Amerikai polgárháború

Amerikai polgárháború

Dátum 1861. április 12. - 1865. április

9.

Helyszín Főként az Egyesült Államok

déli része

Eredmény Az Unió győzelme, a

rabszolgaság eltörlése

Harcoló felek
Amerikai
Amerikai
Konföderációs
Egyesült Államok
Államok
("Unió")
("Konföderáció")
Parancsnokok
Abraham Jefferson Davis,
 Lincoln, Robert E. Lee
Ulysses S.
Grant
Haderő
2 200 000 1 064 000
Veszteségek
360 000 halott 258 000 halott
(ebből 110 000 a (ebből 93 000 a
csaták során csaták során
vesztette életét), vesztette életét),
275 200 sebesült 137 000+ sebesült
további kb. 1 200 000 ember halt meg
megbetegedés következtében a háború folyamán

Az amerikai polgárháború (1861–1865) Észak-Amerikában, az Amerikai Egyesült

Államok területén lezajlott fegyveres konfliktus, 24, többnyire északi szövetségi állam
(unionisták) és az Amerikai Államok Konföderációjába (konföderációsok v.
szecesszionisták) tömörült 11 déli állam között. A déli államok 1860 és 1861 között
kikiáltották függetlenségüket és kinyilvánították az Uniótól való elszakadáshoz
(szecesszió) való jogukat. A háború több mint 970 000 fő veszteséget követelt (a lakosság
3,09%-a), ebből kb. 620 000 elhalálozás (1,78%), ami magasabb veszteség, mint amit az
Egyesült Államok bármely más háborújában elszenvedett. A polgárháború okai (illetve
maga a háború elnevezése is) vita tárgyát képezik. (A déli államok néhány szószólója
nem fogadja el a polgárháború elnevezést, mondván független államok, államszövetségek
közti konfliktusról volt szó).

Egyesült Államok történelme

Washington átkelése a Delawaren

Idővonal
Gyarmat előtti időszak
Gyarmati időszak
1776–1789
1789–1849
1849–1865
1865–1918
 1918–1945
1945–1964
1964–1980
1980–1991
1991–jelen
Témakör
Polgárjogok (1896–1954)
Polgárjogok (1955–1968)
Polgárháború
Kulturális történelem
Demográfiai történelem
Diplomáciai történelem
Gazdasági történelem
Történetírás
Katonai történelem
Déli történelem
Határ és nyugati történelem
Technológiai és ipari történelem
Területi fejlődése
Nők történelme
m • v • sz

Tartalomjegyzék
1 Okok

o 1.1 Rabszolgaság
 1.1.1 Észak hozzáállása
 1.1.2 Bűn és bűnhődés
 1.1.3 A figyelmen kívül hagyott kulcskérdés
o 1.2 Gazdasági és pénzügyi okok
o 1.3 Harc Kansasért
o 1.4 John Brown felkelése
 2 A szecesszió
o 2.1 Választási győzelem, a válság kitörése
o 2.2 Kormányválság
o 2.3 A politikai válságkezelés kudarcot vall
o 2.4 Krízis a Sumter-erődnél
o 2.5 Dél külön utakra lép
o 2.6 A rabszolgatartás alkotmányba betonozása
o 2.7 Miért nem jött létre a megegyezés?
o 2.8 Az új elnök hivatalba lépése
o 2.9 A lázadás
o 2.10 A háború kitörése
 3 A háború menete
o 3.1 1861 május-július: küzdelem a határállamokért
 3.1.1 Missouri
  3.1.2 Kentucky
o 3.2 1861 július: a keleti hadszíntér első nagyobb összecsapása
o 3.3 1861 ősze: tengeri műveletek
o 3.4 1862 tavasza: északi támadás a keleti hadszíntéren
o 3.5 1862 tavasza: a nyugati hadszíntér küzdelmei
o 3.6 1862 nyara: déli ellentámadás a virginia-félszigeti hadjáratban
o 3.7 1862 ősze: Lee marylandi hadjárata
o 3.8 1862 tele: északi offenzíva
o 3.9 Chancellorsville (Vadon csata)
o 3.10 Gettysburgi csata
o 3.11 A háború befejező szakasza
 4 Következmények
 5 Résztvevők
o 5.1 Politikusok
o 5.2 Tisztek
o 5.3 Ápolónők
o 5.4 Kémek
o 5.5 És még…
 6 A polgárháború magyar résztvevői
 7 A polgárháború az irodalomban
o 7.1 Regények
o 7.2 Regények magyar szerzőtől
o 7.3 Visszaemlékezések
 8 Polgárháborús filmek
 9 Polgárháborús játékok
 10 Jegyzetek
 11 Források
 12 További információk

Okok
Rabszolgaság
Négy generációs rabszolgacsalád a Dél-Karolinai Beaufortban, a Smith-ültetvényen

Az általános hittel szemben az amerikai polgárháború nem a néger rabszolgák emberi

jogai fölött tört ki,[1][2] hanem gazdasági, illetve politikai okok miatt. A rabszolgaság
sokkal inkább ezekből fakadó felszíni jelenség volt, egy szimptóma. Északon a farmerek
kis parcellák foglalásában voltak érdekeltek, ezzel szemben a déliek ültetvények
kialakításában. Amikor egy új állam felvételre került, felmerült a kérdés, hogy
engedélyezzék-e ott a rabszolgatartást; hiszen ha engedélyezik, akkor az északi
farmereknél jóval tőkeerősebb déli birtokosok felvásárolhatják a jó minőségű
termőföldeket és ültetvényeket hoznak létre rajta, ha pedig nem, akkor kisbirtokos
farmok jönnek létre. A kérdés tehát a kisbirtok kontra nagybirtok versengésének is
tekinthető.

Ennek ellenére a fekete lakosság csak Délen tudott integrálódni a társadalomba, még ha
alávetett státuszban is. A rabszolgatartó államok lakosságának mindössze 10%-a
rendelkezett rabszolgákkal[3] és ezen réteg felének ötnél kevesebb rabszolgája volt.[3] A
rabszolgatartók fele maga is együtt dolgozott velük a földeken, sokszor együtt lakott
velük a házában. Ha utazni ment, együtt utazott velük. Ez a közelség Északon
elképzelhetetlen undort váltott ki az emberekből.[3]

Észak hozzáállása

A fekete populáció akkoriban széleskörűen elismert, tudományos igazságként kezelt

fajelméleti okokból[3] nemkívánatos volt Északon. Észak több államában (Oregon,
Illinois, Indiana) törvényileg tették lehetetlenné a szabad négerek letelepedését,[3] pl. New
Jerseyben a rabszolgák behozatalát tiltó 1788-as törvény egyidejűleg ezt is betiltotta.[4]
Más államokban olyan magas jövedelmi korlátot állítottak a bevándorló színesbőrűek elé,
ami teljesíthetetlen volt. Massachusetts korbácsolással büntette a két hónapnál hosszabb
ideig ott tartózkodó nem helybeli négereket.[5] Ohio államban 500$-os kauciót kellett
letenni a hatóságoknál, amennyiben valaki egy színesbőrűt akart letelepíteni az államban,
jó magaviselete zálogaként. 1829-ben azonban Cincinnati városa a néger lakosok
növekvő számán felháborodva a feketéket érintő törvények megszegésére hivatkozva
pogromot rendezett. Ennek keretében a néger lakosság felét Kanadába űzték.[6]
Pennsylvania, Rhode Island, Massachusetts és Maine (más déli államok mellett) a
fajkeveredés megakadályozása végett tiltotta a fehérekkel való házasodást.[7] A rasszista
atrocitás tehát korántsem korlátozódott Dél viselkedésére, hanem az Egyesült Államok
egészére jellemző volt. Északon a fajok egymástól való elhatárolását tekintették célnak,
míg ez Délen kézenfekvő okokból fel sem merült.

Ezért a partikuláris északi érdekek vasöklének tekinthető Republikánus Párt egyfajta

apartheid megteremtésén fáradozott; azért küzdött, hogy se a rabszolgatartás ne
terjedhessen nyugat felé, se a szabad négerek ne telepedhessenek le ott. Ezen túlmenően
prominensei, így például Abraham Lincoln, a feketék kitelepítését vallották elérhető és
átfogó megoldásnak. A kitelepítés célpontja többek közt Libéria, Haiti és más forró égövi
terület volt, de lehetőségként fölmerült Texas is. Azt azonban csak a rabszolgákkal együtt
élő Délen értették meg, hogy a fekete populáció elsöprő többsége egyáltalán nem akar
sehova települni, Afrikát nem érzi természetes otthonának, nem beszélve a szóba jött más
vidékekről. A négerek nagy része Délt saját szülőföldjének tekintette, fehérek sok esetben
a család szeretett tagjaként kezelték a velük egy háztartásban élő, cselédmunkát végző
rabszolgájukat.

Bűn és bűnhődés

A rabszolgatartást a lakosság nagy része morálisan elítélendőnek találta, így a század

elején megjelent a feketék felszabadításáért küzdő abolicionista mozgalom. Jellemzően
Északon találtak követőkre, ahol jellemzően nem kerültek kapcsolatba, nem éltek együtt
négerekkel. Ennek következtében nem tudtak valós képet alkotni sem a néger populáció
óhajait, beilleszkedettségét illetően, sem pedig a Délt érintő következményekkel
kapcsolatban. Az államszervezési, gazdasági dilemma megoldásához semmivel nem
járult hozzá, hogy az abolicionisták a rabszolgaság teljes eltörlését tűzték zászlajukra és
minden egyet nem értőt morálisan bűnösnek bélyegeztek.

A felvilágosodott gondolkodók közt a rabszolgaság erkölcsileg helytelen voltában

egyetértés volt, amíg az absztrakt módon merült fel. De hogy mit lehetne a társadalmi
fejlődésben a törzsi szerveződésnél tartó afrikaiak – 1860-ra már három és félmillió főt
számláló – leszármazottaival kezdeni, az nem volt világos. Még a rabszolgatartást eltörlő
északi államok sem tudták elképzelni, hogy a teljes egyenlősítés jegyében állampolgári
jogot, szavazati jogot, hivatalviselési jogot adjanak a négereknek. Ezt az Északon, Délen
és Európában egyaránt általánosan vallott fehér felsőbbrendűségi meggyőződés és a
négerek viselkedése egyaránt lehetetlenné tette. A feketék egyenlősítésének
támogatottsága elenyészően alacsony volt, az abolicionisták politikai pártja, a Free Soil
Party a Republikánus Párttal való 1856-os összeolvadásáig nem tudott érdemi eredményt
elérni a választásokon.[1] Ennek hiányában a négerek felszabadítva is másodrendű
állampolgárok maradtak volna - amennyiben egyáltalán az állampolgárságot megkapják.
Ebben az időben ugyanis állampolgárságot csak maguk az államok adhattak, a szövetségi
adminisztráció nem. Ez nem ígért előrelépést morálisan.

A figyelmen kívül hagyott kulcskérdés

Köztudott volt, hogy a fejlett világ minden más államában békés úton,
kompromisszumok kimunkálásával sikerült a rabszolgaság felszámolása. A probléma
abból fakadt, hogy ezen államok területén nem élt milliós nagyságrendű afrikai
populáció. A megoldást keresők számára azonban sejthető volt, hogy a rabszolgaság
visszaszorulása magától végbemenő folyamat, amint ahhoz a gazdálkodás megváltozása,
az iparosodás előretörése feltételként adott. Ez váltotta ki hosszú, tartós folyamat
eredményeképpen az abolíciót Északon, mely a déli államokhoz hasonlóan korábban
rabszolgatartó volt.

