Eredeti cím: The Face in the Abyss

Fordította: Erdő Orsolya

A címlapon látható festmény

Zubály Sándor
munkája

Címlap tipográfia: GRAPH-ART

ISBN 963 7841 88 1

ISSN 1215-8518

Hungarian translation © Woodford Fordító Bt., 1997

Hungarian edition © 1997 by Cherubion Kft.
Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1675.66-14-2
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Terjedelem: 12 (A/5) ív
Készült Debrecenben, 1997-ben
 1. Suarra

Nicholas Graydon Quitóban futott össze Starrettel. Pontosabban

szólva Starrett kereste meg őt. Graydon már sokat hallott a nagy
nyugati parti kalandorról, útjaik azonban eddig még soha nem
keresztezték egymást. Így tehát őszinte kíváncsisággal nyitott ajtót
látogatójának.
Starrett azonnal a lényegre tért. Hallott már Graydon a kincses
karavánról, amely a váltságdíjat hozta Pizzarónak az inka
Atahualpáért? És azt is hallotta, hogy a vezetői, értesülve
uralkodójuk haláláról, akit a hentesből lett Hódító gyilkolt meg,
letértek az útról és a kincset elrejtették valahol az Andok
vadonában?
Graydon természetesen hallotta ezt a történetet, legalább
százszor; még az is megfordult a fejében, hogy a keresésére indul.
Ezt el is mondta vendégének. Starrett bólintott.
- Tudom, hogy hol van - jelentette ki.
Graydon kinevette.
Végül azonban Starrettnek mégis sikerült meggyőznie,
legalábbis arról, hogy érdemes azon a vidéken körülnézni.
Graydon hamar megkedvelte a nagydarab férfit. Volt Starrett
lényében valami egyenes őszinteség, amely feledtette a szemében és
vonásain tükröződő kegyetlenséget. Van két társa, mondta Starrett,
mindketten régi barátai. Graydon megkérdezte, miért pont őt
választották negyediknek. Starrett erre őszintén azt felelte, hogy
azért, mert tudják, Graydon képes fedezni az expedíció költségeit. A
kincsből mindnyájan egyenlően részesednek. Graydon első osztályú
bányamérnök és a vidék, ahová mennek, rendkívül gazdag külön-
böző ásványokban, így aztán ha nem is találják meg a kincset,
valami értékes felfedezést biztosan sikerül tenniük, amely némi
pénzt hozhat.
Graydon mérlegelte a hallottakat. Nemrég volt a harminc-
negyedik születésnapja és amióta tizenegy évvel ezelőtt megkapta
a diplomáját a Harvard bányamérnöki karán, nem volt szabadságon.
Valóban megengedhette magának, hogy fedezze a költségeket. Ha
mást nem, ez a kaland legalább egy kis izgalmat hozhat az
életébe.
 Miután megismerkedett Starrett két társával... Soamesszal, a
hórihorgas, mogorva jenkivel és Dancrettel, a cinikus, jó
kedélyű kis franciával... elkészítették a szerződést és mind-
nyájan aláírták.
Cerro de Pascóig vonattal utaztak és itt szerezték be a
szükséges felszerelést is, mivel ez a város volt az utolsó lakott
hely azon az útvonalon, amelyen nekivágni készültek a
vadonnak. Egy héttel később már nyolc szamárral és hat
arrieros-szal, teherhordóval, mélyen a hegyek között jártak,
arrafelé tartva, amerre Starrett térképe szerint menniük kellett.
Tulajdonképpen ez a térkép volt az, ami meggyőzte
Graydont. Nem pergamen volt, hanem egy aranylap, vékony és
legalább olyan hajlékony, mint a pergamen. Starrett egy kis
aranycsőből vette elő, amelyen finom, ősi minták díszelegtek és
szétnyitotta. Graydon figyelmesen megvizsgálta, azonban
nemhogy térképet... semmit sem látott rajta. Starrett ekkor egy
bizonyos szögben tartotta az orra elé... és ekkor tisztán
láthatóvá váltak rajta a jelek.
A kartográfia csodálatos példánya volt. Tulajdonképpen nem
is annyira térkép, inkább kép. Itt-ott különös szimbólumok
látszottak rajta, amelyek, Starrett elmondása szerint, jelek voltak,
amelyekkel találkozni fognak útjuk során a sziklákba vésve;
ezek arra szolgáltak, hogy az ősi nép tagjait elvezessék a
kincshez, amikorra spanyolokat végre kiűzték az országból.
Hogy ez az Atahualpa váltságdíjának rejtekhelyéhez vezető út
térképe volt, vagy valami más... arról Graydonnak fogalma sem
volt. Starrett szerint az volt. Graydon azonban az arról szóló
történetet, hogy az aranylap hogyan került a birtokába, nem hitte
el. Mindenesetre azoknak, akik készítették, céljuk volt a
térképpel és még különösebb céljuk a sziklába vésett jelekkel.
Valami érdekes vár rájuk az út végén.
A sziklákba vésett jeleket pontosan ott találták, ahol a térkép
mutatta. Jókedvűen, várakozásteljesen követték a szim-
bólumokat és Graydon társai már azt tervezgették, hogy mire
fogják költeni részüket a zsákmányból. Egyre mélyebbre
hatoltak a háborítatlan vadonba.
Egy idő után azonban az arrieros-ok morgolódni kezdtek.
Egy olyan vidékhez közelednek, a Cordillera de Carabayához,
mondták, amelyen átok ül. Errefelé csak démonok lak-
nak. Bérük emelésének ígéretére, fenyegetések, könyörgések
hatására egy kicsivel tovább mentek. Egyik reggel azonban a
négy utazó arra ébredt, hogy az arrieros-ok eltűntek, velük
együtt a szamarak fele és felszerelésük nagy része is.
Folytatták útjukat. A jelek nemsokára cserbenhagyták őket.
Vagy eltévesztették az irányt, vagy a térkép hazudott, amely
eddig híven vezette őket.
A vidék, amelyen most haladtak, furcsán elhagyatott volt.
Indiánoknak nyomát sem látták több mint egy hete, amikor is
rövid időre megálltak egy quicha faluban. Starrett őrjöngő
részegre itta magát a quichák tüzes italából. Ennivalót na-
gyon nehéz volt szerezni. Kevés volt az állat errefelé, még
kevesebb a madár.
A legrosszabb azonban az a változás volt, amely Graydon
társain ment végbe. Amilyen emelkedett hangulatban kezdték
az utat, sikerük biztos tudatában, olyan mély volt most a
depressziójuk. Starrett szinte egyfolytában részeg volt, néha
ingerült és hangos, néha pedig néma dühvel tapodta az ösvényt
és egyetlen szót sem lehetett kihúzni belőle.
Dancret hallgatag volt és ingerlékeny. Soames a fejébe vette,
hogy Starrett, Graydon és Dancret szövetkeztek ellene; vagy
szándékosan tévesztették el az irányt, vagy letörölték a jeleket;
Csak amikor ők ketten is csatlakoztak Starretthez és vele együtt
vedelték a quichák méregerős italát, amelyből meglehetősen
nagy készletet hoztak magukkal, oldódott a feszültségük. Ilyen
alkalmakkor Graydonnak az a kényelmetlen érzése támadt,
hogy mindnyájan őt hibáztatják útjuk sikertelenségéért és az
élete csupán egy hajszálon függ.
Amikor Graydon kalandja valójában elkezdődött, az a nap
volt, amikor visszafelé tartott a táborhelyükre. Reggel óta
vadászott. Dancret és Soames ezalatt újabb kétségbeesett kí-
sérletet tettek a jelek felkutatására.
Hirtelen egy lány elfojtott sikolyát hallotta, mintegy vá-
laszképpen minden balsejtelmére; bizonytalan félelmei,
amelyek azóta gyötörték, hogy órákkal korábban magára
hagyta Starrettet a táborban, most mintha testet öltöttek volna.
Vadászat közben egyfolytában rossz előérzetével küszködött...
és tessék, most itt van! Gyorsan futni kezdett, botladozva
kapaszkodott fel a meredek hegyoldalon a szürkészöld
algorrabas-okkal körülvett tisztás felé, ahol a sátraikat felál-
lították.
 Mindkét karját használva hajtogatta széjjel maga előtt a dús
aljnövényzetet.
Vajon miért nem sikoltott a lány újra? - tűnődött. Hirtelen
durva, szatírszerű röhögés hangját sodorta felé a szél.
Starrett csaknem guggolva, a térdén tartotta a lányt. Vastag
karjával a nyakát szorongatta, kezét durván a lány szájára
tapasztotta, így fagyasztva torkára a sikolyt; jobb keze a két
vékony csuklót szorította, behajlított jobb lábával pedig a lábait
tartotta mozdulatlanul.
Graydon hátulról megragadta Starrett haját és könyökhaj-
latába kapva a férfi fejét, durván megszorította.
- Engedd el!- parancsolta.
Starrett kénytelen volt engedelmeskedni... kiengedte szo-
rításából a lányt és égy félfordulattal villámgyorsan kiegye-
nesedett.
- Mi a francnak avatkozol közbe?
Keze a pisztolya markolata felé mozdult. Graydon ökle az állát
érte. A fegyver a földre hullott és Starrett elvágódott.
A lány felugrott és elszaladt.
Graydon nem nézett utána. Kétsége sem volt afelől, hogy a
nyakukra hozza a népét, a vad aymarák valamelyik törzsét,
akiket még az ősi inkáknak sem sikerült soha teljesen leigázniuk.
És akik olyan bosszút fognak állni a lány foglyul ejtése miatt,
amit Graydon elképzelni sem mert.
Starrett fölé hajolt. Az ütés és az ital megtette hatását; egy
ideig nem lesz gondja vele. Graydon felvette a pisztolyt.
Remélte, hogy Dancret és Soames hamarosan visszatérnek a
táborba. Hárman nagyobb eséllyel szállhatnak szembe táma-
dóikkal... talán még elmenekülniük is sikerül... akkor azonban
nagyon gyorsan vissza kell térniük... a lány hamarosan itt lesz a
bosszúállókkal... talán éppen ebben a pillanatban meséli el nekik
a vele történteket. Graydon megfordult...
A lány ott állt és őt nézte.
Elmerülve az őt fürkésző arc szépségének csodálatába,
Graydon teljesen megfeledkezett a lába előtt heverő férfiről...
minden mással együtt.
A lány bőre halvány elefántcsontszínű volt. Testén lágy-
esésű, dúsan redőzött borostyánsárga leplet viselt, amelyen
átsejlettek testének körvonalai. Szemei oválisak voltak, kissé
ferdék, pupillái koromfeketék. Orra kicsi volt és egyenes;
szemöldökei feketék és csaknem összeértek. Fekete hajában
árnyékok kergetőztek. Alacsony, széles homlokán keskeny
aranypánt díszelgett. Ezt a caraquenque madár ezüstösen fekete
tolla díszítette, amely madár tollazatát a régmúlt időkben egyedül
az inkák hercegnői viselhették.
Karján, a könyöke fölött arany karperecek csillogtak,
amelyek csaknem karcsú válláig értek. Apró, magas boltozatú
lábát puha szarvasbőr lábbeli fedte. Hajlékony volt és karcsú,
mint a Fűzfalány, aki, miközben végigsuhan a fák világán, az
élet új, zöld tüzét öntve beléjük, megpihen a Kwannonon.
Nem indián volt... és nem is az ősi inkák leánya., ahogyan
spanyol sem... ismeretlen fajból származott.
Arcán horzsolások látszottak... Starrett kezének nyomai.
Most hosszú, karcsú ujjaival megérintette őket. Megszólalt... az
aymarák nyelvén.
- Meghalt?
- Nem – válaszolta Graydon.
A lány szemében apró tüzek gyulladtak; Graydon meg mert
volna esküdni, hogy az öröm lángjai.
- Helyes! Nem szerettem volna, ha meghal... - hangja
tűnődővé vált - ...legalábbis nem így.
Starrett felnyögött. A lány ismét megérintette arcán a hor-
zsolásokat.
- Nagyon erős - motyogta.
Graydon mintha csodálatot érzett volna kicsendülni a
hangjából; elgondolkodott, vajon szépsége nem egy primitív nő
álarca-e csupán, aki áhítatosan csodálja a brutális erőt.
- Ki vagy te? - kérdezte.
A lány hosszú pillanatokig némán fürkészte Graydon arcát.
- Suarra - válaszolta végül.
- Honnan jössz? Ki vagy te? - ismételte meg a kérdést. A
lány, azonban ezekre nem válaszolt.
- Ő az ellenséged? - kérdezte kitérően.
- Nem - mondta Graydon. - A társam. Együtt utazunk.
- Akkor miért... - a földön fekvő mozdulatlan alakra mutatott
- ...miért tetted ezt vele? Miért nem hagytad, hogy kedvét töltse
velem?
Graydon elvörösödött. A kérdés az elevenébe vágott.
 - Mit gondolsz te, mi vagyok én? - csattant fel hevesen.
- Egyetlen férfi sem hagyja, hogy ilyesmi történjen a szeme
láttára!
A lány tűnődő pillantást vetett rá. Arca megenyhült és kö-
zelebb lépett Graydonhoz, majd ismét megérintette arcán a
horzsolásokat.
- Mondd csak, nem vagy kíváncsi, miért nem hívom a
népemet, hogy méltó büntetésben részesítsék a társadat? -
kérdezte.
- De igen - válaszolta Graydon őszintén. - Nagyon is kíváncsi
vagyok. Miért nem hívod ide őket... ha elég közel vannak, hogy
meghallhassák?
- Te mit tennél, ha megjelennének?
- Nem hagynám, hogy a kezükbe kerüljön... legalábbis élve -
válaszolta. - Ugyanúgy, ahogy engem sem fognának el élve.
- Talán - mondta a lány lassan -, talán ezért nem hívom ide
őket.
Hirtelen elmosolyodott. Graydon egy gyors lépést tett felé, a
lány azonban figyelmeztetően kinyújtotta a karját.
- Suarra vagyok - mondta. - És én vagyok a Halál!
Graydon hátán végigfutott a hideg. Ismét tudatára ébredt a
lány idegen, semmihez nem hasonlítható szépségének. Mégis
lehet valami igazság a kísértetjárta Cordillerák legendájában?
Egyetlen pillanatig sem vonta kétségbe, hogy az indiánok
félelmének és az arrieros-ok menekülésének lehet némi
valóságalapja. Talán ez a lány egyike a vidék szellemeinek,
démonjainak? Egy pillanatig ez nem is tűnt olyan
fantasztikusnak. A következő másodpercben azonban ismét a
józan ész kerekedett felül. Ez a lány egy démon? Graydon
felnevetett.
- Ne nevess! - mondta a lány. – A halál, amelyről be-
szélek, nem ugyanaz, amelyet ti, akik a rejtett országunkat
körülvevő csúcsokon túlról érkeztetek, ismertek. Az ember
tovább él… ez azonban akkor is halál, sőt, több mint halál,
mert teste borzalmasképpen megváltozik. Es az, ami a testet
lakja, amely a szájából beszél… még ennél is szörnyűsége-
sebb változásokon megy keresztül!... Nem szeretném, ha té-
ged utolérne ez a halál.
 Bármilyen különösek voltak a lány szavai, Graydon alig
hallotta őket; akkor és ott biztosan nem fogta fel, annyira el-
merült a lány szépségének csodálatában.
- Hogyan kerülhettétek el a Hírnököket, fogalmam sincs.
Hogyan juthattatok át közöttük észrevétlenül, nem tudom.
Ahogyan azt sem, hogyan sikerült ilyen mélyen behatolnotok a
Tiltott Földre. Mondd... egyáltalán miért jöttetek ide?
- Nagyon messziről jövünk - válaszolta Graydon -, és
Atahualpa, az inka kincsét, drágaköveit és aranyát keressük.
Voltak bizonyos jelek, amelyek vezettek minket, de elvesztettük
ezeket. Eltévedtünk. Hát így kerültünk ide.
- Atahualpáról vagy az inkákról - mondta a lány - semmit
sem tudok. Bárkik is voltak, ezen a helyen nem járhattak. És a
kincsük... bármilyen hatalmas legyen is... számunkra, Yu-
Atlanchi lakói számára, semmit sem jelent, mert annyi a
kincsünk, mint folyóban a kavics. Nálunk csupán annyi lenne,
mint homokszemcse a folyóparton... - Hirtelen elhallgatott,
majd mintha hangosan gondolkodna, folytatta. - De hogy
lehet, hogy a Hírnökök nem vették észre őket... ezt nem értem...
az Anyának tudnia kell erről... gyorsan fel kell keresnem az
Anyát...
- Az Anyát? – kérdezte Graydon.
- A Kígyóanyát! - pillantott rá a lány ismét; megérintett egy
karkötőt a jobb csuklóján. Graydon, közelebb lépve, egy
korongot pillantott meg a karkötőn, rajta egy kidomborodó
kígyóalakkal, amelynek női feje, mellei és karjai voltak. Ösz-
szetekeredve feküdt egy hatalmas tálszerű fészekben, amelyet
négy vadállat mancsa tartott a magasba. Ezeknek a lényeknek
az alakja először nem is jutott el a tudatáig, annyira lefoglalta a
kígyó vizsgálata. Egyre közelebb és közelebb hajolt a
koronghoz. És hirtelen rádöbbent, hogy a kígyótesten ülő fej
valójában nem is női fej. Nem! Egy hüllő feje volt!
Kígyószerű... ugyanakkor a művész oly erősen hangsúlyozta
női mivoltát, minden vonalával szuggerálva nőiességét, hogy a
szemlélő nem látott benne mást, csak a nőt, teljesen
megfeledkezve testének többi, kígyószerű részéről.
Az alakzat szemei egyfajta fényesen csillogó, lila színű
kőből készültek. Graydon úgy érezte, ezek a szemek élnek... és
egy élőlény, valahonnan a messzi távolból rajtuk keresztül
fürkészi a világot, mintha valakinek, valaminek a meghosz-
szabbított szemei lennének.
A lány megérintette az egyik lényt, amely a tálat tartotta.
- A xinlik-mondta.
Graydon döbbenete tovább fokozódott. Már tudta, mik
ezek az állatok. És mivel tudta, azt is tudta, hogy amit lát, az
egyszerűen lehetetlen.
A négy állat dinoszaurusz volt! Az a hatalmas gyíkfajta,
amely több millió évvel korábban a földet uralta és amely, ha ki
nem pusztul... legalábbis neki így tanították... az ember soha
nem fejlődhetett volna ki.
Ebben az Andokbeli vadonban ki ismerheti vagy ki ismerhette
a dinoszauruszokat? Ki faraghatta ki ilyen élethű részletességgel
ezeket a szörnyetegeket? Hiszen még csak tegnap volt, hogy a
tudomány felfedezte eltemetett hatalmas csontjaikat, amelyek oly
régen hevertek ott, hogy a sziklák kemény foglalatként köréjük
idomultak. Es a tudomány minden létező modern eszköz
felhasználásával, rendkívül hosszas és kemény munkával
összerakta ezeket a hatalmas csontokat, rekonstruálva a rég letűnt
kimérát, a föld fémálomszerű fiatalkorának lakóját.
Itt azonban, távol minden tudománytól, van valaki, aki
megmintázta ugyanezekét a szörnyeket egy női karkötőn. Ebből
pedig az következik, bárki volt is a készítője, rendelkezésére állt
egy élő modell, amelynek alapján dolgozott. Vagy ha nem,
másolatai voltak az ősemberek által készített rajzokról, akik
látták ezt az állatot.
Akár így, akár úgy, mindkét lehetőség hihetetlen.
Vajon melyik fajhoz tartozhat ez a lány? Mondott egy nevet...
Yu-Atlanchi.
- Suarra - szólalt meg Graydon -, hol van ez a Yu-Atlanchi?
Vagy talán ezt a vidéket nevezitek így?
- Ezt? - nevetett a lány. - Nem! Yu-Atlanchi az Ősi Föld.
A Rejtett Ország, ahol egykor a hat Lord és a Lordok Lordjai
uralkodtak. És ahol most egyedül a Kígyóanya... és egy másik
uralkodik: Az a hely Yu-Atlanchi! - Ismét nevetett. - Időnként
eljövök ide vadászni a... - tétovázott és különös pillantást vetett
Graydonra. - És akkor ő, aki itt fekszik, elfogott engem.
Vadásztam. Megszöktem a kísérőimtől, mert néha szeretek
egyedül vadászni. Errefelé jöttem és akkor megláttam a
tetuane-t, a szálláshelyeteket. Szemtől
 szembe kerültem... vele. Nagyon meglepődtem... annyira, hogy
nem volt időm használni ezeket. - A lány egy közeli földhalomra
mutatott. - Mielőtt legyőzhettem volna meglepetésemet, már a
fogságába is estem. És akkor jöttél te.
Graydon arrafelé nézett, ahová a lány mutatott. A földön három
karcsú, csillogó lándzsa hevert. Vékony nyelük aranyból készült;
kettőnek a hegye fényes opálból. A harmadik... nos, a harmadik
egyetlen hatalmas, tűhegyesre csiszolt smaragd volt, átlátszó és
tökéletes, hat inch hosszú és három inch széles.
Ott hevert a földön ez a felbecsülhetetlen értékű drágakő... és
Graydont hirtelen pánik kerítette hatalmába. Megfeledkezett
Dancretről és Soamesról. Mi lesz, ha addig térnek vissza, amíg a lány
itt van? A lány az arany ékszereivel, smaragdhegyű lándzsájával...
és a szépségével!
- Suarra - mondta. - Menj el, gyorsan menj el! Nemcsak ketten
vagyunk ezzel az emberrel. Még ketten vannak velünk és ezek
hamarosan visszatérnek. Fogd a lándzsáidat és siess! Ha itt maradsz,
nem biztos, hogy meg tudlak menteni.
- Azt hiszed, hogy én…
- Azt mondtam, menj! - vágott a szavába a férfi. - Bárki vagy is,
bárhonnan is jöttél, most menj és tartsd magad távol ettől a helytől!
Holnap megpróbálom elvinni őket innen. Ha a népeddel együtt
bosszút akarsz állni a sérelmeidért, állj bosszút. Most azonban fogd
a lándzsáidat és menj!
A lány odalépett az apró dombhoz és felvette a lándzsákat. Az
egyiket, a smaragdhegyűt, odanyújtotta Graydonnak.
- Tessék – mondta - hogy emlékezz Suarrára.
- Nem - rázta meg a fejét a férfi. - Menj!
Tudta, ha a többiek meglátnák a drágakövet, nem lennének
hajlandók visszaindulni az ösvényen... már persze ha egyáltalán
sikerül ráakadniuk. Starrett ugyan látta, de talán sikerül meggyőznie
őket, hogy Starrett története csupán részeg álom volt.
A lány figyelmesen tanulmányozta Graydon arcát... szemében
egyre növekvő érdeklődéssel. Lecsúsztatta karjáról a karpereceket és
a három lándzsával együtt odanyújtotta neki.
- Ha ezt neked adnám... hajlandó lennél itt hagyni a tár-
saidat? - kérdezte. - Arany és drágakövek. Kincs, olyan,
amilyet kerestetek. Vedd el! Vedd el és menj, hagyd itt ezt az
embert. Egyezz bele... és én megmutatom neked a tiltott földről
kivezető utat.
Graydon tétovázott. A smaragd önmagában is egy vagyont
ért. Miért tartozna hűséggel ennek a három embernek? Végül is
Starrett hibája az egész. Mindezek ellenére... a társai. Velük
együtt vágott bele ebbe a kalandba. Látta önmagát, amint
elsurran a csillogó kincsekkel, gyáván kimenekül a veszélyből,
itt hagyva a három gyanútlan, felkészületlen embert, akikre...
mi is vár?
Nagyon nem tetszett neki ez a kép.
- Nem - mondta. - Ezek az emberek a fajtámhoz tartoznak, ők
a társaim. Bármi történjen is... velük együtt harcolok és szállok
szembe a veszedelemmel.
- Értem viszont szembeszálltál volna velük… sőt meg is tetted
- mondta a lány. - Miért ragaszkodsz akkor hozzájuk, amikor
menthetnéd magad és szabadon elmehetnél, kincsekkel együtt?
És ha már ezt nem teszed meg, miért engedsz el engem, tudva,
hogy ha fogolyként tartanál, vagy megölnél, nem hozhatnám a
nyakatokra a népemet?
Graydon felnevetett.
- Természetesen nem hagynám, hogy bántsanak -
mondta. - Fogolyként pedig azért nem tartalak meg, mert
félek, képtelen lennék megakadályozni, hogy bántódásod es-
sék. És nem vagyok hajlandó elmenekülni. Most pedig ne
beszélj többet, hanem menj! Menj már!
A lány a csillogó lándzsákat beledöfte a földbe, arany
karpereceit visszacsúsztatta a karjára és hófehér kezeit Graydon
felé nyújtotta.
- Az Anya Bölcsességére - suttogta -, meg foglak men-
teni... ha tudlak.
A távolból kürtszó hallatszott, amelyre egy másik válaszolt,
immár közelebbről; tompa, kutató hangok... bennük különös,
idegen rezgéssel.
- Jönnek - mondta a lány. - A kísérőim. Ma éjjel gyújt-
satok tüzet. Félelem nélkül aludhattok, a fákon túl azonban
ne merészkedjetek.
A tompa kürtszó ismét felhangzott. A lány felugrott és futva
megindult a fák felé. A következő pillanatban eltűnt. A tábortól
nem messze emelkedő hegyoldal felől a lány éles kiáltását hozta
a szél. Számtalan kürt harsant fel körülötte... incselkedőn és
zaklatóan. Azután elhallgattak.
 Graydon mozdulatlanul állt és hallgatózott. A nap lefelé
szálltában elérte a fenséges, havas csúcsokat, megérintette és olvadt
arany köntösbe öltöztette őket. Az ametiszt árnyak, amelyek az
oldalaikat borították, megvastagodtak és gyorsan megindultak
előre.
Graydon tovább hallgatózott, alig lélegezve.
Messze a távolban ismét felhangzottak a kürtök; halvány
visszhangjai a korábban a lány körül támadt hangzavarnak...
hangjuk halk volt, nagyon halk és tündérien édes.
A nap a csúcsok mögé bukott; fagyott köpenyük úgy csillogott,
mintha gyémántokkal lenne kivarrva, majd lassan rubinpirossá
halványult. Az arany mezők először sárgára, majd égővörösre,
később kísérteties ezüstre változtak, felhőkként úszva az égbolton.
Az algarroba tisztásra a gyors Andokbeli szürkület zuhant.
Graydon egész testét valami megmagyarázhatatlan iszonyat rázta
meg és csak most döbbent rá, hogy a kürtökön és a lány kiáltásán
kívül egyetlen más hangot sem hallott... sem ember, sem állat
hangját, sem a fű zizegését, sem futó lábak zaját.
Semmi mást, csak a tompa hangú kürtök kórusát.

II. A láthatatlan őrök

Starrett alighogy magához tért az ütés okozta ájulatból, máris

részeg kábulatba zuhant. Graydon bevonszolta a sátorba, egy zsákot
tolt a feje alá és egy takarót dobott rá. Ezután nekilátott tüzet rakni.
A közelből nemsokára léptek zaja hallatszott; Soames és Dancret
tűntek fel a fák között.
- Találtatok valami jelet? – kérdezte Graydon.
- Jelet? A pokolba... dehogy! - morogta Dancret - Mondd
csak, Graydon, nem hallottál valami kürtszót? Úgy hangzott,
mintha innen szólna.
Graydon bólintott és rádöbbent, muszáj elmondania a történteket
két társának, hogy felkészülhessenek a védekezésre. De vajon
mennyit mondhat el?
Meséljen nekik Suarra szépségéről, arany ékszereiről és
smaragdhegyű lándzsájáról? Mondja el nekik, mit mondott a lány
Atahualpa kincséről?
 Ha megteszi, többé nem számíthat a józan eszükre. Meg-
vadulnának a kapzsiságtól. Valamennyit azonban mindenképpen el
kell mondania nekik, hogy felkészülhessenek a támadásra, amely a
hajnallal együtt biztosan megérkezik.
A lányról amúgy is hamarosan hallanának Starrettől.
Hallotta, amint Dancret, aki közben bement a sátorba, felkiált.
Hallotta, amint kijön; felállt és szembenézett a szikár kis
franciával.
- Starrettel mi történt, he? - csattant fel Dancret. - Elő-
ször azt hittem, részeg. Aztán megláttam a képén azokat a
karmolásokat, és az állán a narancs nagyságú dudort. Mit
csináltál Starrettel, he?
Graydon gyorsan döntött és már mondta is a választ.
- Dancret, Soames - kezdte -, nagy bajban vagyunk. Amikor egy
órával ezelőtt visszaérkeztem a vadászatból, itt találtam Starrettet,
amint éppen egy lánnyal viaskodott. Ez nagyon veszélyes dolog
errefelé... mondhatni a lehető legveszélyesebb és ezt ti is tudjátok. Le
kellett ütnöm Starrettet, hogy kiszabadíthassam a kezei közül a lányt.
Hajnalban a népe valószínűleg támadást fog intézni ellenünk. Semmi
értelme megpróbálni elmenekülni. Semmit nem tudunk erről a
vadonról. Teljesen mindegy, hol várjuk be őket. Az lesz a legjobb,
ha az éjszakát készülődéssel töltjük, hogy valamiképp
védekezhessünk.
- Egy lány, mi? - dörmögte Dancret. - Hogy nézett ki? Honnan
jött? Hogy sikerült elmenekülnie?
Graydon úgy döntött, hogy csak az utolsó kérdésre válaszol.
- Én engedtem el – mondta.
- Te engedted el? - csattant fel Soames. - Mi a fenéért tettél
ilyet? Miért nem kötözted meg? Túszként itt tarthattuk volna... és
akkor legalább alkudhattunk volna az átkozott indiánjaival!
- Nem indián volt, Soames – mondta Graydon tétován.
- Úgy érted, fehér... spanyol volt? - kérdezte Dancret
hitetlenkedve.
- Nem, nem spanyol. Fehér volt. Igen, fehér, mint bár-
melyikünk. Fogalmam sincs, hogy mi volt.
A két férfi először döbbenten egymásra, majd Graydonra meredt.
 - Átkozottul furcsa ez az egész - morogta Soames. - Én
viszont azt akarom tudni, hogy miért engedted el... bármi volt
is?
- Úgy gondoltam, javít a helyzetünkön. - Graydon kez-
dett dühös lenni. - Valami olyasmivel állunk szemben, ami-
ről egyikünk sem tud semmit. Egyetlen esélyünk van, hogy
kikeveredjünk a bajból. És ha fogolyként itt tartom, ez az
egyetlen esélyünk sem volna.
Dancret lehajolt és felvett valamit a földről... valamit, amit sárgán
csillogott a tűz fényében.
- Igazad van, Soames, tényleg átkozottul furcsa ez az
egész - mondta. - Ezt nézd!
Átadta társának a csillogó tárgyat. Egy arany karperec volt, és
amint Soames megfordította, zölden felvillantak rajta a smaragdok.
Akkor eshetett le Suarra karjáról, amikor Starrettel viaskodott.
- Mit kaptál a lánytól cserébe, amiért elengedted,
Graydon? - köpte Dancret a szavakat. - Mit mondott neked?
Soames keze a pisztolya markolatára esett.
- Nem kaptam tőle semmit. Nem vettem el tőle semmit - válaszolta
Graydon.
- Átkozott hazudozó vagy - mondta Dancret, összehúzott
szemekkel. - Felébresztjük Starrettet - fordult Soameshoz. -
Gyorsan felébresztjük. Biztosan többet fog mondani, mint ez itt, oui.
Egy lány, aki ilyen holmikat visel... ez pedig elengedi! Elengedi,
amikor tudja, hogy ott, ahonnan ez van, rengeteg ilyen holmi lehet...
igaz, Soames? Átkozottul furcsa, he? Gyere, meghallgatjuk, Starrett
mit mond erről az egészről.
Graydon figyelte őket, amint belépnek a sátorba. Soames
nemsokára kijött, elment a forráshoz, amely a fák között fakadt és
vízzel tért vissza.
Rendben, csak ébresszék fel Starrettet; hallgassák meg, ő mit
mond. Ma éjjel nem fogják megölni, ebben biztos volt. Azt hiszik,
sokkal többet tud, mint amennyit elmondott. Reggel pedig...
Vajon mit hoz a reggel számukra?
Graydon biztos volt benne, hogy már most foglyok. Suarra
figyelmeztetése, hogy ne hagyják el a tábort, egyértelmű volt. Az
elfin kürtök hangzavara, a lány gyors eltűnése és az ezt követő
csend óta nem voltak kétségei afelől, hogy
 valami, legalább annyira félelmetes, mint titokzatos hatalom
területére tévedtek.
A csend? Most döbbent csak rá, hogy az éjszaka furcsán
csendes. Sem madár, sem bogár hangja nem hallatszott;
nyoma sem volt a vadon sötétedés utáni megszokott zajainak.
A tábor csendostrom alá van véve!
Lassan besétált az algarrobas-ok közé. Néhány tucat fa
álldogált a tábor körül, egyfajta kis leveles szigetet alkotva a
magas fűvel borított savanna közepén. Hatalmas fák voltak és
olyan szabályos sorokban álltak egymás mellett, mintha nem is
maguktól nőttek, hanem gondos kezek ültették volna őket.
Graydon odaért a legutolsóhoz és nekitámaszkodott a tör-
zsének. Ez a törzs olyan volt, mintha millió apró lárva változott
volna puha, barna kéreggé. Körülnézett. A fákon túl elterülő
bokros domboldal ezüstös holdfényben fürdött; a chilca cserje
sárga virágai szinte világítottak a félhomályban. A quenuar
aromás illata lopózott az orrába. Életnek vagy mozgásnak
nyoma sem volt.
És mégis...
Az űrt mintha megannyi figyelő szempár töltötte volna ki.
Graydon magán érezte pillantásukat. Tudta, valami rejtett sereg
vette körül a táborukat. Egyenként megnézett minden bokrot és
árnyékot... semmit sem látott. A láthatatlan sokaság jelenlétének
érzése egyre fokozódott. Graydont ideges bosszúság hulláma
öntötte el. Bármik legyenek is, kényszeríteni fogja őket, hogy
megmutassák magukat!
Merészen kilépett a holdfénybe.
A csend abban a pillanatban tovább fokozódott. Mintha
megfeszült volna, a mozdulatlanság egész oktávjait ugrotta egy
szempillantás alatt. Éberré, várakozóvá vált... mintha lebegve
arra várna, hogy rávesse magát, ha még egy lépést merészel
tenni.
Jeges hideget érzett és megborzongott. Gyorsan visszahú-
zódott a fák árnyékába; ott állt és hallgatta szíve vad dübörgését.
A csend elvesztette élességét és várakozóan megereszkedett.
Mitől ijedhetett meg? Mi lehetett a csend feszültségében,
amely egy rémálom borzalmával hatott rá? Lassan, lépésről
lépésre hátrálni kezdett, nem merve tekintetét elfordítani a
csendtől. Mögötte fellobbant a tűz. Rémülete egy szempillantás
alatt elpárolgott.
A pánikot hatalmas megkönnyebbülés érzése váltotta fel. Egy
nagy fadarabot dobott a tűzre és hangosan felnevetett, amint a
szikrák a magasba csaptak. Soames, aki ismét vízért indult a
forráshoz, meghallotta a nevetését és fenyegetően rámordult.
- Nevess! - mondta. - Csak nevess, amíg nevethetsz, mert
ha sikerül felébresztenünk Starrettet és elmondja, amit tud, lehet,
hogy a szád másik oldaláról fogsz nevetni.
- Szépen elaltattam, igazán nem panaszkodhat - gúnyolódott
Graydon.
- Van ennél mélyebb álom is; ne felejtsd el! - hangzott fel
Dancret hangja hidegen és fenyegetően a sátor belsejéből.
Graydon hátat fordított a sátornak és szándékosan a csend
felé fordult, amely elől korábban elmenekült. Kényelmesen
elhelyezkedett és hamarosan álomba merült.
Arra riadt, hogy Starrett rohan felé, mint egy őrült és köz-
ben ordít.
Graydon felugrott, de mielőtt egyetlen védekező mozdulatot
tehetett volna, az óriás már rá is vetette magát. A következő
pillanatban a hátán feküdt, a hatalmas súly által a földhöz
szegezve. Starrett rátérdelt a karjaira és megragadta a torkát.
- Elengedted a lányt? - üvöltötte. - Leütöttél, őt pedig
elengedted? Te is mész mindjárt, de valahova máshova, te
átkozott barom!
Graydon forgatta a fejét, próbálva megtörni nyakán a szo-
rítást. Tüdeje levegőért kiáltott, fülei zúgtak és vörös karikák
táncoltak a szemei előtt. Starrett azonban tovább fojtogatta.
Látása kezdett elhomályosulni. Hirtelen két fekete árnyékot
látott a tűz fényében, amelyek odaugrottak Starretthez és
megragadták a kezeit.
Az ujjak lecsúsztak a nyakáról. Graydon nagy nehezen
feltápászkodott. Nem messze tőle, ott állt Starrett. Dancret, két
karjával átölelve az óriás térdeit, úgy kapaszkodott bele, mint
egy apró terrier. Mellette állt Soames, pisztolyának csövét
Starrett gyomrába nyomva.
- Hagyjatok, meg akarom ölni! - üvöltött Starrett. - Nem
hallottátok, a lányon annyi zöld jég volt, hogy életünk végéig
gondtalanul élhetnénk az árából? És ahonnan jött, még több
 lehet ezekből a kincsekből! Ez a marha pedig elengedte! El-
engedte, hogy az a...
És perceken keresztül csak káromkodott.
- Figyelj ide, Starrett - Soames hangja határozottan
csengett. - Fogd be a szád és figyelj ide! Dancret és én nem
hagyjuk, hogy ez az egész kicsússzon a kezünkből. Nem
hagyjuk, hogy ez a tetű kijátsszon minket, de azt sem hagy-
juk, hogy megöld, mert akkor ugrott az egész. Most az egy-
szer beletrafáltunk a szerencse közepébe és bármi történjen
is, kivesszük a részünket belőle. Most szépen, nyugodtan le-
ülünk és Graydon úr elmondja, mi történt azután, hogy téged
kivont a forgalomból, milyen alkut kötött a lánnyal, szóval
mindent. Ha pedig nem engedelmeskedik, akkor Graydon
úrral olyan dolgok fognak történni, amelyek egész biztosan
megtörik az ellenállását. Ennyi az egész. Danc, engedd el a
lábát. Starrett, ha azelőtt kezdesz verekedni, mielőtt megad-
nám erre a jelet, lelőlek. Mostantól kezdve én vagyok a fő-
nök... Danc és én. Megértettél, Starrett?
Graydon feje mostanra kissé kitisztult; a pisztolytáskája után
nyúlt, de üresen találta. Soames gúnyosan elvigyorodott.
- Elvettük, Graydon - mondta. - A tiédet is, Starrett. Így
igazságos. Most pedig mindenki üljön le!
Lekuporodott a tűz mellé, fél szemét továbbra is Starretten
tartva, aki némi morgolódás után engedelmesen követte példáját.
Dancret melléjük ült.
- Gyere ide, Graydon! - mondta Soames. - Gyere ide és
köhögj ki szépen mindent, amit tudsz. Mit hallgattál el előlünk?
Talán találkozót beszéltél meg a lánnyal, miután megszabadultál
tőlünk? Ha igen, hol van az a hely... mert mindnyájan
megyünk.
- Hová rejtetted az aranylándzsákat? - mordult fel Starrett. -
Nem hiszem, hogy azokkal együtt engedted el.
- Fogd be a szád, Starrett! - parancsolta Soames. - Én
vezetem a kihallgatást. Így történt, Graydon? Neked adta a
lándzsáit és az ékszereit, cserébe a szabadságáért?
- Már mondtam - válaszolta Graydon. - Nem kértem tőle
semmit és nem kaptam semmit. Starrett részeg könnyelműsége
nagyon nagy bajba sodort bennünket. Az, hogy elengedtem a
lányt, az első létfontosságú lépés volt a biztonságunk felé vezető
úton. Úgy gondoltam, ez a legokosabb, amit tehetek. És még
most is így gondolom.
 - Valóban? - vicsorgott Soames. - Tényleg? Hát én azt
mondom neked, Graydon, ha a lány egy indián lett volna,
talán még egyet is értenék veled. Azonban mivel egy fehér
nőszemély volt, ahogy Starrett is mondta, teljesen más véle-
ményen vagyok. Nem, uram, amit tettél, egyáltalán nem volt
természetes. Te magad is nagyon jól tudod, ha szándékaid
becsületesek, itt tartod, amíg Danc és én vissza nem érke-
zünk. Akkor mindnyájan összeültünk volna és eldöntjük,
hogy mi a leghelyesebb. Fogva tartjuk, amíg a népe érte nem
jön és váltságdíjat nem fizet érte, vagy kiszedjük belőle, hon-
nan van az a rengeteg arany és drágakő, amit visel. Ezt tetted
volna, Graydon, ha nem vagy egy hazug, álnok, mocskos fé-
reg.
Graydon agyát elöntötte a harag.
- Rendben van, Soames - mondta. - Elmondom neked. Amit
arról mondtam, hogy a saját biztonságunk érdekében engedtem
szabadon, igaz. De ezen túl hamarabb bíznék egy gyermeket egy
hiénafalkára, mint azt a lányt rátok hármótokra. Elengedtem,
legalább annyira az ő, mint a mi biztonságunk érdekében. Na,
elégedett vagy?
- Ó! - gúnyolódott Dancret. - Most már értem! Itt volt ez a
gazdag és gyönyörű hölgy, aki túl tiszta és túl jó volt hozzánk.
Graydon ezt mind elmondta neki és elengedte. "Ó, én hősöm!"
mondta a lány "neked adom mindenemet, csak hagyd itt ezt a
rossz társaságot". "Nem, nem" válaszolta a hős, arra gondolva,
ha jól forgolódik, sokkal többet nyerhet a dolgon, és akkor még
osztoznia sem kell. "Nem" mondta a hős "de amíg ezek a rossz
emberek itt tanyáznak, te nem vagy biztonságban." "Ó, én
hősöm" mondta a lány. "Megyek és elhívom a családomat, akik
megszabadítanak téged ettől a rossz társaságtól. Téged azonban
megjutalmaznak, én hősöm!" Aha, szóval így történt a dolog!
Graydon elvörösödött; a kis francia gúnyos szavai ké-
nyelmetlenül közel jártak az igazsághoz. Végül is Suarra ké-
retlen ígéretét, miszerint megmenti őt, úgy is lehet értelmezni,
ahogyan Dancret feltételezte. Tegyük fel, elmondja nekik, hogy
kiállt mellettük és közölte a lánnyal, bármilyen sors is vár rájuk,
velük együtt fog küzdeni az utolsókig... Nem hinnének neki.
Soames eközben végig Graydon arcát figyelte.
 - Istenemre mondom, Danc - jegyezte meg -, azt hi-
szem, az elevenébe találtál. Még a színe is megváltozott. El-
adott minket.
Felemelte a pisztolyát és megcélozta vele Graydont, majd lassan
leengedte.
- Nem - mondta határozottan. - Túl nagy lehetőség,
hogy egyetlen lövéssel elszalasszuk. Ha a feltételezésed igaz,
Danc, mint ahogy valószínűleg az, a hölgy nagyon hálás le-
het a barátunknak. Igaz, őt nem sikerült foglyul ejtenünk, de
itt van helyette a megmentője. Számításaim szerint nem fogja
hagyni, hogy meghaljon. Vissza fog térni. Akkor pedig
Graydon barátunkat kicseréljük arra, amit mi akarunk. Kö-
tözzétek meg!
Pisztolya csövét Graydonra szegezte. Graydon tiltakozás nélkül
hagyta, hogy Starrett és Dancret összekötözzék a csuklóit. Majd
odalökdösték az egyik fához és háttal leültették a tövébe. Egy kötelet
húztak át a karjai alatt és szorosan a fa törzséhez erősítették, ezután
pedig a lábait is megkötözték.
- Így - mondta Soames elégedetten. - Ha reggel megje-
lenik a lány bandája, megmutatunk nekik és akkor majd ki-
derül, mennyit érsz. Nem fognak megtámadni minket. Kény-
telenek lesznek tárgyalni. Ha pedig nem sikerül megállapod-
nunk… hát akkor, Graydon, az első golyó ebből a pisztolyból
a torkodba repül. De mielőtt meghalsz, még végignézheted,
mit csinálunk a barátnőddel.
Graydon nem válaszolt. Tudta, bármit mond, szándékuktól nem
tudja eltéríteni őket. Amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedett
és lehunyta a szemét. Néha kinyitotta és a többiek felé nézett. Ott
ültek a tűz mellett és fejüket szorosan összedugva suttogva
beszélgettek. Arcuk feszült volt és szemükben mohó kapzsiság
csillogott.
Graydon feje egy idő után előrecsuklott és elaludt.

III. A fehér láma

Hajnal volt, amikor Graydon felébredt.

Annak ellenére, hogy az éjszaka folyamán valaki egy takarót
dobott rá, minden tagja merev volt és reszketett a hidegtől,
Lábait nagy nehezen kinyújtotta, majd visszahúzta, próbálva
megindítani a lelassult vérkeringést. Hallotta, hogy
a többiek is mocorognak a sátorban. Eltűnődött, vajon melyikük
tehette rá a takarót és mi indíthatta erre a jótét cselekedetre.
Starrett kimászott a sátorból és anélkül, hogy egyetlen szót szólt
volna hozzá, megindult a forrás felé. Mikor visszatért, a tűz körül
kezdett matatni. Időnként a fogoly felé sandított, de úgy tűnt,
pillantásában nyoma sincs haragnak, vagy fenyegetésnek. Végül
halkan odalépett a sátorhoz, néhány pillanatig hallgatózott, majd
Graydonhoz surrant.
- Ne haragudj ezért az egészért - motyogta. - Nem tu-
dok mit tenni Soamesszal és Dancrettel. Még azt is alig
akarták megengedni, hogy rád tegyem ezt a takarót. Igyál
egy kicsit.
Egy flaskát nyomott Graydon szájához, aki nagyot kortyolt
belőle. Jólesett az ital, felmelegítette.
- Ssshh - figyelmeztette, Starrett. - Ne haragudj rám. Tegnap
este részeg voltam. Segíteni fogok neked, ha... - Hirtelen
elhallgatott és ismét a tűzzel kezdett foglalatoskodni. A sátorból
Soames lépett ki.
- Adok neked egy utolsó lehetőséget, Graydon - kezdte, minden
bevezető nélkül. - Ha elmondod, milyen alkut kötöttél a lánnyal,
visszaveszünk magunk közé, együtt fogunk dolgozni és mindnyájan
egyformán részesülünk abból, amit megszerzünk. Tegnap nagyon
megharagudtál ránk és azt hiszem, ezért nem is hibáztathatlak.
Azonban így a helyzet állása három egy ellen és ebből magadtól
nem mászhatsz ki. Gondold meg és hallgass a józan eszedre.
- Mi értelme van elölről kezdeni az egészet, Soames? - kérdezte
Graydon fáradtan. - Már minden elmondtam. Ha van egy csepp
eszed, eloldozol és visszaadod a pisztolyomat, hogy veletek együtt
harcolhassak, ha jön a veszedelem. Mert hogy jön, abban biztos
vagyok... nagy-nagy veszedelem.
- Aha! - csattant fel Soames. - Megpróbálsz megijeszteni minket,
mi? Rendben... van egy nagyon jó kis módszer, amely előbb vagy
utóbb mindenkit szóra bír. A körmök alá egy-egy éles éket kell
beverni és addig verni egyre mélyebbre, amíg az illető meg nem
gondolja magát. Ha pedig ez sem használna, ott van a régi tüzes
módszer. Az illető lábát egyre mélyebbre és mélyebbre tolják a
tűzbe. Amikor a lábujjai elkezdenek pirulni és egymás után
megsülni, nincs olyan ember, aki hallgatna.
 Hirtelen odahajolt Graydon szájához és megszagolta.
- Tehát így állunk! - fordult Starrett felé, megmarkolva
zsebében a pisztolyát. - Likőrrel itatod, mi? Beszéltél vele,
igaz? Miután megegyeztünk tegnap este, hogy csak én be-
szélhetek vele. Rendben, most már legalább tudjuk, hogy
hányadán állunk veled, Starrett. Dancret! Gyere ide, gyorsan!
Danc! Gyere gyorsan! – üvöltötte.
A francia futva érkezett a sátor felől.
- Kötözd meg! - intett Soames Starrett felé. - Egy újabb átkozott
áruló a táborban. Likőrt adott neki. Összedugták a fejüket, amíg
mi bent voltunk. Kötözd meg.
- De Soames - tétovázott a francia -, ha harcolnunk kell, nem jó,
ha a csapatunk fele magatehetetlen, non. Lehet, hogy Starrett semmi
olyasmit nem csinált, ami...
- Ha harcolnunk kell, két ember ugyanúgy megteszi, mint
három - mondta Soames. - Nem fogom hagyni, hogy ez az egész
kicsússzon a kezemből. Szerintem nem lesz itt semmiféle harc. Ha
egyáltalán idejönnek, csak azért, hogy alkut kössenek velünk. Starrett
is árulóvá lett. Azt mondtam, kötözd meg.
- Nekem akkor sem tetszik ez az egész... - kezdte Dancret,
Soames azonban türelmetlenül leintette. Az apró francia bement a
sátorba és egy kötélcsomóval tért vissza.
- Emeld fel a kezed! - parancsolta Soames. Starrett fellendítette a
karjait. Félúton azonban ezek a karok Dancret köré zárultak,
felemelték, mint egy bábut és a franciát maga és a szikár új-
angliai közé tartották.
- Most lőj, te átkozott! - kiáltotta és megindult Soames felé,
Dancret vonagló testével fedezve magát. Jobb kezével kivette a
francia pisztolyát és annak rángatózó válla fölött Soamesra
szegezte.
- Dobd el a fegyvered! - vigyorgott Starrett diadalmasan. - Vagy
lőj, ha akarsz. De mielőtt a golyód félig belefúródna Dancretbe,
Krisztusra mondom, addigra az egész tár benned lesz.
Fenyegető csend támadt... amelyet hirtelen apró aranycsengők
hangja tört meg.
Csilingelésük széttörte, feloldotta a táborra zuhant gyilkos
hangulatot; eloszlatta, ahogyan napfény a felhőt. Soames leengedte a
pisztolyát; Starrett szorítása enyhült Dancret testén.
A fák közül Suarra lépett ki.
 A lány testét a nyakától karcsú lábáig egy sötétzöld köpeny
borította. Hajában csavart smaragdfüzér csillogott. Csuklóit és
bokáit ugyanezzel a drágakővel díszített aranyperecek ékesítették.
Mögötte egy hófehér láma lépkedett nagy nyugalommal.
Nyakában egy széles aranypánt volt, és erről lógtak le az apró
csengettyűk. Mindkét ezüstös oldalán fényes, sárga színű
vesszőből font málháskosár lógott.
A lányt nem kísérték harcosok. Sem bosszúállókat, sem
hóhérokat nem hozott magával. Egyetlen kísérő baktatott a láma
mellett, akinek sárgásvörös köpenye és csuklyája az egész testét
és arcát eltakarta. Egyetlen fegyvere egy hosszú, cinóbervörös
bot volt. Görnyedten, különös tánclépésekkel haladt... egy lépés
előre, egy hátra... azt a furcsa benyomást keltve, hogy a köpeny
valójában nem is embert, hanem egy hatalmas madarat takar.
Ahogy közelebb értek, Graydon észrevette, hogy a kéz, amely a
botot fogja, sovány és göcsörtös, és az öregség áttetsző színét
viseli magán.
Graydon egész teste megfeszült és szívében jeges rémület
támadt. Miért jött vissza a lány... így? Egyetlen erős harcost sem
hozva magával, aki megvédhetné? Vagy talán nincs más, csak
ez az aggastyán? Es talpig aranyba és drágakövekbe öltözve?
Hiszen figyelmeztette... ennyire nem hitt volna az őt fenyegető
veszedelemnek? Mintha szándékosan jött volna egyedül... hogy
még magasabbra szítsa a vágyakat.
- Diable! - suttogta Dancret. - A smaragdok!
- Úristen... micsoda lány! - motyogta Starrett. Orrlyukai
szélesre tágultak, szemében vörös tűz lobbant.
Soames nem szólt semmit, arcán gyanú és zavar váltotta fel a
döbbenetet, amellyel a közeledőket figyelte. Akkor sem beszélt,
amikor a lány és kísérője megálltak előttük. A kétség azonban
tovább erősödött benne és figyelmesen megnézett minden fát és
minden bokrot a környéken. Semmi sem mozdult.
- Suarra! - kiáltott fel Graydon kétségbeesetten. - Miért
tértél vissza?
A lány odalépett hozzá, egy tőrt húzott elő a köpenye alól és
elvágta a köteleket, amelyekkel a fa törzséhez kötözték. Ezután
a pengét a kezét és lábát fogva tartó kötelek alá csúsztatta és
ezeket is elvágta. Graydon nagy nehezen talpra kecmergett.
- Hát nem jó, hogy visszajöttem? - kérdezte kedvesen.
 Mielőtt Graydon válaszolhatott volna, Soames közéjük lépett.
És Graydon látta rajta, hogy valamiféle döntésre jutott. Mélyen és
gúnyosan meghajolt a lány felé, majd Graydonhoz fordult.
- Rendben van - mondta -, szabad maradhatsz… mind
addig, amíg azt teszed, amit én mondok. A lány visszajött és
ez a legfontosabb. Úgy látom, kedvel téged, Graydon. Felté-
telezem, ennek segítségével rá tudjuk venni, hogy válaszol-
jon néhány kérdésünkre. Igen, és szemmel láthatóan te is
kedveled őt. Ez is nagyon hasznos lehet. Gondolom, nem
szeretnéd megkötözve végignézni, amint bizonyos dolgok
történnek vele, igaz? - vigyorgott Graydonra. - Van azonban
valami, amit meg kell ígérned, ha azt akarod, hogy az ese-
mények ne vegyenek más fordulatot. Nem beszélhetsz veje,
amikor én nem vagyok a közelben. Ne felejtsd el, ugyanolyan
jól ismerem az aymara nyelvet, mint te. És itt akarok lenni és
hallani mindent, amit vele beszélsz. Ennyi az egész. Most
Suarrához fordult.
- Látogatásod nagy örömöt jelent számunkra, hölgyem -
mondta aymarául. - És ez a látogatás hosszú lesz, ha úgy tör-
ténnek a dolgok, ahogy mi akarjuk... márpedig úgy fognak
történni. - Szavaiból szinte sütött a fenyegetés, a lány azonban,
ha észre is vette, nem adta jelét. - Idegen vagy számunkra,
ahogyan mi is a te számodra. Sok minden van, amit meg kell
tudnunk egymásról.
- Ez valóban így van - válaszolta a lány nyugodtan. - Bár
azt hiszem, a ti vágyatok, hogy minél többet megtudjatok rólam,
sokkal erősebb, mint az én kíváncsiságom... mivel, ahogyan azt
bizonyára tudjátok, nekem már volt részem egy kellemetlen
leckében. - Starrettre pillantott.
- Hogy a leckék kellemesek lesznek, vagy kellemetlenek -
mondta Soames -, csak rajtad múlik.
Ez alkalommal a fenyegetés nyílt volt és ezt már Suarra sem
hagyta szó nélkül. Szemei haragosan felvillantak.
- Jobban tennéd, ha nem fenyegetnél! - figyelmeztette
Soamesot. - Én, Suarra, nem vagyok hozzászokva a fenye-
getésekhez... és ha megfogadod a tanácsomat, mostantól
kezdve felhagysz velük!
- Ó, csak nem? - Soames egy lépést tett a lány felé, komor
arca undorítóan megfeszült. A köpenyes alak csuklyája alól
száraz köhögés hallatszott. Suarra teste megfeszült; ha-
 ragja egy szempillantás alatt elpárolgott és ismét barátságossá
vált.
- Elsiettem a dolgot - mondta Soamesnak. - Oktalan
dolog fenyegetőzni, amíg nem ismered annak az erejét, akit
fenyegetsz. És ne felejtsd el... rólam nem tudsz semmit Én
viszont tudom, te mit akarsz tudni. Arra vagy kíváncsi, ho-
gyan jutottam hozzá ehhez… ehhez… és ehhez - megérintette
a koronáját, karpereceit és bokapereceit. – Tudni akarod,
honnan vannak és ott, ahonnan vannak, van-e még belőlük,
és ha igen, hogyan juthatnál hozzá annyihoz, amennyit csak
el bírsz vinni. Rendben; mindenre válaszolok. Ezért jöttem.
A bátor és nyílt bejelentés hallatán Soames minden gya-
nakvása és kétsége visszatért. Szemei ismét elkeskenyedtek és
végigpásztázta az ösvényt, amelyen Suarra érkezett.
- Soames – Dancret megragadta társa karját; hangja és
keze remegett -, a kosarak a láma oldalán. Nem vesszőből
vannak… mindkettő arany, tiszta arany, tiszta, puha arany!
Diable! Soames, micsoda fogás!
Soames szemei vadul villogtak.
- Jobb lesz, ha elmész és körülnézel ott, amerről jöttek, Danc
- mondta. - Nem értem ezt az egészet. Túl könnyűnek tűnik,
hogy igaz legyen. Fogd a puskádat és kukkants ki a fák közül,
én pedig addig megpróbálom tisztázni a dolgokat.
- Nincs mitől félnetek - mondta a lány, mintha megértette
volna Soames szavait. - Részemről nem fenyeget veszély. Ha
valami veszedelem vár rátok, azt ti magatok idézitek elő... nem
mi. Én azért jöttem, hogy megmutassam nektek a kincs felé
vezető utat. Csak ezért. Gyertek velem és meglátjátok a helyet,
ahol az ilyen drágakövek - beszéd közben megérintette a
smaragdfüzért a hajában - úgy nőnek, mint virágok a réten.
Látni fogjátok az aranyat, amely úgy hömpölyög... - egy
pillanatig tétovázott, mintha valami leckét mondana föl - ... mint
a folyó. Fürödhettek ebben a folyóban, ihattok belőle, ha akartok
és annyit visztek belőle, amennyit elbírtok. Vagy, ha túl nagy
szomorúságot okoz számotokra itt hagyni, vele maradhattok
örökre; nem, akár részévé is válhattok. Aranyemberek.
A lány most elfordult tőlük és a láma felé indult.
A férfiak először a lányra, majd egymásra bámultak; hár-
mójuk arcán mohóság és gyanakvás, Graydonén rémület tük-
röződött.
 - Hosszú út áll előttünk - fordult vissza a lány, egyik ke-
zét a láma fején nyugtatva. - A vendégeim vagytok ... bizo-
nyos értelemben. Ezért hoztam valamit a szórakoztatásotok-
ra, mielőtt elindulunk.
Nekilátott kicsomagolni a kosarakat. Graydon észrevette, hogy
a lány kísérője igen különös szolga... már ha egyáltalán szolga.
Egyetlen mozdulatot sem tett, hogy segítsen úrnőjének.
Mozdulatlanul, némán állt, arcát továbbra is eltakarta a csuklya.
Graydon odalépett, hogy segítsen a lánynak. Suarra szé-
gyenlősen rámosolygott. Pillantása mélyén a barátságosnál
melegebb tűz lobbant; Graydon keze megrezdült, vágyva az
érintését.
Soames azonban azonnal ott termett közöttük.
- Ne feledkezz meg arról, amit mondtam! - csattant fel.
- Segíts nekem! - mondta Suarra. Graydon leemelte a kosarat a
láma hátáról és letette a földre. A lány felhajtotta a puha fémet és
egy csillogó csomagot vett ki a kosár mélyéről. Megrázta, mire a
csomag kibomlott és meglebbent a hajnali szellőben. Egy
ezüstterítő volt. Úgy hevert a földön, mint egy ezüst pókok által
szőtt áttetsző háló.
Ezután aranykelyheket és mély, csónak alakú aranytálakat vett
elő a kosárból, két nagy kancsót, amelyeknek csavart füle egy-
egy kígyó volt, pikkelyeiket mintha olvadt rubin formázta volna.
Ezek után kis, aranyvesszőből font kosárkák következtek. Az
aranytálakat és kelyheket szétrakta az ezüstterítőn. Kinyitotta a
kosárkákat. Ismeretlen illatú gyümölcsökkel és különös színű
süteményekkel voltak tele. Suarra szétrakta a tányérokra. Letérdelt
a terítő egyik oldalán, felvette az egyik kancsót, kinyitotta a tetejét,
és a kelyhekbe tiszta, borostyánsárga bort töltött.
Felemelte a tekintetét és fehér kezével kecsesen intett.
- Üljetek le ! – mondta. – Egyetek és igyatok.
Graydonnak maga mellett mutatott helyet. Starrett, Danc-
ret és Soames, pillantásukat egyetlen másodpercre sem véve le a
csillogó holmikról, némán helyet foglaltak a többi tányér előtt.
Soames kinyújtotta a kezét, felvette az egyiket és méricskélni
kezdte, így próbálva megsaccolni a terítőn lévő tárgyak
összsúlyát.
- Úristen! – lehelte.
 Starrett őrült nevetést hallatott és szájához emelte a borral teli
kelyhet.
- Várj! – ragadta meg Dancret a csuklóját. – Egyetek és
igyatok, ezt mondta, igaz? Együnk, igyunk, mulassunk…
mert holnap meghalunk… nem erről van szó?
Soames arca gyanakvóan elsötétedett.
- Szerinted mérgezett? – mordult fel.
- Talán nem... talán igen - vonta meg a vállát a kis francia. -
Szerintem okosabb lenne azt mondani: "Csak utánad,
hölgyem."
A lány kérdőn először rájuk, majd Graydonra pillantott.
- Félnek. Azt hiszik... hogy... - Graydon megfelelő szót
kereste.
- Hogy álmot... vagy halált tettem bele? És te mit gondolsz?
- kérdezte.
Graydon válaszképpen felemelte a kelyhet és nagyot kortyolt
a borból.
- Tulajdonképpen természetes - fordult a lány Soames-
hoz. - Igen, teljesen természetes, hogy ti hárman ettől féltek,
hiszen ti ezt tennétek, ha ti lennétek mi és mi lennénk ti, vagy
talán nem? De tévedsz. Ismét mondom neked, ha van vala-
mi, amitől félnetek kell, azt magatokban keressétek.
Bort öltött a saját kelyhébe és megitta; letört egy darabkát
Starrett kenyeréből és megette; elvett egy süteményt Dancret
tányérjáról és megette; beleharapott az egyik gyümölcsbe.
- Na, elégedettek vagytok? - kérdezte tőlük. - Ó, bizto-
sak lehettek benne, ha halált akarnék bocsátani rátok, azt
nem így tenném.
Soames egy hosszú pillanatig a lányra meredt. Majd fel-
ugrott, odament a láma mellett álldogáló köpenyes alakhoz és
lerántotta fejéről a csuklyát. Az előtűnő arc olyan volt, mint
valami ősi elefántcsont. Millió ránc barázdálta. Egy vénséges
vén arc volt... a szemei azonban olyan fényesek és fiatalok, mint
amilyen ősi a foglalatuk.
Rezzenéstelen pillantással nézett Soamesra. A szikár új-
angliai egy tucat szívdobbanásnyi ideig mereven állta a te-
kintetét. Majd lassan leengedte a csuklyát és visszatért az
ezüstterítőhöz. Amint elment mellette, Graydon látta, hogy
minden vér kifutott az arcából. Levetette magát a helyére és
fenékig ürítette a kelyhet; kezei remegtek.
 Ivott és újra ivott. Hamarosan, bármilyen nagy volt is a
rémülete, a bor elaltatta. Már a harmadik kancsónál tartott a
három barát, amikor Soames hirtelen felugrott.
- Egész rendes vagy, hugicám - mondta részegen. - Ha
továbbra is így tartasz minket, még barátok is lehetünk.
- Mit mondott? - kérdezte Suarra Graydontól.
- Köszöni a… vendéglátást - válaszolta Graydon szárazon.
- Helyes - Suarra is felállt. - Akkor indulhatunk.
- Megyünk, hugicám, ne félj - vigyorgott Soames. - Danc,
te itt maradsz és vigyázol a holminkra. Gyere, Bill... - veregette
meg Starrett hátát. - Minden rendben lesz. Gyere, Graydon...
Borítsunk fátylat a múltra.
Starrett nagy nehezen talpra kecmergett és átölelte az új-
angliait. Tántorogva megindultak a sátor felé. Dancret, akire, úgy
tűnt, a bor semmi hatással nem volt, letelepedett a tűz melletti
földkupacra és puskával a kézben megkezdte az őrködést.
Graydon tétovázott. Soames megfeledkezett róla, legalábbis
egy időre. Szerette volna kihasználni ezt az időt ezzel a különös
lánnyal, akinek szépsége és kedvessége olyan hatással volt rá,
mint soha senkié. Ahogy közelebb húzódott hozzá, a lány
hosszú hajának illata szinte mellbe vágta; olyan közel, hogy
vallanak érintése lángra gyújtotta az egész testét.
- Suarra... - kezdte. A lány megfordult és karcsú ujját az ajka
elé téve elhallgattatta.
- Ne most - suttogta. - Most ne... ne mondj semmit arról,
hogy mi lakik a szívedben. Most ne... és talán máskor se!
Megígértem, hogy megmentelek... ha tudlak. Ebből az ígéretből
született egy másik... - Itt jelentőségteljesen a néma alak felé
pillantott. - Ne beszélj hozzám többé - folytatta gyorsan -, vagy
ha beszélned kell... csak hétköznapi dolgokról.
Gyorsan kezdte összeszedni a kelyheket és tálakat. Grandon
letérdelt, hogy segítsen neki. Szomorúan arra gondolt, hogy ez
igazán hétköznapi dolog. A lány elfogadta a segítségét, de nem
szólt semmit és többé rá sem nézett.
Amikor az utolsó csillogó kehely is bekerült a kosárba,
megfordult és a sátor felé indult, hogy összecsomagoljon.
Ahogy közeledett, Starrett és Soames hangját hallotta.
 - De ő nem indián, Soames - mondta Starrett. - Fehérebb
nálad vagy nálam is. Kik ezek? És a lány... Krisztusom!
- Ne félj, kiderítjük, kik ezek - mondta Soames. - A pokolba
a lánnyal... szerezd meg, ha akarod. Én viszont tíz poklot is
megjárnék, hogy eljussak arra a helyre, ahonnan azok a cuccok
származnak. Ember... annyival, amennyit a szamarakon és a
lámán el tudnánk hozni... az egész világot megvehetnénk.
- Igen... hacsak nincs valahol valami csapda - jegyezte meg
Starrett.
- A kártyák a mi kezünkben vannak - A bor hatása kezdett
elmúlni Soames fejéből. - Kikkel állunk szemben? Egy lánnyal
és egy vén hülyével. Elmondom neked, hogy mit gondolok.
Fogalmam sincs, hogy kik vagy mik ezek, de fogadni mernék,
hogy nincsenek sokan, mert akkor sokkal keményebben léptek
volna fel velünk szemben. Nem... átkozottul szeretnének minket
elhajtani innen és boldogan hagyják, hogy annyit vigyünk
magunkkal, amennyit csak elbírunk. Meg akarnak szabadulni
tőlünk, minél hamarabb és minél olcsóbban. Igen... ezt akarják.
És miért? Mert tudják, hogy hárman elsöpörhetjük őket.
- Hárman? - visszhangozta Starrett. - Úgy érted, négyen.
Graydon is itt van.
- Graydon nem számít... az egy tetű! Ki akart játszani minket.
Graydon urat majd elintézzük, ha elérkezik az ideje. Most még
hasznunkra lehet a lánynál. Tetszik neki a fickó. Mikor
azonban osztozásra kerül a sor... csak hárman leszünk. Vagy
ketten... ha ismét valami olyasmit csinálsz, mint ma reggel.
- Fejezd már be, Soames - mordult fel Starrett. - Mondtam,
hogy az ital tette. Most, hogy láttam a cuccot, végeztem vele.
Teljes mértékben melletted állok. Azt csinálsz Graydonnal, amit
akarsz. A lány viszont az enyém. Még áldozatra is hajlandó
vagyok... lemondok a részem egy darabjáról.
- Ó, a pokolba! - morogta Soames. - Hosszú évek óta együtt
vagyunk. A kincs bőven elég lesz hármunknak. A lány
ingyen a tiéd lehet.
Graydon szemei előtt vörös karikák táncoltak. A keze már
mozdult, hogy feltépje a sátorlapot, de visszafogta magát.
Nem segíthet Suarrának. Mit tehetne fegyvertelenül? Va-
lamiképp vissza kell szereznie a pisztolyát. Közvetlen ve-
 szély nem fenyegeti... addig semmit sem fognak csinálni,
amíg el nem érik a helyet, amit Suarra ígért nekik.
Visszasurrant néhány lépést, egy vagy két percig várt, majd
hangos léptekkel megindult a sátor felé. Félretolta a sátorlapot
és belépett.
- Soká jöttél - morogta Soames. - Beszélgettél vele,
azok után, amit mondtam?
- Egyetlen szót sem - hazudta Graydon jókedvűen. - A
holmijai elpakolásával volt elfoglalva. Különben Soames,
nem gondolod, hogy ideje lenne véget vetni ennek az egész-
nek? Visszaadhatnád már végre a fegyvereimet.
Soames nem válaszolt.
- Jó, rendben van – vont vállat Graydon. – Csak arra
gondoltam, jól jönnének egy esetleges támadáskor. De ha azt
akarod, hogy én tétlenül nézzem, miközben ti harcoltok, engem
nem érdekel.
- Csak érdekeljen, Graydon – mondta Soames. – Ha
megtámadnak, nem kockáztathatjuk, hogy golyót kapjunk a
hátunkba. Ezért nincs neked fegyvered. Sem így, sem úgy nem
bízunk meg benned. Értesz?
Graydon vállat vont. Némán csomagoltak tovább; lebontották
a sátrat és csomagjaikat felpakolták a szamarak hátára.
Suarra a fehér láma mellett állva várta őket. Soames odament
hozzá, előhúzta automata pisztolyát és a lány elé tartotta.
- Tudod, mi ez?
- Hát persze – válaszolta a lány. – A te fajtád halálos
fegyvere.
- Így van – mondta Soames. – És nagyon gyors a halál-
osztásban; gyorsabb, mint a lándzsa vagy a nyílvessző. – Fel-
emelte a hangját, hogy a lány néma kísérője is hallhassa a
szavait. – Mindhármunknál van egy-egy ilyen fegyver, sőt még
ennél is veszélyesebb. Ettől az embertől elvettük az övét.
Remélem, szavaid igazak voltak… a te és annak az embernek az
érdekében, aki veled jött. Értesz engem? - kérdezte, éhes
farkasként vicsorogva.
- Értelek - Suarra tekintete és arca teljesen nyugodt volt. -
Nincs félnivalótok tőlünk.
- Nem is félünk - mondta Soames. - Nektek azonban van
miért... tőlünk.
 Hosszan, fenyegetően meredt a lányra, majd pisztolyát
visszadugta az övébe.
- Te mész elől - parancsolta. - Az embered mögötted.
Azután ő... - Graydonra mutatott. - Mi hárman hátul jö-
vünk... készenlétben tartva a fegyvereinket.
Ebben a sorrendben haladtak át a hatalmas algarrobas-ok
alatt, majd kiléptek a különös síkságra.

