A természet IQ-ja

Elvezethet-e a titokzatos állati ösztönök tanulmányozása

az élővilág végső forrásához?
Városi gyerekként először könyvekből és filmekből ismertem meg a természetet. Az
élővilágról szóló könyvek – a természetjárók útleírásai, a madarászok történetei és az
állatokkal hivatásból foglalkozók írásai – hosszú időre magukkal
ragadták a figyelmemet. Kedvenc szerzőim Gerald Durell és
David Attenborough voltak. Ha természetfotók is voltak a
könyvekben, akkor azért szerettem őket, ha nem, akkor pedig
azért, mert fantáziadúsan elképzelhettem az írottakat. Akkoriban
nem is sejtettem, hogy a természet legmélyebb titkainak
fürkészése egykor élethivatásommá nőheti ki magát.

Általános és középiskolában kitüntetett figyelmet fordítottam a biológiára, ami azért sem esett
nehezemre, mert a szüleim mindketten kórházban dolgoztak (orvosként, illetve vegyészként)
így a természettudományos gondolkodásmód áthatotta a (velem együtt háromgyermekes)
családunk életét.

Amikor a középiskolában növénygyűjteményt kellett beadnunk, akkor

nem akartam letépni a növényeket, ezért inkább a környező hegyekben
található növényekről készített fotósorozatot adtam be a tanáromnak, ami
nagy sikert aratott. A biológiaórán rendezett boncolást azonban nem
tudtam megúszni… Persze nem a sajátomat, hanem a „szemléltető
eszközként” használt állatokét. Sajnálatból és erkölcsi érzékenységemből
fakadóan nehezemre esett látni a gombostűkkel szétfeszített és kitűzött
gilisztát, a nyitott hasú békát és a felboncolt madarakat, amelyek kívülről
sokkal megnyerőbbnek tűntek, mint a belsőségeik.

Így a továbbtanulás tájékán a figyelmem inkább a társadalomtudományok

irányába fordult, és kulturális antropológusként végeztem az egyetemen,
ami a múltbeli és jelenlegi emberi civilizációk összehasonlításával és
elemzésével foglalkozik, különböző aspektusokból. Hál’ Istennek az
embereket nem kell felboncolni ahhoz, hogy felfedezzük kultúrájuk
meghatározó elemeit. Az antropológián belül az emberek szellemi
kultúrája, a különböző népek világmagyarázatai és vallásai váltak a
szakterületemmé.

Felforgatják a világképemet

Első egyetemi éveim nagyjából egybeestek a politikai rendszerváltással. A kommunizmus

megszűnt, és hirtelen kiderült, hogy a világot sokféleképpen lehet látni, és hogy az ember
szabad abban a tekintetben, hogy milyen világnézetet választ magának. Ez a szabadság
ígéretes és ugyanakkor – a döntés súlyát tekintve – nyomasztó is volt
egyszerre. Más társadalmak berendezkedése és gondolatvilága tehát nem
csak tudományos, hanem egzisztenciális szempontból is fontossá vált
számomra. Élt bennem a kíváncsiság, hogy más kultúrák lakói hogyan

1
 magyarázzák a világot, milyen válaszokat adnak létünk legizgatóbb
kérdéseire.

Ebben az időszakban ismerkedtem meg az indiai védikus írások

bölcsességével Sríla Prabhupáda, egy megszakítatlan tradíciót képviselő
indiai tanító könyveiből. Néhány kisebb, reinkarnációról szóló könyv
után elolvastam a Bhagavad-gítát, ami az indiai tanítások egyik
alapműve. Nagyjából kirajzolódott előttem a filozófiája: minden egyes élőlény (beleértve a
növényeket és az állatokat is) örök lélek, aki belekeveredett az anyagi világba. Itt különböző
testi formákat ölt magára, egyiket a másik után. Emberi testbe érve a lélek lehetőséget kap rá,
hogy tiszta tudatára ébredjen, és helyesen cselekedve élete végén visszatérjen az eredeti lelki
világba, ahol Isten is él.

Először azt gondoltam, hogy ez „túl szép, hogy igaz legyen”. Ugyanakkor megragadott a
gondolatrendszer koherenciája, az erőszakmentesség gondolata és az a lehetőség, hogy az
életünknek talán magasabb rendű küldetése van. Bár akkor már
ismertem a nagy vallási kultúrákat, és tudtam, hogy más szent könyvek
üzenete nagyon hasonló ehhez, sehol nem találkoztam a gondolatok
olyan részletes, rendszerezett kifejtésével mint a védikus írásokban, és
egy olyan tiszta életmód leírásával, ami e spirituális cél elérését
támogatja. Mindez megnyerő, ugyanakkor szokatlan és nehezen hihető
is volt számomra a szocializmus oktatási rendszerében magamba
szívott „tudományos materializmus” után.