New Jersey állama például 1788-ban tiltotta be új rabszolgák behozatalát,[8] azt követően,
hogy a fehér népesség a polgári forradalom után sokkal gyorsabban nőtt a behurcolt
négerek számánál. Ennek oka az volt, hogy a munkáltatók meg tudták fizetni a szabad
munkavállalóikat, nem kellett rabszolgákat foglalkoztatniuk.[4] 1804-ben egy új
törvénnyel a rabszolgák gyermekei már szabadnak születtek, de a nők 21 éves korukig, a
férfiak pedig 25 éves koruk eléréséig szolgálni, inaskodni tartoztak anyjuk rabszolgatartó
gazdájának.[4] Az 1804 előtt születetteket rabszolgából átnevezték "bekvártélyozott
szolgálóknak" a nők esetében illetve „élethosszig tartó inasoknak” a férfiaknál.[9]. A
rabszolgatartást csak 1846-ban tiltották be véglegesen, de akkor még éltek 1804 előtt
született rabszolgák, akikre a felszabadítás nem vonatkozott és a polgárháború kitörése
idején 18-an még mindig életben voltak közülük.[4]

Valós társadalmi funkciók, mint a munkamegosztási rendszer, a jövedelemszerzési

lehetőségek, a tulajdoni viszonyok, tradíciók stb. megváltoztatásához hibás eszköz a
lehetőségektől elrugaszkodott, voluntarista törvényeket hozni. A gazdasági
megalapozottság nélküli abolíció csak a társadalmi nyugtalanságot szította fel, de nem
adott választ a konkrét élethelyzetekben felmerülő kérdésekre. Észak és Dél között
nagyon nagyra nőtt a társadalmi, demográfiai különbség. Ennek a különbségnek a
jelentőségét gazdasági, megélhetési körülmények nagyították fel és élezték ki. Az 1860-
as évekre egyértelmű népességi, gazdasági fölénybe kerülő Észak érvényesíteni akarta
erejét, érdekeit akár a békesség felrúgása árán is.

Gazdasági és pénzügyi okok

Az ipari termelésben érdekelt Észak, valamint az ültetvényes, rabszolgatartó Dél között a

század folyamán egyre élesebb gazdasági ellentétek alakultak ki. Dél nagyrészt
földműves társadalmat alkotott. Mezőgazdasági termelésének nagyjából 80%-át
exportálnia kellett, mivel azt Észak nem tudta felszívni. Ezért az USA exportjának 75%-
át adva árucikkeit a világpiacon értékesítette; ebből származott bevételeinek legnagyobb
része. Az északi államok fokozatosan kiépülő ipara protekcionista vámokkal akarta
magát védeni a nemzetközi versenytől, főleg az akkoriban a világ műhelyének számító
brit ipari potenciáltól. A két országrész között a 19. század elejétől fogva "vámháború"
dúlt. Ebben az időben az Egyesült Államokban nem létezett személyi jövedelemadó; a
szövetségi állam bevételeit 90%-ban a vámok és illetékek képezték. Ezért a föderalista
meggyőződésű elnökök adminisztrációja rendszeresen megpróbálta a vámokat növelni a
szövetségi költségvetés bővítésének érdekében.

1818-ban a brit-amerikai háborút követően a kongresszus elhatározta a vámemelést és a

vámok mértékét átlagban 20%-ban állapította meg. A déli államok képviselői javarészt
egyetértettek az emeléssel, mert a háborús kiadások miatt magas államadósságot
csökkenteni kellett. A vám következtében megugró árszínvonal Észak számára
bevételnövekedést jelentett, mert belső piacán csökkent a külföldi versenytársak jelenléte,
emiatt több árut tudtak értékesíteni, ráadásul növekvő árakon. Délen viszont
versenyképesség-romlást és bevételkiesést érzékeltek, noha nem mindenhol egyforma
mértékben. Főleg a fontos kikötőkkel rendelkező tengerparti államok, az úgynevezett
Mély-Dél szenvedett emiatt, míg a szárazföld belsejében levő államokat kevésbé
érintette. 1825-ben a vámokat immár 37%-osra emelték, amitől pl. Dél-Karolinában a
kereskedelem 30%-kal esett vissza. 1828-ban a Kongresszus a hazai ipar védelmében
50%-ra emelte a vámot, melyet Délen hamarosan Vámszörnyedvényként kezdtek
emlegetni.[10][11]

1832-ben az agyonterhelt Dél-Karolina bejelentette, hogy nullifikálja a kizsákmányoló

szövetségi törvényt, és a kirótt vámot nem hajlandó begyűjteni. Az érdekeit sértő jogok
nullifikálására minden államnak joga volt az Alkotmány értelmében. Az Egyesült
Államok alkotmányát 13 már létező állam ratifikálta egy olyan garancia ellenében, hogy
a szövetségi kormány esetleges jogtiprásai ellen nullifikálással védekezhet.[12] Ezt a jogot
a föderalista politikusok elvitatták és Andrew Jackson elnök szövetségi erői, valamint a
Dél-Karolina állami hadereje között összecsapás fenyegetett. Henry Clay befolyásos
whig kongresszusi képviselő és John C. Calhoun volt alelnök, ekkor szenátusi tag által
folytatott tárgyalásokon kompromisszumot kötöttek a felek[13] és a vám 1842-ig
fokozatosan visszacsökkent 20%-ra.

Az alacsony vám természetesen megint az északiak érdekeibe vágott. 1842-ben a

kongresszusi többség hazai iparvédő vámemelést léptetett életbe, melyet főleg a Whig
párt harcolt ki. 1844-ben azonban a whigek elvesztették az elnökválasztást a
demokratákkal szemben. 1846-ban a Demokraták Walker-vámnak nevezett intézkedése
32%-ról 25%-ra csökkentette a vámokat a Dél érdekében. Az 1850-es években így is
masszív költségvetési többlet halmozódott fel évről évre, ezért a többlet szétosztása
érdekében az 1857-es vámtörvény 17%-ra csökkentette az átlagos vámtarifát. Ekkoriban
a szövetségi vámbevételeknek 87%-a Délen keletkezett.[14]

Ugyanebben az évben azonban bankpánik és gazdasági recesszió sújtotta Európát és az

Egyesült Államokat egyaránt. Henry C. Carey protekcionista közgazdász magyarázata
szerint ez a vámcsökkentésnek és a szabad kereskedelem fokozódásának volt köszönhető.
Ez a magyarázat érthetően megnyerte az iparbárók szimpátiáját és új erőt adott a
vámemelési követeléseknek. 1859-ig a demokraták a kongresszusban elkaszálták,
obstrukcióval akadályozták az ilyesfajta törekvéseket, azonban az ezt követő
kongresszusi választások eredményeképpen a republikánusok teret nyertek a
képviselőházban. 1860 májusában a kongresszus megszavazta a 48%-os átlagvámot
jelentő Morrill-vám tervezetét, de a demokrata többség által uralt Szenátus bizottságosdi
keretében továbbra is "fektette" az ügyet. Így a téma fontos kérdéssé vált az 1860-as
elnökválasztási küzdelemben.[15] A választást a republikánus Abraham Lincoln nyerte,
akinek programjában központi szerepet töltött be az erős vámfalak felhúzása[16] a
szavazóbázisának számító Észak érdekében. A nemzeti vámhuzavonát és a minduntalan a
rabszolgaság kérdésére kifutó vitát, több évtizedes felfokozott közhangulatot megelégelő
déli államokban a politikusok legtöbbje eddigre eldöntötte magában, hogy az Unió
egysége fenntarthatatlan a továbbiakban.

Harc Kansasért

Az 1855-ös törvények elleni tiltakozó felirat

A politikai ellentétek folyamatos éleződése közben 1854-ben, több sikertelen próbálkozás

után a kongresszus elfogadta a Kansas-Nebraska-törvényt. Ennek eredményeképpen az
1820-ban, Missouri felvételekor megalkotott Missouri-kompromisszum érvényét
vesztette. Ennek értelmében korábban az Amerikai Egyesült Államok csak párosával vett
föl új tagállamokat, egy rabszolgatartó államot, és egy úgynevezett szabad államot. A
Kansas–Nebraska-törvény azonban minden állam saját belátására bízta, hogy
engedélyezi-e a rabszolgatartást. 1854-ben Kansasszel együtt Nebraska lett a USA
tagállama, mivel nem találtak más párt. Az általános felfogás szerint Kansas lett volna a
rabszolgatartó, Nebraska pedig a szabad állam a Missouri-kompromisszum szellemének
megfelelően.

Míg Nebraska békében élhetett tovább, a felhevült politikai közhangulat miatt Kansasbe
azonnal migráció indult. Az úgynevezett szabad államokból[17] azért, hogy a rabszolgaság
nyugati terjedését megakadályozzák, a déli államokból (elsősorban a szomszédos
Missouriból) pedig azért, mert érdekeiket, vagyonukat, berendezkedésüket, életmódjukat
és kultúrájukat fenyegetve érezték. Kansas állam megszervezését tömeges választási
csalás kísérte, a Missouriból átáramló, majd hazamenő déliek segítségével, amit
abolicionista árnyékkormány alakítása,[18] majd csakhamar fegyveres összetűzések
követtek. 1855 októberében megérkezett a későbbi akcióival híressé vált John Brown a
rabszolgaság elleni küzdelem jegyében. 1856 októberéig tartottak a fegyveres incidensek.
Kezdetben ebből a rabszolgatartók kerültek ki győztesként. John Brown és fiai távoztak
Kansasből, de az erőszak még később is fel-fellángolt. 1857-ben, megint Missouriból
származók csalásával elfogadták Kansas alkotmányát, mely engedélyezte a
rabszolgatartást. Buchanan elnök az eredményt elismerte, mert a folyamat békés és
mihamarabbi lezárását óhajtotta, de a Kongresszus visszautasította és tiszta választást
követelt. Eddigre azonban az északi bevándorlók súlya jelentősen növekedett, ami újabb
villongásokhoz vezetett. 1859-ben egy a rabszolgatartók által bojkottált megismételt
gyűlésen rabszolgaságot tiltó alkotmányt fogadtak el. Ennek alapján 1861. január 29-én
Kansas, mint szabad állam csatlakozott az Unióhoz. Azonban a kansasi eseményekből
világossá vált, hogy a belpolitikai konfliktus annyira elmérgesedett, hogy a tárgyalási
hajlandóság kimerült, és a felek immár erőszakkal akarják a megoldást kicsikarni.

John Brown felkelése

John Brown 1859-ben

A háborús hisztéria fokozódásához nagyban hozzájárult az öldöklő rabszolga-szabadítási

magánhadjáratában levert abolicionista, John Brown 1859-es kivégzése. Brown, miután
Kansasben átmenetileg a déliek kerekedtek felül, 1856 őszén visszatért a keleti partra és a
következő két évet pénzeszközök felkutatásával töltötte. A főleg abolicionista
pénzadományokból a Massachusettsi Kansas-társaság például 200 lőfegyvert ígért,
Connecticutból pedig 1000 lándzsát szerzett. Magánhadserege élén 1858-ban Brown
megint megjelent Kansasben, de ott akkor éppen a rabszolgatartást ellenzők választási
győzelme miatt nem volt mibe beavatkoznia, ezért néhány hónapos tartózkodás után
elhagyta azt.

Újabb tervet kovácsolt, ezúttal Virginiát véve célba. 1859. október 16-án 21 társa élén
megtámadta és elfoglalta Harper's Ferry városát, hogy hatalmába keríthesse az ott levő
fegyverraktárat. A terv szerint Virginia összes rabszolgáját ki akarták szabadítani és a
most már rendelkezésükre álló 10000 puskával felfegyverezni. Ezután lelőttek egy
szabad feketét, aki a városba érkező vonat utasait figyelmeztetni akarta a fegyveresekre
és a foglyul ejtett vonat utasainak két rabszolgáját is.[19] A vonatot később
továbbengedték, így a támadás híre hamarosan elérte Baltimore-t és Washingtont. A
városbeli civilek fegyvert fogva próbáltak ellenállni, de Brownék elfoglalták a
fegyverraktárat. Másnapra a város fegyveresei és milicistái körülfogták az épületet, és a
lövöldözésben Brown emberei megölték a polgármestert és további városlakókat.
Október 18-án Robert E. Lee ezredes által parancsnokolt tengerészgyalogosok vették
körbe Brownék búvóhelyét és rövid tűzharc után megadásra kényszerítették az életben
maradtakat.

