Andrassew Iván

Vashideg
Jegyzetek egy novellához

NORAN LIBRO
A kötet létrejöttét a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók
Reprográfiai Egyesülete alkotói díjjal támogatta

ISBN 978 963 9996 41 0

© Andrassew Iván, 2011

© Moran Libro Kiadó, 2011
 Az igézet földje

Sok halált láttam, de a legszebb azé a lányé volt, aki a falum fölötti kanyarban,
éppen húsvét vasárnapján, egyszer kiszállt a kocsiból, mert vezetés közben
látta, hogy valami olyasmi állt össze az út mentén, és pláne a túlsó oldalán,
ami a lelkébe telepedhet, akár napokra is, és úgy lehet, hogy boldoggá teszi,
vagy legalább megterít a harmóniáknak. A parkoló, vagyis inkább pihenő
fölött ültem egy kövön, a biciklim mellett, semmit tettem, mint mindig, ami-
kor ráérek, nem sietek, vagy nem vagyok rákényszerítve, hogy úgy tegyek,
mintha érdekelne valami. Nem a rétet néztem az út túloldalán, hanem a
hangyákat a lábam előtt, ahogy egy döglött darazsat próbálnak szétharapdálni,
és amikor ez nem sikerül, elkezdik vonszolni, valahová, ahol majd nyilván
komposztot érlelnek belőle. Jól dolgoztak, mondhatni zseniálisan. Éppen azt
számolgattam, mennyivel lehet nehezebb egy darázs egy hangyánál, amikor
megállt mellettem az autó, és azonnal kiszállt belőle a lány, akiről legott
megállapítottam, hogy nagyon ronda, formátlan, alaktalan lény, tehát nem
billent majd ki a nyugalmamból, bár jó mulatságot ígér, hogy öt perc múlva
mindent tudok róla, amit tudni érdemes, és ez nem kell majd nekem semmire.
Legkésőbb tíz perc múlva pedig elmegy, és nem lesz soha többé, és az is lehet,
hogy annyira megsemmisül az időben, hogy soha, semmikor eszembe se jut.
Azon gondolkoztam, nem vetemedtem-e odáig, hogy azokat szeretem
legjobban, akik nem jutnak eszembe egyszer sem életem maradékában. Mert
azért az már mégiscsak a vég lenne, és ki tudja, vissza lehet-e jönni egy
ilyen állapotból. A lány rám nézett, és ezzel megzavart. Sőt köszönt, de nem
azt mondta, hogy jó napot, hanem azt, hogy hát ez csodálatos. Én meg azt
kérdeztem tőle, hogy hát mi. Hát mi csodálatos? Ez itt, mutatott körbe, de
leginkább a rétre az út túloldalán. Leszállt ide az Isten, semmi kétség. Ez az
ígéret földje! Furán beszélt: pösze volt. Amikor érezhette, hogy nem nagyon
lelkesedem, és csak most emelem föl az arcomat, hogy lássam az Isten rétét,
kicsit félreállt, hogy lássak, meglássak. De nem bírt magával, meglepetésemre
elkezdett pörögni, táncolni, de úgy, hogy közben széttárta a karjait, és föl is
emelte őket, a Nap felé. így aztán nem nagyon tudtam a rétet figyelni, bár
ahhoz egy pillantás is elég volt, hogy lássam, valóban kivételesen gyönyörű az
a virágözön, ami a tocsogók mellett virít, és valahogy a fény is jó szögben
zuhan a tájra: hogy is nem vettem eddig észre? De nem tudtam figyelni,
annyira lenyűgözött a plüssállatszerű nőnemű alaktalanság tánca. Egyre
gyorsabban keringett maga körül, és egyszer csak elindult az országúton át a
rét felé, pörgött az út közepén. A kamion olyan gyorsan jött, hogy én se
3
vettem észre. Nem is kellett utóbb lelassítanom a pillanatokat, mint valami fil-
met: tisztán láttam a boldog, csukott szemű arcot, és azt, hogy a karját éri el
először a teherautó vasa, a feje fölé nyomja, aztán eléri a testét is, aztán
lecsapja az úttestre. Talán egy perc is kellett, mire meg tudtam mozdulni.
Amikor fölé hajoltam, valamiért hangosan kimondtam, mintha jegyzőkönyvbe
diktálnék: Meglepő, de nem vérzik, viszont mosolyog. Sose láttam még
boldogabb halált. A zokogó sofőrt megnyugtattam, aztán visszaküldtem a
kamionba. Amíg a rendőröket várva a lány testére vigyáztam az út közepén,
néztem a földet, és arra gondoltam, hogy talán megmentettem volna, ha
jobban figyelek, és azt mondom neki, hogy ez itt nem az ígéret, hanem az
igézet földje.

A vak

Hallom, hogy a vak fiam befordul az utcánk sarkán. A botjával veri a falat.
Amúgy csöndben jön. Tudom, csak én hallom, minden este, amikor más senki
se jár. De azt is, ha két vagy négy utcával arrébb megy szegény.
Jó, hogy jön már. Azt hittem, sose látom többet. Sose szagol meg engem,
sose matatja az arcomat.
Csak hat utca van ebben a városban erre is, meg arra is, majdnem pont a
közepén élünk. Minden éjjel hallom, amikor megáll, mert kihagy a botütem,
aztán a kattanást meg a szusszanást. Mint amikor egy- vagy kétnapos, már
olyan szuszis a zsömle, ha összenyomod és a füledhez tartod, olyan az a hang.
Aztán megy tovább. Koppan a bot. Megint koppan, és megint. Megáll.
Kattanás és szusszanás.
Tízig énekel a kocsmában. Kivéve szombaton. Mert akkor a vasárnapi
misére készül. Hajnaltól estig. Minden szombaton. A szünetekben, amikor
tejbe kavart tojást hörpöl, Szent Cecíliáról, a szűz vértanúról olvastat velem.
Vagyis már nem is olvasom, mindent kívülről tudok a szerencsétlen lányról.
Azt a részt szereti nagyon, amikor Mark Aurél elrendeli a keresztények
vérirtását, Cecília holtakat temet, ezért meg akarnák ölni a fürdőházában.
Kérdeztem már vagy százszor a vak fiamat, hogy most akkor elképzeli,
ahogy ölik azt a nőt, és szép az, vagy minek mondatja velem.
- De hiszen nem sikerült ott megölni - mondja, és rögtön rázendít egy dalra,
Cecíliáról. Az a vége, hogy „maradjon, Uram, szívem, testem szeplőtelen,
hogy meg ne szégyeníttessem".

4
 Aztán még elmesélteti velem azt a részt, amikor a bakó hármat sújtott a
szeplőtelen nyakára, de mégsem tudta megölni, ott hagyta hát vérében
fetrengve.
Mondtam a vak fiamnak, hányszor mondtam, hogy ilyesmit normális ember
egyszer se hallgat szívesen. De ő csak mosolygott, aztán énekelt.
Aztán kiköveteli azt a szívszaggató részt, amikor három napig vérzik ez a
nyomorult szűz, az ágyát keresztények állják körül, meg Orbán pápa, aki a
szobáját mindjárt templommá avatja.
Minden szombaton.
Este meg elmegy, tíz után, hogy körbejárja a várost. Az egészet, minden
utcát és minden lámpát. Kopog a kis botjával. Kattanások, szusszanások.
Ma elkísértem a templomba. Követtem. De úgy, észre ne vegyen. Hogy
meghallgassam. Le se ültem, leghátra álltam, nehogy meghallja a
lélegzésemet, nehogy megzavarja, ha tudja, ott vagyok.
A hangjával, ami inkább férfitestének gyönyörű mély-morgása volt, előbb
megteltek a padsorok, a lelkek, aztán az egész templom, a kupola, minden, és
már azt éreztem, hogy mindjárt megreped a tető, robbannak az üvegek. Aztán
egyszer csak női hangon kezdett énekelni, de úgy, mintha a mélymorgás
valami köd lenne, abból, mint egy nyíl, törne ki Cecília sikolya, minden
szenvedése.
Talán zavaromban, fölnevettem. Meghallotta. A nyílhang megtört, de
pontosan úgy, mintha a levegőben törne szét valami ismeretlen erőtől egy
vessző. Pár pillanatig némán állt az én fiam, aztán forgolódott, a fülével
keresett. Fölálltam, kimenekültem, és bár futni még sohase hallott, tudom,
fölismerte a lépteimet.
Mise után nem jött haza. Ebédre se. Délután se. Most jön. Mindjárt éjfél.
Már itt kopog az utcában. Megértette, nincs mit megbocsátani azon, ha én
tudom, szent akarna lenni. A vak lámpaoltogatók védőszentje. Talán.

A vándor

A vándor fiam megállt a kapuban. A vicsorgó kutyáimat nézte. Állt mereven.

Csak bámulta a nagyobbikat, a kant. Amíg az félre nem fordította a fejét.
Aztán a farkát is megcsóválta, aztán félremozdult, aztán lekushadt. Pedig egy
szót se szólt a fiam.

5
 Egyenes derékkal jött, apró batyut viselt a hátán. Mint amikor elment,
amikor visszajött, és megint elment. Megint vissza és megint el. Évente ha
egyszer. A batyu se nagyobb nem lett, se kicsikébb, csak kopottabb. Talán.
A botja is. Göcsörtös, nehéz fa. Vassal a végén. Fényes lett. Soha le nem
tette. De ha házban ült, akkor se. Csak mintha kicsikébb lett volna. Vagy a
fiam nőtt.
Ki tudná, merre járt. Talán magas vidékeken, és a Föld nem húzta annyira,
mint minket, akik a mélyföldeken maradtunk.
Az ajtóig jött, megállt. Bentről láttam, hogy vár. Nem kopogna, nem szólna,
de még csak köhögés, jelzőhangok se jönnének ki a torkán. Még csak azt se
mondhatnám, hogy befelé nézett az ajtó ablakán, hogy zavarba hozzon valakit,
nézett, de csak valahova, bele a térbe, de a nézés mégis belül maradt, miként
ahogy az éhezők tudnak nézni. Meg a szemes vakok.
Nyitottam az ajtót, nem köszöntem, meg nem öleltem, csak megérintettem a
tenyeremmel a karját, a könyökét, mintha tényleg nem látna, és mint ahogy a
vakokat, nem húztam és nem vontam, csak vezettem, tereltem, semekkora
érintéssel.
- Látsz? - Megkérdeztem. De talán csak azért, hogy halljam a hangját. Volt
úgy, hogy valaki évszakokig járt, erdőkben, felföldeken, egyedül, elhagyta a
hangja, de jól megvolt a csöndjében. Hagyni kell az olyan embert, amelyik
már nem feszül neki a hangok falának, hogy átpréselje a végeit.
Bólintott, vagyis inkább csak rebbentett a fejével, hogy igen. Igen, lát.
Azt gondoltam, akkor jó, mert hall is. Mert vannak a vándorok között, akik
bejárván már minden vidéket, magukban kezdenek vándorolni. Az ember meg
belülről olyan, hogy nincs ott tér, behúzza hát kiálló tagjait, nincs ott fény,
minek lásson, hunyt szemmel tör előre, és van úgy, hogy a szem héjainak húsa
összeforr. Láttam embert, akinek a szemei helyén csak két pillasor maradt. És
a fül is odalehet, mert hang sincs ott, emberi semmiképp. Olyan, mintha lenne
fül, még sincs. Hall mindent, csak amit ember mond, azt nem.
A konyhába vittem. Kölyökkorában mindig, bár volt ágya, a
kemencepadkán aludt. De csak télen, nyáron a kertben, mint az állatok. Azt
mondta mindig: ha álma előtt a Tejutat nézi, látja, ahogy forog a Föld. És csak
akkor jött be nyáron, ha azt érezte, túl gyorsan forog, és egyszer csak
súlytalanul elröpülhet. Attól félt, semmi mástól. Hogy súlyaveszett testtel
röpül a földek fölött, és soha többet nem húzza magához semmi, csak a szél
terelgeti élete fogytáig és azután is.
Ezért visel mindig szöges bakancsot. És ezért a kampó a botján, vas a
végén, kötél a derekán.

6
 A kemencepadkára ültettem. Előtte álltam, és a tenyereimben tartottam a
fejét. Hogy egy kicsit nézhessem az én fiamat.
- Miért lett ilyen barna a bőröd? - Azért kérdeztem, mert tényleg,
ahányszor láttam, mindig sötétebb lett, de nemcsak az arca, az egész teste, ott
is, ahol ruha takarta. És a haja is, a szeme is.
- Cigány lettem - mondta. A szemembe nézett, de már élt a szeme. - Cigány
lettem - mondta megint, és csodálattal láttam, hogy könnyezik. Sohase sírt.
Gyerekkorában se, ha ütötték, akkor se, pedig ember nem ment el úgy
mellette, hogy ne ártson neki. Az állatok szerették.
- Vernek?
- Nem. Csak félek. - Sose láttam még olyat, hogy valakinek tényleg
patakokban folynak a könnyei. És ahol a csöppök átgördültek, kifehéredett a
bőr. - Bújtam. Árnyékban vándoroltam.
De hát már kölyökkorában is úgy volt, hogy ha látni akartam, este kerestem
a kertben, nappal valahogy beolvadt valamibe. Résekbe és árnyékokba. És ha
arrébb ment a nap, új alakot öltött. Vagy átlopakodott, nesztelen, a tér új
rejtekébe.
Mindig, mindenki véletlenül látta meg. És megrémült, aki előtt egyszer csak
ott lett. Ezért is verték, félelmükben.
Attól féltem, egyszer meghal, és sose találom a testét. Úgy kell élnem a
maradék időmben, hogy tudom, ott van, és beleőrülök.
- Maradj itthon - mondtam.
Nem is mertem remélni, mégis bólintott.
Vizet forraltam, lefejtettem róla a kabátját meg minden gúnyát, a dézsába
állítottam, és ahogy a szappannal mostam, hát egyre fehérebb lett a bőre. A
végén, mielőtt megtöröltem és álomba tettem volna, már szinte színtelen,
áttetsző volt. Az erek olyanok voltak a bőre alatt, mint a patakok a térképeken.
Az izomkötegek meg, mint a hegyek és köztük a völgyek. Arra gondoltam,
hogy ennek az embernek hegy- és vízrajza lett. Az én cigány fiamnak.
Ahogy a kemencepadkán aludt, kopogott a botja vasa a földön.
Megpróbáltam, de nem bírtam kivenni a kezéből.

Az ebi

A fiam, akinek nem nőttek csontjai, akit vízben tartunk harminc éve, tegnap
kitalálta, hogy kihúzza a dugót, és lemegy a csatornán, hogy egy kicsit
körülnézzen. Csak azt hallottam, hogy zubog a víz, bugyborékolnak a
7
bűzdugók. Kellett pár pillanat, mire megértettem, honnan jöhet a zaj, de mire a
gerinctelen fiam kádas szobájába értem, már örvény sem forgott ott, ahol
eltűnt. Gondolhattam volna, hogy ez egyszer így lesz, mert már kölyök-, vagy
ahogy ő mondja tréfálva: „ebi"-korában azt találta ki, hogy vegyek neki egy
átlátszó műanyag hordót, tegyem valami kerekes jószágra, és úgy vigyem
sétálva világot látni, minden nap, ahogy az ember gyerekének jár.
Erre nem tudott rávenni, mert féltettem a szemektől, a tekintetektől. A
csodálkozóktól, a tolakodóktól, a borzadóktól. A dühtől, amit a látványa kelt,
a botránytól. Honnan is tudhatta volna, hogy az emberek gonoszak, és még a
nyomorultat is gyűlölik, ha csak egy percre is nagyobb figyelmet kap, mint
amennyit megérdemelni gondolnak.
Mit tudhatott volna az emberekről? Halacskákat vettem neki, játszani,
Schőn kereskedésében, a piacon. Az öreg nem értette, minek viszek szinte
naponta újabb és újabb halakat. Magyarázhattam volna el, hogy van egy
csudálatos kölyköm, aki a kádjában játékból versenyt úszkál velük, de
valahogy a nap végén megeszi mindet. Ösztönösen. Talán.
Egyszer hoztam neki tavi kagylókat meg csigákat, de lassúnak, tehát
érdektelennek találta őket, és az ízüket is utálta. Azt mondta, rossz azokat
szájba venni, olyan, mintha magát enné. Bár a héjukat irigyli. A házból nem
vihettem ki a világra, hát bevittem neki. Vettem televíziót is, vesztemre. Mert
alighanem abból tudta meg, hogy minden víz valami másik lébe folyik, meg
azt is, hogy a polip mire képes: egészen keskeny csöveken átkúszik.
Megteheti, mert nincs benne csont.
Hozatott velem mindenféle csöveket azzal, hogy játszani, bújócskázni akar.
Szemmel láthatóan jól is érezte magát abban a labirintusban, amit gyereknek
való strandjátékokból sikerült fölépítenem. Ijesztő volt sokszor, annyira eltűnt.
Néha csak abból tudtam, merre kúszik, vagy hol bújik meg előlem, hogy
bugyborékolt örömében. Eszembe se jutott, hogy a világgá szökést tervezi és
gyakorolja.
Nem mondanám, hogy azért tört rám zokogás, amikor észrevettem, hogy
elment, mert féltem. Tavasz van, nem fagy meg, élelmet is talál, csigát, férget
biztosan. Ha nem sebezte meg a szennyvízátemelő aprítója, akkor a langyos
tóba jutott. Remek egynyári víz az egy olyan lénynek, amelyik csak egy kicsi
szabadságra vágyott.
Ha meg többre, akkor leszivárog valami titkos erecskén a folyóba.
Esténként lemegyek a partra, a nagy fűz alá, és juharszirupba vert nyers
tojásokat öntök a vízre, mert azt szerette mindenekfölött, néha bugyborgást
hallok, szörcsögést, vagy amit szeretnék.

8
 A bringás

A bringás fiamnak valahogy az lett a mániája, hogy nem szabad a földhöz

érni, mert.
De sose bírta megmagyarázni. Mondott mindenfélét a földpárákról meg az
erőterekről, meg hogy az emberen és az emberben is vannak olyanok, és nem
nagyon férnek össze. Hiába mondtam, hogy egyrészt házban élünk, padlón,
másrészt cipőben, és még zokni is van ott, azt mondta, nem értem én az
egészet. Görkorcsolyával kezdte, összeszántotta a padlót, olyan már az egész,
mintha valaki kísérletezne, és arra lenne kíváncsi, merre járkál egy lakásban
egy ember, vannak-e teljesen fölös, sohase használt terek. De egyszer csak azt
mondta, nem elég, túl közel van a talpa.
Hozott egy bringát, összetört mindent, az ajtókat, a virágokat, alig maradt
bútor sérületlen. Pedig bringás zseni. Képes úgy megfordulni, hogy mellső
kerekét fölemeli, lendül egyet, képes úgy pisálni a kicsi klotyóban, hogy le se
száll, egy órát is elbeszélget a konyhában, támasztás nélkül, úgy, hogy a
lábával nem érinti a földet, de még csak nem is remeg a bringa. De mégis
kínos az egész, nem lehet így élni. Mondtam neki, hogy egy éve tűröm már,
mi lenne, ha valami mást próbálna. Azt mondta, értsem meg, irtózik a föld
érintésétől, nincs az a hatalom, ami rávenné, hogy egy percnél tovább a földön
járjon.
Adtam neki egy pofont. Leesett a bicikliről. Az ölembe vettem, kivittem a
kertbe, levettem róla a görkorcsolyáját, megint kapott két pofont, és
leállítottam egy fa alá, ahol fű se nő. Megpróbált elfutni, de kapott három
pofont, zokogva, nyüszítve, mint aki parázson áll, úgy maradt ott.
Na, most lépj! De nem mozdult. Belerúgtam, de úgy maradt. Megpróbáltam
lökni, cibálni, de nem mozdult. Sírt. Odaragadt, azt mondta. És tényleg nem
mozdult. Odaragadt. Leültem, és néztem, de alig láttam, mert könnyezett a
szemem. Aztán azt mondtam neki, hogy akarjon.
Mit? Lebegni, akarj lebegni.
Láttam, hogy akar. Már nem sírt. Behunyt szemmel akart. Előbb
vinnyogott, aztán egyre halkabb lett, marosak dünnyögött, morgott,
valahonnan nagyon mélyről. A hasából vagy a talpából.
És egyszer csak elemelkedett.
Mondtam, hogy jó, akkor most beviszlek. Tegnap minden ablak kitört, nem
maradt ép váza, csésze, semmi. Nem tud még megállni, ha egyszer elindul. De
boldog.
 A könnyű

Könnyű testű nő volt. Olybá tűnt, mintha itt se lenne, csak az árnyéka
szálldosna közöttünk. De nem úgy, mint valami szélhordta, tépett, de gőgös
lepke, hanem csak mint amikor a semmit lengeti a szél. Lengeti és forgatja. A
semmi semmivel telt árnyékát.
Nem hozzányúlni kellett, miként más némberekhez, hanem csak érezni,
hogy itt van. Nem is itt, hanem csak erre. Valahol. A térben, ahol vagyunk. De
jó, ha körénk lengeti valami szellő, még ha hűvös is.
Az arcára jártak a város homorú fényei. A legmélyebb sötétben is fénylett
vagy legalább derengett a bőre. De még a legerősebb napsütésben is valahogy
mélységes volt az arca. Nem ráncok vagy időnyomok voltak azon, hanem csak
úgy elmélyültek benne a színek.
Nem voltak idomai. Segge semmi, a mellei is ilyenek éppen csak, a szőrzete
pedig elveszett. Nem beretválta, nem illette késsel vagy pengével, nem égette
gyertyalánggal, hanem csak úgy eltűnt, vagy ki se nőtt, amikor ideje lett volna.
A haja is inkább csak jel volt arról, hogy a nőnemű embernek ott szép hosszú
szőre nő, többnyire.
És ettől nekem mégis fájtak a heréim. Ha csak láttam, megsajdultak. Kicsit.
Éppen csak. De olyan az a fájdalom, hogy azt gondolod, ha holnap is így lesz,
meg azután is, egyszer csak rohadni kezdenek. Bűzük lesz, meg förtelmes szí-
nük. És azt gondolod olyankor, hogy vagy magad teszed próbára, hogy élet
van-e még bennük, vagy valami fekete nyamvadék, vagy meghágod azt, aki
ezt tette veled. Még ha tudod, hogy nyomorult lesz, fájdalmas és undok az
egész, akkor is. Senki se gondolt róla semmit. Akik látták, nem vágyták, ám
mégis, nem láttam olyan férfit, de nőt se, aki nem nyúlt felé, hogy megérintse.
Észrevétlenül persze, legalább a szerteszálló fátylait, amelyek nem eltakarták a
testét, hanem valahogy semmissé tették: nem volt alattuk testség. A
finomabbak és a gyávábbak csak a közelébe férkőztek, és véletlenül érintették,
a faragatlanabbak belemarkoltak. De ezek jártak a legrosszabbul. Elsápadtak,
és kiverte őket a víz, aztán vörösödtek. Végül le kellett feküdniük, vagy
legalább ülniük. Soha senki nem beszélt arról, hogy mit éreztek. Csak egyszer,
egy Margót nevű kósza némber mondta ki, de ő is csak halkan, rettegve - ez
csak annak testesül meg, akit szeret.
Nekem testesült, nem is kívántam meg. Hanem csak nem bírtam, hogy itt
van, és ha nem látom, akkor is, ha nem hallom, akkor is. Kellett valami
bizonyosság. Nem is megfogtam, csak utánakaptam. És lefoszlott róla minden
kelme. Mint valami uszadék, úgy tűntek el a fátylak.
10
 Amikor leszálltam róla, nevetgélt. Közel hajoltam hozzá, az arcába néztem,
hogy féljen. De csak nevetett, tovább, csiklandósan, mint valami hülye kis
madár. Aztán azt mondta, ugyanolyan hangok öklendenek majd ki belőlem,
mielőtt megölöm magam, mint amikor belé élveztem.
Ettől a szótól, vagy talán az alpáriságától, megint megkívántam. De aztán
inkább megütöttem, hogy csöndben legyen végre.
Hát ennyi volt. Egyetlen kicsi ütés. Még annak se mondanám. Csak
pofonka volt.

Világ vége

Komolyan elhittem, hogy a világnak van vége, és egyszer el is megyek oda.

Készültem az útra. Kicsi gyerekbőröndbe tettem kekszet, orvosság gyanánt
elloptam az apám aranyér ellen való kenőcsét a vécéből, valamint ismeretlen
oknál fogva betettem egy csomó jelvényt. Úgy képzeltem, hogy megállok a
világ végén, ami olyan, mint egy nagy hegyen valami hatalmas szakadék
széle, de ha lenézünk, nem látunk ott semmit. Csak valami messzit. De nem
úgy, hogy messzire van valami, hanem csak a messzi van. Nagy kedvet
éreztem ahhoz, hogy ezt lássam. Már nem tudom, miért nem indultam el. Azt
hiszem, hiba volt. Mert talán némi eltévedés és egy nagyobb verés után
leszoktam volna a kalandozásról. És pláne: nem álmodnék a világ végével.
Nem repülnék éjszakánként kitárt karokkal vasúti pályák fölött, mert
meggyőződésem, hogy a világ vége közelében kell lenni egy vasútállomásnak.
Nem a szélén, csak a közelében. Országúton pedig nem lehet megközelíteni.
Fogalmam sincs, hogy álmomban honnan tudom vagy miből gondolom ezt, de
biztos vagyok abban, hogy a vasutat kell követnem, mert a világ végéhez más
út nem vezet. És igazam is van mindig. Leszállok a világ vége előtt pár
méterrel. Noha repülés közben semmiféle fáradtságot nem érzek, éppen csak
elvánszorogni tudok a szakadékig. Aztán csak állok ott, és várom, hogy
mögöttem fölkeljen a Nap. Vagyis a világ vége Nyugat felé van. Álmomban
sokszor gondoltam arra, hogy a világ eleje meg Kelet felé. Azért kell a fény,
hogy belenézhessek a semmibe. A messzibe. És persze arra gondolok, hogy
úgy tudhatom meg, mi van ott valójában, ha belevetem magam. Az eszembe
se jut, hogy de hiszen röpülve jöttem a vonatpályák fölött, tehát tudok röpülni,
vagyis tehetnék egy kicsi kört is a semmi fölött. Vagy egy nagyot. Mert
álmomban is tudom, hogy ha az csakugyan a semmi, akkor nem is lehet
röpködni benne, legföljebb csak zuhanni. Azt meg nem merek. Még nem.
Amikor fölébredek, többnyire azon gondolkozom, hogy ha álmomban
11
belevetem magam, fölébredek-e még valaha a szerelmem mellett, vagy csak
egy üres, még langyos üreget talál a takaróm alatt.

Csönd

Kerestem a tökéletes csöndet. Elmentem a temetőbe, szélcsöndben, párás

délutánon, amikor sűrű volt a levegő, de annyira, hogy akár meg is állhattak
volna benne az innen és onnan hatoló hangok. Üldögéltem a dédanyám sírján,
füleltem, és amikor elhallgattak a madarak - talán mert róka járt arra -, akkor
is maradt valami pisszegés.
Az erdőben, egy tisztáson olyan csönd volt, hogy már gyanakodtam. De
aztán mocorgás lett: a fű növekedett, pisszegve. Lementem a kútba, kötélen. A
mélyén találtam egy tölgydeszkát, azon ültem. Vártam, hogy ne halljam a
szívem dobogását se. Aztán egy homokszem hullott alá, és olybá tűnt, mintha
csobbanna a víz alattam, és bár alig mozogtak, apró hullámok kúsztak a partok
felé, aztán vissza, és megint.
Kerestem homokmezőn, hómezőn, hegytetőn, hiába. Megértettem, hogy
soha nem hallhatom meg a csöndet. De tegnap, amikor a szerelmem hasára
tettem a fülem, csak úgy, mert fázott, vagy mit tudom, miért... mert szeretek a
fülemmel is hozzáérni, meghallottam. És azonnal tudtam, hogy mire
emlékezem: a háromszor három hónapig tartó vörös éjszakára, ahogy
lebegtem a szörcsögő csöndben egy dobogó szív alatt.

A kiképző

Amikor ölni tanítottak, embert persze, akkor volt ott egy ember, akinek az volt
a mániája, hogy nem hagyatkozhatunk mindig a fegyverekre, mert azok
elromolhatnak, elveszíthetjük őket, de szégyenszemre még a kezünkből is
kicsavarhatják bármelyiket, és akkor ott állunk, puszta kézzel, és akkor mi
van. Mi lenne? Meghalunk. Van olyan. Aki ilyesmibe keveredik, az tudja.
Jobb, ha tudja. De ez az ember bizonygatta, hogy nem szabad így
gondolkozni, mert igenis van megoldás.
Sorba állított minket, aztán félkörbe rendeződhettünk, pihenjt mondott, és
előhozatott egy disznót. Kissé nevetséges volt, hogy ketten a fülét fogták, egy
meg a farkát, az a szerencsétlen állat pedig visított. Végig az úton, amíg a
laktanya ólaitól elénk hozták. Száz méter se volt az egész. Érdeklődve
figyeltük. Az egyik cipelő ember övében volt egy hatalmas kés, ami arra
12
engedett következtetni, hogy az orrunk előtt ölik majd meg az állatot, de hogy
mivégre, mire jó ez az egész, azt ki nem tudtam volna találni. Lőttünk már
agyon disznót, sokat is, hogy lássuk, hogyan pusztul el egy lény, ha lövedék
éri. Eleinte kicsit visszataszító volt, hogy olyankor a mellső lábaira hurkot
vetettek, aztán fölhúzták egy keresztgerendára két fa közé, hogy úgy álljon,
mint egy ember. Nem szenvedtek sokáig, mert megkapták a szív-, a máj-, a
gerinc-, vagy a fejlövést, és többnyire másodpercek alatt elpusztultak. Ahogy
az ember, pont úgy.
Így aztán semmi meglepő nem volt abban, hogy kötél került a disznó
lábaira, aztán fölhúzták. Visított a szerencsétlen, de aztán elhallgatott, talán
mert nem kapott levegőt. Hüppögött, röffentett, ahogy az ember is szokott,
kínjában. A kiképző katona széles terpeszbe állt, oldalvást kinyújtotta a karját,
ökölbe szorította a jobb kezét, aztán kinyújtotta a középső ujját, megfeszítette
a testét, szépen, lassan odament a disznóhoz, és egy hihetetlenül gyors
mozdulattal belecsapott mellkasi tájékon. Szíven szúrta a középső ujjával. Az
állat azonnal összecsuklott, párat verdesett, aztán elpusztult. Azok, akik a fülét
meg a farkát fogták, amikor elénk cipelték, levették a kötélről, és a katona,
amelyiknek kése volt, elvágta a torkát. Hogy kivérezzen. Nyilván. Hogy meg
tudjuk enni, ne vesszen kárba a hús. Miként, ahogy a lelőtt disznókból is ebéd
lett mindig.
Hát ezt így kell csinálni, mondta a kiképző, ezt fogjuk gyakorolni, mert meg
kell tanulnunk életben maradni. Nem azért, mert olyan fontos az életük,
hanem mert szükség van magukra. A húsukra meg az agyukra. Ezt gyakran
mondta, hogy ne képzelegjünk: nem hősök vagyunk, hanem egy hatalmas
agresszív közlény szervei, amelyek elveszhetnek. A cél az, hogy ez a massza
győzzön egy másik massza ellen, és akkor győz, ha minél több szerv marad
épen. „Mondhatnám, hogy ti vagytok a haza faszai, de az félrevezető lenne,
mert az erőszak tárgyai nem a nők, hanem a férfiak. Ha majd legyűritek a
férfiakat, beszórhatjátok magjaitokkal a maradékot."
Tulajdonképpen nagyon intelligens ember volt, mondhatni: költő.
Hónapokig gyakoroltuk a középső ujjal való gyilkolást, én utáltam is, nem
voltam jó ebben. A végén, a disznópróbán eléggé jól szerepeltem, bár nem az
ujjdöfés volt halálos, hanem egy kegyelemütés: akkorát csaptam az állat
orrára, hogy az, vagyis a sok csont, betolódott az agyába, és azonnal
belepusztult.
A kiképző soha nem vezetett minket harcra, sohase tudtam meg, komolyan
gondolja-e, hogy győzelem után megerőszakolhatjuk a nőket. Arra gondoltam,
ha ez előfordulna, simán megölném, hátulról, a középső ujjammal.