IV. A lény, ami elmenekült

Több mint egy órája gyalogoltak a savannán, amikor
Suarra balra fordult és belépett az erdőbe, amely egy hatalmas
hegy oldalára futott föl. A fák föléjük borultak. Graydon
ösvénynek nyomát sem látta, a lány azonban tétovázás nélkül
haladt az élen. Eltelt egy újabb óra. Az út egyre meredekebb lett,
az erdő pedig egyre sötétebb. Ahogy haladtak, ez a sötétség
tovább fokozódott, míg végül a lánynak csupán a körvonalait
látták.
Graydon egyszer-kétszer hátrapillantott a mögötte masírozó
három férfira. A növekvő sötétben egyre kényelmetlenebbül
érezték magukat. Szorosan egymás mellett gyalogoltak,
egyfolytában fülelve és meresztgetve a szemüket. És most, hogy
a zöld homály még sötétebb lett, Soames megparancsolta neki,
hogy csatlakozzon Dancrethez és Starretthez. Graydon egy
pillanatig tétovázott, de látva a gyilkos haragot az új-angliai
szemében, rájött, az ellenállás most nem lenne okos dolog és szó
nélkül hátramaradt. Soames gyorsan elfoglalta a helyét a
csuklyás alak mögött. Dancret vigyorogva maga és Starrett
közé húzta Graydont.
- Soames megváltoztatta a tervét - suttogta. - A veszély
legkisebb jelére lelövi a vén ördögöt. A lányt elfogja, hogy
üzletet köthessünk a népével. Na, hogy tetszik, he?
Graydon nem válaszolt. Amikor a francia maga mellé
rántotta, oldalsó zsebében érezte annak automata pisztolyát. Ha
megtámadják őket, ráugrik Dancretre és kikapja a pisztolyt a
zsebéből. Ugyanolyan kíméletlenül végez majd Soamesszal,
ahogyan az végezne vele.
Az erdő most már olyan sötét volt, hogy az elől haladó
alakok szinte nem is látszottak. Aztán lassan oszlani kezdett
a homály. Eddig valami szurdokban, vagy hegyszorosban
járhattak, amelynek láthatatlan falai elfogtak minden fényt.
Néhány perccel később egy hatalmas nyílást pillantottak meg,
egy hasadékot, amelynek falai több ezer láb magasságba
nyúltak. Mögötte minden szikrázó napfényben fürdött. Suarra,
kezét figyelmeztetően feltartva, egy pillanatra megtorpant a
sziklanyílás előtt, kinézett, majd intett nekik, hogy kövessék.
Graydon pislogva lépett be a kapun. Egy füves síkság tárult a
szemei elé, amelyen itt-ott, a druidák menhirjeihez hasonló
hatalmas, magányos sziklák álltak. Egyetlen fa sem látszott. A
síkság tál-alakú volt; egy hatalmas, ovális mélyedés volt az
egész, olyan szimmetrikus, mintha egy Küklopsz fazekas
hüvelykujja formálta volna. A másik végén, körülbelül három
mérföldnyire a sziklakaputól, újrakezdődött az erdő, zöld ruhába
öltöztetve egy másik hatalmas hegyet, amelynek oldala szinte
függőlegesen, egy mérföld magasságig tört az ég felé. A sima
fal egy hatalmas kör része volt... kerek, mint a Fujiyama szent
tölcsére, de ez utóbbi kerületének sokszorosa.
Egy széles párkányon álltak, amely ennek a hatalmas
mélyedésnek a szélén húzódott körbe. Ez a polc száz lábbal
magasabban volt, mint a völgy alja, amelynek oldala szabá-
lyosan emelkedett idáig. Abban is hasonlított egy hatalmas
tálra, hogy a perem széle, amelyen álltak, kissé kilógott a
mélyedés fölé. Graydon feltételezte, hogy talpa alatt a mély-
ség van és arra gondolt, ha innen valaki leesik, a kifelé hajló
széle miatt lehetetlen visszamászni. A perem tizenkét láb
széles lehetett és úgy tűnt, simasága inkább emberi kezek
munkájának köszönhető, mintsem a természetnek. Az völgy
homorú táljának egyik oldalán a különös monolitokkal tűz-
delt síkság terült el, szélén a titokzatos hegy kör alakú olda-
lával, a másikon pedig megmászhatatlan, fákkal borított
sziklák.
Megindultak végig a peremen. Délre járt az idő, amikor egy,
az útra merőlegesen futó hasadékban megálltak és ettek néhány
falatot a nyeregtáskákból. Nem vesztegették az időt a szamarak
lepakolásával. A közelben egy apró forrás csörgedezett;
megitatták az állatokat és megtöltötték kulacsaikat. Ez
alkalommal Suarra nem csatlakozott hozzájuk.
 Késő délután volt, mire megközelítették a völgy északi végét
Ahogy meneteltek, egyre nagyobb rész tárult a szemük elé a
síkság másik végén emelkedő kör alakú hegy ívéből. Feltámadt a
szél. A távoli erdő irányából fújt és a mélyen alattuk elterülő
füves síkság hullámzani kezdett. :
Graydon a szél hangjában hirtelen mintha valami távoli, éles
sziszegést vélt, volna felfedezni, hasonlót egy támadó kígyósereg
hangjához. A lány megállt és a hang irányába fordult. Ismét
felhangzott a sziszegés... ezúttal hangosabban. Suarra elsápadt,
de mikor megszólalt, hangja biztosan csengett.
- Veszély közeleg - mondta. - Halálos veszély a szá-
motokra. Lehet, hogy elmúlik... lehet, hogy nem. Amíg meg
nem tudjuk, el kell bújnotok. Fogjátok az állatokat és rejtsé-
tek el őket a bokrok között... - Ezzel a hegyoldalra mutatott,
amelyen több. repedés látszott. - Ti bújjatok a fák mögé.
Kössétek be az állatok száját, nehogy zajt csapjanak.
- Aha! - mordult fel Soames. - Tehát itt a csapda, igaz?
Rendben van, hugicám, tudod mit mondtam. Elrejtőzünk a fák
mögé, de... te is velünk jössz, hogy rajtad tarthassuk a
szemünket.
- Veletek megyek - mondta a lány komoran.
Soames rámeredt, majd gyorsan megfordult.
- Danc! Starrett! Vigyétek az állatokat a bokrok közé! -
parancsolta.- Te, Graydon, ott maradsz a szamarakkal és vi-
gyázol, nehogy zajt csapjanak. Mi is itt leszünk a közelben...
a fegyvereinkkel együtt. És velünk lesz a lány... erről ne fe-
ledkezz meg.
A szél ismét sziszegő hangokat sodort feléjük.
- Siessetek! - szólt rájuk a lány.
Amikor már a bokrok mélyén gubbasztott, Graydonnak
hirtelen eszébe villant, hogy Suarra kísérőjét nem látta csat-
lakozni a visszavonuláshoz, a fák menedékét keresve. Szét-
hajtotta az ágakat és óvatosan kikukkantott. Az ösvényen
senkit nem látott.
Hirtelen szélroham rázta meg a fákat. A sziszegés egyre
közelebbről és egyre erősebben hallatszott. A hang eddig is-
meretlen rémülettel töltötte el Graydont.
Valami skarlátvörös bújt ki az erdőből, amely a rejtekhelyétől
itt csupán fél mérföldnyire lehetett. Futva megindult a síkságon,
az egyik monolit felé tartva. Mikor odaért, felkú-
szott az oldalán. Felérve a tetejére, megállt és láthatóan az
erdőt fürkészte, ahonnan érkezett. Egy hatalmas rovar be-
nyomását keltette, volt azonban benne valami hihetetlenül,
szörnyűségesen emberi.
A vörös lény most lecsusszant a monolit oldalán és a magas
fűben rohanva megindult Graydon felé. Az erdőből egy falka
hatalmas, első pillantásra vadászkutyának tűnő lény robbant ki...
de amikor jobban megnézte, rájött, hogy kutyák semmiképpen
nem lehetnek. Ugrálva haladtak, mint a kenguruk; testük zölden
és kéken csillogott a napfényben, mintha smaragdból és zafírból
való páncélt viselnének. Gonosz sziszegést hallattak.
A skarlátvörös lény jobb felé futott, majd gyorsan irányt
változtatott, végül lekuporodott az egyik monolit tövébe és
mozdulatlanná dermedt
A fák közül egy újabb hatalmas alak lépett ki. Mint az üldöző
lények, ez is csillogott... de mintha az egész teste egyetlen
hatalmas, fekete drágakő lenne. Törzse egy hatalmas igáslóéhoz
hasonlított. Nyaka hosszú volt és hüllőszerű. A hátán egy
ember ült.
Graydon óvatosan felemelte a távcsövét és a falka felé
irányította. A látószögébe belépett az egyik lény és megállt. Az
oldalát mutatta felé, mozdulatlanul szimatolva a levegőbe, mint
egy vadászkutya.
Dinoszaurusz!
Bár a mérete csupán akkora volt, mint egy dán dogé, a té-
vedés ki volt zárva. Látta tompa, ásó alakú farkát, amelyre erős,
oszlopszerű hátsó lábai mögött támaszkodott. Amikor állt, teste
csaknem teljesen függőleges volt. Rövid mellső lábai
ugyanolyan erősek és izmosak voltak, mint a hátsók. Ezeket a
mellső lábakat félig behajlítva tartotta a mellkasa előtt, készen
bármelyik pillanatban megragadni valamit. Négy hosszú,
vésőalakú karomban végződtek, amelyek közül az egyik kifelé
állt, mint egy hatalmas hüvelykujj.
És amit korábban zafír és smaragd páncélnak nézett, az állat
pikkelyes bőre volt. A pikkelyek félig fedték egymást, mint az
örvös tatú esetében. Fényes felületükről és széleikről
visszaverődött a napfény.
A lény most elfordította rövid, tömzsi nyakán ülő fejét és
mintha egyenesen Graydont bámulta volna. Szélesen ívelt,
csontos homloka alatt tüzesen izzó vörös szemek ültek. Az
orra egy krokodiléhoz hasonlított, de annál kisebb volt és
tompább. Szájában hegyes, sárga fogak villogtak.
A lény, amelynek hátán az ember ült, most odaért mellé.
A többiekhez hasonlóan ez is igazi dinoszaurusz volt, testét
fekete pikkelyek borították, farka azonban hosszabb volt,
mint a másiké, kígyószerű nyaka pedig vastagabb, mint az
óriáskígyó középső gyűrűje.
A hátán ülő férfi Suarra népéből származott. Bőre ugyan-
olyan fehér volt, arcvonásai klasszikusan szabályosak. Fe-
szes, zöld ruhát viselt, amely úgy simult rá, mint egy kesztyű.
Haja aranyszínben csillogott. Az állat nyaka tövébe erősített
könnyű nyeregben ült és kezében vastag kantárt fogott,
amely felvezetett egészen a fekete dinoszaurusz apró, kígyó-
szerű fejéig.
Graydon kiejtette remegő kezéből a távcsövet. Miféle ember
lehet, aki dinoszauruszokat használ kutyának és lónak?
Graydon most a monolit felé nézett, amelynek tövébe a
skarlátvörös lény lekuporodott. Már nem volt ott. Mintha
valami vörös villant volna a magas fűben, úgy ezer lábnyi tá-
volságban. A lény a perem felé mászott...
Éles zaj támadt, mintha ezernyi gázkráter kezdett volna
sivítani. A falka szagot fogott és most úgy ugráltak a vörös
lény nyomában, mint megannyi csillogó szöcske.
A menekülő lény kiugrott a fűből. Négy hosszú, pózna-
szerű lábon futott, feje legalább tizenkét lábnyira volt a földtől.
Ezeken a gólyalábakon vitte a testét, amely csaknem kerek volt
és nem nagyobb egy gyermekénél. Teste két oldalán két inas
kar himbálózott... hasonló egy emberi karhoz, amelyet
normális hosszának kétszeresére nyújtottak. Testét, karjait és
lábait finom, skarlátvörös szőr borította. Arcát üldözői felé
fordította, így Graydon nem láthatta.
A falka már csaknem utolérte. A lény kilőtte magát, mint a
villám, egyenesen a perem felé.
Graydon vad kaparászást hallott maga alatt. Szürke kezek
jelentek meg a perem szélén, hosszú, csontos ujjaikkal meg-
ragadva a sziklát. Mögöttük következtek a hosszú, vörös
szőrrel borított karok.
A perem széle fölött egy arc jelent meg, amely ugyanolyan
szürke, volt, mint a kezek. Az arcban két hatalmas, kerek,
aranyszínű szem világított.
Egy ember arca és mégsem az!
 Egy arc, amilyet még sosem látott... emberi mivoltához
azonban nem férhetett kétség... és ez úgy lengte körül a hi-
hetetlen jelenséget, mint egy fátyol.
Hirtelen mintha egy vörös botot látott volna a levegőben
repülni, amely megérintette az arcot... Suarra csuklyás kísé-
rőjének vörös botját. Akár látta, akár nem, a görcsösen ka-
paszkodó karmok kinyíltak és lecsúsztak a szikláról. A szürke
arc eltűnt.
A perem alatti rejtett lejtő felől éles, panaszos rikoltás
hallatszott, majd diadalmas sziszegés. Graydon távcsövének
látószögében hirtelen megjelent a fekete dinoszaurusz, hátán
kiabáló, aranyhajú lovasával Mögötte ugrált a falka. Úgy
vágtak keresztül a síkságon, mint egy fekete viharfelhő,
amelyet smaragd és zafír villámok kergetnek. Odaértek az erdő
széléhez és eltűntek.
Suarra kilépett a fák árnyékából, nyomában a három sápadt,
reszkető kalandorral. A lány megállt és arrafelé nézett, ahol a
dinoszauruszok eltűntek. Arca merev volt, szemében megvetés
ült.
- Suarra! - nyögte Graydon. - Az a valami... az a valami, ami
elfutott... mi volt az? Úristen... emberarca volt!
- Nem ember - rázta meg a lány a fejét. - Egy... Szövő volt.
Talán megpróbált elszökni. Vagy talán Lantlu szándékosan
hagyta elmenekülni, mivel Lantlu nagyon szeret a xinlikkel
vadászni… – A lány hangja megremegett a gyűlölettől -… és ha
nincs jobb, a Szövő is megteszi.
- Egy Szövő? De hiszen ennek emberarca volt! - nyögte
Soames, Graydon szavait visszhangozva.
- Nem - ismételte meg a lány. - Nem... nem ember.
Legalábbis nem olyan ember, mint te. Igaz, réges-rég, az ősei
emberek voltak. De most... ő már csak egy Szövő.
A lány Graydonhoz fordult.
- Yu-Atlanchi művészete többféle formában is megörö-
kítette őt és a fajtáját. Emlékezz rá, Graydon... amikor utunk
végére érünk!
Suarra kilépett az útra. Ott állt a csuklyás alak, nyugodtan,
mozdulatlanul várakozva, mintha örökidőktől fogva ott állna. A
lány odahívta magához a fehér lámát és ismét elfoglalta helyét a
kis karaván élén. Soames megérintette Graydon karját,
kizökkentve zaklatott gondolataiból, amelyek a lány rejtélyes
figyelmeztetése nyomán támadtak.
 - Foglald el a helyed, Graydon! - mondta. - Mi majd
követünk. Később majd szeretnék beszélni veled. Talán még a
fegyvereidet is visszakaphatod... ha okos vagy.
- Gyorsabban! - szólt hátra Suarra. - A nap mindjárt lemegy
és sietnünk kell. Holnap, mielőtt a nap az égbolt tetejére érne,
meglátjátok a drágakövek kertjét és az aranyfolyamot, amellyel
azt tesztek, amit akartok... vagy amit az arany akar tenni
veletek.
Gyors pillantást vetett a három kalandorra és szemében
mintha gúny villant volna. Soames arca megfeszült.
- Csak vezess minket szépen tovább, hugicám - mondta.
- A te dolgod csak annyi, hogy megmutasd nekünk a helyet.
A többi már nem tartozik rád.
A lány megvonta a vállát és folytatták útjukat a sima
sziklaösvényen.
A síkság néma volt és elhagyatott. A távoli erdő felől sem
hallatszott zaj. Graydon egyfolytában a látottakon törte a fejét,
próbálva valami ésszerű magyarázatot találni. Szövő... Suarra
így nevezte a vörös lényt és azt mondta, ősei ugyanolyan
emberek voltak, mint ők. Eszébe jutott mindaz, amit a lány első
találkozásukkor ennek a titokzatos Yu-Atlanchinak a hatalmáról
mondott. Vajon azt értette alatta, hogy népe olyan szintre jutott
az evolúció titkainak feltárásában, hogy képesek annak
folyamatait vissza is fordítani? Irányítani tudják a...
visszafejlődést!
Végül is, miért ne? Az embernek az első meleg, sekély
tenger partján lebegő kocsonyás anyagtól nagyon hosszú utat
kellett megjárnia az emberré válásig, és eközben számtalan
különböző alakot viselt. És ahogy egyre magasabbra emel-
kedett, egyik alakból a másikba, gerincessé válva, hideg vérét
melegre cserélve, továbbra is rokonságban maradt a hallal, amit
ma megeszik, a szőrös állatokkal, amelyek bundájába asszonyait
öltözteti és a majmokkal, amelyeket tanulmányozás, vagy
szórakoztatás céljából hoz a dzsungelből. Még a pók is, ami a
kertjében szövi a hálóját, a skorpió, amely léptei hangjára
elrejtőzik, is vértestvérei, még ha végtelenül távoliak is.
Amikor Assisi Szent Ferenc farkas-testvérről, madár-
testvérről és kígyó-testvérről beszélt, végeredményben tudo-
mányos igazságoknak adott hangot.
 A földön minden életnek közös eredete van. Mostanra már
szétágazó és ezerarcú, de ember és állat, hal és kígyó, gyík és
madár, hangya, méh és pók ugyanabból a kocsonyás anyagból
származnak, amelyek millió és millió évvel ezelőtt ott lebegtek
az első tengerek meleg vizében. Gregory és Edinburgh
protaebionnak nevezte el az élet első anyagát, amelyből az élet
minden más formája kifejlődött.
Vajon a rengeteg alak közül, amelyet az ember felfelé ka-
paszkodása során viselt, a baktériumi alak is ott szunnyad
benne?
Roux, a híres francia tudós, fogott néhány békatojást és
különböző kísérletek során kitenyésztett óriás- és törpebékát,
egytestű és kétfejű békát, egyfejű és nyolclábú békát és há-
romfejű békát, rengeteg lábbal. Valamint ugyanezekből a
tojásokból olyan lényeket is sikerült kitenyésztenie, amelyek
egyáltalán nem hasonlítottak a békára.
Az orosz Vornikov és a német Schwartz az életnek fejlettebb
formáival kísérletezted, és kitenyésztették a kimérát, ezt a
borzalmas lényt, amelyet azonnal kénytelenek voltak meg-
semmisíteni.
Ha Roux és a többiek mindezekre képesek voltak... és
Graydon tudta, hogy képesek voltak... miért lenne lehetetlen,
náluk nagyobb tudósok számára felébreszteni azokat a
szunnyadó géneket az emberben és létrehozni például... egy
olyan lényt, mint ez a vörös? Egy pókember!
Maga a természet adta számukra az ötletet. A természet
időről időre produkál ilyen abnormalitásokat... különböző állati
hasonlóságokkal bíró emberi szörnyeket. Gyermekek születnek
kopoltyúnyílással, farokkal, vagy szőrösen. Az emberi embrió a
protoplazmikus egysejtű állapottól kezdve az evolúció
végtelenül hosszú drámájának minden szakaszán keresztülmegy...
mindezt kevesebb, mint egy évbe sűrítve.
Meglehet tehát, hogy Yu-Atlanchiban olyanok élnek, akik
számára a születés olvasztótégelye nem tartogat semmiféle
titkot; akik meríthetnek belőle és tartalmából azt formálnak, amit
akarnak…
Egy szövőszék egy halott gép, amelyen az ujjak többé ke-
vésbé ügyetlenül dolgoznak. A pók egyszerre gép és kézműves,
sokkal ügyesebben sző és fon, mint bármely ember által
működtetett élettelen mechanizmus. Milyen ember alkotta gép
képes megközelíteni a pókháló finomságát és szépségét?
 Graydon lelki szemei előtt egy egészen új, megdöbbentően
groteszk világ jelent meg... pókember és pókasszony tűhegyes
ujjaikkal csodálatos kelméket szőnek, a vakondember és
vakondasszony hosszú föld alatti labirintusokat ásnak azok
számára, akik létrehozták őket; a vizekben kétéltű lények
foglalatoskodnak... az emberiség fantazmagóriája, a természet
borzalmas ikertestvére, amely már az anyaméhben formálható!
Megborzongott és gyorsan elhessegette magától a rém-
álomszerű látomást.

V. Az elfín kürtök

A nap már félúton járt a horizont felé, amikor elérték az ovális

síkság végét. A hegy itt mint egy hatalmas bástya tört az ég felé és
csaknem megérintette a jobb oldalon húzódó sziklákat. Egymás
után beléptek ebbe a hasadékba és félhomályban folytatták útjukat;
az ösvény egyfolytában emelkedett, még ha kis szögben is. Mire
kiértek a szurdokból, a nap már lebukott a nyugati csúcsok mögé és
szürkület ereszkedett a tájra.
Egy kis mező szélén álltak. Bal kéz felől a kör alapú hegynek
egy újabb szeletje tárult a szemük elé. A hely tulajdonképpen nem
is annyira mező volt, mint inkább pusztaság. Talaját tiszta, fehér
homok borította. Apró dombok tarkították, lapos tetejű halmok,
amelyeket mintha állandóan koptatna a szél seprűje. Oldalukon
ritka, magas fű hajladozott. A dombok egymástól száz lábnyi
távolságban emelkedtek, furcsa szabályossággal, mint sírhantok az
óriások temetőjében. A kis pusztaság körülbelül öt acre területű
lehetett. Körülötte minden irányban erdő sötétlett, amelyből patak
csörgedezése hallatszott.
Suarra megindult a pusztaságon keresztül és mikor odaért a
közepén emelkedő dombhoz, megállt.
- Itt fogtok letáborozni - mondta. - A közelben van egy forrás.
Gyújthattok tüzet is. Nyugodtan aludhattok, nincs mitől
félnetek. Hajnalban továbbmegyünk.
A lány megfordult és vörös csuklyás kísérőjével együtt
megindult a szomszédos domb felé. A fehér láma követte őket.
Graydon arra számított, hogy Soames megállítja a
lányt, de tévedett. Ehelyett jelentőségteljes pillantásokat váltott
Dáncrettel és Starrettel. Graydon úgy vette észre, örülnek, hogy
a lány valamivel távolabb táborozik le.
És az iránta tanúsított viselkedésük is megváltozott. Ismét
barátságos hangnemben beszéltek vele.
- Nem vinnéd el a szamarakat a vízhez? - kérdezte
Soames. - Mi addig megrakjuk a tüzet és elkészítjük a va-
csorát.
Graydon beleegyezően bólintott és elvezette az állatokat a
forráshoz. Mikor visszafelé indult, arrafelé pillantott, amerre
Suarra távozott. A közeli domb tövében egy kis sátor állt,
selyemként csillogva a holdfényben. Mellette ott állt a fehér
láma és békésen rágcsálta a füvet. Az aranyból font málhás-
kosarak most is az oldalán voltak. Sem Suarra, sem a csuklyás
aggastyán nem volt látható. Graydon feltételezte, hogy
mindketten a sátorban vannak.
Saját dombja tövében már égett a tűz és főtt a vacsora, mire
visszaért. Amint meglátta Graydont, Starrett hüvelykujjával a
sátor felé bökött.
- A kosárból vették elő - mondta. - Úgy nézett ki, mint egy
összecsukott esernyő és úgy is nyitották ki. Ki gondolná, hogy
ilyesmivel találkozik a vadonban!
- Szerintem sok minden van abban a kosárban, amit még nem
láttunk - suttogta Dancret.
- Az biztos - mondta Soames. - De az, amit eddig láttunk,
már bőven elég lenne, hogy életünk hátralévő részét gondtalanul
éljük le. Te mit gondolsz, Graydon?
- A lány ennél sokkal többet ígért - mondta Graydon.
Zavarta az új-angliai szavainak kétértelműsége.
- Igen - mondta Soames. - Azt hiszem, igazad van. Na
mindegy... együnk.
Körülülték a tüzet, ugyanúgy, mint a Starrett-tel történt ve-
rekedése előtt minden este. És Graydon nagy meglepetésére,
kerülték a nap folyamán történt különös eseményeket, ame-
lyeknek szemtanúi voltak. Graydon próbaképpen egyszer kétszer
szóbahozta a dolgot, de a másik három mindannyiszor gyorsan
témát változtatott. Nem beszéltek másról, csak a kincsekről és
arról, hogy mi mindent fognak vele kezdeni, ha visszatérnek a
saját világukba. Egyenként megtárgyalták a fehér láma kosarában
utazó aranytárgyakat, majd Suarra ék-
 szereit és azoknak értékét. Mintha egyetlen céljuk lenne őt is
megfertőzni saját kapzsiságukkal.
- A pokolba! Már ha a lány smaragdjai magában a mi-
énk lennének, egyikünknek sem kéne többet aggódnia! - is-
mételte el Starrett újra és újra, különböző variációkban.
Graydon egyre növekvő nyugtalansággal hallgatta őket. Volt
valami e mögött az egész mögött; szándékosan kerülték a
dinoszauruszok által elpusztított skarlátvörös lény témáját,
másról sem beszéltek, csak a kincsekről és hogy ez a kincs
milyen gazdagságot hoz az életükbe.
Hirtelen rádöbbent, hogy félnek; az ismeretlentől való
rettegés küzd lelkükben a kapzsisággal, amiért is kétszerte
veszélyesebbek. Valami rejtett dolog volt ennek a háromnak a
fejében, amihez ez az egész eddigi csak bevezető volt.
Végül Soames az órájára pillantott..
- Már majdnem nyolc óra van - mondta gyorsan. - Öt
körül hajnalodik. Ideje, hogy nyíltan beszéljünk. Graydon,
gyere közelebb!
A négy férfi egészen közel húzódott egymáshoz a domb
tövében. Onnan, ahol ültek, Suarra sátrát nem láthatták - mint
ahogyan más sem, mert a kis selyemsátor olyan volt, mint egy
pihenő ezüstszínű éjjeli lepke a holdfényben.
- Graydon - kezdte az új-angliai -, döntöttünk ezzel az
egész dologgal kapcsolatban. Egy kicsit másképpen fogjuk
csinálni. Ami történt, az megtörtént, nem gondolunk rá töb-
bet. Itt vagyunk, négy fehér ember az Isten tudja kicsodák
között. A fehéreknek össze kell tartaniuk. Ugye, te is így
gondolod?
Graydon tétován bólintott és várta a továbbiakat.
- Ennek örülök - mondta Soames. - A következőt gon-
doltuk ki: nem tagadom, mindaz, aminek ma szemtanúi vol-
tunk, a frászt hozta ránk. Nem rendelkezünk olyan felszere-
léssel, hogy szembeszállhatnánk egy falka sziszegő ördög-
gel. Azt azonban megtehetnénk...- és itt a dolog lényege...
hogy elmegyünk és jól felszerelkezve visszatérünk. Értesz?
Graydon ismét bólintott és már sejtette, mi következik.
- Éppen elég kincs van a lámán és a lányon, hogy meg-
osztozva rajta, mindnyájan elégedettek legyünk - folytatta
Soames. - Valamint ahhoz is elég, hogy megszervezhessük
belőle a legnagyobb kincskereső expedíciót, amely valaha is
útnak indult. Es mi pontosan ezt tervezzük, Graydon. Meg-
szerezzük a kosarakat és mindent, ami bennük van, a lánytól
pedig elvesszük az ékszereit. Gyorsan meglépünk innen, az-
tán nemsokára visszatérünk. Összeszedünk egy kis csapat
keménykötésű fickót. A kincs fele a mi négyünké lesz, a má-
sik felén pedig megosztoznak a többiek. Repülővel jövünk
vissza és gyorsan ráakadunk arra a helyre, amiről a lány me-
sélt. Fogadni mernék, hogy azok a sziszegő ördögök sem
állnak sokáig a géppuska sorozatot, vagy a repülőről ledobott
bombát. Aztán mikor elült a füst, leszállunk, felpakoljuk a
kincset és amikor visszatérünk, mi fogjuk uralni a világot.
Na, mit szólsz hozzá?
Graydon megpróbálta húzni az időt.
- És most hogy akarjátok megszerezni az aranyakat? -
kérdezte. - És ha már megvan, hogy akartok lelépni innen?
- Könnyűszerrel - Soames egészen közel hajolt Graydonhoz.
- Már mindent kiterveltünk. A sátorban csak a lány és a vén
ördög van. Azt hiszik, nem kell tartaniuk tőlünk és nem is
figyelnek minket. Szóval, ha velünk vagy, egyszerűen
odasurranunk a sátorhoz. Starrett és Danc elbánnak az öreggel.
Nem lesz lövöldözés. Kap egy tőrt a bordái közé. Nekünk
marad a lány. Nem bántjuk, csak összekötözzük és leszedjük róla
az ékszereit. Aztán az egészet felpakoljuk a szamarakra és már
itt sem vagyunk.
- Itt sem vagyunk? De hová megyünk? - kérdezte Graydon.
Közelebb araszolt Dancrethez, hogy kiránthassa zsebéből az
automatát.
- Eltűnünk innen, a fenébe is! - mordult fel Soames. -
Starrett és én láttunk egy csúcsot nyugati irányban, amit
mind a ketten felismertünk idefelé jövet. Ha azt elérjük, már
tudni fogjuk, hol vagyunk. Holnap ilyenkorra már csaknem
ott lehetünk. Ezek az erdők meglehetősen ritkásak és ráadá-
sul telihold van.
Graydon óvatosan megmozdította a kezét és megérintette
Dancret zsebét. A pisztoly még mindig ott volt. Mielőtt azonban
megtette volna azt a bizonyos kétségbeesett mozdulatot, még egy
utolsó próbát tett... ez alkalommal a másik három félelmére
építve.
- Egy dologról azonban megfeledkeztél, Soames - mondta.
- Hogy üldözni fognak minket. Mi lesz velünk, ha azok a
pokolbéli szörnyetegek a nyomunkba erednek?
 Azonnal rájött, hogy ezzel sikerült a terv gyenge pontjára
tapintania.
- Nem, nem feledkeztem meg róla - vigyorgott Soames
gonoszul. - Senki nem fog a lány miatt aggódni. Senki nem
tudja, hol van és nem is akarta, hogy megtudják. Azt sem
tudta, hogyan bújjon el ma délután. Nem, Graydon... szerin-
tem megszökött a népétől, hogy segítsen neked. Le a kalap-
pal előtted... sikerült gyorsan behálóznod. Az egyetlen, aki-
vel baj lehetne, az a vén ördög, de vele gyorsan végzünk.
Aztán már csak a lány lesz. Szerintem boldogan meg fogja
nekünk mutatni a kifelé vezető utat, abban az esetben, ha el-
tévednénk. De Starrett és én jól az emlékezetünkbe véstük
azt a csúcsot, hidd el nekem. Magunkkal visszük, nehogy
utánunk szabadítson valakit, aztán mikor már tudjuk, hol járunk,
elengedjük, és szépen hazasétál. Így szól a terv, igaz, fiúk?
Starrett és Dancret bólogattak.
Graydon úgy tett, mintha mérlegelné a hallottakat. Pontosan
tudta, mi jár Soames fejében... fel akarja használni a hidegvérű
gyilkosságban, amit hárman terveltek ki, aztán ha már olyan
messze járnak, ahol az üldözők nem érhetik utol őket, őt is
megölik. Abban is biztos volt, hogy Suarrát sem engednék el,
nehogy elmondhassa, mit tettek. Meggyilkolják... miután
odadobták Starrettnek. - Gondold meg, Graydon - suttogta
Soames türelmetlenül. - Ez egy nagyon jó terv, és ha gondolod,
még tovább finomíthatunk rajta. Velünk vagy? Mert ha nem...
Tőre megcsillant a kezében. Ugyanakkor Dancret és Starrett
is közelebb nyomultak hozzá. Graydon, kihasználva a
lehetőséget, kikapta a pisztolyt a francia zsebéből, majd vil-
lámgyorsan oldalt vetődött és Starrettet ágyékon rúgta. A
nagydarab férfi hangos nyögéssel a földre zuhant. Graydon
felugrott, de mielőtt a pisztolyt Soamesra szegezhette volna,
Dancret elkapta a bokáját és a kirántotta lábát alóla.
- Suarra! - kiáltotta Graydon zuhantában. Ha mást nem,
legalább felébreszti és figyelmezteti a lányt. Második kiáltása
a torkán akadt. Soames csontos keze tapadt a nyakára.
Graydon kinyújtotta a kezét és megpróbálta Soames ujjait
lefejteni a nyakáról és közben sikerült némi levegőhöz jutnia
Ezután egyik kezének ujjait beleakasztotta az új-angliai szájának
sarkába és minden erejével húzni kezdte. Soames tor-
 kából valami érthetetlen káromkodás és nyögés tört fel és két
keze lecsúszott Graydon nyakáról. Graydon megpróbált fel-
ugrani, ám a szikár férfi behajlított karja a nyaka köré csúszott
és a vállához rántotta a fejét.
- Szúrd le, Danc! - mordult fel Soames.
Graydon hirtelen megpördült, magára rántva az új-
angliait. Éppen időben, mert Dancret tőre már le is sújtott, alig
kerülve el Soamesot. Soames lábait Graydon köré fonta,
próbálva átfordítani a testét, hogy a kis francia tőre elérhesse.
Graydon fogait a nekifeszülő vállba mélyesztette. Soames
fájdalmasan felüvöltött és rángatózva, próbált kifordulni
Graydon megfeszülő állkapcsa alól. Dancret körülöttük ugrált,
várva az alkalomra, hogy tőrével lesújthasson.
Starrett hirtelen felüvöltött.
- A láma! Megszökik! A láma!
Graydon fogai önkéntelenül elengedték támadója vállát.
Soames felugrott. Graydon abban a pillanatban követte,
ügyelve, hogy kikerülje a döfést, amire Dancrettől számított.
- Nézd, Soames, nézd! - mutogatott a kis francia. - El-
szabadult! Krisztus! Ott megy... az arannyal... a drágakövek-
kel...
A hold kibújt egy felhő mögül és fényében a fehér homok
olyan volt, mint egy ezüst tó, benne a dombocskák pedig mint
megannyi kis sziget. Hosszúszálú, aranyszínű fű csillogott az
oldalukon. A fehér láma ezen az ezüst tavon sietett keresztül, a
hasadék irányába, amelyen keresztül érkeztek.
- Állítsátok meg! - ordította Soames, minden másról el-
feledkezve. - Starrett, utána! Arra, Danc! Én megpróbálok
elévágni!
Mindhárman futva nekivágtak a csillogó pusztaságnak. A
láma nyugodtan odakocogott az egyik dombhoz és felugrott a
tetejére.
- Kerítsük be! Elkapjuk! - kiáltotta Soames. A három
kalandor odarohant a dombhoz, amelynek tetején az állat állt,
nyugodtan nézelődve. Szétváltak és három irányból köze-
ledtek hozzá.
Amint lábuk hozzáért a fűhöz, lágy hang csendült fel,
egyike azoknak az elfin kürtöknek, amelyeket Graydon hallott
az első napon jókedvűen zengeni Suarra körül. Azonnal
megérkezett rá a válasz; több kürt hangja, közelről és minden
irányból. Ismét a lágy hang. És ekkor a válaszkórus a láma
dombja felé kezdett közeledni, lebegve megállt fölötte, majd
lecsapott rá, mint egy nagycsapat szárnyas hang.
Graydon látta, amint Starrett megtántorodik, mintha vala-
miféle támadás érte volna és karjaival hevesen csapkodva
próbálja elhárítani a láthatatlan támadókat. A nagydarab férfi egy
hosszú percig így állt, mindkét karjával vadul integetve a
levegőben. Majd a földre vetette magát és legurult a domb-
oldalon. Az elfin kürtök hangja most Soamesra támadott. A
szikár férfi gyorsan lehasalt és mászni kezdett a domb teteje felé.
Egyik karját mereven az arca elé tartotta, próbálva védeni
magát.
Védeni az arcát, de vajon mitől? Graydon nem látott mást,
mint a holdfényben fürdő dombot, rajta a lámát, Starrettet a
domb aljában és Soamesot az oldalán. Dancret, aki a másik
oldal felől közelítette meg a dombot, egyáltalán nem látszott.
A kürtök hangja erősödött, egyre többen lettek, mint egy
tündérvadászat harsonái. Azok a valamik, amelyek ezeket a
hangokat kiadták, láthatatlanok voltak és árnyékot sem vetettek
a csillogó holdfényben. Graydon azonban több száz szárny
suhogását hallotta.
Soames felért a domb lapos tetejére. A láma lehajtotta a
fejét és figyelmesen megnézte magának. Mikor azonban
Soames a nyakában lógó kötél után nyújtotta a kezét, villám-
gyorsan megpördült és a másik oldalon leugrott a dombról.
Az elfin kürtök fülsiketítő harsogása egyetlen pillanatra sem
szünetelt Soames körül. Graydon látta, amint á férfi megrándul,
a levegőbe csap, majd lehajtja a fejét, mintha ütésektől akarná
védelmezni. Azonban bármitől származott is ez a láthatatlan
ostrom, Soamesot nem bátortalanította el. Lecsúszott a domb
túlsó oldalán, közvetlenül a láma nyomában. Mikor leért, Starrett
részegen tántorogva felállt.
A kürtök hangja hirtelen hallgatott el, ahogyan a szél által
elfújt gyertyák lángja huny ki. Dancret futva tűnt fel a domb
oldalánál. Mindhárman izgatottan magyaráztak és hevesen
gesztikuláltak! Ruháik rongyokban lógtak rajtuk és amint
Soames egy pillanatra megfordult, arcán véres csíkok lát-
szottak a holdfényben.
A láma egyre távolodott az ezüst homokon, olyan lassan
baktatva, mintha további üldözésre próbálná csábítani őket.
Különös volt, ahogyan egyik pillanatban élesen kirajzolódott
az alakja, a következőben pedig kísértetiesen elhalványult.
Amikor ismét előtűnt, olyan volt, mintha a holdsugarak
megvastagodtak, gyorsan összefonódtak volna, saját magukból
szőve a láma alakját. A láma elhalványult... majd ismét feltűnt,
mint egy elvarázsolt szőttes mintája.
Starrett keze pisztolytáskájára csúszott. Mielőtt azonban
lelőhette volna a fehér állatot, Soames megfogta a csuklóját.
Dühösen, határozottan beszélt. Graydon tudta, a pisztolydörrenés
veszélyeire figyelmeztette Starrettet, és csendre intette.
A három férfi ismét különvált; Dancret és Starrett két ol-
dalról, Soames elölről közelítette meg az állatot, óvatosan,
nehogy megijesszék és az futni kezdjen. Ahogy azonban kö-
zeledtek hozzá, az állat ismét felgyorsított és egy másik
domb felé vette az irányt:
Graydon egy pillanatig mintha a tarka köpenyes alakot vélt
volna látni, kezében egy vörös bottal, amellyel a lámára mutatott.
Megdörzsölte a szemét és ismét odanézett, majd úgy döntött,
csupán hallucinált, mivel a dombon nem volt senki. A láma
könnyed ugrással a domb tetején termett. A három férfi,
ugyanúgy, mint korábban, három irányból közeledett hozzá, majd
egyszerre rávetették magukat.
Az elfin kürtök abban a szempillantásban megszólaltak... ez
alkalommal fenyegetően. A három kalandor tétován abbahagyta
a mászást. Ekkor Starrett visszacsúszott, néhány lépést hátrált a
dombtól, előkapta a pisztolyát és tüzelt. A fehér láma összeesett.
- A marha! Az átkozott marha! - morogta Graydon.
A csendet, amely a lövést követte, az elfin kürtök fergetege
törte meg. Szélvészként csapott le a három alakra. Dancret
felüvöltött, megfordult és a tábor felé kezdett futni, mindkét
karjával csapkodva a levegőt. Félúton járhatott, amikor hirtelen
összeesett és nem mozdult. Soames és Starrett is a levegőt
csapkodták és minden irányba hajladoztak. Az elfin kürtök
valósággal dühöngtek... hangjukba a halál lopózott. Starrett térdre
esett, felállt, néhány lépést futott, majd nem messze Dancrettől,
ismét elesett és ő sem mozdult. És most Soames is a földre
zuhant, az utolsókig küzdve. A három kalandor mozdulatlanul
hevert a homokon.
Graydon megrázta magát és akcióba lendült. Egy érintést
érzett a vállán. Egész testén bizsergő bénultság járta át. Nagy
nehezen sikerült elfordítania a fejét. Mögötte ott állt a köpe-
nyes alak. A vörös bot volt, ami kiszívott belőle minden erőt,
ugyanaz, amely a pókembert is megbénította és a dinoszau-
ruszok karmai közé küldte.
A vörös bot a három test felé mutatott. Abban a pillanatban,
mintha valamiféle parancsnak engedelmeskednének, a kürtök
felemelkedtek róluk, néhány pillanatig még ott örvénylettek a
levegőben... majd elhallgattak. A fehér láma feltápászkodott a
domb tetején. Egyik ezüstös szőrrel borított oldalán vörös csík
húzódott végig, Starrett golyójának nyoma. A láma lebicegett
a dombról.
Amint Soames mellett haladt el, orrával megbökdöste a
férfit. Az új-angliai feje felemelkedett. Megpróbált felállni, de
visszaesett. A láma ismét megbökdöste. Soames nagy nehezen
négykézlábra emelkedett; szemét az aranykosarakra függesztve
mászni kezdett az állat után.
A fehér láma lassan, mereven lépkedett. Mikor odaért
Starrett testéhez, őt is megbökdöste, mint Soamesot. Starrett
nagy feje felemelkedett, de Soameshoz hasonlóan ő sem tudott
lábra állni, ezért négykézláb követte az állatot.
A fehér láma megállt Dancret mellett. A férfi megmozdult és
ö is beállt a sorba, szintén négykézláb.
A különös menet lassan haladt a tábor felé... elől a vérző,
sántikáló állat, mögötte a három kalandor, szemüket egy pil-
lanatra sem véve le az aranyból szőtt kosarakról. Mindhárman
úgy tátogtak, mint a partra vetett hal.
A láma odaért a tábortűzhöz és elhaladt mellette. A három
férfi négykézláb követte. A csuklyás alak leengedte a vörös
botot.
A három kalandor hirtelen megállt és úgy zuhantak a földre az
alig pislákoló parázs mellett, mintha minden élet elszállt volna
belőlük.
Amilyen gyorsan támadt, olyan gyorsan múlt el a különös
bénultság Graydonról; izmai ellazultak és visszatért az ereje.
Suarra futott el mellette. Odaérve a lámához, letérdelt és si-
mogatni kezdte az állatot, próbálva elállítani a vérzést.
Graydon a három mozdulatlan test fölé hajolt. Sípolva
szedték a levegőt, szemük félig nyitva volt, de csak a fehérje
látszott. Ruháik rongyokban lógtak. És az arcukon, mellükön és
hátukon rengeteg apró, éles szélű szúrás nyoma látszott,
amelyeket mintha valami tűhegyes tárgy okozott volna. A
sebek közül néhány még vérzett, de a legtöbb teteje már
megszáradt.
Graydon zavartan tanulmányozta a három férfi testét. A
sebek, természetesen, elég súlyosak voltak, de feltételezte,
állapotuknak nem ezek a sebek az okai. Annyi vért nem ve-
szítettek, ami eszméletlenséget okozott volna; sem artériák,
sem vénák nem sérültek.
Fogott egy vödröt és vizet hozott a közeli forrásból. Visz-
szafelé jövet látta, hogy Suarra a lámával együtt visszatért a
sátrához. Megállt, levette a láma hátáról az aranykosarakat és
megnézte a sebet. A golyó mélyen belefúródott az állat hor-
paszába, csontot azonban nem ért. Graydon kivette a golyót,
kimosta, és a selyemcsíkokkal, amelyeket a lány nyújtott oda
neki, bekötözte a sebet. Mindezt egyetlen szó nélkül tette és a
lány sem beszélt.
Újabb vizet hozott a forrásból és visszatért a saját sátrához.
Látta, hogy közben a csuklyás alak csatlakozott a lányhoz.
Amint elhaladt mellettük, egyfolytában magán érezte rejtett
pillantását. Takarókat terített a földre és a három férfit
ráhengerítette. Úgy tűnt, a kábulat elmúlt róluk és mindhárman
alszanak. Lemosta a vért az arcukról és felsőtestükről, és a
mélyebb sebeket jóddal fertőtlenítette. Egyikük sem ébredt fel
közben.
Graydon betakarta őket, kissé eltávolodott a tűztől és le-
vetette magát a fehér homokra. A rossz előérzet mázsás
súlyként nehezedett rá. Amint ott ült, próbálva leküzdeni a
rátörő depressziót és összeszedni minden maradék bátorságát,
könnyed lépteket hallott és a következő pillanatban Suarra ült
le mellé. Graydon a lány keze után nyúlt és gyengéden a
sajátjába fogta. Suarra közelebb hajolt hozzá; válluk összeért, a
lány selymes haja Graydon arcát simogatta.
- Ez az utolsó éjszaka, Graydon - súgta a lány reszkető
hangon. - Az utolsó éjszaka! És így... beszélhetek veled egy
rövid ideig.
Graydon erre nem válaszolt semmit, csak a lányra nézett és
mosolygott. A lány helyesen értelmezte a mosolyt.
- Ó, de ez tényleg az utolsó, Graydon - mondta. - Meg
ígértem. Mondtam, hogy megmentelek, ha tudlak. Elmentem
az Anyához és arra kértem, segítsen neked. Először csak ne-
vetett. Mikor azonban látta, milyen fontos ez a számomra,
kedvesen beszélt. Végül megígérte nekem, mint nő a nő-
nek... mert tulajdonképpen az Anya is nő... megígérte nekem, ha
van benned valami olyasmi, amit ő fontosnak tart, segít neked,
amikor ott állsz majd az Arc előtt és...
- Az Arc, Suarra? - szakította félbe Graydon a lányt.
- Az Arc a Mélyből! - válaszolta Suarra és megborzongott.
- Nem mondhatok többet róla. Oda kell... állnod elé.
Neked... és a másik háromnak. És Ó, Graydon... nem szabad
hagynod, hogy legyőzzön... nem szabad hagynod...
Elhúzta kezét Graydontól és ökölbe szorította. A férfi ma-
gához vonta a lányt és az egy percre megpihent Graydon
mellkasán.
- Az Anya megígérte - mondta Suarra - és akkor re-
ménykedni kezdtem. De tett egy kikötést, Graydon... ha az ő
segítségével sikerül megmenekülnöd az Arctól, akkor azon-
nal el kell hagynod a Tiltott Földet és soha senkinek nem be-
szélhetsz róla, bármilyen közel álljon is hozzád az illető.
Megígértem a nevedben, Graydon. Így... aztán... ez az utolsó
éjszakánk.
A férfi szívében heves tiltakozás támadt, de nem szólt
semmit. Rövid szünet után félénken megszólalt a lány.
- Van a te országodban valaki, aki szeret téged... vagy akit
te szeretsz, Graydon?
- Nincs senki, Suarra - válaszolta a férfi.
- Hiszek neked - mondta a lány egyszerűen - és ha tehetném,
elmennék veled. De nem lehet. Az Anya szeret engem és bízik
bennem. És én is nagyon szeretem őt. Akkor sem hagyhatnám
el, ha...
A lány teste hirtelen megfeszült, és Ökölbe szorított kezével
saját mellkasára ütött.
- Elegem van Yu-Atlanchiból! Igen, elegem van ősi böl-
csességéből és örökéletű lakóiból! Szeretnék elmenni egy
másik országba, ahol csecsemők vannak, gyermekek neveté-
se hallatszik, ahol az élet gyorsan és szenvedélyesen áram-
lik... akkor is, ha végül a Halál Ajtaján áramlik keresztül.
Mert Yu-Atlanchiban nemcsak a Halál Ajtaja záródott be,
hanem az Élet Ajtaja is. És nagyon kevés csecsemő van,
gyermeknevetés pedig egyáltalán nincs.
Graydon elkapta a kezét és megpróbálta megnyugtatni.
- Suarra - mondta -, sötétben tapogatózom és a te sza-
vaid nagyon kevés fényt gyújtanak számomra. Mondd, mi-
lyen néphez tartozol?
 - Az ősi néphez - válaszolta a lány. - A legősibbhez. Réges-
régen érkeztek ide délről és már akkor is ősinek számítottak.
Egy nap megmozdult a föld. Iszonyú hideg támadt és minden
elsötétedett. Népemből sokan meghaltak. Akkor azok, akik
életben maradtak, hajóra szálltak és észak felé mentek; velük
mentek a megmaradt Kígyóemberek is, akiktől bölcsességük
nagy részét tanulták. És az Anya az utolsó ebből a népből
- Itt megálltak megpihenni. Akkoriban a tenger még közel volt
és a hegyek nem születtek meg. A xinlik lakták ezt a vidéket,
nagy hordákban. Nagyobbak, sokkal nagyobbak voltak, mint
most. A népem nagyrészüket elpusztította, azokat pedig, amiket
életben hagytak, saját céljaikra megszelídítették és ezt a szelíd
fajtát tenyészteni kezdték. És itt is hosszú, hosszú ideig éltek,
mint korábban délen, ahol városaik most vastag jégtakaró alatt
nyugszanak.
- Egyszer aztán ismét remegni kezdett a föld és hegyek
emelkedtek ki belőle. Népem bölcsessége ahhoz nem volt elég,
hogy meggátolja a hegyek születését, ahhoz azonban igen, hogy
városuk körül irányítsák a földmozgást. A hegyek lassan,
folyamatosan nőttek köröskörül, míg végül hatalmas,
megmászhatatlan falként vették körül Yu-Atlanchit. A népem
nem törődött ezzel, sőt inkább örültek neki. Mert ekkorra már a
Lordok és az Anya bezárták a Halál Kapuját. Népemnek ettől
kezdve eszébe sem jutott kimenni a külső világba. Így élnek
itt... hosszú, hosszú ideje.
A lány elhallgatott. Graydon ránézett, próbálva leküzdeni
hitetlenkedését. Egy nép, amely legyőzte a halált! Egy nép,
amelynek ősi városai az Antarktiszi jég alatt vannak eltemetve!
Ez utóbbi... még elképzelhető lett volna, hiszen a Déli Sark
kontinense egykor meleg napsugarakban fürdött. Pálma és más
növények maradványai, amelyek csak a trópusi hőmérsékleten
élhettek, a bizonyítékok erre. És az is biztos, hogy régen nem a
mostani helyen voltak a sarkok. Hogy a változást a föld
tengelyeinek hirtelen kibillenése, vagy fokozatos elmozdulás
okozta-e, a tudomány képtelen volt eldönteni. De bármi történt
is, legalább egy millió évvel ezelőtt ment végbe. Ha Suarra
története igaz és amit a lány elmondott, nem csupán egy mítosz,
akkor ez az emberiség eredetét beláthatatlan távolságra tolja
vissza az időben.
 És mégis... lehetséges... oly sok rejtély létezik… a letűnt
civilizációkról és elsüllyedt földrészekről szóló legendáknak kell
hogy legyen valami valóságalapjuk... Mu Anyaországa,
Atlantisz, az ismeretlen faj, amely a Góbi sivatagban székelve
uralta Ázsiát, amikor ez a kopár sivatag még zöld paradicsom
volt... igen, lehetséges. De hogy legyőzték a Halált? Nem! Ezt
nem hitte el.
Kétségei némi ingerültséget szültek.
- Ha a néped olyan bölcs, miért nem vonult ki ebből a
völgyből, hogy uralja az egész világot?
- Miért tették volna? - kérdezett vissza a lány. - Ha ki-
vonultak volna innen, nem tehettek volna mást, mint az egész
világot olyanná alakítani, mirít Yu-Atlanchi... ahogyan ez is a régi
Yu-Atlanchi mintájára épült. Kevesen vannak. Már mondtam, a
Halál Ajtajával együtt az Élet Ajtaja is bezárult. Igaz, mindig
vannak olyanok, akik úgy döntenek, kinyitják ezeket az ajtókat...
az apám és anyám is ezek közé tartoztak, Graydon. Ezek
azonban nagyon kevesen vannak... nagyon-nagyon kevesen!
Nem, nem volt semmi okuk, hogy átlépjék a határt. Itt megvan
minden, amire szükségük van, minden, amit akarnak.
- És van még egy ok. Sikerült uralmuk alá hajtani az ál-
mokat. Az álmokon keresztül megalkotják a saját világukat,
olyan életet élnek az életben, amilyet csak akarnak. Álmaikban
világot világra formálnak... és ezeknek a világoknak mindegyike
olyan valóságos számukra, mint számodra ez, amelyben élsz.
Így sokan, az álmaikban élve, egyszerűen hagyják elfolyni az
éveket. Miért vonulnának, vagy miért vonultak volna ki abba az
egyetlen világba, amikor ők maguk több millió világot
alkothatnak, csupán az akaratukkal?
- Suarra, miért akarsz megmenteni? - kérdezte Graydon
hirtelen.
- Mert... - suttogta a lány lassan - ...mert úgy érzem magam
melletted, mint még soha. Mert boldog... mert szomorú vagyok
melletted! Veled akarok lenni. Ha elmész... a világ elsötétül
számomra...
- Suarra! - kiáltotta a férfi és magához húzta a lányt, aki már
nem tiltakozott. Szája a lány ajkát kereste és az boldogan
nyújtotta neki.
- Visszajövök - suttogta a férfi. - Visszajövök, Suarra.
 - Igen, gyere vissza! - A lány puha karjai a nyaka köré
fonódtak. - Gyere vissza hozzám... Graydon!
Hirtelen ellökte magától a férfit és felugrott.
- Nem! Nem! - zokogta. - Ne... Graydon! Gonosz vagyok!
Ne... számodra az a halált jelentené.
- Isten nevére esküszöm - mondta a férfi - hogy visz-
szatérek hozzád.
A lány megremegett; előrehajolt, ajkát a férfiére tapasztotta,
majd kicsúszott a karjai közül és visszaszaladt a se-
lyemsátorhoz. Egy pillanatra megállt… karjait vágyakozón a
férfi felé nyújtotta, majd a következő pillanatban eltűnt.
Graydon szívében azonban tovább visszhangzottak szavai...
- Gyere vissza! Gyere vissza... hozzám!

YI. Arc a Mélyből

A pusztaság fehér homokja sápadtan csillogott a hajnal első
sugarainak fényében. Csípős szél fújt a hegycsúcsok felől.
Graydon odalépett a három férfihez és félrehúzta a takarójukat.
Mindhárman szabályosan lélegeztek és úgy tűnt, mélyen
alszanak. A különös szúrt sebek arcukon és felsőtestükön
bezáródtak. És mégis... olyanok voltak, mint a halottak; arcuk
fehér volt és sápadt, mint a hajnali fényben fürdő homokpuszta.
Graydon ismét megborzongott, de ez alkalommal nem a hideg
szél volt az oka.
Kivette saját pisztolyát Soames zsebéből, ellenőrizte, hogy
meg van-e töltve, majd eltette. Ezután kiürítette mindhármuk
fegyvereit. Biztos volt benne, hogy bármilyen veszedelemmel is
kell szembenézniük, a lőfegyvereknek nem fogják hasznát
venni. Arra pedig nem vágyott, hogy ismét ki legyen
szolgáltatva ennek a három kalandornak.
Visszament a tűzhöz, kávét főzött, reggelit készített, majd
ismét megnézte az alvókat. Amint ott állt és figyelte őket,
Soames hirtelen nyögött egyet és felült. Üres tekintetét
Graydonra szegezte, majd nagy nehezen feltápászkodott.
Pillantása nyugtalanul járt körbe, majd megpillantotta a
Suarra sátra mellett álló arany-kosarakat. Üres szemei fel-
csillantak és egyfajta alattomos öröm suhant át az arcán.
- Gyere, Soames és igyál egy kis forró kávét! - érintette
meg Graydon a karját.
 Soames morogva megfordult és keze a pisztolya után ta-
pogatózott. Graydon egy lépést hátrált és ujjai a zsebében lapuló
pisztoly markolatára fonódtak. Soames azonban nem tett
további mozdulatot felé. Ismét a felkelő nap fényében csillogó
kosarakat bámulta. Megbökte Starrettet a lábával, mire a
nagydarab férfi motyogva felállt. Mozgolódása Dancretet is
felébresztette.
Soames az aranykosarakra mutatott, majd kezében az üres
pisztollyal, mereven odalépkedett a selyemsátorhoz. Dancret és
Starrett követték. Graydon már éppen indult volna utánuk,
amikor könnyed érintést érzett a vállán. Suarra állt mellette.
- Hagyd őket, Graydon - mondta. - Most nem bánthat-
nak senkit. És senki nem tud segíteni nekik.
Némán figyelték, amint Soames feltépi a sátorlapot és belép.
A következő pillanatban ismét megjelent és mindhárman
nekiláttak kihúzgálni az arany peckeket. Soames feltekerte a
sátrat és beletette az egyik kosárba. Ezután visszatértek saját
táborukhoz; Dancret és Starrett magukkal vonszolták a
kosarakat.
Amint elhaladtak Graydon mellett, a férfi döbbenettel vegyes
csodálatot érzett. Mindhármukból eltűntek az emberi vonások
és helyüket egyfajta embertelenség foglalta el. Olyanok voltak,
mint a gépek. Vele és a lánnyal egyáltalán nem törődtek.
Tekintetük üres volt, kivéve amikor az arannyal megrakott
kosarakra néztek. Odaértek a szamarakhoz és a hátukra
erősítették a kosarakat.
- Ideje indulnunk, Graydon - mondta Suarra. - Az Os-
tobaság Lordja kezd türelmetlen lenni.
Graydon ránézett, majd elnevette magát, azt gondolva, hogy
a lány tréfál. Suarra a csuklyás alak felé pillantott.
- Miért nevetsz? - kérdezte. - Lord Tyddo, az Ostobaság
Lordja ott áll és vár ránk. Ő az egyetlen Lord, aki nem hagyta
el Yu-Atlanchit. Az Anya nélküle nem engedett volna el erre
az útra.
Graydon figyelmesen tanulmányozta a lány arcát... pró-
bálva eldönteni, hogy Suarra nemcsak gúnyolódik-e. A lány
szomorúan állta a pillantását.
- Meghajolok az Anya bölcsessége előtt - jegyezte meg
Graydon komoran. - Nem is választhatott volna megfelelőbb
kísérőt. Pontosan illik hozzánk.
A lány elpirult és megérintette Graydon kezét.
 - Te mérges vagy, Graydon. Miért?
A férfi nem válaszolt; Suarra felsóhajtott, megfordult és
lassan elsétált.
Graydon odament a három férfihez. Némán, mozdulatlanul
álltak a kihunyó tűz mellett. Graydon megborzongott... olyanok
voltak, mint a halottak, valami borzalmas parancsra várva.
Szánalmat érzett irántuk.
Egy csészét megtöltött kávéval és Soames kezébe nyomta.
Ugyanígy tett Starrettel és Dancrettel is. Azok tétován a szá-
jukhoz emelték és gyorsan kikortyolták belőle a forró italt.
Ennivalót adott a kezükbe és azok mohón befalták. Szemüket
azonban egyfolytában az arannyal teli kosarakon tartották.
Graydon nem bírta tovább.
- Induljunk! - kiáltott oda Suarrának. - Az Isten szerel-
mére, induljunk!
Felvette a többiek puskáját és a kezükbe adta. Gépiesen
elvették, ahogyan a kávét és az ennivalót.
Végre Suarra különös kísérője elindult, közötte és a lány
között botladoztak a szamarak, hátukon a kosarakkal.
- Gyerünk, Soames - mondta. - Gyere, Starrett. Ideje in-
dulnunk, Dancret.
A három alak engedelmesen, tekintetüket az aranyból szőtt
kosarakra függesztve, megindult az öreg mögött... a szikár férfi
bal oldalon, a nagydarab középen és a kis francia jobb oldalon.
Úgy meneteltek, mint három marionett bábu. Graydon beállt
mögéjük a sorba.
Keresztülvágtak a fehér pusztaságon, majd egy ösvényen
haladtak tovább, amely hatalmas fák között kanyargott. Egy óra
hosszat gyalogolhattak ezen az ösvényen. Az erdő hirtelen ért
véget és egy széles, kopár sziklateraszon haladtak tovább.
Előttük egy kettéhasadt hegy emelkedett. Csúcsai több ezer láb
magasak voltak. Közöttük egy keskeny szakadék tátongott,
amely felfelé egyre szélesebb lett. A sziklaterasz a végénél
kezdődött a szakadék.
Akit Suarra az Ostobaság Lordjának nevezett, belépett ebbe
a hasadékba, mögötte Suarra, utánuk pedig a mereven lépkedő
három kalandor. Graydon tétován követte a menetet.
Az út lejtős volt. Fának vagy növényzetnek nyomát sem
látta... hacsak az ősi, szürke, száraz zuzmót, amely az ösvényt
borította és halkan zizegett a lábuk alatt, nem nevezi annak.
Annyi előnye azonban volt ennek a zuzmónak, hogy
 megkönnyítette a leereszkedést. A mindkét oldalon emelkedő
függőleges sziklafalat is teljesen beborította. A több száz lábnyi
magasságból beszivárgó fény gyenge és halvány volt, azonban
úgy tűnt, mintha a zuzmó beszívná és megsűrítené ezt a fényt.
Nem volt sötétebb, mint kora hajnalban; a tárgyak jól láthatóak
voltak. Egyre csak ereszkedtek lefelé; az út egyenes volt,
egyforma széles és a megvilágítás sem változott.
Majd az út hirtelen elfordult. Az új ösvény sötétebb volt, mint
a régi. Graydonnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy a
sziklák összezáródnak a feje fölött és hogy amiben most
haladnak, az tulajdonképpen egy alagút. A szürke zuzmó
gyorsan fogyott a falakon és a lábuk alatt. És ahogy fogyott a
zuzmó, úgy halványult a fény.
Végül a zuzmó teljesen eltűnt. Szürke félhomályban
folytatták útjukat. Graydon nem látott mást, csak a közvetlenül
előtte haladó körvonalait. És most már biztos volt benne, hogy a
sziklák összezáródtak a fejük fölött. Megpróbált küzdeni a
fojtogató érzés ellen, amely a felismerést követte.
Tulajdonképpen nem is volt olyan sötét. Különös, gondolta,
nagyon különös, hogy egyáltalán fény van ebben a járatban... és
még különösebb maga a fény. Mintha a levegőben lebegett...
vagy mintha magából a levegőből állt volna. Nem a falakról és
nem is az alagút mennyezete felől érkezett. Mintha valahonnan a
távolból, egy különös forrásból szivárgott volna feléjük ez a
sugárzó atomokból álló fény, amely lassan ellebegve a fejük
fölött, elhullajtotta sugarait.
Egyre szaporodtak ezek a sugárzó atomok, amelyeknek
csupán a fényét érzékelte a szem. Az alagútban mind világosabb
lett.
Az út, ugyanolyan hirtelen, mint korábban, elkanyarodott.
Egy barlangban álltak, amely mintha egy óriási színpadhoz
épült négyszög alakú terem lett volna. Talán a száz yardnyi
távolságban csillogó sima sziklafal volt, ami ezt a benyomást
keltette Graydonban. Olyan volt, mint egy függöny, amely
csaknem leér a földig. Az alatta tátongó nyílásból áramlottak ki
a sugárzó atomok, amelyeknek fénye bevilágította a folyosót.
Itt, a teremben, mozgásuk gyors volt; mint megannyi
szentjánosbogár, mindegyiknél egy apró, gyémántfénnyel
sugárzó lámpa.
 Amint körülnézett, valamiféle kijáratot keresve, a szikla-
függöny megmozdult. Hangtalanul félrecsúszott egy yard-
nyit, vagy még többet. Graydon megfordult... mellette a szi-
kár, az alacsony és a nagydarab férfi üres, kifejezéstelen te-
kintettel meredt maga elé...
Mintha hirtelen az Ostobaság Lordjának vörös botját látta
volna elsuhanni a fejük fölött... hogy lehet az?... a néma
csuklyás alak ott állt a barlang bejáratánál, kezében vörös
botjával.
Hirtelen Soames orrhangú káromkodása, Starrett ordítása
és Dancret sivítása törte meg a csendet. Graydon megpör-
dült. Eltűnt, teljesen eltűnt róluk az a természetellenes me-
revség, amely olyanokká tette őket, mint a halottakat. Ismét
éltek, érzékelték a külvilágot... egyszóval újra a régi önma-
guk voltak.
- Mi a pokol ez a hely, Graydon? Hogy a pokolba ke-
rültem ide? - ordította Soames és ujjai vasmarokként zárul-
tak Graydon csuklójára. Suarra válaszolt helyette.
- Ez az a kincsesház, amit ígértem nektek...
- Valóban? - A vad hang a lányba fojtotta a szót. - Hoz-
zád beszélek, Graydon. Hogy kerültem ide? Te tudod, Danc?
És te, Bill?
A két férfi döbbent arca megadta a választ a kérdésre.
Soames egy hirtelen mozdulattal belenyomta a puskacsövet
Graydon oldalába.
- Gyerünk, beszélj!
Ismét Suarra válaszolt. Hangja nyugodtan csengett.
- Mit számít, hogyan kerültél ide? A lényeg, hogy itt
vagy... mind a négyen itt vagytok. Ott, ahonnan a fény áram-
lik ki, van a barlang, ahol a drágakövek úgy nőnek a falakon,
mint a gyümölcs, és az arany patakokban folyik. Mind a tié-
tek… Vegyétek el.
Soames leeresztette a puskacsövet és alattomos pillantás-
sal méregette a lányt.
- És mi van még ott, hugicám?
- Semmi más - válaszolta a lány. - Kivéve egy nagy,
kőből faragott arcot.
Hosszú másodpercek teltek el.
- Szóval csak egy kőből faragott arc, mi? - szólalt meg
végül Soames. - Hát akkor... megyünk és megnézzük. Mind-
nyájan. Hívd ide az emberedet.
 - Nem - mondta a lány határozott hangon. - Mi nem
megyünk veletek tovább. Már mondtam és most ismét el-
mondom... nincs mitől félnetek, kivéve attól, ami bennetek
lakozik. Ostobák! - dobbantott a lány, hirtelen támadt harag-
gal. - Ha meg akartunk volna ölni titeket, nem dobhattunk
volna oda a xinliknek? Elfelejtettétek a múlt éjszakát, amikor
a lámát kergettétek? Teljesítettem, amit ígértem. Ne vitat
kozzatok tovább. És vigyázzatok, ne mérgesítsetek fel még
jobban!
Graydon észrevette, hogy a láma említésére Soames elfe-
héredik és lopva Dancretre és Starrettre pillant, akik szintén
sápadtak voltak. Az új-angliai egy percig gondolataiba merülve
hallgatott, majd amikor megszólalt, halkan beszélt és nem a
lányhoz intézte szavait.
- Rendben van. Ha már ilyen messzire eljöttünk, leg-
alább vessünk egy pillantást a helyre. Danc, fogd a puskádat
és állj oda a bejárathoz! Tartsd szemmel a vén hülyét! Bill és
én a lányt figyeljük Maga pedig, Graydon úr, maga oda-
megy a nyíláshoz, benéz és elmondja nekünk, hogy mit lát.
Viheted a pisztolyodat. Ha lövéseket hallunk, tudni fogjuk,
hogy valami más is van bent a drágaköveken, aranyon és a...
mi is az... ja, a kőből faragott arcon kívül. Indulás, Graydon!
Soames a fénylő nyílás felé lökte Graydont. Starrett és ő
közrefogták a lányt. Graydon észrevette, vigyáznak, hogy ne
érintsék. Dancret ott állt a barlang bejáratánál. Suarra felemelte
a fejét és Graydonra nézett. Szemében szomorúság, fájdalom...
és szerelem tükröződött.
- Ne felejtsd el - mondta Graydon -, visszajövök hoz-
zád!
Soames nem ismerhette a búcsú szavainak rejtett jelentését.
- Nagyon helyes! - vicsorgott. - Mert ha nem, kellemet-
len percek várnak a barátnődre!
Graydon nem válaszolt. Pisztolyát lóbálva megindult a
függöny felé. Átcsúszott a nyíláson és belépett a vakító ra-
gyogásba. A korábban megnyílt folyosó alig tíz láb hosszú volt.
Mikor a végére ért, megállt és mozdulatlanná dermedt. A
pisztoly kiesett a kezéből és hangos csattanással a sziklapadlóra
zuhant.
Egy hatalmas, gyémántfényű, barlang tárult fel előtte.
Olyan volt, mint egy hatalmas, kettévágott üreges gömb. A
fény a homorú, koromfekete, tükörsima falakból áradt. A su-
garak mintha valahonnan a fekete szikla mélyéből érkeztek
volna, iszonyatos sebességgel törve a felszín felé és robbanva ki
belőle... akár egy fekete vizű tó mélyén, gyémántfénnyel
ragyogó nap sugarai.
A homorú falakon, mint El-Shiraz paradicsomának elva-
rázsolt szőlőskertjében a gyémántszőlő, mint a Dzsinnek ki-
rályának kertjében a virágok, óriási fürtökben drágakövek
nőttek!
Hatalmas kristályok - csiszoltak és élesek, gömb alakúak és
szögletesek - és mindben ott lobogott a fény, a tűz lelke, amely
minden drágakő vonzereje. Rubinok, amelyek a vörös minden
árnyalatában pompáztak; a szüzek ujja hegyén átsejlő napfény
halványpirosától a megsebzett szív legmélyebb vöröséig; zafírok,
amelyek a jégmadár szárnya alatti tollak különös kékjében, és a
Golf-áramlat tajtékos hullámai alatt szunnyadó mélységek
színében szikráztak; hatalmas smaragdok, zöldek, mint a trópusi
őserdő mélye; szivárványszínű tüzet és sugarakat lövellő
gyémántok; óriási izzó opálok és más ismeretlen drágakövek,
amelyeknek újszerű szépsége csodálattal töltötte el a szívet.
Azonban nem a terem millió drágaköve volt, ami miatt
Graydon kiejtette kezéből a pisztolyt és kővé dermedt... hanem
az Arc!
Onnan, ahol állt, egy küklopszi lépcsősor vezetett le a
barlang szívébe. Ennek bal oldalán csillogott a drágakövekkel
teli félgömb. A jobb oldalán pedig... űr volt. Egy olyan
szakadék, amelynek a másik oldalát nem látta és amelynek alja
a végtelenbe veszett.
Az Arc a barlang túlsó oldaláról figyelte. Teste nem volt; álla
a padlón nyugodott. A hatalmas faragvány halványkék kristály
szemei egy vonalban voltak az övével. Ugyanabból a fekete
kőből volt, mint a falak, de ebben a feltörő fénynek a legapróbb
szikrája sem látszott.
Ez az arc egyszerre volt emberi és egy bukott angyal arca;
Luciferi; fensőséges; könyörtelen... és gyönyörű. Vastag
szemöldökei fölött hatalom trónolt... hatalom, amely isteni
lehetett volna, ha úgy akarja, ő azonban a Sátán végzetét vá-
lasztotta.
Akárki is volt a szobrászmester, sikerült megörökítenie az
ember ősi, könyörtelen hatalomvágyát. Az Arcon ez a hata-
lomvágy koncentráltan jelentkezett, testet és alakot kapott,
érinthető volt. És mintegy válaszképpen, Graydon érezte,
amint benne is megmozdul és felébred ez a vágy, egyre erő-
södik, hullámként támad rá, az ezt a vágyat eddig kordában tartó
korlátok elsöprésével fenyegetve.
A lelke mélyén azonban valami szembeszállt ezzel a gonosz
áradattal; küzdött, hogy visszatartsa a hívogató Arctól; küzdött,
hogy képes legyen elszakítani pillantását a halványkék
szemektől.
Hirtelen észrevette, hogy minden fénysugár, minden egyes
szikrázó atom az Arcra összpontosul és hogy a homlokán, a
szemöldökei fölött egy nagy aranykör látszik. Ebből a körből
arany gömböcskék csepegtek és lassan végigfolytak az Arcon.
Szemeiből aranycseppek szivárogtak, mintha sírna. És a
könyörtelen száj két sarkából is arany folyt, mintha nyáladzana.
Arany veríték, arany könnyek és arany nyál egyetlen
aranypatakká olvadtak össze, amely az Arc szájáról a mélybe
csepegett.
- Nézz a szemembe! Nézz a szemembe!
Mintha az Arc beszélt volna... és lehetetlen volt nem en-
gedelmeskedni neki. Graydon engedelmeskedett. Ismét fel-
támadt a hullám, letörve minden gátat és korlátot.
A világot és az egész világ uralmát... ezt ígérték a hal-
ványkék szemek a számára! És ezekből á szemekből lángoló
eksztázis, boldogság és a minden törvény alól felszabadulás
diadalmas érzése sugárzott felé és áradt szét a testében.
Teste megfeszült, hogy leugráljon a lépcsősoron, egyenesen a
hatalmas, fekete maszkhoz, amely aranyat sírt, izzadt és
nyáladzott, hogy elvegye, amit felkínál számára és megfizessen
érte, bármit kérjen is cserébe...
Egy kéz ragadta meg a vállát és egy durva hang csattant a
fülében... Soames hangja.
- Mi a pokol tart ilyen sokáig...
Majd egy éles, hisztérikus sikoly:
- Bill! Danc!... Gyertek gyorsan! Ezt nézzétek! Úristen... -
Hátulról erősen meglökte valaki, ő pedig legurult a lép-
csőn. Rohanó lábak tapodtak rajta, nagyokat rúgtak belé és a
levegőt is kiszorították belőle. Lihegve négykézlábra emel-
kedett és megpróbált felállni.
 A három kalandor ordítozása és kiabálása hirtelen elnémult
Aha... tudta miért... belenéztek az Arc szemeibe ... ugyanazt
ígéri nekik, amit neki ígért...
Minden erejét összeszedte és végre sikerült felállnia. Ká-
bultan imbolyogva lenézett a barlang mélyére. A szikár
Soames, a nagydarab Starrett és az apró Dancret, mint az
őrültek vágtattak lefelé a lépcsősoron.
Na, ezt már nem viszik el szárazon! A világ és a világ
uralma... az övé... neki ígérte először az Arc!
Futni kezdett utánuk...
Hirtelen valami erősen mellbe vágta... mintha egy hatalmas
madár szárnya lett volna. Az ütés hátravetette és ismét
négykézlábra zuhant. Zokogva feltápászkodott, imbolyogva
próbálta visszanyerni az egyensúlyát, majd odatámolygott a
lépcsőhöz... az Arc szemei... a szemek... hatalmat adnak neki...
adnak...
Közötte és az Arc között a fénylő levegőben, félig felteke-
redve, annak a félig kígyó, félig női fantomlénynek a ködös
alakja lebegett, amelyet Suarra karkötőjén látott... az a lény,
amelyet a lány Kígyóanyának nevezett.
Ahogy ott úszott a levegőben, egyszerre volt igazi és való-
színűtlen. A szikrázó atomok vadul áramlottak körülötte és
testén keresztül. Graydon látta őt... ugyanakkor rajta keresztül az
Arcot is látta. A lény lila szemei őt figyelték.
A Kígyóanya... aki mint nő a nőnek, megígérte Suarrának,
hogy segít neki... ha megvan benne az, amivel kiérdemli ezt a
segítséget.
Suarra!
Amint a lány emléke feltámadt benne, minden harag és
minden méreg, amely az Arc szemeiből áramlott belé, eltűnt.
Helyettük mély szégyent és óriási hálát érzett. Félelem nélkül
tekintett az Arc szemébe. Ezek a szemek csupán kék kristá-
lyok. Az Arc maga pedig faragott kő. Megtört a varázslat,
amelyet rábocsátott!
Lepillantott a lépcsőn. Soames, Starrett és Dancret már a
végénél jártak. Futottak... futottak, egyenesen az Arc felé. A
kristályos ragyogásban olyanok voltak, mint három, fekete
kartonpapirból kivágott alak... három körvonal, három éles
árnyék, fekete papírból. Sovány, nagydarab és apró árnyék...
egymás mellett futottak. Odaértek a hatalmas maszkhoz.
Graydon figyelte őket, amint egy pillanatra megtorpannak és
 egymásra támadva mindegyik megpróbálja a másik kettőt
eltolni. Majd mintha valamiféle ellenállhatatlan hívásnak en-
gedelmeskednének, mindhárman mászni kezdtek felfelé... csak
másztak a hideg kék szemek felé, és afelé, amit ezek a szemek
ígértek.
A fénysugarak, a fénylő atomok viharként kavarogtak kö-
rülöttük. Egy pillanatig erősen kirajzolódott az alakjuk, a három
kartonpapírból kivágott árnyalak, amely, valamivel sötétebb
volt, mint a fekete szikla.
Majd szürkülni kezdtek, körvonalaik elmosódtak. Abba-
hagyták a mászást. Testük megrándult.
Egyszerűen felszívódtak!
Ahol egy másodperccel korábban álltak, most három
szürke felhő lebegett. A felhő is eltűnt.
Helyükön három nagy aranycsepp jelent meg.
A három gömb lassan lefelé kezdett folyni az Arcon. Kö-
zeledtek egymáshoz, majd eggyé váltak. A nagy csepp to-
vábbfolyt a patak felé; beleolvadt és haladt tovább a tátongó
mélység felé...
Lecseppent a szakadékba.
A szakadék fölött felcsendültek az elfin kürtök és láthatatlan
szárnyak suhogása hallatszott. És most, a barlang különös
fényében Graydon meglátta őket. Testük ezüstpikkelyes
kígyótest volt, hófehér szárnyakkal. Ott suhogtak, lebegtek és
csapkodtak az Arc előtt, mint megannyi kísérteties
paradicsommadár.
Kicsik és nagyok, néhányan akkorák, mint egy óriáskígyó,
mások alig hosszabbak, mint egy vipera, ott örvénylettek és
tekeregtek a ragyogó levegőben, elfin kürthöz hasonló hangjukon
szólongatva egymást, jókedvűen hárítva egymás játékos
támadását.
Szárnyas, tollas kígyók voltak, amelyeknek éles, tőrszerű
csőrük volt. Szárnyas kígyók, diadaléneket zengve tündér-
kürtjeikkel, miközben a lassan kúszó folyam, amelynek most
már Soames, Dancret és Starrett is részei voltak, lassan, nagyon
lassan lefolyt a mélybe.
Graydon leroskadt a lépcsőre; testének minden része,
minden idegszála iszonyattal telt meg. Elvonszolta magát a
sziklafüggöny mellett, próbálva minél távolabb kerülni a
szikrázó fénytől, az Arctól és a szárnyas kígyók kürtszavától.
Suarrát látta futni felé. Eszméletét vesztette.
 VII. Az őrzött határvidék