Illusztráció a ház megrohanása előtti percekről

Brownt és minden elfogott társát a bíróság halálra ítélte és felakasztatta. Az elfogás elől
menekülő Barclay Coppockot Iowa republikánus, a militáns abolicionistákkal
szimpatizáló kormányzója, Samuel J. Kirkwood nem volt hajlandó Virginiának kiadni és
a négerek szöktetéséhez használt szervezet, a Földalatti Vasút révén elősegítette
Kanadába menekülését.[20] Coppock a legtöbb elmenekült résztvevőhöz hasonlóan
később belépett az unionista hadseregbe.[21]

Brown értelmetlen mészárlásba forduló hadjárata hozzájárult az álláspontok

polarizálódásához.[22] A déli ültetvényeseket elérő hírek hatására félelem uralkodott el,
hogy más abolicionisták újabb rabszolgafelkeléseket akarnak majd szervezni, ezért
milíciákat kezdtek állítani az ilyen kísérletek megelőzésére. Ezek a milíciák képezték a
háború során a déli hadsereg első egységeit, melyekkel az önvédelem egyáltalán
elképzelhetővé vált.[22]

A szecesszió
Választási győzelem, a válság kitörése

A politikai közbeszéd a kampány alatt izzásig hevült. A számtalanszor megfogalmazott

szecessziós fenyegetés után Winfield Scott vezérkari főnök októberben memorandumban
figyelmeztette Buchanan elnököt, hogy legalább hét állam kiválásának lehetőségével kell
számolni és emiatt nagyméretű haderőátcsoportosítást és tüzérségi eszközök
átcsoportosítását javasolta a válságos területekre. Buchanan azonban a nagymértékű
politikai nézeteltérések miatt nem bízott Scottban és figyelmen kívül hagyta a
javaslatokat. 1860. november 6-án bekövetkezett, amitől nagyon sokan féltek; az
elnökválasztáson győzött a Republikánus Párt, s ezzel Lincolnt megválasztották.
Győzelmét az tette lehetővé, hogy ekkora már a Demokata Párt is megoszlott, északi és
déli tagjai képtelenek voltak közös jelöltet állítani. Lincoln ennek köszönhetően lett elnök
a népi szavazatok mintegy 40%-ával, mert a többi megoszlott a déli és az északi
demokrata jelölt között. A szavazatok összeszámlálása után, november 10-én Dél-
Karolina szenátorai azon nyomban lemondtak mandátumukról. November 20-án Lincoln
ígéretet tett, hogy kormánya nem avatkozik az államok belügyeibe.[23] Ez a gyakorlatban
a rabszolgaság kérdésének bolygatásától való tartózkodást jelentette. A tekintetek az
elnök felé fordultak, várva, miként foglal állást a kialakult súlyos válságban.

Kormányválság

December 3-án James Buchanan a kongresszus előtt tartott utolsó beszédében[24]

kárhoztatta az északiak beleavatkozását a rabszolgatartásba. Kijelentte, hogy az
államoknak nincs joga kiválni az Unióból, de a kormányzatnak nincs törvényes eszköze
megakadályozni őket ebben. Kilátásba helyezte, hogy ha az északiak nem mérsékelik az
alkotmányossággal szembemenő követeléseiket, akkor a déli államok "jogosan fognak
forradalmi eszközhöz nyúlni". Megoldásként alkotmánymagyarázó kiegészítést javasolt a
rabszolgatartás jogosságáról. A folyamatosan polarizálódó politikai elit mindkét pólusa
elutasította, rendezésképpen alkalmatlannak nyilvánította az elnök javaslatát.

December 8-án lemondott a déli érzelmű Howell Cobb pénzügyminiszter, a héják egyike,
mivel politikai elképzeléseit immár összeegyeztethetetlennek érezte az elnökével.[25]
December 12-én lemondott Lewis Cass, a michigani illetőségű külügyminiszter. Cass
szerint a szecesszió megelőzése végett Charlestonba erősítést kellett volna küldeni és
mozgósítani a szövetségi haderőt,[26] amire Buchanan nem volt hajlandó. December 23-án
Buchanan lemondását kérte az északi újságok által Északról Délre való
fegyvercsempészéssel vádolt John B. Floyd hadügyminisztertől. December 29-én Floyd
lemondott, arra hivatkozva, hogy Buchanan nem engedélyezte a Sumter-erőd kiürítését.
A déli államok raktáraiba irányuló mindennemű fegyverszállítást január 3-án leállították.
Január 8-án lemondott Jacob Thompson, déli érzelmű belügyminiszter. Buchanan a
távozó miniszterek helyét szükségképpen unionista meggyőződésű Demokrata
ügyvivőkkel töltötte fel, mint Edwin M. Stanton későbbi uniós hadügyminiszter, John A.
Dix későbbi uniós vezérőrnagy és Joseph Holt, későbbi uniós ezredes, katonai főbíró.

A politikai válságkezelés kudarcot vall

December 17-én a vámoktól mindig is súlyosan érintett Dél-Karolina konvenciót hívott

össze a kiválást megtárgyalni. December 18-án John J. Crittenden szenátor megpróbálta a
megbomlott egyetértést a Crittenden-kompromisszum keretében helyreállítani. A
kompromisszum a Missouri-kompromisszum megújítását és más alkotmányba iktatott
garanciákat tartalmazott.[27] Dél-Karolina konvenciója 1860. december 20-án bejelentette
kiválását az Egyesült Államokból. John C. Breckenridge déli érzelmű alelnök 13 tagú,
vegyes, északi és déli prominenseket egyaránt inkorporáló bizottságot hozott létre, hogy
az ország helyzetét megtárgyalja és kiutat keressen. December 31-én a 13-ak bizottsága
bejelentette, hogy kudarcot vallott, nem tudott semmilyen konszenzusra jutni,
következésképp nem tud egységesen javaslatokat tenni.

Január 12-én Dél-Karolina után Mississippi kongresszusi képviselői is lemondtak, mivel

a Crittenden-kompromisszumot a republikánusok egységesen elutasítani látszottak.
Január 16-án az egyre fogyatkozó szenátus republikánusai Lincoln kifejezett tiltása
nyomán[28] az utolsó megszavazási kísérletre is elutasították a Crittenden-
kompromisszumot,[29] saját ellenterv beterjesztése nélkül.

Lincoln ellenkezése azon alapult, hogy a párt választási győzelmének gyümölcsét, a

rabszolgaság területi korlátozását nem szabad veszni hagyni.[30] Ez annak fényében
dogmatikusnak minősíthető, hogy Missouri déli határától délre már csak Új-Mexikó és az
Indián Területek feküdtek és általános vélekedés szerint Új-Mexikó félsivatagában nem
tud gyökeret verni a rabszolgatartó ültetvényes gazdálkodás, mint arra Daniel Webster
évekkel korábban figyelmeztetett.[31] Az ellenzők azonban meglehetős demagógiával
rámutattak, hogy a kompromisszum szövege alapján Missouri déli határától egészen
Tűzföldig tartana a rabszolgaság. A Crittenden-kompromisszum lekerült a szenátus
napirendjéről.

Krízis a Sumter-erődnél

A novemberi republikánus győzelem nyomán felfokozódó hangulat hatására a hadsereg

és a flotta tisztjei szövetségi tulajdonban levő erődöket, fegyverraktárakat kezdtek
megszállni a déli államokban, hogy a várhatóan bekövetkező zavargásokat, netán
elszakadást megakadályozzák. Buchanan elrendelte, hogy ezek az egységek kapjanak
erősítést, de Floyd hadügyminiszter meggyőzte, hogy vonja vissza az utasítást.[32]

A politikai és retorikai késélen táncoló, rendkívül kényes helyzetű Buchanan megpróbálta

az ellentéteket azáltal csillapítani, hogy minden esetben középre helyezkedett. Annyi
engedményt tett a két oldal radikálisainak, hogy azok ne vigyék kenyértörésre a dolgot és
reménykedett, hogy ez elég lesz a válság áthidalásához. A dél-karolinai kormányzónak
ígéretet tett arra, hogy a továbbiakban nem hajt végre szövetségi csapatmozgásokat és
nem küld további szövetségi erőket, ha a dél-karolinaiak sem zaklatják a katonákat és
békén hagyják a maradék szövetségi katonai tulajdont. Erről azonban a
csapatparancsnokokat nem értesítették külön. Anderson őrnagy saját hatáskörében úgy
döntött, hogy az általa elfoglalt Multrie-erőd a szárazföld felől védhetetlen. Ezért a
szövetségi támaszpontok biztosítása keretében a Charlestoni-öbölben, Dél-Karolinában
csapatai december 26-án, átköltöztek a Sumter-erődbe.

A felháborodott dél-karolinaiak szószegést kiáltottak, Anderson leváltását követelték és

megszállták az öböl környéki összes szövetségi erődöt. Washingtonban óriási felzúdulást
váltott ki az okkupáció, északi sajtóorgánumok erősítés küldését követelték Andersonnak.
Buchanan a kormányzati pánik közepette ennek nem tudott ellenállni, és utasítást adott a
kivitelezésre. A helyzet kezelése végett december 30-án Winfield Scott altábornagy, az
USA vezérkari főnöke javaslatot tett erősítést vinni a dél-karolinai erődökbe 20 000 főnyi
szövetségi katona képében. Indítványát a békét mindenáron megőrizni akaró Buchanan
nem fogadhatta el, mivel az nyílt lázadáshoz vezetett volna. December 31-én Buchanan
úgyszintén elutasította az dél-karolinai küldöttek azon követelését, hogy vonja ki a
szövetségi csapatokat államukból. A Star of the West hajó, fedélzetén az erősítéssel az
egyezség újbóli megszegéseként január 5-én elindult New Yorkból. Január 9-én azonban
a charlestoni kikötő többi erődje ágyúlövésekkel elkergette, mire dolgavégezetlen
visszatért New Yorkba. Az esemény tovább rontotta a hangulatot, Buchanant újabb
kritikaözön érte mindkét oldalról. Nyilvánvalóvá vált, hogy a békés megoldás eszközei
kimerültek, az eszkaláció mindössze idő kérdése. Az elnök cselekvésképtelenné vált.

A szövetségi mozgósítás elmaradását látva még a december folyamán elszánt északi

kormányzók csoportja mozgósítani kezdte állami milíciáját. Január 2-án szervezni
kezdték Washington D. C. milíciáját.

Dél külön utakra lép

Jefferson Davis
1861. január 9-én, a Star of the West ágyúzásának napján Mississippi kivált az Unióból,
január 10-én követte a példát Florida, 11-én Alabama, 19-én Georgia, 26-án Louisiana,
február 1-jén pedig Texas. Január 29-én Kansast felvették az Unióba, mint szabad
államot. Február 4-én összeült a kivált hét állam, 8-án elfogadta a Konföderáció
ideiglenes alkotmányát, 9-én megválasztotta elnöknek Jefferson Davis volt
hadügyminisztert, alelnöknek pedig Alexander Stephenst. Február 18-án beiktatták
Davist elnöki hivatalába, ő pedig február 27-én kijelölt három biztost az Unióval való
tárgyalások folytatására. A biztosok március elején kapták meg keretutasításaikat és nem
sokkal később megérkeztek Washingtonba.

A szintén rabszolgatartó, de a vámok által sokkal kevésbé sújtott határállamok, mint

például Tennessee, Virginia, Kentucky, Delaware, Maryland és Missouri megosztottak
voltak, vagy nem látták érdekükben állónak, hogy kilépjenek az Unióból. Február 9-én
Tennessee, február 28-án Észak-Karolina, március 9-én Missouri, március 18-án
Arkansas, április 4-én Virginia szavazáson utasította el a kiválást. Hozzájárult ehhez a
döntésükhöz, hogy amíg a washingtoni kormányzat nem nyúl az erőszak eszközéhez a
kivált államokkal szemben, addig nem volt különösebb ok az azonnali kiválásra. Hiszen
ez az út később is nyitva marad, ha az Adminisztráció a határállamok életébe próbálna
nemtetszést kiváltó módon beavatkozni.

