcára, ugyanis mindenki őt figyelte. Sikerét nagyrészt
annak köszönhette, hogy követte a divatot. Költséges
szenvedélyét pedig a férje finanszírozta.
Nagyot sóhajtott. Bármit feladott volna, ha biztos benne,
hogy elnyeri Sebastian szerelmét. De most már késő.
– Lady Merrick! Azt hiszem, a következő kör már az
enyém.
Olivia megfordult.
– Azt hiszem, igaza van, Monsieur Robidoux.
A rámenős francia elegánsan meghajolt, amikor Olivia
felé nyújtotta kezét. Külleme sokkal vonzóbb volt, mint a
nemesi körök bármely más férfi tagjáé. Bár a férfi semmit
nem jelentett Oliviának, mégis szélesen mosolygott rá.
Robidoux vigyorgott, amikor a táncparketthez kísérte
az asszonyt.
– Ma még a szokásosnál is csodálatosabban néz ki,
asszonyom.
Olivia felhúzta szemöldökét.
– Köszönöm, uram.
A férfi szemtelenül rámenős volt. Amióta Londonba ért,
folyamatosan sétálni vagy kocsikázni hívta az asszonyt.
Olivia mindig visszautasította. Mindig bebiztosította
magát, mert úgy érezte, kellemetlen volna egyedül
maradnia ezzel az emberrel.
– Lady Merrick! – duruzsolta Robidoux hízelegve. – Azt
mondják, a Dunsmore nevet régóta tisztelik, és elismerik a
felsőbb körökben. Még sincs itt a gróf, pedig ő a vagyon
örököse. Mi több: legalább öt éve, hogy se híre, se hamva.
Olivia nevetett. Részben, mert szórakoztatta, amit
hallott, részben azért, mert elkeseredett. Számos
mendemonda keringett a férje kilétéről. Azért pletykáltak
róla olyan sokat, mert furcsállták, hogy Dunsmore
közbenjárása kellett az asszony pozíciójának
megerősítéséhez.
– Biztosíthatom, hogy Lord Merrick nem a képzelet
szüleménye.
Robidoux erősen megszorította Olivia kezét.
– Egy ilyen gyönyörű asszonyt nem lenne szabad
hanyagolni.
Olivia felhorkantott. Ez a megnyilvánulása kevéssé
vallott úrinőre. Kezdte idegesíteni a férfi jelenléte.
– Nem hanyagolnak, Monsieur Robidoux.
– Akkor mégis hol a férje? Nagyon szeretném
megismerni.
– Mindent a maga idejében.
A tánc elkezdődött. Olivia megkönnyebbülten sóhajtott.
A francia mosolya némiképp lehervadt, amikor
keresztülmentek a parketten.
– Esetleg volna kedve sétálni velem a parkban, miután
véget ér a tánc? – kérdezte, mielőtt elváltak útjaik.
– Köszönöm, nem.
Olivia örült, amikor véget ért a zene. Még egy tánc
hátra volt, ő pedig alig várta, hogy megszabaduljon a
franciától. Volt valami zavaró a férfiban. Nem tűnt
őszintének a mosolya, ráadásul megállás nélkül az
asszonyt bámulta. Olivia úgy érezte, mintha fel akarná
falni a tekintetével.
– A nagyra becsült, méltóságos Lord Merrick – jelentette
be a háznagy.
Hirtelen néma csend lett. Az egész teremben érezni
lehetett, ahogy megfagy a levegő.
Olivia megfordult. Szemei tágra nyíltak, szája tátva
maradt. Ahogy elkezdődött a tánc, képtelen volt levenni
szemét a magas, sötét bőrű férfiról, aki lejött a lépcsőn.
Sebastian a tőle megszokott arroganciával lépkedett.
Hihetetlen, de bőre sötétebb volt, mint előzőleg. Az
asszony érezte, hogy elgyengül. A férfi mozgásából tudta,
hogy néhány óra múlva csodás testi örömökben lesz része.
Annak ellenére, hogy mélységesen neheztelt rá, mégis
izgalomba jött. Keblei feszültek, hüvelye összerándult,
ahogy a férfi közeledett.
A vendégek nagyon meglepődtek, de azonnal köré
gyűltek, hogy üdvözöljék. Sebastian viszont ügyet sem
vetett rájuk, csak a feleségét nézte. Pár lépés távolságból
is érezni lehetett a kettőjük közti lángolást. Olivia már
szinte izzadt. Jól ismerte ezt a nézést. Tudta, fennáll a
veszély, hogy a férfi alaposan ellátja a baját. Az asszony
viszont képtelen volt megmozdulni. Szíve majd kiugrott.
Beletelt pár percbe, míg Sebastian odaért. Olyan volt,
mintha több óra lett volna.
A férfi kinyújtotta kezét. Olivia kicsit gondolkodott,
mielőtt elfogadta volna. Lélegzet-visszafojtva figyelte,
ahogy Sebastian kezet csókol neki. Még a kesztyűjén
keresztül is érezte a férfi csókjának melegét, mely átjárta
egész testét, karjától a lába közén át mindenütt. Olivia
megborzongott.
A férfi elégedetten mosolygott.
– Hiányzott, kedvesem.
A bálterem vendégei türelmetlenül várták az asszony
válaszát, a zene viszont nagyon hangos volt.
Olivia mély levegőt vett, és hagyta, hogy dühe kiüljön az
arcára. Ezután elegánsan pukedlizett, és így szólt:
– Uram.
A vendégek azonnal suttogni kezdtek.
Sebastian felsegítette az asszonyt. Tekintetéből áradt a
birtoklási vágy és a zavarodottság.
– Ideje mennünk.
Olivia Robidoux-t kereste, mert szerette volna őket
bemutatni egymásnak. A francia azonban köszönés
nélkül elvegyült a tömegben, miután véget ért a tánc.
– Most, Olivia!
– Csak most jöttél – vitatkozott az asszony.
Ha egyedül marad Sebastiannal, abból biztos, hogy baj
lesz.
A férfi arrogánsan felhúzta szemöldökét.
Olivia ellent akart mondani, de végül inkább nem
mondott semmit. A férje nem az a fajta, akivel vitatkozni
lehet. Főleg, hogy a nyilvánosság előtt is képes lenne
felrántani az asszony szoknyáját, és a lába közé nyúlni.
Észre nem vehetően bólintott, és hagyta, hogy a férfi
belekaroljon. Meg sem szólalt, míg egyedül nem
maradtak. Amikor a férfi a hintóban meg akarta érinteni,
a kezére ütött a retiküljével.
– Átkozott! – kiáltotta Sebastian.
Olivia mosolygott.
– Esküszöm, hogy nem fogsz még egyszer hozzám
nyúlni.

Sebastian meglepődve nézte a tűzrőlpattant asszonyt.


Azonnal észrevette rajta a változást. Valahogy
keményebbnek tűnt. Szemei vadabbnak, szája sokkal
vékonyabbnak látszott. Pedig a férfi kedves fogadtatásra
számított. Ehelyett a felesége nem hagyja, hogy
hozzányúljon. Vajon mi a fene történt?
– Mi a fene van veled? – kérdezte.
Olivia kétkedő pillantást vetett rá.
Pedig Sebastian azt hitte, az asszony örülni fog, hogy
látja.
– Olivia! Kedvesem!
– Kérlek! – suttogta Olivia.
Kinézett az ablakon, és nagyot sóhajtott.
– Te nem tudod, hogy kell szeretni. Nyilván csak azért
jöttél, hogy a jogaidat gyakorold.
– A jogaimat… Az isten szerelmére! Mégis mi ütött
beléd?!
– Elnézést kérek – mondta Olivia gúnyosan. – Most
meglepődtél? Úgy értettem, a velem hálás jogát. Elvégre
akkor teszel magadévá, amikor akarsz.
– Magamévá…
Sebastian keresztbe fonta karját a mellkasán, és így
szólt:
– Ez nevetséges.
– Mondod te.
A férfi teljesen összezavarodott. Csak azért ment a
házba egyenesen a kikötőből, hogy Oliviát megmentse az
est hátralévő részétől. Az inastól megtudta, hogy a
Dempsey-bálon van, ezért gyorsan átöltözött, és
igyekezett, hogy minél előbb találkozzon a feleségével.
Már a gondolat is elborzasztotta, hogy Lord Merrickként
kell megjelennie ilyen sok ember előtt. Amikor
megérkezett, és néma csend lett a bálteremben,
kifejezetten zavarba jött. Aztán meglátta Oliviát, és már
senki más nem számított. Úgy gondolta, minden más
várhat. Most semmit nem szeretne jobban, mint áldozni
feleségével a szerelem oltárán. Azt remélte, az asszony
boldog lesz, hogy viszontlátja.
– Mivel vívtam ki a haragodat? – kérdezte szelíden.
– Hihetetlen, hogy még kérded. Egyedül hagytál! –
kiabálta. – Egyedül ezzel a keselyű népséggel, holott
megígérted, hogy legalább addig maradsz, míg elfogad az
úri társadalom. Még arra sem voltál képes, hogy
elköszönj. Nos, uram, ha képtelen vagy betartani az
ígéretedet, én sem vagyok köteles tartani magam az
enyémhez.
– Jóságos ég! – mormogta Sebastian. – Épp az ígéret
miatt kellett elmennem.
Összevonta szemöldökét.
– Nem akarod megkérdezni, mit csináltam?
– Nem. Most már késő. Indulás előtt kellett volna
beavatnod a terveidbe.
Sebastian végigmérte gyönyörű feleségét.
Legszívesebben üvöltött volna. Képtelenség, hogy az
asszony már nem szereti. Bele is halna, ha így lenne.
– Szeretsz.
Olivia felcsattant.
– Áltatod magad.
– De igen. És ki is fogod mutatni.
– Biztosan nem.
– De igen!
A férfi úgy beszélt, mint egy gyerek, és úgy is érezte
magát. Vissza akarta kapni a szerelmet, melytől
kiteljesedett. Olivián kívül senki nem szerette. Na jó.
Talán az édesanyja, de mire megy vele, ha nem emlékszik
rá?
A hintó megállt. Mielőtt a férfi mozdulhatott volna,
Olivia kiszállt, és beszaladt a házba. Sebastian követte, és
szólt az inasnak, hogy segítsen. Az asszony berontott az
ajtón, amit az inas tartott, majd felrohant a lépcsőn.
– Olivia! – kiáltotta a férfi.
Majdnem elkapta, de hirtelen megbotlott, és össze
kellett szednie magát, nehogy elessen. Olivia a
hálószobába ért, és alaposan bevágta az ajtót, így
mindenki hallotta, hogy hazaért. Sebastian szitkozódva
ment a saját lakosztályába.
Biztos kizárja őt az asszony.
Legalábbis azt hitte. Az elválasztó ajtóhoz ment, amin
azelőtt nem volt zár.
Ekkor jött rá, hogy eltűnt a bejárat.
A nő lezáratta az egészet, és szürkésbarna damaszttal
boríttatta, hogy nyoma se legyen.
A francba! Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Sebastian dühös léptekkel kiment az erkélyre, és
hatalmasat rúgott felesége szobájának ajtajába. Nagyot
káromkodott, amikor látta, hogy nem mozdul.
– Nem fog sikerülni! – kiáltotta Olivia. – Lezárták.
– Lezárták?! – kérdezte Sebastian kétkedve.
– Igen, lezárták. Menj innen!
A férfi mellkasa lüktetett az idegességtől.
– Olivia! – kezdte fenyegetően.
– Hagyj békén!
Olivia az ágy szélén ült. Szíve hevesen dobogott, miközben
magához ölelte a párnát, és az ajtót bámulta. Mély csend
honolt, de ő még mindig attól tartott, hogy Sebastian
visszajön.
Nem akarta beismerni, hogy alábecsülte a férfi
vonzerejét. A négy hónap alatt, míg úton volt, az
asszonynak sikerült magát meggyőznie, hogy kettőjük
között alább fog hagyni a szenvedély. Most már tudja,
hogy ez nem igaz. Annál sokkal jobban szereti Sebastiant.
Büszke volt magára, amiért képes volt gátat szabni a
férfi érdeklődésének, még ha csak egy éjszakáról van is
szó. Aligha bírna ki többet. Annál sokkal jobban vágyódik
Sebastian után. Ettől függetlenül úgy gondolta, a férfi
minden kellemetlenséget megérdemel.
Olivia egy idő után beletörődött, hogy férje ilyen
könnyen feladta. Felállt, sóhajtott egy nagyot, majd
félredobta a párnát, és vetkőzni kezdett. Nem volt
könnyű, hiszen rengeteg apró gomb volt a köntöse
hátulján. Leginkább egy gumiemberhez hasonlított,
ahogy hátra próbált nyúlni a gombokhoz. Aztán hirtelen
egy türelmetlen kéz lökte odébb az övét. Ijedtében
hatalmasat sikított, majd megfordult. Ekkor látta, hogy
férje sikeresen bejutott a szobába. Úgy nézett az
asszonyra, mint egy ragadozó, akit hajt a vágy.
– Hogy tudtál… – nézett körül az asszony. Nemsokára
megtalálta az erkély korlátjához támasztott létrát.
– Micsoda szemtelenség!
Sebastian felhúzta szemöldökét, majd a
nyakkendőjéhez nyúlt.
– Hivatásos kalóz vagyok, asszony. Nekem nem jelent
gondot a lezárt ajtó.
– M-mit csinálsz? – kérdezte, amikor látta, hogy a férfi
leveszi a mellényét, és a már levetett kabátra dobja.
– Hódítok. Ideje, hogy enyém legyen a zsákmány. Jelen
esetben ez te vagy.
Levette az ingét, és kivillantotta hasizmait. Bőre sokkal
barnább lett, mint amilyen utazás előtt volt. Oliviának
szinte csorgott a nyála, annyira kívánta Sebastiant.
– Öltözz vissza! Nagyon haragszom rád!– kiáltotta,
miközben meglazított fűzőjét a melléhez szorította.
– Tudom – dörmögte Sebastian.
Letolta nadrágját, majd kibújt belőle.
– Jó ég! – mormolta az asszony, amikor meglátta a
hatalmas, kőkemény hímvesszőt. Mellbimbói azonnal
megkeményedtek. Igyekezett a férfi tekintetét nézni,
melyből sugárzott a férfias önelégültség. Sebastian
pontosan tudta, milyen hatást vált ki Oliviából meztelen
testének látványa.
– Látod, mennyire hiányoztál – duruzsolta kedvesen. –
Nagyon rég nem voltam már benned.
Az asszony nyelt egy nagyot.
– Nem kívánlak.
– Hazudsz.
– Haragszom – mondta Olivia. Ellenállása kicsit enyhült,
amikor Sebastian kézbe vette férfiasságát, majd simogatni
kezdte.
– Így teltek az esték, Olivia.
Még szorosabban fogta hímtagját, és kezét erősen fel-le
mozgatta rajta.
– Folyamatosan rád gondoltam, miközben magamhoz
nyúltam. Reméltem, hogy ily módon kicsit enyhül a hiány.
Tévedtem. Kész gyötrelem volt egyedül aludni az ágyban,
mely kettőnk gyönyörének helyszíne.
Szemei tágra nyíltak, miközben kényeztette magát.
– Minden éjjel rólad fantáziáltam. Én kicsit sem
hiányoztam neked?
Olivia az ajkát nyalogatta, és a férfi kezét nézte, mellyel
még mindig a saját nemi szervét simogatta. Nagyon
kívánta. Szerette. A történtek ellenére még mindig
rajongott érte.
– Ez nem változtat semmin. Ez csak testiség – suttogta.
A férfi diadalittasan nézett rá, ami kicsit megtörte Olivia
büszkeségét. Sebastian azt hiszi, sikerült a hódítás, ő
viszont megmutatja, hogy téved.
Közelebb ment hozzá, és térdre ereszkedett. Szájába
vette a hatalmas, kőkemény hímtag egy részét, és
nyelvével folyamatosan simogatta, majd szívogatni
kezdte. Sebastian felsóhajtott az élvezettől, majd az
asszony hajába markolt. Szinte azonnal cserben hagyta
az ereje. Igyekezett megállni a lábán, de csak nagyon
nehezen tudta magát tartani.
– Szegénykém – mondta az asszony, miközben a férfi
hímvesszőjét bámulta. – Inkább feküdj az ágyra, mielőtt
összeesel.
Sebastian maga felé húzta Oliviát, és mohó
szenvedéllyel csókolni kezdte. Úgy mozgatta nyelvét az
asszony szájában, ahogy előtte ő a férfi hímtagján, közben
magabiztosan simogatta Olivia hajlatait. Néhány perccel
később már boldogan ölelkeztek, és alig kaptak levegőt az
élvezettől. Sebastian szétnyitotta az asszony köntösét, így
az apró gombok szanaszét repültek a szobában. Olivia
teste képtelen volt ellenállni, lélekben viszont még lázadt.
– Ez nem változtat semmin – ismételte.
– Emlékezz erre, amikor végzünk – válaszolta
arrogánsan a férfi, miközben a földre dobta az asszony
ruháját.
Aztán letépte róla a fűzőt és az alsószoknyát. Ügyet sem
vetett rá, milyen költséges darabok voltak.
– Sebastian!
– Hmm… Mondd még egyszer a nevem! Imádom, ahogy
mondod.
– Sebastian! – mondta lágyabban.
Levette Olivia ingét, és félredobta, majd az ágyba vitte
az asszonyt, és homlokon csókolta.
– El nem tudom mondani, mennyire hiányoztál.
Az asszony a fejét rázta. Szeméből kicsordultak a
könnyek, melyeket igyekezett letörölni egy
selyemkendővel.
– Erősebbnek kéne lennem. Vissza kéne utasítsalak.
Nagyon megbántottál. Ha lenne nálam kard vagy
pisztoly…
– Egyikkel sem tudnál távol tartani.
Vajon miért ment el? Még fontosabb, hogy miért jött
vissza.
– Szeretlek, Olivia.
Az asszony teste megfeszült. Visszafeküdt, és a férfi
tekintetét kereste.
Sebastian gyengéden nézett rá kék szemeivel. Olivia
visszatartotta a zokogást. Áhítozott a férfi szerelmére, és
igyekezett hinni, hogy valós. Mégsem tudott megbízni
benne, ezért ahelyett, hogy örült volna annak, amit
Sebastian mondott, inkább fájdalmat érzett miatta.
– Miért nézel olyan meglepetten? Nyilván te is látod, mit
érzek.
Úgy fektette Oliviát az ágyra, mint a legértékesebb
gyémántot.
– Azért jöttél vissza, mert szeretsz? – kérdezte keserűen
az asszony. – Ezt csak egy bolond hiszi el.
– Nem azért jöttem vissza.
Olivia zavarodottan nézett rá.
– Azért mentem el, mert szeretlek.
Sebastian az asszony fölé hajolt, és megcsókolta, így
megelőzve, hogy Olivia további kérdéseket tegyen fel.
Heves csókjainak köszönhetően felesége azonnal
ráébredt, milyen élvezet várja őt a férfi karjaiban.
Gyengéden magához ölelte az asszonyt, majd nyelvével az
övét simogatta.
Olivia már majdnem elfelejtette, milyen csodásan tud
csókolni a férfi.
Olyan mohón és kéjsóváran csókolta az asszonyt, mint
aki egyből fel akarja falni. Már ettől kis híján orgazmusa
lett. Olivia addig mozgatta csípőjét, míg a férfi hímtagja be
nem hatolt az asszony nedves hüvelyébe.
– Várj! – sóhajtott a férfi. Hirtelen abbahagyta a
csókolózást, de az asszony nem hagyta magát. Szinte
rátapadt a férfira, és elégedetten nyögött.
– Olivia!
A férfi teste összerándult. Felemelte az asszonyt.
Egyszerre mozogtak, míg a lehető legmélyebbre tudott
hatolni. Ezután hatalmasat nyögött, miközben váladéka
spriccelni kezdett. Átölelte Oliviát, és egész teste
borzongott a gyönyörtől.
Az asszony érezte a férfi bőrének melegét, hímtagjának
keménységét. Amikor végzett, az asszony lefeküdt mellé.
– Ne haragudj, édesem! Képtelen voltam abbahagyni.
Túl rég volt már – mondta rekedten Sebastian, miközben
Olivia hátát simogatta.
– Megértem.
– Adj egy kis időt, míg visszanyerem az érzékeimet, és
holnap reggelig élvezni fogsz.
Annyira csábította a férfi ajánlata, hogy valósággal
megijedt. Eltávolodott tőle, míg Sebastian önkívületi
állapotban volt. Az ágy szélén ülve kifésülte haját, és
kivette belőle a csatokat.
– Elhagytál, Sebastian.
– Jó okom volt rá – válaszolta a férfi, és úgy fordult, hogy
Olivia szemébe nézhessen. – Eredetileg arra gondoltam,
csak rövid ideig maradok, ahogy kérted. Amikor viszont
azt mondtad, szeretsz, minden megváltozott. Rájöttem,
hogy én is szeretlek, és veled akarok lenni. Az
embereimről és a hajóról viszont gondoskodnom kellett. El
kellett tőlük válnom, hogy új életet kezdhessek. Veled.
Olivia letörölt egy könnycseppet, és mély levegőt vett.
Érzései folyamatosan kavarogtak. Félt, neheztelt,
miközben reménykedett, hogy Sebastian őszintén szereti.
Válla fölött a férjére nézett. Sebastian meztelen
testének látványa, szép haja és ahogy végignyúlt az
ágyon, mind vágyakozást váltottak ki belőle. Még a
szokásosnál is férfiasabbnak találta. Oliviát mégis inkább
a szerelmes, sóvárgó, ugyanakkor aggódással teli pillantás
ragadta magával. Félrenézett, mert nem állta a férfi
tekintetét.
– Négy hónapig úton voltál.
Sebastian lágyan simogatni kezdte az asszony hátát.
– Willre bíztam a hajót, és elszámoltam a legénységgel.
Az volt a tervem, hogy azonnal visszajövök.
– Nem így tettél.
– Valóban nem. És megvolt rá az okom. Van egy
testvérpár. Kalózok. Bevallani is szégyen, hogy annak
idején szövetkeztem velük. Felmérgesítettem őket, és
biztosra veszem, hogy bosszút állnak. Amikor elhagytuk
Barbadost, azt követelték, hogy adjalak oda nekik.
– Engem?
– Igen. Téged. Will mondta, hogy a fivérek egyike
megkörnyékezte a pincérlányt, aki abban a fogadóban
dolgozott, ahol megszálltál. Rólad kérdezgetett. Megtudta,
ki vagy. Nem hagyhattam, hogy tovább gyűrűzzön az ügy.
Miattam kerültél veszélybe.
Olivia megfordult, hogy szembenézzen a férfival.
– Mit csináltál?
Sebastian megfogta az asszony kezét.
– Megvártam, hogy visszatérjenek a szigetre, aztán
harcoltam a veszélyesebbikkel, végül sikerült megölnöm.
A másik el tudott menekülni. Próbáltam megtalálni, de
úgy tűnik, elrejtőzött. Biztosra veszem, hogy most is bujkál
valahol. Pierre Dominique nélkül nem tud ártani.
Olivia lábujjával követte a szőnyeg mintáját.
– Beavathattál volna a tervbe.
– Aludtál. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha minél
gyorsabban eljövök. Viszont hagytam egy levelet neked –
válaszolta védekezően a férfi.
Az asszony odament az ágyhoz.
– Az nem levél volt! Mindössze néhány odavetett sor.
– Nem tudtam többet írni.
Olivia meglepődött.
– Miért?
Ahogy Sebastian az asszonyra nézett, látta szemében a
keserűséget.
– Ha sokáig vesztegettem volna az időt a köszönéssel,
nem tudtam volna elindulni. Főképp, ha könyörögsz, hogy
velem jöhess. Nem mondhattam volna, hogy maradj,
márpedig túl veszélyes lett volna, hogy elkísérj.
Felült, és keresztbe rakta lábait.
– Olivia! Te vagy a feleségem. A szerelmem. Meg tudod
ezt érteni?
Az asszony felé nyújtotta kezét.
– Nem, Sebastian. Magad miatt mentél. Nem miattam.
Te… – mondta Olivia, miközben a fejét csóválta.
– Az istenit! Ez nem igaz!
– De igen! Menekültél, ahogy állandóan. Egész életed
nem szól másról, mint a menekülésről. A családod elől, a
felelősség elől és minden más elől. Ezúttal előlem
menekültél.
Ordított az idegességtől, kezét ökölbe szorította.
– Amilyen vonzó, olyan sérült ember vagy. Azt hittem,
tudok neked segíteni, de képtelen vagyok. Nem fogsz
megváltozni.
Sebastian felkelt az ágyról, és megfogta Olivia vállát.
– Ide hallgass!
Az asszony dobbantott a csupasz lábfejével.
– Összetörted a szívemet, Sebastian Blake. Itt hagytál a
keselyűkkel, miközben védelmet kerestél magadnak.
Miattam! Túl közel voltam. Kezdtem egyre fontosabb
lenni, te…
– Fontosabb? – nevetett a férfi, miközben Oliviát rázta.
– Te vagy a mindenem. Mindent feladtam érted.
Az asszony felhorkantott.
– Nem kellett volna. Mindent eldobtál, ami kettőnkről
szólt.
– Nem – válaszolta Sebastian sápadtan. – Ne mondj ilyet!
Jó ég, Olivia! Ilyet soha többet ne mondj!
– Nem bízom benned.
– Pedig bízhatsz. Soha többet nem hagylak el. Esküszöm.
Ez olyan biztos, mint az, hogy lélegzem.
– Már megszegted az ígéretedet. Hogy tudnék hinni
neked?
Nem élné túl, ha a férfi újból megbántaná.
– A fenébe!
Kezét az asszony kezére tette.
– Édesem! Szeretlek, Olivia – mondta gyengéd,
megnyugtató hangon.
– Nem eléggé. Neked nagyon kényelmes, hogy
elmenekülsz. Semmi nem köt hozzám.
– A házasságunk. A szerelmünk. Tudom, hogy még
mindig szeretsz.
– Úgy tűnik, nem szerettelek eléggé – suttogta
szomorúan Olivia. – Vagy te nem szerettél engem.
Amikor Sebastian ismét megérintette, Olivia érezte,
milyen kétségbeesett.
– Elégnek kell lennie, Olivia. Ez mindenem. – Sebastian
az ágyra döntötte az asszonyt.
– Ezzel nem fogsz célba érni.
– Lehet – mormolta a férfi. – De talán egy kicsit
lecsillapítalak.

Sebastian felnézett a bársonymennyezetre, és hallgatta


felesége lélegzését. Bár majdnem végkimerülésig
szeretkeztek, mégsem tudta visszahódítani az asszony
szívét.
Nyilván nem lesz könnyű dolga. Persze mi volt könnyű
az életében?
Sóhajtott, és rájött, hogy igazságtalan. Olivia szerelmét
könnyen megszerezte. Olyan könnyen, ahogy elveszítette.
Jókora slamasztikába keveredett. Ha az asszony már nem
szereti…
Erre gondolni sem mert.
Olivia motyogott álmában, és nyugtalanul forgolódott.
Megfogta a takarót, és szorosan maga köré tekerte.
Ő a felesége. Ránézett az asszony bal kezére, és
örömmel nyugtázta, hogy rajta van a zafírköves gyűrű,
melyet annak idején a férfi édesanyja viselt. Tudta, hogy
élete hátralévő részében azon kell dolgoznia, hogy
visszanyerje Olivia szerelmét. Azt is tudta, hogy nem akar
olyan sokat várni.
Szüksége volt az asszony szeretetére. Azonnal.
Olivia megmutatta, milyen a törődés, mit jelent a
boldogság. Nemcsak színleg, hanem őszintén, a lelke
mélyéről fakadóan.
Képtelen volt elviselni, hogy az asszony semmibe veszi.
Az, hogy az apja elhanyagolta, már nem érdekelte. De
Olivia… A kedves, szenvedélyes Olivia. Az asszony dühe és
távolságtartása nagyon megviselte.
Sebastian a hajába túrt. Olivia szerint már semmi nem
köti őket össze. A férfi majd változtat ezen.
Ezer szállal fognak egymáshoz kapcsolódni. Majd
bebizonyítja, hogy meg tud változni, ha az asszony
mellette áll.
Ha ismét hajlandó lesz szeretni a férfit.
7. FEJEZET

Olivia felébredt. Érezte, hogy férje szorosan, már-már


birtokló módon öleli. Egy pillanatra megborzongott, és
azon gondolkodott, mit tegyen.
– Jó reggelt, szerelmem! – duruzsolta álmosan,
ugyanakkor végtelenül gyengéden Sebastian.
– Sebastian! – suttogta Olivia. Mellbimbói fájtak, lába
között sajgott. – Én…
– Pszt. Ma nincs vita.
A férfi lazított a fogáson, így Olivia kiszabadította
magát, és a paraván mögé bújt. Lelke mélyén örült, hogy
ismét az ágyában tudhatta Sebastiant.
Átkozott szív. Büntetés a mohóságért.
Hideg vízzel megmosakodott, közben hallotta, hogy
Sebastian felkel. Amikor kopogtattak, Olivia a köntöse
után nyúlt, aztán megállt félúton. Meglepődve hallotta,
hogy a férfi meleg vizet kért a fürdőjéhez, és kávét is
hozatott. Hallotta a szobalány kuncogását, ezért kinézett
a paraván mögül. Alaposan kikerekedtek a szemei,
amikor meglátta, hogy Sebastian csak egy lepedőt tart
maga előtt, és úgy áll az ajtóban. Dühösen odament hozzá,
és elráncigálta.
A férfi felhúzta a szemöldökét, miközben kajánul
vigyorgott.
– Igen, drágám?
Tetőtől talpig végigmérte az asszony vizes, még mindig
meztelen testét.
– Bármikor szívesen kielégítem a testi szükségleteidet.
Soha nem kell rá figyelmeztetned.
– Ó!
Olivia megfordult, és ökölbe szorította kezét.
– Nem illendő részedről úgy fogadni a cselédeket, hogy
még nem öltöztél fel teljesen.
A férfi nevetett.
– Hoztam volna köntöst a szobámból, de sajnos eltűnt az
ajtaja.
Az asszony ránézett, de ez súlyos hiba volt.
Sebastian eldobta a lepedőt, és ott állt előtte, merev
hímvesszővel. Szándéka teljesen egyértelmű volt.
– A fenébe! Takard már el!
– Pedig nagyon szeretnék veled…
Olivia feltette a kezét.
– A múlt éjszaka után hogy lehetsz képes rá? Alig
hagytál aludni. Fáradt vagyok.
– Te bajod – válaszolta Sebastian. – Minden rendben
volt, míg nem rohantál utánam meztelenül.
– Nem rohantam! – ellenkezett az asszony, majd
visszasietett a paravánhoz, hogy felvegye a köntösét. –
Csak szerettem volna megakadályozni a nevetséges
flörtödet. Ez a lány nagyon egyszerű fajta.
– Pontosan – vágott közbe a férfi, majd átkarolta az
asszony derekát. – Nekem pont elég a feleségem és az ő
féltékenységi rohamai.
– Nem vagyok féltékeny!
Sebastian letérdelt. Laza mozdulattal hanyatt fektette
Oliviát, és fölé hajolt. Az asszony abbahagyta az
ellenkezést, ahogy közelebbről látta a férfit. Sebastian
Olivia lába közé nyúlt, és mosolygott.
– Csak semmi előjáték.
Széthúzta az asszony lábait, és behatolt.
– Hmm… Hiányoztál. Még puhább és gömbölydedebb
vagy, mint ahogy emlékeztem.
Csókolgatni kezdte Olivia mellbimbóját.
Az asszony sóhajtott az élvezettől, amikor a férfi tövig
hatolt.
– A szőnyeg…
– Majd veszünk másikat.
Sebastian folyamatosan ki-be járatta hímtagját.
Keményen.
Olivia forgolódni kezdett a férfi alatt.
– A cselédek…
– Majd várnak.
Megfogta az asszony lábait, és a dereka köré csavarta.
Őrült tempót diktált.
– Istenem! Olivia! Szeretlek!
– Sebastian! Te…
– Nyugalom, asszony! Ne beszélj!
Szenvedélyesen csókolgatni kezdte. Testét megfeszítve,
folyamatosan hatolt az asszonyba. Olivia megmarkolta
Sebastian hátsóját, és ahogy a férfi tette a dolgát, nyögött
az élvezettől. Belül végig érezte, ahogy férje nyomul.
Simogatta, döfködte az asszony altestét. Sebastian Olivia
térde alá tette kezét, és még jobban széttolta az asszony
lábait, hogy hamarabb érezze a gyönyört és a
beteljesülést. Olivia felnyögött, ahogy eljött az orgazmus
pillanata. Hirtelen kopogást hallott.
Megpróbált eltávolodni a férfitól.
– Várj! – mondta Sebastian, miközben könyörtelenül
pumpálta férfinedvét az asszonyba.
– Sebastian! Hallanak minket!
– Igen. Gyere! Hadd hallja az egész ház! – lihegte a férfi.
Olivia nyöszörgött, és kéjsóváran engedett Sebastian
javaslatának. A férfi szitkozódott, ahogy élvezett. Egész
teste megfeszült, mielőtt borzongani kezdett.
Kielégülten csókolta meg Olivia nyakát.
– Szeretlek – suttogta.
Bár az asszony nem válaszolt, magában ugyanezt
gondolta.

Sebastian reggeli közben a feleségére nézett, miközben


újságot olvasott. Igyekezett megállni a mosolygást. Olivia
próbálta kerülni a cselédek tekintetét, és fülig pirult,
amikor valamelyik megszólította. A férfi elragadónak
találta feleségét. Eszébe jutott, hogy az asszony majdnem
a saját kardjával fosztotta meg őt a férfiasságától, és kis
híján lelőtt egy kalózt. Olivia semmitől nem riad vissza, ha
úgy kívánja a helyzet. Azt viszont képtelen volt elviselni a
méltósága, hogy két inas és egy szobalány hallotta, amint
ő és Sebastian áldoztak a szerelem oltárán.
A férfi elégedetten lenyalta a mézet a szája széléről.
Senki nem reagál úgy a férfi cselekedeteire, ahogy Olivia.
Szinte rezzenéstelen arccal ült a helyén. Nem mintha
jelentéktelennek találta volna az asszony dühét,
ugyanakkor azt érezte, jár neki az élvezet. Kerül, amibe
kerül.
A felesége hozta ki belőle jobbik énjét, mely kiegészítette
másik, zabolázatlan férfiénjét. Ő volt a másik fele, a lelki
társa. Nagyon bántotta, hogy fájdalmat okozott az
asszonynak. Jóvá fogja tenni. Muszáj.
– Mik a terveid mára, kedvesem?
Olivia határozottan nézett a férfira.
– Én… Délután találkozom valakivel. Aztán ruhapróba.
– Nagyszerű. Nekem is találkozóm van. Mikor mész
próbálni? Elkísérlek.
Olivia felhúzta a szemöldökét.
– Tessék?!
– Találkoznom kell az ügyintézőnkkel, drágám, hogy
elrendezzük a Dunsmore-birtokokat. Szép utazás lesz.
Néhány hónapba biztos beletelik, mire mindet végig
tudjuk venni.
– Utazás? – kérdezte Olivia csodálkozva.
– Igen. Azt mondtam.
Az asszony úgy nézett a férfira, mintha annak hirtelen
két feje nőtt volna. Sebastian igyekezett visszatartani a
mosolygást.
Olivia szólni akart, de végül nem tette. Aztán mégis
válaszolt.
– Kettőkor.
– Kiváló. Addigra én is végzek az ügyeimmel.
Sebastian felállt az asztaltól, és letette az újságot.
– Majd találkozunk.
Megfogta az asszony székének támláját, és hátrahúzta,
míg Olivia fel nem nézett rá.
– Sebastian! Jó ég! A személyzet…
A férfi megcsókolta.
– Szeretlek.
Visszarendezte a széket, és kiment az étkezőből, mielőtt
az asszony válaszolhatott volna. Fütyörészve elvette
kalapját és sétabotját az inastól, aztán elindult.
Beült a hintóba. Nemsokára megérkezett az ügyintéző
tágasnak épp nem mondható irodájába.
– Uram!
Benjamin Wilson gyorsan kinyitotta az ajtót, és
előreengedte.
– Nem tudtam, hogy visszatért.
– Múlt éjjel érkeztem. Hogy van, Wilson?
– Kitűnően, uram. És ön?
– Jól. Felbérelte a nyomozót, ahogy kértem?
Sebastian odaadta kalapját és sétabotját az inasnak, és
bement az irodába. Leült az asztallal szemközti székre.
– Természetesen! – biztosította őt zavartan Wilson. –
Sajnálom, de az ember, akit felbéreltem, képtelen volt
annyi információt begyűjteni, amennyit szerettem volna.
Miután ön elment, Lady Merrick olyan dührohamot
kapott, hogy szinte képtelenség volt megközelíteni.
Wilson kinyitott egy lezárt fiókot, és kivett belőle
néhány újságot.
– A legtöbb, róla szóló információ ezekből származik.
Sebastian nem mozdult.
– Majd elolvasom, ha lesz időm. Most inkább foglalja
össze a lényeget!
– Ahogy óhajtja.
Wilson visszaült a székére.
– Lady Merrick első bálja viszonylag eseménytelen volt.
Nagyon kevés említést tettek róla. Mindössze annyit írtak,
milyen szép és elegáns. Apja kereskedő mivoltának
köszönhetően nem igazán fogadják el őt a felsőbb
körökben. Szinte mindenki tudja, hogy Lady Crenshaw
csak azért karolta fel, mert Lord Crenshaw tartozik Lady
Merrick édesapjának.
Sebastian mosolygott.
– Lefogadom, sokan bánják már, hogy olyan fölényesen
álltak hozzá.
– Minden bizonnyal, uram – helyeselt Wilson. – Ön jól
választott.
– Ezt majd egyszer megköszönöm apámnak – sóhajtott
Sebastian. – Na mindegy. Folytassa!
– Lady Merrick népszerűsége a második báli szezonban
nőtt igazán. Ekkor figyelt fel rá Lord Haversham.
– Az ördögbe is! – kiáltott fel Sebastian, miközben
felpattant a helyéről.
Míg Oxfordban élt, Haversham jó barátja volt. Amikor
Sebastian a felsőbb körök szemében értéktelen,
kicsapongó, romlott életet kezdett élni, Haversham rögtön
eltávolodott tőle.
Wilson a homlokát ráncolta.
– Igen. Lord Haversham végig Lady Merrick mellett volt,
míg tartott a bál. Már azt hitték, megkéri a kezét.
– A fenébe!
Az angyali Havershamhez képest ő valóban ördögnek
számít.
– Végül Viscount Haversham érdeklődése alábbhagyott.
Váratlanul faképnél hagyta Lady Merricket Lady Chelsea
Markham, Radcliff grófjának legkisebb lánya kedvéért.
Cserébe Lady Merrick Lord St. Martint tüntette ki
figyelmével.
Wilson bánatosan csóválta fejét.
– Nagyon összetörte Lady Merricket, hogy otthagyta őt a
férfi. Elhagyta Londont, és addig nem tért haza, míg nem
lett az ön menyasszonya.
Sebastian most értette meg, miért rejtőzködött Olivia
Nyugat-Indiában, és miért házasította meg őt úgy az apja,
hogy nem ismerte a vőlegényét. Ezek szerint az asszony is
menekült.
Sebastian sejtette, hogy nem ő volt az asszony első
férjjelöltje, de rögtön el is vetette a gondolatot. Most már
az övé. Nem számít a múlt. Felállt, és elindult az ajtó felé.
– Uram! Az újságok!
– Égesse el őket! Megtudtam, amit akartam. Jó munkát,
Wilson. Még beszélünk. Pár héten belül beszéljen meg
találkozót a Steward családdal!
Sebastian beszállt a rá várakozó hintóba, és
hazahajtatott.

Olivia a hasára tette kezét, és mélyet lélegzett.


A kisbaba elkezdett mozogni. Az élet apró jelei, melyek
csodálattal töltötték el az asszonyt.
– Kész vagy, édesem? – kérdezte Sebastian az ajtóból.
Az asszony gyorsan leengedte a karját.
– Már ennyi az idő?
Elment a férfi mellett, majd elvette kalapját és
kesztyűjét az inastól.
– Igen.
Megfogta Olivia könyökét, és összevont szemöldökkel
végigmérte.
– Rosszul érzed magad? Sápadtnak tűnsz.
– Jól vagyok. Csak kicsit fáradt.
Igyekezett elrejteni mosolyát. Nem találta
tisztességesnek, hogy a férfi olyan kipihent, amikor ő a
fáradtságtól alig áll a lábán.
Sebastian gyengéden megfogta Olivia karját, és
besegítette a hintóba. Melléült. Az asszony azt kívánta,
bárcsak hosszabb lenne az út Pall Mallig. Arra gondolt, jó
lenne meggyőzni a férfit, hogy vele maradjon, bár
remélte, hogy ez győzködés nélkül is így lesz.
Sebastian mintha olvasott volna az asszony
gondolataiban, magához ölelte, és így szólt:
– Soha többet nem hagylak el. Ha kell, naponta százszor
is elmondom, míg el nem hiszed.
– Szükség is lesz rá – válaszolta Olivia, és közelebb
húzódott a férfihoz.
– Jól van. Úgy teszek.
Sebastian ígérete reményt keltett az asszonyban. Fejét a
férfi mellkasára hajtotta, és mosolygott.
– Lenyűgözöl.
– Le bizony – mormolta a férfi. – Bolondulsz értem.
Magához szorította az asszonyt, és gyengéden
hozzátette.
– Ahogy én is érted.
Amikor megérkeztek a forgalmas utcába, kiszálltak a
hintóból, és a kirakatokat nézegetve elindultak a szabó
felé.
– Lord és Lady Merrick.
Mindketten megfordultak. Olivia mosolygott, amikor
meglátta a közeledő házaspárt.
A férfi magas, életerős. Égszínkék szeme élénken
ragyogott. Kecses, karcsú felesége kedvesen mosolygott.
– Remington! – üdvözölte a férfit kézfogással Sebastian.
– Mi újság, barátom?
Remington lelkesen viszonozta a kézfogást.
– Sejtettem, hogy ön az, Merrick. Bár Lady Merrick
nélkül nem lettem volna benne teljesen biztos, mert ön
leginkább egy kalózra emlékeztet. Már csak egy fülbevaló
kell, hogy tényleg úgy nézzen ki.
Ezután a feleségéhez fordult.
– Julienne, ő Lord Merrick, a tékozló. Merrick, hadd
mutassam be a feleségemet, Lady Julienne-t.
Lady Julienne mosolygott, és a kezét nyújtotta,
miközben ragyogó pillantást vetett Oliviára.
– Tehát Lord Merrick létezik.
Olivia visszafojtotta nevetését.
Sebastian viszont elnevette magát.
– Olivia, kedvesem. Találkozott már Lucien
Remingtonnal és elbűvölő feleségével?
Olivia bólintott.
– Igen.
– Ha szabadna kérdeznem valamit, uram – szólt
Remington. – Lovat szeretnék vásárolni, ezért arra
gondoltam, esetleg velem jönne Tattersallhoz?
– Természetesen. Van valami különleges szempontja?
Lady Julienne fejbiccentéssel jelzett Olivia felé. Az
asszony boldogan követte, otthagyva a beszélgető
férfiakat. Julienne Remington azon kevés úrinők egyike
volt, akiket Olivia kedvelt, mióta visszatért Londonba.
Mindkettőjüket kiközösítette az úri társadalom. Julienne,
egy gróf lánya férjhez ment a rossz hírű Lucien
Remingtonhoz, a herceg fiához. Ez hatalmas gondot
jelentett örökösödési szempontból, legalábbis Oliviának
ezt mondták. Ettől függetlenül úgy tűnt, Julienne jól
döntött. Remington szemlátomást rajongott gyönyörű
feleségéért.
– Már látom, miért rejtegette – mondta Julienne gúnyos
mosollyal, amikor odébb mentek. – Merrick túlságosan
leveszi a lábáról a nőket, nem igaz?
Olivia nevetett.
– Így igaz.
Julienne megállt egy divatáru-kereskedésnél, és
rámutatott egy kalapra.
– Nézze! Ugye milyen szép?
Olivia ránézett a tollas kalapra, és bólintott.
– Nagyon mutatós.
– Kell nekem.
Julienne odament a bolt bejáratához, amikor egy
süteményes kocsi elhajtott előttük. A barackos lepény
illatára Olivia hirtelen megéhezett. Gyomra hangosan
korogni kezdett.
Julienne felnevetett.
– Szegénykém. Ezt teszi a várandósság.
Oliviának kikerekedtek a szemei.
– Honnan tudta?
– Két fiam van, Lady Merrick. Minden tünetet ismerek.
Az árus felé intett.
– Vegye meg a süteményt, én addig megveszem a
kalapot. Itt találkozunk, ha végeztünk.
– Nagyszerű ötlet – mondta Olivia mosolyogva.
Odament a süteményes kocsihoz, és megvette a lepényt.
Már az illatára is összefutott a nyál a szájában.
– Csodás nap ez a mai, nem igaz, Lady Merrick?
Ahogy felismerte a hangot, sóhajtott egyet, mielőtt
megfordult.
– Jó napot, Monsieur Robidoux.
Ahogy az árus továbbment, a francia meghajolt, és egy
közeli pad felé mutatott. Olivia Sebastiant kereste a
tekintetével. Látta, hogy még mindig elmélyülten
beszélget Lucien Remingtonnal. Vonakodva elindult a pad
felé.
Ekkor megérezte a hátának szegezett pisztolyt. Megállt.
Szíve majdnem kiugrott a helyéről.
– Mégis mi a bánatot művel?
– Csak nyugalom, és nem esik bántódása. Ha sikít,
rögvest szitává lövöm.
Hangján érződött, hogy nem viccel.
Mi történt? Emlékei szerint nem bosszantotta fel a férfit.
Mi több, udvariasan adta tudtára, hogy nem óhajt vele
társalogni. Semmi oka nem volt így viselkedni az
asszonnyal. Pisztolyra végképp nem volt szükség. Olivia
Sebastianra nézett, de a férfi tekintete más irányba
fordult.
Az asszony tenyere izzadni kezdett. A kisbaba
megmozdult, amitől még jobban megijedt. Máskor
azonnal sikított volna, és küzd az életéért. Most viszont a
gyerekre is gondolnia kellett. Még véletlenül sem akarta
őt veszélybe sodorni.
– Menjen! – utasította a férfi, és erősen megbökte őt a
pisztollyal.
Olivia tétovázott.
– Sok ember van körülöttünk, uram. Észre fogják venni.
– Nem érdekel. Most már elhagyhatom ezt az átkozott
országot úgy, hogy többé nem térek vissza.
– Ha bármi történik velem, Lord Merrick garantáltan
megöleti önt – figyelmeztette a franciát Olivia.
Robidoux felhorkantott.
– Megölöm Főnixet.

– Lord Merrick!
Sebastian az ijedt hang irányába fordult. Meglátta Lady
Julienne-t, ahogy az egyik kezében szoknyáját fogva,
másik kezében egy kalaptartó dobozt tartva rohan felé.
– Igen? Mi a baj? – kérdezte Sebastian. – Hol van Lady
Merrick?
– Láttam, hogy elmegy azzal a franciával.
Julienne a férje felé fordult, miközben csettintett.
– Jaj, hogy is hívják azt az embert? Azt a kellemetlen
hangú, szőke franciát.
Sebastian teste megfeszült.
– Robidoux?
– Igen. Pontosan. Dominique Robidoux – vágta rá
Julienne.
A férfi megállt.
– Úgy érti, Pierre. Pierre Robidoux.
– Nem, uram – javította ki Remington. – Julienne-nek
igaza van. A férfi neve Dominique.
Sebastian végigmérte az utcán sétáló tömeget. Ha
Remington igazat mond, akkor ő a kisebb veszélyforrást
iktatta ki, és a durvábbat engedte közel.
– Merre mentek?
Julienne az utcára mutatott.
– Arra. Nem olyan rég.
Sebastian eszeveszett módon rohanni kezdett. Ügyet
sem vetett a járókelőkre, és az sem érdekelte, milyen
különös látványt nyújt. Pierre-t ölte meg, nem Dominique-
et. Kezét a combjára tette, és a kardot kereste, ami nem
volt az oldalánál.
– Engedd el! – parancsolta, amikor közelebb ért. –
Engem akarsz, nem őt.
Robidoux-ból kitört a nevetés.
– Képzeld el, hogy meglepődtem, amikor rájöttem, hogy
a nő, akit Pierre akart, a feleséged.
Sebastian keze ökölbe szorult, szíve majdnem kiugrott
az ijedtségtől. Olivia nyugodtan állt, bár tekintetén
látszott, hogy fél.
– Bármit megadok, amit kérsz, csak engedd el őt,
épségben!
– A bátyámat akarom. Vissza tudod adni?
Sebastian a fogát csikorgatta, és még közelebb lépett.
– Tudod, hogy nem.
– Nos, jó.
Robidoux odalökte Oliviát, és felemelte a pisztolyt.
– A feleséged a karjaidban fog meghalni. Úgy, ahogy
Pierre az enyémben.
– Ne!
Sebastian kiáltása visszahangzott, ahogy elkapta
Oliviát. Magához húzta, és megfordult, hogy a hátával
védje. Fülsiketítő volt a lövés hangja. Sebastian égő
fájdalmat érzett a vállában, ezért megrándult. Közben
szem elől tévesztette a feleségét.
Hirtelen ott termett Remington, pisztollyal a kezében, és
félrelökte őket az útból. A második lövés még hangosabb
volt, mire Olivia zokogni kezdett. Sebastian gyorsan
hátranézett, és ekkor látta, hogy Robidoux halott. Aztán
észrevette kabátján a vérnyomot. Ép kezével
megtapogatta a sebet.
– Semmi baj – nyugtatta meg Oliviát.
Olivia megragadta a férfi kabátját, és megpróbálta
megrázni. Szájával ugyan szavakat formált, de ezeket
Sebastian nem hallotta. Mégis értette, mit akar mondani a
felesége.
– Teljesen megőrültél?!
– Ne szitkozódj! – próbálta lecsillapítani.
Aztán szenvedélyesen csókolni kezdte, hogy az asszony
egészen beleszédült.
Utószó

Olivia felállt az ágy melletti székről, és azonnal szédülni


kezdett. Ez a terhesség előrehaladtával gyakran
előfordult. Sebastian mindvégig mellette volt.
– Mi az? Sápadtnak tűnsz.
Visszaültette az asszonyt a székbe.
– Ágynyugalmat írtak neked elő – mondta Olivia.
– Nagy butaság az egész napot ágyban tölteni. Amúgy is
fel van kötve a karom, az isten szerelmére. Nem fogok
belehalni. Te viszont betegnek tűnsz.
– Semmi gond, drágám. Tényleg.
Olivia kereste a megfelelő alkalmat, hogy elmondja,
várandós. Az elmúlt napok viszont olyan eseménydúsan
teltek, hogy szinte levegőt venni sem volt ideje.
Sebastian összevonta szemöldökét.
– Elhiszem, ha az orvos is ugyanezt mondja.
– Nincs szükség orvosra.
– Nem vagy jól. Ilyen betegnek még soha nem láttalak.
– Teljesen egészséges vagyok, Sebastian. Ha tudsz rám
figyelni egy percre…
– Csupa fül vagyok – mondta a férfi mosolyogva.
– Gyereket várok – vallotta be Olivia, miközben sóhajtott
egy nagyot.
– Tessék? Istenem!
Sebastian letérdelt az asszony elé, miközben ajkát
Olivia homlokához szorította.
– Jóságos ég! Miért nem mondtad előbb?
– Nem volt alkalom. Folyamatosan a testi vágyaidat
akartad kiélni, aztán a tegnap eseményei… Nem volt
esélyem.
Előrehajolt, és arcát a férfi vállába temette, miközben
igyekezett belélegezni az illatát.
– Olivia! Kedvesem.
Sebastian megcsókolta a nyakát.
– Szeretlek. Kérlek, higgy nekem!
– Hiszek.
– Soha többet nem hagylak el. Ha mégis el kell utaznom,
majd velem jössz.
Olivia bólintott.
– Kezdek hinni neked, drágám.
– Jól teszed.
Sebastian hátrébb lépett, hogy végigmérje az asszonyt.
Kék szemeiből sugárzott a gyengédség.
– Már nem az a férfi vagyok, akit megismertél. Te adtál
reményt és okot, hogy változtassak. Te tanítottál meg
szeretni.
Olivia megsimogatta férje hátát.
– Maradj csendben! – mondta, hogy véget vessen a
szóáradatnak. – Már így is túlzol.
– Túlzok? A férfiak nem szoktak túlozni. Én pedig
végképp nem.
Olivia megfogta Sebastian arcát, és mosolygott.
– Szépséges, vonzó Sebastian. Úgy tűnik, megzavartam
érzékeny lelked nyugalmát.
– Érzékeny lelkem?
– Igen, drágám. Ne haragudj! Legközelebb majd
óvatosabb leszek, ha efféle hírt közlök. Érzékenyebb vagy
a kelleténél.
– Még hogy én?
Sebastian vett egy mély levegőt.
– Az isten szerelmére! Neked elment a józan eszed.
Az asszony mosolygott, miközben ajkát a férfiéhoz
szorította.
– Ne szitkozódj! – mondta.
Olivia pedig ájulásig csókolta a férjét.
Lucien kockáztat
1. FEJEZET

1810., London

– Mi az ördögöt keres a klubban?


Julienne átnézett a hatalmas mahagóniasztal fölött.
Ilyen kék szemeket még életében nem látott. Valahol a
mélykék és a liláskék között volt. Tulajdonosának sűrű,
fekete szempillái még ragyogóbbá tették az amúgy is
különleges szempárt. Ez még hölgyeknél is ritkaság,
nemhogy férfiaknál.
– Meg kell találnom az öcsémet – mondta Julienne
felszegett állal.
A férfi felhúzta egyik szemöldökét.
– Talán egyszerűbb lett volna, ha üzen az inasával,
Miss…
– Lady. Julienne. Próbáltam üzenetet hagyni.
Szükségem lenne a válaszra.
Fészkelődni kezdett a székén, amikor a gyapjúnadrág
dörzsölni kezdte az ülepét. A paróka is zavarta. Már az
sem érdekelte, hogy ismét vakaróznia kell.
– Igazán eredeti gondolat férfinak öltözni.
A nevető férfihang hallatán összeráncolta homlokát.
– Másképp hogy engedtek volna be a férfiak klubjába?
Amint Lucien Remington felkelt az asztaltól és
közelített, Julienne már nem is akart olyan gyorsan
távozni. Ahogy meglátta a magas, széles vállú férfit, még a
szája is tátva maradt.
Közelről még vonzóbbnak tűnt, mint messziről, a zsúfolt
bálteremben. Fekete haja, kreol bőre még jobban
kiemelte gyönyörű szemeit. Erős állkapcsa, hatalmas szája
érzékiségre utalt. Ez utóbbiról a férfi által boldoggá tett
hölgyek szívesen tanúskodtak volna.
– Így igaz, Lady Julienne. Férfiak klubja. Még az
öltözékével sem tudja palástolni, hogy ön ízig-vérig nőből
van. Ridgely vagy csaló, vagy dilettáns, hogy nem tűnt fel
neki.
Remington alaposan megszemlélte a nő kebleit, mielőtt
a szemébe nézett volna.
– Senki nem vette észre – mormolta Julienne.
– Én igen.
És valóban. Szinte rögtön. Még öt perce sem volt a
klubban, amikor a férfi a könyökénél fogva berángatta az
irodájába. Aztán mindössze újabb öt perc kellett, hogy
Julienne mindent összezavarjon.
A férfi hangja ellágyult.
– Mi olyan hihetetlenül sürgős, amit feltétlenül itt és
most kell megbeszélnie az öccsével?
Amikor áthajolt az asztal fölött, közvetlenül az asszony
előtt, nadrágjának anyaga ráfeszült izmos combjára.
Olyan közel volt, hogy Julienne érezte a férfi testének
melegét. A dohány és Remington ruhájának illata
keveredett a férfi kellemes, finom illatával.
Amikor megköszörülte a torkát, Julienne hirtelen
összerezzent. A férfi mosolya viszont rögtön elbűvölte.
Kihúzta magát, hogy jelezze, nem futamodik meg, hiába
jött zavarba a jóképű férfitól.
– Magánügy, miért jöttem.
Remington még előrébb hajolt. Ajka mindössze néhány
centire volt az asszonyétól.
– Tekintve, hogy a magánügye a klubhoz köthető, jogom
van tudni, miért jött.
Julienne a férfi ajkát nézte. Ha ő is előrehajol, akár meg
is csókolhatja.
Vajon tényleg olyan puha, mint amilyennek kinéz?
Remington hátrébb húzódott. Leült, és a térdére tette
hatalmas kézfejét.
Julienne szíve majdnem kiugrott.
– Ki az öccse?
A nő meg sem tudott szólalni, amikor a férfi
megérintette. Lucien Remington egyszerűen lenyűgözte.
Összehasonlította a férfit korábbi udvarlóival, és rájött,
hogy azok Lucienhez képest mind hiányt szenvednek
valamiben. Egyikük sem volt ilyen jóképű, vagy
lebilincselő, vagy… veszélyes.
Julienne kinyújtotta a nyelvét, hogy benedvesítse szája
szélét. A férfi tekintete követte a mozdulatot. Az asszony
hirtelen erős fájdalmat érzett a lábai között. Megpróbálta
ellökni Lucien kezét, de amikor hozzáért a bőréhez, szinte
égni kezdett a tenyere. Gyorsan elhúzódott.
– Egy úriember nem érint meg egy úrinőt!
A férfi feljebb csúsztatta kezét. Finoman simogatta,
miközben szemtelenül vigyorgott.
– Soha nem mondtam, hogy úriember vagyok.
Ezt Julienne is tudta. Lucien gátlástalan ügyleteiről és
éles elméjéről legendák keringtek. Ez a férfi bármire
képes volt, hogy növelje birodalmát. Sokan lebecsülték,
amiért olyan „alantas módon szerzi a pénzt”, de Julienne
inkább izgalmasnak találta. Remington senkire nem volt
tekintettel, így a nő okkal tartott tőle.
– Elárulja, ki az öccse?
– Lord Montrose – bökte ki végül.
Remington arcára kiült a sátáni mosoly.
– Ez megmagyarázza, miért nem válaszolt az üzenetre,
kedvesem. A gróf rengeteg pénzzel tartozik nekem.
Gyanítom, inkább kerül engem.
Julienne nem mondott semmit, keze viszont ökölbe
szorult. A helyzetük sokkal rosszabb, mint hitte. Sokszor
előfordult, hogy Hugh felöntött a garatra, és a
semmirekellő cimboráival múlatta az időt. Amennyire
Julienne emlékezett, az öccse még soha nem került
veszélybe. Ettől még továbbra is aggódott miatta. És a
helyzet miatt.
– Árulja el, mire van szüksége! Talán tudok segíteni –
mondta Remington, miközben folyamatosan a nő combját
simogatta.
Az érintés hatására Julienne kellemes bizsergést érzett
testének minden pontján. Mellbimbói megkeményedtek.
– Ugyan miért segítene?
A férfi vállat vont.
– Ön nagyon szép. Szeretem a szép nőket. Főképp
azokat, akik bajban vannak és szükségük van a
segítségemre.
– Szóval kihasználná a helyzetet?
Julienne gondolatai csak úgy kavarogtak, miközben
teste izgalomba jött.
– Nem kellett volna idejönnöm.
– Valóban nem – mondta egyetértően Lucien. Hangja
kellemesen lágy volt.
Felállt, és közelebb lépett. Julienne feje búbja épphogy a
férfi válláig ért, ezért nem tudott egyenesen Lucien
szemébe nézni.
Elindult, de a férfi megfogta a könyökét, így kénytelen
volt maradni.
– Vegye le rólam a kezét! – mondta zaklatottan. –
Szeretnék távozni.
Valójában egyáltalán nem akart elmenni, de tudta,
hogy muszáj. Remington közelsége még sok veszély
forrása lehet. Csodás, ugyanakkor veszélyes dolgok
forrása. Nyilván sok nő érezte már ugyanezt a férfi
mellett.
Remington a fejét csóválta, és vigyorgott.
– Milyen kár, hogy nem mehet sehová. Holnap reggelig.
Már éppen elég galibát okozott. Leöntötte Lord Ridgley-t
brandyvel. Ha most visszaengedem, biztos, hogy ismét
felkavarja az állóvizet. Súlyosan megsértette Lord Ridgley
becsületét, holott ő az egyik legmakulátlanabb férfi, akit
ismerek.
– Mégis mit tegyek?
A férfi mosolyogva nézett Julienne-re.
– Itt tölti az éjszakát valamelyik szobában. Majd én
szóval tartom Ridgley-t és a cimboráit, míg elfelejtik az
ügyet.
Az asszony elképedve hallgatta a férfi javaslatát.
– Maga megőrült! Nem maradhatok itt éjszakára!
Remington nevetett. A mély, visszhangzó nevetés
hallatán Julienne borzongani kezdett. De nem a hidegtől.
Megijedt, amikor rájött, hogy lázba hozta őt a férfi.
Képtelen volt nem észrevenni, ahogy Lucien bámulta. Ezt
a pillantást már ismerte, viszont egyetlen férfi sem vette
még a bátorságot, hogy ilyen hosszasan nézze őt.
Rájött, hogy ez tetszik neki.
– Kiállta a hétpróbát, mire bejutott a klubba –
duruzsolta. – Most pedig szeretne kimenni?
Julienne arrébb lépett, de a férfi nem engedte.
– Rettentően sajnálom, hogy bajt okoztam. Én…
– Nem tűnik valami bűnbánónak.
– Máris elmegyek.
– Majd holnap. Már késő van. Nem biztonságos odakint.
– A nagynéném aggódni fog – vitatkozott Julienne.
– Majd üzenek Lady Whitfieldnek. Tudni fogja, hogy ön
jól van.
Julienne szemei tágra nyíltak.
– Honnan ismeri a nagynénémet?
– Mindent tudok a klub látogatóiról. Főképp azokról,
akik tartoznak nekem.
Remington megfeledkezett magáról, és lágyan
simogatni kezdte az asszony könyökét. Kellemes bizsergés
járta át Julienne minden porcikáját.
– Tudom, hogy nagyon fiatal volt, amikor a szülei
elhunytak. Nagynénje, Eugenia lett az ön gyámja. Önt és
Montrose-t nagyon keményen fogta. Öccse vakmerő és
forrófejű. Egyáltalán nem nőtt fel a címhez. Mindig ön
próbálja kihúzni a slamasztikából. Most már látom, hogy
ön az, aki felelősségteljesen gondolkodik.
Julienne félrenézett. Zavarban volt, amiért a férfi
minden kényes részletről tud.
– Azt is tudja, mennyire utálom, hogy nekem kell
végezni a piszkos munkát? – kérdezte.
Maga is meglepődött, hogy megosztotta ez a gondolatot.
A férfi lágy és együttérző hangon szólt hozzá.
– Biztosra veszem. Igazán tiszteletre méltó, amit csinál.
A La Coeur névhez egyáltalán nem kötődik botrány, de
még csak mendemonda sem.
Julienne a férfira nézett. Érezte a közelségét. Kicsit
spiccesnek érezte magát, de nem a brandynek
köszönhetően. Már csak azért sem, mert a legtöbb italt
Lord Ridgley kapta a ruhájára.
Remington átvezette a helyiségen, és megnyomta a
csengőt.
– Az egyik kurtizán majd szorít önnek helyet éjszakára.
Jól fogja érezni magát. A vendégszeretetünk legendás.
Julienne dühös tekintetet vetett Remingtonra.
– Csak épp nem a szó pozitív értelmében.
A férfi kacsintott egyet. Selymes hajának egy tincse a
homlokába hullott. Julienne olthatatlan vágyat érzett,
hogy ujja hegyével kifésülje a férfi arcából.
Ekkor az egyik kísérő érkezett, akit Remington
félrehívott. Amikor elment, az asszony ismét távozni
próbált.
– Mr. Remington! Nagyon kérem, engedjen hazamenni!
Rendkívül kínos lenne, ha itt kéne töltenem az éjszakát.
– Bezzeg álruhában bejönni a klubba nem kínos, ugye?
Remington kedvesen, ugyanakkor határozottan szólt.
– Kellemetlenséget okozott nekem, Lady Julienne. Az a
legkevesebb, hogy nem tetézi a bajt.
Minden, amit a férfiról mondtak, igaz volt. Állhatatos.
Öntörvényű. Könyörtelen. Julienne még mindig el tudna
menekülni. Mindig is jó volt abban, hogy…
– Ne higgye, hogy kislisszolhat! – figyelmeztette őt a
férfi. – Már megbíztam az egyik kísérőt. Nem jutna
messzire.
– A fenébe!
Hirtelen megnyílt a fal, és feltűnt egy addig láthatatlan
folyosó, valamint egy fiatal nő, hiányos öltözékben.
– Kísérd be a… – lopott pillantást vetett Julienne-re, és
halkan nevetett – hölgyismerősömet a Zafír szobába,
Janice. Adj neki egy köntöst, és hozass vacsorát!
A kurtizánnak kikerekedett a szeme, amikor
végigmérte Julienne-t.
Remington végigsimított a nő hátán, majd lehajolt, és a
fülébe súgta:
– Maradjon a szobájában, míg nem küldök önért valakit
holnap reggel! Szívesen megnézném álruha nélkül.
Julienne a folyosóra nézett.
– Nincs olyan, ami elvezet a…
– Nincs. Ez egyenesen a szobámhoz vezet. Sehova
máshova.
Az asszony megborzongott, ahogy Remington lélegzete a
nyakát érte. Olyan érzés volt, mintha megsimogatta volna.
– Mr. Remington! Van bármi mód, hogy meggyőzzem,
nem helyes, amit csinál? Tényleg sajnálom, hogy gondot
okoztam.
A férfi kék szeme elsötétült. Mondani akart valamit, de
végül nem tette, csak a fejét csóválta. Végül így szólt:
– Most menjen! Még rengeteg dolgom van.
Julienne mormogott valamit az orra alatt, aztán követte
Janice-t a titkos folyosón. Végig érezte a férfi tekintetét,
míg látótávolságon kívül nem került. Hamar elértek a
felső szinthez. A kurtizán egy előkelő szobába kalauzolta
Julienne-t. Ahogy a nő belépett, majdnem elállt a
lélegzete.
Életében nem látott még olyan szép szobát, mint ez. A
falakat mélykék és drapp selyem borította, az ágyat
indigókék bársony takarta, míg a padlón értékes
aubusson-szőnyeg díszlett. Lassan megfordult, hátha
Remington a szobában van.
– Mylady?
Julienne meglepődött, hogy Janice tudott előkelő
származásáról.
– Hogy találta ki?
Janice mosolygott.
– Látszik, hogy jó házból származik. Most megyek, és
hozok valami ruhát. És ennivalót. Mindjárt visszajövök.
– Köszönöm. Már alig várom, hogy kibújjak ezekből a
holmikból.
Miután Janice elment, Julienne ledobta a parókát, és
leült egy székre. Még egyszer alaposan szemügyre vette a
káprázatos szobát. Remington klubja egy igazi
gyöngyszem. A bűn és az élvezetek fellegvára. Hugh is
begyűjtött mindenféle buja regényt, erotikus tárgyat, és
erkölcsileg romlott egyénekkel kezdett barátkozni.
Julienne kénytelen volt megfigyelni az ellenséget, hogy
tudja, mi vár rá.
Valójában ez nem volt teljesen igaz. Kénytelen volt
bevallani magának, hogy kíváncsi a testi kapcsolatra.
Nem szeretett sötétben tapogatózni, márpedig Eugenia
néni egyáltalán nem volt segítségére a témában.
Folyamatosan hebegett-habogott, és mellébeszélt, ha a
nemiség szóba került. Hugh könyvei és a tárgyak
némiképp választ adtak a Julienne-ben felmerült
kérdések egy részére, ugyanakkor további kérdéseket
vetettek fel. Azt továbbra sem tudta, hogy lehetne Hugh-t
letéríteni az önrombolás útjáról.
Az ablakhoz lépett, és London egét bámulta. Remington
klubja volt Hugh kedvenc helye. Most, hogy Julienne is
látta belülről, már értette, miért. Az öccse volt, hogy
hetekre kimaradt, ami nem csoda, viszont a hitelezők
folyton Julienne idegeire mentek. Általában Hugh-nak
sikerült őket jobb belátásra bírni, és elintézte, hogy
maradhasson még néhány napot. Ezzel szemben Julienne-
nek fogalma sem volt, mit mondjon. Bár a hitelezők
eleinte udvariasak voltak, az idő előrehaladtával egyre
durvább hangon követelték a tartozást.
Mégis ki akar fizetni, ha Hugh már kifejezte
bocsánatkérését? Julienne arra gondolt, már megérte a
kaland, hiszen volt néhány lopott perce Remington
társaságában. Igazság szerint azért akart ilyen gyorsan a
tettek mezejére lépni, mert minél hamarabb szerette
volna közelebbről látni Lucient, és hallani a hangját. Ha
megtalálja Hugh-t, az csak a hab lett volna a tortán.
Más körülmények között soha nem sikerült volna
megismernie Remingtont. Nem sokat tudott róla, mert
nem igazán volt kedvelt a hajadonok körében. Ahogy a
szobákból kiszűrődő zajokat hallgatta, kíváncsisága egyre
nőtt. Egy dolgot már biztosan tudott: Lucien Remington
meglehetősen pajzán férfi.
Ez különösen tetszett benne.
Remington tudott élni, mégsem a szegényházban kötött
ki. Mi több, a híresztelések szerint Anglia egyik
leggazdagabb embere volt. Julienne remélte, hogy Hugh
talán eltanulja, miként érezheti jól magát anélkül, hogy
költséges szenvedélye koldusbotra juttatná.
Mély levegőt vett, és az ágy felé fordult. Sokszor gyűlölte,
hogy grófkisasszonynak született, és rangjához méltóan,
szigorú szabályok szerint kellett élnie. Azt kívánta,
bárcsak olyan lehetne, mint a komornája, aki a szomszéd
inasával randevúzott, és fülig szerelmesen járt-kelt.
Ehelyett Julienne-t arra kényszerítették, hogy a
rangjához méltóan, anyagi szempontok szerint
házasodjon. Ez nem igazság. A mártíromság nem illik
hozzá. Hugh élte a saját életét. Folyton bajba került, de
amennyire Julienne emlékszik, öccsének valahogy mindig
sikerült kimásznia a gödörből. Csak legtöbbször nem a
megfelelő módon.
Ha mást nem, álmodozni azért szabad volt. És ha pont
Lucien Remingtonról és ravasz mosolyáról ábrándozott,
az kizárólag az ő magánügye.

