Jelajahi eBook
Kategori
Jelajahi Buku audio
Kategori
Jelajahi Majalah
Kategori
Jelajahi Dokumen
Kategori
Fordította
Goitein Veronika
© Sylvia Day
Hungarian translation © Goitein Veronika
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
ISBN 978-615-5692-64-2
Gyermekeimnek, Jacknek és Shannának.
Szeretlek titeket.
Köszönetnyilvánítás
– Lord Merrick!
Sebastian az ijedt hang irányába fordult. Meglátta Lady
Julienne-t, ahogy az egyik kezében szoknyáját fogva,
másik kezében egy kalaptartó dobozt tartva rohan felé.
– Igen? Mi a baj? – kérdezte Sebastian. – Hol van Lady
Merrick?
– Láttam, hogy elmegy azzal a franciával.
Julienne a férje felé fordult, miközben csettintett.
– Jaj, hogy is hívják azt az embert? Azt a kellemetlen
hangú, szőke franciát.
Sebastian teste megfeszült.
– Robidoux?
– Igen. Pontosan. Dominique Robidoux – vágta rá
Julienne.
A férfi megállt.
– Úgy érti, Pierre. Pierre Robidoux.
– Nem, uram – javította ki Remington. – Julienne-nek
igaza van. A férfi neve Dominique.
Sebastian végigmérte az utcán sétáló tömeget. Ha
Remington igazat mond, akkor ő a kisebb veszélyforrást
iktatta ki, és a durvábbat engedte közel.
– Merre mentek?
Julienne az utcára mutatott.
– Arra. Nem olyan rég.
Sebastian eszeveszett módon rohanni kezdett. Ügyet
sem vetett a járókelőkre, és az sem érdekelte, milyen
különös látványt nyújt. Pierre-t ölte meg, nem Dominique-
et. Kezét a combjára tette, és a kardot kereste, ami nem
volt az oldalánál.
– Engedd el! – parancsolta, amikor közelebb ért. –
Engem akarsz, nem őt.
Robidoux-ból kitört a nevetés.
– Képzeld el, hogy meglepődtem, amikor rájöttem, hogy
a nő, akit Pierre akart, a feleséged.
Sebastian keze ökölbe szorult, szíve majdnem kiugrott
az ijedtségtől. Olivia nyugodtan állt, bár tekintetén
látszott, hogy fél.
– Bármit megadok, amit kérsz, csak engedd el őt,
épségben!
– A bátyámat akarom. Vissza tudod adni?
Sebastian a fogát csikorgatta, és még közelebb lépett.
– Tudod, hogy nem.
– Nos, jó.
Robidoux odalökte Oliviát, és felemelte a pisztolyt.
– A feleséged a karjaidban fog meghalni. Úgy, ahogy
Pierre az enyémben.
– Ne!
Sebastian kiáltása visszahangzott, ahogy elkapta
Oliviát. Magához húzta, és megfordult, hogy a hátával
védje. Fülsiketítő volt a lövés hangja. Sebastian égő
fájdalmat érzett a vállában, ezért megrándult. Közben
szem elől tévesztette a feleségét.
Hirtelen ott termett Remington, pisztollyal a kezében, és
félrelökte őket az útból. A második lövés még hangosabb
volt, mire Olivia zokogni kezdett. Sebastian gyorsan
hátranézett, és ekkor látta, hogy Robidoux halott. Aztán
észrevette kabátján a vérnyomot. Ép kezével
megtapogatta a sebet.
– Semmi baj – nyugtatta meg Oliviát.
Olivia megragadta a férfi kabátját, és megpróbálta
megrázni. Szájával ugyan szavakat formált, de ezeket
Sebastian nem hallotta. Mégis értette, mit akar mondani a
felesége.
– Teljesen megőrültél?!
– Ne szitkozódj! – próbálta lecsillapítani.
Aztán szenvedélyesen csókolni kezdte, hogy az asszony
egészen beleszédült.
Utószó
1810., London
– Férjjelöltek?
Julienne kétkedően a férfira nézett.
Lucien a kalapját szorongatta. Nyelni is alig tudott.
Ahogy elnézte Julienne szépségét a nappali fényben,
eszébe jutott, mennyi mindentől fosztják meg őket. Sem a
parkban, sem az utcán nem sétálhatnak együtt. Nem
ehetnek és nem is teázhatnak együtt. Ha csak egy szót
akarna váltani Julienne-nel, ahhoz is fortélyra lenne
szükség, mert ők ketten soha nem találkozhatnak. A
keserű felismerés vezetett Lucien elhatározásához. El kell
távolodniuk egymástól, ha nem akarja tönkretenni az
asszonyt.
Beült a hintóba, és bólintott.
– Tudom, hogy az öccse itthagyta. Gyorsan férjhez kell
mennie, és arra gondoltam, én talán segíthetnék
megtalálni a megfelelőt.
Julienne a kettőjük ülése közti helyre tette a dossziét, és
lefelé nézett. Próbálta elrejteni gondolatait.
– Nem nézi meg?
– Dehogynem – válaszolta az asszony, és lopva ránézett
a férfira. – De ön sokkal többet tud a helyzetemről, mint
én az önéről. Mielőtt kiválasztom a jövendőbelimet,
mindent meg akarok tudni önről.
Lucien összeráncolta a homlokát. Minél kevesebbet tud
róla a nő, annál jobb.
– Nem szeretek magamról beszélni.
– Miért? Pedig engem érdekelne. Kitűnő a modora,
kifogástalan a megjelenése, és remek ízlése van. Nyilván
kapott leckéket.
– Nem hallotta, mit mondott Fontaine? Én csak bajt
hozok az arisztokráciára.
– Nem igaz – vitatkozott Julienne. – Sajnálom, hogy ön is
hallotta.
– Ezt mástól is hallottam már. Viszont köszönöm, hogy
megvédte a becsületemet – mondta, és az asszony karja
után nyúlt.
Bőrének érintése csodás érzés volt. A fenébe! Ránézett
összekulcsolt kezükre. Az asszonyé olyan finom, puha és
törékeny. Lucien visszaidézte, amint az apró kezek
hozzáérnek, és végigsimítják testének minden pontját.
Fájdalommal töltötte el a gondolat, hogy nemsokára
végképp nélkülöznie kell a nő gyengéd érintését.
Julienne az ajkát harapdálta.
– Miért beszélnek ilyen szörnyűségeket önről? Csak
azért, mert üzletember?
– Több van emögött, Julienne.
Egy pillanatra csendben maradt, mintha nem akarná
felfedni a titkot. A némaság viszont intimitást szült.
Julienne kedvesen és megértően figyelte, így a férfi azon
kapta magát, hogy olyan dolgot oszt meg vele, amit senki
mással.
– Törvénytelen gyerek vagyok.
Julienne-nek a szeme sem rebbent.
– Erről nem ön tehet!
– Ez még annál is rosszabb – mondta nyersen, és
megszorította Julienne kezét. – Egy kurtizán és egy
nemesember viszonyának vagyok az eredménye.
– Jóságos ég!
Lucien várt, hogy az asszony rájöjjön. Nem tartott
sokáig.
– Remington. Az édesanyja Amanda Remington? A híres
nagyvilági nő?
Bólintott. Kíváncsi volt, vajon Julienne kevesebbre tarja-
e azok után, hogy kiderült, egy prostituált törvénytelen
gyereke. Nagyon gazdag, a többinél különb, és az elmúlt
harminc évben csak egy férfival háló prostituált, akit
ennek ellenére is ringyónak tartanak. A férfi
környezetében mindenki tudott a dologról. Hogy Julienne
mégsem szerzett róla tudomást, csak azt bizonyítja,
milyen különböző a társadalmi helyük és megítélésük.
– Milyen romantikus!– sóhajtotta Julienne.
A férfi majdnem leesett az ülésről.
– Ön egy igazi szerelemgyerek. Nagyon szerencsés.
Tátott szájjal nézett az asszonyra, melyet Julienne
becsukott egy finom mozdulattal.
– Majdnem olyan kékvérű, mint én, Lucien. Nem csoda,
hogy ilyen büszke a tartása.
– Teljesen megőrült?
– Parancsol?
Lucien a fejét rázta. Mintha az asszony semmit nem
értene az egészből. Vagy nem törődik ezzel… Az utóbbi
gondolat teljesen felvillanyozta. Szinte reménykedni
kezdett.