A rabszolgatartás alkotmányba betonozása

Február 27-én megszületett a republikánusok válságrendező kezdeményezése. Thomas

Corwin, a kongresszus ohiói republikánus képviselője benyújtotta a 13.
alkotmánykiegészítés javaslatát. A javaslat szerint soha többé olyan alkotmánykiegészítés
nem hozható, mely a kongresszus hatáskörébe utalná az államok munkaerővel, vagy
szolgáló személyzettel kapcsolatos intézményeit, vagyis az államok belátására bízná,
meddig akarják fenntartani a rabszolgaságot.[33] Február 28-án a javaslatot a Kongresszus
kétharmados támogatással elfogadja. Március 3-án a javaslat kétharmados támogatást
kapott a szenátusban is, noha nyilvánvalóan sem a kongresszusban, sem a szenátusban a
már kivált hét állam küldöttei nem voltak már jelen. Buchanan elnök a szokásokkal
ellentétben (egy nappal Lincoln beiktatása előtt) támogatólag aláírta a javaslatot. Lincoln
kijelentette, hogy nem ellenzi az életbe lépést.[34][35] Lincoln minden állam
kormányzójának levélben elküldte a tervezett alkotmánykiegészítést,[36] álláspontfoglalás
nélkül, de megjegyezve, hogy Buchanan elnök elfogadta azt.

Ekkor már semmi más nem volt hátra, mint hogy az államok háromnegyede ratifikálja a
kiegészítést, s ezzel az alkotmány részévé váljon. A háború kitöréséig hátralevő szűk
másfél hónap bőven elég lett volna a Corwin-kiegészítés nyomán az enyhülés
megindulására - ha az álláspontok között valóban a rabszolgaság lett volna a legfőbb
különbség, hiszen ez a probléma tökéletesen megoldódott volna azzal, ha a
Konföderációs államok kinyilvánítják az elszakadás semmisségét és ratifikálják a
Corwin-kiegészítést. A leendő 13. alkotmánykiegészítés örök időkre az államok
belügyévé tette volna, hogy van-e rabszolgaság a területükön. Ennél nagyobb védelmet a
rabszolgaság intézménye nem kaphatott volna, Lincoln maximálisan feladta a kérdés
bolygatásának lehetőségét. Egyben az északi államok demográfiai túlsúlya és az onnan
kiinduló migráció az újonnan megszervezendő államokban garantálta volna a
rabszolgaság nem engedélyezését, vagyis a Republikánus Párt követelése is teljesült.
Mire azonban elsőként Ohio állam május 13-án ratifikálta, a háború már kitört.

Miért nem jött létre a megegyezés?

A két országrész közötti gazdasági érdekellentét és a belőle következő belpolitikai

dichotómia nem tűnt feloldhatónak. Valahányszor vámtarifa emelésre került sor és ezt
ellenezve a déliek azzal érveltek, hogy tönkreteszi a kereskedelmüket, Észak azzal vágott
vissza, hogy az alacsony vám pedig az ipari termelésnek kedvezőtlen és a Dél különben
is morálisan bűnös rabszolgatartó. Erre a déli viszontválasz arra mutatott rá, hogy az
északi gyárakban a munkafeltételek és munkakörülmények nem állnak valami távol a
rabszolgatartástól és hogy a szövetségi költségvetést aránytalanul nagy részben töltik fel
az amúgy is szegényebb déli országrészben beszedett összegek. A vita általában mind
filozofikusabbá vált, mígnem az absztrakcióban anélkül elhalt, hogy bármit megoldottak
volna a problémákból. Ez a fajta patthelyzet évtizedek óta állt fenn, miközben a
közbeszéd hevessége egyre fokozódott. Már az 1832-33-as dél-karolinai nullifikációs
válság során is szecesszió fenyegetett, azóta pedig majdnem három évtized telt el a kiút
meglelése nélkül.

Lincoln északi gazdasági érdekeket szem előtt tartó programjában szerepelt az erős
vámsorompó felhúzása is. 1861. február 14-én pittsburghi közönség előtt azt nyilatkozta,
hogy ha a Morrill-vám tervezetéből nem születik törvény a beiktatását megelőzően, akkor
elsődleges fontosságú dolga lesz egy új vámrendszer megteremtése. A Morrill-vámról
szóló törvényt végül a leköszönő Buchanan elnök írta alá,[37] pár nappal terminusa vége
előtt. Buchanan pennsylvaniai, északi Demokrata volt, akinek nyilvánvalóan tetszett a
Morrill-vám és nem pénzügyi kifosztásként gondolt rá, mint a déli államok. Döntésében
emellett közrejátszhatott, hogy Lincoln álláspontjából nyilvánvalóvá vált, hogy ha nincs
Morrill-vám, akkor egy esetleg még annak szigorúságán is túlmutató vámtörvényt fog
alkotni az új kabinet.

Lincoln semmiképpen nem akart engedni a szövetségi költségvetés feltöltése ügyében.

Az őt támogató New York Evening Post a következőket írta 1861. március 2-i számában
(a beiktatást megelőzően):

„Általánosan elismert, hogy vagy a vámtartozásokat kell begyűjteni a lázadó államok

kikötőiből, vagy a kikötőt magát kell a külföldi import elől elzárni. Ha ezek egyike sem
történik meg, akkor költségvetési törvényeinket aláaknázzák, az államkincstárunkat
tápláló források kiszáradnak; nem marad pénzünk a kormányzat fenntartására, a nemzet
csődbe jut, mielőtt a vetés termőre fordulna. A hadsereg fenntartására nem volna
semmilyen pénzeszköz, és semmi sem jutna a flotta számára; nem lenne miből fizetni a
közszolgákat és minden folyó ügyünk azonmód halálos bénultságba kerülne. Mi maradna
hát meg a kormányunknak? Engedjük talán meg a szeparatista államoknak, hogy ily
viselkedésükkel költségvetési törvényünket eltiporják az egész Unió számára? Vagy
inkább nyilvánítson csempészárunak kormányzatunk minden olyan külföldi
kereskedelmet, mely azokba a kikötőkbe irányul, ahol nincsenek vámházaink, sem
 adószedőink mert hatóságainkat kiűzték és megállítsa forgalmukat? [14]”

A kérdés jól jellemezte a republikánus holdudvar elvárásait és egyben implikálta a

lincolni választ. A hét déli állam év eleji kiválása miatt akut pénzügyi krízis bontakozott
ki. A kincstárban 500 000 dollár maradt, míg milliókra rúgó kifizetetlen követelések
halmozódtak. A hiány halmozódása új bevételi források feltárását tette
elengedhetetlenné.[38][39] A háború későbbi kitörésével az Unió végleg elesett legfőbb
költségvetési bevételétől, a déli kikötőkből befolyó vámbevételektől. A Morrill-vám
törvényi módosítása és további vámemelés sem bizonyult elegendőnek. 1861-ben a
háború meghozta az Unió számára az addig ismeretlen személyi jövedelemadó
bevezetését.

Az új elnök hivatalba lépése

Abraham Lincoln

Március 4-én Lincolnt beiktatták az USA 16. elnökeként. Beiktatási beszédében ismét
jelezte, hogy nem kívánja a rabszolgaság intézményét megszüntetni, ahol az már létezik,
de meg akarja őrizni az Unió egységét.[40] Március 8-án a Konföderáció küldöttei
találkozót kértek Lincolntól, hogy átadják a háború elkerülésének módjáról szóló
javaslatukat. Lincoln elutasította a kezdeményezést, mert véleménye szerint az az
államok kiválásának elismerését jelentette volna.[41] Március 15-én Lincoln
kormánytagjai véleményét kérte a Sumter-erőddel kapcsolatban. A következő két hétben
számos javaslatot kapott. Salmon P. Chase pénzügyminiszter és Montgomery Blair
postaügyi főmegbízott támogatta az erődbe küldendő utánpótlást. Seward
külügyminiszter ellenezte[42] és hosszas feljegyzést intézett hozzá a teendőkről.[43][44]
Március 30-án Lincoln diplomatikusan rendre utasította a Konföderációval engedélye
nélkül nemhivatalos tárgyalásokba bonyolódni kész Sewardot, amit az kénytelen volt
elfogadni.[45][46]
Március 28-án Winfield Scott vezérkari főnök azt javasolta Lincolnnak, hogy a Sumter és
Pickens erődöket (utóbbi Florida területén épült) evakuálja, mivel ellátásukhoz szükséges
szárazföldi és tengeri erőket még nyolc hétig nem tudja összeállítani.[42] Április 8-án
Robert Toombs, a Konföderáció külügyminisztere ellenezte a Sumter-erőddel szembeni
erőszakos fellépést.

„Elnök úr, ez idő szerint ez öngyilkosság, emberölés és minden barátunkat elidegeníti

tőlünk Északon. Ön szánt szándékkal fel akarja zavarni a darázsfészket, mely a hegyektől
az óceánig terjed. A most még csöndben lévő légiók kirajzanak és halálra fognak
szúrdosni minket. Ez szükségtelen; bűnbe visz és végzetes lesz."[47]”

A Sumter-erőd ostroma, Currier&Ives metszet

Azonban Jefferson Davis már elszánta magát, hogy ha szükséges, erőszakkal távolítsa el
a szövetségi erőket onnan.[48] Április 8-án és 9-én elindultak a Sumter és Pickens erődbe
utánpótlást szállító hajók. Április 11-én a déliek Sumter katonaságának megadását
követelték. Anderson őrnagy a megadást elutasította, de nyilvánvaló utalásként
megemlítette, hogy amennyiben április 15-ig nem kap utánpótlást, akkor kénytelen
evakuálni a helyőrséget.[49][50] A konföderációs csapatok értesültek róla, hogy az
utánpótlás már úton volt, ezért április 12-én hajnalban lövetni kezdték a Sumter-
erődöt.[51][52] Április 13-án Anderson őrnagy az erődöt szabad elvonulás fejében feladta.
Emberi életben nem esett kár, leszámítva, hogy a zászlólevonásnál elsütött ágyú
felrobbant és megölt két katonát.

A Konföderáció ezzel kinyilvánította, hogy nem hajlandó többet az Észak érdekében álló
protekcionista vámok megfizetésére és fegyveres erővel is érvényt szerez
függetlenségének. Lincolnnak két választási lehetősége maradt. Vagy tudomásul veszi a
Dél kiválását és új bevételi források után néz országa számára, vagy a szövetségi
hadsereg erejével szerez érvényt az adószedésnek. Április 15-én Lincoln felhívást
bocsátott ki, melyben három hónapos időtartamra 75 000 önkéntes jelentkezését kéri a
"lázadás" elfojtása és a vámok beszedése érdekében.[53][54][55][56] Kétszer ennyi önkéntes
jelentkezett,[42] jórészt már teljes készültségben.

A lázadás
A massachusettsi milícia és a baltimore-i polgárok összecsapása

Lincoln mozgósítása teljes mértékben hiteltelenítette törekvéseit a vele szemben amúgy is

gyanakvó államok szemében. Április 15-én Kentucky és Észak-Karolina, 16-án Virginia,
17-én Missouri és Tennessee tagadta meg csapatok átadását. Április 18-án megérkeztek
az első önkéntesek Washingtonba Pennsylvaniából. Április 19-én azonban a
rabszolgatartó, de népessége szerint megosztott Maryland-ben, Baltimore forrongó
városában zavargások törtek ki, mikor az unionista haderő csapatai át akartak haladni
Washington felé. Thomas H. Hicks kormányzó kérte Lincolnt, hogy a rendbontás
megelőzése érdekében ne vonultasson további szövetségi csapatokat Baltimore-ba, vagy
Baltimore-on át, de ezt Lincoln alternatív útvonalak hiányában nem tudta teljesíteni.
Hicks titokban elrendelte a Washington felé vezető vasútvonalak és hidak megrongálását,
de ezzel sem tudta megakadályozni, hogy a szövetségi hadsereg megkezdje Maryland
városainak megszállását.[57] Ezzel párhuzamosan Lincoln felfüggesztette a habeas corpus
jogát, és a törvényhozás, az állami milícia és a sajtó déli érzelmű tagjait elkezdték
letartóztatni. Ezek után a megfélemlített kormányzó által az állam unionista nyugati
felére, Frederickbe összehívott konvenció április 29-én döntő mértékben az Unió
fenntartása mellett szavazott. A szecesszió mellett szavazókat szeptemberben
letartóztatták.[58]

Április 17-én a virginiai konvenció megszavazta az elszakadást és megerősítő

népszavazást írt ki róla május 23-ra. Április 18-án unionista csapatok szállták Virginia
harper's ferry-i hadianyaggyárát és raktárait. A készleteket és a gépsorokat csak részben
sikerült megsemmisíteniük, mielőtt az állami milícia elől menekülni kényszerültek.
Április 19-én Lincoln elrendelte hogy a déli államok köré a szövetségi haditengerészet
vonjon tengeri blokádot és ezzel kényszerítse ki a vám beszedését, illetve akadályozza
meg az ezt megtagadó kereskedelmi hajózást. A blokád a tengerentúli kereskedelemből
élő konföderációs államok számára a teljes gazdasági, pénzügyi ellehetetlenülést
jelentette. Április 20-án az unionisták elhagyták a norfolki kikötőt és megpróbáltak
minden hátrahagyott anyagot megsemmisíteni. Május 3-án a szövetségi haderő
Washingtonból átkelt a Potomac-folyón Virginiába és megszállta Alexandria megye (ma
Arlington megye) magaslatait.[59]
A háború kitörése

A virginiai referendumon az állam nyugati részében az unióban maradás kapott

többséget. A nyugati megyék képviselői sürgősen szerveztek egy konvenciót főleg
németek lakta Wheelingbe, melyen a nyugati államrész önállósodása került napirendre,
még mielőtt a május 23-i referendum megerősítette volna Virginia kilépését. Ezek
lojalitásának biztosítása érdekében az ohiói milícia élén George B. McClellan unionista
vezérőrnagy május elején megkezdte Virginia nyugati részének megszállását. Júniusban
az állam egyharmadának képviselői saját, unionista ihletésű vezetőséget választottak
Francis Pierpont vezetésével.