Lucien odament az italpulthoz, töltött magának fél deci


brandyt, és egy kortyra megitta.
Teljesen elment a józan esze. Más magyarázat nem volt,
amiért Lady Julienne La Coeurt maradásra
kényszerítette. Benyúlt a nadrágjába, és megérintette
merev férfiasságát. Nevetségesnek találta, hogy
izgalomba hozta őt a nő. Elvégre férfiruhában volt!
Behunyta a szemét, és visszaidézte Julienne hátsó felét,
amint elhagyja a helyiséget. Hímvesszője azonnal reagált
a képzelgésre.
Az átkozott mindenségit! Ki kellett volna raknia a
hölgyet. Udvariasan, mégis határozottan.
Ehelyett felküldte az emeletre, és elszállásolta a sajátja
mellett található szobában. Nyilvánvaló volt, hogy
Julienne még ártatlan, de tapasztalatlansága ellenére
dúlt benne a vágy és a szenvedély. Úgy nézett a férfira,
mintha fel akarná falni. Isten bocsássa meg, de Lucien
legszívesebben megengedte volna. Mi több: elképzelte,
ahogy hímtagját ki-be járatja a nő szájában. Olyan érzés
lenne, mint a selyem…
Feljajdult, ahogy a merevedés hatására
kényelmetlenebbé vált a nadrágja.
Lucien halkan szitkozódva letette az üres poharat az
asztalra, és odament a könyvespolchoz. Gyorsan
végignézte az egészet, majd levette a Montrose grófjáról
szóló aktát. Ebben mindent megtalált a gróf anyagi
helyzetéről. A szabójának fizetendő tartozástól a pénzügyi
megtakarításokon át minden szerepelt a
nyilvántartásban.
Lucien tudta, hogy Montrose-nak hatalmas adósságai
vannak. Másnak már rég nem adott volna hitelt, a fiatal
grófot ezzel szemben továbbra is támogatta. Tettének
egyetlen, nyomós oka volt: Julienne La Coeurt akarta.
Számos bálon látta, és rögtön sóvárogni kezdett utána.
Kéjsóvár tekintetével, szép, sötétszőke hajával azonnal
levette a lábáról Remingtont.
Szeretett volna Julienne közelébe férkőzni, és felkérni
egy táncra, így karjaiban tarthatta volna. De rossz
hírneve, melyet kicsapongó életvitelének és pénzügyi
gátlástalanságának köszönhetett, nem tették lehetővé,
hogy bemutassák őket egymásnak. A táncról már nem is
beszélve.
Így hát engedte, hogy Montrose, az egyetlen kapocs
közte és Julienne közt, még tovább játsszon, míg Lucien
elérkezettnek látja az időt, hogy megközelítse a gróf
nővérét.
A férfi nem tudta, mit kezd majd Julienne-nel, ha a
közelébe kerül. Talán elcsábítja, és áldoznak a szerelem
oltárán. De az is lehet, hogy hosszabb időre lenne szükség.
Igazság szerint ő maga sem tudta, mit akar pontosan.
Csak azt tudta, hogy valamit. Nagyon.
Legmerészebb álmaiban sem gondolta volna (márpedig
neki elég merész álmai voltak), hogy Julienne maga megy
majd hozzá. Ráadásul férfinak öltözve.
Ettől függetlenül tetszett neki az ötlet. Most legalább
volt oka, hogy kockáztasson. Itt állt előtte, holott
megannyi gróf ácsingózik a kegyeiért. Julienne La Coeur
nem egy átlagos hajadon.
Most fent van az emeleten, és mindjárt bebújik
valamelyik ágyba. Remington elképzelte, ahogy a fürtjei
elterülnek a selyem borította párnán, miközben élvezi,
ahogy a férfi mélyen behatol. Biztos áradna belőle a
szenvedély.
Ebből elég!
Mindjárt megőrül a vágytól.
Mielőtt olyasmibe lovalná magát, amit később megbán,
inkább visszatért a könyvespolchoz, és a
szerencsejátékosok nyilvántartását vette szemügyre. Arra
volt kíváncsi, melyik társasági tag nyert, és ki volt a
vesztes. Ha látta, hogy valamelyik vendégnek
szórakozásra van szüksége, odaküldte az egyik kurtizánt.
Ha viszont úgy tűnt, valaki túlságosan a pohár fenekére
nézett, inkább a pincért küldte, és megbízta, hogy
alaposan hígítsa fel az italt, ha tölt neki. Olyan emberek
között nőtt fel, akiknek mindig fontos volt a társasági élet.
Tekintve, hogy lefoglalta a munka, sikerült elterelnie
figyelmét a férfiasságáról. Ahogy múlt az idő, és egyre
több férfi fordult meg az örömlányok szobájában, ismét
Julienne-re kezdett gondolni.
A gyönyörű, érinthetetlen Julienne-re.
Látta őt muzsikálni, és azt is látta, miként veszi le
lábáról a felső tízezer férfi tagjait.
Egyre inkább vágyott a közelségére.
Lucien elindult a folyosón, és az emelet felé vette az
irányt. Abba a hálószobába érkezett, melyet fenntartatott
magának arra az esetre, ha már túl fáradt lenne
hazamenni. Megállt a szobájával szomszédos Zafír szoba
ajtaja előtt. Ismét visszatért az erekciója, melynek
hatására majdnem szétrepedt a nadrágja. Homlokát az
ajtónak támasztotta, tudván, Julienne nagyon közel van
hozzá. Fájdalmasan és veszélyesen közel.
Vett egy mély levegőt, és várt. A kilincshez nyúlt, és
örült, hogy nyílik az ajtó. Julienne nem volt olyan
elővigyázatos, hogy kulcsra zárja. Vajon véletlenül tett így?
Lucien nem tudta. Egy úriember továbbállt volna. És
persze nem is jött volna fel az emeletre.
Ő viszont soha nem állította, hogy úriember.
Mielőtt tovább gondolkodott volna, kitárta az ajtót, és
belépett a szobába.
2. FEJEZET

Julienne arra ébredt, hogy van valaki a szobában. Mindig


is éberen aludt, ezért a legkisebb neszre is felriadt.
Csendben feküdt, és próbált rájönni, hogy ki lépett be.
– Ébren van.
Teste megfeszült. Egyértelmű, kinek van ilyen
bársonyos hangja. Julienne felült az ágyon. Nyakához
húzta a lepedőt, és az ajtó irányába nézett. Lucien
Remington árnyéka jól látszott a halvány fényben. Férfias
ereje, ördögi megjelenése, határozott kiállása miatt ezer
férfi közül is felismerné.
– Felébresztett – válaszolta Julienne álmos hangon.
Teste megfeszült. Arra gondolt, talán megvalósul az
álma. Keze a férfién, ajkaik összeérnek, a férfi teste az
övét nyomja… Éjjelente folyton fantáziált. Persze anélkül,
hogy bűntudata lett volna.
– Nem illendő a jelenléte, Mr. Remington. Miért jött? –
kérdezte kimérten.
Igyekezett leplezni izgatottságát.
A férfi úgy lépett Julienne ágyához, mint egy kiéhezett
ragadozó. Megállt az ágy végében, és gyertyát gyújtott.
Amikor meglátta az asszonyt a fényben, még a szája is
tátva maradt.
– Jó ég! Ön meztelen! – mondta szemrehányóan, majd
megbotránkozva hátralépett.
– Épp ezért nem kéne itt lennie – vágta rá Julienne,
majd feljebb húzta a lepedőt, és állával a szék felé bökött.
– Semmivel nem jobb vagy rosszabb meztelenül lenni,
mint azokat a göncöket viselni.
A férfi le sem vette róla a szemét.
– El kellett volna engednem – mormolta, miközben a
fejét csóválta.
Julienne elpirult.
– Távozzon! Nincs joga csak úgy bejönni a szobámba.
Már majdnem kiment, amikor Julienne megállította.
– Megérkezett az öcsém? – kérdezte kíváncsian,
miközben kifésülte haját az arcából.
Remington megkövülten állt az ajtóban.
– Nem. Montrose nincs itt.
Egy hosszú percig nézte a nőt, mielőtt megszólalt.
– Kényelmes a szoba?
– A szoba?
Julienne zavarba jött a hirtelen váltástól.
– Igen. Kellemes itt.
– Ízlett az étel?
– Nagyon finom volt.
Mosolygott.
– Lélegzetelállító ez a létesítmény. Pedig hallottam egyet
s mást, és Hugh… vagyis Montrose… sokat áradozott erről
a helyről, de ilyen lenyűgöző látványt nem is mertem
remélni. Tényleg csodálatos. Nagyra becsülöm, hogy ilyen
szép helyet tart fenn.
– Nagyra be…? – A férfi nyelt egy nagyot. – Köszönöm.
Örülök, hogy tetszik.
– Nyilván mások is megdicsérték már.
– Őszintén szólva ön az első, aki a szüleimen kívül
elismerőleg szól bármiről, amit tettem.
– Jaj!
Julienne hirtelen szóhoz sem jutott. Azt tudta, hogy
mások mit tartanak a férfiról, és szomorúan látta, hogy ez
Lucien előtt sem volt titok.
– Ezért jött? Meg akarta nézni, hogy vagyok?
Hirtelen kínos csend támadt.
– Talán el akarom csábítani – mondta végül Remington.
Julienne-ből kitört a nevetés, bár gyomra összeugrott az
ijedségtől.
– Ez a legmulatságosabb dolog, amit életemben
hallottam.
Remington szeme kikerekedett.
– Miért? Nem hiszi, hogy el akarom csábítani?
Az asszony a homlokát dörzsölte és a fejét rázta. Nem
tudta, álmodik-e, vagy ez tényleg a valóság.
– Mr. Remington! Ön Anglia legvonzóbb férfija.
Hallottam önről dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy egy
olyan nagyvilági ember, mint ön, nem a magamfajta
zöldfülű, tapasztalatlan hölgyeket kedveli.
A férfi közelebb lépett hozzá. Hirtelen keserűség fogta
el.
– Anglia legvonzóbb férfija? – kérdezte szelíden. – Ez az
ön véleménye, vagy csak azt mondja, amit másoktól
hallott?
Julienne megfordult, ahogy a férfi közeledett. Igyekezett
eltakarni csupasz hátát.
– Mindkettő.
Felhúzta szemöldökét.
– Nem gondoltam, hogy ilyen hiú, Mr. Remington. Ha
ennyire fontos önnek a külsejéről alkotott véleményem,
nagyon szívesen táplálom az önbizalmát… reggel. Most
viszont lekötelezne, ha…
– Nagyon kíváncsi vagyok, hölgyem – szakította félbe
Lucien, ördögi mosollyal az arcán. – Mégis hogy szeretné
táplálni az önbizalmamat?
Julienne igyekezett óvatos lenni, amikor meglátta a férfi
tekintetében a ravasz csillogást. Pont ugyanúgy nézett rá,
mint az irodájában. Tetszett neki, de az ég szerelmére!
Meztelen volt. A helyzet olyan… ijesztő. Álmában sem
gondolt ilyesmire. Egyik kezével megfogta a lepedőt,
másikkal megálljt intett a férfinak. Lucien nyomban
megtorpant.
– Mit akar?
– Elcsábítani.
Olyan egyszerűen és őszintén mondta, hogy Julienne
meg sem tudott szólalni. Veszélyes ember ez a Remington.
Mégis sokkal érdekesebb, mint azok a férfiak, akikkel
eddig találkozott.
– Bármelyik nőt az ujja köré csavarhatja.
– Nem – mondta sóvárogva Lucien. – Önt nem kaphatom
meg.
Julienne-nek még a lélegzete is elállt.
– Igaza van – válaszolta végül őszinte áhítattal a
hangjában.
Ilyen tehetséges szélhámost még életében nem látott.
– Elbűvölő, ez tény. Most már látom, hogyan sikerült
ennyi nő szívét rabul ejtenie. Rám viszont kár az idejét
vesztegetnie, bár bevallom, hízelgő rám nézve, amit az
előbb mondott.
Remington nevetett.
– Ön lenyűgöz, kedvesem. Férfinak öltözik, hogy
beosonjon a klubba. Nem ellenkezik, amikor elszállásolom
egy éjszakára, és bóknak veszi, amikor kéretlenül bejövök
a szobájába, és azt mondom, el akarom csábítani.
Hangja ellágyult, amikor hozzátette:
– Bárcsak itt tarthatnám!
A férfi arckifejezésének láttán Julienne szíve majdnem
kiugrott. Szédült, és hirtelen egyre gyengébbnek érezte
magát. Arra gondolt, csak egyetlen oka lehet Remington
viselkedésének, ezért feltette neki a kérdést:
– Ivott?
A férfi odament a székhez, és leült.
– Árulja el, miért akarja megtalálni az öccsét! Akkor én
is megmondom, miért jöttem.
– Ha tényleg beszélgetni akar, megengedi, hogy
legalább felöltözzek?
Lucien kék szemei kikerekedtek a meglepetéstől.
– A köntöst vagy a nadrágot szeretné felvenni?
Julienne szája tátva maradt a csodálkozástól. Ez tényleg
csak álom. Egy csodás, ugyanakkor bizarr álom.
– Nem tudom, hogy bánjak egy olyan férfival, mint ön,
Mr. Remington.
Erre tényleg nem számított.
– Nyugodtan hívjon Luciennek – javasolta a férfi. –
Aztán kezdjen el sikítani! A legtöbb hajadon ijedten
rohanna ki a szobából. Ön nem ismer személyesen. Csak
annyit tud rólam, amennyit a mendemondákból hallott,
ez alapján pedig nem vagyok más, mint egy könyörtelen
csábító. Sokan nőfalóként is emlegetnek.
Julienne mosolygott.
– Nem félek öntől. Nyilván nem kényszerrel veszi le a
nőket a lábukról.
– Ki mondta, hogy kényszeríteni fogom? – kérdezte
szelíden.
– Na igen. Hozzátartozna az önről kialakult képhez. Én
viszont lefogadom, hogy nem olyan rossz ember, mint
amilyennek mondják.
A férfi szájának egyik fele megrándult.
– Nem. Még annál is rosszabb vagyok. Ha nem ön lenne
a legtisztább, legszebb, legédesebb teremtés, akit valaha
láttam, már hanyatt fektettem volna, és szétfeszítem a
lábait.
Julienne meglepődött, ugyanakkor boldog volt.
Remington volt számára a tökéletes férfi, ezért nem
törődött az elhangzottak komolyságával. Az erős,
életvidám, és észveszejtően jóképű Lucien Remington volt
Julienne ábrándjainak megelevenedett mása. Attól a
perctől kezdve álmodozott a férfiról, hogy meglátta őt a
Milton parkban.
Jóval magasabb és izmosabb volt a többi férfinál, ezért
örökre bevéste magát Julienne emlékezetébe. Arról nem
beszélve, amikor az irodában közelített felé, aztán
szemtelenül rákacsintott. Nem telt el úgy éj, hogy ne
álmodozott volna róla. Egy úrinő még a férjéről sem
álmodozna ilyen módon.
Mit meg nem adott volna, hogy kívánatosnak tartsa
valaki. Nagyon szeretett volna olyan nő lenni, aki csak egy
pillanatra is magára tudja vonni egy Remington-féle férfi
figyelmét. Már a gondolattól is nagyot sóhajtott.
– A francba!
Julienne felnézett a meglepetéstől, és megrémült,
amikor meglátta Lucien aggódó tekintetét.
– Mi az? Miért néz úgy?
A férfi a szék hátuljához lépett, és kettőjük közé tett egy
bútordarabot, mintha valami nagy veszedelemtől akarná
megvédeni magát.
– Mert ön úgy néz! Tudom, mire gondol, ezért jobb lesz,
ha eltűnik. Most.
– Egyáltalán nem tartozik önre, mit gondolok.
Az ajtó felé mutatott.
– Késő van, és fáradt vagyok. Ráadásul nincs rajtam
ruha, és…
– Látnia akartam, ahogy alszik.
Julienne pislogott.
– Tessék?
– Azt kérdezte, miért jöttem be. Látni akartam, ahogy
alszik – mondta Lucien a torkát köszörülve.
A nő zavartan ráncolta szemöldökét.
– Mégis miért tenne ilyet?
Lucien Remington, a közismert élvhajhász látni akarta,
ahogy alszik? Bár ez kedvesebb indok, mint hogy el akarja
csábítani.
Végigmérte a férfit, aki olyan erősen markolászta a szék
támláját, hogy elfehéredtek az ujjai. Képtelenség, hogy
érdeklődik a lány iránt. Ez ellentmond a természetének,
úgyhogy teljességgel kizárt. A férfi ugyanis a tapasztalt,
férjes asszonyokat kedveli.
– Rosszul érzi magát, Mr. Rem… Lucien? Többet ivott a
kelleténél?
– Nem ittam többet – mormolta. – De kétségkívül rosszul
érzem magam. Mondhatni, szörnyen. A fenébe! Már a
tekintetéből látom, hogy azt érzi, amit én. Nem vagyok
tiszteletre méltó férfi, és nem is akarok az lenni. Elveszem
az ártatlanságát, aztán továbbállok, mintha mi sem
történt volna. Megrontom, Julienne. Hetekig áhítoztam
önre. Hetekig.
Arrébb lépett, és szünetet tartott.
– Bárcsak soha ne lépte volna át a klubom küszöbét!
Julienne sóhajtott. Attól a perctől kezdve, hogy
megérkezett Londonba és részt vett a bálon, teljesen
megváltozott az élete. Eltűnt az öccse, a hitelezők
folyamatosan vadásztak Montrose Hallra, Lucien
Remington pedig ágyba akarja vinni. Nem tudta, melyik
esemény zaklatta fel leginkább. Bőre egyre forróbb volt,
és kínzó fájdalmat érzett.
– Mondani akar valamit? Ordítson! Hívjon
szemétládának vagy disznónak, vagy bármi rossznak,
amit ki tud ejteni a száján! Mondja, hogy távozzak!
Amikor Julienne tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve
nézett rá, Lucien odament hozzá, megragadta a vállát, és
durván rázni kezdte.
– Csináljon valamit! Bármit, hogy elmenjek innen! A
fenébe is!
Ujjaival a nő bőrébe markolt, mintha képtelen lenne
megállni, hogy hozzáérjen.
Julienne továbbra is némán figyelte a dühös férfit. A
hangja, a szavai, az arckifejezése… Még soha nem látott
ilyen szenvedélyes embert. Megnémult a gondolattól, hogy
ezt ő váltotta ki belőle.
Ijesztő volt számára a helyzet.
– Mondja, hogy távozzak! – ismételte nyersen a férfi. –
Mielőtt olyat teszek, amit mind a ketten bánni fogunk.
– Menjen! – mondta Julienne olyan lágyan, hogy szinte
suttogásnak hatott.
Ennyi elég volt. Lucien elengedte, és dühösen
kiviharzott.
Amikor becsukódott az ajtó, Julienne aggódni kezdett.
Félt, hogy többet nem látja a férfit. Soha többet nem
beszélhet vele, nem érhet hozzá, hiszen már az is
véteknek számít, ha ránéz.
Ha egyszer elmegy, soha többet nem találkozhat vele.
Soha.
Ezt nem tudta volna elviselni.
– Lucien! – kiabálta rémülten.
Remélte, hogy a férfi visszajön.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és ott állt Lucien.
3. FEJEZET

Julienne La Coeurnek csodás illata volt. Bőre akár a


legfinomabb bársony, dús keblei a férfi mellkasához
szorítva. Lucien nem értette, miért hívta őt vissza, mégsem
kért magyarázatot.
– Édes Julienne – duruzsolta, miközben a nyakát
csókolta. – El kellett volna engednie.
Julienne becsúsztatta apró, finom kezeit a férfi kabátja
alá, és végigsimított a mellényén.
– Megpróbáltam.
Lucien kibújt a kabátból, és a földre hajította a
méregdrága holmit. Megfordult, és majdnem megfagyott
ereiben a vér.
A lepedő már csak deréktól lefelé takarta a lányt. Keblei
teljesen szabadon voltak. Lágyan himbálóztak, amint a
férfi megérintette őket. Lucien még életében nem látott
ilyen szépet.
– Gyönyörűbb, mint gondoltam – suttogta.
Ámulva figyelte, ahogy Julienne bőre hirtelen
elvörösödik. Tetőtől talpig. Az arcát nézte, és észrevette,
hogy a nő nem tud vagy nem akar a szemébe nézni.
Megfogta Julienne állát, és a magasba emelte, hogy
kénytelen legyen ránézni.
– Ne legyen szégyenlős! Velem szemben igazán nincs rá
szükség.
Ahogy a szemébe nézett, arra gondolt, mekkora
szerencséje van. Lady Julienne La Coeur. A szépséges
Julienne, aki épp az ő ágyában fekszik, méghozzá deréktól
felfelé csupaszon. Dús, szőke haja elterül puha vállán,
miközben vágytól duzzadva nézi a férfit. Nagyon szeretett
volna rögtön a lábai közé hatolni, mégsem tette. Hirtelen
felmerült benne a kérdés, hogy ez az ártatlan, szépséges,
kifinomult úrinő miért pont egy olyan szörnyetegnek
szeretné széttárni a combjait, mint ő. Lucien szitkozódva
távolodott az ágytól.
Ingerülten körbenézett.
– Ez valami csapda? Elbújt az öccse, és mindjárt
előugrik, hogy rajtaüssön, amint elcsábítom magát?
– Tessék? – kérdezte Julienne zavarodottan.
– Mi ez az egész? Meztelenül fekszik az ágyban? Ilyen
könnyen odaadná magát?
A nő dühösen összevonta szemöldökét.
– Aludtam. Nem kértem, hogy idejöjjön. Nem akartam itt
tölteni az éjszakát. Maga erősködött.
Julienne megdörzsölte a homlokát, és feljebb húzta a
lepedőt, hogy eltakarja magát.
– Tűnjön el! – mondta hűvösen.
A férfi keze ökölbe szorult.
– Távozzon, Mr. Remington, mielőtt megfogadom a
tanácsát és sikítok!
Lucien gyönyörködve nézte, ahogy a lány a párnák
közé feküdt, háttal neki. Julienne számára veszélyesebb
lenne, ha rajtakapnák őket. Ugyanakkor mi más oka
lenne, hogy felajánlkozott?
– Csodálatos – mormolta inkább saját magának, mint a
nő felé.
Julienne halkan duzzogott, és rácsapott a párnára.
Lucien körbejárta a szobát. Benézett a vastag
bársonyfüggöny mögé és az ágy alá. Mivel senki mást nem
talált a szobában, odament az ajtóhoz, és bezárta. Levette
a mellényét is.
Julienne felült az ágyon.
– Bolond, ha azt hiszi, ezek után hagyom, hogy hozzám
érjen!
Lucien kigombolta a nadrágját, majd levette az ingét.
Diadalittasan mosolygott, amikor a nő nagyot sóhajtott a
mellkasának látványától. Tudta, hogy izmosnak tartják,
hála a sok vívó- és ökölvívóedzésnek. Julienne szemében
nyoma nem volt félelemnek vagy ellenvetésnek. Vágytól
csillogó tekintettel nézett rá.
– Miért én? – kérdezte.
Julienne behúzódott az ágy sarkába.
– Menjen innen!
– Miért én? – ismételte meg a kérdést a férfi.
– Miért olyan nehéz megérteni? – kérdezte Julienne a
párnába motyogva. – A nők rajonganak önért. Én miért
lennék más?
Lucien odament az ágyhoz.
– Olyan vagyok, akivel dicsekedhet a barátnőinek?
Julienne magára húzta a lepedőt, és szorosan hozzábújt
a párnákhoz.
– Mintha bárkinek is elmondanám, hogy képtelen
voltam ellenállni a vonzerejének! Márpedig ellen fogok!
Nem hagyom magam, úgyhogy távozzon!
– Mi van, ha én teregetem ki a szennyest? Mi lesz, ha
elmesélem a klubban, hogy a lábai közt jártam? Hogy
megrontottam, ön pedig sikított az élvezettől, miközben
elvettem az ártatlanságát? – Önelégülten mosolygott. –
Higgye el, sikítani fog az élvezettől.
Julienne felhorkantott.
– Biztosan nem.
– Mi lesz, ha mindenkinek elmondom, Julienne?
– Nem fogja.
– Nem ismer, úgyhogy nem tudhatja.
– Ön sem ismer engem. Ha képes volna megtenni, nem
érdekelné annyira, miért önt választottam.
Lucien megfordult, és a pislákoló fény felé nézett.
– Zaklatott az öccse miatt.
– Igen – válaszolta Julienne. Hangján érződött, hogy
ismét a férfi felé néz. – Megint nekem kell kihúznom a
pácból, ahogy mindig.
Lucien sóhajtott.
– Ha megérintem, azzal kockára teszi a házasságot,
mellyel megmenthetné az öccsét.
– Tisztában vagyok vele. Hatalmas őrültség volt, amit
ma tettem, de nagyon jól tudtam, milyen
következményekkel jár. Pontosan átgondoltam. Az volt a
tervem, hogy leülök egy sarokba, és csendben figyelek.
Látni akartam önt, ahogy a saját klubjában, a saját
szabályai szerint játszik, hiszen itt nem köti semmiféle
etikett vagy társadalmi elvárás. Nagy kár, hogy Ridgley
pont az én asztalomat választotta, bár nem ért teljesen
váratlanul.
– Lady Julienne! Ha bárki rájött volna…
– Tudom, a botrány meghiúsította volna a házasságot.
Talán ez lett volna a legjobb Montrose-nak is. Nem
akarom feláldozni magam egy egyébként sem kívánt
házasság oltárán. Vállalom a tetteim következményét,
bármi legyen is az. Ha valamiért, azért tényleg hibásnak
érzem magam, hogy folyton védeni akartam az öcsémet.
De azért nem hibáztathatnak, mert én is meg akarom
tapasztalni a szenvedélyt és a gyönyört, melyet a többi
asszony átél. Szörnyű, hogy a legapróbb szenvedélyt is
lopni kell, mert amúgy megfosztják tőle az ember lányát.
Különben is… van… vannak módszerek, melyek mellett
megmarad a szüzességem.
Lucien meglepődve fordult felé.
– Honnan ismeri ezeket a „módszereket”?
Julienne tetőtől talpig elvörösödött.
– Olvastam… pár dolgot.
– Olvasott pár „dolgot”?
A férfi szeme kikerekedett.
– Erotikusat?
Julienne eltakarta arcát a hajával. Fedetlen vállával,
kacér pillantásával inkább emlékeztetett ledér nőre, mint
előkelő szűz lányra.
Szégyenérzet nélkül szembeszegült a társadalmi
elvárásokkal. Egyáltalán nem volt olyan ártatlan, mint
amilyennek hitték.
Remington férfiassága egyre keményebb lett. Szinte fájt
neki.
Először Julienne szépsége fogta meg, aztán a bujasága
ragadta magával, míg végül teljesen levette a lábáról a
lány kedvessége és közvetlensége.
A nők többségét csak a férfi külső tulajdonságai
érdekelték. Általában rögtön ágyba bújtak vele,
ugyanakkor lenézték, mert nem az ő köreikből
származott. Amikor Julienne először találkozott vele a
zsúfolt bálteremben, olyan szépen mosolygott rá, hogy alig
kapott levegőt. Azonnal meg akarta ismerni. Tudni
szerette volna, mit látott benne, amiért olyan kedvesen
üdvözölte.
Most, hogy a markában tartotta a lányt, rájött, nem
pusztán testi vágyat érez iránta. Belátta, hogy kedveli.
Tetszik neki, hogy másképp gondolkodik, mint az úrinők
többsége, ráadásul igen bátor. Mindemellett nagyon szép
és kedves.
Legnagyobb sajnálatára hirtelen belehasított a
felismerés, hogy nem lehet az övé.
Ha mégis, azzal tönkretenné, azt pedig egyáltalán nem
akarta.
– Nem – mosolygott kényszeredetten. – Azért nem hibás,
mert szenvedélyt akar. Különösen hízelgő, hogy velem
szeretné először megtapasztalni.
Julienne ragyogó mosolya elbűvölte a férfit.
Lucien a hajába túrt.
– Ahogy a férfiak legtöbbje, én is szeretek dorbézolni.
Ugyanakkor vannak pillanatok, amikor valami szebb,
nemesebb és kifinomultabb dologra vágyom. A tisztaságot
és az ártatlanságot keresem. Az ön személyében egyesül
mindez.
– Nem vagyok olyan ártatlan, mint gondolná. Ha tudná,
miket gondolok önről…
– Pszt! Ki ne mondja! Már így is épp elég
erőfeszítésembe kerül, hogy tisztességes maradjak.
– Ha nem bánja, én jobban örülnék a tisztességtelen
énjének.
Lucien összevonta a szemöldökét. Micsoda kacér
teremtés. Ezt nem gondolta volna.
– Nem figyelmeztették, hogy vigyázzon az olyan
férfiakkal, mint én?
– De igen. És pont ez a gond – válaszolta keserűen
Julienne.
A férfi a fejét csóválta.
– Látja – folytatta Julienne halkabban. – Szinte fáj, ha
az ön közelében vagyok. Ahogy rám néz, sajog mindenem.
Sokkal jobban, mint ahogy Hugh könyvében olvastam.
Felnőtt nő vagyok. Vállalom a tetteimért a felelősséget.
Lucien olyat hümmögött, hogy még a mellkasa is
beleremegett. Érezte, hogy innen már nincs kiút. Ő csak
egy élvhajhász férfi, akit az esetek többségében a testi
vágy hajt. Most pedig itt a nő, akire vágyott. Ráadásul
önként felajánlja magát. Ezt nem lenne szabad
kihasználnia, de képtelen megállni. Végre itt az alkalom,
hogy megérintse és a karjában tartsa az asszonyt.
Legalább egyszer az életben.
– Majd én gondoskodom róla, kedvesem. Majd elűzöm a
sajgó fájdalmat – mondta szelíden, ahogy közelített
Julienne felé.
Egyik térdét az ágyra tette, és kinyújtózott az asszony
mellett. Összeszorította a fogait, amikor Julienne keblei
szorosan a mellkasához értek. Julienne hátrahajtotta a
fejét, jelezvén, hogy Lucien megcsókolhatja. A férfi élt a
lehetőséggel, és hevesen csókolni kezdte. A nő olyan
szenvedéllyel viszonozta, hogy Remington meglepődött.
Erre azért nem számított. Megpróbált lassítani és gyengéd
lenni, de hajtotta a vére.
Megsimogatta Julienne vállát, aztán lejjebb csúsztatta
kezét, és a mellbimbóihoz ért, miközben folyamatosan
csókolóztak. Finoman cirógatni kezdte őket. Érezte, hogy
az asszony átadja magát az élvezetnek. Magához
szorította Julienne-t, és a hátsóját simogatta, majd
belemarkolt, míg a nő meg nem mozdult.
– Kérem! – mondta, miközben száját elhúzta a férfiétól.
Közben széttárta combjait.
Lucien az asszony nyakához szorította arcát, hogy
leplezze mosolyát. Julienne olyan ártatlannak tűnt,
miközben egy igazi kéjnő veszett el benne. Mondhatni
tökéletes.
Remington a combjai közé csúsztatta kezét. Egyik
ujjával a nedves hüvelybemenethez nyúlt, melyből rögtön
tudta, hogy az asszonyt hatalmába kerített a vágy. Ujját
megmártotta a nedvességben, és figyelte Julienne
reakcióját, mielőtt kicsit feljebb nyúlt. Az asszony
nyögdécselni kezdett, majd hirtelen ötlettől vezérelve
Lucien férfiasságára helyezte ajkát. A férfi vele együtt
nyögött.
Ez így nem lesz jó. Ha még egyszer megteszi, Lucien nem
fog tudni uralkodni magán, és kiéhezett hímtagját
garantáltan Julienne hüvelyébe helyezi, és átszakítja a
szűzhártyáját.
Az asszony nyöszörögni kezdett, amikor a férfi megfogta
a derekát és felemelte, hogy keblei pont Lucien arcához,
intim testrésze pedig a gyomrához érjen. Tekintve, hogy
Julienne vékony volt, a férfi könnyedén megtartotta,
miközben gyönyörködött benne. Szemei csukva, keblei
szabadon, arany fürtjei a vállára terülve.
Lucient teljesen lenyűgözte.
Felemelte a fejét, és megcsókolta az asszony
mellbimbóját. Julienne halk nyöszörgéssel jelezte, hogy
továbbmehet. A férfi a nyelvével izgatta Julienne kebleit,
majd szopogatni kezdte a mellbimbóját. Igyekezett
magába szívni az asszony finom bőrének illatát.
Julienne a férfi gyomrához dörgölte intim testrészét.
Újra és úja megismételte a mozdulatot. Aztán megint.
Szinte lovagolt rajta, miközben a mellbimbója még mindig
Lucien szájában volt. A férfi maga is izgalomba jött, ahogy
kielégítette az asszonyt.
– Kérem! Még! Még! – könyörgött Julienne.
Lucien tudta, mit akar az asszony. Hogy megtöltse, és
elvigye a csúcsig, miközben férfiasságát tövig berakja. Ő
viszont nem fogja megtenni. Nem teheti. Bár tudvalevő,
hogy nem tisztességes férfi, azért igyekszik legalább a
látszatot fenntartani. Az asszony kedvéért.
– Türelem, kedvesem! – mormolta, és elengedte a
mellbimbót. – Majd gondom lesz önre.
Megforgatta, majd a másik mellbimbót kezdte
szopogatni, miközben végigsimított az asszony testén, és a
lábai közé nyúlt. Legnagyobb örömére Julienne önként
szélesebbre tárta combjait. A férfi gyengéden
végigsimított a szeméremajkain, majd a hüvelyén,
miközben továbbra is folyamatosan szopogatta a
mellbimbóját. Julienne karcsú teste ugyanolyan ütemesen
mozgott, mint Luciené. A férfi megfogta az asszony egyik
lábát, és a dereka köré tekerte, miközben a combjához
dörzsölte merev hímtagját. Igyekezett utat találni, de nem
sikerült.
Időbe telt, míg visszatért a lelkiismerete.
Julienne türelmetlenül közelebb tolta magát a férfi
kezéhez, így Lucien kénytelen volt ismét az asszony intim
testrészét simogatni. Feldugta egyik ujját, majd lassan
kihúzta, és megint visszatolta. Lucien nagyon
meglepődött, hogy ilyen türelmesen ki tudja várni, míg
Julienne olyan nedves lesz, hogy örömmel fogadja a
közeledését. Már attól majdnem elalélt, hogy az asszony a
nevét suttogta.
Elengedte az asszony keblét, mert attól félt, fájdalmat
okoz neki, ha izgalmában még jobban összeszorítja
állkapcsát. Kihúzta Julienne lábai közül az ujját, melyen
végigfolyt az asszony nedvessége, majd két ujjal hatolt
bele. Ezúttal gyorsabban járatta benne ujjait, és figyelte
az arcát, amint közelít az orgazmus felé. Julienne testéből
áradt a forróság. Mellbimbói továbbra is kőkemények
voltak. Annak ellenére, hogy szűz volt, az élvezeteket
illetően gyakorlottnak tűnt. Lucien folyamatosan,
különböző irányban és tempóban simogatta és izgatta,
hogy továbbra is a csúcson legyen. Julienne a férfi
karjába vájta körmeit, mintha meg akarná jelölni. Lucien
viszont belülről jelölte meg őt. Még szélesebbre tárta
combjait, így a hüvelyét is. Az asszony csípője ugyanabban
az ütemben mozgott, mint a férfié, így még jobban
engedett az ujjainak.
– Ne erőlködjön, kedvesem! – mondta Lucien
gyengéden, mert érezte, hogy az asszony teste megfeszül,
bőre forró. – Csak engedje, hogy a dolgok maguktól
megtörténjenek!
A szoba csendjét csak kettőjük zihálása és a cuppogó
hangok zaja verte fel. Utóbbi a férfi ujjainak volt
köszönhető. Julienne Remington felé fordult, és hevesen
zihált, miközben a férfi szenvedélyesen csókolta. Amikor
teste megfeszült Lucien alatt, a férfi kicsit eltávolodott, és
megtámasztotta őt a lábával. Julienne a férfi nevét
kiabálta. Egész teste borzongott. Olyan szorosan tartotta a
férfi ujjait a lábai között, hogy Lucien alig tudta
elmozdítani. Végül sikerült, így kicsit késleltette a
gyönyört. Lenyűgözte őt az asszony. Ilyen szépséget még
soha életében nem látott.
És nem is láthat többé.
Lucien egyszerre érzett beteljesülést és végtelen
szomorúságot.

Julienne kinyitotta a szemét. Azon tűnődött, vajon elájult-


e. Kimondhatatlanul gyengének érezte magát, miközben
teste izzott a forróságtól. Amikor rájött, hogy a meleg
Lucienből árad, mosolyogni kezdett. Közelebb húzódott
hozzá, és hallgatta a férfi kemény légzését. Még mindig
érezte Remington merevedését a combjai között.
Rémülten nézett rá. Lucien szenvedett, ő pedig túl jól
érezte magát, hogy észrevegye.
Remington felkönyökölt. Ránézett, majd így szól:
– Mennem kell.
Julienne a kőkemény hímvesszőre nézett. Odanyúlt, és
szégyenlősen megsimogatta. Lucien eltolta az asszony
kezét, és elhúzta férfiasságát. Ezután megcsókolta
Julienne ujját, hogy finomítson az elutasításon.
– Nem érinthet meg, Julienne!
– De nagyon szeretném – erősködött az asszony.
Szíve megtelt gyengédséggel, ahogy a férfira nézett.
– Olyan csodálatos volt… amit tett.
Lucien kedvesen nézett rá.
– Örülök, ha így gondolja.
Julienne a férfi ajkához érintette az övét.
Lucien megsimogatta az asszony tarkóját, de nem
csókolta meg. Nagyot sóhajtott, majd a hátára fordult.
Ezután elegáns mozdulattal kikelt az ágyból, és felvette az
ingét.
– Maradjon!
Julienne megragadta a férfi csuklóját, amikor látta,
hogy távozni akar.
– Nem maradhatok.
– Látni akarta, hogy alszom.
Amikor a férfi gondolkodóba esett, Julienne visszahúzta
az ágytakarót, jelezvén, hogy tényleg örülne a férfi
társaságának. Lucien olyannyira elkeseredettnek tűnt,
hogy az asszony szíve majdnem megszakadt.
Remington hirtelen elfújta a gyertyát, és melléfeküdt.
Térde az asszony térdéhez, ajka Julienne vállához ért.
Julienne úgy belekarolt, mintha többé nem akarná
elengedni. Pontosan azt tette, amit a szíve diktált. A férfi
testének illata és melegsége álomba ringatta.
4. FEJEZET

– Kedvesem, ez rémes! Borzasztó! Tönkretettek.


Megrontottak! Most mit tegyünk? El kell hagynunk az
otthonunkat, és…
– Eugenia néni, kérem! – mondta Julienne, feltartva
kezét. – Kérem, nyugodjon meg! Még meghallanak minket
a cselédek.
Eugenia Whitfield elhallgatott, és rágcsálni kezdte a
szája szélét.
Julienne leült az öccse székére, és az asztalon lévő
levelet markolászta. Amilyen boldog és elégedett volt,
amikor eljött Lucientől, olyan elkeseredetté vált, ahogy
hazaért.
– Nem rontottak meg.
– Lucien Remingtonnal töltötted az éjszakát!
– Eugenia néni!
Eugenia kétségbeesetten hadonászott.
– Nem töltöttem Lucien Remingtonnal az éjszakát. Csak
az estét töltöttem a klubjában, amit nénikémen kívül
senki nem tud. Szeretném, ha ez így is maradna, úgyhogy
lekötelezne, ha csendben maradna! Kérem!
– Mit tegyünk Hugh-val?
Julienne ránézett a kezében tartott levélre, és ugyanez
jutott az eszébe. Hugh továbbra is kicsapongó életet élt.
Ennek költségeit és a tovább gyűrűző adósságok terhét
viszont Julienne volt kénytelen viselni. Öccse
természetesen napokig nem adott hírt magáról, így
semmit nem tudtak róla. Nem bántásból tette mindezt.
Egyszerűen felelőtlen volt, és mindig az előtt cselekedett,
hogy gondolkodott volna. Így aztán nem csoda, hogy
folyton bajba került. Ez részben Julienne hibája volt, mert
mindig kihúzta őt a bajból. Hugh soha nem tanulta meg,
hogy a tetteinek következménye van.
Julienne felállt az asztaltól, és a tűzbe dobta a levelet.
– Semmi nem változott. Mindenképp férjhez kell
mennem.
– Jaj, Julienne! – sóhajtott Eugenia. – Olyan sok
mindenen mentél keresztül. Nem is értem, hogy voltál rá
képes.
– Úgy, ahogy ön felnevelte Hugh-t és engem. Tudjuk, mi
a kötelességünk.
Julienne a nagynénje felé fordult, és mosolygott.
Eugenia Whitfield ötvenéves kora ellenére is mutatós
asszony volt. Korán megözvegyült, így újra férjhez
mehetett volna. Ehelyett magához vette fivérének,
Montrose grófjának gyermekeit, amikor a gróf és felesége
halálos hintóbalesetet szenvedett. Bár sokszor
felhánytorgatta Julienne hibáit, és szemrehányást tett
neki, amiért engedetlen volt, azt soha nem tette szóvá,
hogy mindent feladott értük. Épp ezért Julienne
mindenkinél jobban szerette a nagynénjét.
– Azt hittem, Hugh leitta magát a sárga földig, és
szerencsejátékozott abban a klubban – mondta Eugenia. –
Azt nem gondoltam volna, hogy pont most hagyja el a
várost. Ez lesz az első igazi bálod, az isten szerelmére!
Lebiggyesztette ajkát.
– Ennek a fiúnak kell valaki, aki jól elnáspángolja.
Julienne elképzelte a jelenetet, és alig tudta
visszatartani a nevetést. Eugenia néni soha nem emelt
rájuk kezet, viszont számtalanszor megölelte őket.
Visszaült, és engedte, hogy gondolatai Lucien
Remington körül forogjanak. A férfi, akit semmiféle
szabályok és konvenciók nem kötnek. Már csak ezért is
vonzódott hozzá. Ahogy erre a szélhámosra gondolt,
eszébe jutott szenvedélyes kapcsolatuk, melyet a
zsigereiben érzett. Ha behunyná a szemét, vissza tudná
idézni Lucien férfias illatát és kezének finom érintését a
lábai között. Már az emlék is izgalomba hozta. Mellbimbói
feszültek, bőre felforrósodott.
Ha fontosnak tartaná a köreiből származók
véleményét, lelkifurdalása lenne, és aggódna a történtek
miatt. Ő viszont egy cseppet sem bánja, hogy magukkal
ragadták a vágyak.
Lucien megbecsülte és kényeztette. Annak ellenére,
hogy inkább fizikai vonzódást mutatott az asszony iránt,
minden érintése és csókja odafigyelésről és gyengédségről
tanúskodott. Julienne egész életében nem érezte magát
másnak, mint egy értékes tárgynak, aki csak arra jó, hogy
a férfi oldalbordája legyen. Először az apja oldalán, aztán
az öccséén, és később majd a férje mellett kell feltűnnie.
Pedig ő is nő. Igazi, szenvedélyes nő. Utóbbit csak Lucien
látta benne.
Örült, hogy egy éjszakát a férfival tölthetett, mert
úgysem lesz több ilyen csodás éj az életében.

Julienne el sem köszönt a férfitól. Lucien még három nap


múlva is csak a nőre tudott gondolni.
Általában örült, ha szeretőitől csendben el tudott válni.
Julienne hang nélküli távozása viszont nagyon
megviselte. Életében először azt érezte, jó lenne együtt
ébredni azzal a nővel, akit előző este olyan gyengéden
érintett és csókolt. Szívesen reggelizett, sétált és
beszélgetett volna vele, hogy kiderüljön, mi nyomja a
lelkét. Egyszerűen élvezni szerette volna az asszony
társaságát, mielőtt végképp szem elől téveszti.
Most, hogy kicsit jobban megismerte, még kíváncsibb
lett Julienne La Coeurra. Hetekig figyelte őt annak idején.
Csodálta szép, kecses tartását és rátermettségét. Viszont
azon az éjszakán a Zafir szobában sikerült meglepnie a
férfit. Nemcsak azért, mert alábecsülte saját szépségét,
hanem azért is, mert látszott, mennyire rajong a férfiért.
Épp azok a tulajdonságai tetszettek az asszonynak,
melyek miatt az úri társadalom elítélte. Ettől kezdve már
nem érezte magát olyan semmirekellő gazfickónak.
Tudta, hogy Julienne önmagáért szereti.
Sok nővel volt már dolga, de egyik után sem érzett olyan
űrt, mint Julienne után. Szerette volna tudni, vajon
megbánta-e, hogy engedett a férfi érintésének. Lucien
tudta, hogy a történtek után lelkifurdalása kellene hogy
legyen, mégsem volt. Hogy is lenne, amikor ennyire
sóvárog az asszony után?
– Úgy tudom, Lord Montrose visszavonult vidékre.
Lucien mogorván nézett személyi titkárára, Harold
Marchantre. A legtöbben összehúzzák magukat, ha
Remington ideges. Harold viszont nem futamodik meg.
Épp ezért dolgozik Remingtonnak majdnem tíz éve.
Lucien gazdaggá tette Marchantet, cserébe a férfi
hűséges volt hozzá. Marchant már majdnem olyan volt,
mint egy jó barát.
– Netán szűkölködik a gróf?
Marchant komolyan bólintott.
– Nagyon úgy fest. Nem elég, hogy önnek tartozik, már a
többi üzletember is a család nyakára jár az úrfi tartozásai
miatt, ezért állandó „vendégek” a Montrose-rezidencián.
Nemsokára letáboroznak az ajtó előtt.
Lucien füttyentett. Manapság gyakori, hogy az
arisztokrácia egyes tagjai ahelyett, hogy befektetnék és
gyarapítanák a vagyont, elherdálják a családi örökséget.
Tekintve, hogy Lucien saját maga dolgozott meg a
pénzéért, megvetette az olyanokat, akik nem tudnak
gazdálkodni a vagyonukkal, és a nemtörődömségük miatt
váltak adóssá.
– Milyen hatással lesz ez Lady Julienne-re?
– Lady Julienne-re? – kérdezett vissza Marchant.
Még aranykeretes szemüvegén keresztül is látszott,
hogy csodálkozik.
– Most lesz az első komoly bálja, ami azért érdekes, mert
pont akkor lesz… húszéves. Hogy miért várt idáig a
megjelenéssel, az kérdés. Elméletileg szép kis hozományra
számíthat a jövendőbelije. Gond viszont, hogy az illetőnek
felelősséget kell vállalnia Julienne öccsének adósságaiért.
Igazság szerint anyagi okokból kell férjhez mennie, bár
nem hiszem, hogy ez gond lesz. Igen népszerű, jó házból
való, nem mellesleg nagyon szép.
Lucien visszaült a székbe.
– Ki finanszírozza a bált?
– A keresztanyja, Canlow márkinéja.
Marchant összevonta a szemöldökét.
– Mi ez az érdeklődés Lady Julienne iránt?
Lucien úgy gondolta, ezt inkább megtartja magának,
ezért nem szólt semmit.
– Ne! – szólt hirtelen Marchant. – Hagyja békén azt a
lányt!
– Tessék?!
– Már ismerem ezt az arckifejezést. Inkább maradjon a
nagyvilági nőknél, vagy a törődésre vágyó arisztokrata
feleségeknél. Lady Julienne sok mindenen ment keresztül.
Öccse kilencévesen lett Montrose grófja, és azóta sem volt
képes felnőni a címmel járó felelősséghez. Lady Julienne-
nek jól kell férjhez mennie. Ne tegye tönkre!
Más esetben Lucient inkább szórakoztatta volna egy
efféle figyelmeztetés. Most viszont eszébe sem jutott
nevetni.
Elvégre ő okozta ezt az egész kellemetlenséget. Azonnal
ágyba kellett volna vinnie Julienne-t, és a lehető
leggyorsabban áldozni vele a szerelem oltárán. Még az
elmúlt három nap hódításai sem enyhítettek
hiányérzetén. Mit több: még mocskosabbnak érezte
magát. Az érzelmek nélküli szerelmi légyottok
elkeserítették, mert egyik sem volt olyan jó és meghitt,
mint a Julienne-nel való találkozás.
– Ne szóljon az ügyeimbe! – morogta.
– Pont az a dolgom, hogy beleszóljak – vitatkozott
Marchant.
– Nem azért fizetem, hogy előírja, miként viselkedjek.
– Túl sokat fizet nekem, Lucien. Szeretném
megszolgálni.
Lucien mérges pillantást vetett rá.
– Miért aggódik egy olyan nő miatt, akivel még életében
nem találkozott?
– Találkoztam vele – mondta mosolyogva Marchant. –
Néhány hónapja, amikor ön a grófhoz küldött az egyre
növekvő adósság miatt. Montrose nem volt otthon, de
Lady Julienne beengedett, és megkínált teával, holott a
látogatásom célja korántsem volt kedvükre való. Igazán
elbűvölő, kedves teremtés. Igazi úrinő. Rendkívül
szimpatikus volt.
Lucien akarata ellenére mosolygott. Julienne valahogy
mindenkiben a szépet és a jót látja. Talán ez vetül vissza
az illetőre, akivel találkozik.
– Nem áll szándékomban tönkretenni őt, Harold.
– Ezt örömmel hallom.
– Mi több, segíteni szeretnék. Találni valakit, aki
előkeríti Montrose-t. Tudni akarom, hol van.
– Ahogy óhajtja. Van még valami kívánsága? – kérdezte
Marchant.
Lucien egy darabig nem szólt semmit.
– Igen. Állítson össze egy listát Lady Julienne lehetséges
férjjelöltjeiről! Az illető legyen gazdag, rangos, se túl öreg,
se túl fiatal. Ha lehet, jóképű. Nézzen utána, milyen a
hátterük! Egyik sem lehet perverz vagy kiállhatatlan
személyiség. Olyan sem lehet, aki korábban súlyos bűnt
követett el.
Marchant némán és megkövülten állt Luciennel
szemben. Talán most először fordult elő, hogy a személyi
titkár annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott.
Lucien olyan bánatos volt, hogy még ennek sem tudott
örülni.
5. FEJEZET

Julienne olyannyira vágyott Lucien Remingtonra, mint


egy szomjazó a friss vízre. A férfi csodás látványt nyújtott
fekete öltönyében. Hollófekete haja, megnyerő tekintete
csak úgy sugárzott a csillárok fényében. Napbarnított
bőrét szépen kiemelte a fehér nyakkendő és mellény.
Julienne egész héten rá gondolt. Folyton az járt a fejében,
vajon mit csinál és kivel találkozik. Megrészegült, ha csak
eszébe jutott a férfi.
– Julienne! – ragadta őt karon Eugenia néni. – Lord
Fontaine épp felénk tart.
Julienne megfordult, és látta, hogy a márki lassan, de
nagy léptekkel közeledik. A rendkívül jóképű Fontaine
igen tapasztaltnak tűnt. Huszonhárom évesen úgy érezte,
mindenképp feleséget kell találnia. Julienne is szerepelt a
lehetséges hitvesek listáján. A nő mosolygott, miközben
halkan odaszólt Eugenia néninek.
– Biztos benne, nénikém, hogy hajlandó segíteni Hugh-
nak?
Eugenia igyekezett rezzenéstelen arccal válaszolni.
– Az csak a hab lenne a tortán. Annyit mondhatok, hogy
rendkívül gazdag. Ne feledd: egy nő szinte mindent el tud
érni a férfinál, ha kellően szép és rafinált.
Julienne ráncolni kezdte az orrát. Nem a szépségével
akarja segítségre bírni a férfit. Azt szerette volna, hogy
magától tegye. Azt remélte, talál valakit, aki segít
rendezni Hugh tartozását, így meg fog tudni állni a lábán,
anyagi szempontból is. Biztos volt benne, hogy megfelelő
iránymutatás mellett az öccse is képes lesz felelősen
gondolkodni, és irányítani az életét. Aki irányt mutat,
jószívű, ugyanakkor kemény kell hogy legyen.
Lord Fontaine meghajolt. Julienne a férfi felé nyújtotta
kezét, melyet az lágyan megcsókolt a kesztyűn keresztül.
– Lady Julienne! Lenyűgöz a szépsége.
– Ön is rendkívül vonzó ma este, Lord Fontaine.
Annak ellenére, hogy Julienne teljesen másutt járt
gondolatban, habozás nélkül viszonozta a társadalmilag
elvárt bókot. Megkönnyebbült, amikor a férfi felkérte
táncolni. Ahogy a parkett felé mentek, észrevette, hogy
Lucien felkért egy barna hajú nőt, aki botrányos
viszonyairól volt hírhedt.
Összeszorult a szíve. Túl szépek voltak együtt.
Figyelte őket, de Lucien egyszer sem viszonozta a
pillantást. Mi több: egyszer sem nézett rá az est folyamán.
Fontaine ugyanabba az irányba nézett, és
felhorkantott.
– Ez a nyomorult Remington csak egy púp a díszes
társaság hátán. Nem is értem, hogy kaphatott meghívást.
– Lord Fontaine!
Julienne meglepődött a férfi kemény szavai hallatán.
Fontaine elbűvölően mosolygott, de Julienne már nem
találta vonzónak.
– Semmi keresnivalója a felső tízezer köreiben. Csak
bajt hoz mindnyájunkra.
Julienne teste megfeszült. Fontaine igyekezett tovább
táncolni vele. Az asszony tudta, hogy nem kéne
megszólalnia, de képtelen volt megállni.
– Mr. Remington kitartással és kemény munkával
szerezte vagyonát. Ha másért nem, ezért mindenképp
tiszteletet érdemel.
– Tisztelem, amiért képes volt ekkora vagyonra szert
tenni, Lady Julienne. De a pénzszerzés módja számomra
elfogadhatatlan – mentegetőzött Fontaine. – Ő nem más,
mint egy háziasított kalóz, akinek a… viselkedése rengeteg
kívánnivalót hagy maga után. Lucien Remington
egyáltalán nem úriember.
Julienne hirtelen megállt, ezért Fontaine megbotlott.
Sikerült megtámaszkodnia, így nem esett el.
– Nagyon sértőek a megjegyzései, uram!
Fontaine összevonta szemöldökét. Egyik kezével
megfogta az asszony karját.
– Elnézést kérek, ha bántó lettem volna. Én csak az
igazat mondtam.
– Ennyire jól ismeri őt? – kérdezte Julienne.
– Nos… ezt nem mondanám.
– Akkor elképzelhető, hogy vannak olyan szerethető
tulajdonságai, melyek ugyancsak nem ismeretesek ön
előtt.
Lucienre nézett, ahogy elhaladt mellettük. A férfi
feltűnően nagy figyelmet szentelt a társaságában lévő
hölgynek. Ismét hódított. Ő pedig úgy védi, akár egy
ostoba szerelmes.
– Idegesnek tűnik, Lady Julienne – mormolta Fontaine.
Julienne inkább magára haragudott, de ezt nem
mondhatta.
– Kicsit melegem van.
Fontaine pajkos mosollyal a kijárat felé kísérte, és
megállt az erkélynél.
– Jobb itt?
Julienne mosolygott. Fontaine kifejezetten jóképű és
elbűvölő volt, ugyanakkor egy kicsit arrogáns. Az asszony
arra gondolt, ha sor kerülne a dologra, vajon ő is
ugyanolyan élvezetben tudná-e részesíteni, mint Lucien.
Egyelőre semmit nem érzett a férfi iránt, inkább
idegesítette a jelenléte. Talán idővel kialakul a vonzalom.
Az biztos, hogy nem vágyakozhat olyan férfi után, aki
nem akar az övé lenni.
– Kikísérne a kertbe, uram?
A férfi ráncolni kezdte a homlokát.
– Nem kéne szólnunk a gardedámjának, mielőtt
kimegyünk?
– Szeretné, ha megkeresnénk? – kérdezte, tudván, hogy
a férfi ragaszkodik a nagynéni jelenlétéhez.
Nagyon szeretett volna Lucientől és társaságától messze
kerülni.
Fontaine belekarolt Julienne-be, és így szólt.
– Illendően fogok viselkedni, megígérem.
Ahogy haladtak a pázsiton, Julienne igyekezett
kikapcsolni és élvezni a lágy szellőt. Leültek a parókiával
szemközti padra. Fontaine Julienne felé fordult, és
megfogta mindkét kezét.
– Lekötelezne, Lady Julienne, ha megengedné, hogy jövő
héten elkísérjem az epsomi lóversenyre.
Julienne tudta, ha a márkival jelenik meg egy ilyen
nagyszabású rendezvényen, még nagyobb megbecsülésre
tesz szert a felső tízezer köreiben.
– Lord Fontaine!
– Kérem, szólítson Justinnak!
Julienne meglepődött. A férfi kérése közvetlenségre
vallott. Talán egy kezével meg tudja számolni, hányan
szólítják a keresztnevén a titulusa helyett.
– Jól van… Justin.
Julienne mély levegőt vett. Ő miért ne lehetne
közvetlen? Lucien nem tilthatja meg, hogy szóba álljon
más férfiakkal. Elvégre ő sem tiltotta meg Luciennek,
hogy más nőkre nézzen.
– Nagy örömömre szolgálna, ha megcsókolna.
Fontaine érthetően meglepődött, majd boldogan
mosolygott. Ha bárki rajtakapja őket, az lesz Julienne
végzete. A férfi vagy felajánlja, hogy feleségül veszi, így
megmarad az asszony jó hírneve, vagy inkább faképnél
hagyja. Egy ilyen eltökélt márkit, mint Fontaine, semmire
nem lehet rákényszeríteni, főleg nem egy olyan drámai
tettre, mint a házasság. Julienne viszont olyan összetört
volt, hogy már az sem érdekelte, ha újabb ostobaságot
követ el.
– Szíves örömest – mormolta Fontaine, és közelebb húzta
Julienne-t.
Az asszony behunyta a szemét, és imádkozott, hogy
jöjjön a szenvedély. A férfi nagyon óvatosan, gyengéden
csókolta. Egyáltalán nem volt rossz. Mi több, kifejezetten
kellemes érzés volt Julienne számára. Ennek ellenére
hiányzott a hőn áhított szenvedély. Az asszony szíve nem
dobogott hevesebben, és a levegőt sem vette gyorsabban.
Igaz, nagyjából erre számított.
Kinyitotta a szemét, és igyekezett mosollyal leplezni
csalódottságát.
– Örülnék, ha ön kísérne el a lóversenyre.
– Vizsgáztatott, Lady Julienne? Ha igen, jól sejtem, hogy
sikerült?
Julienne nem mondhatta meg az igazat, ezért továbbra
is mosolygott. Szerencsére Fontaine nem feszegette tovább
a témát. Felállt, és Julienne felé nyújtotta kezét, az
asszony viszont habozott.
– Kérem, menjen előre! Én még maradnék egy kicsit a
friss levegőn, mielőtt visszamegyek a bálterembe.
– Nem hagyhatom egyedül.
Julienne ragaszkodott hozzá.
Fontaine egy kicsit gondolkodott, végül győzött a
szándék, hogy Julienne kedvében járjon, ezért
udvariasan meghajolt, majd megcsókolta az asszony
kezét.
– Majd tájékoztatom Lady Whitfieldet a hollétéről.
Amikor egyedül maradt, Julienne kénytelen volt
belátni, hogy fel kell hagynia a szenvedély utáni
vágyakozással. Nem csókolózhat úgy valaki mással, hogy
közben Lucienre gondol. Meg kell házasodnia, és nem
engedheti meg magának, hogy válogasson. A nemesi
körök egyetlen tagja sem házasodott szerelemből, ezért
hiábavaló azt remélni, hogy az ő házassága más lesz.
– Megcsókolta!
Felállt, és az erős, mély hang irányába fordult.
Lucien.