13
De nem a szívénél, hanem az öreglukon át hatolnék a testébe.
De végül nem én öltem meg, és nem is harcban pusztult el szegény. Egyszer
csak azt vettük észre, hogy az a nagydarab ember egyre soványabb és egyre
bánatosabb lesz. És mintha a vérszomja is csillapult volna. Azt mondták,
szerelmes, persze reménytelenül, mint majdnem mindenki ezen a világon.
Nem voltunk beszélő viszonyban, bár néha arra gondoltam, megszólítom, és
mondok neki valamit arról, hogy a szenvedés nem értelmetlen dolog, de olyan,
mint a háború. Aki belekeveredik, az nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy
bele lehet pusztulni. Úgy lehet megmenekülni, ha megkeményítjük a
szívünket. De nagyon. Hogy sebesüljön meg legalább, aki meg meri érinteni.
Ha tehettem volna, azt is kifejtem neki, hogy bizony ám: megfelelő
szívtornával talán még a nagyujjas csapás ellen is lehet védekezni. Már szépen
kiterveltem, mi mindent mondok neki, ha egyszer lesz bátorságom
megszólítani, amikor egy reggelen halva találtuk. Az irodájában ült, nyitott
szemmel, az asztalára dőlve, félig meztelenül. A jobb kezének középső ujja a
mellkasába szorult.
A gödör

Derkemama azt mondta, Csipikének azért lettek pipaszárlábai, azért megy két
bottal, mert amikor kicsi volt, járni kezdett, az anyja térdig beleásta a földbe,
hogy ne zavarja a kapálásban. Egyszer reggeltől estig ott ült a krumpliföld
szélén, a föld mélyéről fölkúszott a hideg, megsatnyította a húsát. Amikor este
az anyja kihúzta a földből, tele volt féreggel. Az apám erre azt mondta, hogy
nem igaz, ez ostobaság, Derkemama olyan buta, hogy ha térdig fölbe ásnák, az
befogadná, és nyakig ölelné estig. Csipike egy fertőző betegséget kapott,
járvány volt. Még örülhet, hogy járni tud. Sokan meghaltak, vagy úgy élnek,
hogy lélegeztetik őket.
A nagyanyám nem mondott ilyet, hanem csak azt, hogy „ezt beszélik".
A vörös kanász azt állította, hogy ez igenis igaz, mert őt is beásták
gyerekkorában, csak neki szerencséje volt, mert meleg földbe dugták.
Trágyásba.
A szomszéd Péteri néni tudott egy nagyon régi történetet: amikor ő még
kislány volt, egy gyereket beástak a pocsolyás legelő mellett oda, ahol a föld
alatt fosóhomok van, és mire délben mentek volna megetetni, elnyelte. Soha
nem találták meg. Kérdeztem persze, hogy nem azért mondták-e ezt a
gyerekeknek, hogy ne menjenek a pocsolyás közelébe, de azt mondta, hogy
nem, nem, ő igenis emlékszik arra a gyerekre. De az is igaz, hogy soha nem
ment a pocsolyáshoz, mert azt is beszélték, hogy a kölyök lelke lidércként
bolyong a réten.
Csipike szebb volt, mint bárki a környéken, csak hát a lába. Nem is én
voltam szerelmes belé, hanem az öcsém.
Mindig hazahozta a táskáját az iskolából, néha tologatta egy babakocsiban a
kicsi testét, elvitte az iskolabálba is. Üldögélt vele a büfé mellett, néha - szinte
csak véletlenül - fogta a kezét.
Az apám azt mondta, nem örül ennek, mert látott már olyat, hogy
kölyökkorban belehabarodik valaki egy lányba, aztán úgy marad örökre.
Becsületből veszi el, hiába nyílik ki a szeme.
Anyám erre azt mondta, ijesztően hangosan, hogy apám egy állat.
Megérdemelné, hogy egyszer kitörjön az összes lába, és mankóval járjon.
Aztán pofázzon. Egy hétig se bírná ki.
Különös, de mi az öcsémmel tudtunk beszélni a szerelemről. Szégyen és
vihogás nélkül. Azt mondta, hogy olyan szép, azért szereti. És szép'is volt, az
igaz.
Egyszer megkérdeztem tőle, beszélt-e Csipikével arról az elásásról. Azt
mondta, hogy dehogy.
Pedig jó lenne. Talán egyszer majd megkérdezi. De ezt nem kijelentette,
hanem csak úgy, merengve mondta.
Sohasem kérdezte meg, mert Csipike azon az őszön meghalt. Elesett,
nagyon megütötte magát, tüdőgyulladást kapott. Az anyja azt mondta, egy hét
alatt meggyógyul, de még aznap éjjel elaludt.
Beszélték, hogy egy ér repedt meg benne. Hat év múlva, amikor az öcsém
már az érettségire készült, egy nyári reggelen kiment a kert végébe, és ásott
egy gödröt. Kihívott, és azt kérte, temessem be, de jól tapossam meg a földet.
Beleállt a lyukba, és én betemettem.
Nem kérdeztem, hogy mire jó ez, mégis megmondta: ideje megszabadulni.
És jöjjek vissza érte este.
De az apánk talált rá, délben. Kirángatta a földből, kicsit meg is rugdosta, és
ordított vele. De aztán egyszer csak zokogni kezdett. Annyira erősen tört rá a
szenvedés, hogy a földre kuporodott. Anyánk kijött a házból, csak nézte, so-
káig, aztán leült mellé a földre, és a fejét simogatta.

Vashideg

Márta néni reggel nyolckor kiáltott anyámért, de ő még a boltban volt, én

mentem be hozzá. Csak azt mondta, fiam, meghalok. Dermedten néztem,

15
mozdulni se bírtam, csak álltam fölötte. Mereven nézte a plafont, aztán
abbahagyta a lélegzést, kettőt rándult.
Tudtam, hogy tényleg meghalt. Máig nem tudom, honnan tudtam, hogy
ilyenkor le kell fogni az ember szemét, vagyis a tekintetét. De a testem úgy
működött, hogy én benne voltam, a kéz meg tette a dolgát. Belül egy megfa-
gyott kisgyerek voltam, a kéz, a kezek meg már férfié vagy inkább asszonyé:
kihúzták a takaró alól Márta néni kezeit, összekulcsolták az ujjait.
Melegek voltak még. Sem undort, sem félelmet nem éreztem. Hanem
amikor azt láttam, hogy az egyik karján, majdnem a csuklónál tetoválás van a
bőrben, valami különös érzés fogott el. nem rémület volt, hanem olyan, mint a
csodálkozás: nahát, akkor most már tudom, miért nem vett magára könnyű
nyári ruhát, rövid ujjú blúzt. Mintha valaha is észrevettem volna, hogy nem
vesz, nem hagyja fedetlenül a karját.
Nem mertem kimenni, menekülni, hanem letérdeltem mellé, és
imádkoztam, mint mindig, ha féltem. Daráltam magamban a miatyánkokat, az
üdvözlégyeket meg a hiszekegyeket, mintha penitenciára lennék ítéltetve. És
néztem Márta nénit, nem bírtam róla levenni a szemem. És csak amikor azt
gondoltam, hogy milyen szép, sokkal szebb, mint amikor élt, akkor kezdtem el
sírni. És reszketni, de úgy, mint amikor a gerince fázik az embernek. Lassan
oldódott a bensőm vashidege. Arra gondoltam, nem tudom róla levenni a
szemem. Így őrzöm.
Amikor végre megjött anyám, fölemelt. És - biztos zavarában - azt mondta,
menjek kijátszani.
Az igazgató

Nem volt olyan sejtem, pláne szervem, amit ne ólom húzott volna. De nem
csak lefelé, ami a gravitáció miatt normális lenne, hanem hátra is. Kora
délután volt, valahogy mégis sötétedett, nyomasztó homály és magány
növekedett, de inkább bennem, mint kívülem. Megálltam a sarkon, de csak
egy pillanatra, mert nem volt mit tenni, be kellett fordulnom az iskola
utcájába. És még hatvanhárom lépés...
Furcsa módon ötvenhét lépésből megtettem a kapuig, ami sohasem sikerült
volna a nyár előtt. Arra gondoltam, visszamegyek, újra végiglépem, mert
hátha elszámoltam magam. De aztán nem mertem, mert megláttam az igazgató
bácsit. Delejes ember volt, de rossz erőkkel töltve. Jobban féltem tőle, mint
apámtól, sőt jobban, mint a Haragudós Bözsi nénitől, akitől pedig annyira
rettegett mindenki az utcában, hogy ha csak megláttuk, rejteket kerestünk.
Szegény alighanem egy rendes asszony lehetett, csak kancsal volt, ezért nézett
úgy, mintha állandóan mérges lenne.
Az igazgató bácsi terpeszben állt, hátratett kezekkel, és minden egyes
gyereket jól megnézett magának. Akin valami hibát talált - például nem volt
nála tornazsák, vagy köpeny nélkül merészelte megközelíteni a bejáratot -, azt
megállította, és iszonyatos ordítással közölte vele, hogy ha holnap is így
jelenik meg, hazazavarja, igazolatlan lesz a napja, sőt még intőt is ad neki. És
ráadásul a gyerekeket fölszólította, hogy jó hangosan mondják meg a nevüket:
mindenki hallja, kik az iskola délutános osztályainak szégyenei.
Nekem ugyan kifogástalan volt a ruházatom is, meg a fölszerelésem is, ám
egy hatalmas kötés volt a fülemen - a nyaram legsúlyosabb balesete, egy
fejesugrás miatt.
Ösztönösen lassan mentem, és magam elé néztem, mert már akkoriban
tudtam vagy éreztem, hogy agresszió ellen ez a legjobb magatartás. De az
ember kiszámíthatatlan - az igazgató rám üvöltött:
- Nem tud köszönni a fél fülű?!
Megálltam, ránéztem, és azt mondtam: - Csókolom...
- Jó napot kívánok! JÓ NAPOT KÍVÁNOK!
- Jó napot kívánok, igazgató bácsi!
- Emlékszem rád a múlt évről! Megjegyeztem ám az arcodat!... Mondd
csak a nevedet, jó hangosan!
Mondtam a nevemet. Jó hangosan.
- És tedd hozzá, hogy AZ, AKI TÖLTŐTOLLAT LOPOTT A
TANÁRIBÓL!
Teljesen tanácstalanul álltam, "és azt éreztem, hogy azonnal elájulok.
Valamiért ránéztem. Talán megérzett valamit, mert halkabban mondta: az, aki
töltőtollat lopott a tanáriból...
Nem is láttam, inkább éreztem, hogy már nagyon sokan vesznek körül
minket. Meg azt is, hogy mindjárt elönt a sírás. De valahogy megembereltem
magam, sőt bátorság támadt bennem. Nem is akartam mondani, de kijött
belőlem:
- Én nem loptam...
- MIT NEM LOPTÁL?!
- Töltőtollat a tanáriból.
Úgy látszik, megzavarodott attól, hogy valaki egyáltalán szólni mer a
közelében, mert kivette a kezeit a háta mögül.
- Na menj a dolgodra! - mondta. - Rajtad lesz a szemem.

17
Zavarodottan mentem a termünkbe. Néhányan megszólítottak, de nem is
értettem, mit mondanak: fojtogatott a sírás. Az első órán, ami olyan
osztályfőnöki beszélgetés volt, és például elosztottuk, ki melyik padban ül
majd, fölállt egy Dóri nevű lány, aki az akkori idők legszebb kilenc éves nője
volt az országban, és aki addig soha figyelemre nem méltatott, noha a
szomszéd házban lakott:
- Én mellette szeretnék ülni. - És rám mutatott.
Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, de a tanítónő ettől rám nézett, és
megkérdezte, mi a bajom.
- Fáj a fülem - mondtam.
- Nem igaz! - mondta erre Dóri.
- nem fáj a füle?
- Lehet, hogy fáj neki, de azért ilyen szomorú, mert az igazgató úr azt
kiabálta rá, hogy töltőtollat lopott a tanáriból. Én tudom, hogy a Szabóka
lopott, a béből.
- Igen - mondta a tanítónő. - A Szabó...
- Akkor miért fogta rá az igazgató úr?! - Itt jegyzem meg, hogy életemben
először hallottam, hogy valaki urazza az igazgató bácsit.
- Az igazgató elvtárs kicsit ideges az iskolakezdéstől -mondta a tanítónő. -
De majd beszélek vele.

Dórit mellém ültette. Persze aznap már egy szót nem szólt hozzám. Én meg
éreztem, hogy szép lassan belázasodom. nem tudtam pontosan, hogy Dóritól, a
szégyentől vagy a fülemtől.
Két óra múlva kifordultam a padból, mert elájultam.
Nem vesztettem el egészen az eszméletemet, csak sötét volt minden.
Távolról hallottam hangokat. Azt is tudtam, hogy a tanító néni áthívta a
szomszéd osztályból a tornatanárt, hogy segítsen levinni az orvosi rendelőbe.
A tornatanár fölkapott, és vitt. A tanítónő mellette lehetett, mert
beszélgettek:
- Ez a rohadt igazgató megalázta mindenki előtt. Letolvajozta a bejáratnál.
- Meg van veszve.
- Ez egy állat. Az rendben van, hogy minket baszogat, de a gyerekeket
békén hagyhatná.
- Az állat jobb.
Az orvosiban fölébredtem. A tanítónő elmesélte a nővérkének, mi történt
velem. Ő megvizsgált, megmérte a lázam, megitatott, elmeséltette velem, mi
történt a fülemmel, aztán rám parancsolt, hogy maradjak fekve, amíg nem
jönnek értem. Telefonált anyámnak, aki ott is volt negyedóra múlva.
 Sírt persze. A nővérke leültette, és elmondta neki, amit a tanítónőtől hallott.
Anyám abbahagyta a könnyezést, és azt kérdezte:
- Hol az a féreg?
- Ha tanácsolhatom, asszonyom, akkor ne most keresse meg, mert...
- Mikor keressem?
- Hát...
- Mindenki fél tőle?
- Hát... Igen. Mindenki. Pártkáder. Lebukott valami nőügyön, aztán
iderakták büntetésből.

Anyám fölkapott, és meg sem álltunk a tanáriig. Éppen szünet lehetett, mert
tele volt. Anyám megkérdezte, melyik volt az a szemét, én meg nem láttam
sehol. Erre valaki az igazgató ajtajára mutatott. Anyám berúgta. Nem beszélt
sokat, és egyáltalán nem hangosan:
- Te rohadék, most kiállsz ide az ablakba, és kikiabálod, hogy a fiam nem
tolvaj.
- De...
- Fél percet kapsz.
- De... a...
- Fél perc múlva elindulok a pártbizottságra, és följelentelek.

Az igazgató fölállt, vörös volt, levegő után kapkodott, szemmel láthatóan

ordítani akart, de nem jött ki hang belőle.
Csak a nyitva maradt ajtó felé mutatott. Anyám addigra már teljesen
nyugodt volt.
- Rendben van. Elmegyek, de te nem leszel sokáig igazgató.
Kimentünk. Soha nem felejtem el azokat az arcokat a tanári szobában.
Akkor tudtam meg, hogy a fölnőttek minden nap úgy rettegnek, mint ahogy én
egyszer, az iskola bejáratánál, a tolvajozó igazgató színe előtt.

Anyám nem jelentette föl. Természetesen soha senkit, pláne pártbizottságon.

Átvitt egy másik iskolába. Az egészben persze az volt a legszomorúbb, hogy
az akkori idők legszebb kilencéves nője alig néhány óráig volt a padtársam.

(Eső)

19
 Illanófény

- A papa pihen - mondta Matildka, amikor bekopogtam, és megkérdeztem

tőle, hogy beszélhetnék-e az apjával. Kijött a tornácra, megtörölte a
kötényében a lisztes kezét, aztán intett a szemével, hogy nézzek balra, ott van
a fa alatt, és vélhetően alszik, mert ha nem, akkor nyilván meghallotta volna,
hogy jövök, és valamit tán mozdul is azért, hogy észrevegyük: beszélni akar
velem.
Ezt már eljátszottuk. Legalább százszor.
Egy fenyő alatt ült a vas karosszékben, bundában és takarókba tekerve.
Csak annyi látszott belőle, hogy ember lehet a rongycsomó alatt, de hogy
csakugyan alszik, vagy éberen leselkedik, azt senki meg nem tudta volna
mondani olyan nagy távolságról.
Egyszer már meg is kérdeztem Matildkát, hogy honnan tudja majd meg, ha
egyszer csak úgy meghal. Csak úgy álmában, téli napozás közben. Mertén
például azt szeretném, ha még meleg lenne a testem, amikor megmosnak és
gyolcsba tekernek.
- Nem lesz már teste - mondta erre talányosan, de annyira természetesen,
hogy nem mertem tovább kérdezni.
Amikor novemberben először láttam, hogy kiültette, azt mondta, „kell ám a
jó levegő meg a téli napfürdő az öreg embernek is". Eszembe jutott, de azt se
kérdeztem meg, hogy miféle napfürdő az, amit takaró alatt veszünk.
Február végéig szinte minden nap meglátogattam, és talán ha tízszer
beszéltünk. Illetve - ha így utólag meggondolom - tízszer beszéltem. Ő meg
inkább hallgatott. Bár egyszer nyíltan megkérdeztem, miért nem láthatom az
arcát, ha délután a kertben pihengél vagy napfürdőzik.
- Mert megijednél, fiam.
Talán azért nem kérdeztem tovább, mert megzavart azzal, hogy a fiának
szólított. És ez nem az a régi, de szép formula volt, hogy az öreg ember a
fiának szólíthat bárkit, még az ilyen ötvenéves öregedőt, sőt a neki kedves
nőket is, hanem mélyen, a zsigereimben éreztem, hogy a pokróccsomó igenis
fiat látott bennem. De ő mégis válaszolt arra a kérdésre, amit föl se tettem:
- Elillanóban vagyok.
- És mi jár egy elillanóban?
Kicsit meglepődhetett arcátlan kérdésemen, mert megmoccant. Ámbár
föltűnő volt, hogy ettől a takaró szinte behorpadt. Úgy, mintha csak lufikból
lenne oda valami emberfélére formázva, és most hirtelen megtöppedtek volna
a ballonok.
20
 De aztán valahogy visszanyerte a formáját az a tér, amit én az öreg
barátomnak gondoltam.
- Szerelmek járnak az elillanóban.
- Valóságosak vagy álmok?
- Valóságos álmok.
Megpróbáltam mélyebbre hajolni, hogy belássak a fejét is beborító
csuklyaszerű pléd alá, de nem láttam semmit. Két kicsi tüzes tekintetet se.
Aztán már nem mondott semmit.
- Odamehet hozzá - mondta Matildka. A maradék lisztet is beletörölte a
köténybe. - Aztán jöjjön be, hogy palacsintázzunk. - Ezt majdnem úgy
mondta, mintha az valami szerelmes játék lenne.
Ahogy közelítettem, egyre nagyobb izgalom vett erőt rajtam. Azt éreztem,
hogy most már aztán végére kell járnom ennek a dolognak. Akár így, akár
úgy, de bizonyosságot kell szereznem. És azt is tudtam, hogy ezt csak egy
lendülettel tehetem meg: le kell rántanom a leplet. Vagyis a pokrócokat. Ha
palacsintát süt, Matildka se tud az ablakból figyelni.
Abban a pillanatban, amikor odaértem - még a köszönéssel se húztam az
időt -, lekaptam róla a takarókat. Ott ült mosolyogva, parázsló szemmel. Csak
éppen feleakkora volt, mint amikor utoljára láttam teljes valójában. Nagy
párnákon ült. Nyilván azért, hogy nagyobbnak lássa az, aki arra jár, és
odapillant.
- Mondtam, hogy elillanok. - Belenevetett a szemembe.
- De mitől? Hogyan?
- Elemészt a szerelem.

(Szép Szó)
 Jártányi

Az öregasszony olyan lassan megy hogy szinte nem látom a mozgását. Nekem
fáj, annyira görbe. Nem lehet, hogy ne fájjon, ha valaki mélyebbre hajol járás
közben, mint a dereka. És a lábai is annyira görbék, hogy folyamatosan azt
képzelem: egyszer csak úgy, maguktól eltörnek, mert még azt a pille, semmi
súlyt se bírják, ami maradt abból az asszonyból. A botja nem nagyobb egy
fakanálnál. Ha rátámaszkodik - mindig támaszkodik -, szinte a kezéig süpped
a hóban. Fekete parasztasszonyruhája annyira meg- 1 szürkült, hogy ott, ahol
már piszkos a hó, talán valaki széltől mocorgó rongydarabnak nézné, ha
elesne.
Bozsa azt mondja, hogy valaha az egyik legszebb nő volt a faluban. Magas,
egyenes járású, büszke asszony. Amikor férjhez ment, ingyen fotózta Maskara
fényképész, hogy aztán a képét a kirakatába tehesse. „Örökre ott állhat" - ez
volt a szerződésben. S úgy is volt, amíg a háború után Maskara fényképészetét
el nem szövetkezetiesítették, ott volt a kép, majdnem méteres nagyításban.
Amikor a férje hazajött a háborúból, rajtakapta egy Márkus nevű
falubelivel, akit azonnal meg is ölt, tizennégy késszúrással. Az asszonyt csak
megverte, de annyira, hogy attól kezdve meggörbülten járt, és egyre tovább
görbült és fonnyadt, míg aztán hatvanéves korára az orra már a dereka alá
lógott.
A férje ötvenhatban tört ki a börtönből, hazajött, és a feleségét egy bizonyos
Bogár nevű ember társaságában találta. De nem úgy, hanem csak beszélgettek.
Bogár a konyhában ült, és éppen valami lábas fülét próbálta meg javítani. A
féltékeny férfi meg akarta ölni, de Bogár gyorsabb volt, egyetlen szerencsétlen
ütéssel a földre küldte. Valahogy beverhette a fejét is, mert soha nem ébredt
föl, egyéves, halálos kómába esett. Bogár - aki amúgy a görbe asszony
gyerekkori szerelme volt - öt évet kapott. Amikor kijött, a családja szépen
visszafogadta, és nemcsak a gyerekei, a felesége is megbocsátott neki. Ahogy
a falu se találta bűnösnek.
A börtönben - ami inkább kényszermunka volt - megfázott, minden ízülete
megkeményedett, végül húsz év múlva már alig tudta fölemelni a lábait. Előbb
bottal, aztán botokkal, később mankókkal járt. Többen állítják, hogy hallották
a templomban, amikor Istenhez könyörgött fájdalmában: vegye már el végre
az életét.
Isten nem vette el. Hanem inkább megölte a fiát, akit egy autó ütött el, aztán
a feleségét, aki szívbajt kapott, aztán a cukorbaj a szemére, a magas
vérnyomás az agyára ment Öt évig szenvedett mire elpusztult.
22
 A temetés után Bogár már mankóval se tudott járni, járókeretet kapott. Az
egyetlen, szép lassan alkoholistává vedlő vénlányával élt együtt.
Minden nap átjárt a görbe asszonyhoz, akármennyire fájt is. Az enni adott
neki, és talán beszélgettek is. De az is lehet, hogy csak hallgattak. Bozsa azt
mondja, hogy ez az a két ember, akire rosszat senki nem mondott még a falu-
ban. Talán babonából: nehogy úgy járjanak, mint ők.
A görbe vénasszony annyira lassan megy, hogy ha esne a hó, nem
maradnának lábnyomok utána. Megáll a sarkon, kicsit oldalra fordul, hogy ne
kelljen fölemelni a fejét, amikor benéz a Petőfi utcába. Áll, és szemmel
láthatóan vár. Olyan sokáig, hogy arra gondolok, oda kellene menni, hátha
valami baja lett. Görcs állt abba a görcsbe, ami ő.
Egyszer csak a harmadik ház kapuja kinyílik. Először a járókeret jelenik
meg, aztán bólogatva, inogva kitotyog Bogár bácsi is, és elindul az asszony
felé. Ő észreveszi, a falnak támaszkodik, és fölemeli a botját. Nem lengeti,
nem mozgatja, csak fölemeli, nyilván üdvözlés gyanánt. Ámulom a szétfolyó
időt, ámulom, hogy lehetséges a lelassulás: több mint tíz perc kell, hogy Bogár
bácsi megtegye a harminc métert a görbe vénasszonyig.
Amikor már majdnem eléri, a kerítésem takarásában közelebb megyek
hozzájuk, mert tudnom kell, mit mondanak, mit beszélhetnek egymáshoz.
- Már megint késtél, drágaságom. - Ezt mondta az az asszony.

(Szép Szó)

Jégcsapás

A jégcsapok szinte szemmel láthatóan növekedtek. Minden kétség kizárva: ez

egészen különleges természeti jelenség volt. Az egyik oldalról a Map sütött,
olvasztotta a tetőhavat, a másikról a hideg szellő fújkált, vagy talán éppen pont
nulla fok volt, a szelecske meg nem engedte fölmelegedni az árnyékban a
levegőt... Amikor már méteresre nőttek, az iskolából hazatérő gyerekek mind
ott álltak Pozsa bácsi házának sarkánál, és szinte csöndesen figyelték a már-
már baljós jégnyúlást.
Úgy látszik, Pozsa bácsi véletlenül kinézhetett a mindig csaknem egészen
leeresztett redőny mögül, mert egyszer csak kijött a kertbe.
- Mit bámultok itt, kicsi mocskok?
A gyerekek nem válaszoltak, mert féltek tőle, és a faluban amúgy se beszélt
vele jóformán senki. De nem is kellett, mert az öreg észrevette a méteres,
vastag jégcsapokat.
23
 - Azt a... - Közelebb ment, szinte az eresz alá. Már olyan mélyre értek a
függelékek, hogy a botjával elérte őket. Emelte is, nem ütésre. De azért az
egyik gyerek vékony hangon rákiáltott:
- Haggyá má!
Az öreg megfordult, lassan végignézett a gyerekeken, és valami olyasmit
dünnyögött, hogy „a kis rohadékjai".
Egyszer megkérdeztem tőle, miért gyűlöli a kölyköket. Azt mondta, hogy
gyerekkorában is utálta a gyerekeket, mint ahogy nyilván én is, csak ő ezt nem
felejtette el. Mástól tudom, hogy állítólag folyamatosan szekírozták, mert
az apja börtönben volt. Különös bűnügy miatt: megölte a szomszédját, akire
egy nappal a halála után találtak rá a csűrben, a széna alatt, de ezt igazából
soha nem bizonyították rá. A fegyvert se találták meg. A szomszéd nyaka volt
átszúrva.
Miután elhurcolták, nem is látta többé a fiát, mert kétéves vizsgálati fogság
után belepusztult a rabságba. Elemésztette magát. így mondták.
- Takarodjatok haza, mert letöröm a jégcsapokat - mondta a gyerekeknek.
Ettől aztán különös választásra kényszerültek: vagy hazamennek, és akkor
megmentik a jégcsapokat, bár nem csodálhatják azokat, vagy maradnak, és
akkor az öreg leveri őket. Ebben biztosak voltak.
Pozsa bácsi feléjük fordult, fölemelt bottal várt.
A gyerekek lassan, nagyokat sóhajtozva, morogva, de elindultak.
Az öreg állt még egy darabig, figyelte, hogy nem jönnek-e vissza, aztán
elindult a ház bejárata felé. De egyszer csak mégis megtorpant, visszafordult,
mert észrevette, hogy a szembe szomszédját, Makkos urat a felesége éppen
akkor tolja ki a kapu elé. Nem tolókocsiban, mert olyanra nem telt volna
nekik, hanem egy olyan talicskafélén, aminek az elejére egy karosszéket
szereltek. Azon ült naphosszat, legalábbis jó időben.
A szerencsétlent májusban ütötte meg a szél. Azóta se járni, se rendesen
beszélni nem tud. A jobb kezét föl bírja emelni. Ennyi maradt neki.
Nem csoda, az alkohol ette meg az agyát, az ereit, a testét. És persze előtte
már a jellemét is. Az utolsó években már csak ordítani és inni tudott. Inkább
itatta mindenki, hogy fogja be a száját.
Pozsa bácsi gyűlölte. Állítólag azért, mert annak idején azt mondta a
rendőröknek: el tudja képzelni, hogy az öreg Pozsa ölte meg a szomszédot,
mert egy engedély nélkül épült ól miatt pörlekedtek, és néha tettlegességig is
fajult a dolog.
Miután Makkos urat jól betakargatta és a napon hagyta a felesége, Pozsa
bácsi még állt egy darabig mozdulatlanul, aztán odalopakodott a tuja mögé, és
onnan figyelte a szembe szomszédot. Egyszer csak előugrott, és a nyelvét
24
nyújtogatta, szamárfület mutatott neki, és - bár halkan - vén szaros
nyomoréknak csúfolta.
Nem vette észre, hogy figyelem. Lankadatlanul csúfolkodott. Makkos úr
majd megpukkadt mérgében. Kivörösödött, az egyetlen mozdulni képes keze
rángatózott. Attól féltem, hogy elpusztul.
Jó nagy zajt csaptam, mielőtt kiléptem az utcára, hogy Pozsa bácsi idejében
be tudja fejezni a csúfolódást. Visszabújt a tuja mögé - azt hitte, nem látom.
Odamentem Makkos úrhoz, és megkérdeztem, segíthetek-e.
Azt láttam, hogy nagy izgalomban van. nem a tuja felé, hanem Pozsa bácsi
házának sarkára tekintgetett. Valamit akart mondani. Mozgott a szája, de nem
jött ki hang.
Megfogtam a kezét, és kicsit simogattam a fejét. Úgy látszott, lassan
megnyugszik. Aztán nyögve, hörögve kimondta:
- A fegyver... nem értettem.
- Jég...csap volt a fegy...ver.