Május 3-án, érzékelve, hogy a rendelkezésre álló erő messze nem lesz elég hadi céljaihoz,
Lincoln újabb felhívást bocsátott ki további 50 000 katona fegyverbe állítására, immár
három éves időtartamra. Ohio, Pennsylvania, Connecticut, Rhode Island, New Jersey,
Vermont, Massachusetts, Maine, és Wisconsin kormányzói azonnal jelezték, hogy az
igényelt haderő készenlétben van. A határállamokban mutatott unionista viselkedés
világossá tette, hogy a haderőt nem a maradék tagállamok biztonságának megőrzése
végett mozgósítják, és hogy nincs szándékukban érvényesülni hagyni a népszuverenitás
elvére támaszkodó konvenciók, népszavazások szecessziós döntését, illetve kész
helyzetet teremtenek az Uniót fenntartó gyűlések döntéséhez. Ez és főleg a Konföderáció
teljes gazdasági ellehetetlenüléséhez vezető tengeri blokád egyértelművé tette, hogy a
Konföderációnak katonai intervencióval kell számolnia. Jefferson Davis Lincoln
kongresszusi megszavazás nélkül elrendelt katonai mozgósítását háborús aktusnak
tekintette. Válaszul május 6-án a Konföderáció Kongresszusa megállapította a hadiállapot
beállását a Amerikai Konföderációs Államok és az Amerikai Egyesült Államok között.[60]

A háború menete
1861 május-július: küzdelem a határállamokért

A szemben álló államok. Vörös: Konföderáció, kék: Unió, világoslila: az Unió által
megszállt határállamok, amelyekben a rabszolgaság engedélyezett volt

Virginia a formálissá váló kiválási népszavazást megelőzve május 7-én felvételt nyert a
Konföderációba. Május 23-án a megerősítő népszavazás is lezajlott. Pár órával ezt
követően az északiak 11 ezrede lépte át Virginia határát és elfoglalta Alexandria városát,
Thomas Jackson tábornok pedig Marylandbe tört be vonatokat rabolni. Virginia
csatlakozásának jutalmául annak székhelye, Richmond lett a Konföderáció fővárosa (ezt
megelőzően az alabamai Montgomery volt a főváros). Az unionista megyék a kedvező
katonai fejleményeket látva június 20-án megalkották Virginia Helyreállított Államát,
mely Virginia egész területére igényt formált. Miután azonban a keleti hadszíntér
frontvonala stabilizálódott, az elszakadt államrész Nyugat-Virginia néven nyert felvételt
az Unióba 1863-ban.

Három államban rendezetten zajlott le a kiválás, mivel nem voltak határosak északi
államokkal, s így az unionista haderő hatókörén kívül álltak. Május 1-jén Észak-Karolina,
május 6-án Arkansas, június 8-án Tennessee szintén megszavazta a kiválást és 18-án
csatlakozott a Konföderációhoz. Két másik államban azonban Virginiához és
Marylandhez hasonló események játszódtak le.

Missouri

Missouriban az 1860-ban megválasztott Claiborne Jackson kormányzó déli kötődéssel

bírt és az elnökválasztás végeredményét követően azonnal szerveztetni kezdte a
szecessziót támogatók milíciáját. Ennek megfelelően széles körben híresztelték, hogy
ráteszi a kezét a St. Louisban tárolt szövetségi fegyverkészletre. A fegyverek java részét
az unionisták titokban Illinois-ba szállították, a maradék védelmére pedig erősítéseket
küldtek. Május 10-én Nathaniel Lyon százados jelentős részben német bevándorlókból
álló, kb. tízszeres létszámfölényben levő szövetségi csapatai rátámadtak a St. Louis
határában gyakorlatozó Missouri Önkéntes Milíciára. A több száz foglyot fel akarták
esketni a szövetségi kormányra, de azok azt megtagadták, ezért lefegyverezve
végighajtották őket St. Louis utcáin, hogy a belvárosban szélnek eresszék őket. A
túlnyomórészt déli érzelmű lakosság dühödten reagált,[61] hogy az idegen ajkú északi
katonák a helyi önkénteseket megalázva parádéznak, kőhajigálás kezdődött. Valaki rálőtt
a katonákra, mire azok a tömegbe lőttek, 28 embert megölve és 100-at megsebesítve.
Többnapos zavargás tört ki, ismételt lövöldözésekkel, melybe többen belehaltak;[62] a
lakosság pedig menekülni kezdett St. Louisból. A rend visszaállítására statáriumot
hirdettek és még több szövetségi katona érkezett.

Az előzőleg a megosztottság miatt a semlegesség felé hajló Missouri felzúdult. Jackson

kormányzó állami milícia szervezését kezdeményezte, amit a törvényhozás törvénybe
iktatott, annak érdekében hogy az ellenséges támadásoktól megvédje az államot. Egyre
több prominens foglalt állást a szecessziót támogatva. Washingtonban a Nyugati
Területek minisztere, William Harney Missouri semlegesítésével akarta megbékíteni az
államot, s ennek alapján megköttetett a Price-Harney megállapodás, mely szerint a
szövetségi erők ellenőrzik St. Louist, míg az állami milícia gondoskodik az állam egyéb
területeinek védelméről. Lincoln azonban dezavuálta Harneyt és azt a Lyont (immár
dandártábornokként) jelölte tárgyalófélnek, aki a konfliktus fő okozója volt. Lyon a
következő tárgyalási fordulón kijelentette, hogy a szövetségi kormány ilyen méretű
korlátozása háborút jelent és egy óra múlva le fogja tartóztatni Jacksont, majd üldözni
kezdte a sietve távozó kormányzót, Sterling Price tábornokot és a törvényhozás 20
képviselőjét. Ezek Dél-Missouriba menekülvén kikiáltották Missouri szecesszióját.
November 28-án a Konföderáció beiktatta Missouri felvételét, annak „száműzetésben
levő kormánya kérésére”.

Kentucky

1861. május 16-án rabszolgatartó, de szintén megosztott Kentucky törvényhozása

semlegességi státusz megszavazásában jutott kompromisszumra. Május 20-án Beriah
Magoffin kormányzó mindkét hadviselő félnek megtiltotta a belépést az államba. Június
20-án a kongresszusi választáson 90%-os arányban nyertek az unionisták az ellentábor
széleskörű bojkottja mellett, mivel szecessziós kongresszusi képviselőnek nem volt
értelme jelentkezni és a közvéleménykutatások amúgy is vereséget ígértek számukra. A
Kentucky állami törvényhozásba az augusztus 5-én tartott választáson olyan nagy
többségű unionista került, hogy a déli érzelmű Magoffin minden szándékát blokkolni
tudta. Másnap, augusztus 6-án William Nelson északi csapatai Ohióból Kentucky
területére léptek és tábort vertek.[63] Magoffin Lincolnhoz fordult, hogy zárassa be a
tábort, de az elutasította. A válaszul szeptember 3-án a határt szintén átlépő
konföderációs csapatokat az immár unionista színű kentucky törvényhozás szeptember 7-
én távozásra szólította fel,[64] és felhúzta az Unió lobogóját a frankforti törvényhozás
épületére. Ezzel a semlegességnek vége szakadt, az unionista csapatokat felkérték a
Konföderáció erőinek eltávolítására. Ennek következtében Kentuckyban is kitört a
fegyveres harc. A front déli oldalán 68 megye képviselői november 18-án megszavazták
az Uniótól való elszakadást.[65] December 10-én Kentucky szakadár kormánya
csatlakozott a Konföderációhoz.

1861 július: a keleti hadszíntér első nagyobb összecsapása

A közvélemény nyomására az északiak felkészületlen sereget vetettek be a déliek ellen.

A két fél a Manassas-kereszteződésnél találkozott, a Bull Run patak mentén, 40 km-re
Washingtontól. Július 21-én kezdetét vette az első Bull Run-i ütközet. Az északiak
kezdetben sikereket értek el a szintén „zöldfülű” déliekkel szemben, de az erősítéssel
bővülő konföderációs csapatok ellentámadásba mentek át. Az északiak soraiban pánik
tört ki, a csapatok fejvesztve menekültek. Mivel az északi hadvezetés úgy ítélte, könnyű
győzelem lesz, ezért Washington elitjéből sokan könnyelműen ellátogattak a csatatérre és
piknik keretében nézték az ütközetet, mintha csak egy színházi előadáson lennének. A
vereség miatt pánikba estek, és majdnem minden ingóságukat otthagyva szaladtak el a
csatatérről. Mindkét fél ekkor ismerte fel, hogy a gyors győzelem helyett elhúzódó
háborúra kell számítani.

A vesztes csata után Irwin McDowellt leváltották, és helyére George B. McClellan

tábornokot nevezték ki. A déli oldalon Thomas J. Jackson ekkor nyerte el a „Kőfal”
becenevet, mert a csapatai előtt az északiak megtorpantak, mintha kőfalba ütköztek
volna.

Az első komoly problémák már ekkor jelentkeztek a déli konföderált haderőnél: a háború
elhúzódni látszott, amellyel mind Lincoln, mind Davis elnök tisztában voltak. Davis
tudta, hogy a konföderált elveket egy időre fel kell adni és délen is erős, központosított
hatalomra van szükség. Ennek ellenére a déli államok továbbra is ragaszkodtak jogaikhoz
és ellenálltak Davis ideiglenes központosítási törekvéseinek. Némely államok még
ráadásul saját szakállukra akarták vívni a háborút az északi hadsereg ellen. Nehezítette a
déliek helyzetét, hogy a tisztikaron belül is nézeteltérések voltak (igaz ilyesmi még az
unionista hadvezetést is jellemezte) és nem fogadták el Lee tábornok azon elképzelését,
hogy Washingtonra kell mihamarabb csapást mérni. Ezt a Bull Run-i csata után már nem
voltak képesek megvalósítani az időjárási viszonyok megváltozása miatt.

A hadsereg utánpótlása és szállítása is nagy gondot okozott: a déliek is igyekeztek a

modern struktúrát kamatoztatni, a szállításokkor a vasutakat felhasználni. Ám a déli
vasútvonalak többsége észak felé futott, így a szállítás a fő hadtáp területről Texasból
keletnek igen bonyolult volt, mivel még a mellékvágányok sem képeztek összeköttetést a
többi vasútvonallal és vasútvonal építésre nem állt sok idő a déli haderő rendelkezésére.
A déliek ezt köztes szállító hadoszlopok felállításával igyekeztek pótolni.

Presztízs vita is fellépett a déli államok között, mivel mindegyik a saját maga által
biztosított utánpótlásnak, avagy porciónak akart elsőbbséget szerezni, több állam nem is
tartotta egyenjogúnak magát a másikkal és még nagyobb önállóságot követelt. Effajta
presztízs kérdés Északon ritkán adódott, mivel ott elvileg minden állam egyenjogú tagnak
számított és egyformának tekintették az általuk adott utánpótlást, vagy kirótt hadiadót,
függetlenül annak mértékétől, amely amúgy is erősen változott területenként.