Világnézeti válságba kerültem. A gyerekkoromban elsajátított,

megkérdőjelezhetetlennek hitt gondolatrendszerem alaposan
megingott, ugyanakkor még mindig elég erős volt ahhoz, hogy távol
tartson egy másik világkép elfogadásától.

Néhány témával különösen nem tudtam magamban mit kezdeni.

Például honnan származik az általam oly csodálatra méltónak tartott
élővilág? A gyerekkori könyveim és iskolai emlékeim szerint az élet
véletlenszerű kémiai folyamatok során jött létre, a fajok pedig
évmilliók során közös ősökből fejlődtek ki. A több ezer éves védikus
írások – amelyek már kezdtek némi tiszteletet kivívni a szememben – azonban azt állították,
hogy a növényi és állati fajok testformája mindig létezett, és hogy azok a kezdetek óta
léteznek a mi bolygónkon is. Ez az állítás túlságosan meredeknek és archaikusnak tűnt
számomra, mint egy felvilágosulatlan társadalom felfogása az élővilág származásáról.

Azonban kíváncsiságból elolvastam néhány olyan publikációt, amelyek akkoriban kerültek a

kezembe, és tudományos ellenérveket fogalmaztak meg az evolúcióelmélettel szemben.
Rácsodálkoztam az érvek sokaságára, és felmerült bennem a kétely, hogy az evolúcióelmélet
talán nem kétségtelen tény, ahogy korábban gondoltam, hanem csupán egyféle interpretációja
a természetnek, amit belém neveltek. Mardosott a
kíváncsiság, hogy megértsem az igazságot, mert úgy
éreztem, hogy anélkül, hogy az eredet kérdéseire választ
találnék, az életem célját illetően sem fogok tudni
megfontolt döntést hozni.

2
Vissza a könyvespolchoz

Még mindig megvoltak a fiatalkori, állatokról szóló könyveim, így amikor időnként
hazautaztam a szüleimhez, újra elővettem és végigolvastam őket. Feltűnt, hogy
tulajdonképpen milyen felszínesen bánnak az eredetek megmagyarázásával. Bármilyen
jelenségről írnak az élővilágban, arról azt állítják, hogy „kialakult”, „módosult”, „kifejlődött”,
„adaptálódott”, azonban soha nem írnak róla részletesen, hogy ez miként történt volna meg.
Gondoltam, hogy talán a biológiai szakfolyóiratokból részletesebben tájékozódhatok erről, de
azt találtam, hogy az ott olvasható leírások, bár tudományosabban vannak megfogalmazva,
egy előre elfogadott, de nem bizonyított gondolatmeneten alapulnak.
Ekkor már erősen azt gyanítottam, hogy iskoláztatásom során
félrevezettek, és hogy az evolucionizmus tulajdonképpen csak egy
nyelvi konstrukció, a 19-20. század világmagyarázó mítosza. Ahogy a
társadalomtudományokban neveznék: egy „narratíva”, vagyis egy
sztori, amit egy bizonyos kor emberei találtak ki és meséltek a
többieknek.

A természetbúvár könyvek újraolvasása során rácsodálkoztam azokra a veleszületett

ösztönökre, amelyekkel sok állatfaj rendelkezik. Hogy több fogódzót találjak az
eredetkérdések eldöntéséhez, kedvem támadt rá, hogy alaposabban elmélyedjek ebben a
témában. Az állatok viselkedésével az etológia nevű tudományág foglalkozik. Mivel én
végzettségem szerint kulturális antropológus vagyok, ám a nem-emberi kultúrák is
érdekelnek, így elneveztem magam „kulturális zoológus”-nak (valószínűleg én vagyok az
egyetlen a Földön).

Nézzük csak, milyen kérdések merülnek fel az ösztönös állati viselkedésekkel kapcsolatban.
Látszólag nem meglepő, hogy a hangyák hangyákként, a madarak madarakként, az
emlősállatok pedig emlősökként viselkednek. Összetett tevékenységeik jelentős részét előre
meghatározott módon, ösztönösen hajtják végre. De honnan tudják az
állatok, hogy mit, mikor és hogyan kell csinálniuk? Honnan
származik a természetben megnyilvánuló értelem?