– Julienne! Minden perc, amit együtt töltünk, az ön
romlásához vezet. Miért nem látja be? Önző, élvhajhász
szörnyeteg vagyok. Csak kihasználtam önt. Ezért
akasztást vagy felnégyelést érdemelnék. Vagy fejvesztést.
Főbe lövést. Keresztre feszítést…
– Jó – mondta Julienne nyersen, miközben kihúzta kezét
a férfiéból, és felegyenesedett.
– Jó?
– Igen. Jó. Ön egy borzasztó, romlott erkölcsű férfi. Ezt
akarta hallani? Most jobb?
Felemelte a dossziét, és kinyitotta.
– Majd választok magamnak férjet, így nem kell
fáradoznia.
Julienne gyorsan átfutotta a neveket, aztán becsukta a
dossziét.
– Fontaine márki jó lesz.
Lucien keze megrándult, ahogy az állkapcsa is.
Szégyellte magát, amiért olyan rosszulesett neki az
asszony döntése, holott az egész az ő ötlete volt. Végül
nyersen odabökte:
– Fontaine soha nem lesz önhöz hűséges. Ő épp olyan,
mint én. Bárkit ágyba visz, ha úgy tartja kedve.
– Tudom – válaszolta Julienne közömbösen. Hangjában
nyoma sem volt elkeseredettségnek.
Lucient dühítette, hogy az asszony ilyen hirtelen
elfogadta a másik férfit, aki még annyira sem érdemelte
meg Julienne-t, mint ő.
– Egy cseppet sem zavarja? – kérdezte végül.
– Természetesen jobban örülnék, ha másképp
alakulnának a dolgok – tette hozzá Julienne, miközben
ismét a dossziét kezdte lapozgatni –, de ez sajnos elég
gyakori, Lucien. Ön igazán szerencsés, hogy a szülei
törődnek egymással. Régóta együtt vannak, ugye?
Mármint édesanyja és a herceg.
Tehát Julienne azt is tudja, ki Lucien apja.
– Igen. Lassan negyven éve.
– Egy életen át tartó boldogság. Sajnos legtöbbünknek
alig jut valami. Egyáltalán nem szabad szégyellnie a
szüleit. Önnek legalább megadatik, hogy szabadon
döntsön a saját sorsa felől. Sokunknak sajnos egyetlen,
kijelölt úton kell haladnia.
– Mi lesz az ön boldogságával? – kérdezte Lucien
nyersen.
Julienne hűvösen mosolygott.
– Én azok közé tartozom, akiknek nem adatott meg a
választás szabadsága.
Lucien nyelt egyet, és ránézett a dossziéra. Visszaidézte
az összes benne szereplő férfi nevét, akiket csak azért
tartott magánál felsőbbrendűnek, mert az ő szüleik
házasok voltak, míg Remingtoné nem. Mindegyiknél
vagyonosabb volt, sokkal több birtokkal rendelkezett, és
több érzést táplált Julienne iránt, mint a listán szereplők
együttvéve.
Ha az asszony képes lenne feladni érte a státuszát, ő
lehozná neki a csillagokat is.
Azelőtt szólalt meg, hogy bármit is átgondolt volna.
– Ha nem bánja, hogy csélcsap lesz a férje, miért nem
jön hozzám feleségül?
Julienne kezéből kiesett a dosszié. A lapok szanaszét
repültek, és beterítették a padlót. Az asszony térdre
borult, és igyekezett összeszedni őket.
Lucien segített neki. Látta, hogy remeg a keze és
gyorsabban kapkodja a levegőt. Nem szólt semmit,
annyira megrémült a saját kérdésétől. Félt, hogy bármit is
mond, azzal befolyásolná az asszony döntését.
Hosszú, néma percek következtek.
– Nem akar válaszolni? – kérdezte végül a férfi, mert
már nem bírta a hallgatást.
– Parancsol?
Julienne zavarodottan nézett Remingtonra.
– A francba! Azt kérdeztem, feleségül jön-e hozzám.
Julienne lesütötte szemét, és hallgatott, míg összeszedte
gondolatait.
– Tudom, szorít az idő, de azért nem estem kétségbe.
Számos kitűnő jelölt közül választhatok. Nem akarom,
hogy feláldozza magát, Lucien.
A férfi kábultan nézett maga elé. Soha nem tudta
elképzelni, hogy megkéri valakinek a kezét. Azt végképp
nem, hogy kikosarazzák. Rosszul érezte magát. Lehet,
hogy Marchantnak igaza volt. Talán beteg.
Kezét az asszonyéra tette, hogy maradásra bírja.
– Tudom, hogy társadalmi szempontból nem vehetem fel
a versenyt a többi jelölttel, Julienne. Ami viszont az anyagi
helyzetemet illeti, bárkit kenterbe verek.
Gondolkodni kezdett, majd feltárta érzéseit.
– Ágyba akarom vinni. Önben akarok lenni, és ezért
hajlandó vagyok elveszíteni az eszemet, mert tudom, több
alkalmat szeretnék. Talán hetekig, hónapokig is eltart,
míg csitulnak a vágyak. Nem számít, hány nővel van
dolgom, mert már eddig is volt vagy tucatnyi…
– Hagyja abba! – mondta Julienne, és kiszállt a hintóból.
– Nem akarom tudni!
Lucien szintén kiszállt, és az asszonyra nézett.
– Julienne! – mondta szelíden. – Nagyon tehetős vagyok.
Segítek az öccsének, és bármit megadok önnek, amit
Fontaine adna. Kivéve a rangot. Vagy ennyire fontos
önnek a rang?
Felemelte Julienne állát, és látta, hogy az asszony
szemei megtelnek könnyel.
– Nem. A rang nekem nem számít, Lucien.
Remington megfogta az asszony kezét.
– Akkor legyen a feleségem! – mondta sietve. – Gondom
lesz mindenre. Önre is vigyázni fogok.
– Ó, Lucien! – sóhajtott Julienne. – Nem lehet.
– Miért?
Az asszony álla reszketett.
– Mert senkivel nem akarok osztozni.
Lucien meglepődött.
– Egy arisztokratától elviselné, hogy megcsalja? Ezt nem
értem.
– Tudom – sóhajtott Julienne fájdalmasan. – Felejtsük el
ezt a beszélgetést. Nekem fontos a barátságunk, Lucien.
Én…
– Barátság?!
Megszorította az asszony kezét. Julienne megrezzent, de
a férfi képtelen volt engedni a fogáson.
– Ez a kapcsolat több, mint barátság, Julienne. Az ujjaim
már… benned voltak. Testemhez szorítottam a meztelen
testedet. Szádba vetted a férfiasságomat…
Julienne a férfi szájára tette kezét.
– Kérlek, ne haragudj! Soha nem akarnálak
házasságba kényszeríteni csak azért, mert vágyakozol
utánam. Szenvednél a kötöttségektől, és én is szenvednék
emiatt. Bármikor találkozhatunk. Megbeszélhetjük,
hogy…
– Tehát szerelmeskedni akarsz, de házasságot nem? –
vetette oda Lucien. Izzadni kezdett, bár szíve jéghideg
maradt.
Julienne szeme ismét megtelt könnyel. A férfi
megsajnálta, de ezt nem akarta kimutatni.
– Úgy csinálsz, mintha egyáltalán nem számítana neked
a társadalmi helyzetem és a hátterem, de ez hazugság,
Julienne. Felsőbbrendűnek érzed magad. Nem tartasz
méltónak arra, hogy a férjed legyek. Arra jó vagyok, hogy
kielégítsem a testi vágyaidat, de semmi több.
Lucien elengedte az asszony karját, és elfordult. Nem
akarta megérinteni. Attól tartott, még a végén térdre
borul, és könyörögni fog neki.
– Ez nem igaz! – kiabálta Julienne. – Tudod, hogy nem
igaz!
Dühös pillantást vetett az asszonyra, és rögtön szívébe
markolt a látvány. Julienne érzéki szája, mellyel olyan
csodásan kényeztette őt előző este, remegett, ahogy a
sírást próbálta visszatartani.
Lucien teljesen összezavarodott.
Szó nélkül otthagyta az asszonyt, és határozott
léptekkel áthaladt a kerten. Hallotta, ahogy Julienne
elfojtott hangon szólítja, de képtelen volt visszamenni.
Pedig mennyire vágyott az asszony után! Remegő kézzel,
ziháló mellkassal ült fel a lovára. Nagyon elkeseredett,
mert tudta, ha most elmegy, többet nem fog találkozni
Julienne-nel.