1861 ősze: tengeri műveletek

1861 novemberében északi csatahajók elhallgattatták Walker és Beauregard erődök

ágyúit, lehetővé téve, hogy Thomas W. Sherman csapataival elfoglalja Port Royalt és a
dél-karolinai szigeteket. Északi hajók elfogták a Trent nevű, Angliába tartó hajót,
fedélzetén két déli küldöttel. Anglia háborúval fenyegette meg az USA-t, amennyiben az
nem engedi el a foglyokat. „Egyszerre csak egy háborút” – jelentette ki Lincoln, és a két
politikus decemberben szabadon távozhatott.

A Merrimac és a Monitor csatája 1862. március 9-én.

1862 márciusban a történelem során először csapott össze két páncélos hajó, név szerint a
déli Merrimac (korábban Virginia) és az északi Monitor. Az ütközet döntetlen, de a
Merrimacnek egy nappal korábban sikerült elsüllyesztenie két északi fahajót, jelezvén,
hogy a tengeri hadviselés végérvényesen megváltozott.

1862 tavasza: északi támadás a keleti hadszíntéren

1862 januárjában Lincoln felszólította az USA tengeri és szárazföldi erőit egy egyesített
támadásra a Konföderáció ellen. McClellan, ekkor már parancsnok valószínűleg
egyszerre akarta az Unió és a Konföderáció háborús hajlandóságát kifárasztani, hogy
tárgyalóasztalhoz üljenek, ezért nem engedelmeskedett a felhívásnak. Lincoln
megfosztotta a főparancsnokságtól, avval az ürüggyel, hogy az teljes erejével a déli
főváros bevételét célzó hadjáratára koncentrálhasson a Potomac-hadsereg élén. Március
elején McClellan behajózta csapatait a Virginia-félsziget csücskére és megindult nyugat
felé. Április 11-én bevették a Savannah-folyó torkolatánál fekvő Pulaski-erődöt.
McClellan lassan, de folyamatosan nyomult Richmond felé, de túlzott óvatossága miatt
haladását marginális nagyságú déli csapatok jelentősen késleltették.

Ezalatt május-június hónapokban „Kőfal” Jackson a Shenandoah-völgyben megverte az

északi csapatokat, akik visszavonultak Washington védelmére. McClellan május 31-én
majdnem elérte Richmondot, amikor beleütközött a város védelmére összevont
konföderációs erőkbe, amelyeknek főparancsnoka Joseph E. Johnston volt. A Fair Oaks-i
csata (déli névhasználat szerint a Seven Pines (hét fenyőfa) ütközet) rosszul indult a
déliek számára. James Longstreet tábornok rossz irányba indult csapataival, D. H. Hill
tábornok így egyedül rontott rá az ellenségre. Az északiak könnyen visszaverték, míg
végre befutott Longstreet. Mindkét fél egyre több egységet vont be a csatába, a
veszteségek nagyok voltak, de egyik fél sem tudott igazi eredményt elérni. Egyes
vélemények szerint az északi csapatok vesztésre álltak, csak az időben érkező erősítés
mentette meg őket. Johnston megsebesült a csatában, helyét Robert E. Lee tábornok vette
át. McClellan kénytelen volt feladni Richmond ostromát és a hétnapos csata
összecsapásai közepette dél felé elvonulni. A Potomac-hadsereg újra behajózott és
visszavonták Richmond alól. A Konföderáció ünnepet ült és elszántsága minden korábbit
felülmúlt.

1862 tavasza: a nyugati hadszíntér küzdelmei

A shilohi csata
Februárban Ulysses S. Grant Tennessee-ben elfoglalta a Henry-, tíz nappal később a
Donelson-erődöt. Ekkor nevezték ki az északi újságok neve kezdőbetűi után
„Unconditional Surrender” Grant, azaz „Feltétel Nélküli Megadás” Grant-nek. Déli
csapatok április 6-án hajnalban meglepetésszerű támadást intéztek Grant csapatai ellen
Tennessee-ben. A támadás felkészületlenül érte az északiakat, de kitartottak, a nap végére
azonban majdnem teljesen fel kellett adniuk a csatamezőt. Éjszaka erősítés érkezett a
szövetségiekhez, és másnap ellentámadásba mentek át. A déli csapatok visszavonultak,
Grant csak kis számú és fáradt csapatokkal üldözte őket, amelyet a déli utóvéd visszavert.
Grant feladta az üldözést. A halottak száma több volt, mint az USA addigi háborús
vesztesége összesen. Az északiak oldalán a veszteség 13 000 halott, sebesült és eltűnt
volt, a déliek vesztesége 10 000 fő. A súlyos veszteségek miatt többen követelték, hogy
az elnök váltsa le Grantet de az elnök így válaszolt: „Nem nélkülözhetem ezt az embert. Ő
harcol.”.

Április 17-én David Farragut admirális 17 hajóval elfoglalta New Orleanst, a déliek
legnagyobb kikötőjét és messze legnépesebb városát. Később felfelé hajózva a
Mississippin egy folyami aknamezőn vezetve hajóit adta ki híres jelszavát, „Pokolba a
torpedókkal, teljes sebességgel előre!”

1862 nyara: déli ellentámadás a virginia-félszigeti hadjáratban

Június 25-én Lee tábornok támadásával kezdődött meg a hétnapos csata. A terv
grandiózus volt, ha sikerül valóra váltani, a déliek egy cannae-i vereséget mérhettek
volna az északiakra. Az első nap nem hozott áttörést, az északiak tartották magukat, sőt,
csekély 600 métert nyomultak előre. Június 26-án „Kőfal” Jacksonnak a Shenandoah-
völgyből hazatérve, A. P. Hill tábornok csapataival egyesülve kellett volna megtámadnia
az északi jobbszárnyat. Jackson és a serege azonban kimerült volt és nem támadott, pedig
McClellan annak ellenére nem erősítette meg a szárnyat, hogy számított a támadásra. Hill
türelmetlen volt, Lee parancsa ellenére megtámadta ugyan az ellenség jobbszárnyát, de
visszaverték, és csapatai súlyos veszteségeket szenvedtek. Bár az északiak taktikai
győzelmet arattak és nem volt nagy a veszteségük, McClellan azt hitte, a déliek bekerítik
a jobbszárnyát, ezért visszavonult. Többé nem szerezte meg a kezdeményezést.

Másnap a csata folytatódott, Lee a háború legnagyobb déli támadását indította. Jackson is
támadásba lendült, és bár az északiak több rohamot is visszavertek, végül vissza kellett
vonulniuk. Június 27-én John B. Magruder megtámadta az északiakat, akik a kereszttűz
elől visszavonultak, majd 28-án a Golding-farmnál visszaverték a délieket. Június 29-én
Magruder folytatta a támadást, de Jackson ismét pihentette csapatait, így nem arattak
döntő győzelmet.

Június 30-án a lassan visszavonuló északiakat A.P. Hill és Longstreet tábornokok

támadták, de a tervet rosszul hajtották végre. Ennek ellenére áttörték az északi vonalat, és
2 tábornokot foglyul ejtettek, további 5 megsebesült. Július 1-jén Lee utolsó esélye is
elszállt, hogy teljesen tönkreverje az északiakat. A szövetségi csapatok a csata során
először, kedvező pozícióba kerültek. A terület mocsaras, és egy dombon fel tudták
állítani az ágyúkat, innen az egész területet kontrollálhatták. Lee elkeseredetten támadt,
de a többszöri próbálkozás ellenére sem járt sikerrel. A déliek nagy árat fizettek a
győzelemért. 90 000 emberből 20 000-et vesztettek, míg az északiak csak 16 000-et a
105 000-ből.

1862 ősze: Lee marylandi hadjárata[szerkesztés | forrásszöveg

szerkesztése]

1862. augusztus-szeptember között Lee megpróbálta északi területekre vinni a háborút, s

két tábornokával hadjáratot indított Maryland és Pennsylvania államokba. Hogy
megállítsák, John Pope és McClellan tábornokok seregeiket egyesíteni próbálták. Lee
azonban megakadályozta a tervet, augusztus 9-én Cedar Mountain-nél A. P. Hill és
Jackson tábornokokkal megverte az északiakat, akik Manassas kereszteződésnél (Bull
Run) (ahol 1861 nyarán az északiak egyszer már veszítettek) vették fel új állásaikat. Pope
29-én indította meg támadásait Jackson ellen, de nem tudta kivetni egy befejezetlen
vasútvonal töltése mögött húzódó állásaiból.

Támadásai 30-án folytatódtak, mintha nem vette volna észre, hogy időközben Longstreet
tábornok is megérkezett seregeivel. Pope támadást indított a nyílt mezőn keresztül, de a
konföderációs tüzérség hatalmas pusztítást végzett a szövetségiek soraiban, így nem
sikerült elfoglalnia a töltést (amikor a déliek a töltésen kifogytak a munícióból, kövekkel
dobálták az északiakat, akik hasonló módon válaszoltak, hatalmas kőcsata zajlott le a két
fél között). Longstreet eközben kezdte bezárni a gyűrűt, végrehajtva a polgárháború
legnagyobb átkaroló hadműveletét. Az északiak fejvesztve menekültek, csak elképesztő
bátorságuknak és egy ügyes ellenakciónak köszönhető, hogy nem semmisült meg a teljes
hadsereg és egy része kijutott a gyűrűből. Pope-ot leváltották, Jackson szeptember 4-én
elfoglalta Harpers Ferryt, megszerezve az ott található hatalmas mennyiségű készletet.
Lee serege már hónapok óta nem volt, és később sem lett ilyen jól felszerelve, mint
ekkor.

McClellan 90 000-es seregével üldözőbe vette Lee-t, és a szerencse is mellészegődött.

Kezébe kerültek Lee seregének megosztási haditervei (egyes hadtestek több tíz km-re
vonulnak egymástól). Kínálkozott a lehetőség, hogy a tábornok seregét apránként
semmisítse meg, teljes vereséget mérve a déliekre. McClellan azonban túl óvatos volt, és
ahogy Lee, úgy ő sem tudta megszerezni a döntő győzelmet. Szeptember 14-én South
Mountain-nél megverte Lee hátvédjét, ezután Lee visszavonult Sharpsburgba. Vonalait
az Antietam-patak mentén állította fel, itt csatlakozott hozzá Jackson. Az antietami csata
tulajdonképpen döntetlen lett, de mivel Lee visszavonult, McClellan véget vetett
marylandi hadjáratának és stratégiai győzelmet aratott. A csata 23 000 fős veszteségével
a polgárháború egyik legvéresebb csatája lett. (11 000 fő északi és 12 000 fő déli
veszteség). McClellant leváltották, mert nem volt hajlandó Lee-t üldözni; helyére korábbi
tisztjét, Ambrose E. Burnside-ot nevezték ki.

1862 tele: északi offenzíva

Lee az antietami csata után kettéosztotta seregét. Jacksont ismét a Shenandoah-völgybe

küldte, míg Longstreet Fredericksburg-öt és a város fölé magasodó dombokat foglalta el.
Később azonban Jackson is csatlakozott hozzá, mivel Burnside csapataival gyorsan
közeledett a városhoz. 1862 decemberében Burnside déli irányban előrenyomult kb. 50
km-t és Fredricksburgnél megütközött a déli csapatokkal.

A konföderációsok nem tudták, hol akarnak az északiak átkelni a folyón, ezért hosszasan
elnyújtva helyezték el csapataikat a folyó mentén. Burnside parancsot adott három
pontonhíd felverésére a folyón, de a déli mesterlövészek kilencszer hiúsították meg a
próbálkozást. A tábornok ekkor parancsot adott a város lerombolására, két órán keresztül
ágyúztatta Fredericksburgöt, de a déliek továbbra is ellenőrizték a várost. Burnside ekkor
önkénteseket küldött át csónakokkal, akik kemény harcok árán a nap végére kiverték a
városból a délieket, így a hidak végül elkészültek. December 13-án kezdődött meg az
igazi csata, az északiak 14 rohamot indítottak a jól beásott déliek ellen, de mindannyiszor
visszaverték őket. Csak Jackson vonala ingott meg egyszer, itt az északiak mélyen
előretörtek, de az utolsó pillanatban Jackson észrevette a veszélyt, és sikerült betömnie a
vonalaiban ütött rést. Az északiak több mint 12 600 főt vesztettek, Burnside-ot
leváltották, és Joseph Hookert nevezték ki a helyére.