Az evolucionisták az egyszerűbb viselkedési formák fokozatos

változásával próbálják megmagyarázni a magatartásformák
kialakulását. Vajon valóban ez a helyes magyarázat? Le tudják
vezetni részletesen és hihetően az elképzelésüket? Vagy pedig van egy alternatív, jobb
magyarázat? Elképzelhető, hogy inkább egy természetfeletti intelligencia tükröződik
sokszínűen a világunkban, amely saját, végtelenül ötletes megoldásait alkalmazta az élővilág
kialakítása során?

A természet termosztátja

Darwin általános elképzelése szerint az élővilágban minden lépésenként, egyre hasznosabb

változások sorozataként fejlődött ki. Azonban az összetett ösztönök esetén gyakran lehetetlen
olyan „evolúciós útvonalat” elképzelni, amelynek során az állatok mindig életrevalóbbak,
vagy egyáltalán életképesek lettek volna.

Maga Darwin is tisztában volt ezzel a problémával, így utalt rá A fajok eredete című
művében: „Vannak ösztönök, melyek oly csodálatosak, hogy kifejlődésük problémáját az
olvasó valószínűleg az egész elméletemet megdöntő nehézségnek fogja tekinteni.”

3
Sok ösztönös viselkedésforma nem egyetlen mozzanatból áll, hanem viselkedési elemek
sokaságának együttesen kell jelen lenniük a viselkedés célszerűsége érdekében. Nézzünk meg
egy példát, amelyből nyilvánvalóvá válik, hogy miért is jelentenek ezek komoly, vagy akár
végzetes kihívást a darwini elképzeléssel szemben.

Főként Ausztráliában él a madaraknak az a különös családja, amelyet Talegallatyúk-féléknek

neveznek (tudományos nevük Megapodiidae). Ebbe a rendszertani családba körülbelül húsz
madárfaj tartozik. Ahogy mindannyian tudjuk, a madarak esetében elengedhetetlen, hogy a
szülők precízen biztosítsák a tojás kikeléséhez szükséges hőmérsékletet. Ezek a madárfajok
arról híresek, hogy nem úgy költik ki a tojásaikat, hogy rájuk
ülnek, hanem egy ettől eltérő, meglepő módszert alkalmaznak…
Ahogy a többi Talegallatyúk-féle, a kelet-ausztráliai homoki
lábastyúk (Leipoa ocellata) is „élő termosztátként” működik
közre saját szaporodási folyamatában. Óriási, inkubátorszerű
fészekdombjában rendszeresen ellenőrzi a talaj hőmérsékletét, és
azonnal korrigálja is, ha az 1 C-nál nagyobb mértékben eltér a
tojások költéséhez megfelelő értéktől.

A lábastyúkszülők először egy öt méter átmérőjű, egy méter mély

gödröt ásnak. A tél folyamán kb. ötvenméteres körzetből
gallyakat és leveleket gyűjtenek, s a gödörbe halmozzák azokat.
Amikor az egybegyűjtött anyagot az eső jól átáztatta, az egészet
homokos földdel fedik be, félméteres vastagságban. Így jön létre
a mintegy másfél méter magas, kráterszerű fészek, amely akár 30
köbméter térfogatú is lehet.

A lábastyúk rothadó levelekre, a költődomb belsejében levő

tojáskamrába rakja le tojásait. A hím előbb ellenőrzi, hogy
megfelelőek-e a körülmények, s csak ezután engedi a nőstényt
tojást rakni. Amikor a nőstény kijön, a hím betemeti a
tojáskamrát. Tavasztól kezdve három-négy hónapon keresztül a
tojó hetente egyszer megjelenik, lerak egy-egy tojást, s a vár
gondját mindig párjára bízza. A költési időszak nagyon hosszú. A
megfelelő költési hőmérsékletről kilenc hónapon keresztül,
fáradságos munkával a hím madár gondoskodik.

A tojásokat tulajdonképpen a domb melege kelti ki. A hím

időnként a domb belsejébe dugja a csőrét, hogy ellenőrizze a
bucka földjének melegét (valószínűleg a nyelvével, vagy a
szájüregével képes megmérni a pontos hőfokot). Az inkubátor szerepét betöltő földhalom
hőmérsékletét hihetetlen pontossággal 34 C-on tartja. Maximum csupán plusz-mínusz egy
fok eltérést engedélyez, jóllehet azon a vidéken meglehetősen erőteljes a napi és évi
hőmérséklet-ingadozás.