Mikor Graydon kinyitotta a szemét, erdei félhomály vette

körül. A takaróján feküdt és mellette ott állt az öszvér, békésen
legelészve.
Most hírtelen egy alak mozdult meg az árnyékban és
megindult feléje. Egy indián volt, ám Graydon ezelőtt még soha
nem látott ilyen indiánt. Arcvonásai tiszták voltak és finomak,
bőre pedig inkább zöldes volt, mint barna. Kék selyemből
készült tunikát viselt. Homlokán vékony aranypánt csillogott,
hátán hosszú íjat és nyílvesszőkkel teli tegezt viselt, kezében
pedig fekete fémdárdát tartott. Egy selyemcsomagot nyújtott
oda Graydonnak.
Graydon kibontotta a csomagot. Suarra Kígyóanyát ábrázoló
karkötője volt benne, valamint egy caraquenque toll,
amelynek szárát aranyfoglalat díszítette.
- Hol van ő, aki ezt küldte? - kérdezte. Az indián elmo-
solyodott, megrázta a fejét és két ujját a szájára tette. Graydon
megértette... a küldönc nem beszélhetett. A tollat vissza-
csomagolta és a szíve fölötti zsebébe rejtette, a karkötőt pedig
némi nehézségek árán a saját csuklójára csúsztatta.
Az indián először az égre, majd a bal kéz felől elterülő erdőre
mutatott. Graydon tudta, azt akarja az értésére adni, indulniuk
kell. Bólintott és megfogta az öszvér kötőfékjét.
Egy óra hosszat némán haladtak az erdőben; Graydon ös-
vénynek nyomát sem látta. Kiérve a fák közül egy magas
dombok között futó völgyben folytatták útjukat. Ezek teljesen
elzárták a kilátást a kör alakú hegyre, még ha tudta volna is, hogy
milyen irányban keresse. A nap lassan a nyugati horizont felé
ereszkedett. Már sötétedett, amikor egy vízszintes sziklaplatóhoz
értek, amelybe egy kis patak vágott kanyargó árkot. Az indián
kézjelekkel az értésére adta, miszerint itt fogják tölteni az
éjszakát.
Graydon kissé távolabb kipányvázta az öszvért, ahol az
legelhetett, tüzet rakott és szegényes készletéből nekiállt va-
csorát készíteni. Az indián eltűnt. Hamarosan néhány piszt-
ránggal tért vissza. Graydon megfőzte őket.
Leszállt az éjszaka és vele együtt érkezett az andokbeli hideg.
Graydon magára csavarta a takaróját, lehunyta a szemét és
lépesről lépésre megpróbált visszaemlékezni a délután megtett
útra; próbálta felidézni a jellegzetes tájékozódási
pontokat, amelyeket jól megnézett, attól kezdve, hogy kiléptek az
erdőből. Ezek azonban hamarosan összekeveredtek a drágaköves
barlang, a hatalmas kőarc és a köpenyes alak emlékképeivel...
amelyek közé aztán beúszott Suarra alakja, minden más
fantomot kiszorítva. Majd lassan ő is eltűnt.
Jóval elmúlt dél, amikor egy újabb erdőn áthaladva, az indián
megállt egy hatalmas fennsík szélén, amely végeláthatatlan
távolságban nyújtózott kelet és nyugat felé. Félretolta a bokrok
ágait és lemutatott. Graydon, pillantásával követve az indián által
jelzett irányt, úgy száz láb mélységben egy keskeny ösvényt
látott... inkább valamiféle állatcsapást, mintsem emberi lábak
által kitaposott utat. Ránézett az indiánra, aki bólintott,
Graydonra és az öszvérre mutatott, majd le az ösvényre, végül
pedig kelet felé. Ezután magára mutatott és vissza abba az
irányba, amerről érkeztek.
- Világos! - mondta Graydon. - Yu-Atlanchi határ-
vidéke. És én ide vagyok száműzve.
Az indián megtörte a hallgatást. Azt nem érthette, amit
Graydon mondott, azonban Yu-Atlanchi nevét felismerte.
- Yu-Atlanchi - ismételte meg szomorúan, majd karját
kinyújtva, széles mozdulattal maga mögé mutatott. - Yu-
Atlanchi! Halál! Halál!
Félreállt és megvárta, amíg Graydon és a szamár elhaladnak
előtte. Mikor ember és állat elérték az alant kanyargó ösvényt,
búcsút intett és eltűnt a fák között.
Graydon lassan baktatott kelet felé, amerre irányították. Egy
mérföldnyit mehetett, amikor megállt és a bokrok közé húzódva
várt egy órát. Ekkor megfordult, visszaosont és maga előtt hajtva
az öszvért megmászta az emelkedőt. Egyetlen gondolat, egyetlen
vágy hajtotta... visszatérni Suarrához. Nem számít, milyen
veszélyekkel kell szembenéznie, mindenképpen vissza akart
térni a lányhoz. Mikor felért a fennsíkra, megállt és hallgatózott.
Nem hallott semmit. Az öszvér elé került és megindult előre.
Hirtelen egy kürt szólalt meg a feje fölött... fenyegetően,
haragosan. Hatalmas szárnyak csapkodása hallatszott.
Ösztönösen a feje fölé emelte a karját, azt amelyiken
Suarra karkötőjét viselte. A lila drágakövek megcsillantak a
napfényben. A kürt ismét megszólalt, ez alkalommal tiltakozóan.
A levegőből szárnyak kétségbeesett verdesése hallat-
szott, mintha valamiféle láthatatlan szárnyas lény próbálná
visszanyerni az egyensúlyát.
Valami nekivágódott a karkötőnek. Valami, hasonló egy
tőrhöz, mélyen belefúródott a vállába, ott, ahol az a nyakkal
találkozik. Vér buggyant a sebből. Ez a valami most a mell-
kasának vágódott. Graydon elvesztette az egyensúlyát, le-
bukfencezett a plató széléről, és gurult, gurult, egészen az
ösvényig.
Mikor magához tért, a lejtő aljában feküdt, az öszvér pedig
mellette állt. Régóta eszméletlen lehetett, ugyanis a karja és válla
merev volt és a földön csillogó tócsa mutatta, hogy
meglehetősen sok vért vesztett. Homlokán hatalmas horzsolás
éktelenkedett, amelyet a lejtőn való legurultában szerezhetett.
Nagy nyögések közepette feltápászkodott. Vállsebe rossz
helyen volt, alig látta, de amennyire meg tudta állapítani, mély,
szúrt seb volt. Bármi okozta is, mélyen belehatolt a nyak és a
váll izmaiba. Egy hajszálnyival téveszthette el az ütőeret,
gondolta, miközben megpróbálta bekötözni.
Hogy mi okozta? Graydon nagyon jól tudta, hogy mi se-
besítette meg. Egy azok közül a szárnyas kígyók közül,
amelyeket az Arc szakadéka fölött látott! A Hírnökök egyike,
ahogyan Suarra nevezte őket, akik megmagyarázhatatlan módon
hagyták, hogy ők négyen átlépjék a Tiltott Föld határát.
Meg is ölhette volna... meg akarta ölni... vajon mi téríthette
el a halálos döfést? Megpróbált gondolkodni... Úristen, milyen
iszonyúan fáj a feje! Mi állíthatta meg... Hát persze, a karkötő...
a lila drágakövek csillogása!
Akkor ez minden valószínűséggel azt jelenti, hogy a Hír-
nökök a karkötő viselőjét nem támadják meg. Vagyis a karkötő
útlevél a Tiltott Földre. Vajon ezért küldte neki Suarra? Hogy
visszatérhessen?
Ezt most képtelen eldönteni... először meg kell gyógyítania a
sebeit... segítséget kell találnia... mielőtt visszamehetne
Suarrához...
Graydon az öszvérrel a nyomában tántorogva megindult az
ösvényen. Az állat türelmesen álldogált mellette aznap éjjel
végig, miközben Graydon a kihunyó tűz parazsa mellett nyögött
és forgolódott. A láz lassan egész testét hatalmába kerítette.
Másnap ugyanilyen türelmesen követte tovább az
ösvényen. Graydon bukdácsolva vánszorgott, elesett, felkelt,
majd ismét elesett és ismét felkelt. A láz hevében vadul
gesztikulált, zokogott és nevetett. És az öszvér türelmesen
kocogott az indián vadászok után is, akik akkor akadtak rá
Graydonra, amikor a halál már ott lebegett fölötte. Ezek az
indiánok aymarák voltak, nem quichák. Elvitték magukkal
Graydont Chupan nevű apró, elszigetelt falujukba, amely a
legközelebbi hely volt a vadonban, ahol emberek éltek és
gyógyították saját, nem éppen hithű, de annál hatékonyabb
gyógyszereikkel.
Két hónap telt el, mire Graydon, akinek eközben be-
gyógyultak a sebei és visszanyerte az erejét, elhagyhatta
Chupant. Hogy felépülésében mekkora szerepet játszott az öreg
padre és családjának gondos ápolása és mekkorát a különböző
gyógyszerek, amelyeket az indiánok beleerőltettek, fogalma
sem volt. Mint ahogy arról sem, lázálmában mennyit
fecseghetett ki a történtekről, de feltételezte, ha beszélt is, azt
angol nyelven tehette, az indiánok pedig egyetlen szót sem
értettek angolul. Mindezek ellenére az öreg padré-t nagyon
felkavarta távozásának híre és indulása előtt hosszasan beszélt
neki a démonokról, azok fortélyairól és csapdáiról, valamint
arról, hogy minden esetben bölcsebb kitérni előlük.
Lábadozása alatt rengeteg ideje volt, hogy kielemezze a vele
történteket; próbálja megérteni és megfejteni a rejtélyt. Vajon a
három kalandor tényleg aranycseppekké változott? Volt egy
másik... egy sokkal valószínűbb magyarázat. Lehet, hogy az Arc
barlangja a Természet laboratóriuma, egy olvasztótégely, ahol
azoknak az ismeretlen sugaraknak a hatására egyik anyag egy
másikká alakul át. Abban a sziklában, amiből az Arcot faragták,
lehet valami anyag, amelyet azok a sugarak arannyá
változtatnak. Az ősi álom beteljesülése... vagy az ősi alkimisták
sugallata, amelyet a modern tudomány valósággá változtat. Vajon
az angol Rutherford nem állított-e elő rezet egy teljesen más
anyagból, csupán azáltal, hogy egy vagy két elektront elvont
belőle? Vagy talán a rádium vibráló szülőanyjának, az
urániumnak a végterméke nem az élettelen, szürke ólom?
A sugarak mind az Arcra összpontosultak. Azoknak a su-
gárzó energiarészecskéknek az ostroma alatt a három ember
teste gyorsan szétbomolhatott. Lehet, hogy a három arany-csepp
a mögöttük lévő sziklából szivárgott... ők maguk eltűntek... ő
látta a cseppeket... azt hitte, hogy azok hárman átváltoztak...
illúzió volt az egész...
És az Arc valójában nem is izzadt, könnyezett és nyáladzott
aranyat. Mindez csupán a rávetülő sugarak tették. A zseni, aki
kifaragta a sziklából, manipulált a sugarakkal... Hát persze!
Az Arc varázslata? A hatalma? Egyszerű pszichológia... ha
valaki már rájött. Ugyanaz a zseni fogta a sziklát és olyan
pontosan ábrázolta rajta az ember hatalomvágyát, hogy aki
ránézett, akaratlanul is reagált rá. A tudatalatti, a tudattal együtt
szinte ugrott, hogy válaszoljon arra, amit az Arc oly fantasztikus
valósághűséggel ábrázolt. Az erősebb vonzza a gyengébbet.
Egyszerű pszichológia. Ismét... hát persze!
A szárnyas kígyók... a Hírnökök? Az ember ebben az
esetben szilárd tudományos tényekre támaszkodhat. Ambrose
Bierce az "Átkozott dolog" című történetében feltételezte
hasonló lények létezését; az angol H. G. Wells ugyanezzel az
ötlettel játszadozott "A láthatatlan ember"-ében; és de
Maupassant is foglalkozott vele, a Horlákról szóló kísérteties
történetében, még mielőtt megőrült volna. A tudomány tudta,
hogy ilyen lények létezése lehetséges, és tudósok ezrei kutattak
a titok után az egész világon, hogy felhasználhassák a
következő háborúban.
Igen, a láthatatlan Hírnököket könnyedén meg lehet ma-
gyarázni. Képzeljünk el valamit, ami nem nyeli el a fényt és nem
is veri vissza. Ebben az esetben a fénysugarak úgy áramlanak el
mellette, mint gyors patak vize a mederbe hullott szikladarab
mellett. A szikladarab nem látható, ahogyan az a valami sem,
amely mellett a fénysugarak elsuhannak. A fénysugarak
meghajolnak előtte, azt a képet közvetítve a megfigyelőnek,
amelyet távolabbról magukkal hoznak. A közbenső tárgy
láthatatlan. Mivel nem veri vissza és el sem nyeli a fényt,
semmi más nem lehet.
Ó igen, gondolta Graydon... a szárnyas Hírnököket nem
nehéz megérteni. Ami pedig az alakjukat illeti... hiszen a
madár sem más, mint tollas kígyó, vagy tollas gyík. A ma-
dártollak csupán a kígyó pikkelyeinek tovább-fejlődött változatai.
Legalábbis a tudomány ezt állítja. Tehát a madár tollas
kígyó. Az első madárnál, az Archeopetrixnél, még megvolt
hüllő ősének állkapcsa, fogai és farka.
De hogy ezek a lények megértenék és engedelmeskednének
az ember parancsainak? Végül is miért ne? A kutyát is be lehet
tanítani ugyanerre. Nincs ebben semmi rejtély. A kutya
intelligens. Sehol sincs előírva, hogy repülő kígyó ne lehetne
ugyanolyan intelligens, mint a kutya. És ez azt is
megmagyarázza, hogy a láthatatlan lény, amely megtámadta,
felismerte Suarra karkötőjét.
A Kígyóanya?... először a saját szemével kell látnia, hogy
higgyen valamiben, ami félig kígyó, félig nő. Ő későbbre
marad.
Mivel a Kígyóanya kivételével mindenre sikerült magya-
rázatot találnia, Graydon felhagyott a gondolkodással, és ennek
következtében javulása lényegesen felgyorsult.
Mikor teljesen meggyógyult, megpróbálta háláját kifejezni
azoknak, akiknek az életét köszönhette. Küldöncöket szalajtott
Cerro de Pascóba pénzért és más dolgokért. A padre így
beszerezhette a díszes oltárkellékeket, amelyekre régen vágyott.
Az indiánokat is sok mindennel megajándékozta, amiért is ezek
hálát adtak pártfogó szentjeiknek és titkos isteneiknek, hogy
ráakadtak az erdőben.
Ő maga is szerencsés volt. A kaland során elvesztette a
fegyverét, ám a küldöncöknek Cerróban sikerült beszerezniük
egy erős, nagyon jó minőségű puskát.
És most, rengeteg lőszerrel és más dolgokkal, amelyekre
szüksége volt, Graydon úton volt vissza a kísérteties ösvény felé.
Ugyanaz a türelmes öszvér volt vele, amelyik osztozott a
Tiltott Földön esett kalandjaiban.
Chupant elhagyva egyfolytában a Cordillerák felé haladt. Az
elmúlt pár nap során nyomát sem látta indiánoknak. Valami azt
súgta, hogy legyen nagyon óvatos.
Óvatos? A gondolatra elmosolyodott. Nem éppen ez a helyes
szó erre a kirándulásra... valaki egyes egyedül nekivág ennek az
útnak, egyenesen egy rejtelmes és veszedelmes földre tartva,
amelyet Suarra Yu-Atlanchinak nevezett. Óvatos! Graydon
hangosan felnevetett, de aztán arra gondolt, hogy az ember
talán akkor is hasznát veszi némi óvatosságnak, hogy ha
egyenesen a pokolba tart. És Suarra hazája, a maga különös
jelenségeivel, inkább hasonlított az elátkozot-
tak országára. Ezen az érdekes gondolaton tűnődve, számba
vette felszerelését, amellyel e ország megszállására érkezett.
Egy első osztályú puska és rengeteg lőszer; négy automata
pisztoly, ebből kettő az egyik csomagban, egy a derekán, egy
pedig egy pisztolytáskában, a hóna alatt. Nem rossz... Yu-At-
lanchinak azonban lehetnek olyan fegyverei, ahogy minden
bizonnyal vannak is, amelyekkel szemben ezek annyit érnek,
mint a bennszülöttek nyílvesszői. És vajon mi hasznát venné a
pisztolyainak és puskájának a dinoszauruszok pikkelyes
páncéljával szemben?
Mi van még? A csuklóján megvillanó lila fény megadta a
választ a kérdésre... Suarra karkötője. Többet ér, mint száz
pisztoly és puska... ha valóban útlevélként fog szerepelni a
Tiltott Földre.
Menetelésének tizennegyedik napján, egy fákkal ritkásan
benőtt kis völgyben talált rá az este. A közelben egy barátságos
patak csobogott. Ennek partján letáborozott és egy füves részen
kipányvázta az öszvért. Tüzet rakott, teát főzött és nekiállt
vacsorát készíteni. Pillantása eközben a délen húzódó
hegyláncot méregette. Mostanáig szerencséje volt, sikerült
csaknem mindvégig követnie a völgyeket, csupán néha
mászva meg egy-egy kisebb emelkedőt. Most azonban egy hegy
állta az útját. Körülbelül kétezer láb magasnak saccolta; nem lesz
nehéz átkelni rajta. Az egész hegyet fák borították, helyenként
egyesével, máshol csoportosan, ismét azt a benyomást keltve,
mintha gondosan ültették volna őket.
Egy ideig mozdulatlanul feküdt és gondolkodott. Jobb karját
kihúzta a takaró alól és kinyújtotta maga mellett. A pislákoló tűz
fényénél a karkötő lila drágakövei felcsillantak, majd
elhalványultak... felcsillantak, elhalványultak. Mintha hirtelen
megnőttek volna... Graydont hatalmába kerítette az álom.
Aludt és tudta, hogy alszik, de álmában is látta a lila kö-
veket. Álmodott... és a drágakövek irányították az álmait. Egy
holdsütötte síkságon haladt és előtte egy komor fekete fal
emelkedett. Árnyékával teljesen betakarta, majd hirtelen eltűnt.
Egy hatalmas, kör alakú völgyet pillantott meg, amelyet
égbenyúló hegycsúcsok fogtak körül. Kissé távolabb egy tó
csillant meg, egy szikla szívéből kiömlő folyam folyékony
ezüstje. Ezután a hold tejfehér fényében fürdő hatalmas
 sziklaoszlopokat látott, amelyek mind egy barlang fekete
száját őrizték.
Egy város robbant a szeme elé; épületeinek tetői rubinból
és opálból voltak. Az egész olyan fantasztikus volt, mintha
dzsinnek építették volna álmokból.
Megpihent egy hatalmas oszlopos csarnokban, amelynek
magas mennyezete felől lágy, azúrkék fény szivárgott. Az
oszlopok csúcsa messze felnyúlt a magasba, nagy, aranypety-
tyes opál, smaragd és türkizszirmokat alkotva.
Meglátta... a Kígyóanyát!
Egy magas falmélyedésben feküdt összetekeredve, pár-
nákból készült fészkén. A hatalmas fülke előtt az azúr suga-
rak ködös csillogása egyfajta függönyt alkotott, félig eltakar-
va azt.
Arca kortalan volt... sem öreg, sem fiatal; az időnek, az
évek kíméletlen vasfogának nem volt hatalma fölötte.
Ugyanúgy születhetett tegnap, mint több millió évvel ezelőtt.
Egymástól távol ülő szemei kerekek voltak és fényesek;
élő drágakövek, telve lila tűzzel. Homloka széles volt és ala-
csony; orra hosszú és finom vonalú, orrlyukai tágak. Szája
apró volt és szív alakú, ajkai vérvörösek.
Hosszú haja, amely olyan volt, mint az ezüst, keskeny,
gyermeki vállaira hullott, homlokán pedig nyílhegyszerűen
kettévált. Ez arcának ugyanolyan szív formát kölcsönzött,
amilyen a szája volt... szív, amelynek csúcsa a hegyes áll
volt.
Mellei aprók voltak és kerekek.
Arca, nyaka és vállai gyöngyházfehérben csillogtak, némi
rózsaszínes árnyalattal.
Kígyótestének tekervényei közvetlenül apró, kerek mellei
alatt kezdődtek.
A selyempárnák félig elfedték ezeket a vastag tekervé-
nyeket, amelyekből számtalan volt és mindet csillogó, szív
alakú pikkely borította; a pikkelyek mindegyike olyan töké-
letes volt, mintha egy elfin drágakő faragó készítette volna és
a gyöngyök anyja, az opál színében pompázott.
A hegyes áll apró kezekben nyugodott. Behajlított piciny
karjai, amelyek akkorák voltak, mint egy gyermekéi, testének
legfelső tekervényén támaszkodtak.
 Arcán, amely egyszerre volt nő és kígyó arca... ugyanak-
kor furcsamód sem nő, sem kígyó... határtalan bölcsesség és
hihetetlen fáradtság tükröződött...
A Kígyóasszony... akinek emléke, vagy nővéreinek emlé-
ke lehet annak a legendának a forrása, amely a Naga herceg-
nőkről szól, akiknek bölcsessége emelte a kambodzsai
dzsungelekben az azóta letűnt khmerek városait; és ez lehet a
forrása a kígyóasszonyokról szóló ismétlődő történeteknek,
amelyek minden nép meséi között megtalálhatók.
Lehet, hogy ez az igazságmagja az Ádám első feleségéről,
Lilithről szóló legendának, akit Éva kitúrt a helyéről.
Graydon így látta őt... vagy azt gondolta, így látja.
Ugyanis a kérdés, hogy valóban olyan-e, amilyennek látszik,
vagy csupán úgy látja, ahogy az láttatni akarja magát, újra és
újra feltámadt benne.
Csak állt és borzongva csodálta a kis szív alakú arcot, az
ezüstösen csillogó hajkoronát és testének gyermeki finomsá-
gát.
Tekervényeivel, szörny mivoltával egyáltalán nem foglal-
kozott. Mintha ez a félig nő, félig kígyó lény mélyen lenyúlt
volna a lelkébe, egy olyan rejtett húrt érintve meg, amely
születése óta néma volt.
És ebben az álomban... ha egyáltalán álom volt... Graydon
tudta, hogy a lény mindennek tudatában van és örül neki.
Pillantása ellágyult és megpihent Graydon arcán; a rózsaszí-
nes tekervény, amelyen teste volt, felemelkedett. Feje két
embernyi magasságban imbolygott a fülke padlója fölött.
Kecsesen bólintott Graydonnak. Apró kezeit a homlokához
emelte és eltakarta velük, majd különös hieratikus mozdu-
lattal leengedte, mintha felé nyújtana valamit.
Mögötte egy trón állt, amely mintha egy kolosszális zafír
szívéből lett volna kifaragva. Ovális volt, több mint tíz láb
magas és üreges, mint egy ereklyetartó. Egy fehér sziklakris-
tály oszlop homorú tetején állt. Üres volt, de mintha halvá-
nyan világított volna. Lábánál hat kisebb trón állt. Az egyik
vörös volt, mintha rubinból, a másik fekete, mintha gagátból
lenne kifaragva; a kettő között álló négy trón sárga aranyból
készült.
A Kígyóanya bíborvörös ajkai szétnyíltak; karcsú, hegyes,
vörös nyelv csusszant ki közülük és megérintette őket. Akár
beszélt, akár nem, Graydon hallotta a gondolatát.
 - Felemelem ennek az embernek a kezét. Suarra szereti
őt Tetszik nekem. Suarrán kívül senki nem érdekel Yu-At-
lanchi lakói közül. A gyermek vágya hozzá száll. Hát le-
gyen! Elegem van Lantluból és a bandájából. Lantlu sokkal
közelebb került Nimir Árnyékához, akit ők Sötét Úrnak ne-
veznek, mintsem én azt szeretném. És Suarrát is meg akarja
szerezni. Hát nem fogja.
- Az ősi egyezség értelmében - szólalt meg az Ostobaság
Lordja... - szóval az egyezség értelmében, Adana, böl-
csességedet nem használhatod az Ősi Faj egyetlen tagja ellen sem.
A felmenőid megesküdtek erre. Régen, nagyon-nagyon régen
esküdtek meg erre, mielőtt még a jég elűzött volna minket az
Anyaországból. Ezt az esküt azóta sem szegte meg senki. És te
sem szegheted meg, Adana
- Sz-sz-sz-sz! - csapódott ki a Kígyóanya vérvörös nyelve a
szájából dühösen. - Ezt mondod te! De volt ennek az
egyezségnek egy másik oldala is. Vajon az Ősi Faj nem es-
küdött-e meg, hogy soha nem fog szövetkezni ellenünk, a
Kígyónép ellen? Ezzel szemben Lantlu és követői az Árnyékkal
szövetkeznek. Céljuk megszabadítani Nimirt a béklyóktól,
amelyeket hosszú idővel ezelőtt kovácsoltunk számára. Ha
kiszabadul, meg fog próbálni elpusztítani minket... és miért ne
tenné... lehet, hogy sikerülni is fog neki!... Ezt vedd
figyelembe, Tyddo! Mondom, lehet, hogy sikerülni fog! Lantlu
szövetkezik Nimirrel, aki az ellenségünk, vagyis ellenem
szövetkezik, aki a Kígyónép utolsó tagja vagyok. Az ősi
egyezséget Lantlu szegte meg, nem én.
Kígyóteste lassan hullámzott.
- Vagy hagyjuk el Yu-Atlanchit? Vonuljunk el máshová,
ahogyan az őseim és a Lordok, a veled egyenrangú társaid
tették? Hagyjuk, hogy elpusztuljon?
Az Ostobaság Lordja nem válaszolt.
- Ó persze, ahol az ostobaságon kívül alig van más, ne-
ked természetesen maradnod kell - biccentett gyermeki fejé-
vel a Lord felé. - De engem mi marasztaljon itt? A népem
bölcsességére! Mikor idejöttünk, itt csak szürke majmok él-
tek, akiket a fákról kellett leszednünk. Leszedtük, tanítottuk
őket és embert csináltunk belőlük. És mivé váltak ezek az
emberek? Az álmaik világában élnek, fantomokat szeretnek
és az illúzióik rabszolgái. A többiek pedig egyre haladnak a
sötétség felé, istenítik a kegyetlenséget; kifelé a szépség kö-
vetői, álarcuk alatt azonban undorítóak. Rosszul vagyok tőlük.
Yu-Atlanchi rohad... nem, már el is elrohadt. Pusztuljon!
- Ott van Suarra - mondta az Ostobaság Lordja gyengé-
den. - És ott vannak a többiek, akik még egészségesek. El-
hagynád őket?
A Kígyóasszony arca ellágyult.
- Ott van Suarra - suttogta -, és ott vannak... a többiek. De
kevesen vannak! Az őseimre mondom, nagyon kevesen!
- Mintha ez egyedül az ő hibájuk lenne! - mondta az
Ostobaság Lordja. - De nem az, Adana. Jobb lett volna nekik,
ha ledöntjük a falat, amely óvta őket. Jobb lett volna nekik, ha
hagyjuk, hogy nekivágjanak a vadonnak és szembenézzenek az
ellenségekkel, amelyet ez a vadon rejteget. Jobb lett volna nekik,
ha soha nem zárjuk be a Halál Ajtaját.
- Béke! - mondta a Kígyóasszony szomorúan. - A női énem
beszélt belőlem. Azonban van egy másik, sokkal súlyosabb ok,
amiért nem hagyhatjuk el őket. Nimir Árnyéka testet keres
magának. Hogy mi ez az Árnyék, Nimir mennyit őrzött meg
erejéből, mennyit felejtett vagy mennyit tanult a hosszú évek
alatt... nem tudom. Egyet azonban tudok... ha ez az Árnyék testet
keres, akkor ezáltal Nimir kiszabadul a sziklából. Fel kell
készülnünk a harcra, Öreg. Ha Nimir kiszabadul és
győzedelmeskedik... nekünk kell mennünk! És ez a távozás
egyáltalán nem olyan lesz, amilyennek mi szeretnénk. És idővel
hatalmát az egész világra kiterjesztené, ahogyan a múltban is
tervezte. Ezt pedig nem szabad hagynunk!
Az Ostobaság Lordja kényelmetlenül fészkelődött rubin
trónját, mint egy nagy, vöröses sárga madár.
- Örülök, hogy nem látok a jövőbe - mondta a Kígyó-
asszony. - Ha háborúra kerül, sor, legalább nem gyengít a tu-
dat, hogy veszíteni fogok. És nem untat, ha tudom, hogy
győzök. Ha valaki olyan nagyfokú megerőltetést vállal,
amilyet egy ilyen háború ígér, mindenképpen jogosult a bi-
zonytalanság nyújtotta izgalomra.
Graydon a látottak és hallottak rendkívül különös volta
ellenére önkéntelenül is felnevetett ez utóbbi kijelentés hallatán,
annyira jellegzetesen feminin volt. A Kígyóasszony ránézett,
mintha meghallotta volna. Szemei gúnyosan felvillantak.
- Ami ezt az embert illeti, aki Suarrát keresi - mondta -,
hagyjuk, hadd jöjjön és találjon meg engem! Sok igazság van
abban, Tyddo, amit arról mondtál, hogy túlságosan meg-
könnyítettük az életet Yu-Atlanchi számára. Ezt nem szabad
megismételnünk. Amikor ez az ember, csupán saját bátorságára
és eszére támaszkodva megtalálja a hozzám vezető utat és itt fog
állni előttem testben, ahogy most gondolatban áll, hatalommal
fogom felruházni. Ha győzünk, Suarra lesz a jutalma. Addig
pedig, jelként elküldöm hozzá szárnyas Hírnökeimet, hogy
megismerjék... és hogy megtudja, többé nem kell tőlük félnie.
A templom lassan elhalványult, majd eltűnt. Graydon
mintha elfin kürtök hangját hallotta volna a feje fölött. Azt
álmodta, hogy kinyitja a szemét, ledobja magáról a takarót és
felkel...
És körülötte mindenfelé sápadt, ezüst fényben csillogó tollas
kígyók tekeregtek! Több százan voltak, nagyok és kicsik, tollaik
ragyogtak, vidáman vívtak hosszú, tőrszerű csőrükkel, fel-alá
kavarogtak a levegőben...
És hirtelen eltűntek.

Hajnalban gyorsan összeütött valami reggelit és csomagjait

felpakolta az öszvér hátára, aztán fütyörészve nekivágott az
előtte emelkedő hegynek. Nem volt nehéz megmászni. Egy
óra múlva fent is volt a csúcson.
Lábai alatt egy hatalmas síkság terült el, amelyen elszórtan
nagy szikladarabok álltak. Ennek a síkságnak a túlsó végében,
alig három mérföldnyire attól a helytől, ahol állt, egy magas
hegy emelkedett. Álja egy hatalmas kört formázott...
Yu-Atlanchi védőbástyája!

VIII. A Gyíkemberek

Kétség sem fért hozzá. A hegy mögött ott volt Yu-

Aflanchi... és Suarra! Az alatta elterülő menhirekkel tarkított
síkság ugyanaz volt, amelyen keresztül a pókember menekült.
Az ösvény, amelyen Graydon végigment, amikor az Archoz
tartott, valahol alatta húzódhatott.
Valahonnan a magasból lágy kürtszó hallatszott. Háromszor
szólalt meg, aztán ismét háromszor... ezúttal azonban a
lejtő aljából, távolról a síkságról, majd végül a hegyoldal kö-
zeléből.
Graydon lassan ereszkedni kezdett.
Kora délután volt, amikor elérte a gyémánt-keménységű,
fekete bazalthegyet. Oldala csaknem függőlegesen tört az ég
felé. Képtelenség volt megmászni, legalábbis itt, ahol ő állt.
Merre menjen? Mintha a kérdésére válaszolna, a magasból
ismét felhangzott a kürt szava, valahonnan déli irányból.
- Tehát dél felé kell mennem - motyogta Graydon jó-
kedvűen és folytatta a menetelést.
Nemsokára egy nagy, zöld foltot pillantott meg a meredek
sziklaoldalon, körülbelül száz lábnyira a hegy lábától. Amint
közeledett, látta, hogy ez egy kisebbfajta sziklacsuszamlás
helye. A legördülő kavicsfolyam megakadt egy párkányon,
hatalmas dombot alkotva a hegy oldalán. A bokroknak és
alacsony fáknak sikerült itt megkapaszkodniuk és benőtték az
egész dombot.
Miközben Graydon a hegyoldalt tanulmányozta, próbálva
rájönni a csuszamlás okára, hirtelen egy keskeny, vízszintes
hasadékot vett észre a sziklafalban, közvetlenül a kavicsdomb
fölött. A kíváncsiság által hajtva nekivágott, hogy közelebbről
megvizsgálja ezt a repedést. Az öszvér egy ideig csak állt és
figyelte, majd amikor már félúton járt a domb oldalán,
méltatlankodó hangot hallatva megindult utána.
Graydon folytatta a mászást és végre széthajtotta az utolsó
bokrok ágait is. A repedés vége úgy négy láb széles lehetett és
bent sötét volt. Letérdelt és zseblámpájával körbevilágított. A
földet kavics borította, de a hely száraznak tűnt. Graydon
kihátrált és nekilátott tűzifát gyűjteni.
Miután az utolsó rakomány gallyat is ledobta, megindult
befelé a hasadékba. Száz lépés után zseblámpájának fénye egy
sziklafalra esett... feltételezte, hogy itt ér véget az üreg. Ideérve
azonban azt vette észre, hogy a repedés éles kanyart vesz. Víz
csepegését hallotta; a cseppek bal kéz felől, a sziklából
szivárogtak, összegyűltek egy apró mélyedésben, amelyből egy
vékony erecske indult ki. Graydon most felfelé világított
lámpájával. Nem látta a mennyezetet, de az eget sem.
Majd reggel tüzetesen átnéz mindent, gondolta. Az öszvért
behajtotta a hasadékba és kikötötte egy hegyes szikla-
hoz. Miután megvacsorázott, maga köré tekerte a takaróját és
lefeküdt aludni.
Már korán hajnalban felébredt; égett benne a vágy, hogy
kiderítse, hová vezet a hasadék. Reggelizéssel nem vesztegette
az idejét, azonnal nekiindult felderíteni. Az apró forrás után
háromszáz lépést mehetett, amikor a járat ismét éles kanyart vett
és a továbbiakban az eredeti irányban futott tovább. Nem
messze egy szürke, áttetsző függönyt látott. Lekapcsolta a
zseblámpáját és halkan a függöny felé osont.
Nappali fény vágott a szemébe.
Egy körülbelül száz láb mély hasadék alján állt, amely
keleti irányba húzódott, szemben a felkelő nappal. A fény
máshonnan nem szűrődhetett be a keskeny kanyonba. Az alja
vízszintes volt és sima. Egyik végében csörgedezett a vékony
erecske. Növényzetnek nyoma sem volt... még a sziklaimádó
zuzmó sem maradt meg itt.
Graydon visszament, megitatta az öszvért, majd beterelte a
bokrok közé.
- Edd tele magad, Sancho Panza - mondta. - Csak a jó ég
tudja, mikor eszel legközelebb.
Tüzet rakott és ő maga is megreggelizett. Megvárta, amíg az
öszvér jóllakik, aztán felpakolta a hátára a csomagjait és nem kis
nehézség árán végigvonszolta az állatot a barlangon. Miután
kiértek, az öszvérrel többé nem volt gondja; elégedetten
kocogott előtte.
A kanyon egy mérföldön keresztül olyan egyenesen haladt,
mintha egy földmérő jelölte volna ki oldalait. Később azonban
kanyarogni kezdett, néha kiszélesedett, máskor összeszűkült és
az alja is hepehupássá vált. A kis ér, amelyet errefelé újabb erek
tápláltak, patakká szélesedett. A fekete sziklafalak színe lassan
vöröses sárgára változott. A víz partján, a sziklarepedésekben
helyenként már néhány növényt is lehetett látni.
A sziklafalban magasan, időről időre sötét nyílásokat fe-
dezett fel, amelyek mintha barlangok és alagutak bejáratai lettek
volna. Úgy meredtek rá az okkersárga sziklából, mint megannyi
szemgolyó nélküli szem. Egyre szaporodtak ezek a különös
természeti képződmények és Graydon megérezte, hogy valami
halálosan veszedelmes lappang ezekben az üregekben.
Pattanásig feszült idegekkel figyelte őket, készenlétben tartva a
puskáját. Furcsán fanyar, enyhén kesernyés szag
terjengett a levegőben. Olyan volt... milyen is volt? Olyan volt,
mint valami fertőzött, lassú folyású dzsungel patakban
hempergő aligátorok bűze.
A csípős szag egyre erősödött és egyre szaporodott a
sziklafalban tátongó nyílások száma is. Az öszvér egyre ide-
gesebb lett; gyakran megtorpant és fejét magasra tartva
szaglászott körbe.
A kanyon ismét éles ívben elkanyarodott és a kanyar mögül
hirtelen borzalmas morgás és sziszegés hallatszott. Ugyanakkor
egy olyan bűzhullám csapta meg Graydon orrát, hogy csaknem
rosszul lett. Az öszvér megtorpant és mozdulatlanná
merevedett.
Emberek kiáltásait hallotta. Gyorsan megindult és befordult a
sarkon. Három indiánt látott, hasonlót ahhoz, aki elvezette a
tiltott Föld határára, ezek azonban kék helyett sárga öltözéket
viseltek. Körülöttük egy tucat lény körözött, fogaikkal és
karmaikkal időnként belemarva egyik másik indiánba. Első
pillantásra hatalmas gyíkoknak látszottak, a következő
másodpercben azonban rádöbbent, hogy ha nem is teljesen, de
félig emberek.
Ezek a lények több mint négy láb magasak voltak. Vastag
bőrük piszkossárgán világított. Vastag, erős lábakon egyen-
súlyoztak, amelyek lapos, karmos mancsokban végződtek.
Karjuk rövid volt és izmos. Kezük ugyanolyan mancsszerű volt,
mint a lábuk, csak ezen hosszabbak voltak a karmok.
Graydon vére azonban akkor fagyott meg az ereiben,
amikor megpillantotta az arcukat. Az emberi vonások tisztán
felismerhetőek voltak rajtuk. Ember és gyík jellemzői keveredtek
egymással... mint ahogyan ember és pók keveredett abban a
skarlátvörös lényben, amelyet Suarra Szövőnek nevezett.
Fejüket keskeny, hegyes homlokuk fölött vörös pikkelyek
borították, amelyek felfelé meredtek, mint a kakastaréj. Szemük
piros volt, kerek és rezzenéstelen, orruk lapos, állkapcsuk
kiugró, amelyből a krokodiléhoz hasonló sárga, kegyetlen
agyarak meredeztek. Fülük helyén valami csökevényes szerv
látszott.
Ami legjobban megdöbbentette Graydont, az az volt, hogy
ágyékuk köré piszkos rongydarabok voltak tekerve.
A három indián háromszögben állt, hátukat egymásnak
vetve, és valami csillogó fémből készült buzogánnyal har-
 coltak a gyíkemberek ellen. Annak bizonyítékaképpen, hogy
ügyesen forgatják a buzogányt, legalább fél tucat lény hevert
körülöttük, bezúzott koponyával. Most azonban először az
egyik, majd egy másik indián zuhant a földre. Az undorító
lények azonnal rájuk vetették magukat.
Graydon lerázta magáról a bénultságot és odakiáltott a
megmaradt indiánnak.
Felemelte a puskáját, gyorsan célzott és tüzelt. A gyíkember,
akit kinézett magának, megtántorodott, amint a golyó
belefúródott a testébe, majd hangos ordítással a földre zuhant.
Ordításának hangjára a többiek egyszerre üvöltöttek fel, amit a
sziklafalak mennydörgésként vertek vissza. A falka most
Graydon ellen fordult; szájuk, amelyben a hatalmas agyarak
villogtak, tátva volt, testük megfeszült és rezzenéstelen vörös
szemükkel rámeredtek.
Az indián lehajolt, felemelte egyik társának a testét és
gyorsan félrehúzódott. Mivel Graydonnak most már nem kellett
attól tartania, hogy eltalálja, ismét célzott és lőtt, aztán gyorsan
újratöltötte a fegyverét. Ahogy egymás után kezdte őket
leszedni, a lények magukhoz tértek a csodálkozásból,
odarohantak a falhoz és úgy kúsztak fel a sziklán, mint az igazi
gyíkok. Sziszegve és fújva menekültek a barlangok sötét szája
felé és egy szempillantás alatt eltűntek, ahányan csak voltak.
Az indián a karjában tartotta sérült társát. Finom vonású
barna arcán döbbenet és áhítat tükröződött. Graydon a vállára
akasztotta puskáját és a béke egyetemes gesztusával kinyújtotta
mindkét kezét. Az indián óvatosan a földre fektette a sérültet,
majd mindkét keze, fejét a homlokára szorítva mélyen
meghajolt.
Graydon megindult az indián felé. Egy pillanatra megállt,
hogy közelebbről megvizsgálja a lényeket, amelyeket lövedékei
pusztítottak el. Látta, hogy csak azok fekszenek ott, amelyeknek
a koponyájába fúródott a golyó. Végtagjaik görcsösen
rángatóztak, mintha még mindig élnének. Az egyik pontosan a
szívébe kapta a golyót. A szív azonban tovább dobogott.
Graydon látta a sárgás bőrrel borított mellkas lüktetését. Csak
azok látszottak teljesen halottnak, amelyeknek koponyáját
szétzúzta a buzogány.
És ismét megrázta ezeknek a lényeknek a természetellenes
emberi mivolta.
 Egyikük arccal lefelé feküdt. A piszkos ágyékkötő félre-
csúszott. Gerince tövében egy pikkelyes farokcsonk látszott.
Az indián ekkor odalépett mellé. Ismét meghajolt, majd
buzogányával módszeresen nekilátott a Graydon által meglőtt
lények koponyájának szétveréséhez.
- Ez – mondta aymara nyelven – azért szükséges, hogy
ne élhessenek újra. Ez az egyetlen módja.
Graydon odament a sebesült indiánhoz. Eszméletlen volt, de
sérülései nem feltétlenül voltak halálosak, legalábbis Graydon
úgy gondolta, amint egymás után végignézte a sebeket.
Csomagjából elővette az elsősegély dobozt, lefertőtlenítette és
bekötözte a legcsúnyábbakat. Felnézve a másik indiánt látta
maga mellett; szemében mély áhítat tükröződött.
- Ha elvisszük egy olyan helyre, ahol nem kell tartanunk
ezektől a szörnyetegektől, talán többet is tehetek érte -
mondta Graydon, szintén aymara nyelven, miközben fel-
egyenesedett.
- Nem messze innen - mondta az indián - már biztonságban
leszünk tőlük, Hatalmas Úr.
- Akkor induljunk! - mondta Graydon angolul és elmo-
solyodott a címen.
Lehajolt és megfogta a sebesült férfi vállát. Az indián a lábát
emelte. Az öszvér megindult előttük és ők követték, tovább a
kanyonban.
A barlangok nyílásai figyelték őket. Belsejükben nem
mozdult semmi, Graydon azonban gonosz szemek pillantását
érezte magán... a gyíkemberek ördögi pillantását.

IX. Huon barlangjában

A gyíkemberek sziklaodúi egyre fogytak; végül teljesen

eltűntek. Az indián egyáltalán nem törődött velük; úgy tűnt,
számára elég a tudat, hogy Graydon bármikor képes elbánni az
esetleges támadókkal.
A férfi, akit cipeltek, felnyögött, kinyitotta a szemét és
valamit mondott. Társa bólintott és letette a lábát a földre. Az
indián ugyanazzal a döbbenettel meredt Graydonra, mint ko-
rábban a társa és amikor megpillantotta Graydon csuklóján a
Kígyóanya karkötőjét, szemében a döbbenetet áhítat váltotta fel.
Az első indián beszélni kezdett, de olyan gyorsan, hogy
Graydon egy szót sem értett belőle. Amikor befejezte, a második
megfogta a kezét, először a szívére, majd a homlokára helyezte.
- Uram - mondta -, az életem a tiéd.
- Hová mentek? - kérdezte Graydon.
A két indián zavart pillantást váltott egymással.
- Uram, a lakóhelyünkre megyünk - hangzott a kitérő
válasz.
- Gondoltam - mondta Graydon. - És az a hely... Yu-
Atlanchi?
A két indián ismét tétovázott, mielőtt válaszolt volna.
- Mi nem megyünk be a városba, Uram - mondta végül
az első indián.
Graydon mérlegelte a kitérő válaszokat és azon tűnődött,
vajon mennyire bízhat hálájukban. Az indiánok nem kérdezték
honnan jött és miért, sem azt, ki is ő valójában. Ezt a tapintatot
azonban az udvariasságnak vagy más ismeretlen oknak
tulajdonította és nem pedig a kíváncsiság hiányának, mert az
szemmel láthatóan ott égett mindkettőjükben. Azonban úgy
érezte, ilyen tapintatra senki mástól nem számíthat, ha egyszer a
Tiltott Föld határain belül lesz. A Kígyóanyától nem kérhet
segítséget, legalábbis egyelőre. Biztos volt benne, hogy a
Templomról látott víziója nem csupán illúzió volt. Ezt a repülő
kígyók útmutató kürtszava és a velük szemben azóta élvezett
védettsége is bizonyította. És a Kígyóasszony azt mondta, saját
esze és bátorsága segítségével kell eljutnia hozzá, mert csak
akkor számíthat a támogatására.
Ha úgy állít be Yu-Atlanchiba, mint egy vakmerő bolond,
soha nem fog eljutni hozzá. De hol húzódhatna meg addig,
amíg kissé körülnéz, felderíti a terepet és készít valami tervet...
- Szóval - fordult oda a sebesült indiánhoz elszántan -
azt mondtad, hogy enyém az életed, igaz?
Az indián ismét megfogta a kezét és a szívéhez, majd a
homlokához érintette.
- Yu-Atlanchiba tartok - mondta Graydon -, de szeret-
ném, ha egy ideig nem látna meg senki. Tudsz segíteni,
szállást adni nekem, úgy, hogy rajtad kívül senki ne tudjon a
jelenlétemről, amíg úgy nem döntök, hogy megyek a saját
utamon?
 - Tréfálsz velünk, Uram? - kérdezte az első indián. - Miért
lenne valakinek, aki az Anya jelét viseli és akinek ilyen fegyvere
van - itt a puskára mutatott -, szüksége a mi segítségünkre? Te
nem az... ő küldönce vagy? Hiszen azok, akik a szolgái,
átengedtek téged. Uram, miért tréfálsz velünk?
- Nem tréfálok - mondta Graydon, majd erősen figyelve az
arcukat, azt kérdezte: - Ismeritek Lantlut?
Az indiánok arca megkeményedett, tekintetük gyanakvóvá
vált; Graydon azonnal tudta, hevesen gyűlölik a dinoszaurusz
falka vezérét. Helyes, akkor többet is mondhat nekik.
- Az Anyát keresem - mondta. - Ha a küldönce nem is
vagyok, azért még őt szolgálom. Lantlu viszont közöttünk
áll. Bizonyos okok miatt az Anya segítsége nélkül kell el
bánnom vele. Ezért aztán időre van szükségem, és Lantlu
nem tudhat rólam, amíg ki nem terveltem mindent.
Az indiánok arcán megkönnyebbülés és kíváncsisággal
vegyes lelkesedés látszott. Suttogni kezdtek egymás között.
- Uram - szólalt meg az első - hajlandó vagy meges-
küdni az Anya nevére - itt a karkötőre mutatott -, az ajkad-
hoz emelni és megesküdni a nevére, hogy amit mondtál az
igaz; hogy sem barátja, sem kémje nem vagy Lantlunak?
Graydon felemelte a karkötőt.
- Esküszöm - mondta. - Testestől-lelkestől pusztítson el
az Anya, ha az, amit mondtam, nem igaz.
Megcsókolta az apró tekervényes alakot.
Az indiánok ismét suttogtak valamit.
- Gyere velünk, Uram - mondta az, aki életét Graydonnak
ajánlotta. - Elviszünk téged Huonhoz. Amíg oda nem érünk, ne
kérdezz tőlünk több kérdést. Búvóhelyet keresel Lantlu elől.
Elvezetünk az egyetlen helyre, ahol nem találhat rád. És
használatba veheted... ha Huon is úgy akarja. Ha nem akarja...
veled tartunk, bárhová mész is, és veled együtt halunk.
Tehetünk ennél többet?
- Istenemre! - mondta Graydon elérzékenyülve. - Sem ti,
sem más ember nem tehetne többet egy másikért. Azonban nem
hiszem, hogy a ti Huonotok, bárki legyen is, neheztelni fog
rátok, amiért odavisztek hozzá.
Gyorsan ismét megvizsgálta a sérült indiánt; a karmolások és
harapások meglehetősen csúnyák voltak, de szerencsére egyik
sem ért létfontosságú szervet.
 - Sok vért vesztettél - mondta Graydon. - Jobb lenne, ha
továbbra is vinnénk.
Az indián azonban nem hagyta.
- Innen már nincs messze - mondta. - Az urdoknak, vagyis a
gyíkembereknek méreg van a karmaikban és agyaraikban. A
lángoló víz, amelyet a sebeimbe öntöttél, a nagy részét elégette,
de nem mindet. Még most is érzem, és ilyenkor jobb, ha
gyalogol az ember.
- Az urd méreg álmot hord magában - magyarázta az első
indián. - És az álom halálhoz vezet A Hatalmas Úr lángoló vize
legyőzte ezt az álmot és felébresztette a társamat. Most attól fél,
ha visszük, ismét elalszik, mivel azt mondja, a lángoló víz már
nem éget.
Graydon elmosolyodott a jód elnevezésén, amellyel kimosta
az indián sebeit. Az érvelés azonban helyesnek tűnt. Ha a
gyíkemberek mérgének kábító hatása van, akkor semlegesítő
szer hiányában a mozgás, ez esetben a gyaloglás, segít legyőzni a
mérget. Levette a kötést a legmélyebb sebekről és bőven
meglocsolta őket jóddal. Az izmok feszüléséből tudta, a szer
hat.
- Nagyon jó - mondta az indián - a lángoló víz éget.
- Elégeti a mérget - mondta Graydon vidáman. - Ha van
valami más gyógyszeretek, azért nem árt, ha azokat is hasz-
náljátok.
- Ahová megyünk, ott van gyógyszer - mondta az első
indián. - Azonban ha te nem vagy, Uram, mostanra már
mélyen aludna az urd méregtől, az pedig nem lenne egy nyugodt
álom. Most induljunk és siessünk, ahogy csak tudunk.
Folytatták útjukat a kanyonban. Talán egy mérföldnyit
haladhattak, amikor a két sziklafal hirtelen összeborult. Egy húsz
láb széles, koromsötét hasadék vezetett keresztül alatta, amelyet
mintha gondos kezek véstek volna ki a sziklából.
- Itt várj - mondta az első indián és odament a hasadék
szájához. Erszényéből egy teniszlabda nagyságú kristály
gömböt vett elő, amelynek felét fém borította és a feje fölé
emelte. Az alagutat fény árasztotta el. Olyan volt, mint egy
gyorsan mozgó, világító, gömb alakú felhő. A kristályt visz-
szatette az erszényébe és intett Graydonnak.
Beléptek a hasadékba, amely többé már nem volt sötét.
Halvány ragyogás töltötte be, mintha a kristálygömbből
származó felhő foszforeszkáló köddé oszlott volna széjjel.
Ezer lépésnyit, vagy még többet haladtak ebben a halvány
ragyogásban. Az indián menet közben többé nem vette elő a
kristálygömböt, ennek ellenére az idő múltával a fény egy
cseppet sem halványult.
Az elöl haladó indián hirtelen megállt. Graydon észrevette,
hogy az alagút véget ért. Kint sötét volt és valahonnan a
mélyből tovarohanó folyó zubogása hallatszott. Az indián ismét
elővette a kristálygömböt és újabb fénylő felhő terült széjjel.
Graydonnak elállt a lélegzete. A ragyogó pára egy szakadék
fölött suhant keresztül. Száz yardnyira járhatott, amikor hirtelen
egy sziklafal állta az útját. A fénygömb nekiütközött, mire a
sziklafal egy része hatalmas függönyhöz hasonlóan
felemelkedett. A feltáruló nyílásból egy lapos, tíz láb széles
fémnyelv kúszott ki, követve a szakadék fölött lebegő fényt. A
nyelv a lábuk előtt állt meg.
Az indiánok bátorítóan Graydonra mosolyogtak.
- Kövess engem, Uram! - mondta az egyik. - Nincs veszély.
Graydon, nyomában az öszvérrel, rálépett a hídra. A
mélyből őrjöngve rohanó víz mennydörgése hallatszott.
Elérték a különös híd végét. Az indiánok mellé léptek és
közrefogták Graydont. Ötven lépést mentek így. Visszanézve
olyannak látta az alagút bejáratát, mint a hajnal hatalmas ka-
puját. Halk sóhajtásszerű hang hallatszott és a hajnal háromszöge
elsötétült. A sziklafüggöny leereszkedett.
A fény teljesen körülölelte, mintha maga a levegő is fényből
lenne. Egy négyzet alakú helyiségben álltak, amelynek minden
oldala száz láb hosszú volt. A falak és a sziklamennyezet
koromfeketék voltak és a kőben apró, gyorsan mozgó, fénylő
részecskék csillogtak, hasonlóak azokhoz, amelyek az Arc
barlangjában áramlottak kifelé az ébenszínű sziklából. Ezek
voltak a fény forrásai.
A terem üres volt, nyoma sem látszott a járatnak, amelyen
keresztül érkeztek, sem gépezetnek, amely a sziklát mozgat-
ta. Ennek ellenére Graydon mintha emberek suttogását hal-
lotta volna a helyiségben, majd egy felhangzott egy mondat,
de túl gyorsan ahhoz, hogy megértse.
A sértetlen indián tisztelgett, néhány lépést tett előre és
ugyanolyan gyorsan beszélni kezdett. Ez alkalommal azonban
Graydon is megértette szavait. A gyíkemberekkel vívott
 harcot mesélte el. Mikor befejezte, néhány másodpercig
csend volt, majd a hang láthatatlan tulajdonosa újabb gyors
parancsot adott. Az indián intett Graydonnak.
- Uram, tartsd a magasba a karkötőt! - mondta.
Mostanra Graydon rájött, hogy a láthatatlan beszélő nincs
a sziklakamrában, hanem valahol a fal mögött rejtőzik.
Hangja kétségtelenül valamiféle csövön érkezik hozzájuk és
a falban minden bizonnyal kémlelőnyílások is vannak. En-
nek ellenére egyiket sem sikerült felfedeznie; a csillogó fe-
kete felszín töretlen volt és sima, mint a tükör. Felemelte a
karját, amelyen a Kígyóanya aranyba öntött képét viselte. A
lila szemek megcsillantak. Ismét felhangzottak a suttogások
és mormolások és újabb parancs érkezett.
- Tedd le a fegyvered, Uram - mondta az indián - és
lépj előre, a falhoz!
Majd mikor Graydon tétovázott, hozzátette:
- Ne félj! Mi melletted vagyunk...
A láthatatlan illető hangja durván közbevágott. Az indián
megrázta a fejét és Graydon mellé állt. Társa ugyanígy tett.
Graydon, tudva, azt a parancsot kapták, hogy maradjanak
hátul, amíg ő a falhoz megy, letette a puskáját a földre és
suttogva engedelmességre intett őket. Megindult előre, me-
net közben ellenőrizve a hóna alatt viselt pisztolyt. Abban a
pillanatban, ahogy megállt a fal előtt, kihunyt a fény.
A sötétség csupán egy másodpercig tartott. Amint ismét
világosság lett, a fal egyharmad része eltűnt. Helyén egy
széles és fényesen kivilágított folyosó látszott. Mindkét ol-
dalán indiánok sorakoztak. Az öszvére és a két indián és
őközötte is állt egy kisebb csoport. Kezükben fényes, fekete
fémből készült lándzsákat tartottak, valamint ugyanebből az
anyagból kovácsolt kis, kerek pajzsokat. Egyenes, fekete
hajukat keskeny aranypántok szorították a homlokukhoz.
Rövid, sárga selyemből készült szoknyájuktól eltekintve
meztelenek voltak. Graydon mindezt egyetlen gyors pillan-
tással felmérte, mielőtt tekintete megállapodott volna a mel-
lette álló alakon.
Nagydarab férfi volt, arcán Suarra és Lantlu fajtájának
jellegzetes vonásait viselhette, mielőtt valami katasztrofális
harc el nem torzította. Jóval magasabb volt Graydonnál. Haja
ezüstös fehér volt, rövid. Homlokán fényes, sárga hajpántot
viselt. Jobb halántékától az álláig négy élénkvörös, párhuza-
mos karmolás futott végig. Orra törött volt és lapos. Vállairól
fekete fémből készült, a kereszteslovagokéhoz hasonló sod-
ronying lógott, amelyet derekán egy széles öv fogott össze.
Combjait és lábszárait szintén sodrony védte, amely leért
egészen szandálos lábfejéig. Jobb karja könyékből hiányzott és a
helyén egy gyilkos, három láb hosszú fémtőr meredezett, amelyet
széles aranypánt rögzített a csonkhoz. Öve mellé tűzve rövid,
dupla élű szekercét viselt, hasonlót az ősi Kréta jelképéhez.
Meglehetősen ijesztő jelenség volt, Graydon azonban te-
kintetéből bátorságot merített. Szemei körül a nevetés, humor és
türelem ráncai látszottak, amelyet a pillanatnyi gyanakvás és
fejtörés sem tudott elsimítani. Fehér haja ellenére nem volt öreg;
Graydon körülbelül negyven évesnek ítélte.
Aymara nyelven beszélt, hangja rekedt volt és nagyon
mély.
- Tehát találkozni akarsz Huonnal! Rendben, találkozni
fogsz vele. És ne tarts tiszteletlennek, amiért ily sokáig meg-
várakoztattalak és elvettem tőled a fegyvereidet. Tudod, a
Sötét Úr nagyon ravasz és Lantlu, hogy a xinlijei szaggassák
darabokra, ugyanolyan, mint ő. Nem ez lenne az első alka-
lom, hogy megpróbálna kémeket varrni a nyakunkba, mond-
ván, szolgálni fognak minket. Az én nevem Regor, de van-
nak, akik Sötét Regornak neveznek. Az én sötétségem nem
olyan, mint a Sötét Úré, bár én is ravasz vagyok. Én csak itt
beszélek róla, és közben lehet, hogy te nem is tudsz erről a
Sötét Úrról semmit...
Egy pillanatra elhallgatott és élesen figyelte Graydont.
- Egy keveset már hallottam róla - válaszolta Graydon
óvatosan.
- Aha, szóval egy keveset már hallottál róla! Na, és a
hallottak alapján mit gondolsz?
- Semmit! - válaszolta Graydon, egy aymara szólást idézve,
amely bizonyos rejtett, illetlen jelentéssel bírt. - Semmit, ami
arra késztetne, hogy szorosan egymás mellett ülve, tojást törjek
vele.
- Ha! Ha! - mennydörögte az óriás és meglendítette a kezét
helyettesítő tőrt. - Ez jó! Ezt el kell mondanom Huonnak...
- És különben is, ha jól tudom, az... ő ellensége - jegyezte
meg, felemelve a karkötőt.
 Sötét Regor abbahagyta a nevetést és paranccsal fordult az
örök felé.
- Mellettem gyere! - mondta Graydonnak. Mielőtt enge-
delmeskedett volna, Graydon hátrapillantott és azt látta, hogy
a két indián közül az egyik óvatosan felemeli a puskáját a
földről és az öszvér két oldalán megindulnak utánuk. Miköz-
ben megpróbálta felvenni Regor tempóját, kényelmetlen ér-
zéssel azon tűnődött, vajon elreteszelte-e a fegyvert, mielőtt
letette, majd úgy döntött, hogy igen.
Most azonban egy súlyosabb kétely ütötte fel a fejét benne.
Minden eddigi reményét arra a törékeny gondolatra építette,
hogy Huon, akárki legyen is, esküdt ellensége Lantlunak és
cserébe az ő támogatásáért, segíteni fogja tervei megvalósítását.
Úgy gondolta, elmondja neki a Suarrával történt találkozását és
minden ezt követő eseményt. Most azonban ezt a tervét már túl
naivnak tartotta. A helyzet sokkal bonyolultabb volt, mint
gondolta. Végül is mit tud egyáltalán ezekről az emberekről,
vészjósló mesterségeikről... pók- és gyíkembereikről és Isten
tudja, milyen szörnyetegeikről?
És valójában mit tud arról a hihetetlenül különös lényről... a
Kígyóanyáról?
Graydont pillanatnyi kétségbeesés kerítette hatalmába, de
sikerült legyőznie. Át kell dolgoznia a terveit, ennyi az egész. Ám
erre mindössze néhány perc állt a rendelkezésére. Végül úgy
döntött, addig nem tervez semmit, amíg nem találkozik ezzel a
Huonnal és fel nem méri nála az esélyeit.
Az éles kihívás gondolata visszazökkentette a jelenbe. A
folyosót előttük hatalmas, fekete fémajtók állták el. Két csapat
sárga szoknyás indián őrizte őket, az egyik csapat tagjainál
lándzsa, a másiknál hosszú fémíjak voltak. A két csapatnak
egyetlen kapitánya volt, egy zömök, törpeszerű indián, aki
csaknem kiejtette a kezéből duplaélű szekercéjét, amikor
megpillantotta Graydont.
Regor valamit súgott neki. A kapitány bólintott és lábával
dobbantott egyet. A hatalmas ajtó középen kinyílt és mögötte egy
csillogó függöny látszott, amelyet mintha pókhálók vízeséséből
szőttek volna. A függönyön halvány, sárgás fény szűrődött
keresztül.
- Megyek és beszámolok rólad Huonnak - morogta
Regor. - Várj türelmesen. - Azzal eltűnt a pókháló mögött.
Az ajtók némán bezárultak mögötte.
 Graydon némán várt és ugyanilyen némán meredtek rá a
sárga szoknyás őrök. Hosszú percek teltek el. Majd meg.
szólalt egy csengő és a hatalmas ajtó kinyílt. A háló mögül
emberi hangokat hallott. A kapitány intett a két indiánnak, akik
maguk előtt hajtva az öszvért, beléptek a titkos szobába. Ismét
hosszú percek teltek el, majd ismét megszólalt a csengő és
kinyílt az ajtó. A kapitány intett, mire Graydon megindult előre
és belépett a hálón.
Egy pillanatra elvakította az erős fény, amely olyan volt,
mintha napfény tűzne át valami sárga üvegen. Szeme lassan
kezdte megszokni a fényt és egyre élesebben látta a részleteket.
Az a benyomása támadt, hogy a falakat váltakozó színárnyalatú
falikárpitok borítják. Néhányat pislogott és látta, a mennyezet
ugyanolyan csiszolt kőből van, mint a folyosó, de fekete helyett
borostyánsárga, és hogy az élesebb fény a benne kavargó,
ragyogó részecskéktől származik.
A közelben női nevetés csendült: A hang irányába nézett és
már ugrott is felé... ajkán Suarra nevével. Valaki azonban
megfogta a karját és visszahúzta...
És ekkor már tudta, hogy aki nevetett nem Suarra.
A nő egy alacsony pamlagon hevert, fejét egyik fehér
karján nyugtatva. Arca idősebb volt, de ettől eltekintve pontosan
olyan, mint Suarráé, koromfekete haját is beleértve. A
hasonlóság azonban ezzel ki is merült. A bájos arcról
ugyanis gúny sugárzott, amely a lánytól teljesen idegen volt. A
tökéletes ajkak sarkában árnyalatnyi kegyetlenség lapult és a
tiszta, sötét szemekben valami embertelen mélység csillogott...
nyoma sem volt benne Suarra gyengédségének; inkább olyan
kifejezés volt, amit Lantlu arcán látott, amikor a dinoszaurusz
falka megpillantotta a Skarlát Szövőt. Egyik karcsú, fehér lábát
átlendítette a pamlag szélén és közönyös arccal
selyemszandálját kezdte egyensúlyozni a lábujján.
- Hívatlan vendégünk tüzes természetűnek látszik - szólalt
meg egy férfihang aymarául. - Ha egyszerűen a szépségedet
csodálja,- csak helyeselni tudok. Nekem azonban úgy tűnik,
amit ízlelget, az a... hasonlóság.
A hang tulajdonosa egy székről állt fel a pamlag végénél.
Arca magán viselte ennek a különös fajnak minden szépség-
vonását. Szemei sötétkékek voltak, amely általában kedvességet
jelent, nála azonban ennek nyoma sem volt. Regorhoz
hasonlóan sárga haj pántot viselt. A fehér, tógaszerű köntös alatt
Graydon egy atléta testét sejtette,
- Tudod, hogy nem vagyok Álmodó, Huon - mondta a nő. -
Nagyon is realista vagyok, viszont az álmokon kívül hol
találkozhattam volna vele? Azonban... igaz, nem vagyok
Álmodó... talán lehetséges…
Hangjából epekedés csendült, pillantása azonban, amellyel
Graydont méregette, rosszindulatú és gúnyos volt. Huon
elvörösödött és egyetlen éles szót mondott. Graydon mellkasa
ebben a pillanatban összeszorult, mintha satuba fogták volna,
amely teljesen megbénította. Kezeit odakapta, hogy lazítson a
szorításon. Ujjai egy vékony, inas karra fonódtak, amelyen
mintha nem is lett volna hús. Gyorsan hátrakapta a fejét és egy
félig emberi arcot látott, magasan fölötte. Csapott homlokába
hosszú, vörös hajtincsek hullottak. Szeme kerek volt és
aranyszínű: melankólia, ugyanakkor intelligencia sugárzott
belőle. A pókember!
Egy másik, vörös szőrrel borított inas kar a torkára fonódott.
A harmadik a térdei alatt karolta át és a levegőbe emelte.
Regor tiltakozó kiáltását hallotta. Vakon lesújtott a szikár
arcra és amint mozdult, az arany karkötő lila kövei megcsil-
lantak. A pókember ordítását és Huon éles kiáltását hallotta.
Azt érezte, hogy zuhan, egyre zuhan keresztül a sötétségen...
majd nem hallott és nem érzett semmit.

X. Yu-Atlanchi számkivetettjei

Miközben kezdte visszanyerni az eszméletét, egy rekedt,

haragos hangot hallott.,
- Az Anya ősi jelképét viseli. Keresztüljut a Hírnökök
védővonalán. Megfutamítja a bűzlő urdokat, akik a Sötét Urat
szolgálják, átok a nevére! Ezek közül már egy is nagy dolog!
Ismét mondom neked, Huon, ezt az embert udvariasan kellett
volna fogadnunk; azért jött, hogy elmondjon egy történetet és
ha ez a történet igaz, akkor igenis okod van az aggodalomra, de
nemcsak neked, hanem az egész Testvériségnek. És te odalököd
Konnak, anélkül, hogy meghallgatnád! Mi lesz, ha Adana
megtudja? Tekervényeinek gyé-
mántos pikkelyeire mondom, réges-régen vágyunk a támo-
gatására, de eddig még nem sikerült áttörnünk közönyének falát.
Ezen az emberen keresztül talán megnyerhettük volna!
- Elég, Regor, elég! - kiáltott fel Huon.
- Nem, nem elég! - dühöngött az óriás. - Csak nem a Sötét Úr
parancsára tetted? A Lordok Lordjára mondom, a
Testvériségnek le kell számolnia veled!
- Természetesen igazad van, Regor. A te feladatod érte-
síteni a Testvériséget, ha úgy látod jónak. Nagyon sajnálom a
történteket és szégyellem is. Ha az idegen magához tér az
ájulatból, és abban biztos vagyok, hogy ez hamarosan meg-
történik, kárpótolni fogom. És nem én, hanem a Testvériség fog
dönteni a sorsáról.
- Rám nézve ez egyáltalán nem hízelgő - szólalt meg Dorina
édeskés hangon. - Azt akarod ezzel mondani, Regor, hogy én a
Sötét Úr ügynöke vagyok, mivel ugyebár én voltam, aki
felszítottam Huon haragját?
- Én nem akarok semmit mondani... - kezdte az óriás, de
Huon a szavába vágott.
- Dorina, majd én válaszolok erre. Azt kell mondanom, hogy
ez számomra sem új kétely. Nagyon vigyázz, nehogy ez a kétely
bizonyossággá váljék, mert akkor megöllek, Dorina és nincs az a
hatalom Yu-Atlanchiban, de rajta kívül sem, amely
megmenthetne.
Hangja nyugodtan csengett, de szinte sütött belőle a hideg
kérlelhetetlenség.
- Azt mered mondani, Huon…
Graydon tudta, hogy a csukottnak hitt fülek gyakran több
igazságot hallanak, mint a nyitottak. Ezért aztán csendben maradt
és figyelt, közben pedig gyűjtötte az erejét. Azonban ez a vita az
ő ügyét semmivel sem mozdította előre. Felnyögött, kinyitotta a
szemét és ezzel a nő torkára forrasztotta a szót. Felnézett Huon
arcába, amelyen nem látott mást, csak aggodalmat; ezután
Dorinára pillantott. A nő fekete szemei szikráztak, hosszú fehér
kezeit a mellére szorította, próbálva úrrá lenni haragján.
Tekintete ekkor a mögöttük álló skarlátvörös alakra esett. Kon
volt, a pókember és Graydon minden másról megfeledkezett,
miközben őt bámulta.
Ez a lény mintha Dürer Boszorkányszombatjának rémál-
maiból lépett volna elő, egy vörös fürdőn keresztül osonva át
a képről a valóságba. Ugyanakkor nem volt benne semmi dé-
moni, sőt egyfajta groteszk báj lengte körül, mintha a mesternél,
aki alkotta, a szépség oly létfontosságú tényező lett volna, hogy
még akkor sem tudta teljesen levetkőzni, amikor egy szörnyet
formált.
A pókember feje három lábbal magasodott Huon fölé. A
törzse és teste gömbölyű volt, alig nagyobb, mint egy gyer-
meké. A kerek testet négy karcsú, botszerű láb tartottá; kö-
zepéből két másik nyúlt ki, másfélszer olyan hosszú, mint a
többi, kezekben, vagy mancsokban végződve, amelynek karcsú
és tűhegyes ujjai egy láb hosszúak voltak.
Nyaka nem volt. Ahol a fej a testhez csatlakozott, egy pár
apró kar volt és efölött ült a fül nélküli arc, amelyet gyapjas,
vörös haj keretezett. A szája emberi volt, az orra egy karcsú csőr.
Az arcát, kezeit és lábait kivéve, amelyek palaszürkék voltak,
egész testét élénkvörös szőr borította.
Azonban a szemei, ezek a hatalmas szempillanélküli,
foszforeszkáló, aranyszínű szemek kifejezésükben teljesen
emberiek voltak; egyszerre tükröződött bennük bánat, tűnődés
és bocsánatkérés... mintha Huon pillanatnyi hangulatának
lennének a tükrei. Ilyen volt Kon, fajtájának legmagasabb
példánya Yu-Atlanchiban, akiről Graydon hamarosan sok
mindent megtudott.
Regor segítségével nagy nehezen feltápászkodott és egye-
nesen a nőre nézett.
- Azt hittem - motyogta -, azt hittem... hogy... Suarra
vagy!
Dorina arcáról egy szempillantás alatt elpárolgott a harag és
mintha a helyét félelem foglalta volna el; Huon egész teste
megfeszült; Regor felmordult.
- Suarra! - lehelte a nő és ökölbe szorított kezei szétnyíl-
tak.
Ha Suarra neve félelmet keltett benne, amin Graydon nagyon
csodálkozott, Regorra teljesen más hatással volt.
- Megmondtam, Huon, ez nem egy mindennapi ügy! -
kiáltott fel diadalmasan. - Itt az újabb bizonyíték! Suarra, akit
az Anya szeret... és ez az ember Suarra barátja! Aha! Kezd
megnyílni az ösvény...
- Túl gyorsan haladsz ezen az ösvényen - vágott a szavába
Huon, hangjában azonban izgalom csengett. Odafordult
Graydonhoz.
 - A történtekért a bocsánatodat kérem. Ha ellenség vagy...
akkor is. Tudod, az idegeneket nem fogadjuk szívesen, de
ennek akkor sem lett volna szabad megtörténnie. Többet nem
mondhatok.
- Nincs is rá szükség - válaszolta Graydon, enyhe gúnnyal. -
Ha a fogadtatás nem is volt szíves, mindenképpen meleg volt.
Felejtsük el.
- Helyes! - csillant fel Huon szeme. - Te akárki vagy is -
folytatta -, mi üldözöttek vagyunk. Azok, akik el akarnak minket
pusztítani erősek és ravaszak és nekünk nagyon elő-
vigyázatosnak kell lennünk a praktikáikkal szemben. Ha tőlük
jössz is, abban nincs semmi veszély, hogy ezt elmondom neked,
mert magad is tudod. Azonban ha a Kígyóanyát és... Suarrát
keresed és csupán véletlenül keveredtél hozzánk, akkor tudnod
kell, hogy mi Yu-Atlanchi számkivetettjei vagyunk, de nem
ellensége ennek a kettőnek. Győzz meg minket szándékaid
becsületes voltáról és szabadon távozhatsz tőlünk, arra, amerre
jónak látod; vagy ha a segítségünket kéred, nem felejtve
számkivetett mivoltunkat, segítünk, amennyire tudunk.
Azonban ha nem sikerül meggyőznöd minket, meghalsz,
ahogyan a többi ideküldött kém is meghalt. Kellemetlen halál
lesz; nem leljük örömünket a szenvedésben, de valamivel el kell
ijesztenünk a nyomodban járókat.

- Ezt magam is igazságosnak tartom – mondta Graydon.

- Te nem a mi fajtánkból származol - mondta Huon. - Lehet,
hogy egy fogoly vagy, akinek életet és szabadságot ígértek, ha
sikerül minket tőrbe csalnod. Lehet, a karkötőt is azért kaptad,
hogy ezáltal nyerd meg a bizalmunkat. Az sem biztos, hogy
átkeltél a Hírnökök védővonalán. Lehet, hogy végigvezettek az
urdok völgyén, ahol az embereinkkel találkoztál, és akik
idehoztak. Az, hogy megöltél néhány urdot, még nem bizonyít
semmit. Sokan vannak és életük semmit sem jelent Lantlu és a
Sötét Úr számára, akinek a rabszolgái. Mindezt azért mondom el
- tette hozzá bocsánatkérően -, hogy tudd, melyek azok a
kételyek, amelyeket el kell oszlatnod ahhoz, hogy életben
maradj.
- Szerintem igazságos - mondta Graydon ismét. Huon most a
nőhöz fordult, aki elmerülten, tűnődve tanulmányozta Graydont
egészen azóta, hogy Suarra nevét kiejtette a száján.
- Itt maradsz és segítsz eldönteni? – kérdezte Huon.
 - Eszem ágában sem volt mást tenni! – nyújtózkodott a nő
a pamlagon.
Huon most a pókembernek mondott valamit; egy vörös kar
nyúlt ki és egy széket tett Graydon elé, Regor hatalmas testét
leeresztette egy másikra; Huon belehuppant a székébe. Graydon
pedig, a különös négyes pillantásának kereszttüzében,
belefogott a történetébe.
A világról, amelyből érkezett és hogy milyen helyet foglalt el
benne, nem sokat beszélt; a lehető legrövidebben elmondta
utazását a Tiltott Földre, a három kalandorral és Suarrával való
találkozását. Mikor a Starrettel vívott harcánál tartott, Regor
elismerősen felmordult, Huon szeme pedig melegebben
csillogott. Elmondta Suarra visszatérését másnap reggel. És
amikor az Ostobaság Lordjáról beszélt, látszott, lassan kezdik
elhinni, amit mond, és ez csak tovább fokozódott, amikor azt
mesélte d, hogyan pillantotta meg Lantlut sziszegő falkája
mellett. Ám nagy csodálkozására ez a hit döbbent rémületté vált,
amikor története a hatalmas Arc barlangjába vezette őket.
Részletesen leírta, milyen is volt a gonosznak ez a megje-
lenési formája, majd azt, a három férfi hogyan változott arany
izzadtságcseppekké. Dorina reszkető kezeivel eltakarta az arcát,
Huon arcából kifutott a vér és Regor döbbenten motyogott az
orra alatt; csak Kon, a pókember állt mozdulatlanul, szomorú
szemeivel Graydont bámulva.
És ez csak azt jelenthette, hogy egyikük sem látta még az
Arcot, tehát Yu-Atlanchiban is vannak olyan titkok, amelyeket
lakói nem ismernek. Egy különös megérzés óvatosságra intette.
Ezért a látomásáról, amelyben a Templom szerepelt, nem szólt,
csupán az ébredését mondta el. Mesélt az indiánról, aki rátalált
és mesélt impulzív visszatéréséről. Megmutatta nekik annak a
sebnek a helyét is, amellyel ezért fizetett.
- Az okot, amiért visszatértem - folytatta -, nem mondhatom
el... legalábbis most még nem. Egy parancs volt, amelynek
muszáj volt engedelmeskednem... - Amit mondott,
végeredményben igaz, gondolta, amint lelki szemei előtt
megjelent Suarra arca és szívében felcsendült a hangja.
- Ez minden, amit mondhatok - ismételte meg. - És minden,
amit mondtam, igaz. Hogy a parancsot mi módon kaptam, nincs
jelentősége az ügy szempontjából, mert ezért vagyok most itt.
Várjatok... van még valami...
 Zsebéből elővette a kis csomagot, amelyben Suarra cara-
quenque tolla lapult és felmutatta nekik.
- Suarra! - lehellte Dorian, Huon pedig bólintott.
Kétség sem fért hozzá, minden szavát elhitték, úgy gondolta,
most már nem ártana egy kicsit többet megtudni az ő
céljaikról.
- És van még valami - mondta lassan. - Regor valami
tervről beszélt. Erről a tervről nem tudok semmit. De ez tör-
tént...
Ezzel mesélt nekik az elfín kürtökről, amelyek végigvezették
a monolitokkal tarkított síkságon és végül a hasadékhoz a
sziklafalban. Huon mély levegőt vett és felállt. Arcán remény
csillogott. Regor felugrott és csonka karját a levegőbe csapott.
Huon megragadta Graydon vállát.
- Elhiszem! - mondta reszkető hangon, majd Donnához
fordult. - És te?
- Természetesen ez az igazság, Huon! - válaszolta a nő, arcán
azonban mintha egy sötét felhő suhant volna át és szemei egy
pillanatig fenyegetően meredtek Graydonra.
- A vendégünk vagy - mondta Huon. - Reggel találko-
zol a Testvériséggel és elismétled nekik, amit nekünk
mondtál. Utána eldöntheted, hogy igényt tartasz-e a segítsé-
günkre, vagy egyedül folytatod az utadat. Mindenünkkel
szabadon rendelkezel. És... Graydon... - egy pillanatig této-
vázott, majd gyorsan azt mondta: - az Anyára, remélem,
csatlakozol hozzánk! Regor, gondoskodj a kis állat ellátásá-
ról. Tessék, Graydon, ezt vedd vissza - lehajolt és átnyújtotta
Graydonnak a puskáját. - Holnap majd megmutatod nekünk,
hogy mi is ez valójában. Gyere, elvezetlek a szállásodra. Várj
meg itt, Dorina.
Megfogta Graydon karját és a helyiség túlsó fala felé vezette.
Széthajtotta a hálót.
- Kövess! - mondta.
Graydon egy pillanatra visszanézett, mielőtt belépett volna a
hálón. Dorina mereven nézett utána, arcán ismét fenyegető
kifejezéssel.
Graydon megfordult és követte Huon széles hátát, végig egy
másik csillogó, fekete falú folyosón.
 XI. A halhatatlanok
- Ébresztő, barátom, fürödj meg és fogyaszd el a regge-
lidet! A Testvériség hamarosan gyülekezik és nekem az a
feladatom, hogy odavigyelek hozzájuk.
Graydon értetlenül pislogott. Regor állt az ágya lábánál,
arcán széles mosollyal, amelyet a sebhelyek egy jóindulatú
vízköpő vigyorává torzítottak. A sodronying helyett most egy
szorosan a testre tapadó öltözéket viselt, amely, úgy tűnt, divatos
Yu-Atlanchi férfijai között. Nevéhez illően most is fekete volt
rajta minden, beleértve a hatalmas vállairól lógó köpenyt is.
Graydon körülnézett a szobában, ahová Huon vezette. A
padlót vastag szőnyeg borította, amelyet mintha ezüstszínű
selyemből szőttek volna és a falakon különös mintájú ezüsthálók
lógtak. A szoba egyik végében egy beugró látszott, ahol a
padlóba süllyesztett medence csillogott. Graydon megpróbálta
összeszedni az emlékek szálait.
Huon mellette állt és beszélt, amíg két néma, barna bőrű férfi
lefürdette és elmasszírozta fáradtságát, valamint Kon karmainak
nyomát. Akkor is mellette maradt, amikor különös, ismeretlen
húsételeket evett, amit két nagy, csodálkozó szemű indiánlány
tett elé, kristály-tányéron. A bort maga Huon töltötte ki
számára, közben számtalan kérdést téve föl a Tiltott Föld határain
kívül élő emberekkel kapcsolatban. Művészetük, tudományuk és
kormányzatuk nem érdekelte különösebben, az viszont annál
inkább, hogyan éri utol őket a halál, mit csinálnak az öregekkel,
a párválasztás szokásai és hogyan nevelik fel a gyermekeiket.
Újra és újra visszatért a halál témájához és annak formáihoz,
mintha számára ez valami rendkívüli és lenyűgöző dolog
lenne.
Végül elhallgatott, néhány percig magába merülve gon-
dolkodott, majd azt sóhajtva azt mondta:
- Itt is így volt régen... és vajon melyik a jobb?
Hirtelen felállt és elhagyta a szobát; a fény elhalványult és
Graydon, levetve magát az ágyra, elgondolkodott.
Vajon Huon miért érdeklődött ilyen kitartóan a halál után?
Valami motoszkált a gondolatai mélyén, ami zavarta. Aztán
hirtelen eszébe jutott, amit Suarra mondott, miszerint az ő népe
bezárta a Halál Ajtaját. Akkor nem vette szó szerint a lány
szavait. Valóban ez lenne az igazság... ?
 Hirtelen kizökkent tűnődéséből, türelmetlenül megrázta
magát és odasétált a medencéhez. Miután megfürdött, selyem
törülközőkkel megszárította magát. Visszatérve látta, hogy az
asztalt közben megterítették; gyümölcsök, könnyű sütemények és
tej illatozott hívogatóan. Gyorsan felöltözött és leült reggelizni.
Regor, aki eddig némán várakozott, most azt mondta:
- Barátom - kezdte -, mint már mondtam neked, én egy nagyon
ravasz fickó vagyok. A megérzésem azt súgja, hogy te nagyon
ravaszul nem mondtál el mindent tegnap este. Feltehetően... az
Anyától kapott parancsodat.
- Jaj istenem! - kiáltott fel Graydon, a kifejezés aymara
megfelelőjét használva - Ehhez a felfedezéshez nem volt
szükség ravaszságra. Megmondtam, hogy nem árulhatom el,
hogyan...
Hirtelen elhallgatott, attól való féltében, hogy megbántotta az
óriást. Regor azonban szélesen vigyorgott.
- Nem erre gondoltam - mondta. - Amit gondosan el-
hallgattál, az a jutalom, amit az Anya ígért neked, ha enge-
delmeskedsz a hívásának... és sikerül elérned őt.
Graydon meglepetten felugrott és csaknem félrenyelt egy falat
süteményt.
- Haha! - nevetett Regor és jól hátba vágta Graydont. – Na,
még mindig azt mondod, hogy nem vagyok ravasz?
- Dorina most nincs itt - mondta halkan és közben a
mennyezetet nézte - és Huonnak sem áll szándékomban el-
mondani, amit hallok.
Graydon megpördült a székén és ránézett. Regor visszanézett
rá, szemében olyan igazi baráti kifejezéssel, hogy Graydon
megingott. Volt valami Huonban, ami Lantluhoz hasonlította és
amitől az ember nagyon magányosnak érezte magát; valami
idegen, embertelen vonás. Hogy a szépségük tette-e, amely a
klasszikus, antik szobrokén is túltett, nem tudta. Ezzel az
emberrel kapcsolatban azonban semmi ilyesmit nem érzett. Regor
mintha az ő saját világából származott volna. És kedvességét ki
is fejezte.
- Bízhatsz bennem, haver - válaszolt Regor Graydon
gondolatára. - Tegnap este bölcs voltál, de ami akkor böl-
csesség volt, most már talán nem lenne az. Esetleg segítene a
döntésben, ha azt mondanám, ismerem Suarrát és úgy szere-
tem, mint a saját gyermekemet?
 Graydon döntött.
- Egy üzletet ajánlok, Regor - mondta. - Kérdésért kérdést.
Te válaszolsz az enyémre, én válaszolok a tiédre.
- Rendben! - vidult fel Regor. - És ha a Testvériséget
megvárakoztatjuk is, csak hadd rágják a körmüket.
Graydon egyenesen rátért a dologra, ami nyugtalanította.
- Huon számtalan kérdést tett fel nekem tegnap este. És a
legtöbb arra vonatkozott, hogy milyen a halál az én világomban;
formái, hogyan ér utol minket és meddig élnek ott az emberek.
Az ember azt gondolná, nem tud semmit a halálról, kivéve azt,
amely gyilkosság által következik be. Miért érdekli Huont
annyira a... halál?
- Azért - mondta Regor könnyedén -, mert Huon hal-
hatatlan.
- Halhatatlan! – visszhangozta Graydon hitetlenkedve.
- Halhatatlan - ismételte meg Regor -, már persze ha valaki
meg nem öli, vagy úgy nem dönt, hogy egy bizonyos utat
választ... amely mindegyikünk számára nyitva áll.
- Mindegyikőtök számára! - visszhangozta Graydon ismét. -
Te is, Regor?
- Igen, én is – válaszolta az óriás meghajolva.
- De az indiánok biztos nem?! – kiáltott fel Graydon.
- Nem, ők nem – válaszolta Regor türelmesen.
- Tehát ők meghalnak. - Graydon kétségbeesetten próbált
valami hibát találni abban, ami számára egyszerűen fel-
foghatatlan volt. - Meghalnak, mint az én népem. Akkor miért
nem tanították meg Huont arra, hogy milyen a halál? Miért
tőlem kérdezi?
- Erre két válasz is van - mondta Regor tudálékosan. -
Először is te... vagyis a te néped... sokkal jobban hasonlítasz
ránk, mint az emerek, vagy ahogyan te nevezed őket, az azy-
marák. Vagyis Huon úgy okoskodik, hogy tőled megtudhatja,
mit jelentene ránk nézve, ha ismét megnyílna a Halál Ajtaja Yu-
Atlanchiban... egész Yu-Atlanchiban. Különben ez az egyik
dolog, ami miatt számkivetettek lettünk. A második válasz
meglehetősen általános. Az emerek, a legritkább eseteket kivéve,
nem élnelc olyan sokáig, hogy megfigyelhessük, hogyan is halnak
meg. Úgy értem, megölik őket, mielőtt lehetőségük lenne
másképpen meghalni! Ez a másik, oka
számkivetettségünknek.
 Graydon úgy érezte, mintha egy rémálom közepébe csöp-
pent volna.
Vajon Suarra is... halhatatlan? És ha igen, az istenért,
hány éves lehet? A gondolat kifejezetten kellemetlen volt
Ezek nem is emberek... teljesen abnormálisak. És Suarra is,
minden szépségével és bájával együtt, egyike lenne ezeknek
a... szörnyetegeknek? Egyenesen nem merte a kérdést Re-
gornak szegezni; oldalról közelítette meg.
- Feltételezem, Dorina is…- mondta tétován.
- Természetesen – bólintott Regor,
- Nagyon hasonlít Suarrához – kockáztatta meg Graydon.
- Olyan, mintha testvérek lennének.
- Ó, nem - mondta Regor. - Várjunk csak... úgy tudom, ő
Suarra nagyanyjának a testvére... igen, vagy a dédnagy-
anyjának. Valahogy így.
Graydon gyanakvó pillantással meredt rá. Regor talán
szórakozik vele?
- Egyfajta nagynéni?- jegyezte meg gúnyosan.
- Így is lehet mondani - értett egyet Regor.
- A pokolba! - kiáltotta Graydon elkeseredetten és öklével
nagyot sújtott az asztalra. Regor döbbenten meredt rá, majd
elnevette magát.
- Miért, mit számít? - kérdezte. - Nálatok egy egynapos
újszülött, ha tudna gondolkodni, téged ugyanolyan vénnek
tartana, mint amilyennek te tartasz engem. Ő azonban ezt
természetesnek venné. Csupán viszonyítás kérdése az egész.
És ha a korunk zavar téged - tette hozzá kenetteljesen -, leg-
alább azért legyél hálás, hogy Dorina az, aki Suarra déd-
nagyanyjának a testvére és nem fordítva.
Graydon felnevetett; megnyugtató érvelés volt. És mégis...
lehet, hogy Suarra több száz éves! És nem az a friss, tavaszi
virág, akinek gondolta. De még ha így is lenne... ő akkor is
Suarra. Gyorsan félretolta az egész dolgot.
- Még egy utolsó kérdés és készen állok a tieidre. Egyi-
kőtök sem hitt nekem igazán, amíg az Arcot nem említettem,
az pedig, amit mondtam, félelmet keltett bennetek. Miért?
Most Regor volt, aki zavarba jött. Arca elsötétült, majd el-
sápadt; a sebhelyek élénk vörösen lüktettek rajta.
- És most is félsz - jegyezte meg Graydon csodálkozva.
- Mitől?
 - Egy Árnyéktól - válaszolta Regor rekedten. - Egy go-
nosz Árnyéktól, amelyet anyaggá változtattál. Egy ősi legen-
dától... amelyet igazzá tettél. Többet... nem mondhatok.
Egy árnyék... a Kígyóasszony is beszélt egy árnyékról ...
összekapcsolva az ellenséggel, akit Sötét Úrnak neveznek...
valami neve is volt ennek az árnyéknak... mi is volt? Á, igen...
- Talányokban beszélsz - mondta -, mintha kisgyermek
volnék. Vagy talán félsz megnevezni ezt az Árnyékot? Én
nem félek... ez Nimir Árnyéka.
Regornak leesett az álla, majd hangos csattanással össze-
csukta. Fenyegető lépést tett Graydon felé, arca megkemé-
nyedett, szemeiből sütött a gyanakvás.
- Szerintem te túl sokat tudsz és ehhez képest túl bátor
vagy!
- Ne legyél bolond! - csattant fel Graydon. - Ha tudnám, miért
félsz, megkérdezném? Igen, ismerem ezt a nevet... de ez
minden, amit tudok, kivéve, hogy az Anya ellensége. Hogy
ezt miképp tudtam meg, majd később elmondom... miután
válaszoltál a kérdésemre. Ez alkalommal kertelés nélkül.
A nagydarab férfi egy hosszú percig mereven bámulta
Graydont, majd megvonta a vállát és leült vele szemben.
- Megdöbbentettél - mondta halkan. - A Testvériség
tagjai közül én vagyok az egyetlen, vagy legalábbis azt hi-
szem, aki ismeri a Nimir nevet. Az idők során feledésbe me-
rült. A Gonoszság Lordja... ezt a nevet mindenki ismeri. Azt
viszont, amelyet ezelőtt viselt, senki...
Az asztalon keresztül Graydonhoz hajolt, kezét a vállára
tette és komor szája megremegett.
- A fölöttünk uralkodó Hatalomra, nagyon szeretnék
hinni neked, barátom! Nem akarom, hogy meghaljon ez a
remény!
Graydon a vállát markoló kézre tette a kezét.
- A fölöttünk uralkodó Hatalomra... hihetsz nekem, Re-
gor.
Regor bólintott és arca ismét felderült.
- Akkor ez - kezdte, - ez a régi történet, amely úgy szól,
hogy réges-régen Yu-Atlanchi fölött a Hat Lord és Adana, a
Kígyóanya uralkodott. Ők nem olyanok voltak, mint a többi
ember. Hatalmas tudás, különös titkok és nagy hatalom bir-
 tokosai voltak. Legyőzték mind az életet, mind a halált; puszta
akaratukkal képesek voltak visszatartani a halált, és az élettel
azt tettek, amit akartak. Az Anyával és a népével együtt
érkeztek erre a vidékre, hosszú-hosszú idővel ezelőtt. A
bölcsességükön keresztül megszűntek teljesen embernek
lenni... mármint a Lordok. Vagyis inkább mi nem tartjuk
őket teljesen annak, bár egykor ugyanolyanok voltak, mint
mi... Történt egyszer, hogy egyikük összeesküvést szőtt a
többi ellen, megpróbálva magához ragadni minden hatalmat.
Egyeduralkodó kívánt lenni. És nemcsak Yu-Atlanchi, de az
egész világ fölött, rabszolgaságba hajtva minden élőlényt.
Isten akart lenni a földön. Lassan, kitartóan olyan borzalmas
erőkkel fegyverezte fel magát, amelyeket a többiek nem is-
mertek... Amikor úgy érezte, ereje kiteljesedett, támadásba
lendült és csaknem győzött. Győzött is volna... ha nincs az
Anya ravaszsága és bölcsessége:
- Ez a Lord... Nimir volt.
- Legyőzték... elpusztítani azonban nem tudták, csupán
megbilincselni. Az ősi történet szerint készítettek egy bizo-
nyos helyet, ahol megbilincselték és bezárták a sziklába. A
sziklából faragtak egy hatalmas Arcot, Nimir arcának kép-
mására. Nem gúnyból tették… valami céljuk volt vele... de
hogy mi, senki sem tudja. Hatalmukkal olyan erőket hoztak
működésbe azon a helyen, amelyek leláncolva tartják, amíg a
világ... vagy Nimir... létezik. Drágakövekről és aranyfolyam
ról nem volt szó a történetben... Ezután a hat Lord és Adana,
az Anya, visszatértek Yu-Atlanchiba és hosszú ideig béke
uralkodott. Sok-sok év telt el azóta. Azok, akiknek szeme
látta a Gonoszság Lordját, egymás után elfáradtak és kinyi
tották a Halál Ajtaját. Vagy az Élet Ajtaját nyitották ki és
gyermekeket hoztak át rajta, majd ők maguk átléptek a sötét
kapun, mert ez az ára a gyermekeknek Yu-Atlanchiban. El-
jött a nap, amikor egyetlen ember sem maradt ezen a rejtett
vidéken, aki ismerte volna a teljes igazságot, kivéve néhányat
az Álmodók közül, de ki hinne egy Álmodónak? Az a hábo-
rú, amelynek tétje a világ volt, legendává olvadt. Majd, Yu-
Atlanchi idejével mérve, a közelmúltban feltámadt a szóbe-
széd, hogy a gonosz Lord ismét megjelent. Vagyis inkább az
Árnyéka; a test nélküli Sötétség, amely testet keres magának;
mindenfélét ígérve azoknak, akik engedelmeskednek neki;
suttogja, egyre azt suttogja, hogy ő a Gonoszság Lordja. És
hogy az urdok, a gyíkemberek, az ő rabszolgái. Amikor először
hallottuk ezt a szóbeszédet az Árnyékról és a suttogásáról, csak
nevettünk. Egy Álmodó felébredt és valaki hitt neki. Azonban
ahogy az Árnyék követői egyre többen lettek, már nem
nevettünk olyan hangosan. Gyorsan terjedt a kegyetlenség és a
gonoszság és rádöbbentünk, akár a Gonoszság Lordja, akár más,
Yu-Atlanchi ősi fájának gyökereit méreg rágja... A hat Lord
közül csupán egy maradt és az Anya, de ők régen elhúzódtak
tőlünk. Meghallgatást kértünk az Anyától, ő azonban közömbös
maradt... Mikor Lantlu magához ragadta a hatalmat, sokunk
számára elviselhetetlenné vált az élet a városban. Huont
követve, ezekben a barlangokban leltünk menedékre. És az évek
során a Yu-Atlanchira vetülő árnyék egyre sötétebb lett. De mi
továbbra is kitartottunk amellett, hogy ez nem az ősi Gonoszság
Lordja. És ekkor... jössz te. És azt mondod... "Láttam a titkos
helyet! Belenéztem az Arc szemébe!"
Regor felpattant és nagy léptekkel járkálni kezdett a szo-
bában; homlokán apró izzadtságcseppek csillogtak.
- És most már tudjuk, hogy az Árnyék nem hazudott, és
hogy ő és a Gonoszság Lordja egyek. Sikerült részben kisza-
badulnia és ha ismét testet ölt, márpedig ez a szándéka, elég
ereje lesz, hogy lerázzon magáról minden bilincset, kiszaba
duljon és uralkodjon itt, és idővel az egész világon, amit ré-
ges-rég is akart.
Ismét járkálni kezdett, majd megtorpant és szembefordult
Graydonnal.
- Félünk, de nem a haláltól - mondta, és mintha Suarra
szavai leltek volna visszhangra. - Ez a valami sokkal rosz-
szabb, mint a legrosszabb halál. Élni félünk... olyan formá-
ban és olyan módon, amelyet a Gonoszság Lordja és Lantlu
ránk kényszeríthetnek. És ránk is fognak kényszeríteni, eb-
ben biztos lehetsz.
Köpenyével eltakarta az arcát. Mikor leengedte a köpenyt,
ismét régi önmaga volt.
- Na mindegy, barátom, azért bátorság - morogta. - Sem
Lantlu, sem a Sötét Úr nem győzött még fölöttünk! Most te
következel. Mit ígért neked az Anya?
És Graydon, rémülten dobogó szívvel részletesen elmondta
neki mindazt, amit látott és hallott a víziójában. Regor némán
hallgatta, de remény csillogott a szemébén és
amikor Graydon elismételte a Kígyóasszony Lantlu elleni fe-
nyegetését, talpra ugrott és boldogan felkiáltott.
- El kell jutnod hozzá! - mondta. - Azt nem állítom,
hogy könnyű lesz, de ennek is megvan a módja... igen, meg
van a módja. Egy üzenetet fogsz vinni tőlünk az Anyának...
hogy készen állunk csatlakozni hozzá és legjobb tudásunk
szerint harcolni az oldalán. És hogy talán Yu-Atlanchiban
sokkal többen vannak, akik megérdemlik, hogy megmentsék
őket, mint azt ő gondolja - tette hozzá keserűen. - Mondd
meg neki, hogy mi mindnyájan készek vagyunk feláldozni az
életünket, ha ezzel őt hozzásegíthetjük a győzelemhez.
Valahonnan a távolból egy aranycsengő hangja hallatszott.
- A Testvériség összegyűlt - mondta Regor. - Ez volt a jel.
Nekik egy szót se szólj arról, amit most nekem elmondtál. Csak
a tegnap esti történeted ismételd el nekik. Dorina is ott lesz. És én
nem mondtam neked semmit. Érted, barátom?
- Értem – válaszolta Graydon,
- És ha jól viselkedsz - mondta Regor, egy pillanatra
megállva a függöny előtt, vasrúdját Graydon bordáinak
nyomva -, ha tényleg jól viselkedsz, még valamit mondok
neked.
- Igen? És mit? - kérdezte Graydon feszülten.
- Megmondom, hány éves Suarra valójában! - válaszolta
Regor és nevetve kilépett az ajtón.