Lucien a háta mögött tartott, ökölbe szorított kézzel állt


közel az asszonyhoz. Nagy butaság lett volna péppé verni
egy márkit, de még ennél is nagyobb ostobaság kimutatni
Julienne felé, hogy érdekli, mit csinál. Julienne
nyilvánvalóan túllépett azon, ami kettőjük között történt,
míg ő továbbra is szenved a nő hiányától. Nem
mutathatta ki Julienne előtt, milyen elkeseredett.
Egész este őt figyelte. Magán hordja a férfi által hagyott
jelet, de ezt csak Lucien tudja. Új fényt látott az asszony
szemében. Csípőjét finoman mozgatta, és az ajka is
sötétebb volt. Úgy festett, mint aki boldog. Julienne mindig
is csábító volt, de most… Lucien alig tudta megállni, hogy
a karjaiba vegye, kivigye innen, és addig szeretkezzen
vele, míg egyikük sem fog tudni lábra állni.
Amikor elment mellettük, hallotta, hogy Julienne
megvédi a becsületét, és érezte a hangján, mennyire
felbosszantotta őt Fontaine Lucienre tett megjegyzése. Az
asszony kiállása olyannyira megérintette Remingtont,
ahogy kevés dolog az élete során. Lucien tudta, hogy ő
maga túl bátor és törtető ahhoz, hogy befogadja őt a felső
tízezer. Ahhoz viszont elég gazdag volt, hogy bárhová
bejusson. A férfiak irigyelték üzleti érzékét, ugyanakkor
élvezték a klub nyújtotta szolgáltatásokat. A nők szerették
a megjelenését és szexuális étvágyát. Épp ezért bejutott
minden rangos rendezvényre, de sehová nem tudott
beilleszkedni.
Egyedül a Julienne-nel töltött pásztoróra feledtette vele
a közte és a felső tízezer közötti szakadékot. Julienne-nel
minden tökéletes volt.
Lucien követte őt a kertbe. Szerette volna megszólítani,
ehelyett végig kellett néznie, ahogy Fontaine-nel
csókolózik.
Most pedig álmodozó tekintettel ül a padon, míg ő
megőrül a féltékenységtől.
– Igen – mondta Julienne. – Megcsókoltam.
– Miért?
Nem volt joga megkérdezni, mégsem tudott uralkodni
kíváncsiságán.
Julienne mosolygott. Ugyanolyan kedvesen és
barátságosan, mint amikor azt mondta, ő érzi rajta, hogy
nem olyan rossz ember, mint amilyennek a legtöbben
tartják.
– Tudni akartam, ugyanolyan érzés lesz-e, mint amikor
ön csókolt.
Lucien maga sem tudta, milyen választ várt, de abban
biztos volt, hogy nem ezt. Elégedett volt. Ezek szerint
Julienne is gondolt rá, még akkor is, ha másvalakit
csókolt. Ellazította ökölbe szorított kezét.
– Olyan volt?
Az asszony vállat vont.
– Nem tudom. Már egy hete, hogy önnel csókolóztam.
Nem emlékszem pontosan.
Lucien megfogta a nő kezét, és az árnyékos részre vitte.
Ahogy ránézett Julienne szép arcára, megint elszorult a
szíve, amikor belegondolt, mekkora bizalmat szavaz neki
az asszony. Hirtelen a következőt suttogta:
– Hadd segítsek a visszaemlékezésben!
Lehajtotta fejét, és hosszan megcsókolta Julienne-t,
kicsit sem palástolva vágyait. Eltökélt szándéka volt
elfeledtetni vele a másik férfi csókját.
Csak egy hete, hogy a karjaiban tartotta Julienne-t,
mégis úgy tűnik, mintha egy évtized telt volna el a
találkozás óta.
Az asszony ugyanolyan szenvedéllyel viszonozta a
csókot. Kezét a férfi zakójába csúsztatta, és simogatta a
hátát. Nyelve az övét érintette. Lucien érezte a csók édes
ízét. Ilyen csodásan még egyetlen nővel sem csókolózott.
– Ugyanilyen érzést keltett a márki csókja?
Julienne nyöszörgött.
– Dehogy!
Lucien a lábai közé tette combját, és odaszorította.
Julienne lehunyta szemét, és hátrahajtotta fejét. Ajkai
nedvesek voltak a férfi csókjától. Egyetlen csók, és az
asszony a karjaiba omlik.
Előző életében biztos tett valamit, amiért Julienne
rajong, mert a mostani életében semmi érdemlegeset nem
csinált, mégis bolondul érte.
– Julienne! – mormolta, miközben átölelte. – Beszélnem
kell önnel. Viszont nem hiszem, hogy ez a hely alkalmas
rá. Ön túlságosan vonzó, kedvesem. Képtelenség önnek
ellenállni.
Julienne szája fülig ért.
– Ön javíthatatlan.
– Van mód, hogy találkozzam önnel? Muszáj
beszélnünk.
Az asszony kicsit odébb húzódott, szemei felcsillantak.
– Akárhol találkozhatunk, úgysem fognak gyanakodni.
Lucien sóhajtott. Ki nem állhatta a kasztrendszert, ami
elválasztotta őket.
– Igaz. De talán fényes nappal jobban tudom magam
türtőztetni.
Julienne olyat kacagott, hogy a férfi testét átjárta a
forróság.
– Ha beszélni akar velem, meg kell látogatnia. Nem
szeretnék még egyszer férfinak öltözni.
– Pedig nagyon jól mutatott nadrágban.
Az asszony nevetett.
– Nagy csibész maga, Lucien Remington.
– Épp ezt próbáltam önnek magyarázni – mondta
Lucien nyersen. – Menekülnie kéne, ha közeledem.
– Nem félek öntől. Tudom, hogy soha nem bántana.
Az asszony feltétel nélküli bizalma ismét nagyon
meglepte a férfit. Isten ments, hogy Julienne még egyszer
ellátogasson hozzá. Biztos nem állna jót magáért.
– Honnan ilyen biztos benne? A szándékaim önnel
korántsem vallanak úriemberre.
– Valóban? Akkor miért akar olyan helyen beszélni
velem, ahol garantáltan nem jelent rám veszélyt?
– Miért nem kérdezi meg inkább, mit tennék, ha tovább
sétálnánk a kertben?
Julienne keresztbe fonta karjait, és fenyegetően nézett
a férfira.
– Miért akarja rossz színben feltüntetni magát?
Lucien ugyancsak keresztbe fonta karját, és a homlokát
ráncolta.
– Miért olyan nehéz megérteni, hogy ez a valóság?
Julienne lebiggyesztette ajkát. Lucien a torkát
köszörülte.
– Az istenért, Julienne! A kislányos fantáziálása velem
kapcsolatban… tényleg a képzelet szüleménye.
Hercegeket tettem tönkre, és elcsábítottam a feleségüket.
Én…
Hirtelen elhallgatott. Egy hang nem jött ki a torkán.
Azért mégsem akarta elüldözni az asszonyt.
Ijedjen már meg – gondolta Lucien. – Meneküljön, míg
egyikünknek sem késő!
Julienne hunyorított.
– Mert ha tényleg olyan kegyetlen és durva lenne,
amilyennek beállítja magát, azonnal elvette volna a
szüzességemet azon az éjszakán. Mégsem tette. Ha
felhúznám a szoknyámat, és könyörögnék, hogy tegyen a
magáévá, akkor sem lenne rá hajlandó. Nem lenne rá
képes.
– Hogy ön milyen ostoba! – szaladt ki hirtelen Lucien
száján. – Soha ne becsülje alá a férfiakat! Mindig
magukat védik, méghozzá az egyetlen lehetséges módon.
Julienne majdnem felrobbant az idegességtől. Azt
kívánta, bárcsak tiszta szívéből tudná gyűlölni a férfit.
Ehelyett vonzódik hozzá. Lucien megfogta az asszony
könyökét, és határozott léptekkel egy sötétebb
kertrészhez vitte. Julienne egyáltalán nem ellenkezett. Mi
több, önként ment a férfival. Ez még jobban feltüzelte
Remingtont. Amikor egy tiszafával körülvett
márványszoborhoz értek, Lucien a hideg kőhöz szorította
az asszonyt, és hevesen megcsókolta.
Kezét rögtön a hajlataihoz tette. Már alig várta, hogy
érezze Julienne finom bőrét. Leszedte a fűzőjét, hogy
szabaddá tegye az asszony kebleit. Megfogta, majd
nyalogatni kezdte a mellbimbóit. Látta, ahogy az érintés,
valamint a hűvös hatására megkeményednek.
– Ön megrészegít! – dörmögte.
Julienne nyöszörgött, miközben a férfi hajába túrt, hogy
közelebb húzza.
– Lucien!
Az asszony hangja tele volt vágyakozással és
szenvedéllyel. Szinte sürgette a férfit, aki igyekezett
uralni vágyait és mozdulatait annak ellenére, hogy igen
mohón szopogatta Julienne mellbimbóit. Bár egyre jobban
hatalmába kerítette a vágy, fontosabbnak tartotta, hogy a
nő jól érezze magát.
Julienne eltolta magától. Úgy nézett ki, mint egy igazi
kéjnő, ahogy mellei kibuggyantak, bimbói pedig a
férfinak hála, nedvesen csillogtak. Kihívóan megemelte
szoknyáját, akár egy igazi kurtizán. Lassan egyre feljebb
csúsztatta, így mindig egyre több látszott formás
vádlijából. Aztán a combjából. Végül megmutatta
szeméremdombját is. Kicsit nagyobb terpeszbe állt, így
kínálva testét.
– Lucien! – suttogta zihálva, miközben felszegte állát. –
Azelőtt kerget őrületbe, hogy végzett volna velem.
A férfi szeretett volna valami olyat ígérni, amit eddig
soha senkinek. Ugyanakkor jól tudta, hogy nem lenne
helyes olyan jövővel kecsegtetni Julienne-t, ami biztosan
nem valósul meg. Hajtotta a vágy, mégis haragudott az
asszonyra, mert ő volt a vágyakozás oka. Kigombolta a
nadrágját, és elővette kőkemény hímtagját.
Most megmutatja, milyen ember valójában, egyúttal
meg is rontja az asszonyt. Julienne gyűlölni fogja ezután,
de talán így lesz a legjobb mindenkinek.
– Most aztán tényleg lekapom önt a tíz körméről! –
ígérte vadember módjára, bár tudta, hogy a kettőjük közti
aktus nem lesz ilyen közönséges. – A szoborhoz szorítom,
és olyan mélyre tolom önbe a férfiasságomat, hogy
ordítani fog a gyönyörtől és a fájdalomtól.
Egyik kezét Julienne combjára tette, és felemelte az
asszony lábát, hogy jobban széttárja. Hímvesszőjét a
hüvelybemenethez tette, majd megpróbált behatolni. Az
asszony nagyon szűk volt, ugyanakkor nedves és forró.
Csodásan érezte magát. Ahogy a férfi egyre beljebb hatolt,
nyöszörögni kezdett, mely egyre jobban feltüzelte Lucient.
Remington teste remegett, ahogy próbált minél
óvatosabban és lassabban behatolni. Hatalmas
férfiassággal áldotta meg a természet, míg Julienne
nagyon szűk volt. Nem akart neki fájdalmat okozni.
Figyelte a nő reakcióját. Látta, milyen sápadt a
holdfényben. Akár a háta mögött álló szobor. Csillogó
tekintettel, vágyakozva, szeretettel nézett a férfira. Félnie
kellett volna, ehelyett feltétel nélkül bízott benne.
Remington levegőt is alig kapott a meglepetéstől. Csak
várt, mozdulatlanul.
Julienne-nek igaza volt. Nem teheti úgy magáévá, mint
egy utolsó szajhát, holmi kert közepén. És nem
utáltathatja meg magát. Mindezekre a nő viselkedése
ébresztette rá. Szitkozódva ugyan, de arrébb húzta
kemény férfiasságát. Julienne tiltakozott. Nyöszörgése
hallatán majdnem megszakadt a férfi szíve, holott már
azt hitte, neki olyan nincs is.
Szemét majdnem teljesen lehunyta, és elfordult, hogy
ne lássa a nőt. Mellkasa zihált, teste megfeszült, vére forrt.
Férfiasságát továbbra is feszítette a vágy. Izmai szintén
megfeszültek.
A fenébe is! Átkozta a napot, amikor szemet vetett
Julienne La Coeurra. Keze ökölbe szorult, ahogy
megpróbálta visszafogni magát, és helyes mederbe terelni
gondolatait.
Férfiasságát hirtelen bevonta valami meleg és nedves.
Ösztönösen hátralépett, de Julienne megfogta a hátsóját,
és maradásra kényszerítette. Lenézett. Szemei
kikerekedtek a meglepetéstől, amikor látta, hogy az
asszony milyen mohón szopogatja hímtagját.
Sok nővel, sok helyen, sokféle pozícióban áldozott már a
szerelem oltárán, de még életében nem látott olyan szépet
és erotikusat, mint most. Julienne csupasz mellekkel, a
fűben térdelve elégítette ki orálisan a férfit. Eddig
holtsápadt arca megtelt élettel.
Ártatlan volt, és tapasztalatlan. Épp ezért sokkal
figyelmesebben és hatékonyabban tette a dolgát.
Nyelvével a férfi makkját nyalogatta, szájával szívogatta a
hímvesszőt, ujjaival pedig a férfi hátsó felét simogatta.
Fejét folyamatosan előre-hátra mozgatta, száját nagyra
tátotta, hogy Lucien méretes férfiassága beleférjen.
Julienne hatalmas lelkesedéssel szopogatta a méretes
hímtagot, miközben folyamatosan hümmögött. Olyan volt,
mint egy éhes ragadozó, akit állandóan hajt a vágy.
Önzetlenül simogatta a férfit, aki teste minden pontján
érezte jóleső érintését.
Lucien többször felnyögött az élvezettől, miközben
Julienne hajába túrt, és diktálta a tempót. Igyekezett nem
kárt tenni az asszony gondosan feltűzött hajában. Csípőjét
folyamatosan mozgatta, így még intenzívebben érezte
Julienne száját a férfiasságán. Ilyen orális gyönyört még
soha, egyetlen nő sem okozott neki. Az asszony hirtelen
nyalogatni kezdte a makk tetején az apró nyílást. Lucien
heréi megduzzadtak, férfiassága még keményebb lett.
– Óvatosan! – lihegte Remington. – Mindjárt… Nem
tudok…
Julienne nem törődött a figyelmeztetéssel, és még
intenzívebben szopogatta a férfi hímtagját. Lucien az
orgazmus következtében alig tudott megállni a lábán.
Férfinedve az asszony szájába lövellt. Ebből is látszott,
mennyire hatalmába kerítette a vágy és az élvezet. Végül
az asszony nevét kiáltotta. Szerencse, hogy Julienne
tartotta a férfi csípőjét, mert így Lucien nem esett térdre.
A férfi szinte alig látott és hallott az orgazmustól, mely
átjárta egész testét.
Ennyire még soha nem gerjedt senkire. Hímvesszője
továbbra is merev volt, míg nem távozott belőle az összes
férfinedv.
Amikor Julienne felállt, letörölte száját a kesztyűs
tenyerével, és elégedetten mosolygott.
Lucien reszketve hajolt felé, és fáradtan átölelte. Boldog
és kielégült volt.
6. FEJEZET

Julienne szorosan magához húzta a férfit, mintha nem


akarná elengedni. Szívét öröm és melegség járta át,
amiért sikerült kielégítenie. A száját nyalogatta, és a
maradék férfinedvet kóstolgatta. Diadalittas győzelmet
érzett. Már-már fejébe szállt a dicsőség. Nem tudta
magában tartani boldogságát, ezért nevetni kezdett.
– Ön szerint ez mulatságos? – kérdezte Lucien savanyú
arckifejezéssel. – Ön a végzetem.
Julienne mosolygott.
– Boldoggá tettem.
A férfi hátrált. Arca tüzelt, tekintetéből sugárzott az
öröm. Ő tette ilyenné. Ismét nevetni kezdett.
– Julienne! – mondta Lucien szigorúan, mégis szelíden. –
Örül, hogy sikerült boldoggá tennie?
Az asszony gyorsan átölelte.
– Hát persze.
Aztán hátrébb lépett, és megigazította ruháját. Amikor
a férfi hozzá akart érni, arrébb lépett, és így szólt:
– Jaj, ne!
Lucien szívmelengetően mosolygott.
– Most ön következik, szépségem!
Julienne gyors léptekkel igyekezett a parókia felé, de a
férfi könnyedén utolérte, és megcsókolta. Az asszony egy
pillanatra ízlelni kezdte a csókot, mielőtt elhúzódott volna
tőle.
– Nem, Lucien! – mondta dorgálóan, miközben szíve
hevesebben dobogott a férfi csábító ajánlatától. – Ma már
ne érjen hozzám! Amilyen a hírneve, senki nem lepődne
meg, ha ilyen ábrázattal jelenne meg a bálteremben. Ha
viszont én tenném ugyanezt, az maga lenne a tragédia.
Lucien végigsimított az asszony karján, és mosolygott,
amikor érezte, hogy megborzong.
– Önző fajankónak érezném magam, ha nem
elégíthetném ki az előzőekért cserébe.
A férfi lehajolt, hogy megcsókolja Julienne nyakát, de ő
hátrálni kezdett, és intett a kezével.
– Most már látja, mit éreztem, amikor nem engedte,
hogy megérintsem azon az éjszakán.
Hirtelen megfordult, és kedvesen kitért a férfi
öleléséből.
– Maradjon még a kertben egy kicsit! Biztosra veszem,
hogy a nagynéném már keres. Látogasson meg holnap,
délután kettőkor. Eugenia néninek találkozója lesz,
úgyhogy nem fog zavarni.
– Hol találkozzunk?
– Jöjjön keresztül az istállósoron. Meg fogom találni.
A férfi szeme homályosan csillogott.
– Nagy kockázatot vállal.
– Tudom.
Luciennek igaza volt. Tekintve, hogy Julienne jó hírneve
és rangja miatt nem találkozhattak volna, a nő kénytelen
volt más megoldást találni vágyai kielégítésére.
– De önnek képtelenség ellenállni.
Lucien megfogta a nő könyökét, amikor menni készült.
– Nem kéne szeretnie, Julienne. Nem vagyok önhöz
méltó.
– Jaj, Lucien! – sóhajtott az asszony.
Kifésülte a férfi haját a homlokából, és látta, hogy
Lucien lehunyja szemét, ahogy hozzáér.
– Úgy csinál, mintha csak rajtam múlna kettőnk
viszonya.
Lábujjhegyre állt, és lágyan megcsókolta a férfit.
– Jöjjön el holnap! Vagy ne. Öné a választás.
Gyorsan megfordult, és otthagyta Remingtont.

– Nagyon… feldobottnak tűnik – mondta Marchant


kikerekedett szemmel. – Mi az oka?
Lucien ügyet sem vetett a kérdésre.
– Összeállította a listát, amit kértem?
– A Lady Julienne-hez illő férjjelöltek listáját?
Természetesen.
Ezzel átnyújtotta a listát Remingtonnak.
Lucien átfutotta, majd megszólalt:
– Miért van Fontaine a lista elején?
Marchant felhúzta a szemöldökét.
– Talán azért, mert a márki rendkívül jóképű, van
tizenhét birtoka, több száz cselédje, hatalmas vagyona,
nem utolsósorban pedig a felső tízezer nagyra becsült és
elismert tagja.
Lucien felhorkantott.
– És az emberi mivolta?
– Tudvalevő, hogy szereti a szép nőket, viszont nem iszik
és nem szerencsejátékozik. Semmi terhelőt nem találtam
rá nézve.
– Társasági élet?
– Nagy tiszteletnek és megbecsültségnek örvend az
arisztokrácia körében.
Lucien eldobta a dossziét. Hátrahajtotta fejét, becsukta
szemét, és visszaidézte, ahogy Julienne megcsókolta
Fontaine-t.
A visszaemlékezés nem várt képet is magával hozott.
Remington elképzelte, hogy Fontaine megfogja Julienne-t,
és a melleit simogatja. Az asszony combjai közé hatol,
méghozzá olyan mélyre, ahogy Lucien még nem tudott.
Féltékenységében úgy összeszorította állkapcsát, hogy
fájni kezdett.
Julienne tetőtől talpig úrinő volt. Lucien tudta, hogy ő
csak rossz hatással lenne rá. Miatta közösítenék ki, és
porig aláznák az arisztokrácia jeles képviselői. Szomorú,
megtört szívű nő válna belőle.
– Mr. Remington! Rosszul érzi magát? Mintha
gyengélkedne.
Lucien kinyitotta a szemét.
– Jól vagyok.
– Talán le kéne pihennie. Mostanában sokat dolgozott.
Lucien felállt, és összeszedte az iratokat.
– Most nem lehet. Találkozóm van.
– Kivel? Nem láttam semmit a határidőnaplójában.
– Ez nem tartozik önre! – kiáltotta Lucien.
– Az öltözéke…
Marchant a Lucien kezében lévő dossziéra nézett.
– Mondja, hogy nem Lady Julienne-nel találkozik!
Lucien most először bánta, hogy személyi titkára ilyen
éles eszű.
Marchant nevetett, ahelyett, hogy lebeszélte volna.
– Még a végén felcsap házasságközvetítőnek, Lucien?
Vagy azt reméli, hogy Montrose leendő sógora közbenjár,
így a gróf visszafizeti önnek a tartozást?
– Menjen a pokolba, Harold! – ordította Lucien.
– Tudja, mit csinál? – kérdezte Marchant diszkréten.
– Persze.
– És mit csinál?
Lucien az irodája küszöbén állt.
– Tisztességes dolgot. Most az egyszer.

– Férjjelöltek?
Julienne kétkedően a férfira nézett.
Lucien a kalapját szorongatta. Nyelni is alig tudott.
Ahogy elnézte Julienne szépségét a nappali fényben,
eszébe jutott, mennyi mindentől fosztják meg őket. Sem a
parkban, sem az utcán nem sétálhatnak együtt. Nem
ehetnek és nem is teázhatnak együtt. Ha csak egy szót
akarna váltani Julienne-nel, ahhoz is fortélyra lenne
szükség, mert ők ketten soha nem találkozhatnak. A
keserű felismerés vezetett Lucien elhatározásához. El kell
távolodniuk egymástól, ha nem akarja tönkretenni az
asszonyt.
Beült a hintóba, és bólintott.
– Tudom, hogy az öccse itthagyta. Gyorsan férjhez kell
mennie, és arra gondoltam, én talán segíthetnék
megtalálni a megfelelőt.
Julienne a kettőjük ülése közti helyre tette a dossziét, és
lefelé nézett. Próbálta elrejteni gondolatait.
– Nem nézi meg?
– Dehogynem – válaszolta az asszony, és lopva ránézett
a férfira. – De ön sokkal többet tud a helyzetemről, mint
én az önéről. Mielőtt kiválasztom a jövendőbelimet,
mindent meg akarok tudni önről.
Lucien összeráncolta a homlokát. Minél kevesebbet tud
róla a nő, annál jobb.
– Nem szeretek magamról beszélni.
– Miért? Pedig engem érdekelne. Kitűnő a modora,
kifogástalan a megjelenése, és remek ízlése van. Nyilván
kapott leckéket.
– Nem hallotta, mit mondott Fontaine? Én csak bajt
hozok az arisztokráciára.
– Nem igaz – vitatkozott Julienne. – Sajnálom, hogy ön is
hallotta.
– Ezt mástól is hallottam már. Viszont köszönöm, hogy
megvédte a becsületemet – mondta, és az asszony karja
után nyúlt.
Bőrének érintése csodás érzés volt. A fenébe! Ránézett
összekulcsolt kezükre. Az asszonyé olyan finom, puha és
törékeny. Lucien visszaidézte, amint az apró kezek
hozzáérnek, és végigsimítják testének minden pontját.
Fájdalommal töltötte el a gondolat, hogy nemsokára
végképp nélkülöznie kell a nő gyengéd érintését.
Julienne az ajkát harapdálta.
– Miért beszélnek ilyen szörnyűségeket önről? Csak
azért, mert üzletember?
– Több van emögött, Julienne.
Egy pillanatra csendben maradt, mintha nem akarná
felfedni a titkot. A némaság viszont intimitást szült.
Julienne kedvesen és megértően figyelte, így a férfi azon
kapta magát, hogy olyan dolgot oszt meg vele, amit senki
mással.
– Törvénytelen gyerek vagyok.
Julienne-nek a szeme sem rebbent.
– Erről nem ön tehet!
– Ez még annál is rosszabb – mondta nyersen, és
megszorította Julienne kezét. – Egy kurtizán és egy
nemesember viszonyának vagyok az eredménye.
– Jóságos ég!
Lucien várt, hogy az asszony rájöjjön. Nem tartott
sokáig.
– Remington. Az édesanyja Amanda Remington? A híres
nagyvilági nő?
Bólintott. Kíváncsi volt, vajon Julienne kevesebbre tarja-
e azok után, hogy kiderült, egy prostituált törvénytelen
gyereke. Nagyon gazdag, a többinél különb, és az elmúlt
harminc évben csak egy férfival háló prostituált, akit
ennek ellenére is ringyónak tartanak. A férfi
környezetében mindenki tudott a dologról. Hogy Julienne
mégsem szerzett róla tudomást, csak azt bizonyítja,
milyen különböző a társadalmi helyük és megítélésük.
– Milyen romantikus!– sóhajtotta Julienne.
A férfi majdnem leesett az ülésről.
– Ön egy igazi szerelemgyerek. Nagyon szerencsés.
Tátott szájjal nézett az asszonyra, melyet Julienne
becsukott egy finom mozdulattal.
– Majdnem olyan kékvérű, mint én, Lucien. Nem csoda,
hogy ilyen büszke a tartása.
– Teljesen megőrült?
– Parancsol?
Lucien a fejét rázta. Mintha az asszony semmit nem
értene az egészből. Vagy nem törődik ezzel… Az utóbbi
gondolat teljesen felvillanyozta. Szinte reménykedni
kezdett.
– Julienne! Minden perc, amit együtt töltünk, az ön
romlásához vezet. Miért nem látja be? Önző, élvhajhász
szörnyeteg vagyok. Csak kihasználtam önt. Ezért
akasztást vagy felnégyelést érdemelnék. Vagy fejvesztést.
Főbe lövést. Keresztre feszítést…
– Jó – mondta Julienne nyersen, miközben kihúzta kezét
a férfiéból, és felegyenesedett.
– Jó?
– Igen. Jó. Ön egy borzasztó, romlott erkölcsű férfi. Ezt
akarta hallani? Most jobb?
Felemelte a dossziét, és kinyitotta.
– Majd választok magamnak férjet, így nem kell
fáradoznia.
Julienne gyorsan átfutotta a neveket, aztán becsukta a
dossziét.
– Fontaine márki jó lesz.
Lucien keze megrándult, ahogy az állkapcsa is.
Szégyellte magát, amiért olyan rosszulesett neki az
asszony döntése, holott az egész az ő ötlete volt. Végül
nyersen odabökte:
– Fontaine soha nem lesz önhöz hűséges. Ő épp olyan,
mint én. Bárkit ágyba visz, ha úgy tartja kedve.
– Tudom – válaszolta Julienne közömbösen. Hangjában
nyoma sem volt elkeseredettségnek.
Lucient dühítette, hogy az asszony ilyen hirtelen
elfogadta a másik férfit, aki még annyira sem érdemelte
meg Julienne-t, mint ő.
– Egy cseppet sem zavarja? – kérdezte végül.
– Természetesen jobban örülnék, ha másképp
alakulnának a dolgok – tette hozzá Julienne, miközben
ismét a dossziét kezdte lapozgatni –, de ez sajnos elég
gyakori, Lucien. Ön igazán szerencsés, hogy a szülei
törődnek egymással. Régóta együtt vannak, ugye?
Mármint édesanyja és a herceg.
Tehát Julienne azt is tudja, ki Lucien apja.
– Igen. Lassan negyven éve.
– Egy életen át tartó boldogság. Sajnos legtöbbünknek
alig jut valami. Egyáltalán nem szabad szégyellnie a
szüleit. Önnek legalább megadatik, hogy szabadon
döntsön a saját sorsa felől. Sokunknak sajnos egyetlen,
kijelölt úton kell haladnia.
– Mi lesz az ön boldogságával? – kérdezte Lucien
nyersen.
Julienne hűvösen mosolygott.
– Én azok közé tartozom, akiknek nem adatott meg a
választás szabadsága.
Lucien nyelt egyet, és ránézett a dossziéra. Visszaidézte
az összes benne szereplő férfi nevét, akiket csak azért
tartott magánál felsőbbrendűnek, mert az ő szüleik
házasok voltak, míg Remingtoné nem. Mindegyiknél
vagyonosabb volt, sokkal több birtokkal rendelkezett, és
több érzést táplált Julienne iránt, mint a listán szereplők
együttvéve.
Ha az asszony képes lenne feladni érte a státuszát, ő
lehozná neki a csillagokat is.
Azelőtt szólalt meg, hogy bármit is átgondolt volna.
– Ha nem bánja, hogy csélcsap lesz a férje, miért nem
jön hozzám feleségül?
Julienne kezéből kiesett a dosszié. A lapok szanaszét
repültek, és beterítették a padlót. Az asszony térdre
borult, és igyekezett összeszedni őket.
Lucien segített neki. Látta, hogy remeg a keze és
gyorsabban kapkodja a levegőt. Nem szólt semmit,
annyira megrémült a saját kérdésétől. Félt, hogy bármit is
mond, azzal befolyásolná az asszony döntését.
Hosszú, néma percek következtek.
– Nem akar válaszolni? – kérdezte végül a férfi, mert
már nem bírta a hallgatást.
– Parancsol?
Julienne zavarodottan nézett Remingtonra.
– A francba! Azt kérdeztem, feleségül jön-e hozzám.
Julienne lesütötte szemét, és hallgatott, míg összeszedte
gondolatait.
– Tudom, szorít az idő, de azért nem estem kétségbe.
Számos kitűnő jelölt közül választhatok. Nem akarom,
hogy feláldozza magát, Lucien.
A férfi kábultan nézett maga elé. Soha nem tudta
elképzelni, hogy megkéri valakinek a kezét. Azt végképp
nem, hogy kikosarazzák. Rosszul érezte magát. Lehet,
hogy Marchantnak igaza volt. Talán beteg.
Kezét az asszonyéra tette, hogy maradásra bírja.
– Tudom, hogy társadalmi szempontból nem vehetem fel
a versenyt a többi jelölttel, Julienne. Ami viszont az anyagi
helyzetemet illeti, bárkit kenterbe verek.
Gondolkodni kezdett, majd feltárta érzéseit.
– Ágyba akarom vinni. Önben akarok lenni, és ezért
hajlandó vagyok elveszíteni az eszemet, mert tudom, több
alkalmat szeretnék. Talán hetekig, hónapokig is eltart,
míg csitulnak a vágyak. Nem számít, hány nővel van
dolgom, mert már eddig is volt vagy tucatnyi…
– Hagyja abba! – mondta Julienne, és kiszállt a hintóból.
– Nem akarom tudni!
Lucien szintén kiszállt, és az asszonyra nézett.
– Julienne! – mondta szelíden. – Nagyon tehetős vagyok.
Segítek az öccsének, és bármit megadok önnek, amit
Fontaine adna. Kivéve a rangot. Vagy ennyire fontos
önnek a rang?
Felemelte Julienne állát, és látta, hogy az asszony
szemei megtelnek könnyel.
– Nem. A rang nekem nem számít, Lucien.
Remington megfogta az asszony kezét.
– Akkor legyen a feleségem! – mondta sietve. – Gondom
lesz mindenre. Önre is vigyázni fogok.
– Ó, Lucien! – sóhajtott Julienne. – Nem lehet.
– Miért?
Az asszony álla reszketett.
– Mert senkivel nem akarok osztozni.
Lucien meglepődött.
– Egy arisztokratától elviselné, hogy megcsalja? Ezt nem
értem.
– Tudom – sóhajtott Julienne fájdalmasan. – Felejtsük el
ezt a beszélgetést. Nekem fontos a barátságunk, Lucien.
Én…
– Barátság?!
Megszorította az asszony kezét. Julienne megrezzent, de
a férfi képtelen volt engedni a fogáson.
– Ez a kapcsolat több, mint barátság, Julienne. Az ujjaim
már… benned voltak. Testemhez szorítottam a meztelen
testedet. Szádba vetted a férfiasságomat…
Julienne a férfi szájára tette kezét.
– Kérlek, ne haragudj! Soha nem akarnálak
házasságba kényszeríteni csak azért, mert vágyakozol
utánam. Szenvednél a kötöttségektől, és én is szenvednék
emiatt. Bármikor találkozhatunk. Megbeszélhetjük,
hogy…
– Tehát szerelmeskedni akarsz, de házasságot nem? –
vetette oda Lucien. Izzadni kezdett, bár szíve jéghideg
maradt.
Julienne szeme ismét megtelt könnyel. A férfi
megsajnálta, de ezt nem akarta kimutatni.
– Úgy csinálsz, mintha egyáltalán nem számítana neked
a társadalmi helyzetem és a hátterem, de ez hazugság,
Julienne. Felsőbbrendűnek érzed magad. Nem tartasz
méltónak arra, hogy a férjed legyek. Arra jó vagyok, hogy
kielégítsem a testi vágyaidat, de semmi több.
Lucien elengedte az asszony karját, és elfordult. Nem
akarta megérinteni. Attól tartott, még a végén térdre
borul, és könyörögni fog neki.
– Ez nem igaz! – kiabálta Julienne. – Tudod, hogy nem
igaz!
Dühös pillantást vetett az asszonyra, és rögtön szívébe
markolt a látvány. Julienne érzéki szája, mellyel olyan
csodásan kényeztette őt előző este, remegett, ahogy a
sírást próbálta visszatartani.
Lucien teljesen összezavarodott.
Szó nélkül otthagyta az asszonyt, és határozott
léptekkel áthaladt a kerten. Hallotta, ahogy Julienne
elfojtott hangon szólítja, de képtelen volt visszamenni.
Pedig mennyire vágyott az asszony után! Remegő kézzel,
ziháló mellkassal ült fel a lovára. Nagyon elkeseredett,
mert tudta, ha most elmegy, többet nem fog találkozni
Julienne-nel.
7. FEJEZET

Julienne szemtelenül bámulta Remingtont, és nem


érdekelte, figyelik-e. Lucien több hétre kivonta magát a
társasági életből, aztán soványabban, sápadtabban,
karikás szemmel tért vissza. Makulátlan öltözéke mégis
kiemelte a többiek közül. Továbbra is képtelenség volt
neki ellenállni.
A férfi nyilván érezte az asszony elismerő pillantását.
Megfordult, így tekintetük is találkozott, de Lucien arca
ennek ellenére is rezzenéstelen maradt. Visszafordult a
társaságában tartózkodó nőhöz, akiből csak úgy sütött a
kéjsóvárság. Egy valóságos végzet asszonya, lángvörös
hajjal, és ugyanilyen színű rúzzsal a száján. Úgy vonult a
férfi mellett, hogy közben folyamatosan hozzádörgölte
melleit. Julienne úgy érezte, mintha Remington szíven
szúrta volna.
Próbálta magát emlékeztetni, hogy nem tettek
egymásnak ígéretet. Bár Lucien feleségül akarta venni,
azt nem mondta, hogy tényleg az övé lesz. Hirtelen
rosszullét fogta el.
– Mit szemlél, Lady Julienne? – kérdezte Fontaine, és az
asszony fölé hajolt.
– Arra gondoltam, felkérhetne táncolni.
A márki elmosolyodott. Más nők elájultak volna a
gyönyörűségtől, Julienne-t viszont nem hozta lázba.
– Még egy táncra? – mormolta. – Az igen feltűnő lesz.
Ügyesen odavezette a parkett széléről a várakozókhoz.
Amint elindult a zene, és a többi párral együtt táncoltak,
Julienne Remingtont kezdte figyelni, ahogy
elhagyatottabb helyre kíséri a vörös hajú nőt, miközben a
hátsójába markol. Csalódottságában eltévesztette a
tánclépést. Fontaine-nek szerencsére sikerült
megtartania, így elkerülték, hogy Julienne botlásából esés
legyen.
– Köszönöm – mondta az asszony, miközben hálásan
mosolygott, és igyekezett leplezni szomorúságát.
Justin bólintott.
– Jó páros vagyunk mi ketten.
– Igen. Így igaz – vágta rá egyetértően Julienne.
A férfi elégedetten nézett rá. Egyértelmű, hogy össze
kell házasodniuk. Nemsokára Julienne kénytelen lesz
beavatni a férfit öccse anyagi helyzetébe. Tekintve, hogy
Fontaine márki ugyanolyan előkelő neveltetést kapott,
mint ő, nyilván tudja, mit jelent a rangos személyek
közötti házasságkötés. Feltehetőleg jól ismeri Julienne és
családja anyagi helyzetét is. Bár sajnálatos, elég gyakori
esetről van szó. Mi több, a férfi jó eséllyel tud az öccse
dorbézolásairól is.
Amikor véget ért a tánc, Justin visszakísérte őt Eugenia
nénihez, mielőtt elindult volna. Julienne minden
igyekezetével azon volt, hogy ne nézzen Lucienre,
mégsem tudta megállni, hogy tekintetével ne keresse.
Amikor meglátta, kesztyűs kezét a szája elé tette, és
szipogni kezdett. Remington a vörös hajú nő fölé hajolt, a
fülébe suttogott, és a nyakát csókolgatta. Úgy tűnt, rajong
érte.
– Bocsásson meg, Eugenia néni!
Megfordult, mellkasa feszült.
– Tüsszentenem kell.
Ezután gyorsan kiszaladt a folyosóra.
Julienne nem óhajtott a hölgyek helyiségébe
visszavonulni, nem akarta megkockáztatni, hogy
összetalálkozik más vendégekkel. Igyekezett olyan helyre
menni, ahol nincs vagy alig van világítás. Szeretett volna
csendben egyedül lenni. A folyosón haladva kinyitotta a
harmadik sötét szoba ajtaját, és amint belépett, rögtön be
is csukta maga mögött. Egy pillanatra semmit nem látott a
sötétben, így belebotlott egy nyitott oldalú díványba.
Leült, és keservesen sírni kezdett. Olyannyira hatalmába
kerítette a bánat, hogy nem hallotta az ajtó nyikorgását.
Aztán hirtelen egy hatalmas, kesztyű nélküli kéz
eltakarta a száját. Julienne szemei tágra nyíltak az
ijedségtől. Tekintete találkozott Lucien dühös
pillantásával.
A férfi szándéka egyértelmű volt, ahogy szorosan
magához húzta az asszonyt. Levette kezét Julienne
szájáról, és szenvedélyesen csókolni kezdte. Finom
brandyillatot árasztott, megízesítve a csókot is. Julienne
szíve hevesen dobogott, és a mellkasa is fájt, úgy
kapkodott levegő után. Vágyott a férfi testére, mint éhező
egy falat kenyérre. Olyan hévvel csókolóztak, hogy
Julienne ajkának vére kiserkent. A férfi is érezte, és még
tüzesebben, még szenvedélyesebben csókolta. Az asszony
testét kellemes borzongás járta át. Akarata ellenére a
férfi merevedéséhez tolta magát, annyira kívánta, hogy
Lucien kitöltse a maga után hagyott űrt.
Remington nyögéssel válaszolt. Kezét birtoklóan az
asszony hajlataihoz szorította, míg merevedését Julienne
szaténkombinéjához nyomta. Lábát az asszony lábai közé
tette, majd szétcsúsztatta, így kényszerítve Julienne-t,
hogy olyan széles terpeszbe tegye a lábát, amekkorát a
ruhája enged.
Ami egykor olyan kellemes érzést nyújtott, most annyira
durvának és fájdalmasnak tűnt. Lucien megmarkolta a
nő kebleit, és addig szorította, míg Julienne megremegett.
A férfi mellénye alá csúsztatta kezét, és vágytól feltüzelve
majdnem letépte a gombjait. Minél előbb érezni akarta
Lucien csupasz bőrét. A férfi felhúzta Julienne szoknyáját,
és lehúzta a harisnyáját. A kombiné elszakadt, jelezve a
férfi durvaságát. Lucien elemelte ajkát, Julienne pedig
levegő után kapkodott.
– Tönkretettél.
Lucien keze reszketni kezdett, ahogy az asszony
szoknyája alá nyúlt.
– Képtelen voltam más nővel ágyba bújni… azóta, hogy
legutóbb hozzád értem.
Julienne igyekezett visszatartani a sírást. Már a
gondolatot is gyűlölte, hogy a férfi megpróbált más nőkkel
vigasztalódni, és még be is vallotta, hogy képtelen volt rá.
– Julienne!
– Menj a kurvádhoz! – kiáltotta annak ellenére, hogy
szorosan magához húzta a férfit. És annak ellenére, hogy
azon imádkozott, nehogy Lucien otthagyja.
– Légy átkozott! – ordította a férfi.
Nagyon erősen megmarkolta az asszony combját.
– Meg akarsz állítani.
Az asszony lába közé csúsztatta ujját, és felsóhajtott.
– Nedves. Szinte csöpög. Más férfi miatt is ilyen nedves
tudsz lenni? Vagy ez csak nekem szól?
– Lucien!
– Hagyjam abba? – kérdezte nyersen, miközben ismét
feldugta ujját.
Julienne megpróbált elhúzódni, de áruló teste újabb
nedvességgel fogadta a férfi közeledését.
– Nem akarom… T-te indulatos…
– Engem akarsz. Mégis egy másik nő ágyába küldenél.
Állát az asszonyéhoz szorította. Forró lehelete majdnem
felperzselte Julienne fülét.
– Az a nő odakint megőrül értem, Julienne. Pont úgy,
ahogy te is. Csakhogy ő nem küld el. Egy óra múlva benne
leszek, és a nevemet fogja kiáltani, míg te a szűzi párnáid
között fogsz keseregni.
– Szörnyeteg! – szipogott Julienne, és hátba vágta a
férfit. – Miért csinálod ezt?
– Mondd, hogy hagyjam abba, és úgy lesz.
Lucien úgy csókolta az asszony nyakát, mintha fel
akarná falni.
– Menj a fenébe!
– Jaj, édesem! – mormolta Lucien szomorú, de lágy
hangon, miközben továbbra is ki-be járatta ujjait az
asszony lábai között. – Ezt magad sem gondolod komolyan.
Annál sokkal jobban vágysz rám.
Julienne nyögött az élvezettől, miközben a férfi egyre
gyorsabban és egyre feljebb dugta ujjait. Érezte, hogy az
asszonyt egyre inkább hatalmába keríti a vágy. Már nem
éri be ennyivel.
– Jólesik, édesem?
Homlokát Julienne-éhez szorította.
– A hüvelyed nedves, forró és szűk. Tökéletes a
behatolásra, Julienne. Beléd rakom, míg fel nem sikoltasz
a gyönyörtől. Mit szólsz?
Julienne a férfi testéhez szorította az övét, és felemelte
csípőjét, hogy jobban betaláljon.
– Lucien!
Lucien az asszony lábához szorította merevedését.
– Hiányozni fogok, ha férjhez mész a nőcsábász
márkihoz. Majd bármikor meglátogathatsz, ha újból
szeretnéd átélni a csodát, amit tőlem kapsz… Az élvezet
csodáját. Csak vedd fel a nadrágot, és gyere el a klubba –
suttogta Lucien az asszony fülébe.
– Gyűlöllek ezért! – szipogott Julienne.
Magát is gyűlölte, mert még mindig szerette a férfit.
– Mutasd meg, mennyire gyűlölsz! Érezni akarom,
amikor az ujjaim benned vannak.
Lucien még beljebb nyúlt, és simogatni kezdte az
asszony intim testrészét. Julienne hiába próbált ura
maradni testének, egyszerűen képtelen volt rá. A férfi
átvette az irányítást, és szinte azonnal csúcsra juttatta.
Amikor bekövetkezett az orgazmus, Julienne a férfi nevét
kiáltotta. Remington vele együtt élvezett, miközben
folyamatosan magához szorította az asszony remegő
testét.
Amikor végeztek, Julienne levegő után kapkodott, és
igyekezett összeszedni magát. Mielőtt Lucien távolodott
volna, az asszony kiegyenesedett, ezzel arra kényszerítve
a férfit, hogy végleg kihúzza ujjait. Ezután a padlóra lökte
Remingtont. Pont fölötte állt. Széttolta a férfi lábát, és
rátérdelt a férfi tenyerére. Súlyát használva igyekezett
leszorítani Lucien kezét a padlóra. Levette a kesztyűjét, és
kigombolta a férfi nadrágját.
Lucien felordított.
– Mit művelsz?
Julienne a férfi hímvesszőjét nézte, aztán az arcát
figyelte. Megfogta a méretes hímtagot, és kénye-kedve
szerint markolászta. Közben ördögien mosolygott.
– Miután végzek veled, nem marad semmid, amivel
ágyba csalhatod azt a nőt, Lucien Remington.
Előrehajolt, és nyalogatni kezdte a férfi ajkát. Kezével
folyamatosan a férfiasságát simogatta, és igyekezett
minden percet kiélvezni.
– Csontszáraz leszel.
– Simán ledobhatnálak magamról – fenyegetőzött a
férfi.
– Csakhogy nem fogsz.
Hüvelykujjával a hatalmasra duzzadt makkot
simogatta. Érezte, ahogy árad a férfinedv.
– Annál sokkal jobban vágysz rám.
Lucien becsukta a szemét. Valóban nem tudott
ellenállni az asszonynak.
– Te is elélveztél, amikor én, Lucien?
Benedvesítette a tenyerét, és végigsimított a férfin.
– Milyen pajzán. De ahogy elnézem, még mindig
kőkemény a férfiasságod, úgyhogy kezdhetjük elölről.
Lucien feltolta csípőjét, amikor Julienne mindkét
kezével simogatni kezdte.
– Jó ég! Julienne!
Még a szemöldökéről is folyt az izzadság, mely
benedvesítette haját.
– Szégyen, gyalázat – mormolta Julienne. – Nincs
tapasztalatom a férfiak testfelépítését illetően, mégis
tudom, hogy igen méretes hímtaggal áldott meg téged a
természet. Hosszú és vastag. Alig éri körbe a két ujjam.
Száját a férfi füléhez szorította.
– Mint egy igazi csődör. De az a nő odakint nem fog
rajtad lovagolni, annyi szent.
Megharapta Lucien fülcimpáját, és a következőt
suttogta:
– Soha nem leszel az enyém, de ma este, legalább ma
este, az övé sem.
Lucien nyögött.
Ujjait az asszony térdkalácsához, míg férfiasságát
Julienne kezéhez szorította. Julienne igyekezett megőrizni
emlékezetében a férfi szenvedélytől fűtött tekintetét, szép
szemeit, melyekkel az asszonyt nézte, és szépen ívelt,
csókos ajkait. Egyre gyorsabban simogatta, és
hüvelykujjával a hímvesszője tetejére kente a férfinedvet.
Igyekezett mielőbb a csúcsra juttatni. Ahogy minél
erősebben szorította, Lucien felordított, és teli torokból
kiáltotta az asszony nevét.
Julienne örült, hogy sikerült kielégítenie a férfit, aki egy
percre sem rejtette véka alá, hogy a csúcsra jutott. Egész
teste feszült az asszonyé alatt, férfiassága még mindig
duzzadt a kezei között.
– Gyerünk, édesem! – sürgette Julienne. – Gyerünk, míg
semmi nem marad más nők számára.
Lucien szitkozódott, majd megfordult, így férfinedve
szétfröccsent a szőnyegen. Julienne ismét megpróbálta
kielégíteni. Addig ingerelte Lucien hímtagját, míg az
összes váladék a kezére került. A férfi olyannyira
kimerült az élvezettől, hogy már alig tudott lélegezni.
Julienne csak ezután engedte el. Lopott csókot nyomott
Lucien behunyt szemére, szájára, és gondosan kikötötte a
nyakkendőjét, hogy letörölje vele a kezét. Felállt, és a
piszkos ruhadarabot a férfi mellkasára dobta.
– Viszlát, Lucien!
Ezzel otthagyta a férfit a földön fekve. Úgy érezte,
nemes bosszút állt.
8. FEJEZET

Julienne megkereste Eugenia nénit, és rögtön


hazamentek.
Nagyon megkönnyebbült, amikor megérkeztek az
otthonukba. Annyira felzaklatták az események, hogy
semmi másra nem vágyott, mint egy pohár likőrre és egy
forró fürdőre. Amikor az inas becsukta mögöttük az ajtót,
megjelent a házvezetőnő egy levéllel.
– Lord Montrose ma este visszatért, asszonyom. Azt
mondta, adjam át önnek a hírt, amint hazaér.
– Jóságos ég! – sóhajtott Eugenia. – Most mit tegyünk?
Julienne felbontotta a levelet, és gyorsan elolvasta.
Idegességében hatalmasat dobbantott a
márványpadlón.
– Az idióta visszatért Londonba, hogy aztán megint
tivornyázhasson.
– Tivornya? Nem ezt csinálta az elmúlt hetekben is?
– Ismét szükségem lesz az álruhára – mondta Julienne
az inasnak. – És intézze a fuvart!
– Nem, Julienne.
Az asszony kikerekedett szemmel nézett a nagynénjére.
Eugenia a fejét csóválta.
– Nagyon bizonytalan a helyzetünk. A legnagyobb
őrültség pont ilyenkor kockáztatni a jó híredet.
Szégyellem magam, amiért hagytam, hogy az öcséd ilyen
züllött életet éljen, azért pedig végképp, mert mindig
neked kellett kimentened.
Sóhajtott.
– Sajnos nem voltam jó nevelő. Itt az idő, hogy ezen
változtassak. Majd én felügyelem Hugh-t, és jobban a
körmére nézek.
Julienne előrehajolt, és megpuszilta nénikéje arcát.
– Csodás nevelőmunkát végzett, nénikém, de jobb, ha
ezt most rám bízza. Ha meglátná a helyeket, ahol Hugh
megfordul, biztos elájulna, azt pedig nem szeretném.
– Ugyan már! Én férjes asszony voltam, te viszont még…
– Tudja-e, nénikém, hogy mi az a dildó?
Eugenia szemei tágra nyíltak.
– Te jóságos ég!
– Vagy a Káma Szútra?
Eugenia az arca elé tette kezét.
– Persze hogy hallottam már ezekről. De hogy téged
ilyesminek kitegyenek… Szent isten!
– Látja? Már a gondolattól is eltorzul az arca.
Julienne megfogta nagynénje könyökét, és a lépcsőhöz
kísérte.
– Majd gondom lesz Hugh-ra.
– Nem mehetsz vissza Remingtonhoz! Ha Fontaine
fülébe jut…
– Nem hiszem, hogy Hugh Remingtonhoz ment – mondta
Julienne határozottan. – Túl sokkal tartozik neki.
– Túl sokkal… Édes jó istenem! Nekünk befellegzett!
Eugenia lemondóan csóválta a fejét.
– Nyugodjon meg! Igyon egy csésze teát, és pihenjen! Ne
izgassa fel magát! Megtalálom Hugh-t, és mindent
elrendezünk.
Felkísérte nagynénjét a lépcsőn.
– Nem vagyok nyugodt, hogy ilyen későn egyedül mész
ki az utcára, Julienne.
– Tudom. Nem maradok sokáig.
– Amikor legutóbb ezt mondtad, Lucien Remingtonnal
töltötted az éjszakát!
– Eugenia néni!
Julienne körülnézett a folyosón, és hozzátette:
– Kérem, ne ilyen hangosan!
Eugenia néni végig zsörtölődött, míg felment a lépcsőn,
majd minden egyes lépésnél a folyosót kémlelte.
Julienne öntött magának egy kortyot Hugh legdrágább
brandyjéből, míg a hintót várta. Felemelte a poharat, és
legurította a tömény alkoholt. Nagyot köhögött, amikor a
szesz a torkához ért. Teste még mindig a korábbi
orgazmus lázában égett, szíve viszont jéghideg volt.
Amiket Lucien mondott… A nő, akivel együtt volt…
Nem. Most nem gondolhat ilyesmire, máskülönben
megőrül. Hugh-ra kell gondolnia, aki mindig tartogat
számára meglepetést. Elege volt öccse felelőtlen
viselkedéséből, és jelen pillanatban a világ összes többi
férfijából is.
Most viszont az öccse lesz az első, aki szembesül ezzel.

Már hajnalodott, amikor a hintó a negyedik házhoz ért.


Julienne holtfáradt volt. A kocsisra bízta öccse
felkutatását, mivel ő tudta leginkább, hol tartózkodik
szívesen Hugh. Ez volt az utolsó állomás. Ha itt sem
találják meg, inkább hazamegy, és otthon várja meg az
öccsét.
Az inas felment a lépcsőn, és mindenkit megkérdezett,
aki szembejött. Nem sokkal később kinyitotta a hintó
ajtaját.
– Lord Montrose egy órája érkezett, asszonyom.
– Jól van.
Kiszállt a hintóból, és szorosabbra tekerte maga körül a
kabátját.
Ahogy felment a lépcsőn, megcsodálta a szép épületet.
Látszott rajta, hogy a tulajdonos gazdag, emellett
kifinomult ízlésvilággal rendelkezik. Az ajtó nyitva volt, ő
pedig rögtön bement. Fejére húzta csuklyáját, hogy
eltakarja az arcát.
Az öccse épp a biliárdszalonban volt, lármázó férfiakkal
és kéjnőkkel körülvéve. Julienne az ajtóban várta, hogy
Hugh felismerje. Nem akart bemenni a szalonba. Az öccse
valamelyik nő viccén nevetett, és ekkor nézett Julienne
irányába. Rögtön felismerte, az álruha és a csuklya
ellenére is. Abbahagyta a nevetést. Szemei kikerekedtek,
szája tátva maradt a rémülettől. Szó nélkül otthagyta a
társaságot, és gyorsan odament a nővéréhez. Megragadta
Julienne könyökét, és az árnyékos részhez vonszolta.
Hugh La Coeur többek között végtelen hedonizmusáról
volt hírhedt. Arany hajával, sötétbarna szemével, hosszú
szempilláival igen népszerű volt a hölgyek körében.
Két párbajban is győzött. Kiváló lövésznek és vívónak
számított. Ha a pénzügyekben is ilyen sikeres lett volna,
már nem küzdene anyagi gondokkal a család.
– Jules! Mi a frászt keresel te itt? – sziszegte.
– Mégis mit gondolsz, Hugh?
Julienne hangjából csak úgy sütött a harag.
– Te felelőtlen, önző…
Hugh dohánytól bűzlő ujját nővére szájára tette, és
kiráncigálta az előtérbe. Kinyitotta az ajtót, és egy
homályos helyiségbe lökte.
– Ha Fontaine megtudja, hogy efféle helyeken
tartózkodsz, az maga lesz a katasztrófa!
Julienne kihúzta karját öccse szorításából.
– És akkor nem akar feleségül venni, úgyhogy
kénytelen leszel viselni az adósságodat. Megértem, hogy
aggódsz.
Hugh tudta, miként vágjon vissza.
– Az neked is baj lenne – szögezte le határozottan.
– Ha képes lennél végre tanulni a dologból, az sem
érdekelne, ha csorba esik a hírnevemen. Ezennel vége a
kicsapongó életnek. Kedvelem Lord Fontaine-t. Még a
gondolat is bánt, hogy az ő pénzéből finanszíroznánk az
adósságaidat, melyek a felelőtlen, élvhajhász
viselkedésednek köszönhetőek. Soha nem engedném,
hogy támogasson téged. Ideje felnőnöd a címhez!
Ügyelned kell a birtokra és a bérlőkre. Kezdj végre
vállalkozásba! Tegyél valamit magadért!
Hugh-nak tátva maradt a szája.
– Az ég szerelmére! Nem akarok kereskedni!
– Tedd félre a büszkeségedet! Kevesebb mint egy évtized
alatt elherdáltad az évszázadok alatt felhalmozott La
Coeur-örökséget. Találj valami megoldást, hogy
visszaálljon a régi rend!
Julienne keresztbe fonta karját, és felszegte állát.
– Mégpedig azonnal. Nincs több kicsapongás és éjszakai
dorbézolás. Otthon kell lenned. Pihenned kell, hogy
másnap újult erővel vethesd magad a munkába.
– A fenébe!
Hugh a szájához tette kezét.
– Nekem nem fogsz diktálni!
– Te pedig nem csinálsz belőlem szajhát, csak hogy
kivakarjalak az adósságaidból!
Hugh elhallgatott a meglepetéstől. Még fiatal volt
ahhoz, hogy meglátsszon rajta kicsapongó életének
nyoma. Ha viszont továbbra is így folytatja, idő előtt fog
megöregedni. Julienne pedig foggal-körömmel harcol,
hogy ez ne így legyen.
Hugh lehajtotta a fejét.
– A fenébe is, Jules! Igazad van, mint mindig. Rettentően
sajnálom, hogy ekkora bajt okoztam.
A hajába túrt, és bűnbánó tekintettel nézett Julienne-
re.
– Nem vagyok méltó Montrose grófjának. Soha nem is
voltam. El sem tudod képzelni, hányszor kívántam, hogy
apa és anya még mindig köztünk legyen. Hiányoznak.
Tudom, még nagyon sokat kell tanulnom…
– Megértelek, Hugh. Komolyan. De te vagy az egyetlen,
aki tehet valamit. Mindannyiunknak vannak
kötelezettségei. Neked is. Mindent megteszek, hogy
segítsek megtalálni a helyes utat. A te dolgod viszont, hogy
ne térj le.
Hugh elhallgatott, majd így szólt.
– Beszéltél Fontaine-nek az anyagi helyzetünkről?
– Még nem.
– De Jules! Meg kell mondanod neki!
Julienne összevonta szemöldökét.
– Pontosan mekkora a baj?
Hugh elvörösödött, gyomra összeugrott.
– Térj a lényegre! – parancsolta Julienne. – Ahhoz túl
fáradt vagyok, hogy minden egyes apróságot
végighallgassak!
Öccse még mindig hallgatott, majd a szemébe nézett.
– Leginkább a szerencsejáték miatt vannak adósságaim.
– Ezt én is tudom. Mennyi, Hugh?
Megdörzsölte a két szemöldöke közötti részt, mintha
fejfájást akarna elmulasztani.
– Nos, White-nak húszezer fonttal tartozom, és…
– Húszezerrel? – ordította Julienne.
– Csendesebben, Jules! – suttogta az öccse, és az ajtó felé
mutatott. – Talán jobb, ha leülsz.
– Jóságos ég! – mormolta Julienne kikerekedett
szemmel, aztán lábfejével ütemesen dobolni kezdett az
aubusson-szőnyegen.
– Mondd, hogy neki tartozol a legtöbbel!
– Azt hiszem, Julienne…
– Ki vele! Nincs ennyi időm!
– Ezt inkább otthon kéne megbeszélnünk.
– Nem. Itt pont megfelelő.
Felhúzta a szemöldökét.
– Ki a legfőbb hiteleződ, és mennyivel tartozol neki?
Hugh összehúzta magát.
– Remington. Neki százezerrel tartozom.
Julienne alig tudott megállni a lábán.
– Százezer fonttal? – hirtelen alig kapott levegőt. –
Lucien Remingtonnak?
Hugh kinyújtotta kezét, hogy megtartsa Julienne-t.
– El ne ájulj! – könyörgött. – Nagyon sajnálom, de az a
gazfickó Remington hagyta görgetni az adósságot. White
nem hagyott továbbmenni húszezernél, de…
– Elég! – mondta Julienne, és ellökte az öccsét. – Ne
Lucien Remingtont hibáztasd a saját gyengeségedért!
Nem tűröm, hogy bármilyen módon is pocskondiázd!
Megértetted?! Soha többet ne beszélj így róla! Ő saját
maga építette fel a birodalmát. Te viszont tönkretettél
minket. Egyedül te vagy a hibás!
Hugh ijedtében hátrálni kezdett. Nővére még soha nem
beszélt vele ilyen hangon.
– Nagy kárt okozhat nekünk.
– Mégis kinek köszönhető mindez? – kérdezte Julienne
szemrehányóan.
Hugh szólni akart, de nővére felemelte kezét, és csendre
intette.
– Nagyon fáradt vagyok. Ma este már nem akarok a
piszkos ügyeidről beszélni. Vedd a kabátodat! Megyünk!