7. FEJEZET
Nagyon jóképű.
Julienne századszor is kénytelen volt elismerni, amikor
szemügyre vette Lord Fontaine-t. Igazi szívtipró. Egy
hosszú asztalnál ültek Lady Busby londoni rezidenciáján.
A teremben ülő többi asszony sóváran nézte a márkit, de
Julienne egyáltalán nem örült, hogy ott kell lennie. Ő csak
egyetlen dologra vágyott: piknikezni Luciennel.
– Nincs ínyére a feltálalt étel, Lady Julienne? – kérdezte
aggódva Fontaine.
Julienne mosolygott.
– Minden a legnagyobb rendben. Csak nem vagyok
éhes.
A tányérjára nézett.
– Hazudik! – mondta a márki. – Inkább a fánkomat
szeretné.
Hatalmas kezével letört egy darabot a süteményből,
megvajazta, és Julienne szájához tolta. Az asszony
automatikusan kinyitotta a száját, így a férfi könnyedén
belerakta az ételt.
Julienne elpirult, mert tudta, hogy mindenkinek feltűnt
az intim közeledés.
– Úgy látom, ma igen közvetlen hangulatban van, uram.
Fontaine vigyorgott.
– Zavarja?
– Ön is tudja, hogy nem. Különben nem fogadtam volna
el az ételt.
– Épp ezért kedvelem önt, Julienne.
A férfi vett egy mély levegőt.
– Valamit szeretnék önnel megbeszélni, de úgy vélem, ez
nem a legalkalmasabb pillanat. Holnap eljönne velem a
parkba?
Julienne jól tudta, mit akar megbeszélni a márki. Azt is
tudta, mi lesz az ő válasza. Másnap végre találkozhat
Luciennel.
– Attól tartok, vissza kell utasítanom. Már vannak
terveim holnapra.
Látta a férfi gondterhelt arcát, ezért gyorsan
hozzátette:
– A rákövetkező nap viszont csodás lenne.
Fontaine bólintott.
– Természetesen. Már alig várom.
Julienne pár óra múlva hazaért. Elhatározta, hogy
otthon tölti a nap hátralévő részét, így friss és kipihent
lesz, amikor Luciennel találkozik. Sok mondanivalója lesz,
mielőtt végleg elköszönnek egymástól.
Teát hozatott magának a szalonba, és felvitte a
leveleket. Elkezdte őket válogatni, és hirtelen megakadt a
szeme az egyiken.
Rózsaszín selyempapíros, rózsaillatú, rózsapecsétes levél
volt. Kíváncsian felbontotta.
– Szent ég!
Felsóhajtott, amikor rájött, ki küldte. Aztán boldogan
eltette a levelet.
Kidobta!
Lucien ingerülten hagyta el a Montrose-házat. Még
mindig nem hitte el. Még soha nem rakták ki a szűrét.
– Valami közbejött – írta Julienne igen rövid,
bocsánatkérő levélben. Ha kiderül, hogy ez a „valami”
történetesen Fontaine, abból nagy baj lesz.
Ahogy visszatért a hintóhoz, ránézett a piknikkosárra,
és szitkozódni kezdett. Életében nem piknikezett még.
Megparancsolta a személyzetnek, hogy vegyenek meg
mindent, ami egy ilyen alkalomhoz szükséges, beleértve a
kosarat is. Bár nagyon rosszkedvű volt, nem akarta, hogy
kárba vesszen az a sok finomság, melyet a szakácsa
készített. Inkább elhívja az anyját piknikezni. Ő biztosan
örülni fog.
Nem telt el sok idő, és megérkezett Amanda házához.
Ahogy a rózsaszín társalgóhoz ért, összeráncolta a
homlokát, amikor meghallotta anyja nevetését. A fenébe!
Úgy látszik, vendége van. Akkor jó eséllyel nem ér rá
piknikezni. A gondolat még jobban feldühítette. Kinyitotta
az ajtót, és megkövülten állt a küszöbnél.
– Mi a frászt keresel anyámnál? – kiáltotta.
Ők hárman – anyja, a herceg és Julienne – meglepődve
néztek rá.
Némiképp megenyhült, amikor meglátta Julienne
mosolygó arcát.
– Meghívásra jöttem – válaszolta az asszony.
Őméltósága felállt.
– Jó napot, fiam. Nem gondoltam, hogy megjelensz
köreinkben, de örülök, hogy látlak.
– Én nem – vágta rá Amanda. – Menj, Lucien! Beszélni
szeretnék Lady Julienne-nel!
Lucien keresztbe fonta karját.
– Ha megyek, akkor Julienne is velem jön. Ma lett volna
találkozónk, mert elígérkezett velem piknikezni.
– Duzzogsz, mint egy elkényeztetett kölyök! – kiabált
Amanda, amikor megpróbálta kitessékelni a helyiségből.
– Fogalmad sincs, milyen sokat készültem a piknikre.
Most kint van a kosár, és kihűl minden étel!
Kinyújtotta a kezét.
– Gyere velem, Julienne!
Amanda a fiára nézett.
– Nem megy sehová! Azért jött, hogy találkozzon velem,
és még nincs itt olyan régóta.
– Neki semmi keresnivalója itt. Dolgunk van.
Julienne felállt a kanapéról. Kecsessége ismét levette a
férfit a lábáról. Annak ellenére, hogy külsőségeiben igazi
makulátlan úrinő, igen otthonosan mozgott a számára
teljesen idegen közegben. Lucien már csak ezért is nagyra
becsülte. Elbűvölő volt skarlátvörös ruhájában, feltűzött
hajjal, kedves, engesztelő mosolyával. Ahogy közelebb
ment, illata megigézte a férfit. Lucien teste megfeszült.
Ismét hatalmába kerítette a vágy.
Julienne kinyújtotta kezét, és megsimogatta Remington
felkarját.
– Sajnálom, hogy tönkretettem a napot. Talán még
elmehetünk piknikezni, a szüleiddel együtt.
A gyengéd érintés hatására Lucien elvesztette
önuralmát, és közelebb húzta magához Julienne-t.
Előrehajolt, és nagyon halkan így szólt:
– Azt akartam, hogy velem legyél. Csak velem. Nagyon
vártam erre az alkalomra.
Julienne nevetett.
– A cselédem is itt van. Ő is jött volna piknikezni.
– Őt talán elviseltem volna – mormolta Lucien. – De
anyám minden egyes szavamat kíváncsi fülekkel
hallgatná.
– Mi olyat tudsz mondani, amivel megbotránkoztatod a
szüleidet?
Lucien az asszony füléhez közelítette ajkait.
– Például azt, hogy nagyon kívánatos vagy ebben a
ruhában. És még kívánatosabb lennél ruha nélkül.
Folyamatosan áll a férfiasságom, ha csak rád nézek,
Julienne. El akarlak vinni, felhúzni a szoknyádat, és addig
nyalogatni a lábad közét, míg felsikoltasz az élvezettől.
Beléd akarom rakni az ujjaimat és…
– Te jó ég!
Julienne olyannyira zavarba jött, hogy eltakarta az
arcát.
– Javíthatatlan vagy!
Ránézett Lucienre, és látta szemében a kéjsóvár
pillantást. Összeráncolta a homlokát.
Már megint nem bír magával.
Julienne mosolygott, és megnedvesítette az alsó ajkát.
– És amíg a kezed a szoknyám alatt van, te pajzán
Lucien, az én kezem a gyönyörű férfiasságodat
simogatná. Annyira élveznéd, hogy hanyatt feküdnél, és
hagynád, hogy tegyem a dolgomat. Számba venném, és
szopogatnám. Keményen, ahogy szereted. Te…
– Jóságos ég!
Lucien hátrált, mintha fegyvert szegeztek volna rá,
holott inkább a vágyait akarta kordában tartani.
Julienne mosolygott, és Remington szülei felé fordult.
– Volna kedvük piknikezni? Madame Remington?
Őméltósága?
Amanda mosolygott.
– Szent ég! Olyannyira megvan köztetek a szikra, hogy
mindjárt beragyogja az egész házat!
Julienne zavarba jött. Luciennek igaza volt. Tényleg úgy
viselkedik, mint egy igazi kéjnő.
– Ne légy zavarban, kedvesem! – mondta Amanda
mosolyogva. – Tudom, hogy Lucien megkérte a kezedet.
Nem tette volna, ha közömbösek lennétek egymás
számára.