XII. A titkos ősi város

Graydon rájött, hogy felül kell bírálnia Sötét Regorról al-

kotott elképzelését. Eleinte csak nevetett, amikor az azzal
kérkedett, hogy milyen ravasz, mert teljesen átlátszónak ítélte.
Most már tudta, hogy tévedett. A sunyi utalás Suarra korára
megmutatta, hogy Regor végig pontosan olvasott a gon-
dolataiban. Ez azonban csak egy tojás volt az omlettből. Ennél
sokkal jelentősebb volt azon megérzése, hogy Graydon
elhallgatta történetének legfontosabb részét.
Mindemellett szabadon gondolkodott, amely megnyilvánult
mind szavaiban, mind cselekedeteiben; annak ellenére, hogy
Huon embere, önálló véleménnyel rendelkezett mindenről,
amelyet a Dorinával szemben érzett bizalmatlansága
 is megerősített. Meglehetősen ravasz húzás volt, ahogyan előző
este Huonban is elültette a bizalmatlanság csíráját a nővel
szemben. Valamint igen jó humorérzékkel rendelkezett és
Graydon érezte, hogy Huonban ez nincs meg.
A folyosó, amelyen lépkedtek, nem volt hosszú. Egy ha-
talmas, fekete fémajtóban ért véget, amelyet sárga szoknyás
indiánok őriztek.
- Emlékezz! - figyelmeztette Regor. Az ajtó félrecsú-
szott és láthatóvá váltak mögötte a pókháló-függönyök. Re-
gor széthúzta a függönyt és belépett. Graydon követte.
Egy hatalmas terem küszöbén állt, amelynek mennyezetéről
vakító napsugárhoz hasonló aranyfény áradt. Amikor szeme
hozzászokott a fényhez, Graydon a terem közepén dupla
félkörben felállított székeket látott, amelyeket mintha rózsaszín
korallból faragtak volna. A székeken Huon emberei ültek,
százan vagy még többen. A férfiakon sárga, a nőkön színes ruha
volt és mindnyájuk arca magán viselte ennek az ismeretlen fajnak
finom és szép vonásait. Ahogy Graydon végignézett rajtuk, ismét
elfogta a korábban is tapasztalt különös magány érzése.
A félkörrel szemben egy alacsony emelvény állt, rajta ró-
zsaszín korallból faragott széles, párnázott pad, előtte egy
szónoki dobogó. Dorina ezen a padon ült, Huon pedig most állt
fel mellőle. Gyors léptekkel lesietett, udvariasan köszöntötte
Graydont, majd a kezét megfogva felvezette az emelvényre,
ahol Dorina Graydon tiszteletteljes meghajlását csupán egy unott
szempilla-rebbenéssel vette tudomásul. Regor leült a nő mellé;
Huon pedig a többiek felé fordította Graydont. és kezét,
amelyen a karkötőt viselte, a magasba emelte. A székeken ülők
között halk suttogás támadt és a kezek tisztelgésre lendültek.
- Ez - kezdte Huon -, a Testvériség, Yu-Atlanchi szám-
kivetettjei, akik gyűlölik és akiket gyűlöl Lantlu és a Sötét
Úr, az Anya hűséges gyermekei, akik készen állnak őt szol-
gálni, ha megengedi. Nagyjából már elmondtam nekik a tör-
ténetedet és azt is, hogy mi hárman hiszünk neked. Annak
ellenére, hogy vezérüknek neveznek, csupán egy vagyok kö-
zülük. Az ő feladatuk, hogy döntsenek felőled. Beszélj...
hallgatnak téged.
Graydon mérlegelte Huon szavait, majd belevágott a tör-
ténetébe. Ahogy sorra mesélte a kalandjait, a hallgatók arca
egyre feszültebb lett és Graydonban felmerült a gyanú, hogy ez a
meghallgatás csupán formalitás; Huon már akkor meggyőzte
őket a történet hitelességéről, mielőtt ő egyáltalán belépett volna
a terembe. A gondolattól egyfajta biztonságérzete támadt, és
amint megérezte a hallgatóság növekvő helyeslését és
együttérzését, a szavak is könnyebben jöttek a szájára.
És mikor végül elvezette őket az Arc barlangjába, minden
kétség szertefoszlott, ugyanis a Testvériség tagjai most egytől
egyig feszült figyelemmel, székükön előrehajolva, sápadtan
hallgatták szavait és szemükben döbbenet ült. Olyanok, mint a
szeráfok, gondolta Graydon, akik most értesültek róla, hogy a
Sátán és légiói áttörték a mennyország kapuját. Ha meg is
döbbentek, pániknak, kétségbeesésnek vagy félelemnek nyoma
sem volt a rámeredő szépséges arcokon. Amikor végül
elhallgatott, hosszú sóhaj szállt fel és csend telepedett a
teremre.
- Hallottátok - törte meg Huon a csendet. - És most, ha
bármelyikőtöknek kételye van, álljon fel és kérdezzen!
Halk mormolás támadt a Testvériség tagjai között, amint
egyik a másikhoz fordult; kis csoportok alakultak, egymás
között suttogva. Majd egy hang hallatszott a sorok közül.
- Huon, hiszünk ennek az embernek. Gyorsan el kell jutnia az
Anyához. Most már csak azt kell eldöntenünk, ez mi módon
történjen.
- Graydon - fordult felé Huon -, tegnap este azt ígértem, ha
hiszünk neked, utadra bocsátunk, hogy saját eszed segítségével
találd meg az utat... vagy csatlakozhatsz hozzánk, hogy
segítsünk neked ebben. Most kell döntened. Várj! - mondta,
amint Graydon szólásra nyitotta a száját. - Tudnod kell, hogy mi
nem teszünk olyan ígéreteket, amelyek kecsegtetőek ugyan, de
nem megvalósíthatóak. Az is előfordulhat, hogy a segítségünk
többet árt, mint amennyit használ. Mielőtt döntenél, nézd meg a
táblát, amelyen a játék folyni fog.
Lelépett az emelvényről és a terem túlsó végébe ment.
Félrehúzta a vastag kárpitot, amely a falat borította és ekkor
előtűnt egy csillogó fekete kő. Huon ráfektette a tenyerét, mire a
kő félrecsúszott és egy kör alakú beugró vált láthatóvá. Illatos
szellő lebbent a terembe.
Graydon szemei elé tárult a világtól elrejtett Yu-Atlanchi.
 Mélyen alatta egy hosszúkás alakú tó vize csillogott. Huon
barlangja a keskeny végében volt. Partjain arany homok
szikrázott és virágzó rétek vették körül. A réteken túl sűrű erdő
kezdődött, amely sok-sok mérföldnyi távolságba nyúlt, hogy
messze a távolban kopár, szürke, több ezer láb magas sziklákkal
tarkított hegyvonulatok zöld hullámába ütközzön. Lenézett a tóra,
pillantását végigfuttatva a déli irányban szélesedő parton.
Halvány ködpára lebegett a táj fölött, a távolban azonban egy
színes foltot vélt látni, mintha ott egy ékszerdoboz borult volna
ki. Szemben vele a sziklák benyúltak egészen a tóba, újra
elkeskenyítve azt. És ezekben a sziklákban egy sor hatalmas,
ovális nyílás látszott, mint megannyi sötétségbe nyíló ablak.
Mindegyik mellett egy óriási alak állt.
Hát persze! A drágakövekként csillogó folt nem más, mint az
ősi város! Az ovális árnyékok azoknak a barlangoknak a
nyílásai, amelyet akkor látott, amikor a Kígyóasszony magához
idézte; az őket őrző alakok a hatalmas szobrok... és ott, balra,
ahol egy szakadék tekintélyes támfalat alkot, zöld és fekete
mellének dőlve egy csillogó ezüstoszlop, a látomásában
szereplő vízesés.
Huon egy kristálymaszkot, nyújtott át neki, ő pedig felvette. A
távolban csillogó színes folt előreugrott és tornyos, kupolás
várossá tágult... várossá, amelyet a dzsinnek építettek vörösen
csillogó aranytéglákból és hidegen fénylő ezüstből; türkiz, zafír,
rubin és gyémántlapokkal fedve be épületeinek tetejét. A vízesés
habjai tündérekként integettek felé. Látta, hogy a szobrok között
két egyforma sincs, mind különbözőek; volt, amelyik női alakot
viselt, mások, az ősi Egyiptom isteneihez hasonlóan, állatok
vagy madarak fejét. Körülbelül száz láb magasságban lehettek.
Tekintete egy pillanatra elidőzött az egyiken, egy meztelen női
testen. Arca egy vigyorgó békáé volt.
A város mögött hosszú, alacsony dombvonulat látszott.
Tetején egy épület állt, amely mellett az ősi Karnak oszlopos
monumentalitása is eltörpült. Fehér márványból épült és úgy
lebegett a drágakövekből épült város felett, mint egy fehér
köntösbe öltözött szűz. Elől sorakozó hatalmas oszlopain
semmiféle díszítés nem volt. Küklopszi egyszerűséggel épült és
egész zárkózott valójával figyelni látszott.
 Utcákat nem látott, csupán fasorokkal szegélyezett séta-
nyokat, amelyeken alig volt mozgás. A város körül nyugati
keleti és déli irányban égig érő hegycsúcsokba ütközött a te-
kintet. A rejtett föld egy hatalmas, kör alakú mélyedés volt,
körülbelül harminc mérföldnyi átmérővel.
- Az ott - mutatott Huon a templomra - a célod. Ott él
az Anya... és Suarra.
A nyílás bezárult; Huon leeresztette a függönyt és vissza-
vezette Graydont az emelvényre.
- Láttad - mondta. - Amit nem láttál, az a számtalan akadály,
amelyek közötted és a Templom között emelkedik, annak
ellenére, hogy az odavezető út most rövidnek és egyenesnek
tűnik. A várost erősen őrzik, Graydon, és az őrök mind Lantlu
emberei. Egyszerűen lehetetlen anélkül eljutnod a Templomhoz,
hogy legalább egy tucatszor el ne fogjanak, így aztán verd ki a
fejedből a reményt, hogy lopva, segítség nélkül odaérhetsz az
Anyához. Sokkal hamarabb kerülnél. Lantlu elé. Az ősi törvény
szerint büntetésképp megfosztanának az életedtől.
- Az azonban előfordulhat, hogy ha vakmerően bevonulsz a
városba, karkötődet útlevélként használva és nevében kihallgatást
kérve az Anyától... lehet, hogy ezzel az egyszerű módszerrel
eléred a célodat. Lehet, hogy Lantlu, aki megdöbben azon, hogy
sikerült átjutnod a Hírnökök védőfalán és megtaláltad Yu-
Atlanchit, nem mer megöletni, sem visszatartani az Anyától.
- Akármilyen gonosz legyen is Lantlu, azt nem lehet rá
mondani, hogy ostoba - morogta Regor -, így aztán a legjobb,
amit tenni fog, az, hogy üdvözöl téged, mindent megpróbál
kiszedni belőled, amit csak lehetséges, majd arra hivatkozva,
hogy az Anyának fel kell készülnie a látogatásodra, elszállásol
valahol, esetleg altatót csempész az italodba és amíg alszol,
addig megtanácskozza a Sötét Úrral, mi is legyen veled. Ezen az
úton szerintem soha nem fogsz eljutni az Anyához.
A Testvériség tagjai helyeslően zúgtak és Huon is bólintott.
- Valóban így van, de ezt a lehetőséget is mérlegelnie
kell - mondta. - És most, ha elveted ezt a tervet, marad a mi
segítségünk. Az igazat megvallva, Graydon, ez nem nagy
segítség. Az Ősi Faj tagjai közül már nem sokan élnek. Ösz-
szesen körülbelül kétezren lehetünk. Ebből itt százan vagyunk.
A városban élők közül durván háromszázan vannak velünk és
sokkal nagyobb hasznukat látjuk, mintha itt lennének. Félezren
vannak az Álmodók. Nekik ehhez a világhoz semmi közük. A
többiek Lantlu mellé álltak, osztoznak céljaiban és
szórakozásaiban, ebből kifolyólag többé-kevésbé a Sötét Úr
követői.
- Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy nyíltan szembe-
szállhatnánk Lantluval. Az ő hatalma alatt állnak a xinlik, mind
a vadász- mind a hátasállatok... és ez utóbbiak ugyanolyan
veszélyesek, mint a vadászok. A Sötét Úron keresztül ő irányítja
az urdokat, a gyíkembereket. Mindezekkel szemben nekünk
nagyon egyszerű fegyvereink vannak: kard és lándzsa, íj és
nyílvessző és harci szekerce. Egykor voltak más fegyvereink
is... hangok, amelyek villámgyors szikraként repültek, lángoltak
és megöltek mindenkit, akire ráestek; árnyékok, amelyek oda
suhantak, ahová irányították őket, jéggé változtatva mindent;
lángalakok, amelyek elemésztettek minden élőlényt, akire csak
ráhullottak és sok más különös halálos fegyver. Azonban, így
mondja a legenda, egy bizonyos háború után ezeket elvették
tőlünk és elrejtették egy barlangban, hogy soha többé ne
használhassuk őket egymás ellen. Vagy az is lehet, hogy
elpusztították őket. Mindenesetre már nincsenek meg.
- Mindezt azért mondom el neked, Graydon - tette hozzá
Huon keserűen -, hogy tudd, miért nem fogjuk meg a kezed és
masírozunk be veled a városba, a fehér Templomhoz. Ha csak
egyetlen egy a rendelkezésünkre állna ezek közül az ősi
fegyverek közül...
- Ha csak egy is lenne, bemasíroznánk veled! - bődült el
Regor. - Az Anya tudja, hol vannak elrejtve, ha egyáltalán még
megvannak, ezért aztán el kell jutnod hozzá és rá kell venned,
hogy adja át őket nekünk. A Pokol kapujára, ha a Sötét Úr
azonos a Gonoszság Lordjával… akkor Adana is jobban teszi,
ha gondoskodik a biztonságáról! Előfordulhat, hogy a Sötét Úr
is tud ezeknek a fegyvereknek a rejtekhelyéről!
- A következőket tudjuk tenni, Graydon - folytatta Huon.
- Ha sikerül észrevétlenül becsempésznünk téged a városba,
megszervezzük a bújtatásodat. Ezután valamiképp bejuttatunk a
Templomba. Ha egyszer már ott vagy és Lantlu
innen próbál meg elhurcoltatni, ez nyílt háborúhoz vezet az
Anya és Lantlu között. Tulajdonképpen, ez a célunk. Addig
leselkedik rád veszély, a lebukás veszélye, amíg el nem éred
az Anyát. Nekem azonban az a véleményem, hogy jobbak az
esélyeid a segítségünkkel, mint anélkül.
- Nekem is ez a véleményem - mondta Graydon. - De
ha így van is, valami azt súgja nekem, hogy céljaink össze-
fonódnak. Ha sikerrel járok, számotokra is lesz remény, és
mindazok számára, akik szeretnék, ha az élet megváltozna
Yu-Atlanchiban. Mindenesetre, ha elfogadjátok, felajánlom
nektek a szövetségem.
Huon arca felderült és megragadta Graydon kezét, Regor
pedig a vállát veregette. A Testvériség tagjai megkönnyeb-
bülten felsóhajtottak. Hirtelen azonban felcsendült Dorina
mézesmázos hangja.
- Nekem úgy tűnik, hogy éppen a legkézenfekvőbb
megoldást nem mérlegeltétek. Egyértelmű, hogy Suarrának
legalább akkora szerepe volt Graydon visszahívásában, mint
az Anyának. És az is egyértelmű, hogy Suarra... finoman ki-
fejezve... érdeklődik Graydon után. Suarra az Anya kedven-
ce. Titokban üzenetet kell küldeni Suarrának, - mondván,
Graydon visszatért, időpontot kérni tőle a találkozásra és ha
már együtt vannak, majd a lány megmondja Graydonnak,
hogyan érheti el legkönnyebben az Anyát.
Graydon látta, hogy Regor gyanakvó pillantásokkal mére-
geti a nőt, Huon azonban lelkesen üdvözölte a javaslatot és
némi tanácskozás után a Testvériség is egyetértett vele. El-
döntötték, hogy azonnal futárt küldenek Suarrához, aki érte-
síti Graydon visszatértéről, és azt bizonyítandó, hogy mindez
igaz, Regor javaslatára Graydon egyetlen sort mellékelt az
üzenethez: "a caraquenque tollra, amelyet a szívem fölött
hordok, ez az igazság". Ennyit és nem többet. Szintén Regor
javaslatára, a találkozás helyeként az első barlangot nevezték
meg, amely közel volt a hatalmas vízeséshez és csaknem a tó
magasságában.
- Senki nem tartóztathatja fel a lányt vagy kérdőjelezheti
meg útja célját - erősködött Regor. - Mondhatja azt, hogy az
Anya küldte. Senki nem merné megállítani... de miért is ten-
nék? Sokszor járt már a barlangokban. Az időpont, jóval sö-
tétedés után, mondjuk az ötödik óra. Én és egy fél tucat má-
sik elkísérjük Graydont Tudok egy utat, amely viszonylag
biztonságos.
Ebben meg is állapodtak. Megszövegezték a Suarrának szóló
üzenetet és a futár, egy indián, elindult. Graydon nem tudta
pontosan, hogyan is fog az üzenet eljutni a lányhoz, csak
sejtette, hogy egyik indiántól a másikig fog vándorolni, míg
végül elér az emerekhez, akik őrei és szolgái a Templomnak, és
a Kígyóanyán és az Ostobaság Lordján kívül senki másnak
nem engedelmeskednek. Ők majd gondoskodnak róla, hogy az
üzenet eljusson Suarrához.
Graydon a napot Huonnal és a Testvériség tagjaival töltötte.
Kellemes, vidám társaság voltak és a nők veszedelmesen
gyönyörűek. Velük vacsorázott. Dorina, furcsamód,
megkülönböztetett figyelemben részesítette, de Huon félté-
kenységét nem sikerült felszítania. Huonhoz hasonlóan, őt is
nagyon érdekelte a halál, és az estének azt a részét, amelyet a nő
mellett töltött, Graydon már nem találta olyannyira szóra-
koztatónak. Végül hosszú hallgatás után Dorina azt mondta:
- Ha Huon megnyeri ezt a csatát és ő fog uralkodni Yu-
Atlanchi fölött, ki akarja nyitni a Halál Ajtaját mindannyiunk
számára. Miért ne választhatnánk mi magunk?
Válaszra időt sem hagyva, összehúzott szemekkel Gray-
donra meredt és fenyegető hangon azt mondta:
- Ami engem illet, nekem nem áll szándékomban meg
halni! Ezt megmondhatod az Anyának is... ha egyáltalán el-
jutsz hozzá!
Hirtelen hátat fordított Graydonnak és elment. Később, mikor
már a lefekvéshez készülődött, Regor lépett be a szobájába,
hogy beszéljen vele.
- Barátom - mondta -, nekem is eszembe jutott ez a vál-
tozat, mármint a találkozás Suarrával, de egyáltalán nem tet-
szik, hogy végül Dorina javaslatát fogadta el a Testvériség.
Ezért aztán nem az ötödik; hanem a harmadik órában lesz a
találkozó Suarrával, és nem az első, hanem barlangban, ha-
nem a Békaasszony barlangjában.
- De hiszen a futár már elment - mondta Graydon. -
Honnan fogja Suarra tudni a változást?
- Efelől ne aggódj - válaszolta az óriás. - A magam ra-
vasz módján még egy üzenetet küldtem az eredetivel együtt.
Maga a futár sem tudja, mi az. Ha egy caraquenque tollat ka-
punk vissza Suarrától, az azt jelenti, hogy megértette. Ha
nem... hát, akkor az első barlanghoz kell mennünk. Graydon
komoran bólintott.
- Ismétlem, nem tetszik, hogy az ötlet Dorinától szárma-
zott. Na, mindegy...
Elmormolt egy "jóéjszakát"-ot, majd sarkon fordult és ki-
ment.

XIII. A Békaasszony barlangja

A harmadik nap reggelén Graydon megtudta Regortól, hogy

Suarra megkapta az üzenetét és az aznap éjszakát jelölte meg
találkozásuk időpontjaként. Küldött egy caraquenque tollat,
annak jeleként, hogy mindent ért és a Békaasszony
barlangjánál lesz.
- Még Huon sem fogja tudni, hogy arra a helyre me-
gyünk - mondta Regor. - Ugyanis ha tudná, Dorina kihúzná
belőle. És a gyanút két éjszakai alvás sem tudta elaltatni ben-
nem. Azzal a javaslattal nem csupán az volt a célja, hogy
megkönnyítse számodra az Adanához való utat és a találko-
zást a lánnyal, akinek, bizonyos szempontból, ő a nagynénje
- fejezte be vigyorogva.
Graydon maga is sokat gondolkozott ezen és most elmesélte
Regornak a Dorinával folytatott különös beszélgetését.
- Szerintem csapdát akar állítani nekem, hogy átadhas-
son Lantlunak.. Feltehetően úgy gondolkodik, ha sikerül el
jutnom az Anyához, a szövetség azonnal létrejön. Akkor az-
tán, ha Lantlu vereséget szenved, Huon fog uralkodni és
Huon kinyitja a Halál Ajtaját, bármi legyen is az, és amelytől
Dorina oly nagyon retteg. Ezzel szemben, ha engem sikerül
eltávolítania az útból, minden marad a régiben és neki lesz
ideje lebeszélni Huont a szándékáról. Feltételezem, gyanak-
vásodnak ez az alapja, ha van egyáltalán alapja.
Regor elgondolkodva hallgatta.
- Nem titok, hogy Dorina ebben a kérdésben nem egye-
zik Huonnal. Ez az ellentét mindig is fennállt közöttük-
Huon gyermekek utáni vágya legalább annyira erős, mint
Dorina halhatatlanság utáni vágya. Mielőtt idejöttünk, Huon
megpróbálta rávenni, hogy segítsen neki kinyitni a két Ajtót.
Dorina azonban nem egyezett bele. Vannak más asszonyok,
akik beleegyeznének, Huon azonban egy feleségű férfi.
Azonnal megölné Dorinát, ha áruláson kapná, de más nő
gyermekének soha nem lenne az apja.
Felállt és magában dörmögve róni kezdte a szobát.
- Igen, tényleg a gondolataimat öntötted szavakba - torpant
meg hirtelen. - Azonban van az ügynek egy másik oldala is,
amelyet nem hinném, hogy Dorina figyelmen kívül hagyna. Ha
te csapdába esnél, nagy valószínűséggel ugyanez történne
Suarrával is. A lány óriási kockázatot vállal azzal, hogy
találkozik veled. A Tanács, amely Lantlu irányítása alá tartozik,
ítélkezne fölötte és az ítélet, legjobb esetben, száműzetés lenne.
A Tanácsnak lehetősége nyílna a törvény keretein belül elbánni
vele. Ám az asszonyokat ismerve, és ne felejtsd el, hogy a
Kígyóanya is nő, soha nem hagyná, hogy fogadott gyermeke
szenvedjen. A szövetség ebben az esetben is létrejönne, de
olyan formában, hogy az vagy Lantlu, vagy Adana
pusztulásához vezetne. És Dorina ezt semmiképpen nem
akarja.
- Úristen, Regor! - kiáltott fel Graydon döbbenten. - Miért
nem mondtad ezt el nekem, mielőtt elmeséltem volna nekik,
Suarra hogyan jött vissza hozzám? Ha ez a boszorkány
továbbadja Lantlunak az információt, Suarra Lantlu karmai
közé kerül.
- Nem - válaszolta az óriás -, nem így van. Akkor a lánnyal
ott volt Lord Tyddo is. Suarra nem tett mást, mint
engedelmeskedett az ő parancsának.
- Lehet, hogy ma éjszaka is vele jön - mondta Graydon
reménykedve.
- Nem - rázta meg Regor a fejét. - Nem hiszem. Ez egy
teljesen más helyzet. Akkor négyen voltatok, és meg kellett
büntetnie titeket. És ha az Anya nincs, aranycsepp formájában
te is legördültél volna a szakadékba, a többiekkel együtt. Az
Anya azonban közbelépett és biztos vagyok benne, hogy ismét
megteszi... Suarráért. De nem érted. Elmondásod szerint, azt
mondta, saját eszed és bátorságod segítségével kell eljutnod
hozzá. Így aztán véleményem szerint ma éjjel nem számíthatunk
más védelemre, csak magunkra.
Ismét motyogott valamit magában.
- Viszont - mutatott Graydonra vasrúdjával -, Adana nő,
tehát szeszélyes. Lehet, úgy dönt, hogy nem is vagy te olyan
fontos Suarra számára, vagy megunja az egész dolgot és ez
számodra igen súlyos következményekhez vezetne.
- A pokolba! - kiáltotta Graydon felpattanva. - Mondhatom,
szórakoztató társaság vagy, Regor!
- Hát... - nevetett Regor - ha szórakoztató gondolatot akarsz,
itt van egy. Az Anya nő... de nem emberi nő. Így aztán
egyikünk sem tudhatja, hogy mit fog, vagy mit nem fog
csinálni!
Megfordult és magára hagyta Graydont a nyomasztó
meggyőződéssel, hogy tökéletesen igaza van.
Graydon a nap nagy részét, az előző naphoz hasonlóan,
Huonnal és a Testvériség néhány tagjával töltötte, akik alig
várták, hogy többet megtudhassanak a Rejtett Földön túli vi-
lágról, ahol felnőtt. Dorina nem csatlakozott hozzájuk. Kí-
váncsian tanulmányozták Graydon puskáját és pisztolyait, de
mint a gyermekek, jobban érdekelte őket a robbanás, mint a
fegyver működése. A xinlik, magyarázták, egyetlen helyen
sebezhetőek, mégpedig az állkapcsuk alatt, a nyakukon, és csak
akkor pusztulnak el, ha a lándzsa itt fúródik a testükbe.
Körülbelül kétszázan vannak a vadászfalkában, mondták, és egy
tucatnyit használnak lovaglásra. Ritkán szaporodnak és
számukat az egymás között vívott csaták tizedelik. A nagyobbak
könnyen kezelhetőek és bárki megülheti őket. A falka azonban
olyan, mint egy dühöngő ördögcsapat és Lantlun kívül senki
másra nem hallgatnak. Van egy hatalmas amfiteátrum, mondták,
ahol a különböző nagy dinoszauruszokat tartják és itt szokták
megrendezni rendszeres időközönként a vadászfalka kiválasztott
tagjai és a gyíkemberek közti csatákat is, hogy ez utóbbiak
nehogy nagyon elszaporodjanak. Graydon most döbbent rá,
hogy Huon miért nem tanulmányozhatja az indiánokon a
természetes halál formáit. Amikor öregedni kezdenek, megetetik
őket a falkával.
Az is nyilvánvalóvá vált előtte, hogy Lantlu szenvedélyesen
szereti az embervadászatot. Azokat, akik megsértik a törvényt,
vagy Lantlut... első esetben nyíltan, második esetben titokban...
kiviszi a városon kívülre, elengedi, aztán pedig levadássza. Azt
is megtudta, hogy Regor is ily módon szerezte az arcán vöröslő
karmolásokat és vesztette el fel karját. Egy alkalommal
szembeszállt Lantluval, elfogták, majd elengedték és vadásztak
rá. Csaknem sikerült elmenekülnie üldözői elől, ám az egyik
dinoszaurusz utolérte.
Regornak kemény csatában sikerült megölnie. Szörnyű sérülései
ellenére, csodával határos módon sikerült eljutnia Huon
barlangjához, ahol hosszas ápolással visszatért az életbe.
Lantlu Regor fejére kitűzött vérdíja alig volt kevesebb, mint
Huoné.
Graydon kezdte megérteni ezeket az elveszett embereket.
Alig maradtak néhányan abból a fajból, amely sokkal fejlettebb
volt, mint bármelyik utána következő a földön... egy faj, amely
olyan tudományos csúcsokat ért el, amilyeneket az utána jövő
emberek soha nem is érintettek... csupán ennyien maradtak a
történelem előtti civilizáció nagy hullámából, egy apró tavacska,
amely egyre apad. Elrejtőzve, védve és immúnissá téve magukat
a megerőltetés minden támadásával és szükségességével
szemben, sikerült visszanyerniük testük szépségét. Mindezek
ellenére kezdeményezők voltak, vágytak a fejlődésre és az őseik
által elért, azóta elveszett, vagy legjobb esetben a feledésbe
merülés szélén álló tudás visszaszerzésére. Szépségüktől és
megdöbbentő koruktól eltekintve teljesen olyanok voltak, mint a
normális emberek, ráadásul elbűvölően udvariasak.
Két különböző tábort lehetett megkülönböztetni közöttük.
Huon és a Testvériség, a faj egy emberibb periódusának
voltak leszármazottai, míg Lantlu és követői a másik irányba
sodródtak; kegyetlenek voltak, hidegen hagyta őket a szenvedés
és örömöt találtak annak okozásában, így aztán a Sötét Úr kiváló
eszközre lelt bennük. Azok, akiket Álmodóknak neveztek,
teljesen visszavonultak a világtól, mindentől, ami emberi és
szilárd. És Graydon úgy érezte, megérti Huont, aki azoknak a
titokzatos ajtóknak a kinyitására áhítozik. Ezek ugyanis
megszabadítanák őket az örökléttől, amely valóságos átok ezen
a népen és ezáltal népének új sarjai támadhatnának és
visszanyerhetnék régi hatalmukat.
Graydon pillanatnyilag tényként fogadta el e nép halha-
tatlanságát. Kont tanulmányozva, nem vonhatta kétségbe, hogy
a tudomány, amely képes volt az ember és a pók e szörnyűséges
keverékét létrehozni, képes akár a végtelenségig
meghosszabbítani az életet. A gyíkemberek egy másik bizo-
nyítéka voltak ennek. És legfőképpen Adana, a Kígyóasz-
szony, a maga kétségbevonhatatlan valóságával, aki azt
mondta neki: - Amikor olyanok léteznek, mint én, és ahol
olyanok léteznek, mint én, ott minden megtörténhet.
 A nap a végéhez közeledett és szürkület ereszkedett a
Rejtett Föld hegycsúcsokkal körülvett tányérjára. Mielőtt el-
érkezett volna az idő az indulásra, Regor fekete sodronyöltözéket
hozott neki, és ő és Huon ráadták. Furcsán könnyű volt és
hajlékony. Graydon a lábvértet és a bokáig érő lábbelit
visszautasította, mondván, ragaszkodik a saját csizmájához. Saját
övét csatolta a derekára, a pisztolytáskába betett egy automatát
és jó néhány töltényt. Bár mostani öltözékében nem férhetett
hozzá, a másik pisztolyt a hóna alatt lapuló pisztolytáskában
hagyta... hogy miért, nem tudta, de a megszokott nyomás
biztonságérzettel töltötte el. Látta, hogy házigazdái nem sok
bizalommal viseltetnek a fegyverei iránt, ezért hagyta, hogy
Regor egy hüvelyt erősítsen a derekára, benne egy fekete
fémből készült, rövid karddal és magához vett még egy különös
formájú szekercét is. Ha harcra kerül a sor, az mindenképpen
közelharc lesz, mondta Regor, és Graydon feltételezte, az óriás
tudja, mit beszél és a furcsa fegyvereknek valóban hasznát
veheti. Azért magában eldöntötte, hogy legfőbb bizalmát azért
mégis a pisztolyba veti.
A puskája problémát okozott. Mivel fennállt az eshetősége,
hogy Suarrának valamiféle terve lesz arra nézve, hogyan érheti el
az Anyát, amely azt jelentené, hogy nem térhet vissza a
barlangba, a puskát nem akarta hátrahagyni. Ha a lehetséges harc
közelharc lesz, ahogyan Regor előre jelezte, akkor a puska
nemcsak hogy másodlagos lesz a pisztollyal, lándzsával vagy
karddal szemben, hanem kifejezetten hátráltatni fogja; végül úgy
döntött, engedélyt kér, hogy az egyik indián katona vihesse, aki
közvetlenül mögötte vagy mellette haladna. Beleegyeztek.
Ezután Huon egy páncélsisakot helyezett a fejére, amely védte a
füleit és leért egészen a válláig.
Mikor mindezzel készen voltak, kezét Graydon vállára
tette.
- Graydon - mondta -, valami azt súgja nekem, hogy ér-
kezéseddel Yu-Atlanchi sorsának egyensúlya, amely hosszú ideig
mozdulatlan volt, most kilendül valamelyik irányba. Te vagy az
új súly, ami zavarja őket, de hogy mi lesz ennek az egésznek a
végeredménye, számunkra jó vagy rossz... ki tudja? Az az
érzésem, hogy a változás nagyon gyorsan végig fog seperni Yu-
Atlanchin... de akárhogy legyen is, a régi rend az utolsókat
rúgja. És azt is érzem, Graydon, hogy itt mi már nem
találkozunk... egyetlen egyszer még találkozni fo-
gunk, rövid időre... és elválunk a vörös égbolt alatt... amelyből
árnyékok hullanak… hideg, gyilkos árnyékok… hideg, gyilkos
árnyékok, amelyek összecsapnak a lángalakokkal… és
akkor… többé nem találkozunk…
- Addig is… viszontlátásra, Graydon!
Gyorsan megfordult és hosszú léptekkel elhagyta a szobát.
- Vajon mit értett ezalatt? - tűnődött Graydon, majd
megborzongott, mintha két jeges kéz érintette volna meg a
vállát, ott, ahol az előbb Huon kezei pihentek.
- Nem tudom - mondta Regor komoran. - De ti ketten
legalább még találkozni fogtok. Ez azt jelenti, hogy ma éjjel
elkerül a Halál.
Átmentek egy másik helyiségbe, ahol egy tucat szoknyás
aymara várt rájuk. Mindnyájan erős, izmos férfiak voltak,
buzogánnyal, íjjal és rövid karddal felfegyverkezve. Graydon
egyiküknek átadta a puskát és elmagyarázta, mi is lesz a fel-
adata. Az indián gyanakvóan nézett rá, amíg Graydon, mo-
solyogva, néhányszor rá nem kattintottá a biztonsági zárat,
mutatva, hogy a puska nem sülhet el. Az indián megnyugodva a
vállára akasztotta a puskát és beállt Graydon mögé.
Regor ment elől. Először egy hosszú, fényesen kivilágított
alagútban haladtak, amelyből kisebb folyosók nyíltak.
Graydon menet közben azon tűnődött, ezt a számtalan folyosót és
barlangot vajon a természet vagy Yu-Atlanchi ősi lakói vájták a
sziklába, és ha az utóbbiak, akkor vajon milyen céllal. A fal
fénylő voltán is sokat gondolkodott, de nem sikerült rájönnie a
titok nyitjára. Lehet, hogy a sziklát beborították valami
üvegszerű anyaggal, amely a modern tudomány számára
ismeretlen radioaktív tulajdonságokkal bír, vagy a régiek rájöttek
annak módjára, hogyan lehet a szikla atomszerkezetét úgy
megváltoztatni, hogy bizonyos kristálylapocskák találkozásánál
fénylő magok képződjenek. Ez a fény nem képzett hőt és
sokban hasonlított a szentjánosbogár lágy ragyogásához.
Árnyékot sem vetett.
Egy mérföldnyit mehettek, amikor az alagút egy barlangba
torkollott és egy masszív fallal véget ért.
- És itt - szólalt meg Regor először, amióta elindultak -,
kezdődik utunk veszélyes szakasza.
Odaállt, egészen közel a falhoz és hallgatózott; majd elővett
egy különös tölcsér alakú tárgyat és hozzányomta egy
vállmagasságban a sziklába vésett szimbólumhoz. A falnak
egy hat láb magas része lassan emelkedni kezdett, mint egy
függöny. Amikor néhány inch magasságban járt, két indián
lehasalt és kilesett a nyíláson. A függöny tovább emelkedett-
a két indián átkúszott alatta és eltűnt. Regor leengedte a ke-
zét, mire a szikla mozgása abbamaradt. Talán öt perc telhe-
tett el, amikor a két indián visszakúszott és bólintott az óriás-
nak. Regor ismét a szimbólumhoz nyomta a tölcsért. A szikla
gyorsan felemelkedett, alacsony kaput nyitva, amelyen az
emerek, Regorral és Graydonnal a nyomukban, mélyen meg-
hajolva kisiettek.
Néhány lépést kellett csupán így megtenniük és Graydon
felegyenesedett. Egy hatalmas barlangot látott, amelyet hal-
vány, vöröses derengés töltött be. Regorra nézve, látta, hogy
az óriás elteszi a tölcsért. A fal, amelyen keresztül érkeztek,
teljesen sima volt, nyoma sem látszott a kapunak. ;
Az indiánok körülfogták kettőjüket, és hangtalanul, mint a
szellemek, gyors léptekkel megindultak. Graydon már nyi-
totta a száját, hogy mondjon valamit, ám Regor figyelmez-
tető pillantása a torkára fagyasztotta a szót. A nyomasztó, vö-
röses sötétség magába zárta őket. Lábuk sárga homokon ta-
podott. Hogy az indiánok hogyan tájékozódtak, fogalma sem
volt, de mozdulataikban nyoma sem volt bizonytalanságnak
és gyors lépteik egy pillanatra sem lassultak.
Hirtelen a kör, amelyet alkottak körülötte, szorosra zárult,
testük csaknem hozzáért az övéhez és ebben a pillanatban a
halvány derengést koromsötétség váltotta fel. Lépteik nem
lassultak. Regor felől halk mordulás hallatszott, mint egy ré-
gen visszatartott lélegzet, majd egy elsuttogott parancs. Az
indiánok megtorpantak. Egy ragyogó gömb villant fel és
eléjük sietett. Nyomában sápadt fény támadt, mintha a leve-
gő részecskéit foszforeszkáló köddel vonta volna be. Egy
meredek szögben lejtő járatban haladtak, körülbelül kétezer
lábnyit, amikor is a gömb fénye halványulni kezdett.
A fénylő gömb öt alkalommal sietett eléjük, megvilágítva
útjukat a kitartóan futó alagútban. Négy mérföldet vagy talán
még ennél is többet tettek meg, amióta elhagyták Huon lakó-
helyét és Graydon kezdett fáradni. A fény ismét halványult,
de a távolban egy ovális nyílás látszott, amelyen túl mintha
holdfény derengett volna. Végre elérték a folyosó végét és
kiléptek a nyíláson. Graydon lába szinte a földbe gyökerezett
a látványtól.
 Egy újabb barlang volt, amelynek sem a falait, sem a
mennyezetét nem látta. A tavaszi telihold sugaraihoz hasonló
ezüstös fény hálózta be az egészet. Ebben a fényben, alacsony
pamlagokon férfiak és nők feküdtek, arcukon Yu-Atlanchi
földöntúli szépségének bélyegével és mintha mindnyájan aludtak
volna. Ameddig a szem ellátott, mindenfelé emberek feküdtek.
Először azt hitte, alszanak, de aztán látta, hogy nem lélegeznek.
Selymes aranyszínű, fekete és vörös hajukkal, vörös ajkukkal
olyanok voltak, mint megannyi gyönyörű, festett szobor.
Megérintette az egyik közelében fekvő haját, arcát és rá-
döbbent, ezek nem szobrok, hanem testek, amelyek egykor
éltek és amelyeket haláluk után nem kővé, hanem e titokzatos
föld praktikája segítségével valami maradandó anyaggá
változtattak, amely az élő testnek mind a színét, mind a szer-
kezetét megtartotta.
- Yu-Atlanchi halottai - mondta Regor. - Az ősök, akik
azelőtt mentek el, mielőtt a Halál Ajtaja bezárult volna. És
azok, akik azóta saját elhatározásukból nyitották ki ezt az
Ajtót, hogy új élet támadjon a nyomukban. A halottak!
Az indiánok kényelmetlenül mozgolódtak; alig várták, hogy
tovább indulhassanak. Gyorsan elhagytak a halottak néma
barlangját és még Regoron is megkönnyebbülés látszott, amint
beléptek az újabb alagútba.
- Még néhány lépés, barátom - morogta -, és kint va-
gyunk a szabadban. Itt már kevésbé veszélyes az út. Öt ha-
talmas barlangon haladtunk keresztül, a halottaké volt a ha-
todik; még háromnak a kijáratát kerüljük meg és ott is va-
gyunk a Békaasszony barlangjában. És az Anya minden pik-
kelyére mondom... alig várom már, hogy ismét szabad leve-
gőt szívjak.
Hamarosan kiértek az alagútból és Graydon friss levegőt
érzett az arcán; felnézett az égre, ahol a hold bujkált a fodros
felhők között.
Egy keskeny ösvényen folytatták útjukat. Az indiánok
kétfelé oszlottak; az egyik csapat előttük ment, a másik mö-
göttük. Bal felől hatalmas fák magasodtak, eltakarva a tavat,
Visszanézve Graydon egy fehér kőből faragott, karjait az ég felé
nyújtó kolosszális nőalakot látott... ő volt annak a barlangnak az
őre, amelyen az előbb haladtak keresztül. Néhány lépés után a
növényzet teljesen körülfogta őket.
 Az ösvényt nem volt nehéz követni, még akkor sem, amikor a
hold a felhők mögé bújt. A vízesés hangja egyre erősödött. A fák
és bokrok nyílásain keresztül időnként a Békaasszony hatalmas
alakját látta, amely őrt állt barlangja ovális bejárata előtt.
Az ösvény emelkedni kezdett. Egy magas sziklapad mögött
haladt el és a továbbiakban meredek, keskeny lépcsősorban
folytatódott. Graydon megmászta a lépcsőket. Ott állt az
árnyékban, nem messze a Békaasszony barlangjának bejáratától.
Felnézett az óriási, guggoló, meztelen nőalakra, amelyet
valami különös zöld kőből faragtak és amely fényesen csillogott
a hold sápadt sugaraiban. Gyönyörű vonalú vállai és mellei
fölött groteszk arc vigyorgott Graydonra. Közvetlenül mellette
tátongott a barlang szája, koromfeketén.
Graydon egy sima sziklaplató belső szélén állt. Pontosan vele
szemben, fél mérföldnyire a tó másik oldalán, aludt a titkos
város.
Ha valamikor, akkor most, a holdfényben még inkább olyan
volt, mintha dzsinnek építették volna. Nagyobb, sokkal nagyobb
volt, mint amekkorának a távolból hitte. Palotáinak tornyai és
kupolái az ég felé törtek; élénk színeivel most mintha egy
mérföldekre nyúló falikárpittá halványult volna, óriási
szőnyeggé, amelynek minden egyes szivárványszínű mintáját
sötétzöld, fekete és fehér arabeszkek fontak körül, a várost
körbeölelő fák lombozata és virágai. A minaretekből, tornyokból
és kupolákból apró fényívek szöktek elő, finom holdsugarak,
kecses hidakként kötve össze az épületeket. A zöld és fekete
erdő fölött, behálózva a fákat, apró táncoló fények villogtak,
kihunytak, majd ismét felszikráztak, áfák között játszadozó
szentjánosbogarak, gondolta. Jobb felé emelkedett az előkelő,
fenséges, szűziesen fehér Templom.
Valahol ott van bent... Suarra! Azonban az is lehet, hogy
mégsem sikerül találkozniuk. Eszével remélte, hogy így lesz,
mert Huon búcsúszavai még mindig ott visszhangzottak a
fülében és féltette a lányt. A szíve azonban vadul kívánta a
találkozást... nem törődve az esetleg rájuk leselkedő vesze-
delmekkel.
A háta mögül valami zaj hallatszott. Egy apró kéz fogta meg
az övét. Belenézett a gyengéd, sötét szempárba, arcán illatos
hajzuhatag simított végig.
 - Suarra! - suttogta, majd ismét: - Suarra!
- Graydon! - lehelte az édes hang. - Tehát visszajöttél
hozzám... szerelmem!
Fehér karjait a férfi nyaka köré fonta, ajkuk közel volt
egymáshoz, és lassan, nagyon lassan tovább közeledett, majd
összetapadt. És egy ideig nem létezett a világon veszedelem,
szenvedés, bánat és halál.

XIV. A gyíkmaszk árnyéka

A Békaasszony árnyéka, amelyet élesen kirajzolt a holdfény,

szinte az egész sziklaplatót beterítette. Mögöttük tátongott
barlangjának sötét szája, közöttük és a város között csillogott a
tó, mint egy hatalmas, mozdulatlan ezüst tükör. Az indiánok a
távolban várakoztak. A Békaasszony feje most mintha lejjebb
hajolt volna, suttogásukat hallgatva.
- Graydon! Graydon! - mondta Suarra könnyes szemmel. -
Nem lett volna szabad visszatérned! Ó, milyen gonosz voltam,
hogy visszahívtalak!
- Ostobaság! - morogta Regor. - Szeretitek egymást, vagy
nem? Akkor meg mi mást tehetett volna? Különben is, sikerült
néhány erős barátot szereznie... itt van Huon, Sötét Regor és
még valaki, aki mindnyájunknál erősebb, különben Rizára, a
Villámfalóra mondom, nem lenne itt! Természetesen az Anyára
gondolok. Gyermekem - mondta gyengéden -, kaptál útmutatást
az Anyától, hogy miképp vezesd el hozzá Graydont?
- Ó, Regor – sóhajtott Suarra – távolról sem: És éppen ez,
ami nyomja a szívemet. Amikor megkaptam az üzenetet, azonnal
beszámoltam neki róla és a segítségét kértem, de azt is
megmondtam, hogy akár segít, akár nem, én mindenképpen
odamegyek. Bólintott és azt mondta: „Természetesen… hiszen
nő vagy.” Néhány pillanatig hallgatott, majd hozzátette: „Menj,
Suarra… nem esik bántódásod.” „Az ő számára is védelmet
kérek, Anya” mondtam, de nem válaszolt. Akkor megkérdeztem:
„Adana Anya, nem hívod magadhoz rajtam keresztül, hogy senki
ne merészelje bántani?” Az Anya megrázta a fejét: „Ha szeret
téged, egyedül is megtalálja a hozzám vezető utat.”
 - Nem látott meg senki? Nem követett senki? - kérdezte
Regor.
- Nem - válaszolta Suarra -, biztos vagyok benne, hogy nem.
A Szövők Csarnokán jöttünk keresztül, majd egy titkos alagúton,
amely a vízesés alatt vezet, végül pedig egy rejtett ösvényen
idáig,
- Halkan jöttetek? Nem hallottatok, láttatok semmit, amikor
elhaladtatok az első barlang mellett?
- Nagyon halkan - válaszolta a lány. - Ami a barlangot illeti,
az ösvény olyan mélyen alatta vezet, ahonnan látni nem lehet és
ahonnan senki sem láthat meg. Nem hallottam mást, csak a
vízesés moraját.
- Hol van Lantlu? - kérdezte Regor, aki nem elégedett meg
ennyivel.
- Ma éjjel a xinliket etetik - mondta a lány és megbor-
zongott.
- Akkor legalább annyit tudunk, hogy ő hol van - mondta
Regor.
- Hát... - szólalt meg Graydon - úgy tűnik, minden azon
múlik, hogy képes leszek-e személyesen tiszteletemet tenni az
Anyánál. Úgy látszik, fontos számára, hogy ezt saját erőből
vigyem véghez...
- Graydon - szólt közbe Suarra halkan - van egy másik út is a
számunkra. Ha akarod... veled megyek Huonhoz! Szeretem az
Anyát. De ha úgy kívánod... nem térek vissza hozzá. Elmegyek
veled a Testvériséghez. Megteszem érted, szerelmem. Nem
engedem, hogy Yu-Atlanchi bármelyik halála a karmai közé
kaparintson, márpedig biztos vagyok benne, hogy ott lesnek rád
az Adanához vezető úton. Huonnál boldogan élhetünk...
legalábbis egy ideig.
Graydon hallotta, amint Regor nagy levegőt vesz ennek
hallatán és érezte, az óriás izgatottan várja a válaszát, bár-
szólni nem szólt semmit. Nagy volt a kísértés. Végül is Huon
barlangjából van kivezető út. És ha egyszer túl lennének a
határon, az Anya talán... Suarra kedvéért... nem szabadítaná
rájuk szárnyas Hírnökeit. És sikerülne Suarrát épségben el-
vinni innen, a továbbiakban mit érdekelné őt Yu-Atlanchi és
annak lakói?
Ezt azonban más gondolatok követték. Az Anya segített
neki, nem is egyszer. Megmentette az Arctól! Megparancsolta a
Hírnökeinek, hogy védelmezzék és vezessék útja so-
 rán! Próbára tette a hűségét és bátorságát. És megmutatta, hogy
bizonyos mértékig bízik benne.
És akkor itt van ez a… Sötét Úr! Ez a Nimir Árnyéka, a
Gonoszság Lordja, amely fenyegeti az Anyát… Huont és a
Testvériséget, akik szintén bíznak benne… és Regort… aki
minden reményét az ő Anyával való találkozásába veti, buzgón
remélve, hogy ezáltal az ország megszabadul a gonosztól és a
számkivetettek hazatérhetnek.
Nem, nem futhat el mindezek elől, még Suarráért sem!
Megmondta a lánynak és azt is, hogy miért.
Érezte, hogy Regor megnyugszik. Az a különös érzése
támadt, hogy az a különös, gyönyörű, nem emberi lény, akit
Adanának neveznek, mindvégig követte a gondolatait, egyetértett
döntésével és ennek következményeképpen végleges döntésre
jutott valamiben, ami eddig a levegőben lógott.
Suarra sem látszott meglepettnek. Annyira nem, hogy
Graydonban felmerült, talán a lány próbára akarta tenni.
- Akkor valami más tervet kell kieszelnünk - mondta Suarra
halkan. - És én már ki is találtam valamit. Figyelj, Regor. Hét
éjszaka múlva telihold lesz és azon az éjszakán van a
Ladnophaxi... az Álmodók Ünnepe. Mindenki az am-
fiteátrumban lesz. A városban alig lesz néhány őr. Vidd vissza
Graydont Huonhoz. A maitól számított ötödik éjszakán
osonjatok ki, kerüljétek meg a tavat és vágjatok át az ingová-
nyon. Graydont öltöztessétek be olyan ruhába, amilyet az
emerek viselnek, fessétek be az arcát és a testét, a fejére te-
gyetek fekete parókát, olyan formára vágva, ahogyan az emerek
hordják. A szürke szemeit nem változtathatjuk meg, így
kockázatnunk kell.
- Ismered Cadok palotáját. Ő Lantlu titkos ellensége, Huon
és a te barátod… de ezt nem is kell mondanom. Graydont juttasd
el hozzá, Cadok pedig elrejti a Ladnophaxi éjszakájáig. Akkor
majd érte küldök egy megbízható őrt. Az az őr elvezeti a
Templomhoz… és így végre találkozhat az Anyával. És ez már a
bátorsága és az esze segítségével lesz. Mert a bátorságára
szüksége lesz. És az eszét is használta, amikor visszautasította az
ajánlatomat. Tehát mindenben teljesíti az Anya feltételeit.
- Jó terv! - morogta Regor. - Az Anyára mondom, olyan jó,
mintha tőle magától származna! Minden így fog történni. És
most, Suarra, indulnod kell. Régen itt vagy... és a félelem
minden szívdobbanással egyre közelebb férkőzik hozzám, én
pedig nem vagyok hozzászokva a félelemhez.
- Tényleg jó terv - mondta Graydon. - És most, szívem-
nek szíve, menj, ahogy Regor parancsolja, mert én is féltelek.
A lány karjai a nyakára fonódtak, ajka a szájára tapadt és
Graydon érezte arcán a könnyek nedvességét.
- Szerelmem! - suttogta újra és újra. - Szerelmem!
És már ott sem volt.
- Hr-r-r-mp! - sóhajtott Regor megkönnyebbülten. - Kezd
megvilágosodni előttünk az út. Nincs más dolgunk, mint
visszatérni és várni az ötödik éjszakát. Ja, és elkezdeni téged
befesteni - nevetett.
- Várj! - Graydon minden idegszálával hallgatózott. - Várj,
Regor! Lehet, hogy megtámadták. Figyelj...
Hosszú percekig álltak mozdulatlanul, de egyetlen hang sem
hallatszott.
- Suarra biztonságban van - mondta Regor végül. - Hal-
lottad, azt mondta, hogy az Anya megígérte neki. Mi viszont
egyáltalán nem vagyunk biztonságban, barátom. A visszaút
ugyanolyan veszélyes lesz, mint az idevezető. Induljunk...
Halkan füttyentett az őrt álló indiánoknak. A következő
pillanatban néma árnyakként már ott is voltak mellettük.
Graydon mélyen gondolataiba merülve végignézett a Béka-
asszony profiljának fantasztikus árnyékán. A hold közben
magasabbra emelkedett az égen és a hatalmas fej éles árnyékát
most a barlang túlsó oldalára vetítette, a sima sziklafalra.
Lenyűgözve szemlélte az árnyat.
Hirtelen egy másik árnyék jelent meg mellette... egy ha-
talmas gyíkfej kúszott közelebb hozzá.
A Békaasszony vállának magasságában egy gyíkember feje
látszott... egy óriási fej, amely kétszer akkora volt, mint
bármelyik, amelyet eddig látott. Vörös szemei meredten bá-
multák, hatalmas szája tágra nyílt.
- Regor! - kiáltotta és a pisztolyához kapott. - Regor,
nézd!
Undorító bűz csapta meg az orrát. Karmok ragadták meg a
bokáját, mire hanyatt esett a sziklán. Estében még látta, hogy
lény, amelynek feje árnyékot vetett a sziklafalra lecsúszik rajta...
és látta, hogy teste egy ember teste! Tehát nem más, mint egy
maszkot viselő ember!
 Hevesen birkózni kezdett a lénnyel, amelyik a földre rántotta.
Valahonnan Regor hangját hallotta. Hiába markolta, ujjai újra
és újra lecsúsztak a sima bőrről. A lény pofája olyan közel
volt az arcához, hogy csaknem rosszul lett annak bűzös
leheletétől. És miközben megpróbálta lerázni magáról, azon
gondolkodott, vajon a lény miért nem használja a fogait. Keze a
derekán viselt rövid kard markolatához ért. Kirántotta hüvelyéből
és egy gyors mozdulattal felfelé döfött. A gyíkember
felvisított és lefordult róla.
Amikor feltápászkodott, látta, hogy több yardnyira behúzták
a barlangba. A sziklaplatón ott állt Regor és vasrúdjával hevesen
csapkodott, próbálva távol tartani magától a körülötte örvénylő,
sziszegő falkát. Az indiánok közül csupán ketten voltak mellette,
ugyanolyan kétségbeesetten küzdve, mint ő.
A plató szélén állt a maszkot viselő ember. Körülötte,
őrizve őt, egy csapat zöld szoknyát viselő indián feszített. Most
hangosan felnevetett. A hatalmas agyarak között kiszűrődő
emberi nevetés igen különös volt.
- Csapdába estél! - kiabálta a gyíkmaszk. - Elkaptunk, vén
róka! Öljétek... nem, ne öljétek meg! Legalábbis nem itt! Nem
itt!
- Graydon! - mennydörögte Regor. - Hozzám, Graydon!
- Jövök! - kiáltotta Graydon és már rohant is felé.
Vastag bőrű testek vetették rá magukat, karmok ragadták
meg. Kétségbeesetten igyekezett megtartani az egyensúlyát...
Már csak egy indián volt Regor mellett, az, akinél a puskája
volt. Graydon látta, hogy a lándzsát kicsavarják a kezéből, látta,
hogy az indián lekapja a puskát a válláról és bunkóként
használva ütésre emeli. Amint lesújtott vele, a puska csöve
felvillant és hatalmas dörrenés rázta meg a barlang száját... majd
egy újabb és újabb, gyors egymásutánban.
Graydon azonban már nem látott semmit. A földre zuhant és
beborították a gyíkemberek testei.
Kötél szorult a csuklóira és hurkolta egymáshoz a lábait.
Gyorsan behurcolták a barlang sötétjébe.
A barlang üres volt. Regor és az indián, a gyíkmaszkot viselő
alak és katonái, a gyíkemberek... mind eltűntek!
 A gyíkemberek tőlük telhető óvatossággal vitték Graydont.
Sokan lehettek; hallotta a sziszegésüket és fujtatásukat és a bűz
csaknem elviselhetetlen volt. Amennyire tudta, semmiféle
sérülést nem szenvedett. Ezt részben a sodronyingnek
köszönhette, de nem teljesen, hiszen ez az arcát és a kezeit
egyáltalán nem védte, és a gyíkemberrel való birkózás közben a
páncélsisakot is elvesztette. Eszébe jutott, hogy a lények meg
sem kísérelték karmaikat vagy agyaraikat használni és csupán a
súlyukkal gyűrték maguk alá... mintha azt a parancsot kapták
volna, hogy ejtsék foglyul, de sértetlenül.
Parancsot? De hiszen ez azt jelentené, hogy bárki legyen is,
aki kiadta ezt a parancsot, annak tudnia kellett, hogy ma éjszaka
a Békaasszony, barlangjánál lesz! Tehát Regor óvintézkedései
ellenére elárulták őket!
Dorina!
A nő nevét mintha tűzbetűk írták volna a sötétség táblájára.
Egy újabb gondolat ötlött az eszébe, amitől egész teste
megdermedt. Ha Huon ellenségei előre tudták, hogy ide fog
jönni, akkor azt is tudták, miért. Úristen... Suarrát tehát mégis
elfogták!
Nyilvánvaló, hogy szándékosan szakították el Regortól. Az
alattomos támadással kezdődött, amely visszarángatta a
barlangba, majd következett az, amikor az addig rejtőzködő
gyíkemberek egyik része lerohanta, a másik pedig élő falat
alkotott közötte és Regor kötött.
Miközben a sziszegő falka magával cipelte a sötét bar-
langban, Graydon gondolatai újra és újra visszatértek
Dorinára... Dorina, aki nem hajlandó segíteni Huonnak kinyitni
a Halál Ajtaját; Dorina, aki nem akarta, hogy találkozzon az
Anyával, amíg ő meg nem győzi Huont, hogy a Halál Ajtaját
hagyja csukva... Dorina, aki nem akar meghalni!
Azon tűnődött, vajon mióta mehetnek ebben a sötétségben,
amelyben a gyíkemberek úgy mozogtak, mintha fényes nappal
volna. Fogalma sem volt, milyen gyorsan haladhatnak, de
feltételezte, több mérföldet megtehettek. Vajon még mindig a
Békaasszony barlangjában vannak? Mit őrizhet a hatalmas
szobor ebben az óriási sötét üregben, ha ez még mindig az?
Hirtelen úgy merült fel a sötétségből, mintha egy láthatatlan
függönyön vitték volna keresztül.
 Vörös fény vágott a szemébe, sokkal élesebb, mint az a
halvány, rubinvörös derengés, amelyen Regorral oly óvatosan
surrantak keresztül, miután elhagyták Huon barlangját. Mintha
ez is maga a sötétség lett volna, csak annak más színű változata.
Körülötte ott voltak a gyíkemberek, százan, vagy még többen.
Nyolc ilyen lény cipelte, alkarjukkal tartva a fejük fölé. Ebben a
különös fényben vastag bőrük narancssárgának látszott,
hüllőkoponyájukon végigfutó taréjaik skarlátvörös pikkelyei
pedig mérges lilává változtak. Egymásnak sziszegve, halk
léptekkel haladtak a barlang alját borító sárga homokon.
Graydon a hátán feküdt és mikor megpróbálta elfordítani a
fejét, éles fájdalom hasított a koponyájába. A továbbiakban nem
mozgott, csak felfelé bámult. Nem látta a barlang mennyezetét;
semmit nem látott, csak a rozsdaszínű derengést. Aztán a fény
halványulni kezdett és a gyíkemberek sziszegése hirtelen
felerősödött. Valahonnan a távolból ugyanilyen sziszegő válasz
érkezett. Lépteik felgyorsultak.
A vörös fény hirtelen áttetszőbb lett. Szállítói megálltak és
leeresztették Graydont. Görbe karmok hatoltak be kötelei alá és
egy mozdulattal elvágták őket. Graydon kinyújtóztatta el-
gémberedett karjait és lábait és körülnézett.
Száz lépésnyire egy hatalmas fekete szikla csillogott. Félkör
alakú volt és egy üres kagylóra hasonlított. Két vége száz lábnyi
távolságban ívelt egymástól; egész felületét finom faragások
díszítették, közöttük különös mintákkal, ismeretlen
szimbólumokkal.
A közepén egy furcsán ismerős, koromfekete trón állt.
Graydon hátán mintha jeges ujjak simítottak volna végig;
hirtelen rádöbbent, hogy a trón tökéletes mása a Lordok
Lordja zafírtrónjának, amely a Templomban áll. A fekete szikla
és a trón egy néhány láb magas emelvényen emelkedtek,
amelyre széles rámpa vezetett fel. A trón és a rámpa vége között
egy szintén fekete kőből faragott hatalmas tál állt, amelynek alja
be volt ágyazva a sziklába. Olyan, gondolta, mint egy
túlméretezett keresztelőmedence, óriások gyermekei számára. A
hatalmas kagyló alakú, fekete szikla két oldalán állt valami, ami
ebből a távolságból úgy nézett ki, mint két alacsony kőpad.
Üres volt a trón, üres az emelvény... tényleg üresek? Pil-
lantása lépésről lépésre végigkutatta az egészet. Hát persze,
hogy üresek: Akkor miért van olyan érzése, hogy a kagyló-
ból valaki... vagy valami... figyeli, méregeti, méricskéli... hi-
deg rosszindulattal olvas gondolataiban... valami gonosz..
valami iszonyúan gonosz... mint az az erő, ami felé áram-
lott... az Arcból, a mélység fölött...
Öntudatlan erőfeszítéssel hátat fordított az emelvénynek
és szembetalálta magát a gyíkemberek hordájával. Több szá-
zan voltak, szabályos sorokban álltak, és körülbelül ugyan-
akkora távolságra voltak tőle, mint a fekete trón. Vörös sze-
mükkel némán figyelték. Olyan közel voltak egymáshoz,
hogy skarlátvörös tarajuk tengere egy különösen csomózott,
rojtos szőnyegre emlékeztetett. Gyíkasszonyok és gyermekek
is voltak közöttük. Graydon rámeredt ezekre kis démonokra;
hegyes, sárga agyaraik csillogtak, apró szemeik manólám-
pásként világítottak.
Először jobbra, majd balra nézett. A barlangból egy kö-
rülbelül fél mérföld átmérőjű, kör alakú rész látszott, azon túl
minden vöröses homályba veszett. Jobb kéz felől a homály
széléig sárga homok borította a barlang alját.
Bal kéz felől pedig egy kert volt! A gonosz kertje!
Benne egy keskeny, kanyargós patak csörgedezett, amely
vörös volt, mint a kiontott vér. Partján rengeteg ijesztő nö-
vény nőtt: mérges zöld foltokkal tarkított hatalmas vörös lili-
omok; bíbor erezetű, fenyegető, sötétlila orchideák; romlott
rózsák; obszcén bokrok, rajtuk fiatal bambuszhajtásokhoz
hasonló, vörös foltos bugák; göcsörtös fák, amelyek ágairól
leprafehér, szív alakú gyümölcsök lógtak; ismeretlen húsos
levelű növények, amelyeknek mályvaszínű közepéből vipe-
rafoghoz hasonló vastag, sárgás lándzsák álltak ki, oldalukon
lassan csöpögő borzalmas nektárral.
Enyhe szellő támadt. A különös kert illatát sodorta felé,
amely maga volt a kert esszenciája, romlottságnak tömény
kipárolgása. Istenkáromló képekkel töltötte meg az agyát és
romlott vágyakkal itatta át az egész testét. A szellő csupán
egy pillanatig időzött körülötte, aztán felnevetett és visszasu-
hant a kertbe. Graydont kiverte a veríték.
Félt ettől a kerttől! Igen, ez a félelem legalább annyira
erős volt, mint a fekete tróntól érzett félelem. De miért fél
ennyire? Ismeretlen, minden képzeletet felülmúló gonosz la-
kik itt. Egy élő gonosz... ez az! Eleven gonosz! Gonosz élet
lüktetett és áramlott minden növényben, minden virágban és
fában... gonosz elevenség... abból a vérpatakból szívják... de ó,
milyen erőssé lehetne az, aki az ő életükön táplálkozna...
Amint ez a sötét gondolat belopózott Graydon agyába,
mintha ezzel egy időben valami felébredt volna benne, amely
hideg elszántsággal azonnal visszaverte ezt a gondolatot és
átvette agya irányítását. Régi bátorsága és magabiztossága
visszatért. Félelem nélkül nézett szembe a fekete trónnal.
Érezte, hogy a trónon ülő láthatatlan alak kinyúl felé, valami
apró rést keresve védelmén, majd csodálkozva visszahúzódik,
aztán vadul ismét nekitámad, próbálva megtörni, majd ismét
visszahúzódik. A gyíkemberek ebben a pillanatban, mintha
parancsnak engedelmeskednének, előrenyomultak, az emelvény
felé taszigálva Graydont. Mikor a széléhez ért, egy pillanatig
tétovázott, ám fél tucat tarajos lény leugrált az emelvényről,
körülfogták és feltolták rá. Odalökdösték a kagyló jobb végénél
álló kőpadhoz és erőszakkal leültették. Miközben megpróbálta
karjait kiszabadítani a gyíkemberek szorításából, érezte, hogy
valami körülfogja a bokáját; két éles kattanás hallatszott. A
gyíkemberek visszavonultak.
Graydon felállt és lenézett a lábára. Mindkét bokáján egy-egy
fémgyűrű volt, amelyek a pad alá vezető vékony láncokhoz
csatlakoztak. Azon tűnődött, vajon milyen hosszúak lehetnek a
láncok. Tett egy lépést, még egyet, majd még egyet, a láncok
azonban nem feszültek meg. Lehajolt, megfogta az egyiket és
addig húzta, amíg az már nem engedett tovább. Úgy becsülte, a
láncok pontosan a fekete trónig engedik. Miután kellemetlen
gyanúja beigazolódni látszott, Graydon visszaült a kőpadra.
Halk sziszegést hallott és számtalan láb dobogását. A
gyíkemberek távozóban voltak. Rendezett sorokban özönlöttek
kifelé a barlangból, vörös nyelvük kilógott a pofájukból.
Egyetlen egy sem nézett vissza. Az utolsók is elérték a fénykör
szélét és beleolvadtak a homályba.
Graydon egyedül volt. Egyedül a csendben a gonosz
kerttel és a fekete trónnal.
Az emelvényt megvilágító vörös fény lassan halványulni és
sűrűsödni kezdett, mintha fekete pára keveredett volna közé.
 A fekete trón körül egyre sötétebb lett és egy árnyék kör-
vonalai kezdtek kirajzolódni. Eleinte hullámzó, alaktalan folt
volt, aztán megszűnt hullámzani...
A trónon egy ember árnyéka ült. Arctalan volt és formátlan,
ködös ujjaival markolta a trónszék karfáját... egy ember árnyéka,
amely a szürke homály fekete atomjaiból jött létre!
Az arctalan fej most előrehajolt. És bár nem voltak szemei,
Graydon magán érezte a tekintetét. Szája sem volt, de ez a száj
most suttogni kezdett.
A Sötét Úr hangját hallotta! Nimir Árnyékának, a Go-
noszság Lordjának suttogását!