Ahogy a fogadószoba ajtaja becsukódott, a kanapén


összeölelkező két emberből az egyik felállt.
– Elképesztő! – mormolta Amanda, ahogy kihúzta
magát.
Magnus, Glasser hercege arrébb fésülte fekete haját, és
a fülébe suttogta:
– Közel sem olyan elképesztő, mint amit én tudok –
mondta pajzánul.
– Az isten szerelmére, Glass! Az imént találkoztunk a
jövendőbeli menyünkkel.
Ezzel arrébb tolta a férfi kezét.
A herceg vett egy mély levegőt, és felállt.
– Senkivel nem találkoztunk. Csak hallottuk. És úgy
tűnt, mintha a kislány Fontaine-be lenne szerelmes.
Ugyan mit akarna Charlestól?
– Charlestól? Gondolkozz, Glass, az ég szerelmére! Én
Lucienről beszélek.
– Lucienről? – kérdezte zavartan a herceg. – A lány grófi
származású. Ha jól hallottam, épp jó úton halad, hogy
márkiné legyen belőle. Mégis mit akarna Lucientől?
– Melyik nő ne akarná Lucient? Kiköpött olyan, mint te.
Jóképű gazfickó – mondta Amanda mosolyogva. – Nem
hallottad, hogy Lady Julienne megvédte? Ez már több
mint gyanús. Szereti.
– Sok nő szereti Lucient – mondta Magnus, miközben
duzzadt az apai büszkeségtől. – Ettől még nem akarja őket
feleségül venni. Lehet, hogy életükben nem találkoztak.
Amanda megpróbálta megigazítani a haját.
– Higgy nekem! Egy nő megérzi az ilyesmit. Lady
Julienne személyes sértésnek vette, amit az öccse mondott.
Biztos lehetsz benne, hogy már találkoztak. Meg fogod
látni, hogy nekem van igazam.
Felsikoltott, ahogy visszaült a kanapéra.
– Majd én mutatok neked valamit – morogta a herceg. –
Íme.

– Szörnyen néz ki.


Lucien mérgesen nézett a férfira, miközben
keresztülment az üres szobán.
– A pokolba önnel is, Marchant!
A személyi titkár nevetett.
– Nem szokott ilyen korán érkezni.
– Maga is itt van – vitatkozott Lucien.
– Mint ahogy ilyenkor mindig.
Marchant sóhajtott, amikor ismét Lucienre nézett.
– Fogalma sincs, miért fizet nekem, ugye?
Remington gondolkodott, majd így szólt.
– Biztos nem azért, hogy felbosszantson a
megjegyzéseivel.
– Valamit meg kell beszélnünk, Lucien.
– Ne most! Nincs túl jó hangulatom.
– Pont a rossz hangulata miatt kell önnel beszélnem.
– Az ördögbe is!
Lucien leült az asztalhoz, és keresztbe fonta karjait.
Feje lüktetett.
– Ki vele, de gyorsan!
– Múltkor rossz tanácsot adtam önnek.
Lucien összevonta a szemöldökét.
– Ugye csak viccel, Harold? Az egyik dolog, amiért
fizetem, hogy jó tanácsokkal lásson el. Ha most csak az
időmet vesztegeti, esküszöm, kirúgom!
– Mint az alkalmazottja, kezdek félni – mondta
kényszeredetten Marchant. – Mint a barátja, kénytelen
vagyok folytatni.
Lucien becsukta szemét, és megvakarta az orra hegyét.
Mi lesz ebből?
– Szerintem ne hagyja, hogy Lady Julienne bárkihez is
hozzámenjen a listán szereplők közül.
Remington szemei kipattantak.
– Miért? Mi a gond velük?
– Nem velük van a gond, hanem önnel – mondta
Marchant szelíden. – Önnek szerelmi bánata van.
– Szó sincs róla!
– De igen. Majdhogynem kiállhatatlan. A beosztottak
kerülik, és az ügyfelek is távol tartják magukat öntől.
Mindennap leissza magát a sárga földig, és ahelyett, hogy
hazamenne, a klub szobájában tölti az éjszakát.
– Enyém az átkozott hely! – ordította Lucien. – Akkor
töltöm ott az éjszakát, amikor akarom!
– Miatta van folyton a Zafír szobában – vágta rá
Marchant.
Lucien lehajtotta a fejét. Ezt kár lett volna vitatni.
Személyi titkára túl jól ismerte.
– Ön mondta, hogy tartsam magam távol tőle, Harold.
– Azt hittem, ő is csak egy a sok közül. Most már
mindenki számára egyértelmű, hogy többet érez iránta,
mint bármelyik nő iránt, akivel dolga volt.
– Mindegy, mit érzek. Nem vagyok hozzá méltó.
Marchant sóhajtott.
– Képes lesz úgy élni az életét, hogy közben tudja, Lady
Julienne valaki máshoz ment feleségül? Méghozzá egy
olyan emberhez, akit ön nap mint nap lát a saját
klubjában? Képes lesz tartani a száját és fékezni az
indulatait, amikor látja, hogy az illető igénybe veszi
valamelyik kurtizán szolgáltatásait, miközben az ön által
áhított asszony hazavárja ezt az embert? Mit szól majd, ha
Lord Fontaine betér a klubba, hogy megünnepelje
gyermekei születését?
– Ebből elég! – ordította Lucien, miközben mellkasa
feszült az idegességtől. Képtelen volt elviselni a
gondolatot, hogy Julienne egy másik férfié lesz. Ha az
asszony nem lehet az övé, más férfi se ölelje. Persze tudta,
hogy ez nem így működik. Neki ezt el kell fogadnia, és
tovább kell lépnie.
– Vannak hibák, melyek elnézhetők, és vannak, melyek
nem. Döntse el, ez melyik kategóriába tartozik!
Marchant elindult.
– Harold!
A személyi titkár megállt.
– Köszönöm.

– Lucien, drágám! Pontos vagy, mint mindig.


Lucien mosolygott, amikor az anyja szobájába lépett. A
rózsaszín és mályva árnyalatú falakat arany minták
díszítették. Igazi női fogadószoba volt.
Lucien Amanda fölé hajolt, és megpuszilta arcának
mindkét felét.
– Ragyogóan néz ki, anyám!
Amanda várt, míg Lucien leül vele szemben. Csak
ezután öntött neki teát.
– Te viszont szörnyen nézel ki! – mondta kertelés nélkül.
– Fogytál?
Odaadta Luciennek a csészét.
– Lady Julienne La Coeur miatt?
Lucien annyira meglepődött, hogy a kezére öntötte a
forró ital egy részét.
– Parancsol?
Letette a csészét, és szopogatni kezdte megégetett ujját.
– Azt mondtam, szörnyen nézel ki.
– Azt hallottam – válaszolta Lucien, miközben
megtörölte az ujját. – Csak a végét nem értettem pontosan.
– Dehogynem. Láttam a szerelmedet múlt éjjel.
Remington pislogott, és a fejét forgatta.
– Hogy mondta?
Amanda két kanál cukrot tett a teájába.
– Nagyon kedves és tüzes.
– Itt volt Julienne?
Lucien hirtelen felugrott.
– Tegnap este?
– Ülj le, Lucien! Még a végén elzsibbad a nyakam, ha fel
kell néznem rád.
A férfi visszaült.
Az ő Julienne-je? Itt? London közepén, egy lokálban?
Hirtelen szóhoz sem jutott.
– Zavar, hogy itt volt? – kérdezte Amanda.
– Miért jött ide?
Az asszony mosolygott.
– Hazarángatta a tivornyázó öccsét.
Lucien ismét felállt.
– Montrose visszatért?
Nagyot nyelt. Ez borzasztó. Most Fontaine fogja kifizetni
a tartozást.
– Kérlek, ülj vissza, Lucien!
A férfi ismét leült.
– Mi történt? – kérdezte határozottan, miközben
igyekezett úrrá lenni zaklatottságán.
– Julienne keményen leszidta, és megparancsolta neki,
hogy mostantól vállaljon felelősséget a tetteiért.
Lucien akaratlanul is elmosolyodott. A tüzes,
szenvedélyes, ellentmondást nem tűrő Julienne.
Amanda is mosolygott a csészéje fölött.
– Amikor Montrose nemkívánatos megjegyzést tett rád,
Julienne megvédett. Hallanod kellett volna. Lenyűgöző
volt.
Lucien gyomra egyre jobban émelygett.
Tegnap éjjel. Annak ellenére, ahogy bánt vele, Julienne
még mindig védte.
Két keze közé szorította fejét. A fenébe is! Most jobban
örülne, ha Julienne is becsmérelte volna.
Ma reggel úgy érezte, nála romlottabb ember nincs a
földön. Azt hitte, nincs lejjebb, de mégis. Most sokkal
mocskosabbnak érzi magát.
Mégis hogy tehetné jóvá? Alig tudott gondolkodni a
féltékenységtől. Julienne sokáig beszélgetett Fontaine-nel.
Ahogy meglátta őket, még féltékenyebb lett. Csodásan
mutattak együtt. Két szőke, vonzó arisztokrata. A jóképű
márki egyértelműen kifejezte, hogy Julienne az övé.
Lucien semmit nem akart jobban, mint szétválasztani
őket.
Olyan féltékennyé tette az asszonyt, amilyen ő maga
volt. Szándékosan meg akarta bántani. Amikor sikerült
neki, és Julienne dühösen távozott a bálteremből,
késztetést érzett, hogy utána menjen. Az illata, bőrének
érintése, csókjának édes íze mind hatalmukba kerítették.
Nem tudta volna elviselni, ha örökre el kell veszítenie.
Szerette volna, hogy az asszony is ugyanígy érezzen. Azt
akarta, hogy harcoljon érte, és amikor megtette, és fordult
a kocka, még jobban kívánta őt.
– Lucien! – szólt aggódva az anyja.
Lucien a hajába túrt, majd a nyakához szorította kezét.
Keserű mosollyal nézett Amandára.
– Megint elrontottam mindent.
Kinyílt az ajtó.
– Jó reggelt! – üdvözölte őt a herceg.
Lucien felállt, és kinyújtotta kezét, hogy köszöntse az
embert, akire megszólalásig hasonlított.
– Jó reggelt, méltóságos uram.
– Rosszul nézel ki, fiam.
– Ezt már hallottam.
– Apád szerint Lady Julienne tökéletesen illene
Haverstonhoz – mondta Amanda.
– Tessék?
Lucien felháborodva nézett az apjára. Egyetlen dolog
hozná ki még jobban a béketűréséből, és az nem más,
mintha öccse, Haverston márkija, Glasser jövőbeli
hercege, Charles udvarolna vagy (ne adja ég!) feleségül
venné az ő Julienne-jét.
– Igazad volt, kedvesem – állapította meg a herceg,
miközben Amandára nézett.
Az asszony diadalittasan mosolygott.
– Mint mindig.
A herceg lehajolt, és megcsókolta Amandát.
– Most mennem kell. Carolyn estélyt rendez a hétvégén,
és nekem is ott kell lennem.
– Jól van – válaszolta az asszony.
Kicsit sem tűnt megbántottnak vagy mérgesnek, amiért
a férfi kiejtette a száján Glasser hercegnéjének nevét.
Olyan régóta voltak együtt, hogy biztos volt a férfi
szerelmében. Azt is jól tudta, hogy Charles, az örökös
születése után a herceg egy ujjal sem nyúlt a feleségéhez.
– Gyere, ahogy tudsz.
– Úgy lesz – mondta Magnus, majd ismét megcsókolta
Amandát.
Lucien nézte őket, ahogy eddig olyan sokszor. Ezúttal
viszont más jutott eszébe a szülei láttán. Rájött, hogy az
emberek nem házasodnak rangon alul. Ha őszinte akar
lenni magához, a legtöbb, amit remélhet, hogy ő lesz
Julienne szeretője, miután férjhez megy a márkihoz.
Talán ez lenne a legjobb. Neki nem kell házasságot kötnie,
Julienne viszont elnyerné a neki járó címet. De Lucien azt
is tudta, hogy képtelen lenne osztozni rajta, Julienne
pedig nem élne efféle megoldással. Nagyon felelősen
gondolkodik, és akkor sem csalná meg a férjét, ha az
hűtlen hozzá.
Miután a herceg elment, anyja ismét csak rá figyelt.
– Hagyod, hogy Lady Julienne hozzámenjen Fontaine-
hez?
– Nincs más választásom.
– Miért?
– Felajánlottam, hogy feleségül veszem, de ő
visszautasított.
– Lucien!
Amanda összeráncolta a homlokát. Soha nem tett még
ilyet, mert félt, hogy ráncos marad.
– Szereted őt.
Ez nem kérdés, hanem kijelentés volt.
Lucien felemelte a csészéjét.
– Kívánom.
Az asszony sóhajtott.
– Az isten szerelmére, kedvesem! Az anyád vagyok.
Engem nem tudsz átverni.
– Komolyan mondtam.
– Ez több mint testi vágy.
– Mire alapozod? – kérdezte.
Először Marchant, most pedig az anyja mondja
ugyanazt. Mindenki bele akar szólni az életébe?
Amanda az asztal szélére tette kezét.
– Szerinted miért kelt olyan hirtelen a védelmedre? A
tulajdon öccsével szállt szembe. Százezer font, Lucien?
Soha nem hagytad volna, hogy Montrose ekkora összeggel
tartozzon, ha nincs valami hátsó szándékod.
Amanda tekintetén látszott a felismerés.
– A gróf szerencsétlenségét akarod kihasználni, hogy
megkapd a nővérét? Ilyen alattomos ötlet csak neked
juthat eszedbe.
– Köszönöm, hogy ilyen nagyra becsül, anyám.
Milyen érdekes gondolat. Csoda, hogy nem neki jutott
eszébe.
Amanda mosolygott.
– Mik a terveid? – kérdezte kíváncsian.
– Nincs tervem. A megfelelő alkalomra várok.
– Ugyan! Neked mindig vannak terveid. Épp ezért lettél
vagyonosabb, mint az öcséd.
– Anya! Nem tudom, mik voltak a benyomásai Julienne-
ről tegnap, de biztosíthatom, hogy most igen rosszul áll a
szénám.
Anyja ismét ráncolni kezdte a homlokát.
– Szeretnéd őt?
– Persze – vágta rá Lucien. – Csak azt nem tudom,
milyen értelemben. Illetve mennyi ideig. Épp ezért
utasított vissza.
Természetesen ott rontotta el, hogy olyasmivel vádolta,
ami nem igaz…
– Áruld el, mit mondott, és megmondom, hol hibáztál.
Lucien nevetett.
– Miért gondolja, hogy én hibáztam?
Amanda előrehajolt, és a lehető legkomolyabban
kezdett beszélni.
– Megérdemled, hogy boldog légy. Ha Lady Julienne
boldoggá tesz, körmöd szakadtáig harcolnod kell érte.
Méltó vagy egy arisztokratához. Efelől soha ne legyenek
kétségeid!
– Nem vagyok méltó Julienne-hez.
Nem volt keserűség a hangjában. Csak megállapította
mint tényt.
Anyja sajnálkozva nézett rá.
– Miattam van különbség közted és Fontaine között. Te
viszont gazdagabb vagy, és vonzóbb. A véred majdnem
olyan kék, mint az övé. Miattam szégyelled magad,
Lucien? Azért érzed magad méltatlannak Julienne La
Coeurhoz, mert az anyád egy kurtizán?
– Nem.
Átnyúlt az asztal fölött, hogy megérintse az anyja kezét.
– Ennek semmi köze önhöz. Soha nem voltam jó ember,
és nem is akartam az lenni. Így érzem jól magam. Nem
akarok megváltozni. Julienne egy angyal. A legtisztább
teremtés, akivel valaha találkoztam. Ha feleségül jönne
hozzám, eltávolodna az egyetlen olyan világtól, melyet
ismer. Végül meggyűlölne.
– Szerintem alábecsülöd az erejét, Lucien. Általad nem
lesz kevesebb. Ő viszont jobb emberré tehet téged.
Amanda rákacsintott.
– Zavarta, hogy törvénytelen gyerek vagy?
– Nem. Úgy gondolja, nagyon romantikus a kapcsolat ön
és apám között – mosolygott Lucien.
– Erről ennyit – mondta ravasz mosollyal az arcán
Amanda. – Egyébként rokonszenves volt tegnap. Most még
inkább az. Gyakorlatias fajta.
Lucien összevonta a szemöldökét.
– Ismerem ezt a nézést. Ne avatkozzon a
magánéletembe, anyám! Én magam is össze tudom
kuszálni. Ehhez nincs szükségem segítségre.
Felállt.
– Most mennem kell. Még sok a dolgom.
– És a gondolkodnivalód.
Lucien vágott egy grimaszt, és igyekezett figyelmen
kívül hagyni anyja utóbbi megjegyzését.
– Jövő héten találkozunk.
Amint Lucien elment, Amanda Remington visszaült a
székre, és átgondolta a következő lépést. Annak ellenére,
hogy a fia nem tudta, mit akar, az anyja biztos volt benne.
Azt akarta, hogy a fia boldog legyen.
9. FEJEZET

Hugh La Coeur, Montrose hatodik grófja megállt a hintó


lépcsőjén, és fintorogva nézte a háromemeletes, impozáns
Remington-birodalmat. A reggeli napfény szépen
megvilágította a homlokzatot, ahogy a nemesség tagjai
megérkeztek a népszerű klubba, vagy épp távoztak
onnan, és kinyitották az ajtót. Már nagy volt a forgalom. A
lovak patkójának folyamatos kopogása és a kerekek
csikorgása mind arra emlékeztette, hogy Londonban
pezseg az élet, miközben ő épp a legfőbb hitelezőjével
készül találkozni.
Vett egy mély lélegzetet, és felment a klub lépcsőjén,
majd a bejárat felé vette az irányt. Egy fekete-ezüst ruhás
inas köszöntötte. Hugh odaadta kalapját, kesztyűjét és a
sétapálcáját. Belépett a kör alakú társalgóba.
Megcsodálta a fekete-fehér márványpadlót és a hatalmas
csillárt, mely három emelet magasságából világította be
az előteret. Az óriási asztal közepén egy méretes virág
díszelgett. Illata érződött a folyosó minden szegletében.
Ha egyenesen továbbmegy, pont a játékteremhez jut.
Onnan vagy a felső szintre lehet feljutni a lépcsőn – a
vívóteremhez, a kurtizánokhoz vagy a
magánlakosztályokhoz –, vagy az alsóbb szintre, ahol a
bokszring állt. Balra volt a konyha, jobbra pedig Lucien
Remington irodája.
Hugh vetett egy utolsó, vágyakozó pillantást a
játékszobára, végül jobbra fordult. Keresztülment az
üvegberakásos faajtón, és bejelentkezett a titkárnőnél,
gondolván, majd várnia kell. Nagyon meglepődött, hogy
rögtön szólították.
Nagyon ideges lett, amikor belépett Lucien Remington
szobájába. Még soha nem járt az irodában, ezért
kíváncsian körülnézett. Az első dolog, amit észrevett, a
mahagóniasztal, mely közvetlenül az ajtóra nézett. A
hatalmas bútordarab mindkét oldala az üvegablaknál
végződött, az asztalon pedig halomban állt a papír. Ez is
jelezte, milyen erős és hatalmas birodalma van
Remingtonnak.
A szobában nagyrészt a mélyzöld, a krémszín és az
arany dominált. Balra volt a kandalló, melynek közelében
egy kanapé, valamint két bőrszék állt. A könyvespolc a
padlótól a mennyezetig ért. A jobb oldali ablakból
közvetlenül az utcára lehetett látni.
– Jó napot, Lord Montrose! Gondolom, kellemes volt az
útja.
Hugh a mély hang irányába fordult. Remington az
asztal mögött állt. Híres kék szemeiből sütött a jókedv,
ahogy a szemben lévő székekre mutatott.
– Honnan tudja, merre jártam? – kérdezte Hugh,
miközben helyet foglalt.
– Százezer fonttal tartozik nekem, uram. Nem tévesztem
szem elől.
Hugh összeráncolta a szemöldökét.
– Az önnek csak aprópénz, Remington.
– Ez igaz. Netán azért jött, hogy visszafizesse?
Hugh feszengeni kezdett.
– Reméltem, hogy meg tudunk egyezni.
Remington ráncolni kezdte a homlokát.
– Majd meglátjuk. Mit javasol?
– A báli szezon végén visszafizetem az adósság felét, és
azután…
Remington felemelte a kezét.
– Nem kell Fontaine pénze. Ön tartozik. Ön fogja
visszafizetni.
– A fenébe is!
Hugh-t elfogta a méreg. És zavarba jött.
– A pénz az pénz. Nem mindegy, kitől származik?
– Pont erről van szó. Nekem fontos, kitől van.
– Ha azt akarja, hogy kizárólag én fizessek, az évekbe
fog telni.
– Nem várok tovább. Vagy visszafizeti a tartozását, vagy
meghallgatja a javaslatomat.
Hugh kihúzta magát.
– Miféle javaslatot?
Remington leült, és keresztbe fonta karját.
– Tegye lehetővé, hogy hivatalosan is találkozhassak a
nővérével! Minden egyes tánc, minden egyes beszélgetés
vagy séta után tízezer fonttal csökkentem az adósságát.
Hugh-nak tátva maradt a szája.
– A mindenit! Ez zsarolás!
Remington nem szólt semmit.
– Lady Julienne nemsokára bejelenti az eljegyzését
Fontaine márkijával – szögezte le Hugh. – Az ön kérése
kockára teszi mindezt.
Lucien továbbra sem szólt semmit.
– Nővérem első bálozó, nem holmi trófea, Remington.
Nem csinálok belőle szajhát, csak hogy csökkentsem az
adósságomat.
Remington felhúzta a szemöldökét. Hugh zavarában
elvörösödött, mert Lucien szavak nélkül is éreztette vele,
hogy eddig is ezt csinálta.
– Fontaine házasságot ajánl.
– Ahogy én is.
Hugh köhögni kezdett.
– Őrültség, amit mond! Az csak olaj lenne a tűzre.
Julienne nem mehet feleségül önhöz. Ő egy gróf lánya, az
isten szerelmére!
– Én pedig egy herceg fia.
– Nos, igen, ugyanakkor… Ön… A fenébe is! Nagyon jól
tudja, mi maga! A kettő egyáltalán nem ugyanaz.
Remington vállat vont, és egyáltalán nem tűnt
zaklatottnak.
– Hagyjuk most azt a házasságot, és térjünk vissza az
ajánlatomhoz. Már most elkezdheti. Egy táncot akarok
Lady Julienne-nel. Ha ez megvolt, tízezer fonttal kevesebb
lesz a tartozás.
Hugh mindkét kezével a hajába túrt, majd a halántékát
kezdte masszírozni.
– A nővérem férjhez fog menni, Remington. Miért nem
keres másik nőt?
– Az egyedül rám tartozik.
Remington még mindig az asztalon könyökölt.
– Nagyon sok dolgom van, Montrose. Most azonnal kell
döntenie. Vagy fizet, vagy biztosít nekem tíz alkalmat a
nővérével. Mi legyen?
– Ez felháborító!
– Valóban?
– Maga teljesen megőrült.
– Lehet.
Hugh szólni sem tudott a döbbenettől. Magát okolta,
amiért ekkora veszélybe sodorta Julienne-t. A nővérének
igaza volt. Ideje, hogy jóvátegyen mindent.
– Mi lesz, ha visszautasítja?
– Akkor elfogadom a döntését. De akkor minden egyes
alkalommal vissza kell utasítania.
– Ez förtelmes! Ön egyáltalán nem mondható
úriembernek.
Remington mosolygott.
– Soha nem mondtam, hogy az vagyok.
– Azért vannak kikötéseim.
Lucien bólintott.
– Gondoltam.
– Csak gardedám kíséretében találkozhatnak.
– Természetesen.
– Ha a tartozás egy részét én magam kifizetem, annyival
kevesebb a találkozó.
– Rendben.
– És – mondta Hugh kicsit elvörösödve – ő még
érintetlen. Ne akarja megrontani, csak hogy
kikényszerítse a házasságot! Különben párbajra hívom.
Ha esetleg nem tudná, kiválóan lövök. Garantált, hogy ön
veszít.
– Elfogadom a feltételeit.
Remington mindvégig magabiztos volt.
– Az utolsó táncot fogom kérni a Dempsey-bálon Lady
Julienne-nel. Ne mondjon neki semmit! Majd én
odamegyek hozzá, és megadom a lehetőséget, hogy
visszautasítson.
– Jól van.
Hugh felállt, és még egyszer körülnézett az elegáns
irodában.
– Soha többet nem kockáztatok egyetlen fillért sem.
– Bölcs gondolat – válaszolta Remington, és felkapta a
tollat. – Magam sem szívesen kockáztatok.
Hugh sóhajtott egy nagyot, aztán magában mormolva
az ajtó felé vette az irányt.
– Még hogy nem szeret kockáztatni. Nevetséges. Neki
van a legnagyobb kaszinója az egész városban.
Lucien diadalittasan mosolygott, amikor Montrose
becsukta maga mögött az ajtót.
– Ekkorát még életemben nem kockáztattam.

Julienne unottan mérte végig a báltermet.


Hugh még délután sikeresen végigjárta az összes
hitelezőjét. Megnyugtatta nővérét, hogy mindenkivel
sikerült megállapodnia, még Lucien Remingtonnal is. Úgy
tűnt, tényleg felmérte a dolgok súlyát, és komolyan veszi a
felelősségvállalást.
A sikerre való tekintettel Julienne akár otthon is
tölthette volna az estét, de öccse ragaszkodott hozzá, hogy
részt vegyen a Dempsey-bálon. Már hajnalodott, ezért
nagyon fáradt volt. Folyton Lucienre gondolt, az öccse
pedig váltig erősködött, hogy végig maradjanak. Julienne
igyekezett visszatartani az ásítást.
– Hugh! – mormolta. – Bemegyek a hölgyszalonba, és
szundítok egyet. Küldj értem valakit, ha indulhatunk.
Öccse a homlokát ráncolta.
– Az utolsó táncot nekem ígérted.
– Nos, akkor üzenj előtte. Ha még egy percig itt
maradok, állva fogok elaludni.
– Jól van – dünnyögte Hugh. – Menj csak!
Julienne elindult, mielőtt az öccse meggondolhatta
volna magát. A folyosón haladva ismét elnyomta ásítását.
Felsikoltott, amikor valaki váratlanul berángatta az
alkóvba. Lucien elhúzta mögötte a függönyt.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte annak ellenére, hogy a férfi
közelsége felvillanyozta.
Remington makulátlan megjelenése ámulatba ejtette.
Egész este nem látta, és nem akart belegondolni, hol
járhatott.
– Újabb nyomot hagysz rajtam?
Lucien arca megrándult.
– Julienne!
Hangja mély volt, és bűnbánó.
– Kérlek, bocsáss meg a múltkori éjszakáért! Teljesen
összezavarodtam. Nem lett volna szabad olyan durván
hozzád érnem.
Julienne felszegte állát, és megfogta a függönyt.
– Ebben igazad van. Ha most megbocsátasz…
Remington megragadta az asszony könyökét.
– Kérlek, Julienne! Maradj még!
– Miért? Szerintem már mindent megbeszéltünk.
Lucien levette a kesztyűjét, és a zsebébe tette. Sóvárgó
tekintete megbabonázta Julienne-t. Ahogy Lucien az
arcára tette kezét, az asszony behunyta szemét, és
igyekezett belélegezni az ismerős illatot.
– Hiányoztál – suttogta Lucien. – Minden nélküled
töltött pillanat keserű.
– Lucien! Ne…
– De igen, Julienne. Nézz rám!
Vonakodva kinyitotta szemét, és a férfira nézett.
Kemény vonásai láttán még a lélegzete is elállt.
– Nagyon sajnálom, kedvesem. Nem akartalak
megbántani.
Julienne igyekezett visszatartani könnyeit.
– Hadd mondjak valamit, Lucien. Bár a magadfajta férfi
ezt nem biztos, hogy megérti. A nők érző lények,
legalábbis addig, míg annyiszor meg nem bántják őket,
hogy már lepereg róluk. A lelkünk egy részét olyan
férfinak szenteljük, aki fontos nekünk. A bizalom és
egymás kölcsönös tisztelete nélkülözhetetlen. Ha elmúlik
a kettő közül bármelyik, onnan már nincs visszaút.
Mindennek vége.
Levette a férfi kezét az arcáról.
– Meghallgattam a bocsánatkérésedet, de már nem
jelent számomra semmit. Nyilván szeretnéd, ha azt
mondanám, megértelek, mert ettől jobban fogod magad
érezni. De az igazság az, hogy nem értelek meg.
Távozni akart.
– Egy ujjal sem értem hozzá – mondta Lucien olyan
rekedten, hogy Julienne alig hallotta. – Egyetlen nővel
sem voltam, mióta veled találkoztam. Hűséges vagyok
hozzád.
Julienne megfordult, és a férfi komoly arcát nézte.
– Miért?
– Csak téged akarlak.
Lucien mindkét kezével megfogta az asszony arcát.
– Amikor visszautasítottad az ajánlatomat, elvesztettem
a fejem. Eddig sikerült mindent megszereznem, amiért
küzdöttem és amit nagyon akartam. Tényleg nagyon
sajnálom, Julienne. Nem kell megbocsátanod. Csak arra
kérlek, hidd el, hogy őszintén mondom.
Száját az asszonyéhoz közelítette, megadva neki a
lehetőséget, hogy hátráljon. Végtelenül gyengéden
lecsókolta arcáról a könnyeket, melyek Julienne akarata
és tudta nélkül csordogálni kezdtek. Az asszony meg
akarta csókolni Lucient, de a férfi illata és érintése
megbénította. Elveszett.
– Hiszek neked – suttogta.
Lucien szélesen mosolygott.
– Miért ez a magas nyakú ruha van rajtad? – mormolta.
– Hogy elrejtsem a horzsolásokat.
Lucien teste kővé dermedt. Julienne ruhájának hátsó
gombjaihoz nyúlt, és türelmetlenül próbálta őt
kiszabadítani öltözékéből.
– Ne, Lucien! – tiltakozott, mert nagyon jól tudta, milyen
vékony függöny választja el őket az úri társaságtól.
– Ne itt! Ne most!
Lucien megcsókolta, hogy ezzel is csendre intse. Amint a
ruha kinyílt, a földre hajította. Nyögött, miközben az
asszony keblének finom bőrét markolászta.
– Jó ég! – sóhajtotta.
Magához húzta Julienne-t, és csókolgatni kezdte a
nyakát. Aztán egyre lejjebb. Minden egyes nyomot
megcsókolt, amit múltkor hagyott rajta. Finoman,
gyengéden közelített ajkaival. Bocsánatkérően suttogott,
és amikor letérdelt Julienne elé, az asszony érezte, hogy
Lucien könnyeitől nedves a kombinéja.
Julienne-t nagyon meglepte a férfi lelkifurdalása, de
főképp az, hogy ilyen nyíltan kimutatja érzéseit, és
vállalja sebezhetőségét. Ezt az oldalát még nem ismerte.
Azon gondolkodott, másnak vajon ugyanígy megmutatta-e
eddig ismeretlen arcát.
Ahogy a férfi felhúzta Julienne alsószoknyáját, forró
lehelete érződött az asszony intim testrészén.
Megborzongott, vére forrt, szíve kalapált. Lucien nyögött,
és fejét az asszony lábai közé szorította. Egyik kezét
Julienne térde mögé csúsztatta, felemelte, és a vállára
tette az asszony egyik lábát, hogy szélesebbre tárja
combjait.
Ujjaival széthúzta a szeméremajkait. Julienne nekidőlt
a falnak, ahogy Lucien egyre mélyebbre hatolt a
nyelvével. Úgy nyalogatta az asszonyt, mintha ízlelni
akarná a nedvességet. Julienne lenézett, és figyelte a
férfit. Szíve a torkában dobogott. Soha nem gondolta
volna, hogy a hatalmas Lucien Remington vágytól és
szenvedélytől sugárzó arccal letérdel majd elé. Lassan,
hosszasan kényeztette az asszonyt. Úgy ölelte, mintha
mindennap büntetlenül tehetné ugyanezt. Ügyet sem
vetett rá, hogy ez maga a romlás, néhány lépésre a díszes
társaságtól.
Julienne hirtelen elkomolyodott.
– Lucien! – suttogta, amikor a férfi nyelve még beljebb
hatolt. – Kedvesem!
Ujjait a férfi hajába fúrta. Amint Lucien nyelve feljebb
csúszott, az ajkába harapott, hogy visszatartsa nyögését.
Egyre nagyobb feszültséget érzett a lábai között.
Előretolta csípőjét, hogy mélyebbre kerüljön a férfi
nyelve. Szinte lovagolt rajta, miközben folyamatosan
dörgölőzött hozzá. Alig kapott levegőt. Lucien továbbra is
tette a dolgát. Jól tudta, mire vágyik az asszony.
Julienne háta megfeszült, ujjait a férfi hajába vájta,
miközben élvezett. Egész testét átjárta az orgazmus, mely
kárpótolta a múlt hét fájdalmáért. Azon a héten egyszerre
volt szerelmes és megtört szívű asszony.
Lucien gyengéden végigsimított Julienne testén, majd
felegyenesedett.
Az asszony meg sem mozdult, míg a férfi öltöztette. A
mellkasához húzta, és úgy gombolta be Julienne
ruhájának hátulját. Amikor végzett, a karjába vette.
Julienne-t még soha nem dédelgette így senki.
– Ez az utolsó szám – suttogta Lucien.
– Mennem kell – sóhajtotta Julienne. – Montrose biztos
keres már.
Lucien a torkát köszörülte.
– Ez a tánc az enyém.
– Ne viccelj! – mondta Julienne, és állon csókolta a férfit.
– Nem csábíthatsz el nyilvánosan. Én most…
– Komolyan mondom. Montrose tudja, mit akarok, és
megígérte, hogy nem lesz ellenvetése. Mondj igent,
Julienne!
Ezzel megcsókolta az asszony orra hegyét.
– Nagyszerű táncpartner vagyok.
– Ezenkívül egy beképzelt alak.
– Á!
Lucien mosolya megszédítette.
– Nem véletlenül vonzódsz hozzám. Most menj a
bálterembe, és várj meg!
Julienne kétkedő pillantást vetett a férfira, majd
elindult, és a folyosón végighaladva a bálterem felé vette
az irányt. Nem sokkal később Lucien udvariasan
meghajolt előtte. Julienne Hugh-ra nézett, aki összevonta
szemöldökét.
– Akarsz vele táncolni? – kérdezte, átengedve
nővérének a választást.
– Igen – válaszolta Julienne.
Várta, hogy Hugh ellenkezzen, de legnagyobb
meglepetésére öccse biccentett Lucien felé, jelezvén, hogy
szabad a tánc.
– Hogy csináltad? – kérdezte, amikor Lucien magabiztos
léptekkel a parkett felé vezette.
Erőt sugárzó teste kecsesen mozgott. Julienne arra
eszmélt, hogy a francia négyes következik.
– Az most mindegy – válaszolta Lucien mosolyogva. –
Úgy érzem, mintha a paradicsomban lennék. Imádom az
illatodat és a közelségedet.
Becsukta a szemét, és mélyeket lélegzett.
Julienne elpirult.
– Pajzán dolgokat mondasz, Lucien.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Te pedig pajzán dolgokat csinálsz, kedvesem. A
visszafogott, makulátlan külső alatt egy kiéhezett, buja nő
rejtőzik. Én pedig szégyenkezve ugyan, de kielégítem a
vágyait.
– Szégyenkezve? – kérdezte Julienne, miközben
összevonta szemöldökét.
– Úgy bizony.
Az asszony körülnézett, mielőtt suttogni kezdett volna.
– Ezt komolyan gondolod?
– Mit? Hogy én vagyok a férfi, aki boldoggá tesz?
Lucien ördögien mosolygott.
– Vannak kétségeid? Szerintem sikerült bizonyítanom
annak ellenére, hogy nem tudtam minden képességemet
kihasználni.
Még szélesebben mosolygott.
– Emlékszel, mit mondtam a férfiakkal kapcsolatban?
– Nem úgy értettem. A kérdés az én bujaságomnak szólt
– válaszolta Julienne, aki továbbra is zavarban volt.
Lucien nevetett.
– Tetszett, hogy ezt mondtam, nem?
Az asszony ismét elpirult.
– Örülök, hogy azt gondolod…
– Szenvedélyes vagy? Kívánatos? Érdekes? Szép?
Julienne felnevetett. Egyáltalán nem törődött a
megbotránkozott tömeggel, holott folyamatosan figyelték
őket.
– Úgy érzem, mintha egyszerre tartanál mindegyiknek
a felsoroltak közül. Köszönöm.
– Boldoggá teszel. Úgyhogy én tartozom köszönettel
neked.
Julienne szégyenlősen pislogott.
– Julienne!
Az asszony ránézett.
– Szeretnélek holnap elhívni piknikezni.
– Montrose soha…
– Csak bízd rám!
Julienne a homlokát ráncolta.
– Még ha bele is egyezne, már elígérkeztem ebédre Lord
Fontaine-hez.
Lucien lebiggyesztette ajkát.
– Akkor holnapután.
Julienne bólintott.
– Ha meg tudod győzni az öcsémet, örömmel
piknikeznék veled, Lucien.
Tudta, mit akar a férfi. Nyilván el akar köszönni, és
szeretné, hogy emlékezetes legyen a pillanat. Többet
törődött az asszonnyal, mint hitte, de az ő kedvéért sem
akar megváltozni, Julienne pedig nem is várhatja el.
Lucien jó eséllyel amúgy is neheztel, amiért nemsokára
férjhez megy. Mindegy, mennyire kívánta őt a férfi, a
vágy önmagában nem hidalja át a kettőjük közti
szakadékot.
Julienne igyekezett másra gondolni.
Belevetette magát a táncba, és engedte, hogy Lucien
Remington, az örök kicsapongó magával ragadja.
Legalább ezért a pillanatért érdemes volt álmodoznia.
10. FEJEZET

Nagyon jóképű.
Julienne századszor is kénytelen volt elismerni, amikor
szemügyre vette Lord Fontaine-t. Igazi szívtipró. Egy
hosszú asztalnál ültek Lady Busby londoni rezidenciáján.
A teremben ülő többi asszony sóváran nézte a márkit, de
Julienne egyáltalán nem örült, hogy ott kell lennie. Ő csak
egyetlen dologra vágyott: piknikezni Luciennel.
– Nincs ínyére a feltálalt étel, Lady Julienne? – kérdezte
aggódva Fontaine.
Julienne mosolygott.
– Minden a legnagyobb rendben. Csak nem vagyok
éhes.
A tányérjára nézett.
– Hazudik! – mondta a márki. – Inkább a fánkomat
szeretné.
Hatalmas kezével letört egy darabot a süteményből,
megvajazta, és Julienne szájához tolta. Az asszony
automatikusan kinyitotta a száját, így a férfi könnyedén
belerakta az ételt.
Julienne elpirult, mert tudta, hogy mindenkinek feltűnt
az intim közeledés.
– Úgy látom, ma igen közvetlen hangulatban van, uram.
Fontaine vigyorgott.
– Zavarja?
– Ön is tudja, hogy nem. Különben nem fogadtam volna
el az ételt.
– Épp ezért kedvelem önt, Julienne.
A férfi vett egy mély levegőt.
– Valamit szeretnék önnel megbeszélni, de úgy vélem, ez
nem a legalkalmasabb pillanat. Holnap eljönne velem a
parkba?
Julienne jól tudta, mit akar megbeszélni a márki. Azt is
tudta, mi lesz az ő válasza. Másnap végre találkozhat
Luciennel.
– Attól tartok, vissza kell utasítanom. Már vannak
terveim holnapra.
Látta a férfi gondterhelt arcát, ezért gyorsan
hozzátette:
– A rákövetkező nap viszont csodás lenne.
Fontaine bólintott.
– Természetesen. Már alig várom.
Julienne pár óra múlva hazaért. Elhatározta, hogy
otthon tölti a nap hátralévő részét, így friss és kipihent
lesz, amikor Luciennel találkozik. Sok mondanivalója lesz,
mielőtt végleg elköszönnek egymástól.
Teát hozatott magának a szalonba, és felvitte a
leveleket. Elkezdte őket válogatni, és hirtelen megakadt a
szeme az egyiken.
Rózsaszín selyempapíros, rózsaillatú, rózsapecsétes levél
volt. Kíváncsian felbontotta.
– Szent ég!
Felsóhajtott, amikor rájött, ki küldte. Aztán boldogan
eltette a levelet.

Kidobta!
Lucien ingerülten hagyta el a Montrose-házat. Még
mindig nem hitte el. Még soha nem rakták ki a szűrét.
– Valami közbejött – írta Julienne igen rövid,
bocsánatkérő levélben. Ha kiderül, hogy ez a „valami”
történetesen Fontaine, abból nagy baj lesz.
Ahogy visszatért a hintóhoz, ránézett a piknikkosárra,
és szitkozódni kezdett. Életében nem piknikezett még.
Megparancsolta a személyzetnek, hogy vegyenek meg
mindent, ami egy ilyen alkalomhoz szükséges, beleértve a
kosarat is. Bár nagyon rosszkedvű volt, nem akarta, hogy
kárba vesszen az a sok finomság, melyet a szakácsa
készített. Inkább elhívja az anyját piknikezni. Ő biztosan
örülni fog.
Nem telt el sok idő, és megérkezett Amanda házához.
Ahogy a rózsaszín társalgóhoz ért, összeráncolta a
homlokát, amikor meghallotta anyja nevetését. A fenébe!
Úgy látszik, vendége van. Akkor jó eséllyel nem ér rá
piknikezni. A gondolat még jobban feldühítette. Kinyitotta
az ajtót, és megkövülten állt a küszöbnél.
– Mi a frászt keresel anyámnál? – kiáltotta.
Ők hárman – anyja, a herceg és Julienne – meglepődve
néztek rá.
Némiképp megenyhült, amikor meglátta Julienne
mosolygó arcát.
– Meghívásra jöttem – válaszolta az asszony.
Őméltósága felállt.
– Jó napot, fiam. Nem gondoltam, hogy megjelensz
köreinkben, de örülök, hogy látlak.
– Én nem – vágta rá Amanda. – Menj, Lucien! Beszélni
szeretnék Lady Julienne-nel!
Lucien keresztbe fonta karját.
– Ha megyek, akkor Julienne is velem jön. Ma lett volna
találkozónk, mert elígérkezett velem piknikezni.
– Duzzogsz, mint egy elkényeztetett kölyök! – kiabált
Amanda, amikor megpróbálta kitessékelni a helyiségből.
– Fogalmad sincs, milyen sokat készültem a piknikre.
Most kint van a kosár, és kihűl minden étel!
Kinyújtotta a kezét.
– Gyere velem, Julienne!
Amanda a fiára nézett.
– Nem megy sehová! Azért jött, hogy találkozzon velem,
és még nincs itt olyan régóta.
– Neki semmi keresnivalója itt. Dolgunk van.
Julienne felállt a kanapéról. Kecsessége ismét levette a
férfit a lábáról. Annak ellenére, hogy külsőségeiben igazi
makulátlan úrinő, igen otthonosan mozgott a számára
teljesen idegen közegben. Lucien már csak ezért is nagyra
becsülte. Elbűvölő volt skarlátvörös ruhájában, feltűzött
hajjal, kedves, engesztelő mosolyával. Ahogy közelebb
ment, illata megigézte a férfit. Lucien teste megfeszült.
Ismét hatalmába kerítette a vágy.
Julienne kinyújtotta kezét, és megsimogatta Remington
felkarját.
– Sajnálom, hogy tönkretettem a napot. Talán még
elmehetünk piknikezni, a szüleiddel együtt.
A gyengéd érintés hatására Lucien elvesztette
önuralmát, és közelebb húzta magához Julienne-t.
Előrehajolt, és nagyon halkan így szólt:
– Azt akartam, hogy velem legyél. Csak velem. Nagyon
vártam erre az alkalomra.
Julienne nevetett.
– A cselédem is itt van. Ő is jött volna piknikezni.
– Őt talán elviseltem volna – mormolta Lucien. – De
anyám minden egyes szavamat kíváncsi fülekkel
hallgatná.
– Mi olyat tudsz mondani, amivel megbotránkoztatod a
szüleidet?
Lucien az asszony füléhez közelítette ajkait.
– Például azt, hogy nagyon kívánatos vagy ebben a
ruhában. És még kívánatosabb lennél ruha nélkül.
Folyamatosan áll a férfiasságom, ha csak rád nézek,
Julienne. El akarlak vinni, felhúzni a szoknyádat, és addig
nyalogatni a lábad közét, míg felsikoltasz az élvezettől.
Beléd akarom rakni az ujjaimat és…
– Te jó ég!
Julienne olyannyira zavarba jött, hogy eltakarta az
arcát.
– Javíthatatlan vagy!
Ránézett Lucienre, és látta szemében a kéjsóvár
pillantást. Összeráncolta a homlokát.
Már megint nem bír magával.
Julienne mosolygott, és megnedvesítette az alsó ajkát.
– És amíg a kezed a szoknyám alatt van, te pajzán
Lucien, az én kezem a gyönyörű férfiasságodat
simogatná. Annyira élveznéd, hogy hanyatt feküdnél, és
hagynád, hogy tegyem a dolgomat. Számba venném, és
szopogatnám. Keményen, ahogy szereted. Te…
– Jóságos ég!
Lucien hátrált, mintha fegyvert szegeztek volna rá,
holott inkább a vágyait akarta kordában tartani.
Julienne mosolygott, és Remington szülei felé fordult.
– Volna kedvük piknikezni? Madame Remington?
Őméltósága?
Amanda mosolygott.
– Szent ég! Olyannyira megvan köztetek a szikra, hogy
mindjárt beragyogja az egész házat!
Julienne zavarba jött. Luciennek igaza volt. Tényleg úgy
viselkedik, mint egy igazi kéjnő.
– Ne légy zavarban, kedvesem! – mondta Amanda
mosolyogva. – Tudom, hogy Lucien megkérte a kezedet.
Nem tette volna, ha közömbösek lennétek egymás
számára.
– Házasság? – kiáltotta a herceg. – Ezt megmagyarázná
valaki?
– Visszautasította – tette hozzá Amanda.
– Nem csoda – morogta Magnus. – Fontaine kitűnő
választás.
Julienne pislogott.
– Lucien is kitűnő választás. Minden nő boldog lenne
vele.
– Akkor ön miért nem? – kérdezte a herceg.
– Tényleg, Julienne – kérdezte halkan Lucien.
Az asszony megfordult, és látta, hogy Remington karba
tett kézzel az ajtófélfának dől.
– Te miért nem?
– Nagyon jól tudod.
– Én nem tudom – szólt Amanda. – Áruld el!
Julienne felszegte az állát.
– Neki csak a testem kell, aztán ha megkapta, amit
akart, és rám unt, kedvére flörtöl más nőkkel.
– Jóságos ég, fiam! – kiáltotta nevetve a herceg. – Ilyet
soha ne mondj egy nőnek, mielőtt összeházasodnátok.
– Glass! – förmedt rá Amanda, és a szája elé tette a
kezét. – Szégyelljétek magatokat!
– Fontaine-nek elnézné, hogy más nőknek csapja a
szelet, csak nekem nem – mondta védekezően Lucien. – Ez
nem igazság.
– Az más – mondta egyszerre Julienne és Amanda.
– Valóban? – kérdezte Lucien felhúzva szemöldökét.
– Valóban? – kérdezte a herceg, miközben odament a
fiához.
– Ezt magyarázzátok meg!
A két, nagyon hasonló férfi az asszonyokra nézett,
miközben ugyanúgy ráncolták homlokukat.
Amanda a szemét forgatta.
– A férfiak olyan ostobák.
Jéghideg pillantást vetett Magnusra.
– Én megengedném, hogy flörtölj, Magnus?
A herceg elvörösödött.
– A fenébe is, Amanda! Szerintem rögtön kasztrálnál.
– És miért? – kérdezte Amanda.
Julienne látta, merre tart a beszélgetés, ezért igyekezett
más irányba terelni.
– Ez teljesen felesleges. Megbeszéltük, hogy piknikezni
megyünk, és…
– Maradj csendben, Julienne! – kérte Lucien. – Én
hallani akarom.
– Mert nyilván szeretsz – mondta a herceg büszkén,
felszegett állal. – És óriási benned a birtoklási vágy.
– Erről van szó! – bólintott diadalittasan Amanda.
– És te sem választanál nyugodt szívvel másik nőt, mert
szeretsz.
Lucien alig tudott megállni a lábán.
– Azt mondja anyám, hogy Julienne azért nem akar
hozzám jönni feleségül, mert szeret?
Amanda a fejét csóválta.
– Én csak azt mondom, Lady Julienne azért nem megy
hozzád, mert te nem szereted őt. Vagy ha mégis, nem
mutatod ki.
– Szerinted Fontaine szereti? – kérdezte Lucien.
– Itt nem Fontaine érzései a fontosak, Lucien. Lehet,
hogy kiváló üzletember vagy, de a nőkkel nem tudsz
bánni.
Julienne-nek elege lett a beszélgetésből.
– Köszönöm a vendéglátást, Madame Remington, de azt
hiszem, jobb, ha most megyek.
– Nem mész sehová! – állta el az útját Lucien. –
Megígérted, hogy velem tartasz piknikezni, úgyhogy
megyünk, és kész.
– Nem vagyok úgy öltözve – panaszkodott Amanda.
– Akkor majd itt eszünk.
Kinézett az előtérre, és hívta az inast. Amikor az
megjelent, Lucien megkérte, hozza be a kosarat. Aztán
ismét Julienne-re nézett.
– Nem érzem jól magam – mondta Julienne.
Lucien gyengéd mosollyal az arcán közelített felé.
– Szerelmi bánat?
Julienne szúrós szemekkel nézett rá.
– A pokolba veled, te beképzelt alak!
– Már ott vagyok, szívem. Azóta, hogy megláttalak.
– Ha ekkora gondot okozok, miért vagy mindig a
nyomomban?
– Nem te vagy az oka, szerelmem. Minden bajt a saját
ostobaságomnak köszönhetek.
Julienne-nek összeugrott a gyomra.
– Ne hívj így! Mindketten tudjuk, hogy nem igaz.
Lucien gyengéden hátrafésülte Julienne egyik
hajfürtjét, majd lehajolt, és megcsókolta. Ügyet sem vetett
a szüleire, akik a háta mögött álltak.
– Lucien! A szüleid… – suttogta Julienne, miközben fülig
pirult.
– Ne izgasd magad miattunk – szólt Amanda. – Tegyetek
úgy, mintha itt se lennénk.
Julienne szája megrándult. Kedvelte Lucien szüleit.
– Mit akarsz tőlem, Lucien?
– Egy esélyt – válaszolta gyengéden a férfi. – Tartsd távol
magad Fontaine-től a báli szezon végéig!
Julienne a homlokát ráncolta.
– Miért?
– Szeretsz, Julienne?
– Lucien!
Az asszony sóhajtott, és megijedt a hirtelen kérdéstől.
– Túl sokat kérsz.
– Csak időt kérek, hogy elnyerjem a szerelmedet.
Mély, bársonyos hangja megbabonázta Julienne-t.
– Ha úgy gondolod, soha nem jönnél hozzám feleségül,
szólj, és többet nem próbálkozom. Ha viszont van remény,
és lennél a feleségem, szeretném, ha adnál egy esélyt.
Julienne hátralépett, és a férfi arcát nézte.
– Komolynak hangzik.
– Mert az – mosolygott Lucien. – Ha megváltoznék,
feleségül jönnél hozzám?
– Nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy boldogok
lennénk. Legalábbis nem életünk végéig.
– Úgy gondolod, Fontaine boldoggá tudna tenni? Hogy
tudna, ha engem szeretsz?
Julienne megvonta a vállát, ahogy könnyek gyűltek a
szemébe.
– Nem tehetek az érzéseimről, Lucien. Sokkal könnyebb
lenne, ha nem vennék róluk tudomást.
– Ne sírj! – mondta nyersen a férfi, és közelebb húzta
magához. – Látom, túl sokat kértem. Fel kéne adnod a jól
megszokott életedet, és újra kéne kezdened egy
magamfajta söpredék oldalán. Viszont nagyon gazdag, és
Anglia legvonzóbb férfija vagyok.
– Jóságos ég! Emlékszel? – pirult el Julienne.
– Hogy felejthetném el?
Lucien megsimogatta az asszony arcát.
– Mit szólnál, ha egész életedben az én ágyamban kéne
hálnod? Megígérem, hogy szeretni és kényeztetni fogom a
testedet. Olyan boldoggá teszlek, amilyenre álmodban
sem gondoltál. Bármit megveszek, amit szeretnél. Olyan
széppé varázsolom az életed, hogy minden mást
elfelejtesz, így az úri társaság lesújtó véleménye sem fog
érdekelni.
Julienne tudta, ha Lucien Remington tényleg
elhatározta, hogy boldoggá teszi, akkor mindent meg fog
tenni, hogy ez így legyen.
– Nagyon jól hangzik – mondta Julienne.
Szívét melegség járta át, miután átgondolta Lucien
ajánlatát. Egész életen át mellette lenni. Nem lenne
könnyű, de biztos megérné. Feltéve, ha a férfi szereti.
– Piknikezhetünk – szólt közbe Amanda vidáman.
Megfordultak, és észrevették, hogy a bútorokat hátrébb
tolták, így tágas tér keletkezett a szoba közepén. Oda
terítették a takarót, melyre a piknikkosár került.
A következő néhány óra Lucien számára egyike volt
élete legcsodásabb pillanatainak. Apja és anyja huncut
történeteket meséltek az összejövetelekről, melyek
egyszerre tették kíváncsivá és botránkoztatták meg
Julienne-t. Lucien boldog volt, mert a fenséges ételt azok
társaságában fogyaszthatta, akik a legfontosabbak voltak
neki.
Nagyon elszomorodott, amikor Julienne szólt, hogy
távoznia kell. Kikísérte a lovához, és nézte, míg a
cselédjével együtt látótávolságon kívülre nem került.
Amikor visszatért a szobába, látta, hogy szülei
átkarolják egymást és kinéznek az ablakon. Amanda
megfordult, és felé pillantott.
– Nagyon kedveljük.
Lucien mosolygott.
– Ahogy mindenki.
Odament az írószekrényhez, és egy levéllel a kezében
tért vissza.
– Nézd, mit válaszolt a meghívásomra! A király nem
kapott volna ennél tisztelettudóbb választ.
Lucien ránézett az írásra, és bólintott.
– Mellette minden ember kivételesnek érzi magát.
– Imád téged. Túl ártatlan, hogy titkolni tudja.
Lucien elvigyorodott.
– Úgy is nézett rám attól a perctől kezdve, hogy szemet
vetettem rá.
A hajába túrt.
– Bolond voltam, hogy nem vettem komolyan. Sok olyat
mondtam és tettem, amit már nagyon bánok.
– Szerelmes vagy, fiam – mondta megértően Magnus. –
Olyankor minden férfi megbolondul.
Szerelmes vagy.
– Nem igaz – kezdte Lucien, aztán elhallgatott, és vállat
vont.
Apja összevonta szemöldökét. Anyja mosolygott.
A fenébe! Tényleg szerelmes? Egy férfi megérzi az
ilyesmit. Vagy mégsem?
De… Lehet… Lehet, hogy nem csak testi vágyat érzett.
Nyilván ez is az érzés része volt, de talán épp a szerelem
miatt. Ki tudja? Ő biztos nem. Még soha nem volt
szerelmes.
Viszont a szerelem megmagyarázná a furcsa
viselkedését – hirtelen haragját, féltékenységét, és azt,
hogy más nők egyáltalán nem tudták felizgatni. Talán
ezért gondol mindig Julienne-re, ezért hiányzik neki
annyira, és ezért álmodik vele minden éjjel.
Szerelmes volt Lady Julienne La Coeurba.
Lucien a szék háttámlájába markolt.
– Jó ég, Glass! – szidta le a herceget Amanda. – Benned
semmi tapintat sincs! Ilyen megállapítást nem zúdíthatsz
valakire csak úgy! Nem látod, mennyire megijesztetted
Lucient?
– Férfi létére hogyhogy nem érzi, ha szerelmes? –
méltatlankodott Magnus.
Amanda a fejét csóválta.
Lucien nevetett. Furcsán, kicsit elcsukló hangon.
– Szerelmes vagyok – sóhajtotta. – Egy hét gyötrődés
helyett akár együtt is lehettünk volna.
– Miért nem mondod meg neki, mit érzel? – kérdezte
Amanda.
– Meg fogom – válaszolta Lucien. – És be is bizonyítom.
– Nincs sok időd – figyelmeztette Magnus. – Jelenleg
Fontaine van nyerő pozícióban.
Lucien a fogát csikorgatta.
– Tudom. De Julienne megígérte, hogy váratni fogja őt a
báli szezon végéig.
– Az már csak néhány hét – emlékeztette az anyja. –
Nem veszítheted el őt, Lucien! Életed végéig bánnád.
– Ne aggódjon, anyám! Nem fogom!
Eddig sem a szerencséjének köszönhette, hogy ilyen
sikeres. Mindenért keményen dolgozott, így Julienne-ért is
meg fog küzdeni.
11. FEJEZET

– Gondolom, halálra untad magad.