(Szép Szó)

Elfútta a hó

A hó északról jött, a szél átfújta a ház fölött. Nem pelyhekben esett, hanem
szálakban, és olyan volt, mintha a szálakat a ház fölé húzta volna valami erő,
hogy védjen minket, ha kiállunk az ajtó elé. Mert néha ki kellett menni a sötét
szobákból meg a még sötétebb konyhából. A bátyám köhögött, és nem tűrte,
ha odabent dohányzunk.
Magamra vettem a kabátomat és két pokrócot, a füles sapkámat. Először
csak az orromat dugtam ki, aztán a kezemet, végül kimerészkedtem. Akárhogy
undorodtam már tőle, gyönyörű volt a hó. Békességet éreztem a süket
csöndben. Leültem a karospadra.
Szelja kijött utánam az ámbitusra, és akkorát szellentett, hogy
összerázkódtam. Vagyis nem szellentés volt, hanem dörgedelem. A kutya
azonnal belenyomta az orrát a fenekébe, és jó sokáig ott is tartotta.
- Azért ez túlzás - mondtam.
- Ez az állatom reggeli csemegéje.
- Ez a csemege a másik túlzás. Nincs is ennél undorítóbb szó.
25
 - Nyafogsz.
Elfészkeltem magam a padon, néztem Szelja testét, ahogy a hó és közém
feszül. Arra gondoltam, hogy hidegebb lehet a hónál. Egyszer volt egy hideg
szájú nőm. „Olyan lehet ez is. De mindene." Egészen kicsikére kuporogtam,
hogy a legkisebb felületet adjam magamból. Aztán elővettem egy cigarettát,
de ahhoz már nem volt erőm, hogy az öngyújtót is megkeressem a ruha és
pokrócrétegek között, mert rám tört a hidegrázás. Annyira fájt, annyira rázta a
gerincemet, annyira kilátástalanul kiszolgáltatott voltam, hogy azt éreztem:
azonnal meghalok.
Szelja meg csak nézte, ahogy ülve, kuporodva táncolok a padon, nem
mozdult, nem szólt, de még csak egy gesztusa se volt. Hogy óvna, vagy
valami.
Megpróbáltam minél mélyebbre húzódni magamban, megpróbáltam minden
izmomat keményen tartani, de nem enyhült a rázkódás.
- Ez epilepszia? - kérdezte. Aztán szépen, óvatosan a párkányra tette a
cigarettáját, benyitott a házba, és elrikkantotta magát, hogy rohamom van, és
jöjjön ki a bátyám.
Kijött, úgy kapott föl, mintha valami kicsike ember lennék, bevitt az
ágyba, és minden föllelhető takarót rám pakolt. Kicsit dögönyözött is. És
kérdezte, hogy jobb-e már. Aztán jobb volt. Látta.
Szelja, amikor elszívta a cigarettáját, utánunk jött, és a bátyámtól is
megkérdezte, hogy ez-e az epilepszia.
- A kurva anyád.
- De...
- Takarodj ki innen!
Akkor már ahhoz is volt erőm, hogy egy kicsit nevessek.
- Borzalmas némber - mondta a bátyám, amikor kiment.
- Borzalmas.
- És milyen kellemetlen hangja van.
Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy nincs is kellemetlen hangja, csak
akkor, ha kérdez. Láttam magam előtt a testét a hó és köztem, és nagyon
kellett vigyáznom, nehogy megint rám törjön a hideg.

Arra ébredtem, hogy a bátyám még mindig az ágy mellett ül, de aztán
rájöttem, hogy már megint, mert gőzölgő tea volt a kezében. Valami
mákonnyal selymesített fahéjasmandulás. Egy kilót kaptunk belőle az
apánktól, amikor két napra hazajött Amerikából az anyánk temetésére.
- Ne dugd ki a kezed.
Kivette a zsebéből a lámaszőr kesztyűmet, amit még
26
anyám kötött. Egy szétszakadt pulóverből fejtette ki a foszlós, puha szálakat,
aztán nagyon óvatosan kötötte a kétujjas kesztyűket. Mert ötujjasat nem
tudott. Igyekezett, de nem volt tehetsége az ilyesmihez.
A bátyám gyorsan fölemelte a takarókat, hogy egy másodpercre se
érintkezzen a bőröm a levegővel, és bedugta a kesztyűket. Én meg a kezeimre
húztam őket. Aztán óvatosan kinyúltam, megfogtam a bögre fülét, és sikerült
úgy innom, hogy nem jött rám újabb hidegrázó roham.
- Orvoshoz kellene menni - mondtam.
- Fürdő kellene. Olyan meleg, hogy kiolvadjon belőled a maradék zsír is.
Mind. Hogy száraz legyél belülről is.
De hát szárazak voltunk, mint a fagyott tapló. Akkor már egy hónapja
koszolódtunk. Nem is vettünk elég fát, ami meg volt, azt annyira betemette a
hó, hogy éppen csak az egy napra valót tudtuk alóla kikaparni. A vízvezetékek
befagytak. Szerencsénkre a pincében volt egy kerekes mélykút, de az is éppen
csak annyit adott, amennyi inni meg az ürülékünket öblíteni elég. Áram két
hete nem volt a faluban, mert a vezetékeket leszaggatta egy hajnali jégpárá-
sodás. A villanyosok meg se próbálták rendbe tenni, mert az út csak egy sávon
volt járható, arról is az árokba csúsztak, amikor segíteni próbáltak.
A bátyám valami öreg patikustól szerzett egy kicsi szeszlámpát, azon főztük
a teát spiritusszal. És melegítettük a konzerveket.
A boltban csak konzervek voltak, meg hetente kétszer kenyér. így éltünk.
Nyilvánvaló volt, hogy még pár hét, és el kell indulni a város felé. Meg az is,
hogy hajon a tavasz, találunk majd halottakat a házakban. Nem lehet, hogy ezt
minden öreg túlélheti.

- Hát ez volna a halál - mondta egyszer Szelja, amikor az ablakból néztük a

mindent maga alá rejtő havat, amire ráhullott egy döglött rigó.
Egyszer meg a bátyám, amikor pár percre kisütött a nap, azt találta ki, hogy
„időjárás van!" Ezen jót nevettünk.
Nem egyik napról a másikra ébredtünk arra, hogy ebbe akár bele is
pusztulhatunk, hanem úgy volt, hogy egy darabig jókat nevettünk azon, hogy a
kertben a mellünkig ér a jeges vízdara, aztán a nyakunkig, és egyszer csak
nem nevetgéltünk, hanem káromkodtunk, dühöngtünk. Aztán meg már csak
csöndesen vártunk.
- Akárhogy is, egyszer valahogy vége lesz. - Ezt tudtam mondani
vigasztalásul.

Szelja adta föl legelőször. Arra ébredtünk, hogy behozza a teát, de

bakancsban, sapkában, a hátán zsák.
27
 - Elindulok - mondta. A bátyám hallgatott.
- Hova? - kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit.
- Haza. Anyámhoz.
- De miért?
- Mert a bátyád már utál, te meg csak meg akarsz kúrni.
- így van - mondta a bátyám.
- Hát akkor: szasztok! Elment.
Aztán visszajött. Három óra múlva, mert az utat elfútta a hó.

Feküdtünk az ágyon, és kesztyűben ittam a teát. A bátyámon láttam, hogy

erősen gondolkozik.
- Emlékszel a fürdős kurvákra? - kérdeztem sokára.
- Ja: Matildka és Bözsike.
- Ja.

Egy darabig hallgattunk. Nyilván ő is összeszedett a fejében mindent, amire a

fürdősökről emlékezett.
Gyerekkorunkban, abban a faluban, amelyikben születtünk, új fürdőház
volt. Amikor még nem éltünk, egy másik szolgálta a népség testkultúráját. Az
abból állt, hogy szombaton a férfiak jártak fürödni, az asszonyok meg
vasárnap. Délután. A gyerekekkel persze. Bár azokat inkább otthon
mosogatták, teknőben vagy lavórban. Az a régi fürdőház nem is a faluban volt,
hanem a falu fölötti erdőben. Talán azért építették oda, hogy legyen mindig
akác a tűz alá.
Ott két asszony segédkezett. A régi erdészlakban éltek. Hozták a fát, hozták
a törölközőt, állítólag megmosták a hátát is annak, aki kérte. Az volt persze a
hírük, hogy amikor még fiatalabbak voltak, hát bizony mást is megtettek a für-
dővendégekért. A nagyanyám egyszer azt találta mondani, hogy hiába
kuksolnak meg ájtatoskodnak mostanában a templomban, bizony büdös egy
kurvák azok. Ez persze fölkeltette az érdeklődésünket, elmentünk megnézni
őket. Két, kicsit foszlottas, kövérkés asszonyt láttunk a régi erdészház
kertjében kapirgálni. Az egyik nagyobb volt, mint a másik. Nem találtuk
nagyon öregnek őket, de persze fiatalnak se. Hanem hát: semmilyennek.
Amilyenek voltak.
Amikor már olyan kamaszfélék lettünk, nem is a bátyámnak, nem is nekem,
hanem egy Kohász Józsi nevű kölyöknek jutott eszébe, hogy ha ezek kurvák
voltak, akkor az nem múlik el. Mi lenne, ha odamennénk hozzájuk azzal, hogy
egyszer fűtsék föl nekünk a fürdőházat, legyen törölköző, esetleg gyógygőz,
meg talán még masszírozásra is rávehetnénk őket. Aztán majd meglátjuk.
28
 És oda is ment hozzájuk.
- Egy százas. Fejenként - mondta a termetesebb asszony. - Szombat
délutánra.
Már nem emlékszem, miért, de a Józsi nem jött, hanem csak mi ketten, a
bátyámmal.
Jó, illatos gőz volt a házban. Az egyik asszony fűtött, a másik a padlót
csutakolta. Mi csak álltunk ott, néztük őket. Fehérbe öltöztek, mint az
ápolónők.
- Na, csak vetkezzetek! - mondta az egyik. Nekiláttunk. A fürdőgatyát már
otthon magunkra vettük. Ahogy ott álltunk, az, amelyik fűtött, ránk szólt: na,
az itt nem kell. A fürdőgatyára nézett.
Gyorsan levettük, és belecsusszantunk a nagy tölgykádba.
Hogy minél láthatatlanabb legyek, azt játszottam, hogy a víz alá merülök, és
meddig bírom. Jó forró volt. A bátyám meg csak feküdt.
Az egyik asszony hozott egy edényt. Olyan volt, mint amibe a tehenek tejét
fejik, csak fából. A bátyám mögé állt, és hátulról locsolgatta rá a vizet. Aztán
elővett valami kenyőcsöt, és szétnyomkodta a fején, és azzal mosta a haját. Én
hol alámerültem, hol fölbukkantam. Egyszer csak azt láttam, hogy az asszony
egy nagy fehér törölközőt hoz, szétnyitja, a bátyám föláll, az asszony betekeri
a törölközővel, a bátyám kilép a medencéből, és elmennek egy függöny mögé.
Ott valami fülkeféle volt.
A másik asszony nem nagyon törődött velem. A padlót törölte vizes
rongyos fával. Aztán hirtelen letette, fölvette a faedényt, mögém jött, elkezdett
locsolni, és megmosta a hajamat. Aztán ugyanúgy, mint az előbb a másik,
elment törölközőért, szétnyitotta, aztán mögém állt, jelezve, hogy álljak föl,
mert rám tekerné. Én meg csak néztem rá.
- Nem akarsz masszírt?
- Nem.
- Miért?
- Csiklandós vagyok.
Az asszony elnevette magát. Leeresztette a törölközőt. Egy pillanatig
tanácstalanul állt.
- Pedig a malackádat is megvakirgálnám.
Egy pillanatig meg se értettem, amit mondott, aztán megszédültem. De nem
ájulósan, hanem ellebegősen. És még a malackám is elkezdett ott lenni, nem
mertem megmozdulni.
Az asszony összehajtogatta a törölközőt, nevetve elindult a fülke felé. Aztán
megfordult, és azt mondta:
- Pedig már az apátok is idejárt.
29
 Amint eltűnt, kipattantam a vízből, a vizes testemre húztam a ruháimat. A
cipőbe már a ház előtt dugtam a lábamat. Az erdő szélén a cigányok farakásai
mellett vártam meg a bátyámat.
- Gyáva vagy - mondta.
Ebben maradtunk. Aztán soha nem beszéltünk erről. Bár gyanakodtam,
hogy néha eljárt még a fürdőházba.

A tea lassan kihűlt. A bátyám kissé elmélázva nézett a bögréjébe.

- Kérdezhetek valamit? - kérdeztem.
- Nem.
- Az a fürdős kurva megvakirgálta a malackádat? Erre a bátyám úgy elkezdett
nevetni, hogy megijedtem.
Szelja is benézett azonnal, de nem kérdezett semmit.
- Ha nem lennél olyan gyáva, megtudtad volna - mondta a bátyám nekem.
- Mit? - kérdezte Szelja.
- Hogy a fürdős kurva megvakirgálta-e a malacomat.
- És? Meg?
- Hozzál teát!
- És az miért jó nekem, ha hozok teát?
- Akkor közénk fekhetsz.
Szelja egy pillanatig mereven maga elé nézett, szinte látszott, hogy számol
magában.
- Jó, de csak akkor, ha beengedhetem a kutyát.
- A konyhába.

Szelja kiment, hallottuk, ahogy beengedi a kutyát, aztán a sarokba parancsolja.

Aztán csörömpölt a teáskannával, aztán bejött, aztán közénk feküdt, a hideg
fenekét azonnal a combomhoz nyomta, én meg arra gondoltam, hogy megint
gyáva leszek, és hatvanéves korunkban, egy havas napon a bátyám megint
kiröhög majd, amikor azt kérdezem, hogy csakugyan jéghideg volt-e Szelja
bensőséges vége, vagy csak én képzeltem.

(Alibi)

30
 A dáma

A nyár utolsó szabad napján a teraszon ültünk, és arról beszélgettünk, hogy

holnap vissza kell mennem az internátusba, amikor a kertkapunál megjelent.
Megdöbbentő módon meg se állt a kutyák ugatására, pedig azok acsarkodva
álltak előtte, amikor kinyitotta a kaput. De aztán elkushadtak, csöndesen
követték. Hátra se nézett, de még csak egy gesztusa se volt. Mások legalább a
kezüket nyújtják az ebeknek, megszagoltatják magukat, vagy mondanak
valami nyugtatót.
Nem lehetett nem nézni, ahogy közelít. Sudár volt, úgy ringott, mint egy
gyönyörű fa, és lépdelése inkább vonulásnak tűnt.
Apró kalapban érkezett, ami azért volt föltűnő, mert az két, parasztosan a
fejére tekert copffonat tetején virított. Virított, mert szalmából volt, tele kicsi,
színes szalmavirággal. Sőt két kis madár is pihegett az apró kalap apró kari-
májában, mintha csak valami szalmafészek lenne, és az egész az élet maga,
viselője pedig az egész Földet vinné a fején, a maga nagy természetével. Ez
volt az első, amit észrevettem rajta, mélységes, szívdöngető ámulatom után.
Akkora bőröndöt hozott, amibe legföljebb egy váltás fehérnemű fér, azt
cérnakesztyűs kézzel fogta, de valahogy nem marokra, hanem mintha csak
éppen csippentene az ujjaival.
Olyan kékfestőféle parasztruhában volt. Más nők testét az ilyen holmi
inkább takarta, de őt, talán a különösen hosszú lábai és hatalmas mellei miatt,
olyanná tette, mintha egy tegnap hirtelen megnőtt lány a tegnapelőtti ruháját
vette volna föl.
Reggeliztünk. A kanalak és a kések megálltak a levegőben. Olyan csönd
lett, amit sem lélegzet, sem pisszenés meg nem zavarhat, hanem csak
átharapni lehet.
- Isten áldja kendtek gyönyörű napjait, én vagyok az új cselédlány, akit a
Péter páter küldött, jókívánságaival.
Ezt valami olyan istenverte tájhangokkal mondta, amiktől lehetett ugyan
érteni, de csak úgy, ha az ember minden szót átgondolt. („Isstenn óggya
kendtek gyünyürű naptyait, een vadjok az új cselédleány...) Már csak ezért is
csönd támadt, vagyis immár kettős csöndben ültünk.
A szemem sarkában láttam, hogy az anyám mindjárt elröhögi magát, a
nagyanyám megtörli a száját, holott nem is evett, a nagyapám pedig föláll,
közelebb lép a lányhoz, meghajol... Egy pillanatra talán úgy is volt, hogy kezet
csókol neki zavarában - amint azt tette szinte minden érkező nővel -, de aztán
ez szerencsére elmaradt.
31
 Aztán anyám is fölállt, mindjárt letegezte, és megkérdezte, hol a csomagja.
Azt a választ kapta, hogy lent hagyta az állomáson, mert ugyan mindjárt akadt
két dülledt fejű hetyke legény, akik elhozták volna, de ő nem akarta.
A nagyanyám is letegezte, de azon nem volt mit csodálkozni, mert minden
cselédlányt tegezett. Nem kivagyiságból, csak azért, mert így volt szokás.
Aztán bekísérte a konyhába, megmutatta neki a házat, a szobáját.
Mi meg ültünk tovább a kerti asztalnál, és nem nagyon mertünk egymásra
nézni, mert tudtuk, hogy hangos vihogás lesz a vége. Legalábbis anyám
biztosan rákezd, ám a nagyapámról hangoskodás elképzelhetetlen volt.
- Ez egy gyönyörű nő - mondta aztán az anyám.
- Azért nem teljesen hibátlan - közölte a nagyapám. Ezen meg is lepődtem,
mert még soha nem hallottam, hogy emberre megjegyzést tett volna.
- Ha nem parasztnak születik...
- Már értem, hogy Péter páter miért ajánlotta olyan meleg hangú levélben.
- Biztos istenfélő.
- Hacsak az meg nem ment minket...

A nagyanyám, aki igen kíváncsi természetű volt, utána is érdeklődött.

Csakugyan: Péter páter, nagyapám gyerekkori barátja teljesen beleszeretett a
cselédjébe. De annyira, hogy - meglesték - éjszakánként az oltárnál hangosan
imádkozott, hogy az Úr vigye el a közeléből az ördögöt. A lány semmit nem
tett ezért, kifogástalanul viselkedett, Péter páter sem ért hozzá egy ujjal se,
mégis véget kellett vetni ennek a háztartási viszonynak, mert szegény, jó pap
beleőrült volna.
Ezt már akkor tudtam meg, amikor az ősz közepén anyám meglátogatott az
internátusban. Tulajdonképpen senki másról nem mesélt, csak a lányról, aki
után úgy mászkáltak a falusiak, de még a nők is, mint a bagzó rókák... Még a
majdnem nyolcvanéves, mankós Mikulka bácsit is rajtakapták, hogy
bemászott a kertbe, és a cselédszoba ablakrácsán át leselkedett.
A nagyanyám retteg tőle, de nem tud belekötni, mert a lány előbb kel, mint
bárki, és később is fekszik, a házban olyan tisztaság van, mint még soha, úgy
főz, hogy megszaporodtak a vendégek, néha csak azért benéznek a régi is-
merősök, hogy kóstoljanak. (Bár ez alighanem csak ürügy.) De még a
zoknikat is bestoppolja, anélkül hogy erre bárki, bármikor kérte volna.
A dédanyám is megérkezett őszi szállásra, imádja ezt a lányt, mert
népdalokat énekel neki, meg meséket mond, sőt esténként együtt imádkoznak.
A lány nem tud hibázni, tehát a nagyanyám egyetlenegy módon szabadulhat
tőle: ha férjhez adja.
Ja, és engem is félt tőle, mert ez a nő maga az ördög.
32
 - És te is féltesz?
- Dehogy! Bárcsak ilyen szép, tiszta nő lenne az első szeretőd.
nem tudom, miért mondta ezt anyám, de rosszul tette, mert elkezdtem
álmodozni. Legalább száz lehetséges változatát képzeltem el annak a
pillanatnak, amikor a karácsonyi szünetben a mi cselédünk mégiscsak úgy
dönt, hogy kell neki valaki, és pont én lennék a legjobb.
A végén már teljesen belebetegedtem a képzelgéseimbe, és meg is értettem,
mit érezhetett a jó Péter páter, ha én meglehetős távolból is meg tudok
bolondulni.

Anyám még egyszer meglátogatott a karácsonyi szünet előtt, és arról az

elhatározásáról számolt be, hogy nem hiúsítja ugyan meg nagyanyám férjezési
tervét, ám úgy gondolja, hogy nem valami falusihoz kell egy ilyen különleges
kincset adni, hanem egy igazi úrhoz, de előtte ki kell kupálni. Azon, hogy
anyám egyáltalán férjhez adásra gondol, kicsit csodálkoztam, hiszen annyira
utálta a házasságot, hogy már tizenhat évesen úgy nyilatkozott, miszerint ő
elvált asszony szeretne lenni, ami aztán sikerült is neki.
- Csak nem azért menjen férjhez, hogy elvált asszony legyen belőle?
- De. Jó, hogy mondod.
Kiderült, hogy már meg is kezdte a kupálást. Nem kis összeget áldozott
arra, hogy a városban új ruhákat és cipőket vegyen a cselédünknek.
- Képzeld el, hogy nyáron bugyit se hord! Csak télire meg ünnepnapra
volt neki. - Máris úgy néz ki, mint egy dáma. - Kibontattam a haját, és kicsit
meg is festettük. – Már nőnek a körmei.
Kiderült, hogy anyám nemcsak a nemi élet minden titkába vezette be,
hanem gyorsított házi főiskolára járatja. Délelőtt a konyhában angolul
tanulnak. Este, mivel a lány már úgyis bestoppolt minden zoknit, olvasni
köteles. De nem ám képeslapokat, mint eddig, hanem Jókait, Mikszáthot,
sőt már egy kis Hemingway is jutott neki.
Remekül halad. Élvezi. Az a csuda, hogy nem kérdez semmit, mindent ért
és ráadásul meg is jegyez. Kezdi elveszteni a tájszólását.
Ezenkívül már háromszor voltak színházban.
- Ma, azt láttad volna, amikor bevonult estélyiben. Moziban is, a városban.
Mondhatni, teljesen barátnők lettek.
Én már csak arra voltam kíváncsi, hogy a lány nem kérdezi-e meg tőle: mire
ez a nagy igyekezet.
- Dehogynem. Megbeszéltük. Azt mondtam neki, hogy értékesebb annál,
mint hogy itt vénüljön meg a cselédszobában, nyáron, Kenesén megtaláljuk
neki az igazit. Egyetemista lesz, de az is lehet, hogy tanár. Egyetemi.
33
 - Vagy művész.
- Vagy az.
- Filmszínész.
- Esetleg.
- Világhíres író.
- Az is lehet.
Akkor árultam el anyámnak, hogy világhíres író leszek. Örült neki, de
szemmel láthatóan még nem tudta magát abba beleélni, milyen lehet, ha valaki
egy világhíres író anyja, mert lekötötte a cselédkupálós szerepe. Vakságában
nem értette meg a célzásomat sem.
Amikor elment, arra gondoltam, hogy nem kellett volna megemlítenie azt,
hogy bugyit se viselt, mert ezzel fogok álmodni. Azonnal eszembe jutott, hogy
tömjénfüstbe zárt szellem vagyok, és a templomban a szoknyák bodrai között
keresem a megfelelő, langymeleg helyet a megtestesülésre.
Meg arra is gondoltam, hogy hátha mégse valami hülye egyetemista kell
annak a némbernek. Csakugyan nagyon jók például a nagyobb reménységre
okot adó fiatal írók is.

Az internátusban külön fölhívták a figyelmünket arra, hogy ne nagyon essünk

szerelembe a téli szünet idején, mert érettségi előtt fél évvel az nem
szerencsés.
Amikor hazaértem, nem volt otthon senki, csak a lány. Nem az, amelyiket
hónapokkal előbb megismertem, nem az a kissé komikus csodanősténység,
hanem a világ legszebb nője. Egyszerűen letaglózó volt a látványa. A kony-
hában ült, amikor beléptem, és Platónt olvasott. Ez kicsit meglepett, mert
anyám nem is szerette. Fehér vászonruha volt rajta, de olyan, annyira egyszerű
és mégis annyira ravasz, hogy nem takarta, hanem megmutatta a testét. Fél-
magas sarkú cipője volt, a szeme kifestve, de éppen csak. A haja olyan volt,
mintha a szélcsöndben is lobogna.
Nem is tudom, miről beszéltünk. Csak arra emlékszem, hogy hiába
próbáltam, nem tudtam levenni róla a szemem. Soha nem éreztem még azelőtt
ilyesmit. Mint ahogy azt se, hogy valóságos erőtér valóságos örvénye kapott
el, és nincs menekvés.
Ráadásul, amikor enni adott, megkérdezte, hogy nagyon fárasztó volt-e az
utazás, én meg azt mondtam, hogy nem, csak a hátizsákom megrántotta a
vállamat, mire ő elkezdett masszírozni. Nem is tudom, hogyan bírtam ki ép
elmével. Soha nem szedtem még össze minden bátorságomat, hogy valamit
kimondjak, és az volt a különös, hogy nem is kellett, mert a lehető legtisztább
természetességgel közöltem vele:
34
 - Amióta elmentem, minden este rólad álmodtam.
- Tudom - mondta csöndesen. - Tudom én azt, kedves úrfi. Én is gondoltam
magára.
Aztán nagyot sóhajtott, és ezt mondta:
- De most már gondolni sem lehet.
Nem tudtam megkérdezni, hogy miért nem, mert megjött az anyám és a
nagyanyám. Én meg, miután illő módon köszöntöttem őket, kimentem a
kertbe, biciklire kaptam, és dacára annak, hogy szállingózott a hó, elvágtattam
hét határba, hogy meg ne bolonduljak.
Sőt, úgy határoztam, hogy előre hozom, amit újév utánra terveztem: másnap
átmegyek a szomszéd faluba Pime bácsikámhoz azzal az ürüggyel, hogy föl
kell készülnöm az érettségire Adyból. Ő többet tudott Adyról, mint amennyit
maga Ady tudhatott. Így kapok pár nap haladékot. Elég, ha karácsonykor,
délután hazatérek.
Úgy is lett, bár reggelig tépelődtem, magam is meglepődtem azon, hogy
hallatlan önuralommal és józansággal el tudtam hagyni a házat.
Azt nem mondom, hogy Piménél minden figyelmemet le tudta kötni Ady
élete és munkássága, de azért valamicskével okosabb lettem. Talán.

Karácsony délutánján gyanús csönd fogadott a házban. Aztán mintha

szipogást hallottam volna. A konyhából. De a konyhában nem találtam senkit,
tehát a cselédszobából jött. Bekopogtam és be is nyitottam. A lány ott feküdt
az ágyon. Meglepetésemre a nagyapám ült mellette, és fogta a kezét.
Kihátráltam.
Körbejártam a lakást, hogy megtudjam, hol lehetnek a többiek.
Meglepetésemre a nagyanyám a szobájában feküdt, szipogott, az anyám meg
az ágy mellett térdelt, és fogta a kezét. Ő is szipogott.

Persze az derült ki - és ezt már előttem sem titkolták -, hogy a lány teherbe
esett a nagyapámtól. A nagyanyám először ragaszkodott a váláshoz, de miután
a nagyapám közölte vele, hogy a dolgot úri módon és diszkréten kellene
elintézni, ezt visszavonta.
Anyámra maradt, hogy az úri mód és a diszkréció szabályait kitalálja és az
esetre alkalmazza. Végül úgy határozott, hogy mivel ő amúgy is évek óta
vágyott egy gyerekre, csak férjre nem, a lányt dehogy viszik küretre, hanem
neki fogja megszülni azt a kölyköt. Az pedig úgy lesz, hogy megfelelő helyen
megfelelő gondoskodásban részesül, miközben ő lassan elkezdi párnafélékkel
tömködni a hasát, aztán egyszer csak hazajön a gyerekkel. A népek majd

35
hümmögnek egy kicsit, de az elvált asszony mégsem lányanya... A lány meg
majd visszamegy a falujába, és ha látni akarja a gyereket, elvisszük neki
vendégségbe.
A nagyanyám eleinte hallani sem akart erről, de aztán valahogy belőle is
előtört az anya, meg különben is megértette, hogy ha az anyám a fejébe vesz
valamit, az úgy is lesz - kivéve, ha közbejön valami -, a nagyapám is megbo-
londult, így aztán ő könnyen mindent veszíthet semmiért.
A szenteste természetesen elmaradt, bár én arra gondoltam, hogy mégiscsak
kaptunk valamit.

Így született a húgom.

Az anyját soha nem láttam azután. Miután a gyereket örökbe adta anyámnak,
többé életjelt se adott magáról. Anyám persze résen volt, mert tartott attól,
hogy egyszer visszajön, és elveszi a gyereket, néha megtudott róla ezt-azt.
Előszóra faluja orvosához ment feleségül, aki otthagyta miatta a családját.
A fővárosba költöztek, ahol a lány egyetemre is járt. De nem sokáig éltek
együtt, mert az orvos meghalt. Állítólag öngyilkos lett, a furdalásai miatt és
féltékenységében. Később a lány hozzáment egy jó nevű operaénekeshez, de
az csapodárnak bizonyult, és ezért otthagyta. A botrányaikról számos képes
beszámoló jelent meg a német női és bulvárlapokban. Ezeken egy gyönyörű
nő, egy valóságos dáma látható a neves dalnok oldalán. A válás után persze
külföldön maradt, talán Amerikában. Néha azt álmodom, hogy egy világhíres
író felesége lett, és én irigy vagyok, és magányos, de meg is érdemlem. Olyan-
kor álmomban ki akarom mondani a nevét, de aztán mégse teszem, mert a
nagyanyám egyszer s mindenkorra megtiltotta. És azért annyi mégiscsak jár
neki, hogy ezt tiszteletben tartsuk.
(Alibi)

Veres, vörös háttérrel

Valami szösz szállt a levegőben. Talán nyár, talán fűz. Köhögtem tőle, de
nagyon. Pont a kocsma előtt lettem annyira szomjas, amit már nem lehet
kétszáz méteren át kibírni. Bementem, köszöntem, óvatosan. Mert ott hirtelen
rájöttem, hogy azoknak az embereknek, akik ott ücsörögtek, én többnyire
csókolomot mondtam addig, de az ember mégsem köszönhet egy kocsmában
így, férfiaknak, még akkor se, ha először tért be. Hivatalosan. Mint fölnőtt.
36
Attól lettem fölnőtt, hogy munkából jöttem. Az erdőből, ahol gallyat szedtünk
a többi szünidőssel meg a cigányokkal.
Szép kocsmánk volt. Balog Péter, aki építette, járt Írországban vagy hol, és
elhatározta, hogy olyat csinál, mint amit ott látott. Vagy legalább hasonlót,
nagyon jó fával borított mindent, szépek voltak a képek, fénylettek a csapok,
nagyok és kényelmesek az asztalok, szinte fölemelhetetlenül nehezek a
székek. Persze láttam én ezt már, mert küldtek néha kocsmába, ha ritkán is, ha
csak cigiért is. Körülnézhettem. Már akkor föltűnt, hogy egyet nem sikerült
Balog Péternek: nem ültek egy asztalnál az emberek. Hanem mind külön-
külön. Szinte. Mondta is sokszor, hogy kár ebbe a népbe ilyen jó hely.
Jónapotot motyogtam, nehezen szokta a szemem a félhomályt, a pulthoz
mentem, sört kértem. Keményen.
- Na, már csak ez hiányzik! - hallottam meg apám hangját a hátam mögül.
Megfordultam, és láttam, hogy csakugyan ő ül ott. Kicsit takarásban volt.
- Haggyad má! - mondta valaki.
- Miért hagyjam? Első munka, első munkanap, miért idejön, miért nem a
moziba?
- Mert szomjas. Meleg van.
- Akkor kérjen málnát!
- Férfi má! Vedd má észre!
- Majd ha a veres kurva férfinak nézi, akkor lesz férfi - mondta az apám.
Erre aztán csönd volt. Forró csönd.
- Kérek egy málnát - mondtam zavaromban Balog Péternek.
Megittam, fizettem. Kifelé menet jó nagy csókolommal köszöntem, és
amint elmentem mellette, megsimítottam apám hátát. Vén hülye, azt
gondoltam.
Úgy fél óra múlva jött haza. Leült a tornácra, mellém, és úgy tett, mintha ő
is újságot olvasna. De elnézett a papír fölött. Messze, a kerten túl, a fákon túl,
tán még a falun is túl.
Tudtam, hogy kinyilatkozik nemsokára.
Én meg azon gondolkoztam, megkérdezzem-e, hogy azt a nőt, akit a szájára
vett, miért hívják veres kurvának, ha egyszer fekete.
Úgy egy éve jött a faluba. Tanított. Képesítés nélkül. Büszkén járt, egyenes
derékkal. Soha senkivel, pláne férfival még beszélni se láttam az utcán.
Megkérdeztem.
- Megtudod, ha magához enged.
- De nem is kurva.
- Hát nem. Azért mondom, hogy akkor leszel férfi. Ebben maradtunk.