Tavasszal a rothadó növényi anyagok hőt termelnek,

amitől a tojások túlmelegedhetnének. Ekkor
szorgalmasan leszedegeti a homokot a domb tetejéről, s
kiengedi a felesleges meleget. Nyáron a túlzott
napsütéstől kell óvnia a halmot – ilyenkor több földet
kapar a halomra, nehogy a napsugárzás túlmelegítse a

4
fészket. Ősszel pedig, amikor hidegebbre fordul az időjárás, s a domb belsejében lévő,
növényi bomlásból származó hő is lecsökken, napközben leszedi a felső rétegeket, hogy a nap
a fészek közepére süssön, s felmelegítse a tojásokat. Estére aztán újra betakargatja őket, hogy
visszatartsa a hőt. Érdekes, hogy a lábastyúk képes megjósolni az időjárást: tudniillik gyakran
már néhány órával az időjárás-változás előtt elvégzi a
költődombon a szükséges változtatásokat…

A kikelő csibék más-más időpontokban ássák ki magukat a

fészekből, s azonnal el is hagyják a „családi fészket”. Senkitől
nem látják, hogyan kell dombot építeni vagy fenntartani annak
hőmérsékletét. Mégis, amikor „nagykorúak” lesznek, ők is éppen
úgy viselkednek, mint a szüleik.

Nincs kiút

A Talegallatyúk-félék családja szembeszegülni látszik mindenféle evolúciós teóriával.

Ugyanis elképzelhetetlen, hogy ez a komplex viselkedés bármilyen más madárfaj szokásaiból
fejlődött volna ki, akár lépcsőzetes változások, akár egyszeri mutáció eredményeképpen. A
különleges hőmérsékletérzékelő-képesség már önmagában is szenzációs, s ehhez párosul a
madár egész költési magatartásának alapossága. A megfelelő időben speciális költődombot
épít, növényeket gyűjt, és homokot halmoz rá. A hím megfelelő tudás és magatartási formák
birtokában van ahhoz, hogy mindig a megfelelő módon ellensúlyozza a domb belsejének
hőingadozását, időjóslási képességéről nem is beszélve. A tojó és a csibék szintén megfelelő,
a rendszerbe illeszkedő ösztönökkel rendelkeznek.

A lábastyúk és a hasonló dombépítő madarak lépcsőzetes evolúciója minden valószínűség

szerint lehetetlen. Az egész életmódnak és költési metódusnak csak akkor van értelme, ha
viselkedéslánc minden egyes darabja a helyén van. Ha bármelyik elem hiányzik – mondjuk a
hőmérséklet-érzékelő szerv, a dombépítés mesterségének tudománya, vagy az a tudás, hogy
mi a teendő a különböző hőmérséklet-eltérések esetén –, akkor a madár nem tudná kikelteni a
tojásait.

Ezek a fajta viselkedési mintázatok egyszerűsíthetetlenül összetettek, vagyis sok részletükre

egyszerre van szükség ahhoz, hogy a tojások kikelhessenek. Ha bármelyik alapvető anatómiai
vagy viselkedésbeli elemet kihagynánk belőle (márpedig az evolúcióelmélet „korábbi,
hiányos változatokat” feltételez), akkor a csibék nem tudnának kikelni a tojásokból
(megsülnének vagy kihűlnének), vagyis a madár nem
tudna szaporodni.

A téma szakirodalmának áttekintéséből az derül ki,

hogy az evolucionista kutatóknak még elméletben sem
létezik olyan aprólékos, fokozatos átmenetet ismertető
magyarázatuk, amely összhangban állna a saját
elméletük alapelveivel. Az mindenki számára
nyilvánvaló, hogy a költődomb ötletét a madarak nem
saját elmebeli képességeiknek köszönhetően találták ki, mert ez messze meghaladja a
madarak gondolkodási kapacitását. Az evolucionisták ezért kénytelenek azt feltételezni, hogy
a veleszületett dombépítő ösztön a hagyományos, tojásokon ülő stratégiából alakult ki,
véletlenszerű változások során. Vizsgáljuk meg ezt a lehetőséget!