1863 januárjában Lincoln kiáltványában felszabadította a rabszolgákat. Ezentúl feketéket

is felvettek a szövetségiek seregébe. Grant a Nyugati-hadsereg parancsnoka lett,
parancsot kapott Vicksburg bevételére. Márciusban toborzási nehézségek miatt az
északiak bevezették a sorozást a 20–45 éves férfiak körében, a gazdagoknak azonban 300
dollár fejében nem kellett bevonulniuk. New Yorkban emiatt lázadás tört ki. A déliek
hasonló intézkedéseket hoztak, amelyek ugyancsak hasonló reakciókhoz vezettek. Május-
július hónapokban Grant a háború legjobban sikerült hadjáratában Vicksburg felé
nyomult, majd a visszavonuló délieket a városnál körbezárta. Eközben Hooker átkelt a
Rappahanock-folyón, de Lee sokkal kisebb seregével három oldalról megtámadta.
Hooker döntő vereséget szenvedett és visszavonult, azonban ez lett a déliek legnagyobb
áldozatot követelő győzelme.

Chancellorsville (Vadon csata)

Hooker, miután kinevezték a Potomac sereg élére, megosztotta csapatait. Egy részüket
Fredericksburgnél hagyta, hogy Lee seregeit továbbra is a város dombjain tartsa, ahol
megverték Burnside-ot. Másik részükkel átkelt a Rappahanock folyón, és nyugatról
tartott a város irányába. Serege 105 000 főből állt, míg Lee serege csupán 60 000-ből.
Hooker megtámadta Lee kommunikációs vonalait, hogy elvágja Richmondtól, hogy
emiatt a tábornok visszavonuljon, és eközben csapdába ejthesse őket. Lee Richard A.
Anderson-t küldte ki felderítésre, aki látva az északi seregeket, lövészárkokat ásatott,
Jackson pedig szintén a Vadon felé indult, hogy feltartóztassa a szövetséges csapatokat. A
déliek nem hátráltak, ahogy Hooker tervezte. Ekkor azonban különös dolog történt, a
Chancellorsville felé közeledő északiak egyszerűen ”átcsúsztak„ Lee frontvonalán,
anélkül, hogy észrevették volna őket. A két csapat május 1-jén találkozott egymással.
Hooker visszavonta csapatait egy sűrű erdőbe, amelyet a helyiek Vadonnak hívtak. Itt
védelmi pozíciót vettek fel, hogy a Vadonban a déliek rendezetlenül tudjanak csak
nyomulni. Lee kockáztatott, tovább osztotta a seregét, és Jacksonra bízta a benyomulást
az erdős területre. Jackson meg is futamította az északiak jobbszárnyát, a csapatai
azonban szürkületkor kezdtek összezavarodni és megálltak. Jackson előrelovagolt
felderítésre, ekkor a saját embere véletlenül megsebesítette, később belehalt ebbe. Utódja
J.E.B. Stuart másnap a csata legvéresebb támadását indította, hogy egyesülni tudjon Lee-
vel. Az északiak hátrálni kezdtek, ekkor Jubal Early befutott a hírrel, hogy a szövetségiek
áttörtek Fredericksburgnél. Lee átcsoportosította erőit, és visszaverte a szövetségieket.
Mire visszatért Chancellorsville-be, Hooker is visszavonult. Lee legnagyobb győzelmét
aratta. Bár a veszteségek ijesztőek voltak (14 000 fő déli és 17 000 északi), Lee
legnagyobb vesztesége mégis Jackson volt. Ráadásul, míg a szövetségiek könnyen
pótolták az emberveszteséget, a konföderációsoknak ez egyre nagyobb problémát
jelentett, és a tengeri blokád miatt a hadianyag-utánpótlás is egyre inkább akadozott.
Ebből következően ez volt a déliek utolsó nagyobb győzelme.

Gettysburgi csata

Bővebben: Gettysburgi csata

A gettysburgi csatát 1863. július 1-je és július 3-a között vívták a pennsylvaniai
Gettysburg városa mellett. Ez az ütközet lett a polgárháború legvéresebb összecsapása,
melyet gyakran neveznek a háború fordulópontjának.[66] A Chancellorsville-i csata
megnyerése után 1863 májusában Robert E. Lee konföderációs tábornok megpróbálta
áttenni a küzdelem színhelyét a Shenandoah-völgytől északra, megkezdve ezzel második
északi hadjáratát. Csapatai lelkesedését kihasználva maga mögött hagyta a háború
sújtotta Észak-Virginiát és megpróbálta Harrisburg, vagy akár Philadelphia bevételével
az Unió politikusainak háborús elszántságát megingatni. Abraham Lincoln, az Unió
elnöke utasítására a Potomac-hadsereg új parancsnoka, George G. Meade vezérőrnagy
üldözőbe vette őket.

Az első egységek 1863. július 1-jén Gettysburgtől északra ütköztek meg, ahol Lee
összevonta csapatait, hogy megsemmisítse az ellenséget. A konföderációs csapatok
északról és északnyugatról megindított támadása előtt összeomlott az uniós védelem és
visszamenekültek a várostól délre. A második napon mindkét hadsereg legnagyobb része
felsorakozott. Az kékek horog alakú védelmi vonalba tömörültek. Lee erős támadást
indított ennek balszárnya ellen, ahol öldöklő harc bontakozott ki. A másik szárnyon folyó
kezdeti vonulgatás után szintén összecsaptak a felek a Culp's-domb és a Temető-domb
környékén. Súlyos veszteségeik ellenére az uniós csapatok a csatamező teljes
szélességében megtartották állásaikat. Az ütközet harmadik napján a döntést 12 500
konföderációs gyalogosnak a centrum ellen intézett támadása kellett volna, hogy kivívja.
A rohamot az uniós lövészek és tüzérség visszaverte és súlyos veszteségeket okozott a
konföderációsoknak.

Meade Potomac-hadserege döntő stratégiai győzelmet ért el a háború keleti hadszínterén,

visszaverve Robert E. Lee konföderációs tábornok Észak-Virginiai Hadseregének
Pennsylvania elleni offenzíváját. Mivel Lee nem tudta a győzelmet kicsikarni, a további
északi előrenyomulás ellehetetlenült, és kénytelen volt visszavonulni Virginiába.

A háború befejező szakasza

Chickamaguai csata

1863 szeptemberében a déli csapatok döntő győzelmet arattak a szövetségiek felett a

Chikamagua pataknál, Tennessee és Georgia államok határánál. Az északiak
visszavonultak Chattanoogába, ahol a konföderációs csapatok bekerítették őket.
November végén Grant megérkezett Chattanoogába, és megfutamította a várost ostromló
délieket. A csata legdrámaibb pontja, amikor az északi katonák parancs nélkül,
bosszúvágytól fűtve „Chikamagua! Chikamagua!” ordítással szinte lesöpörték a délieket
a Missionary-gerincről, ahol a déli vonal áttörhetetlennek tűnt.

1864. márciusban Grantet kinevezték az Egyesült Államok hadseregének élére, a nyugati

seregek parancsnokságát William T. Sherman tábornok vette át helyette. Grant 120 000
katonájával azonnal nekilátott Lee 64 000 fős serege üldözésének, és megütközött vele a
Vadonban. A háromnapos csata döntetlenül végződött, az északi veszteségek nagyobbak,
ugyanakkor könnyen pótolhatók is voltak. Grant ezt követően folyamatosan támadta Lee
csapatait, hogy felmorzsolja azt. Megütköztek Spotsylvania-nál és Cold Harbornál, ahol
Grant 20 perc alatt 7 000 főt veszített. Ez volt Lee utolsó nagyszabású győzelme, a
katonái száma ekkor már rohamosan fogyott. Grant júniusban megérkezett Petersburg
alá, de nem tudta rögtön bevenni a várost. Az ostrom tíz hónapig tartott. Júliusban Jubal
Anderson Early tábornok benyomult Maryland területére, hogy csökkentse a Lee
seregeire nehezedő nyomást. 5 mérföldre megközelítette Washingtont, de visszaverték.

Sherman eközben 100 000 fővel megindult Atlanta felé, hogy megütközzön Joseph E.
Johnston 60 000 fős seregével. Augusztusban George B. McClellan demokrata színekben
indult az elnökválasztáson, a republikánus Lincoln ellen. Joseph E. Johnston helyére John
B. Hood tábornok kerül, aki hamarosan feladta Atlantát. Szeptemberben Sherman
tábornok porig bombázta Atlantát, a város megadta magát. A városban volt a déliek egyik
legnagyobb lőszerraktára. A győzelem nagyban segítette Lincoln újraválasztását.
Októberben Philip Sheridan lovastábornok a Shenandoah-völgyben döntő győzelmet
aratott Jubal Anderson Early tábornok konföderációs csapatai felett. Novemberben, két
hónapos pihenő után Sherman tábornok megindult a tenger felé. Elszakadt az utánpótlási
vonalától, ezért engedélyezte katonáinak a fosztogatást. Georgia államban egy 480 km
hosszú és csaknem 100 km széles sávban szinte mindent elpusztítottak. Decemberbne
Sherman megérkezett a tengerhez, útközben elpusztította a McAllister erődöt. 8 nappal
később bevette Savannah városát, amit karácsonyi ajándékként ajánlott Lincolnnak.
Hood legyengült seregével (23 000 fő) Nashville mellett támadásra kényszerült, de
George H. Thomas tábornok 55 000 fős csapatával tönkreverte, a háború legteljesebb
győzelmét aratva. A Tennessee Konföderációs Sereg ezzel mint hatékony harcoló
alakulat megszűnik.

1865 januárjában az északi csapatok Észak-Carolinában bevették a Fisher erődöt. A déli

csapatok a szállítási problémák és tengeri blokád miatt éheztek, nagyszámú dezertálás
vette kezdetét. Jefferson Davis megpróbálta a déli seregeket fekete katonákkal feltölteni,
de erre már nem került sor. Januárban módosították az USA alkotmányát, amelyben
eltörölték a rabszolgaságot. Februárban Lincoln és a déli alelnök, Alexander Stephens
Virginiában találkoztak, de a háború befejezésére irányuló tárgyalás eredménytelenül
zárult. A háború folytatódott, bár már csak Lee serege Petersburg-nél és Johnston serege
Észak-Carolinában volt képes folytatni a harcot. Az északi katonák száma meghaladta a
280 000-et.

Lee megindította utolsó offenzíváját. Először március 25-én támadt, de a támadás alig
négy óra múlva kifulladt. Április 1-jén újra támadt, ismét sikertelenül. Április 2-án Grant
indította meg offenzíváját, és áttörte a déli védelmet. Ambrose P. Hill meghalt a csatában.
Lee evakuálta Petersburg-öt és Richmond-ot, majd nyugatra indult, hogy más csapatokkal
egyesüljön. Richmondban zavargás tört ki. Az északiak bevonultak, és felhúzták a
csillagos-sávos lobogót.

Április 7-én Lee és Grant seregei ismét találkoztak. Lee utolsó kísérletet tett, hogy
kimeneküljön a szűkűlő gyűrűből, de ez nem sikerült. Az északi csapatok három oldalról
körülzárták. Lee 9-én megadta magát, és Appomatoxnál letette a fegyvert. Grant
megengedte, hogy a déli tisztek megtartsák oldalfegyverüket, a katonák pedig lovaikat.
Washington ünnepelt, a Dél gyászba borult. 14-én felhúzták a USA zászlaját a Sumter-
erődre. Ugyanezen az estén egy színházi előadás alkalmával John Wilkes Booth
halálosan megsebesítette Abraham Lincolnt.