Julienne felnézett a könyvből, és igyekezett elrejteni
mosolyát. Lucien irodájában ült egy kanapén, és titokban
figyelte, ahogy a férfi dolgozik.
– Miért mondod ezt? – kérdezte.
Lucien épp egy telket szeretett volna megvenni, és ez
minden idejét felemésztette. Már két napja nem
találkoztak az asszonnyal, ezért Julienne úgy döntött,
bejelentkezés nélkül fog megjelenni a férfi irodájában.
Magával hozta komornáját, ezért Eugenia néni és Hugh
egy kicsit sem gyanakodtak. Az irodába észrevétlenül
lopózott be, a konyhán keresztül. Lucien rögtön elé ment,
a komornának pedig javasolta, nézzen körül az
épületben. Ezután felvitte Julienne-t az irodába. Az
asszony ragaszkodott hozzá, hogy Remington dolgozzon,
és elnézést kért, hogy megzavarta. Lucien nem győzte
bizonygatni, hogy örül a váratlan látogatásnak.
– Nagyon szótlan vagy – mondta Lucien. – Biztos nem
azért jöttél, hogy nézz, miközben dolgozom.
A férfi levette zakóját, és feltűrte az ingujját. Julienne-
nek nagyon imponált a férfi hétköznapi viselete. Nagy
hatással volt rá Lucien csupasz alkarjának és erős
kézfejének látványa. Az is tetszett neki, ahogy a
szerződéseket böngészi. Évekig nézte, hogy Hugh anyagi
gondokkal küzd, ezért még jobban tisztelte Lucient,
amiért ilyen könnyen boldogul.
Háziasított kalóz – legalábbis Fontaine ezt mondta róla.
Julienne egyetértett, és ijesztőnek találta.
– Kifejezetten jó nézni, ahogy dolgozol – suttogta.
– Tényleg? – mosolygott Lucien, és letette a tollat. –
Örülök, hogy itt vagy. Nem voltam benne biztos, hogy
képes leszek a munkára figyelni, ha a közelemben vagy,
de most már azt mondom, határozottan jó hatással vagy
rám e tekintetben is.
– Mert egy csirkefogó vagy.
Lucien előrehajolt a széken.
– Hogy haladnak a dolgok Fontaine-nel? – kérdezte.
Julienne megvonta a vállát.
– Tegnap elvitt a Királyi Művészeti Akadémiára. Az a
terve, hogy átvállalja Montrose tartozásait, és
megkérdezte, érdeklődhet-e irántam.
Lucien teste megfeszült. Még ne.
– Mit válaszoltál, kedvesem?
Julienne idegesen markolászta a szoknyáját.
– Megkérdeztem, szeret-e.
Lucien nyelt egy nagyot.
– És mit válaszolt?
– Azt mondta, biztos benne, hogy idővel belém tudna
szeretni.
– Elfogadtad az ajánlatát?
Julienne rosszallóan összevonta szemöldökét.
– Tudod, hogy nem lennék itt, ha elfogadtam volna.
Ahogy kérted, mondtam neki, hogy várjon a báli szezon
végéig.
– Gondolom, kíváncsi volt, miért.
– Persze. Azt mondtam, elképzelhető, hogy valaki, aki
fontos nekem, idővel talán szintén belém szeret, és ennek
a férfinak is meg akarom adni az esélyt.
– A fenébe is! – mormolta bánatosan Lucien. – Mindig is
szerettem az őszinteségedet. De az ég szerelmére! Tényleg
jó, hogy ilyen nyíltan megmondtad neki? Egy férfi sem
akar a második helyen lenni.
Aztán elmosolyodott.
– Akkor viszont örül, ha rájön, hogy ő áll nyerésre.
– Mondtam neki, hogy szerelem nélkül nem érdemes
házasságot kötni. Díjazta az őszinteségemet, és elfogadta a
döntésemet.
Julienne az ajkát harapdálta.
– Azt mondta, harcolni fog.
Lucien szerette volna feltárni érzéseit, de félt, hogy
Julienne azt hiszi, csak azért teszi, mert ki akarja ütni a
nyeregből Fontaine-t. Úgyhogy inkább felállt, és bezárta
az ajtót. Az asszony mellé ült, és megfogta a kezét.
– Érted minden férfi harcolna, kedvesem. Én is harcolni
fogok.
Julienne ránézett.
– Nagyon szomorú, hogy a két férfi, aki feleségül akar
venni, kötelességének érzi, hogy belém szeressen, mert
nem megy szívből.
– Sokszor időbe telik, míg a férfi rájön, megtalálta,
amiről még álmodni sem mert.
– Á! – mondta Julienne gúnyosan. – Szépítsd, ha akarod.
De a kemény valóság mást mutat.
Lucien a merevedéséhez húzta az asszony kezét, és
mosolygott.
– Ez a kemény, Julienne. És valóságos.
Julienne kikerekedett szemmel nézett a férfira, majd
elnevette magát.
– Te vagy minden idők legpajzánabb férfija, Lucien
Remington!
Lucien megcsókolta az asszony nyakát.
– Ez részben a te hibád. Folyton kísértésbe hozol.
Egyszerűen képtelenség neked ellenállni.
– Mit tegyek, szívem? – kérdezte suttogva Julienne. –
Segítek a gondon.
Ezzel megszorította Lucien férfiasságát.
– Jó ég!
Remington keservesen nyöszörögni kezdett.
– Te vagy az igazi. Most már láthatod.
– Nem engem kell meggyőznöd.
Kezét a férfi mellkasára tette, majd eltolta, és pajzánul
csillogó szemekkel fölé hajolt.
– De azért engedd meg, hogy még valamit hozzátegyek.
– Mire gondolsz?
– Például arra, hogy már attól hevesebben dobog a
szívem, ha az íróasztalodnál ülve dolgozni látlak.
Lucien összevonta szemöldökét.
– És ahogy feltűrted az inged ujját…
Nyalogatni kezdte az ajkát.
– Már ez is nemi vágyat kelt bennem.
– Nemi vágyat?
Lucien szeme kikerekedett, férfiassága még keményebb
lett. Kimondhatatlanul szerette Julienne-t.
– Igen.
Ujjaival finoman hátrafésülte a férfi haját.
– Imádom a hajadat is. Puha és vastag, mint a szőtt
selyem.
Ahogy Julienne teste a férfiéhoz simult, megmozdult a
kilincs, majd kopogás hallatszott.
– Mr. Remington!
– Menjen innen, ha nem akarja, hogy kirúgjam! –
ordította Lucien.
Felemelte a fejét, hogy megcsókolhassa Julienne-t, és
ízlelgesse finom, puha ajkait.
Kis szünet után a hang így szólt.
– Értem, uram, de Lord Fontaine tisztelettel kéri, hogy
szánjon rá néhány percet az életéből.
Julienne hirtelen eltávolodott a férfitól. Remington az
ajtóra nézett, és az üvegen keresztül látta titkárnőjének
árnyékát.
– Jó ég! Mit akar?
Julienne a férfira nézett.
– Pont a legrosszabbkor.
– Fontaine egy púp a hátamon – méltatlankodott
Lucien.
– Maradj csendben, vagy meghallja!
Julienne lehajolt, és felvette a könyvét. Mielőtt
megfordulhatott volna, Lucien megfogta a csuklóját,
magához húzta, és hevesen megcsókolta.
– Ömm… Mr. Remington! Uram! – szólt megint a
titkárnője.
– Adjon még egy átkozott percet! – üvöltötte Lucien.
– Ahogy óhajtja – jött a méltán riadt válasz.
– Kiállhatatlan természeted van, Lucien Remington.
Julienne kinyitotta a titkos ajtót, mely erősen beleolvadt
a környezetébe. Megállt, mielőtt az emelet felé vette volna
az irányt.
– Szeretném valamikor megnézni a lakásodat. Remek
ízlésed van. Lefogadom, hogy te vagy London
legkifinomultabb ízlésű férfija.
Lucien végigsimított az asszony haján, és megigazította
fürtjeit.
– Gyere hozzám feleségül, és az otthonom a tiéd is.
Minden, ami az enyém, a tiéd is lesz – tette hozzá.
– Én a szívedet akarom.
Mielőtt elindult, megcsókolta a férfit, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Lucien vett egy mély levegőt, kinyitotta az ajtót, és leült
az íróasztalhoz. A zavarba jött titkárnő bejelentette
Fontaine-t, majd egy perc múlva a márkival együtt tért
vissza.
Ahogy Lord Fontaine belépett, Lucien kénytelen volt
megállapítani, hogy a férfi kemény ellenfél lesz a
Julienne-ért folytatott küzdelemben.
Tetőtől talpig látszott rajta, hogy arisztokrata. Magas,
kecses mozgású, kicsit rideg, mégis vonzó férfitípus.
Halványszürke nadrágot viselt, melyhez színben illő,
csíkos mellényt, és szürkésbarna kabátot választott.
Összességében jó benyomást keltett.
Fontaine leült egy székre, és végigmérte Lucien irodáját.
– Lenyűgöző, Mr. Remington.
– Mit tehetek önért, uram? Épp… – kis szünetet tartott,
mert eszébe jutott néhány perccel ezelőtti boldogsága –
egy fontos ügyet intézek.
– Értem – mondta a márki fellengzősen. – Máris a
lényegre térek.
– Lekötelez.
Fontaine átkulcsolta egyik térdét, mellyel még
arrogánsabbnak tűnt, ahogy a széken ült.
– Azért jöttem, hogy visszafizessem Lord Montrose
adósságát.
Lucien igyekezett rezzenéstelen arccal végighallgatni,
miközben felállt, és az italpulthoz ment.
– Megkínálhatom egy kis brandyvel?
– Köszönöm, elfogadom – válaszolta Fontaine.
Lucien töltött két pohárba.
– Montrose küldte?
Fontaine elvette az italt, mielőtt válaszolt volna.
– Nem. De így is, úgy is ki kell fizetnem az adósságot.
Jobb, ha most rendezem.
Lucien leült, és két kezébe vette az italospoharat.
– Ez nem az ön feladata lenne.
– Ennyire ne legyen szőrszálhasogató, Remington.
Önnek teljesen mindegy, ki fizeti. Csak az számít, hogy
visszakapja a pénzét – mondta gúnyosan Fontaine.
Lucien oldalra hajtotta fejét, és bölcsen hallgatott. Tény,
hogy a pénz, az pénz. Főképp, ha az övéről van szó.
– Most más a helyzet. Már megállapodtam Montrose-zal.
Az ön közbenjárása egyáltalán nem szükséges. Ahogy a
pénzére sem tartok igényt.
Fontaine összevonta szemöldökét.
– Miért akarja még mindig adósságban tartani?
– És ön miért akarja kifizetni?
– Feleségül veszem a nővérét, Lady Julienne-t. Azt
akarom, hogy Montrose anyagi ügyei rendeződjenek, így
Julienne nyugodtan férjhez mehet anélkül, hogy
aggódnia kellene az öccséért.
– Á! – mormolta Lucien széles mosollyal az arcán. –
Legyünk őszinték! Ön reméli, hogy feleségül veheti Lady
Julienne-t, és azért akarja kifizetni Montrose adósságát,
hogy Julienne kénytelen legyen önhöz feleségül menni.
Fontaine teste megfeszült, majd idegességében egyetlen
korttyal megitta a brandyt. Az üres poharat Lucien
asztalára tette.
– Ön a másik férfi, akiről Julienne beszélt, ugye?
– Igen.
– Azzal akar megvenni egy arisztokrata nőt, hogy
kifizeti az öccse adósságát?
– Nem veszek semmit. Nem tudom megnyerni Julienne-t,
azon kívül, hogy szeret.
A márki felhorkantott.
– Ha tényleg érdekelné Julienne sorsa, azt akarná, hogy
az ő soraiból válasszon magának férjet. Egy életre
tönkreteszi, ha feleségül veszi, és ezt ön is tudja.
– Kíméljen meg az arisztokrata véleménynyilvánítástól
– vágta rá Lucien. – Bármit meg tudok neki adni, amit ön,
az átkozott rangot leszámítva. Biztosíthatom, hogy az
iránta érzett szerelmem kárpótolni fogja őt a címért.
Fontaine egyre idegesebben mozgolódott a székén.
– Na jó. Mindig csodáltam az ízlését, Remington. Látom,
ez mindenre kiterjed. Ám úgy látszik, elfelejtette, hogy a
nemesi rangommal járnak bizonyos előjogok és
kiváltságok. Így például a társadalmi elfogadottság és a
tisztelet. Ha önhöz megy feleségül, sok ajtó becsukódik
majd előtte. Akkor is kárpótolni fogja az ön szerelme, ha
ily módon csorba esik a büszkeségén?
– Akkor is kárpótolni fogja az ön rangja, ha ön titokban
épp egy másik nőt tesz boldoggá? – vágott vissza Lucien.
Fontaine elvörösödött.
A két férfi farkasszemet nézett egymással, majd
Fontaine megszólalt.
– Nem hagyom, hogy bárki elvegye tőlem, Remington.
– Nem is vártam mást. De ne feledje, hogy Lady Julienne
rendkívül intelligens. Egyedül is el tudja dönteni, mi a
legjobb neki. Ehhez egyikünk segítségére sincs szüksége.
Lucien az ajtó felé mutatott, és így szólt.
– Azt hiszem, mindent megbeszéltünk.
Fontaine felállt.
– Megérdemli, hogy márkiné legyen, annak minden
privilégiumával együtt.
– Megérdemli, hogy szeressék. További szép napot,
uram!
– Szép napot, Remington!
Miután becsukódott a márki mögött az ajtó, Lucien
nagyot sóhajtott. Akár egy igazi ösztönember, védeni
akarta, ami az övé. Márpedig Julienne az övé. Lucient
szerette. Most pedig fent vár rá az emeleten. Fel akart
menni, és a legegyszerűbb módon kifejezni, hogy az övé.
Megjelölni, hogy más férfi ne érinthesse többé.
Hirtelen felállt az íróasztaltól, és az ajtóhoz rohant.
– A nap hátralévő részében senki ne zavarjon! – mondta
a titkárnőjének, majd bezárta a szoba ajtaját, és elindult
az emelet felé.
Ahogy a Zafír szobába lépett, elillant minden eddigi
feszültsége.
Bár nem volt hideg, elég hűvösnek érezte a levegőt,
Julienne viszont ellensúlyként beragyogta az egész
helyiséget. Épp, ahogy a férfi elképzelte. Szerette volna,
ha élete hátralévő részében ugyanez a mosoly fogadná.
Azt akarta, hogy Julienne az ő házában lakjon és az ő
ágyában aludjon. Mindennap érezni akarta bőrén az
asszony illatát, mellkasán pedig hosszú, arany haját. Már
a lelke is vágyott rá.
– Illik hozzád a szoba színe – mondta szelíden Julienne.
Tekintete ugyanolyan lágyságot sugárzott, mint a
hangja.
– Ragyognak azok a gyönyörű szemeid.
Lucien elmosolyodott.
– Mert rád nézek.
Julienne ugyancsak mosolyogni kezdett.
– Mit akart Lord Fontaine?
– Ki akarta fizetni az öcséd adósságát. Amikor
visszautasítottam, rájött, hogy én is érdeklődöm irántad.
Julienne nagyot sóhajtott.
– Értem.
– Ne aggódj! Még mindig akar téged.
– Nem aggódom – tiltakozott Julienne, aztán lehajtotta a
fejét. – Na jó, ez nem teljesen igaz. Végül is kedves volt
hozzám. Szerintem, ha nem találkoztam volna veled,
boldogan vele tölteném életem hátralévő részét. Nem az ő
hibája, hogy mást szeretek.
Lucien az ajtófélfának támaszkodott, és keresztbe fonta
karját.
– Törölni akarom az öcséd összes adósságát. Nincs hátsó
szándékom.
– Tessék?
– Azt szeretném, hogy a szíved döntsön Fontaine és
köztem, és ne Montrose anyagi helyzete határozza meg a
választásodat. Megbízom az ügyvédet, állítson ki egy
igazolást az adósság rendezéséről, függetlenül attól, kihez
mész feleségül.
Halkabban, érzelmektől fűtve hozzátette:
– Bármit megteszek, Julienne, hogy választani tudj.
– Nem. Nem akarom. Nem anyagi alapon fogok dönteni
– mondta Julienne, miközben felállt a székről.
Lucien még mindig az ajtóban állt, bár nehezére esett
ott maradni.
– Elhinnéd, ha azt mondanám, szeretlek?
– Lucien!
– Gondolkodtál már azon, miért engedte az öcséd, hogy
találkozzunk?
– Igen, bár…
– Megzsaroltam.
Julienne pislogott.
– Hatalmas összeggel tartozik nekem. Ezt használtam
ellene, hogy megkapjam, amit szeretnék. Időt veled.
Julienne visszaült.
– Mondtam, hogy nem vagyok tisztességes. Azt is
mondtam, hogy nem vagyok úriember. Bármit megteszek,
hogy elnyerjelek. Bármit. Nincsenek gátlásaim vagy
erkölcsi aggályaim.
Lucien az asszonyra nézett.
– Elhinnéd, ha azt mondanám, szeretlek?
– Nem tudom. De nagyon szeretném – sóhajtott Julienne.
A férfi felé nyújtotta kezét, mire Lucien felbátorodott.
Megfogta Julienne két kezét, és magához ölelte. Izzott
körülöttük a levegő és a vágy. Remington úgy érezte, nem
tud betelni az asszonnyal.
– Szükségem van rád, Julienne.
Julienne a férfi hajába markolt.
– Itt vagyok, kedvesem.
– Nem csak most. Örökre.
Lucien az asszony nyaka felé közelítette ajkait.
– Az enyém vagy. Hozzám tartozol. Nem engedem, hogy
Fontaine elvegyen.
Kezét Julienne fűzőjébe csúsztatta, kiszabadította az
asszony kebleit, és csókolni kezdte a mellbimbóit, míg
Julienne a férfi hátába nem vájta körmét.
– Gyere hozzám! – mondta, miközben a dekoltázsát
fürkészte.
– Szeress! – válaszolta Julienne zihálva.
– Édesem! – mondta Lucien mosolyogva. – Már most is
szeretlek.
12. FEJEZET

Lucien látta, hogy Hugh La Coeur az asztalánál ül a


Montrose-házban. Ellentétben az ő tágas, szellős
irodájával, Montrose dolgozószobáját sötét parketta és
aubusson-szőnyeg borította. A sötétvörös drapéria szinte
már feketének hatott, mely kifejezetten nyomasztóvá és
barátságtalanná tette a helyiséget. Nem illett jó kedélyű,
felelőtlen tulajdonosához.
Lucien hátradőlt a széken, és visszatartotta lélegzetét.
Sajnos éppen úgy zajlott a beszélgetés, ahogy elképzelte.
– Maga megőrült! – ordította Hugh. – Nem veheti el
Julienne-t! Ez egyszerűen képtelenség!
– Tudom – válaszolta nyugodtan Remington.
– Akkor miért jött?
Végtelen türelemmel ismételte meg a kérést.
– Hogy megkérjem a kezét, és megbeszéljem önnel az
adósság törlesztését. Kész vagyok nagyvonalúan kezelni
az ügyet.
Hugh a fejét rázta.
– A fenébe is! Nem vehet magának feleséget!
– Az isten szerelmére! – mondta elkeseredve Lucien. –
Nem akarom megvenni Julienne-t.
Montrose áthajolt az asztal fölött, és rátenyerelt.
– Miért pont a nővérem? Miért nem egy másik bálozó?
– Uram, ön teljességgel tévúton jár, ha azt hiszi,
mindenáron feleséget szeretnék. A rangnélküliség egyik
nagy előnye, hogy nem kell megházasodnom. Nem kell
gyermekeket nemzenem, hogy fennmaradjon a család
neve.
– Akkor miért jött, a fenébe is?!
Luciennek fogytán volt az ideje.
– Már megmondtam, miért vagyok itt. És itt a
részletfizetési javaslatom.
Ezzel az asztalra tette a vaskos dokumentumot. Hugh
felvette, átfutotta, majd kikerekedett szemmel nézett
Lucienre.
– Megtarthatja Julienne hozományát, de majd én
kezelem. Az elkövetkezendő hat hónapra befektetem,
ahogy jónak látom, aztán visszafizetem önnek a
nyereséget. Nyitottam egy bankszámlát a nővére nevére,
és letétbe helyeztem a hozományának megfelelő összeget,
melyet szabadon felhasználhat. A megállapodásban
feltüntetett összegre ugyancsak jogosult lesz.
Hugh meglátta az összeget, és elsápadt.
– Ez elképesztően magas összeg! Krőzus elbújhat ön
mögött.
– A következő hat hónapban látogasson el az irodámba
minden kedden és csütörtökön. Megmutatom, hogy kell a
pénzzel bánni, Montrose. Látni fogja, hogyan kell pénzt
szerezni és megtakarítani.
– Ez képtelenség! – ordította Hugh. – Én nem fogok…
– Vigyázzon a szájára! – utasította rendre Lucien
ellentmondást nem tűrő hangon. – Az átkozott büszkesége
sodorta bajba! Most az egyszer kihúzom a csávából,
Montrose. Már kifizettem a hitelezőit. Viszont nemsokára
lesz egy feleségem, és ha isten is úgy akarja, gyerekeim is.
Nem pazarlom önre az örökségüket.
Lucien látta, hogy a fiatal gróf zavarba jön, ezért
lágyabb hangon folytatta.
– Mindössze tízéves volt, amikor megörökölte a címet.
Nyilván hirtelen jött, és nem tudta, hogy kezelje.
Megértem. De azt nem hagyom, hogy továbbra is
felelőtlenül élje az életét. Itt az ideje, hogy felnőjön!
Hugh visszaült a székbe, és hanyagul az ölébe tette a
dokumentumot.
– Miért teszi mindezt? – kérdezte csodálkozva.
– Azt hittem, világos. Mert őrülten szerelmes vagyok
Julienne-be. Vigyázzon a nővérére, mert jó lenne, ha
nekem szentelhetné az idejét ahelyett, hogy ön miatt
aggódik.
Montrose sóhajtott.
– Tudatta már vele az érzéseit?
– Igen.
– Viszonozza a szerelmét?
Lucien bólintott. Szívét melegség járta át.
– Némi meg nem érdemelt áldással kísérve.
Ellágyult hangon folytatta.
– Ígérem, vigyázni fogok rá. Nem lesz hiánya semmiben.
Életem utolsó percéig rajongani fogok érte, és
kényeztetem.
– Tegye is azt! Ugyanis nem marad neki más. Én
ugyanúgy fogom szeretni, ahogy eddig, de a felső tízezer
tagjai…
Hugh vett egy mély lélegzetet.
– Részemről beleegyezem. Gratulálok, Remington.
Lucien oldalra hajtotta fejét. A szíve mélyén
megkönnyebbült, hogy Montrose grófja elfogadta a
felkínált ajánlatot.

Julienne a meseszép ház legnagyobb hálószobájában várt


Lucienre. Összesen egy órát tartott az esküvői szertartás,
utána igyekeztek mielőbb hazaérni, és kettesben tölteni
az időt. Egész úton csókolóztak a hintóban, és a jövőt
tervezgették.
Julienne mosolygott. Ki gondolta volna, hogy valóra
válik az álma?
A házuk… Jó ég! Minden szögletében olyan kifinomult
és elegáns, amilyennek az asszony képzelte. Örömmel
töltötte el a gondolat, hogy mostantól ő ennek a csodás
rezidenciának az úrnője.
Lucien aggodalma ellenére azt remélte, nem közösíti ki
őket a felső tízezer, még ha a férfi ezt jósolta is. Néhány
rangos résztvevő is akadt az esküvőjükön, beleértve
Fontaine márkit, Glasser hercegét és Lucien öccsét,
Charlest, aki Haverston márkija volt.
Fontaine megígérte, hogy részt vesz az eseményen. Szólt
a húgának és a barátainak is. Julienne keresztanyja,
Lady Canlow összehívta a nemesi körök asszonyainak egy
részét, hogy elfogadtassa kettőjük kapcsolatát. Nem lesz
egyszerű, és a végeredmény sem garantált, de egy próbát
mindenképp megér. Ha mégsem sikerül, és a nemesi
társadalom perifériájára szorulnak, Julienne azt sem
fogja bánni. Lucien szerette őt. Csak ez számított. Jobban
örült egy háziasított kalóznak, mint egy unalmas,
szerelem nélküli létnek.
Kinyílt a hálószoba ajtaja. Julienne figyelte, ahogy férje
belép, bezárja az ajtót, egyúttal kizárja a külvilágot.
Lucien mosolyogva dőlt az ajtónak.
– Meztelen vagy.
Julienne az ágy végére mutatott.
– Semmi értelme azt felvennem.
Lucien észrevette a széken lógó, vékony hálóinget.
Mosolygott, majd Julienne-re nézett.
– Ideges vagy?
– Nem – vágta rá gyorsan az asszony.
– Én az vagyok.
Julienne tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Komolyan?
– Persze. Te vagy az utolsó nő, akivel szeretkezni fogok,
ráadásul szűz vagy. Mi lesz, ha elrontok valamit, és soha
többet nem akarod, hogy hozzád érjek?
Már a gondolat is rémisztő volt.
Julienne szája egy pillanatra tátva maradt, majd kitört
belőle a nevetés.
– Jó ég, Lucien! Ez nevetséges!
Látta, milyen gyengéden, ugyanakkor ördögi mosollyal
néz rá a férfi.
– Most jobban érzed magad? – kérdezte Lucien.
Julienne most értette meg.
– Csak ugrattál – mondta vádlón, miközben szíve
kalapált a gondolatra, hogy ez a csodálatos, pajzán férfi
mostantól örökre az övé.
– Csak meg akartalak nyugtatni – helyesbített a férje. –
Ijedtnek tűntél, amikor bejöttem.
Lucien odament az ágyhoz, és kikötötte a nyakkendőjét.
Öltözékének többi darabját hanyagul lerántotta magáról.
Ezután az ágyra fektette Julienne-t. Izmos teste feszült.
– Le kell fektetnünk az alapszabályokat, asszonyom.
Megcsókolta Julienne orrának hegyét.
– Először is: én megérinthetlek téged, de te ne nyúlj
hozzám!
Julienne tiltakozni próbált, ezért igyekezett
megmagyarázni.
– Túl sokáig vágytam rád. Ha megérintesz, nekem
végem. Életünk hátralévő részében akkor és úgy érintesz,
ahogy szeretnél, de most, első alkalommal nem.
Várt, míg az asszony beleegyezően bólint, majd kezét
végigsimította Julienne keblein, végül megfogta a csípőjét.
– Másodszor: talán fájdalmas lesz. Te szűk vagy, az én
férfiasságom viszont meglehetősen nagy.
Mosolygott, ahogy Julienne felnevetett.
– Ettől függetlenül ki foglak elégíteni. Ezt megígérem.
– Tudom – válaszolta Julienne.
Egyre jobban szerette Lucient, amiért ilyen körültekintő
és figyelmes az első éjszakáján.
– Végül, de nem utolsósorban: szeretlek.
Homlokát az asszonyéhoz szorította.
– Minden porcikámmal szeretlek és tisztellek. Életünk
végéig kényeztetni akarlak.
Lassan, gyengéden csókolta az asszonyt, mellyel sikerült
kissé felizgatnia.
– Köszönöm, hogy a feleségem vagy.
– Ó, Lucien! – sóhajtotta Julienne, majd megcsókolta a
férfit.
Lucien leoldotta az asszony kezét a nyakáról, majd
ujjait Julienne-ébe fűzte. Addig csókolta, míg Julienne
mozgolódni nem kezdett, jelezve, hogy a férfi érintésére
vágyik.
– Kérlek!
Lucien mosolygott, Julienne-nek majdnem megállt a
szívverése.
A férfi szája a nyakát érintette, finoman nyalogatva és
harapdálva az érzékeny bőrt. Egyre szorosabban ölelte
Julienne-t, és ütemesen mozogni kezdett. Az asszony
minden porcikájában érezte a kellemes bizsergést, ezért
felnyögött.
Lucien kényeztette őt a szájával, a kezével és testének
gyengéd dörzsölésével, miközben bátorító szavakat
suttogott a fülébe.
– Isten tökéletes teremtményei – mondta, miközben az
asszony mellbimbóját nyalogatta és csókolgatta.
Mosolygott, amikor látta, hogy keményednek.
– Nincs nagyobb élvezet, mint szájba venni ezt a két
csodát.
Lehajtotta fejét, és szopogatni kezdte. Olyan hevesen
szopogatta és nyalogatta Julienne testét, hogy majdnem
őrületbe kergette. Az asszony vonaglani kezdett, és
megrántotta Lucien kezét. Meg akarta érinteni. Bőre
sajgott… túl szűk volt.
– Kedvesem! – könyörgött.
De a férfi továbbra sem engedte el.
Julienne testének minden pontján érezte Lucien
ajkainak nyomát. Az élvezet hatására megborzongott,
intim testrészét melegség járta át. Könyörgött a férfinak,
hogy siessen, mert csókolni és érinteni akarta, de Lucien
ügyet sem vetett rá. Folyamatosan csókolgatta és
nyalogatta. Lassított, és vállai segítségével szétfeszítette az
asszony combjait. Julienne nyöszörgött, amikor a férfi
nyelve a lábai közt érintette.
– Igen! – kiáltotta, miközben csípőjét Lucien szájához
tolta, körmével pedig a kézfejébe vájt.
– Milyen finom, édes! – mormolta élvezettel Remington.
Julienne együtt mozgott vele. Lucien gyorsan tette a
dolgát, így az asszonyt még inkább hatalmába kerítette a
vágy, míg el nem kezdte érezni az orgazmust. Háta
begörbült, teste megfeszült…
Lucien gyorsan odébb húzódott.
– A fenébe! – kiáltott az asszony. Behunyta szemét,
ahogy teste remegett a vágytól.
Lucien nevetett.
– Hogy beszélsz te a férjedhez?
Julienne kinyitotta a szemét.
– Nagyon kívánlak! – suttogta. – Belehalok, ha nem
teszel a magadévá.
Egész teste remegett a várakozástól.
– Szeretlek – lihegte Lucien.
Ezzel behatolt az asszonyba, miközben jelezte, mi fog
történni. Julienne intim testrésze megfeszült.
Szélesebbre tárta combjait, csípőjét türelmetlenül
felfelé tolta. Lucien minden további nélkül mélyebbre
hatolt, míg végül a legmélyebb pontra ért. Megragadta
Julienne csípőjét, és még tovább ment. Olyannyira
megtöltötte az asszonyt, hogy már semmi kétség nem fért
Julienne szüzességének elvételéhez.
Izzadsága Julienne keblére csöpögött. Lucien az asszony
tiltakozása ellenére összeszorította fogát, és kihúzta
férfiasságát. Aztán ismét ki-be járatta, ellazítva és tágítva
Julienne intim testrészét.
– Jó ég, Julienne! – lihegte. – Olyan jó érzés benned
lenni!
Az asszony igyekezett úgy mozdulni, hogy
kényelmesebb legyen, de Lucien szitkozódni kezdett.
Julienne ijedtében megállt, így a férfi saját kénye-kedve
szerint beigazította. Felemelte az asszony lábát, széttolta,
kihúzta hímtagját a lábai közül, hogy aztán még
erősebben tudjon behatolni.
Julienne már nem számíthatott több gyengédségre.
Lucien képtelen volt rá. Ahogy behatolt, erősen
megmarkolta az asszony csípőjét. Julienne rájött, férje
miért akarta őt annyira felizgatni. Lucien igazi, tapasztalt
szerető lévén pontosan tudta, hogy az aktus egy pontján
túl már nem fogja tudni kényeztetni az asszonyt. Ahhoz
túlságosan kívánja, így képtelen türtőztetni magát. Sírva,
nyöszörögve ugyan, de kénytelen volt alávetni magát
Lucien irányításának. A férfi továbbra is élvezettel hatolt
a lábai közé. Tombolt benne a vágy és a szenvedély.
Julienne már azt hitte, nem éli túl az aktust.
– Az enyém vagy! – ordította Lucien diadalittasan.
Kívánta Julienne-t attól a perctől kezdve, hogy először
találkoztak. Elképzelte, hogy alatta fekszik, lába közt
Lucien hímtagjával, minden ízében a férfi tulajdonaként.
Megint mélyebbre hatolt, fogát összeszorította az
orgazmustól. Julienne öle szűk volt és forró. Alatta feküdt,
és a férfi nevét nyöszörögte, mellyel úgy felizgatta, hogy
képtelen volt lassítani vagy akár szünetet tartani. De
Julienne nem félt. Az ő édes Julienne-je. Minden
behatoláskor összeért a csípőjük, Lucien férfiassága pedig
folyamatosan fürdött az asszony nedvességében.
– Ez az! – bátorította olyan hangon, amin ő maga
csodálkozott a legjobban.
Még gyorsabban, még keményebben nyomult, míg az
ágy végébe nem lökte az asszonyt.
Julienne teste megfeszült. Háta megfeszült, hüvelye
olyan erősen szorította Lucien hímtagját, hogy kénytelen
volt lassítani. Az asszony kinyitotta a szemét, így
tekintetük találkozott.
– Szeretlek! – lihegte Julienne, majd mindketten a
csúcsra jutottak. A férfinedv úgy áradt szét az asszony
testében, mint a folyó. Lucien nemcsak a gyűrűvel, hanem
az aktussal is megjelölte őt, amolyan ösztönlény módjára.
A férfi hátrahajtotta fejét, és az asszony nevét kiabálta.
Ez volt élete legörömtelibb aktusa.
Amikor ismét mozdulni tudott, Lucien közelebb
húzódott a feleségéhez, és átölelte. Megsimogatta a hátát,
és igyekezett csillapítani a reszkető Julienne-t. A fülébe
súgta, mennyire szereti, és milyen boldog, hogy a férje
lehet. Soha nem gondolta volna, hogy lesz alkalma ilyet
mondani az asszonynak. Elmondta, mennyire szereti
Julienne hajának illatát és gyönyörű mosolyát, milyen
sokat álmodott róla, és mennyire kívánta. Azt is
hozzátette, lehozná neki a csillagokat, és bármit megadna
neki azok után, hogy feladta érte nemesi rangját.
– Kedvesem! – suttogta Julienne alig hallhatóan,
melynek hatására Lucien férfiassága ismét keményedni
kezdett. Az asszony hangján érződött, hogy kielégült.
Lucien mosolygott. Felesége hangjából sugárzott a
gyengédség, melyet a zsigereiben érzett. Képes lett volna
feladni? Képes volt előállni a férjjelöltek listájával… Még
szerencse, hogy rájött, mekkora bolondság. Hála az égnek,
hogy Julienne nem adta fel.
– Igen, szerelmem?
Lucien hímtagja kőkemény lett. Julienne forró teste
nemi vágyat gerjesztett a férfiban. Az asszony viszont
fáradtnak és elgyötörtnek tűnt. Várhat. Most már tényleg
hozzá tartozik. Övék az egész világ. Egy életen át
szerethetik egymást.
Julienne felemelte fejét Lucien mellkasáról, és csábos
pillantást vetett rá.
– Olyan szépeket mondasz, kedvesem. Nem gondoltam,
hogy ilyen romantikus vagy.
Kifésült egy izzadt hajtincset Lucien homlokából, végül
így szólt:
– Lehetne, hogy később mondod el, mennyire szeretsz,
és most inkább megmutatod?
Lucien nevetett, és boldogan teljesítette az asszony
kérését.
Az őrült dáma
1. FEJEZET

1814. december, Derbyshire

Rohad.
Hugh La Coeurnak ez az egy szó jutott eszébe, amikor
meglátta a romos kúriát a dombtetőn. A friss, fehér
hótakaró általában ünnepélyes békét kölcsönzött a
tájnak, de itt ez bizony nem így volt. Még a tél sziporkázó
szépsége sem tudta elrejteni, milyen elhanyagolt ez a
hely.
Megtorpant, habozott, és undorodva méregette az elé
táruló látványt. Baljós fellegek gyülekeztek, de más oka is
volt, hogy sötétedett. Alkonyodott már. Hugh arra gondolt,
hogy ha nem siet, kénytelen lenne visszafordulni a hóban,
és sötétben visszatérni. Ha nem lett volna ilyen
kutyaszorítóban, tovább lovagolna, barátságosabb szállás
után nézve. De kétségbe volt esve, és a kúria kéménye
füstölgött, tehát nyilván laknak benne. Közel volt a
segítség, és nem hagyhatta ki, bármennyire szerette
volna.
Egy kőoszlopból kitüremkedő vaskarikához kötötte ki a
lovát, egy nemes pejt. Az oszlop valaha a kúria parkjának
kapuját tarthatta, de az rég volt. A kapu egyik oldala még
állt, a másik veszélyesen a fagyos föld felé dőlt.
– Förtelmes – dünnyögte Hugh a lovának, ahogy
keresztülhaladt a bejáraton, és elindult a ház felé a
hosszú kocsibeállón.
Szörnyülködve, de kíváncsian pillantott körbe. Nem volt
nehéz elképzelni, hogy hajdan milyen szép lehetett az
épület, rangos lakói nagy büszkeségére. De a sors
kegyetlen csapást mért a nemesre és családjára, akiké a
kúria volt. Nyilván évek óta elhanyagolták. Kiszáradt
indák kúsztak fel a téglafalra. A homlokzat festéke
mállott és lepergett, nem volt, aki helyreállítsa.
A szél felerősödött, és Hugh fényes csizmája körül puha
porhó kavarodott fel. Haja a homlokához tapadt, kalapja
ott maradt valami árokban. Hamarosan nyakukon a
vihar. Meggyorsította lépteit. Sietnie kellett.
Az ajtóhoz érve megzörgette a rozsdás oroszlánfej
kopogtatót. Kísértetiesen visszhangzott. Hugh-n
végigfutott a hideg. De hát gróf volt, az ég szerelmére!
Montrose köztiszteletben álló, bár kissé botrányos grófja,
akinek ősi rangja nagy presztízsnek örvendett. Nem
szabadna, hogy ennek ellenére ilyen gyerekes félelmek
legyenek rajta úrrá. Ez a hely viszont kísértetháznak
tűnt, és igen baljós légkör lengte körül.
Montrose grófja már majdnem menekülőre fogta,
amikor az ajtó csigalassúsággal, nyikorogva kinyílt. Egy
görnyedt komornyik állt a kapuban, aki pont olyan
rozzant volt, mint maga a kúria.
– No mi az? – kérdezte a vénség rekedten.
Hugh átnyújtotta a névjegyét.
– Itthon találom a ház urát?
A komornyik a kártyára sandított. Furcsán kidülledő fél
szeméhez emelte, aztán morogva leengedte a kezét, és
hátrafelé intett.
– Ottan lesz hátul a naccságos herceg úr, a temetőbe’.
Hugh pislogni sem tudott, az ajtó máris becsapódott
volna az orra előtt. Ő azonban egy ökölvívó gyors
mozdulatával beugrott a hallba, mielőtt kizárhatták
volna. A komornyik megfordult, nekiütközött, és rémülten
felkiáltott.
Hugh a szemét forgatva elkapta, fel ne boruljon az öreg.
– Na ide figyeljen, vén csont. Én még annál is kevésbé
akarok itt lenni, mint amilyen szíveslátást maga mutat
felém. De segítségre van szükségem. Ha megkapom, már
tovább is állok.
A komornyik végigmérte kék gülüszemével.
– Na mi kéne, úrficska?
– Szólítson „Mylordnak” – korholta Hugh, metsző
pillantást vetve névjegyére, amit épp galacsinná gyúrt a
komornyik. – Mi a neve?
A vén szolga szipogott.
– Artemis.
– Nos, Artemis, van még férfi személyzet errefelé? –
Hugh körülnézett. – Lehetőleg olyan, akinek nem árt meg
némi fizikai munka.
Artemis gyanakvón meredt rá.
– Hát ott van a Henry. Jókora fickó, ő a lovászunk. Meg a
Tom. Ő segít a szakácsnőnek a koszttal.
– Remek. – Hugh megkönnyebbülten felsóhajtott. –
Találok esetleg megfelelő kondícióban lévő lovakat is?
– Naná! – vágta rá sértődötten az öreg komornyik. –
Őnaccságának, a hercegnének igazán csodás lovai
vannak ám!
Hugh elhallgatott, és végiggondolta, amit eddig hallott.
A nagyságos herceg úr a temetőben van, azaz „őnaccsága”
özvegyasszony. Nem sok hercegnéről tud, özvegyről még
kevésbé, és csak egyetlenegy volna, akinek ilyen hajlék áll
a tulajdonában…
– Az őrült dáma? – Ó, micsoda szerencsétlenség!
– Ugyan kérem! – méltatlankodott Artemis. – Nem
szívesen hallgatjuk mifelénk az ilyen sértéseket.
Hugh krákogott. Innen el kell tűnnie. Azonnal.
– Nos, gondolom, a nagyságos hercegné megengedné,
hogy kölcsönkérjük a…
– Nem lehet ide csak úgy berontani és meglógni a
naccsága jó lovaival. – A vénség kihúzta magát,
amennyire tudta. – Meg kell tőle kérdeznie!
– Tőle? Szent ég, itt lakik? – Ez a hely alkalmatlan
lakhely volt embernek és állatnak egyaránt, nemhogy egy
hercegnének.
– Naná, miért, hol lakna? – horkant fel Artemis.
Hugh felvonta a szemöldökét.
– Tényleg… végül is valóban, hol…?
– Akkor jöjjön, úrficska. – A rozzant komornyik
előrecsoszogott, és elvette a komódról a gyertyatartót. –
Várjon a szalonban, és szólok a naccságos asszonynak,
hogy vendége gyütt. – Kitárta a jobbra nyíló kétszárnyú
ajtót, és türelmetlenül intett Hugh-nak, hogy menjen. A
gyertyatartót is a kezébe nyomta.
Hugh belépett, és ijedten megpördült, ahogy bevágódott
mögötte az ajtó.
– Felháborító a személyzet – dörmögte, és
körbepillantott.
Egyetlen gyertya sem égett a szalonban, és a kandalló
hideg volt. A bútorok letakarva, poros leplek alatt álltak.
Még a kandalló felett lógó festmény sem látszott. Hugh
letette csekély fényforrását a letakart asztalra, és nekiállt
tüzet rakni.
Morogva nézett bele a szenesvödörbe, és meglepetten
látta, hogy van benne szén. Pár pillanat múlva már égett
a tűz. Felállt, és az egyik poros lepelbe törölte a kezét.
Micsoda szerencsétlenség, hogy pont ezen az átkozott
helyen tört ki a hintóm kereke!
Hugh megdörzsölte a homlokát, és megpróbált
visszagondolni rá, mit is hallott az özvegy Lady Glenmoore
hercegnéről. Az élemedett korú herceg néhány évvel
korábban nagy megbotránkozást okozott a nemesi
körökben, amikor sietősen elvette második feleségét. A
tetejébe ráadásul a frigy megkötése után néhány héttel el
is halálozott.
Sokan úgy gondolták, hogy az újdonsült feleség keze
lehetett a dologban. A következő Glenmoore herceg
teljesen elhatárolódott mostohaanyjától, és egy távoli
birtokra száműzte, ahol a pletykák szerint az asszony
olyan szerencsétlen utazókat ijesztgetett, mint például
Hugh. Az özvegy hercegné különc viselkedése miatt
hamar rajta ragadt az „őrült dáma” gúnynév.
Hugh furcsa zajt hallott, ami kizökkentette
gondolataiból, és ahogy közeledett, egyre erősödött.
Kinyílt az ajtó, és az olajozatlan zsanérok nyikorgását
hangos edénycsörömpölés kísérte. Az ifjú gróf szeme
kimeredt a látványtól, ami elé tárult.
Egy fiatal nő lépett be, vékony karján régi teáskészletet
egyensúlyozott. A porcelánok rettenetesen imbolyogtak a
tálcán, és Hugh tátott szájjal figyelte a csúszkáló, zörgő
tárgyakat. Életében nem látott még ilyet, és egy pillanatra
visszafojtotta a lélegzetét, várva, hogy minden a padlóra
zuhanjon.
A nő hirtelen felnyüszített, és Hugh ösztönösen a
segítségére sietett. Felpattant, kivette a kezéből a tálcát, és
letette. Közben arra lett figyelmes, hogy a szobalány úgy
remeg, mintha egy göröngyös úton rázkódna egy kocsin.
Egyszerű, csinoska lány volt, kicsit kócos, halványkék
szemű teremtés. Félénken elmosolyodott, de a mosolya
ugyanolyan reszketeg volt, mint ő maga.
Hugh könnyedén elrejtette a véleményét, hiszen látta,
hogy a szobalánynak valami idegbetegsége lehet, és hát
ez nem is volt meghökkentő, hiszen ilyen helyen volt
kénytelen élni.
A lány dadogott valamit, furcsán csámpázva
pukedlizett, és kimenekült a szalonból, mintha a vendég
súlyos fenyegetést jelentett volna rá.
Hugh álmélkodva ingatta a fejét. Itt minden szolgának
van valami baja?
A teáskészletre pillantott, és megkönnyebbülten látta,
hogy kész is van a tea. Töltött magának, ivott, és jólesett
neki, hogy átmelegíti a forró ital. Nagyon sokáig várt,
szinte az összeset megitta, mire végre nyílt az ajtó.
Hugh odafordult. Aztán csak bámult, megállt a kezében
a csésze, ahogy a kecsesen lépdelő alak közeledett.
A hercegné arcát csipkefátyol rejtette, tetőtől talpig
feketét viselt, és ugyanolyan hirtelen állt meg, ahogy
belépett. Csak pár lépésre volt Hugh-tól, apró termetű volt
és karcsú. A férfi nem látta túl jól, mert sötét ruhájában
szinte a szalon homályába veszett, de ettől függetlenül is
valahogy lenyűgözte a nő. Ujjai szorosabban tartották a
csészét, és minden porcikája megfeszült. A hideg ellenére
verejtékezni kezdett a homloka. Nem az idegesség vagy az
aggodalom tette… annál sokkal rosszabb…
Szent ég, ez nem más, mint vágy!
Rémülten meredt a teáscsészére, és arra gondolt, hogy
biztos van valami a vízben, amitől átragadt rá a hírhedt
őrület. Sietve az asztalra tette, a maradék tea kilöttyent,
és eláztatta a poros leplet, ami az asztalt fedte.
– Talán gond van a teával? – kérdezte a hercegné.
Hangját eltompította a fátyol.
Hugh a fejét rázta.
– Dehogy. Elnézést, amiért…
– Mit óhajt? – csattant fel a hercegné.
– Tessék? – Hugh mindig szellemes és gyors felfogású
volt, de most semmi elmés nem jutott az eszébe,
túlságosan lekötötte a képtelen gondolat, hogy a teste
ilyen hevesen reagál egy idős, ráadásul bolond hercegné
közelségére.
– Miért jött? – ismételte a nő lassan, mintha bizony a
gróf volna bolond. – Minek van itt?
Hugh összeszedte magát.
– Egy árokban tönkrement a hintóm kereke. Kérnem
kell egy…
– Igazán sajnálom, nem áll módomban segíteni. – A
hercegné sietősen távozott, akárcsak a szobalány az
előbb.
Hugh-nak leesett az álla, és most már biztos volt benne,
hogy valami rettenetes dolog szennyezi errefelé a vizet.
Más magyarázatot nem talált az őrültségre. Kipirult,
szédült, és kezdett tényleg felháborodni. Kisietett a nyitott
ajtón, és a távolodó, sötét alak nyomába eredt.
– Ó, nagyságos asszony, csak egy pillanatra szíveskedjék
meghallgatni – mondta, udvariasságot erőltetve magára.
A nő sietősebbre fogta a lépteit. Hugh követte.
És neki hosszabb volt a lába.
Amikor a hercegné a lépcsőhöz érve felemelte
szoknyája szegélyét, a férfi elkapta a könyökét. A nő
lélegzete elakadt. Majdnem a grófé is, de uralkodott
magán. Nem ilyennek képzelte a hercegné karját. Ez a
kar formás és ruganyos tapintású volt.
– Talán nem fogalmaztam világosan – mondta Hugh
szárazon. A nő feléje fordította az arcát a csipkefátyol
alatt. – Nem szívességből kérem.
A hercegné megdermedt.
– Tudom, hogy ön gyengélkedik. – Összehúzta a szemét,
megpróbálta kivenni a nő vonásait a fátyol alatt. – Azt
hiszem, nem is tudja, hogy hóvihar közeleg, és ez az idei
tél évek óta a leghidegebb. A szolgám elesett és eltörte a
karját, az egyik lovam lesántult…
– Lesántult? – kérdezett vissza a nő aggódva.
Nocsak! Hugh-nak hirtelen eszébe jutott, hogy a vén
Artemis említette, mennyire szereti a hercegné a lovakat.
Nem is habozott ezt most kihasználni.
– Igen, le bizony. De gondolom, felgyógyul, ha törődést
kap és pihenhet. A szolgám úgyszintén törődésre és
pihenésre szorul. – Elengedte a nő karját, hátralépett, de
ha a hercegné menekülőre fogta volna, minden teketória
nélkül ismét utána eredt volna. – Nagyságos hercegné,
nincs időm máshová menni segítségért. Montrose grófja
vagyok, nem valami tolvaj vagy rabló. Amint tehetem,
vissza fogom szolgáltatni a kölcsönkapott lovakat és
hintót, a szavamat adom.
A nő egy pillanatig csendesen állt, hibbant agya
biztosan valami válasz után kutatott. Aztán szaggatottan
bólogatott, megfordult, és élemedett kora ellenére igen
fürgén felsietett a lépcsőn.
Hugh megkönnyebbülten kiáltott Artemisért. Fogalma
sem volt, tartós és ragályos-e itt a hibbantság, de semmi
kedve nem volt elkapni.

– Menj vele!
Charlotte kinézett a legfelső emeleti szoba ablakán, és
figyelte, ahogy a délceg gróf befogja a kocsiba a lovakat.
Magas volt, széles vállú, és gyönyörű mézszőke haja volt.
Sziluettje kirajzolódott a havas háttérben, elegáns
ruhákba bújtatott testéből sugárzott az erő, válla
megfeszült a bársonykabát alatt. Az arca nem látszott, de
a nő sejtette, hogy igen jóképű. Vagyis remélte. Egy ilyen
jó kiállású férfinak bizonyosan vonzó az arca is.
– Nem volna illő.
– Kit érdekel az illem? – jött a felelet nevetve. – Hiszen
mi sosem törődünk vele. A gróf pedig felettébb…
érdekesnek tűnik.
Érdekesnek? Nos, valóban. És Charlotte régóta nem
beszélt senkivel, aki hasonló korú, mint ő. Mindennap
győzködte magát, hogy elégedett az itteni élettel, de
éjszakánként néha azt kívánta, bárcsak másként lenne.
Charlotte megfordult, és a nehéz bársonyfüggöny
visszahullott az ablak elé. Körülnézett a makulátlan,
pazarul berendezett szobában, a damaszttal tapétázott
falakon, a chippendale bútorokon, aztán a karcsú alakra
pillantott, aki felvonta a szemöldökét és várt.
– Nem is tudom. Szeretnék segíteni neki, de minél többet
teszünk érte, annál többet fedez fel esetleg rólunk.
– Akkor kösd le a figyelmét. Nem hagyhatjuk kint a
hidegben. A ló megsérült, gondoskodni kell róla. A
szolgára is ráfér a gyógyítótudományod. Odakint
megfagynak, és az a mi lelkünkön száradna. Az utóbbi
években épp eleget tettél, hogy megőrizd a titkunkat. Úgy
gondolom, most is sikerülni fog.
Charlotte a szekrényhez lépett. Kinyitotta a
mahagóniajtót, elővett egy estélyit, és óvatosan az ágy
végébe terítette.
– Szerintem ez nem jó ötlet. A herceg parancsa
egyértelmű volt. A többiek is segíthetnek a grófnak, és
útjára engedhetik.
– Sem Henry, sem Tom nem tud sínbe tenni egy törött
kart, ezt te is tudod. Indulj már! Mindenkinél jobban
értesz a lovakhoz. Szüksége van a segítségedre.
– De hát késő van! – tiltakozott Charlotte.
– Mindig csak a kifogások! Nincs késő, és mivel Montrose
engem nem láthat meg, nem fogok vele vacsorázni,
úgyhogy elteheted a ruhát. Majd te szórakoztatod, de ezt
úgyis tudtad. Siess, öltözz át, mielőtt még utána kéne
szaladnod.
Charlotte felsóhajtott.
– Hát, ha muszáj…
– Muszáj bizony.

Hugh átkozta a sorsot, amiért ilyen rettenetes időben


kellett kinn lennie, megigazította a ló kantárját, és
felpillantott az égre. Gyorsan sötétedett, baljós felhők
gyülekeztek szaporán. Aggódott a sérült szolga és a ló
miatt. Könnyelműség volt megkockáztatni az utazást, de a
nővére, Julienne meghívta az ünnepekre. Először nemet
mondott, de aztán meggondolta magát, mivel unatkozott.
Hát ez lett az eredménye. Julienne biztosan korholni
fogja, amiért felelőtlenül indult el. Írnia kellett volna,
hogy elfogadja a meghívást. És nem lett volna szabad az
utolsó pillanatban indulnia. Amikor látta, hogy az
időjárás rosszra fordul, meg kellett volna állnia egy
fogadónál. Strapabíróbb hintót kellett volna választania,
nem eleganciájával kérkedőt. És Julienne-nek mindenben
igaza is lenne, mint mindig. Pedig Hugh most már szerette
volna megmutatni neki, megmutatni mindkettőjüknek,
hogy képes ügyelni a saját dolgaira. Hogy megbízható, és
lehet rá számítani.
Felnézett, és látta, hogy két fiatalember közeleg
takarókkal és kulacsokkal, hogy a szolgák
felmelegedjenek. Markos legények voltak, amilyenekre
szüksége volt, csak épp az egyik rettenetesen dadogott, a
másik meg kancsal volt. Sebaj, megfeleltek, és szorgosnak
tűntek. Hugh nem is csodálkozott, úgy gondolta,
bizonyára azért ilyen lelkesek, mert abban
reménykednek, elhagyhatják ezt az átkozott birtokot, ha
rájuk mosolyog a szerencse.
A ló halk nyihogására megfordult. Felpillantott a havas
földről, és végignézett a hatalmas ló hátán. Eltátotta a
száját, mert lovaglónadrágba bújt hosszú, formás lábakat
pillantott meg, karcsú, köpenybe bugyolált felsőtestet,
lenyűgözően zöld szempárt és dús, vörös hajat. Csak
bámult, egy hang sem jött ki a torkán, és úgy döntött, egy
kortyot sem iszik többet az átkozott teából, mert az kizárt
dolog, hogy egy nő ül a lovon. És ráadásul
lovaglónadrágban!
– Mylord – üdvözölte odafentről egy hang. Női hang.
Hogy is lehetne egy férfinak ilyen gyönyörű arca és ilyen
csengő, búgó hangja? Ez a hang mintha megsimogatta
volna Hugh-t, úgy felforralta a vérét.
Sikerült becsuknia a száját.
– Ön kicsoda…? – dörmögte modortalanul. Tudta, hogy
ez rettenetesen udvariatlan volt, de erre a napra már
bőven kijutott neki a bizarr történésekből, és már az
eddigiekkel is torkig volt.
– Charlotte – felelte a nő, mintha ez elég is lett volna
bemutatkozásnak.
– Nos, jó.
Montrose összevonta a szemöldökét, és másodjára is
végigmérte a karcsú nőt. A férfias öltözék kiemelte formás
lába vonalát, a rövid, testhez simuló lovaglókabát pedig,
bár régimódi volt, kihangsúlyozta feszes keblét és vékony
derekát. Hugh érezte, hogy elönti a forróság, pedig az
imént még a hideg rázta. Átható tekintettel figyelte a nőt,
csodálva tökéletes tartását, felszegett állát.
– Mit keres idekint ebben az ítéletidőben?
– Segíteni jöttem, mylord.
– Nos, jó – ismételte Hugh, pedig vitába akart szállni
vele, de egyáltalán nem fogott az agya. Elvette az eszét a
gyönyörű, lovaglónadrágos, vörös hajú nő, egyszerűen
képtelen volt nemet mondani neki.
Charlotte nem volt túl fiatal, de idős sem. Olyan
huszonöt évesnek gondolta a gróf. Tökéletes szépség volt,
porcelánfehér bőrű, a szája széles, talán túlságosan is, és
ajka érzékien telt. Gyönyörű zöld szeme nyíltan állta
Hugh tekintetét, és ezt a férfi igazán csodálta.
– De ki maga? – kérdezte megint.
A csókolni való száj mosolyra húzódott, és Hugh gyomra
összerándult. Néhány pillanattal korábban aggódott
volna, de most már belenyugodott a sorsába. Ezek szerint
a környéken minden nő felizgatja.
– Azt hiszem, ezt már megbeszéltük – mondta a nő
halkan, és rekedtes hangja hallatán Hugh attól tartott,
hogy ez az izgatottság jókora erekció formájában fog
pillanatokon belül megjelenni.
– Talán cseléd?
– Hmmm… inkább társalkodónő. Arra kértek, hogy
legyek ön mellett.
– De hát minek? – méltatlankodott Montrose. – Sietnem
kell, ha el akarok jutni a következő fogadóba, ahol lovat
válthatok.
– Ahhoz már késő van, mylord. Legalább ma éjjelre itt
kell maradnia. De talán eddig, amíg a vihar el nem múlik,
már ha akkora vihar lesz, amilyen ígérkezik. – Charlotte
felnevetett, és Hugh pénisze megrándult.
– Ördög és pokol! – Évek óta nem fordult elő, hogy csak
úgy, akaratán kívül felállt volna neki, de ez a különös nő
a nevetésével úgy felizgatta, hogy majd kirepedt a
nadrágja.
Charlotte szeme elkerekedett a káromkodásra.
– Elnézést, hölgyem – szabadkozott a gróf. –
Megfeledkeztem a jó modorról. – Ráadásul úgy tűnt, hogy
itt mindenki híján van a józan észnek. – Nem maradhatok
itt éjszakára.
– Miért nem?
– Hogy miért nem? – ismételte Hugh.
– Pontosan ezt kérdeztem – jegyezte meg a nő szárazon.
– Miért nem maradhat?
– Mert nincs hely – felelte.
– Dehogy nincs. A kúria igen nagy.
A gróf összevonta a szemöldökét.
– És mekkora része lakható?
Charlotte felnevetett. Hugh el volt ragadtatva.
Eldöntötte, hogy megszerzi magának, és a vihar, ami
eddig átoknak tűnt, hirtelen áldássá vált. Itt kell
maradniuk egy fedél alatt, és Montrose-nak lehetősége
nyílik elcsábítani a szépséget. Máris felvidult. Bármennyit
is ügyetlenkedett élete más területein, az ágyban sosem
bukott el.
– Ó, mylord, a látszat csal. Számos megfelelő szoba van,
mind tiszta, és alkalmas a vendégek fogadására.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Tényleg így van! – Charlotte kicsit megmozdította a
kantárt, és gyakorlott jelzésére a ló sántikálva elindult. –
Sietnünk kell.
– Mégis miféle segítséget tud nyújtani? – kérdezte Hugh,
és a kocsi bakjára ült, a két fiatalember pedig felugrott
hátra.
A nő a teli nyeregtáskára mutatott, amit Hugh eddig
észre sem vett.
– Úgy hallottam, az inasának eltört a karja. Sínbe
teszem, és gondoskodom róla, amíg ön elintézi a hintót.
Hugh lemondóan bólintott. Időt nyer vele, és ha a nő
nem is tud Jamesnek segíteni, akkor is legalább
legeltetheti rajta a szemét. Ebben a nadrágban úgyis
minden ép férfinak elveszi az eszét.
Hugh megsürgette a lovakat, és a nő félreállt, hogy
előreengedje.