37
 Később, amikor már a városban, kollégiumban voltam, sokat gondolkoztam
azon, hogy apám a minden más férfi iránti irigységében nekem szánta-e a falu
legszebb nőjét, vagy az küzdött benne, hogy ha már az övé úgyse lehet, hát
legyen a fiáé, mert ez a világ szép rendje.
Egy kávéháznak mondott presszóban láttam meg, az ősz vége felé. Öt másik
lánnyal ült egy asztalnál. Kicsit mulattam azon, hogy a székeket, az ajtókat, de
még a falakat is szemmagasságig vörös műbőrrel borította a belső építész, a
berendező vagy akinek ez a dolga. Elég ronda volt. Ők meg mind feketét
viseltek. Biztos valami ádáz, forradalmi korszakukat élték.
- Veres némber, vörös háttérrel. - Egy képre gondoltam, amit soha nem
festek meg.
Akkor már tudtam, miért hívják úgy. Valaki elhíresztelte a faluban, hogy a
szőre vörös. Csak ott, odalent. Figyeltem. Szép volt, nagyon szép. Kicsit
változott, amióta nem láttam. A haja, a feketeholló-haja mintha meghízott
volna. Ha van ilyen. És beszélt. Vagy inkább csacsogott. Nevetett,
gesztikulált, nyoma sem volt a merev, méltósággal teljes tartásának. Sőt, talán
még egy kicsit közönségesnek is tűnt, hogy néha a nevetése betöltötte a teret.
Fél óra után észrevett, és rám biccentett. De úgy, mint aki tudja, hogy látott
már valahol, csak nem tudja, hol és mikor. Amikor aztán már kifelé ment,
köszönt, látszott: már emlékszik.
Amikor legközelebb találkoztunk, ugyanott, egyenesen leült az
asztalomhoz. Meg is szédültem. Érdeklődött, mivégre élek a városban.
Megmutattam az egyetemi jegyzetet, amit éppen tanulmányoztam. Érdektelen
dolgokról beszélgettünk, hosszasan, de nem unalmasan.
Kétszer, vagy talán háromszor is, kifejezetten félrefordított fejjel,
mosolyogva nézett rám. És ez jó érzést keltett, nagyon is.
Egyszer meg, de nyilván csak véletlenül, a kezemre tette a kezét, amikor
magyarázott. Már nem tudom, miről. Akkor se tudtam.
Hirtelen azt éreztem, hogy meg kell tőle kérdeznem, mi az igazság. Mert az
lehetetlen, hogy ne tudjam meg, de az is, hogy azért bármit alakoskodjak. Még
akkor se, ha nincs nagyobb vágyam, mint a végsőkig, őszintén alakoskodni
egy ilyen nővel. De nem mertem, persze, hanem inkább aziránt érdeklődtem,
hogy rosszul érezte-e magát a faluban.
- Nem. Vissza is megyek. Lesz állásom az iskolában, ha végzek.
- És a pletykák?
- Milyen pletykák?
- Hát, mit tudom én, egy magányos tanítónő, mindenki lesi, találgatnak.
- Ja, a veres kurvázásra gondolsz?
Azt hittem, megfulladok.
38
 - Hát...
- Hülyeség. Nem igaz. De jól hangzik. Nem?
- Hát, itt most jobban hangzik, de Balog Péter kocsmájában nem annyira.
Láttam magam előtt, mekkora vörös retekféle lehet a fejem. Vörös pasi,
vörös háttérrel.

Aztán szinte rendszeresen találkoztunk, de szinte semmi nem lett köztünk.

Pedig szerettem volna. Pedig magányos volt, ahogy magányos voltam én is.
Van úgy, hogy nem jönnek össze a dolgok. Többnyire soha, de ez akár
másképp is lehetett volna.

Karácsonykor hazamentem. Végig az ünnepek alatt szorongva vártam, hogy

apám rákérdezzen. De talán el is felejtette az egészet. Hogy eszébe juttassam,
utánamentem a kocsmába.
Nem ültem le mellé, hanem sört kértem a pultnál.
- Málnát! - kiáltotta apám. Nevetett.
- Sört - mondtam hátra fordulva.
- Nem mondod!?
- De.
- És?
Fölálltam, vagyis lekászálódtam a bárszékről, és szépen, lassan, mintha egy
amerikai filmben lennénk, hátramentem hozzá.
- Sose tudod meg, drága Papa.
Először rémülten nézett, aztán úgy nevetett, mint soha azelőtt és soha azóta.
Azt hiszem, boldogan.

Az asztrálgyémánt

Egy kopott kis emberke ült velem szemben, menetiránynak háttal, és nagyon
szomorúan nézte a Déli pályaudvart. Már amit azon egyáltalán lehetett nézni.
Futkosok, cipekedők, sokpótkocsis targoncák, kalapácsos vasutasok, moz-
góárusok, semmi érdekes. Le nem vette volna a szemét az ablakról, de láttam
rajta, hogy nem látja, mi történik odakint. Túlnézett az embereken, át rajtuk,
mintha ott se lettek volna.
Szürke, kiskockás zakót viselt, piros nájlon inget, barna nadrágot, sötétkék
zoknit, félrekopott, már szinte kifordult, zárt barna szandált, és volt nála egy
nagyon öreg, nagyon elvásott bőrű aktatáska is. Jól megtömve. Annyira érdek-

39
telennek, annyira semmilyen embernek tűnt, hogy fölkeltette a
kíváncsiságomat.
A forgalmista, vagy mit tudom én, kicsoda, akinek ez a dolga, megnyomta a
dallamkürtöt, aztán bejelentette, hogy a mi vonatunk azonnal indul. Akkor ez
a férfi fölpattant, magához kapta a táskáját, elindult, szinte ugrott a kupéajtó
felé, mintha menekülne, aztán megállt, mint akit rajtakaptak valamin,
legyintett, és visszaült a helyére. És szinte szégyenkezve összehúzta magát,
becsukta a szemeit.
Nem néztem rá, mert nem akartam zavarba hozni, ha mégis kinyitná. Hogy
jövök én ahhoz? Még szerencse, hogy csak ketten ültünk a kupéban.
A vonat hamarosan az alagútba ért, sötét lett, nagyon figyeltem azt az
embert, de mozdulatlan maradt, pedig nem lepődtem volna meg, ha abban a
pár percben elmenekül, és a vonat másik végén keres magának menedéket.
Talán én így tettem volna, ha túl sokat engedek megtudni magamról egy
idegennek, akivel órákat kell majd együtt töltenem, és aligha kerülhetem el a
magyarázkodást.
Amikor kiértünk az alagútból, azt láttam, hogy sír. Csöndesen, csukott
szemmel, mozdulatlanul. Kövér érben folytak le az arcán a könnyei.
Nem akartam ránézni, nehogy az legyen, hogy amikor kinyitja a szemét,
észrevegye szemérmetlen vizslatásomat. De persze, miközben a jól ismert
épületeket, köztük egykori iskolámat néztem, a tekintetem fénykörének szélén
ott volt az arca. De nem volt mit észrevenni rajta. Csak azt, hogy
szakadatlanul folydogálnak a könnyek.
Arra is gondoltam, talán nekem kellene átköltöznöm a vonat másik részébe,
és hagyni ezt az ember békességben. De eszembe jutott: hátha valami szörnyű
tragédia érte, és kárt tesz magában, kiveti magát az ablakon például, ha nem
vagyok vele.
Máskor talán bosszantott volna, ha ilyen helyzetbe kerülök, ha hirtelen
felelős leszek valakiért, akit azelőtt soha nem láttam, és ha láttam volna mégis,
semmivel nem keltette volna föl a figyelmemet. Sőt, ha nem kerülök kénysze-
rű összezártságba az ilyenekkel, kerülöm, kikerülöm őket, hiszen lerí róluk a
nyomorúság, és azt fertőzőnek gondolja az ember. Bár ez a férfi nem volt
tolakodó, még a tekintetével sem kért segítséget. Sem ő, sem én nem tehettünk
arról, hogy a sorsunk néhány órára a kényszerű együttlét.
Azt vártam, hogy esetleg Kelenföldön megint fölpattan, kitör, leszáll a
vonatról. De nem mozdult, ült tovább ugyanúgy, és sírdogált csöndesen.
Sokan szálltak föl, reméltem, hogy senki nem ül be hozzánk, mert valahogy
szerettem volna, ha ez az ember békességben sírhat akár a Balatonig, ha az jó

40
neki. Nem éreztem gyengédséget iránta, mégsem akartam, hogy egy csomó
ember, pláne gyerek előtt szégyenüljön.
Amikor Kelenföldről elindult a vonat, megérintettem a térdét, és
megkérdeztem, segíthetek-e. Nem nyitotta ki a szemét, ami azt jelentette, hogy
nem ijedt meg az érintésemtől, sőt talán várta is. Megrázta a fejét, de mondani
semmit nem tudott, mert abban a pillanatban kicsapódott az ajtó, és belépett
egy férfi, nagyon kiáltva jó reggelt kívánt, a csomagtartóra dobta a két
bőröndjét, még állva kezet nyújtott nekem, valami Steve-nek mondta magát,
és közölte, hogy ő bizony Ausztráliából jött, ötvenhat után most látogatott
először haza, és két napra lemegy a Balatonra, mert látni akarja a szép idők
emlékhelyeit. Megfordult, hogy annak a másik embernek is kezet nyújtson, de
az még mindig magába zárkózva, csukott szemmel ült. Ettől Steve keze
megállt levegőben, felém fordult, és csak az arcával, a tekintetével kérdezte,
hogy mi van. Én vállat vontam, talán valami grimaszt is megengedtem, amitől
azonnal árulónak éreztem magam, mintha valami családtagomat gúnyoltam
volna ki. Steve is megrántotta a vállát, aztán leült mellém, és csöndesen nézte
azt az embert. De nem nyughatott sokáig.
- Tizenöt éve nem ültem vonaton.
Bólintottam, hogy értem: Ausztráliában nyilván autóval járnak, vagy
esetleg repülővel, nagy ország, a vonatokon inkább bányatermékeket
szállítanak, láttam én ám erről egy filmet... De ezt nem mondtam, csak
gondoltam.
- Ausztráliában csak autóval járunk. Hehe. Megint bólintottam.

- Nekem három van. Egy limuzin, egy terepjáró meg egy kicsi az
asszonynak, hogy legyen mivel bevásárolni. Hehe.
Ismét bólintással jeleztem, hogy értem én. Közben nem vettem le a
szememet a másik emberről. Hátha ez a derék Steve észreveszi, hogy jobb
lenne, ha csöndben maradna, mert valami baj van, ez most nem a hetvenkedés
ideje.
- Nekem aztán olcsó a benzin, mert van három benzin-kutam. Hehe.
Ettől a mondattól kicsit megmérgedtem: - Az egyik a limuzinhoz, a másik a
terepjáróhoz, a harmadik meg az asszonykának... - mondtam.
De nem vette észre, hogy gúnyolódom, figyelmeztetem, mert azt mondta
erre, hogy nem, ő abból él, hogy vannak neki benzinkútjai. Szépen
meggazdagodott. Nyaranta lejár az óceánra, cápára vadászni, és ha megadom
neki a címemet, küld csomagban egy igazi cápaállkapcsot.
Mondtam, hogy anyám örülne, mert kedveli az ilyen dolgokat.

41
 Hát akkor ő feltétlenül küld neki egy jó nagyot. Megengedheti magának.
Akinek van annyi esze, hogy beáll az eresz alá, amikor esik, ott
meggazdagszik. A magyarok majdnem mind...
Na, ekkor szólalt meg a síró ember. Nem nyitotta ki a szemét, csak halkan
megjegyezte:
- Rohadt Ausztrália.
Steve majdnem fölpattant, de rátettem a kezét a térdére. Intettem, hogy most
maradjon csöndben. Pisszenés nélkül néztük a kopott férfi arcát, aki már nem
sírt, és nyilván tudta, hogy várunk tőle valamit, néhány szót, esetleg.
Végre ránk nézett.
- Bocsánat - mondta Steve-nek -, nem akartam megbántani. Csak ide
Fehérvárra megyek, mindjárt leszállok.
- Semmi baj - mondta csöndesen Steve.
Szinte biztos voltam abban, hogy soha nem tudom meg, mi történt ezzel az
emberrel, miért sírt itt fél órán át, és miért pont Ausztráliával van baja.
Steve arcán meg azt láttam, hogy kicsit dühös, mert úgy látszik, tolakodó
harsánysága dacára volt benne annyi tapintat, hogy nem kérdezett semmit, de
majd megpukkadt a kíváncsiságtól.
Hogy szóval tartsam, megkérdeztem, mikor ment el, merre lakik, hány
gyereke van, milyen arrafelé az időjárás, sok-e a kenguru meg a koala, ha már
cápaállkapcsot küld, legyen kedves, és tegyen mellé egy kis eukaliptusz-mézet
is, mert olvastam valahol, hogy az milyen finom, és sehogy se jutok hozzá...
A férfi nem szólt egy szót sem, nézett kifelé az ablakon, de úgy látszik,
becsületes ember volt, talán érezte, hogy tartozik nekünk - de legalábbis
nekem - valamivel, mert egyszer csak maga elé kapta a táskáját, kinyitotta,
kivett belőle egy borítékot, abból egy csillogó kicsi tárgyat, és elénk emelte.
- Ez itt egy asztrálgyémánt - mondta. - Látott már ilyet? - kérdezte Steve-
től.
- Nem.
- Pedig Ausztráliából való.
- Nagy érték lehet - mondtam, hiszen a kő akkora volt, mint egy kisebb
mogyoró, szépen csiszolt élei csillogtak a napfényben.
- Ja, hatalmas kincs. Bűvös varázsereje van neki. Megmutatja, hogy
mekkora hülye az ember, nézzenek csak bele, hátha maguknak is mond
valamit.
Néztük, hümmögtünk. Persze semmi mást nem láttunk, csak egy
kristálykövet.
- Na akkor, ha már eleget nézték, akkor hagyjuk, hogy más is boldog
legyen tőle.
42
 Fölpattant, lehúzta az ablakot, és egy jó nagy mozdulattal kihajította az
ablakon.
- Na! - mondta Steve.
- Találja csak meg más is.
Kicsit döbbenten ülhettünk, az az ember meg nézett minket. Már nyoma
sem volt a szemén a sírásnak, de nem is nagyképűen bámult az arcunkba,
hanem csak szomorkásán.
- Az apám küldte Ausztráliából - mondta. - Tíz év után jelentkezett. Ha
kíváncsiak, elolvashatják a levelét.
Mi persze kíváncsiak voltunk, és ezt észre is vette, mert kutatni kezdett a
táskájában, amibe így beleláttunk. Papírszalvétába csomagolt szendvics, kis
üveg tea volt abban, meg két könyv és valami pulóver. Aztán megtalálta a
levelet, becsukta a táskát. Kihajtogatta a papírt, nekiállt olvasni, de azonnal
patakokban kezdtek ömleni a könnyei.
Átnyújtotta nekem a levelet. Géppel írta valaki:

„Kedves Fiam! Tíz éve hagytam el a hazámat, nem a saját akaratomból. Sok
szenvedést hozott rám ez az idő, mert soha nem bírtalak elfelejteni, sem
Tégedet, sem Édesanyádat. Azért nem jelentkeztem eddig, mert nem akartam
zavarni az életeteket. Dolgoztam, küzdöttem, mindig nagy szeretettel
gondoltam rátok, és az vezetett, hogy egyszer majd boldoggá teszlek tégedet
meg Anyádat is. Akkor is, ha mar elfelejtettetek. Most végre megjött a
szerencsém, gazdag lettem, és azt akarom, hogy te is az legyél. Meg azt, hogy
sose felejtsél el. Ezért küldök neked egy asztrálgyémántot, ami talán sok millió
Forintot ér. Soha nem mutasd meg senkinek, rejtsed el, es csak akkor add el,
ha már tényleg nincs más választás. De semmiképpen ne add olcsón, és ne
hidd el, ha valaki lebecsüli.
Most gazdaggá tettelek, és ha soha nem is találkozunk, talán megőrzöl szép
emlékeidben. Talán egyszer majd hazalátogatok, de addig is azt akarom, hogy
tudd: szerencsés ember vagy. Szeretlek. Apad.
1967. Május. Noosa, Aust."

Csöndben ültünk. De akkora volt a csönd, hogy még a vonatkerekek

kattogását is elnyomta. Steve-ből se jött ki egy pisszenés se. Talán azon
gondolkozott, hogy a véletlenek micsoda összjátéka kell ahhoz, hogy ő pont
ezen a vonaton, ebben a kupéban üljön, ezzel az emberrel, akinek az apja talán
éppen vele együtt menekült.
- Tíz évig rejtegettem ezt a rohadt követ. Most beteg lett a feleségem,
kellett volna egy kis pénz. Elvittem egy pesti ékszerészhez. Nem hittem el,
43
amit mondott. Hogy ez üveg. Elvittem egy másikhoz, az meg ki is nevetett.
Agyon bírnám verni az apámat.
- Ha gondolja, megkeresem - mondta Steve, alighanem zavarában.
- Vigye el cápát nézni, aztán felejtse köztük.
Egy darabig hallgattunk, aztán Steve megjegyezte:
- Nem mindenki ilyen szemét ám Ausztráliában. Ha kisegíthetném egy kis
pénzzel...
A kopott férfi elmosolyodott, és intett, hogy nem, erre semmi szükség.
Steve keresgélt a pénztárcájában, de a férfi rátette a kezét, jelezve, hogy úgyse
fogadja el. Aztán föl is állt, elbúcsúzott, elnézést kért.
Fehérváron kihajolva integettünk annak a szegény embernek.
Mielőtt elindult a vonat, odalépett alánk, és azt mondta Steve-nek, hogy
mindenképpen küldje el nekem a cápa állkapcsát. Meg az eukaliptuszmézet.
Hogy legalább nekem legyen szerencsém.

(Alibi)

A mutatványos

Gizi a kávézójában egyszer csak arra lett figyelmes, hogy beállt a hangharang.
Az az állapot, amikor mindenki beszél, egyáltalán nem hangosan, semmit nem
lehet érteni, mert a hangok egy hanggá állnak össze, ami szinte hullámzik,
leng a térben, amit betölt, de belátható időn belül biztosan nem lesz csönd.
Elégedetten nézte a vendégseregletet, mert tudta, hogy ez a biztos jel: a népek
belakták az ő megvalósult álmát.
Tévedett. De csak abban, hogy a hangharang lengése sokáig tart, mert
egyszer csak csönd lett. Egy férfi állt a bejáratnál, méghozzá zöld frakkban,
cilinderrel a hosszúkás fején, hatalmas, pörge bajusszal az orra alatt.
Kifestetlen bohócnak látszott. A karjait fölemelte, széttárta, így jelezve, hogy
valamit akar.
- Bűvész vagyok a fővárosból - mondta. - Megtisztelnének, ha
bemutathatnám legújabb mutatványomat. - Mélyen meghajolt, de fura módon
nem esett le a fejéről a cilinder.
A népek azt mormolták, hogy „mutassa", „miért ne?", „rajta".
A bűvész Gizi felé fordult. Kicsit, de egyáltalán nem bántóan alázatos
módon felé is hajolt. Így jelezte, hogy tőle kér külön engedélyt és
megerősítést.

44
 Gizi éppen csak biccentett, szinte ösztönösen, mint aki röstelli, hogy
valakinek a szabadsága rajta múlik, mert mégiscsak ő itt a tulajdonos, vagy
micsoda. Mosolyogva bólintott.
Bevezetés gyanánt a szokásos trükköket mutatta be: kendők lendültek a
semmiből, hogy aztán virággá váljanak, majd összeomolva eltűnjenek valahol.
Volt kártya, bot, minden. Végül lekapta a kalapját, amiből galamb röpült elő.
Teljes csönd lett, amikor a madár a kijárat felé szállva egyszer csak eltűnt a
levegőben. A vendégek körülnéztek, aztán egymásra. A bűvész megvárta,
amíg végre őt lesik, fürkészve, és olyan porondmesteres hanghordással
megkérdezte:
- Akarják, hogy vissza is repüljön a semmiből?
Gizi arra gondolt, hogy mi lenne, ha bekiabálná, hogy nem, de mire
végiggondolta, hogy milyen kínba hozná ezzel a viccel a bűvészt, a vendégek
már követelték a galamb visszatérését. A bűvész nem csinált se hókuszt, se
pókuszt, csak teátrálisan széttárta a karjait, és a galamb máris megjelent a
térben ugyanott, ahol eltűnt. Jó másfél méterre a bűvésztől. A kezére szállt, és
visszatette a cilinderbe.
Tapsot kapott, de volt abban valami visszafogottság, talán félelem, mert a
vendégek csakugyan nem tudták, miképpen lehetséges ez.
- És akkor most engedjék meg, hogy csakugyan világszámot mutassak be: a
repülő nyúl eltűnését.
Rázott egy kicsit a cilinderen. Belenézett, a lyuk peremén egy pillanatra
látni lehetett a galamb ragyogó, fehér fejét és piros szemeit, de aztán eltűnt. A
bűvész belefújt a kalapba, megrázta, és mindenki rémületes ámulatára kirepült
belőle egy szárnyas nyúl.
Miként pár perce a galamb, a nyúl is elindult a kijárat felé, nyilván azért,
hogy valahol félúton oly talányos módon eltűnjön a semmiben. Ám éppen
csak hogy megindult, amikor kicsi féknyikorgással megállt a kijárat előtt egy
autó. A leeresztett ablakon Gizi sógornőjének papája nézett ki - valami íróféle
-, mindenkit köszöntött, majd rémülten húzta össze magát, látván a felé röpülő
nyulat. De a nyúl is megijedt, meg is állt egy pillanatra, verdesve, aztán visz-
szaindult a bűvész felé. De ő meg valami rossz mozdulatot tehetett, mert az
ijedt állat megint más irányba indult. Végül is elég nagy sebességgel, a falak
mellett suhanva elérte a kijáratot, és az autó fölött kiszökött a térre. Ott ciká-
zott egy kicsit, aztán nyugodt tempóban körözött.
A bűvész kétségbeesetten kirohant, cuppogni kezdett, ami nyilván valami
módszer a röpködő nyulak visszacsalogatására. Leállt a tér közepére, nem
hadonászott, csak kitárta a karjait, és - legalábbis látszólag - csukott szemmel
várt.
45
 De a nyúl rá se nézett, csak konokul körözött a tér fölött.
A vendégek kiszivárogtak Gizi kávézójából. Az autó mögé bújva lestek,
hogy mi történik, mi lesz a vége a mutatványnak.
Mivel a nyúl rá se hederített a bűvészre, abbahagyta a kitárt karokkal
ácsorgást, és odaszólt a vendégek felé, hogy mindenki nézze meg a
csomagjában, de még a ridikülökben is, hogy nincs-e bennük lepkeháló. Az
emberek nem mozdultak, mert tudták, hogy nincs a csomagjukban lepkeháló,
sőt talán soha életükben nem tartottak olyasmit.
A bűvész kicsit meghajolva csak annyit mondott:
- Kérem!
Erre a vendégek megfordultak, visszamentek Gizi kávézójába. Kutattak,
keresgéltek, és nagy meglepetésükre találtak lepkehálót. Sőt pici, teleszkópos
botot is, amire egy praktikus bilinccsel rá lehetett akasztani a hálót.
Kimentek, mutatták a bűvésznek, mijük van. Ő meg erre csak azt mondta:
- Álljunk vadászláncba!
Az emberek ösztönösen kört alkottak a téren, éppen a nyúl önmagába érő
röpíve alatt, és megpróbálták úgy tartani a hálókat, hogy a nyúl azokat
szájbarepülje. De ez nem sikerült, mert fantasztikus akrobatatehetségről tanú-
bizonyságot téve átcikázott a hálók között.
De - szerencsére - fáradni látszott, amire nyilván az a magyarázat, hogy az
efféle állatokat nem hosszú röpülés-re tervezte a Teremtő vagy a természet.
Egyre alacsonyabbra került. Az emberek megérezték, hogy az a legjobb
megoldás, ha állva maradnak, és a hálók száját a körben befelé nézve tartják.
A nyúl valóban a körön belül maradt.
A bűvész odaszólt Gizinek, hogy szíveskedjék kihozni a cilindert. Amikor
megkapta, fölemelte, cuppogott a nyúlnak, aki szépen, lassan, szinte kolibris
szárnyrezegtetéssel a fényes fejfedő fölé szállt, majd megállt, lebegve körülné-
zett még egyszer, és belehuppant.
A bűvész körbejárt, mindenkinek megmutatta a cilindert, bele lehetett
nézni, és látni, hogy nincs abban semmi. Aztán megint a tér közepére ment, és
halkan fölszólította a népet, hogy amennyiben szánnak neki ezért a szerény
szórakoztatásért pár pénzdarabot, ő a maga részéről hálás lenne. Annyira,
hogy ha lesz új mutatványa, el is jön még egyszer. Ha nem bánják. Nem
bánták: hullott a pénz.
Aztán a bűvész meghajolt, majd odament Gizihez, kezet csókolt neki, és
elindult. Eléggé rémisztő módon, az előtte megnyíló embereket elhagyva,
eltűnt a semmibe.
A népek egy kicsit még nézegették a semmit, aztán visszamentek Gizi
kávézójába.
46
 Sokáig csönd volt. Csak azután kezdődött megint a mormogás, amikor
valaki megkérdezte: na jó, de a hálók hogy kerültek a ridikülökbe?

Tavaszkígyó

Gizi kávézójába egyszer beszökött a halálos tavasz. Nem az, amelyikben

Karády Katalin játszott, hanem csak egy olyan egyszerű, mondhatni
hétköznapi halálos tavasz, amelyik bármelyik pillanatban előbukkanhat, télen
is, a hideg, ám mégis fülledt párából. Az ősz meg különösen veszedelmes
időszak. Mondhatni, légből kapott, vagyis inkább légből kapható dolog a
halálos tavasz. Arról lehet megismerni, hogy az emberek egyik pillanatról a
másikra megváltoznak, robbannak az érzelmek, a lelkek megcsavarodnak,
aztán fölfúvódnak, és ez természetesen nagy hatással van a testekre is.
Szebbek lesznek, többnyire. Kivéve azok, akik püffedésre hajlamosak.
A halálos tavasz érkezését, mint rendesen, senki nem vette észre azonnal.
Az amúgy is olyan dolog, amit az emberek sokszor csak utólag fedeznek föl
önmagukban és másokban, pláne abban a kisebb csoportban, amelyikben
éppen vannak a halálos tavasz beköszöntésének pillanatában, és abban a
néhány félórában, ameddig az velük, bennük marad.
Még Gizi sem vette észre azonnal, pedig ő aztán figyel a pult mögül, hiszen
ez a dolga. Nem mintha intenének az emberek, ha akarnak valamit, például
egy italt, de a jó vendéges félmozdulatokból is ért: hozhatna egy hamutartót,
kiürült a pohár, és hiába néz bele a szomjas, nincs annak a mélyén semmi, le
kell törölni az asztalt, mert kicsöppent valami. Egy csöpp nem sok, kivéve, ha
a szép ruhánkban belekönyökölünk. Így aztán Gizi figyelme soha nem
lankadhat.
Azt is észrevette, ahogy a halálos tavasz bekúszása kezdődött, bár gyanútlan
volt: megállt egy ember a kávézó előtt, a fonott asztalok között, és nézelődött.
A falat vizsgálta, a fölkúszó vadszőlőt, aztán az asztalok, székek és padok alá
pillantott, majd bement a kávézóba, és ott is kutatott a tekintetével. Valahogy
nem vette őt észre senki. Erre figyelmet kért, és amikor elcsöndesedtek az
emberek, ezt kérdezte:
- Nem látott itt valaki egy elbitangolt kígyót?
Nem. Nem látott senki. De nem az volt, hogy fölpattantak volna, benéztek
volna a székek alá, a sarkokba, a hangszórók mögé vagy bárhová. Nem is az,
hogy a nők sikoltozva fölkapják a szoknyájukat, és mindent földöntve

47
kirohannak a térre. Hanem csak úgy ültek, ránéztek arra az emberre, és azt
mondták: „nem". Nem, és kész.
Az ember odament Gizihez, átnyújtotta a névjegyét, és megkérte, hogy ha
mégis látna egy kígyót, ami kicsit kockás, kicsit zöld, kicsit sárga, akkor hívja
föl. És ne próbálja senki megfogni, mert nagyon mar, és nagyon halálos. Ma,
erre mondta Gizi azt, viccesen persze, hogy akkor ez biztosan tavaszkígyó.
Az is lehet, hogy ez a szó, ez a „tavaszkígyó" mászott bele az emberekbe, a
fülükön, és elkezdett bennük rágni vagy legalább matatni. Izgalomba jöttek.
Vannak kúszó érzések, amik akkor is jó fájdalmasak, ha nincs tárgyuk. Nem
kell ahhoz szerelem, hogy az összes sejtünk megrezdüljön és ettől afféle
izomlázas állapotba kerüljön. Ezt érezték, hirtelen, mindannyian.
Kivéve Sahin Jánost, a költőt, aki már régóta nem érzett semmit. De annyira
nem, hogy ha a parazsat a tenyerére teszik, meg se rezzent volna, akkor se.
Amióta csalta és elhagyta a szerelme, a tárgyakkal is úgy volt, hogy látta, ott
vannak, léteznek, ha akarná meg is érinthetné őket, de minek. A teste
működött, de mégsem, ízeket nem érzett, szagokat sem, a bőre nem érzett,
meleg nem volt, hideg se. - Legalább nem kell fűteni meg enni. Szaglásszanak
helyettem a kutyák - mondta egyszer barátjának, Áronnak, a festőnek, aki iránt
nem érzett semmit, mert a barátság képessége is elmúlt belőle.
- És a puncit? - kérdezte Áron.
- Benőttek - mondta Sahin csöndesen. - Nyomtalanul. - Ezen aztán Áron
nem nevetett, mert tudta, hogy csakugyan benőttek, mind a hárommilliárd a
Földön. Ideiglenesen, biztosan.
Ahhoz, hogy ez a minden bizonnyal lokális halálos tavasz megnyissa a
benőtt réseket, nem volt se idő, se elegendő réspopuláció Gizi kávézójában, de
az kétségtelen, hogy a kávé illatába belenehezedett valami édeskés, puha és
pihe nyomelem - valójában feromon - permet, amit csak az vesz észre, aki
keresi az orrával, vagy nem keresi, csak rájön, hogy mitől bolondult meg
hirtelen és minden előjel nélkül egy perc alatt. Megalázó, tulajdonképpen,
hogy a dolgok meg a sorsok ilyesmiken múlnak. De azért ez nem egy olyan
nagyon rossz megaláztatás.
Még azok is megvágyakozódtak, akikben már nyoma sem volt ilyesminek,
és örültek is ennek, békésnek gondolták hátralevő idejüket. Mindenki
mindenkit nézett, fürkészett. A nők a férfiakat, és persze viszont, kivéve
azokat, akik hirtelen nem tudták titkolni, hogy bizony férfi létükre férfira
vágynak, asszony létükre meg nőkre.
- A fene egye meg! - mondta hangosan egy Ágnes nevű asszony, akit
régebben sokan szerettek, de egy napon, bevásárlás közben, teljesen

48
megmagyarázhatatlan módon egy pillanat alatt elvesztette a vérmeit. - A fene
egye meg, ki csinálja ezt?
- Mágneses vihar - mondta Gizi.
- Azelőtt nem voltak ilyenek - mondta Ágnes.
- Voltak, csak nem tűntek föl, mert delejes voltál egész nap és pláne éjjel -
mondta Áron.
- Sahinka, érzel valamit? - kérdezte Gizi kedvenc költőjétől.
- Semmit. - Kicsit gondolkozott, ízlelgette az állapotát, vagy mit csinált
vele. - De még a semmit se érzem. Máskor szoktam. A hiányt.
- Pedig most bírnálak szeretni - vágta rá Ágnes, mintha attól tartana, hogy
mondjuk Gizi megelőzi. - Most nagyon bírnálak.
És akkor Sahin János elvörösödött. De annyira, hogy még azok is felé
fordultak, és az arcába néztek, akik eddig háttal voltak neki. Ő meg azt
kiáltotta, hogy „Jézus!", aztán lassan lenézett a lábai közé. Aki csak közel állt
vagy ült, követte a tekintetét. Olyanokat sikkantottak, hogy „Úristen", meg
„Atyám", „Teremtőm" - vagyis szavakat, amiket amúgy nem nagyon szoktak
kimondani.
Sahinnak éppen a lábai között, a gatyájában, mozgott valami. Úgy is, meg
nem is úgy, mint az, ami máskor is ott volt.
A kígyó. Két órába telt, mire a kígyászember, akit Gizi persze fölhívott,
mentősorvos társaságában kimenekítette az állatot Sahin gatyájából. Nem
marta meg a költőt, sőt jót tett neki. A hideg verejtékes félelemben megértette,
hogy ha félni tud, akkor szeretni is. Talán. De addigra a halálos tavasz már
sehol se volt. Elrebbent, mint valami pille.

