Színlelt-e az EU-ban a demokrácia?

Csizmadia Ervin és Lakatos Júlia „Színlelt demokrácia” című cikkükben

(http://hvg.hu/vilag/20180305_szinlelt_demokracia_macron_csizmadia_lakatos) az EU konstruktív
kritikájának követendő példájaként ismertetik Claudia Chwalisz és David Van Reybrouck. cikkét, amely
Macron francia elnök konzultációs javaslatának egy alternatíváját vázolja fel. A konstruktív kritika igénye
valóban jogos, de a konstruktív kritika nem annyira ritka, mint azt a cikk sugallja. Ez egyébként is többet
kellene, hogy jelentsen, mint alternatív ötletek felvetését. Lakatos Júlia cikke az ÉS 2018/1., jan. 5-i
számában (Európa „Yes”, föderalizmus „No” http://www.es.hu/cikk/2018-01-05/lakatos-julia/europa-
yes-foderalizmus-no.html) maga is tárgyal két megközelítést, az EU „közösségi irányvonal” és a nemzeti
szuverenitás konfliktusát, valamint a liberális és a demokratikus elemek szembeállítását. Először a HVG-
ben megjelent írásban hivatkozott cikkre reagálnék, aztán a másik két „ellentétpár”-ra, amelyek sokkal
fontosabbak, mint a Macron-féle konzultáció vagy a feldicsért ellenjavaslat.

Az ellenjavaslatról: nehéz elképzelni, hogy országonként (mérettől függetlenül) 100 fő valóban képviselni
tudja a vélemények sokaságát (egyszerűbb kérdésekről is nagyobb mintákon szokás közvélemény-
kutatást tartani). A szerzők pedig azzal szemben, hogy Macron jvaslatát „színlelt demokráciának”
bélyegzik, lándzsát törnek az ellenjavaslat mellett, holott az semmivel sem demokratikusabb. Ennél a
megoldásnál 2009-es EP választások előtt tartott "debating Europe" vitasorozat is többet ért, igaz,
Magyarországon Győrben tartották, és a sajtóvisszhangja is elég sovány volt. A választói akarat
kifejezésére vannak a demokráciákban bevett módok, például a választások. Sokkal fontosabb lenne,
hogy az európai választások valóban (és a választók által is érzékelhetően) kifejezzék az európai polgárok
akaratát.

És valóban, a kritizált konzultáció csak egy része Macron javaslatainak. Sokkal fontosabb az EU
demokráciája szempontjából az a része, hogy legyenek európai pártlisták, erre a tagállamok, ha nem is a
soron következő, de az azutáni választásokra rá is bólintottak. Ez is vitatható, vitatják is, például azon az
alapon, hogy van-e egy európai politikai közösség, "démosz", amelynek politikai akarata az európai
szintű szavazatokkal kifejezhető. Akik ennek hiányából kiindulva vagy más alapokon vitatják az Európai
parlament legitimitását, azok közül sokan a tagállami parlamentek szerepének növelése mellett törnek
lándzsát. A tagállamok és az EU közötti hatáskörmegosztás a német Alkotmánybíróság elé is került. Az
azonban, hogy milyen az európai döntésekben való részvétel jogának megosztása az egyes tagállami
politikai szereplők között jobban függvénye a tagállamokon belüli hatalommegosztásnak, mint az EU
szerkezetének (és erről is a tagállami állam-és kormányfők döntenek végső soron). Ezek azok a valódi
kérdések, amelyeket a nemzeti szuverenitás és a „közösségi irányvonal” kötelező követése közötti
konfliktusban vitatni lehetne. Viszont hibás megközelítés a „közösségi irányvonalat” a tagállami
akaratoktól elválasztva vizsgálni. Az ugyanis nem valami „magasban” kialakított, a tagállamoktól
független irányvonal, hanem a tagállamok képviselői közötti egyeztetésben alakul ki. Ezen képviselők egy
része (a parlamenti képviselők és a biztosok) ugyan a tagállamokból jönnek (a képviselőket
tagállamonként külön választjuk, a biztosokat a tagállamok kormányai delegálják), de elvileg nem
országuk álláspontját, hanem az EU érdekeit képviselik. Szociológiai elemzések szólnak viszont arról,
hogy mennyire befolyásolja az ő álláspontjukat nemzeti hovatartozásuk. Velük szemben a végső döntést
kimondó Tanácsban azonban hivatalosan és elismerten a tagállamok képviselői tárgyalnak (általában
igyekeznek, a legsúlyosabb kérdésekben kötelező) konszenzusra jutni, de ahol szavaznak, ott is
minősített többség szükséges a döntéshez.

A liberális és a demokratikus elemek szembeállítása komoly elméleti probléma. A liberális elemeket

később jogállami elemeknek nevezi Lakatos Júlia, ez korrektebb megfogalmazás, noha e kettőt keverni
nem szerencsés, míg a liberalizmus ugyanis egy államszervezés (illetve államcsökkentési) irányzatot
jelent, mostanában a kisebbségek jogait is védve, addig a jogállamiság a hatalom (és nem a demokrácia)
korlátait jelöli ki, és a választásokon kisebbségben maradt irányzatok (amelyeket nem szerencsés
kisebbségeknek nevezni) jogait védi. Ez a szembeállítás azonban csak állam jelleggel működő politikai
struktúrákban értelmezhető. Az EU minden analógia ellenére végső soron országok közötti
együttműködési keret, nem államszervezet. Ezért nincs egypárti vagy koalíciós kormánya, az Európai
Parlamentben is jelentős a szavazatok eltérése a pártok szerinti irányultságoktól nemzeti és szakmai
erővonalak mentén.

Az EU nem szuperállam, a „föderális” Európa se lenne az, hanem egy együttműködési keret, amelynek
politikai dimenziója közös értékeken alapul, de mégis főleg a gazdasági együttműködés érdekében
hozott döntések politikai jelentősége miatt jött létre. Az EU jogkörei (Weatherill kifejezése szerint)
„átruházással” (conferral) jönnek létre, ezeket a jogköröket a tagállamok együttesen gyakorolják, a
„központ” vagy „Brüsszel” csak annyiban bír önálló akarattal, amennyire bármely igazgatási rendszerben
az apparátus (ami nem feltétlenül kevés, de ha a rendszer jól működik, végső soron mindig politikai
kontroll alatt marad). Amíg tehát a tagállami politikák demokratikusak, és sikerül a szükséges mértékű
demokratizmust biztosítani uniós szinten (ennek mértékről és módjáról szólna az igazi diszkurzus), se a
demokráciát, se a nemzeti szuverenitást nem fenyegeti veszély.

Szabó S. László