XV. "Add kölcsön a tested, Graydon!"

Az Árnyék hangja lágy volt, folyékony, mint az esti erdőben

libegő fuvolaszó. Elringatta Graydon félelmeit, elaltatta
gyanakvását.
- Ismerlek téged, Graydon! - suttogta a hang. - Tudom,
miért jöttél Yu-Atlanchiba. Tudom, mennyire reménytelen a
küldetésed... nélkülem. Én hozattalak ide, Graydon, megpa-
rancsolva, hogy ne essék bántódásod. Máskülönben rég hol-
tan feküdnél a barlang szájánál. Ne félj tőlem! Ugye, nem
félsz tőlem, Graydon?
Graydon testét valami furcsa, kellemes letargia kerítette
hatalmába, miközben a dallamos suttogást hallgatta.
- Nem - mondta kábultan. - Nem, nem félek tőled, Nimir.
- Ó! - Az Árnyék kihúzta magát a trónszéken és a bódító
lágyság egy része eltűnt a hangjából, helyét fenyegetés vette át. -
Tehát ismersz engem!
A bűbáj engedett szorításán és Graydon magához tért. Az
Árnyék észrevette ezt, és az édeskés, megnyugtató csáberő
visszatért a suttogásába.
- Helyes! Nagyon helyes, Graydon. Biztosan sok hazugságot
hallottál rólam. Láttad Yu-Atlanchi népét. Kihalóban vannak.
Rothadnak. Ha azonban a régi időkben megfogadtak volna a
tanácsaimat, ma hatalmas nép lennének ... erősek, elevenek és
ők uralnák a földet. És a régi bölcsesség nem tűnt volna el.
Egy új és jobb világot hozott volna létre.
 - Láttad ezeket az embereket, Graydon és gondolom,
felmérted őket Gondolod, okuk van hálásnak lenni azoknak,
akik bezártak engem és ezáltal ilyen végre kárhoztatták őket?
Én a többi Lorddal ellentétben nem hagytam volna el őket,
kiszolgáltatva egy sarlatánnak és egy Kígyóasszonynak, aki
nem ember lévén, nem is értheti meg emberi szükségleteiket.
Vezettem volna őket, előre és fölfelé, az egyre nagyobb ha-
talom és bölcsesség felé. Felvittem volna őket a csúcsokra,
Graydon, ahol csak a csillagok vannak fölöttük... nem hagy-
tam volna őket a mocsárban, hogy ott poshadjanak és rohad-
janak el. Elhiszed, Graydon?
Graydon mérlegelte a hallottakat. Nehéz volt gondolkodni,
amikor egész testét ez a kellemesen lusta érzés tartotta
hatalmában. Igen, amit elmondott, az mind igaz. Tiszta, hideg
logika. Tulajdonképpen ő maga is ezt gondolta. Kétségtelenül
gyalázatos dolog volt azoktól a Lordoktól, akárkik voltak is,
hogy csak úgy nyugodtan elsétáltak, mintha semmiféle
felelősséggel nem tartoznának a népnek. Ki lehet az a sarlatán?
Ki más, mint az Ostobaság Lordja. És az Anya? Félig kígyó!
Átkozottul találó meghatározás. Teljes mértékben egyetértett
vele.
- Igaz, Nimir... teljesen igazad van! - bólintott komo-
lyan.
A kert felől illatfelhő szállt felé, Graydon pedig mohón
nagyokat kortyolt belőle. Furcsa, hogy néhány perce még
gonosznak tartotta! Pedig nem az. Átkozottul jól érezte magát és
az illat csak tovább fokozta ezt a kellemes érzést. Tu-
lajdonképpen mi a gonosz? Csupán nézőpont kérdése. Ez az
Árnyék nem is olyan kellemetlen fickó. Logikusan gondol-
kodik... ésszel érvel...
- Erős vagy, Graydon - hangzott az édeskés suttogás. -
Erős! Erősebb vagy, mint Yu-Atlanchi bármelyik lakója.
Erős a tested és erős az eszed is. Olyan vagy, mint az Ősi Faj
tagjai voltak, akiket az égig emeltem volna, ha el nem árul-
nak. Engem nem erő győzött le, hanem a Kígyóasszony fur-
fangja, aki az emberekkel semmit nem törődik... ezt vésd jól
az eszedbe, Graydon, a Kígyóasszóny nem törődik az embe-
rekkel! Az előbb, amikor összecsaptam veled, nem bántani
akartalak, csupán próbára tenni az erődet. És te elég erős
voltál, hogy ellenállj nekem. Nagyon örülök ennek, Graydon,
 mert tudom, megtaláltam azt az embert, akire szükségem
van!
Tehát ő az az ember, akire Nimirnek szüksége van? Igen
ő jó ember, átkozottul jó ember. Egészen idáig jutott, saját
erejéből, úgy, hogy senki nem segített neki. Nem, valaki
mégis segített. Ki is volt? Nem számít, ő akkor is jó ember.
De valaki segített neki... valaki...
Az Árnyék suttogása elmetszette gondolatainak fonalát.
- Szükségem van rád, Graydon! Még mindig nem késő
olyanná alakítani ezt a földet, amilyennek lennie kéne és nem
késő helyrehozni az emberiség ellen elkövetett gonosztettet,
amely azáltal következett be, hogy engem elárultak. Ehhez
azonban egy testre van szükségem, Graydon. Egy erős testre,
amely nem hagy cserben. Add kölcsön a tested, Graydon!
Csak egy kis időre. Ezalatt a kis idő alatt megosztod velem,
Graydon; úgy fogsz látni, ahogyan én látok, úgy fogsz élvezni,
ahogyan én élvezek, megosztod velem a hatalmat és velem
együtt iszod a dicsőség borát. És ha visszanyertem régi
erőmet, kivonulok a testedből és halhatatlanná teszem azt...
igen, addig fogsz élni, amíg nap süt az égen! Engedd, hogy
megosszam veled a testedet, Graydon... erős Graydon!
A suttogás elhallgatott. Graydon testén az élet részegítő,
vakmerő áradata söpört végig. Győzedelmi trombiták harso-
gását hallotta! Ő volt Dzsingisz kán, királyságokat igázva le
tatár lovasaival; ő volt Attila, akit üvöltő hunjai emeltek paj-
zsukra; ő volt Nagy Sándor, akinek lábai előtt hevert a világ;
ő volt Szanherib, kezében tartva Ázsiát, mint egy kelyhet!
Nagyot kortyolt a hatalomból! Megrészegült a hatalomtól!
Részeg volt! Részeg? Ki merészeli azt mondani Nicholas
Graydonról, a Világ Uráról, hogy részeg? Na jó, rendben...
akkor tényleg részeg volt. Különös gondolata támadt... ki
akar a világ ura lenni, ha az egész nem más, mint egy részeg-
ség! Bárki lehet részeg... tehát mindenki, aki részeg, a világ
ura! Tényleg különös gondolat... logikus... el kellene mondani
ezt a különös gondolatot ennek a logikus Árnyéknak...
Azon kapta magát, hogy teljesen ébren van és hangosan
nevet. Kábultan körülnézett és nevethetnékje azonnal el-
szállt. Félúton volt a fekete trón felé... és az Árnyék egyre
közelebb hajolt hozzá, hívta, sürgette és suttogott, egyre csak
suttogott...
 A bűbáj, amely fogva tartotta, a csalétek, amelyre csaknem
ráharapott, hirtelen semmivé foszlott. Heves megvetést érzett a
fekete trónon ülő ködös alak és saját maga iránt, keserű harag
rázta egész testét, miközben visszabotorkált a kőpadhoz,
leroskadt rá és arcát a tenyerébe temette.
Mi mentette meg? A tudata biztos nem, az, amit saját ma-
gának nevezett. Valami a tudatalattijában, valami rejtett jó-
zanság, amely ironikus humor segítségével semlegesítette a
fűién keresztül belecsepegtetett mérget. És Graydon most már
félt! Annyira félt, hogy kétségbeesésében kényszerítette magát,
hogy felemelje a fejét és egyenesen ránézzen az Árnyékra.
Az Árnyék őt bámulta, arctalan feje egyik ködös kezében
nyugodott. Ugyanazt az elképedést érezte rajta, mint amikor
először, láthatatlanul megpróbálta megtörni a védekezését...
valamint pokoli haragot. Hirtelen mindkettő megszűnt, mintha
elvágták volna és helyette nyugalom és mély béke áramlott felé.
Megpróbált ellenállni, mivel felismerte benne a csapdát, ám az
áradat nem hagyta magát, apró szárnyakként csapkodott
körülötte, simogatva, nyugtatgatva háborgó lelkét.
- Graydon! - hangzott a suttogás. - Elégedett vagyok veled,
Graydon. Azonban hibát követsz el, amikor visszautasítasz.
Erősebb vagy, mint gondoltam és ezért vagyok elégedett veled.
Nekem erős, nagyon erős testre van szükségem. Oszd meg
velem a tested, Graydon!
- Nem! Nem! Istenemre, nem! - Graydon gyűlölte magát a
vágyért, amit érzett. Szeretett volna odarohanni ehhez a
homályos valamihez és beleolvadni.
- Tévedsz! Nem bántalak, Graydon. Nem akarom, hogy ez az
erős test, amely az otthonom lesz, legyengüljön. Miben
reménykedsz? Talán Huontól vársz segítséget? Az ő napjai meg
vannak számlálva. Dorina Huont Lantlu kezére játszotta,
ugyanúgy, ahogyan téged az enyémre. Még az Álmodók Ünnepe
előtt elesik Huon barlangja, ő és az életben maradtak pedig a
xinliknek vagy nekem fognak táplálékul szolgálni... legalábbis
imádkozz, hogy így legyen.
A suttogás elhalt, mintha az Árnyék szavai hatását szemlélné.
Ha a Graydont hatalmába kerítő letargiát tette próbára, elégedett
lehetett; a beállt csendben egyetlen mozdulatot sem tett. Arca
merev maradt és érzelemnek nyoma sem volt rajta.
 - Add kölcsön a testedet, Graydon! A Kígyó nem segít-
het rajtad. Akár ideadod a tested, akár nem, én mindenkép-
pen hamarosan inkarnálódom. De a tied jobb lenne egy
gyenge testnél... csak kölcsön, Graydon, csak kölcsön... és
csak egy rövid időre. Fantasztikus hatalom, bölcsesség lesz a
jutalmad... és halhatatlanság. Ez mind a tiéd lesz! Add köl-
csön a tested, Graydon! Egyetlen nő után vágyódsz? Micso-
da egyetlen nő ahhoz a rengeteghez képest, aki mind a tiéd
lehet? Nézd, Graydon, nézd...
Graydon merev tekintete követte a ködös kéz által muta-
tott irányt. Látta, amint a gonosz kert virágai hajladoznak és
bólogatnak egymásnak, mintha élnének. Varázsdal hangjai
csendültek, csilingelő sistrumok, fuvolák tört dallama keve-
redett. Szellő suhant felé és körülölelte. Amint belélegezte az
illatot, vad tűz lobbant az ereiben. A bólogató virágok és a
vérvörös patak eltűntek és a rozsdaszínű derengést tiszta fény
váltotta fel. A lábától nem messze keskeny erecske csörge-
dezett, azon túl bükk- és nyírfák álltak. És a pagonyból egy-
más után léptek ki a gyönyörűbbnél gyönyörűbb nők, fehér
és barna nimfák; telt mellű bacchánsnők; karcsú, szűzies dri-
ádok. Karjukat vágyakozva nyújtották felé, pillantásuk soha
nem álmodott gyönyört ígért. Az erecske túlsó partján álltak
és integettek, hívogatták. Hangjuk a vágy lángoló eksztázisát
gyújtotta Graydon vérében.
Úristen... micsoda nők! Az ott, fején a bronzvörös hajko-
ronával, akár Tanith főpapnője is lehetett volna az ősi Kar-
thágóban. És az ott, a hosszú aranyhajú, lehetne akár maga
fehér Aphrodité is! Mohamed Paradicsomának legszebb hu-
rija úgy nézne ki bármelyikük mellett, mint egy cselédlány.
Egyre forróbban lángolt a tűz az ereiben... már indult volna
feléjük...
Állj! Az a lány, aki kilépett a hátuk mögül... ki ő? Korom-
fekete haja eltakarja az arcát és sír. Miért sír, amikor nővérei
mind nevetnek és énekelnek? Valamikor ismert egy lányt,
akinek ugyanilyen fekete haja volt... ki is volt? Nem számít...
akárki volt is, senkinek, aki rá hasonlít, nem szabad sírnia! Ő
maga soha nem sírhat… mi is volt a neve…
Suarra!
Hirtelen heves szánalmat érzett, amely kioltott minden tü-
zet a vérében.
- Suarra! – kiáltotta. – Suarra! Nem szabad sírnod!
 Alighogy a kiáltás elhagyta a torkát, bizsergő döbbenetet
érzett. Az integető nők áradata eltűnt. A fekete hajú lány is
eltűnt. Eltűnt a csörgedező erecske és a pagony. Helyén a
gonosz kert hullámzott.
Egészen közel állt a fekete trónhoz. Az Árnyék, reszketve a
mohóságtól, felé hajolt és suttogott… egyre suttogott…
- Add kölcsön a tested, Graydon! Minden a tiéd lesz, ha
kölcsönadod a tested. Add kölcsön a tested, Graydon!
- Krisztusom! - mordult fel Graydon, majd: - Nem, te ördög!
Nem!
Az Árnyék most egyenesen állt. A düh, amely felőle
áradt, olyan erős volt, hogy mellbe vágta Graydont. Meg-
tántorodott és sietve visszamenekült padja biztonságába. Az
Árnyék ismét megszólalt, de hangjából eltűnt a mézesmázos
dallam; suttogása fenyegető volt, hideg és céltudatos.
- Bolond! - mondta. - Hallgass ide! Megszerzem a tes-
ted, Graydon! Annak ellenére, hogy visszautasítottál, meg-
szerzem a tested. Aludj, és én, aki sosem alszom, birtokba
veszem. Egy ideig ott leszel benne te is, elátkozott rabszol-
gaként, és olyan kínokat fogsz elszenvedni, hogy te magad
fogsz könyörögni nekem, hogy írtsalak ki. Most utoljára kér-
dezem, beleegyezel? Add kölcsön a tested, oszd meg velem,
nem mint rabszolga, hanem ura mindannak, amit mutattam
neked.
- Nem! - mondta Graydon határozottan.
A fekete trónon örvény keletkezett. Az Árnyék eltűnt.
Azonban az emelvényt megvilágító fényben ott voltak a fekete
atomok és bár a trón üresnek tűnt, Graydon tudta, nem az. A
sötét hatalom ott volt és figyelte, egyre csak figyelte őt...
... Várva, hogy lesújthasson!

Graydon mozdulatlanul ült a padon, mint egy szobor. Fo-

galma sem volt, hány óra telhetett el az Árnyék suttogása óta.
Teste ugyan béna volt, az agya azonban egyfolytában éberen
őrködött. Egyáltalán nem érezte a testét. Az agya olyan volt, mint
egy fáradhatatlan őr az alvó toronyban. Mint kiolthatatlan tűz a
sötét kastélyban. Egész lénye a tudatára összpontosított. Sem
éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Nem is
 gondolkodott. Tudata teljesen visszahúzódott önmagába; le-
győzhetetlen volt egy időtlen világban.
Eleinte nem így volt. Almos volt és küzdött az álommal
Elszunnyadt és érezte, hogy az Árnyék kinyúl felé, megérinti,
próbálgatja ellenállását. Iszonyatos erőfeszítéssel visszaverte
a támadást. Próbálta elzárni az agyát a környezetétől, régi
emlékképekkel megtölteni. Az álom ismét megkörnyékezte.
Arra ébredt, hogy messze jár a kőpadtól és a fekete trón felé
kúszik. Rémülten Visszarohant, levetette magát rá és úgy
markolta a pad szélét, mint az utolsó deszkaszálba ka-
paszkodó hajótörött matróz.
Rájött, hogy az Árnyéknak is vannak korlátai; addig nem
képes birtokba venni őt, amíg oda nem csalogatja a trónhoz
vagy a saját akaratából oda nem megy hozzá. Mindaddig,
amíg a padon marad, biztonságban van. Miután erre rádöb-
bent, a szemét sem merte lehunyni.
Azon tűnődött, ha minden gondolatával őrá összpontosít,
vajon képes lenne-e kapcsolatba lépni a Kígyóanyával. Talán
ha elérné a karkötőt a csuklóján, tekintetét a lila kövekre sze-
gezve összpontosítana, talán elérhetné. A sodronying azon-
ban túl szoros volt, képtelen volt hozzáférkőzni a karkötő-
höz. És mi van, ha az Anya szólítja, mint korábban? Vajon
az Árnyék azonnal beugrana védtelenül hagyott testébe? Ha-
talmas izzadtságcsepp gördült végig hideg homlokán. Két-
ségbeesett erőfeszítéssel a Kígyóasszonyt is kizárta gondo-
lataiból.
Eszébe jutott az automata pisztoly, amelyet a hóna alatt
viselt. Ha azt sikerülne elérnie, talán lenne esélye. Ha mást
nem, azt biztosan megakadályozhatná, hogy az Árnyék bár-
milyen formában hasznát vegye a testének. Nimir nem sokra
menne egy kiloccsant agyvelejű testtel. A ruhán azonban
egyetlen kis rést sem talált, amelyen keresztül hozzáférhetett
volna a pisztolyhoz. És ha valamiképp sikerülne magára
uszítania a gyíkembereket? A verekedésben éles karmaikkal
biztosan letépnék róla a sodronyinget és akkor még, mielőtt
elvennék tőle, lenne annyi ideje, hogy használja a pisztolyt.
Majd tudata lassan visszahúzódott ebbe az áthatolhatatlan
erődbe. Már nem tartott az álomtól; az alvás egy másik vi-
lághoz tartozott. Semmitől sem félt. Amikor ez az őr, lényé-
nek a lényege, elhagyja a testét, ez a test már halott lesz. Ér-
téktelen a Sötét Úr számára. Graydon tudta ezt, és belenyu-
godott a tudatba.
A rozsdaszínű fény sűrűsödni kezdett a fekete trón körül,
ugyanúgy, mint amikor az Árnyék először megjelent. Eleinte
alaktalan, hullámzó volt, majd lassan kitisztult és kirajzolódtak a
körvonalai. Graydon egy külső szemlélő érdeklődésével
figyelte.
Az Árnyék nem törődött vele, még arctalan fejét sem for-
dította felé. Graydonhoz hasonlóan mozdulatlanul ült a trónon,
és láthatatlan szemét abba az irányba meresztette, amerre a
gyíkemberek eltűntek. Most felemelte a kezét, mintha parancsot
osztogatna.
A távolból lábak dobogása hallatszott, amelyet egyre han-
gosabb sziszegés kísért. Graydon nem fordította felé a fejét, bár
ha akarta sem tudta volna. A lábak dobogása már egészen
közelről hallatszott, majd megállt, a sziszegés abbamaradt és
Graydon orrlyukait betöltötte a gyíkemberek émelyítő bűze.
A gyíkmaszkot viselő ember fellépett az emelvényre.
A titokzatos fej széles vállakon nyugodott, teste, amelyet
szoros zöld ruha fedett, erőteljes volt és kecses. Kezében nehéz,
szíjas korbácsot tartott. Graydonnal nem foglalkozott. Megállt a
fekete trón előtt és mélyen meghajolt.
- Uram! Üdvözöllek, Sötét Úr! - A maszk mögül kiszű-
rődő hang dallamos volt és enyhén gúnyos. - Hoztam neked
egy másik kancsót, amelybe talán sikerül beletölteni szelle-
med borát!
Graydonnak úgy tűnt, hogy az Árnyék fenyegetően nézett a
gyíkmaszkot viselő alakra; de ha így is volt, az egyáltalán nem
látszott ezt észrevenni. Az Árnyék hangja lágy volt és
mézesmázos, amikor megszólalt.
- Köszönöm neked, Lantlu...
Lantlu! Graydon nyugalma megrendült. Igaz, csak egy
pillanatra, az Árnyék azonban villámgyorsan ránézett, mint egy
horgász, aki érzi, hogy csaliját hal piszkálja.
- Köszönöm neked, Lantlu - ismételte meg -, de azt hi-
szem, megtaláltam a tökéletes kancsót. Most éppen némi át-
alakuláson megy keresztül, mert azt hiszi magáról, hogy más
célokra teremtetett.
Lantlu Graydonra nézett a maszk vörös szemein keresztül és
odasétált hozzá.
 - Ó, igen - mondta -, a kintről érkezett reménykedő bo-
lond, aki azt hiszi, hogy elveheti Yu-Atlanchit tőled és tőlem
Uram! Aki azzal a puhány Huonnal szövetkezik, hogy meg-
rengessék hatalmunkat. Aki éjszaka surran ki a vackából
hogy találkozzon a szerelmével. A szerelme! Te kutya... már az
is felháborító lenne, hogy egyáltalán rá mersz nézni valakire, akit
én kiszemeltem magamnak! És Suarra... hogy egy ilyen alaknak
nyújtsa az ajkát, mint te! Fújj! Az urdokkal fog párzani! Persze,
csak miután én a magamévá teszem!
Graydon citadellája ennek hallatán erősen meginogott; ismét
érezte a testét és ez a test megfeszült, hogy Lantlu torkának
ugorjon. Majd agyának megnyíló kapui csaknem hallható
csattanással ismét bezárultak és tudata biztonságban nyugodott
a mélyén. Éppen időben, mert már érezte az előrelendülő
Árnyékot. És mintha lángoló betűkkel írt szöveget olvasna, tudta,
bármit hall, többé nem szabad meginognia, mert az Árnyék
legyőzi!
Lantlu a magasba emelte korbácsát, hogy lesújtson vele
Graydon arcára.
- Micsoda? - hörögte. - Tehát még ez sem bosszant fel?
Na, akkor majd ez...
A korbács süvítve lehullott...
- Állj! - A trón felől érkező suttogás tömény fenyegetés volt.
Lantlu karja hátrarándult, mintha egy erősebb kéz ragadta volna
meg a csuklóját, és a korbács a földre esett.
- Nem érintheted ezt az embert! Ezt én, Nimir Árnyéka
mondom neked! - Az elsuttogott szavakból szinte csöpögött a
méreg. - Ez az én testem, amelyet meg akartál ütni! Meg
merészelted volna ütni a testemet! Néha nagyon idegesítesz,
Lantlu. Vigyázz, hogy ez ne forduljon elő túl gyakran!
Lantlu lehajolt és miközben felvette a korbácsot, keze re-
megett, de hogy félelemtől vagy haragtól, Graydonnak fogalma
sem volt. Felemelte a fejét és mikor megszólalt, hangja
ismét pimaszul csengett.
- Mindenkinek legyen az ízlése szerint, Sötét Úr! -
mondta vakmerően. - És mivel neked tetszik a teste, azt hi-
szem Suarrának is megbocsátható. Én azonban nem hamar-
kodnám el a dolgot, amikor itt van egész Yu-Atlanchi, ahon-
nan válogatni lehet. Én igyekeznék megtalálni a legerőseb-
bet.
 - Egy test több, mint a külső, Lantlu - suttogta az Ár-
nyék keserű gúnnyal. - Pontosan ugyanúgy, ahogy a fej is
több, mint csupán a koponya. És éppen ez az oka, hogy le-
győzött téged az előbb, pedig te szabad vagy, őt pedig láncok
tartják fogva. Bár gondolom, erre magadtól is rájöttél.
Lantlu egész testét rázta a harag, ujjai ráfeszültek a korbács
nyelére, de visszafogta magát.
- Nem baj, most láthatja ostobasága gyümölcsét -
mondta. -A kancsó, amelyet hoztam neked, Sötét Úr, az aki
a választottadat rejtegette volna.
Hangosan füttyentett. A rámpán egy yu-atlanchi bukdácsolt
fel, ugyanolyan magas, mint Lantlu. Karjait két gyíkember fogta.
Szép arcának vonásait teljesen eltorzította a félelem. Szőke haja
izzadtan tapadt a fejére. Úgy meredt a trónon ülő homályos
alakra, mintha valami rémálmot látna: És ahogy bámulta, szája
sarkában apró nyálbuborékok jelentek meg.
- Gyere, Cadok, gyere! - gúnyolódott Lantlu. - Fel sem
fogod a téged ért megtiszteltetést. A következő pillanatban
már nem Cadok leszel! Te leszel a Sötét Úr! Isten leszel,
Cadok... az egyetlen élő isten Yu-Atlanchiban! Mosolyogj,
ember, mosolyogj!
Graydon ismét úgy érezte, hogy a gúnyolódást követően
az Árnyék láthatatlan pillantása komoran pihen meg a gyík
maszkon, de mint korábban, hangján most sem hallatszott
rosszallása.
- Biztos vagyok benne, hogy ez a kancsó gyenge ahhoz,
hogy elbírjon engem. - Az Árnyék előrehajolt és közömbö-
sen méregette a minden ízében reszkető nemesembert. -
Még ha nem lennék ebben biztos, akkor sem költöznék bele,
Lantlu, mivel ott, a padon ül a test, amelyre vágyom. De egy
kis időre belemegyek... azt hiszem, egy kicsit fáradt vagyok...
és legalább felfrissít...
Lantlu gonoszul felnevetett. Jelt adott a gyíkembereknek, akik
egy szempillantás alatt letéptek Cadokról minden ruhát. Az
Árnyék lehajolt és intett neki, Lantlu pedig hátulról erősen
meglökte.
- Vedd át a jutalmad, Cadok!
És Cadok arcáról hirtelen eltűnt a rémület, kisimult, mint egy
gyermeké. Majd, mint egy gyermek arca, ráncokba gyűrődött és
hatalmas könnyek folytak végig rajta. Szemét az
 integető Árnyékra függesztve odament a fekete trónhoz és
fellépett rá.
Az Árnyék egy szempillantás alatt körülzárta.
Graydon egy ideig nem látott mást, mint kavargó ködöt
amelyben Cadok vergődött. A köd egyre szorosabbra zárult
körülötte, belepréselve magát a testbe. A férfi hatalmas mellkasa
kitágult, izmai összerándultak.
És most az egész teste megnőtt, mintha igyekezne befedni a
ködnek azt a részét, amely ott lebegett körülötte és képtelen volt
belehatolni. Meztelen testének körvonalai elmosódtak,
homályossá váltak, mintha a hús és köd összekeveredése
folytán valami félig légnemű anyag keletkezett volna.
Cadok arca elolvadt, vonásai elmosódtak, majd újból ösz-
szeálltak.
A megkínzott, rángatózó testen a mélyből való Arc ült!
De már nem kőből volt!
Élt!
A sápadt, csillogó kék szemek végignéztek a barlangon, a
gyíkembereken, akik fejüket elrejtve a hasukon feküdtek;
amikor Lantlura pillantott, sátáni gúny, amikor pedig Gray-
donra, diadal csillogott bennük.
Az a valami, ami Cadok teste volt, hirtelen megremegett és
összeesett. A trónról legurult az emelvényre. Ott feküdt,
rángatózva és furcsamód mintha a felére zsugorodott volna.
A trónon ismét csak az Árnyék ült.
De most már kevésbé volt homályos, mintha Cadoknak egy
részét elnyelte volna. Úgy tűnt, lélegzik. A luciferi arc még
mindig látható volt és a sápadt kék szemek még mindig
csillogtak.
Lantlu felnevetett és ismét füttyentett. Az emelvényen hasaló
két urd felugrott, felkapta az összezsugorodott testet, átvitte a
kertbe és bedobta a vörös patakba.
Lantlu figyelmetlenül tisztelgett a fekete trón felé, korbácsát
lóbálva sarkon fordult és Graydonra egyetlen pillantást sem
vetve, távozott. A gyíkemberek falkája követte.
- Nem te, hanem ő az ostoba, Graydon! - suttogta az Árnyék.
- Most még a hasznomra van, de majd ha... Jobb lesz, ha
magadtól adod a tested, Graydon, ne várd meg, amíg elveszem
tőled. Veled nem fogok úgy bánni, mint Cadokkal! Add kölcsön
a tested, Graydon! Nem foglak megkínozni. Nem űzlek ki a
testedből, ahogyan korábban mondtam.
Együtt fogunk lakni benne, egymás mellett. Tanítani foglak. És
hamarosan, ha visszanézel arra az emberre, aki most vagy,
csodálkozni fogsz, miért álltál ellen nekem, akár egy pillanatig
is. Mert soha nem éltél úgy, ahogyan élni fogsz, Graydon! A
földön egyetlen ember sem él úgy, ahogyan te fogsz élni! Add
kölcsön a tested, Graydon!
Graydon azonban nem válaszolt. Az Árnyék suttogva
felnevetett. Hullámzani kezdett ... és eltűnt!
Graydon várt, mint egy nyúl, amely hallja, hogy a róka
elment, de meg akar bizonyosodni róla. Egy idő után biztos volt
benne, hogy az Árnyék elhagyta a barlangot. Semmi nem
maradt utána; nem leselkedett láthatatlan erő, várva az alkalmat,
hogy lesújthasson. Graydon elengedte magát, felállt,
kinyújtóztatta elgémberedett lábait és próbálta leküzdeni feltörő
hányingerét.
És ahogy ott állt, bokáján érintést érzett. Lenézett és a
kagyló háta mögül egy hosszú, inas kart látott kinyúlni,
amelyet skarlátvörös szőr borított. A tűhegyes ujjak óvatosan
körültapogatták a fémbilincset, és a bilincs halk kattanással
lehullott, ugyanígy a másik is. Graydon eközben hitetlenkedve,
döbbenten bámulta a kart.
Egy arc kukkantott ki a kagyló széle mögül; skarlátvörös
fürtjei lapos homlokára hullottak, aranyszínű szemeiben
melankólia ült.
Kon, a Pókember arca!

XVI. A Festmények Barlangja

Kon arcát biztató mosolynak szánt fintor torzította el.

Graydonnak az elszenvedett megpróbáltatásoktól minden erő
kiszállt a lábából és térdre esett. Kon átnyúlt az emelvény széle
fölött és könnyedén felkapta, mintha egy kiskutya lenne.
Bármilyen groteszk volt is, Graydon most sokkal gyö-
nyörűbbnek látta, mint a fantomnők bármelyikét, akiknek
csaknem sikerült becsalniuk az Árnyék hálójába. Karjait a
szőrös vállai köré fonta és szorosan belekapaszkodott. A
Pókember apró felső kezeivel bátorítóan megveregette a hátát.
 A kert fái között hangos zúgás támadt, mintha millió mérges
darázs zümmögne. A virágok és fák hevesen hajladoztak és
tekeregtek. Kon hatalmas szemei gyanakodva mustrálták a kertet,
majd Graydont magához szorítva becsusszant a kagyló háta
mögé. Az egyre élesedő, zúgás egyszerre volt hívogató és
fenyegető.
Ahogy beértek a háta mögé, Graydon látta, hogy a kagyló
valójában egy mélyedés, amelyet a vörös barlangba, egy hajó
orraként benyúló pillér elejébe vájtak bele. A kagyló mögött sima
fekete sziklaív csillogott.
A szikla tövében két másik Pókember kuporgott. Skarlátvörös
szőrük teljesen beleolvadt a rozsdaszínű derengésbe. Mikor
meglátták Kont, felugrottak. Ahogy szomorú, aranyszínű
szemeikkel végignéztek rajta, Graydonnak az az érzése támadt,
hogy nem is egy, hanem három Kon jött érte. Négy középső
karjuk, vagy lábuk végződésében hosszú fém rudakat fogtak,
hasonlóakat Regoréhoz, de ellentétben az övével, ezeknek volt
markolata és horogban végződtek. Két ilyen fém rudat, átadtak
Konnak. A kert zúgásába hirtelen távoli sziszegés vegyült,
amely gyorsan közeledett; az urdok lármája.
Graydon mocorogni kezdett Kon karjában és jelezte, hogy
szeretne leszállni. A Pókember megrázta a fejét. Intett a másik
kettőnek, két szembelévő kezével megragadta a vasrudat, majd
négy hosszú lábára ereszkedve elfordult a sziklafaltól és futva
megindult a fél mérföldnyire emelkedő homályfal felé. Társai
követték. Csaknem kétrét görnyedve rohantak, egy versenyló
sebességével. Odaértek és behatoltak a rozsdaszínű derengésbe.
A zúgás és sziszegés távoli zümmögéssé halkult, majd
elnyelte a csend.
Előttük hirtelen egy vöröses szikla bukkant elő. Csúcsa
beleveszett a homályba. Tövében a szikláról lehullott hatalmas
okkersárga kövek, közöttük pedig több száz apróbb kő állt
halomban. Simák voltak és furcsán egyformák. A pókemberek
lelassítottak és a magasba nyúló sziklát méregették. Graydon
orrát hirtelen megcsapta a gyíkemberek undorító bűze és
rádöbbent, mik is azok az egyforma szikladarabok... - Kon! -
kiáltotta, előremutatva. - Az urdok! A kövek megmozdultak,
felugráltak és rájuk rontott... a gyíkemberek falkája. Vörös
szemük parázslott, hegyes agyaraikról nyál folyt és egyfolytában
sziszegtek.
 Mielőtt elfuthattak volna, a falka bekerítette őket. Kon három
lábra állt és két kezében pörgetni kezdte a vasrudakat. Társai
hátsó lábukra emelkedtek, négy szabad kezük mindegyikében
egy-egy rudat markolva. A falka első vonalán sikerült áttörniük,
cséphadaróként csapkodva maguk körül. Háromszög alakzatban
álltak fel, háttal egymásnak. Kon letette Graydont a háromszög
közepébe, figyelmeztető csettintést hallatva. Ismét lecsaptak a
vasrudak, egymás után zúzva be az urdok hegyes koponyáját,
akik rövid karjaikkal képtelenek voltak kárt tenni a halálos
gyűrűben, vagy áttörni azt.
A pókemberek lassan hátráltak a szikla mentén, lépésről
lépésre törve utat maguknak. Graydon képtelen volt tovább
figyelni a harcot, egyfolytában a lábai elé kellett néznie, amelyek
a földet borító vonagló testeken tapodtak. Kon éles csettintést
hallatott, karja átölelte és felemelte Graydont. A három
pókember villámgyorsan előrelendült és sikerült kitörniük az
urdok gyűrűjéből. Négy lábon rohantak, közben diadalmasan
csettintgetve. A falka sziszegése és az üldöző lábak dobogása
lassan elhalt mögöttük.
Egy idő után lassítottak és lépésre váltottak. Kon a meredek
sziklafalat tanulmányozta. Hirtelen megállt, Graydont letette és a
sziklára mutatott. Magasan a barlang padlója fölött, a vörös
sziklába ágyazva, egy ovális fekete kő látszott. A pókember
felmászott a kőhöz, felemelte hosszú karjait és óvatosan
körültapogatta. A következő másodpercben elégedett csettintést
hallatott és karmát a kő egyik oldalsó pontján tartva, intett
Graydonnak.
Megfogta a kezét és szétterpesztett ujjakkal a sziklára il-
lesztett, mutatva, hogy tenyerével nyomja erősen. Ezt háromszor
kellett elismételnie, majd felemelte és óvatosan odatette az ujjait,
ahol eddig az ő karmai voltak. Graydon megértette. Kon
valamiféle gépezet helyét mutatta neki, amelyet hegyes karmaival
képtelen volt működésbe hozni. Ujjait és tenyerét erősen
rányomta a kőre.
Egy szikladarab lassan, mint egy függöny, emelkedni kezdett,
mögötte sötét alagutat tárva fel. Kon csettintett a társainak. A pár
óvatosan belépett az alagútba, készenlétben tartva vasrudaikat.
Hamarosan ismét megjelentek és tanácskozni kezdtek. A
Pókember megveregette Graydon hátát és az alagútra mutatva,
követte. Mikor beléptek, Kon megállt és
végigtapogatta a nyílás belső szélét, majd megtalálva, amit
keresett, ismét rányomta Graydon tenyerét a sziklára, amely
érintésre ugyanolyan volt, mint a külső zár. A sziklafüggöny
leereszkedett és ők ott álltak a koromsötét járatban.
Úgy tűnt, a pókemberek számára a sötétség semmivel nem
jelent többet, mint a gyíkembereknek, ugyanis Graydon hallotta,
hogy mindhárman megindulnak. Hirtelen vad pánik kerítette
hatalmába; attól félt, hogy a pókemberek nem veszik
figyelembe képességeinek határait és itt hagyják. Mielőtt
azonban felkiálthatott volna, Kon már fel is kapta és gyors
léptekkel vitte a sötétben.
Hosszú időn keresztül meneteltek. A levegőben rendkívül
finom, kitapinthatatlan porszemcsék szállongtak, olyan aprók,
amilyet csak a hosszú évezredek malomkövei képesek őrölni. Ez
arról árulkodott, hogy a járatot sem a gyíkemberek, sem más
élőlények nem használják. Ezt valószínűleg a pókemberek is
tudták, mert egyre magabiztosan és gyorsabban haladtak.
A sötétség lassan szürkülni kezdett; már látni lehetett az
alagút falait, amelyből most egy, az élő sziklába vájt hatalmas
terembe jutottak. A halvány fény, amely betöltötte, Graydon
számára valóságos ragyogás volt az Árnyék barlangjának
rozsdaszínű homályához és az alagút sötétjéhez képest. A fény a
terem túlsó falának repedésein szűrődött be. A földet vastag
rétegben borította a finom por.
A barlang közepén egy hatalmas, ovális medence látszott,
benne vízzel, a szélén pedig egy tucat szürke, gnómszerű alak
állt. Mozdulatlanok, merevek voltak. A pókemberek
összegyűltek és szorgalmasan csettegtek egymás között, közben
zavarodottan nézelődtek. Graydon odament a medencéhez és
megérintette az egyik kuporgó gnómot. Kőből volt.
Figyelmesebben megvizsgálta az alakot. A szobrok szőrtelen,
farok nélküli, szürke majomembereket ábrázoltak. Nagy
felsőajkuk eltakarta az alsót és hosszú, inas karjuk leért egészen a
földig. Homlokuk, bár hátranyúló volt, mégis csak félig emberi.
Faragott szemgödrükben füstös fényű topázok csillogtak.
Ezekben a topáz szemekben, amelyek a medencére meredtek,
ugyanaz a tűnődő melankólia ült, mint Kon és társai
aranyszínű szemeiben.
Megkerülve őket, Graydon látta, hogy a szobrok között
egyaránt vannak hímek és nőstények és mindegyikük fejen
korona ül. A koronák a kígyóemberek, kígyóférfiak és kí-
gyóasszonyok miniatűr szobrai voltak; tekervényeik úgy
fonták körül a szürke majomemberek fejét, mint a napkígyó a
fáraókét.
A medence vízébe sárga márvány lépcsősor vezetett.
Graydon tűnődve odasétált az egyik nyíláshoz és ahogy
közeledett, látta, hogy magát a barlang homlokzatát is
ugyanaz az erő, földrengés vagy földcsuszamlás hozta létre,
amely a nyílásokat. Kilesett. Alatta a monolitokkal tarkított
síkság terült el.
A nap,alacsonyan állt... talán éppen felkelőben van? Ha igen,
az Árnyékkal eltöltött idő csupán egy éjszaka volt, bár sokkal
hosszabbnak tűnt. Néhány percig figyelte ... a nap lemenőben
volt. Megpróbáltatása tehát egy teljes napon keresztül tartott.
Graydon visszafordult Konhoz és hirtelen rádöbbent, hogy
nagyon éhes és szomjas. A fal, amelyen keresztül érkeztek,
nagyon jól látszott a hasadékon beszűrődő éles fényben.
Graydon döbbenten megtorpant és azonnal megfeledkezett az
éhségről és szomjúságról.
Az ezer láb hosszú falat véges végig festmények borították.
Rég letűnt mesterek festményei, amelyek oly gazdagok voltak
részleteikben, mint Michelangelo Utolsó ítélete, tájképek,
misztikusak és gyönyörűek, mint El Greco és Davies festményei,
portrék, élethűek mintha Holbein vagy Sergent festette volna
őket és színesek, mint Boticelli művei. Fantasztikusak voltak...
de csak az ő számára, mert tudta, ezek a képek egy ismeretlen
világ részleteit ábrázolják és a fantáziának semmi szerepe nem
volt megalkotásukban. Odarohant, hogy közelebbről
megvizsgálja őket.
Itt egy város látszott; a rózsaszín kupolás épületek között
vörös és zöld törzsű fák álltak, amelyeknek lombkoronáját óriási
páfránylevelek alkották. Az utcákon szürke majomemberek
jártak és fejükön kígyóemberek utaztak. Mellette egy éjszakai
jelenet állt. Csillagok ragyogtak a halványzöld fénykörökkel
tarkított sík mező fölött, amelyen éppen a kígyóemberek egy
különös rituáléja folyt.
Volt valami furcsa a csillagok állásában. Hát persze! A
Göncölszekér alakja más volt, mint most. Négy kereke tö-
kéletes négyszöget alkotott és sokkal közelebb is voltak
egymáshoz. És a Skorpió... karmai nem görbék, hanem
egyenesek voltak.
Ha ez a róluk készült kép valóságos, akkor úgy mutatja be az
eget, amilyen többszázezer évvel ezelőtt volt. Vajon hány év
kellett a csillagoknak, hogy abba a helyzetbe mozduljanak,
ahogyan ma látjuk őket? Graydon feje kábultan zúgott.
És volt valami különös a kígyóemberek ábrázolásában.
Hiányzott belőlük minden emberi vonás, amely furcsamód oly
jellemző volt az Anyára. Fejük laposabb, hosszabb és
hüllőszerűbb volt. Tekervényeik fölötti testük gyíktest volt,
amely kétségtelenül a hüllő törzsből fejlődött ki. Graydon kész
volt valóságosnak elfogadni őket, hiszen különböző környezeti
viszonyok között lehetséges bármilyen értelmes lény
kialakulása. Rájött, hogy a kígyóból nőbe való gyors átmenet
volt, ami a Kígyóasszonyt oly valószerűtlenné, fel-
foghatatlanná tette.
A régen kísértő kétségek ismét feltámadtak... vajon a Kí-
gyóasszony tényleg olyan, amilyennek látta, vagy, valami
számára ismeretlen módon, egy gyermeki test és gyönyörű, szív-
alakú arc illúzióját kelti abban, aki ránéz? Visszament a
medencéhez és figyelmesen szemügyre vette a szürke ma-
jomemberek fején ülő koronákat. Ugyanolyanok voltak, mint a
festményeken ábrázolt kígyóemberek. Összehasonlította őket a
csuklóján viselt karkötővel. Akárki készítette is, döntötte el,
pontosan ugyanolyannak látta a Kígyóasszonyt, amilyennek ő.
Tűnődve visszasétált a festett falhoz. Hosszasan elnézegetett
egy festményt, amely egy hatalmas mocsárt ábrázolt, benne
óriás testű állatokkal; különös fejek emelkedtek az iszap fölé és
a levegőben nagy szárnyasgyíkok lebegtek, bőrös, denevérszerű
szárnyakon. A következő festményt még az előzőnél is tovább
vizsgálgatta. Ugyanazt a mocsárt ábrázolta; az előtérben egy
csapat kígyóember látszott. Összetekeredve feküdtek egy
hatalmas kristálykorongszerű tárgy mögött. A korong gyorsan
forogni látszott. A mocsár fölött szárnyas lángalakok lebegtek,
amelyek a szörnyekkel küzdöttek. Fényesen ragyogó testük két
oldalán ködösen sugárzó szárnyak látszottak, hasonlóak a nap
koronájához, egyes napfogyatkozásokkor. Ezek a szárnyas
alakok mintha a semmiből tűntek volna fel, rátámadva a
szörnyekre, sápadt szárnyaikat köréjük fonva.
 És volt a falon egy város is... az a város, amelyet a Béka-
asszony barlangjából látott, ekörül azonban nem voltak hegyek.
Rájött, hogy ez csak az ősidők Yu-Atlanchija lehet, ahonnan a
kígyóemberek és minden más élőlény kénytelen volt
elmenekülni, amikor a lassan kúszó jég már elnyeléssel
fenyegetett mindent... Furcsa formájú hajókat látott; egyikük
éppen egy csapat hatalmas tengerigyík támadását verte vissza,
amelyeknek feje magasabban volt, mint a főárboc.
A festmények egy egész letűnt világ, a föld történelmének
egy, letűnt korszakát ábrázolták.
Észrevette, hogy a festmények egykor mind a négy falat
beborították. Kétoldalt csaknem teljesen elmosódtak, a leomlott
falon, ahol a nyiladékok voltak, pedig szinte nyomuk sem
maradt.
Mi lehetett ez a kamra? Miért nem jár itt soha senki?
A szomjúság egyre erősebben kínozta. Visszasétált a me-
dencéhez. Kon figyelmeztető csettintést hallatott. Graydon
először a medencére, majd a torkára mutatott, aztán megdör-
zsölte a hasát és rágó mozdulatokat tett. A Pókember bólintott és
a sárga lépcsősoron leereszkedett a medencébe. Egyik kezével
vizet merített és megszagolta; óvatosan megkóstolta.
Helybenhagyólag bólintott, majd lehajolt és inni kezdett.
Graydon letérdelt és tenyerével mert a vízből. Hideg volt és
édes.
Kon csettintett a társainak, akik körülnéztek a barlangban,
majd hamarosan visszatértek, kezükben nagy, barna gombákkal.
Kon fogott egyet, belemártotta a vízbe, leharapta az egyik sarkát
és odanyújtotta Graydonnak. Graydon kételkedve fogadta, de
mikor megkóstolta, rájött, hogy a különös gomba szivacsként
magába szívta a vizet és íze egy kellemesen élesztős kenyérre
hasonlít. Fogott egy újabbat és belemártotta a vízbe. A három
Szövő ott kuporgott mellette. Komoly arccal mártogatták
gombáikat a medencébe és szorgalmasan rágtak.
És Graydonból hirtelen kitört a nevetés. Soha ember még
vacsorázott úgy, ahogy most ő... egy különös medence szé-
lén kuporog, három groteszk, vörös lénnyel, gombát márto-
gat a vízbe, miközben topázszemű, szőrtelen, szürke majom-
emberek figyelik és szórakozásképpen, egy letűnt korszak
történelmét nézegeti a falon. Nevetett és nevetett, egyre erő-
södő hisztériával.
 Kon ránézett és kérdőn csettintett. Graydon képtelen volt
abbahagyni a nevetést és a zokogásszerű csuklást, amely
egyre inkább hatalmába kerítette. Kon a karjába kapta és ringatni
kezdte, mint egy csecsemőt.
Graydon teljes erejéből belekapaszkodott; a hisztéria elmúlt.
És elmúlt vele együtt az Árnyék romlott suttogásának csábítása
és a gonosz kert varázslata is. A gonosz, amely vékony rétegként
borította az agyát, eltűnt, mint erős, tisztító szélben tajték a
vízről.
Álmos volt, nagyon, de nagyon álmos. Ha elalszik, most már
nem kell attól félnie, hogy az Árnyék megkaparintja a testét.
Kon nem hagyná, hogy ilyesmi megtörténjen. A fény egyre
halványabb lett... a nap lassan lenyugszik... alszik néhány
percet...
Graydon a Pókember karjaiban, mint egy bölcsőben,
mély, álomtalan álomba zuhant.

XVII. Huon barlangjának ostroma.

A Festmények Barlangjába beszűrődtek a hajnal sugarai.

Graydon felült és értetlenül nézett körül. Puha mohaágy volt
alatta. Az egyik pókember a közelben kuporgott, tűnődő,
szomorú szemekkel figyelve Graydont. A másik kettőnek
nyoma sem volt.
- Hol van Kon? - kérdezte. A Pókember csettintések gyors
sorozatával válaszolt.
- Kon! Hé, Kon! – kiáltotta Graydon.
A Szövő megérezte idegességét és annak okát; odalépett
hozzá és apró felső kezével megveregette a hátát, közben
halkan csettintgetett és bólogatott. Graydon rájött, azt akarja
tudatni vele, nincs oka a nyugtalanságra. Válaszképpen el-
mosolyodott és ő is megveregette a Szövő hátát. Úgy tűnt, a
Pókembernek nagyon jólesett ez a gesztus. Egy pillanatra
magára hagyta Graydont és visszatérve nagy darab kenyérszerű
gombát hozott magával. Lementek a medencéhez és
megreggeliztek. A Szövő evés közben barátságosan csettint-
getett, Graydon pedig, mivel fogalma sem volt, mit mond a
pókember, hangosan beszélt magában. Frissnek érezte magát,
késznek szembeszállni bármivel.
 A hasadékok felől apró zaj hallatszott. Az egyik nyílásban
megjelent Kon, majd a másik Szövő skarlátvörös teste. A trió
gyors csettegésbe kezdett. Kon megvárta, mg Graydon az
utolsó darab gombát is megeszi, intett, hogy kövesse és odament
a nyíláshoz, amelyen keresztül érkezett. A másik két pókember
bemászott és eltűnt. Kon követte őket, ám hosszú, vörös karja
visszanyúlt és intett. Graydon bemászott a hasadékba és
kinézett. Messze alatta a monolitokkal tarkított mező terült el.
Kon karja átkarolta a derekát és kiemelte a nyílásból.
Graydon hirtelen megszédült, ugyanis alatta fél mérföldnyi
mélység tátongott. A Pókember a csupasz sziklán lógott; vé-
kony ujjai apró repedésekbe és kiszögellésekbe kapaszkodtak,
amelyeknek rajta kívül senki más nem vehette volna hasznát.
Graydont a hóna alá fogta és megindult a sziklafalon. Graydon
csupán egyetlen egyszer nézett le, aztán meggyőzte magát, hogy
jobb lesz, ha a sziklán tartja a szemét. Körülbelül kétezer lábnyit
mászhattak, amikor egy újabb hasadékhoz értek. Kon betolta
Graydont, majd ő is követte.
Egy széles alagútban álltak, amely egykor a Festmények
Barlangjába vezethetett. A romboló erő itt sem szunnyadt. Az
alagutat nem messze egy sziklaomlás zárta el, falán lyukak és
repedések látszottak és padlóját lehullott kövek borították. Kon
kérdőn Graydonra nézett és kinyújtotta a karját. Graydon
hevesen megrázta a fejét; nagyon unta, hogy állandóan
hurcolják, mint egy csecsemőt. Megindultak a folyosón, de
nagyon lassan haladtak, így Kon egy idő után bocsánatkérő
csettintéssel ismét felkapta Graydont. A három Szövő gyors
léptekkel sietett végig a köves alagúton. Graydon elengedte
magát Kon karjaiban. Végül is, egy Pókemberen utazni nem
sokkal különbözik az elefánton vagy tevén való utazástól; ha
valaki soha nem látott még tevét vagy elefántot. Ugyanolyan
furcsa lenne számára, mint Kon és fajtája.
A járatban egyre sötétebb lett és hamarosan egy halványan
derengő barlangba értek, amelynek falán nem voltak hasadékok.
A fény ugyanolyan volt, mint Huon barlangjában, itt azonban
sokkal gyengébb és fáradtabb, mintha a forrás, amelyből
származott, kimerülőben volna. A barlang egy hatalmas raktár
volt. Graydon fekete fémből és kristályból készült különös
gépezeteket látott, közöttük hatalmas ezüstgömböket;
megpillantott valamit, ami egy hajó orrához ha-
sonlított, aztán pedig elhaladt egy olyan kristálykorong mellett,
amilyet az őskori mocsár fölött látott a festményen. Hatalmas
kupacokban álltak ezek a titokzatos, különös formájú tárgyak, a
pókemberek azonban ügyet sem vetettek rájuk.
Egy újabb sötét alagútban folytatták útjukat. Egy mérföldnyit
haladhattak, amikor Kon figyelmeztető csettintést hallatott.
Graydont letette és mind a négyen mozdulatlanná dermedve
hallgatóztak. Graydon a közelből emberek halk és óvatos lépteit
hallotta. Homályos fény lobbant az alagútban, mintha egy apró,
fénylő gömb sugarai vetültek volna rá. A fénysugarak egy, a
széles alagutat keresztező keskenyebb járatból érkeztek. A
pókemberek erősen megmarkolták vasrúdjaikat és halkan
előreosontak.
Mielőtt azonban elérték volna a nyílást, egy ember fejének
árnyéka vetült a szemközti falra, majd megjelent maga a fej is...
ezüstös haján vérfoltos kötés éktelenkedett.
- Regor! - kiáltotta Graydon és félretolva a pókembere-
ket, futni kezdett.
Az óriás kiugrott az alagútba, és hangos örömkiáltást hallatva
átölelte és magához szorította Graydont. Most a pókemberek is
odaértek, gyorsan és hangosan csettegve, mint a kasztanyetta. A
kisebb járatból a Testvériség öt tagja lépett ki. Ruhájuk szakadt
volt és a kardok, szekercék és kis, kerek pajzsok, amelyeket
viseltek, mind kemény harc nyomait mutatták. Mögöttük egy
tucat emer jött, kezükben lándzsákkal, íjakkal és ugyanolyan kis,
kerek pajzsokkal. Szoknyájuk rongyokban lógott és egy sem volt
közöttük, akin ne lett volna valamiféle sérülés.
Egyikük szélesen elvigyorodott és a magasba emelte
Graydon puskáját.
- Honnan az ördögből tudtad, hogy hol kell keresned? -
kérdezte Graydon, mikor Regor kiörvendezte magát.
- Nem téged kerestelek, barátom - válaszolta Regor. - A
Templomba akartam eljutni, hogy értesítsem Suarrát az elfo-
gatásodról, remélve, hogy a lány olyan patáliát csap emiatt,
hogy az Anya kénytelen lesz a segítségedre sietni, ha még
egyáltalán életben vagy. El kell ismernem, reménykedtem
benne, hogy ezzel együtt talán én és a velem lévők is része-
sülünk némi védelemben tőle. Ha jobban meggondolom, nem
is örülök annyira, hogy megtaláltalak. Ez volt az egyet-
len reményünk, de most már nincs okom, hogy felkeressem
Adanát. - Regor elvigyorodott.
- Védelem! - kiáltott fel Graydon. - Nem értelek, Regor,
hiszen minden bizonnyal sikerült visszaérned Huon bar-
langjába.
- Huon barlangja elesett! - mondta Regor. - Elfoglalták,
kifosztották. Huon Lantlu foglya. A Testvériség tagjai, már akik
életben maradtak, szétszéledtek és itt kóborolnak valahol a
barlangokban, mint mi.
- Úristen! - döbbent meg Graydon. - De hát mi történt?
- Dorina tette - mondta az óriás és a többiek gyűlölködve
mordultak fel a háta mögött. - Valami azt súgta, hogy meg
kellene ölnöm, amikor az eltűnésed után visszatértem. Teljesen
azonban nem voltam biztos benne, hogy elárult minket. Tegnap
éjjel, amíg mi aludtunk, megnyitott egy titkos ajtót Lantlu és
néhány régi barátja számára. Ezek belopakodtak és hangtalanul
megölték az őröket a nagykapunál. Dorina kinyitotta a kaput és
beeresztette Lantlu szövetségeseit és egy csapat urdot. Nem volt
időnk, hogy összegyűljünk. Sokakat az ágyukban gyilkoltak le.
Pillanatokon belül hatalmas kavarodás támadt. Láttam, hogy
Huont elfogják és megkötözik. Néhány emernek sikerült
megmenekülnie... de hogy a Testvériség tagjai közül hányan
élték túl a vérengzést, fogalmam sincs. Kevesen, attól tartok.
Nekünk szerencsénk volt. Kaptam még néhányat a díszeimhez -
mondta, megérintve fején a kötést -, de megfizettek érte.
- Dorina! - suttogta Graydon. - Dorina! Tehát az Árnyék
nem hazudott!
Regor döbbent, éles pillantást vetett rá.
- Hé, barátom… te láttad az Árnyékot! A Sötét Urat!
- Meghiszem azt! - mondta Graydon a saját nyelvén, majd
aymarául. - A vendége voltam egy nappalon és egy éjszakán át.
A testemre alkudott!
Regor egy lépést hátrált és tetőtől talpig végigmérte
Graydont. Csettintett Konnak, és a Pókember hosszan válaszolt.
Mikor befejezte, Regor intett az indiánoknak, hogy álljanak őrt
a folyosón, amelyen érkeztek, ő maga pedig letelepedett egy
nagy kőre.
- Most pedig mesélj el mindent. De kérlek... ne hagyj ki
semmit.
 Graydon így is tett, a gyíkemberek rajtaütésétől kezdve a
történetet. Regor és az öt yu-atlanchi lenyűgözve, némán
hallgattak.
Mikor a Cadokkal történtekhez ért, Regor felhördült és
ökölbe szorított kezével hatalmasat sújtott saját mellkasára.
- Barátom! Barátom! - suttogta megtörten és mikor Graydon
befejezte a történetet, hosszú percekig némán, magába roskadva
ült.
- Az a barlang, ahol egy hajót véltél látni - törte meg végül a
csendet -, ha nem tévedsz, akkor az valóban egy hajó. Egyike
azoknak a hajóknak, amelyeken őseink a kígyóemberekkel együtt
a Rejtett Földre érkeztek és rengeteg más, értékes dologgal együtt
abban a barlangban helyezték el. Az a barlang oly régen el volt
zárva és oly régen nem járt ott senki, hogy azt hittük, ez is csak
egy legenda, mese. Csak a Kígyóanya és az Ostobaság Lordja
emlékszik a barlangba vezető útra, de az is lehet, hogy Nimir is
tud róla. Viszont ha tud is, nyilvánvaló, hogy Lantlunak nem
árulta el a titkot.
- Az Elveszett Bölcsesség barlangja! - Regor hangjában áhítat
csengett. - És létezik! Az Anyára, mennyi mindent elfelejtettünk!
Milyen sokat veszítettünk régi hatalmunkból! Egykor régen,
Graydon, így szól a történet, ennek a barlangnak széles bejárata
volt, amely a tóra nézett. Ezt, a háború után, amely Nimir
bebörtönzésével végződött, sziklákkal torlaszolták el és valami
módon, amit csak a régiek ismertek, megolvasztották a sziklákat,
de olyan ügyesen, hogy lehetetlen megkülönböztetni a barlang
bejáratát az azt körülvevő sziklafaltól. Azonban azt hallottam,
hogy volt egy út a Templomból, amely odavezetett, de ezt csak a
Lordok és az Anya használták, ha néha feltámadt bennük a vágy,
hogy megszemléljék a régi kincseket. Ha bejuthatnánk, biztosan
megtalálnánk az ajtót és ha meglenne az ajtó, én ki tudnám
nyitni.
Félrevonta Graydont.
- Azt hitted, hogy elhagytalak, barátom? - súgta fojtott
hangon. - Az urdok olyan sokan voltak, hogy képtelen vol-
tam áttörni a gyűrűjükön, pedig úgy harcoltam, mint azelőtt
még soha. Aztán szerencsére, az az emer ott, aki a zajos
fegyveredet vitte, valamiképp beindította. Az urdok viny-
nyogva a földhöz lapultak és még Lantlu is leesett a párkány-
ról. Gyorsan körülnéztem, de téged nem láttalak sehol. Tud-
tam, hogy elraboltak. Az emerek és én megszöktünk, mielőtt Lantlu
összegyűjthette volna a falkáját. Ahogy visszaértünk Huon
barlangjába, összeültünk tanácsot tartani. Huon ötlete volt, hogy
Kont elküldjük utánad. Huon különösen viselkedett... olyan volt,
mint amikor búcsút vett tőled. Azt mondta, van egy barlang,
amelyben rozsdavörös fény világít, Konnak és a Szövőinek ott kell
keresniük téged. Annál a nyílásnál kell kezdeniük a kutatást,
amelyet akkor használtunk, amikor Suarrához igyekeztünk...
mindig is tudtuk, hogy az a hely veszélyes... de azt álmodni sem
mertük, hogy a Sötét Úr trónjához vezet. Messze, nagyon messze
kell mennetek, mondta Huon Konnak. És akkor... arca elsápadt,
mint amikor a vörös égből lehulló gyilkos árnyakról beszélt... és
egy kert melletti fekete szentélyről mondott valamit. Ott, mondta,
megtalálnak téged. Kinyitottam az ajtót és kiengedtem őket.
Figyeltem, amint eltűnnek a homályban és rájöttem, milyen bölcs
döntés volt Huontól, hogy őket választotta. Kon azt mondja, gyor-
san és messze jutottak, anélkül, hogy egyetlen urddal találkoztak
volna. És akkor hirtelen ott volt az a hatalmas fekete szikla.
Fogalmuk sem volt, melyik oldalán folytassák útjukat; a bal oldal
mellett döntöttek. Addig mentek, amíg rengeteg urd és egy ember
hangját nem hallották és egy hangot, amelynek, ahogy Kon
mondta "nem volt teste". Megvárták, amíg az urdok és a
testetlen hang elment...
És ott voltál te, a kert melletti fekete szentélyben! Különös...
különös, hogy Huon...
Elhallgatott, tűnődve rázva a fejét.
- Az állatod, attól tartok, odaveszett - mondta. - De még
a támadás előtt magamhoz vettem egy adagot a fegyvered
ételéből.
Odaszólította az indiánt, akinél a puska volt. Graydon átvette
tőle és jóleső érzéssel végigtapogatta. Az emer egy erszényt
nyújtott át neki, amelyben legalább száz patron és jó néhány
pisztolytöltény volt. Végignézte a puskát; sértetlen volt.
Megtöltötte.
- Nyúlj be ebbe az átkozott sodronyingbe, Regor! -
mondta. - Dugd be a kezed egészen a hónom aljáig és vedd
ki, amit ott találsz.
Regor engedelmeskedett és előhúzta az automatát.
Graydon ez alkalommal az öve mellé tűzte a pisztolyt. Sokkal
jobban érezte magát; a kardok és lándzsák is hasznosak a
 maguk módján, de minden ember a saját fegyverét ismeri a
legjobban.
- Induljunk! - mondta.
Regor füttyentett az őröknek és megérintette Kont, majd a
csapat élére állt és a Pókemberrel az oldalán, megindultak
visszafelé az úton, amelyen Graydon érkezett. A másik két
Szövő Graydon és a Testvériség tagjai mögött haladt, és a sort
az indiánok zárták. Régor időről időre előreküldött egy
fénygömböt.
Megérkeztek arra a helyre, amelyet Regor az Elveszett
Bölcsesség Barlangjának nevezett. Amint beléptek a barlangba,
Regor térdre hullott és megcsókolta a padlót. A yu-atlanchiak
összesúgtak a háta mögött, de a példáját nem követték.
Nekiindultak a haldokló atomoktól megvilágított barlangnak;
rejtélyes gépek, vörös és szürke fémládák, hatalmas
ezüstgömbök mellett haladtak el, amelyeken arany és kék
festékkel festett rejtélyes szimbólumok csillogtak és végül
odaértek a hatalmas hajóhoz. Regor itt ismét meghajtotta a
térdét. Mentek, egyre csak mentek, maguk mögött hagyva a
kígyóemberek és a yu-atlanchiak őseinek tudományát, művé-
szetét és kincseit. Hirtelen véget értek a kincsek és egy üres tér
sötétlett előttük, amelynek nem látták az oldalait.
- Itt kell továbbmennünk - mondta Regor -, amíg el nem
érjük a sziklát, amely elzárja az ősi bejáratot. Onnan indul a
Lordok folyosója, a vízesés irányába, amely jobb kéz felé
van, legalábbis így mondta az, aki mesélt nekem erről. Az
alagút a tó alatt vezet és megkerüli a xinlik amfiteátrumát.
Ott majd nagyon halkan kell lépkednünk, mert lehet, hogy
más járatok is belecsatlakoznak. De ha így is van, azokat
egész biztosan lezárták, hiszen a régiek örök időkre el akar
ták zárni ezt, a barlangot. Ennek ellenére nem szabad koc-
káztatnunk. És valahol a közelben lennie kell egy bejáratnak
abba az alagútba, amelyet Suarra használt azon az éjszakán,
amikor a Szövők Csarnokából a velünk való találkozásra si-
etett.
Nekivágtak az üres térnek. Egy idő után egy sziklafalhoz
érkeztek, amelyet mintha vulkanikus hő olvasztott volna meg.
Regor elégedetten felmordult. Megindultak a fal tövén és Regor
hamarosan egy fekete követ vett észre magasan a
 falban, hasonlót ahhoz, amely után Kon kutatott a vörös
barlangban.
Regor csettintett a Pókembernek. Kon óvatosan körülta-
pogatta a követ, megfordult és megrázta a fejét. Regor odaadta
neki a fémtölcsért, amelyet Huon barlangja ajtajának kinyitására
is használt. Halvány fény permetezett a tölcsérből, miközben a
Szövő módszeresen végignyomkodta vele a sziklát. Az egyik
kiszögellés hirtelen megmozdult és lassan felemelkedett. A
mögötte feltáruló alagút világos volt és enyhén lejtett. Mikor
mindnyájan bent voltak, Kon a belső oldalt nyomogatta végig a
tölcsérrel. A sziklakapu leereszkedett. Akármilyen közelről is
nézte, Graydon nyomát sem látta nyílásnak; a szikla teljesen
sima és egybefüggő volt.
Több mint egy mérföldön keresztül meneteltek az alagútban,
amely eleinte egyenesen, de később annál kanyargósabban
futott.
- Átjöttünk a tó alatt - suttogta Regor. - Ha mást nem is,
ezt biztosan tudom.
Az alagút hirtelen kis barlanggá szélesedett. Két falán
ovális kő látszott. Regor megállt és megvakarta a fejét.
- A Szőrös Durdánra mondom! - morogta. - Annyit ka-
nyargott az alagút, hogy most már fogalmam sincs, melyik
irányban van a Templom.
A többiek sem tudtak segíteni neki.
- Próba szerencse - mondta -, jobb felé megyünk to-
vább.
Kon a tölcsérrel piszmogott. A fal csaknem azonnal kinyílt.
Egy, még a korábbinál is, fényesebb alagútban álltak,
amely jobb felé kanyarodott.
- Ha ez a helyes út, akkor továbbra is jó irányba hala-
dunk - mondta Regor. Óvatosan, halkan lépkedve menetel-
tek. A következő pillanatban kiértek az alagútból és egy őr-
kamrában találták magukat, ahol legalább egy tucat zöld
szoknyás emer állt és egy tiszt, aki szintén Lantlu zöldjébe
volt öltözve.
Úgy meredtek a betoppanókra, mintha szellemeket látnának.
Mielőtt magukhoz térhettek volna, Regor intett Konnak. A három
pókember abban a pillanatban az indiánokra vetette magát és
megfojtották őket. Regor erős ujjai a tiszt torkára
fonódtak. És mindez olyan gyorsan történt, hogy Graydon-
nak mozdulni sem volt ideje.
Regor elengedte a tisztet és felemelte a karját helyettesítő
vasrudat. Kon a yu-atlanchi mögé került és lefogta a karjait.
- Tehát az irány mégis rossz volt! - morogta Regor. -
Halkan beszélj, Ranena! Röviden válaszolj! Mi ez a hely? -
Ranena a két Szövő lábai előtt heverő őreire nézett és
homlokán nagy izzadtságcsepp gördült le.
- Semmi szükség rá, hogy így bánj velem, Regor -
mondta rekedten. - Soha nem voltam az ellenséged.
- Tényleg? - kérdezte Regor gúnyosan. - Mégis mintha
láttalak volna tegnap éjjel Huon barlangjában. Talán téved-
tem. Mindegy... válaszolj gyorsan, Ranena!
- Az amfiteátrumba vezető alagutat őrzi - hangzott a
komor válasz. Mintegy szavai megerősítéseképpen, a távol-
ból mennydörgésszerű zaj és hangos éljenzés hallatszott, -
xinli-futtatás van - tette hozzá.
- És Lantlu, természetesen, ott van, igaz? – kérdezte
Regor.
Ranena arcán enyhe gúny suhant keresztül.
- És Dorina is – mondta.
- Huonnal mit csináltak?
- Hallgass ide, Regor - Ranena tiszta szemeiben ravasz
számítás csillant -, ha megmondom neked, hogy hol van Hu-
on és hogyan lehet eljutni hozzá, megígéred, hogy nem ölsz
meg, hanem megkötözöl és magaddal viszel?
- Mit tettek Huonnal? - ismételte meg Regor.
Csettintett a Pókembernek. Kon egyik kezével befogta
Ranena száját, a másikkal összefogta a férfi két kezét a háta
mögött és lassan emelni és csavarni kezdte őket. Ranena he-
vesen vonaglott Kon szorításában; arcát eltorzította a fájda-
lom. Nagy nehezen bólintott.
Kon elengedte a karjait. Ranena arcán apró vércseppek
csillogtak ott, ahol a tűhegyes ujjak felsértették.
- A következő futam után... megküzd a xinlikkel - hö-
rögte.
- Szóval így állunk! - mondta Regor halkan. - Minden
rosszban van valami jó!
Intett Konnak. A Pókember hátrahúzta Ranena fejét és
egy mozdulattal elvágta a nyakát.
 Regor belenézett az üveges szemekbe, majd az indiánjai felé
fordult.
- Te, te és te... - választott ki hatot közülük. - Vegyétek
fel ezeknek a ruháit. Notalu - szólt az egyik yu-atlanchihoz -.
vetkőztesd le Ranenát és sárga ruhádat cseréld le az ő zöld-
jére. Aztán figyeljetek Lehet, hogy senki sem jön, de ha
mégis... öljétek meg okét, mielőtt riaszthatnák a többieket.
Két Szövőt itt hagyok veletek... tudjátok, hogyan kell paran-
csolni nekik. Kon velem jön. Először azonban meg kell sza-
badulnunk ezektől a hulláktól.
Csettintett Konnak. A Pókember felvette a holttesteket és
behordta őket az alagútba, amely Ranena elmondása szerint az
amfiteátrumba vezetett. Sorban lefektette őket a fal mellé, majd
visszatért. A másik két Szövő lekuporodott egy nagy kőpad
mögé.
- Na, nézzük, mit tehetünk Huonért - mondta Regor.
Végigosontak a folyosón. Elhaladták Ranena mellett, aki
halott szemekkel bámult utánuk.
Hirtelen erős napfény vakította el Graydont, amelyben fekete
kockák táncoltak. Hatalmas lábak dobogása hallatszott.
Látása lassan kitisztult. Egy nehéz, vasrácsos ajtó előtt állt,
amelyen túl a dinoszauruszok arénája terült el.

XVIII. A dinoszauruszok arénája

Az aréna egy ötszáz láb széles, fél mérföld hosszú, ovális tér.
volt, amelyet finom, sárga homok borított. Az ovális teret
jádezöld kőből épült, négy ember magasságú fal vette körül. Itt-
ott rácsos kapuk látszottak, némelyik sokkal nagyobb, mint
amelyiken Graydon most kilesett. A falon túl lépcsőzetes
kőülések nyújtóztak, egészen az amfiteátrum pereméig,
amelynek magassága százötven láb volt és amelyen körben
zászlók lobogtak. A nagy ovális tér közepén volt egy kisebb,
vastag, négy láb magas fallal körülkerítve; közöttük egy kö-
rülbelül ötven láb széles járat húzódott.
Graydonnal pontosan szemben, a lelátón ültek a yu-atlan-
chiak. Karcsú, zöldre festett rudak tartották fölöttük a selyem
napernyőket. Olyan volt, mint égy hatalmas virágoskert; a nők
ruháinak élénk színei keveredtek a domináns zölddel, amely
Lantlu választott színe volt.
 A nemesek lelátója mellett lándzsás, zöld szoknyás eme-
rek álltak dupla sorban, ezután egy nagy üres rész követke-
zett, majd ismét katonák dupla sora, végül több ezer indián,
szabadnapos öltözékben. Utánuk a lelátók üresen tátongtak…
mintegy bizonyítékaképpen az ősi nép egyre csökkenő szá-
mának.
A rendkívül tiszta levegőben a távolságok lerövidültek.
Graydon az első sorban Lantlut látta, egy csapat nevetgélő
nemes körében. Ki lehet az a nő mellette?
Dorina!
Hallotta, hogy Regor szitkozódni kezd és tudta, ő is ész-
revette.
Dorina azonban nem nevetett a többiekkel. Állát a tenyerébe
támasztva, komoran nézett az aréna túloldala felé, pontosan oda,
ahol rejtőztek... mintha őket figyelné.
- A te fegyvered elérné? - kérdezte Regor és arca eltorzult a
gyűlölettől
- Könnyedén... de inkább Lantlun próbálnám ki - válaszolta
Graydon.
- Nem... egyikükön sem. Most még nem... - rázta meg Regor
a fejét, visszanyerve önuralmát. - Az egy lépéssel sem vinne
közelebb minket Huonhoz. Ez a hullazabáló lánya, ez a buala...
képes volt idejönni, megnézni a halálát!
Regor dörmögve keresgélni kezdett a rácsos kapu két ol-
dalán.
- Ki kell nyitnunk valahogy - morogta. - Jelt kell ad-
nunk Huonnak, ha kiengedik, hogy befuthasson ide... hol
van az az átkozott zár... végigrohanunk az alagúton és meg-
szökünk a másik ajtón keresztül... bár jobb lesz, ha Kont kül-
döm érte... nem, Kon gyorsabban fut bármelyikünknél, de
nem gyorsabban a nyílvesszőknél... lelőnék, mielőtt vissza
érhetne... nem, várnunk kell... a Hat Lordra... aha, megvan!
Halk kattanás hallatszott. Regor megnézte az ajtót. Nyitva
volt. Kétszer zárta be és nyitotta ki a zárat, megbizonyosodva,
hogy egyetlen pillanat sem fog kárba veszni, ha eljön az idő.
Graydon egy tölténnyel megjelölte a nyomáspontokat.
Trombiták hanga zendült. Lantlu alatt kinyílt egy rácsos kapu
és hat hátas xinli Ugrott ki rajta. Ezek a lények mintha a
tirannoszaurusz és mennydörgőgyík keverékei lettek voltak,
kisebb, de egyáltalán nem kis formában. Hatalmas testük úgy
csillogott, mintha fekete, gondosan csiszolt gyémántlapok
 borítanák. Vastag farkuk, amely kétszer olyan hosszú volt, mint
a testük, idegesen csapkodott mögöttük. Apró hüllőfejüket
nyugtalanul forgatták hosszú, karcsú, kígyószerű nyakukon.
Vastag, hátsó oszloplábaikon álltak, testük előrehajolt. Kis
mellső lábaikat a mellkasuk előtt tartották, mint a kenguruk.
A karcsú nyak és a csapott vállak találkozásánál egy-egy
futtató ült, mindegyik más színű ruhában, mint a zsokék. A
nemesek soraiból valók voltak és magas termetük ellenére olyan
kicsinek tűntek ezeknek az állatoknak a hátán, mint a majmok.
Kis, kengyeles nyergekben ültek, kezükben kantárt tartva, amely
egy vastag zablát mozgatott. A dinoszauruszok zajosan
harapdálták ezeket a zablákat, sziszegtek és fújtak, apró fejükkel
nagyokat csaptak egymás felé, mint lelkes versenyzők a startnál,
akik alig várják az indítást.
A trombiták ismét megszólaltak és nyomában azonnal
hatalmas lábak dübörgése támadt. A xinlik nem ugráltak,
ugyanúgy futottak, mint az ember; lábaik dugattyúkként jártak
fel-alá. Nyakukat mereven előrenyújtva többször körberohanták
az ovális arénát. Csapatban vágtattak el Graydon előtt, egy
gyorsvonat sebességével. Az általuk keltett szél örvényként
zúdult át a kapu rácsain. Graydon megborzongott, elképzelve, mi
történne egy maroknyi emberrel, aki megpróbálna szembeszállni
ezekkel a csont és izomhegyekkel.
Vágtató fekete felhőként zúgtak el a nemesek előtt. A yu-
atlanchiak és az indiánok hevesen éljeneztek. És most, amikor
ismét felé közelítettek, Graydon rájött, hogy ennek a di-
noszaurusz futtatásnak több célja is van. Az állatok már nem
csoportban rohantak. Ketten az élre álltak; az egyik hátán vörös, a
másikon zöld ruhás futtató ült. A zöld megpróbálta a vöröset
átkényszeríteni az aréna belső falán. A közvetlenül mögöttük
vágtató másik négy ugyanezen mesterkedett. A xinlik
kígyónyaka tekergőzött és vonaglott, az apró fejek csípték és
marták egymást, mint a támadó kígyók.
A zöld ruhás hirtelen megrántotta a zablát és a xinli teljes
erejéből megtaszította a másikat. A vörös futtató kétségbeesett
erőfeszítést tett, hogy szörnyetegét átugrassa a barikád fölött. Az
állat azonban megbotlott és bezuhant az elkerített szigetre. A
futtató lerepült a nyeregből, nagy csattanással a homokra zuhant,
néhányszor átfordult, majd mozdulatlanul fekve maradt. A zöld
az élen vágtatott. Hirtelen kivált a
 csapatból egy xinli, hátán lila ruhás futtatóval és lerohanta a
zöldet, vigyázva, hogy a másik közötte és az alacsony fal között
maradjon. A mennydörgésszerű éljenzés még a xinlik lábainak
dobogását is elnyomta.
A zöld most két testhosszal a lila előtt vágtatolt, a másik
három pedig sorban mögöttük. Hatalmas homokfelhőt verve
elrohantak a nemesek lelátója előtt és megálltak. Az éljenzés az
előbbinél is hangosabb volt. Graydon látta, hogy a lelátóról egy
csillogó zöld karika repül a zöld futtatónak.
A dinoszauruszok egymás után kivonultak az arénából.
Amikor eltűntek, katonák vonultak be az egyik oldalkapun,
felvették a vörös futtató ernyedt testét és kivitték. Egyikük
megfogta a dinoszaurusz kantárját, amely az esés óta ostobán,
leeresztett fejjel álldogált futtatója mellett, és mint egy lovat,
elvezette. A vasrácsos kapu hangos csattanással bezárult
mögöttük.
Ismét felzúgtak a trombiták. Az aréna elcsendesült. Egy
újabb kapu nyílt ki, közvetlenül az előző mellett...
És kisétált rajta Huon.
Egy rövid kard és egy lándzsa volt nála, bal karján egy apró,
kerek pajzs. Egy pillanatra megtorpant, vaksin pislogva az erős
napfényben. Tekintete Dorinán állapodott. A nő lehajtotta a fejét
és arcát a tenyerébe temette... majd felemelte és elszántan állta
Huon pillantását.
Huon lassan, nagyon lassan emelni kezdte a lándzsát, de
akármi volt is a szándéka, alkalma nem volt véghezvinni. Száz
lábnyira tőle kinyílt egy kapu. A sárga homokra kiugrott a
vadászfalka egyik törpe dinoszaurusza. Miközben ott állt,
mozdulatlanul nézelődve, Graydon megtanulta, mi minden futhat
át az ember agyán egy lélegzetvételnyi idő alatt. Látta, amint
Lantlu előrehajol és gúnyosan tiszteleg az embernek, akit Donna
elárult. Minden részletében látta a harcos xinlit... a testét borító
tükörfényes, zafirkék és smaragdzöld pikkelyeket, rövid, mellső
lábait, amelyekből hosszú, görbe karmok meredeztek, a hosszú
farkat, a fehér, tűhegyes fogakat és lángoló, vörös, egymástól
távol ülő szemeket.
Graydon puskáját a vállán tartotta; a célkereszt Lantlun állt.
Tétovázott... először Lantlura lőjön, vagy a dinoszauruszra? A
golyó csupán egyetlen helyen tehetne kárt benne, ha a szemébe
fúródna. Most az egyik szemet célozta... nem, jobb lesz nem
kockáztatni, túl kicsi a célpont... ismét vissza
 Lantlura... ő azonban lehajolt, félig elrejti Dorina, beszél va-
lakihez a nő mellett... ez az... a pokolba, Regor elmozdította a
rácsot...
Mindez egy lélegzetvételnyi idő alatt futott át Graydon
agyán. És a következő pillanatban a dinoszaurusz már vágtatott
is Huon felé. Regor megragadta Graydon karját és a rohanó
szörnyetegre mutatott, sürgetve, hogy lőjön már. A pokolba...
annak semmi értelme, hogy a vakvilágba lőjön... a golyó
lepattanna a pikkelyeiről... jobb lesz Lantlut megpróbálni... de
annak most mi haszna lenne... jobb lesz inkább várni... várni az
alkalmat, hogy megcélozhassa ennek az ördögi vadállatnak a
szemét...
Huon félreugrott, kitérve a vágtató dinoszaurusz elől. Az
azonnal lefékezett, megpördült és már rohant is visszafelé,
magasra emelt farokkal. Mikor odaért, ugrott. Huon gyorsan
letérdelt és lándzsájával fölfelé döfött, a védtelen részt célozva a
szörnyeteg torkán. A döfés ugyan talált, de ahhoz nem volt elég
mély, hogy végezzen vele. A lándzsa beletört. A dinoszaurusz
sziszegett és már a levegőben félig megfordult. Furcsán emberi
mozdulattal a torkához nyúlt, majd karjainak izmait megfeszítve,
körözni kezdett Huon körül, mint egy bokszoló. Huon vele
együtt fordult, egyik kezében a törött lándzsanyél, másikban a
kard. A kerek pajzsot bal karján tartotta, mellkasát védve
vele.
- Huon! Jövök! Tarts ki!
Regor üvöltve elrohant Graydon mellett és kirontott az
arénába. Kiáltása megtörte az arénában honoló csendet, ahol
eddig csak a sebesült szörnyeteg sziszegése hallatszott. Ha lehet,
még nagyobb csend támadt, döbbent, hitetlenkedő némaság.
Huon a felé tartó alakra meredt és a dinoszaurusz is
odafordította a fejét. A napfény egyenesen egyik vörös szemére
esett. Úgy parázslott koponyájában, mint egy apró tűzkör.
Graydon gyorsan ráemelte a célkeresztet és tüzelt.
A lövés hangja megrázta az egész arénát. A dinoszaurusz
szaltót vetett a levegőben, majd visszazuhant a homokra.
Tántorogva feltápászkodott és rövid kezével a fejét markolászta.
A zsúfolt lelátók felől a vihar morgásához hasonló hangos sóhaj
hallatszott, majd erős mozgolódás. Graydon mellett most Kon
rohant ki, hangosan csettegve. A következő célpont Lantlu volt,
de látta, hogy Lantlu villámgyorsan lebukik a védőfal mögé,
mintha valami figyelmeztette volna.
 Dorina mozdulatlanul ült és Huont nézte. Olyan volt, mint
akit megbabonáztak.
Regor már az aréna felénél járt, nyomában Konnal. Huon az
első pillantás után többé nem nézett hátra, tekintetét mereven a
nőre szegezte és tett egy lépést a fal felé.
Most felemelte a karját és teljes erejéből meglódította a törött
lándzsát. A fény megcsillant a suhanó fegyveren, amely a
következő pillanatban Dorina mellébe fúródott.
Ismét egy percnyi néma csend, majd az egész amfiteátrum
felüvöltött. A számkivetett harcosra nyílzápor zúdult. Kon el-
vágtatott Regor mellett, felkapta Huont a karjába és futva
megindult vele visszafelé. Graydon néhányszor az íjászok közé
lőtt, mire a nyílzápor egy szempillantás alatt abbamaradt.
A trombiták parancsolóan recsegtek. A kapukon keresztül és a
falon leugrálva, zöld szoknyás emerek zúdultak az arénába. Kon
közel volt a kijárathoz és Regor is közeledett. Graydon, aki most
mindenét odaadta volna egy géppuskáért, azokat célozta, akik a
leginkább fenyegették a menekülőket. A katonák megtorpantak.
A sebesült dinoszaurusz felemelte a fejét és megeredt a Regort
üldöző katonák után. Azok gyorsan utat engedtek neki. Az óriás
bevágta a hatalmas kaput és helyére illesztette a keresztpántokat.
A dinoszaurusz teljes erejéből nekirohant a rácsoknak,
acélfogaival próbálva elharapni őket, közben félig szétroncsolt
koponyájából sárgás vér folyt, széles sugárban.
- Átkozottul nehéz téged megölni! - morogta Graydon és
már emelte a puskát, hogy belelőjön a másik vörös szembe.
- Ne! - lihegte Regor, megragadva Graydon karját. -
Legalább fedezi számunkra ezt a kaput!
Huon, akit Kon letett a földre, ágy állt, mozdulatlanul, fejét
lehajtva, mint egy szobor. És hirtelen egész testét zokogás rázta
meg.
- Semmi baj, barátom... minden rendben van! - vigasz-
talta az óriás.
Egy nyílvessző suhant el a dinoszaurusz mellett, csaknem
eltalálva Graydont, majd még egy, aztán még egy. A trombiták
haragosan zengtek.
- Jobb lesz, ha gyorsan indulunk - morogta Regor. Huon
vállát átölelve, megindult visszafelé a folyosón, Graydonnal
a nyomában. A többiek ott lihegtek a nyomukban. Odaértek az
őrkamrához. Kinyitották a titkos ajtót, amelyen keresztül
érkeztek, majd maguk mögött bezárták. A távolból üldöző lábak
dobogása hallatszott. A kis sziklabarlangban Kon gyorsan
végigtapogatta a falat és hamarosan megtalálta a zárat.
Az utolsó ajtó is bezárult mögöttük. Némán megindultak
végig a folyosón, amely a Templomba vezetett.