A három

Gizi kávézójába egyszer bejött egy cigány, egy néger meg egy kínai.
Mindhárman meghajoltak a bejáratnál, és nagy szemekkel tekintettek Gizire.
Az arcuk se rezdült, csak tekintettek. De annyira szép volt a szemük, hogy
Gizi egy pillanatra úgy érezte, valamelyikbe belezuhan, ezért meg se mozdult.
De aztán rájött, hogy ezek, szegények, tulajdonképpen helyet akarnak, és
nyilván úgy, hogy ő jelölje ki. Intett az egyik asztal felé, és a három ember
szépen le is ült. Gizi kiment a pult mögül, és illedelmesen megkérdezte, mivel
szolgálhat. Forrásvizet kértek.
- Mást nem?
- Nem, mi nem élünk mással - mondta a kínai hibátlan magyarsággal.

49
 - Hanem - mondta a fekete ember - hozhatna nekünk egy kis edényt,
amiben vízzel illethetnénk a kezünket vagy legalább az ujjainkat.
- Nafene - rikkantott egy Balta nevű huszárfestő, az egyetlen vendég, aki a
rikkantásairól volt híres, és amúgy háttal ült nekik -, még jó, hogy lábat nem
akarnak mosni!
Közben megfordult, és a mondat végét szinte lenyelte, mert belenézett a
három ember szemébe.
Utólag aztán sokat gondolkozott ezen, mert nem értette, hogyan tudott
egyszerre három pár szembe nézni, de bizony úgy volt, bizonygatta magának
is: egyszerre nézett. És érezte, hogy baj van, mert ha nem kapaszkodik a szék-
be, bizony bele is esik, zuhan, oda. Hova is? A biztonság kedvéért a lábait is
az asztalhoz kulcsolta. Nem mintha nem lett volna mindegy: mit tart egy
nádasztal?
Qizi meg csak állt, és egyszer csak azon lepődött meg, hogy már percek óta
nézi azt a három embert. Vagyis inkább a ruhájukat. Olyan volt, mintha
egyszerű, szinte sportos lenne az öltözetük, de ha az ember figyelmesebben
nézte, hát azok az elegáns zakók bizony arannyal átszőtt kelmékből készültek.
Nem csillogtak, hanem valami fénylő tónust adtak. Aurát, talán.
Amint Qizi megébredt a látomásból, behátrált a pult mögé, és eszébejutott,
hogy forrásvíz, forrásvíz. Hirtelen rájött, hogy nem értelmezheti másképp a
rendelést, csak úgy, hogy ásványvizet visz nekik. De mivel nem kérdezte,
hogy buborékosat vagy buboréktalant, hát úgy döntött, hogy mindkettőből tesz
a tálcára. Már indult volna, amikor eszébe jutott, hogy micsoda marhaság: ki
látott már buborékos forrásvizet? Visszatette a palackot, mire azonnal eszébe
jutott, hogy de, bizony, Erdélyben igenis vannak szénsavas források. Megint
visszatette a palackot, és elindult.
Balta eközben fölállt, és meghajolt a három ember felé.
- Balta vagyok, huszárfestő - mondta.
Meglepetésére a három férfi érdeklődve nézett rá. A cigány szóvá tette,
hogy érti ugyan, hogy mi a huszár és mi a festő, de nem érti, mit kell festeni a
huszárokon, akik már nincsenek is. Befesti ezeket a nem létező embereket,
vagy emlékezetből képeket fest róluk, vagy mire vélje ezt a foglalkozást.
- Ólomkatonákat festek. Tisztelettel. Huszárokat. Magyar huszárokat.
- Aha - mondta a cigány. - Az szép. Nagyon szép mesterség. Irigylem,
uram.
Balta kivett a zsebéből egy lovas huszárt, és odaadta a négernek:
- Ajándék, emlékbe, szuvenír.
- Jó lesz a kölyöknek - mondta a cigány.
- Ön netán munkanélküli? - bátorkodott megkérdezni Balta.
50
 - Nem. Soha nem tettem olyasmit, ami munkának nevezhető.
- És, ha szabad megtudnom, mivel foglalkoznak, amúgy.
- Beteljesítjük a jövendölést.
Qizi már fölöttük állt, és bár eléggé sután, de valahogy úgy intett, hogy
jelezte: lehet választani a palackok, vagyis a vizek közül.
Mindhárman a buboréktalanra mutattak. Qizi öntött nekik.
Lassan ittak, mint akik élvezik az ital ízét. Bár inkább úgy tűnt, mintha több
lenne ez nekik egyszerű ivásnál. Legalábbis Qizi is, Balta is később úgy
mesélték, hogy látszott rajtuk: jóllaknak. Mintha a víz nem ital lenne nekik,
hanem üzemagyag.
Aztán egyszerre fölálltak. A kínai Qizi felé fordult, és azt mondta, nincs
pénzük, de tömjénnel vagy mirhával tudnának fizetni.
- Semmiképpen - mondta Qizi.
- Pedig az jó, ha ilyesmi van a háznál - mondta a néger.
- Semmiképpen - ismételte meg Qizi. Meghajoltak, és kimentek az ajtón.
Aztán ácsorogtak a
kis téren. Néztek erre, néztek arra.
- Úristen, elfelejtettem a kézmosóvizet - mondta Qizi.
- Tudod, kik ezek? - kérdezte Balta.
- Tudom. De nincs is karácsony.
A három ember az eget kémlelte. Qizi hirtelen megértette, miért, hamar
kilépett a kávézó elé, és azt mondta és mutatta is:
- Arra van Jeruzsálem! Vagyis Betlehem.
A három férfi egyszerre hajolt meg, aztán el is indultak, de nem délnek, és
nem is délkeletnek, hanem az autójukhoz. Egy Lada volt, úgy a hetvenes
évekből.
- Na, ezzel kell fél év, hogy a zsidóföldre jussanak - mondta Balta
rikkantva, nevetve.

Hogymikvanás

Qizi kávézója előtt egy szomorú kis ember állt, háttal a bejáratnak, háttal a
vendégeknek. Csak állt, és nézte az utcát. De az is lehet, hogy nem is nézett
semmit, akár csukott szemmel is állhatott, mert az arcát nem látta senki.
Egy darabig susogott és zsibongott a közönség, a tíz vendég, de aztán csönd
lett. Mindenki a kicsi embert nézte. Hogy ki nézte először, az talány. Nyilván
valaki ránézett arra, aki először nézte meredten vagy inkább csak merengve,
mindenesetre némiképp mozdulatlanul. Lehet, hogy azt nézték a többiek, hogy
ez az első néző mit néz, aztán észrevették a nézés tárgyát... jaj, hogyan lenne
tárgy egy ember... vagyis a nézés személyét, és ők is úgy maradtak.
Először Qizi mozdult meg. Fölvett a pultról egy hamutartót, és elindult
kifelé, de a kávézó teraszán, az utolsó asztalnál megállt, kicserélte a
hamutartót, és mintha nem mert volna tovább menni. Pedig, éppen csak két
lépésre volt a szomorúnak tűnő, álldogáló embertől.
Körülnézett, szinte mindenkire egyenként rátekintett, mintha tanácsot kérne.
De az emberek nem biccentettek, nem bólintottak, még csak a fejüket se
ingatták, hogy nem, ne, ne menj oda, ne nézd meg, hogy mi van vele.
Talán azt gondolták, hátha megijed, talán azt, hogy mi közük, talán
kivételesen nagyon tapintatosak lettek, mert az is lehet, hogy például sír az az
emberke, mert a szerelmét vesztette, és pont most jött rá, a kicsi tér meg a
macskaköves utca látványától. Mit lehet tudni, mi van egy lélekben, mi tör ki
belőle, és mitől.
Qizi vissza is vonult, a pult mögé, de nem csinált ott semmit, nem is
matatott a sörcsappal vagy valami pohárral, hanem állt, és figyelt.
A kicsi ember nem mozdult.
Egy Gábor nevű festő - nappal állítólag vezetékszerelő, de soha senki se
tudta kideríteni, miféle vezetékekkel matat - hirtelen megtörte a csöndet, és
halkan, mégis nagyon jól hallhatóan arról beszélt, hogy ő már látott ilyet,
amikor katona volt. Az egyik barátja búskomorságba esett, kiment a laktanya
udvarára, észre se vették, csak este, amikor létszámolás volt, akkor hiányzott.
Keresték, valaki meglátta az ablakból. Egy fa alatt állt, nem is messze.
Kiáltottak neki, de nem válaszolt, kimentek érte, ketten, de már halott volt,
állva dermedt meg.
- Hülyeség - mondta valaki. - Már megint hazudsz! Nem is voltál katona.
Az emberek nem nevettek. Feszülten figyelték azt az embert.
Ettől Gábor ideges lett, talán csak azért, mert ha legalább egyetlenegy
ember mégis méltatta volna egy kicsiny mosolyra, akkor nyughatott volna, de
így, hogy senki, hát ettől annyira ideges lett, hogy puffogva fizetett, lerakott a
pultra egy ezrest, összekapta a holmiját, és köszönés nélkül elindult kifelé.
Persze hogy hazudott, de mégis. Mi az, hogy ő hirtelen nem hazudhat? Egy
ilyen kis kataton törpe miatt.
Csakhogy amikor a kataton törpe mögé ért, akkor megállt, és nem tudott
továbbmenni. Egyszerűen elszállt az ereje.
- A rohadt életbe - mondta a Doktor, aki a környék háziorvosa volt, és minden
este bejött egy kávéra. Soha mást nem kért és el se fogadott. Egy kávé, és
kész. Lefekvés előtt. - Hogy lebegő legyen az álma - magyarázta, ha valaki
szóba hozta. Ezen kívül még az volt a szenvedélye, hogy tévéből, rádióból,
52
újságokból gyűjtötte azokat az eseteket, amelyek bizonyságot adtak az emberi
természet találékonyan borzalmas mivoltáról. De csak olyanokat, amelyeket
még ő se tudott volna kitalálni. Szemmel láthatóan attól jött izgalomba, hogy
most talán élőben találkozik egy eredeti „hogymikvanással".
Fölállt, szinte úgy, mint aki hivatalos személyként intézkedni készül, és
véget vet ennek a feszültséggel terhes, hosszúra nyúlt pillanatnak. Megfejti és
föloldja a rejtélyt, hogy mégis mivégre áll ott az a szerencsétlen kicsi ember,
mit néz maga elé, és miért bénul meg tíz ember ettől... Már szinte elindult az
utca felé, amikor mégiscsak megállt, mert átfutott rajta, hogy ha beavatkozik,
akkor meghamisítja a történetet, és mivel nincs közvetlen életveszély, nincs
hivatásbeli intézkedési kötelessége, maradhat veszteg.
Visszaült a helyére.
És abban a pillanatban Isten beavatkozott: hirtelen jött gyönge záport dobott
az utcára, a kávézó két utcai asztalára. Immár nem volt más választás: Gizinek
ki kellett mennie, hogy összeszedjen minden eláztathatót. Újságot, alátétet,
hamutartót, párnákat a vesszőfotelekről.
És a kicsi ember is ezt a pillanatot találta a legalkalmasabbnak arra, hogy
megmozduljon. Hátrafordult, intett Gizinek, hogy viszlát, tett két lépést, aztán
megint megfordult, mint aki megérezte, hogy magyarázattal tartozik.
- Ott ment egy sün - mutatott a terecskéből nyíló egyik utcácska torkára.
- Minden este arra megy - mondta Gizi.
- Hát ez csodálatos - mondta a kicsi ember, és elindult végre. A fenébe,
ahová hirtelen kívánták a vendégek.

Avram az osztag előtt

Avram egyszer állt kivégzőosztag előtt. Még a szigorú időkben, amikor a

bírák a mérlegelés minden lehetősége nélkül ítélkeztek emberölés dolgában.
Egy asszony, akit az ellenséges katonák erőszakoltak meg, olyan fiúcskát
szült, akinek sohase nyílt ki a szeme. Egyszerűen benőtt a lyuk. Később rájött,
hogy siket is. És néma lesz. Hívő asszony volt, de vélte, hogy ha Isten így
ítélkezett a kölyke fölött, akkor neki is megadta az ítélkezés jogát. Megfojtotta
hát a fiúcskát. Aztán megpróbálta magát is megölni, de nem sikerült. Amikor
fölépült, bíró elé hurcolták. Csak azt kérdezte tőle, hogy csakugyan megölte-e
a gyerekét. Persze igent mondott, mert mit mondhatott volna. A bíró azonnal
kimondta a halált.
Senki sem örvendezett. Még azok se, akik odahurcolták.
 A bíró, akiben volt jó emberi érzés, megkérte Avramot, mint afféle
lélekembert, hogy kísérje a túlvilág kapujáig ezt a szerencsétlent. Mondjon
neki valamit, vagy csak hallgassanak együtt egy órácskát, mert ő mégsem
teheti, hogyan nézne az ki. Tán joga sincs.
Avram csak annyit kérdezett, hogy ha semmihez sincs joga, akkor miért
nem menekül a szerepéből. Erre azt válaszolta, hogy még mindig jobb, ha ő
ítélkezik. Avram erre széttárta a karjait, az égre tekintett, mintha azt mondta
volna: „Uram, Uram, miért hagytál el minket?"
A bíró annyit mondott, hogy úgy látszik, szavak nélkül is lehet káromkodni.
Nem, pontosabban azt mondta: „káromolni".
Avram a siralomudvaron megkérte az őrkatonákat, hogy menjenek távol,
legyenek háttal legalább. Azok annyira megértőnek mutatkoztak, hogy
elhagyták az udvart. Biztos leskelődtek valahonnan, de ezt Avram nem látta,
nem is érezte. Leült az asszony mellé a padra, és csak annyit mondott neki,
hogy ne féljen. Aztán arra gondolt, hogy micsoda disznóság ilyet mondani.
Meglepődött, amikor az asszony válaszolt. Hogy hogyan gondolná, hogy
félhet. Isten őt már régen agyonbüntette, bár már sohase tudja meg, hogy
miért. Megölték az apját, az anyját, hibbanttá kínozták a bátyját, aki aztán
öngyilkos lett, őt megerőszakolták, szám szerint tizenketten, egymás után, és
még teherbe is esett, vak, siket és néma kölyköt szült, és még meg se halhatott
úgy, ahogy ő akarta. Mindig fázik. Évek óta, mindig fázik. Nem tudja, mit
akar még tőle az Isten, de biztos szüksége van még erre az órácskára. És tegye
meg ő, Avram, hogy átöleli.
Az asszony teste meleg volt, és Avram jó illatúnak találta. Kifejezetten
mézillatúnak. Arra gondolt, hogy a mézillatú dolgokat nem szabad
elpusztítani. - Hülye kis gondolat - gondolta.
Nem is beszéltek aztán már semmit. Csak ültek a padon Avram és a
megbilincselt kezű asszony Avram szürke vászonkabátja alatt. Békességben.
Nem imádkoztak, mert már nem volt kihez. Legalábbis Avram erre gondolt.
Az asszony azért került kivégzőosztag elé, mert egyszerűen nem találtak
kötelet a bíróság környékén. Vagy az is lehetett, hogy a városban kutakodó
bírószolgáknak nem adott senki, mindenki letagadta, hogy van pár méternyi
kötele vagy erős zsinege. A végén már drót is jó lett volna. De kinek van
fölösleges drótja háború idején?
A bíró erre azt mondta, hívják a lövészeket, és azok jöttek is, szinte
azonnal. Amikor elérkezett az idő, az egyik őrszolga odament a padhoz, és
megkérte az asszonyt, hogy induljanak. Az asszony kérte Avramot, hogy
ölelje meg még egyszer. Közben megcsókolta az arcát. Vagyis a szakállát.

54
 Hármasban mentek a kivégzők elé.
Később Avram nem is értette, hogyan, de egyszer csak eszébe jutott: az
asszony elé áll, és megkéri a lövészeket, hogy helyette őt terítsék le. Meg is
tette. Odaállt, és beszélt. A bíró kilépett a lövészek mögül, és azt mondta
Avramnak, hogy érti, de ezt nem lehet.
- De hiszen én bűnösebb vagyok, mint ez az ember! - mondta Avram.
- Sajnálom - mondta a bíró, és visszament a lövészek mögé, aztán intett a
parancsnokuknak, aki tűzparancsot adott. Avram ott állt a puskák és az
asszony között, amikor eldördültek a lövések. Aztán a hatalmas csöndben azt
hitte, hogy meghalt, csak nem érzi. Hátranézett, és látta, hogy az asszony
meghalt. Őt meg nem érte golyó. Mesterlövészek voltak az osztagban.
Átlőttek a kitárt karjai alatt. Vagy valahol.

De jó, hogy van nekünk

Viszlanov, a sekrestyés, miután mindent rendbe rakott, kiment a templom elé,

de éppen csak azért, mert ki akarta tárni a kaput. „Szellőztetés végett." Meg
volt valami érzése is. Mégis csodálkozva látta, hogy az emberek ott állnak a
lépcső előtt, szinte félkörben, a kapu felé, vagyis rá nézve, csöndesen. Valami
olyasmit kérdezett, hogy „hát ti?"
- Avram szavát akarjuk hallani! - mondta egy nő. Bár inkább lány volt,
lánykásan csengő hangú.
A sekrestyés visszament a templomba, aztán megint kijött a kapun, és azt
mondta a népeknek, hogy Avram imádkozik, hagyják békén.
- Megvárjuk - mondta a lány.
És meg is várták. Egy órát is ácsorogtak, mire Avram kibújt a templom
sötétjéből. Kicsit hunyorgott, kicsit csodálkozott, mert Viszlanov egyáltalán
nem mondta meg neki, hogy várják, és mit akarnak tőle.
- Miről beszéljek? - kérdezte, amikor megtudta, mit akarnak tőle.
- Magadról! - mondta valaki.
Olyasmit motyogott, hogy „ugyan, mit mondhatnék magamról", de aztán
összeszedte magát, becsukta a szemét, fölfelé, az ég, az estvébe forduló Nap
felé nézett, széttárta a karjait, aztán csak állt ott, percekig, nagyon hosszú per-
cekig. A népek csak nézték, figyelmesen, tulajdonképpen ámulva, figyelték a
száját, hogy megmozdul-e. Beszél-e legalább magában?
De nem mozdult, még hosszú percekig. Aztán mégis: leeresztette a karjait,
aztán a jobb kezét maga elé emelte,
ökölbe szorítva, aztán kiengedte, kinyújtotta a középső ujját, éppen úgy,
ahogy egynémely nációk jeleznek valami csúnyát. Hogy izéld meg az anyádat,
például. A népek mindenesetre értették, így értették, mert szinte minden torok-
ból kitört egy jókora sippantás. De nem lett belőle kiabálás, átkozódás, mert
Avram kinyitotta a szemét, lejjebb eresztette tekintetét, nézte az ujját, aztán
végre megszólalt, nagyon hangosan:
- Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
Hogy aztán valami kozmikus magányra gondolt, vagy így akarta
kimondani, hogy ő bizony személyesen, emberként, pláne férfiként magányos,
netán az Isten hagyta el, nem derült ki, mert a lány, akit amúgy Aszinykának
hívtak, megszólalt:
- De hiszen nincs is egyedül az ujjad! Ott van még mellette négy!
A népek ámulattal néztek a lányra, aztán Avram is, aki olyan képet vágott,
mintha akkor ébredt volna. Aztán minden átmenet nélkül elnevette magát.
Pontosabban: hangosan röhögött. Fulladozott. Amikor végre megszólalt, csak
annyit mondott:
- De jó, hogy van nekünk egy Aszinykánk.
Aztán visszament a templomba, a népek meg hazaszéledtek, némán mentek,
de aztán heteken át szinte semmi másról nem volt szó a faluban, mint arról,
hogy Avram mozdulatának és szavainak, valamint Aszinyka beszólásának
volt-e valami mélységesebb értelme.

Ima

Avram többnyire dél körül imádkozott a kolostor kápolnájában. A térre nyílt,

az ajtaja mindig, de csakugyan mindig, éjjel is, és nappal is nyitva volt, bárki
bármikor beléphetett. Avram mindig ugyanott, a gyertyák előtt, a saját
térdeplőjén imádkozott. A térdeplő kopott volt, nagyon kopott, évszázados.
Egy Marion nevű megszállott, kicsit szent szerzetestől örökölte.
Ha ugyan azt imádkozásnak lehet nevezni, amit Avram művelt, hiszen
hangosan beszélt, órákon át. Szép, mély hangja volt, és ha nem volt értelem
abban, amit maga elé, alá vagy mit tudni, hova mormogott, akkor is jó volt
hallgatni. Ebből aztán az lett, hogy a népek szépen, lassan beszivárogtak a
kápolnába, és afféle divat lett Avramot figyelni.
Valójában nem imákat mondott, legföljebb foszlányokat, hanem Istennel
beszélgetett, néha mintha gyónt volna. Furcsa vallomások voltak ezek. Kérte
Istent, hogy nézzen a lelkébe, legyen csönd, de akkora, hogy féljen a megsi-
ketüléstől, ömöljön rá fény, de ne kívülről, hanem a bensőjéből, tisztítsa őt
56
fénnyel és csönddel. És az emberek azt állították, hogy kisvártatva igenis
csönd lett a kápolnában is, mert igenis kiáradt a csönd Avram lelkéből vagy a
testéből. Azért gondolták, hogy mégis inkább a testéből, mert igenis fényt
láttak a feje fölött. Az meg olyan volt, mintha a hajszálainak végén apró
pontok gyúlnának. És honnan máshonnan kapnák a fényt, mint Avram
fejéből?
Nem is volt ez olyan ritka jelenség. Szinte hetente láttak ilyesmit. Mint
ahogy azt is, hogy Avram fölemelkedik a térdeplőről, miután Istent kéri, hogy
tegye őt könnyűvé. De igazából ezt már el se hitték az emberek, pedig sokszor
látták a saját szemükkel. Furcsa, de megegyeztek abban, hogy ez nem lehet
igaz, és aztán hiába látták a saját szemükkel, tudták, hogy becsapják magukat.
Imája betöltötte a kápolnát. Volt, aki azt állította, hogy látta, legalábbis
valamiképpen észlelte, hogy a hangok elmennek a falig, a szentélyig, aztán ott
fölkúsznak a kupoláig, aztán széthullnak odaföntről. Borzasztó, mondta
valaki. Hátborzongató! Megesküdött arra, hogy ha Avram száz évig tenné ezt,
akkor elkopnának a szentély ikonjai. Legalábbis lenne ott egy sáv, olyan, mint
egy rovarcsapás.
De hát Avram nem tette száz évig, éppen csak egy esztendőt imádkozott a
kolostor kápolnájában. Aztán jött a háború, és a határ olyan közel volt, hogy
az ágyúzás minden nap és minden éjjel áthallatszott. Az emberek szokatlanul
nagy számban gyűltek minden délben a kápolnába. A végén már alig fértek el.
A háború idején - ameddig a kolostorban maradhatott -nem beszélt imádság
közben, hanem énekelt. Bár ez így nem pontos, mert tulajdonképpen csak
hangokat hallatott. Az ima kezdetekor egy darabig csak térdelt, némán, le-
hunyt szemmel, aztán egyszer csak kijöttek belőle a hangok. Igazából az volt a
rémisztő, hogy nem esett semmiféle révületbe, nem látszottak csodálatos
átváltozások, nem lebegett, nem fénylett - valaki a szerzetesek közül erre azt
mondta, hogy abbahagyta a bohóckodást -, hanem gyerekek, asszonyok,
férfiak, sőt állatok sírtak a torkából. De ez mégsem rémisztő volt, hanem
szinte ének. Valaki azt mondta, hogy az Isten megállt a határ innenső felén, és
itt siratja a lényeket.
Egy Anaszi nevű okos paraszt úgy vélte: Isten soha nem avatkozik be az
emberek háborúiba, mert tanult a teremtés rettenetes tévedéseiből, és fél a
saját cselekedeteitől.
Azokban a hetekben egyetlenegy csoda történt. Avram imádkozott, és
egyszer csak hatalmas fényözön zúdult a kápolnába, mégpedig a kupola
üvegborítású világítórésén át. Az egész nem tartott egy percnél tovább, de a
népek mind elvakultak, rémületükben a padlóra borultak.

57
 Ezt még maga Avram is jelnek vélte. Másnap fölkerekedett, átment a
határon, bele a háborúba, azzal a tervvel, hogy Istent maga mögött hagyja. Az
Úr ettől magányos lesz, és utánaindul.
Egy hétbe se telt, elfogták, és az n.-i fogolytáborba hurcolták. Egy éjszakán
aztán, a priccsen - az egy EU-raklap volt, szálkás fából, valami ronggyal és
szalmával takarva -, ahol másodmagával feküdt egy Sohopin nevű szegény ki-
csi éhenhaldoklóval, megállapította, hogy Isten nem követte.
Elmondta ezt Sohopin mérnöknek, aki kinevette, és azt mondta, hogy nincs
is Isten.
- Pedig jelet adott nekem - mondta Avram, és elmesélte a nagy fényességet.
Sohopin megkérdezte, hogy pontosan mikor volt az, és melyik templomban.
Avram elmondott mindent. A mérnök elmagyarázta:
- Azt a templomot úgy építették, hogy bizonyos számú esztendők
elmúltával a nap-éj egyenlőségek idején, amikor délben a Nap a kupola fölé
ér, illetve a Föld ráfordul a Napra, akkor beárad a ragyogás. De ennek pontos
idejéről csak a papok tudnak, hogy elkápráztathassák a népet. Neked meg,
kedves Avram, elfelejtettek szólni.
Igen ám, de Avram emlékezett, hogy nem délben volt az a dolog. Sohopin
kicsit gondolkozott, aztán azt mondta:
- Dehogynem, csak amióta ezt a hülye nyári időszámítást bevezették,
minden összezavarodik. Csillagászatilag biztosan délben jött az a fényesség.
Aztán Sohopin elaludt, nem is ébredt föl soha többé, mert álmában éhen
halt. Avram sajnálta, hogy nem tudta imádsággal vagy legalább énekkel
átkísérni a másik életbe.
Akkoriban kezdett el olyasmiken gondolkozni, hogy aki éhen hal, annak a
lelkében marad-e elég energia ahhoz, hogy föltámadjon a Túlvilágon, nem
csak Sohopin üdve miatt aggódott - tudta, hogy az ő istentelen lelke Isten elé
kerül, ha lesz ereje, mert jó ember volt. Hanem maga miatt is kétségek
gyötörték. Az járt a fejében, hogy talán jobb, ha az ember mégis inkább
idejében agyonlöveti magát.

Lopakodás

Avram szólt, hogy elmegy egy haldoklóhoz. Én éppen magamelénézőben

voltam. Megzavart. Mivel fölriadtam, és onnan már eléggé nehéz visszatérni a
békességbe, arra gondoltam, mi lenne, ha vele mennék. De átfutott rajtam,
hogy ez illetlenség.