5
A madarak osztályában az a leggyakoribb, hogy a szülők (többnyire a tojók) saját
testmelegükkel költik ki a tojásaikat. A másik módszer – amit itt láthattunk –, amikor külső
hőforrást használnak a keltetéshez. Önmagában mindkét stratégia működőképes, a maga
összetett formájában. Azonban nem lehetséges a „tojásokon ülő” stratégiát apró lépésenként
átalakítani a költődombot alkalmazó szisztémává. Miért?
Azért, mert az elképzelt átváltozási folyamat során egy
bizonyos ponton radikális átalakításra lenne szükség az
egyik struktúrából a másikba. Az új költési stratégiához
pedig egyszerre kellene megjelennie a szükséges
anatómiai változásoknak és az ösztönprogramok
sokaságának, másképp a rendszer nem lenne
működőképes. A sokféle elem ilyen összehangolt
megjelenése azonban lehetetlen, ha tudatos irányítás
nélküli, véletlen mutációkra akarjuk bízni a feladatot. A kétféle költési stratégia tehát minden
valószínűség szerint egy időben, egy átfogó, felsőbb rendű terv részeként jelent meg.

A homoki lábastyúk az apai gondoskodás mintaképe. Ám e madár eredetére vonatkozóan a

legésszerűbb magyarázat az, hogy ezt a fajt is egy igen ötletes és precíz atyai intelligencia
hozta létre, a sikeres költéshez szükséges ösztönzésekkel, a hőmérséklet mérésére alkalmas
érzékszervvel, valamint a meleg szabályozására szolgáló összetett képességeivel együtt.

Egy megbízhatóbb megoldás

A lábastyúk csupán egyetlen példa „A természet IQ-ja” könyvből, amelyet biomérnök

kollégámmal írtunk, és amely száz különösen szokatlan, megfejtetlen eredetű állati ösztönt
ismertet. (A könyv honlapja a http://www.kutatokozpont.hu/iq címen elérhető.)

Sok más, a fentiekhez hasonlóan izgalmas kérdést tehetünk még fel.

● Vajon hogyan jutott volna eszébe a lövőhalnak a vízfelszín felé

köpködni, és hogy alakult volna ki az a különleges
szájberendezése, amely lehetővé teszi, hogy a rovarokat eltalálja a
szájából kilőtt vízsugárral? Milyen túlélési előnye származott
volna abból, hogy az átalakulási folyamat kezdetén sok-sok
generáción át csak aprókat köpködött?
● Milyen akadályai látszanak az állati társadalmak
kommunikációs rendszerei és az ahhoz szükséges szervek
fokozatos megjelenésének?
● Hogyan maradt volna életben egy kis hal, ha beúszik egy
ragadozó szájába, ahogy azt a tisztogatóhal (cleaner wrasse) és az
ékszersügér (coral grouper) kapcsolatában ma látjuk?
● Honnan tudják a vándormadarak, hogy mikor és hova kell
elindulniuk?
● Milyen különleges párválasztási szokások léteznek az
élővilágban, amelyek megkérdőjelezik az evolúciós eredetet?
● Milyen komplex utódgondozási stratégiákkal találkozunk az
állatszülők részéről, és miért valószínűbb, hogy a gyermeknevelési ismereteik egy felsőbb
értelemtől származnak, nem pedig véletlen genetikai változások eredményei?

6
 Az állati viselkedések olyan logikai fejtörők el állítanak
bennünket, amelyeknek sok esetben nem látszik más
megoldása, mint az intelligens tervezés. Érdemes hát
megfontolnunk az ősi bölcsességek álláspontját.

A védikus írások filozófiája szerint az evilági élőlények három összetevőből állnak. Az élet és
a tudat valódi forrása minden testben egy örök egyéni tudatszikra. Ezt a valódi élőlényt fedi
be egy finomfizikai test, amelyben az élőlény mentális tevékenységei zajlanak. Úgy tűnik,
hogy eredendően ebbe a finomanyagi testbe vannak bekódolva a fajra jellemző ösztönök is,
amelyek alapvetően nem változnak. A tudatot és a finomtestet a látható biológiai test burkolja
be. E megközelítés szerint az élővilág változatos formái és a hozzájuk rendelt
viselkedésformák végső soron egy végtelenül intelligens és ötletes lénytől származnak,
csakúgy, mint a testeket mozgató, örökkévaló tudatszikrák.

Megtanultam meglátni és fenntartásokkal kezelni a félrevezető világnézeti előítélteket

hordozó kifejezéseket a természettudományos könyvekben. És amikor manapság a
természetről olvasok, gyakran úgy érzem, hogy a sorok közül Valaki rám kacsint.

Tasi István IKd

Védikus Tudományok Kutatóközpontja
vtk@kutatokozpont.hu