– Házasság? – kiáltotta a herceg. – Ezt megmagyarázná
valaki?
– Visszautasította – tette hozzá Amanda.
– Nem csoda – morogta Magnus. – Fontaine kitűnő
választás.
Julienne pislogott.
– Lucien is kitűnő választás. Minden nő boldog lenne
vele.
– Akkor ön miért nem? – kérdezte a herceg.
– Tényleg, Julienne – kérdezte halkan Lucien.
Az asszony megfordult, és látta, hogy Remington karba
tett kézzel az ajtófélfának dől.
– Te miért nem?
– Nagyon jól tudod.
– Én nem tudom – szólt Amanda. – Áruld el!
Julienne felszegte az állát.
– Neki csak a testem kell, aztán ha megkapta, amit
akart, és rám unt, kedvére flörtöl más nőkkel.
– Jóságos ég, fiam! – kiáltotta nevetve a herceg. – Ilyet
soha ne mondj egy nőnek, mielőtt összeházasodnátok.
– Glass! – förmedt rá Amanda, és a szája elé tette a
kezét. – Szégyelljétek magatokat!
– Fontaine-nek elnézné, hogy más nőknek csapja a
szelet, csak nekem nem – mondta védekezően Lucien. – Ez
nem igazság.
– Az más – mondta egyszerre Julienne és Amanda.
– Valóban? – kérdezte Lucien felhúzva szemöldökét.
– Valóban? – kérdezte a herceg, miközben odament a
fiához.
– Ezt magyarázzátok meg!
A két, nagyon hasonló férfi az asszonyokra nézett,
miközben ugyanúgy ráncolták homlokukat.
Amanda a szemét forgatta.
– A férfiak olyan ostobák.
Jéghideg pillantást vetett Magnusra.
– Én megengedném, hogy flörtölj, Magnus?
A herceg elvörösödött.
– A fenébe is, Amanda! Szerintem rögtön kasztrálnál.
– És miért? – kérdezte Amanda.
Julienne látta, merre tart a beszélgetés, ezért igyekezett
más irányba terelni.
– Ez teljesen felesleges. Megbeszéltük, hogy piknikezni
megyünk, és…
– Maradj csendben, Julienne! – kérte Lucien. – Én
hallani akarom.
– Mert nyilván szeretsz – mondta a herceg büszkén,
felszegett állal. – És óriási benned a birtoklási vágy.
– Erről van szó! – bólintott diadalittasan Amanda.
– És te sem választanál nyugodt szívvel másik nőt, mert
szeretsz.
Lucien alig tudott megállni a lábán.
– Azt mondja anyám, hogy Julienne azért nem akar
hozzám jönni feleségül, mert szeret?
Amanda a fejét csóválta.
– Én csak azt mondom, Lady Julienne azért nem megy
hozzád, mert te nem szereted őt. Vagy ha mégis, nem
mutatod ki.
– Szerinted Fontaine szereti? – kérdezte Lucien.
– Itt nem Fontaine érzései a fontosak, Lucien. Lehet,
hogy kiváló üzletember vagy, de a nőkkel nem tudsz
bánni.
Julienne-nek elege lett a beszélgetésből.
– Köszönöm a vendéglátást, Madame Remington, de azt
hiszem, jobb, ha most megyek.
– Nem mész sehová! – állta el az útját Lucien. –
Megígérted, hogy velem tartasz piknikezni, úgyhogy
megyünk, és kész.
– Nem vagyok úgy öltözve – panaszkodott Amanda.
– Akkor majd itt eszünk.
Kinézett az előtérre, és hívta az inast. Amikor az
megjelent, Lucien megkérte, hozza be a kosarat. Aztán
ismét Julienne-re nézett.
– Nem érzem jól magam – mondta Julienne.
Lucien gyengéd mosollyal az arcán közelített felé.
– Szerelmi bánat?
Julienne szúrós szemekkel nézett rá.
– A pokolba veled, te beképzelt alak!
– Már ott vagyok, szívem. Azóta, hogy megláttalak.
– Ha ekkora gondot okozok, miért vagy mindig a
nyomomban?
– Nem te vagy az oka, szerelmem. Minden bajt a saját
ostobaságomnak köszönhetek.
Julienne-nek összeugrott a gyomra.
– Ne hívj így! Mindketten tudjuk, hogy nem igaz.
Lucien gyengéden hátrafésülte Julienne egyik
hajfürtjét, majd lehajolt, és megcsókolta. Ügyet sem vetett
a szüleire, akik a háta mögött álltak.
– Lucien! A szüleid… – suttogta Julienne, miközben fülig
pirult.
– Ne izgasd magad miattunk – szólt Amanda. – Tegyetek
úgy, mintha itt se lennénk.
Julienne szája megrándult. Kedvelte Lucien szüleit.
– Mit akarsz tőlem, Lucien?
– Egy esélyt – válaszolta gyengéden a férfi. – Tartsd távol
magad Fontaine-től a báli szezon végéig!
Julienne a homlokát ráncolta.
– Miért?
– Szeretsz, Julienne?
– Lucien!
Az asszony sóhajtott, és megijedt a hirtelen kérdéstől.
– Túl sokat kérsz.
– Csak időt kérek, hogy elnyerjem a szerelmedet.
Mély, bársonyos hangja megbabonázta Julienne-t.
– Ha úgy gondolod, soha nem jönnél hozzám feleségül,
szólj, és többet nem próbálkozom. Ha viszont van remény,
és lennél a feleségem, szeretném, ha adnál egy esélyt.
Julienne hátralépett, és a férfi arcát nézte.
– Komolynak hangzik.
– Mert az – mosolygott Lucien. – Ha megváltoznék,
feleségül jönnél hozzám?
– Nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy boldogok
lennénk. Legalábbis nem életünk végéig.
– Úgy gondolod, Fontaine boldoggá tudna tenni? Hogy
tudna, ha engem szeretsz?
Julienne megvonta a vállát, ahogy könnyek gyűltek a
szemébe.
– Nem tehetek az érzéseimről, Lucien. Sokkal könnyebb
lenne, ha nem vennék róluk tudomást.
– Ne sírj! – mondta nyersen a férfi, és közelebb húzta
magához. – Látom, túl sokat kértem. Fel kéne adnod a jól
megszokott életedet, és újra kéne kezdened egy
magamfajta söpredék oldalán. Viszont nagyon gazdag, és
Anglia legvonzóbb férfija vagyok.
– Jóságos ég! Emlékszel? – pirult el Julienne.
– Hogy felejthetném el?
Lucien megsimogatta az asszony arcát.
– Mit szólnál, ha egész életedben az én ágyamban kéne
hálnod? Megígérem, hogy szeretni és kényeztetni fogom a
testedet. Olyan boldoggá teszlek, amilyenre álmodban
sem gondoltál. Bármit megveszek, amit szeretnél. Olyan
széppé varázsolom az életed, hogy minden mást
elfelejtesz, így az úri társaság lesújtó véleménye sem fog
érdekelni.
Julienne tudta, ha Lucien Remington tényleg
elhatározta, hogy boldoggá teszi, akkor mindent meg fog
tenni, hogy ez így legyen.
– Nagyon jól hangzik – mondta Julienne.
Szívét melegség járta át, miután átgondolta Lucien
ajánlatát. Egész életen át mellette lenni. Nem lenne
könnyű, de biztos megérné. Feltéve, ha a férfi szereti.
– Piknikezhetünk – szólt közbe Amanda vidáman.
Megfordultak, és észrevették, hogy a bútorokat hátrébb
tolták, így tágas tér keletkezett a szoba közepén. Oda
terítették a takarót, melyre a piknikkosár került.
A következő néhány óra Lucien számára egyike volt
élete legcsodásabb pillanatainak. Apja és anyja huncut
történeteket meséltek az összejövetelekről, melyek
egyszerre tették kíváncsivá és botránkoztatták meg
Julienne-t. Lucien boldog volt, mert a fenséges ételt azok
társaságában fogyaszthatta, akik a legfontosabbak voltak
neki.
Nagyon elszomorodott, amikor Julienne szólt, hogy
távoznia kell. Kikísérte a lovához, és nézte, míg a
cselédjével együtt látótávolságon kívülre nem került.
Amikor visszatért a szobába, látta, hogy szülei
átkarolják egymást és kinéznek az ablakon. Amanda
megfordult, és felé pillantott.
– Nagyon kedveljük.
Lucien mosolygott.