Konföderációs hadifoglyok

1865 májusában az utolsó konföderációs csapatok is megadták magukat. Május 10-én

elfogták Jefferson Davis-t. Több mint 620 000 amerikai halt meg a harcokban, de a
járványok miatt elhunytak száma ennek a kétszerese. 50 000 túlélő tért haza amputált
végtagokkal.
Következmények
A 21. században derült ki, hogy az alabamaiak még 2011-ben is egy polgárháború idején
bevezetett adót fizetnek.[67]

Résztvevők
Politikusok Abraham Lincoln

 Jefferson Davis

Tisztek

Ulysses S. Grant
Robert E. Lee

 Ulysses S. Grant
 Joshua Lawrence Chamberlain
 James Ewell Brown Stuart
 Nathan Bedford Forrest
 Pierre Gustave T. Beauregard
 Ambrose E. Burnside
 Jubal Anderson Early
 Carl Schurz
 George B. McClellan
 George G. Meade
 Robert E. Lee
 William Tecumseh Sherman
 Philip Sheridan
 John S. Mosby
 Edmund Kirby Smith
 Ambrose F. Burnside
 George Armstrong Custer
 George E. Picket
 Thomas J. Jackson
 A. P. Hill
 D. H. Hill
 Joseph E. Johnston
 James Longstreet

Ápolónők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  Dorothea Dix
 Clara Barton
 Louisa May Alcott
 Harriet Tubman

Kémek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

 Rose O'Neil Greenhow

 Allan Pinkerton
 John Wilkes Booth

A polgárháború magyar résztvevői

Pivány Jenő adatai szerint körülbelül 800 magyar harcolt a polgárháborúban, közülük 7
volt tábornok (ebből 5 dandárparancsnok), 15 ezredes, 2 alezredes, 13 őrnagy, 12
százados és több alacsonyabb rangú tiszt. A közkatonák létszámát még csak körülbelül
sem lehet megállapítani, mivel a hivatalos névjegyzékekben nem szerepel a katonák
nemzetisége, legfeljebb csak vezetéknevek alapján tájékozódhatunk, és akkor sem
mindegyikről állítható, hogy magyar, avagy magyarországi kötődésű lenne az illető. Az
Amerikai Egyesült Államokba kivándoroltak elsősorban (elvi okokból) az északi oldalon
harcoltak a polgárháborúban. Azonkívül, hogy magyarok is szolgáltak nagy számban, az
északi hadsereg a magyar nyelvet használta a rejtjeles üzeneteknél. Ezt a kódot a déliek
nem voltak képesek megfejteni, mivel nagyon kevés magyar szolgált közöttük, így nem
tudhatták, milyen nyelvről van szó.[68]

 Albert Anzelm
 Asbóth Sándor
 Fiala János
 Figyelmessy Fülöp
 Majthényi Tivadar
 Perczel Miklós
 Stáhel-Számvald Gyula
 Zágonyi Károly
 Vécsey Ferenc

A konföderalista hadseregben szolgált magyarokról alacsony számuk miatt nem sokat

tudni. Eddig alig tíz tisztről van tudomása a történészeknek, azok sem emelkedtek
túlzottan magasra. Később valamennyien otthagyták a déli hadsereget. Az egyikük
Estván Béla, aki rejtélyes körülmények között tűnt el.

Jegyzetek
1. Jump up ↑ Charles and Mary Beard. The Rise of American Civilization (1927)
2. Jump up ↑ Patrick J. Buchanan: Mr. Lincoln’s War: An Irrepressible Conflict? (angol nyelven).
Chronicles Magazine online. (Hozzáférés: 2012. június 21.)
3. ^ Jump up to: a b c d e Donald Livingston, Professor of Philosophy: Why The Civil War Was Not
About Slavery (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 30.)
4. ^ Jump up to: a b c d Slavery in the North (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 20.)
5. Jump up ↑ Slavery in the North (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 20.)
6. Jump up ↑ Slavery in the North (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 20.)
7. Jump up ↑ Slavery in the North (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 20.)
8. Jump up ↑ Slavery in the North (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 20.)
9. Jump up ↑ An Act to Abolish Slavery (18 April 1846), A New Jersey állami törvényhozás
elektronikusan átírt törvényszövege (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 20.)
10. Jump up ↑ Tariff of Abominations (1828) (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 13.)
11. Jump up ↑ Foreign Affairs of J. Q. Adams (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 13.)
12. Jump up ↑ Brant, p. 297, 629
13. Jump up ↑ Nancee Hickey: The Nullification Crisis (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. május
31.)
14. ^ Jump up to: a b Llewellyn H. Rockwell, Jr.: Genesis of the civil war (angol nyelven).
(Hozzáférés: 2012. május 31.)
15. Jump up ↑ Nevins, Allan. Ordeal of the Union; Vol. IV: The Emergence of Lincoln: Prologue to
Civil War, 1859–1861 (1950)
16. Jump up ↑ Tariffs, Government Policy, and Secession
17. Jump up ↑ Zornow, William Frank. Kansas: a history of the Jayhawk State (angol nyelven), 72. o
(1957)
18. Jump up ↑ James, Richardson: A Compilation of the Messages and Papers of the Presidents (angol
nyelven). Project Gutenberg. (Hozzáférés: 2008. március 18.)
19. Jump up ↑ John Brown és Harpers Ferry (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 21.)
20. Jump up ↑ The Coppocks and Harper's Ferry. (Hozzáférés: 2012. június 19.)
21. Jump up ↑ A felkelés résztvevői. (Hozzáférés: 2012. június 19.)
22. ^ Jump up to: a b Crofts, Daniel W.. Reluctant Confederates: Upper South Unionists in the
Secession Crisis (angol nyelven), 70. o (1989)
23. Jump up ↑ Long, 1971, p. 6
24. Jump up ↑ Az 1860. december 3-i elnöki üzenet
25. Jump up ↑ „The Resignation of Secretary Cobb. The Correspondence.”, The New York Times,
1860. december 14.
26. Jump up ↑ McLaughlin, Andrew Cunningham. Lewis Cass (angol nyelven). Boston: Houghton
Mifflin Harcourt, 345-346. o [1891] (1899)
27. Jump up ↑ Susan Schulten: Last Chance for Compromise. New York Times, Opinionartor blog.
(Hozzáférés: 2012. június 13.)
28. Jump up ↑ Richard Striner: How Lincoln undid the Union. New York Times, Opinionartor blog.
(Hozzáférés: 2012. június 13.)
29. Jump up ↑ Susan Schulten: Last Chance for Compromise. New York Times, Opinionartor blog.
(Hozzáférés: 2012. június 13.)
30. Jump up ↑ History.com: Crittenden Compromise is killed in Senate. (Hozzáférés: 2012. június 13.)
31. Jump up ↑ Professor David Blight: Expansion and Slavery: Legacies of the Mexican War and the
Compromise of 1850. Yale Universitiy courses. (Hozzáférés: 2012. augusztus 1.)
32. Jump up ↑ Klein, Philip S.. President James Buchanan: A Biography, 1995, Newtown,
Connecticut: American Political Biography Press, 356-358.. o (1962). ISBN 0-945707-11-8
33. Jump up ↑ Victor, Orville James. The History, Civil, Political and Military, of the Southern
Rebellion I.. New York: James D. Torrey, 463. o (1861)
34. Jump up ↑ Ghost Amendment: The Thirteenth Amendment that Never Was
35. Jump up ↑ Lincoln beiktatási beszédének szövege (angol nyelven). (Hozzáférés: 2011. július 17.)
36. Jump up ↑ Abraham Lincoln and the Corwin Amendment (angol nyelven)
37. Jump up ↑ Taussig: The Tariff History of the United States (angol nyelven)
38. Jump up ↑ Flaherty, Jane. The Exhausted Condition of the Treasury on the Eve of the Civil War
Civil War History Volume: 55#2, 244. o (2009)
39. Jump up ↑ Hammond, Bray. Sovereignty and the Empty Purse: Banks and Politics in the Civil
War (1970)
40. Jump up ↑ Donald, David. Lincoln, 282-84.. o (1995)
 41. Jump up ↑ Nevins, Allan. The War for the Union, 1:50, 59, 72. o (1959)
42. ^ Jump up to: a b c Digitalhistory: Lincoln responds to Secession (angol nyelven). (Hozzáférés:
2012. május 31.)
43. Jump up ↑ Long, 1971, p. 49
44. Jump up ↑ Hansen, 1961, p. 51
45. Jump up ↑ Long, 1971, pp. 52–53.
46. Jump up ↑ Hansen, 1961, p. 52
47. Jump up ↑ Pleasant A. Stovall: Robert Toombs, stateman, speaker, soldier, sage. (Hozzáférés:
2012. június 30.)
48. Jump up ↑ Hansen, 1961, p. 42
49. Jump up ↑ Long, 1971, pp. 55–56
50. Jump up ↑ Eicher, 2001, p. 37
51. Jump up ↑ Hansen, 1961, p. 46
52. Jump up ↑ Eicher, 2001, p. 38
53. Jump up ↑ Wagner, 2009, p. 68"
54. Jump up ↑ Hansen, 1961, p. 48
55. Jump up ↑ Long, 1971, p. 59
56. Jump up ↑ Eicher, 2001, p. 53
57. Jump up ↑ Lossing, Benson John. XVIII, "The Capital Secured—Maryland Secessionists
Subdued—Contributions by the People", Pictorial Field Book of the Civil War, Vol. I, reprint,,
439–440.. o [1866] (1997)
58. Jump up ↑ Maryland és a szecesszió (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 12.)
59. Jump up ↑ Virginia helytörténelme (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. június 12.)
60. Jump up ↑ Neff, Stephen C.. Justice in blue and gray: a legal history of the Civil War, 29. o
(2010)
61. Jump up ↑ Covington, James Warren. The Camp Jackson Affair, 1861 (1943)
62. Jump up ↑ Boernstein, Henry. Memoirs of a Nobody: The Missouri Years of an Austrian Radical,
1849-1866. St. Louis: Missouri Historical Society Press, 303. o (1997)
63. Jump up ↑ Harrison, Lowell H.. The Civil War in Kentucky. Lexington, Kentucky: The University
Press of Kentucky, 11. o (1975). ISBN 0-8131-0209-X
64. Jump up ↑ Harrison, Lowell H.. The Civil War in Kentucky. Lexington, Kentucky: The University
Press of Kentucky, 13. o (1975). ISBN 0-8131-0209-X
65. Jump up ↑ szerk.: Kleber, John E.: The Kentucky Encyclopedia, Segédszerkesztő: Thomas D.
Clark, Lowell H. Harrison, és James C. Klotter, Lexington, Kentucky: The University Press of
Kentucky (1992). ISBN 0-8131-1772-0
66. Jump up ↑ Rawley, p. 147; Sauers, p. 827; Gallagher, Lee and His Army, p. 83; McPherson, p.
665; Eicher, p. 550. Gallagher és McPherson a gettysburgi ütközetet Vicksburg ostromát
együttesen nevezi meg fordulópontként. Eicher nagyjából hasonló kifejezést használ rá.
67. Jump up ↑ 150 éve fizetnek fölöslegesen egy adót
68. Jump up ↑ szerk.: Liptai Ervin: Magyarország hadtörténete I., 579-580. o (1984)

Források
 Száray Miklós- Történelem III. tankönyv gimnazisták számára
 Long, E. B. The Civil War Day by Day: An Almanac, 1861–1865. Garden City,
NY: Doubleday, 1971. OCLC 68283123.
 Donald, David Herbert. Lincoln. Simon and Schuster [1995] (1996). ISBN
9780684825359
A Wikimédia Commons tartalmaz Amerikai polgárháború témájú médiaállományokat.

 Shotgun's Home of the American Civil War (angolul)

 American Civil War (angolul)
 The Civil War Home Page (angolul)
 Animated Civil War Home Page (angolul)

▲ becsuk
m • v • sz
Az amerikai polgárháború tábornokai és főtisztjei
Ambrose E. Burnside · Joshua Lawrence
Chamberlain · George Armstrong Custer · David
Farragut · Ulysses S. Grant · Winfield Scott
Uniós erők Hancock · Joseph Hooker · Irwin McDowell · George
G. Meade · George B. McClellan · Carl Schurz ·
Philip Sheridan · William Tecumseh Sherman
P. G. T. Beauregard · Jubal Anderson Early · Nathan
Bedford Forrest · A. P. Hill · Daniel Harvey Hill ·
Konföderációs erők Stonewall Jackson · Albert Sidney Johnston · Robert
E. Lee · James Longstreet · John S. Mosby · George
Pickett · Edmund Kirby Smith · JEB Stuart