58
 Leült mellém, vett a dohányomból, morzsolgatta, szaglászta, aztán
tüsszentett egyet.
- Minek ez? Nagyon rossz. Bár jó az illata.
- Na mi van? Nem sietős? Megvár a halál?
- Mindig megvár. Még sose volt olyan, hogy ne értem volna oda.
Ezt nem nagyon értettem. Kicsit gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e,
hogy úgy érti-e, ahogy én értem.
- Azt akarod mondani...
- Azt. Ha hívat valaki, hogy fogjam a kezét, amikor meghal, akkor meg is
vár.
- Ez hülyeség! Ez nem lehet.
- Dehogynem. Ha az embernek szerencséje van, és nem tör rá valami
végzet, akkor hal meg, amikor akar.
- Vagyis: tulajdonképpen minél később megyünk, annál jobb.
Amikor elindult, elindultam vele. Észre se vette, mert beszélt tovább. Arról,
hogy ezzel nem szabad visszaélni. Nem a halál vár ránk, hanem egy ember.
Fölértünk egy domb tetejére. Avram megállt, hatalmas levegőt vett,
teátrálisan szétnézett az alattunk a végtelenig nyúló búzamezők fölött.
Gondoltam, jó lenne, ha most nem kezdene valami dicsőségszövegbe arról,
hogy minő gyönyörűséges a teremtett világ. Gyorsan ki is mondtam:
- Ennek semmi köze Istenhez, legföljebb csak a föld lankáit teremtette,
mert minden, amit látsz, emberi kéz műve. Ezek vetett földek, ültetett erdők.
Ha akarnánk, vagy hanyagok lennénk, sivatag lenne, vagy gazmező.
- És látod ott azt a madarat? - mondta. - Lebeg a föld fölött. Egy pocokra
várva. Ilyet teremts, ha tudsz. Hülye.
Mentünk az erdő szélén, aztán vissza a fák közé a gyalogúton. Avram
minden virágnál megállt. Akkor is, ha az ronda volt. Ha látott egy lepkét,
akkor vigyázzba merevedett. Tudtam: azért, mert abban reménykedett, hogy
az orrára száll. Irigyelte tőlem, hogy nekem mindig az orromra vagy az
arcomra szállnak, és látta is rajtam, hogy az igen, az fölséges érzés. Különben
az is. Akkor is, ha csalás az egész, és csak attól van, hogy belőlem valami
olyan illat árad, amit a lepkék szeretnek. (És szerencsére a kullancsok meg a
szúnyogok utálnak.) Gondolom, valami szerelmi kényszer lehet a dolog
mögött, mint mindenben, ami fontos.
Egyszer Avram magából kivetkőzve rám is kiabált, hogy „te még a
lepkékkel is dugnál, ha tehetned". Erre azt mondtam, hogy „de legjobban a
harangvirággal szeretnék". Ma jó, ezen röhögött, pedig akkoriban nagyon
finom, nagyon tekintélyes és nagyon szent életű volt. Mélyen megvetette a
magamfajtákat. Azokat, akiket élvkurkászoknak csúfolt. (Amúgy hülyeség
59
volt, mert ugyanúgy éltem a kolostorban, mint ő. Dolgoztam. Takarítottam,
mostam, mosogattam, kertészkedtem. Szabad időmben pedig a Bibliát
tanulmányoztam. Testiséges, gömbölyű gondolat csak annyi ért, amennyit az
Énekek énekében leltem.)
Ki tudja, miért, Avram, ha meglátott egy figyelmére igazán érdemes
virágot, lopakodásba kezdett. Aztán, amikor már csak egy lépésre volt,
megállt. Olyan lassan guggolt le, hogy nem lehetett másra gondolni, csak arra,
hogy lesből támad, vagy azt szeretné, hogy a virág ne vegye észre akkor se, ha
nem akar ártani neki. Szépen, lassan ráült a sarkára, és egy darabig figyelt,
aztán óvatosan kinyújtotta a kezét. Amikor már majdnem elérte a szirmokat,
széttárta az ujjait, mintha megáldaná Istennek azt a teremtményét, vagy éppen
ellenkezőleg: ellopná az erejét. így maradt fél percig, aztán ment tovább. És
kereste a következőt, mintegy telhetetlen rovar.
Így aztán Avrammal nehéz volt erdőben haladni. Még ha haldoklóhoz
siettünk, akkor is.
A patak hídján lefeküdt, keresztbe. Az árnyékos oldalon lógatta a fejét a víz
fölé. Mert csak ott lehet jól meglátni a halat. Mit tehettem volna: mellé
feküdtem.
Ahányszor arra jártunk, fönnhangon hívtam föl a figyelmét, hogy abban a
patakban nincsenek halak, viszont ha arra jön egy szekér vagy egy traktor, és a
kocsis vagy a paraszt át akar jönni a hídon, akkor lesz nagy csodálkozás. (Két
hónappal később, a nyár vége felé ott hasaltunk, lestük a halakat, hallottuk,
hogy jön valami traktor, de nem álltunk föl, mert kíváncsiak voltunk, mit lép a
paraszt. Egy tank volt. Egy harcos azzal szórakozott, hogy megcélzott minket
az ágyúval. Aztán kimászott a lukon, és jót nevetett.)
A híd után már nem nagyon volt mit nézegetni. De Avram, mintha
csakugyan a halál idejéből akarna lopkodni, egyszer azért állt meg, mert
szépen szűrődött át a fény a falevelek között, egyszer egy állítólag szép kő
miatt, egyszer meg Isten arcát vélte fölfedezni egy nagyobbacska felhőben.
De hiába mesterkedett, mégiscsak odaértünk a házhoz, ahol a haldokló
lakott. Szép kis viskó volt, gyönyörű, gondozatlan kerttel. Látszott, hogy
valaha asszonykéz dolgozott a földdel. Sok volt a virág, de valahogy
elvadultak. Kiszabadultak egy szeretetből.
Egy diófa alatt öregember ült. Egy lányaféle fiatal asszony meg állt
mellette-fölötte, és a szemét törölgette a kötényével.
- Hol a beteg? - kérdezte Avram.
- Jobban van - mondta a nő.
- A halál elsunnyogott. Nem bírta magát kivárni, atyám - mormolta a
vénember olyan hangon, mint aki megsértődött, mert meglopták.
60
 Avram rám nézett, nevetve, és azt mondta az öregnek, hogy túl szép az élet
ahhoz, hogy csak úgy átsiessünk rajta.

Virágevő Margit

Május 8.
M. kolostor - úton az erdészházig

Amikor már úgy közeledett az átkozott háború, mint a járvány, és

nyilvánvalóvá lett, hogy emberek tízezreire vár a halál, nyomorodás,
földönfutás, összeültek a szerzetesek, hogy megtanácskozzák, mit tehetünk
azokért, akik véletlenül élve maradnak. Hány gyereket, öreget, asszonyt, buj-
káló férfit tudnak befogadni, hol legyen a kolostorban kórház, raktár az
élelemnek, víznek, és főleg: tárgyaljanak-e az ellenfelekkel arról, hogy
kaphatunk-e valami védelmet, lehet-e megegyezéses semleges terület a
kolostor és környéke.
Mi Avrammal nem vehettünk részt a tanácsban, dejelezték, hogy jobb, ha
nem megyünk messze, mert esetleg megkérnek minket valamire.
A kápolna lépcsőjén várakoztunk. Avram imádkozott, mint rendesen.
Motyorgott, néha fölnézett az égre, csak azért nem röhögtem rajta, mert
tudtam, hogy komolyan gondolja.
- És ha azt kérik tőlünk, hogy öljünk meg valakit?
- Én biztosan nem - mondta Avram. - Te meg majd eldöntőd. Bármit
gondolsz, bármit teszel, föloldozlak. De csak a saját nevemben.

Lefeküdtem a fűbe, hasra, és figyeltem az életet. Gyerekkorom óta szerettem

nagyon közelről nézni a fűszálakat, a köztük vergődő lényeket. Már akkoriban
is azt gondoltam, hogy a tudás annyi, hogy megnézem más szögből is a
dolgokat. Csak hangyákat láttam. Szaladtak, matattak, megint szaladtak. Sose
értettem, hogy honnan lehet ennyi erő bennük.
- Mit csinálsz? - kérdezte Avram.
- Imádkozom.
- Hülye.
- De tényleg! Nem gúnyolódom. Ha beteszed ide az arcodat, és nem látsz
semmi mást, csak az marad, ami a legfontosabb ebben a rohadt világban.
Olyan ez, mint amikor egy nő meztelen ölében fekszik az arcod.
Nem válaszolt. Talán mert félt, hogy a nőkről kezdek beszélni.

61
 Nem mintha utálta volna őket, csak megsérült szegény. Volt egy szerelme,
akiről csak azt tudtuk, hogy odaveszett, de soha senki nem merte
megkérdezni, hogyan.

Nem válaszolt, én meg elaludtam, mint rendesen, ha lefekszem. Arra

ébredtem, hogy a kolostor főnöke fölém hajol, és a nevemen szólít. És hogy
beszélni akar velünk.
Fölpattantam persze. Az öreg elindult a kert felé, mi Avrammal követtük,
ahogy illik, de aztán mindig megvárt minket, jelezve, hogy most beszélni akar,
nem sétálva elmélkedni.
- Ami most történik, azt Isten soha nem bocsátja majd meg az embereknek.
Évek, évtizedek múlva is gyűlölik majd magukat, nem lesz kegyelem.
- Kérdezhetek?
- Kérdezz, fiam.
- Mi kell ahhoz, hogy Isten megbocsásson, ha ölünk?
- Én még olyan emberrel nem találkoztam, akit föloldozott volna. Még a
vétlenek is életük végéig fizetnek. Van úgy, hogy évekig pihenni látszik a
lelkiismeret, de a halál előtt hatalmas erővel tör elő.
- Vagyis, ha elmegyünk, és én, mondjuk, megvédem Avramot, és csak úgy
tudom, hogy megölök valakit, akkor nincs mentség?
- Nincs. Meg tudod magyarázni, mi megbocsáthatunk, én is, de végül
elemészt a bűnöd.
- Akkor is, ha nem bűn?
- Akkor is.
- Tehát, ha Jézust megmentettem volna, de úgy, hogy néhány római katonát
megölök...
- Most nincs erre idő, fiam. Ha visszajöttök, beszélünk ezekről a dolgokról.
- Ha meg nem jövünk vissza, akkor úgyis mindegy.
- Igazad van - mondta, és megfogta a karomat. - Isten azt se bocsátotta
volna meg, ha megölöd Jézus urunk őreit. Mert Isten azért van, hogy legalább
ne öljük meg egymást. Ez a legkevesebb, amiért szükségünk van rá.

Hallgattunk, aztán azt mondta, hogy el kell mennünk a városba. Ostrom alatt
van, de bejutunk, mert lesz, aki segítsen. Kapunk majd reggel pénzt és egy
teherautót. Hoznunk kell majd fölszerelést.
Nem értettem, hogy miért megyünk be ezért egy olyan városba, ahonnan
nem kifelé kellene hozni a fölszerelést, hanem éppen befele. De, gondoltam,
nem kérdezem meg. Nem rám tartozik.
De aztán mégis megkérdeztem.
62
 - Befelé is visztek. De van olyan is, ami ott van, itt meg nincs. Azt meg
kihozzátok.
- Fegyvert viszünk?
- Meg élelmet.
Az öregember megölelt, aztán Avram homlokára írt valamit. Már indult
volna, de visszafordult, megfogta Avram kezét, és megcsókolta. Amikor
megint elindult, talán eszébe jutott, hogy engem nem tisztelt meg ennyire,
megállt, rám nézett, láttam, hogy könnyes a szeme, de nem jött vissza hozzám,
csak legyintett, és elment.
Május 9. Úton

Még sötétben ébresztettek minket. Tíz perc alatt megmosakodtunk és

fölöltöztünk. Avram valami csuhafélét vett föl. Kereszt is volt a nyakában.
Mondtam neki, hogy nagyon csinos, nem nevetett.
A teherautó ponyváját lefűzték, nem láthattuk, mi van a platón.
Egy meghatározhatatlan korú, de már nem fiatal ember volt a sofőr, nem
mondta meg a nevét, csak kezet fogott velünk. Aztán piszkált valamit a
keréknél. Én meg néztem. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudok-e vezetni.
- Tudok. Miért kérdi?
- Ha valami bajom lenne. Ebben maradtunk.

Az egyik szerzetes kijött. Megölelte Avramot, aztán engem is. Aztán átadott
egy rongyba csavart, rövidre vágott csövű puskát meg egy doboz töltényt.
Azon gondolkoztam, hova tegyem. Eszembe jutott, hogy talán Avram csuhája
meg keresztje alatt lenne a legbiztosabb helyen, de nem mondtam neki, még
viccből sem. Végül aztán a teherautó ülése alá rejtettem, de úgy, hogy egy
pillanat alatt előkaphassam. Valahogy úgy éreztem, hogy használom majd.
Valahogy benne volt a történetben. Csehov jutott persze eszembe, és volt is
valami színpadias vagy filmes abban, ahogy elindultunk.

A sofőrről aztán kiderült, mert Avram megkérdezte, hogy Dzsongajnak hívják,

ami igazából valami csúfnév. Aztán az is, hogy a feleségét meg a gyerekeit
megölték. De nem azok, akik most ostrom alatt tartják a várost, hanem a saját
vallásából valók. Mert a felesége más vallásba született, és nem is tért át. nem
volt szomorúság abban, ahogy elmondta ezt, és amikor azzal fejezte be, hogy
Allah tudja, mit akar, azt is inkább tárgyilagosan mondta, mint valami hittel
vagy hittel töltött érzelemmel.

63
Még sötét volt, amikor végre elindultunk. A nyitott ablakon beáradt az erdő és
a föld illata. A zötyögős földúton egyáltalán nem tudtunk gyorsan menni.
Elszaladt előttünk egy őz, aztán még egy. Pár száz méterre egy rókát láttunk.
Nem volt bennünk szorongás. Avram úgy kiáltott föl az állatok láttán, mint
egy gyerek. Nem beszéltünk. A sofőr kicsit ideges lehetett, mert dudorászott
magában. Sem a dallamot, sem a szöveget nem ismertük, de talán valami
népdal lehetett.

Amikor kiértünk az erdőből, megálltunk. A sofőr levette a lámpát, aztán

fürkészte a vidéket. Már hajnalodott. Öt percet is vártunk, teljes csöndben,
amikor egyszer csak a semmiből előbukkant egy ember, és fölugrott a lépcsőre
azon az oldalon, ahol én ültem. Magyon megijedtem, ő meg nevetett.
- Mi lett volna, ha meg akarlak ölni? - kérdezte.
- Megöltél volna - mondtam.
Az ember valami kemény vászonkabátban volt. Régen viharkabátnak
mondták az ilyet. Kopott, szürke, szemmel láthatóan kényelmetlen viselet.
Kalap volt a fején, szemig behúzva. Az arca olyan szőrös volt, hogy éppen
csak a szeme látszott ki. Már-már állatian szőrös.
Nagyon mély hangon beszélt: - Tiszta minden tíz kilométeren belül.
Mehettek. Lesz egy szalmaboglya meg egy nagy tölgyfa egy útkereszteződés
után. Ott álljatok meg.

A boglyánál megint várt ránk egy ember, aki leginkább parasztnak nézett ki. Ő
azt mondta, hogy nem mehetünk tovább, mert nem is olyan messze katonákat
láttak. Fölállt a sofőr mellé a teherautó lépcsőjére. Egy földútra irányított
minket, ami egy erdőbe vezetett. Ott kilométereket mentünk, aztán egy afféle
erdészházhoz értünk. A fák közé, bokrok mögé állítottuk a teherautót. Aztán
bementünk a házba, ahol egy asszony fogadott minket. De kicsit fura volt,
semmiképpen nem néztem volna se parasztnak, se erdészasszonynak. Később
kiderült, hogy apáca. Bevitt minket egy szobába, ahol öt férfi ült egy asztalnál.
Mikor körbementünk, hogy bemutatkozzunk, ahogy fölálltak, a kezüket
nyújtották, észrevettem, hogy mindegyiknél fegyver van. Arra gondoltam,
hogy talán nekem is be kellett volna hoznom a puskát, de aztán meg arra, hogy
úgyis mindegy, ha ezek ellenségek, úgysem bírnék velük. Persze nem voltak
ellenségek.
Inkább csak a sofőrrel beszélgettek. Úgy látszott, hogy ő közülük való, vagy
legalábbis jól ismeri mindegyiket. Velünk nem is nagyon törődtek.

64
 A sofőrnek magyarázták, hogy legjobb, ha itt éjszakázunk, mert egyáltalán
nem biztonságos az út. De tehetünk kerülőt is, az erdőn át, földúton. Viszont
az majdnem annyi idő, mintha itt aludnánk, és az erdőben el is akadhatunk.
Avram közbeszólt, hogy inkább mennénk, akár az erdőn át, mert sürget az
idő. Erre az egyik férfi azt mondta, hogy lenne egy kérésük: maradjunk itt
reggelig, mert éjszaka jön valaki, akit magunkkal kellene vinni.
- Kiféle? - kérdeztem.
- Közülünk való. Abdul a neve.
- A mesterlövész?
- Igen. Honnan tudod? Honnan ismered?
- Híres mesterlövész.
Ennyiben maradtunk. Onnan fogva másként néztek rám. Mintha, legalábbis.

Természetesen az lett a vége, hogy nem mentünk tovább. Bár Avrammal

gyanakodtunk, hogy azért találták ki a veszedelmet, hogy maradjunk, és
várjuk be Abdult. A nap maradékát nézelődéssel töltöttem, és evéssel. Valami
jóféle, makkon nevelt sonkát kaptunk az apácától, aki etetés közben elmondta
az egész életét. Nem volt abban semmi érdekes, azt leszámítva, hogy ezt ő is
tudta, mégis mesélte.
El is álmosodtam. A pitvarban feküdtem le egy padra, mert reméltem, hogy
hallhatom a késő tavaszi erdő hangjait, de mint rendesen, azonnal elaludtam.
A puskát magam mellé tettem. Töltve, de lehajtottam a csöveit.

Május 9.
Erdészház, valahol a B.-i erdőben

Arra ébredtem, hogy kel föl a nap, Abdul imádkozik egy kicsi szőnyegen
térdepelve, az apáca meg nézi. Látta, hogy megébredek, a szemével jelzett,
hogy hagyjam, ne zavarjam.
Eszembe se volt persze.
Amikor Abdul befejezte, lekászálódtam a padról. Odajött hozzám,
meghajolt. Bemutatkoztunk.
Tudtam, hogy tudja, ki vagyok, mert amikor a nevemet mondtam,
hozzátette, hogy ...őrnagy.
Mondtam, hogy már nem vagyok őrnagy, mert lefokoztak,
parancsmegtagadás miatt.
- A kargani szorosnál?
- Igen. Nem áldoztam be az embereimet.
65
 - Emlékszem. A biztos halál volt. Levadásztunk volna mindenkit.
Örültem, hogy sem Avram, sem az apáca nem hallja a beszélgetésünket. Meg
azt is, hogy soha nem esik szó többé köztünk a múltról. Miközben
összepakoltam magam, Abdul is föltekerte a szőnyeget. Bementünk a
konyhába. Az apáca már fölébresztette Avramot, amúgy gombás tojással várt
minket.
A sofőr is előkerült. Megölelték egymást Abdullal. Közben egy szót se
szóltak, csak a halántékaikat érintették össze.
Fél óra múlva már a teherautón voltunk. Abdul az ülések mögé kuporodott.
Elővette a pisztolyát. Én az ablaknál ültem, ölemben a levágott csövű
puskával.
Jól haladtunk. Hatszor álltunk meg. Mindig forgatókönyvszerűen zajlott a
dolog: előbukkant egy ember, aki azt mondta, hogy szabad az út, meg azt,
hogy hol álljunk meg legközelebb. Ott aztán megálltunk, előbukkant valaki, és
szinte ugyanazt mondta.
Estére már olyan közel voltunk a városhoz, hogy szinte éreztem a jelenlétét.
Annak ellenére, hogy egy erdőn át közelítettük meg. A sofőr azt mondta, hogy
ez már nem lesz olyan könnyű, mint eddig. Az a negyed vagy harmad, amibe
igyekszünk, szinte hermetikusan le van zárva, de csak egyetlen erős ellenőrző
ponton kell átjutnunk, nekem és Abdulnak megjegyezte, hogy semmiképpen
ne lőjünk az ellenőrző katonákra. Csak akkor, ha tűzharc alakul ki.
- Mit értsünk tűzharcon? - kérdeztem.
- Észre fogjátok venni.

Megálltunk, nagyon figyeltünk, de sem ellenőrző katonákat, sem semmiféle

mozgást nem észleltünk. Avram magában imádkozott. Kicsit hajlongott is,
mint egy zsidó. Az volt a különös, hogy tudtam: a sofőr valami jelre vár. És
azt is tudtam, hogy én azt a jelet föl nem fedezhetem. Úgy is volt: a sofőr
egyszer csak beindította a motort, és nagy sebességgel elindultunk. Ahogy
kijutottunk az erdőből, megláttuk a katonákat. Legalább tízen voltak, az egyik
egy elemlámpával körözött, ami azt jelentette, hogy szeretné, ha megállnánk.
Mondtam a sofőrnek, hogy vigyázzon, mert úgy látom, hogy szöges
akadály van az úton.
- Tudom. Jó a szemed.
És abban a pillanatban elképesztő lövöldözés kezdődött. Valakik a hátunk
mögül lőtték a katonákat, akik szinte egyszerre estek el. Mire odaértünk, már
mind halott volt. A sofőr kikerülte az útakadályt, és tovább száguldott.
Az egész annyira gyors volt, hogy arra se lett volna időm, hogy fölemeljem
a puskámat.
66
 Amikor oldalra néztem, láttam, hogy Avram a tenyerébe temeti az arcát. De
sötét volt ahhoz, hogy meglássam: sír-e.
Tíz perc múlva már a városban voltunk. Egyetlen embert sem láttunk az
utcákon. Lassan, leoltott lámpákkal mentünk. Az utcai oszlopok is sötétek
voltak. Csak néha-néha szűrődött ki egyik-másik házból valami kis fény. Az is
gyertya lehetett.

Nemsokára megálltunk egy nagy ház kapuja előtt. A sofőr leállította a motort.
Vártunk egy kicsit, aztán, mint rendesen, megjelent egy ember. Egy szót se
szólt, csak fölállt mellém a teherautó lépcsőjére, és benézett. Aztán leszállt, és
kinyitotta a kaput.

Szépen begurultunk valami csűrbe, aztán végre kiszállhattunk. Az ember, aki

beengedett minket, Abdult és a sofőrt megölelte, Avrammal és velem kezet
fogott.
Bementünk a házba, ahol gyertyafényben három férfi ült egy nagy asztalnál.
Fiatal férfiak voltak. Szemmel láthatóan örültek nekünk. Legalábbis
mosolyogtak.
- Szép volt - mondta az egyik.
- Mi? - kérdezte Avram.
- Minden úgy sikerült, ahogy terveztük.
- Meddig maradunk? - kérdeztem.
- Itt reggelig. Aztán átmegyünk a szállodába, ahol addig laktok majd, amíg
vissza nem lehet indulni.
- Ugyanazon az úton?
- nincs más.
- De nyilván erősítenek majd.
- Mi is.
Május 10.
Valahol a városban, rejtekhelyen, aztán a Hotel S.-ben

Miután elég sokáig beszélgettünk arról, hogy milyen nyomorúságban él a

város, és mennyien halnak meg naponta, és közben bort is ittunk, nyilván a
sok feszültség miatt én egyszer csak ültömben elaludtam. Arra emlékszem,
hogy leestem a székről. Nagyon megijedtem, de Avram és valamelyik
vendéglátóm átkísért egy másik szobába, ahol lefektettek és betakartak.
Avram a cipőmet is levette.
Arra ébredtem, hogy nagyon erősen lőnek. Gépfegyverekkel és aknavetővel
is. Nem éreztem veszélyt, fekve maradtam, de egy idő után vizelnem kellett.
67
Fölkeltem, elhúztam a függönyt, így meggyőződtem arról, hogy hajnal van,
éppen csak szürkül. Kerestem a fürdőszobát. Ahogy botorkáltam, véletlenül
belerúgtam egy földön fekvő vendéglátónkba. Mint később kiderült, átadták
nekünk az ágyakat, így ők a szőnyegre kényszerültek. Mondtam neki, hogy lő-
nek, nekem meg pisilni kell. Megmutatta, hova menjek.
A kicsi fürdőszobán nem volt semmi különös, hacsaknem az, hogy az egyik
ablakát golyó ütötte be. És éppen úgy, hogy oda csapódhatott, ahol nekem
állnom kellett vizelés közben. Meg is találtam a nyomát a csempén.
Ettől aztán az lett, hogy mindvégig arra gondoltam, hogy milyen hülye
dolog, ha terpeszben kap az ember egy eltévedt golyót, pláne a tökébe, és így
nem is jött a pisi, csak nagyon lassan. Éppen mielőtt befejeztem volna, egy jó
nagy robbanás volt az utcán. A légnyomást is éreztem.
Le is vizeltem magam, rendesen.
Amikor visszafelé botorkáltam a szobába, észrevettem, hogy az emberek
már nem alszanak a szőnyegeken, hanem ülnek mind. Kérdeztem tőlük, hogy
direkt errefelé lőnek, vagy ez csak véletlen. Az egyik mondta, hogy nagyon
csekély annak az esélye, hogy tudomást szereztek rólunk, és itt ez
mindennapos, vagyis mindenreggeles. Belövik a várost. Eltart fél óráig, aztán
délig csönd lesz, csak az emberekre vadásznak a mesterlövészek. De ne
aggódjak, takarásban eljutunk a szállodáig.
Lassan világosodott, és fura volt, hogy egyik embert se ismertem föl.
Mondjuk eléggé egyformák is voltak: alacsony termet, kicsit sötét bőr, fekete
haj és fekete szakáll. De olyan nyírt szakáll, nem hosszú.
Arra gondoltam, hogy ha kimegyek ebből a szobából, és aztán megint
visszajövök, akkor megint ismeretlenek lesznek, mert az agyam nem akarja
megjegyezni ezeket az arcokat. Biztos valami óvatosságból.
Közben az egyik ember kiment, majd hamar visszajött azzal, hogy
megérkezett az étel. Mintha erre ébredt volna, kijött a szobájából a sofőr is,
majd pár másodperc múlva Abdul. Avram, úgy látszik, tovább aludt, vagy
imádkozott. Arra gondoltam, hogy nem zavarom.
A konyhában kiderült, hogy egy vénasszony hozta az ételt. Valami
süteményféle volt, amit én azonnal piláfnak neveztem el magamban. Később
mondták a nevét, de azonnal elfelejtettem, és csak a piláf maradt meg az
eszemben. Valami italt is kaptunk, szörpfélét, de meg nem tudnám mondani,
milyen gyümölcsből. Savanykás is volt, meg édes is, meg keserű is.
Érdeklődtem persze, hogy ilyen időjárási viszonyok közepette a nénike miért
megy az utcára. Rám se nézett, csak legyintett, és azt mondta, hogy élni kell.
De úgy, hogy élni KELL!

68
 Az úton álló őrszemekre gondoltam, akik tegnap miattunk pusztultak el.
Bármelyik a fia vagy az unokája lehetett volna. Vagy talán volt is. Meg arra,
hogy Avram biztosan értük imádkozik.

Ahogy ettünk, Abdul egyszer csak megkérdezte, de egyszerre mind a három

embert:
- Kitől kapok parancsot?
- A szállodában megismered - mondta az egyik.
- És fölszerelést?
- Ott lesz az is.
- A bőröndöket vihetem?
- Már ott vannak.
Ebben maradtak. Én meg nem is vettem észre, hogy Abdul bőröndöket hozott.
Gondoltam, én is kérdezek:
- Nekünk mi dolgunk lesz ott?
- Semmi. Avram úr kérte, hogy ott lehessetek. Lássátok közelről, mi folyik
itt.

Hogy Avram miért kérte ezt, nem tudom, de hamarosan egészen pontos képet
kapott arról, mi folyik a városban, ebben a blokád alá vont negyedben.
Ő is evett valamicskét, aztán úgy egy óra múlva el is indultunk. Teljes
csönd volt a városban, csak néha-néha lehetett egy-egy lövést hallani.
Messziről. Egyszer fordult elő, hogy amikor egy szinte kihalt utcán mentünk,
mellettünk süvített el egy golyó. És egyszer hallottuk egy aknavetőgránát
robbanását is, úgy két-három utcányiról.
Aztán megálltunk egy sarkon, és a barátaink óvatosan kinéztek.
Elmagyarázták, hogy lassan, a fal mentén kell majd mennünk, és ha lőnek,
akkor is csak ugyanúgy, ugyanolyan tempóban. Ha lassan megyünk, nagy
távolságból nem nagyon vesznek észre a mesterlövészek. És ha igen, akkor is
csak vaktában lőnek. Jó, ha időnként megállunk, hogy ne legyen kiszámítható
a sebességünk.
- Ügyesen! - mondta az egyik ember.

A sarkon túl már láttam a magas épületeket a két városnegyed határán, és

persze azonnal tudtam, hogy melyik a szálloda, és melyik épületekből
lőhetnek. Lassan mentünk, és időnként megálltunk egy-egy pillanatra, ahogy
megbeszéltük. Mindenki nagyon feszült volt, Avram mormogott magában.
Arra gondoltam, hogy nem jó, ha ilyen feszültek vagyunk, mert egy jó
mesterlövész nemcsak látja a testeket, hanem érzi is. Mondtam is ezt
69
Abdulnak. Azt válaszolta, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jó embereik
vannak. Az ő pozíciójukból egy hülye is... De nem folytatta, mert hatalmas
lövöldözés kezdődött. Azt hittem, hogy minket láttak meg, de aztán kiderült,
hogy mégsem.
Amikor a szálloda előtti utolsó sarokra értünk, megláttuk a téren a
halottakat. Két öregasszonyt meg egy férfit.
- Hogyan viszik el ezeket a szegényeket innen? - kérdeztem.
- Majd meglátod - mondta a sofőr.

Ott közölték velünk, hogy most akkor ők búcsúznak, mert teljesen fölösleges,
hogy kockáztassák az életüket. A portán már tudják, hogy megjöttünk.
Érdekes volt, hogy Avrammal és Abdullal azonnal elindultunk. Semmi
gondolkozás, semmi imádkozás. Mintha elmélkedés nélkül is tudtuk volna,
hogy minél tovább várunk, annál gyávábbak leszünk.

Szerencsével rohantunk át a téren. Évekkel később, amikor beszéltünk erről,

kiderült: Avram meg volt győződve arról, hogy nem is lőttek ránk, pedig
zuhogtak a golyók. De azért nevetett, amikor átértünk. Mint egy gyerek. Mem
nézett vissza. Én igen. Fura volt, hogy élünk, a téren meg ott fekszenek a
halottak. Az egyik arcára a szél ráfújt egy papírzacskót. Egy nő volt. Mintha
az Isten eltakarta volna.

Nem hittem a szememnek: a portás ott állt a hülye tábornoki egyenruhájában.

Igaz, nem az ajtóban, hanem egy pult mögött. Fényesen, suvickosan, pont úgy,
mint a világ bármelyik szállodájában. Udvariasan köszönt nekünk, mi
visszaköszöntünk, aztán a poggyászaink felől érdeklődött. És ez nem volt elég,
elkérte a papírjainkat a bejelentkezéshez.
Akkor előlépett egy szolga, hordár vagy mifene, és a szemével jelzett, hogy
nem kell velünk törődni. A tábornok tisztelgett, én majdnem elnevettem
magam.
- A lift nem működik - mondta a szolga.
- Csak most, vagy soha?
- Kilőtték a motorházat.

Arra gondoltam, hogy olyan városokba, ahol háború várható, egy új típusú
liftet kell kitalálni: a pincében legyen a gépház. Csak el ne felejtsem, mert
ebből még meggazdagodhatok.

70
Ahogy mentünk fölfelé a lépcsőn, hallottuk, hogy az utcán megint
lövöldöznek. Nagyobb robbanások is voltak. Rengtek a falak. Nyilván
aknavetővel lőttek.

Kérdeztem a szolgát, hogy hányadikra megyünk, és merre néz majd az

ablakunk. Megnyugtatott, hogy csak az elsőre, és az ablakok nem néznek az
ellenséges tornyokra. Az a szárny, amelyik arrafelé esik, már két hónapja
kiégett.