– Ahogy mindenki.
Odament az írószekrényhez, és egy levéllel a kezében
tért vissza.
– Nézd, mit válaszolt a meghívásomra! A király nem
kapott volna ennél tisztelettudóbb választ.
Lucien ránézett az írásra, és bólintott.
– Mellette minden ember kivételesnek érzi magát.
– Imád téged. Túl ártatlan, hogy titkolni tudja.
Lucien elvigyorodott.
– Úgy is nézett rám attól a perctől kezdve, hogy szemet
vetettem rá.
A hajába túrt.
– Bolond voltam, hogy nem vettem komolyan. Sok olyat
mondtam és tettem, amit már nagyon bánok.
– Szerelmes vagy, fiam – mondta megértően Magnus. –
Olyankor minden férfi megbolondul.
Szerelmes vagy.
– Nem igaz – kezdte Lucien, aztán elhallgatott, és vállat
vont.
Apja összevonta szemöldökét. Anyja mosolygott.
A fenébe! Tényleg szerelmes? Egy férfi megérzi az
ilyesmit. Vagy mégsem?
De… Lehet… Lehet, hogy nem csak testi vágyat érzett.
Nyilván ez is az érzés része volt, de talán épp a szerelem
miatt. Ki tudja? Ő biztos nem. Még soha nem volt
szerelmes.
Viszont a szerelem megmagyarázná a furcsa
viselkedését – hirtelen haragját, féltékenységét, és azt,
hogy más nők egyáltalán nem tudták felizgatni. Talán
ezért gondol mindig Julienne-re, ezért hiányzik neki
annyira, és ezért álmodik vele minden éjjel.
Szerelmes volt Lady Julienne La Coeurba.
Lucien a szék háttámlájába markolt.
– Jó ég, Glass! – szidta le a herceget Amanda. – Benned
semmi tapintat sincs! Ilyen megállapítást nem zúdíthatsz
valakire csak úgy! Nem látod, mennyire megijesztetted
Lucient?
– Férfi létére hogyhogy nem érzi, ha szerelmes? –
méltatlankodott Magnus.
Amanda a fejét csóválta.
Lucien nevetett. Furcsán, kicsit elcsukló hangon.
– Szerelmes vagyok – sóhajtotta. – Egy hét gyötrődés
helyett akár együtt is lehettünk volna.
– Miért nem mondod meg neki, mit érzel? – kérdezte
Amanda.
– Meg fogom – válaszolta Lucien. – És be is bizonyítom.
– Nincs sok időd – figyelmeztette Magnus. – Jelenleg
Fontaine van nyerő pozícióban.
Lucien a fogát csikorgatta.
– Tudom. De Julienne megígérte, hogy váratni fogja őt a
báli szezon végéig.
– Az már csak néhány hét – emlékeztette az anyja. –
Nem veszítheted el őt, Lucien! Életed végéig bánnád.
– Ne aggódjon, anyám! Nem fogom!
Eddig sem a szerencséjének köszönhette, hogy ilyen
sikeres. Mindenért keményen dolgozott, így Julienne-ért is
meg fog küzdeni.
11. FEJEZET
Rohad.
Hugh La Coeurnak ez az egy szó jutott eszébe, amikor
meglátta a romos kúriát a dombtetőn. A friss, fehér
hótakaró általában ünnepélyes békét kölcsönzött a
tájnak, de itt ez bizony nem így volt. Még a tél sziporkázó
szépsége sem tudta elrejteni, milyen elhanyagolt ez a
hely.
Megtorpant, habozott, és undorodva méregette az elé
táruló látványt. Baljós fellegek gyülekeztek, de más oka is
volt, hogy sötétedett. Alkonyodott már. Hugh arra gondolt,
hogy ha nem siet, kénytelen lenne visszafordulni a hóban,
és sötétben visszatérni. Ha nem lett volna ilyen
kutyaszorítóban, tovább lovagolna, barátságosabb szállás
után nézve. De kétségbe volt esve, és a kúria kéménye
füstölgött, tehát nyilván laknak benne. Közel volt a
segítség, és nem hagyhatta ki, bármennyire szerette
volna.
Egy kőoszlopból kitüremkedő vaskarikához kötötte ki a
lovát, egy nemes pejt. Az oszlop valaha a kúria parkjának
kapuját tarthatta, de az rég volt. A kapu egyik oldala még
állt, a másik veszélyesen a fagyos föld felé dőlt.
– Förtelmes – dünnyögte Hugh a lovának, ahogy
keresztülhaladt a bejáraton, és elindult a ház felé a
hosszú kocsibeállón.
Szörnyülködve, de kíváncsian pillantott körbe. Nem volt
nehéz elképzelni, hogy hajdan milyen szép lehetett az
épület, rangos lakói nagy büszkeségére. De a sors
kegyetlen csapást mért a nemesre és családjára, akiké a
kúria volt. Nyilván évek óta elhanyagolták. Kiszáradt
indák kúsztak fel a téglafalra. A homlokzat festéke
mállott és lepergett, nem volt, aki helyreállítsa.
A szél felerősödött, és Hugh fényes csizmája körül puha
porhó kavarodott fel. Haja a homlokához tapadt, kalapja
ott maradt valami árokban. Hamarosan nyakukon a
vihar. Meggyorsította lépteit. Sietnie kellett.
Az ajtóhoz érve megzörgette a rozsdás oroszlánfej
kopogtatót. Kísértetiesen visszhangzott. Hugh-n
végigfutott a hideg. De hát gróf volt, az ég szerelmére!
Montrose köztiszteletben álló, bár kissé botrányos grófja,
akinek ősi rangja nagy presztízsnek örvendett. Nem
szabadna, hogy ennek ellenére ilyen gyerekes félelmek
legyenek rajta úrrá. Ez a hely viszont kísértetháznak
tűnt, és igen baljós légkör lengte körül.
Montrose grófja már majdnem menekülőre fogta,
amikor az ajtó csigalassúsággal, nyikorogva kinyílt. Egy
görnyedt komornyik állt a kapuban, aki pont olyan
rozzant volt, mint maga a kúria.
– No mi az? – kérdezte a vénség rekedten.
Hugh átnyújtotta a névjegyét.
– Itthon találom a ház urát?
A komornyik a kártyára sandított. Furcsán kidülledő fél
szeméhez emelte, aztán morogva leengedte a kezét, és
hátrafelé intett.
– Ottan lesz hátul a naccságos herceg úr, a temetőbe’.
Hugh pislogni sem tudott, az ajtó máris becsapódott
volna az orra előtt. Ő azonban egy ökölvívó gyors
mozdulatával beugrott a hallba, mielőtt kizárhatták
volna. A komornyik megfordult, nekiütközött, és rémülten
felkiáltott.
Hugh a szemét forgatva elkapta, fel ne boruljon az öreg.
– Na ide figyeljen, vén csont. Én még annál is kevésbé
akarok itt lenni, mint amilyen szíveslátást maga mutat
felém. De segítségre van szükségem. Ha megkapom, már
tovább is állok.
A komornyik végigmérte kék gülüszemével.
– Na mi kéne, úrficska?
– Szólítson „Mylordnak” – korholta Hugh, metsző
pillantást vetve névjegyére, amit épp galacsinná gyúrt a
komornyik. – Mi a neve?
A vén szolga szipogott.
– Artemis.
– Nos, Artemis, van még férfi személyzet errefelé? –
Hugh körülnézett. – Lehetőleg olyan, akinek nem árt meg
némi fizikai munka.
Artemis gyanakvón meredt rá.
– Hát ott van a Henry. Jókora fickó, ő a lovászunk. Meg a
Tom. Ő segít a szakácsnőnek a koszttal.
– Remek. – Hugh megkönnyebbülten felsóhajtott. –
Találok esetleg megfelelő kondícióban lévő lovakat is?
– Naná! – vágta rá sértődötten az öreg komornyik. –
Őnaccságának, a hercegnének igazán csodás lovai
vannak ám!
Hugh elhallgatott, és végiggondolta, amit eddig hallott.
A nagyságos herceg úr a temetőben van, azaz „őnaccsága”
özvegyasszony. Nem sok hercegnéről tud, özvegyről még
kevésbé, és csak egyetlenegy volna, akinek ilyen hajlék áll
a tulajdonában…
– Az őrült dáma? – Ó, micsoda szerencsétlenség!
– Ugyan kérem! – méltatlankodott Artemis. – Nem
szívesen hallgatjuk mifelénk az ilyen sértéseket.