Charlotte keze remegett, ahogy a kantárt tartotta. Soha


életében nem nézett rá így senki. Kipirult tőle, elöntötte a
forróság, és izzadt a tenyere. Nem volt naiv, és hosszú
évek óta a szépsége segítette előrejutni. De Montrose
meleg barna szemének pillantása valahogy új volt.
Charlotte úgy érezte, évek óta először kap valódi figyelmet.
Első ránézésre a gróf nyeglének tűnt, de Charlotte nem
dőlt be a látszatnak. A férfi alaposan megnézte, és látszott
rajta, hogy tetszik neki. Izgatta. Felkeltette a vágyát. És
Charlotte azt akarta, hogy a jóképű és láthatóan
szabadelvű gróf újra vetkőztesse le a tekintetével.
Remélte, hogy jóképű lesz, és még annál is inkább az
volt, mint amire a nő számított. Viszont semmi jelét nem
mutatta az ernyedt unalomnak, ami a túlzásokra
hajlamos férfiak sajátossága szokott lenni. Montrose
fiatalos, erőteljes férfi volt. Sőt… életerős és potens.
Egyértelműen potens.
Visszafogottan öltözött, szinte már szerényen, és ez illett
is hozzá, mert már a külsejének vonzereje is épp elég
feltűnő jelenséggé tette. Minden más ékeskedés túlzás lett
volna.
A férfiak arroganciája számos formát tudott ölteni: a
gazdagság és kiváltságok arroganciája, az intelligencia
arroganciája, a vonzerő arroganciája. Montrose
grófjában ez mind megvolt, sőt még ezen felül is valami.
Átható tekintete, a mozdulat, ahogy szorosabban
markolta a kantárt, a mozgása lassú érzékisége mind
árulkodott róla. Olyan férfi volt, aki jól érezte magát a
bőrében, mindent tudott az érzéki örömökről, és nem
vonta kétségbe saját képességeit e téren. Gyakran
csinálta, és jól. Nem sok nő tudott ellenállni neki.
Charlotte figyelte Hugh-t, amikor elhagyták a birtokot,
és kimentek a behavazott útra. Látta, milyen
gyakorlottan, lazán fogja a gyeplőt. Értékelte, ha egy férfi
értett a lovakhoz, mert ő maga is kedvelte az állatokat.
Tiszteletre méltónak találta, ha egy férfi időt szánt rá,
hogy alaposan elsajátítson valamit, ami érdekli. Montrose
pedig épp ilyen férfi volt.
Charlotte felpillantott, és látta, milyen gyorsan
sötétedik. Igen, biztosan a társaságukban fogja tölteni az
estét, sőt olyan erős szél kavargott már most, hogy
valószínűleg tovább is itt kell maradnia. A hóvihar néha
napokig eltartott, az utak hetekre is járhatatlanná váltak
utána.
Óvatosságra volt szükség, nehogy a gróf túl sokat tudjon
meg a kúria különös lakóiról. Charlotte arra gondolt, hogy
le kell kötnie a figyelmét, nehogy unalmában szimatolni
kezdjen.
És bizony cseppet sem volt ellenére ez a gondolat.
2. FEJEZET

– Felgyógyul?
Hugh a válla fölött hátranézve a gyönyörű Charlotte-ot
pillantotta meg az istálló ajtajában.
– Szerintem igen. Csak egy kis ficam.
Hugh folytatta a munkát, és balzsammal kenegette pej
lovának sérült, duzzadt lábát. A kúriával ellentétben az
istállóban jó meleg volt, és itt példás rendben volt tartva
minden. A gróf meg sem lepődött.
– Hadd nézzem! – dünnyögte Charlotte.
Az istállóban szűk volt a hely, nemigen tudták kikerülni
egymást. A nő a ló és a gróf közé furakodott, bájos ülepén
izgatóan feszült a nadrág. Hugh szája kiszáradt, egész
teste megdermedt, ahogy magába szívta a nő illatát, és
lágy, virágos parfüm töltötte el érzékeit.
– Egyetértek. – Charlotte kis keze végigsimította az állat
sérüléseit, és a ló halkan felnyihogott. Hugh figyelte a nő
kezét, és a simogató mozdulatra nagyot nyelt. Semmi
szokatlan nem volt magában a mozdulatban, mégis erős
érdeklődést váltott ki belőle, annyira furcsán erotikusnak
tűnt.
Amikor korábban Hugh megpróbálta kiszabadítani a
bőröndjeit a hintóból, állandóan a gyönyörű vörös hajú
szépségre tévedt a tekintete. Charlotte sínbe tette az inas
törött karját, és bekente a horzsolásait. Csendesen, nagy
magabiztossággal dolgozott, Hugh csodálta a nyugalmát.
Egész életében küzdött, hogy megtalálja saját magában
ezt a fajta önbizalmat, de Charlotte mintha ezzel született
volna.
A legtöbb nő, akit a gróf ismert, itt hasznavehetetlen lett
volna, Charlotte azonban felbecsülhetetlen segítséget
nyújtott. Gyorsan végeztek is, és szinte azonnal
visszatértek a birtokra. A szél zúgott odakint, alig lehetett
látni a vihartól. Charlotte gyönyörű, vörös fürtjei
nedvesek voltak az istálló melegében olvadó hótól.
– Nem kellett volna kimerészkednie ide – mondta Hugh.
– Biztos akartam lenni benne, hogy megtalálja a
balzsamot. – Charlotte még mindig guggolva Hugh-ra
nézett, telt cseresznyeajkai egészen közel voltak a férfi
szájához. Orrát apró szeplők pettyezték, amit a legtöbb nő
megpróbált magáról eltüntetni, de Hugh mindig bájosnak
találta.
Most összevonta a szemöldökét, úgy nézte a nőt, és azon
tűnődött, miért vonzódik ennyire hozzá. Charlotte
gyönyörű volt, ez igaz, de nem gyönyörűbb, mint sok más
nő, akit ismert. A testhez simuló lovaglónadrágnak is köze
lehetett az izgalomhoz, bár Hugh sosem gondolta volna,
hogy a férfiruha lázba tudná hozni. Sógora ezt biztosan
vitatná.
– Mit keres itt? – kérdezte végül.
– Mondtam már, hogy… – Charlotte felvonta a
szemöldökét.
– Nem, nem itt, az istállóban. Hanem itt, Derbyshire-
ben.
Charlotte leült, és keresztbe vetette a lábát. Hugh
követte a példáját.
– Itt nőttem fel. Kis időre elmentem, de visszatértem.
– Itt a családja?
Hugh egy törölközőért nyúlt, és ledörzsölte a balzsamot
a kezéről. Aztán megfogta a nő kezét, és azt is megtörölte.
Feltűnt neki, hogy Charlotte kezén bőrkeményedések és
tintafoltok vannak. Körmét egészen rövidre vágta,
egyszerű volt, cseppet sem hiú, illett a magabiztos
tartásához.
– Nem – válaszolta Charlotte halkan. – Nincsen
családom.
Hugh félretette a törölközőt, de nem engedte el a nő
kezét. Charlotte nem tiltakozott, és ennek örült. Jólesett
neki a férfi érintése, és a bizsergés, amit az egész testében
érzett tőle.
– Meséljen a hercegnéről.
Ha nem fogta volna a kezét, fel sem tűnt volna neki,
hogy Charlotte megrezzen a kérdéstől. Felkeltette az
érdeklődését, hogy a nő ilyen ügyesen palástolja az
érzéseit. Túl fiatal volt, hogy ilyen kiváló színésznő legyen.
– Mit akar tudni? – kérdezte, de elfordította a tekintetét.
Hugh felhorkant.
– Mit nem akarok tudni? Valóban bolond? Rosszul bánik
önnel? Miért lakik ilyen körülmények között? A lovak
különb lakhelyet kapnak, mint maga. Miért…?
Charlotte Hugh szájára tapasztotta a tenyerét.
– A válaszok: nem, nem, és azért, mert nincs más
választása. – Felállt, és kézen fogva húzta a férfit. Hugh is
felkelt.
– Hadd kísérjem a lakosztályába, mylord. Majd
meglátja, hogy nem olyan elhanyagolt ez a hely, mint
gondolná.
– Nem felel a kérdéseimre.
Charlotte elmosolyodott, édesen csábítón, és Hugh
gyomra görcsbe rándult.
– Ez nem így van – válaszolt a nő, és elengedte a kezét. –
Csak épp vannak kérdések, melyeket szavak nélkül
akarok megválaszolni.
A szemében ígéret csillant, és Hugh sejtette, hogy
Charlotte vonzódik hozzá. Örült neki, mert így sokkal
könnyebb dolga lesz. Rettenetesen hideg volt kint, és
napokig kénytelen lesz itt maradni. A legjobb időtöltésnek
az ígérkezett, ha ki sem bújik az ágyból, egy csinos
hálótárs mellől; úgy kívánta Charlotte-ot, ahogy még
talán soha senkit.
Közelebb lépett hozzá, figyelte a reakcióját, és
elmosolyodott, amikor Charlotte nem tért ki, zöld
szemében nem látszott ijedtség, sem aggodalom.
– Köszönöm a mai segítséget – dörmögte Hugh, és a nő
kezéért nyúlt.
Charlotte meglepte; felemelte a kezét, és a kezébe tette.
– Ugyan, semmiség.
– Csodálatos volt, ahogy ellátta James sérüléseit, és sínbe
tette a törött karját… nem hinném, hogy én meg tudtam
volna csinálni. – Megcirógatta a nő kezét, és érezte, hogy
megremeg.
– Meg lenne lepve, mire képes, ha a szükség úgy hozza.
– Úgy hangzik, mintha tapasztalatból szólna.
– Talán. – Charlotte félrehajtotta a fejét, összevonta a
szemöldökét, és túlságosan is értő pillantással mérte végig
a férfit. – És maga?
Hugh vállat vont.
– Én valahogy sosem kerültem igazán kutyaszorítóba –
vallotta be, és megpróbált könnyed hangon beszélni, de
nem sikerült. – Mindig kimentenek, mielőtt különösebb
baj érne.
Charlotte vigasztalóan megszorította a kezét.
– Szerintem ma nagyon jól csinált mindent, ahogy
berontott a házba, és sarokba szorította a nagyságos
hercegnét. Senki nem húzta volna ki a pácból sem önt,
sem a szolgáit, mégis sikerült megoldást találnia.
Hugh felvonta a szemöldökét.
Charlotte megérintette a száját, a gróf megpróbálta
elfojtani a mosolygást, és Charlotte így szólt:
– Mylord, én igen jó emberismerő vagyok, de önnel
kapcsolatban tévedtem.
– Valóban? Hogyhogy?
A nő is elmosolyodott.
– Igen jó benyomást tett rám. Korábban nem gondoltam
volna, hogy önnek fontos lenne, ha ennek hangot is
adnék. De úgy látom, mégiscsak fontos.
Ez az egyszerű kijelentés a végletekig korbácsolta Hugh
vágyait. Hirtelen túl forrónak érezte az istálló kellemes
melegét. Vibrált körülöttük a levegő. Még sosem érezte ezt
az égető bizsergést, és ledöbbent, hogy egy szerény
dicséret ilyen hatással volt rá.
Charlotte megérezte a hangulatváltozást. Pupillája
kitágult, szája résnyire nyílt. Hugh egy kicsit hátrált,
uralkodott magán, nehogy túl hirtelen mozduljon és
ráijesszen a nőre. Charlotte előrelépett, áthidalva a
távolságot, amit Hugh teremtett.
Minden józan megfontolás ellenére, Montrose magához
húzta. Charlotte örömmel lépett hozzá, és ő újra
végigmérte. Úgy tűnt, a nő nyugodtan fogadja az érintést
és a merész közeledést. Sőt ugyanilyen merészen
viszonozta, ártatlan külseje ellenére.
– Charlotte. – Hugh végigsimította az arcát, és a hófehér
bőr pont olyan selymes volt, amilyennek képzelte. – Sosem
láttam nálad gyönyörűbbet.
– Mylord…
– Hugh – javította ki a gróf. Sosem érezte magáénak a
rangját, ami most ráadásul szakadékként tátongott
kettejük közt. Nem is akart erre gondolni.
Charlotte hozzásimult, és elmosolyodott.
– Általában nem szoktak levenni a lábamról az elbűvölő
csirkefogók.
Hugh nem is tagadta egyértelmű szándékát, inkább
megcirógatta a nő ajkát.
– Micsoda gyönyörű szájacska! Tökéletes.
Másik kezét a vállára tette, majd végigcsúsztatta a
hátán. Charlotte odabújt, keble Hugh mellkasának
feszült. Nem viselt fűzőt és alsóingeket, Hugh érezte a
testét, és nem tudott betelni vele.
Lassan hajolt hozzá, és elhúzta az ujját, hogy szájon
csókolhassa. Tényleg csodás, telt cseresznyeajka volt. És
olyan szépeket mondott…
De ekkor a ló alaposan beleharapott a gróf vállába, és
ezzel vissza is zökkentette a kis istálló és a kinn tomboló
vihar valóságába. Hugh egy pillanatig tudomást sem
akart venni az állat modortalan közbelépéséről, és
folytatni akarta a dolgot, de a ló prüszkölni kezdett.
– Vissza kell mennünk a házba – mondta bánatosan. –
Azt hiszem, féltékeny a lovam.
Charlotte pislogott, és egy pillanatig szóhoz sem jutott,
ahogy felocsúdott a csábításból.
– Igen, azt hiszem, okosabban tennénk, ha
visszamennénk. – Hangjában bánat csengett, ami
valahogy enyhítette a gróf szinte elviselhetetlen
frusztrációját.
Egymásba kulcsolt kézzel elhagyták a kényelmes
istállót, átvergődtek az udvaron, és a konyhán keresztül
léptek a kúriába. Átáztak és átfáztak, és a szakácsnő
tátott szájjal bámult rájuk, amikor nagy hófelhőben
betoppantak. Hugh visszabámult.
Sosem látott olyan hatalmas termetű asszonyságot, mint
a szakácsnő. Elképesztően magas volt, akkora, mint
valami kétkezi munkás. Őszintén szólva ijesztő látványt
nyújtott. Ősz haja szanaszét meredezett, szürke szeme
gyanakvóan méregette Montrose-t. Kezében kés csillogott,
és a pulton egy csirke várt a sorsára. Rémületes jelenet
volt. Hugh órákig állt volna odakövülve, de Charlotte
karon ragadta, és kiráncigálta a konyhából.
– Szent ég! – dörmögte Hugh, és követte Charlotte-ot a
cselédlépcsőn, fel az emeletre.
A nő igazi vadmacska volt, most is csak nevetett.
– Csak várja meg a vacsorát, meglátja, kellemes
meglepetés lesz – mondta.
Szépen berendezett szobákon haladtak át, és Hugh alig
tűnődött el a ház furcsa kettősségén, máris egy hatalmas
hálószobában találta magát. Kellemes meleg áradt a
kandallóból. A szoba pompásan volt berendezve, és
ragyogott a tisztaságtól. Szinte hihetetlen volt, hogy ez
ugyanaz a kúria, ahová néhány órával ezelőtt betért.
– A kúria többi részét miért nem tartják karban? –
kérdezte a nőre pillantva.
Charlotte megborzongott az ajtóban, haja és ruhája
csuromvíz volt az olvadt hótól.
Hugh feléje nyújtotta a kezét.
– Jöjjön, melegedjen a kandalló mellett.
– Még nem.
A „még” elgondolkodtatta Montrose-t; azt sugallta, hogy
Charlotte később talán tervezi, hogy elidőzik a
lakosztályában. Egymásra néztek, Hugh tekintete kérdő
volt, Charlotte-é nyitott és tiszta.
– Akkor öltözzön át – mondta a gróf. – Nehogy
megfázzon. Amikor átmelegedett, válaszolhat a
kérdéseimre.
Charlotte bólintott.
– Máris visszajövök, és vacsorázni kísérem.
Hugh gyorsan meghajolt.
– Részemről a szerencse.

– Milyen hamar kezdett el kérdezősködni?


Charlotte felsóhajtott.
– Később, mint amire számítottam.
– Mit válaszoltál?
– Semmit.
– De előbb vagy utóbb válaszolnod kell majd.
Charlotte bólintott, és elkezdte lefejteni magáról a vizes
ruhákat. Libabőrös lett, és közelebb lépett a tűzhöz.
– Ahogy sejtetted, Montrose nagyon érdekes ember.
– És jóképű.
– Igen, az. Ráadásul merész csirkefogó. – Charlotte
mosolyogva gondolt arra, ahogy a gróf megtörölte a kezét,
és arra, hogy mennyire aggódott megsérült inasa miatt. –
De sokkal kedvesebb, mint gondoltam volna. Kissé
sebezhető is, pedig ezt nem feltételeztem róla. Azt hittem,
arrogáns fickó, de a látszat mögött szerintem kételkedik
magában.
– Ó… ez valóban érdekes. Talán jó is, hogy erre vetődött.
Te fiatal vagy és szép, nagy kár, hogy úgy döntöttél, rám
áldozod az életedet. Persze sosem küldenélek el. Hiszen
nélküled bele is őrülnék az unalomba.
Charlotte felnevetett.
– Tudod, hogy nem önfeláldozás számomra.
– De nem ilyen élethez voltál szokva.
– Ez sem rossz. – Charlotte hálásan elmerült a gőzölgő
fürdővízben. – Régi életemnek is megvoltak az örömei,
persze, de már vártam a változást és valamiféle
egyensúlyt.
Néhány percre csend ereszkedett rájuk.
– Amíg nem voltál itt, tanulmányoztam a térképet.
Charlotte a kád peremére hajtotta a fejét, és lehunyta a
szemét.
– Már torkig vagyok az átkozott térképpel. Ha eljön a
tavasz, hajót bérelünk, és mi magunk fogunk nekivágni.
Akkor talán felfedezünk valami hasznosat.
– A herceg nagyon beteg volt már, amikor neked adta
azt a térképet – jött a halk felelet. – És talán nem volt
teljesen eszénél.
Charlotte belesüllyedt a vízbe. Erre már ő is gondolt. A
könyvek, melyeket Glenmoore hátrahagyott,
meglehetősen rejtélyesek voltak, és a térkép ugyan
hasonlított azokra a térképekre, melyek ugyanezeket a
vizeket ábrázolták, de voltak rajta olyan vonások,
amelyek sehol máshol. Volt azonban más választásuk? Az
új Glenmoore herceg igen szűkmarkú volt, és…
– Más lehetőségeket is megfontoltál? – kérdezte a csengő
hang, amit Charlotte már úgy megkedvelt.
– Nem – vallotta be. – De gondolom, hamarosan
kénytelen leszek.
– Nos, addig is, érezd jól magad a gróffal. – A muszlin
suhogása mozgásra utalt. – Vacsorához a vörös
selyemruhádat vedd fel. Abban lélegzetelállító vagy. Nem
fog tudni ellenállni neked.
– Nem is akar ellenállni – felelte Charlotte szárazon.
Sosem voltak ínyére a kéjsóvár mihasznák, mint
Montrose, bár amikor a szükség úgy hozta, elviselte őket.
Hugh azonban nem olyan volt, amilyennek első
pillantásra tűnt. Egészen magányosnak látszott. Akárcsak
Charlotte.
– Nos, az még jobb.
Charlotte felnevetett.
– Biztos vagyok benne, hogy felettébb illetlen ezt így
kettőnknek megvitatni.
– Kit érdekel az illem? Soha semmit nem az etikett
szerint teszünk.

Hugh a tükörbe pillantott, századszor is megigazította a


nyakkendőjét, majd tovább járkált fel-alá. Mi az ördög
tart Charlotte-nak ennyi ideig?
Ad neki még pár percet, aztán meg fogja keresni. Ki
tudja, mi történhetett vele ezen a furcsa helyen? Már a
gondolattól is kirázta a hideg. Szörnyű, hogy egy ilyen
gyönyörű teremtés itt tengődik Derbyshire kietlen
csücskében. Hugh elhatározta, hogy tesz is a helyzet ellen,
amint az átkozott időjárás engedi végre.
Amikor kopogást hallott, olyan gyorsan tárta ki az ajtót,
hogy Charlotte meglepetten hátrahőkölt. Montrose is
megdöbbent.
A nő egyszerű, mégis lenyűgöző, vörös selyemruhát
viselt, és teljesen elkápráztatta. A ruha szabadon hagyta
Charlotte vállát, a dekoltázs mély volt, a derékvonal
magasan szabott, és nem volt rajta semmi cicoma.
Charlotte sem ékszereket, sem kesztyűt nem vett fel,
rézvörös, göndör fürtjeit magas kontyba fogta. Bőre
halvány volt, mint a holdfény, és virágos, könnyed illata
csak még csábítóbbá tette megjelenését.
Hugh-nak erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne
ragadja meg, és ne tegye a magáévá ott helyben.
Charlotte őrülten vonzotta, fel sem tudta sorolni, mennyi
mindenért.
– Indulhatunk vacsorázni? – kérdezte a nő.
– Muszáj?
Charlotte zöld szeme felragyogott.
– Én bizony éhes vagyok.
Hugh is az volt, csak nem ételre. De kárpótolta a
gondolat, hogy legalább együtt étkezhetnek. Kilépett hát a
szobájából, és a karját nyújtotta. Még az ingén és a
kabátján keresztül is égette a nő ujjainak érintése, és
szinte fájdalmasan vágyott rá. Charlotte apró termetű
volt, alig ért a válláig, és fentről Hugh tökéletesen
belelátott duzzadó dekoltázsába.
Elfordította a tekintetét, és az emeletre bámult. A
szokásos félvilági nőcskékkel ellentétben helytelennek
érezte, hogy így megbámulja Charlotte-ot, mintha csak
egy gyors menetre kellene. Charlotte okos volt és kedves,
ahogy az aznapi események is tanúsították. Hugh valóban
megkedvelte, már amennyire egyáltalán megismerte, és
mivel volt néhány szabad napja, minél alaposabban
szerette volna ezt az ismeretséget elmélyíteni.
Ahogy áthaladtak a termeken, és a főlépcsőhöz értek,
Hugh úgy érezte, mintha időutazásra indult volna. A
kivilágított, szépen bebútorozott termeket poros,
enyészeté lett helyiségek követték hamarosan.
– A szolgáknak egyszerűbb, ha csak azokat a
lakosztályokat kell rendben tartaniuk, melyeket
rendszeresen használunk – magyarázta Charlotte, mielőtt
Hugh megkérdezhette volna.
A gróf visszagondolt a szedett-vedett személyzetre, és
egyetértett.
Megkönnyebbülve látta, hogy az ebédlő tiszta és
használható, de csalódottan vette észre, hogy csak két
személyre terítettek.
– A nagyságos hercegné nem vacsorázik velünk? –
kérdezte, és máris azon töprengett, miért van az, hogy a
társalkodónő költi el vele a vacsorát, pompás estélyibe
öltözve, a nagyságos asszony helyett. De nem kérdezett rá.
Esztelenség lett volna megkérdőjelezni a szerencséjét.
– Megszokta, hogy egyedül étkezik.
– Különös – dörmögte Hugh, és kihúzta a széket
Charlotte-nak. Ő maga jobban kedvelte a zajos, vidám
társaságot, és nemigen töltötte egyedül az idejét. Egyedül
étkezni olyan… magányos dolog lehetett.
Hugh helyet foglalt, és hirtelen ismerős zaj ütötte meg a
fülét a konyhába vezető ajtó felől. Megrázta a fejét, és
felsóhajtott.
Már nyílt is az ajtó, és a fiatal, reszketős cselédlány
lépett be. Kezében ijesztően imbolygott a levesestál és
zörgött a merőkanál. Semmit nem lehetett tőle hallani.
Közvetlenül a nyomában jött Tom egy kancsóval. Ő volt a
kancsal legény, aki korábban segített Hugh-nak.
A szolgák majdnem összeütköztek a lengő ajtószárny
miatt. Valami furcsa keringőbe kezdtek, összevissza
botladoztak, és megpróbáltak ügyelni rá, nehogy
kiöntsenek valamit.
Hugh egy pillanatig csak döbbenten nézte a dolgot,
aztán a bajsza alatt szitkot mormolva felpattant, és
megmentette a cselédet a levestől (vagy fordítva, csak
nézőpont kérdése).
– Kész csoda, hogy nem hal éhen – dörmögte, és
Charlotte felnevetett.
– Ha hagyta volna őket, rendben elvégezték volna a
feladatot.
Hugh kétkedő pillantást vetett rá.
– De tényleg – győzködte Charlotte.
– Maga itt az egyetlen normális személy? – kérdezte a
gróf, és leült.
Az az érzéki, gyönyörű száj széles mosolyra húzódott.
– Attól függ, mit tart normálisnak. Sokan azt mondanák,
hogy egy fiatal hajadon, aki úgy dönt, hogy egy őrült
hercegnével fog lakni, nem éppen normális. – Az asztal
végében álló, reszkető cselédre pillantott. – Katie,
tálalhatsz.
A csinos, barna lány tétován elmosolyodott, és nekiállt
levest szedni. Hugh figyelte, ahogy anélkül végzi el a
feladatot, hogy akár egy cseppet is az abroszra öntött
volna.
A vacsora igen ízletes fogásokból állt. Volt currys
szárnyas, sült sonka, és Charlotte bájosan társalgott.
Száraz humorával megnevettette a grófot, és figyelmesen
mindig újratöltötte a poharát. Hugh megpróbálta a
hercegnére terelni a szót, de a nő ügyes politikushoz
hasonlóan terelgette a beszélgetést könnyedebb témák
felé, például csevegett a falusi, tavaszi táncmulatságról és
Mr. Edgwood sovány disznajáról. Hugh csak élvezte a
társaságot, és nem volt ellenére, hogy Charlotte kerüli a
kényes témát. Egyelőre ráhagyta.
Vacsora után felmentek a könyvtárba, és Hugh élt az
alkalommal, hogy alaposan szemügyre vegye a nőt. Nem
volt nehéz kitalálni, hogy nem egyszerű társalkodónő,
nem csak holmi alkalmazott. Nemes, kecses mozgása volt,
és jól ismerte a jómódú úriemberek szokásait. Szivart
hozott a grófnak, és ügyesen meggyújtotta. A
bárszekrényhez lépett, nagy pohár brandyt töltött, és egy
gyertya lángja fölött felmelegítette, majd átnyújtotta.
Ahogy odalépett, csípője lágyan ringott, és kihúzta magát,
keble még szemrevalóbban gömbölyödött. Szeme
hívogatóan csillogott.
– El akar csábítani – suttogta mosolyogva és boldogan
Hugh. Nem volt ritka, hogy a nők rátapadtak, de ezt most
különösen élvezte.
Félretette a szivart, és amikor Charlotte feléje nyújtotta
a poharat, megfogta a csuklójánál, és az ölébe húzta. –
Szeretné, hogy elvigyem innen?
Ahogy kimondta, máris eszébe ötlött, hogy ez pompás
ötlet. Charlotte gyönyörű nő volt, kár lett volna, ha így
elbújik. Szívesen megtartotta volna magának egy időre.
Charlotte nem felelt. Helyette odafordult, és finom ajkát
Hugh szájára tapasztotta. Telt ajkak és a bor íze, egészen
részegítő csók volt. Hugh mozdulni sem tudott, annyira
meghatotta és fel is izgatta ez az egyszerű gesztus. Hiába
volt buja és tapasztalt, ez a csók letaglózta. Charlotte
kezében volt az irányítás. Megnyalta a férfi száját, Hugh
felnyögött, és közelebb húzta.
– Montrose… – suttogta a nő.
– Hugh.
– Hugh… – sóhajtotta Charlotte, és forró lélegzete
keveredett a férfi leheletével. – Nagyvilági nő vagyok.
Nem kell megmentened.
Ez az ölelés egyszerre volt gyönyör és kín. Hugh
férfiassága ágaskodott, bökdöste Charlotte kerek hátsóját,
sajgott, hogy megkaphassa a nőt.
– Akkor mire vágysz, Charlotte? – kérdezte rekedten. –
Bármit megadnék neked.
Charlotte beletúrt Montrose hajába, masszírozta a fejét,
és Hugh lehunyta a szemét a gyönyörűségtől. Izzott
körülöttük a levegő, a vágy olyan elsöprő volt, hogy szinte
ráijesztett.
A hallban hirtelen csörömpölés hallatszott.
Megrezzentek.
– Az ördögbe! – szitkozódott Hugh, és letette az öléből a
nőt, felpattant, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta. Katie állt a
hallban, lába előtt törött kancsó volt. A tenyere vérzett.
Hugh meglátta, és odasietett hozzá, kezében a
zsebkendőjével.
– Szegényke – dörmögte, és letörölgette a sebet. –
Biztosan nagyon fáj.
– Ugyan, dehogy. Kérem…
Hugh most hallotta először a cseléd halk, dallamos
hangját. Felnézett, és látta, hogy Katie sír.
Ez felzaklatta, úgyhogy megpróbálta megnyugtatni a
lányt.
– Charlotte majd bekötözi, és minden rendben lesz.
– Nem az a baj – szipogott a cseléd. – Hanem az, hogy
eltört a korsó.
– Az az ócskaság? – legyintett Hugh. – Ha elül a vihar,
megyek, és veszek neked egy tucatot. Akkor annyit
törhetsz el, amennyit akarsz.
Katie felnézett, és bizonytalanul, de hálásan
rámosolygott. Hugh zavartan köhécselve elfordult, és
megkönnyebbült, amikor megjelent Charlotte, és kézen
fogta a lányt. Hugh felegyenesedett, és hátralépett.
Charlotte megvizsgálta a sebet.
– A konyhába kell mennünk, és rendbe tesszük. – Néma,
bocsánatkérő pillantást vetett a grófra. – Nyugodtan
pihenjen le, ezt én elintézem.
– Szívesen segítek.
– Ugyan, legfeljebb csak nézhetné. Hosszú volt a nap.
Holnap találkozunk.
Hugh habozott, majd beleegyezően bólintott. Charlotte
nyilván mindig egyedül intézte a dolgait, és most is így
akarta. Aznap este már nem remélte, hogy látni fogja.
Nem is értette, miért akar segíteni, és levenni a nő
válláról minden terhet. Hiszen ő mindig kerülte a
felelősséget, Charlotte pedig határozott nő volt. Mégis
érezte, hogy gondoskodni akar róla.
Miután a két nő távozott, Hugh a lakosztályába ment, és
magára zárta az ajtót. Már nem vonta el a figyelmét
Charlotte, úgyhogy ismét elgondolkodott a helyzetén és
azon, hogy hová vetette a sors.
A kúriában valahol egy őrült hercegné lakik.
Hugh sosem volt aggódós. Sőt kifejezetten acélos idegei
voltak, ami jól is jött két párbajban, és félelmetes hírnevet
kölcsönzött neki. Nyugodt természetének köszönhetően
most is leginkább csak izgalmasnak találta a lepusztult
kúriát és az őrült dáma legendáját. A grófi élet unalmas
volt, tele üzleti tárgyalásokkal, nőkkel, akiknek a nevére
sem emlékezett, és haszonleső barátokkal. Rettenetesen
unatkozott, ezért is döntött úgy az utolsó pillanatban,
hogy meglátogatja Julienne-t.
Levetkőzött, és közben megpróbált felidézni mindent,
amit csak tudott az öreg hercegről és gyors házasságáról.
Glenmoore nagybetűs Különc volt, aki állandóan
mindenféle kalandos utakra indult, mindenki nagy
rosszallására. Hugh tudta, hogy Glenmoore fiának is
megvolt a véleménye saját atyjáról.
Montrose most már bánta, hogy sosem figyelt a
pletykákra. Amikor a nővére hozzáment Lucien
Remingtonhoz, ő igen hamar megtanulta elhatárolni
magát mindennemű szóbeszédtől. Ezt most újra kellett
gondolnia. Talán mégis volt haszna a pletykáknak.
Charlotte rejtélyét meg akarta fejteni. Egy
társalkodónőnek kifogástalan hírnévre volt szüksége, de
Charlotte csábító modorából és öltözékéből látható volt,
hogy ő korántsem ártatlan.
Minden szolgával volt valami furcsa probléma. Talán az
elbűvölő, vörös hajú szépség furcsa problémája épp a
rossz híre volt?
A pokolba, inni kellene valamit!
A délutáni tea óta Hugh csak bort ivott. Most a kancsó
friss vízre pillantott, amit Katie hozott neki, felsóhajtott, és
töltött pár kortyot. Mi mást tehetett? Nem ihatott alkoholt
egész végig, amíg a vihar tart. Annyi minden zajlott
körülötte, hogy józan akart maradni.
Felemelte a poharat, és kiitta. Aztán ágyba bújt, és
rögvest el is aludt.

Hugh megdermedt, és meg sem moccant. Teljesen


magánál volt, és feszülten figyelt a hangra, ami
felébresztette.
Megint hallotta… Valami kelme suhogott.
Valaki más is volt a szobában!
Hugh kipattant az ágyból, és az ágy lábánál álló sötét
alak megrezzent. A gróf előreugrott, hogy torkon ragadja
a betolakodót.
De csak orra bukott a szőnyegen.
Tudta, hogy el kellett volna kapnia. Felugrott,
megpördült, hogy megragadjon valamit, de csak a levegőt
markolászta. Az éjjeliszekrényhez futott, gyertyát gyújtott,
és körülnézett, de mindent rendben talált.
Szitkozódva felvette levetett nadrágját. Ami sok, az sok!
A gyertyáért nyúlva feltűnt neki a kancsó, és olyan
csúnyát káromkodott, hogy egy kocsis is megirigyelte
volna. Ha az átkozott víz az oka, akkor hibbant lesz végig,
amíg itt van, de már nem is bánta.
Azt viszont egy percig sem gondolta, hogy képzelődött, és
azt sem, hogy akit látott, az csak úgy köddé vált.
Remington sógoraként megtanulta, hogy a látszat sokszor
csal, és ezen felbuzdulva nekilátott végigkutatni a
kandalló mellett a fal mindkét oldalát.
Egy órába sem telt megtalálni az apró gombot.
Megnyomta, és a fal hangtalanul megnyílt, elárulva, hogy
jól karban van tartva a gépezete.
Hugh elégedett kis mosollyal, a felfedezés lázában égve
kézbe vette a gyertyát, és belépett.
3. FEJEZET

Charlotte a dolgozószobában az íróasztal fölé hajolva


nagyot sóhajtott, és azon gondolkodott, hogy darabokra
tépi az átkozott térképet, amit tanulmányozott. Három
éve próbálta megfejteni a rejtélyt, és szinte semmit nem
haladt a dologgal.
Ha csak magáért lett volna felelős, egyszerűen
bekeretezné, mint valami díszes emlékképet, és
továbblépne. De az egész háztartásért felelős volt, és
egyedül nem tudta támogatni őket. Hogy mind
elköltözzenek innen, találjon egy megfelelő helyet
mindnyájuknak, és ne legyen gond a megélhetés… az
lehetetlen. De hát Carding pontosan ezt akarta.
Charlotte szorosabbra húzta selyemköntösének övét. A
neglizséket még múltbeli élete során vette, és jelen
körülményeihez cseppet sem illettek, de azért felvette
őket. Emlékeztették a női mivoltára, arra, hogy még fiatal
és szép is. Itt, vidéken erről könnyű volt megfeledkezni.
Kezdett leragadni a szeme, tudta, hogy aludnia kellene,
de nem tudott, mert a jóképű gróf járt az eszében, aki az
egyik szomszédos lakosztályban vendégeskedik. Vágyott
rá, vágyott a kemény testére és a jókora erekciójára, amit
érzett, amikor az ölébe ült.
Montrose egész este úgy nézett rá, mintha semmi más
nem létezne a világon. Bár egyértelmű volt a sóvárgása, és
Charlotte láthatólag viszonozta az érdeklődést, a gróf
uralkodott magán. Nem tapogatta, hiába árulta el a
keménysége, hogy legszívesebben azt tenné. Ez a ráérős,
lassú csábítás jelezte, hogy tiszteli őt, talán csodálja is.
Charlotte merész nő volt, fontolgatta, hogy bekopog hozzá,
jól tudva, hogy az elbűvölő csirkefogó lelkesen fogadná.
Igen, ezt kellene tennie…
– Üdvözlöm.
Charlotte meglepetten felnézett, és a torkában dobogott
a szíve. Pár lépésnyire tőle ott állt Montrose grófja, csupán
egy nadrágban, kócos, szőke fürtökkel. Szemrevaló férfi
volt, erős, széles vállú, a hasa izmos volt, a csípője keskeny.
Sötét szemét félig lehunyta, csábítóan, lélegzetelállító
figyelemmel fürkészte a nőt.
– Nem hallottam, amikor bejött. – Charlotte elhallgatott,
amikor meglátta a falban tátongó rést. – Csak nem
kutakodik? – csattant fel.
Hugh mezítláb odalépett hozzá, nadrágján a felső gomb
nem volt begombolva. Hasizmai megfeszültek minden
mozdulatára. – Én éppenséggel aludtam – suttogta. – De
valaki bizony kutakodott. A hálószobámban.
Charlotte magában szitkozódott, de arca nyugodt
maradt. A pokolba is!
– Szerintem rosszat álmodott – mondta halkan, és
összegöngyölte a térképet. – Azok után, ami ma történt…
– Nem álom volt, Charlotte.
A nő megdermedt, mert Montrose megkerülte az asztalt,
és megállt mögötte. Csodálatos illata volt: kölnivíz és vágy.
A vágy nyilvánvaló volt, nadrágjában csak úgy feszült az
erekciója. Charlotte figyelt, és várta, hogy Hugh
kezdeményezzen.
A gróf elfújta és félretette a gyertyát. Mellkasa Charlotte
hátához simult. Előrenyúlt, és nyugtatóan megfogta a
kezét.
– Kedvesem, eddig hagytam, hogy titkolózzon, de most
már ideje valóban megbeszélnünk a fontos kérdéseket.
– Nem tudom, mit ért ez alatt – lehelte Charlotte, és
majd kiugrott a szíve a gróf közelségétől. A férfi bőrének
forrósága még a köntösön keresztül is égette. Nem bírt
ellenállni, hozzásimult, és érezte, ahogy a merev
hímvessző a fenekéhez ér.
Montrose kinyitotta a térképet, lélegzete forró és nyers
volt Charlotte fülén.
– Hová tűnt az éles esze, amit úgy kedvelek?
Charlotte nagyot nyelt. Hugh csodálta, és nem csak a
szépségéért.
A férfi nagy tenyere a kezére simult a térképen. A másik
tenyér viszont kalandozni kezdett, megfogta a vállát,
megsimogatta a hátát. Charlotte beleolvadt az érintésébe.
– Csodaszép – suttogta Hugh, és megcirógatta a
selyemköntöst. – A zöld illik a szeméhez, és a hajszínét is
kiemeli.
– Montrose… – Charlotte lehunyta a szemét. Milyen rég
nem érintette senki! Olyan rég volt…
– Hugh – javította ki halkan a gróf, és finoman
megharapta a nyakát. Charlotte megremegett és
felsóhajtott. Hugh sokkal magasabb volt, és most átnézett
a nő válla fölött. – Mit tanulmányoz ilyen elszántan?
– Se… semmit.
– Hmmm… – Hugh gyengéden masszírozni kezdte
Charlotte csípőjét. – Nyugat-India térképének tűnik.
Charlotte az íróasztalnak támaszkodott.
– Akkor szoktam nézegetni, ha álomba akarok merülni
az unalomtól.
Hugh elvette a kezét Charlotte kezéről, és a hasára
csúsztatta. Odavonta magához, szorosan. Nyelve forrón
körbejárta a fülét.
– Talán nehezen alszik el?
Szent ég, Charlotte alig tudott gondolkodni, annyira
megbabonázta a gróf. Mestere volt a csábításnak, ezt
azonnal érezte. És teljesen elandalította ez a figyelem.
– Néha – ismerte be.
Hugh szája a nő érzékeny nyakára tapadt, erekciója
égette a hátát.
– Meséljen a térképről.
Charlotte hasztalan próbált emlékezni, miért nem akart
erről beszélni.
– Az… azt mondják, kincshez vezet.
A gróf becsúsztatta a kezét a köntös alá, és a hálóingen
keresztül megfogta Charlotte mellét. Ügyes ujjai
körkörösen simogatni kezdték, másik kezével lassan
felemelte a hálóing és a köntös szélét.
– Miféle kincshez?
– Kalózok kincséhez.
Hugh megcsipkedte a mellbimbóját.
– Érdekes időtöltés.
Charlotte felnyögött, és a férfi hímvesszőjének dőlt.
– Ó… igen…
Montrose megfogta a nő meztelen combját, aztán
feljebb siklott a keze. Egészen elbűvölte az érzékeit,
csendes csatát vívott, hogy ellankadjon a figyelme. És
sikerrel is járt. Charlotte máris többet mondott el, mint
amit szabad lett volna.
– El akar csábítani, mylord? – nyögte, amikor Hugh a
combjai közé csúsztatta a kezét.
– A csábításon már túl vagyunk, édesem. Most már
szeretkezünk. De… ne tereld el a témát. Miért olyan
érdekes ez a térkép? – Hosszan nyalogatta Charlotte
nyakát, majd a fülébe suttogott. – És tárd szét a lábad.
Charlotte hangtalanul felnevetett Hugh arroganciáján,
de engedelmeskedett, hiszen mi mást tehetett volna. A
férfi jutalmul simogatni kezdte, gyengéden, óvatosan, és
érezte, mennyire nedves, mennyire kívánja.
– Megígértem, hogy megtalálom a kincset – nyögte, és
elalélt.
– De miért? – Hugh becsúsztatta az ujját, és lassan
mozgatni kezdte. Megőrjítette vele.
– Miért szokás kincset keresni? – Charlotte feje
hátrahanyatlott a férfi vállára. – Ó, egek… csodálatos
érzés. – Megborzongott, és Hugh szorosabban markolta a
mellét.
– Pénzért, hírnévért, kalandvágyból – felelte a gróf
rekedt, vágytól elcsukló hangon. – Te miért keresed?
Charlotte a csípőjét odanyomta Montrose kezéhez,
lángolt a teste. Hugh megharapta a nyakát, csipkedte a
mellbimbóját, és addig mozgatta benne az ujját, amíg
majdnem elélvezett. Charlotte felkiáltott, és megfeszült a
teste.
Hugh megállt, és elhúzta a kezét.
– Ne… – tiltakozott a nő. – Ne hagyd abba!
Hugh Charlotte hátára tette a kezét, és finoman
előredöntötte, amíg a nő a térképre nem feküdt. Felemelte
az egyik lábát, és egészen kitárta.
– Charlotte, miért keresed a kincset? – Hugh a nő
meztelen fenekét simogatta.
– A pénz miatt.
– A hercegnének? – Hugh megcsókolta a hátát. – Vagy
magadnak?
– Mindkettő. – Charlotte megremegett, őrülten úrrá lett
rajta a vágy, már arra gondolt, kielégíti magát. Felemelte
a kezét az íróasztalról, hogy megtegye.
– Eszedbe ne jusson – szólt rá Montrose. Charlotte
hallotta, ahogy leveszi a nadrágját. – Ugye nem vagy szűz?
Charlotte torkán nem jött ki hang, csak megrázta a
fejét.
– Akarod? – dörmögött Hugh, és kemény erekcióját
Charlotte szeméremajkaihoz nyomta.
– Igen… akarom… – zihálta a nő.
Montrose előrehajolt, izzadt arcát az arcához szorította,
merevedése Charlotte hátsójához nyomódott.
– Charlotte, jobban kívánlak, mint bárkit is valaha. Az
illatod megrészegít, a bőröd érintésétől megvadulok, a
szád pedig… Obszcén gondolatokat juttat az eszembe a
szád. – Szívszorító gyengédséggel csókolta meg az arcát. –
De válaszokra van szükségem, és azt akarom, hogy felelj a
kérdéseimre. Ha ezt befejeztem, válaszolni fogsz?
Charlotte most bármit megtett volna neki.
Hugh végigsimította a hátát, nyugtatgatta, cirógatta.
– Veszélyben vagy, édes? Talán azért bújsz el itt, hogy
valami szörnyűség elől menekülj?
Charlotte ökölbe szorította a kezét. A csábítás ellen nem
volt kifogása, de csak őszintén, fondorkodás nélkül.
– Montrose, ne tégy úgy, mintha érdekelne, mert nem
dőlök be ennek. Szexre vágysz. Dugj meg, és ennyi.
Hugh hirtelen felegyenesedett, hangja elcsuklott.
– Nem szenvedek hiányt szexben. Rád vágyom.
Charlotte mély levegőt vett. Érezte, hogy megbántotta a
férfit, és elgondolkozott, hogy ez miért érdekli egyáltalán.
– Ígéretet tettem, hogy senkinek nem beszélek erről,
Montrose. Meg tudod ezt érteni? Nem is ismerlek. Pár nap
múlva elmész, és…
Charlotte felnyögött, mert Hugh minden további nélkül
egyszerűen beléhatolt.
Charlotte az asztalba vájta a körmét, háta ívben
megfeszült, ahogy érzékeit átjárta a gyönyör. Hugh nagy
volt, lenyűgözően nagy és kőkemény, lüktetett benne,
amíg Charlotte számára megszűnt a világ.
A férfi odahajolt fölé, és ujjait az ujjai közé fonta.
– Benned vagyok, Charlotte. – Még mélyebbre hatolt,
mintha emlékeztetni akarná. Nem mintha Charlotte el
tudná felejteni. – A következő pár napban itt is maradok.
Tudok olyat tenni, hogy mindent elmondasz nekem, ha
végre hagylak elélvezni… vagy legyél jó kislány, és csak
beszélj már most. Akkor a következő napokban meg
tudnánk vitatni, hogyan segítsünk a gondjaidon.
Charlotte nagyon bosszantónak találta az arrogáns
férfiakat.
– Magam sem vagyok tehetetlen – szűrte a fogai közt, és
szándékosan megszorította belső izmaival, közeledve az
orgazmushoz.
Hugh felmordult, és erősen megszorította a nő kezét,
amikor Charlotte elélvezett. Csípője vonaglott, egészen
magában akarta érezni, és az ajkába harapott, hogy fel
ne kiáltson. Ziháló, égető megkönnyebbülés járta át, de
csak incselkedés volt, csak rövid menedék, mert Hugh
nem hagyta abba, és Charlotte még többet akart.
Hugh elhúzódott, aztán vissza, és Charlotte érezte a
vastagságát, a selymes bőrét, ahogy egészen kitölti. Szinte
belehalt az élvezetbe.
– Rossz kislány vagy, Charlotte – suttogta Hugh, és
ügyesen újra simogatni kezdte. – Órákig is folytathatjuk. –
Megint elhúzódott, majd vissza. – Vagy bebújhatunk az
ágyamba, és hanyatt fekhetsz. Akkor szopogathatom a
mellbimbódat, édes. Nyalogathatom, harapdálhatom,
miközben a magamévá teszlek. Ugye szeretnéd?
Charlotte összeszorította a fogát, és megremegett, ahogy
Hugh megint mozogni kezdett.
– Gazfickó!
– Ugyan, ártatlan angyal vagyok! És gazdag. Segíthetek
neked, édes. – Ki. Be. – Minek keresel kincset, amikor itt
vagyok neked? – Végigsimította a nő gerincét.
– Nem vagy itt nekem.
Hugh megállt.
– De itt lehetek.
Charlotte a hasán feküdt a hatalmas, mahagóni
íróasztalon, szétterülve, tehetetlenül, Montrose csodás
hímtagját mélyen magába fogadva. A szíve hevesen vert,
és úgy zúgott a füle, hogy nem hallott semmi mást.
Mit is mondott Hugh? Mit ajánlott? És miért, amikor már
minden ellenállás nélkül megkapta, amit akart?
Hugh nem mozdult, csak várt, és Charlotte tudta, hogy
addig fog várni, amíg így vagy úgy, de választ nem kap.
Nem értette az ajánlatot, de bármi is legyen, akarta.
Akarta a férfit. Nagyon akarta.
Egész életében saját magáról gondoskodott, mert nem
volt más, aki gondoskodott volna róla. Nehezen bízott meg
másokban, és igen józanul úgy gondolta, távol kell
tartania az érzelmeit a szexuális kalandjaitól. Mégis úgy
érezte, hinni akar ennek a mézesmázos csirkefogónak.
Tudta, hogy nem kéne, de bólintott.
– Hála az égnek – suttogta Hugh, és lázasan csókolni
kezdte, félredobva előbbi önuralmát.
Megfogta Charlotte csípőjét, és vágyának engedve
mohón, erőteljesen mozgott benne. Keményen, mélyen,
egyenletes ritmusban, amíg Charlotte ismét elélvezett. De
akkor sem hagyta abba, egyre mozgott a nő lüktető
testében. Charlotte biztos volt benne, hogy Hugh
elélvezett. Hallotta, ahogy felnyög, érezte, ahogy lüktet és
kiömlik, de még most sem hagyta abba, nem lohadt le.
A férfi széjjelebb húzta Charlotte térdét, hogy egészen
akadálytalanul mélyre hatolhasson. Heréi a nő
csiklójához dörzsölődtek, önkívületig izgatva. Hugh
felkiáltott, és megint elélvezett. Charlotte csak szorította
az asztal szélét, és átadta magát a gyönyörnek, amíg már
semmit nem érzett, csak Hugh La Coeurt, és valami
halvány, tünékeny álmot, ami úgysem válhat valóra.
4. FEJEZET

Hugh a térképre meredt, és bánta, hogy nem figyelt


jobban Merrick grófjának beszámolójára a nyugat-indiai
kereskedelmi útvonalakról.
Felhorkant. Az előző nap során sokszor bánta, hogy nem
figyelt jobban bizonyos dolgokra. Mindig hajlamos volt
leginkább csak magával törődni, és nemigen foglalkozott
semmivel, ami nem hatott közvetlenül rá vagy Julienne-
re. Most pedig hirtelen egy vadidegen nővel akart törődni.
Ez felettébb aggasztó érzés volt, és meglehetősen
összezavarta.
Mögötte az ágyban Charlotte tovább aludt. Néhány
percig még hagyni akarta, mielőtt újra a magáévá teszi.
Megdöbbentette a mohó vágy, amit érzett. Egész délelőtt
vele volt, mégis keményen követelte a teste az újabb
együttlétet. Csak akkor érezte magát a réginek, amikor
benne lehetett, de akkor is egészen kibillent a szokásos
önuralma.
Hugh nem is értette, hogy az agya miért nem képes
Charlotte-tal a szex finomabb megoldásaira koncentrálni.
Amit csinált, ösztönös, alantas volt, csak verejték és őrült
vágy. Nem tudta kihúzni magömlés előtt, egyetlen
alkalommal sem. Elviselhetetlen volt az egész, mégsem
tudott ellenállni, győzködte magát, hogy csak még egyszer,
és azzal jóllakik, csak még egy orgazmus, amitől elolvad,
és csillapodik az éhsége.
– Hugh?
A férfi szíve megdobbant a kis sóhaj hallatán. Nem volt
egyszerű meggyőzni Charlotte-ot, hogy tegezze az ágyon
kívül is. Hugh gyanította, hogy a makacskodás az ágybeli
örömöknek szólt, és ez férfias elégedettséggel töltötte el.
Odafordult, és rámosolygott.
– Igen, édes?
Charlotte tekintete az erekciójára siklott, szeme
elkerekedett, aztán Montrose szemébe nézett. Megnyalta
a száját. Kipirultan, kócosan feküdt a széttúrt ágyon, és
lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
– Mit csinálsz?
– Tanulmányozom a térképedet. – Csípőjét a
szekreternek támasztotta, és összefonta a karját. –
Szokatlan és rejtélyes.
Charlotte bólintott.
– Van néhány könyv és napló, amik segíthetnek a
megfejtésben.
– Honnan van mindez?
– A néhai Glenmoore herceg adta nekem.
Hugh összevonta a szemöldökét.
– Miért?
Charlotte feljebb csúszott az ágyban, a párnáknak dőlt,
nem törődött a szemérmességgel. Hugh csak örült neki,
mert imádta a halvány bőrének, feszes keblének,
rózsaszín mellbimbójának látványát. Órákig tudta volna
nézni, sőt nézte is reggel. Csodálta ártatlan, alvó arcát, és
a szeplőit számolgatta. Aztán korholta magát és ezt az
őrületet, ami érkezése óta a hatalmába kerítette. Felvette
a nadrágját, kézbe vette a térképet, és eltökélte, hogy
gondolni fog valami másra is, nem csak Charlotte-ra.
– Glenmoore tudta, hogy a fia nem fog semmit adni
nekünk – szólalt meg Charlotte keserűen. – A herceg csak
azért engedi, hogy itt lakjunk, mert így a kezében tarthat
minket.
– De miért nem záratják egyszerűen bolondokházába
az özvegy hercegnét?
Charlotte megdermedt.
– Mert nem bolond!
Kicsit elhallgatott, mire Hugh folytatta.
– Jó volna, ha mindent elmesélnél, de anélkül, hogy
faggatni kelljen.
– A szeretője voltam – szegte fel az állát a nő.
Hugh eltátotta a száját.
– Az öreg hercegé? Szent ég!
– Nem! – forgatta a szemét a nő. – Nem az idősebb
Glenmoore hercegé. A mostanié.
– Ó… – A gróf a homlokát ráncolta.
– Tudtad, hogy nem vagyok ártatlan – emlékeztette
Charlotte halkan.
Hugh legyintett, de nagyon zavarta, hogy féltékeny egy
férfira, aki már nem is része Charlotte életének.
– Igen, így van – dörmögte. – És egyáltalán nem zavar.
Tulajdonképpen hálás is vagyok érte. Különben nem
molesztálhattalak volna egész délelőtt.
A nő felnevetett.
– Örömmel hagytam, hogy molesztálj.
Hugh felvonta a szemöldökét.
Charlotte széles ajka mosolyra húzódott.
– Nem gyakori, hogy jóképű, nagy szexuális étvágyú és
igen jó adottságokkal rendelkező férfi jön ide látogatóba.
Montrose felhorkant, és a hajába túrt.
Charlotte felsóhajtott.
– Különös, hogy ilyen hangulatban vagy, amikor
elégedettnek kellene lenned.
– Nem tetszik, hogy bármelyik férfi megfelelt volna
neked – ismerte be Hugh morcosan.
Charlotte lecsúszott az ágyról, magával húzta a lepedőt,
és visszavágott.
– Nekem meg az nem tetszik, hogy ezt feltételezed
rólam.
Hugh nézte, ahogy az ajtóhoz indul, maga köré tekerve
a lepedőt, egyenes, büszke tartással. Pompás, vörös hajú
istennő volt, aki nem tűrte, hogy tiszteletlenül bánjanak
vele.
Montrose utána sietett, és elállta az útját.
– Sajnálom. Kérlek, maradj!
Charlotte félrehajtotta a fejét, bólintott, és visszament
az ágyhoz.
– Valaha ez gyönyörű hely volt – jegyezte meg a válla
fölött. – Amikor először jöttem ide, a kúria és a birtok
lenyűgözött. – Visszabújt az ágyba.
– Glenmoore hozott ide? – Hugh is az ágyhoz lépett, és a
szélére ült.
– Akkoriban még Carding márkija volt rang szerint, és
alig várta, hogy apja távozzon az élők sorából. – Charlotte
zöld szeme összeszűkült. – Ismered?
A grófnak azonnal eszébe ötlött a hangos, harsány
herceg.
– Találkoztam már vele.
– Carding egy fajankó – mondta kurtán Charlotte. –
Nem is érdekelte, hogy atyját megbánthatja azzal, ha
velem, a szeretőjével kényszeríti egy fedél alá. Mindig
csak saját magával törődött. – Haját a válla mögé
simította. – Glenmoore beteg volt, és Carding itt hagyta,
ősei birtokától távol, hogy egyedül, elhanyagoltan haljon
meg. Nem volt elég személyzet, doktorért nem is küldtek.
Rettenetes volt. Szégyelltem, hogy ismerem a márkit.
Hugh megfogta Charlotte kezét. Tudta, hogy egy ilyen
gondoskodó természetű nőt borzasztóan megviselhetett az
idős Glenmoore herceg szenvedése. Charlotte
megszorította Hugh kezét, és a férfi szíve elszorult a
meghatottságtól, hogy vigasztalni tudja. Sosem gondolta
volna, hogy ő bárkinek is vigaszt tudna nyújtani.
– Egyik este Glenmoore szobájába mentem, hogy
megnézzem, jól van-e. Fagyos hideg volt odabent, senki
nem gyújtott be. Az ágytál tele volt, és förtelmesen bűzlött.
Nem tudtam, mikor adhatott valaki utoljára enni a
hercegnek. – Charlotte megborzongott, ahogy
visszaemlékezett.
– És te gondoskodtál róla – fejezte be Montrose. Valami
megmagyarázhatatlan büszkeség töltötte el.
– Muszáj volt – suttogta a nő, és megcirógatta a gróf
tenyerét. – Hiszen még az állatokkal is különbül bánnak.
Hugh feljebb csúszott az ágyon, a támlának dőlt, és a
lábai közé vonta Charlotte-ot, hogy átölelje és vigasztalja.
Végigsimította a karját, és megcsókolta a vállát.
– Milyen édes vagy, Hugh. – Charlotte a dereka köré
húzta a férfi kezét.
A gróf Charlotte hajába fúrta az arcát, hogy zavarát
leplezze.
– Mondd tovább – dörmögte, hogy elterelje magáról a
beszélgetést.
– Glenmoore beteg volt ugyan, viszont épelméjű.
Természetesen fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, de
amikor elmagyaráztam, nem fogadta rosszul. Sokat
beszélgettünk. Nagyon megkedveltem az idős herceget.
Remek humora volt, életvidámságát pedig egyenesen
csodáltam. Nem hagyhattam szenvedni csak azért, mert
Jared meg akart szabadulni tőle…
– De miért nem ápolta a felesége?
– Glenmoore akkor még nem volt házas. Nem sokkal az
érkezésem után nősült meg.
Hugh a homlokát ráncolva Charlotte vállához érintette
az ajkát.
– Hogy lehetne épeszű az az asszony, aki hozzámegy egy
ilyen beteg öregemberhez? A hercegnek már volt örököse,
és nem is számíthatott több utódra. A feleségnek nem
származhatott előnye a frigyből.
– Mindennek megvan az oka, Hugh – Charlotte a férfi
vállára hajtotta a fejét. – Hidd el, erre is nyomós indok
volt.
Hugh hitetlenkedve horkantott, majd így szólt:
– Carding bizonyára fel volt háborodva, amikor
szakítottál vele.
– Úgy bizony – helyeselt Charlotte, és még szorosabban
hozzábújt. – Őrjöngött, és megfenyegetett, hogy úgy
tönkretesz, hogy senki másnak nem fogok már kelleni.
Felsóhajtott.
– De miután ilyen szégyenletesen bánt az apjával, nem
bírtam elviselni. Megmondtam neki, hogy nem érdekel a
fenyegetőzése.
– Te jó ég – suttogta Hugh lenyűgözve. Nem szokás egy
hercegnek csak úgy ellentmondani, főleg nem úgy, hogy
Charlotte csak egy törékeny, eltartott nő volt.
Charlotte felnevetett.
– Nem vagyok mártír, nehogy azt hidd. Már előbb
eldöntöttem, hogy szakítok Cardinggal, és voltak
megtakarításaim, hogy jól élhessek. Amíg Glenmoore
hercegről gondoskodtam, volt időm átgondolni, mi legyen
a következő lépésem, és az idős hercegnek is segítettem.
Tökéletes megoldásnak tűnt.
– De valami közbejött.
– Alábecsültem Cardingot. Ha tudtam volna, hogyan
reagál, másként léptem volna. Visszatértem volna vele
Londonba, összeszedtem volna a holmimat, és úgy
szerveztem volna meg a visszatérésemet. De ostoba
voltam, és a cselédemet küldtem. Carding nem
teketóriázott. Amint visszatért, átkutatta a házamat, és
minden ruhámtól, ékszeremtől megfosztott, amire még az
előtt tettem szert, hogy megismertem őt. Az itteni
személyzetnek nem adta ki a bérét, úgyhogy felmondtak.
Akik még itt vannak, jobb fizetést érdemelnének. Csak
élelmet és szállást tudunk felkínálni nekik, ezért is nem
terhelem őket azzal, hogy a használaton kívüli termeket
is rendben tartsák.
– Mi történt a megtakarításaiddal?
– Nem pénzem volt, hanem ékszereim.
– És Carding ellopta őket – fejezte be a gondolatot Hugh.
Charlotte végigsimította a férfi kezét, és Montrose
túlságosan is élvezte a könnyed érintést.
– Kímélni akartam Glenmoore herceg érzéseit, és
titkoltam előle, hogy mit tesz a fia, de tudta. Ahogy az
állapota egyre romlott, nekem adta a térképet, a
könyveket és a naplót. Viszonozni akarta a
gondoskodásomat, és remélte, hogy ezzel biztosítja a
jövőmet.
– De amikor eltávozott az élők sorából, te miért nem
mentél el? Gyönyörű vagy, hamar akadt volna új
pártfogód.
Charlotte megfordult, melle Hugh mellkasához
nyomódott. A férfi felszisszent, és nehezen tudott csak
figyelni a szavaira.
– Itt mindenki csak rám számíthat. Ha elmegyek, velük
mi történik? Kiváló szolgák, de kevés munkaadó nézné el
a fogyatékosságaikat. Amúgy sem olyan rossz itt. Remek
lakomákat csapunk, jól öltözünk, meleg otthonunk van.
– Akkor a térkép csak hobbi? – Hugh végigsimította a nő
hátát. – Előbb úgy láttam, nagyon elmélyedtél benne.
– A büszkeségem az oka. – Charlotte hozzásimult. – Nem
akarok a herceg kegyéből élni. Akkor azt gondolhatná,
megnyerte a játszmát, és fölém kerekedett. Ha anyagilag
független lehetnék, a saját kezembe vehetném a
sorsomat. Ezért érdemes nagy figyelemmel
tanulmányoznom a térképet. Meg aztán ilyen időben
nincs is más szórakozásom. – Megcsókolta a férfi
mellbimbóját. – Mármint mielőtt te idejöttél, nem volt.
Hugh a nő füle mögé simította a haját.
– Sosem akartam szeretőt tartani, de…
– Miért kellene fizetned azért, amit ingyen is megkapsz?
– vágott a szavába Charlotte kacéran mosolyogva.
– Megint eltereled a témát. – Hugh lejjebb csúszott, és
maga fölé húzta a nőt. – Ehhez nagyon értesz.
– Sok mindenhez értek.
Hugh felnevetett, megcsókolta Charlotte orra hegyét, és
örült a bizalmának.
– A hercegné ártalmatlan?
– Igen – nyugtatta meg a nő. – Nem jelent rád veszélyt.
– Akkor mit keresett ma reggel a szobámban?
Charlotte szeme pajkosan felcsillant.
– Talán meg akart rontani téged.
– Cseppet sem mulatságos – morgott Montrose.
Charlotte felnevetett.
– Dehogynem.
Hugh megcsiklandozta.
– Hagyd abba! – zihált a nő nevetve.
– Ez viszont mulatságos – vágott vissza Hugh.
Megfordult, ráfeküdt, és elmosolyodott.
– Jaj, ne! – tiltakozott Charlotte, és szabadulni próbált. –
Ennem kell, éhen halok. Fürödni szeretnék, és… dolgom
van.
Hugh a szemét forgatta, aztán hanyatt fordult, és
nagyot sóhajtott.
– Nem vagy túl alkalmazkodó szerető – kesergett.
Charlotte átvetette a lábát a férfi csípőjén, aztán
ráfeküdt, de a lepedőt tógaként maga köré fogta.
– A kedvesed vagyok, nem a kitartott szeretőd. És órák
óta a kedvedben járok. Most neked kell alkalmazkodnod,
mert éhes vagyok, mylord.
– Hugh – javította ki a gróf, mert vágyott a bensőséges
megszólításra. Kezdte azt hinni, hogy azért unatkozott
ennyire mostanság, mert nem volt senki, akit közel
érezhetett magához. Talán pont egy szeretőre volt
szüksége, egy nőre, akire odafigyelhet, nem pedig futó
kapcsolatokra. De előbb bizonyítania kellett Charlotte-
nak, hogy szüksége van rá.
– Amikor végzünk a reggelivel és a szexszel, együtt is
átnézzük a térképet és a naplókat.
Charlotte felnevetett, és a férfira nézett.
– Nem hiszed el, hogy segíthetek? – kérdezte Hugh, és
összevonta a szemöldökét. Talán mégsem lesz olyan
könnyű dolga. – Befektetésem van a Lambert hajózási
társaságnál, és…
Charlotte gyengéden a szájára tette a kezét. Szinte
égetett az érintése.
– Elhiszem, hogy mindent meg tudsz valósítani, amit
csak akarsz, de azt nem hiszem, hogy a szexet valaha is
befejezed.
Hugh felmordult, vágya feltámadt attól, hogy Charlotte
ilyen nagyra tartotta.
– Siess a szobádba, vagy nem állok jót magamért.
A nő felugrott az ágyból, és nevetve kiszaladt a szobából.