A szolga bekopogott az ajtón, de odabentről nem hallottunk semmit. Megint

kopogott, aztán megint, de semmi. Óvatosan lenyomta a kilincset, az ajtó
kinyílt. A szolga előbb udvariasan maga elé engedte Abdult, aztán rájött, hogy
ez mégse jó így, mégis ő lépett be először. Abdul követte.
A félhomályban először nem láttunk semmit, aztán valami gyertyafényt, és
mintha egy ember ült volna a dohányzóasztalon. Zene is szólt. Illetve nem is
zene, hanem bálnaének. Csak olyan volt, mintha értelmes lények énekelnének.
Persze azért, mert értelmes lények énekeltek.
A szolga becsukta maga mögött az ajtót, aztán megint kopogott, de az
ember, akit már jól láttunk, nem mozdult az asztalon. Törökülésben, vagyis
inkább lótuszban tartotta a lábait, és annyira mozdulatlan volt, mintha
láthatatlan cementtel öntötték volna le.
A szolga letette a táskát, ami Abdul úticsomagja volt, aztán a sarokba, két
közepes bőröndre mutatott, amit Abdul nyugtázott, majd óvatosan odament az
asztalhoz.
- Bocsánat, Őrnagy úr...
A férfi nem mozdult. Nézett maga elé a semmibe. A pillája se rezzent.
- Talán jobb, ha kint várunk - mondta a szolga, és húzódott vissza, az ajtó
felé. Abdul nem hagyta.
- Nem mondja, hogy kint várjunk, amíg itt mered?
- Jobban járunk. Szerintem - mondta a szolga. Abdul közelebb ment a
teljesen mozdulatlan Őrnagyhoz.
- Miért, vérmes ember?
- Nem tudom, hadnagy úr.
- Honnan tudja, hogy hadnagy vagyok? - kérdezte Abdul. Közben
megközelítette az Őrnagyot, körbejárta. Aztán megállt mellette, és a szeme
előtt integetett a kezével. Hiába, meg se rebbent.
- Mondták.
- Mit?
- Hogy hadnagy.
71
 - Ja. Milyen jó, hogy titkos küldetésben vagyunk... Azt is tudja, miért
jöttünk?
- Sajnálom, de mindent tudok.
Abdul nem nézett a szolgára, hanem az Őrnagyot figyelte.
- Engem azért tényleg érdekelne, hogy ilyenkor csakugyan semmit se lát és
semmit se hall, vagy csak nagyon fegyelmezett.
- Nem tudom.
- Mit nem tud?
- Hát, hogy megvakult vagy fegyelmezett.
- Na de mégis... Melyiket választaná?
- Inkább azt, hogy fegyelmezett.
- Na jó, akkor hol a szobám?
- Ott, az az ajtó.
- Az meg ott az Őrnagyé?
- Igen. Honnan tudja, hogy Őrnagy?
- Maga mondta az előbb, hogy jó napot, Őrnagy úr. De azelőtt is tudtam.
Mindenki tudja. Híres ember, ha úgy vesszük.
- Miről híres?
- Nem mondja, hogy nem tudja!
Hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Abdul összerezzent, fedezéket
keresett.
- nincs semmi baj, csak egy gránát - mondta a szolga.
- Tudom, hogy csak egy gránát, de normális dolog az, hogy gránát
csapódik egy szállodához?
- Itt ez eléggé természetes. De nem kell aggódni, mert csak a szálloda túlsó
szárnyát érik. Ez az oldal teljesen biztonságos. Ott meg nem lakik senki.
- Na jó, akkor pakoljuk be a cuccomat.
A szolga fölvette a csomagot, elindult Abdul szobája felé. Ő követte,
közben hátrapillantott az Őrnagyra, aki fölkiáltott:
- Jó napot!
Abdul összerezzent. Szemmel láthatóan megijedt az erős hangtól.
- Úgy tűnik, hogy az Őrnagy úrnak szórakozni tetszik velem.
- Csak befejeztem a merengést.
- Nem lehetett volna öt perccel előbb?
- De, csak akkor remegne a kezem, izzadnék, és csikarna a hasam.
- Itt fogok lakni. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy egy
lakosztályban önnel.
- Értesítettek az illetékesek.
- Sajnálom, nem én kértem. Biztos nincs több szoba a szállodában.
72
 - Én kértem, hogy itt szállásolják el.
- Nem mondja! Mivel érdemeltem ki?
- Semmivel. Lesz egy kis közös munkánk.

Amint Abdul elment a szolgával, kezdett kínos lenni, hogy Avrammal úgy
állunk ott, mintha annyira elidegenedtünk volna a valóságtól, hogy már észre
se vesznek minket. Mintha láthatatlanok lennénk. De tényleg nem is mozdul-
tunk. Az Őrnagy se. Ült, és nézett maga elé. Arra gondoltam, hogy talán már
annyira buddhista, hogy nem csak bentről kifelé működik a dolog, hanem
kintről befelé is. Nem megy bele a külvilág, ha a külvilág nem akar bele-
menni. Nem udvariatlan, nem tahó, hanem csakugyan nem vesz észre minket.
De aztán kinyögtem: - Jó napot, Őrnagy úr!
Végre ránk nézett, és biccentett.
- Melyikük az a híres Avram?
Avram is biccentett, hogy ő.
- És téged hogy hívnak?

- Engem Ivánnak hívnak, Őrnagy úr, de nem emlékszem, mikor szólítottak

utoljára a nevemen.
- És miért nem?
- Azt hiszem, azért, mert nem vagyok fontos. Elvesztettem az életemet, és
még nem találtam meg.
- És ön... Avram... atya...? Így szólíthatom? Mit keres itt? Avram nem
válaszolt.
- Avram nem atya - mondtam -, és nem hiszem, hogy a következő napokban
beszél majd.
- Te vagy a nyelve?
- Hát, úgy is mondhatjuk.
- És mi, ha nem atya? Pont olyan, mint egy szerzetes.
- Ő is senki. Csak abban különbözik tőlem, hogy a senkisége űrt hagy a
világban. Az enyém nem.
- Aha. És miért nem beszél?
- Azt hiszem, megrémítette, amit látott.
- Aha. És téged nem?
- De, csak én szószátyár leszek a félelemtől, Avram pedig elnémul. És jól
kiegészítjük egymást.
Az Őrnagy nevetett. A szolga visszatért, aztán Abdul is.
Megkérdeztem a szolgát, hogy mi merre fogunk lakni. Egy kicsi ajtóra
mutatott. Sajnálatát fejezte ki, hogy ott csak egy nagy ágy van, kénytelenek
73
leszünk ott meghúzódni. Aztán érdeklődött, hogy hol hagytuk a
csomagjainkat. Elmagyaráztam neki, hogy a zsákomban van minden.
- Mi nem nyaralni jöttünk.
Az Őrnagy ezen nevetett, aztán Abdul is. A szolga pedig csak annyit
mondott, hogy majd gondoskodik fehérneműről.

- Jó emberek - mondta Abdul az Őrnagynak.

- Tudom.

Bementünk a szobánkba. Avram azonnal az ágyra feküdt, hanyatt. A plafont

nézte, és tudtam, hogy most órákra így marad.
Nézegettem kifelé az ablakon. Láttam mocorgást. A szálloda védelmében
mászkáltak az emberek. De gyorsan mozogtak, nyilván az aknáktól féltek,
mert azok akár át is röpülhettek az épület fölött.

Egy asszony szaladt, gyerekkel a hasán. Aztán egy öregember. Bottal. Fura
volt. Aztán egy fiú meg egy lány. Kézen fogva.
Tudtam, hogy ha sokáig ülök ott, akkor előbb utóbb meglátom, ahogy egy
akna széttép valakit. Nem lehet másképp. Látszott a betonon. Nem voltak a
lyukak mélyek, de számtalan volt belőlük. Könnyűakna. Erre gondoltam.
És akkor be is csapódott egy, de nem talált el senkit. De csakugyan annyira
könnyű volt, hogy hirtelen észrevettem: még az ablakok is épek. És a
robbanástól is éppen csak megrezdültek.

Arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk. Nem csinálunk semmit,
csak nézegetjük, hogy hátha látunk halált. Vagyis én, mert az is biztos, hogy
Avram holnap reggelig nézi a plafont. De nem alszik majd, hanem csakugyan
nézi. Vagy úgy alszik, hogy nézi. Sokkal jobb lenne, ha az Őrnaggyal aludna
együtt. Az nézné Avramot, ahogy az nézi a plafont. Abdul legalább
normálisnak tűnik.

74
A szolga bekopogott, és azt mondta, hogy ha éhesek vagyunk, fáradjunk le az
étterembe. Mondtam, hogy én bizony éhes vagyok. Erre ő Avramra nézett, én
meg legyintettem neki, hogy hagyja.

Meglepetésemre az Őrnagy és Abdul törökülésben ültek egy szőnyegen, és

sakkoztak.
A szolga nekik is szólt, hogy jöjjenek enni, ha éhesek, de meg se rezzentek.
Erre mi a szolgával elindultunk lefelé. Gondoltam, megkérdezem, hogy mi a
rangja a titkos szolgáknál, de aztán úgy döntöttem, hogy nem árt, ha betartom
a játékszabályokat. Akkor hátha tisztelnek. Vagy valami.

- Maga nem éhes? - kérdeztem, amikor az étterembe értünk.

- De.
- Megtisztelne, ha enne velem.
Erre furcsát mondott. Hogy dolga van, de gondoskodik arról, hogy ne egyek
egyedül, mert azt ő is utálja.

Leültem egy asztalhoz, és néztem kifelé arra a szálloda mögötti térre, amit pár
perce föntről figyeltem. Arra gondoltam, mit érzek majd, ha evés közben
egyszer csak átrohan valaki, és éppen akkor érkezik egy akna. Megint azon
gondolkoztam, hogy csakugyan úgy van-e, hogy ezek az aknák nagyon pici
hatósugarúak, és éppen csak azt ölik meg, akit majdnem eltalálnak. Mert ha
nem így lenne, akkor már régen kitörtek volna az étterem ablakai.
Odajött a pincér. Csinosan volt fölöltözve, előírásszerűen, éppen úgy, mint
a portás-tábornok. Az alkarján kendő. Kicsit meg is hajolt.
Megkérdeztem tőle, hogy szerinte miért nem törnek be az ablakok.
Megnyugtatott, hogy biztonságban vagyok, mert az aknák amúgy is tőlünk
száz lábnyira esnek. Mert az épületek nem engedik, hogy más ívben
röpüljenek.
Átfutott az agyamon, hogy miért nem métert mondott, ahogy Európában
szokás, de aztán hagytam, mert még megmagyarázza...
Hegköszöntem a tájékoztatást, és kérdeztem, mit ehetek. Elém adott egy
többoldalas étlapot, és azt mondta, bármit választhatok. Hozzátette:
természetesen teljes ittlétem alatt a szálloda vendége vagyok.
- Vagyis nem kell fizetnem?
- Nem. A város rendezi a számlát.
Arra gondoltam, hogy itt az alkalom az önlegenda építésére: mindig a
lehető legolcsóbbat kérem. Lássák, milyen szerény, egyszerű ember vagyok.
Semmi potya! Kérdeztem, van-e valami menüféle. Amikor bólintott, becsuk-
tam az étlapot, és azt kértem.

Amikor elment, nézegettem a termet, és észrevettem, hogy a sarokban van egy

kép, és alatta egy gyertya ég. Közelebb mentem, és láttam, hogy egy lány képe
áll ott. Nem volt több húszévesnél. Biztos meghalt - mi másra gondolhattam.
Talán a személyzetből valaki. El is képzeltem: jött be, dolgozni, vagy ment
haza, és egy mesterlövész vagy egy akna megtalálta. Szép arca volt, igazán.
Bár aztán eszembe jutott, hogy már nem is az övé. Tehát nem úgy helyes,
hogy szép arca, hanem csak úgy, hogy szép arc, mert már nem az övé.

Amikor a pincér visszajött, és hozta a levest, megkérdeztem, hogy nem

tolakodó-e, ha érdeklődöm, ki volt az a hölgy azon a képen.
- Virágevő Margit.
- Olyan név, mintha egy szent lett volna.
- Azt azért nem mondhatnám.
- Itt dolgozott?
- Igen, ha egy héttel előbb jött volna, az ön szolgálatában.
- Pincér volt?
- Nem. A város biztosít néhány hölgyet a szállodában dolgozó
mesterlövészeknek. Hogy ne legyenek idegesek. Mem prostituáltak, hanem
elhivatott egyetemisták, akik így szolgálják a hazát.
Figyeltem, hogy nevet-e, legalább belül, de nem vettem észre egy rezdülést
sem, annyira komolyan mondta.
- És miért hívták Virágevőnek?
- Mert virágokat evett. Úgy, mint más a salátát.
- Jó illata lehetett.
- Csodálatos illata volt.
- Lelőtték?
- Igen, amikor kilépett az épületből. Szemből, az egyik toronyból.

Miközben ettem a levest, arra gondoltam, hogy ha egy hete jövök, és

mesterlövész vagyok, akkor idejön hozzám ez a szegény Virágevő Margit, és
azt mondja nekem, hogy a szolgálatomra van ő itten. És ebben a pillanatban
bejött egy hölgy, egyenesen az asztalomhoz. Köszönt, és megkérdezte, hogy
leülhet-e nálam. Éreztem, hogy elpirulok.
Fölálltam, hogy bemutatkozzak. Kezet nyújtott, és miután kétszer
rákérdezett a nevemre, ő is bemutatkozott: Virágevő Margit.

76
 Zavaromban a sarokban álló képre pillantottam, mire ő azt mondta, hogy
ezzel a névvel jelzik, hogy folytatják az ő küldetését. Zavarom odáig
fokozódott, hogy alig mertem ránézni, de periférikus látásommal is észleltem,
hogy nagyon szép nő. Fekete, széles pofacsontú, nagy szemekkel, széles, de
arányos vállal, nagyon mély hanggal... De annyira mély volt a hangja, hogy
egy pillanatra arra gondoltam, hogy hátha travi.

Anélkül, hogy rendelt volna, megkapta a levest. Azon gondolkoztam, hogy

merjek-e kérdezni, de erre nem kaptam sok időt, mert az ajtóban megjelent az
Őrnagy és Abdul. És meglepetésemre Avram is. Ők is az asztalhoz jöttek,
leültek, és az Őrnagy azonnal megtette a megjegyzését is, miszerint én bezzeg
mindig a legjobbkor a legjobb helyen vagyok.
Figyeltem Margitot, hogy van-e valami jel arra nézvést, hogy bizalmas
viszonyban van az Őrnaggyal, de a legcsekélyebb rezdülést sem véltem
fölfedezni. Ezzel szemben úgy éreztem, hogy Avram fölkeltette az
érdeklődését. Talán azért, mert amikor bemutatkozott neki, Avram nem
kérdezett vissza a nevére. Viszont szemmel láthatóan mélyen elmerült valami
gondolatban.
Szinte csöndben voltunk, bár a többiek néha beszélgettek az időjárásról,
valamiért Kant is szóba került. Nyilván abban a vonatkozásban, hogy akkor
most mi van az Istennel. Nem nagyon figyeltem, mert azon gondolkodtam,
hogy mi a fenét keresek én itt. Csak arra emlékszem, hogy az Őrnagy
okoskodott, Abdul meg feleselt vele. Igen, azt is mondta, nyilván az Őrnagy
vélt vallására utalva, hogy érdekes lenne egy Kant-Buddha párbeszéd, de az se
baj, ha Buddhát valamelyik reinkarnációja képviseli. Na, ezen Avram is
mosolygott.

Amúgy odakint is csöndféle volt. Leszámítva persze időnként egy-egy lövés

vagy gránátrobbanás hangját. Második fogásként marhahúst kaptunk,
krumplival meg valami savanyú répával, ami meglepően jó volt. Aztán még
pudingot.
A végén az őrnagy fölvetette, hogy a kávét a presszóban igyuk meg, mert
ott lehet kapni olaszosat, nem kell a zaccosat, a törököset inni, amit őszintén
szólva ő utál.
Át is mentünk a presszóba vagy bárocskába. Margit nem indult el velünk.
Ugyanaz a pincér jött, aki az étteremben szolgált, vagyis akár oda is hozhatta
volna a kávét. Pláne, hogy ingyen tartottak minket.
 Kicsit fura volt, hogy kiláttunk a térre, ahol pár órája még halottak
feküdtek. Azon gondolkoztam, hogyan vitték el onnan őket. De nem mertem
megkérdezni.
Nagyon jó kávét kaptunk. Éppen szaglásztuk és dicsérgettük, amikor
rettenetes lövöldözés kezdődött. Két asszony próbált átjutni egy babakocsival.
A gyereket legalább három lövés érte, szinte egy pillanatban. Az anyja
megállt, megbénult a tér közepén. Szitává lőtték. A másik asszony megpróbált
szaladni, nyilván ösztönösen. Eltalálták az egyik lábát. Attól a földre esett,
aztán föltápászkodott. Megint visszaesett. Megpróbált háromkézláb
menekülni, de nem jutott el a tűzárnyékig.

Azt éreztem, hogy megszédülök és mindjárt hányok.

Az Őrnagy nyugodtan megitta a kávét, aztán fölállt, és elindult a szálloda
kapuja felé. Abdul utánaordított, hogy vigyázzon, mert meglátják.
- Nem baj! Lássanak.
Abdul fölállt, hogy utánarohanjon, de látta, hogy úgysem tudja
megakadályozni, hogy az épület elé menjen. Visszaült, és maga elé nézett. De
tudtam, hogy teljes elméjével figyeli az Őrnagyot.

Kiment a szálloda elé, rá se pillantott az áldozatokra, hanem szálfaegyenesen

állva nézte a szemben lévő toronyépületeket.
Egyszer csak fölállt Avram, és kiment ő is. Állt az Őrnagy mellett, de nem a
szemben levő tornyokat nézte, hanem a halottakat. Biztos voltam abban, hogy
ha elindul a gyerekért, akkor lelövik.
Hosszú, határozott léptekkel elment a babakocsiig. Elkezdte tolni a
tűzárnyék felé. És nem lőtték le. Aztán visszament az anyáért. Kihúzta. Aztán
a másik asszonyt is.
Dühömben káromkodtam, hogy Avram mekkora barom.
- Az eltakarítókra néha nem lőnek - mondta a pincér, akiről nem is tudtam,
hogy a hátam mögött áll.
- De ő ezt nem tudja!
Avram a gyerek mellett ült az aszfalton. Nem sírt. Alighanem imádkozott.
A virágevő lány, akit nyilván nem Margitnak hívtak, de nem tudtam az igazi
nevét, odajött hozzánk. Nem ült le, hanem az ablakhoz ment. A tenyereit meg
az arcát az üvegre tapasztotta, úgy nézte Avramot. Szép volt. A nő. Ahogy
állt, ellenfényben.
Az Őrnagy még mindig ott állt, mozdulatlanul, és nézte a tornyokat. Aztán
megfordult, és bejött a szállodába. Akkor hatalmas golyózápor zúdult a térre.
Legalább három helyről lőttek, legalább két percen át, gépfegyverekkel.
78
Avram nem mozdult. Szerencsére takarásban volt. Amikor vége lett a tűznek,
a pincér kiment érte. Szelíden, de határozottan fölsegítette, és bekísérte.

Csak akkor vettem észre, hogy remeg, amikor az egyik fotelbe ült, és
véletlenül ránéztem a lábára.
Mindenki nézett maga elé. Csak az Őrnagy ült csukott szemmel. Amikor
kinyitotta, Abdul megkérdezte: - Mikor csináljuk?
- Holnap reggel.
- Én is úgy gondoltam.
- Ennek véget kell vetni.
Aztán fölálltak. Az Őrnagy Avram hóna alá nyúlt, fölsegítette, aztán a karját
fogva vezette föl a lépcsőn. A virágevő is velük ment.
Nekem meg nem volt kedvem elindulni. Maradtam, nézni a teret. Azon
gondolkoztam, hogy mit keresek én itt.
Hogy micsoda város ez? Miért nem képesek lerombolni a betontornyokat?
Vagy legalább azt, amelyikből sakkban tartják a negyedet. Lőni kellene őket
napokon át, addig, amíg le nem omolnak. Ennyire egyszerű. Vagy valahogy
fölrobbantani. Mi közöm nekem ehhez? Azért, mert valaha viszonylag
pontosan célba találtam, ha lőttem? Mi köze ehhez Avramnak?
Itt van két mesterlövész, a legjobbak a világon. Intézzék el, és kész.
Avramot meg bassza meg Virágevő Margit. Bárcsak beleszeretne! Hogy
legyen még valami az életében. Ha nem itt halunk meg, akkor az úton,
hazafelé. Ha nem ott, valahol, akkor majd a kolostort találjuk félig kiégve, teli
halottakkal, és amikor odaérünk, akkor kapunk golyót. Innen nem lehet
kimenni. Nincs út, a halál rátelepedett a vidékre.

Annyira beleéltem magam a letargikus fölháborodásba, hogy észre se vettem,

mennyire múlik az idő. Egyszer csak a pincér ért hozzá a vállamhoz.
Megkérdezte, hogy kérek-e még valamit. Nem kértem.
Visszamentem az emeletre. Az Őrnagy és Abdul négykézláb álltak a
padlón, és valami dobozokat pakolgattak. Pár pillanat alatt rájöttem, hogy
maketteznek.
A dobozok voltak az épületek, két műanyag öngyújtóval pedig magukat
jelölték.

Inkább nem zavartam őket. Lassan nyomtam le a szobánk kilincsét. Azt a

meglepő dolgot láttam a félhomályban, hogy Avram és a virágevő az ágyon
fekszenek, mégpedig úgy, hogy Avram arca a lány keblei között pihen.
Csöndesen visszacsuktam az ajtót. Meg is álltam egy pillanatra, örömömben
magasra emeltem a karjaimat. Az Őrnagy ezt észrevette, mert elkezdett
röhögni. A szájamhoz emeltem az ujjamat, jelezve, hogy egy kis csöndet
kérek, mert alszanak a szerelmesek. Odamentem a makettezőkhöz. Olyanok
voltak a padlón, mint két kamasz, akik életükben utoljára építőkockáznak.
- Elkábította a kis pópánkat a kisasszony? - kérdezte még mindig
nevetgélve az Őrnagy.
- Ja. Remélem. Bár ez a hülye képes, és megtérítette...
- Úgy leszopta, hogy holnap reggelig mozdulni se tud. Ez a nő zseni.
Valahogy elszégyelltem magam. De azért megkérdeztem:
- Az előző Virágevő Margit milyen volt?
Az Őrnagy rám nézett, egyáltalán nem mosolygott. Tudtam, hogy rosszat
kérdeztem. Azonnal megértettem, hogy abba a lányba alighanem beleszeretett.

Zavaromban megkérdeztem, hogy mi a terv.

Mintha egész délután csak erről beszélgettünk volna, elkezdték mutogatni
az állásokat. Az Őrnagy kiáll a szálloda elé, kilövi a VI/2 ablakból a lövészt,
és megpróbálja a lV/4-est is. Tíz másodperc múlva Abdul kilép, és amíg az
Őrnagy visszaáll a tűzárnyékba, megpróbálkozik a IV/8-assal. Közben az
Őrnagy visszalép, és mindenre lő, ami mozog.
Kérdezték, hogy értem-e.
Értettem.
Merthogy kellene még egy lövész, és rám gondoltak.
Tudtam, hogy nincs értelme mellébeszélni.
- Jó.
Mindketten bólintottak.
- És hova állok?
- Nem kell kijönni a térre, hanem be kell menni ide mögénk, a kiégett
szárnyba, és az ötödik emelet második erkélyéről pontlövésekkel odapiszkálni,
ahol mocorog vagy durran valami. De tíz másodperccel előbb kellene kezdeni,
mint hogy mi elkezdünk tüzelni - mondta Abdul.
- Öt - mondta az Őrnagy.
- Jó. Egyeztetjük az időt. Bár az a furcsaság van, hogy nem hoztam órát,
mert nincsen olyan nekem.
- Szerzünk.
- És akkor még egy puska is kellene, mert ugye nem gondolják, hogy a
zsebpusimmal fogok dolgozni.
- Van. Rendes - mondta Abdul.
- Jó lenne, ha megkapnám, mert szeretem fogdosni.
80
 - Én utálom - mondta az őrnagy.
- Nekem mindig olyan volt, mint egy hangszer.
Abdul bement kihozott egy CYMA M 14-est. Finoman, mint valami műszert
adta a kezembe.
- Itt van még három tár - mondta. - Ennyi elég lesz.

Hamar szétszedtem a fegyvert, hogy ne okozzon meglepetést. Aztán

összeraktam, aztán megint szét. Ezt háromszor megismételtem. Abdul és az
Őrnagy figyelt.
- Rendben lesz így - mondta az Őrnagy. Arra gondoltam, hogy én is mindig
abból állapítottam meg, milyen egy lövész, hogy mennyire gyorsan pakolgatja
össze a fegyvert. „Csak most már ne remegjen a kezem" - gondoltam. Bár ha
az összerakásnál nem remeg, akkor talán nyugton marad később is.

Vagy tízszer újrabeszéltük a tervet. Az Őrnagy később hívta a szolgát, rendelt

nála egy jó, pontos órát nekem, és jelezte, hogy hova kell elvezetni engem
reggel, jó időben.
A szolga átadta nekem a saját óráját Mondtam neki, hogy hálás lennék, ha
kerítene nekem egy sárga napszemüveget is, mert minden eshetőségre föl kell
készülni. Ezt nem tudta megígérni.
Aztán az Őrnagy és Abdul visszavonultak a szobájukba. Én elindultam,
hogy benézzek a miénkbe, de aztán úgy gondoltam, hogy ez reménytelen, és
különben is, legalább Avram legyen egyszer boldog. Lefeküdtem a kanapéra,
és magamra borítottam egy szőnyeget.
A fegyveremet lefekvés előtt még háromszor szétszedtem és összeraktam,
aztán a kanapé mögé rejtettem.

Május 11. Hotel S.

A szolga ébresztett. Azzal, hogy szerzett egy napszemüveget, de az sajnos

rózsaszín. Ezen jót röhögtem. De nagyon jót! nyilván már álmomban is feszült
voltam, és így kifejezetten jól jött ez a vicces ébresztő.
Aztán megkérdezte, hogy akarok-e reggelizni „munka előtt". És meg is
magyarázta, hogy az Őrnagy fél a haslövéstől, és ezért tartózkodik... ugye.
Mondtam, hogy én nem félek a haslövéstől, de csak egy kávét kérek,
valamint egy narancslevet és egy doboz cigarettát. Ja, és meg kellene
mosakodnom.
- A fürdőszoba szabad, de nincs meleg víz.
Gyorsan bementem és lezuhanyoztam. Fájt a hideg, de legalább fölébredtem.
Persze azon gondolkoztam, hogyan keveredtem ebbe az egészbe. De aztán úgy
határoztam, hogy ráérek ezen majd akkor elmélkedni, ha túlélem ezt a napot.
Amikor már törölköztem, kopogtak, aztán benyitott a virágevő lány.
Végignézett rajtam, és azt kérdezte, hogy van-e valamilyen kívánságom.
Ez kicsit zavarba hozott, éreztem is, hogy elpirulok. Zavaromban azt
mondtam neki, hogy köszönöm, de nem szeretnék most összezavarodni. De ha
kérhetek valamit, tegye meg, hogy Avrammal törődik, bár már most is hálás
vagyok, hogy legalább pár órára visszarántotta az életbe.
- Semmiség. Igazán csodás ember. - Mosolygott, és kiment.

Mire elkészültem, az Őrnagy és Abdul már kávéztak. Én is megittam az

enyémet meg a narancsomat. Aztán órát egyeztettünk, másodpercre.
Megállapodtunk, hogy pontosan nyolckor tüzelek először.
Avram kijött végre a szobából, láttam, hogy tudja, mire készülünk, akar
valamit mondani, de megkértem, hogy eszébe ne jusson megáldani minket,
mert amire készülünk, az akkor sem tetszik Istennek, ha ő is ezt tenné a he-
lyünkben. Ezen nevetett, és amikor elment mellettem, megsimogatta a fejemet.
Két perc múlva megjött a szolga, és elvezetett az állásomba.
Kértem, hogy hagyjon magamra.
- Mem. Maga rám van bízva.
- Akkor tegye meg, hogy az erkélyajtó mögé áll, nézi az órát, és nyolc előtt
öt másodperccel jelez.
Előkészítettem a tárakat.
Mem nézhettem ki, fejben számoltam az emeleteket és az ablakokat: hat-
kettő, négy-négy, négy-nyolc.
Amikor a szolga pittyentett, kifordultam, és azonnal megtaláltam a
hatodikon a kettes ablakot, és már lőttem is. Egyet, kettőt, aztán a negyedik
emeleti ablakokra is. Egyet, kettőt, egyet, kettőt. Aztán láttam, hogy egy
fegyver kifordul a negyedikről felém, aztán még egy a másik ablakból. Az
első már tüzelt. Aztán a hatodikon is megjelent a fegyver. Az is tüzelt. És
abban a pillanatban hallottam, hogy az Őrnagy és Abdul is lő. A fegyverek
feléjük fordultak, így kihajolhattam, és lőhettem, ahova csak akartam.
Az egész nem tartott tovább két percnél. Egyszer csak teljes csönd lett.
Hallgatóztam, nem mertem kihajolni.
- Azt hiszem, végeztünk - mondtam a szolgának.
- Azért várjunk még egy kicsit.
- Ezek amatőrök voltak - mondtam.
- Igen, de jó állásból az amatőr a legveszélyesebb. Mert kiszámíthatatlan.
82
Öt percig vártunk, aztán szedelőzködtünk. Visszaadtam a rózsaszín
napszemüveget. Azzal persze, hogy szerencsére jók voltak a fényviszonyok.

A szálloda halljában az Őrnagy a földön feküdt. A márványpadlón a bejárattól

egy vércsík jelezte, hogy ott húzták be. A szeme nyitva volt, beszélt. Vagy
öten térdeltek mellette, köztük egy orvos is. Éppen kötözte. A vállát roncsolta
szét egy golyó.
- Máshol? - kérdeztem.
- Semmi. Csak ezt kaptam.
- Abdul?
- Nem tudom. Itt volt.

Akkor láttam meg, hogy Abdul jön le a lépcsőn, kezében a bőröndökkel.

Elment mellettünk, de úgy, hogy ránk se nézett. A kijárat felé.
- Állítsa meg! - mondta az Őrnagy.
Nem értettem, mit akar, de Abdul után indultam. Már csak kint a szálloda
előtt értem el.
- Ha van kedve, fedezzen!
- De mit...
- Most! - ordította.
Én kiléptem a tűzárnyékból, fölemeltem a fegyveremet, Abdul pedig
átrohant a téren a toronyházba. Észrevettem, amikor az első emeleten az egyik
ablakból kitoltak egy puskát Azonnal lőttem. Aztán a harmadikról is.
Tüzeltem arra is.
Abdul elérte az épületet, én visszaléptem a takarásba. Vártam. Nagyon
feszülten.
Arra riadtam, hogy a szolga rám ordít, hogy „vissza!", és már meg is
ragadta a ruhámat, úgy húzott be a szállodába. Már bent voltunk, amikor a
rettenetes robbanás kitörte az összes ablakot, és minket méterekkel beljebb
lökött. Hirtelen megsiketültem.
Amikor fölnéztem, azt láttam, hogy az Őrnagy, az orvos, a teljes személyzet
üvegcseréppel borítva fekszik.
Nagyokat nyeltem, hogy visszanyerjem a hallásomat. Lassan mintha
valamit javult volna. Szédültem.
De aztán föl tudtam állni, odamentem az Őrnagyhoz. Az üvegfürdőt
leszámítva nem volt rosszabb állapotban, mint pár perce.
- Tudta, hogy erre készül?
 - Nem, csak akkor értettem meg, amikor megláttam a bőröndökkel -
ordította, mert nyilván ő is megsiketült.
Kimentem a szálloda elé. Alig láttam valamit a hatalmas porfelhőben. De úgy
tűnt, mintha a toronyból csak oszlopok maradtak volna, meg néhány félig
leszakadt szint, talán. És akkor hatalmas reccsenés hallatszott, és hallottam,
ahogy dől minden.