XIX. A Kígyóanya

Némán meneteltek, Regor karja Huon vállán nyugodott. A

Testvériség öt tagja lehagyta a Szövőket és kivont karddal
közvetlenül főnökük mögött lépkedtek. Az indiánok Graydon
után következtek. Akárhányszor megfordult, azt vette észre,
hogy mindnyájan ráfüggesztik tekintetüket... mintha mostantól
őt tekintenék vezetőjüknek. Az, aki eddig a puskát szállította,
nyilvánvalóan tekintélyes személyiséggé lépett elő; büszkén
kihúzta magát és egy percre sem maradt el Graydon sarkából.
Elérték az alagút végét és minden nehézség nélkül kinyitották
az ajtót.
Kilépve a járatból, Graydon álmainak oszlopos csarnoká-
ban találták magukat!
Magas, boltozatos mennyezetéről halvány azúrkék fény-
sugarak záporoztak a csarnokra. A ködös csillogáson túl,
magasan a mozaikkal kirakott, opálos fényű padlózat fölött, egy
tágas mélyedés látszott a falban. Graydon a fényfátyol mögött
egy zafír trónt, a trón tejfehér kristálytalapzata mellett pedig
néhány kisebb, vörös, arany és fekete trónt... a Hét Lord
trónját.
A falmélyedésbe, felvezető széles lépcsősor tetején egy lány
állt, egy lány, aki fehér, összekulcsolt kezeit a mellére
szorította, piros ajkai szétnyíltak a csodálkozástól, nagy, fekete
szemei hitetlenkedve meredtek rá...
- Graydon! – kiáltotta és egy gyors lépést tett felé.
- Suarra! - A figyelmeztető hang selypítő, ugyanakkor
csilingelően tiszta volt. Egy csillogó, gyöngyfényű oszlop
emelkedett fel a lány mögött; válla fölött megjelent egy szív-
alakú arc, amelyet ezüstös haj keretezett. Lila szemek csillogtak
benne...
 A Kígyóanya!
- Előbb nézzük meg, kik ezek a látogatók, akik minden
ceremóniát mellőzve, az embereddel együtt érkeztek – sely-
pítette. – Azt hittem, ezt az útvonalat rajtam kívül Yu-Atlan-
chiban senki sem ismeri.
Felemelte piciny kezét, amelyben egy sistrumot tartott, és
amelyben rudak helyett egy higanyként táncoló ezüst gömb
látszott.
Regor már nyitotta a száját, hogy magyarázatot adjon, de
ehelyett inkább gyorsan térdre vetette magát; a többiek követték
példáját, a pókemberek kivételével, akik némán várakoztak.
Graydon egy pillanatig tétovázott, majd ő is letérdelt.
- Ó, tehát mégsem feledkeztél meg a jó modorról - A
csilingelő hangba némi gúny vegyült. - Gyere közelebb! Az
őseimre... hiszen ez Regor... és Huon... és mióta viseled Lantlu
zöld színét, Natalu? Régen volt, amikor legutóbb térdet hajtottál
nekem, Regor.
- Nem az én hibám volt, Anya! - kezdte Regor hevesen.
- Nem igazságos, hogy...
Trillázó nevetés fojtotta bele a szót.
- Ugyanolyan heves vagy, mint régen, Regor. Ezentúl,
legalábbis egy ideig, alkalmatok lesz gyakorolni elhanyagolt
kötelességeteket. Neked is, Huon és a többieknek is...
Graydon hallotta, hogy az óriás megkönnyebbülten felnyög,
látta, amint sebhelyes arca felderül; örömkiáltása fél-
beszakította az Anyát.
- Dicsőség Adanának! Mostantól az ő emberei vagyunk!
- Addig hajolt, míg bekötözött feje a padlót verte.
- Igen! - mondta az Anya lágyan. - De vajon meddig...
ezt még én sem tudom megmondani... - Leengedte a kezét,
amelyben a táncoló gömb volt, még jobban áthajolt Suarra
válla fölött és intett Graydonnak. - Gyere ide hozzám. Te
pedig, Regor, zárd be az ajtót magad mögött.
Graydon odament a lépcsőhöz és megindult felfelé, közben
lenyűgözve bámulta a lila szempárt, amely kutatóan fürkészte.
Ahogy közeledett, a Kígyóasszony kicsusszant a lány mögül és a
csillogó oszlop, amelyen gyermeki teste imbolygott, és megállt
Suarra előtt. És Graydon ismét ugyanazt a különös, mélyen
lakozó, lüktető szeretet érezte eziránt a különös lény iránt...
mintha lenne a szívében egy húr, amelye rajta kívül senki más
nem képes megpendíteni. Ismét letér-
delt és megcsókolta az elétartott apró kezet. Felnézett a szív-
alakú arcra és ez az arc most gyengéd volt, az ősi fáradtság
eltűnt róla, a szemek kedvesen néztek rá... és Graydon a ké-
tely emlékét is elfelejtette, amely a Festett Barlangban támadt
benne; olyan erős volt a bűbáj... ha egyáltalán bűbáj volt
- Látom, rendes neveltetésben részesültél, gyermekem -
suttogta. - Nem, lányom… - huncut pillantást vetett
Suarrára - ...nem kell féltékenynek lenned. Csupán a koromat
tiszteli.
- Adana Anya… – kezdte Suarra, lángoló arccal.
- Ó, vonuljatok félre és beszélgessetek, gyerekek! - A
skarlátvörös, szív-alakú ajkak mosolyogtak. - Biztosan sok
mondanivalótok van egymásnak. Üljetek le az arany trón-
székekre, ha akartok. Mit gondoltál, Suarra embere? Hogy
az arany trón utad végét jelképezi? Igen, ezt gondoltad. Miért
lenne, nem tudom... de te ezt gondoltad. Tessék, foglalj he-
lyet az egyikben.
Graydon, aki már majdnem felállt, most ismét térdre esett.
Amikor a Kígyóasszony az arany trónokról beszélt, egy régi
néger spirituálé sorai ötlöttek az eszébe...
Amikor vége lesz ennek a fárasztó utazásnak,
Amikor vége lesz, Uram!
Egy arany trónra ülök...
A Kígyóanya felnevetett. Intett Suarrának. Megfogta a
lány kezét és beletette Graydonéba, majd gyengéden meg-
lökte őket.
- Regor, gyere ide! - szólt oda az óriásnak. - Mondd el,
mi történt!
Regor peckes léptekkel megindult a lépcső felé. Suarra
magával húzta Graydont a beugró mélyén libegő függönyök
mögé. Graydon még látta, hogy Regor fellép a Kígyóasszony
mellé, aki lehajtja a fejét, várva a történetet. Majd a további-
akban teljesen megfeledkezett róluk és csak Suarrával törő-
dött.
- Mi történt, Graydon? - csúszott a lány karja a nyaka
köré. - Mi gyorsan mentünk és már csaknem elértük a víz-
esést. Nagyon nagy zaj támadt és mintha a te fegyveredet
hallottam volna. Először arra gondoltam, hogy visszafordu-
lok, de mivel utána csend lett, folytattam az utat. És Regor és
a többiek... hogyan szerezték a sérüléseiket?
 - Lantlu elfoglalta Huon barlangját. Dorina elárulta Huont.
Lantlu elfogta Huont és az arénában ráengedett egy átkozott
xinlit. Megmentettük Huont Huon megölte Dorinát.
- Dorina elárulta! Huon megölte Dorinát! - A lány szemei
tágra nyíltak a csodálkozástól.
- Dorina valamilyen módon a nagynénéd volt, igaz? -
kérdezte Graydon.
- Ó, igen, azt hiszem... nagyon, nagyon régen - válaszolta a
lány.
És Graydon elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra
tisztázza a kérdést, amely kínozta... megtudja, hogy a lány is
ezek közé az "örökéletűek" közé tartozik-e, vagy egy hét-
köznapi halandó, akinek látszik... ha olyan, mint a többiek,
akkor kénytelen lesz elfogadni a tényt, hogy egy olyan lányt
szeret, aki kor szerint az üknagyanyja lehetne... ha nem, akkor a
továbbiakban nem is foglalkozik ezzel a sok rejtéllyel...
- Figyelj csak, Suarra – kezdte -, te milyen idős vagy?
- Húsz éves vagyok, Graydon - válaszolta a lány csodál-
kozva.
- Tudom, de amit tudni akarok, az az, hogy húsz éves vagy,
vagy húsz éves voltál, csak az Anya tudja, hány évvel ezelőtt,
amikor bezártátok azokat az átkozott Ajtókat?
- De drágám, miért vagy ilyen ideges? - kérdezte a lány. - Én
soha nem jártam az Ajtók Kamrájában! Tényleg húsz éves
vagyok... úgy értem, nem maradok ennyi, hanem minden évvel
idősebb leszek.
- Hála Istennek! - kiáltott fel Graydon boldogan és úgy
érezte, hatalmas kő gördül le a szívéről. - A jó hír után kö-
vetkezik a rossz. Lantlu és a yu-atlanchiak nagy része vadászik
ránk.
- Ó, de hiszen ez nem számít - mondta Suarra -, hiszen
az Anya elfogadott téged.
Bár Graydonnak voltak kétségei a meghatározás pontos
jelentését illetően, nem akarta zaklatni vele a lányt, inkább
belefogott kalandjainak részletes beszámolójába. Az első
mondat közepénél sem járt, amikor a Kígyóasszony csodálkozó
sziszegését hallotta, majd Regor hangját...
- Ez az igazság. Kon ott talált rá.
Graydon feléjük pillantott. A Kígyóanya őt nézte. Intett neki
és amikor Graydon ott állt mellette, tekervényei felemelkedtek,
amíg arca csaknem hozzáért Graydonéhoz.
 - Az Árnyék, Graydon... mesélj róla. Attól a pillanattól,
hogy megjelent a fekete trónon. Nem, várj... látni is akarok,
amíg beszélsz... - kezét Graydon homlokára tette - ... most
már mondhatod.
Graydon engedelmeskedett; lépésről lépésre beszámolt a
különös találkozásról. Újra átélte minden mozzanatát; olyan
élesek voltak a képek, mintha az agya egy ezüst vászon lenne,
amelyre egy kamera vetíti a jeleneteket. Mikor Cadok halálánál
járt, érezte, amint a homlokán nyugvó kéz megremeg; beszélt
Konról és a kéz lehullott a homlokáról.
- Elég!
A Kígyóanya visszahúzódott és elgondolkodva szemlélte
Graydont. Pillantásában meglepetés, némi csodálat tükröző-
dött... és valami olyan érzelem ötlött fel Graydonban a külö-
nös hasonlat, amit egy matematikus érezhet, amikor egy tu-
cat jól ismert formula között hirtelen egy teljesen új egyenlet-
re bukkan.
- Több van benned, mint gondoltam, Graydon - suttogta
az Anya. - Azon tűnődöm... hiszen te is a szürke majomem-
berek leszármazottja vagy... bár én csak azokat az embereket
ismerem, akik itt élnek... vajon ti, a határokon túl, máskép-
pen fejlődtetek volna?... Nem tudom…
Elhallgatott és tovább tanulmányozta Graydont, majd…
- Te az Árnyékot valóságosnak hitted... úgy értem, nem
árnyéknak, nem árnynak, hanem... anyaginak...
- Ahhoz éppen elég anyagi volt, hogy beleköltözzön
Cadokba - szakította félbe Graydon. - Éppen elég valóságos,
hogy elpusztítsa őt. Úgy ömlött bele Cadokba, mint víz a
kancsóba. Kiszívta belőle... az életet. És tíz szívdobbanásnyi
időre... az Árnyék nem Árnyék volt, Anya. Ha tényleg beleláttál
az agyamba, tudod, kinek az arcát viselte.
- Igen, láttam - bólintott a Kígyóanya. - De képtelen vagyok
elhinni. Hogyan hihetném, amikor nem tudom...
Hirtelen abbahagyta a beszédet és mintha hallgatózott
volna. Felemelkedett tekervényein és szemeit egy pontra
szegezte, mintha a hatalmas csarnok falain túlra nézne.
Majd hirtelen leereszkedett és rózsaszín teste sötétedni
kezdett.
- Huon, ide hozzám! - mondta. - Az embereiddel együtt.
Kon... - Parancsolóan csettintett néhányat és a beugró túlsó
oldala felé mutatott.
 Ismét hallgatózott.
- Suarra - mutatott a lányra. - Menj a szobádba! - Majd
látva a lány tétovázását: - Nem, állj a hátam mögé, lányom.
Ha ezt merészeli tenni, jobb, ha a közelemben vagy.
A Kígyóasszony hosszú percekig néma volt; pillantása a
távolba révedt. Huon és az emberei felmentek a lépcsőn és
felsorakoztak ott, ahol a Kígyóanya mutatta. Suarra odalépett
Graydonhoz.
- Mérges! Nagyon mérges! - suttogta és gyorsan beállt a
Kígyóasszony tekervényei mögé.
És most már mintha Graydon is hallotta volna a zajt; fém
csörgött fémen. A hangzavar egyre közeledett. Az oszlopos
csarnok túlsó végében volt egy bejárat, amelyet függöny takart.
A függöny hirtelen darabokra szakadt és lehullott és a nyíláson
kék szoknyás emer katonák özönlöttek be. Mintha valami
láthatatlan erővel küzdöttek volna, amely lassan hátrafelé
szorította őket.
Mögöttük Lantlu feje tűnt fel és körülötte száz vagy még
több nemes.
Bevonultak a csarnokba. Az emerek kétségbeesetten küz-
döttek, de az őket hajtók hosszú lándzsái lépésről lépésre
beljebb kényszerítették őket. Egy sem esett el közülük és
Graydon rájött, hogy támadóiknak nem is áll szándékukban
ölni; egyetlen céljuk, hogy átjussanak a védővonalon.
- Állj! - A Kígyóanya kiáltásában volt valami szárnyas
Hírnökei, a repülő kígyók elfin kürtjeinek hangjából. Az elő-
renyomulók megtorpantak.
- Dura! - A kék szoknyás emerek egyik tisztje feléje fordult
és tisztelgett. - Engedjétek át őket! Vezesd őket ide hozzám!
Az őrök két sort alkotva félrehúzódtak; Lantlu és követői a
lépcső aljáig vonultak közöttük. Lantlu, amint meglátta
Graydont, elmosolyodott; aztán pillantása Regorra, majd
Huonra és csapatára vándorolt és szemei diadalmasan csil-
logtak.
- Mind itt vannak, Bural! - A mellette álló nemeshez
intézte szavait, akinek arca olyan gyönyörű volt, mint ami-
lyen kegyetlen az övé. - Nem is számítottam ekkora szeren-
csére!
Gúnyosan meghajolt az Anya felé.
 - Üdvözlet, Anya! - mondta kihívó hangon. - Bocsána-
todat kérjük durva bevonulásunkért, de úgy tűnik, őreid meg-
feledkeztek az Ősi Faj belépési jogáról a lakóhelyedre. Tud-
juk, hogy meg fogod büntetni őket feledékenységükért, ezért
nem bántottuk őket. És úgy tűnik, éppen időben érkeztünk a
megmentésedre, Anya, mivel rendkívül veszélyes alakokkal
vagy körülvéve. Számkivetettekkel, akiket régen keresünk és
egy kívülről jött emberrel, akinek az életével kell lakolnia,
amiért lábát Yu-Atlanchi földjére merészelte tenni. Mind go-
nosz emberek, Anya! Mi azonban elhárítjuk a veszedelmet a
fejed fölül!
Súgott valamit Buralnak és tett egy lépést a lépcső felé. A
nemesek követték. Közben felemelték a lándzsáikat, bármelyik
pillanatban készen elhajítani. Graydon a vállához kapta a puskát;
ujja viszketett a ravaszon. Izgalmában akaratlanul is angolra
váltott.
- Állj! Vagy szétlövöm a rohadt szívedet! Mondd meg
nekik, hogy azonnal dobják el a lándzsákat!
- Csend legyen! - Az Anya megérintette karját a sistrummal.
Graydont mintha áramütés érte volna; a puska a földre esett.
- Azt mondja, nagyobb biztonságban vagy ott, ahol vagy,
Lantlu. És még ennél is nagyobb biztonságban, leeresztett
lándzsákkal. Igaza van, Lantlu... ezt én, Adana mondom
neked! - sziszegte a Kígyóanya.
Hirtelen a magasba emelte a sistrumot. Lantlu a remegő
ezüstgömbre meredt és arcán a kétely árnyéka suhant át.
Megállt és súgott valamit Burainak. A lándzsák leereszkedtek.
A Kígyóasszony teste lágyan, ritmusosan hullámzott, elő-
re hátra.
- Milyen jogon követeled ezeket az embereket, Lantlu?
- Milyen jogon? Hogy milyen jogon? - Lantlu gúnyos
hitetlenkedéssel meredt rá. - Adana Anya! Öregszel, vagy
talán feledékeny vagy, mint az őreid? Azon a jogon köve-
teljük őket, hogy megsértették Yu-Atlanchi törvényét, szám-
kivetettek, gazemberek, akiket meg kell büntetni. Az ősi tör-
vény szerint, Anya, amely a te őseid és az én őseim megálla-
podása révén jött létre, neked nincs jogod beavatkozni. Vagy
ha mégis megteszed… akkor kénytelenek leszünk félretenni
irántad érzett tiszteletünket és tiltakozásod ellenére magunk-
 kal vinni őket. Bural... ha a külországi lehajol, hogy felvegye a
fegyverét, szúrd le! Ha bármelyik számkivetett a saját fegyvere
után nyúl, dobjátok rájuk a lándzsákat! Kielégítő a válasz,
Anya?
- Nem kapod meg őket - mondta a Kígyóanya halkan.
Testének oszlopa azonban egyre nagyobb ívben mozgott és
nyaka előrehajolt... mint egy lesújtani készülő kígyóé.
Suarra kilépett az Anya mögül és karját Graydonéba fonta.
Lantlu arca elsötétedett.
- Tehát így állunk! - mondta. - Suarra! A szeretőddel! A
néped már üvöltve vár, te urdok szajhája! Nem baj... hama-
rosan megkapnak!
Vörös fény lobbant Graydon szeme előtt. A forró gyűlölet,
amely azóta, hogy Lantlu az Árnyék barlangjában gúnyolódott
vele, sokszorosára fokozódott, és most túlcsordult. Mielőtt a
Kígyóasszony visszatarthatta volna, lerohant a lépcsőn és
öklével hatalmasat vágott a kegyetlen arcba. Ökle alatt csont
recsegését érezte. Lantlu megtántorodott, de a következő
pillanatban már támadott is, kinyújtott karral próbálva
megragadni Graydont,
Graydon lebukott a karok alá és alulról kétszer egymás után
erősen belevágott Lantlu képébe. A második ütés pontosan a
száját érte és ismét csont recsegése hallatszott. Lantlu Bural
karjaiba dőlt.
- Graydon! Ide hozzám! - A Kígyóanya kiáltása ellent-
mondást nem tűrő volt. Lehetetlenség volt nem engedelmes
kedni a parancsának.
Graydon lassan felment a lépcsőn, fejét a figyelő nemesek felé
fordítva. Egyetlen mozdulatot sem tettek, hogy megállítsák.
Félúton járhatott, amikor Lantlu kinyitotta a szemét, félrelökte
Buralt és értetlenül körülnézett. Graydon megállt és a gyűlölet
ismét fellángolt benne. Észre sem vette, hogy ismét saját
nyelvén beszél.
- Oda a szépséged!
Lantlu üres tökintettel bámult rá; keze fejével megtörölte a
száját és ostobán meredt a rajta maradt vérre.
- Azt mondja, az asszonyaid többé nem fognak imádni!
- trillázta a Kígyóasszony. - Ismét igaza van!
Graydon ránézett a Kígyóasszonyra. Az apró kéz oly erősen
szorította a sistrumot, hogy teljesen elfehéredett, vörös, villás
nyelve kicsusszant a szájából, szemei csillogtak... Az
 Anya, gondolta, biztosan haragszik rá, de Lantlu nyilvános
csúffá tételét, úgy tűnt, rendkívül élvezi... látott már nőket,
arcukon pontosan ugyanilyen kifejezéssel, amikor valami viadal
során kedvencük nyerésre állt. Odalépett az Anya mellé és
lehorzsolt ökleit nézegette.
Lantlu most megpróbált kitörni emberei kezéből, akik
tartották... Graydon ebben a pillanatban tisztelte őt... meg kell
hagyni, bátor alak....
- Lantlu! - A Kígyóanya felemelkedett a levegőbe; feje
két embernyi magasságban imbolygott, szemei hideg, lila
gyémántok voltak, arca mint a kő... - Lantlu... nézz rám!
Felemelte a sistrumot. A gömb abbahagyta a higanyszerű
remegést és egy ezüstös fénysugár vágódott ki belőle, egyenesen
neki Lantlu homlokának, mire az azonnal abbahagyta a
vonaglást, egész testében megmerevedett és az Anyára nézett.
Az ezüstös fénysugár ezután végigjárta embereinek arcát, mire
azok is szoborrá dermedtek.
- Lantlu! Nimir undorító küldönce! Figyelj rám! Meg-
szentségtelenítetted a Templomot. Az Ősi Faj tagjai közül te
vagy az egyetlen, aki ezt meg merészelte tenni. Erőszakkal
betörtél hozzám, Adanához, aki a népem bölcsességének
gyümölcsével etettem az őseidet. Ez a bölcsesség emelte a
népedet emberré. Kigúnyoltál engem! Fegyvert merészeltél
emelni rám! Ezennel az ősi megállapodást a te néped és az
én népem között megszegettnek nyilvánítom... te szegted
meg, Lantlu. Ezennel én, Adana, téged és követőidet szám-
kivetettnek nyilvánítalak. És számkivetett mindenki, aki a to-
vábbiakban szövetkezik veled. Kitagadlak! Menj és meséld
el a te suttogó Árnyékodnak, mi történt veled. Menj és kö-
nyörögj a Sötét Uradnak, hogy gyógyítson meg, állítsa vissza
a szépségedet. Bár hiába könyörögsz neki, mert képtelen
lenne rá... ő, aki olyan gyenge lett az idők során, hogy még
egy testet sem talál magának. Ez a tudat vigasztaljon. Eddig
nagy volt a kísértés, de mostantól biztosan nem a te arcod
mögé fog bújni. Mondd meg neki, hogy én, aki hosszú idő
vel ezelőtt legyőztem, én, Adana, aki bezártam őt a sziklába,
ébren vagyok és őrt állok, és még egyszer, ha üt az óra, talál-
kozni fogunk és akkor ismét legyőzöm! Menj, te az urdoknál
is alantasabb vadállat.. Menj!
A sistrummal a széttépett függöny felé mutatott. És Lantlu,
furcsán imbolygó fejjel, mereven megfordult és kijárat
felé indult. Mögötte vonultak a nemesei. A kék szoknyás katonák
az utolsókat is kiterelték a csarnokból.
A Kígyóasszony teste abbahagyta a mozgást és leereszke-
dett, kis, hegyes álla Suarra vállán pihent meg. Lila szemei
már nem csillogtak hidegen, hanem Graydorit néztek, tűnőd-
ve.
- Micsoda verekedés volt! - mondta. - Azt hiszem, tény-
leg lehet bennem egy kevés az emberből... ennyire élvezni
azokat az ütéseket és Lantlu arcának a látványát! Graydon,
hosszú, hosszú idő óta te vagy az első, akinek egy időre sike-
rült teljesen elűznöd az unalmat rólam.
Elhallgatott és mosolygott.
- Meg kellett volna ölnöm - mondta. - Sok bajtól meg
kíméltem volna magam és sok életet megmentettem volna...
talán. De akkor nem lenne ideje, hogy elveszett szépségét
gyászolja és hiú szíve megszakadjon miatta. Nem, ó nem...
ezt nem tehettem, még több élet árán sem. Ááaá... - ásított
nagyot - ...és hosszú idő óta először álmos vagyok.
Suarra a beugró fala felé hajolt. Aranycsengő hangja hal-
latszott. Kinyílt egy ajtó és négy csinos indiánnő lépett be rajta,
kezükben egy hordszékkel. Letették a Kígyóasszony mellé és
fejüket lehajtva, barna karjukat mellük előtt összefonva
várakoztak. A Kígyóasszony megindult a párnák felé, majd
hirtelen megállt…
- Suarra - mondta -, gondoskodj róla, hogy Regort, Hu-
ont és a többieket a lakosztályukba vezessék és mindent
megkapjanak, amire csak szükségük van. Graydon, te itt ma-
radsz velem.
A férfiak ismét térdet hajtottak a Kígyóasszony előtt és
követték Suarrát.
Graydon némán várakozott. Az Anya hosszú percekig
gondolataiba mélyedve hallgatott, majd Graydonra nézett.
- Az üzenet, amelyet Nimirnek küldtem, kissé nagyképű
volt - mondta. - Egyáltalán nem vagyok olyan biztos a dol-
gok kimenetelében, mint ahogy mutattam. Nagyon sok új
dolog merült fel, Graydon, amelyen még gondolkoznom kell.
Ugyanakkor a Gonosznak is lesz min törnie az agyát a go-
noszságain kívül... talán.
Elhallgatott és nem is szólt többet, amíg Suarra vissza nem
tért. Akkor kicsusszant a fészkéből, átkígyózott a hord-
 székre, maga után vonva hosszú tekervényeit. Állát apró te-
nyerében pihentetve nézett rájuk.
- Csókold meg és kívánj neki jóéjszakát, lányom! -
mondta. - Ma éjjel biztonságban pihenhet.
Suarra odanyújtotta ajkát Graydonnak.
- Gyere, Graydon - nevetett a Kígyóasszony és amikor
Graydon odalépett hozzá, két kezébe fogta az arcát és ő is
megcsókolta.
- Mekkora szakadék van közöttünk! - rázta meg a fejet - De
három ütés annak a képébe, akit gyűlölök, képes volt áthidalni
ezt... igen, lányom, mégis nő vagyok!
Az asszonyok felemelték a hordszéket és megindultak
vele. Suarra mellette lépkedett. A kijárat felől két kék szok-
nyás emer érkezett és mély meghajlással intettek Graydonnak,
hogy kövesse őket. Az Anya integetett, Suarra csókot dobott
neki. Aztán eltűntek.
Graydon követte az indiánokat. Amint a vörös trón előtt
haladt el, egy alakot látott benne ülni... egy összezsugorodott
alakot, aki vörös csuklyás köpenyt viselt.
Az Ostobaság Lordja! Nem is látta, mikor érkezett. Vajon
mióta lehet itt? Megtorpant előtte. Az Ostobaság Lordjának
szeme fiatalosan csillogott. Kinyújtotta hosszú, fehér kezét és
megérintette Graydon homlokát. Érintése nyomán minden
aggodalma elszállt és vidám, könnyű nyugalom járta át a
testét. Úgy érezte, minden rendben van a világban, amiben az
előbb még minden a feje tetején állt. Belenevetett a vidám
szemekbe.
- Isten hozott... fiam - mondta az Ostobaság Lordja.
Az egyik indián megérintette a vállát. Mire visszafordult, a
trón már üres volt.
Követte az indiánt, aki egy halványan megvilágított, le-
függönyözött szobába vezette. A szoba közepén széles kanapé
és egy kenyérrel, gyümölccsel és boroskancsóval megrakott
kis elefántcsont asztalka állt. Miközben evett, az indiánok
lehámozták róla a sodronyinget és meztelenre vetkőztették.
Egy kristálykádban megfürdették és testét illatos olajokkal
kenték be. Selyem köntöst terítettek rá és az ágyhoz vezették.
- Isten hozott... fiam! - motyogta Graydon álmosan. -
Fiam? Vajon mit értett ezalatt?
Ezen tűnődve, mély álomba merült.
 XX. A Kígyóanya bölcsessége
Másnap reggel későn egy emer jött Graydonért, azzal az
üzenettel, hogy a Kígyóanya várja. Arra ébredt, hogy Regor és
Huon az ajtóból figyelik. Regor továbbra is saját fekete ruháját
viselte, Huon azonban a Testvériség sárga öltözékét lecserélte a
Kígyóasszony kékjére. Amikor felkelt, Graydon egy ugyanilyen
öltözéket talált az ágya mellett. Felvette a hosszú, bő inget, a
nadrágot és a puha bőrből készült, félhosszú csizmát. Olyan
pontosan illettek rá, hogy felmerült benne a gyanú, valaki bejött
éjszaka és megmérte.
A ruhák mellett egy arany fejpánt is volt, de Graydon azt nem tette
föl. Némi gondolkodás után automata pisztolyát széles övje mögé
tűzte. Egy kék selyemköpeny, amelyet aranykarikák rögzítettek a
vállához, egészítette ki öltözékét. Meglehetősen furcsán érezte
magát... mintha éppen egy jelmezbálra indulna, amit soha nem
szeretett; de nem volt mit felvennie, sodronyinge eltűnt, régi ruhái
pedig az elfoglalt barlangban maradtak.
Regorral és Huonnal reggelizett. Huon rosszkedvű volt, szeme
megtörten csillogott. Regor jókedve is elszállt, de hogy Huon iránt
érzett szimpátiából vagy más, számára ismeretlen okból, nem tudta.
Egyikük sem tett említést a Lantluval történt verekedésével
kapcsolatban, és ez egyfajta sértett kíváncsiságot ébresztett
Graydonban. Egyszer megkísérelte ez irányba terelni a beszélgetést,
de Huon ingerült pillantást vetett rá, Regor pedig figyelmeztetően
belerúgott a lábába.
Nem volt egy kellemes reggeli, de hamarosan fény derült Huon
viselkedésének okára. Mikor Regor és Huon felálltak, hogy
elhagyják a szobát, Graydon velük akart tartani, de az óriás
morcosan rászólt, hogy inkább maradjon, ahol van, mert az Anya
hamarosan érte fog küldetni és ők különben sem érnek rá, ugyanis
az Anya egész katonaságát a Huon és az ő keze alá adta, és egész
nap gyakorlatoztatással lesznek elfoglalva. Néhány perc múlva
Regor visszatért, egyedül.
- Jól csináltad, barátom - mondta, megveregetve Graydon
vállát. - Huonnal ne törődj! Tudod, mi itt nem szoktunk úgy
harcolni, ahogyan te tetted. Ez az urdok módszere.
Mondtam Huonnak, hogy nem vagy köteles ismerni a szoká-
sainkat, de... szóval nem tetszett neki. Különben is szomorú a
Testvériség és Dorina miatt.
- Megmondhatod Huonnak, hogy menjen a pokolba a
szokásaival! - Graydon dühös volt és sértett. - Amikor egy
olyan vadállatról van szó, mint Lantlu, én foggal körömmel
harcolok. De most már értem, miért sikerült Lantlunak le-
győznie. Amíg Lantlu tette a dolgát, Huon biztosan azon töp-
rengett, hogyan küldje el a fenébe, hogy meg ne sértse!
- Ennek nagy részét a te nyelveden mondtad - vigyorgott
Regor -, de értem, mit akarsz mondani. Lehet, hogy igazad van...
de Huon az Huon. Ne aggódj. Mire legközelebb találkoztok,
addigra biztosan túlteszi magát rajta.
- Egy cseppet sem érdekel, hogy túlteszi-e magát, vagy sem...
- kezdte Graydon mérgesen. Regor barátságosan hátba vágta és
kisétált a szobából.
Graydon tovább dohogva levetette magát a székre és várta a
szólító üzenetet. A szoba falait, mennyezettől padlóig, pókháló
vékonyságú függönyök borították. Graydon felállt és
körbetapogatta a hálót. Egy helyen, keze nem érzett ellenállást.
Széthúzta a függönyt és belépett egy másik szobába, amelynek
erkélye felől tiszta napsütés áradt be. Kisétált az erkélyre és
szétnézett. Yu-Atlanchi teljes pompájában csillogott alatta.
A Templom magasan a város fölött, egy dombtetőn állt. A
közötte és a tó között elterülő lejtős rét olyan kék volt, mintha
csupa harangvirág nyílna rajta. És a tó túlsó partja közelebb
volt, mint gondolta, alig egy mérföldnyire.
Látta a vízesést, amelynek függönyén fehér habokat kor-
bácsolt a szél. A szobrok barlangjai megannyi hatalmas
szemként sötétlettek a sziklafal barna oldalában. A Békaasz-
szony zöld alakja élesen elütött környezetétől. És ott volt a
halottak barlangját őrző hófehér, légiesen könnyed faragvány is.
Volt ott egy másik kolosszus is, rózsakvarcból kifaragva;
egész testét lepel fedte, arca nem látszott felemelt karjától,
valamint egy másik küklopszi szobor, amely az egyik szürke,
szőrtelen majomembert ábrázolta. Ezeket jól lehetett látni, a
többivel ellentétben, amelyeknek színe beleolvadt a mögöttük
sötétlő sziklába.
 Bal kéz felől a rét ritkásan álló fákkal tarkított síksággá
alakult, amely hosszú mérföldeken át nyújtózott, egészen a
hatalmas erdőség széléig. Egyhangúságát csupán az indiánok kis
farmjai törték meg. Jobbkeze felől állt az ősi város, és most,
ilyén közelről nézve, sokkal inkább hasonlított egy parkra,
mint városra.
Ahol a város a Templomig nyúló virágos rét szélén véget ért,
félúton a tó felé, állt egy magányos épület. Alakja egy hatalmas
kagylóhoz hasonlított, amelynek egy részét a földbe temették,
hogy megálljon; oldalai finoman megmunkált ívben értek össze,
egy kaput alkotva. Szemben állt a Templommal és onnan, ahol
Graydon most volt, szinte az egész belsejét látni lehetett.
A kagylószerű épület valami különös, opálosan csillogó
kőből készült. Imitt-amott a mexikói opál pávakék erezete
csillant rajta, máshol pedig a fekete opálban látható apró kék
csillagok. A falakról visszaverődő fénysugarak mintha
egyetlen pontban találkoztak volna az épület közepén, ködös
csillogású függönnyel vonva be az egészet. És hasonlóan a
kagylókhoz, felülete bordázott volt. A mélyedések kereszt-
irányban futottak, lépcsőzetesen, egyfajta lelátót képezve.
Magassága háromszáz láb lehetett, hosszúsága ennek három-
szorosa. Graydon tűnődve nézte és közben azon törte a fejét,
vajon mi célt szolgálhat.
Ismét a város felé pillantott. Ha Lantlu támadást szervez is,
semmiféle nyoma nem látszik. A tavat körülölelő széles
sétányon indiánok siettek dolguk után és színes hordszékek
csillogtak a fényben; a tavon kis vitorlások siklottak. Egyetlen
katonát sem látott és izgalomnak a legkisebb jele sem
mutatkozott a városiakon. Nézte a tovavonuló, megpakolt
lámákat. A virágzó fák és bokrok elrejtették szem elől a paloták
között kanyargó utcákat.
És ekkor jött az üzenet a Kígyóasszonytól. Graydon követte a
küldöncöt. Megálltak egy lefüggönyözött ajtó előtt. Az indián
megérintett egy aranycsengőt. A függöny szétnyílt.
Egy tágas szoba bejáratánál állt, amelyet betöltött a magas,
ovális ablakon beáramló napfény. Falait kárpitok borították,
rajtuk jelenetek a kígyóemberek életéből. Egy alacsony
pamlagon, tekervényeit párnákon pihentetve, ott volt a
Kígyóasszony. Mögötte állt Suarra, aki a haját fésülte: A
napfény ezüstös glóriát vetített a lány feje köré. Mellette ott állt
az Ostobaság Lordja, vörös csuklyás köpenyében. Suarra szemei
felcsillantak, amint belépett, és gyengéden megpihentek az arcán.
Graydon mélyen meghajolt először Adana, majd az Ostobaság
Lordja felé.
- Jól áll neked az én kék színem, Graydon - selypítette a
Kígyóasszony. - Igaz, olyan szép nem vagy, mint az Ősi Faj
tagjai, de ez teljesen természetes. Suarra azonban ezt egyál-
talán nem bánja - mondta, huncut pillantást vetve a lányra.
- Szerintem gyönyörű - mondta Suarra, a szégyen legkisebb
jele nélkül.
- Én magam is érdekesnek találom - trillázta Adána. -
Ilyen hosszú idő után Yu-Atlanchi férfiúi igen egyhangúvá
váltak. Gyere és ülj mellém, gyermekem - intett egy ala-
csony láda felé. - Vegyél néhány párnát, helyezkedj el ké-
nyelmesen és mesélj nekem a saját világodról. A háborúkat
és isteneket nem kell említened ... azok több százezer éve
ugyanazok. Mondd el, hogyan éltek, szórakoztok, milyenek
a városaitok és miket tanultál.
Graydon ezt igen nagyszabású parancsnak találta, de igye-
kezett eleget tenni. Egy órával később, amikor befejezte, úgy
érezte, borzalmasan zűrzavaros mindaz, amit felhőkarcolókról,
moziról, vonatokról és hajókról, kórházakról, rádióról,
elektromosságról és repülőgépekről, újságról, televízióról,
csillagászatról, művészetekről, telefonról, baktériumokról,
robbanóanyagokról és ívfényről összehordott. Belezavarodott
az elektromosság és a relativitás elméletébe és fáradtan törölgette
izzadt homlokát. Ráadásul számtalan dologra nem találta az
aymara szavakat, így kénytelen volt angol kifejezéseket
használni.
Azonban úgy tűnt; Adana könnyedén követi; gyakran fél-
beszakította és mindig nagyon lényegre törő kérdésekkel.
Abban biztos volt, hogy Suarra reménytelenül lemaradt, még az
elején, mint ahogy abban is, hogy az Ostobaság Lordja sikeresen
lépért tart. A Kígyóasszony kissé csodálkozott, amikor a
repülőgépekről és televízióról hallott; nagyon érdekelték a
felhőkarcolók, a telefon, a robbanóanyagok és az elektromos
világítás.
- Nagyon éles képet adtál - mondta. - És valóban elké-
pesztő fejlődést értetek el... száz év alatt, Graydon. Meggyő-
ződésem, hogy hamarosan sikerül finomítanotok találmá-
nyaitokon... felfedezitek, hogyan lehet fényt nyerni a kőből és
kivonni a levegőből, ahogyan mi tettük. A repülő szerkezeteitek
azonban nagyon aggasztanak. Ha Nimir győz, egyszerűen
berepülhetnek velük Yu-Atlanchi fölé és akkor mindennek vége!
Ha nem... akkor is meg kell találnom a módját, hogy az ilyen
látogatásokat elkerüljük. Egyáltalán nem vagyok oda ezért az
általad leírt civilizációért és nem szeretném, ha ide is átterjedne.
Véleményem szerint például, sokkal gyorsabban építkeztek
kifelé, mint ahogy a belsőtöket építitek. Ahogy mondtad,
gyermekem, a gondolat valóban hatalmas erő, és sokkal jobban
irányítható, mert belülről fakad. Egy nap majd azon veszitek
észre magatokat, hogy teljesen betemettek a gépek és nem
találtok kiutat a csapdából... sőt, saját magatokat sem fogjátok
találni, annyira a gépek kezében lesz az irányítás. Gondolom,
abban hisztek, hogy van bennetek egy rész, amely halhatatlan, és
ez, amikor eljön az idő, mindentől megszabadulva, képes
átlebegni egy másik, tökéletes világba?
- Sokan hisznek benne - válaszolta Graydon. - Én nem hittem.
Azonban mostanában megrendült ez a meggyőződésem... egyszer
amiatt, amit az Arc Barlangjában láttam, aztán egy álom miatt,
amelyet egy folyó partján láttam, és később rájöttem, hogy nem
álom volt és végül a suttogó Árnyék miatt. Ha egy ember nem
más, mint test... akkor ezek mik voltak?
- Azt hitted, hogy amit a Barlangban láttál, az az én hal-
hatatlan részem volt? Tényleg ezt hitted? - hajolt előre a Kí-
gyóasszony mosolyogva. - De hiszen ez olyan gyermekded,
Graydon. Az én éteri lényegem, ha van ilyen, biztosan nem egy
elmosódó másolat lenne! Egy ilyen csodálatos dolognak sokkal
szebbnek kellene lennie, mint magának az igazinak! És
másnak... ó, igen, teljesen másnak! Nő vagyok, Graydon, és mint
nő, boldogan kipróbálnék néhány különböző megjelenési
formát.
Csak miután kilépett a szobából, jutott eszébe Graydonnak,
milyen feszülten figyelte az arcát a Kígyóasszony, amikor ezeket
mondta. Ha azt gondolta, hogy valamiféle kétség lappang
benne... igencsak elégedett lehetett azzal, amit talált, vagy nem
talált. Elnevetette magát, majd hirtelen elkomorult.
- A te testedből sem szállt ki semmi a hívásomra. Az én
gondolatom volt, amit megérintett, ott a folyó partján; az én
gondolatom vékonyította el a távolságot közöttünk... ponto-
san úgy, ahogy az általatok használt erők, legyőzve minden
akadályt, közel hoznak egy távoli képet. Én láttalak téged ott,
de úgy tartotta kedvem, hogy te is láss engem. Én voltam, aki
láttam Lantlu bevonulását a Templomba. Egykor mi, a Leg-
ősibb Faj tagjai, képesek voltunk elküldeni látó gondolatain-
kat bárhová a világon, ugyanúgy,- ahogyan ti a gépeiteket.
Azonban hosszú, nagyon hosszú időn. keresztül oly keveset
használtam ezen képességemet, hogy most már Yu-Atlanchi
határáig is alig bírom elküldeni... Ami pedig Nimirt illeti....—
egy pillanatig tétovázott - ...ő nagyon különös művészetek
ismerője volt. Egyfajta felfedező. Mi ez az Árnyék? Fogal-
mam sincs. De nem hiszem, hogy az a halhatatlan valami...
minek is nevezted, Graydon? Ó, igen, lélek! Szóval nem hi-
szem, hogy ez a lelke lenne. És mégis... mindennek van kez-
dete... talán Nimir felfedezte a lélek készítést... ki tudja! De
ha így van... miért olyan gyenge? Ugyanis Nimirhez képest,
már amikor teste volt, ez az Árnyék gyenge. Nem, nem! Ez a
gondolat szüleménye; annak a valaminek a kisugárzása, ami
egykor Nimir volt, akit bezártunk az Arcba... egy testnélküli
inteligencia, amely képes volt manipulálni a Cadok testét al-
kotó részecskéket... ez még talán lehetséges... de egy halha-
tatlan lélek? Nem!
Pillantása á távolba meredt; hosszú percekig hallgatott,
majd...
- A látó gondolatot azonban ismerem. Megmutatom ne-
ked, Graydon... arra a helyre küldöm a látásomat, ahol a ha-
jót láttad és te vele tartasz.
Apró tenyerét Graydon homlokához nyomta és rajta tar-
totta. Graydon úgy érezte, keresztülrepüli a tavat és áthatol a
sziklákon, ugyanúgy, mint amikor ott találta magát testetle-
nül a Templomban. És most mintha a homályos barlangban
álló hajó mellett lenne. Arra sem volt ideje, hogy körülnéz-
zen, már ismét Adana szobájában volt.
- Látod? - mondta a Kígyóasszony. - Semmi nem ment
el belőled. Csupán... meghosszabbodott a látásod.
Felvett egy ezüst tükröt, önelégülten nézegette magát
benne.
- Gyermekem, készítsd el a frizurámat! - szólt oda Suar-
rának és letette a tükröt.
 - Graydon, régi gondolatokat ébresztettél bennem. Gyakran
kérdeztem magamtól: Mi az, ami én, Adana vagyok?... de soha
nem találtam meg rá a választ Az őseim nem tértek vissza, hogy
elmondják nekem. És az Ősi Faj tagjai sem. Ha emögött van egy
másik élet, nem furcsa, hogy sem szerelem, sem bánat, sem
bölcsesség, sem erő nem hidalta át soha a szakadékot a kettő
között? Gondolj arra a sok millióra, akik azóta haltak meg, hogy
az ember emberré lett! Voltak közöttük utazók, akik ismeretlen
veszedelmekkel dacolva, nekivágtak távoli vidékeket felderíteni,
leleményes kalandorok; bölcsek, akik az igazságot nem önzésből
kutatták, hanem hogy népük felemelkedését szolgálják vele;
férfiak és nők, akik oly forrón szerettek, hogy biztosan képesek
lennének legyőzni minden akadályt, visszatérni és azt mondani:
"Itt vagyok! Létezem! Ne gyászoljatok többé!" Lelkes papok,
akiknek tüzes hite úgy világított a nyáj előtt, mint a fáklya. Ha
lehetne, talán nem jöttek volna vissza, azt mondani: "Lássatok!
Igazat mondtam nektek! Ne kételkedjetek többé!" Könyörületes
emberek, terhek megkönnyítői, szánakozó főpapok... miért nem
jelentek meg, azt kiáltva: "Nincs halál!" Egyetlen szó sem jött
tőlük. Miért hallgatnak? Ez azonban semmit sem bizonyít. Ha
bizonyítana... megszabadulnánk sok, néha zavaró gondolattól. Itt
menetelünk a napunk mellett, egy sok csillagból álló
hadseregben, amelyek közül soknak megvan a maga körülötte
forgó világa. Ezen túl más napok hadseregei vonulnak keresztül
az űrön. Nem lehet, hogy a Föld az, egyetlen, ahol élet van,
ebben az egész világegyetemben. És ha van idő... akkor az
nemcsak visszafelé nyúlik a végtelenbe, hanem előre is. Más
világok hajói még nem vetettek horgonyt nálunk, nem vitorláztak
el hozzánk a csillagok között, hogy átadják az üzenetet: máshol
is van élet. Vajon több bizonyítékunk van-e arra nézve, hogy
igenis létezik élet ezekben a látható világokban, mint arra, hogy
egy rejtélyes, láthatatlan világban, amelynek egyetlen kapuja a
halál, létezik? Azonban a ti bölcseitek, akik tagadják az egyiket,
mert onnan még senki nem tért vissza, nem tagadják a másikat,
annak ellenére, hogy a csillagok közül sem jött hozzánk senki.
Azt mondják, nem tudják... pedig ugyanígy a másikat sem
tudják!... És mégis... ha létezik az a valami, amit te léleknek
nevezel, akkor mondd, honnan jön, hogyan kerül a testünkbe?
Azoknak a majomszerű lényeknek is volt lel-
kük, amelyekből kifejlődtetek? És a mi a helyzet azokkal az
őseitekkel, akik négy lábon másztak ki a vízből? Mikor jelent
meg először a lélek? Csak az embernek van? Az asszonyban
van, vagy a férfi magjában? Vagy talán fele-fele arányban? Ha
nem, mikor foglalja el helyét az anyaméhben? Vagy az újszülött
első sírásával hívja magához?
- Az idő hatalmas, nyugalmas folyam - mondta az Osto-
baság Lordja. - Van rajta egy hasadék, ahol buborékok
emelkednek a felszínre. Ez a buborék az élet. Egyes buboré-
kok tovább lebegnek a felszínén, mint mások. Vannak kicsik
és vannak nagyok. A buborékok felemelkednek, aztán szét-
pattannak, emelkednek és szétpattannak. Amikor szétpattan-
nak, talán felszabadítanak valami halhatatlan lényeget? Ki
tudja... ki tudja?
A Kígyóasszony ismét megnézte magát a tükörben.
- Én biztos nem - mondta gyakorlatiasan. - Suarra,
gyermekem, csodálatos munkát végeztél a hajamon. És elég
volt a spekulációból. Én magam gyakorlatias szemléletű va-
gyok. Ami minket a legjobban aggaszt, Tyddo, hogy elke-
rüljük, hogy Nimir és Lantlu kipukkasszák azokat a buboré-
kokat, amelyek mi vagyunk. Attól tartok, hogy Nimir min-
dent el fog követni, hogy megszerezze azokat a dolgokat,
amelyek a hajó barlangjában vannak. Ezért, Graydon és Su-
arra, ma éjjel, ötven emerrel együtt, elmentek a barlangba és
elhozzátok nekem mindazt, amire szükségem van. Ezen kí-
vül lesz még egy kis dolgotok ott, aztán gyorsan visszatértek.
Graydon, állj fel arról a ládáról
Graydon engedelmeskedett. A Kígyóasszony kinyitotta a
ládát és elővett belőle egy vastag, yardnyi hosszú kristály-rudat,
amelynek üreges közepében egy lilás fénnyel lüktető, karcsú
pálca fénylett.
- Ezt, Graydon, odaadom, amikor indulsz - mondta a
Kígyóasszony. - Vigyázz rá, mert lehet, hogy mindnyájunk
élete függ tőle. Miután az emerek felpakoltak és elhagyták a
barlangot, azt kell tenned vele, amit mindjárt megmutatok.
Suarra, a hajóban van egy kis láda… megmutatom, hol talá-
lod... azt elhozod nekem. És mielőtt a helyére teszitek ezt a
rudat, magatokhoz vehettek bármit az ősi kincsekből, ami
tetszik nektek. De semmiképpen ne harácsoljatok... - Hirte-
len elhallgatott és a lüktető fénybe meredt... - Bocsánat. Saj-
nálom. De nagy veszteség fog érni minket, azért, hogy ne
 következhessen be egy még nagyobb veszteség. Suarra,
gyermekem, kövesd a látásom!
A lány előlépett és nyugodtan várakozott, ami mutatta, nem
ez az első alkalom, hogy ilyesfajta utazásra indul. A Kí-
gyóasszony a homlokára tette a tenyerét és hosszú percekig ott
tartotta. Mikor elvette a kezét, Suarra elmosolyodott és
bólintott.
- Tehát láttad és most már pontosan tudod, mi az, amit
akarok! Emlékezni fogsz! - Ezek nem kérdések, hanem pa-
rancsok voltak.
- Láttam, tudom és emlékezni fogok - mondta Suarra.
- És most te, Graydon... hogy véletlenül se legyen félreértés,
és ti ketten gyorsan dolgozhassatok együtt.
A Kígyóasszony megérintette Graydon homlokát, mire az a
gondolatnál is gyorsabban ismét a barlangban találta magát.
Egyenként felvillantak előtte azok a dolgok, amelyeket a
Kígyóasszony akart, pontosan tudta, melyik hol van, és hogyan
lehet eljutni hozzá. Minden apró részlet mélyen belevésődött az
agyába. Most a hajón volt, egy gazdagon díszített kabinban, és
látta a ládikát, amelyet Suarrának el kell hoznia. Most pedig egy
különös, kristályból és ezüstös fémből készült szerkezet mellett
állt. A formája egy hatalmas, vastag aljú tálhoz hasonlított. A
szélén ugyanolyan gömbök voltak, mint a sistrumban, csak
tízszer akkorák és ezek egyáltalán nem mozogtak. A kristálytál
közepén egy lila fénytócsa látszott, szintén mozdulatlan. Amint
jobban megnézte, látta, hogy a tál tetejét valami átlátszó anyag
borítja, tiszta, mint a levegő. A lila tónak pontosan a közepén
egy üreges fémcső állt. Szemei előtt megjelent a rúd elmosódott
képe és látta, amint belecsúszik a csőbe. Hallotta a
Kígyóasszony suttogását... - Ezt kell tenned.
Úgy tűnt, a fantomérintésre a gömbök remegni, a lila
fénytócsa lüktetni kezd. A rúd eltűnt.
Megkezdte a szédítő utazást vissza a Templomba... de
félúton megállt! Ugyanazt a rémületet érezte, mint a fekete trón
előtt, a padhoz láncolva!
Vörös fény fogta körül, rozsdásfekete atomok repkedtek
mindenfelé... az Árnyék barlangjában volt, és a trónján, arctalan
arcát felé fordítva, ott ült az Árnyék!
A borzalmas tekintet szinte magába szívta. Majd enyhült a
szorítás és suttogó nevetést hallott...
 Ismét a Kígyóanya szobájában volt; egész testében remegett
és fuldokolva kapkodta a levegőt. Megragadta Suarra kezét, aki
mellette állt és döbbenten meredt rá. A Kígyóasszony teljes
magasságában felegyenesedett és arcán Graydon most először
látott döbbenetet. Az Ostobaság Lordja felugrott és vörös
botját felé nyújtotta.
- Úristen! -, zokogta Graydon és megtámaszkodott
Suarrában. – Az Árnyék! Elkapott!
És hirtelen rádöbbent, hogy mi történt… azalatt a rövid idő
alatt, amíg az Árnyék fogva tartotta, olvasott az agyában, mint
egy nyitott könyvben és most már pontosan tudja, miket látott az
Elveszett Bölcsesség Barlangjában, pontosan tudja, mit akar az
Anya és hogy neki mit kell ott tennie… és most gyors
előkészületeket tesz, hogy megelőzze! Mindezt elmondta a
Kígyóasszonynak.
A Kígyóasszony végighallgatta, szeme szikrázott, feje el-
laposodott, mint egy kígyóé és sziszegett!
- Ha Nimir olvasott az agyában, ahogy Graydon mondja,
akkor azt is tudja, hogy ma éjjel megy - mondta az Ostobaság
Lordja halkan. - Tehát most azonnal indulniuk kell, Adana.
- Igazad van, Tyddo. Nimir nem mehet a barlangba...
legalábbis ebben a formájában. Mit fog tenni, nem tudom. Az
viszont biztos, hogy van valami terve... azt mondod, nevetett,
Graydon? De bármi legyen is az, időbe telik, amíg nekiláthat a
megvalósításnak. Segítséget kell kérnie a többiektől. Ha sietünk,
talán megelőzhetjük. Suarra, Graydon... azonnal indultok. Te
is velük mész, Tyddo.
Az Ostobaság Lordja csillogó szemmel bólintott.
- Szeretném még egyszer próbára tenni Nimir erejét, Adana
– mondta.
- És Kon... Kon is veletek megy. Suarra, gyermekem ... szólj
Regornak. Válassza ki a katonákat.
És mikor Suarra kiment, hogy megkeresse Regort, a Kí-
gyóanya átadta a kristályrudat az Ostobaság Lordjának.
- Nimir erősebb, mint gondoltam - mondta komoran., -
Az a suttogó Árnyék nyomott hagyott benned, Graydon. Ér-
zékeny vagy rá és túl kockázatos lenne, ha nálad lenne ez a
kulcs. Tyddo fogja használni. És húzd elő a karkötőt az inged
ujja alól. Viseld nyíltan és ha azt érzed, hogy az Árnyék
kinyúl érted... gyorsan nézz bele a lila kövekbe és gondolj rám!
Add ide...
Átvette Graydontól a karkötőt, rálehelt a gyémántokra, a
homlokához nyomta, majd visszaadta.
Fél óra múlva már úton voltak. Regor könyörgött, hogy velük
mehessen, vitatkozott, dühöngött és majdnem sírt, a
kígyóasszony azonban megtiltotta. Az Ostobaság Lordja
haladt az élen, kezében tartva a kristályrudat és vörös botját,
Suarra és Kon Graydon két oldalán menetelt, mögöttük pedig
félszázán a Templom őrei közül. Uton voltak az Elveszett
Bölcsesség Barlangja felé.

XXI. Az Elveszett Bölcsesség Barlangja

Egy másik, magas mennyezetű, széles folyosón mentek, nem

azon, amelyen keresztül a Templomba érkeztek. Az Ostobaság
Lordja most az egyszer nem cikázott ide-oda. Céltudatosan
lépkedett, mintha valami randevúra tartana. Egy olyan ajtón
keresztül léptek be az Elveszett Bölcsesség, Barlangjába, amely
Tyddo vörös botjának érintésére kinyílt. Az új folyosóval nagy
kerülőt takarítottak meg, nem kellett keresztülhaladniuk a
hatalmas üres barlangon és amint beléptek, a Kígyóemberek és
az ősi yu-atlanchiak kincse már ott is volt előttük.
A Sötét Urnák, követőinek vagy a gyíkembereknek nyoma
sem volt. A barlang érintetlennek tűnt; a kristályok és fémek
sápadtan csillogtak, az érthetetlen szerkezetek különös
árnyékokat vetítettek maguk köré.
Legelőször két kristálykorongot vettek magukhoz. Közelről
nézve Graydon olyan részleteket is felfedezett rajta, amelyek a
történelem előtti mocsárt ábrázoló festményeken nem látszottak.
Húsz láb magasak voltak, lencse alakúak, középen egy yard
vastagságúak. A belsejük üres volt. Közepükön volt egy láb széles
tejfehér korong, amelynek széléből számtalan ezüstös szálacska
futott széjjel, mind olyan finom, mint a Kígyóanya hajszálai.
Ezeket újabb szálak keresztezték, egy hatalmas, finoman szőtt
pókhálóhoz téve hasonlatossá. A nagyobb korong szélén,
szabályos közönként, egy tucat kis lencse volt, ugyanabból a
holdsugárra hasonlító tejfehér anyagból. A belső korongból
szerteágazó szálak ezekbe a
 lencsékbe futottak bele, mint megannyi apró kantár. A ko-
rongok egy szürke fémből készült, szánkóhoz hasonlatos ta-
lapzaton álltak. Alsó felük egy mély nyílásba volt beágyazva.
Bármi volt is, ami függőlegesen tartotta őket, a talapzatba
volt elrejtve.
Az indiánok, az Ostobaság Lordjának irányításával hosz-
szú köteleket kötöttek a szánokra és kivontatták őket az
alagútba. Amikor kiértek, az Ostobaság Lordja megköny-
nyebbülten felsóhajtott, csettintett Konnak és a Pókember
követte az emereket.
- Nagyon kell vigyázni rájuk - mondta a Lord. - Ezek a
legerősebb fegyvereink. Meghagytam Konnak, gondoskod-
jon róla, hogy mindenképpen eljussanak Adanához. Ti ket-
ten lássatok neki a többi szükséges dolog összegyűjtéséhez,
én addig őrt állok.
A következő pillanatban eltűnt a barlang homályában.
Graydon és Suarra felosztották egymás között az itt ma-
radt indiánokat és gyorsan dolgukra indultak. A tárgyak,
amelyeket össze kellett gyűjteniük, főleg ládák voltak, né-
melyik akkora, hogy egy ember is képes volt felemelni, má-
sok olyan nagyok, hogy négyen görnyedtek a súlya alatt. A
Kígyóasszony leltárában hét ezüstgömb szerepelt, amelyek
Graydon nagy meglepetésére könnyűek voltak, mint a bubo-
rék és könnyed mozdulatokkal görgethette őket maga előtt a
földön. Dolguk végeztével nem maradt más hátra, mint a
hajón lévő ládát elhozni.
A hajó egy fémbölcsőben nyugodott. Egy létra volt az ol-
dalának támasztva, és ahogy Suarrával a sarkában fölfelé
mászott, Graydon azon gondolkodott, vajon hogyan voltak
képesek az ősiek ezt a bárkát hegyeken és síkságokon ke-
resztül idejuttatni, majd eszébe jutott, amit Suarra mondott,
hogy akkoriban még nem voltak hegyek és az óceán is a kö-
zelben hullámzott.
Azonban ennek a háromszáz láb hosszú hajónak az ide-
szállításához akkor is elképesztő erejű gépekre lehetett szük-
ség. És vajon hogyan óvták meg a hegyek felemelkedése
előtt? Kemény-, csaknem fém keménységű fából készült;
goelett felszerelésű hajó volt, árbocai vastagok és rövidek,
keresztárboca azonban furcsamód nem volt. A hajótaton va-
lami kék csillant; a hatalmas korongok egyike állt itt, ez
bonban a többivel ellentétben nem volt átlátszó. Lehet, hogy
ez szolgáltatta a hajtóerőt a járműnek? És ha igen, akkor miért az
árbocok? A korongtól és az árbocoktól eltekintve, a fedélzet
üres volt. Eszébe jutott, hogy a Festmények Barlangjának falán
látható hajóknak hosszú árbocuk volt és ilyet, mint ez, nem is
látott közöttük. Biztosan a megrongálódott falrészeken lehettek.
Végigpillantott a barlangon. Az Ostobaság Lordja, egy vörös
folt, a különös szerkezet mellett állt, amelyben a lila lángtócsa
világított. Hosszú percekig mozdulatlanul hallgatózott, a
kristályrudat az üreges cső fölött tartva.
- Graydon! - szólt Suarra, az egyik fedélzeti nyílás mellett
állva. - Siess!
Egy kötélhágcsó vezetett le a hajó koromsötét gyomrába.
Suarra gyors léptekkel ereszkedett lefelé, Graydon követte.
Mikor leértek, a lány elővett egy fénytölcsért, amelyből világító
fénygömb pattant ki. Lábuk alatt süppedős szőnyeg terült el,
puha, mint a júniusi rét. Közvetlenül előttük több alacsony,
ovális ajtó sorakozott. Suarra számolni kezdte őket, majd
odaugrott az egyikhez és benyitott. A szikrázó fény követte
őket.
Egy tágas, falikárpitokkal díszített kabinban álltak, amelyben
minden jel arra vallott, hogy egy nőé volt. Vajon ki lehetett az a
hercegnő, számtalan évszázaddal ezelőtt, ezen a hajón
menekülve a feltartóztathatatlan jég elől, aki ezelőtt az ezüst tükör
előtt illegette magát? Majd megpillantott egy selyempárnákból
készült fészket és már tudta a választ. Suarra odalépett a
fészekhez és felkapott egy kis ládikát. Graydon a közelben
észrevett egy másik ládát és kinyitotta. Egy gyémántfüzér volt
benne, ismeretlen, sugárzó gyémántokból, amelyeknek színe a
legmélyebb zafírkéken is túltett. Graydon kivette és Suarra
éjfekete hajára illesztette; a gyémántok úgy szikráztak, mint
megannyi csillag. A ládában ezen kívül még egy könyv is
volt! Egy könyv, amelynek lapjai a papiruszhoz hasonló,
vékony és hajlékony fémből készültek. Olyan volt, mint egy ősi
misekönyv, gazdagon illusztrált és a Kígyóemberek ismeretlen
jelképírásával feliratozott. Graydon egy gyors mozdulattal
bedugta a tunikája alá és meghúzta az övet, hogy jobban
tartsa.
Szemébe csillantak a karkötő lila drágakövei. Ragyogtak...
figyelmeztették! Suarra, aki eddig a tükörben nézegette magát,
észrevette.
 - Gyorsan! - kiáltott fel. - A fedélzetre, Graydon!
Felszaladtak a kötélhágcsón. Még éppen időben érkeztek,
hogy lássák, amint az Ostobaság Lordja a kristályaidat bele-
dugja a lila lángba.
Abban a szempillantásban egy tűzoszlop emelkedett ki belőle,
a barlang mennyezete felé törve. Sima volt, mintha egy szobrász
vésője faragta volna és amint emelkedett, fojtott, sóhajszerű zaj
hallatszott belőle, mint a közeledő vihar moraja. Az egész
barlangot bevilágította; fénye erősebb volt a déli napsugárnál;
mintha minden tárgy, megszabadulva a távolság torzító hatásától,
előrenyomult volna.
Az Ostobaság Lordja ebben a különös fényben olyan kö-
zelinek tetszett, hogy úgy érezték, ha kinyújtják a kezüket,
megérinthetik. A gömbök a hatalmas tál szélén, amely mellett
állt, most rezegni kezdtek, mint a Kígyóasszony sistrumjában
lévő.
A Lord most rájuk nézett és botjával az alagút felé mutatott.
Ők azonban mozdulni sem tudtak, lenyűgözve meredtek a
sugárzó oszlopra.
Az oszlop most hirtelen megremegett; egy lila fénygyűrű
robbant ki belőle, hasonló a tóba dobott kő által keltett első
gyűrűhöz. Áthaladt az Ostobaság Lordján, egy pillanatra le-
vendulaszínű ködbe burkolva. Majd néhány lábnyit tovább-
terjedt és... eltűnt! Mindabból, amit megérintett, a Lord ki-
vételével, nem maradt... semmi! És az Ostobaság Lordjáról is
eltűnt a köpeny. Ott állt, egy összeaszalódott vénember, teljesen
meztelenül!
Az oszlop körül, kétszer húsz lábnyi körzetben, üresség
volt!
Az oszlop ismét megremegett. Ez alkalommal egy vastagabb
gyűrű vált le róla és kezdett terjedni. Előtte rohant az Ostobaság
Lordja, a botját rázta feléjük és kiabált. Gyorsan a létrához
ugrottak.
Az oszlop zaján túl különös sziszegés hallatszott. A bar-
langba gyíkemberek rontottak be. Több százan voltak és un-
dorító áradatként zúdultak a most már mozdulatlanul álló sovány
alak felé. És most a második fénygyűrű is elérte az Ostobaság
Lordját, áthaladt rajta és hasonlóan az elsőhöz, továbbterjedt.
Odaért az urdok első vonalához, beborította őket és elhalványult.
És a barlang kétszer húsz lábnyi körzetben ismét üres volt.
 Ebbe a körbe újabb gyíkemberek csusszantak. Az Ostobaság
Lordja visszalépett, egy harmadik lángoló gyűrűbe, amit az
oszlop bocsátott ki. Egyre terjedt, és mint az előző kettő, ez
sem hagyott maga után... semmit!
- Suarra! Le a létrán! Be az alagútba! - kiáltotta Gray-
don. - A gyűrűk egyre gyorsabban jönnek. Ha nem sietünk,
elérnek minket. Tyddo tudja, mit csinál. Istenem, ha az az
átokfajzat meglát téged...
Hirtelen elhallgatott és mozdulatlanná dermedt. A falka
sziszegésén és az oszlop sóhajtozásán túl egy őrült ló nyerí-
téséhez hasonló sikoly támadt. A gyíkemberek megtorpantak.
Közülük, az üresség szélére, amelyet a gyűrű hagyott, kilépett...
Nimir!
Bármilyen borzalmas volt Árnyékként és amikor beleszállt
Cadok testébe, azok kellemes jelenségek voltak ahhoz képest,
amilyen most volt.
A Sötét Úr testet szerzett magának! Kétségtelenül egy yu-
atlanchi volt az illető, valaki Lantlu ellenségei közül. A test fel
volt puffadva, körvonalai hullámzottak, mintha az Árnyék csak
nagy nehézségek árán tudna benne maradni és csupán puszta
akaraterejével tartaná össze magán a húsköpenyt. Feje
lehanyatlott és mögüle hirtelen kibukkant a Gonoszság Lordjának
arca. Sápadt szemei szikráztak. Graydon szíve száraz torkában
dobogott, amint a puffadt, homályos testre, és a fölötte lebegő
élő gonosz arcába nézett.
Az oszlopból egy újabb gyűrű robbant ki. Bármivel védekezett
is az Ostobaság Lordja ellene, Nimir nem ismerte ezt a titkot; halott
lábakon tántorogva, visszavonult előle... Támolygó lépteit
látva, az Ostobaság Lordja rászegezte vörös botját és
felnevetett.
- Szégyelld magad, Nimir! - gúnyolódott. - Ennyi év
után ilyen rosszul szabott öltözékben köszöntesz engem?
Húzd szorosabbra magadon azt a rongyos köpenyt, hatalmas
úr... vagy jobb lesz, ha ledobod és meztelenül állsz a lángok
elé, ahogyan én! Ó, bocsánat, Világ Ura, elfelejtettem, hogy
te képtelen vagy erre!
Graydonnak úgy tűnt, miután első rémületéből magához tért,
hogy az Ostobaság Lordja szándékosan bosszantja Nimirt és
vagy az időt próbálja húzni, vagy valami más célja van vele. A
Sötét Úr azonban bekapta a horgot és rohanni kezdett felé... az
utolsó pillanatban döbbenve rá a csapdára.
 Éppen csak annyi ideje maradt, hogy botladozva visszavo-
nuljon a következő gyűrű elől.
A falka egy helyben toporgott, de amint Nimir visszaért
közéjük, azonnal mozgolódás támadt. Graydon, aki Suarra
mögött lefelé haladt a létrán, látta, hogy a gyíkemberek, az
egyre táguló gyűrű hatókörén kívül, szétoszlanak és húzni,
rángatni, tolni kezdik a titokzatos tárgyakat a járat felé, amelyen
keresztül érkeztek. Az Árnyék, szorosan tartva magán a
kölcsönvett testet, egyre sürgeti őket.
A lángoló oszlop susogása egyre hangosabbá, lüktetése
egyre szaporábbá, a belőle kirobbanó gyűrűk egyre gyakoribbá
és szélesebbé váltak.
Graydon, Suarra kezét fogva futott, ám fejét újra és újra
hátrafordította, képtelen lévén tekintetét elszakítani a hihetetlen
látványtól. A gyűrű elérte a hajót... és a hajó eltűnt! Egy újabb
beborította a gyíkemberek egy részét, akik ládákkal megrakva
rohangáltak, és ők is eltűntek! Hallotta Nimir üvöltését...
Suarra maga után húzta, az Ostobaság Lordja maga előtt
tolta, be az alagútba. Graydon velük együtt futott; nem hallott,
nem látott, és mint korábban a tekintetét, egyszerűen képtelen
volt agyát elszakítani a látottaktól.

A Kígyóanyát egy szobában találták, amely dugig volt

megmentett kincseivel. A ládák nyitva álltak. Hajában gyé-
mántok csillogtak, derekán széles, drágakövekkel kirakott övet
viselt, nyakában hosszú láncot, amely apró mellei között
hintázott. Most éppen a tükrében csodálta magát.
- A magam módján gyönyörű vagyok - jegyezte meg
könnyedén. - Elégedettséggel tölt el a tudat... hogy ilyen, mint
én, nincs még egy! Suarra, gyermekem, nagyon örülök, hogy
megtaláltad azokat a gyémántokat. Mindig is szerettem volna, ha
hozzád kerülnek. Tyddo;.. - megjátszott döbbenettel felemelte
a kezét - ...hol vannak a ruháid? Így járkálni... ráadásul a te
korodban!
- Az őseidre, Adana, teljesen megfeledkeztem róla! - Az
Ostobaság Lordja gyorsan felkapott egy selyemdarabot és
aszott teste köré csavarta.
- Sikerült? - A Kígyóasszony arcáról eltűnt minden vi-
dámság, helyére komorság költözött.
 - Sikerült, Adana - válaszolta az Ostobaság Lordja. - És
mondhatom, a legutolsó pillanatban!
A Kígyóasszony, továbbra is komor arccal, végighallgatta a
barlangban történtekről szóló beszámolót.
- Mennyi minden elveszett! - suttogta. - Akkor is kép-
telenség lenne pótolni őket, ha a világ örökké létezne. A né-
pem... ó, az én népem! És a hajó... - Hirtelen felderült az ar-
ca. - Nimir jól megkapta a magáét! De ismét mondom, erő-
sebb, mint hittem. Nagyon szeretném tudni, mi az, amit sike-
rült megmentenie. Remélem, talált valamit, ami átmenetileg
valami öltözékkel szolgál a számára! Vajon kié lehetett az a
test, amit viselt? Most menjetek, gyermekeim... Tyddónak és
nekem dolgunk van.
Egy intéssel elbocsátotta őket. Ahogy azonban Graydon
megfordult, hogy távozzon, látta, hogy a Kígyóanya arca el-
szomorodik és szemében könnyek csillannak.