– Nem lett volna szabad bemenni a szobájába! – szólt


Charlotte korholva. – Most megtudta, hogy van egy titkos
átjáró, és tud a térképről is.
– Sajnálom – jött a durcás válasz. – Azt mondtad, jóképű.
Csak meg akartam nézni magamnak. Nagyon
felháborodott?
Charlotte a pipereasztalkához ült, és felsóhajtott.
– Eleinte, azt hiszem, az volt. De már nem.
Puha kezek pihentek meg a vállán.
– Tényleg csak látni akartam.
Charlotte a tükörbe pillantva nézte a mögötte álló nőt.
– Talán jobb, ha nem. Nem célszerű ilyen jóképű férfiak
társaságában tartózkodni. Zavarja a gondolkodást. –
Lesütötte a szemét, mert meglepte a tükörképe. Fiatalabb
volt, mint amilyennek eddig látta magát, és arca kipirult,
szeme ragyogott, ajka csókoktól bizsergett.
Hugh La Coeur szeretett csókolózni. Hosszan ízlelgette,
ügyes nyelvével felfedezte a száját. Charlotte-nak sok
önző hálótársa volt már, akiket nem érdekelt az előjáték.
Hugh azonban más volt. Imádta simogatni a haját, a
bőrét, az ajkát, és a nő úgy dorombolt, mint egy macska,
annyira élvezte minden érintését.
A gróf vad és szenvedélyes volt, úgy tette a magáévá,
mintha birtokolná, mintha Charlotte csakis az ő
gyönyöréért létezne. A sebezhetőség, amit a nő
megpillantott benne, az ágyban nem létezett.
Lélegzetelállító és fáradhatatlan szerető volt. Charlotte
kétszer is könyörgött, hogy elég, de egy perc múlva már
kívánta újra. Hugh pedig jól tudta, hogy így lesz. Charlotte
valahogy úgy érezte, olyan ez, mint a csokoládéfüggőség.
Remélte, jóllakik, mielőtt elül a vihar, és a gróf útnak
indul.
Kezébe vette fésűjét, és rendezgetni kezdte a haját.
– Beszéltem neki a térképről és Glenmoore-ról.
– Ígéretesen hangzik. És mit mondott?
– Felajánlotta a segítségét.
Charlotte végiggondolta, mire hogyan reagált eddig a
gróf, és csodálta a lendületét. Úgy tűnt, semmi nem
zökkenti ki. Ahogy megnyugtatta Katie-t, és megígérte,
hogy vesz neki egy tucat kancsót… Charlotte meghatódott.
Nehezen bízott meg az emberekben, de Hugh kedvessége
hozzá, az inasához és a szolgákhoz azt sugallta, hogy a
gróf valóban törődik másokkal.
– Gondolod? Mármint hogy tudna segíteni?
Charlotte vállat volt.
– Nem tudom, de ártani nem fog, ha megpróbálja, és
legalább a vihar idejére elfoglaljuk magunkat.
Erre nevetés volt a válasz.
– Nem hinném, hogy külső segítségre lenne szükség,
hogy ti ketten elfoglaljátok magatokat.
Charlotte lendületes mozdulattal az asztalkára tette a
fésűt.
– Hát ez valóban illetlen volt!
5. FEJEZET

Hugh farkasszemet nézett Artemis egyetlen gülüszemével,


és nem tágított. Nem fogja megadni magát egy
komornyiknak… Ugyan, ez botrányos lenne!
– Ne ide figyeljen, öregfiú – szólt rá kurtán. – Nem volt
nehéz kérdés.
Artemis csípőre tette a kezét.
– De a nagyságos hercegnétől kellene megkérdeznie!
– Maga szokott ajtót nyitni. Az ég szerelmére, nyilván
tudja, jár-e ide Lord Glenmoore!
– Naná hogy tudom. De nem mondom meg! – A
komornyik zordan összehúzta gülüszemét. – Faggathat,
fiacskám, ítéletnapig is, akkor se…
– Most aztán elég! Egy nemesembert a komornyik
mylordnak szólít! Jegyezze meg végre!
Artemis álla leesett.
– Nocsak. Tán nem tetszik, ahogy ellátom a
feladatomat?
– Hogy nem tetszik? – horkant fel Hugh. – Felháborít!
Ledöbbent!
Artemis bólintott.
– Nagyon helyes, fiacskám.
– Hát az egyszer biztos, hogy ilyen komornyik, mint
maga, nincs még egy – dörmögte Hugh, és a hajába túrt.
– Most ezt gúnyos megjegyzésnek szánta? – kérdezte
gyanakvóan Artemis.
– Én? Ugyan, dehogy.
– Mi ez a vita? – szólt közbe Charlotte, aki épp lefelé
igyekezett a lépcsőn. Lágy esésű, virágos muszlinruha volt
rajta, ami korábbi évadokban lehetett divatos. Fiatalos és
üde volt, ártatlanságot sugárzott, ami ellentmondott
érzéki tapasztalatainak.
– Hát kérdezze meg tőle! – A komornyik már indult is,
engedélyt sem kérve a távozásra. – Nem vagyok köteles a
munkahelyemen ezt eltűrni – morgott, és elcsoszogott.
Hugh tátott szájjal bámult utána.
Charlotte felnevetett, és rekedtes hangjától Hugh-nak
máris merevedése lett.
Az ördögbe! Összevonta a szemöldökét. Nem
mászkálhatott folyton álló hímtaggal, márpedig amióta
megérkezett, mást se csinált.
Charlotte megállt előtte, és elsimította arcáról a
gondterhelt borút.
– Artemis jó ember, és bizonyára olyat kérdeztél, amit
nem kellett volna. Jól tudod, hogy a tisztes, felső
osztálybeli házak szolgái sosem árulnak el bizalmas
információt az alkalmazóikról.
Hugh nem volt hozzászokva, hogy beismerje a
tévedését, és most egy pillanatig habozott, de aztán
bólintott.
Charlotte zöld szeme felcsillant.
– De mit kérdeztél?
Hugh nagyot sóhajtott.
– Tudni akartam, hogy Glenmoore még ellátogat-e
hozzád.
A nő felvonta sötétvörös szemöldökét.
– Mármint hogyan?
– Bárhogyan – horkant fel Hugh.
– Néha beállít – felelte Charlotte óvatosan. – De ha a
kérdés lényege ez, akkor elárulom, hogy már nem osztom
meg vele az ágyamat.
A gróf mélységes, egyszersmind nyugtalanító
megkönnyebbülést érzett.
– Akkor minek jön?
– Gyanítom, hogy csak meg akar győződni róla, hogy a
hercegné itt marad, és nem jelent veszélyt az ő féltett jó
hírére.
Charlotte belekarolt Montrose-ba, és a szalon felé vette
vele az irányt, ahonnan ínycsiklandó illatok érződtek.
Hugh farkaséhes volt, és miután helyet foglaltak, jó
étvággyal enni kezdett. Vesepecsenye és tojás volt tálalva,
mézes és szilvás sütemény. Mennyei volt. A szakácsnő
ijesztő külseje ellenére igen tehetséges volt a konyhában.
Sokkal jobban főzött, mint a Montrose-ház szakácsa.
Amikor Katie is megérkezett egy kancsó lötyögő vízzel,
bekötözött kézzel, már a szeme sem rebbent, csak
mosolygott. Mintha aznap minden más lett volna. A
borongós reggel szürkeségében gyertyákat gyújtottak, és
a fény aranylóbbnak, az étel ízletesebbnek tűnt, Charlotte
pedig még gyönyörűbbnek.
Hugh gyanította, hogy egyszerűen elégedettnek érzi
magát, és mosolyogva élvezte a pillanatot. Gyakrabban
akart így érezni, és tudta, hogy ez Charlotte miatt van.
Stratégiát kellett kieszelnie, hogy meggyőzze a kedvesét,
hogy nem csak az orgazmusok miatt válhat hasznára a
jelenléte. Mivel Charlotte már felkínálta a megoldást, neki
csak ki kellett használnia.
– Milyen jó kedved van – jegyezte meg Charlotte, és a
csészéje széle fölött elmosolyodott. Hugh La Coeur jó
formában volt. A barna különféle árnyalataiba öltözött,
szép vonásait csak tovább ékesítette a kisfiús mosoly.
Charlotte máris megkívánta.
– Úgy bizony. Aminek rád nézve súlyos következményei
lesznek. – Egyértelmű arcot vágott.
Charlotte felnevetett.
– Hozzá lehetne szokni, hogy itt vagy.
– Akkor jó. – Hugh eltolta az üres tányért, és felállt,
majd a nő székéhez lépett. – Menjünk a szobámba, és
nézzük meg a térképet?
Charlotte felkelt, és ereiben gyorsabban száguldott a
vér. Válla fölött Hugh-ra pillantott, és a szempilláit
rebegtette.
– Azt hittem, a térkép csak később jön. – Lepillantott a
férfi nadrágjára, és lenyűgözve látta, hogy a szeme előtt
áll fel neki.
– Hagyd abba! – Hugh megragadta Charlotte könyökét,
és a lépcsőhöz vezette.
– Mit? – kérdezte a nő ártatlanul, és megpróbálta
elnyomni a vigyorgást.
– Jól tudod, hogy mit – felelte a gróf olyan hangon,
amitől Charlotte végigbizsergett. – Azt, hogy a farkamat
bámulod olyan arccal, mint éhes macska az egeret.
– Nem is csináltam ilyet! – tiltakozott Charlotte, és kis
híján felkacagott, ahogy felmentek a lépcsőn.
Hugh szigorú pillantást vetett rá.
– Dehogynem, te telhetetlen vadmacska. Alig jut nekem
egy kis pihenés.
Charlotte felhorkant.
– Te gazember! Hiszen te nem hagysz békén. Hányszor
is próbáltam volna hátat fordítani és aludni?
– Jó párszor – felelte Hugh nyugodtan. – De aztán újra
utánam nyúltál.
Charlotte megállt a középső lépcsőn.
– Csak mert az erekciód bökdöste a hátamat!
Hugh lezseren vállat volt.
– Mocorogtál.
Charlotte csak bámult, próbált nem nevetni, és az egész
testét melegség járta át az érzéki kedvteléstől, amit a férfi
sötét szemében látott. Hugh döbbenetesen vonzó volt,
életerős és pajkos. Tudott élni, Charlotte viszont az utóbbi
években mintha holdkóros lett volna. Most elbűvölte a
gróf energiája, életvidámsága, és magába akarta szívni
ezt az izgalmat.
Önkéntelenül is hozzálépett, és csókra nyújtotta a
száját. A férfi felnyögött és engedelmeskedett, érzéki,
hosszú csókot adott neki. Charlotte szinte elolvadt, keze
Montrose izmos vállára siklott.
– Látod? Már megint te kezded – suttogta Hugh, és
megnyalta a nő száját.
Charlotte vágyódva, pihegve felnevetett.
– Öntelt csirkefogó vagy.
– Te pedig merész nőcske. – Megfogta Charlotte mellét,
és kemény mellbimbóját simogatta.
Charlotte mosolyogva elhúzódott.
– És így tetszem neked.
Hugh a lépcső korlátjának dőlt, és karba fonta a kezét.
– Igen, tetszel – mondta. – Akkor most megnézzük a
térképet?
A nő végigmérte. Hugh teljesen, láthatóan fel volt
izgulva, és Charlotte sem ellenkezett… akkor miért
akarnák az átkozott térképet tanulmányozni? Az ajkát
harapdálta.
– Szerinted kibírod, hogy nem fogdosol? – kérdezte
incselkedve Hugh.
Charlotte összehúzta a szemét, élvezte a játékot.
– Na és te kibírod?
Hugh elvigyorodott.
– Lássuk, ki bírja tovább.
– Fogadjunk? – Charlotte összedörzsölte a kezét. – Hát
legyen.
– Miben?
– Hogyhogy miben?
– Mit kap a győztes? A győzelem esélye viszi rá az
embert a szerencsejátékra.
– Talán az ágy öröme nem elég?
– Arra gondoltam, az az én nyereményem lenne –
duzzogott Hugh.
Charlotte nevetett.
– Választhatod te is ugyanazt.
Hugh felvonta sötétszőke szemöldökét.
– De az én nyereményemnek nagyobbnak kell lennie,
mint a tiéd, illetve a veszteségednek nagyobbnak, mint az
enyém, hogy tényleg szerencsejáték legyen.
– Igen tájékozott vagy a szerencsejátékokat illetően –
jegyezte meg Charlotte.
– Van egy kis tapasztalatom – felelte Hugh nyugodtan. –
Ha te tovább bírod, mint én, akkor forró szexet nyersz. Én
azonban kérek egy bónuszt is.
A nő összevonta a szemöldökét.
– Mifélét?
– Még nem döntöttem el.
– Ez csalás!
– Nem az. Persze feladhatod már most, hogy ne
vesztegesd az időnket… – Hugh leengedte a kezét,
közelebb lépett, illata és potens férfiassága körülvette a
nőt.
– Nem. Dehogy adom fel! Nyerni fogok!
Hugh megfogta a könyökét, és a másik kezével felfelé
intett a lépcsőn.
– Pompás. Kezdhetjük.
Charlotte izgatottan felment Hugh-val a lépcsőn a
szobájába, és azon gondolkodott, hogyan nyerhetne. Első
dolga volt a férfi lakosztályában, hogy még több szenet
rakott a tűzre.
– Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte a gróf. – Elég meleg
van itt.
– Valóban? Én fázom.
Hugh kibújt a kabátjából.
– Ha azt akarod, hogy meztelenre vetkőzzek, csak
kérned kell.
– Gondoltam. De hát te a térképet akartad
tanulmányozni.
A gróf tettetett haraggal villantotta rá a szemét, és
Charlotte felnevetett. Rég nem szórakozott ilyen jól.
Nem, ez így nem is igaz. Rég nem szórakozott sehogy.
Hugh levette mellényét és nyakkendőjét, aztán az
íróasztalhoz lépett, és a térképpel kezdett foglalkozni.
– Idehoznál nekem mindent, ami ezzel az üggyel
kapcsolatos?
– Hogyne. – Charlotte kiment, és negyed óra múlva egy
jól kiötlött tervvel tért vissza.
Széles mosollyal lépett be Hugh lakosztályába, ahol
megtorpant, mert a férfi meztelen hátát pillantotta meg.
Hugh az ingét és a cipőjét is levette, vállizmai
megfeszültek, ahogy a karjára támaszkodott, és a tűz
melegétől izzadság csillogott a bőrén. Charlotte
felsóhajtott. Napokig tudta volna bámulni.
Hugh meg sem fordult, úgy kérdezte:
– Megint az éhes macska méregeti az egeret?
– Micsoda önhitt csibész! – morgott a nő. Az íróasztalhoz
lépett, és nagy puffanással letette a könyveket. A gróf
felpillantott.
– Ördög és pokol! – suttogta, és a fekete neglizsére
meredt. A fehérnemű egészen áttetsző volt, vállnál
szalagok fogták össze. Charlotte évek óta a szekrényében
tartotta az erotikus csipkekölteményt, de sosem viselte. A
kelme követte a mozgását, néha egy pillanatra láttatva a
mellbimbóját vagy a csípője ívét.
Charlotte megérintette Hugh telt ajkát.
– Óvatosan, drágám. Éhes a pillantásod.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Aki csal, sosem nyer – morogta.
– Nem csalok.
Hugh morcos arca meghazudtolta az állítást.
– Inkább mutasd meg, mit tudtál meg eddig a térképről,
hogy ne vesztegessük az időt kétszer ugyanarra.
Charlotte a fejét ingatta. Nem értette, miért ilyen
eltökélt a gróf, hogy a térképpel foglalatoskodjanak, ne az
ággyal. Más férfi esetében eszébe ötlött volna, hogy a
térkép talán jobban érdekli, mint ő, de Hugh-ról tudta,
hogy nem így van. Nem lenne ilyen frusztrált, ha nem
kellene küzdenie a csábításával. Valamiben mesterkedett,
és ha Charlotte ki akarta deríteni, miben, akkor be kellett
tartania a játékszabályokat.
Közelebb húzta a könyveket, levette a legfelső, vékony
naplót, és kinyitotta.
– Glenmoore egy fogadás tétjeként nyerte ezt a
térképet, amikor a Karib-tengeren hajózott. Csak
ajándéknak tekintette, de aztán egy helyi férfi
megesküdött neki, hogy a legénység tagja volt, akik a
kincset elrejtették.
Hugh rábámult sötét, átható pillantásával.
– Miféle kincsről van szó?
– Glenmoore ezt sosem tudta meg bizonyosan. Két
történet keringett róla. Az egyszerűbbik szerint kalózok
aranya. A másik egy szerelmi történet.
– Szerelmi történet? – kérdezte a férfi kétkedve.
Charlotte bólintott, és addig lapozta Glenmoore
naplóját, amíg megtalált benne egy gyűrött papirost.
Kinyitva egy gyönyörű nő arcképe volt rajta.
– Anne volt a neve – magyarázta. – A történet szerint,
amit Glenmoore hallott, Anne elmenekült boldogtalan
házasságából, és egy Calico Jack nevű kalózzal hajózott.
Egy ideig együtt maradtak, de aztán Jacket elkapták és
felakasztották. Anne gyermeket várt ekkor, elmenekült a
hatóságok elől, és elrejtette Jack zsákmányát.
Hugh megvakarta a tarkóját. A mozdulat kiemelte erős
karját és izmos mellkasát. Charlotte megnyalta a száját.
Szent ég, tényleg felfalná.
– Charlotte, nem gondolod, hogy… – Hugh felnézett a
térképről, egyenesen a nő szemébe. – A pokolba is, hát
hogy lehet így koncentrálni, amikor ilyen holmit viselsz és
így nézel rám?
– Miért érdekel hirtelen ennyire a térkép?
Hugh simogatni kezdte erekcióját a nadrágon keresztül.
– Mert más dolgokban is hasznodra szeretnék lenni,
nem csak az ágyban.
Charlotte pislogott, aztán egy közeli székre huppant.
Már nem törődött azzal, hogy megnyerje az erotikus
fogadást.
– Hasznomra szeretnél lenni – ismételte lágyan,
lenyűgözve. – Azt hiszem, ilyet még soha egyetlen férfi sem
mondott nekem.
– Nos, igen, én magam sem mondtam ilyet eddig soha –
morgott a gróf. – Bizonyos előnyökkel jár, ha az ember
csak paráznaságra kell. És eleget tenni az ilyen
követeléseknek sokkal kevesebb fájdalommal jár az
ágyékban. Azt hiszem, ez az őrület az ivóvíznek tudható
be.
Megdörzsölte az arcát, és magához húzta a naplót.
– Tényleg hiszel ebben a kincses ostobaságban?
Charlotte nézte, ahogy Hugh a térképet tanulmányozza,
nyilvánvalóan frusztrált, mégis hasznos akar lenni.
Ellágyult. Milyen fura férfi! Charlotte nem tudta
megfejteni, de nem is akarta. Végre úgy érezte, él és virul,
mégpedig a gróf miatt.
– Charlotte? – Hugh rápillantott, és motyogva
káromkodott egyet. – Segítesz, vagy nem?
– Feladom. – Ilyet még sosem tett. Nagy volt benne a
versenyszellem, és minden kihívást komolyan vett.
– Tessék?
– Nyertél. Feladom. Most már szexelhetünk?
– Ördög és pokol! – Hugh felpattant az asztaltól, és
járkálni kezdett. – Nem szabad feladnod.
Charlotte is felállt.
– Miért nem?
– Mert segíteni akarok.
– Majd segítesz később.
Hugh megállt, ránézett, kinyújtotta a karját, és
egyszerre volt ellenállhatatlan és láthatóan ideges. –
Miért vagy ilyen bonyolult?
– Mit akarsz, Hugh? – kérdezte Charlotte halkan. – Mit
nyersz vele, ha segítesz nekem?
A férfi felmordult, és elfordult.
– A vihar hamarosan elül, és akkor már nem lesz okom
itt időzni.
– Igen, tudom.
– A hintóm új volt, az ördögbe is, és igen sokba került.
Nagyon haragosnak kellene lennem, amiért tönkrement.
Mégis hálás vagyok, mivel így megismerkedhettem veled.
És gyanítom, hogy miután továbbállok, hiányozni fogsz,
pedig nekem soha senki nem hiányzik.
Charlotte dobogó szívvel odalépett hozzá. Megsimogatta
a hátát, érezte az ujja alatt megfeszülő izmokat. A szavai,
a szenvedélye… Soha nem találkozott hasonlóval.
– Csitt – nyugtatgatta.
– Reggel elmentél fürödni, és olyan volt, mintha egy
örökkévalóságig lettél volna távol. Mondom én, hogy
megbolondultam. Tiszta őrület, hogy így vágyom egy
teljesen idegen valakire. Hiszen tegnap még a létezésedről
sem tudtam. Amikor pedig tegnap éjjel benned voltam,
nem akartam többet. Ma reggel viszont úgy éreztem, jó
volna, ha több lenne köztünk…
– Csitt…
– És most…
Charlotte túl kicsike volt, nem érte el Hugh ajkát,
úgyhogy a mellbimbóját csókolta meg. Hugh beletúrt
kibontott hajába.
Aztán eltolta magától, és sötét szeme olyan heves
pillantással szegeződött rá, hogy ha Charlotte nincs
ennyire vággyal telve, akár meg is ijedt volna.
– Azt akarom, hogy gyere velem. Légy a szeretőm.
Ígérem, sosem fogsz hiányt szenvedni semmiben…
– Ó, Hugh…
A gróf szenvedélyesen megcsókolta, és Charlotte egész
testét valami nagyon erős, szinte fájó bizsergés járta át.
Egész délelőtt sóvárgott a férfi után. Vágyott az érintésére,
a mosolyára, a tekintete melegségére. Igen, tényleg őrület
volt, hogy így vágyott egy teljesen idegen valakire, de így
alakult, és cseppet sem bánta, hiszen csodálatos érzés volt.
Hugh térdre ereszkedett és magával húzta, a hajáról a
mellére vándorolt a keze, és minden érintése meghatóan,
fájdalmasan gyengéd volt.
– Megkapsz minden ékszert és ruhát, amit elvesztettél.
Otthont adok neked, saját otthont…
– Hallgass már, az ördögbe is! – Charlotte nem akart
ígéreteket, sem álmokat. Csak a pillanatot akarta, semmi
mást. Félt ennél többre vágyni.
Odébb húzódott, és négykézláb maradva széttárta a
lábát, úgy várta az édes önkívület gyönyörét, hogy
egyesüljenek végre.
De amikor Hugh megmozdult, nem az történt, amire
Charlotte számított. Nem volt ott az a mohóság, ami
néhány órával ezelőtt. Csak a férfi lélegzetét érezte a
hálóingén keresztül, forró arcát, ahogy a hátához simul,
és a kezét, ahogy az oldalát cirógatja.
Charlotte a szőnyegre hajtotta a fejét, megremegett, és
verejtékezni kezdett a tűz melegétől.
– Szeretném, hogy így érhessek hozzád – suttogta Hugh,
és végigsimította a hátát. – Lassan, időzve, ízlelgetve, nem
pedig sietősen és mohón, kétségbeesve.
– Kétségbeesve? – Charlotte lélegzete elakadt, és
belesimult a férfi érintésébe.
– Igen. Úgy érzem, addig kell jóllaknom veled, amíg nem
késő. – Hugh az arcához emelte Charlotte tincseit, és
magába szívta az illatát. – Milyen gyönyörű a hajad színe,
ilyen pompás vöröset még sosem láttam.
Charlotte megpróbált megfordulni, hogy ő is ugyanígy
ízlelhesse a férfit, de Hugh erősen tartotta, és nem
engedte mozdulni.
Lassan felhúzta a neglizsét, és a puha kelmével
simogatta a nő bőrét, Charlotte megremegett, amikor a
lába közé nyúlt, és a nedves göndörségét simogatta.
– És itt is vörös… sötétebb, szenvedélyesebb. Amikor
először megláttalak, ahogy a lovon ültél, rögtön tudni
akartam, milyen színű vagy itt. – Az ujjai finoman,
körkörösen simogatták Charlotte duzzadt csiklóját, másik
kezével a mellét fogta. – Amikor meztelenül fekszel az
ágyban, és a hajad a párnára omlik, a bőröd halványan
ragyog, a mellbimbód és az ajkad sötét rózsaszínű… alig
tudok uralkodni magamon.
Megcsókolta a nő gömbölyű fenekét.
– De ami a legjobban megérint, azok a szavaid és a
nevetésed.
Charlotte lehunyta a szemét. Elöntötték az érzelmek.
Eddig tárgyilagosan szemlélte az életet, és nem szégyellte
a múltját. Büszkeségénél előbbre kellett tartania az
életben maradást. De egész életében sosem volt egyetlen
férfi sem, aki így időzött vele, izgatta, előcsalogatta a
vágyát, ahogy Hugh kezdettől fogva tette. Nem volna
szabad ilyen bensőségesnek lennie, ha úgyis hamar vége
lesz. De Hugh becsúsztatta az ujját, és Charlotte képtelen
volt tovább elmélkedni. Amikor beljebb csúszott, Charlotte
megfeszült, mert még sajgott a korábbi szenvedélytől.
Hugh nyugtatóan becézgette, aztán nyalni kezdte,
ugyanolyan mélyen, ahogy csókolózni szokott. Ujjaival
széthúzta, másik keze a mellén kalandozott, a
mellbimbóját simogatta.
– Kérlek… – suttogta Charlotte, és csípőjét mozgatta a
férfi nyelve felé. Vágyott rá… kétségbeesetten vágyott rá.
Hugh felegyenesedett, és egy pillanattal később lassan,
forrón behatolt, kitöltötte a sajgó űrt, aminek Charlotte a
létezéséről sem tudott, mielőtt megismerte volna a férfit.
Lassan simogatta a hátát, nyugtatta, ahogy beléje
csúszott, és kitágította, mert a nő teste nem volt
hozzászokva ilyen állandó, ilyen sok szenvedélyhez.
– Igen – sóhajtott Charlotte. Combjuk összeért, és szinte
már nem tudta volna mélyebben magába fogadni.
Hívogatóan megemelte a csípőjét, és Hugh halkan
dörmögve beljebb csúszott.
– Ez az érzés… – mordult fel, és előrenyúlt, hogy
megfogja Charlotte mellét a selymen keresztül. – Sosem
tudnék betelni vele.
Lassan kicsúszott, aztán megint előre, lassan mozgott, és
a ritmusa gyönyörrel töltötte el Charlotte-ot, aki
nyögdécselni és mocorogni kezdett, hogy végre
megkönnyebbülhessen.
– Már tényleg be akarod fejezni? – kérdezte Hugh
rekedten suttogva. – Én még nem.
Charlotte rövid körmei csíkot húztak a szőnyegen,
ahogy Hugh lelassította a tempót. Charlotte nem akarta
befejezni, sem ezt a pillanatot, sem Hugh látogatását,
semmit… de attól félt, belehal, ha nem élvezhet el végre.
– Kérlek…
A férfi mélyebben beletemetkezett, felnyögött, és forrón
kilövellve elment.
Charlotte követte, lüktetve fogadta magába, Hugh
mellkasa odasimult a hátához, keze a mellén, és együtt
kiáltottak fel, amíg végül teljesen, egészen összeolvadtak
egymással.

Hugh odébb simította Charlotte lángvörös tincseit, és


megcsókolta az orra hegyét.
– Azt akarom, hogy amikor elmegyek innen, velem
gyere. – Felemelte, és az ágyhoz vitte.
Charlotte a férfi nyakához fúrta az arcát.
– Nem mehetek el innen.
– Miért nem? – Hugh letette a nőt az ágyra, és mellé
feküdt.
Charlotte megfogta és a szíve fölé vonta a kezét, zöld
szeme ellágyult.
– Mert itt biztonságban vagyunk, a szolgák is és én is.
Van otthonunk, kényelmes az életünk. Nem ideális, de
biztos a helyzetünk.
Hugh a párnára dőlve figyelte a nő arcát.
– Én is biztonságot adnék. Nyitok a nevedre számlát.
Házat ígértem, és meg is kapod. Minden, amit tőlem kapsz,
a tiéd marad. Bőven elég lesz neked és a többieknek.
Charlotte elfordította a tekintetét.
– Szeretem Derbyshire-t – mondta halkan.
Montrose úgy meredt rá, mint akit arcul csaptak.
Charlotte ezt a helyet, ezt az életet választaná, és nem őt?
Bevallotta neki az érzéseit, pedig maga sem tudta, hogyan
kezelje őket, és a nő elfordult tőle. Igazság szerint nem
bízik benne.
Biztos a helyzetünk, ezt mondta. Kimondatlanul pedig
azt, hogy Hugh nem volt biztos pont.
– Te jó ég – dörmögte a férfi, és kibújt az ágyból. Az
ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és kinézett a téli
tájra. Pár nap és indulhat, visszatérhet gondtalan
életéhez, amit eddig élvezett, most azonban üresnek
talált. Ha most meghalna, hogyan emlékeznének rá? Mint
megbízhatatlan, felelőtlen semmirekellőre? Más akart
lenni.
– Vannak dolgok, amikről nem tudsz – szólalt meg
mögötte Charlotte halkan, tétován.
Hugh hátat fordítva maradt, de nagyon is figyelte
minden mozdulatát.
– És elmondod?
– Én… – Charlotte elhallgatott, majd felsóhajtott. – Nem.
– Nos, akkor… – Hugh is felsóhajtott, mert fájt a
csalódás. – Ez megválaszolta a kérdésemet.
– Bárcsak megmagyarázhatnám!
– Kérlek! – A férfi felemelte a kezét. – Ne mondj többet.
Kérdeztem, válaszoltál. Nincs már mit mondani. – De
legbelül vágyott a magyarázatra, Charlotte bizalmára.
Viszont minél többet tud meg, talán annál szorosabbá
válik ez a bizarr kötődés.
Nem, jobb lesz csak szórakozásnak tekinteni az egészet,
semmi többnek, a pillanatnyi érzésektől függetlenül.
Hugh elfordult az ablaktól, és felvette a nadrágját.
Aztán az ingét.
– Hová mész? – kérdezte Charlotte.
A férfi nem nézett rá.
– Sétálok egyet.
– Hol? – A lepedő susogott. – Megmutathatom neked az
egész kúriát.
– Inkább ne, ha megbocsátasz. – Érezte, hogy
megbántotta a nőt, de erőt vett magán, és nem törődött
vele, hanem átment a szalonba, mert távolságra volt
szüksége.
Hugh eddig főként a hálószobában töltötte az időt,
nemigen ismerte a ház többi részét, de úgy gondolta, nem
lesz nehéz megtalálnia a dolgozószobát, amibe korábban
belebotlott. Előző éjjel leginkább Charlotte-ra figyelt, de
emlékei szerint volt ott egy bárszekrény is, tele italokkal.
Márpedig szüksége volt egy italra, vagy többre, hogy
végre szét tudja választani az érzelmeket és az ágy
örömeit.
6. FEJEZET

Pár perccel azután, hogy hátrahagyta Charlotte-ot, Hugh


meg is találta a dolgozószobát a hall másik végében. És
talált még valamit. Az íróasztalnál egy fiatal lány ült, úgy
tizenhat vagy tizenhét éves lehetett. Könyvek
tornyosultak körülötte. Hugh megállt a küszöbön, nem
tudta, beléphet-e vagy sem. Az illem úgy kívánta volna,
hogy a leány gardedámja is jelen legyen, de a gróf úgy
gondolta, itt úgysem adnak az illemre.
Ki az ördög lehet ez a lány? Valahogy… normálisnak
tűnt. Ahogy ott ült a dolgozószobában, azt a benyomást
keltette, hogy nem szolga, hanem a háznéphez tartozik.
Ekkor a lány felnézett, és boldogan elmosolyodott.
Éjfekete hajával és ragyogó kék szemével igen bájos volt.
– Üdv, Lord Montrose – szólt, majd felkelt az asztaltól, és
odalépett a grófhoz. – Igazán örvendek. – Azzal felé
nyújtotta a kezét.
Hugh döbbenten, megszokásból megfogta a lány kezét,
és meghajolt.
– Örvendek, kedves…?
A lány felnevetett.
– Guinevere. Anyám kissé romantikus alkat volt. De
szólítson csak Gwennek, minden közeli ismerősöm így hív.
Hugh felvonta a szemöldökét, úgy nézte a lányt. Magas
és karcsú volt, látszott rajta előkelő származása, de olyan
közvetlenség sugárzott róla, ami elárulta, hogy nem
kapott rendes nevelést, ahogy úri kisasszonyhoz illene.
– Tanul? – kérdezte Hugh, és Gwen válla fölött az
íróasztalra pillantott.
– Próbáltam tanulni – mosolygott a lány. – De ma
valahogy nem köt le a történelem. Hol van Charlotte?
– Nem tudom. – Biztosan nem a lakosztályában. Oda
valószínűleg be sem teszi a lábát többé, legalábbis addig
nem, amíg Hugh ott tartózkodik.
– Ó… összekaptak a szerelmesek – dünnyögött Gwen
bölcsen. – Igen korai, de elkerülhetetlen, úgy hallottam. És
minél erősebb a kötődés, annál fájdalmasabb a
veszekedés.
– Honnan az ördögből tudná kiskegyed?
Gwen vállat vont, és visszafordult az íróasztalhoz.
– Nem sok érdekes dolog akad errefelé, mylord, és
kevesekkel beszélgetek. Mifelénk az udvarlás az egyetlen
szórakoztató dolog, én pedig kíváncsi természetű vagyok.
Tudja, olyan az egész, mint egy opera vagy egy színdarab.
Nem gondolja, hogy igen érdekes, ahogy a nemek
találkoznak?
Hugh a fejét ingatta. Sosem találkozott furcsább
társasággal.
– Italra van szükségem – motyogta, és a szekrényhez
sietett, ahol kristálykancsók és poharak várakoztak.
Felhajtott egy italt, ami égette a torkát, de szinte azonnal
töltötte magának a következőt, majd az ifjú Guinevere
felé fordult. – Ön rokona a nagyságos hercegnének?
A lány felvonta a szemöldökét.
– A gyámleánya vagyok.
– Értem. – Hugh felhajtotta a második italt is. Itt, úgy
látszik, nem okozott fejtörést, hogy egy ifjú hölgy egy
hibbant hercegné gyámsága alá kerüljön.
– Nocsak!
Hugh az ajtó felé pillantott, ahol Artemis állt csípőre tett
kézzel.
– Nem kéne ám vele beszélgetnie – korholta a
komornyik Gwent.
– Hogy mit mondott? – hüledezett Hugh.
Artemis ráemelte gülüszemét.
– Mondtam én a nagyságos asszonynak, hogy maga csak
a bajt hozza ide, de nem hallgatott rám. Most megnézheti,
mit csinált!
– Mi az ördögről beszél?!
– A hercegné zokog, maga meg itt vedel és káromkodik
Guinevere kisasszony előtt. Fel sincs öltözve rendesen!
Micsoda szégyen!
– Szent ég – Guinevere szomorúan ingatta a fejét, és
kifelé indult. – Jókora veszekedés lehetett.
– Semmi ilyet nem tettem! – tiltakozott Hugh. Kikérte
magának a hamis vádat, és zavarban is volt. Artemisnek
igaza volt, nem viselkedett úriemberhez méltón. – Lady
Glenmoore-nak még csak be sem mutattak. Biztosan nem
miattam zokog. Talán maga miatt! Én biztosan zokognék,
ha ilyen komornyikot kellene eltűrnöm.
Artemis ledöbbent, és csípőre tette a kezét.
– Látja? – hápogott Gwennek. – Mondtam, milyenek! – A
fejéhez nyomta mutatóujját, és tekerő mozdulatot tett. – A
nemesek egy kicsit mind…
– A pokolba! – Hugh lecsapta az üres poharat a
bárszekrényre. – Micsoda szemtelen…
– Az ég szerelmére! – szólt közbe Gwen fintorogva. –
Artemis, elég volt.
Hugh keresztbe fonta a karját.
– Bolond, beszámíthatatlan.
– Micsoda?! – csattant fel Artemis. – Maga még a hölgy
nevére sem emlékszik, akit egész délelőtt szórakoztatott!
– Jaj. – Gwen elvörösödött, és az arca elé kapta a kezét.
Hugh megdermedt. Rettegve emelte a tekintetét a
lányra. Amikor Gwen összerezzent, hirtelen összeállt a
kép. Hugh elhűlve bámult Artemisre, aki most az egyszer
végre lesütötte a szemét.
– Szent ég! – Montrose a bárszekrénynek dőlt. – Hol
van?
– Várjon, amíg lenyugszik – javasolta Gwen.
– Nyugodt vagyok!
– Kiabál – közölte Gwen.
– Nem is… – Hugh mély levegőt vett, és lehunyta a
szemét. Tényleg kiabált. Hiába volt csapnivaló kedve
Charlotte bizalmatlansága miatt, uralkodnia kellett
magán, és józanul kellett kezelnie a helyzetet. –
Beszélnem kell vele. – Kinyitotta a szemét, úgy folytatta. –
Velem biztonságban lesz.
– Azt nem kétlem – mosolyodott el Gwen. – Hiszen látom,
hogy odavannak egymásért. Artemis, tudja, hogy hol van
a hercegné?
A komornyik a hall felé mutatott.
– A szobájában. Jobbra a harmadik ajtó.
– Köszönöm.
Artemis egy pillanatra elállta az ajtót. Kinyitotta, majd
becsukta a száját, és félreállt.
Hugh a galérián mély levegőt vett, és megtorpant. Túl
sok mindent kellett hirtelenjében megértenie, szinte
lehetetlen volt, és végtére is egyedül Charlotte adhatta
meg a válaszokat. Hugh fajankónak érezte magát, amiért
megríkatta, és savanyú képpel kopogott be hozzá.
Hallotta, hogy „szabad”, és belépett.
Charlotte a szekreter mellett ült, és a térképet
tanulmányozta. Vörös haját magas kontyba tűzte, zöld
ruhájában lélegzetelállító volt. Amikor felnézett, a szeme
olyan tiszta volt, mint egy zöld, tavaszi mező, és az orra
sem volt piros. Nem sírt. Világos volt, hogy a grófot
rászedték. A komornyik nyilván úgy gondolta, jobb, ha
Montrose megtudja az igazságot.
Charlotte felszegte a fejét.
– Jó reggelt, mylord. – Hangja hűvös és közömbös volt,
nem az a szirén, aki nemrég még négykézlábra
ereszkedett a férfi előtt.
Hugh-t felbosszantotta a hűvös fogadtatás, ezért így
felelt:
– Jó reggelt, nagyságos hercegné.
Charlotte összerezzent, csak épphogy felvonta a
szemöldökét, a grófnak fel sem tűnt volna, ha nem figyeli
feszülten.
– Artemis – dünnyögte Charlotte. – Vén átokfajzat.
Hugh becsukta az ajtót, és várt.
Charlotte felsóhajtott.
– Nos, legyen. – Felállt, megkerülte a kis íróasztalt, és
szembenézett a gróffal, ahogy minden nehézséggel
szembenézett. – Mit fedeztél még fel?
– Guinevere-re gondolsz? – Hugh rádöbbent, hogy nem
véletlenül botlott a lányba. Ha Gwen a szobájában marad
tanulni, sosem tudta volna meg, hogy létezik egyáltalán.
De valami rejtélyes okból Charlotte furcsa háznépe úgy
döntött, megosztják vele a titkaikat.
Charlotte összeszorította a száját, és a kanapéra
mutatott. Megvárta, hogy Hugh leüljön, majd folytatta.
– Minden, amit mondtam, igaz volt.
– Igaz, de hiányos – vágott vissza Hugh.
– Mégis igaz.
– Te voltál a fekete fátyolos asszony?
– Igen, én voltam.
Hugh megkönnyebbülten sóhajtott fel. Már azt hitte,
megbolondult, hogy megkívánta a sötét ruhás hercegnét.
Most, hogy tudta, hogy Charlotte volt az, csak álruhában,
máris másként festett a dolog.
Charlotte megdörzsölte az orrát.
– Gwen Carding lánya. Mivel Carding nem nős, nyilván
tudod, mi Guinevere státusza.
Hugh hátradőlt, és észrevette, milyen gondterhelt lett
Charlotte hirtelen.
– És nálad hagyta a lányát?
– Ugyan, dehogy – nevetett a nő keserűen. – A saját
apjával sem törődött. Gondolod, hogy pont a törvénytelen
gyerekével törődne? Nem. Glenmoore kért meg, hogy
viseljem gondját Gwennek. Még kisgyerek volt, amikor a
nagyapja megtudta, hogy létezik, és az anyjának
biztosított egy kis jövedelmet. De az anyja elhunyt, és nem
volt, aki gondoskodjon Gwenről. Carding nem volt
hajlandó rá, ezért Glenmoore idehozta. Nagyon vágyott
egy unokára, és Gwen aranyos gyermek. Egyszerűen nem
lehet őt nem szeretni.
– És a házasság?
– Glenmoore csakis így tudta bebiztosítani Gwen jövőjét.
Letétbe helyezett nálam Gwen számára egy összeget, és
ahhoz csak nekem van jogom, hogy Carding ne
okozhasson problémát.
– Szánalmas összeg – motyogta Hugh. – Ez a ház rémes.
Charlotte megfogta a kezét, és a férfin átfutott a vágy.
– Glenmoore félt túl sokat hagyni ránk. Mivel a
házasságot nem háltuk el, és ezt Carding is jól tudja, a
herceg nem akarta provokálni, nehogy megtámadja a
döntését.
Charlotte felállt, és járkálni kezdett.
– Hugh, senki sem tudhatja meg, ki a hercegné. Nem
szabad, hogy kívülállók faggatózni kezdjenek Gwen
kilétét illetően. Cardingnak ezek voltak a feltételei, hogy
megengedje, hogy itt lakjunk.
– De miféle jövője van itt Gwennek? – Hugh
szembefordult Charlotte-tal. – Miféle élet ez?
– Kilátástalan. Ezért hagyta rám Glenmoore a térképet.
– Az ördögbe, Charlotte! – Hugh megdörzsölte az arcát. –
Nevetséges minden reményt egy átkozott térképbe vetni.
Kalózok kincse és más ostobaságok… Itt fogtok
megpenészedni Gwennel.
– Te talán befogadnál minket? – kérdezte haragtól
kipirult arccal, csillogó szemmel Charlotte. – Egy szeretőt a
kiskorú gyámleányával és egy sereg fogyatékos szolgával?
Gwennek befellegzett, ha ez megtörténik. Vagy
rejtegetnél minket? Talán pompás otthonunk lenne, de
akkor is csapdában volnánk, a jövőnk egy csibész
pillanatnyi vonzalmától függne.
Hugh keze ökölbe szorult. Soha senki nem fog megbízni
a felelősségtudatában?
– Charlotte, mondd meg nekem, mi vagyok a számodra!
A hercegné felhorkant.
– Egy bűbájos idegen. Egy túlságosan jóképű csábító. Egy
szabadelvű szerető, aki néha olyan kedves, hogy egészen
belezavarodom.
Hugh elfordult, és kifelé indult. Eleget hallott.
– És én mi vagyok a számodra? – szólt utána a nő.
A férfi a küszöbön visszafordult.
– Egy gyönyörű nő, akinek hívogat az érzékisége. Ápoló,
őrző, védelmezi a szeretteit. Tárgyilagos, aki mindent
megtesz a túlélésért, és ezt értékelem, mert belőlem
hiányzik ez a jellemvonás. Őszinte nő, aki azt mondta,
csodál engem, aki egy pillanatra elhitte, hogy képes
vagyok azt tenni, amire szükség van.
– Képes is vagy rá.
– Csak veled kapcsolatban.
Charlotte ajka megremegett, és ujjai a szoknyáját
babrálták.
Hugh nagyot sóhajtott.
– Amióta beléptem ebbe a rémes házba, őrült módjára
viselkedem, kivetkőztem magamból, de nem is bánom,
úgysem tetszik, amilyen voltam. Ami azt illeti, jobban
szeretem, amilyen akkor vagyok, ha veled vagyok. Tetszik,
hogy nem csak a külsőd tölt el csodálattal, bár bevallom,
az elmúlt napon leginkább azzal foglalkoztam. – Hugh
meghajolt, majd kisétált.
– Hugh, várj! – Charlotte utána sietett.
– Miért? – kérdezte a gróf a válla fölött. – Megértem.
– Nem érted.
Hugh megállt, de nem fordult meg. Charlotte
megkerülte, és körülvette édes virágillatával.
Félrehajtotta a fejét, úgy nézte.
– Ha csak mi ketten volnánk, senki más, veled mennék.
Mindent hátrahagynék érted, ameddig csak kellek neked.
– De mégsem lehet.
– Nem. – Charlotte Hugh kezéért nyúlt, mint már oly
sokszor, mióta megismerte. – És rettenetesen sajnálom.
Meg kell értened, hogy sokan függenek tőlem, nem
engedhetem ki a gyeplőt a kezemből, nem bízhatok
semmit a vakszerencsére.
Hugh erősen törte a fejét, hogy olyan megoldást
kínáljon, amivel bizonyítja, hogy igenis lehet rá számítani.
– Kincset akarsz keresni. Segíthetek. De bíznod kell
bennem.
Charlotte szeme látható gyanakvással tágra nyílt.
– Bemutathatlak Lord Merricknek – folytatta a gróf,
remélve, hogy nem lesz visszautasítás a válasz. – Az apósa
Jack Lambert. Ha van valaki, aki eligazodhat azon a
térképen, Merrick lesz az, vagy legalább ismerni fog
valakit, aki eligazodik rajta.
Charlotte nagyot nyelt.
Hugh sietve beszélt tovább.
– A nővéremnek és Lord Merricknek is birtokai vannak
Derbyshire-ben. Oda készültem, mielőtt a sors kegyéből itt
kötöttem ki. – Megcirógatta a nő ajkát. – Előbb vagy utóbb
hajóra kell szállnod. Nagy megkönnyebbülés volna
számomra, ha Lambert hajóinak egyikét választanád,
rendes kísérettel és védelemmel. Ezt megszervezhetem
neked.
– Megtennéd?
Hugh elmosolyodott, ahogy meglátta Charlotte ellágyuló
pillantását.
– Egyetlen ember hagyatkozott rám eddigi életem során.
A nővérem, Julienne… és szégyellem, de csalódást
okoztam neki. Megtisztelnél, ha támaszkodnál rám, és
esélyt adnál, hogy bizonyítsak. Sokáig cipelted a terheidet.
Engedd, hogy kicsit átvegyek tőled belőlük.
– Amióta itt vagy, könnyebbek a terheim, bár valójában
semmi sem változott.
Hugh megcsókolta Charlotte orra hegyét.
– Örülnék, ha bensőséges maradna a viszonyunk, amíg
tart a kapcsolatunk, de ezt csak akkor akarom, ha te is.
Ha te nem akarsz már intim kapcsolatot velem, én akkor
is segítek neked, amiben csak tudok. Ez nem a szexről szól,
Charlotte. Fontos számomra, hogy tudd, mi a motivációm.
Charlotte Hugh mellkasára hajtotta a fejét, és
felkacagott.
– Értem, Hugh. És én is boldog lennék, ha folytatódna a
kapcsolatunk. Szégyellhetem magam. Amióta itt vagy,
élvhajhász lettem.
– Csak amikor épp nem Derbyshire összes szerencsétlen
flótásának megmentésével foglalatoskodsz – felelte a férfi
szárazon.
– Na de kérem! – tiltakozott Artemis, ahogy kilépett a
dolgozószobából. – Mi itten nem szívesen hallgatjuk az
ilyen zagyvaságokat!
Hugh el akart húzódni, de Charlotte szorosan tartotta,
és a férfi egy pillanat alatt ellazult. Egy újabb pillanattal
később felfedezte, hogy jóleső érzés volt a karjaiban
tartani egy nőt ágyon kívül is. Megnyugtató volt.
A vörös hajtincsek felett Artemis szemébe nézett, és a
gülüszem pimaszul kacsintott egyet.
Hugh felnevetett. Rájött, hogy azért egy kicsit
megkedvelte a vén komornyikot.
7. FEJEZET

– Két napja nem havazik – mondta szomorúan Charlotte,


ahogy kinézett az ablakon. Megszerette a havazást,
hiszen azt jelentette, hogy Hugh még marad egy napot.
Kedvese felpillantott a naplóból, és kisfiús mosolyra
húzódott az ajka. Nagyon hatásos mosoly volt; Charlotte
lélegzete elakadt, és kezét hevesen dobogó szívére
szorította.
Hugh lazán beletúrt aranyszőke hajába.
– Reggel nekem is feltűnt.
Charlotte szíve elszorult, ahogy nézte, milyen
lenyűgözően szép férfi. Szerencsére Hugh-nak fogalma
sem volt, mekkora hatással van rá.
– Ha idejében megjavítják a hintót, talán holnap lehet
indulni.
– Én is így gondoltam. – A gróf becsukta a könyvet, és
közelebb hívta Charlotte-ot.
Két hete lakott már a kúriában, és azóta cseppet sem
csökkent iránta az érdeklődése. Minden éjjel az ágyában
aludt, minden pillanatot vele töltött, és nem unatkozott,
hanem végig elbűvölően viselkedett. Ha Charlotte kifelé
indult, követte. Ha lepihent, ő is vele ment. Charlotte
életében először érezte, hogy állandó magánya eltűnt,
helyette kísérője lett a délceg Montrose gróf.
– Nyugtalannak tűnsz – jegyezte meg Hugh.
– Meglep? Hiszen régóta ki sem mozdultam innen. A
ruháim sajnos divatjamúltak, és talán már az etikettet is
kezdtem elfelejteni.
Hugh felnevetett, és amikor Charlotte közelebb lépett,
az ölébe vonta.
– Ez senkinek sem fog feltűnni. Sugárzó szépséged el fog
vakítani mindenkit.
– Talán te így gondolod – motyogta Charlotte.
– Igen, határozottan így gondolom – jelentette ki a gróf,
és megcsókolta az asszony orra hegyét. – Nincs miért
aggódnod. Híresen különc társaságban leszünk. A
nővérem és Remington cseppet sem konvencionálisak,
Merrick pedig évekre eltűnt. Máig senki sem tudja, hol
lehetett. Ez bizony különös. Az, hogy én egy gyönyörű nőt
hozok, nem lesz kirívó, attól függetlenül, mit visel a hölgy.
Charlotte elfordította a tekintetét. Bántotta, hogy ő csak
egy a sok közül. Tudta, hogy futó kapcsolat lesz, amikor
találkoztak. De nem tudta, hogy történhetett meg, hogy
mélyebb érzéseket kezdett táplálni a férfi iránt.
Valószínűleg elkerülhetetlen volt. Hogy is tagadhatna
meg ettől a férfitól bármit egy nő? Akár a szívét is…
– Még sosem mutattam be egyetlen nőt sem a
nővéremnek – mondta Hugh halkan, és amikor Charlotte
ránézett, tudta, hogy belelátott a gondolataiba. Sötét
szeme elmélyülten figyelte, szemöldökét összevonta.
Charlotte átölelte a nyakát, hogy elterelje feszélyező
figyelmét.
– Hugh, köszönöm a segítségedet. El sem tudom
mondani, milyen sokat jelent nekem.
– Ugyanannyit, mint amennyit nekem jelent a
bizalmad. – Magához vonta a nőt, és felsóhajtott. – Izgatott
vagy, hogy kiteheted innen a lábad, és társaságba
mehetsz?
– Ó, nagyon is. Gwen most hagyja el először a megyét, és
én nagyon várom a találkozást Lucien Remingtonnal.
Hallottam, hogy…
Charlotte felsikított, és a kanapéra huppant.
Hugh föléje tornyosult, és éles pillantást vetett rá.
– Három éve itt porosodsz, és a legizgalmasabbnak
Lucien Remington ígérkezik számodra?
Charlotte nem is próbálta elrejteni, mennyire
felvillanyozza Montrose féltékenysége. Ártatlanul
pislogott.
– Nos, meglehetősen nagy a híre a félvilági körökben.
Egyszer találkoztam az anyjával. Remek asszony. Olyan…
Hugh odahajolt, és beleharapott Charlotte ajkába.
– Au! – háborgott csücsörítve Charlotte.
– Remington nős ember. A nővérem férje. Boldog a
házasságuk, sőt szinte kínos nézni, ahogy turbékolnak.
Charlotte vállat vont.
– Attól még szemügyre vehetem.
– Nem, nem veheted szemügyre – morgott Montrose.
– Féltékeny vagy! – Nevetve odahajolt, magához vonta a
férfi fejét, és szájon csókolta. Combjánál érezte merevedő
hímvesszőjét. – Tudhatnád, hogy a nők szívesen veszik
szemügyre a jóképű férfiakat. Ugyanannyira, mint a
férfiak a vonzó nőket.
– A nővéremnek ez nem tetszene – suttogta Hugh
Charlotte ajka fölött.
– Amúgy a nők örülnek, ha udvarlójuk kivívja a többiek
figyelmét. Büszkék vagyunk, hogy a miénk az, akire olyan
sokan vágynak.
– Hmmm… – Hugh szája megrándult, elfojtott egy
mosolyt. – Akkor csodálókat kell találnom. Akkor többet
törődsz majd velem, mint Remingtonnal.
Charlotte mosolya elhalványult. Szinte el sem akarta
hagyni a birtokot, inkább itt maradt volna Hugh-val,
nehogy bármi elválassza őket egymástól.
– Tehát… nem minden nő örül – jegyezte meg Montrose
éleslátón, és elsimította Charlotte haját az arcából. – Te
például nem.
A beszélgetés kezdett veszélyes vizekre evezni.
– Nehéz vagy – mondta Charlotte, és megpróbált
távolságot iktatni kettőjük közé, még ha csak fizikailag is.
Persze füllentett. Imádta érezni a férfi kemény, izmos
testét a testén. Imádta, hogy ettől nem elnyomva érzi
magát, hanem gondoskodást, szeretetet érez.
– Gyakran viseled a súlyomat. Most először hallom, hogy
tiltakozol. – Tekintete perzselt. – Untatlak talán,
Charlotte?
– Nem! – A nő a tenyerébe fogta Hugh arcát. Az utóbbi
két hétben sokat megtudott a szeretőjéről, legfőképp azt,
hogy retteg attól, hogy lecserélhető. – Ó, Hugh, dehogy.
Soha.
– Soha? – Hugh megcsókolta Charlotte-ot.
A nő hozzásimult, és magához vonta.
– Vigyél ágyba! Most.
– Miért?
Charlotte csábítóan elmosolyodott.
– Tudod, miért.
– Igen. – Hugh felemelkedett. – Tudom, miért.
Charlotte csak nézte zavarodottan, ahogy a férfi felkel a
kanapéról és az ablakhoz lép, ahol ő állt egy perccel
korábban.
– Mire gondolsz, amikor szeretkezünk? – kérdezte
hirtelen.
– Hogy mire…? – Charlotte megrázta a fejét, és felült. –
Semmire…
– Pont erről van szó.
– Tessék?
– A szexet használod, hogy az érzéseid elől menekülj.
Charlotte egy pillanatra döbbenten hallgatott, úgy
meglepte a vád.
– És te talán nem? – vágott vissza, és felpattant.
– Csak semmi veszekedés – szólt Gwen korholó hangja
az ajtóból. A szokásos lelkesedésével beviharzott a
szobába. Hímzett fehér muszlinruhájában, tarkójánál
összefogott hajával fiatalabbnak tűnt tizenhét éves
koránál. – Napok óta össze vagyunk zárva. Természetes,
hogy kissé feszültek vagyunk.
– Én évek óta vagyok itt – felelte Charlotte. – Montrose
az, aki feszült. Talán unatkozik a gróf úr?
Hugh elfordult az ablaktól, és Charlotte lélegzete elállt
parázsló tekintetétől.
– Hogy unom-e a játszmákat, amikkel távol tartasz
magadtól? Igen, belefáradtam.
– Távol tartalak? Hogy mondhatsz ilyet az elmúlt két hét
után?
Hugh felhorkant, Charlotte keze ökölbe szorult. Mi
mindent akar ez a férfi, az ördögbe is!
Gwen diszkréten megköszörülte a torkát.
– A szakácsnő pompás vacsorát készített. Katie
hamarosan tálalja.
Hugh felettébb elegánsan meghajolt.
– Miss Guinevere, bocsásson meg, de ma kimentem
magamat. Kezd megfájdulni a fejem. Azt hiszem, jobb, ha
lepihenek. – Vádló pillantást vetett Charlotte-ra, majd
szótlanul távozott.
– Ó… – Gwen tágra nyílt szeme Charlotte-ra meredt. –
Nem feszült, dühös.
– Veszem észre.
– De azért magával visz minket, ha elmegy?
Gwen könyörgő hangja felrázta Charlotte-ot.
– Hát persze – nyugtatta. – Egy óra múlva elillan a
mérge.
Gwen félrehajtotta a fejét.
– Miért?
– A férfiak ritkán haragszanak sokáig a nőkre. –
Charlotte a kanapéhoz lépett, amikor Katie megérkezet a
csörömpölő edényekkel. – Még akkor sem, ha mi
hibáztunk.
Gwen odaült mellé, és úgy rendezte szoknyáját, hogy ne
ráncolódjon, amint Charlotte tanította neki.
– Nem hiszem, hogy valaha meg fogom érteni a
férfiakat. Minél többet tudok róluk, annál kevésbé
értelmezhetőek.
Charlotte felnevetett.
– Micsoda igazság van a szavaidban!
– Ha Lord Montrose unatkozik, talán kártyázhatnék
vele, bár az kettesben nem annyira szórakoztató.
– Biztosan örülne neki.
Hugh megkedvelte Gwent, és Charlotte szívét
melengette, hogy ilyen lovagias a lánnyal.
– De talán arra céloztál, hogy a társaságunk untatja –
fintorgott Gwen.
– Ugyan, dehogy. – Charlotte megfogta gyámleánya
kezét, és nyugtatólag megszorította. – Ha valami untatja,
az én vagyok.
– Kétlem. – Gwen elkezdte felszolgálni a teát, mégpedig
hibátlan kecsességgel és illendőséggel, amibe Charlotte
sok munkát fektetett.
Charlotte azonban maga sem részesült formális
nevelésben. Minden, amit az etikettről tudott,
megfigyelésen alapult. Azt akarta, hogy Gwen jobban
induljon az életben, és az idő gyorsan repült. A lány
hamarosan eladósorba kerül.
– Charlotte, Montrose odavan érted. Igazán izgalmas
lehet egy ilyen jóképű férfi érdeklődése.
– Igen, valóban – felelte Charlotte. – De attól félek,
magam is belebolondultam.
– Attól miért kell félni?
– Mert nem illenénk össze.
– Dehogynem – szögezte le Gwen.
– Van, amiben igen, de van, amiben egész más világhoz
tartozunk. A társadalmi osztályokban még nem vagy
jártas, de hamarosan az leszel.
– De hát hercegné vagy.
– Hamis hercegné. A rang nem változtat azon, aki
mindig is voltam. Felesleges is beszélnünk erről. Lord
Montrose csak ideig-óráig érdeklődik egy-egy nő iránt.
Gwen átadta a csészét és a kistányért, és elmosolyodott.
– Koccintsunk.
– Na de teával? – vonta fel a szemöldökét Charlotte.
– Ne mondd, hogy nem illik. Úgysincs más, tehát
megteszi.
Charlotte felkacagott. Gwen életöröme sosem csappant
meg, hiába kellett gyerekkora nagy részét elrejtve
töltenie, nemkívánatos személyként.
– Jó, legyen. Mire koccintunk?
– Új kalandokra.
Charlotte felemelte a csészét.
– Új kalandokra.

– Nemsokára megérkezünk? – kérdezte Gwen. A nyakát


nyújtogatta a kocsi ablakában, a kalapját a fejéhez
szorította, le ne fújja a szél.
Hugh széles vigyorral figyelte, értette, mennyire
izgatott, ahogy évek után végre kimozdulhat. – Hányszor
kérdi még, Miss Guinevere?
– Ahányszor kell, hogy végre rendes választ kapjak –
nézett rá szigorúan a lány. – Az, hogy majd, ha már ott
vagyunk, nem válasz.
– De mikor csináltunk mi bármit rendesen? – ugratta
Charlotte nevetve. Gwen összevonta a szemöldökét.
– Ó, kanyarodunk! Máris ott leszünk! – Gwen nagyon
izgatott volt. – Milyen szép épület! Nem is tudtam, hogy
léteznek ekkora házak! És azok a hintók!
– Az ördögbe! – motyogott Hugh, amikor Gwen feje fölött
megpillantotta a Remington-kúria homlokzatát.
Lélegzetelállítóan elegáns, neoklasszikus épület volt,
díszes oszlopokkal, előtte széles, kör alakú
kocsifelhajtóval. De Hugh nem a homlokzat szépségét
csodálta. Összehúzott szemét a kúria előtt sorakozó
hintókra szegezte. A nemesek legfelsőbb körei ugyan nem
keresték őket, de Remingtonék azért igen élénk társasági
életnek örvendtek.
– Szent ég! – Charlotte a nyakához kapta a kezét. – Most
mitévők legyünk?
Hugh idegesen felhorkant. Beszélni akart Julienne-nek
Charlotte-ról, Gwenről és Glenmoore térképéről, meg az
egész kalamajkáról, de most ez nem volt lehetséges.
Charlotte mindent megtett, hogy házassága Glenmoore-
ral titokban maradjon. Arra kérte Artemist, ijessze el a
látogatókat, Gwent pedig rejtegette. Látszott rajta,
mennyire feszült lett hirtelen.
– Ne aggódj – nyugtatgatta, és gyorsan kiötlötte a
megoldást. – Gwent majd társalkodónődként mutatjuk be.
– Én pedig Mrs. Riddleton leszek – mondta Charlotte, és
megszorította Hugh kezét. – A szeretőd, aki özvegyasszony.
Remek ötlet, Hugh!
– Riddleton? – kérdezett vissza a gróf, de közben
melegség járta át a szívét Charlotte bókjától.
– A leánykori családnevem. – Charlotte szeme ragyogott,
és Hugh elégedett volt, amiért sikerült könnyíteni
aggodalmain. Jó érzés volt, kezdte megszokni.
Gwen kacagott.
– Pompás lesz! Mint valami jelmezbál. – Visszaült, és
összedörzsölte kesztyűs kezét. – Lord Montrose, maga igazi
angyal. El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok,
hogy pont mifelénk akadt el a hintója. Ha nem jött volna,
most is tanulnék, és keseregnék, mennyire unatkozom.
Ehelyett az első társasági eseményemre készülök.
Remélem, lesznek még jóképű férfiak, akiket szemügyre
vehetek.
– Szentséges ég – morgott Hugh, és felvont szemöldöke
alól nézett Charlotte-ra, aki pimaszul elmosolyodott.
Néhány perc után a többi hintóból már minden utas
kiszállt, a poggyászt is kihordták, és a társaság máris az
ajtó előtt találta magát. Hugh épp a karját nyújtotta
Charlotte-nak, amikor egy ismerős, mély hang szólította
meg.
– Montrose, nem is számítottunk rád!
Hugh a sógorára mosolygott.
– Nem rendezhettek összejövetelt nélkülünk. El tudod
képzelni, milyen unalmas lenne?
Lucien Remington hangosan felnevetett.
– Örvendünk, hogy itt vagy. És bájos partnerednek
úgyszintén.
Charlotte kikerekedett szemmel állt a lépcső alján.
Gwen pedig még el is tátotta a száját szégyenszemre.
Mindketten nyílt csodálattal méregették Lucien
Remingtont. Hugh morcosan közelebb húzta Charlotte-ot.
– Remington, hadd mutassam be szívbéli jó barátnőmet,
Mrs. Riddletont, és társalkodónőjét. Miss… – Hugh
krákogott, hogy Gwen figyelmét magára vonja.
– Sherling – bökte ki a lány, és kezet nyújtott. –
Guinevere Sherling.
Lucien meghajolva kezet fogott vele, és ragyogó
mosolyával elbűvölte az ifjú hölgyet. Hugh türelmetlenül
dobolt a lábával, nem tetszett neki, ahogy a hölgyek
reagáltak a vonzó hajdani csibészre.
Charlotte belekarolt. Hugh rápillantott, és látta, hogy
kissé elmosolyodik.
– A szőkéket szeretem – suttogta a nő.
Hugh máris jobban érezte magát.
Remington intett a szolgáknak, hogy vigyék be a
bőröndöket, majd bevezette őket. Gwen megtorpant az
előtérben. Kettős lépcső húzódott szemben, a
márványpadlóval borított helyiség két oldalán számos
ajtó nyílt. Óriási kristálycsillár függött a kupolás
mennyezetről, melyet halványkék háttéren dús, festett
páfránylevelek díszítettek.
– Milyen gyönyörű! – sóhajtott Gwen ámulva.
Lucien helyeslőn bólintott.
– Köszönöm, Miss Sherling.
– Hugh La Coeur! – Mindenki jobbra nézett, ahol Lady
Julienne Remington állt a szalon ajtajában. Hugh nővére
világoskék ruhát viselt, sötétkék szegéllyel. Szép volt és
nemes tartású. A többi vendéggel most nem is törődött,
széles mosollyal sietett öccséhez, és erősen magához
szorította. – Szólnod kellett volna, hogy jössz, de azért így
is örülök neked.
Hugh felkapta a nővérét.
– Az öröm kölcsönös – dörmögte. Szülők nélkül nőttek
fel, ezért jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint a legtöbb
testvérpár. Julienne számtalanszor mentette ki öccsét a
bajból, és Hugh mindent megtett volna a nővéréért.
Letette Lady Remingtont, és közelebb vonta Charlotte-
ot. Charlotte kezet nyújtott és bemutatkozott.
– Örvendek, Mrs. Riddleton – mondta Julienne őszinte
mosollyal. – Ez az időjárás olyan rettenetesen unalmas,
úgy döntöttünk, tartunk egy kis téli összejövetelt, hogy
felviduljunk. Néhány vendégemmel kapcsolatban
figyelmeztetném, de mivel ön az öcsémmel érkezett, úgy
vélem, nemigen hajlamos semmin fennakadni.
Charlotte felnevetett.
– Köszönöm, hogy itt lehetek, mylady.
Julienne Charlotte-ba karolt, és Gwenre mosolygott.
– Jöjjenek! Megmutatom a szobájukat, és elmesélem, mit
terveztünk.
A válla fölött hátrakacsintva Charlotte az impozáns
lépcsősor felé indult Julienne-nel és Gwennel, Hugh pedig
csak bámult utána.
– Csodás hölgy – dörmögte Remington.
Hugh egyetértően bólintott. Bár úgy gondolta, a
„csodás” talán szerény kifejezés.
– Méltányolom az ízlésedet.
– Remington, tőled ez nagy bók.
Lucien felnevetett.
– Menjünk a biliárdterembe? Az urak nagy része már
ott gyűlt össze.
Elindultak az előtérből.
– Lord Merrick itt van? – kérdezte Hugh.
– Merricket késő délutánra várjuk.
– Pompás. – Hugh majdnem összedörzsölte a tenyerét
örömében. – Ha beleegyezik, szeretnék négyszemközt
beszélni vele.
– Rendben. Nyugodtan vonuljatok el a
dolgozószobámba.
Most, hogy az ügy, amiért jött, rendeződni látszott, Hugh
várta a kellemes délutánt. Az előző hét Charlotte és Gwen
társaságában élete legjobb és legnyugodtabb időszaka
volt, de hiányzott a nyers humor és a pikáns társalgás,
amit csak más úriemberek között élvezhetett.
Remington mögött belépett a füstös szobába, és
végigmérte a bentieket. Lord Middleton a távolabbi
sarokban állt egy csoporttal; integetve üdvözölte, és
odahívta. Hugh feléje indult, de hirtelen megtorpant,
arcára fagyott a mosoly, mert a Middleton mellett álló
férfi megfordult, hogy lássa az érkezőket.
– Montrose – kiáltott széles mosollyal Glenmoore
hercege. – Rég láttuk egymást!
Hugh állkapcsa megfeszült.
– Sajnos nem elég rég – dörmögte alig hallhatóan.