Visszamentem az őrnagyhoz.
- Hall már?
- Igen.
- Most mi legyen?
- Mi lenne? Bevégeztetett. Engem most elvisznek valami kórházba. Maguk
meg az éjjel visszaindulnak a kolostorba Avrammal.
- Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni.
- Az elsőről lőttek, takarásból. Nem láthatta.
- Avram tudta, hogy miért jövünk?
- Azt hiszem.

Aztán el is vitték.
Az M 14-est a szolgának adtam.
Azt kérdezte, hogy örökbe vagy megőrzésre.
- Remélem, soha nem látjuk többé egymást. És ezzel a megbecsülésemet
akartam kifejezni.

Visszamentem az apartmanba. Az egészet tönkretette a robbanás. Avramot

sehol nem leltem. A csomagjaink is eltűntek. A kicsi pusim is.
Lementem az étterembe, ahol csodák csodájára rend volt, az ablakok se
törtek ki. Avramot ott sem láttam, csak a virágevő lányt.
- Hol a szent ember?
- Elvitték már. Magáért fél óra múlva jönnek.
- És mit kezd itt? Már semmi dolga nem lesz.
- Nem tudom.
- Mi a rendes foglalkozása?
- Orvostanhallgató voltam. Azelőtt meg ápolónő.
- Akkor jöjjön velünk a kolostorba! Ott nagy szükség lenne...
- Avram úr mondta, hogy maga ezt fogja javasolni. Mert így akar majd
bosszút állni.
- Ismeri az észjárásomat.

84
Végül abban maradtunk, hogy nem jön. És még azt kérte, hogy ne vessem
meg. Én meg biztosítottam, hogy dehogy.
Aztán jött a szolga. Hozott narancslevet és egy csomagot azzal a
megjegyzéssel, hogy reméli, elfogadok egy kis útravalót. Mert, hogy jöttek
értem.

Május 12. Vissza a kolostorba

Éjszaka áttörtünk. Ugyanúgy, ahogy jöttünk. Valakik tűz alá vették a blokádot
a városhatáron kívülről, az erdőből. Mire áthajtottunk, már senki nem élt. Ha
beszélő viszonyban lettem volna Avrammal, azt mondtam volna neki, hogy ez
azért lehetséges, mert ha mindig mindenkit elpusztítanak, akkor senki nem
emlékszik arra, hogy hol a hiba.
Más nem is történt. A morcos sofőr is csak egyszer szólalt meg. Azt
mondta, hogy ez egy rövid kirándulás volt.
- Kivéve Abdulnak - jegyeztem meg.
- Ő már a dicsőségben fürdik. A sorsa beteljesedett.
- Nem szeretem az ilyen sorsot.
- Nem is magának kell szeretni. Emberek százait mentette meg.
- És gondolja, hogy sokan jönnek majd ki egyszer élve a városból?
- Nem gondolom.
Ebben maradtunk. Őrszemtől őrszemig gurultunk az erdőn át. Avram a
hátam mögött gubbasztott, szótlanul, mint egy megbántott kutya.
Estére a kolostorba értünk.
A kolostor főnöke kijött, amikor a teherautó megállt.
Megáldott és megölelt minket. Amikor félve érdeklődött, hogy jól vagyunk-
e, hamar megkérdeztem, hogy Avramot miért küldte velünk.
- Ő kérte. Ragaszkodott ahhoz, hogy téged elkísérjen.
Kicsit dühös voltam, de nem akartam azzal feleselni, hogy én meg azt
hittem, hogy én kísérem őt. Hirtelen rám tört az érzés, hogy „mindegy",
mindegy már. Már majdnem meg is öleltem Avramot, amikor odajött hozzánk
egy Szolopkin nevű szerzetesféle, és azt mondta a ház főnökének, hogy fél óra
múlva itt lesznek a sebesültek. És hat fegyveres kíséri őket. És hogy a
szurdokban kivégeztek legalább kétszáz embert, két faluból. Besiettek a
kolostorba, Avramostul.
Én meg csak arra gondoltam, hogy mindegy, mindegy, mindegy.
Lefeküdtem a fűre, hanyatt, néztem a csillagokat, hogy hátha megint azt
érzem, amit egyszer, régen, a tengerparton, hogy forog velem a Föld. De nem
forgott.
Aztán meg arra gondoltam, hogy holnap megkérdezem Avramot, hogy ha
Abdul az ő istenének Paradicsomába jutott, Virágevő Margit pedig a mi
istenünk poklába, akkor az rendben van-e.
Így aludtam el az ég alatt.

Meghalni

Avrammal domboldalról, megbújva figyeltük, hogyan végzik ki az embereket.

Teherautókon hozták őket, tízet-húszat egyszerre.
Szépen leszállították mindet egyenként a platóról, föltett kézzel evickéltek
ki a ponyva alól, aztán úgy is maradtak: fej fölé tett karokkal vártak a sorukra,
nem mindegyik tartotta magasra, volt, aki a koponyája fölött összekulcsolta.
Se bilincs, se kötél, se lánc, sem bőrszíj nem volt rajtuk. Két ember őrizte,
terelgette őket, és három állt, kicsit arrébb, gépkarabélyokkal. És még volt ott
egy markológép a kezelőjével. Aztán a két ember sorba, embersorba állított,
indulást vezényelt, majd - a markolóval - előre megásott gödrök felé kísérte a
rabokat. Úgy tíz méterrel előtte megállították a sort. Aztán az egyik a gödör
széléig taszigálta őket, kettesével.
Nem volt értelme a lökdösésnek, mert a rabok békésen odamentek, még
csak meg se torpant egyik se. Amikor már szépen álltak, a három várakozó
fegyveres laza lőállást vett föl, és belelőtte őket a gödörbe. Rövid
sorozatokkal. így, kettesével. Nem volt vezényszó. Jól összedolgoztak.
Annyira takarékosak voltak, hogy csak minden ötödik páros kivégzés után
kellett tárat cserélni a karabélyokban.
Senki nem védekezett, nem próbált elfutni, de még csak a kezüket se tették
le. Mondtam Avramnak, hogy az állat nem viselkedik ilyen békésen, ha tudja,
mi vár rá. Aztán ránéztem, és láttam: fuldoklik a sírástól.
Az jutott eszembe, hogy ha vége lesz, már csak mi szenvedünk ettől, de mi
aztán életünk végéig. Mert azok, akik idehordják, kivégzik, bekaparják ezeket
a nyomorultakat, biztosan nem.
Avram azt kérdezte, le tudnám-e lőni őket.
Erre azt mondtam, hogy persze, de aztán sajnos azt is kimondtam, ami
először jutott eszembe: először talán mégis a foglyokat lőném le,
hangtompítós puskával, ezek az állatok meg nem értenék, mi történik,
összezavarodnának, aztán, amikor már eléggé félnek, rettegnek, akkor őket is.
Szépen, egyesével, ahogy totyognak rémületükben.
86
 - De hát, azért kellene megölni őket, hogy megmentsük a foglyokat -
mondta Avram. Aztán hozzátette: - Te barom. Állat.
- Nekik mindegy - mondtam -, úgyis megölik mindet. Elmenekülni se
mernek. Ha most hirtelen őrzők nélkül maradnának, megvárnák a következő
szállítmányt.
- Azért ezt nem hiszem - mondta Avram.
- Pedig így van. Ha most lelőhetnem a gyilkosokat, lemennénk,
bejelentenénk, hogy szabadok, föl kellene őket pofozni, hogy megértsék:
menekülni kell, azonnal.
Olyan kétszáz ember legyilkolását néztük végig, az egész nem tartott tovább
három óránál.
Amikor láttuk, hogy a gyilkosok betemettetik a markolóval az utolsó gödröt
is, aztán elmennek, lelopakodtunk. Avram imádkozott. Hangosan.
- Figyeld inkább a földet, hátha mozog, hátha él még alatta valaki -
mondtam.
És akkor, szinte a szavamra, megmozdult a föld, pont úgy, ahogy néha
előfordul, hogy megölt állatok, főleg halak teste mozdul egyet. Éppen csak
egy rezzenés volt. Arra gondoltam, biztos csak a föld mozog, magától, helyez-
kedik. És így lesz ez még évekig, ahogy elszivárognak, összeszáradnak vagy
férgekké enyésznek a testek. És csak akkor nyugszik végre, amikor már csak a
csontok maradnak.
De megint rezzent. Avram nem látta, mert égre emelt szemekkel
imádkozott. Bár amennyit értettem belőle: Istenhez pörölt, szidta is talán.
Oda mentem, ahol megmozdultak a rögök, letérdeltem, és szépen, óvatosan
ásni kezdtem a kezeimmel.
Egy olyan tizenöt éves forma, sovány kisfiú volt. Nem tért észhez, amikor
kiemeltük. A vállát érte a lövedék, szét is roncsolta rendesen a csontokat, de
nem vérzett nagyon. Kifektettük a fűbe, Avram vizsgálgatta a pulzusát, a száj-
üregét, hogy lássa: érte-e a golyó vagy valami csontszilánk a tüdőt. Úgy látta,
hogy nincs vér a torokban. Aztán kulacsból locsolta az arcát, amitől a fiú
lassan fölébredt.
- Élsz - mondtam, és valami csodás, bódítóan fölemelő érzés tört rám.
Elkezdtem zokogni. Annyira, hogy nem értettem, mit mond a fiú, amikor
megszólalt.
Közelebb hajoltam. Megsimogattam az arcát.
- Papa, Apuska... - mondta. Kinyitotta a szemét. - Hol van?
- Meghalt - mondtam, és azonnal elmúlt belőlem az az érzés, ami akkor tört
rám, amikor azt mondtam, hogy „élsz".
 A fiú visszaájult. A vállamon vittem be az erdőbe. Aztán Avram vette át,
aztán megint én vittem. Tízpercenként váltogattuk egymást, mire aztán egy
biztonságosnak látszó helyre jutottunk, ahol kicsi patak is folydogált. Avram
avart szedett a gyerek alá, aztán kimosta a sebét. Meglepve láttuk, hogy amíg
a hátunkon cipeltük, már bele is petézett valami légy.
Megaludtunk az erdőben, úgy, hogy fölváltva őrködtünk. A gyerek egész
éjjel nyöszörgött. Magas láz gyötörte. Reggel megpróbáltuk patakvizes inggel
hűteni. Kicsit fölébredt, megint az apját vagy a nagyapját kereste, aztán visz-
szaájult. Hamar elindultunk, hogy estig a kolostorba érjünk.
Meglepetésünkre a fiú annyira könnyű volt, hogy szinte megállás, pihenés
nélkül meneteltünk - fölváltva vittük persze.
Már dél után a kolostorba értünk, ahol egy Szpiridon nevű szerzetes, aki
azelőtt orvos volt, meg is operálta a gyereket.
- Hol találtátok? - kérdezte előtte.
- Kiástuk egy tömegsírból - mondtam.
Avram meg arra figyelmeztette, hogy nagyon vigyázzon, mert a gyerek
muzulmán, és ez alkalom arra, hogy Istennek megmutassuk...
- Mit?
Avram nem tudott válaszolni.
- Maradjunk annyiban, hogy megmutassuk.
A „műtő" előtt úgy őrködtünk Avrammal, mint valami szülészet előtt, és
mintha a közös gyerekünket várnánk. El is aludtunk a padló hideg kövén.
Már éjfél is elmúlt, amikor a jó Szpiridon megrugdosott, és közölte, hogy a
műtét sikerült, a gyerek talán életben marad, de nyomorék lesz, ha nem jut két
héten belül egy rendes kórházba.
Amikor, úgy három nap múlva, annyira rendbejött, hogy föl is kelt, mielőtt
megint útnak indultunk volna Avrammal a halált kilesni, a kertben
beszélgettünk a fiúval. Az apja után érdeklődött, és amikor mindent elmond-
tunk neki, zokogott persze. Senkije nem volt már, csak az apja. Kicsi, öreg
ember, vele együtt lőtték a gödörbe, emlékszünk-e. Nem emlékeztünk. Azt
mondta, hálás nekünk, és nem tudja, hogyan adhatná vissza azt, hogy
megmentettük az életét.
- Ne nekünk add vissza, hanem mindenkinek - mondta Avram.
- Hogyan?
- Ne állj bosszút. Ne ölj.
A fiú megértette, nem csodálkozott, nem is volt kérdése. Megöleltük,
fölvettük a pakkjainkat - egy levágott csövű puskát is engedélyezett a kolostor,
kivételesen -, és elindultunk. Már majdnem kijöttünk a quadrumból, amikor
visszafordultam, mert eszembe jutott, amit kérdezni akartam a fiútól:
88
 - Miért nem védekeztél, miért nem próbáltál elfutni? Legalább.
- Nem tudom. Az egész olyan volt, már ott, amikor a teherautóról
leszálltunk, mintha a túlvilágon lennénk. Nem hittem el, hogy az én vagyok.
Azt se, hogy az lehetséges, ami mindjárt megesik velem.
Az erdőben, az úton Avram azt mondta, nehogy le merjem lőni a foglyokat,
ha úgy adódik.

(Élet és Irodalom)
A folyó, a tó és a tenger

A platón ültünk Avrammal, a teherautót egy szerzetes vezette. A hegyoldalból

a menekülttábor nem tűnt nagynak. Volt mellette egy pici repülőtér is,
egyetlen géppel.
Avram előrehajolt, és bekiáltott a vezetőfülkébe a szerzetesnek, hogy ne a
főkapun menjen be, mert az elkülönítetteknek visszük a csomagokat.
Aztán azt mondta nekem, hogy emlékszem-e, egyszer azt kérdeztem,
Buddhává lehet-e az, aki nem hisz semmiben, még Buddhában sem. Ha
magamra gondoltam, akkor ma nagy lépést tehetek a buddhaság felé.
A sorompó azonnal fölemelkedett. Látták, hogy jövünk. Ez abból is
kiderült, hogy a parancsnok - egy százados, sapka nélkül - kijött elénk. Beszélt
valamit Avrammal. Olyasmit mondott neki, hogy ezeket az embereket nemso-
kára elviszik innen, mert nem tudják őket ellátni. Lehet, hogy valamelyik
kolostorba, mert - ő, a százados - nem tudja elképzelni, apácákon kívül ki más
tudna gondoskodni róluk. Arról is beszéltek, hogy mi minden van a csoma-
gokban. Jót nevettek azon, hogy a hülye amerikaiak küldtek tízezer
szívószálat. Eddig nem tudták, kinek adják ezt a nemes ajándékot.
Amikor a menekültek szivárogni kezdtek a kicsi fabarakkokból, Avram
maga elé tolt a teherautó platóján, nyilván azért, hogy ijedtemben ne
nézegessek állandóan rá, ahogy szoktam, ha fura dolgokat látok. Először nem
is vettem észre semmi különöset, csak a sok embert, akik - az úgynevezett
„híradókban" azt már nagyon sokszor láttam - amint megláttak minket, vagy
inkább a teherautónkat, elkezdtek közelíteni. Bár nem tolongtak, nem is
taposták le egymást. Még a gyerekek se nyújtogatták a kezüket, kiabálva,
ahogy azt gondolná az ember. Igazából nem is voltak sokan, olyan harmincan-
negyvenen, csak talán a szűk tér okozta, hogy többnek láttam őket, amint
ahányan valóban közelítettek.
 Aztán, amikor már nem csak a szemüket néztem, egyszer csak majdnem
megfulladtam a rémülettől. Vissza is néztem Avramra, nem tudtam megállni.
Megértettem, hogy mind, de mind, mind kéz nélkül állnak ott.
- Ez van - mondta Avram.
Arra gondoltam, hogy azért szólhatott volna.
Nem mertem megfordulni, nem mertem újra nézni őket. Attól féltem, hogy
ránézek egy gyerekre, és csakugyan azt látom, hogy nincsenek kezei. És a
rendkívül rövid távú emlékezetemben kutattam: láttam vagy nem láttam ilyen
gyereket. Arra kényszerítettem magam, hogy megforduljak, és láttam, hogy
láttam.
- Volt egy falu, ahol egy részeg barom őrnagy így büntette az ellenállást.
Ennyien maradtak életben. Vagy kétszázan elvéreztek - mondta Avram.
Visszafordultam, és már nem bírtam levenni a szemem róluk. Mintha
mindannyian vigyázzban állnának. Némán. Csak néztek.
Éreztem, ahogy folyik a víz a homlokomról. Hideg víz volt. Arra
gondoltam: megesküdnék rá, hogy nem is sós.
Aztán az futott át, hogy miképpen adogatom le a csomagokat a platóról. De
szerencsém volt, mert a tábor más részéből a parancsnok küldetett hat embert.
Avram azt súgta, adjak nekik cigarettát vagy amit kérnek, hogy ne
kényszerüljenek lopni.
Lepakoltunk mindent a platóról. Mondtam Avramnak, hogy tűnjünk el
innen, mielőtt megőrülök. Azt éreztem, hogy egyszer csak elkezdek zokogni.
Vagy éppen vihogni. Attól, hogy nem bírtam nem nézni, amit nem bírtam
nézni.
- Itt maradunk éjszakára. Segítünk megetetni őket.
- Nem akarom.
- Dehogynem. Beszélni kell velük. Hogy mit akarnak. Mi lenne jó nekik.

Az itatás egészen könnyen ment. Műanyag poharakba öntöttem tejet, kólát

meg ami volt és amit kértek. Aztán a hülye amerikaiak szívószálait merítettem
a poharakba, és kitűnően tudtak inni.
Egy férfi azt mondta: jó lenne, ha majd elmosnánk a szívószálakat, mert
nehogy elfogyjanak. Mondtam, hogy ameddig Amerika be nem süllyed az
óceánok közé, addig azok bármit küldenek, ami műanyag. Ezen jót nevetett a
férfi. Annyira, hogy egy kicsit habos lett a szája. Kérte, hogy töröljem le.
Mondtam, hogy nem akarom emlékeztetni a szomorúságára, de hogyan tud
nevetni. Azt mondta, ő nagyon jól járt, mert a kisgyereke a nagymamánál volt
a szomszéd faluban, amikor rájuk támadtak. A felesége is életben maradt.
Igaz, megerőszakolták, neki is levágták a karjait, de legalább él.
- És hogyan képzeli el az életét?
- Fogalmam sincs. De még csak halvány se.
- És mire vágynak... Mit szeretne?
- Baszni. De el se tudom képzelni, hogyan fogunk így, kezek nélkül.
- Én elmondom: egy év múlva ugyanúgy használják majd a lábujjaikat,
mint azelőtt a kezeiket. És az se biztos, hogy annyira rémes lesz így
vetkőztetni meg szerelmeskedni.
- Na jó, de hogyan töröljük ki a fenekünket?
- Nem tudom, de megoldják. Azt tudom.

Végül is ahhoz képest, hogy azt hittem, egy szó nem jön ki belőlem, kezdtem
megszokni, amit láttam. Jártam körbe, itattam, etettem, cigarettát gyújtottam.
Ügyesen hamuztak. A rudakat megbillentették a nyelvükkel, aztán fújtak egyet
valahogy. Egy férfi megkért, hogy vakarjam meg a hátát. Egy másiknak a
szeméből kellett elfésülni a hajszálakat. Egy nő megkérdezte - nevetgélve -,
hogy van-e feleségem, mert neki nagy szüksége lenne férjre. Most igazán nagy
szüksége. Mondtam, hogy életemben először pontosan értem, mi az a szükség.
Egy férfi megjegyezte: hozhattunk volna valami italt. Sört, például. Mondtam,
hogy tilos, de igaza van. Erre azt válaszolta, hogy jó dolga lesz, ha kijut a
táborból, mert tudom-e, hogy a tengerészek szívószállal isszák a sört, hogy
gyorsan berúgjanak tőle. Hát neki olcsóbb lesz az élet. nevetett. Azt hiszem,
én is.
Avram csak egyszer jött oda hozzám. Azt kérdezte, hogy gyűjtöm-e a
kívánságokat.
- Egy sör már van.
Aztán kérdeztem a kívánságokra. Volt, aki csokoládét szeretett volna, más
megmondta, milyen cigarettát hozzunk. Szinte mindenki megjegyezte, hogy
gondolkozhatnánk a sorsukról, mert nem maradhatnak életük végéig a
táborban.
- Gondolkodunk - mondtam jobb híján, és eléggé nagyképűen.

Elég hamar elszivárogtak. Csak egy fiatal, nagyon kicsi férfi maradt velem.
Arra kért, hogy kerítsek papírt és ceruzát, mert írni akar a Londonban élő
bátyjának, hogy vigye el innen. Kérdeztem, hogy íratott-e már levelet a tábor
alkalmazottaival vagy az önkéntesekkel, mert fura lenne, ha nem tennék meg a
kedvéért. Íratott, de a testvére nem válaszolt. Hátha.
 Megírtam a rövid levelet. Abban csak az volt, hogy nagyon sajnálja, hogy
évek óta gyűlölik egymást, de értse meg, senkije nem maradt, és reménye
sincs semmire, és különben is, amikor kicsi volt, a bátyja megígérte neki, hogy
egyszer elviszi repülni, most itt lenne az ideje, és talán éppen London lenne a
legalkalmasabb a leszállásra.
Értse meg: ő már nem használhatja szárnyak gyanánt a karjait.
Mondtam neki, hogy ez vicces, jó szöveg. Azt válaszolta, hogy egyáltalán
nem vicces. A bátyja öt évvel idősebb nála, és amikor gyerekek voltak, egy
lejtőn állandóan azt játszották, hogy rohantak, aztán széttárták a karjaikat:
hátha sikerül elröpülni. Komolyan hitték, hogy ez lehetséges. És ő még
mindig erről álmodik. Sokszor. És tudja, hogy a testvére is.
Miután lefektettem, megkérdeztem Avramtól, hogy ismeri-e azt a pilótát,
aki a tábor mellett álló gépet vezeti. Nem ismerte. Elmondtam neki, hogy el
akarom vinni repülni azt az embert. Bekopogtunk a parancsnokhoz, aki azt
mondta, ő nem bánja, ha meg tudjuk győzni a pilótát. Megköszöntem a
nagylelkűségét, mert jár annak az embernek, hogy egyszer repülhessen. Azt
válaszolta, hogy nem jár, de semmi nem tiltja, hogy egyszer az életben jót
cselekedjünk.
Reggel a pilóta ébresztett, hogy hallja a parancsnoktól, mit akarok, meg
lehet csinálni, de alig van benzin.
- És ha adunk egy karton cigarettát?
- Nem vagyok koldus, ha kapok egy karton cigarettát, akkor azt benzinre
cserélem. Csak a félreértések elkerülésére... Elvégre háború van.
- Ha a tengert is meglátjuk, két kartonnal adok - mondtam.
Majdnem dél lett, mire fölkészítettük a gépet. A kicsi ember csak állt, és
figyelt, el nem mozdult volna mellőlünk. És mikor a pilóta jelezte, hogy na,
akkor most már beszállhat, segítség nélkül fölment a létrán, és be is ült a
helyére. Kicsit sikoltott, amikor elemelkedtünk. Mint egy nő. Vagy inkább
gyerek.
Láttunk tengert, tavat, folyót, az istenverte gyönyörű világot.
A kicsi ember végig némán ült. Csak amikor a tengert meglátta, akkor
mondta, hogy „anyám, nem is gondoltam, hogy ilyen közel van".
A földön, miután szerencsésen leszálltunk, azt mondta, hogy ez volt élete
legszebb napja. Kár, hogy a testvére nem volt vele. Mellém lépett, a testét a
testemhez, a fejét a fejemhez érintette. így ölelt meg.
Estefelé indultunk vissza a kolostorba. Avram persze nem hagyta ki:
megjegyezte, hogy talán közelebb jutottam a buddhasághoz. De ezt nem
gúnyosan mondta.
 Fölálltam a teherautó platóján, előrementem a vezetőfülkéig, széttártam a
karjaimat a menetszélben.

Az út Tibetbe

Amikor Avrammal kiszabadultunk a táborból, és már olyan messze jutottunk,

hogy megállhattunk, letérdelt a földre, a porba, és imádkozott. Azokért, akiket
megöltünk. Nem követtünk el bűnt, pláne ő, aki természetesen senkire nem
emelt kezet, de még én sem, hiszen nem tudtam ölni. Beteg voltam, és erőtlen.
A barátaink, akik helyettünk pusztították el az őröket, mind meghaltak, így hát
Avram magára vette a terhüket. De nem értük imádkozott, mert szerinte nem
volt miért, hiszen bátor és igaz emberek maradtak halálukban is, hanem az
ellenségeinkért.
Mondtam neki, hogy egyrészt jobb lenne, ha továbbmennénk, mert mit
lehet tudni, hátha követnek, másrészt még jobban venném, ha valami erdőbe
jutnánk végre, és mondjuk egy patak mellett pihennénk. Tán még aludni is
mernék. Fölváltva. Erre azt mondta, hogy alhatunk mindketten, akár ott a
porban is, mert Isten kezében vagyunk. Ha ő nem akar megvédeni minket,
vagy direkt elleneink kezére ad, akkor hiába bujkálunk. Ha meg életben akar
hagyni, akkor akárhol lehetünk.
Meglepett, hogy még mindig hisz Istenben. Néztem a megnyomorított,
csontsovány, gennyedző, büdös, kínban kelt sebekkel borított, korbács- és
szögesdrótnyomos, majdnem meztelen testét, és megpróbáltam megérteni,
miért nem kérdez Istentől valamit, legalább. Ha én hittem volna, már csak
kérdésem maradt volna.
Ám hitének révülete már nem volt a régi: azért hagyta abba az imádkozást,
mert meglátott egy sáskát, gyorsan elkapta, és a lábainál fogva,
tulajdonképpen a körülményekhez képest illedelmesen a szájába vette és
elrágta.
- Látám, hogy jó vala - mondtam - az étvágyad. Igazán elégedetten
mosolygott.
- Legjobb a sáska - mondta.
Aztán mentünk tovább a távoli erdő felé. Hol ő támogatott engem, hol én
használtam őt valami mankóféle gyanánt. Közben arról is beszélgettünk, hogy
milyen jó lenne valami bibliai földön sáskajárásba keveredni. Mindenki
odaveszne, mi meg föltűnően pufókásan vonulnánk ki a pusztából a
Vöröskereszt csodálatára.
- Menjünk inkább Tibetbe - mondta Avram.
- Mondtam, hogy jó, így aztán már nem csak „úgy" araszoltunk tovább,
vakon bele, hanem egyenesen Tibetbe, nem volt nehéz engem erre rávenni,
mert régóta készültem oda.
- Olvastam; hogy arrafelé egynémelyek befalaztatják magukat, de úgy,
hogy csak egy kicsi lyuk marad az ajtó helyett, amin ételt adnak be, meg a
küblit cserélik, és így elmélkednek akár tíz éven át. Teljes némaságban.
- Izgalmas lenne - mondta Avram, és tudtam, hogy ezt nem tréfából
mondja, hanem azért, mert átfutott rajta, hogy ez aztán az igazi, nagy kaland. -
Tíz év egy lyukban. Úgy, hogy senki se szól feléd. Kijössz, és többé semmi,
pláne senki nem zavarhatja meg az elmédet. Átlátsz a kőfalon is, nemhogy az
emberen.
- Kár, hogy nincs már tíz évem - mondtam. Erre Avram hangosan röhögni
kezdett. Azt motyogta, hogy „dehogy-nincs, dehogy nincs, ha innen kijöttél,
már nem is halhatsz meg".
Nem kijöttem, hanem kiszabadítottak, gondoltam. Az nem ugyanaz. Még ha
mindazok életereje belém költözik, akik ott pusztultak miattam, az se elég. Én
már ráfordultam a halálra. Avram is. Ez olyan, mint amikor a magzat úgy izeg,
hogy a feje idejében bejusson a szülőcsatornába.
- Talán Tibetben rendbejövök.
- Jakvajon és jó teán.
- Jó levegőn és imádságon.
- Te nem is tudsz imádkozni - mondta Avram. Ebben maradtunk, mert nem
akartam vele vitatkozni.
Egy éven át nyüstöltem azzal, hogy mennyire hiábavaló minden, mennyire
nem hat semmit a sok istenes hókuszpókusz meg ráolvasás. Agyonverik vagy
éhen halasztják az embereket. Isten meg nincs sehol. Vicces, hogy a semmi-
ben is ő van, de nem is akarom ezt megérteni. Nem igaz, hogy a lélek hizlal.
Megálltunk, hátranéztünk, és úgy tűnt, mintha meglepően gyorsan
haladnánk. Pláne ahhoz képest, hogy fölfelé tartottunk. Azt láttuk, hogy
mintha hamarosan egy sziklafalhoz érnénk, ott már csak föl kell mászni a
repedéseken, föl a hófoltokig, aztán át valami hegygerincen, és nyilvánvaló,
hogy azon túl már Tibet van. Mi más?
- Istenem, látni a Himaláját! - mondtam.
- Egész életemben arra vágytam - vallotta be Avram is. - A látványa is elég
ahhoz, hogy örökre tudd, mekkora vagy.
 Elhatároztuk, hogy kicsit gyorsabban szedjük a lábunkat. Pláne, hogy
csakugyan valami erdőbe kell érni éjszakára, jó avart is kereshetünk, hogy
legyen miben aludni. Különben megfagyunk. És valami bogyó is kellene.
Vacsorára.
Elképzeltem, milyen jó lenne egy egész napon át avarban heverészni. De
úgy sose érünk Tibetbe.
Akkor hirtelen meghallottuk a harangszót. Vékony kis kolomp volt inkább,
de biztosan tudtuk, hogy toronyból vagy afféléből jön, és templom is van ott.
És mintha szemből jönne. Csak azt nem értettük, honnan, mert hogy előttünk a
meredek sziklafal volt. Húztuk magunkat tovább, és egyszer csak kutyák
ugattak, aztán emberek jöttek elő. Katonák voltak, előre - persze ránk - tartott
gépkarabélyokkal.
- Állj! - mondta az egyik.
Megálltunk, és föltettük a karjainkat. Amilyen magasra csak bírtuk.
- Ezek meg hogy néznek ki. - Nem kérdezte, mondta a katona, amikor
mellénk ért.
- Szökevények vagytok?
- Persze. És milyen országban vagyunk?
- Most léptétek át a határt.
- Tibetét? - kérdezte Avram.
- Csak Bulgáriáét - mondta nevetve a katona.
 Tartalom

Az igézet földje
A vak
A vándor
Az ebi
A bringás
A könnyű
Világvége
Csönd
A kiképző
A gödör
Vashideg
Az igazgató
lllanófény
Jártányi
Jégcsapás
Elfútta a hó
A dáma
Veres, vörös háttérrel
Az asztrálgyémánt
A mutatványos
Tavaszkígyó
A három
Hogymikvanás
Avram az osztag előtt
De jó, hogy van nekünk
Ima
Lopakodás
Virágevő Margit
Meghalni
A folyó, a tó és a tenger
Az út Tibetbe