Hugh krákogott. Innen el kell tűnnie. Azonnal.
– Nos, gondolom, a nagyságos hercegné megengedné,
hogy kölcsönkérjük a…
– Nem lehet ide csak úgy berontani és meglógni a
naccsága jó lovaival. – A vénség kihúzta magát,
amennyire tudta. – Meg kell tőle kérdeznie!
– Tőle? Szent ég, itt lakik? – Ez a hely alkalmatlan
lakhely volt embernek és állatnak egyaránt, nemhogy egy
hercegnének.
– Naná, miért, hol lakna? – horkant fel Artemis.
Hugh felvonta a szemöldökét.
– Tényleg… végül is valóban, hol…?
– Akkor jöjjön, úrficska. – A rozzant komornyik
előrecsoszogott, és elvette a komódról a gyertyatartót. –
Várjon a szalonban, és szólok a naccságos asszonynak,
hogy vendége gyütt. – Kitárta a jobbra nyíló kétszárnyú
ajtót, és türelmetlenül intett Hugh-nak, hogy menjen. A
gyertyatartót is a kezébe nyomta.
Hugh belépett, és ijedten megpördült, ahogy bevágódott
mögötte az ajtó.
– Felháborító a személyzet – dörmögte, és
körbepillantott.
Egyetlen gyertya sem égett a szalonban, és a kandalló
hideg volt. A bútorok letakarva, poros leplek alatt álltak.
Még a kandalló felett lógó festmény sem látszott. Hugh
letette csekély fényforrását a letakart asztalra, és nekiállt
tüzet rakni.
Morogva nézett bele a szenesvödörbe, és meglepetten
látta, hogy van benne szén. Pár pillanat múlva már égett
a tűz. Felállt, és az egyik poros lepelbe törölte a kezét.
Micsoda szerencsétlenség, hogy pont ezen az átkozott
helyen tört ki a hintóm kereke!
Hugh megdörzsölte a homlokát, és megpróbált
visszagondolni rá, mit is hallott az özvegy Lady Glenmoore
hercegnéről. Az élemedett korú herceg néhány évvel
korábban nagy megbotránkozást okozott a nemesi
körökben, amikor sietősen elvette második feleségét. A
tetejébe ráadásul a frigy megkötése után néhány héttel el
is halálozott.
Sokan úgy gondolták, hogy az újdonsült feleség keze
lehetett a dologban. A következő Glenmoore herceg
teljesen elhatárolódott mostohaanyjától, és egy távoli
birtokra száműzte, ahol a pletykák szerint az asszony
olyan szerencsétlen utazókat ijesztgetett, mint például
Hugh. Az özvegy hercegné különc viselkedése miatt
hamar rajta ragadt az „őrült dáma” gúnynév.
Hugh furcsa zajt hallott, ami kizökkentette
gondolataiból, és ahogy közeledett, egyre erősödött.
Kinyílt az ajtó, és az olajozatlan zsanérok nyikorgását
hangos edénycsörömpölés kísérte. Az ifjú gróf szeme
kimeredt a látványtól, ami elé tárult.
Egy fiatal nő lépett be, vékony karján régi teáskészletet
egyensúlyozott. A porcelánok rettenetesen imbolyogtak a
tálcán, és Hugh tátott szájjal figyelte a csúszkáló, zörgő
tárgyakat. Életében nem látott még ilyet, és egy pillanatra
visszafojtotta a lélegzetét, várva, hogy minden a padlóra
zuhanjon.
A nő hirtelen felnyüszített, és Hugh ösztönösen a
segítségére sietett. Felpattant, kivette a kezéből a tálcát, és
letette. Közben arra lett figyelmes, hogy a szobalány úgy
remeg, mintha egy göröngyös úton rázkódna egy kocsin.
Egyszerű, csinoska lány volt, kicsit kócos, halványkék
szemű teremtés. Félénken elmosolyodott, de a mosolya
ugyanolyan reszketeg volt, mint ő maga.
Hugh könnyedén elrejtette a véleményét, hiszen látta,
hogy a szobalánynak valami idegbetegsége lehet, és hát
ez nem is volt meghökkentő, hiszen ilyen helyen volt
kénytelen élni.
A lány dadogott valamit, furcsán csámpázva
pukedlizett, és kimenekült a szalonból, mintha a vendég
súlyos fenyegetést jelentett volna rá.
Hugh álmélkodva ingatta a fejét. Itt minden szolgának
van valami baja?
A teáskészletre pillantott, és megkönnyebbülten látta,
hogy kész is van a tea. Töltött magának, ivott, és jólesett
neki, hogy átmelegíti a forró ital. Nagyon sokáig várt,
szinte az összeset megitta, mire végre nyílt az ajtó.
Hugh odafordult. Aztán csak bámult, megállt a kezében
a csésze, ahogy a kecsesen lépdelő alak közeledett.
A hercegné arcát csipkefátyol rejtette, tetőtől talpig
feketét viselt, és ugyanolyan hirtelen állt meg, ahogy
belépett. Csak pár lépésre volt Hugh-tól, apró termetű volt
és karcsú. A férfi nem látta túl jól, mert sötét ruhájában
szinte a szalon homályába veszett, de ettől függetlenül is
valahogy lenyűgözte a nő. Ujjai szorosabban tartották a
csészét, és minden porcikája megfeszült. A hideg ellenére
verejtékezni kezdett a homloka. Nem az idegesség vagy az
aggodalom tette… annál sokkal rosszabb…
Szent ég, ez nem más, mint vágy!
Rémülten meredt a teáscsészére, és arra gondolt, hogy
biztos van valami a vízben, amitől átragadt rá a hírhedt
őrület. Sietve az asztalra tette, a maradék tea kilöttyent,
és eláztatta a poros leplet, ami az asztalt fedte.
– Talán gond van a teával? – kérdezte a hercegné.
Hangját eltompította a fátyol.
Hugh a fejét rázta.
– Dehogy. Elnézést, amiért…
– Mit óhajt? – csattant fel a hercegné.
– Tessék? – Hugh mindig szellemes és gyors felfogású
volt, de most semmi elmés nem jutott az eszébe,
túlságosan lekötötte a képtelen gondolat, hogy a teste
ilyen hevesen reagál egy idős, ráadásul bolond hercegné
közelségére.
– Miért jött? – ismételte a nő lassan, mintha bizony a
gróf volna bolond. – Minek van itt?
Hugh összeszedte magát.
– Egy árokban tönkrement a hintóm kereke. Kérnem
kell egy…
– Igazán sajnálom, nem áll módomban segíteni. – A
hercegné sietősen távozott, akárcsak a szobalány az
előbb.
Hugh-nak leesett az álla, és most már biztos volt benne,
hogy valami rettenetes dolog szennyezi errefelé a vizet.
Más magyarázatot nem talált az őrültségre. Kipirult,
szédült, és kezdett tényleg felháborodni. Kisietett a nyitott
ajtón, és a távolodó, sötét alak nyomába eredt.
– Ó, nagyságos asszony, csak egy pillanatra szíveskedjék
meghallgatni – mondta, udvariasságot erőltetve magára.
A nő sietősebbre fogta a lépteit. Hugh követte.
És neki hosszabb volt a lába.
Amikor a hercegné a lépcsőhöz érve felemelte
szoknyája szegélyét, a férfi elkapta a könyökét. A nő
lélegzete elakadt. Majdnem a grófé is, de uralkodott
magán. Nem ilyennek képzelte a hercegné karját. Ez a
kar formás és ruganyos tapintású volt.
– Talán nem fogalmaztam világosan – mondta Hugh
szárazon. A nő feléje fordította az arcát a csipkefátyol
alatt. – Nem szívességből kérem.
A hercegné megdermedt.
– Tudom, hogy ön gyengélkedik. – Összehúzta a szemét,
megpróbálta kivenni a nő vonásait a fátyol alatt. – Azt
hiszem, nem is tudja, hogy hóvihar közeleg, és ez az idei
tél évek óta a leghidegebb. A szolgám elesett és eltörte a
karját, az egyik lovam lesántult…
– Lesántult? – kérdezett vissza a nő aggódva.
Nocsak! Hugh-nak hirtelen eszébe jutott, hogy a vén
Artemis említette, mennyire szereti a hercegné a lovakat.
Nem is habozott ezt most kihasználni.