XXII. Az Álmodók ünnepe

Graydon a következő két napban színét sem látta a Kí-

gyóanyának; Regort és Huont is csak ritkán. Ideje nagy részét
Suarrával töltötte és mindketten örültek, hogy magukra hagyják
őket. A lány vezetésével bejárta a hatalmas épületet, ahol sok
különös és gyakran megdöbbentő dolgot látott; a
kígyóembereknek és az ősi yu-atlanchiaknak az élet átalakítására
szolgáló próbálkozásait, kísérleteket, amelyeknek a pókemberek
és gyíkemberek lettek az eredményei; groteszk és félelmetes
lények, hermafrodita szörnyetegek és bizarr szépségű hibridek.
Volt az épületben egy hatalmas könyvtár, tele képekkel díszített,
fémlapos könyvekkel, amelyeknek írásjeleit a Kígyóanyán és az
Ostobaság Lordján kívül senki sem tudta elolvasni.
Suarrával együtt ellátogatott a Szövők Csarnokába és
hosszan, lenyűgözve figyelte a skarlátszínű lényeket, amint
csattogva szaladgálnak hatalmas szövőszékeik mellett, mintákat
szőve, amelyek a hosszú idők során ugyanúgy beléjük ivódott,
ösztönössé vált, mint őseik számára a pókháló készítés.
Mostanra alig száz maradt belőlük és hatalmas műhelyük
legtöbb szövőszéke üresen árválkodott.
 A Templom alatt, mondta Suarra, számtalan kamra és kripta
van, amelyeket ő sem látott soha. Itt van az a titokzatos szoba is,
mondta, amelynek két ajtaja, az egyik az Életé, a másik a
Halálé, megnyílik azok számára, akik gyermeket szeretnének és
hajlandók megfizetni ezért az árat... feláldozni érte
halhatatlanságukat.
Sem Nimir, sem Lantlu nem hallatott magáról azóta.
Graydon erkélyéről a város csendesnek, zavartalannak látszott.
Ám Regor kémei nyugtalanságot, mozgolódást jelentettek;
Lantlu vereségéről suttogtak mindenhol. Követőinek bizalma
megrendült benne.
Regor titkos ügynökei az indiánok között is jártak; meg-
ítélésük szerint az emerek felére számíthattak. Graydon meg-
kérdezte, számban ez mennyi és azt a választ kapta, hogy a
katonai kiképzéssel rendelkezőkkel együtt, körülbelül négyezer.
Graydon feltételezte, hogy a többiek majd meghúzzák magukat
az erdőben és ott várják ki az összecsapás eredményét; lassan
már szivárogtak is kifelé a városból. Nem hitte, hogy azok, akik
Lantluval maradtak, veszélyesek lennének, egyrészt mivel
legtöbbjüket csupán a félelem tartotta mellette, másrészt, a
gyíkembereket mindnyájan gyűlölték és nem szerettek volna
harcba keveredni velük. Graydont az urdok hordáinál sokkal
jobban aggasztották a dinoszaurusz csordák; úgy érezte, velük
szemben a négyezer emer sem szállhatna hatékonyan harcba;
ellobbannának, mint a tűzbe dobott szalma. Regornak azonban
más volt a véleménye és homályos utalásokat tett különböző
módszerekre.
Más hírei is voltak ezen kívül... a Testvériség tagjai közül
húszan túlélték a rajtaütést, körülbelül száz emerjükkel
együtt, akik mind első osztályú harcosok.
Aznap este volt az Álmodók Ünnepe, a Ladnophaxi. A város
ilyenkor teljesen kiürült. Az emereket határozottan kizárták az
ünneplésből, azt is megtiltva nekik, hogy távolról figyeljék a
hatalmas, kagylószerű építményben folyó eseményeket, amely,
mint Graydon megtudta, erre az évenkénti ünnepségre szolgált.
Az emerek ilyenkor tartották saját holdfesztiváljukat, távol az
erdőszélen. Mivel ilyenkor a város szinte üres volt és az őrök
száma is elhanyagolható, ez az éjszaka volt a legalkalmasabb,
hogy elhozzak Huon barlangjából a megmaradt tárgyakat. Huon
és Regor azt tervezték, egy
kis csapattal elindulnak, a tó partján találkoznak a többi em-
berükkel és onnan mennek a barlanghoz.
Graydon kíváncsiságát rendkívüli módon izgatta az Álmodók
Ünnepe; nagyon szeretett volna szemtanúja lenni. Elhatározta,
ha törik, ha szakad, megnézi. Tervéről Suarrának nem
szólhatott, attól tartva, hogy a lány vagy megpróbálja
mindenáron visszatartani, vagy kijelenti, hogy vele tart... ami
Lantlu fenyegetései és a Kígyóanya hadüzenete után
elképzelhetetlen volt. Azon tűnődött, vajon hízelgéssel nem
tudná-e rávenni Adanát, hogy valamiképp bejuttassa a
helyszínre, de aztán arra a meggyőződésre jutott, ha Adana
tudomást szerezne szándékáról, villámgyorsan bezárná vala-
hová. És az Ostobaság Lordja? Meglehetősen ostoba ötlet lenne
hozzá fordulni. Azonban az Elveszett Bölcsesség Barlangjában
történtek óta Graydon rájött, hogy bármilyen ostobaság az,
amelynek ez az ember a Lordja, semmiképpen nem az ilyesfajta.
Akár így, akár úgy, nem fogja elszalasztani a Ladnophaxit.
Miközben ezen gondolkodott, az Anya érte küldetett. Mikor
belépett, egyedül találta falikárpitokkal gazdagon díszített
szobájában. A hatalmas korongok eltűntek; ugyanúgy, mint a
többi ősi tárgy, amit a barlangból hoztak. Szemei csillogtak,
teste imbolygott, ragyogó tekervényei izgatottan hullámzottak.
- Annyira különbözöl mindenkitől - mondta -, akikkel
hosszú ideje találkoztam, hogy gondolataimat kizökkentetted
a régi kerékvágásukból, felfrissítetted őket. Yu-Atlanchi bi-
zonyára nagyon különös számodra... és én magam, talán, va-
gyok a legkülönösebb. Mindez azonban, amely számodra
különös, számomra túlságosan is megszokott. És ami neked
mindennapos dolog, ezeknek az embereknek az tűnne fan-
tasztikusnak... igen, sok minden még nekem is. Felhagyok a
zárkózottságommal, amely egyszerre jelent erőt és gyenge-
séget; egy ideig a te szemeden keresztül fogom nézni a vilá-
got, Graydon; úgy gondolkodom, ahogyan te, egy külországi
gondolkodik. Hogyan összegeznéd ezt a helyzetet, amelybe
belecsöppentél? Beszélj bátran, gyermekem, ne félj attól,
hogy megbántasz.
Graydon engedelmeskedett a parancsnak; beszélt az Ősi Faj
hanyatlásáról, a kegyetlenségbe és embertelen közönybe való
süllyedéséről, és arról, hogy szerinte ennek mik az okai;
elmondta, hogy szerinte az ilyen lények megalkotása, mint a
gyíkemberek, egyenesen gonoszság volt, ugyanúgy, ahogyan a
pókemberek megalkotása a tudományos ismeret cinikus
perverziója. És bár, ha másokat nem is, az urdokat mindképpen
ki kellene irtani, nem ők a hibásak, nem is Lantlu és a fajtája,
hanem azok, akik a kezdetekben beindították az evolúciónak
azon könyörtelen folyamatait, amelyek eredményeképpen ezek a
fajok létrejöttek. Végül beszélt a harcoló dinoszauruszokkal
kapcsolatos félelmeiről.
- Nimirről egyetlen szót sem mondtál... miért? - kérdezte
a Kígyóanya, amikor Graydon befejezte.
- Rólad sem mondtam semmit, Anya - válaszolta Graydon.
- Csak azokról a dolgokról beszéltem, amelyeket tudok... és
arról fogalmam sincs, hogy ti ketten miféle hatalmaknak
parancsoltok és milyen fegyverekkel rendelkeztek. De azt
hiszem, a végén csak te és Nimir maradtok... minden és
mindenki más, az urdok és a xinlik, Lantlu, Regor és Huon,
és jómagam a háttérbe szorulunk, elhanyagolhatóak leszünk. Az
eredmény kettőtök között fog eldőlni.
- Ez igaz - bólintott a Kígyóasszony. - Bárcsak tudnám,
mit vitt el Nimir a barlangból! Van valami, amit remélem,
hogy megtalált - mondta a Kígyóasszony ravasz mosollyal -
és ha megtalálta, nagyon remélem, hogy használni is fogja.
Az a valami testet ad neki, Graydon, testet, amelyre oly régen
vágyik. Bár nem hiszem, hogy az eredménnyel elégedett
lesz. Ami a többi dolgot illeti... a xinliktől és urdoktól nem
kell túlságosan tartanod. Szárnyas Hírnökeim majd elbánnak
velük. És ti, többiek sem vagytok elhanyagolhatóak, ahogyan
te hiszed. Számítok a gyors szemedre és biztos kezedre. Ösz-
szességében azonban igazad van. Valóban köztem és Nimir
között fog eldőlni minden!
A Kígyóasszony szokása szerint hosszú hallgatásba merült,
majd Graydonra nézett és azt mondta:
- Ami a többi dolgot illeti... vajon a Természet nem kí-
sérletezik állandóan az élet burkával? Hány modellt készített,
sokkal szörnyűségesebbeket, mint amilyeneket itt láttál és
ugyanolyan cinizmussal, amivel minket vádolsz, ki is irtotta
őket. Mi az a forma, félelmetes, vérengző, amit a Természet
még nem dobott ki a laboratóriumából? És mi, akik része
vagyunk a Természetnek, miért ne, követtük volna a példát,
amit elénk állított? Amit pedig az Ősi Fajról mondtál, és ar-
ról, hogy mivé lettek... ha megmented egy ember életét, ki-
gyógyítod betegségéből, attól kezdve talán felelős vagy azért amit
tesz? Ha gyilkol, embereket kínoz... akkor te is gyilkos
emberkínzó vagy? Az őseim bizonyos feltételek mellett meg-
szabadították ezt a népet a Haláltól. Ha ezt nem tesszük, amilyen
ütemben az emberek szaporodnak, hamarosan egyetlen
talpalatnyi hely sem lenne ezen a zsúfolt bolygón. Nemcsak a
halál, de a betegségek gondját és kínját is levettük a vállukról.
Hatalmas tudást adtunk a kezükbe. Talán a mi hibánk, hogy
nem bizonyultak méltónak rá?
- És határok közé zártátok őket, hogy ne használhassák a
tudásukat! - mondta Graydon. - Az ember akadályok leküzdésén
keresztül fejlődik, nem pedig melegházba zárva.
- Miért, ez talán nem egy akadály volt? - kérdezte a Kí-
gyóasszony. - Ha elég ügyesek, átjuthattak volna a határokon!
Graydon erre nem tudott mit válaszolni.
- Egy dologban, amit mondtál, azonban egyetértek. Ha
sikerül legyőznöm Nimirt, elpusztítom az urdokat és az Ősi
Fajból is csak keveset hagyok életben. Ki kell javítani a hi-
bákat... ahogyan néha a Természet is teszi. Kitisztítom a mo-
csárt...
Felvette a tükrét, megigazította a haját, majd letette.
- Közeledik a döntő pillanat. Lehet, hogy már ma éjjel
bekövetkezik. Lantlu néhány órával ezelőtt megjelent a vá-
rosban, furcsamód nagyon magabiztos volt, hősködött és di-
csekedett. Talán csak virtuskodott? Nem hiszem. Tud vala-
mit a levesről, amit Nimir főz. Csak főzzön! Azt viszont na-
gyon szeretném tudni, hogy Nimir mit vitt el... megpróbáltam
megnézni, de nem láttam... elzárja a látásomat... talált vala-
mit... ha meg merném...
Hirtelen előrehajolt és kézét Graydon homlokára tette. Az
ismerős szédülés következett és átrepült a tó fölött. Az Árnyék
vörös barlangjában állt! De mi történt? A rozsdavörös fény sűrű
volt, áthatolhatatlan. Bármerre fordult, vasfüggönyként lebegett
előtte. Nem látott semmit...
Ismét ott állt a Kígyóanya előtt. Megrázta a fejét.
- Tudom - mondta az Anya. - Elküldtem a látásodat az
enyémmel, hátha, mivel oly érzékeny vagy az Árnyékra, pil-
lantásod olyan helyekre is képes behatolni, ahová az enyém
nem. Ám te sem láttál többet, mint én. - Hirtelen rámosoly-
 gott Graydonra. - Sajnálom, hogy nem mehetsz el az Álmo-
dók Ünnepére, gyermekem. Az enyémmel együtt elküldhet-
ném a látásodat, de ahhoz sok idő kellene, hogy láss is vala-
mit. Túl nagy megerőltetés lenne á számodra. Rövid ideig
nem ártalmas, de hosszabb ideig igen.
Nem sokkal ezután elbocsátotta. Graydon rossz lelkiisme-
rettel hagyta magára az Anyát, elhatározása azonban nem
változott.
A szobája felé tartott, amikor hirtelen támadt egy ötlete.
Kon!
Ez lesz a megoldás! Úgy tűnt, a Lantluval vívott harca óta
a Pókember mélyen a szívébe zárta Graydont, legalább any-
nyira, mint amilyen mélyen a hóna alá gyömöszölte, amikor
a sziklafalon mászott; soha el nem ment volna mellette egy
barátságos csettintés, vagy hátba veregetés nélkül. Vajon rá
tudná venni Kont, hogy vele együtt megmássza a nagy kagy-
ló falát és egy olyan helyet keressen a számára, ahonnan lát-
na, de őt nem látnák meg? De hogy az ördögbe győzze meg
Kont, amikor nem tud vele beszélni? Újra és újra átgondolta
a dolgot, majd felnevetett. Talán mégis sikerül kivitelezni a
dolgot. Ha mást nem, legalább megpróbálja.
A telihold három órával napnyugta után emelkedett a
hegycsúcsok fölé. Itt persze a magas hegyek miatt sokkal ko-
rábban sötétedett. Az Álmodók Ünnepe hivatalosan akkor
vette kezdetét, amikor a telihold közvetlenül az amfiteátrum
fölé emelkedett. Ennyit Suarrától sikerült megtudnia. Egyre
sötétebb lett a Rejtett Föld fölött. Sietnie kell.
Suarrával és a többiekkel együtt vacsorázott. A lány kö-
zölte vele, hogy az Anyának szüksége van rá aznap éjjel.
Graydon feltételezte, hogy a Kígyóasszony semmit nem akar
elszalasztani az eseményekből. Nagy megkönnyebbülésére
az ő jelenlétét nem óhajtotta az Anya. Azt mondta a lánynak,
hogy fáradt, néhány képeskönyvet bevisz a szobájába, egy
ideig olvas, aztán aludni fog. A lány féltő gondoskodása lát-
tán lelkiismeret-furdalása tovább fokozódott, elhatározását
azonban ez sem változtatta meg. Mintha csak mellékesen ér-
dekelné, megkérdezte, Kon hol szokott lenni napközben. A
lány azt válaszolta, ha éppen nem Huont kísérgeti, a trónte-
remben lődörög.
Miután Suarra távozott, Graydon beosont a trónterembe.
Tényleg itt találta Kont, az Ostobaság Lordjának trónján ül-
ve. Graydon, ezt jó előjelnek tartotta és szélesen elvigyorodott.
Leült mellé, elővett egy vörös kérgű botot és egy fehér
selyemdarabot. Kon érdeklődve csettegett. Graydon a selyemre
az amfiteátrum körvonalait rajzolta. Kon bólintott. Graydon a
bejáratra, majd magára mutatott. A Pókember hevesen megrázta
a fejét. Graydon lerajzolta a kagyló hátulját, legalábbis
amilyennek képzelte, és magát, amint éppen mászik felfelé. Kon
komoran tanulmányozta a képet, majd elvette Graydontól a
botot és kitűnő rajzot készített a kagyló hátuljáról, amilyen az a
valóságban volt. Rajzán érzékeltette a kagyló domborúságát,
felszínén a barázdákat és faragványokat, majd arcán különös
fintorral, amely nem lehetett más, csak egy vigyor, felvázolta
saját alakját, amint Graydonnal a hóna alatt felfelé mászik.
Megveregette Graydon vállát és furcsa, nevetésszerű hangokat
hallatott.
Amit Kon közölni akart, olyan egyértelmű volt, mintha
szavakkal mondta volna: - Csak úgy juthatsz fel oda, ha fel-
viszlek. Azt pedig tudom, nagyon nem szeretnéd.
Hogy ő nem szeretné? Hiszen pontosan ezt akarja!
Megveregette a Pókember vállát, a vázlatra mutatott és
bólintott. A vigyor lehervadt Kon arcáról. Meglepettnek lát-
szott; bizonytalannak. Figyelmeztetően, majdnem dühösen
csettintett. Graydon feltételezte, hogy Kon most a pokolba
kívánja... ő azonban továbbra is a rajzon tartotta az ujját és
makacsul bólogatott. Konnak hirtelen támadt valami ötlete;
felkapta a botot és felismerhető képet rajzolt Lantluról, annál is
inkább, mert az arcát egy ököllel az orrán ábrázolta. Aztán ismét
lerajzolta Graydont, amint puskáját az arcnak szegezi. Graydon
megrázta a fejét. A Pókember tanácstalanul nézett rá.
A következő képen Kon ereszkedett lefelé a Templom falán,
Graydont a lábánál fogva lógatva a kezében. Graydon boldogan
bólogatott. Ha csettegve lehet szitkozódni, akkor Kon most azt
tette. Egy újabb képet rajzolt magáról, amint egyik fa ágáról a
másikra lendül, Graydont továbbra is fejjel lefelé lógatta.
Graydon vállon veregette és helyeslően bólogatott. Kon ismét
szitkozódott, majd némi gondolkodás után gyorsan felvázolta
magát, amint négy rudat vág Lantlu fejéhez. Graydon értetlenül
megvonta a vállát. Kon elkeseredett csettintést hallatott és
megadta magát.
 Megindult kifelé a trónteremből és intett Graydonnak,
hogy kövesse. Egy erkélyhez Vezette, a folyosó végén és
magára hagyta. Graydon kinézett. Yu-Atlanchi hatalmas me-
dencéjére sötétség telepedett, a nap a hegycsúcsok mögé
süllyedt. Apró fényeket látott, amelyek hosszú sorokban vo-
nulták a kagyló alakú amfiteátrum felé. Valaki megérintette a
karját. Kon állt mellette, kezében két buzogányfejű vasrúd-
dal. A Pókember egyetlen hang nélkül a hóna alá kapta
Graydont, átlendült az erkély korlátján és megindult lefelé a
Templom sima, függőleges falán. Graydon örömmel nyug-
tázta, hogy fenyegetése ellenére nem fejjel lefelé szállítja.
A lefelé vezető hatalmas lépcsősor mellett megálltak.
Óvatosan végigosontak az oldalában és elérték a fákat. Kon
itt ismét felvette, de nem húzta az ágak között, hanem egyik
fatörzstől a másikig surrant, mindig fedezékben maradva.
A távolból egyre erősödő hangok moraja hallatszott. Ismét
feltűntek az apró fények... fáklyák, amint sápadtan, mint a
fagyott holdfény, imbolyogtak a fákon túl. Homályos ragyo-
gásukban Graydon megpillantotta Yu-Atlanchi nemeseit, fér-
fiakat és nőket, amint a hatalmas kagyló keskeny bejárata
előtt hosszú sorban várakoznak a bejutásra. A tömegben itt-
ott drágakövekkel kirakott hordszékeket is lehetett látni. A
fáklyák sápadt kísértetfénye csak még áthatolhatatlanabbá
tette mögöttük a sötétséget.
Kon elkanyarodott a főbejárattól és halkan az amfiteátrum
hátulja felé vette az irányt. Mikor odaértek, a két vasrudat
Graydon kezébe nyomta, megigazította utasát a karja alatt és
mászni kezdett, létraként használva a faragványokat, ame-
lyeket a selyemdarabra is felvázolt. Néhány pillanat múlva
már fent is voltak.
A kagyló tetején egy széles mellvéd húzódott végig. Kon
felmászott rá, letette Graydont és eltűnt. Hamarosan ismét
megjelent, felkapta és vele együtt lecsusszant az alattuk tá-
tongó feketeségbe, Graydonnak arra sem volt ideje, hogy
megijedjen, már le is értek. Gyors utazásuk olyan hirtelen ért
véget, hogy Graydonnak a fogai is összekoccantak. Körü-
löttük halvány fény derengett; a mögöttük és fölöttük tornyo-
suló hatalmas, opálos falak verték vissza a csillagok fényét.
Kon a kagyló egyik barázdájában csúszott le. Graydon eltű-
nődött, vajon a Pókember hogy az ördögbe fog visszacsúszni
vele együtt.
 Körülnézett. A legfelső üléssorban álltak. Az ülések előtt egy
három láb magas mellvéd állt, védve azokat. Lentről, a közelből
zajt hallott; suttogást, halk nevetést. Kon megragadta Graydon
vállát és az ülésről lekényszerítette a mellvéd mögé;
mellékuporodott és onnan lesett ki.
A nyugaton magasodó hegyek fölött halvány, ezüstös ra-
gyogás támadt, amely egyre erősödött. A suttogás és a kü-
lönböző zajok elhallgattak. Két hegycsúcs között egy szikrázó
pont jelent meg, ezüstös ragyogásba burkolva a hegyeket.
Mélyen rezgő, férfibariton csendült fel és kántálni kezdett. A
láthatatlan tömeg egy-egy versszakkal válaszolt.
A kántálás erősödött és vele együtt emelkedett a hold.
A hatalmas kagyló eleinte lopva felvillant, majd opálos
csillogása egyre erősebb lett... fényesebben és fényesebben
ragyogott, ahogy a hold kibukkant a hegycsúcsok kőalakzatai
közül.
Kezdetét vette az Álmodók Ünnepe.

A kántálás véget ért. A közben az égbolt csúcsára emel-

kedett hold fénye bevilágította az amfiteátrumot és annak
falait. A hatalmas kagyló egyetlen opálosan áttetsző ragyogássá
változott. A csillagszerű kék pontok és pávakék csíkok szikrázó
sugarakat bocsátottak ki magukból. Ezek a sugarak az
amfiteátrum közepén találkoztak és keresztezték egymást, egy
hatalmas hálót szőve, amely faltól falig ért. A sugarakból szőtt
háló egyre sűrűbb lett; több üres sorral alattuk kirajzolódtak
rajta a nemesek fejének körvonalai.
Ismét felhangzott a kántálás. A szembeni falon, magasan, egy
ezüst fénypont jelent meg, nem messze a kagylószerű nyílástól,
amely az építmény bejáratát alkotta. Kis holddá növekedett, az
égen úszó égitest pontos másává. Hirtelen három másik jelent
meg mellette. Sugaraik megérintették a fénylő hálót és
szétterültek, fölötte. A háló mostanra olyanná lett, mint egy
függöny, átlátszó volt, de szinte tapintható.
És hirtelen, a függönyön keresztül, magasan a kagyló másik
oldalán, egy nagyobb hold merült fel a félhomályból, mivel a
holdfény ide nem vetült. A ragyogó korongban egy női fej
látszott. Az Ősi Fajhoz tartozott és az ezüstszínű fénykoszorú,
amely körülvette, földöntúli szépséget kölcsönzött arcának.
Szemei csukva voltak, aludni látszott...
 Egy Álmodó!
Úgy tűnt, mintha egy falmélyedésben lenne, de hogy feküdt,
vagy állt, Graydon nem tudta megmondani. A nő teste
kivehetetlen volt. A fej mögött csillogó korong egyre növe-
kedett, duzzadt, majd mozdulatlanná dermedt. Az Álmodó
mintha elvegyült volna a ragyogással és a következő pillanatban
csupán egy ködfolt maradt a helyén. A kántálás szinte üvöltéssé
erősödött, aztán hirtelen elhalt.
Valami most kiugrott a korongból, valami, aminek sem
alakja, sem formája nem volt és a látás képtelen volt érzékelni,
csupán sejteni lehetett. Belecsapódott a hálóba és a háló
megremegett. És hirtelen... eltűnt a háló, eltűnt a sugarakból
szőtt függöny! Graydon az űrbe nézett, a világmindenségen túli
semmibe. Egy alaktalan valamit látott keresztülsuhanni rajta, a
fénysebesség több ezerszeresével. Tudta, ez egy Álmodó
gondolata. Megpróbálta követni és ekkor mintha egy bénító ujj
ért volna az agyához, hideg, mint az űr, amelyben a gondolat
száguldott. Csak szállt, szállt, bele a határtalan semmibe.
Hirtelen megállt. Hatalmas ködfolttá vált, amely az And-
roméda csillagspirálhoz hasonlóan megtekeredett. Majd a
ködfolt, ez a csillagok kozmikus búgócsigája, ugyanazzal a
szédítő sebességgel megindult visszafelé, megsemmisüléssel
fenyegetve.
Most csillagaira bomlott; különböző színű, hatalmas, forgó
gömbökre. Az egyik nap, egy fehéren izzó zafírgömb kivált
társai közül. Mellette megjelent egy másik, amely méretben
messze elmaradt a fénylőtől. A nagyobb eltávolodott, a kisebb
közelebb jött...
Egy lángbolygó volt. Graydon lángdzsungelt látott,
amelyben szörnyűséges tűzalakok mozogtak; lángerdőket,
fölöttük repülő alakokkal, tollazatúk a smaragd, rubin és drá-
gakövek tüzében égett; olvadt gyémántóceánokat, szivár-
ványszínű permetükben úszkáló lángszörnyekkel.
A tűzbolygó és a zafírnap visszapördültek társaik közé.
Az űrön keresztül most óriási, istenszerű alakok közeledtek
nevetve. Lehajoltak, felkapták a pörgő napokat és dobálni
kezdték egymásnak. Hirtelen meglódították és elhajították őket a
semmibe. A bolygók hosszú üstököscsóvát húzva maguk után
eltűntek. Újabbakat kaptak fel és egyszerre dobták
őket a magasba. A gömbök összeütköztek és ragyogó mete-
oresőt szórva maguk köré szétrobbantak.
A nevető istenek elvonultak arra, ahol az előbb még a napok
keringtek. Az űr egy pillanatig teljesen üres volt.
Graydon döbbenten meredt az ismét megjelenő, sugarakból
szőtt függönyre.
Talán illúzió volt? Vagy valóság? Amit látott, nem lehetett
erre a különös képernyőre vetített kétdimenziós kép. Nem,
háromdimenziós volt... és olyan valóságos, mint bármi, amit
eddigi életében látott. Vajon, az Álmodó gondolata alkotta ezt a
beteges univerzumot? És a játékos istenek... ők is az Álmodó
agyának szüleményei voltak? Vagy talán más valóságok, akik
éppen abban a galaxisban jártak, megálltak elpusztítani, aztán
gondtalanul továbbmentek?
A nemesek sorai felől halk suttogás, halvány taps hallatszott.
A korong az Álmodó feje mögött elhalványult. Amikor ismét
felragyogott, közepében egy férfi feje látszott. Szemei csukva
voltak.
Az Álmodó gondolata nekicsapódott a hálónak és a háló
megremegett. Graydon egy sivatagot látott. A homok fényesen
csillogott, majd hirtelen hullámzani kezdett. A semmiből egy
város emelkedett ki, amely egyetlen földi városra sem
hasonlított. Az ember számára idegen építészet hatalmas
épületei alkották. A várost a kimérák népesítették be. Rejtélyes
voltuk szinte elvakította Graydont. Becsukta a szemét. Mire
kinyitotta, a város eltűnt. Helyén különös tájat látott, amely
fölött két nap világított, egy sárga és egy zöld. A napok
villámgyorsan forogtak egymás körül. A zöldessárga fényben
hidra- és polipalakú fák álltak, húsos, hüllőszerű, tekergő
ágaikon visszataszító szépségű, hatalmas, kelyhes virágokkal. A
virágok most kitárták kelyheiket, amelyekből alaktalan lények
pattantak ki, obszcén démonokként harcolva, párosodva
egymással...
Graydon ismét behunyta a szemét; gyomra felkavarodott. A
tapshullám hallatán tudta, az Álmodó álma véget ért. Mély undort
érzett ezek iránt az emberek iránt, akik képesek élvezetet lelni az
olyan borzalmakban, amiket látott.
Ezután egyik Álmodó követte a másikat, egyik álom a
másik után bontakozott ki a sugarakból szőtt hálón. Graydon
némelyiket lenyűgözve figyelte, tekintetét egyszerűen képtelen
volt elszakítani tőle, mások láttán azonban reszketve
bújt a Pókember karjai közé. Néhány álom csodálatos szépségű
volt, mintha az Ezeregyéjszaka meséi elevenedtek volna meg.
Az egyikben a világ csupa színekből állt, lakói nem voltak, és a
színek szimfóniákat, hatalmas harmóniákat alkottak saját
magukból. A közönség az ilyeneket mérsékelt tapssal fogadta és
az álmok között hangosan kántált. A vérontás, kegyetlenség és
féktelenség, a becstelen és borzalmas orgiák, a
boszorkányszombatok; a fantázia szörnyűséges szüleményei,
amelyekhez képest Dante legsötétebb pokla is paradicsom,
volt, ami feltüzelte őket.
Valahonnan hangos suttogás hallatszott, majd Lantlu ar-
rogáns, rezgő, várakozásteljes hangja.
Az ezüst korongban most egy női fej jelent meg. Arcának
szépsége romlott volt, enyhén közönséges, mintha ereiben édes
züllöttség csordogálna. Amint fejének körvonalai elvegyültek a
korong ragyogásával, mintha csukott szempillái egy pillanatra
felnyíltak volna, feltárva sötétlila szemeit, amelyek maguk voltak
a gonoszság kútjai és amelyek gyors üzenetet küldtek arrafelé,
ahol Lantlu ült. Most először, tökéletes csend zuhant az
amfiteátrumra; a bizonytalanság, várakozás csendje.
A függöny megremegett a nő gondolatától, de nem tűnt el,
mint korábban. Ehelyett valami vékony réteg terült szét rajta;
változó színek rétege, amely mint olaj a tiszta tó tükrén, folyt szét
a háló fölött. A réteg egyre sűrűbb, a változó színek mozgása
egyre gyorsabb lett.
Sötét árnyékok kezdtek átszivárogni a rétegen; a sugár-
háló széle felé lebegtek és ott megállapodtak. Egyre gyor-
sabban követték egymást, egyre sűrűsödtek... lassan alakot
öltve.
Nemcsak alakot... de anyagot is nyertek!
Graydon merev ujjai a kőkorlátot szorították. A hálón egy ember
körvonalai jelentek meg, egy tíz láb magas óriásé. Sötét alakját
kavargó színek vették körül ... de nem árnyék volt. Nem...
valami anyag…
Hirtelen egy széles, vörös fénysugár vetült az amfiteátrum
belsejébe. A barlangok irányából érkezett. Egyenesen a sötét
alakra hullott, legyezőszerűen szétterült rajta, rozsdavörössé
változtatva.
 A vörös fény táplálni, építeni kezdte. A Sugárnyalábon ke-
resztül fekete atomok áradata érkezett. Az alak magába
szívta, anyagot nyert belőlük... és már nem volt homályos.
Egy test volt, igaz tagolatlan, de mégis egy test. Ott lebe-
gett a hálóban, mert a vörös fény ereje ott tartotta.
És a fekete atomok nyomában az Árnyék érkezett!
Jövetele lassú volt. Óvatosan lebegett a sugárban, mintha
nem lenne biztos abban, hogy egyáltalán halad. Arctalan fejé
előremeredt, láthatatlan szemeit céljára szegezte. A hálóban
lebegő alakhoz vezető út utolsó néhány yardját villámgyors
ugrással tette meg. A fekete test helyén homályos örvény
keletkezett, sápadt köd, amelyben vörös részecskék cikáztak.
Most egy fehér szikra érintette meg a kavargó ködöt és
eltűnt benne. Graydonnak úgy tűnt, a szikra kívülről érkezett, a
vörös sugár forrásával éppen ellenkező irányból... a
Templomból.
A köd ritkulni kezdett, majd eltűnt. A test még egy léleg-
zetvételnyi ideig ott lebegett a levegőben, aztán kicsúszott a
hálóból és a földre zuhant.
Már nem emberi test volt. Egy torz, deformált valami...
Valami, ami egy nagy békához hasonlított... és a vállain...
Nimir feje!
Graydon mintha a Kígyóasszony nevetését vélte volna
hallani.
Nimir kék szemeiben azonban diadal csillogott. A fen-
sőbbséges, luciferi arcról szinte sütött a diadal és ezt a diadalt
világgá is üvöltötte. Az amfiteátrumra fagyos csend telepedett.
Groteszk mozdulatokkal ugrándozni kezdett, a Lordok
elfeledett nyelvén ordítva dicsőségét hirdető és kihívó szava-
kat!
A vörös fény kihunyt. Egy bíborszínű fénysugár vetült az
égre a tó másik oldaláról.
A különös, ugrándozó alak mozdulatlanná dermedt; arca,
mint a bukott angyalé, amint a ragyogásba bámult. Pillantása a
sugárról a saját testére esett. Graydon, pattanásig feszült
idegekkel figyelte, amint a hitetlenkedés valódi démoni düh-
be csap... a szemek lángoltak, mint a pokol kék tüzei, a száj
tágra nyílt és nyál csöpögött mindkét sarkán; az egész arc
egy gorgómaszkká torzult.
 Nimir pillantását lassan a gonosz Álmodó felé fordította, aki
az ő és Lantlu eszköze volt. A nő ott állt, igencsak ébren, az
ezüst korong előtt.
Nimir hatalmas karjai kitárultak és a nő felé ugrott. A nő
felsikoltott, megtántorodott és arccal előre lezuhant. Az am-
fiteátrum aljában, messze lent attól a helytől, ahol állt, a fehér alak
még egyszer összerándult, aztán többé nem mozdult.
Nimir elfordította a fejét a nőtől és szemei lassan fürkészni
kezdték a lelátó üres sorait, egyre közelebb... közelebb és
közelebb érve... Graydonhoz!

XXIII. Suarra elrablása

Graydon hasra vágódott a mellvéd mögött; összehúzta

magát, amilyen kicsire csak tudta, eltakarta az arcát és olyan
iszonyú félelmet érzett, amilyet még soha... nem, még a vörös
barlangban sem. Vergődő szívvel várta a lépteket, amelyek...
érte jönnek... érte jönnek, hogy elvigyék...
Felemelte a kezét és szemeit a Kígyóasszony karkötőjének lila
köveire szegezte. A gyémántok csillogása némi erőt öntött belé.
Kétségbeesetten kizárt mindent az agyából, mindent, kivéve az
Anya képét... úgy kapaszkodott ebbe a képbe, ahogyan egy
hegymászó az utolsó gyökérbe, amely megállította, zuhanását a
szakadékba; bezárta a füleit és az agyát minden más előtt.
Fogalma sem volt, mennyi ideig kuporoghatott itt. Kon apró
kezének érintésére tért magához. Reszketve felemelte a fejét és
körülnézett. Félhomály ölelte körül. A hold lefelé tartott az
égbolton és már nem világította meg a kagylót a háta mögött.
Az opálos ragyogás halvány volt, a sugarakból szőtt háló
eltűnt.
Az amfiteátrum üres volt.
Egy kis idő múlva Graydonnak nagyjából sikerült össze-
szednie magát és a Pókemberrel együtt nekivágtak a hosszú
lépcsőnek, amely az amfiteátrum aljába vezetett. Biztonságban
elérték a kijáratot, kisurrantak rajta, majd be a fák közé.
Odaértek a Templomhoz. Kon felkapta és az erkélyen tette
le, ahonnan elindultak. Graydon lenézett a városra.
A város szinte lángolt; mindenhol fények lobogtak és az
egész olyan volt, mint egy felzúdult méhkas.
 Graydon tétovázott, nem tudta, mit tegyen; és miközben ott
állt, szétnyílt a függöny. A szobába Regor lépett be, egy tucat
íjjal és lándzsával felfegyverzett emer élén. Regor arca komor
volt. Anélkül, hogy Graydonhoz egy szót szólt volna, az
indiánokat az ajtó mellé állította. Csettintett Konnak, mire gyors
párbeszéd kezdődött közöttük. Regor valami parancsot adott. A
Pókember Graydonra nézett... pillantásában több volt, mint a
tőle megszokott melankólia... és kiment.
- Gyere - fogta meg Regor Graydon vállát. - Az Anya
látni akar.
Graydon hirtelen erős nyugtalanságét érzett. Ha lelkiismeretét
nem terheli semmi, biztosan kérdésekkel árasztja el Regort. Így
azonban némán követte. A külső folyosó tele volt indiánokkal,
közöttük nemesek ácsorogtak. Néhányat felismert a Testvériség
tagjai, néhányat pedig Huon emberei közül. Mindnyájan
tisztelegtek előtte, de szemükben mintha sajnálat ült volna.
- Regor - szólalt meg Graydon -, valami baj van. Mi az?
Regor valamit motyogott az orra alatt, megrázta a fejét és
továbbsietett. Graydon, próbálva legyőzni egyre növekvő ré-
mületét, igyekezett lépést tartani vele: A Templom felső
emelete felé tartottak, nem a szoba felé, ahol az Anya eddig
mindig fogadta.
És amerre csak elhaladtak, mindenhol emerek álltak, kö-
zöttük nemesekkel. Az utóbbiak közül többen Lantlu zöld színét
viselték... a dinoszaurusz mestertől való átállók száma sokkal
nagyobb lehetett, mint azt várták... nők is voltak közöttük, akik
a férfiakhoz hasonlóan rövid kardot, lándzsát-és kis, kerek
pajzsot viseltek. Elegen voltak, hogy megvédjék a Templomot...
és úgy tűnt, mindnyájan tökéletesen tudják, mit csinálnak... és
nagyon fegyelmezettek.
Rájött, hogy valójában nem is érdeklik a katonák, csupán
szándékosan húzza az időt, kétségbeesetten számba véve a külső
dolgokat, hogy elnyomja félelmét, amelyet nem mert szavakba
önteni.
- Regor - szólalt meg végül - Suarráról van szó?
Az óriás átölelte a vállát.
- Elrabolták. Lantlu magával vitte.
Graydon lába földbe gyökerezett; a vér kifutott az arcából.
- Elrabolták? De hiszen végig az Anya mellett volt! Ho-
gyan rabolhatták el?
 - A Ladnophaxi végén támadt zűrzavarban történt - vá-
laszolta Regor. - Huon és én egy órával azelőtt tértünk visz-
sza. Az indiánok is akkor szivárogtak visszafelé. Túl sok volt
a tennivaló. Az Ősi Faj tagjai közül, olyanok, akikre egyál-
talán nem számítottunk, több mint öt tucat jelent meg, hűsé-
get esküdve az Anyának és ősi joguk alapján bebocsátást
kérve. Van, aki szerint Suarra elindult megkeresni téged. És
amikor nem talált, Kon felkutatására indult. Miközben kere-
sett titeket, üzenet érkezett tőled!
Graydon ismét megtorpant.
- Tőlem! Úristen... nem! - kiáltotta. - Hogyan küldhet-
tem volna üzenetet neki? Végig azon az átkozott ünnepségen
voltam... rávettem Kont, hogy elvigyen. Néhány perccel az
előtt érkeztem vissza, mielőtt bejöttél a szobába...
- Ó, igen, barátom - vonta meg Regor a vállát tehetetlenül. -
Most azonban éjfél után egy óra van. Az Ünnep éjfél előtt egy
órával véget ért. Mi van azzal a közbeeső két órával?
Graydonnal tótágast állt a világ. Lehetséges, hogy két teljes
órán keresztül kuporgott a mellvéd mögött? Nem, az le-
hetetlen. De még ha így lenne is...
Kinyújtotta a karját és úgy mellbe vágta az óriást, hogy az
megtántorodott.
- A fenébe, Regor! - ordította dühösen. - Azt feltételezed,
hogy nekem közöm van a...
- Ne legyél ostoba, haver - mondta Regor és arcán nyoma
sem volt sértődöttségnek. - Nagyon jól tudom, hogy semmiféle
üzenetet nem küldtél. Egy valami azonban biztos... ha itt vagy,
Suarra nem sétál bele a csapdába. És az is biztos, hogy azok,
akik elrabolták, tudták, hogy nem vagy itt. Honnan tudhatták?
Téged miért nem próbáltak elfogni, amikor visszafelé tartottál?
Talán az Anya már tudja mindezekre a választ... nagyon dühös
volt... az orra elől ragadják el azt, akit szeret... .
Megállt, ott ahol a folyosó véget ért, megnyomott egy dudort
a falon, mire kinyílt egy ajtó, apró kör alakú helyiséget tárva fel.
A kis szoba falait sárga fémlemezek borították. Regor belépett
és Graydont is behúzta maga után. Amint bezáródott az ajtó,
Graydonnak az az érzése támadt, hogy a szoba villámgyorsan
felfelé száguld. Hirtelen megállt. A Templom tetején voltak, a
csillagok alatt; a közelben a Ki-
gyóanya tekervényei ragyogtak. Mikor megszólalt, hangja
idegesen rezgett, de nyoma sem volt benne neheztelésnek vagy
haragnak.
- Gyere ide hozzám, Graydon! Te, Regor, menj vissza és
hozd el neki valamelyik Lantlutól átállt nemes öltözékét. Egy
zöld köpenyt is hozzál... és egy smaragd hajpántot.
- Ugye, nem leszel túl kemény veje? - motyogta Regor.
- Ostobaság! Minden felelősség engem terhel! Na, menj
már, siess! - mondta, majd mikor Regor eltűnt, odaintette
Graydont maga elé, apró kezei közé fogta az arcát és meg-
csókolta.
- Igaz, meg akartalak szidni, gyermekem, de képtelen
vagyok rá… látva szívedben a fájdalmat és aggódást. Én va-
gyok a hibás! Ha nem hagyom, hogy Nimir magára öltse a
hálón szőtt alakot, hanem időben eltorzítom, nem vághatott
volna vissza Suarrán keresztül. Meg akartam rendíteni az ön-
bizalmát, megszégyeníteni a nép előtt... ó, miért keresek iga-
zolást? Női hiúságból cselekedtem... meg akartam mutatni
neki a hatalmamat. Én vontam magamra a megtorlást... és
nem is késlekedett soká. Az én hibám...
Egy gondolat, amely ott dübörgött Graydon agyában, egy
gondolat, amely olyan borzalmas volt, hogy eleinte megpróbált
küzdeni ellene, hirtelen kirobbant belőle.
- Anya - mondta -, tudod, hogy megszegve parancsodat
kiszöktem az Ünnepre. Amikor Nimir átváltozott a gonosz
Álmodó halála után, pillantása végigjárta az üres sorokat, mintha
keresne valakit. És azt hiszem, gyanította, hogy ott vagyok. Én
akkor rád gondoltam, hozzád menekülve előle. Regor azonban
azt mondja, csaknem két óra telt el és én erről a két óráról nem
tudok. Lehetséges az, hogy ezalatt az idő alatt Nimir ellopta a
gondolatomat, használta az agyamat, hogy Suarrát kicsalogassa
a Templomból annak ellenére, hogy Kon mellettem volt és
tudja, hogy nem mozdultam? Egy héttel ezelőtt, Anya, egy ilyen
gondolatot őrültségnek tartottam volna. Azonban most... azután,
hogy láttam az ünnepet... már nem tűnik őrültségnek.
- Nem - rázta meg a fejét a Kígyóanya, de közben ösz-
szehúzott szemmel fürkészte Graydon arcát. - Nem hiszem,
hogy tudta volna, hogy ott vagy. Én sem tudtam... persze nekem
eszembe sem jutott keresni téged...
 - Tudta, hogy ott vagyok! - robbant ki a meggyőződés
Graydonból és hirtelen megvilágosodott szörnyű balsejtelme. -
Ismét tőrbe csalt és otthagyott, mint egy madarat a lépen, amíg
véghezvitte a tervét. A visszafelé úton nem zaklatott. És ez már
azután volt, hogy Suarrát elrabolták. Szerintem Nimir azt tervezi,
Anya, hogy Suarrát kicseréli velem. A testemet akarta. Most az
van neki, amit te adtál. Ismét akar engem. Tudja, hogy csupán
azért, hogy megmeneküljek a haláltól vagy a kínzástól, nem
adnám meg magam. De hogy Suarrát megmentsem... ó igen,
tudja, hogy őérte megtenném. Ezért egy időre megbénított,
elrabolta Suarrát és fel fogja őt ajánlani cserébe azért... amit
tőlem akar.
- És ha ezt felajánlja? Elfogadod? - hajolt előre a Kígyó-
asszony, lila szemeinek pillantását mélyen Graydonéba fúrva.
- Igen - válaszolta Graydon, és bár egész testében meg-
remegett, tudta, az igazat mondta.
- De miért hagyta, hogy visszatérj? - kérdezte az Anya.
- Ha úgy van, ahogy gondolod, miért nem fogott el, amikor
útban voltál visszafelé a Templomba?
- A válasz egyszerű - mosolyodott el Graydon keserűen.
- Tudta, hogy harcolnék és félt, hogy a test, amelyre vágyik,
megsérülne, esetleg el is pusztulna. Nimir ezt nagyon is egy
értelműen kifejtette előttem. Miért kockáztatna... ha én ma-
gam megyek oda hozzá?
A Kígyóanya egyik vékony, gyermeki karját Graydon
nyakára tette és fejét a vállára húzta.
- Milyen hosszú utat tettetek meg, gyermekeim, a szürke
majomemberek óta! - suttogta. - És ha így van, ahogy mon-
dod, nem sok vigaszt nyújthatok neked. Viszont az is biztos,
hogy Nimir százszor is meg fogja gondolni, mielőtt ezt a
mostani testet lerázza magáról. A gépezet, amely a tápláló
sugarat küldte, elpusztult. Magán a sugáron keresztül pusz-
títottam el. Tehát Nimir ily módon többé nem fog testet szőni
magának, bár a mostanit valószínűleg képes lenne levetni.
Egyszer még talán képes lenne visszaváltozni az Árnyékká,
egy testnélküli intelligenciává... amely beléd szállna. Már
persze ha magadba engednéd. De vajon meg meri kockáztat-
ni? Most biztosan nem, amikor bármelyik pillanatban táma-
dást indíthatok ellene. Ha biztos lenne benne, hogy képes
lesz beléd szállni... nos, akkor minden bizonnyal. De nem le-
 het biztos. Ha valóban azt tervezi, hogy kicserél benneteket,
akkor maga mellett fog tartani, amíg kettőnk harcának ered-
ménye el nem dől. És akkor, ha győz, magára ölti a te tiszta, erős
testedet... ha tudja.
- Ennek az okoskodásnak van azonban egy gyenge
pontja - mondta Graydon komoran. - Ha elpusztít téged,
Anya, nem valószínű, hogy Suarra azt túlélné. És akkor én
ezt a testet gyorsan olyan állapotba hoznám, amilyenben
képtelen lenne elfoglalni... ahogyan azt már korábban is ter-
veztem, amikor a foglya voltam.
- De én nem akarok elpusztulni és azt sem akarom, hogy te
vagy Suarra elpusztuljatok - válaszolta az Anya gyakorlatiasan. -
És ezt minden eszközzel meg is fogom akadályozni. Azonban
mindent összegezve, akár helyesen ítéled meg Nimir tervét, akár
helytelenül, egy a lényeg. Te vagy az egyetlen, aki megmentheti
Suarrát... ha egyáltalán meg lehet menteni. Előfordulhat, hogy
azzal, amit tenni akarok, még segítem is Nimirt. Bár nem
hiszem, hogy támadó fellépésünk rontana a helyzetünkön.
Magasra emelkedett tekervényein és a selypítő hangból
minden madárszerű trilla eltűnt.

- Egyedül és a lehető leghamarabb el kell menned Lantlu

házába, szembe kell nézned ezzel a gonosz szolgájával és
Sötét Urával és vissza kell szerezned Suarrát tőlük. Arra az
esetre, ha kudarcot vallanál, megígérem neked, hogy tested
soha nem lesz Nimiré. Ugyanis én, Adana, lesöpröm Yu-
Atlanchit a föld színéről, minden élőlényével együtt... bár
akkor én is velük pusztulok.
Lassan leereszkedett; vörös nyelve kivillant a szájából.
- Beleegyezel, Graydon?
- Igen, ha ez a megsemmisülés Nimirre is vonatkozik.
- Az ezzel kapcsolatos kétségeket verd ki a fejedből -
mondta az Anya szárazon.
- Akkor viszont minél hamarabb indulok, annál jobb.
Úristen, hol lehet Regor ilyen sokáig? - jegyezte meg Graydon.
- Már jön - válaszolta az Anya. - Nézz körül!
Graydon most először vette szemügyre a helyet. Egy kör
alakú emelvényen állt, magasan a Templom teteje fölött.
Fölötte csillagok ragyogtak és a nyugaton lenyugvó hold.
Mélyen alattuk, a város olyan volt, mintha pánik tört volna ki
 a szentjánosbogarak között. A tó túloldalán, a kolosszusok
barlangjai hatalmas szájakként ásítottak a holdfényben a fe-
héren csillogó sziklafalban. Bal kéz felől a sötét síkság
nyújtózott.
És most már látta, hogy ez az emelvény legalább kétszáz
láb széles és magas, sárga fémből készült mellvéd fut rajta
körül. A szélén, szemben a barlangokkal, ott állt az egyik
hatalmas kristálykorong; a másik a városra nézett. A fémta-
lapzat, amelyben nyugodtak, nyitva volt; bennük hosszúkás
láda, tele az Anya sistrumjának higanyával, a higanyban pe-
dig az Elveszett Bölcsesség Barlangjából származó pusztító
kristályrudakkal.
A Kígyóasszonytól nem messze egy különös szerkezet
állt, amely hasonlított a lila fényt kibocsátó oszlopra, bár ez
kisebb volt és minden irányba forgatható, mint egy kereső-
fény. Ebben is kristályrudak álltak. Volt még néhány dolog,
amelyeknek rendeltetéséről fogalma sem volt; feltételezhető-
en a barlangból ideszállított rejtélyes ládák tartalma. Ezeken
kívül a kör alakú emelvény különböző pontjain hét hatalmas
ezüstgömb állt.
- Adana fegyvertára - mosolyodott el a Kígyóanya. - És
ha tudnád, Graydon, micsoda fegyverek ezek! Bárcsak el-
pusztítottunk volna mindent a Barlangban, mielőtt Nimir rá-
talált! Igen, és különösen azt a tápláló sugarat, amellyel az
őseim a régi időkben sok különös lényt hoztak létre, munká-
ra és szórakozásra, de mindig elpusztították őket, ha már
nem volt rájuk szükség. Azt kívánom, bárcsak elpusztult
volna… pedig nemrégen még ugyanilyen hevesen kívántam,
hogy Nimir megtalálja. Na, mindegy… most menj oda a
mellvédhez és nyújtsd át a karod fölötte.
Graydon csodálkozva engedelmeskedett, kinyújtotta a ke-
zét… nem érzett mást, csak levegőt.
- És most... - A Kígyóasszony előrehajolt és megérintette
az egyik kristályaidat. A mellvédből egy apró, lila szikrákból
álló gyűrű lobbant ki. Felemelkedett a levegőbe, lila
tűzgolyóvá tágult, majd eltűnt.
- Most nyújtsd ki a kezed - mondta a Kígyóasszony.
Graydon megtette. Ujjai érintettek valamit. Hozzányomta a
tenyerét; tapintásra langyos volt, üvegszerű és az áthatolha-
tatlanság érzetét keltetté. A város zaja elhalkult... tökéletes
csend ölelte körül. Tenyerét még erősebben nekifeszítette,
 majd ököllel rávágott... nem látott semmit, keze azonban falba
ütközött. A Kígyóasszony ismét megérintette a kristályrudat.
Graydon keze beleszaladt a levegőbe, olyan hirtelen, hogy
csaknem átesett a mellvéden.
- Ezt a legerősebb fegyvereitek sem tennének képesek
áttörni, Graydon - mondta az Anya. - És Nimirnek sincs
semmije, ami áthatolna rajta. Ha ki tudnám terjeszteni a
Templom köré, ahogyan itt körül tudom venni magam vele,
nem lenne szükség őrökre. Semmiféle varázslat nincs benne.
A ti bölcseitek azt hiszik, hogy az, amit ti anyagnak nevez-
tek, nem más, mint energia, más formában. Igazuk van. Ez
az egész egy nagyon erős anyag, nagyon, nagyon makacs
anyag, gyermekem. Regor, soká jöttél!
Az emelvény nyílásában, amelyen keresztül érkeztek,
megjelent az óriás, karján néhány ruhadarabbal.
- Nem könnyű olyan öltözéket találni, ami jó rá - mo-
rogta.
- Vetkőzz le - intett az Anya Graydonnak - és vedd fel
ezeket a ruhákat! Nem kell semmiféle zavart érezned, gyer-
mekem. Ne felejtsd el, én nagyon öreg vagyok! - mondta,
látva Graydon önkéntelen mozdulatát. - És miközben öltö-
zöl, hallgass ide... A következő a helyzet: Ha akarnám, el-
pusztíthatnám Lantlu palotáját, vagy az egész várost. Azon-
ban ezek a fegyverek nem tesznek különbséget barát és el-
lenség között. Suarra is elpusztulna. Ez a megoldás tehát el
van vetve, legalábbis... - itt jelentőségteljes pillantást vetett
Graydonra - ...pillanatnyilag. Katonákat sem küldhetünk a
megmentésére, mert az nyílt harcot eredményezne és mielőtt
elérhetnénk, olyan helyre vinnék, ahol soha nem találnánk
meg. Most ravaszságra, észre, bátorságra, elszántságra és
egyvalakire van szükség. Egy ember bejuthat észrevétlenül
olyan helyekre, ahová sok nem. Ez Regor nem lehet, mert túl
sok ismertetőjele van, mintsem hogy sikeresen álcázhatna
magát. Huon sem lehet, mert az ő ereje nem a ravaszságában
rejlik. Más yu-atlanchiban pedig nem bízom meg. Neked kell
menned, Graydon... és egyedül. Azért is, mert erre biztosan
nem számítanak, legalábbis remélem. Magaddal viszed a sa-
ját fegyvered.
Graydon, félig felöltözve, helyeslően bólintott. - Suarra Lantlu
házában van. Azt nem tudom, hogy Nimir is ott van-e.
Ahogyan elhomályosította a látásomat, ami-
kor a barlangjában kerestem, itt is ugyanezt tette. Hogy Suarrát az
épület melyik részében tartják fogva, nem tudom... a homály
elvakít. Mint mondtam, Nimir sokkal ravaszabb, mint
gondoltam, de egészen odáig el tudom küldeni a látásodat,
Graydon, hogy tudd, hogyan juthatsz el oda. És van még valami,
amivel a segítségedre lehetek... de erről majd később. Hajolj
ide...
Tenyerét Graydon homlokára nyomta, ugyanúgy, mint
amikor a barlangba küldte. A következő pillanatban a Templom
előtt találta magát és onnan, olyan sebességgel, ahogyan egy
ember futna, különböző utcákon haladt végig, időnként
megállva, hogy emlékezetébe véssen egy-egy jellegzetes tá-
jékozódási pontot. Egy türkizből és opálból épült palota előtt állt,
amelyet fák vettek körül, ágaikon nagy vörös és ezüst virágokkal.
Hatalmas, szárnyas ablakokat látott, rajtuk finom művű rácsokat,
mögöttük fényeket és sok embert. A fényt és mozgást inkább
csak érezte, mint látta, ugyanis bármelyik ablakon lesett be,
látását valami sötét köd gátolta, amelyen pillantása képtelen
volt keresztülhatolni.
Megfordult és visszafelé indult, megállva a tájékozódási
pontoknál, amelyek egyetlen segítsége voltak ebben az utca-
labirintusban. A következő pillanatban, kissé szédülve, ott állt
a Kígyóasszony mellett.
- Ismered az utat! Emlékezni fogsz! - Ahogyan korábban is,
ezek inkább parancsok voltak, mint kérdések. És Graydon
válaszolt, ahogyan korábban is:
- Ismerem. Emlékezni fogok. - Rádöbbent, hogy a
Templom és a Lantlu palotája közötti út minden lépése olyan
mélyen belevésődött az agyába, mintha tízezerszer megtette
volna.
A Kígyóasszony fogta a smaragd fejpántot és Graydon
homlokára illesztette; vállára vetette a zöld köpenyt és egy
hajtásnyit a szája elé húzott. Eltolta magától és összehúzott
szemmel nézte.
- Most először sajnálom, gyermekem, hogy nincs meg
benned az a szépség, amibe már annyira belefáradtam. Kül-
sőség dolgában valahol félúton állsz az emerek és az Ősi Faj
között. Az őseimre, miért nem születtél szőke hajjal és kék
szemmel, szürke helyett? Ezen azonban nem segíthetünk. A
pillanatnyi helyzet a te malmodra hajtja a vizet... nagy a zűr-
zavar és nem számítanak támadásra, legalábbis tőled biztos
nem. És ha kudarcot vallasz... megbosszullak, ahogyan ígértem.
Graydon mélyen meghajolt és indulni készült.
- Várj! - A Kígyóanya felemelkedett és az elfin kürtök
hangjához hasonló bugást hallatott. Graydon rájött, hogy
azok a szárnyas kígyók, amelyeket ő Hírnököknek nevez, ha
számára láthatatlanok is, az Anya számára biztos nem. A sö-
tétség megtelt csapkodó szárnyak zajával. Az Anya kinyúj-
totta a karjait, mintha mindkettővel megfogott volna valamit,
közel húzta őket magához és belenézett a szemekbe, ame-
lyeket rajta kívül senki sem látott. Halk, trillázó hangokat
hallatott. Meglehetősen furcsa volt hallani, hogy ugyanilyen
hangok válaszolnak a levegőből, az ajkához közel. Az Anya
leengedte a karjait.
A szárnyak közvetlenül Graydon feje fölött suhogtak.
Valami megérintette a vállát, gyengéden a felső karja köré
fonódott, majd rátekeredett a derekára; egy másik végigsimított
az arcán. Graydon önkéntelenül felnyúlt és elkapta. Az alakja
kígyóé volt, azonban érintése semmiféle undort nem keltett
benne. Hűvös volt, de nem hideg; óvatosan átfogta a testét,
körülbelül nyolc inch lehetett. Furcsállotta, hogy alig Van súlya.
Gyors rezgést érzett a feje fölött, mintha egy hatalmas kolibri
állna a levegőben; már tudta, a lény nem akar teljes súlyával
ránehezedni... hogy ölelését megnyugtatónak szánja.
Megveregette az egyik tekervényt, ahogyan egy kutyával tette
volna. A hosszú test lecsusszant róla. A suhogás folytatódott. A
hangból ítélve, ketten lehettek.
- Most menj, Graydon !- mondta az Anya. - Siess! Ők
ketten elkísérnek. Beszélni nem tudsz velük. Mutass rá arra,
akit meg akarsz ölni… és ők megölik helyetted. Bízz bennük!
Nagyon okosak, Graydon. Te ezt nem érted, de okosak. Bízz
bennük... menj...
Az Anya eltolta Graydont magától. Regor megfogta a
vállát, megfordította és odavitte magával az emelvény szélére.
Lehajolt és egy hosszú kötelet vett fel, amelynek a végén nagy
kampó volt. A kampót beleakasztotta a mellvédbe, a kötelet
pedig átdobta fölötte.
- Erre fogsz menni, haver - mondta halkan. - Az Anya
nem akarja, hogy bárki is meglásson. Na, indulj! Ezt vidd
magaddal...
 Egy hosszú tőrt dugott Graydon övébe. Vállán a puskával,
Graydon megragadta a kötelet, átlendült a mellvéden és
ereszkedni kezdett. Feje fölött láthatatlan szárnyak suhogtak.
Elérte a kötél végét és egy pillanatig mozdulatlanul állt a sö-
tétben, tűnődve, merre is induljon.
Az egyik Hírnök sürgető érintését érezte. És szemei előtt
hirtelen megjelent a Lantlu palotájához vezető út képe, olyan
élesen, mintha egy térképet nézne.
Graydon futni kezdett, végig azokon az utcákon, amelyeken
nemrég a látása járt. Fölötte, igazodva lépteihez, láthatatlan
szárnyak suhogtak.

XXIV. A Gyíkember menyasszonya

Ragyogóan tiszta éjszaka volt. Könnyedén követte az

irányt, mintha lábai milliószor megtették volna az utat. Egy idő
után lassított kicsit, egyrészt, hogy tartogassa az erejét az
elkövetkezőkre, másrészt, nehogy felhívja magára az esetleg arra
járók figyelmét.
Már egészen közeljárt Lantlu palotájához, amikor először
emberekkel találkozott és azonnal meg is győződhetett az
Anya által mellé kijelölt kísérők engedelmességéről. Az
egyik mellékutcából egy csapat lándzsás emer lépett ki, ke-
zükben fáklyákkal, amelyekben láng helyett arany fénnyel
világító gömbök ragyogtak. Mögöttük négy indián lépkedett, egy
hordszéket cipelve. Benne egy nemes ült, talpig zöldbe öltözve.
Végül a sort ismét egy csapat őr zárta.
Graydonnak nem volt ideje elbújni, vagy meghúzódni
valamelyik mellékutcában. A nemes kézlendítéssel üdvözölte.
Graydon, köpenyével továbbra is eltakarva az arcát, röviden
viszonozta a köszönést és tovább igyekezett. Úgy tűnt, errefelé
szokatlan az ilyen hanyag viselkedés, mert a nemes hirtelen
kihúzta magát, parancsot kiáltott az embereinek, majd kiugrott a
hordszékből és kardot rántva Graydon felé indult.
Egyetlen megoldás volt és Graydon pontosan ezt választotta.
Rámutatott az emerekre, ő maga pedig a yu-atlanchira vetette
magát. Gyors mozdulattal lebukott egy kardcsapás elől. A
következő pillanatban egyik kezével elkapta a nemes jobb
csuklóját, a másikkal pedig a torkát. Nem volt idő fi-
nomkodni. Felrántott térde ágyékon találta ellenfelét. A yu-
atlanchi kétrét görnyedt a fájdalomtól és kezéből kiejtette a
kardot. Graydon a Regortól kapott tőrrel szíven szúrta.
A puskáját nem merte használni, ezért gyorsan lehajolt,
felvette a halott kardját és az emerek felé fordult.
Ők is halottak voltak.
Mind a nyolcan ott feküdtek a földön; a szárnyas kígyók
ledöfték őket, mielőtt hang jöhetett volna ki a torkukon, vagy
felemelhették volna a lándzsájukat.
Graydon a holttestekre meredt. Hihetetlennek tűnt számára,
hogy nyolc életet ilyen rövid idő alatt ki lehet oltani. Feje fölött
meghallotta a láthatatlan szárnyak suhogását és a hangra
felnézett. A levegőben két vörös vonal látszott, amit mintha egy
láthatatlan ujj rajzolt volna. A vonalak megrázkódtak és apró
vörös cseppek hullottak a földre.
A szárnyas kígyók a csőreiket tisztogatták!
Graydon, szívében könyörtelen elszántsággal, folytatta útját.
A magány érzése elmúlt; úgy érezte, mintha egy egész hadsereg
menetelne a háta mögött. Az utca egy virágzó facsoporthoz
vezetett. Graydon besurrant a fák közé és a sötétben megállt.
Alig száz yardnyira, ott állt Lantlu palotája. Az épület
nyolcszögletű volt, kétemeletes és nem túl magas. A közepében
egy csillogó opálkupola állt, olyan alakú, amilyet Tamarlane, a
Hódító a legyőzött Damaszkuszból hozott, ezzel tisztelegve
szeretett Samarkandja előtt. A kupola szélén körben, apró,
gyémántokkal kirakott tornyocskák álltak, amelyeket mintha
gnómok építettek volna asszonyaik számára.
Az épület falait a rubin vörös, a topáz napsárga és a smaragd
vízzöld színében pompázó lapocskák borították. A szögletes és
ovális szárnyasablakokon finom mintázatú vasrácsok csillogtak.
Az épület körül, harminc láb szélességben, fekete-fehér
mozaikjárda futott. A fal tövében aranylábú selyemkanapék
álltak. Az ablakokon lebegő finom függönyökön keresztül lágy
fény szűrődött ki. Ajtónak, nyoma sem volt
Graydon a facsoport széléig osont. Közötte és a járda között
széles sávban zöld gyep terült el, amelyen lehetetlen lett volna
keresztülvágni, anélkül, hogy észrevegyék. Nem látott senkit, de
a palotából tompa hangzavar szűrődött ki., Jobb kéz felől a fák
mintha közelebb álltak volna a falhoz. Óvato-
san egyik fatörzstől a másikig haladva, megindult a kiugró
nyelv felé. A legkintebb álló fa mögött állva, felmérte a tá-
volságot. Ötven lábnyira lehetett az épülettől.
Most a palota egy másik oldalát látta. Szemben vele, három
széles, ovális ablak nyílt egymás mellett, csaknem érintkezve és
az innen kiszűrődő fény mintha erősebb lett volna, mint máshol.
Tisztán hallotta a hangokat, férfiak és nők hangját vegyesen.
Ebből a fényesen kivilágított szobából eredtek. Kívül azonban, a
fal mellett, egy tucat indián őr állt, íjakkal és lándzsákkal
felfegyverkezve.
Ahogy ott állt, azon tépelődve, mit is kellene tennie, mi lenne
a leghelyesebb, a szobából kiáltások és nevetés hangja hallatszott,
majd sípok különös zenéje. Hirtelen megszólalt egy hang,
elnyomva mind a zene, mind a nevetés zaját. Lantlu hangja.
- Isten hozott, Suarra! Isten hozta a menyasszonyt! Hé,
vezessétek elő a vőlegényt!
Szavait hangos nevetés és taps fogadta.
Graydon kiugrott a rejtekadó fa törzse mögül és az emer
őrökre mutatott. A következő pillanatban már hallotta is a lecsapó
szárnyak suhogását. A palota felé futott, menet közben lekapva
puskáját a válláról. Mielőtt még egyet léphetett volna, látta,
amint két indián a földre zuhan, majd még kettő, míg a többi
bénultan állt, nem tudva mire vélni a hirtelen lesújtó, láthatatlan
halált. Ez a vívás gyorsabb volt, mint amelyet akár a francia,
akár az olasz vívószalonokban valaha is látott. Félúton sem
járhatott az épület felé, amikor az őrök már egytől egyig átszúrt
szívvel, feltépett torokkal feküdtek a földön. A tőrszerű csőrök
tétovázás nélkül, a puskagolyó sebességével tarolták le
ellenfeleiket. Hang nélkül támadtak és az emerek hang nélkül
haltak meg.
Graydon az egyik halott őrön átlépve, belesett a lefüggö-
nyözött ablakon. Fogalma sem volt, hogy vannak-e a közelben
más őrök, de nem is törődött vele. Az ovális ablakokat
ugyanolyan rácsozat borította, mint a többit. Graydon meg-
ragadta az elsőt, próbálva kitépni a helyéből, de az meg sem
mozdult. A másik, nagy meglepetésére, halkan kinyílt. Ki-
biztosította a puskáját, átvette a bal kezébe, a másikkal pedig
óvatosan széthúzta a függönyt és belesett a szobába.
Tekintete Suarrát kereste és mikor megtalálta, hosszú má-
sodpercekig semmi mással nem törődött
 A lány egy emelvényen állt, a szoba közepén, egy virá-
gokkal feldíszített kanapé mellett. Áttetsző, zöld ruha volt
rajta, amelyen keresztül átsejlett hófehér teste. Fejét vörös vi-
rágokból font koszorú díszítette. Lábai meztelenek voltak.
Kezeit keresztbetette a mellén; csuklóin aranybilincsek csil-
/
logtak.
Szája és arca ki volt festve; ezek a vörös foltok erősen el-
ütöttek sápadt bőrétől, olyanná tették arcát, mint egy viasz-
babáét. És mint egy viaszbaba, teljesen élettelennek tűnt,
szemei csukva voltak, alig lélegzett. Hirtelen azonban meg-
tántorodott és a virágos kanapéra hanyatlott.
- A menyasszonyt felkavarta a vőlegény érkezése -
mondta Lantlu édeskés hangon, mint egy showman egy szó-
rakoztató műsorban. - Így helyes. Ez a hagyományos visel-
kedés. Félti a szüzességét. Hatalmába keríti a szemérmesség. De
hamarosan... igen, hamarosan... Ha-ha-ha - nevetett Lantlu. A
jelenlévők gúnyos kacaja betöltötte a szobát. Suarra még
lejjebb horgasztotta a fejét.
Graydon szemei előtt vörös karikák ugráltak. A harag
csaknem megfojtotta. Próbált erőt venni magán és lassan a
látása is kitisztult. Látta, hogy az emelvény körül álló alacsony,
kanapékon egy tucat yu-atlanchi heverészik. Szépségük alapján
akár angyalok is lehettek volna, azonban a tökéletes maszkok
mögött kegyetlen, gonosz ördögök bújtak meg. A Suarrára
meredő szemekben nyoma sem volt sajnálatnak.
A szoba túlsó felében, fél térddel a kanapén támaszkodva,
amelyen egy nő feküdt, és a nő haját simogatva, ott állt Lantlu.
Látva torz, egykor tökéletes orrát és formátlan száját, öklének
nyomait, Graydon mély elégedettséget érzett, amely egy
pillanatra a haragot is elnyomta. Pillantását azonban gyorsan
elfordította Lantluról és a szobát igyekezett felmérni.
Egyetlen ajtó volt, ugyanúgy lefüggönyözve, mint az ablakok.
Őr nem volt, legalábbis bent a szobában. Ez jó... Lantlu könnyű
célpont... a legjobb lenne belépni, fejbe lőni Lantlut és még
néhányat, aztán fogni Suarrát és elmenekülni, mielőtt a többiek
magukhoz térhetnének a támadás okozta meglepetésekből. Nem
volt éppen ínyére ez a megoldás, ilyen egyszerűen elintézni ezt
a gonosz ördögöt... szívesen elszórakozott volna vele néhány
napig egy középkori kínzókamrában... de az ember nem kaphat
meg mindent, amit szeretne.
Végül is szerencse, hogy a Sötét Úr nincs jelen. Igen, ez lesz a
legjobb megoldás. A pokolba is! Elfeledkezik a legjobb
kártyákról, amit csak kijátszhat! Az Anya két Hírnökéről!
Velük és a puskájával ezt az egész ördögi társaságot elsö-
pörheti a föld színéről! De hol vannak?
Mintegy válaszképpen gondolatára, két tekervény érintését
érezte mindkét oldalán; tudta, a kígyók feszülten várják, hogy
vele együtt beronthassanak az ablakon.
Még, egy utolsó pillantást vetett Suarrára, mielőtt ugrott
volna. És ekkor észrevett valamit, amit korábban nem... hogy, a
lány és az ajtó között a kanapék félre vannak húzva, széles utat
hagyva az emelvényhez.
A következő pillanatban szétvált a függöny és a nyíláson két
meztelen emer nő lépett be, karjukon virágszirommal telt
kosarakkal, amiből menet közben bőven szórtak a padlóra.
Mögöttük négy lándzsás emer jött.
- Figyelem! - kántálta Lantlu. - A vőlegény!
Az ajtón egy gyíkember csoszogott be!
Suarrához hasonlóan ő is áttetsző zöld köpenyt viselt,
amelyen keresztül látszott síkos, sárga bőre, amelyet mintha
olajjal kentek volna be. Vörös szemei kihívóan nézegettek
jobbra-balra. Pikkelyes fején fehér virágkoszorú ült, amely-
ből kikandikált vörös taréja.
Ismét felrikoltottak a sípok.
A gyíkember vörös szemei a kanapén kuporgó lány alakjára
estek. Szája vicsorgásra húzódott, kivillantva sárga agyarait és
Suarra felé ugrott.
- Krisztusra! - hördült fel Graydon... és lőtt, keresztül a
függönyön.
A gyíkembert ugrás közben érte a találat. Megpördült a
levegőben és szétrobbant koponyával a földre zuhant.
Graydon átlendült az alacsony ablakpárkányon. Félig felemelt
puskával Lantlura lőtt, de amint eldörrent a lövés, di-
noszauruszok idomárja lebukott a kanapé mögé és Graydon
tudta, elhibázta. Nem baj, majd később elkapja! Most jöjjenek
az emerek. Felemelte a puskáját... de az emerek már a földön
feküdtek!
A szárnyas kígyók! Már megint megfeledkezett róluk. Ez
alkalommal nem várták meg a parancsát. Az őrök halottak
voltak.
- Suarra! - kiáltotta Graydon. - Ide hozzám!
 A lány hitetlenkedve meredt rá. Tétova lépést tett felé.
A legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül fejbelőtt két nemest,
akik felugrottak. Legalább megtanulják, kivel állnak szemben...
de jobb lesz most ennyivel beérni... nem fordítani ellenük a
Hírnököket, amíg Suarrát biztonságban maga mellett nem
tudja... aztán mehetnek mind a pokolba, ahová tartoznak...
Bárcsak tudná, hogyan lehet beszélni a Hírnökökkel!
Lantlu után küldené őket. De ezeknek a lényeknek nem,
mondhatta egyszerűen: "Kapd el, fickó!", vagy valami ilyesmit.
- Suarra! - szólította ismét a lányt. Suarra leugrott az
emelvényről és futva indult felé... figyelni kell az ajtót... biztosan
meghallották a lövéseket... na és itt vannak a nyitott ablakok a
háta mögött... egyszerre kétfelé figyelni azonban lehetetlen...
Suarra odaért hozzá!
- Drágám! Ó, szerelmem! - hallotta a megtört suttogást,
érezte a lány ajkát a vállán.
- Szedd össze magad, kedves! Mindjárt kint leszünk! -
igyekezett Graydon bátorítani. Puskáját az ajtóra és a némán
kuporgó nemesekre szegezte.
Azon tűnődött, hogyan fognak kijutni. Az lesz a legjobb, ha
korábbi tervéhez tartja magát... a szárnyas kígyókat rászabadítja
a nemesekre, és miközben a Hírnökök gyilkolnak, Suarra és ő
kiugranak az ablakon. A Hírnökök majd követik őket és
fedezik visszavonulásukat.
Elkésett.
A nyitott ajtóban, mintha a levegőből lépett volna ki, ott állt
Nimir!
Elkéstek. Hasztalan küldené a szárnyas gyilkosokat és
hasztalan próbálna menekülni. Graydon ezzel tökéletesen
tisztában volt. Egyenesen belesétált Nimir csapdájába, így most
kénytelen lesz üzletet kötni vele. Leeresztette a puskáját és
közelebb húzta magához Suarrát.
A következő pillanatban azonban kétség ébredt a lelkében.
Tényleg Nimir csapdája volt? A Gonoszság Lordja lépett egyet
és halványkék szemeiben döbbenettel meredt rá és Suarrára.
Most Lantlu is felemelkedett búvóhelyéről és gúnyosan
felröhögött.
Graydon villámgyorsan felemelte a puskát és célzott. Mielőtt
azonban meghúzhatta volna a ravaszt, Nimir egyik formátlan
karja kinyúlt és megragadva Lantlut, saját teste fedezékébe
lökte. A puska eldörrent. Graydonnak úgy tűnt, a golyó Nimir
mellébe fúródott.
A Gonoszság Lordjának csodálkozó tekintete most az urd
holttestére esett, a sárga vérrel bemocskolt fehér virágkoszorúra
és a haláltusában darabokra szaggatott zöld esküvői köntösre.
Szeme végigszaladt a virágszirmokkal borított padlón, a halott
emereken és ismét a zöld ruhát viselő Suarrán állapodott meg.
A halványkék szemekben felismerés villant.
A guggoló, békaszerű test mintha kitágult volna, felegye-
nesedett. Fölötte a gyönyörű, luciferi arc elfehéredett és kemény
lett, mint a kő, a halványkék szemek jéggé fagytak.
Megpördült, felkapta Lantlut és magasan a feje fölé tartotta,
mintha a következő pillanatban a földhöz akarná vágni, Lantlu
hiába vergődött és vonaglott a szorításában.
A Gonoszság Lordja egy hosszú percig a levegőben tartotta,
majd dühösen a földre lökte.
- Ostoba bolond! -. mondta kifejezéstelen hangon. - A
vágyaidat és gyűlöletedet előbbre helyezed az én akaratomnál?
Nem megmondtam, hogy a lányt biztonságos, elérhetetlen
helyen kell tartani? És nem megmondtam, miért? Hogy
merészeltél ilyesmit tenni? Válaszolj!
- Megígértem neki, hogy összeházasítom az undokkal.
Mindig megtartom az ígérteimet. Semmit nem változtatott volna
a lényegen. A külországi mindenképpen idejött volna a
hívásodra. Csak akkor tudta volna meg a dolgot, amikor már
késő. Semmi baj nem történt, hiszen itt van. Sőt, még hamarabb,
mint ahogy tervezted, Sötét Úr!
Lantlu hangjában nyoma sem volt félelemnek, szavai gú-
nyosan csengtek. A Gonoszság Lordja nem válaszolt; rezze-
néstelen tekintettel méregette. Makacs fickó ez a Lantlu,
gondolta Graydon. A velejéig romlott... de nem könnyű meg-
törni.
Végignézett a hatalmas testen, a nemes fejen, az arcon,
olyan volt, mint egy bukott angyalé... és szánalmat érzett a
Gonoszság Lordja iránt! Végül is miért ne lehetne olyan teste,
amely illik ehhez a fejhez... átkozott legyen, ha tudja, mi
értelme volt ilyen ronda testbe ültetni... szerencsétlen Nimir,
megérdemelne egy rendes ruhát, eleget dolgozott érte... női trükk...
nem volt igazságos a küzdelem...
Hirtelen rádöbbent, hogy Nimir őt nézi és olvas a gondo-
lataiban.
- Te és én nem is állunk olyan távol egymástól, Gray-
don! - mondta a Gonoszság Lordja, ugyanazon a mézesmá-
zos hangon, amit az Árnyékként használt, a fekete trónon ül-
ve.
Graydon azonnal magához tért. Mi köze van neki Nimir
testéhez? Az ő dolga, hogy kimentse Suarrát... és saját magát... a
veszedelemből, ha tudja!
A Gonoszság Lordjának hideg szemei most mintha még
kékebbek lettek volna; nyájasság tükröződött bennük.
- Beszélnem kell veled, Graydon.
- Tudom - válaszolta Graydon komoran. - Akár most is
beszélhetünk.
A Gonoszság Lordja elmosolyodott, és ez a mosoly felvillantotta
az arcán trónoló sötét erőt, és azt a veszélyes vonzerőt, ami a
hangjában is ott bujkált. Graydon megérezte ezt és igyekezett
felvértezni magát ellene.
- Kelj fel, Lantlu. Addig nem teheted ki a lábad a szobá-
ból, amíg én azt nem mondom. Gondoskodj róla, hogy sem-
mi ne zavarja meg a beszélgetésünket. Figyelmeztetlek... és
most utoljára!
Lantlu nyugodtan felállt, közömbös pillantást vetett Graydonra és
Suarrára, odament a kanapéjához, leült a nő mellé és karját a nyaka
köré fonta. Jó színész, gondolta Graydon elismerően.
A Gonoszság Lordja feléjük cammogott. Suarra önkéntelenül is
megremegett mellette. És mikor már csupán néhány lépésre volt
tőlük, Graydon előhúzta Regor tőrjét és a hegyét a lány melléhez,
a szíve fölé emelte.
- Állj meg, Nimir! - mondta. - Ne gyere közelebb! Először én
beszélek. Tudom, mit akarsz és szívesen megbeszélem veled a
dolgot. Ha nem tudunk megegyezni, ha látom, hogy semmiképpen
nem menekülhetünk, megölöm Suarrát. Ő is így akarja, igaz,
Suarra?
- Igaz, szerelmem – válaszolta a lány könnyedén.
- Akkor aztán fogom a fegyverem - itt megérintette a puskáját - és
mindent megteszek, hogy elpusztítsalak. Ha látom, hogy nem
megy, az utolsó golyómat a saját fejembe
röpítem. Ezt, gondolom, nem szeretnéd. De megteszem. Ezt
komolyan mondom, Nimir. A Gonoszság Lordja ismét
elmosolyodott.
- Hiszek neked. És jól gondolod, ezt valóban nem sze-
retném. De nem is lesz rá szükség... ha veled lehet értelmesen
tárgyalni.
- Szélesre tárom agyam kapuit - mondta Graydon -, de csak
a szavaid előtt. Értesz engem?
A Gonoszság Lordja meghajolt, majd néhány pillanatig
némán fürkészte Graydon arcát. Graydon úgy érezte, mintha
elszakadna a valóságtól; mintha egy színdarab vagy egy
álom szereplője lenne, ahol nincs valódi kockázat, ahol ő maga
választja meg a szövegét, helyzetét. Teljesen elvesztette
kapcsolatát a komor valósággal, amely eddig minden idegszálát
és izmát megfeszítve tartotta, mint az íjhúrt. És ez az érzés
furcsamód felfrissítette, magabiztossággal töltötte el. Nem jutott
eszébe... legalábbis akkor... hogy ez a Gonoszság Lordjának
műve lehet.
- Egyikőtök sem menekülhet... hacsak én el nem enged-
lek - mondta Nimir. - Nem tehetsz kárt bennem, ugyanúgy,
ahogy Adana szolgái sem, akik ott lebegnek a fejed fölött. Ez
az igazság, Graydon. Az én testem nem olyan felépítésű,
mint a tied. Anyagi, igen... de másképpen. Lődd belém a lö-
vedékeidet, szúrd belém a tőrödet... nem tesznek kárt ben-
nem. Ha nem hiszel nekem, Graydon... próbáld meg!
Szétnyitotta köpenyét, feltárva torz mellkasát és várt.
Graydon felemelte a puskát és már majdnem elfogadta a ki-
hívást, de aztán leengedte... kár a lövedéket vesztegetni, Nimir
igazat mondott...
- Téged azonban - folytatta a Gonoszság Lordja, ismét
eltakarva szörnyűséges testét -, téged és Suarrát könnyedén
elpusztíthatlak. Most azonban patthelyzet alakult ki közöt-
tünk... mivel épségben akarlak téged, Graydon.
- Ezt már korábban is mondtad - jegyezte meg Graydon
kurtán. - Na és... hogyan tovább?
Sokkal előnyösebb az ajánlatom, mint abban az esetben, ha
ez az akaratos marha össze nem kuszálja a tervemet - válaszolta
Nimir. - És nem csupán azért, mert így hatalmadban áll a testedet
azonnal... lakhatatlanná tenni. Nem... ennek legalább annyira az
is az oka, amit az előbb rólam és a Kígyóasszonyról gondoltál.
Nagyon régen nem gondolt rám
jó szívvel senki – mondta Nimir és felnevetett. – Különös és
kellemes érzés.
- Mi az ajánlatod? – kérdezte Graydon türelmetlenül.
- Rendben van - folytatta a Gonoszság Lordja kedvesen. - Ezt
a mostani testemet soha nem állt szándékomban örökre
megtartani. Ha nem torzul el, akkor is csak... átmeneti lett
volna. Nem, Graydon, sokkal többre becsülöm a jó emberi húst
és vért, amely, ha rendesen bánnak vele, akár örökké is eltart. És
ahogyan azt már mondtam, és ahogyan arra te magad is gyakran
emlékeztetsz, én a te testedet akarom. Ezért aztán Suarrát és
téged visszaküldelek a Templomba... igen, még díszkíséretet is
adok mellétek... azzal a feltétellel...
- Milyen feltétellel? – sürgette Graydon.
- Azzal, a feltétellel, hogy megígéred nekem, ha én nyerem a
közelgő csatát, saját szabad akaratodból eljössz hozzám és
hagyod, hogy levetve ezt az átmeneti burkot, állandó lakóként
beköltözzem a testedbe... úgy értem, lakótársként, mert
megismétlem a múltkor tett ajánlatomat, miszerint te is a testben
maradhatsz. Nem fogjuk zavarni egymást, ígérem - mosolygott
a Gonoszság Lordja.
- Tisztességes ajánlat - mondta Graydon, tétovázás nélkül. -
Elfogadom.
- Ne, szerelmem, ne! - kiáltotta Suarra, megragadva Graydon
karját. - Inkább a halál mindkettőnk számára!
- Szerintem nem fog győzni - mondta Graydon és ma-
gabiztossága tovább fokozódott.
Az ajánlat sokkal kedvezőbb volt, mint amire számított-nem
hitte, hogy Nimir győzhet... és ha igen?... ő, Graydon erős...
majd legyőzi, ha ott lesz mellette az agyában... ő fogja
irányítani... megbánja Nimir még százszor, hogy őt választotta...
vagy ha mégsem sikerül, végsősorban érdekes élete lenne
mellette. A pokolba! Honnan jönnek ezek a gondolatok? Miért
gondolkodik így? Egyre gyengébb lesz ... mindegy, Suarrát meg
kell mentenie... muszáj megmentenie Suarrát... és ez csak így
lehetséges!
- Tudom, hogy győzni fogok - mondta a Gonoszság Lordja
halkan. - És te is tudod, igaz, Graydon?
- Nem! - kiáltotta Graydon és kicsusszant a bűbáj alól, amely
egyre jobban rátelepedett. Mély levegőt vett és egyszerűen
lepergett róla a valószerűtlen érzés, helyében pedig keserű harag
és vad elszántság támadt. - Nem, nem tudom,
Nimir. És ne próbálkozz rajtam a boszorkányos bűbájaiddal,
mert esetleg úgy döntök, hogy véget vetek az egésznek, itt és
most! Elfogadtam az ajánlatodat, most pedig engedj minket
elmenni!
- Helyes! - nevetett a Gonoszság Lordja és a nyájasság,
ami szinte csöpögött az Árnyék suttogásából, erős volt ebben
a nevetésben. - Ha nem lennék biztos a győzelmemben,
Graydon, még elszántabban harcolnék érte. Van azonban
még egy apró részlet. Azt nem kérem, hogy maradj a Temp-
lomban, amíg kis nézeteltérésemet rendezem a Kígyóasz-
szonnyal, mert biztos vagyok benne, hogy képtelen lennél rá.
- A halványkék szemekben mintha nevetés bujkált volna. -
Ám most, hogy személyes érdekeim fűződnek hozzád, jo-
gom van némi elővigyázatossági intézkedést tenni... finom
kifejezéssel élve... használható állapotban tartani megállapo-
dásunk tárgyát! Ezért viselni fogod… ezt…
Köpenye alól egy halványan csillogó, vörös fémből készült,
széles nyakörvet húzott elő.
- Mi ez? – kérdezte Graydon gyanakodva.
- Valami, ami bizonyos erős szolgákat megakadályoz abban,
hogy megöljenek - válaszolta a Gonoszság Lordja -, ha a
Templomon kívül jársz. Nem bánom, ha elmondod Adanának.
Ő tudni fogja, miről van szó, ha meglátja. Hidd el, nagy
segítség lesz a számodra. Komoly megfontolásból adom neked.
Gyerünk, erre szükség van! - hangja parancsolóan csengett. -
Ezáltal nem lesz semmiféle hatalmam feletted, ha ez az, amitől
félsz. De amíg viseled... a lány nem mehet el.
Graydon lehajtotta a fejét; nyakán érezte a torz ujjak érintését,
hallotta a nyakörv zárjának kattanását... és hallotta Suarra
zokogását.
- És most - mondta a Gonoszság Lordja -, visszakísér-
tetlek titeket Adanához. Szegénynek már majd kifúrja az ol-
dalát a kíváncsiság, hogy mi történt veletek, de nem láthat be
a palotába. Kövessetek!
Az ajtóhoz cammogott. Suarra és Graydon kézen fogva
követték, keresztül a néma, mozdulatlan nemesek gyűrűjén, a
gyíkember és az emerek holtteste mellett, akiket a szárnyas
kígyók gyilkoltak meg. Menet közben Graydon hallotta feje
fölött a láthatatlan szárnyak suhogását. Legszívesebben rá-
eresztette volna őket Lantlura.
 Kiléptek a szobából és a Gonoszság Lordjának vezetésével
áthaladtak egy nagy csarnokon, ami tele volt emer katonákkal és
nemesekkel, akik, látva Nimir közeledtét, egy emberként
húzódtak félre az útból. Szájukat összeszorították, arcuk
kifejezéstelen volt. Azt azonban Graydon észrevette, hogy lopva
mindnyájan a nyakán tompán csillogó bilincsre pillantanak és
láttán egytől egyik elsápadnak.
Végül elérték a palota kijáratját. A Gonoszság Lordja oda-
intette magához az őrök kapitányát és gyors parancsokkal látta
el. Néhány perc múlva előállt egy kétszemélyes hordszék;
nyolc erős indián vitte. Nimir udvariasan betessékelte őket.
Az indiánok felemelték a hordszéket, egy tucat katona kö-
rülfogta. Kitárult az ajtó és a kis menet kivonult rajta.
- Viszontlátásra! - mosolygott a Gonoszság Lordja.
- Bárcsak soha ne találkoznánk! - válaszolta Graydon.
- Sok kellemes évszázadot fogunk együtt eltölteni! - ígérte
a Gonoszság Lordja... és felnevetett.
Ez a nevetés még akkor is ott csengett Graydon fülében,
amikor a fák között jártak. Az őrök kezében tiszta, fehér
fénnyel ragyogó fáklyák világítottak. És Suarra hirtelen átölelte
Graydon nyakát és fejét puha mellére húzta.
- Graydon... Graydon, szerelmem... félek! Nagyon félek!
Túl nagy volt az ár, drágám. Jobb lett volna, ha megölöm
magam, mielőtt még megjelentél volna. Nem tudtam... re-
ménykedtem... de aztán megbilincseltek és akkor már nem
tudtam megölni magam...
Graydon ugyanezt a félelmet érezte. Borzalmas félelmet!
Azonban amennyire tudta, igyekezett megvigasztalni a lányt.
Végre odaértek a Templomhoz. Megálltak. A tiszt és néhány
embere megindultak felfelé a széles lépcsősoron, fáklyáikkal
jeleket adva. Graydon hallotta Regor dörmögő hangját, majd
hirtelen megjelent az óriás, lerohant a lépcsőn és odaugrott a
hordszékhez. Kiemelte és úgy ölelte őket magához, mintha a
gyermekei lennének, akik visszatértek a halálból.
A zöld ruhás őr tisztelgett és megvárta, amíg felérnek a
bejáratig. Graydon hallotta, amint szárnyas kígyók elrepülnek
arrafelé, ahol az Anya várakózott. Visszanézve látta, hogy a
kíséret megfordult és elvonul.
Iszonyatos fáradtságot érzett és hirtelen megtántorodott. Regor
erős karjai azonban elkapták. A Templom ajtaja döngve
becsukódott mögöttük.