Charlotte meggyőződött róla, hogy Gwen kényelmesen


elhelyezkedett a többi társalkodónővel, majd követte
Hugh nővérét a hallon át. Önkéntelenül is elmosolyodott.
Julienne Remington igazán szeretni való asszony volt.
Mézszőke hajával és sötét szemével öccsére hasonlított,
igazi szépség volt. A kiváltságos családba született hölgyek
eleganciájával és kecses tartásával mozgott, mégis
nyitottnak, megközelíthetőnek tűnt.
– Itt vagyunk – mondta Julienne, és jobbra kinyitott egy
ajtót. – Remélem, kényelmes lesz.
Charlotte belépett a hálószobába, és ámulva nézett
körül. Halványszürke és szilvakék árnyalatokkal
berendezett, tágas, gazdagon bútorozott helyiség volt.
– Gyönyörű – sóhajtotta.
– Örülök, hogy tetszik. Ma este bált fogunk tartani. –
Julienne felemelte a karját, és megpördült. – Hónapok óta
táncolni vágyom. Mr. Remingtonnak nagy erőfeszítésébe
került, hogy zenekart találjon, de sikerült, és most nagyon
izgatott vagyok.
– Ilyen alkalomra nem hoztam ruhát – vallotta be
Charlotte. Hozott ugyan egy estélyit, ami visszafogott
stílusával egyáltalán nem volt feltűnő, de Gwen nélkül
nem akart bálozni. A lány sosem hibáztatná ugyan, de
összetörne a szíve.
Julienne alaposan szemügyre vette Charlotte-ot.
– Hasonló az alkatunk. Azt hiszem, van néhány ruhám,
ami jó volna önre. Nézze meg őket, és válassza ki, melyik
felel meg az ízlésének.
– Ó, ugyan, kérem, ne fáradjon…
– Cseppet sem fáradság, Mrs. Riddleton.
– Charlotte – ajánlotta fel Charlotte.
– Rendben, Charlotte – mosolygott Julienne. – Igazán
kedves. Mindig élveztem a nyílt, egyenes, határozott
hölgyek társaságát. Hugh-nak pont erre van szüksége az
életében.
– Hugh remekül boldogul.
Julienne nyilvánvalóan kétkedve vonta fel a
szemöldökét.
– Mindenesetre az öcsém felettébb jóképű.
– Úgy van – nevetett fel Charlotte.
– Estélyhez öltözve felülmúlhatatlan, ez gondolom, már
kiderült.
Charlotte nem akarta, hogy kiderüljön, mennyire új
még az ismeretségük, ezért nem felelt. De el tudta
képzelni. Hugh aranyló vonzereje feketébe és fehérbe
öltözve csak még jobban csalogathatta a nőket.
– Nem maradhat kísérő nélkül – folytatta Julienne. –
Ugye egyetértünk?
Charlotte keze ökölbe szorult. Talán nem tarthatja meg
Hugh La Coeurt, de most az övé volt, és meg akart tenni
mindent, hogy ezt a többi jelenlévő nő is tudja.
– Igen. – Hálásan elmosolyodott. – Köszönöm szépen,
mylady.
– Julienne.
– Köszönöm, Julienne.
– Hoztál magaddal szobalányt?
Charlotte megrázta a fejét, és tudta, hogy divatjamúlt
ruhája bizonyára elárulja szűkös anyagi helyzetét.
– Remek. Akkor együtt fogunk készülődni a bálra. A
szobalányom, ha meglátja a gyönyörű hajadat,
könyörögni fog, hogy frizurát készíthessen. Remélem, nem
bánod.
– Dehogy. Csodásan hangzik. Köszönöm. Olyan jó vagy
hozzám.
– Ugyan. Jól fogjuk érezni magunkat. Hozd a
társalkodónődet is, ha gondolod. – Julienne az ajtóhoz
lépett. – Bár szívesen maradnék, de köszöntenem illene az
újonnan érkezőket. Ha érdekel, a hölgyek a szalonban
vannak, jobbra, néhány ajtóval odébb. Hallani fogod a
csivitelésüket, amikor odaérsz.
A kilincsre tette a kezét, és elmosolyodott.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél, Charlotte. Egy-két óra
múlva megkereslek, és jobban megismerhetjük egymást.
– Örülök.
Julienne Remington alig csukta be maga mögött az ajtót,
máris kopogás hallatszott. Gwen belépett, meg sem várta,
hogy „szabad”.
– Ó, Charlotte! – kiabálta. – Ma este bál lesz! Hát nem
izgalmas? Az első bálom! Alig várom, hogy
megcsodálhassam a ruhákat. Meg a férfiakat.
Charlotte felkacagott a lány lelkesedését látva, majd
levette utazóköpenyét.
– Felveheted a kék szaténruhámat.
Gwen szeme elkerekedett, és megrázta a fejét.
– Azt nem tehetem. Hiszen a legszebb estélyid.
– Lady Julienne kedvesen felajánlotta, hogy viselhetem
valamelyiket az ő estélyi ruhái közül.
Gwen örömében sikkantott, és pörögni kezdett.
– Nagyon kedvelem. Ugyanolyan szívélyes, mint Lord
Montrose.
– Igen, valóban. – Ismét kopogtak. Charlotte kinyitotta.
Két inas érkezett a bőröndjeivel, és egy szobalány, hogy
kicsomagoljon.
Gwen az ajtóhoz lépett.
– Kimenjünk a hátsó kertbe? Lady Canlow
társalkodónője azt mondja, úgy van megtervezve a kert,
hogy télen, a hóban még szebb legyen, mint tavasszal.
Charlotte felvette köpenyét és kabátját. Olyan
szabadnak és könnyednek érezte magát, mint talán még
sosem. És tudta, hogy ezt Hugh La Coeurnak köszönheti.
Belekarolt Gwenbe.
– Nos, akkor menjünk, és nézzük meg.
8. FEJEZET

– Ez az egyik legfantasztikusabb történet, amit valaha


hallottam – ingatta a fejét Lucien.
Hugh hátradőlt, és nagyot sóhajtott.
– Tudom. Hidd el, azt gondoltam, megbolondulok. Sosem
láttál még ilyen fura, mégis szeretnivaló kompániát. –
Elkezdett fel-alá járkálni. – Hol az ördögben van az
inasod? – méltatlankodott.
A szolgát Charlotte keresésére küldte már fél órája. A
Remington-kúria hatalmas volt, de azért nem ennyire.
– Lyukasra sétálod a szőnyegemet, Montrose – mondta
Lucien szárazon.
Hugh szitkozódva megállt, és az elegáns aubusson-
szőnyegre meredt. Megpördült, amikor hirtelen kinyílt az
ajtó. Megérkezett az inas. Tipikus komornyik volt, arca,
modora kifürkészhetetlen és nyugodt. Hugh rádöbbent,
hogy Artemist jobban kedveli. Artemis rögvest megmondta
volna, miért nincs itt Charlotte, Remington komornyikja
viszont nem szólt, amíg nem kérdezték.
– Mondja már! – dörrent rá Hugh. – Hol van Mrs.
Riddleton?
A komornyik Hugh felé fordult, és kissé megvetően
felhúzta az orrát.
– Úgy tűnik, két szolga egymásnak ütközött, amikor
Lord Merrick csomagjait felvitték az emeletre. Mrs.
Riddleton a konyhába vitte a sérült személyzetet.
Jelentettem neki, hogy uraságod hívatja, de azt felelte,
hogy meg fogja érteni, amiért nem jön azonnal.
Hugh legyintett, majd zaklatottan Lucienhez fordult,
aki nyugodtan ült az íróasztalánál.
– Remington, esküszöm, ez a nő mágnesként vonzza az
elesetteket.
Lucien nevetve az ajtóhoz lépett.
– Menjünk, nézzük meg, hogy boldogulnak. Utána
valami privát helyen szólhatsz Mrs. Riddletonnak, hogy itt
van Glenmoore.
Amikor a konyhába értek, látták, hogy a remekül
ellátott inas épp vajaspogácsát falatozik, Charlotte
azonban sehol. Az inas bűntudatosan felpattant, de
Remington intett, hogy üljön vissza.
– Hová az ördögbe mehetett? – kérdezte Hugh a
cselédlányt, aki a szigorú hangra ijedtében annyira
dadogni kezdett, hogy alig lehetett érteni a választ.
– Vo-volt egy… egy ba-baleset…
– Ördög és pokol! Baleset?!
A cseléd bólintott, Hugh Remingtonra pillantott, és látta,
hogy sógora a homlokát ráncolja.
– Mi történt már megint? – kérdezte élesen.
– Lady Denby eltörte a csészéjét, és megvágta az ujját,
Mr. Remington.
– Hol?
– A fenti szalonban.
Hugh és Remington a hátsó lépcsőn sietett fel. Lady
Denby ujja be volt kötözve, Charlotte sehol.
Lucien sietve meghajolt, úgy kérdezte:
– Lady Denby, meg tudná mondani esetleg, merre van
Mrs. Riddleton?
A telt keblű, barna asszony megrebegtette a
szempilláját, és kacéran mosolygott.
– Ó, Lucien Remington, minek magának Mrs. Riddleton?
– Én keresem – mordult fel Hugh. Kezdett eluralkodni
rajta a nyugtalanság. Ha Charlotte összevissza járkál a
házban, összefuthat Glenmoore-ral.
Lady Denby felvonta a szemöldökét.
– Értem. Nos, talán nézze meg az istállóban, Lord
Montrose. Azt hiszem, valamit mondott egy lóról, amire
vetni akar egy pillantást.
Hugh nagyot sóhajtva az ajtóhoz lépett.
– Istálló? – kérdezte Remington, és utánasietett.
– Igen. Megőrül a lovakért. – Hugh türelmetlenül sietett
végig a hallon. – Amikor kitört a hintóm kereke, megsérült
az egyik lovam. Egészen idáig csak vele foglalkozott.
Lucien halkan felnevetett, Hugh szúrós pillantást vetett
rá a válla felett.
– Hát, mondtad, hogy mágnesként vonzza az elesetteket.
Az istállóban Hugh látta, hogy a lova lába szépen be van
kenve, Charlotte pedig sehol.
– Most már tényleg vigye el az ördög! – háborgott Hugh,
és belerúgott az istálló ajtajába. Szalma repült szanaszét.
Úgy érezte, ha nem találja meg azonnal Charlotte-ot,
megbolondul. Tényleg megbolondul.
A szíve majd kiugrott, ahogy arra gondolt, hogy
Glenmoore előbb botlik bele a nőbe, mint ő. Charlotte
megígérte, hogy ha a kúriában lakhatnak, cserébe
rejtegeti Gwent. Ki tudja, hogyan reagálna Glenmoore, ha
rájönne, hogy a két nő nemcsak eljött onnan, de nagy
társasági eseményen vesznek részt. Hiszen elvette a
ruháit, az ékszereit, és az utóbbi három évben mindig tett
róla, hogy Charlotte bezárva éljen. Hugh el tudta
képzelni, miféle gonosz ember lehet, aki egy ilyen kedves,
gondoskodó nővel képes így bánni.
– Sosem láttalak ilyennek – jegyezte meg Remington
halkan.
– Milyennek?! – csattant fel Hugh ökölbe szorított
kézzel.
– Ilyennek. Hogy valakiért ennyire aggódsz. Még akkor
sem aggódtál ennyire, amikor udvarolni kezdtem
Julienne-nek.
Hugh felmordult.
– Biztosan a nyavalyás derbyshire-i víz teszi.
Megváltoztam. Megőrültem!
– Meg bizony, öcsémuram. Megőrülsz Mrs. Riddletonért.
– Remington a sógora vállára tette a kezét. – Ennek is
eljött hát az ideje.
– Mármint minek? Mi az ördögről beszélsz te?
– Beleszerettél.
Lucien együttérzően rámosolygott, mert Hugh eltátotta
a száját, majd az összerugdosott istállóajtónak hanyatlott.
– Tudom, mit érzel. Nekem is úgy mondta meg valaki.
Azt hiszem, a testi örömökhöz szokott férfiak nehezebben
fogadják el, mennyire függ a boldogságuk egyetlen nőtől.
Hugh a fejét ingatta, és alaposan végiggondolta a
hallottakat. Alig pár hete ismerte Charlotte-ot. Hogy is
szerethetett bele ilyen rövid idő alatt?
– Honnan tudod? – kérdezte. – Hogy lehetsz biztos
benne?
– Ha szerelmes vagy, nem bírod ki a kedvesed nélkül.
Kell az érintése, a mosolya, a figyelme. Minden más nőnél
csodálatosabbnak tartod. A hibái egyenesen elbűvölnek.
Gondoskodni akarsz róla, védelmezni, mindent megadni
neki. Magad is megdöbbensz, mennyire vágysz rá,
egyetlen más nőt sem találsz hozzá foghatónak.
– Szent ég! – Hugh megdörzsölte az arcát. –
Rettenetesen hangzik. Ijesztő. – Leeresztette a kezét, és
felsóhajtott. – És bizony azt hiszem, pontosan ezt érzem
Charlotte iránt.
Lucien megveregette sógora vállát, és az istálló ajtaja
felé intett.
– Menjünk, keressük meg, mielőtt elveszíted a fejed
nélküle.

– Milyen gyönyörű! – suttogta Gwen, és áhítattal


megsimogatta az apró gyöngyöket, amik Charlotte báli
ruhájának ujját díszítették. – Sosem láttam ilyen szépet.
Charlotte csodálattal, de egyben zavarodottan szemlélte
a tükörképét. A szaténruha pompás zöld árnyalata
kiemelte a szeme színét és hajának élénkvörösét.
– Igazán nem fogadhatom el…
– Ugyan! – vágott közbe Julienne, aki gyönyörű,
halványlila estélyiben pompázott. – Ez a ruha rajtad
sokkal jobban mutat, mint ahogy nekem állna. Viseld
csak.
Charlotte megfordult, és hirtelen megölelte Hugh
nővérét.
– Nagyon köszönöm! – Charlotte egész délután Gwennel
foglalkozott, és segített, amikor a szükség úgy hozta. Nem
volt még alkalma Hugh-val beszélni, és rettenetesen
hiányzott neki a férfi. Örült, hogy amikor végre láthatják
egymást, épp olyan gyönyörű zöldet viselhet, ami arra a
köntösre emlékeztette, amit az első éjszakájukon vett fel.
Most már kész volt beismerni, hogy az ifjú gróf nem
csupán tetszik neki, de mélyebb érzéseket táplál iránta.
Csak néhány órája voltak távol egymástól, de máris
hiányzott. Azon járt az esze, hol lehet Hugh, mivel tölti
épp az idejét, és hogy vajon gondol-e rá, hiányolja-e őt
legalább egy picit.
– Alig várom, hogy Hugh meglásson téged ebben a
ruhában – mosolygott Julienne. – Régóta várom, hogy
végre megtalálja a helyét és a párját.
– Hogy megtalálja a helyét? – kérdezett vissza Charlotte.
– Úgy van. – Julienne legyintett. – Egész életében csibész
volt. Ne érts félre, intelligens és kedves, de folyton bajba
került. Mindig elhamarkodott szeleburdi volt. Nem gondol
a következményekre, később pedig megbánja. Az utóbbi
években sokat tett, hogy változzon, de még jó időbe telhet,
hogy felelősségteljes embernek lehessen nevezni. Néha
elgondolkodtam… – Julienne megrázta a fejét. – De te
olyan kiegyensúlyozott vagy, magabiztos és határozott,
Hugh pedig odavan érted. Jó hatással leszel rá, ezt máris
látom.
Charlotte a homlokát ráncolta, és megpróbálta
összerakni a Julienne által festett képet azzal, amilyennek
ő ismerte Hugh-t: erősnek és találékonynak.
– Menjünk le a vacsorához, hölgyeim? – kérdezte
Julienne, szinte belefojtva Charlotte-ba a kérdéseket.
– Igen, menjünk! – lelkesedett Gwen.
Charlotte lerázta magáról a hirtelen jött
nyugtalanságot, és Guinevere-re pillantott. Gwen hófehér
bőréhez csodálatosan illett a halványkék ruha, de valami
hiányzott, és Charlotte nagyon törte a fejét, hogy vajon mi.
Elvette a szobalánytól a könyékig érő estélyi kesztyűt, és
elindultak Julienne budoárjából a lépcsőhöz. A többi
vendég is szállingózni kezdett, és Charlotte alaposan
szemügyre vette a legújabb divatot. Kíváncsi volt, mik a
népszerű újdonságok. Egy bárónőn megcsillant egy
drágakő, és Charlotte-nak hirtelen eszébe jutott, mi
hiányzik Gwen ruhájáról.
– Menjetek csak – mondta, és megállt a galérián. –
Valamit elfelejtettem.
Gwen a homlokát ráncolta.
– Mit?
– A gyémánt brosstűt, ami olyan fenségesen mutat ezen
a ruhán.
– Tényleg felvehetem? – Gwen szeme tágra nyílt.
A bross egyike volt Charlotte kevéske megmaradt
ékszerének, mégpedig a kedvence.
– Hogyne. Kell is ehhez a ruhához. – Charlotte azt
szerette volna, hogy Gwen kiélvezze a társas összejövetel
minden pillanatát, mivel erre édeskevés esélye volt a
jövőben.
– Akkor visszamenjünk érte? – kérdezte mosolyogva
Julienne.
– Menjetek csak nélkülem a vacsorához – mondta
Charlotte. – A többi vendéggel is foglalkoznod kell, Gwen
pedig nagyon izgatott. Nem akarlak feltartani
benneteket.
Gwen és Julienne elindultak, Charlotte felemelte
szoknyája szegélyét, és visszaszaladt a szobájába. Hugh
biztosan lent várja, és már nagyon látni akarja. Még
annyi mindent kellett megtudniuk egymásról, annyi
kérdésük volt! Charlotte kesztyűs kezébe fogta a
gyémántos brosst, kilépett a szobájából, és becsukta az
ajtót.
– Mindjárt gondoltam, hogy te vagy az.
Az ismerős hang hallatán megdermedt.
– Csak egy ilyen alantas nőszemély rohangálna
szeleburdi módon a folyosón.
Charlotte nagyot sóhajtva megfordult.
– Jó estét, herceg.
Glenmoore hercege elmosolyodott, és gúnyosan
meghajolt.
– Jó estét, hercegné.
– Gyűlölöm, ha hercegnének szólítasz – mondta
Charlotte szigorúan, és végigmérte a férfit. Glenmoore
semmit nem változott, mióta utoljára látta egy évvel
korábban. Jóképű volt, a haja sötétbarna, a szeme
egészen fekete. Ebből a szempárból azonban hiányzott a
melegség, ami Hugh szeméből sugárzott.
– Én pedig gyűlölöm, hogy feleségül mentél az apámhoz.
Vannak dolgok, melyek nem változnak, például a
megállapodásunk. – Közelebb lépett. – Mit keresel itt?
Charlotte felszegte az állát.
– Amit csak kedvem tartja.
Jared felnevetett, de rideg hangjában nem csengett
jókedv.
– Úgy döntöttél, mégis nevetség tárgyává teszed az
öreget? – Összehúzta a szemét. – Nem tűröm, hogy
bemocskold a Kent család nemesi rangját!
Charlotte erőt vett magán, és nem hátrált. Ha
gyengeséget mutat, azzal csak Jared alá adja a lovat.
– Senki nem tudja, ki vagyok.
– Charlotte! – szólalt meg egy halk hang a folyosóról. –
Minden rendben?
A hercegné Gwen felé fordult, és sikerült megnyugtató
mosolyt küldenie felé.
– Igen. Kérlek, várj meg odalent.
Jared is odapillantott, és arca elsötétült a haragtól.
Hirtelen megragadta Charlotte karját.
– Elhoztad a fattyamat egy társasági összejövetelre?
Megbolondultál?!
Gwen fájdalmasan felszisszent, megfordult, és elszaladt.
Charlotte magából kikelve pofon vágta a herceget, és
magában átkozta a kesztyűt, ami miatt nem csattanhatott
nagyot.
– Vedd le rólam a kezed! Rosszul vagyok tőled!
– Én meg attól, hogy a hiba, amit elkövettem, most itt
parádézik báli ruhában az előkelő társaság előtt.
– A lányod nem hiba! Sőt, Guinevere az egyetlen
értékelhető teljesítményed a szánalmas életedben! A te
gonoszságod miatt kellett rejtőzködve élnie, nem volt
gyerekkora, nincsenek barátai. Mit várhatsz még tőle?
– Hogy tudja a helyét. Ez az, amit te sem tanultál meg
soha.
– Én is rejtőzködve éltem – vágott vissza Charlotte. –
Senki sem tudja, ki vagyok, sem azt, hogy kicsoda Gwen.
Ne vegyél rólunk tudomást, és senki nem is fogja
megtudni.
Jared közelebb rángatta Charlotte-ot, és úgy tornyosult
fölé, mint valami bosszúálló szellem.
– Tudni akarom, mit keresel itt, mi a szándékod.
Azonnal áruld el! Ha pénzt akarsz kihúzni belőlem, hát
jobb, ha tudod, nem fog sikerülni, semmi többet nem
kapsz, mint ami a végakarat szerint illetett.
– Herceg, vegye le róla a kezét! – szólalt meg egy halk,
ám fenyegető hang a folyosón.
Charlotte odafordult, és látta, hogy Hugh közeledik,
mint valami ragadozó. Válla és állkapcsa megfeszült,
látszott, hogy kész a küzdelemre, és Charlotte le volt
nyűgözve. Egy pillanatra még gondolkodni sem tudott,
csak bámulta, milyen pompásan fest a férfi fekete
frakkban, haragtól hevülten. Nem tűrt ellentmondást.
A herceg nem méltatta különösebb figyelemre, meg sem
fordult.
– Montrose, ehhez magának semmi köze.
– Jared, a helyedben hallgatnék rá – suttogta Charlotte,
mert nem is kételkedett abban, hogy Montrose a
védelmére fog kelni, cseppet sem törődve Glenmoore
herceg rangjával.
Megnyugodott Hugh érintésétől, Jared viszont
ledermedt, és haragosan meredt rájuk.
– Mit akar?
– Egyelőre azt, hogy vegye le a kezét a
menyasszonyomról. Aztán távozzon, eredjen a dolgára.
Charlotte lélegzete elakadt. A szíve majd kiugrott.
Megszédült.
Jared felvonta a szemöldökét.
– Csak nem rangodon alul készülsz házasodni,
Charlotte? De legalább ez a nemesúr nincs a halálán.
– Menj a pokolba! – csattant fel Charlotte, és odébb
rántotta a karját. Az egy dolog, hogy Montrose megmenti
szorult helyzetéből, de abból, ha hazudik egy olyan nagy
hatalmú embernek, mint Glenmoore herceg, csak baj
lehet.
Jared eleresztette a nőt, és hátralépett.
– Csak a pénz kell neki, Montrose. Számító nőszemély,
nekem elhiheti. Tud egyáltalán valamit róla? Ismeri a
múltját? Bármit?
Hugh egészen közel lépett.
– Mindent tudok Charlotte-ról, Gwenről és az egész
ügyről. Le is veszem a maga kezéről. Csak annyi dolga
van, hogy oldja fel a Charlotte nevén lévő, Gwent
megillető örökség letétjét, ahogy azt a néhai herceg
óhajtotta.
Jared elvigyorodott.
– Nocsak. Milyen szépen összeillenek maguk ketten!
– Miről beszél? – kérdezte Charlotte haragosan.
– Hát az özvegyi hagyatékról, drága Charlotte. – A
herceg ismét Hugh-ra pillantott. – Jobb, ha tudja,
Montrose, hogy jelentéktelen kis összegről van szó. Nem
elég hozzá, hogy grófi életmódját fenntartsa, ahhoz pedig
főleg nem, hogy szerencsejátékon elszórja.
Hugh megdermedt.
– Nem a pénzről van szó.
– Charlotte számára igen – felelte Jared. – Charlotte
számára minden a pénzről szól. – A nőre nézett. – Tudsz
valamit a jövendőbelidről egyáltalán, kedveském?
Elmesélte vajon neked, hogy hogyan játszotta el a La
Coeur-vagyont szinte az utolsó fillérig? A nővérét kellett
eladnia Remingtonnak, hogy kikeveredjenek az
adósságokból. Mégis mit gondolsz, hogy máshogy ment
volna férjhez egy gróf leánya egy fattyúhoz?
Charlotte gyomra hirtelen felkavarodott. A hasához
kapta a kezét, nehogy rosszul legyen.
– Lady Julienne maga választotta férjül Remingtont! –
mordult fel Hugh.
– Egy márki lett volna a férje – folytatta Glenmoore, még
mélyebbre ásva, hogy élvezhesse Charlotte keservét. – De
Lord Fontaine meggondolta magát, amikor rájött, hogy
Montrose mennyire földönfutó.
– Hazugság! – Hugh kipirultan, ökölbe szorult kézzel
meredt Charlotte-ra.
Glenmoore felvonta a szemöldökét.
– Azt állítja, hogy a szerencsejáték miatt nem lett
majdnem földönfutóvá?
Hugh arcát mintha kőből faragták volna.
– Az már régen volt.
– Csak néhány éve, ha jól tudom – mosolyodott el
gonoszul a herceg. – Mindegy is, nem kívánok senkit
feltartani, megyek, és csatlakozom a társasághoz.
Gratulálok, Montrose. Charlotte. Akkor értesítsen, hová
utaljam Charlotte járadékát. És mivel a kúriára ezután
nem lesz szükség, azt meghirdetem eladásra. – Glenmoore
távozott, maga után hagyva a kétségbeesést.

Hugh a haragtól szóhoz sem jutott. Amikor Gwen


nekiütközött a lépcsőn, és kinyögte, hogy apja sarokba
szorította Charlotte-ot, elöntötte a méreg. Ha eddig lettek
volna kétségei afelől, mit érez a nő iránt, most már nem
voltak.
– Nem lett volna szabad azt mondani Glenmoore-nak,
hogy jegyesek vagyunk – nyögte Charlotte. – Említeni
fogja másoknak, csak hogy téged kínos helyzetbe hozzon.
Katasztrófa.
Hugh közelebb lépett, hogy vigasztalja. Charlotte
ijesztően sápadt volt, ajkán és szemén látszott a feszültség.
Hugh megpróbált könnyed hangon felelni, és a szívére
szorította a kezét.
– Tudod, akár meg is sértődhetnék, amiért így reagálsz
a leánykérésre.
A nő összerezzent.
– Le kell mennünk, hogy tisztázzuk a helyzetet. Mit fog
szólni a családod, ha megtudják?
– Talán gratulálnak? – kérdezte Hugh tűnődve.
– Lehetetlen alak vagy. Lady Julienne figyelmeztetett,
hogy könnyelműen ugrasz bele helyzetekbe. Eddig
fogalmam sem volt, mit ért ez alatt. – Megpróbált elmenni
mellette, de Hugh odalépett elé.
– Hugh, a vendégek közt szóbeszédre ad alapot, ha
feltartjuk a vacsorát.
– Lehet, de ebben a társaságban ez nem is akkora baj. –
Charlotte felvonta a szemöldökét, azért Hugh magyarázni
kezdte: – Julienne és Remington évek óta szinte kívül
rekedt a nemesi körökön. Csak a legvakmerőbb és
legszabadosabb vendégek tartják velük a kapcsolatot.
Glenmoore is csak azért van itt, mert Remingtonban
potenciális üzleti partnert lát. Remington ördögien
szerencsés, és döbbenetesen ért a pénzhez.
Charlotte félrehajtott fejjel nézett rá, egész teste olyan
feszült volt, mint egy elrepülni készülő madáré. Hugh
szíve elszorult. Nem úgy tűnt, hogy Charlotte örül a
házassági ajánlatnak.
A férfin úrrá lett az aggodalom.
– Nem gondolod, hogy beszélnünk kéne a jegyességről?
Charlotte megtántorodott, szeme a döbbenettől tágra
nyílt.
– Szent ég, te ezt komolyan gondoltad?!
Hugh közelebb lépett, a szíve rémülten, hevesen vert.
– Attól féltél, hogy csak ideig-óráig tartanak majd az
érzéseim irántad. Attól tartottál, elhagylak, és
földönfutóvá leszel a fura háznépeddel együtt. Nos,
döntöttem. Ha a feleségem leszel, semmi gondod nem lesz
a világon.
Charlotte megrázta a fejét.
– Alig ismerjük egymást.
– Szerintem pedig jól ismerjük egymást. – A gróf
közelebb lépett, és a kezéért nyúlt. – Érzel irántam
valamit, Charlotte? – kérdezte Hugh halkan. – Legalább
egy kicsit?
Charlotte megszorította a kezét.
– Hát persze. Nagyon is, Hugh, de…
– Egész délután kerestelek.
– Tényleg? – Charlotte remegni kezdett.
– Tényleg. – Hugh felemelte a kezét, az arcához
szorította. Nem örült, hogy a kesztyű miatt nem érezheti a
bőrét. – Meg akartalak találni, hogy figyelmeztesselek: itt
van Glenmoore, de folyton jöttél-mentél, és nem
találtalak. Pedig nagyon kerestelek ám.
– Hugh…
Hugh belecsókolt Charlotte tenyerébe.
– Majdnem egy órát vártam a szobádban. Hová mentél
az istálló után?
– Julienne szobájába.
– Ó… Én pedig őrületesen aggódtam. Elviselhetetlen volt
a gondolat, hogy egyedül kell szembenézned Glenmoore-
ral.
– Ó, Hugh… – Charlotte megsimogatta a férfi arcát. –
Tudok magamra vigyázni.
Hugh odasimult a kezéhez. Melegsége még a kesztyűn
keresztül is perzselte. Soha egyetlen nő sem volt rá ilyen
hatással.
– Az nem gyengeség, ha támaszkodsz valakire, és
engeded, hogy segítsen neked, gondoskodjon rólad. Csakis
az a gyengeség, ha hagyod magad szenvedni, amikor
kéznél a támasz.
A szeretett, zöld szemek könnyben úsztak.
– De nem támaszkodhatok rád, Hugh. Nem ismerlek
eléggé. Az utóbbi fél órában olyan dolgokat hallottam
rólad, amik felzaklattak és ledöbbentettek. Nemcsak
Glenmoore szájából, de a nővéredtől is.
Hugh-ba éles fájdalom hasított, mint egy tőrdöfés.
Lehunyta a szemét.
– Kérlek, ne mondd ezt – suttogta rekedten, és magához
húzta Charlotte-ot. Szüksége volt a testi közelségre, mert
érezte, hogy a nő elhúzódik tőle. – Ne ítélj meg a múltam
alapján!
– Hugh, itt több forog kockán, mint csupán mi ketten.
Később meg fogod bánni ezt az elhamarkodott
leánykérést. Nem vagyok megfelelő feleség a számodra. Le
fog húzni a súly, amit cipelek magammal. Előbb
neheztelni fogsz rám, aztán meg is gyűlölsz majd. Nem
lennék jó grófné, a származásom nem előkelő. Te pedig…
Hugh egy csókkal tapasztotta be Charlotte száját. A nő
viszonozta, és Hugh felnyögött, hozzásimult, cirógatta a
hátát. Szenvedélyesen csókolóztak. Charlotte felemelte a
karját, kis kezével tartotta a férfi fejét, magához
szorította. Puha cseresznyeajkai mohón mozogtak, és
Hugh vágya felülkerekedett haragján és félelmén.
Elhúzódott, és izzadt homlokát Charlotte homlokához
támasztotta.
– Mitől félsz? – kérdezte halkan. – Hogy elhagylak? Hogy
talán eldobnálak? Én nem Glenmoore vagyok. Nem
veszek el tőled semmit, nem forgatlak ki magadból, nem
semmizlek ki.
– Nem… nem félek.
– De igen, félsz. Félsz megbízni bennem. Félsz
reménykedni. Félsz szeretni.
– Hugh…
– Csalódtál bennem, Charlotte? Ígértem olyat, amit nem
tartottam be?
– Nem, még nem. De…
– Sohasem. Vagy megbízol bennem, és elhiszed, hogy el
foglak tartani, hogy jó férjed leszek, hogy szeretni foglak
és gondoskodom rólad… vagy nem.
Charlotte odasimult hozzá, és Hugh boldog volt, hogy
érezheti. Magához szorította, ahogy csak tudta.
Visszafojtotta a lélegzetét, és várt.
– Kérlek, próbáld megérteni – könyörgött a nő. – Felelős
vagyok Gwen és a többiek sorsáért. Az eszemmel kell
döntenem, nem pedig a szívemmel.
Hugh megtántorodott, ahogy megértette Charlotte
szavait.
– Tehát visszautasítasz. – Hangja fájdalmas sóhaj volt
csupán, szíve majd megszakadt. Hátralépett.
Bármennyire is vágyott szerelme közelségére, érintése
most csak kínt okozott.
Megpróbált nyugodtan lélegezni, és nem tudta, mit
mondjon, mit tegyen, hogy könnyítsen a nő szemében
tükröződő bánaton. Mélységes, sötét szomorúság ült a zöld
szempárban. Tekintete búcsúról beszélt, akárcsak a
csókja.
Hugh rádöbbent, hogy semmit sem tehet. Charlotte
félelme túl erős volt. Még úgy sem tudott bízni benne,
hogy feleségül kérte. A gróf megrázta a fejét, elfordult,
elszorult a szíve. Végigsietett a folyosón, el Charlotte elől,
el a rettenetes kíntól, ami gyötörte a lelkét.
– Várj! – kiáltott utána a nő. – Ne menj, kérlek! Ne így…
Hugh tudta, hogy utána fog szaladni, mint már
korábban is, ezért még jobban megszaporázta a lépteit.
Egyre távolodott tőle és a boldogság tünékeny álmától.
Vissza sem nézett. Nem bírta volna.
Túlságosan szerette Charlotte-ot.
9. FEJEZET

– Hiányzik Lord Montrose – Gwen letette az asztalra a


kártyalapokat.
– Szedd össze a lapjaidat, mert így belelátok – korholta
Charlotte.
– Nincs kedvem játszani. Hová ment a gróf? Két napja
nem láttam. Megkérdeztem Lady Julienne-t, és csak
annyit mondott, hogy „valahol itt kell lennie”. Ezt hogy
értsem?
Charlotte mélyet sóhajtott, letette a lapjait, és hátradőlt
a fotelben. Fáradt volt és búskomor, neki sem volt kedve
játszani. Csak azért javasolta a kártyapartit, hogy
felvidítsa Gwent, aki majdnem ugyanúgy szenvedett
Hugh hiányától, mint ő maga.
– Ezt úgy értsd, Gwen, hogy nem akarja, hogy
megtaláljuk.
A lány kék szeme összeszűkült.
– Mit tettél, Charlotte?
– Hogy én mit tettem? Miért az én hibám, hogy a gróf
miként viselkedik?
– Lehet, hogy fiatal vagyok és naiv, de nem vagyok
ostoba. A herceg úgy sétálgat fel-alá, mint kakas a
szemétdombján, te pedig lesütöd a szemed, valahányszor
csak meghallod Lord Montrose nevét.
Charlotte nagyot nyelt. Reménykedett a lelke mélyén,
hogy Hugh egyszerűen csak betoppan, hogy végre
láthatja, és meggyőződhet róla, hogy jól van. De rettegett
is ettől, hiszen tudta, mennyire megbántotta a férfit.
Sajgott a szíve.
– Mrs. Riddleton.
Charlotte felpillantott, és elkerekedett a szeme, amikor
meglátta Lord Merricket. Magas férfi volt, és valami
elfojtott vadság sugárzott belőle. Félelmet keltett hosszú,
fekete hajával és éles, kék szemével. A hölgyekkel zsúfolt
szalonban határozottan nyomasztó volt a jelenléte.
– Lord Merrick. – Charlotte szíve hevesebben kezdett
dobogni. Tudta, hogy Merrick csakis olyan ügyben
keresné fel, ami Hugh-val kapcsolatos.
A férfi az egyik üres szék felé intett.
– Szabad? Nem tartom fel sokáig.
– Hogyne, mylord.
Merrick leült, és összekulcsolta a kezét.
– Lord Montrose megmutatta a térképet és a többit, Mrs.
Riddleton.
Charlotte a torkához kapta a kezét.
– Valóban?
– Úgy bizony. Lady Merrick és én minden évad végén
elutazunk Nyugat-Indiába, hogy meglátogassuk
apósomat. Lord Montrose arra kért, hogy önt is vigyük
magunkkal legközelebb, és nagy összeget bocsátott
rendelkezésünkre, hogy alapos kutatást tudjunk
véghezvinni. Beszélt Lord Glenmoore-ral is, és elintézte,
hogy ön továbbra is használhassa a Derbyshire
rezidenciát.
Charlotte nyelt egyet, és Gwenre pillantott. A lány
összeszorított ajka, összehúzott szeme szigorúan ítélkezett.
Charlotte saját maga is elítélte magát, jól tudta, mennyire
nehéz lehetett Hugh-nak, hogy Jareddel beszéljen, és
elárulja, hogy kikosarazta.
Lord Merrick megköszörülte a torkát, és ismét a
szemébe nézett. Markáns arca rezzenéstelen maradt,
nem árulta el gondolatait.
– Elmondom, amit Montrose-nak is mondtam. A kincset
az évek során számtalan kalandor kutatta, Mrs.
Riddleton. Kétlem, hogy ön több szerencsével járna, még
Montrose nagylelkűségével is. De a gróf ragaszkodik
hozzá, hogy megpróbálhassa, és mivel ő a barátom,
megígértem, hogy segítek. – Lord Merrick felállt. –
Felkeresem önt, hogy mindent megszervezzünk, amikor
már közeleg az utazás ideje.
Charlotte megragadta a férfi karját.
– Hogy van a gróf? – kérdezte sietve.
Merrick felvonta a szemöldökét, és figyelmesen
pásztázta a nő arcát.
– Jól, már amennyire egy elkeseredett férfi jól lehet.
– Ó… – Charlotte keze lehullott. Merrick hangja sok
mindent elárult. – Maga nem kedvel engem, Lord Merrick,
ugye?
– Nem tesz boldoggá, hogy megbántotta a barátomat, de
értékelem, hogy visszautasította a kérését. Jómagam
szerencsés vagyok, hogy boldog házasságban élhetek.
Neki sem kívánok kevesebbet. Ha most összetört is a szíve,
ki fog gyógyulni belőle. Remélem, hogy egy napon újra
szerelmes lesz, még ha ez manapság nem is divat, és
remélem, hogy akkor viszont is szereti a választottja.
Charlotte félrenézett, és visszafojtotta a sírást. Merrick
szavai mélységesen megsebezték. Elszorult a szíve.
– Szeretem őt – mondta tiszta, mégis remegő hangon.
– Mrs. Riddleton – sóhajtott Merrick –, nem ismerem a
szívügyeiket, de arról meg vagyok győződve, hogy nem
nevezném szerelemnek, ahogy maga itt üldögél, miközben
a férfi, aki odavan magáért, szenved, mint a kutya.
Charlotte Merrickre emelte a tekintetét.
– Én Montrose érdekében döntöttem így, nem csupán
magamért. Megvolt rá az okom. Én…
– Biztosan így van. De a szerelemhez bátorság is kell, és
néha nem számít a józan ész. Csak az érzés. – Merrick
meghajolt. – Montrose megszervezte, hogy ön holnap
elutazhasson innen. Megfelel?
Charlotte nagy nehezen bólintott, és Merrick kisétált. A
hölgyek tekintete követte az ajtóig.
Gwen felállt.
– Gyáva vagy! – szólt vádlón suttogva. – Visszaszaladnál
a kúriába, és hagynád, hogy füstbe menjen életed
legszebb terve!
Charlotte pislogott. Gwentől eddig mindig csak kedves
szavakat hallott.
– Nem igaz. Azt teszem, ami mindnyájunknak a legjobb.
Alig ismerjük a grófot és a hátterét…
– Nem az ő háttere a baj, hanem a tiéd. Félsz bárkire
támaszkodni. Annyira sokáig kellett kiállnod magadért és
értünk, hogy nem is tudod, miként engedhetnéd, hogy
valaki segítsen neked.
– Gwen, te túl fiatal vagy, még nem értheted meg ezt.
– Hogy lehetne az életünk rosszabb Montrose mellett,
mint most? Még ha földönfutóvá lesz is, márpedig kétlem,
hogy azzá lenne, mert hallottam egyet s mást, de ha
mégis, akkor sem menne rosszabbul a sorunk, mint most,
viszont ő akkor is mellettünk lenne!
Charlotte felállt, felszegte az állát, és a könnyeivel
küszködött. Az utóbbi két éjszaka alig aludt, és ez a
beszélgetés Lord Merrickkel teljesen felkavarta a
gondolatait. Körülnézett, és látta, hogy kíváncsi tekintetek
kísérik.
– Erről nem vagyok hajlandó többet beszélni, csakis
négyszemközt. – Kivonult a szalonból, és Guinevere
fürgén követte.
– Gondold csak meg, Charlotte! Gondolj arra, milyen
boldogok voltunk mostanság. Tom és Harry milyen
büszkék magukra, amióta ismerik Montrose-t, mert a gróf
sosem kicsinyli le őket a fogyatékosságuk miatt. Katie
odavan érte. Sőt még Artemis is kedveli a maga módján. –
Gwen zihálva szaladt Charlotte után a lépcsőn. – Akkor
éjjel nem véletlenül mentem be a szobájába. Azt akartam,
hogy megtalálja a titkos ajtót. Azt akartam, hogy nézzen a
dolgok mögé.
Charlotte megállt a felső emeleten, és szaporán
kapkodta a levegőt. Megpördült.
– Mit mondtál?
Gwen kinyújtotta a kezét, a korlátba kapaszkodott, és
pihegett.
– Amikor Tom és Henry beszéltek nekem a grófról, arra
gondoltam, lehet, hogy ő lesz az. Aztán Katie elmesélte az
esetet a kancsókkal, és eltűnődtem, hogyan győződhetnék
meg róla. Láttam, hogy kipirulva, csillogó szemmel jársz-
kelsz, és akkor már tudtam, hogy ő az, sőt Artemis is ezt
mondta. Hogy te miért nem veszed észre, azt nem tudom
felfogni.
Charlotte a döbbenettől szóhoz sem jutott.
– Charlotte, csodállak téged, amióta csak ismerlek.
Kérlek, ne vedd el tőlem ezt! – Gwen ellépett mellette, és
eltűnt a folyosón. Charlotte ott maradt, potyogtak a
könnyei, és kavarogtak a gondolatai.

Charlotte elhúzta az áttetsző függönyt, és kinézett a téli


tájra. A szíve nyugtalanul vert, miközben figyelte, ahogy
Hugh és Lucien Remington visszavezetik hátasaikat az
istállóba. A lovak patája nyomot hagyott a friss hóban.
Hugh eltűnt a szeme elől, és Charlotte körbenézett a
szobában. Az elmúlt nap nagy részét itt töltötte, és azon
tűnődött, mihez is kezdjen az életével. Bőröndjei már
becsomagolva várták az ajtóban. Indulni készült, és tudta,
hogy ha megteszi, már nem fordulhat vissza. De még
hajlandó volt egy kétségbeesett próbálkozásra.
Az előző, álmatlan éjszaka során felismert valamit saját
magával kapcsolatban, és ezt már rég tudnia kellett
volna: valóban gyáva volt, ahogy Guinevere is
megmondta. Gyáva volt elhinni, hogy valaki gondoskodna
róla, aggódna érte és jót akarna neki. Nehezen tudta
bármiben másra bízni az irányítást, hiszen szinte
születésétől kezdve mindig neki kellett gondoskodnia
magáról. De akármilyen gyáva volt is, jobban félt attól,
hogy örökre elveszíti Hugh La Coeurt, mint attól, hogy
rábízza a férfira a saját és hozzátartozóinak sorsát.
A kandallópárkányon az óra lassan ketyegett. Az a fél
óra mintha évekig tartott volna. Mikor letelt, Charlotte
kilépett a szobából, végigsétált a kacskaringós folyosókon,
és elért a szárnyba, ahol Hugh lakosztálya volt. Megállt az
ajtó előtt, keze remegett, lélegzete akadozott. Mielőtt
inába szállhatott volna a bátorsága, megragadta a
kilincset, benyitott, és belépett.
– Ne jöjjön be, semmit nem kértem – szólt Hugh ridegen.
Charlotte szeme könnybe lábadt, amikor meghallotta a
hangját. Hiányzott neki. Hiányzott, ahogy a sötétben
suttog neki, ahogy körülveszi, akárcsak az ölelése. Lágy,
bátorító hang volt, vagy épp rekedtes és nyers, de
megdobogtatta és örömmel töltötte el a szívét. Micsoda
ostobaság volt visszautasítania!
A férfi az ablaknál állt, és a hátsó kertet nézte. Nem volt
rajta felöltő, sem mellény, csak nadrág és csizma, széles
vállán pedig fehér vászoning feszült. Charlotte egy
pillanatig csak nézte. Izmos fenék, szél borzolta haj és
kemény karizmok, ahogy a függönyt tartotta. Annyira
hiányzott! Charlotte úgy érezte, belehal. Attól tartott, nem
fog tudni megszólalni, úgy elszorult a torka.
Hugh hátrapillantott, és megdermedt. Charlotte egy
másodpercre látta a tekintetében a leplezetlen fájdalmat.
De ezt Hugh hamar elrejtette a tapasztalt
szerencsejátékos közömbös arckifejezése mögé.
– Mit keresel itt? – kérdezte, és elfordította a tekintetét.
Charlotte belépett, és becsukta az ajtót.
– Lord Merrick elmondta, hogy megszervezted velük az
utazásomat Nyugat-Indiába.
Hugh nem felelt.
– Azt mondta, kifizetted az útiköltségemet, és
finanszírozol egy expedíciót.
– Mondtam, hogy minden elvárás nélkül fogok segíteni
neked. – Hugh felhorkant. – De gondolom, mivel semmi
bizalmad nincs bennem, nem csoda, hogy meglepődtél.
Charlotte az ajkát harapdálta, és csak pár pillanat
múlva tudott válaszolni.
– Ezt megérdemeltem.
– Nem ma utazol el? – kérdezte Hugh mogorván.
– De igen. Gwennel együtt néhány óra múlva indulunk.
– Jó utat. – Hugh intett a válla fölött.
Charlotte felszegte a fejét. A férfi haragja jogos volt, úgy
döntött, tűri. Elhatározta, hogy bármilyen büntetést
elvisel, ha Hugh szerelme lesz a jutalma.
Mély levegőt vett, és közelebb lépett.
– Nem akarsz tőlem elköszönni, Hugh?
– Már elbúcsúztunk.
– Te már igen, én azonban nem. Még nem búcsúztam el
méltóképp.
Hugh döbbenten megfordult. Nyakkendő sem volt rajta,
inge nyitott nyaka alatt kikandikált néhány aranyszín
pihe. Tetőtől talpig végigmérte Charlotte-ot. A nő meg sem
próbálta elrejteni vágyódását.
Hugh keserűen felnevetett.
– Tehát megbízhatatlan vagyok és nincs önuralmam, de
az ágyban azért megfelelek. Micsoda megkönnyebbülés
tudnom, hogy valamire azért még jó vagyok.
Charlotte összerezzent.
– Sok mindenben megfelelsz, Hugh La Coeur. Én pedig
ostoba voltam, amiért kétségeket ébresztettem benned.
Hugh állkapcsa megfeszült.
– Nincs kedvem a játszmáidhoz.
Charlotte egészen közel lépett, és magába szívta a férfi
bőrének illatát. Érezte rajta az istállót és a szabad levegőt.
Hugh orrlyuka kitágult, szeme összeszűkült.
– Hiányoztál – suttogta Charlotte. Megfogta volna a
kezét, de a gróf elhátrált. Charlotte ennek
tulajdonképpen örült, mert azt jelentette, Hugh nem
olyan közönyös, mint láttatni szeretné, különben nem
félne az érintésétől. – Nem hittem Glenmoore-nak egy
pillanatig sem. Csak kapóra jött az indok, hogy gyáva
döntést hozzak.
– Takarodj! – mordult rá Hugh.
– Nem tudok – mosolygott szomorúan Charlotte. –
Szükségem van rád, Hugh.
– Nincs rám szükséged – rázta meg a fejét a férfi. –
Tudsz magadra vigyázni, senki nem kell, hogy
gondoskodjon rólad. Én viszont rájöttem, hogy arra
vágyom, hogy szükség legyen rám. Mégpedig nem csak a
farkamért.
Charlotte odalépett, Hugh hátára tette a kezét,
megszorította, hogy érezze a laza vászoning alatt az
izmait. Hugh teste megfeszült. Charlotte pedig odahajtotta
a fejét, és csendben remélte, hogy nem fog elhúzódni
előle, mert tudta, hogy ha igen, azt nem fogja kibírni.
– Szükségem van rád, és akarlak. El sem tudod képzelni,
mennyire szenvedtem nélküled az elmúlt három
éjszakán. Nem csak a tested hiányzott. A hangod, a
nevetésed, a mosolyod. Nem bírok ki egy napot sem
anélkül, hogy az életem része legyél.
– Charlotte… – Hugh hangja egészen rekedt volt. – Ne
mondj többet! Csak menj!
Charlotte a férfi dereka köré fonta a karját, és egészen
hozzásimult. A hasára tapasztotta a tenyerét, érezte
feszülő izmait. Hugh felnyögött. Charlotte odahajtotta a
fejét a hátára, és beszívta az illatát.
– Hugh, veled képzelem el a jövőmet. Bízom benned,
tudom, hogy támaszkodhatok rád.
Hugh a nő ujjai közé fonta az ujjait, aztán elhúzta a
kezét, és távolabb lépett. Megfordult, hogy a szemébe
nézzen. Hűvös volt a tekintete.
– Miért csinálod ezt?
Charlotte végre elhajította minden hamis büszkeségét
és félelmét.
– Mert szeretlek.
– Az érzések mulandóak.
– Nem fognak elmúlni.
– Bocsáss meg, nem tudom, mi mást mondhatnék még.
Charlotte feléje nyújtotta a kezét.
– Mondd, hogy semmit sem érzel irántam, és akkor
elmegyek. Nem zavarlak többé.
A férfi nem habozott.
– Minden jót kívánok neked a jövőben, de részemről
ennyi.
Charlotte megremegett. Mélyen megsebezték a gróf
szavai.
– Hazudsz.
Hugh elszántan megkerülte a nőt, és átment a nyitott
ajtón a nappaliba. Minden porcikájával vágyott Charlotte-
ra, de kényszerítette magát, hogy hátat fordítson, és
közönyt erőltetett az arcára. Túl nagy volt a kockázat.
Charlotte olyan könnyen faképnél hagyta őt néhány
fájdalmas szó miatt a gyűlölt herceg szájából. Tudnia
kellett, hogy Charlotte érzelmei őszinték, mielőtt ismét
kockára tenné magát. Tudnia kellett, hogy valóban
szerelemből jött utána, nem csupán hálából nagylelkű
segítségéért.
Italt töltött. Aztán még egyet. Egy pillanattal később
megérezte Charlotte kis kezét a hátán. Lehunyta a
szemét, élvezte az érintését. Amikor a nő megmarkolta a
fenekét, nem bírta tovább, szinte letépte magáról a
nadrágot. Megfogta az erekcióját és simogatni kezdte,
hogy elvegye a vágy élét, mielőtt a nőhöz ér.
Három napot töltött egyedül a lakosztályában, tudta,
hogy Charlotte ott van a közelben, és őrülten vágyott rá.
Fájt, annyira kívánta. Annyira ki volt éhezve rá, hogy
szinte eszét vesztette. Ha most elveszti a fejét, tudta, hogy
nem fog uralkodni magán.
– Majd én – suttogta Charlotte, és átnyúlt előtte. Melle a
férfi hátához simult, mellbimbója kemény volt. Mindkét
kezével megfogta Hugh erekcióját, és simogatni kezdte. A
gróf a gyönyörtől felszisszent. Charlotte a hátára hajtotta
a fejét. – Hiányzott, hogy megérinthesselek.
– Ugyanaz vagyok, aki három napja voltam – mordult
fel Hugh. Feje hátrahanyatlott, szemét lehunyta.
– Igen – suttogta Charlotte. – Az a férfi vagy, akit
szeretek.
Hugh csípője mozogni kezdett, ahogy Charlotte
simogatta. Pontosan tudta, hogyan fogja meg, milyen
szorosan markolja, hogyan repítse a mennyekbe úgy,
ahogy senki más. Hugh zihált, elragadta a forró vágy,
kezdte elveszíteni a fejét. Vesszője megduzzadt, heréi
megfeszültek, felnyögött, és már majdnem elélvezett…
Charlotte keze megállt, és pontosan ekkor lépett
hátrébb.
– Az ördögbe! – Hugh lecsapta a poharát a kredencre.
Keze ökölbe szorult, és egész teste remegett. – Hát tényleg
halálra akarsz kínozni?
Charlotte szembefordult vele, szeme smaragdként
ragyogott a vágytól.
– Gyönyörködtetni akarlak, kielégíteni, boldoggá tenni,
hogy bebizonyítsam a szerelmemet és visszaszerezzelek.
Hugh megragadta a komód szélét, és Charlotte felült a
tetejére. Ruhája kivágásából kibuggyanó keble kipirult,
apró szeplőit Hugh jól ismerte, hiszen egyenként
nyalogatta, szeretgette végig mindegyiket.
Charlotte megmarkolta szoknyája szegélyét, és
felrángatta. Lázas mozdulatai elárulták sóvárgását.
Először karcsú, harisnyás lába tűnt elő, aztán széttárta a
combját, és felkínálta magát, megmutatva a göndör, vörös
pihéket szeméremajkain.
Hugh odasietett, és mámorosan szívta magába az
ismerős virágillatot. Charlotte óvatosan hátradőlt, vállát a
falnak támasztotta, csípőjét úgy fordította, hogy a férfi
hozzáférjen. Hugh feszülten, sóváran figyelte, egyik
kezével széthúzta a szeméremajkakat, másik kezével
cirógatni kezdte Charlotte csiklóját.
A nő felsóhajtott, hátát megfeszítette, mellét előretolta.
Hugh nem tudott ellenállni, odahajolt, és végignyalta
karcsú nyakát.
– Igen – pihegte Charlotte. – Vágyódtam az érintésed
után, az ajkaid után…
Hugh teste szinte lángolt. Képtelen volt gondolkodni,
levegőt is alig kapott. Csípőjét előrelökte, és végre
megérkezett. Charlotte már nedvesen várta, és ő
könnyedén becsúszott. Az asszony szorosan tartotta, és
Hugh alig bírta ki. Szaporán kapkodta a levegőt, erősen
markolta a nő combját. Megdermedt, és mélyen a szemébe
nézett.
És várt. Majdnem beleőrült, de várt.
Charlotte a vállára tette a kezét, aztán átölelte a
nyakát, és hátul a hajába túrt.
– Hozzád tartozom, Hugh. Ahogy akarod.
A férfi szíve nagyot dobbant, lába remegett a vágytól,
hogy a magáévá tegye Charlotte-ot.
– Bárhogy, ahogy akarom?
– Feleségnek, szeretőnek… nem számít. Csak ne dobj el!
Szeretlek, Hugh. – Charlotte a férfi ajkához tapasztotta a
száját, és Hugh felnyögött. – Szeretlek – suttogta újra, és
könnyek peregtek a csókba, benedvesítve az arcukat. –
Annyira sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Nehéz
megbíznom másokban… de bízom benned. Igen, bízom
benned… és végtelenül szeretlek.
Hugh viszonozta a csókot, megtámasztotta Charlotte
derekát, és a csípőjét a komód széléhez húzta, hogy
egészen beletemetkezhessen nedves forróságába.
– Az ördögbe – zihálta, és magához szorította. – Már azt
hittem, nem jössz. Attól féltem, hogy elutazol, és
elveszítelek.
– Soha! Ó, Hugh… – Charlotte összeszorult legbelül. –
Kérlek…
Hugh felemelte, és a kanapéhoz botladozott vele.
Közben mélyen mozgott a vágyódó lüktetésében. Mire a
párnákra hanyatlott, biztos volt benne, hogy nem bírja
tovább.
– Lovagolj meg – mondta, és a nő combjára tette a kezét,
hogy siettesse.
– Vedd le az inged – kérte Charlotte.
Hugh letépte magáról az ingét, és édes jutalmat kapott.
Charlotte felemelkedett, amíg majdnem kicsúszott belőle,
aztán visszaereszkedett, halkan nyögdécselve, selymesen
befogadta. Hugh majdnem beleőrült. Meg akarta ragadni
a csípőjét, vezetni, belevetni magát, amíg végre jóllakhat
sóvár éhsége. Ehelyett széttárta a karját, a kanapéra
támaszkodott, és érezte, hogy mindjárt elélvez. És hogy ez
a gyönyör csodálatosan intim és varázslatos lesz, mert
szereti a nőt, akitől kapja.
Charlotte Hugh vállát tartva, egyre gyorsabban,
keményebben mozgott, nem tudott betelni vele. Hugh
szeme lecsukódott, eksztázisban volt, teste minden izma
megfeszült, ujjai olyan szorosan markolták a kanapé
faragott karfáját, hogy attól tartott, el fogja törni.
– Szeretlek – suttogta rekedten az érzelmektől.
Charlotte megszédült.
Hugh nem tétovázott.
Gyorsan a szőnyegre fektette, lábuk összefonódott, és ő
mélyen mozgott, erősen, ritmusosan, közben le nem vette
a szemét Charlotte arcáról. Charlotte egészen kipirult,
ajka elnyílt, smaragdzöld szeme szerelmesen ragyogott.
Amikor elélvezett, elakadt a lélegzete, háta ívben
megfeszült, és olyan szorosan tartotta magában Hugh
vesszőjét, hogy már nehéz volt ki-be mozogni, és
szeretkezésük halk cuppogását elnyomták Charlotte
gyönyörteli sikolyai. Hugh is elélvezett vele együtt.
Beléömlött, elárasztotta gyönyörrel, szerelemmel. Tudta,
hogy az élete végérvényesen megváltozott.

– Feleségül veszlek, Charlotte.


– Biztosan ezt akarod? Nem vagyok megfelelő házastárs.
Hugh felhorkant.
– Dehogyisnem. És a házasságnak vannak bizonyos
előnyei, amikre nem is gondolsz.
Charlotte odabújt a férfihoz a szőnyegen, és
megcirógatta a mellkasát.
– Például?
– Például a nászágy.
– Ó, egy ágy. Az csodás lenne. Talán, ha házasok
leszünk, gyakrabban fekhetünk ágyban…
EPILÓGUS

1815. augusztus, London

Sebastian Blake, Merrick grófja kettesével szedte a


lépcsőket a Montrose-rezidencia előtt. Bekopogtatott, és
várt. Egy pillanattal később már nyílt is az ajtó, és Lord
Merrick egy vénséges komornyikkal találta szemben
magát, aki egyetlen hatalmas gülüszemet meresztett rá.
Pislogott egyet, és megértette, miért rohant vissza
rémülten az inasa a hintóhoz.
– No mi az? – kérdezte rekedten a vén komornyik.
Lord Merrick átnyújtotta a névjegyét.
– Lord és Lady Montrose-ért jöttem. Már várnak.
A komornyik feljebb emelte a névjegyet, dülledt
szemével böngészte egy kicsit, aztán felmordult, és
félreállt.
– Na jöjjön csak be, fiacskám, én meg szólok a nagyságos
úrnak. – Elcsoszogott, faképnél hagyva Sebastiant, aki
kénytelen volt maga helyet keresni a kalapjának és
becsukni az ajtót.
A komornyik megállt egy nyitott ajtónál, hadonászott, és
odakiáltott.
– Itt várjon!
Sebastian a homlokát ráncolva lépett a szépen
berendezett szalonba. Montrose grófja és grófnéja sosem
tartott társasági összejöveteleket az otthonukban, de ezt
Merrick nem találta különösnek, hiszen friss házasok
voltak. A nemesi körökben azonban rejtélyesnek tartották
őket, és az a hír járta, hogy meglehetősen furcsa
háztartással rendelkeznek. Az tény, hogy a komornyik
bizarr alak volt, de mégis…
Sebastian valami zajra lett figyelmes, ami egyre
közeledett és erősödött.
A következő pillanatban egy fiatal szobalány lépett be,
kecses karjában gyönyörű teáskészletet tartott, mely
rettenetesen imbolygott. Merrick még sosem látott ilyet.
Minden porcelán ugrált és csörömpölt, kanalak zörögtek,
csészék táncoltak a csészealjakon.
Leesett az álla, és a fejét rázva odaugrott, hogy segítsen
a lánynak. Úgy döntött, lesz néhány kérdése Montrose-
hoz.
És nagyon szerette volna, ha kap egy vacsorameghívást.

– Megérkezett Merrickék hintója – jegyezte meg Charlotte,


a fenti ablakból kémlelve a kocsibeállót. Egy pillanattal
később két kar fonódott a dereka köré, és a férje mély
hangja dorombolt a fülébe.
– Még mindig izgatott vagy?
– Tréfálsz? – Megpördült Hugh ölelésében, és felnézett a
jóképű férfira. – Hogyne lennék izgatott.
– Mintha elméláztál volna.
– Hiányzik Gwen – sóhajtott Lady Montrose. – Tudom,
hogy pompásan érzi magát a leányiskolában, de…
Hugh megcsókolta a felesége orra hegyét.
– Nekem is hiányzik.
Charlotte átölelte és magához szorította.
– Köszönöm.
– Mit, szerelmem?
– Hogy megszervezted ezt a kincsvadászatot. Tudom,
hogy ostobaságnak tartod.
Hugh ajka lélegzetelállító mosolyra húzódott.
– Szerinted nem az?
– Én szeretnék hinni benne.
– És a mese romantikus változatában is. – Hugh nagy
kezével végigsimította a nő hátát, és megmarkolta a
fenekét. – Mi történt a józanságoddal?
Charlotte felnevetett. Repesett a szíve az örömtől és a
szerelemtől.
– Sosem voltam józan, ha rólad volt szó. – Odavolt a
férjéért, és el sem tudta képzelni, hogy gondolhatta, hogy
tudna élni nélküle.
Montrose magához szorította, aztán elfordult, hogy
ellenőrizze a bőröndöket, amiket még le kellett vinni. Be
akarta csukni az egyiket, de tétovázott. Egy barna
papírba tekert csomagot talált, és kérdőn nézett a
feleségére, majd kibontotta. Egy pillanattal később
hangosan, szívet melengetően felnevetett.
– Ez meg mi? – kérdezte, és egy szemkendőt emelt ki a
dobozból.
– Úgy tudom, hosszú lesz az út.
Hugh elmosolyodott.
– Bizony, az lesz.
– Talán unatkozni fogunk…
– Kettesben egy kabinban? Kizárt dolog.
– Van valami, amiről titkon fantáziálok – vallotta be
Charlotte, és kihívóan a férjéhez lépett.
– Hmmm… ez jól hangzik. – Hugh bedobta a bőröndbe a
kalózjelmezt, és átkarolta Charlotte derekát.
A nő rákacsintott.
– Jó is lesz, ígérem.
– Siess, hozd a köpenyed, érjünk már a hajóra –
dörmögte Hugh.
A szerző utószava

Calico Jack és Anne Bonny, akiket Az őrült dáma lapjain


említek, valós személyek voltak. A kincs azonban csak
mese.

Anda mungkin juga menyukai