– Igen, le bizony. De gondolom, felgyógyul, ha törődést
kap és pihenhet. A szolgám úgyszintén törődésre és
pihenésre szorul. – Elengedte a nő karját, hátralépett, de
ha a hercegné menekülőre fogta volna, minden teketória
nélkül ismét utána eredt volna. – Nagyságos hercegné,
nincs időm máshová menni segítségért. Montrose grófja
vagyok, nem valami tolvaj vagy rabló. Amint tehetem,
vissza fogom szolgáltatni a kölcsönkapott lovakat és
hintót, a szavamat adom.
A nő egy pillanatig csendesen állt, hibbant agya
biztosan valami válasz után kutatott. Aztán szaggatottan
bólogatott, megfordult, és élemedett kora ellenére igen
fürgén felsietett a lépcsőn.
Hugh megkönnyebbülten kiáltott Artemisért. Fogalma
sem volt, tartós és ragályos-e itt a hibbantság, de semmi
kedve nem volt elkapni.
– Menj vele!
Charlotte kinézett a legfelső emeleti szoba ablakán, és
figyelte, ahogy a délceg gróf befogja a kocsiba a lovakat.
Magas volt, széles vállú, és gyönyörű mézszőke haja volt.
Sziluettje kirajzolódott a havas háttérben, elegáns
ruhákba bújtatott testéből sugárzott az erő, válla
megfeszült a bársonykabát alatt. Az arca nem látszott, de
a nő sejtette, hogy igen jóképű. Vagyis remélte. Egy ilyen
jó kiállású férfinak bizonyosan vonzó az arca is.
– Nem volna illő.
– Kit érdekel az illem? – jött a felelet nevetve. – Hiszen
mi sosem törődünk vele. A gróf pedig felettébb…
érdekesnek tűnik.
Érdekesnek? Nos, valóban. És Charlotte régóta nem
beszélt senkivel, aki hasonló korú, mint ő. Mindennap
győzködte magát, hogy elégedett az itteni élettel, de
éjszakánként néha azt kívánta, bárcsak másként lenne.
Charlotte megfordult, és a nehéz bársonyfüggöny
visszahullott az ablak elé. Körülnézett a makulátlan,
pazarul berendezett szobában, a damaszttal tapétázott
falakon, a chippendale bútorokon, aztán a karcsú alakra
pillantott, aki felvonta a szemöldökét és várt.
– Nem is tudom. Szeretnék segíteni neki, de minél többet
teszünk érte, annál többet fedez fel esetleg rólunk.
– Akkor kösd le a figyelmét. Nem hagyhatjuk kint a
hidegben. A ló megsérült, gondoskodni kell róla. A
szolgára is ráfér a gyógyítótudományod. Odakint
megfagynak, és az a mi lelkünkön száradna. Az utóbbi
években épp eleget tettél, hogy megőrizd a titkunkat. Úgy
gondolom, most is sikerülni fog.
Charlotte a szekrényhez lépett. Kinyitotta a
mahagóniajtót, elővett egy estélyit, és óvatosan az ágy
végébe terítette.
– Szerintem ez nem jó ötlet. A herceg parancsa
egyértelmű volt. A többiek is segíthetnek a grófnak, és
útjára engedhetik.
– Sem Henry, sem Tom nem tud sínbe tenni egy törött
kart, ezt te is tudod. Indulj már! Mindenkinél jobban
értesz a lovakhoz. Szüksége van a segítségedre.
– De hát késő van! – tiltakozott Charlotte.
– Mindig csak a kifogások! Nincs késő, és mivel Montrose
engem nem láthat meg, nem fogok vele vacsorázni,
úgyhogy elteheted a ruhát. Majd te szórakoztatod, de ezt
úgyis tudtad. Siess, öltözz át, mielőtt még utána kéne
szaladnod.
Charlotte felsóhajtott.
– Hát, ha muszáj…
– Muszáj bizony.
– Felgyógyul?
Hugh a válla fölött hátranézve a gyönyörű Charlotte-ot
pillantotta meg az istálló ajtajában.
– Szerintem igen. Csak egy kis ficam.
Hugh folytatta a munkát, és balzsammal kenegette pej
lovának sérült, duzzadt lábát. A kúriával ellentétben az
istállóban jó meleg volt, és itt példás rendben volt tartva
minden. A gróf meg sem lepődött.
– Hadd nézzem! – dünnyögte Charlotte.
Az istállóban szűk volt a hely, nemigen tudták kikerülni
egymást. A nő a ló és a gróf közé furakodott, bájos ülepén
izgatóan feszült a nadrág. Hugh szája kiszáradt, egész
teste megdermedt, ahogy magába szívta a nő illatát, és
lágy, virágos parfüm töltötte el érzékeit.
– Egyetértek. – Charlotte kis keze végigsimította az állat
sérüléseit, és a ló halkan felnyihogott. Hugh figyelte a nő
kezét, és a simogató mozdulatra nagyot nyelt. Semmi
szokatlan nem volt magában a mozdulatban, mégis erős
érdeklődést váltott ki belőle, annyira furcsán erotikusnak
tűnt.
Amikor korábban Hugh megpróbálta kiszabadítani a
bőröndjeit a hintóból, állandóan a gyönyörű vörös hajú
szépségre tévedt a tekintete. Charlotte sínbe tette az inas
törött karját, és bekente a horzsolásait. Csendesen, nagy
magabiztossággal dolgozott, Hugh csodálta a nyugalmát.
Egész életében küzdött, hogy megtalálja saját magában
ezt a fajta önbizalmat, de Charlotte mintha ezzel született
volna.
A legtöbb nő, akit a gróf ismert, itt hasznavehetetlen lett
volna, Charlotte azonban felbecsülhetetlen segítséget
nyújtott. Gyorsan végeztek is, és szinte azonnal
visszatértek a birtokra. A szél zúgott odakint, alig lehetett
látni a vihartól. Charlotte gyönyörű, vörös fürtjei
nedvesek voltak az istálló melegében olvadó hótól.
– Nem kellett volna kimerészkednie ide – mondta Hugh.
– Biztos akartam lenni benne, hogy megtalálja a
balzsamot. – Charlotte még mindig guggolva Hugh-ra
nézett, telt cseresznyeajkai egészen közel voltak a férfi
szájához. Orrát apró szeplők pettyezték, amit a legtöbb nő
megpróbált magáról eltüntetni, de Hugh mindig bájosnak
találta.
Most összevonta a szemöldökét, úgy nézte a nőt, és azon
tűnődött, miért vonzódik ennyire hozzá. Charlotte
gyönyörű volt, ez igaz, de nem gyönyörűbb, mint sok más
nő, akit ismert. A testhez simuló lovaglónadrágnak is köze
lehetett az izgalomhoz, bár Hugh sosem gondolta volna,
hogy a férfiruha lázba tudná hozni. Sógora ezt biztosan
vitatná.
– Mit keres itt? – kérdezte végül.
– Mondtam már, hogy… – Charlotte felvonta a
szemöldökét.
– Nem, nem itt, az istállóban. Hanem itt, Derbyshire-
ben.
Charlotte leült, és keresztbe vetette a lábát. Hugh
követte a példáját.
– Itt nőttem fel. Kis időre elmentem, de visszatértem.
– Itt a családja?
Hugh egy törölközőért nyúlt, és ledörzsölte a balzsamot
a kezéről. Aztán megfogta a nő kezét, és azt is megtörölte.
Feltűnt neki, hogy Charlotte kezén bőrkeményedések és
tintafoltok vannak. Körmét egészen rövidre vágta,
egyszerű volt, cseppet sem hiú, illett a magabiztos
tartásához.
– Nem – válaszolta Charlotte halkan. – Nincsen
családom.
Hugh félretette a törölközőt, de nem engedte el a nő
kezét. Charlotte nem tiltakozott, és ennek örült. Jólesett
neki a férfi érintése, és a bizsergés, amit az egész testében
érzett tőle.
– Meséljen a hercegnéről.
Ha nem fogta volna a kezét, fel sem tűnt volna neki,
hogy Charlotte megrezzen a kérdéstől. Felkeltette az
érdeklődését, hogy a nő ilyen ügyesen palástolja az
érzéseit. Túl fiatal volt, hogy ilyen kiváló színésznő legyen.
– Mit akar tudni? – kérdezte, de elfordította a tekintetét.
Hugh felhorkant.
– Mit nem akarok tudni? Valóban bolond? Rosszul bánik
önnel? Miért lakik ilyen körülmények között? A lovak
különb lakhelyet kapnak, mint maga. Miért…?