XXV. Nimir nyakörve

Suarra puha keze simogatta, bátorító, kedveskedő szavakat

súgott a fülébe. Graydon igyekezett összeszedni magát és eltolta
Regor karjait. A hatalmas csarnok tele volt indián katonákkal és
nemesekkel, akik mindnyájan az Anya kék színét viselték. Ez
utóbbiak most megindultak felé; a kíváncsiság legyőzte
szokásos közönyüket. Regor azonban egy kézmozdulattal
megállította őket.
- Az Anyához megyünk… most azonnal. Suarra, nem
esett bajod?
A lány megrázta a fejét. Regor csak most vette észre
Graydon nyakán a fémbilincset. Zavartan meredt rá.
- Nimir jelképe! - nevetett Graydon keserűen. Az óriás
kinyújtotta a kezét, mintha le akarná tépni a nyakáról.
- Nem - tolta el Graydon a kézét -, a dolog nem ennyire
egyszerű, Regor.
Az óriás összevont szemöldökkel méregette a nyakörvet.
- Ez az Anyára tartozik - mondta Suarra. - Gyorsan,
hamarosan virrad.
Kézen fogta Graydont és sietve megindult vele, Regort
hátrahagyva. Széles folyosókon haladtak végig. Mindenfelé
emerek és nemesek álldogáltak, ők azonban csak siettek tovább,
amíg oda nem értek az emelőszerkezethez, amely felrepítette
őket a Kígyóasszony szentélyébe. Felérve, kiléptek a Templom
tetejére.
- Anya! – kiáltotta Suarra.
Valami villant a félhomályban, Adana pikkelyes teste, amint
végigsiklott az emelvényen. A következő pillanatban már a lány
mellett emelkedett fel, gyermeki karjait a nyaka köré fonta és
fejét a mellére húzta. Graydon most először hallott a
Kígyóasszony hangjában valamit, ami nagyon hasonlított az
emberi zokogásra.
- Leányom! Suarra! Kislányom!
És Suarra ott sírt a nyakában, miközben az Anya szív alakú
szája a lány ezüstös haját simogatta.
 Az Anya felemelte a fejét és kezét Graydon felé nyújtotta.
Pillantása a Gonoszság Lordjának nyakörvére esett. Teste
megmerevedett, szemei elkeskenyedtek és hegyes, vörös
nyelve gyors egymásutánban többször is kicsusszant a szájából...
mint egy kígyóé.
Suarrát eltolta magától, kinyúlt és megérintette Graydon
mellkasát, a szíve fölött, majd a homlokát. Végül két apró
kezébe fogta az arcát és mélyen belenézett a szemébe. A rá-
meredő lila tavacskákba lassan szánalom, sajnálat... és egyfajta
aggodalom költözött.
- Szóval így állunk! - suttogta és leengedte a kezeit. -
Tehát ezt tervezi! - Pillantása befelé forduló lett, mintha saját
magának beszélne, róluk tudomást sem véve. - De vonakod-
ni fog ennek a fegyvernek a használatától... és csak a végső
esetben fog hozzá folyamodni. Igen, képes vagyok felvenni
vele a harcot. De én is vonakodom használni... ugyanúgy,
ahogy ő is. Az őseimre, bárcsak mellettem lenne valaki a sa-
ját népemből! Vagy még egy Lord, aki Tyddo mellé állna...
akkor semmit sem félnék. Ez azonban lehetetlen. És ha a
harcban Nimir és én szabadjára engedjük azt, amit utána nem
láncolhatunk le ismét, vajon a pusztulás nem fog-e végigsö-
pörni ezen az egész forgó bolygón... pusztasággá változtatva
az egész földet... kiirtva belőle minden életet?- De hiszen ak-
kor maga Nimir sem kerülheti el a pusztulást...
Pillantása visszavándorolt Graydonra.
- Semmi baj, gyermekem - mondta gyengéden. - Ne ess
kétségbe! Szóval megsajnáltad Nimirt, igaz? És alkut kötöt-
tél vele! Miközben ravaszul belecsöpögtette az agyadba a
mérgét... de még milyen ravaszul! De gondolom, ennek így
kell lenni, így volt megírva. Nem a te hibád. Én voltam az,
aki bekaptam a kivetett horgot, amikor utat engedve női hiú-
ságomnak, átváltoztattam a testét, ott a Ladnophaxin. Miat-
tam alakultak így a történtek. Te nem tehettél semmit... és
talán jobb is így. Úgy hagyjuk a kockákat, ahogyan leestek.
Ó, ne nézz így rám! Nem boszorkányság. Olvastam a gon-
dolataidban, ennyi az egész. De szívesen végighallgatnám a
történetet a te szavaiddal is. Suarra...
Odafordult a lányhoz. Úgy tűnt, csak most veszi észre a zöld
menyasszonyi ruhát, a festett ajkakat és arcot. És a látvány
hatására minden Nimir iránt érzett haragja, a több órányi
idegeskedés Suarráért egyszerre robbant ki belőle. Ki-
nyújtotta a kezét és egyetlen rántással letépte a lányról a ruhát
Suarra ott állt meztelenül, gyönyörű, fehér teste világított a
félhomályban.
- Menj és mosd meg az arcod! - sziszegte dühösen, mint
valami régimódi asszony, aki azon kapta a lányát, hogy ti-
tokban rúzsozza a száját.
A lány döbbenten állt, aztán megfordult és elefántcsontfehér
árnyékként eltűnt Adana párnákból épített fészke mögött. És
Graydon, a rátelepedő fáradtság és félelem ellenére elnevette
magát; ez a kis jelenet a tisztán emberi jellem megnyilatkozása
volt, egyike azoknak az apró jeleknek, ami miatt nem irtózott és
félt ettől a teljességgel embertelen lénytől, és ami miatt
kételkedett saját kételyeiben, bár ezek soha meg sem fordultak
a fejében, amikor vele volt.
Az Anya dühösen nézett rá, felemelte a kezét, mintha meg
akarná ütni, aztán megfordult és Suarra után csúszott. Graydon
hallotta, amint gyengéden, bocsánatkérően beszél a lányhoz.
Aztán őt szólította.
Egy halványan világító gömb állt mellette. Ennek fényénél
Graydon látta, hogy Suarra időközben egy köntöst vett magára
és letörölte arcáról a festéket. A lány Graydonra nézett és
lehajtotta a fejét. A Kígyóasszony felnevetett, arcát a lányéhoz
simította,
- Ne törődj vele, gyermekem - mondta. - Graydon tudja,
hogy a nőknek testük van, ebben biztos vagyok. Regor pedig
olyan öreg, hogy legkevesebb a nagyapád lehetne. Gyere ide,
Regor. Most pedig, lányom, mondd el, mi történt. Tessék,
idd meg ezt!
Belenyúlt a ládába és egy apró fiolát húzott elő belőle. Egy
kristálykelyhet megtöltött vízzel és cseppentett bele a fiola
tartalmából. Suarra ivott néhány kortyot, majd odaadta
Graydonnak. Az ital hatására mintha minden fáradtságát elfújták
volna; feszültsége feloldódott, agya kitisztult. Regor mellett
állva hallgatta Suarrát.
A lány elrablásától eltekintve, ismerte a történetet. Miután
magára hagyta az Anyát, és Huon embereinek érkezését fi-
gyelte, akiknek sikerült megmenekülniük a barlang leroha-
násakor, egy emer tiszt lépett oda hozzá. Üzenetet hoz Lord
Graydontól, mondta, aki a Templom alsó teraszán várakozik.
Lord Graydon talált valamit, amit szeretne megmutatni neki,
mielőtt elújságolnák az Anyának. Lord Graydontól azt a pa-
rancsot kapta, mondta, hogy keresse meg és vezesse hozzá.
A csel egyszerűsége volt, ami megtévesztette a lányt. Tudta,
hogy a Templom teraszait gondosan őrzik, ezért meg sem fordult
a fejében, hogy kétségbe vonja a hívás valódiságát. Egyedül
ment le az alsó teraszra, számtalan őr mellett haladva el. Hirtelen
azonban egy köpeny borult a fejére, felkapták és már vitték is.
- Lantlu emberei voltak - mondta Regor. - Megölték az
őreinket és elfoglalták a helyüket. Az Anya színét viselték.
Megtaláltuk az embereink holttestét; ledobták őket a terasz-
ról.
Amikor beértek a fák közé, folytatta Suarra, kezét és lábát
megkötözték és beültették egy hordszékbe. Egyenesen Lantlu
palotájába vitték. Itt indián nők vették kezelésbe; levetkőztették,
ráadták a zöld ruhát, kifestették és köteleit aranybilincsekre
cserélték. Ezután bevezették abba a szobába, ahol Graydon
rátalált... hogy magának Lantlunak a szájából tudja meg, mi vár
rá.
A Kígyóasszony hallgatta Suarra szavait, felsőteste fenye-
getően imbolygott előre-hátra, szemei csillogtak; nem kérdezett
semmit, nem szólt közbe.
- Regor - mondta halkan, amikor Suarra elhallgatott -
menj és bizonyosodj meg felőle, hogy egyetlen rés sem ma-
radt szabadon, ahol Nimir patkányai besurranhatnának. Utá-
na aludj egy keveset... mert hajnalban a Templomban min-
denkinek ébren kell lenni. Mire a következő hajnal hasad,
eldől a harc. Suarra, Graydon... ti ketten itt alusztok mellet-
tem.
És mikor Regor távozott, Graydon kezét apró kezei közé
fogta.
- Gyermekem - mondta lágyan -, ne félj! Mélyen fogsz
aludni és álmaidban nem fog szerepelni Nimir. Hajnalha-
sadtáig még négy óra van. Én majd időben felébresztelek...
és akkor megbeszéljük a teendőket. Úgy értem, beszélünk er-
ről - itt megérintette a rosszindulatúan fénylő nyakörvet - és
más dolgokról. Most idd meg ezt… te is, Suarra.
Ismét belenyúlt a ládába és egy másik fiolát vett elő. A
színtelen folyadékból cseppentett a kehelybe. Mindketten ittak
belőle. Suarra ásított, ledőlt a párnákra, álmosan Graydonra
mosolygott és szempillái lecsukódtak. Graydon ismét a
Kígyóasszonyra pillantott, aki közben elővette a sistrumját és most
magasan a feje fölött tartotta. A hangszerből karcsú, ce-
ruzavékonyságú, fehéres fénycsík áradt. A Kígyóasszony a
látóhatárra irányította a fénysugarat és egyre növekvő köröket
rajzolt vele az égre.
Jeleket adott. Jeleket adott, de vajon kinek, tűnődött Graydon
álmosan... minek? Elaludt.

Az Anya érintésére ébredt; mikor kinyitotta a szemét, őt látta

fölé hajolni. Az Anya lila szemei hatalmasra tágultak, szinte
foszforeszkáltak szív alakú arcában. Graydon felugrott. Az
emelvény szélénél ott állt az Ostobaság Lordja, a tó irányába
nézve; Kon, a Pókember skarlátvörös alakja és Regor fekete
árnya. Suarra még aludt. Arca a selyempárnákon nyugvó
karján pihent.
Graydon megborzongott. Amióta a Rejtett Földre lépett, most
először látta borúsnak az eget. A felhők alacsonyan, alig
háromszáz lábnyi magasságban csüngtek a Templom felett.
Nem is felhőkhöz, inkább valami mozdulatlan, acélszürke
mennyezethez hasonlítottak.
Fölötte és körülötte folyamatosan suhogás és suttogás
hallatszott, mintha számtalan hatalmas madár körözne a le-
vegőben.
A szárnyas kígyók! A Kígyóanya Hírnökei! Tehát őket
hívta a vékony fénysugárral!
A Kígyóanya megfogta Graydon kezét és magával húzta az
emelvény széléhez, odaadott neki egy lencsét, hasonlót ahhoz,
amit Huon barlangjában használt, és a tó partjára mutatott.
Graydon belenézett a lencsébe.
A tó partján gyíkemberek nyüzsögtek! Százával, ezrével
gyülekeztek itt; soraik lassan előrébbmozdultak, amint újabbak
csatlakoztak hozzájuk, felbukkanva a tó vizéből. Csak most
vette észre, hogy az urdok hordái a tavon keresztül, a barlangok
irányából áramlanak ide. A tó felszínét egyik parttól a másikig
teljesen ellepték az úszó gyíkemberek. A parton, az egyre
növekvő sereg mellett Lantlu nemesei közül fél tucat várakozott,
fekete dinoszauruszok hátán, hatalmas korbácsokkal
rendszabályozva állataikat. Egyikük most valamint kihajolt
szörnyű hátasa feje mögül. Graydon mintha valami fémes
csillogást látott volna a nyakán.
 Jobban megnézve, látta, hogy egy ugyanolyan nyakörv,
amilyet a Gonoszság Lordja az ő nyakára tett.
Egy másik dinoszauruszlovas is ilyet viselt és a harmadik
szintén. Graydon leengedte a lencsét a Kígyóasszonyra nézett,
aki bólintott, mintegy válaszolva ki nem mondott kérdésére.
- Igen - mondta. - Nimir magához láncolt téged. Amit
mondott, csak részben volt igaz, Graydon... a másik része
hazugság. Amikor azt állította, hogy megvéd, igazat mon-
dott. De igenis hatalma van fölötted.
Graydon szerencsétlenül pislogott.;
- És ezért nem maradhatsz itt velem, hogy segíts nekem,
ahogyan korábban reméltem. Nimir elszánt és kétségbeesett...
és remélem, hamarosan tovább fokozódik kétségbeesése... és
lehet, hogy egy gyenge percedben rajtad keresztül tönkreteszi
a tervemet.
- Rajtam keresztül aztán nem! - kiáltotta Graydon. – Nem,
nem!
- Nem engedhetjük meg magunknak a kockázatot - válaszolta
az Anya. - Meg tudnálak szabadítani ettől a jeltől, de valami azt
súgja, hogy ne tegyem. Úgy érzem, Nimir ezzel hibát követett
el. Ha bölcs, úgy hagyta volna a kártyákat, ahogyan azokat
felfedtem a számára. Annyira mohón vágyik rá, hogy
megszerezzen téged, hogy ez a mohóság vissza fog ütni, ahogyan
az én hiúságom is visszaütött. Nem tudom, ez milyen formában
fog bekövetkezni... de érzem, hogy nem marad el...
- Az utolsó urd is elérte a partot, Adana - morogta Regor. -
Indulnunk kell.
- Regorral és Huonnal tartasz - mondta az Anya. - Nekik
fogsz segíteni. Egy dologban biztos lehetsz... Nimir nem kap
meg téged. Ezt megígértem. És én, Adana mondom, ez így is
lesz.
Hirtelen előrehajolt és ajkait Graydon homlokához nyomta.
- Ébredj, Suarra! - mondta, majd ismét Graydon felé
fordult. - Köszönj el a lánytól... aztán gyorsan induljatok! Ha
esetleg nem találkoznánk többet... szerettelek, gyermekem.
Újra megcsókolta; majd eltolta magától. Graydon az alvó
lány fölé hajolt. Suarra kinyitotta a szemét, felnézett Gray-
donra, majd a nyakát átölelve magához húzta és megcsókol-
ta.
- Elaludtam – motyogta félálomban. – Már hajnal van?
- El is múlt a hajnal, szerelmem - válaszolta Graydon. -
Nekem most Regorral és Huonnal le kell mennem a Temp-
lomba...
- A Templomba! – ült fel a lány, tágra nyílt szemmel. – Én
azt hittem, hogy itt maradsz. Velem. Anya…
- Ne félj, drágám! - nevetett Graydon és Adana volt az
egyetlen, aki tudta, milyen nehezére esett ez a nevetés. - Van egy
olyan szokásom, hogy mindig visszajövök hozzád.
Regor megveregette a vállát. Graydon gyengéden lefej-
tette magáról a kapaszkodó karokat, még egyszer megcsó-
kolta a lányt és gyorsan elsietett az óriás és Huon között. Mi-
közben lefelé ereszkedtek, még egyszer visszanézett. A lány,
fejét a Kígyóanya mellére hajtva állt, kezét a szájához emel-
te, hogy egy búcsúcsókot dobjon neki... és tiszta szemeit két-
ség felhőzte el.

XXVI. A csata

Graydon a Suarrától való elválását követő borzalmas órák

eseményeinek csak egy részét látta a saját szemeivel. A teljes
képet a többiek által elmondott történetekből kellett összeál-
lítania.
Ők hárman, Huon, Regor és Graydon siettek nagyon és csak
azért álltak meg, hogy Graydon magához vegye lőszertáskáját.
Odaértek a trónterem bejáratához. Regor megállt.
- Tönkretettük a Templomba vezető minden alagút bejá-
ratának nyitószerkezetét, kivéve egyet - kezdte. - Azt az
egyet pedig lehetetlen bevenni. Ez volt az Anya parancsa.
Hacsak el nem számította magát, kívülről nem lephetnek
meg minket. Nimir és Lantlu mindent meg fog tenni, hogy
kicsalogasson minket a Templomból, ahol lerohanhatnak a
xinlikkel és az urdokkal. Mi pedig mindent megteszünk,
hogy ez ne sikerüljön nekik... Az éjszaka folyamán erős ba-
rikádokat állítottunk fel a nagy lépcsőn. Katonák őrködnek a
Templom körüli három teraszon. Ha a támadás túl heves
lesz még mindig visszavonulhatnak a Templomba, az abla-
kokból leeresztett kötéllétrákon. Minden ajtót, ablakot és
nyílást íjászok és dárdások őriznek. Huon a barikád körül pa-
rancsnokol. Te, Graydon mellette fogsz harcolni. Ha xinlikkel
támadnak, próbáld megölni a lovasát a fegyvereddel, mert egy
xinli, ha nincs aki irányítsa, nem sok hasznára van Lantlunak.
Ha sikerül úgy megsebesítened a xinlit, hogy az a sajátjaira
támadjon... az nagyon jó lesz. Vissza kell vernünk őket... ez a
lényeg. Nem tudjuk, Nimir mit rejteget a tarisznyájában.
Fölöttünk harcol az Anya... aki talán tudja. És akinek a fegyverei
legalább olyan halálosak, mint a Gonoszság Lordjának
tulajdonában lévők, ebben biztos lehetsz. Ezt nem búcsúnak
szánom, barátom - az óriás hangja rekedtté vált -, de ha mégis
búcsú lenne ... - Hatalmas karjával átölelte Graydont és
megveregette a hátát, megszorította Huon kezét, majd nagy
léptekkel elsietett.
- Te és én, Graydon - Huon hangja komor volt. - Em-
lékszel, mit mondtam azon az éjszakán, amikor a Békaasz-
szony barlangjába indultál? Te és én, mi ketten együtt... a vö-
rös ég alatt, amelyből jeges árnyékok hullanak és lángala-
kokkal harcolnak. Eljött az óra... és én örülök neki. Nézd!
Egy magas ablakra mutatott, amelyben egy tucat íjász állt.
Fölöttük az égnek egy apró darabkája látszott. A felhőmeny-
nyezet acélszürkesége oszladozóban volt. Fenyegető, vörös
foltok jelentek meg, amelyek lassan az egész eget betöltötték.
- Gyere! - mondta Huon. Némán átmentek a hatalmas
csarnokba, ahonnan a Templom kapui nyíltak. A csarnok
tele volt íjakkal, buzogányokkal, kardokkal és dárdákkal fel
fegyverzett emerekkel. Húsz nemes irányította őket; ők csak
kardot és tőrt viseltek. Szemmel láthatóan Huonra vártak,
mert amint megjelent, a masszív fémajtó kitárult. A katonák-
kal a nyomukban, kivonultak a széles előrészre, ahonnan a
lépcsősor indult lefelé.
A három terasz párkányán végig katonák álltak, mint egy
ostromlott város falait őrző hadsereg. A lépcsőn keresztben
hatalmas kövekből emeltek dupla barikádot. Ezek hat láb
magasak voltak, az első a legalsó terasznál kezdődött, a másik
körülbelül ötven lábbal fölötte. Mindkettő tövében nagy
kőtömbök szolgáltak emelvényként a védők számára. Graydon
arra gondolt, micsoda kiváló csapda lehetne az a barikádok által
bezárt ötven lábnyi terület, és azt kívánta, bárcsak
 lenne egy fél tucat gépfegyvere, amiket a közelebbi barikád
tetején állítana fel. Micsoda pusztulást vihetne véghez!
Gyorsan leintette magát... semmi értelme a modern hadviselés
eszközeiben gondolkodni, amikor az ellenséges vezérek olyan
fegyverekkel rendelkeznek, amelyekről sem a tisztjeik, sem a
közkatonáik nem tudnak semmit. Elérte a távolabbi falat, a
puskát levette a válláról, maga elé tette lőszerestáskáját és
ellenőrizte tartalmát. Néhány száz lövedék csupán, gondolta
sajnálkozva, de gondos célzással sok kárt tehet az ellenségben.
Miközben Huon ellenőrizte az állásokat, ő megtöltötte a
fegyverét.
Graydon lenézett a tópartra. A vöröses felhőkön átszűrődő
fényben alig látszott valami. Ez természetesen Nimir műve volt.
De hol van Nimir? Vajon az embereivel együtt fog küzdeni,
vagy mint a Kígyóasszony, egy titkos helyről irányítja
titokzatos erőit?
Úgy tűnt, Nimir teljesen biztos a győzelmében. Lehet, hogy
néhány dologgal kapcsolatban hazudott neki, de ezt őszintén
mondta. Komolyan gondolta. Nem lenne jobb most rögtön
átugrani a barikádot, elmenni a Gonoszság Lordjához és...
nekiadni magát? Kikényszeríteni belőle a pokoli kísérlet azonnali
végrehajtását? Ez visszatartaná Nimirt és amíg a Sötét Úr
benne van, fegyverszünet lenne. A többi pedig már az ő dolga.
Úristen, miért ne? Megérne megpróbálni! Ha győz... azzal
megmenti Suarrát... és az Anyát... és Regort... a rendes öregfiút,
Regort. Miért ne akadályozza meg a vérengzést, amikor
megteheti?
A gondolat olyan volt, mint egy suttogás az agyában.
Egy suttogás! Graydon döbbenten húzta ki magát.
Suttogás? Mint az Árnyék suttogása!
A Kígyóasszonynak igaza volt! Nimir suttogott az agyá-
ban, csábítva, csalogatva, hazudva neki. Megpróbálja kiját-
szani! Hála Istennek, a Kígyóanya nem hagyta, hogy fent
maradjon a tetőn! Mindkét kezével megragadta a nyakörvet
és rángatni kezdte... mintha valahonnan a Gonoszság Lord
jának nevetését hallaná!
Huon megragadta a karját. Graydon odafordult hozzá, arcán
hideg verejték patakzott.
- Huon - mondta lihegve -, ha futni kezdek az ellenség felé,
ha bármi olyasmit teszek, ami szerinted ... szokatlan tő-
 lem... vágj fejbe a kardod markolatával. Vagy szúrj le, ha
szükségesnek látod.
- Ne félj - bólintott Huon komoran. - Nyitva tartom a
szemem.
A Templomban figyelmeztető kürtök harsantak. Messze, a
mező szélén, mozgás támadt; fekete pikkelyeken és rücskös,
sárga bőrökön csillant a fény.
- Jönnek! - mondta Huon és odakiabált az embereinek.
A hír futótűzként terjedt végig a teraszokon. Íjhúrok pendül-
tek, amint gazdáik ellenőrizték őket. Aztán csend támadt; a
védők figyelték a közeledő ellenséget.
A támadók eleinte lassan mozogtak. Az élen a hatalmas
dinoszauruszok haladtak, egymástól Ötven lábnyi távolságban.
Graydon bosszankodva látta, hogy a nyeregben ülők
páncélinget és arcvédős sisakot viselnek. Soha nem próbálta
még a puskagolyó erejét ilyen páncéllal szemben, így nem
tudhatta, hogy áthatol-e rajta. Azzal nyugtatta magát, ha mást
nem, a lövés ereje biztosan lelöki az állatok hátáról őket.
A dinoszauruszok mögött vonult a gyíkemberek serege. És
ez valóban egy egész sereg volt; hat, ezer láb hosszú sorban
közeledtek. Ha az urdoknak voltak is vezéreik, akkor azok a
saját fajtájukból valók voltak és nem lehetett megkülönböztetni
őket a tömegtől. Egyre csak nyomultak a fekete őslények
mögött, vörös szemük villogott, taréjuk felmeredt fejük tetején.
Száz yarddal az urdok mögött, rendezett sorokban zöld
szoknyás indiánok masíroztak, élükön Lantlu nemeseivel.
Graydon sejtette a támadás tervét. Le akarják rohanni őket...
nem valami ravasz stratégia. A hatalmas dinoszauruszok,
amelyeknek nem árt sem nyílvessző, sem lándzsa, sem kard,
hacsak valaki rendkívüli ügyességgel és szerencsével torkon
nem találja őket, faltörő kosként áttörnek a barikádokon.
Nyomukban beözönlenek a mérges agyarú és hatalmas karmú
urdok, amelyeket nagyon nehéz megölni... őket követik az
emerek, Lantlu nemeseivel együtt, próbálva behatolni a
Templomba... De hol van Lantlu és pikkelyes falkája?
A közeledő ellenség sorai között trombiták harsantak. A
fekete dinoszauruszok megugrottak és mennydörgésszerű
robajjal futni kezdtek. A gyíkemberek hatalmas, sárga hul-
lámként vágtattak a nyomukban. Az áradat csaknem elérte a
Templomot.
A tetőről tejfehér fénysugár villant az égre. A levegőt ab-
pillanatban betöltötte a szárnyas kígyók kürtölése.
A dinoszauruszok és a gyíkemberek áradata megtorpant.
A xinlik lovasainak egyharmada a földre zuhant, mintha
lasszóval rántották volna le. A szárnyas kígyók láthatatlan
tekervényei csavarodtak rájuk és húzták le őket.
A gyíkemberek sorai között óriási zűrzavar és kavarodás
támadt. Visítva, sziszegve ugráltak és csapkodtak éles kar-
maikkal. Néhány Hírnököt sikerült a földre rántaniuk és többen
nekiestek, hogy szétmarcangolják. Azonban maguk az urdok
százával hullottak; a tőrszerű csőrök vagy szívüket, vagy az
agyukat fúrták keresztül.
A dinoszauruszok hátáról a lovasok fele a földre hullott, a
szörnyetegek pedig egyedül rosszul boldogultak. Graydon látta,
amint hatalmas hátsó lábaikra állva zavarodottan forgolódnak,
dühösen sziszegnek, abnormálisan apró mellső lábaikkal
csapkodnak és vadul nyújtogatják hosszú, kígyószerű
nyakukat.
Egyikük hirtelen megfordult, majd még egy, és még egy.
Megpróbáltak keresztültörni a gyíkembereken. Az indiánok
megálltak és most, hogy a szörnyek feléjük közeledtek, soraik
felbomlottak és menekültek, amerre láttak. A nemesek azonban
nem hagyták magukat; megpróbálták elkapni az üresen
himbálózó kantárokat és megfékezni a xinliket. Néhányat
sikerült is elfogni, ám eközben egy tucat vagy még több yu-
atlanchi nemes a fűbe tiporva lelte halálát.
A Templomból hívó kürtök hangja harsant, amelyekre bal kéz
felől újabbak válaszoltak. A mezőn több regiment kék tunikás
emer rohant keresztül, élükön páncélos nemesekkel, akiknek
vállán kék köpeny lobogott. Mindeddig elrejtőzve lapultak
valahol és Graydon szíve megdobbant, amint támadásukat
figyelte. Az első sor megtorpant és térdre hullott. Lantlu
katonáinak felbomlott soraira sűrű nyílzápor hullott,
felpattantak, tovább futottak, és hatalmas hullámként zúdulja
zöld ruhás indiánokra.
És a mező most már két csata színhelye volt... a szárnyas
kígyók harcoltak a xinlik és az urdok ellen, mögöttük pedig a
kékek a zöldek ellen.
A Templomból vad diadalkiáltás harsant.
A távolban, a barlangok irányából zúgás támadt, amely
lassan iszonyatos üvöltéssé erősödött; hirtelen elhalkult, a fül
nem is hallotta, de ez a hallhatatlan hang megremegtette az
agyat és minden idegszálat, míg végül úgy érezte az ember,
hogy megőrül. A zúgás egyre közeledett. Egy pillanatra
megtorpant a sereg fölött, majd a Templom fölé siklott és
megállt. Az őrjítő hang erősödött, elhalkult, majd ismét fel
erősödött...
És hirtelen ég és föld között minden teret homályos, vörös
sugarak töltöttek ki. Merevnek látszottak... furcsán barázdáltnak.
Hegyes tőrökként, kíméletlenül fúródtak a szemekbe,
ugyanúgy, mint a zúgás az agyakba.
Graydon ezt azonban akkor még nem tudta. Nem érzett
semmit; az őrjítő zúgás nem zavarta, a vörös sugarak elke-
rülték.
Értetlenül nézte, amint Huon kiejti kezéből a kardot,
megtántorodik és a szeméhez kap...
És hitetlenkedve nézte, amint a felfoghatatlan, merev
fényben egymás után feltűnnek... a szárnyas kígyók! Az Anya
Hírnökei... akiket tovább nem védett láthatatlanságuk köntöse!
Sugarak között foglyul ejtett, fekete alakoknak látszottak. És a
fény őket is megvakította. Kábultan imbolyogtak a levegőben,
egymásnak ütköztek, majd egyenként lezuhantak. Kicsik és
nagyok, a szárnyas kígyók az urdok karmai közé hullottak, akik
ugyanúgy, mint Graydon, védettek voltak az elviselhetetlen
rezgéssel és a vakító, vörös fénnyel szemben. A Templomban a
hang és a fény teljes őrületet okozott, mintha hatásuk itt
felerősödött volna. Az elkínzott agyakban egyetlen gondolat
dübörgött... kijutni a szabadba; futni és futni... minél messzebb
ettől a zúgástól és fénytől. A hatalmas ajtók kitárultak és az
emberek vad áradatként özönlöttek ki. Emerek, nemesek,
férfiak és nők, vakon menekültek. Akik nem fértek az
ajtókhoz, az ablakokon ugráltak ki.
A Gonoszság Lordja kiürítette a Templomot, ahogyan
megígérte!
A zúgásba most valami különös fújtatás, pokolbéli sziszegés
vegyült. Graydon már azelőtt tudta, mi ez, mielőtt meglátta
volna. A dinoszauruszok vadászfalkája. Smaragd- és za-
fírpikkelyek csillantak a vörös fényben, bíborvörös szemek
parázslottak, amint a falka kirobbant a Templom előtt elterülő
mező és a város között álló facsoportból. Az élen Lantlu
 vágtatott saját xinlije hátán. Diadalmasan üvöltve a Templom
lépcsője felé tartott.
Graydon lerázta magáról a döbbenet okozta bénultságot és
felemelte puskáját; vadul szitkozódva egyik golyót a másik után
küldte falkavezér felé. Lantlu azonban sértetlenül to-
vábbvágtatott, nyomában a xinlikkel.
A Kígyóasszony szentélyéből, a Templom tetejéről, lerepült
az egyik hatalmas ezüstgömb, nyomában, gyors egymásutánban
jött a többi. Megálltak, egy ezer láb átmérőjű kört alkotva,
magasan a csatamező fölött. Vakító, fehér fénnyel kezdtek
lüktetni, és közben egyre nőttek. Hamarosan összeértek,
hatalmas koronát alkotva, fehér fényüket szétpermetezve a
sápadt, vörös sugarak között.
A zúgás abbamaradt. A szárnyas kígyók magukhoz tértek és
ismét láthatatlanná halványultak. Az agyakat, idegeket és
szemeket gyötrő kín megszűnt.
Most Graydon volt, aki szenvedett. A fehér sugárzás el-
vakította és mintha forró tűvel szurkálták volna az agyát. És
ebben a kínban társa volt az urdoknak, a szörnyeknek és az Ősi
Faj azon tagjainak, akik Nimir nyakörvet viselték. A zúgástól és
a vörös fénytől megvédte a nyakörv, azonban a Kígyóasszony
fegyverével szemben hatástalan maradt.
Mielőtt a kín teljesen a hatalmába kerítette volna, hogy
nyögve, kezét a szemére szorítva a földre zuhanjon, még látta,
amint Lantlu óriási hátasa felágaskodik, kirántja gazdája
kezéből a kantárt, vakon megfordul és visítva elrohan. Látta,
amint Lantlu leesik a nyeregből, és egy párduc gyorsaságával
talpra ugrik, mielőtt karját a szemére szorítva megtántorodna.
Látta az összevissza rohangáló gyíkembereket, akik egymás után
hullottak el a szárnyas kígyók döféseitől.
A Templom katonái villámgyors áradatként zúdultak a
xinlikre és urdokra, buzogányaikkal földre sújtva a gyíkem-
bereket, dárdáikkal torkon szúrva a szörnyeket, vadul gyilkolva
Lantlu megzavarodott falkáját.
Huon, aki csak az ellenségre figyelt, megfeledkezett Gray-
donról. Már felugrott a barikádra, amikor eszébe jutott és
megfordult. Csupán egy pillanatig ingadozott a Graydon iránt
érzett aggodalom és a Lantlu iránt érzett gyűlölet között, aztán
leugrott a barikádról és a karjába kapta Graydont, hogy
felvigye a Templomba.
 Szél támadt körülöttük, amely a hideg űr leheletét hozta, és
érintésére véget ért Graydon szenvedése. Felegyenesedett Huon
karjában és mindketten a sugárzó gömbökre meredtek. Erős
fényük halványulni kezdett és mintha valami sötét burok támadt
volna körülöttük. A burok egyre vastagabb lett.
A gömbök hirtelen kihunytak!
Egyszerre ugrottak fel a barikádra. A lépcső aljában, kezében
vértől csöpögő karddal, lábai előtt egy halott kék köpenyes
nemessel, ott állt Lantlu, aki Graydonnal együtt megszabadult a
kínzó fájdalomtól.
A csatamezőn nemesek, urdok és emerek vívták halálos
küzdelmüket. A vadászfalka eltűnt, a xinlikkel együtt.
Graydon felemelte a puskát és célzott. Mielőtt azonban
meghúzhatta volna a ravaszt, Huon félreütötte a kezét.
- Én ölöm meg! Nem te! - kiáltotta és futva megindult
lefelé a lépcsőn Lantlu felé, aki vértől csöpögő kardját ké-
szenlétben tartva, vicsorogva várta.
A vörös ég lüktetni kezdett... egyszer, kétszer, három-
szor… mintha egy hatalmas szív lenne és óriási denevérekhez
hasonló, fekete árnyékok zuhantak alá. A hideg egyre elvi-
selhetetlenebb lett.
Graydon egy pillanatig döbbenten nézte a borzalmas esőt.
Úgy tűnt, az árnyékok közvetlenül á bíborvörös felhők alatt
képződnek. Alaktalanok, formátlanok voltak, ugyanakkor
koromfeketék, mintha a legsötétebb éjszaka köpönyegéből
hasadtak volna ki. Zuhanás közben forogtak és hirtelen
csaptak le; nem tettek különbséget gyíkember, emer és nemes
között.
Graydon kardok csattogását hallotta; Huon és Lantlu küz-
döttek vadul egymással, szúrva, döfve és hárítva.
Közötte és Huonék között egy kis csapat urd és indián
harcolt. Most egy árnyék hullott rájuk, beborította, egy pillanatra
teljesen eltakarta őket, majd ismét felreppent a levegőbe.
Graydon a kis csapatra nézett. Már nem harcoltak. Egytől egyik
mozdulatlanul álltak, majd meginogtak és eldőltek. Lerohant a
lépcsőn és leguggolt mellettük. A fű fekete volt, mintha
megperzselődött volna. Hozzáért az egyikhez. Merev volt és
jéghideg. Megérintette a földet. Az is fagyott volt.
Pillantása Huont kereste. Kardja éppen lesújtott Lantlu
csuklójára és félig leszelte. A dinoszauruszidomár felüvöltött,
hátraugrott és fegyverét átdobta a bal kezébe, mielőtt az
a földre hullhatott volna. Sebesülésével mit sem törődve, rá-
rontott Huonra.
Huon azonban elkerülte a rohamot, oldalt lépett és amint
Lantlu felé fordult, kardját ellenfele hasába döfte, majd egy
gyors mozdulattal a mellkasáig felhasította.
Lantlu elejtette a kardját és döbbenten meredt gyilkosára,
kezei vért spriccelő nyitott hasát szorongatták. Lassan térdre
esett és arccal a földre zuhant...
Egy árnyék hullott pörögve és mindkettőjüket beborította.
Graydon egy sikolyt hallott, majd rádöbbent, hogy ő sikoltott;
rohanni kezdett.
Az árnyék felemelkedett és visszasuhant a felhők közé.
Huon mozdulatlanul állt, földön fekvő ellenségét nézve.
- Huon! - kiáltotta Graydon és megérintette a vállát. Jég-
hideg volt.
Az érintéstől Huon merev teste megingott és Lantlura zu-
hant.
Graydon felállt és arcán ostoba döbbenettel nézett körül.
Mik ezek a fények? Zöldes lángalakok, szárnyakkal... a
semmiből bukkannak elő... rárontanak: az árnyékokra. Láng-
alakok, amelyek harcolnak a gyilkos árnyakkal... és Huon itt
fekszik holtan, a lábai előtt, a vörös ég alatt.
Hiszen Huon megmondta előre... mikor is? Úgy tűnt, év-
századokkal ezelőtt.
Az agya béna volt. És a kétségbeesés... a sötét kétségbeesés,
amely lelassította a szívét és lélegzetvételét, teljesen a hatalmába
kerítette. Honnan jön ez a fekete áradat... még soha nem érzett
ilyet korábban? És gyűlölet... hideg gyűlölet, amely kíméletlen,
mint azok a gyilkos árnyak... és amely összefonódik a
kétségbeeséssel. Ki az, akit ennyire gyűlöl... és miért?,., bárcsak
lerázhatná az agyáról ezt a borzalmas bénaságot!
Azok az átkozott lángalakok! Mindenütt ott vannak! Me-
nekülnek... emerek, urdok és az Ősi Faj tagjai. Az embereim
menekülnek... legyőzték őket! Embereim… mi az; hogy az
embereim? Micsoda pokoli fény... micsoda pokoli éj! Jó kis
rím... mintha megállította volna ennek az átkozott bénultságnak a
terjedését. Próbálkozzunk egy másikkal... por és hamu lesz
minden, ha az árnyék nem kapott el, majd a szárnyas láng
igen. Nem... mégsem segít. Mi az ördög van a fejével? Szegény
Huon... vajon Suarra tudja, hogy ő itt van lent... hol
 lehet Nimir... ó, igen, most már tudja, kit gyűlöl annyira... a
Kígyóasszonyt... azt az átkozott szörnyeteget... Igen, Sötét
Úr, jövök! ,
A pokolba... ezt meg miért mondta? Ébredj fel, Nick
Graydon... Nick Graydon, Philadelphia, Harvard Egyetem,
bányamérnöki kar, Egyesült Államok, ébredj fel!... Igen, igen,
Sötét Úr... azonnal jövök!
Valaki átkarolta a vállát. Morogva elhúzódott. Hiszen ez
Regor!
Regor! Az agyára telepedett halálos bénultság mintha kis-
sé visszahúzódott volna.
- A fejem... Regor! Valami baj van!
- Igen, haver. Minden rendben. Gyere... Regorral. Me-
gyünk... megyünk Suarrához.
Suarra? Igen, Suarrához elmegy Regorral. De a Kígyóasz-
szonyhoz semmiképpen! Nem! Nem! Hozzá nem... ő nem
ember... Nem, hozzá nem megyek, Sötét Úr...
Hiszen ismét itt van a Templomban! Hogy az ördögbe került
ide? Valami húzta a nyakörvet. A nyakörvénél fogva húzta
magával. Nem megy! De, mennie kell. Addig azonban nem, amíg
el nem mesél mindent Suarrának. Ó, már itt is van Suarra! Nem,
nem a Kígyóasszony... nem, Sötét Úr, nem... milyen jó Suarra
karját érezni... megpihenni a vállán...
- Szorítsd erősen, Suarra! - mondta az Anya halkan. -
Csókold meg, beszélj hozzá, csinálj bármit... csak rád fi-
gyeljen. Kon!
A Pókember előlépett az árnyékból és szomorúan nézett
Graydonra, aki egyfolytában motyogott magában.
- Vigyázz rá, Regor! Lehet, hogy Konra is szükséged
lesz, hogy lefogjátok. Mire jön a hívás, egyáltalán nem ma-
rad ereje. Ha kell... kötözzétek meg. Bár ezt szívesen elke-
rülném. Nimir azonban semmiképpen nem fogja megszerez-
ni. Ó... ettől tartottam!.Tyddo... készülj!
Zöld ragyogás, erős, mint a nappali fény, árasztotta el a
Rejtett Földet. A gyilkos árnyak eltűntek, a vörös fény felszí-
vódott a felhőkben. Félúton a Templom és a tó között egy
hatalmas, tündöklő, zöld lángoszlop emelkedett ki a földből.
Lassú, szabályos ritmussal lüktetett. Körülötte és fölötte vil-
lámok szikráztak és mennydörgés harsogott.
 A csatamezőn küzdő alakok egy pillanatra mozdulatlanná
dermedtek a rémisztő fényben, majd üvöltve és sikoltozva,
futva kerestek menedéket.
A szárnyas lángalakok életre lobbantak. Lassan az oszlop felé
úsztak és beleolvadtak, táplálták azt.
- Nimir utolsó kártyája, Tyddo - suttogta a Kígyóasszony.
- És lehet, hogy a legjobb.
Az Ostobaság Lordja bólintott és elfoglalta őrhelyét a
kristályrudak mellett. A fehéren világító két hatalmas korong
egyenletesen forgott. A Kígyóasszony először az egyikhez,
majd a másikhoz csusszant, valamit állítva a talapzatba épített
karokon. A korongok-forgási sebessége csökkent.
- Őseim, most segítsetek! - fohászkodott a Kígyóanya.
A korongok egyre lassultak, ugyanakkor egyre kevesebb lett
a lángalak, amely az oszlopot táplálta. Hirtelen elfogytak.
A lüktető oszlop megremegett, inogni kezdett és iszonyatos
robajjal felemelkedett a földről. Egy ideig a levegőben lebegett,
majd rázuhant az Álmodók amfiteátrumára. Ismét
felemelkedett... helyén nem maradt semmi.
Ez alkalommal azonban magasabbra emelkedett és most a
város fái közé zuhant. A robaj alapjaiban remegtette meg a
Templomot.
A korongok megálltak. A lángoszlop a Templom felé kö-
zeledett.
- Most! - kiáltott oda a Kígyóasszony az Ostobaság
Lordjának. A gépezetből, amely mellett a Lord állt, hatalmas,
legyező alakú, lila fény áradt ki... és egyenesen a közeledő
oszlopnak tartott. Odaért és feltartóztatta. Elvegyült vele. Az
oszlop meghajlott, tekergett, mint egy szabadulni vágyó élő-
lény.
Iszonyatos sikoly hasított a levegőbe, majd mennydörgés-
szerű hang, mintha hegyek omlanának le.
Aztán sötétség és borzalmas némaság.
- Szép munka volt - sóhajtott fel az Anya. - Köszönet
érte az őseimnek, akiknek a műve volt!
Graydon felemelte a fejét Suarra válláról. Arca sápadt volt
és nyúzott, szemeinek csak a fehérje látszott. Mintha fülelt
volna.
- Igen, Sötét Úr... hallak!
- Közeledik az idő. Fogd le, Regor! Nem, inkább Kon
fogja. - A Kígyóanya odacsúszott a ládájához, elővette a
sistrumját, amelyben a higanygolyó rezgett, majd egy másik,
nagyobbat, amelyben több golyó volt, végül egy kristályaidat,
benne lila fénnyel, hasonlót ahhoz, amilyet az Ostobaság Lordja,
az Elveszett Bölcsesség Barlangjában használt. A második
sistrumot átnyújtotta a Lordnak.
A Pókember a karjaiba vette Graydont, aki mozdulatlanul
tűrte, továbbra is fülelve. Az Anya odacsúszott hozzá.
- Regor - súgta gyorsan, - maradj itt Suarrával. Nem,
gyermekem, hasztalan a sírás és könyörgés. Nem jöhetsz.
Maradj csendben! - szólt rá szigorúan, amikor a lány esdek-
lőn felemelte a kezét. - Azért megyek, hogy megmentsem a
szerelmedet. És hogy végezzek Nimirrel. Regor... Kont ma-
gammal viszem. Azonnal indulunk...
Csettintett a Pókembernek. Kon, karjában Graydonnal, az
emelőszerkezet csillogó lapjára állt. A Kígyóasszony be-
csusszant mellé és félig feltekeredett, hogy helyet csináljon az
Ostobaság Lordjának. Lassan leereszkedtek.
Alig léptek ki a folyosóra, amikor Graydon hirtelen mé-
lyen meghajolt.
- Hallom! Jövök Sötét Úr! - kiáltotta és vadul rángatni
kezdte a Pókember karját
- Igen - sziszegte a Kígyóasszony. - De úgy, ahogy én
akarom. Tedd le, Kon! Hadd menjen!
Graydon, szemét továbbra is felfelé szegezve, úgy forgatta a
fejét, mint egy kutya, ha szagot keres, majd hirtelen futni
kezdett végig a folyosón, egyenesen a Templom bejárata felé.
Mögötte, felemelt sistrummal, másik kezében a lila tűz-
rúddal siklott a Kígyóasszony, könnyedén lépést tartva a rohanó
Graydonnal, mögöttük pedig, szintén minden erőlködés nélkül, az
Ostobaság Lordja és Kon. Most elérték a folyosót, amely a
trónteremhez vezetett. A sistrumból vékony fénysugár lőtt ki.
Megérintette Graydon fejét. Graydon megtorpant és megfordult.
A fény ismét felvillant, ez alkalommal a falat érte. Érintésére
félrecsúszott egy addig láthatatlan kőajtó. Helyén egy alagút
bejárata sötétlett. A fény ismét Graydon fejére vetült, mire az
tétovázás nélkül befordult az alagútba.
- Helyes! - lehelte az Anya.
A sistrumból kiáramló fénysugár még két másik alagutat
nyitott meg: Graydon egyre csak futott. Egyetlen egyszer sem
fordult hátra; láthatóan egyáltalán nem volt tudatában az
 őt követő három alaknak. Mindenesetre furcsa látvány le-
hettek... egy rohanó ember, mögötte a gyorsan sikló Kígyó-
asszony hosszú, csillogó teste, a Pókember skarlátvörös, sokkarú
alakja és az Ostobaság Lordjának ősi, bölcs arca, benne
fiatalosan csillogó szemekkel.
Graydon csak egyre rohant, mint a szalmaszál, amelyet az
örvény felé sodor a víz.
- De Adana, Nimir nem fogja észrevenni, hogy követjük? -
kérdezte az Ostobaság Lordja. Hangjában nyoma sem volt
kifulladásnak.
- Nem - válaszolta az Anya könnyedén. - Amikor Nimir
elrejtőzött az én látó gondolatom elől, engem is elrejtett az
övétől. Semmivel sem lát engem jobban azon a homályon
keresztül, mint én őt. Magához vonzza ezt az embert... de nem
tudja, hogyan jön. Csak azt, hogy jön.
- Egyre gyorsabban fut - jegyezte meg az Ostobaság
Lordja.
- Közeledik Nimirhez - mondta a Kígyóasszony. - Nem
én vezetem ezt az embert, Tyddo, ő vezet engem. Én csak
annyit teszek, hogy megnyitom előtte a legrövidebb utat ah-
hoz, aki hívja... Aha, gondoltam!
Graydon vakon nekirohant egy üres falnak. A sistrum su-
garának érintésére feltárult az alagút. A nyíláson keresztül
vöröses fény szűrődött ki.
Az Árnyék barlangjában voltak.
Graydon egyre gyorsabban rohant; suhanó árnyék a ho-
mályban. Feltűnt a fekete szikla. Graydon végigfutott mellette.
A végénél befordult. Itt állt a fekete trón.
A barlang padlóján, arccal a föld felé, több száz gyíkember
feküdj az urdok nőstényei és fiataljai, és azok, akik túlélték a
csatát és sikerült visszajutniuk a vörös barlangba. Testük bűzös
kipárolgásába az Árnyék kertjének obszcén illata, vegyült.
És a fekete trónon ott kuporgott Nimir!
- Sötét Úr... itt vagyok! - Graydon hangja kifejezéstelen
volt; mozdulatlanul állt, mintha valamiféle parancsra várna.
Nimir felemelte halványkék szemét a horda földön fetrengő
maradékáról. Hatalmas teste növekedni kezdett, felemelkedett a
trónról; hosszú, formátlan karjai éhesen kinyúltak, arcán diadal
ömlött szét.
 - Gyere - suttogta, és Graydon, mintha izmai feszes acél-
rugók lennének, felugrott az emelvényre.
- Ne! - A Kígyóasszony hangja élesen csattant. A kezében
tartott sistrumból vékony fénysugár lövellt ki és megérintette
Graydon fejét. Graydon megpördült és a földre zuhant, nem
messze Nimir lábától.
A Gonoszság Lordjának tekintete a Kígyóasszonyra esett,
hirtelen rádöbbent jelenlétére... mintha egy addig közöttük
lebegő függöny hullott volna le. Szeme a Kígyóasszonyról az
Ostobaság Lordjára, majd Konra villant, és maga a pokol
lángjai csaptak fel benne.
Keze benyúlt köpenye alá és előhúzott valamit, ami fagyos,
zöld lánggal csillogott. Mielőtt azonban felemelhette volna a
tárgyat, a Kígyóasszony kinyújtotta bal kezét, amelyben a
kristályrudat tartotta. A rúdból éles, lila fénysugár vágódott ki,
neki Nimir kezének és annak a valaminek, amit szorongatott.
Csilingelő robbanás hallátszott és a nyomában támadt lila atomok
felhője beborította a Gonoszság Lordját, a trónjával együtt.
A Kígyóasszony kikapta a nagyobbik sistrumot az Ostobaság
Lordjának kezéből. A sistrumban lévő számtalan apró gömbből
a holdfényhez hasonló fehéres ragyogás áradt és egy három
inch átmérőjű gömbbé állt össze. Egyenesen a kavargó, lila köd
felé tartott, Nimir fejének magasságában... és áthaladt rajta.
Nekivágódott a faragott sziklafalnak és szétterült a felületén. A
fal oldaltól oldalig, aljától a tetejéig megrepedezett, hasadozni
kezdett és leomlott. Ahol a fal volt, most egy alagút bejárata
ásított. A gömb érintésére a lila köd eloszlott. Lehajtott fejjel, az
emelvény padlóján kuporogva, ott volt Nimir, érintetlenül az
Anya lövedékétől. Mielőtt az Anya újabbat küldhetett volna rá,
Nimir felkapta Graydon testét, a hátára dobta, mint egy
köpenyt, karjait átvetette a vállán és eltűnt az alagút sötétjében.
A Kígyóasszony dühösen sziszegett. Teste magasra emel-
kedett, majd felcsusszant az emelvényre és a sötét nyílás felé
siklott, nyomában az Ostobaság Lordjával és Konnal.
Nem volt szükségük fényre, hogy lássanak, ugyanis szá-
mukra, hasonlóan Nimirhez, fény és sötétség egyforma volt. És
az alagút végén hirtelen feltűnt Nimir hatalmas testének
 körvonala, majd a következő pillanatban beleolvadt a ho-
mályba.
A járat az Arc Barlangjához vezetett. Nem messze attól a
küklopszi lépcsősortól ért véget, amelyen az Archoz lehetett
lejutni.
A Kígyóasszony itt megállt. Nimir már a lépcső felénél
járt, erősen szorítva élő hús és vér pajzsát. Az Arc komoran
meredt a Kígyóasszonyra a barlang falából kiáramló fénylő
atomok kavargásán keresztül. Homlokáról most is arany iz-
zadtságcseppek folytak; szemei sarkából arany könny bu-
gyogott, lebiggyedt szája szélén arany nyálcseppek csillog-
tak.
Az Arc kék gyémántszemei élettelenek voltak. Csillog-
tak... de üresen. - Semmiféle bebörtönzött lény nem nézett ki
rajtuk keresztül. Eltűnt a csábítás, a mindenható uralom ígé-
rete. Az Arc közönyösen, vakon elnézett Nimir feje fölött...
Nimirén, aki oly sokáig lakott benne.
A Kígyóasszony torkából kürtszóhoz hasonló hang tört
fel. A válasz a mélyből érkezett, onnan, ahol a barlang pad-
lója a mérhetetlen mélységgel találkozott. A térből, amely a
mélység fölött lebegett, egy pár szárnyas kígyó lebbent föl.
Egyikük lecsapott a Gonoszság Lordjának vállára, hegyes,
tőrszerű csőrével támadva. A másik a lábaira tekeredett.
A Gonoszság Lordja megtántorodott, elejtette Graydont és
vadul csapkodni kezdett maga körül.
A tekervények egyre szorosabban fonódtak a lábai köré.
A Gonoszság Lordja elesett és gurulni kezdett lefelé a lép-
csőn.
Graydon mozdulatlan teste ott hevert, ahová esett.
A Kígyóasszony csettintett. A Pókember lerohant a lép-
csőn, felkapta Graydont, visszaszaladt és letette a Kígyóasz-
szony mellé.
A szárnyas kígyók visszahúzódtak. Nimir feltápászkodott
és az Archoz ugrott.
Elérte az állát. Megfordult és szembenézett az Anyával. A
Gonoszság Lordjának most két arca volt. A nagy kőarc,
élettelen, közönyös... és a vörös atomokkal átszőtt, álomból
felépített, élő arc.
A Gonoszság Lordja, karjait széttárva, arccal a Kígyóasz-
szony felé, nekitámaszkodott a kőarcnak. Az élő szemekben,
amelyek ugyanolyanok voltak, mint a magasan fölötte csillo-
 gó drágakövek, sem félelem, sem kegyelemért való könyörgés
nem volt.
Csak gyűlölet... és kíméletlen fenyegetés. Sem ő, sem a
Kígyóasszony nem szólt.
A Gonoszság Lordja most megfordult és mint egy hatalmas
béka, mászni kezdett a kőarcon.
A Kígyóasszony felemelte a sistrumját. Egy fénylő gömb
szelte át a levegőt. Utána még egy... majd még egy. Az első az
Arc homlokát érte, a másik kettő, csaknem ugyanabban a
pillanatban, a száját és a szemeit.
Felrobbantak és szétterültek a kövön. Fehér villámnyelvek
villantak. Az Arc mintha fintorgott volna; eltorzult. Kószája
megvonaglott.
A sistrumból kirepült a negyedik gömb. A Gonoszság
Lordjának felfelé araszoló testét találta, és az Arccal együtt
fehér villámokkal borította be.
Eltűntek... mármint a villámok.
Eltűnt az Arc a mélységből! Helyén fekete, füstölgő sziklafal
maradt.
És eltűnt a Gonoszság Lordja is! Csupán néhány rozsda-
vörös atom lebegett a megperzselődött sziklafal előtt. Az ato-
mok megremegtek. Úgy tűnt, kétségbeesetten próbálnak ösz-
szekapaszkodni.
Egy újabb fénygömb robbant. A fehér villámok végig-
nyaldosták a falat...
A szikla tiszta volt!
És most egymás után lőttek ki a fénylő gömbök a sistrumból.
Nekivágódtak a barlang falának és a fénylő atomok elhaltak. A
gyémántvirágok és drágakőgyümölcsök elhomályosultak és
lehullottak.
Egyre sötétebb lett a barlang, ahol az Arc lakott a mélység
fölött... sötétebb és sötétebb.
Végül a legsűrűbb sötétség töltötte be.
A Kígyóasszony torkából hosszú, vad, éles diadalkiáltás tört
fel.
Odaintette magához a Pókembert és Graydonra mutatott.
Hátat fordított a Gonoszság Lordja sötét sírhelyének és az
alagút bejárata felé siklott.
Nyomában lépkedett az Ostobaság Lordja és Kon... karjában
Graydonnal. Ahogy ment, ringatta, mint egy gyermeket
és skarlátvörös mellkasához szorítva gyengéden suttogott a
fülekbe, amelyek nem hallották.

XXVII. Búcsú a Kígyóanyától

Öt nap telt el, mire Graydon magához tért az eszméletlen-

ségből. Ez idő alatt a Kígyóanya lakosztályában feküdt és
Suarra ápolta. Az Anya nem vette le Nimir nyakörvet a nya-
káról.
- Bizonytalan vagyok - mondta a lánynak és Regornak,
amikor azért könyörögtek, hogy szabadítsa meg Graydont tőle. -
Nem okoz neki fájdalmat. Ha magához tér és megrémíti a
nyakörv, azonnal leveszem, azt megígérem nektek. Ez azonban
kapocs volt... erős kapocs közötte és Nimir között, és lehet, hogy
még mindig az. Nem vagyok benne biztos, hogy az a valami,
amit Nimirként ismertünk, teljesen felszívódott-e abban, amiből
kivált. Nem tudom, valójában mi volt az Árnyék. De ha
valamennyi életben maradt belőle, ez a jelkép magához fogja
vonzani és rajta keresztül meg fog próbálni belehatolni
Graydonba. Akkor majd meglátom, mennyi hatalommal bír az a
valami. Ha Nimirből nem maradt semmi, a nyakörv teljesen
ártalmatlan. De amíg efelől megbizonyosodom... viselnie kell.
Ezzel az ügy le volt zárva. Az első nap Graydon nyugtalan
volt, a Sötét Úrról motyogott, hallgatózott és magában beszélt,
mintha egy láthatatlan alakkal társalogna. Hogy ez Nimir
alattomos suttogása volt-e, vagy beteg agyának valami fantomja,
csak a Kígyóasszony tudta. Nyugtalansága és motyogása egészen
a második éjszakáig tovább fokozódott. Az Anya időnként
mellésiklott, felhúzta a szempilláját és figyelmesen megvizsgálta a
szemét. Azon az éjszakán, amikor nyugtalansága elérte a
csúcspontját, utasította Regort, hogy Graydon meztelen testét
fektesse az ő saját fészkébe. A Kígyóasszony fogta a kisebbik
sistrumot és Graydon feje fölé tartotta. A sistrumból lágy fény
áradt. A Kígyóasszony lassan végighúzta a teste fölött, minden
tagját megfürdetve a fényben. A harmadik nap Graydon sokkal
csendesebb volt. Aznap éjszaka a Kígyóasszony figyelmesen
megvizsgálta, elégedetten bólintott és erős sugarat bocsátott a
Sistrumból a
 nyakörvre. Graydon felnyögött és reszkető kezét a nyaka felé
emelte, mintha védelmezni akarná a bilincset.
- Fogd le a kezét, Regor! - mondta az Anya, kifejezés-
telen hangon. Egy újabb, erősebb fénysugár lövellt ki a sist-
rumból. A Gonoszság Lordjának nyakörve elvesztette fenye-
gető csillogását; színe élettelen barnává változott. A Kígyó-
asszony két kézzel megfogta és eltörte. A nyakörv elporlott
az ujjai között. Graydon abban a pillanatban megkönnyeb-
bülten felsóhajtott és mély, nyugodt álomba merült.
Az ötödik nap reggelén felébredt. Suarra és Regor mellette
voltak. Megpróbált felkelni, de túl gyenge volt. Az agya azonban
kristálytiszta.
- Tudom, hogy mi mindent fogtok felhozni ellenvetés-
ként - mondta, halványan elmosolyodva, miután megölelte
Suarrát - Ám hasztalan. Úgy érzem magam, mintha egy tu-
cat szélmalom lapátján lőttek volna keresztül. Egyszóval po-
kolian. Ennek ellenére, addig nem hunyom le ismét a sze-
mem, amíg meg nem tudok mindent. Legelőször... mi történt
Nimirrel?
Elmesélték neki a Gonoszság Lordjának üldözését, és hogyan
ért véget az Arc barlangjában, úgy, ahogy az Anyától hallották.
- És akkor - mondta Regor -, az Anya berobbantotta a
barlangot, hogy örökre le legyen zárva. Felrobbantotta a trónt és
az emelvényt. A különös kertet is elpusztította. A fák és virágok
sikoltoztak fájdalmukban, ahogy a fehér villámnyelvek
felnyalták az egészet.
- Az a kert gonosz volt - mondta Suarra. - Elképzelhetetlenül
gonosz, azt mondta az Anya. És Nimir már magában ennek a
kertnek a megalkotásáért megérdemelte volna a
megsemmisülést. De hogy, milyen varázslattal hozta létre, mire
használta, vagy milyen céljai voltak vele, az Anya nem volt
hajlandó elárulni nekem.
- Az életben maradt urdok elmenekültek a vörös barlangból -
vette át Regor az elbeszélés fonalát a lánytól. - Elmenekültek és
elrejtőztek üregjeik legmélyén. Ezután az Anyáék visszatértek a
Templomba, magukkal hozva téged. Másnap az Anya számba
vette, mi maradt meg az ősi Yu-Atlanchiból. Az Ősi Faj tagjai
közül, akik a Templomot védelmezték, néhány százan
maradtak életben. Azok, akik Lantlu oldalán harcoltak,
körülbelül négy tucat nemes, kö-
vetet küldtek az Anyához, fegyverszünetet és a megbocsátását
kérve. Az Anya maga elé rendelte őket, egy tucatot megölt
közülük, a többinek pedig megbocsátott. Feltételezem, vannak
egy páran, akik tudva, hogy nem számíthatnak bocsánatra,
bevették magukat a barlangokba és az erdőbe, hogy
számkivetettekként éljenek, mint mi, mielőtt hozzánk érkeztél,
Graydon... Az Anya megparancsolta, hogy ébresszük fel az
Álmodókat, akik sértetlenül átvészelték a csatát, és maga elé
hozatta őket a trónterembe. Vagyis a nagyrészüket, mert voltak
néhányan, akiket azonnal ki kellett végezni. A többiek
választhattak... vagy lemondanak az álmaikról és magukra
nyitják az Élet és Halál Ajtaját, vagy... egyszerűen a halál.
Körülbelül ötvenen választották az életet. A többiek számára nem
jelentett vonzóerőt. Megengedte nekik, hogy hazamenjenek,
belépjenek kedvenc fantomvilágukba... és nem sokkal ezután
világaik megszűntek létezni... Ami a szárnyas kígyókat, az Anya
Hírnökeit illeti... alig egynegyedük élte túl a csatát. Az emerek
nagyjából ezrén maradtak... ezalatt a férfiakat értem. Főleg azok,
akik nem vettek részt a csatában. A mi harcosaink és Lantlu
katonái csaknem mindnyájan elpusztultak. Nimir árnyai és az
Anya lángjai nem tettek különbséget barát és ellenség között. Két
nappal ezelőtt, Adana parancsára, az emerek nagy része elindult
felkutatni az elrejtőzött urdokat. Ó, igen... a vadász xinlik közül
körülbelül egy fel tucat menekült meg, és ugyanennyi hátas
xinli: Az előbbieket levadásszuk, az utóbbiakat megtartjuk...
Nagyjából ennyi. Új életet kezdünk Yu-Atlanchiban, az Ősi Faj
körülbelül háromszáz képviselőjével, akiknek több mint a fele
asszony. Mindnyájan lemondtak a halhatatlanságról. Az Anya
maga gondoskodik róla, hogy a Két Ajtó sarkig táruljon. Sokkal
jobb, hogy az asszonyok vannak többen - jegyezte meg Regor
eltűnődve -, mintha a férfiak lennének.
Graydon behunyta a szemét, mozdulatlanul feküdt, újra
átgondolva a hallottakat. A Kígyóasszony aztán nem tétováik, ha
egyszer belefog valamibe! Kíméletlen! Elképzelte az
Álmodókat, amint délibábszerű világuk, amely oly valóságos,
egyszer csak kihuny. Remélte, hogy az, aki a hálóra a színek
csodálatos világát álmodta, az életet választotta. A zúgás és az
őrjítő fény... vajon Nimir hogyan csinálta őket? Feltételezte,
hogy az infravörös sugarak egyfajta manipulációjával. Az
alacsony spektrumú fényhullámok valamiképp át-
 alakultak és rezgésük hangot adott ki. A kettő annyira össze-
kapcsolódott egymással, hogy csak ugyanannak a jelenségnek a
részei lehettek, ebben biztos volt. És az Anya fénykoszorúja?
Más sugárzó hullámok manipulációja, amelyek hatástalanították
Nimirét. Miért óvta meg a nyakörv az egyiktől... és szolgáltatta
ki a másiknak? Talán valamiféle vevőberendezés... Nimir
hullámaira állítva... de most már lekerült róla...
Mély álomba merült.
A Kígyóasszonynak napokig nyomát sem látta. Elment a
barlangokhoz, mondta Suarra, az Ostobaság Lordjával és
Konnal együtt. Az indián asszonyok vitték a hordszékében és
elkísérték a Hírnökei is. Graydon ereje lassan kezdett
visszatérni. Egyik nap, Suarra hordszékében, kivitette magát a
Templomból levegőzni. A lány elkísérte. A Templom és a tó
között elterülő, egykor virágzó rét kopár volt és fekete; a jeges
árnyak és a lángoszlop minden fűszálat felperzselt rajta. Az
Álmodók amfiteátrumának helyén egy kupac hamu állt. A
környéken álló fák halottak voltak, vagy haldokoltak. És ahol a
lángoszlop a városra zuhant, egy kétezer láb átmérőjű, fekete kör
látszott, ahol minden élőlény és épület porrá vált.
Graydon megkérdezte Suarrát, mi történt a halottakkal. Az
emerek összegyűjtötték őket egy helyre, mondta a lány, és az
Anya által felállított gépezet őket is porrá változtatta. Huon az
őseivel együtt a Holtak Barlangjában nyugszik.
Graydon szólt a hordszéket cipelőknek, hogy vigyék vissza a
Templomba; zaklatott lelke a trónterem csendjében nyerte
vissza nyugalmát.
Másnap visszaérkezett az Anya; a következő héten Graydon
mindennap több órát vele töltött; válaszolt az Anya számtalan
kérdésére, részletesen elmesélve, milyen az élet a határokon túl.
Beszélt a szokásaikról és céljaikról és ez alkalommal a
háborúikról és isteneikről is. Felvázolta az emberiség hosszú
történelmét egészen attól az időtől kezdve, amikor huszonötezer
évvel ezelőtt először lobbant tűz a cro-magnoni barlangban.
Beszélt a különböző fajokról, fehérekről és sárgákról,
feketékről és barnákról; Oroszország kísérletezéséről a
kommunizmussal meg Kína és India feszült viszonyáról.
 Egy másik alkalommal az Anya felfüggesztette a kérde-
zősködést és cserébe mesélt neki arról az elfelejtett civilizációról,
amelynek az ő fajtája volt a feje és hogy ez a faj hogyan
keletkezett; mesélt más civilizációkról és fajokról, amelyek
mélyen az idő pora alatt nyugszanak; fajtájának megdöbbentő
tudományos felfedezéseit villantotta fel előtte, amelyek olyan
magasan álltak az általa ismert eredmények fölött, mint Einstein
geometriája az euklideszi fölött; az ész, az anyag és az energia
felhasználásnak ismeretlen távlatait.
- Amit láttál - mondta az Anya -, abban nyoma sem volt
boszorkányságnak, vagy mágiának. Amit láttál, nem volt más,
mint a tisztán természeti erők tudatos manipulációja, Graydon.
A gyilkos árnyak?... egy bizonyos energia, amely mechanikus
módon engedelmeskedett Nimir akaratának. Érthetőbben
kifejezve... éterikus örvény, a nagy általános energiaóceánból
kivont energia, amelyből minden energia, gondolat és az, amit te
anyagnak nevezel, származik. Az általam megidézett
lángalakok? Más igába fogott erők, amelyek semlegesítették az
árnyakat. A lángoszlop? Nimir utolsó dobása, és ettől őszintén
féltem. Mivel azáltal, hogy hirtelen elzárta a forrást, amiből az
árnyak származtak, beleavatkozott a két erő egymásra gyakorolt
kölcsönhatásába, kibillentett az egyensúlyi helyzetemből; abban
reménykedett, hogy az oszlopot alkotó, hatalmas mennyiségű
felszabadult energia legyőz engem. És egy hajszál híján igaza lett!
Az Anya elhallgatott és percekre gondolataiba merült;
majd mintha valamiféle döntésre jutott volna, felemelkedett.
- Menj Suarrával, gyermekem! - mondta. - Szórakoz-
zatok. Igyekezz visszanyerni az erődet. Két napig egyiktekre
sem lesz szükségem.
És mikor elteltek ezek a napok, Regor útján hívás érkezett az
Anyától. Graydon a lakosztályában talált rá; összetekeredve
feküdt párnáin, elégedetten nézegette magát a tükörén,
miközben Suarra a haját fésülte. A lakosztály furcsán üresnek,
kifosztottnak tűnt. Suarra szemében könnyek csillogtak. A
szobában ott volt az Ostobaság Lordja. Az Anya letette a tükröt
és kezét csókra nyújtotta Graydonnak.
- Elhagylak titeket, gyermekeim - mondta, minden be-
vezető nélkül. - Fáradt vagyok. Aludni fogok, hosszú… na-
gyon hosszú ideig. Nem, ne nézz rám ilyen döbbenten és
szomorúan. Nem akarok meghalni. Egyetlen más világot
 sem ismerek, ahová mehetnék. De megöregedni sem akarok... -
Szeme vidáman felcsillant, látva Graydon elképedt arcát, aki az
Anya több ezer leélt évére gondolt. - Úgy értem, nem hagyom,
hogy öregnek nézzek ki. Ezért aludni fogok és felfrissítem
magam... a külsőmmel együtt. Az én népem mindig így csinálta...
A következőképpen döntöttem: igaz, nem sokan maradtatok
Yu-Atlanchiban, de hamarosan többen lesztek. Ezt... ha mást
nem is... bízzátok a fajtátokra. Te és Regor fogtok
kormányozni... Tyddo segítségével. Nimir örökre eltűnt. A
híveit, akik számkivetettként bujkálnak, irtsátok ki, amilyen
hamar csak tudjátok. Ne hagyjátok, hogy a legapróbb rész is
megmaradjon belőle, vagy Lantluból. Ha az Álmodók közül
valaki... visszaesne, öljétek meg! Ebben nagy veszély rejlik.
Suarra! Hagyd abba a sírást! Húzod a hajam!
Felkapta a tükröt és belenézett.
- Megmondtam - folytatta az Anya - nem akarok meghalni.
És azt sem akarom, hogy megzavarják az álmomat. Nem
vagyok túl nagy véleménnyel azokról az emberekről, akikről
annyit meséltél, Graydon. Ó, nincsenek kétségeim afelől, hogy
nagy számban vannak közöttük olyan figyelemreméltó
személyiségek is, mint te. De mindent összevetve, zavarnak,
hogy finoman fejezzem ki magam. Nem szeretném, ha ott
áskálnának, ahol én alszom; robbantgatnának körülöttem vagy
olyan micsodákat... amit felhőkarcolónak neveztél... építenének
fölém. Annak sem örülnék, ha a barlangokat bújnák, kincset,
vagy olyan dolgokat keresve, amelyeket jobb, ha nem ismernek,
mert ki tudja, mihez kezdenének velük. Nem engedem, hogy
megszállják a Rejtett Földet... Ezért aztán az elmúlt két napban
gondoskodtam róla, hogy ez ne történhessen meg. Nagy részét
elpusztítottam azoknak a dolgoknak, amelyeket Nimir az
Elveszett Bölcsesség Barlangjában szerzett, beleértve az
árnyakat életre keltő gépezetet. Elpusztítottam az én két,
lángalakokat megidéző korongomat. Nem lesz rá szükségetek...
és többé nekem sem. És Graydon, elküldtem a Hírnökeimet,
hogy őrködjenek a határon, különösen azoktól a ti repülő
hajóitoktól védve a Rejtett Földet, amelyek nem törődnek a
határokkal. Kíméletlenül el fogják pusztítani őket. És azokat is,
akik túlélik a zuhanást. Senki nem láthatja meg Yu-Atlanchit,
hogy aztán nagy csapatokkal térjen vissza és elpusztítsa ezt a
maroknyi népet. Így
határoztam, gyermekem és remélem nem bántottam meg az
érzéseidet... Így döntöttem és döntésem megmásíthatatlan -
mondta a Kígyóasszony, és Graydonnak szemernyi kétsége sem
maradt, hogy amilyen kíméletlen a döntés, ugyanolyan
kíméletlen lesz a végrehajtás. - És ha valami újonnan felfedezett
bölcsesség által sikerül legyőzniük a Hírnökeimet, Tyddo fel
fog ébreszteni. És engem, Graydon, nem fognak legyőzni. Ez
biztos. Ismét belepillantott a tükörbe.
- Suarra... elég lesz, Á-áá... de álmos vagyok! - ásított;
apró, hegyes nyelve megvillant vörös, szív alakú szájában. -
Elvezetés kaland volt... de meglehetősen fárasztó. És azt hi-
szem... - itt a tükörbe nézett - ...igen, biztos vagyok benne,
hogy szereztem néhány ráncot. Á-ááá, ideje lepihennem!
Pillantása gyengéden megállapodott a sírdogáló lányon és
mintha elhomályosult volna. Bármi volt is, ami indulásra sürgette
a Kígyóasszonyt, Graydonnak az a benyomása támadt, hogy
szíve távolról sem olyan könnyű, mint ahogy mutatja
- Gyermekeim - fonta karját Suarra nyaka köré - gyer-
tek velem! Útközben le kell pecsételnem a kamrát, amelyből
az Élet és Halál Ajtaja nyílik. Most meglátjátok.
Intett Suarrának. A lány érintésére az ajtóval szembeni fal
kitárult. Kon skarlátvörös teste tűnt fel a nyílásban, nyomában
másik négy pókemberrel, akik az Anya hordszéket hozták. A
Kígyóasszony egy utolsó pillantást vetett a tükrébe, majd
felsiklott a hordszék párnáira. Kon ment az élen, két oldalán
Graydon és Regor, Suarra az Anya mellett feküdt, fejét a
vállára hajtva, és őket követte az Ostobaság Lordja. Egy
hatalmas, üres barlangba értek és innen egy széles, lejtős
alagútban folytatták útjukat.
Hosszasan ereszkedtek lefelé... már mélyen a Templom
alapzatának szintje alatt járhattak. Egy falmélyedéshez értek, ahol
az Anya intett a hordszéket vivő pókembereknek. Azok azonnal
megálltak. Az Anya kinyújtotta a kezét, benne a kisebbik
sistrummal. A halvány fény megérintette a falat. Hirtelen egy
ovális nyílás tűnt fel, mintha helyén a kő elolvadt volna. Intett
Graydonnak és kissé félrehúzódott, hogy Suarra benézhessen.
Egy üreget láttak, amely olyan volt, mint egy hatalmas,
félbevágott igazgyöngy. Az alja kör alakú volt, átmérője kö-
rülbelül húsz yard. Áttetsző, rózsaszínes fény ragyogta be,
mintha homorú falai mögött egy nap világítana. A padló fekete
volt, mint az obszidián, és két, húsz láb hosszú, tíz láb széles,
ovális medence csillogott benne. Közöttük egy pad állt,
ugyanebből a fekete, üvegszem anyagból, benne egy emberi
test lenyomata... mintha egy nő vagy egy férfi tökéletes teste
nyomódott volna bele, amíg az anyag még puha volt, és mikor
megkeményedett, a lenyomat megmaradt.
Az egyik medencében a víz, ha víz volt, olyan volt, mint
valami halvány rózsaszín bor, benne apró, sötétebb szikrákkal.
A folyadék a másik medencében színtelen volt, mozdulatlan...
furcsán méltóságteljes a maga áttetszőségében.
Miközben nézték, a színtelen folyadék hirtelen felkavarodott.
Valami emelkedni kezdett a mélyéből. Ahogy közeledett a
felszínhez, a másik medence rózsaszín folyadékja is zavarossá
vált, a szikrák vad táncba kezdtek.
Mindkét medencéből egy-egy buborék emelkedett fel, lassan
terjedve, amíg teljesen beterítette őket.
A rózsaszín és a kristálytiszta buborék szétpattant. Szivár-
ványszínű köd ülte meg a barlangot, elrejtve mind a medencéket,
mind a padot a szemük elől. Apró, csillogó részecskék vibráltak
benne. Alig telt el három szívdobbanásnyi idő és a színes köd
eltűnt.
A Kígyóasszony felemelte sistrumját. A kilövellő fénysu-
garat egyenesen a mozdulatlan medencére irányította. A fo-
lyadék megremegett, mintha egy élő szív lenne és felkavaro-
dott. Apró buborékok felhője sietett a felszín felé, mintha a
fénysugár elől igyekeznének menekülni. Halk, gyászos só-
hajjal egymás után szétpattantak. A medence vize ismét
mozdulatlanul csillogott... de a méltóságteljes áttetszőség el-
tűnt.
A sistrum sugara most a rózsaszín folyadékra irányult,
amelynek mélye azonnal felbolydult. És jöttek a sóhajtva ki-
pukkanó buborékok. És a medence vize mozdulatlan... halott
volt.
- Kész! - mondta a Kígyóasszony kifejezéstelen hangon.
Arca elgyötört volt, ajka sápadt, szemei kőkemények.
A sistrumot a nyílás felé emelte. A fal ismét megjelent,
mintha a levegőből pattant volna elő. Az Anya intett a pók-
embereknek és némán folytatták útjukat.
Egy idő után egy újabb falmélyedéshez értek. A sistrum
sugara egy alacsony, kör alakú nyílást nyitott a falban. Be-
léptek. A barlang formája ugyanolyan volt, mint a két medence
barlangjáé, de sokkal kisebb. A falakból halvány, kék ragyogás
áradt, amely egy nagy, párnákból készült fészken
összpontosult. A falak mellett ládák álltak, ezektől eltekintve a
barlang üres volt. Graydon valami enyhén csípős, különös friss
illatot érzett.
A Kígyóasszony kicsusszant a hordszékből és feltekeredett a
párnákon. Rájuk nézett és a lila szemekből könnyek folytak,
végig az arcán. A sistrumot odanyújtotta az Ostobaság
Lordjának, Suarrát pedig maga mellé állította. Intett
Graydonnak, majd gyengéden megfogta a fejüket és ajkukat
összeérintette.
Aztán hirtelen eltolta őket magától, lehajolt, és mindket-
tőjüket szájon csókolta. Szeme huncutul, gyengéden csillogott
és trillázva felnevetett.
- Azért ha meglesz az elsőszülött gyermeketek, ébresz-
szetek fel! - mondta a Kígyóanya.
Eltolta őket magától, elhelyezkedett a párnáin és nagyot
ásított. Szemei becsukódtak, feje egyszer-kétszer megmozdult,
jobb helyet keresve.
Mielőtt azonban Graydon megfordult volna, hogy távozzon,
mintha az alvó arc lassan kezdett volna megváltozni... a
földöntúli szépség elhomályosult... mintha egy fátyol hullott
volna le róla...
Gyorsan elfordította a fejét és megtiltotta magának, hogy
hátranézzen... a kétely csak maradjon kétely... úgy fog emlé-
kezni rá, ahogyan láttatni akarta magát…
Miközben kilépték a barlangból, Suarra Graydon vállára
dőlt és halkan sírdogált. Az Ostobaság Lordja felemelte a
sistrumot. A kőajtó a helyére csúszott.
A rejtett barlang, ahol a Kígyóanya aludt, bezárult.