Charlotte Hugh szájára tapasztotta a tenyerét.
– A válaszok: nem, nem, és azért, mert nincs más
választása. – Felállt, és kézen fogva húzta a férfit. Hugh is
felkelt.
– Hadd kísérjem a lakosztályába, mylord. Majd
meglátja, hogy nem olyan elhanyagolt ez a hely, mint
gondolná.
– Nem felel a kérdéseimre.
Charlotte elmosolyodott, édesen csábítón, és Hugh
gyomra görcsbe rándult.
– Ez nem így van – válaszolt a nő, és elengedte a kezét. –
Csak épp vannak kérdések, melyeket szavak nélkül
akarok megválaszolni.
A szemében ígéret csillant, és Hugh sejtette, hogy
Charlotte vonzódik hozzá. Örült neki, mert így sokkal
könnyebb dolga lesz. Rettenetesen hideg volt kint, és
napokig kénytelen lesz itt maradni. A legjobb időtöltésnek
az ígérkezett, ha ki sem bújik az ágyból, egy csinos
hálótárs mellől; úgy kívánta Charlotte-ot, ahogy még
talán soha senkit.
Közelebb lépett hozzá, figyelte a reakcióját, és
elmosolyodott, amikor Charlotte nem tért ki, zöld
szemében nem látszott ijedtség, sem aggodalom.
– Köszönöm a mai segítséget – dörmögte Hugh, és a nő
kezéért nyúlt.
Charlotte meglepte; felemelte a kezét, és a kezébe tette.
– Ugyan, semmiség.
– Csodálatos volt, ahogy ellátta James sérüléseit, és sínbe
tette a törött karját… nem hinném, hogy én meg tudtam
volna csinálni. – Megcirógatta a nő kezét, és érezte, hogy
megremeg.
– Meg lenne lepve, mire képes, ha a szükség úgy hozza.
– Úgy hangzik, mintha tapasztalatból szólna.
– Talán. – Charlotte félrehajtotta a fejét, összevonta a
szemöldökét, és túlságosan is értő pillantással mérte végig
a férfit. – És maga?
Hugh vállat vont.
– Én valahogy sosem kerültem igazán kutyaszorítóba –
vallotta be, és megpróbált könnyed hangon beszélni, de
nem sikerült. – Mindig kimentenek, mielőtt különösebb
baj érne.
Charlotte vigasztalóan megszorította a kezét.
– Szerintem ma nagyon jól csinált mindent, ahogy
berontott a házba, és sarokba szorította a nagyságos
hercegnét. Senki nem húzta volna ki a pácból sem önt,
sem a szolgáit, mégis sikerült megoldást találnia.
Hugh felvonta a szemöldökét.
Charlotte megérintette a száját, a gróf megpróbálta
elfojtani a mosolygást, és Charlotte így szólt:
– Mylord, én igen jó emberismerő vagyok, de önnel
kapcsolatban tévedtem.
– Valóban? Hogyhogy?
A nő is elmosolyodott.
– Igen jó benyomást tett rám. Korábban nem gondoltam
volna, hogy önnek fontos lenne, ha ennek hangot is
adnék. De úgy látom, mégiscsak fontos.
Ez az egyszerű kijelentés a végletekig korbácsolta Hugh
vágyait. Hirtelen túl forrónak érezte az istálló kellemes
melegét. Vibrált körülöttük a levegő. Még sosem érezte ezt
az égető bizsergést, és ledöbbent, hogy egy szerény
dicséret ilyen hatással volt rá.
Charlotte megérezte a hangulatváltozást. Pupillája
kitágult, szája résnyire nyílt. Hugh egy kicsit hátrált,
uralkodott magán, nehogy túl hirtelen mozduljon és
ráijesszen a nőre. Charlotte előrelépett, áthidalva a
távolságot, amit Hugh teremtett.
Minden józan megfontolás ellenére, Montrose magához
húzta. Charlotte örömmel lépett hozzá, és ő újra
végigmérte. Úgy tűnt, a nő nyugodtan fogadja az érintést
és a merész közeledést. Sőt ugyanilyen merészen
viszonozta, ártatlan külseje ellenére.
– Charlotte. – Hugh végigsimította az arcát, és a hófehér
bőr pont olyan selymes volt, amilyennek képzelte. – Sosem
láttam nálad gyönyörűbbet.
– Mylord…
– Hugh – javította ki a gróf. Sosem érezte magáénak a
rangját, ami most ráadásul szakadékként tátongott
kettejük közt. Nem is akart erre gondolni.
Charlotte hozzásimult, és elmosolyodott.
– Általában nem szoktak levenni a lábamról az elbűvölő
csirkefogók.
Hugh nem is tagadta egyértelmű szándékát, inkább
megcirógatta a nő ajkát.
– Micsoda gyönyörű szájacska! Tökéletes.
Másik kezét a vállára tette, majd végigcsúsztatta a
hátán. Charlotte odabújt, keble Hugh mellkasának
feszült. Nem viselt fűzőt és alsóingeket, Hugh érezte a
testét, és nem tudott betelni vele.
Lassan hajolt hozzá, és elhúzta az ujját, hogy szájon
csókolhassa. Tényleg csodás, telt cseresznyeajka volt. És
olyan szépeket mondott…
De ekkor a ló alaposan beleharapott a gróf vállába, és
ezzel vissza is zökkentette a kis istálló és a kinn tomboló
vihar valóságába. Hugh egy pillanatig tudomást sem
akart venni az állat modortalan közbelépéséről, és
folytatni akarta a dolgot, de a ló prüszkölni kezdett.
– Vissza kell mennünk a házba – mondta bánatosan. –
Azt hiszem, féltékeny a lovam.
Charlotte pislogott, és egy pillanatig szóhoz sem jutott,
ahogy felocsúdott a csábításból.
– Igen, azt hiszem, okosabban tennénk, ha
visszamennénk. – Hangjában bánat csengett, ami
valahogy enyhítette a gróf szinte elviselhetetlen
frusztrációját.
Egymásba kulcsolt kézzel elhagyták a kényelmes
istállót, átvergődtek az udvaron, és a konyhán keresztül
léptek a kúriába. Átáztak és átfáztak, és a szakácsnő
tátott szájjal bámult rájuk, amikor nagy hófelhőben
betoppantak. Hugh visszabámult.
Sosem látott olyan hatalmas termetű asszonyságot, mint
a szakácsnő. Elképesztően magas volt, akkora, mint
valami kétkezi munkás. Őszintén szólva ijesztő látványt
nyújtott. Ősz haja szanaszét meredezett, szürke szeme
gyanakvóan méregette Montrose-t. Kezében kés csillogott,
és a pulton egy csirke várt a sorsára. Rémületes jelenet
volt. Hugh órákig állt volna odakövülve, de Charlotte
karon ragadta, és kiráncigálta a konyhából.
– Szent ég! – dörmögte Hugh, és követte Charlotte-ot a
cselédlépcsőn, fel az emeletre.
A nő igazi vadmacska volt, most is csak nevetett.
– Csak várja meg a vacsorát, meglátja, kellemes
meglepetés lesz – mondta.
Szépen berendezett szobákon haladtak át, és Hugh alig
tűnődött el a ház furcsa kettősségén, máris egy hatalmas
hálószobában találta magát. Kellemes meleg áradt a
kandallóból. A szoba pompásan volt berendezve, és
ragyogott a tisztaságtól. Szinte hihetetlen volt, hogy ez
ugyanaz a kúria, ahová néhány órával ezelőtt betért.
– A kúria többi részét miért nem tartják karban? –
kérdezte a nőre pillantva.
Charlotte megborzongott az ajtóban, haja és ruhája
csuromvíz volt az olvadt hótól.
Hugh feléje nyújtotta a kezét.
– Jöjjön, melegedjen a kandalló mellett.
– Még nem.
A „még” elgondolkodtatta Montrose-t; azt sugallta, hogy
Charlotte később talán tervezi, hogy elidőzik a
lakosztályában. Egymásra néztek, Hugh tekintete kérdő
volt, Charlotte-é nyitott és tiszta.
– Akkor öltözzön át – mondta a gróf. – Nehogy
megfázzon. Amikor átmelegedett, válaszolhat a
kérdéseimre.
Charlotte bólintott.
– Máris visszajövök, és vacsorázni kísérem.
Hugh gyorsan meghajolt.
– Részemről a szerencse.